4.

MOLIERE (1622-1673)
A 17. században, a barokk művészetek virágkorában, a barokk falak között
bontakozott ki a francia klasszicizmus. A klasszicizmus stíluseszménye a
klasszikus antik kultúra, amelynek követését kötelező szabállyá teszi. Alapvető
művészi értéke az ésszerűség és a valószerűség. Az irodalom feladatának tekinti
a tanítást, a pozitív erkölcsi minták felmutatását. Legmagasabb rendűnek az
eposzt tartják, azután a tragédiát, ill. az ódát. A komédia felértékelődése
Moliere munkásságának köszönhető, akit maga XIV. Lajos király támogatott.
Moliere 1622-ben Párizsban született Jean-Baptiste Poqelin néven. A jezsuiták
párizsi kollégiumában tanult. Jogi doktorátust szerzett, de a színházat
választotta hivatásul. 1658-ban bohózatával megnevettette a királyt, aki helyet
adott társulatának a párizsi Petit-Bourbon színházban. 1659-től népszerűbb
komédiaszerző lett. 1662-ben feleségül vette Armande Béjárt színésznőt.
Gyermekük keresztapaságát maga a király vállalta. 1673-ban a Képzelt beteg
című előadásán rosszul lett és aznap éjjel meghalt.
A francia klasszicista színjátszás nagy mestere színműíróként, színészként,
táncosként, zeneszerzőként, rendezőként is híressé vált korában. Színpadi
műveiben – ahol már zárt térben, mesterséges fénynél, kosztümben színésznők
is játszottak, valamint a felvonások végét függöny jelezte - nem csak a
klasszicizmus szigorú szabályai mutatkoznak, hanem az olasz eredetű
commedia dell’arte (népi gyökerű bohózat, a rögtönzésre épít) és a francia bohózat, a
farce (rövid ,komikus, gyakran durva, trágár műfaj) is érződik.

TARTUFFE
Az 1664-ben bemutatott, 5 felvonásos dráma, szabályos klasszicista komédia.
Egy helyszínen, rövid idő alatt, egy cselekmény játszódik. A mű az
álszenteskedés társadalmilag veszélyes bűnét leplezi le. A konfliktust a családi
egység értékét veszélyeztető álszent látszatértékek támadása okozza.
Az expozíció lényegében egy zajos tömegjelenet. A két főszereplő, a hiszékeny
Orgon és az álszent Tartuffe kivételével mindenki jelen van. Pernelle asszony,
Orgon anyja a család tagjait becsmérli. Szerinte csak fia és annak pártfogoltja,
Tartuffe képviseli a helyes értékrendet. Ezután lép színre Orgon, aki rajongva
magasztalja Tartuffe érdemeit:
 4.
„Ahogy megláttam őt – ha úgy állna előtted,
Úgy éreznéd te is, hogy meg kell őt szeretned.
Eljött naponta a templomba jámborul
S láttam – mellettem állt – térdre hogyan borul.
Őt nézte az egész gyülekezet azonnal,
Mert úgy imádkozott, olyan nagy buzgalommal,
Hol sóhajtott, hol a két kezét tárta szét
És csókolgatta a templom kövezetét.”

A családfő azt sem titkolja, hogy családját is kész feladni érte.

Lánya, Mariane kezét már Valérnak ígérte, de mégis úgy dönt inkább Tartuffe-
höz adja feleségül. Ez indítja a bonyodalmat. Már mindenki Tartuffe-ről beszél,
de ő még nincs jelen. A főszereplő késleltetése bravúros dramaturgiai fogás.
Ezzel az expozícióval Moliere kivívta a klasszicista kritikusai csodálatát is.
Csak a 3. felvonásban lép színre Tartuffe, aki önostorozó, hitbuzgó ember
színében tűnik fel. Szőrcsuhája, ostora olyan túlzó megnyilvánulásai
vallásosságának, ami rögtön komikus formában tünteti fel. A jellemkomikum (a
hős saját tulajdonságai miatt válik komikussá) fokozását szolgálják az egymást követő
jelenetek, ahol Dorine-t (szobalány) szemérmetlenséggel vádolja dekortázsa
miatt, majd rögtön letámadja Elmirát, a családfő feleségét szerelmi
vallomásával. A vallomás nem hatja meg az asszonyt, viszont úgy gondolja,
befolyást gyakorolhatna a közelgő esküvőre. Damis, Mariane testvére azonban
mindent hallott. Az indulatos ifjú úgy érzi leleplezheti a csalót. Tartuffe elismeri
bűnét, viszont Krisztusi szerepbe helyezkedve magára vállalja a világ összes
bűnét, ezzel megvezeti Orgont, aki egy szatirikus jelenetben mellé térdelve
szidja fiát és engeszteli „testvérét”. A leleplezés késik, győz a hiszékenység.
Orgon kitagadja fiát, minden vagyonát Tartuffe-re íratja és a lányát még aznap
hozzá szeretné adni. A felvonás végére Orgon családi kapcsolatai
összeomlanak, minden Tartuffe kezébe kerül. Elmirának muszáj lelepleznie a
csalót.
A helyzetkomikum egyik nagyjelenete az „asztaljelenet”. Részben a farce,
részben a cselvígjátékok hatását mutatja. Az asztal alá bújva a családfő szinte
megbénul, mikor Tartuffe magáévá akarja tenni Elmirát az asztalon. A csaló
lelepleződik, de fölényesen kerül ki a helyzetből: megveti Orgont és tudatosítja,
hogy itt már ő a ház ura. Elérkeztünk a mű tetőpontjához. Úgy tűnik már nem
lehet tovább fokozni Orgon megaláztatásait, de mégis. Előkerül egy doboz,
melynek titkát Orgon Tartuffe-ra bízta. Tragikus fordulatot vesznek az
események. Párhuzamos jellem (kettőzés) oldja a feszültséget. Az egyik
Pernelle asszony, aki még mindig nem hiszi el, hogy Tartuffe álszent. A másik
Lojális úr, a végrehajtó, aki cinizmusában talán még a csalón is túltesz. A
4.
végrehajtó ki akarja lakoltatni a családot. A családfőnek a doboz titkai miatt
menekülnie kell. Megoldásként Valér - kivel igen csak rosszul bánt – pénzt ad
neki és meg akarja szöktetni. De már késő. Megjelenik Tartuffe a
rendőrfőnökkel. A rendőrfőnök először hagyja, hogy a csaló porig alázza a
családfőt, aztán váratlanul bejelenti, hogy nem Orgont, hanem Tartuffe-t viszi
börtönbe.
A felszabadító vég nem oldja fel a katasztrófa okozta nyomasztó érzést.
Elgondolkodtatásra ösztönözte a befogadót: a pozitív fordulatot egy felsőbb
erő vezette? Moliere korában ez a felső erő maga a Napkirály volt. Híres
mondását „Az állam én vagyok” mind ismerjük. A király kötelességének
tartotta a rend védelmét, a törvényesség betartását és az alattvalók igazságos
igazgatását. Moliere királyhoz való viszonya még a 20. század íróját, Mihail
Bulgakort is megihlette.