Moliére: Tartuffe

Jellemkomikum és helyzetkomikum

A komikumnak két típusát különböztetjük meg: a helyzet- és a jellemkomikumot.

A jellemkomikum, mint a neve is mutatja, egy szereplő jelleméből adódik. Ez
többnyire kisszerű vagy átlagos alak, olyan típushős, aki valamilyen hibás tulajdonsága,
például kinézete, viselkedése, téves eszméi miatt válik nevetség tárgyává. A jellemkomikum
forrása gyakran az, hogy valaki többnek akar látszani annál, mint amilyen
valójában: szebbnek, okosabbnak vagy éppen erkölcsösebbnek szeretne tűnni, de
lelepleződik.
A helyzetkomikum ezzel szemben nem feltétlenül kapcsolódik kisszerű alakokhoz:
bárki cselekedhet tévesen, válhat nevetségessé egy adott helyzetben. A szituációból fakadó
tévedések és félreértések azok, melyek a helyzetkomikum alapját képezik. Molière
komédiáiban a korábbi szerzők által is alkalmazott jellemkomikum mellett a helyzetkomikum
is megjelent – egyik leghíresebb példája épp a Tartuffe tetőpontja, az „asztaljelenet”,
melyben Orgon egy asztal alá bújva bizonyosodik meg Tartuffe kétszínűségéről.

Klasszicista dráma

A Tartuffe-ben kibontakozó drámai szituáció voltaképpen jellegzetesen klasszicista

problémafelvetésről árulkodik: Orgon a mértéktartás és az észszerűség ellen vét, amikor
alapvető érdekei ellenére alárendeli és kiszolgáltatja magát Tartuffe-nek, s ezzel nemcsak
háza békéjét borítja fel, de jövőjét is kockára teszi – és ezt felismerve családtagjai is a józan
ész nevében emelik fel szavukat a betolakodó ellen. A dráma erkölcsi ítélete a végletesen
kiéleződő konfliktusban egyértelmű, így a Tartuffe a tanítva gyönyörködtetés eszményét is
megvalósítja.
Molière emellett formai szempontból is a klasszicizmus szabályaihoz igazodott.
A Tartuffe kitérők nélkül haladó cselekménye teljes egészében a címszereplő alakja köré
szerveződik, és egyetlen helyszínen (Orgon házában), rövid idő alatt játszódik. A dráma
tehát megfelel a hármas egység klasszicista elvének.

A Tartuffe szerkezete
Mozgalmas, gyors tempójú jelenettel indul a dráma: az alaphelyzetet, a szereplőket és
egymáshoz való viszonyukat családi veszekedés tárja fel. A család két „pártjának” konfliktusa
tehát már ekkor adott, a családfő Mariane kiházasításával kapcsolatos tervei miatt azonban
a szerelmes fiatalok kilátástalannak tűnő helyzetbe kerülnek, és végső soron ez sarkallja
cselekvésre a szereplőket, ez indítja el a drámai viszonyváltások sorozatát.
A cselekmény tétje ettől kezdve az, hogy sikerül-e Tartuffe odaadó híveit (Orgont és
Pernelle asszonyt) meggyőzni. Hiába áll azonban minden jelenet
középpontjában a címszereplő, színre léptetését Molière késlelteti. Tartuffe csupán
a harmadik felvonásban bukkan fel, miután a dráma már sok nézőpontból bemutatta, ekkor
viszont két kulcsjelenetben (III. 2–3.) a néző/olvasó előtt is lelepleződik képmutatása.
A cselekmény fordulópontja a III. felvonás zárlata. Orgon ekkor dönt dühében
az esküvő előrehozásáról (és a vagyonátruházásról), s a határidő-dramaturgia miatt
az események ritmusa felgyorsul. Ettől kezdve viszont a szereplők csak látszólag
befolyásolhatják az eseményeket – Tartuffe már győzött, s a vígjátéki végkifejlet szerves
cselekménybonyolítással elérhetetlennek tűnik.

A komikum határvidékén
A Tartuffe gazdagon kihasználja a komikum különböző változataiban rejlő
lehetőségeket, alapvetően azonban a jellemvígjátékok típusába tartozik. Finoman egyénített
figurái közül egyértelműen a címszereplő emelkedik ki, akinek a végletekig karikírozott
vonásaiban Molière a korabeli társadalom egyik tipikusnak látott jellemhibáját, a képmutatást
gúnyolja ki. Tartuffe alakja ellentmondásos szerepet tölt be: bár szavai és tettei ellentéte,
minden határon túlmenő álszentsége, pengeélen táncoló merészsége a komikum legfontosabb
forrásai közé tartoznak, sötét színekkel megrajzolt, gátlástalan, intelligens személyisége
folyamatos feszültséget teremt, és egy sokkal borúsabb befejezés lehetőségével fenyeget.
Tartuffe és az alapvetően jó szándékú, becsületes, de családfői tekintélyével mégis
visszaélő, felelőtlen, befolyásolható, erőszakos Orgon figurája már-már a műfaj határait
feszegeti. A többiek viszont egyértelműen komikus karakterek, sőt jobbára
a komédiahagyomány kész típusai (mint a szókimondó, talpraesett szolga vagy a fenyegetett
szerelmesek), akiket Molière formált egy-egy vonással emlékezetes személyiséggé. Ennek
eszköze a Tartuffe-ben elsősorban a nyelvi humor. Pernelle asszony fölényesnek szánt
megszólalásait például a készen kapott nyelvi elemek, bölcselkedő közhelyek bőséges
használata hitelteleníti („A látszat gyakran tévútra visz.”), Dorine pimasz iróniája egyszerre
jellemzi őt magát és Tartuffe-öt („Volt vagdalt ürücomb, amelyből egy felet / S még áhitatosan
két foglyot megevett.”), az asztaljelenetben pedig a címszereplő beszéde válik komikussá
azáltal, hogy Elmirát ostromolva sem mond teljesen le kenetteljes stílusáról („Mert fontos
tudomány s a szükséglet hatása / A lelkiismeret kellő kitágítása. / És igazolja majd
legrosszabb tetteit / A cél szentsége és a buzgó, tiszta hit.”).

A befejezés problémája

A királyi közbelépés, a család váratlan megmenekülése egyáltalán nem tűnik

szükségszerűnek, nem következik szervesen az előzményekből. A pozitív fordulat így
puszta véletlenként hat, s ez a kívülről jött megoldás a Tartuffe befejezését az isteni
közbeavatkozás (deus ex machina) görög irodalomból ismert cselekményelemével
rokonítja.
Elképzelhető, hogy Molière csupán a vígjáték konvencióinak tett eleget ezzel
a valószínűtlen befejezéssel, vagy támogatója, a király iránti tiszteletét fejezte ki. Megoldása
ugyanakkor értelmezhető ironikus gesztusként, annak keserű belátásaként, hogy a társadalom
valóságos viszonyai nem kínálnak kiutat a kiszolgáltatottság helyzetéből, így csak mesei
feloldás lehetséges. A komédia egyes értelmezői arra is kísérletet tettek, hogy a zárlatot
beillesszék az eseményeik organikus láncolatába, többek közt olyan mozzanatokat
hangsúlyozva, mint Orgon feljelentése. Tartuffe ugyanis ezzel voltaképpen önmagát adta fel –
vagyis ugyanazt a hibát követte el, amit korábban többször: nem tudott úrrá lenni indulatain.

A Tartuffe megjelenése és utóélete

Nem véletlenül tiltotta be a király nem sokkal bemutatása után a darabot, Tartuffe
álszent alakjában mind az egyházi, mind az udvari méltóságok magukra ismerhettek. Erre utal
a szerző előszavának néhány keserű mondata is 1669-ből, mikor először látott napvilágot
nyomtatott formában a mű: „Íme, itt a vígjáték, amely körül annyi zajt csaptak, s amelyet oly
sokáig üldöztek: a benne ábrázolt személyek alaposan megmutathatták, hogy hatalmasabbak
mindenkinél, akit eddig színpadra vittem.” A már 1664-ben bemutatott darab ugyan elnyerte
a király tetszését, de más hatalmasságok intrikái következtében
1669-ig tiltólistára került. A tiltás esztendei alatt – mint azt az irodalomtörténeti kutatások
feltárták – folyamatosan alakult a komédia, a szerző szerkezetileg is változtatott rajta, 1669-es
bemutatása pedig hatalmas sikert hozott Molière számára. Utóélete is hasonlóképpen sikeres
volt: a világ számtalan országában a mai napig játsszák a színházak. Magyarra már 1795-ben
lefordították, és a 19. századtól a magyar színházak repertoárján is rendszeresen megjelent.