GARY PAULSEN – RÍTUS

FIESTA – THRILLER

GARY PAULSEN – NIGHTRITUALS

© GARY PAULSEN, 1989

HUNGARIAN TRANSLATION
© MÉZES KRISZTINA, 1992

A FORDÍTÁST AZ EREDETIVEL EGYBEVETETTE: KISBÁN GYULA

Kiadja a FIESTA Kft.

Felelős kiadó: Kisbán Gyula
Felelős szerkesztő: Meggyesi Éva
Sorozatszerkesztő: Kisbán Gyula
© Borítóterv: Kisbán Gyula & Margarita
Terjeszti a HERKULES Kft.
Budapest XIII. Lehel út 20.
Szedés: ARGOS Kft.
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Debrecen, 1992
Felelős vezető: György Géza
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 7397.66-14-2
Megjelent: 5,72 A/5 ív terjedelemben
ISSN 1215-9700
ISBN 963 7716 18 1

Meglepődött, hogy a lány azt gondolta, az egész a szex miatt van. Pedig ennek semmi köze sincs a szexhez.
Mindig hálás volt, hogy őt áldották meg a képességgel, hogy felfedezze a kiválasztottakat.
Persze a kiválasztottak mind nők voltak, de csak azért, mert ők különlegesek. A férfiak nem megfelelőek:
mivel nem olyan szépek és bájosak, az istenek nem őket akarják. A nők az istenek hordozói, ők a kívánt
áldozatok, egyedül nekik van aurájuk. Az egész annyira ősi és tökéletes. Az aztékok dolgozták ki…
A mag
Ő tette azzá, aki volt. Egy asszony, aki mindent megadott neki, hogy szent legyen és nemes; aki által
megismerte a nőket, a nők félelmetes hatalmát. Egy nő, aki képessé tette a szellem befogadására, az
aztékok igazi szellemének befogadására.
Ő volt az, ő, az anyja.
Eleinte gyűlölte, gyűlölte őt a lelke mélyéből, azért, mert bűnösnek érezte magát miatta.
Az első eset úgy történt, hogy az anyja akkor ment be a fürdőszobába, amikor ő épp maszturbált, és keze a
péniszén volt. Felnézett az anyjára, s glóriát látott a feje körül, ragyogást, mely felülről jött, az istenektől.
Azt várta, hogy az anyja mond majd valamit, rákiabál vagy megbünteti.
Ehelyett közelebb lépett, s kezét a péniszére helyezve, szótlanul simogatni kezdte. Először lassan, majd
egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem már nem bírta tovább, és megkönnyebbült, összekenve anyja
kezét, saját magát és a falat.
Aztán anyja megfordult, és kezét lágyan törülgetve, még ekkor is némán – feje körül a nem szűnő glóriával
– kisétált a fürdőből.
Ez volt az első, s ez maga volt a borzalom és förtelem.
Az asszony később már minden egyes alkalommal bement a fürdőszobába, mikor ő ott volt, akár fürdött,
akár a WC-n ült. Lekapcsolta a villanyt, s az istenektől származó fénnyel a feje körül belépett, s kezét a fiú
péniszére helyezte; mígnem ez szertartássá, életének részévé vált.
A rítus tizennégy éves korában kezdődött, s egészen tizenhét éves koráig tartott, amikor is először feküdt le
egy lánnyal az iskolából. Apja elment, elvált az anyjától, de az anyja úgy tekintette, mint aki halott.
Egyedül éltek. Egy idő után kialakult közöttük egy jelzés, egy pillantás, mellyel az anyjára nézett, amikor
elindult a fürdőszobába, mire az követte, leoltotta a villanyt, aztán hozzáért, megérintette őt, s a fény ott
ragyogott a feje körül. Már majdnem tizenhét éves volt, s egy este, amikor ő már aludt, anyja odafeküdt
mellé, és magába húzta. Aznap éjjel az asszony sem volt csendes, nyögött és remegett, s hangjai az isteni
fényből jöttek. És ekkor rádöbbent, hogy már nem gyűlöli sem őt, sem a többi nőt. Rájött, hogy azok
szentek, és ő, ő a kiválasztott. A kiválasztott arra, hogy a szent asszonyokat keresse. Anyja sokszor odajött
még hozzá éjszakánként, sokszor magába húzta őt, miközben nyögött és remegett, és ő tudta, hogy ő az, ő
az egyetlen, a kiválasztott, az, aki mindenkor helyesen cselekszik.
Különleges és kiválasztott, bár azt még nem tudta, hogy mire választották ki, és azt sem, hogy ő egy
Herceg, és ezt nem is tudta meg addig, míg elég idős nem lett, és a hang el nem jött hozzá, hogy elmesélje
az aztékok szertartásait, és elmondja neki, mit is kell tennie...
Mindaddig, amíg a szellemek azt mondták neki, a rítust titokban tartotta. Egész életében, a tanulmányai
során, s már amikor dolgozott, és a házasságában is, a rítust mindvégig titokban tartotta, de az létezett, és
csak várt, várt, és várt...
A titok ott forrt a felszín alatt, várva a megfelelő pillanatra.
Várt...

1
Milo Daimler az új nyitány dallamát dúdolva tolta át a hulladékgyűjtő kocsit a biztonsági kapun.
Mosolyogva bólintott Teresának, aki visszamosolygott rá, és Milo a csak neki szóló pillantásból azonnal
látta, hogy Teresának már pokolian elege van abból, hogy az utasok piperefelszereléseivel tömött
kézitáskák röntgenképét bámulja. Elindult a Stapleton International Airport E csarnoka felé, és közben az
éjszaka további részére gondolt. Kicsit később megiszik majd néhány sört Teresával, elmeséli neki, milyen
új darabon dolgozik, egy teljesen eredeti elektromos orgonára hangszerelt darabon, amit csak neki,
azazhogy kettőjüknek komponált.
Stapletont épp modernizálták – valamelyik részén mindig folyt az átalakítás –, így Milo kénytelen volt az
építési területen áthaladni. Egyfolytában csak új darabjának nyitányán gondolkozott, mely mindennél
többet jelentett számára. Mióta utoljára együtt volt Teresával, vett egy szintetizátorral kombinált új
Hammond elektromos orgonát, és most egy szerelmes dalon dolgozott, melyet a lánynak komponált.
Igazából nem is szerelmes dal ez – gondolta, miközben az egyik konténerből kihúzta a szemeteszsákot és a
kocsiba dobta –, hanem inkább vágyakozó. Milo már majdnem tizenhat éve dolgozott a Stapleton Airport
fenntartási részlegénél, de eddig még nem találkozott egy olyan nővel sem, mint Teresa. Egykorúak voltak,
mindketten negyvenévesek. Teresa leopárdbőr mintázatú bikinibugyit hordott, lapos hasa volt. Feljött a
lakására, és olyan sokáig feküdt rajta, hogy Milónak megfájdult a bal karja, és vérnyomáscsökkentő
tablettát kellett bevennie.
Teresa nemcsak hogy olyan volt az ágyban, mint egy állat, de a zenét is szerette, és mialatt Milo az
elektromos orgonán játszott, ő ágyékát a férfi meztelen hátához dörzsölve hallgatta. És most Milo az új
orgonával olyan új darabot komponál, amely még a Barry Manilow- és Wayne Newton-féle hivatásosoknak
is megfelelne. Az ütem és a dallam első része már kész. Újra eldúdolta a nyitányt, miközben egy
hulladéktartályt ürített a kocsiba, gyakorlott szemmel figyelve, amint a tartalom átcsúszik a peremen. Az
emberek néha a leghihetetlenebb dolgokat tudják kidobni. Egyszer talált egy levéltárcát, melyben egy kis
számológép lapult. Sokszor élelmiszert fedezett fel a szemétben. Nem maradékokat vagy darabokat, hanem
valódi ételt. Néha küföldi konzerveket, máskor egész kenyeret, eredeti csomagolásban, csak úgy a
szemétládába dobva. A tizenhat év alatt mindig figyelt, amikor a tartályokat ürítette, így rögtön észrevette a
kis utazótáskát, amikor az a kocsiba csúszott.
A táska oldalán élénk vörös betűkkel az állt, hogy ETRE, a betűk alatt egy csík, és Milo arra gondolt, hogy
Teresának adja, miután kiderítette, mitől olyan nehéz. A várakozó utasokra nézett, hogy vajon meglátta-e
valamelyikük, hogy a kocsiba dobta a táskát. Az E-18-as kapunál állt, az egyik északnyugati bejáratnál, de
az utasok túlságosan el voltak foglalva a bejelentkezéssel, semhogy észrevegyék őt. Egy kisfiú bámult csak
rá, de ő is elfordult, mikor Milo rámeredt.
Átsietett a csarnokon, maga után húzva a kocsit, míg oda nem ért a mosdók mellett lévő apró
takarítóhelyiséghez. Az övén lógó kulcscsomó egyik kulcsával kinyitotta az ajtót, aztán ellenőrizte, hogy
Benny nincs-e a közelben. Benny a takarító volt, egy seggfej, aki mindig elkérte minden zsákmány egy
részét, vagy beköpte Milót az ellenőrnek, egy Foxes nevű bolond, öreg hapsinak, aki amúgy is fente a fogát
Milóra, mivel Milo elhappolta Teresát az orra elől.
Benny nem volt benn, és Milo becsukta az ajtót, mielőtt felkapcsolta volna a villanyt. El sem tudta
képzelni, mitől lehet olyan nehéz a táska. Jó nagy súlya volt, amint előhúzta a kocsiból. Bármi is volt belül,
kívülről puhának érződött, és valami miatt, amit nem tudott megfogalmazni, a tapintása is ismerősnek tűnt.
Ügyetlenkedett a cipzárral, kétszer is megrántotta, mire kinyílt: aztán benyúlt és kihúzta a táska tartalmát,
feltartotta és megdermedt.
Meglehetősen nagy, megcsonkított női mellet tartott a kezében. Ha képes lett volna gondolkodni, látta
volna, hogy a mell valamikor igen szép lehetett, egy fiatal fehér nő tökéletes melle, akivel nem fukarkodott
a természet. Milo azonban nem tudott logikusan gondolkodni. A sokk, amit a kezében tartott mell levágott
részéről lógó húscafatok látványa okozott, túl nagynak bizonyult, még annál is nagyobbnak, mint amikor
Teresa táncolt rajta a vízágyon. Éles fájdalmat érzett, mely a mellkasa közepéből indult ki, majd egyre
terjedt, elérte a bal karját, és még mielőtt a földre zuhant volna, Milo klinikailag már épp olyan halott volt,
mint a levágott mell.

2
Ed „Push” Tincker gyilkossági nyomozó újabb sörért intett, Scarf azonban épp egy közlekedési rendőrrel
vitatkozott a bárpult sarkánál. A vita politikai természetű volt. A közlekedési zsaru úgy vélte, hogy a
Legfelsőbb Bíróság egyre óvatosabb, és ha így megy tovább, lehet, hogy egy nap tán többet törődnek majd
a zsarukkal és az áldozatokkal, mint a bűnözőkkel. Scarf, az erkölcsrendészettől visszavonult hekus, aki a
nyugdíjából vette ezt a kocsmát, azzal folytatta a mély értelmű vitát, hogy szerinte ezek a vén barmok addig
nem lesznek beszámíthatók, amíg meg nem engedik a zsaruknak, hogy pisztolycsőre húzhassák a bűnözők
herezacskóját vallatás előtt, vagy még inkább ahelyett.
Push áthajolt a pulton és egy korsó Coorst csapolt magának. Scarf rögtön észrevette a mozdulatot a szeme
sarkából, és azonnal ott termett, hogy behajtsa a pénzt, anélkül hogy elveszítette volna gondolatainak
fonalát. Az ilyesmi soha nem kerülte el a figyelmét. Ez zsarukocsma volt – olyan közel a hegyekhez a
Colfax Avenue-n, amennyire Denver nyugati városrészének határai nyújtózkodtak és a hekusok
megrögzötten tisztességtelenek voltak a fizetést illetően. Bár mindig megpróbáltak ingyen piát lejmolni
Scarftól, szinte soha nem jártak sikerrel.
– Arról van szó – folytatta Scarf a közlekedési zsarunak –, hogy végre le kellene rendeznünk ezt a Miranda-
bulit. Szerintem akkor leszünk kvittek, ha a zsaru már azért is kinyírhatja az ürgét, ha gyanús a pofája...
Push visszaballagott a sörrel az ivó végében álló csendes asztalhoz, a lovak képéhez. Szerette ezt a képet.
Négy ló álldogált a préri közepén egy vizeskocsi mellett, elégedetten és álmosan, a forró napsütésben. Push
szinte hallotta a lélegzésüket, patájuk dobogását a talajon, a körülöttük dongó legyek zümmögését –
megnyugtatta, ha a lovakra gondolt.
Kora délután volt, a bár még viszonylag csendes. De mikor itt lesz az idő, hogy a srácok megkezdjék az
éjszakai műszakot, aztán megérkeznek a zsaruk a nappali műszakból is, és elkezdenek piálni, a légkör
durva lesz, hangos és tapintható, s az ivó a hányástól fog bűzleni. Péntek este volt, a legrosszabb este arra,
hogy egy zsarukocsmában igyon az ember. Ennél rosszabb már csak egy motoros kocsma lehet, szombat
esténként. A heti meló után a hekusok is le akarták engedni a gőzt, de addigra már Push szeretett
lenyugodni és eltűnni, mire megkezdődött a „leeresztés”. A legutóbb például egy idősebb, Clinton nevű
közlekedési őrmester, az egyik kezében egy élő csirkével, a másikban a saját farkával jött ki a klozettből,
esküdözve, hogy megdugja a csirkét, ha valaki a megfelelő pillanatban levágja a fejét, hogy elkaphassa a
halálremegést. Mindenkinek emlékezetes este volt, kivéve a csirkét. Az eset lövöldözéssel végződött
– pontosabban három lövéssel Clinton szolgálati fegyveréből, melyek akkor ütötték át az ivó üvegtábláit,
amikor az őrmester megpróbálta eltalálni a csirkét, amit egy újonc tartott fel, aki így akarta elfogadtatni
magát az öregfiúkkal. Később, az aktázás során aztán mindenkit elkaptak, ugyanis valamilyen ütődött
seggfej beköpte őket, mivel az egyik golyó az utcán átrepülve beletalált egy részeg pasas italába a
szemközti bárban. Azóta Push mindig megpróbál eltűnni, mielőtt még a srácok igazából belejönnének.
Felötlött benne, hogy rendel egy adagot Scarf burritójából – ebédidőre járt –, de később randevúja volt
Rosával, és a Scarf-féle burritótól mindig robbanással fenyegetett a gyomra. Egyébként igazán finom
– Scarf szerint azért, mert valódi szamárhúsból készül –, de a zöld chilipaprika olyanná teszi, mint az
olvasztott ólom.
– Push, mondd el ennek a nyomorult mazsolának, honnét kaptad a nevedet! – kiáltott oda Scarf a pult
mögül –, baromi jó sztori...
Push elmosolyodott, de nem mondott semmit, mire Scarf odafordult a fiatal hekushoz, aki egy korsó sört
dédelgetett, és valószínűleg azon gondolkodott, mit mond majd ifjú feleségének, amikor alkoholszagúan
hazaér.
– Nos, egyik éjjel Push korábban ért haza a melóból, és úgy találta a feleségét, hogy épp valami seggfejjel
dug. A hapsi nem látja őt, igaz? Így aztán Push halkan kimegy, meglátja a fazon autóját az út másik oldalán
– egy vadiúj Trans Amet. Épp jön egy úttisztító kocsi, tudod, az a fajta, aminek az elején egy lapát nyomja
fel a szemetet a tetőre. Nahát. Push elmondja a sofőrnek, miről van szó, leperkál neki egy húszast, mire a
pali átadja Pushnak a kocsiját. Ő meg zsupsz, alátolja a lapátot annak a kis nyamvadt Trans Amnek, és
elkezdi tolni az utcán. Szóval Push csak tartja a lapátot, és taszigálja a kocsit, a kis Trans Am meg elkezd
hemperegni, mint egy kutya vagy akármi, csak pörög és forog. Push két háztömbön át lökdöste a járgányt,
amíg az totál össze nem törött. Hát innét kapta a nevét.
A fiatal zsaru átnézett Push asztalához, mire Push elfordult. Jó kis történet volt, de csak részben igaz. A
mese nem szólt a dühről, amit érzett, ahogy meglátta a férfi hátát, amint le-föl mozog a feleségén. Az ő
feleségén! Az ő egyetlen feleségén! Még mindig emlékezett a fickó hátán fel-alá hullámzó izmokra, ahogy
döfölte a nőt, az ipse levegőbe meredő seggére...
Elővette a revolverét, és célzott, mindvégig csendben, és mégis – még ha részeg volt is, és havonta egyszer
rágondolt a történtekre –, mégis azóta sem értette, miért nem húzta meg a ravaszt akkor, és ölte meg a
fickót a feleségén. Csak egy mozdulat választotta el a fickót a haláltól, és ő nem tette meg ezt a mozdulatot.
Ehelyett kiment, vakon botorkálva, meglátta a kocsit, és az lett a férfi, a háta és a rángatózó lábai, maga a
fickó lett az autó, aztán jött a szemeteskocsi, és ő eldöntötte, hogy megöli a férfi-autót, megöli, megöli és
megöli... Hát innét van a gúnyneve.
A csoport durva humora Pushnak nevezte el arról, amit a kocsival tett. Pedig ő igazából ölt, elpusztított
mindent, ami a férfi volt vagy lett volna. Különben az ő hibája, hogy a felesége félrelépett: ő hanyagolta el
az asszonyt, a kérgesedés és durvulás a munkájával járt, ő fordult el, amikor az asszony feléje nyúlt. De ez
most nem számított. Mégis megölte az autót, és meg akarta ölni a fickót is, és még mindig szeretné
kinyírni.
Push a bejárati ajtóra nézett, amikor egy újabb, szolgálaton kívüli hekus jött be. Szőkés kölyök volt, akit
Push már látott errefelé – mind kölyöknek látszott az ő szemében most, hogy már harmincöt éves elmúlt –,
és Push felállt, hogy elinduljon. Egyik része maradni akart, hogy bedobjon egy burritót, de Rosa rosszul
lenne tőle. Bár mindig azt állítja, hogy nem zavarja, de Push tudta, hogy nem szereti, ha őnélküle eszik.
Félúton volt az ajtó felé, amikor megszólalt a telefon. Mindenki elhallgatott a szobában, amikor Scarf
felvette a kagylót. A rendőrség mindegyik csoportja ismerte Scarf számát, a legtöbb zsaru ezt a számot adta
meg, mint ahol a legkönnyebben elérhető vészhelyzet esetén. Sokan közülük többet voltak itt, mint otthon,
a családjuknál. Scarf Push felé tartotta a telefont, és kérdően felhúzta a szemöldökét. Ha Push megrázná a
fejét, Scarf azt mondaná, nincs itt – Scarf szinte kegyetlenül lojális volt vendégeihez, és ismert tény volt,
hogy hazudott a rendőrfőnöknek, sőt, nemegyszer a polgármesternek is.
Push megvonta a vállát, átvette a kagylót, és rátámaszkodott a pultra.
– Igen... – mindig így válaszolt a telefonra. Egyetlen semleges szó. Biztonságos. Néha-néha megrótták az
osztályon, mivel hivatalosan a nevét és a beosztását kellett volna bemondania, de őt már régen nem izgatták
a szertartások. A dorgálás csak akkor számít, ha aggódsz a karriered miatt a rendfenntartó erőknél. Pusht
viszont ez egyáltalán nem érdekelte. Igazából nem tudta, mi az, ami valóban érdekli, ha van ilyen
egyáltalán – azt mindenesetre tudta, hogy nem a karrier az, ami érdekli. Szeretett volna nyugdíjat kapni, ha
lehetséges, és ez okból kifolyólag többnyire betartotta a szabályokat. A rendfenntartásról azonban már
régen letett, már csak a mocskot próbálta eltakarítani, megpróbálva túlélni a melót.
– Push, itt Dave. Van egy ügyünk.
– Hol és mi? – Push vágyakozva figyelte, amint Scarf elhaladt előtte egy gőzölgő burritóval valakihez.
Dave Thorsen a közvetlen munkatársa volt, magas, vékony, szomorú kinézetű férfi, feleséggel és két
gyerekkel, akik imádták. Dave minden percet utált, amit távol kellett töltenie a családjától. Push általában
egyedül dolgozott, mint rangidős gyilkossági nyomozó. Jobb szerette így, de ha két emberre volt szükség,
Dave segített neki. A szó igazi rendőri értelmében nem voltak partnerek – ez szinte vérszövetséget jelentett
–, de néha együtt dolgoztak, és közel álltak egymáshoz.
– Elég hátborzongató, a Stagleton reptéren.
Push összerezzent. Szerette, ha a gyilkosságok kiszámíthatóak voltak – csak semmi rejtély. Családi
konfliktusok, öngyilkosság, hirtelen felindulás meg ilyesmi. Utálta a furcsa eseteket. Azok mindent
összezavartak.
– Mondjad!
Dave elnevette magát a telefonba.
– Egy takarítót találtak holtan az egyik szolgálati helyiségben, kezében egy mellel.
– Egy mell? Úgy érted, egy nőt ölelve halt meg?
A vonal másik végén horkantás hallatszott.
– Nem. Ez csak egy mell. Egy levágott mell. Majd meglátod. Itt vagyok kinn, egy fülkéből hívlak.
Push habozott, hagyta, hogy felfogja az információt, aztán nagyot sóhajtott.
– Melyik csarnok?
– Az E vége – közel az E-18-as kapuhoz.
– Jövök. – Lerakta a kagylót, bólintott Scarfnak, aztán kiment a szmogszagú denveri éjszakába. Már
kezdett sötétedni, és Push látta a hegyek éles körvonalait a lebukó nap fényében. Úgy néztek ki a sárgás
levegőben, mint valami keménypapír-kivágás. A szolgálati Dodge-nak elvileg volt ugyan légkondicionáló
berendezése, de mivel soha nem működött, lehúzta az ablakokat, miközben elvegyült az utca forgalmában.
Felgyorsított, és átrobogott a Colfaxra oly jellemző olcsó motelek és zsúfolt bárok között. Vakító fények,
koszos bárok, kurvákkal, akik úgy dolgoztak, mint a bárányra leső, fáradt farkasok. Push szerette Colfaxot.
Piszkos volt, leégett és korrekt. Az ember mindig tudta, hogy bármilyen betegséget összeszedhet. Nem is
várt mást. Nem volt itt semmi átverés. A kurvák AIDS-sikátornak hívták.
Push letért a Colfaxról az I-70-esre, és 80 mérföldes sebességre gyorsított. Éppenséggel akár kezdődhetett
is a játék. Kihúzta a műszerfal alól a szirénát, kirakta a tetőre, és ott is hagyta, amint lefordult az
autópályáról a Stapleton Airport elé. Leparkolt az érkezési sávban, fennhagyta a szirénát, de kivette a
kulcsokat és bezárta a kocsit. Nem volt ritka eset, hogy ellopták a rendőrautókat, még a reptereken is
előfordult. Sőt, főként ott.
Az épületben elindult az E csarnok felé, felmutatva jelvényét egy szigorú kinézetű hölgynek, amikor
áthaladt a biztonsági kapun, aztán rátért a folyosóra, és egy teljes órának tűnő séta után végre meglátta az
E-18-as jelzést maga előtt. Az utasok normális rendben áramlottak mindenfelé, és Push nem látta a
rendőrségi kordont, egészen addig, amíg egy kötéllel bekerített előtérhez nem ért. Két egyenruhás zsaru állt
ott – mindkettőjüket ismerte és bólintott nekik –, és négy reptéri bérhekus. Három másik öltönyös férfi is
volt a közelben, a WC-ajtó mellett beszélgettek egymással.
Push sejtette, hogy a repülőtéri apparátushoz tartoznak. Átlépett a kordonon, és az öltönyösökkel és
bérzsarukkal nem törődve, az ajtóhoz ment. A többi rendőrhöz hasonlóan automatikusan nem bízott meg a
bérelt biztonsági erőkben, de ugyanilyen bizalmatlan volt az apparátussal szemben is. Mindenféle
apparátussal szemben. A kis fülkében meglátta Thorsent – arcán szinte gyengéd, töprengő kifejezés ült –,
amint egy holttestet tanulmányoz, mintha csak azt várná, hogy a halott mond neki valamit.
Push biccentett, és leguggolt a fej mellé. Az arcon fájdalom tükröződött, a hullamerevség már beállt. A test
a bal oldalára fordulva feküdt, a feje a kinyújtott bal karján pihent. Az egyik lába a falnak szorult, a másik
meg olyan fura szögben állt, hogy valószínűnek látszott, hogy a férfi már halott volt, amikor a földre
zuhant. A szoba ürüléktől és vizelettől bűzlött – valamint vértől, ami a gyilkosságok színhelyének
legjellemzőbb szaga volt. A bal kezében egy táskát tartott a halott, az oldalán ETRE felirattal. A jobb keze
még mindig a levágott emlőt markolta.
– Nem vertél át, mi? – Push lehajolt, hogy szemügyre vegye a mellet. – Szép formás...
– Kihívtam az orvost, és már a hullaszállító is úton van – mondta Thorsen.
Push újra bólintott.
– Jó. De addig meg ne mozdítsátok a testet, amíg nincsenek jó képeink róla, és amíg nem rögzítem
magamban a bűntény helyszínét. – Feltéve, hogy bűntényről van szó, gondolta magában. Az arc fájdalmas
kifejezése valószínűleg szívrohamot jelent, a mellnek pedig lehet, hogy semmi jelentősége sincs ebben az
összefüggésben. Mégis, ezekben az esetekben mindig ugyanazt az eljárást kell követni, még akkor is, ha
nem hisz benne.
– Ellenőrizni kell a táskát és a mellet, van-e rajta a halott ujjlenyomatán kívül más nyom is, aztán talán az
egyetem laborjába kéne vinni. A kórházakat is ellenőrizhetnénk. Úgy néz ki ez az egész, mintha egy
buggyant orvostanhallgató tréfája lenne.
Thorsen bólintott, és közben jegyzetelt egy noteszbe.
– Ez valami vicc! Úgy értem, ennek a szerencsétlennek a halála. Biztos belenyúlt a táskába, és akkor halt
meg, amikor kihúzta a cicit.
Push nem szólt semmit, de egyetértett Thorsennel. Körülnézett a helyiségben, minden részletet újra jól az
agyába vésett. Az egyik sarokban néhány seprű, egy kerekes porszívó, néhány meztelen nő képe a
mosogató fölött a falon. Semmi nyom, ami erőszakra utalna – csak egy halott szemetes, egy emlővel a
kezében. Az ajtóra nézett. Most már beszélni kell a fickókkal. Kiment a három férfihez, akik csendben
várakozva álltak.
Teljesen hihetetlen és érthetetlen módon még nem jelentek meg a riporterek. Pedig ez egy olyan eset,
mintha direkt megrendelték volna – aberráltság, durvaság, szenzáció, szexuális részletek. Máskor ütővel
kéne agyoncsapni őket, és most egy se volt belőlük a környéken. Az egyik öltönyös elhúzódott a többitől,
és Push felé indult.
– Santon vagyok, Michael Santon. Az apparátusban dolgozom...
Micsoda meglepetés, gondolta Push, pedig felügyelőnek néztem.
– Van valami elképzelése már, hogy mi történt?
Push megvonta a vállát.
– Ugyanezt akartam én is kérdezni magától. Ki találta meg a holttestet?
– Egy gyerek erre sétált – megérezte a szagot, ami... belőle áradt... és elmondta a szüleinek, akik kihívták a
biztonsági őröket, mert azt hitték, hogy valami seggfej WC-nek használta a takarítófülkét. Az E-18-as kapu
várótermében vannak. – A férfi közelebb hajolt Pushhoz. – Lehet, hogy furcsán hangzik, de szeretnénk
titokban tartani ezt az ügyet, amennyire lehet. Nincs szükségünk ilyesfajta nyilvánosságra.
Push nem válaszolt. Ezt a trükköt sok évvel korábban tanulta. Ne mondj semmit, hacsak nincs valami
különleges mondanivalód. A kihallgatások során kezdte ezt a módszert alkalmazni – elképesztő volt, hogy
hány gyanúsított vette a hallgatást tudásnak, és kezdett el fecsegni, mesélni, így árulva el magát. Pedig néha
még csak nem is gyanakodott rájuk – legalábbis fiatal korában.
Most már mindenki mindenben gyanúsnak számít. Ez megkönnyíti a dolgot. Elfordult Santontól. Kezdődik
az eljárás. Az összes gyilkossági ügyre jellemző eljárás. Összegyűjteni annyi bizonyítékot, amennyit csak
lehet, fényképeket készíteni, emlékezetébe vésni a helyszínt, ujjlenyomatokat venni mindenről és
mindenkiről, kikérdezni mindenkit a közelben, mindezt begyűjteni, aztán nekilátni a munkának, átrostálni,
ellenőrizni, kiszűrni és kivizsgálni, aztán az egészet újra ellenőrizni. Az eljárás. Push néha kifejezetten
kényelmesnek találta a szokásos eljárásokat, kiszámíthatónak. Utálta a rejtélyeket, mint minden zsaru, és
ezek az eljárások valamiképp fényt derítettek a rejtélyekre.
Push és Thorsen nekiláttak a munkának. Ellenőrizték a halott ujjait, megvizsgálták, vannak-e küzdelemre
utaló karmolások vagy egyéb jelek, aprólékosan átnézték, van-e valami behatolási nyom – Push látott már
olyan halottat, akit a tarkójába szúrt tűvel öltek meg, amit az agyáig felnyomtak, és addig semmi nem
látszott, míg a halottszemlén egy éles szemű orvos észre nem vette.
Nézz a halott alá, vizsgáld át a helyiség minden négyzetcentiméterét, minden sarkát.
Az eljárás.
Push az órájára nézett, és felsóhajtott. Valószínűleg éjfél lesz, mire szabadul a helyszínről. Fel kellene hívni
Rosát, hogy késni fog.
Bárcsak evett volna Scarf burritójából!
Push a mennyezetre nézett. A Colfaxon egy neonreklám villódzott, és zöldessárgára festette a motelszobát.
Levette az ágy mellett álló éjjeliszekrényről az óráját, és a fénybe tartotta, hogy lássa a számokat. Négyet
mutatott.
Az utcai zaj csökkent, de hamarosan elindulnak a szállító teherautók. Rosa mellette feküdt, halkan, lágyan
szuszogva. Figyelte egy kicsit álmában – nem sokszor volt rá lehetősége, mert általában ő szokott a
szeretkezéstől kimerülve hamarabb elaludni. A lány vele szembefordulva feküdt, lágyan és tisztán lélegzett.
Semmi horkolás, lehelete simogatásként érte Push mellkasát.
Push szépnek tartotta a lányt. Rövid, sötét haja volt, telt ajkai, formás, telt, feszes keblei, és lágy, kerek-
lapos hasa. Szeplők pöttyözték be a nyakától a melléig, és Push nem tudott úgy rágondolni, hogy meg ne
kívánta volna. Még így is, ahogy kipirultan, száját résnyire nyitva aludt, így is gyönyörű volt, és Push nem
tudta elhinni, hogy a lány szereti őt, hogy találkoztak és hogy összejöttek. Rosa kocsija defektet kapott a
repülőtéren. Push épp ott tartózkodott, egy eseten dolgozott, és megállt, hogy segítsen neki; beszélgettek,
megittak egy italt, aztán valami hihetetlen kapocs olyan erősen összekötötte őket, hogy Push máig sem érti.
Push zömök volt, a törzse olyan, mint egy tűzcsap, és egy nap majd kopasz lesz, a nő pedig az a típusú volt,
akire Push mindig úgy gondolt, mint az aranyra – aranyasszony. Szinte tragikus, vágyakozó intenzitással
szeretkezett, szárnyaló éhséggel jutott el a többszörös orgazmushoz, melyek annyira erősek voltak, hogy
Push gyakran megijedt tőle. Úgy nézett ki, mintha haldokolna, mintha minden egyes beteljesülés azokat a
kielégületlenségeket pótolná, amelyek sikeres, de meddő házasságában érték. Rosa ritkán beszélt a
házasságáról, a férjéről, aki pilóta volt – de egyszer azt mondta, némi keserűséggel a hangjában, hogy a
férje „abszolút tökéletes, mint egy formába öntött Ken-baba”. Push úgy érezte, hogy Rosa férje nem lehet
jó az ágyban, nem lehet különösebben találékony. De Rosa ezt soha nem árulta volna el, legfeljebb az
éhségével utalt rá, hatalmas, minden érzéki dologra vonatkozó éhségével. Téged nem érdekel
– mondta egyszer Pushnak, miután szinte romba döntöttek egy motelszobát –, ugye téged nem érdekel,
hogy mit csinálsz? Te csak csinálod, és kész, igaz?
Ismét az órára pillantott. Négy harminc. Rosának fel kell kelnie ötkor, hogy lezuhanyozzon és kisminkelje
magát, mielőtt kimenne a férje elé a reptérre, aki pilóta volt a Pan Amnél. Érte kellett mennie hatra, hogy
aztán hazavigye Evergreenben lévő otthonukba – a drága, művészi, meghitt hálószobás negyedbe, a
Denvertől északra fekvő hegyekbe.
Push érezte, hogy összeszorul a gyomra, ahogy az asszony vállának gödröcskéjére nézett. Ha korábban
felébresztené, talán szeretkezhetnének még egyet. Végigsimította ujjával a keblét, megcirógatta a
mellbimbóját, mire Rosa kinyitotta a szemét, elmosolyodott, nyújtózkodott egyet, kidomborította a hátát.
– Hány óra?
– Négy harminc. Gondoltam, hátha korábban akarunk felkelni...
A nő föléje hajolt, csókolni kezdte Pusht. A szájába dugta a nyelvét, s a kezével addig dolgozott, amíg Push
teljesen felkeményedett. Ekkor magába húzta, és mozogni kezdett, egyre beljebb vonva a férfit forró
nedvességébe. Push nyögött; átvette Rosa ritmusát, erős kezével markolva a csípőjét, felemelkedett hozzá –
és ebben a pillanatban megszólalt a telefon.
– Hát ez meg...?! – merevedett meg az asszony, és legurult Pushról.
Push habozott. Csakis Dave Thorsen tudja ezt a számot – valakinél csak meg kellett hagynia, hogy hol van,
szükség esetére és Dave nem hívná, ha nem valóban komoly dologról volna szó.
Egyik kezével Rosát tartotta, a másikkal felvette a kagylót.
– Igen...
– Én vagyok. – Thorsen hangja feszülten csengett. – Otthon hívtak fel, felébresztettek. Jobb lenne, ha
bejönnél. Az irodában találkozunk.
– Mi a baj?
– Még egy csöcsöt találtak...
– Hol?
– A seattle-i reptéren.
– Seattle? Úgy érted, Washingtonban?
– Aha. De arra gyanakodnak, hogy egy eredetileg a Denverből induló gépről került elő. Tudod, mi a
véleményem?
Push nem szólt, várt. Gyanította, mit akar Thorsen mondani.
– Azt hiszem, daraboló gyilkossal állunk szemben.
– Oké, jövök. Fél óra.
Push lerakta a telefont, és felsóhajtott. Rosa mellére rakta a kezét, de nyilvánvaló volt, hogy már nem lesz
semmi. Az asszony felült, felszedte melltartóját a földről, felvette, kiegyenesítette a pántokat.
– Te jó ég, szörnyű lehet a feleségednek lenni.
Push egy pillanatig rámeredt, aztán felsóhajtott.
– Igen. Az.
Kérlek, gondolta, szinte mint egy imát, ahogy jobbra fordult és megkereste az alsónadrágját, kérlek, ne
engedd, hogy daraboló gyilkos legyen.

3
Daraboló gyilkosok.
1979-ben történt. Push még új volt a gyilkossági csoportnál, akkor került oda az erkölcsrendészettől.
Hosszú évek a kurvák lefülelésével, a tiltott szerencsejáték leállításával, a bárok bezárásával és a szex-
show-k betiltásával – többévnyi értelmetlen munka, zsarumeló semmiért. Legalábbis Push így érezte.
Kémként dolgozik egy hónapig, leállít valami burjánzó játékot vagy ilyesmit, és még mielőtt ő eljuthatna a
többihez, a tulajdonosok már újra az utcán vannak.
„Őrült-zsaru-melónak” hívta ezt, és mivel folyton későig kellett dolgoznia egy-egy eseten, és általában ivott
– vagy legalábbis különböző alkoholféleségeket öntögetett magába mintaként, hogy bizonyítéka legyen
róla, ha egy bár az engedélyezett időn túl is kiszolgál szeszes italt –, a felesége elkóborolt a hitvesi ágyból.
Ekkor döntött úgy, hogy a gyilkossági munka lenne az egyetlen, igazi rendőri munka. Ez az egyetlen olyan
bűntény, ami nem tud változni – a gyilkolás, az élet kioltása. Bizonyos fajta tisztaságot érzett benne. Ha a
bíróság bűnösnek találja a gyanúsítottat, jelentős börtönbüntetést kap. Push úgy gondolta, ez az egyetlen
esélye, hogy kibírja a gyomra a rendőrséget.
A Scarfnál töltött sorozatos részeg éjszakák alatt Scarf segítségével részletesen és logikusan kidolgozták a
teendőket. Áthelyezést kért a gyilkossági csoporthoz, és már az első héten a mély vízbe került.
Ketten voltak az irodában, mikor a hívás megérkezett; az ő első darabolós ügye. A másik zsaru azóta már
meghalt – egy Packard nevű fickó, aki három doboz cigit is elszívott egy nap, mégis meglepődött, amikor
kiderült, hogy tönkrement a tüdeje.
Packard a régi iskola kemény zsaruja volt – az a fajta, akit hitványnak és lecsúszottnak neveznek –, amikor
a kerület még saját birodalom volt, szinte olyan, mint egy kis ország, ahol a zsaru áll a feudális hűbérbirtok
élén. Packard szinte szó szerint birtokolta az embereket – úgy mozgatta őket a saját szolgálatában, mintha
csak egy hatalmas sakkjáték figurái lennének –, és sok más öreg rendőrhöz hasonlóan őt is egy király
légköre lengte körül. Valami furcsa módon ez a légkör mindig érezhető volt, és még a felettesekkel való
kapcsolatot is befolyásolta, így a magasabb rangú tisztviselők is tisztelettel és némi félelemmel kezelték
őket. A Miranda-ügyet megelőzően, mielőtt még a sok új szabályozás életbe lépett volna, ők maguk voltak
a Törvény. Állam az államban. A komolyabb esetek bűnösei egyszerűen el sem jutottak a bíróságra, ha a
kerületi rendőr nem akarta – könnyű volt a véletlen halált megszervezni, és senki nem mert kérdezősködni
a rendőrségtől –, ami Push szerint, meg sok más zsaru, szerint is, bizonyos szempontból sokkal jobb volt. A
bűntetteket jobban ellenőrizték, nem lehetett olyan könnyen balhézni.
Push már elég régóta volt zsaru ahhoz, hogy semmin se lepődjön meg. Az erkölcsrendészeti munka sokszor
éppoly keménynek bizonyult, mint bármely más rendőri munka – ott is látta a rothadás közepét, vagy
legalábbis azt hitte. Gyerekeket vettek és adtak el szexre, az aljasság társasjátékká vált. De Packard ezeken
már túljutott, olyan régen foglalkozott már gyilkosságokkal, hogy azok valamiképpen a részévé váltak.
Telítődött velük, a halál szaga érződött rajta. Megkeményedett és eldurvult, olyan mélyen, hogy már nehéz
lett volna meghúzni a határt, hogy hol a bűn vége, és hol Packard kezdete.
Mikor a hívás befutott, épp ettek, és Packard jelzett Pushnak, hogy vigye magával az ebédjét a kocsiba.
– Majd útközben befejezzük – dörmögte a cigarettától állandóan rekedt hangján. – Egy motelbe megyünk,
kinn a Colfaxon...
Az állatfeldarabolások időszakának csúcsán jártak, akkor, amikor a sátánkultusz marhákat vagdalt fel, hogy
így jusson hozzá a szertartásokhoz szükséges nemzőszervekhez. A kelet-coloradói farmerek önkéntes
rendőri egységeket hoztak létre, védelmi területeket, hogy megpróbálják a kultuszt megállítani. Közel
kétszáz marhát öltek meg és daraboltak szét a prérin, és még senkit se sikerült elkapni. Az a pletyka járta,
hogy Colorado Springsben két csonkításos gyilkosság is történt – két kurvát daraboltak szét valami
motelszobában –, de aztán kiderült, hogy csak két, a területért harcoló selyemfiú viadaláról van szó. A
stricik meg voltak sértődve azon, hogy valaki akár csak annyit is törődik a kurvákkal, hogy vizsgálatot indít
egy ilyen ügyben.
A csonkításos ügyek közepén Push és Packard hívást kaptak, mire kimentek a Cactus Motelbe. A portást a
szag riasztotta. Délután jött be, miután a takarítónő elment, és a szobát már kiadták „...egy olyannak,
tudja... egy olyan sötétnek”. Push nem igazán tudta, mire gondol, de ez most nem számított. Már az ajtóban
megérezte a szagot, azt a félreismerhetetlen szagot, amit Push a gyilkosság színhelyének szagaként ismert.
Vérszag volt ez, forró-tömény szag, olyan sűrű, hogy az ember torkába ragad és megköhögteti, függetlenül
attól, milyen gyakran érzett már ilyet korábban.
Az ajtónál szinte megdermedt a szagtól. Egyik kezében a félig elfogyasztott szendviccsel, Packard belökte
– nem volt bezárva –, és lezseren belépett az elsötétített szobába. Mintha csak látogatóba érkezne. Push
némultan állt az ajtóban, és még a lélegzetét is visszatartotta. Egyszer látott egy kisfiút, akit végbélbe
megerőszakoltak, csurgott a vér a lábán, a lelkét is kisírta, és ő gyakran álmodott a fiú lábáról, mely fehér
volt, sötét csíkokkal – ez volt az egyik visszatérő rémálma –, de soha nem gondolta volna, hogy valaha is
olyan látványban lesz része, mint amilyen a Cactus Motel szobájában tárult a szeme elé.
Csak feltételezte, hogy nő – a legtöbb közülük nő volt. Egy része, a torzó fő tömegét is beleértve, az ágyon
hevert, szinte még azt is lehetetlen volt megállapítani, hogy emberi lényről van-e szó. Az összes végtagját
levágták, a mellekkel együtt, és a test teljesen – szinte boncnoki módon – ki volt belezve. A kezeket, a
lábakat és a belső szerveket a fürdőkádban, a fejét a WC-ben találták meg. A falat véres kéznyomok
borították, értelmetlen szimbólumok látványát keltve, és több helyen is felfedezhető volt az F betű.
– A rohadék biztosan baltát használt – mondta Packard, amint szinte közömbösen nézett szét a szobában –,
vagy pedig valamilyen fűrészt. Még sohasem láttam ilyesmit.
Aztán beleharapott a szendvicsébe, mire Push rosszul lett, és szinte sugárban hányni kezdett. Visszalépett
az ajtóhoz, de majdnem elesett, csúszkált a padlót borító alvadt vérben. Sem akkor, sem most nem tudta
elhinni, hogy ennyi vér lehet egy emberi testben. Egy egész folyó. Valahogy azért kijutott a szobából, a
falnak dőlt a napsütésben, mély lélegzetet vett, és egyfolytában csak azt gondolta, hogy ó-istenem-ó-
istenem-ó-istenem.
Az igazgató próbált belesni a szobába anélkül, hogy túl közel kerülne, figyelmen kívül hagyva Push
öklendezését.
– Elég szörnyű, nem?
És Push nem tudott másra gondolni, mint a szendvicsre Packard kezében, arra, ahogy beleharap, az alvadt
vér sűrű szagának közepette. Az már nem emberi, ha valaki ennyire kemény. Nem tudta elképzelni, hogy ő
valaha is ilyen lesz, és még később sem, amikor már vele is megesett, és Packard hasonmása lett, és ő is
hasonló szagot árasztott: a halál szagát, akkor sem tudta elhinni, amit akkor látott.
Azon az éjjelen Push egy szemhunyást sem tudott aludni, és másnap éjszaka is csak egy órát, és azóta sem,
soha többé nem tudott végigaludni rendesen egy éjszakát, függetlenül attól, hogy fáradt volt-e vagy sem,
még akkor sem, amikor Rosával szeretkezett, és minden rendben volt, és halálosan kifáradt. Minden éjjel
felébredt, és a sötétben fekve gondolataiba merült. Nem mindig voltak rémálmai, de amikor felébredt és a
mennyezetet bámulta, mindig felötlött benne Packard szendvicse, az a kibaszott szendvics.
Még most is, gondolta, most, hogy már mindent látott, minden elképzelhető borzalmat, sőt mindent kétszer,
és sok közülük rosszabb volt, mint az első – még most is eszébe jutott a szendvics, és éjszaka ismét
előbukkant a kérdés. Mindig ott a kérdés. Soha nem kérdezte meg Packardtól, és most, mint minden éjjel,
újra elkezdte gyötörni, mint valami soha el nem múló fekély.
Milyen szendvicset evett?
Milyen szendvics volt az, amit képes volt ott és akkor megzabálni?
Daraboló gyilkosok.

Ez alkalommal könnyedén vezetett, bár szemei égtek az álmosságtól, és gyomra fájt a Rosával folytatott
erőteljes csatározástól. Késő hajnal volt, de a nap még nem bukkant elő. Az ablakokat nem húzta fel,
kikönyökölt és hátradőlt. A McDonald’s még nem nyitott ki, így megállt egy éjjel-nappal nyitva tartó
boltnál, és vett két nagy pohár feketekávét, az egyiket tetővel ellátott pohárban. Az autóban, vezetés közben
rögtön megitta az egyiket, olyan forró volt, hogy könnyezni kezdett a szeme.
Aztán leszedte a tetőt a másik kávéról és azt is megitta, de azt már lassan, hagyta, hogy a koffein
felébressze. Égett a gyomra – a hekusok foglalkozási ártalma, éppúgy, mint a magas vérnyomás, az
öngyilkosság, a szívinfarktus, az elhízás, a fájó hát és a bokasüllyedés – és hagyta, hogy a kávé átverekedje
magát az égésen, lassan kortyolgatott, míg csak oda nem ért a denveri központi rendőrállomásra.
A rendőrség épülete valaha a legmagasabb épület volt Denver központjában. Mára már eltörpült a környező
új épületek mellett. Látta Dave autóját a többi között, és melléje parkolt, aztán bement a házba. Elképesztő,
gondolta tízezredszer, milyen csúffá tették a rendőrállomást. Öreg, mocskos a fal, kopott és foltos. Újra és
újra átfestették, egyik réteget a másikra, mindig azzal a halvány intézeti zölddel, amit Thorsen egyszer
avokádóhányásnak nevezett. A mennyezeten megfáradt csempeburkolat, búgó, beépített fluoreszkáló
berendezéssel, a szakaszszobákban unalmas sorokban a szürke fémasztalok.
A svábbogarak nagy tapasztalattal másztak egyik asztaltól a másikig, fényes nappal is, kutattak a detektívek
által elkerülhetetlenül otthagyott morzsák után. Az asztalok többségén kivénhedt írógépek – szinte
mindegyik gyűrött papírral borítva, itt-ott eldobált régi ételzacskó. Az előzetes letartóztatottak szoba végén
álló ketrecéből áradt a bűz: vizelet-, hányás- valamint izzadságszag, és még valamilyen szinte
megfoghatatlan szag, ami Pushnak úgy tűnt, mintha piszkos fehérneműből jönne, amit túl sokáig hagytak a
szennyeskosárban. Keverékszag volt, nem pontosan meghatározható, de néha ilyet lehetett érezni a
mosodákban meg a zoknijából.
Volt egy felszerelési szoba, Push otthagyta a fegyverét – a fegyvereket nem lehetett bevinni a
szakaszszobába, azóta a végzetes nap óta, amikor egy kábítószeres valahogy megszerezte az egyik zsaru
38-asát, és „nyílt területté” változtatta az irodát. A hapsi hatszor tüzelt, miközben a rendőrök az asztalok
alatt bujkáltak. Nem talált el senkit, csak a kávéfőző gépet, ami direkt jól jött, az osztály úgy gondolta,
hogy megérdemelne érte egy kitüntetést.
A szoba másik végén lévő ajtó egy folyosóra vezetett, melyről a négy vizsgálati szoba nyílt, apró fülkék,
ahol a gyanúsítottakat kérdezték ki és a megbeszéléseket tartották. A két szobának tükörrel borított fala
volt, amin a rendőrök átláthattak a másik szobából. A szoba, közepén egy asztal állt, fémszékekkel
körülvéve, s egy elavult légkondicionáló tornyosult a sarokban. A vizsgálati szobák még a szakaszszobánál
is jobban bűzlöttek – ha ez lehetséges –, és a detektívek utálták használni őket. Thorsen a vizsgálati
szobákhoz vezető folyosó ajtajánál ült egy asztalon.
– Hogy van Rosa? – kérdezte.
Push megvonta a vállát.
– Jól. Mérges, mert hívtál, de ez van.
– Ez van. – Thorsen mindent tudott Rosáról, mint ahogy mindent tudott Push válásáról és gúnynevének
igazi magyarázatáról, s a dühről is, amit Push akkor érzett. Thorsen tartotta Pusht, amikor az már részeg
volt és sírt, siratta elveszett életét és házasságát. Ismerte Push álmait, a lelkét, mindent tudott az életéről,
mint ahogy Push is mindent tudott az övéről. Az osztályon nem sok titok volt, és a partnerek között – még
ha azok olyan laza kapcsolatban voltak is, mint Push és Thorsen – semmi titok nem lehetett. Thorsen tudta,
hogy Push nem tud aludni, tudta, hogyan elégül ki Rosa. Push pedig azt tudta, hogy Thorsen egyre több
alkalommal válik impotenssé, és hogy pszichiáterhez is jár emiatt. Semmi titok.
– Mi az, amit tudunk? – Push leült a Thorsen melletti asztalra, és érezte, hogy valami a fenekére ragad.
Felemelkedett, és látta, hogy egy darab rágó tapadt a nadrágjára, leszedte, majd újra visszaült.
– Van egy pár mellünk, és lehet, hogy összetartoznak; az egyik Denverben, a másik egy táskában Seattle-
ben.
– Miért gondolják, hogy a seattle-i mell Denverből jött?
– Nem fogod elhinni. – Thorsen áttolt egy papírlapot az asztalon. – Név és cím volt a táskán.
– A francba. – Push felvette a papírt. – James Matherson, Circle Drive 505, Aurora, Colorado. – Megrázta a
fejét. Aurora enyhe forgalom esetén kb. 15 percre van onnan, ahol most ülnek. – Lehet, hogy ilyen fene
egyszerű?
Thorsen felvonta a vállát.
– Gondolj Kloepnickre...
Harris Kloepnick narkós volt, aki egy nap besétált az irodába, leült Thorsen asztalának a szélére, és
bevallotta három olyan gyilkosság elkövetését, melyek már egy éve nyilvántartásban voltak – ami enyhe
utalás arra, hogy valószínűleg sose derítik ki őket. Az emberek folyton bejártak a rendőrségre, és különböző
bűntettek elkövetéséről tettek vallomást, sokszor még olyant is bevallottak, amit még el sem követtek. Néha
bevallottak olyan tetteket, amiket csak szerettek volna elkövetni, remélve, hogy ezzel megtörténtté teszik,
legalábbis az agyukban. Mind őrült volt. Ám Thorsen ahelyett, hogy kidobta volna Kloepnicket – ami
normális reakció lett volna –, ösztönére hallgatva előszedte az adatokat, és beugrató kérdéseket tett fel neki.
Kloepnick mindenre tudta a választ. Betörések során ölte meg az embereket, mert a drogra kellett a pénz.
És ami még ritkább, amikor már volt ügyvédje, aki azt tanácsolta neki, hogy ne beszéljen, Kloepnick
feladta jogait, és újra beismert mindent, tanúk előtt, magnóra, és alá is írta a vallomást. Thorsent
előléptették, és Push dicséretet kapott – mindez csak azért, mert egy narkós Thorsen asztalsarkára
telepedett.
– Na gyerünk, kapjuk el...
Rohamfelszerelést vételeztek, golyóálló mellényt és puskát, plusz a saját kézifegyverüket. Reggel öt
harminc volt, és jó időt futottak Push autóján. Thorsené nem szolgálati kocsi volt. Thorsen ült a volánhoz,
mert utálta Push vezetési stílusát, azt mondta, ideges lesz tőle. Most már nem vitatkoztak, de régen Push
vezetett, és szándékosan rosszul csinálta, levágta a sarkokat, túl közel ment a többi kocsihoz és átment a
piroson. Thorsen fehérre szorította az ujjait, míg végül már nem bírta tovább, átnyúlt, kivette a kulcsot, és
vitatkozni kezdtek. Thorsen értelmesen szokott beszélni, elmagyarázta, mitől tart, és Push többnyire
bólintott és mosolygott, aztán újra kezdte az egészet. Összetartoznak. Gyakran rosszabbak, mint a régi
házasok.
Push feltöltötte a tárakat, aztán bebiztosította a fegyvereket. A gyilkossági esetek általában hideg színhelyek
voltak, halott áldozatokkal és rég elmenekült elkövetőkkel, néha viszont az elkövető ott ült a holttest
mellett, sokkos állapotban, a letartóztatásra várva. És a gyilkossági letartóztatások általában nem jártak
erőszakkal. Az erkölcsrendészet ezzel szemben, a drogárusokkal és a rajtaütésszerű támadásokkal a zárt
ajtókon át, gyakran forró lecsapást jelentett, ami erőszakkal járt. Az ember mindig felkészülten ment az
erkölcsrendészeti bevetésre. Sok zsaru illegális fegyvert hordott magával ilyen alkalmakkor, üreges végű
vagy dumdumgolyókkal a tárakban, és így már az első lövés leterítette a bűnözőket. A régi szokásokat
nehéz levetkőzni, így Push mindkét fegyvert csőre töltötte, majd bebiztosította, aztán megragadta a
mikrofont, és biztosítást meg priuszellenőrzést kért James Mathersonra vonatkozóan.
A diszpécser három elérhető kocsiról tudott, és Push mindet kérte. Megadta a címet és szólt, hogy
figyelmeztesse a járőröket, hogy csendben jöjjenek – nem akarta felébreszteni Mathersont, ha netán aludna
–, majd hozzátette, hogy a Circle Drive bejáratánál várjanak.
– Fülledt napunk lesz. – Thorsen egyenletes sebességgel vezetett, nem sietett. Mindig példát mutatott
nyugalomból, amikor letartóztatásra indult. Azért csinálta ezt, mert tudta, hogy Push egyre dühösebb lesz,
ahogy közelednek a színhely felé. A központos újra jelentkezett, és közölte, hogy Mathersonról semmi
adata nincs, még egy közlekedési kihágás vagy szabálytalan parkolás se.
Push felhorkant.
– Pech, mi?
Thorsen bólintott.
– Az. Az.
– Szar az egész. De hát mikor volt ez ilyen egyszerű?
– Persze.
– Cím és név a táskán? Úgy értem, gyerünk, gondolkodjunk logikusan!
Thorsen újra bólintott.
– Ez az egész egy rakás szar, mármint ez a bevetés.
– Ahogy mondod.
– Túlzok?
– Aha.
– Akkor vezess te, és fogd be a pofád.
Nem egészen húsz perc alatt a Circle Drive bejáratánál voltak, a három járőrkocsi már ott várt rájuk.
Thorsen az egyik mellé hajtott, és Push letekerte az ablakot.
– Circle Drive ötszázöt. Elég bizonytalan gyilkossági ügy, a hátsó és oldalsó kijáratot figyeljétek, hátha a
fickó meg akar lépni.
A rendőrök elindultak, és Thorsen ráhajtott a Circle Drive-ra. Az utca azoknak az új kerületeknek a része
volt, ahol összesen négy alaprajztervet használtak, így aztán a sarkon kihajolva minden itt lakó
megbámulhatta saját házának másolatát. Matherson háza pontosan a kör közepén állt, egy csupa szöglet-fa-
üvegház.
Thorsen megállt az egyik kocsifeljáróban. Kiszálltak, és oldalukhoz szorított fegyverekkel a házhoz
sétáltak. Az utcán egy lélek sem járt. Megálltak az ajtóban.
– Kopoghatnánk... – habozott Thorsen.
– Hát persze.
Egy dologban teljesen egyetértettek. Lecsapni csak egyféleképpen lehet – ha teljesen te uralod a helyzetet.
Soha nem szabad időt adni a gondolkodásra vagy támadásra. Sosem szabad időt hagyni a felkészülésre.
Az ajtó mellett ólomba foglalt üvegtábla volt. Push a fegyvere végével beütötte a kék üveget a kilincs
mellett. Az üveg beesett a házba, és csörömpölve összetörött. Push benyúlt, keresgélt, majd kinyitotta az
ajtót.
A ház belseje csendes volt, szürkeségbe burkolózva a behúzott függönyök mögött. Épp előttük egy folyosó
tátongott, ebből nyílt a nappali szoba, melynek végéből egy nyitott fémlépcső a fal egész hosszán végig egy
újabb folyosóra vezetett.
– Kutya van? – suttogta Push. Félt a kutyáktól, egyrészt azért, mert egyszer egy rajtaütés során néhány
őrjöngő dobermanba ütközött, ami után jó pár öltés maradt a gyomrán és a fenekén, másrészt pedig azért,
mert tudta, hogy az egyetlen lehetőség egy doberman megfékezésére az, ha az ember egy karóval szíven
szúrja. Megesküdött volna rá, hogy az egyik kutya még akkor is a fenekét rágta, mikor már szétlőtte a fejét
a pisztolyával.
Vártak egy percig, hallgatóztak, de nem volt kutya. A csendben lélegzés hallatszott a lépcső tetejéről, a
folyosón. Push állával a lépcső felé bökött, kibiztosította a fegyverét, és elindult felfelé. Légzése
felgyorsult, de más külső jele nem volt idegességének.
A lépcsősor tetején megállt, Dave egy fokkal lejjebb várakozott. Balra két ajtó, az egyik zárva, a másik
nyitva, a folyosó végén lévő szintén zárva. Push kipróbálta az első ajtót, és halkan kinyitotta. Ez volt a
gyerekszoba, két alvó kis alakkal az ágyakban. Gyors pillantás a tapétára, táncoló medvék vagy ilyesmi,
aztán jöhet a következő ajtó. Fürdőszoba. Üres. Benne halvány éjszakai lámpa, Plútó kutya formájú.
Most már hullámokban jöttek a gondolatai, gyors lökések, ahogy megtervezte az újabb mozdulatokat. A
felnőttek hálószobája a folyosó végén. Elfordította az ajtógombot, és nesztelenül kinyitotta. A száján át
lélegzett, nehogy hangot adjon, lélegzete gyors, szaggatott ütemben jött.
Lassan, halkan elfordította a gombot, és kinyitotta az ajtót. Balra egy nagy ágy állt benne, két alvó felnőttel.
Jobbra a férfi – Matherson –, balra a nő. Pontosan hat óra volt, és ahogy ott álltak, fegyverrel a kezükben,
az alvókat figyelve, megszólalt az ébresztőóra az éjjeliszekrényen. Push hirtelen megugrott a zajtól, és
hallotta, amint Thorsen elfojtja a nevetését.
Az ágyban fekvő férfi megfordult, megnyalta a szája szélét, kinyúlt, hogy lenyomja az órát, aztán kinyitotta
a szemét, és meglátta a két idegent a hálószobájában, rászegezett fegyverrel.
– Mi a francot...
Push felmutatta a jelvényét, és leengedte a pisztolyát.
– James Matherson? A denveri rendőrségtől vagyunk. Letartóztatjuk, kérem, öltözzön fel.
– Letartóztatnak? Mi...?
Push felemelte a hangját – uralkodj a helyzeten.
– Kérem, öltözzön fel. Velünk kell jönnie.
Matherson megdörzsölte az arcát, de ülve maradt az ágyban, a lepedő a csípője köré gyűrve.
– Nem tartóztathatnak le. Soha semmit nem csináltam...
És ez, gondolta Push, valószínűleg a legnagyobb igazság, amit ez a szegény szerencsétlen valaha is
mondott életében.
A mellette fekvő nő tovább aludt, arcát a párnába temetve, mintha mi sem történt volna. Egyik melle
kilátszott a takaró alól.
Push pisztolyának csövével levett egy alsógatyát az ágy melletti székről, és Matherson ölébe dobta.
– Öltözzön fel.
Megint egy klasszikus rajtaütés.

4
Az orvos – egy Gamer nevű fickó – böfögött, és Push a köztük lévő fémasztal túloldalán, a lelógó mikrofon
mellett is megérezte a szája szagát. Savanyú káposzta. Te jó ég, hogy tud ez savanyú káposztát enni és
holttesteket felvágni? A férfi hájas volt, az a fajta, aki úgy néz ki, mintha megmaradna a húsában az ujjad
helye, ha belenyomnád. Push ki nem állhatta őt, de nem tudta, miért. A munkáját jól végezte, és ki az, aki
egy idő után nem szarik bele a dolgokba? Ez is együtt jár a munkájával.
Hatalmas, mindig hideg teremben álltak – a helyiséget hidegen tartották, hogy a testek tönkre ne menjenek
–, a falak mentén a különböző mosogatótálcáknál állandóan folyt a víz, így párás is volt a helyiség,
melyhez még a szoba különböző részein álló medencék is hozzájárultak. Push mindig vizelési ingert érzett
ebben a teremben.
Thorsen kinn várakozott. Utálta a boncolásokat, nem bírta végignézni, sőt, még a teremben sem tudott
meglenni boncolás közben anélkül, hogy ne lett volna rosszul. Nem mintha Push szerette volna a látványt,
de ő legalább kibírta, és egyiküknek muszáj volt jelen lennie. Különösebben nem zavarta, amit lát, hacsak
nem gyerekről volt szó. Utálta, ha halott gyereket boncolnak, főleg mikor a kezdővágást, a fő metszést
ejtették.
Ez a mostani azonban a közelébe sem jött egy valódi boncolásnak. A köztük lévő asztalon két mell feküdt.
Hogy szándékosan – az orvosok híresek voltak a durva humorukról – vagy véletlenül, de a mellek egymás
mellett feküdtek az asztalon, a mellbimbók felfelé álltak, a vágott rész a rozsdamentes asztal tetejére simult.
– Szép pár – mormolta az orvos és elmosolyodott. – Kár, hogy a nő többi része nincs meg. – Belecsípett az
egyik mellbimbóba. – Izgatott vagy, drágám?
Push átnézett rajta. Most már tudta, miért utálja. Várt.
Az orvos megbökte az egyik mellet gumikesztyűs ujjával.
– Szakmai vagy gyors?
– Gyors. Úgy értem, még nem is biztos, hogy gyilkosságról van szó. Lehet, hogy csak valami
orvostanhallgató hülyéskedik, vagy egyéb marhaság. – Tudta, hogy ha szakmai elemzést kérne, az orvos
rengeteg olyan információt zúdítana rá, amit nem ért és amire nincs is szüksége. – A halál beálltának ideje,
kora kell, az, hogy ki volt, és hogy a két mell összeillik-e. Ilyesmi...
Az orvos felhorkant.
– A nevét nem akarja tudni?
Push várakozott.
Az orvos hangot váltott, hivatalosabb tónust vett fel. Végül is orvos volt, aki csak egy nyavalyás zsaruval
beszél – Push kiérezte a hangjából.
– Először is összeillenek, ez nyilvánvaló. A vércsoport B pozitív. Európai. A mellek állapotából ítélve, fiatal
– valószínűleg 23-24 éves, és még nem volt gyereke. Helyesbítek, nem szoptatott. Semmi nem utal
megnövekedett emlőműködésre, úgyhogy véleményem szerint még nem szült. Nincs rákra utaló jel sem, és
az emlőt sem sebészetileg távolították el – ami csökkenti annak a lehetőségét, hogy valami orvostanhallgató
marháskodna.
– Hogy érti azt, hogy nem sebészetileg távolították el? Ezt hogy lehet megállapítani?
– Nincs bőrlebeny, ami a hagyományos emlőeltávolítási műtéttel együtt jár – de ez amúgy is valószínűtlen
lenne egy ilyen fiatal nő esetében. Ezeket a melleket valamilyen hosszú élű késsel vágták le. –
Megfordította az egyik mellet. A hátulja úgy nézett ki, mint valami szürkésvörös, szivacsos massza.
Megbökte az ujjával. – Látja ezeket itt? Olyan, mint valami lépcsőzetes vonal. Ezek a vágási nyomok, amit
egy hosszú élű kés nyomás-húzásával ejtettek.
– Hosszú élű... henteskésre gondol?
Az orvos bólintott.
– Valami olyasmi. Hosszú és nagyon éles. Nézze, milyen tiszták a vágások, semmi tépésnyom. Azért, mert
a kés nagyon éles volt...
– Egy egyenes pengéjű borotva?
Az orvos gondolkodott egy pillanatig, aztán megrázta a fejét.
– Nem. A vágások túl hosszúak és egyenletesek. Hosszú élű kés volt, de, mint már mondtam, nagyon éles.
Látszik a nyomon, ahogy lépcsőket vagy rétegeket hagyott, és véleményem szerint bárki is vágta le, tartotta
a melleket, felfelé húzva őket, mialatt átvágta a húst, fűrészelő mozdulatokkal előre-hátra, valahogy így. –
Tenyerével felfelé egyenesen tartotta a kezét, és előre-hátra mozgatta. – A fickó felemelte, mialatt vágott...
– Férfi?
Az orvos megvonta a vállát.
– Csak találgattam, hogy férfi...
Nem, gondolta Push, nem mind férfi. Némelyik nő. Némelyik férfi, némelyik nő, és némelyik valami más.
Némelyik nem is emberi.
– Mikor történt?
Újabb vállvonogatás.
– Annyi lehetőség van. A halál időpontjakor a hőmérséklet, a test helyzete, a halál beállta óta a
hőmérséklet...
– Mondjon egy valószínű becslést.
– Tényleg bizonytalan becslés – legalább öt-hat nap. Nem, ennél bizonytalanabb. Három-négy nap között.
Azt mondanám, háromnál nem kevesebb, de hétnél nem több, abból, ahogy a bomlás megkezdődött. Még
elég jó állapotban vannak.
– Öt nap...?
– Talán. Aha. Az öt megfelelő.
Push várt, lenézett a két mellre. Olyan... olyan elhagyatottak voltak. Magányosak, ahogy ott feküdtek
egymás mellett a hideg fémen. Push irtózott az áldozatoktól, és mindennél jobban gyűlölte, ami velük
történt. Minden részük boldogtalan volt. Mindig szomorúak voltak. Még amikor egészben találták is őket, a
gyilkosságok áldozatai akkor is szomorúan feküdtek a fémásztalon, felvágva, mint a szarvasmarhák. A
szemük mindig tágra nyitva, szomorúan és magányosan mered a semmibe. A francba az egésszel.
De még mindig lehet, hogy csak valami vicc.
– Tudna még valamit mondani róla?
Az orvos önelégülten ránézett.
– Tudom, hogy nem tréfa volt.
– Honnan?
Az orvos felvett egy hosszú élű szikét, és gyakorlottan kettévágta az egyik emlőt, a mellbimbón át.
– Látja ezt a szürkeséget? Látja, ahogy a vér az alap felé áramlott?
Push bólintott.
– Látom a vonalat. Mit jelent ez? – Persze, tudta a választ. Tudnia kellett.
– Ha a mellet egy hulláról vágták volna le, nem lenne ott az a fakó vonal.
– Élt, amikor levágták a mellét...
Az orvos bólintott.
– Határozottan. Legalábbis a szíve még vert. Lehet, hogy eszméletlen volt, de élt.
Természetesen, gondolta Push, az asztalra nézve. Természetesen még élt. Nincs Mikulás, se Jézuska, és a
lány élt, mikor az a rohadék levágta a melleit. Úristen. Egy daraboló gyilkos. Úristen...
A folyosón Thorsen várakozott. Push tájékoztatta, kihagyva a mell átvágásának részleteit. Ez volt az, ami
zavarta Thorsent, annak a kislánynak a boncolása óta. Akkor kezdődött az impotenciája. A kislányt egy
szemétrakásban találták, és a többi erőszakos esettől eltérően nem volt rajta semmi nyom. A szeméttől
eltekintve nem látszott rajta szennyezés, a ruhája nem volt gyűrött, és úgy nézett ki, mint Thorsen kislánya
– vagy legalábbis majdnem. Thorsen a mentősök körül körözött, amikor kiemelték, aztán lehajolt és
megigazította a ruháját, és az arcából odébbsimította a haját; Elkísérte a holttestet a hullaházba, és ezzel
átlépte a határt, személyesen is érdekeltté vált. Abban a hangulatban, a saját lányára és a megerőszakolt
kislányra gondolva, elment a boncolásra. Amikor megtörtént a kezdővágás, a fő metszés a mellkason át le a
hasig, Thorsen olyan erővel ütötte le az orvost, hogy annak pótoltatni kellett a fogait. És ekkor kezdődött az
impotencia.
– Szóval daraboló gyilkosunk van – fejezte be Push. – Nem tudjuk kikerülni.
Thorsen elindult az ajtó felé.
– Felhívtam az Eltűnt Személyeket, amíg vártam. Az elmúlt két hétben négy nő tűnt el Denverben.
– Csak négy? – kapott rajta Push. – Rossz hír...
– Ők is ezt mondták. Többen is vannak, mint négy – néhány gyerek, pár fiatal lány –, de csak négy nő.
Három fekete és egy fehér.
– A mellek egy fehér nőé voltak. Talán huszonnégy éves lehetett, plusz-mínusz egy-két év.
– Tudom. Szóval ellenőriztem a nevet. Betti – i-vel –, Betti Fencer a nő neve. Hat napja tűnt el. Nem
jelentkezett a munkahelyén, és nincs a lakásán sem. Legalábbis nem válaszol a telefonra.
A kórház melletti parkolóban álltak, ahol a város által törvényszéki boncolásra használt patológiai osztály
volt. Thorsen lehúzta a vezetőülés ablakát, mielőtt beült volna. Utált forró autóban ülni.
– Mit dolgozik?
– Stewardess.
– Ahh.
– Igen. Ahh.
– Mindkét mellet reptéren találták.
Thorsen némán bólintott.
– Persze lehet, hogy ez ismét Mathersonhoz vezet.
– Hát persze.
Matherson elvesztette a poggyászát, amikor idétlenül feladta minden csomagját egy New York-i
kirándulásra. Benyújtott egy „elveszett poggyász” cédulát, és várta az elveszett csomagokért járó
kártérítést. A csomagok között volt egy kis táska, melynek a leírása megegyezett azzal a táskával, amit a
seattle-i reptéren találtak, benne a mellel. Az egész letartóztatás olyan volt, mint egy rossz álom.
Természetesen Mathersont elengedték, mikor kiderült, hogy tényleg ártatlan. Először egyszerűen hálásnak
tűnt, hogy elmehet – igazából túl hálásnak is, gondolta Push. Biztos, hogy van valami a füle mögött. Aztán
a felesége, aki úgy döntött, beleszól a dolgokba, beszélt vele hazafelé, fogadtak egy ügyvédet, és most pert
indítanak alaptalan letartóztatás címén. A detektívek főnöke, egy polgármesteri seggnyaló, akit Quinsey-
nek hívtak, azzal fenyegetőzött, hogy dobra húzza Thorsen és Push seggéről a bőrt – ez volt a kedvenc
kifejezése.
– Az a Matherson-ügy – mondta Thorsen, míg beindította a kocsit –, ha az rendben lett volna, ma már
hősök lennénk.
Push kinézett az ablakon. Egy hosszú lábú fiatal nő kocogott a sétányon.
– Szeretem a nyarat. Mind kijönnek az utcára ezekben a csöpp felsőrészekben és sortokban, így olyan
nyáriasak és frissek.
– Hősök lennénk, és talán újra dicséretet kapnánk. Most meg gürizhetünk tovább.
Push ránézett.
– És akkor mi van? Meg fogjuk oldani, mint mindig. Kiborultál, vagy mi van?
Thorsen egy pillanatig nem szólt, könnyedén vezetett, aztán felsóhajtott.
– Ugyan már. Nem ez a baj. Hanem, ami otthon van.
– És az miért baj? Mondd meg neki, hogy az ilyesmi már sok más sráccal is előfordult. Nem nyer az irodai
focicsapatuk, és aztán nem áll föl nekik.
Thorsen megrázta a fejét.
– Sue nem is csinál gondot ebből. Tudod, ő megérti, és mindig nagyon kedves.
– A francba. Ez a rosszabb...
– Az. Úgy értem, ha legalább veszekedne miatta, akkor el tudnék bánni vele. De annyira kedves, és az a
rohadt meg csak lóg.
– Próbáltál már, tudod, más módszereket?
– Mindent, csak a rohadt Donald Duck-jelmezt nem. Úristen, tegnap éjjel felvette a fekete harisnyakötőjét
meg harisnyát hozzá, olyan melltartóval, amiből kilátszik a mellbimbója. Azt hittem, szétrobban a fejem a
vérnyomástól.
– És semmi?
– Mint egy döglött földigiliszta. – Thorsen felhorkant. – Mintha nem is az én farkam lenne...
Lehúzódott egy lakástömb melletti járdaszegélyhez.
– Itt lakik Betti Fencer. Egyedülállók otthona.
– Tudtam, hogy valami fontos helyre megyünk.
– 310-es lakás.
Gyalog mentek fel a harmadikra. Push észrevette, hogy nehezen lélegzik a másodiknál, aztán végigsétáltak
a folyosón, a 310-es lakáshoz. Az üveg tolóajtokon át le lehetett látni a hátsó kertbe, a parkolóra, az
uszodára, az előcsarnokra; az egész hely olyan elhagyatott volt, mint egy kísértetváros. Push mosolygott.
Az egyedülállók lakhelye napközben. Mind alszanak, és várnak az esti partikra.
Thorsen kopogott az ajtón. Többször egymás után. Semmi válasz.
– Keressük meg a gondnokot.
Push bólintott, és lementek. Vissza kell majd másznom, gondolta Push, minden egyes lépcsőt újra
megtenni.
A gondnok szélesre tárta az ajtaját – semmi nyikorgás, akár a belvárosban –, és rájuk mosolygott.
– Jó napot.
Magas volt, vékony, csak egy vörös gatyát viselt, amit kidomborodó farokra szabtak, és semmi szőr nem
volt a mellkasán és a hasán. A feje búbján divatos napszemüveg, a hatást fokozandó. Push biztosra vette,
hogy soha nem hordja a szeme előtt. Mint aki épp most jött be napozás után. A teste napolajtól csillogott, az
uszodához vezető üvegajtó háttérfényében, és a hangja halk volt, némi hamis reszelősséggel fűszerezve.
– Épp napoztam egy kicsit.
Naná, gondolta Push, hát persze, hogy napozott. Látta, hogy Thorsen orrlyukai kitágulnak és
megrezzennek. Thorsen szinte betegesen utálta a buzikat. A pszichiátere próbált segíteni rajta, de valami
furcsa módon ennek is köze volt az impotenciájához, a gyűlölet – ha lehetséges – csak még jobban
felerősödött, mióta impotens lett. Ha rájön, hogy ez a fickó buzi, akár le is üti itt nekem.
– A denveri rendőrségtől jöttünk – kezdte gyorsan Push. – Betti Fencerrel kell beszélnünk, de úgy tűnik,
nincs itt...
– Na ja, hát sorba kell állni, igaz? Úgy értem, mindenki a kicsi Betsie-vel akar beszélni, nem? Egy hete
késik a lakbérével és a szemetespénzzel, de mindig így csinál, nemde? Nem meglepő, hogy a rendőrséggel
is meggyűlt a baja. Komolyan, Bets nem más, mint egy nyavalyás kis kurva.
– Be akarunk menni a lakásba – mondta Thorsen nyersen. Olyan volt a hangja, mint a kígyósziszegés.
Az istenit – gondolta Push. Felhergeli magát.
– Hát nem ezt akarjuk mind? De azt hiszem, szükségünk lenne házkutatási parancsra vagy valami
hasonlóra, nemdebár?
Agyafúrt akar lenni, gondolta Push. Pedig fogalma sincs, milyen közel van hozzá, hogy a segglyukán jöjjön
ki a feje. Gyorsan előrelépett.
– Nézze, mi a gyilkossági csoporttól vagyunk, és úgy sejtjük, Betti bajban van. Ellenőrizni akarjuk a
lakását, hogy nincs-e ott, és ha nincs, talán lesz valami nyom, hogy netán hol lehet. Nagyon hálásak
lennénk, ha tudna segíteni.
– Vagy pedig – kezdte Thorsen az alacsonyabb férfi fölé hajolva – okoskodhatsz, de akkor szétrúgom a kis
picsádat.
A gondnok néhány pillanatig tanulmányozta Thorsent, aztán meglátta az elszántságot a szemében. Push
visszatartotta a lélegzetét. Bármi történhet. Ez nem az a helyzet, ahol a kis gondnok előadhatja, milyen
bátor is ő. Egy másodpercig csend volt, aztán a férfi megvonta a vállát és megfordult.
– Hát persze hogy megnézhetjük a lakást. Hozom a tartalékkulcsot.
Felvett egy pólót, az elején egy híres divattervező neve ékeskedett, aztán felvezette őket az emeletre. Push
végigszuszogta az utat.
Betti Fencer lakása pont úgy nézett ki, mint ahogy az ember egy stewardess lakását elképzeli. Üres volt.
Tiszta. Várakozó. Push rögtön a saját lakására gondolt, ami olyan rendetlen volt, hogy Rosa nem volt
hajlandó ott találkozni vele – az ő kifejezése szerint – a közjátékaikra. A kávézóasztal alatt piszkos gatyák,
a mosogatójában zölden burjánzó edények, egy jégszekrény, amit már szinte nem mer kinyitni.
Betti nem tűrte a koszt. A lakás szó szerint makulátlan volt. Az uszodára néző, teraszra vezető üvegajtó
mellett új sztereó és videó berendezés állt egy állványon. A szőnyegpadló olyan alaposan fel volt
porszívózva, hogy úgy nézett ki, mintha egy irányba fésülték volna. Modern képek, modern bútorok, egy
mackóval a dívány egyik sarkában. A konyhában az összes elképzelhető háztartási eszköz, némán
várakozva, hogy végre keverhessenek, süssenek, grillezzenek, dagasszanak, melegítsenek, hűtsenek, vagy
bármilyen ennivalót készíthessenek. Minden tiszta és ragyogó.
– Miss Rend... – ámult el Thorsen. Teljesen elfeledkezett a gondnokról, aki megállt az ajtóban, de azért
figyelte őket, inkább kíváncsiságból, mint óvatosságból.
Push bólintott.
– Aha.
Bement a hálószobába – nagy egyszemélyes ágy, gondosan bevetve, egyik végén könyvespolc. Végigfutott
a könyveken, nem mintha valami meglepőt várt volna, így aztán el is csodálkozott, ahogy meglátott egy sor
II. világháborús könyvet. Közelebb hajolt, és felfedezett két szerelmes regényt is. Kivette az egyik háborús
könyvet, és végiglapozta, aztán ahogy épp visszarakta volna, felfedezett egy ceruzával írt bejegyzést a
hátsó lapon.
– Ez a könyv Jerry Brickneré – olvasta hangosan.
– A jó öreg Jerry. – Thorsen megállt, mielőtt belépett volna a fürdőbe.
– Ismeri Jerry Bricknert? – fordult Push az ajtóban álló gondnokhoz.
A férfi megrázta a fejét.
– Betti nem sokat beszélt itt senkivel. Elég zárkózott. Igazából elég kényeskedő. Egyszer-kétszer én is
lehívtam egy italkára, de sose jött.
Italka – Jézus. Italka. Naná, hogy nem ment. Push majdnem elvigyorodott. Betti itt fenn volt Jerry
Bricknerrel, és inkább Rommel Afrikában-t játszott, túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy lemenjen egy
italkára.
Thorsen kilépett a fürdőszobából, és megrázta a fejét.
– Semmi érdekes, csak kozmetikumok. Biztos magával vitte a többi cuccot.
Megpróbáltak valamit találni, ami elevenné teszi számukra a nőt. Minden gyilkossági ügy lényege ez volt –
az áldozatoknak elevenné kellett válniuk a zsaruk számára. Nemcsak a tényekre, hanem az ösztönökre is
támaszkodniuk kellett. Alapszabályok. Eljárási módszerek. Létre kellett hozni egy élethálót, hogy
kiderüljön, milyen is volt az áldozat.
És Push szavak nélkül is tudta, hogy Thorsen is így érez. Betti volt a két mell néhai tulajdonosa.
Természetesen még voltak kérdéses pontok, és egy nyomozói szakkönyvben sem támaszkodnának ilyen
bizonytalan tényekre. De ők utcai zsaruk voltak, és egy dolgot jobban tudtak mindenkinél – azt, hogy
véletlenek nincsenek. Ez túlságosan is ellentmondana a valószínűségnek.
A melleket reptereken találták meg.
Betti stewardess volt és eltűnt, méghozzá ugyanabban az időben, mikor a melleket levágták.
Véletlen.
A gond a lakása volt. Olyan tiszta, olyan érintetlen, hogy szinte semmit nem árult el a lakójáról. Találtak
egy nevet – Jerry Brickner –, de ez elég kevés. Nem találtak képeket, se Bettiről, se másról, nem volt
cigarettacsikk, használt szalvéta vagy bármilyen szemét a lakásban. Kész, gondolta Push, aláírásra várva. A
gondnokhoz fordult.
– Voltak olyan barátai, akiket maga is ismert? Bármilyen név, amit meg tudna adni nekünk?
A gondnok megvonta a vállát, rázta a fejét, direkt figyelmen kívül hagyva Thorsent, aki ismét figyelni
kezdte őt.
– Mint már említettem, nem barátkozott itt senkivel. Ha jól tudom, Kate-tel jóban volt, de ennyi az egész.
– Ki az a Kate?
– Kate Driscoll. Ő is stewardess, a folyosó másik oldalán lakik. Azt hiszem, itthon van, ha beszélni akarnak
vele. Láttam, amikor megjött reggel. – A háta mögötti csukott ajtóhoz lépett, a folyosó másik oldalán.
Thorsen elment mellette, Pushsal az oldalán, és bekopogott. Néhány pillanatig vártak, aztán hallották, hogy
elfordítják az ajtógombot; egy nő állt előttük, hátulról megvilágítva, vékony köntösben, nyilvánvalóan épp
csak hogy felébredt. A haja szőke volt és kócos, hosszú, ferde zöld szemei a saroknál felfelé íveltek. Az
alakja, mely átlátszott a köntösön, egyszerre volt telt és karcsú, kerek és lapos. Megdöbbentő volt. Az a
fajta szépség, ami a modelleket jellemzi. Push nyíltan bámulta, meglepődve és megdöbbenve attól, ahogy
ott állt, különös szépségében.
Thorsen reagálása azonban még észrevehetőbb volt.
Lebénulva állt, nyíltan szemezve a lánnyal, hosszan lélegezve. Szeme a nőébe fúródott, és egyik keze még
mindig úgy állt, mintha kopogni akarna, szája valamilyen befejezetlen szóba dermedve.
– Nnnnnggggh...
A lány semmit nem szólt, csupán kérdő tekintettel tanulmányozta őket. Lehet, hogy Dave új terápiát talált,
gondolta Push.

5
Push Scarf burritójával birkózott, gőzölgő folyékony tűzként még több chilit öntött a tetejére, aztán a
szájához emelt egy nagy villányit. A sovány darált hús, bab, egy kevés saláta és paradicsom, Scarf titkos
adalékai – bizonyos mennyiségű krumplipürépor némi hússal –, valahogy összekeveredtek a chiliszósszal
és a főzetnek testet, mélységet adtak. Két harapás után már előjöttek az izzadságcseppek a homlokán és a
felső ajkán, a harmadik falatnál pedig már képtelen lett volna megszólalni.
Némán élvezte a burritót, tudomást sem véve a bárban zajongókról. Majdnem éjfél volt már, és Push
annyira kimerült, hogy minden álomszerűnek tűnt körülötte. A villa lassan haladt a szája felé, és lassan
helyezte a burritót a nyelvére. Push elvonatkoztatva rágott, ízlelve, de nem érezve, nyeldesve, de nem
lenyelve, ott és mégis valahol másutt. Amit akart, amire szüksége volt, az Rosa yolt. Amikor találkoztak a
reptéren a parkolóban, és meghívta egy italra, Rosa nem utasította vissza. Végül is egy zsaru csak nem lehet
veszélyes. Aznap éjjel beszélgettek, nevetgéltek egy keveset, aztán egy motelszobában kötöttek ki, egyfajta
hatalmas felfedezésben egymás teste iránt, kielégítve azt a sóvárgó vágyat, mely mindkettőjüket meglepte.
De most már többről van szó. Most már szüksége volt rá, és nem értette, hogy az a nap hogy történt meg.
Szüksége volt rá, hogy Rosával szeretkezzen, hogy aztán mellette aludjon, érezze, ahogy a nő lehelete
simogatja, és tudja, hogy ott van vele, amikor izzadva felriad az éjszaka közepén. De Rosa férje otthon van,
háromnapos szabadságon, és az asszony nem tud elszabadulni.
A férj – gondolta, miközben köd lepte el az agyát – egy olyan ellenség, akit nem ismert, nem látott, akiről
semmit nem tudott, kivéve Rosa egy-két elejtett megjegyzését. És mégis, ez az ember határozza meg az
életét. Akarom, nem, szükségem van arra, és egy férfi, akit még csak nem is ismerek, megakadályoz benne,
hogy megkapjam. Élet. Sebek és sebek... abbahagyta a gondolkodást. Kavargó, fáradt gondolatok.
Push megette a burritót és megitta a maradék Dos Equis barna sört anélkül, hogy letette volna az üveget.
Böffentett, és Scarf ezt jelnek tekintette az újabb sör felszolgálására. Push bólintott, megitta azt is, de
lassabban, aztán kifizette a számláját, és kibámult a Colfaxra. Láthatod, ahogy az autók kipufogógáza
eláramlik. Sűrű gáz, ami összekeveredik a forró nyári éjszakával, és testet ad a levegőnek, a melegnek és a
zajoknak. Senki és mindenki megy valahová és sehová. Úristen, gondolta, kezdek berúgni. Két sör, egy
burritó, és máris kezdek berúgni.
Kibaszott frusztráló nap volt ez a mai. Persze a legtöbb ilyen. A nyomozás idejének nagy részében általában
csak olyan információkat talál az ember, amelyek sehová sem vezetnek. És ez is olyan eset volt. Kate
semmit sem tudott – legalábbis Push semmit sem tudott meg tőle. Thorsen jelzett neki, és Push elment,
hogy más lakókat kérdezzen ki, akik esetleg tudják, hol lehet Betti. Egyedül hagyta Thorsent Kate- tel.
Kezelés. Terápia.
Thorsen a lánnyal van most, vagy legalábbis vele volt korábban. Meghívta vacsorázni, és a lány elfogadta.
Ennyi az egész. Thorsen jóképű, azon a kisfiús módon, meg aztán ott van ez a zsarudolog is. Bizonyos nők
vonzónak találják a rendőröket. Talán azért, mert ők biztonságosak, védettek. Legalábbis úgy látszik.
Biztonságos. Jézusom. Push kíváncsi volt rá, hogy Thorsen elárulta-e már a lánynak, hogy nős.
Nem. Még nem.
A délután hátralévő részében a részleteket ellenőrizték. Beszéltek a Transairrel – Betti munkáltatójával –,
de semmit nem tudtak meg a lány hollétéről. A főnök dühös volt, mert Betti nem telefonált, de aztán
aggódni kezdett és segítőkész lett, mikor kiderült, hogy Betti esetleg bajba kerülhetett. A főnök magas,
vékony nő volt, aki egykor maga is stewardessként dolgozott. Push élvezettel nézte. Úgy tűnt, a nő
pontosan tudja, meddig terjed a hatalma.
– Egyetlenegyszer fordult elő, hogy Betti nem jött be dolgozni, és telefonálni sem tudott. Múlt, év
októberében fennragadt Evergreenben, amikor több mint fél méter hó esett. A telefonvonalak nem
működtek, és az utakat is elzárta a hó, és Betti két napig nem tudott se lejönni, se bennünket értesíteni. – A
nő átfutott egy aktát. Push észrevette, hogy rágja a körmét. Szóval nem minden olyan sima körülötte.
Biztos nehéz lehet figyelni az összes beosztottra. Rosa is rágja a körmét. Push megrázta a fejét.
– Mióta dolgozik itt?
Újabb pillantás az aktába.
– Hat éve. Plusz egy hónapja. Soha nem késett, csak egy hiányzása van, amit az előbb már említettem.
– Férjnél van?
A főnökasszony habozott.
– Azt hiszem, ez olyan terület, ami már személyes ügyeket érint. Úgy értem, ha Betti visszajönne holnap,
nem vagyok benne biztos, hogy örülne, hogy közönség elé került a magánélete.
Thorsen csendben üldögélt az asztal melletti széken. Most megköszörülte a torkát és felemelte a fejét.
– Nem kerül a közönség elé – mi rendőrök vagyunk. Mindent bizalmasan fogunk kezelni. – Hát ez
hazugság, de Push mégse szólt semmit. A rendőrség szinte semmit nem kezelt bizalmasan. – Egy lehetséges
gyilkosság ügyében nyomozunk...
– Értem. De miért gondolják, hogy Bettiről van szó?
Push közbevágott.
– Valaki bejelentette, hogy eltűnt. Ha eléggé aggódott ahhoz, hogy bejelentse az eltűnését, akkor most miért
fél felvilágosítást adni nekünk?
A nő becsukta az aktát.
– Itt valami tévedés van – én nem jelentettem be, hogy Betti eltűnt.
Push rábámult.
– Valaki bejelentette a lány eltűnését. Mi azt hittük, maga volt..
A nő megrázta a fejét.
– Nem, és tudomásom szerint a Transairtől senki nem jelentett be semmit.
Azt már tudták, hogy az apartmanból sem telefonált senki. Push megdörzsölte az arcát, és gondolkodott.
Valaki pedig bejelentette. Ki? Egy barát? A gyilkos? Miért? De a francba, ha ez tényleg egy igazi daraboló
gyilkos, akkor nincs benne semmi logika. A rohadék biztos úgy gondolta, valamiképp segít a lánynak. Vagy
csak azt akarta, hogy a rendőrség tudjon róla. Hogy elkapják. Elég. Szar az egész gondolatmenet.
– Van arról adat, milyen Betti vércsoportja? – Majdnem azt kérdezte, milyen volt Betti vércsoportja. –
Okunk van feltételezni, hogy az áldozat B pozitív volt.
A nő ismét az aktába pillantott, és Push látta, hogy elsápadt.
– B pozitív. Te jó isten...
– Férjes, vagy férjnél volt a lány? – kérdezte Thorsen újra.
A nő lassan bólintott.
– Igen. Férjnél volt, egy Jerry Brickner nevű ember volt a férje. Kettő, nem, két és fél éve váltak el. A
legtöbben közülük elválnak. Az utazás miatt, tudja. Ha tovább dolgoznak és férjnél vannak, valamelyik
megszenvedi. Az utazás sok gondot okoz...
– Gondolom, nem tudja Brickner címét, igaz?
Nem tudta, de Pushék megtalálták Bricknert a gépkocsiosztály adatai között. Otthon volt az új feleségével,
mikor Push és Thorsen elment hozzá érdeklődni. Pushnak úgy tűnt, ilyen lehet egy férfirobot modellje. A
haja stílusosan hátrafésülve, kisportolt, izmos test. Robotember, mely hat láb magas műanyag vázra
feszített plasztikbőr alatt éli műéletét. Pontosan úgy néz ki, gondolta Push, amikor meglátta, mintha csak
arra tervezték volna, hogy egy stewardess férje legyen. A pali együttműködő volt, barátságos, nem, nem
látta Bettit már néhány hete, akkor találkoztak, együtt ebédeltek, hogy megbeszéljenek bizonyos ügyeket
egy közös birtokra vonatkozóan, amit most eladni készülnek, és van még valami, amiben segíthet?
A szeme riadt volt. Valamit eltitkolt, és ezt mindketten tudták. Túlságosan segítőkész volt, túlságosan is
mindenben segítek-típus. Push mindig megérezte az ilyesmit. De hát manapság mindenki riadt és gyanús
volt Push számára.
– Hol volt kb. egy héttel ezelőtt?
Brickner az építőiparban dolgozott, és akkor épp kinn Lakewoodnál építettek egy házat, esténként járt haza
és hajnalban ment ki újra, kivéve néhány napot, mikor késő éjjelig dolgoztak. Egész idő alatt, míg a fickó
beszélt, Push a polcon látott háborús könyvekre gondolt, és megjegyezte magának, hogy felkeresi majd újra
Bricknert, mikor az új feleség nincs a közelben. De nem volt rá szükség, mert ahogy elindultak, a férfi
utánuk jött, és megállította őket, mielőtt beültek volna a kocsiba. A válla fölött folyton a házat figyelte.
– Nem mondtam egészen igazat – kezdte. Az igazság az volt, hogy Brickner találkozgatott az exnejével, el-
eljárt a lányhoz. A házasságot nem bírták, folyton veszekedtek, de még mindig élvezték a szexet együtt, és
a férfi nem akarta, hogy a jelenlegi neje tudjon a dologról. Randevút beszélt meg Bettivel, és a lány nem
jött el, és amikor telefonált a munkahelyére, ott sem látták, mire betelefonált az Eltűnt Személyekhez,
névtelenül. Nem volt jellemző Bettire, hogy csak úgy eltűnjön.
– De... kihagynák a nevemet az ügyből? – kérte. – Az új feleségem megöl, ha megtudja, hogy még
találkozgattam Bettivel...
Késő este lett, mire végeztek Bricknerrel.
Quinsey látni akarta őket, de addig húzták az időt, hogy mire a főépületbe értek, Quinsey már elment.
Nagyon értettek hozzá, hogyan kell elkerülni Quinsey-t. Valójában ebben az összes nyomozó jeleskedett.
Újabb elkeserítő nap.
És aztán, mikor Rosa azt mondta a telefonba, hogy törölték a férje járatát, és továbbra is szabadságon van,
teljesen egyedül maradt.
Frusztráló.
Utálta egyedül tölteni az éjszakákat. Nem a szex miatt. A magány miatt. Túl fáradt volt ahhoz, hogy
aludjon, és a lakásban nem tudna pihenni, ébren feküdne, és remélné, hogy a teste pihen, hajlamos volt erre.
Már sokszor járt így, főleg a válás után. Azután a jó kis szemét válás után. A férfi, akinek összetörte az
autóját – mosolygott egyet az emléken, ahogy rágondolt –, beköltözött a feleségéhez, még mielőtt ő
ténylegesen kiköltözött volna, és ez annyira sértette Pusht, mint egy éles köröm. Kétszer is elment
hozzájuk, hogy a szart is kiverje a fickóból, vagy akár megölje, de aztán valami mindig megállította, és
nem ment be. Később már csak arra járt, általában részegen, és nem is igazán tudta, mit keres ott – gyakran
csak leült és bámult. Először azt hitte, hogy hiányzik a felesége, de aztán rájött, hogy nem – legalábbis nem
igazán. Nem ez volt a baj. Nem akart egyedül lenni. Sem akkor, sem később, a válás után, sem most.
Gondolkodott rajta, hogy kivesz egy olcsó szobát valami motelben – a Colfax tele volt olyan motelekkel,
ahol semmiért se kellene fizetnie, csak a lepedőkért, olyan helyek, amiket zsaru beugrónak neveztek, ahova
a rendőrök az általuk „második"-nak hívott nőkkel jártak. Ő is sokszor ment ilyen helyekre, bár Rosával
soha. Rosával soha nem járt olcsó motelbe vagy zsarubeugróba, bár egyszer Push megkülönböztető jelzés
nélküli rendőrautójának a hátsó ülésén is csinálták, egy mellékúton Evergreen közelében.
De Push utált egyedül menni az ilyen szállóba, és most, hogy Rosával járt, legalábbis akkor, amikor a férj
nem volt a városban, nem akarta felhívni azokat a nőket, akiket ismert, és velük lenni, és kurvákat sem
akart keresni, bár máskor többször is megtette már.
A rohadt életbe.
A többi zsaru Scarfnál kezdett már berúgni és lazítani, itt az idő, hogy ő is elinduljon. A Dodge a hőségben
megszívta magát, és jó ideig nem indult be. Még mindig érezni lehetett a forróságot, az éjszakai forróságot
a Colfaxon, az éjféli – neon – forróságot, és Push lehúzott ablakkal vezetett, hogy a szagot kivigye a huzat.
Az ablakon bevágó levegő meleg és lapos volt, büdös a kipufogógáztól.
Nem bírta rávenni magát, hogy hazamenjen. Csak ülni és bámulni a neoncsövet, és sörözni, amíg be nem
rúg. Lecsukni a szemeit, és várni, hogy elaludjon, és csak várni és várni... A francba az egésszel!
Ennyi erővel akár melózhatok is, gondolta gyorsítás közben. Péntek éjfél, és akár melózhatok is. A pokolba,
Thorsen nincs otthon, az új terápiásával van. Dolgozik. Vagy valami hasonló.
Hátha talál valamit az utcán. Az utcán mindig történik valami. Lehet, hogy talál valamit a darabolóra
vonatkozóan. Lelassított, és a járdát figyelte. Az utca csak éjfél után elevenedik meg. Néhány zsaru azt
hitte, hogy az AIDS majd lelassítja az utca életét. A legkevesebb hatást sem lehetett azonban felfedezni,
azon kívül, hogy pár buzi, nem mind, de néhány, egy kicsivel óvatosabban riszálja a seggét.
A sörök, vagy a sörök és a fáradtság, kissé elszédítették. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és azon
gondolkodott, hol is kezdje.
Petey’s. Az a szar bár. A Petey’s jó hely a kezdésre. Közel volt, négy tömbbel odébb, hamar odaért. Nézte a
dolgozó kurvákat. Nyári szajhák. Rövid sortok, szoros felsőrészek, a csöcsök nagy része kibuggyantva.
Kettő közülük épp egy farkon szorgoskodott egy fegyverállványos teherautó platóján, és integettek, ahogy
elhaladt mellettük. Mindkettőjüket ismerte még az erkölcsrendészetről, de a lányok tudták, hogy most már
a gyilkosságin van. Biztonságban érezték magukat, semmi sem lehet biztonságosabb, mint egy biztonságos
zsaru jelenléte. Felötlött benne, hogy megáll dumálni velük egy kicsit, de azok épp dolgoztak, és a farok
meg biztos lekonyulna, ha megzavarná őket Ha gyenge az éjszaka, lehet, hogy ez az egyetlen ügyfelük,
legfeljebb még egy-két másik. Ha megáll, lehet, hogy az egész műszak bevételétől esnek el.
Elgurul Petey’s előtt, aztán majd visszajön és beszél a lányokkal, amikor már végeztek a fickóval.
A többi nyomorúságos csehótól eltérően, amelyek tisztességes helyként kezdték, és később züllöttek el, a
Petey’s soha nem volt „kellemes” bárnak nevezhető. Az ötvenes években épült, két hamis boltívvel,
rózsaszín műmárvány vakolattal, ami már az elején rögtön elkezdett hullani, és a csíkok alatt kilátszott az
elektromos vezetékek kavalkádja. Az egész úgy nézett ki, mintha a rothadásra tervezték volna – pihenő a
szolgálaton kívül lévő kurváknak, narkósoknak, rosszfiúknak, ahogy Push a vágott képű srácokat hívta. Az
utcai oldal maradék műmárványán rózsaszín neon hirdette hogy PETEY’S, és csodálatosképpen a fénycső
soha nem szűnt meg villogni, bár senki nem emlékezett rá, hogy valaha is valamelyik tulajdonost vagy
alkalmazottat Petey-nek vagy hasonlónak hívták volna. Egy megsüllyedt kavicsos terület állt a betérők
rendelkezésére parkolóként, ahol Push ügyeskedve leparkolt. A hangokból úgy tűnt, hogy a lengéscsillapító
is kezdi már bemondani az unalmast. A karbantartó csoport soha semmit nem csinált az autókkal, csak az
olajszintet ellenőrizték néha.
Habozott egy pillanatig, mielőtt benyitott volna, végignézte a parkoló kocsikat. Két teherautó,
fegyverállvánnyal – gyűlölte a fegyverállványos kocsikat, mivel gyűlölte, hogy a zsarukon kívül másnak is
lehet fegyvere –, és még három másik autó. Plusz a kurvák. Nem túl sokan. Gyűlölt zsúfolt helyre belépni.
A piától mindenki hangosan beszél és megbolondul, és ha sokan vannak, nem lehet mindet szemmel tartani.
Az ajtót feketére mázolták, súlyos volt és hajlamos rá, hogy beragadjon. Nekitámasztotta hát a vállát, és
benyomta. Belül a pult egyenesen az ajtótól indult. Teljesen sötét volt, kivéve a helyiség díszét alkotó
kenujelenet lámpáját a bár egyik oldalán, meg a szerencsejáték asztala fölött égő csupasz körtét a hátsó
részben.
A pultnál három férfi és négy nő ült. Ittak. A játékasztalnál két cowboytípus játszott. Az egyik boxban két
pali ücsörgött, soványak, sörtől és vizenyőtől felpuffadva. A pultos tömzsi férfi volt, és olyan koszos pólót
viselt, hogy nem lehetett elolvasni rajta a feliratot. Claytonnak hívták, és amikor meglátta Pusht az ajtóban,
kitett egy doboz Coorst a pultra. Push utálta a Coorst, de a legjobban azt utálta a kocsmában, hogy nem
tartottak barna sört. Semmit nem tartottak, csak Old Milwaukee-t meg Coorst, és a pult hátulja tele volt
felbontatlan töményszeszes üveggel, melyeket évek óta nem is érintettek meg. A Petey’s vendégei nem ittak
töményet. A kényesebb vendégek nem tértek be ide, a tisztviselőcskék nem ide jártak. Még akkor sem,
amikor buzikra vadásztak.
Push kortyolt egyet a sörből, de nem fizetett. Nem is várták el tőle. Clayton elég régen dolgozott már itt
ahhoz, hogy ismerje az összes zsarut, és tudjon mindegyikről mindent. A zsaruk nem fizettek. Ha
szerencséd van, nem is fogyasztanak. Push egyszer – régen – megpróbált fizetni, de Clayton a földre
söpörte a pénzt, és ezzel lezárták az ügyet. Push felé biccentett, és áthajolt a pulton.
– Mi kell?
Push elmosolyodott.
– Nem tudod elképzelni, hogy csak úgy benéztem egy italra, hogy agyoncsapjam az időt?
– Ugyan. Te olyankor Scarfhoz mész. Ide akkor jössz, ha kell valami, vagy meg akarod fertőzni magad. Mi
az ábra? – Clayton ült már egyszer nemi erőszakért, de Push ismerte az ügyet, és tudta, hogy ártatlan volt.
Volt jó pár alkalom, amikor Clayton jogosan ülhetett volna, de nem kapták el, ám akkor, amikor Canyon
Citybe került, éppen ártatlan volt. Nem egészen, de szinte kedvelték egymást, úgy, mint ahogy sok zsaru
jobban kedveli a bűnözőket, mint a normális polgárokat. Ha Push jobban belegondolt, Clayton a
kocsmájával közelebb állt hozzá, mint Matherson. Ha jól belegondolt. De nem tette. Ösztönösen, a
tudatalattijával érezte, hogy egyikhez sincs igazán közel. Zsaru volt.
– Azt akarom tudni, van-e valami újdonság az utcán.
– Újdonság? Te jó ég, haver, az utcán soha semmi újdonság nem történik. Milyen szempontból?
– A gyilkosságin vagyok.
– Szóval a hullákra vagy kíváncsi?
Push bólintott.
Clayton a pultot méregette, erősen gondolkodott.. A Petey’st eredetileg három tőzsdeügynök vette meg,
akik amiatt a telek miatt ugrottak az üzletbe, melyen a kocsma állt, aztán rájöttek, hogy minden évben
leírhatják az itteni veszteségüket, miáltal csinos kis profithoz jutnak. A lehető legkevésbé figyelték Clayton
tevékenységét, aki rengeteget keresett, úgy fosztogatta a kasszát, mint a hun Attila Európát, viszont ennek
fejében tiszteletben tartotta a vendégei érdekét, akik pénzt költöttek nála. Tulajdonképpen szinte teljesen
biztos volt benne, hogy a legtöbbjük már követett el valamiféle bűncselekményt, sőt, néhányan már
gyilkoltak is. Ez már csak egy ilyen kocsma volt. Ha elterjedne, hogy ő tégla, a törzsvendégek
odébbállnának valamelyik másik lepusztult helyre a Colfaxon, mely tele volt ilyenekkel, ő meg itt maradna
egyetlen cent nélkül.
Másrészt viszont tudta, hogy Push igazságos és viszonylag őszinte. És Push is tudna bajt hozni rá. A zsaruk
mindig be tudnak fűteni az embernek.
– Figyelj csak, Push, nem tudnál valamivel többet mondani? – Megtörölte a kezét a pólójába, és
előrehajolva suttogni kezdett. – Úgy értem, ismered a vendégeimet, nem? Bármelyik éjjel szinte bármilyen
bűntett elkövetőjét megtalálhatod itt...
Push ismét a pultra nézett. A távolabbra eső végén egy férfi és egy nő ült – egy pillanatig úgy érezte, ismeri
a nőt, de nem volt benne biztos. Karcsú volt, a pulóver alatt szép kis cicik domborodtak. Épp hogy csak
kezdett berúgni, lassan pislogott. A pokolba, honnan ismeri? Vékony arc, szép száj, kerek, barna szemek.
Sally. Nem, inkább valami Sarah. Valaha egy teherautós fickó felesége volt, aki ütötte-verte. Hát igen.
– Nem hallottál valamit arról, hogy valaki bedilizett?
Clayton várt egy kicsit. Megvonta a vállát.
– A francba is, mind őrültek vagyunk valahol...
– Úgy értem, olyan valakiről, aki azzal fenyegette a lányokat, hogy feldarabolja őket, vagy valami hasonló.
– Aha, Sarah a neve. A vezetéknév nem jutott eszébe. A lány felnézett, és amikor meglátta, hogy Push őt
bámulja, rámosolygott. Szabályos fogsor. Nem túl szép, de nem csúnya. Eszébe jutott Rosa, és hiányzott,
nem tudta elviselni a gondolatot, hogy egyedül lesz, egy újabb magányos éjszaka, a közelgő üres magány –
utálta, gyűlölte az érzést. Visszamosolygott a nőre. A lány is emlékezett rá, könnyedén lecsúszott a székről,
és odament hozzá, lassan, sétáló léptekkel, a csípőjét himbálva.
Clayton visszahúzódott.
– Nem hallottam semmi ilyesmit, de ha később hírt kapnék, majd értesítelek.
– Oké. – Push a nőhöz fordult. – Helló.
– Zsaru vagy – mondta a nő egyszerűen. – Egy bulin találkoztunk, két éve, nem, három.
– Gondoltam, hogy ismerlek. Sarah vagy, igaz?
A nő bólintott.
– Bementem a WC-be a bulin, és te meg épp a kádba hánytál.
– Mindig megpróbálok jó benyomást tenni másokra.
– Azt mondtad, a volt feleségedre emlékeztetlek.
– Nem egészen – mosolygott Push. – Csak részben, ő néha úgy nézett ki, mint egy kád. Meghívhatlak egy
sörre, vagy valaki mással vagy?
– Veled vagyok – ügyet sem vetett a pultnál ülő férfira, aki figyelte őket, azonban nem mutatott
hajlandóságot, hogy leszálljon a székéről. – Menjünk.
– Pont ezt szeretem: a félénk nőket. – Push oldalt lépett, hogy előreengedje a nőt.
– Hozzám megyünk – szólt hátra az asszony –, de meg kell ígérned, hogy nem fogsz a kádamba hányni.

Ő
Sohasem értették meg őt.
Nem volt kétsége efelől. Pontosan tudta, hogy valójában kik is ők – a szemlélődök.. Azok, akiknek semmi
közük az élethez, csak élnek a semmibe, úsznak az árral, mint a halak a folyóban, soha nem értve, mi is
mozgatja őket és hova sodródnak legközelebb. Azok, akik csak bámészkodnak. A többiek nem értették a
lényeget – az életet. És őt sem érthették meg.
A vörös csak a dolog egyik része. Anyja feje körül is vörös volt a fény, és a vér is vörös, és amíg nem értik
meg, milyen fontos a vér, az életet sem érthetik. Vér nélkül nem lenne élet, nem lenne remény az ő
számukra sem. Vér nélkül nem lenne szellem, nem lenne semmilyen kapocs az istenekkel, az ősi
szellemekkel.
A vér mindennek a lényege, de a kiválasztottak vére és teste szent; az élet szellemének vannak szentelve,
hogy biztosítsák az istenek boldogságát és teljességét .
Nem arról volt szó, hogy valami rossz vagy jó, helyes vagy helytelen. Ez az, amit „ők” sose érthettek meg.
Vannak dolgok, amik léteznek, és vannak dolgok, amik nem; ez az élet rendje, és meglepődött rajta, milyen
sokan nem értették meg ezt a kiválasztottak közül. Pedig tudniuk kellene, érezniük kellene az ebben rejlő
boldogságot.
Az utolsó sem értett semmit, még akkor sem, amikor elmagyarázta neki a hegyi úton, a reflektorok
fényében. Az egész történetet elmesélte neki, és ő csak ostobán zokogott és könyörgött; pedig elmondta
neki, hogy ő kiválasztott, hogy Mexikóban járt, és az azték piramisokban felfedezte a titkot, a kövek között,
melyeket vér áztatott; és elmondta azt is, hogy a kiválasztottak erre várnak, várnak a késsel való
találkozásra, de az semmit sem értett belőle.
Kitépte magát a kezéből, hisztérikusan rángatózott a kötelek között, míg azok fel nem sértették, és úgy
megrongálták, hogy szinte már alig elfogadható állapotba került. Pedig ő mindent megtett, a lényeg minden
oldalát megvilágította – hogy nem lesz rossz, hogy ő pontosan tudja, hogyan kell csinálnia, hogy ne fájjon,
és hogyan fogja majd értesíteni a többieket, ha már elkészültek, és távoli helyekre juttatta a kiválasztott
testrészeket. Gyönyörű vagy, mondta neki, az istenek a szépséged miatt választottak ki, a lelked szépsége
miatt kaptad a fejedet övező fényt, ő azonban semmit sem hallott meg belőle.
Félreértette az egészet, azt hitte, hogy csakis azt akarja tőle, holott az még csak nem is volt része az
egésznek, nem is tartozott ide. Azt barmikor megtehette. Még a feleségével is. Meglepődött, hogy a lány azt
gondolta; az egész a szex miatt van. Pedig ennek semmi köze sincs a szexhez.
Mindig hálás volt, hogy őt áldották meg a képességgel, hogy felfedezze a kiválasztottakat. Persze a
kiválasztottak mind nők voltak, de csak azért, mert ők különlegesek. A férfiak nem megfelelőek; mivel nem
olyan szépek és bájosak, az istenek nem őket akarják. A nők az istenek hordozói, ők a kívánt áldozatok,
egyedül nekik van aurájuk.
Az egész annyira ősi és tökéletes. Az aztékok dolgozták ki, és állandóan csodálkozott, micsoda szerencséje
volt. Ha nem ment volna Mexikóba nyaralni, ha nem látogatta volna meg az azték templomokat és
múzeumokat, sose hallotta volna meg a hangokat; sose jött volna rá, hogy az ősi istenek kiválasztották,
hogy maguk közé akarják emelni.
A kiválasztottak nem sokkal a mexikói út után jelentek meg neki. Először nem tudta, mit tegyen velük, és
csak kontármunkát végzett; megölte őket és csak úgy otthagyta a holttesteket. Először még nem értette a
rítust, a rítus lényegét, mellyel fel kell készíteni őket az isteneknek. Aztán egy éjszaka az álom és ébrenlét
közötti szakadékban rájött, és megtalálta a megoldást, hogy mit kell tennie; hogyan kell továbbadnia őket
az isteneknek.
Ezután már gyorsan felismerte őket, néha olyan gyorsan jelentkeztek, hogy nem is tudta mindegyiküket
felajánlani. Nem kellett vadásznia vagy keresgélnie. Mind megjelent előtte, azzal a különleges fénnyel a
feje és a válla körül, amit csak ő láthatott – azzal a vörös izzással, mint az anyja feje körül, amikor még
kisfiú volt, az istenek fényével, mely jelezte, ők a kiválasztottak, úgy, mint az anyja.
Az aztékok tudták. A hatalmas templomokkal és a véráldozatokkal, a piramisokkal és oltárokkal,
mindvégig tudták. Minden elérhető anyagot elolvasott róluk. Szakértők voltak a szertartásokban, és mégis
korlátozva voltak a kőkorszaki lehetőségek miatt. Csak kést használtak, semmi gyógyszert. Micsoda
korlátok! És mégis, ők tudták, hogy mi történik. Néha megdöbbent. Munkája közben, amikor hosszú ideig
egy helyben ült, és nem volt más dolga, mint gondolkozni, elcsodálkozott, milyen kevesen értették meg
igazán az aztékokat, a vér lényegét, azt a vörös ragyogást a kiválasztottak feje körül, mely a rítusra való
alkalmasságukat jelentette.
Néha nagyon magányosnak érezte magát, és arra gondolt, lehet, hogy ő az egyedüli. De aztán észrevette a
következő kiválasztott ragyogását, és a magány azonnal eltűnt. Csak azért volt ez, mert nem mondtak el
mindent neki, persze volt oka a hallgatásnak, és ő sose kérdezett.
Épp elég volt az, hogy kiválasztották. Többre nem is volt szüksége.
6
Push lassan felnyitotta a szemét, és próbált rájönni, hogy hol van, visszaemlékezni az éjszakára.
Ó, igen, a Petey’s. És Sarah. Hazavitte Sarah-t. Aha.
A mennyezetet fémszálak díszítették, melyek olcsó kis csillagoknak látszódtak a sötétítőn átszűrődő nap
fényében. A szobát légkondicionáló hűtötte, mely az ablakban berregett, és Push egy pillanatig arra
gondolt, hogy mindegy, hány óra lehet, és mindegy, milyen nap van. Sötét, idegen hálószoba egy sötét,
idegen házban bármelyik nap és bármikor. Valahogy furcsán kipihentnek, lazának érezte magát.
Teljesen meztelen volt. Még az órája sem volt a kezén. A helyiségből zajt hallott, edénycsörömpölést,
kavargatás zaját, egy női hang dúdolását – valami country- vagy westernszám lehet –, és főzés illata kúszott
be az ajtón. Sült paprika, fokhagyma.
Körülnézett a szobában. A ruhái az ágy végén álló széken voltak, a pisztolya a tokban. Az ágy melletti
asztalon megtalálta az óráját és egy csomag Winstont. Biztos Sarah-é. Fura, mosolygott, nem is lehetett
rajta érezni, hogy dohányzik.
Vodkát ittak, és valószínűleg majdnem totál kiütötte magát. Emlékezett rá, hogy egyszer szeretkeztek – a
lány kiabált és karmolt, amikor elélvezett –, aztán biztos újra szeretkeztek, de erre már nem emlékezett,
csak arra, hogy bénának érezte magát. Mintha beteg lett volna, de már a lábadozás felé haladva. A
tarkójában érezte a részegség utáni fájdalmat, de lágyan, szinte gyengéden.
Magához húzta az óráját. Tíz harminc. Késő van. Dave csodálkozni fog, hol a fenébe volt. Vagy lehet, hogy
nem. Lehet, hogy Dave is késni fog, ha a terápia megfelelő volt. Lehet, hogy még fel sem ébredt.
– Jó reggelt. – Kinyílt az ajtó és Sarah jött be. Meztelen volt, és kócos hajával még erotikusabbnak tűnt.
Lazán lógó mellei puhán himbálóztak, amint az ágy felé közeledett. – Úgy hallottam, felébredtél.
– Valami jó illatot érzek
– A reggeli. Elkezdtem a chiliszószt, de csak később lesz meg. Előbb veled végzek.
Becsúszott az ágyba és ledöntötte Pusht, majd addig dolgozott rajta a szájával, míg Push kész nem lett,
aztán ráült és lassú mozgásba kezdett, míg a férfi úgy nem érezte, szétrobban. Végül nyöszörgő sikolyokkal
ő is elélvezett, és halkan pihegve Push mellé zuhant.
– Jó reggelt – mondta Push végül, levegőért kapkodva. – Elég furán ébreszted az embert.
– Igyekszem...
– Most legalább egy hétig nem tudok majd megmozdulni.
– Tőlem...
Push lehunyta a szemét, dt csak egy pillanatig. Fel akarta hívni Dave-et, ám az álom úrrá lett rajta, elvitte-
elröpítette, és amikor legközelebb kinyitotta a szemét, már majdnem dél volt. Sarah csinos
üzletasszonyszerű ruhát viselt, és egy tálcát tartott a kezében, tojással és chilivel megrakva.
– Mennem kell dolgozni. Itt egy tálca kaja, hogy feltöltsd magad és életre kelj. – Habozott. – Ha itt akarsz
maradni, én nem bánom.
– El kell mennem. Dolgoznom kell. Tudod.
A lány bólintott.
– Gondoltam. Zárd be az ajtót, ha elmész. – Lerakta a tálcát az ágy melletti asztalra.
– Majd hívlak... – kezdte Push, de Sarah elfordult, és egy pillanat múlva már csak az ajtó csukódása
hallatszott. – Köszönöm...
Push megkóstolta a tojást, és miután remeknek találta, megette az ágyban ülve. Miután befejezte a reggelit,
kiment a konyhába, és a mosogatógépbe tette az edényeket. Talált egy poharat, megivott három pohár hideg
vizet, és kezdte embernek érezni magát. Aztán gyorsan lezuhanyozott, megmosakodott valamilyen
szappannal, mely egy madzagon lógott, és olyan illata volt, mint a hátsó udvarnak kiskölyök korában,
valamilyen virág, de nem tudta a nevét. Amikor már tiszta volt, felemelte az ágy mellett álló telefont.
Egy Harliss nevű nyomozó vette fel a kagylót a rendőrségen. Új volt, nem kölyök, de a gyilkosságin új, és
még készséges. Majd elmúlik. Magas volt, pocakos, amit oldalról jobban lehetett látni, mint elölről, és
lihegve beszélt, mintha csak állandóan levegő után kapkodna.
– Thorsen mondta, hogy telefonálni fogsz. Felment Idaho Springsbe, és azt üzeni, mondjam meg neked,
hogy azonnal menj utána. Menj a seriffhez, majd ott útbaigazítanak, hol van Thorsen. Meg azt is mondta,
hogy hetes. Jelent ez valamit?
– Nem, ez csak egy viccünk. – Push lerakta a kagylót és elindult. Volt egy egyszerű kis jelbeszédük Dave-
vel, arra az esetre, ha a gyanúsított előtt kellett valamit mondaniuk. A nyolc azt jelentette, vedd át, megyek
szarni. Buta számok. A hét azt jelentette, hogy fontos, hagyjál minden mást. A hét vészhelyzetet jelentett.
Ahogy kilépett a lakásból, mellbe vágta a forró levegő. Nem emlékezett, hol parkolt le, és egy percig
keresgélte a kocsit. Mikor kinyitotta az ajtót, olyan szag csapta meg, mintha valaki bemászva ott pusztult
volna az izzadságszagba.
A rendőrautók mindig pályaudvarszagúak voltak, mindig büdösek. Miért, gondolta Push, miért bűzlik a
bűn?
A motor könnyen beindult – ami meglepte –, aztán lehúzta az ablakokat, és tíz perc múlva már az I-70-esen
volt, és nyugat felé tartott a hegyekbe, belélegezve tüdejébe a forró szelet és szmogot, reménykedve, hogy a
hegyekben hűvösebb lesz.
Idaho Springs öreg bányászfalu volt, többé-kevésbé egy völgyben elterülve, az I-70-es mentén, ahol az út a
hegyekbe ért és nyugat felé tartott. Sok más bányászfaluhoz hasonlóan a városi emberek átvették ezt is, és
ma már turistalátványosság volt, bár néhány bányát még fenntartottak.
Ezekben a kisvárosokban a törvényt a Jefferson megyei seriff jelentette, a Colorado állambeli Goldenben,
de emellett minden városban volt kiegészítő iroda is, ide hívta Dave Pusht.
Push ráérősen vezetett, hetvennel, és megkönnyebbülve érezte, hogyan hűvösödik és tisztul a levegő, amint
az út Lookout Mountainen a Genesee-hágó felé emelkedett. Mire elérte a hágó tetejét, már szinte hidegnek
érezte a lehúzott ablakokon át beáramló levegőt, és látta, hogy az előtte magasodó csúcsokat hó borítja, bár
június közepe volt. A Coloradóban eltöltött hosszú évek ellenére is mindig meglepődött Push, milyen
szélsőséges a klíma errefelé. Elég egy órányi autóút Denvertől nyugatra, és teljesen más világot találsz.
Hagyta gurulni a kocsit a Genesee-hágó lejtős kanyaraiban, elhaladt az El Rancho étterem mellett, és az
Evergreen felé vezető elágazásnál eszébe jutott Rosa, és egy pillanatra bűntudatot érzett a Sarah-val töltött
éjszaka miatt, de hát megállapodtak, hogy nincsenek kötelezettségek, leszámítva Rosa férjét persze, ez
viszont pokoli kötelezettség volt. Hát akkor miért lenne bűnös? Lehet, hogy Sarah miatt érzett bűntudatot.
Abbahagyta a gondolkodást, ahogy az autóút beljebb hatolt a hegyek közé.
Húsz perccel később meglátta Idaho Springset. A seriff irodája közel volt az autópálya lejáratához, és Push
besétált az apró épületbe. Meglátta az őrséget, amit egy fiatal nő képviselt. Csinosnak látszott, igen rövidre
vágott hajjal és nagy barna szemekkel. Alacsony volt, olyan alacsony, hogy Push csodálkozott, hogy
felvették, de az egyenruha jól állt rajta és izmosnak tűnt. A mérete miatt az övén lógó pisztoly ágyúnak
érződött. A markolata a fél derekát eltakarta.
Push bemutatkozott.
– Azt mondták, jöjjek ide, miről van szó?
– Egy holttest – szörnyen feldarabolva. Néhány hegymászó találta meg, és mikor bejelentettük, azt
mondták, lehet, hogy köze van valamihez, amin maguk dolgoznak. A partnere már fenn van, körülbelül egy
órája. Jöjjön, felviszem magát.
A „fel” azt jelentette, hogy visszamentek a bányautakra, melyek az Idaho Springs fölötti hegyekbe vezettek,
olyan meredek emelkedőkkel és olyan szűk átjárókkal, hogy egy normális autó nem is jutott volna föl
rajtuk. A rendőr – Judynak hívták – jól vezette a szolgálati Broncót, szakértően káromkodott a
kanyarokban, miközben Push lélegzetét visszafojtva lenézett a több mint száz láb mély szakadékokba. A
Bronco kétszer is megcsúszott, ahogy a kerekek mozgó sziklákra értek, és Push mindkét alkalommal azt
hitte, lezuhannak, Judy azonban úgy hajtott tovább, mintha ez természetes lenne, és Push megpróbálta
görcsbe állt farizmait ellazítani.
– Jó kis út – szólalt meg egyszer, de a lány vagy nem hallotta a motor bömbölésétől, vagy úgy döntött, nem
vesz tudomást róla. Push inkább az utóbbira tippelt, és hátrafordult, hogy a kilátásban gyönyörködjék,
miközben a Bronco ide-oda csúszkált.
Jóval Idaho Springs fölött – a házak innen apró maketteknek tűntek – az út hirtelen visszafordult, és egy
vágaton át szűk kanyonba jutottak, mely tulajdonképpen nem volt más, mint egy nagy vízmosás. A
vízmosás végén egy horpadozott, rozsdás, öreg fémbódé állt, előtte három másik Bronco sorakozott,
féltucat férfi pedig valamit bámult a földön. Push rögtön felismerte Dave magas alakját, ahogy Thorsen
odahajolt az egyik egyenruháshoz, hogy mondjon neki valamit. Két fiatalabb ember a Broncóknál
várakozott. Mellettük a földön hátizsákok hevertek, amiből Push kitalálta, hogy ők a hegymászók. Remek
következtetés – gondolta. A detektív agya munka közben.
Push Judy előtt szállt ki a Broncóból és Dave-hez lépett, mielőtt megnézte volna a testet – mert az volt a
földön.
– Hazamentél?
Dave megrázta a fejét.
– Veled voltam. Egész éjjel dolgoztunk.
Push bólintott.
– Oké. Mi a helyzet a hullával?
– Tíz az egyhez, hogy ő az – mondta Dave –, de olyan ocsmányul összevágták, hogy nehéz lesz
bebizonyítani. – A Dave mellett álló férfi előrenyújtotta a kezét, és Dave bemutatta. – Ez Carson seriff. Az
övé az ügy, de hozzánk fordult. Elmeséltem neki a melleket, amiket találtunk.
Push biccentett és kezet fogott a seriffel, majd elment a két férfi mellett, hogy megnézze a testet. Judy is
akkor ért oda, és valószínűleg még ő sem látta, mert odalesett, mint egy kukucskáló kölyök, aztán hirtelen
elfordult. Nem hányta el magát, de látszott rajta, hogy küszködik vele.
– Lélegezzen mélyeket a nyelve mellett – mondta Push, ahogy Packard tanította neki. – Néha segít...
A földön fekvő valamit nem igazán lehetett testnek nevezni. A fej eltűnt, mindkét kéz eltűnt – nemcsak le
voltak vágva, de el is tűntek. A lábakat is levágták a torzóról. Ott vágták át, ahol a combok a csípővel
illeszkednek, és most olyan helyzetben hevertek ott, mintha a gyilkos megpróbálta volna visszarakni őket.
A mellek is eltűntek, a törzset azonban nem belezték ki, és a nemi szervet sem vagdosták össze. Hát ez
furcsa – általában minden szexszel kapcsolatos dolgot le szoktak vágni, vagy legalábbis összevagdosnak. A
Bostoni Fojtogató mindenféle tárgyakat hagyott az idős nőkben, akiket megölt, seprűnyeleket, konyhai
eszközöket, üvegeket. Szinte minden ilyen alaknak köze volt valamiképp a szexhez. Ha csak nem
valamilyen szertartásról van szó. Lehet, hogy ez az. Valamilyen csoport. Nem egy férfi vagy egy nő, hanem
egy szekta. Mint a marhaboncolási időben. Sátánkultusz.
A has fiatalnak látszott. Lapos és tiszta, kivéve az elkerülhetetlen vérnyomokat, és fiatal, olyan, mint
amilyennek Betti Fencer hasát elképzeli az ember, amikor még élt. Ahogy fel-alá járkál a gépen, az ülések
közti folyosón, tálcákkal vagy újságokkal, mosolyogva. Hogy tudnál mosolyogni most, Betti, fej nélkül?
Odafordult Dave-hez.
– Megkezdtétek már a kutatást?
– Épp most. Nemrég érkeztem én is. Egy örökkévalóság, mire felér ide az ember.
– Talán megtaláljuk a test néhány más részét – mondta Push a seriffhelyetteseknek, akik szinte még alig
nőttek ki a kölyökkorból, és valószínűleg nem lehetnek túl képzettek a bizonyítékgyűjtő munkában sem. –
De minden más bűnjelre is szükségünk van. A testrészek nem adnak akkora segítséget, mint valami erről a
fickóról, aki ezt csinálta – egy cigarettacsikk, hajszál, cipő-, keréknyomok meg ilyesmi. Mindenre
szükségünk van. Mozogjanak óvatosan, és minden négyzetcentit fésüljenek át.
Push útnak indította őket, aztán visszament a maradványokhoz. Véletlenek nincsenek, gondolta, ez ő. Ha
így van, lehet, hogy már egy hete itt van, mégis, nem sok jele van a bomlásnak. A holttest, bár kissé réginek
látszott, szürkének, de igazi rothadás még nem kezdődött el, sőt frissebbnek tűnt, mint amilyennek a
melleket látta. Vérszag érződött, a rothadás bűze azonban nem.
A hőmérséklet. A mellek repülőtereken voltak, meleg helyeken. A test pedig fenn, a hűvös hegyekben. Ez
az oka, így kell lennie.
Közelebbről is megvizsgálta a sebeket. Viszonylag tiszták és egyenletesek voltak. A nyakat mintha sebész
távolította volna el. Mit is mondott a kórboncnok? Ó, igen, egy hosszú, nagyon éles kés, amit fűrészelő
mozdulatokkal előre-hátra húztak. Hasonló nyomokat látott a mellek helyén is, hosszú vágásokat, amelyek
ugyanattól a mozdulattól származtak.
A talaj sziklás volt, és Push semmilyen lábnyomot nem fedezett fel. Csúszásnyomokat viszont talált, vért a
sziklákon, mintha a torzót úgy vonszolták volna oda, ahol most feküdt. Felállt és követte a csúszás nyomait
a szemével, látta, hogy egy sötétebb, széles területre vezetnek, a kiálló szikla felé, mely alacsony falat
alkotva vezetett a hegyhez. Végigsétált az ösvényen, és látta, hogy a sötét foltokat a földbe ivódott vér
okozta. Ez megmagyarázná, miért nincs vér ott, ahol a test most fekszik.
Judy ismét megpróbált körülnézni, és rosszul lett a Bronco mögött. Jézus, gondolta Push, valaha én is ilyen
voltam. Talán most már én is meg tudnék enni egy rohadt szendvicset.
Visszament a torzóhoz. Dave biztos értesítette a hullaszállítókat Denverben, és általában amíg meg nem
érkeznek, nem szokás megmozdítani a hullákat. Push azonban nem akart várni, egyik lábával megemelte a
törzset és alánézett. A háton nem voltak vágások, és semmi sem látszott a földön. Visszaengedte a testet,
aztán visszament a sötét folthoz.
Földnyomok is voltak, melyek a fölötte emelkedő szikláról származhattak, és ott a vékony rétegen észrevett
egy lábnyomot. Bonyolult minta volt, az a fajta, ami a népszerű kocogócipőkön látható. Túl nagy női
cipőnek. Férfi, talán tízes, esetleg tíz és feles.
Hát te vagy az? Itt álltál, te rohadék? Megrázta a fejét. A pokolba is, bárki lehetett, akár az egyik
seriffhelyettes is. Fel kell hagynia ezzel a beleugrásos logikával. Még sose jött be.
– Ide! – kiáltott fel szinte boldogan az egyik nyomkereső. – Megtaláltam a fejet!
Push követte a hangot a bódé mögé, és ott találta a seriff egyik emberét egy halom csipkés szélű szikla előtt
álldogálva. A bódéban valami kőtörő gép lehetett, mely hátul engedte ki és halmozta fel a törmeléket. A
törmelékdomb 15 láb magas volt, és talán 40 láb széles az alapnál. Az oldalába üreget kapartak
szemmagasságban, és ebben ült a fej, kifelé nézve. Csapzott, vörösesbarna, véres haj. Nyitott szemek,
melyek minden kifejezés nélkül bámultak, a száj félig nyitva volt, hátborzongató mosolyba torzulva. Ő volt
az, Betti. Push felismerte a munkáltatói nyilvántartó lap fényképéről. Helló, gondolta mély szomorúsággal
– helló, Betti.
A fej két oldalán ott volt a két kéz, tenyérrel befelé feküdtek, olyan közel, mintha a fejet támasztanák.
– Ő az – mondta Dave egy újabb percnyi szünet után. – Olyan, mint valamilyen rohadt oltár.
Push még mindig nem szólalt meg, de ugyanerre gondolt. Ahogy a fejet az üregbe helyezték, kifelé nézve,
két oldalán a kezekkel, tényleg olyan volt, mint egy oltár. Ez megmagyarázza, miért nem vágták össze a
nemi szerveket. Valamilyen kultuszról van szó, valamilyen rohadt vallásról.
És akkor meglátta. A ház mellett a porban meglátta a két lábnyomot, ugyanazzal a mintával, mint fenn a
vérnyomoknál. Pont itt állt, pont mellettük, ott állt és a fejet nézte, amellett, ahol most Dave és Push álltak.
Push mély lélegzetet vett és elfordult. Szomorú volt és hányingert érzett, és mélyen belül fáradtságot, pedig
jó sokat aludt Sarah-val.
– Hát ez ciki... – sóhajtott Dave. – Pedig haza akartam menni ma este. Azt hiszem, túl vagyok azon a
dolgon, és haza akartam menni, hogy ellenőrizzem. És most... hát ez ciki...
– Ugyan már – mondta Push, amint elindult az egyik Bronco felé, hogy meggyőződjön róla, hogy jön-e a
hullaszállító. – Mikor nem ciki?

7
Ma már olyan ösztönösen haladt el az exfelesége háza előtt, mint ahogy lélegzett; a neje Camarója nem volt
otthon, így Push nem lassított és nem figyelte az épületet, mint ahogy akkor tette volna, ha itt a kocsi.
Hülyeség volt. Tudta is. A felesége már újra férjhez ment, az ügyet lezárták, és már nem is beszéltek
egymással több mint egy éve, és bár Pushnak fogalma sem volt róla, hogy mi lehet az asszonnyal, mégis
mindig arra ment. Muszáj volt így tennie.
Eleinte, a szétköltözés után, még sokkal rosszabb volt. Minden éjjel berúgott, nemcsak spicces volt, hanem
valódi, bűzlő részeg, hányó, gatyába vizelő részeg, és aztán a felesége házához hajtott és ott várt, míg el
nem kábult teljesen. Csak várt. Soha nem beszélt az asszonnyal, látni is csak egyszer-kétszer látta, mégis
négy-öt estét hetente a háza előtt töltött, és olyan részeg volt, hogy be kellett csuknia az egyik szemét
vezetés közben, olyan részeg, hogy a járőrök többször is megállították és kávéval itatták, mielőtt elengedték
volna, és mégis csak ment és megállt, megállt és várt.
Hülyeség.
Most már automatikusan csinálta. Nem azért megy, hogy ott üljön és várjon, csak elhalad a ház előtt úgy,
mint most, és arra gondol – ha egyáltalán gondol rá –, hogy talán egy év múlva már nem jön erre többet.
Isten a megmondhatója, nem akarta már az asszonyt, nem akarta sem látni, sem beszélni vele, semmilyen
körülmények között nem kerülne megint kapcsolatba vele, és úgy számolja, egy év alatt, talán hamarabb is,
leszokik majd erről a hülye mániáról.
De most még arra ment, amint elindult az állomásról Scarfhoz egy sörért és egy burritóért. Nyilvánvalóan
ki vagyok borulva, gondolta. Válás – kiborulás. Ismert egy hekust, aki válás után csak akkor bírta elviselni
az újabb és újabb napokat, ha reggelente előbb a bal zokniját húzta föl. Push akkor úgy gondolta, milyen
furcsa, de most... most ez se tűnt furcsának. Jézus, gondolta, mennyire egyformák vagyunk! Dave-nek nem
áll fel, én nem tudok lemondani erről a hülye szokásról, és még én röhögtem azon a szegény fickón, aki
először a bal zoknijába bújik.
A kórboncnok kedélyesen fogadta az átadott testet.
– Aha, az övé voltak a cicik. Ellenőrzöm a vércsoportot, de a vágásokból már tudom, hogy ez az. –
Összerakta a részeket a fémasztalon, hogy többé-kevésbé egészet alkossanak, a fejet, a karokat és a lábakat
a megfelelő helyre tolta, de nem illesztette össze. – Most már van elég vérem, hogy elvégezhessek néhány
vizsgálatot. Az emlőkben gyógyszernyomokat fedeztünk fel, de nem volt elég egy rendes vizsgálathoz...
– Milyen gyógyszer?
– Válium. Oldatban. Szerintem injekcióban kapta, meglehetősen nagy adagot, mielőtt a gyilkos elkezdte
volna feldarabolni. Lehet, hogy eleget kapott, hogy meghaljon, és esetleg eszméletlen volt vagy kómába
esett, mire a fickó elkezdte. De a szíve még vert, amikor a melleket levágták. A kezdőmetszésből ítélve jó
nagy dózist kellett kapnia, különben nem fedeztük volna fel a mellszövetekben. Most már több adalékunk
lesz. – Szinte örvendezve nézett le a testre. – Nos, lássuk, mit evett és ivott. – Ezzel felvett egy szikét, és
felvágta a hasát a szegycsonttól az ágyékig, szakszerű, kórboncnoki metszéssel felnyitva azt, amit a gyilkos
durva vágásai érintetlenül hagytak.
– Majd hívom – szólt oda Pushnak, ahogy az kifordult a szobából. – Talán holnap vagy holnapután, ha már
megkaptam az eredményeket. Az a kurva labor egyre lassúbb...
Egész nap fenn dolgoztak Idaho Springsben, aztán visszatértek az állomásra, de a két lábnyomon és az
azonosított testen kívül mást nem találtak. Holnap újrakezdik a keresést, beszélnek a lány barátaival,
megdolgozzák az exférjet, beleásnak a dolgokba. most még semmijük sincs. Kilenckor Dave azt mondta,
hogy a francba már, és hazament, hogy „...kipróbálja a szerszámát”, Pusht meg otthagyta az éjszakai
műszak üdvözlésére.
Valójában a gyilkossági csoportnak nem kellett éjszakai műszakban dolgozni. A gyilkossági csoport
munkája nappali meló volt. De valahogy mégis mindig minden éjjel történt, és a beérkező információk
nagy része is éjszaka jött be. Hány esetet oldottak meg a szerencse segítségével, olyan részletekkel,
amelyek a semmiből jöttek össze. Ezért Push szerette kikérdezni az éjszakai műszak embereit is, amikor
valami új eseten dolgozott, még akkor is, ha azok betörési ügyben dolgoztak, hátha tudnak valamit segíteni.
Leült az asztalához. A legtöbben már hazamentek, vagy kinn dolgoztak valahol, és az egyetlen rendőr a
betörésekkel foglalkozó Cartier nevű nyomozó volt a szakaszszobában. Cartier idős volt már, és teljesen
szerencsejáték-függőségben élt. Állítólag nemcsak az összes fogadóirodának tartozott Denverben, de a saját
unokáinak is. Már csak azért engedték őt játszani, mert kopó volt, és féltek, ha nem engedik, elkezdené
zaklatni őket. Így biztonságban voltak, Cartier meg mindenre fogadott. Egyszer a moziban fogadott, hogy
az egyik filmjelenetben melyik irányba fog legközelebb mozdulni a színész. Minden pénze a
fogadóirodákba vándorolt, és mégis kitűnő betörési nyomozó volt. Szép, biztos letartóztatásai voltak, és az
ő érdeme volt az is, hogy annyi ellopott tárgyat tudott a csoport visszaszolgáltatni. A jelentései értelmesek
voltak, rendes külalakúak, és a feletteseire is kedvező fényt vetett; így nem nyaggatták a fogadások miatt.
Cartier a szoba egyik végében ült egy asztalnál, és egy turflapot olvasott. Mikor meglátta, hogy egyedül
van Pushsal, ledobta az újságot, és feléje indult; leült a Push melletti asztalhoz, lábait felrakva az
asztallapra.
– Jól vagy?
Push az asztalt bámulta és Rosára gondolt, arra, hogy fel kellene hívni őt. Egy kisebb agyrészecskéje Sarah-
ra gondolt, a lazaságra, arra, milyen kipihent volt Sarah után, de tudta, hogy ez most nem fog segíteni. Ez
nem a szexen múlik. Újabb magányos éjszaka előtt állt, és rátelepedett a szomorúság, melynek talán valami
köze van Betti Fencerhez is, gondolta. Ahhoz, hogy így látta. Nem borzasztotta el – legalábbis nem annyira,
mint sok más eset, amit látott –, de az egész értelmetlensége valahogy elszomorította, és nem tudta lerázni
magáról ezt az érzést.
És most Cartier melléje ül és beszélgetni akar. Cartier már hat hónapja nem beszélt vele. Miért éppen most?
– Élek – mondta Push. – Egyik nap a másik után. És te?
Cartier megvonta a vállát.
– Lehetne jobb is.
– Nyerésre állsz?
– Lófaszt.
Push hátradőlt és a mennyezetre bámult. Előregyártott elemekből épült, és beázási nyomok éktelenítették.
Ami miatt ezt furcsának találta, az volt, hogy fölöttük még három emelet magasodott, és Push
elgondolkodott, miféle beázás folyhat le ilyen magasról? Mi a francot akar Cartier? Push eldöntötte, hogy
nem fog beszélni.
– Te régebben Packarddal dolgoztál, ugye?
Push még mindig a mennyezetet bámulta.
– Igen. Évekkel ezelőtt.
Cartier felsóhajtott.
– Azok voltak az idők, haver. Egy olyan fickó, mint Packard, bármit meg tudott csinálni...
Aha, most jön, gondolta Push.
– Mennyi ideig dolgoztál vele?
Push megvonta a vállát.
– Két év, három.
– Az se semmi...
Push feléje fordult.
– Figyelj, Cartier, hagyjuk a szöveget. Mit akarsz?
Cartier egy ideig tanulmányozta Pusht. Szikár volt, de nem olyan egészségesen, magasan szikár, mint
Thorsen. Inkább sápadt-szikár, mint a kígyó. A szerencsejáték többet árthat, mint az alkohol vagy a
kábítószerek.
– Szeretnék lerendezni valamit. Azt mondják, hogy neked még mindig dolgozik a gépezet – Packard
gépezete.
– Ki mondja?
Cartier félrenézett, aztán vissza.
– Tudod, mindenki... Azt mondják, te segítettél a Malley-ügyben is...
Packard hagyatéka. A feudális rendőrállam. Az igazság az, hogy a törvény nem mindig végezte el a dolgát.
Túl sok rohadt jó ügyvéd volt, akinek túl messze ért az a rohadt keze, és a végeredmény az lett, hogy a
törvény ritkán teljesítette a vele kapcsolatos elvárásokat. A bűnözők szinte mindig eltűntek, vagy mást
akasztottak fel helyettük, a pénztől, az ügyvédtől és a bíróságon belül folyó hatalmi harcoktól függően, és
az egésznek semmi köze nem volt a
valóságos helyzethez.
Packard megcsinálta a maga „rövidre záró” rendszerét. Mire a rák legyőzte, már hatalmas birodalmat
kormányozott Denverben. Nem a korrupció volt a birodalom lényege – bár Denverben állandóak voltak az
ilyen jellegű problémák –, hanem a társadalom irányítása, a hatalom. A tiszta, nyers hatalom. Packard
gazdag lehetett volna, iszonyú gazdag, ő azonban nem törődött a pénzzel. A lényeg a dolgok kézben tartása
volt, a hatalom és az irányítás.
– Járőröző zsarunak lenni olyan, mintha te lennél az isten – mondta nemegyszer Pushnak.
És Denver, ott, ahol ő teljesített szolgálatot, úgy működött ahogy ő irányította. Ha a kölyköd bajba került
valami apróság miatt, felhívhattad Packardot, és ha ő úgy vélte, hogy a kölyök oké, odaszólt pár helyre, és
az ügy el lett boronálva. Ha valaki szárazon megúszott valamit, amit nem kellett volna, és úgy látszott,
hogy odébb akar állni, felhívhattad Packardot, és ő együtt ebédelt valakivel, majd a fickó szépen Canyon
Citybe került.
– Malley magának intézte el – mondta Push egy kis idő után.
– Aha, de állítólag te segítettél.
Packard egy idő után megkedvelte Pusht, és bár Pusht nem érdekelte az idősebb zsaruk véleménye vagy
módszere, mégis Packard többé-kevésbé berángatta Pusht is a saját stílusába. Nem mintha Push nem akarta
volna, inkább érdektelen volt. Packarddal volt, mikor az öreg zsaru lerendezett egy-két ügyet a „rövidre
zárással”, hogy elkerüljék a hosszadalmas bírósági tárgyalások nehézségeit, és a résztvevők ebből úgy
gondolták, azért van jelen, mert ő is része a rendszernek.
Hamarosan úgy tekintettek Pushra, mint a soron következő főnökre, és amikor Packard belehalt a rákba,
dohányzásba, ivásba és az életbe, Pushhoz kezdtek befutni azok a hívások, melyek korábban Packardhoz
érkeztek. Ő azonban megpróbált kimaradni ebből, visszautasította őket. Akkor még ártatlan volt, és csak a
fizetését akarta, és hazamenni, meg egy gyereket és semmi mást – ő csak egy tisztességes zsaru akart lenni,
a pokolba minden mással.
Aztán megjelent Malley.
Malley negyvenéves katolikus pap volt, aki a kislányokat és kisfiúkat kedvelte. Az egyház általában
elboldogult magában is az ilyen ügyekkel, elköltöztette a papot, hogy új áldozatokat keressen, némelyikük
tíz-tizenötször is áthelyezésre került. A rendőrségen alapszabály volt, hogy ha ismeretlen
gyerekmolesztalóról kaptak hírt, akkor elsőként a papokat és a templomszolgákat kell ellenőrizni.
Malley esetében azonban a pap bekeményített, annak ellenére, hogy akció közben kapták rajta, amikor épp
fellációt követett el egy tízéves kisfiún a templom kórusszobájában, és a hálószobájában meg több mint 700
gyerekfotót találtak. A képek kifejezetten terhelőek voltak, meztelen, megkötözött fiúkról és lányokról, akik
szemmel láthatóan kényelmetlenül érezték magukat és féltek. Szemléltető közelképek is voltak a nemi
szervekről. A pap nyilvánvalóan bűnös volt, és évekig elhallgattatta a gyerekeket azzal, hogy isten
megharagudna rájuk, ha beszélnének. Hatalmi pozíciója miatt is évekig elkerülte a leleplezest, míg csak
akció közben le nem bukott. .
Hogy a „rövidre záró” rendszer egyáltalán újra-éleszthető-e, eleve kétséges volt Push előtt, pedig a Malley-
ügyben nagy szükség lett volna rá. A papot helytelenül tartóztatták le; a fotókat elkobozták a „bizonyítási
eljárás” során, így nem is lehetett bemutatni őket a bíróságnak, és a pap megúszta. Szinte simán.
A bűncselekmény vádját elejtették, mert semmit sem lehetett bizonyítani, és az okvetetlenkedők végül
mindössze annyit tudtak elérni, hogy „kiskorúak megrontásának vétsége” miatt vétkesnek találtasson.
Egy hónapot kapott, amiből 18 napot le is ült, aztán az előzetes letartóztatásban töltött idő beszámításával
kiengedték.
Még az újságok is a papot méltatták, nem is említve a lényeget. Két héttel a pap szabadlábra helyezése után
Pusht felhívta az egyik molesztált fiú apja. Az apa nyugdíjba vonult ír katolikus rendőr volt, aki húsz évet
leszolgált, mielőtt nyugdíjazták. Push futólag ismerte őt.
– A gyerek egész éjjel ébren van, mert attól fél, hogy az isten megöli – mesélte a nyugdíjas zsaru Pushnak.
– Az az állat tönkretette a fiamat. Soha nem lesz már az, aki volt.
– Miért meséli ezt nekem? – kérdezte Push.
– Mert maga valaha Packarddal dolgozott, és ő azt mondta, maga lesz az utódja.
– Nos, nem vagyok az.
– Ő azt mondta, igen. Azt mondta, maga a kezébe tudja venni a dolgokat. Én is ki tudnám nyírni azt a
rohadékot, de elkapnának és leültetnének. Nem látom értelmét, hogy olyanért üljek, amit ez a szemét
csinált. Packard azt mondta, maga kézbe tudja venni a dolgokat – ismételte meg halkan. – Azt reméltem,
tud nekem segíteni.
És két éjszaka után Push tudott. Két éjszaka, mialatt átgondolta, mit tett a pap, a hétszáz kép, amiket látott,
mert akkor még az erkölcsrendészeten volt, két éjszaka a rendszer hibáinak átgondolásával, és két éjszaka,
mikor a gyerekre gondolt, aki várja istent, hogy az megölje őt. Push igénybe vette Packard „rövidre záró”
rendszerét.
Egyszerű volt, tényleg ijesztően egyszerű összeállítani a tervet. Felhívott egy fickót, akinek volt egy
gyereke. A fickó tartozott neki egy nagy szívességgel, azazhogy még Packardnak tartozott, és rábeszélte,
hogy vádolja meg a papot azzal, hogy az ő gyerekét is molesztálta. Push gondoskodott róla, hogy olyan
időpontot nevezzenek meg, mikor a pap egyedül volt és nem volt alibije, és ezzel kész is volt. Nem is
mentek bíróságra. Mivel a pap próbaidőn volt, azonnal elkapták, és jókora börtönbüntetést sóztak rá, aztán
egy napon szabadfoglalkozás közben az udvaron valaki hátba szúrta, egy megköszörült, vastag dróttal,
melynek hegye a májába hatolt. A pap meghalt belső vérzésben, még mielőtt segítség érkezett volna. Push
nem akarta megöletni, ő csak börtönbe akarta juttatni, de a legtöbb gyerekmolesztáló azonban elpusztult a
sitten, mivel a „normálisak” ki nem állhatták az ilyeneket, és amint lehetett, kinyírták őket – és Push nem
érezte rosszul magát az eredmény miatt. Azt, aki megölte, soha nem kapták el, amin igazából senki nem
lepődött meg, és nem túl sokan éreztek sajnálatot az áldozat iránt. A pap halála után egy hónappal Push
levelet kapott, melyben ennyi állt: „Köszönöm.”
Még kétszer, két kisebb problémánál segített, felhasználva Packard kapcsolatait és megmaradt hatalmát a
dolgok „rövidre zárására”. Egyszer egy nemi erőszakot elkövető miatt, aki megúszta, egyszer pedig egy
másik molesztáló miatt, aki illegalitásban megjelenő lapoknak adta el a szerencsétlen kölykök fotóit.
Mindkét esetben az áldozatok szülei keresték meg, idősebb rendőrök közvetítésével, és mindkét esetben
névtelen maradt. Az emberek tudtak a Malley-ügyről, tudták, hogy ő is részt vett benne, de azt nem, hogy
pontosan hogyan, és a másik két esetről semmit se tudtak.
És most Cartier.
A zsaru csöndben várt, míg Push a mennyezetet tanulmányozta és gondolkodott, Packardra és arra a rohadt
szendvicsre emlékezett.
– Van egy fazonom – mondta Cartier. – Ez a szemét már két-háromszáz betörést elkövetett, és tudom, hogy
ő az, de a törvény folyton keresztbe tesz, érted, mire gondolok?
Push várt, nem szólt semmit.
– Újabban egyre pofátlanabbul csinálja, most már akkor is betör, amikor otthon vannak. Általában
egyedülálló nők. Szóval tudjuk, mire megy ki a játék. Egyre vakmerőbb és vakmerőbb, nemsokára már
támadni fog, aztán megerőszakol valakit, aztán majd megöl valakit.
– Elkaptad már?
– Tizennyolcszor. ítélet nincs. Régebben már elítélték párszor, hatalmas priusza van, de most dörzsöltebb
lett a szemét, és kurva jó ügyvédet szerzett.
– Ki az az ügyvéd?
– Mattson.
– Ó, akkor nem csoda, hogy megússza.
– Ja. Eleget szerez ahhoz, hogy megfizethessen egy olyat, mint Mattson, és aztán lelépjen, és én ezt még
nem is bánnám annyira, végül is ez is a játék egy része. Most viszont kezd már begolyózni, és szeretném
még azelőtt elkapni, mielőtt valami nagy baromságot csinálna.
Push felsóhajtott. Lett volna néhány kérdése, de nem tette fel őket, Ha Cartier hozzá fordul, mikor nem is
ismerik egymást, ha idejön és kér valamit, akkor neki biztos fontos ez a dolog, és ő – Push – végül is zsaru
volt. Megteheti-e vagy nem, a beszéd itt úgyse változtat semmit. Volt egy haverja, Harry Swenson.
Felhívhatja Harryt és összehozhatnak valamit, ami segítene Cartiernek ha akarja, ha figyelemre méltónak
találja az ügyet. Éppúgy, mint Packard.
Az éjszakai őrség kezdett beszállingózni. Két férfi lépett be az ajtón, aztán még egy, és Push elővett egy
cédulát a fiókból és átadta Cartiernek.
– Írd ide a nevet és az ügy aktaszámát, aztán majd meglátom.
Cartier elmosolyodott.
– Kösz. Nem kérnélek, ha nem lenne fontos.
– Tudom.
Cartier leírta az adatokat, és odaadta a papírt Pushnak, aki az ingzsebébe gyűrte.
– Kell egy jó baseballtipp?
– Nem fogadok.
– Ne is kezdd el. Csak gond van belőle.
Cartier fáradtan elment, és Push úgy döntött, a pokolba a kérdezősködéssel. Elmegy Scarfhoz, eszik egy
burritót, iszik egy barna sört, aztán felhívja Rosát, és reméli, hogy a férje már városon kívül van. Miközben
lement a meleg, éjszakai levegőben a parkolóba, megpróbált nem gondolni Sarah testére, és megpróbált
egyáltalán nem gondolni Betti Fencerre, még szomorúságból sem, mialatt vezetett és oda nem ért a felesége
háza elé, útban Scarf kocsmájába. És akkor, mint egy gyors gondolat, egy villanás, agyába villant, milyen
elhagyatott volt a fémasztalon fekvő, szétdarabolt test.

8
A telefoncsörgés olyan volt, mint a só egy friss seben. Push átnyúlt Rosa fölött, aki egyenletesen lélegezve
aludt, meg sem hallva a csengést, és lerántotta a készüléket az éjjeliszekrényről a földre. A csengés
abbamaradt, de ahhoz, hogy elérje a kagylót, tovább kellett hajolnia Rosa fölött, arca a nő mellére került, az
felnyögött, és mozgatni kezdte a száját, anélkül hogy felébredt volna.
A füléhez emelte a kagylót.
– Igen.
– Én vagyok – mondta Thorsen. – Ha majd tudsz, gyere az irodába.
– Vészhelyzet?
– Nem. Itt vannak az újságoktól. Valahogy kiszagolták a darabolósztorit, és már itt vártak, amikor beértem.
Quinsey állati pipa, és jelentést követel, hogy le tudja rázni őket.
– Igen? Mondd meg neki, hogy a jelentés ugyanaz, mint mindig – nyomon vagyunk, és hamarosan
letartóztatjuk a tettest.
– Quinsey igazi drámát akar, és interjút vár tőlünk. Mint a televízióban.
– Mint a televízióban.
– Szóval van még egy órád, de aztán gyere. Qiunsey-nek ki kellett mennie a börtönbe, úgyhogy egy kicsit
késni fog. – A denveri börtön elég messze volt a központtól, valójában a városon kívül volt, és jó nagy
kiruccanásnak számított kimenni oda, hogy az ember kikérdezzen egy rabot.
Push lerakta a kagylót, és visszamászott a helyére. Cigarettára vágyott. Soha nem dohányzott, de egyszer
látott egy filmet, ahol egy férfi feküdt egy gyönyörű nő mellett az ágyban és dohányzott, és a füst olyan
szépen szállt, hogy szinte azt kívánta, bárcsak ő is dohányozna.
Kiszállt az ágyból és betakarta Rosát egy lepedővel, aztán az ablakhoz ment. Ragyogó napfény. Újabb
forró, sárga nap. Az órája szerint tíz óra volt, de az idő nem jelentett semmit. Bement a fürdőszobába, és
felkapcsolta a villanyt. Rosa férje egy éjféli géppel ment el, és ők egy étteremben találkoztak. Rosa éhes
volt és evett, Push ivott, és mire a szobába értek, már három óra volt.
Csendesen szeretkeztek, magukra figyelve, és mire végeztek, hajnalodott, a nap már kezdett besütni a
függönyön át. Push mély álomba zuhant, és nem gondolt sem a munkájára, sem a felkelésre, míg a telefon
csengeni nem kezdett.
Nem volt nála semmi tisztálkodófelszerelés, így egy törülköző sarkával mosta meg a fogát, aztán
lezuhanyozott, és frissnek érezte magát. Amikor visszament a félsötét szobába, látta, hogy Rosa ébren van,
szemei nyitva, és őt figyeli.
– El kell menned? – kérdezte.
Megrázta a fejét.
– Később. Még van egy órám. Azt hittem, nem hallottad a telefont.
Az asszony egy pillanatig figyelte, aztán intett az egyik ujjával.
– Gyere mellém az ágyba. Azt akarom, hogy bennem legyél. Mondani akarok valamit, és azt akarom, hogy
bennem legyél.
Push a lepedő alá bújva hanyatt feküdt, és Rosa rámászott. Push még nem volt merev, azonban Rosa
nedvessége felizgatta, és beléhatolt. Rosa némán ült rajta, mozdulatlanul, és lenézett rá.
– Be kell fejeznünk ezt a kapcsolatot.
Push nem szólt semmit. Ezt már korábban is hallotta. Az asszony már többször is szakított vele, de aztán
újra telefonált, vagy Push telefonált, és találkoztak, és nem volt vége.
– Most komolyan gondolom.
Push még mindig nem szólt. Rosa öle nedvesen lüktetett, a szemei tele voltak Pushsal, az iránta érzett
szerelmével, és Push ugyan hallotta, mit mond, de nem hitte el.
– Nem bírom tovább – kezdte Rosa, de a szája megremegett, elhúzta, és nem bírt beszélni. – Ennek így
nincs értelme...
Behunyta a szemét, és pillanatok múlva vonaglani kezdett, előre-hátra himbálta magát, míg Push már nem
bírta tovább és belémarkolt, aztán megkönnyebbült, a feje rángatózott a párnán, a csípőjével magasra lökve
Rosát.
Aztán némán feküdtek egymás mellett.
– Nem tudom elhinni, hogy ez így történik – suttogta Rosa. – A semmiből jön, még akkor is, ha
megpróbálok uralkodni rajta.
– Komolyan beszéltél? – Push felhúzta magát a párnán. – A szakításról?
Rosa várt egy ideig, mielőtt válaszolt volna, és Push kezét Rosa hasára tette.
– Igen. Stephen... valahogy... más mostanában. Valami zavarja. Először azt hittem, viszonya van valakivel,
de nem vagyok benne biztos. Néha, amikor hazajön, ideges és visszahúzódó. Lehet, hogy azért, mert nekem
nem jó vele az ágyban, és tovább már nem tudok színlelni. Azt hiszem, tudja, hogy valami nincs rendben.
– Akkor hagyd el. Gyere hozzám.
Rosa felsóhajtott.
– Mi nem tudnánk együtt élni. Te is tudod.
Ez igaz volt. Tudta. Képtelenek meglenni egymás nélkül, de együtt élni se tudnának. Push
harmincnyolcezret keresett évente, Rosa pedig egy fő légitársaság pilótájához szokott – százezerrel évente.
Push olyan lakásban lakott, amire sokan azt mondanák, „ahhoz épp elég, hogy átpisáljak rajta”, vagy
Thorsen szerint „olyan koszos, hogy itt még a svábbogarak is betegek”. Rosa Evergreen mellett lakott, egy
olyan házban, ami többe került, mint amennyit Push tizenkét év alatt meg tudna keresni.
– A bejárónőd – mondta egyszer neki – többet keres, mint én. – Ami nem volt igaz ugyan, de
elgondolkodtató. Komoly változást jelentene Rosának, ha Push szintjén kellene élnie.
Ráadásul esze ágában se volt zsaruhoz menni feleségül. Újra és újra elmondta ezt, és már többször
végigrágták ezen magukat. Push szerette őt, ő szerette Pusht, mindez azonban lehetetlen volt.
– Lehetetlen – mondta Rosa, amint Push mellett feküdt. – Szakítanunk kell.
De a hangja bizonytalan volt, és Push ismerte a hangokat, ismerte az embereket a számtalan kihallgatás
rutinjával, és tudta, hogy Rosa nem gondolja komolyan. Azt akarta, hogy Push legyen az, ő vállalja a
felelősséget, mondja ki ő, hogy vége, Push azonban nem teszi ezt, nem tudja megtenni.
Újra kimászott az ágyból, és visszament a zuhany alá. Hagyta, hogy a víz a tarkójára zuhogjon. Valami
zsibbadást érzett ott, ami fejfájássá kezdett átalakulni, és remélte, hogy a forró víz elmossa a fájdalmat.
Rosa is bejött – látta a zuhanyozó ajtaján át –, és megmosta az arcát. Aztán visszament a szobába és
felöltözött, és amikor Push kijött, már épp a festéket kente föl, egy kis tükör segítségével, az
öltözőasztalnál.
Egyiküknek beszélni kellett. Push krákogott.
– Akarod, hogy ne hívjalak?
A nő megrázta a fejét.
– Ne. Nem bírnám ki.
– Az istenit. Együnk valamit. – Felhúzta a nadrágját és felöltözött, míg Rosa befejezte a sminkelést. –
Mexikói reggelit eszünk, aztán el kell mennem dolgozni.
Rosa csendben bólintott, de Push látta, hogy sír, apró könnyek peregnek le az arcán. Odalépett hozzá, és
megcsókolta.
– Szeretlek.
– Tudom. De olyan komplikált ez az egész... Stephen nem rossz ember. Jó hozzám. Én meg úgy bánok
vele, mint egy szeméttel.
Push nem mondott semmit, az ajtónál várt, míg összeszedi a cuccait, aztán kinyitotta az ajtót.
Tulajdonképpen nem volt ok az aggodalomra, de Rosa mindig erősködött, hogy egyedül megy ki, először ő,
aztán Push rövid idő múlva követte.
– Másképp olyan hülyén jön ki – mondta –, csak úgy kimasírozunk a szobából, együtt...
Push várt egy percet, aztán ő is kiment. A szobában sűrű szeretkezésszag érződött, beitta magát Push
orrlyukába és agyába is, amint végigsétált az előtéren a bejárat felé.

Mire Push beért, az újságírók már a szakaszszobában vártak – két riporter és két különböző, tv-stáb,
komoly kinézetű, fiatal operatőrökkel. Quinsey is visszaért már, épp Push előtt érkezett be, és rögtön a
helyiség hátuljába ment, ahol általában a sajtótájékoztatókat tartották. Ez kiesett a forgalomból, és „üres”
háttere volt, ahol az emberek nem tudtak beintegetni vagy belevigyorogni a képbe, ami tönkretenné az
interjút – nem úgy, ahogy ezt a Thorsen- és Push-féle riportoknál szokták, hacsak véletlenül kamera elé
kerültek.
Push gyűlölte az újságokat. A legtöbb zsaru ki nem állhatta, hogy lépten-nyomon újságírókba botlik, akik
mindenbe beleütik az orrukat, és állandóan láb alatt vannak. Néha nyílt összeütközésbe is kerültek velük –
különösen túszügyekben, vagy más érzékeny szituációban. Nem volt ritka, hogy az újságírók, az operatőrök
vagy a szerkesztő vezetésével „átvették a hatalmat” egy-egy eset kapcsán, és az eredmény mindig
katasztrofális volt. A rendőri kontroll hatalmon, erőszakon és szigorúságon alapult; ha egy bűnözőt hirtelen
beengedtek az újságírók közé, az rögtön azt hitte, ő került fölénybe. A túszok még értékesebbekké váltak a
számára, még nagyobb hatást tudott kiváltani – és többet „használta” a halált. Az is köztudott volt, hogy a
riportereknek gondot okoz a megfelelő határvonalak meghúzása és az objektív szemlélet betartása. Néhány
riporter, aki már régóta irkált rendőrségi ügyekről, úgy tekintette magát, mintha ő is a rendőrséghez
tartozna, és sokan közülük fegyvert is hordtak. Ez az, gondolta Push, mialatt végignézett rajtuk, pontosan
ez az, amire szükségem van – pár hülye riporter a hátam mögött, stukkerrel a hónuk alatt.
Push ismert egy fiatal srácot, aki szerzett egy 22-es revolvert, és megölte az egész családját, mert be akart
kerülni a tv-be. A terroristák, gondolta Push a riporterekre nézve, sehol sem lennének az újságírók nélkül.
A tv-stáb felkapcsolta a lámpákat, és fénnyel árasztották el az interjúsarkot. Quinsey megigazgatta a
nyakkendőjét, és a fénybe lépett, az egyik operatőr követte. Push túl messze állt ahhoz, hogy hallja a
kérdéseket és a válaszokat, de jól ismerte a klasszikus mintát, amit Quinsey követni fog. Nem, egyelőre
nincs ok aggodalomra... csak egyetlen, elszigetelt esetről van szó... rengeteg nyom van... hamarosan
letartóztatjuk a tettest. Jézus, a riporterek is épp olyan jól ismerték már a válaszokat, mint ők, akár meg is
válaszolhatnák maguknak. És most Quinsey fel akarta fújni az egészet azzal, hogy kikérdezi Pusht és
Thorsent a kamerák előtt – hát normális ez a fickó?
Látta, hogy Thorsen a Quinsey-vel szembeni sarokban ül a szakaszszobában, az egyik asztal sarkán,
szkeptikusan figyelve a nyüzsgést, és odament hozzá.
– A Mindenható beszél – mondta Thorsen, ahogy Push a közelébe ért. – Kitesz magáért.
– A lófaszt.
– Ez a jó szó – bólintott Thorsen. – Lófaszt.
– Mi van a nemi életeddel?
Thorsen megvonta a vállát.
– Semmi. Mint egy lankadt nudli.
– De a stewardess...
– Olyan vagyok mint egy kecskebak. Egész éjjel dugtunk, szétkúrtuk még a lepedőt is. És otthon meg csak
lóg. Valami baj lehet otthon. Otthon egyszerűen nem tudom felállítani.
Push nem mondott semmit. Quinsey rájuk nézett, az interjúnak vége volt. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha
oda akarná hívni őket, már-már emelte a kezét, hogy intsen, de aztán a józan ész győzött, és elvetette a
„spontán interjú” ötletét. Push majdnem elmosolyodott; Quinsey akkora állat, hogy akár az anyját is
felhasználná a karrierje érdekében, ha éppen arról volna szó.
A fény kialudt, és Quinsey megvárta, míg a riporterek elfordulnak tőle, aztán intett Pushnak és Thorsennek,
az irodájára mutatva. Követték.
Quinsey hadnagy általános utálatnak örvendett az osztályon, mert törekvő volt. Tiszta volt, jó felépítésű, a
haja stílusos, és jó házasságban élt – a főiskolán futballbajnokként szerepelt, aztán elvette a cheerleader-
kórus vezetőjét, és még mindig együtt éltek és két gyerekük volt. Szép otthonuk volt kinn Aurorában,
pontosan fizette a részleteket a kocsijára, tisztította a körmeit, nem káromkodott túl sokat, önkéntesként
dolgozott különböző civil egyletekben, és sok „külső” barátja volt, civilek, akik nem a rendőrségen
dolgoztak. Röviden, ő volt minden beosztottjának az ellentéte a nyomozóosztályon, és valószínűleg ezért
lesz majd kapitány belőle, és továbbra is éppúgy fogják utálni, mint most, csak éppen némileg
befolyásosabb emberek.
Intett Thorsennek, hogy csukja be az ajtót, és mikor megtörtént, elmosolyodott, tudva, hogy a riporterek a
másik szobából figyelik az üvegablakon át, és azt mondta:
– Van valami, valami apró dolog, amit jelenteni tudnának a darabolóügyről?
– Azonosítani tudjuk a holttestet – mondta Thorsen. Mindig ő beszélt Quinsey-hez, mert Push nem szeretett
beszélni vele. – Dolgozunk az azonosításon, ellenőrizzük a lány minden tevékenységét, barátait,
munkatársait, tudja. Ilyesmi.
– Ez semmi.
Thorsen megrázta a fejét.
– Nem. Mint mondtam, azonosítani...
– Semmi – ismételte meg Quinsey. – Ahogy mondtam. Ezért beszéltem az újságírókkal, mielőtt magukat
kerestem volna. Gondoltam, hogy semmit se tudnak.
Két napja, gondolta Push, és ez a rohadék már megoldást akar. Push megengedte magának, hogy elragadja
a főnöke iránti düh, bár tudta, hogy a legtöbb ügy vagy az első, vagy a második napon oldódik meg, és ha
nem ilyen hamar történik, akkor soha. Quinsey, gondolta, Quinsey csak úgy, simán lebaszott.
– Dolgozunk az ügyön – mondta Thorsen. – Mindent átnézünk töviről hegyire.
– Óránkénti jelentést akarok, naponta kétszer-háromszor elmesélik nekem, hol tartanak, hogy tudjak
valamit mondani a sajtónak. Még csak most kezdenek rászállni a témára, de egyre rosszabbak lesznek,
ahogy múlik az idő, és látják, hogy még nem oldottuk meg.
Nem oldottuk meg, gondolta Push – ha mi nem oldjuk meg. Óránkénti jelentés, lófaszt. Quinsey
visszafordult az íróasztalához, jelezve, hogy a kihallgatás véget ért, és a két detektív visszament a
szakaszszobába.
– Azért csinálja, hogy mutassa, hogy ő a felügyelő – mondta Push. – Behívat minket, miközben az
újságírók bámulnak. Jézus. Az asztalára kellett volna hugyoznunk.
Thorsen mosolygott.
– Túl komolyan veszed. Engedd el magad, haver, engedd el magad.
– A lófaszt.
– Ez a jó szó – bólintott Thorsen. – Mit akarsz csinálni?
Push a fejét rázta és elfordult Thorsentől, gondolkodott egy pillanatig.
– Először is elmegyek az osztály pszichológusához, megpróbálok egy jellemzést szerezni, aztán felhívom a
törvényszéki orvost, hogy találtak-e valamit a táskákon, amiben a mellek voltak, aztán kimegyek a reptérre.
Te miért nem ellenőrződ újra az exférjet – lehet, hogy az egészet hazudta, Lehet, hogy elkapta a nőt valami
más fickóval, felment benne a pumpa, aztán felcipelte a lányt a hegyekbe, és szétdarabolta...
– Ez elég valószínűtlen.
– Tudom, hogy az. De azért valahogy mégis ellenőrizni kell. Ha még mindig dugott vele, valaki csak tudni
fog róla, tudja, hogy még mindig jóban voltak. Csak ellenőrizd. Úgy érzem, a reptéren lesz a megoldás, de
nem lehet elhanyagolni azt a helyet se, ahol a lány lakott. Lehet valami seggfej akár a házból is. Ellenőrizd
azt is.
Thorsen bólintott, szélesen elvigyorodott, és elfordult, hogy induljon, és már félúton volt az ajtó felé, mikor
Pushnak eszébe jutott a stewardess, akivel Thorsen az éjszakát töltötte. Ez megmagyarázta a vigyort. Nem
számított. Dave már épp elég ideje aggódott a probléma miatt, és ha össze tudja kötni a kellemest a
hasznossal... nos, miért ne, a pokolba is?!
A riporterek épp elindultak, egyikük csinált egy fényképet és rámosolygott. Push bólintott feléje. Már régen
feladták, hogy Pusht riportra hívják, tudták, hogy csak elrontaná az interjút, de ugyanakkor valahogy mégis
tisztelték, bár azt is tudták, hogy ő nem kedveli őket. Ismerték a munkáját, és tudták, hogy tisztességesen
csinálja, néhányan még talán kedvelték is. Intett nekik, ahogy kiment a szobából.

Az asztalon álló névtáblán a Calvin Terrenson név állt, azonban Pusht az osztály pszichológusa mindig egy
csimpánzra emlékeztette. Volt haja, de rövidre vágatta, és göndör volt, így a feje kereknek, majdnem
kupolaszerűnek látszott, és hatalmas, a koponyától teljesen elálló fülei voltak.
– Hogy van? – kérdezte Pusht, amint az ajtó bezárult mögötte és leült. Ez inkább állításként, mint
kérdésként hangzott. Amikor a gondok már nagyon összegyűltek Push feje fölött, és egy ideje azon
gondolkodott, hogy öngyilkos lesz, a pszichológushoz.fordult. Azt nem engedhette meg magának, hogy
állandó orvosa legyen, így az osztályorvoshoz ment – aki igazából nem is volt orvos és anélkül, hogy akarta
vagy tudott volna róla, Calvin segített rajta. Push valójában nem bízott abban, hogy a segítségére lehet, de
így betegszabadságot kapott, és leihatta magát a sárga földig, és ez többet ért, mint bármi más. Legalábbis
Push így gondolta akkoriban, és így mindenki jól járt. A pszichológus – a hatodik vagy hetedik beszélgetés
után – úgy gondolta, hogy segített Pushon, de Push tudta, hogy az alkohol segített, és ezért nem lett
öngyilkos. Most persze az orvos Push problémáira célzott, és Push megvonta a vállát.
– Minden rendben.
– Szóval nem a saját ügyében jött...
Push megrántotta a fejét. Amikor bejelentkezett, nem mondta meg a látogatás célját.
– Egy ügyben nyomozok, és segítségre van szükségem – információra.
– Milyen ügy?
– Van egy darabolónk.
A pszichológus bólintott.
– Értem.
Egy pillanatig csend volt.
– Ennél azért több információra van szükségem – mondta Calvin, hátradőlve a székben.
– Nem is tudom, hol kezdjem...
– Például milyen nemű? Tudja már, hogy nő vagy férfi?
– Férfi. Láttam a lábnyomát, és nőket darabol.
– Nőket – mondta halkan Calvin. – Nők is szoktak nőket darabolni. Sőt, a legtöbb daraboló nő...
Push bólintott.
– Tudom. De ez férfi, érzem. Nos... – grimaszolt és megvonta a vállát. – Tudja. Egyszerűen érzem.
– Mondjon el mindent, amit tud a dologról.
Push egy pillanatig gondolkodott, aztán az elején kezdte, a reptéri mellel, a seatle-i mellel es Betti testével,
fenn Idaho Springsnél. Megpróbált olyan pontos és jellemző leírást adni, amilyet csak tudott, beleértve azt
is, hogyan vágták szét a testet, és milyen helyzetben találták meg. Tíz egész percen át beszélt, aztán
elhelyezkedett a faszékben – csalódott volt, hogy nem látott sehol díványt –, és mély lélegzetet vett.
Terrenson figyelmesen hallgatta, nem vágott közbe, míg Push be nem fejezte. Most köhögött egyet,
megköszörülte a torkát.
– Mit akar tudni?
– Mindent...
– Kevés vonatkozásban mehetnénk biztosra. Adott egy test, egy módszer, és még csak nem is tudjuk, hogy
ez ismétlődő-e.
– Hát akkor csak úgy általában, mondjon el minden olyan információt, ami maga szerint segíthet...
– Biztos vagyok benne, hogy a legtöbbet már amúgy is ismeri közülük...
– Kezdje el, mintha én semmit se tudnék.
Terrenson sóhajtott. .
– Oké. Nos, akkor általában. A csonkítók – akiket maguk darabolóknak hívnak – egyedülállóak a
kriminalisztikában, és valószínűleg azért, mert azzal, hogy ilyen vagy olyan formában feldarabolják az
áldozatukat, sajátos, morbid bűvöletet váltanak ki az emberekből. Az érdeklődés messze meghaladja a tett
súlyosságát. A klasszikus példa Hasfelmetsző Jack. Még mindig jelennek meg könyvek és filmek róla,
holott, ha jól emlékszem, 1888-ban ölte meg az utolsó áldozatát. Összesen talán öt prostituáltat ölt meg
London Whitechapel negyedében, de lehet, hogy kevesebbet. Mivel feldarabolta őket, és a darabokat
postázta a rendőrségnek, bűntette a hatásán túl közismertté vált. Mint mondtam, talán öt nőt ölt meg – ma
vannak olyan tömeggyilkosok, akik több mint négyszázat gyilkoltak meg, és mégsem olyan jól ismertek,
mint Hasfelmetsző Jack, és csak azért, mert nem darabolták föl az áldozatokat.
– Ennél azért kissé jellemzőbb szakvéleményre volna szükségem, mint a Hasfelmetsző Jack – mondta
Push. – Nem vagyok benne biztos, hogy egy ilyen régi ügy fontos lehet.
– Pedig az. Némelyik csonkító pusztán amiatt öl és darabol, mert az ilyesmi nagy hatással van a
közvéleményre. A maga darabolója, ahogy az előbb nevezte, talán olvasta a Hasfelmetsző Jack történetét,
és hasonló hírnévre vágyik. Vagy közismertségre, mint olyan.
Mint olyan, gondolta Push. Rendben.
– Van valamiféle általános jellemzés a dara... a csonkítókra?
A pszichológus bólintott.
– Vannak mintáink, amelyek igaznak tűnnek. Általában – de ez tényleg nagyon széles kört jelent – nehéz
gyermekkoruk volt. Szexuális zaklatás, fizikai zaklatás, hosszú időtartamú szobafogság. Ezek a dolgok
mind jellemzőek a csonkító gyilkosokra.
Push várt. Mikor semmi más nem következett, rákérdezett.
– Ennyi az egész?
Terrenson bólintott.
– Hacsak nem akar spekulálni.
Jézusom, gondolta Push, fogóval kell mindent kihúzni belőle.
– Még a találgatásai is érdekelnek.
– Nem túl hivatáshű magatartás.
Push szerette volna pofon vágni, de kényszerítette magát, hogy nyugodtan válaszoljon.
– Figyeljen! Ez a rohadék élő nők mellét vagdossa le. Legalábbis egyét. Mondjon valamit. Bármit.
– Mivel nincsenek felismerhető nyomok, vagy kiinduló alapok, minden, amit mondok, csak találgatás.
Szóval, kezdjük az óvodai dologgal. A csonkítok általában mindent túlteljesítenek, intelligensek – ami
megnehezíti, hogy elkapja őket az ember –, hajlamosak rá, hogy nagyon normálisak legyenek, még akkor
is, amikor a legelmebetegebb dolgokat művelik. Hajlamosak rendezett életet élni, normális életet, kivéve,
amikor ölnek. Sokan közülük utaznak, vagy utazás közben gyilkolnak, vagy a munkájuk részeként.
Ismét elhallgatott, és egy pillanatra megdermedt.
– Mi van?
– Valami, az elhelyezésről, ahogy a testet találták, emlékeztetett valamire, de eddig nem jöttem rá, mire...
– És mire?
– Szertartásra... – mormolta Terrenson. Hirtelen felállt, és egy könyvespolchoz lépett a fal mellett. Egy
pillanatig keresgélt, aztán levett egy nagy albumot és kinyitotta. Push is felemelkedett, hozzá lépett, és
meglátta az oldal tetején a címet.
– Aztékok?
Terrenson bólintott, és hümmögve pörgette a lapokat.
– Valami, a testről... á, itt van!
Egy piramis tetején álló kőoltár fényképére mutatott. A kép közelről, felülnézetből készült, és egy nagyobb
térre vezető lépcsősort ábrázolt. Az oltár – valójában egy kőasztal – tetején bemélyedés látszódott,
vízelvezető csatornával az oldalak felé, és a kőoltár szélei körül kis, négyzetalapú fülkék álltak.
– Az aztékok fejlesztették a csonkítás „művészetét” a legmagasabb szintre a történelem során. A katolikus
egyház is alkalmazta ezt valamennyire, főleg az inkvizíció korában, de ez inkább a vallás egyik eszköze
volt, mint annak része. Az aztékok direkt a vallás kedvéért csonkítottak.
Push tanulmányozta a képet. Nem tűnt ismerősnek. A magyarázat szerint ez egy piramis tetején álló
áldozati oltár. Ott állt a neve is, de lehetetlen volt kimondani.
– A legtöbben tudják, hogy az azték papok felvágták az áldozat mellkasát, és kivették a szívét. De az már
nem köztudott, hogy fel is darabolták őket, és a vérüket további szertartásokra használták, és a darabokat
mindenfelé szétszórták. – Terrenson elgondolkodva bámult ki az ablakon.
– Bernal Diaz, Cortez egyik katonája azt írta a naplójában, hogy egy koponyákból összerakott kisebb
hegyet talált, másutt pedig egyéb testrészek maradványai álltak halomban. Véleménye szerint a csonkítások
áldozatainak száma több tízezer lehetett, és még ha ez túlzásnak is tűnik, akkor is rengeteg áldozatot jelent
egy-egy ilyen domb.
– Gondolja, hogy ez a fickó azt hiszi, hogy ő is azték lenne?
Terrenson megrázta a fejét.
– Nem feltétlenül. Most már nagyon eltértünk a tényektől, de maga mondta, hogy találgassak. Az, ahogy
leírta, hogy volt a lány teste elhelyezve Idaho Springsnél, emlékeztetett valamire. – A könyvre mutatott. –
Látja itt az oltárt, a kis fülkéket az oldalán? Állítólag ide tették a különböző testrészeket a szertartás alatt, és
utána...
– Mint a sziklahalomnál, fenn a bányában – fejezte be Push, bólogatva. – Értem már.
– Valószínűleg nem jelent semmit az egész, de mindenesetre lehet némi kapcsolat köztük.
– Elvihetem a könyvet?
– Persze, csak hozza vissza, amikor végzett az üggyel.
Push megköszönte és elindult. Ahogy az orvos is mondta, lehet, hogy semmit nem jelent. De amikor
meglátta a piramis tetején az oltárt, felállt a hátán a szőr. Mintha ugyanezt látta volna fenn, Idaho
Springsnél.
Felhívta a törvényszéki orvost, és a Dinnye vette fel – egy teljesen kopasz technikus, akit William
Melonnak hívtak, de a kerek feje miatt mindenki egyszerűen csak Dinnyének nevezte. A Dinnye ideges és
zaklatott volt, mint mindig, és Pushra zúdította minden bánatát.
– A pokolba is, nem, még nem csináltam semmit a táskákkal. Úristen, négy technikusom van itt, és ötven
befejezetlen munkám, te meg azt hiszed, hogy két nap alatt végzek a táskáiddal. – Levegőt vett. – Ha
minden jól megy, kb. két nap múlva kezdjük el a táskákat. És mint te is tudod, az elemzés jó pár napig el
fog tartani, aztán újra végigmegyünk rajta, aztán újabb egy-két nap, míg korrigáljuk a leleteket...
Még beszélt volna, de Push megköszönte, és lerakta a kagylót. A Dinnye szeretett nyavalyogni, de
átkozottul jól végezte a feladatát, és ha azt mondja négy-öt nap, akkor az tényleg négy-öt napot jelent. Push
visszaült az autóba, és kihajtott a benzinkúttól, ahol megállt telefonálni.
Már elmúlt dél, és a forróság újra elviselhetetlenné vált. Elhatározta, hogy beugrik Scarfhoz egy sörre meg
egy burritóra ebéd helyett, aztán megy ki a reptérre. Hihetetlen módon az ivó üres volt. Scarf kihozta a
burritót és egy barna sört, aztán a pultra támaszkodott.
– Hallom, van egy darabolótok – törölt le egy képzeletbeli foltot a ronggyal.
Push bólintott.
– Úgy tűnik.
– Többszörös?
– Nem. Még nem. A rohadt életbe!
– Mi a baj?
– Felejtek. Elfelejtettem ellenőrizni a komputeren, hogy más városban történt-e hasonló eset. Úristen, egy
újonc tudná, mit tegyen, én meg elfelejtem. Egyszerűen kimegy a fejemből.
– Előfordul.
Push felállt, a telefonfülkéhez ment, és felhívta a rendőrséget. Várt egy kicsit, mire a komputerhez
kapcsolták. Egy Helen nevű nő dolgozott a számítógépen, ami a telefonvonalakon át a nagy, központi
bűnügyi komputerhálózathoz csatlakozott, az pedig a rendfenntartó erők fő komputeréhez, a Virginia-beli
Washingtonban, és Quanticóban, az FBI központjában. Ha egy rendőr megállít valakit valami apróság
miatt, még mielőtt elkérné a jogosítványát, már mindent tud az illetőről. Amennyiben a komputer működik.
Általában működött. Push megkérte Helent, hogy fusson végig az adatokon, és nézze meg, van-e más
csonkításos vagy hasonló gyilkosság. Aztán visszament a burritóhoz.
– Van valami nyom? – kérdezte Scarf. Igazság szerint rettenetesen hiányzott neki A MUNKA. Egész nap
csak ült a seggén a bárban és unatkozott, és bár ezáltal megszabadult a nyugdíjas zsaruk két fő gyilkosától –
a szívrohamtól és az öngyilkosságtól –, azért mégiscsak cefetül unta magát.
Push megrázta a fejét. Utálta, ha a munkájáról kell beszélnie, de most érezte, hogy Scarfnak szüksége van
rá.
– Nem sok. Egyelőre mindent töviről hegyire megvizsgálunk, minden követ megmozgatunk, és
reménykedünk, hogy találunk valamit. Ismered az ábrát.
– Ismerem. – Scarf elégedetten odébbállt. Push végzett a burritóval, és kiment a napra, hunyorgott a
fénytől, és majdnem felnyögött, ahogy a hőség mellbe vágta. A Colfaxon kezdett erősödni a forgalom, és
lassan haladt az I-70-es és a repülőtér felé. Még csak második napja dolgoztak az ügyön, és máris úgy
tűnik, hogy megrekedtek. Vagy lehet, hogy csak ő? Talán csak ő feneklett meg?
Nem ez a gond, Rosáról van itt szó. Hamarosan tennie kell valamit vele kapcsolatban. Az asszonnyal akart
lenni, vele akart élni. Ám Rosa nem akarja, és ez bizonytalanná tette Pusht. Igazság szerint halálosan
szerelmes a nőbe. Legalábbis úgy gondolja, hogy nagyon szereti, sőt, tudja. A fene egye meg az egészet.
Szeretlek – gondolta.
Lassan haladt előre.
Hogy a fenébe lehet nyomozni egy repülőtéren?

9
Gyilkosságok.
Ebben a két napban négy másik gyilkosság történt a denveri körzetben, mialatt Push és Thorsen a
csonkítóügyön dolgozott.
Egy részeg apa fejbe vágta négyéves fiát, a gyerek koponyája megrepedt, a nyaka eltört, és a gerincoszlop
közvetlenül a tarkó alatt megsérült. A kisfiú deréktól lefelé teljesen megbénult, hamarosan megszűnt a
légzése, és nem egészen két perc alatt meghalt.
Egy Rodriguez nevű fickó egy másik fazonnal találta a barátnőjét az ágyban, mire egy késsel felnyitotta a
pali gyomrát. A férfi nem halt meg, de a kés ugyanazzal a lendülettel a nő oldalába csúszott, megsértette a
májat, és felnyitotta a beleket. A nő jelenleg kómában fekszik a Denver General Kórházban, és reggelre
meg fog halni.
Két biciklis megölt egy nőt és egy férfit az egyik Denverből kivezető autópályán. Egyszerű, erőszakos nemi
közösülésről és gyilkosságról volt szó, az autópálya járőre fedezte fel az esetet, és el is kapta a tetteseket.
Mindketten annyira kiborultak, hogy nem is fogták föl, hogy letartóztatják őket, míg a zsaru hasra nem
fektette mindkettőjüket.
Négy nyomozásra váró ügy. Semmi titokzatosság, ám a törvény mindent bonyolulttá tesz. Négy elvégzendő
boncolás, négy törvényszéki orvosi vizsgálat, mindent betűről betűre, a törvény előírása szerint elvégezni,
különben a tettesek megúszhatják a bulit egy apró hiba miatt.
Push lassan vezetett. Eszébe jutott valami, amit még Packard mondott. Lehet, hogy egy zsaru a saját két
szemével látott egy gyilkosságot, tudja, hogy előre kitervelt volt, videóra vette az egészet, a gyilkos
beismerő vallomást tett, húsz másik tanú bizonyítja a történteket, a tettesek jogait gondosan felolvasták,
minden papírmunka tökéletes, és a seggfej mégis megúszhatja, ha van pénze, ideje és egy jó ügyvédje.
Push leparkolt a reptérnél, és az apparátusi épülethez sétált a délutáni hőségben. Udvariasságból itt akarta
kezdeni, később átmegy a biztonságiakhoz, aztán vissza a repülőtársasághoz, akiknél Betti Fencer
dolgozott, mert véleménye szerint onnan várható a legtöbb segítség. Az apparátus soha semmit se tud a
kisemberekről, a dolgozókról, a biztonságiaknál meg csupa bérzsaru dolgozott, akik csak gyanús
csomagokat keresgélnek.
Az apparátus irodáit az emeleten találta, és hét percet kellett várnia – számolta –, míg végül bevezették Mr.
McGarserhez, egy sovány, szürke öltönyös és szürke, divatos szemüveget viselő tisztviselőhöz, aki egy
hatalmas asztal mögött ült.
– Meg kell ismerkednem a reptérrel – mondta Push, miután leült egy székbe. – A működésével.
– Úgy érti a gépek, meg ilyesmi?
– Nem. Azt hiszem, az emberekre van szükségem – az alkalmazottakra. Vezetnek-e mindenkiről
nyilvántartást, és ha igen, hol kaphatom meg az adatokat?
McGarser habozott.
– Ezzel... ezzel némi nehézség lesz. Úgy értem, nem engedhetjük meg csak úgy, hogy betekintsen az
alkalmazottak kartonjaiba. Legalábbis nem... nem valamiféle felhatalmazás nélkül.
– Hozhatok bírósági végzést – mondta Push.
– Szerintem nem – mondta McGarser, a hangjában némi önelégültséggel –, legalábbis ilyen ködös dologra
nem.
Push figyelte a férfit, és érezte, hogy egyre dühösebb lesz.
– Nos, én úgy látom, hogy maga önként együttműködhet velem, és mi hálásak leszünk, vagy szólok egy
barátomnak a bevándorlási hivatalban és ők ellenőrzik a maguk összes adatát – ami hetekre leállítaná itt az
életet, vagy még rosszabb is lehet, ha illegális munkásokat is foglalkoztatnak.
McGarser elsápadt és nyelt egyet.
Push lejjebb vette a hangját.
– Figyeljen ide, okunk van feltételezni, hogy ami Betti Fencerrel történt, annak valami köze van a
reptérhez. A lány itt dolgozott, rengeteg időt töltött itt, és lehetséges, hogy valamelyik alkalmazott tud
valamit a gyilkosságról. Nem akarja akadályozni a nyomozást, igaz?
– Nem, dehogy. – McGarser elmosolyodott, hirtelen égni kezdett a vágytól, hogy segíthessen. – Egyáltalán
nem. De Mr. Santonnak tudnia kell róla. És még mindig van egy kis probléma.
– Mi az?
– Hát, a repülőtéren különböző független szervezetek dolgoznak. Itt a biztonsági szolgálat, a fenntartók, a
takarítók – ezeket mind más és más társaság látja el, és náluk van az alkalmazottak nyilvántartása is.
Nekünk egyszerűen nincs egy nagy központi irodánk, ahol az összes adatot nyilvántartanánk. Aztán ott
vannak a légitársaságok – azoknak is saját nyilvántartásuk van, és minden alkalmazotti kategóriának saját
szakszervezete. Attól tartok, ez az egész jóval nehezebb lesz annál, mint ahogy maga gondolja.
– Valószínűleg. De ha maga együttműködik velem, és esetleg ad egy írást is erről, hogy a többiek is
segítsenek, minden egyszerűbb lesz.
McGarser gondolkodott egy keveset, aztán felhívta Santont, elmondta neki, mit akar Push, majd lerakta a
kagylót és bólintott.
– Mr. Santon beleegyezett, hogy adjak egy levelet az együttműködésünkről, csak azt kéri, hogy olyan
csendben dolgozzon, ahogy csak lehet. Épp elég gondunk van már a gépeltérítésekkel és a terrorizmussal.
Biztos benne, hogy itt nem terroristákról van szó?
– Semmiben sem vagyok biztos. De a terrorizmus elég valószínűtlen. A terroristák követelésekkel állnak
elő, legalábbis elismerik az akció elkövetését – ez az egész pedig túl diszkrét. – Kivéve persze a táskában
feladott mellet, gondolta. Lehet, hogy mégis valami őrült terrorista lenne?
– Mert ha terrorizmusról van szó, vagy ha maga úgy gondolja, az is lehet, akkor felhívhatjuk az FBI-t.
Push tiltakozott.
– Még nem. Először lássuk csak, hova vezetnek a nyomok. – Nem kell az FBI, gondolta. Utált velük
dolgozni. Olyan... olyan aprólékosak voltak. Minden apró kis csomagokban, katalogizálva, tisztán,
rendesen. Nem ismerték az utca életét, és egyáltalán nem hozták nyilvánosságra, hogy milyen ügyben
nyomoznak, csak akkor, amikor már teljesen biztosak voltak benne, hogy megoldják, akkor aztán teljes
gőzzel hirdették magukat. Ha egy ügy közepén kerültek elő, szinte kibogozhatatlanul összekevertek
mindent.
Push felállt.
– Ha megírná azt a levelet, elkezdeném a fenntartókkal és a takarítószolgálattal.
– Összesen több száz emberrel, nem, több ezer alkalmazottal kell foglalkoznia. – McGarser behívta a
titkárnőjét és lediktálta a levelet.
– Magára szabott feladat...
– Kezdetnek...
Elment a fenntartókhoz, megmutatta a levelet, és rögtön a kezébe nyomtak egy eredeti listát az összes
alkalmazottról. A nemzetbiztonsági komputerek mindenkit „tisztává” nyilvánítottak, de Push azért
megtartotta a listát, hogy odaadja Helennek ellenőrzésre. A nemzetbiztonsági szolgálat néha nem jelez
olyan kisebb dolgokat, mint a szexuális zaklatás miatti felfüggesztések, vagy vallási kultuszokkal való
kapcsolattartás.
Következőként a takarítószolgálat központi irodájába ment, ahol egy újabb listát nyomtak a kezébe,
tartottak tőle, hogy különben feldühítenék az apparátust. Miközben lefelé ment a liftben, elmosolyodott és
arra gondolt, milyen piszok egyszerűen megy minden. Annyi az egész, hogy listákat szerzel, aztán az
adatokat betáplálod a komputerbe. Valami majd csak kiderül. Hát igen, a modern technika csodái.
Ennél azért már jobban ismerhette volna az életet.
Amint elkezdte a légitársaságokat kérdezgetni, rögtön zsákutcába jutott.
Először a Trainsairhez ment – Betti Fencer légitársaságához –, elmondta, hogy sikerült azonosítaniuk a
holttestet, és kért egy listát az alkalmazottakról.
– Attól tartok, ez lehetetlen – a légitársaság képviselője, ugyanaz, akivel már korábban is beszélt, hűvösen
elutasította.
– Információkra van szükségem – mondta. – Ha kell, hozhatok bírósági végzést, de úgy gondoltam,
egyszerűbb lenne, ha együttműködnénk...
– Akkor bírósági végzést kell hoznia. A társaság alkalmazottainak neve és címe bizalmas adat, és ha
kiadnám őket, a szervezetük darabokra tépne. – Megrázta a fejét. – Magának fogalma sincs róla, mire kér
engem. Ha kiadnám a listát, leállítanák a légitársaságot. Egy óra alatt bezáratnának bennünket.
– És a pilóták?
– Még rosszabb a helyzet. Nemcsak hogy bírósági végzés kellene, de ők még meg is támadnák ezt. A
pilóták szakszervezete nagyon erős, és évekig harcolnának...
– Ide figyeljen, mindössze azt szeretném kitalálni, ki ölte meg Betti Fencert. Semmi másra nem használnám
a listát.
– Az mindegy. Nem adhatom oda. Kész. Sajnálom, tényleg sajnálom. Én – mi is azt akarjuk, hogy elkapják,
bárki is tette ezt Bettivel, legalább annyira akarjuk, mint maguk. De nagyon szigorúak a szabályaink.
Push megpróbált egy másik kiskaput. Az öreg Packard mindig azt mondta – általában miután felemelkedett,
és fingott egyet –, hogy ha egy kaput bevágnak az orrod előtt, szinte mindig kinyílik helyette egy másik.
Hol van itt a másik kapu? Nyilvántartások. Ez az! Egyéb nyilvántartások. Pénz. Nem, egészségügy.
Egészségügyi nyilvántartás. Az is egy névlista lesz. Biztosítás. A cég biztosítója.
– Megmondaná, melyik biztosítótársaság nyújt egészségügyi biztosítást az alkalmazottaknak?
A nő hirtelen elmosolyodott, és bólintott.
– Értem, mivel próbálkozik. A Grafton Mutual Assurance – leírom magának a denveri iroda címét és
telefonszámát. Kétlem, hogy segítenének, de sok szerencsét! Mint már mondtam, valamennyien el akarjuk
kapni, bárki is tette...
Push elment a többi légitársasághoz is, és a délután hátralévő részét zsákutcákban töltötte – a
szakszervezetek uralkodtak a vezetőség fölött. De azt megtudta, hogy a legtöbb légitársaság biztosítója a
Grafton; ahol pedig más, ott megkapta a másik társaság nevét is. Mire végzett a légitársaságokkal, már
négy óra volt, pedig ő négykor már Harry szeméttelepénél akart lenni, mire az alkalmazottak elmennek.
A rendőrségen már korábban belenézett a fickó aktájába, akit Cartier le akart ültetni – egy Strunk nevű
alak, vezetékneve Juniper –, és Cartiernek igaza volt. A rohadék hamarosan komolyabb ügybe fog
keveredni, és a törvény az útban állt, ahogy Cartier is mondta. A fickó nyilvánvalóan bűnös volt, de
Mattson megvédte, mindenütt talált valamilyen kiskaput, és szabadlábon tartotta, hogy tovább lopjon és
fizethesse az ő hatalmas számláit. Ha valakinek drága ügyvédje van, az éppolyan, mintha valaki
kábítószerezik. Junipernek lopnia kell, hogy fizethesse Mattsont, Mattson pedig megvédi, hogy Juniper
lopni tudjon, és fizesse őt. A végtelen kör.
A gond az, gondolta Push, míg a kocsijához ment a repülőtéri parkolóba, hogy Juniper olyan, mint a többi
rabló. Minél többet lop, minél többet megúszik, annál arrogánsabb és aljasabb lesz. Az utolsó alkalmakkor
már késsel fenyegette áldozatait. A klasszikus eset, gondolta Push – ez a szemét biztosan hamarosan kinyír
valakit. Először a zaklatás jön, aztán keményebb erőszak, esetleg két-három nemi erőszak – vagy több, ha a
nők nem akarnak feljelentést tenni a rohadt ellen –, végül majd megöl valakit. Ám még ha így is lenne,
akkor is csak pár évet kapna, aztán újra az utcára kerülne és kezdené elölről. Újabb klasszikus eset.
Tengernyi priusz, többszörös letartóztatás, és már évek óta nem ítélték el. Korábban viszont volt már
néhány ítélet ellene, szóval ha Push egy szép zaftos ügyet varr Juniper nyakába, akkor elég sokáig
kivonhatják a forgalomból.
És itt lépett be Harry a képbe.
Harry fogja börtönbe juttatni Junipert.

Ő
Újra eljött az idő. Ismét hívták; hamarosan az utolsó rítus után újra szólították.
Ez alkalommal ketten is voltak. Két különböző lányt látott a fénnyel a feje körül, és választania kellett
köztük. Ez már előfordult máskor is, Rómában, pedig gyűlölt választani.
Az egyik stewardess volt, mint a legutolsó lány, de túlságosan is a közelében dolgozott. Még az előzőnél is
közelebb, és nem lenne okos dolog felhívni magára a figyelmet ilyen hamar. Ha most elkapnák, ha túl
hamar elkapnák, akkor nem fejezhetné be a küldetését, ezért úgy döntött, nem a stewardesst választja.
A másik az autókölcsönzőben dolgozó lány volt. A feleségénél maradt az autó, és az asszony nem válaszolt
a telefonra, így kocsit kellett bérelnie. Közben még mindig a stewardess járt az eszében, a feje körül
ragyogó fénnyel. Ahogy felnézett, meglátta a fényt a kölcsönzői lány feje körül. A lány rámosolygott, és
kitöltötte a nyomtatványt.
Tökéletes megoldás.
Elképesztően egyszerű volt, mint mindig. Őmagas volt, jóképű, ezt tudta magáról, meg aztán az egyenruha
is sokat számított. Jól mutatott az egyenruhában, de ez többet jelentett az egyszerű látványnál, az egyenruha
pénzt, presztízst, rangot es biztonságot jelentett. Sokszor előfordult, hogy ismeretlen nők léptek hozzá, és
egy darabka papíron a kezébe nyomták a címüket, nevüket és telefonszámukat, és egyszer az egyik ilyen
nő, még Pennsylvaniában, a fénnyel a feje körül jelent meg, szinte felajánlotta magát a szertartásra.
A kölcsönzős lánnyal is ugyanez volt a helyzet. Rámosolygott és a csípőjét ringatta, ami olyan keveset
jelentett, de olyan sokat ígért, ő pedig visszamosolygott rá, mert a lány feje körül ott volt a fény, és ő azt az
összetéveszthetetlen melegséget, szinte szerelmet érezte, amit minden lány iránt, aki a ragyogással jelent
meg előtte.
Megkérdezte a lányt, mikor végez, ő pedig azt felelte, kettőkor.
És ezzel kész is volt. Nála volt a fecskendő, a válium és a kés, mert ezeket mindig magával vitte, ha utazott,
aztán kettőkor felvette a lányt a bérautóval; megkereste őt a csomagkiadó kijáratánál összegyűlt tömegben,
és mikor a lány beült, ő a karjába nyomta a tűt, miután elhagyták a kölcsönző parkolójának csarnokát.
A lány persze megugrott és mondani akart valamit, ő azonban megragadta a szabad kezével, és egy
pillanatig lefogta, aztán már hatott is a gyógyszer – mindig meglepődött, milyen gyorsan hat –, majd a lány
feje lecsuklott, mielőtt még befejezhette volna az utolsó szót. Kihúzta a tűt, és a lány, már eszméletlen is
volt, röviden, szaggatottan lélegzett.
Így egyszerűbb volt a dolog. Néha hagyta, hogy beszélgessenek, mielőtt beadta volna az injekciót, hagyta,
hogy megnyugodjanak. Kétszer le is feküdt velük, teljesítette ezt az apró kívánságukat, mielőtt elkábította
volna őket, de ezt már nem csinálja, mert szeretkezés után nehezebb megtenni a második részt, a
szeretkezés bemocskolja őket a szertartás előtt.
Hirtelen lefékezett, ahogy a repülőtéri útra tért, hogy kikerüljön egy kopott barna autót, ami még átcsúszott
a zöld lámpánál, és a kölcsönzős lány a műszerfalra dőlt. Nem kötötte be az övét, amikor beszállt, és most
neki kellett átnyúlnia és bekapcsolnia. Nem szabad megsérülnie. Ez nagyon fontos volt, alapszabály – nem
szabad megsérülniük, mielőtt leveszi a ruhájukat és felkészíti őket. Olvasta, hogy még az ősi időkben a
papok csakis a legszebbeket, legbátrabbakat és legjobbakat választották ki. Ha a lánynak valami hibája volt,
vagy a szertartásba csúszott hiba, akkor lefokozták a papot, ő pedig nem akarja, hogy lefokozzák. .
Lassan, óvatosan vezetett, az I–70-es felé tartott, nyugatra, a hegyekbe. Volt egy kis út a fenyők között,
nem messze Evergreentől, a Brook Forest Fogadó fölött. Most lehetett közlekedni akár négykerék-
meghajtású autó nélkül is, az út sokkal jobb állapotban volt, mint múltkor, amikor a dzsipet kellett
használnia. Éjszakánként jobban sikerült a szertartás, de máskor is csinálta nappali fényben, úgy is el
lehetett fogadni az eredményt. Nem volt olyan tökéletes, de még elfogadható.
A lány hosszú, mély lélegzetet vett, egy kissé megremegett, majd úgy tűnt, megszűnt a légzése. Nem tudta,
a különböző testsúlyok esetén mi a megfelelő dózis, és most egy pillanatig megijedt, hogy meghalt a lány,
de az néhány másodperc múlva megrándult és a légzése is visszatért, bár szaggatottá, nyugtalanná vált.
Ez jó jel, gondolta. Jó jel, hogy újra lélegezni kezd. Visszatért a határról, visszaküldték. Jó jel. Minden
rendben lesz.
Nyugodtan vezetett, hagyta, hogy a reflexei irányítsák a kocsit.
Minden rendben lesz.

10
Harry Swenson alacsony, izmos, kopaszodó férfi volt, közel a negyvenhez, és az ő tulajdona volt a Denver
délnyugati részén, a vasút mellett elterülő szeméttelep. Legalábbis kívülről úgy nézett ki a hely, mint egy
szeméttelep. Harry pokoli jó üzletet csinált az acél, réz és a roncskocsik adásvételéből. A pénz nagy része
adómentes volt, mivel a szemétről nehéz nyilvántartást vezetni, és valójában Harry remekül megélhetett
volna csak abból, amit a hulladékokon keresett, abból, amit elrejtett az adóhatóság elől. A fia és a lánya már
elvégezték a Harwardot a szemétpénzből; Lakewoodban volt egy hatalmas háza, tele drága króm- és
műanyag bútorokkal, fehér szőnyegekkel és egy hatalmas uszodával. A felesége már betöltötte a negyvenet,
de huszonhétnek látszott, hála a modern plasztikai sebészet csodáinak – és mindezt a szemétből származó
pénzből finanszírozták.
A roncstelep azonban csak álcaként szolgált. Kívülről olyannak látszott, mint minden átlagos roncstelep;
egy öreg vasbeton épület, körülötte rozsdás fém- és csőhalmok, két hájas és elképzelhetetlenül koszos férfi,
akik amikor éppen nem az indítómotorokat égetik ki, hogy rézhez jussanak, akkor a valószínűleg hamisan
beállított mérlegeket kezelik, és mindent piszkos, szürke, füstös mocsok és por takar.
Hátul egy zárt ketrecben két doberman kutya őrködött, akik – ahogy Harry mondta – „megzabálnának akár
egy rohadt Buickot is, plusz még néhány szar Volkswagent”. Amint Push kiszállt a kocsijából, a kutyák
morogni és ugatni kezdtek. Minden éjjel, mikor a telep bezárt és a rácsos kerítést elhúzták, kiengedték a
dobermanokat, hogy reggelig őrködjenek. Egyetlenegyszer fordult csak elő, hogy valaki bemászott a
kerítésen és bejutott a telepre – egy vén alkoholista, aki fémet keresett, hogy italra cserélje és aztán, ahogy
Harry mosolyogva mondta – „négy hely kellett volna a nyavalyásnak a temetőben, miután a kutyák
elkapták".
Az épület előtt, ahol Push megállt megkülönböztető jelzés nélküli rendőrautójával, amiről persze mindenki
tudta a szomszédságban, hogy zsarukocsi, egy csillogó fehér Cadillac állt.
Push tudta, hogy benn az épületben luxusberendezésű irodák sorakoznak, ahol tizenöt-husz ember dolgozik
szorgalmasan a komputereknél és asztaloknál, irányítják azt a pénzügyi birodalmat, amit igazából egyedül
Harry tud áttekinteni. Harry importált, exportált, kötvényekkel és részvényekkel kereskedett, pénzpiaci
tevékenységet folytatott, és néhány olyan ügylete is volt, amire Push nem nagyon akart gondolni –
mindennel és bármivel foglalkozott, amiből pénz származhat, és sok pénzt keresett. Push milliókra becsülte
a jövedelmet.
Harry nem az a fajta ember volt, akivel Push normális körülmények között kapcsolatot tartana. Ő általában
olyan embereket ismert, akik Scarf törzsvendégei voltak, vagy a kurvákat, a selyemfiúkat, a kábítósokat és
a gyilkosokat, na és Dave Thorsent. Nem olyan embereket, akiknek hét számjegyű jövedelme van.
Ám Harry fia egyszer rossz útra tévedt. Push úgy emlékezett rá, mint egy magas, csontos, pattanásos arcú
kölyökre, aki bűnös, aggódó tekintettel mered maga elé. Lehet, hogy ez csak azért volt, mert Push egy
börtöncellában talált rá néhány drogossal, stricivel és egy koszos nyakú csavargóval együtt, aki egy
pillanatig se vette le a szemét a kölyök csontos kis seggéről. A srác halálra volt rémülve. Amikor elkapták,
egy kis adag marihuána volt nála, ami nem sokat ártott volna neki – épp csak arra volt elég, hogy elszívja
az ember. Apró kis vétség. De aki a kölyök mellett ült a kocsiban, az már egy nehéz táskányi kokaint cipelt
– árus volt –, és így a gyerek bűnrészes lett. Push akkor még az erkölcsrendészeten dolgozott, és véletlenül
kapta el őket. Egy nagyban működő árust keresett, és épp ott volt, amikor a kölyök megkötötte az üzletet,
és letartóztatta őket.
Nem mintha a gyerek sokat kapott volna. Nyilvánvalóan kishal volt, és maximum pár hét letöltendő
büntetést kapott volna, vagy bírságot kellett volna fizetnie és felfüggesztettre ítélik. Push azonban
megsajnálta. Annyira rohadtul be volt ijedve – még ahhoz is túl rémült volt, hogy felhívja az apját vagy egy
ügyvédet –, és miután négy órát bent töltött, Push a letartóztató tisztviselő döntési jogával élve elengedte,
és ezzel az ügy lezárult.
Legalábbis Push úgy gondolta akkor. Két héttel később azonban egy boríték érkezett a nevére, benne tíz
ropogós százdolláros bankjegy és egy cédula, hogy a kölyök többet nem tesz ilyet és köszönik a
diszkrécióját, aláírás Harry.
Nem volt ez megvesztegetés. Push már elengedte a fiút. És ismert legalább ötven rendőrt, aki elfogadta
volna a pénzt. Az akkori partnere, egy összetöpörödött, Clairborn nevű hekus azt mondta, tartsa meg. De
Push kényelmetlenül érezte magát és elment a levélen szereplő címre, a roncstelepre, és visszaadta a pénzt
Harrynak, amin mindketten pokolian meglepődtek.
És az élet furcsaságaként jó barátok lettek. Talán azért, mert semmi közös nem volt bennük. Harry gazdag
volt, Push örült, ha a villanyszámlát ki tudta fizetni; Harry tevékeny életet élt, irányította a dolgokat, Push
pedig csak úszott az árral; Harrynak családja, életstílusa volt, Pushnak meg ott voltak a motelek és Rosa.
Néha.
Push kinyitotta az ajtót, és bement a külső irodába. A helyiség tiszta volt, és nagyjából úgy nézett ki, mint
ahogy egy roncstelep irodáját elképzeli az ember. Piszkos ablakok és egy keményfa asztal, rajta egy
ceruzatartó. Az asztalnál ősz hajú hölgy ült – Push tudta, hogy Harry nővére az, özvegyasszony, aki az üzlet
szeméttelep részét vezeti –, aki szinte egy idősebb nagynéninek tűnt.
– Hello, Gladys – mondta Push mosolyogva. – Bent van?
Gladys bólintott, anélkül, hogy felnézett volna. A füle mögül egy ceruza lógott ki, egy másik a kezében
volt, és épp valamiféle számlát vagy árunyilatkozatot tanulmányozott. A hangja érdes volt. Tipikus
üzletasszonynak tűnt, és Push arra gondolt, hogy azoknak, akik sztereotipnek tekintették a „kis
öregasszonyokat”, találkozniuk kéne vele; ha üzletről volt szó, Gladys barrakudává vált. Push látta egyszer,
amikor majdnem felnégyelt egy teherautósofőrt, aki megpróbálta megrövidíteni a céget egy rakomány
vassal.
– Hátul van az irodában. Menjen csak be.
Push átment a Gladys asztalától balra lévő jellegtelen ajtón, és bent megállt. Mindig meglepődött, mikor
átért az ajtón. Már tíz-tizenkét alkalommal járt itt, de még mindig meglepődött. Úgy érezte, mintha egy
másik világba került volna. Egy nagy szobába jutott, ahol tíz asztal állt, mindegyiknél egy-egy alkalmazott
ült és a számítógépen dolgozott.
A terem másik végén egy újabb ajtó állt – ez vezetett Harry irodájába –, és amint ránézett, az ajtó kinyílt.
Gladys természetesen beszólt Harrynak, hogy Push itt van.
– A fenébe – mondta Harry, amint kirobbant az irodájából –, mi a pokol kell már megint?
Szürke öltönyt viselt, mellénnyel, aminek a színe jól összeillett a halántékán őszülő hajjal – a feje búbján
kopasz volt és az ujjain jó pár aranygyűrű csillogott. Mosolygott, kivillantak egyenletes, fehér fogai. Push
végignézett a saját ruházatán – egy sportzakó, mely úgy nézett ki, mintha átment volna rajta a kocsival,
kopott cipő, mustárfoltos nadrág, legalábbis a folt valami sárgától szármázott, bár nem emlékezett rá, hogy
mustárt evett volna, a nadrágot már két napja, a nyakkendőt pedig két hete hordta és úgy érezte magát, mint
egy kétbalkezes, szerencsétlen alak.
– Hogy érted, hogy mi kell? – kérdezte Push, miközben előrenyújtotta a kezét. – Nem jöhetek be csak úgy
látogatóba?
Harry kezet fogott vele, aztán megölelte.
– Micsoda hazudós egy fasz vagy... Gyerünk, menjünk be az irodámba, és igyunk valamit.
Behúzta Pusht az irodába és becsukta az ajtót. Harry felesége olyan süppedős fehér padlószőnyeggel
borította be a szobát, hogy akár rinocéroszokat is lehetett volna vadászni benne, volt még egy diófa asztal a
szobában, ami többe került, mint némely kisebb ország költségvetése, modern festmények, amelyek úgy
néztek ki, mintha rájuk köpött volna valaki, és egy csupa króm és műanyag szobor. Mindenből sugárzott a
gazdagság.
Push leült egy székbe, ami úgy nézett ki, mintha levegőből és műanyagból készült volna.
– Nem tudok betelni vele, milyen szép az irodád.
Harry valami borostyánszínű folyadékot töltött két pohárba a bárnál, és egyiket Pushnak adta. Push
megkóstolta és felismerte, hogy Bourbon whisky, kevés jéggel.
– Az irodám úgy néz ki, mint egy kupleráj 2001-ből, és ezt te is tudod – mondta Harry barátságosan. – A
feleségem ízlése szörnyű. Jézusom, látnod kellene, mit művelt az uszodával. Valami rohadt szobrot vett,
ami úgy néz ki, mintha emberevő lenne. Szerintem a szobrász a szeretője, és az beszélte rá, hogy vegye
meg tőle. Három lepedő. Egy kurva ronda szarságért...
Push nevetett. Harry felesége szerette a férjét. Nagyon is. Volt néhány zökkenő az életükben, de most már
teljesen boldogan éltek. Az iroda viszont tényleg úgy nézett ki, mint egy jövőbeli bordélyház.
– A fiam – mondta Harry hirtelen –, Patrick. A kis szaros most végzett a jogon. Mit szólsz?
– Add át neki jókívánságaimat...
Harry hirtelen elkomolyodott.
– Ha te nem lettél volna, ez sose történhetett volna meg. Ezt tudod, ugye?
– Ez már régi tészta. Felejtsük el.
– Csak hogy tudd.
– Jól van, na...
– Nos – Harry ivott egy keveset. – Mi kell? Pénz?
Mindig ezen viccelődtek, mióta Push visszahozta az ezer dollárt, és Push elmosolyodott.
– Nem. Segítség kéne egy rohadék alak miatt.
Gyorsan elmesélte Juniper történetét Harrynak, meg hogy ki akarja vonni a forgalomból, mielőtt a fickó
keményebb bulikba kezdene.
– Szóval egyszerű az egész – fejezte be. – Azt akarom, hogy írj valami beadványt, hogy az a szarházi betört
hozzád, és elvitt valamennyi pénzt tőled. Egy betörési zsaru majd kivizsgálja az ügyet, és Junipert leültetik.
Harry ránézett, egy fél percig tanulmányozta.
– Elég ocsmány pali lehet, mi?
Push megvonta a vállát.
– Ismerek rosszabbat is. De így megállíthatjuk, mielőtt még megerőszakol valakit, vagy esetleg gyilkol.
– Bíróság elé kerül az ügy?
– Mattson az ügyvédje. Majd lealkudják a dolgokat, aztán a fickó leül egy időre. Elég van a rovásán ahhoz,
hogy leültessük akár nyolc-kilenc évre...
– Miért teszed?
– Hogy érted? Ez a munkám.
– Egy fenét.
Push csendben ült. Nem lehet ezt elmesélni. Évekig elnézni, hogy ezek a rohadékok kicsúsznak a kezükből,
évekig figyelni a bolygó legalacsonyabb életformáját, az erőszakot elkövetőket, a gyilkosokat, a
darabolókat, a verekedőket, a molesztálókat, azokat, akik mindig csak vesznek, de sose adnak, nemcsak a
testet erőszakolják meg, hanem az életet, a lelket ölik meg, a civilizáció végét siettetik... hogy mondhatná el
ezt Harrynak? Hogy mondja el bárkinek is? Úgy intézi el őket, olyan természetesen, ahogy a folyók
folynak, meg kell tennie, azért teszi, mert végül is ez a munkája. A MUNKA.
– Kockáztatod a bőrödet – mondta Harry szinte gyengéden – azért, hogy valami fazont esetleg kivonhass a
forgalomból nyolc évre. Hagyd ezt abba. Hagyd abba most, és inkább dolgozz nekem. Kétszer annyit adok,
mint amennyit most kapsz, és ha nyugdíjba vonulsz, kapsz egy hintaszéket is a verandádra.
Push nem válaszolt. Várt.
– Rohadtul csökönyös vagy, tudod? – Harry megcsóválta a fejét. – Átkozott, csökönyös szamár.
– Megírod a feljelentést?
– Hát persze. Előre tudtad, hogy megírom.
– Lekötelezel.
– Nem. Nem hiszem. Szerintem még mindig én tartozom neked. Azt hiszem, valamennyien tartozunk
neked. Úgy értem, te tényleg törődsz... ah, a kurva életbe! Ne is törődj velem. Menjünk és igyuk le
magunkat a sárga földig, aztán nézzük a csajokat.
Bevágtak magukat a fehér Caddybe, és elmentek egy bárba, amit nemes egyszerűséggel úgy hívtak: A
Gödör. A helyiséget mindenütt fa, bőr és durva padló borította. Néha a Denver Broncostól is eljöttek páran
ide inni, és a falon még mindig látszottak a karcolások, a bárszékek még mindig meg voltak görbülve a
legutolsó alkalom óta, hogy itt jártak a fiúk. Push sörrel indított, de aztán hamarosan visszatért a
Bourbonhoz, Harry viszont végig Bourbont ivott. Két óra múlva elérték Harry célját – mindketten
seggrészegek voltak, szentimentálisak, készek arra, hogy megoldják a világ problémáit, képtelenek lévén
bármilyen normális gondolatra is.
Kitámolyogtak a bárból, épp hogy csak tudtak járni – mindketten hunyorogtak, összekapaszkodva a hirtelen
napfényben. Harry visszavezetett a telephez, elkísérte Pusht a kocsijához, aztán bement az irodájába és
Gladysra hagyta a munkát a nap hátralévő részében, hogy „... annyi feketét igyak, hogy megtaláljam a
kezemmel a seggemet”. Push talán három percig üldögélt a rendőrkocsiban, a kulcslyukat keresgélve.
Végül sikerült, elindította a motort, kinézett a szélvédőn a délutáni ragyogásba.
Fel kell hívnia Rosát. Ezt tudta. Harryval eldöntötték, hogy fel kell hívnia Rosát, és meg kell mondania
neki, hogy feleségül akarja venni, francba a férjével meg az évi százezer dollárjával. Fel kell hívnia az
asszonyt. De először – gondolta, míg kitolatott a roncstelep melletti parkolóból, keresztbe állva az utcán,
néhány szemetesládát a falnak nyomva –, először el kell mennie a volt felesége háza előtt.
Hogy végre felhagyjon ezzel a szokással.
És aztán felhívja Rosát.

Ő
Valami félresikerült. .
Valamit rosszul tervezett el, vagy a lány nem volt tiszta, nem volt elfogadható számukra. Mindegy, mi volt
az oka, de minden félresikerült.
Könnyen megtalálta a helyet a fák között, Evergreen fölött, követte a kanyargó utat, míg az kiszélesedett.
Járt már egyszer erre és tudta, hogy az út egy öreg bányába vezet, és biztos volt benne, hogy ott senki se
fogja zavarni, míg elvégzi a rítust. Ez nagyon lényeges, nem szabad, hogy megzavarják a szertartás közben.
Mindennek simán kell lezajlania, hogy elfogadják a kiválasztott személyt.
De alighogy tiszteletteljesen az út szélén egy kis tisztás magas füvére helyezte a lányt, alighogy levette a
ruháit, hogy tiszta legyen, és megejtette az első vágást, a lány szemei kinyíltak és felsikoltott, dobálni
kezdte magát a földön. Valahogy elmúlt a gyógyszer hatása.
Éles sikítás volt, metsző és félelemmel áthatott, és ez rettenetesen megijesztette őt.
Lesújtott a késsel, összevissza szurkálta a testet mindenütt, hogy végre vége szakadjon a hangnak, és
amikor a kés a lány torkába csúszott, a sikítás abbamaradt, elhalkult a hörgések között, ahogy a vér
feltöltötte a torkát, és a lány meghalt. De persze így mindent elrontott.
Mindent tönkretett.
A test szinte ronccsá vált, mindenütt lyukak látszottak, és őt is vérfoltok lepték el a csapkodástól és
fröcsköléstől. Beugrott a kocsiba és elszáguldott, a testet otthagyta, és semmi más nem járt a fejében, csak
hogy el innen. El innen!
A főút előtt megállt egy patak közelében és megmosakodott, amennyire tudott – lemosta a kést és eldobta a
gumikesztyűt –, aztán megpróbálta megtisztítani a ruháját is. De az egyenruha kabátján vérfoltot látott, és
az nem fog kijönni, ami azt jelenti, hogy el kell égetnie és újat kell vennie. Nem hagyhatja, hogy valaki
olyan lássa vagy találja meg, aki nem értené az ő küldetését.
És mindennek tetejébe a felesége szervezett valami programot késő délutánra, valami vacsorát vagy mit.
Mindig ezt csinálja. Betervez valamit, amiről ő nem tud – most aztán haza kell lopakodnia, átöltöznie és
felkészülnie a partira. Nem, először át kell öltöznie, aztán visszavinni a bérautót, aztán felhívni a feleségét,
hogy vigye haza, majd felkészülhet a partira, vagy mi a fene lesz ez, amit a felesége szervezett. Minden
olyan bonyolult lett.
A pokolba vele.
Minden rosszul sült el.

11
Sietniük kellett.
Bill Clearven Evergreenben, a Harmatcsepp Fogadóban dolgozott a délutáni műszak szakácsaként, és csak
egy óra ebédideje volt. Sandy Faren ugyanitt pincérnősködött, és egyszer, miközben leadta a rendelését, a
szemük összetalálkozott és fellobbant köztük a szerelem. Bill sajnos nős volt, egy Wendy nevű nő volt a
felesége, Sandy pedig férjezett, egy Carl nevű fickóval, az igaz munkahelyi szerelem azonban mindent
legyőz. Rájöttek, hogy ha egyszerre veszik ki az ebédidejüket, és Bill Ford Escortjával mint az őrültek
kihajtanak az Evergreent körülvevő erdőbe, és Sandy az első ülésen átveti a lábát Billen, akkor Billnek is jó
lesz, és Sandy is többszörös orgazmust élhet át az ebédidő alatt. Aztán visszamennek dolgozni, és a nap
hátralévő részét elgyengült lábakon töltik, Bill néha majdnem a grillsütőbe zuhan, és Sandy még azokra a
seggfejekre is rámosolyog, akik nem adnak jattot.
Mindehhez azonban sietniük kellett.
Ma este bajban voltak, mert a megszokott helyüket – a patakkanyart átvágó medret – éppen feltúrták, egy
útjavító brigád új csatornát épített.
Bill megpróbálkozott két másik hellyel is, amikről azonban hamarosan kiderült, hogy kocsifeljárók.
– Talán ki kellene hagynunk ma – mondta Sandy, miközben tovább simogatta Bill ágyékát. Bill úgy erezte,
hogy a feje mindjárt szétrobban, és épp hogy csak az úton tudta tartani a kocsit. – Talán várnunk kéne...
– Péntek van – mondta Bill fogcsikorgatva –, ha várunk, hétfőig kell várnunk. Nem tudom, hogy képes
lennék-e rá.
Épp ekkor egy kétsávos úthoz értek, mely balra fordult, és Bill lezavarta a kis Escortot az autóútról, át egy
kis forráson, be a fák közé, ahol egy tisztás lapult.
– Tökéletes – mondta, miközben a cipzárjához nyúlt és hátradöntötte az ülést. Sandy egyszerű, gyakorlott
mozdulattal letolta a bugyiját, és az arcuk összeért, amint a lány átmászott az ülések között, és
meglovagolta Billt. Nem volt túl kényelmes, de már többször csinálták, és tudták, hova kell tenni a lábukat,
hogy jó legyen, és néhány másodperc múlva Sandy már nyöszörgött, szája Bill fülét harapdálta, Bill pedig
behunyta a szemét és összeszorította a száját, hogy vissza tudja tartani.
Lehet, hogy Sandy sikítása örökre kárt tett Bill hallószervében, ősi üvöltés volt ez, nemcsak hogy elég
hangos ahhoz, hogy megsüketítsen valakit, de érződött benne az örök félelem is, valami állandó rettegés,
ami nem csak Bill fülébe hatolt, de az agyába és a szívébe is.
– Eeeeeeeeeaaaaaaarrrrrrgggg!
Bill elrántotta a fejét és megpróbálta eltakarni a fülét a kezével, aztán mikor kinyitotta a szemét és meglátta,
amit Sandy, ő is hasonló üvöltésbe kezdett.
Az utasülés ablakánál, az üveghez nyomódva, egy nő arca meredt rájuk. Legalábbis valami, ami egykor egy
nő arca volt. Most már csak álarc volt, összevagdosott, véres, ijesztő maszk, mely összevérézte az üveget. A
száj félig kinyílt, hogy beszéljen, üvöltsön, könyörögjön, sírjon, de hang nem jött ki rajta. A száj alatt, ahol
a toroknak kellett volna lennie, csak egy bugyborékoló seb látszott, mely mintegy második szájként levegő
és vér keverékét okádta magából. Amint Sandy és Bill ledermedve figyelték, az arc lassan lecsúszott az
ablaküvegen és eltűnt – véget vetve két házasságnak, és minden további lehetséges erekciónak Bill
számára, míg csak el nem költött több ezer dollárt terápiás kezelésre.

Dave Push házánál találta meg Pusht, amint az a gondnoknak fenntartott parkolóhelyen ücsörgött a
kocsiban. Push már gondolt rá, hogy be kellene menni, de túl részeg volt hozzá, hogy kinyissa a kocsi vagy
a lakás ajtaját, ismervén a kulcsok és lyukak természetét, így inkább a kocsiban maradt.
Dave elment Harryhoz, és megtudta, hogy Push és Harry bepiáltak – Gladys mondta meg, miután Harry az
irodájában próbálta kialudni magát. Aztán Dave előbb elhajtott Push exfelesége felé, majd végül a
lakáshoz.
– Jézus – mondta, amint kinyitotta a kocsi ajtaját. – Olyan büdös vagy, mint egy trágyadomb.
Push egyik szemét kinyitva azonosította Dave-et, aztán ismét lehunyta a szemét.
– Jó szagom van, jó, jó, jó...
– Jó az olyannak, aki beszart...
– Lehet, hogy ez történt. Részeg vagyok. Ismertem egy hapsit, aki folyton összeszarta magát. Az
újoncokkal vitettük be. Nem jut eszembe a neve, na, hogy is hívták? Aha, Richard. Mindig az újoncoknak
kellett behozniuk, mert beszart. Szóval lehet, hogy én is részeges leszek és összeszarom magam.
Dave nem figyelt rá, miket mondott Push, megfogta a karját és kihúzta a kocsiból. A mellettük lévő
parkolóhelyen egy pár szállt ki a kocsijából és rájuk bámult, ám Dave visszabámult azzal a
zsarupillantással, amitől az emberek mindig elfordultak, és nem avatkoztak bele a dolgokba. Minden zsaru
tudott így nézni. Mindent elsöprő hatalom érződött ebben a pillantásban, az volt benne, hogy ha
összeakaszkodsz a bikával, könnyen beléd állhat a szarva. A pár rögtön elfordult, és Dave kihúzta Pusht a
forró napfénybe. Push tántorgott és a kocsinak dőlt. A forróság mellbe vágta és hányni kezdett, homlokát a
karjára támasztotta, a hányás pedig lecsurgott a kocsi oldalán.
Dave türelmesen megvárta, míg végez, aztán újra megfogta a karját.
– Gyerünk. Hat pohár kávé és egy burrito vár rád a kocsimban.
– Inkább sör kéne.
– Az baszna csak be. Ki kell józanodnod. És méghozzá nagyon gyorsan.
Push még a ködön át is érezte a veszélyt Dave hangjában.
– Mi történt? A jó öreg Quinsey berágott?
– Nem, a rohadék elszúrt egyet. A daraboló életben hagyta az egyik áldozatát, és a lány a Denver
Generalban van. Nem valószínű, hogy megmarad, de lehet, hogy eszméletéhez tér, mielőtt meghal. És mi
ott akarunk lenni, ha így van.
– Ó, igen, hát persze, hogy ott akarunk lenni!
Push kitépte magát Dave kezéből és a kocsihoz indult.
– A fejedet teheted rá, hogy ott akarunk lenni... – hirtelen megállt és újra hányt, kezével a térdére
támaszkodva.
– Minek iszik, aki nem... – Dave nem fejezte be a tréfát.
– Ja. Tudom. Fasz vagyok. – Push felállt és megtörölte a száját a kézfejével. – Sose igyál Harryval. Az a
szemét úgy iszik, mint egy kefekötő.
– Alszik az irodájában – mondta Dave. – Jobban ki van borulva, mint te. – Beült a kocsiba és beindította a
motort. Push becsúszott az utasülésre. Köztük az ülésen két nagy papírzacskó állt, burritóval es kávéval
megpakolva, és Push azonnal kivett egy kávét és egy burritót. A kaja és a kávé mindig segített. Megivott
egy pohár még forró kávét, amilyen gyorsan csak bírta, aztán harapott egy nagyot a burritóból, és még
mielőtt elhagyták volna a parkolót, már jobban érezte magát.
– Húzd le az ablakodat – mondta Dave, ahogy kifordult az utcára. – Rohadtul bűzlesz.

A lány az intenzív osztályon feküdt, csövek és vezetékek között, a lélegeztetőgépre kötve. Egy gondos
technikus vagy ápolónő letakarta a nemi szervét valami köntösdarabbal, deréktól felfelé és combtól lefelé
azonban meztelen volt. A szemeit tágra nyitotta, és az egész testét sebek tömege borította. Vágások és
szúrások. A torkán lévő sebet már bekötötték, néhány csúnyább sebbel együtt, de a többi része még mindig
meztelen volt, és – Push szerint – teljesen tönkre volt téve. Ez a szó jutott először eszébe.
Egy fiatal orvos jött be.
– A rendőrségtől jöttek? A gyilkosság miatt?
Push megrázta a fejét.
– Még nem az. Ha még él, akkor nem az. Addig nem gyilkosság, amíg meg nem hal.
– Akkor gyilkosság. Klinikailag már halott, csak addig tartjuk életben a gépekkel, amíg a rokonai
jelentkeznek, hogy állítsuk le őket, vagy megengedik, hogy némely testrészét felhasználjuk. Már meghalt,
körülbelül fel órával ezelőtt. – A doktor megcsóválta a fejét. Göndör, a halántékán hátrafésült haja volt, az a
fajta kisfiús jóképűség jellemezte, ami bizonyára minden kórházba kerülő nő célpontjává tette őt. –
Csodálatosan erős volt ahhoz képest, milyen kicsi. Hogy még fel tudta húzni magát az ablakhoz és
benézett! Akkor már valószínűleg csak az adrenalin tartotta életben.
Push a lányra nézett. Szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megfogja a kezét, megsimogassa és azt
mondja, minden rendben lesz. Persze, nem lesz minden rendben. Soha. Neki már nem. A karja és a keze
tele volt sebekkel – védekezés közben kapta őket. Eszméleténél volt, amikor ezt tették vele. Küzdött. A
másik nőt elkábította a fickó. Az ő karjain nem találtak védekezésből származó vágásokat. Ezt a lányt pedig
teljesen összevagdosta.
– Kellene... hm... a neve – mondta az orvos, felriasztva Pusht a gondolataiból. – A nyilvántartásba.
Push Dave-re nézett.
– Semmit nem tudunk. Meztelen volt, így semmi azonosíthatót nem találtunk, és ujjlenyomataink sincsenek
még. Ha egyáltalán segít valamit az ujjlenyomat. Lehet, hogy semmit, ha a lány nincs meg valamelyik
nyilvántartásban.
– Mondott valamit? – kérdezte Push a doktortól. Bármit is?
Az orvos megrázta a fejét.
– Csak valami sziszegést hallatott a torokseben át. Ahogy lélegzett. Semmi értelmes szót, semmit, ami
segíthetne maguknak. Nos, ha megbocsátanak, hívnom kell a televíziót...
Ezzel az ajtó felé indult, és Dave csak három lépés után állította meg.
– Hogy érti azt, hogy hívnia kell a televíziót?
A doktor megfordult.
– Amikor behozták a lányt, itt volt egy tv-riporter – az, akinek olyan vastag szemüvege van –, egy másik
ügy miatt. Vele volt az operatőre is, és felvették a lányt, ahogy beérkezett. De addig nem adták le a
történetet, amíg élt és volt némi remény. Aztán felfedeztük, hogy komoly belső vérzése van és a sokk is
végzetes volt, ha a vérveszteseg nem lett volna elég. Legalább hússzor szúrták meg valamilyen hosszú
pengéjű késsel. – Ezt az utolsó mondatot már hivatalos hangon mondta, mintha a bíróságon tanúskodna. –
Mindenesetre megyek, hívom a tv-t, és korrigálom a történetet. Megmondom nekik, hogy meghalt.
Dave Pushra nézett és felhúzta a szemöldökét.
Push bólintott.
– De hát nem halott! – mondta Push. – Nem a szó szoros értelmében. Addig még nem, amíg a készülékék
életben tartják.
A doktor tiltakozott.
– Ez nem így van. Tényleg meghalt.
– Nem – erősködött Push. – Még él. Ne mondja meg nekik, hogy meghalt.
Az orvos figyelmesen nézte Pusht.
Push semmit se mondott. A lényeg, gondolta, a lényeg az, hogy tudd, mikor kell befogni a szádat.
– Csaléteknek akarja használni. – Ez inkább állítás volt, mint kérdés. – Ugye tudja, hogy aki ezt tette, az
őrült. Úgy értem, miután megpróbálta levágni a lány mellét, újra és újra beledöfte a kést. Tudja, mit kér
tőlem – az egész kórházat veszélynek teszem ki...
– Ez már a második áldozat – mondta Push. – Szinte teljesen biztos, hogy ugyanarról a fickóról van szó, és
egy nőt már megölt, akiről tudunk. Lehet, hogy többet is. Nem kérjük, hogy hazudjon, vagy bármi rosszat
tegyen. Csak ne hívja fel őket. Amíg a készülék működik, addig azt lehet mondani, hogy a lány él. Még ne
szóljon nekik. Még ne.
Az orvos habozott, nyilvánvalóan megzavarta Push kérése.
– És valójában nincs is kockázat benne – mondta Dave, a valóságtól eltérően. Olyan komoly arccal tudott
hazudni, hogy szinte mindig hittek neki. Push fele ilyen jól se tudott hazudni, ezért mindig Dave-re hagyta
a komolyabb hazugságokat. Mint most is. Mert határozottan kockázatos volt az egész. – Az egész kórházat
elárasztjuk az embereinkkel. Lenn a földszinten, a csarnokban, a parkolóban. Olyan sokan leszünk, hogy
egy légy se juthat be észrevétlenül.
Hazugság. Csupa profi módon előadott hazugság. Az igazság az volt, hogy nem mondhatják meg ott benn,
hogy mit csinálnak, mert tilos élő embereket csaléteknek használni – még a halott „élő” embereket is. Az is
tilos, hogy ekkora kockázatnak tegyenek ki egy ilyen helyet, mint a kórház, ahol olyan sok ártatlan ember
kerülhet veszélybe. Még ha el is mondanák ott benn, Quinsey nem engedélyezné, mert félne, hogy mi lesz a
végeredmény, és hogy minden az ő felelőssége lesz. Tehát hazudniuk kell. És mivel benn nem árulhatják el,
mire készülnek, nem lesz segítségük.
Csak ketten fogják védeni az egész kórházat.
Ami egyiküknek sem volt újdonság.
A fiatal orvos bevette. Még tíz másodpercig gondolkodott, aztán megvonta a vállát.
– Ha biztosak benne, hogy minden elképzelhető helyet biztosítanak...
– Ne aggódjon – mondta Dave komoly, becsületes szemekül – Rögtön felhívjuk a központot és
előkészíttetjük a többieket. Hamarosan el kell kezdeniük belopakodni – ha mind együtt jönnének, az még
felébreszthetné valakinek az érdeklődését.
Ez már túl sok, gondolta magában vigyorogva Push. Dave túl messzire megy. Belopakodni. A kurva életbe!
De az orvos bólintott és visszament a betegeihez.
– Gondolod, hogy menni fog? – kérdezte Push. Másnapossága egyre nagyobb méreteket öltött, ahogy a
részegség teljesen elmúlt, majd kávé-, burrito- és hányásíz vette át a helyét. Úgy érezte, megint hánynia
kell. És a kórházi szag nem igazán segített ez ellen.
– Semmi esélyünk. De meg kell próbálnunk, nem?
– De.
– Ha ez a rohadék bejön, akkor hülye.
– Vagy őrült.
– Vagy mindkettő.
Dave elővett egy noteszt a zsebéből.
– Még mindig van némi apró tennivalónk. Az a pár, aki megtalálta a lányt – legalábbis én párnak nézem
őket –, a rendőrségen vár a kihallgatásra. Kihívták a mentőket, és a mentő egyenesen idehozta a lányt,
szóval a Jefferson megyeiek nem tudnak semmiről, hacsak a mentősök vagy a kórház nem értesítette őket.
Nem hinném, hogy megtették volna, szóval szólnunk kéne nekik, aztán fel kéne mennünk és helyszíni
szemlét tartani velük. Ki kell kérdeznünk a párt is. Hogy akarod kezdeni?
Push az órájára nézett. Valami folt eltakarta a számokat. Lehet, hogy az óráját is lehányta?
– Öt harminc van. Megyek, és kikérdezem őket, aztán visszajövök ide, hátha lesz valami az ügyről a
hatórás hírekben, és a fickó csinál valamit. Tudom, hogy nem valószínű, de itt kell lennünk, hátha. És
különben sem érnétek semmit velem a helyszíni szemlén. Még nem dolgozik rendesen az agyam.
Dave bólintott.
– Itt leszek, amint végeztem a helyszíni szemlével a Jeff megyeieknél. Viszlát később.
Ezzel elment, és Push hirtelen rájött, hogy végig a lány teste mellett álltak, amely sziszegett és hörgött a
lélegeztetőtől, a mellkas fel-le emelkedett, ahogy a gépek levegőt pumpáltak a halott tüdejébe. Úgy tűnt,
mintha egész életét azzal töltené, hogy testek mellett áll és beszél.
Még a nevét se tudja.
Félúton az ajtóhoz eszébe jutott, hogy Dave hozta ide az ő autójában, tehát most nincs kocsija. Taxit kell
fognia és visszamenni a lakásához, aztán elmenni a központba, hogy kikérdezze azt a párt.
De hát, gondolta, miért is mennének a dolgok simán?

Ő
Lehetetlen, hogy még életben legyen.
A félresikerült rítus után minden simán ment. Hazament és észrevétlenül átöltözött – alig félórányira lakott
attól a helytől, ahol a testet hagyta, vagy amiről azt hitte, hogy már csak egy test. A felesége a
szépségszalonban volt. Mikor visszajött, visszavitték a bérelt kocsit a reptérre, aztán hazamentek, hogy
elkészüljenek a partira.
Minden simán ment. Egy ismerősük házába mentek. Most nevezték ki fedélzeti mérnökből másodpilótává,
és ezt ünnepelték, vidáman tréfálkoztak azon, hogy milyen „szerelő”, ami a fedélzeti mérnökök gúnyneve
volt.
Átment egy hálószobán a fürdőszoba felé, – a tv be volt kapcsolva –, és épp ahogy elhaladt előtte, ahogy
felnézett, ott volt a nő képe a kórházból.
Megdermedt, minden megállt körülötte. Elakadt a lélegzete, a gondolatai, az agya, az élete – minden leállt
körülötte, és csak bámulta a képernyőt.
Lehetetlen!
Pedig ott volt. A nő, akit három, nem, négy órával ezelőtt a tisztáson hagyott, kórházban van, az intenzív
osztályon. Halott volt, amikor otthagyta. Most meg ott van, csövek, orvosok és ápolónők dolgoznak vele,
gépek segítenek neki.
Él.
– A páciens eszméletlen, és állapota nagyon válságos – mondta az orvos –, de úgy tűnik, sikerült
stabilizálnunk, és még van némi remény. Kiváló intenzív ápolószemélyzettel rendelkezünk a Denver
Generalban. És most kérem, húzódjanak odébb a kamerákkal, és hagyjanak bennünket dolgozni.
És ezzel a kórház eltűnt. A következő hír valamilyen vízmedencéről tájékoztatott, amit a kiszáradás
veszélye fenyegetett, és ő szerette volna megrázni a készüléket, megrázni a világot, és újra az előbbi képet
visszakapni, újra megnézni az előző hírt. Körbenézett, meg akarta kérdezni, látták-e a hírt, azonban egyedül
volt a szobában a készülékkel. Nem tudta elhinni.
Él. Él és ismeri őt, és lehet, hogy magához tér és beszélni fog, beszélni, beszélni, beszélni...
Óvatosnak kell lennie. Nagyon óvatosnak. Nagyon higgadtnak. Nem fedezhetnek fel semmi kapcsolatot
közte és a képernyőn látott lány között. Semmit. Erre mindig vigyázott, hogy ne legyen köztük semmilyen
összekötő kapocs. Egyáltalán semmi. És még egyszer sem árulta el magát ez alatt az idő alatt – nem
számolta, hányan voltak, de elég sokan, még Clevelandben, aztán Torontóban és Chicagóban és Seattle-
ben, és most itt, sokan-sokan és még soha egy se maradt életben.
De ez a lány igen. Látta. Ez ugyanaz a lány, akit a tisztáson hagyott.
És él.
Hol is van? Ja, igen, a Denver General Kórházban.
Ó, istenem, gondolta, és rátört a pánik. Látta, amint minden megsemmisül, minden, ami ő volt – látta, amint
elsodorja a szél, emiatt az egyetlen tévedés miatt. A gyönyörű otthona, befektetései, a családja, a karrierje –
mind odavesznek emiatt az egy kis ítéletbeli hiba miatt, a rosszul végrehajtott rítus miatt.
Aztán a felesége rátalált, amint ott áll a hálószobában, kezében az itallal és remeg. Átölelte a derekát és
visszahívta a társasághoz, és neki mennie kellett, mennie kellett, mennie kellett.
Miközben elhagyták a szobát, ismét a képernyőre nézett. Most már az időjárás-jelentés ment. Ismerte az
időjárást. Zárt front közeledett, de ez nem számít, mert át tudnak repülni fölötte. A 727-es minden ismert
időjárási problémát leküzd. Lehet, hogy szélvihar lesz, de azt is ismeri. Hatodik érzéke volt a
szélviharokhoz, mint némelyik barátjának is. Nem tudta megmagyarázni, hogyan. De ha bizonyos időjárási
minta alakult ki, tudta, hogy szélvihar lesz. Ismerte az időjárást.
Denver General, mondta a bemondó.
Ó, istenem, gondolta. Ó-istenem-ó-istenem-ó-istenem...
12
Push lassan visszahajtott a kórházba, miközben egy Wendy’sben vásárolt akármit rágcsált. Megpróbált egy
kevés turmixot és valami ennivalót lenyomni másnaposságának leküzdése érdekében, és mert tudta, hogy a
kórházban nem fog hozzájutni semmi ilyesmihez.
A pár kikérdezése teljesen eredménytelennek bizonyult. Egyrészt halálra voltak rémülve, és alig tudtak
dadogás nélkül megszólalni. Push először azt hitte, a holttest miatt, de aztán rájött, hogy többről van szó.
Mindent rosszul csináltak. A párt a mentős sofőr hozta a rendőrségre, és előreengedte őket, be kellett
menniük az épületbe, jelenteni, mi történt. Az ész megáll, egyáltalán nem követték az előírt szabályokat,
nem küldtek ki kocsit a tett színhelyére, mielőtt elvitték volna a fő tanúkat, nem alakítottak ki semmiféle
kikérdezési koncepciót. Szinte semmi sem az előírásoknak megfelelően történt, és ez teljesen megzavarta a
párt is.
Ami azonban a legjobban megijesztette őket, az az volt, hogy egy gyors dugásért mentek a helyszínre és
féltek, hogy a párjuk rájön a dologra. Mint ahogy rá is fog jönni. Bár Push hazudott és azt mondta: „minden
a legszigorúbban köztünk marad”. Ha az ügy bíróság elé kerül, ha odakerül, tanúskodniuk kell.
Mindkettőjüknek. És részletesen el kell mondaniuk, miért voltak ott, mit csináltak, pontosan milyen
helyzetben voltak, amikor a lány arca megjelent az ablakban.
Push egyelőre nem akarta elriasztani őket. A sajtó elárasztotta a rendőrséget, és Push asztalán több cédula
hevert, hogy keresse meg Quinsey-t, ő azonban sem Quinsey-vel, sem a sajtóval nem törődött. Quinsey
egyelőre elboldogul a riporterekkel, kielégíti őket valami ködös nyilatkozattal – ehhez nagyon értett.
Ködösíteni mindig tudott. A rohadék meglehetősen ködös aggyal rendelkezik, gondolta Push mosolyogva.
Ezt el kell mondania Dave-nek. Quinsey- nek ködös agya van.
Kiengedte a párt a hátsó kijáraton, a cellák között kellett átmenniük, hogy eltűnhessenek a sajtó elől.
Biztos, hogy azok a szemetek hamarosan utolérik őket, ha máshol nem, hát otthon, ami majd elárulja, kik is
ők. De most olyan hálásak voltak minden kis szívességért, és fogalmuk se volt róla, micsoda kálvária vár
még rájuk. Push valójában nagyon sajnálta őket. Ő ugyanebben a cipőben járt Rosával, és bár őt nem
zavarta volna, ha elkapják őket, Rosát egész biztos igen. Teljesen meg lenne rémülve egy ilyen helyzetben.
Üzenetet hagyott Quinsey titkárnőjénél, hogy Goldenbe ment egy lehetséges tanút kikérdezni – ami teljesen
béna hazugság volt, de el akarta terelni a figyelmet a kórházról –, aztán majdnem olyan gyorsan hagyta el
az épületet, mint az előbb a párocska, elosonva Quinsey irodája előtt, amikor senki se nézett oda.
Amire igazán szüksége lett volna, az egy sör volt, annak érdekében, hogy megszabaduljon a
másnaposságától, de meggondolta magát, és bement egy Wendy’s boltba. Egy hamburger, sült krumpli és
egy turmix. Valami, amitől remélhetőleg megnyugszik a gyomra. Szerette volna megnézni a hatórás
híreket, de elkéste. Már majdnem hét volt. Befejezte a hamburgert, és megitta a maradék turmixot, legyűrte
az egészet, aztán leparkolt a kórházi parkolóban.
A parkoló természetesen tele volt, de Push beállt az orvosoknak fenntartott helyre és bement a kórházba,
aztán fel a második emeletre, ahol a hosszabb ideig intenzív kezelést igénylő páciensek feküdtek.
A lány még ott volt, a lélegeztetőkészülék tovább pumpálta a levegőt a tüdejébe. Senki nem őrködött
mellette, mert se ő, se Thorsen nem kérték, de az orvosok és a nővérek állandóan az üvegfülke felé
mászkáltak, ahol a lány feküdt. Még mindig nem azonosították, különben már itt lettek volna a
hozzátartozói. Ha vannak hozzátartozói. Meglepően sok ember halt meg anélkül, hogy azonosították volna
őket, vagy találtak volna valamilyen hozzátartozót, és John vagy Jane Doe-ként temették el őket. Sok fiatal
szajha, gondolta, amint lenézett a testre. Nem voltak szúrások a karján, és a teste sem tűnt züllöttnek, nem
volt tele sebhelyekkel, mint sokuknak, így valószínűnek tűnt, hogy nem kurva, és talán előkerül valamilyen
hozzátartozója.
Dave a Jefferson megyeiekkel dolgozik az azonosításon; beindítja a gépezetet, ujjlenyomatokat vesznek, és
ha az ujjlenyomatok nem segítenek, akkor orvosi vizsgálatra küldik a testet. Dave szerette ezt csinálni, a
papírmunkát, amit Push hülyeségnek tartott.
Push viszont utálta ezt csinálni. A lesben állást is utálta. Amikor még az erkölcsrendészeten dolgozott, a
munka legrosszabb része a sok rohadt lesben állás volt. Állandóan csak ülniük kellett valahol, és várni
valakire, hogy csináljon valamit, és Pushnak nem volt türelme ehhez. Ismert olyan zsarukat, akik imádták
az ilyesmit, és semmire sem vágytak jobban, mint a kocsiban vagy egy ócska motelszobában dekkolni, és
figyelni az utcát, vagy a ki-be járkálást.
Push viszont utálta ezt.
A kórházban fél óra után már halálra unta magát. Felmérte az ápolónőket – négyen csinosak voltak, kettő
nem annyira csinos, egy pedig, aki Push szerint a legjobb ápolónő volt, szinte csúnya. Figyelte a
segédorvosokat – mind sápadt és sovány volt a túl sok munkától és a rossz táplálkozástól, meg a friss
levegő hiányától – és a két műtőssegédet, akik a padlót mosták. Az orvos, aki segített nekik korábban, már
nem volt szolgálatban, de úgy tűnt, hagyott üzenetet, hogy miért vannak ők itt, mert az egyik segédnővér
hozott neki egy pohár kávét.
A nővér fiatal volt, ápolatlan szőke haja és palakék szeme volt, mint Paul Newmannek. A háta és a tartása
olyan egyenes volt, hogy Push szinte öregnek érezte magát mellette. Push meglepődött, mikor kiderült,
hogy a lány kedveli a zsarukat, szinte már betegesen érdeklődött a rendőri munka iránt. Általában azok
ilyenek, akiknek fogalmuk sincs róla, milyen unalmas a rendőrök munkájának nagy része.
– Biztosan izgalmas dolog – mondta félig flörtölve –, lesben állni és várakozni...
A francba, gondolta Push, ha már a segédnővér is tudja, miről van szó, akkor mindenki tudja a kórházban.
A sikeres les lényege pedig a titoktartás, gondolta. Remek.
– Nem igazán izgalmas – mondta. – Nagyobb része unalmas...
Amire persze a lány azt gondolta, hogy Push csupán szerény, és tovább flörtölgetett vele. A jó öreg John
Wayne. „Menjen tovább nélkülem, ezek a nyilak nem veszélyesek – ugyan, asszonyom, nem izgulunk és
nem félünk, a veszély a munkánkkal jár.”
Ismert olyan rendőröket, akik kihasználták a helyzetet és madzagon rángatták a női hódolókat, szörnyű
rendőrtörténetekkel traktálták őket – csupa hülyeséggel –, de ő sose tudta ezt úgy csinálni, hogy ne lett
volna az az érzése közben, mintha egy gyereknek hazudna. Annyira el akarták hinni, amit a televízióban
láttak vagy valahol olvastak, pedig az egész csak nagy blöff volt. Ha elmondanád az igazat, az
unalmasságát, az álmokat, az elrontott házasságokat, vagy hogy hány rendőr lesz öngyilkos, nem hallanák
meg, mert nem akarnák elhinni, hogy ez az igazság.
Eljött a kilenc óra, el is múlt, és Dave még mindig nem érkezett meg, és nem is telefonált. Elindult az
éjszakai élet. Két férfit hoztak fel az intenzív osztályra, szúrt sebekkel. Az egyiküket ellátták, aztán
elengedték kötéssel a karján. A másik állapota súlyosabb volt. A kés behatolt a mellkas alsó részébe, és
felhasított egy belet. A bél tartalma a testüregbe ömlött, ami fertőzést fog okozni, melyből
hashártyagyulladás lesz, ami majd megöli a pácienst – de a bűncselekményből csak hetek múlva lesz
gyilkosság –, addig is, a sebesültnek hosszú, intenzív kezelésre lesz szüksége, tehát felhozták ide, miután
lenn ellátták.
Egy zsaru is jött egy haldokló férfi kíséretében, de Push nem ismerte a zsarut – úgy tűnik, egyre kevesebb
fiatalt ismer a rendőrségen –, így nem is beszélt vele. A rendőr hamarosan eltávozott, Push pedig
visszament virrasztaní.
Tíz óra.
A rajongó még háromszor hozott neki kávét, és Push minden alkalommal megköszönte neki, de nem volt
hajlandó beszélgetni, arra várt, hogy a lány végre elmenjen és az ágytálaival foglalkozzon, vagy isten tudja,
mi egy segédnővér feladata.
Tiszta hülyeség ez az egész, gondolta. Esély nincs rá, hogy ez a marha eljöjjön a kórházba. Légvárat
építenek. Keresett egy telefont, hogy felhívja Rosát.
Mindig hiányzott neki az asszony, és mikor rágondolt, ez az érzés szinte túlságosan is felfokozódott –
különösen, ha beteg volt vagy unatkozott, vagy a kettő együtt. Mint most, a másnapossággal és a lesben
állással. Push sose tudta, mikor van otthon Rosa férje, így aztán kidolgoztak egy kis kódot, hátha ott van a
férfi. Az asszony most nem használta a kódot, de nem beszélhetett hosszan, mert a férje csak rövid időre
ment el, valami üzleti ügy miatt, és hamarosan visszajön.
– Egy partin voltunk eddig, épp most értünk haza, mielőtt hívtál. Egy barátunkat előléptették és azt
ünnepeltük... – elhallgatott.
– Csak meg akartam kérdezni, hogy mikor tudnál megint elszabadulni.
– Azt hittem, eldöntöttük, hogy többet nem találkozunk.
– Te döntötted el. Hiányzol, állatira hiányzol...
Csend lett. Aztán Rosa felsóhajtott.
– Azt hiszem, a hétvége felé dolgozik. Majd felhívlak.
Ezzel lerakták. Tizenegy előtt tíz perccel befutott Dave. Fáradtnak látszott és kiborultnak.
– Jefferson megye dühöng – mondta, kortyolgatva a kávét, amit Push adott neki. – Mindenki a másikat
okolja, hogy elszúrt valamit...
Push bólintott.
– Van valami, ami segíthet?
Dave megcsóválta a fejét.
– Semmi. Az egész terület csupa vér, de ezt előre tudtuk. Semmi használható nyom. A kurva életbe, délután
óta mindenféle kölykök jártak arra, négykerék-meghajtású kocsikkal. El bírod képzelni? A kis hülyék
mindent feldúltak. Most már akár jegyeket is árulhatunk és turistákat hívhatunk oda. – Hátradőlt a székben,
és nyújtózott egyet. – Teljesen kivagyok. Úgy érzem magam, mint akit a kocsijához hegesztettek. Itt történt
valami?
Push megrázta a fejét.
– Azt hiszem, hülyeség az egész.
– Maradjunk még egy ideig. Már belevágtunk, és így is, úgy is le fognak tolni bennünket érte. Akkor pedig
használjuk ki a helyzetet.
– Egyetértek.
– Mi legyen a felállás?
Egy beugróban ültek, a térem másik oldalán, szemben az üvegfülkével, ahol a lány feküdt. Mindkét oldalról
takarásban voltak, így bárki is jönne be és menne a fülkéhez, nem látná meg őket.
– Ez elég jó hely egyikünknek, de kettőnek túl szűk – mondta Dave. – Meg túl közel is van a megfigyelés
tárgyához. Mi lenne, ha én a lépcsőket ellenőrizném és ott figyelnék? Valószínűleg nem fogja a liftet
használni. A lépcsőn kevésbé feltűnő.
– Ha eljön.
– Ha eljön.
Dave végigment a termen a lépcsőházba vezető ajtóhoz, Push pedig tovább várakozott. Figyelte, amint a
lélegeztetőkészülék mozgatta a lány mellkasát, és tudta, hogy így levegő kerül a lány tüdejébe, és ez
valamiképp tovább működteti a szívet. A lány már halott volt, de Push immár századszor vagy még
többedszer elgondolkodott, hogy vajon tényleg halott-e. Ha a tüdő továbbra is pumpálja a levegőt, és az
oxigén az agyba jut, nem lehet, hogy mégis életben van, csak nem mutatja?
Micsoda marha kérdések! Csak arra voltak jók, hogy ébren tartsák. Mint az, hogyha lelősz egy palit, akiről
tudod, hogy AIDS-es és azzal fenyeget, hogy megharap, elfogadnák-e a bíróságon, hogy önvédelemből
tetted? Bármi jó, ami ébren tartja.
Eljött az éjfél és vele a műszakváltás. Új ápolónőcsapat szállt ki a liftből, és Push figyelte őket, amint a
központi asztalhoz mentek, hogy a távozó kolléganőikkel megbeszéljék a tennivalókat. Friss egyenruhák,
tiszták és még gyűretlenek. Fiatalok. Mind olyan fiatalnak tűnt. Feltételezték, hogy a gyilkos férfi, de
semmi bizonyíték nem támasztotta alá ezt. És mi van, ha mégis nő? Mi van, ha a gyilkos éppen az egyik
nővér? Helyben vagyunk, gondolta. Mi van, ha a gyilkos az egyik nővér, és azzal fenyegette a fickót, hogy
megharapja, és a fickó kénytelen volt lelőni...
A zaj idegennek tűnt az emeleten.
Az agya egy része – ő zsarurésznek hívta – minden zajt, látványt és mozgást nyilvántartásba vett az
emeleten, az egész környéken. A berendezések zümmögését, az emberek mozgását lágy talpú cipőikben, a
papír zörgését a fejlapokon, a nővérek és orvosnők halk beszélgetését, a férfi orvosok és műtőssegédek
olykor-olykor felhangzó férfias hangját.
Hirtelen új, ismeretlen zaj hallatszott a háttérben.
Nehéz zaj volt. Balról jött, és először azt hitte, zuhanást hallott, de annál jóval hosszabb volt. Két vagy
három puffanás egymás után, de olyan gyorsan, hogy szinte súrlódásnak hallatszott. Valami csúszik vagy
gurul lefele. Balra a lépcsőház van. Dave a lépcsőházban van.
Push már kinn is volt, rohant gondolkodás nélkül. A rövid csövű revolver automatikusan a kezébe került,
lefelé tartotta, a megszokott szögben.
A képek az agyába fagytak. A nővérek hátrahőkölnek a fegyveres férfi megjelenése láttán. Az egyik
felemeli a kezét tiltakozásul. Aztán Push már ott is van mellettük, és a lépcsőház ajtajához rohan.
Gyorsan átnézett az ajtó közepén magasan lévő kis dróthálós ablakon, aztán hátraugrott. Semmi.
Mindkét kezével maga elé tartva a fegyvert, a csípőjével belökte az ajtót, beugrott, aztán balra, a fegyver
lövésre készen.
A közelben, az ajtó körül nem volt semmi. Alatta félemelettel, a fordulóban, ahol a lépcsők balra fordultak
és továbbvezettek lefelé, valami megmozdult, és Push felemelte a fegyvert, hogy fedezze magát. Egy
lábfejet látott a hozzá tartozó lábbal, kissé rángatózva, aztán egy cipőorrot, mely a földet dörzsölte, és
rájött, hogy ez Dave lába.
Messze alatta, a lépcső alján egy ajtó bevágódott.
– Dave?
Tompa, fuldokló hang hallatszott, aztán egy újabb.
– Dave?
Leengedte a fegyvert, és két ugrással lent termett a hat lépcsőn.
– Dave?
Dave hason feküdt, az arca és a feje a lefelé tartó lépcsősor felső lépcsőjén. A cipőorr tovább rángatózott, és
az egyik keze hátul volt, tenyérrel felfelé, hol kinyitotta, hol becsukta.
– DAVE?!
Push megfordult anélkül, hogy letérdelt volna, és elüvöltötte magát.
– Orvos! Nővér! Valaki – azonnal jöjjenek ide! A lépcsőházba! MOST AZONNAL!
Letérdelt Dave mellé, próbálta megtalálni a sebet, megnyugtatni Dave-et.
– Jól van, öregfiú. Nyugi, minden oké lesz. Már jönnek. Rögtön itt lesznek. Rögtön.
És valóban gyorsan jöttek. Két nővér vágtatott át az ajtón, mint két futballjátékos, egy pillantást vetettek
Dave-re, és szóltak az összehajtható hordággyal megjelenő két műtőssegédnek, majd jött egy orvos is. Push
hátralépett az útból, ahogy átfordították Dave-et.
Dave szeme nyitva volt, de a semmibe meredt. A kabátja szétnyílt, és az inge közepén, szinte tökéletesen a
mellkasa középpontjában, egy kis vörös folt látszódott.
Feltették a hordágyra, ketten tartották, ketten pedig emelték, amint felvitték az emeletre, rögtön az intenzív
osztályra, a lány mellé. Dave túl hosszú volt az asztalhoz, a lába lelógott a végén. Mindez gyakorlott,
határozott mozdulatokkal történt. Felvágták az ingét, megtalálták a sebet.
Egy hasíték a testén. Egy kis hasíték, épp a szegycsont alatt.
Beszéd. Beszélgetnek. Push hallotta, ahogy beszélnek. Szakmai megjegyzések a sebről, milyen gépet kéne
bekapcsolni, mit kéne elvinni. Csöveket nyomtak le a torkán. Lélegeztetőkészülék. Gépek. Dave kapott két
hatalmas injekciót, megpróbálták serkenteni a szívműködést, aztán rákötöttek két vezetéket és
megpróbálták elektromos sokkal magához téríteni, aztán újra és újra és újra, majd végül az orvos Pushhoz
fordult, és megrázta a fejét.
– Dave? – mondta Push. – De hát rendben volt! Mozgott. Kórházban vagyunk. Csináljon már valamit!
– A szívét érte. Leszúrták, és a kés átfúrta a szív alját. Nem lehet visszahozni. Nem tudunk mit tenni.
– Csináljon valamit, a kurva életbe! – Push megragadta az orvos köpenyét, magához rántotta. – Csináljon
valamit, de azonnal!
Az orvos várt, nem mondott semmit. Sokszor előfordult már ilyen vele. Olvasott is róla, hogyan kell
kezelni ezt. A halál a munkája része volt. Valójában már tökélyre fejlesztette, hogy mit kell tennie ilyenkor.
Push a fejét rázta.
– Nézze, nemrégen még itt beszélgettünk...
Az orvos intett az egyik nővérnek, aki odajött, és megfogta Push könyökét. Push követte a lányt, ki a
teremből. Aztán megállt és visszafordult.
– Tegyenek valamit a lábai alá. Lelógnak az asztalról. Tegyenek valamit alá. Tegyenek valamit oda. Kérem,
tegyenek valamit oda.
Ó, gondolta. A falnak fordulva megállt. Valami bevonalazott táblázat volt előtte. Ó. Dave meghalt. Dave
Thorsen meghalt. Dave Thorsen, a partnerem meghalt. Dave Thorsen, a partnerem meghalt, és én nem
tettem semmit, hogy segítsek neki.
Ó.
Ó, nem.
Aztán eszébe jutott a bevágódó ajtó hangja, mialatt Dave fölé hajolt a fordulóban. Ő volt az. A daraboló
volt az, amint menekült. A lépcsőházba rohant, feltépte az ajtót, és úgy száguldott, mintha el tudná kapni a
fickót, mintha a nyom még mindig meleg lenne.
Úgy rohant, mintha ez segített volna.

13
Quinsey nagyon dühös volt. Nem, ez nem is a megfelelő szó rá – az őrültség határáig kikelt magából. Nyál
bugyborékolt a szája szélén, megdagadtak az erek a nyakán, vörösre vált az arca, a vállát felpúposította,
ahogy az íróasztal mögött állt, ökölbe szorított kezekkel verte az asztalt, amíg beszélt. A hangja olyan volt,
mint az üvegcsörömpölés.
Push átbámult a hatalmas üvegablakon a szakaszszobába, figyelemre se méltatva a hadnagyot, ami csak
még inkább felidegesítette Quinsey-t. Az asztaloknál ülő férfiak és nők munkájukba merültek, de Push
tudta, hogy ez csak látszat. A szakaszszoba színház volt most, ők pedig a közönség, és figyelik Pusht,
várnak, várakoznak, hogy készíti ki Quinsey a nyomozót.
– Sajnálom, ami Thorsennel történt – mondta Quinsey –, de maguk ketten mindent megtettek, amivel csak
hátráltatni lehetett a nyomozást. Felötlött már magában, hogy ha a szabályoknak megfelelően cselekedtek
volna, akkor Thorsen még mindig életben van?
Push megtett mindent, amit a partnernek tennie kellett hirtelen halálesetkor. Beszélt Dave feleségével;
nyugtatgatta, míg sírt. Beszélt a stewardessel; nyugtatgatta, míg sírt. Rendbe rakta Dave szekrényét,
ellenőrizte, nincs-e pornóújság vagy elrejtett fegyver benne, vagy egyéb zavart keltő tárgy – semmi se volt
–, mielőtt átadta volna az özvegynek. Ezt diktálják az íradan szabályok. Átadni az özvegynek. Az özvegy.
A rohadt életbe.
Mindezt elintézte összeroppanás nélkül, mindenféle érzelemnyilvánítás nélkül. Akár egy kődarab. Azért
tette, mert ezt várták el tőle. Egy egész napja ráment. Szerény temetés lesz – semmiféle körülményes
„kötelességteljesítés közben” maszlag. Dave nem akarná. Csak Push és a család, aztán hamvasztás és az
urna. A temetés ma délután lesz. Két nappal Dave halála után. Egyik nap még az impotenciája miatt
aggódik, hogy nem áll fel neki, és két nappal később már csak hamu marad belőle. Ahh, gondolta Push,
ahhh, az isten bassza meg!
Elment a boncolásra. Tudnia kellett, milyen kés ölte meg Dave-et. De arra már nem tudta rávenni magát,
hogy be is menjen a boncterembe, kint várt az információra. A partnerek, gondolta –, még az olyanok is,
akik nem állandóan dolgoznak együtt – a rendőrpartnerek közelebb állnak egymáshoz, mint a családtagok.
Közelebb, mint a rokonok. Nem tudta elhinni, hogy ennyire fájjon. Teljesen kikészítette a dolog.
– Kaphattak volna embereket, kaphattak volna segítséget...
Persze ezt csak azért mondja Quinsey, hogy védje magát. Push jól tudta. Ha elmesélték volna a hadnagynak
a les ötletét, nem engedélyezte volna, mert nem lett volna szabályos, szemben állt volna az előírásokkal. És
Quinsey túlságosan is beszari volt ahhoz, hogy kockáztasson.
– Ha a törvényes eljárást követték volna, ez nem történhetett volna meg.
Push elfordult az ablaktól és a hadnagyra bámult. Semmi olyat nem tud ez a marha mondani, amit ő maga
még nem gondolt volna át. Nincs elég szörnyű szó, nincs elég szörnyű gondolat, hogy le tudja írni, mi
történt éjszakánként az elmúlt két napban. Minden egyes pillanatot újra látott arról az éjszakáról – ahogy
kinyitja a lépcsőházi ajtót; látja, amint Dave ott fekszik; a lépcső alján, a bevágódó ajtó zaja; Dave
cipőorra, ahogy a földet bökdösi; Dave kinyíló, majd összezáruló ökle; a fuldokló hang, amint levegőt
próbál venni; az az élettelen tekintet a szemében, mikor megfordították; a kis szúrás a mellkasán, a
szegycsont fölött – újra és újra ott van előtte, egész éjszaka, egész nap, mindennap.
Most is. Míg Quinsey mondja és mondja, ő maga előtt látja azt az éjszakát.
Dave halálát. Az ő saját kis horrormozija, mindig készen, hogy lepergesse a filmet az agyában, mellette a
kérdéssel: mi lett volna, ha...? Mi lett volna, ha én megyek a lépcsőházba és Dave marad a beugróban?
Mi lett volna, ha egy másodperccel korábban reagálok a hangra? Mi lett volna, ha tényleg hiszek a lesben
állásban? Mi lett volna, ha soha nem születek meg?
Két alvás nélkül töltött éjszaka. Nyitva a szeme, vezeti az autót, és gyűlöl mindent. Gyűlöli a darabolót,
gyűlöli az éjszakát, a világot, de leginkább, legfőképpen mindenek közül gyűlöli önmagát. A második
éjszaka megpróbált lefeküdni, de csak egy másodpercig bírta, mert ahogy lehunyta a szemét, minden
előjött. Felkelt, felöltözött és az egész éjszakát egy Denny’sben töltötte, kávét ivott és tízpercenként
betámolygott a mosdóba.
– Elveszem az ügyet – mondta Quinsey. – Most rögtön. Elveszem az ügyet, magát meg eltiltom a munkától.
Felfüggesztés alatt áll, amíg eldöntöm, mit tegyek magával. Adja ide a fegyverét és a jelvényét. – Push elé
tartotta a kezét.
– Menjen a francba. – Ez volt az első mondat, amit Push kimondott, mióta bejött Quinsey irodájába.
– Mi?
– Azt mondtam, menjen a francba. Tök mindegy, hogy elveszi-e az ügyet, vagy sem, nem számít, mert így
is, úgy is elkapom azt a rohadékot, és maga nem fog megakadályozni benne, mert tudok a csajáról a
Colfaxon. Azt is tudom, hogy ingyen öltönyöket kap Lapere’stől. – Te jó ég, mennyire gyűlöli Quinsey-t!
– Maga hülye bunkó! Mikor hagy fel már azzal, hogy kémkedjen utánam?
Push nem válaszolt a kérdésre, hanem ő is feltett egyet.
– Ez azt jelenti, hogy nem vagyok felfüggesztve?
– Takarodjon az irodámból!
– Kösz. Gondoltam, hogy észhez fog térni. – Ezzel Push kiment. A szakaszszobában senki nem szólt
semmit, de mosolyogtak. Védőfal vette körül, olyan, mint egy gyászsorompó, amit senki nem próbált
átlépni. Ismerték őt, ismerték Dave-et és tudták, milyen közel álltak egymáshoz, és tisztelték ezt.
Előfordulhatott volna, hogy odajönnek és azt mondják, milyen csapás, hogy Dave már nincs többé, vagy
mondanak valamit arról, mennyire hiányzik nekik Dave – és úgy beszélnek Pushhoz, mintha elvesztette
volna valamelyik szerettét, egy közeli családtagot, ami valójában igaz is volt –, ám a többiek félrenéztek,
magára hagyták őt.
És éppen ez az, amit akart.
Egyedül akart lenni, egyedül dolgozni és egyedül megtalálni azt a rohadékot. Az, amit tenni készült, sehogy
se férne bele a törvényes rendőrségi eljárás keretébe, és ha már le kell buknia, akkor egyedül akar lebukni.
Megállt Cartier asztalánál, és egy papírra odafirkantotta, hogy kis időre fel kell függeszteniük a Juniper-
ügyet. Most csak az számított, hogy elkapja a darabolót, ez volt az egyetlen, amire gondolni tudott.
Felhívta a kórboncnok irodáját. Most készültek összehasonlítani a sebeket, amelyekbe Betti Fencer
belehalt, a sebet, ami Dave halálát okozta, és az ismeretlen lány sebeit. További információkat kerestek
Push számára. Attól eltekintve, hogy úgy tűnt, ugyanarról a méretű és hosszúságú késről van szó, más
újdonságokkal nem szolgáltak egyelőre, ezt pedig már amúgy is tudta a boncolás miatt. A késszúrás lentről
hatolt felfelé, nem csak egyszerű szúrás volt, hanem nagy erővel és lendülettel végrehajtott döfés.
Bárki tette is, Dave mellett kellett állnia, és az a tény, hogy Dave nem kapta elő a revolverét, azt jelezte,
hogy teljes meglepetésként érte a támadás. Aznap éjjel, amikor a gyilkosság történt, Push lerohant a
lépcsőn, ki az ajtón, szinte pánikszerűen, mintha ezzel úrrá lehetne az időn, megpróbálva elkapni a
darabolót, bár tudta, hogy ez lehetetlen. A parkolóban semmi mozgást nem látott. Meredten állt, kezében a
fegyverével, kapkodta a levegőt és zokogott, míg vissza nem nyerte az önuralmát. Utána visszament a
kórházba. A bejárati asztalnál ülő két recepciós elmondta, hogy egy világoskék köpenyes orvost láttak
végigrohanni a folyosón, aki aztán kiment az ajtón. Ahhoz nem látták eléggé jól, hogy azonosítani tudják.
Sötét haja volt és napszemüveget viselt, magas, jó felépítésű férfi, és valami volt nála, egy törülközőbe
csavarva. Ennyi volt az egész, amire emlékeztek.
Megköszönte a felvilágosítást a kórboncnoki irodának, aztán letette a telefont. Hozzátették, hogy az
ismeretlen lány – Jane Doe – boncolása később lesz. Délutánra tervezték. Semmilyen hozzátartozó nem
bukkant még föl, és az ujjlenyomatok alapján se lehetett azonosítani őt, mert sehol – se állami, se helyi
nyilvántartásokban – nem szerepelt. Így a kórház engedélyt kapott a bíróságtól, hogy leállítsa a gépeket, és
a lányt levitték a boncterembe.
Míg kisétált a szakaszszobából, le a parkolóba, hogy Dave temetésére menjen, azon gondolkozott, hogyan
történt Dave halála. Hogy halt meg Dave? Megpróbált objektív lenni, harcolt az érzelmeivel – mintha csak
egy akármilyen közönséges gyilkosságról lenne szó. Hogy zajlott le az egész? Valaki feljön a lépcsőn,
valaki, aki orvosnak álcázza magát, amivel megtévesztette Dave-et, aztán Dave mellé ér, hirtelen leszúrja.
Nem. Ez nem lehetett.
Valamiképp meglepetésszerűen kellett történnie az egésznek. Ha Dave meglát valakit, amint felfelé jön a
lépcsőn, törülközőt visz és maszkot, orvosruhát visel, mindenképp gyanús lett volna neki, elővette volna a
fegyverét, vagy legalább dulakodott volna, vagy felkiáltott volna, mielőtt még a fickó leszúrja.
Kivéve, ha Dave nem látta a fickót.
Ez az.
Ez beleillik a képbe. Ha Dave nem látta... de hogy lehetett az? Push megállt, kezében az ajtózár, átbámult a
parkolón, és próbálta felidézni az éjszakát. Miért nem volt Dave felkészülve a látogatóra?
Dave elaludt. Egész nap fenn volt Evergreenben, aztán visszajött a városba, hogy találkozzon Pushsal a
kórházban. Még említette is, hogy fáradt.
Ez az. Leült egy lépcsőfokra a lépcsőházban és elaludt, a daraboló meg feljött, és ott ült Dave, csak
üldögélt és várt a fickóra. Aludt. Lehet, hogy Dave megmozdult és megijesztette vagy meglepte a
darabolót, mire az alulról felfelé – ez megmagyarázná a seb fekvését is – beledöfte a kést. Push
megremegett ettől az érzéstől – érezte, amint behatol a felfelé tartott kés és beléfuródik. Jézusom, Dave! Ó,
Jézusom, ne haragudj...
Megrázkódott. Nemcsak a feje, az egész teste, jéghideg tört rá, ami aztán remegésbe csapott át, és csak
akkor tudta abbahagyni, amikor a nyelvébe harapott és az öklével a kocsi tetejére csapott.
Beült, elfordította az indítókulcsot, és amint bekapcsolta a rádiót, üzenetet kapott.
– Hívja fel az Eltűnt Személyeket egy fülkéből; azonosították Jane Doe-t a kórházból.
Push leállította a kocsit, és visszarohant a központba.
14
Nehéz volt elhinni, hogy az Eltűnt személyek irodájában ülő nő rendőrtisztviselő lenne. Tizenkilenc
évesnek látszott, és úgy nézett ki, mint egy cheerleader. Jó kis dögös teste volt, ahogy Dave mondta volna,
és nehéz volt megállni, hogy ne bámulja nyíltan. Szőke haját egyenletesen körbevágatta, egyenes frufruja
volt, hosszú szempillás, hatalmas kék szemeivel ártatlanul, szinte gyermekien nézett maga elé. Még a neve
is olyan szurkolókórusos volt: Kerri Anderson.
Ennek ellenére az akadémián végzett, és évfolyamának legjobbjai között fejezte be tanulmányait,
szakértően bánt a fegyverekkel, és fekete öve volt karatéból, és mielőtt idekerült volna, közlekedési
rendőrként dolgozott. Most a gyerekek védelmezője. Az Eltűnt Személyeknél a munka nagy részét az eltűnt
gyerekek megtalálása jelentette, némelyik közülük annyi idős volt már, mint ez a lány, aki mellett most
Push várakozott.
– Egy westwoodi egyedülállók otthonából telefonált egy nő – mondta Kerri, figyelmen kívül hagyva Push
türelmetlenségét. – A szobatársa eltűnt. Azt hiszem, hetente legalább száz ilyen esetünk van. A
tinilányokkal együtt, akik közül szinte egyik sem tűnik el valójában. De ebben az ügyben valami feltűnt
nekem. A szobatárs azt állítja, hogy a lány a reptéren dolgozott, és aztán nem ment be dolgozni. Én meg
hallottam a pletykákat arról a darabolóról, akit maguk keresnek. Szóval összeadtam kettőt meg kettőt...
– És ezt mind egyedül csinálta? – kérdezte Push puszta udvariasságból. Legszívesebben ráüvöltött volna a
lányra, hogy fejezze már be, de tudta, hogy mindenkinek szüksége van dicséretre.
– Semmiség az egész, tényleg. A lány a Szövetségi Kölcsönzőnél dolgozott – egy autókölcsönzőben.
Felhívtam hát őket, és elmondták, hogy már másfél éve ott dolgozik, és még sose hiányzott anélkül, hogy
ne szólt volna – mindig azt kell először ellenőrizni, hogy nem lógósak-e, meg hogy könnyen változtatnak-e
a szokásaikon meg ilyesmi –, aztán azt is elmondták, hogy egy apró biztonsági ellenőrzésen is át kellett
esnie, hogy megkapja az állást, mivel a kölcsönző a repülőtéren van.
– Ujjlenyomatok – vágott közbe Push. – Ujjlenyomatokat szerzett?
A lány bólintott és elmosolyodott.
– Egy küldönccel átküldték őket – igen készségesek voltak. És összehasonlítottam őket. Halálbiztos, hogy
ugyanaz. Minden ujj és az egyik hüvelykujj is ugyanaz. A másikon van egy vágás.
Push várt.
– Linda Raimey a neve. – Kerri felvett egy papírlapot és felolvasta. – Mint mondtam, a Szövetségi
Kölcsönzőnél dolgozik a reptéren, Westwoodban lakik, 2941 Elm, huszonkét éves – huszonkét éves volt –,
nem férjezett, soha nem is volt, nincs gyereke.
Push felvette a papírt. A repülőtér. Ez a rohadt hely újra meg újra felbukkan. Ott lesz a válasz.
– Köszönöm. Köszönet az egészért, az extra munkáért – jól csinálta.
– Hallottam a partneréről – mondta Kerri, ahogy Push elindult. – Rúgja szét annak a rohadéknak a seggét...
Push már kinn volt az ajtó előtt, mielőtt a mondat befejeződött.
Az előtérben egy érmés telefonhoz ment és felhívta a labort, hogy megkérdezze, mi a helyzet a kórházban
talált ujjlenyomatokkal. Azt válaszolták, a próbálkozás ezúttal nem jött be. Az egész lépcsőházterületet
ellenőrizték, a korlátokat, a falakat és több száz különböző ujjlenyomatuk van, de egyiket sem tudják mihez
hasonlítani. Annyian mentek fel és le azokon a lépcsőkön... Mindenesetre megtartották az ujjlenyomatokat,
hátha később jó lesz még valamire.
Push megköszönte a Dinnyének. Most már, gondolta, udvarias vagyok. Most, hogy Dave elment, és minden
a romjaiban hever, az eljárási szabályokat betartva dolgozom.
Újabb negyeddollárost dobott a telefonba, és felhívta a Jefferson megyeieket, akik a két tetthelyet
vizsgálták fenn a hegyekben. Semmi jelentenivalójuk nem volt, kivéve egy lehetséges – de csak lehetséges
– bizonyítékot.
– Milyen bizonyíték? – kérdezte Push. Látta, hogy két rendőr jön be az ajtón, felismerik őt, és észrevette a
sajnálatot a szemükben.
– Néhány munkás, aki annál a pataknál dolgozik, amelyik az építkezés felé folyik, talált egy gumikesztyűt a
patak folyása mentén, másfél mérfölddel lejjebb a tetthelytől. A sziklák közé volt begyűrve. Felhívtak
bennünket, és most nálunk van a kesztyű, az embereink pedig keresik a másik felét, de csoda lenne, ha
megtalálnák. – A seriff helyettese szünetet tartott. – Nem vagyok benne biztos, hogy mi foglalkozni tudunk
a kesztyűvel; úgy értem, rendesen kezelni. Odaadnám maguknak, ha ez lehetséges.
Pushban felébredt a remény, és bólintott, mintha a helyettes láthatná.
– Jó ötlet. Vigye le a laborba – ha tudja –, és mondja meg nekik, hogy a kesztyűn talált ujjnyomokat
hasonlítsák össze a kórházi ujjlenyomatokkal... Á, hagyja, inkább majd én hívom őket.
Letette, elővett még egy negyeddollárost, és ismét felhívta a labort, elmondta a kesztyűdolgot a Dinnyének,
meg hogy hasonlítsa össze az ujjlenyomatokat a kórházban találtakkal. A gumikesztyűk belsejében
általában használható ujjlenyomatok szoktak maradni.
– Kivéve, ha víz éri őket – mondta a Dinnye. – Ha víz jutott a kesztyű belsejébe és körbefolyt, akkor
tönkretehette az ujjlenyomatokat.
– Mindenképp vedd le az ujjlenyomatokat – mondta Push. – Én ma egész nap ide-oda fogok rohangálni (és
mostantól egyfolytában, gondolta), úgyhogy majd időről időre felhívlak.
– Túlórázhatok is emiatt? – kérdezte a Dinnye.
Push elgondolkodott. Ha igent mond, az egészet Quinsey-nek kellene engedélyeznie, márpedig ő nem
segítene.
– Nem. Nem engedélyezhetem. Ő nem engedné. – Mind a ketten tudták, ki az az ő. – Szívességként
viszont... – befejezetlenül hagyta a mondatot.
– Tudom, hogy Thorsen miatt csinálod – mondta a Dinnye –, és nekem nem gond benn maradni túlórázni.
Megcsinálom. De a technikusokat nem tarthatom itt engedély nélkül.
– Értem.
– Ha senki sem marad itt velem, akkor egyedül fogok dolgozni. De úgy egy kicsit tovább fog tartani. Pokoli
sok ujjlenyomat volt abban a kórházban, és egyesével összehasonlítani őket a kesztyűben találtakkal,
beletelhet egy egész éjszakába is.
– Köszönöm. Lekötelezel.
– Oké.
Push visszarakta a kagylót, és az órájára nézett. A temetés félóra múlva lesz. Elmegy rá, aztán pedig ki a
reptérre.
Lenyomta a gázpedált. A dolgok kezdenek beindulni, kezdenek kirajzolódni a körvonalak.
Dave, gondolta újra – mindig eszébe jut a társa –, Dave ezt a részét szerette legjobban a nyomozásnak.
Amikor a nyomozás kezdett begyorsulni, mozogni, kezdett átláthatóbbá válni. Hogy élvezné ezt Dave...

Ő
Ez alkalommal éjjel jelentek meg.
Élénk színű tollakat és hatalmas fejdíszeket viselve táncoltak, a hajuk vérfoltos volt, az ősök, az istenek
álmában jelentek meg egyik éjszaka. Felsorakoztak vele szemben, sebhelyekkel tarkított arcuk kifestve, és
ő először azt hitte, hogy nagyon dühösek rá. Fölé magasodtak és csak hallgattak, vérfoltok és véres
ujjnyomok borították őket, ő pedig kicsinek, értéktelennek érezte magát. Aztán az egyikük mély hangon azt
dörmögte, minden rendben van. Helyesen cselekedett.
Napokig aggódott, hogy rosszat tett és megharagszanak rá. A kórházban szinte véletlenül ölte meg azt a
férfit. Ahogy a lépcsőfordulóba ért, majdnem rálépett az alvó alakra. Épp csak meglökte a késsel, mintha a
kezével lökné odébb, és a kés magától fúródott be a férfi mellkasába, aztán elfordult. Ahogy a férfi
előrezuhant, kinyílt a kabátja, és ő meglátta a fegyvert. Rögtön tudta, hogy egy rendőrt ölt meg, és
elmenekült.
Azt hitte, hogy rosszat tett azzal, hogy elrohant és életben hagyta a lányt. Ha a lány azonosítja őt, a
rendőrség elfogja és tönkreteszi a munkáját. De aztán amikor vége lett a napnak, majd egy újabb is eltelt, és
bejelentették, hogy a lány is és a rendőr is meghalt – mikor mindezt nyilvánosságra hozták, és a rendőrség
még mindig nem tartóztatta le, akkor már tudta, hogy biztonságban van.
És aznap éjjel az istenek eljöttek hozzá álmában, és azt mondták, helyesen cselekedett. Felébredt az álom
után, felébresztette az öröm, és csak ült a sötétben és gondolkodott. Annyira félt, hogy feldühítette őket, de
most már tudta, hogy azt akarják, hogy újra tegye meg.
Minél hamarabb.
Nem tudná megmondani, honnan tudta, de az érzés nagyon erős volt, erősebb, mint valaha – azt akarták,
hogy keressen egy másik lányt, és tegye meg újra, amilyen gyorsan csak tudja.
Felkelt és a dolgozószobájába ment, ahol az azték gyűjtemény volt. Megérintett egy kőfaragást, amit az
egyik mexikói útja alkalmával egy templomból lopott. Egy istenség képe volt, egy dombormű, és még ezen
a kis képen is olyan nagynak és félelmetesnek látszott, a szemében tükröződött az ősiek hatalma.
Csak alsónadrág volt rajta, leült az asztalánál lévő bőrfotelbe, felhúzta a lábát és átfogta a térdét. Meztelen
háta nem érezte a hideg bőrt, miközben az üvegszekrény többi faragását tanulmányozta. A kőistenek. Csak
az első rítus, az első nő után ismerte meg az aztékokat, addig nem is tudta, miért tette, amit tett. Az első
alkalom még Clevelandben volt – elmosolyodott, amint eszébe jutott, milyen kidolgozatlan volt az egész,
nem is igazi rítus volt, nem volt benne semmi szépség –, aztán Mexikóba mentek nyaralni a feleségével, és
a templomok látogatása során megismerkedett az azték áldozati szertartásokkal. Akkor jött rá, hogy az
aztékok ismerik a titkot, már évszázadok óta ismerik – kitépik a kiválasztottak még dobogó szívét –, így hát
gyűjteni kezdte, vagy ellopta, vagy megvette az isteneik képmásait. Mindenfelé a házban kőből és
kavicsból készült szobrok voltak, még kinn az úszómedencénél is. A vendégeknek tetszettek, megdicsérték,
milyen szépek a szobrok, ő pedig csak mosolygott és bólogatott. De ő többet tudott náluk, többet bárki
másnál az aztékokról, az azték istenekről. Tudta, miért tették azt, amit tettek, miért áldoztak.
Tudta, miért voltak az istenek egyszerre borzalmasak és csodaszépek. Ha nem lennének áldozatok, nem
lennének rítusok, mindennek vége lenne; ha nem csillapítanák le az isteneket és nem bizonyítanák be nekik
a rítussal, hogy tisztelik őket, szörnyű dühre gerjednének, és mindennek véget vetnének.
Az istenek nem élhetnek e hit nélkül, nem létezhetnének, ha ők újra és újra be nem bizonyítják nekik
tiszteletüket. Szükségük van őrá éppúgy, mint ahogy neki szüksége van őrájuk, és úgy gondolta, biztos
vannak mások is, akik ismerik a titkot. Szükségük van rá, hogy áldozatot mutasson be nekik.
És most is a rítust akarják. Nem mondták ki álmában, de nem is kellett kimondaniuk. Tudja, mit akarnak,
kiolvasta pillantásukból, és tudja, hogy nem pihenhet. Újabb áldozatbemutatást akarnak, és arra gondolt,
biztos azért, mert az utolsó nem volt érvényes. Újabb kell az utolsó helyett.
De óvatosnak kell lennie. Az utolsó alkalommal szerencséje volt, nagy szerencséje. Itt a közelben nem
kockáztathat tovább. Távolabb kell végrehajtania. Elég távol ahhoz, hogy ne keltse fel a figyelmet.
Két nap múlva el kell utaznia. Seattle-be megy egy késő esti járattal, és egy napot ott kell töltenie, míg
ellenőrzik a 727-est a Boeingnél. Ez megfelelő alkalom lesz. Seattle-ben megteheti. Elmegy Seattle-be, és
majd ott kiderül, hogy meg kell-e tennie újra, megjelenik-e a fény egy lány feje körül. Seattle már elég
messze lesz.
Igen, Seattle-ben megteheti. Ott már jó lesz.
A felesége jött be a dolgozószobába, mögé állt, simogatni kezdte a mellkasát és a fejét, aztán megkérdezte,
hogy valami baj van-e. Azt válaszolta, nem, nincs semmi gond, és a fejét az asszony keblei közé szorította.
Meleg és puha volt a két kis domb között.
Már régóta nem ébredt fel éjjelente, mondta az asszony, és hangjából aggódás csendült ki – megint rosszat,
álmodott? Valamit az anyjáról? Ő azt mondta, nem, csak a várható repülős alkalmassági vizsgától tart.
Semmi fontos, csak mindig eszébe jut, és nem tud aludni tőle. Az asszony hozzábújt, megsimogatta, mire ő
felkeményedett, aztán kézen fogva visszamentek a szobába, és addig szeretkeztek, míg mindketten teljesen
kimerültek, és a felesége elaludt.
Ám ő ébren volt, hallgatta az asszony egyenletes lélegzését és arra gondolt: hallak benneteket, istenek,
minden rendben lesz.
Hallak benneteket.

15
A Szövetségi Autókölcsönző menedzsere pontosan olyan együttműködőnek bizonyult, mint ahogy Kerri
mondta. A temetés után – szomorú, fáradt kis szertartás volt, ami egyáltalán nem illett Dave-hez – Push a
reptérre hajtott, és a kölcsönzőcsarnok hátuljában megtalálta a menedzsert. Fiatal volt – Push egyre
biztosabb lett benne, hogy mindenki fiatalabb nála –, rövid hajjal, jól szabott, mellényes öltönyben, és a
szemei egyszerre utaltak nyílt és kemény fickóra; kis bajsza és barna szeme volt. John Warrennek hívták.
– Én személyesen vettem fel Lindát – mondta. – Bármi, amivel segíthetek, a rendelkezésére áll – csak
szóljon.
Mi a fene? – gondolta Push, akkor talán bele is vághatok a közepébe.
– Megkaphatnám azoknak a nevét, akiknek Linda az utolsó napján autót kölcsönzött?
A menedzser habozott, gondolkodott egy kicsit.
– Hát ezzel egy kis gond lesz...
Na, ennyit az együttműködésről, gondolta Push, de tévedett.
– Linda nyolcórás műszakban dolgozott, mi pedig tizenöt órás napokban gondolkozunk, ráadásul
könyvelési okokból ez hetekre van felosztva, és nem napokra. Át kell néznünk minden adatot és kidolgozni
a listát és a dátumokat, mindezt összehasonlítani Linda munkaidejével, aztán megkeresni minden
tranzakciót, ami az ő neve alatt futott.
– Ha megkapom a listát, meg tudnám csinálni magam is.
– Biztosan – bólintott a menedzser. – De maga nem ismeri a rendszert, és egy egész napjába telne. Az iroda
egy óra alatt megcsinálja. Tud várni egy órát?
Push bólintott, és nem tudta elhinni, milyen segítőkész a férfi. Egy régi zsarumondás úgy tartja, sose vegyél
el csak egy almát, amikor egy egész boltot is elvihetsz. Kipróbálja, hátha bejön.
– Beszélhetnék azokkal az emberekkel, akikkel Linda együtt dolgozott?
Újabb gyors bólintás.
– Szerencséje van, ez pont az ő műszakja lett volna, és az a lány, akivel dolgozott, itt van. Behívom.
– Beszélhetnék vele egyedül?
– Hogyne. Én helyettesítem, amíg itt lesz. Sőt, inkább felmegyek a központba, és megcsinálom a listát
magának.
Kiment az ajtón, és egy perc múlva egy lány jött be. Vidám, élénk kinézetű volt – barna haját egyenletesen
állmagasságig vágatta. Kissé ijedtnek tűnt, de a hangja határozott volt.
– Peggy Finley vagyok. Én dolgoztam Lindával, mielőtt ez a... ez az iszonyú dolog történt volna. Mr.
Warren azt mondta, kérdezni akar tőlem néhány dolgot.
Push bólintott és intett neki, hogy üljön le Warren asztalához.
– Nyugalom. Csak néhány általános dologra lenne szükségem Lindáról, ha nem bánja, hogy kérdezgetem.
A lány leült és Push is letelepedett az asztal sarkára, oda, ahol Dave szeretett ülni.
– Kezdjük azzal, hogy elmond nekem mindent Linda utolsó napjáról, ami maga szerint fontos lehet.
Peggy elgondolkodott.
– Hétfő volt, azt hiszem. Reggel hatkor jöttünk be, és délután kettőig dolgoztunk. A hétfő elég zsúfolt
autósnap, mivel sokan akkor hozzák vissza a kocsit hétvége után, mások meg akkor bérelnek újat a hétre –
az ingázók, akik vasárnap este jönnek be és egy hétre kell nekik a kocsi –, szóval reggel rengeteg munkánk
volt. Én dolgoztam a csarnok egyik oldalán, ő a másikon, és öt-hat órán át olyan sokan voltak, hogy alig
szóltunk egymáshoz.
– Emlékszik valamelyik vendégére-bérlőjére?
Peggy gondolkodott egy kicsit, aztán megrázta a fejét.
– Annyian voltak, hogy örültem, ha mindet ki tudom szolgálni. Még azoknak a többségére se emlékszem,
akiknek én adtam ki kocsit. Most van ez a nagy reklámkampány – ez a tíz dollár egy napra-dolog – és el se
tudja képzelni, micsoda tömeg csődül ide emiatt. Nem, egyik ügyfelére se emlékszem. Csak egy kicsit arra
a fickóra, akivel randevúja volt.
Push már épp el akarta engedni. De ez a mondat megállította, keze félig a levegőben maradt.
– Milyen randevú?
– Amikor lement a csúcsforgalom, ittunk egy pohár kávét. Nem szabadna ennünk vagy innunk
munkaidőben, úgyhogy ezt ne is említse Mr. Warrennek. De ha ekkora hajtás van, tényleg nem tud az
ember kávét inni, és ha valaki hatra jön dolgozni és nem ihat kávét...
A randevú, akarta Push üvölteni, mondja már azt a kibaszott randevút. De üvöltés helyett inkább
mosolygott és csendben maradt.
– Szóval, kávét ittunk, és azt hiszem, Linda evett egy zsemlét is. Körülbelül tíz percünk volt, és Linda
elment kávéért, és mikor visszajött, láttam, hogy csak úgy sugárzik. Mindig olyan furcsán mosolyog – úgy
értem, mosolygott, nem? Mindig így mosolygott, ha boldog volt, mint egy rajzfilmbeli macska, ha
megfogta a madarat. Szóval így mosolygott, és én megkérdeztem, minek örül, mire azt mondta, hogy
randevúra hívták és a fiú nyolcas.
– Mit jelent az, hogy nyolcas?
Peggy elmosolyodott és Push arra gondolt, ilyen mosolyra gondolhatott Lindánál is.
– A tízes a legjobb, az egyes viszont igazi bunkó, lehetetlen fickó. Senkivel nem szabad randevúzni, aki 5
alatt van, és soha nem szabad tízessel elmenni, hacsak nincs már felesége. Ez Murphy törvénye. És mindig
feljebb kell jutni a rangsorban. Mivel a tízes lehetetlen, a kilences a legjobb, és egy nyolcas az nagyon-
nagyon jó. Azt hittem, tréfál, de nem. A fickó tényleg egy határozott nyolcas volt.
– Honnan tudja?
– Hát ez elég bonyolult. Én még csak egyszer randiztam egy nyolcassal, aki orvos volt, és nem volt se
homokos, se nős, és még csak – tudja – beteg sem. Nem is jött igazán össze, de ilyen az élet. És egyszer
ismertem egy ügyvédet, aki szerintem nyolcas volt, de sose randevúztam vele, mert a szobatársam bele volt
zúgva. Egyrészt a pénz számít, de nem csak az, a pénz, a külső, és az, ahogy a férfi mozog, meg a feneke.
– A feneke?
– Igen. – A lány most már nevetett, egyenletes fehér fogai villogtak. – Egy férfinak kemény, kerek feneke
legyen, semmi pocak, gondozott külső, jó vállak és sok-sok pénz.
Talán hármas lehetek – gondolta Push –, esetleg négyes. A seggem rendben van. De ezzel kész is.
– És ahogy Linda leírta ezt a fickót, ez olyan volt. Plusz volt pénze – folytatta.
– Miért, mit mondott Linda a pénzről?
– Semmi ténylegeset. De tudta, mi a fickó foglalkozása, és az pénzes munka...
– Mi volt a foglalkozása? – Push szinte tudta a választ, megérezte, mint a támadásra készülő farkas a
vérszagot.
– Pilóta volt.
Telitalálat.
– Maga ismerte a fickót? Említette Linda a nevét? – Kérlek, gondolta, kérlek, istenem, kérlek, istenem,
kérlek, istenem...
Peggy gondolkodott, és tökéletes fogaival tökéletes alsó ajkát rágta.
– Nem. A fazon csak bejött, bérelt egy kocsit, aztán biztos kinn várta, hogy Linda kimenjen kávéért, és
akkor hívta randevúra, mert nem emlékszem, hogy láttam volna a csarnokban. Ebből is láthatja, milyen
csúcsforgalom volt – ha már egy nyolcast se veszek észre. Linda azt mondta, nem viselt gyűrűt, és fehér
csík se látszott az ujján. Ezt mindig ellenőriztük, főleg a jóknál. És ő nem viselt.
– Bármi más – bármi arról, hogy nézett ki? Akármi segítene.
– Semmi... csak hogy pilóta, és biztosan jóképű volt, és persze nem túl öreg vagy ilyesmi, különben Linda
nem nevezte volna nyolcasnak. Az öregek nem lehetnek nyolcasok.
Hármas vagyok, gondolta Push – határozott hármas, esetleg négyes, jó fenékkel.
– Segít valamit, amit elmondtam?
Push bólintott, leplezte ujjongását.
– Segít.
Épp akkor kopogtak az ajtón, és Warren nézett be.
– Ha már lassan végeznek, van itt némi anyag.
Peggy felállt és Push megköszönte neki a segítséget, a lány pedig visszatért a munkájához.
– Segített valamit? – kérdezte Warren, és bejött az irodába.
– Valamit igen, azt hiszem. – Hatodik szabály, gondolta, mindig légy pesszimista. Akkor többet kapsz.
Emellett, mint Dave szokta mondani, ha pesszimista vagy, a legtöbbször igazad van. Legalább napjában
egyszer elmondta ezt.
– Itt a lista. Már a komputerben volt, így behatároltam Linda utolsó műszakjának a dátumával és
időpontjával, aztán kiprinteltem, sokkal gyorsabban ment, mint ahogy gondoltam. Nincs olyan nyomtatás,
amin a bérszerződés adatai, nevek és információk lennének, így kinyomtattam egy másik lapot csak a
címekkel és nevekkel. Arra gondoltam, ez gyorsabb lesz.
Push átvette a hosszú, összehajtogatott lapot, amit világoszöld és fehér sávok tarkítottak.
– Ez több, mint szívesség, amit maga tett – bárcsak mindenkivel ilyen könnyű lenne együtt dolgozni.
Warren az asztala mögé ment.
– Szörnyű dolog ez. Úgy hallottam, több késszúrás érte. Iszonyatos. Csak elkapják azt a nyomorultat...
Push kiment az irodából és már a liftben volt, hogy felmenjen a fő szintre, mikor a listára nézett. A lap
kibomlódott a kezében és majdnem leesett, és amikor felkapta, szinte öntudatlanul végigfutott a neveken és
adatokon. Semmi különöset nem várt a listától – nevek, dátumok és autók. Órákig fog tartani, míg átnézi,
aztán ellenőrzi, kik a pilóták közülük. Azon gondolkodott, talán a szakszervezetek biztositói átnéznék a
listát és megmondanák, vajon van-e köztük pilóta, mikor meglátta a nevet.
A lista negyedik neve megbénította, elakadt a lélegzete, a gondolatai, és elfelejtette, hogy liftben van, és
mikor felértek, majdnem mellélépett. A mögötte lévő hölgy rosszallóan megbámulta és kikerülte őt.
Stephen Baylor.
Rosa, gondolta. Rosát Baylornak hívták, és a férje Stephen volt.
És pilóta.

16
A bíróságok sok mindent elnéznek abbéli igyekezetükben, hogy elengedjék a bűnösöket, szokta
mondogatni Packard Pushnak. Annak érdekében, hogy megvédjék a vádlottak jogait, és közben mellőzzék
az áldozatokét, annyira elferdítik az igazságot és a logikát, hogy mindenki átláthat rajta; leginkább ott
szokták elcseszni a dolgokat, mondogatta Push – miközben olyan büdöseket böfögött a sörtől a
járőrkocsiban, mintha fingott volna –, hogy a legfeltűnőbb egybeesésekre sem figyelnek fel, mivel ezeket
csak véletlen bizonyítékoknak tartják, amiket nem lehet tudományosan alátámasztani.
Packard sok szabálya közül ez volt az egyik, amivel Push is egyetértett: hogy véletlenek egyszerűen
nincsenek. Ennek a valószínűsége, állította Packard, a matematikai valószínűsége annyira csekély, hogy
tulajdonképpen nem is létezik. A gond csak az, hogy a bíróságok nem a valódi világban, az utcai életben
működnek, ahol a nők mellét levagdossák. A bíróságok egy öntelt, ostoba és egyáltalán nem valósághű
világban léteznek, ahol a bűncselekmény soha nem történik meg, csak beszélnek róla. A valódi világban
viszont szinte sohasem beszélnek a bűncselekményekről, hanem egyszerűen csak elkövetik azokat.
A rendőrség – mondta és hitte Packard – azon a határon létezik, ahol a valódi világ és a bíróságok világa
találkozik, és ezt a kettőt kellene közös nevezőre hozni. Mivel azonban ez lehetetlen – valójában nem
létezhetnek együtt, mert annyira különbözőek –, a rendőrség nem képes ellátni a feladatát, miáltal
elkerülhetetlenül bukásra van ítélve. A véletlenekből származó bizonyíték, a találgatás vagy az, hogy „a
rendőr úgy gondolta, a vádlott gyanús", nem használható fel, még akkor sem, ha a gyanúsított teljesen
nyilvánvalóan bűnös, csöpög a vértől, és bevallotta a bűncselekmény elkövetését.
És most – gondolta Push, miközben tövig nyomta a gázpedált, és végigrobogott Denver külvárosain az I-
70-esen Evergreen felé –, itt van egy lehetetlen véletlennel.
Keresett egy pilótát.
Talált egyet.
Olyan pilótát keresett, aki autót bérelt egy adott időben és napon Linda Raimey-től.
Talált egyet.
Olyan pilótát keresett, akinek nincs alibije arra az éjszakára, amikor Dave meghalt.
Talált egyet. Aznap éjjel, amikor Dave-et megölték és ő felhívta Rosát, Rosa azt mondta, a férje nincs
otthon, de nem dolgozik, csak valami üzleti ügyben ment el. Naná, gondolta Push, a szemét épp a kórház
felé tartott.
Minden egybevág. Nem csak egy vagy két egybeesés, hanem három. Ez túl messzire megy. Két egybeesés
már feltűnő, három pedig lehetetlen. És Rosa is említette, hogy a férje kiegyensúlyozatlan, visszahúzódó,
mikor hazatér az útjairól. Biztos, hogy Baylor az.
Mégis, ha szabályosan dolgozna, letartóztatási parancs kellene – be kéne mutatnia néhány bizonyítékot,
hogy miért kéri a parancsot –, és egyik bíró se adna engedélyt az egybeeséseken alapuló bizonyítékra.
Bizonyíték kellene. Ha szabályosan dolgozna, nem kaphatná most el, nem kaphatná a keze közé azt a
rohadékot, és nem téphetné szét. Nem hasíthatná szét, nem szaggathatná darabokra és nem...
És Rosa vele van! Ki tudhatja, mikor esik neki Baylor és darabolja fel őt is? A fickó őrült, teljesen bolond –
bármi beindíthatja. Push látott már olyan őrülteket, akik egyszer csak saját magukat kezdték darabolni, és
zabálni kezdték a saját kezüket. Rá fog jönni, mit tud Rosa, ha másról nem, hát az asszony viselkedéséről.
Rosa egy időzített bombával él együtt, és még csak nem is sejti.
Még erősebben nyomta a pedált, amint az autópálya Lookout-hegyi szakaszához ért, és a Genesee-hágó
felé fordult. A kocsi nem gyorsult tovább észrevehetően, de Push csak nyomta a pedált a kormányra dőlve.
Az El Rancho étteremnél le kell fordulnia, aztán átmenni a Betgen Parkon Evergreen külső övezetéhez,
ahol Rosáék laknak az egyik gazdag negyedben.
Tudta a címet – 2340 Parrott Way –, de fogalma sem volt róla, hogy ez merre lehet, a Jefferson megyeiektől
pedig nem kérhetett segítséget, mert letartóztatási parancs nélkül úgysem tennének semmit.
Átrobogott a Genesee-hágón, az El Ranchónál elindult lefelé a Bergen Park-Evergreen elágazáshoz, a
sebességmérő mutatója gyorsan emelkedett. A kocsi egy viszonylag új Dodge volt, erős motorral, úgy
ment, mintha a százhúsz mérföldes tempó megszokott sebesség lenne, és Push jóformán repülve ért a
kihajtóhoz, lefordult, átrohant a piroson az út végén, és továbbrohant a Dodge-dzsal még négy mérföldet a
hegyi utakon, a kanyarokban itt-ott megfarolva.
A Bergen Parknál megállt, megkérdezte a benzinkutast, merre van a Parrott Way, és megpróbálta
megjegyezni az útvonalat.
Az agya már forrt, dübörgött a dühtől. Újra látta Dave-et, a mellkasán az a kis lyuk, az az apró, gyilkos
szúrás, a kezei mozognak, a szeme üveges, és az egész összekeveredett a képpel, ahogy Rosa lovagol rajta
a motelszobákban, majd hirtelen egy lyuk jelenik meg a mellkasán, egy gyilkos kis szúrás a két melle
között, és az egész látomás félelemmel keveredett, mélységes belső félelemmel.
A Parrott Way egy eldugott kis utca volt, egy beugró a főúttól, és Push majdnem elhaladt a jelzés mellett.
Épp ahogy elhajtott előtte, meglátta a táblát, hirtelen lefékezett, hátratolatott, és a kerekek füstölése
közepette befordult a sarkon.
A házak nem az utcafronton álltak, hanem fákkal szegélyezett felhajtók végén. Meglátott egy fa postaládát,
oldalán a 2340-es számmal, felette pedig a domború betűket: BAYLORS, és olyan gyorsan rántotta el a
kormányt, hogy a kocsi meglódult, és a bal hátsó lökhárító elkapta a postaládát és ledöntötte azt. Ismét a
gázra lépett, ám a kocsibejáró túl rövidnek bizonyult, és alighogy a Dodge elindult, máris egy ikergarázs
ajtajával találta szembe magát. Majdnem túl későn lépett a fékre és rántotta el a kormányt, a kocsi oldalt
csúszva, veszett csikorgással fékezett.
Kiszállt, és már az ajtónál volt – tölgyfából készült és rengeteg cédrussal meg üveggel díszítették, luxusajtó
egy luxusfalban –, még mielőtt a por elült volna a kocsi után.
Az ajtó közepén egy vasból készült kosfej szolgált kopogtatóként. Push kétszer kopogott, és mikor nem jött
azonnali válasz, elfordította az ajtógombot.
Nem volt bezárva. Elővette a revolverét, két kézzel maga elé tartotta, aztán a vállával belökte az ajtót,
bement, és a fegyvert célzáshoz emelte.
Minden megdermedt körülötte. Rosa farmerban és pólóban, félúton a nappaliban, hogy az ajtóhoz jöjjön,
egyik kezében egy pohár itallal, amit épp egy drága, fekete bőrkanapé végén álló asztalra helyezett,
felnézett, és – meglepetés és döbbent rémület keverékében – meglátta Pusht, amint az fegyverrel a kezében
görnyedten jobbra húzódik, hogy a sziluettje ne látszódjék a kintről jövő fényben.
És az egyik denevérszárnyú ajtóból, mely nyilvánvalóan a konyhába vezetett, egyenes tartású, finom
külsejű, sötét hajú, halántékánál ősz, lezser kasmír-pulóvert viselő férfi lépett be. A kezében hosszú
henteskést tartott, melynek vastag, háromszögletű pengéje volt.
A fegyver magától mozdult meg, a test középpontját célozta. Push ujja a ravaszra szorult. Két lövés, és
annyi lenne az egész. Kettő, plusz egy üreges hegyű golyó – még az erkölcsrendészeti időkből maradt meg
és már kinn lógnának a belek. Hiányozna a fél gyomra.
– Ne mozduljon! – mondta Push hangosan, a hangerő mindig segít féken tartani a helyzetet, uralkodni a
szituáción. – A rendőrségtől vagyok. Dobja le a kést és ne mozduljon, különben szétlövöm azt a kibaszott
fejét.
A férfi – Stephen Baylor – semmit sem tett egy fél másodpercig, és Push már kezdte meghúzni a ravaszt.
Már semmi sem érdekelte. Dave, az összeszurkált lány, mind előtte voltak, és Push kibiztosította a fegyvert.
A kés a földre hullott.
– Push – mondta Rosa –, elment az a maradék kis eszed is?
– Te ismered? – kérdezte Stephen. Mintha ez a kérdés fontosabb lenne annál, mint hogy egy férfi ott áll és
fegyvert fog rá.
– Joga van hallgatni – mondta Push, még mindig a férfi testének közepére irányítva a fegyvert. – Bármit
mond, felhasználható maga ellen a bíróságon...
– Letartóztat?
Rosa előrelépett és megpróbált kettőjük közé állni, de Push odébblépett, hogy szabad legyen a pálya.
– Ne állj közénk!
– Mit keresel itt? – kérdezte a nő megállva. A hangja remegett, elcsuklott. – Mi az istent csinálsz te itt?
– Azért jöttem, hogy letartóztassam Stephen Baylort gyilkosság miatt. Két esetben is gyanúsított. – Te jó
ég, gondolta, milyen hivatalos vagyok, pedig valójában szét akarom lőni ennek a rohadtnak a fejét.
– De hát ez lehetetten – mondta Baylor. – Miről beszél?
Rosa az arca elé kapta kezét és megrázta a fejét.
– Ez nem lehet igaz. Ilyen nincs.
– Valami tévedésről van szó – szólt Baylor valami szörnyű tévedésről.
– Forduljon meg – mondta Push színtelen hangon. – Azonnal.
Baylor megfordult és Push megbilincselte. Rosa egész idő alatt csendben állt, fejét csóválva és kezével
eltakarta az arcát.
Push megfordította Baylort, az ajtó felé irányította, aztán kirúgta alóla a lábát, és hirtelen hasra lökte. Mögé
térdelt, és a fejéhez nyomta a pisztolyt.
– Meg ne mozduljon! Még levegőt se merjen venni!
Rosához fordult.
– Adj egy papírzacskót.
– Mit?
– Egy papírzacskót akarok és az összes kést, henteskéseket, mint az ott a földön. A penge hegyénél fogva
vedd fel és dobd a zacskóba, aztán hozd ide.
– De... ez... ez őrültség. Mit követett el Stephen szerinted?
– Ölt. Szerintem ölt. Egy nőt, több nőt, aztán Dave-et...
– Dave? Úgy érted, Dave Thorsen? Meghalt? – Sose találkozott Dave-vel, de tudta, hogy Push partnere, és
sokszor beszélgettek róla, csakúgy, mint Dave-vel Rosáról. – Dave meghalt?
Push bólintott.
– Add a késeket.
– Nem értem – mondta a padlón fekvő férfi Rosának. – Honnan ismered ezt a férfit? És honnan tudsz a
partneréről? Mit jelent ez az egész? – a hangját elnyelte a szőnyeg.
– Add a késeket – ismételte Push, figyelmen kívül hagyva Baylort, és meglepetésére Rosa bólintott, majd
elment egy zacskóért, hogy azt tegye, amit Push mondott.
Push Baylorhoz fordult, megragadta a pulóver gallérjánál fogva és felrántotta.
– Fel, te szemét.
Mikor Baylor felállt, Push hátba vágta a bal kezével, és kilökdöste a még mindig nyitva lévő ajtón. Kinn
kinyitotta az autó hátsó ajtaját, és felső karjával és vállával nekirugaszkodva belökte Baylort az ülésre,
arccal lefelé; most már elöntötte az esztelen harag. Addig rugdosta a pilóta lábait, míg bekerültek a kocsiba,
és végre rá tudta csapni az ajtót.
Rosa jött ki, egy zacskóban hozta a késeket.
– Push, ez nem lehet igaz. Stephen sose tenne ilyesmit. Egyszerűen nem volna képes rá.
Ami persze még semmit nem jelentett. Mindig akadt valaki, aki ezt mondta a gyanúsítottról, akit épp
letartóztattak.
– A földön lévő kés is benne van, az, amit ő tartott?
Rosa bólintott.
– Húst vágott a szendvicsekhez... – megállt. – Húst vágott a szendvicsekhez, és te bejöttél és... óh, istenem,
ez nem lehet igaz. Tényleg letartóztatod?
Push bólintott, és kezdte megkerülni az autót.
– Úgy értem, nem csak azért teszed, mert – tudod –, kettőnk miatt, vagy ilyesmi? – Ránézett a férfira a
kocsi teteje fölött.
Baylor még mindig arccal lefelé feküdt a hátsó ülésen. A letartóztatás pszichológiai hatása megbénította. Az
utca emberei már hozzászoktak az ilyesmihez, néha vidáman üldögéltek hátul és tréfálkoztak a zsarukkal.
De akinek ez még új volt, az szinte sokkos állapotba került tőle, és az sem számított szokatlannak, ha nem
bírtak megszólalni, megnémultak a rettegéstől. Az sem volt ritka viszont, hogy őrjöngeni kezdtek, és
megpróbáltak nekimenni a letartóztató rendőrnek – vagy rendőröknek. Baylor csendes volt, és Push
visszatette a fegyverét a jobb csípőjén lévő tokba.
– Kibérelt egy autót egy lánytól, akit később leszúrtak egy hosszú késsel, aztán otthagytak, nem messze
innen, meghalni. Megtudtuk, hogy a lány munka után egy pilótával találkozott, aki kocsit bérelt tőle
műszak alatt, mielőtt megölték volna. – Mély lélegzetet vett. – Azt mondtuk a tv-nek, hogy a lány még
életben van, és ők leadták ezt a hírt, majd aznap éjjel kissé később Dave-et megtámadták és leszúrták egy
hosszú késsel, körülbelül másfél órával azután, hogy felhívtalak, és azt mondtad, a férjed házon kívül van
„üzleti ügy”-ben. Túlságosan egybevág minden. Aztán eljövök érte, és ő meg előlép a konyhából egy
hosszú késsel a kezében. Neked mit mond ez?
Rosa elfehéredett, kezét a szája elé kapta.
– Az autó, a bérelt autó az enyém volt. Ez egy szörnyű félreértés. Ez az egész egy szörnyű félreértés. Az én
kocsim elromlott, és megkértem Stephent, hogy béreljen nekem egy kocsit, amikor hazaér a repülőútról, és
hozza haza. Bérelt egyet, és azóta azt használtam. Épp ma reggel vittem vissza. Stephen nem csinálhatott
semmit, mert a reptérről rögtön hazahozta az autót nekem, és utána egész nap együtt voltunk. Ó, te jó ég.
Push tétovázott. Csapongtak a gondolatai.
– És aznap este szakszervezeti gyűlésre ment. Ezt biztos könnyű leellenőrizni.
Baylor egész idő alatt csendben volt és figyelte őket. Most megfordult, ülő helyzetbe tornázta magát
kényelmetlenül hátrabilincselt kezeivel. Ha a gyanúsítottnak hátrabilincselik a kezét és autóba ültetik, az
azt jelenti, hogy jóformán a kezén és a karján ül, ami erős feszülést vált ki a vállakon. Baylor kezdett
magához térni a sokkból, és düh váltotta fel a megdöbbenést. Iszonyú dühös volt.
– Vegye le a bilincset – szólt ki az ablakon át. – Elbaszta ezt az ügyet, higgye már el a feleségemnek.
Azonnal vegye le, a kurva életbe!
Push Rosa arcát tanulmányozta. Egy zsaru elképzelései nehezen változnak meg – vagy legtöbbször soha.
Hazudhat is, gondolta Push – lehet, hogy Rosa hazudik a férje kedvéért. Lehet, hogy hazudik, hogy
megmentse, kitalálja az egészet, mert lelkiismeret-furdalása van, mivel megcsalta. De Push ösztönösen
tudta, hogy tévedett. Az asszony nem tudná eljátszani ezt az arckifejezést, a fehér ráncokat a szája körül, a
félelmet, mely a szeme sarkában égett.
Tényleg elbaszta az egészet.
Kinyitotta a hátsó ajtót és kitámogatta Baylort, levette a bilincset és visszarakta az övére.
– Én... én... én... – Nem tudta, mit mondjon, csak állt ott a két emberre nézve.
– Menj el – mondta Rosa, miközben egyszerűen átnézett Pushon. – Most menj.
– Majd hívlak – mondta Push.
– Nem. – Baylor ránézett, aztán Rosára, és közben a csuklóját dörzsölgette. – Nem hívja. Csak annyit tehet,
hogy várja az ügyvédem hívását. És most takarodjon innen.
Push beült a Dodge-ba, megfordult és kihajtott a kocsibejáróból, aztán el, vissza a hosszú úton, le
Denverbe, és egész úton végig semmi nem jutott eszébe, amit mondhatott volna.

17
Öt pilóta bérelt kocsit Lindától aznap – és Baylor csak egy volt közülük.
Push végül a hitelkártya-társaságoktól szerezte meg az információt. Hazudnia kellett. A pilóták
egészségügyi biztosítója és a munkaügyi kárpótlási bizottság szabályosan bevágta az ajtót az orra előtt –
már szalmaszálakba kapaszkodott, és mindent megpróbált. De mindenki, aki kocsit bérelt aznap,
hitelkártyával fizetett, a kártyákat pedig a kölcsönző beazonosította. Így Pushnak csak fel kellett hívnia a
társaságokat és elmagyarázta, hogy ő a rendőrségtől van és hitelkártya-ellenőrzést végez; megadta az
engedélye számát, a társaságok pedig kezüket-lábukat törve segítettek neki. Elment az irodákba – négy
különböző társaság volt és mind készségesen segített –, és megszerezte a listákat. Aztán visszament
Scarfhoz, mivel a központban nem tudott dolgozni, és el akarta kerülni Quinsey-t – aki már őrjöngött –, és
egy félreeső asztalnál munkához látott.
Scarf hozott neki egy barna sört és néhány burritót, Push pedig összehasonlította a kölcsönzői
nyomtatványok embereit a biztosítók listáinak embereivel, míg nem azonosított minden egyes embert: öt
közülük pilóta volt.
Baylort leszámítva négy.
Ebből kettő nő volt, ezeket Push kihúzta.
A maradék kettő nős volt, gyerekeik voltak, és mindketten Evergreen környékén laktak – úgy tűnik, ez illik
pilótáéknál –, valamint mindketten negyven felé jártak. Nem egy cégnél dolgoztak, de mind a ketten
vezettek Seattle-be tartó gépeket. Az egyiket Quintarának hívták, a másik neve pedig Harvitt volt. Push
Harvittot választotta ki elsőként, mert a Quintara latinnak vagy spanyolnak hangzott, és Packard egyik
szabálya szerint leginkább a fehérek golyóznak be. A többiek erőszakosak lesznek és elkövetnek valamit,
de a pusztán perverzióból, őrületből történő gyilkosságok, tömeggyilkosságok és darabolók esetén a
fehéreket kell megvizsgálni. Packard szerint azért van ez így, mert a fehérek már évszázadok óta Európán
belül szaporodnak, és ez gyengítette a vérüket. Pushnak még nem volt véleménye az ügyről, mégis mivel az
érvelés igaznak tűnt, Harvittot választotta.
Daniel Harvitt. A Transamerican kapitánya. A Jefferson megyeiek osztályán megnézte a térképet, és látta,
hogy Harvitt körülbelül egy mérföldnyire lakik Rosától, és négy mérföldnyire attól a helytől, ahol Lindát
megölték.
Aznap délután bérelt egy autót, amit hat harminc körül vitt vissza.
Ellenőrizte mind Harvittot, mind Quintarát. Harvittról semmi adat, Quintarának egy közlekedési ügye volt,
áthajtott a piroson.
Ennek ellenére Harvittnál maradt. Daniel E. Harvitt. Harminckilenc éves. Nős. Két gyermek apja. Rohadt
szimpla fazon – talán ezért választottam őt, gondolta Push, míg a kölcsönző nyomtatványán Harvitt nevét
nézegette, tanulmányozta az aláírását.
Most aztán óvatosnak kell lennie – a Rosával és a férjével kapcsolatos balsiker visszahozta Pusht a
valóságba. Felhívta a hitelkártya-társaságot, és nyolc ember lakhelye után érdeklődött az utóbbi tíz évre
vonatkozólag, köztük Harvitt nevével. Nem akarta felhívni a figyelmet egy névre. Azt mondta, egy
bűnszövetkezetet próbál azonosítani, és valószínűnek látszik, hogy néhányan ezek közül benne lehetnek.
Harvitt korábban Clevelandben, Chicagóban, Atlantában, Seattle-ben és Denverben élt. Push felhívta a
komputer kezelőjét, hogy nézze meg, előfordult-e a másik négy felsorolt városban megoldatlan csonkításos
vagy darabolásos gyilkosság, különösen olyan, ahol az áldozat fiatal nő volt.
– Quinsey azt mondta, nem segíthetünk magának – mondta Helen. – Azt mondta, nem hivatalosan
dolgozik.
– Tehát?
– Tehát beletelhet egy órába is, míg ezeket a városokat mind leellenőrzöm. Mik voltak azok a nevek?
Push megköszönte és letette a kagylót. Scarf hozott neki még egy sört, Push pedig kifizette.
– Én már élég régóta nem dolgozom, de ha segíthetek valamit ebben a Dave-ügyben – mondotta Scarf –,
akkor csak szólj.
– Köszönöm. Most már kezdenek összeállni a dolgok. Csak egy helyre van szükségem, ahol dolgozhatok,
hogy elkerüljem a nagy Q-t.
– Itt nyugodtan dolgozhatsz.
– Örülök, hogy ezt mondod. Mindenkinek ezt a számot adtam meg, mint az új irodám számát. – A falra
szerelt fizető telefonra mutatott. – Hozz nekem néhány negyeddollárost. .
Scarf a pulthoz ment, hozott egy marék negyeddollárost, majd visszament a bárba.
Push kivett egy noteszt a zsebéből, beleírta Harvitt nevét és címét, és mellétett egy kérdőjelet. Szerette
volna megdolgozni a fickót, a közelében lenni, látni, érezni a szagát, de lehet, hogy ez nem lenne helyes.
Különösen nem azután a katasztrófa után Rosa férjével.
Megszólalt a telefon és Push felvette.
– Van egy egyforma párom a számodra. – A Dinnye volt az a laborból. – Ahhoz nem elég, hogy elítéljék
vagy letartóztasd, vagy akár letartóztatási parancsot kérj...
– De biztos vagy benne? – kérdezte Push.
– Van egy jó mutatóujj és a hüvelykujj egy része a gumikesztyű belsejéből – az a rohadt víz befolyt a
kesztyűbe, és elbaszta a többi részt –, aztán van egy tuti biztos egyezés a kórház korlátjáról. A bíróságnak
nem lenne elég, meg ahhoz se, hogy bizonyítékként elfogadják. Ahhoz ennél elfogadhatóbb bizonyíték
kellene, de én biztos vagyok benne.
Oh, te rohadt állat, gondolta Push hirtelen. Az az ajtó, amit a lépcsőházban hallottam, ő volt az. Harvitt.
Ennek Harvitt-szaga volt.
– Ellenőrizni tudnád a Betti Fencer-gyilkosság helyszínét, tudod, az a stewardess, akit fönn Idaho
Springsben találtunk? Azt hiszem, onnan is van néhány zavaros ujjlenyomat. Nem bírósági anyag kell,
hanem csak némi segítség.
– Quinsey volt itt – mondta a laboros. – Azt mondta, adjunk oda neki mindent, ami a darabolóügyről van,
valaki másnak adja az ügyet.
– A kurva anyját!
– Úgyhogy mindenből megtartok neked egy másolatot. Mi ez a telefonszám?
– Scarfé. Egy kocsma...
– Tudom, hol van. Mielőtt a laborba kerültem volna, én is őrjáratoztam. Jó párszor leittam magam Scarfnál
műszak után. Elviszem ezeknek az ujjlenyomatoknak a másolatát Scarfhoz, és otthagyom őket, ha nem
vagy ott, meg a Betti Fencer-féle anyagokat is, ha találok valamit. Azt hiszem, van valamink a sufniban a
lány egyik körméről, de nem vagyok benne biztos.
Push lerakta a telefont és egy pillanatra elgondolkodott. Semmiképp nem kaphat hivatalos segítséget ezzel
az üggyel kapcsolatban. Illetve semmivel kapcsolatban sem, ha jobban belegondol. Quinsey most már
nyíltan szembefordult vele, a fejét akarja, leszarja, mit tud Push róla. Nem kaphat se házkutatási parancsot,
se letartóztatási parancsot, tehát nem kaphatja el Harvittot otthon, hogy ujjlenyomatot vegyen tőle.
Valahogy mégis kellenek tőle ujjlenyomatok – a közelébe kell férkőznie, hogy megszerezze azokat.
Ó, a pokolba is, hát az autó! Teljesen elfeledkezett az autóról. Harvitt bérelt egy kocsit, és vissza is vitte
már. Ott biztos, hogy maradtak ujjlenyomatok... Ha be tudná bizonyítani a kapcsolatot az autó, a kesztyű és
a kórházi lépcsőház ujjlenyomatai között, akkor elkaphatná a fickót.
Beejtett egy negyeddollárost a telefonba, és felhívta a Szövetségi Autókölcsönzőt. Csak egy percbe került,
és már John Warrennel beszélt.
– Szükségem lenne egy kocsira – mondta, miután bemutatkozott.
– A megfelelő helyet hívta.
– Egy bizonyos kocsira – Push az előtte fekvő papírra nézett. – Ford Taunus, a száma CB-1302.
– Megnézem, hogy benne van-e. – Egy pillanatig sem habozott. John, gondolta Push, te még sokra viszed,
fiam.
– Igen. Itt van. Mennyi időre kellene?
– Egy napra. Le, akarom ellenőrizni... nyomokat keresek. – Nem akart az ujjlenyomatokról említést tenni.
– Talált valamit?
– Csak keresgélek. Még semmit – hazudta Push.
– Csak jöjjön, és vigye az autót. Magánál maradhat, amíg csak kell. Csak... .
– Csak mi?
– Ha majd az újságok is belekerülnek a képbe, szeretném, ha a társaság neve a lehető legkevesebbet
szerepelne.
– Oké. Fél óra múlva ott vagyok az autóért.
Letette és felhívta a labort. A Dinnye vette fel.
– Én vagyok az. El tudnál szabadulni?
– Miért?
– El akarlak vinni egy autóhoz, hozd a szerszámaidat az ujjlenyomatok levételéhez. Lehet, hogy találunk
valamit a régi ujjlenyomataidhoz.
– Titokban, mi?
– Kettőnk között marad.
– Harminc perc múlva az épület előtt találkozhatunk
– Indulok.

A kölcsönző parkolójában dolgoztak. A laboros fickó, aki a Dinnyével jött – Racine volt a neve, de
mindenki csak Racknak hívta, mert magas és csontos volt –, elmosolyodott, amint a Taurusra nézett.
– Rengeteg sima felület. Lehet, hogy találunk valamit. Ha nem sokan ültek benne azóta.
– Warren szerint a gyilkosság óta nem adták ki senkinek.
– Nos, akkor...
Sprayt vett elő, ide egy fújás, oda egy fújás, aztán előkerült egy ódivatú, hatalmas nagyító.
– Pont mint Dick Tracy – mormolta munka közben. – A kormány és az indítókulcs a legjobb, de a kulcsot
általában túl sokan birizgálják. Néha a műszerfal és a sebességváltó is jó. De most egy jobb hüvelykujj kell,
mert ezt találtunk a kesztyűben is. Tehát a kormány lesz a legjobb. Aha, látja? A kurva anyádat, itt van!
– Talált valamit?
Rack egy foltra mutatott, legalábbis Push foltnak vélte.
– Ez ugyanaz a hüvelykujj.
– Biztos benne?
Rack elhallgatott és Dinnyére nézett – a főnökére –, aki bólintott.
– Mint már korábban is mondtuk, ez a bíróságnak nem lenne elég. A korláton talált ujjlenyomat csak
bizonytalannak nevezhető még a legjobb akarattal is, a kesztyűbeli teljesen használhatatlan, ez pedig az
egész bíróságot megőrjítené. Már az előzetes meghallgatáson elutasítanák, túl elmosódott és bizonytalan.
Nem hiszem, hogy bárki is eljárást indítana ez alapján.
– De maga biztos benne? Magát meggyőzi? Biztos benne, hogy ez az; ez ugyanaz?
A laboros bólintott.
– Teljesen.
– Az isten bassza meg – mondta Push. Felállt a hátán a szőr. Biztos. – Az isten bassza meg. Harvitt az.

18
Push ismét Scarfnál volt. Már kezdtek beszállingózni a szolgálatból jövő járőrök, úgyhogy hamarosan
indulnia kell, mielőtt berúgnak és megvadulnak. Egy alacsony járőrnő szkanderezett éppen az egyikkel –
önmagánál kétszer nagyobb hapsikat győzött le, de a hogyan titkát csak ő tudta –, aztán hamarosan jön a
„szkander a ruhadarabokért” játék, ebbe a buliba a hölgy általában havonta kétszer szokott belevágni, és
mire már semmi nem lesz rajta, a dolgok gyorsan ellenőrizhetetlenné válnak.
Visszamehetne a lakásába, vagy ülhetne egy ideig az utcán, gondolta Push. Jobb napjain utálta a lakását,
kevésbé jobb napjain pedig, és ez volt a gyakoribb, csak úgy gondolt rá, mint egy meleg helyre, ahol
nyugodtan szarhat. Ráadásul a kégli még büdös is volt.
Az egyik kölcsönzős nyomtatvány hátuljára felírta Harvitt nevét és ezeket a szavakat: ujjlenyomatok =
autó, kórház, gumikesztyű. Arra gondolt, de csak egy pillanatig, hogy elviszi a cédulát Quinsey-hez.
Seggfej vagy nem seggfej, mégiscsak zsaru ő is, és Pushnak elég bizonyítéka van ahhoz, hogy rendőri
felügyelet alá helyezzék Harvittot, ha már letartóztatni nem lehet. Arra gondolt tehát, hogy kiteríti a kártyáit
Quinsey előtt és segítséget kér tőle, de abban a pillanatban el is vetette az ötletet. Quinsey elsősorban
seggfej, és csak másodsorban zsaru, és az a legkevesebb, hogy átadná valaki másnak az ügyet, aki – és ez a
legkevesebb – elbaszná azt, és felhívná magára Harvitt figyelmét, aki aztán illegalitásba vonulna egy-két
évre. Vagy még tovább. Voltak már olyan tömeggyilkosok, akik tíz-tizenkét évig is öltek, egyszerűen úgy,
hogy mikor a rendőrség a közelükbe került, eltűntek, vagy pár évre teljesen felhagytak a „munkával”. A
nyomok kihűltek, a szemtanúk meghaltak vagy elköltöztek, az élet megállt.
Nem. Egyedül van, egyedül kell dolgoznia. A gond csak az, hogy semmit, de semmit nem tud Harvittról.
Átrágta magát egy cédulakötegen, és megtalálta Terrenson, a pszichológus számát, aztán egy fülkéből
felhívta.
– Van némi nyomom a darabolóügyben – hazudta Push. – Azt szeretném tudni, hogy meg lehet-e előre
jósolni, hogy a fickó mikor csap le legközelebb. Mikor és hol.
– Még akkor sem, ha pontosan tudjuk, ki az – mondta Terrenson. – Mint már említettem, a fickó
valószínűleg nagyon intelligens, gyakorlott és igen okos abban, amit csinál – bár maga a tett természetesen
teljesen őrültség.. Lehet, hogy valamilyen menetrend szerint dolgozik, van egy határozott időalapja,
egyszer egy hónapban, vagy hasonló. Vagy mehet teljesen véletlenszerűen is, akár a Hold állása szerint is.
Ez különben elég gyakori.
– Semmiképp nem lehet kiszámítani? – kérdezte Push, figyelve, amint a rendőrnő kezdi kigombolni az
ingét.
– Nem. Mást nem tud tenni, mint állandó felügyelet alatt tartani a fickót...
Ó, istenem, gondolta Push, ahogy letette a kagylót. És ez egy rohadt pilóta, én meg félek a repüléstől. Ismét
levette a telefonkagylót. Most már a szar közepén ül, pörögnek az események. Bedobott egy
negyeddollárost, és a komputerszobát kérte, aztán várt.
– A megadott városokban – kezdte a lány –, Cleveland, Chicago, Seattle és Atlanta – az elmúlt tíz év
megoldatlan csonkításos gyilkosságait ellenőriztem először, és egyedül Atlanta volt negatív. A másik
háromban mindben volt daraboló gyilkosság, és úgy tűnik, valamennyi rituálén alapult. Három történt
Clevelandben, egy Chicagóban és négy Seattle-ben. Aztán kissé tágítottam a lehetőségeken, és belevettem
minden késsel megölt nőt, ez viszont már túl széles területnek bizonyult, így több tucatnyi eset került elő,
többségükben egyértelmű kurva-strici gyilkosságok. Tehát ismét leszűkítettem a vizsgált területet, és a tuti
kurva-strici gyilkosságokat kihagytam, a megoldatlan, de biztos családi gyilkosságokkal együtt, amelyek
nem feltétlenül alapultak rituálén, ugyanakkor benne hagytam minden olyan gyilkosságot, ahol valamilyen
csúnya késelésről vagy darabolásról volt szó...
– Ezt mind meg tudja tenni? – kérdezte Push hitetlenkedve.
– Igen. – Semmi büszkeség vagy meglepetés nem hallatszott a lány hangjában. – Igen, persze. Nos, a válasz
jelentős növekedést mutatott. Nyolc eset Clevelandhen, hét Chicagóban, kilenc Seattle-ben és négy
Atlantában.
Push amilyen gyorsan csak bírta, lejegyezte az adatokat a jegyzetfüzetébe, kétszer is elismételtetve őket,
aztán megköszönte és lerakta a kagylót.
Úristen, gondolta a listára nézve. Mintha egy háborús veszteséglistát olvasna. Még ha nem is mindet
Harvitt tette, ha csak a felét tette ő, akkor is egy rohadt mészáros.
És mégis, gondolta Push, mégis, semmit a világon nem tudok róla.
Több információra lett volna szüksége arról, ahogy ölt, ahogyan lecsapott áldozataira. A munkáltatójához
nem fordulhatott, a Transamerican Airlines biztos nem segítene, letartóztatási parancsot nem kaphat, a
telefonját nem hallgathatja le, és a fickó családjával vagy munkatársaival sem beszélhet – minden olyan
módszer, amivel egy normális esetnél valami információhoz lehetne jutni, itt kútba esik, mivel nincs
elegendő bizonyítéka, hogy felállíthasson egy elfogadható vádat.
Barátok.
Rosa.
Hirtelen eszébe ötlött, beugrott a megoldás. Figyelte, ahogy a kollegina lenyomja egy rendőr karját, és a
rendőr nekiáll levenni az ingét. Mindenki röhögött és piált. Arra gondolt, biztos Harvittnak is vannak
barátai, így eszébe jutott a többi pilóta, a feleségek, a partik, amikre járnak, és aztán Rosa.
Felhívta az asszonyt. A készülék hatot csengett, és mire Rosa felvette, Push már éppen le akarta tenni.
– Én vagyok – mondta. – Kérlek, ne tedd le.
– Nem akarok hallani többet rólad – mondta az asszony, a hangja üres volt, mint a sima, jéghideg víz –,
soha többé.
– Segítségre van szükségem.
– Hamarosan megkapsz minden „segítséget”, amire szükséged van, vagy lesz valaha is. A férjem a
szakszervezetéhez fordult, hogy bepereljenek téged...
– A szakszervezethez? – Push majdnem elnevette magát. – Az meg mi a fene?
– A Hivatásos Pilóták Szakszervezete. El fogja mondani nekik, hogy zaklattál egy pilótát, és rendőri
voltodat kihasználva illegális letartóztatást hajtottál végre vele szemben. Pert fog indítani ellened
magánemberként is, de még a szakszervezetet is arra kéri, hogy lépjen fel ellened szervezet formájában.
– Sorba fognak állni.
– Neked fogalmad sincs róla, milyen nagy hatalmuk van. Beperelhetnek téged személyesen, és a hátralévő
életedet azzal töltheted, hogy bíróságról bíróságra rohangálsz. Ezt csinálják olyankor is, amikor baleset
esetén a kivizsgálók a pilóta hibáját állapítják meg – ilyenkor magánemberként perelik be őket, hivatalból.
Ezért van az, hogy olyan kevés baleset miatt okolják a pilótákat. Nagyon erős szervezet az övék.
– Rosa...
– Az istenit, Push, hát vége!! – Rosa most már sírt. – Nem érted? Megbeszéltük az egészet, Stephen
megértett és megbocsátott; és az egésznek vége. Menj vissza a saját kis életedhez, és hagyjál engem békén.
– Segítségre van szükségem – ismételte Push. – Az esettel kapcsolatban. Tudom, ki tette, ki a daraboló – a
fickó, aki megölte Dave-et –, de semmit nem tudok róla.
– Éppúgy, mint a múltkor – mondta Rosa szarkasztikusan. – Ennyire biztos vagy ez alkalommal? És
különben is, mi a fenét tudok én segíteni?
– Egy pilótáról van szó. Arra gondoltam, te talán ismered.
– Mi a neve?
– Harvitt – mondta Push habozás nélkül. – Daniel Harvitt. Ismered?
A vonal másik végén döbbent csend volt. Push hallotta, amint az asszony levegő után kapkod.
– Dan Harvitt? Biztos vagy benne? Miből gondolod, hogy ő az?
– Szóval ismered? – Push nem figyelt Rosa kérdéseire.
– Hát persze. Dan családja és mi jó barátok vagyunk. Együtt szoktunk bridzselni. Golfozni. Te jó ég, Push,
tudod te, hogy mit beszélsz? Ez az ember az egyházközség egyik vezetője, a modellértékű családapa. Hogy
lehetne ő... a, hogy is mondtad?
Ismertem egyszer egy anyát, gondolta Push, akit mindenki szeretett, aki a vasárnapi iskolában tanított, aki
soha meg nem csalta volna a férjét, és aki a kisbabája végbelében nyomta el a cigarettáját.
– Mesélj nekem valamit róla.
– Biztos, hogy tévedsz.. Mid van ellene?
– Mesélj nekem róla – ismételte Push halkan.
Rosa gondolkodott egy pillanatig.
– Nem tudom, mit mondjak. Nem tudom, mit meséljek neked róla.
– Hogy néz ki?
– Magas, szinte nőiesen, vagy inkább kisfiúsan jóképű. Tiszta, kék szemek, kedves mosoly. Te jó ég, Push,
nem lehet igaz, amit mondasz. Egyszerűen nem lehet.
– Tudnál mondani valamit a szokásairól? Van valamilyen hobbija, vagy valami ilyesmi?
– Szeret kertészkedni. Rengeteg virágcserepe van és mindenféle növényekkel foglalkozik, ó, és igen,
mexikói tárgyakat gyűjt.
– Tárgyakat?
– Szobrokat és kőfaragásokat. Egy egész, szoba ezzel van tele a házukban.
– Istenek és hasonló dolgok? – Mint azték istenek, gondolta magában, hatalmas, daraboló azték istenek,
akik egy egész daraboló társadalmat építettek fel. Egy egész vértársadalmat, a kurva anyjukat.
– Igen, ilyeneket. Mindenféle furcsa csúfságokat. Állandóan Mexikóba jár, onnan hozza őket.
– És a munkája? – Azt akarta, hogy Rosa folyamatosan beszéljen és ne legyen ideje vonakodni. Némileg
felkiismeret-furdalása volt, mikor rájött, hogy úgy kezeli a nőt, mint egy tanút, nyugtatgatja, rábeszéli,
kihúzza belőle az információkat. Rosa. Ez itt az ő Rosája, és ő ezt teszi vele, és még csak nem is tudja
abbahagyni.
– Mi van a munkájával?
– Tudod, mikor repül és milyen járaton van?
Rosa felsóhajtott.
– Nem. Még azt sem tudom, Stephen milyen járaton van. Ó, ezt visszaszívom. Holnap Seattle-be megy, és
csak két vagy három nap múlva jön vissza.
– Stephen?
– Nem. Dan. Beszéltem Sue-val – ő Dan felesége –, és ő mondta, hogy Dan egy Seattle-be tartó járaton lesz
holnap, és hogy javítani kell a gépet, addig Dan ott marad. Ez általában egy éjszakát szokott jelenteni.
Push érezte, tudta valahogy, biztos volt benne. Azalatt fog újra lecsapni, amíg Seattle-ben lesz. Maga előtt
látta az egészet, a komputer listáját – Seattle-ben történt a legtöbb eset –, a pszichológust, amint azt
mondja, hogy a fickó nagyon gyakorlott abban, amit csinál. Azt hiszi, hogy most már tiszta. Megölte Dave-
et, most már semmi nem szól ellene, és lesz egy hosszú pihenője Seattle-ben, ahol mindig biztonságban
volt. Lehet, hogy ez a kedvenc helye az akcióra. Így kell lennie. Muszáj, hogy így legyen.
– Tudod a járat számát?
– Nem. De nyolckor indul, úgyhogy nem lesz nehéz megtalálni.
Még egy kérdés.
– Gondolod, hogy a férjed mesélt neki rólam? Szerinted tud róla, hogy én itt jártam és letartóztattam őt?
Rosa habozott.
– Nem. Stephen nem mondta el senkinek. Azt hiszem, szégyelli magát miattam, érted, mire gondolok. A
szakszervezetnek el kell mesélnie, mikor megírják a papírokat, de eddig még senkinek se mondta. Nem.
Nem hiszem, hogy Dan tudna róla.
Rengeteg tennivaló volt még. Ki kell keresnie a járat számát, jegyet és helyet kell foglaltatnia. El kell
mennie a bankba, és pénzt kell kivennie. Imádkozzál, haver! Úristen, de utált repülni!
– Majd hívlak – mondta. – Ha végeztem ezzel az üggyel.
– Kérlek – mondta Rosa kérlek, ne, Push.

19
Push a 727-es első osztályán ült a 3A ülésen, és a veszély esetén követendő szabályokat olvasta. Azért
választotta az első osztályt, mert közel akart lenni a pilótafülkéhez. Nem kérdezte a jegy árát, a
hitelkártyájával fizetett, és istenhez fohászkodott, hogy még elfogadják. Tudta, hogy már igen közel van
ahhoz, hogy kimerüljön a hitele.
A vészhelyzetről szóló utasítás azt mutatta be, mi a teendő, ha a gép szárazföld fölött zuhan le. Az egészet
kedves kis képek illusztrálták kedves emberkékkel, akik szófogadóan követték az utasításokat. Mi a teendő,
ha vízbe zuhan a gép. Mi a teendő, ha kigyullad a gép. Mit kell tenni, ha kilukad a gép teste, és „hirtelen
lecsökken a gép belső nyomása”.
Visszarakta a kártyát az ülészsebbe és arra gondolt, bárcsak jobban igyekeznének az italokkal. A
pilótafülkéhez vezető ajtó fölött egy táblán a pilóta és a másodpilóta neve állt – a kapitányé és az első
tiszté.
A kapitány Daniel Harvitt volt.
Kinyílt a fülke ajtaja. Push megpróbált belesni és egy pillantást vetni Harvittra, de nem látott be.
Felszálláskor is megpróbálta már meglesni a pilótát, de akkor sem sikerült. A kapitány háttal ült neki, balra
a saroktól, és képtelenség volt anélkül megnézni, hogy ne lett volna feltűnő. Mindössze egy rövid ujjú inget
látott és egy izmos, napszítta, szőke szőrrel borított kart. A kar egészségesnek látszott. Golftól
egészségesnek. Tenisztől egészségesnek. Pénztől egészségesnek.
Te rohadék, gondolta. Úgy ülsz ott az aranyszínű karjaiddal, mintha szarnál a világra. Te mocskos gyilkos.
A kar hátranyúlt és megnyomott néhány gombot. Push gyűlölte ezt a kart, legszívesebben megsemmisítette
volna.
Ekkor a stewardess, mintha csak megérezte volna, mi zajlik le Pushban, előresétált és becsukta az ajtót. Az
ajtó automatikusan záródott, de alighogy becsukták, ismét kinyílt, és Harvitt lépett ki egy kis fekete,
szögletes bőrtáskával a kezében. Azzal a fajta táskával, ami minden pilótának volt.
Napszemüveget viselt, így Push nem láthatta a szemét. De tényleg jóképű volt, amint Rosa mondta, szépen
lebarnult, és izmos, széles válla volt, minden kétséget kizáróan a tenisztől, gondolta Push, aki gyűlölte a
teniszt. Harvitt berakta a táskát az első osztály poggyásztartójába, aztán elhúzta a poggyásztartó ajtaját,
amíg az be nem zárult. Közömbös lezserséggel az első osztály utasaira mosolygott, átsuhant a pillantása
Pushon is, aztán elővett egy kulcsot a zsebéből és kinyitotta a fülke ajtaját, majd belépett.
Néhány perc múlva felsivítottak a hajtóművek, a gép lassan hátratolatott a beszállóhelytől, megfordult, és
elindult a kifutópálya felé. A kifutópályánál nem kellett várakozni, így alighogy megfordultak, máris
megkezdték a felszállást. Push nem tudott másra gondolni, mint hogy itt a felszállás pillanata, gyűlöli a
sivító hangot, és mi lesz vele, és hogy egy mániákus őrült vezeti a gépet.

A repülés mindenféle esemény nélkül zajlott le.

A stewardess felszolgálta az italokat és rámosolygott Pushra, akit ez nem igazán vidított fel, így aztán
megivott két kis féldeci vodkát és két sört azalatt az idő alatt – körülbelül két óra volt –, míg Seattle-be
értek. Kicsit rosszul érezte magát, ahogy a gép a reptér felé közeledett a víz fölött – túl alacsonynak érezte a
magasságot ahhoz, hogy biztonságosan leszálljanak. Már szürkült, majdnem sötét volt. Nem állított össze
semmilyen tervet azon kívül, hogy Harvittot kövesse, figyelje és várakozzon. Bement a reptérre, az egyik
fal mellé húzódott, és leült a váró egyik puha székébe. A vodka úgy dolgozott benne, mint egy bomba,
szédüléssel és álmossággal küzdött.
Úgy tűnt, Harvitt már sose jön, és épp mikor már arra gondolt, hogy a kapitány valahol máshol hagyta el a
gépet, a férfi kiséttált a csomagtérből, kezében a kis fekete bőrtáskával és egy másik, könnyű táskával,
melyben feltehetően a ruhái voltak. Most nem viselt napszemüveget, és Push megnézhette a szemét. Kék
volt, szeme körül világosabb karikával, amit az állandó napszemüveghordás okozhatott.
Egyenesen Push előtt sétált el, Push felállt és követte, elvegyült a csarnokban hömpölygő tömegben.
Sokszor követett már embereket, állt lesben, de ez volt az első alkalom, hogy egyedül kellett csinálnia,
segítség és minden fedezet teljes hiányában, és ráadásul futnia kellett, hogy el ne veszítse Harvittot. Harvitt
gyors, ruganyos léptekkel haladt, Push pedig az elmúlt öt-hat évben a szexnél megerőltetőbb sportot nem
űzött, Scarf burritóinak és sörének máris érezhető volt a hatása, és tovább rontotta a helyzetet a gépen ivott
vodka és sör is. Mire a Seattle repülőtér főbejáratához értek, Push már szinte félholt volt a loholástól,
ráadásul annyira kellett pisálnia, hogy folyt róla a verejték.
Harvitt kisétált a főbejáraton, és egyenesen egy taxihoz lépett.
Push a következő taxihoz ment a sorban, és beült a hátsó ülésre.
– Kövesse azt a kocsit – mondta a vezetőnek.
– Szórakozik, uram?
– Nem. – Push keresztbe tette a lábát, és visszatartotta a pisálást. – Nem. Kövesse azt a barmot, de egy
kicsit maradjon le. – Ó, te jó ég, remélem, nem megy messze.
A taxis bólintott, lecsapta az órát és elindult, követve a másikat, mintha az elmúlt ötven évben mást se
csinált volna. Négy hosszal a másik taxi mögött maradt, de ugyanabban a sávban, amint rátérték az
autópályára, és elhagyták a repülőtér területét.
Push teljesen ki volt készülve a jogait követelő hólyagja miatt, és az egyetlen dolog, ami miatt képes volt
úgy-ahogy elviselni az egészet, az az volt, hogy a taxis hallgatott. Push gyűlölte, ha egy taxis fecseg. Már
sok taxissal volt dolga, és még soha semmit nem tudott meg taxistól azon kívül, hogy tud beszélni. Ez a
sofőr némán vezetett, és mikor a követett autó letért az autópályáról, ő is lefordult, ugyanannál a kijáratnál.
Harvitt egy Fairview nevű nagy motelkomplexumhoz ment, ahhoz a fajta félig előkelő motelhez, ahol van
egy ádagos uszoda, bár, pocsék kaja, és a kurvákért százasokkal kell fizetni. Push sejtette, hogy a helyet
pont ilyen repülősöknek tartották fenn, és Harvitt mindig ide jön, ha Seattle-ben van dolga.
– Várjon – mondta a taxisnak, és átrohant az utcán egy benzinkút-bolt kombinációhoz. Letépte a férfi WC-
kulcsát a falról, idétlenül ugrándozva hátraszaladt az épület mögé, majd mint egy őrült felszakította a WC-
ajtót, és még épp idejében beért.
Félelem, vodka és sör egyszerre távozott belőle.
A taxis türelmesen várakozott. A taxióra még mindig ketyegett.
Push kifizette.
– Mennyi lesz, ha itt marad velem várakozni?
– Meddig?
– Lehet, hogy egész éjjel. Nem tudom. Azt a fickót követem, a taxiból.
– Maga valami magánhekus?
– Aha. Mint Magnum. A pali csalja a feleségét, én meg figyelem.
– Általában egy ilyen éjszakán százötven-kétszáz dollárt keresek.
Hazudik. Ez is amiatt a rohadt tv miatt van, amiatt hiszi mindenki azt, hogy a világot pénzből csinálták.
Élete legjobb éjszakáján is legfeljebb ha nyolcvan dollárt keresett, beleszámítva az üzletemberektől kapott
borravalókat is, amit a kurvákról és kissrácokról adott információkért fizetnek.
– Kap egy százast, de ebben már benne van az útiköltség is, függetlenül attól, hova kell mennünk, amikor a
fickó elindul.
– Százhuszonöt.
– Száztíz.
– Oké.
Push a motelre nézett.
– Látta a fickót, ugye?
A taxis bólintott.
– Aha.
– Akkor figyelje. Én visszaugrok a benzinkúthoz, és hozok néhány szendvicset meg pattogatott kukoricát.
Rögtön itt leszek, maga viszont dudáljon, ha kijönne a fickó.
– Én is kapok valami kaját?
– Aha.
– Pulykás szendvicset hozzon. Itt csinálnak olyat. Fehér kenyér meg pulyka. Hozzon legalább kettőt, meg
egy kis szódát.
– Még valami? – kérdezte Push szarkasztikusan.
– Ja. Egy zacskó savanyúságot.
Push az órájára nézett – helyi idő szerint tíz óra.
Átment a kúthoz, miközben arra gondolt, hosszú lesz még ez az éjszaka. Ám alighogy megvette a
szendvicseket meg a kukoricát, és elővette a pénzét, meghallotta a dudát.
Otthagyta a kaját és kirohant a benzinkúttól, még időben, hogy lássa, amint az utca másik oldalán, a motel
bejáratánál Harvitt beül egy taxiba. Odarohant a saját taxijához.
– Átöltözött a pali – mondta a taxis, ahogy Push beugrott a hátsó ülésre. – Sportzakót, nadrágot és inget vett
fel. Levette az egyenruháját. Tuti, hogy szórakozni megy a faszi. Csajt keres.
Lófaszt értesz te az egészből, gondolta Push.
– Maradjon le egy kicsit. Nem akarunk belerohanni.
– Tíz éve taxizok, azt hiszi, nem tudom, hogyan kell csinálni?
Push hátradőlt. Kezdett sötétedni, és úgy tűnt, az előttük haladó taxi egyre nagyobb forgalomba kerül.
– Merrefele tart?
– A Downtownba. A Secondra vagy a Pike-ra tippelnék, de nincs kizárva, hogy a Beacon Hillen köt ki.
– Lehet, hogy kurvákat keres. – Eddig úgy tűnt, hogy a daraboló a „civileket” kedveli, de hát egy őrültnél
sose lehet tudni. A pokolba is! Hogyan lehet kiszámítani egy őrült tetteit? Lehet, hogy ez alkalommal egy
öregasszonyt kap el, vagy akár egy férfit.
Nem. Szabályok. Mindig ragaszkodik a szabályaihoz. Eddig fiatal lányokat ölt meg, és most is egy ilyenre
fog lecsapni. És az is lehet, hogy most egy kurvát kap el, ha csak az kerül az útjába.
A taxis bólintott.
– A Secondra és a Pike-ra megy. Biztos szólt a kollégának, hogy kurvát keres. Ott van a legtöbb belőlük. A
Beacon Hillen is vannak néhányan, de ott a narkó a lényeg. Az Elliot Avenue-n sok a csavargó, de a
kurvákat elüldözték. A Pike lesz az. A picsába!
– Mi van? – kérdezte Push előredőlve.
– Megállnak, és túl közel vagyunk hozzájuk.
– Menjen tovább, menjen tovább. – Push intett, hogy hajtson előre. – Álljon meg valahol előttük.
A taxis elhúzott Harvitt előtt, aki már kiszállt a kocsiból és éppen fizetett, majd megállt a következő sarkon.
A környék tele volt olcsó bárokkal, mocskos motelekkel, kószáló zsákmánylesőkkel, volt köztük nő és
férfi, de némelyikről még azt sem lehetett eldönteni, hogy milyen nemű. A járda zsúfolásig volt velük. Push
kiszállt és egy húszast adott a sofőrnek.
– De maga száztízet ígért!
– Az egész éjszakára szólt volna. Már végeztünk. Tartsa meg a visszajárót.
A taxis káromkodott egyet, aztán elhúzott, Push pedig a sarokhoz sétált, befordult az épület sarkánál, és egy
pillanatra megállt. Az egész úgy nézett ki, mint a Colfax Denverben, a Hennepin Minneapolis-ban, vagy a
Sunset Hollywoodban. Minden városban volt ilyen hely. A romlás utcái. Az ilyen helyeken mindig
egyformák az emberek. Fiatal, erkölcstelen áldozatok. Azok közül a miniszoknyás kurvák közül, akiket
Push látott, némelyik nincs több 12 évesnél, mégis évente száz rongyot ad le a stricijének. A fiúk között
még fiatalabbak is akadtak. Tíz-, tizenegy éves kisfiúk rótták az utcát, szűk farmerben, és már mindent
tudtak a világról. Érezni lehetett a szagot, a kurvák szagát, a szex szagát, a perverzió szagát – sose lesz
képes hozzászokni ehhez. Még akkor sem sikerült, mikor az erkölcsrendészeten dolgozott. Kipufogógáz,
sűrű-fülledt levegő és némi pézsmaszag sajátos keveréke ez, nem tudta, miért, de mindig ezt érezte az ilyen
utcákon.
Autók haladtak lassan a járda mellett, lehúzódtak, és öltönyös férfiak integettek ki a kislányoknak és
kisfiúknak, hogy ugorjanak be. Nyálkás állatok, gondolta Push. A vadászok. Ha senki se vadászna, nem
lenne zsákmány se. Gyűlölte a vadászokat.
Push a sarok mellett maradt, hogy nehogy meglássák, de időnként kilesett. Harvitt látta őt a gépen, vagy
legalábbis felé nézett, lehet, hogy felismerné.
A pilóta épp egy fiatal lánnyal beszélgetett, aki talán tizenhat lehetett. Készségesnek látszott, a csípőjét
ringatta, és fiatal mellei kidomborodtak, de a stricije egy közeli autóból figyelte, és Harvitt továbbment.
Egyik kezében összehajtogatott újságpapírt vitt.
A kés, gondolta Push. A kés van a papírban. Biztosan a fekete repülőstáskában hozta a gépen – megkerülte
vele az ellenőrzést.. Igazam volt. Most fog újra lecsapni.
Harvitt újabb lánnyal próbálkozott, majd továbbment; aztán újabb kettő és ismét tovább; végül átment az
utcán, és megállt egy ötödiknél, aki épp az előtt a sarok előtt állt, ahol Push rejtőzött. A lány fehér volt – az
előzőek közül kettő fekete –, kissé idősebb, tizenhét körül. Ez már soknak számított az utcán, ahol
tizenkilenc a nyugdíjkorhatár, és huszonkettő általában a halál; vagy túladagolás, vagy erőszak miatt.
Áldozat nélküli bűntett, így hívták ezeket. Push elmosolyodott magában. Az igazság az, hogy minden
érintett szerencsétlen áldozat. Különösen most, az AIDS veszélyével tetézve.
Az ötödik lány lesz az.
Harvitt vele maradt, többet beszélt vele, mint a többiekkel. Kétszer is körülnézett, de Push sehol nem látott
se stricit, se egyéb szemtanút, aki figyelt volna, és tudta, hogy Harvitt is ugyanezt látja. Elgondolkodott,
mikor kapja el Harvittot. Ha túl hamar, akkor elbassza az egészet. Ha tévedett, és a papírban nincs
semmilyen kés, vagy nem akció közben fogja el, megfelelő bizonyítékkal, akkor sose fogja tudni
bebizonyítani az egészet. És ekkor már tudta, hogy nem fogja letartóztatni Harvittot.
Meg fogja ölni.

20
A felismerés megdöbbentette.
Nem csak arról volt itt szó, hogy Harvitt hülyét csinált belőle, hogy felidegesítette; nem csak
személyeskedés volt ez amiatt, hogy Harvitt kinyírta Dave-et. Bár ez a két indok is belejátszott. Nem bírt
úgy ránézni Harvittra, amint az ott csevegett a kis kurvával, hogy ne öntse el a féktelen gyűlölet.
Packardról volt szó.
Az öreg zsaru árnyéka mindig előbukkant.
– Irányítás – mondta Packard. – Az irányítás minden dolog lényege. Ha te irányítod a helyzetet, akkor te
irányítod a világot. Ez volt a gond Vietnamban is, nem mi irányítottuk a helyzetet. Ha valami rossz, vagy
valami készül elromlani, és van rá lehetőséged, hogy megjavítsd, akkor irányíts. Ez az, amit én csinálok. Én
irányítom a dolgokat.
És most itt van. Ha letartóztatom Harvittot, és a rendes szabályok szerint cselekszem, a rohadék meg fogja
úszni. Ha elkapom a lányba döfött késsel, elkapom, amint épp darabolja a lányt, megúszná a szemét.
Szerezne egy remek ügyvédet, és beszámíthatatlanságra hivatkozna, aztán pár évet lehúzna valami vidéki
kis intézményben, és szarna a pofámba. Megölte Dave-et és megúszná. Feldarabolta Betti Fencert, Linda
Raimey-t és az összes többi lányt, megölte Dave-et és megúszná.
És Packard ezt nem hívná a szituáció irányításának, és Push nem engedheti, hogy ez megtörténjen. Nem
engedheti, hogy Harvitt megússza. Harvittnak el kell pusztulnia.
Tehát, gondolta. Tehát miért nem ölöm meg most ezt a rohadékot? Miért várjak addig, amíg csinál valamit?
Tudom, hogy bűnös, tudom, hogy megölte Dave-et. Miért ne öljem meg most?
Push Harvitt minden mozdulatát figyelte. A lány szőke volt – oly sokan közülük szőkék voltak –, és szinte
erőszakosan mozgott, mint aki támadni készül, Harvitt pedig hagyta, hogy rácsimpaszkodjon, miközben a
lány feje fölé nézett, aztán bólintott, és elindultak.
Push az utca másik oldalán követte őket, elvegyülve az emberek áradatában. Pushnak rá kellett döbbennie,
hogy nem tudná megölni a férfit megfelelő indok nélkül. Mindig fennállt a felelősségre vonás kockázata
egy-egy meggondolatlan lövés esetében, bár nem annyira volt veszélyes, mint ahogy azt a nagyközönség
képzelte. A zsaruk még egy idegen városban is segítették a zsarukat, és nem lenne semmi gond a vizsgálat
során. Különösen ha Harvittnál tényleg ott a kés a papírban. Valami más tartotta vissza, valami, amit alig
akart elhinni; egy zsarudolog. Szüksége volt valamilyen indokra a tetthez, azért, hogy képes legyen
meghúzni a ravaszt. Szüksége volt rá. Képtelen volt hidegvérrel megölni valakit, és ez annyira meglepte,
mint amikor rádöbbent, hogy meg fogja ölni Harvittot. Ott állt a kurvák, stricik, kóklerek és kábítószeresek
között élete delelőjén, és meglepődött, hogy vannak még olyan szabályok, amiket nem képes elfelejteni,
amelyeket még mindig nem tud lerázni magáról.
Ócska kis motelek és néhány csúf kétemeletes garniszálló sorakoztak az utca mindkét oldalán, és a lány egy
két és fél utcával lejjebb álló kapuhoz vezette Harvittot, mely egy sötét folyosóra vezetett. Harvitton
napszemüveg volt, és amint beléptek a folyosóra, levette.
Valószínűleg a lány stricije bérel itt egy szobát, és azt használják találkahelynek, gondolta Push. Fenn az
emeleten bizonyára van egy folyosó, onnan nyílnak a szobák, ahol soha senki nem lakik tovább tíz-tizenkét
percnél. Az ilyen helyek egyre népszerűbbek. Így nincs szükség motelokra, csak néhány szobára, és a
striciknek nem kell olyan sok pénzt kiadniuk.
Push megvárta, míg azok ketten eltűnnek az emeleten, és csak akkor vágott át az utcán. Légzése egyre
gyorsabb lett, pulzusa felerősödött. Elindult a lépcsőn, és ahogy felért, elővette a revolverét. Még nem volt
teljesen sötét, némi világosság beszűrődött az utcáról, ahhoz viszont elég sötét volt, hogy Push majdnem
rálépjen egy részegre, aki a lépcsőn aludt.
Fojtottan káromkodott, megkerülte a részeget, és elindult felfelé a lépcsőkön. Az emeleten egy folyosón
találta magát, ahogy sejtette, de ennél többet nem is lehetett látni.
Balra két ajtó látszódott, jobbra három – sötét foltok egy még sötétebb falon –, és a folyosó végén is volt
még egy ajtó.
Push megállt, hallgatózott, a lélegzetét is visszatartotta.
Semmi.
Aztán meghallotta. Tőle balra, a legközelebb eső ajtó mögül valami tompa zaj hallatszott – nem sikítás,
hanem inkább morgás.
Előrelépett és berúgta az ajtót. Az első rúgás nem volt elég, és újra bele kellett rúgnia, mielőtt az ajtó
kicsapódott volna, és beugorhatott volna a szobába, lehajolva és a falhoz simulva, ahogy kell. A fegyver
már a kezében volt, mindkét kezével görcsösen szorította, a ravasz félig meghúzva.
– Rendőrség! – kiáltotta, hogy minden reagálást megbénítson.
És így is történt.
Az ágyon nagydarab, meztelen férfi feküdt, nem volt kövér, csak a hasa domborodott erősen.
Harisnyakötővel az ágy négy sarkához volt kötözve, és erekciója pillanatok alatt lelankadt Push láttán.
Szemüvege volt.
Az ágy végében egy fiatal fekete lány térdelt – talán tizenhét éves lehetett –, szintén meztelenül.
Nyilvánvalóan épp arra készült, hogy a férfira másszon.
Az ember egyáltalán nem hasonlított Harvittra.
A szobát az ágy mellett álló farostlemez asztalkán díszelgő olcsó lámpa fénye világította be, és Push agya
gyorsan regisztrálta a látványt, mielőtt meghúzta volna a ravaszt. Kintről gyors lépteket hallott, becsapódó
ajtók zaját, ahogy megjelenésének híre elérte a többi szobát, és mindenki menekülni kezdett.
Ahogy megfordult, valaki épp elfutott az ajtó előtt, de Push csak egy árnyat látott, ám az elég nagy volt
ahhoz, hogy férfié legyen. Az alak eltűnt a lépcső alján és Push nekilódult, kirohant az ajtón és követte. A
többi ajtón kikukucskáltak, kifutottak a vendégek – úgy tűnt, minden szoba foglalt volt –, és Pushnak
fogalma sem volt róla, hogy vajon a megfelelő ember után rohan-e.
A nyitott ajtókon halvány fény szűrődött ki, és Push meglátta a lépcsőket. Kettesével vette a fokokat,
átugrott a részeg fölött a lépcső aljánál, aki még mindig aludt, és épp időben ért az utcára, hogy lássa, amint
az alak jobbra fordul az épület sarkánál, és eltűnik a két épület közti keskeny sikátorban.
Követte, bár nem volt esélye, és mire elérte az épület végét, az üldözött már eltűnt. Végigrohant a
sikátoron, de semmit nem látott, semmit nem hallott.
– Az isten bassza meg!
Visszafordult, a pisztolyt visszanyomta a tokba, és visszament az épületbe.
Üres volt, az eszméletlen részeget leszámítva, és Push felment az emeletre. A lekötözött férfi már eltűnt –
Push el se tudta volna képzelni, hogy ilyen gyorsan is fel lehessen öltözni –, de a fekete lány még ott volt.
– Igazoltatás? – kérdezte. Még mindig meztelen volt, csokoládébarna bőre szinte ragyogott a sötétben.
Push megrázta a fejét.
– Rossz szoba.
– Ismerem az összes fickót az erkölcsrendészetről. Hogy lehet, hogy téged még nem láttalak, édes?
– Új vagyok itt.
Visszament a folyosóra, de minden szoba üres volt – még a kurvák is eltűntek. A hátsó ajtóhoz lépett, látta,
hogy ott is van egy kijárat, mely egy rozoga lépcsőn át a földszintre vezet.
Bármerre mehetett. Bármerre.
Push megállt az elsötétített folyosón, próbálta kitalálni, hogy mit tegyen, aztán rátört a csalódottság.
Elvesztette Harvittot.
Ő
Hát ez meleg volt, nagyon meleg.
Ezért nem szerette prostituáltakkal csinálni, még akkor sem, ha megjelent a fény a fejük körül. Mivel
illegálisan dolgoztak, mindig ott lebegett annak a veszélye, hogy lebuknak egy rendőri ellenőrzés során.
Most megúszta, de nagyon meleg helyzet volt.
Még el sem kezdte a lánnyal – el sem kábította és a kesztyűket sem vette fel –, és amikor meghallotta, hogy
a mellettük lévő szoba ajtaja kicsapódik, és egy férfíhang azt kiáltja: „Rendőrség”, egyszerűen kiszaladt a
hátsó kijáraton, lerohant a sikátorba, aztán odébbállt. Egy utcával távolabb leintett egy taxit és a Beacon
Hillre vitette magát. Jól ismerte a Beacon Hillt, már máskor is vadászott ott.
Valaha előkelő kerület volt ez, de mostanra már lepusztult, és főleg a narkósok birodalmává vált. Könnyű
volt itt találni valakit. Aznap éjjel rengetegen jártak arra, fénnyel a fejük körül. El se tudta hinni, hogy ilyen
sokat ajánlanak fel neki az istenek, jó ómennek tekintette, jelzésnek, hogy az ősiek meg vannak elégedve
vele.
A korábban látott lányokat nem vitte el, mert a körülmények nem voltak kedvezőek. De a Beacon Hillen
felcsípett egy csöpp kis keleti lányt, aki egyedül rótta az utcát – talán vietnami lehetett –, és elmentek egy
öreg telek mögé, ahol a lány a sűrű fák és bokrok között felajánlotta magát. Akadt egy kis probléma, mert a
lány már bevett némi kábítószert, és ez a váliummal együtt túl soknak bizonyult, így a lány meghalt, még
mielőtt befejezhette volna a szertartást. Minden könyv, amit olvasott, azt írta, hogy a régiek, az istenek azt
szerették, ha az áldozatok életben maradnak, nem halnak meg, amíg a rítus be nem fejeződött. Minden kép
ezt mutatta, és még Bernal Diaz – többször átolvasta Diaz naplóját – is azt írta, hogy milyen fontos, hogy
végig életben maradjanak a szertartás alatt.
De végül is minden rendben volt. A fák között a sötétben nyugodtan dolgozhatott; a munka nagy részét már
elvégezte, mikor abba kellett hagynia, mert a fény kialudt a lány feje körül.
A kést és a kesztyűt magával vitte, újságpapírba csomagolva, aztán fogott egy taxit, és visszament a
szobájába. Ott megtisztította a kést, az újságot apró darabokra tépve lehúzta a WC-n, majd mikor végzett,
lehúzta a gumikesztyűt is. Véres volt a keze és a karja is, így beállt a zuhany alá. Aztán meglátta magát a
tükörben, a karján húzódó vércsíkokat, és az istenekre gondolt, tudta, hogy megtette, amit tennie kellett, ott
állt a tükör előtt, és a vérrel csíkokat festett a homlokára és a mellkasára, hogy úgy nézzen ki, mint az
istenek.
Ősi vagyok, gondolta, ősi és új, és az isteneké vagyok, azt teszem, amit ők akarnak.
Aztán lezuhanyozott, bezuhant az ágyba és aludt jó másfél órát, mielőtt mennie kellett volna a repülőtérre.
Semmit nem álmodott, de ez nem számított. Megtette, amit kértek tőle. Most már boldogok az istenek.

21
Push végül visszament a motelhez.
Próbálta megtalálni azt a fiatal kurvát, órákig járta az utcát, míg végül az egyik strici elárulta neki – némi
„ráhatás” után, ami egy kis ökölfájást okozott Pushnak –, hogy a lányt hazaküldték a rendőri ellenőrzés
miatt.
– Elbasztad a bulimat – mondta a strici Pushnak. – Ilyen kontármunkát végezni... Legalább egy hétbe telik,
mire újra beindítom a dolgokat.
Push Harvittot is kereste, de a pilóta vagy nagyon messze futott, vagy fogott egy taxit, és miután többször is
átfésült néhány háztömböt, és amikor már mindenki tudta, hogy zsaru, fogott egy taxit és visszament
Harvitt moteljéhez.
Épp időben, hogy elkerülje Harvittot.
Hajnali négykor ért a motelhez és elhatározta, hogy valahol a benzinkútnál fog majd őrködni, szemben a
motellel. Előtte azonban bement a motelbe és azt mondta a portásnak, hogy üzenetet hozott Daniel
Harvittnak.
A fickó épp a pattanásait nyomkodta és elfintorodott Push láttán, aki már két napja ugyanazokat a ruhákat
hordta, és most még néhány igen izzadós órát is eltöltött egy igen büdös helyen.
– Körülbelül fél órával ezelőtt jelentkezett ki – mondta a portás. – Lehetetlen időpontokban jönnek és
mennek, a pilóták már csak ilyenek. Csak jönnek és mennek, mindegy nekik, hány óra.
Push a bejáratnál lévő telefonhoz rohant, hívott egy taxit. Tizenöt percig pukkadozott, míg a kocsi
megérkezett, aztán a reptérre irányította a sofőrt.
– Gyorsan – mondta a taxisnak. – Gyorsan.
– Repülőtér. Igen. Menni. Most. – A vezető bólogatott és lassan elindult, figyelmen kívül hagyva az
utasításokat. Push rájött, hogy a taxis alig beszél angolul.
Megpróbálta a vállát ütögetve jelezni neki, hogy menjen gyorsabban, de az se használt. Az ember csak
bólogatott, mosolygott és ismételgette:
– Igen. Igen. Repülőtér.
Öt óra elmúlt már, mire a repülőtérre értek, de nem kellett volna aggódnia. Majdnem két óra múlva indultak
csak az első járatok, a Transamerican jegykezelője is csak egy óra múlva nyitott. A biztonsági ajtók még
zárva voltak, és a tranzitban csak néhány álmatlan utas őgyelgett, meg hét tinédzser, akik hátizsákjukat
párnának használva aludtak a földön.
Push a Transamerican pultja fölött lógó képernyőkhöz ment, és megtalálta az induló gépek listáját.
A 812-es járat 7.10-kor indul Denverbe. Az órájára nézett, még másfél óra. A pilótáknak valószínűleg
korábban be kell jönniük megbeszélésre, vagy az időjárás ellenőrzésére.
Letelepedett a hátizsákosok mellé egy székre, figyelte a pult fölötti órát és várt. Olyan fáradt volt, mint még
soha, feszült, mint egy elpattanni készülő húr, és amikor lecsukta a szemét, nem tudta újra kinyitni. Több
volt ez már, mint fáradtság. Az anyja szokta mondogatni, hogy hullafáradt, és most már tudta, mit jelent ez.
A sejtjei, a haja, a lelke volt fáradt. A kimerültség a sarkánál kezdődött és felkúszott egészen az agyáig,
aztán mikor leült, mindez elborította. Egyszerűen képtelen volt kinyitni a szemét, és amikor magához tért, a
jegykezelő pultnál sorakozó emberek mormolását hallotta. Már 6.30 volt, és neki még nem volt helye.
Körülbelül tizenöt ember állt a sorban, és Push először várni akart, de aztán úgy döntött, nem kockáztathat.
A sor elejére ment, felmutatta a jelvényét a tisztviselőnek, miközben reménykedett, hogy az nem fogja
közelebbről is megvizsgálni.
– Rendőrségi ügy – mondta. – Egy első osztályú jegyre van szükségem a 821-es denveri járatra. – A sor
elején egy háromrészes öltönyt viselő férfi állt, akin jól látszódott a méreg, de a jelvény láttán
megnyugodott és tovább szorongatta a kézitáskáját.
– Első osztály? – A nő kételkedve nézett Pushra. Nem túl sok kormányzati szerv utaztatta első osztályon az
embereit.
– Igen. Olyan gyorsan, ahogy csak lehet. – Nem magyarázgatott semmit. Állt és várt.
A nő megvonta a vállát, leütött néhány billentyűt a komputeren, egy pillanatig az ajkát rágta, aztán
bólintott.
– Az 1A megfelel?
– Jól hangzik.
Hitelkártyával fizetett – még mindig érvényes volt –, megkapta a jegyét és a beszállókártyát, aztán elindult
a biztonsági kapuk felé. Ott megállt, felmutatta a jelvényt, hogy elkerülje a fémdetektort, ahogy idefele is
tette Denverben – egy középkorú bérzsaru állt a kapunál, és cinkosan bólintott Push jelvénye meg felöltő
alatti fegyvere láttán. Valószínűleg túl sok Wambaugh-ot olvasott. Talán úgy gondolt magára, mint a kék
lovagra. Ezt már ismerte, az egész undorító maszlagot. Push visszamosolygott rá. Miért is ne.
Az egyik éppen kinyitó kávézóban vett három pohár kávét. Kettőt olyan gyorsan lenyomott, ahogy csak
bírt, míg a beszállókapuk felé tartott – a biztonsági kapu után már csak hat kapu vezetett ki a csarnokból –,
és élvezte, ahogy a koffein megpróbál életet verni belé. A harmadik kávét a kapuk előtti váróteremben
kortyolgatta, egy műanyag székben ücsörögve.
Fogalma sem volt róla, mit tegyen. Elbaszta az akciót, de csak egy szerencsétlen tévedés miatt. Ha a
megfelelő szobába megy be, és Harvitt ott darabolja a lányt, minden rendben lett volna. Felötlött benne,
hogy felhívja a seattle-i rendőrséget, és megkérdezi, van-e valamilyen gyilkossági ügyük a múlt éjjel óta,
de gyanította, hogy nincs; az öreg hotelben történtek után valószínű, hogy Harvitt egyszerűen visszament a
motelbe, és egy időre leállt a dolgokkal.
És ő most nem tudja, mit tegyen.
Kövesd tovább a rohadékot. Csak erre tudott gondolni – kövesd nappal és éjszaka, míg újra le nem csap.
Kövesd, amíg szerez magának valakit, várd meg, míg újra akcióba lép, aztán nyírd ki.
Valamiféle terv, gondolta, valami rohadt terv kéne most.
Fáradt volt. Nyúzott, fáradt, és nem tudta, mit találjon ki, vagy mit tegyen. A hangszórók az első osztály
utasait szólították, Push végigment a folyosón, aztán belépett a gépbe.
A táblán még mindig DANIEL HARVITT név állt, és Push megkereste a helyét. Jobb oldalon ült, és a
nyitott ajtón át belátott a pilótafülkébe. Harvitt karját látta, a feje egyik oldalát, ahogy mozgott, míg a pilóta
a repülés előtti ellenőrzést végezte. A kar méltóságteljesen felemelkedett a fej fölötti kapcsolókhoz, aztán
le, az ellenőrző oszlop billentyűihez, a műszerfalhoz, majd hintázó mozdulatokkal vissza az ellenőrző
kapcsolókhoz. A daraboló keze.
Az utasok felszálltak a gépre, elsétáltak Push mellett, át a turistaosztályra, ő pedig ott ült, kortyolgatta a
stewardesstöl kapott kávét. Egyszer csak megjelent előtte Harvitt.
Nagyon hirtelen történt. Kortyolt egyet a kávéból, megszagolta magát – több mint két nap büdös és izzadt
ruhákban, melyek már kezdenek hozzánőni – aztán ahogy felnézett, Harvitt állt előtte, egyenesen a
szemébe nézve. A pilóta egyik kezében valamilyen papír volt, és épp a táskáját tette be a csomagtartóba,
majd megfordult és Pusht tanulmányozta.
Push első gondolata az volt: felismert.
A pilótán most nem volt napszemüveg, és áthatóan figyelte Pusht, szinte bámulta. Valami vibrált köztük,
valami életre kelt – és Push rájött, hogy nem az a lényeg, hogy Harvitt ránézett, hanem hogy belénézett.
Valamit látott Pushban, valamit, amiről Push nem tudott, hogy benne van, valami őrült dolgot, és Push
ekkor már tudta, hogy Harvitt nem egyszerűen csak felismerte őt, nem arról van szó, hogy lehullott róla a
lepel, hanem hogy meg van jelölve.
Push vigyorgott. Nem azért, mintha mulatságosnak érezte volna a helyzetet, hanem a felismerés miatt.
Majdnem elmondta neki, hogy látta a lánnyal, mert kíváncsi lett volna, hogyan reagál rá, amikor a pilóta
hirtelen megfordult és visszament a pilótafülkébe.
Mindez olyan gyorsan játszódott le, hogy Push szinte azt gondolta, csak képzelte az egészet.
Az utasok befejezték a beszállást, a kabin ajtaja becsukódott és bezárult, a repülő felébredt és felsivított,
majd odébbgördült a termináltól, miközben a steward azt magyarázta, mi a teendő veszély esetén. Push
pedig csak ült ott, és egész idő alart azon gondolkodott a fülke zárt ajtaját bámulva, hogy vajon Harvitt mit
akart ezzel a pillantással.

Ő
A fény.
Megjelent előtte az utolsó fény.
Először csak ismerősnek tűnt a férfi arca, aztán rájött, hogy már idefele is látta a gépen, és később a motel
előtt, mikor taxiba szállt, és akkor már tudta, hogy ki ez – egy rendőr. Kimerültnek látszott, olcsó öltönyt
viselt, bűzlött, vastag nyaka és válla volt, mint a legtöbb rendőrnek. Nem általános ellenőrzés volt az ott
abban az olcsó motelben, hanem ez a férfi volt az, ez a rendőr. Erre nem volt nehéz rájönnie, és egy
pillanatig elfogta a pánik, de csak a pillanat tört részéig, mert rájött, hogy a rendőrség csak akkor követ
valakit, ha tud valamit, ha pedig tényleg tudnának valamit, akkor már akcióba léptek volna.
Már letartóztatták volna vagy megállították volna, és egy másodpercig ujjongást érzett, diadalt, mikor
eszébe jutott, hogy a hatóság szeme előtt végezte el a rítust; míg ez a férfi figyelte őt vagy legalábbis
megpróbálta figyelni, ő átadta az isteneknek a kiválasztott lányt, szinte tökéletesen végrehajtva a rítust, és
ők nem tudták megállítani. Soha nem tudnák megállítani.
Megvédték az istenek.
És ekkor meglátta a fényt. A rendőr arca körül kezdődött, az arcán, a feje körül, aztán glória lett belőle, és
ez teljesen új volt, mert eddig még soha, egyetlen-egyszer sem látta a fényt férfin; eddig mindig csak nőkön
jelent meg. De a fény egyre nőtt, áradt a férfiból, míg csak be nem töltötte az egész első osztályt,
imbolygott, örvénylett, hömpölygött méltóságteljesen, aranyszínűen, míg az egész gép meg nem telt azzal a
gyönyörű, lágy fénnyel. És akkor már tudta, miért választották ki, miért védték meg és miért irányították.
Nem szerencse volt ez. Semmi köze nem volt a szerencséhez.
Különleges védelmet élvezett, mert figyelték, figyelték végig Cleveland, Atlanta, Chicago és Denver alatt,
ismerték a hűségét, tudták, hogy ő különleges, tudták, hogy az összes Herceg közül csakis ő a tökéletes,
egyedül ő van ebben a méltóságban.
Csakis neki van lehetősége erre.
Ezért választották ki, ezért lett Herceg.
Csakis ő végezheti el a legfölsőbb, a legutolsó szertartást.
Automata vezérlésre állította a gépet, és a másodpilótához fordult, mikor elérték az utazómagasságot és
egyenletesen repültek, elérve azt a szintet, ahol a gép látszólag állandóan lefelé repül. A másodpilótához
fordult és azt mondta neki, hogy valami furcsa vibrálást érez a faroknál, utasította, hogy menjen és
győződjön meg róla, hogy minden rendben van a vezetékeknél és hátul a motornál. A másodpilóta furcsán
nézett rá, de felállt, és kiment a fülkéből, mivel a másodpilóták nem kérdőjelezhetik meg a kapitány
utasításait. Ekkor, ahogy a másodpilóta kiment, ő bezárta az ajtót, és belülről eltolta a reteszt.
És már egyedül is volt.
A rítus nagy részét rábízták. Tudta, mit akarnak tőle, de a részleteket neki kell kidolgoznia. Megjutalmazták
azzal, hogy bíznak benne. A maximumot akarják. Mindig a maximumot akarták, és először egy hegyre
gondolt. Ha nekirohan egy hegynek, teljes sebességgel, az a maximumot nyújtaná.
Aztán eszébe jutott a templom. Az istenek szeretik a templomokat, és utasították a papokat is, hogy
mondják meg a Hercegnek, építsenek nagy templomokat a rítus elvégzésére. Ő is sokszor csinált oltárt a
rítus bemutatására, hogy így legalább a templom illúzióját biztosítsa. Azzal, hogy megadja nekik ezt,
nemcsak a legfelsőbb áldozatot, de egy templomot is, biztosítja saját magának a helyet az ő oldalukon,
örökkön-örökké.
És van is egy templom.
A légi folyosótól épp jobbra fekszik Salt Lake City.
És ott áll a Mormon templom.
Tökéletes terv.
Átállította a robotpilótát, hogy a Salt Lake Citybe vezető irányt kövesse, és az órájára nézett. Ezzel a
sebességgel és az elért magassággal körülbelül tizennégy perc múlva érnek oda. A gép megdőlt, jobbra
fordult egy kissé, felvette az új irányt, aztán egyenletesen repült tovább. Hátradőlt a székben, a karfára tette
a kezét és kibámult az ablakon, teljes nyugalomban, pihenve, várva a pillanatot, amikor át kell vennie a
vezetést az automatától, és el kell kezdenie a landolást Salt Lake Cityre.

22
Push látta, amint a másodpilóta kijön a fülkéből és az első osztályon át hátrasétál a farok felé.
Két perc múlva már vissza is jött. Kivette a kulcsot a zsebéből, a kulcslyukba dugta, megpróbálta kinyitni
az ajtót, húzott egyet a kulcson, forgatta.
Az ajtó azonban nem nyílt ki.
Push letette a poharát. A hátán kezdett felmeredni a szőr, bár még nem tudta biztosan, miért. A folyosó
másik oldalán, tőle balra egy nő Martinit szopogatott. Virágmintás pamutruhát viselt, és Push éles
tisztasággal látott minden egyes virágot. Új szagot érzett a testéből, és tudta, hogy ez a félelem szaga. Ezek
a kibaszott repülőgépek!
A másodpilóta kopogott az ajtón. Várt. Épp úgy nézett ki, mint minden más pilóta Push szemében, épp úgy,
mint Harvitt. Nyugodtnak, egészségesnek, napbarnítottnak, kiegyensúlyozottnak és komolynak. Talán
harmincöt éves lehetett, vörösesszőke hajjal, zöld szemmel, az a fajta volt, aki akkor is harmincötnek fog
kinézni, mikor már ötvenéves lesz.
Semmi se történt.
A pilóta értetlenül nézett az első osztály mellette álló stewardessére, aki épp italt kevert, aztán megvonta a
vállát. A fülke ajtaja mellett fehér telefon lógott, a férfi levette a kagylót, és benyomott egy számot a
tasztatúrán. A füléhez emelte a kagylót. Várt.
Push érezte, amint a gyomra összeszorul, a farizmai megmerevednek.
Semmi se történt.
A másodpilóta visszatette a telefont, majd újra felvette. Ismét beütötte a számot, és a füléhez tartotta a
kagylót. Várt. Mondott valamit a kagylóba, de elfordult, és így Push nem hallotta tisztán. Push azt gondolta,
hogy azt mondja: „Harvitt kapitány?”, de nem volt benne biztos. A pilóta arcán most már némi aggodalom
tükröződött, amint a választ várta a telefonból.
Semmi se történt.
Letette a telefont, ismét megpróbálkozott a kulccsal, ezúttal nagyobb erővel, félig elhajlította a kulcsot a
zárban, és előre-hátra mozgatta az ajtót a tokban.
– Eltolta a belső reteszt – mondta a stewardessnek, elég hangosan ahhoz, hogy Push is meghallja. Most már
mind a pilóta, mind a stewardess arcán ijedt kifejezés ült.
Ez a szemét már semmivel sem törődik, gondolta Push; ezt jelentette az a pillantás. Megőrült. Felismert
engem, és ezzel betelt a pohár. Kicsatolta az övét és felállt, a pilóta felé indult.
– Kérem, uram – szólt a stewardess, felemelve a kezét. – Kérem, térjen vissza a helyére...
Push nem figyelt rá, elővette a jelvényét a kabátja zsebéből és megmutatta nekik, anélkül, hogy a többi utas
meglátta volna.
– A konyhába – mondta. – Beszélnünk kell. Most azonnal.
Mindhárman benyomultak a konyhába, és Push a testével eltorlaszolta a bejáratot, hogy semmi ne
hallatszódjon ki.
– Gyilkossági detektív vagyok Denverből – mondta közel hajolva, miközben megpróbált suttogni, bár ez
elég nehéz volt a gép sivításán át. – A kapitányuk után nyomozok – megpróbált hivatalosnak tűnni. –
Okunk van azt hinni, hogy a kapitány... tömeggyilkos. – Majdnem darabolót mondott, de az utolsó
pillanatban meggondolta magát.
Mindketten hitetlenül bámultak rá.
– Dan Harvitt? – rázta meg a fejét a másodpilóta. – Lehetetlen.
– Nemcsak hogy lehetséges, de egészen biztos. Nos, azt hiszem, hogy felismert engem, és magát kizárta a
pilótafülkéből...
– Jézus, ember! – kiáltott közbe a pilóta. – Maga ennek a gépnek a kapitányáról beszél!
– Kizárta magát a fülkéből – ismételte meg Push és valami szörnyűséget tervez.
– Mit?
– Nem tudom. Valamit. Különben nem zárta volna ki magát. Azt hiszem, hatalmas veszélyben forgunk, és
ha nem kapjuk ki gyorsan a fülkéből, talán mind meghalunk.
Úgy beszélek, mintha egy kézikönyvből idéznék, gondolta, tisztára mint egy rohadt kézikönyv.
A másodpilóta megrázta a fejét, megfordult és Pusht megkerülve kiment a konyhából.
– Maga megőrült. Lehet, hogy csak nem hallott engem...
Ismét dörömbölni kezdett az ajtón, és mikor semmi sem történt, újra levette a telefont.
– Kapitány, itt Wilson. Úgy tűnik, valami probléma van az ajtóval. Kérem, nyissa ki.
Push az első osztály poggyásztartójához lépett és kinyitotta a tolóajtót. Megtalálta Harvitt fekete táskáját,
kinyitotta és elkezdett keresgélni benne.
– Uram? – állította meg a stewardesst. – Önnek tilos itt tartózkodnia. Ez Harvitt kapitány személyes
holmija...
Push dörmögött valamit és kihúzott egy kemény, fekete tokot, ami furulyatartóhoz hasonlított. Kinyitotta és
ott feküdt a kés. Hosszú, keskeny pengéjű kés volt, kemény, fekete, tarka mintás guminyéllel..
Push pontosan tudta, mi ez, mivel volt egy rövid – háromnapos – viszonya egy orvostanhallgatónővel,
akinek ugyanilyen kése volt, mint ez. Egy a polgárháború korából származó sebészszike. Az a nő
hússzeletelésre használta a kését. Poénként. Push azonban nem tudott nevetni rajta.
A kés valahogy gonosznak tűnt. A penge mintegy húsz centi hosszú lehetett, elvékonyodó, a végén
pontszerű hegyre keskenyedett. Olyan fényesre lett tisztítva, hogy szinte krómnak vagy égetett ezüstnek
tűnt. Az orvostanhallgatónő elmondása szerint nagyobb amputációkra használták, a kéz, kar vagy láb
hatalmas, húsos részeinek eltávolítására. Be is mutatott Pushnak egy gyors sebészeti vágást a csonton, a
fűrész használata helyett, a pecsenyét használva illusztrációként. Push ezek után képtelen volt megenni a
húst.
Megmutatta a kést a másodpilótának és a stewardessnek, még mindig ügyelve, hogy a többi utas ne vegye
észre.
– Ezt használta...
Elvette a telefonkagylót a pilótától és a füléhez emelte.
– Harvitt, figyeljen, itt a rendőrség. Mindent tudunk magáról. Minden oké, magának segítségre van
szüksége. Nyissa ki az ajtót és segítünk. – Milyen könnyen tud hazudni. – Nyissa ki szépen az ajtót és
mindent megteszünk, amit csak lehet, hogy segítsünk magának...
– Hall engem egyáltalán? – kérdezte Push a másodpilótát.
– Igen. Ha rajta van a fülhallgató. – Wilson megdörzsölte a nyakszirtjét és szinte zavartnak látszott. –
Figyeljen, ha magának igaza van, de ezt tényleg csak feltételesen mondom, nem bírom elhinni, hogy igaza
legyen.
– Csak higgye el.
– Tehát hogyha igaza van, akkor mit gondol, mit fog tenni?
Push megvonta a vállát.
– Én is csak találgatok. Bármit. Összetöri a gépet. Megöl bennünket. A fickó bepörgött. Ki kell onnan
hoznunk valahogy. Azonnal. – Majdnem hozzátette: élve vagy halva.
Packard irányításszabálya. Sose engedd, hogy a gyanúsított irányítsa a szituációt. Tartsd meg magadnak az
irányítást. Ha már az irányítás elvesztéséről van szó, gondolta Push, uramisten!
– Költöztesse ki ezeket az embereket az első osztályról – mondta a stewardessnek –, küldje hátra őket a
másik kabinba, és húzza be a függönyöket.
A stewardess a másodpilótára nézett, aki bólintott, mire a lány elment teljesíteni az utasítást. Mostanra az
első osztály utasai már tudták, hogy valami nincs rendben, és a félelem hihetetlen gyorsan elérte a hátsó
kabint is. Az utasok megállították a lányt és magyarázatot követeltek. Duruzsolás hallatszott, fel-alá jártak
az információk, egyre erősödött a zaj, és a stewardess bedugta a fejét a függönyön.
– Ha itt nincs szükség rám, akkor inkább hátramegyek, és ott maradok segíteni a másik stewardessnek.
Push bólintott, és amint a lány eltűnt, elővette a revolverét és megcélozta azt a helyet, ahol a
reteszfelerősítés az ajtó feléjük eső részén is látszódott.
A másodpilóta megrázta a fejét.
– Semmi lövöldözés. Ha kilyukasztja a géptestet, felrobbanhatunk, ahogy a kabin nyomása változik...
– Mint az a gép Hawaii fölött? – Push maga előtt látta a gépről készült képeket a televízióban, felrémlett az
üzemanyagtartályon tátongó hatalmas lyuk.
– Pontosan. Ne lőjön!
Még mindig ott a kés. Elrakta a revolvert, és az ajtórésbe tolta a kést. Meglehetősen vékony ajtó volt, de jól
beépítették, és Push nem tudta a zárba nyomni a pengét.
– Be kell törnöm. Mondja el pontosan, hogy hol ül a kapitány.
– A bal oldali székben. Valószínűleg rajta van az öve, azt ki kell oldania. A kioldógomb a kapitány
mellkasának közepén van. Csak fordítson rajta egyet az óra járásával ellentétes irányban, és az öv ki fog
nyílni. Aztán próbálja meg kirángatni a székből, amilyen gyorsan csak tudja, mielőtt még tehetne valamit,
én meg közben megpróbálok beugrani a másik székbe, amilyen gyorsan csak lehet, hogy átvegyem a gé...
A gép hirtelen előredőlt és felgyorsult. A manőver olyan éles volt, hogy feldobta Pusht a mennyezetre,
beverte a fejét a sarokba, majd a másodpilóta is mellette kötött ki. A főkabinban lévő emberek sikítani
kezdtek. Push a szeme sarkából látta, hogy az egyik stewardess és néhány be nem kötött utas szintén a
mennyezetre röpül. Étel- és italtálcák szóródtak szét és csapódtak a plafonon, aztán visszazuhantak a földre.
– Lefele viszi a gépet! – kiabált a másodpilóta, holott a szája közvetlenül Push füle mellett volt. – Bele fog
rohanni valamibe!
Ahogy a gép felvette a lefelé tartó szöget, Push és a pilóta a földre estek. De a padló még mindig erősen
előredőlt.
– Nem sokáig tarthatja már így! – kiabálta a másodpilóta. – A sebesség túl gyorsan nő. Darabokra fog törni
a gép.
Push kétségbeesve belerúgott az ajtóba. Nem nyílt ki. Hátrahúzódott, újra és újra belerúgott, a félelem
vezette, de az ajtó még mindig nem engedett. Hátrament, egészen a hátsó kabin ajtajáig, mély lélegzetet
vett, megfeszítette a lábát, és minden erejét összeszedve belerohant az ajtóba.
– Arrrrrrhhhhhhnnnnnngh!
Az ajtó kinyílt.
Push üvöltve berohant a kabinba, az ajtó kicsapódott előtte.
Harvitt félig elfordította a fejét, ahogy Push lecsapott rá. A szélvédőn nem látszott se az ég, se a föld. Csak
egy város. Egy város központját célozta meg.
Push átnyúlt Harvitt válla fölött és a kioldógombot kereste. Mindent, amit csak megmarkolt, húzott,
forgatott, közben pedig trágár szavakat kiabált, ismételgetett összefüggéstelenül.
Tépte, szaggatta a pilóta mellkasát, érezte, amint Harvitt lecsap rá, a fejére, aztán az öv engedett, hirtelen
kioldódott. Megragadta a pilóta nyakkendőjét és haját, elkezdte kifele húzni, a pánik csak fokozta erejét.
Húzta, rángatta Harvittot ki a székből, közben üvöltött, Harvitt pedig rugdosta, tépte az arcát, harapott és
megpróbált sikítani a fojtogató nyakkendő szorításában. Mindketten állatokká változtak már, Push
felrántotta a pilótát és kivonszolta a székből, ki a pilótafülkéből, át az első osztályú kabinba.
– Arohadtszemétkurvaanyádat...
Semmi nem tartóztathatta volna fel. Rángatta Harvittot, nem is érezte a karmolásokat és harapásokat, nem
figyelt rá, hogy vér folyik az arcából, belevágta Harvittot az első üléssor alá, a székek karfájába csapdosta a
fejét, fojtogatta a nyakkendőjével, tépte és verte, és semmi másról nem tudott; nem érezte vagy látta, ahogy
a másodpilóta a géppel küzd, nem érezte, nem látta, amint a gép épp csak elhúz Salt Lake City utcái felett,
nem vette észre a stewardesst, aki próbálta lehúzni Harvitt testéről, a kabátját és a haját rángatta. Csak a
nyakkendőt érezte és a saját vad vágyát, ahogy csavart és ütött és rángatott, míg Harvitt karja le nem
hanyatlott, és a lába abba nem hagyta a rugdosást, amíg nem érezte, hogy Harvitt izmai elernyednek, és
akkor már tudta, hogy vége, Harvitt már halott.
Akkor oldalt fordult, a padlóra dőlt a halott pilóta mellé, és feltört belőle a sírás, és csak egy másodperc
elteltével jött rá, hogy már nem trágárságokat kiabál, hanem azt mondogatja: Dave, Dave, Dave...
És tudta, hogy végre vége van az egésznek.
Epilógus
Push az asztalánál ült és az arcán lévő sebeket piszkálta. Két harapás elfertőződött, és antibiotikumokat
kellett szednie, de a sebei mostanra már gyógyulófélben voltak.
Minden gyógyulófélben volt.
A botrány nagyrészt elcsitult, és bár Quinsey a lehető legszemetebbül viselkedett, de a késen, a
helyszíneken és a kesztyűkben talált ujjlenyomatok elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy végül befogja a
száját, még ha a bíróságnak mindez nem is volt tökéletesen elég. Természetesen nem volt szükség a
bíróságra. Harvitt cselekedete – az a tény, hogy Salt Lake Citybe akart fúródni a géppel – nyilvánvalóvá
tette, hogy elmebeteg volt, és végső bizonyítékként Harvitt seattle-i hotelszobájának WC-jéből előkerült
egy gumikesztyű is. A szobalány a WC-pumpával szedte ki, és már majdnem eldobta, mikor meglátta a
belsejében a vért. Erre úgy döntött, elmondja a barátjának, aki meg hallott valamiféle illegális
abortuszszervezetről. Elmentek a rendőrségre, ahol az ellenőrzés során kiderült, hogy a vér megegyezik
annak a keleti lánynak a vérével, akit Beacon Hillen találtak. Ez már bizonyíték volt, és így minden
elrendeződött. A légitársaságnak nem volt szüksége arra, hogy kiderüljön, hogy egy őrült pilóta dolgozott
náluk, Quinsey be akarta söpörni az elismeréseket az „ő” munkájáért, hogy megoldotta a darabolóügyet,
Push pedig azt akarta, hogy hagyják békén.
Így mindenki megkapta, amit kívánt.
Kivéve, hogy Posht most elárasztotta a papírmunka, pedig ezen a fülledt nyári napon egyáltalán nem volt
kedve a seggén ücsörögni az asztalánál.
– Maga Edward Tincker nyomozó?
Egy pólót viselő férfi állt előtte. A póló elején egy rockzenekar neve díszelgett. A férfi harminc felé
járhatott, de fiatalosan öltözött, mosolygott, és nagyon elégedettnek látszott önmagával.
Push bólintott.
– Igen. Mit akar?
– Ezt szeretném átadni magának.
Átnyújtott valami papírt Pushnak, aztán megfordult és kisétált a szobából. Push a papírra nézett és látta,
hogy egy idézést tart a kezében. Polgári per indult ellene, a felperes a Hivatásos Pilóták Szervezete. Oka
„zaklatás és sérelem” Stephen P. Baylor nevű tagjukkal szemben.
A pokolba is, gondolta, kíváncsi lennék, vajon mit jelent az a „P.”?
Felállt és a papírkosárba hajította az idézést. Elmegy Scarfhoz, gyorsan megiszik hat-hét hideg barna sört,
és ivás közben Dave-re gondol. Aztán bevág egy burritót, utána iszik még egy keveset, berúg, és amikor
már részeg lesz, elautózik a volt felesége háza előtt, csak azért is. Később felhívja Rosát és megmondja
neki, hogy még mindig szereti, és talán Rosa ráér és találkozhatnak valahol, és elmehetnek egy motelbe, és
szeretkezhetnek egyet.
Mert erre valók ezek a fülledt délutánok.

Vége