A MAGYAR HADTÖRTÉNET 1000 ÉVE

- történelmi vázlat -

A Honfoglalás kora:

A kortárs nomád népekhez hasonlóan harcias őseink eredetéről,

honfoglalás előtti vándorútjáról, életmódjáról és harci szokásairól több, -
nem egyszer egymásnak ellentmondó - korabeli vagy közel egykorú
leírást ismerünk, akárcsak a honfoglalás lefolyásáról. Regino prümi apát
szerint, az általa rendkívül kegyetlennek tartott magyarok, 889-ben
bukkantak elő a Don folyó körüli mocsarakból és a náluk erősebb
besenyők támadása elől nyugatra húzódva útnak indultak "új föld és
szállás keresésére". Előbb "a pannon és avar pusztaságon kóboroltak",
majd gyakori betöréseikkel sorra megtámadták a karintiai szlovéneket, a
morvákat és a bolgárokat. Harcmódjukról azt írja: "Karddal nem sokat
vágnak le, annál többet ölnek le nyíllal, melyeket szaruból készült íveikről
oly művészettel igazítanak, hogy alig lehet azokat kikerülni". Mai tudásunk
szerint, csupán azt lehet bizonyosan tudni, hogy lehetett egy olyan
időszak, amikor őseink Európa és Ázsia határán egy ideig átmenetileg
hun uralom alatt éltek. Ezt követően kazár függőségben, ahonnan a
kettős vezérség intézménye is származott. A legrészletesebben Bölcs
Leó bizánci császár szól az ősmagyarok századokon át követett
harcmódjáról; színlelt megfutamodásaikról majd visszafordulásaikról,
fegyverzetükről, kimagasló harci fegyelmükről stb. Az egyszemélyi harci
vezetést elismerték, a vétkeseket keményen megbüntették, a
fáradalmakat és a nehézségeket derekasan tűrték. Gyors lovaikon
száguldozva roppant távolságokat győztek le. Hittek a fejedelmi család
természetfeletti küldetésében, s ezért követték vonakodás nélkül Kurszán
kündüt és Árpád vezért is az új hazába vezető úton, ahová 895-ben
érkeztek meg a Vereckei-szoroson, illetve másik csoportjuk a dél-keleti
Kárpátokon át. Kurszán meghalt a nyugati végeken a bajorokkal vívott
harcban, s Árpád egyedül maradt a vezér.

A Kárpát-Duna medence megszállása szakaszosan történt, és mintegy öt

esztendeig tartott. A Dunántúl birtokba vétele csak azt követően ment
végbe, hogy a magyarok egy csoportja Arnulf keleti frank király
szövetségeseként a brentai csatából hazatérőben megtudta: meghalt a
területre igényt tartó Szvatopluk morva nagyfejedelem és így gazdátlanná
vált ez a föld. Először főként a sík területeket szállták meg. Árpád
fejedelem törzse a legvédettebb, középső részeken telepedett le. Ötven
körül lehetett a nemzetségek száma, s később az államalapítás után
nagyjából egy-egy nemzetségi területen alakult meg egy-egy vármegye.
A védelem céljaira alakították ki a gyepűelvéket vagy gyepűket(1), amiket
kezdetben nem telepítettek be. A honvédelmet szolgálták a hazánkat
körülvevő úgynevezett ütköző országok is, amelyekkel őseink igyekeztek
szövetséget kötni. Ilyen volt többek között Bajorország, Csehország, a
Bolgár Birodalom vagy Lombardia. A védelem megszervezésével
párhuzamosan mintegy hét évtizeden át folytak a kalandozások is szerte
Európában. Ezek egyrészt gazdasági jellegű rabló portyázások voltak,
másrészt jól jött a harckészség ébren tartására. A kalandozó magyarokat
szinte mindenkor valamelyik nyugat-európai uralkodó hívta
segélycsapatul ellenfele ellen. A történészek különben kétségbe vonják a
magyarok "különös kegyetlenségéről" szóló vádakat, hiszen egykorú
feljegyzések szerint számos országon példás rendben vonultak át, így
egészen a mai Észak-Spanyolországig nyomultak békésen a mórok
ellen(!).

A kalandozó magyarok hadisikereinek a titkát mindenekelőtt

gyorsaságukban és fegyelmezettségükben találhatjuk meg. A nyugat-
európai nehézlovasság zártrendű csoportjait minden oldalról körülfogták
és távoli nyílzáporral nagy károkat okoztak azoknak. Ezt követően
színlelt megfutamodással, majd váratlan visszafordulásukkal csapdába
csalták és úgy semmisítették meg őket. Nagy lovastömegek színlelt
megfutamodása majd egyszerre történő visszafordulása kiemelkedő harci
fegyelmet igényelt, mely utóbbi ugyancsak hiányzott a nyugat-európai
seregek legtöbbjéből. Az ellenszert először Madarász Henrik német király
találta meg, amit a csata előtt így foglalt össze: "Midőn harcba rohantok,
senki se igyekezzék előbb odajutni mint bajtársa... fedjétek egymást
kölcsönösen pajzsaitokkal, s ezekkel fogjátok fel az első nyíllövéseket, és
ezután támadjatok rájuk ellenállhatatlanul heves rohamban, hogy csak
akkor legyen idejük a második nyilat kilőni, amidőn a fegyveretek által
ütött sebeket már érzik." Serege ezt követve 933-ban Merseburgnál
vereséget mért a kalandozó magyarokra, akik azonban emiatt még nem
szüntették be hadi vállalkozásaikat. A következő évben besenyő
szövetségben őseink Konstantinápolyig hatoltak, s a nyugati portyákat is
csak a 955-ben Augsburgnál elszenvedett vereség után hagyták abba,
dél felé, Itália, a Bolgár Birodalom és Bizánc ellen pedig még 15 évig
vezettek támadásokat. Valójában az itáliai hadi vállalkozások nyomán
ébredt fel az érdeklődés Taksony vezérben a kereszténység iránt. 962-
ben tehát követséget küldött a pápához egy püspök Magyarországra
küldését kérve. Ezzel indult meg a kereszténység felvételének folyamata
és Magyarország betagozódása a keresztény Európába.

A honfoglaló és kalandozó magyarokat több egykorú forrás szerint a

kíváncsiság és a nyitottság jellemezte a számukra idegen világ dolgai
iránt és egyúttal nagyfokú tolerancia is a mássággal szemben. Ez utóbbit
elősegítette a több etnikum és vallás egymás mellett élésén túl az a laza
törzsszövetségi rendszer is, amelyben éltek. Ám a vezetők fölismerték: ha
erős, tartós államot akarnak létrehozni, ahhoz egységes ideológia is kell,
s erre a kereszténység látszott legalkalmasabbnak. A felismerés és a
gyakorlati végrehajtás között azonban sok év telt el. Nagyon erős belső
ellenállásokat kellett sokszor ugyancsak véres eszközökkel fölszámolni,
amíg Géza fejedelem, majd fia Vajk, - a későbbi Szent István -
tevékenysége nyomán az ezredfordulón valójában is megalakult Európa
szívében az eddigi nomád államalakulat helyén, a keresztény Magyar
Királyság.

Első nagy királyunk világi törvényeinek a sorozatával éppúgy

megváltoztatta a korábbi gazdasági, társadalmi viszonyokat, miként
vallási rendelkezésével a belső hitéletet. A vérségi szervezet helyén
létrejövő magánbirtokláson alapuló új államban természetesen
megváltoztak a hadügyi viszonyok is. A királyság külső és belső védelmét
mind az országon belül mind a gyepűvonalon várak biztosították; döntő
többségükben ekkor még földvárak. Ezekre épült a katonai szervezet,
amely fő társadalmi bázisát a felbomló törzsek szabad magyarságából
merítette. A harcos jobbágyság falvait a király a várak szolgálatára
rendelte, száz háztartásból (innen ered a "század", mint katonai fogalom)
álló egységre osztva azokat. Velük az ispánnak vagy várispánnak
nevezett királyi tisztségviselő rendelkezett. A közrendű várnép, zömében
földművelő és állattenyésztő lévén, fizette az államnak a pénz- és a
terményadót, kisebbik hányaduk katonáskodott is. A királyi hatalmat
biztosító fegyveres erőszakszervezet ekkor, és még sokáig, nem különült
el markánsan honvédelmi és belső rendvédelmi funkciói szerint. Az
uralkodók hadserege az udvari vitézekből - nagyon sokszor külhoniakból -
a főpapok és udvari főemberek fegyvereseiből, valamint a határvédelmet
közvetlenül ellátó besenyőkből, székelyekből, kunokból, úzokból,
szlovénekből és magyar határőrcsapatokból került ki. Csupán az országot
fenyegető rendkívüli nagy veszély esetén került sor a királytól
magánjogilag független szabad magyarok hadba hívására. A
"hadtápellátást' a várgazdaságok biztosították, ahol nagy
élelmiszerkészletek voltak felhalmozva. A birtokos urak saját költségükön
tartoztak felfegyverezni és ellátni magukat és katonai kíséretüket. Már
ekkor használatosak voltak - természetesen a maitól eltérő jelentéssel - a
"had-nagy" és az "őr-nagy" elnevezések.

Fegyverzet és felszerelés valamint fegyvernemi megoszlás terén Géza

fejedelem és István király hadseregében keveredtek a régebbi és a
nyugat-európai mintára átvett hadelemek és hadformák. Már megjelentek
a honfoglaló íjas-szablyás harcosoknál nehezebb fegyverzetű, szabad
magyar lovasok is. Az uralkodó kíséretében egyre nagyobb számban
akadtak páncélos, bajor, sváb, itáliai, orosz-varég és lengyel urak is. Ezek
más harcászati gyakorlatot követtek, mint például a határőrszolgálatot
ellátó, zömében nem magyar etnikumú katonák, akik megtartották a
korábbi vágtázó-nyilazó haditaktikát.

Szent István király hadseregének létszámát nem ismerjük, de katonai

eredményei arról tanúskodnak, hogy a nehéz- és könnyűlovasságból, a
kor színvonalán mozgó hadigépekből álló had tekintélyes katonai erőt
képviselt az akkori Európában. Ezt támasztja alá, hogy a hódító
szándékkal hazánkra törő II. Konrád német-római császár két erős
hadseregét is fel tudta morzsolni 1030-ban, majd a tőrbe csalt hadsereg
maradványait üldözve a magyar sereg Bécsbe is benyomult. István e
siker ellenére békét kötött, mindenesetre a Lajta-Fischa közti területet az
országhoz csatolta. 1038-ban bekövetkezett halálakor egy olyan államot
hagyott utódaira, amelyben a belső ellenállást, a felkeléseket
fölszámolták, és amelytől kemény figyelmeztető leckét kapott az akkori
Európa legtekintélyesebb világi hatalmának számító német-római császár
is.
Az Árpád-házi királyok kora Szent István után:

Az a több mint két és fél évszázad, ami Szent István halálától az Árpád-
ház kihalásáig eltelt, vallási és hatalmi harcoktól volt terhes nem csupán
Magyarországon, de egész Európában, sőt Kis-Ázsiában és a Közel-
Keleten is. Míg a magyar honfoglalás és az államalapítás korát
Európában a népvándorlások, és a Római Birodalom kettéválása után
kialakult hatalmi űr jellemezték, addig a 11-13. századi korszakot a
keresztes háborúk, a rendi parlamentarizmus megjelenése, a városok
felemelkedése, a kereszténység megújulása, a császárság és a pápaság
közötti elkeseredett küzdelmek, valamint egy időn át a tatár hódítás
veszélye jellemezte. Legújabb történeti értékelések szerint ez az időszak
Európában a felvirágzás és a középkor delelőjének korszaka volt.
Ezekben a századokban Kelet-Közép-Európában hanyatlott a központi
királyi hatalom; nem utolsó sorban azért, mert az uralkodók
hozzátartozóikat gyakran egy-egy országrész adományozásával
elégítették ki. Emiatt például szomszédaink közül Csehország,
Lengyelország, a Kijevi Fejedelemség nagy mértékben felaprózódott és
meggyengült.

Magyarországon súlyosbította a viszonyokat, hogy Szent István, - fia

tragikus balesete miatt - fiú utód nélkül halt meg, aminek következtében
gyilkos trónharc indult az István pogány rokonainak mellőzésével
kinevezett unokaöccs, Orseolo Péter, valamint Aba Sámuel ellenkirály,
és a régi hithez ragaszkodó hívei között. Pétert a császár is támogatta,
így a trónharc tekinthető egyrészt kereszténységellenes, másrészt a
nemzeti önállóságot és függetlenséget biztosítani hivatott küzdelemnek
is. A Péter végleges bukása után trónra kerülő I. András, I. Béla,
Salamon és I. Géza királyoknak - akik összesen csupán három évtizednyi
ideig uralkodtak - folytatniuk kellett a belső - pogányellenes - és a külső,
függetlenségi küzdelmeket. A honvédelmi harcok kiterjedtek a császári
hódító hadjáratok kivédésére, valamint a keletről jövő támadások
elhárítására. Ez utóbbiak közül kiemelkedik az 1068-as, kunok ellen vívott
cserhalmi ütközet, amely hadtörténelmi szempontból azért is figyelemre
méltó, mert a magyarok ebben már nem nyilazással kezdték a harcot,
hanem lovasrohammal. Ugyanígy az ezt követő, Nándorfehérvár
elfoglalásával végződő magyar hadművelet, amikor a bizánci védők
bevetették a görögtüzet is.

A magyar hadisikerek egyik oka volt, hogy az ország katonai ereje a belső
pártviszályok ellenére sem gyengült meg számottevően. A 11. század
elején egymilliónyira becsült lakosság kétszáz év alatt megduplázódott,
aminek következményeként a 11. század végén 30.000 fős magyar
hadsereg egy évszázad alatt 50.000-re nőtt. A Szent István-kori
hadszervezet ugyan módosult, de alapjaiban ekkor még nem változott
meg. A harcokat vezető Árpád-házi királyaink többnyire tehetséges
katonai vezetőknek bizonyultak. Közülük is kitűnt Szent László királyunk,
aki évszázadokon át a magyar katonák legmegbecsültebb szentjének és
példaképének számított és 1992 óta, hagyománytiszteletből, a Magyar
Határőrség napját is június 27-én, László napkor ünneplik. A magyar,
besenyő, bolgár, örmény, lengyel, elbai, szláv, német, burgundi és görög
ősöktől származó nagy királyunk kimagasló termetével, páratlan
vitézségével, lovagias magatartásával méltán vált példaképévé többek
között oly kiemelkedő jelentőségű királyi utódjának is, mint amilyen Nagy
Lajos volt. László, Szent Istvánt tekintette példalépének. Sikeres
honvédelmi harcai mellett egyúttal országgyarapító is volt; Magyarország
területét Horvátországgal növelte, amellyel hazánk a 20. század elejéig
közös korona alatt élt. László államférfiúi és katonai erényeit nagy
mértékben elismerték nemcsak itthon, de Európa-szerte is. Halála után
nagyváradi sírja zarándokhellyé vált, középkori "istenítéletek"
színhelyévé. A kunok ellen vívott honvédő harcairól mondák sokasága
maradt az utókor számára.

A 12. századi Árpád-házi uralkodóink közül méltatlanul kevés figyelmet

szenteltünk a három évtizeden át uralkodó II. Gézának, aki sikeres
hadjáratokat vívott a hazánk önállóságát fenyegető Bizánc ellen.
Sikereinek titkát egy hazánkban időző művelt granadai mór ifjú, - aki száz
esztendővel Julianus barát előtt már járt a Baskíriában fekvő Magna
Hungáriában és onnan hozzánk jőve konstatálta a nyelvi azonosságot -
azzal indokolta: Géza rendkívüli vallási és nemzetiségi türelmet tanúsít a
hazánkban élő sok ezer mohamedán besenyő és üzbég iránt, akik emiatt
a legvitézebbül szolgálják őt a bizánciak elleni harcaiban. Papjai
tiltakozásával nem törődve, megengedi mohamedán alattvalóinak még a
többnejűséget is, ezért "hatalmas serege és vitézsége miatt minden nép
fél tőle".

Bátran elmondható, hogy hazánk a belső trónviszályok és a külső

hatalmak hódító törekvései ellenére a 12. században töretlenül haladt a
Szent István-i úton és vitathatatlanul Kelet-Közép-Európa vezető szerepet
betöltő politikai és katonai hatalmává vált. Az írásbeliséget bevezető III.
Béla királyunk évi 241.000 ezüst márka jövedelme megegyezett a
korszak angol uralkodóinak bevételével. Ekkor kezdték a szolgák felső-
és a közszabadok alsó rétegéből kialakult lakosságrészt jobbágyságnak,
míg az előkelőket, gazdagokat nemeseknek nevezni. Utóbbiak egyre
gazdagabbak lettek és befolyásukat a 13. században a királyi hatalom
kárára növelték. Ennek egyik megnyilvánulása volt 1222-ben az
Aranybulla kiadásának kikényszerítése II. András királyunktól. E
kiváltságlevél 31. pontja feljogosította az alattvalókat, hogy amennyiben a
király nem tartaná meg az oklevélben foglaltakat, joguk legyen
fegyveresen szembeszállni vele. (Ez volt a "ius resistendi" - a büntetlen
ellenállás joga.) Átalakult a korábban a királyi megyerendszer hadakozó
népeinek szolgálatán alapuló katonáskodási rendszer is. A nemesség
csak akkor volt köteles saját költségén táborba szállni a király parancsára,
ha az ellenség már az országba tört. Ennek káros hatása az 1241-ben
bekövetkező tatárjárás néven ismert mongol betörés idején mutatkozott
meg. Az ekkor uralkodó IV. Béla királyunk a közelgő támadás
elhárítására fel kívánta használni a mongolok elől hazánkba menekült
poloveceket is, vagy más néven; kunokat. Ám az őket a külsejük miatt
tatárok "kémjeinek" tekintő pesti lakosok meggyilkolták királyukat, mire
pusztítva elhagyták az országot. Így Béla király csak mintegy 25.000
katonát tudott szembeállítani a 65.000-es létszámú mongol fősereggel,
április első felében, Muhi-pusztán. A magyarok ekkor már nem ismerték
a korábbi kedvelt lovas-nomád harceljárást, ugyanakkor kevés ütőképes
nehézlovassal rendelkeztek. Mindez, párosulva a nagy
létszámhátránnyal, döntő vereséghez vezetett. A bekerített magyarok
közt pánik tört ki, Spalotoi Tamás leírása szerint "kiki magáról aggódván,
a közjóról senki se bír vala gondoskodni, a dárdák és nyilak záporát nem
szemben fegyverrel fogadják vala, hanem hátat fordítva, a lövésekre
minden lépten nyomon oly sűrűn hullanak vala, mint ahogy a megrázott
tölgyfáról a makk szokott potyogni ". A vereség ellenére voltak, akik
vitézül helyt álltak; így Kálmán herceg, a király öccse, Csák Ugrin
kalocsai érsek, vagy a francia Templomos Lovagrend katonái. Egy
korabeli kínai(!) évkönyv kemény magyar ellenállásról számol be. A
mongol hadak mindenesetre nagy pusztítást vittek végbe az országban,
de sok erődített várost és várat nem tudtak elfoglalni, ahová - akárcsak az
erdőkbe, hegyekbe, mocsarakba - a lakosság egy része bemenekült. A
tatárdúlásnak végül 1242 márciusában lett vége, ennek az okát máig
vitatja a történettudomány. A pusztítás ilyen rövid idő alatt is óriási volt. A
III. Béla korában kétmilliónyira becsült magyarországi lakosságszám
hazánk egyes részein a felére csökkent. Ez meghiúsította annak a
jövőbeni lehetőségét is, hogy a magukat magyaroknak vallók kitöltsék a
Kárpát-medencét.

A tatárok elől az Adriai-tenger partjára menekült IV. Béla király a mongol

kivonulás után megkezdte a második országépítés nagy munkáját,
aminek fontos részét képezte a honvédelem újjászervezése. A
nagyurakat arra szorította, hogy kővárakat építtessenek. Azt is elvárta
tőlük, hogy birtokaik jövedelméből minél több nehézlovast tartsanak, akik
a leghatékonyabbaknak bizonyultak a tatárokkal szemben is. A feudális
nagyurak magánhadseregének fejlesztése mellett IV. Béla nagy gondot
fordított arra is, hogy a királyi hadinépet átszervezze. Hadserege
különféle elemekből került ki: familiárisokból, a székelyek és a kunok
hadkontingenseiből, az iráni nyelvű jászokból, szlavón és horvát
nemesekből, a különböző lovagrendek nehézpáncélosaiból, a városok
által kiállított nehézlovasokból és lándzsásokból. A nehéz- és a
könnyűlovasok jól kiegészítették egymást a harcban. E kor magyar
katonái ismerték és használták a számszeríjat. A király 46 kővárat
építtetett, amelyek egyúttal nagy élelmiszerraktárak és menedékhelyek is
voltak ellenséges támadás idején. A fegyverek nagy részét a
magyarországi városok iparosai készítették. A mintegy 40.000 fős haderő
felét a magánhadak tették ki; tízezer harcost a kunok adtak és ennyire
tehető a királyi katonaság létszáma is. Ezzel a haddal a korabeli Európa
bármely uralkodójának komolyan számolnia kellett. IV. Béla már 1246-
ban győzelmes hadjáratot indított a tatárjárás alatt őt hátba támadó
Frigyes osztrák herceg ellen, s 1253-ban megszerezte Stájerország
nagyobb részét. Ottokár cseh király ellen viselt háborúi azonban nem
jártak átütő eredménnyel, mert az ellenfél több nehézlovassal
rendelkezett, mint ő. Ugyanakkor a király belső harcokra is rákényszerült
az utódának kiszemelt István fia ellen. Ennek ellenére Anjou Károly a
nápolyi király követe 1269-ben azt jelentette urának IV. Béláról: "ha ez a
dicső király fegyverbe szólítja a seregét, északon és keleten senki
mozdulni sem mer". Magyarország tehát nem egészen három évtizeddel
a tatárdúlás után katonai nagyhatalom volt Európában, s ebben
elévülhetetlen érdemei voltak IV. Bélának.

A folytatás azonban már korántsem mondható ilyen eredményesnek. Sőt!

Az utolsó Árpádok 31 évig tartó uralkodása alatt az ország ereje
jelentősen hanyatlott. Részben a megoldatlan kun kérdés, részben a
nagybirtokosok túlzott hatalma miatt. Olyan társadalmi krízis kezdett
kibontakozni az országban, amely a fejlődés egy bizonyos fokán Európa-
szerte szinte mindenütt megfigyelhető volt. A hanyatlás ellenére a magát
Atilla hun király reinkarnációjának tekintő IV. (Kun) László magyar király,
Habsburg Rudolffal szövetkezve, 1278 augusztusában, a morvamezei
csatában, döntő vereséget tudott mérni a Nyugat-Magyarország
megszerzésére is törő II. Ottokár cseh királyra, aki maga is elesett a véres
csatában. A Habsburg-ház szempontjából viszont elmondható, hogy a
család igazi emelkedését, európai súlyának növekedését ez a magyar
segítséggel elért katonai győzelem indította el. IV. László még vissza
tudta verni az 1285-ös "második tatárjárás"-nak nevezett mongol betörést
is, de ezt követően orvgyilkosság áldozatává vált. III. András, az Árpád-
ház utolsó "aranyágacskája", már nagyrészt az előkelők bábja lett.
Ezeknek az oligarcháknak a hatalmát csak utóda, Károly Róbert tudta
nehéz harcokban megtörni. A történtek ellenére elmondható, hogy az
Árpád-házi királyaink alapozták meg Magyarország európai súlyát és
tekintélyét, s erre épültek az elkövetkező századok vívmányai.

Magyarország fénykora: az Anjou királyok és Luxemburgi Zsigmond

A 14. századot és a 15. század első felét - amelyben Magyarországon két

Anjou-házi és egy Luxemburgi-házi király uralkodott dicsőségesen -
Nyugat-Európában a lovagság, a lovagi eszme hanyatlása jellemezte,
Közép-Európában viszont éppen ennek a fellendülése. A pápaság
végérvényesen elveszítette világi hatalmát, de hatalom-megoszlás történt
Nyugat-Európában a világi uralkodók között is. Mindez kedvezett a közép-
európai régiónak, amelybe hazánk is tartozott. Ugyanakkor már
megjelentek ebben az időben Dél-Európában azok az oszmán hódítók,
akik később nemzeti meglétünk sírásóivá váltak, sőt az ország
nagymérvű pusztulását okozták. Egyelőre azonban még a virágzás
korszaka kezdődött.

Az Anglia és Franciaország között dúló Százéves háború (1339-1453),

valamint az 1347-ben kezdődő, óriási mérvű és elsősorban Nyugat-
Európát pusztító pestisjárvány, amely a lakosságnak közel a felét
elragadta, s a jórészt ezek nyomán támadt nagy parasztlázadások
Nyugat-Európát meggyöngítették. Mindez elősegítette, hogy a közép-
európai régióba tartozó Magyarországon az Anjouk és Zsigmond
uralkodása alatt, a középkor alkonyán hazánk fénykora következett be.

A tények amellett tanúskodnak, hogy a magyar történetírás

megalapozatlanul minősítette az Anjoukat vagy Luxemburgi Zsigmondot
"idegen" uralkodóknak, szemben a "nemzeti" Árpád-házi királyokkal. Ez
az ítélet nem helytálló azon az alapon sem, hogy mely uralkodók
szolgálták hatékonyabban a magyar nemzeti érdekeket. Az Anjouk, sőt a
német-római császárrá is választott Zsigmond ősei között volt annyi
magyar etnikumú, mint a legtöbb Árpád-házi király ősei közt. És ami
igazán figyelemreméltó; ők tették Magyarországot az akkori Európa
egyik leghatalmasabb - ha nem a leghatalmasabb - országává, közel
másfél százados uralkodásuk alatt. Ekkor teljesedett ki hazánkban a
lovagkor, s jött létre a reneszánsz királyi udvar, ami azután példaként
szolgált Hunyadi Mátyásnak is. Az Anjou királyok - Károly Róbert és Nagy
Lajos - uralkodása idején hazánkban kiteljesedő lovagvilág egyaránt
jelentett sajátos életformát és hadakozási szokásokat is. A lovagi tornák
egyik célja a fegyvergyakorlat volt. Ezek ünnepélyes külsőségek,
szabályozott keretek között mentek végbe. A lovagság fénykora a 14.
századra esett, s Nyugat-Európában a század végétől megindult a
hanyatlása. Ehhez erősen hozzájárult a lőfegyverekkel felszerelt,
korszerű zsoldos seregek megjelenése. Ezek háttérbe szorították a
hadviselésben a vitéz, de többnyire fegyelmezetlen, kötelékharcászatra
teljességgel alkalmatlan lovagokat (lásd: Agincourt).

A 14. század - nemzeti históriánk egyik legizgalmasabb és legsikeresebb

évszázada -, baljós előjelek között köszöntött ránk. Az ekkor élő
magyarok bizonyára nem gondolták, hogy abból a belső zűrzavarból,
amely III. András halála után szakadt az országra, rövidesen hazánk
fénykora bontakozik ki. A királyi hatalom a mélyponton volt, az oligarchák
az uralkodóval azonos jogokat gyakoroltak; pénzverés, önálló hadsereg
tartása, bíráskodás, territoriális uralom stb. A leghíresebb ilyen családok;
a Felvidéken Csák Máté, a Dunántúlon a Németújváriak, vagy a
Kőszegiek, az ország keleti részén az Amádék. Magyarország
szerencséjére nem akadt ebben az időben a szomszédságában olyan
nagyhatalom, amely kihasználta volna hódításokra ezt az anarchiát.

A fejetlenségben rendet tevő Anjou-házi Károly Róbert vagy más néven:

I. Károly, egyik nagyanyja Mária magyar királykisasszony volt. Az
uralkodó közeli rokonságban állt a Habsburg-házzal is és az ekkor szilárd
központi hatalom alatt élő Nápolyi Királyságból jött Magyarországra.
Először 1301 tavaszán koronázták magyar királlyá, de az ellenkirályokkal
vívott trónharcok miatt ezt megismételték 1309-ben, majd 1310-ben is. Az
ügyesen taktikázó ifjú uralkodó csak az 1312-es rozgonyi csata után
mondhatta magát az ország igazi urának, amikor is a kassai polgárok
támogatásával diadalt aratott Csák Máté és az (Aba)-Amádék seregein.

Ezt követően is történtek még belső fegyveres megmozdulások a királyi

hatalom ellen, de azokat Károly sikeresen fölszámolta. Följegyzik róla,
hogy a harcokat maga is igen megkedvelte és udvara népét sűrűn
gyakorlatoztatta lovagi tornákon. Azokon gyakran személyesen is részt
vett küzdőként. Új, neki elkötelezett arisztokráciát hozott létre a régi
helyén. Ezek magánhaderejét is az ország szolgálatába állította. A főúri
csapatokat "zászlók"-nak - bandériumnak - nevezték (innen ered a
"zászlóalj", mint katonai fogalom), de nem pontos az a korábbi történetírói
meghatározás, miszerint ez az időszak a banderiális-hadrendszer kora
Magyarországon. Volt ugyanis számos más hadelem is Károly Róbert
seregében: így például a nemesi felkelés, a népfelkelés, továbbá a
kunok, a jászok, a székelyek hadkontingensei. Mellettük egyre inkább tért
hódított a zsoldosság a magyar haderőben is. Ez utóbbi hadelem alkotta
a hadseregek legértékesebb részét Európa-szerte, így Magyarországon
is. Ebbe a hivatásos katonarétegbe a társadalom szinte valamennyi
részéből jöttek a katonáskodás veszélyeit vállalni képes emberek. Ám a
folyamatos fizetés komoly problémát jelentett még a leggazdagabb
uralkodóknak is, mert a zsoldosok sokkal többe kerültek a feudális-, vagy
félfeudális hadelemeknél. Emiatt hiába volt a zsoldos a legértékesebb
katona, még századokon át igénybe vették a kisebb harcértékű
fegyvereseket is.
Károly Róbert már uralkodása elején hozott magával Magyarországra
idegen zsoldosokat. Ám ezeknek a számát csak akkor tudta
jelentősebben növelni, amikor növekedett a magyar királyi kincstár
bevétele. Ehhez rendkívül nagy segítséget adott a király bányareformja,
ami a birtokosokat érdekeltté tette a területükön lévő nemesfémek
feltárásában. E rendelkezés eredményeként hazánk hosszabb időn át
Európa aranytermelésének közel egynegyedét biztosította és igen előkelő
helyet foglalt el az ezüstbányászat terén is. Károly Róbert Magyarországa
Európa legnagyobb nemesfémtermelő országává vált. Az 1325-től
veretett magyar aranyforint mindenütt kedvelt és elfogadott
fizetőeszközzé vált. Így a királynak egyre kevesebb gondot jelentett minél
nagyobb létszámú idegen- és magyar zsoldoskatona szolgálatban
tartása.
A gazdag állam és erős hadsereg törvényszerűen eredményezett
expanziós - terjeszkedő - külpolitikát. Károly Róbertnek nagyszabású
birodalomépítő tervei voltak, aminek a végrehajtása nagy részben fiára
hárult. Gondolt ugyan a Nápolyi Királyság és a Magyar Királyság
egyesítésére, de ennek akadályait látva, legalább szoros szövetséget
akart létrehozni a két tekintélyes államalakulat között. Ezért kisebbik fiát,
Endrét, eljegyezte a nápolyi trón várományosával, az évek múltán
meglehetősen kétes hírnévre szert tevő Johannával. A frigyből származó
bonyodalmak később elhúzódó háborúkat okoztak Itáliában.

Magyar csapatok több ízben megsegítették a lengyel királyt, majd a

Habsburg-házi Szép Frigyest. A támogatás ellentételeként visszakerült
Magyarországhoz az 1301 óta elcsatolt Pozsony, később a Muraköz is. A
nyugaton többnyire eredményes magyar csapatok délen balsikerű
hadjáratokat folytattak a Szerb Királyság és Havasalföld ellen. A szerb
nehézlovasság és a korábbi Szörényi Bánságból alakult Havasalföld
gyalogsága több magyar sereget is legyőzött. A 14. század első magyar-
szerb háborúja azért robbant ki, mert Károly Róbert és II. Uros szerb
fejedelem egyaránt terjeszkedni akart a másik rovására. Váltakozó
kimenetelű harcok után Macsó, Nándorfehérvár és Galambóc újra magyar
kézre kerültek. A havasalföldi háború III. Basarab támadásával indult, aki
1324-ben elfoglalta a Szörényi Bánságot, s noha később késznek
mutatkozott visszaadni azt, Károly Róbert 1330-ban nagy sereggel indult
ellene. A havasalföldiek azonban egy hegyszorosban csapdát állítottak a
királynak és a négy napig tartó harcban ők bizonyultak
eredményesebbnek.

Amikor Károly Róbert 1342-ben, több évtizedes uralkodása után meghalt,

fiára Európa igen tekintélyes országát hagyta örökül. Egykorú magyar
vélemény szerint "a szerencsétlen Magyarországot a pusztulás és
sanyarúság öléből kiemelve, a szomszédos országok között az országok
királynéjának" rangjára emelte.
Károly Róbert fia, I. (Nagy) Lajos az egyetlen a magyar uralkodók közül,
aki elnyerte a "Nagy" melléknevet. Kortársai és az utókor őt az utolsó
európai lovagkirályok közt tartja számon. Birodalomépítő politikája
elsősorban déli irányú volt. Az északi területbővülés, a magyar-lengyel
perszonálunió révén valójában korábbi dinasztikus kapcsolatok
eredményeként jött létre. Országát délkelet felől hosszú sávban hűbéres
államok sora övezte. Ilyenek létrehozása és megszerzése minden arra
képes európai uralkodó általános hódító politikájának részét képezte.
Ugyanakkor a későbbi törökellenes védelmi harcokban rendkívüli
jelentőségre tett szert az erők összefogása, ami nem csupán
Magyarország érdekét szolgálta, de megnövelte a balkáni államok
védelmi lehetőségét is. Az elmúlt évtizedek történetírása meglehetősen
mostohán kezelte Nagy Lajos királyunkat, főként birodalomépítését. Ma
már sokkal tárgyilagosabban értékeljük azon uralkodónk személyét és
politikáját, akiben "a kor királyeszménye öltött testet vagy inkább lelket".
Mások azt emelik ki, hogy Lajos, a "cukrot és korbácsot" felváltva
alkalmazva, kézben tudta tartani hadseregét, amire nagy szüksége is volt,
mert negyven évig tartó uralkodásából mindössze nyolc tekinthető
békeesztendőnek. Egyik olasz kortársa szerint miután Lajos fegyver
dolgában fokozottan rá volt utalva népére, nagyon ügyesen politizált. Volt,
hogy fegyvereseinek száma elérte a 44.000 főt. Katonáiról megtudhatjuk,
hogy " többrétű bőrzekével védik a testüket, sisakot ritkán hordanak és a
nyilazásban van minden reményük. Rendkívül edzettek, a szabad ég alatt
táboroznak sátor nélkül, éjjelre nyergük szíjjajból készítenek maguknak
derékaljat; ha esik betakaróznak, lovaik viszont bírják az esőn való ázást
is. Fő étkezésük az ökör- és tehénhús. Ezt megfőzve besózzák, porrá
törik, és ha lakatlan térségeken vonulnak át, abból vízben feloldva igen
tápláló ételt főznek", s így ritkán vannak élelmezési problémáik. Fő
erősségük nem a csatamezőn való helytállás, hanem a "portyázás,
üldözés, nyíllövés. A halállal nem gondolnak, a legnagyobb veszélyt
keresik". Az ütközetekben tíz-tizenöt fős csoportokban több oldatról
támadják az ellenséget. Itáliai hadjárataik során sokat elsajátítottak az
ottani hadi- és egyéb szokásokból. Számosan léptek az itteni
városállamok szolgálatába zsoldosként. Régi magyar szokásjog állapítja
meg, hogy egy-egy főúr vagy község hány katonát köteles kiállítani a
király parancsára, amit szigorúan be is tartanak.

"A magyar igen nagy nemzet" - írja az 1350-es években Villani, az

előzőekben idézett olasz szerző. Ennek ellenére helytelen azt állítani,
hogy Lajos kezdeményezett minden hadiakciót hosszú uralkodása alatt.
Királyságának első éveiben litván és tatár csapatok törtek
Magyarországra, mint Lengyelországgal szövetséges államba. 1369-ben
pedig törökökből és havasalföldiekből álló sereg nyomult be hazánkba,
akik ellen védelmi háborút kellett folytatnia, akárcsak 1370 után lengyel
királyként, az ottani országát ért támadások elhárítására. Csupán részben
tekinthető magyar kezdeményezésűnek a Velencei Köztársasággal vívott
sokéves fegyveres küzdelem is Dalmácia birtoklásáért. Ez a terület
korábban Magyarországhoz tartozott és Lajostól kért segítséget a
velenceiek ellen. Ebben a háborúban kiemelkedő volt a fontos Zára
birtokáért folytatott harc. Megszakításokkal 1345-től 1381-ig tartott a
magyar-velencei hadakozás, amelynek kedvező kimenetele biztosította
hazánk számára a kereskedelmi szempontból igen fontos Adriai-tengeri
kikötőket. Emellett Dalmáciában gyártották a magyar hadsereg ágyúit és
nagyrészt innen kerültek ki a korszerű gyalogság, tüzérség és hajóhad
fegyverei is.

A Nápolyi Királyság ellen folytatott itáliai hadjáratok joggal nevezhetők

dinasztikus, sőt hódító jellegű küzdelmeknek. A kiváltó okot Lajos
öccsének, Endrének a meggyilkolása szolgáltatta. Ezt követően Lajos
király lovagi szellemtől, testvéri szeretettől és politikai ambícióktól
egyaránt vezérelve kezdte meg 1347 végén megtorló hadjáratát.
Mindössze ezer lovassal és udvari hadinépével indult meg
Magyarországról, viszont magával vitt sok ezer firenzei mintára veretett
magyar aranyforintot. Útközben kívánt külföldi, zömében itáliai
zsoldosokat fogadni ezen a pénzen. Amikor az így megnövelt hadával
bevonult Nápolyba, ott nem talált ellenállásra. Megtorló intézkedései és
zsoldosainak a kilengései viszont ellene hangolták a különben korábban
barátságos érzelmű nápolyiakat. 1348 nyarán Lajos részben a pestis,
részben pénze fogyta miatt visszatért Magyarországra.
A "Fekete Halál"-nak nevezett szörnyű pestisjárvány 1349 végén ért el
Magyarországra, ahol azonban sokkal kisebb pusztítást okozott mint
Nyugat-Európában. Talán nemcsak a véletlen műve, hogy nem sokkal a
járvány magyarországi terjedése után Lajos elindult a második nápolyi
hadjáratára, amelynek során szétverte a Johanna-párti ellenséges erőket.
A győzelem ellenére 1353-ban kompromisszumos békét kötött
sógornőjével, aki ezt követően nagy számú magyar zsoldost fogadott
szolgálatába. A bosszú azonban csupán késett, nem maradt el; 1380-ban
Lajos megfojtatta Johannát.

A nápolyi hadjáratban tűnt fel és kezdett emelkedni a társadalmi és

katonai ranglétrán a magyar költészetből jól ismert Toldi Miklós, nógrádi
és bihari nagybirtokos, aki azonban az igazi nagy katonai karriert
Zsigmond alatt futotta be.

Nagy Lajos külpolitikájának és hadivállalkozásainak kétségtelenül

legvitathatóbb részét képezik balkáni akciói; különösen türelmetlen vallási
térítő tevékenysége, amihez kegyetlen kényszerítő eszközöket is igénybe
vett. Mégsem sikerült megtörnie a szerbek ellenállását, és a bolgárokkal
szemben is csupán átmeneti sikereket értek el a magyar csapatok. A
negatív következmények közé sorolható, hogy a megtámadott szerbek és
bolgárok a magyar király túlereje ellen török segélycsapatokat vettek
igénybe, ami szinte "kedvet csinált" az oszmánoknak a későbbi balkáni
hódításokhoz.

Európa ekkor még nem, inkább csak 1365 után kezdett ráébredni az
oszmán veszedelemre. Lajos már készült fellépni ellenük, előbb azonban
a szerbeket és a bolgárokat akarta megtörni. Azok viszont jobban féltek a
magyar királytól, mint az ekkor még kevésbé erősnek tartott oszmánoktól.
Ám amikor 1371-ben vereséget szenvedtek a támadó törököktől, kezdték
másként látni a dolgokat; különösen az 1389-es koszovói török győzelem
után. Lajos azonban ekkor már nem élt, így a török elleni harc utódjára
hárult.

Az a körülmény, hogy a nagy lovagkirálynak csak két leányutóda maradt,

- Mária és Hedvig - ismét belső zavarok fonása lett az oly hatalmas - ha
nem is három, de két tenger mosta - Magyar-Lengyel Birodalomban. Ez
a helyzet emelte a magyar trónra IV. Károly császár és cseh király fiát
Zsigmondot, akit a művelt humanista Castiglione bíboros a 15. század
legokosabb emberének és kora egyik legnagyobb uralkodójának
nevezett. A luxemburgi dinasztiából származó királyunk fél évszázadnyi
pályaíve pártvillongásokon, összeesküvéseken, véres megtorlásokon,
fogságon, megalkuvásokon, hitszegéseken át vezetett a legmagasabb
csúcsokig. A magyar királyi hatalom megszilárdításán túl három királyi és
a német-római császári korona megszerzésével ért véget Zsigmond e
korban ugyancsak ritkaságszámba menő hosszúságú élete. Olyan
hatalmas eredményeket ért el ez a sok nyelven beszélő, idegenből jött,
de magyar identitású uralkodónk, amilyeneket a magyar királyok közül
egyetlen egy sem. Neve, személye mégis háttérbe szorul nála sokkal
kisebb tehetségű és kevesebb sikert elérő magyar történelmi
személyiségeink mögött. Az utókor magyar történészei közül is sokaknak
szemet szúrt Zsigmond európai horizontú érdeklődése, és
idegenkedéssel szemlélték a német és a cseh királyi, valamint a német-
római császári koronák megszerzéséért folytatott tevékenységét.

Zsigmond 1379-ben, 11 éves korában került a magyar királyi udvarba;

Mária királylány jegyeseként. Itt és ekkor készült fel arra, hogy apósa
1382-ben bekövetkezett halála után átvegye annak örökségét.
Megkoronázására azonban csupán 1387-ben került sor, az ellenpártiak
által támogatott trónkövetelők legyőzése után. Ám még ekkor sem
rendelkezett olyan hatalommal, mint apósa. Minden bizonnyal trónja
megszilárdítása is a szeme előtt lebegett, amikor 1396-ban élére állt a
nagy európai összefogás nyomán alakult keresztény seregnek, amely
döntő leszámolásra készült a veszedelmesnek ítélt oszmán hódítókkal.
Európa lovagi hadának színe-virága vonult keresztül hazánkon a
Balkánra. Az útközben jelentősen felduzzadt keresztény sereg tekintélyes
hányadát magyar lovas és gyalogos kontingensek alkották. A Zsigmond
által vezetett szövetséges had és a Bajazid szultán vezetése alatt vonuló
oszmán sereg Nikápolynál találkozott. Az összecsapás - nagyrészt a
nyugati seregrész többségét kitevő francia lovagok fegyelmezetlensége
miatt - végül indokolatlan török győzelemmel végződött. Csaknem a
csatatéren maradt maga Zsigmond is, akinek az életét egy Cserei Balázs
nevű vitéz mentette meg.

A nikápolyi kudarc rosszul jött Zsigmond számára, az amúgy sem erős

központi uralmi helyzetét tovább gyengítette. 1402-ben a törökök
vereséget szenvedtek Ankaránál, és maga Bajazid szultán is Timur Lenk
fogságába esett, így jó esély kínálkozott volna a nikápolyi kudarc
kiköszörülésére. Azonban egy évvel korábban Zsigmondot az
elégedetlenkedő magyar bárók fogságba ejtették. Innen ugyan sikerült
megszöknie, de 1403-ban újabb lázadást szőttek ellene, amit csak ez év
végére sikerült levernie. 1408-ban azonban már elegendő ereje volt
Bosznia megszállásához, mire Dalmácia önként behódolt neki. Hatalma
növekedésével vált egyre fényesebbé az általa Budára helyezett magyar
királyi udvar, amelynek pompája Európa-szerte csodálat tárgyát képezte.
A Hunyadi Mátyás-kori reneszánsz gyökerei valójában Zsigmond
udvarába nyúlnak vissza. Zsigmond emelte ki az ismeretlenség
homályából magát a Hunyadi-családot is, az udvarába vett és külföldre
is magával vitt, hatalmas adományokkal jutalmazott János személyében.
Ez a lovagkirály támogatta a városokat is és rendkívül hasznos
reformpolitikai intézkedéseket hozott gazdasági, társadalmi és
természetesen hadügyi téren is. Az ekkor mintegy 3,5 milliós lakosságú
Magyarország dinamikusan fejlődő, nagyhatalom volt Európában.
Zsigmond már döntőbíró volt nem csupán kontinensünk sorsára nézve oly
fontos konstanzi zsinaton, de több hatalmas európai uralkodó is őt kérte
fel különböző ügyekben igazságtételre.

Politikájában - részben a török veszély fokozódása, részben

birodalomépítési törekvései miatt - kiemelkedő helyet foglalnak el hadügyi
reformjai. Kötelezte a földesurakat, hogy minden 25, illetve később
minden 33 jobbágytelek után egy könnyűfegyverzetű katonát állítsanak ki,
s a nemesek személyük szerint is kötelesek voltak hadba vonulni. A
telekkatonaság reformja valójában azt is jelentette, hogy Zsigmond
kikezdte a nemesi birtok hagyományos adó- és szolgálatmentességét. A
hadsereg magvát továbbra is a királyi és bárói bandériumok alkották,
amelyeknek a számát Zsigmond növelte. A bárókon kívüli legnagyobb
birtokosok, - mintegy negyvenen - jogot kaptak arra, hogy katonáik az ő
zászlóik alatt vonuljanak hadba, s ezzel a kiállítók zászlósúri méltóságot
nyertek. A hadsereg hatékonyabb működése érdekében Zsigmond több
hadiszabályzatot bocsátott ki. Ezek előírták a hadba vonulás és
haditanácskozás rendjét, a fegyverzet minőségét, tilalmazták a lakosság
megkárosítását, bántalmazását; méltatták a hivatásos katonaság előnyeit,
egységesítették a zsoldösszegeket, megszabták a táborozás és téli
szállásolás rendjét és azt, hogy a különböző irányokból jövő támadások
elhárítására elsődlegesen kik kötelesek. Általános mozgósítás esetén
Zsigmond országában előírás szerint mintegy 80.000 embernek kellett
hadba vonulnia, ami rendkívül jelentős hadsereget jelentett ebben az
időben. Egy forrásból megtudhatjuk, hogy a magyar sereg ekkor három
nap alatt mintegy 70-80 kilométer távolságot tudott megtenni. Ez az akkori
útviszonyok mellett - a gyalogosok és az ágyús szekerek
menetsebességét is beszámítva - derekas teljesítmény volt.
A Husz János 1415-ös megégettetését követően kirobbant huszita
felkeléssel Zsigmond, - aki cseh király is volt - kétfrontos háborúra
kényszerült. Ez kihatott a török elleni védekezés eredményeire is. 1419
végén még el tudta érni, hogy csapatai elfoglalják és megerősítsék
Szörényt, de 1420-tól, a huszita háború kitörésétől kezdve délen
defenzívába szorult. Spalato és Trau várak a velenceiek birtokába
kerültek Dalmáciával együtt, s megkezdődött a törökök sorozatos
betörése a Délvidékre. Nándorfehérvár ugyan a magyar királyé lett, de
1427-ben Galambóc a töröké.

A husziták ellen vívott küzdelemben sorozatos kudarcok érték Zsigmond

csapatait. Katonái ezekben a harcokban megismerkedtek egy újfajta harci
eszközzel, a huszita harciszekerekkel. Nem kis mértékben ezek
felhasználásával nyertek csatát a husziták 1426-ban Usti nad Labennél, s
ezt követően megkezdték a betöréseiket Észak-Magyarországra. 1435
körül Zsigmond a déli országrész minden jövedelemforrását összevonta e
határszakasz védelmére, egységes parancsnokság alatt. A husziták
lippányi vereségével páthuzamosan Jajca vára magyar kézre került.
Végső soron elmondható, hogy az 1437-es Budai Nagy Antal féle véres
parasztfelkelés ellenére, Zsigmond ez évben bekövetkezett halálakor
erős országot hagyott hátra utódainak. Hazánkat nemcsak az európai
érdeklődés központjává tette, de egyúttal elismerés, sőt csodálat tárgyává
is. Királyi utód ugyan nem maradt utána, de az ő udvarában nevelkedett
és szerezte haditapasztalatait a később európai hírnévre szert tett
Hunyadi János, aki maga kormányzóként, fia pedig királyként folytatta az
Anjouk és Zsigmond politikáját.

A Hunyadiak fél évszázada:

A 15. század második felét Európában birodalomalapítási kísérletek, a

reneszánsz elterjedése, a lovagság pusztulása és a zsoldosság előtérbe
nyomulása, nem utolsó sorban pedig a török veszély felerősödése
jellemezték. Időben ugyan még ide számít az Újvilág, Amerika
felfedezése is, de ennek gazdasági, politikai hatása inkább csak a
következő század elején vált számottevővé. Az oszmánok 1439-ben
elfoglalták a Szerb Fejedelemséget, a fontos Szendrő várát, s lényegében
uralmuk alá hajtották az egész Balkán-félszigetet. Függő viszonyba
kényszerítették Moldvát és Havasalföldet, valamint a Krími tatár kánságot.
S miután eredménnyel zárultak az Anatólia egységesítésére irányuló
törekvések, az oszmán törökök számára a következő birodalomnövelő,
hódítási cél törvényszerűen Magyarország lett. Hazánk védelme
Zsigmond halála után a Habsburg- és a Jagello-házakra hárult, amely
feladatnak csakis Közép-Európa erőinek összefogásával felelhettek meg.
Habsburg Albert, - Zsigmond veje - ugyan megszerezte a magyar mellett
a cseh és a német királyi koronát is, de 1439-ben bekövetkező halálával
utóda Frigyes már nem tudta elnyerni a magyar és a cseh koronát. A
magyar trón birtokosa I. Jagello Ulászló lengyel király lett, aki ekkor
lépett tizenhatodik életévébe. Ám ő is csak rövid ideig viselhette a magyar
koronát, mert 1444-ben katonahalált halt a várnai csatában. Őt ismét egy
Habsburg-házi uralkodó követte a magyar trónon, a megválasztásakor
ötéves V. László. Ez utóbbi körülmény elkerülhetetlenné tette, hogy
helyette más, tekintélyes felnőtt korú személy vegye a kezébe főként a
török elleni védelem szervezésének és vezetésének munkáját. Ez a
feladat a Zsigmond környezetében hírnevet szerző Hunyadi Jánosra
hárult, aki a 15. század elején született a Havasalföldről származó Vajk
vitéz és az erdélyi Morsinai Erzsébet román nemeslány fiaként. János
1433-ban már a Zsigmondot körülvevő ötven legelőkelőbb magyar udvari
lovag közé tartozott. Az uralkodóval Itáliában időzött, ahol hadtudományi
ismereteit bővítette. I. Ulászló király idején előbb szörényi bánként, majd
erdélyi vajdaként vett részt a trónharcokban, és a török elleni
küzdelemben. Szilágyi Erzsébettel kötött házasságából két felnőtt kort
megért gyermeke származott. Korszerű hadának magvát a huszita
harcokban is jártas zsoldosok alkották. 1442-ben ugyan vereséget
szenvedett egy váratlanul Erdélybe törő oszmán seregtől, de rövidesen
több ellencsapást mért rájuk; a jalomici csatában, majd Moldvában és
Havasalföldön. Sikerein felbuzdulva indította meg 1443 őszén a közismert
híres téli hadjáratát a Balkánon, amelynek eredményeként a szultán
Magyarország számára kedvező békekötésre kényszerült. Ám Európa-
szerte sokan túlbecsülték az elért eredményt és rávették az ifjú királyt,
hogy a békét megszegve támadja meg a törököt 1444 nyarán. Ez a
hadjárat végződött a súlyos várnai vereséggel, ahol maga a bátor, de
meggondolatlan I. Ulászló is elesett a harcban. A szekérvárba zárkózott
magyar gyalogság megsemmisült, s a lovasságnak is csupán egy része
tudott keresztülcsúszni a török harcvonalon.

A király nélkül maradt ország 1446-ban Hunyadi Jánost Magyarország

kormányzójává választotta, de felettébb korlátozott jogkörrel. Politikai és
katonai céljait így foglalta össze a pápának írt levelében: "A vallás és a
kereszténység ügyéről van szó, melynek szolgálatában megvetem az
életet és a halált. Végső lehelletemig nem fogok felhagyni
törekvésemmel, hogy hazámon segítsek és gyalázatát lemossam!" Hat
esztendeig tartó kormányzása alatt azonban csupán korlátozott sikereket
ért el a török ellenében. Sőt, 1448-ban a rigómezei csatában vereséget
szenvedett, s maga is szerb fogságba került. Innen ugyan a magyar urak
kiváltották őt, de 1453-ban lemondásra kényszerítették kormányzói
tisztéről. Ám Bizánc fővárosának, Konstantinápolynak az eleste nyomán
támadt keresztény összefogás, majd a török 1456-os Nándorfehérvár
elleni támadása ismét előtérbe állította a személyét. Mohamed szultán
150.000 főnyire becsült, valójában ennél kisebb létszámú támadó hadával
szemben a várat 7.000 harcos védte Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály
vezetésével. Harcukat segítette Hunyadi és a segítségére jött Ferenc-
rendi szerzetes, Kapisztrán János 15.000 katonával és a bizonytalan
létszámú, toborzott keresztesekkel. A magyarul nem tudó lánglelkű pap
jelbeszéddel buzdította őket "a vértanúságra és a keresztény vallás
védelmére". A török hajózár sikeres áttörése után a felmentőhad bevonult
a várba és segített visszaverni az ostromlók július 21.-i fő rohamát.
Másnap a keresztesek váratlanul megtámadták és elfoglalták az ellenség
ágyúit, majd a segítségükre siető Hunyadi katonáival együtt döntő
győzelmet arattak az oszmánokon. A pápa Európa-szerte hálaadó
istentiszteleteket rendelt el, amiért "János vajda, Krisztus hatalmas
bajnoka, a kereszt jele alatt küzdő pórokkal és rosszul fegyverzett kisded
csapatával visszaverte a török hadát". Ám a győztes vezér három héttel a
diadal után a táborban dúló járvány áldozata lett. Művét fia folytatta, de ő
immáron Magyarország királyaként.

Hunyadi Mátyás bátyjának, Lászlónak 1457-ben történt lefejezése után,

V. László foglyaként előbb Bécsbe, majd Prágába került. A király halálát
követően hazajöhetett Magyarországra, ahol a rendek 1458-ban
uralkodójukká választották a kiváló képességekkel megáldott ifjút.
Mellérendelték kormányzóként nagybátyját, Szilágyi Mihályt, akit azonban
Mátyás hamarosan megfosztott e tisztétől. A főúri elégedetlenkedők,
valamint III. Frigyes császár és Kázmér lengyel király a törökkel
párhuzamosan veszélyeztették trónját, de ő páratlan ügyességgel úrrá lett
minden nehézségen. Sőt, 1461-ben Jiskra huszita zsoldosvezért is
kifüstölte magyarországi váraiból. Katonáit nagyrészt zsoldjába fogadta
és ők alkották a híres fekete sereg törzsgárdáját. Az 5.000 gyalogosból
és 2.000 lovasból álló állandó jellegű zsoldos had mellett Mátyás összes
hadereje egy 1479-es forrás szerint már 26.000 külföldi és magyar
lovasból, 20.000 gyalogosból, 164 ágyúból, 3.000 tábori szekérből, több
mint 300 hadihajóból és 10.000 főnyi, részben lándzsás, részben íjas
folyami- illetve tengerészgyalogosból állt. Nos, ez a kimutatás
valószínűleg - a kor szelleméhez hűen - kissé túlzó, de az biztos, hogy
Mátyás elsőrendű harcértékű zsoldos serege meghaladta a 10.000 főt.
Ezeknek a fizetése többe került a király összjövedelmének a felénél. Ez
amellett szól, hogy Mátyás hadserege csak kisebb részben állhatott
korszerű zsoldos hadkontingensből, a döntő hányad nála is feudális
alapon katonáskodókból, illetve rövid időre felfogadott zsoldosokból került
ki. Mátyás szigorú fegyelmet tartott katonái között, Antonio Bonfini szerint:
"Itáliában ilyen rendet és fegyelmet nem látni a katonáknál." Mátyást
hadvezéri példaképüknek tekintették az eljövendő kor olyan nagy magyar
katonái, mint például Báthori István lengyel király és erdélyi fejedelem,
Bethlen Gábor fejedelem, vagy Zrínyi Miklós, a hadvezér és még sokan
mások.

Mátyás háborúival viszonylag sokat foglalkozott a magyar történetírás,

hadtörténetírás. Többen kritizálták amiatt, amiért nem folytatta apja
támadó háborúját a törökök ellen, hanem csak védelemre rendezkedett
be. A bírálók azonban elfeledkeznek arról, hogy Hunyadi János támadó
hadjáratai többnyire sikertelenül végződtek a Magyar Királyság és az
Oszmán Birodalom között mutatkozó mennyiségi aránytalanságok miatt.
Ezek nyomán Mátyás méltán úgy ítélte meg, hogy sikeres támadó
háborút csakis akkor folytathat a török ellen, ha megfelelő nagyságú
birodalom ura. Olyané, amelynek az erőforrásait egyesítve és azok fölött
rendelkezve, megfelelő haderőt tud felvonultatni a katonailag egyre
hatalmasabb Török birodalom ellenében. Ezért délen inkább csak egy
erős védvonalat kívánt fenntartani. Ezt a célt szolgálta Jajca megszerzése
és megvédése a szultán ellenakciójával szemben. Ugyanakkor Zvornik
alatt kudarcot szenvedett, ami megálljt parancsolt neki délen. Ezt
követően fordult 1468 tavaszán Csehország, Szilézia és Ausztria felé,
hogy ezeket az országokat megszerezve, erőforrásaikkal rendelkezve
kezdjen háborút a török kiűzésére a Balkánról. A kétségtelenül
dinasztikus, hódító hadjáratok sokba kerültek, s ezért, valamint Mátyás
keménykezű országlása miatt több belső megmozdulást szerveztek
ellene, amiket azonban ő sorra levert. 1474-ben Boroszlónál az egyesült
cseh-lengyel seregekkel szemben ért el bravúros eredményt, aminek
következményeként a gazdag Szilézia a birtokában maradhatott. 1475-
ben a törökök felett nagy győzelmet aratott Moldvában, a következő
évben pedig Sabác várát szerezte meg "keserves erőfeszítéssel ". 1479-
ben híres hadvezére, Kinizsi Pál, Kenyérmezőnél aratott győzelmet a
törökön. Ezt követően három irányban támadt csapataival a Balkánon s
Szarajevó mellett ért el jelentősebb sikereket az oszmánok ellen. A
nyolcvanas évek Ausztria megszerzésével teltek el, s az 1484-es mezei
győzelem után Bécset, majd az 1487-ig ellenálló Bécsújhelyt foglalta el. E
városok kapitulálásával az osztrák tartományok teljesen egészében
Mátyás uralma alá kerültek. Ekkor kerülhetett volna sor egy nagy
törökellenes támadó háborúra, amit azonban Mátyás 1490 áprilisában
bekövetkezett váratlan halála akadályozott meg.

Mátyás halálát a Jagellók Magyarországának közel negyedszázada

követte, amely korszakot Szakály Ferenc legújabb szintézise "a bukás
felé tántorgó Magyarország" időszakaként jelöl meg. II. "Dobzse" Ulászló
és II. Lajos királyok uralkodása alatt bekövetkezett a magyar rendiség
hatalomátvétele, az 1514. évi parasztháború és az első magyar
végvárvonal széthullása. Mátyás törvényes utód nélkül halt meg, s
házasságon kívüli fia Corvin János hiába lett mérhetetlen vagyonok ura,
csak kisebb országos méltóságokat kaphatott. Az ifjú 1502-1504 között,
korán bekövetkező haláláig, eredményesen küzdött a török ellen. A
Jagello-kor első két évtizedében a belső problémák ellenére még
egyetlen fontosabb határvár sem került török kézre. Az oszmán veszély, a
nemesi pártküzdelmek és a gazdasági bajok együttesen vezettek az
1514-es Dózsa György vezette parasztháborúhoz. Ezt a magyar
nemesség, Szapolyai János erdélyi vajda vezetésével, könnyedén
leverte, aki a vezéreken az akkor szokásos megtorlást hajtotta végre.
"Tömeges vérengzésekre" azonban - az elmúlt évtizedek történetírásának
állításaival ellentétben - nem került sor. Az a megállapítás sem helytálló,
miszerint a nemesi seregek megsemmisítették azt az erőt, amely
megismételve Hunyadi János népfelkelőinek hőstetteit, megállíthatta
volna a törökök támadását. A fegyvertelen, korszerű harcra képzetlen és
pszichikailag is alkalmatlan nagy paraszti tömegektől ilyesmit elvárni nem
volt reális. A 16-17. század folyamán, amikor a parasztságtól korántsem
rettegő magyar nemesség, végveszély esetén hadba szólított nagyobb
paraszti tömegeket, azok katonai haszna igen csekély volt. Az az oszmán
hadsereg, amelyik 1526-ban Magyarországra zúdult, hazai erőforrásokkal
megállíthatatlan volt.

A török- és Habsburg ellenes harcok két évszázada:

Az 1526-os mohácsi csatától az 1718-as pozsareváci békéig terjedő

korszakot a háborúskodásokon túl számos alapvető gazdasági,
társadalmi, politikai és kulturális esemény, és változások sora fémjelzi
hazánk történelmében, és egyben Európa történelmében is. Az európai
viszálykodásokra egyrészt a második legnépesebb európai állam,
Franciaország, valamint az osztrák és a spanyol Habsburgok hatalmi
rivalizációs küzdelmei, továbbá az európai fejlődését alapvetően
veszélyeztető török hatalom elleni háborúk nyomták rá bélyegüket.

Az 1526-os mohácsi csatát a hagyományos magyar történetírás és

hadtörténetírás "nemzeti létünk nagy temetőjé"-nek értékeli. Évszázados
vita tárgyát képezte részben a vereség törvényszerűsége vagy
elkerülhetősége, valamint a vereségért való felelősök személye. A
mohácsi vereség törvényszerű voltát illetően elegendő arra utalnunk,
hogy a 25.000 főt meg nem haladó, közepes harcértékű magyar
haderővel 60-70.000 főnyi, nagy és korszerű ágyúkkal rendelkező török
had került szembe. Utóbbi harcértéke, pszichikai állóképessége messze
túlszárnyalta a magyar és a kis létszámú idegen segélyhadét. Így a
vereség elkerülhetetlen lett volna akkor is, ha Szapolyai Jánosnak még
idejekorán sikerül beérkeznie a táborba, mintegy 15.000 fős
segélyhadával, de erre esély sem volt, mert a segélyhadak nagyobb
része még Erdélyben gyülekezett. Legfeljebb a hősi halottak száma lett
volna még nagyobb, ha ő is részt vesz a csatában a seregével.
Az összecsapást a magyar sereg kezdte. Támadását a török balszárnyat
alkotó lovasság nem tudta első menetben feltartóztatni. Ekkor Tomori Pál
fővezér a második harcrendet is támadásra rendelte. Ám amikorra ezek
elérték a török állásokat, a jobbszárny támadása kifulladt, a magyar
balszárny pedig valósággal visszapattant az anatóliai lovasságról. Így a
középen előretörő egységek kelepcébe kerültek a török ágyúállások előtt.
A csata sorsa ezzel el is dőlt. A magyar lovasság fejvesztett menekülésbe
kezdett, sorsára hagyva a mintegy tízezer gyalogost. II. Lajos királyon
kívül holtan maradt a csatatéren 28 magyar főúr és a had színe-virága.
A győztes Szulejmán szultán szeptember 9-én akadálytalanul vonult be
Budára, miközben csapatai végigdúlták, rabolták, pusztították a Duna-
Tisza közét, a Dunántúl egy részét, majd október 9-én, - a tél közeledte
miatt - elhagyták Magyarország földjét.

A bűnbak-keresés, egymás vádolása már ekkor megindult. Ám ezzel nem

lehetett biztosítani az ország védelmét a várható újabb török hódító
támadásokkal szemben, ezért a magyar nemesség többsége 1526.
november 11-én magyar királlyá választotta a gazdag és hatalmas
Szapolyai János erdélyi vajdát. Ezzel egy időben, egy ekkor még
kisebbségi főúri csoport nem bízva Szipolyai erejében, december 6-án
Habsburg Ferdinánd főherceget emelte a magyar trónra. Tőle, de főként
császári bátyjától, V. Károlytól várva Magyarország hatékony védelmét a
török fenyegetéstől. A két pártra szakadás kétségtelenül gyengítette
Magyarország védelmi erejét, de az ország egymagában semmiképpen
nem is lett volna képes ellenállni a hatalmas Oszmán Birodalom
nyomásának. Az elkövetkezendő két évszázadban Magyarország
kizárólag a Habsburg Birodalom részeként kerülhette el a balkáni népek
tragikus sorsát, s őrizhette meg nemzeti identitását. A sikeres
védekezéshez tartozott, hogy a törökök fő támadási irányában fekvő
nyugati és észak-nyugati területek lakói a Habsburg-uralkodókon - I.
Ferdinándon, I. Miksán, I. Rudolfon, II. Mátyáson, II. és III. Ferdinándon,
valamint I. Lipóton - keresztül érkező nyugati katonai és pénzügyi
segítséget felhasználva, az utolsó leheletükig küzdöttek az oszmánok
hódító próbálkozásai ellen.
A keleti országrészt, a "másik magyar hazát" uraló erdélyi fejedelmek -
jóllehet többször folytattak török szövetségben vívott Habsburg-ellenes
harcokat a 17. század folyamán - mindvégig a törököt tekintették a
magyarságra nézve fő veszélynek és az oszmánok ellen vívott harcokat,
háborúkat történelmünk fő vonalának. Ha Szapolyai Jánosnak és
híveinek még lehettek is olyan illúziói, miszerint a török esetleg kivételt
tesz Magyarországgal és nem kívánja azt a balkáni országok státusára
lesüllyeszteni, Buda 1541-es török kézre kerülésével az ilyen hiedelmek
és remények szertefoszlottak. Egyelőre az ország belsejében - döntő
mértékben Habsburg segítséggel - kiépített és fenntartott végvárvonal és
annak vitézlő népe igyekezett hősi harcával legalább lassítani a török
túlerő előretörését.

A Magyarország belsejében létesített végvárrendszer részben királyi,

részben magánföldesúri erősségek láncolatából állt. Egyes területek
várait főkapitányságok foglalták szervezeti egységbe. Így a horvát, a
vend, a Balaton-Drávaközi, a Duna-Balaton-közi, a bányavárosi, a felső-
magyarországi főkapitányság, s ilyen központnak számított az 1566-os
török kézre kerüléséig Gyula vára is. A királyi végvárakban a különböző
időkben 15-18.000 fő között mozgó magyar, horvát, délszláv és különféle
nyugat-európai országokból származó katonaság állomásozott. A
magánföldesúri várak hadinépe mintegy 10.000 lovas- és gyalogos
katonából állt. Velük szemben a török várakban a 16. században 50.000
főnyi, zömében törökké lett balkáni eredetű katonaság szolgált.
Létszámuk a század végén, a birodalom belső konfliktusai miatt
lecsökkent. A közvetlen török hódoltsági terület főként 1552-1566 között
növekedett tetemesen a Magyar Királyság területén annak ellenére, hogy
Temesvár, Drégely, Eger, Szigetvár és oly sok magyar végvár, magyar és
nem magyar katonasága valóban legendákba illő hősi helytállással
harcolt a barbár hódító áradat ellen. S bár az oszmánok, Nagy Szulejmán
szultán vezetésével, az ország legtermékenyebb vidékét foglalták el és
pusztították annak élő és anyagi erőforrásait, a hódítás balkáni méretű
lendülete megtört hazánkon. Az 1568-as drinápolyi békét követően
nagyobb török területi gyarapodás már csak 1660-ban történt Erdély
rovására, amikor a Porta Váradot, a hozzá tartozó Partiummal, három
évtizedre az uralma alá hajtotta.
A török hódoltság-kori magyar katonaságnak csupán egyik alkotóelemét
képezték a végváriak. Náluk nagyobb létszámú volt a 16. század végétől
egyre jelentősebb történelmi szerephez jutó hajdúság, akik között
megkülönböztetünk királyi-, és szabadhajdúkat, 1606 után pedig a kis- és
a nagy hajdúvárosok hadinépét, és a magánföldesúri hajdúkat. Rajtuk
kívül nagy tömeget képviselt az egész korszakon át a katonáskodó
közszékelyek rétege, valamint az általános vagy részleges népfelkelés.
Feudális kötelezettség alapján katonáskodtak a főúri bandériumok, a
vármegyék nemesi felkelése valamint portális katonasága, és hasonló
alapon védelmezték falaikat és küldtek zsoldosokat a táborba a városok
polgárai is. Erdélyben ezeken kívül létezett még a fejedelmek udvari
katonasága vagy testőrsége, amelynek tagjai szintén részt vettek a
hadvezérek, uralkodók kíséretében a hadjáratokban. A korszak magyar
katonaságának összlétszáma 60.000 körül mozgott, azonban ennek
csupán egy kisebb hányada, mintegy 10 százaléka számított
megközelítőleg is modern haderőnek.

Kiképzés tekintetében kötelékképzésről csak elvétve beszélhetünk,

inkább csak tapasztalati úton történt mindez. A hadkiegészítés részben
toborzás, részben feudális hadsereg kiállítás-kötelezettség alapján ment
végbe. Fegyvernemi megoszlás terén, a mozgó seregek között, a
főfegyvernem a lovasság volt, méghozzá a könnyű- vagy félnehéz
lovasság. A gyalogság háttérbe szorult haderőrésznek számított akkor is,
amikor Nyugat-Európában már a páncélos gyalogság (nehézgyalogság)
vált a csaták döntő fegyvernemévé. A hadtápellátásban első helyen állt
az élelem- és a takarmány biztosítása, ezt követte a ruházat, majd a
fegyverzetellátás és a legtöbb baj a zsoldfizetéssel volt. Az egészségügy
a magyar katonaságnál viszonylag magas szinten állt. A műszaki
szolgálat - ágyúszállítás, vármunkák, sánckészítés stb. - részben a
városokat, részben a falvak jobbágyságát terhelte. Hadászati
vonatkozásban a Királyi Magyarország hadinépe a Habsburg stratégiai
céloknak, Erdély pedig a Porta stratégiai elképzeléseinek volt
alárendelve. A hadsereg harcászatában a fő szerep az irreguláris,
portyázó hadviselésé, a párviadaloké volt; kötelékharcászatra nagy, nyílt
csatákban való helytállásra a magyar hadinépnek csupán töredéke volt
kiképezve. A várharc terén is alkalmasabbak voltak a várvédelemre, mint
a várostromra. Harcértékét részben a mennyiségi és a minőségi tényezők
határozták meg. A pszichikai állóképesség hiányát nem utolsó sorban a
politikai arculat pozitívumai pótolták. Ebben a legmarkánsabb vonást,
még a protestáns magyar katonaságnál is a törökellenesség képezte a
korszak folyamán. Viszont a kor magyar katonáinak fegyelmi helyzete
bizony sok kívánnivalót hagyott maga után. Úgynevezett
"katonatanácsok" döntöttek királyi- vagy fejedelmi parancsok
végrehajtásáról vagy megtagadásáról. Emiatt a magyar katonaság, -
különösen a 17. század elejétől - csak korlátozottan tudott beilleszkedni a
Habsburg-uralkodók állandó zsoldos hadrendszerébe.

A drinápolyi békét (1568) követően négy nagyobb szabású törökellenes

háborúról beszélhetünk: 1593-1606; 1658-1664; 1683-1699 és az 1716-
1718 közötti küzdelmekről. Ezek közül az elsőt "Tizenötéves háború"-
nak nevezték. A török hadüzenet csak 1593-ban történt meg, de a
valóságban a korábbi kis háborúk portyázó harcai már 1591-ben
átcsaptak ágyúkkal vívott küzdelembe, ami a "nagy háború" kritériuma
volt. A fegyveres konfliktust a Porta erőszakolta ki, mert a török vezetés a
birodalom belső bajait egy könnyű győzelemmel kecsegtető
magyarországi hódító háborúval kívánta levezetni. A harc az 1596-os
mezőkeresztesi csatáig váltakozó eredménnyel folyt. Török és
keresztény sikerek váltogatták egymást, és az erőviszonyok is nagyjából
kiegyenlítettek voltak. Mindkét oldalon 50-80.000 közötti erők álltak
szemben egymással. A keresztény tábor katonasága egyre nagyobb
részben magasabb harcászati állóképességű nyugati zsoldos
katonaságból állt. Harcukat értékesen egészítették ki az egyre
ütőképesebb magyar és horvát, továbbá román és délszláv fegyveresek.
Mezőkeresztesnél ugyan még győzött a török fél, de ezt követően egyre
nőtt a keresztény tábor katonai fölénye. A század végére az Oszmán
Birodalom erőtartalékai kimerülőben voltak, s a következő század elején a
török oly mértékben elerőtlenedett, hogy ha a Bocskai-szabadságharccal
nem bomlik föl a keresztény tábor egysége, akkor 1605-re - mértékadó
török vélemény szerint is - a Porta kénytelen lett volna kiüríteni
Magyarországot. Ám így 1606-ban a zsitvatoroki békét a területi "status
quo" alapja adta megkötni.

Az Ottomán Birodalom gyengeségét jelzi az is, hogy fél évszázadig, a

Habsburg-hatalomnak a harmincéves háborúban való lekötöttsége
ellenére sem mert támadó hadjáratra vállalkozni Bécs ellen. 1658-ban az
átmenetileg megerősödött Porta először csupán II. Rákóczi György
erdélyi fejedelem megfegyelmezésére indított háborút, s csak az itt elért
katonai sikereket túlértékelve indult Köprülü Ahmed nagyvezér 1663-ban
bosszúálló hadjáratra Lipót osztrák császár és magyar király ellen. Az
ekkor éppen átszervezés alatt álló Habsburg haderő ebben az évben
ugyan alulmaradni látszott a küzdelemben és elveszítette a Bécs védelme
szempontjából oly jelentős Érsekújvárt, de a következő esztendőben
gyökeres fordulat történt a háború menetében. Az 1664-es év Zrínyi
Miklós, a kiváló költő, hadvezér és hadtudós diadalmas eszéki téli
hadjáratával indult. S bár Kanizsát eredménytelenül ostromolták a
keresztény erők, augusztus 1-én Szentgotthárd mellett gróf Rajmondo
Montecuccoli, olasz származású császári tábornagy, német-birodalmi és
francia segélycsapatokkal együtt fényes győzelmet aratott a törökön.
Ugyanakkor egy másik híres császári tábornok, Louis de Souches, Alsó-
Magyarországon ért el maradandó hadisikereket. A francia király
hátbatámadásától nem alaptalanul tartó bécsi udvar e sikerek ellenére
Vasváron békét kötött a törökkel, a status-quo alapján, a magyarok nagy
felháborodásától kísérve.
A korszak harmadik nagy török háborúja Bécs 1683-as ostromával
kezdődött. A támadást kierőszakoló Kara Musztafa nagyvezér nyilván
nem gondolta, hogy ez a hadiakció nemcsak az ő személyes bukását
vonja maga után, de nyitánya lesz a Magyarország túlnyomó részének
felszabadulásával végződő 16 éves háborúnak is. Az ekkor méltán
Európa legerősebb hadseregének számító, döntő részében állandó
zsoldos ezredekből álló Habsburg haderő lengyel és német birodalmi
erőktől támogatva előbb Bécs alatt, a kahlenbergi csatában mért nagy
vereséget a törökre, majd Párkánynál. S noha az 1683 elején alakult
"Szent Liga" csapatai 1684-ben Budát még sikertelenül ostromolták, a
következő évben bevették Érsekújvárt és újabb vereséget mértek nyílt,
mezei csatában is a török felmentő seregre. Ezt követően 1686-ban véres
küzdelemben felszabadították az 1541 óta oszmán iga alatt nyögő Buda
várát. A török fél még ebben az évben vereségek sorozatát szenvedte el.
1688-ban már Nándorfehérvár is a magyar király birtokában volt; sőt
diadalmas csapatai mélyen előrenyomultak a Balkán-félszigeten is.
Minden jel szerint a török uralom végnapjai nem csupán Magyarországon
következtek volna be, hanem a Balkánon is, ha 1688 őszén XIV. Lajos
francia király nem támadja hátba a török ellen küzdő Habsburgokat és
nem kényszeríti őket ezzel kétfrontos harcra. I. Lipót császár és magyar
király hadereje még így is sikerrel küzdött a török ellen és több mint
negyedszázadon át rendre vereséget mért a "Napkirály" seregeire is. Ám
a franciák támadása miatt a magyarországi törökellenes háború mintegy
tíz évvel elhúzódott, ami mérhetetlen szenvedéseket és pusztulást
okozott a magyar nemzetnek; elmélyítve a százötven esztendős török
uralom fejlődést visszavető hatását. Végül Savoyai Jenő herceg 1697-es
zentai győzelme pontot tett a háborúra és az 1699-es karlócai békében
Magyarország - a Temes-köz kivételével - felszabadult a másfél százados
török uralom alól.

Ezt a korszakot - különösen a 17. századot - a török elleni háborúk mellett

végigkísérte a Habsburg-ellenes küzdelmek sorozata is. A 16. században
Szapolyai János, majd fia János Zsigmond ellenkirályok, továbbá Báthori
István erdélyi fejedelem vívtak ilyen küzdelmeket, míg a 17. században
Báthori Zsigmond, Székely Mózes és Bocskai István fejedelmek folytatták
e harcokat. A legnagyobb hadisikert Bocskai István 1604-1606 közötti
szabadságharca érte el. Ám a bécsi békében biztosított eredmények
egyúttal azt is jelentették, hogy Magyarországon további közel egy
évszázadra állandósult a háborús állapot és meghosszabbodott az
oszmán uralom. Bocskai István és erdélyi fejedelmi utódai: Bethlen
Gábor, I. Rákóczi György, majd Thököly Imre, a legendás "kuruc király" -
és rövid időre maga is erdélyi fejedelem - zászlóikra a nemzeti
szabadságjogok és a protestantizmus védelmezésének jelszavait írták,
azonban háborúik ennél többet akartak megvalósítani. Nevezetesen azt a
már a 16. században megfogalmazott célt, hogy a török által meg nem
szállt magyar területeket - egyelőre török segítséggel - egyesítsék a saját
uralmuk alatt a Habsburgok trónfosztásával, majd a második lépcsőben
egy nagy európai összefogás keretében ők vezessenek - a Habsburg
uralkodóknál hatékonyabb - törökellenes harcot Magyarország teljes
felszabadításáért. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György ezért kapcsolódtak
be az 1618-1648 közötti nagy európai háborúba a Habsburg-ellenes
szövetségesek oldalán az 1619-1621, 1623, 1626 valamint az 1644--45-
ös esztendőkben. Stratégiai céljaik azonban minden esetben
megvalósítatlanok maradtak és legfeljebb átmeneti, részeredményeket
értek el a hadjárataikat lezáró békekötésekben. Minden alkalommal
megszerezték maguk számára a Kassa központú Felső-Magyarországot,
ám a Habsburgok detronizációjáig egyikük sem ment el, mert belátták,
hogy a Habsburgok nélkül nem tudnának ellenállni a töröknek, akik pedig
ekkor bekebeleznék nemcsak a maradék Magyar Királyságot, hanem
Erdélyt is. Azt is felismerték, hogy a nyugati hatalmaktól nem kapnak és
nem is remélhetnek hatékony segítséget sem a Habsburgok, sem a török
ellenében.
Az 1670-nel kezdődő, és négy évtizeden át tartó "kuruc világ"
kirobbantója egyrészt a vasvári békekötés miatt érzett elkeseredés,
másfelől az 1670-es fegyveres felkelés nem várt megtorlása miatt érzett
fölháborodás volt. Nem jelentéktelen szerepet játszott e küzdelmek
kirobbanásában és elhúzódásában a francia udvar bujtogatása is. A
francia uralkodók a magyar áldozatokkal, és az ország pusztulásával nem
törődve hajszolták véres küzdelmekbe mind a harcokat 1678-tól 1702-ig
irányító Thököly Imrét, mind annak mostohafiát II. Rákóczi Ferencet.
Utóbbi 1703 és 1711 között vezetett egy reménytelen, roppant
véráldozatokkal és pusztulással járó fegyveres harcot a Habsburg-udvar
ellen. Thököly 1678-1682 közötti hadisikerei nyomán Magyarország
négy részre szakadt az Erdélytől független Felső-magyarországi
Fejedelemség létrejöttével, amely szintén török vazallus államalakulatként
1685 végéig fennállott. Sőt, utolsó védbástyája Munkács, Thököly
feleségének, a hőslelkű Zrínyi Ilonának a vezetésével 1688-ig
védekezett. Ezt követően a kurucok döntő többsége a magyar király
seregében a török ellen harcolt. Csupán egy töredék részük követte
Thökölyt török földre, majd híres katonai bravúrt hajtott végre 1690-ben
Erdélyben Zernyestnél, 1702-ben pedig Kolozsvár mellett. (Előbbi helyen
Thököly nagyobb lovas sereget vitt át egy meredek hegység úttalan
útjain.)

A politikáját más történelmi körülmények között folytató II. Rákóczi Ferenc

háborúja arra a stratégiai elgondolásra épült, hogy kuruc csapatok nyugat
felé előretörve, Bécs alatt egyesülnek a kelet felé előnyomuló francia-
bajor seregekkel és így kényszerítik térdre a bécsi udvart. Ám e hadászati
cél elérhetősége a franciák 1704-es höchstadti vereségével meghiúsult, s
ezt követően a Rákóczi vezette küzdelem véres csatavesztések, ország
és nemzetpusztító erőlködések folyamatává változott. Mígnem két jó
magyar hazafi és reálpolitikus, Károlyi Sándor kuruc és Pálffy János
császári fővezérek megegyezése és az ennek nyomán megkötött
szatmári béke egy - a kurucokra nézve győzelemmel felérő -
kompromisszumos békekötéssel le nem zárta a négy évtizedes öldöklő,
pusztító, polgárháborús és a katonai diktatórikus jegyeket egyaránt
hordozó kuruc háborút.

Az 1716-1718 közötti törökellenes hadakozás a Savoyai Jenő vezette

császári és királyi csapatok döntő fölénye jegyében zajlott. Péterváradnál
a nagyvezér szenvedett véres vereséget, mire Musztafa pasa feladta az
utolsó magyarországi török erődöt, Temesvárt, sőt a keresztény csapatok
elfoglalták Havasalföld fővárosát Bukarestet is. 1717-ben Nándorfehérvárt
vették be Savoyai, "a nemes lovag" katonái, mire 1718-ban a Porta
kapitulált: lemondott a Temesközről, a Szerémségről, Belgrádról és
kisebb havasalföldi, szerbiai és boszniai területekről. Ezzel befejeződött
Magyarország teljes felszabadulása a török uralom és elnyomás alól
és megindulhatott az ország újjáépítése, a gazdasági lemaradás
behozása.

A katonai győzelmek fő érdeme kétségtelenül a Habsburg-vezetést és az

őket támogató nyugat-európai keresztény hatalmakat illeti meg. A
kivérzett, elszegényedett, elpusztult Magyarország önerejéből nem lett
volna képes a török kiűzésére. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne
illetné méltó hála és elismerés a harcok terhének nagyobb részét viselő
magyar és nem magyar etnikumú magyarországi lakosságot.
Az újjáépítés- és a változás kora:

Európa történetében a spanyol örökösödési háború és a francia

forradalom közötti időszakot általában a felvilágosodás századaként
tartják számon. Hívei a feudális önkényuralommal szemben a
természetjog, a népszuverenitás, a törvényhozó és a végrehajtó hatalom
szétválasztása, valamint a "társadalmi szerződés" Rousseau által
megfogalmazott eszméi mellett foglaltak állást. Ezt a szellemi áramlatot
együttesen jellemezte az egység és a sokféleség, aminek
következményeként a felvilágosodás nem mindenütt eredményezett olyan
véres forradalmat, mint Franciaországban. A legtöbb európai országban a
felvilágosult abszolutizmus lett úrrá, amely felülről szervezett és irányított
reformok útján kívánta megoldani a felgyülemlett gazdasági bajokat és
társadalmi feszültségeket. Ebbe a csoportba tartozott a Habsburgok
Dunai Monarchiája is. Ennek egyre tekintélyesebb részét alkotta a török
uralom alól felszabadult, lélekszámban rohamosan gyarapodó és
gazdagodó Magyar Királyság. A hazánkban e században végbement
fejlődés időszaka három kiváló Habsburg-házi királyunk, III. Károly,
Mária Terézia és II. József nevéhez fűződik. Uralmuk alatt a békés
építőmunkába merült Magyarország lakossága megháromszorozódott. S
noha a legnagyobb demográfiai robbanás a magyarok soraiban történt,
mégis a török elnyomás és pusztítás következményeként a Magyar
Királyság lakosságának legfeljebb nem egészen a fele vallotta magát a
magyar politikai nemzethez tartozónak. Az, hogy a betelepült és
betelepített más etnikumúak asszimilációja nem következett be úgy
miként históriánk első fél évezredében, csak részben múlott a Habsburg-
udvar politikáján. Szerepet kapott e folyamatban több, ma még nem
kellően feltárt egyéb történelmi ok és körülmény is.

A Magyar Királyság súlya, tekintélye és fontossága az etnikai térkép

változása ellenére rendkívüli módon megnőtt a 18. századi Habsburg
Birodalomban. Különösen Mária Terézia országlása idején, aki maga nem
birtokolta a német-római császári címet, hanem csupán a férje, majd a fia,
II. József. Ez a körülmény a Magyarországot vezető nemesi réteg
állásfoglalását fölöttébb fontossá tette az uralkodó számára. Ugyanakkor
a Magyar Királyság nemzetiségi helyzete már ekkor arra sarkallta a
józanul gondolkodó magyar nemeseket, hogy támogassák a birodalom
fennmaradását, még ha időnként sérelmesnek is ítéltek egyes uralkodói
intézkedéseket. Általában jó volt a lakosság döntő többségét kitevő
parasztság viszonya is a bécsi udvarhoz. Mindez azt eredményezte, hogy
e század folyamán, alapvetően egymásra utaltan élt Magyarország
lakossága és a bécsi udvar. Ez híven tükröződött a magyarság
magatartásában a Habsburg-ház külső veszélyeztetettsége idején, ami
többször bekövetkezett e század folyamán. Erre a védelmi feladatra
alkalmassá tette az ország hadipotenciáljának megerősödése.

III. Károly király rendezte a magyar hadügy számos kérdését, amikor az

1715-ös magyar országgyűlés elrendelte az állandó hadsereg
felállítását. Igaz, meghagyta a magyar országgyűlés által már 1602-ben
meglehetősen haszontalannak minősített nemesi felkelést is, mint kisegítő
katonai erőt. III. Károly 52 gyalog és 40 lovas ezredéből álló haderejének
egyre nagyobb hányadát alkották magyarországi toborzású ezredek.
Később, Mária Terézia uralkodásának a végén, a birodalmi hadseregben
28 gyalog-, 19 huszárezred és 3 gránátos zászlóalj származott
Magyarországról; az összbirodalmi haderőnek jóval több, mint
egyharmada. Ezek az alakulatok többnyire magyar ezredtulajdonosaik
nevét viselték. Ugyanakkor Erdély védelmére megszervezték a Székely
Határőrséget, és részben katonai, részben társadalmi, politikai feladattal
felállították a Magyar Királyi Testőrséget is, amelynek a létszámát 500
főben határozták meg. A magyar vagy magyarországi feltöltésű alakulatok
sem fegyverzet, sem kiképzés terén nem maradtak el a birodalom más
részeiről toborzott ezredektől. A tábornoki karban is meglehetősen sok
magyar volt, akik közül különösen kitűnt Hadik András.

A magyarországi katonaság a Habsburg-ház 18. századi háborúiban

eltérő létszámban vett részt. (Itt jegyzem meg; a Rákóczi-szabadságharc
idején is meglehetősen sok magyar harcolt Habsburg zászlók alatt;
nemcsak a franciák ellen, de a magyarországi hadszíntéren is, kuruc
"társaik" ellen.) Sikeresen szerepeltek magyar csapatok az 1716-18-as,
valamint az 1736-39-es törökellenes háborúkban. Döntő szerepük volt
Mária Terézia trónjának védelmezésében a porosz király, a bajor és a
szász választófejedelmek támadásaival szemben mind 1741-48-ban,
mind pedig az 1756-63 közötti hétéves háborúban. Ez idő tájt kezdődött a
magyar huszárság fénykora, európai elismertsége és keresettsége is.

A hazánkban megforduló olasz követek is úgy látták, hogy Mária Terézia

sokféleképpen igyekezett meghálálni a magyarok hűségét. Megnyitotta
előttük udvarát, vezető állami tisztségekbe helyezte őket, magas rangokat
kaptak a hadseregben és új lehetőségeket biztosított ipari és
kereskedelmi fejlődésük előmozdítására. "Hihetetlen, mennyire megnőtt
huszonöt év alatt a magyar királyság népessége és kultúrája" - írta 1769-
ben Polo Reiner követ. Sokkal kedvezőtlenebbül alakult II. József, a
"kalapos király" kapcsolata a Magyar Királysággal. Jóllehet tíz esztendős
országlásának egyik fő célkitűzése az volt, hogy elfeledtesse a
magyarokkal "az igazságos" Hunyadi Mátyást és nála népszerűbbé váljék
közöttük, de a haladást és a nemzet javát szolgáló intézkedéseit, - az
esetek többségében - szerencsétlenül, megválasztott, ellenérzést kiváltó
intézkedésekkel igyekezett megvalósítani. Valójában ő sem a magyar
nemzet többségével került ellentétbe, hanem csupán a nemesség nagy
részével. A nemesi-rendi ellenállás mégis azt eredményezte, hogy a
magyarok csökkent mértékben támogatták az 1788-as török elleni
háborúját is. Uralkodóktól szokatlan önkritikával, II. József a halálos
ágyán egy tollvonással visszavonta sérelmezett rendeleteit, a jobbágyok
érdekeit védő és a vallási türelmet kimondó intézkedések kivételével.
Utódai közül különösen a két évig uralkodó II. Lipót - nem kis mértékben a
francia forradalom hatása alatt - rendőrállamot épített ki Magyarországon.
Az őt követő I. Ferenc 1795-ben véresen leszámolt a zavaros célokat
követő Martinovics Ignác vezette jakobinus összeesküvéssel. Az,
hogy Magyarország lakossága milyen politikai és katonai szerepet vállal
az elkövetkező negyedszázad küzdelmeiben a francia forradalom
hatására, több egymással nem mindenben egyező tényező hatásán
múlott.

Magyarország a 19. század első felében:

Nem csupán Magyarország, de jóformán egész Európa történelmének

alakulására hosszú időn át rányomta bélyegét a francia forradalom
hullámain magasra emelkedett Bonaparte Napóleon személyisége,
politikája és háborúi. Az alacsony sorból világhírességgé váló férfiú
nevéből született a bonapartizmus fogalma is, amelyen általában a
fegyveres erőkre közvetlenül támaszkodó, többnyire egyszemélyes
diktatórikus uralom ideológiáját és gyakorlatát értjük. A francia forradalom
és Napóleon háborúi lényegében folytatását képezték a korábbi francia
hegemón törekvéseknek még akkor is, ha a jelszavak és a hozott
intézkedések részben a polgári haladás útját is egyengették Európa-
szerte.

A Habsburgok Dunai Monarchiája, - benne a Magyar Királyság - a

kezdetektől ellensége volt Bonaparténak annak ellenére, hogy egy rövid
időn át a magát császárrá koronáztató egykori polgári forradalmár
szövetségese is volt a Habsburgoknak. Napóleon Magyarországgal
kapcsolatos politikája változó és ellentmondásos volt uralma egyes
időszakaiban. Amikor szemben állt I. Ferenc császárral és magyar
királlyal, akkor fel akarta lázítania magyarokat a Habsburgok ellen. Ám
azon időszakokban, amelykor semleges kapcsolat, vagy éppen
szövetségesi viszony fűzte őt a Monarchiához, akkor ejtette ezen terveit.
Hazánkban a polgárság és a polgári célokat követő liberális
földbirtokosság ekkor gyönge és megosztott volt. A nemesség döntő
többsége jobban félt a forradalomtól, mint a Habsburg-kormányzat
megszorító lépéseitől. Utóbbiak különben a vészhelyzet idején enyhültek
is. Ily módon Napóleon elszakadásra buzdító többszöri fölhívása
általában süket fülekre talált Magyarországon; sőt a nemzet szinte
egységesen sorakozott fel a trón védelmében.
A némi megszakításokkal negyedszázadon át tartó francia-Habsburg
háborúk idején a birodalom közel egymilliónyi katonát állított ki. E
kontingens negyed részét magyar ezredek alkották: 15 gyalogezred, 20
gránátoszászlóalj, 3 könnyű gyalogzászlóalj, 13 lovasezred, 17 határőr-
gyalogezred és 1 sajkás zászlóalj magyarországi katonái küzdöttek a
Napóleon elleni háborúkban. Számukat bővítették a négyszer - 1797-ben,
1800-ban, 1805-ben és 1809-ben - felálló nemesi felkelő csapatok.
Ezekben a harcokban a legmagasabb katonai kitüntetést, a Mária
Terézia Rendet, - amivel különben bárói cím járt -, 88 magyar tiszt kapta
meg. Közel háromezren szereztek vitézségi érmet és 63 magyar tiszt ért
el a háborúk folyamán tábornoki rendfokozatot. Kiemelkedő teljesítményt
nyújtott a legendás hírű Simonyi József óbester, aki közhuszárból
emelkedett az ezredesi rendfokozatig. Napóleon oldalán, 1812-ben, az I.
Ferenccel kötött katonai megállapodás értelmében, az oroszországi
hadjáratban közel 15.000 magyar katona vett részt, akiknek a sorsáról
azonban nem sokat tudunk.
A napóleoni háborúk után a mezőgazdasági válság és egyéb okok
következtében felgyorsult a polgári nemzetté válás eddig folyamata
Magyarországon. A reformfolyamatoknak két vezéregyénisége
emelkedett ki a politikusok közül: a napóleoni háborúkban is részt vett
gróf Széchenyi István, valamint a nála több mint tíz évvel fiatalabb
Kossuth Lajos. Széchenyi a magyar nemzet polgári felemelkedését csakis
a Monarchia keretein belül látta megvalósíthatónak, ezzel szemben
Kossuth a polgári nemzetállam valamennyi kellékét ki akarta vívni,
amiben benne rejlett a nemzeti önrendelkezés, az önállóság igénye is. Ez
eleve ellentéteket szült közöttük, mert Széchenyi úgy látta, hogy Kossuth
programja olyan véres konfliktushoz vezet, amelyben a magyar
nemzetnek törvényszerűen el kell buknia a túlerővel szemben, s a bukást
majd tömeges megtorlás követi. A történelem sajnos az ő aggályait
igazolta. Többek között azért is, mert a magyarországi lakosság nagyobb
részét kitevő szlovákok, rutének, románok, szerbek, horvátok és németek
között - a németeket kivéve - hasonló folyamatok játszódtak le, mint a
magyaroknál. Így szinte várható volt, hogy a bécsi udvar és a magyar
nemzet között támadó konfliktus esetén ezek a magyarok ellen fordulnak.
Már csak azért is, mert Kossuth követői között is sok volt a nemzetiségek
elmagyarosodását követelő politikus. Maga a vezér is hasonló nézeteket
vallott, s csupán az erőszakos asszimilációtól óvott.

Az 1848 elején majd tavaszán kirobbant itáliai és francia forradalmak

hatására, egy rövid forradalmi megmozdulás után, Ausztriában a
parlamentáris kormány elve jutott diadalra. Ekkor a magyar nemzetnek is
"ölébe hullott az alkotmányos állam érett gyümölcse". A pozsonyi rendi
országgyűlés képviselőinek többsége valóban akarta a lényeges
átalakulást, ezért nem kényszer hatása alatt hozta meg a márciusi
törvényeket. Gróf Batthyány Lajos vezetésével létrejött az első felelős
magyar kormány, amelynek tagja volt többek között Széchenyi és
Kossuth is. Ennek ellenére Magyarország megmaradt a dualista
Monarchia keretei között a Pragmatica Sanctio elve alapján. A márciusi
magyar törvényeket ugyan V. Ferdinánd uralkodó szentesítette, de sem
az udvar legkonzervatívabb körei, sem a magyarországi nemzetiségek
képviselői nem akartak belenyugodni a történtekbe. A szlovákok, a
szerbek és a románok már 1848 májusában szembefordultak a márciusi
vívmányokkal, s ez a polgárháború sötét árnyát vetítette előre. A veszélyt
látva a júliusi pesti népképviseleti országgyűlés megszavazta egy
200.000 fős magyar nemzeti hadsereg felállítását, majd Batthyány
miniszterelnök augusztusban elrendelte nemzetőrcsapatok szervezését
is. A munka lázasan folyt, szeptemberben már 400.000 fő állt
készenlétben, de közülük csupán 15-20.000 embernek volt valamilyen
lőfegyvere. Amikor szeptember 11-én az újonnan kinevezett horvát bán;
Jellasictámadásba lendült Magyarország ellen, még ugyancsak gyenge
és szervezetlen fegyveres nemzeti haderő állt a lemondott Batthyány-
kormány helyébe lépő Honvédelmi Bizottmány rendelkezésére.
Szeptember 29-én Pákozdnál - nem kis szerencsével - mégis sikerült
megállítani Jellasic hadát. Erre a bán Bécs felé vonult el, ahol különben
október 6-án kitört a harmadik forradalom, de a forradalmárok
segítségére vonuló magyar sereg október 30-án Schwechatnál vereséget
szenvedett a Windisch-Grätz herceg vezette reguláris hadtól.
A rendetlenül visszaözönlő magyar haderő vezetésével, illetve
átszervezésével Kossuth egy fiatal mérnök-tisztet bízott meg, Görgey
Artúrt. Azt a férfiút, akinek személye, történelmi szerepe máig vitatott és
eltérően megítélt a magyar történetírásban és közgondolkodásban. A
hadi dolgokban ugyancsak járatlan, s nem egyszer a politikában is naiv,
illúziókat kergető Kossuthtal szemben a politikában bizonytalanul mozgó
Görgey zseniális hadszervezőnek és hadvezérnek bizonyult, akinek nem
egy teljesítményét ma is tanítják Európa különböző hadiakadémiáin. Azt
azonban ő sem tudta megakadályozni képzetlen és rossz fegyverzetű
kicsiny hadával, hogy a Windisch-Grätz parancsait követő haderő -
amelyben különben mindvégig nagyszámú magyar is harcolt - 1849
január elején a fővárost elfoglalja. A fővezér a lemondatott V. Ferdinánd
helyére lépő I. Ferenc József nevében az 1847-es állapotokat kívánta
visszaállítani; aminek értelmében közös minisztériumok intézik az egész
birodalom területén a hadügyeket, a külügyet és a pénzügyeket. A
Kossuthtal Debrecenbe menekült kormánytagok és országgyűlési
képviselők elutasították ezeket a feltételeket. Így a fegyveres harc folyt
tovább az új uralkodóhoz hű csapatok és a nemzetiségek fegyveresei,
valamint a lemondatott uralkodóra felesküdött és a debreceni kormánynak
engedelmeskedő honvédsereg között.

A nemzet azonban megosztott volt az országban, akárcsak a Debrecenbe

húzódottak tábora is. Itt a békepártiaknak nevezett mérsékeltek
szorgalmazták a kiegyezést az új uralkodóval, míg a radikálisok a
Habsburgokkal való teljes szakítás mellett törtek lándzsát. Az
újjászervezett és Görgey által vezetett honvédsereg az 1849-es tavaszi
hadjáratban kivívott hatvani, tápióbicskei, isaszegi és váci diadalok után
Komáromig tört előre. Ez az átmeneti, taktikai eredménynek bizonyuló
sikersorozat elegendő volt ahhoz, hogy április 14-én a Kossuth által
részben félrevezetett, részben megfélemlített debreceni országgyűlés
kimondja a Habsburg-ház trónfosztását.

Az ország élére került kormányzóelnök úgy látta, hogy a Habsburgoktól

elszakadt Magyarország az akkori Európában csak monarchiaként tud
létezni. Ezért Kossuth már a trónfosztás előtt tárgyalásokat
kezdeményezett azzal a céllal, hogy meghívja a magyar trónra
Leuchtenberg Miksa herceget, I. Miklós cár vejét, aki majd Oroszország
protektorátusa alatt alkotmányosan kormányozza az országot. Júliusban
Szemere Bertalan miniszterelnök és Batthyány Kázmér miniszter e célból
konkrét tárgyalásokat is folytatott a Magyarországba tört orosz csapatok
fővezérével. Ez az elgondolás azonban ugyanúgy hajótörést szenvedett,
miként az a június eleji haditerv, miszerint Kossuth egy negyvenezer fős
magyar had élén Horvátországon át Itáliába tör, felmenti a császári
csapatok által ostromlott Velencét és olasz segítséggel kényszeríti térdre
a Habsburg-házat. A nemzeti kegyelet szem előtt tartásával is ki kell
mondanunk, hogy Kossuth politikai és katonai elképzelései egyre inkább
az illúziók világába csúsztak át, hiszen I. Miklós cár május 9-én
kiáltványban hozta nyilvánosságra, hogy minden fegyveres segítséget
megad I. Ferenc Józsefnek. Ennek bizonyságául Kossuth tervezgetései
idején már kétszázezres orosz had nyomult be Magyarországra. Így a
honvédsereg 132.000 katonájával és 450 ágyújával 370.000 fős egyesült
had állt szemben, 1.200 ágyúval, amely Oroszországból szükség esetén
újabb erősítéseket kaphatott. Ilyen katonai erőviszonyok között az 1849-
re elcsendesült Európától segítségre nem számítható magyar küzdelem
bukása csupán idő kérdése volt. Még a legoptimistábbak is legfeljebb az
1711-es szatmári békekötéshez hasonló kompromisszumos
egyezményben reménykedhettek, aminek viszont előfeltétele volt a
trónfosztó nyilatkozat hatálytalanítása. Ez történt 1711-ben is az ónodi
detronizációval, ám akkor a Habsburg-vezetés a spanyol örökösödési
háború miatt engedmények árán is szanálni kívánta a magyarországi
felkelést. Ezzel szemben 1849-ben Itáliában is győzelmet aratva, és aktív
orosz katonai támogatást élvezve nem volt semmiféle kényszer-
helyzetben. Az is vitatható, hogy rászorult-e egyáltalán az orosz segélyre,
hiszen augusztus 9-én a teljhatalmú katonai és polgári vezetővé
kinevezett Haynau táborszernagy - aki Itáliában kegyetlenkedései miatt a
"bresciai hiéna" jelzőt kapta - Temesvárnál saját csapataival döntő
vereséget mért a Kossuth által önkényesen fővezérré kinevezett Bem
tábornok főseregére. Ezt követően a Pestről Szegedre, majd Aradra
menekült kormányzóelnök a még némi katonai erővel rendelkező Görgey
tábornok kezébe adta a valójában már ugyancsak keveset jelentő polgári
és katonai teljhatalmat, majd ezt követően török földre menekült. A
viszonyokra jellemző, hogy augusztus 11-én a képviselőház elnöke
mindössze tíz képviselő előtt jelentette be a hatalom átruházását, ami
vonatkozott a fegyverletételre is. Görgey ez utóbbit végre is hajtotta; igaz
nem Haynau, hanem az oroszok előtt. E vitatható helyességű lépése
miatt élete végéig a Habsburg-ház szármára kegyvesztetté, a magyarok
többsége szemében pedig nemzetárulóvá vált. A sors iróniája, hogy a
fegyverletételben a döntő szót kimondó Kossuth feje köré hősi glóriát vont
a nemzeti kegyelet, sőt megbocsátott azoknak a katonai vezetőknek is,
akik embereiket cserbenhagyva vele vagy külön utakon külföldre mentek,
majd később hazatérve közszereplést és magas tisztségeket vállaltak I.
Ferenc József uralkodása alatt. Görgey életét a cár határozott
közbelépése megmentette, s a "nemzeti bűnbakká" vált fővezér 1867-ig
klagenfurti internáltként, majd a kiegyezést követően szerény visegrádi
villájába zárkózva élte le közel száz esztendős életét. A cári közbenjárás
az itthon maradt vezetők közül csupán az ő életét tudta megmenteni.
Miután október 2-án Klapka György tábornok bántatlanság fejében feladta
az ugyancsak nehezen bevehető Komáromot, Haynau négy nappal
ezután kivégeztette Batthyány Lajos miniszterelnököt és az aradi
tizenhármat. Százon felüli halálos ítéletet hoztak amelyeknek azonban
csak egy részét hajtották végre. 1.200 katonai és polgári vezetőt
bebörtönöztek s mintegy ötvenezer honvédet besoroztak a külföldön
állomásozó ezredekbe.Görgey azt írja az emlékirataiban, hogy az
önkéntes fegyverletételt választotta a kényszerű helyett, és e lépését
azért az oroszok előtt tette meg, mert a Habsburg-vezetők "e tisztességre
való joglukat már akkor elvesztették, mikor a tavaszi hadjáratban megtört
bátorságukat nem a tulajdon erejükbe vetett bizalmon, hanem csak az
Oroszország közeli megmentő segítségébe vetett reményen tudták újra
feléleszteni". Saját szavai szerint ő már az 1849. január 5-i sokat vitatott
váci kiáltványa idején látta mind a nemzet "kedvetlenségét" a háború
folytatására, mind az ellenfél nyomasztó túlerejét. Mégis folytatta a harcot
azon meggyőződésétől vezérelve, " hogy ha Magyarország újjáformált
alkotmányának megbuktatása mindjárt az első rohamra sikerül, sok
millióra menő hazámfia rögtön visszasüllyed a régi jobbágyság jármába -
néhány ezer kiváltságos kedvéért". Mindezt szem előtt tartva "nem
hiábavaló erőfeszítés, ha milliók emberi jogainak megvédéséről van szó;
és minden egyes nap, melyet a feldunai hadtest vezetésem alatt túlél,
ezeknek az emberi jogoknak biztosítása szempontjából" fontos. Ez a
gondolat vezérelte május közepén is, amikor Klapka arról tájékoztatta őt,
hogy az ország erőforrásai egy fél esztendeig tartó háborúskodásra is
elégtelenek. Szavainak őszinteségét sikeres haditettekkel támasztotta
alá, mégis "nemzetárulónak" kiáltották ki őt. Végleges rehabilitációja
csupán napjainkban van folyamatban e korszakot ismerő jeles tudósok
részéről. Ezt kell kiegészíteni annak higgadt, objektív vizsgálatával, hogy
az 1848/49-es honvédsereg harcmódja, hadművészete milyen lényeges
vonásokban tért el a szemben álló féltől, s azt is, hogy ez milyen
mértékben hatott ki az elért katonai eredményekre.

Önkényuralom, kiegyezés, összeomlás:

Az 1848/49-es forradalmak leverése és az első világháború befejezése

között eltelt közel hét évtizednyi időszakot Európában nagyhatalmi
csoportok szövetezése, szétválása majd újabbak keletkezése szőtte át.
Oroszország, amely 1849-ben a Habsburg-hatalom fő támasza volt, a 20.
század elejére annak fő ellenfelévé vált. Ezzel szemben a fegyveres
konfliktusig élesedő porosz-osztrák ellentétek után létrejött Németország
és az Osztrák-Magyar Monarchia szövetsége, amelyhez csatlakozott
Olaszország, majd a régi fő ellenség Törökország is. A Központi
Hatalmak-nak nevezett tömörüléssel szemben a "túloldalon", a több
évszázados francia-angol ellentétek félretételével kialakult az Antant
Hatalmak szövetségi rendszere a Brit Birodalom, Franciaország,
Oroszország majd később az Amerikai Egyesült Államok és más kisebb
országok részvételével. E két nagy hatalmi csoportosulás között robbant
ki 1914-ben az első világháború, amelyben Magyarország akárcsak négy
évszázadon át annyiszor, most is a Habsburgok oldalán vett részt. Ám
amíg erre sor került, hazánk hosszú utat tett meg gazdasági, társadalmi,
politikai és katonai téren egyaránt.

Magyarországon a világosi fegyverletételt az önkényuralom több mint

másfél évtizedes időszaka követte. A véres megtorlásokat követő
elnyomatás időszakát az egykori forradalmár múltját megtagadó osztrák
külügyminiszterről, Alexander Bachról nevezték el, aki tíz esztendőn át
neoabszolutista politikát folytatott Magyarországon és rendkívül sokba
kerülő, de igen hatásos rendőruralmat vezetett be hazánkban. Igaz,
ezekben az években született meg az új polgári törvénykönyvünk és sor
került oktatási reformokra is, de ezek nem változtatják meg a Bach-
korszak alapvetően negatív szerepét; legfeljebb árnyalják a történelmi
megítélését. Bach bukását a gazdasági okokon túl a Habsburg-házat
gyöngítő 1859-es katonai kudarc (porosz-osztrák háború), a solferinoi
csatavesztés is siettette, ami a magyarokkal való kiegyezés
elkerülhetetlenségét állította előtérbe. A viszonylag enyhébb diktatúra, a
Schmerling-féle provizórium az 1860-as Októberi Diploma magyar részről
történt elutasítása nyomán jött létre, az 1861-es magyar országgyűlést
követően. A provizórium ideje alatt folytatódott Magyarországon a Deák
Ferenc vezette passzív ellenállás. Ez, valamint a Habsburgok 1866-os
königrátzi csatavesztése megérlelte és létrehozta az 1867-es kiegyezést
a magyar nemzet és a császár között. Ez a kompromisszumos
megegyezés a Magyarországnak is érdekében állt, mert Bécsnek, a
vereség ellenére is volt még elég ereje, hatalma ahhoz, hogy egy
monarchia keretein belül szavatolhassa a fejlődő és emiatt gyenge
Magyarországnak egy nem túl barátságos térségben a biztonságát. Ha
mindehhez még hozzávesszük hazánk etnikai megosztottságát, s a
nemzetiségek erősödő elszakadási törekvéseit, még inkább indokoltnak
tekinthetjük a kiegyezést.

Az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte olyan több évtizedes

gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális fejlődést eredményezett
nemzeti történelmünkben, amit megalapozottan nevezünk a magyar
történetírás "boldog békeéveinek". Történelmi szempontból Ausztria
lemondott mindazon abszolutikus és centralizációs hajlandóságáról,
melyek I. Lipót kora óta az osztrák nagyhatalmi politikában felismerhetők
voltak. A kiegyezés mégsem találkozott minden magyar egyetértésével.
Az ellenzők közül szólnunk kell mindenekelőtt az emigrációban élő,
nézeteihez haláláig ragaszkodó Kossuthról. Deák Ferenchez írt 1867-es
híres Cassandra-levelében óvta a magyar nemzetet attól, hogy osztozzon
a Habsburg-hatalommal az elnyomott népek feletti uralom
felelősségében. Ő a Duna Konföderációs tervét tartotta ideálisnak a
magyar nemzet számára, amely kizárta a Habsburgokat ebből a
szövetségből. Álláspontja sajátos módon több pontban egyezett gróf
Richard Belcredi miniszterelnökével, aki szintén föderalista
államszövetség mellett kardoskodott; igaz, ő Habsburg vezetés alatt.
Belcredi azonban nem csak a dualizmusnak volt az ellenzője, de
mindenfajta liberális reformnak is. A Ferenc Ferdinánd trónörökös nevével
fémjelzett trializmus hívei 1870 után a monarchiát az osztrák-cseh
kiegyezéssel trialista (hármas) szerkezetűvé akarták átformálni, amit
fölkarolt a horvát és szlovén polgárság is. Ellenzői elsősorban a magyar
uralkodó körökből kerültek ki. 1867 után nagy mennyiségű nyugati
tőkebefektetés történt Magyarországon. Ez elsősorban az áruforgalom és
a kereskedelem szempontjából oly fontos vasúthálózat rohamos
növekedésében éreztette a hatását, de általánosságban is felgyorsította a
magyar gazdaság fejlődési ütemét. Néhány évtized alatt hazánk valóban
fejlett agrár-ipari országgá alakult át. A fejlődés szembeötlő az
acéliparban, a gépgyártásban és az élelmiszeriparban, mindenekelőtt a
malomiparban. Megindult a mozdonyok és a vasúti kocsik gyártása és a
hajógyártás. 1900 körül hazánk élenjáró volt az elektromos iparban;
egyenrangúnak számított az 1892-ben alakult amerikai villamosipari
nagyvállalattal a General Eletric-kel.
Jelentős, de korántsem ily mérvű változásokat hozott a kiegyezés a
hadügy terén hazánkban. 1848-ban 15 sorgyalogezred, 5 gránátos
zászlóalj, 1 sajkás zászlóalj és 12 huszárezred a Magyar Királyság
területéről vonult be a birodalmi hadba, s ezek jelentős hányada részben
kényszerből, részben önként a harcok folyamán is kitartott az új uralkodó,
I. Ferenc József hűségén. Az ilyen magatartású magyar katonák
különben a szabadságharc leverése után is Magyarországon
szolgálhattak. Ekkor hazánk öt körzetre osztva, a III. hadtest katonai
fennhatósága alá került. Az 1848-49-es honvédseregben szolgálók a
fegyverletétel utána a Dunai Monarchia nem magyarországi részeibe
kerültek. A hadfeltöltés területén a korábbi toborzás helyébe a sorozás
lépett. A katonáskodási kötelezettség alól mentesültek a lelkészek, a
tisztviselők, az orvosok, a pedagógusok, az egyetemi hallgatók, a
parasztgazdák és a földbirtokosok, valamint a munkaképtelen szülőket
eltartók, bármely társadalmi rétegből. Miután a hadsereg tisztikarának a
társadalmi presztízse meglehetősen magas volt, a hivatásos tisztek nagy
része a vezető társadalmi rétegek tagjaiból kerültek ki. A kiegyezés előtti
években a Habsburg-haderőben magyarországi legénységből állt 41
gyalogezred, 4 vadászzászlóalj, 14 huszárezred és 2 dzsidásezred teljes
egészében, 2 tüzérezred fele részben, 3 tüzérezred pedig háromnegyed
részben. Az 1867 utáni, Császári és Királyi Közös Hadsereg (k. u. k. -
Kaiser und König) évi 95.000 újoncából 40.000 főt Magyarország
szolgáltatott. Ám az 1868-as törvénnyel felállították a Magyar Királyi
Honvédséget is, amelynek a rendeltetése a magyarországi karhatalmi
feladatok ellátása, a közös hadsereg támogatása, illetve háború esetén
megszálló és hadtápbiztosító tevékenység volt. 1889-ben még csak
12.500 fő szolgált a honvédségben, 1912-ben már kétszer ennyi. Az I.
világháború végén viszont a honvédség 43 gyalog-, 10 huszárezredből,
11 rohamzászlóaljból, 24 könnyű és 12 nehéz tüzérezredből, 12 hegyi
tüzérosztályból és 2 lovagló tüzérezredből állt. Szervezése alapvetően
Görgey titkon kikért tanácsai alapján történt. Az 1868-as véderő törvény
vészhelyzet esetén még mindig népfelkelésre kötelezte az ország minden
18-42 év közötti férfi lakosát, a felső korhatárt a világháborúban 55 éves
életkorra emelték fel. A közös hadsereg - a k. u. k. - parancsnoklási
nyelve papíron a német volt, de a valóságban léteztek az "ezrednyelvek"
is. Egyetlen ezredben elvileg akár öt nyelven is érintkezhettek egymással
a tisztek és a katonák. Ez bizonyos nemzetek feletti jelleget adott a
hadseregnek; közelebb kerültek egymáshoz a különböző nemzetek fiai,
mint a polgári életben. Mindez nem csupán a nagyon fontosnak ítélt
csapatszellem kialakulására és ébrentartására hatott pozitívan, hanem a
Dunai Monarchia fennmaradása esetén a hadsereg előképe lehetett
volna egy soknemzetiségű, konföderációs államnak is.
A magyar katonák közös harca és együttélése a Habsburgok Dunai
Monarchiája más nemzetiségű harcosaival gyakorlatilag az 1526-ot
követő időkre nyúlt vissza és nem szűnt meg a Habsburg-ellenes
küzdelmek idején sem. Az 1848-ban Észak-Olaszországban küzdő
császári seregben Radetzky gróf tábornagy parancsnoksága alatt öt
magyar gyalogezred és két huszárezred harcolt. Különösen kitüntette
magát az 52. dél-dunántúli gyalogezred, míg az 1849-es olaszországi
harcokban a 33. magyar gyalogezred katonái jeleskedtek. Érdemeik
elismeréseként ebben az ezredben 32 tiszti, 6 arany és 80 ezüst
legénységi vitézségi érmet osztottak ki. Az 1859-es, III. Napóleon francia
császár és Viktor Emánuel szárd király ellen vívott háborúban gróf Gyulay
Ferenc táborszernagy parancsnokolt az itt küzdő 2. hadsereg felett, és a
dandárparancsnokok között is hat magyar származású tábornok volt.
Ebbe a hadseregbe 11 magyar gyalogezred és 3 huszárezred tartozott.
Különösen kitűntek a harcokban a 32. gyalogezred katonái. A solferinoi
csatában alapozta meg karrierjét Fehérváry Géza, - a későbbi
miniszterelnök, - aki hősiességéért Mária Terézia Rendet kapott. A
túloldalon viszont Klapka György(!) emigráns honvédtábornok alatt, öt
zászlóaljból álló magyar légió harcolt. Az 1864-ben a dánok ellen küzdő
magyar huszárokról írta többek között egy koppenhágai hírlap:
"Bátorságuk bámulatra méltó!" A magyar kiegyezést megalapozó 1866-os
háborúban a csehországi hadszíntéren 22 gyalog- és 10 huszárezred,
valamint 3 vadászzászlóalj küzdött a magyarok közül, míg az
olaszországi hadszíntéren 13 magyar ezred. A szembenálló oldalon
ekkor, Földváry Károly ezredes vezetése alatt, 72 tiszt és 1.805 főnyi
emigráns magyar legénység segítette az olaszokat. Ez a megosztottság
korábban a zsoldos szolgálat sajátosságaiból, majd az eltérő politikai
nézetek és egyéni helyzetek körülményeiből fakadt. A magyar történetírás
és hadtörténetírás - különösen 1945 után - túlértékelt és felértékelt
minden Habsburgok ellen küzdő magyar katonát. Viszont vagy hallgatott
azokról a magyarokról, akik kitartottak a magyar király hűségén, vagy
"idegen ügy"-ért küzdőknek, ha nem éppen árulóknak kiáltotta ki őket. A
kérdés azonban sokkal összetettebb, bonyolultabb annál, hogy kizárólag
politikai szempontok alapján ítéljük meg a bármelyik oldalon küzdő
magyar katona helyét a magyar történelemben és hadtörténelemben. A
Habsburg-jogar alatt eltelt négy évszázadnyi történelmünkben ugyancsak
nehéz meghatározni, hogy mikor, melyik politika szolgálta inkább a
nemzeti érdekeket. S jóllehet minden hadsereg - a teljesen anarchikus
állapotokat kivéve - mindig valamilyen politikai célt igyekszik
megvalósítani a maga sajátos eszközeivel, a katona ritkán kerül olyan
helyzetbe, hogy maga döntsön a zászlókra írt magasztos jelszavak
valóságtartalmáról. Számára az elsődleges a kapott parancs
végrehajtása; nem csupán a kemény megtorlástól való félelem miatt,
hanem mert ezt diktálja neki az életben maradás ösztöne is. Akkor járunk
el helyesen, ha mindenfajta politikai elfogultságtól mentesen elemezzük a
magyar katonák magatartását, teljesítményeit; elismerve és méltatva e
négyszáz év alatt bármelyik oldalon küzdők bátorságát, kitartását, katonai
erényeit.
Az 1867-es kiegyezést követően, az első világháború kirobbanásáig, az
Osztrák-Magyar Monarchia hadserege három kisebb méretű hadjáratban
vett részt; az 1869-es dalmáciai felkelés leverésében, Bosznia és
Hercegovina 1878-as okkupálásában, és az 1881/82-es hercegovinai
felkelés elfojtásában. A felállítani tervezett 1.200.000 főnyi hadnak a
kétharmada magyarországi feltöltésű volt. Ez a hadilétszám mintegy
négyszeresét tette ki a békebelinek. E hadjáratok során mutatkozó -
részben korszerűtlenségből, részben vezetési hiányosságokból adódó -
negatívumok előrevetítették az árnyát azoknak a fogyatékosságoknak,
amelyek az I. világháború folyamán jellemezték a Monarchia hadseregét
és hadviselését.
Az 1914-1918 közötti világháború eseményei hadtörténelmünk ismertebb
részei közé tartoznak. Ez lehetővé teszi, hogy inkább csak jelzésszerűen
utaljunk azokra, és többet foglalkozzunk a háború és az abban való
magyar részvétel megítélésével. Többek között azzal, hogy mennyire volt
elkerülhetetlen vagy elkerülhető és érdekeinkkel egyező vagy ellentétes a
magyar részvétel ebben a küzdelemben. Köztudott, hogy Tisza István
gróf, magyar miniszterelnök is sokáig ellenezte hadba lépésünket. Ám a
háború kirobbanásában és a magyar hozzáállásban nem Tisza
véleménye, vagy a trónörököspár meggyilkolása játszotta a fő szerepet,
hanem a régóta halmozódó nagyhatalmi érdekellentétek kiéleződése,
amelyeknek a következményéből bajosan vonhatta volna ki magát a
sorsát Ausztriával és Németországgal összekötő Magyarország.
A katonai erőviszonyok terén a hazánkat is magába foglaló Központi
Hatalmak 193 hadosztályával, 11.232 lövegével, 260 repülőgépével, 435
hadihajós egységével az Antant Hatalmak 267 hadosztályt, 12.000
löveget, 408 repülőgépet, 1.068 hadihajót állítottak szembe; az élőerőt
tekintve a 6.182.000 katonával az Antant 10.857.000 katonája vette fel a
harcot. Négy évig elhúzódó háborúra egyik fél sem számított. Arra
gondoltak hogy miként a 19. század második felének összecsapásai, ez
is majd néhány hónapon belül ér véget, legfeljebb két-három döntő csata
megvívásával és kompromisszumos békével. A katonai doktrínák
kidolgozói és továbbfejlesztői - Schlieffen, Foch stb. - nem vették kellően
figyelembe, hogy a sorozatlövő fegyverek és a nehéztüzérség
elterjedésével a védelem eszközei oly mértékben megerősödtek, hogy az
már eleve kétségessé tette a gyors lerohanásokat és az akciók rövid időn
belli befejeződését. A megnövekedett tűzerő elől a csapatok
lövészárkokban kerestek menedéket, ami együtt járt a véres, elhúzódó
állóháborúval. Az új fegyverek (harcigáz, harckocsi, repülőgép)
megjelenése inkább csak az emberveszteségeket növelte, de egyikük
sem vált a háború sorsát eldöntő stratégiai tényezővé. A győzelem azé
lett, amelyik gazdasági téren és lélekszámban tartós fölénybe került.

Az I. világháborút általában az 1914-es mozgó-, és az 1915-1917 közötti

állásháború időszakaira osztják fel, amit azután követett az 1918-as
sorsdöntő esztendő. Az Osztrák-Magyar Monarchiát illetően már 1914-
ben látszott, hogy komoly baj van a közvetlen közelben, a szerbiai
hadszíntéren is, s így a háború beígért őszi befejezéséből semmi sem
lesz. A Monarchia hadserege az első négy hét alatt közel negyedmillió
ember veszített halottakban és sebesültekben. Mintegy százezren
fogságba kerültek; sokan önkéntes megadás útján, mert eltérő politika
céloktól vezérelve nem azonosultak az államvezetés törekvéseivel.
Szerbia háromszor verte vissza a Monarchia csapatainak a támadását,
Oroszország pedig elfoglalta Galícia nagyobb részét, és 1915 telén a
pánszlávizmus ideológiáját nagymértékben magukévá tevő orosz
csapatok betörtek Magyarország területére is. Igaz, a május elején német
csapatok segítségével végrehajtott gorlicei áttörés visszavetette őket, de
Olaszország hadüzenete a Monarchiának egy újabb front megnyitását
jelentette, amit csak részben ellensúlyozott Bulgária hadba lépése a
Központi Halalinak oldalán. 1916-ban a Monarchia mindezek ellenére
jelentős hadisikereket könyvelhetett el mind a szerb, mind a közben nyílt
román frontokon, csapatai elfoglalták Románia nagyobb részét. Így a 68
esztendei uralkodása után elhunyt I. Ferenc József azzal a tudattal
hunyhatta le a szemeit, hogy győzedelmeskedő birodalmat hagy hátra
utódjára: a békeszerető, kompromisszum elvű IV. Károly osztrák
császárra és magyar királyra.

Negyedszázad remények és kétségek közt:

Az 1918-as év egyik oldalon győzelmi ujjongással, a másikon letargikus

bénultsággal ment végbe. Ám ahol a győzelmi fanfárok hangja szólt, ott is
igen sok család gyászolt és rokkantak tömegei keresték
életlehetőségeiket. Az Antant Hatalmak vesztesége 5,1 millió halott, 11,1
millió sebesült, a Központi Hatalmaké pedig 3 millió halott és 7,8 millió
sebesült volt. A mellékhadszínterek emberveszteségeit is beszámítva, az
első világháború tízmillió halottat és húszmillió sebesültet - köztük sok
örökre rokkantat - követelt. A győztes hatalmak - mindenekelőtt
Franciaország - kegyetlen bosszút forraltak a fő agresszorok;
Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia ellen. A harag azonban
az államok esetében is rossz tanácsadó. A Németország tönkretételére
irányuló francia törekvés, - szándékuk ellenére - megteremtette a
nácizmus győzelmének és a hitleri birodalom létrehozásának az alapjait.
Ezért később elsősorban Franciaország, de szövetségesei is ugyancsak
keserves árat fizettek. Az egyelőre inkább csak befelé forduló náci
birodalom társult a győztesek között magát kisemmizettnek érző
Olaszországban már korábban létrejött fasiszta diktatúrával. Ennek a
következménye pedig az elsőnél véresebb, kegyetlenebb, még több
veszteséggel és pusztulással járó második világégés lett. Ebben az újabb
háborúban szembekerültek a revansra vágyó náci Német Birodalom,
valamint a bolsevik uralom alatt létrejött Szovjetunió világforradalmi
jelszavakkal álcázott, valójában egymással ütköző világuralmi törekvései.
A vérgőzös eszmék nyomán kirobbant fegyveres konfliktusban kegyetlen
csapásokat kellett elszenvedniük az első világháborúban győztes kis és
nagy államoknak, mielőtt a harc 1945-ben közel hatvanmilliós
emberveszteséggel véget ért.

Az Osztrák-Magyar Monarchiából kiszakadt Magyarországra már az

1918-as padovai fegyverszünettől az 1920-as trianoni békediktátumig
vezető úton keserves megpróbáltatások vártak. Az 1918 november 4-én
kötött fegyvernyugvást, amelynek értelmében az Osztrák-Magyar
Monarchia csapatainak a háború előtti határaira kellett visszavonulni, az
Antant Hatalmak később nem ismerték el érvényesnek. Az 1918 októberi
őszirózsás forradalom katonai és politikai dolgokban egyaránt
amatőrnek bizonyuló vezetője, gróf Károlyi Mihály, naiv illúziók rabjaként
az adott körülmények közötti legrosszabbat cselekedte: már a békekötés
előtt elrendelte a frontokról hazatérő, jelentős hányadában még
fegyelmezett és hazáját védeni kész magyar katonaság lefegyverzését.
Mindezt akkor tette, amikor a Magyarországtól mind nagyobb területek
elszakítására törekvő, az Antant által kreált, szomszédos országok
lázasan fegyverkeztek. Ugyanakkor a bujkáló katonaszökevények és a
zavarosban halászni igyekvő elemek megtartották fegyvereiket,
amelyekkel a hazát nem védték, de véres forradalmi leszámolásokat és
más közbűntényes cselekményeket hajtottak végre saját honfitársaik
ellen. Az Antant ködös ígéreteire építő Károlyinak már november elején
Belgrádban keservesen csalódnia kellett korábbi reményeiben, majd
akkor, amikor a Csehszlovák Köztársaság csapatai megkezdték
előnyomulásukat a Felvidéken, a szerb királyi csapatok bevonultak
Újvidékre, a román királyi csapatok pedig Erdélybe, a még mindig
ütőképes hadsereget szétkergető magyar Nemzeti Tanács, valamint a
Munkás és Katonatanácsok erre a Magyar Népköztársaság kikiáltásával
válaszoltak. Belsőleg gyöngítette e hatalmat a kommunisták pártjának
megalakítása és a különféle anarchikus megnyilvánulások sorozata.
Mindez a Magyarországra törő szomszédos országok csapatait
természetesen nem állította meg, sőt ösztönzőleg hatott támadó
kedvükre. A lefegyverzett ország erőtlenségét tapasztaló győztesek
képviselője, a magyar történelemben ugyancsak kétes hírnevet szerzett
francia Vyx alezredes 1919. március 20-án oly súlyos feltételeket
tartalmazó jegyzéket adott át Károlyiéknak, amit nem mertek sem
elfogadni, sem visszautasítani. Bénult tehetetlenségük és katonai
erőtlenségük tudatában átadták a hatalmat a proletariátusnak. Ezzel a
Moszkvából a világforradalom eszméjének terjesztésére hazaküldött
bolsevik agitátorok valamint az itthon szervezkedő és dezorganizációs
tevékenységet folytató társaik kezébe került a maradék ország feletti
hatalom is.
Az új hatalmat elvileg az egymással is éles ellentétben álló
szociáldemokraták és a kommunisták kényszerű platformja gyakorolta. A
döntő szó azonban a bolsevik vezéré, Kun Béláé volt. Március 21-én
kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot és augusztus 1-ig -
alapvetően a moszkvai forradalmi vezér, Lenin utasításait követve -
gyakorolták a hatalmat. Az uralomra került, meglehetősen heterogén
összetételű és zavaros elképzeléseket követő, mindenre elszánt hatalmi
csoportosulásra várt volna az a feladat, hogy megoltalmazza a három
oldalról támadott Magyarországot. A cseh, a román és a szerb
agresszorok mögött a Balkánon egy jelentős létszámú Antant-hadsereg is
állt, készen arra, hogy szövetségeseinek a kudarca esetén maga
avatkozzon be a hadiesemények menetébe. A társadalmi igazságtételt és
az ország védelmét hangzatosan felvállaló tanácsköztársasági vezetők
első lépéseit az intervenciós hadakkal szemben elért katonai sikerek
kísérték. Amikor ugyanis a Károlyi-kormány pacifista, antimilitarista
politikájából kiábrándult, első világháborút végig küzdött tiszti és
tiszthelyettesi kar, valamint a társadalmi helyzetének jobbra fordulását
remélő legénység egy része úgy látta, hogy az új vezetés a korábbinál
hatékonyabb védelmi politikát folytat, előtérbe került a haza védelme. A
kétségkívül kiváló katonai képességekkel rendelkező Stromfeld Aurél, k.
u. k. vezérkari tiszt irányítása alatt küzdő vörös hadsereg komoly
sikereket ért el az intervenciós csapatokkal szemben. Ennek láttán
olyanok is beléptek a vörös hadseregbe, akinek a gazdasági, társadalmi
helyzete és politikai nézetrendszere ugyancsak eltérő volt a
kommunistákétól.
A háborús tapasztalatok és a haza féltése szülte magyar katonai erények
még ezt a heterogén összetételű hadsereget is komoly katonai
sikerekhez juttatták. Ez ugyancsak meghökkentette mind az
agresszorokat, mind az antant hatalmak vezetőit. A történtek óhatatlanul
felvetik a kérdést: vajon bekövetkezett volna hazánk trianoni
megcsonkítása akkor is, ha a Károlyi-kormány nem fegyverzi le idő előtt
és nem demoralizálja a háborút végig küzdő magyar ezredeket? Ám Kun
Béla - engedve Clemenceau francia elnök hazug ígéreteinek - leállította a
cseh agresszorok elleni győztes offenzívát, és kiürítette a véres
áldozatokkal visszaszerzett magyar területeket. Erre Stromfeld lemondott
tisztségéről, s távozása elbizonytalanított több olyan őt követő tisztet és
katonát, akiket a haza védelmének a szándéka mellett a benne való
bizalom vezérelt a vörös hadseregbe. Amikor az orosz katonai segítségbe
és a nemzetközi proletariátus hatékony támogatásába vetett remények
összeomlottak, előtérbe került az országos méretű elégedetlenség és
kiábrándultság, ami több helyen fegyveres ellenállásba torkollott. A "Lenin
fiúk"-nak nevezett terroralakulatok csupán átmeneti sikereket értek el a
rendszer megszilárdításában. Amikor júliusban a román csapatok
ellentámadásba lendültek, a Tanácsköztársaság kártyavárként
összeomlott. A proletárdiktatúra vezetői különvonaton Ausztriába
menekültek; cserben hagyva a bennük bízó, őket követő kisembereket,
de még a biztonságukat szavatoló terroralakulatok tagjait is.

Ezt követően lépett előtérbe a magyar politikai élet színpadán az osztrák-

magyar hadiflotta utolsó főparancsnoka, nagybányai Horthy Miklós
altengernagy a nemzeti ellenforradalom programjával. A régi megszokott
társadalmi rend visszaállításának ígéretével maga mögé állította a
lakosság nagy többségét; olyanokat is, akik kiábrándultak a
proletárforradalom hirdette jelszavakból. Neve egy negyedszázadon át
ellentmondásoktól nem mentes korszakot fémjelzett hazánk életében.
Horthy Miklós 1920 elején történt kormányzóvá választásával olyan
ország élére került, amelytől a trianoni békediktátummal elcsatolták
területének 67,3% -át és lakosságának 58,4%-át. Ez méreteiben
túlszárnyalta a másfél százados török hódoltság legnagyobb
magyarországi területrablását is. A Magyarország sorsát eldöntő győztes
nagyhatalmak vezetői, mindenekelőtt a franciák, teljesen figyelmen kívül
hagytak minden etnikai vagy gazdasági szempontot. Idegen államokba
kényszerítettek több mint három millió magyart, akiknek a többsége pedig
zárt etnikai tömbökben élt. Hazánk elveszítette nyersanyagbázisának
döntő részét, kedvezőtlenül megváltozott termelési szerkezete, ökonómiai
struktúrája. Ehhez súlyosbító adalékként járult, hogy 1919-ben az
intervenciós román királyi csapatok a szó szoros értelmében kirabolták a
maradék Magyarországot. A budapesti amerikai katonai misszió vezetője
jelentette róluk, hogy "elvisznek magukkal minden értéket". A közvetlen
veszteség, amit ezzel hazánknak okoztak, meghaladta a három milliárd
aranykoronát. Mindez rendkívüli mértékben megnehezítette a háború
utáni gazdasági talpraállást. Csak súlyosbította a helyzetet, hogy a
Magyarországtól erőszakkal elcsatolt részekről tízezrek menekültek a
megcsonkított országba, akiknek ellátásáról gondoskodni kellett.

Magyarország hadügyi helyzete híven tükrözte az ország gazdasági,

politikai állapotát. Kemény büntető katonai intézkedések megtiltották az
általános hadkötelezettséget hazánkban, s csak az önkéntes jelentkezést
engedélyezték 35.000 fő legénység, 1.750 tiszt és 2.333 tiszthelyettes
részére. Megszabták azt is, hogy a hadseregnek milyen fegyverzete
lehet, s elkobozták az ország repülőgépeit és hadihajóit. Ezeknek a tiltó,
megszorító diktátumoknak társadalmi hatásuk is volt, hiszen az elszakított
területekről elmenekült tisztviselők mellett a legnagyobb állástalan
középosztálybeli réteget a tisztikar képviselte. Az ipar 1920-ban az 1913-
as szintnek csupán 20-30%-át termelte, a mezőgazdaság pedig a felét.
1924-ig infláció dühöngött Magyarországon, amit gróf Bethlen István
miniszterelnök konszolidációs politikája tíz esztendő múlva is csupán
enyhíteni tudott. Mindezek a gazdasági és egzisztenciális bajok táptalajul
szolgáltak a szélsőségeseknek; mindenekelőtt a jobboldaliaknak, akiknek
az élére egy hadseregből kilépett vezérkari tiszt, Szálasi Ferenc került.

A hazánkkal szemben ellenséges érzületű Kis-Antant államoktól

körülzárt ország külpolitikai útkeresése meglehetősen szűk keretek közé
szorult. Az első partnernek a Benito Mussolini vezette Olaszország
kínálkozott, amely maga is elégedetlen volt a háborús eredményekkel és
az angol-francia külpolitikai iránnyal. Ezért közeledett a francia
érdekszférából kizárt Magyarországhoz és Ausztriához. Amikor pedig az
1930-as németországi választásokon parlamentáris úton hatalomra került
Adolf Hitler, elsőként állt ki egyelőre az 1920-as diktátumok sérelmes
rendelkezéseinek megváltoztatásáért, álláspontja élénk helyeslést váltott
ki olyan magyar emberekből is, akik Hitler személyét és belpolitikáját
ellenérzésekkel fogadták. Gömbös Gyula miniszterelnök 1934-ben így
fogalmazta meg a magyar külpolitikát: "Amikor Olaszországban biztosítva
látom az egyik erős barátot, s Németországban látok egy baráti kezet
felém nyúlni, olyan úton járok, amely a magyar reálpolitikát .szolgálja ".
Váratlan halála után utódai lényegében ezt a politikát folytatták, jóllehet
több dologban nem értettek egyet Gömbössel.
Ennek nyomán hirdették meg a győri fegyverkezési programot, ami
követve a német példát, egyúttal az első magyar hadüzenet volt a trianoni
békediktátumnak. Ám a német orientációs külpolitika együtt járt a magyar
állampolgárok egy részét sújtó zsidótörvények meghozásával is, ami
azonban antihumanizmusán túl rontotta a világban hazánk presztízsét is.
A németbarát vonal mellett ugyan mindvégig létezett Magyarországon
egy angolszász orientáció is a külpolitikában, ám egyrészt az angol
érdektelenség, másrészt a Németországhoz kötöttség és elkötelezettség
nem tették lehetővé ez utóbbi irányzat felülkerekedését. Ugyanígy
háttérbe szorultak és inkább csak elszigetelt jelenségekké váltak azok a
náciellenes törekvések is, amelyek különböző polgári és katonai vezető
rétegek részéről a zsidóság elleni politika enyhítésére irányultak.

Az Osztrák-Magyar Monarchiából kiszakadt, példátlanul megcsonkított,

ellenséges környezettől övezett, magára hagyott kis ország előtt nemigen
nyílt más orientációs lehetőség az olaszon és a németen kívül.
Lengyelország és Jugoszlávia kivételével németbarát - sőt a hitleri
Németországot kiszolgáló - politikát folytatott Ausztria, Románia és
Finnország, majd Csehszlovákia és Jugoszlávia fölbomlása után
Szlovákia és Horvátország is. Egyes körök, rétegek németellenessége
dacára, a magyar-német kapcsolatok meghatározó körülményét a
külpolitikai és katonai érdekek közös irányvonala diktálta.

Országgyarapítás német és olasz segítséggel:

A győztes Antant hatalmak trianoni békediktátuma Magyarországnak csak

egy csekély számú és korszerűtlen hadsereg fegyverben tartását
engedélyezte, amivel szemben a status quo fenntartásában érdekelt
szomszédaink - Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia - elsöprő katonai
túlerővel rendelkeztek. A ránk erőszakolt keretek betartását a győztesek
gyakorta ellenőrizték is. Így a magyar kormányzat arra kényszerült, hogy
rejtett, bújtatott alakulatok és félkatonai szervezetek felállításával növelje
az ország hadipotenciálját. 1930-ban a magyar véderő így is csupán
40.000, zömében korszerűtlen fegyverekkel felszerelt katonával, 46
tüzérüteggel 1 teljes- és egy félig feltöltött légvédelmi üteggel és 3
harckocsizó századdal rendelkezett. Az 1935-ös német példát, amikor a
Harmadik Birodalom egyoldalúan felmondva az őt sújtó békediktátumot
nagyarányú fegyverkezésbe kezdett, Magyarország csupán hároméves
késéssel és sokkal szerényebb ütemű hadfejlesztéssel tudta követni. A
már említett győri fegyverkezési program 1938 tavaszán történt
bejelentése így is meghökkentette az eddig szilárd erőfölényük tudatában
hazánkkal szemben ugyancsak fölényes magatartást tanúsító Kis-Antant
hatalmak vezetőit. Legelőször a várható német támadás miatt
Magyarországgal már 1937-ben tárgyalásokat kezdeményező
csehszlovák kormányt sarkallta engedékenységre. A magyar politikai és
katonai vezetés ugyan sohasem rejtette véka alá azt a nézetét, hogy a
trianoni határokat nem tekinti véglegesnek és kész azok fegyverrel
történő megváltoztatására is, de a katonailag erőtlen és magára hagyott
ország revíziós törekvéseit hosszú időn át nem vették komolyan. Ám
amikor Olaszország után a fegyverkező Németország is pártolólag
nyilatkozott a magyar követelések jogossága mellett és megtörtént a győri
kormánybejelentés, azonnal tárgyalási szándékot mutattak. Ennek,
valamint a szomszédos hatalmak között támadt nézeteltéréseknek az
eredményeként 1938 augusztusában a jugoszláviai Bledben a jugoszláv,
a csehszlovák és a román kormány képviselői megállapodást írtak alá a
belgrádi magyar követtel. Ebben rögzítették többek között Magyarország
fegyverkezésének a jogosságát és a kölcsönös lemondást a vitás
kérdések fegyveres úton történő intézéséről. Ez utóbbi nyilatkozat a még
mindig hátrányos katonai helyzetben lévő Magyarország számára volt
inkább kedvező. Annak ellenére, hogy 1930-hoz viszonyítva, 8 esztendő
alatt a magyar hadsereg létszáma a kétszeresére nőtt, megduplázódott a
tüzérütegesek száma is, a légvédelmi ütegeké és a harckocsizó
századoké pedig megháromszorozódott. A Magyar Királyi Honvédség
azonban még ezzel a növekedéssel is jóval kisebb és meglehetősen
elmaradt technikájú haderőnek számított bármelyik szomszédos ország
hadseregéhez viszonyítva. Kádár Gyula vezérkari ezredes
visszaemlékezése szerint Szombathelyi Ferenc tábornok, hadműveleti
csoportfőnök, bizalmasan így összegezte tapasztalatait:
"Lőszerhelyzetünk siralmas, fegyverzetünk gyenge. Ezzel a rosszul
kiképzett, rosszul felfegyverzett hadsereggel háborút kezdeni bűn volna.
Katonai helyzetünk csak a semlegességet engedi meg." A technikai
lemaradás okát Dombrády Lóránd hadtörténész az egyre növekvő
nyersanyaghiányban, szervezési és munkaerő problémákban jelöli meg.
Ezt a helyzetet minden bizonnyal a Kis-Antant katonai hírszerzőszolgálata
is regisztrálta. Valójában nem is a magyar hadsereg "agressziójától"
tartott, hanem a magyar követeléseket támogató "két nagy",
mindenekelőtt Németország haderejétől.

Ennek nyomán született meg 1938-ban az első bécsi döntés, amely

Magyarországnak ítélt jelentős felvidéki területeket, mintegy 12.000 km2-
t. A lakosságszám 870.000 volt, 86,5%-ban magyar nemzetiségű. A vér
nélkül lezajlott részleges történelmi igazságtétel érthető örömmel töltötte
el nem csupán az anyaországhoz visszatért csehszlovákiai magyarokat,
de a hazai lakosság elsöprő többségét is. "Az ekkor már hetvenéves
kormányzó lóra szállva, katonái élén vonult be Komáromba illetve
Kassára. E kétségtelen bátorságra valló tettével, hiszen kitette magár egy
esetleges merénylet veszélyének, nagy hatást tett a hadseregre, tisztekre
és legénységre egyaránt" - olvashatjuk Dombrády Lóránd A legfelsőbb
hadúr és hadserege c. művében. Így még ha publikussá tették volna is
Litvinovnak - a hitleri Németországgal nem sokkal később barátsági és
együttműködési szerződést kötő Szovjetunió akkori külügyminiszterének -
azon intelmét, miszerint Magyarország túl nagy árat fizet majd a
németeknek "a kis darab Felvidékért" - az nem sokat változtatott volna a
közhangulaton. A magyar vezetés különben további egykori
magyarországi területek visszaszerzésére is törekedett. Ennek érdekében
1939 februárjában csatlakozott az Antikomintern Paktumhoz, amivel
szorosabbra fűzte kapcsolatát Németországgal. Átmeneti ellenkezés után
1939 márciusában, Csehszlovákia németek által történt fölbomlasztását
követően, magyar csapatok kisebb harcok árán birtokba vették Kárpátalját
vagy más néven Ruszinszkot. Ezzel az akcióval Magyarország újabb
12.000 km2 területtel és 436.000 lakossal gyarapodott. Igaz, e
lakosságszámnak már csupán a 12,7%-a volt magyar nemzetiségű. Az új
magyar légierő gépei hat légi győzelmet arattak saját veszteség nélkül,
ami megnövelte nemcsak ezen új fegyvernem, de az egész magyar
honvédség önbizalmát is.
Miután az 1939. március 10-én megalakult, a Tisó-vezette németbarát
Szlovákia, tabuvá vált a magyar vezetés számára, érthetően Románia
felé fordult az érdeklődés, ahol Erdélyben a legtöbb anyaországtól
elszakított magyar élt. Ám itt már problémák mutatkoztak a német
támogatással kapcsolatban, több okból is. Az 1939. szeptember 1-jén
kirobbant német-lengyel háborúban amely a II. világháború nyitányává
vált, Magyarország, - lehetőségeihez mérten - a lengyeleket támogatta.
Nem járult hozzá, hogy német csapatok átvonuljanak a felvidéki magyar
területen a lengyelek hátába, s ugyanakkor menedéket nyújtottak
németek és a velük párhuzamosan támadó szovjetek elől
Magyarországra menekült lengyel katonák és családtagjaik tízezreinek.
Ezen túl lehetővé tette, hogy akik a hitleri Németország ellen hadba lépő
angol és francia hadseregekben harcolni akarnak, azok ezt megtehessék.
Emiatt, valamint mert a Franciaország elleni támadásra készülő
Németország békét akart a hátában, Hitler csendre intette az erdélyi
revízióra készülő magyarokat. Franciaország gyors összeomlása
azonban arra késztette a magyar államvezetést, hogy 1940 júniusában
megkezdje csapatai fölvonultatását a magyar-román határ mentén.
Nehéz lenne megmondani, hogy mi lett volna egy román-magyar
fegyveres konfliktus kimenetele német támogatás nélkül, mert a román
hadsereg nagyobb, erősebb volt a Magyar Királyi Honvédségnél. A
problémát lényegében az oldotta meg, hogy Németországnak egyaránt
szüksége volt a magyar élelmiszerre és a román olajra a Szovjetunió
ellen tervezett villámháborúhoz, ezért tárgyalóasztalhoz ültette a két
szembenálló felet. A második bécsi döntés során a francia támaszát
elveszítő Románia hajlott az egyezkedésre és átengedte a történelmi
Erdély tekintélyes részét Magyarországnak: Észak-Erdélyt a
Székelyfölddel. Az új területi gyarapodás mintegy a felét tette ki a trianoni
Magyarországnak, s a 2.185.546 új magyar állampolgárnak 58%-a
magyar nemzetiségű volt, a többi zömében román. Miután a román
fennhatóság alatt maradt Dél-Erdélyben is tekintélyes számú magyar élt,
így valójában mindkét államnak érdekében állt egy kiegyensúlyozott,
mérsékelt nemzetiségi politika.

A békés országgyarapítás talán meg is állt volna Erdélynél, ha 1941

tavaszán nem robban ki a német jugoszláv fegyveres konfliktus. Ez
rendkívül kínos döntés elé állította a magyar államvezetést. Hazánk 1940
végén örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával, amit meg is kívánt
tartani. A váratlan fordulat a német jugoszláv viszonyban éles
véleményeltérést szült a magyar vezetésben a teendőket illetően. Hitler
ezúttal kívánta Magyarország hadba lépését, amit számos magyar
katonai felső vezető támogatott, ugyanakkor gróf Teleki Pál
miniszterelnök ellene volt, mert végzetes lépésnek tekintette azt. Mivel
megakadályozni nem tudta a hadba lépésünket, tehetetlenségét látva,
tiltakozásul önkezével véget vetett életének. Halálát követően a magyar
csapatok átlépték a felbomló Jugoszlávia határát, s újabb 11.417 km2-rel
és 1.025.508 lakossal gyarapították Magyarországot. A legújabb magyar
állampolgároknak ezúttal 63,6%-a volt magyar, 19%-a német, s csak a
többi szerb. A Bánátot a németek saját igazgatásuk alá vonták.
A német és olasz segítséggel végrehajtott területi revízió két esztendő
alatt csaknem a trianoni Magyarországéval egyenlő nagyságú területtel
és 4,5 millió, - zömében magyar - lakossal gyarapította hazánkat. Ez a
területi növekedés részleges igazságtétel volt hiszen egykori magyar
területek kerültek vissza az anyaországhoz, nagyobb anyagi vagy
emberveszteség nélkül. A belpolitikai élet területén a náci
Németországgal és a fasiszta Olaszországgal szövetséges
Magyarországon, az előbbiekkel ellentétben, 1944. március 19-ig
többpártrendszer volt, s a parlamentben sokszor kemény
pengeváltásokra is sor került. Viszont egyre súlyosabb sérelmek érték a
magyarországi lakosság jelentős hányadát kitevő zsidóságot. Ez a politika
végül tömeggyilkos terrorba torkollott. A civil társadalom és a hadsereg
ugyan több politikai kérdésben megosztott volt, de sokáig minden mást
háttérbe szorított az országgyarapodás fölött érzett öröm. Ilyen
körülmények között lépett be Magyarország hadviselő félként, 1941-ben a
II. világháborúba.

A Magyar Honvédség a II. világháborúban és utána:

Az 1939. szeptember elsején kirobbant második világháború első

szakaszában Magyarország sajátos helyet foglalt el a szembenálló felek
között. Hivatalosan a németbarát semlegesség álláspontjára
helyezkedett, de a németbarátságot a lengyelekkel szemben tanúsított
magatartásával szegte meg, míg a semlegességet a Jugoszlávia elleni
hadba lépéssel (1941 tavasza). A Németországgal hadban álló nyugati
nagyhatalmak azonban csak 1941 végén léptek hadiállapotba
Magyarországgal. Azt követően, hogy 1941. június 22-én Hitler
Németországa megtámadta addigi szövetségesét a Szovjetuniót és öt
nappal később - a máig tisztázatlan kassai bombázást követően - a
Magyar Királyi Honvédség is csatlakozott a támadásba lendült német,
olasz, finn, szlovák és román csapatokhoz. A náci vezér az 1940-ben
kidolgozott Barbarossa-terv alapján végrehajtott, s világuralmi terveinek
láncolatába tartozó lépését olyan megelőző hadiakciónak igyekezett
feltüntetni, amely egy mindenképpen bekövetkező és az egész civilizált
Európát fenyegető bolsevik inváziót hivatott elhárítani. Ez a politikai jelszó
azonban csupán amolyan fügefalevél volt, hiszen a náci barbárság
legalább olyan mértékben fenyegette az európai demokratikus és
civilizációs értékeket és vívmányokat, mint a bolsevizmus. Ennek ellenére
Hitler nem átallott háborús céljai között említeni az orosz néptömegek
fölszabadítását a bolsevik vezetők embertelen uralma alól. Nem volt
ellentmondásoktól mentes a német barbárság és világuralmi hódító tervek
elleni harcot zászlajára író angol-francia, majd az USA-val és a
Szovjetunióval kibővült antifasiszta koalíció tevékenysége, történelmi
szerepe sem. Hiszen a náci birodalom 1941 júniusáig szövetségben volt
a bolsevik Szovjetunióval és e frigy keretében történt Lengyelország
közös lerohanása, a Finnország elleni szovjet agresszió és a három Balti-
állam lerohanása és bekebelezése. Ezt követően a nyugati antifasiszta
nagyhatalmak az egyik totalitárius berendezkedésű agresszorral léptek
szövetségre a másik ellen. Ennek kapcsán szemet hunytak mindazon
szörnyűség fölött, ami a Szovjetunióban és az általa elfoglalt országokban
történt korábban és a háború alatt, s a katonai együttműködés
ellenértékeként hallgatólagosan a bolsevik elnyomásnak dobták oda
zsákmányul egész Közép- és Kelet-Európát, közte hazánkat is.

A két éven át tartó hitleri-sztálini szövetség és együttműködés, majd a

nyugati demokráciák és a bolsevik diktatúra hasonló kapcsolata érthetően
megzavarta az emberek politikai tisztánlátását az egész világon,
mindenekelőtt a háború fő hadszínterét képező Európában. A zavar
fokozottan érvényesült Magyarországon, amelynek polgári vezető rétege
egyfelől le volt kötelezve Németországnak a területrevízióhoz nyújtott
támogatásáért, ugyanakkor nem kívánta a náci rendszer magyarországi
térhódítását sem, ami a magyar lakosság egy részét alkotó zsidónak
minősített magyar állampolgárok jelentős hányadának megsemmisítésén
túl a kialakult konzervatív értékrend felborulásával is fenyegetett.
Ilyen körülmények között hazánk lakossága a Szovjetunió elleni német
támadást és az abba történt magyar bekapcsolódást részben
közönyösen, a kifejezetten antibolsevista nézeteket vallók tábora viszont
örömmel és helyesléssel fogadta. Egy meglehetősen törpe kisebbséget
leszámítva a többség gyors katonai győzelmet és a bolsevizmus döntő
vereségét várta. Az egykorú adatok tükrében megkérdőjeleződik minden
olyan későbbi állítás helytálló volta, miszerint a háború idején
Magyarországon az MSZMP, majd a Békepárt néven működő illegális
kommunista párt "vezető szerepet töltött be a fasizmus ellen, a békéért és
a demokratikus átalakulásért folyó küzdelemben". A polgári németellenes
körök többnyire kifejezetten angolbarátok és szovjetellenesek voltak.
Hitler, különféle stratégiai és taktikai megfontolásoktól vezérelve, a
háború kitörésekor nem szorgalmazta a magyarok hadba lépését. Viszont
a románok és szlovákok felsorakozása a támadó német csapatok mellett
arra sarkallta, különösen a magyar Honvéd Vezérkar vezetőit, hogy
hazánk is vegye ki a részét a bolsevizmus elleni fegyveres küzdelemből,
nehogy a remélt gyors győzelem után veszélybe kerüljenek a korábbi
országgyarapítással nyert területek. Erre jó ürügyet szolgáltatott a Kassa
elleni bombázás, amit azonnal a Szovjetuniónak tulajdonítottak, s röviddel
ezután Bárdossy László miniszterelnök bejelentette: Magyarország
hadiállapotban lévőnek tekinti magát a Szovjetunióval. Az a gyorshadtest,
amelyet 1941 nyarán Magyarország a szovjet hadszíntérre küldött,
valójában nem sokat nyomott a háború mérlegének a serpenyőjében.
Hitler részéről inkább udvariassági gesztusnak tekinthető az a
Bárdossynak 1941. november 27-én mondott elismerés, miszerint: "A
magyar kötelék igazán remekül verekedett a keleti arcvonalon, és
megérdemli, hogy egyelőre pihenjen és felújítsa felszerelését". Ekkor még
úgy látta a szovjet front helyzetét: "a munka kilenctized részét
tulajdonképpen már elvégezték. Az előnyomulás megrekedt ugyan a
sárban és latyakban, de ez csupán némi időveszteséget jelent ". Ezt a
nézetet osztotta a magyar vezérkar is. A politikai vezetés a Moszkva alatt
elszenvedett német kudarcnál sokkal veszélyesebbnek ítélte azt a tényt,
hogy 1941 végén Magyarországgal hadiállapotba kerültnek jelentette
magát Nagy-Britannia és az USA is. Ezekkel a hatalmakkal ugyanis
Magyarország vezetőinek nagy része szeretett volna jó kapcsolatokat
fenntartani; már csupán az egyoldalú német elkötelezettség és
kiszolgáltatottság ellensúlyozására is. A német hadsereg 1942/43-as
újabb és újabb oroszországi és észak-afrikai vereségei után egyre
fenyegetőbbnek tűnt a veszély, hogy a német vereség esetén
Magyarország ismét a trianonihoz hasonló, vagy még súlyosabb
helyzetbe kerül. A Hitler követelésére mintegy áldozatul odadobott 2.
magyar hadsereg 1943 elején bekövetkezett szörnyű katasztrófáját jó
ideig szigorú hírzárlat fedte el a magyar közvélemény elől. Ez a nemzeti
tragédia később is mindenekelőtt azokat sokkolta, akiknek közvetlen
hozzátartozói elestek, fogságba kerültek vagy eltűntek a fronton. Kállay
Miklós miniszterelnök ekkor, a kormányzóval egyetértésben s a magyar
szélsőjobboldal heves ellenkezése közt, csökkenteni igyekezett a magyar
katonai részvételt és megkezdte a titkos puhatolózó tárgyalásokat a
kiugrás lehetőségeiről a nyugati hatalmaknál. Abban reménykedtek, hogy
az Olaszországban majd Normandiában partra szállt és előnyomuló
angol-amerikai csapatok a szovjetek előtt érik el Magyarország területét,
és a háború után Közép- és Kelet-Európa jövőjét az angol-amerikai
politika fogja meghatározni. A hazánkat jól ismerő Roosevelt amerikai
elnök személy szerint szimpátiával viseltetett Magyarország iránt. A
nagypolitikai érdekelkötelezettség azonban csak annyit tett lehetővé a
számára, hogy a teheráni találkozót követően Habsburg Ottón, a
Páneurópai Unió környezetében lévő képviselőjén keresztül megüzenje a
magyar vezetőknek: "Ha Magyarország a végsőkig passzív marad, sokkal
rosszabb helyzetbe kerül, mint Trianonban!"
A címzettek egy része, a kormányzót is beleértve, tett is bizonyos
lépéjeket, hogy kövesse a háborúból kiugró Olaszország példáját, de a
mindenről idejében és jól értesült Hitler 1944. március 19-én csapataival
megszállta Magyarországot. Ezt a lépést a kormányzó, máig vitatott
helyességű megfontolások alapján de facto szentesítette azzal, hogy a
helyén maradt, és ezzel mintegy legalizálta Hitler e lépését a világ előtt.
Ennek az lett a tragikus következménye, hogy Magyarország ettől kezdve
egyre kevésbé volt a béke szigete: megkezdődtek a bombázások és
felerősödött a zsidóüldözés; sőt a vidéki zsidóság nagy tömegeinek
németországi megsemmisítő táborokba való hurcolása. Sokan :annak
köszönhették életben maradásukat, hogy katonai munkaszolgálatra
hívták be őket, a budapesti zsidóság nagy részét viszont a kormányzó
1944 nyarán történt erélyes lépése mentette meg a németországi
megsemmisítő táborokba való elhurcolástól. A hazánkhoz mind közelebb
nyomuló, támadó vörös hadsereg 1944 júliusában újabb súlyos csapást
mért a Kárpátok előterében küzdő 1. magyar hadseregre mintegy
ötvenezer fős veszteséget okozva a Honvédségnek, s ezzel mintegy
negyedmilliósra növelve a magyar háborús vérveszteségeket. A támadást
a bátor helytállás ekkor még megállította, de Románia augusztus 23-án
ügyes praktikával végrehajtott kiugrásával és a Szovjetunióhoz való
csatlakozásával a Kárpátok védelmi jelentősége ugyancsak lecsökkent.
Csupán idő kérdése volt Észak-Erdély elvesztése, amit törvényszerűen
követ majd Kárpátalja, sőt az egész Magyarország szovjet megszállás alá
kerülése.
A kormányzó és szűkebb környezete ekkor elszánta magát egy "lovagias
kiugrásra" a háborúból. Erre Hitler 1944. október 15-én Horthy erőszakos
lemondatásával és Szálasi, valamint nyilas pártszolgálatosainak
hatalomba ültetésével válaszolt. A Budapesten állomásozó német
Wehrmacht és SS-csapatok, a nyilaskeresztes pártszolgálatosok, a
kormányzónak tett esküt megszegő tisztek és az őket követni kényszerülő
katonák átvették a hatalmat. A kormányzó és közvetlen környezete a
németek védőőrizete alá került és a németek által elrabolt fia sorsával
zsarolt Horthy a kényszernek engedve, október 16-án aláírta Szálasi
Ferenc miniszterelnöki kinevezését. Az egykori vezérkari őrnagy
rövidesen nemzetvezetővé kiáltatta ki magát, ebben is szolgaian
utánozva a Führer és a Duce példáját. A magyar hadsereg élére Beregfy
Károly vezérezredes került, aki 1919-ben lelkes vörös, később
ugyanolyan buzgó nyilas lett. Mintegy személyében is igazolva a tőlük
idegenkedő magyar középosztálybeliek azon minősítését, hogy a nyilasok
valójában "zöld kommunisták".

A nyilasok német fegyverekkel történő hatalomra ültetésével és a háborús

események folyamányaként nemcsak Magyarország vált szét egy
szovjetek és egy németek által megszállt részre, de kettészakadt a
magyar hadsereg is. Mindkét oldalon harcoltak - illetve voltak - magyar
katonák, akárcsak oly sokszor Mohács utáni történelmünk folyamán. A
szovjetek ellen küzdőket ugyanolyan helytelen és igazságtalan lenne
általánosítva akár nyilas, akár németbérenc jelzőkkel minősíteni, miként a
másik oldalon lévőket, vagy oda állókat kommunistáknak vagy
"zovjetbérenceknek. A vörösök ellen küzdő magyar katonák nagy
többsége nem volt sem nyilas, sem Hitler-bérenc. Egyesek az 1919-ben
illetve a Szovjetunióban megismert rendszertől félve, mások
egzisztenciális okoktól vagy csak a tehetetlenségtől vezérelve maradtak
mindvégig a szovjetellenes oldalon. A túloldalon szerveződő
németellenes Demokratikus Magyar Honvédség sem csupa
antifasisztából szerveződött, hanem részben harcra jelentkező
oroszországi magyar hadifoglyokból, részben azokból, akik az október 15-
e után szovjetekhez átállt Dálnoki Miklós Béla hadseregparancsnok és
vezérkari főnöke, Kéry Kálmán vezérkari ezredes felhívására, majd
későbbi debreceni szervező munkájuk nyomán lettek az új hadsereg
tagjai. Minden bizonnyal a mindkét oldalon álló magyarok többé-kevésbé
meg voltak győződve arról, hogy a nemzet érdekeiért harcolnak, ezért
fogtak fegyvert, jelentkeztek katonának. Az új magyar demokratikus
haderő lassú szervezése, illetve az európai hadszíntéren folyó háború
nem várt gyors, 1945. május kilencedikei befejeződése miatt a két oldalon
küzdő magyar katonák csak szórványosan kerülhettek egymással
szembe. Talán csak a Budai Önkéntes Ezred katonái, vagy egyes átálló
alakulatok, csoportok harcosai az ellenük kivezényeltekkel. A polgári
lakosság nagy többsége örült a háború befejeződésének, és egy jobb
világ reményében fogott hozzá a harcok alatt elpusztított ország
újjáépítéséhez. Ebben a munkában különben részt vettek a Demokratikus
Magyar Honvédség aknaszedő, vasút- és hídépítő valamint egyéb
alakulatai is.
A hitleri Németország feltétel nélküli kapitulációjával a nyugatra menekült
vagy hurcolt magyar katonákra - sőt a kiskorú leventékre és tiszti
iskoláinkra is - különböző hadifogság várt. A beszámolók szerint a nyugati
hatalmak közül a legkegyetlenebbül a franciák bántak a magyar
hadifoglyokkal; elfeledve azt, hogy a háború alatt hazánkban rekedt
franciákkal szemben a magyar hatóságok egészen másként, viselkedtek.
A legtöbb esetben azonban nem volt "gyöngyélete" az angol vagy az
amerikai fogságba kerülteknek sem. A legkegyetlenebb sors mégis a
szovjet lágerekbe jutottakra várt. Közülük sokat a harcok megszűnte sőt a
háború befejezése - után ejtettek fogságba és hurcoltak el szörnyű
rabszolgamunkára; mint utóbb megtudtuk a katonákon - köztük zsidó
munkaszolgálatosokon - kívül több százezer civilt, asszonyt és leányt is.
Különben az a tény, hogy magyar csapatok és csoportok küzdöttek vagy
álltak az antifasiszta koalíció oldalán szerte Európában, épp oly kevéssé
számított Magyarország háborús szerepének megítélésében és háború
utáni sorsának meghatározásában, mint 1918 őszén az, hogy akkor
elsőnek a magyar katonaságot szereltette le a Károlyi-kormány, rekord
gyorsasággal. A Trianonban kényszer-pályára taszított Magyarországra
az a büntetés várt, amit 1945 elején a jaltai konferencián és az 1947-es
párizsi békediktátumban rá kimértek. Az eredmény egy újabb, talán még
súlyosabb "Trianon" lett: a nyugati nagyhatalmak az ismét megcsonkított
Magyarországot odadobták hadizsákmányként a Szovjetuniónak. Annak
az államnak, amely negyven esztendőn át kényszerítette ránk a maga
eleve bukásra ítélt gazdasági, társadalmi és politikai rendszerét és tette
hazánkat egy olyan katonai tömb tagjává, amelyben a részvétel, háború
esetén, teljes megsemmisülésünkkel fenyegetett.

Hazánk lakossága - elsőként a szovjet tömb országai közül - már 1956-

ban le akarta rázni magáról egy országos méretű forradalmi
szabadságharccal mind a szovjet függést, mind az embertelen belső
elnyomást, jogfosztottságot. Hivatalos kommunista pártdokumentum
szerint csupán 1950 és 1953 eleje között a bíróságok 650.000
büntetőüggyel foglalkoztak és 387.000 személy ellen hoztak - döntő
részben politikai indíttatású - elmarasztaló ítéletet. A megtorlások
sújtották nem egy honvéd- vagy rendőrtiszt közelebbi vagy távolabbi
hozzátartozóját is. A sérelmek, valamint a hazaszeretet érzése arra
indította a fegyveres erők tisztikarának jelentős részét, hogy ne fogjon
fegyvert a nemzet ügyéért életüket kockáztató szabadságharcosok ellen.
Sőt, sokan közülük maguk is beálltak a szabadságért küzdők soraiba. Ám
ez az átalakulóban lévő magyar fegyveres erő nem volt alkalmas arra,
hogy huzamosabban feltartóztassa a november 4-én hajnalban hitszegő
módon hazánkra támadó szovjet túlerőt. A hős küzdelem leverését a
kegyetlen megtorlások hat esztendeje követte. A bíróságok 22.000
embert ítéltek börtönbüntetésre, több mint négyszáz halálos ítéletet
hajtottak végre és sok ezer embert internáltak hosszabb-rövidebb időre.
Az elítéltek között volt számos tiszt és katona is, akárcsak az országot
elhagyó közel kétszázezer ember között. Az itthon maradt többség
azonban megkötötte a maga kompromisszumát a szovjet fegyverekkel
újra rákényszerített rendszerrel. Ezt tette a honvéd tisztikar többsége is,
egzisztenciális okoktól vagy a tehetetlenségtől, illetve
reményvesztettségtől, kiábrándultságtól vezérelve. Akadtak
természetesen olyanok, akiknek politikai meggyőződésük vagy egyéni
sérelmük diktálta ezt a lépést. Ám voltak olyanok akik 1956-os
"tévedésüket" vagy ijedtségüket a megtorlásban tanúsított
"magánszorgalmú kutyálkodással" akarták helyrehozni.
A Szovjetunió hatalmának megrendülésével összedőlt a szuronyokra
épült diktatúra, s az átalakulásból kivette a részét a Magyar Honvédség
is, amelyre 1990 óta ismét egy független szabad Magyarország védelme
hárul.

(1) - A gyepű, a honfoglalás után megszervezett határvédelmi rendszer.

Tulajdonképpen a mai "zöldhatárnak" felel meg, és ugyanúgy a mai
határőrökhöz hasonló feladatot ellátó katonák védelmezték, akiket
"gyepűőrők"-nek hívtak. A gyepűvédők egyik csoportjához az "őrök"
tartoztak, akiknek az volt a feladata, hogy kikémleljék az ellenség
hadmozdulatait, s hírt adjanak róluk, a támadás feltartóztatása pedig a
"lövőkre" hárult. Ezek a gyepűőrök és családjaik közös településeken
éltek, rájuk utalnak a mai településnevekben az "őr-" és "-lövő" tagok (pl.
Őr, Őrbottyán, Nyírlövő, Zalalövő stb.).

NÁNDORFEHÉRVÁR VÉDELME (1456. július 4-22.)

Az Oszmán Birodalom terjeszkedése:

1453-ban az oszmán törökök elfoglalták Bizáncot, a "városok királynőjét",

ahol Kelet és Nyugat kultúrája, gazdagsága találkozott egymással, s
amely az egyházszakadás ellenére is a kereszténység egyik legfontosabb
védőbástyája volt. A Boszporusz partjára épült város nemcsak a
gazdagsága miatt volt kívánatos zsákmány Allah katonáinak, hanem
Ázsia és Európa közötti átjárót ellenőrző helyzete miatt is. Az egyre
növekvő Török Birodalom ekkor már két földrészre terjesztette ki
hatalmát, de a hódító hadjáratok idején örökös problémát jelentett a
seregek összevonása a két földrészről.

Bizánc a maga százezer lakójával az akkori világ legnagyobb városa volt,

de ebben a hatalmas embertömegben csak 4790-en mutattak
hajlandóságot a város fegyveres védelmére. Mintegy 3.000 itáliai zsoldos
erősítette ezt a csapatot, közöttük Giovanni Giustiniani, akit Konstantin
császár a védelem főparancsnokának nevezett ki. Velük szemben egy
150.000 fősre becsült, kiválóan képzett hadsereg állt, de a védők
mégsem voltak esélytelenek, hiszen a város erős védművei már többször
kudarcra ítélték a hódító seregeket. Természetesen a törökök is
felkészültek az ostromra. Hadmérnököket és az ostromlásban jártas
szakembereket toboroztak idegen országokból. Az Erdélyből származó
Orbán mester irányításával pedig létrehozták az akkori világ
leghatékonyabb ostromtüzérségét. (Orbán először a bizánci császárnak
ajánlotta fel tudását és ágyúit, de Konstantin dölyfösen elküldte őt,
miszerint; nincs szüksége tüzérségre, hiszen a világ legerősebb falai
veszik körül a várost. A törökök viszont pénzzel meggyőzték a magyar
mestert, hogy nekik öntsön ágyúkat.) A tenger felől 300 hajó támogatta az
ostromot, de a bizánci flotta állandó fenyegetést jelentett számukra, mely
az Aranyszarv-öbölben horgonyzott, ahova idegen hajó nem tudott
behatolni a bejáratot lezáró erős lánc miatt. A védőknek 7 km hosszú
védővonalon kellett helytállniuk. Orbán mester ágyúi óriási kőgolyókkal
törtek réseket a falakon, de ő még azoknál is hatalmasabb ágyút öntött.
Ez már a második lövésnél szétrobbant, és a készítőjét is széttépte. Ettől
függetlenül a török tüzérség hatékonyan működött az ostrom során. A
támadók alagútásással is próbálkoztak, de sikertelenül. Amikor az ostrom
holtpontra jutott, a kikötő elfoglalását tűzték ki célul, ám az a vaslánc miatt
a tenger felől védve volt. Ekkor mintegy 7 km hosszú gerenda-utat
építettek, melyet vastagon bekentek zsírral, faggyúval, és ezen
csúsztattak egy éjszaka alatt 72 hajót az öböl elzárt részébe. Ez komoly
előnyhöz juttatta a törököket, hiszen a védőknek meg kellett osztaniuk
erőiket. A város vesztét azonban egy szerencsétlen véletlen okozta. A
május 29-i nagy támadás idején a törökök felfedezték, hogy a város egyik
kapuja őrizetlen. Ezen keresztül tömegesen hatoltak be. Tovább növelte a
bajt, hogy Giustiniani ekkor súlyosan megsebesült, így képtelen volt
tovább irányítania védelmet. A város elesett, és a török szultánok
székhelye lett Isztambul néven.

Hunyadi János törökellenes harcai:

A keresztény világot szinte sokkolta a veszteség. V. Miklós pápa

keresztes hadjáratra szólította fel Európa fejedelmeit. A nyugati kultúra
védővonala immár a Dunánál húzódott, és Magyarországnak jutott a
feladat, hogy feltartóztassa a török terjeszkedést. Hunyadi Jánosra várt a
fegyveres védelem megszervezése és irányítása.

Hunyadi János egy korabeli metszeten

Hunyadi származásáról hosszú időn át viták folytak. A legenda

egyenesen Zsigmond királyt tette meg apjának, valójában egy
bevándorolt havasalföldi román bojár, Vajk volt az apja. Tény, hogy
Zsigmond király mindvégig nagy figyelmet fordított az ifjú Hunyadi
előrejutására. Ifjúkorát a Délvidéken, a török elleni harcban töltötte.
Később bejárta Itáliát, két évig szolgált Milánóban, s 1434-ben már
jelentős kölcsönnel segítette ki urát, Zsigmondot. Miután a király nem
tudta megadni a kölcsönt, Temes megyében birtokadományban
részesítette. Hunyadi részt vett a csehországi huszita háborúkban,
megismerkedett a legkorszerűbb harceljárásokkal. 1439 után testvérével,
az ifjabb Jánossal szörényi bánként legfontosabb feladata a mind
gyakoribb török betörések visszaverése volt. 1441 januárjában Újlaki
Miklós macsói bánnal együtt Bátaszéknél legyőzték Erzsébet csapatait. A
győzelem meghozta Hunyadinak és Újlakinak az erdélyi vajdai, a temesi
ispáni és a nándorfehérvári kapitányi tisztet. (A Magyarország kulcsát
jelentő várat a törökök 1440-ben hónapokig ostromolták, de bevenni nem
tudták.) Ezek után Hunyadi és Újlaki nem csupán a kormányzatukra bízott
területeket tisztították meg Erzsébet híveitől, hanem Hunyadi Szerbiába is
behatolt, s Nándorfehérvár környékén megverte Isza bég hadait.
1442-ben e támadás megbosszulására Mezid bég vezetésével hatalmas
török had tört be Erdélybe. Hunyadi hirtelen összeszedte a
rendelkezésére álló erőket, és március 18-án Marosszentimrénél
megtámadta Mezid hadát. A török túlerő azonban legyűrte a hősiesen
védekező magyar sereget. Hunyadit a kudarc nem törte le, a tartomány
távolabbi pontjairól beérkező erősítések birtokában újabb támadásra
határozta el magát, s március 22-én a Vaskapunál vívott csatában
szétverte a magát győztesnek hívő török hadat. Több ezer török harcos
holtteste borította a harcteret, és a menekülés közben elesett maga Mezid
bég is.

1443-ban Hunyadi rábeszélésére a magyar, lengyel, szerb és bosnyák

csapatokból álló, 35.000 főnyi haderő megindult, hogy kiűzze a Balkánról
az oszmánokat. A hadjáratban csak Ulászló király országainak és a
Balkán érintett államainak haderői vettek részt; a nyugati keresztény
országok csapatai távol maradtak. Már az is eredménynek számított,
hogy III. Frigyes semlegességét sikerült biztosítani. A haditerv lényege az
volt, hogy a velencei flotta megakadályozza a szultán vezette ázsiai erők
visszatérését Európába, s ezalatt a keresztény csapatok leszámolnak az
európai török erőkkel. A hadjárat jelentős sikereket hozott: az előnyomuló
keresztény csapatok a "hosszú hadjáratban" több ütközetben legyőzték a
szemben álló oszmán csapatokat, s egészen a Balkán hágóig törtek
előre. Ám a velencei flotta nem akadályozta meg Murád szultán
visszatérését Európába, s aki a Zlaticai-szorosnál feltartóztatta a
keresztény haderőt. A tél beálltával a hadjárat folytatására nem volt
lehetőség, mire a szövetséges csapatok visszavonulásba kezdtek, de az
üldözésükre küldött törököket két ízben is megverték.

Erősödő török nyomás:

A hadjáratot követően Murád szultán békeajánlatot tett Ulászlónak, amit ő

el is fogadott. Brankovics György szerb despota visszakapta országát, s
azzal nyerte meg Hunyadit a béke ügyének, hogy magyarországi
birtokainak nagy részét átengedte az erdélyi vajdának. Hunyadi is ráállt a
békekötésre, de közben Ulászlóval együtt folytatták az újabb hadjárat
előkészületeit. Noha esküt tettek a békeszerződésre, a Magyarországra
küldött pápai legátus, Giuliano Cesarini bíboros felmentette őket ez alól,
mondván, hogy pogányoknak tett eskü nem érvényes. Az újabb hadjárat
1444. szeptember 22-én indult meg, nem a legjobb előjelekkel.
Brankovics nem akarta kockáztatni visszaszerzett országát, s a
keresztény sereggel egyesülni törekvő albán csapatokat sem engedte át
Szerbián. Murád ezúttal is gyorsan visszatért Európába, s 1444.
november 10-én Várnánál került szembe az alig 20.000 főnyi keresztény
hadsereggel. A csata ennek ellenére jól kezdődött: a Hunyadi vezette
lovasság szétverte a török szárnyakat. Ám ekkor az Ulászló vezette
középhad meggondolatlanul rohamot indított a félelmetes török
gyalogság, a janicsárok ellen, s az összecsapásban maga a király is
elesett. Halálának hírére a keresztény sereg felbomlott, s elmenekült. A
török veszteségek is súlyosak voltak.

Hunyadi továbbra sem adta fel nagy tervét, a török Európából történő
kiűzését. 1445-ben és 1447-ben újabb hadjáratokat vezetett az Al-
Dunához, illetve Havasalföldre, s biztosította az utóbbi feletti magyar
fennhatóságot. Az 1443-44. évi hosszú és az 1444. évi várnai
hadjárathoz hasonló újabb támadás 1448-ban volt. A Hunyadi vezette
csapatok ezúttal Rigómezőig törtek előre. Az október 18-19-i csatában
ismét győzött az ellenséges túlerő. A két vereség megmutatta:
nemzetközi segítség nélkül nem érdemes kísérletezni a török Európából
való kiűzésével. Míg a szultáni haderő több tízezres veszteséget sem
érzett meg, a Magyar Királyság számára ezek a vereségek sokkal
súlyosabb következménnyel jártak. Ezt Hunyadi is felismerte, s a
továbbiakban a támadás helyett az aktív védelem stratégiáját választotta.
1454 őszén Krusevacnál érzékeny csapást mért a Szerbiában állomásozó
török csapatokra, amivel sikerült időt nyernie.

Egy útban lévő vár, a stratégiai cél: Buda felé vezető úton:

1455 nyarán az országba érkezett Kapisztrán János (Giovanni da

Capestrano) ferences-rendi szerzetes, Carvajal pápai követ
segítségével, keresztes had toborzásába kezdett. Hunyadi támogatta
ebben, mert tudta, hogy a hatalmas török sereggel szemben minden
fegyverforgató kézre szükség lesz. 1456 tavaszán egyre gyakrabban
érkeztek hírek a szultán újabb hódító terveiről, melynek célpontja ezúttal
Buda volt, de ide az út Nándorfehérváron keresztül vezetett. A Duna és a
Száva összefolyásánál épült vár volt az ország déli kapuja.

[Kitérő:] Ha rápillantunk a Kárpát-medence térképére, déli irányból

látszólag korlátlan választási lehetősége van a támadó seregnek a
felvonulási utak között. Ez azonban csak részben igaz. Minél kisebb a
csapat létszáma, annál könnyebben mozog, de a nagy seregek
felvonulása a nagy embertömeg mozgatása miatt bonyolult vezetési,
szállítási és ellátási feladatokat is jelent. A katonák csoportjait úgy kell
mozgatni, hogy ne keveredjenek össze, folyamatosan vezethetők
legyenek. Az embereknek legalább naponta egyszer táplálékot, az
állatoknak takarmányt kell biztosítani, de ami még ennél is fontosabb,
elegendő mennyiségű egészséges ivóvizet. Egy ló napi szükséglete
átlagosan 50 liter víz, és a seregben nemcsak katonalovak, hanem még
nagyobb számú igásjószág is volt. Egy több tízezres sereg esetében már
az itatás megszervezése és végrehajtása is komoly feladat volt. A sereg
felvonulásának egyik legkritikusabb pontja az anyagszállítás, hiszen egy
hadra kelt sereg rengeteg anyagot kénytelen magával vinni: fegyvert,
lőszert, élelmiszert, sátrakat, műszaki anyagokat, nyersanyagokat és
alkatrészeket a különböző eszközök javításához, és még sok más
egyebet. A saját holmiját általában maga a katona vitte, a többi anyag
szállításához teherhordó állatok és szekerek álltak rendelkezésre. Ez a
megoldás persze magával hozott egy újabb problémát, ugyanis a
teherhordó és igavonó állatok takarmányát is szállítani kellett és ez
elfoglalta a szállító kapacitás egy részét. Minél hosszabb volt a hadjárat,
annál kevesebb hasznos terhet tudtak szállítani. Nem véletlen, hogy a
legtöbb háború a nyári időszakban zajlott, amikor a takarmány egy részét
a helyszínen be lehetett szerezni.
Ennek ellenére a nagy létszámú seregek utánpótlása a vízi szállítás
igénybevétele nélkül nem lett volna megoldható. Egy-egy bárkában több
szekérnyi anyagot lehetett elhelyezni. Ha árral lefelé hajóztak, nagyobb
távolságot tudtak megtenni, mint a szekerek, hiszen a hajónak nem kellett
pihenni, szemben az igavonó jószágokkal. Ár ellen általában vontatták
vagy evezőkkel hajtották a hajókat, de még így is gazdaságosabbak
voltak a szekereknél. A 15. században a török hadihajókkal kapcsolatban
említik a vitorla használatát is, ezek azonban tengeri hajózásra is
alkalmas hadigályák lehettek.
Természetesen a hajózásnak is voltak korlátai. Míg a szekerek megfelelő
minőségű utakat, addig a hajók vontatóutakat igényeltek, azonban ezek a
nagyobb áradások idején a víz alá kerültek. A flotta fenntartása kikötőket,
javítóműhelyeket, a működtetése pedig kiképzett állományt követelt.
Új igényként jelentkezett a nagy tömegű ostromlövegek szállítása, melyre
szintén a hajózás kínált elfogadható megoldást. 1456-ban 64 hajó
szállította a Dunán a török ostromlövegeket a várhoz. Szárazföldön a
nagy tömegű eszközöket rendkívül erősre épített, vasalt szekereken
szállították, melyek elé egy kisebb csorda ökröt fogtak. Persze egy ilyen
jármű szilárd és egyenletes utat kívánt, a hidakat pedig előzőleg meg
kellett erősíteni, és így is csak lépésben haladhattak. A gyakorlat az volt,
hogy amíg lehetett, addig vízen szállították, és csak azután szárazföldön.
Ha most ismét a térképre pillantunk, érthetővé válik Nándorfehérvár
stratégiai jelentősége. A Duna volt a Buda és Bécs felé vezető
legfontosabb vízi út, a Száva pedig a déli határvidéken biztosított
mozgásszabadságot. Néhány kilométerrel feljebb találjuk a Tisza
torkolatát, mely az ország keleti vidékei felé nyitott utat. Emellett a
legfontosabb kereskedelmi utak is itt keresztezték egymást, közöttük a
Duna mellett vezető egykori római hadi út is, mely évszázadokon
keresztül szolgálta a hadra kelt seregek felvonulását.

Nándorfehérvár vára 1427-ben került a Magyar Királysághoz, amikor

Lazarevics István szerb fejedelem átadta Zsigmond császárnak. Ma már
nehezen rekonstruálható a 15. századi állapot, hiszen az erősséget több
ostrom sújtotta, elpusztítva a régebbi korok erődítményeit. Emellett a hely
stratégiai szerepe miatt védelmi rendszerét folyamatosan
korszerűsítették, és ez szintén a régi építmények eltűnéséhez vezetett.

Szerencsére rendelkezésünkre áll néhány korabeli leírás a várról, melyek

alapján felvázolhatjuk annak 1456-os képét. Először nézzük egy francia
utazó 1432. őszi leírását: "Nándorfehérvár 5-6.000 lovas befogadására
alkalmas vár. A falak mellett az egyik oldalon a Boszniából jövő Száva, a
másik oldalon pedig a vár van, melynek közelében a Duna folyik. Ez
utóbbiba ömlik a Száva. A két folyó által képzett csúcsban vagy
szögletben terül el a város. Körfala körül a talaj némileg emelkedett,
kivéve a szárazföld felé eső oldalát, hol annyira egyenes, hogy szépen,
simán egész az árok partjáig lehet haladni. Ezen az oldalon a Szávától a
Dunáig terjedő és a várost mintegy nyíllövésnyire körülvevő falu van. A
fekvésénél fogva rendkívül erős várat árok és kettős fal veszi körül, mely
pontosan követi a talaj vázlatát. Öt erősségből áll, közülük három az
említett magaslaton, kettő pedig a víz mellett emelkedik. A két alsó is jól
meg van erősítve, azonban a három első uralkodik fölöttük. A mintegy 15-
20 gálya befogadására képes kis kikötőt két torony védi, az egyik
toronytól a másikig húzódó lánccal az egész könnyen elzárható."
Az események egyik szemtanújának, Giovanni de Tagliacozzónak a
leírása szerint: "Nándorfehérvár vára három részre oszlik: az első vár
körülzárt egy nagy teret és síkságot; itt volt igen sok nemesnek a háza (.)
ezen várból vezetett le az út a városba s a bejárat a két belső várba (...) A
második vár kisebb volt, de nagyon jól el volt zárva az első vártól, és mély
sáncokkal, tornyokkal és erős bástyákkal van megerősítve: az első várból
ide csak egyetlen kapun és felvonóhídon lehet jönni. A második várból
van átjárás a harmadik várba, mely sokkal kisebb, de a legjobban meg
van erősítve. Ebben van az a torony is, melynek >Ne félj< a neve (...) itt
volt a királyi lakosztály is (...) itt van a hátsó ajtó, melyen le lehetett menni
a városba és a Dunához."
A fentiek alapján és a jelenlegi topográfiai viszonyokat figyelembe véve
Nándorfehérvár 1456-ban az alábbi képet mutathatta:
A vár és a város a Duna és a Száva összefolyásánál, az itt emelkedő 50-
55 méter magas hegyen és körülötte terült el. A hegy folyók felőli oldalai
meredeken szakadtak le, míg a déli oldala enyhébben ereszkedett a
síkság felé. A fellegvár a hegycsúcs 320x 175 méteres fennsíkára épült.
Három részből állt. A belső várat a nyugati és északi oldalon meredek
hegyoldal szegélyére épült várfal, a keleti oldalon pedig a magas vastag
fal - előtte mély árokkal - határolta. A vízivár felőli oldalán állt a "Ne félj -
Nebojsza" (valójában magyarul: Kő les) nevű torony, mely az 1521-es
ostrom idején a védők utolsó menedéke volt. Mivel az ostromlók a déli
oldalról közelíthették meg a legkönnyebben a falakat, ezen az oldalon
egymás mögött két erős fal húzódott, mindkettő előtt mély árokkal. A
dupla fal előtt volt az alsóvár, egy erős fallal lezárt terület. Ennek közepén
tágas nyílt térség volt, a vár piactere. Ezt a várrészt a fellegvárral
felvonóhíd kötötte össze. A vár másik kapuja a hegy lankás déli lejtőjén
húzódó, fallal körülvett városra nyílott, mely a Száva és a Duna partján
fekvő két vízivárosra és a közöttük húzódó belsővárosra oszlott. A várost
erős fal és árok övezte, de az egyes városrészeket is fal választotta el
egymástól. A déli városfal előtt apró házakból álló település terült el. A
fellegvár alatt a Száva és a Duna összefolyásánál húzódó lapályra épült a
vízivár. Keleti és nyugati falai a hegyoldalon kúsztak a fellegvárig,
északról a folyók felé vastag, tornyokkal és lőrésekkel ellátott falak
húzódtak, melyek lábazata a ritka száraz időszakoktól eltekintve vízben
állt. A vízivár fontos része volt a belső hadikikötő, melynek bejáratát két
erős torony biztosította, közöttük erős kovácsoltvas láncot feszítettek ki,
hogy megakadályozzák az ellenség bejutását.
Gyülekező seregek:

Júniusban egyre gyakrabban érkeztek hírek a közeledő török hadról.

Hunyadi Szegeden gyülekeztette seregét, és innen küldte sürgető leveleit
az ország fegyvereseinek mozgósítása érdekében. Különösen az erdélyi
hadakra számított. Június 12-én kelt levelében fegyverbe parancsolta az
erdélyi szászokat, majd 22-én már hűtlenséget emlegetett a király
parancsát nem teljesítőkkel kapcsolatban, és sürgette a hét szász széket,
hogy fegyvereseiket mielőbb küldjék Kevibe. A kétszeri felszólítás
ellenére sem érkezett erősítés, így Keviből küldte el a harmadik sürgető
levelet, de csekély eredménnyel. Hunyadi jól tudta, hogy a király
fegyverbe szólító parancsa süket fülekre talált az országban. Utolsó
reményét az erdélyi hadakba helyezte, hiszen a török támadás az ő
otthonaikra is veszélyt jelentett. Másrészt szívesen vette volna, ha a
fegyelmezett erdélyi szász katonák is, akiket már korábban megismert, a
seregében harcolnak.

A felderítési adatokból nyilvánvaló lett, hogy II. Mehmed (Mohamed)

szultán Nándorfehérvár elfoglalását tűzte ki célul. Bizánc birtokba vétele
után az ázsiai hadak immár gond nélkül kelhettek át európai területre, így
a sereg létszáma jóval meghaladta a százezret, de a pontos számot
nehéz meghatározni. A nagyobb harcértékű - mezei csatában vagy
ostromnál alkalmazható - katonák létszáma 60-70.000 fő volt. A sereghez
nagy számban csatlakoztak portyázó lovascsapatok, amelyeket
felderítésre, zsákmányolásra, az ellenség területének pusztítására
alkalmaztak. Jelentős embertömeget jelentett a sereg kiszolgálását ellátó
állathajcsárok, szekeresek, rabszolgák csoportja is. 1456-ban a hadak
gyülekezési helyéül Drinápolyt (Edirne) jelölte ki a szultán. A hajóhad
Vidinnél gyülekezett, Üszkübben pedig fegyvergyártó műhelyeket
telepítettek, ahol a Bizáncban zsákmányolt harangokból ágyúkat öntöttek.
 II. Mehmed szultán, az Oszmán Birodalom legnagyobb
hódítója, itt éppen idealizált pózban; virággal a kezében.

(A keleti népek hite szerint egy tökéletes katonának ill.

hadvezérnek a művészetek és az érzékek területén is
tökéletesnek kell lennie, mert a háború maga is művészet.)

Hunyadi meglévő erőit a török felvonulás megakadályozására kívánta

bevetni. Még a török főerők megérkezése előtt szeretett volna eljutni a
Morava folyó torkolatához, ahol a török sereg eléri a Dunát. Gondot
fordított Nándorfehérvár megerősítésére is. Már májusban utasította
Geszthi János macsói albánt a vár parancsnokságának átvételére, aki
azonban erre nem mutatott hajlandóságot, így az ostrom idején Hunyadi
sógora, Szilágyi Mihály maradt a vár élén, Országh Mihály és a spanyol
Juan Bastida alparancsnokokkal együtt.
Hunyadit kétségek gyötörték a rendelkezésre álló fegyveresek csekély
száma miatt, és minden lehetőséget megragadott a sereg létszámának
növelésére. Carvajal pápai követet sürgette, hogy küldje a kereszteseket,
de azok összegyűjtése is csak lassan haladt. Kapisztrán János már
hónapok óta toborozta a keresztes sereget. Az egyszerűbb emberek és a
fiatalok között sok jelentkező akadt, de ellátó bázis hiányában el kellett
bocsátani őket azzal, hogy majd az atya hívására összegyülekeznek.
Most, amikor eljött ez a pillanat, a hírek csak lassan terjedtek, de a nép
megmozdult, és ki-ki tehetsége szerint elindult, hogy részese legyen a
keresztény hit megmentéséért folytatott küzdelemnek.
Kapisztrán a keresztesek első csoportjával a Dunán hajózva indult el
Nándorfehérvár felé. A csapat nem lehetett nagy létszámú, hiszen öt hajó
elegendő volt a szállítására. Útközben Péterváradon rövid időre
megpihentek, hogy misét hallgassanak. Hunyadihoz hasonlóan
Kapisztrán is tisztában volt a helyzet reménytelenségével. Az ország
nemessége egykedvűen szemlélte erőfeszítéseiket, a lelkes keresztes
csapat pedig képzetlen katonákból állt. Kapisztrán szomorúan nézett a
várható tragédia elé, amikor a péterváradi misén látomása volt, amely
győzelmet ígért a török fölött. Hite megerősödött, és ez a hangulat
átragadt a keresztesekre is. Időközben megnőtt a létszámuk is, így a
hajókat már népes csapat kísérte a parton.

A magyar keresztes csapatok július 2-án érkeztek a várba, ahonnan

Kapisztrán mielőbb tovább akart indulni Kevire, Hunyadi táborába.
Szilágyi Mihály tudta, hogy a török csapatok már nagyon közel vannak, és
erre figyelmeztette Kapisztránt is, kérve, hogy ne induljon tovább. Ő
azonban hajthatatlan volt, és az öt hajót zsúfolásig megtöltő csapatával
hamarosan vízre szállt. Nem sokkal az elindulásuk után heves zivatar
támadt a Dunán, és partra kényszerítette a hajókat. Amikor elállt az eső
és kisütött a nap, megpillantották az első török hajókat, amelyek néhány
száz méterrel lejjebb horgonyoztak. A keresztesek az est beálltáig a
parton rejtőztek, és az éj leple alatt visszatértek a várba.

Másnap reggel azután feltűntek a törökök a vár alatt, és az ostromló

sereg hamarosan ellepte a falak előtti síkot. A Duna partján kikötőt
rendeztek be, és megkezdték a kirakodást. Sátrak - közöttük 5000
janicsár gyűrűjében a szultán hatalmas sátorpalotája - borították el a
vártól délre húzódó dombokat. A tüzérség szertárát a várostól kb. 1 km-re
eső Mária Magdolna-templomnál rendezték be. A templomban
raktározták a lőport és a különböző ostromanyagokat.

Egy korabeli várostrom:

A várostrom mindenkor komoly próbatétel elé állította a hadvezért és

seregét. A vastag falak, az erős bástyák, a mély árkok, az ágyúk, a
puskák, a harcedzett védők az ostromló jelentős veszteségeit vetítették
előre, a vár feltöltött raktárai pedig hosszú ostromot jósoltak.
Az első fontos feladat a vár elszigetelése volt a külvilágtól, ami
Nándorfehérvár esetében a folyók miatt különösen nehéz volt. Ezután
következett a tulajdonképpeni ostrom. Ez esetenként több rohamot foglalt
magában, amit hosszas munkával készítettek elő. A cél az volt, hogy a
gyalogságot - és esetleg a lovasságot is - bejuttassák a várba, azok pedig
legyőzzék a védőket. Ezt persze a védők lövései és a falak akadályozták.
A legegyszerűbb eljárás volt, amikor a kaput úgy próbálták megnyitni,
hogy egy nehéz gerendával betörték. Hosszas ostromnál ez nem sikerült,
mivel a védők eltorlaszolták és megerősítették a bejáratot. Az ostromlók
azzal is próbálkoztak, hogy az árkot betöltve létrákkal és hágcsókkal
feljussanak egy falszakaszra vagy bástyára, és azt elfoglalva nyissanak
utat a sereg többi részének. Az igazán célravezető ostromtechnika
azonban a fal egy szakaszának lerombolása és elfoglalása volt, mivel
ezen keresztül nagy létszámú csapat juthatott a vár belsejébe.
A fal lerombolásának egyik módja az aknázás volt. Egy föld alatti folyosót
ástak a fal alapjáig, majd megtöltötték puskaporral, és felrobbantották. A
védők, ha időben észlelték a munkálatokat, ellenaknát áshattak, és azt
felrobbantva beomlasztották az ostromlók járatát. Ez történt
Nándorfehérvár 1440. évi ostrománál is, amikor a törökök egy domb
védelmében hatalmas méretű folyosót ástak. A leírások szerint a járatban
akár lovasok is képesek lettek volna a várba jutni. A védők azonban
időben felfedezték, és ellenaknával megsemmisítették.
Kevesebb kockázattal járt az ágyúkkal történő réslövés. A várostromoknál
ebben az időben kezdtek elterjedni az ágyúk, de a mechanikus kőhajító
gépeket még nem tudták kiszorítani. Az ágyúk anyaga leggyakrabban
kovácsoltvas volt, de már készültek lövegcsövek rézből és bronzból is,
melyek rugalmasságuknál fogva több lövésre és nagyobb lőportöltetre
voltak képesek. Nándorfehérvár ostrománál mindkét oldalon találhatunk
bronzágyúkat. 1432-ben a már idézett francia utazó megjegyezte, hogy
Nándorfehérváron "mind az öt erőd jól föl van szerelve tüzérséggel.
Leginkább a három bronzágyú tűnt fel, melyek egyike olyan óriási volt,
minőt még soha nem láttam, csövének belseje ugyanis 42 hüvelyk széles
volt, azonban vastagságához képest rövidnek találtam." Ez utóbbi
megjegyzés nem az ágyúk silányságát, sokkal inkább a tüzérség
látványos fejlődését jelzi. Kialakult ugyanis a lövegek két különböző
típusa, az ágyú és a mozsár. A hosszú csövű ágyúk 20-50 kg-os kő-,
kovácsoltvas vagy bronzgolyókat lőttek ki közvetlenül a várfalra
irányozva. A hatalmas, több mázsa súlyú ágyúcsöveket többnyire
gerendák közé ékelve irányozták a fal rombolásra kijelölt pontjára. Addig
nem mozdították el, amíg nem sikerült rést lőni a falon. Naponta
átlagosan 5-10 lövést voltak képesek leadni velük. A nagy méretű
ostromlövegek mellé kisebb űrméretű ágyúkat is telepítettek. Ezek közül a
nagyobb hatótávolságúak - melyek 5-15 kg-os golyókat lőttek ki -
lerombolták a falakat, és megölték a várvédőket, amikor azok a leomlott
falrészek kijavítását végezték. A kisebb űrméretű ágyúkat az
ostromlövegek közvetlen védelmére, a várból kirohanó katonák ellen
alkalmazták. Ezeket többnyire kerekeken mozgatható ágyazatra
(lafettára) helyezték, hogy a veszélyeztetett szakaszra
összpontosíthassák a tüzüket. Külön érdekessége a kor tüzérségének,
hogy főleg a kisebb űrméretű ágyúknál, előszeretettel alkalmazták az
osztott csövet, mely a hátultöltő ágyúk ősének tekinthető. Az ágyúcső és
a lőporkamra két külön részt alkotott. Töltésnél az ágyú nyitott csőfarába
helyezték a golyót, majd mögé helyezték, és ékekkel rögzítették a
megtöltött lőporkamrát. Ennek a megoldásnak az volt a hátránya, hogy a
tökéletlen illesztés miatt a lőporgázok egy része elszökött - kifújt -, ezáltal
csökkentve a lövés erejét. Viszont előnye volt, hogy a lövés
következtében felhevült vascsövet csak így lehetett gyorsan újratölteni.
Az elöltöltő lövegeknél az újratöltés előtt meg kellett várni, hogy a cső
annyira lehűljön, hogy ne kelljen tartani a lőpor idő előtti belobbanásától.
Az ostromlövegek másik típusa a mozsár volt. Valószínűleg erre utalt a
francia utazó, amikor rövid, de vastag csövű ágyúról írt. A mozsárágyú
nagy átmérőjű kőgolyó kivetésére volt alkalmas. A lövedéket meredek
szögben fölfelé irányozva lőtték ki, és a visszahulló golyó hatalmas
kinetikus energiája fejtette ki a romboló hatást. Míg a nagy ostromágyúk a
falakat, a mozsarak az épületeket, a tornyokat és a falak tetejére épített
védőfolyosókat rombolták.

Az ágyúk mellett a hagyományos hadigépek is részt vettek az

ostromokban. A nagyobbak 2-3 mázsás kőtömböket vetettek a falakra.
Általában a helyszínen, az odaszállított gerendaanyagból állították össze
őket. Üzemeltetésük olcsóbb volt a lövegeknél, mivel nem igényeltek
drága puskaport. Nándorfehérvár ostrománál a törökök hét roppant
nagyságú hajítógépet is alkalmaztak, melyek magas ívben repítették a
becsapódáskor mélyen a földbe fúródó hatalmas kőgolyókat. Giovanni de
Tagliacozzo megemlíti, hogy a törököknek három különösen nagy méretű
ágyújuk volt, melyeket különböző helyeken állítottak fel. Ebből arra
következtethetünk, hogy három rést próbáltak lőni, tehát a gyalogság a
tervek szerint három oszlopban rohamozott volna. Ez is mutatja a szultáni
sereg nagyságát, hiszen a kor nyugati ostromaiban általában egy
oszlopban alkalmazták az erőket. Egy-egy nagy ágyú, "főlöveg" közelébe,
a sáncok védelmében telepítették az ostromütegeket, melyeket
valószínűleg középen, a város falával szemközt, egymástól nem túl nagy
távolságra állítottak fel. A három ágyútelep az adott falszakaszra
koncentrálta a tüzét, és előkészítette az ostromot. 1456-ban az ostromlók
összesen mintegy 300 különböző űrméretű löveggel rendelkeztek, ezek
közül 22 különösen nagy méretű volt.

Az ostrom első szakasza nagyobbrészt műszaki munkákkal telt el. Tábort,

utakat, sáncokat kellett építeni, árkokat ásni és betemetni. Az
ostromgépek és ágyúk előreszállítása és felállítása nehéz és komoly
szervezést igénylő munka volt. Az is nehezítette a munkát, hogy közben a
védők ágyúinak, puskáinak tüzével is számolni kellett. Ha sikerült egy
erős csapatnak kirohanni a várból és meglepni a műszaki munkákkal
elfoglalt ellenséget, nagy pusztítást végezhettek, és jelentősen
hátráltathatták az előkészületeket.
Nemcsak a védők kirohanásai, hanem a kívülről érkező felmentő sereg is
veszélyt jelentett az ostromlóra. Ennek kivédésére folyamatosan
lovascsapatok cirkáltak a környéken, hogy időben felfedjék a
közeledésüket. Ha már közel voltak a felmentők, az ostromló seregből
kikülönített csapat eléjük ment, és megütközött velük. Ha erre nem volt
elég az erejük, akkor a vár körül elsáncolták magukat, és miközben ők a
várat, a felmentő sereg pedig az ostromlókat támadta.

Az ostrom előtt:

Mikor az első török csapatok a vár alá értek, Kapisztrán még

Nándorfehérváron volt, de hamarosan hajóra szállt három
szerzetestársával, hogy folytassa a keresztesek összegyűjtését.
Pétervárad érintésével Szalánkeménhez sietett, ide gyűjtve az egyre
növekvő keresztes sereget is. Hunyadi június 25-től Kevinél táborozott, és
közben többször összecsapott a török előőrsökkel. A török hajóhad
felvonulását azonban nem tudta megakadályozni, ezért ő is a
szalánkeméni táborba vonult. Időközben folyamatosan tartotta a
kapcsolatot Szilágyival, aki beszámolt a törökök tevékenységéről.

Hunyadi, a tapasztalt katona és hadvezér nem volt könnyű helyzetben.

Kevinél tapasztalhatta, hogy serege nem elég erős ahhoz, hogy vállalja a
nyílt összecsapást a törökkel. Ha vár még, érkezhetnek erősítések,
azonban Szilágyi segélykérő levelei jelezték, hogy Nándorfehérvár elesik,
ha nem indul felmentésére. A keresztesek folyamatosan érkeztek a
táborba, azonban a lelkes, de kiképzetlen tömeg harcértéke nem volt
mérhető a tapasztalt katonákéhoz. Hunyadi mégis megpróbált katonákat
faragni belőlük. Nem volt egyszerű dolog, hiszen mindjárt az elején
kijelentették, hogy csak Kapisztrántól hajlandók elfogadni parancsokat.
Ahhoz, hogy kezelni tudja őket, először meg kellett értenie a
gondolataikat. Ezek az emberek nem azért jöttek, hogy katonáskodjanak.
Nem a husziták makacs elszántsága munkált bennük, hanem az a
magasztos eszme, hogy vértanúságot szenvedjenek a pogányok elleni
harcban, és ezzel megváltsák a kereszténységet és önmagukat.
Kapisztrán János kisugárzása volt az, ami ezt a mindenre elszánt
tömeget mozgatta. Hunyadi ravasz katona volt, és amit elhatározott, azt
igyekezett megvalósítani. Megegyezett Kapisztránnal, hogy a
kereszteseket egy-egy szerzetes vezetésével - akik mellé tapasztalt
katonákat osztott be - csoportokba osztják. Ezután a katonák útmutatása
szerint az atyák vezetésével gyakorlatoztatták a kereszteseket a
fegyverforgatásban és az összehangolt mozgásban. A csapatok
irányítására sem alkalmazhatta a megszokott katonai zászló-, kürt- és
dobjeleket, hanem a körülményekhez alkalmazkodva elérte, "hogy azon
rendelkezésekre, amelyek szentelt csengettyűk, kereszttel jelzett zászlók
lobogtatása és Kapisztránnak harci jelszava, Jézus lelkesítő nevének
hangoztatása által adatnak, feszülten figyeljenek, és mozgásaikat
ezekhez alkalmazzák".

Hunyadi tudott róla, hogy a török hajóhad Zimony fölött lezárta a Dunát,
de a szárazföldi erők nem keltek át sem a Száván, sem a Dunán.
Karadzsa pasa ruméliai beglerbég, az ostromműveletek irányítója, amikor
tudomást szerzett Hunyadi közeledéséről, "engedélyt kért a Duna túlsó
partjára való átkelésre, hogy a vár és a király [ti. Hunyadi] közé jutva, az
acélkardok gátjával sáncot képezzen a segédcsapat és Belgrád vára
között". A szultán azonban a haditanács javaslatára az engedélyt
megtagadta, mivel nem akarta hátráltatni az ostromot a sereg
megosztásával. Nem alaptalanul bízott hajói erejében. A török flotta
mintegy 200 hajóból állt, ezek közül 64 korszerű 2-3 evezősoros, tengeri
hajózásra is alkalmas hadigálya volt, melyek fegyverzete az orrban
elhelyezett, előre tüzelő nagy űrméretű ágyúból, a tatrészen elhelyezett
bombardákból, valamint mechanikus hadigépekből állt. A bombardák
nagy méretű gyújtólövedékek kilövésére is alkalmasak voltak. A gálya
orrán egy fémmel erősített döfőorr volt, amellyel képes volt az ellenséges
hajók meglékelésére. A legénységét 8-10 matróz, 1-2 kormányos, 40-60
evezős és 250-300 tengerészgyalogos alkotta. Az összecsapások során
az evezők segítségével manővereztek. Először a távolra ható fegyverek
alkalmazásával próbálták megrongálni az ellenséges hajót, majd
közelebb jutva a döfőorral igyekezték meglékelni, közben a
tengerészgyalogosok megcsáklyázták, és a másik hajó fedélzetére jutva
közelharcban próbálták elfoglalni azt. A szultán joggal bizakodhatott
abban, hogy a hajózár egymagában képes lesz feltartóztatni Hunyadi
seregét, hiszen nem volt a közelben magyar hadiflotta, mely eséllyel
vehette volna fel a harcot a török gályákkal, a hadihajókról ellenben több
ezer fős tengerészgyalogos sereget tudtak volna partra tenni, melyet a
hajók tüzérsége hatékonyan támogatott volna. A Duna itt kb. 1 km széles
lehetett, így a hajózárban mintegy 100 db hadihajót és gyalogosokkal és
ágyúkkal megrakott szállítóhajót kapcsoltak egymáshoz erős láncokkal.

Hunyadi merész tervet eszelt ki a hajózár áttörésére. Üzent Szilágyinak,

hogy a vár kikötőjében álló 40 hajót készítse fel a harcra, maga pedig
összegyűjtette a környéken fellelhető mintegy 200 darab vízi járművet.
Ezek között akadt néhány hadihajó is, közöttük egy nagy méretű gálya,
mely Hunyadi vezérhajója lett, de többségében kis méretű szállítóhajók,
sajkák voltak. A sereg egyik része a hajókra szállt, a többiek zárt
négyszögben a folyó két partján vonultak. A törökök először csak a
közeledő sajkákat vették észre, de hamarosan feltűnt a partokon is
Hunyadi két csapata, melyek a hajózár oldalában foglaltak állást, és lőni
kezdték a hajókat. A sajkák szétrajzottak a folyón és körülfogták a török
hajókat. Azok a láncok miatt nem is gondolhattak a manőverezésre, az
ágyúk és bombardák pedig nem az ilyen kis hajók ellen voltak a
leghatékonyabbak. A sajkások hamar közel kerültek a gályákhoz,
szétverték az evezőket, és megpróbáltak felkapaszkodni a fedélzetre.
Néhány helyen szétnyílt a lánc, és a hajók némelyike irányíthatatlanul
sodródott a vár felé, ahonnan feltűnt Szilágyi 40 hajója, kiváló rác
legénységgel. A csatában három török hajó elsüllyedt, négyet Hunyadi
katonái elfoglaltak. A többi komoly sérülésekkel jutott el a török táborig,
ahol többet a szultán felgyújtatott, mivel javíthatatlan sérüléseket
szenvedtek. A török hajók legénységéből ötszázan estek el, és rengeteg
volt a sebesült. Hunyadi sikere éppen a kicsi és gyors hajók
alkalmazásában rejlett. A török folyamzár hasonló méretű hajók
támadásának elhárítására készült, és azok ellen bizonyosan nagyon
hatékony lett volna. Ezt jól mutatja, hogy a magyar vezérhajót sikerült
megsemmisíteniük egy pontos találattal, mely felrobbantotta a lőport.

A győzelem ismét megnyitotta az utat a Dunán. A várba friss erők

érkeztek - Hunyadi tapasztalt katonái és a keresztesek leginkább hadra
fogható része -, így a várvédők létszáma 15.000 főre nőtt. Emellett
jelentős mennyiségű élelmiszert és hadianyagot hoztak a hajók,
visszaúton pedig a sebesülteket és a pestises betegeket szállították el.
Több tízezer keresztes Zimony alatt ütött tábort. A sajkák a tábornál
maradtak, hogy szükség esetén át tudjanak kelni a várba. Az ostrom
további időszakában rendszeres forgalom zajlott a tábor és a vár között, a
sebesülteket kihozták Zimonyba, a helyüket pedig keresztesek vették át.
A tábor létszáma folyamatosan nőtt. Július 20-ra állítólag mintegy 60.000
keresztes várta, hogy részt vegyen a harcban.

Nándorfehérvár ostroma:
A török ostromárkok és ütegek eközben egyre közelebb jutottak a
falakhoz. Az ostromlók időnként egy-egy rohammal is próbálkoztak, hogy
a rombolt falszakaszt elfoglalják, vagy a védőket akadályozzák a törések
kijavításában. Ezek a próbálkozások rendre sikertelenek maradtak, sőt a
vár tüzérei jelentős veszteségeket is okoztak a támadóknak. Július 20-án
egy jól célzott ágyúlövés még Karadzsa beglerbéget is széttépte. Az
ostrom vezetését a szultán vette kezébe. Elrendelte a város folyamatos
ágyúzását mely több mint 30 órán keresztül tartott. Eközben a
gyalogságot gyülekeztették, előrevonták, és felkészültek a rohamra.

21-én délután indult meg az általános támadás, de a védők helytállása

rendre visszavetette a törököket a falak alól. Nagy veszteségeket
szenvedtek, de a visszavonulók helyét pihent erők foglalták el, és minden
kezdődött elölről. Késő délutánra a védők már kifáradtak, és a törököknek
kétszer is sikerült betörniük a városba, ahonnan ekkor még kiszorították
őket. Négyórás ostrom után hatoltak be az első jelentős csoportjaik a
városba. A védők a fal bástyáiba és a fellegvárba vonultak vissza. A
törökök elözönlötték a várost, és hamarosan feljutottak az alsóvár falaira
is. Miután elfoglalták a kaput, sikerült bejutniuk a fellegvárba vezető kapu
előtt elterülő piactérre.
Hunyadi nem engedte felhúzni a felvonóhidat, mert ütőképes
nehézlovassága a kapu mögött állt, készen a kirohanásra. A felvonóhíd
két oldalán húzódó kettős fal mögött kénes rőzsekötegeket halmoztak fel,
hogy az éj leszállta után legyen mivel megvilágítani a területet. Szilágyi az
értékeket lehordatta a vízivár kikötőjébe, hogy szükség esetén Zimonyba
menekíthessék. Ezzel együtt a védők egy része felkészült a vízivár
védelmére, ha esetleg a fellegvár elesne. A falakért elszánt harc folyt.
Alkalmas pillanatban megnyílt a vár kapuja, és a piactérre zúdult Hunyadi
lovassága. A gyalogosok eközben véres kézitusát vívtak a felvonóhíd
megtartásáért, hogy a lovasság vissza tudjon vonulni. Lassan
alkonyodott, és a törökök bejutottak a belsővár előtt húzódó kettős fal
közé. Kritikussá vált a helyzet, hiszen a második fal elestével a fellegvár
is elveszett volna. Ekkor történt, hogy az egyik bástyán a törökök
megvetették a lábukat, és az egyik termetes janicsár zászlót emelt a
magasba. A látvány feltüzelte a törököket, és a védők tudták, hogy a
zászló nem maradhat a bástyán. Dugovics Titusz, a Vas megyei vitéz
rohant a zászlótartóra, de amikor megérezte, hogy nem bírhat vele,
inkább átkarolta, és vele együtt a mélybe vetette magát.

Dugovics Titusz önfeláldozása (Wagner Sándor festménye)

Nyolc óra körül besötétedett, ami rövid szünetet hozott a harcokban. A

védők felkészültek az éjszakai harcra. A kénes rőzsekötegek
megvilágították a falakat, a lángoló házak vöröses fénybe vonták az
utcákat. Hunyadi ismét merész tervet eszelt ki. Üzenetet küldött a
keresztes táborba és Zimonyba, hogy a harcképes erők keljenek át a
vízivároshoz, és álljanak készen a török oldalba támadására. A sötétség
leple alatt ez sikerült is, anélkül hogy a törökök ezt észlelték volna.
Eközben az ostromlók friss erőket hoztak a fellegvár falaihoz. Fél tíz körül
felbukkant az égen a Hold, hogy azután sápadt fénye hajnalig világítson.
Megkezdődött a roham, és a kettős fal közét megtöltötte a török
gyalogság tömege. Hunyadi ekkor parancsot adott, hogy kénbe és olajba
mártott lángoló rőzsekötegeket szórjanak a törökök közé. A tűz hamar
belekapott az ostromlók ruhájába, hatalmas pánikot keltve. Ekkor ismét
megnyílt a kapu, és kiözönlött a lovasság. Hamarosan sikerült kiszorítani
a törököket a piactérről, és a harc immár a város utcáin folytatódott. Ekkor
kapcsolódtak a harcba a keresztesek a víziváros felől. Kapisztrán
meghagyta nekik, hogy harc közben hangosan kiáltsák Jézus nevét,
hiszen máskülönben a város sötét utcáin nem lehetett volna
megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. A törökök hamarosan azt
tapasztalták, hogy elszánt keresztény harcosok töltik meg az utcákat, akik
kemény küzdelemben szorították ki őket a városból.

Felvirradt július 22-e. A vár árkaiban és a város utcáin mindenütt török

gyalogosok véres teteme hevert. A védők a város romos falainál álltak,
velük szemben a sáncokban a megtépázott török gyalogság húzta meg
magát. A délelőtt feszült várakozással telt el. II. Mehmed és Hunyadi a
következő lépésen gondolkodtak. Karadzsa beglerbég két héten keresztül
készítette elő a döntő rohamot. Amikor július 20-án elesett, nem volt
olyan, aki hirtelen át tudta volna venni a feladatát. A gépezetet a saját
lendülete vitte tovább a cél felé, mely a vár elleni döntő roham volt. A
szultán nem akart beleavatkozni az eseményekbe, mert bízott a roham
sikerében. Valószínűleg felmerült a kudarc lehetősége is, és tudta, hogy
akkor új parancsnokot kell kinevezni, új tervet kell kidolgozni, újra kell
szervezni az ostromot. A július 21-i támadásra hatalmas erőket
koncentrált, de mégsem sikerült elfoglalnia a várat. 22-én délelőtt azután
elérkeztek azok az órák, melyekre az ostromlók nem készültek fel. El
kellett dönteni, hogy folytassák-e a módszeres ostromot, vagy inkább a
várbeliek kiéheztetésével próbálkozzanak.

Hunyadi is nehéz döntés előtt állt. A védők kimerültek, és a törökök még

mindig jelentős erőfölényben voltak. Csak idő kérdése volt, hogy
pihentessék és újraszervezzék a gyalogságukat egy újabb rohamra. A
keresztesek dolgában is bizonytalan volt, hiszen a legjavát már
kiválogatta, s ha a Száva túlpartján maradt tömeg nem kap feladatot,
hamarosan felbomlik és elszéled. A vár védőinek megparancsolta, hogy
senki nem hagyhatja el az őrhelyét, Kapisztránt pedig a keresztes táborba
küldte, valószínűleg azért, hogy a rendet fenntartsa. Ott már lelkes tömeg
várta az érkezését, amely az éjszakai sikert a török fölötti győzelem
előjelének látta, és nem akart kimaradni a következő összecsapásból. Ezt
a vágyat nem kis részben az is motiválta, hogy a táborban főleg a
legszegényebb emberek maradtak, akik mindenáron részesülni akartak a
várható hadizsákmányból is.

A délelőtt tétlen várakozással telt el. Fáradt csönd ülte meg a romos vár
környékét, ellenben a keresztes tábor egyre hangosabb volt a
harcvágytól. Kapisztrán végül úgy döntött, hogy megpróbálja lecsillapítani
követőit egy kis demonstrációval, mely már korábban is hatásosnak
bizonyult. Néhány nappal korábban ugyanis a szultán a védők
megfélemlítésére hatalmas tüzeket rakatott, melyek megvilágították a
szélesen elterülő tábort. Erre válaszul Kapisztrán minden keresztessel
tüzeket gyújtatott a Zimony alatti síkon, mire az szinte lángtengernek
hatott. A szultán nem akart adósuk maradni, ezért a következő este
hangos zeneszó uralta a síkot, mire a keresztesek éjfélkor olyan éktelen
zajongásba kezdtek egészen reggelig, hogy az elnyomott minden más
hangot, napfelkelte után pedig zászlókat lobogtattak és mulatoztak.

22-én Kapisztrán a Száva és a Duna között fekvő földnyelvre vezette

híveit. Ott földbe tűzette zászlaját, és a tömeg éktelenül gyalázni kezdte a
túlparton táborozó ázsiai lovasságot. Ezt látva, a várból kiszökött öt íjász,
és elfoglalt a török balszárny közelében egy kis magaslatot. A törökök
nem gondolták, hogy ez komoly veszélyt jelentene számukra, de
odaküldtek egy lovascsapatot, hogy elkergesse őket. Az íjászok azonban
megvédték a dombot, sőt a városfal mögül egyre több keresztes
csatlakozott hozzájuk. A törökök újabb csapatokat küldtek ellenük,
azonban még mindig nem tartották veszélyesnek a dombnál védekező
csapatot. Kapisztrán mikor ezt látta, gyorsan átkelt a Száván, hogy
visszaparancsolja a harcolókat, de alig ért partot, tömegesen borultak a
lábához, és kérlelték, vezesse őket rohamra. Kapisztrán az isteni akaratot
érezte e pillanatban, és rábólintott a kérésre.
A túlsó partról tömegek keltek át, és hamarosan több tízezer fős
keresztes had sorakozott mögötte. Hat óra előtt Kapisztrán magasra
emelte keresztjét, és jelt adott a támadásra. A keresztesek az anatóliai
had táborára és az előtte húzódó sáncokra zúdultak. A Kapisztrán által
vezetett csapat tulajdonképpen átkarolta a török harcrendet, hiszen a
Száva felől támadott, melyre a balszárny támaszkodott. A nem várt
irányból jövő, meglepetésszerű támadás pánikot keltett a törökök
soraiban, akik sorra adták fel az ostromlövegek sáncait.

Ekkor már Hunyadi is bekapcsolódott a harcba. Katonái a keresztesekkel

együtt rohanták meg a sáncokat, lovassága pedig a szpáhikat kergette el.
A keresztesek egy része az elfoglalt sáncokban maradt, a többiek a török
tábort pusztították. Kapisztrán arra biztatta őket, hogy gyújtsák fel a
sátrakat, ugyanis attól félt, hogy a gazdátlan holmik zsákmányolásra
csábítják embereit. Amikor a szultán átlátta a helyzetet, úgy döntött, hogy
testőrségével az előrenyomuló keresztesek hátába kerül, és szétszórja
őket. Hunyadi nem hagyta cserben Kapisztránt, hanem lovasságát harcba
vezetve biztosította visszavonulásukat a sáncokba.

Eközben Hunyadi gyalogosai, főleg azok, akik a harci szekereken már

gyakorlatot szereztek az ágyúk kezelésében, a sáncokban talált kis
űrméretű ágyúkat a rájuk támadó törökök ellen fordították. Fergeteges
tüzükkel visszaszorították a török lovasság többszöri ismételt rohamát is.
Szilágyi parancsára a vár nagy űrméretű ágyúi is lőtték a török lovasság
csoportjait, hatalmas pusztítást okozva közöttük. Eközben mások a nehéz
ostromlövegeket tették használhatatlanná azáltal, hogy a gyújtólyukakat
beszegezték. Ezeket ugyanis nem használhatták a török ellen, mivel a
nehéz gerendaágyazatban (ládában) fekvő, több mázsás csövek a vár
felé voltak irányozva. Megfordításukhoz különleges csigás emelőállvány
kellett volna, és a gerendaágyazatot is át kellett volna építeni.
A szultán háromszor indított rohamot a sáncok ellen de hasztalanul.
Végül már csak abban a 6.000 lovasban bizakodott, akik akkor tértek
vissza a portyázásból, de hiába. Ekkor maga is megsebesült, testőrei
eszméletlen állapotban vitték hátra. Az est közeledtével a törökök
táborukat visszahagyva megkezdték az elvonulást. Hunyadi, miután az
ostromágyúkat beszögeztette, s a sáncokban talált eszközöket és
készleteket felgyújtatta, visszavonult a várba.

Július 23-án reggel az elhagyott török tábor képe fogadta a győzteseket.

A szultán serege ekkor már úton volt Szófia felé, ahol sikerült rendbe
szedni a megvert hadat. "...ő, aki sok kürt és sok dob hangjának
kíséretében nagyon is vidáman jött, szomorúan, az új csendjének leple
alatt, gyalázatosan futott el" - írta a szultánról Thuróczy János krónikája.
Ilyen méretű győzelmet addig soha nem aratott keresztény sereg a
szultáni haderő felett, s legközelebb is csak Bécs 1529., majd 1683. évi
ostrománál fordult elő hasonló. Hunyadi azonban jól felismerte a
győzelem korlátait: tudta, hogy kiképzetlen kereszteseit az első török
visszacsapás megsemmisítené. Ezért nem vállalkozott a megfutamodott
oszmán sereg üldözésére, majd pedig az emiatt elégedetlenkedő
keresztes csapatokat feloszlatta.

A csata után:

Kapisztrán a keresztény holtak eltemetéséhez látott. A török holttesteket

többnyire a folyóba szórták. Hamarosan érezhető volt a fegyelem
lazulása. Sokan kutakodtak a csatatéren zsákmány után, sőt még az
elesett törökök sírjait is kirabolták, a holttestek darabjait vadállatok
prédájául hagyták. Hamarosan újult erővel ütötte fel a fejét a pestis.
Hunyadi augusztus 4-én kapta meg a fertőzést. Zimonyba vitette magát,
ahol Kapisztrán János egy héten keresztül ápolta és vigasztalta a lelkét.
Mikor érezte a vég közeledését, magához kérette hű barátait, Vitéz
Jánost és Szilágyi Mihályt, akik szomorú szívvel nézték, amint a törökverő
hős örökre lehunyta szemét.

Végkövetkeztetés:

Kétségtelen, hogy a csata kimenetelét Kapisztrán János és keresztesei

döntötték el. Annak ellenére, hogy a források egyöntetűen amellett
foglalnak állást, hogy a keresztesek rohama Hunyadi határozott tiltása
ellenére bontakozott ki, katonai szemmel nézve az eseményeket sokkal
inkább arra kell gondolnunk, hogy Hunyadi zseniális terve hozta meg a
győzelmet. Az öt keresztes íjász és a többiek, akik követték őket, nem
egyszerűen egy dombot foglaltak el a törökök bosszantására, hanem egy
hídfőállást, melynek fedezetében átkelhetett a több tízezer keresztes. Az
átkelés ténye fölött is csak elsiklunk, pedig alaposabban belegondolva be
kell látnunk, hogy ennek előkészítése és sikeres végrehajtása komoly
szervező, irányító munkát követelt. Hirtelen ötlettől vezérelve, esetleg
úszva kelhettek volna át a Száván, azonban a partváltás után nem
valószínű, hogy képesek lettek volna rohamozni. Az a tény, hogy az
elfoglalt ágyúkkal lőtték a törököket, azt feltételezi, hogy a sáncok ellen
induló rohamcsoportokban tüzérek is voltak. Ez szintén megkérdőjelezi az
események véletlenszerűségét, sokkal valószínűbb, hogy egy haditerv
része volt.

A nándorfehérvári győzelem megtörte a török terjeszkedés lendületét,

hiszen Magyarország ellen hat és fél évtizeden keresztül nem vezetett a
szultán hadjáratot.

A KENYÉRMEZEI CSATA (1479. október 13.)

Bevezetés:

Az 1456 és 1464 között eltelt nyolc esztendőben II. Mehmed szultán

birodalma egyesített hadai élén nem kevesebb mint négy alkalommal
vonult az észak-balkáni hadszíntérre. 1456-ban sikertelenül ostromolta
Nándorfehérvár várát, a magyar határvédelem kulcspontját. 1459-ben -
Vég-Szendrő elfoglalásával - végleg bekebelezte Szerbia maradványait.
1463-ban lerohanta és elfoglalta Boszniát. 1464-ben ismét Boszniába
tört, hogy visszaszerezze azokat a bosnyák várakat, amelyeket
elvonulása után Hunyadi Mátyás király hadai elfoglaltak. A szultáni sereg
azonban nem boldogult a természettől és a magyar csapatoktól egyaránt
jól védett Jajcával, és 1464 augusztusában visszaindult a székváros, az
1453-ban elfoglalt Konstantinápoly felé.
 II. Mehmed szultán, az Oszmán Birodalom legnagyobb
hódítója, itt éppen idealizált pózban; virággal a kezében.

(A keleti népek hite szerint egy tökéletes katonának ill.

hadvezérnek a művészetek és az érzékek területén is
tökéletesnek kell lennie, mert a háború maga is művészet.)

A kortársak közül nyilván nagyon kevesen gondolták, hogy - amennyiben

eltekintünk a Vég-Szendrő felmentését célzó 1476. évi téli
"villámhadjárattól" - ötvenhét esztendőnek kell majd eltelnie, míg szultán
vezette török sereg (1521-ben) újra megjelenik ezen a hadszíntéren, s
újabb ötnek addig, amíg a szultáni és a magyar királyi sereg (1526-ban)
ismét megütközik egymással. De nyilván kevesen gondoltak arra is, hogy
a kor európai emberének elképzelése: az összes keresztény hatalom
összefogása két és negyed századra átkerül a vágyálmok világába, s
törökellenes együttműködésük a Hunyadi János balkáni háborúiéhoz
hasonló korlátozott formában is csak 1683-ban valósul meg ismét. Pedig
azt, hogy a török-magyar háborúskodás menetében 1463 és 1521 között
csaknem hatvanéves állóháborús szakasz következett be, nem a vak
véletlen játéka, hanem a szemben álló erők viszonylagos
kiegyensúlyozottsága okozta.

Török-magyar erőegyensúly :
Hunyadi sorozatos balkáni támadásai (1443, 1444, 1448) után a magyar
királyi seregek csak elvétve hatoltak be az Oszmán Birodalomba, s akkor
sem azzal a szándékkal, hogy - mint egykor Hunyadi tervezte - ott
kényszerítsék döntő viadalra a szultáni hadakat. S ha a szultán maga is
kiindult székvárosából, a magyar védelem erői siker reményében már
csak az ország határán mérkőzhettek meg vele. Az a rugalmasság
azonban, amellyel Mátyás hadai II. Mehmed 1463-as boszniai
foglalásaira válaszoltak, megmutatta, hogy a Magyar Királyság még
jelentős erőtartalékokkal rendelkezik a védekezéshez és a korlátozott célú
támadásokhoz vagyis még mindig veszélyes ellenfél.

Részben ez az erő és határozottság, részben a Velencével fennálló

ellentétek késztették II. Mehmed szultánt arra, hogy a következő két
évtizedben másfajta politikát kövessen a Balkánon, mint uralkodása
kezdetén. 1453 után egyértelművé vált számára, hogy Bizánc örökségét
nem tudja maradéktalanul birtokba venni mindaddig, amíg a térség két
legerősebb hatalma, Magyarország és Velence megőrzi balkáni
befolyását. E befolyás megszüntetését - lobbanékony természetének
megfelelően - a vetélytársak gyors katonai legyőzésével kívánta
megoldani. Látván azonban e kísérlet csaknem egy évtizedes
eredménytelenségét, taktikát változtatott. Feladta a "mindent egy
csapásra" elvet, igyekezett elkerülni, hogy egyidejűleg háborúzzék velük:
ehelyett sorra felszámolta a helyi balkáni hatalmi központokat. Ahol pedig
erre (a távolság, ellátási problémák stb. miatt) még nem érett meg a
helyzet, ott vazallusságra és adófizetésre kényszerítene a korábban
magyar és velencei (néhol genovai) függésben élő vagy velük
együttműködő államokat (a Havasalföldet, Moldvát, a Krími Kánságot,
illetve az egész Fekete-tenger vidékét).

Hunyadi Mátyás a róla készült híres domborműven

Így II. Mehmed uralkodása vége felé megvalósította tervét: a Magyar
Királyság lényegében a Száva-Al-Duna vonalára szorult vissza, a korábbi
ütköző vagy vazallus államok - az egykori Szerbia Nándorfehérvár
környéki csücskét és Bosznia északi részét leszámítva - oszmán uralom
vagy befolyás alá kerültek. Velence elveszítette keleti tengeri útvonalának
néhány rendkívül fontos támaszpontját, a Balkán-félsziget nyugati és déli
szegélyén lévő birtokai pedig alaposan összezsugorodtak, nem beszélve
arról, hogy a Fekete-tenger oszmán beltengerré változott. Ezek után nem
meglepő, hogy a világuralomról ábrándozó II. Mehmed 1480 táján már a
korabeli világgazdasági centrum, a Földközi-tenger keleti medencéje és
Itália megszerzését tervezgette. Nemcsak az 1456-ban elszenvedett
kudarc, hanem ez a politika is okozta, hogy Magyarországot hosszú
évtizedekig nem kereste fel szultánok által vezetett birodalmi hadsereg.

Mindez persze közel sem jelenti azt, hogy a hosszan elnyúló török-
magyar határvonal mentén békés eseménytelenségben folyt volna az
élet. Éppen ellenkezőleg: az utolsó nyílt háborús periódusban kialakult
helyzet állandó helyi összecsapások közepette maradt meg lényegében
változatlannak. A szemben álló felek ezekkel az összecsapásokkal
puhatolták egymás erejét, s ezekben az összecsapásokban újra és újra
bebizonyosodott, hogy az erőegyensúly továbbra is fennáll, és a helyzet
még nem érett meg nagyobb vállalkozásokra.

A török várvédő- és portyázó katonaság:

Ezekben a - "békeidőkben" is szinte évről évre ismétlődő -

összecsapásokban a két, egymással szemben álló határvédelmi
szervezetnek jutott a főszerep, amelynek katonasága offenzív és defenzív
feladatokat egyaránt ellátott.
A Magyarországgal határos északi török hódoltság vázát azok a boszniai
és szerbiai várak alkották, amelyeknek sűrűsége és őrségszáma, a közös
határhoz közeledvén, egyre növekedett. A török várak őrsége ebben az
időszakban különböző gyalogos egységekből (azabokból, janicsárokból,
müsztahfizokból, számszeríjászokból, fegyverkovácsokból, hajóácsokból
és más kézművesekből), tüzérekből, valamint reguláris és hol hivatásos,
hol katona-paraszti lovas kontingensekből állott. Az előbbiek közé
tartoztak a fáriszok, más néven beslik, az utóbbiakhoz a martalócok és
olykor a főleg pásztorkodó vlachok közül kiállított vojnukok. A török
naszádos egységek kikötőhelyei a végvárak alatti folyószakaszokon
(például a Markán Krusevacnál és a Dunán Galambócnál) voltak.

Bár a nagyobb várakban rendkívül nagy számú katonaság állomásozott

(egy 1488. évi összeírás szerint Vég-Szendrőn például 1690 fő), belőlük
természetesen nem teltettek volna ki azok a némelykor 10-15.000-es
létszámú portyák, amelyek időről időre elözönlötték a Magyar Királyság
határ menti területeit. A tömeget azok az eredetileg fél-reguláris, esetleg
adókedvezménnyel, esetleg csak zsákmányolási lehetőséggel jutalmazott
csapatok vagy önkéntesek adták, akiknek szolgálatait az oszmán
hadvezetés többnyire csak hadjáratok alkalmából vette igénybe. Közülük
különösen az akindzsik tettek szert félelmetes hírnévre, mivel hihetetlen
gyorsan pusztították végig a célba vett területet.
Kezdetben az akindzsik javarészt olyan, pásztorkodó életmódot folytató
ruméliai törökök voltak, akik bizonyos adók alól mentesültek. Mindnyájan
fizetség nélkül, csupán kedvezményeik fejében és persze a zsákmány
reményében vettek részt a hadjáratokban, hogy a rablott holmikkal és
foglyokkal űzött kereskedésből egészítsék ki jövedelmüket. A 15. század
közepe után azonban mindinkább elenyészett az akindzsi életmód és
státus nomád és önkéntes jellege. Az állam fokozatosan állandó
lakóhelyhez kötötte, telkekre ültette és földművelésre kényszerítette őket,
illetve soraikat egyre nagyobb arányban töltötte fel eredetileg
"rája"(adóköteles alattvaló) katonákkal. Az akindzsikat ekkor már inkább
katonaparasztoknak kell tekintenünk, akik békeidőben ökreikkel földet
műveltek, és a tized, illetve néhány más adó alól felmentést kaptak.

Könnyűlovas akindzsi harcos, a képen lova nélkül.

Jellegzetes fegyverük: török szablya, és fém buzogány.

A ruméliai akindzsik ekkoriban jól elhatárolható körzetekben

összpontosultak, s az egyes "seregleteket" parancsnokaikról, az akindzsi
bégekről nevezték el. A legjelentősebb csoportok a következők voltak: a
Mihállu (Nikápoly, Plevna, Szófia és Smederevo vidékén), a Turahanlu (a
Moreai-félszigeten), az Evrenosz-féle (Albánia, Dalmácia táján) és a
Malkocs-féle (Bosznia, illetve időnként az Al-Duna vidékén, például
Szilisztránál állomásozó) akindzsik.
Az 1470-es években a magyarországi portyák zömét a Mihál-fiak
(Mihálogullari) és Malkocs-fiak (Malkocs-ogullari) szervezték és vezették.
A Mihál-fiak közül ekkoriban két fivér tűnt ki aktivitásával és tehetségével:
Ali bég és Iszkender bég. Ali az 1462. évi havaselvi hadjárattól kezdve a
századfordulóig állandó szereplője a török-magyar összecsapásoknak.
Iszkenderről jóval kevesebbet tudunk, de gyakran bukkan fel Ali oldalán
(mint a kenyérmezei ütközetben is), hogy aztán a nyolcvanas évek
második felében többnyire Délkelet-Anatóliában tartózkodjék. Ali bég
kisebb megszakításokkal tizenkilenc esztendeig volt a vég-szendrői, hét
éven át pedig a vidini szandzsák parancsnoka. Rendkívüli hírnév övezte,
többek között azért is, mert 1461-ben Nándorfehérvár alatt ő csalta tőrbe
és fogta el Mátyás nagybátyját, Szilágyi Mihályt. (Ennek jutalmaként
nyerte el a vidini szandzsákbégséget.) Egyik legnagyobb haditette az a
magyarországi betörés volt, amelynek során az oszmán csapatok 1474-
ben Nagyváradot is feldúlták.

A Malkocs család zászlaját ekkoriban Báli bég emelte magasba. Ő is az

1462. évi havasalföldi hadjárat résztvevői között bukkan fel először, hogy
azután szem előtt maradjon egészen a 16. század elejéig. Ez idő alatt
egyebek között a boszniai, a vég-szendrői és a szilisztrai szandzsák élén
is állt, és sok közös vállalkozást szervezett a Mihál-oglukkal. Így például a
kenyérmezei ütközet előtti évben (1478) együttes erővel borítottak lángba
és vérbe velencei és karintiai területeket.
A határvidéken felnőtt és ott szolgálatot teljesítő Mihál- és Malkocs-ogluk
a végvári harcmód minden csínját-bínját ismerték. Ezért akkor is kikérték
tanácsaikat és számítottak részvételükre, ha történetesen nem ők
töltötték be a vég-szendrői vagy a bosznaszeráji (szarajevói) bég posztját.
Hivatalosan ugyanis e kettő feladata volt a Magyar- és Horvátország
(illetve néha a havaselvi és moldvai fejedelemségek) ellen intézett
támadások szervezése és vezetése. Ezekre, úgy tűnik, rendszerint csak
tartományuk gyorsan mozgó csapatait (a szpáhikat, az akindzsikat és a
lovas önkénteseket) vitték magukkal, míg a gyalogságot a várak őrzésére
hagyták vissza.
 Szpáhi lovas katona páncélingben (inkább az 1500-as évek közepétől),
kerek pajzzsal, török szablyával és jellegzetes rövid "nomád" íjjal .

A magyar védelem kulcsa: a végvárrendszer:

Az Oszmán Birodalom határain őrködő magyar-horvát végvárrendszer

alapjait Zsigmond király vetette meg, aki hosszú uralkodása idején
egységes védelmi szervezetet alakított ki az Al-Duna mentén
elhelyezkedő királyi várakból, majd 1427-ben, dinasztikus szerződés
révén, Lazarevics István szerb fejedelemtől megszerezte a vidék
legerősebb várát, Nándorfehérvárt, a szerb fejedelemség egykori
székhelyét is. A végvárrendszer kiteljesítése Mátyás király nevéhez
fűződik, aki a legerősebb bosnyák várak: Jajca és Szabács
megszerzésével (1463, 1476) erős védelmi vonalat vont a különösen
sokat veszélyeztetett Horvátország elé. (A magyar végvárrendszer
időlegesen Hercegovina egy részére is kiterjedt.) A Magyar Királyság
valósággal pajzsként emelte országa elé azokat a peremvidékeket,
amelyeket az elbukott balkáni államok testéből a törökök elől
megkaparintott.

Ugyanakkor az 1420 óta sokszor támadott Erdélyben nem alakult ki olyan

egységes végvárrendszer, mint a királyság más részeinek határán, hiszen
azt a Kárpátok hegyvonulata is védte. Erdély védelme az ott élő
kiváltságos népelemek (a szászok és a székelyek) önvédelmi harcán és
az erdélyi vajda (egyben székelyispán) mozgó kontingensein alapult.
(Egyfajta erősségrendszer persze itt is kialakult, például a kerített szász
városokból: miután a törökök több ízben felégették őket, sorban erős
falakkal vették körül magukat.) Erdély védelmi szervezete azért alakult
ilyen sajátosan, mert ennek az országrésznek nem volt közvetlen határa a
törökkel, közéjük ékelődött két, Budán magyar, Isztambulban török
hűbéresnek tekintett vajdaság: Havasalföld és Moldva. Bár a vajdaságok
a töröknek is adót fizettek, s a havasalföldi vajdák rendre részt vettek a
törökök erdélyi betöréseiben, földrajzi fekvésüknél fogva bizonyos fokig
mégis fékezték a török támadásokat. Amikor magyar erőfölényt éreztek,
fegyverrel is szembeszálltak a törökökkel, de felvonulásukról rendszerint
akkor is értesítették az erdélyieket, ha a behatolóknak nem tudtak (vagy
nem akartak) ellenállni.

A védelem súlypontozásáról, költségeiről és irányítóinak személyéről

természetesen a király és a kormányzat rendelkezett, s így a végvárak és
a mozgó elemek egységes rendszer részeinek tekinthetők. Valójában
azonban ez a 600 km-nél is hosszabb, mélységében erősen tagolt
védelmi vonal két egymástól független, sőt, meglehetősen elszigetelt
egységre hullott szét. A bosnyák-horvát végvidék ügyeiért a horvát-
dalmát-szlavón bán felelt, a centrum és a keleti szárny irányítása
rendszerint a macsói bán, a temesi ispán, majd az Alsó Részek
főkapitánya (ez utóbbi két tisztet 1479-től egyazon személy viselte)
feladata volt. A két különálló zóna fegyveres erői egymáson a nagy
távolság miatt alig-alig segíthettek, s erre nem is igen tettek kísérletet.
Támadás esetén viszont, nyilván központi kezdeményezésre, igyekeztek
összehangolni tevékenységüket. A végvárrendszert tovább tagolta, hogy
a nagyobb várak (például Jajca, Szrebernik, Nándorfehérvár, Szörény)
parancsnokai - akiket szintén bánoknak neveztek - segítették és
irányították a környékbeli kisebb várak tevékenységét is.
A védelem ügyéért felelős bánoknak és a temesi ispánnak igen kiterjedt
hatalmuk volt. A macsói bán rendszerint egyszersmind Szerém, Valkó,
Bács, Bodrog, Baranya, Tolna és Somogy ispáni tisztét is megkapta, a
temesi ispán pedig fokozatosan felügyelete alá vonta a dél-tiszántúli, a
Dél-Duna-Tisza közt, sőt némelykor - amikor egyben az Alsó Részek
főkapitánya is volt - a Dráva és a Száva közi vármegyék egy részét is.
(1498-ban például Pozsega, Valkó, Szerém, Bács, Csongrád, Csanád,
Torontál, Arad, Békés és Temes vármegye tartozott alá.) Így aztán ezek a
végvidéki főtisztek közvetlenül rendelkeztek a magyar határ mögötti
területek katonai és anyagi erőforrásaival is. Ellenkezőleg: a gyorsan
mozgó magyar-horvát portyázók rendkívül gyakran behatoltak az
ellenséges területre. Mivel a török oldalról is így jártak el, a küzdelem
általában nem a támadások elhárításával, hanem azok viszonzásával
folyt. Ezzel igyekeztek a törökök a magyarokat, a magyarok pedig a
törököket saját vonalukhoz szögezni, s a másik erejét a terület (a
lakosság és az anyagi javak) pusztításával gyengíteni.

Török mozgolódás a végeken:

Már 1479 kora tavaszán erős török hadmozgást jeleztek Erdély délkeleti
kapuja, Havasalföld felől. A brassóiak már áprilisban attól tartottak, hogy a
Havasalföldön állomásozó török csapatok a Szászföldet veszik célba, ám
azok ezúttal nem a magyar területek, hanem Moldva felé haladtak tovább.
A királyi udvarban még ennél is nagyobb veszélyt gyanítottak. Abból,
hogy a magyar határvédelem keleti szárnyának két pontján, lényegében
egyidejűleg, szokatlan változtatásokat hajtottak végre, egyenest arra kell
következtetnünk, hogy nem erőpuhatoló portyára gondoltak, hanem
valami jóval nagyobb szabású vállalkozástól féltek. Aligha lehet ugyanis
véletlen egybeesés, hogy az Alsó Részek Főkapitányságának
létrehozása - vagyis: Kinizsi Pál temesi ispán befolyási övezetének
említett nagyfokú kiterjesztése - úgy tűnik nagyjából egybeesik az új
erdélyi vajda kinevezésével. Kinizsi új címével először Mátyás király 1479.
október 22-i levelében találkozunk. Mivel egy 1479. július 11-én, a
meglehetősen távoli (Kőrös megyei) Garignicán kelt végrendelet nem
látszik tudni Kinizsi rangemeléséről, jóllehet a végrendelkező valamilyen
módon kötődött hozzá, az új szervezeti formát valamikor július vége és
október 13. között - de az sem kizárt, hogy korábban - hozták létre.
Magukat a kortársakat is meglepte, hogy vingárti Geréb Péter helyére
nem kisebb úr, mint a felfuvalkodottságáról ismert Báthori István
országbíró érkezett vajdaként az erdélyi végvidékre. Ő ugyan nem
rendelkezett Kinizsi Páléhoz fogható katonai tapasztalatokkal, de az
Erdélybe rendelt királyi csapatok főparancsnokaként már 1476 őszén
megfordult ezen az egyelőre csak potenciális hadszíntéren. Annyira tehát
már ismerte a helyi adottságokat és körülményeket, hogy az erdélyi tisztet
elvállalhassa.

A vajdává kinevezett Báthorit május végétől fogva folyamatosan a

leginkább veszélyeztetett térségben találjuk. Első, általunk ismert erdélyi
oklevele május 29-én Nagyszebenben kelt, ugyanott tartózkodott július 3-
án is. Augusztus 4-én Déváról, augusztus 14-én pedig Szászsebesről
osztogatta parancsait. Csaknem valamennyi eddig előkerült vajdai
kiadványa a várható támadás elhárításával van kapcsolatban.
Az említett 1479. július 11-i garignicai végrendeletből kiderül, hogy az
uralkodó valamiféle mozgósítást is elrendelt; a hadaknak Temesváron
kellett gyülekezniük. A mozgósítás hatálya láthatóképpen nemcsak Kinizsi
Pál "megyéire" terjedt ki, hiszen Kőrös sohasem tartozott az Alsó Részek
főkapitányainak felügyelete alá. Elképzelhető persze az is, hogy a
végrendelet készítője, Pozsegai Miklós kastélyos úr azért szállt hadba,
mert Kinizsi familiárisai közé tartozott. Mindezek alapján egy, legalább a
végvárvidék centrumára és keleti szárnyára kiterjedő "általános"
mozgósításra gondolunk.

A veszély áprilisban időlegesen elmúlt, azonban Erdély felöl; júliusban

újabb nagy sereg érkezett a Havasalföldre, ahonnét a hírek szerint
Fogaras vidékét készült megtámadni. Erre Báthori készenlétbe helyezte a
tartomány védelmi erőit, s lépéseket tett Törcsvár ellátása érdekében,
részleges mozgósítást rendelt el, s kétforintos hadiadót vetett ki (aligha
csak Brassóra, amelynek levéltárában az oklevél fennmaradt, hanem az
összes szász városra).
Maga Mátyás király úgy vélekedett, hogy az 1479. január 25-én,
Konstantinápolyban aláírt török-velencei békeszerződés - amely tizenhat
esztendős háborúskodás végére tett pontot - magyarázta a törökök
Magyarország elleni vállalkozásainak megszaporodását. Pedig a szerbiai
határbégek betörései a velencei-török háború idején sem szünetelt. Mint
említettük, például Ali bég hadai 1474 nyarán végigdúlták a Tiszántúl déli
részét, s felgyújtották és kifosztották Nagyváradot is. A Porta urai
azonban óvakodtak attól, hogy Mátyással ujjat húzzanak, és ezzel egy
kétfrontos európai háború veszélyét idézzék magukra.
Mátyás minden jel szerint tévedett (de az sem kizárt, hogy szándékosan
túlzott, amikor a török-velencei békekötést és a kenyérmezei csatával
végződött 1479. évi török betörést összefüggésbe hozta. Sokkal
valószínűbbnek látszik, hogy a török támadás a Havaselve és Moldva
körüli diplomáciai és katonai csatározásoknak "köszönhető". Az
oszmánok ugyanis 1455-56 óta mindkét fejedelemséget adófizető
vazallusuknak tekintették, ám sem a magyar befolyásnak nem tudtak
véget vetni, sem annak, hogy a vajdák időnként fegyvert fogjanak
hűbéruruk ellen. Különösen igaz ez Nagy István (Stefan cel Mare)
moldvai vajdára, aki - tulajdonképpen szöges ellentétben országa
gazdasági érdekeivel 1473-ban megtagadta az adófizetést a töröknek,
1475-ben hűségesküt tett a magyar királynak, és vele szövetségben
törekedett a törökök kiszorítására Havaselvéről. Ez rendkívül érzékenyen
érintette a Portát, amely éppen ez idő tájt próbálta saját ellenőrzése alá
vonni a Fekete-tenger nyugati partján futó kereskedelmi utakat (az
úgynevezett moldvai utat).
Nem véletlen, hogy a szultán az albániai Scutari alól már 1474 végén
Moldva ellen rendelte Szulejmán pasa ruméliai beglerbéget, aki azonban
(a vele tartó Mihál-oglu Ali béggel együtt) 1475. január 10-én Vasluinál
hatalmas vereséget szenvedett Nagy István hadaitól. Kaffa ez évi
elfoglalása és a Krími Kánság alávetése után 1476-ban II. Mehmed
szultán elérkezettnek látta az időt arra, hogy személyesen térítse észre a
vakmerő vajdát, s országa elfoglalásával tegye teljessé a Fekete-tenger
bekerítését. A rendkívüli nélkülözések közepette lefolyt háborús
vállalkozás azonban felettébb kétes eredményeket hozott. Bár a július 26-
án megvívott razboeni csatában a törököké lett a győzelem,
visszavonulásuk után a vajda ott folytatta, ahol korábban abbahagyta.
Már ez év végén segítette az erdélyi királyi hadak fővezérét, Báthori
országbírót a törökbarát havaselvi vajda elűzésében, s 1477-ben ismét az
ő támogatásával került sor vajda-váltásra a déli szomszédnál. Ezek a
kísérletek azonban végső soron eredménytelenek maradtak (hiszen a
török betörésekkel szemben védtelen havaselvi vajdák rövid időn belül
mindannyian kiszolgálni kényszerültek a Portát), sőt - az eredeti
szándékot visszájára fordítva - gyakran váltottak ki török
visszacsapásokat.
 A Hunyadiak címere (a Thúróczi krónikából)

Az 1479. évi támadás úgy tűnik nem volt más, mint a törökök arra irányuló
kísérlete, hogy megerősítsék havasalföldi befolyásukat, és elvegyék a
"zavarok" fő forrásának tekintett magyarok kedvét az ottani
beavatkozástól. Mátyás királynak annyiban kétségtelenül igaza volt, hogy
a kenyérmezei csatával végződött erdélyi betörés mögött a mediterrán
fronttal kapcsolatos török elképzelések is meghúzódtak, abban azonban
tévedett, hogy a Velencével kötött békeszerződés nyomán a Porta
súlypontáthelyezést hajtott volna végre Magyarország rovására.
Valójában pontosan az ellenkezője következett be: a szultáni udvar
figyelme ekkor már egyre inkább Itália és a mediterráneum irányába
fordult.
Ezenkívül a szultánt valószínűleg személyes bosszúvágy is sarkallta a
támadás elrendelésére. 1476 őszén ugyanis a moldvai hadjáratról
Edirnébe érkezve hírül vette, hogy legfontosabb északnyugati végvárát,
Vég-Szendrőt a magyarok három, közelében emelt gerendavárral blokád
alá vették, és az őrség kezdett kifogyni a készletekből. II. Mehmed
kénytelen volt ismét hadba szólítani holtfáradt csapatait, gyors menetben
a Dunához vonulni, s ott nagy hóban, kegyetlen fagyban ostrom alá venni
a legnagyobb erődítést ( a két kisebbet védői időközben kiürítették). A
magyarok és a szerbek azonban vitézül tartották magukat, rengeteg kárt
okoztak az ellenségnek, mielőtt a végén, amikor világossá vált, hogy a
törökök a vár körül fát felhalmozva ki akarják füstölni őket, szabad
elvonulás fejében megadták magukat. E "rettenetes" sérelmet a szultán
nyilván nehezen emésztette meg, ám megtorlásra a következő két évben
nem gondolhatott, mert szinte valamennyi ruméliai katonájára szüksége
volt Scutari ostrománál és a Velence elleni portyákhoz. Ám amikor a
háborút győzedelmesen befejezte, azonmód megparancsolta az
állomáshelyükre visszatért határbégeknek, hogy "az akindzsik a maguk
erejével és lovaik tömegével intézzenek rajtaütéseket Magyarországon.

A törökök betörnek Erdélybe:

Az Erdély elleni 1479. évi török támadás végül is elég későn, október
elején indult meg. Bár Erdélyben és Moldvában főként Ali bég mozgását
vigyázták, a betörő sereg élén az a Haszán bég-oglu Isza bég állott, aki
Mátyás említett levele szerint az anatóliai beglerbég után a birodalom
második legnagyobb hatalmassága, egy egykorú német nyelvű
beszámoló szerint pedig a szultán tanácsosa volt. Ezzel összhangban az
ekkoriban török szolgálatban álló Gianmaria Angiolello is "régi
kapitányként és híres emberként" jellemzi, és a szilisztrai szandzsák
birtokosának mondja (ám az, hogy a vállalkozást tévesen 1477-re teszi,
némileg megingatja utóbbi állításának hitelét). Az Ali bég tetteit
megéneklő forrásban Kodzsa (vagyis "Öreg") Isza bégnek nevezik, s az
akindzsik nagy tekintélyű elöljárójaként mutatják be. Mindezek alapján - a
nyilván már előrehaladott korban lévő - Iszát azzal a "főparancsnokkal"
azonosíthatjuk, aki az uralkodó bizalmasaként őrködött a ruméliai
akindzsik hűsége felett. Hogy ezúttal maga vette kézbe az irányítást,
alkalmasint azt jelzi: a szultán nagy fontosságot tulajdonított a
vállalkozásnak.
Vele tartottak mindazok a határbégek, akiknek nevét már régen
megtanulta rettegni a határközeli magyar megyék népe. Így a két Mihál-
oglu: Ali és Iszkender, valamint Malkocs-oglu Báli bég is. Az
előrenyomuló törökök csatlakozásra kényszerítették Tepelus Basarab
havaselvi vajdát és hadát is, ami egy-kétezer - nagyobb részt gyalogos -
harcossal növelte meg a török sereg létszámát. (Tepelus - akinek más
választása amúgy sem volt - ezúttal annál is szívesebben csatlakozott a
törökökhöz, mert azt remélte, hogy a betörés során kézre kerítheti
Erdélybe menekült riválisát, Laiotát, az "idősebb" Basarabot, akit 1478
első felében túrt ki a hatalomból.)

A korabeli források ellentmondó adatokat közölnek a török sereg

nagyságáról. A szemtanú által írt rövid német nyelvű beszámoló - a
vlachokkal együtt - 45.000, Mátyás király levelei - vlachok nélkül - 43.000,
a dubnici krónika 35.000 emberre teszi, míg Bonfini és az 1536-ban írott
Hungariában Oláh Miklós 60.000, a lengyel Dlugosz pedig - engedve a
korabeli krónikások kerek számok iránti vonzódásnak- 100.000 főben
adja meg a törökök haderejét. E létszámok azonban - későbbi analógiák
és a török hadszervezet ismeretében - még akkor is erősen eltúlzottaknak
látszanak, ha helytálló az a Mátyástól származó híradás, miszerint hét
további szandzsákbég volt a hadban, s ezek értelemszerűen magukkal
hozták kormányzóságuk szpáhijait is. Angiolello viszont úgy tudta, hogy
Iszát öt szandzsák katonasága és 6.000 akindzsi, összesen 20.000
ember kísérte el Magyarországra.
Mégis inkább az a valószínűbb - amit a kortárs Orudzs török krónikás is ír
-, hogy az egyesült török-havaselvi haderőben aligha lehetett több 15.000
katonánál, de könnyen előfordulhat, hogy még ez a becslés is túl nagy. A
török sereg java része szokás szerint nyilván kisebb harcértékű, inkább
csak gyújtogatásra és fosztogatásra, semmint rendszeres
hadműveletekre, s még kevésbé nyílt mezei csatában való helytállásra
alkalmas akindzsikból, martalócokból és önkéntesekből állhatott.
Mindezzel együtt számban messze felülmúlta azt a haderőt, amelyet
Erdélyország, a vele szomszédos határvédelmi szakasz csapataival
együtt, valaha is kiállíthatott. Így aztán nagyon is kétségesnek tűnt, hogy
a magyar védősereg jobb harcértékével, terepismeretével és ügyes
taktikai fogásokkal ellensúlyozni tudja-e majd a támadók nyomasztó
számbeli fölényét. Annál is inkább, mert a törökök ágyúkat is hoztak
magukkal, ami nagyobb harcértékű csapatok jelenlétét is sejteti. A német
híradás szerint azzal az egyébként nehezen hihető szándékkal jöttek,
hogy különféle erősségeket elfoglalva "befészkeljék magukat a
tartományba".

A török sereg Vég-Szendrőn gyülekezett, és Havasalföldön át érte el

Erdélyt, majd a havasok közt, a Lator forrásvidékénél nyíló hágón át
október 9-én zúdult annak területére, hogy onnan - a kelneki vár alatt
vezető úton - csakhamar eljusson a Királyföld északnyugati részére. A
pusztítás iszonyú munkáját a következő napon Ali bég csapatai kezdték
meg, a következő két napon aztán a többi bég fegyveresei is kirajzottak a
török táborból, hogy ízzé-porrá zúzzanak mindent, ami útjukba esik. A
portyázók, akik - nyilván túlzó becslések szerint - 200 helységet
semmisítettek meg, Gyulafehérváron túlra is eljutottak, és rengeteg rabot
ejtettek (főleg asszonyokat és gyermekeket). A legnagyobb csapás
azonban, úgy tűnik, Szászsebes környékét érte. A törökök - Tepelus
szerint - Brassó és Nagyszeben megtámadását is tervezték, s ettől a
szándékuktól az ő közbenjárására álltak el (mindkét állítás tőle származik,
vagyis: erősen kétséges).

Báthori vajda, ahogy ilyen esetekben a magyar határvédelem irányítói

rendszerint tenni szoktak, nem kísérletezett azzal, hogy a törököknek
rögtön a betöréskor útját állja. A tapasztalat ugyanis arra tanította, hogy
célszerűbb akkor támadni, amikor a portyázás kifárasztotta, a
zsákmányolás demoralizálta őket, s amikor már nehezen mozognak a sok
zsákmánnyal teli szekér és rab miatt. A vajda ezért távolról követte a
támadók hadmozdulatait (a csata előtti napon például Szászsebesen
volt), a környékbeli parasztoknak pedig megparancsolta, hogy
húzódjanak a hegyekbe és az erdőkbe, s zárják le maguk után az utakat
és az átjárókat. Ezzel egy időben segítségül hívta a délkelet-
magyarországi katonai parancsnokokat: Kinizsi Pál temesi ispánt és az
Alsó Részek főkapitányát, Vuk Brankovics szerb despotát, valamint a
Jaksics testvéreket.

Török-magyar összecsapás Kenyérmezőn:

Báthori és vezértársai háromnapos török fosztogatás után, október 13-án

vélték elérkezettnek az időt arra, hogy a betolakodókkal
megmérkőzzenek. A törökök ekkor a Kenyérmezőnek nevezett síkságon,
Zsibód falunál táboroztak. Bonfini úgy tudja, hogy már visszavonulóban
voltak, s csupán azért álltak meg Zsibódnál, hogy a vajdát bevárják és
megverjék. Ezen közlését Kemálpasazáde krónikája is támogatja; ő a
résztvevőktől úgy hallotta, a török parancsnokok azonnal a harc felvétele
mellett döntöttek, amikor tudomásukra jutott, hogy az ellenség a
nyomukban van. Hasonló értesülések jutottak el Mátyás királyhoz is;
vonatkozó leveleiben az áll, hogy az ütközetre akkor került sor, amikor a
törökök már hazafelé igyekeztek Erdélyből. Mindezek ellenére az sem
zárható ki, hogy a törökök eredeti táborhelye ott volt, ahonnét portyázóik
kirajzottak a környező vidékek dúlására. Erre a feltevésre a német nyelvű
beszámoló ad alapot, sejtetvén, hogy a török vezérek végig egyazon
helyen tartózkodtak. Vagyis valószínűleg az történt, hogy az egész idő
alatt a Kenyérmezőn táborozó törökök már szedelőzködtek és indulásra
készülődtek, amikor hírt kaptak a magyar csapatok felbukkanásáról.

A kenyérmezei csata helye könnyen azonosítható, mivel Báthori vajda a

győzelem emlékére kápolnát emeltetett ott, amelynek romjai még a 20.
század elején is álltak. Albert Amlacher szász történetíró saját
tapasztalatai alapján ekként írja le a Kenyérmezőt: "Egy órányira
Alvinctől, ahol Balamér falutól keletre az egykori szászvárosi szász szék
keleti határa húzódott, a Maros folyó, amely addig közvetlenül az Erdélyi
Érchegység nyúlványai mentén hömpölygött, hirtelen átvág a völgyön,
hogy mintegy 2000 méter hosszan kövesse az erdélyi havasok északra
nyúló dombvonulatát. Aztán hirtelen nagy ívben visszatér eredeti
folyásirányához, s egy nagy síkság északi szélén, a Rebberge lábainál
folyik tovább. Ez a síkság - a Kudsir patak északra nyíló völgyével együtt -
egy nagy fennsíkot alkot. Ez a Kenyérmező, amelyet nyugaton a
Szaralkóval szemben a Marosig ereszkedő Obersta Mare nevű emelkedő,
keleten pedig a Kudsir patakot követő la Serata és az említett Maros-
kanyarulat határol. A Kenyérmezőn népes települések sorakoznak:
csaknem a közepén Álkenyér (más néven Zsibód), a keleti szélén
Balamér, a nyugatin Bencenc, a délin pedig Felkenyér helyezkedik el." A
síkság falvait a csata idején Bonfini szerint "földönfutó oláh nép" lakta.
1479. október 13-án, Szent Kálmán napján, Báthori és Kinizsi az
összevont hadnépet a török tábor közelébe, a Kenyérmezőt szegélyező
erdőbe vonta, s annak fedezetében csatarendbe állította. A szász
szemtanú beszámolóját követve a seregtestek feltehetőleg a
következőképpen álltak fel: bár a különböző eredetű és irányítású
csapatok (Kinizsi, Báthori, Vuk Brankovics, Jaksics és az erdélyi szászok
egységei) nem keveredtek össze egymással, valószínűleg három
tömbben sorakoztak fel. Az egyik szárnyat (talán a jobb oldalit) Kinizsi, a
másikat a despota vezette, s hozzá osztották be Jaksics Demeter
könnyűlovasait és a szász egységeket is. (Jaksics Demeter, Mátyás király
kedvelt szerb vitéze volt, aki vitézsége mellett könyörtelenségéről volt
közismert.) A centrumot Báthori irányította.
A Kemálpasazáde által megadott elrendezés nagyjából megfelel ennek
az elképzelésnek; ő is határozottan állítja, hogy Kinizsi -
nehézpáncélosaival együtt - kezdettől fogva részt vett a csatában, s
ellenfélül Ali béget kapta. A második magyar seregrész parancsnokaként
Báthorit nevezi meg, akivel a másik oldalon a török fővezér, Isza bég
nézett farkasszemet. A harmadik (és egyben utolsó) hadoszlopot,
úgymond, Laiotá Basarab vezette, s 10.000 főnyi "vasba öltözött" vlach
alkotta volna, mellyel szemben Malkocs-oglu akindzsijai sorakoztak fel. A
magyar seregben Bonfini szerint is nagyszámú vlach katonaság volt.
Szász informátorunk azonban mit sem tud erről, ezért mindkét krónikás
állítását (mind Kemálpasazádéét, mind Bonfiniét) meg kell
kérdőjeleznünk. (Ami persze egyáltalán nem zárja ki azt, hogy Laiotá
kisebb csapattal valóban ott volt a Kenyérmezőn, ám azt igen, hogy ilyen
híres hadvezérek jelenlétében őrá bízták volna az egyik szárny
parancsnokságát.)

Az ütközetet egy különös, sőt kifejezetten bizarrnak tűnő jelenet vezette

be. A törökök közül hirtelen kivált egy pazar fejfedőt viselő lovas,
odarúgtatott Kinizsi csapatához, és kihívóan a vezér felé köpött. Ezután
Báthori, majd a despota előtt is kiköpött a földre. Amikor a szászokhoz ért,
az egyik harcos nem bírván tovább tétlenül nézni a provokációt, üldözőbe
vette, és rövid harcban fejét vette a töröknek (aki bizonyára főember
lehetett, hiszen állítólag egyedül a fövege "nyolcszáz guldent ért"). Ez a
párviadal, amely azzal ért véget, hogy a keresztény katona diadalmasan
felmutatta ellenfele levágott fejét, nyilván jócskán megnövelte a magyar
sereg önbizalmát. A vértől csöpögő fejet meglátva - mintha csak jeladás
lett volna - mindkét oldal támadásba lendült.
A leghevesebb küzdelem a centrumban bontakozott ki, ahol Báthori és
Isza bég csapatai estek egymásnak. Oláh Miklós helyszíni értesülése
szerint "akkora öldöklés támadt mindkét részről, hogy a mező közepén
folyó patakocskáról azt hallottam azoktól, akik e csatában ott voltak, hogy
vérrel keveredett". Kezdetben a törökökhöz pártolt a szerencse: első
támadásukkal sikerült megbontaniuk az erdélyi sereg rendjét. Még
nagyobb lett a zavar, amikor híre ment, hogy Báthori vajdát baleset érte.
Egyes híradások szerint lova megbotlott, és gazdájával együtt a földre
zuhant, amit a körülötte állók igen rossz előjelnek tekintettek (a dolog
nyilván kisebbfajta pánikot okozott); a török krónikás viszont azt állítja s
valószínűleg ez áll közelebb az igazsághoz -, hogy a vajdát Isza bég
harcosai "döntötték le lováról". Bárhogy volt, ezt látva az erdélyi katonák
futásnak eredtek. A csatából megmenekült törökök úgy tudták, hogy ekkor
egy "Nodzs Antal" nevű nemtelen és halálra szánt "gyilkos" sietett Báthori
segítségére: kemény harcban kimentette, és saját lován elmenekítette. E
rejtélyes személyről - akinek neve bizonyára Nagy Antal lehetett - semmi
közelebbit nem sikerült kideríteni, de nem kizárt, hogy valóban létezett, és
végrehajtotta a neki tulajdonított hőstettet. Akárhogy történt is, tény, hogy
Báthori, aki több forrás szerint a combján súlyosan megsérült, rendkívül
szorult helyzetbe került, még akkor is, ha szidalmaival sikerült
visszafordítania menekülő katonáit.
 Jellegzetes turbános török gyalogos katona,
alabárddal és török szablyával. Ők tették ki
a török reguláris haderő legnagyobb részét.

Közben Malkocs-oglu Báli bég jobbszárnyon elhelyezkedő akindzsijai és

a velük szemben álló szerb-szász-vlach-magyar egységek szintén
összecsaptak. Ha hihetünk Kemálpasazádénak, a törökök hamarosan
visszaszorították ellenfelüket, anélkül hogy döntő fölényt tudtak volna
kicsikarni. Másként és meglehetősen váratlanul alakultak a dolgok a
balszárnyon. Egyetlen érdemleges forrásunk, Kemálpasazáde kissé
megszépítő leírásából is világosan kitetszik, hogy a nagy hírű Ali bég
meglepően gyáván viselkedett. Miközben vezértársai vitézséggel
kiegyenlítették felszerelésbeli hátrányaikat, ő megijedt Kinizsi
nehézpáncélosaitól, s úgy ítélte, hogy "a roham szelével nem tudja kitépni
és kimozdítani helyükből azokat az acélba bújt ördögfajzatokat, s nem
vállalkozhat arra, hogy a fáradt, kimerült és felbomlott akindzsikkal
megmérkőzzék velük". Ezért egy ideig farkasszemet nézett Kinizsi
seregével, majd anélkül, hogy támadott vagy akár csak megtévesztő
hadmozdulatot tett volna, fogta magát, és elvonult a csatatérről. Azzal a
szándékkal cselekedett így - magyarázta később otthon -, hogy ellenfelét
maga után csalva akkor ütközzék meg vele, amikor annak zárt sorai már
felbomlottak. Utólagos mentegetődzése ellenére Ali bég minden jel
szerint magára hagyta vitézül és eredményesen küzdő bajtársait, s ezzel
el is döntötte az ütközet kimenetelét. A munka nélkül maradt magyar
jobbszárny ugyanis, Kinizsivel az élén, oldalba vagy hátba kapta a
Báthorit szorongató törököket, és megpróbált utat vágni a végveszélyben
levő vajdához. A lehető legjobbkor, mert mint a német nyelvű
beszámolóban olvassuk: "ha Kinizsi Pál a csapatával nem tört volna
Báthori István felé, akkor Báthorit egész hadnépével együtt legyőzték
volna". (Nyilvánvalóan e hadmozdulat lett a kiindulópontja a Kinizsi
legendás, utolsó pillanatban való megérkezéséről szóló történetnek.)
Többórás öldöklő küzdelem kezdődött, amelyben a harapófogóba került
törökök vitézül állták a magyarok rohamait (Kinizsi utólag bevallotta, hogy
ilyen ellenállással sohasem találkozott még). Csak akkor inogtak meg,
amikor vezérük, Isza bég súlyos sebet kapott, és elhagyni kényszerült az
első vonalat. Ekkor a centrumban harcoló török lovasság vad
menekülésbe kezdett. Rövid időn belül követték őket Malkocs-oglu
akindzsijai is: miután a középen felszabadult magyar csapatok és a
balszárny katonái közrefogták és kezdték módszeresen lekaszabolni őket,
"a próféták hagyományos útjára térve a menekülést választották az
elviselhetetlen helyzet miatt. A legsúlyosabb holmikat elhányták és
eldobálták; könnyűek lettek, mint a szél, és elfutottak" (Kemálpasazáde).

A csata délután egy órakor kezdődött, s öt óra lett, mire a magyarok

legyűrték és megfutamították a török lovasságot. A küzdelem azonban
nem ért véget, mert a havaselvi (vlach) gyalogság - amelyet a menekülő
lovasok, a kor szokása szerint, egyszerűen faképnél hagytak - még
mindig szívósan tartotta magát a vasvillákból és egyéb szúróeszközökből
összeállított akadályok mögött. Sőt, a "falanxból" hajigált dárdákkal
komoly veszteséget okozott a támadóknak. A magyar hadvezetés végül
kénytelen volt nehézpáncélos egységeket küldeni ellenük, amelyek
hosszú közelharcban felmorzsolták őket. Amikor végeztek velük, újabb
csatakiáltást hallattak; innen tudta meg mindenki, hogy a magyaroké lett a
győzelem.
Az ütközet utolsó szakasza lényegében mészárlássá fajult. Az életben
maradt törökök és a havasalföldiek már csak a meneküléssel törődtek.
Hiába igyekeztek azonban egérutat nyerni a hegyi ösvényeken és az
úttalan sziklákon át, az üldözők ott is elérték őket. (Egyeseket a lábuknál
fogva rángattak vissza a meredek sziklafalról.) Akiknek sikerült
messzebbre jutniuk, azokat a környékbeli parasztok verték agyon, vagy
bujdosás közben az éhségtől és a kimerültségtől pusztultak el. Az
üldözésnek csak a gyorsan leereszkedő sötétség vetett véget. A
győztesek közben kiszabadították a török táborban talált foglyokat, majd
velük együtt győzelmi tort rendeztek a zsákmányolt ételekből és italokból.
Asztalul és ülőhelyül a több rétegben egymáson heverő holttestek
szolgáltak.

A csata után:

A kenyérmezei ütközet meglehetősen nagy véráldozatot követelt

győztestől és vesztestől egyaránt. Bár a törökök veszteségeit (ide
számítva a havaselvieket is) a korabeli források több tízezerre teszik, a
seregek nagyságáról mondottakból következően ez a szám legfeljebb 5-
6000 körül lehetett. Számarányukhoz képest a legnagyobb árat
feltehetőleg a havaselvi segédcsapatok fizették, hiszen gyalogságuk java
része megsemmisült. A csata színhelyén még évtizedek múltán is
mutogatták azokat a halmokat, amelyeket a betolakodók holtestei fölé
emeltek; s a környező hegyek lejtőin még sokáig ott fehérlettek a
menekülés közben elpusztultak csontjai.
A győztesek - akik felsőbb parancsra kegyetlen mészárlással igyekeztek
a törökök kedvét elvenni az ilyenfajta vállalkozásoktól - csak mintegy
ötven tekintélyes külsejű törököt hagytak életben: olyanokat, akiktől
különösen nagy váltságdíjat remélhettek. Később persze sok, hegyekben
és erdőkben tévelygő is fogságba eshetett; olyannyira, hogy szinte ára
sem volt a török fogolynak. Egy paraszt fél aranyért vásárolt hármat, és
körbevezette őket a táboron, "hogy emlékezetébe vésse mindenkinek:
Mátyás király idejében fél guldenért adtak három törököt". Állítólag a
foglyok között volt Isza bég fia, valamint más híres főemberek.
A török vezérek sorsáról egyébként ellentmondó hírek keltek szárnyra;
széltében elterjedt, hogy a valószínűleg sebesülten kézre került és
kivégzett Isza bégen kívül elesett Iszkender bég is, Malkocs-oglu Báli bég
és Mihál-oglu Ali bég pedig súlyos sebekkel - az utóbbi lándzsával a
mellében - próbált egérutat nyerni. Ez a híradás azonban nyilvánvalóan
téves. Iszkender, Báli és Ali ép bőrrel úszták meg a kalandot, és
hamarosan hazajutottak. Összes forrásunk közül egyedül a német
beszámoló említi, hogy a győztesek jegyzékbe vették az ellenségtől
szerzett lovakat: állítólag mintegy 30.000 állatot fogdostak össze. Ez a
szám alátámasztja fenti létszámbecslést: miután az akindzsik általában
legkevesebb két lóval indultak portyára, az Erdélybe betörők ezúttal
valóban nem lehettek többen 15.000-nél.

A magyar sereg vérvesztesége nemcsak a törökétől, hanem a rendszerint

feltételezett 8-10.000 főtől is messze elmaradt. Leghihetőbbnek ismét
csak a mértéktartó szász szemtanú közlése tűnik, aki szerint "a királyi
részen" 3000-re rúgott az elesettek száma (közöttük ezer lándzsás). Oláh
Miklós úgy hallotta, hogy csupán az "erdélyi püspöknek kétszáz teljes
fegyverzetű páncélosa maradt ott ezen a csatatéren (akik főképp a
centrumban küzdöttek). Testük felkeresésére ő maga jött el
Gyulafehérvárról, mely mintegy három mérföldnyire van ettől a mezőtől, s
végig gyászmenetben vitte őket haza."

Ha ez a veszteség első pillantásra nem is tűnik nagynak, az utánpótlási

gondokkal küszködő magyar hadszervezetnek ez a 3000 ember is
hiányozhatott a következő évek - évtizedek harcaiban. A probléma súlyát
egy későbbi példával érzékeltethetjük: 1523-ban, a szintén magyar
győzelemmel végződött szávaszentdemeteri ütközetben kb. 700 magyar
katona esett el, s ezt a magyar államvezetés pótolhatatlan veszteségként
értékelte. Nemigen volt más a helyzet 1480 táján sem, ráadásul akkoriban
még jóval elnyújtottabb fronton kellett helytállni a szakadatlanul támadó
törökökkel szemben. Mindent összevéve, a kenyérmezei ütközet még
"csökkentett" veszteségekkel számolva is az egyik legvéresebb
összecsapás lehetett a százötven éves török-magyar háború
történetében. Ritka volt az ilyen véres ütközet, de még ritkább a hozzá
fogható magyar győzelem. Nem csoda hát, ha az erdélyi és a
magyarországi nép emlékezete évszázadokon át őrizgette és éltette e
csata emlékét.

A csata hatása:

A kenyérmezei győzelem csakhamar éreztette hatását a térség

erőviszonyainak alakulásában, elsősorban a havasalföldi vajda
magatartásának megváltozásában. Tepelus, aki túlélte az erdélyi
kalandot, sietve mentegetődzött a támadásban való részvétele miatt; őt,
úgymond, a törökök erőszakkal kényszerítették együttműködésre, de
ígéri, hogy többször nem engedi át őket országán. Tepelus gyors
pálfordulással elhárította az erdélyi támadás fenyegető veszélyét, de nem
sokáig maradt meg a magyar király oldalán. 1480 kora nyarán, amikor
újabb, kisebb török támadás érte a Székelyföldet, ismét a törökökkel
közösködött. Erre aztán az erdélyi hadak bevonultak Havasalföldre, és
hozzákészülődtek Nikápoly ostromához is. Ez a hadjárat - amelynek
időrendje és lefolyása egyaránt tisztázatlan még - legfeljebb csak
látszateredményeket hozott. A magyarok nem tudták (vagy nem akarták)
elmozdítani Tepelust, aki a következőkben is folytatta kényszerszülte
"hintapolitikáját".

A magyar visszacsapás azonban nem maradt el. Csakhogy - akárcsak Ali

bég 1474-es betörésének viszonzása - némi késéssel, 1480-ban
következett be, s dél felé irányult. Az év vége felé a magyar seregek két
oszlopban támadtak az Oszmán Birodalomba kebelezett bosnyák és
szerb részek irányában. Az első oszlop, amelynek vezérei Vuk
Brankovics szerb despota, Egervári László horvát-dalmát-szlavón bán és
Dóczy Péter jajcai bán voltak, egészen Szarajevóig pusztított, Kinizsi Pál
pedig a Marica mentén hatolt előre Krusevacig, ahonnét - nyilvánvalóan
eltúlzott becslés szerint - 60.000 szerb menekülővel tért vissza
Magyarország területére. (E támadás megindításában szerepet
játszhatott az is, hogy Mátyás - III. Frigyes ellen készülődvén - jó előre
biztosítani kívánta a déli végeket a váratlan török hadmozdulatokkal
szemben.) A következő esztendőben, kihasználandó a szomszédos
birodalom erőit II. Mehmed szultán halála után megosztó belső háborút, a
magyar seregek megismételték előző évi akcióikat. A 32.000 fősnek
mondott hadsereg úti célja ismét Bosznia és Szerbia volt, az utóbbi
helyen Kinizsi és Báthori hadai újból Krusevacig nyomultak előre, hogy
aztán újra több ezer szerb menekülttel térjenek vissza határaik mögé. A
törökök 1482-ben Temesvár környékén próbálkoztak ellencsapással, de
ezen a támadáson is rajtavesztettek.

Az utóbbi magyar vállalkozások ismeretében joggal tehető fel a kérdés,

hogy miért éppen a kenyérmezei győzelem vált a kiemelkedő keresztény
katonai teljesítmény példázatává. Valószínűleg azért, mert 1480-81-ben
nem került sor az 1479. évihez fogható, látványos, nyílt, mezei csatára; a
behatolók elsődleges célja az ellenséges végvárvonal hátországának, a
török várőrzők biztonságérzetének rombolása, illetve annak jelzése volt,
hogy a végvidéki magyar erők alkalmasak és elégségesek a
visszavágásra.

Az 1479-82-es összecsapás-sorozat mérlege tehát, úgy tűnik, a

magyarok javára billen. Ugyanakkor azonban vajmi keveset változtatott a
másfél évtizeddel előbb kialakult status quón . Sőt, dacára a törökök óriási
emberveszteségeinek, a pillanatnyi katonai erőviszonyokon is keveset.
Régen bebizonyosodott már ugyanis, hogy a török hadvezetés szinte
kimeríthetetlen embertartalékokkal rendelkezik, és könnyebben pótol
bármilyen nagy emberveszteséget, mint a Magyar Királyság egy kisebbet.
Ebben az aránytalanságban szinte pontosan tükröződtek az Oszmán
Birodalom, illetve a Magyar Királyság közt időközben bekövetkezett
területi és erőviszony-változások. Mehmed hódításai hozzávetőleg
megduplázták az oszmán uralom alá tartozó területet (850.000 km2), míg
a magyar-horvát perszonálunió területe, a dolog természeténél fogva,
változatlan (325.000 km2) maradt. (Mátyás sziléziai és ausztriai hódításait
nem számolva, mert halála után gyorsan visszaállt ezen területeken az
eredeti uralom.)

E korlátozott stratégiai célú háborúskodás eseményeiből a magyar királyi

udvarban és a konstantinápolyi Portán ugyanazt a tanulságot szűrték le.
Sok meghiúsult közeledési kísérlet után 1483-ban végre békeszerződés
jött létre a szomszédok között, amely megújítva gyakorlatilag 1520-ig
szabályozta a két állam egymás mellett élését. A békeszerződés
rögzítette a határokat, rendelkezett a határvidéken felmerült
nézeteltérések elsimításának módjáról, s biztosította a két ország
kereskedőinek kölcsönös, szabad közlekedését.

A MOHÁCSI CSATA (1526. augusztus 29.)

Előzmények:

A mohácsi csata - közhely - a magyar történelem fordulópontja, de a

vereség nem elsősorban önmagában tekinthető sorsdöntő eseménynek,
hanem mindazokkal a politikai, gazdasági és katonai eseményekkel
együtt, amelyek hozzá vezettek és amelyek belőle kiindultak.

A fiatal I. Szulejmán szultán 1520 szeptemberében lépett trónra, s ezzel

fordulat állt be az Oszmán Birodalom külpolitikájában. Míg Szulejmán
apja, Szelim a Keleten a perzsák ellen folytatandó hódítást tekintette fő
céljának, addig Szulejmán belátta, hogy a kietlen hegyek között vívott
háború számára már nem sok eredményt hozhat. Váltásra ösztönözték a
hadsereg vezetői, hiszen Keleten már nem volt kilátás a
zsákmányszerzésre, és az ugyancsak muszlim perzsák elleni
testvérharcnak is egyre több ellenzője akadt.
Szulejmánnak az európai hadszíntér újbóli megnyitása mellett még egy
választási lehetősége adódott. Miután a birodalom 1517-ben bekebelezte
Egyiptomot, szabaddá vált az út a Vörös-tenger mentén dél - az Indiai-
óceán - felé, ahol fontos kereskedelmi utak húzódtak. Azonban az
Oszmán Birodalom ebben az időben elsősorban szárazföldi hatalom volt,
s csak a következő évtizedekben építette ki földközi-tengeri flottáját,
amely oly sok gondot okoz majd a spanyoloknak. Ezért tehát e területen
egyelőre nem sok esély mutatkozott a tengeri kereskedelmet kezükben
tartó portugálok elleni fellépésre, sem pedig jelentősebb területek
meghódítására.

Ám nem csupán a belső folyamatok késztették Szulejmánt Magyarország

megtámadására. Az okok megértéséhez időben és térben kissé el kell
távolodnunk a mohácsi csatasíktól. Az európai nagypolitikát ekkor már
hosszú évtizedek óta az Észak-Itália megszerzéséért folytatott francia-
Habsburg konfliktus határozta meg. A két fél közül a Habsburgok voltak
előnyben. Az övék volt Spanyolország, annak összes tengerentúli
birtokával együtt, Németalföld, Dél-Itália, a német császári korona (bár ez
ekkor már alig jelentett tényleges hatalmat), az osztrák örökös
tartományok, és később az övék lett a cseh és a magyar korona is. Az
ekkor még teljesen nyugat-európai súlypontú, hatalmas kiterjedésű
birodalom felett egyetlen akarat uralkodott, a családfőé, V Károly német-
római császáré. Öccse, Ferdinánd ugyan a családi szerződés értelmében
megkapta a kevésbé fontosnak tartott osztrák örökös tartományokat
(1522), s ehhez később megszerezte a cseh és magyar koronát is (1526
és 1527), ám bátyja beleegyezése és főként segítsége nélkül mozgástere
igen csekély maradt. Magyarországnak éppen ez jelentette a legnagyobb
problémát. V Károlyt ugyanis sokkal jobban érdekelte a franciákkal vívott
háború, mint a Ferdinándot jóval közvetlenebbül érintő török kérdés.
Amikor mégis figyelmet szentelt e problémának, számára a két
lehetséges hadszíntér közül az észak-afrikai számított elsődlegesnek,
ahol az Oszmán Birodalom vazallusaivá lett és a Földközi-tenger partjait
és kereskedelmét veszélyeztető kalózok ellen folyt a harc. Az olyan
kérdések, mint Ferdinánd magyar trónigényének támogatása, vagy 1526
után Szapolyai János királlyal és a mögötte álló Portával Magyarországon
vívott háborúja, másodlagosnak minősültek. Ennek ellenére a két
birodalom összeütközése elkerülhetetlenné vált, mivel mindkettő
terjeszkedőben volt. Az ütközőzóna pedig részben éppen Magyarország
területén helyezkedett el.

A mondott konfliktus másik szereplője, I. Ferenc francia király, minden

erővel arra törekedett, hogy széttörje az országát körülvevő Habsburg-
gyűrűt. A kontinens átellenes végén fekvő Franciaországot lényegesen
kevésbé zavarta a oszmán hódítás, mint a Habsburgokat. Olyannyira
nem, hogy amikor az Észak-Itáliáért folyó háborúskodásban fordulat állt
be, és a kezdeti francia sikerek után a Habsburgok egyre inkább fölénybe
kerültek, a francia külpolitika mindinkább hajlott arra, hogy a Portában
egyfajta szövetségest lásson. Amikor pedig 1525-ben a paviai csatában a
spanyol muskétások szétlőtték a francia lovagok rohamát, és maga I.
Ferenc is fogságba került, már természetszerűleg bekövetkezett a
kezdetben persze burkolt kapcsolatfelvétel. Nyilván nem arról van szó,
hogy Szulejmán francia biztatásra támadta volna meg Magyarországot és
rajta keresztül a Habsburgokat, csupán az "ellenségem ellensége a
szövetségesem" elv érvényesült.

És a többi európai hatalom? Velence minden erővel igyekezett amúgy

már hanyatlásnak indult levantei kereskedelmét elősegítő, az
oszmánoktól az idők folyamán megszerzett kiváltságait biztosítani, tehát
pillanatnyi érdekei szerint viszonyult a török kérdéshez. Lengyelország,
amely elsősorban az oszmán vazallus krími tatárokkal hadakozott, 1525-
ben békét kötött a Portával, de így is számos ellensége maradt:
Oroszország, Dánia, a német lovagrend stb.

Ilyen külpolitikai konstelláció közepette Magyarország tehát külső

segítségre nem igazán számíthatott. Egyetlen tényező tudta volna
tehermentesíteni az országot, a perzsa háború, ám amióta a harcias
Iszmáil sah 1514-ben Csaldiránnál döntő vereséget szenvedett I.
Szelimtől, ennek lehetősége is megszűnt. Az oszmánok keleti
lekötöttségének megszűnése ellenére II. Lajos magyar király 1519
áprilisában, elismerve területi veszteségeit, békét köthetett Szelimmel,
mert a szultán ekkor még Rhodosz ellen készült. A trónra lépő Szulejmán
először követe útján szintúgy e béke fenntartására tett javaslatot, ám a
magyar kormányzat a Behrám csauszt börtönbe vetette, jelezvén az új
szultánnak, hogy a politikai ellentéteket fegyverrel kívánja rendezni.

II. Lajos Magyarország királya

Annyira vak lett volna a magyar kormányzat, hogy ne látta volna rossz
külpolitikai helyzetét és a két ország közötti erőkülönbséget? A később
elkövetett számos hiba ellenére sem valószínű. E döntés más okok
mellett leginkább talán azzal magyarázható, hogy II. Lajos eddigre már
pontosan felmérhette, hogy jelen esetben még a deklarált háború is jobb
a törökök békéjénél. Míg ugyanis az oszmánok béke idején sem hagytak
fel a támadásokkal, és sok várat, nagy területeket foglaltak el, és félő volt,
hogy az egyre inkább hátország nélkül maradó végvárrendszer
összeomlik, addig háború esetén maradt egy halvány reménysugár, egy
döntő győzelem kicsikarása.

A csausz elfogása tehát felért egy nyílt hadüzenettel. A magyar

vezetésnek ezután értelemszerűen megfelelő ellenlépéseket kellett volna
tenni a várható támadás elhárítására: megerősíteni, felszerelni a
végvárakat, megszervezni a mezei sereget, javítani a sereg ellátását.
Mindebből azonban semmi sem történt meg.

Magyarországot dél felől egy kettős végvári vonal védelmezte az oszmán

hódítással szemben. Az első Szörénytől kiindulva, a Duna mentén
Nándorfehérvárig, majd onnan Szabácson és Jajcán át az Adriai-tenger
partján álló Klisszáig ért. A második vonal Karánsebesnél kezdődött, és
Lugoson, Temesváron, Péterváradon, Bihácson át az ugyancsak Adria-
parti Zenggig húzódott. E védelmi rendszer évszázados fejlődés
eredményeként alakult ki, kezdetei Nagy Lajos és Zsigmond király
uralkodásának idejére nyúlnak vissza, és az egész középkori magyar
királyság területét védelmezte. E végvárak kettős feladatot láttak el.
Egyrészt megkísérelték elhárítani a török betöréseket, amit persze,
elegendő erő híján sosem tudtak száz százalékosan megvalósítani.
Másrészt éppen ezért őrségeik igyekeztek a háborút ellenséges területre
átvinni, vagyis minél gyakrabban és minél nagyobb erőkkel betörni oda.
Tehették ezt annál is könnyebben, mert a török területen, a Duna-Száva
vonalától délre nemigen találtak már magyar ajkú lakosságot, az ott élők
pedig, a két nagyobb ellenfél közé szorulva, annak engedelmeskedtek,
aki nagyobb erőt tudott felvonultatni. Ebben az értelemben a végvárak a
külpolitika eszközeként is szolgáltak. A 16. század második felében az
ország belsejében létrejött végvári rendszer esetében ez már másként
működött, hiszen a magyar portyázók akkor már a másik oldalon is
magyar parasztokat találtak.
Ez a déli végvárrendszer, miként a hódoltságkori is, csak abban az
esetben láthatta el feladatát, ha megfelelő erejű mezei sereg támogatta,
amely ostrom esetén segítséget tudott vinni, vagy fel tudta menteni.
Enélkül ugyanis, kevés kivételtől eltekintve, a megtámadott erősség szinte
biztosan bukásra volt ítélve. Épp ezért a védvonal mögött bánságokat
szerveztek, s azokat a végvárakban parancsnokló, olykor igen magas
rangú főurak alá rendelték. Ezért kapcsolta például Zsigmond király a
macsói bánsághoz Nándorfehérvárt, mivel így viszonylag nagy terület
katonaságát lehetett a védelemre mozgósítani. Mátyás király viszont,
hogy a túl nagy hatalmú macsói bánt gyengítse, kivette annak kezéből a
várat. Igaz ugyan, hogy Kinizsi vezetésével létrehozta a temesi bánságot,
valamint az egyesített horvát-szlavón bánságot, hogy ezek mintegy
hátországként támogassák a végvárakat, csakhogy ezen várak kapitányai
így már nem rendelkeztek a mögöttes terület katonaságával, hanem az
idő múlásával egyre gyérebben csordogáló központi juttatásoktól függtek.
Ez Mátyás uralkodása idején, az állandó zsoldos hadsereg
támogatásával még nem jelentett gondot, de ez utóbbi felbomlása után
katasztrofális következményekkel járt. Mert ami az állandó zsoldos
hadsereg eltűnése után a középkori magyar hadszervezetből megmaradt,
az kevés kivételtől eltekintve, alkalmatlannak bizonyult az oszmán
invázióval szembeni harcra.

A szembenálló erők:

A magyar haderő Mohácsot megelőzően három alapelemből tevődött

össze: a főurak és főpapok bandériumaiból, a nemesi felkelésből és a
telekkatonaság intézményének keretében hadra kelt jobbágyokból. A
bandériumok kiállításáról törvény rendelkezett, ám az arisztokraták jó
része egyáltalán nem teljesítette e kötelességét, vagy gyakorlatlan
katonákból állították ki csapatukat, máskor pedig az arra kapott pénzt
egyszerűen eltették. Támadás esetén csupán a határvidéki főurak
bandériumaira lehetett számítani.
A nemesi felkelésre alig lenne érdemes szót vesztegetni, harci értéke oly
csekély volt. Ám a nemesség elvileg vérével adózott, de ha az uralkodó
éppen arra hivatkozva, hogy katonai szempontból használhatatlanok,
adóztatni akarta őket, felháborodva tiltakoztak és minden eszközzel
ellenálltak.
A jobbágyság a telekkatonaság formájában vett részt a honvédelemben.
Ez 1516 óta száz portánként öt katona kiállítását jelentette. Hadi
jelentőségük még a nemesi felkelésnek is alatta maradt, jóllehet vannak
arra utaló jelek, hogy ekkoriban már zsoldosokat, vagyis hivatásos
katonákat fogadtak fel erre a célra.
A felsoroltakon kívül a király is tartott mintegy 1000 katonát, ám ezeket
alig tudta fizetni. Rajtuk kívül az egyetlen, a török elleni harcban valóban
használható haderőt az évtizedek óta a déli védővonalban szolgáló, ott
nevelődött végvári katonaság jelentette. Létszámuk azonban elégtelen
volt a hatalmas feladatra, és a végvári vonal összeomlását hozó
harcokban maguk is nagyrészt felőrlődtek, vagy a fizetetlenség miatt
távoztak. A magyar haderő tehát Mohácsot megelőzően egy nehezen
mozgósítható, korszerűtlen, olykor rosszul felszerelt és fegyelmezetlen
sereg képét mutatta.

Így hát Magyarország meglehetősen nehéz helyzetben nézett szembe

Szulejmán trónra lépését követő első, 1521. évi hadjáratával. Nemcsak a
két ország közötti gazdasági potenciálban, a népesség számában és
szervezettségben mutatkozott óriási különbség, hanem a hadseregek
erejében is.

Az oszmán hadsereg ebben az időben minden tekintetben a magyar fölé

magasodott: jobb volt a hadszervezés és hadkiegészítés, a fegyelem, a
felszerelés és fegyverzet, az ellátás és utánpótlás tekintetében is. A
haderő területi elven szerveződött, és többnyire így is vonult hadba. A két
fő területet az európai (ruméliai) és az ázsiai (anatóliai) országrész
jelentette. Hadjárat idején e két hadtesthez csatlakoztak az udvari zsoldos
csapatok. A reguláris haderő lovasságból, gyalogságból és tüzérségből,
továbbá az utánpótlást és a műszaki munkákat végző kiegészítő
alakulatokból állt. A lovasság legnagyobb részét a szpáhik adták, számuk
1525-ben kb. 50000 fő lehetett, ennek kilencven százaléka bevethető
volt. Az udvari zsoldos lovasság szpáhikból, szilahdárokból, ulufedzsikből,
gurebákból tevődött össze, s 1527-ben összesen 5088-an voltak. A
gyalogság egyik fő elemét a magyar portális katonasághoz hasonló elven
sorozott azabok alkották. Számuk több tízezer lehetett. Az elitcsapatot
viszont kétségtelenül a janicsárok jelentették, számuk 10-12 000-re
tehető. Kitűnő kiképzésük, fegyelmük és kitartásuk magasan a kor többi
gyalogos alakulata fölé emelte őket, s ami ennél is fontosabb, jelentős
részüket már ekkor lőfegyverrel szerelték fel. Ez többek között a mohácsi
csata kimenetelére is befolyást gyakorolt. Az oszmán sereg viszonylag
sok, kb. 700 tüzérrel és mintegy 1000 ágyúszekerésszel rendelkezett. A
műszaki munkákat a lovas műszellem és a gyalogos jaja alakulatok
végezték.
Az oszmán haderő hatalmas méretéről terjengő hírek rendszerint a
reguláris magot körülvevő és kiegészítő irreguláris csapatok igen nagy
számára vezethetők vissza. Ezek közül a legrosszabb hírre a sereg előtt
járó, dúló-fosztogató akindzsik tettek szert, akik a közhiedelemmel
ellentétben nem önként, zsákmányért vonultak hadba, hanem szintén a
lakosság köréből sorozták be őket. 1521-ben számuk 20000 körül volt.
Még náluk is nagyobb pusztítást végeztek a tatárok, akik változó
létszámban, de minden hadjáratban részt vettek.

A török hadjárat kezdete:

Amikor 1521-ben a szultán haderejével megindult Magyarország ellen,

még nem döntött a konkrét célok felől. A szultáni tanács ülésén, a
divánon mind a Nándorfehérvár, mind pedig az ország belső részei elleni
támadás felmerült. Szulejmán végül kettéosztotta seregét: a Piri pasa
nagyvezír alá rendelt anatóliai sereget Nándorfehérvár, az említett déli
védővonal kulcsa, az Ahmed pasa vezette ruméliai sereget pedig
Szabács ellen küldte. A Logodi Simon és Torma András vezette 500 főnyi
őrség által védett Szabács július 7-én az utolsó emberig vívott küzdelem
után elesett. Július 9-én a szultáni sereg a vár alatt hidat kezdett építeni a
Száván, hogy tovább nyomuljon a Szerémségbe, ahol az előreküldött
portyázók már hatalmas pusztítást végeztek. A július 18-ra elkészült hidat
azonban egy vihar tönkretette, így végül maga Szulejmán is
Nándorfehérvár alá vonult, ahová július 31-én érkezett meg. Az Oláh
Balázs és Móré Mihály vicebánok 700 katonája és a városi polgárság által
védelmezett várat Piri nagyvezír csapatai már július eleje óta körülzárva
tartották, a flotta pedig a folyókat tartotta blokád alatt, teljesen elszigetelve
ezzel a várat minden külső segítségtől. A nagyvezírnek még arra is
maradt ereje, hogy a Száva túlpartján álló Zimonyt is elfoglalja (július 12.).
A lassan egy hónapja tartó ostrom során a török aknák és ágyúk már több
rést nyitottak Nándorfehérvár falain, de a janicsárok rohamai rendre
kudarcot vallottak. A szultáni sereg megérkezése azonban új lendületet
adott az ostromnak. A víziváros falán tört rés elleni augusztus 3-i rohamot
még visszaverték a védők, de a 8-án megismételt támadás elől már
kénytelenek voltak a fellegvárba húzódni. Az oszmánok ezután
háromszor próbálkoztak a fellegvár bevételével, mindhiába. Végül 66 napi
ostrom után, augusztus 29-én a felmentő sereg nélkül maradt, élelemből
és lőszerből teljesen kifogyott vár védői szabad elvonulás fejében feladták
a várat. (A korabeli krónikás hagyomány szerint a maréknyi csapatot
később mégis lemészárolták, azonban a várvédők egy részével a későbbi
oklevelekben is találkozunk. ) A szultán 3000 főnyi őrséget hagyott
Nándorfehérváron, parancsot adott az elfoglalt erősségek kijavítására,
majd szeptember 15-én visszaindult Isztambulba.

A magyar kormányzat eleinte úgy tudta, hogy a szultán ismét Keletre

készül. Csak akkor tudatosult bennük a veszély, akkor tapogatóznak
külföldi segítség után, mikor Nándorfehérvár ostroma már megkezdődött.
Minthogy ebben a korban a nemesség táborba szállása előfeltételének
tekintették, hogy a király is hadra keljen, mindenki erre várt. A királynak
azonban sem pénze, sem katonája nem volt. Végül július közepén
néhány főúr és néhány száz katona kíséretében megindult a tolnai
gyülekezőhely felé, de mert senki sem csatlakozott hozzá, július 31-én
visszatért Budára. A nádor, Báthori István például éppen menyegzőjét
ülte. Felmerült, hogy a naszádosokkal küldjenek segítséget az
ostromlottaknak, ám kiderült, hogy pénzhiány miatt már 1518-ban
elbocsátották őket. Végül a budai polgárok segítségével felszereltek egy
kisebb flottát, de az a török folyami zár miatt kénytelen volt
Szalánkeménnél visszafordulni. Eközben azonban a nádor futaki
táborában már végre nagyobb haderő gyülekezett, és közeledett Erdély
felől Szapolyai István erdélyi vajda mintegy 15-20000 fős serege is.
Augusztus 8-án a király ismét elindult Budáról. A velencei segélynek és a
lefoglalt Bakócz-vagyonnak hála, már 4000 katona kísérte. Olyan lassan
araszolt előre, amilyen lassan serege gyarapodott. A király augusztus 22-
én érkezett Tolnára, ahol a dunántúli nemesi hadak várták. A
Nándorfehérvár felmentésére összegyűlt magyar seregek összlétszáma
elérte a 60000 főt, de a hadvezetés vitákkal töltötte a drága időt. A vár
elvesztésének döbbenetes híre sem változtatott a nemesség addigi
magatartásán, noha megértették, hogy Szabács és Nándorfehérvár
elvesztésével az oszmánok számára egyenes út nyílt az ország szívébe.
Szeptemberben Mohácson, októberben Újlakon vitatkoztak a teendőkről.
Helyes döntéseket hoztak, de nem volt senki, aki végrehajtotta volna
azokat, a mohácsi tábor pedig a pestis kitörése után pánikszerűen
eloszlott. Nem hozott érdemi változást a novemberi budai országgyűlés
sem. Pedig egy gyors ellentámadás akkor még sikerrel kecsegtetett
volna, hiszen már Hunyadi téli hadjárata bebizonyította, hogy a téli
időszakban végrehajtott akciókkal meg lehet lepni a törököket, az
ostrommal bevett várak helyreállítására pedig nem maradt volna elég
idejük a hódítóknak.

A magyarnál sokkal céltudatosabb és határozottabb oszmán hadvezetés

viszont nem vesztegette az időt. Kihasználva az ellenfél tehetetlenségét,
már 1522 tavaszán hozzákezdett a déli védvonalon tört rés kitágításához,
végső soron az egész rendszer felszámolásához. Először elfoglalták a
Nándorfehérvártól keletre fekvő Orsovát, a délnyugatra levő Knint pedig
védői feladni kényszerültek, mire Scardonát is elhagyta őrsége. Némi
reményt adott, hogy Klisszát, a dalmát tengerpart kulcserődjét sikerült
megvédeni. Az oszmánok 1524 elején is megpróbálkoztak Klisszával, de
a védelem másodszor is eredményes volt. Jajcát két alkalommal is, 1522-
ben és 1525-ben fel tudták menteni, ami bizonyítja a fentebb a felmentő
seregről mondottakat. Ám e sikereket nagyban beárnyékolta Szörény
elvesztése. E vár a Duna bal partján, Havasalföld határán állt, így fontos
megfigyelőpontot jelentett mind katonai, mind politikai szempontból.
Miután elfoglalták, az oszmánok innen már Erdélyt és Temesvárt
veszélyeztették. Ráadásul elestével összeomlott az első magyar végvári
vonal is. Ami abból megmaradt, főként Jajca és Klissza, azt minden
oldalról török várak fojtogató gyűrűje vette körül, ellátásukat csak komoly
haderő bevétésével lehetett ideig-óráig megoldani. Elszigetelten állva
még saját magukat is alig tudták megvédeni, csak idő kérdése volt, mikor
vesznek el végleg.

Az elfoglalt magyar várakból kiépült az oszmánok első védővonala,

ahonnan megkezdték a támadásokat a belső magyar várláncolat ellen,
elsősorban az azok bázisát biztosító területek pusztításával. A probléma
ezzel az volt, hogy a harcok addig java részt az országon kívül, vagy a
szűken vett határvidéken zajlottak, azzal viszont, hogy a védelmi vonal a
Duna-Száva vonalon belülre került, a háború már mélyebben fekvő
magyar területeket is elért. Ennek a pusztításnak esett áldozatul csaknem
az egész Szerémség.
A kudarcok és a veszély végre cselekvésre ösztönözte a királyi udvart,
ám pénz- és segélyszerzési kísérletei rendre megbuktak. A német
birodalmi rendek ugyan 1522-ben felajánlottak 4000 katonát, ám azok
elsősorban a horvát végeket erősítették, ahol a török csapatok
legközelebb kerültek a birodalom határaihoz. Egyetlen dolog hozott
kézzelfogható eredményt: Tomori Pál kinevezése alsó-magyarországi
főkapitánnyá.

Tomori korábban többféle hivatalt is viselt: volt kúriai jegyző, kincstári

tisztviselő, erdélyi sókamarai ispán, az 1510-es években fogarasi, majd
munkácsi várnagy. 1512-ben járt Isztambulban is mint követ. Részt vett
az 1514. évi parasztháború leverésében. 1520-ban azonban az
esztergomi ferences-rendi kolostorba vonult el, és többszöri invitálás
ellenére sem kívánt visszatérni a világi életbe, noha már ekkor is sokan
alkalmasnak tartották a védelem vezetésére. Ám 1523 tavaszán a magyar
kormányzat kérésére a pápa szinte kényszerítette Tomorit, hogy fogadja
el a kalocsai érseki széket és vele együtt az országgyűlés által ráruházott
főkapitányi tisztséget.
Tomori, ha már egyszer elvállalta, szívvel-lélekkel nekilátott feladata
teljesítésének. Éppen a legjobbkor érkezett Péterváradra, ugyanis 1523
augusztusának elején Ferhád pasa és Bali szendrői bég 12-15000 főnyi
serege a Szerémségbe tört, és körülzárta Rednek várát. A Tomori által a
hátukba küldött csapat és a sajkások azonban elpusztították a törökök
Szabácsnál maradt hajóit, a sereg többi része pedig augusztus 6-7-én
Szávaszentdemeternél megütközött Ferhád főerejével. A csatából
menekülőket végül beszorították a Szávába, maga Ferhád is a harctéren
maradt (más források szerint a szultán fejeztette le a vereség miatt). A
győztesek a Mohácsot megelőző időszak egyetlen igazi sikerét
ünnepelhették.
Tomori ezután sem pihent. Egyházmegyéje jövedelmeit felhasználva
igyekezett a megmaradt második védővonal várait, Titelt, Péterváradot,
Újlakot stb. megerősíteni. Katonái állandóan figyelték az átjárókat, és
1524-ben sikerült is néhány betörést meghiúsítani. 1525-ben pedig,
hosszú ideje először magyar portyázók csaptak be török területre, és
kirabolták Kolicsot. Tomori azonban az udvartól jóformán semmiféle
támogatást sem kapott, s csak akkor utaltak ki neki némi pénzt, amikor
1525 elején lemondással fenyegetőzött.

A magyar udvar 1526-ban idejekorán értesült arról, hogy a szultán ismét

Magyarország ellen készül. Már 1525 végén megtudhatták az ide
menekült Bakics Pál szerb vajdától, hogy a szultán célja Buda
megszerzése. Mások arról tudósítottak, hogy a törökök az országba
vezető utakat figyelik, vizsgálják. A hírek hallatán a király parancsot ad a
bánoknak, hogy készüljenek fel a védelemre. Ám most sem történt más,
mint öt évvel azelőtt. Nem volt pénz. A telet az udvarnál töltő Tomori
hiába kért pénzt, hiába figyelmeztetett, senki sem hederített rá.
Kinevezték ugyan kincstartónak, ám az adott körülmények között ez
puszta cím volt, semmi más. A csalódott, megkeseredett Tomori egy éjjel
azután szinte menekülve hagyta el Budát. Visszatért csapataihoz,
amelyek akkor már 11 hónapja nem kaptak zsoldot. Látván, hogy semmi
sem történik az ország védelmében, a végvidéki parancsnokok
márciusban beadták lemondásukat. Ám ahogy a védelem, úgy a
lemondásuk sem érdekelt senkit. A magyar nemesség az április 24-re
kitűzött rákosi országgyűlésre készült, ahol fontos dolgokról: személyes
ügyekről, a főúri és a köznemesi párt közti viszályokról kellett dönteni.
Csak az országgyűlés vége felé hoztak konkrét védelmi határozatokat:
azonnal meg kell erősíteni és fel kell szerelni a végvárakat, a hadaknak
fel kell készülniük a táborba szállásra. Mindezek végrehajtásához
azonban még mindig hiányzott a legfontosabb: a pénz. Az egyetlen
ütőképes magyar fegyveres erőt ekkor csak Tomori 2000 katonája
jelentette, akik azonban az állandó csatározásokban egyre fogytak,
segítség pedig éppen csak annyit érkezett - no nem az udvartól, hanem a
pápától és néhány határszéli birtokostól -, ami a veszteségeket
ellensúlyozta.

Ekkor a szultáni sereg már több mint két hete, április 23-a óta úton volt
Magyarország felé. Lassan haladtak, mert a Morava folyó mellett vezető
felvonulási utat a folyó áradása csaknem járhatatlanná tette. Az
akadályok ellenére a sereg június 30-án megérkezett Nándorfehérvárra.
Addigra Bali bég szép kényelmesen hidat veretett a Száván. Tehette,
senki sem zavarta. A magyar haderő gyülekezését július 2-ra, Tolnára
tűzték ki. És megint bekövetkezett az 1521-es helyzet. A király közölte,
hogy nincs pénze a hadra keléshez, erre hivatkozva azonban a
nemesség sem érezte kötelességének, hogy fegyvert fogjon. Végül
közadakozásból és a pápa által átengedett egyházi vagyonból fogadtak
katonákat. A nádor is hiába próbált Mohácsra vonulni, senki sem
csatlakozott hozzá, mindenki a királyra várt.

A szultáni sereg, élén az Ibrahim pasa vezette ruméliai had, közben

július 2-4. között háborítatlanul átkelt a Száván, és július 11-én már a
második védővonal kulcserődje, Pétervárad alatt állt. A várat
mindenképpen el kellett foglalniuk, mert elzárta az oszmánok fő
utánpótlási vonalát, a Dunát. Alapi Gáspár és 1000 fős védőserege két
hétig tartott ki. Ezalatt visszavertek két rohamot, de amikor az ostromlók
ágyúi szétrombolták a falakat, július 27-én feladták a várat. Újlak sem
sokáig tudott ellenállni az oszmán sereg erejének, egyheti ágyúzás után,
augusztus 8-án került török kézbe. Erdőd és Eszék őrsége,
kilátástalannak ítélve a harcot, elmenekült. Szulejmán augusztus 14-én
ért Eszékre. Itt nyomban nekifogtak a hajóhíd és a túloldali mocsáron
átvezető töltés felépítésének, amely 19-re elkészült, és 22-re már az
egész oszmán had átkelt rajta. Érdemi ellenállással addig nem
találkoztak. Tomori 1500 katonájával meg sem kísérelhette, hogy
beavatkozzék a harcokba, s július 16-án kénytelen volt sorsára hagyni
Péterváradot. Ezután a Duna bal partján északnyugat felé indult, a Dráva
torkolata felett átkelt a Dunán, és egyesülve Perényi Péter temesi ispán
csapataival, a Dráva-vonal védelmére akart vonulni. Sajnos elkésett, mert
addigra már a törökök megvetették lábukat a Dráva bal partján. Ezért a
Karasica mocsarában vert tábort 6000 emberével, szekérvár védelme
alatt, s onnan nyugtalanította a közeledő oszmán hadat.
A magyar kormányzat csak június közepe felé döntött arról, hogy a
csapatoknak július 2-ra, Tolnára kell összegyűlniük. Ám II. Lajos is csak
július 20-án indult el Budáról, és, miként 1521-ben, haladásának
lassúsága serege gyarapodásával állt arányban. Elképzelhető persze,
hogy a cseh és morva zsoldosokat akarta bevárni. A nádor ugyan
megindult délre a tolnai táborból, hogy a Drávánál megpróbálja
feltartóztatni az ellenséget, de most sem tartott vele senki. Végül a királyi
sereg augusztus 6-ra ért Tolnára, majd 14-én továbbment Mohácsra,
ahová 24-én érkezett meg. Szulejmán naplójának egy megjegyzéséből
elég valószínű, hogy a magyar hadvezetés már korábban eldöntötte,
szükség esetén itt ütköznek meg az ellenséggel. Az oszmánok és a
magyarok között ekkor tehát már csak a Karasica mocsarai álltak, de
ennek átjáróit a királyi sereg nem próbálta meg lezárni, sőt, Tomori
csapatait is visszarendelték onnan Mohácsra. Augusztus 28-án az
oszmánok átkeltek a Karasicán is, majd ott táborba szálltak. Szulejmán
parancsot adott, hogy a sereg másnap csatára készüljön.
Könnyűlovassága akkor már két napja előcsatározásokat folytatott a
magyarokkal.

Tudományos berkekben vita folyt és folyik arról, hogy az említett három

vízi akadály (Száva, Dráva, Karasica) révén fel lehetett volna-e tartóztatni
az előrenyomuló oszmán sereget. Van, aki úgy véli, hogy mindhárom
vonal alkalmas lett volna erre a célra, van, aki szerint egyik sem. Az
szinte első látásra bizonyosnak látszik, hogy a Szávánál erre semmi esély
nem volt. Itt ugyanis az átkelőhelyet már eleve biztosította a török kézen
levő nándorfehérvári és zimonyi vár. Sokkal érdekesebb ebből a
szempontból a Dráva vonala. Itt ugyanis, ha hinni lehet a korabeli vízrajzi
helyzetet bemutató térképeknek, a folyó mentén végig mocsarak, árterek
húzódtak. Nagyobb seregek átkelésére alkalmas pont a Dráva torkolatától
felfelé először Eszéknél van. Ezt a magyar haderőnek mindenképpen
meg kellett volna próbálni elzárni. Nem tudjuk, miért nem tette.
Elképzelhető, hogy a magyar nehézlovasság sem tudott volna ezen a
rossz talajon mozogni. Az a feltételezés, hogy ebben az esetben az
oszmánok feljebb próbálkozzanak, nem tűnik reálisnak, hiszen így nekik
is a folyó menti mocsaras talajon kellett volna továbbvonulniuk, nem
beszélve az ezzel járó időveszteségről. A Karasica esetében nyilvánvaló,
hogy egy patak nem jelenthet akkora akadályt, amelyen egy, a Drávát is
viszonylag könnyen áthidaló oszmán sereg ne tudott volna szinte
menetből átkelni.

A csata:

Augusztus 29-én tehát a Mohácstól 7 km-re délre elterülő síkon

szembetalálkozott a két sereg. A terület mindenképpen nagyobb figyelmet
érdemel, mert terepadottságai befolyásolták a csata menetét (nem a
kimenetelét, mert az már réges-rég eldőlt). A csatahelyet a magyar fél
választotta ki, hiszen egy része már hetek óta ott várakozott a szultáni
seregre. A mezőt kelet felől a Duna mocsaras ártere határolta, szélén az
Eszék felé vezető úttal. Közepén a Borza patak folydogált. Dél-nyugat
felé, a patakkal csaknem párhuzamosan mintegy 20-30 m-rel
magasabban fekvő terasz húzódott, amely messzire elnyúlt észak felé,
délkeleti végét pedig egy erdő zárta le. A források utalásai alapján
elképzelhető, hogy ennek partoldala meglehetősen meredek volt, s
akadályozhatta az oszmán sereg felvonulását. A patak és a terasz közti
síkon mélyebb teknők sorakoztak, olykor áttekinthetetlenné téve a
terepet.
A magyar táborban néhányan azt javasolták, hogy ne ütközzenek meg,
hátráljanak, és főleg várják be Szapolyai István erdélyi vajda 20-25000
fős seregét, aki már jelezte érkezését. Hasonlóképp megindult és
Zágrábnál járt Frangepán Kristóf a horvát-szlavón bánság haderejével.
A Csehországból érkező segélycsapatok is a Dunántúlon voltak már. A
magyar sereg többi vezetője azonban köztük Tomori is, akit nemrég
neveztek ki fővezérnek Szapolyai Györggyel együtt - a csata mellett
döntött. Ennek okairól szintén vita folyik, de az az érvelés, hogy a már
közelben levő, nagyszámú és gyors lovassággal rendelkező oszmán
sereg elől ekkor már nem lehetett volna biztonságosan visszavonulni,
igencsak megfontolandó. Nem biztos továbbá, hogy az említett
segélyhadak az előtt megérkeznek, mielőtt a magyar sereg mégis csatára
kényszerült volna valahol Buda előtt. Azt sem lehet kizárni, hogy a
fővárostól minél távolabb akartak megütközni. Mindenesetre a magyar
hadvezetés is úgy döntött, hogy augusztus 29-én vívják meg a csatát.
Ennek megfelelően a sereg már hajnalban felfejlődött. Harcrendjük két
vonalból állt, amely a Borza pataktól délnyugatra, a terasszal szemben,
ettől kb. 2-2,5 km-re helyezkedett el. Az első vonal kb. 6000 lovasból álló
jobbszárnyának Batthyány Ferenc horvát-szlavón bán, a 3000 lovast
magában foglaló balszárnynak pedig Perényi Péter temesi ispán volt a
parancsnoka. Középen a mintegy 12000 főnyi zsoldos gyalogság
helyezkedett el. Tomori, a fővezér, attól félvén, hogy szárnyait a nagyobb
létszámú ellenség átkarolja, a lehető legjobban széthúzta az arcvonalat.
A második, az elsőnél kisebb létszámú és ezért rövidebb harcrendet
jórészt a főúri bandériumok alkották. Ez elsősorban a király védelmét látta
el, illetve a tartalék szerepét játszotta. A király tulajdonképpeni testőrségét
1000 nehézlovas adta, mellettük kétoldalt gyalogosok és könnyűlovasok
sorakoztak fel. A tüzérség elhelyezkedése meglehetősen bizonytalan.
 A szembenálló erők elhelyezkedése a síkon.

A sereg ilyetén való felállítása három problémával járt. Egyrészt a

harcrend kialakítása azt eredményezte, hogy a rövidebb második vonal
miatt a szárnyak veresége esetén szinte bizonyosan bekerítik a sereget.
(Ha azonban az első vonal rohama sikeres, a győztes szárnyak bekerítik
és a centrum gyalogságának szorítják az ellenség középhadát.) Másrészt
a sereg felállítása mindenképpen túl korán történt, hiszen a csata csak
délután 3 óra után kezdődött. A katonák hosszú órákig ácsorogtak az
augusztus végi napon, ami elég fárasztó elfoglaltság csata előtt.
Harmadrészt a csatarendbe állt csapatokat a lassan beérkező oszmán
had vezetőinek bőven volt ideje az említett teraszról szemrevételezni, és
annak megfelelően elrendezni saját erőiket. Az önmagában csupán 25-
26000 (de lehet, hogy 30000) fős magyar királyi sereggel egy több mint
kétszeres számbeli túlerőben - és mint láttuk, még annál is nagyobb
harcászati és technikai fölényben - levő, tehát mintegy 50-60 000 főnyi
reguláris katonát számláló oszmán had állt szemben. Ezt az adatot ma
már források igazolják, és mindenképpen az erős túlzások körébe kell
utalni a (több)százezres török seregekről szóló mendemondákat. Az
Oszmán Birodalom teljes hadereje ekkortájt 100-110000 fő lehetett, és
elképzelhetetlen, hogy mindenkit kivezényeltek volna a Magyarország
elleni hadjáratra, hiszen ez esetben a birodalom távoli végei őrizetlenek
maradtak volna, és a belső területeken is szükség volt a katonaság
jelenlétére, tekintettel a gyakori lázadásokra.

Az oszmán sereg kora délután kezdett kibontakozni a Karasica irányából.

A csapatok harcrendben vonultak fel, már amennyire ezt a terep
megengedte. A sereg élén a ruméliaiak haladtak, mögöttük a szultán az
udvari zsoldos hadakkal, és végül az anatóliai hadtest következett.
Nehézségeikről sokat elárul, hogy bár a táborból kora reggel útnak
indultak, és a csatatérig csupán kb. 10 km-es távolságot kellett
megtenniük, mégis, a ruméliaiak dél körül, a derékhad és az anatóliai
hadtest pedig 1-2 óra további késéssel érkezett meg a terasz peremére. A
források szerint a csapatok annyira elfáradtak, hogy a szultán
haditanácsot tartott, melynek eredményeként a csata elhalasztása mellett
döntöttek, és parancsot adtak a táborverésre. A ruméliai hadtest ezután
megkezdte a leereszkedést a délnyugati magaslatról, hogy a síkon
táborozzanak le. Balszárnyáról kivált Bali bég egy csapat akindzsival, és
elindult, hogy balról megkerülje a magyar harcrendet. Tomori kénytelen
volt ellenük Ráskai Gáspár vezetésével oldalvédet küldeni.

Feltehető, hogy a magyar hadvezetés is értesült arról, hogy a ruméliaiak

tábort vernek, és a királynak a táborba való visszatérést ajánlották.
Tomori azonban az ellenkezőjét javasolta, arra számítva, hogy ha aznap
vívják a csatát, külön-külön verheti meg a szultáni sereg egyes részeit.
Nyilván ez volt az egyetlen esély a győzelemre. II. Lajos ezért parancsot
adott a támadásra. A szultán vezette udvari zsoldosok a terasz szélén
lehettek, s talán már meg is kezdték leereszkedésüket a magaslat
pereméről, a ruméliaiak pedig már a tábort építették, amikor a magyar
jobbszárny teljes vágtában megrohamozta őket. Nagy valószínűséggel a
centrum gyalogsága a jobbszárnnyal együtt indult meg, míg Perényi
balszárnya helyben maradt, mivel velük szemben ekkor még nem állt
ellenség: az anatóliai csapatok csak később értek a helyszínre.
Mindenesetre a balszárny lovasságának támadása zavart idézett elő a
ruméliai hadtestnél, és a katonák menekülni kezdtek. Hátrafelé azonban a
terasz oldala elzárta az utat, ezért két irányba szétváltak.
Tomori, az első sikert látva, ekkor futárt küldött a királyhoz, hogy a
második lépcső is támadjon. Mire azonban ezek a csapatok harcba
léptek, a jobbszárny támadása már kifulladt, és elkezdett visszavonulni.
Ezt, a közhiedelemmel ellentétben, bizonyosan nem a török tüzérség tüze
okozta, mert egyrészt ezt biztosan tudjuk - oly magasra irányozták a
lövegeket, hogy golyóik az előremozgó második magyar harcrend felett is
átrepültek, másrészt mert a centrum gyalogságára lőttek belőlük.
Elképzelhető, hogy a táborveréskor olyan helyre állították az ágyúkat,
ahonnan nem tudták belőni az egész terepet. A megfutamodás fő oka az
lehetett, hogy az időközben a helyszínre ért janicsárok sortüzekkel
fogadták a magyarokat. Nagy valószínűséggel ekkor esett el Tomori is,
miközben a futókat próbálta feltartóztatni.

A csata (Székely Bertalan festménye)

Azzal, hogy az első lovasroham kifulladt, lényegében a csata is eldőlt. Az

időközben elsáncolt török ágyúk elé érve a gyalogság mozgása is
megtört, a mögöttük érkező második magyar harcrend pedig kitérésre
kényszerült, és a centrum gyalogságának két oldalán mozgott előre. Egy
részük a balszárnyat vezénylő Perényihez csatlakozott, aki a vele
szemben megjelenő anatóliai hadtesttel vívott kemény harcot. Perényi
rohama a többszörös túlerő ellen nem járt eredménnyel, s hamarosan ő is
hátrálni kényszerült. Ettől kezdve a csata eseményei áttekinthetetlenné
váltak. A lovasságnak a janicsárok sortüzeit túlélő része ekkor már
menekült, ám az ágyúk előtt harcoló gyalogságot az oszmánok
bekerítették, és nagy részüket lemészárolták.

Az alig másfél-két órás csatában a magyar sereg megsemmisítő

vereséget szenvedett. Elesett 4000 lovas, 10000 gyalogos, 7 püspök és
28 főúr. A menekülő király a Csele patakba fulladt. Tomori fegyverrel a
kezében halt meg. A szultán megkerestette a holttestét, levágott fejét
karóra tűzték sátra előtt.
 II. Lajos holttestének megtalálása (Székely Bertalan festménye)

Ismét felmerül a kérdés: hol maradtak, miért nem érkeztek meg időben a
már említett erősítések. Frangepán Kristóf még szeptember 1-jén is a
horvát csapatok gyülekezésére várt, így tulajdonképpen el sem
indulhatott. Szapolyait július folyamán hol Havasalföld ellen küldték, hol a
fősereghez való csatlakozásra utasították. De ha akart volna, akkor sem
tudott volna Mohácsra indulni, mert az erdélyi seregek sem siették el a
hadba vonulást, így Szapolyai augusztus 15-én még Tordán várakozott,
jó 400 km-re a csata helyszínétől.

Végkifejlet:

A szultán a számára is némileg meglepő győzelem után rövid pihenőt

adott hadának, majd megindult hadjáratának fő célja, Buda felé. A
kiküldött portyázók előtte jártak, és raboltak, pusztítottak. Eközben
augusztus 30-án a csatavesztés híre megérkezett a fővárosba, mire az
egész udvartartás még aznap éjjel elmenekült Pozsonyba. Másnap
csaknem az egész lakosság követte őket. A szultán szeptember 12-én
érkezett Budára. Megszemlélte a várat, s ezalatt a sereg hidat vert a
Dunán, és megkezdte átkelését a pesti oldalra. 14-én felgyújtották a
várost, hajóra rakták a palotában talált pincseket, köztük azt az óriás
ágyút, amelyet Hunyadi János zsákmányolt 1456-ban Nándorfehérvár
alatt. A szultáni sereg szeptember 25-én indult vissza Isztambul felé.
Addigra portyázói a főváros körüli területeket Győrig és Egerig
pusztították. Csupán néhány fallal erődített város menekült meg.
A csatavesztés hírére a Zágrábnál álló Frangepán Kristóf mindössze 500
katonával a Dunántúlra sietett, és néhány portyázó csapatot sikerült is
szétvernie. Szapolyai azonban alapvetően tétlen maradt. Feltehető, hogy
haderejét már az elkövetkezendő királyválasztási küzdelemre tartogatta, s
a Tisza bal partja mögül figyelte a dél felé elvonuló oszmánokat, akik
október 8-án hagyták el az országot.

A mohácsi csatát nem lehet önmagában vizsgálni, sokkal inkább

csomópontnak kell tekinteni. Mohács végelszámolás volt, az akkor már
másfélszáz esztendeje kisebb-nagyobb megszakításokkal zajló háború
végelszámolása. A Magyar Királyság a maga alig 4 millió lakójával,
Mátyás király halála óta folyamatosan hanyatló gazdaságával,
korszerűtlen hadseregével nem mérkőzhetett meg a nálánál területileg
ötször, lakosságát tekintve hatszor nagyobb Oszmán Birodalommal.
Vereségre volt ítélve, mert az erősen központosított, despotikus uralom
alatt élő oszmánok erőiket sokkal jobban tudták összpontosítani, mint a
közállapotait tekintve teljesen szétzilálódott, pártharcokba merült magyar
állam. Kilátásai még ép gazdasági, társadalmi és politikai háttér esetén is
kérdésesek lettek volna, hiszen az ellenállás az egyre erősödő oszmán
nyomással szemben hihetetlenül sok pénzbe és emberbe került, s ezt
hosszú távon nem tudta biztosítani.

De ahogy Mohács a Magyar Királyság középkori történetének lezárása,

úgy kezdete is egy másik korszaknak, a török hódítás korának. Azzal,
hogy az uralkodó, II. Lajos odaveszett, s vele az ország vezetőinek
jelentős része, új hatalmi rend kialakulása vette kezdetét. A két
nagyhatalom, a Habsburgok és a Porta közé ékelődött Magyarország
még jobban belesüllyedt a pártküzdelmekbe, melynek egyenes
következménye lett a kettős királyválasztás, majd ezzel együtt az ország
két részre szakadása. A bomlási folyamatot betetézte Buda elvesztése
1541-ben, amelynek eredményeként az oszmánok tartósan megvetették
lábukat az országban, beékelődve a korábbi két országrész közé, és
másfélszáz esztendőre állandósítva a háborús állapotokat.

A MEZŐKERESZTESI CSATA (1596. október 26.)

Bevezetés:

Az 1596. október 26-án lezajlott csata kétségtelenül a török elleni 15 éves

háború (1591-1606) egyik legnagyobb összecsapása volt. Fontosságát
azonban nem elsősorban méretének, hanem az utókor által ráaggatott
szimbolikus jelentések egész sorának köszönheti. Ezek szerint
Mezőkeresztesnél nem egyszerűen két hadsereg, hanem két
nagyhatalom, két politikai rendszer, két kultúra, két vallás, egyszóval két
világ, a Kelet és a Nyugat csapott össze. A küzdelem nem mindennapi
jellegét hangsúlyozza, hogy a csatamezőn megjelent három állam egy-
egy meghatározó reprezentánsa is. Az összecsapásban az Oszmán
Birodalmat a szultán III. Mehmed, az Erdélyi Fejedelemséget Báthori
Zsigmond, a Magyar Királyságot és a Német Nemzet Szent Római
Birodalmát pedig Habsburg Miksa főherceg képviselte. Mivel az
oszmánok ellen felsorakozó seregben nemcsak a dunántúli, az alsó- és
felső-magyarországi csapatok, hanem Erdély katonái is jelen voltak, az
egyesült had a Magyar Királyság egységét is jelképezte. A csata még
ennél is átfogóbb dimenziókba helyeződik, ha a lüneburgi és az anhalti
hercegek vezette segélycsapatokat az európai keresztény szolidaritás
megnyilvánulásának tekintjük. E kétségtelenül nagy ívű szimbólumsor
nem sejtethet mást, mint hogy a mezőkeresztesi csata kulcsfontosságú,
döntő összecsapás volt. Az általános vélekedés szerint azonban ezt a
sorsfordító lehetőséget a Habsburg-hadvezetés bűnös módon eltékozolta.
E napjainkig ható megítélésben az a legszomorúbb, hogy olyanok
alakították ki, akik semmit sem tudtak a török kor hadviselési
gyakorlatáról, és abban az időben terjedt el, amikor a Habsburg
ellenesség a politika része volt, és mint ilyen jelentős hatást gyakorolt a
hivatalos történetírásra is.

Előzmények:

A mohácsi csata után Magyarország három részre szakadt; egy török

megszállási területre, a tulajdonképpeni Magyar Királyságra (amely
Habsburg fennhatóság alá került), és az egyenlőre még független Erdélyi
Fejedelemségre (amely adóval fizetett a töröknek a függetlenségéért).
Az 1590-es évek elejére az európai gazdasági válság, az Oszmán
Birodalom kiéleződő belpolitikai problémái, a kialakuló nemzetközi
"szövetségi" rendszerek és nem utolsósorban a magyar végvidék
rendezetlen katonai helyzete olyan súlyos feszültségeket eredményezett,
melyek orvoslására mind többen csak egyetlen lehetőséget láttak, a
háborút. 1590 és 1593 nyara között a Magyar Királyság egyes részein, a
nagy összecsapást előkészítendő, már helyi háború folyt. 1593 nyarán
Haszán boszniai pasa - jelezve ezzel az 1568 óta fennálló drinápolyi béke
semmissé válását - 20000 emberrel és 10 ágyúval ostrom alá vette
Sziszek várát. A vár felmentésére érkező keresztény hadak azonban
szétverték és a Kulpa folyóba szorították az ostromlókat. Szeptember
végére viszont megérkezett a még tavasszal mozgósított szultáni sereg,
ami Veszprémet és Palotát elfoglalva átszakította a nagy gonddal
építgetett magyarországi védelmi rendszert. A keresztény hadak válaszul
1593-94 telén elfoglaltak egy sor Nógrád megyei várat, és néhány kisebb
ütközetben is győzedelmeskedtek. 1594. szeptember 29-én viszont -
jócskán ráijesztve ezzel az Udvari Haditanácsra - a nagyvezír elfoglalta a
Bécs előterében fekvő Győrt. Ám a hangulat, az előző évi sikereknek
köszönhetően, továbbra is bizakodó maradt. Annál is inkább, mert 1595-
ben Erdély - és vele Moldva és Havasalföld is - csatlakozott a török elleni
háborúhoz. Az oszmánoknak ettől kezdve, megosztott erőkkel, két fronton
kellett harcolniuk. Ebben az évben nem is voltak túl eredményesek,
elvesztették Esztergomot és az ország másik felében, a Maros mentén,
még vagy tíz kisebb várat, Gyurgyevónál pedig az erdélyi-havasalföldi
hadak szétverték a nagyvezír hazafelé tartó seregének utóhadát is (1595.
október 29.).
Az Oszmán Birodalom számára tehát létkérdéssé vált, hogy Erdélyt és a
román fejedelemségeket leválasszák az átkarolással fenyegető
keresztény koalícióról. Hogy a stratégiai, geopolitikai helyzet ilyetén
alakulását Isztambulban meglehetősen veszélyesnek ítélték, jelzi az is,
hogy az 1596. évi hadjáratot az Oszmán Birodalom "legtekintélyesebb
embere", a szultán, III. Mehmed vezette.

III. Mehmed szultán (1595-1603-ig uralkodott)

Mivel a keresztény sereg összetétele meglehetősen vegyesnek

ígérkezett, a különféle nemzetek összefogására, az ellentétek
elsimítására olyan rangban és tekintélyben mindenki fölött álló személyt
kellett keresni, akinek mind a "német segélyhadak", mind a
magyarországi főkapitányok, mind pedig az erdélyi fejedelem hajlandó
volt engedelmeskedni. Ezzel a bonyolult, embert próbáló feladattal az
uralkodó II. Rudolf, Habsburg Miksa főherceget bízta meg. A névleges
fővezér csak kevés katonai tapasztalattal rendelkezett, így minden
stratégiai és taktikai döntést a seregrészek vezetőiből és főbb tisztjeiből
álló haditanács hozott meg.
A szultán hatalmas erőkkel közeledett, a keresztény csapatokat azonban,
mivel nem tudhatták, hogy a határ felől merre indul majd az oszmán
sereg, egyelőre nem lehetett összevonni. Christoph Tieffenbach kassai
főkapitány Felső-Magyarországot vigyázta, Pálffy Miklós Dunán inneni
és bányavidéki főkapitány és Adolf Schwarzenberg Buda körül, a
főherceg Magyaróvár körzetében, az erdélyiek pedig otthon gyűjtötték a
hadat. A hadvezetés elképzelése, mely szerint Hatvan elfoglalásával,
majd Szolnok megtámadásával kell az oszmán sereget a hódoltság
területén tartani, jó volt. A harcoknak az ellenfél területére való
áthelyezésével, illetve a két kulcsfontosságú vár elfoglalásával sikerült
volna semlegesíteni a szultáni hadjáratot.

Ahhoz, hogy ezt megérthessük, tudnunk kell, mennyire fontos szerepet

játszottak a török kori Magyarországon a várak. A 16. század
természetföldrajzi viszonyai - hűvös, erősen csapadékos időjárás,
szabályozatlan folyók, patakok, hatalmas kiöntések, kiterjedt mocsarak,
lápok, erdők - erősen behatárolt területekre korlátozták a közlekedést. Így,
egy-egy nagyobb, néha országrésznyi régió ellenőrzéséhez elég volt
egyetlen, nagyobb közlekedési csomópontban fekvő vár megszerzése,
birtoklása. A várba, a helyőrségnek mint végrehajtó hatalomnak szárnyai
alá húzódva kaptak helyet az állam kormányzati, gazdasági, jogi
feladatokat ellátó szervei. Különösen igaz volt ez a hódoltság területén
fekvő török várakra. Mivel az oszmánok uralma kizárólag a várakra épült,
ezek elvesztése az adott régió feletti katonai, politikai és gazdasági
ellenőrzés megszűnésével járt. A fentiekből nyilvánvaló, hogy Hatvant és
Szolnokot a törökök nem engedhették át, a felvonuló szultáni had
mindenképpen ezek megvédésére vagy visszaszerzésére indult volna.
A terv tehát jó volt, de a kivitelezés nem sikerült. Hatvant 1596. augusztus
15-én a keresztény hadak ugyan ostrom alá vették, de az esős időjárás
szinte lehetetlenné tette a közlekedést és az utánpótlást. Ostromágyú,
szekér, fegyver és lőszer volt elegendő, de hiányzott a mozgatáshoz
szükséges igaerő. Ráadásul Hatvan török parancsnoka pontosan tudta,
hogy az ő szívós ellenállása hozzájárulhat az ez évi szultáni hadjárat
sikeréhez.
 III. Mehmed harci lobogója

Az oszmán sereg stratégiai célja ebben az évben Erdély

megleckéztetése, illetve a keresztény szövetségtől való elszakítása volt.
Hatvan elfoglalása, illetve az ellenfél támadó fellépése azonban némi
tervmódosítást tett szükségessé. Az új cél Eger bevétele lett. Ha az erőd
és a környező területek oszmán kézre jutnak, az Erdély és a Királyi
Magyarország közötti kapcsolattartás megnehezedhet, sőt veszélybe
kerülhet.
A török szeptember 21-én érkezett meg Eger alá, október elsején pedig -
a korban egyébként példás gyorsasággal - már indult is a felmentő sereg.
Az állandó esők miatt felázott utakon azonban a tüzérséget és a
szekereket alig tudták mozgatni. Kevés volt az igavonó, s ami volt, azt is
annyira kimerítették az erőfeszítések, hogy a sátrak, a poggyász, valamint
a tüzérség és a lőszer legnagyobb részét Füleken kellett hagyni. A vár
felmentésére igyekvő három keresztény seregrész október 18-án egyesült
Sajóvámosnál. A dunántúli és alsó-magyarországi főkapitányságok
csapatait Pálffy Miklós és Adolf Schwarzenberg, a felső-magyarországi
hadakat Christoph Tieffenbach kassai főkapitány, az erdélyieket pedig
névleg a fejedelem, gyakorlatilag azonban Király Albert vezette. A sereg
tábori marsallja (Feldmarschall), azaz a stratégiai és taktikai műveletek
kidolgzásáért és gyakorlati végrehajtásért felelős főtisztje, a sereg "esze"
a Németalföldön és Franciaországban nagy hadi tapasztalatot szerzett
Adolf Schwarzenberg volt. Igaz, Eger várát közben október 13-án védői
feladták, ám az akkor már közel 40 000 főt számláló egyesült keresztény
had képesnek látszott az erősen megrongált vár visszaszerzésére. A
sereg vezetői a Sajóvámoson megtartott haditanácskozáson eldöntötték,
hogy Mezőkereszteshez vonulnak. Az ekkorra már felégetett mezőváros
stratégiai jelentősége abból adódott, hogy rajta keresztül vezetett az
egyetlen olyan út a királyi Magyarország felé, amelyen nagyobb haddal,
ágyúkkal, szekerekkel is fel lehetett vonulni. Keresztestől északra a Bükk
hegység erdős nyúlványai, délre pedig a Tisza mocsarának kiöntései
tették lehetetlenné egy hadsereg mozgását. Ha tehát a keresztény sereg
itt foglal állást, egyrészt könnyedén elállhatja az esetleg további
hadműveletekre készülő szultáni had útját, másrészt, az ellenfél
elvonulása után, gyorsan elérheti, és visszafoglalhatja Eger várát.

Előcsatározások:

A keresztesi mező harcászati szempontból is igen előnyös állásnak

látszott. A körülbelül 9 x 5 km kiterjedésű mezőt északról erdők és a Bükk
nyúlványai, nyugatról és délről a Lator, illetve a Kácsi patak, keletről pedig
a Csincse ér mocsaras völgye tette jól védhető, bevehetetlen erőddé.
A keresztény sereg október 20-án Miskolcnál táborozott, majd a 21-éről
22-ére virradó éjszakát Mályi és Nyék térségében töltötte. A rövid éjjeli
pihenés után már kora hajnalban megkezdődött annak az új felvonulási
rendnek a kialakítása, ami az eddigi, csaknem két mérföld hosszú
menetoszlopot váltotta fel. A keresztény csapatok a rajtaütések kivédése,
illetve a csatarend gyors megformálása érdekében, négy oszlopban
sorakoztak fel. A Héjő folyócskával párhuzamos bal oldali oszlop
kizárólag lovasokból, míg a dombok által védett jobb oldali oszlop
lovasokból és magyar gyalogosokból állt. Középütt, a külföldi
gyalogezredeket magába foglaló oszlop élén a hadsereg főparancsnoka,
Miksa főherceg, illetve a lüneburgi és anhalti herceg nehézlovassága
haladt. A Pálffy vezette előhad szintén csak lovasokból állt. A három,
egymással párhuzamosan haladó oszlopot két oldalról az ágyúk, hátulról
pedig a 4000 magyar hajdú által őrzött szekérvár biztosította. A közel
50000 katona, a 97 ágyú, valamint a 8000 szekeret és körülbelül 10-
15000 embert magába foglaló seregvonat (kocsisok, lovászok, kovácsok,
mesteremberek, inasok, szolgák, kereskedők, markotányosok stb.)
rendbe állítása és elindítása bonyolult és időigényes feladat volt. Így nem
csoda, hogy már jócskán délutánra járt az idő, mikor a keresztény és a
török előőrsök a keresztesi mezőn először megpillantották egymást.

A sereg előtt járó Király Albert erről értesülve az erdélyi előhadból 300
kopjás lovast rendelt az ellenfél erejének kipuhatolására. Ennek a lovas
csapatnak a felvonulásával egyidőben keveredett harcba Hermann
Christoph Russwurm főstrázsamester és Johann Baptist Pezzen
főszállásmester kísérete is. A két főtisztet a hatalmas ember-, ló- és
szekértömeg elhelyezésére alkalmas táborhely kijelölésére küldték előre.
A velük levő 5-600 német lovas, illetve a 300 erdélyi kopjás csapott össze
először a török előőrsökkel.
A tapasztalt katonának számító Pezzen és Russwurm, akiknek már
tisztüknél fogva is kiváló szemmértékkel kellett rendelkezniük, azonnal
átlátták, hogy a velük lévő csekélyke erő nem lesz elegendő a Keresztes
előtt felsorakozott török lovasok ellen. Segítségkérésükre Adolf
Schwarzenberg tábori marsall, hogy a kialakult helyzetet és a török erejét
személyesen mérhesse fel, maga vezette harcba az erősítést. Ez az
osztrák lovasokból (kb. 9-1000 fő), 3 felső-magyarországi lovas puskás
kompániából (300 fő), néhány kompánia vallonból (kb. 3-400 fő) és
ismeretlen számú magyar lovasból állott. A magyarok pontos számát
ugyan nem ismerjük, de aligha lehettek kevesebben a külföldi lovasoknál,
mert az erdélyi sereg teljes elővédje, kb. 20 zászlónyi huszár bizonyosan
részt vett ezekben a harcokban.
Az ide-oda hullámzó lovas elővédharcnak a keresztény sereg közeledése
vetett véget. A török elővéd, ami már az előreküldött 3-3500 főnyi
keresztény lovassággal is nehezen birkózott meg, a mezőt ellepő
ellenséges sereg, illetve a közeledő erősítések láttán jobbnak látta
elhagyni a csatateret. Az elbeszélő forrásokból arra következtethetünk,
hogy a szétrebbenő lovasság átkelt a Kácsi patakon, de a túlparton sem
állt meg, hanem az ágyúkat és a gyalogságot magára hagyva tovább
futott Mezőkövesd felé.
A cserbenhagyott oszmán gyalogság egyetlen esélye a túlélésre a félig
lebontott híd, illetve az átkelők megtartása, megvédelmezése volt. Ha az
est leszálltáig a túlparton tudják tartani az ellenfelet, a sötétben már
könnyebben egérutat nyerhetnek az üldözők elől. A török gyalogság
esélyeit nemcsak a védekezésre alkalmas pozíció, hanem a patak
túlpartján elhelyezett 43 könnyű mezei ágyú tűzereje is jelentősen
növelte. Igaz, ezeket egyelőre nem vetették be, mert a hátrálókat üldöző
német és magyar lovasok megállításához a janicsárok puskatüze is
elégségesnek bizonyult.
Az átjutás legegyszerűbb módja persze a járópallóitól megfosztott, de
szerkezetileg teljesen ép, és így gyorsan helyreállítható keresztesi híd
megszerzése lett volna. Ennek elfoglalására az efféle harcokban jártas,
puskákkal felszerelt, de a páncélt és sisakot nem viselő, így a külföldi
ezredeknél gyorsabban mozgó magyar gyalogság látszott a
legalkalmasabbnak. A Király Albert vezette erdélyi sereg gyalogosainak
egy csapata próbálkozott meg először a híd megszerzésével. Ám a kiváló
célpontot nyújtó zárt egységre már érdemes volt ágyúval lőni. A 43 török
mezei ágyú meglepő, de komoly veszteségeket nem okozó sortüzét
követően a csapat, ahogyan az a csatárharcra kiképzett
könnyűgyalogsághoz illik, azonnal szétrebbent, majd a falu romjainak
fedezékébe húzódva lőni kezdte a törököket. A kialakult rövid állóharcot a
Schwarzenberg marsall által küldött hat tábori ágyú, illetve az újabb
magyar erősítések befutása billentette ki az egyensúlyi helyzetből. Míg a
lövegek, illetve a megszaporodó magyar gyalogság erősödő tüzelése a
törököt a hídfőnél lekötötte, az erdélyi kék drabantok (kb. 800 fő), a
fejedelem személyi testőrségét alkotó elitcsapat a hídtól kissé lejjebb
átkelt a patakon. Mivel eközben komoly ellenállásba nem ütközött, sikerült
a hídfőt védő török csapat oldalába kerülnie. Az innen leadott sortüzek el
is döntötték az összecsapás sorsát. A már úgyis hátratekintgető török
gyalogság, a bekerítés lehetőségétől megriadva, futni kezdett. Az
ellenállás megtörését kihasználva a hídnál harcoló magyar gyalogság és
néhány könnyűlovas egység átjött a patakon, és üldözőbe vette a
menekülőket. Időközben besötétedett, de a hadsereg vezetése, éjszakai
támadástól tartva, a menetrendben álló csapatokat nem engedte
szétszéledni, tábort verni.
Az október 22-én kora hajnaltól késő estig tartó álldogálás és menetelés,
a szabad ég alatt hadrendben eltöltött október végi éjszaka, a víz, a
tüzelő, a meleg étel hiánya nemcsak a katonákat, hanem a lovakat is
teljesen kimerítette. Így a parancsnokság a következő két napra kénytelen
volt a csapatoknak pihenőt engedélyezni. Október 23-át a sereg alvással,
főzéssel, a lovak ellátásával, a szekerek és a poggyász rendbe
szedésével, illetve egy, a táborozásra alkalmas terület (folyóvíz, tűzifa,
védett fekvés) keresésével töltötte el. Az új, szabályos katonai tábor
kijelölése már e nap délutánján megkezdődött, de a sereg átköltözése, a
rengeteg felszerelés, poggyász áthordása, a sátrak előírt rendben való
felverése csak másnap, 24-én fejeződött be.
Az új, szekerekkel körülvett, megerősített tábor északi vége az alsó-
ábrányi Kálvária-domb, a déli pedig Mezőnyórád mai központjának
vonalában húzódott. A nyugati oldalt a Sályi (Lator) patak csúszós,
meredek partja zárta le, keleti szélét pedig - a terepviszonyok alapján - a
Sashalom gerincének észak-déli vonalában sejthetjük. A helyben
maradás nem csupán az emberek és lovak kimerültsége, egyes
alakulatok lemaradása miatt volt helyes döntés, hanem azért is, mert a
keresztény hadsereg vezetése csak meglehetősen ellentmondásos
információkkal rendelkezett az ellenség helyzetéről és szándékairól. 23-
án délután még olyan - egyelőre meg nem erősített - hírek érkeztek, mely
szerint a szultán és udvartartása már négy napja elment Szolnok felé, a
sereg pedig lassanként hazaszéled, illetve tábort bont és elvonul.

A csata:

Október 24-én kora délután - a török táborban raboskodó Nyáry Pál, volt
egri kapitány, egy szökött janicsár és egy magyar pribék egybehangzó
tudósításai alapján - vált bizonyossá, hogy a török sereg egyáltalán nem
oszlott haza, hanem minden erejével a keresztények ellen vonul. Ezeket
az értesüléseket látszott megerősíteni az is, hogy dél körül feltűntek a
főleg tatárokból álló ellenséges előőrsök. Ekkorra azonban már mind a
tábortól északra eső ábrányi átjárót, mind pedig a keresztesi hidat és
gázlót sáncok zárták el, a tábort övező szekérkordont pedig megerősített
szekérvárrá alakították.
A török had közeledésének hírére összehívott haditanács, minden vita
nélkül úgy döntött, hogy az ellenséget a jelenlegi, minden tekintetben
nekünk kedvező pozícióban kell bevárni. Délután Mezőkövesd felől már
nagyobb, zárt rendben vonuló csapatok is feltűntek. A mintegy 8000-
10000 főt számláló előhadból elkülönítettek 2-3000 tatár lovast, akik
apróbb csatározásokkal igyekeztek biztosítani az előhad felvonulását,
illetve kikémlelni a keresztény sereg erejét, helyzetét. Kisebb csoportokra
szakadva több helyütt is próbálkoztak az átkeléssel, de mivel a keresztesi
és ábrányi gázlókat erősen őrizték, csak délen, valahol Keresztes és
Nagymihály között sikerült átjutniuk. Az előhadat azonban már a
táborverés kötötte le, és ezért - mivel nem akart harcba bonyolódni - nem
támogatta portyázóit. Így ezek a keresztény ágyúk tüze elől hamarosan
visszahúzódtak. 24-én egész este, sőt éjszaka is folyamatosan vonultak
az oszmán csapatok. A korábban érkező seregrészeknek még volt idejük
a letáborozásra, de azokat, akik az éjszaka második felében vagy
hajnaltájt érkeztek, már bizonyára nem hagyták szétoszlani, hanem
azonnal a tábor elé felállított csatarendbe vezényelték. Így 25-én, amint a
nap felkelt, a keresztények egy fáradt, de csatarendben álló oszmán
sereget találtak a patak túloldalán.
Az oszmánoknak, lépéselőnyüket kihasználva, még a keresztény sereg
harcrendbe állása előtt sikerült bevenniük a keresztesi templom körül
kiépített védműveket. Mivel az átkelőhelyek fölé magasodó sáncokból a
patakvölgy északi és déli irányban is messze belőhető volt, az átkelés
csak az itt elhelyezett ágyúk elhallgattatása, a sáncok elfoglalása után
volt lehetséges. Ennek a nagyon fontos hídfőnek a birtokában megnyílt az
oszmán hadsereg útja a patak keleti partjára, a keresztény tábor oldalára.

A szembenálló erők elhelyezkedése

A keresztény hadak taktikai fölényének egyik legfontosabb eleme a
nagyszámú kézi lőfegyver és kiválóan alkalmazott tábori tüzérség volt.
Tűzfegyvereik előnyeit viszont csak úgy tudták kihasználni, ha
védelemben maradnak, és az ellenséget újra és újra előnytelen
pozícióból indított, kudarcra ítélt támadásokra kényszerítik. E fölény
fenntartásához azonban az oszmán sereget mindenképpen a túlparton
kellett tartani. Nem véletlen tehát, hogy a táborukból kivonuló keresztény
csapatok, a kassai főkapitány, Christoph Tieffenbach vezetésével, először
a templomot foglalták vissza. A sáncok alatt véres küzdelem alakulhatott
ki, mert az oszmánok időközben négy ágyúval is megerősítették a
védelmet. Ráadásul mivel a hídfő stratégiai fontosságával pontosan
tisztában voltak, minden erejükkel támogatták az állást védő görögországi
beglerbég csapatait. Erőfeszítéseik azonban hiábavalónak bizonyultak, a
keresztény csapatok, a négy ágyút zsákmányul ejtve, kiszorították őket a
hídfőből.
A keresztesi oldal megtisztítása után a keresztény had, alkalmazkodva a
széles félkörívben húzódó török felálláshoz, egy derékszögben megtört
csatarendben sorakozott fel. A felső-magyarországi hadak arccal
Mezőkövesd felé, a keresztesi templom és a keresztény tábor közötti
partszakaszon álltak fel. A keresztény tábor északi végénél, a mai
Alsóábránnyal szemközt, Miksa főherceg csapatai zárták le az itteni
átjárót, az erdélyiek pedig, más csapatokkal megerősítve, arccal
Nagymihály felé, nyugat-keleti irányban állták el síkságot. Jobbszárnyuk a
keresztesi templom körül kialakított sáncokra, illetve Tieffenbach felső-
magyarországi seregrészére támaszkodott. Kelet felé nyitott bal oldalukat
szekérvár biztosította. Mivel a keresztesi átkelők megszerzése nem
sikerült, kisebb török csapatok több helyütt is kísérleteztek a mocsáron
való átjutással. Különös elszántsággal próbálkoztak Nyárád és Ábrány
között, a gazdag zsákmányt ígérő keresztény tábor nyugati oldalánál.
Nagy erőkkel rohamozták a tábor északi részén, Alsó-Ábránynál lévő
átjárót is. Az itt emelt sáncokból, a Kálvária-dombról és a tábor nyugati
oldaláról egyaránt tűz alatt tartott keskeny gázlón azonban képtelenek
voltak átjutni.

A tatárok eközben dél felé indulva, Keresztes és Mezőnagymihály között

átkeltek a patakon. Majd, hogy ne kerülhessenek a keresztény ágyúk
tüzébe, egy halom, a mai Pincehalom mögé húzódtak. Innen kisebb
csoportokra szakadva igyekeztek az erdélyi csapatok mellett a tábor felé
jutni. Amint a szemtanú írja, "...Az tatárra is egy nagy sereg állott arczal
miénk, Erdélyiek, ki előtt taraczkok voltak, lőtték az tatárt, az hul
csoportozott, ellenkettek is velük. Kergetőztek az mezőben, esett mindkét
félben el..."
Déltájt vagy kora délután, a keresztesi templom mellett, a patak fölé
emelkedő dombháton, a keresztények ágyúkat állítottak fel. Ezekkel aztán
nemcsak az átkeléssel kísérletező, hanem a kissé hátrébb, csatarendben
álló oszmán katonaságot is eredményesen lőhették. Olyannyira, hogy a
szultán közvetlen közelében tartózkodó Edward Barton angol követ
szerint még maga a nagyúr is veszélybe került, mert a lövedékek a fejük
felett repkedtek. Az akár másfél kilométer távolságra is elérő,
kiszámíthatatlan időpontokban érkező lövedékek komoly nyugtalanságot
okoztak a török harcrendben. Különösen a fáradt, éhes és a
fegyverropogástól már amúgy is ideges lovak tűrték nehezen a
becsapódásokat. Mivel a rohamra küldött janicsárok nem tudták elfoglalni
sem az átkelőt, sem az ágyúkat, a csapatoknak hátrébb kellett húzódniuk.
Délutánra ez már amúgy is halaszthatatlanná vált, hiszen a katonákat a
felvonulás, a kialvatlanság, de legfőképp a hajnal óta tartó egyhelyben
állás teljesen kimerítette. Ráadásul még előttük állt a nem kevés
munkával és zűrzavarral járó táborverés is. Így, az oszmán had jó
negyedmérföldnyit visszahúzódva - a mai keresztesi szőlőktől délre eső
területen - megkezdte tábora felállítását. Nehogy a nagy rendetlenséggel
járó táborverés esetleg támadásra ingerelje a keresztényeket, a csapatok
egy része továbbra is harcrendben állt a tábor előtt. Ugyanettől tartva
sötétedésig nem mozdultak a keresztények sem. Ekkor viszont, a
keresztesi átkelőknél 1000-1000 magyar lovast őrségül hagyva,
visszavonultak a táborukba.
Az itt késő este megtartott haditanács egyhangúlag úgy döntött, hogy
másnap lehetőséget kell adni az ellenfélnek a megütközésre. A törököt át
kell engedni a keresztesi mezőre, ám csak annyi teret szabad engedni
neki, hogy teljes erejét ne legyen képes felvonultatni. A terv szerint a
keresztény sereg hátát a tábor déli végének vetve úgy sorakozik fel, hogy
jobbszárnyát a Lator patak, balszárnyát pedig Csincse ér fedezi. Ebben a
felállásban az ellenfél kizárólag csak szemből támadhat. Ez viszont, mivel
a keresztény sereg tűzerejénél fogva épp ezek elhárítására volt a
legalkalmasabb, ismét igen hátrányos helyzetbe kényszerítene az
oszmánokat. A tanácskozáson Miksa főherceg felvetette, hogy az oszmán
sereget egy jelentős kockázattal járó csata nélkül is könnyen szét lehetne
zilálni. Fenyegető, támadásra utaló magatartással az ellenfelet arra kell
kényszeríteni, hogy a katonák továbbra is nyeregben maradjanak. Mivel a
lovak már így is nagyon kimerültek, ráadásul az ellátásuk sem megoldott,
az ellenségnek két napon belül így is, úgy is el kell vonulnia.

Hogy a főherceg mennyire reálisan értékelte a helyzetet, azt az október

25-ről 26-ra virradó éjszaka eseményei igazolták a legjobban. Az oszmán
hadvezetés, felismerve, hogy mindenképp csatát kell állnia, különben a
kimerült és rosszul ellátott sereg felbomlik, igyekezett átvenni a
kezdeményezést. A katonák és a lovak teherbíró-képességét a végletekig
feszítve a Nagymihály és Keresztes közti gázlókon egész éjszaka folyt az
átkelés. Így hajnalra a keresztesi mező déli részén, a templommal
egyvonalban, arccal a keresztény tábor felé, felsorakozhatott az oszmán
sereg lovasságának zöme. Mivel azonban a szultáni had hatalmas
embertömege itt nem fért el, a sereget kényszerűségből további részekre
kellett osztani. Három nagyobb, ágyúkkal is megerősített janicsár
négyszög, arccal kelet-északkelet felé, a mai Keresztespüspöki területén,
illetve attól délre sorakozott fel. Tőlük délre, arccal északkeletnek, a Tardi
patak mögött a sereg maradék lovassága állt, a szultánt őrző janicsárok,
szpáhioglánok és a hátvéd pedig a tábor és Szentistván között
helyezkedett el.

A keresztény tábor felé lassú lépésben meginduló lovas tömeget sem a

keresztesi átkelő őrzésére rendelt 2000 magyar lovas, sem a kiküldött
erősítések nem tudták megállítani. Ráadásul mivel az ellenség így a
keresztesi templom sáncai mögé került, az őrséget a bekerítés veszélye
miatt innen is vissza leellett hívni. Ezzel, - az ábrányitól eltekintve - , a
mocsár és a patak minden átjárója az oszmánok kezére jutott.
A korai török átkelés okozott ugyan némi meglepetést, de nem érte
felkészületlenül a keresztény sereget. A csapatok ugyanis már napfelkelte
óta itt is szorgosan készültek a csatára. Így a tábori ágyúk és a
fedezetükhöz szükséges erők felállítása a tábor mellett nem vett igénybe
túl sok időt. Mivel a zárt lovas tömegben a könnyű lövegek is komoly
károkat tudtak okozni, a török lovasság kénytelen volt újból és újból
hátrébb húzódni az ágyúk elől. Ezzel a keresztények teret nyertek ahhoz,
hogy megkezdjék az előző este nem kis gonddal kidolgozott csatarendjük
felállítását.

Az eddigi tanulmányok a keresztény sereg Mezőkeresztesnél alkalmazott

csatarendjét három egymás mögötti lépcsőként írják le. A csatarend
azonban ennél sokkal bonyolultabb volt. A szabályos szimmetrikus
elrendezés, egy több funkciós, bonyolult belső struktúrát rejt magában. A
felállításnak ugyanis számos feladatot kellett egyszerre megoldania.
Egyrészt úgy kellett kialakítani, hogy mind támadásra, mind védelemre
alkalmas legyen. Másrészt pedig úgy kellett megtervezni, hogy a
rendelkezésre álló öt különféle csapatnem - a könnyű-, a félnehéz- és a
nehézlovasság, a könnyű gyalogság és a nyugati gyalogezredek
mindegyike a fegyverzetének, felszerelésének és képzettségének
megfelelő helyre kerüljön.
A védekezés feladata a nehezen mozdítható, viszont hihetetlenül szilárd,
nagy állóképességű nyugati gyalogezredekre hárult. Ezek a több ezer fős,
minden irányból egyformán jól védhető négyszögek erődként álltak a
harcmezőn. Keresztesnél is ők alkották a csatarend szilárd vázát,
gerincét. Az öt egységbe osztott nyugati gyalogság olyan formációban
(tertio) állt fel, amely még akkor is képes lett volna hathatós védekezésre,
ha rajta kívül már nincs keresztény erő a csatatéren. A csatarend szélén,
a szárnyakat fedezendő, a csatározásokban jártas, de a nyílt harcban
nem különösebben szívós magyar könnyűgyalogság kapott helyet.

A támadás feladata a keresztény csatarendben szinte teljes egészében a

lovasságra hárult. Őket, mivel általában jóval kevesebben voltak, mint az
ellenséges oszmán lovasok, mindig gyalogos egységek közé állították.
Így, ha egy-egy támadásuk kudarcot vallott, a gyalogság négyszögeinek
védelmébe húzódva volt idejük és lehetőségük soraik újrarendezésére. A
hadvezetés Keresztesnél is ezt a jól bevált gyakorlatot követte, ám ezúttal
a csatarend első vonalának közepén kialakított egy nagy erejű támadó
éket is. Ennek magját 4000 erdélyi lovas alkotta, akiket jobbról és balról
1000, illetve 1300 félnehéz német lovas kísért, hátulról pedig a lehető
legnehezebb fegyverzettel rendelkező 500 vesztfáliai kürasszír (vértes)
támogatott. A viszonylag kis területre összpontosított lovas tömeg
feladata egyértelműen a török harcrend áttörése, kettészakítása volt.
A közel 50000 embert magába foglaló keresztény csatarend felállítását,
melynek elrendezéséhez órákra volt szükség, az oszmánok furcsamód
nem nagyon zavarták. Csupán a keresztény jobbszárny legszélén
kezdeményeztek némi harcot. A csatározásra kirendelt pár száz főnyi
lovasság és a mocsáron átkelő janicsárok az erdélyi gyalogság egy
kisebb csapatát keményen meg is szorították, ám a beérkező erősítések
gyorsan visszakergették őket seregük zöméhez. Indítottak egy támadást
a keresztény tábor északi végénél, a hadsereg háta mögött fekvő ábrányi
átjárónál is. Az akció azonban nem látszott különösebben fenyegetőnek,
mert a támadók csupán egyszer tudták megközelíteni a patak keleti
partját. A Kálvária-domb aljában lévő sáncoktól azonban könnyen
visszaszorították őket.
Érdekes kérdés, hogy a lépéselőnyben lévő oszmán lovasság vajon miért
engedte ki kezéből a kezdeményezést? Miért nem támadta meg a
felfejlődőben lévő keresztény sereget, és miért hagyta, hogy zavartalanul
alakítsa ki csatarendjét?
A leglogikusabb magyarázatnak ismereteink jelenlegi állása szerint az
látszik, hogy taktikai okokból nem támadtak. Az elmúlt napokban ugyanis
többször megtapasztalhatták, milyen pusztító erejű tűzzel fogadja a
keresztény sereg a támadókat. Annak, hogy az ezzel járó veszteségeket
elkerülhessék, egyetlen módja volt, ki kellett várni, míg a keresztény
lovasság indul támadásra. Ez esetben ugyanis az ellenfél, saját
lovasainak veszélyeztetése nélkül, nem használhatta tűzfegyvereit.
Így vagy úgy, de az átkelt oszmán lovasság elszalasztotta a kedvező
lehetőséget, és ezért hamarosan súlyos árat fizetett. Délelőtt 11 óra
tájban a keresztények első vonalának közepére helyezett lovassági ék
egyetlen rohammal beroppantotta a török sereg derekát. A csatatérről dél
és nyugat felé visszaözönlő oszmán lovasok a patakvölgy másik partján
több helyütt is szétzilálták, illetve magukkal rántották az ott felállított
csapatokat. A támadó ékkel egy időben lassan az egész keresztény sereg
megindult, és minden ellenséges erőt kiszorított a keresztesi mezőről. A
török balszárnyon álló tatárok rövid csatározás után elmenekültek, de a
jobb oldalon, a keresztesi templom körül védekező 2-300 janicsár
ellenállását is gyorsan letörték. Ráadásul a keresztények kezére került 40
különböző ágyú, 5 szekér sáncszerszám és 10 szekérnyi lőszer is. Az
ellenfél azonban még egyáltalán nem tört meg. A lovasságot üldöző
keresztény csapatokat ugyanis a vízparton és a keresztesi átjáróknál is
mindenhol rendre megállították.

Miközben a pataknál több ponton is heves csatározás alakult ki az átkelés

kierőszakolásáért, többen Miksa főherceghez siettek, hogy rábírják a
támadás folytatására. Mint írja, "...nemcsak az erdélyi fejedelem, hanem
általában a magyarok mind, Pálffy pedig különösen erősen biztatott a
győzelem megragadására és arra, hogy az ellenségnek időt ne
engedjünk. Mivel a foglyoktól és pribékektől sok hírünk volt arról, hogy a
török nagy rendetlenségben menekül, sőt már maga a szultán is ötezer
emberrel Szolnok felé elfutott, mivel a németek közül senki nem emelt
szót az átkelés ellen, viszont az egész had frissnek és jókedvűnek
látszott, azért, hogy ne vádolhassanak bátortalansággal, valamint hogy
ezt az alkalmat és lehetőséget az ellenség megtörésére el ne szalasszuk,
elhatározásra jutottunk, és a tábori marsallnak parancsot adtunk, hogy a
hadat a gázlón jó rendben vezesse át."
A támadási parancs, a haditerv tehát megszületett, ám a gyakorlati
kivitelezés elé meglehetősen komoly akadályok tornyosultak. Az első
mindjárt az volt, hogy az ellenség továbbra is keményen tartotta a
túlpartot. Mind az erdélyiek, mind pedig a német gyalogság több rohamát
is sikerrel verték vissza. Végül, mint az elmúlt napokban már annyiszor,
ismét a tűzerő oldotta meg a helyzetet. A keresztesi dombhátra, a falu
romjai közé felállított muskétások, majd a tábori ágyúk golyói elől ugyanis
a törökök kénytelenek voltak egyre hátrébb és hátrébb húzódni. Így, a
tűzfedezetet kihasználva, már az átkelési parancs megérkezése előtt több
magyar és német egységnek sikerült harcolva megvetnie a lábát a
túlparton.
Ezek térnyerésével egy időben a mai Mezőkeresztes területén
megkezdődött a csapatok felvonultatása az átkeléshez és az új csatarend
kialakításához. Ez több szempontból is hihetetlenül bonyolult, nehéz és
veszélyes művelet volt. Először azért, mert az eddig arccal dél, vagyis
Nagymihály felé néző hadseregnek egy teljesen új, kilencven fokkal
elforgatott, nyugat, azaz Mezőkövesd felé néző frontvonalat kellett
kialakítania. Másodszor azért, mert csatarendjét megbontva, az ellenség
támadásainak kitéve kellett megszervezni és lebonyolítani közel 50000
ember átkelését két, legfeljebb három keskeny átjárón. Harmadszor pedig
azért, mert a patakpart és az ellenséges vonalak közötti igen keskeny
sávban kellett a most már csak két vonalból álló csatarendet újraformálni.
Ennek befejezését azonban az ellenség ezúttal nem várta ki, hanem
"...oly sietve támadott a mieinkre, hogy nem volt már elég idő mindennek
az elrendezésére." Ennek ellenére mindössze két ponton alakult ki
komolyabb összecsapás. A török tábor északkeleti végénél gyülekező
török és tatár lovasokkal a már délelőtt is sikeres lovassági ék csapott
össze, a délelőttihez hasonló eredménnyel. Egy, a harcban részt vevő
frank lovag így emlékszik vissza a történtekre: "...a jobboldalon mi,
középen a szászok, rajtuk túl a baloldalon pedig az erdélyiek rohamoztak.
Keményen az ellenségre támadtunk, és nemcsak a mocsáron és az
átjárón, hanem a mezőn is mindenhol teljességgel keresztül űztük.
Ezután nem csupán mi, hanem más lovasok is olyan hevességgel
szegődtek a nyomába, olyan lövöldözéssel és kaszabolással mentünk a
hátán a táboráig, hogy azt megfelelőképp le sem lehet írni..."

A másik ellenállási góc az előbbi összecsapástól délre, a tábor keleti

oldalának közepe táján alakult ki. Itt mintegy 4000 janicsár állt ágyúkkal
megerősített csatarendben, de a keresztény sereg első vonalának
támadása félóra alatt teljesen felmorzsolta ellenállásukat. A menekülők
nyomában, a győzelem biztos tudatában a sereg első vonalának nagy
része a tábornak rohant. Mivel a támadás, illetve az azt követő harc és
üldözés közben az egységek zárt rendje felbomlott, a tábort a katonák
már eleve kisebb-nagyobb csoportokra szakadozva érték el. Itt pedig, a
mesés zsákmány ígéretétől megrészegedve, minden rendet és fegyelmet
feledve, azonnal szétoszlottak a sátrak között. A táborba északról, a mai
keresztesi szőlők alól benyomuló lovasok ellenállás nélkül jutottak el a 2 -
2,5 km hosszú tábor déli végén álló szultáni sátorig. Itt azonban egy
janicsárcsapat nemcsak hevesen lőtte, hanem szablyára kelve meg is
rohamozta és elkezdte kifelé szorítani a zsákmányolókat. Mivel a katonák
már teljesen beleélték magukat a győzelembe, a váratlan és heves
támadástól annyira megdöbbentek, hogy ellenállásra nem is gondolva
pánikszerűen menekültek az áttekinthetetlen sátorrengetegből. A
keresztény sereg maradékának menekülését azonban nem a táborból
előbukkanó és egyénenként, szétszórtan menekülő katonák idézték elő.
A még rendben álló második vonal zárt tömegeinek szétzilálásához ennél
jóval nagyobb erőre volt szükség. Ez az erő Miksa főhercegnek két
nappal a csata után írt jelentése szerint nem volt más, mint néhány száz
keresztény lovas. A fővezér így emlékszik viszsza az eseményekre: "...
váratlanul, magam és minden főbb tiszt reményei ellenére, ráadásul
minden különösebb szükség, az ellenség szorongattatása vagy nagyobb
támadása nélkül néhány száz huszár és néhány zászló német lovas az
ellenségtől egyszerre visszafordult, és aztán nemcsak ezek, hanem
egymás után minden más német és magyar lovas együttesen menekülni
kezdett..."
De vajon mi volt az oka ennek a csatarendet megbontó menekülésnek?
Nos, bár ezt sem a források, sem az eseményeket kommentáló
historikusok nem mondják ki, a sereg megfutását a keresztény
hadvezetés egyetlen, de a körülmények összejátszása miatt végzetessé
váló katonai mulasztása okozta.
Az átkelés, a csatarend megszervezése, a törökök ellentámadása, a harc,
az üldözés és a tábor megtámadása egyetlen szédítő sebességű
eseménysorrá sűrűsödött. Ez a vibráló forgatag annyira lekötötte a
keresztény sereg parancsnoki karát, hogy sem ideje, sem módja nem volt
a török tábor déli végénél álló oszmán erők felmérésére. A nehezen
felszálló lőporfüst, az átkeléssel járó tolongás és az ellenfél állandó
mozgása miatt nem tudták felmérni, nem látták, mekkora erők állnak még
a tábor mögött. Teljességgel elképzelhetetlen ugyanis, hogy támadást
indítanak a tábor irányába, ha tudják vagy sejtik, hogy védtelen bal
oldalukon még ott sorakozik a szultánt őrző 10000 janicsár, a
szpáhioglánok, a hátvéd, valamint a jobbszárny lovasságának zöme.
Ezekhez hozzászámítva a még helytálló töredék egységeket, legalább
20-25 000 főre becsülhetjük a keresztény sereg oldalában álló oszmán
csapatok erejét.

A csata e végső szakaszában egyébként nemcsak a keresztény

hadvezetés hibázott. Mint említettük, a török tábor északi és középső
részén a keresztények fél óra alatt legyűrtek minden ellenállást, majd
behatoltak a táborba. Újabb huszonöt-harminc percbe telt, míg elérték a
szultáni sátor környékét. Mivel az valószínűtlennek látszik, hogy a szultáni
sátor őrsége egymaga szorította volna ki a több ezernyi zsákmányolót a
hatalmas táborból, joggal feltételezhetjük, hogy itt egy nagy létszámú,
szervezett janicsáralakulat hajtott végre ellentámadást. Pontosan ekkor,
az első menekülők feltűnésével egy időben inog meg a keresztény
csatarend második vonala. Ami azt jelenti, hogy a keresztény támadás
megindulása után az oszmán hadseregnek hihetetlenül hosszú időre,
több mint egy órára volt szüksége az ellenlépések megszervezéséhez.
Ennyi idő kellett, hogy megsegítsék a csaknem teljesen elfoglalt tábort, és
oldaltámadásra küldjék a Cicala pasa vezette hátvédlovasságot.
Azt, hogy a keresztény sereget balról érte oldaltámadás, mind Miksa
főherceg beszámolójának szóhasználata, mind pedig a csapatok
elhelyezkedése egyértelműen bizonyítja. Olyan helyzetben ugyanis,
amikor egy hadsereg fölényben van, több különböző lovas egység
egyöntetű és egyidejű megfordulását csak valami igen komoly, igen erős
fenyegetés válthatta ki. Mivel ezek az egységek nem álltak harcban, ez az
ok nem lehetett más, mint egy oldalról közeledő ellenséges lovas tömeg.
A váratlan támadás elől a balszárnyon álló lovasok az egyetlen
lehetséges irányba, jobb felé fordulva próbáltak kitérni. Eközben azonban
nekirohantak a csatarend második vonalának, és magukkal rántották
annak teljes lovasságát.
A zűrzavart és az ijedtséget csak tovább fokozta, hogy pontosan ebben a
szerencsétlen lélektani pillanatban tűntek fel a menekülők a tábor
irányából is. Sőt, a török tábor észak-nyugati sarkánál megjelent néhány
azon oszmán csapatok közül, amelyek eddig az ábrányi átjáró
elfoglalásával kísérleteztek. Bár a dolog úgy festett, mint egy minden
irányból meginduló általános ellentámadás, valójában egyáltalán nem volt
megszervezett, összehangolt akció. Cicala pasa az utolsó még irányítható
lovassági tartalékot vitte harcba, és kizárólag csak a szerencsén múlt,
hogy az Ábrány felől érkező csapatok és a menekülők is ekkor jelentek
meg.
Ez azonban már nem sokat rontott a keresztény csapatok helyzetén. A
katonák túlnyomó többsége ugyanis egyáltalán nem tudta, hogy miért
vagy mi elől kell futni. Mivel a tömegből semmit sem látó katonáknak a
bizonytalanság, a láthatatlan, megfoghatatlan fenyegetés sokkal
rémisztőbb volt, mint a fegyveres harc, a pánik gyorsan elsöpörte a
fegyelmet. A menekülők - egyre több és több katonát rántva magukkal -
nekimentek a még rendben álló csapatoknak. Miksa főherceg megpróbált
három zászlónyi lovasával segítséget vinni a harcmezőn hátrahagyott
gyalogságnak, de a menekülő tömeg egyszerűen elsodorta mellőle
katonáit. Bernhardt anhalti herceg két zászló német lovassal rácsapott az
üldözőkre, de a kialakult helyzeten ez már nem változtatott. A futókat sem
itt, sem a patak túlpartján nem sikerült megállítani. Az átjáró túloldalán
néhány német lovas egység összegyülekezett ugyan, de mivel a sötétben
sem a főbb tiszteket nem találták, sem további parancsot nem kaptak, ki
ellovagolt, ki a tábor felé vette útját. Igen valószínű, hogy a gázlóknál
rendben álló néhány csapat, az itt sorakozó ágyúk és az időközben
leszálló sötétség rettentette vissza a fáradt oszmán lovasokat a további
üldözéstől. A csatamező körül portyázó tatárok ellenben Nagymihály felé
átkeltek a keresztény tábor oldalára, és a futók közé keveredve
igyekeztek minél nagyobb zsákmányra szert tenni. Bár a pánikhangulat
fenntartásához jelenlétük erősen hozzájárult, megjelenésüket nem
tekinthetjük sem szervezett katonai akciónak, sem szervezett üldözésnek.

A csapatok újraszervezésére a megerősített tábor alkalmas lett volna, ha

van valaki, aki képes a rendteremtésre. A főherceg azonban látva a
táborban uralkodó rettenetes zűrzavart - a szekereket fosztogató
katonákat, a szétbontott szekérvárat, a lovakkal elmenekülő kocsisokat -
be sem mert menni a táborba. A tábori marsall, Schwarzenberg állítólag
eltévedt az időközben leszálló sűrű ködben. Az erdélyiek, akik, úgy látszik
azért annyira nem ijedtek meg, a málházással voltak elfoglalva. A
főtisztek közül egyedül Pálffy időzött tartósabban a táborban. A csata után
összegyűlt tisztekkel éjfélkor tanácskozást tartott, de látva, hogy a sereg
immár menthetetlenül széthullt, ők sem tehettek mást, mint hogy a
legfontosabb dolgokat összeszedve, csendben elhagyták a tábort.
Eközben a túlparton, a "győztes" oszmán sereg táborában egész éjjel
lázas pakolás és költözés zajlott. Az üldözés és mindenfajta katonai akció
elmaradása, valamint a csapatok egy részének felkerekedése arra utal,
hogy az ellenfél éppúgy nem volt ura a helyzetnek, mint a keresztények.
Az oszmán hadvezetés csak azután nyerte vissza az irányítást maradék
erői fölött, amikor kiderült, hogy az ellenfél elhagyta a csatamezőt.

A veszteségek sem emberéletben, sem anyagiakban nem voltak akkorák,

mint azt az első, mindenféle helyzetfelmérés nélkül készült jelentések
állították. A csatát követő időszak jelentéseiből kiderül, hogy az oszmánok
a csatatéren maradt felszerelés jelentős részét nem tudták elvinni. Egy
november 15-i jelentés szerint több száz megrakott szekér, jó néhány
kisebb nagyobb ágyú állt még ekkor is a csatatéren. Az emberveszteség
zöme a török táborban zsákmányoló, illetve a második csatarendben
előre kerülő négy külföldi - sváb, bajor és két cseh kiállítású - gyalogezred
állományából került ki. Akik a táborból nem tudtak kimenekülni, azokkal a
janicsárok és a feldühödött tábori személyzet végzett. Sokan haltak meg
azok közül is, akik a gyengécske török ellentámadás útjába kerültek, ám a
legnagyobb veszteséget a hadsereg saját magának okozta. Az elesettek
(5-6000 fő) többségét a menekülő lovasság vagy saját bajtársaik taposták
halálra.

Végkövetkeztetés:

A csatát évszázadok óta vereségként, egyfajta második Mohácsként

tartják számon a történészek, azonban ez talán nem ennyire egyértelmű.
Egyértelmű győztes talán nincs is, a kialakult évszázados véleménnyel
szemben, a keresztény liga semmiképpen nem vesztesként hagyta el a
csatateret, az viszont igaz, hogy nem sikerült kihasználni taktikai fölényét
és a török csapatokat nem tudta megsemmisíteni.

Ha megnézzük; a kezdeményezés, október 26-ának hajnalától eltekintve,

mindvégig a keresztények kezében volt. Már az összecsapás helyét is ők
választották meg, ráadásul olyan, a sereg adottságainak minden
tekintetben kedvező pozíciót foglaltak el, amely lehetővé tette a választást
a nyílt mezei harc és a védekezés között. Az összecsapásokból is rendre
ők kerültek ki győztesként. Október 22-én menetből vették be a török
elővéd védelmi állását. 25-én rohammal visszaszerezték a keresztesi
hídfőt, és könnyedén elhárították az oszmán fősereg minden átkelési
kísérletét. 26-án hajnalban a keresztesi mezőn gyakorlótérre illő
nyugalommal görgették odébb maguk elől az ellenséges lovasságot. Majd
tankönyvbe illő mintaszerűséggel alkottak csatarendet, és söpörték le az
ellenfelet a csatatérről. Az öt különböző csapatnemet és ki tudja hány
nációt magába foglaló hadsereg tisztjei és a katonái példás fegyelemmel
és gyorsasággal hajtottak végre több, egyenként is igen bonyolult
manővert. Kilencven fokkal elfordították a hadsereg arcvonalát,
kierőszakoltak és végrehajtottak egy átkelést, majd az ellenség közvetlen
közelében újraformálták a csatarendet. Figyelembe véve, hogy mindezt
egy többnyelvű, eltérő fegyverzetű, össze nem szokott hadsereggel kellett
megtenni, a katonai vezetésről és az irányításról csak a legnagyobb
elismeréssel szólhatunk.
Szintén a keresztény hadvezetés képességeit dicséri az a tény, hogy
felismerte és kiválóan alkalmazta a sereg legnagyobb előnyét, a hatalmas
tűzerőt. A csatarendet úgy alkották meg, hogy a sereg arcvonalának
minden egyes méterét folyamatosan tűz alatt lehetett tartani. A kézi
lőfegyverekkel távolról folytatott harc az oszmán hadsereg többségének
nemcsak új, idegen, hanem igen veszélyes és félelmetes dolognak
számított. A közelharcban karddal, szablyával okozott sérülések többsége
ugyanis nem volt halálos, még több komolyabb vágásból is viszonylag
könnyen fel lehetett épülni. A lőtt sebeket viszont, a kor orvosi
ismereteinek szintjén, antibiotikumok hiányában nem tudták kezelni. Ha
maga a golyó nem is ért létfontosságú szervet, a lövedék által okozott
vérmérgezés az esetek 90-95 százalékában végzett a sebesülttel.
A keresztény hadsereg másik nagy erőssége a tábori tüzérség szinte
virtuóz alkalmazása volt. A kor hadviselésében szokatlan könnyedséggel
és rugalmassággal használták ágyúikat. Új és meglepő fordulat volt, hogy
a könnyű lövegek a csapatokkal együtt mozogtak. Ebben a korban a
tüzérséget még statikus fegyvernemnek jelentették. A csata kezdetén a
védett helyre állított ágyúk leadtak egy-két sortüzet, majd, mivel a
lovassággal szemben védtelennek számítottak, a továbbiakban már nem
vettek részt a harcban. Legalábbis így hittük eddig. Keresztesnél viszont a
tábori ágyúk nem egyszerűen mozogtak, hanem bizonyos támadó
szerepet átvéve, valósággal húzták maguk után a csapatokat. (Kitörés a
táborból, az átkelés kierőszakolása.)

Kétségtelen, hogy a keresztény sereg Mezőkeresztesnél nyújtott katonai

teljesítményéről elismerően kell nyilatkoznunk, ám sajnos nem
téveszthetjük szem elől azt a tényt, hogy a csata végén mégiscsak az
oszmán hadsereg tartotta meg a harcmezőt. Ennek oka egyetlen súlyos
katonai hiba: az átkelés után előrenyomuló hadsereg fedezetlenül
hagyta balszárnyát. Ebben a mulasztásban viszont a keresztény
hadsereg minden főtisztje egyaránt vétkes. Különösen nagy felelősség
terheli a hivatásos katonákat, Király Albertet, Tieffenbachot, Pálffy Miklóst
és Schwarzenberg tábori marsallt, a sereg tényleges vezetőit. A magyar
történetírás azonban helyettük rendszeresen azon veri el a port, aki a
vereségről a legkevésbé tehet; Miksa főhercegen.

Az oszmán hadvezetés olyan, az ellenfél által választott terepen fogadta

el a harcot, ahol sem erős lovasságát, sem jelentős létszámfölényét nem
tudta kihasználni. Ráadásul mivel sem a csatához való felvonulás, sem a
táborverés nem volt jól megszervezve, a sereg fáradt, túlhajszolt
emberekkel és lovakkal szállt harcba. Ennek betetőzéseképp az oszmán
hadvezetés október 26-án olyan csatarendben állt fel, amely eleve kétfelé
szakította a hadsereget. A kizárólag lovasokból álló "expedíciós"
seregrész kiengedte kezéből a kezdeményezést, és az ellenfél első
támadása elől megfutamodott. Jóllehet, az oszmán seregnek kétszer
annyi ágyúja volt, mint ellenfelének, hatalmas tűzerejét egyáltalán nem
tudta kihasználni.íbryMivel a mezőkeresztesi összecsapásokban a
keresztény sereg, harcászati és fegyverzeti fölénye birtokában, október
26-a délutánjáig kedve szerint "görgette" ide-oda az ellenfél csapatait, az
oszmán hadvezetés sem beszélhet győzelemről, csak szerencsés
megmenekülésről. Arról is csak az ellenfél hibájának köszönhetően.

A csata nem mért csapást a keresztény oldal katonai potenciáljára, és

nem gyakorolt különösebb hatást a háború kimenetelére sem. Amit a
Keresztesnél történtekből tanulságként érdemes levonni, azt egy évvel az
események után Miksa főherceg így fogalmazta meg: "Ebből a végül
felette rosszul végződő összecsapásból elegendőképp kitűnik, hogy az
ellenfél hatalmas hada, amivel legjobb katonái voltak ott, Isten
segedelmével, jó rendet tartva, bátran támadva és az ellenséget
állhatatosan üldözve a nyílt mezőn könnyen megverhető és legyőzhető."

A ZENTAI CSATA (1697. szeptember 11.)

Előzmények, sikertelen hadműveletek 1695-ben:

1697-ben a törökellenes felszabadító háború immáron tizenötödik

esztendejébe lépett (aminek folyamán 1686-ban Budát is sikerült
felszabadítani), ám úgy tűnt, a Szent Liga és az Oszmán Birodalom
csapatai nem bírnak egymással. Mióta Badeni Lajos 1692 végén távozott
a magyarországi hadszíntérről, a szövetséges hadak nem értek el
komolyabb sikereket, sőt még az ellenséges betöréseket sem tudták
megakadályozni. 1693-ban Eugen Croy tábornagy eredménytelenül
ostromolta Belgrádot, ám a következő évben a nagyvezír, Szürmeli Ali
pasa is dolga végezetlenül távozott a péterváradi sáncok alól. Amíg
Belgrád és Pétervárad térségében a két fősereg között kisebb-nagyobb
összecsapások folytak, addig a fürge tatár lovasok - akiket a törökök
megnyertek szövetségeseiknek - végigpusztították az Alföldet, gazdag
zsákmánnyal és több ezer keresztény fogollyal térve vissza.

A Habsburgok XIV Lajos francia király Rajna menti támadása miatt már
hetedik éve kétfrontos háborút folytattak, ezért örömmel fogadták I.
Frigyes Ágost - akit Erős Ágostként is szoktam említeni - szász
választófejedelem ajánlatát, hogy jelentős pénzügyi és katonai segítséget
nyújt a török elleni harcban. Cserébe a szövetséges csapatok
főparancsnoki posztját kérte. Ez nem is lett volna akkora gond, de a
választófejedelem nem számított különösebb katonai talentumnak. Cserei
Mihály erdélyi nemes visszaemlékezésében fel is jegyezte: "A római
császár penig a főcommandót adta vala a saxoniai electornak, nem azért,
hogy epertus [tapasztalt] volna a hadakozásokban, hanem tizenkétezer
embert a maga költségín ígírt vala a császárnak, csak a commandó övé
lehessen." Cserei szerint az ifjú fejedelem "nyugtalan, furcsa szeles ifjú
lévén és magának hírt-nevet akarván szerezni, nem gondol vala
költségeivel... A nagy, erős ezüsttányért úgy egybenhajtogatta, mint a
papírosat... sőt a nagyerős patkót egybenszaggatta, rettenetes erő lévén
nála", ezért kapta a kortársaktól az "Erős" nevet, "bár esze lett volna
annyi, mint ereje", vonta le Cserei a végkövetkeztetést.

Frigyes Ágost magyarországi hadvezéri működése során nem aratott sok

babért. Főparancsnoki működésének első esztendeje, az 1695. évi
hadjárat egyike volt a legsikertelenebbeknek. Bár a szoros
ostromgyűrűbe zárt Gyula várának török őrsége január 12-én szabad
elvonulás fejében feladta a várat, a nyári hadműveletek gyászos
eredménnyel zárultak. Még ez év elején meghalt Ahmed szultán, és a
trónt az ambiciózus II. Musztafa foglalta el. Az új uralkodó a birodalmat
régi fényében kívánta visszaállítani, példaképének I. (Nagy) Szulejmán
szultánt tekintette, s személyesen vonult hadba.
Frigyes Ágost azt a parancsot kapta az Udvari Haditanácstól, hogy
Péterváradnál várja be a török támadást, s az ellenség legyőzése után
vegye ostrom alá Temesvárt. A haditerv már az elején felborult, mert II.
Musztafa, miután Belgrád védelmére 12.000 embert hátrahagyott, nem
Péterváradot, hanem Lippát fogta ostrom alá, és bő egyheti ostrom után
szeptember 7-én elfoglalta.
A szultán attól tartva, hogy harapófogóba kerül, Temesvár felé húzódott,
miközben Belgrádnál lévő csapatai megtámadták a titeli erődöt. A szász
választófejedelem ekkor újra Pétervárad felé indult, mire II. Musztafa
szeptember 21-én Lugosnál megtámadta az Erdély védelmére siető
Friedrich Veterani tábornagy 7.000 főnyi seregét. A küzdelemben 2.500
szövetséges katona vesztette életét, köztük Friedrich Veterani, a császári
hadsereg egyik legjobb hadvezére, akinek levágott fejét a szultán sátra
elé helyezték. A győzelem után az oszmán sereg még elfoglalta
Karánsebest, majd Orsova felé menetelve téli szállásra vonult. II.
Musztafa szultán rég nem látott diadalmenet élén vonult be Sztambulba.
Mintegy 300 keresztény hadifogoly - köztük számos magas rangú tiszt -
és a Karánsebesnél zsákmányolt 16 ágyú, valamint számos hadilobogó
emelte a bevonulás fényét.

A következő év sem hozott diadalt a keresztény haderők számára. A

hadicél most Temesvár elfoglalása volt, de az 50.000 főt számláló
szövetséges haderő csigalassúsággal folytatta az ostromot, mivel egy
hónap kellett ahhoz, hogy a tüzérség a vár bombázásához kezdjen. II.
Musztafa szultán seregének közeledtére azonban a választófejedelem
abbahagyta a hadműveleteket, és a Béga folyó mentén délnyugatnak
indult, hogy megütközzön az ellenséggel. A két sereg augusztus 26-án
Hetény térségében csapott össze. A heves és váltakozó eredményességű
küzdelem egész nap folyt, de döntő sikert egyik fél sem tudott kicsikarni.
Bár a választófejedelem újabb török támadásra számított, a kimerült,
csaknem 8.000 főnyi veszteséget szenvedett oszmán hadat a harcias
szultán sem tudta már harcra vezetni. A szultán Dzsáfer Haleb és Arnót
Szulejmán ruméliai beglerbégek parancsnoksága alatt mintegy 12.000 fős
sereget hagyott Temesvár védelmére, és minden ünneplés nélkül
sztambuli palotájába vonult vissza. Diadalmenetet egyedül Moszkvában
tartottak, ahol a Szent Ligához tartozó I. Péter cár serege két hónapnyi
kemény ostrom után elfoglalta Azovot, az Oszmán Birodalom
legfontosabb tengeri kikötőjét.

Új év, új ember, új remény:

Az 1697. évi hadjárat előkészületei a katonai parancsnokok és az udvari

kamara megszokott pénzügyi huzavonájával kezdődött. A hadvezetés
benyújtotta a török elleni hadjárat várható költségeit, a csapatok
feltöltésére, felfegyverzésére és fizetésére vonatkozó igényeit, ami
csaknem 8 millió forintra rúgott, ám ezt a pénzügyi kormányzat csak
részben tudta teljesíteni. Jó hír volt azonban, hogy Alsó-Ausztria rendi
gyűlése februárban megszavazta az esedékes hadiadót, és biztatóak
voltak a német fejedelemségekkel folytatott tárgyalások az új hadjárathoz
szükséges pénzügyi és katonai támogatásokról. Március közepén a szász
választófejedelemmel is dűlőre jutottak, aki 10.000 fős hadtestet ígért,
miután a fővezéri posztra újra őt választották. Valószínűleg nagy kő esett
le az Udvari Haditanács tagjainak szívéről, amikor megtudták, hogy május
9-én a hollandiai Ryswickben béketárgyalások kezdőnek a bécsi udvar és
XIV Lajos megbízottai között. Hosszas vitát követően a haditanács újra a
támadó háború mellett döntött. Az oszmán erők megosztása céljából Karl
Franz Auersperg altábornagyot, károlyvárosi főkapitányt és Batthyány
Ádám horvát bánt, kanizsai végvidéki főkapitányt mintegy 13-14.000
emberrel Bihács elfoglalására küldték. A császári fősereg
gyülekezőhelyét Baja környékén jelölték ki, ide várva a szász-,
brandenburgi- és dán segélyhadakat is.

Már javában tartott a keresztény katonaság felvonulása a magyarországi

hadszíntérre, amikor június 27-én I. Frigyes Ágost szász
választófejedelmet lengyel királlyá választották, emiatt új főparancsnokot
kellett keresni. A választás az ekkor 34 esztendős Savoyai Eugén
(ismertebb, magyaros alakban: Savoyai Jenő) tábornagyra esett. Savoyai
Eugén hercegnek, Frigyes Ágosttal ellentétben, nem volt különösebben
daliás ember; alacsony, sovány, sápadt és beesett arcú, rút embernek
írták le a kortársak. Nem csoda, hogy e korántsem daliás termetű fiú
kérését, hogy életét ne papi, hanem hadi pályán folytassa, a Napkirály, -
XIV Lajos - egyetlen szóval utasította el: "soha! ". Az önérzetében mélyen
megsértett herceg ekkor a török támadás kivédésére készülődő Bécsbe
sietett, és kardját I. Lipót császárnak és magyar királynak ajánlotta fel.
Jenő herceg katonai karrierje gyorsan ívelt felfelé. 1683 decemberében
ezredessé, a kufsteini dragonyosezred parancsnokává nevezték ki, mely
attól kezdve az ő nevét viselte. Bátorsága és hadvezéri képessége hamar
megmutatkozott. Számtalan harctéri sebe között az elsőt Buda 1684. évi
ostromakor kapta, két évvel később ugyanitt a lábán sérült meg. Belgrád
1688. évi elfoglalásakor azonban olyan súlyosan megsebesült, hogy a
következő esztendőben alig tudott táborba szállni. 1687-ben a
nagyharsányi csatában kapott először önálló parancsnoki feladatot,
amikor egy nagyobb lovas csapattest vezetését bízták rá. Gyors
helyzetfelismerésének köszönhetően elsőként rohamozta meg és törte át
az ellenség sáncrendszerének gyenge pontját, s ezzel jelentős mértékben
hozzájárult a szövetségesek győzelméhez. Katonai teljesítményének
köszönhetően gyorsan haladt előre a ranglétrán. 1685-ben vezérőrnagy,
1688-ban altábornagy, 1693-ban tábornagy lett.
A nyugati hadszíntérről hét évi szünet után tért vissza Magyarországra, és
július 5-én történt kinevezése után egy héttel már át is vette a
főparancsnokságot a Veresmartnál gyülekező sereg felett. A katonai
helyzet, ha nem is válságos, de igen súlyos volt. A tervezett 70-75.000 fő
helyett alig 44.000 katona állt rendelkezésre, az ellátás szervezetlen volt
és akadozott. Savoyai Eugén elvetette az Udvari Kamara azon javaslatát,
mely az előző évek gyakorlatából kiindulva az utánpótlás megérkezéséig
a hadműveleti területről való élelmezést indítványozta. Véleménye szerint
"az itteni nép annyira szegény és elpusztult", hogy erre nincs lehetőség. A
rekvirálást Bécsben is veszélyesnek tartották, mivel a Hegyalján július
első napján felkelés tört ki, de az ország más részein is nyugtalanság volt
tapasztalható.

Kuruc mozgolódás:

A másfél évtizede tartó háború megpróbáltatásai, a súlyos haditeher és a

katonaság atrocitásai miatti elégedetlenség számos helyen már eddig is
felszínre tört, de szervezettebb formát csak 1697 nyarán öltött az ország
északkeleti vidékein. A helyszín és az időpont korántsem véletlen, hiszen
Felső-Magyarország régóta a Habsburg-ellenes kuruc mozgalom fészke,
Thököly Imre egykori felső-magyarországi fejedelemségének területe
volt. Tokaji Ferenc, a felkelés egyik vezetőjének nyílt parancsában
Thököly ezredének kapitányaként hívta fegyverbe a terület lakosságát, de
számos jelentés futott be arról, hogy Thököly volt katonái és kémei Felső-
Magyarország és Erdély vidékeit járják, felkelésre buzdítva a lakosokat.

Thököly Imre jellegzetes kuruc

ruhában és fokossal a kezében
Ma már nem bizonyítható, hogy a keresztény csapatok hátában, a törökök
szövetségeseként harcoló Thököly Imre egy szervezett kuruc akciót
hajtott-e végre, amit csupán rosszul időzítettek, vagy egy spontán
megmozdulás volt-e, mindenesetre tény, hogy a felvonulóban lévő
keresztény katonaság, - elsősorban a magyar huszárezredek (Bottyán,
Deák, Pálffy vezetésével) és néhány császári alakulat, mint a
Bassompierre-gyalogezred - rövid úton leverte a felkelést. A vidék
rendjének végleges helyreállítását a magyarországi katonaságra bízták, a
Barkóczi Ferenc, Bercsényi Miklós és Koháry István által verbuvált
katonákra, a sebtében felállított vármegyei felkelőkre és a végvárak
helyőrségeire.

A Hegyaljáról és az ország keleti részéből érkezett első hírek, amelyek

kiterjedt kuruc felkelésről szóltak, Bécsben, Erdélyben és a gyülekező
fősereg táborában is riadalmat okoztak, sőt veszélybe került a csapatok
összevonása. Auersperg tábornok június végén ugyan abbahagyta
Bihács eredménytelen ostromát, de a haditanács a felszabaduló erőket
először nem a fősereghez, hanem Buda felé irányította. Jean-Louis
Bussy de Rabutin altábornagy, az Erdélyben állomásozó csaknem
20.000 fős hadtest parancsnoka a kialakult helyzetben kockázatosnak
tartotta a katonaság kivonását, mivel úgy vélte: "az eddig rendben tartott
ország, csapataim elvonulása után, a thökölisták és a török emisszáriusok
veszedelmes törekvéseinek hitelt adva, a Porta zsákmányává válhat".
Rabutint végül az Udvari Haditanács elnökének kellett meggyőznie arról,
hogy "Erdély biztonságának és megvédésének garanciái a Tiszánál és a
Dunánál vannak, a napról napra erősítendő" főseregnél.
Mire Savoyai Eugén herceg átvette a parancsnokságot a fősereg felett, a
hegyaljai felkelők derékhadát már megtörték, és a hónap végére
felszámolták a zavargást. A felkelés gyors leverése kedvezőbb helyzetet
teremtett a hadműveletek elindításához. Savoyai Eugén be sem várta az
erősítéseket, hanem mintegy 45.000 fős seregével Zombor és Bács
érintése után (július 26.) a mai Újvidék helyén, Péterváraddal szemben
ütött tábort. Néhány nappal később seregének egy részével a Duna
mentén délkeleti irányba, Kobiláig vonult, ahonnan Péterváradot és Titelt
egyaránt szemmel tarthatta.

Újabb török hadjárat:

A török állam és hadvezetés óriási erőfeszítéseket tett az előző évi

kudarcok helyrehozása érdekében. Azov visszaszerzését az újonnan
épített flottával akarták megkísérelni. A szövetséges tatár kánnak, akitől
30-40.000 fős hadsereg kiállítását várták, fegyvert és muníciót küldtek. A
háborús kiadások fedezésére kényszerkölcsönöket vetettek ki, felemelték
a dohányadót, sőt nem riadtak vissza a pénzrontástól sem. Hogy végül is
a mekkora sereget sikerült II. Musztafának talpra állítania, arról a korabeli
forrásokban különböző számadatokat találunk. Noha a Német-római
Birodalomban megjelenő újságok és röplapok már júliusban százezres
török had gyülekezéséről szóltak, a hírszerzői jelentések azonban csak
30.000 főre becsülték a július 20-án a szerbiai Jagodinába érkezett
szultáni had és 20.000 főre a Szendrő táján gyülekező janicsárok
létszámát. Ekkor még a török oldalon is számos egység volt felvonulóban,
így egy hónap múltán minden bizonnyal mintegy 70.000 török katona kelt
át a Pancsovánál létesített hajóhídon.

Az oszmán sereg dunai átkelésével egyre nyilvánvalóbbak lettek az

ellenség hadműveleti céljai, hiszen már nem kellett egy Eszék irányába
intézett támadástól tartani. A törököknek azonban továbbra is sikerült
bizonytalanságban tartani a szövetséges hadvezetést, mivel a Dunán és
a Tiszán egyaránt felfelé hajózott a török flottilla, ezért változatlanul nem
lehetett eldönteni, hogy az ellenfél melyik folyó mentén támad. A
Belgrádban tartott szultáni ülésen elvetették Pétervárad ostromát, és a
Várad ellen indított katonai akció mellett döntöttek. Az oszmán katonai
vezetők egy része úgy vélte, hogy egy Felső-Magyarország irányába
indított katonai akció a keresztény erőket elvonja a Dunától, sőt arra is
számítottak, hogy Thököly Imrének sikerül fellázítania a terület
elégedetlen lakosságát, így a kurucok újra teret nyernek az ország keleti
részein és Erdélyben.

Savoyai Eugén, miután megerősítette Titel őrségét, északi irányba

menetelt, hogy mielőbb egyesüljön Karl Vaudemont altábornagy és a
brandenburgiak Felső-Magyarországról, valamint Rabutin Erdélyből, a
Maros völgyén keresztül érkező csapataival. Elmas Mehmed nagyvezír,
kihasználva ekkor a fősereg visszahúzódását, hirtelen megrohanta Titel
erődjét. Kezdetben a Dietrich Nehem vezérőrnagy parancsnoksága alatt
odavezényelt, 2.400 lovasból és 3.600 gyalogosból álló csapattest
keményen ellenállt, de nem tudta sokáig feltartóztatni a többszörös
túlerővel támadó ellenséget, így seregének maradékával a főerőkhöz
vonult. A szövetséges csapatok mintegy 300-400 halottat és 1.000
sebesültet veszítettek az összecsapásban.
A beérkezett brandenburgi és felső-magyarországi hadtestekkel
megerősödött fősereg zöme azonnal Péterváradhoz nyomult, mivel Titel
elfoglalását követően úgy tűnt, hogy az oszmánok a folyó mindkét partján
támadást indítanak az erősség ellen. A szultán táborában ugyanis
megváltoztatták a Belgrádban elfogadott haditervet, és "a hitetlen tábor
kisszerűségére", valamint gyengeségére hivatkozva, Elmas Mehmed
nagyvezír eredeti elképzelése szerint, az erődítmény ostromára
készültek. Lényegében ezt a szándékot jelentették a fővezérnek a
felderítésre kiküldött huszárok. Azt azonban ők sem tudhatták, hogy
időközben a tatárok által ejtett foglyok arról számoltak be, hogy a
keresztény had nagyon erős, mintegy 110.000 harcost számlál. Erre az
oszmán hadvezetés még az éj leple alatt visszarendelte a Duna
péterváradi oldalán táborozó egységeit, és a szultán egész hadseregével
szeptember 8-án a Tisza keleti partján Szeged irányába indult. Ezt a
hadmozdulatot viszont egy szökevény szpáhi hozta a szövetséges
hadvezetés tudomására, melyből világossá vált, hogy II. Musztafa Felső-
Magyarország vagy Erdély felé támad.

Savoyai Eugén csapataival Pétervárad alól erőltetett menetben az

oszmánok után indult, és két nappal később már Becsénél állt. Szeged
védelmére további csapatokat rendelt, 300 vértest, 1.000 hajdú- és rác
katonákat. Jenő herceg számára már csak az volt a kérdés, hogy a
szultáni had mikor kísérli meg az átkelést, amikor lecsaphat az
ellenségre. Tervét az Udvari Haditanáccsal is tudatta: "Az egyetlen
lehetőség a partváltás megakadályozására és az ellenség Erdély
irányába való felvonulásának meggátlására, ha szorosan nyomában
maradok, s ha megkísérli az átkelést valahol, úgy a hídfőben fojtom meg
őket."

A csata:

A keresztény sereg lovasságának egy része a törökök nyomába eredt, de

azok mindent elkövettek az ellenség előrenyomulásának lassítására.
Mindent elpusztítottak előttük, a kutakat beomlasztották, a használható
épületeket lerombolták, az állatállományt elhajtották, még a füvet is
felégették. A szövetséges gyalogság 9, a lovasság 13 órás
menetteljesítménye azonban meghozta a várt eredményt, Óbecse
térségében szeptember 10-én sikerült beérni az ellenséget. A fővezér itt
kapta az első hírt arról, hogy a török csapatok a Tiszán való átkeléshez
készülődnek. Azonnal újabb felderítőket vezényelt ki, és a rögtönzött
haditanácson a további előrenyomulás mellett döntöttek.
A szövetséges keresztény csapatok a rövid éjszakai pihenőt követően
szeptember 11-én már a hajnali órákban hadrendbe álltak, és így
folytatták a menetelést Zenta felé. A felderítésre kiküldött elővéd reggel
erős ellenséges lovasságba ütközött. Támogatásukra Deák Pál
huszárezredének egységeit vetették be, amelyeknek sikerült elfogniuk a
Tisza jobb partján lévő török lovasság vezetőjét, Dzsáfer pasát. A török
főtiszt vallomásából megtudták, hogy a szultán Thököly tanácsára
eredetileg Szeged rajtaütésszerű elfoglalását tervezte; itt akart átkelni a
Tisza bal partjára, majd onnan a Maros völgyén át Erdélybe vonulni: "De
a hitetlenek gyors és nem várt előrenyomulása, továbbá Szeged
megerősítésének híre eredeti szándékuk feladására késztette őket",
vallotta a pasa, s amikor osztagával felderítésre indult, "a híd már
elkészült, és csapatok keltek át rajta". Egy másik forrás szerint Dzsáfer
vallomásában azt is elmondta, hogy a szultán néhány ezer lovassal már
az éjszaka átkelt a Tiszán, és a nehéztüzérség is partváltásra készült. A
megerősített hídfőállásban mintegy 100 tábori löveg maradt. A
"circumvallatio" (sáncgyűrű) már elkészült, a hídfő sáncait még építették.
A fogoly értesüléseit az időközben beérkező felderítők is megerősítették:
elmondták, hogy a jobb parton táborozásnak nyomát sem látni, s a
lovasság nagyobb része már a túlparton volt.
Mivel a fegyvernemek eloszlását és az oszmán csapatok gyors, szinte
menekülésszerű átkelését Savoyai Eugén furcsának találta, az
értesülések helyességét személyesen kívánta ellenőrizni, ezért egy
lovascsapattal Zentához vonult. Ekkor már látta, hogy a török tábor
Zentától mintegy 2 km-re délre valóban átkel a folyón. Az eléje táruló
látványról néhány nap múlva a haditanácsnak küldött jelentésében
ekképpen számolt be: "A Zenta körüli síkon, ahol a szabad áttekintést
csak néhány helyen akadályozzák alacsony terephullámok, nem több
mint kb. ezer lépésre voltak az ellenséges csapatok, s a folyónál állt a
francia mérnökök által igen célszerűen megtervezett híd, amely hatvan
hajóra épült. A felgyújtott élelmezési házhoz csatlakozó híd mindkét
oldalán erős sánc állt, mély árokkal övezve. A sánc ötszáz lépés hosszú
volt, és jól kialakított szekérvár vette körül. Ez az erődítés volt a hídfő
belső magva. E körül, kb. ezerlépésnyi félkörben futott egy rondellával és
kitörő nyílásokkal kiépített erős sáncvonal, amelynek végei a Tiszára
támaszkodtak. Ezt az egyébként erős sáncvonalat már nem tudták
befejezni az építését végző gyalogság és a munkások. Délnyugati
irányban, a császári csapatok menetvonalában egy kb. hétszáz lépésnyi
rés mutatkozott." Megállapította, hogy a sáncokban még ott volt az
ellenséges gyalogság legnagyobb része, amely számottevő tüzérséggel
és csekély számú lovassal rendelkezett.

Savoyai felismerte, hogy a lehetőség, amelyre várt, itt van most előtte.
Gyorsan határozott, mivel napnyugtáig már csak néhány óra volt hátra.
Összesen 51 gyalogzászlóalj, 112 lovasszázad és 60 löveg teljes
harckészültségben várta a menetparancsot. A hídfőben maradt mintegy
4.000 fős ellenséges lovasság támadásának elhárítására, illetve a
csapatok felvonulásának fedezésére délután három óra tájban a külső
sánc befejezetlen szakaszán keresztül nagyobb számú lovasságot és
jelentős tüzérséget irányítottak az ellenséges vonalak közelébe. A
keresztény erők zöme eközben kétsoros csatarendbe állt, s megindult az
ellenség sáncai felé. A szövetségesek harcrendjének jobbszárnya a
Tiszára támaszkodott, és a hídfővel szemben, kissé rézsútosan
helyezkedett el. Valamivel később a középhad és a balszárny
fokozatosan jobbra kanyarodott, és teljesen körülfogta a hídfőt.

A jobbszárny Leopold Herberstein táborszernagy parancsnoksága alatt

két lépcsőben vonult fel. Az első vonalban, Johann Franz Gronsfeld
altábornagy vezetése alatt öt gyalogzászlóalj, 26 lovasszázad és 12 löveg
volt, a második lépcsőben, Heinrich Truchsess altábornagy
alárendeltségében öt gyalogzászlóalj és 16 lovasszázad volt, a tartalékot
négy gyalogzászlóalj, 11 lovasszázad és két löveg alkotta.
Charles Commercy herceg tábornagy parancsnoksága alatt a középhad
szintén két vonalban sorakozott fel. Az első lépcsőben 13 gyalogzászlóalj
és 26 löveg állt Jean-Louis Bussy de Rabutin lovassági tábornok
parancsnoksága alatt, mögötte Heinrich Reuss szász tábornagy a szász
és a brandenburgi gyalogsággal, összesen 21 gyalogzászlóaljjal és 26
löveggel.
A balszárny vezetését Guido Starhemberg tábornagyra bízták. Az első
vonalban Johann Andreas Corbelli altábornagy egységei álltak fel, hét
gyalogzászlóalj, 35 lovasszázad és tíz löveg. Karl Vaudemont altábornagy
a második lépcsőt irányította, összesen öt gyalogzászlóaljat és 13
lovasszázadot. Tartalékban négy gyalogzászlóaljat, 11 lovasszázadot és
tíz löveget helyeztek el. A török lovasság átkaroló hadműveletének
elhárítására a szárnyak és a centrum mögött a Mihályi Deák Pál és
Zichy István vezette magyar és a rác huszárezredeket helyezték el.
 A zentai csata

Az oszmán sereg létszámát korabeli források általában 100.000 főre

teszik, a harcoló állomány azonban nemigen haladta meg a 70.000 főt.
Mivel a lovasság legnagyobb része a szultánnal már a Tisza másik
partján volt, így a kurucokkal és a tatárokkal együtt az ellenség nem
lehetett több 35-38.000 főnél. A hídfőben maradt csapatokat Elmas
Mehmed nagyvezír, az európai egységeket Dzsáfer pasa, ruméliai
beglerbég, valamint Kaplan és Fázil pasa, míg az anatóliai hadtestet
Mizirlizáde Ibrahim pasa irányította.
Savoyai Eugén a szövetségesek csatarendjét a kialakult helyzethez
igazította. A lovasságot a szárnyakon, a gyalogságot a centrumban,
illetve a szárnyak első lépcsőjében helyezte el. A balszárnyon, mely a
felfejlődés során legelőszőr harcol az ellenséggel, 16 gyalogzászlóaljjal,
59 lovasszázaddal és húsz löveggel jelentősebb erőket csoportosított.
Miután a keresztény sereg csatarendbe állt, délután 5 óra tájban
megkezdte előrenyomulását a török hídfő irányába. A szövetséges erők
felvonulása csaknem zavartalan volt, de a manőver utolsó szakaszában
mintegy 4.000 török lovas támadást intézett a balszárny ellen a hídfő
Zenta felé néző oldalán. Savoyai Eugén ekkor a harcrendben álló
csapatok második harcvonalából hat dragonyosezreddel és néhány
löveggel ellentámadást indított, de az ellenséges lovasság kitért az
összecsapás elől, és a hídfőbe vonult vissza. Az ellenséget üldözve a
támadó dragonyosok megkísérelték a hídfőbe való betörést, de az erős
tüzérségi tűz visszafordulásra kényszerítette őket.
A dragonyosok visszavonása után a hadoszlopok mintegy fél
ágyúlövésre, vagyis 4-500 méterre megközelítették a török sáncokat, s
eközben teljes jobbfordulatot hajtottak végre. Ennek következtében a
középen elhelyezett gyalogság a török centrum, vagyis a szekérvár elé
került, a két szárny pedig a Tiszára támaszkodott.

Elmas Mehmed és alvezérei ekkor több kétségbeesett kísérletet tettek a

gyűrűből való kitörésre. Tüzérségük az ellenfél gyalogosait és lovasait
kartácstűzzel próbálta állásaiktól távol tartani, miközben a janicsárok
hősies rohamokat vezettek a "hitetlenek" ellen. Ezek az akciók sorra
összeomlottak, mivel az oszmán hadvezetés, a keresztény alakulatokkal
ellentétben, képtelen volt összehangolni a különböző egységek
együttműködését. Egyre nyomasztóbbá vált a keresztény csapatok
harcászati erőfölénye, akiknek a lovasság és a gyalogság
együttműködése nyomán a támadási pontokon megfelelő túlsúlyuk volt,
amelyet a gyorsan előrevont tüzérség hatékonyan támogatott.

A szövetségesek előrenyomulása láttán Elmas Mehmed nagyvezír,

miközben változatlanul tűz alatt tartotta a közeledő egységeket, a magas
partok fedezékében, az erődítések és a folyó közt lévő homokzátonyon át
egy lovashadtesttel oldalba támadta Starhemberg balszárnyát. Az itt lévő
lovasok visszaverték az ellenség rohamát, és a menekülő török
lovasságot üldözve behatoltak a hídfőbe. Ekkor látható lett a török
sáncrendszer legsebezhetőbb pontja, a magas partszegély és a víz
között húzódó, 40-50 lépésnyi széles homokzátony, amelyen keresztül a
sáncrendszert megkerülve egészen a hídig el lehetett jutni. Néhány ezer
török- és tatár lovas a másik oldalon újabb kitörést kísérelt meg, de a
jobbszárny 14 lövegének tüze valósággal letarolta őket. Az előrenyomuló
csapatok a szárnyakon elhelyezett tüzérséget gyorsan a magas partra
vontatták, és 44 ágyú mindkét irányból tűz alá vette a hidat és környékét.
Az emberekkel teli hajóhídra zúduló tüzérségi tűz hatalmas riadalmat és
még nagyobb veszteségeket okozott. A források egy része arról tudósít,
hogy a támadás megindulásakor Thököly Imre a híd lerombolását
javasolta a szultánnak, de ezt az indítványt a török katonai vezetők
elutasították. II. Musztafa a mellette lévő lovasság egy részét gyalogosan
újból a folyó jobb partjára rendelte, de ezzel csak újabb zavart okozott,
mert az amúgy is tömött hídon olyan kavarodás támadt, amely az
ágyúzás megkezdésekor valóságos pánikba csapott át.

A sikertelen kitörést követően a sáncok mögé menekülő török lovasság a

hídfőt védő gyalogság körében nagy rémületet okozott, aminek
köszönhetően a benyomuló keresztény egységek csak csekély
ellenállással találkoztak, és hamarosan a híd bejáratáig jutottak. Rabutin
csapatainak előrenyomulását látva Savoyai Eugén herceg Vaudemont
altábornagy centrumban lévő gyalogosainak egy részét is a balszárnyra
rendelte, akik bajtársaikkal együtt az ellenség mögé kerülve hátba
támadták azt. Ez a váratlan akció teljesen megrendítette a középső
sáncokban lévő török gyalogság és tüzérség ellenállását. Commercy
tábornagy centrumban harcoló császári, brandenburgi és szász
gyalogosai a jobbszárny egységeitől támogatva ekkor megrohamozták a
szekérvárat, és véres kézitusában áttörték az ellenfél védelmi vonalát.
A minden oldalról körülfogott, kétségbeesetten küzdő janicsárok
legnagyobb részét lemészárolták, az oszmán harcosok másik része
pedig, miután Guido Starhemberg alakulatai elfoglalták a híd bejáratát, a
folyón keresztül akart a túlpartra menekülni, ám sokan közülük a vízbe
fulladtak. "A támadás olyan erőteljes és gyors volt, amilyent még
életemben nem láttam... A lovasság leszállt a nyeregből és együtt
rohantak a védőárkokon keresztül, amelyeket megtöltött a legyilkolt
ellenség holtteste. A katonákat nem lehetett tovább tartóztatni, senkinek
sem kegyelmeztek... Ez a győzedelmes hadművelet éjszaka végződött,
de a döntő csapásig maga a nap sem akart előbb lenyugodni, míg
ragyogó szemével felséged fegyvereinek teljes diadalát végig nem nézte"
- összegezte az utolsó óra eseményeit az I. Lipót császárnak és királynak
küldött jelentésében a fővezér, Savoyai Eugén.

A rettenetes mészárlásnak végül a beálló sötétség vetett véget. A törökök

vesztesége óriási volt; mivel a janicsárok egy része elvérzett a hídfőben,
vagy menekülés közben a folyóba fulladt, összlétszámukat a különböző
források mintegy 20.000 főre teszik. Köztük volt Elmas Mehmed
nagyvezír, az anatóliai és boszniai beglerbégek, a janicsárok agája,
továbbá 17 pasa és számos főtiszt. Állítólag a kurucok vezére, Thököly
Imre is a hídfőben maradt, de halottnak tetette magát, és néhány hívével,
köztük Petrőczy Istvánnal, az est leszállta után úszva menekült át a másik
partra. A csata és a küzdelem méreteihez képest a császáriak
vesztesége viszonylag nem volt jelentős: 699 halott és 1934 sebesült,
illetve 3533 elpusztult ló.
Mihelyt megvirradt, a szövetségesek számba vették a hatalmas
zsákmányt: hét honcsok (lófarkas török zászló), 423 kisebb zászló, 80
bronzágyú, három, fémből készült ötcsövű seregbontó és négy vaslöveg,
a hadipénztár, valamint a szultán kardja és ezüstkészlete, illetve pecsétje,
melyet Rabutin lovassági tábornok erdélyi hadbiztosa talált meg a halott
nagyvezír nyakán. Emellett hatalmas lőszer- és élelmiszerkészlet, 9000
szekér, több ezer ló, továbbá több száz szarvasmarha és teve jutott a
győztesek kezébe.
 Savoyai Eugén (Jenő), aki
a "karlócai békéig" űzte a törököket.

A sötétség és a csapatok fáradtsága miatt az ellenséget nem üldözték,

ezt a feladatot másnap azok az alakulatok kapták, akik nem vettek részt a
csatában. Zichy István huszárjai a menekülő katonákra vadásztak, Mihályi
Pál huszárezrede és Dietrich Glöckelsperg 600 horvát dragonyosa pedig
egész Temesvárig üldözte az ellenséget. A kiküldött könnyűlovas
alakulatok rengeteg foglyot ejtettek, valamint tetemes mennyiségű málhát,
szekeret és néhány ágyút is zsákmányoltak.

II. Musztafa szultán a túlsó partról nézte serege megsemmisülését, s

midőn látta, hogy a janicsárokat bekeríti az ellenség, táborát hátrahagyva,
1.000 szpáhi kíséretében Temesvárra menekült. Bár a zentai csatát
követő napokban a szövetséges erők felderítői az oszmán hadsereg
felbomlásáról számoltak be, azonban úgy tűnik, hogy a szultánnak
sikerült serege maradványait összegyűjteni, és Temesvár védelmét
megszervezni. Mintegy 20.000 lovast gyűjtöttek össze, s a Belgrádból
érkező 3.000 janicsárral, valamint egyéb kisebb egységekkel együtt újra
30.000 moszlim harcost állítottak fegyverbe. A szultán Belgrád katonai
parancsnokát, Huszein Amudzsazádét, Köprili Mehmed unokaöccsét
nevezte ki nagyvezírré, aki már az augusztus elején megtartott
haditanácson is ellenezte a Felvidék és Erdély irányába indított támadást.

Magyar csapatok szerepe a csatában:

A Szent Liga magyarországi harcait elsősorban a Habsburgok

irányították, akiknek Európa szinte valamennyi államából származó
csapatok is jelentős segítséget nyújtottak, egyfajta keresztes háborúként.
Ezek mellett természetesen a hadjáratokban nagyszámú magyar
egységek is részt vettek. Mivel a magyarországi fegyveres erők a
törökellenes határvédelem következtében szinte teljes egészében
könnyűcsapatokból, döntően lovasságból álltak, hadszíntéri
alkalmazásukat elsősorban harcászati jellemzőik szabták meg. A
könnyűlovasokat főleg felderítésre, a kommunikáció, az utánpótlás és a
menet biztosítására, portyázásra használták, a végvári katonaság és a
mezei gyalogság pedig helyőrségi feladatok mellett az utánpótlás
védelmét látta el.
Ezek a könnyűlovas- és könnyűgyalogos-egységek nélkülözhetetlenek
voltak a szövetséges hadvezetés számára. Jól ismerték az ellenfél
harcmodorát, így eredményesen szálltak szembe a fegyverzetében és
taktikájában hasonló török könnyű- és félnehézlovassággal. Az 1697. évi
hadműveleti terv kialakításakor 6592 magyarországi katonával számoltak,
elsősorban az állandó hadsereg három reguláris huszárezredével (Deák
Pál, Kollonits Ádám, Pálffy János vezetésével) és két hajdúezredével
(Molnár János, Pálffy Miklós vezetésével). Emellett a hadvezetés
rendelkezésére álltak a mintegy 9.000 főt számláló végvári katonaságon
kívül a mezei alakulatok, köztük a viszonylag állandónak tekinthető 6.000
fős felső-magyarországi hadtest.
Batthyány Ádám kanizsai főkapitány mintegy 3.000-3.500 fős, zömében
végváriakból álló katonasága május végétől július elejéig Bihács
ostromában vett részt, Bercsényi Miklós, Bottyán János, Deák Pál és
Pálffy János lovasezredei pedig a hegyaljai felkelés felszámolásában
vettek részt. Ezek az alakulatok csak valamikor augusztus első felében
kapcsolódtak be a fősereg hadműveleteibe. Jelentős szerepet kapott a
Zichy István győri főkapitány által szervezett dunai flottilla. A Dunán
cirkáló 32 hajó és a rajtuk lévő 1.000 hajdú legénység feladata nemcsak a
folyami utánpótlás szállítás biztosítása, hanem a török gályák
előretörésének megakadályozása is volt. Zichy István az előző
esztendőkhöz hasonlóan egy 1.000 fős lovasezredet és egy hasonló
létszámú gyalogezredet állított ki a főkapitányság területéről.

A magyar lovasalakulatok elsősorban a török-tatár lovasok dél-alföldi

betöréseinek megakadályozását kapták feladatul. A gyalogság
legnagyobb részét pedig az utánpótlási bázisok biztosítására, valamint a
Tisza és a Maros menti helyőrségek védelmére rendelték. Már szó volt
róla, hogy Savoyai Eugén szeptember elején 1.000 hajdúval erősítette
meg Szegedet, ahol a német és szerb katonaságon kívül 700 fős állandó
magyar helyőrség állomásozott. Aradra és Gyulára Bagossy László
gyalogezredének katonái kerültek, de magyar vitézek őrizték Baja, Paks
és Veresmart élelmiszerraktárait is.

Az Alföldön és Felső-Magyarországon jelentős erőket kötött le a kuruc

mozgolódások felszámolása, a török földre menekülők, valamint Thököly
beszivárgó katonáinak és kémeinek elfogása. Pálffy János
parancsnoksága alatt külön hadtestet hoztak létre, amely elsősorban
magyar mezei lovasezredekből állt (Bercsényi Miklós, Bottyán János,
Pálffy János vezetésével), de alárendeltségébe tartoztak a Barkóczi
Ferenc vezette lovas és gyalogos csapatok is.

Jelenlegi ismereteink szerint a fősereg alárendeltségében összesen

három magyar huszárezred állt (Bottyán János, Deák Pál, Kiss Balázs,
Zichy István vezetésével), de arról is van tudomásunk, hogy a császári
lovasezredekhez egy-egy huszárszázadot is beosztottak. Bizonyos
adatok arra utalnak, hogy még nyáron vagy az ősz folyamán megérkezett
a Rajna mellől Kollonits Ádám huszárezrede is. Felderítő
tevékenységükről bőven szólnak a korabeli források, de megemlékeznek
arról a hősies ellenállásról is, amelyet a magyar hajdúk és huszárok
tanúsítottak az augusztus 28-án Titelnél lezajlott harcokban. A zentai
csatában közvetlenül csak a Pálffy-hajdúezred egy zászlóalja (kb. 400
ember) vett részt a balszárnyon, Vaudemont altábornagy
parancsnoksága alatt. A Deák- és Zichy-huszárezredek a szárnyak külső
biztosítását látták el, s nincs hitelt érdemlő adatunk arról, hogy komolyabb
harcba keveredtek volna az ellenséggel.

Zenta után:

Jóllehet a Lipót császárnak küldött jelentésben Jenő herceg még

Temesvár palánkjának elfoglalását, raktárainak felégetését ígérte,
továbbá hogy "ha az idő a várat nem is engedi elfoglalni, azt legalább
bombázni kellene", a katonai vezetők a szeptember 20-án megtartott
haditanácson az erősség ellen indítandó hadjárat tervét egyhangúlag
elvetették. A döntésért már a kortársak is sokat bírálták a fővezért,
mondván, a vereség utáni sokkban lévő török katonaság nem tudott volna
egy nagyobb támadásnak ellenállni. A valóság, amit Jenő herceg az
uralkodónak is kifejtett, az volt, hogy a fáradt, az elmaradt zsold és az
akadozó ellátás miatt zúgolódó katonákkal nem lehetett nagyobb
hadműveletbe kezdeni, a hadikassza pedig üres volt. A brandenburgi és a
szász csapatok távozása után a temesvári vállalkozáshoz a létszám és a
tüzérség is elégtelen volt, a szállítókapacitás híján pedig az utánpótlást
sem lehetett biztosítani. Ellenfelei azért is támadták a győztes hadvezért,
hogy a kapott parancs ellenére támadást indított a török ellen. Bécsben
még olyan pletykák is szárnyra kaptak, hogy a zsákmányul ejtett török
hadipénztár 3 millió rajnai forintra rúgó arany és ezüst pénzkészletének
legnagyobb részét elsikkasztotta.

Savoyai Eugén végül egy kisebb, elit ezredekből összeállított 6.500 fős
hadtestesttel és Johann Kyba délszláv katonaságával október elején
benyomult Boszniába, és elfoglalta Szarajevót. Az akció elsősorban a
császáriak fölényét demonstráló hadművelet volt, ami már az eljövendő
béketárgyalások céljait szolgálta. A hadjárat célkitűzése nem az elfoglalt
terület megtartása - erre a kis létszámú haderő egyébként is elégtelen lett
volna -, hanem a hátország meggyengítése volt, ami nem jelentett
egyebet, mint a birtokba vett városok kifosztását. A csapatok egy hónap
múlva kivonultak a tartományból, és a kijelölt téli szállásokra tértek. Az
utolsó katonai akciót a boszniai hadjárat befejezésének napján, november
5-én indították Újpalánka ellen Rabutin tábornok csapatai. A vár a rövid
ostromot követően a császáriak kezére került. Ezt követően az egységek
a közeli Pancsova erődítményét is megtámadták, de az őrség már
közeledésük hírére elmenekült, és felgyújtotta az erősséget.

A szövetséges csapatok győzelmeit a Habsburg Birodalom és a Magyar

Királyság szinte valamennyi nagyobb városában üdvlövésekkel és kerti
mulatságokkal ünnepelték meg, az áldozatokra pedig hálaadó
istentiszteleteken emlékeztek.
A zentai győzelem után a török békeajánlat nem sokáig váratott magára.
1698. január 27-én az Oszmán Birodalom legfőbb vallási, politikai és
katonai vezetőinek ülésén elhatározták, hogy Anglia sztambuli követe,
lord William Paget útján békeajánlatot tesznek a Habsburg-császárnak.
Az oszmán haderő állapotán kívül döntésükhöz az utolsó lökést
valószínűleg a Habsburgok és a franciák között létrejött békekötés adta.
Nyilvánvaló lett, hogy a nyugati fronttól megszabadult Habsburgok az
eddiginél is nagyobb haderőt fognak ellenük indítani. A békeegyezményt
hosszas tárgyalások után - amelyeknek Savoyai Eugén 1698-as nyári
katonai erődemonstrációja adott nyomatékot - egy év múlva, 1699. január
26-án írták alá Karlócán. A béke nemcsak a több mint másfél évtizedes
háborúnak vetett véget, hanem a Magyar Királyság területe (a Temesköz
és Belgrád kivételével) felszabadult a török uralom alól.

A KOLINI CSATA (1757. június 18.)

Előzmények, a Pragmatica Sanctio hatása Európára:

Amikor VI. Károly Ausztria császára (magyar királyként III. Károly) 1713.
április 19-én ünnepélyesen kihirdette a Habsburg-család nőági
örökösödését szabályzó "Pragmatica Sanctio"-t, valószínűleg senki sem
gondolta Bécsben, hogy csaknem három évtized múlva fél Európa hadba
száll a Habsburg trónért. Bár az akkor 28 éves Károlynak három év múlva
fia született, ám a trónörökös még héthónapos sem volt, amikor meghalt.
A császárnak ezt követően még három gyermeke jött a világra, de a sors
szeszélye folytán mindegyik lány lett. Az elsőszülött, Mária Terézia a
kortárs leírások szerint szép, művelt és erélyes lány volt, így minden
olyan tulajdonsággal rendelkezett, mely az uralkodáshoz szükséges.
 Mária Terézia, Ausztria császárnője

1740-ben III. Károly hirtelen meghalt, így a Pragmatica Sanctio

értelmében az elsőszülött lány, Mária Terézia követte apját a trónon.
Jóllehet III. Károly gyakorlatilag a kontinens minden uralkodóházánál
biztosította Mária Terézia örökösödési jogait, Károly Albert bajor
választófejedelem - I. Ferdinánd 1546-ban kelt végrendeletére hivatkozva
- mint leszármazott nem ismerte el az új örökösödési rendet, és magának
követelte a trónt. Mint később a történetírás kiderítette, a bécsi udvar a
végrendeletet valóban meghamisította, mivel a Hofburgban őrzött
végrendeletből a "männliche Erben" (fiúági örökösödés) szavakat
kitörölték, és az "eheliche Erben" szavakkal helyettesítették, ami azt
jelentette, hogy a bajor utódok csak akkor örökölhetik a trónt, ha az
ausztriai ház összes nőtagja is kihal.

Az osztrák örökösödési háború:

Ekkor az ifjú porosz király, II. (Nagy) Frigyes Glatz grófság és Szilézia
egy részének átengedése fejében felajánlotta az örökösödési jog
elismerését, és katonai segítséget ígért Mária Teréziának. Mivel
"lovagias" ajánlatát a bécsi udvar elutasította, a porosz uralkodó
szövetségre lépett Ausztria régi riválisával, Franciaországgal, majd
szokatlan hadviselési időben, 1740. december 16-án több mint 20.000 fős
seregével betört Sziléziába. Frigyes amolyan korabeli villámháborúval
kívánta elrendezni a vitatott tartományok sorsát, de arra valószínűleg ő
sem gondolt, hogy három háborút fog vívni a tartományért. A gyors
porosz sikerek nyomán megindultak a bajor csapatok, és 1741. november
26-án elfoglalták Prágát. Károly Albert választófejedelem oldalán
hamarosan a francia királyság és a szász választófejedelemség is
beavatkozott a háborúba. Szorongatott helyzetében 1741. szeptember
11-én Mária Terézia a magyar rendektől kért és kapott segítséget; az
országgyűlés összesen 21.600 katonát ajánlott fel. Mária Terézia Szilézia
átengedése árán 1742. június 11-én békét kötött II. Frigyessel, majd teljes
erejével a bajorok és a franciák ellen fordult. 1742. december 6-án
visszafoglalták Prágát, a császári-királyi csapatok birtokba vették
Münchent, majd 1743 májusában megszállták egész Bajorországot.

II. Frigyes, Poroszország királya

1743 tavaszán már a bécsi udvarban is fellélegezhettek, mert Anglia és

Hollandia a Habsburg Birodalom oldalán hadba lépett Franciaország
ellen. Ausztria térnyerése azonban újabb hadjáratra sarkalta a porosz
királyt, aki 1744 augusztusában csapataival betört Csehországba, és
hamarosan elfoglalta Prágát. A bécsi udvar ekkor megerősítette
szövetségi szerződését Angliával és Szászországgal, de a császári-királyi
seregek a sorozatos katonai vereségek miatt végül nem tudták
visszafoglalni Sziléziát. A második sziléziai háborút az 1745. december
25-én Drezdában megkötött békével zárták le, amelyben II. Frigyest újra
megerősítették sziléziai birtokában, a porosz király viszont elismerte
Mária Terézia férjének, Lotharingiai Ferencnek 1745. szeptember 13-án
történt német-római császárrá választását.
Az osztrák örökösödési háború utolsó éveiben a francia-spanyol
koalícióval Belgiumért folyt a harc. Az aacheni békében (1748. október
18.) Ausztria ugyan elvesztette Sziléziát és az itáliai tartományok jelentős
részét, de megtartotta Belgiumot, a volt spanyol Németalföldet, és
elismertették a Habsburg-dinasztia nőági örökösödését.

Reformok és szövetségek :

Mivel a háborúban elszenvedett katonai kudarcok rávilágítottak a

Habsburg Birodalom anyagi erőforrásainak és hadseregének
gyengeségeire, ezért Mária Terézia néhány esztendő alatt széles körű
gazdasági, oktatási és hadügyi reformokat vezetett be: új tiszt- és
altisztképző iskolákat, katonai és hadmérnöki akadémiát állítottak fel, a
porosz hadsereg mintájára pedig korszerűsítették a toborzást, a
katonaság kiképzését és fegyverzetét.
Wenzel Kaunitz kancellár irányításával, aki sokáig Bécs párizsi követe
volt, meglepő fordulatot hajtottak végre a külpolitikában is. Kihasználva az
angol-francia gazdasági és gyarmati ellentéteket, kiegyeztek az
évszázados ellenségnek számító Franciaországgal, sőt, a formálódó
koalícióba bevonták Oroszországot és Szászországot, és 1755-ben
poroszellenes szövetséget hoztak létre.

II. Frigyes, hogy megelőzze teljes politikai elszigetelődését, 1756-ban

Angliát és a Hannoveri Fejedelemséget maga mellé állította. A
poroszellenes koalíció katonai túlsúlyát II. Frigyes egy gyors támadás
révén akarta kiegyenlíteni. Abban bízott, hogy egy Szászország, majd
Csehország ellen indított támadással elriasztja a koalíció másik két tagját
a hadba lépéstől, vagy ha ez nem sikerül, akkor egyenként számol le
ellenfeleivel. A porosz király 1756. augusztus végén, mintegy 70.000
katonával indult meg Szászország ellen, ezzel kezdetét vette a
történelemkönyvek lapjain harmadik sziléziainak vagy hétévesnek
nevezett dinasztikus háború.

A "hétéves" háború kezdete:

A porosz hadigépezetnek mindössze 12 napra volt szüksége, hogy elérje

Drezdát, sőt szeptember 11-én bekerítette a Pirnánál összevont szász
haderőt. II. Frigyes nem bajlódott a szászok megtámadásával, hanem a
Maximilian Browne tábornagy parancsnoksága alatt álló, 32.000 főt
számláló császári-királyi sereg ellen fordult. A Habsburg- és porosz erők
összecsapására 1756. október 1-jén Lobositznál került sor. Az ütközet
erős tüzérségi párbajjal kezdődött, majd a porosz lovasság rohamával
folytatódott, amely visszavetette az ellenfél lovasságát, de a gyalogság
sortüzei hamarosan megállították őket. Ekkor Hadik András vezérőrnagy
két vértesezreddel és a huszáralakulatokkal oldalba támadta az ellenfél
lovasságát, amely nagy veszteségek árán kénytelen volt gyalogsága
mögé visszahúzódni. Végül a porosz gyalogságnak sikerült elfoglalni a
rommá lőtt Lobositzot, de a császári haderő jól kiépített állásait nem
merték megtámadni. A nehezen kivívott győzelemben a poroszok 3.308
főt, mintegy 440 emberrel többet vesztettek, mint a császáriak, sőt
kénytelenek voltak Csehországból visszavonulni. A csatát követően
Browne tábornagy hiába nyomult előre, hogy fedezze a körbezárt szász
csapatok kitörését, a porosz hadsereg gyors visszatérése meghiúsította
az akciót, így a csapatok október 15-én kénytelenek voltak kapitulálni.
Hadik Andrást a csatában mutatott hősiességéért november 16-án
altábornaggyá léptették elő.

Bár a Habsburgok szövetségesei közül Franciaország 100.000,

Oroszország 80.000, a német fejedelemségek 30.000, a svédek pedig
25.000 katonát ígértek, de még 1757 tavaszán sem kezdték meg a
hadműveleteket. A poroszok viszont már a hadjárat kezdetén
számíthattak Anglia, a Hannoveri Fejedelemség, a Braunschweig-
wolfenbüttel-beverni hercegség és a hesseni őrgrófság által felállított
45.000 fős segélyhadra, amelynek feladata elsősorban a francia haderő
lekötése volt.

1757 tavaszán II. Frigyes úgy gondolta, hogy még a Habsburg Birodalom
szövetségeseinek beavatkozása előtt gyors akciót indít Csehország ellen,
és újra beveszi Prágát. Hadseregének összlétszáma a tartalékokkal
együtt 200.000 főre rúgott, melyek zöme Szászországban és Sziléziában
állomásozott. Az ellenfél a helyőrségekkel együtt hasonló nagyságú
haderővel rendelkezett, amely az ellenfél haderejével szemben hat
nagyobb csoportosításban a Szászországgal és Poroszországgal határos
területeken volt elhelyezve.
Az első, mintegy 20.000 főnyi porosz sereg Károly beverni herceg
vezetésével lépte át a határt, és április 26-án Reichenbergnél legyőzte
Lothar Königseg táborszernagy 18.000 fős hadát. A győzelmet
kihasználva a porosz uralkodó az erők nagy részét gyorsan Prága felé
irányította, hogy még Leopold Daun csapatainak megérkezése előtt
leszámoljon az ott lévő Habsburg-főerőkkel. A Prága közelébe érkező
porosz haderő 66 zászlóaljból és 113 lovasszázadból, összesen 64.000
emberből állt.
A 48.500 gyalogos és 12.500 lovas alkotta császári-királyi fősereg
Prágától keletre foglalt állást, a várost Thürheim tábornok
parancsnoksága alatt 18 zászlóalj gyalogos és néhány lovasszázad
védte. Főparancsnokká Lotharingiai Károly herceget, Mária Terézia
sógorát nevezték ki, de a katonai műveleteket valójában Browne
tábornagy irányította.
 Lotharingiai Károly herceg,
a császári és királyi csapatok főparancsnoka

A küzdelemre május 6-án Prágától keletre került sor, amelyet Kolinhoz

való közelsége miatt a szakirodalom első Kolini csatának is szokott
nevezni. Browne tábornagy seregét három vonalban állította fel a
harcmezőn, a gyalogságot középen, a lovasságot a szárnyakon helyezve
el. Miután II. Frigyes megszemlélte az ellenfél állásait, úgy döntött, hogy
nem intéz frontális támadást, hanem átkarolja a gyengének tűnő
jobbszárnyat. Browne tábornagy követte a poroszok hadmozdulatait, de
ennek következtében saját lekanyarodó arcvonala megtört, és a
keletkezett hézag védtelenné vált. Kurt Schwerin tábornagy porosz
harccsoportja ezen a ponton indított támadást az ellenséges
gyalogosegységek ellen, és a sortüzek leadását követően kemény
kézitusában áttörte az arcvonalat. Hamarosan a porosz lovasság is
beleavatkozott a harcba, de Hadik András lovasai és a Baranyai-
huszárezredek oldalba támadták őket, ám a váltakozó sikerű harcban
végül alulmaradtak.
A császári-királyi harcvonalba betörő porosz gyalogság ellen maga
Maximilian Browne tábornagy vezette az ellentámadást. Heves tűzharc
kezdődött, amelyben mindkét fél érzékeny veszteségeket szenvedett;
Schwerin tábornagy elesett, Browne tábornagy lábát pedig egy ágyúgolyó
roncsolta össze, s ezután eszméletlenül vitték Prágába. Browne
sebesülését követően a küzdelem hevében a főparancsnok Lotharingiai
Károly herceg szívgörcsöt kapott. Mire a herceg magához tért, a csata
már eldőlt. II. Frigyes nagy lendülettel támadó csapatai hamarosan
megtörték a hadvezérek nélkül maradt ellenfél gyalogságának
ellenállását. A visszavonulást Karl O'Donnel lovashadosztálya és a
Pallavicini-, az Eszterházy József- és az Eszterházy István
gyalogezredek fedezték. Lotharingiai Károly ezután a jobbszárny
gyalogságát és a lovasság legnagyobb részét Kolin felé irányította, hogy
csatlakozzanak Daun tábornagy seregéhez, a balszárny egységeit pedig
Prága felé vonta vissza.

Mindkét fél igen jelentős veszteségeket szenvedett: a poroszoknál

18.417, a császári-királyi haderőnél 13.314 fő volt a halottak és
sebesültek száma. A császári-királyi gránátosok hősies helytállásának
elismeréseként a királynő elrendelte, hogy a háború ideje alatt dupla
zsoldot kapjanak.
A győztes csata után a poroszok körülzárták, majd ostrom alá fogták
Prágát. II. Frigyes arra számított, hogy a balszárny csapataival 40.000
főre szaporodott védőőrség az élelemhiány következtében megadja
magát. A város védői azonban nem kapituláltak, sőt sorozatos
kitöréseikkel állandóan nyugtalanították az ostromló sereget. Bár Frigyes
a beverni herceget mintegy 20.000 emberrel Daun hadtestének
megfigyelésére küldte, a poroszok nem tudták megakadályozni a
császári-királyi csapatok összevonását. Daun 58.000 főre szaporodott
seregével a hadműveleteket június elején újra megkezdte, és
Kuttenbergen át Zasmukba nyomult. A beverni herceg kitért a túlerőben
lévő császáriak elől, és Kolint érintve Kaurimig hátrált, ahol egyesült a
Prága ostromától elvont csapatokkal. Az újabb nyílt csatára készülő
porosz sereg ekkor 36.000 embert számlált.
II. Frigyes Suchdol, Kuttenberg és Kolin térségében akarta a Prága sorsát
is eldöntő küzdelmet megvívni, ám meglepve tapasztalta, hogy Daun
csapatai június 17-én már elfoglalták a kiszemelt csatateret Krychnow
térségében. Így a csapataival nem folytathatta tovább előrenyomulását,
hanem az ellenség vonalai előtt elhaladva Wrbschan mellett ütött tábort.
Az ellenfél hadmozdulataira válaszul a császári hadvezetés, tartva egy
későbbi átkaroló hadművelettől, a csapatokat Pobor, Libodritz és
Radowesnitz térségébe irányította, és az egységek a Prágába vezető
postaúttal szemben foglaltak állást.

A Kolini csata:

1757. június 18-a reggelén nagyjából azonos létszámú, 31.240 porosz és

28.870 császári-királyi katona készülődött az összecsapásra. A
csatározások hajnali öt óra körül kezdődtek, amikor Joachim Tresckow
porosz tábornok lovas- és gyalogosalakulatai elfoglalták Planjant, majd
ezt követően megindult az elővéd, Hans Joachim Zieten tábornok 35
lovasszázada és Johann Dietrich Hülsen tábornok gyalogsága. Mögöttük
három oszlopban fejlődött fel a porosz sereg.
II. Frigyes vezérkarával Welim térségében a "Zur goldenen Sonne" ("Az
aranynaphoz" címzett) fogadóban ütötte fel a főhadiszállását. A reggeli
köd felszállását követően a fogadó tetejére felkapaszkodó porosz
uralkodó meglepve tapasztalta, hogy délre, a Prága-Kolin postaúttal
szemben az ellenfél csapatai már csatarendben állnak. Tábornokaival
úgy értékelte a helyzetet, hogy az ellenség védelmi állásokat foglalt el, így
a támadást neki kell megindítania.
Mivel a reggeli, mintegy 15 km-es menet során az egységek
szétszakadoztak, s a katonák elfáradtak, a csapatok felzárkóztatása után
a fővezér pihenőt rendelt el, maga pedig néhány kisebb lovasalakulattal
felderítésre indult. Ennek során megállapította, hogy a tagolt
terepviszonyok és az ellenséges tüzérség elhelyezkedése miatt
eredményes támadást csak a Krechor és Radowesnitz között
elhelyezkedő jobbszárny ellen lehet intézni. Ezt a hadműveletet az általa
már sikeresen alkalmazott ferde harcrend alkalmazásával kívánta
végrehajtani, mely során a porosz balszárny csapatai lépcsőzetesen
támadva, Radowesnitznél délre bekanyarodva oldalba támadják az
ellenfelet. A támadás fedezésére Zieten huszártábornok csapatait
Nádasdy Ferenc lovassági tábornok hadtestének távoltartására Kolin
felé rendelték, miközben Johann Hülsen tábornok gyalog- és
lovasalakulatainak Krechort kellett birtokba vennie.
Bár a császári hadvezetés a porosz felvonulást látva a balszárny
tartalékát a jobbszárny alakulata mögé csoportosította át, ám déltájban
már úgy vélték, hogy aznap nem fog sor kerülni az összecsapásra.
Csaknem ugyanebben az időben II. Frigyes viszont kiadta a támadási
parancsot tábornokainak, sőt a körülötte lévő katonákhoz intézett
beszédében már megelőlegezte számukra a győzelmet, a "döntő"
győztes csata megvívására lelkesítette őket, "hiszen gyenge ellenségünk
már félelemmel várja a végítéletet".

A csata hadmozdulatai.
(A nagyobb verzióért kattints a képre.)

A porosz támadás délután egy órakor az előhad kelet felé való menetével
kezdődött, majd ezt két oszlopban követte a haderő zöme. Élükön a
győzelmében biztos II. Frigyes kivont karddal lovagolt. Amikor a porosz
elővéd Bradics falu közelébe ért, az egységek csatarendbe fejlődtek, és a
haditervnek megfelelően zárt sorokban, zeneszóval támadásra indultak
Krechor térségében. A támadókat erős tüzérségi kartács- és puskatűz
fogadta, de veszteségeik ellenére rendületlenül nyomultak előre a falu
felé. A nagy erőkkel végrehajtott támadás láttán Daun, - Nádasdy
tanácsára - a gyalogosalakulatokkal, többek közt a Haller-ezred
katonáival erősítette meg a jobbszárny szélén a Krechor és Radowesnitz
között lévő tölgyerdőt, és csapatokat vezényelt a Krechor mögötti
magaslatra is. Miután a heves ellenállás következtében Johann Hülsen
porosz tábornok támadása elakadt, három gránátos zászlóaljat
vezényeltek a harccsoport megerősítésére. Ezzel egyidőben Joachim
Zieten tábornok Kutlirnál lévő lovassága rátámadt Nádasdy hadtestére. A
kapott parancs értelmében a császári-királyi lovasság nem bonyolódott
nagyobb harcba, hanem rövid kézitusa után visszavonult a tölgyes mögé,
ahol a gyalogsági tűz visszafordulásra késztette az ellenfél lovasait.
Közben II. Frigyes megváltoztatta eredeti haditervét, és utasítást adott,
hogy a balszárny gyalogságának zöme ne Kurlitz irányába vonuljon,
hanem már Bradicsnál forduljon dél felé, hogy csatlakozzon az áttörést
végrehajtó elővédhez. Ezt követően az egész arcvonal élesen jobbra
kanyarodott, hogy segítséget adjon a Krechor környékén harcoló Hülsen-
csoportnak. II. Frigyes a balszárnyon lévő erőket Bristvi ellen küldte. A
Móric annhalt-dessaui herceg és a Christoph Manstein vezérőrnagy
vezette középhad és jobbszárny feladata Chocenitz elfoglalása és a
Przerowsky-magaslaton elhelyezett ellenséges erők semlegesítése volt. A
császáriak jobbszárnyán továbbra is kemény tűzharc folyt, annak
ellenére, hogy a Hülsen tábornok vezette porosz egységeknek időközben
sikerült elfoglalniuk az ellenfélnek a Krechor mögötti magaslaton
elhelyezett lövegeit, és onnan ágyútüzet zúdítottak a védekező
csapatokra.
Bár a porosz jobbszárny csapatai Chocenitz elfoglalása után a kapott
parancs ellenére tovább támadtak, a Przerowsky-magaslatot nem tudták
elfoglalni. A balszárnyon II. Frigyes vezetésével általános támadás
kezdődött, amelyet többek közt a katonai határőrvidéki és a Károly
József-gyalogezredbeli katonák heves és pontos puskatüze az
ezredlövegek hathatós támogatásával megállított. Krechor elfoglalását
követően Hülsen tábornok csapatai támadást indítottak a tölgyesben
elhelyezett egységek ellen is. A támadás a heves tüzérségi és
puskatűzben, valamint a megjelenő huszárság ellenlökése nyomán
összeomlott. A siker nyomán a császári-királyi csapatoknak végül is
sikerült visszafoglalni a Krechor mögötti dombon elhelyezett ágyúikat, és
helyreállítani az ellenség által áttört arcvonalat.
 II. Frigyes tábornokai körében

Mialatt a Heinrich Wied-Runkel és Klaudius Sincere osztrák tábornokok

által vezetett hadosztályok lassan felülkerekedtek a makacsul rohamozó
porosz egységeken, a Nádasdy Ferenc vezette hadtest és a Joachim
Zieten vezényelte alakulatok között a század egyik legnagyobb lovas
összecsapása fejlodött ki. Nádasdy parancsnoksága alatt mintegy száz
lovasszázad - magyar huszárok, szász könnyűlovasok, osztrák vértesek
és dragonyosok - indult rohamra a tölgyes és a Kurlitz közötti területen. A
két, csaknem azonos létszámú hadtest között majdnem egy órán
keresztül tartott a küzdelem. A poroszok összesen hétszer indítottak
rohamot a tölgyesben elhelyezett gyalogság és az ellenséges
lovascsoportosítás ellen. Támogatásukra II. Frigyes bevetette a
lovastartalékot, amely a gyalogosegységekkel együtt több helyen is
áttörte a császári jobbszárny első vonalát, de ezeket a réseket a második
vonal alakulatainak végül sikerült elreteszelniük. Kiemelkedik ezek közül a
Haller-gyalogezred akciója, amelynek során az egység katonái a
folyamatos tüzelést követően közelharcban próbálták feltartóztatni az
ellenséget. Ekkor a lőszerhiány már olyan nagy volt, hogy a Károly
József főherceg gyalogezredét vezénylő Siskovics József ezredes
utasítást adott a dobok beszakítására, s a katonák azokba gyűjtötték az
elesettek és a sebesültek megmaradt lőszerét. A heves kézitusában
számos katonájával együtt elesett Christian Kossig vezérőrnagy, a
tartalék parancsnoka, és este hat óra körül az ellenfél lovasai után a
gyalogosok nagy részét is sikerült megfutamítani. A Hülsen vezérőrnagy
és Tresckow altábornagy vezette 14 porosz zászlóalj ezt követően még
vitézül ellenállt, de a császári lovasság és gyalogság körbefogta, és
kemény harc után felmorzsolta őket.

A császári-királyi lovasság másik része a porosz jobbszárny ellen fordult.

Az ott lévő gyalogosalakulatokkal, köztük a magyar gyalogezredekkel,
eredményes támadást indítottak, és Chocenitzből is sikerült kiűzniük az
ellenséget. Csapatai hátrálását látva Frigyes a visszavonuló katonákra
kiáltott: "Ágyúkat ide! Előre! Kutyák, örökké akartok élni?" Az egyre
nagyobb pánikban már alig hallgattak a nem várt vereségtől önkívületbe
esett uralkodóra. Azt a néhány tucat embert, aki követte a királyt, a
tüzérségi tűz hamarosan leterítette. II. Frigyest végül segédtisztjének
szavai röpítették vissza a valóságba: "Sire! Egyedül akarja elfoglalni az
ütegállást?" A mindenfelől előretörő ellenség láttán a porosz uralkodó
elrendelte az általános visszavonulást, és a főparancsnokságot átadta
Móric annhalt-dessaui hercegnek. Tábornokának arra a kérdésére, hogy
a csapatok merre vonuljanak vissza kurtán csak annyit válaszolt:
"Spandauba".
Ezt követően a beverni herceg a nyolc gyalogzászlóaljra és 15
lovasszázadra fogyatkozott porosz jobbszárnnyal a Planjantól keletre
fekvő magaslatokra húzódott vissza, és onnan fedezte a többi csapat
visszavonulását. Az ellenséges csapatoknak erős tüzérségi tűzben és a
huszárok állandó zaklatásai között kellett hátrálniuk, de ekkor érte
támadás a porosz jobbszárnyon eddig bevetésre várakozó gyalogsági
tartalékot is. A Petrovszky Ferenc, a Kálnoki-huszárezred őrnagya által
vezetett csapat az ellenség üldözése közben még két tábori ágyút is
zsákmányolt. Az utolsó alakulatok este 8 óra körül hagyták el a csatateret.
Az ellenséget az egész napos harcban elfáradt lovasság már nem
üldözte, csak néhány huszáralakulat tartotta szemmel őket.

A császári és királyi hadsereg 1.003 halottat, 5.471 sebesültet, valamint

2.500 foglyot és szökevényt veszített. Az elveszett lovak száma 2.745, a
hiányzó csapatzászlók száma pedig öt darab volt. Ennél jóval
súlyosabbak voltak az ellenfél veszteségei, amelyek 13.447 főre, köztük
több mint 3.000 halottra rúgtak. A császári hadsereg zsákmánya lett
továbbá 45 löveg és 22 zászló.
A győzelmet követően a Habsburg-hadsereg még két napig a harcmező
közelében maradt. Miután rendezték soraikat, és az elesetteknek
megadták a végtisztességet, Krychnowhoz vonultak, ahol a főtisztek a
templomban, a hadsereg a falu melletti legelőn hálaadó istentiszteleten
vett részt, majd a díszelgő egységek hangos kürt- és sípszó, valamint 142
ágyú és a kézifegyverek díszsortüze mellett "Vivát, Mária Terézia!"
kiáltással ünnepelték a győzelmet.

A Mária Terézia-rend

A diadal hírét húszfős kíséret élén a csatatéren ezredessé előléptetett

vetési Kökényesdy József alezredes vitte meg Bécsbe. A
császárvárosban örömmel és megkönnyebbüléssel fogadták a győzelmet.
Mária Terézia, aki némi túlzással a birodalom születésnapjának nevezte a
győzelmet, a csata emlékére megalapította az egyik legnagyobb katonai
kitüntetést. Alapszabályait egy később, 1758. december 12-én kelt
uralkodói rendelet szabályozta. Ennek értelmében a kitüntetést csak
olyan katonatisztek nyerhetik el, akik önkéntes és sikeres vállalkozást
hajtanak végre a háborúban. A Mária Terézia-rend három -
nagykeresztes, parancsnoki és lovagi - osztályból állt. A rend
adományozásával lovagi méltóság járt együtt, és folyamodni lehetett az
örökös bárói méltóságért. 1878-tól a Mária Terézia-renddel kitüntetettek
nyugdíjban részesültek: a nagykeresztes osztály 6.000, a parancsnoki
1.500, a lovagok 800 és 600 forintban. Jelvénye aranyszegélyű fehér,
széles talpú kereszt, vörös középpajzsban aranyszegélyű fehér gerenda.
Körülötte aranyszegélyű fehér karikában "Fortitudini" felirat, hátlapján
M(aria) Th(eresia) F(ranz) aranymonogram, szalagja vörös, fehér
középcsíkkal.

A Mária Terézia-rend nagymestere a császárnő férje, a főparancsnok

Lotharingiai Ferenc lett, első három kitüntetettje Lotharingiai Károly
főherceg, Leopold Daun tábornagy és Nádasdy Ferenc lovassági
tábornok, valamint Hadik András, aki berlini akciójáért (lásd lejjebb) kapta
meg a kitüntetést. A Mária Terézia-rendre 1918-ig összesen 4.392
katonatisztet terjesztettek fel, ám mindössze 1.241 fő kapta meg a
kitüntetést.

A háború folytatása:

A Kolini vereséget követően James Keith tábornok 32.000 főből álló

porosz seregteste feladta Prága ostromát, és Szászország felé vonult
vissza. Frigyes visszavonuló csapatainak zaklatásával Daun tábornok
Gideon Loudon ezredest bízta meg, aki egy 2.500 fős könnyűlovas-
különítménnyel követte a poroszokat. Jóllehet a Habsburg hadak Prága
alatti egyesülése után Lotharingiai Károly főherceg csaknem 100.000
fővel rendelkezett, mégsem indított nagyobb hadműveletet II. Frigyes
65.000 emberből álló serege ellen. Megelégedett azzal, hogy a poroszok
utánpótlásának elvágásával, kisebb-nagyobb rajtaütésekkel az
ellenséges erőket Csehország elhagyására bírja. (Ez később még súlyos
leckének bizonyul II. Frigyes katonai géniuszát tekintve.) A császári-királyi
csapatok végül július 21-én a cseh határhoz közel lévő szászországi
Zittauig nyomultak.
Frigyes augusztus közepén a Zittaunál lévő ellenséges erőket még
csatára akarta kényszeríteni, de az erős állások láttán hamar lemondott
szándékáról. Döntését azonban elsősorban az motiválta, hogy időközben
a Habsburgok szövetségeseinek csapatai támadásba lendültek.
Franciaország 100.000 fős hadereje D'Estréres marsall vezetésével
betört a Rajna-menti területekre, és megtámadta a poroszokkal
szövetséges német fejedelemségek csapatait, Kelet-Poroszországot
pedig Axparin tábornagy vezetésével hasonló nagyságú orosz sereg
rohanta meg. Miközben a porosz haderő zöme nyugaton és északon volt
lekötve, Lotharingiai Károly herceg és Nádasdy Ferenc csapatai
Sziléziába törtek. Nádasdy 1757. szeptember 7-én győzelmet aratott
Winterfeld tábornok felett, Károly herceg seregei pedig Bautzent foglalták
el.
Mivel a Habsburg-hadvezetés a Kolini győzelem és a francia orosz
támadást követő kedvező hadászati helyzetben nem indított nagyobb
szabású hadműveletet, az őszi porosz sikerek nyomán újra az ellenfél
oldalára billent a mérleg. II. Frigyes hadvezéri zsenialitásának
köszönhetően a poroszok október 17-én a Gothánál, majd november 5-én
Rossbachnál legyőzték a franciákat, december 5-én pedig Leuthennél a
kétszeres túlerőben lévő Habsburg-seregek felett arattak diadalt.

Hadik András akciója:

Még Bautzen elfoglalásakor született a gondolat, hogy Hadik András

altábornagyot egy különítménnyel diverziós akció végrehajtására
Brandenburgba küldik. Az 5.100 válogatott katonából álló különítmény az
ellenség háta mögé kerülve benyomult Poroszország szívébe, és október
16-án rajtaütött a királyság fővárosán, Berlinen. A város részbeni
elfoglalása és megsarcolása, melynek során közel 300.000 birodalmi
tallért csikartak ki a polgároktól, Európa-szerte óriási visszhangot keltett.
Néhány évvel később a régi olasz eredetű katonacsaládból származó író
és versfaragó huszártiszt, Gvadányi József, aki az akcióban maga is
részt vett, ekképp magasztalta Hadik András berlini hőstettét: "...ezen
városnak szüzességével, mint valami képzelhető zöld
borostyánkoszorúval (mivel soha mind addig ezen város még semmi
ellenségtől meg nem vétetett) Felséges Asszonyunknak neve napján
megkötötte. És valósággal valamint Julius Császár Róma alá érkezvén,
ezen szavakat mondta: Veni, vidi, vici, - úgy ő Excellenciája is méltán
mondhatta, ezen cselekedetét egész Európa csudálta is."

Berlin II. Frigyes idején. Az előtérben az Operaház és a királyi palota.

 Szintén Berlin 1760 körül, az eredeti Brandenburgi kapuval.

Magyar huszáralakulatok a kor csatáiban:

A Kolini csata lovasrohamai vagy a Berlin ellen végrehatott diverzió a

magyar huszárság történetének legszebb példái voltak. Raimondo
Montecuccoli, Badeni Lajos és Savoyai Eugén tábornagyok mellett a
korszak mérvadó katonai szakemberei hamar felismerték, hogy a
könnyűlovasság, különösen a huszárság, jól alkalmazható a nagy
létszámú, nehézkesen mozgó, döntően gyalogsággal rendelkező
hadseregek ellen. Nagy csaták megvívása helyett vagy a két
összecsapás közti időszakokban az utánpótlás megbénításával, a
kommunikáció elvágásával, egy-egy fontos erősség lerohanásával, az
ellenség hátországában végrehajtott gyors betörésekkel arra
kényszerítenék ellenfelüket, hogy az a vereséget elismerve békét kössön.
Erre a feladatra a könnyűlovasságot, elsősorban a magyar és horvát
huszárságot tartották legalkalmasabbnak.
Ezek a katonák a törökkel vívott évszázados küzdelemben olyan harci
módszereket sajátítottak el, amelyeket más nemzet hadfiai, - a
lengyeleket kivéve - nehezen tudtak utánozni. Szinte kiszámíthatatlan
taktikájukkal folyamatosan zaklatták és bizonytalanságban tartották az
ellenséget. Különösen fontosak voltak a hadműveletek sorsát eldöntő
felderítésben és hírvivésben, de nagy szerep hárult rájuk az utánpótlás és
az ellenfél könnyűlovasainak távoltartásában is. Nemegyszer előfordult,
hogy az ellenséges területen történt zsákmányolással vagy az ellenfél
raktárainak és szállítmányainak megszerzésével saját utánpótlásukat
biztosították. Reguláris kiképzésük nyomán alkalmassá váltak a gyalogos
fegyvernemmel való szoros együttműködésre, így gyors, nagy erejű
átkaroló rohamaik csatákat eldöntő tényezővé váltak.
Elengedhetetlen követelmény volt a huszárok között a gyors
helyzetfelismerés, az önálló cselekvés képessége, a bajtársiasság. Ezek
alkották azt a katonai "avantgárd" szellemet, amely megkülönböztette
őket a reguláris katonáktól, akiket olyan kiképzésben részesítettek, hogy
a harc idején úgy viselkedjenek, akár egy fogaskerék a gépezetben.
Charles de Ligne herceg, császári tábornagy az 1730-as években úgy
vélekedett a huszárságról, hogy "semmit sem lehet hozzátenni ennek a
lovasságnak a nagyszerűségéhez. Nem kell nekik a szolgai iskolázás,
melyben nagyon is elcsenevészesedik az olyan ember, ki rászorul az
eszére, mert sokszor egészen magukra vannak hagyva. Egy
huszárhadnagy valóságos tábornok. Nem olyan nagy baj, ha elmulaszt
egy tisztelgést, mintha elmulasztja őrseinek bejárását... a többi [lovas]
egyfajta dragonyos, melyben nem lehet meg sem az esprit de corps
[testületi szellem], sem a nemzeti szellem, mely annyira ki van fejlődve a
magyarokban."

Európa szinte valamennyi monarchiájában szerveztek huszáralakulatokat,

amelyeknek magvát kisebb vagy nagyobb mértékben a Magyarországról
származottak adták; elsősorban azok a volt kuruc katonák, akik a
Rákóczi-szabadságharcot követően külföldön folytatták a hadi
mesterséget. A leglátványosabb karriert Franciaországban futották be,
ahol például Bercsényi Miklós fia, Bercsényi László marsall, Eszterházy
Bálint László tábornok lett, de később sokan a porosz hadseregben is
jelentős pozícióhoz jutottak, mint például a Kolini csatában is részt vett
Székely Mihály és Werner Pál huszárezredesek, akiknek alakulatában
számos magyar harcolt. A Kolini lovasrohamok egyik irányítója, Hans
Joachim Zieten tábornok, akit II. Frigyes a porosz huszárság
parancsnokává nevezett ki, 1735-ben Baranyai László alezredes
tanítványa volt, s mint később kiderült, a huszárfortélyokat kitűnően
elsajátította.

Az osztrák örökösödési háború idején a császári-királyi huszárok a

legválságosabb időszakokban tartóztatták fel az ellenfelet. Nagy Frigyes
1740 végén indított meglepetésszerű támadását a kétszeres túlerőben
lévő ellenséggel szemben a huszárkordon lassította le. Második
alkalommal 1744-ben, Prága porosz ostromának idején elvágták az
ellenség utánpótlását, összeköttetéseit és hírközlését megbénították.
"Úgy el voltunk vágva, mintha ködfüggöny mögött lettünk volna, azt sem
tudtuk, mi történik Európában", emlékezett később a lidérces napokra a
porosz király.

A Kolini csatában részt vevő gyalogság egyötödét, a lovasság csaknem

kétharmadát a Magyar Királyság és kapcsolt részeiben toborzott
alakulatok alkották: 11 magyar huszár- és két gyalogezred, a határőrvidék
katonaságából pedig további három huszár- és négy gyalogezred. Bár a
magyarországi csapatok veszteségeit pontosan nem ismerjük, ez a
legszámottevőbb a gyalogosalakulatoknál volt. A Károly József-
gyalogezredben 90 fő esett el, köztük Draskovics Imre gróf és Hörcsöky
Sámuel kapitányok; megsebesült az ezred parancsnoka, Siskovics József
és 209 katona. A Haller-gyalogezred 86 embert vesztett; itt is
megsebesült az ezred parancsnoka, Deseő Ferenc, 507 katonájával
egyetemben, valamint eltűnt - valószínűleg megszökött, ami nem annyira
hősies -191 altiszt és közlegény.
A huszárok harcmódjából fakadóan veszteségeik a gyalogosokéhoz
képest lényegesen kisebbek voltak. A Kálnoky-ezrednek például
mindössze öt közhuszárja esett el, és Seeberg kapitánnyal együtt 24 fő
sebesült meg. A Festetics-ezred vesztesége hat halott, valamint 18
sebesült, köztük Luzsénszky György ezredes, hat fő fogságba esett, 14
huszár viszont megszökött, ez utóbbiak valószínűleg porosz szolgálatba
álltak.

A Kolini csatában nyújtott teljesítményükért Nádasdy Ferencen kívül még

számosan részesültek elismerésben: így például a Mária Terézia-rend
lovagi fokozatát vehette át az altábornaggyá előléptetett Eszterházy
Miklós és a vezérőrnaggyá előléptetett Siskovics József ezredes. A
csapatparancsnokok közül elismerésben részesült többek között
Luzsénszky György, Kálnoky Antal és a sebesülésébe belehalt Deseő
Ferenc ezredesek.
Daun tábornagy személyesen is kifejezte elismerését a magyar
alakulatoknak, kiváltképp a vitézül harcoló Károly József főherceg-
gyalogezred magyar katonáinak, mikor hozzájuk intézett beszédében
kijelentette: "Ezt az ezredet Károly főherceg acélos főezrednek kellene
nevezni!" A fősereg hadműveleti naplójában külön feljegyezték, hogy a
Haller-gyalogezred "nagyon kitüntette magát". Kerekes Zsigmond őrnagy,
Kemény Mihály, Csintalan Ferenc és Kiss Mátyás kapitányok, valamint
Klempay Antal, Désy András hadnagyok, illetve Gyarmati Sándor zászlós
és Kántor István tizedes helytállását külön kiemelték, utóbbit
strázsamesterré léptették elő. A katonák hősiességét pénzjutalmakkal és
megemelt zsolddal honorálták. A sebesültek júniusi zsoldját
megduplázták, a tisztek elvesztett lovát pedig a kincstár pótolta.

A Kolini csata fényes bizonyítéka volt annak, hogy a könnyűcsapatok,

vagyis a huszár- és hajdúezredek rugalmas alkalmazása, célszerű,
megfelelő erőcsoportosításban való bevetése záloga lehet a győzelem
megszerzésének. A taktikájukban rejlő előnyökre II. Frigyes is felfigyelt,
és hadtudományi írásaiban számos alkalommal foglalkozott
harcászatukkal. A könnyűcsapatok háborús taktikájáról számos
hadtudományi mű adott áttekintést.
A Hétéves háborúban a huszárság, a sajátos magyar csapatnem a
virágkorát élte. A Kolini csatában részt vett magyarországi alakulatok
helytállásának elismerését nemcsak a magas kitüntetések, előléptetések
jelzik, hanem a magyar könnyűcsapatok egyre kiterjedtebb alkalmazása.
Az ő harcászati tudásuk révén Magyarország jelentős mértékben
hozzájárult az egyetemes és európai hadművészet fejlődéséhez.

BUDA BEVÉTELE (1849. május 4-21.)

Előzmények:
1848. december 30-án Perczel Mór vezérőrnagy hadteste súlyos
vereséget szenvedett Mórnál Josip Jellasic altábornagy hadtestétől.
Ezzel lehetetlenné vált Görgeynek az a szándéka, hogy még a főváros
előtt próbálja meg feltartóztatni a támadó császári királyi fősereget. Ebben
a helyzetben az országgyűlés és a végrehajtó hatalmat gyakorló
Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) Kossuth Lajosnak, a testület
elnökének javaslatára elhatározta, hogy székhelyét átteszi Debrecenbe.
"Budát másfél századon túl bírta a török, s azért Magyarország volt, s
Magyarország lesz, ha mindjárt az önkény zsoldosai néhány napra
bitorolnák is hazánk fővárosa birtokát" - szólt az OHB kiáltványa a
törvényhatóságokhoz. A visszatérésre azonban nem néhány napot,
hanem több hónapot kellett várni. Ez idő alatt Kossuth és az OHB
azonban többször is célzott arra, milyen fontosnak tartja a főváros(ok)
mielőbbi visszavételét. A magyar ellenállás január végére ugyan
megszilárdult a Tisza vonalán, de az első ellentámadási kísérlet február
végén Kápolnánál kudarccal végződött. Március folyamán a magyar
fősereg fel-alá menetelt a Tisza mögött, s Nagykőrös térségében indított
ellentámadási kísérlete is kudarcba fulladt. Április elején azonban a
támadás végre sikerrel járt. A magyar fősereg - a kiváló haditervnek és a
kiváló csapatoknak köszönhetően - három ütközetben, illetve csatában a
főváros közvetlen közelébe szorította vissza a császári-királyi fősereget.
Így a magyar fősereg vezetőinek az április 6-i isaszegi győzelem után úgy
kellett dönteniük az újabb hadműveletek irányáról, hogy tudták,
számottevő erősítésekre belátható időn belül nem számíthatnak. A
Gödöllőn összeült haditanács Görgey javaslatára egy igen kockázatos
haditervet fogadott el. A tavaszi hadjárat második szakaszában az Aulich
Lajos vezérőrnagy vezette II. hadtestnek, illetve Kmety György és
Asbóth Lajos ezredesek hadosztályainak jutott az a feladat, hogy Pest
előtt tüntetve kössék le a császári-királyi főerőket, míg a magyar fősereg
többi része egy északnyugat-délnyugati irányú kerülővel eléri Komáromot,
felmenti a császári-királyi csapatok által ostromolt erődöt, átkel a Duna
jobb partjára, ezzel a főváros feladására kényszerítve a császári-királyi
csapatokat.
 Perczel Mór vezérőrnagy *

1849. április 17-én futár érkezett a magyar fősereg lévai főhadiszállására.

Ludvigh János, Igló város országgyűlési képviselője kézbesítette Görgey
Artúrnak, a magyar fősereg ideiglenes fővezérének Kossuth Lajos
kormányzóelnök 1849. április 15-én "baráti bizodalomban" írott
magánlevelét. A saját kezű levélben Kossuth tudatta Görgeyvel, hogy
hadügyminiszternek fogja kinevezni. Egyben azt is közölte, hogy az új
hadügyminiszter miképpen rendezze a sereget, a függetlenségi
nyilatkozat közös "akarattali keresztülmenetelét" adva tudtára, azzal a
reménnyel, hogy "az a hadseregnél jó benyomást teend". Mindezen túl
"Buda bevétele iránti óhajtását" is kifejezte.
Kossuth ez utóbbi kívánsága nem érhette meglepetésként a magyar
fővezért és vezérkarát. Az április elején meginduló tavaszi hadjárat elején
Kossuth mindvégig a hadsereg mellett volt. A honvédseregnek sikerült a
fővárosba és annak közvetlen közelébe visszaszorítania Windisch-Grätz
császári-királyi főseregét. Ezt követően az április 7-én Gödöllőn tartott
haditanácson Kossuth azzal a javaslattal állt elő, hogy a magyar
hadsereg intézzen frontális támadást a császári-királyi főerők ellen, s így
vegye vissza az ország fővárosát az ellenségtől. Görgey és tábornokai
viszont arra figyelmeztették Kossuthot, hogy egy ilyen küzdelem
eredménye legalább is kétséges. Ezért azt javasolták, hogy a tavaszi
hadjárat második szakaszában az elsőben már bevált haditervet
kövessék. Tehát: kisebb erőkkel kössék le az ellenség főerőit, a nagyobb
résszel pedig kerüljék meg azt, s így kényszerítsék a főváros kiürítésére
és feladására. Kossuth elfogadta, s április 9-én már levélben közölte is az
Országos Honvédelmi Bizottmánnyal "azon tervet, mely Budapest
visszafoglalására dolgoztatott".

Kossuth Lajos a Honvédelmi Bizottmány elnöke

Mi magyarázta Kossuth e "vonzalmát" a főváros iránt? Elsősorban

külpolitikai indokok. 1849 kora tavaszán ugyanis olyan hírek terjedtek el,
hogy Ausztria és a Piemonti-Szárd Királyság Brüsszelben tartandó
kongresszuson fogja rendezni az olasz kérdést, tehát a Habsburg-
monarchia észak-itáliai birtokainak sorsát. Kossuth attól tartott, hogy "ha a
főváros siettetett visszavételével impozáns állást nem veszünk", a
kongresszus "az olasz ügyelvet a mi rovásunkra találja kiegyenlíteni".
Magyarul: Ausztria észak-itáliai birtokainak átengedése fejében szabad
kezet kap Magyarországon. Kossuthnak ezt az aggodalmát csak
növelhette az, hogy az 1849. február 26-27-i kápolnai magyar vereség
után, március 4-én I. Ferenc József alkotmányt adott népeinek, s ebben
az okkupált alkotmányban - csak úgy mellékesen - részekre darabolta
Magyarországot. Kossuth ekkor határozta el, hogy az első komoly katonai
sikerek után az országgyűléssel kimondatja az ország függetlenségét és
a Habsburg-ház trónfosztását. A döntés szükségességét azzal indokolta
az országgyűlés előtt, hogy Magyarország csak akkor számíthat
diplomáciai elismerésre az európai hatalmak és az Amerikai Egyesült
Államok részéről, ha kimondja függetlenségét. Amikor ez 1849. április 14-
én megtörtént, merőben újhelyzet állt elő. Magyarország a fegyveres
önvédelem teréről a függetlenségi harc terére lépett. Egy olyan térre,
amelyen csak győzni vagy vereséget szenvedni lehetett, kiegyezni nem.
A függetlenség kimondásakor az országgyűlés nem egy létező állapotot,
hanem egy követelményt fogalmazott meg. Egy olyan követelményt,
amelyet a hadseregnek kellett valóra váltania. Tehát: fel kellett
szabadítania az ország egészét s az ország szuverenitását szimbolizáló
fővárost; Budát (és vele Pestet).

Windisch-Grätz császári táborszernagy

Az április 19-i nagysallói magyar győzelem utána Windisch-Grätzet a

fővezéri tisztben felváltó Ludwig Welden táborszernagy elhatározta Buda
és Pest feladását. Ám nem a fősereg egészével indult meg a nyugati
határszél felé. Buda várában mintegy 5000 főnyi védősereget hagyott
hátra Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy vezetésével és igen
komoly tüzérséggel, Josip Jellasic altábornagy kb. 15000 főnyi I.
hadtestét pedig a Duna jobb partján délnek indította, s arra utasította,
hogy adandó alkalommal kísérelje meg Buda felmentését.
Komárom 1849. április 26-i felmentése után a magyar fővezérségnek
döntenie kellett arról, hogy merre folytassa tovább a hadműveleteket.
Görgey a Duna jobb partján, Bayer József ezredes, a vezérkari főnök
pedig a bal parton, Pozsony irányába akart tovább támadni. Velük
szemben Klapka György vezérőrnagy, a tavaszi hadjárat tervének egyik
kidolgozója Buda ostromát indítványozta. Klapka több érvet is
felsorakoztatott. Mindenekelőtt azt hozta fel, hogy a magyar fősereg a
Buda alatt hagyott erők nélkül nem elég erős egy újabb támadásra.
Másodszor azzal érvelt, hogy amíg Buda osztrák kézen van, sem a Duna
vonalát, a legfontosabb vízi közlekedési utat, sem pedig a Dunán
átvezető egyetlen állandó hidat, a Lánchidat nem használhatja a magyar
sereg. Ez utóbbi komoly fennakadásokat okozhat az utánpótlás
szállításában. Emellett Klapka kérte Görgeyt, engedjen Kossuth
kívánságának, "nehogy az új baráti frigy újra felbomoljon". (Kossuth
ugyanis Gödöllőn összetegeződött Görgeyvel.)
Az ostrom mellett szóltak azok a hírek is, hogy Buda vára kevéssé
védhető (1849 januárjában még valóban az volt), a várőrség demoralizált,
az ott szolgáló olasz és lengyel zászlóaljak csak az alkalmat várják az
átállásra, s így az ostrom nem fog soká tartani. Nem feledkezhetünk meg
arról, hogy a tavaszi hadjárat terve is arra a feltételezésre épült, miszerint
a főváros felszabadításában a Bem által Erdélyből kihozott és a
Délvidékről felvezénylendő erők is részt fognak venni. Ennek a 10-15.000
főnyi erősítésnek a beérkezésére mindenképpen szükség lett volna
ahhoz, hogy a tavaszi hadjáratban súlyos veszteségeket szenvedett
honvédsereg újabb támadásba kezdhessen. Az ostrom mellett tehát
egyszerre szóltak politikai és katonai érvek.

Klapka György vezérőrnagy

Jó döntés volt-e az ostrom elhatározása? Katonailag: igen. A fentiek

között volt ugyanis egy olyan érv, amely mindennél jobban befolyásolta a
döntést, s meghatározta a magyar fősereg cselekvési lehetőségeit: a két
fél erőinek aránya. A tavaszi hadjárat folyamán a magyar fősereg
részenként verte meg a császári-királyi főerőket, s kényszerítette őket a
Dunántúl és a Felvidék kiürítésére. Ám ezekkel a győzelmekkel mintegy
egy helyre összpontosította az eddig egymástól többnapi távolságra
csatázó császári-királyi hadtesteket. A Bécs előterében összpontosított
császári-királyi hadsereg május 1-jén - a Jellasic-hadtest nélkül - 75.633
főt számlált, s ebből ténylegesen is hadra fogható volt 54443 fő. Ennek az
igen jelentős hadseregnek 237 tábori lövege volt. Görgey erői Komárom
felszabadítása előtt, a Pest környékén hátrahagyott csapatokat is ide
számítva, 45.372 főt és 183 löveget számláltak. Ebben az adatban
azonban még csak részben szerepelnek az igen véres április 19-i
nagysallói és egyáltalán nem találhatók meg az április 26-i komáromi
csata veszteségei. A bányavárosokba kikülönített erők miatt is le kell
vonnunk további 2000 főt. A komáromi erődből elvileg ki lehetett vonni
mintegy 5.000 főt és néhány, lőszer híján lévő üteget, ez azonban még
mindig nem egyenlíthette ki az ellenség erőfölényét. A komáromi
csapatok többsége nem rendelkezett tényleges harctéri tapasztalatokkal,
mert addig csak az erőd öles falai között szolgált. Ez pedig azt jelentette,
hogy a magyar fél minden tartalék mozgósításával is legfeljebb számban
egyenlő erőket vonultathatott volna fel az újabb támadásnál. Ez azonban
csalt matematikai lehetőség volt, hiszen a budai várőrség és a Jellatit-
hadtest miatt a magyar hadvezetés nem tehette meg, hogy minden
mozdítható erejét a császári-királyi hadsereg üldözésére fordítsa. Buda
osztrák birtoka miatt azonban számolnia kellett az utánpótlás már eddig is
tapasztalható akadozásával. Buda ostromzárát már csak azért sem
lehetett feloldani, mert a Jellasic-hadtest feladatáról a magyar
vezérkarnak nem voltak pontos információi, s elképzelhető volt az is, hogy
a Bécs ellen induló fősereg hátában Jellasic visszafordul, s felmenti a
budai várőrséget. Ezért a haditanács úgy döntött, hogy csak a hadsereg
kiegészítése és a Délvidékről ígért erősítések beérkezte után kezd újabb
támadásba.

A közhiedelemmel ellentétben a császári-királyi hadsereg egyáltalán nem

volt olyan rossz állapotban április végén, hogy üldözése gyors
győzelmeket hozhatott volna. A legtöbb csapást szenvedett Jellasic-
hadtest dél felé tartott. A második legtöbbször harcoló hadtest, gróf Franz
Schlik altábornagyé, minden ütközetben jól megállta a helyét. Döntő
vereség egyedül Wohlgemuth altábornagy frissen szervezett hadtestét
érte Nagysallónál. A többi csatában a császári-királyi hadtestek
rendezetten hagyták el a harcteret. Sőt, április 26-án Komáromnál egy
frissen összeszedett császári-királyi lovasdandár csaknem legázolta
Klapka tábornok csapatait.
A magyar hadvezetés a felderítési adatok alapján mintegy 40-45.000
főnyi ellenséges hadsereggel számolt Bécs előtt, s további 12.000 fővel
Stájerországban. Egy 5-6.000 főnyi hadosztály csatlakozását is várta.
Kossuth szintén tisztában volt az ellenség fennmaradt erőfölényével.
Ezért írta Görgeynek május 8-án, hogy Buda bevétele után csak akkor
kell újabb támadást indítani, " legalább 50.000-et fordíthatunk magára
ezen expedícióra".
Más kérdés, hogy mind Klapka, mind Kossuth már az ostrom
elhatározásakor mindent megtettek annak érdekében: ha a döntés
rossznak bizonyulna, ne őket terhelje a felelősség. Görgey Klapkát
felkérte, hogy utazzon Debrecenbe, s ott vegye át helyetteseként a
hadügyminiszteri tárcát. Klapka a fővároson áthaladva megszemlélte az
erődöt, s három levélben is figyelmeztette Görgeyt az ostrom várható
nehézségeire. Ám arra is ügyelt, hogy Görgey ezeket csak akkor kapja
meg, amikor hadseregével Buda alá ért. Kossuth nagy derűlátással úgy
vélte, hogy Aulich Lajos tábornok hadtestének egy része is elegendő lett
volna a vár elfoglalására. E véleményét aztán szemrehányások
kíséretében Görgeyvel is közölte.

Poeltenberg Ernő ezredes

A Komáromnál álló három hadtestből a Poeltenberg Ernő ezredes

vezette VII. hadtest két hadosztályát Győrbe, a Rába-vonalra indították,
az I. és III. hadtestek pedig Buda alá indultak.
Az ostrom elhatározásakor a magyar haditanács a beérkező hírek alapján
azzal a lehetőséggel számolt, hogy a demoralizált várőrség - a magyar
hadsereg óriási túlerejét meglátván - esetleg harc nélkül feladja a várat.
Buda ugyanis egyáltalán nem volt komoly erődítménynek mondható. A
környező magaslatokról be lehetett lőni a várba, a vár előtt nem voltak
előművek, amelyek a várfalak megközelítését és megrohanását
megnehezítenék. A várban nem volt kút, s a várőrség vízellátását egy, a
Vízivárosban, a Lánchíd budai hídfőjénél lévő szivattyútelep biztosította.
Csak ezzel magyarázható, hogy a magyar fővezér nem hozott
ostromágyúkat a vár alá. A várparancsnok, Heinrich Hentzi von Arthurm
vezérőrnagy azonban egyike volt a császári-királyi hadsereg műszakilag
legképzettebb tisztjeinek. Egy svájci eredetű család sarjaként 1785.
október 24-én született Debrecenben. Apja a császári-királyi
hadseregben szolgált, s magyar nőt vett feleségül. 1804-ben került
hadapródként a császári-királyi mérnökkarba. 1841-ben lett ezredes,
1842-ben a mérnökkartól az utászkarhoz helyezték át. Itt lett vezérőrnagy
1847-ben. 1848-ban a péterváradi várőrség parancsnokává nevezték ki,
de 1848 októberében gyanússá vált viselkedésével. Mivel a magyar
kormányzat indokoltan tartott attól, hogy Hentzi át akarja játszani a várat a
szerb felkelők kezére, decemberben Pestre rendelték. A főváros
kiürítésekor ott maradt, s szolgálattételre jelentkezett a bevonuló császári-
királyi csapatoknál. Windisch-Grätz a budai vár parancsnokává nevezte
ki, s megbízta annak megerősítésével. E feladatának igyekezett eleget
tenni. A bástyákat és falakat kijavíttatta, a vízmű védelmére egy cölöp
védművet építtetett, melyet összekötött a Lánchíd budai hídfőjével, a
falakon és a védművekben 85 (más forrás szerint 92) löveget helyezett el.
A várőrség gyalogságát a lombardiai kiegészítésű, olasz legénységű 23.
(Cecco-pieri-) gyalogezred 1. zászlóalja, a galíciai kiegészítésű, ukrán és
lengyel legénységű 12. (Vilmos-) gyalogezred 3. zászlóalja, valamint két
horvát legénységű alakulat, az 1. báni határőr ezred 3. zászlóalja és a 10.
varasd-körösi határőrezred 3. zászlóalja alkották. Ehhez járult a bukovinai
kiegészítésű, román és lengyel legénységű 1. (János főherceg-)
dragonyosezred alezredesi 1. százada, valamint különböző tüzér-, utász-,
szekerész- és egyéb csapat.

Előkészületek az ostromra :

Aulich Lajos vezérőrnagy, aki a gödöllői hadművelet megkezdése óta a

II. magyar hadtesttel és az Asbóth-hadosztállyal a Pest előtti táborban állt,
április 24-én küldte be az első alakulatokat Pestre a rend fenntartására. A
hadtest nagy része azonban továbbra is a cinkotai és környéki táborban
maradt, mert Aulich nem akart ürügyet adni Hentzinek arra, hogy Pestet
és a Lánchidat lerombolja.
Április 29-én Görgey utasította Aulichot, tegyen előkészületeket Adonynál
a Dunán történő átkeléshez úgy, hogy 3-án a Csepel-szigetről
megkezdhesse a hídverést a jobb partra, s ezáltal a Székesfehérváron
állomásozó ellenséges csapatokat sakkban tartva, hozzájárulhasson a
Budán történő rajtaütés sikeréhez. A hírek szerint a Sváb-hegyet is
tüzérséggel szállták meg, s védelmi állapotba helyezték, Jellasic pedig
erősítésekkel Budára akart vonulni. Görgey ugyanezen a napon a Kmety-
hadosztályt is Budára irányította. Aulich április 30-án meg is kezdte a
hídverési munkálatokat. Május 1-jén jelentette Görgeynek, hogy aznap
estére a híd elkészül. Május 2-án tudatta, hogy két zászlóaljat átszállított
Ercsibe a hídverés fedezésére. Maga a hadtest Szigetújfalunál ütött
tábort; Pestet két zászlóalj, két lovasszázad és egy fél 6 fontos
gyalogüteg őrzi. Május 3-án már azt jelentette, hogy a híd különböző
nehézségek miatt csak május 4-én délre készülhet el. Ugyanezen a
napon azt is közölte Görgeyvel, hogy ha a híd nem készülne el időre,
még aznap éjjel áthajózza egész hadtestét a Duna jobb partjára.
 Aulich Lajos vezérőrnagy

A Kmety-hadosztály április 29-én délután 3 órakor érkezett Esztergomba.

Innen - Görgey utasítását véve - május 1-jén Dorogra, 2-án Csabára, 3-án
Ürömre és 4-én Budára ért. Az I. és III. hadtest zöme szintén 4-én
érkezett Buda alá, de 3-án az I. hadtest néhány huszára már megjelent
Budán a Krisztinavárosban a templom előtti téren.
A Buda alá felvonuló magyar sereg északi részén a Kmety-hadosztály állt
a Vízivárosban, nagyjából a mai Margit híd vonalában. Ehhez csatlakozott
a Kálvária-hegy és a Kis-Sváb-hegy közötti szakaszon Knezic Károly
tábornok III. hadteste. A Kis-Sváb-hegy és a Kis-Gellért-hegy között
Nagysándor József tábornok I. hadteste foglalt állást, a Kis-Gellért-hegy
és a Duna közötti szakaszt Aulich Lajos II. hadteste tartotta megszállva. A
zároló erők - a II. hadtesthez tartozó Szelzulits-hadosztály kivételével - a
Duna jobb partján foglaltak állást. A magyarok megkezdték a tábori
lövegek telepítését a környező magaslatokra, a Gellért-hegyre, a Nap-
hegyre, a Kis-Sváb-hegyre és a Kálvária-hegyre. A legközelebb, 6-700
méternyi távolsága a Nyárs-hegyi (Nap-hegyi) üteg állt a várfalaktól.

Az ostrom:

Görgey május 4-én egy hadifogoly tiszt, Adalbert Stefan vértes főhadnagy
útján megadásra szólította fel Hentzit, s becsületes hadifogságot kínált
cserébe. Levelében csípős megjegyzéseket tett "az úgynevezett budai
várra", amelynek védelme igazi Don Quijote-i feladat. Egyben közölte,
hogy Pest felől nem fogja ostromolni a várat, s hozzátette: ha Hentzi
ennek ellenére lövetné Pestet vagy szétrombolná a Lánchidat, a vár
bevétele után az őrség nem számíthat kegyelemre. Hentzi hasonlóan
csípős stílusban közölte, hogy Buda 1849 januárjában, Görgey gyors
elvonulása idején még tényleg nem volt erősség, de azóta azzá
alakították át, "melynek szerencséje lesz Önnek a leghatározottabban
ellenállni". Felszólította Görgeyt, hogy hagyjon fel a vár lövetésével, mert
kénytelen lesz Pestet hatalmas ágyútűzzel támadni.
Görgey az ajánlattétellel egy időben, annak nyomatékául - a hadi
szokásoktól némileg elütő módon - elrendelte a vár lövetését, s utasította
Kmety György ezredest, hogy nyomuljon előre a Lánchíd közelében lévő,
cölöpsánccal ellátott vízvédműhöz, s próbálja meg azt felgyújtani. A
Kmety-hadosztály reggel 8 órakor indult el Ürömről Óbudán át Budára.
Óbuda előtt már óriási tömeg fogadta a katonákat, amely a legnagyobb
diadallal fogadta őket. A tömeg akkora volt, hogy a csapatok alig tudtak
előrejutni. Mindenhonnan szólt a zene, borral, sörrel és sült hússal
traktálták a katonákat. "Isten hozott benneteket! Éljen a haza! Éljen a
magyar hadsereg! hangzott utca hosszant minden ablakból, minden
kapuból, minden boltból, mintha az utca kövei is megelevenedtek volna,
akkora volt az örömrivalgás! Oly határtalan a lelkesülés" - írta
emlékiratában Hatala Péter. "Mi, tüzérek voltunk a legfiatalabbak,
tizenhat, tizenhét éves bajusztalan diákok... Jaj de fiatalkák! Eszem a
lelküket, hangzott felénk, meg-megcirógatták poros arcunkat."

A hadosztály déli fél 12-kor érkezett a Bomba (Batthyány) térre, s délben

itt kapta a parancsot a vízvédmű elfoglalására. Kmety a parancsnak
megfelelően a két, a délvidéki harcokban edződött 10. és 33.
zászlóaljakkal, valamint két 6 fontos löveggel indult a vízvédmű ellen. A
33. zászlóaljat tartalékban hátrahagyta a Király-hegy (ma Bem József)
téren, ő maga pedig a 10. zászlóaljat és a két löveget a vízvédmű felé
vezette. A támadókat a Halászbástya és a József-bástya védői oldalról, a
Vízi-kapu melletti bástya ütegei szemből lőtték. (Egy honvédtüzér
visszaemlékezése szerint a várlövegek a roham során nem nyitottak
tüzet. ) A 10. honvédzászlóalj katonái elérték a vízvédmű cölöpműveit, de
a védők kartács- és puskatüze következtében visszavonulni voltak
kénytelenek. Az első tüzelésre a zászlótartó esett el, a zászlót elkapó
Thurzó Miklós századosnak pedig a bal vállperecébe fúródott a golyó. A
rohamban maga Kmety is megsebesült. A zászlóalj visszavonulás közben
felbomlott, a katonák egy része a környező házakban keresett
menedéket. Ezután az Üchtritz Emil őrnagy vezette dandár röppentyűkkel
és a 3. 6 fontos gyalogüteggel lövette a védművet. Kmety megismételte a
rohamot a 33. zászlóaljjal is, de ez is kudarcot vallott. Ezután Üchtritz a
10. zászlóalj megerősítésére küldte a 45. zászlóaljat, ám az ellenséges
tűz miatt az újabb támadás nem tudott kibontakozni. A vadászok, a 23.
honvédzászlóalj és a 2. besztercebányai zászlóalj szintén
megpróbálkozott a rohammal, de sikertelenül. Kmety tett még egy
kísérletet, majd jelentette Görgeynek, hogy a vízvédmű bevételét
lehetetlennek látja, mert az ellenséges lövegek széltében pásztázzák a
hozzá vezető utat.
A veszteségek súlyosak voltak: a 10. honvédzászlóalj egyharmada vált
harcképtelenné, a vadászok 45 főt veszítettek. A honvédekre a várból is
lőttek, az egyik bomba a 45. honvédzászlóalj tömegébe csapott le,
néhányan elestek, a zászlótartónak mindkét lába térdben eltört, sokan
megsebesültek, s még egy kémény is a zászlóalj katonái közé dőlt. A
katonák ekkor azt a parancsot kapták, hogy igyekezzenek a házak
rejtekében a vár közelébe jutni, s a háztetőkről lőni az őrséget. A
háztetőkön szükséges rések törésére fejszéket és csákányokat a városi
szertár feltörése árán szereztek, de közben folyamatosan lőtték őket, s
ismét néhányan elestek. Éjszakára a katonák a vár bástyáinak közelében
húzódtak fedezékbe.
Görgey utasítására a környező hegyeken öt üteget helyeztek el. A
Kálvária és a Kis-Rókus-hegyen egy-egy 7 fontos taracküteg (összesen
11 löveg), a Kis-Sváb-hegyen az 1. 12 fontos üteg (7 löveg), a Nyárs-
hegyen egy fél röppentyű üteg (4 állvány), a Gellért-hegyen pedig egy 6
fontos üteg (7 löveg) állt fel. Ezek délután 2 órakor kezdték el lőni a várat.
A vártüzérség viszonozta a tüzet, s elhallgattatták a Kis-Rókus-hegyen és
a Nyárs-hegyen lévő ütegeket. A Kis-Sváb hegyen lévő 12 fontos, a
Gellért-hegyi 6 fontos és a Kálvária-hegyi taracküteg akadálytalanul
folytatta működését. Két, a Gellért-hegyről kilőtt lövedék a váron
átröpülve, a Lánchíd oszlopán megpattant, s a vízvédműbe csapott be.
Hentzi ezt Pest felől kilőtt lövedéknek vélte, s ezért elrendelte Pest
lövetését, amely este 8 órától 10 óráig folyt.

Görgey Artúr tábornok, a magyar seregek ideiglenes fővezére

A vízvédmű elleni támadás kudarca után nyilvánvaló lett, hogy a vár gyors
bevételére nincs remény. Görgey tehát írt Guyon Richárd tábornoknak, a
komáromi vár parancsnokának, hogy küldjön ostromágyúkat Buda alá.
Guyon május 6-án útnak is indított négy 24 fontos és egy 18 fontos
ostromlöveget, s ezek május 8-án meg is érkeztek. Közben Görgey
elrendelte a Nap-hegyen a réstörő, illetve emellett egy leszerelő üteg
állásának kiépítését. A leszerelő üteg feladata a réstörő üteg fedezése
volt a várlövegekkel szemben. Az ütegállások május 14-ére lettek
nagyjából készen, s 15-érői 16-ára virradó éjjel vontatták be ide a
lövegeket.
Május 5-én a magyar haditanács úgy döntött, hogy a Nyárs-hegyen egy
leszerelő üteget állítanak fel, s ettől balra fogják elhelyezni a réstörő
üteget. Emellett Görgey utasította a tüzérséget, hogy folyamatosan lőjék a
várat, s igyekezzenek azt több ponton felgyújtani. Az egyes hadtestek azt
az utasítást kapták, hogy minden nap sötétedés után négy-négy, a
Kmety-hadosztály pedig két századot vezényeljen ki a várőrség
nyugtalanítására. A könnyebb közlekedés és utánpótlás érdekében május
7-én az Ercsinél és Ráckevénél álló hajóhidat felvontatták a Csepel-
szigethez. Május 15-én este Hentzi a Lánchíd-hídfőből négy kővel terhelt
és három gyújtóhajót engedett le a Dunán a hajóhíd lerombolására, ám
ezeket a Rochlitz Béla főhadnagy vezette utászok elsüllyesztették.
Maga Görgey május 6-án Kossuth Lajoshoz írott levelében úgy vélte: "A
vár bevétele csak úgy sikerülhet legrövidebb idő alatt, legkevesebb
emberveszteség mellett, ha a vízi gépeket Pest részéről bombák és
gránátok s röppentyűk által összeromboljuk, minek következtében a víz
hiánya engedékenyebbé tehetné az ellenséget - átallottam volna ugyan
ezt legelőre javasolni, Pest városa bombáztatásától tartván, de minthogy
az esküszegő Hentzi tábornok minden ok nélkül úgyis már bombáztatja a
szép várost, a kár ugyanegy, a jó eredmény ellenben biztosabban
várható, ha Pest részéről is ostromoljuk."

A Pest felőli ostromra valóban történt előkészület, de miután Hentzi

eleinte nem foglalkozott a réstörő üteg építésével, ellenben annál inkább
igyekezett beváltani Pest lövetésére vonatkozó fogadalmát, ezt rövid időn
belül feladták. Hentzi május 4-étől kezdve szinte minden nap lövette
Pestet. Különösen május 9-én és 13-án zúdított élénk tüzet Pestre, s
ennek során megsemmisült az Al-Duna-sor gyönyörű klasszicista
épületegyüttese.

A várőrség lőtt mindenre, ami mozgott. Emiatt a táborban nem lehetett

nagyobb csoportokat alkotni. A 65. zászlóalj katonáit egyszer borosztás
közben érte a tüzérségi támadás, de szerencsére csak néhány borral telt
bográcsot ütöttek szét a golyók. A tűz viszonzásával a magyar fél sem
maradt adós. Görgey a Sváb-hegyen lévő főhadiszállásra vitette a gellért-
hegyi csillagvizsgáló három nagy távcsövét, s tisztjei ezeken figyelték a
várfalakon történteket. Emellett egy óriási bádog szócsövet is csináltatott.
Valahányszor Hentzi és kísérete feltűnt a bástyákon, Thót Antal táborkari
százados öblös hangján a szócsövön át utasította Barla Károly
főhadnagyot, a Kis-Sváb-hegyen lévő üteg parancsnokát, hogy melyik
falszakaszt vagy bástyát lövesse.

A május 5-16. közötti előkészítő szakaszban az ostromsereg sem maradt

tétlen. Május 5-én az alkonyati órákban Kmety csapatai ismét
megközelítették a vízvédművet, mire Hentzi elkezdte bombáztatni a
Vízivárost. Erre a magyarok visszavonultak, de hat ház leégett. Május 6-
án éjjel a Kmety-hadosztály vadászai közelítették meg a várfalakat, s
nyugtalanították az őrséget.
Állítólag a magyarok május 9-én éjjel 10 órakor döntő támadást akartak
indítani a vár ellen, ezt azonban Hentzi újabb és újabb bombázásai
megakadályozták. A támadási szándékot egy átszökött honvéd (volt
császári-királyi) tüzér árulta el. Nagysándor vezérőrnagy valóban
javasolta a döntő rohamot, de ezt Görgey azzal utasította el, hogy egy
hiábavaló támadás felér egy vesztett csatával, s az ellenség feltételezhető
elszántsága mellett a jó eredmény mindenesetre problematikus. "A
bátrakat lelövik, a gyávák elfutnak, aztán az erőd bevehetetlenségét
hirdetik."

Május 11-én Hentzi elrendelte, hogy hajtsanak végre kitörést a vízivárosi

kórházakban lévő osztrák sebesültek és betegek kimentése érdekében.
Az első kísérletet a 10. honvédzászlóalj visszaverte, ám amikor a császári
királyi csapatok reggel 7 órakor nagyobb erőkkel megismételték azt, már
sikerrel jártak. Ehhez az is hozzájárult, hogy az őrálló századok
meglehetősen hanyagul látták el a szolgálatot. A kiszabadítottak közül a
szolgálatképeseket beosztották a várőrségbe - aminek az illetők aligha
örültek.
Május 11-ről 12-re virradó éjjel a réstörő üteg munkálatainak fedezésére a
Kmety-hadosztály és a II. hadtest csapatai hajtottak végre nagyobb
arányú vállalkozást a vízvédmű ellen, ám a támadás a tüzérségi tűzben
ismét összeomlott.
Május 13-án délelőtt a magyar fél tétlen maradt. Hentzi már abban
reményleedett, hogy felmentő sereg közeledik a várhoz, ám a délután
folyamán a magyar ütegek erőteljes tüzet zúdítottak a várra. Hentzi
részint ennek viszonzására, részint azért, hogy a közeledő császári-királyi
felmentő sereget szorult helyzetéről értesítse, ismét irtózatos tüzet
zúdított Pestre és a Vízivárosra.
Ugyanakkor - érthetetlen módon - szinte semmilyen figyelmet nem
fordított a magyar réstörő és bombavető ütegek építésére. Május 15-ére
elkészültek az új ütegállások. A magyar tüzérség állása most így alakult:
A Kálvária- és a Kis-Rókus-hegyen egy-egy 7 fontos taracküteg
(összesen 12 löveg); a Nagy-Rókus-hegy alján, a téglavetőnél az 1.
mozsárüteg (2 löveg); a Kis-Sváb-hegyen az 1. 12 fontos üteg (7 löveg);.
a Nyárs-hegyen egy leszerelő üteg (8 löveg), egy réstörő üteg (5 löveg)
és egy fél röppentyűüteg (4 állvány), a Gellért-hegyen pedig két 6 fontos
üteg (10 löveg) és a 2. mozsárüteg helyeztetett el.

Május 16-án végre megkezdték munkájukat az ostromlövegek, s

másnapra rést lőttek a Fehérvári-rondellától délre lévő falszakaszon. Az
estig tartó lövetés során egy lövedék meggyújtotta a várpalota tetőzetét.
Hentzi másnap bosszúból ismét Pestet lövette. Görgeyt ez annyira
felháborította, hogy elrendelte: május 17-éről 18-ára virradó éjjel a
csapatolt indítsanak erőltetett felderítést a vár ellen, amely kellő siker
esetén tényleges támadásba mehet át.
A támadás azonban kudarcba fulladt. Egyrészt a csapatok csak nagy
nehézségek árán juthattak a falak közvetlen közelébe, mert a helyőrség
még korábban különböző terepakadályokat helyezett el. Másrészt a rést
még nem lehetett megmászni, a honvédek által vitt létrák pedig túl rövidek
voltak. Az I. hadtest a Krisztinaváros kertjein át nem találta meg az utat a
réshez, s mire a helyes támadási irányba jutott, kihajnalodott, s a
várőrség kartács- és golyózápora, valamint gránátjai elől kénytelen volt
visszavonulni.
A III. hadtest feladata az volt, hogy a vár északi, rövidebb arcvonalát
létrákkal mássza meg, s próbáljon meg betörni. Az itt védekező báni
határőrök azonban visszaverték a támadókat, akik 34 halott és 21 létra
hátrahagyásával voltak kénytelenek visszavonulni. A 65. zászlóalj mögött
az ellenséges tüzérség felgyújtotta a fő támaszpontjukul szolgáló házat, s
a katonák a nyílt téren, az égő ház és a városfal között voltak kénytelenek
menekülni. A 9. zászlóalj azt a feladatot kapta, hogy az Attila út vár alatt
lévő házainak ablakaiból és padlásairól lője a védőket, hogy a többiek
támadását elősegítse. A hadtest többi zászlóaljai a házakban
gyülekeztek, s minden zászlóalj két százada a létrákat vitte a
támadáshoz. A rövid létrák miatt a támadás itt is sikertelen maradt, s a
csapatok visszavonultak. A 9. zászlóalj katonái azonban annyira
belemelegedtek a lövöldözésbe, hogy nem vették észre a visszavonulást,
parancsot pedig nem kaptak. Így aztán a katonák az elkövetkező napot a
házakban lapulva töltötték, mert alighogy valamelyikük kidugta az orrát, a
várfalakon lévő határőrök már lőttek is rá.
A II. hadtest és a 15. hadosztály csapatai a vízvédmű ellen intéztek
sikertelen támadást. Kmety csapatai szintén a vízvédművet támadták; a
hadosztály négy oszlopban nyomult előre, s éjjel 1 órától hajnali 4 óráig
lőtte a védőket, majd visszavonult.
A támadás kudarcához alapvetően hozzájárult az egységes vezetés
hiánya és a rosszul megfogalmazott támadási terv (ti.: senki sem tudta,
hogy a látszattámadás mikor mehet át valóságos támadásba). A
veszteséget külön érzékennyé tette, hogy az I. hadtest táborkari főnöke,
Kleinheinz Oszkár őrnagy a visszavonulás során ellenséges golyótól
találva elesett.

A május 17-18-i éjszakai roham kudarca után Görgey elrendelte, hogy

minden éjjel hadtestenként négy-négy (a Kmety-hadosztályból két)
század nyugtalanítsa a védőket éjjel 2 óráig.
Hentzi először érzékelte, hogy az ostrom komolyra fordult. Május 18-án
megpróbálta eltorlaszoltatni a rést, de az éjszakai felhőszakadás elvitte az
egész torlaszt. Május 19-én a réstörő üteg ellen egy leszerelő üteget
állíttatott fel a Fehérvári-rondellán, s sikerült is egy 18 és egy 24 fontos
löveget ideiglenesen elnémítania, de a rés egyre tágult. Ezen az éjjelen
ismét kísérletet tett a rés eltorlaszoltatásra, de az erős magyar puska- és
ágyútűzben a császári-királyi utászok nem tudtak komoly munkát végezni.
Ugyanakkor a magyar II. hadtest egyik utászosztaga a Várkert
kerítésfalához épült egyik házon át utat tört a Várkertbe, s egy
honvédszázad ott befészkelte magát. Az ezen falszakaszt védő
Ceccopieri-zászlóalj hiába intézett ellenlökést, a honvédek megtartották
állásaikat. A Kmety-hadosztálynak a vízvédmű fölött uralkodó házak egy
részét sikerült elfoglalnia, s onnan hatásos puskatüzet zúdíthattak ennek
védőire is.
Május 20-án Hentzi ismét megpróbálta eltorlaszoltatni a rést, s a munkák
során Pollim mérnökkari századost egy 24 fontos ágyúgolyó megölte.
Helyébe Gorini százados lépett, s az ő vezetésével egy 1,7 méter
vastagságú rögtönzött mellvédet építettek a 18 méter széles rés tetején;
magát a rést az I. rondella hat lövege tűz alatt tarthatta.

A döntő roham:

Görgey május 20-án kiadta az utasítást a vár bevételére. A döntő

rohamnak hajnali 3 órakor kellett megindulnia, miután valamennyi löveg
össztüzet ad a várra. A rés ellen az I. hadtest zászlóaljai indultak
rohamra. A II. hadtest déli irányból indult rohamra, a III. hadtest az északi
várfalat, a Bécsi kaput és az Esztergomi rondellát rohanta meg. Kmety
hadosztálya azt a feladatot kapta, hogy foglalja el a vízvédművet,
tartalékát pedig a Bomba téren állítsa fel.
A rohamjelet a 24 fontos mozsarak mellett elhelyezett röppentyűk hat
lövése adta meg hajnali három óra tájban. "Egyszerre megpendült
minden oldalon a dob, és iszonyú zúgással veré mintegy 300 az általános
rohamot, s mi mindnyájan Éljen a magyar! rivalgás közt rohanni kezdénk"
- írja első benyomásairól az I. hadtest soraiban rohamra induló Büttner
Emil.

A roham kezdetben csak nehezen bontakozott ki, mert a résnél a védők

nemcsak szemből, de oldalról is lőtték az ostromlókat. A rés elleni
rohamot személyesen Nagysándor József vezérőrnagy vezette. A tavaszi
hadjáratban még a fősereg lovasságának parancsnokaként szolgált,
április 7-én Kossuth tábornokká léptette elő. Április végén Klapka helyett
ő vette át az I. hadtest parancsnokságát, s ennek élén szolgált a
szabadságharc végéig.

Nagysándor a Driquet-dandár élén haladt. Ehhez tartozott a 28., a 44. és

47. honvédzászlóalj, amelyek közül a 47. zászlóalj haladt az élen. A
védők csak akkor vették észre a honvédeket, amikor azok már a résen
voltak. Itt azonban kemény fogadtatásban részesültek, s a támadás nem
tudott kibontakozni. Nagysándor a 39. (Dom Miguel-) gyalogezred
tartalékban lévő 3. zászlóalját rendelte a réshez, de ide sietett a 17.
honvédzászlóalj egy része is. Így végre sikerült elsöpörni a védőket, ám a
vérveszteség nem volt jelentéktelen. A rohamban elesett maga Burdina
őrnagy, a Dom Miguelek parancsnoka is. Az első zászlót Püspöky
Grácián, a 47. honvédzászlóalj néhány napja felesküdött zászlótartója
tűzte ki a várban.
 Nagysándor József vezérőrnagy

Egy másik hadoszlop, Nyeregjártó János dandárja Máriássy János

ezredesnek, az I. hadtest vitéz hadosztályparancsnokának vezetésével a
réstől jobbra indult rohamra. Itt a 19. és 34. honvédzászlóaljak
rohamoztak. Az ellenséges tüzérség és gyalogság hatókörén belül
szörnyű jelenetek játszódtak le. "Iszonyú volt itt, a bástya tövében nézni,
mint söpör le hármat, négyet is egyszerre a kartács, mint sodor el egész
sorokat az ellen túlfélrül lőtt ágyúgolyója, mint hasítja belüket, hordja el
kezét, lábát, fejét soknak az elpattogó gránát. - Lehetett itt látni elszakadt
kezet, lábat, koponyadarabokat heverni, a falazatok körül sok létrákrul a
lelőtt emberek belei csüngtek alá, sokrul a vér, velő csepegett, sokat az
ellőtt létra darabjai, sokat a bástyák alatt álló tömegekbe felülrül
zuhantatott égő kanócú és alul elpattogó gránátok, sokat az ágyúgömbök
által falbul kitört kő- és tégladarabok sújtottak agyon" - írta az ostrom után
néhány nappal anyjának a 17. honvédzászlóalj egyik közhonvéde. Ő
maga "látván, hogy itt a sokáig állás nemigen egészséges", visszamenni
pedig "a világ minden kincséért sem akarván", összeszedte minden
bátorságát, s egy közelben álló létrához rohant, amiről egy
kartácslövedék éppen előtte söpört le három honvédet; a vérük még ott
csepegett a fokokon. Felmászott a létrán, s egyszer csak a bástyán találta
magát. "Ide hogy juték fel, nem tudom" - vallotta be később. "Zúgott
körültem minden irányban az ágyú és puskagolyók, sivított a kartács, és
én bal kezembe fegyverem, véres kézzel és ruhával felérék a várfokra,
hová a már fent lévő bajtársaim is felsegítettek." Röviddel ezután egy
újabb ágyúgolyó elvitt három létrát; Máriássy ezredest a légnyomás
terítette le. Ezt látván, a csonka sebesültek kiáltásait hallván, a fal alatt
lévők annyira megrémültek, hogy futásnak eredtek. A falon fent lévő
mintegy 400 honvéd ordított, rimánkodott, hogy ne hagyják ott őket; a fent
lévő két zászlót lobogtatták. Végre Máriássy is magához tért, s
visszafordította a hátráló csapatokat. A tartalékban lévő 6.
honvédzászlóalj is előrerohant, neki "a már a létrákat döntögető
németeknek". Ezt látva a falszakaszt védő olasz bakák "magok is segíték
kapaszkodó bakáinkat".

Máriássynak tehát sikerült a várkerteken át két zászlóaljjal a rést védők

oldalába kerülni, s ezzel az ott rohamozók bejutását is elősegíteni.
Reggel 5 órakor Nagysándor József tábornok örömmel jelentette
Görgeynek, hogy a várban már kilenc zászlóalja van, s "ha az Isten is úgy
akarja, tartani fogjuk magunkat a várban". Aztán még kívülről ráírta a
levélre: Tizenegy zászlóalj van a várban. A falak megmászása és a várba
való bejutás mindennél erősebb benyomást gyakorolt a katonákra. Az
ostrom további részleteit az idézett közhonvéd már nem is tartotta
megörökítésre méltónak: "Elhagyva most a bástyákat, egyenként
szökdösénk egyik utcábul a másikba a keresztül-kasul repkedő golyók
között, míg végre a vár népét egyes csapatokban, részint lefegyvereztük,
részint halomra lőttük, szúrtuk és a többi, különösen a horvátokat." Egy
udvarban közel harminc, halomra lőtt olasz katonára bukkantak. Amikor
megkérdezték, ki bántotta őket, egyikük, aki még lélegzett, Armeedeutsch
nyelven felelt: "Spitzbub Krobót hat mich erschossen" ("Egy csirkefogó
horvát lőtt le"). Valószínűleg az olaszok nem akartak már harcolni, s ez
vezetett a tragédiához.

Az olaszok - amint látták a magyarok betörését - valóban több ponton

beszüntették a harcot, és megadták magukat. A 20. honvédzászlóalj
Andrássy Jenő főhadnagy vezette kis különítményét, amely a nádori
istállók környékén, a vár délnyugati részén, a Szent György tértől délre
létrákon és a fal réseibe szúrt szuronyokon mászott fel a várfalakra,
szintén "Evviva Ungheria" kiáltással fogadták, s letették a fegyvert. A
különítmény előbb a Sándor-palota felé vette útját, innen azonban olyan
tüzet kapott, hogy kénytelen volt visszavonulni a nádori istállókhoz. Csak
amikor erősítés érkezett, tudták kiszorítani onnan a védőket. A 49.
honvédzászlóalj szintén a várkert falán át tört be a várba. "De szemben
velünk áll egy erősebb ellenséges csapat a gyalogságból, mely
puskatüzeléssel fogadott, de csak egy decharge-t (sortüzet) adhatott. Mi
szuronyt szegezve rohantuk meg őket, s mondjam-e, hogy talán fele ott
maradt, a másik fele fel a várba menekült. Mi nyomultban utánuk
rohantunk. Fenn az Arzenál előtt egy ágyú kartáccsal fogadott bennünket,
de ezek is csalt egy lövést tehettek, a másik percben már ott feküdt
valamennyi, egy szakasz horvát katona is és az összes tüzérek. A
vezénylő tüzértiszt az én kardom elé került, s amikor már többé nem volt
kardjára szükség, leoldottam azt róla, és oda tűztem az én nagy kardom
mellé."

A 6. honvédzászlóalj ágyúfedezeten volt, de parancsnokát, Szalkay

Gergely századost úgy elkapta a harci hév, hogy a függelemsértés
kockázatát is vállalva, az első roham visszaverését látva, parancs nélkül
megindította alakulatát a falakhoz. Amikor odaért, a honvédek már a
várban voltak, ám a nádori istállók közül nem tudtak kibontakozni.
Szalkay rohamot vezényelt, s előbb a fegyvertárat, majd a Sándor-palotát
tisztította meg katonáival. Ezután a zászlóalj egy részét a vízvédmű felé
küldte, hogy fentről lövöldözve segítsék elő Kmety hadosztályának
támadását. A nádori kertekben lévőkre a Szent György tértől délre
található fegyvertárból nyittatott tüzet, majd a nádori (királyi) palotát
tisztította meg.

Rövidesen a II. hadtest katonái is behatoltak a várba a nyugati nagy

falközben lévő várkertnél. Itt a falakat létra híján egymás vállára állva
mászták meg a honvédek. A Ferdinánd-kapunál létrákon, a Duna felőli
keleti oldalon a megrongált fal törmelékein jutottak be a várba. Az itt
bekerített császári-királyi csapatok hamarosan letették a fegyvert. A 48.
honvédzászlóalj egy része, elunva a sikertelen kísérleteket, a résen tört
be a várba.
A 63. honvédzászlóalj katonái azt a feladatot kapták, hogy a
Krisztinavárosban a várfalhoz legközelebb eső házakban helyezzék el a
létrákat. Május 21-én éjfél után a zászlóalj katonái a nádori istállók felől
indultak rohamra. Míg a legénység egy része a létrákat támasztgatta a
falaknak, a többiek puskatűzzel igyekeztek lefoglalni az ellenség
lövészeit. A létratámasztók közül sebesültek meg a legtöbben. Amikor a
katonák megkezdték a felmászást, a császári-királyi csapatok már csak
gyéren mutatkoztak a bástyákon, mert a résen tömegesen betóduló
ostromlók miatt visszahúzódtak. A feljutó honvédek a házak fedezékében
bújtak meg, s amikor számuk pár száz főre növekedett, megindultak a
Szent György tér felé. A nádori palota ablakaiból még lőttek rájuk, ám
rövidesen egy másik rohamoszlop megrohanta és elfoglalta ezt az
épületet is. A zászlóalj a Szent György térről a Dísz térre, majd onnan a
Nándor-laktanyához vonult, ahonnan visszatért a Szent György térre.
Beniczky Alajos százados tanúsága szerint az alakulat a várban már nem
került tűzbe.
 Honvédek végső rohama a megbontott várfalon át

Nem volt könnyű dolguk a III. hadtest katonáinak sem. A 9. zászlóalj

katonái ismét az Attila utcai házakból lövöldözve biztosították a
rohamozók feljutását. Itt a 3., a 42. honvédzászlóalj, a 19.
(Schwarzenberg-) gyalogezred 3. zászlóalja, a 60. (Wasa-) gyalogezred
3. zászlóalja indult rohamra. Ők a Bécsi kaput és a szomszédos
falszakaszt mászták meg létrákon. 30 katona esett el, mire sikerült feljutni
a kapura, s aztán bejutnia várba. A létrákról lehullókat gyakran alább álló
bajtársaik szuronya nyársalta fel. A III. hadtest arcvonalán elsőként a 42.
honvédzászlóalj katonái jutottak be a várba. A Bécsi kapunál és a mellette
lévő bástyán a 3. honvédzászlóalj tört utat a várba. A rohamozók ezután
az Úri és az Országház utcán indultak a Szent György tér felé, hogy két
tűz közé fogják a védőket. A hajnali rohamban a katonák szinte maguk
sem tudták, hogyan jutottak be a várba. "A setétségtől nemigen lehetett
látni, s nagyon kellett vigyázni, hogy bajtársainkat ne támadjuk meg - írja
egy honvéd. - Eközben hátulról nagy csapást kaptam fejemre, mely annál
érzékenyebben érintett, mert a nehéz csákót egy könnyű sipkával
cseréltem föl az ostrom megkezdésekor. A vér erősen folyt fejemből, de
zsebkendőmmel hirtelen bekötöttem, s csákómmal jól leszorítottam, s
mintha misem történt volna, tovább folytattam a harcot." A 65. zászlóalj
betört a Nándor-laktanyába, ahol erős tűz fogadta a katonákat.
"Rohamunk elől azonban a legközelebbi utcába vonultak, s még a házak
ablakaiból is erősen tüzeltek ránk, minek következtében minden házat
felkutattunk, s csak akkor haladtunk tovább, mikor biztosítottuk magunkat,
hogy ott nem maradt ellenség." Közben a várfalon folyamatosan tódultak
be a csapatok. Alighogy a III. hadtest csapatai feljutottak, a 9. zászlóalj
katonái is elhagyták az Attila úti házakat, s a Bécsi kapunál lévő létrákon
felmászva csatlakoztak a rohamozókhoz. A 9. zászlóalj néhány katonája
a Nándor-laktanyához közel eső 4. számú rondella felé futott, hogy az ott
lévő ágyúkat a védőkre irányítsák. Glevitzky Sándor hadnagy útközben
találkozott a zászlóalj egy "elszármazott" tisztjével, a Wasa-
gyalogezredben szolgáló Tremmel Károllyal. Megölelték egymást és
siettek tovább.

Hentzi, aki korábban a vízvédmű védelmét irányította, az I. hadtest

betörése miatt előállt válságos helyzetben a Szent György téren maga állt
a védők élére, s a 12. (Vilmos-) gyalogezred századainak élére állva
rohamot vezényelt, s megpróbálta visszaűzni a honvédeket. A
rohamozókat gyilkos sortűz fogadta. Az első sortűz leterítette Gorini
mérnökkari századost, s a császári-királyi csapatok hátrálni voltak
kénytelenek. Hentzi azonban nem adta fel, újabb rohamot vezényelt.
"Csak előre! - kiáltotta. - Rohamra, fiúk! Ki kell vernetek őket!" Az újabb
roham alkalmával Hentzi altestébe (más forrás szerint a gyomrába) golyó
fúródott. A tábornok bal kezét sebére szorította, s hangtalanul hanyatlott
Kristin főhadnagv karjába. Kristin néhány ember támogatásával
kivonszolta őt a harcból, és segédtisztjének, Josipovich hadnagynak a
gondjaira bízta. Hentzi elestéről rengeteg mendemonda terjengett, s
többen is maguknak tulajdonították azt a dicsőséget, hogy Hentzi az ő
lövésüktől találva esett volna el. Volt olyan, aki szerint menekülés közben
érte a golyó. A legvalószínűbbnek tartható verzió szerint a zalai 47.
honvédzászlóalj katonái lőtték le: a szemtanúi beszámolók Hertelendy
Kálmán és Csillagh László századosokat, valamint Püspöky Grácián
zászlótartót nevezik meg. Ugyanakkor a közvetlenül az ostrom után
keletkezett beszámolók nem említenek nevet.
A várparancsnok eleste után, reggel 7 órára a vár a honvédek kezébe
került. Utoljára a várpalotában védekező császári-királyi csapatok adták
meg magukat.

Az ostrom után:

Noha Görgey a roham előtt elrendelte, hogy a honvédek ne ejtsenek

foglyokat, a rohamozók mégis többnyire megkímélték a magukat
megadók életét. A 3. honvédzászlóalj katonáinak Mogyoródy Adolf
főhadnagy értelmezte a parancsot: "Görgey csak a fegyverrel ellenállókat
érthette." Állítólag maga a halálos ágyán fekvő Hentzi is így kommentálta
a történteket: "Valóban, a magyar egy lovagias nemzet." Maga Görgey is
helyeselte a honvédek eljárását, egyedül Hentzire volt mérges, amiért az
ok nélkül lövette Pestet s még a Lánchidat is fel akarta robbantatni. "...ha
ma meg nem hal, ezen nyomorult hőst holnap felakasztatom" - mondta
Sátori Sukz Bódognak.
Röviddel a vár bevétele után Görgey is fellovagolt. Utasította a 9.
honvédzászlóaljat, hogy készenléti tartalékként a budai városháza előtt
táborozzanak le. A napolt óta kialvatlan honvédeknél azonban az álom
erősebbnek bizonyult, mint a parancs, s röviddel a kiadása után már
ötösével-tízesével aludtak a kapualjakban. Görgey erre megdorgálta a
zászlóaljparancsnokot, az továbbadta a leteremtést a
századparancsnokoknak, azok az altiszteknek, "az altisztek pedig értenek
az ilyen dologhoz a legjobban, s kézzelfoghatóan magyarázzák meg az
alvás és ébrenlét közötti különbséget". Így aztán a vörös sipkásoknál az
általános örömérzetbe némi üröm is vegyült.

Az ostromnak volt még egy, szerencsésen végződött epizódja. Havas

József császári és királyi biztos még április 22-én felszólította a
lakosságot, hogy a császári-királyi csapatok távozása esetén viselkedjen
nyugodtan, különben a városokat és a Lánchidat ágyúzni fogják. A
katonaság lebontotta a pesti Újépületet a Lánchíd pesti hídfőjével
összekötő cölöpműveket, felszedte a Lánchíd úttestét, majd felgyújtotta a
hajóhidat. A budai Lánchíd-hídfőt a várral összekötő cölöpmű védte a vár
vízellátásához szükséges vízkiemelő gépeket; ezt Hentzi várparancsnok
őrséggel látta el. Hentzi a budai parti bal oldali lánc alá, a hídpillér és a
lánckamra között négy robbanótöltetű ládát helyeztetett el, hogy szükség
esetén felrobbanthassa a hidat. Adam Clark (a Lánchíd mérnöke)
látszólag készségesen segédkezett az előkészületekben, ugyanakkor
nem szivattyúztatta ki a lánckamrába szivárgó vizet, majd összetörette a
szivattyút.
Görgey még május 4-én felszólította Hentzit a híd, "e felséges mestermű"
kímélésére. Az ostrom során a híd is kapott néhány lövést: a Gellért-
hegyen felállított magyar ütegek rosszul irányzott lövedékei átröpültek a
vár felett. Egy 24 fontos lövedék megrongálta az egyik láncot is. Május
21-én reggel 6 és 7 óra között Alois Allnoch ezredes, várparancsnok-
helyettes szivarját a töltetre dobva megkísérelte a híd felrobbantását. A
robbanás megrongálta ugyan a hidat, de Allnochot darabokra tépte. A
robbantást semmi sem indokolta: a várat ebből az irányból nem érte
támadás.

A vár bevételét követően a honvédek egy része korántsem hősies

dolgokkal foglalatoskodott, hanem igyekezett jól megszedni magát. A
gyilkos küzdelmet követő felszabadultság különböző kihágásokhoz
vezetett: a honvédek nemcsak kiraboltak bizonyos épületeket, hanem fel
is dúlták azokat. Akadt bőven bor is, s többórás mulatozás kezdődött a
várban.
 Kmety György ezredes

A vár bevételéről szóló jelentést Kmety György ezredes vitte Debrecenbe

Kossuthnak. Kossuth néhány órára családja körébe is meghívta az
ezredest, s egyik fiának a következőképpen mutatta be: "Nézd meg fiam
e bácsit, s midőn a legvitézebb magyarról hallani fogsz, akkor jusson
eszedbe e bácsinak arcképe."
Kossuth utólagos érvelése szerint Görgeynek Komárom felmentése után
Buda helyett Bécs ellen kellett volna támadnia, s akkor Bécs "egy érett
alma gyanánt hull vala kezébe". Ekkor azonban még magának
Kossuthnak sem voltak kételyei. Május 22-én lelkesítő utóirattal tette
közzé a Buda bevételéről szóló jelentést, s ugyanezen a napon
Szemerével közösen gratulált Görgeynek: "...Ön eddigi hadjáratát az ős
Buda várának bevételével koszorúzta meg. Fővárosát a hazának,
székhelyét a nemzetgyűlésnek és kormánynak visszaadta. Sőt e diadal
által siettette vagy éppen eszközölte, hogy önálló nemzeti
függetlenségünk Európa által elismertessék." Egy nappal később
Batthyány Kázmér külügyminiszter a következőket írta Pulszky
Ferencnek, a kormány londoni képviselőjének: "Ezen, a nemzetre nézve
annyira örvendetes s óhajtva várt esemény a magyar ügyekre nézve
minden tekintetben nagy befolyással leend. Ha némely külföldi hatalmak
mindeddig vonakodtak is Magyarországnak függetlenségi nyilatkozatát
mint bevégzett tényt tekinteni, míg hazánknak fővárosa az ellenség
kezében van, míg attól lehetne tartani, hogy mint erejének gyűlhelye oda
használtassék, hogy a magyar kormányt és hadsereget újra a Tiszántúlra
visszaszorítsa: Budának - az annyira erősített s a végelszántságig
védelmezett Budának - bevétele e nehézségeket végképp elenyészteti; -
s még inkább fogja a magyar hadsereg a külföldi népek minden kétségeit
elenyésztetni, midőn a Duna mellett fekvő fővárosából bocsátandja ki
hadjárati tudósításait."

Szükséges volt-e katonapolitikailag Buda visszafoglalása?

Igaza volt- és van-e azoknak az utólagos bírálóknak, akik úgy vélik, Buda
ostroma rossz döntés volt, s a Bécs elleni támadás eldönthette volna a
háború sorsát? Az ezzel kapcsolatos fejtegetéseknek se szeri, se száma.
Csakhogy Bécs bevétele sem jelentette volna a háború végét. A főváros
1848 októberében egyszer már a felkelők kezére jutott, de ez egyáltalán
nem akadályozta meg a katonai ellenforradalom kibontakozását. A fő cél
az ellenséges főerők megsemmisítése lett volna, ehhez azonban a
magyar hadsereg nem rendelkezett kellő erőfölénnyel.

Tény, hogy az orosz intervenció hírének megérkezése után mind

Kossuth, mind Görgey igyekezett szabadulni az ostrom felelősségétől.
Buda ostromát Görgey utólag többször is hibának mondta, s a kormányt
okolta érte. 1849 augusztusában Paszkevics tábornagynak írott rövid
összefoglalójában már egyenesen úgy fogalmazott, hogy "Buda ostroma
volt a legnagyobb hiba, amelyet elkövethettünk, mert ez meggátolt
bennünket abban, hogy kihasználjuk az osztrákok fölött Nagysarlónál
(1849. április 19-én) aratott győzelmünket." A vár bevétele után erre
többé nem volt lehetőség. Ám, ahogy Görgey néhány évtizeddel később
írta, semmi értelme az ostrom felelősségének kérdését feszegetni
mindazoknak, akik abban részesek, azért, "mert Kossuth Lajos minden
áron akarta (quod erat demonstrandum); Klapka György a
legmelegebben pártolta s e tettét csalt akkor bánta meg, mikor már késő
volt; Görgey Arthur pedig újonc tehetsége szerint kivitte".
E felelősségáthárítási kísérletek révén jöhetett létre az a paradox helyzet,
hogy 1849 óta kortársak, politikusok, történészek és publicisták tucatjai
keresik - egy győzelem felelősét. Holott az adott katonai helyzetben Buda
ostromán kívül nemigen volt más reális cél. A vár bevételével a
honvédsereg komoly, 5.000 főnyi veszteséget okozott az ellenségnek,
248 löveg és több ezer gyalogsági fegyver jutott a magyar sereg kezére.
A meglehetősen véres ostrom egyike volt a szabadságharc legrövidebb
ostromműveleteinek: mindössze 17 napig tartott. Az ellenségnek okozott
óriási veszteséget tekintve pedig a legnagyobb győzelemnek mondhatjuk.
A foglyul ejtettek számát tekintve ehhez a győzelemhez csak az 1848.
október 7-i ozorai diadal mérhető. Ozoránál azonban a horvát hadsereg
legkisebb harcértékű csapatai estek fogságba. Budánál a császári-királyi
hadsereg négy elsőrangú zászlóaljat veszített. Emellett ez volt az
egyetlen olyan eset 1848-49-ben, amikor egy hadsereg rohammal, s nem
kiéheztetéssel vagy alkudozással foglalt el egy jelentős erődítményt. A
szabadságharc leverésének oka nem a Budánál "elvesztegetett" három
hét volt, hanem az az ellenséges túlerő, amely az elkövetkező
hónapokban az országra zúdult.
Buda bevételével a honvédsereg dicsősége zenitjére ért. A vár
bevételével a honvédsereg komoly hadikészletek birtokába jutott, egyben
biztosította a hátát az elkövetkezendő hadműveletek idejére. Ekkorra már
nyilvánvaló lett, hogy Ausztria önmagában nem bír el a magyar
szabadságharccal. Nem véletlen, hogy I. Ferenc József éppen Buda
bevételének napján kötötte meg a végleges megállapodást I. Miklós orosz
cárral arról, hogy a cár 200.000 katonát küld a magyar forradalom
leverésére. S nem véletlen az sem, hogy a császár ezt a baráti segítséget
kézcsókkal köszönte meg a cárnak.

Az ostromot még egy szempontból illeti meg különleges hely a magyar

történelemben. 1541 óta először és eleddig utoljára foglalta vissza
magyar hadsereg "önerőből" az ország fővárosát. Érdemes megemlíteni,
hogy 67 évvel később, 1916-ban ezen a napon hunyta le örökre szemét a
19. század legnagyobb magyar hadvezére, Buda visszavívója, Görgey
Artúr honvédtábornok.

Megjegyzés:
* - A katonai rendfokozatok és beosztások az esemény idején értendők.

A CAPORETTÓI ÁTTÖRÉS
(1917. október 24.)

"...hajnali három órakor gázalarmot jeleztek. Fél négy táján pokoli

dübörgés támadt. A mögöttünk lévő hegyek sötétlő lejtői, mint megannyi
vésztűz, ezer és ezer ágyú torkából csapott ki egyszerre a láng. A
robbanások borzasztó erővel reszkettették meg a levegőt. A hegyi ütegek
éles csaholását elnyelte a nehéz mozsarak vontatott bömbölése. A 30 és
feles lövedékek félelmetes vonítással húztak el a fejünk felett. Az alattunk
elterülő olasz völgyekre nehéz gáz- és füstfelhő telepedett, amely
összefolyt a nedves októberi éjszaka ködével..."

Bevezetés:

A közvélemény és az olasz történészek nagy része csak "caporettói

áttörésnek, caporettói csodá"-nak, a német, az osztrák és a magyar
hadtörténeti irodalom "flitsch-tolmeini" (esetleg: karfreiti) áttörésnek vagy
tizenkettedik isonzói csatának nevezi a központi hatalmak 1917
októberében az első világháború olasz frontján végrehajtott legnagyobb
szabású támadó hadműveletét. Ez a csata minden tekintetben
különbözött a korábbi isonzói csatáktól, mert az osztrák-magyar fél itt
végre magához ragadta a kezdeményezést és támadóként lépett fel.
Az offenzíva jelentős hadászati sikert hozott, de - ellentétben az orosz
fronton az osztrák-magyar és német szövetségesek által 1915. május 2-
án elért gorlicei áttöréssel - döntően nem változtatta meg a hadszíntéren
kialakult helyzetet, és az olasz hadsereg a harcok elülte után is lekötötte
az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének nagyobbik részét.

Szövetségi rendszer 1914-ben, az I. világháború kezdetekor

(ekkor Olaszország még a Központi Hatalmak oldalán kötelezte el magát)

A hadművelet előzményei:

1917 őszére a délnyugati arcvonalon közel két és fél éve küzdő osztrák-
magyar csapatok igen meggyengültek, tartalékaik vészesen kimerültek,
harci moráljuk hanyatlott. Egy újabb nagy erejű olasz támadás sikeres
visszaverésére kevés reményük volt. Már a tizenegyedik isonzói csata
során arra a meggyőződésre jutott az osztrák-magyar hadvezetés, hogy
az Isonzónál és a Karszt-fennsíkon védekező Svetozar Boroevic
vezérezredes vezette hadseregcsoport helyzetét csak egy gyors,
megelőző jellegű ellentámadással lehet megjavítani. Báró Arthur Arz von
Straussenburg gyalogsági tábornok - 1917 februárjától Ausztria-
Magyarország haderejének vezérkari főnöke - a támadás
kiindulópontjaként a Flitsch és Tolmein között elterülő medencét szemelte
ki, amely elődje, báró Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy egy
korábbi tervére volt visszavezethető. Arz elhatározását segítette, hogy
Tolmeinnél az osztrák-magyar erők az Isonzótól nyugatra álltak, Flitschnél
is a folyó közelében húzódtak állásaik, az offenzíva végrehajtásához
azonban német segítséget tartott szükségesnek.
IV. Károly, a dunai birodalom uralkodója eleinte presztízs okokból
ellenezte, hogy német csapatokat is bevessenek a hadművelet során,
másrészt úgy vélte, az csökkenti a Monarchia esetleges különbéke-kötési
lehetőségeit az antant hatalmakkal, sőt kiváltja a brit és francia erők
megjelenését az olasz fronton. A császári és királyi hadsereg-
főparancsnokság azonban az uralkodó ellenállását leszerelte. A Paul von
Hindenburg vezértábornagy és az Erich Ludendorff gyalogsági
tábornok irányította német legfelsőbb hadvezetőség úgy döntött - miután
a hegyi háborúban különösen jártas Konrad Krafft von Dellmensingen
bajor altábornagy a helyszínen győződött meg a terv kivitelezhetőségéről
-, hogy Otto von Below porosz gyalogsági tábornok vezetésével hét
hegyi harcban tapasztalt hadosztályt - erős tüzérségi, aknavető, valamint
vadász- és bombázórepülő-alakulatokkal - bocsát szövetségese
rendelkezésére.
Németország és Olaszország 1916. augusztus 28., a Berlinbe küldött
olasz hadüzenet óta álltak egymással hadiállapotban. A német alakulatok
most első ízben jelentek meg az olasz frontszakaszon. Ekkoriban az
orosz és a román fronton a nagyobb harccselekmények gyakorlatilag már
megszűntek, így onnan a Monarchia hadvezetése hét osztrák-magyar
hadosztályt csoportosított át a délnyugati frontra. A hadművelet a
"Waffentreue" (szövetségesi hűség) fedőnevet kapta.

Franz Conrad von Hötzendorf báró, a Monarchia haderejének egykori

vezérkari főnöke.
Az I. világháború Monarchista hadműveleteinek "ideológusa".

Az eredeti támadási terv 1917. szeptember 8-án nyerte el végső formáját,

mely szerint az Otto von Below porosz gyalogsági tábornok irányította
(vezérkari főnöke Konrad Krafft von Dellmensingen altábornagy), újonnan
felállított 14. német hadsereg (hét német és nyolc osztrák-magyar
hadosztály) csapatai mérik az olaszokra a döntő csapást. Az Isonzó folyó
völgyében támadnak, az olasz állások áttörése után a sikert mielőbb
továbbfejlesztik, gyorsan az olasz főerők hátába jutnak, majd kiérve az
északolasz síkságra Cividale, Codroipo irányában törnek előre, és az
ellenséget a Tagliamento folyóig szorítják vissza. A Boroevic-
hadseregcsoport 2. és 1. Isonzó-hadseregének az a feladat jutott, hogy
ezzel egyidejűleg kösse le az ellenséget, majd lépjen fel támadólag a
Bainsizza- és a Karsztfennsíkon, ha a főirányban végrehajtott offenzíva
sikerre vezet. A hadművelet sikerének előfeltétele az olasz ellenállás
megszervezését lehetetlenné tevő meglepetés elérése volt, továbbá az,
hogy a támadók egy-két nap alatt birtokba vegyék az Isonzó jobb partján
húzódó, a Júliai-Alpok részét képező, 1500-2200 méter magas
hegyvonulatot. A délnyugati front parancsnoksága a hadművelet kezdetét
eredetileg október 22-re tűzte ki.
A központi hatalmak hadosztályainak felvonultatása az offenzívához
szeptember 15-től egy hónapon át tartott, és október közepéig
megtörtént. 2.400 száztengelyes szerelvénnyel (kb. 100.000 vasúti kocsi)
nyolc vasútvonalon szállították a csapatokat, a szükséges
harceszközöket, a felszerelést, a lőszert a kirakodóállomásokra, majd
onnan néhány hegyi úton a hegyekben található megindulási körletekbe.
Az utak az október 10. óta tartó állandó esőzések miatt rossz állapotban
voltak, azok helyreállítására 83.000 munkást (háromnegyed részben
hadifoglyokat) vettek igénybe, két tábori vasutat és több drótkötélpályát is
építettek. A csapatokat hegyi felszereléssel és téli ruházattal látták el. A
tüzérség egy részét és a lőszert a bevetésre szánt gyalogság maga
vontatta és szállította a helyére. Általánosságban elmondható, hogy a
szállításokhoz nem állt rendelkezésre elegendő ló és málhásállat,
valamint gépkocsi. Az élénk olasz repülőfelderítés miatt az utakon nappal
szünetelt a forgalom, éjszaka viszont szervezetten folyt. A támadáshoz
másfél millió tüzérségi lőszert (annak tíz százaléka gázlövedék), 700.000
kg robbanószert, 230.000 rohamsisakot, ugyanannyi gázálarcot, 1.700
vagon műszaki felszerelést és építőanyagot, valamint rengeteg élő állatot
szállítottak a támadási körzetbe. A tüzérség és a szállító egységek
lóállományát 70.000-re emelték, hogy azok a támadó csapatokat majd
követni tudják. Az olaszok első két állásának légi felderítését német
pilóták végezték el, ugyanis korábban az olasz légi fölény miatt az
osztrák-magyar repülőgépek a frontvonalat sem tudták átrepülni.

Félrevezetés:

A hadműveletet jól álcázták. A szövetségesek mindenképpen el akarták

hitetni, hogy a támadás Dél-Tirolból indul. A megtévesztés érdekében
Otto von Below tábornok nagy kísérettel tüntetően a tartományba utazott,
majd onnan titokban tért vissza hadseregéhez. A német csapatokat nagy
kerülővel, a Brenner-hágón keresztül szállították az Isonzóhoz. A német
alpesi hadtest három rohamzászlóalját a tiroli fronton be is vetették,
ráadásul hamis rádióüzenetekkel zavarták meg az ellenséges felderítést.
Az elterelés olyan jól sikerült, hogy az olaszok az Isonzó mellől több
hadosztályt tiroli frontszakaszukra szállítottak át. A német hadosztályokat
csak a támadás előtti este vonták előre a megindulási állásokba, azt
megelőzően pedig a német tisztek a császári és királyi hadsereg
egyenruhájában végezték a szükséges megfigyeléseket. 1917. október
22-én estére a tüzérség és a gyalogság elérte a számára kijelölt
állásokat. A késedelem és a katonák kimerültsége miatt az offenzíva
időpontját végül két nappal későbbre halasztották.

Az Osztrák-Magyar Monarchia címere

A szembenálló erők:

Az Isonzó-fronton 1917. október 24-én a Karintiában harcoló, Alexander

Krobatin vezérezredes vezette osztrák-magyar 10. hadsereg nyugati
szárnyához kapcsolódva a 14. német hadsereg állt, melynek tartalékát a
császári és királyi komáromi 33. és a 4. gyalog-, valamint a 13.
lövészhadosztály alkotta. Támadási sávjának határa a Rombon
hegytömbtől a folyó középső szakaszán található Selo községig terjedt.
Alárendeltségébe tartozott a Flitsch körül felvonult, Alfred Krauss
gyalogsági tábornok (Jenő főherceg, a délnyugati front főparancsnokának
vezérkari főnöke) vezette császári és királyi I. hadtest, amelyben a
Monarchia legjobb hadosztályai kaptak helyet: a 3. Edelweiss- (havasi
gyopár) hadosztály (állománya 90 százalékban osztrák-német), a 22.
lövészhadosztály (benne a magyar többségű esztergomi 26. gyalogezred,
a cseh 91. gyalogezred és két osztrák császári vadászezred), az 55.
gyaloghadosztály (többségében osztrák-német, illetve bosznia-
hercegovinai gyalogezredek), ezenkívül tartalékként a német
vadászhadosztály. A 14. hadsereg maradék erői Tolmein körül és attól
délre sorakoztak fel. Hermann von Stein német altábornagy csoportját
(III. bajor hadtest) a vegyes nemzetiségi összetételű, hegyi kiképzést
kapott 50. osztrák-magyar gyaloghadosztály (benne az aradi 33., a
nagyváradi 37., a szegedi 46., a temesvári 61. gyalogezred zászlóaljai), a
12. német gyaloghadosztály és az alpesi hadtest, valamint tartalékban a
117. német gyaloghadosztály alkotta. Albert von Berrer német
altábornagy csoportjába (német LI. hadtest) a 26. és 200. német
gyaloghadosztály; Karl Scotti osztrák-magyar altábornagy csoportjába
(császári és királyi XV. hadtest) az 1. közös gyaloghadosztály (a
szatmárnémeti 5., a losonci 25., a zágrábi 53., az ungvári 66., a
szabadkai 86. gyalogezredek zászlóaljaival, valamint a zágrábi 31. tábori
vadászzászlóaljjal), továbbá az 5. német gyaloghadosztály tartozott.
A Boroevic-hadseregcsoport két hadseregében az első vonalban
összesen tizenöt, a tartalékban hat osztrák-magyar gyaloghadosztály
várta a jelet a támadásra. A Johann Henriquez gyalogsági tábornok
irányította 2. Isonzó-hadseregen (melynek tartalékát az 57. [a kassai 34.
és a székesfehérvári 69. gyalogezredek egy-egy zászlóaljával], a 9., a 28.
és 29. gyaloghadosztály képezte) belül Ferdinand Kosak altábornagy
csoportját a 60. (a pécsi 52. és a péterváradi 70. gyalogezredek
zászlóaljaival) és a kolozsvári 35. gyaloghadosztály; a Karl Lukas
gyalogsági tábornok vezényelte XXIV. hadtestet a 24. gyalog- és az 53.
magyar népfelkelő hadosztály; az Alois Schönburg-Hartenstein herceg,
lovassági tábornok vezette IV. hadtestet a 43. lövész-, és a nagyváradi
20. honvédhadosztály alkotta. Támadási sávja Selótól a Monte San
Gabrieléig terjedt. A Wenzel Wurm táborszernagy vezette 1. Isonzó-
hadsereget (tartaléka a 106. gyalog-, valamint a 21. lövészhadosztály
volt) a Rudolf Králicek gyalogsági tábornok irányította XVI. hadtest 58. (a
pancsovai 23. tábori vadászzászlóaljjal, a máramarosszigeti 85., valamint
a károlyvárosi 96. gyalogezred egy-egy zászlóaljával), 63., pozsonyi 14.
hadosztályai; a Schariczer György altábornagy vezette temesvári VII.
hadtest 44. lövész-, 17., 48. (az otocsáci 79. gyalogezreddel)
gyaloghadosztályai; valamint a Maximilian Csicserics altábornagy
vezényelte XXIII. hadtest budapesti 41. honvéd, valamint 10. és 12.
gyaloghadosztályai alkották. E hadsereg a Monte San Gabrielétől az
Adriáig vonult fel. Mindegyik csapattest meghatározott feladatot kapott.
Minden fontosabb frontszakaszon jelen voltak a magyar alakulatok, és
alaposan kivették részüket a győzelemhez vezető harcokból.

Olasz egységek ágyút telepítenek a hegyi ütegekbe kötélpályán

A Központi Hatalmak felvonuló erőivel szemben két olasz hadsereg

helyezkedett el. A Luigi Capello altábornagy (majd annak betegsége
miatt 1917. október 25-től Luca Montuori altábornagy) vezette 2.
hadsereg Flitsch és Sagrado között vonult fel. A Flitsch és Tolmein közötti
frontszakaszon voltak a leggyengébbek az olasz erők, ott mindössze a IV.
hadtest sorakozott fel három hadosztállyal. Tolmeintől Sagradóig a
XXVII., a XXIV., a II., a VI. és a VIII. hadtest állt tizenöt hadosztállyal. A 2.
hadsereg tartalékát a VII., a XIV. és a XXVIII. hadtest hat hadosztálya,
valamint hét Cividale, Palmanova körzetében szétszórt egyéb hadosztály
alkotta. Az Emanuele Filiberto di Savoia, Aosta hercege irányította 3.
olasz hadsereg csapattestei Sagradótól az Adriai-tengerig húzódó
állásokat foglalták el. Alárendeltségébe tartozott a XI., a XIII., a XXIII.
hadtest nyolc hadosztálya, tartalékát a XXV. hadtest két hadosztálya
alkotta.
Az olasz védelem az erők egyenlőtlen elosztása (Flitsch és Tolmein
között csak két, a görzi medencében hat, a Karszt-fennsík déli részén
tizenegy zászlóalj állt kilométerenként) ellenére szilárdnak látszott, sok
helyen három-négy védővonalból állt, és bőven ellátták tüzérséggel,
betonozott géppuskafészkek és erődök, sziklába épített tüzelőállások
erősítették, a völgyeket önálló támpontokkal és az azokból lőtt
kereszttűzzel zárták le.

Az olasz főparancsnokság a készülő offenzíva előkészületeiről a

Monarchia hadseregének néhány szökevény tisztjétől időben értesült.
Ennek megfelelően a szemben álló 2. olasz hadsereget komoly
tartalékokkal erősítették meg, a főcsapás irányát az egymásnak
ellentmondó felderítő jelentések miatt azonban nem tudták megállapítani.
Luigi Capello altábornagy az osztrák-magyar támadást a Bainsizza-
fennsíkon várta, elhanyagolta a védelmi állások műszaki megerősítését,
és e helyett saját támadásának ugyanott történő folytatására készülődött.
Néhány nappal az áttörés előtt Luigi Cadorna tábornok, olasz vezérkari
főnök megtekintette az Isonzó völgyét lezáró Stol-hegyháton, valamint a
térségben lévő egyéb olasz állásokat, és meg volt győződve azok
áttörhetetlenségéről.

A támadás megindítása:

1917. október 24-én reggel nagyon rossz idő volt, a támadás helyszínéül
kiszemelt völgyekben esett az eső, az azokat kísérő magaslatokon
erősen havazott. A tájon uralkodó köd miatt rövid távolságokra is alig
lehetett ellátni, ami szinte lehetetlenné tette a saját és az ellenséges
tüzérségi célmegfigyelést. Az áttörés sikere pedig alapvetően a tüzérség
eredményes működésétől függött. A meglepetés eléréséhez a
hadvezetés a nagy erejű, de rövid ideig tartó tüzérségi előkészítés mellett
döntött.
A központi hatalmak támadása hajnali két órakor, két és fél órás
gázlövéssel kezdődött. A gázlövés (amelynek hatását a ködös, párás idő
csak fokozta) váratlanul érte az olaszokat, mivel gázmaszkjaik alig voltak,
és azok sem védtek hatásosan a lövedékekből kiszabaduló többféle
mérges gáz ellen, így ennek következtében súlyos veszteségeket
szenvedtek. A flitschi medencében a németek (35. utászzászlóalj) közel
900 darab, földbe ásott, 18 cm-es, elektromos gyújtással működtetett
gázvetőt is alkalmaztak, melyekkel a szemben lévő olasz állásokat szinte
teljesen elárasztották mérges gázzal.
 Gáztámadás

Hat óra harminc perckor megkezdődött a hatalmas erejű tüzérségi

előkészítés a már nappal belőtt célokra, amelybe hét órától az aknavetők
is bekapcsolódtak. A lövegsűrűség aknavetők nélkül meghaladta a
kilométerenkénti 100 darabot, a lőszer mennyisége a 10 cm-nél kisebb
űrméretű lövegeknél csövenként 1.000, a nagyobb kaliberű és nehéz
lövegeknél 5-800 darabot tett ki. Az olasz peremvonal mögött mintegy 3
km mélységben mindent elborított a robbanások özöne, a por és a füst.
Ilyen erős tüzérségi tűzre korábban még nem volt példa ezen a
frontszakaszon. Tolmeinnél reggel nyolc órakor, Flitschnél kilenc órakor
lendült támadásba a 14. hadsereg gyalogsága. Az első vonalban
mozgékony tiszti őrjáratok, rohamcsapatok támadtak, csupán a
legszükségesebb lőszerrel és ellátmánnyal megterhelve, azokat
géppuskákkal és hegyi tüzérséggel ellátott osztagok követték. Az Isonzó
völgyében előrehaladva három óra alatt leküzdötték a IV. olasz hadtest
alakulatainak erős ellenállását, és áttörték első két állását. Aznap estére a
12. német hadosztály egységei elfoglalták Caporetto (németül Karfreit,
szlovénül Kobarid) városát, a Krauss-hadtest egységei Sagát. Az olasz
arcvonalat összességében 32 km szélességben és 6 km mélységben
szakították át. A sikert, ahol lehetett, a tüzérség és a tartalékok gyors
előrevonásával is fokozták.
Október 25-én az olaszok ellentámadásokkal próbálták megállítani a
szövetségesek előretörését (Cadorna tábornok már az előző napon egy
hadtestet küldött erősítésként Cividaléba), a kísérletek azonban kudarcot
vallottak. A központi hatalmak csapatai a heves ellenállás leküzdése után
lendületesen folytatták a támadást. A német Alpenkorps és a 200. német
hadosztály elfoglalta a folyó jobb partján húzódó Kolovrat-hegygerinc
kulcsfontosságú olasz állásait és támpontjait (ebben nagy segítségükre
volt a tiszta időben jól működő saját tüzérségük), illetve elszigetelte azok
védőit. (Számos, a magas hegyi állásokban tartózkodó olasz egység nem
tudott semmit a völgyekben bekövetkezett áttörésről.) Ezen a napon az
olasz arcvonal összeomlott, elkezdődött a 2. olasz hadsereg felbomlása,
amely másnapra általánossá vált. Az olasz katonák lövegeiket,
fegyvereiket, felszerelésüket hátrahagyva menekültek a síkság felé,
nyomukban az üldözőkkel. A frontvonal Sagradótól délre eső szakaszán
az offenzíva első két napján a 3. olasz hadsereg csapatai még erősen
támadták a Monte San Gabrielét, ahol a nagyváradi 20. honvéd
gyaloghadosztály védekezett.

A caporettói áttörés

Október 26-án a Johann Henriquez gyalogsági tábornok vezette 2. - majd

a következő naptól a Wenzel Wurm táborszernagy irányította 1. - Isonzó-
hadsereg is csatlakozott a támadáshoz, így az egész osztrák-magyar
front támadásba lendült.
Az offenzíva negyedik napján, október 27-én reggel Cadorna olasz
vezérkari főnök arra a hírre, hogy a központi hatalmak erői birtokba vették
a határhegységet (többek között a Hum, a Stol támpontokat, a Kolovrat-
gerincet és a Natisone-völgyet), s ezáltal a front déli szakaszán még
sikerrel harcoló olasz erők helyzete is tarthatatlanná vált, elrendelte a 2.
és 3. olasz hadsereg visszavonását a Tagliamentóig. Ő maga aznap
délelőtt autóval hagyta el az olasz fővezérségnek korábban otthont adó
Udinét. Ezen a napon az olasz Isonzó-arcvonal megszűnt, annak védői
megkezdték az általános visszavonulást. A szövetségesek (a 12. német
gyaloghadosztály és az Alpenkorps) ugyanakkor 40 km-t előretörve
birtokba vették az északolasz síkság kapuját képező, az olasz katonák
által kifosztott és felgyújtott Cividale városát. Ezzel megnyílt előttük az út
a Tagliamento irányába. A 2. Isonzó-hadsereg hadosztályai elérték az
Isonzót. (Október 24-27. között az olaszok 60.000 hadifoglyot, 500
löveget, 24 repülőgépet veszítettek.) A német és osztrák-magyar
repülőerőknek nagy szerep jutott a siker kivívásában, sok bombát dobtak
le az olasz állásokra és a mögöttes területeken található célpontokra, a
visszavonuló olasz csapatokat is támadásokkal zaklatták.

Személyes bátorságukkal többen is kitűntek a hadműveletek első

napjaiban. Így például Bertalan Árpád, a magyar katonai ejtőernyőzés
későbbiekben karizmatikussá vált atyja. Bertalan az 1. osztrák-magyar
hadosztályba tartozó - a Viktor Budiner ezredes vezette - 7. hegyi dandár
tizenkilenc éves hadnagya október 24-én egy tizenöt fős rohamcsapat
élén három olasz állást göngyölített fel, és több száz foglyot ejtett, hat
nehéztarackot zsákmányolt a Globoéak-hegycsúcs elleni támadás során,
ezzel jelentősen megkönnyítette alakulata - a 3. bosnyák tábori
vadászzászlóalj - betörését az ellenséges védőállásokba. Tettéért tiszti
arany vitézségi éremmel tüntették ki, majd tíz évvel később megkapta a
Monarchia legrangosabb katonai kitüntetését, a katonai Mária Terézia-
rend lovagkeresztjét is.
Erwin Rommel főhadnagy - a későbbi "sivatagi róka" és második
világháborús vezértábornagy - az Alpenkorps kötelékébe tartozó,
ezrederejű württembergi hegyi zászlóalj (a három közül) egyik
harccsoportjával október 26-án a Monte Matajurt hódította meg, amiért
1917 decemberében megkapta a legnagyobb német kitüntetést a "Pour-le
mérite". Későbbi fényes karrierjét és hírnevét ezzel a haditettel alapozta
meg.

Az áttörés továbbfejlesztése:

Október 28-án a német csapatok elfoglalták az olaszoktól kifosztott

Udinét. A 2. olasz hadsereg a teljes felbomlás képét mutatta. A
legyőzöttnek hitt ellenségtől elszenvedett gyors vereség és a nagy
veszteségek az olasz csapatokat demoralizálták, felszerelésük és
hadianyagkészletük egy részét felgyújtva és elpusztítva rendezetlenül
özönlöttek vissza a Tagliamento irányába, de még így is számos
érintetlenül maradt, hadianyaggal, fegyverekkel, élelmiszerekkel teli raktár
került a győztesek kezére. A pánikhangulat átragadt a lakosságra is,
amely otthonát elhagyva menekült. Ezen a napon az 1. Isonzó-hadsereg
csapatai (az Erwin Zeidler von Görz altábornagy vezette osztrák-magyar
58. hadosztály) bevonultak Görzbe, továbbá elérték az Isonzó alsó
folyását. A megáradt, 300 méter szélesre duzzadt folyón nem volt
egyszerű az átkelés, ennek ellenére a debreceni 39. közös
gyalogezrednek menetből sikerült átjutnia Sagradónál a részben
felrobbantott hídon.
Az összeomlás magával rántotta a Dél-Tiroltól az Adriáig húzódó egész
olasz frontot. A Karni-Alpokban harcoló, Giulio Tassoni altábornagy
irányította XII. hadtest (más néven Carni-csoport) és a Dolomitokban
küzdő, Mario Nicolis di Robilant altábornagy vezette 4. olasz hadsereg is
visszavonulásra kényszerült.
Október 27-től az áttörés hatása a karintiai arcvonalon is érezhetővé vált.
A báró Alexander Krobatin vezérezredes vezette 10. osztrák-magyar
hadsereg is támadásba lendült, a határon található alpesi hágókon
előretörve 29-én Paluzza-Paularo-Chiusaforte vonaláig jutott, október 31-
én pedig elérte a Tagliamento felső folyását Tolmezzónál, és így
megteremtette az összekötetést a 14. hadsereg Krauss-hadtestével.
Krobatin csapatai november 8-án már Piave di Cadore, másnap pedig
Longarone helységbe vonultak be a Piave felső folyásánál.

Osztrák hegyi howitzer

...és a híres 305mm-es Skoda ágyú

Az osztrák-magyar és német alakulatoknak sikerült kijutniuk a

hadműveleti mélységbe, de a sikert tartalékok hiányában
továbbfejleszteni, illetve az üldözés ütemét fokozni már nem tudták. A
napok óta folyamatosan harcoló csapatokon egyre jobban kiütköztek a
fáradtság jelei. A hadvezetés eredetileg csak a Tagliamentóig tartó
hadműveletekre készült fel. A minden várakozást felülmúló eredményt
gyorsan mozgó alakulatok (gépjárművekkel szállított gyalogság és
kerékpáros zászlóaljak, továbbá lovas csapatok), valamint elegendő
átkelő eszköz hiányában nem tudták kellően kihasználni, így a folytonos
esőzések miatt folyókká duzzadt kis patakok, kisebb folyók is feltartották
őket. A lőszer és a hadianyag pótlása, a tüzérség, a tartalékok és a
hadtáp előrevonása az utak rossz állapota, továbbá a szétrombolt
vasútvonalak és hidak miatt nem történt meg időben. A csapatok
vezetése csak a hadművelet első napjaiban volt kifogástalan és
zavartalan. A főbb parancsnokságok nagy időbeli késedelemmel
települtek előre, a legkritikusabb napokban az irányítás kiesett a
kezükből. A felső vezetés a harctéri helyzet gyors változásait csak későn
vette figyelembe, elveszítette kapcsolatát a csapatokkal (annak ellenére,
hogy a 14. hadsereg parancsnoksága október 29-től már Cividaléból
irányította hadosztályait), azok sok helyütt összekeveredtek (a délnyugati
irányban támadó 14. és a gyors ütemben nyugat felé előretörő két Isonzó-
hadsereg egyes oszlopai egymás előrejutási sávját keresztezték), néhol a
gazdag zsákmány felélésébe kezdtek.
Mindezek a tényezők a 3. olasz hadseregnek kedveztek, amelynek zöme
-az utakon támadt torlódás és zűrzavar ellenére - viszonylagos rendben
vissza tudott vonulni a Tagliamento mögé az azon átívelő hidakon, de a
keleti parton rekedt 60.000 katonája így is a Központi Hatalmak
fogságába esett. A folyó túlpartjára a 2. olasz hadseregnek csak
töredékei jutottak át. Az olasz hadvezetőség október 26-án egy - Antonio
Di Giorgio altábornagy vezette - speciális hadtestet (négy gyalog- és egy
lovashadosztály) alakított a Tagliamento Pinzano és Cornino
helységeknél található átkelőhelyeinek védelmére. A keleti parton még
békeidőben kisebb állandó erődítéseket emeltek. Ide tartozott a Friaul Dél
Codroipo és Latisana falvaktól nyugatra, a Friaul Észak a Fella-völgy és
Pinzano között. Az olasz lovasságot október 29-én Pozzuolo del Friulinál
vetették be a síkságon előrenyomuló ellenség feltartóztatására, nem sok
sikerrel.
 Magyar lövészek kiképzésen

A hadművelet első hetében a Központi Hatalmak eredeti haditerve nem

szorult módosításra. A délnyugati front parancsnoksága október 29-én
elhatározta, hogy az offenzívát nem állítja le, és az üldözést a
Tagliamentón túl is folytatja. Ebbe a német hadvezetőség is beleegyezett,
eredetileg ugyanis a német hadosztályokat csupán a folyó eléréséig
bocsátották a császári és királyi hadsereg-főparancsnokság
rendelkezésére, majd terv szerint kivonták volna azokat.
Az esőzésektől jócskán megáradt Tagliamento komoly természetes
akadályt jelentett, mivel hídjait a visszavonulók felrobbantották, és ott az
olasz védelem is valamelyest megerősödött. A keleti parton felzárkózott
szövetségesek már október 31-én megpróbálkoztak az átkeléssel. Ezen a
napon a császári és királyi 50. és a 12. német gyaloghadosztály egységei
a Pinzanónál kiépített olasz hídfőt támadták, amelyet másnapra
felszámoltak. November 2-án sikerült leghamarabb átjutni a folyón
Corninónál, ahol a felrobbantott vasúti híd vízből kiálló részein a császári
és királyi 12. árkászzászlóaljba tartozó Bartha Károly százados egy
szükségátjárót rögtönzött, amelyen az 55. közös gyaloghadosztály
(elsőként 4. bosnyák gyalogezredének 4. zászlóalja) jutott át november 3-
án, és hídfőt foglalt a jobb parton. A 14. hadsereg többi hadosztálya csak
november 4-én tudott átkelni az áradó folyón Cornino és Pinzano
átkelőhelyeken, a Boroevic-hadseregcsoport erői pedig csak a rá
következő napon a Codroipo és Latisana mellett található hidakon.
A késedelem lehetőséget biztosított az olasz hadvezetésnek, hogy
megmaradt csapattesteit november 4-től kezdődően a Piave folyó mögé
rendezetten vonja vissza. Lassan visszahúzódó hátvédjei november 6-án
és 7-én a Livenza mögött még kisebb ellenállást fejtettek ki.
November 10-re a 14. hadsereg és az Isonzó-hadseregek is felfejlődtek a
Piave mentén, s ott elfoglalták a számukra kijelölt állásokat. A folyó
mögött érezhetően megszilárdult az olasz védelem. Október 28-án az
Antant olasz kérésre Marie Émile Fayolle francia altábornagy vezetésével
hat francia és öt brit hadosztályt (XII. és XXXI. francia, XI. és XIV. brit
hadtest) irányított át a nyugati hadszíntérről a Piavéhoz.
A központi hatalmak megkísérelték a piavei olasz védelem
felgöngyölítését. A tervek szerint a Franz Conrad von Hötzendorf
tábornagy irányította hadseregcsoportnak (10. és 11. osztrák-magyar
hadsereg) Asiago körzetéből kellett támadnia, a 14. hadsereg Krauss-
hadtestének a Piave felső folyásánál a bellunói medencét és a Val
Sugana- (Brenta-) völgyet kellett birtokba vennie. Ha a támadók sikerrel
járnak, az olaszoknak a Brenta folyó mögé kellett volna hátrálniuk.
November 10-én a Conrad-hadseregcsoport Dél-Tirolban a Hétközség-
fennsíkon indított támadást a szemben álló Conte Guglielmo Pecori
Giraldi altábornagy vezette 1. olasz hadsereg erői ellen, amelynek
eredményeként Asiago és Primolano helységeket elfoglalták, de a
támadás néhány nap alatt kifulladt.
A Boroevic-hadseregcsoport erői november 10. és 16. között több ponton
átkeltek a Piave középső és alsó szakaszán, így a 12. német és az
osztrák-magyar 13. hadosztály Vidornál, de az olaszok visszaverték a
támadást. Eredményként könyvelhető el, hogy a folyó középső szakaszán
található Papadopoli-szigetet is birtokba vették a szövetséges erők, de a
túlpartra már nem jutottak át. Az átkelés kudarcának fő oka az volt, hogy
a lőszerhiánnyal küzdő osztrák-magyar tüzérség nem tudta kellő
mértékben támogatni a gyalogságot. Az 1. Isonzó-hadsereg XXIII.
hadtestjébe tartozó budapesti 41. honvéd gyaloghadosztály ezredei
november 13-14-én Palazzettónál átjutottak a Piave nyugati partjára, ahol
hídfőt alakítottak ki. November 20-ig a hadosztály a folyó deltájában Piave
Vecchiáig nyomult előre. A 14. német hadsereg Krauss-hadteste a Piave
és a Brenta folyók között elterülő, 1776 méter magas Monte Grappa
hegytömböt és a 870 méter magas Monte Tombát ostromolta november
14-től 21-ig, több magaslatot elfoglalt a Piave völgyében, azonban az
erős olasz, valamint a november végétől az arcvonalnak ezen a részén
bevetett XI. és XIV. brit, továbbá a XII. és XXXI. francia hadtest
ellenállása miatt visszavonulásra kényszerült. A harcok a hegyi
frontszakaszon csak december végén ültek el, az erős havazás és az
utánpótlási nehézségek miatt.
 Olasz lövészek

Olasz nehéztüzérség

Az Antant hadosztályok segítségével az olasz hadvezetésnek sikerült

stabilizálnia a frontot. A Központi Hatalmak csapatai december elején a
Piave keleti partján téli védelemre rendezkedtek be. A 14. német
hadsereg német csapatait decemberben a nyugati frontra szállították át.
Az 1917. október 24-i állapothoz képest 240 km-rel megrövidült arcvonal
(amely Asiagótól a Grappa hegytömbön át az Isonzó mentén az Adriáig
húzódott) tartására az osztrák-magyar erők elegendőnek bizonyultak. A
november 9-én Cadorna helyébe lépett új olasz vezérkari főnök, Armando
Diaz tábornok (korábban a 3. olasz hadsereg XXIII. hadtestének
parancsnoka) legfőbb gondja az olasz haderő rendbe szedése,
újjászervezése volt. Cadorna később vizsgálóbizottság előtt felelt az
elkövetett mulasztásokért.

Veszteségek:

A győztes osztrák-magyar, valamint német csapatok nagy mennyiségű

hadianyag, felszerelés, rengeteg hadifogoly és nagy kiterjedésű észak-
olaszországi területek (Udine és Belluno tartományok egésze, Veneto,
Treviso és Vicenza tartományok egy része) birtokába jutottak. Mindkét
részről nagy volt az áldozatok száma. 1917. október 24. és november 10.
között az olasz veszteség 10.000 halott, 30.000 sebesült, 300.000
hadifogoly, 73.000 ló volt, ezen kívül 3.152 löveg, 1.732 aknavető,
300.000 puska, 3.000 géppuska, 2.000 géppisztoly, 1.600 gépkocsi, 22
repülőtér került a szövetségesek kezére. Az olasz veszteség mértékét
jelentősen csökkentette volna, ha a korábbi közel két és fél év állandó
támadásainak köszönhetően a 2. és 3. olasz hadsereg nem az első
vonalak közelében összpontosítja a tüzérséget, a hadfelszerelés nagy
részét, valamint a raktárakat. A háború elhúzódása miatt a frontkatonákon
a tizenegy, kevés sikerrel zárult offenzíva után fásultság lett úrrá. Az a
tény, hogy a haderő most először szorult defenzívába, továbbá a császári
és királyi alakulatokénál nagyobb harcértékűnek tekintett német csapatok
jelenléte az ellenség soraiban szintén demoralizálta az olasz hadsereget.
Ezt jól mutatja, hogy mintegy 350.000 csapattestétől elszakadt,
rendetlenül menekülő és útközben fosztogató katonaszökevényt messze
a hátországban fogdostak össze.

Az osztrák-magyar és német veszteségek összesen 70.000 főre rúgtak,

ebből a Monarchia egyedül 30.000 halottat és sebesültet veszített a Piave
eléréséig. A dunai birodalom csapatai két hónapig a zsákmányolt gazdag
készletekből éltek. A megszállt északolasz területeken osztrák-magyar
közigazgatást vezettek be. A polgári lakosság és a katonai hatóságok
együttműködése természetesen nem volt mindig zavartalan. Az olaszokra
ha nem is sikerült döntő vereséget mérni, a hadsereg rendkívül súlyos
vereséget szenvedett, egy lényegében gyengébb ellenféltől. A siker
közvetve hozzájárult a háború befejezésének további elodázásához,
felcsillant Olaszország végleges legyőzésének hiú reménye.
Az olasz hadsereg megmenekült a teljes megsemmisüléstől, majd Antant
szövetségesei segítségével újra talpra is állt. Számottevő ellenfél maradt
és továbbra is lekötötte Ausztria-Magyarország haderejének nagyobb
részét.

Összegzés:

A caporettói áttörés a világháború legsikeresebb áttörési hadműveletei

közé tartozik, s a Központi Hatalmak stratégiai helyzetében lényeges
javulást hozott. Az első világháborús hadászatot a mozgóháború
elemeivel gazdagította, a hadtörténelemben a hegyi terepen végrehajtott
frontáttörés iskolapéldája lett. Az új (elsősorban a nyugati harctéren a
németek által alkalmazott) támadó harcászat eredményességét
gyakorlatban is bizonyította, melynek pillérei a minden császári és királyi
gyaloghadosztálynál 1917 nyara óta létező, válogatott legénységből álló
rohamzászlóaljak voltak. Ezek az egységek a saját tüzérségi előkészítés
után azonnal végrehajtott támadásuk során behatoltak az ellenség
védelmének mélységébe, s leküzdötték annak tüzérségét is. A
géppuskákkal, aknavetőkkel előretörő gyalogság rohamát az osztrák-
magyar tüzérség előrehelyezett tüzével támogatta, annak fedezete alatt
kezdhette meg az olasz védelem áttörését, felgöngyölítését.
Az offenzíva sikere több tényezőnek volt köszönhető. A központi
hatalmak hadvezérei - elsősorban Alfred Krauss gyalogsági tábornok - új,
a korábban alkalmazottól eltérő harceljárást dolgoztak ki, tudniillik az
ellenség védelmét nagy erejű lökéssel a völgyekben törték át, majd
lendületesen előretörve és annak hátába kerülve megfosztották a
manőverezés lehetőségétől, a térséget uraló magaslatokon található
állásokat, támpontokat elszigetelték, s nem törekedtek azok mindenáron
való elfoglalására. A hadművelet főirányát szerencsésen választották
meg, ugyanakkor a főcsapás irányát jól álcázták az olaszok előtt, kiválóan
megszervezték a tüzérség és a gyalogság együttműködését. Az olasz
hadvezetés - főleg Capello altábornagy, a 2. hadsereg parancsnoka - egy
sor vezetési hibát követett el (például a rendelkezésére álló tartalékokat
szétforgácsoltan alkalmazta, a csapatok együttműködésének
megszervezésére, a közöttük lévő összeköttetés fenntartására nem
fordított kellő figyelmet). A győzelem kiaknázásához - az 1915. május 2-i
gorlicei áttöréshez hasonlóan - a világháború több frontján már hegyi
harcokban kipróbált és érdemeket szerzett német alakulatok és
parancsnokaik tapasztalata, valamint azok technikai fölénye döntően
hozzájárult.

Mindenképpen hangsúlyoznunk kell, hogy az osztrák-magyar csapatok

nagyobb teljesítményt nyújtottak a hadművelet során, mint a kitűnően
felszerelt és tüzérséggel, munícióval bőven ellátott német hadosztályok,
hiszen kisebb létszámmal, kevesebb löveggel, szerényebb felszereléssel
és ellátmánnyal is képesek voltak ugyanolyan harci teljesítmények
végrehajtására, sőt komolyabb eredmények elérésére. Bizton állíthatjuk,
hogy a Magyarország területéről kiegészített alakulatok helytállása
bajtársaik számára is példamutató volt.

A frontvonal Flitsch-Tolmein közötti áttörési szakaszán végbement

tüzérségi előkészítést és a támadás előtti órák feszült várakozással teli
eseményeit az egyik német szemtanú visszaemlékezésében a
következőképpen idézi fel:
"Éjfél van. Október 24-e első órája. Az eső rövid időre elállt, szétszórt
csillagok fénylenek át könnyű felhőfoszlányokon. A ködsapkába
burkolózó hegyek feketén és fenyegetően emelkednek a világos égbolt
felé. A szövetségesek oldaláról kevés lövés hallatszik, az olaszoknál is
minden feltűnően nyugodt. Még mindig nem tudnak semmit a
küszöbönálló támadásról? Nem sejtenek semmit arról, hogy tízezrek
várják a jelet a rohamra, hogy megszámlálhatatlan üteg áll tüzelésre
készen, hogy egy óra, negyven, tíz perc múlva halált és pusztulást
okádjon? A legelső állásban lévő katonák mily szívesen tennék
elviselhetővé az idegtépő várakozást dohányzással! Ez lehetetlen: egy
fellobbanó gyufa, egy óvatlanul parázsló szivar túl sokat elárulna. Egy
mozdulat jellemzi ezeket a perceket: a karórát takaró egyenruha ujját újra
és újra feltűrik, lassan vonszolja magát a nagymutató a világító
számlapon.
Egy üteg pontosan két órakor adja le az első sortüzet. Mielőtt még a
visszhang a hegyekről visszaverődne, feltárul a pokol. Tűzvihar száguld
végig az olasz ütegállásokon, a gázgránátok tompa becsapódásai
összekeverednek a könnyebb lövegek ugatásával, valamint a nehéz és
legnehezebb űrméretű lövegek nagyot visszhangzó robbanásaival. Az
Isonzó völgye szörnyű boszorkánykatlanná válik, hiába próbál számos
olasz fényszóró a forró párán és lőporfüstön áthatolni. Az ellenség várt
tüzérségi ellencsapása nagyon szerény. Csak kevés tábori löveg,
aknavető és géppuska tüzel a szövetségesek állásaira. A katonák
felpattantak, megigézve figyelik a hatalmas tüzérségi összecsapást,
amelynek tanúi." (Helmut Schittenhelm: Wir zogen nach Friaul. Stuttgart,
1932)

A front középső szakaszán, a Bainsizza-Heiligengeist fennsíkon lezajlott

osztrák-magyar támadást a harcok egykori résztvevőjének leírásából
ismerhetjük meg:
"Október 24-én, hajnali három órakor gázalarmot jeleztek. Fél négy táján
pokoli dübörgés támadt. A mögöttünk lévő hegyek sötétlő lejtői, mint
megannyi vésztűz, ezer és ezer ágyú torkából csapott ki egyszerre a láng.
A robbanások borzasztó erővel reszkettették meg a levegőt. A hegyi
ütegek éles csaholását elnyelte a nehéz mozsarak vontatott bömbölése.
A 30 és feles lövedékek félelmetes vonítással húztak el a fejünk felett. Az
alattunk elterülő olasz völgyekre nehéz gáz- és füstfelhő telepedett, amely
összefolyt a nedves októberi éjszaka ködével.
Jó félóra múlhatott el, amíg a meglepett olasz tüzérség felocsúdott, és
vad kétségbeeséssel viszonozni kezdte a mieink ágyúzását. A nagy villás
farkú aknák siketítő reccsenéssel robbantak körülöttünk sűrű
egymásutánban. A pergő dübörgésben a mindenfelől felcsapó tűz-, láng-
és kőzáporban görcsösen, moccanás nélkül tapadtunk a fagyos, éles
kövekre.
Fejemben homályos gondolatok kóvályogtak. Egyre emlékszem: >...Ha
halnom kell, taníts becsülettel halni...< Tompa kiáltás ütődött a fülembe:
Sturm! Hurrá!
Gépiesen, mintegy villámütésre indult meg az egész rajvonal a kőfalon, a
tátongó sziklarepedéseken, a forró gránáttölcséreken és a gőzölgő
holttesteken keresztül - előre!
...Mire megvirradt, három rohammal három olasz állást foglaltunk el. A
harmadikban pihenőt tartottunk az újabb parancsok megérkezéséig.
Kimerülten, reszketve rogytunk le a megmerevedett, viaszsárga arcú
olaszok közé. A hegyekről véres esőlé szűrődött le az árokba, és
csörgedező patakocskákban folydogált el alattunk.
Új beosztást kaptunk. Az egész század egy szakasznyira olvadt le a
nehéz akna- és gépfegyvertűzben, amelyen keresztül rontottunk az olasz
szuronyokra. Hadnagyom hét gépfegyvergolyótól találva maradt a
második olasz állás szegesdrótjai között." (Migend Dezső: Az Isonzótól a
Piavéig. Békéscsaba, 1921)

Az 1941-ES DÉLVIDÉKI MAGYAR HADMŰVELETEK

Magyar revíziós törekvések a II. világháború előtt:

A Délvidék - mint minden Trianon előtti terület - visszaszerzése a két

világháború közötti magyar vezetés fő célkitűzései között szerepelt.
Mindez kezdetben csupán vágyálomnak tűnt, mert nem voltak meg hozzá
sem a bel-, sem a külpolitikai feltételek. Az I. világháborúban és az azt
követő forradalmi időkben a magyar gazdaság teljesen kimerült, ráadásul
közvetlen szomszédai mind nyílt ellenségességgel viseltettek a magyar
nemzet iránt.
Az első reménysugarat az 1927-ben aláírt olasz-magyar szerződés adta.
Ezzel az ország kilépett teljes külpolitikai elszigeteltségéből, és partnerre
talált a Honvédség felfegyverzéséhez és a Kis-antant egységének
megbontásához. A Bethlen vezette magyar kormány tisztában volt a
fasizmus útját járó partnerkapcsolat veszélyével, de erősebben működtek
a revíziós reflexek, mint a jövőbe mutató realitások. Végülis hamar
kiderült, hogy Olaszország gazdasági- és katonai potenciálja szintén elég
korlátozott, de - többek között - ennek a kapcsolatnak köszönhetően
jelentek meg a Magyar Királyi Honvédség haderejében az első
páncélosok, repülőgépek és szintén sokat jelentett Olaszország
diplomáciai támogatása, amely később lehetővé tette a számunka
kedvező bécsi döntések meghozatalát.
Az 1930-as évek közepétől a korábbi vesztes államok, illetve az
elszigeteltségből kitörni akaró országok felett a Hitler által vezetett
fasiszta Németország vette át az irányító szerepet. Magyar
vonatkozásban a német orientáció a Gömbös-kormány idején következett
be. Bár a régi konzervatív elit ezt a folyamatot kormányváltásokkal
igyekezett megfékezni, de ezen erőfeszítések csupán késleltetésre és
nem elkerülésre voltak elegendők. Látva a németek politikai sikereit,
gazdasági eredményeit, térségünk kiszolgáltatottságát, talán ez nem is
volt véletlen.

A magyar gazdaságban 1935-től, 1937 őszéig bizonyos fellendülés volt

érezhető. Mégis 1937 végétől ismét depressziós jelek mutatkoztak egy
kiemelten fontos stratégiai ágban, a könnyűiparban. A termelés 15-20%-
kal esett vissza. Ettől függetlenül az 1936-37-es évet a pénzügyi
egyensúly éveként lehetett értékelni, hiszen a nemzeti jövedelem 10,7 %-
al nőtt. Ezzel lehetőség kínálkozott egy régóta húzódó és tervezett
katonai program elindítására. Ennek egyik legfőbb szorgalmazója Rátz
Jenő altábornagy, a vezérkar akkori főnöke volt, aki már 1936-ban
vizsgálva az európai fegyverkezés ütemét, arra a magállapításra jutott,
hogy 1940 körül háború lesz, és ebből Magyarország - területi
elhelyezkedése miatt - eleve nem tud kimaradni. A revíziós célokat
figyelembe véve pedig, Magyarországnak Németország mellett kell részt
vennie ebben a lehetséges konfliktusban, hiszen csak tőle várhat érdemi
segítséget a vitatott területek visszaszerzésével kapcsolatban.

Az úgynevezett HUBA-hadrend, végcélként egy 107.000 fős

békelétszámú, 3 hadseregre és 7 hadtestre tagozódó, 21 hadosztályból,
2 gyors- és 2 lovas dandárból, 1 repülő hadosztályból és 3 hadosztály
erejű határbiztosító erő szerepelt. Mindezt három ütemben tervezték
megvalósítani:
A kormány végülis elfogadta a katonai vezetés által benyújtott tervet azzal
a megszorítással, hogy a kért 1.700 millió pengő helyett 1.000 milliót
biztosít, amit 5 év alatt használhat fel a hadsereg. Darányi Kálmán
miniszterelnök 1936. március 5-én Győrben tartott beszédében hozta
nyilvánosságra az 1 milliárdos haderő-fejlesztési programot. Ennek
értelmében 600 milliót a haderő fejlesztésére, míg 400 milliót az ország
véd-képességének (hadiipar-, infrastruktúra, légoltalom stb.) növelésére
kellett fordítani.
Ezek a döntések katonai szempontból szükségesek voltak. A honvédség
létszámában, felszereltségében és kiképzettségében - mindenekelőtt a
trianoni békediktátumnak köszönhetően - még az önvédelemre sem volt
képes, miközben Európa a háború felé sodródott.

Darányi Kálmán miniszterelnök, a "győri program" kihírdetője

Németország befolyása egyre nőtt, amelyet a nyugati demokráciák nem
tudtak visszatartani. Ausztria bekebelezése (Anschluss - 1938. március
13.) és a müncheni egyezmény (1938. szeptember 29.) után a Harmadik
Birodalom és a Szovjetunió közötti térségben elhelyezkedő államok
kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Nem volt véletlen tehát, hogy ezen
országok többsége a német "igényekhez" próbált alkalmazkodni
pozíciójuk megőrzése, vagy éppen az új lehetőségek kiaknázása
érdekében. Ebben Magyarország sem volt kivétel. A politikai vezetés
célkitűzése az volt, hogy az országot távol tartsa a háborútól, a területi
revíziót békés úton valósítsa meg, mégpedig úgy, hogy Magyarország
nemzetközi megítélése és presztízse nem szenved csorbát. Ezen
gondolatok gyakorlati megvalósítására azonban ilyen formán semmi esély
nem volt. Ennek tudható be, hogy a mindenkori kormány mindvégig
kétarcú politikát folytatott.

A tartózkodási törekvést jól példázzák az alábbi események: 1938.

augusztus 20-29. között Hitler meghívására Horthy, Imrédyvel Kielbe
utazott, ahol Hitler bizalmasan közölte a kormányzóval Csehszlovákia
katonai lerohanásának tervét, és ehhez magyar segítséget kért. Tervei
szerint Magyarország egy fegyveres konfliktus erejéig provokálná a
cseheket, azonban azok támadása esetén Németország azonnal
beavatkozna a magyarok oldalán, így a magyarok is megkaphatnák az
óhajtott felvidéki területeket. "Más színben tűnne fel Németország a világ
előtt, ha nem mindig ő játszaná a támadó és kezdeményező szerepet" -
mondta Hitler.
Nagy meglepetésére azonban Horthy kitért a kívánság elől, bár tudta, ez
visszaüthet a felvidéki területi igényekre is. A kormányzó a következőkkel
indokolta döntését: 1920 óta a magyar álláspont, a területi revízió békés
megoldása és Magyarország tart a nemzetközi közvélemény esetleges
megbélyegzésétől. Ezen túlmenően a magyar haderő egyáltalán nem
ütőképes, valamint kiszámíthatatlan a másik két Kisantant állam;
Jugoszlávia és Románia reagálása.
Amíg Horthyék Kielben tárgyaltak, egy másik nagyon fontos esemény is
történt. A Kisantanttal 1936 óta folyó tárgyalások eredményeként 1938.
augusztus 23-án Bakach-Bessenyey György belgrádi követ Bledben egy
kommünikét írt alá. Ennek tartalma szerint: Magyarország és a Kisantant
országok erősítik a jószomszédi viszonyt, az említett országok elismerik
Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, és a két fél kölcsönösen
lemond az egymás elleni fegyveres erőszak alkalmazásáról, valamint az
említett országok vállalják a nemzetiségek jogainak biztosítását.
 Vitéz nagybányai Horthy Miklós,
a Magyar Királyság kormányzója

Alig telt el egy hónap, amikor a magyar diplomáciai tevékenység új

fordulatot vett. A müncheni egyezmény Németországnak ítélte
Csehszlovákia szudéta-németek lakta területeit, és záradékában
lehetőséget kínált a magyar, illetve a lengyel területi igények kielégítésére
is. A magyar kormány szinte azonnal lépett: jegyzékben követelte a
magyarlakta területek visszaadását és a magyar származású politikai
foglyok szabadon bocsátását. Követelte továbbá a csehszlovák
hadseregben szolgáló magyarok leszerelését és vegyes parancsnokság
alatt álló rendfenntartó erők felállítását. A csehszlovákok elismerték a
német és a lengyel követeléseket, de teljesen szembehelyezkedtek a
magyar igényekkel. Nyomatékul még jelentős haderőt is felvonultattak a
közös határon.
Horthyék nem merték felvállalni a nyílt fegyveres fellépést (nem is lett
volna esélyük a sikerre), ezért nagy titokban felállították a "Rongyos
Gárdát". A zömében megbízható, tényleges szolgálatot ellátó
állományból válogatott és civilbe (spanyol polgárháborús mintára
overálba) öltöztetett szabadcsapat feladata a Csehszlovák közigazgatás
fellazítása, megbénítása, szabotázscselekmények végrehajtása volt. Így
kívánták bizonyítani, hogy a csehek önállóan nem képesek rendet tartani
és nem tudják biztosítani a nemzetiségeket megillető jogokat. Ezt hidak,
vasutak, katonai objektumok elleni támadásokkal, a magyar nemzetiségű
lakosság felkelésre történő buzdításával kívánták elérni, összhangban a
lengyel szabadcsapatokkal. A félkatonai szervezet hivatásos katonák
vezetésével működött. Homlok Sándor vk. (vezérkari) ezredes a vezérkar
5. osztályának vezetője és Kozma Miklós irányította tevékenységüket. A
csapat kb. 900 főből állt, amelyet 19 zászlóaljba, ezen belül 57
akciócsoportba szerveztek. Október 6-án, még a komáromi tárgyalások
megkezdése előtt, Tarpánál átdobták a határon az első járőröket.
Összességében balul sikerült akciók jellemezték tevékenységüket, és a
cseh katonaság határozott fellépésének eredményeként sokan kerültek
fogságba. Stefán Valér százados végül december 31-én vette át Gányon
a csehektől a hadifoglyok egy nagy csoportját, majd 1939. január 15-ig
Komáromba települt "Műszaki irodájával", ahol a további hazatért foglyok
ellátását felügyelte.

Közben Csehszlovákia belső szerkezete is átalakult. Szlovákia és

Kárpátalja széles körű autonómiát kapott, és kormányaik németbarát
politikát folytattak. Így nem véletlen, hogy az október 9-én Komáromban
(pontosabban egy hajó fedélzetén) megkezdődő szlovák-magyar
tárgyalások nem jártak sikerrel a területi hovatartozást illetően. A revíziós
politika kudarca és a tehetetlenség eredménye az lett, hogy a magyar
vezetés olyan ígéretet tett a német vezetés felé, amin még Hitler is
meglepődött. Felvállalta, hogy Magyarország kilép a Népszövetségből,
csatlakozik az antikomintern paktumhoz, kész a gazdasági kapcsolatokat
kiszélesíteni, és szorosabbra fűzi tevékenységét a tengellyel. Hitler ezzel
elérte célját.

1938. november 2-án a bécsi Belvedere palota Aranytermében

kihirdették az ún. "első bécsi döntést". A Kánya Kálmán külügyminiszter
által vezetett küldöttség a következő szerződést írhatta alá:

"A magyar királyi kormánynak és a csehszlovák kormánynak a német és

királyi olasz kormányhoz intézett felkérése alapján, hogy a
Magyarországnak átengedő területeknek a két állam között függőben lévő
kérdését döntőbírói határozattal rendezzék, továbbá az ezt követően az
érdekelt kormányok között 1938. október 30-án váltott jegyzékek alapján
Ribbentrop Joachim úr német birodalmi külügyminiszter és őfelsége az
olasz király és Etiópia császára külügyminisztere gróf Galeazzo Ciano,
ma Bécsben összejöttek, és kormányaik nevében Kánya Kálmán úr
magyar királyi külügyminiszterrel folytatott utólagos megbeszélés után a
következő döntőbírói határozatot hozták:
A Csehszlovákia részéről Magyarországnak átengedendő területeket a
csatolt térképen megjelölték. A határok helyszíni megvonása a magyar -
csehszlovák bizottság feladata.
A Csehszlovákia által átengedendő területek kiürítése és Magyarország
részéről való megszállása 1938. november 5-én kezdődik és azt
november 10-éig végre kell hajtani. A kiürítés és megszállás egyes
szakaszait, úgyszintén annak egyéb módozatait magyar-csehszlovák
bizottságnak kell haladéktalanul megállapítania.
A csehszlovák kormány gondoskodni fog arról, hogy az átengedendő
területek a kiürítéskor maradjanak rendes állapotukban.
A területátengedésből adódó részletkérdéseket, különösen az
állampolgársági és opciós kérdéseket a magyar-csehszlovák bizottságnak
kell rendeznie.
Hasonlóképpen magyar-csehszlovák bizottságnak kell megállapodnia a
Csehszlovákia területén megmaradó magyar nemzetiségű egyének és az
átengedett területeken megmaradó, nem magyar nemzetiségű egyének
védelmére vonatkozó közelebbi rendelkezésekben. Ez a bizottság fog
különösen arról gondoskodni, hogy a pozsonyi magyar népcsoport
ugyanolyan helyzetbe jusson, mint a többi ottani népcsoport.
Amennyiben a területek Magyarországnak való átengedéséből a
Csehszlovákiának megmaradó terület számára gazdasági vagy
forgalomtechnikai természetű hátrányuk és nehézségek jelentkeznének,
a magyar királyi kormány megtesz minden tőle telhetőt, hogy az ilyen
hátrányokat és nehézségeket a csehszlovák kormánnyal egyetértésben
kiküszöbölje.
Amennyiben ennek a döntőbírói ítéletnekkeresztülvitele során
nehézségek vagy kétségek támadnának, a magyar királyi kormány s a
csehszlovák kormány ezek tekintetében közvetlenül egyezik meg. Ha
ilyen módon valamilyen kérdésben nem tudnának megállapodni, ezt a
kérdést végérvényes döntés céljából a német és olasz királyi kormány elé
terjesztik.

Aláírás: Joachim Ribbentrop és Galeazzo Ciano"

Magyarország 11.925 km2-rel és közel 1 millió lakossal gyarapodott,

ennek 86,5%-a volt magyar nemzetiségű. Visszakerült az országhoz
Kassa, Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Beregszász, Rimaszombat,
Érsekújvár, Komárom, Léva és Losonc, mint fontosabb városok. A
Kárpátalját azonban kettévágták, Pozsony és Nyitra sem került vissza az
országhoz, ami nagy felháborodást váltott ki, különösen Pozsony
kérdése.
 Magyar gyalogság Kassa felé menetel

Az első bécsi döntés nem elégítette ki a revíziós igényeket, mivel

Kárpátalja sorsa nem dőlt el, és nem alakulhatott ki a közös magyar-
lengyel határ sem. A magyar vezetés, a németeket kihagyva, újabb önálló
akciót tervezett. Az újonnan felállított VIII. hadtestből(1) és a
gyorsalakulatokból létrehozták a "Kárpát-csoportot" azzal a céllal, hogy
elfoglalják Kárpátalját. Hamar kiderült azonban, hogy a németek
hozzájárulása nélkül már semmi sem történhet a térségben. Hitler 1939.
január 21-én jegyzékben határozottan utasította a magyar kormányt, hogy
tartózkodjon mindenféle önálló akciótól.

Ezzel egy időben; 1939. március 11-én új honvédelmi törvényt fogadtak

el, ami aztán bizonyos módosításokkal 1960-ig érvényben is maradt. Az
1939. évi II.tc. 7 részből és 235 szakaszból állt, lényege a következő volt:
- általános honvédkötelezettség, ezen belül: levente hadkötelezettség,
honvédelmi szolgáltatások és légvédelmi kötelezettség
- a Legfelső Honvédelmi Tanács létrehozása (az L.H.T. 1928 júliusától
már működött, de tevékenysége itt jelent meg először magasabb
jogszabályban foglalva, továbbá ettől kezdve már minden miniszter tagja
lett a tanácsnak), rögzítette, hogy a honvédség szárazföldi-, légi-és
folyami erőkből áll
- a hadkötelezettséget 18 és 60 év között állapította meg, elrendelte, hogy
a tényleges szolgálati kötelezettség 3 év, továbbá, hogy a póttartalékos
szolgálati idő békében 10-16 heti képzésben valósuljon meg.

A 14. kerékpáros zászlóalj pihenőn, Técsőn.

A magyar területi követelések időközben új lehetőséghez jutottak. 1939
márciusára a cseh és szlovák viszony erősen megromlott. A németek
biztatására a szlovák függetlenséget követelő nacionalisták március 9-én
teljesen szakítottak a központi kormánnyal. Miután a Tiso-féle Szlovákia
hivatalosan is bejelentette önállósulási szándékát, Hitler azonnal lépett.
Március 13-án megindította csapatait, és 24 órát biztosított a magyar
kormány számára, hogy hasonló módon járjon el a Kárpátalján, vagyis
megindulásra való felszólítást küldött a magyar vezetésnek. A magyarok
azonban gondban voltak. A január 21-ei jegyzék alapján leállították a
katonai előkészületeket, és minden alakulatot visszavontak a határról, így
szinte nem volt hadra fogható erő a bevonulásra. Félve azonban a
késedelem hátrányaitól 14-én az "összeszedett", javarészt 5 hetes
újoncokból álló csapatok megindultak. Lényegében a VI., VII. hadtest
határ menti részeiről, illetve a gyorsdandárok egyes lovas, kerékpáros és
gépkocsizó alakulatairól volt szó. A bevonulás során csupán kisebb
összecsapásokra került sor az ukrán milíciával (Szics-gárda), így a
csapatok 18-án az Uzsoki-szorosnál elérték a lengyel határt. Románia
mozgósított ugyan az események hatására és további csapatokat küldött
Erdélybe, de tartva a németektől nem avatkozott be.
A magyar vezérkar azonban úgy döntött, hogy a zavaros helyzetet
kihasználva, az újonnan visszacsatolt területeket még Szlovákia felé
kitolja, így a területi nyerésen túl, megfelelően előnyös határszakaszt is
kialakítson. Konkrétan az Ung völgyéről volt szó és nem utolsósorban az
ott található út- és vasútvonalról.
Március 23-án aztán délelőtt 10 óra tájban az Ung-folyó völgye felé induló
menetoszlop elsőként lépte át a határt. Ezt az oszlopot a falu elérése előtt
már szlovák repülők támadták, majd később az elővéd puskatüzet kapott,
de rövid idő múlva a szlovákok visszavonultak. Közben az Iglóról felszálló
szlovák gépek bombázták Ungvárt és Nagybereznát, de a magyar légierő
rövid időn belül válaszcsapást mért az iglói repülőtérre. Szobránc fölött
légiharc is kialakult a két fél gépei között. Végül a tárgyalások
eredményeként a magyar csapatok maradtak a közben elért Kelen -
Végaszó vonalon.
 Magyar Ansaldo "kisharckocsi" század Huszton.

Összességében Magyarországhoz a Kárpátalja visszatértével, 12.171

km2 területet csatoltak vissza 436.000 lakossal. Ennek azonban csak
12,7%-a volt magyar nemzetiségű.

Közben erőltetett ütemben folyt a HUBA-hadrend kialakítása, amely már

jóval túlmutatott az eredeti terveken és kereteken. Az események
felgyorsulása és a területi nyereségek arra késztették a felső vezetést,
hogy a HUBA I. programot felgyorsítsák és kiegészítsék. 1939 végére
felállították a három hadsereg-parancsnokságot, a VIII. gyalog- és I.
gyorshadtest parancsnokságot, valamint a Kárpátok védelmére az 1.
hegyi dandárt.
 Ünneplő tömeg fogadja a bevonuló magyar katonákat Kassán.

Csehszlovákia feldarabolása után hirtelen megromlott a kapcsolat

Németország és Lengyelország között, amelynek kiváltó oka Danzig
hovatartozásának kérdése volt. Európa, ezen belül a magyar vezetés is,
tisztán látta, hogy Hitler következő áldozata felé fordul, és rövid időn belül
háború kezdődhet Európában. A közös lengyel-magyar határ felett
örvendező és a Romániával szembeni revíziót követelő kormány
szorongva figyelte az eseményeket. Az álláspontjukat azonban
igyekeztek gyorsan kialakítani, amely a következő fő gondolatokat
tartalmazta:
- távol kell maradni a konfliktustól, mert a közvéleménnyel nem lehet
elfogadtatni semmiféle Lengyelország-ellenes lépést, és a részvétel a
nyugattal való szakítást és a háborúba való sodródást jelentené
- alapelv a kérdésben a "fegyveres semlegesség", de azért készülni kell.

A magyar revíziós politikában egyébként is egyre jobban érezhetővé vált,

hogy komoly ellentét van a civil és a katonai vezetés között. Teleki biztos
volt abban, hogy a még tervezett revíziós lépéseket békés úton is meg
lehet oldani, így nem tartotta szükségesnek a német támogatást sem.
Ebben a hangnemben Teleki levelet intézett Hitlerhez, melyben közölte,
hogy a magyar kormány nem kíván beleszólni a német - lengyel
konfliktusba, és különösen nem kíván csapatokat küldeni a német fél
oldalán.
Hitler felháborodása határtalan volt a levél elolvasása után. Ennek
eredményeként augusztus 9-én közölte Csáky külügyminiszterrel, hogy
nem is tart igényt a magyar részvételre, viszont elvárja, hogy
Magyarország semleges maradjon. Ugyanakkor súlyos
szemrehányásokkal illette a magyarokat. Ezek után a kormány
meghátrálása nem volt meglepetés, és kérték Hitlert, hogy Teleki előbbi
levelét is tekintse semmisnek.

Lengyel-magyar találkozás a közös-, új határon.

További revíziós törekvések; mozgósítás Románia ellen:

A német-lengyel háború kitörése után (amely nem sokkal később a II.

világháború nyitányává vált) a német-magyar viszonyban egy hűvös
időszak állt be. Magyarország ugyanis azonnal kinyilvánította
semlegességét, nem engedte meg, hogy a német csapatok igénybe
vegyék a Kassa-Nagyszalánci vasútvonalat, és több mint 100.000 lengyel
menekültet fogadott be. Hitler szemében mindez csupán taktikai
problémákat jelentett. Őt sokkal jobban foglalkoztatta a románok helyzete,
akiket szövetségesként kívánt kezelni. Nyugtalanította, hogy míg csapatai
le vannak kötve, elmérgesedhet a román-magyar viszony, amit a
Szovjetunió, illetve Sztálin ki fog használni, mint ahogy az meg is történt.

A románok már 1939 augusztusában mozgósították fegyveres erőiket.

Lezárták a szovjet határt, és több mint 250.000 katonát vonultattak fel
Észak-Erdélyben. A magyar vezetés ennek ellensúlyozására részleges
mozgósítást rendelt el, és a IV. hadtestet előrevonta a román határra. A
magyar-román ellentétek eldurvulásának a német diplomácia határozott
fellépése és a Lengyelország elleni háború gyors befejezése szabott
gátat. Ez a viszonylagos nyugalom azonban nem tartott sokáig.
A németek nyugat-európai hadjáratának kezdetekor (1940. május)
Románia hadilétszámra emelte az Erdélyben állomásozó csapatait.
Ennek ellenlépéseként Magyarország májusban mozgósította a II. és
VIII., hadtestet, valamint a Gyorshadtestet. Rövid idő múlva a III. és IV.
hadtest is mozgósításra került, igaz, a Gyorshadtest kivételével a
csapatok egyelőre a helyőrségeikben maradtak. A tisztikar német
elkötelezettségét a gyors francia kapituláció tovább erősítette, és biztosak
voltak abban, hogy német támogatásra számíthatnak Románia ellen. Az
addigi revíziós sikerek után a vezérkar folyamatosan és erőteljesen
sürgette a gyors fellépést Románia ellen. Az értékelések ugyanis
egyértelműen bizonyították, hogy a román haderő folyamatosan erősödik,
így minden nap elvesztegetése csak a románok esélyeit növeli.
Júniusban aztán kitűnő alkalom kínálkozott az erdélyi területek
visszaszerzésére. A Szovjetunió június 26-án jegyzékben szólította fel
Romániát, hogy az Októberi Forradalom után Romániához csatolt
bukovinai és besszarábiai ukránlakta területeket adja vissza. Egyben
jelezték a magyar kormánynak, hogy egy esetleges együttes fellépés a
románokkal szemben biztosíthatná a magyar területi igények realizálását
is. Az együttműködési készség bizonyítására a szovjetek ünnepélyes
keretek között visszaszolgáltatták az 1848-49-es forradalom és
szabadságharc lobogóit is.

A magyar kormány azonban mereven elzárkózott az együttes fellépés

lehetőségétől. Úgy ítélte meg, hogy Románia mindenképpen elfogadja a
szovjet követeléseket, hiszen senkitől sem számíthat segítségre. Sőt
teljesen biztosra vették azt is, hogy a szovjet lépések Németország
tudtával és beleegyezésével történtek. Felmerült az a gondolat is, hogy a
Romániában esetleg bekövetkező zűrzavarra, baloldali
megmozdulásokra, valamint a magyar lakosság védelmére hivatkozva
talán preventív katonai akcióra is lehetőség nyílik. Ilyen megfontolások
vezették Werth Henrik vezérkar főnököt, amikor június 27-én kérte a
Legfelső Honvédelmi Tanács összehívását. A késő esti órákban összeülő
tanácskozáson azonban - mivel a Berlinbe eljuttatott magyar állásponttal
kapcsolatos német reagálás még nem érkezett meg - Werth javaslatával
szemben nem az összes mozgósított alakulat, hanem csak a
határvadászok, valamint az V. és VI. hadtest egyes csapatainak határra
vonását határozták el. A többi korábban mozgósított alakulat (II., Ill., IV.
és VIII. hadtest) békeállomáshelyén olyan parancsot kapott, hogy július 2-
től kezdve készüljön fel vasúti szállításra.
Közben a szovjet csapatok június 28-án megkezdték Besszarábia, Észak-
Bukovina elfoglalását. A románok nem fejtettek ki ellenállást, csapataikat
a szovjetek elől mindenütt visszavonták.
 Werth Henrik, a Magyar Királyi Honvédség vezérkari főnöke

Károly román király június 28-án este mégis általános mozgósítást rendelt
el. Nem kétséges -állapította meg a magyar vezérkar helyzetértékelése -,
hogy a király, feladva az ellenállást a legerősebb ellenséggel szemben, a
továbbiakban fegyverrel akar szembenézni minden más irányból várható
erőszakos fellépéssel, valamint minden bizonnyal figyelembe vette a
felbomlással fenyegető belső helyzetét is. A román katonai lépésekkel
párhuzamosan Erdélyben is újabb alakulatok jelentek meg.

Csáky István magyar külügyminiszter magához kérette Ermannsdorfot, a

német követet, és közölte vele, hogy a román mozgósítás egyértelműen
Magyarország ellen irányul. Elképzelhetőnek tartotta, hogy Károly
megkísérli egy meglepetésszerű támadással a Tiszáig kitolni a román
határt, így próbálva visszaszerezni elveszett népszerűségét. Közölte a
követtel, hogy utasította a bukaresti magyar diplomáciai képviselet
vezetőjét, hogy kérjen magyarázatot a román mozgósításra, hiszen a
szovjet követelésnek békés úton eleget tettek. Kérte továbbá, hogy a
német kormány jelezze Bukarest felé, hogy a magyar kormány
tárgyalásokat kezdene a magyar területi követelésekkel kapcsolatban. A
magyar kormány ettől függetlenül július 2-án teljes mozgósítást rendelt el,
és utasítást adott a román határra való felvonulásra.

Németország nem nézte jó szemmel a magyar készülődést. Igaz,

Románia tengelyhatalmakhoz való csatlakozása megszüntette az
esetleges angol beavatkozás veszélyét a térségben, a két szövetséges
háborúját azonban el kellett kerülni. Ribbentrop német külügyminiszter
ezért Csáky-n keresztül figyelmeztette a magyar kormányt, hogy egy
katonai akció következtében esetlegesen kialakuló Balkán-háború a
német elgondolásokkal teljesen ellentétes, így Magyarország semmilyen
katonai támogatásra nem számíthat. Amennyiben viszont Magyarország
nem nyúl erőszakos eszközökhöz, egy későbbi időpontban támogatják
területi igényüket.
Július 2-án összeült a Legfelső Honvédelmi Tanács, hogy megtárgyalja a
németek által átnyújtott demarsot és az arra adandó választ.
Hangsúlyozták, hogy első helyen a román kormánnyal történő
kapcsolatfelvétel és a tárgyalások megkezdése áll. A jelenlévők
véleménye egyöntetű volt abban is, hogy a foganatosított katonai
intézkedések leállítása szükségtelen, de nem is lehetséges. Sőt úgy
vélték, hogy megnyugtatóan hatna, ha Románia, jó szándékának
bizonyításaként, tárgyalókészségének bejelentése után azonnal kiürítene
néhány, Magyarországnak átengedendő határ menti várost.
A Legfelső Honvédelmi Tanács ülését követően, a késő esti órákban
Csáky közölte a német követtel a magyar választ. Ebben kifejtette, hogy a
magyar kormány a tengellyel egyetértésben kívánja rendezni kapcsolatát
Romániával. Ezért fogadták nagy örömmel a német külügyminiszter azon
megnyilvánulását, hogy a revízió egy későbbi időpontban békés úton is
végrehajtható lesz a német birodalmi kormány támogatásával.
Ugyanakkor a kormány választ vár arra, hogy a Székelyföld, valamint
Marosvásárhely, Bánffyhunyad, a Kárpátok és Nagybánya alkotta
háromszög által határolt területben meghatározott magyar követelések
beleilleszthetők-e a birodalmi kormány által kilátásba helyezett támogatás
keretébe. Továbbá tisztázni kívánták azokat a kormány által már 1939
decemberében meghatározott feltételeket, melyek a magyar kormány
azonnali cselekvését válthatták ki. Ezek pedig a következők voltak:
- a (magyar) kisebbség üldözése
- forradalom kitörése Erdélyben
- orosz előrenyomulás a Kárpátokig
- kényszer-románosítás Erdélyben besszarábiai és bukovinai román
menekültekkel.

Mivel a kormány nem tért ki a németek által megemlített katonai

intézkedések magyarázatára, így a német viszonválasz ismét felhívta a
figyelmet egy esetleges katasztrofális következményre, ha Magyarország
a fegyveres utat választja. A katonai előkészületek azonban a vezérkar
tervei szerint tovább folytatódtak. A csapatok felvonulása és
összpontosítása a Tiszántúlon július 10-ig befejeződött és a hadsereg-
parancsnokságok is kitelepültek a hadműveleti területre.

Ezzel párhuzamosan a román erősítések is folyamatosan és tervszerűen

érkeztek Erdélybe. A polgári vasúti forgalmat a Kolozsvár-Nagybánya-
Szatmárnémeti vonalon beszüntették, csak katonai célokra vették
igénybe. Csapatok érkeztek a Maros völgyébe, továbbá Arad és
Temesvár környékére, ahol az információk szerint 3-4 új hadosztályt
helyeztek el.
Hitler elérkezettnek látta az időt, hogy szót váltson a két ország
államfőivel. A magyar küldöttség (Teleki Pál vezetésével) július 10-én,
míg Gigurta román miniszterelnök július 26-án járt Münchenben. Mint az
várható volt, a birodalmi kancellár a feleket tárgyalóasztalhoz
A tárgyalások 1940. augusztus 6-án Turnuseverininben (Szörényvár)
kezdődtek meg. Mindkét fél tudta, hogy a tárgyalásoknak semmi értelme,
ezért közben folytatták a háborús előkészületeket. Augusztus közepére a
két haderő felkészült az összecsapásra.

A magyar vezetésnek különösen a Maros völgyében létrehozott

csoportosítás okozott gondot. Az értékelések egyértelműen bizonyították,
hogy ez egy ellentámadó csoportosítás, amelynek egy a Szamos
völgyében indított magyar támadás elhárítása, majd Szeged, Békéscsaba
irányú ellentámadás lenne a feladata. Ennek a csoportosításnak a
veszélyességét az sem csökkentette, hogy az ide vezényelt csapatok
nagy része feltehetően erkölcsileg letörve érkezett Moldvából, s
felszerelésük is hiányos volt.
Magyarország a teljes mozgósított haderejét (kb. 550.000 főt)
felvonultatott a határra, ami azt jelentette, hogy a hátországban szinte
semmilyen katonai erő nem maradt. A csapatok a vezérkar irányelveit
augusztus 23-án kapták meg. Ennek alapján az 1. hadsereg feladata az
volt, hogy Nagykároly és a Szamos között előretörve, Szinérváraljánál
törje át a román erődvonalat és a kialakított résbe alkalmazza a
gyorshadtestet a siker kifejlesztésére. Továbbá, együttműködve a 3.
hadsereggel, verje szét a Szilágyságban felvonult román erőket, és érje el
Kolozsvár, Dés területét.
A 3. hadsereg feladatának azt szabták meg, hogy Máramarossziget
térségéből támadjon főerőivel Dés, illetve részeivel Nagybánya irányába,
majd a Szilágyságban működjön együtt az 1. hadsereggel.
A 2. hadsereg részben fedező, részben támadó feladatot kapott. Az V.
hadtestnek védelembe kellett átmenni a Maros partján, míg a VII,
hadtestnek meg kellett kerülnie az erődöket és elfoglalni Nagyváradot.
A román hadsereg is folyamatosan növelte Erdélyben csapatainak
számát. Augusztus 25-én, a felderítési adatok alapján:16 gyalog
hadosztály, 2,5 lovas hadosztály, 3 hegyi-, 1 gépkocsizó és 1 erőd dandár
tartózkodott a körzetben, ami kb. 400-500 ezer főt, 270 harckocsit és 350
repülőgépet jelentett.

Az értékelések alapján a román haderő jelentős erőt képviselt. 1939 óta

nagy mennyiségű német (cseh), olasz, francia és angol hadianyagot
kapott, így a hadsereg fegyverzetének 70-75%-át korszerű eszközök
alkották. A vezérkar külön felhívta a figyelmet a román páncélelhárítás
gyors fejlődésére. Páncéltörő lövegekből már majdnem a teljes
szükségletet kielégítették. Hasonló volt a helyzet a tüzérségnél is, ahol a
német szállítások hatására nagy mennyiségi és minőségi előrelépés
történt. Nem kis gondot jelentett az is, hogy a románok az erdélyi
csoportosításon túl jelentős tartalékokkal rendelkeztek. Ez kb. 15-17
gyaloghadosztályt, 80-100 harckocsit és 150-200 repülőgépet jelentett.

Az erdélyi román haderőt az 1. hadseregben vonták össze Tzerescu

tábornok, volt vezérkari főnök parancsnoksága alatt. A hadsereg a
védelmi hadműveleti terveknek megfelelően északi és déli
csoportosításból, valamint tartalékból állt. Az északi csoportosítást a IV.
és a VI. hadtest (8 gyaloghadosztály, 3 hegyi-dandár és 1 lovasdandár)
alkotta.
Feladata volt, hogy balszárnyával az Érmihályfalva és Nagyvárad között
húzódó és jól kiépített Károly-vonalra támaszkodva lelassítsa, majd a
Szilágyságban lévő erődök segítségével megállítsa a Szamos völgyében
1. és a Máramarossziget felől támadó 3. magyar hadsereget. A felderítés
adatai alapján a csoportosítás 126 könnyű- és kis harckocsival
rendelkezett. E csoportosítás mögött Dés, Kolozsvár körzetében
helyezkedett el a 3 hadosztályból és 1 gépesített dandárból álló
hadseregtartalék. Feladatának azt határozták meg, hogy ellentámadást
indítson a megállított és komoly veszteségeket szenvedett magyar erők
ellen.
A déli csoportosítás, 5 gyalogos- és 2 lovashadosztállyal közel 150
harckocsival Arad környékére gyülekezett be, azzal a céllal, hogy a 2.
magyar hadsereg két hadteste ellen indítson támadást, és törjön be a
Tiszántúlra, veszélyeztesse Gyulát és Békéscsabát, továbbá
tehermentesítse az északi csoportosítást. Az elgondolás szerint ezzel a
lépéssel visszavonulásra és átcsoportosításra kényszerítették volna a
Szamos völgyében megállított magyar erőket.
Figyelembe kellett venni továbbá a magyar határral párhuzamosan
húzódó román erődvonalat is. Ezt az erődvonalat 1937-ben francia és
angol támogatással és tanácsadók segítségével kezdték el építeni, amely
a trianoni határral párhuzamosan kb. 300 km hosszan, a Tiszától a
Marosig, majd az Erdélyi-Kárpátok, a Bükk hegység, az Érmelléki
dombok, a Bihar- és Solymosi-hegység nyugati lábánál húzódott. Az volt
a rendeltetése, hogy akár északon a Szamos völgyében, akár délen a
Maros völgyében felvonuló román erők belső szárnyát védje, mert a külső
szárnyak északon Csehszlovákiára, délen Jugoszláviára
támaszkodhattak.
Az erődvonal építése egyre gyorsabb ütemben folytatódott a megkezdett
munkálatok után. 1940 nyarára az erődvonal több mint 300 jól kiépített
elemmel rendelkezett, amelyek jól összehangolt rendszert képeztek.
A betonerődöket általában egymás mellé telepítették, csak néhány helyen
alkalmaztak mélységi tagozódást, főleg fontosabb csomópontokban. Az
egyes elemek a várható támadási irányokba "vakok" voltak, és csak
oldalazó tüzet tudtak lőni.
Minden erőd lőrése és bejárata elé egy, a megközelítést akadályozó vizes
(ún. "Diamant") árkot terveztek. Ennek az volt a feladata, hogy
megnehezítse az ellenség dolgát, amikor az robbanótöltetet akar
elhelyezni a résekbe. A lőréseket védő árkot - a nagyobb erődöknél - egy
külön lőrésbe elhelyezett géppisztoly (géppisztolyos katona) biztosította.
Az árkokat csöveken keresztül az erődökből lehetett vízzel feltölteni, mivel
minden erőd rendelkezett saját kúttal. A tervek szerint a figyelést az
ellenség irányába periszkópokkal oldották volna meg, de ezek a
műszerek nem kerültek beépítésre, így a felderítés és a pontos
tűzvezetés feltételei nem voltak meg.
A világítást kőolaj lámpákkal oldották meg, de például latrináról nem
gondoskodtak. A friss levegő biztosítását szellőzőcsövek segítségével
oldották meg, amelyekre szükség esetén szűrő berendezést is
csatlakoztatni tudtak.
Az erődök egymástól általában 200-300 méterre voltak, de a fontosabb
helyeken (vasút, útcsomópont, lakott terület stb.) erődcsomópontokat
alakítottak ki. Itt az erődök 25-50 méterre voltak egymástól, és mélységbe
is tagolták őket. Az erődök közötti összeköttetést föld alatti vezetékek
segítségével biztosították.
Érdekessége még az erődvonalnak, hogy az erődökbe beosztott
legénység csak veszély esetén foglalta el őrhelyét a kiépített helyeken,
addig az erődök mellé felépített téglaépületben tartózkodtak, ami
egyértelműen laktanyai elhelyezést biztosított a katonák számára.

Az elkerülhetetlennek látszó magyar-román háborút végül a 27-én

benyújtott román jegyzék akadályozta meg, amelyben a románok jelezték
(valószínűleg német nyomásra), hogy elfogadnak egy "döntőbírói" eljárást
a kritikus területekkel kapcsolatban.

1940. augusztus 30-án a Belvedere-kastély Arany-termében aztán

aláírták a "második bécsi döntést", amely visszajuttatta
Magyarországnak Észak-Erdélyt, a Székelyföldet és a Partium
Nagyváradtól északra elterülő részeit (Bihart, Szilágyságot, Szatmári és
Máramarost). Ezt a dokumentumot Ribbentrop német, Ciano olasz,
Manoilescu román és Csáky István magyar külügyminiszter látta el
kézjegyével.

"A román királyi kormány és a magyar királyi kormány azzal a felkéréssel

fordultak a birodalmi kormányhoz és az olasz királyi kormányhoz, hogy a
Magyarország részére átengedendő területnek Románia és
Magyarország között függőben levő kérdését döntőhírei határozattal
rendezzék. Ennek a felkérésnek, valamint a román királyi és a magyar
királyi kormány felkéréssel kapcsolatban tett annak a kijelentésnek az
alapján, hogy ily döntőbírói határozatot minden további nélkül magukra
kötelezőnek ismernek el, Ribbentrop Joachim német birodalmi
külügyminiszter és gróf Cianó Galeazzo, Őfelsége Olaszország és
Albánia királyának, Etiópa császárának külügyminisztere, Manoilescu
Mihail román királyi külügyminiszterrel folytatott ismételt megbeszélés
után a mai napon Bécsben a következő döntőbírói határozatot hozták:
1. Románia és Magyarország között végleges határként az ide mellékelt
térképbe berajzolt határ állapíttatik meg. A határnak a helyszínen való
pontosabb kijelölése román-magyar bizottság .feladata lesz.
2. Az ekként Magyarországnak jutó, eddig mán területet a román
csapatok 14 napi határidő alatt ki fogják üríteni, és rendes állapotukban
Magyarországnak át fogják adni. A kiürítés és megszállás egyes
szakaszait, valamint egyéb módozatait román-magyar bizottság azonnal
megállapítja. A román királyi és a magyar királyi kormány gondoskodni
tartozik arról, hogy a kiürítés és megszállás teljes nyugalomban és
rendben történjék.
3. Mindazok a román állampolgárok, akik a mai napon Románia által
átengedendő területen állandó lakóhellyel bírnak, a magyar
állampolgárságot minden további nélkül megszerzik. Jogukban áll hat
hónapi határidőn belül a román állampolgárság javára optálni. Azok a
személyek, akik ezzel az optálási joggal élnek, a magyar állam területét
további egy évi határidőn belül elhagyni tartoznak, és Románia he fogja
őket ,fogadni. Ingó vagyonukat szabadon magukkal vihetik. Ingatlan
vagyonukat elköltözésükig értékesíthetik, és a befolyt ellenértéket szintén
szabadon magukkal vihetik. Ha az értékesítés nem lehetséges,
Magyarország tartozik őket kártalanítani. Magyarország az optálók
elköltözésével kapcsolatos összes kérdéseket nagylelkűen és
előzékenyen fogja kezelni.
4. Azoknak a magyar nemzetiségű román állampolgároknak, akik az
1919-ben Magyarország által Romániának átengedett és most
Romániánál megmaradó területen bírnak állandó lakóhellyel, jogukban áll
hat hónapi határidőn belül a magyar állampolgárság javára optálni.
Azokra a személyekre, akik ezzel az optálási joggal élnek, a megelőző, 3.
pontban lefektetett elvek alkalmazandók.
5. A magyar királyi kormány ünnepélyesen kötelezettséget vállal aziránt,
hogy azokat a személyeket, akik a jelen döntőbírói határozat alapján a
magyar állampolgárságot megszerzik, de román nemzetiségűek, az
egyéb magyar állampolgárokkal minden tekintetben egyenlőknek veszi. A
román királyi kormány ünnepélyesen ennek megfelelően kötelezettséget
vállal az állam területén maradó magyar nemzetiségű román
állampolgárok tekintetében.
6. Az állami fennhatóság változásából adódó egyéb kérdések rendezése
a román királyi és a magyar királyi kormány között közvetlen tárgyalások
útján .fog történni.
7. Amennyiben a jelen döntőbírói határozat végrehajtása során
nehézségek vagy kételyek merülnének fel, a román királyi és a magyar
kormány tekintetében közvetlenül fognak megállapodni. Amennyiben
valamely kérdésben nem tudnának megegyezni, Úgy a kérdést
végérvényes eldöntés végett a birodalmi kormány és az olasz királyi
kormány elé terjesztik.

Aláírás: Ribbentrop Joachim s.k. és Ciano s.k"

Ennek értelmében 43.104 km2 területet csatoltak vissza

Magyarországhoz, 2.633.000 lakossal. A lakosságnak 51,4%-a volt
magyar, 42%-román, 3,7%-a pedig német.
 Magyar lovasság az erdélyi bevonuláskor.

Romániának 14 nap alatt kellett kiüríteni a területet, ami a két fél

megállapodása alapján szakaszosan lett végrehajtva.
A magyar csapatok szeptember 5-én indultak meg, és
Máramarosszigetnél reggel 7 órakor lépték át a trianoni határt. A
bevonulásban a teljes haderő részt vett. Komolyabb összetűzésre nem
került sor, de a "Vasgárda" néhány civil ruhás osztaga igyekezett zavart
kelteni. A 11. gyalogezred élét 9-én Zilah és Ördögkút között, míg a 34.
ezred I. zászlóalját Felsőegregy környékén érte tűzrajtaütés. A csapatok
ettől függetlenül meghatározott időre bevonultak a visszacsatolt
területekre.

A Honvéd Vezérkar főnöke szeptember 13-i rendelkezése értelmében az

I. hadsereg és a gyorshadtest-parancsnokság, a VI., VII. hadtest, illetve
az I. és 2. gépkocsizó dandár kivételével a bevonulásban részt vevő
csapatok visszatérhettek helyőrségeikbe. A visszamaradó alakulatok a
kolozsvári IX. hadtest felállításának befejezéséig maradtak Erdélyben.
A hadrendfejlesztés súlyát, a területek átvétele után, a IX. hadtest
Kolozsvár székhellyel történő felállítása, a határvadász alakulatok
átszervezése, a tüzérség és a páncélos alakulatok továbbfejlesztése és
ezzel kapcsolatban a hadtestek tűzerejének, valamint
páncélelhárításának megerősítése képezte.

Csaba páncélgépkocsik Kolozsváron.

Ezzel befejeződött a békés területgyarapítások időszaka. A német-olasz

bécsi döntőbírósági határozatokkal "visszatért" a Felvidék, Kárpátalja és
Észak-Erdély. 1940 végére Magyarország tehát jelentősen gyarapodott,
ami 47.092 km2-es területet és 4.333.304 fő lakost jelentett. Ezért
azonban nagy árat kellett fizetni. Többek között engedményeket a
szélsőjobb erőknek; csatlakozást a háromhatalmi egyezményhez;
zsidótörvényeket és számunkra kedvezőtlen gazdasági kapcsolatokat kell
megemlíteni.

Az 1940-es év utolsó meghatározó eseménye a december 12-én

megkötött magyar-jugoszláv szerződés ("Örök barátsági szerződés a
Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között") aláírása volt,
amely a német politika szerint is kitűnően szolgálta a nyugodt, németbarát
Balkáni stabilitást.

A semleges balkáni országok háborúba sodródása:

A Molotov-Ribbentrop paktumnak köszönhetően Európa jelentős része

német, illetve szovjet befolyás alá került. A stratégiai és taktikai okokból
megkötött szerződést a szuperhatalomnak számító felek egyike sem vette
hosszú távon komolyan, azt csupán pozíciószerzésre, erőgyűjtésre és a
végső összecsapáshoz szükséges feltételek megteremtésére igyekeztek
felhasználni. Az 1940/41-es év fordulóján már nyilvánvalóvá vált, hogy a
két ország közötti nagyhatalmi és ideológiai ellentétek miatt a fegyveres
összecsapás elkerülhetetlen. A kérdés csupán az volt, hogy mikor és
közülük melyik lesz taktikusabb és gyorsabb.
Ebben a versenyfutásban az egyik szűk keresztmetszetet a Balkán
jelentette, mivel sem a németeknek, sem a szovjeteknek nem volt
jelentősebb befolyásuk ebben a régióban. A "nyitott szárny" megléte a
kezdeményezést felvállaló Németország számára jelentett nagyobb
veszélyt. Ezt még növelte az a tény is, hogy az olaszok 1940. október 2-
án indított támadása Görögország ellen teljes kudarccal végződött. A
görög kérdés megoldására a német vezérkar kidolgozta a "Marita"
fedőnevű támadó tervet.

Hitler, hogy megelőzze a konfliktus kiszélesedését és biztosítsa a

Wehrmacht zavartalan felvonulását a szovjet határra, Jugoszláviát
diplomáciai úton kívánta a tengelyhez csatolni.
A német elképzelésekbe azonban hiba csúszott, annak ellenére, hogy
kezdetben minden jól alakult számukra. 1941. március 4-5-én Pál herceg,
Jugoszlávia régense a Berghofban megígérte Hitlernek, hogy a kormány
képviselői alá fogják írni a háromhatalmi szerződéshez való csatlakozást.
Erre 25-én került sor Bécsben, miután Dragarisa Cvetkoviw
miniszterelnök és Alekszander Cincar-Markovics külügyminiszter
kézjegyével látta el a németek által megfogalmazott és előterjesztett
okmányt.

Hiábavaló volt azonban a nagy óvatosság és a titoktartás, a kormány

magánakciójára hamar fényderült. Március 27-ére virradó éjszaka a
légierő néhány tisztje által vezetett népfelkelés - amelyhez a hadsereg is
csatlakozott - megdöntötte a kormányt.
Az új vezetés, Péter trónörökös és Dusan Simovics tábornok katonai
rezsimje elhatárolódott a csatlakozástól, csupán megnemtámadási
szerződés aláírására lettek volna hajlandók.
Hitler dührohamot kapott és felindultságában elrendelte, hogy a vezérkar
a már meglévő Marita-tervet dolgozza át és terjessze ki Jugoszláviára is.
A március 27-én összehívott vezetői értekezleten arra utasította a
diplomáciai és a katonai vezetőket, hogy a Jugoszlávia feldarabolásában
érdekelt országokat, mindenekelőtt Olaszországot, Bulgáriát, Romániát
és Magyarországot területi ígéretekkel nyerjék meg az ügynek.
Kijelentette, hogy ennek a háborúnak nagyon népszerűnek kell lennie az
említett országokban. Ribbentropot utasította, győzze meg őket arról,
hogy egy kisebb horvát bábállam kivételével minden területet felosztanak
közöttük.

Az 1941. március 27-én Hitler által kiadott 25. számú hadműveleti

utasítás részletes tervét az OKW (Oberkommando der Wehrmacht =
Véderő Főparancsnokság) öntötte formába, amely a lényeget tekintve a
következőket tartalmazta:

- a légierő megelőző csapással (lehetőleg még a földön) semmisítse meg

a jugoszláv repülőgépeket és rombolja le Belgrádot. A Luftwaffe vegye
igénybe a társult országok repülőtereit, nyújtson segítséget a szárazföldi
erők támadó hadműveleteihez;
- a főcsapást a Bulgáriában elhelyezkedő 12., és Dél-Németországból (a
mai Ausztria területéről) részben közvetlenül, részben Nyugat-
Magyarországon felvonulva a 2. hadsereggel kell mérni.

Az erők északi és déli szárnyra osztandók. Az északi szárnyat a 2.

hadsereg zöme és a 12. hadsereg fele képezi. Fő feladatuk, hogy
Nyugatról és Délkeletről támadva összetartó irányú csapást mérjenek
Jugoszlávia fővárosára. Belgrád elfoglalása után a felszabaduló erőkkel
el kell foglalni a déli területeket és támogatást nyújtani a déli szárnyon
harcolóknak. Az északi szárnyhoz csatlakozik a 2. olasz és a Duna-Tisza
közén egy magyar hadsereg is; Görögország lerohanására a 12.
hadsereg második fele, a 2. német hadsereg kijelölt erői, valamint az
Albániában állomásozó olasz erők jelölendők ki. Feladatuk, hogy az
északi szárnyon tevékenykedő csapatokkal együtt két irányból lépjék át a
görög határt, és foglalják el az egész országot.
 A kibővített Marita-terv
(A nagyobb verzióért kattints a képre!)

Hitler csak azért, hogy bosszúját kitölthesse egy kis balkáni államon
(amely dacolni mert vele), kockáztatta a Szovjetunió elleni támadást.
Ugyanis a Fall-Barbarossa megindításának kezdetét, amelyet eredetileg
május 15-ére tűztek ki, négy héttel elhalasztotta. Azt viszont el kell
ismerni, hogy a Führer igen ügyes diplomáciai fogásokkal hozta helyzetbe
a konkrét katonai fellépéstől még mindig vonakodó térségbeli országokat,
így mindenekelőtt Magyarországot, Bulgáriát, valamint Romániát.
Határozott fellépésével pedig jelezte Mussolini felé, hogy neki csak a
másodhegedűs szerepe jut, a karmesteri pálca az ő kezében van.

A jugoszláv hadsereg:

A jugoszláv hadsereg a harmincas évek végére a térség egyik

meghatározó haderejévé vált. Élén békében és háborúban egyaránt a
legfelsőbb hadúr, a király állt. Az egyes konkrét ügyek előkészítésében és
a döntések meghozatalában segítségére volt két politikai és katonai
szervezet is. A legjelentősebb szerepet a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács
töltötte be, amelyben a király elnökölt és ő mondta ki a végső szót.

A Jugoszláv Királyi Hadsereg a két világháború között az általános

védkötelezettségen alapult. A katonai kötelezettség 21 éves kortól az 50.
életév betöltéséig tartott. A tényleges szolgálati idő a szárazföldi erőknél
18, a haditengerészetnél 24, míg a légierőnél 36 hónap volt. A három
haderőnem (szárazföldi, légi és haditengerészeti) békelétszáma 130.000
fő volt, de ezt teljes mozgósítással közel kétmillió főre is fel tudták
duzzasztani.

A szárazföldi haderő hét hadseregből, ezen belül összesen 72 gyalog-,

12 lovashadosztályból, továbbá 36 tüzérezredből és egyéb fegyvernemi
közvetlen alakulatokból és szakcsapatokból állt.
A legnagyobb szervezeti egység a hadsereg volt, amely három-négy
hadosztályból állt. A hadosztályok 3-4 gyalog-, 1-2 tüzérezredből és a
közvetlen csapatokból szerveződtek. A gyalogezredek 3-4 zászlóaljat
foglaltak magukba.
A hagyományos lovasságot a testőr- és a sorlovasezredek képezték,
amelyekhez egy-egy kerékpáros zászlóaljat is szerveztek. Az értékelések
szerint a lovasság volt a hadsereg egyik leggyengébb fegyverneme. Ezt
azzal magyarázták, hogy az ország túlnyomó része sziklás hegyvidék,
ahol a lovakat egyáltalán nem tudták használni, az utak száma pedig
minimális. Így nem véletlen, hogy a csapattestek vonatát sok helyen
ökrökkel, illetve öszvérekkel vontatták. Ugyanezen okok miatt kevés
számú páncélost rendszeresítettek, de azok is már elavult francia, illetve
csehszlovák típusok voltak. A szárazföldi erők legkorszerűbb
fegyvernemét a tüzérség jelentette, amelyet 30 könnyű, 6 nehéz tábori és
1 vártüzér ezredbe osztották.

A légierő, amely három dandárból állt, közel 700 különböző típusú és

feladatú repülőgéppel rendelkezett. Ebből 580 darabot a szárazföldi erők,
míg 120-at a haditengerészet állományába rendszeresítettek. A korszerű
típusok száma alig érte el a 300-at, ezeket Olaszországból, Nagy-
Britanniából és Németországból szerezték be. A fennmaradó 400 gépet
licenc- és saját fejlesztés - alapján a hazai ipar állította elő. Saját
fejlesztésűek voltak az IK-2-es és IK-3-as vadász, valamint a SIM-XIV-11.
Do(Dornier)-17K és a Bristol Blenheim típusok.
A vadászrepülőket két ezredbe (2. és 6.), ezredenként két osztályba
szervezték.
Állományukba 1941. április elején 43 darab Messerschmitt Bf - 109E-3-
as, 18 darab Hurricane I. és több mint 40 IK-2 és Ik-3-as repülőgép
tartozott. A négy bombázó repülő ezredbe (1., 3., 7. és 8.), valamivel
több, mint 200 darab Bristol Blenheim, Do-17K, Sparviero see Savoia-
Marchetti (SM)-79 és Breguet-19 típusú repülőgép tartozott.
A haditengerészet a tengeri hajóhadból és a folyami erőkből állt. A
hajóhadban egy 1870 tonna vízkiszorítású repülőgép-anyahajó, 1 cirkáló
(a volt német "Niobe"), 1 torpedóromboló, 11 torpedónaszád, 4
búvárnaszád, 6 aknarakó, 6 aknakereső, valamint 5 egyéb úszóegység
teljesített szolgálatot. A dunai folyamerőknél zömmel a volt osztrák-
magyar monitorok, a "Bodrog", a "Körös", a "Bosna" és az "Enns"
szolgáltak. Az állományt még két saját őrnaszád egészítette ki.

Magyarországnak is színt kell vallania

Az 1939 szeptemberében megalakuló Teleki-kormánynak eltökélt

szándéka volt, hogy a revíziós célkitűzésnek mind teljesebb, de békés
úton történő megvalósítása mellett nem enged teret a német befolyás
erősödésének, megőrzi a Magyar Királyi Honvédség erejét,
ütőképességét a háború végéig és jó kapcsolatokat tart fenn a nyugattal,
mindenekelőtt az angolokkal. Mindezek nyilvánvalóan a háborúból való
kimaradást és a konfliktusok lezárása utáni kedvező tárgyalási pozíciókat
jelentettek volna. Mint ismert, ezekből semmi sem valósult meg.
 Bartha Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter

Az igazi trauma 1941. március 28-án érte a magyar felső vezetést, miután
Sztójay Döme nagykövet Berlinből meghozta Hitler üzenetét, amely nagy
vonalakban a következőket tartalmazta: a Balkánon új helyzet állt elő, és
a fegyveres megoldás már eldöntött, amelyben a Magyar Királyi
Honvédségnek is szerepet kell vállalni. Ezt követően a német vezetőség
Magyarország revíziós igényeit teljes mértékben elismeri, éspedig addig a
határig, amelyet Ő Főméltósága szab meg. Szóba jöhető területek közé
sorolta Bácskát, Bánátot, sőt Hitler támogatást ígért a Horthynak oly
kedves fiumei kikötő visszacsatolásának ügyében is. Továbbá egyetértést
kért abban, hogy a horvátok kapjanak autonómiát és a német, illetve a
magyar katonai vezetők egyeztessék a hadműveleti terveket.
Mivel Hitler azonnali választ kért, Horthy magához rendelte Teleki Pál
miniszterelnököt. Bárdossy László külügyminisztert, Bartha Károly
honvédelmi minisztert és Werth Henrik vezérkari főnököt. Többórás vita
után Sztójay nagykövet a következő tartalmú válasszal utazott vissza.
Berlinbe: A magyar fél a háromhatalmi szerződésnek megfelelően
engedélyezi a német csapatok átvonulását, a repülőterek használatát, de
a magyar katonai beavatkozás mértékéről és idejéről a minisztertanács
később fog dönteni. A minisztertanács még azon a napon összeült.
Tudomásul vették a Hitlernek küldött üzenetet, de Teleki véleményét
támogatva a fegyveres fellépést csak akkor tartották célszerűnek, amikor
a német támadás következtében a jugoszláv hadsereg ellenállása már
megtört, a horvátok pedig kiléptek a szövetségből és kinyilvánították
önállóságukat.
Úgy gondolták, hogy így feloldható az 1940. december 12-én megkötött
magyar-jugoszláv örök barátsági szerződés és a Duna-Tisza közén
indítandó magyar támadás közötti ellentmondás. E határozatról és a
készülő német támadásról Teleki levélben értesítette a jugoszláv és az
angol kormányt. Igyekezett meggyőzni őket arról, hogy a súlyos
döntéseket kényszerűségből hozták meg, és a Honvédség csupán a
magyar kisebbség védelme érdekében fog fellépni. Londonban azonban
nem tolerálták Teleki igyekezetét és álláspontját. Egyértelműen
leszögezték: amennyiben Magyarország átengedi területét a német
csapatoknak, úgy megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat. Ha pedig
bármilyen indokkal csatlakoznak a támadáshoz, úgy Magyarország
számíthat Nagy-Britannia és szövetségesei hadüzenetére. Teleki Pál
miniszterelnök ezt saját politikája kudarcának értékelte, ebből pedig már
nem látott kiutat, ezért aznap éjjel önkezével vetett véget életének.

Teleki Pál miniszterelnök búcsúlevele Horthy Miklóshoz:

Főméltóságú Úr!
Szószegők lettünk - gyávaságból - a mohácsi beszéden alapuló örökbéke
szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.
A gazemberek oldalára álltunk , mert a mondvacsinált atrocitásokból egy
szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem!
Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet.
Nem tartottalak vissza.
Bűnös vagyok.

Teleki halála megrázta az egész nemzetet, és nem utolsósorban a

politikai vezetés legfelső karát. Nyugalmasabb időkben talán sikerült is
volna Telekinek önfeláldozásával elérni Magyarország semlegességének
megőrzését, de a katonai helyzet igen feszült volt, a revizionisták pedig
már túlontúl beleélték magukat a szerbek elleni területi térnyerés tényébe.
 Teleki Pál (balra) a tragikus sorsú miniszterelnök és utódja;
Bárdossy László, (jobbra) aki ekkor még külügyminiszter volt

Teleki utódja időközben Bárdossy László lett, de ez szinte a színfalak

mögött történt, a katonai gépezet már beindult.
Még javában tartottak a csatlakozásról, illetve annak mikéntjéről folyó
politikai csatározások, katonai téren már megtörténtek azok a konkrét
intézkedések és lépések, amelyek szinte visszafordíthatatlanná tették az
eseményeket, és természetesen visszahatottak a politikai döntésekre is.
A német és a magyar vezérkar között március 28-án megkezdődött a
tervek egyeztetése és a tennivalók pontosítása, amely 30-án, a Paulus
tábornokkal (az OKW főszállásmestere azaz logisztikai főnöke) folytatott
tárgyalásokkal zárult.

A magyar vezérkar vállalta, hogy:

- repülőtereket bocsát a német légierő rendelkezésére
- biztosítja a XLI. és a XLVI. hadtestek vasúti, illetve közúti felvonulását
Romániába és a Dunántúlon
- aktivizálja a légvédelmi körzeteket, a hozzájuk tartozó figyelő és
jelzőőrsökkel együtt
- lezárja a jugoszláv határt, csapatokkal biztosítja a német erők
felvonulását és ütközetbe lépését
- mozgósítja a hadműveletbe bevonandó erőket, támadást indít a Duna-
Tisza közén, és ezzel fedezi a Belgrád felé előretörő német csapatok
szárnyait.
- egyeztetik a hadseregek lépéseit a Kurt Himer vezérőrnagy vezetésével
hazánkba érkezett Wehrmacht összekötő törzzsel
A magyar csapatok támadásának időpontja azonban továbbra is nyitott
maradt. Werth Henrik április 15-ében határozta meg azt a legkorábbi
időpontot, amikorra a magyar csapatok elérhetik készenlétüket a
jugoszláv határ mentén. Paulus ezt túl késői időpontnak tartotta, és
ragaszkodott 12-éhez, mint legkésőbbi meginduláshoz. A magyar
vezérkar főnöke Horthytól a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács április 1-jei
összehívását kérte a mozgósítás azonnali elrendelése céljából. Mivel erre
az engedélyt csak április 3-án kapta meg, nyilvánvalóvá vált, hogy a
magyar csapatok feltöltéséhez és felvonulásához már nem lesz
elegendő idő.

A Magyar Királyi Honvédség ereje:

A Magyar Királyi Honvédség békeidőbeli állománya a következő volt:

27 gyalogezred (azaz 81 gyalog-zászlóalj)

16 határvadász-zászlóalj
238 határvadász portyázó őrs
6 gépkocsizó zászlóalj
4 hegyizászlóalj
9 kerékpáros-zászlóalj
97 tábori tüzérüteg.
6 lovas tüzérüteg
28 gépvontatású tüzérüteg
43 légvédelmi tüzérüteg
2 harckocsi-zászlóalj
2 felderítő-zászlóalj
2 páncéloszászlóalj
33 lovasszázad
9 utászzászlóalj
3 műszaki század
1 vasútépítő ezred
1 vegyiharc-zászlóalj
1 hidászzászlóalj
9 híradóezred
3 távbeszélőszázad
10 közelfelderítő repülőszázad
5 repülőezred
1 távolfelderítő repülőosztály
1 ejtőernyős zászlóalj
folyamerők

A felsorolt egységek a békében meglévőket tüntetik fel. A harcoló

alakulatok békében csak részben voltak feltöltve, mozgósításkor
egészítették ki őket. A gyalogdandárok második ezredét a békében
meglévő ezredek állították fel, ikreződés útján. Vagyis minden kötelék
(ezred, zászlóalj, tüzérosztály) önmagából felállított még egyet. Ezen új
ezredek számozása harminccal nőtt. Pl. a 10. gyalogdandár 6.
gyalogezredének ikerezrede a 36-os számot kapta. A gyalogdandárok
tüzérségi osztályai is ikreződtek. Az 1. gyorshadtestnek minden
alárendeltje megvolt a békében is egy bő kerettel, amit mozgósításkor
egészítettek ki. A hadsereg-parancsnokságok csak szűk kerettel
rendelkeztek, őket a hadtestektől átirányított tisztekkel töltötték fel.

A Magyar Királyi Honvédség igen nagy létszámú volt. A meglévő három

hadsereg és a Fővezérség alárendeltségébe tartozó alakulatok
mennyiségileg elegendőnek tűntek a magyar felső vezetés számára, a
politikai célkitűzések katonai alátámasztására. A gondot mindenekelőtt a
minőségi mutatók alacsony szintje jelentette. A tíz hadtestből csupán egy
volt gépesítve, az is csak részben.
A gyaloghadtestekben igen kevés gépjármű volt, a szállításokat
szekerekkel kellett megoldani. Ez igen nehézkessé, lassúvá tette őket. A
fegyverzetük sem volt a legkorszerűbb. Nagyon kevés sorozatlövő
(géppisztoly, golyószóró, géppuska) fegyverrel rendelkeztek. Az állomány
döntő többsége felújított és korszerűsített első világháborús
ismétlőpuskákkal volt felszerelve. A viszonylagos mozgékonyságot
csupán a hadtest közvetlenek állományába szervezett lovasszázadok,
illetve kerékpáros zászlóaljak jelentették. A tüzérségnél a szükségesnél
jóval kevesebb löveg állt rendelkezésre. Ugyanez mondható el a
légvédelmi tüzérségről is. Pozitívumként talán csak a közelfelderítő
repülőszázadokat lehet megemlíteni, amelyek a beszerzett felderítési
adatokkal lehetővé tették, hogy a parancsnokok kellő időben reagáljanak
a kialakult hadműveleti illetve harcászati helyzetre.

Magyar viszonylatban a szárazföldi erők legkorszerűbb részét az I.

gyorshadtest jelentette. Állományába tartozott a kisharckocsik (jórészt
olasz Ansaldo kisharckocsik) 100%-a, a gépjárművek közel 70%-a, a
lovas- és kerékpáros alakulatok több mint 80%-a. A problémát a
gépkocsizó, a harckocsi (páncélos), lovas és kerékpáros alegységek igen
eltérő menettulajdonságai, sebezhetősége és nem utolsósorban tűzereje
jelentette. A több mint 60 kg-os kerékpárok az utakról letérve inkább
hátrányt, mint előnyt jelentettek. A lovasegységek előtt ugyan nem volt
leküzdhetetlen terepakadály, de sebezhetőségük és gyenge tűzerejük
már eleve kizárta hatékony alkalmazhatóságukat. Ezen vegyes típusú
seregtesteket vezetni, alkalmazni és anyaggal ellátni igen bonyolult,
esetenként lehetetlen volt.
A modern eszközök - a repülők és a harckocsik - tekintetében sem jártunk
az élen, sőt még a középmezőnyben sem. Az Ansaldo kisharckocsik
egészét, míg a repülők döntő többségét Olaszországból szereztük be.
Ezen eszközök már a vásárlás idején sem voltak korszerűek.
 Vitéz dálnoki Miklós Béla altábornagy, a gyorshadtest parancsnoka

A trianoni tiltások miatt a Honvédség kiképzettsége is sok kívánnivalót

hagyott maga után. Ez leginkább a tartalékos (tiszti-, tiszthelyettesi- és
sor-) állomány vonatkozásában mutatkozott meg. A felkészítésekre és a
kiképzésre igen rövid idő jutott, és nem volt meg a kellő anyagi és
technikai háttere. Így az elméleti felkészítés és a stílus (drill) gyakorlatok
játszották a főszerepet. Ez sajnos jellemző volt a tisztikar felkészültségére
is. A kiváló elméleti ismeretekkel rendelkező katonai vezetőknek szinte
alig jutott lehetősége arra, hogy meglévő tudásukat - különösen nagyobb
kötelékek vezetésében - a gyakorlatban is kiműveljék.
Az 1920-as és az 1930-as évek első feleiben a gyakorlatokat kis
kötelékekben hajtották végre, ahol a tűzhatásokat kereplőkkel (!) és
egyéb hangjelzésekkel imitálták. További hiányosságként róható fel, hogy
a revízió érdekében a különböző harctevékenységi fajták közül a
támadást helyezték előtérbe, annak is a manőverező, gyors előnyomulást
biztosító változatát. Szinte csak érintőlegesen szerepelt a kiképzési
programokban az erődök, illetve a városok elleni harc. A védelmi harcra -
különösen az állás jellegűre - még ennyi figyelmet sem fordítottak. Így
nem lehetett véletlen, hogy a katonai vezetők és tisztek egy jelentős része
az úgynevezett "faji harcmód" jelentőségét hangsúlyozta. Az ősi magyar
virtussal, bátorsággal és leleményességgel akarták leplezni a technikai
eszközökben és a kiképzésben meglévő hiányosságokat.

A Honvédség mozgósítása:
A vezérkar április 3-án és 4-én részleges mozgósítási parancsot adott ki.
Ez vonatkozott a magyar királyi 3. hadsereg parancsnokságára, az I., a
IV. és az V. gyaloghadtestekre, a Gyorshadtestre, a jugoszláv határon
szolgálatot teljesítő határvadász alakulatokra, illetve a fővezérség
közvetlenek közül a folyamerő dandárra, a repülődandárra, a
nehéztüzérosztályokra, a légvédelmi tüzérekre, valamint egyéb híradó,
műszaki csapatokra és intézetekre. Mozgósításra került a 19. miskolci
gyalogdandár is azzal a céllal, hogy a Tiszától keletre fedezze és
támogassa a főcsoportosítás balszárnyát (egy esetleges román rajtaütés
miatt).

A terv szerint a csapatoknak 24 óra állt rendelkezésükre a behívók

kiküldésére, így az első tartalékosok beérkezésével április 5-étől, illetve 6-
ától lehetett számolni. Április 6-án megérkezett Magyarországra a német
összekötő törzs, mely igen kellemetlen híreket hozott. Parancsnokuk
ugyanis azt közölte a magyar vezérkar illetékeseivel, hogy a 2. német
hadsereg már április 8-án megindítja támadását a Dunántúlon. Mindez
magában hordozta azt a lehetőséget, hogy a mmagyar 3. hadsereg lekési
a támadást, és esetleg nem lesz rá szükség. Ebben az esetben pedig
elmaradhat az oly hőn várt területek visszacsatolása. Ezért a katonai felső
vezetés az amúgy is feszes (8-10 nap) mozgósítási normákat jelentősen
lecsökkentette 5, illetve 7 napra, holott a csapatok még az eredeti ütemet
sem tudták tartani.

A vezérkari tisztek a délvidéki hadművelet után megírt tapasztalati

jelentései a nem kellő ütemű mozgósítás okaként a következőket jelölték
meg:
- a mozgósítás a feladat megkezdéséhez viszonyítva túl későn lett
elrendelve
- a posta nem volt felkészülve a hétvégén és az ünnepnapokon
végrehajtandó kikézbesítésekre. Ezért sok helyen a tartalékosok 24-28
órával később kapták meg a behívókat
- a vasúti forgalmat korán csökkentették le, és a nyári időszámítás miatt
megváltozott menetrendet nem propagálták kellő mértékben
- sok földművest a halaszthatatlan tavaszi munka, valamint a bevonulás
idejére járó alacsony családi pótlék késleltetett, illetve tartott vissza.
Számtalan családban megélhetési gondok lépnek fel, ha a családfő
hosszabb ideig távol van
- az "M" törzseknek (mozgósítási törzs, az a hely, ahol a behívottaknak
meg kell jelenniük) békében csak kerete volt, amit szintén behívások útján
kellett feltölteni. Ezért az a furcsa helyzet állt elő több helyen, hogy a
behívottak már megjelentek, de az M-törzsek állománya még nem, így
késett a megjelentek ellátása, megindítása is.
- a mozgósítás egyik legnagyobb gondjaként említették meg a
gépjárművek, az országos járművek (szekerek) állapotát és bevonultatási
nehézségeit. (Ugyanis ezen járművek többsége magántulajdonban volt,
amit mozgósítás esetén a hadsereg használt.) Ezek általában már
használhatatlanok, vagy igen komoly javításokra szorulnak. A
tulajdonosok akként vélekednek, hogy amennyiben a hadsereg igényt tart
a járművekre, akkor javíttassa meg őket.
- a nyilvántartások pontatlanok voltak, a változásokat nem vezették. Hiába
lett 200%-ban behívó kiküldve, a hadsereg feltöltöttsége alig érte el a
70%-ot. Ez az arány a járművek vonatkozásában még rosszabb volt.
- a mozgósítási normákat szinte mindenki túl szűknek tartotta. Ez
különösen a gyorshadtestet érintette hátrányosan, mivel esetében nem
lehetett alkalmazni a területi elvet. A kevés jármű azt követelte, hogy
feltöltéséhez az ország egész területét igénybe vegye
- a területi elv sok előnye mellett hibaként rótták fel, hogy a mozgósított
területek túlterheltekké váltak, ezekben szinte megállt az élet, míg a
többieket alig érintették a mozgósítás következményei.

A korabeli magyar mozgósítási rendszer valóban túl bonyolult és

decentralizált volt. Ráadásul a hadsereg vezetése, illetve a
körzetparancsnokok nem rendelkeztek olyan hatáskörökkel, amelyek
lehetőséget adtak volna a helyzet lényeges javítására. A vezérkari tisztek
által megírt tapasztalati jelentések zömükben valósak voltak, amit később
a csapatok állapota és tevékenysége egyértelműen bizonyított.
A másik kedvezőtlen - bár súlyában kisebb, de mégsem jelentéktelen - hír
alapját a román diplomáciai lépések adták. Ugyanis április 5-én
Antonescu közölte a bukaresti német nagykövettel, hogy amennyiben a
magyarok csapatokat vonultatnak fel a Tiszától keletre, úgy meg fogják
támadni őket. A magyar vezérkarnak így le kellett tennie arról a
szándékáról, hogy a 3. hadsereg balszárnyát a 19. dandárral a Tisza
túloldaláról fedezze. Gróf Teleki örökségébe lépő Bárdossy
miniszterelnök üdvözlő táviratot küldött a Führernek és a Ducénak. Ebben
hitet tett a háromhatalmi egyezmény mellett, és bejelentette, hogy a
minisztertanács elhatározta a 3. hadsereg mozgósítását. A 19. dandárt
visszavonják a Tisza jobb partjára, és a folyó vonalát a magyar csapatok
nem fogják átlépni.

A háború első jelei:

A katonai megállapodásnak megfelelően a magyar vezérkar március 28-

ától kezdődően számos intézkedést adott ki a német csapatok
felvonulásának, az ország biztonságának és a készülő hadművelet
előkészületeinek szavatolása érdekében.

A háború jelei április 6-ától már a magyar-jugoszláv viszonylatban is

megmutatkoztak. A jugoszlávok megerősítették a határőr őrsöket, és
megszállták az erődövet (a '20-as '30-as években a határ mentén
kiépített, megerősített jugoszláv határrendszer). Nagy ütemben
mozgósították erőiket, és megkezdődött a "Potiska" hadosztály
ikreződése. Mindenütt lezárták a határt, megszakították a két ország
közötti forgalmat és aknamezőket, akadályokat telepítettek le a közös
határ teljes szélességében. A murakeresztúri és a letenyei hidakat
felrobbantották, míg a többi fontos műtárgyat aláaknázták.

A magyar vezérkar mindezek ellensúlyozására életbe léptette a saját

védelmi tervét. A határt Csikériától a Dunáig a 15. gyalogdandár és a 16.
határvadász-zászlóalj, míg Csikériától keletre a Tiszáig a 14.
gyalogdandár és a 66. határvadászezred védte. A Dunától nyugatra
Somogyudvarhelyig a 11. gyalogdandár biztosított. A határvédelem
vezetésére a 3. hadsereg-parancsnokság beérkezéséig az V.
hadtestparancsnokot jelölték ki. A folyamerők 6-án és 7-én a Dunán
kapuval, a Tiszán kapu nélküli zárakat létesítettek. A Tiszán az 1.
folyamzárzászlóalj Szeged alatt, a Dunát Dunaszekcsőnél az őrnaszád
ezred első osztálya biztosította. A zártelepítés mind a két folyón április 8-
ára befejeződött. A csapatok felvonulásának biztosítása érdekében az
előrevonási útvonalakra és átkelőhelyekre műszaki és légvédelmi
egységeket rendeltek ki.

A Graz felé repülő jugoszláv bombázók miatt Budapesten április 6-án 18

órakor szólaltak meg először a szirénák. Légiharcra nem került sor, mivel
a Mátyásföldről felemelt 1/3-as vadászszázad nem találkozott ellenséges
gépekkel. Április 7-én már hazánkat is több légitámadás érte. Szegedet
hat alkalommal támadták meg a jugoszláv királyi légierő gépei. A célpont
a vasútállomás és a repülőtér volt. A károk a magyar légvédelemnek és a
német vadászrepülőknek köszönhetően nem voltak jelentősek. A
jugoszláv kötelékek közel 70%-os veszteséget szenvedtek. Az utolsó
három támadásnál a bombázógépek már meg sem tudták közelíteni
célpontjaikat. Az utolsó kísérletben már csak két gép vett részt. A magyar
légvédelem mindkettőt lelőtte.
Kisebb kötelékek támadták meg Pécset, Szegedet, Siklóst, Kelebiát,
Körmendet, Zalaegerszeget és több vasúti szerelvényt, közöttük
személyvonatokat is. Az anyagi kár nem volt jelentős, de egy gyermek
meghalt, és többen súlyosan megsérültek. Április 8-ától érezhetően
csökkent az ellenség légitevékenysége, csak szórványos berepüléseket
hajtottak végre valószínűleg felderítési feladattal.
A légitámadásokkal párhuzamosan kisebb összetűzésekre került sor a
szárazföldön is. A jugoszláv granicsárok (határőrök) több esetben
átlépték a magyar határt, és támadást intéztek biztosító erőink ellen. A
magyar határvadászok a támadásokat minden esetben visszaverték, és
több foglyot ejtettek.

A vezérkar a folyamatban lévő felvonuláshoz igen pontos és részletes

terveket adott ki. Minden alakulat számára meghatározta a felvonulás
módját, rendjét és idejét. Alegységekre lebontva előírták, hogy melyek
menetelnek, melyek kerülnek vasúti szállításra, illetve melyek mozognak
saját járműveikkel. A gyalogos és a gépjárműves alakulatok számára
felvonulási útvonalakat, míg a vasúton szállítottak számára kirakó- és
gyülekezési körleteket jelöltek ki.
Ezt az amúgy is túlszervezett felvonulási tervet a vezérkar maga borította
fel kapkodó intézkedéseinek kiadásával, amit a mozgósításból adódó
nehézségek még tovább bonyolítottak.

A támadás kitűzött napjára a 3. hadseregnek csupán alig több mint a fele

érkezett be tevékenységi körzetébe. Az egységek összekeveredtek, a
katonák kimerültek a nagy távolságú erőltetett menetektől, a gépjárművek
pedig, nem rendelkeztek elegendő üzemanyaggal.
A szemben álló magyar-jugoszláv erők:

A magyar vezérkar által beszerzett információk alapján április 10-ére a

következő kép alakult ki a jugoszláv haderőről és védelmi képességeiről:
A fordulat óta egyre nagyobb ütemben zajlott az alakulatok mozgósítása
és felállítása. A behívást kiterjesztették egészen 55 éves korig, de ez
vonatkozott még a népfelkelésre, továbbá az országos gépjárműpark
teljes bevonultatására is. A mozgósítás után a haderő létszáma
megközelíti a 2 millió főt. A Duna-Tisza közén és a Drávaközben az 1.
Jugoszláv hadsereg erői gyülekeztek be. Parancsnokságuk Újvidéken
települt. A hadsereg állományába 3 gyalog-és 1 lovashadosztály tartozik,
az erődöket pedig 6 erőd-zászlóalj szállta meg. A vezérkar adatai alapján
a "Potiska" hadosztály Őrszállás, ikerhadosztálya pedig Szabadka
körzetében rendezkedett be védelemre. A 3. lovashadosztály, - mint a
hadsereg második lépcsője - Topolya, Szenttamás térségében
gyülekezett. Megállapítást nyert továbbá, hogy a
Tiszától keletre két hadosztály, míg a Drávaközben egy hadosztály vonult
föl. Feltételezték továbbá, hogy Újvidék és Palánka térségéből újabb erők
átdobása lehetséges.

A magyar katonai vezetés a jugoszláv katonáról igen elismerően szólt,

akit önmagával szemben igényesnek, a harcokban keménynek, a
nehézségek és a fájdalom iránt érzéketlennek és feltétlenül
engedelmesnek tartott. Kiemelték továbbá, hogy jellembeli tulajdonságai
miatt, - amit a történelem során számtalanszor bizonyított - igen erős
ellenfél. Az ország terepviszonyai és a hagyományok miatt saját területét,
települését a végsőkig védi.

A jugoszláv határt Magyarország felé több megerődített vonal is

biztosította. Az első ilyen megerődített vonal maga a határ volt, ahol a
karaulák (megerődített határőrállások) jelentették az első nehézséget. Ez
a határ teljes hosszában kiépített rendszer kőépületekből,
magasfigyelőkből, beton- és föld-fa fedezékekből, tüzelőállásokból állt. Az
épületeket, figyelőket, tüzelőállásokat és pihenőházakat 3-4 soros
tüskésdrót akadályokkal vették körül. Jellemző volt a határ- és útzárak
alkalmazása. Több helyen gépkocsi- és harckocsiakasztókat (földbe
süllyesztett síneket) is elhelyeztek.
A jugoszláv védelem valódi alapját azonban az erődítési rendszer
képezte. Ezeket a védelmi építményeket már a 20-as évek közepén
elkezdték építeni, majd folyamatosan fejlesztették és erősítették a
rendszert. A teljes magyar határszakaszon folytak a munkák, és 1940
végére már elkészültek a védelmi vonalak. A Duna-Tisza közén két
erődövet építettek ki. Az első, egyben az erősebb, a határtól 3-5
kilométerre Bezdán, Gádor, Őrszállás, Bajmok, Szabadak, Palicsfürdő,
Horgas, míg a második Pacsér, Csantavér és Zenta magasságában
húzódott. Az erődöveket különböző mélységekben építették ki. Nagy
gondot fordítottak a jól járható irányok, utak, vasutak lezárására. Egy-egy
erődövben két erődsort építettek ki, amely a következő elemekből állt:
harckocsiárok, beépített egyes és kettes oldalazó művekkel, süllyesztett
drótakadály öv (harckocsiakadály), helyenként beton baksorral, erődsor,
kiserődökkel és betonkupolás erődökkel. Az erődöv mélysége 600-700
méter között volt.

Vasúti őrháznak álcázott közepes vasbeton erőd

Az erődövben elhelyezett, már kész, vagy építés alatt álló vasbeton

erődök különböző típusúak voltak. A kiserődök általában 5 méter
hosszúak és 2 méter szélesek voltak. Magasságuk több mint 3 méter volt,
de ebből csak 1,8 méter emelkedett ki a földfelszín fölé. Bejárata nem a
szokványos vasajtós megoldás volt, hanem úgynevezett bejárati aknán
jutottak be a kezelők az erődbe. Falvastagsága 0,6 és 0,8 méter között
változott. Fegyverzetét 2 darab géppuska vagy golyószóró jelentette. Az
iker kiserődök adatai megegyeztek a kiserőd paramétereivel annyi
különbséggel, hogy két kiserődöt építettek össze különböző variációkban.
Építettek kiserődöket aknavető és páncéltörő ágyú számára is, igaz,
kisebb számban.
A betonkupolás erődök voltak az erődöv legmasszívabb részei.
Alapterületük elérte a 30 négyzetmétert, falvastagságuk 1,2 és 1,8 méter
között változott. Szellőztető rendszerrel és jelzőrakéta-kilövő nyílással is
rendelkeztek. Fegyverzetük 2 db páncéltörő ágyúból és 3 darab
géppuskából, esetleg golyószóróból állt.
Az erődövekben óvóhelyek, futóárkok (lövészárkok), különböző típusú
figyelők, járműterelők, útszorítók voltak nagy számban kiépítve. Az
erődöket föld- vagy kőhányással, illetve burkoló hálóval álcázták, sőt
legtöbb helyen gyeptéglával fedték az erődöket, így nehezítve azok
felderítését. A legjellemzőbb a kiserődök földburkolattal való ellátása volt,
hiszen azok így szinte teljesen a terephez simultak. Az erődök
tűzrendszerét úgy szervezték meg, hogy azok teljesen lefedjék az előttük
lévő területet. Figyeltek arra is, hogy az építmények egymást is
biztosítani, támogatni tudják. Az erődöveket az erőd-zászlóaljak
szállhatták meg, kiegészítve különböző más erőkkel.

Határmenti többsoros harckocsiakadály

A Duna-Tisza közén elhelyezkedő 1. jugoszláv hadsereggel szemben a 3.

magyar hadsereg, valamint a Fővezérség közvetlen alakulatai vonultak
fel. A magyar erők döntő többségét a három hadtest, valamint a 19.
dandár gyalogsága tette ki. Állományukba összesen 20 gyalogezred,
három közelfelderítő repülőszázad, két kerékpáros zászlóalj és egy önálló
huszárszázad tartozott. A magyar szárazföldi haderő legkorszerűbb
kötelékét jelentő Gyorshadtest két gépkocsizó dandárral, két
lovasdandárral és egy közelfelderítő repülőszázaddal rendelkezett. A
tüzérség a dandárok vegyes tüzérezredeiből, a hadtestek és a
fővezérségi közvetlenek tüzérosztályaiból tevődött össze.
A magyar légierő harcos állománya az 1. repülődandárba, valamint a
magasabb-egységek közelfelderítő repülőszázadaiba szerveződött. A
repülődandár állományába az 1. és a 2. vadászrepülő-ezred, a 3. és 4.
bombázóezred, az 5. közelfelderítő repülőezred, az 1. önálló
távolfelderítő repülőosztály és az 1. ejtőernyős zászlóalj tartozott,
amelyek 84 vadász, 68 bombázó, 24 távolfelderítő és 6 szállító
repülőgéppel rendelkeztek. Egyedül a bombázóezredeknél volt 42
repülőhiány. A repülőezredek századaiba egységesen 12 gép tartozott. A
gyaloghadtestek 1-1, a Gyorshadtest 2 közelfelderítő repülőszázadot
kaptak, egyenként 10 repülővel. így a hadtesteknek összesen 80
közelfelderítő repülőgépük volt. Ezen kötelékek I.-tőt VIII.-ig a
gyaloghadtestek számát kapták, míg az 1. gyorshadtesthez a IX. és a X.
század tartozott. A vadász- és bombázógépek egy része elavult olasz
típusú volt. Alkalmazhatóságukban gondot jelentett az is, hogy a
 jugoszláv határ mentén alig volt használható repülőtér. A meglévő
hiányosságokat szinte teljesen megszüntette a hazánkba áttelepült német
vadász- és bombázóosztályok jelenléte.

A 3. hadsereg még számíthatott a folyamerő-dandár támogatására is. A

két folyó lezárására a folyamzár-ezred I. és III. zászlóalja készült fel, míg
az őrnaszád-ezred zöme a Dunán álltak készenlétben, hogy a támadás
megindulásával egy időben fedezzék a támadó 3. hadsereg jobbszárnyát.

Erőviszonyok 1941. április 10-én a Duna-Tisza közén (az előzetes tervek szerint!):

Megnevezés magyar jugoszláv arány

gyalogezred 20 6 3,3 : 1

lovasezred 4 3 1,33 : 1

gépkocsizó, ill. felderítő zászlóalj 8 8 : 00

páncéloszászlóalj 2 2 : 00

harckocsizászlóalj 2 2 : 00

kerékpáros zászlóalj 7(+2 század) 8 : 00

erődzászlóalj kb. 16 0 : 16

tüzérüteg 129 kb. 80 1,6 : 1

vadászrepülő-század 8 8 : 00

bombázórepülő-század 10 10 : 00

közelfelderítő repülőszázad 5 5 : 00

Hangsúlyozom: a fenti táblázatban szereplő adatok csupán előzetes

számításokat és nem a valós helyzetet tükröző erőviszonyokat mutatják
be! Ugyanis a német támadás következtében a jugoszlávoknak már nem
volt esélyük tartalékokat felvonultatni a térségbe, sőt a Duna-Tisza
közének védelme stratégiai szempontból már nem is bírt döntő
jelentőséggel. Ezen kívül a légierejük megsemmisült, míg ütőképes
páncélos kötelékeiket a németek ellen fordították inkább. Magyar részről
pedig a már ismertetett okok miatt a tervezett erőknek csupán alig 70%-
ára lehetett számítani. Ugyanakkor a kialakult hadászati helyzetből
adódóan a Magyar Királyi Honvédség jelentős tartalékokkal rendelkezett.
Mindezt összevetve a magyar túlerő így biztosított volt, elsősorban a
légierő és a páncélosok vonatkozásában.

A magyar támadási terv lényege:

A magyar csapatok tevékenységének alapját a 25. sz. német direktíva
képezte.
A 3. hadseregparancsnok szűk törzsével április 9-én 23.00-kor érkezett
meg Kiskunhalasra. Ekkor már ott tartózkodott a vezérkar futára, aki
átadta a VKF (Vezérkari Főnökség) 28/Főv.hdm. 41.IV.10. sz.
hadműveleti intézkedését:
"A német XLVI. páncéloshadtest Barcsról Vinkovci, a XII páncéloshadtest
Temesvártól Belgrád irányába támad. Benyomás, hogy az ellenség
megrendült. Helyzete a barcsi és a temesvári csoportok bekerítése folytán
kritikus. Így a Fővezérség a Duna-Tisza közén szívós ellenállással nem
számol. A 3. hadsereg Szabadkától nyugatra jól összefogott súllyal törje
át az erődvonalakat, nyugatról kerítse be és semmisítse meg a jugoszláv
erőket. A gyorsan mozgó csapatokkal lehetőleg a Ferenc-csatornától
délre előretörni, mielőbb elérni a Duna vonalát és birtokba venni az
átjárókat. A 11. dandár a hadsereg jobb szárnyán támad azzal a
feladattal, hogy a baranyai háromszöget birtokba vegye. A bezdáni
csatornatorkolat zsilipje gyorsan elfoglalandó; a vállalkozás esetleg még a
hadsereg megindulása előtt végrehajtandó."

Ekkorra már a németek (április 10-én) Belgrádot támadták, s fennállt

annak a veszélye, hogy a magyar 3. hadsereg nem kerül alkalmazásra és
elmarad az olyannyira várt délvidéki terület visszacsatolása. A felső
vezetés ezért a támadás időpontját 11-ére hozta előre. Az új hadműveleti
intézkedés 10-én késő este érkezett meg, amikor a parancsok már a
dandároknál is ki voltak hirdetve.
Azonban a csapatok jelentős része még menetben volt, a beérkezettek
pedig fáradtak voltak, állományukat rendezték, illetve a feltöltésekre
vártak. Már az eredeti terv szerint is igen szoros volt a határidő. A
támadás 24 órával történő előrehozása még kellemetlenebb helyzetbe
hozta a csapatokat. A hadsereg-parancsnokság ennek megfelelően
módosította a hadműveleti tervet, amely az alábbiakat tartalmazta:

Az V. hadtest biztosítása mellett a IV. és az I. hadtestekkel 4534 és 4544

számú erődök között (Őrszállás térségében) áttöri a jugoszláv erődövet,
birtokba veszi a Ferenc-csatorna hídjait, majd a gyorshadtest ütközetbe
vetésével kifejleszti a sikert. Az elöl támadó gyorshadtest csapataival
Újvidéknél kijut a Dunához és befejezi a jugoszláv erők bekerítését. A
továbbiakban valamennyi erő bevonásával megkezdi az ellenség
megsemmisítését, és az elfoglalt terület katonai megszállását. Támadás
kezdete az őrházakra április 11-én délután, az erődövre 12-én 10 órakor.
Az erődöv elleni tüzérségi előkészítés 12-én 8 órakor kezdődik, amit a
német zuhanóbombázók is támogatnak.
 A 3. hadsereg támadási terve
(A nagyobb verzióért kattints a képre!)

A hadsereg-parancsnokság ezen elhatározásáról összességében

megállapítható, hogy az célszerűnek tűnt és megfelelt a korabeli magyar
elvárásoknak. Az áttörési szakasz, illetve a főerők alkalmazásának irányát
helyesen választották ki. A szárnyon támadó csapatokat jobbról fedezte a
Duna, és lehetőséget adott a jugoszláv erők nyugatról történő
bekerítésére. Az áttörés irányában a terep kissé kiemelkedett a lápos,
vizenyős környezetéből, és ott viszonylag jól járható volt, míg attól jobbra
és balra a gyalogos közlekedés is nehézségekbe ütközött. A gyorshadtest
ütközetbe vetését a siker kifejlesztése érdekében a Ferenc-csatornán túl
tervezték, ami teljesen megfelelt a korszerű követelményeknek. A Zombor
környéki hidak, átjárók birtokbavételére légideszantokat kívántak
alkalmazni, így az áttörés a gyorsan mozgó kötelékek ütközetbe
vetésének biztosítása és a siker kifejlesztése teljes mértékig összhangba
került.

A főcsapás irányába az egy (inkább másfél) jugoszláv hadosztállyal

szemben - az eredeti tervek szerint - három teljesen feltöltött magyar
hadtestnek kellett volna felvonulni. Figyelembe véve a német csapatok
erejét és tevékenységét ez az erő elegendőnek tűnt. A 2 km-es áttörési
szakaszra öt gyalogdandárt (tíz gyalogezred), valamint negyven-ötven
tüzérüteget vontak össze. Ez azt jelentette, hogy itt az arcvonal 1 km-ére
tizenöt gyalogzászlóalj és száz-százhúsz löveg jutott.

Támadás! - A karaulák (karaolák) elfoglalása, felzárkózás az

erődövre:

A támadás időpontjának előrehozása jelentősen felborította az eredeti

terveket. Mivel nem maradt idő a még felvonulóban lévő részek
bevárására, a határátlépést a már beérkezett csekély számú erőkkel
kellett megkezdeni. A csapatok így eltérő időben és készenlétben léptek
harcba.

Események a IV hadtest sávjában:

1941 április 11-én délelőtt még csupán a 12. gyalogdandár 18. ezrede, a
26. határvadász-zászlóalj és három tüzérüteg volt hadra fogható. A
hadtestparancsnok a tüzéreket azonnal tüzelőállásba rendelte, és azt a
feladatot szabta számukra, hogy 14 órai tűzmegnyitással semmisítsék
meg a 158.-162. számú őrházakat. A súlyt a 18. gyalogezred képezte,
míg a 16. határvadász-zászlóaljnak szárnybiztosítás volt a feladata.
A magyar határőrök, hogy eltereljék az ellenség figyelmét, már a
tüzérségi előkészítés előtt megkezdték támadásukat. Páncéltörő lövegeik
13.45-kor egy-egy lövéssel megsemmisítették a sávjukba eső két
karaulát, majd rohamra lendültek. A határozott és gyors támadás
meglepte a granicsárokat, és többségük megadta magát. A sötétedés
beállta után három felderítő járőr az erődökig nyomult előre, ahol
állófigyelésbe ment át.
A 18. gyalogezred a zászlóaljait egymás mögött sorakoztatta fel.
Támadása 15.30-kor, a tüzérségi előkészítés után indult meg. A jugoszláv
határőrök többnyire már az ütegek első lövései hatására szétfutottak, és
csak kisebb részük fejtett ki ellenállást. A zászlóaljak egymást váltva
gyorsan nyomultak előre, és 16 órára 2 km-re megközelítették az erődök
vonalát. Kiküldött felderítő járőrei az akadályok előtt igen erős ágyú-és
géppuskatüzet kaptak. Az ezredparancsnok gyorsan előrevonta
zászlóaljait, amelyek egész éjszaka tűzharcot vívtak az ellenséggel.

Események az I. hadtest sávjában:

A hadtestparancsnok igen nehéz helyzetben volt, hiszen a hat
gyalogezredéből csupán egy - a 15. gyalogdandár 50. ezrede - állt
rendelkezésére. Gondot okozott az is, hogy az ezredtől balra eső sávban
nem volt támadó erő. A hadtestparancsnok, hogy a teljes sávjában fel
tudja számolni a jugoszláv határőrsöket és fedezze a főirányban támadó
erőinek balszárnyát, kénytelen volt igénybe venni az eredetileg
határvédelmi feladatokra kirendelt alegységeket. A hadtest ezen
kötelékeket kivonásuk után gépjárművekkel Madarasra szállította, ahol
hat rohamcsoportot képeztek belőlük. A rohamcsoportok állománya 1
gyalogszakaszból, 3-4 határőrből, 2 árkászrajból, 1-1 golyószórós rajból
és 1-2 páncéltörő lövegből tevődött össze. Feladatuk az volt, hogy az 50.
gyalogezreddel együttműködve 15 órakor vegyék romboló tűz alá a 169.-
174. számú karaulákat, és foglalják el azokat. A továbbiakban fedezzék a
gyalogezred szárnyát, és zárkózzanak fel az erődövre. A rohamcsoportok
harcának támogatására a 13/11. tüzérosztályt jelölte ki a hadtest
tüzérfőnöke.
A hadtest sávjában a támadás 15 órakor indult meg. Az 50. gyalogezred
3. zászlóalja lépte át elsőnek a határt. A roham lendületesen indult,
aminek eredményeként sikerült gyorsan elfoglalni a granicsárok állásait. A
támadás azonban megtorpant, mivel a balszárnyon támadó század igen
erős oldalazó tüzet kapott. Ez azért fordulhatott elő, mert a
rohamcsoportok nem indították meg időben a támadásukat. Az
ezredparancsnok így kénytelen volt a másik két zászlóalját is harcba
vetni. Az erődhöz a 2. zászlóalj érkezett ki elsőnek. Az előnyomulás során
a magyar csapatokon igen erős tüzérségi és géppuskatűz feküdt. Mivel az
erős oldalazó tűz sem gyengült, a zászlóalj 800 m-re az erődök előtt
beásta magát. A zászlóalj vesztesége egy halott és három sebesült volt.
A lakosság és a foglyok későbbi elmondása szerint a védők ebből a
térségből 24 halottat és kb. 70 sebesültet szállítottak hátra. A 3.
zászlóaljból kiküldött oldalt biztosító század az éjszaka folyamán 8 fő
szerb fogollyal érkezett vissza.
A szomszédos sávban 3 órás késéssel indult meg a támadás, mert a
rohamcsoportok nem rendelkeztek elegendő lőszerrel. A
hadtestparancsnok végül az éppen Madarason átvonuló 20.
gyalogezredet utasította a szükséges mennyiségű lőszer átadására. A
páncéltörő lövegek repeszgránátokkal pillanatok alatt szétlőtték az
őrházakat, amelyeket a rohamcsoportok gyorsan el is foglaltak. Egyedül a
3. számú rohamcsoport nem teljesítette feladatát. Az történt ugyanis,
hogy a rohamcsoport támadásba lendült az általuk már szétlőtt 171.
számú karaula ellen, amikor a 13/11. tüzérosztálynak egyik ütege tüzet
zúdított rájuk. A rohamcsoport így kénytelen volt visszavonulni. A
sajnálatos eset következtében egy honvéd meghalt, kettő pedig súlyosan
megsebesült.

Rádiós Toldi 38M könnyű harckocsi átkelése egy rohambürün

Események az V. hadtest sávjában:

A hadtest alárendeltségébe a 15. és 13. dandár kivonása után a 14. és
19. dandár tartozott. Ezekből csupán a 14. dandárra lehetett építeni, mert
a 19. dandár főerői még felvonulóban voltak. Így az 1. hadtest balszárnya
és Szeged közötti közel 70 km-es határszakaszt csupán két gyalog- és
egy határvadász-ezred védte. A hadtestparancsnok tisztában volt azzal,
hogy ez az erő nem elegendő egy jelentősebb ellenséges támadás
elhárítására. Úgy vélte, hogy a fontosabb irányokban indított tüntető-,
illetve korlátozott célú támadásokkal meg tudja téveszteni az ellenséget.
Ennek érdekében három támadó harccsoportot alakított ki. Egy
megerősített gyalogzászlóaljat Csikéria, Tompa, Kunbaja területére
irányított azzal a feladattal, hogy fedezze az I. hadtest balszárnyát, majd
nyugatról intézzen tüntető támadást Szabadka ellen, ahol vegye fel a
kapcsolatot a 14. dandár főerőivel. Az összeköttetés ezzel a zászlóaljjal
kiküldése után megszakadt. A hadtestnél április 14-ig semmit sem tudtak
róla.
A másik csoportot a 14. dandár főerői képezték és Kelebia körzetében
gyülekeztek azzal a céllal, hogy felszámolják a jugoszláv határőrsöket és
kedvező terepszakaszon védelembe menjenek át. A zászlóaljak nem
összefogottan, hanem beérkezésük sorrendjében léptek harcba. Így a
14/39/3. zászlóalj 14 órakor, a 14/9/3. zászlóalj 14.30-kor, míg a 14/39/2.
zászlóalj 16.20-kor indította meg támadását. A zászlóaljak tüzérségi
támogatás és nehézfegyverek nélkül, csupán pár golyószóró fedezete
alatt rohamozták meg a granicsár állásokat. A jugoszláv határőrök
azonban nem tudtak ellenállni így sem a heves rohamoknak, mindenütt
visszavonultak. A harccsoportok elfoglalták az őrházakat, és azok mögött
védelembe mentek át. Felderítő járőreik egészen az erődvonalig
nyomultak előre.
A harmadik támadó harccsoport a 19/13/1. zászlóaljból, az V/2.
utászszázadból, a 16/2. portyázó századból és két tüzérütegből alakult
meg, a 19. dandárparancsnok vezénylete alatt. Feladata az volt, hogy a
Horgostól nyugatra számolja fel a jugoszláv őrsöket, majd Szabadkától
északkeletre menjen át védelembe.
A támadás csak késő este indulhatott meg, mert a 13/1. zászlóalj 35 km-
es gyalogmenet után 16.30-kor teljesen kimerülve érkezett meg a
sávjába. Az ütegek 5 perc alatt szétlőttek hat őrházat, amelyekből a
granicsárok visszavonultak a pár száz méterrel hátrább kiépített
védőállásokba. Újabb tüzérségi tűzcsapások és heves rohamok után a
13/1. zászlóalj szétszórta a védőket, és 23 órára elérte a számára kijelölt
terepszakaszt.

A 66. határvadász-ezred a Tisza és a Maros között, míg a 14/9/1.

zászlóalj Horgossal szemben biztosította a határt. Ezeken a részeken
nem került sor harcokra. A 14/9/1. zászlóalj 11-én 14.00-tól a 19. dandár
alárendeltségébe került.
A hadtestparancsnok tartalékába a 14/9/2., a 14/39/1. gyalogzászlóalj, a
20. határvadász-zászlóalj, a 14. tüzérezred másik fele és a 19. dandár
beérkező részei kerültek, amelyek Alsóközpont területén gyülekeztek.

A Dunán lévő folyami erők "Sopron" őrnaszádja 17 óra 30 perckor lépte át

a trianoni határt azzal a feladattal, hogy erőszakos felderítést végezzen
Bezdánig, állapítsa meg az aknazárak helyét és a partvédelem
rendszerét. Előnyomulása közben 18 óra 50 perckor a jugoszláv folyami
zárvédelem tüzérségi tüzébe került. Gyors manőverrel és hatásos
ellentűzzel áttörte az ellenség tűzövét, és eljutott Bezdánig. Ott
felderítette az aknazárat és a zsilipet, majd sikeresen visszatért az
ezredéhez.
A Tiszán lévő zárvédelmi erők a parton támadó alakulatokkal
együttműködve részt vettek a jugoszláv határvédelem felszámolásában.
Az egyik folyammegfigyelő őrs nehézgéppuskák tüzével lefogta a Tisza
jobb partján kiépített erődállást, majd lendületes rohammal közelharcban
elfoglalta azt. A tiszai csoportosítás ezt követően zárvédelmi feladatokat
látott el.

Az előrehozott támadás a Gyorshadtestet is érintette. A

hadseregparancsnok utasításának megfelelően meg kellett gyorsítani a
dandárok előrevonását és az ütközetbe vetés gyakorlati előkészítését.
Az 1. gépkocsizó dandár április 11-én délben Baja, Csátalja, Gara,
Bácsbokod területén tartózkodott. 17.00-kor érkezett a parancs, hogy
azonnal vezesse be a felderítést, főerőit pedig haladéktalanul vonja előre
az erődvonal mögé. Felderítő zászlóalja - megerősítve 1 puskás
századdal, 1 géppisztolyos szakasszal, 1 árkászszakasszal és a 9.
kerékpáros üteggel - három felderítő osztagot hozott létre az előrevonási
útvonalak és az erődöv felderítésére. Az osztagok 20.00-i indulás után
megállapították, hogy a Bezdánra, Regőcére, Nemesmiliticsre vezető utak
járhatatlanok, az erődöv még meg van szállva, abból szórványos tüzet
kaptak. A dandár az éjszaka folyamán átcsoportosítást hajtott végre. Az
1. zászlóalj Vaskútra, a 2. zászlóalj Garára, a 3. zászlóalj főerőivel
Csátaljára, részeivel pedig Hercegszántóra menetelt. A 10. kerékpáros
zászlóalj 50 km-es menet után 12-én reggelre Bácsbokodot érte el.
A 2. gépkocsizó dandár 12-én reggelre érkezett be új körletébe,
mégpedig a 4. zászlóalj Mélykútra, az 5. zászlóalj Kisszállásra, a 6.
zászlóalj Jánoshalmára, a felderítő zászlóalj Mélykútra. A 12. kerékpáros
zászlóalj még szállítás alatt volt, s csak 12-én délután érte el Mélykutat.
A 2. lovasdandár Tompa környékére tolódott el, hogy támogassa az V.
hadtestet esetleges védőharcában, illetve szükség esetén délkeleti irányú
támadást hajtson végre. Ezzel egyidőben az 1. lovasdandár még
felvonulóban volt.

A jugoszláv erődvonal áttörése:

A 3. hadsereg csapatai április 11-én mindenütt felszámolták a jugoszláv

határőrsöket, és felzárkóztak az erődvonalra. 12-én reggelre ismertté vált,
hogy az ellenség az éjszaka folyamán megkezdte az erődök kiürítését. A
hadseregparancsnok ennek ellenére nem engedte, hogy a hadtestek
azonnal meginduljanak. Ragaszkodott az eredeti tervekben rögzített
tüzérségi és légi előkészítés végrehajtásához. A hadsereg tüzérfőnöke az
áttörési szakaszon négy tüzérezredet, két közepes tüzérosztályt és hat
nehézüteget vonultatott fel. A légitámadásra egy német zuhanóbombázó-
ezred és egy magyar bombázóosztály készült fel.
A tüzérség az eredeti terveknek megfelelően 12-én 08.00-kor megkezdte
a célok belövését, majd a tüzérségi előkészítés végrehajtását. Körülbelül
300 lövés leadása után az előkészítést leállították, mert az 1. gépkocsizó
dandár felderítő zászlóalja, valamint a többi járőr egybehangzó jelentése
alapján beigazolódott, hogy az ellenség az erődövet kiürítette, és csak
kisebb fedező erőket hagyott hátra. Az I. hadtestparancsnok kérte ugyan
a légi előkészítés mellőzését is, de azt már nem lehetett leállítani. Ezért a
csapatok a repülőtámadások befejezéséig állva maradtak.
A naplójelentések a német és a magyar repülők támadását igen eltérően
írják le. Annyi bizonyos, hogy a német "stukák" (Ju-87 zuhanóbombázók)
röviddel 9 óra után nyugati irányból érkeztek. A 27 gép közül csak pár
dobott le bombát, a többi kioldás nélkül továbbrepült. Őket a magyar Ju-
86-os bombázóosztály követte 7 géppel. A kötelékből két gép az
erődökre, a többi tévedésből a saját csapataira - zömében a 15. dandárra
- dobta le bombáit. Csodával határos módon senki sem sérült meg, ami
annak tudható be, hogy a betonromboló bombák gyújtószerkezetei a mély
sárban nem léptek működésbe.
Az eredeti tervek egyik változata szerint a légitámadás után került volna
sor egy légideszant század ledobására Zombor térségébe azzal a
feladattal, hogy vegye birtokba a Ferenc-csatornán lévő hidat. Erre azért
nem került sor, mert a szállítógépek a pápai repülőtérről a terheléssel
nem tudtak felszállni, így azokat a jobb minőségű veszprémi repülőtérre
kellett átirányítani. A repülők támadása után az arcvonal egész
szélességében megindult a támadás.

Események a IV hadtest sávjában:

Az első lépcsőben támadó 12. gyalogdandár 48. ezrede 12.00-kor érte el
az erődvonalat. A műszakiak által készített átjárókon áthaladva
komolyabb ellenállás és veszteség nélkül teljesítette napi feladatát. Az
ezred Nemesmiliticsen hosszú pihenőt tartott. 17.30-kor a
hadseregparancsnok utasította a hadtestet, hogy ne álljon meg napi
feladatának terepszakaszán, hanem főerőivel nyomuljon be Zomborba. A
hadtest a parancsot csak részben tudta teljesíteni, mert az
alárendeltekkel megszakadt az összeköttetés. Zomborig csak a 48.
gyalogezred részei jutottak el, azonban az erős ellenállás miatt a városba
vezető utak mentén éjszakáztak.
A 10. dandár reggel 8 órától két lépcsőben Katymár körzetében
készenlétben várakozott. A hadtestparancsnok utasítására délután
Gádor, Körtés területére tolódott el.

Események az I. hadtest sávjában:

A 15. dandár két ezrede egymás mellett bontakozott szét az erődvonalak
leküzdésére. Az élzászlóaljak 12.00 és 13.00 között küzdötték le az
erődvonalat, majd ezt követően Kerény, Csonoplya területéig nyomultak
előre. A 13. dandár mint a hadtest második lépcsője a 15. dandár mögött
és attól kissé keletre nyomult előre. A nap folyamán az 1. dandár is
befejezte felvonulását, erői Bajmókon és Bácsalmáson gyülekeztek.

Események az V. hadtest sávjában:

A hadtest fő feladata a karaulák elfoglalása után a több mint 60 km-es
határszakasz biztosítása volt. A hadseregparancsnok 12-én hajnalban a
következő intézkedést juttatta le a hadtesthez.
"Elsősorban a parancsnokhoz fordulok, amidőn megparancsolom, hogy
teljes akaratát és minden erejét vesse latba, hogy az előttünk álló
ellenséget visszavessük a Ferenc-csatornán, majd a Dunát délen a lehető
legrövidebb idő alatt elérjük. Fenti cél érdekében a következő kiegészítő
intézkedéseket rendelem el:
a) V hadtest 19. gyalog dandár Horgos észak területéről reggelig
beérkező erőivel (4. zászlóalj és 5. üteg) Horgoson át Ludas-tótól délre
eső irányban tölje át az erődvonalat..."

A parancsot vevő vezérkari tiszt azonban önhatalmúlag úgy döntött, hogy

ez a parancs végrehajthatatlan, ezért azt nem is továbbította a hadtest
vezérkari főnökének. Későbbi jelentésében döntését azzal indokolta,
hogy a hadtesttől elvont erők, a 19. dandár felvonulásának csúszása és
az igen széles sáv miatt teljesen irreálisnak tűnt számára a parancs. A
hadtestparancsnoknak tehát nem volt tudomása a hadseregparancsnok
intézkedéséről, amikor úgy rendelkezett, hogy a 11-én létrehozott
harccsoportok menjenek át támadásba. Azonban a véletlenek folytán a
hadseregparancsnok utasításának mégis eleget tett. Ugyanis a 19.
dandárparancsnok azzal a kéréssel fordult a hadtestparancsnokhoz, hogy
a Horgos térségében védekező erőivel támadást indíthasson az erődök
leküzdésére. A hadtestparancsnok az engedélyt megadta, mivel a
felderítői jelentések egybehangzóan állították, hogy az ellenség
visszavonult állásaiból, továbbá mert a támadás megindításával
szükségessé vált a hadtest szárnyának fedezése, illetve a Tisza
vonalának felderítése.
A 19. dandárparancsnok 3 gyalogzászlóaljból, 4 tüzérütegből és a 20.
határvadászezredből három harccsoportot hozott létre a
zászlóaljparancsnokok vezetése alatt.
A 14/9/1. zászlóalj-harccsoport délben lépte át a határt, s mivel
ellenségbe nem ütközött, 17 órakor már Magyarkanizsán volt, ahol
elszállásolt és felderítő járőröket küldött ki a folyó nyugati partjára.
A 19/43/1. zászlóalj-harccsoport Horgostól nyugatra helyezkedett el.
Támadását 10 órakor indította meg. Az őrházakat, valamint az erődöv
első vonalát üresen találta. A másik vonal előtt azonban két (kb. 20-20
fős) szerb csoportba ütközött, amelyeket rövid tűzharc után szétszórt. A
zászlóalj Paphalom területén éjszakázott, zárt előőrsök biztosítása
mellett.
A 19/13/1. zászlóalj-harccsoport szintén ellenállás nélkül jutott át az első
erődövön és 11 órakor elérte Palicsfürdőt. Itt azonban megállni
kényszerült, mert a területen igen sok csetnik csoport működött. Közülük
többet felszámolt, majd kellő biztosítás mellett elszállásolt.
A 14. dandárparancsnok alárendeltségébe a kelebiai és az 1. hadtest
fedezésére (Csikéria, Tompa, Kunbaja területére) kiküldött harccsoportok
tartoztak. A vezetést nagymértékben nehezítette, hogy az összeköttetés
több alárendelttel megszakadt. A dandárparancsnok semmit sem tudott
az I. hadtesttel együttműködő alegységeiről, és nem volt összeköttetése a
kelebiai csoportosításból a 14/39/2. zászlóaljjal sem.
A 39/2. zászlóalj már eleve úgy érkezett ki április 11- én harcterületére,
hogy nem volt kapcsolata sem a dandárparancsnoksággal, sem a
szomszédokkal. Az éjszakát és a 12-i napot az erődöv előtt töltötte teljes
bizonytalanságban. Végül a zászlóaljparancsnok - tekintettel a "nagy
harci zajra" - 18 órakor megindította a támadást. Az erődövben rengeteg
hátrahagyott fegyvert és lőszert találtak. Ezek begyűjtése után
Szabadkáig nyomultak előre. Lezárták a városból Bajmókra vezető
műutat, majd annak két oldalán harcszerű körülmények között
éjszakáztak.
A 39/3. zászlóalj támadása már a kora reggeli órákban megindult. Az
erődövön történő sikeres áthaladás után elsőnek vonult be Szabadkára. A
pályaudvar környékén azonban igen szervezett és erős tűzbe került. A
váratlan rajtaütés nagy zavart okozott a zászlóalj soraiban. Több órába
telt, mire a vad lövöldözésnek véget vetettek és a rendet helyreállították.
A harccsoport a nap hátralévő részét és az éjszakát a környék
átvizsgálásával és az ellenálló csoportok felszámolásával töltötte el.
A 14/9/3. zászlóalj valamennyi lövegének bevonásával 8 órakor rövid
tüzérségi előkészítést hajtott végre. Mivel az ellenség nem viszonozta a
tüzet és mozgást sem észleltek, a századok felderítő járőrök fedezete
mögött megkezdték előnyomulásukat. Kora délután Szabadka és Palics-
tó között birtokba vették a Szeged felé vezető vasútvonalat, ahol heves
tűzharcba keveredtek a Szabadkáról kiözönlő szerbekkel. A zászlóalj az
éjszakát a vasút mentén töltötte, megújuló harcok közepette.

Az 1. felderítő-zálszlóalj oszlopa pihenőben

A 14. dandárparancsnok - tekintettel a Szabadkán kialakult helyzetre - a

Kelebián tartózkodó két zászlóaljat és a 14. önálló huszárszázadot is
előrevonta. A 9/2. zászlóalj és a 14. huszárszázad mint dandártartalék
Szabadka északnyugati kijáratait zárta le. A 39/1. zászlóalj bevonult a
városba, majd többször megismétlődő tűzharcok után a Bajmók felé
vezető műutat vette birtokba, a már ott tartózkodó harccsoporttal
együttműködve.
A szabadkai harcok során is beigazolódott, hogy a legjobb
tulajdonságokkal rendelkező katona is pánikba tud esni, ha olyan
helyzetbe kerül, amire nem képezték ki. Sok felesleges véráldozatba
került, mire megtanulták a városi - különösen a szerbek elleni - harc
eredményes módszerét.
A Gyorshadtest parancsnoka az 1. gépkocsizó dandár felderítőinek
jelentése alapján Úgy döntött, hogy nem várja meg, amíg az I. és IV.
gyaloghadtestek átvergődnek az erődökön és kijutnak Zombor, Kerény
vonalára. Már a reggeli órákban a következő tartalmú parancsot adta ki:
"Az 1. gépkocsizó dandár késedelem nélkül kezdje meg előrevonását a
Duna és a 3. hadsereg főerői között. Derítse fel a járható irányokat,
mielőbb érje el Zombort, és foglaljon hídfőt a Ferenc-csatornán."

Ezt követően került sor a parancsnoki értekezletre, ahol éles vita

bontakozott ki Gorondi-Novák Elemér és dálnoki Miklós Béla
tábornokok között a gyorshadtest alkalmazását illetően. Ugyanis a
hadseregparancsnok ragaszkodott az eredeti tervhez, és nem akarta
engedélyezni a gépkocsizó dandárok korábbi alkalmazását. A
gyorshadtest parancsnoka arra hivatkozott, hogy az 1. gépkocsizó
dandárt már nem tudja sem visszarendelni, sem leállítani, mert vele az
összeköttetés megszakadt. A 3. hadsereg parancsnoka ezt kénytelen volt
tudomásul venni. Döntés született arról, hogy a 2. lovasdandár Bajmók,
Pacsér, míg a 2. gépkocsizó dandár Szabadka, Szenttamás, illetve Kúla
irányába kerül bevetésre. Feladatuk a Ferenc-csatornán átkelőhelyeket
birtokba venni, és hídfőket foglalni.

Az 1. gépkocsizó dandár felderítő járőrei jelentették, hogy ellenállás

nélkül átjutottak az erődökön. A dandárparancsnok úgy döntött, hogy az
1. és a 2. zászlóalja Gara, Regőce, Őrszállás menetvonalon
gépjárművekkel, míg a 3. zászlóalj Hercegszántón át gyalog nyomul
előre. Mivel összeköttetése nem volt, elhatározását lovas hírvivővel
juttatta el a hadtestparancsnokságra. A dandár be sem várta a hírvivő
visszaérkezését, 11 órakor megindult. A felderítő zászlóalj 12.30-kor, a
gépjárműves csoport 16 és 18 óra között érkezett meg Zomborba. A
Ferenc-csatorna hídjai azonban fel voltak robbantva, azokon átkelni nem
lehetett. A 2. gépkocsizó-zászlóalj elővéd századának sikerült pár
csónakot felkutatni és azon átkelni. Az északi partot a dandár többi része
biztosította.
A felderítő zászlóalj a csatorna északi partján nyomult előre. Élszázada
Topolyától délre beleütközött egy több száz főből álló - éppen
visszavonuló - szerb csoportosításba. Heves harc bontakozott ki közöttük,
s az ellenség egyre szervezettebben állt ellen. Ekkor jelent meg a
harcterületen Sándor Mihály hadapród két páncélgépkocsijával, akit
parancsnoka az útvonalak felderítésére küldött ki. A hadapród észlelve a
heves harcot, egyik páncélgépkocsiját visszaküldte jelentéstételre, a
másikkal pedig oldalba támadta az ellenséges gyalogságot. Meglepő
felbukkanása és a hatásos géppuskatűz igen nagy zavart keltett a
szerbek soraiban. Egy részük megfutott, több százan pedig megadták
magukat. Sándor Mihály hadapródot ezért a bátor tettéért a Kormányzó a
Magyar Nagyezüst Vitézségi Éremmel tüntette ki. (Április 15-én hasonló
tettet hajtott végre, amikor is Bácsszőregnél a harcban álló huszároknak
nyújtott bátor, öntevékeny segítséget.)
A 3. gépkocsizó-zászlóalj, amely gyalog kezdte meg menetét, Bereg
térségében lépte át az erődövet. Küllődnél rajtaütött egy ellenálló
csoporton, aminek során 42 katonát - köztük két tisztet - ejtett foglyul, és
nagy mennyiségű lőszert, gyalogsági fegyvert, robbanóanyagot és öt
löveget zsákmányolt. 15 órakor érte el Bezdánt, ahol újabb ellenséges
csoportot számolt fel. Ezt követően kísérletet tett a további előnyomulásra
Zombor felé, de az utak járhatatlanok voltak.
A 2. lovasdandár 12-én reggel Madaras, Bácsalmás, Kunbaja, Csikéria
területére tolódott el. Végre sikerült a kapcsolatot felvenni a IV.
gépvontatású tüzérosztály-parancsnokkal, akit harccsoportjával együtt
visszarendeltek csapattesteikhez.
A 2. gépkocsizó dandár 12-ére virradó éjjel érkezett be Mélykút,
Jánoshalma, Kisszállás területére. A dandárparancsnok délelőttre pihenőt
rendelt el.

Miklós Béla vezérőrnagy április 12-én 13 órára magához rendelte a

dandár-parancsnokokat, majd kihirdette a 13-ára vonatkozó 76. számú
intézkedését: "Szándékom 13-án gépkocsizó seregtestekkel a Dunát
súllyal Újvidéknél, részekkel Titel, Palánka területén, a lovas dandárokkal
pedig a Ferenc-csatornát Topolya, Új-Verbász, Szent-Tamás, Óbecse
körzetében elérni. Ehhez feladatok:
Az 1. gépkocsizó dandár zömmel Petrőcz, Szépliget, Dunagálos,
részekkel Palánka és Vukovárral szembeni Duna-szakaszt érje el.
A 2. gépkocsizó dandár Szabadka, Verbászon át Temerin, Katy, és az
Újvidéktől északra eső területet, részeivel Újvidéket és Titelt vegye kézbe.
2. lovas dandár: Szenttamás, Kis-Hegyes, ÚjVerbász területére
nyomuljon elő, részeivel szállja meg Óbecsét.
1. lovas dandár: Topolya, Bajsa, Vojnits-szállás és Jakab major területére
nyomuljon elő."

A gyorshadtest dandárai 12-én délutántól már ezen utasítás szellemében

tevékenykedtek. Az 1. gépkocsizó dandár parancsnoka azonnali műszaki
megerősítést kért, hogy Kúla térségében hidat tudjon építeni a Ferenc-
csatornán a 13-i átkeléshez. A hídverés ideje alatt a lemaradt zászlóaljak
felzárkóztak Zombor, Kerény, Ószivác, Cservenka, Kúla vonalára, és ott
éjszakáztak.
A 2. lovasdandár parancsnoka visszaérkezése után azonnal riadóztatta
csapatait az előrevonáshoz. A dandár menetét Kunbaja, Bajmók, Pacsér,
Bácskossuthfalva útvonalon kezdte meg. Az írásos parancsot (52/2. lov.
dd. I. a. IV: 12) 19 órakor hirdette ki, amely a következőkre intézkedett:

"a) a páncélzászlóalj még a mai nap folyamán törjön előre Szenttamásra.

Ott keljen át a Ferenc csatornán és a településsel szemben foglaljon el
hídfőállást. E célból megerősítem fél utászszázaddal, egy gépvontatású
tüzérosztállyal, fél kerékpáros századdal. A harccsoport IV 12-én 23.00-
kor Topolyán alakul meg;
b) a 15. és a 16. kerékpáros zászlóaljak, valamint az utászszázad
fennmaradó része az V gépvontatású tüzérosztály alárendeltségében
Topolyára törjön előre és ott éjjelezik,
c) az I. huszárezred Fenbach-major, Deutsszállások, Plage-szállások
(Kossuthfalva kelet 6 km központtal) területére meneteljen és ott éjjelezik,
d) a 2. huszárezred Bajmókon, Vojnits-szálláson át Csantavért érje el és
ott éjjelezik"

Már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy a dandár a parancsot csak késve tudja
végrehajtani. Ez elsősorban a menet nem kellő megszervezésének volt
köszönhető. Az utakat nem derítették fel, és nem szervezték meg a
forgalomszabályzást. Ráadásul a menetoszlopok között nem tartották be
a kellő távolságokat. Mindezeknek az lett a következménye, hogy Bajmók
és Bácskossuthfalva között torlódások keletkeztek. A nagy kavarodást a
csetnikek természetesen kihasználták, és módszeres rajtaütéseket
hajtottak végre.
A 2. gépkocsizó dandár parancsnoka az új feladatnak megfelelően, két
menetlépcsőt hozott létre. Sándor alezredes (4. gépkocsizó-zászlóalj
parancsnok) parancsnoksága alá tartozó erők (a 4. gépkocsizó-zászlóalj,
a 2. felderítő-zászlóalj, a 12.kerékpáros üteg, két légvédelmi félágyús
szakasz és egy utászszakasz) képezték az első menetlépcsőt, és az volt
a feladatuk, hogy Szenttamásnál jussanak ki a csatornához, majd azon
átkelve vegyék birtokba a délre eső területeket, és Újvidék, Titel között
jussanak ki a Dunához.
A második menetlépcsőt Benda alezredes (12. kerékpáros zászlóalj-
parancsnok) csoportja (az 5., 6. gépkocsizó és a 12. kerékpáros
zászlóaljak, valamint a 2. gépvontatású tüzérosztály és két utászszakasz)
alkotta. Menetüket az első lépcső mögött kellett folytatniuk Kishegyes,
Emőd, Bajsa, Topolya, Szenttamás irányába. Az volt a fő feladatuk, hogy
a Sándor-csoport és a Ferenc-csatorna közötti területet foglalják el és
szállják meg.

A Sándor-csoport 15.30-kor kezdte meg menetét, de már Szabadka előtt

kénytelen volt megállni. A városba csupán egy taligaút vezetett, ami a
gépjárművek számára járhatatlan volt. Az oszlop az utászok segítségével
öt óra alatt jutott át ezen a 4 km-es útszakaszon. A dandárparancsnok,
hogy elkerülje a torlódást és időt nyerjen, a főerőket képező Benda-
csoportot visszafordította, és a szegedi kerülőútra irányította. A második
menetoszlop igen hamar áthaladt Szegeden, és már Szabadka előtt járt,
amikor kiderült, hogy a műút kb. 15 km-es szakaszon teljesen rombolva
van. Az útjavítás egész éjszaka tartott, de az oszlop alig jutott előre.
Ezalatt a Sándor-csoport bevonult Szabadkára, és felvette a kapcsolatot
az ott tartózkodó erőkkel. Itt találtak rá az ejtőernyős századra, amelyet a
dandárparancsnok alárendeltségébe vont. (Az ejtőernyős század miután
áttelepült Veszprémbe, felkészült, hogy ledobása után elfoglalja
Szenttamásnál lévő Ferenc-csatorna hídját és a földi erők beérkezéséig
megtartsa azt. A bevetés négy Savoia-Marchetti SM-75 szállítógéppel 17
órakor kezdődött volna. A gépeken egyenként 31 fő és a szükséges
fegyverzet volt elhelyezve. A vezérgép túlterhelés miatt a felszállás
közben lezuhant és kigyulladt. Mentésre szinte semmi esély sem volt, a
31 főből csupán nyolcan élték túl a szerencsétlenséget. Életét vesztette
Bertalan Árpád őrnagy a zászlóaljparancsnok, Kelemen László
repülőszázados, gépparancsnok és további 18 fő ejtőernyős és repülő
személyzet. A repülőtér parancsnoka leállította a bevetést, de a vezérkar
döntése alapján a 3. hadsereg parancsnoka 18 óra 45 perckor újból
elrendelte a felszállást. A megmaradt három gép 19 órakor indult el
feladata végrehajtására. Szenttamásig azonban nem jutottak el, mert
navigációs hiba miatt Szabadka délen (Napfény területén) ugrottak ki.)
A század személyzetét végül Sándor alezredes gépkocsira ültette, és a
következő napokban mint gépkocsizó gyalogság vettek részt a
harcokban.

Az őrnaszádezred aknakereső osztaga 12.30 órakor lépte át a határt, és

a szárazföldi erőkkel együttműködve elfoglalta a robbantáshoz már
előkészített zsilipet. Ezzel megakadályozta, hogy a Ferenc-csatornán való
átjárást az ellenség lehetetlenné tegye és elárasszák a csatorna
környékét. Ezt követően felszedték a bezdáni és a kis-kőszegi
aknazárakat, így biztosítva az őrnaszádezred főerőinek előnyomulását
Kis-Kőszegig.

A siker kifejlesztése és a Duna-vonalának elérése:

Az április 13-i események annak a fővezérségi igénynek a jegyében

történtek, amelyek a Duna déli szakaszának mielőbbi elérését és a
Ferenc-csatornától északra lévő jelentősebb települések elfoglalását tűzte
ki célul. Ennek értelmében a hadművelet súlya a gyorshadtestre tevődött
át.
A gyorshadtest parancsnokságának egész éjjel nem volt összeköttetése a
2. lovas- és a 2. gépkocsizó dandárral. Reggel 7 órakor jött ugyan egy
rádióüzenet a 2. gépkocsizó dandártól, de az előző napi keltezésű volt. A
2. lovas dandárról még délelőtt sem tudtak semmit. A kiküldött lovas- és
gépkocsis összekötők eredmény nélkül tértek vissza. Mivel a
hadtestparancsnok veszélyeztetve látta Újvidék és Titel időbeni
elfoglalását, valamint a Duna délkeleti szakaszának birtokbavételét,
megváltoztatta elhatározását, és az I . gépkocsizó dandárt bízta meg
ezen feladatok megoldásával.

Az I. gépkocsizó dandár délelőtt még a korábbi parancs értelmében

tevékenykedett. Felderítő zászlóalja Ószivácon és Kúlán biztosított. A
hidászok éjszaka a kúlai hidat kiválóan megerősítették, így az minden
jármű számára használhatóvá vált. A felderítő zászlóalj a déli órákban
indult meg Újvidék felé. Járőrei Petrőc térségében egy ellenséges
gyalogezredet észleltek, amely Újvidék irányába menetelt. A zászlóalj
zöme a páncélgépkocsi-századdal és a megerősítő tüzérséggel Petrőc és
Dunagálos között oldalba támadta a szerbeket. A meglepetésszerű és
gyors rajtaütés teljes sikerrel járt. Az ellenség zöme rövid ellenállás után
szétfutott, illetve megadta magát. 30 szerb tiszt és 1.000 katona esett
fogságba.
A dandár zöme Zombor, Kerény, Keresztúr, Liliomos, Petrőcz,
Dunagálos, Újfutakon át menetelt. Előrevonása során említésre méltó
esemény nem történt. Újvidéket 19.30-kor érte el, ahol azonnal
hozzákezdett a város átfésüléséhez, majd elszállásolták magukat.
A gyalogrészek (a 2. gépkocsizó-zászlóalj) Zombornál keltek át a Ferenc-
csatornán, és Bácsszentivánon, Doroszlón át Militicsre érkeztek. Itt 19.00-
kor gépjárművekre szálltak, és Paripás, Pincéd területéig jutottak el.
A 10. kerékpáros zászlóalj Kúla, Új-Verbász, Újkér, Újvidék menetvonalon
tört előre. Késő este Ószernél igen erős szerb, csetnik csoportba ütközött.
A zászlóalj hosszú harcok után 14-én reggel ért Újvidékre.
A 2. lovas dandár a torlódások és az éjszakai harcok miatt csak 13-án
reggelre érkezett meg körletébe. Késésben voltak a Szenttamási híd
elfoglalására kijelölt erők is. A kerülő útra kényszerült kerékpárosok és
műszakiak elakadtak a mélyen felázott terepen. 13-án 02.00-ra csak
Kozocsa alezredes páncélos-zászlóalja és egy gépvontatású tüzérüteg
érkezett meg Topolyára, ahol már ott tartózkodott a Sándor-csoport
elővéd százada. Mivel Kozocsa alezredes nem számolhatott a lemaradt
részek beérkezésével, az elővéd századot alárendeltségébe vonta és
megszervezte a napi harcot. Pirkadatkor a harccsoport készen állt a
feladat végrehajtására.
A harccsoport alighogy megindult, szerb elővédek ellenállásába ütközött.
Rövid tűzharc után az ellenség visszavonult. A felderítő járőrök több 10-
15 főből álló csoportot figyeltek meg, amelyek Szenttamás irányába
haladtak.
A páncéloszászlóalj szorosan követte a visszavonulókat, majd gyorsan
behatolt a községbe. A szerbeknek így nem maradt idejük arra, hogy az
akadályövön nyitott átjárókat újra lezárják. Ugyanis az ellenség a Ferenc-
csatorna hídjának biztosítása érdekében igen erős, műszaki zárakkal is
ellátott védelmi rendszert épített ki Szenttamás körül. A zászlóalj a
községben miden oldalról heves puska- és géppuskatüzet kapott.

Ezalatt Szenttamáshoz érkezett Sándor alezredes csoportja is, amely

szintén kora reggel indult el Napfényről. A parancsnok főerőit (a 4.
gépkocsizó zászlóalj) a műút mentén bontakoztatta szét. A támadó
csoportosítás szárnyainak fedezése és a község kétoldalú átkarolása
érdekében jobbról az ejtőernyős századot, balról pedig a közben
beérkezett fél kerékpáros századot (Kozocsa-csoporthoz tartozó, de
elkéső részt) vetette harcba. Hátának biztosítására egy géppuskás
szakaszt rendelt ki.
A lassú, de módszeres és jól összefogott tűzzel vezetett támadás
eredményeként sikerült az ellenséget kivetni állásaiból és a községbe
visszaszorítani. Ekkor érkezett be a 2. lovas dandár felderítő
zászlóaljának kisharckocsi százada, amely felett Sándor alezredes átvette
a parancsnokságot, és a településtől északra tartalékba vonta őket. A
községben csak 9 óra körül kezdtek csitulni a harcok, amelyet a település
módszeres átvizsgálása követett.

Még tartottak az utcai harcok, amikor Szabó Gyula százados, a 4112.

tüzérüteg parancsnoka saját elhatározásából úgy döntött, hogy
megakadályozza a híd felrobbantását, és birtokba veszi azt.
Szemrevételezés után egy tűzérszakaszt előrevont a hídhoz, és
réslövéssel szétrombolta a túlparton lévő betonbunkert, amely
figyelőpont, tüzelőállás is volt egyben, illetve ide futottak össze a
robbantáshoz előkészített töltetek gyújtózsinórjai. A bunker szétlövése
után az ütegparancsnok a neki alárendelt utászrajjal és a közben
felszerelt 30 fős polgárőr csapattal megrohamozta a túlparti hídfőt, és
birtokba vette a hidat.
A tartószerkezetekről nagy mennyiségű robbanóanyagot szereltek le,
miközben 20 egyenruhás és 15 felfegyverzett polgári egyént fogtak el. A
harcok a településben délre teljesen elcsitultak. Ezt követően a
harccsoport átkelt a csatornán, és hídfőt foglalt el a túlparton.
A 2. lovas dandárból Szenttamásra érkezett az V. gépvontatású
tüzérosztály, a 16. kerékpáros zászlóalj és a dandárparancsnokság. Az 1.
huszárezred 17.00-kor Bácsfeketehegyre, a 2. huszárezred éjfél körül
Óbecsére vonult be.
A 2. gépkocsizó dandár a szenttamási híd elfoglalása után kapta meg az
új feladatát, miután helyreállt az összeköttetés a parancsnoksággal. A
dandárparancsnok ekkor értesült arról, hogy eredeti feladatát az I.
gépkocsizó dandár vette át, neki pedig Kúlán át Bácskeresztúr, Torzsa,
Úrszentiván, Pincéd körzetébe kell csapatait bevonultatni.

A Sándor-csoport - mint a dandár elővédje - a szenttamási hídfőből

indulva késő este érte el Újvidék északi kijáratát, ahol harcszerű
körülmények között éjszakázott. A dandárparancsnokság és az 5.
gépkocsizó-zászlóalj a torlódások miatt csak Kúláig jutott.
A Benda-csoport (5. gépkocsizó-zászlóalj) egész nap Szabadka
környékén - súllyal Palicsfürdőn - harcban állt az ellenséggel.
Csatlakozott hozzá a 12. kerékpáros zászlóalj, akikkel együtt késő este
érkezett meg a városba. A 2. gépkocsizó dandár így 13-án Szabadka és
Újvidék között teljesen szétszóródott. Így az újonnan kapott feladat
végrehajtása 14-ére tolódott el.
Az őrnaszádezred a szárazföldi csapatokkal párhuzamosan nyomult
előre. Fedezték a gyorshadtest szárnyát, és Gombosig megtisztították a
folyami aknáktól a Dunát. Gombosnál felszámolták a torlaszzárat, és
eltávolították a folyóból a felrobbant vasúti híd roncsait. Előretolt részei 19
óra 30 perckor elérték Vukovárt, ahol erős biztosítás mellett megálltak.
A gyaloghadtestek április 13-án folytatták lemaradt részeik
felzárkóztatását és a még el nem foglalt területek megszállását.

A IV. hadtest 13-án 03.30-kor kapta meg a hadsereg 169/3. sz.

intézkedését, amely a következőket tartalmazta: "A IV hadtest a 12.
gyalog dandárával induljon Bácsordas, Sztapár Szend, Gombos
területére. A hadtest ettől a területtől felderít Palánkára és Bácsújlakra. A
10. gyalog dandár Apatin, Bácsszentiván, Zombor területére. A 2. gyalog
dandár éllel Gádoron gyülekeztesse erőit."
A hadtestparancsnok a megindulást 10 órára tűzte ki azzal a kikötéssel,
hogy a feladatokat még 13-án teljesíteni kell. Ez a parancs csak részben
lett végrehajtva.
A 10. gyalogdandár be sem várva a 13-ára vonatkozó utasítások
beérkezését, már a kora reggeli órákban megindult Zombor irányába,
ahová délután meg is érkezett. Itt meg kellett állnia, mert a Ferenc-
csatornán még mindig nem lehetett átmenni. A műszakiak csak késő
délután kezdték meg a két hadihíd felállítását.
A 13. gyalogdandár - amelynek elsőként kellett volna menetét
megkezdeni - csak késő délután indult meg Zombor irányába. Ez azért
történt így, mert a dandárparancsnok 14 óráig ismeretlen helyen
tartózkodott, és a parancsról más nem tudott. A dandár estére bevonult a
városba, és "ráfutott" a 10. dandárra, aminek következtében a csapatok
összekeveredtek. Ráadásul a városban tartózkodott a gyorshadtest
vonatának és közvetlenjeinek egy része is.
Az itt lévő erőkből este két gyalogzászlóaljat küldtek ki Apatin térségébe,
hogy a Duna vonalát fedezzék. A városban egész éjszaka harcok folytak.
Az összecsapások akkor kezdődtek, amikor a 48. gyalogezred két
zászlóalja megkezdte kivonulását a városból, hogy átvegye a Ferenc-
csatorna biztosítását. A szerbek elvágták a villanyvezetékeket, és a
városra teljes sötétség borult. A rakéta jelére indított tűzrajtaütés vad
lövöldözésbe csapott át. Az egész éjszaka tartó lövöldözést nem lehetett
megfékezni.
A 2. gyalogdandár főerői (1 zászlóalj és 2 üteg kivételével) befejezték a
felvonulásukat, de Gádort nem érték el, így Garán maradtak.

Az I. hadtest április 13-ára Ószivác, Cservenka, Kúla vonalának elérését,

a Ferenc-csatorna északi ágának birtokbavételét és a gyorshadtest
szárnyainak biztosítását kapta feladatul. A hadtestparancsnok ennek
megfelelően a dandárok elhelyezkedési sorrendjében a következő
utasításokat adta ki. A 15. gyalogdandár Csonoplya és Kerény körzetéből
nyomuljon előre a Ferenc-csatorna mentén és vegye birtokba Ószivác,
Cservenka, Kúla településeket. A 13. gyalogdandár Pacsér,
Bácskossuthfalva területéről indulva vegye kéz alá Bajsa, Kishegyes,
Bácsfeketehegy területeket. Az I. gyalogdandár pedig vegye át Pacsér,
Bácskossuthfalva megszállását, részei maradjanak Bajmókon.
A 15. gyalogdandár késő estére minden különösebb nehézség nélkül
beérkezett a kijelölt körletébe. Birtokba vette a három települést, lezárta a
kivezető utakat, és felderítő járőröket küldött ki a csatorna túlpartjára.
A 13. gyalogdandár délelőtt folyamán felzárkóztatta a lemaradt
csapatrészeit, de főerői a kiújuló harcok miatt Pacsért csak éjfél körül
tudták elhagyni.
Az 1. gyalogdandár viszonylag gyorsan eljutott Pacsérig, de a település
előtti torlódások és a meg-megújuló harcok miatt kénytelen volt megállni.
A parancsnok erőinek egy részét kerülővel Bácskossuthfalvára irányította,
míg a főerőkkel arra várt, hogy az előttük lévő csapatok elhagyják a
települést. Mivel ez több órán át nem következett be, az 1. gyalogezred is
bekapcsolódott a küzdelmekbe. A támadáshoz elsőként a 4. század
bontakozott szét. A század támadása az igen erős puska- és
géppuskatűzben elakadt. Ekkor Forgó István őrmester előrekúszva
kézigránátokkal megsemmisített egy közelben lévő tűzfészket. A
csetnikek azonban egy szemben lévő házból tüzet nyitottak rá, aminek
következtében a bal combján megsérült. Mit sem törődve vérző sebével,
vakmerő bátorsággal rávetette magát támadóira, s közben a segítségére
siető társaival pillanatok alatt elfoglalták a géppuskákkal is megerősített
tűzfészket. Ekkor újabb és még komolyabb sebesülést szenvedett a
szeménél, és eszméletét is elvesztette. Bátor tette utat nyitott a század
számára. A Kormányzó Forgó őrmestert példaadó és önfeláldozó
cselekedetéért a Magyar Nagyezüst Vitézségi Érdemrenddel tüntette ki.
A város északi részén végrehajtott tisztogatások során a szerbek 66
halottat és 200 foglyot vesztettek, míg az I. ezrednek 12 sebesültje és 3
eltűnt katonája volt.

Az V hadtestnél a hadtestparancsnok a napi parancsát 03.45-kor adta ki

a dandárok számára, amely minél mélyebb déli irányú előretörést írt elő.
A 14. gyalogdandár napi célja Csantavér és Napfény körzetének
birtokbavétele volt. A dandárból két csoportot hoztak létre az
ezredparancsnokságok bázisán. A 9. gyalogezred csoportja (a
parancsnokság, a 14. önálló huszárszázad, a 39/2. és a 9/3.
gyalogzászlóaljak, valamint három tüzérüteg) Csantavérre, míg a 39.
gyalogezred csoportja (a parancsnokság közvetlenekkel, a 39/1. és 3.
gyalogzászlóaljak és két tüzérüteg) pedig Napfényre indult. A
dandártartalék (a 9/2. gyalogzászlóalj két tüzér üteggel) Szabadkán
maradt.
A két csoport zöme viszonylag gyorsan - még sötétedés előtt - elérte
menetcélját, de Napfényre, illetve Csantavérre történő bevonulásukat az
igen aktív szerb ellenállás késleltette. Végül is feladatát csak a Sebesics-
pusztáról induló 39/2. gyalogzászlóalj nem tudta teljesíteni. Menetvonalán
egy igen mély és széles kiterjedésű akadályzárba ütközött, amit csak
nehezen tudott leküzdeni. A műszakiak egész éjszaka dolgoztak és
keresték az átjárókat. A legnagyobb gondot a 3-4 méter mély és 5-6
méter széles harckocsiárok leküzdése jelentette. Végül is az
akadályrendszert leküzdő alegység 14-én reggel érte el Csantavért.
A 19. gyalogdandár - amelynek alárendeltjei Szabadka, Horgos és
Magyarkanizsa területén voltak szétszóródva - azt a feladatot kapta, hogy
összpontosított erőivel Zentáig nyomuljon előre, és derítse fel a Tisza
vonalát a Ferenc-csatornáig.
A felderítést a hadtest kerékpáros zászlóalja hajtotta végre, és minden
nehézség nélkül Adán, Moholon, Péterréven át egészen Óbecséig jutott.

Zentára elsőnek a magyarkanizsai csoportosítás vonult be. A 9/1.

gyalogzászlóalj és a 20. határvadász-zászlóalj a település előtt igen erős
tüzet kapott. A gyalogzászlóalj harchoz fejlődött, de az ellenség
ellenállását csak a jól összefogott tüzérségi tűzzel tudta megtörni. A
település elfoglalása után egy biztosító csoportot küldött ki a Tiszához.
Délután folyamán egymás után érkeztek meg a dandár csapatai Zentára.
Minden egyes oszlopot tűzzel fogadtak a szerbek. Hiába volt erős
biztosítás és a település tüzetes átfésülése, a tűzrajtaütéseket csak
részben tudták megakadályozni. A csetnik harcmodor igen hatásosnak
bizonyult, különösen nagyobb településeken. A felderítőkkel általában
nem bocsátkoztak harcba, hogy a főerők gyanútlanul sétáljanak be az
előre megszervezett és jól összehangolt tűzcsapdájukba. Kíméletlenül
kihasználták, ha nem volt kellő a magyarok harcbiztosítása, vagy a
menetoszlopok összetorlódtak. Pánikkeltés és megfélemlítés céljából
minden be- és kivonuló csoportra tüzet nyitottak. Ezt követően nappal
mint békés polgárok jártak-keltek az utcákon. Sötétedés után a
megbeszélt jelre vagy időre elfoglalták rejtett tüzelőállásaikat, majd rövid,
de igen hatásos tűzcsapások után igyekeztek gyorsan szétszéledni, a
nyomokat eltüntetni és a fegyvereket elrejteni. A látszólag rendszertelen
támadások mögött - amelyeket mindig eltérő időben és váltakozó
helyeken hajtottak végre - igen tudatos szervezőmunka és tevékenység
húzódott meg. A hatása elsősorban morális téren jelentkezett. Egyetlen
idegen katona sem érezhette magát biztonságban a zömében szerbek
lakta helyiségekben.

A 19. gyalogdandár állományából két csoport nem érkezett meg Zentára.

A 13. gyalogezred szabadkai része az elhúzódó harcok és az
útpontosítások miatt Palicsfürdőn maradt. A 13/2. zászlóalj pedig, amely
még 12-ére virradó éjjel minden parancs nélkül támadásba lendült, a 14.
dandár sávjába tévedt, és Csantavéren kötött ki.

A hadműveletek befejezése:

A 3. hadsereg április 14-i feladatát a Duna-Tisza közének teljes

megszállása képezte. Ez a gyakorlatban a még el nem foglalt területek
birtokbavételét és a csapatok célirányos átcsoportosításának
végrehajtását jelentette.

A gyorshadtestnek jutott az a feladat, hogy befejezze az ellenség

szétverését, teljes hosszában megszállja a Duna vonalát, és szükség
esetén átkeljen azon.
Az 1. gépkocsizó dandárnak súllyal Újvidéket, részeivel Titelt és Újfutakot.
a 2. gépkocsizó dandárnak a 13-ra meghatározott körletet, részeivel
Palánkát és környékét kellett megszállni. Az 1. lovas dandárt Bajmókon
és Topolyán gyülekeztették, míg a 2. lovas dandár állva maradt.
Az I. gépkocsizó dandár zöme már 13-án beérkezett Újvidékre, ahol
egész este nyugalom volt. Éjfél után azonban a csetnikek 20-30 perces
időközökkel a város minden részében tűzrajtaütéseket hajtottak végre a
magyar járőrökön és a szabadban éjjelező csapatrészeken. A lövöldözés
csak pirkadatkor kezdett elcsendesedni.
A dandárparancsnok Titel kézbevételére a tüzérséggel és harckocsikkal
megerősített 3. gépkocsizó zászlóaljat küldte ki. A titeli csoporthoz
csatlakozott Sándor alezredes egy százada is. A két kötelék Temerin és
Sajkásgyörgye között rajtaütött egy szerb ezreden. A határozott és gyors
akció következtében rengeteg hadianyagot zsákmányoltak, és közel
2.000 főt ejtettek fogságba.
A 2. gépkocsizó zászlóalj 13-án Hódság, Paripás területén maradt vissza.
14-én 06.00-kor indított menetét Úrszentivánon és Dunagáloson át
folytatta. A zászlóalj miután a IV. kerékpáros zászlóaljat Újfutakon hagyta,
16.00-kor Újvidékre érkezett, s megkezdte a repülőtér környékének
átfésülését.
A 2. gépkocsizó dandár - a Titelre küldött század kivételével - a nap
folyamán begyülekezett kijelölt körletébe. A délelőtt folyamán a
Palicsfürdőnél visszamaradt erők és az Újvidék északi részét megszálló
Sándor-csoportnál voltak jelentősebb harcok.

Április 14-én a reggeli órákban került kiadásra a hadsereg 243/3. sz.

intézkedése, amely kilátásba helyezte a gyorshadtest kivonásának és a
németeknek történő alárendelésük valószínűségét. A hadtest 14-én
lényegében már ennek az intézkedésnek a figyelembevételével alakította
ki csoportosítását.
Az őrnaszád ezred az elkövetkezendő napokban tovább folytatta az
előnyomulást. A "Sopron" őrnaszád Újvidéknél bekapcsolódott a város
környékén kibontakozott harcokba. Géppuskás rajaival hatásosan
támogatta a gyorshadtest csapatainak harcát, és megakadályozta, hogy
az ellenség partot tudjon váltani. Ezt követően kivált az ezred kötelékéből,
és aknakereső osztagával mint elővéd folytatta tevékenységét. Estére
elérte Slamkamenit, ahol aknazár állta útját. A zár felszámolása és a
pihenő 15-én délig tartott. Ekkor az elővéd Újból megindult és délután
befutott Belgrádba. Ezáltal lehetővé vált, hogy a Belgrádban rekedt
magyar nagykövetséggel helyreálljon az összeköttetés. A főerők 16-ig
megtisztították a Dunát, így az hajózhatóvá vált, majd a "Győr", a
"Szeged" és a "Debrecen" őrnaszád is megérkezett a jugoszláv
fővárosba. A tiszai folyamzár-zászlóalj 16-án Zentáig ment előre.

Eközben a IV. hadtest sávjában, különösen Zomborban újra és újra

fellángoltak a harcok, szinte állandósultak a csetnikek rajtaütései. A
hadtestparancsnok a rend helyreállítása érdekében elrendelte a zombori
polgármester eligazítását, polgári őrség megszervezését, hirdetmények
kifüggesztését, valamint elrettentő példaként több elfogott csetnik
kivégzését.
A hadtest 14-re a rend helyreállításán túl azt a feladatot kapta, hogy
Almás és Újpalánka között biztosítsa a Dunát, egy különítményt pedig
küldjön ki Bácsra. A hadseregparancsnok közölte azt is, hogy a IV.
gépvontatású tüzérosztály a gyorshadtesttel együtt kivonásra fog kerülni.
A 10. gyalogdandár a neki alárendelt 18. gyalogezreddel Zomboron
maradt, és a rend helyreállításán fáradozott. A 12. gyalogdandár lett
kijelölve a meghatározott Duna-szakasz biztosítására. Ehhez Sztrapár,
Gombos, Szond, Bácsordas területére kellett átcsoportosítani főerőit. A
dandár ezt a körzetet az egyre fokozódó ellenállás miatt csak 15-én tudta
elfoglalni. Április 14-én a zöm csupán Sztrapár, Szond területét érte el. A
dandárparancsnok sötétedéskor leállította a zászlóaljak menetét, mert a
csetnik rajtaütések a sötétedés beálltával mindig kiújultak.
A Bácsra kirendelt különítmény (a IV. kerékpáros zászlóalj, egy
gyalogszázad, egy lovasszázad és egy üteg) délután megérkezett, és
megkezdte a Duna közvetlen biztosítását.
A 2. gyalogdandár a napot Bezdán, Hercegszántón, Dávodon és Garán
töltötte. A 16. határvadász-zászlóaljat Gádorról Garára vonták vissza.
 Harcok Zomborban

Az I. hadtest zöme április 14-én állva maradt, csak a 13. dandárnál voltak
kisebb eltolások. A hadtestparancsnok a nap folyamán rendszabályokat
foganatosított a menetekre és a csetnikekkel vívott harcokra
vonatkozóan. Kifogásolta, hogy a csapatmozgások szervezetlenek és
hiányzik a kellő forgalomszabályozás. "Az utakon a 3-as, 4-es oszlopok
egymásra rohannak, szembe mennek egymással, végtelen torlódások
keletkeznek, miközben a parancsnokok mindezt tehetetlenül nézik."
Mindezekre tekintettel elrendelte a menetfegyelem szigorú betartását, a
forgalomszabályozás feszes megszervezését, a városokba történő
bemenetel előtti alapos felderítést, az utak szabadon hagyását, valamint
a városokon és a településeken kívüli éjjelezést.

Jelentősebb harcokra csak a 15. dandárnál került sor Kúlán. Reggel

03.00-tól a templom tornyából, a magasabb épületek tetejéről igen erős
tűz feküdt a településben tartózkodó magyar katonákon. A dandár a nap
folyamán átkutatta Kúla, Cservenka, Új-Szivác környékét, és 150 foglyot
ejtett.
Kisebb harcok voltak még Pacséron, ahol az 1. dandár alakulatai
tartózkodtak. A nagyfokú ellenségeskedés megtörése érdekében - a
hadseregparancsnok utasításának megfelelően - Pacséron 4 fő csetniket
felakasztottak, 24-et agyonlőttek, 8 polgári egyént pedig felkoncoltak.
A hadtesthez dél körül érkezett meg a parancs, amely szerint a 13. és 15.
dandárt visszairányították az V. hadtesthez. A 2., a 14. és a 19. dandár
pedig 15-én 14.00-tól az I. hadtest állományába került.

Az V. hadtest alakulatainak zöme április 14-én pihent, míg egyes részei

területátfésüléseket hajtottak végre. Minden erőfeszítés és kemény
fellépés ellenére Szabadkán sem volt nyugodt a helyzet. 14.00-kor a
városháza volt a csetnikek tűzrajtaütésének újabb célja, annak ellenére,
hogy a főtéren már a halottak egész sora feküdt. Mivel a honvédség
alakulatai képtelenek voltak rendet teremteni, a szerbek ellenállását
megtörni, a városba vezényeltek 380 rendőrt és 650 csendőrt.

A gyorshadtest kivonása a Duna-Tisza közéről:

A gyorsan mozgó alakulatok német alárendeltségbe történő utalása már

április 12-én felvetődött. Jodl tábornok arra kérte Kurt Himer
vezérőrnagyot, hogy puhatolja ki a magyaroknál, hajlandóak-e egy rövid
időre a gyorshadtestet az 1. német páncéloscsoport alárendeltségébe
alkalmazni Szarajevó térségében. A német kérést a vezérkar hajlandó
volt teljesíteni, de azt kérte, hogy az ügyet tereljék politikai útra. Himer
megígérte, hogy ebben a kérdésben személyesen a Führer fog lépni.
Április 13-án meg is érkezett Hitler távírón leadott üzenete:
"Főméltóságú Uram! Sietve szeretném Főméltóságod hozzájárulását
kérni az alábbiakhoz:
1. A magyar hadsereg zöme - mivel a Szerbia elleni további
hadművelethez már nincs rá szükség - megállítandó a Dráva-Duna
általános vonalon.
2. Az 1. és a 2. gépkocsizó dandárokból álló gyorshadtest vegyen
továbbra is részt a német motorizált egységek hadműveleteiben, a német
hadsereg kötelékében.

A jugoszláv állam teljes összeomlása talán már a mai napon befejezett

ténynek tekinthető. Úgy gondolom, ez mindannyiunk számára a legjobb
húsvéti ajándék..."

A Minisztertanácsban azonban éles vita alakult ki az ügy kapcsán. A

miniszterelnök a kéréssel kapcsolatban kifejtette aggodalmait. "Katonáim
akciója nem a szerb nép ellen irányul, amellyel békében akarok élni."
Horthy elismerte ugyan az aggályok jogosságát, mégsem merte Hitler
kérését visszautasítani. Időhúzási célzattal megint közbülső megoldást
kerestek. Arra hivatkoztak, hogy a Duna-hidak le vannak rombolva, így ott
az átkelés lehetetlen. A kivonás csak kerülővel lehetséges. Horthy nyilván
arra számított, hogy ez a pár nap nyereség elegendő lesz Jugoszlávia
teljes összeomlásához, így nem lesz szükség a gyorshadtest
alkalmazására. Április 13-án a vezérkar végül is megkapta az engedélyt a
kormányzótól a gyorshadtest kivonására.

A hadseregparancsnok április 14-én 02.45-kor adta ki az erre vonatkozó

intézkedést. Miklós Béla tábornok azonban csak késő este szerzett
tudomást a parancs létezéséről. Az történt ugyanis, hogy hiába keresték a
hadtestparancsnokot, senki sem tudta, hol tartózkodik(!).
A 243/3. hds. I.-a 1941. IV. 13. sz. intézkedés alapján német
alárendeltségbe került a gyorshadtest parancsnoksága, az 1. és 2.
gépkocsizó dandár (a kerékpáros zászlóaljak kivételével), a hadtest
közvetlen tüzér, légvédelmi tüzér, műszaki, híradó, valamint a vonat
gépkocsizó részei. A kivonást Újvidék, Zombor, Baja menetvonalon kellett
végrehajtani, Németbóly, Villány végcéllal.
Mivel a menetlépcsők kialakítása már 14-én megkezdődött,
átcsoportosításokat kellett végrehajtani. A Dunát Ópalánkig továbbra is az
1. hadtest zárta, míg a keleti rész biztosítását az 1. gépkocsizó dandártól
az V. kerékpáros zászlóaljjal megerősített 2. lovasdandár vette át. Az 1.
lovasdandár 15-én Új-Verbász, Kúla, Topolya területére összpontosult, és
a IV. hadtest alárendeltségébe került. Feladatul kapta, hogy az I. hadtest
biztosító erői mellett mozgó folyammegfigyelést végezzen a Dráva-
torkolat és Ópalánka között.
A hadsereg-parancsnokság a gyorshadtest kerékpáros részeit (hat
kerékpáros zászlóalj) és a két lovasdandár páncélos alegységeit
Bácsújlak, Szilbács, Ópalánka körzetében gyülekeztette, azzal a
feladattal, hogy Ópalánkánál készítsenek átkelőhelyeket, és április 16-ától
legyenek készen egy esetleges partváltásra.

A gyorshadtest kivonása három ütemben, illetve oszlopban történt. A 2.

gépkocsizó dandár (4. gépkocsizó zászlóalj, 2. gépvontatású tüzérosztály,
2. felderítő zászlóalj, utászszázad, vonat, és végül az 5. és a 6.
gépkocsizó zászlóalj. A két gépkocsizó-zászlóalj azért került a
menetoszlop végére, mert nem tudott időre feltölteni). Kúla, Zombor, Baja,
Bátaszéken át Villány, Virágosd, Ivánbottyán, Pócsa területére menetelt,
ahová éllel 15-én 17.30-kor, véggel 16-án 03.30-kor érkezett meg.
A 2. gépkocsizó dandárt félórai menettávolsággal a
hadtestparancsnokság követte. Célállomása Villány volt, ahová 16-án
reggel be is vonult.

Az 1. gépkocsizó dandár menetét a váltás és az a tény késleltette, hagy a

Ferenc-csatornán csak egy szükséghíd állt rendelkezésre. A dandár
menetét így csak 15-én 11 órakor tudta megkezdeni, és este lett, mire
utolsó részei elhagyták Újvidéket. A menetoszlop 24 órakor érte el Baját,
és ott éjszakázott. Szederkény, Németboly területére csak 16-án délután
érkezett meg.
Miklós Béla vezérőrnagy és vezérkari főnöke, Zsedényi Zoltán vezérkari
ezredes 16-án este Belgrádba utaztak, és jelentkeztek Kleist
vezérezredesnél, a páncéloscsoport parancsnokánál. Az ő parancsa
értelmében a gyorshadtestnek a 8. német páncéloshadosztályt kellett
leváltani Szabács, Valjevo térségében. A gépkocsizó dandárok 18-án
reggel kezdték meg menetüket, de a Száván hidak hiányában csak 19-én
reggel tudtak átkelni, illetve kijelölt körletükbe beérkezni. Ekkor érkezett
meg Kleist vezérezredes parancsa, miszerint a jugoszláv hadsereg
kapitulációja miatt az előnyomulást meg kell állítani.
Ezen idő alatt a kerékpáros és a harckocsizó csoport Révhegyi Ferenc
ezredes parancsnoksága alatt április 16-án Ópalánkánál átkelt a Dunán,
és Vukováron keresztül felvette a kapcsolatot a gyorshadtest gépkocsizó
dandáraival. A támadás leállítása után a gyorshadtest csapatai május 6-ig
Eszék, Vinkovci, Vukovár térségét és az eszéki hidat biztosították.
 Az eszéki híd védelmét ellátó (magyar) légvédelmi gépágyú
tüzelőállásban

A 3. magyar hadsereg már április 21-én megkezdte csapatai fokozatos

kivonását a Duna-Tisza közéről. Április 21-én az I. hadtest, 25-én pedig a
IV. hadtest csapatai indultak haza vasúti szállítással.
Szeptember végéig Gorondi-Novák Elemér altábornagy parancsnoksága
alatt a következő csapatok maradtak vissza a Délvidéken:

V. hadtestparancsnokság: Silley Antal altábornagy, Újverbász

12. gyalogdandár: Török Kálmán vezérőrnagy, Zombor
13. gyalogdandár: Platthy Pál vezérőrnagy, Óbecse
14. gyalogdandár: gróf Stomm Marcell vezérőrnagy, Szabadka
15. gyalogdandár: Lemberkovits Alajos vezérőrnagy, Bács
2. lovasdandár: dálnoki Veress Lajos vezérőrnagy, Újvidék

Ez idő alatt az elfoglalt területen katonai közigazgatást vezettek be két

központtal. Szabadkán Rittó Dezső vezérőrnagy, Újvidéken pedig
Novákovics Béla vezérőrnagy látta el a vezetői teendőket. A fővezérség
szeptember 15-én elrendelte a még Bácskában állomásozó csapatok
hazaszállítását, ami a hónap végére meg is történt. Így ért véget a
Magyar Királyi Honvédség jugoszláviai bevetése, és így sodródott bele az
ország - visszavonhatatlanul - a II. világháborúba.

Végszó:

A délvidéki területekért vérrel is fizetni kellett. A veszteségeket a hiányos

hadműveleti jelentések miatt nem lehetett pontosan nyomon követni. A
Honvédelmi Minisztérium 1941. április 28-án az újságok számára
veszteségként 719 főt adott meg a következő megoszlásban: halott: 5
tiszt és 60 közkatona; súlyos sebesült: 16 tiszt és 648 katona.
A vezérkar 1941. december 9-én a német katonai attasénak 467 főt
említett, mégpedig: halott 226 (7+119); súlyos sebesült: 241 fő (2+239). A
két adat közötti eltérés nem jelent feltétlenül pontatlanságot, mert a súlyos
sebesültek közül nyilván többen meghaltak, illetve felépültek.

A németek balkáni inváziója mindössze három hétig tartott. A jugoszláv

hadsereg 28 hadosztálya április 17-én letette a fegyvert. A déli szárnyon
támadó csapatok 23-án elfoglalták Görögország északi részét, 27-én a
gépesített egységek bevonultak Athénba, és kitűzték a horogkeresztes
zászlót az Akropoliszra.
Ez az újabb látványos és gyors siker ismét elkápráztatta a világot, Hitlert
és környezetét pedig még inkább önteltté tette. Ráadásul Mussolinit is
sikerült megaláznia, az angolokat pedig újból evakuálásra kényszeríteni.
A kialakult eufóriában még a legszkeptikusabb vezetők sem sejtették,
hogy mindezért a későbbiekben igen nagy árat kell fizetni.
Már Kréta szigetének elfoglalását (1941. május vége) is inkább
kudarcnak, mintsem sikeres akciónak lehetett tekinteni. Ugyanis a
légideszant csapatok olyan veszteségeket szenvedtek, ami miatt fel
kellett oszlatni őket. Egy részüket a különleges osztagok (kommandók)
állományába, míg a többieket a szárazföldi csapatok elit egységeibe
osztották be. A Szovjetunió elleni támadás időpontjának több mint öt
héttel való eltolása (eredetileg május 15-e volt a megindulás időpontja)
1941 őszén és telén a villámháború kudarcát eredményezte.
Ebben nagy szerepet játszott az átlagot meghaladó őszi esőzések
mértéke, valamint a vártnál korábbi és orosz viszonylatban is keményebb
tél beállta.
Ezt követően pedig mindvégig érezhető volt annak az igen jelentős német
erőnek a hiánya, amelyet a Balkánon kellett állomásoztatni a déli szárny
védelme, de még inkább a jugoszláv partizánok egyre sikeresebb
tevékenységének ellensúlyozására.

Magyar területgyarapítások a II. világháborúban

(A nagyobb verzióért kattints a képre!)
A németek balkáni akcióját harcászati szempontból indokoltnak kell
tekinteni. Nem lehetett kockáztatni, hogy a Szovjetunió területére mélyen
behatoló csapataikat a görög, jugoszláv és brit erők egy dél-észak irányú
támadással elvágják utánpótlási útvonalaiktól. Magyarország azonban
nem volt ilyen kényszernek kitéve. Kétségkívül nagy volt a német
nyomás, de talán elegendő lett volna a német csapatokat átengedni, a
fegyveres fellépést (erre számos elfogadható indok volt) pedig elutasítani.
Persze igen nehéz ennek következményeit megítélni, mind a német
reakció, mind az egyre jobbra tolódó magyar külpolitikai élet
szempontjából. Tény viszont, hogy a délvidéki, nem túl jelentős területi
nyereséggel szemben feladásra került katonai semlegességünk, és ez
mindinkább a szélsőséges erők malmára hajtotta a vizet. Ezt követően
már nem lehetett visszalépni, és csak idő kérdése volt, hogy mikor
következik be teljes és egyoldalú elkötelezettségünk a tengely oldalán.

(1) - 1938 őszére nyugati mintára megtörtént a Honvédség hadtest

szervezetre való áttérése (a vegyes dandárokat hadtestekké keresztelték
át). Kassán létrehozhatták, illetve megalakíthatták a VIII. hadtestet, a
fővezérség közvetlen alakulatai pedig 101-gyel kezdődő nyílt számozást
kaptak.

A KADESHI CSATA (Kr.e. 1274)

(ejtsd: KÁDES vagy KÁDESZ)

Megjegyzés: A legtöbb kutató szerint a csata Kr.e. 1274-ben zajlott le, de

egyes történészek szerint a dátum Kr.e. 1286. Ez az eltérés jórészt onnan
ered, hogy az Egyiptomiak az éveket az aktuális uralkodó beiktatásától
számították, tehát kvázi "relatív időszámításuk volt". Viszont néhány fáraó
uralkodásának végső szakaszában maga mellé vette utódját, mint
társuralkodót, és ilyenkor, ha társuralkodóból előlépett egyedüli
uralkodóvá, nem egyértelmű, hogy a társuralkodás idejét is beszámolta-e
uralkodásába, vagy csak az egyeduralma idejét.
A csata leírása során azonban én a címben jelölt dátumot alkalmazom.

A csata részleteinek idézetei II. Ramszesz nyugat-thébai és abu-szimbeli

halotti templomából származnak, és maga Ramszesz diktálta az
irnokoknak. Ramszesz megalomániáját és egoizmusát ismerve
valószínűleg igen túlzó a részleteket tekintve, mégis első kézből
származó forrásanyag.

Bevezetés:
Kr. e. 1274 márciusa: sárga porfelhő kavarog a Nílus-delta keleti része
fölött, a kopár föld több ezer láb dobbanásától reng. Üstdob monoton
ritmusa, tompa-, átható hangja kényszeríti ütemes lépésekre a
félmeztelen, félelmetes harci eszközöket - pajzsot, lándzsát, kést, kardot,
íjat és nyilat - viselő, izzadó férfiakat. Hatos sorokban masíroznak a régi,
katonai úton keleti irányba, ahol már kétszáz évvel ezelőtt III. Thotmesz is
járt a hadseregével. Elérik a határerődöt, Zarut. Négy csapattest, 2.500
harci szekér, 20.000 ember, a legnagyobb hadsereg, mellyel Egyiptom
valaha átlépte a határt.
Minden csapattest rendelkezik az összes fegyvertípussal, így a harcban
nem kell egymást támogatniuk. A Széth-csapattest Per-Ramszeszből jön
(II. Ramszesz által épített új főváros, valószínűleg azonos Tanisszal, bár
néhány egyiptológus ezt vitatja), a Ptah-csapattest Memphiszből, a Ré-
csapattest Héliopoliszból, az Amon-csapattest pedig Thébából.
(Mindegyik csapattest egy istenről kapta a nevét.) Egy gigantikus
hadigépezet hihetetlen összjátéka ez. Mindezek élén pedig, fenséges
megjelenésével maga Ré fia: II. Ramszesz. Menna, - a segédtisztje - által
vezetett harci szekéren áll, szőke, huszonöt éves, öntudatosan előre
tekint, mintha már látná az ellenséget. Fején a kék korona, testén
ágyékkötő. Mellette testőrei, a hosszú lándzsát magukkal hordó sardanák,
körülötte az izgatottan fel-alá rohangászó királyi vezérkar hordája.
Őfelsége; Ramszesz, élete legnagyobb próbatétele elé megy.

Amit nem tudhat, és ez a végzetes a helyzetben, hogy néhány

kilométerrel északabbra, a mai Szíria határán egy másik, még
hatalmasabb hadsereg vonul dél felé. Muwattalis, a nagy
birodalomalapító, Suppiluliumas unokája, aki öt éve hettita király, úgy érzi,
Egyiptom megfenyegette, kihívta, becsapta. Megesküdött, megbosszulja
szövetségesei elhódítását. Előtte 8.000, mögötte 90.000 katona, 10.000
ló, 3.500 harci kocsi, mindegyiken három, csatabárddal és súlyos
bunkóval felfegyverkezett, nagy testű, rövid hajú, vakmerő férfi.

A két hadsereg még olyan távol van egymástól, hogy egyikük kémei sem
adnak hírt a másikról. Ramszesz azonban tudja, és Muwattalis is
tisztában van vele, hogy csak egy történhet: harc. Ezért mindegyik
felfegyverkezve, sóvárogva várja a másikat, hogy legyőzze, és ezzel egy
világhatalmat semmisítsen meg.

Hogyan fajult ez idáig?

Előzmények:

A hettita nagykirály, Suppiluliumas a Kr.e. 13. század közepén

megsemmisítette Tusratta király mitanni birodalmát, és Észak-Szíria nagy
területeivel együtt országához csatolta. Hatti, a hettita birodalom ezáltal
Egyiptom és Babilónia mellett harmadik világhatalommá vált. Az
ütközőállam, Mitanni megsemmisítése problémát okozott a két
szomszédnak, Egyiptomnak és Hattinak. Határvillongások, a vazallus
fejedelmek kölcsönös elhódítása következett. Az Eufrátesz egyik
gázlójánál fekvő szíriai Karkemis élére, mely stratégiai szempontból igen
fontos volt, alkirályt helyeztek, a helyi lakosokat deportálták, és a
hátországból származó, megbízható hettitákat telepítettek a helyükre.
Mitanni összeomlása után Szíria gyenge pont lett. Miközben a hettiták
tűzzel és karddal tartották sakkban a szövetségeseiket, az egyiptomiak
katonai és gazdasági segítséget nyújtottak lehetséges árulóiknak.
Suppiluliumas pestisben halt meg, melyet állítólag egyiptomi hadifoglyok
hurcoltak be az országba. ( Fia és trónörököse, II. Mursilis annyira félt
attól, hogy ugyanerre a sorsra jut, hogy egy teljes könyvet írt pestis elleni
imákkal. )

Mursilisnak a legnagyobb gondja a kaskákkal, Arzawa lakosaival és

néhány szíriai fejedelemmel volt. Az ő érdeme, hogy 30 évnyi uralkodása
alatt a hettita birodalom nem lett kisebb. Fiának, Muwattalisnak már
nehezebb dolga volt. Nagyjából ugyanakkor lett hettita király, amikor II.
Ramszesz Egyiptom egyedüli ura. Ramszeszhez hasonlóan ő is elhagyta
a régi fővárost, és újat alapított. Miközben azonban Ramszesznek az új
metropolis önigazolásához kellett, Muwattalis számára a
kormányszékhely áthelyezése az ország déli részében fekvő Dattassába,
politikai szükségszerűség volt. A hettita király pontosan tudta, hogy
birodalma jövője az Egyiptommal közös határon dől el.

I. Széthi (II. Ramszesz apja) uralkodása első évének szíriai hadjáratával

megerősítette a birodalom északi határát. "A beduin föld ellenségei" -
hangzik a karnaki nagy hüposztilcsarnok északi falán egy felirat -
"lázadásra gondolnak, törzsi nagyjaik egyesültek és fenyegetik a hurrita
országot. Lázadást és veszekedést szítanak, mindegyik megöli a másikat,
és nem ismerik a palota utasításait."
A Széthi által leírt viszálykodást a beduinok kezdték, akik a kánaániták, a
"hurrita ország lakóinak" életterébe betörtek. Széthi visszaszorította a
beduinokat, és ha már hadjáratot vezetett, egyidejűleg rést ütött a hettita
birodalom határán is. Elfoglalta az Orontész folyó felső részén található
határerődöt, Kadesht, mely addig hettita befolyás alatt állt.

Uralkodása 4. évében II. Ramszesz is előrehatolt már egyszer a hettita

határig. A fáraónak ezt az alig dokumentált hadjáratát a Nahr el-Kelb folyó
menti sztélé jelzi. A dátum: 4. év, 3. ahet hónap 2. napja [augusztus 16.],
és II. Ramszesz néhány melléknevének töredéke olvasható rajta. Bár
maga a felirat elpusztult, a sztélé létezése már önmagában bizonyítja az
egyiptomi csapatok ázsiai jelenlétét az adott időben. Az ellenséggel nem
találkoztak, úgy tűnik, Ramszesz a Nahr el-Kelb szakaszt egyetlen
rajtaütéssel szerezte meg.
 Egyiptom ellenségei. Balra fogoly filiszteusok,
jobbra páncélinges, bőrsapkás semita kocsi hajtó.

Míg atyja, Széthi azon fáradozott, hogy Egyiptom határait megszilárdítsa,

Ramszesznek más célja volt: a birodalom kitágítása. Így szinte biztos,
hogy az első ázsiai hadjárat alatt közvetítőkön keresztül kapcsolatot
létesített azokkal a szíriai kisfejedelmekkel, akikről gyanította, hogy nem
engedelmeskednének vakon a hettitáknak. Ha Ramszesz sejti, hogy ez
egy háború ürügyéül fog szolgálni, ki tudja, lett volna-e bátorsága az
amurrui Bentesina fejedelmet a hettita szövetségből kiszakítani. Látszólag
ugyanis Amurru lett az oka a Hatti és Egyiptom közötti háborúnak, mert,
ahogy a hettita krónika jelenti: "Amikor Muwattalis, a Nap atyjának
testvére király lett, fellázadt ellene Amurru népe, és közölte vele: Hűséges
szolgák voltunk, most azonban nem vagyunk többé a szolgáid. Ezzel
Egyiptom királyához csatlakoztak. Ekkor a Nap atyjának testvére,
Muwattalis és Egyiptom királya Amurru országának szolgáiért harcolt."

Most azonban mindez még sehol sincs, csak a két fegyverektől

roskadozó hadsereg masírozik egymás felé. A fáraó líbiai, szíriai, núbiai
és szudáni katonákkal, a hettita nagykirály drágán megfizetett
segédcsapatokkal Naharinból, az egykori Mitanni birodalomból,
Arzawából, Kis-ázsia déli partján, a belső anatóliai Pitasából, a nyugat-
kis-ázsiai Dardanoiból, Karkisából Anatólia nyugati partján, Lukából a kis-
ázsiai partról; a Karkistól északra fekvő Wilusából, a Fekete-tenger
melletti Arawannából, a közép-taurusi Kizzuwatnából, az Eufrátesz mellőli
Karkemisból, Ugaritból, a szíriai Földközi-tenger partjáról és más
országokból, melyek neve és földrajzi fekvése ma már nem ismert.
"Muwattalis - mondja a Salier III Papirusz egy országot sem hagyott ki,
amit ne vitt volna magával. Minden fejedelem mellette volt, és
mindegyikkel ott voltak a katonái, és harci szekerek eddig nem látott nagy
számban. Befedték a hegyeket és völgyeket, és annyian voltak, mint a
sáskák. Egy ezüstöt sem hagyott az országában, és megfosztotta azt
minden tulajdonától, mindent azoknak az országoknak adott, hogy harcba
vigye őket maga mellett."
A két ellenfél politikai szándéka világos: Ramszesz a számtalan városnak
és kis fejedelemségnek akarja megmutatni, hogy az ő szövetségesei
komoly esetben számíthatnak rá, Muwattalis ellenben azt akarja a
vazallus fejedelmeknek megmutatni, hogy képes a szakadárokat
fegyverrel visszatartani. Az egyiptomiak és a hettiták részéről is a Szíria
feletti uralom a tét. Muwattalis Egyiptom és Asszíria fogójában van, sem
az egyik, sem a másik nem különösebben jó szándékú vele. Itt már nem
csupán Amurru provinciáról van szó, amit Muwattalis vissza akar hódítani,
itt támadó háború készülődik, azzal a céllal, hogy az ellenséget egyszer s
mindenkorra megsemmisítse.

A helyszín:

A modern stratégáknak az a véleményük, hogy az egyiptomiak és hettiták

közötti csata Észak-Szíriában csak két helyen történhetett: az észak-
szíriai partvidéken vagy az észak-szíriai hátországban. A bécsi
egyiptológus és hettitológus, Josef Sturm, aki 1939-ben doktori munkáját
II. Ramszesz hettita háborújából írta, meg tudja ezt indokolni: "Ha egy
hettita hadsereg a parti úton nyomult volna Amurru irányába, úgy azt a
fáraónak Szíria felé tartva Bentesina jelenthette volna. Nem tudni, ebben
az esetben hogy nézett volna ki az egyiptomi terv. De kezdettől fogva
lehetséges volt, hogy a harc addig, amíg lehet, a hátországban fog
zajlani, hisz így a hettita hadsereg közelebb lehetett volna a központhoz,
és Hatti vazallus államait is könnyebb lett volna fedezni." Ugyanakkor
azonban a parti út Amurrun keresztül vezetett. Muwattalisnak először fel
kellett volna azt szabadítania, tehát már egy megvívott csatával a háta
mögött kellett volna Ramszesszel megütköznie.

II. Ramszesz eközben négy csapattestével észak felé vonult a parti úton,
elért egy várost, melyet előző évi, első hadjárata idején keresztelt át
"Ramszesz, a fenyővölgy városa" névre, mely nem összekeverendő a
fővárosával, Per-Ramszesszel a Delta északi részén. Máig nem tudjuk
pontosan, hol keresendő ez a Ramszesz-város. James Henry Breasted a
Nahr el-Kelb torkolatához helyezte, a teológus és Palesztina-kutató,
Albrecht Alt Szidón és Bejrút között, az imént idézett Josef Sturm szintén
Bejrút közelében, de a tengernél kereste, az amerikai egyiptológus, John
A. Wilson úgy vélte, a Libanon-szorosnál kellett feküdnie, német
kollégája, Elmar Eber szintén a Nahr el-Kelb partján, valahol Egyiptom
határán látta. Ramszesz, elhagyva a parti utat, az Orontész folyótól
északra vonult Nyugat-Szíriában. Az Orontész a libanoni Beqa völgyéből
ered, északnak folyik, a török provincia, Hatay irányába, és Anatóliától
nyugatra torkollik a Földközi-tengerbe. Kadesh ennek a folyónak a partján
fekszik, délnyugatra a mai Hormstól.
Történészek és régészek generációi törték a fejüket rajta, vajon a csata,
ami e város kapuja előtt zajlott le, valamelyik hadvezér gondos
tervezésének eredménye volt-e, vajon az összeütközés elkerülhetetlen
volt-e, vagy csak az egyik fél élt a pillanatnyi szerencsével. Josef Sturm
azt gyanította, hogy II. Ramszesz a kis-ázsiai parton akart haladni a mai
Izmir környékéig, és onnan keletnek fordulva az ország belsejébe hatolni,
hogy a hettitákat oldalba kaphassa. Ebben az esetben már az elővéd
megütközött volna a hettiták legfontosabb vazallusaival, és valószínűleg
megverte volna vagy komoly anyagi és függetlenségi ígéretekkel a saját
oldalára állította volna őket. Ezzel az elképzelhető legkedvezőbb
kiindulási helyzetbe került volna, hogy a hettita világbirodalmat leigázza.
Egyiptom a világ szuperhatalmává vált volna: területe több mint a
kétszeresére nő, az anyaország a birodalom déli részén csak a
féregnyúlványa egy hatalmas földterületnek, és szükség lenne egy
központi fekvésű fővárosra északon. A világtörténelem más irányt vett
volna.

Egyiptom legnagyobb kiterjedése,

és a Kadesh-i csata helyszíne.
(A nagyobb méretű verzióért kattints a képre!)

Annak, hogy ez mégsem történt meg, egyedül a nagy Ramszesz

naivitása volt az oka. Biztos, hogy nem volt buta, de megfontolatlan
cselekedeteit mindig a veszélyes spontaneitás irányította. Másként
fogalmazva, gondolkodás nélkül csapott oda, adott körülmények között
akár önmagát állon vágva ezzel. Kétségtelen, sikereinek egyik alapvető
oka a nemtörődömsége volt, de akadtak II. Ramszesz életében olyan
helyzetek is, amibe egy kevésbé szerencsés fáraó belebukott volna. Ilyen
érlelődött most is, Kr. e. 1274 tavaszán.

Mikor egy fáraó hibázik:

A hettita kémek nyilvánvalóan jobbak voltak, mint az egyiptomiak.

Muwatallis mindenesetre már ismerte az ellenséges hadsereg helyét,
amikor Ramszesz, még gyanútlanul, egynapi járóföldre Kadeshtől, tábort
ütött. Muwattalis előre láthatta, hogy a fáraó a kadeshi erődöt szemelte ki.
Ramszesznek ugyanis még elszámolnivalója volt a kadeshi fejedelemmel:
atyja, Széthi, első ázsiai hadjáratán bevette a várost, de távol az
egyiptomi felügyelettől, Kadesh népe újra átállt a hettitákhoz.
Muwattalis olyan bölcs és tapasztalt lett volna, hogy kémei információi
alapján megtalálta a nagy Ramszesz karakterének gyenge pontját, vagy
csak ugyanolyan rámenős volt, mint az ellenfele, és egyszerűen egy
ősrégi háborús cselt alkalmazott? Bármi motiválta is Muwattalist, amit
kitalált, csodálatot érdemel.

Az egyiptomi csapattestek egyik tábora előtt két beduin tűnt fel, akiket
természetesen azonnal elfogtak és a fáraó elé cipeltek. Dezertőröknek
adták ki magukat, és azt mondták, Muwattalis Halpánál sáncolta el magát,
és nagyon fél a fáraótól.
Halpa városa, - a mai Aleppo -, melyet I. Mursilis hettita király Kr. e. 1532-
ben teljesen lerombolt, de mostanra újra felvirágzott, mintegy száz
kilométerre feküdt Kadeshtől. Az egyiptomi szöveg szerint a ravasz
Muwattalis azért küldte ki két kémét, hogy "megkeressék a helyet, ahol
őfelsége a legyőzött Hatti fejedelme ellen fegyverkezett". Ramszesznek
biztonságban kellett éreznie magát és úgy tudnia, az ellenség többnapi
járóföldre van, Muwattalis pedig fél az egyiptomi haderőtől.

Nem lehet egyértelműen visszautasítani, hogy a hettiták nem féltek az

egyiptomiaktól, hisz különben aligha tértek volna ki egy valódi
összeütközés elől. Muwattalis tudta, hogy Ramszesz négy csapatteste
egymás mögött vonul. Ha legyőzi az elsőt, a másodikkal találja szemben
magát, azután a harmadikkal és így tovább. Az volt hát a terve, hogy az
egyiptomiakat oldalba kapja, sőt, a hadsereget két részre szakítja.

Muwattalis a világtörténelem legnagyobb macska-egér játékát űzte Nagy

Ramszesszel. Miközben az céltudatosan vonult az Orontész jobb partján
fekvő Kadesh felé, a hettita nagykirály csapataival az egyiptomiak által
nem belátható kadeshi városfal háta mögé húzódott.
Ezt az egyiptomi szemszögből készült leírást azonban a történészek
kétlik. Az a véleményük, hogy egy 20 000 fős hadsereg nem tud csak úgy
elbújni egy városfal mögött és az ellenség minden mozdulatára jobbra-
balra kitérni. Muwattalis csak a főcsapattal ólálkodhatott a városfal
mögött, a hadsereg többi része a környék dombjai mögött húzódhatott
fedezékbe.

Ramszesz első célja Kadesh ostroma és kiéheztetése volt. A 3. semu

hónap 9. napján (április 24-én) a helyzet a következő: II. Ramszesz,
Amon-csapatteste élén, Kadeshtől északnyugatra áll. Testőreivel és a
legmagasabb rangú tisztekkel teljes nyugalomban egyfajta elővédet
alkotnak. Még aranytrónját is odavontatják, hogy a kényelme meglegyen.
A Ré-csapattest ekkor még tíz kilométerrel délebbre, Riblahnál kel át az
Orontész egyik gázlóján. További tíz kilométerrel hátrébb követi az
Orontész jobb partján a Ptah-nak szentelt harmadik csapattest, és végül
újabb tíz kilométerrel távolabb siet Széth-é. Összességében olyan
felállás, amitől a mai stratégáknak égnek meredne a hajuk. Ramszesz és
vele Egyiptom már el is veszett, bár ő erről még mitsem tud. De ekkor a
szerencse, melyet úgy tűnik, egész életére bérbe vett, a segítségére
sietett.
 Ramszesz a haditáborban Kadesh előtt (relief Ramszesz halotti
templomából)
Balra Ramszesz ül a trónján, jobbra fent Menna, a fáraó harci kocsijának
hajtója, jobbra középen egyiptomi tisztek, akik a fáraó parancsait
hallgatják,
lent egyiptomi katonák elfogott hettita kémeket vernek

Két hettita felderítő beleszalad egy egyiptomi őrjárat karjaiba. Miután nem
hajlandók beszélni, megkínozzák és Ramszesz elé viszik őket, aki előtt
meglepő vallomást tesznek. A következő párbeszéd valódi. A szavak
kivétel nélkül olvashatók Thébában, Abüdoszban és Abu Szimbelben.

"Mi Hatti legyőzött fejedelméhez tartozunk - mondja a kém. - Ő küldött

minket, hogy kifürkésszük, hol van őfelsége." Mintegy mellékesen,
Ramszesz tudni akarja: "Hol van ő, Hatti nyomorult fejedelme? Azt
hallottam, Aleppo földjén, Tuniptól északra tartózkodik."

A rémült kémek válasza villámcsapásként éri az amúgy magabiztos

fáraót: "Íme, Hatti nyomorult fejedelme sok idegen országgal
szövetkezett, szövetségesei: Dardanoi, Naharina és Keskes földje, Masa
és Pitasa népe, Karkisa, Luka, Karkemis, Arzawa, Ugarit, Arwen és Inesa
földje, Musanet, Kadesh, Kaleb és egész Kedi. Fel vannak szerelkezve
gyalogsággal, harci kocsikkal és fegyverekkel, és számuk nagyobb, mint
a folyó partjának homokja. Lásd, felfegyverkezve és harcra készen állnak
Ó-Kadesh mögött. "
A hír, hogy felült a hettiták primitív harci cselének, és a hettiták nem száz
kilométerrel északabbra reszketnek, mint gondolta, hanem látótávolságra,
Kadesh falai mögött türelmetlenkednek, hogy lecsaphassanak, dühbe
hozta Ramszeszt. A cölöpökkel védett négyszögletes táborában a sátra
előtt trónján ülő fáraó felugrik, üvölt, hadonászik, fel-alá rohangál, és int:
Az Amon-csapattest minden tisztje azonnal jelenjen meg!

Hogy dőlhetett be Ramszesz egy ilyen olcsó, megtévesztő

hadműveletnek? A porosz generális, Carl von Clausewitz, aki A háborúról
címmel egy formailag és tartalmilag felülmúlhatatlan "háborútanulmányt"
adott ki, egy ilyen primitív rajtaütési manőver sikerét a támadó és
védekező fél eltérő helyzetében látja.
Ramszesz volt a támadó, Muwattalis a védekező. Clausewitz szerint a
védekező hihetetlen előnye abban áll, hogy "a támadónak utcákon és
utakon kell vonulnia, ahol nem nehéz őt észrevenni, miközben a
védekező rejtőzve sorakozik fel, és a támadó előtt a döntő pillanatig
szinte láthatatlan marad."

A kadeshi csata óta majdnem törvényszerű, hogy a támadó aki a csata

előtti napon még nem tudja, hol van az ellenség megnyeri a csatát. Épp
elég példa van erre: Napóleon és generálisa, Davout csak a jénai és
auerstadti csata (1806) napján tudta meg, hol van Brandenburgi Károly
herceg és a poroszok, az osztrák Radetzky marsallnak a novarai csata
(1849) előtti napon fogalma sem volt róla, hol vannak az olaszok, I.
Vilmos király és gróf Moltke csak a königgrátzi csata (1866) előtti
éjszakán tudták meg az osztrákok és szászok helyét. Mégis mindhárom
csata a támadó győzelmével végződött.

Ramszesz viszont (ekkor még) nem volt ilyen komoly stratéga, ilyen
tapasztalatokra nem támaszkodhatott. Rémülettel kellett tudomásul
vennie, hogy stratégiája rossz volt. 50 kilométerre széthúzott hatalmas
serege valódi ütőerejének csak a töredéke volt meg, ha a hettiták azonnal
támadnak, akár egész Egyiptom szívéig nyomulhatnak.

A csata:

II. Ramszesz tisztjei között sem volt egy igazi határozott stratéga. Amikor
végre odaérnek, a fáraó már ismét ura a helyzetnek. Tudja, hogy a
szemrehányás, fenyegetőzés, fegyelmi büntetés ebben a helyzetben nem
helyénvaló. "Íme, ebben az órában hallottam - konstatálja látszólag
nyugodtan -, hogy Hatti nyomorult legyőzött fejedelme közeledik sok
idegen országgal, melyek vele vannak, olyan sok emberrel és lóval, mint
a homok. Íme, elrejtőzve állnak Ó-Kadesh mögött, és az én hivatalnokaim
és tisztjeim nem tudták megmondani, hogy jönnek." Az egyik
hadseregparancsnok úgy érzi, azonnal helyeselnie kell: "Nagy bűn az,
amit az idegen országok főnökei és a fáraó előkelői elkövettek, hogy nem
voltak képesek a legyőzött hettitát kinyomozni, és arról a fáraónak
naponta jelenteni."
Ez azonban nem a siránkozás ideje. Ramszesz előreküldi a vezírét, hogy
a még Sabtunától délre lévő Széth-csapattestet siettesse. A Ré- és Ptah-
csapattest amúgy is a tábor felé tart.

Mialatt Ramszesz a generálisaival felméri a helyzetet, a kadeshi dombok

mögül porfelhő száll az ég felé, és mielőtt a fáraó megértené, ez mit
jelent, a hettiták kitörnek a rejtekükből. Több irányból 2.500 harci kocsi
nyomul egyszerre az Orontész partja felé - a gázlókat Muwattalis már
előtte felderíttette -, átlépik az Orontészt, azonnal újrarendeződnek, és a
második, Ré-csapattest oldala felé száguldanak, amely éppen sietve
akarja beérni a főtábort és az Amon-csapattestet.

A hettita harci kocsik betörnek II. Ramszesz táborába, ahol a meglepett

egyiptomi katonák mindennapi dolgaikat végzik.

A Ré-csapat egyáltalán nincs felkészülve a harcra: a fő probléma, hogy a

hettiták különleges, harci kocsizó csapata túl gyors a teljes
menetfelszerelést cipelő egyiptomi csapattest számára. A hettitakutató
Josef Sturm úgy véli: "Bár a cél az egyiptomi hadsereg nagy részének
megrémisztése és felmorzsolása volt, azért támadtak éppen a Ré-
csapattest elvonulásának idején és nem korábban vagy később, mert
több mint két csapattest már túl erős ellenfél lett volna egy
természetszerűen nem túl nagy támadó csapatnak."

Az ókori Egyiptomban a hadsereg fáraó nélkül olyan volt, mint a kígyó

méregfog nélkül, és Muwattalis számítása bejött: a Ré-csapattest két
részre szakadt. "Őfelsége seregei és harci kocsizói - mondja a kadeshi
csatáról írt híres költemény - megfutottak előlük. Őfelsége azonban
megállt Kadeshtól északra, az Orontész nyugati partján."

A hettita kocsizó csapat a Ré-csapattest egyik felét dél, a másikat észak

felé űzte. Az egyiptomiak pánikba estek. Hol a fáraó? Hol vannak az ő
rettegett harci kocsizói? Úgy tűnik, Ramszesz még mindig nem ismerte fel
a helyzetet. Talán csak egy részét látta az Orontészen átkelő hettita harci
kocsiknak, mindenesetre feltehetően nem sejti, hogy 2.500 - három
harcossal megrakott - harci kocsi robog feléje és az Amon-csapattest felé.
Ramszesz Kadeshtől körülbelül egy kilométerre ütött tábort, a hettita harci
kocsiknak teljes sebesség mellett alig több mint öt perc kellett, hogy a Ré-
csapattest lerohanásának színhelyétől az egyiptomiak főhadiszállásáig
érjenek. A fáraónak annyi ideje sem marad, hogy a hadsereget
felsorakoztassa. Épp csak páncélt húz, felszerszámoztatja a lovakat, és
felszáll a kocsira, amikor a délről jövő hettita horda, a szétszórt Ré-
csapattest katonáit - közöttük Ramszesz két kisfiát, akik a papát
elkísérték a csatába - maga előtt hajtva, bezúdul a táborba.

Ekkor Ramszesz olyat tesz, ami stratégiai szempontból óriási

felelőtlenségnek, őrültségnek vagy öngyilkosságnak nevezhető. Megint
egy helyzet, ahol Ramszesz gondolkodás nélkül cselekszik. "Mint atyja,
Montu" ugrik fel harci kocsijára, kocsihajtója, Menna megragadja a
gyeplőt, és hangosan felordítva, a fáraó behajt a hettita harci kocsik sorai
közé.
Az Abu Szimbel-i templomfalak háborús tudósítása leírja, ami ekkor
történik: "Őfelsége behatolt a Hatti legyőzött fejedelméhez tartozó
ellenséges csapatok és a sok idegen nép közé, akik velük voltak. Olyan
volt, mint Széth, a nagyerejű, Szahmet a dühöngés idején. Őfelsége
lemészárolta Hatti nyomorult legyőzött fejedelmének összes ellenséges
csapatait összes vezéreivel és testvéreivel és az összes idegen ország
fejedelmeivel együtt, akik velük jöttek. Gyalogságuk és kocsihajtóik
arcukra buktak, egyik a másikra. Es őfelsége leölte és agyoncsapta őket,
mindegyiket, ahol volt. Kinyújtózva feküdtek lovaik előtt és őfelsége
egyedül volt, senki nem volt vele."

Ramszesz, ez a meggondolatlan harcos szellem, kihúzza nyilait a

puzdrából, és meseszerű biztonsággal, hihetetlen nyugalommal egyik
hettitát a másik után lövi le a kocsiról. Ő maga arannyal borított
bőrpáncéljában, testet öltött Amonként, sebezhetetlenül áll ott.
Villámgyorsan kap a kardja után, ha egy ellenség kerül az útjába, a
megszállókat közelharcban győzi le, és némelyik hettita, megpillantva ezt
az óriást a kocsin, azt rebeghette, amit Ramszesz később önmaga
dicsőítésére lejegyeztetett: "Ez nem ember, aki közöttünk van..."

Ramszesz olyan vérgőzös állapotba kerül, hogy talán a saját katonáit is

leöli, ha nem lenne olyan sok az ellenség. Állat módjára ordít, mint
mindig, harc közben, és minden üvöltésnél egy ellenséges kocsihajtót
küld nyilával a homokba. Maga a düh, a méreg az, ami ezeket az
emberfeletti képességeket kölcsönzi neki, nem utolsósorban az
elkeseredés saját embereinek tehetetlensége és gyávasága miatt.
"Egyetlen fejedelem, kocsihajtó, gyalogsági tiszt és harci kocsizó sincs
mellettem. Elhagytak, senki sem állt helyt, hogy mellettem harcoljon."

A titán sorban lövi le a lovakat, de minden elesett hettita helyére

valahonnan egy másik lép: "Mi ez, atyám, Amon? - kiáltja Ramszesz
száguldás közben, az ég felé pillantva. - Atyám elfelejtette az ő fiát?
Tettem bármit is nélküled? Ha mentem vagy álltam, nem a te
kívánságodra történt? Soha nem tértem el a gondolattól, melyet te
parancsoltál. Mily nagy Théba Nagy Ura! Nagyobb, mintsem az idegen
népek megközelíthetnék. Mik ezek az ázsiaiak számodra Amon,
nyomorultak, akik semmit sem tudnak Istenről. Nem építettem neked sok
emlékművet és nem töltöttem meg templomodat foglyokkal? Évmilliók
templomát építettem neked, és tulajdonomat a tieddé tettem. Az összes
országot neked adom, hogy áldozatodat étellel lássam el. Több tízezer
marhát áldozok neked minden jól illatozó növénnyel. Semmi jó
cselekedetet nem hagyok el szentélyedben. Nagy pülonokat építek
neked, és saját kezemmel állítom fel a zászlórudakat. Obeliszkeket viszek
neked Elephantinére, és én vagyok az, aki a köveket hozza. Gályákat
küldök a tengerre, hogy az országok adóit elhozzák. Balszerencse sújtson
mindenkit, aki elutasítja egyetlen gondolatodat is, de jól megy annak, aki
megért téged. Szerető szívvel kell érted cselekedni."

James Henry Breasted minden rendelkezésre álló forrás alapján

rekonstruálta II. Ramszesz hadmozdulatait. Az egyiptomi király először a
délről közeledő csapatai felé akarta átvágni magát. Ramszesz nem
egyedül próbálkozott. Kíséretében ott voltak azok a tisztek, akikkel nem
sokkal korábban haditanácsot tartott, és mindenekelőtt a különlegesen
bátor sardana testőrök. Így is alig voltak azonban száznál többen. Ezzel a
maroknyi elit katonával próbált a fáraó elmenekülni, de akkor felismerte a
hettita egységek reménytelen fölényét, így megfordult, és visszatért az
éppen kifosztott táborba. Ekkor vette észre, hogy az ellenséges csatasor
keleti része, mely az Orontész partja felé fordult, gyenge. A
kétségbeesettek bátorságával tehát ez ellen a szárny ellen fordult, és
számos hettita harci kocsit az Orontészba hajtott. Ha az ellenség fő ereje
ebben a helyzetben közbelép, Ramszesznek két front közé szorulva
kellett volna harcolnia.
 Balra egy "sardana", a fáraó testőrségének egyik tagja,
jobbra egy egyiptomi íjász.

Tulajdonképpen csak egyetlen magyarázat van arra, ez miért nem történt

meg. Amikor a hettiták megrohanták az egyiptomiak táborát, elfeledkeztek
a feladatukról, leszálltak a kocsikról és először is kifosztották az
egyiptomiak hadi készleteit. Ha ehelyett Ramszeszt veszik üldözőbe,
Egyiptom elveszett. De nem akármilyen hadúr harcolt itt, hanem a Nagy
Ramszesz, a "Szerencse Kegyeltje", "Amon fia", akiért az istenek
csodákat tettek.
Nem lehet másnak, csak csodának nevezni, hogy éppen abban a
pillanatban, amikor Ramszesz, hadseregének fő kontingensétól elvágva,
elhagyott helyen harcol, váratlanul befut egy egyiptomi elit csapat; a
naruna csapat, amelyik egész más úton ért Kadeshbe, mint a fő
hadsereg négy csapatteste. Ők ugyanis a föníciai parton észak felé tartva,
azután pedig a Nahr el-Kebir-völgyet átszelve, kelet felé haladtak. Ebből a
csapatból kerültek ki a négy csapattest parancsnokai is. "Őfelsége a
naruna csapat első osztályú harcosait hadserege vezetőivé tette, amikor
azok Amurru partján voltak" - hangzik a magyarázat Abu Szimbelben.
Válogatott, ütőképes, kiválóan edzett és felszerelt, valószínűleg igen jól
megfizetett egység avatkozik bele - Ramszesz számára is váratlanul - a
harcba.

Az egyiptomi elit alakulat beavatkozásával, mellyel sem Ramszesz, sem

Muwattalis nem számolt, megváltozik a stratégiai helyzet. Ramszesz,
akinek a veresége már csak perceken múlt, hirtelen védekezésből
támadásba vált át. A Ptah-csapattest ekkor még mintegy négy kilométerre
van a csatatértől, ami alig negyven percet jelent. A csata negyed órája
folyik, és maga a hettita király még bele sem avatkozott. Az Orontész
másik partján, Kadesh falai előtt áll, és kilométernyi távolságból követi a
harcot. Mellette vannak, bevetésre készen, az idegen országok
fejedelmei, és két fiatalabb testvére, összesen ezer harci szekérrel.
Muwatallis a magasba emeli a jobbját, szétnéz, majd heves mozdulattal
leengedi a karját, és az Orontész irányába mutat. Ezer harci kocsi,
mindegyiken három emberrel, lendül mozgásba. Muwattalis a
gyalogságával és néhány kocsival visszamarad. Bedobta az elit csapatait
a harcba, most el kell mindennek dőlnie.

Menna, II. Ramszesz kocsihajtója veszi elsőnek észre, hogy a folyót

újabb, ezer kocsit számláló sereg lépi át. "Jó uram, te erős uralkodó, te
Egyiptom védelmezője a harc napján - kiáltja ijedten -, egyedül állunk az
ellenség közepette. Lásd, a sereg és a harci kocsik elhagytak bennünket.
Miért akarsz maradni, míg elrabolják tőlünk a lélegzetet? Tarts meg
minket sértetlenül, ments meg minket, Ramszesz!" Ramszesz kikapja
kocsihajtója kezéből a gyeplőt, megfordul, és új lendülettel száguld az
ellenséges sorok felé. Közben beleüvölt a csata zajába: "Szedjétek össze
a bátorságotokat, szedjétek össze, én harci kocsizóim! Ugy támadok
rájuk, mint a sólyom, amikor lecsap. Megölöm, lemészárolom és földre
terítem őket. Mik ezek a gyávák nekem? Még milliónyi előtt sem sápadok
el!"
Ramszesz hatszor fordítja meg harci kocsiját, hatszor rohan újra előre,
hogy olyan mélyen, amennyire csak lehet, beleszaladjon a hettita
falanxba. "Mögöttük járok - üvölti -, mint Baal, hatalma órájában. Megölöm
őket, nem vagyok rest!" [Megjegyzés: Valójában Baal, a hadak ura, hettita
istenség volt, és csak a csata után került át "hivatalosan" az egyiptomi
istenek közé. Ez is II. Ramszesz egyik hóbortja volt; a neki tetsző ázsiai
isteneket megpróbálta beilleszteni az egyiptomi hitvilágba.]
Az egyiptomi források gyávának nevezik a hettita királyt, mert
személyesen nem avatkozik bele a csata menetébe. II. Ramszesz halotti
templomának, a Ramesszeumnak és az Abu Szimbel-i sziklatemplomnak
két nagyon hasonló reliefje ábrázolja "Hatti nagy, nyomorult, legyőzött
fejedelmét", kocsihajtóktól és gyalogosoktól körbevéve."Őfelségétől való
félelmében" - állítja egy felirat - "nem jött elő harcolni, miután látta,
őfelsége miként győzedelmeskedett a hettiták és az idegen országok urai
fölött, akik velük jöttek. Őfelsége egyetlen pillanat alatt megsemmisítette
őket, mert őfelsége olyan volt, mint egy isteni sólyom. Dicsérte a jó istent:
'Olyan ő, mint Széth, nagy erejű az órájában, Baal személyesen ."

A kadeshi csatatérre közben megérkezett a Ptah-csapattest, és a

narunákhoz csatlakozva felvette a harcot. Muwattalis serege most olyan
helyzetben találja magát, mint az egyiptomiak az ütközet kezdetén. Két
oldalról ellenség fogja közre őket. Délről a Ptah-csapattest nyomul előre,
északon Ramszesz, a vezérkar és a naruna csapat harcol.
Beesteledett. Amikor az Orontész-völgy fölött besötétedik, a hettitáknak
nem marad más választásuk, vissza kell vonulniuk, harci kocsijaikkal át
kell jutniuk a folyó túlpartjára, az eddig még bevetésre sem került
gyalogsághoz, s csatlakozni hozzájuk.

Parancsba adott visszavonulás volt, vagy a hettiták már menekültek? Ezt

a kérdést az egyiptológusok különbözőképpen válaszolják meg. Josep
Sturm szerint a ramesszida csapatok a hettitákat az Orontészbe hajtották.
Nemcsak az egyiptomi szövegek állítják ezt, de reliefjelenetek is. "Azért
egyértelmű, hogy menekülés volt, mert a harci kocsizóknál nem létezik a
fokozatos visszavonulás, mint a gyalogságnál." A menekülés ellen szól
azonban az a tény, hogy az Orontész túlsó partján még két, nyolc-
kilencezer emberből álló, gyalogos csapattest várakozott bevetésre
készen. Wolfgang Helck is ellenzi a meneküléselméletet, ő a
"menekülést" taktikai visszavonulásnak tekinti.
Valójában mindkét elméletből hiányzik a döntő bizonyíték, és mint oly
sokszor, az igazság most is a kettő között lehet. A csata valószínűleg
döntetlenül végződött, mert sem Ramszesz, sem Muwattalis nem nyert
egy talpalatnyi földet sem, Kadesh a hettiták kezén maradt, a halottak
száma pedig mindkét oldalon magas volt.

A kadeshi csata. II. Ramszesz a hettitátak nyilazza. Jobbra Kadesh

erődjét ostromolják.
Ez az ostrom sosem történt meg, csak egy szokásos túlzás Ramszesztől.

Ramszesz azonban azért gyalogolt volna öt hétig észak felé, hogy

megvívjon egy eredménytelen csatát? Számára ebben a helyzetben csak
egy megoldás volt, a győzelem. Minden reményét a következő napba
vetette hát.

Ezen az éjszakán az egyiptomi katonák nem sokat aludtak. Az Amon-

csapattest azért nem, mert táboruk teljesen elpusztult, és a következő
napra új csatarendet állítottak fel. A Ré-csapattest azért nem, mert erősen
felmorzsolódott, és még nem készített tábort. A Ptah-sereg azért, mert
csak késő délután futott be, és azonnal harcolnia kellett. A Széth-
csapattest pedig csak másnap, a kora hajnali órákban éri el Kadesht.

Az egyes csapatokat az éjszaka folyamán újraszervezték. Ramszesz

"harcra kész, mint egy szorgos bika". Dühe - a nyomorult Hatti miatt, aki
őt, Amon szeretettjét egy szimpla csellel átverte - érthetően nagy. A fáraó
nem is nagyon akarja megvárni a napfelkeltét. Már hajnalhasadtával
kocsiján áll, dühvel tele, senki sem mer hozzá szólni. "Vigyázzatok,
figyeljetek oda! - mondják az emberek a környezetében. - A nagy
Szahmet van vele! Vele van a lovain, és karja vele van! Ha valaki közel
megy hozzá, pokoli izzás égeti el a tagjait."

Amint a kadeshi dombok mögött megjelennek az első fénysugarak, az

egyiptomiak egy kis hettita csapatot pillantanak meg az Orontész túlsó
partján. Ramszesz ideges. Az a nyomorult Hatti újra valami cselt
fontolgat? A folyó túlsó partján lévő, ellenséges táborban semmi sem
mozdult. Mit tervez Muwattalis király?
Ramszesz sok mindenre felkészült ezen a reggelen, csak arra nem, ami a
következő percekben lejátszódik: fegyvertelen hettita küldöttség érkezik
az Amon-csapattest táborába. Királyuk üzenetét kell átadniuk. A fáraó szó
nélkül veszi át az írásos táblát, írnokával felolvastatja magának, és igen
elcsodálkozik. "Hatti fejedelme őfelségének, Ramszesznek. Te vagy
Széth, te vagy Baal személyesen. A tőled való félelem tűzként terjed a
hettiták földjén. Szolgád szól hozzád és mondja neked, hogy Ré fia vagy
személyesen. Ő neked adta ezt az egész földet. Kedi földje, Hatti földje,
lásd, szolgálatodra állnak... Jót teszel azzal, ha szolgádat megölöd?
Lásd, tegnap megölted őket. Milliószám ölted őket... El akarod pusztítani
az örökségedet? Ne pazarold el a birtokodat, nagy király, aki a csatában
győzedelmes vagy. Ajándékozd nekünk az életet!"

A hettita király bizonyára nem ilyen alázatosan szólt Ramszeszhez, és

nem ismerte be, hogy katonái féltek. Mindezt csak az egyiptomiak
találhatták ki, és II. Ramszesz nagy tetteinek dicsőítését szolgálta. Tény
azonban, hogy Muwattalis békeajánlatot küldött a fáraónak. Ramszesz
erre magához hívatja a tanácsosait, a gyalogság és lovasság
parancsnokait, felolvastatja nekik a levelet, és megkérdezi, mit kéne tenni.
Az egyik parancsnok válaszol: "A szelídség szép dolog, ó, király urunk, a
békésségen semmi kivetnivaló nincs. Ki fog téged dicsérni azon a napon,
amikor dühöngsz?"

A fáraó a visszavonulás mellett dönt.

A csata hatása:

A kadeshi csata mindkét fél részéről elégedetlenséggel zárul. A hettita

Muwattalis súlyos veszteségeket szenvedett harci kocsizói körében,
gyalogsága azonban bevetésre sem került. Ramszesz és a négy
csapattest veszteségei, mind a kocsizók, mind a gyalogság soraiban, még
jelentősebbek voltak. A Ré-csapattest gyakorlatilag felmorzsolódott, míg a
Széth-csapattest akcióba sem lépett. Kadesh a hettiták kezén maradt,
Amurrut nem szabadították fel, a fáraó mégis feladja. Objektíven
szemlélve, Ramszesz hettita hadjárata vereség volt. Az egyiptomiaknak
csak veszteségeik voltak, és erkölcsileg is erősen meginogtak. Ramszesz
hozzájárulása a visszavonuláshoz csak így érthető.
Muwattalis stratégiai helyzete jobb. Kadesh falai mögött ül, előtte a
veszélyekkel teli Orontész, melyen először minden támadónak át kell
kelnie. Ahhoz, hogy Ramszesz a hettitákat kicsalogassa ebből a
pozícióból, végig kellene vonulnia a kis-ázsiai parton, azután keletnek
fordulni és az ellenséget úgy, északról megtámadni. Valószínűleg így is
tervezte, ám ehhez a megerőltető vállalkozáshoz a hadsereg túl gyenge
volt. Muwattalis elérte a stratégiai célját: megfékezte az egyiptomiak
bevonulását, és egy talpalatnyi földet sem veszített.

Hogy kendőzzünk el egy vereséget, avagy a propaganda hatása:

Az egyiptomi-hettita háborúról a Hettita Birodalomban és Egyiptomban is

találunk történelmi forrásokat. Muwattalis azonban már nem tudta
lejegyeztetni kadeshi, dicső tettét, mert röviddel a csata után meghalt.
Utódaira, III. Hattusilra és IV. Tudjalijára maradt, hogy elődjük
teljesítményeiről megemlékezzenek.

Egyiptomban másként volt: II. Ramszesz, hazaérve, a legnagyobb

propagandahadjáratba kezdett, ami az országban valaha történt.
Hamarosan tudósítások, költemények, reliefképek hirdették a birodalom
minden nagy templomában Ramszesz, a "Nagy" győzelmét, bátorságát,
istenjellegét. Thébában, Abüdoszban, a Ramesszeumban, Medinet
Habuban és Abu Szimbelben képekkel ellátott, túlzó és terjengős
szövegek szólnak arról, ami uralkodása ötödik évében történt. Alan
Gardiner azt állította, hogy "II. Ramszesz tudósítása a hettita háborúról
egyedülálló jelenség az egyiptomi irodalomban, talán a világirodalomban
is", ehhez képest Hatsepszut királynő kalandos, pumi expedíciójának a
leírása is száraz, sőt szegényes.

A kadeshi csata forráskutatásakor a történészek két egymástól eltérő

irodalmi műfajt különböztetnek meg: a "költeményt" és a "tudósítást". A
rövidebb "tudósítás' főként a csata előtti eseményekre korlátozódik, és
csak a csata kezdetével válik feltűnően patetikussá. A "költemény"
ellenben mesterkélt nyelven, a költői szabadság minden lehetőségével
élve dicsőíti a győztes királyt. Az első verzióban adatok találhatók az
egyiptomi és hettita hadsereg felállásáról, a második kizárólag arról ír,
ami Ramszesszel történt, s szövege szokatlanul hanyagul
megfogalmazott. Sir Alan Gardiner azt mondja: "A szövegek slamposak,
hemzsegnek az ismétlésektől. Egyetlen középbirodalmi írnok sem tűrte
volna az első és harmadik személy állandó váltakozását a fáraóra
vonatkozóan, és nem használta volna szorosan egymás után háromszor
is, a lemészároltam őket és nem lankadtam kifejezést. Éppoly
szükségtelen volt kétszer beszámolni arról, hogy a hettita harci kocsin
három harcos volt. De sok más szót is fel lehetne példaként hozni az író
hiányos stílusérzékére. Annál érdekesebb az egész történet és a mód,
ahogy elmesélik."

A szerző, akit itt kritizálnak, Ramszesz. A Kadesh-költemény hanyagsága

csak azzal magyarázható, hogy II. Ramszesz személyesen diktált az
írnoknak. Így kellett történnie azért is, mert egyetlen írnok sem lett volna
képes rá, hogy a fáraó csata alatti szavait kikövetkeztesse. Ezért a
"költemény" bizonyíték arra, Ramszesz hogyan beszélt és gondolkodott.
Nem költő, nem poétalélek, hanem nyers, durva, érzéketlen, egocentrikus
és szívtelen férfi volt, aki holttesteken, ha kell, a saját embereién gázolt
át. A véletlent és a szerencsét személyes teljesítményének vagy az
istenek vele szembeni kötelességének tekintette.

Így zárult hát a - hajszál híján rossz véget ért, bár Ramszesz szerint
pompás és dicső - Kadesh-kaland. A következőket írja: "Amikor őfelsége
boldogan közeledett Egyiptomhoz nagyjaival, katonáival és harci
kocsizóival - élet, üdv, egészség, istenek és istennők voltak vele -, és
minden ország dicsérte szép arcát, boldogan ért Győzelmekben gazdag
Ramszesz házába. Megpihent élettel teli palotájában, mint Ré a trónján,
az istenek köszöntötték ka-ját [szellemi lényét] és azt mondták neki: Isten
hozott, szeretett fiunk, Ramszesz, Amon szeretettje! Millió jubileumot
adtak neki, és az örökkévalóságot atyja, Atum trónján. És minden ország,
idegen föld a lábai előtt hevert."

A THERMOPYLAI CSATA (Kr.e. 480)

Előzmények:

A perzsa világbirodalom megalakulásáig a görög nép olyan szerencsés

helyzetben volt, hogy minden erőszakos külső befolyás nélkül,
úgyszólván teljesen a maga útján fejlődhetett. Semmiféle idegen hódító
meg sem próbált Hellasz felé közeledni, s mikor maguk a görögök
kezdtek továbbterjeszkedni a Földközi tenger partjain, alig találtak
ellenállásra a bennszülött barbár népek részéről. Maguk a föníciaiak is
visszavonultak előttük, s átengedték nekik területeiket, melyeket
kereskedésükkel addig egyedül ők aknáztak ki.

Az i.e. VI. század vége felé azonban, a görög világ keleti és nyugati
látóhatárán egyaránt sötét felhők tornyosultak. Keleten a félelmes perzsa
birodalom, nyugaton Karthágó fenyegette a görögséget. A perzsa
birodalom a VI. század végén nemcsak az első, hanem az egyetlen
nagyhatalom volt; az Égei-tengertől és a nagyobb Syrtis-öböltől egészen
az Iaxartes és Indus folyókig terjedt. Ezen a körülbelül három millió
négyzetkilométernyi területen a király úgyszólván határtalan számú
harcos felett rendelkezhetett; a Nílustól a Kis-Ázsiáig terjedő tengerparti
részeken pedig számtalan hajót szereltethetett fel, s kivált a föníciai
kereskedővárosok hajóhadára számíthatott. A birodalom gazdagsága is
rendkívüli volt, hiszen az akkori világ legjelentősebb városai, mint; Susa,
Babylon, Memphis, Ekbatana mind a birodalomhoz tartoztak. Dareiosznak
7600 perzsa talentumnyi (19 000 kilogramm) arany jövedelme volt, nem
számítva a termésben fizetett jövedelmeket, s mivel kiadásuk sohasem
emésztette fel a jövedelmet, a királyok óriási kincseket halmoztak fel.
 I. Dareiosz perzsa király egy domborművön.

Azonban ennek az óriási birodalomnak gyengéi is voltak. Éppen roppant

nagysága miatt maga a hadsereg összpontosítása sok időbe - legalább
négy hónapba - került, s így minden nagyobb hadjáratra több évi
előkészület volt szükséges. Minőség dolgában sem voltak egyformák a
csapatok. Maguk a perzsák jó katonák, kivált jó lovasaik és íjászaik
voltak, a hadsereg nagyobb része azonban a különféle népekből
besorozott, harcban járatlan, s a mi még nagyobb baj, fegyelmezetlen
volt.

Görög lázítás Kis-Ázsiában:

A perzsa birodalmat erőszak alapította, és csupán erőszak tartotta össze.

A bennelévő népeket semmilyen érdekközösség nem fűzte össze, és a
perzsa kormányzat meg sem próbálta, hogy e népeket egységbe
olvassza. Talán egyedül a médeket kivéve, valamennyi többi nép
megváltásként fogadta később a perzsa uralom alól való felszabadulását.

Már Dareiosz trónralépését olyan zavarok előzték meg, melyek világos

jelei voltak a birodalom laza szerkezetének. Mikor Dareiosz uralma
megszilárdulása után a Duna-melléki szkíták ellen intézett hadjárata nem
járt sikerrel, és végül az élelemhiány visszatérésre kényszerítette a királyt,
ennek a kudarcnak hatására a perzsák kis-ázsiai hatalma és tekintélye
nagyon megingott a megszállt népek körében. Tudjuk, hogy annak a
görög hajóhadnak a legénysége, melyre a király a hellespontosi
(Hellespontos a mai Dardanellák görög neve) híd őrzését bízta, le akarta
bontani a visszatérő perzsák előtt a hidat, s le is bontja, ha Miletos (egy
kis-ázsiai tartomány, nem azonos az athéni Milétosz hadvezérrel)
türannosza (helytartó), Histiaios, ellene nem szegül a tervnek. Így a sereg
megmenekült, sőt a thrák part is, egészen a Strymon folyóig, perzsa
uralom alá került, de a forrongás Kis-Ázsiában tovább tartott.

Perzsa (méd) harcosok védik a vezért.

Ilyen körülmények között csak alkalom kellett a forradalom kitörésére.

Histiaios távozása után Miletosban rokona és veje, Aristagoras vette át a
kormányzást. Hogy a király kegyét megnyerje, azt tervezte, hogy a maga
(és a perzsák) uralma alá hajtja a Kykladokat, akik Naxos szigetén éltek.
Azonban a szigeten a perzsa katonasággal erősített miletosi hadak
váratlan és makacs ellenállásba ütköztek, és a várost négy hónapig
hiábavalóan ostromolták. Ezek után i.e. 499 nyár végén a hadak
kudarccal tértek vissza Ázsiába.

Ez a kudarc adott alkalmat a rég készülő forradalom kitörésére.

Aristagoras, akár azért, mert uralmát féltette (Hérodotosz szerint), akár
mert látta, hogy nem fojthatja el a mozgalmat, maga állt a forradalom
élére. Lemondott türannoszáról és honfitársait küzdelemre szólította a
perzsák ellen. A Naxosról visszatért görög hajóhad legénysége
lelkesülten csatlakozott hozzá, a hajókon lévő türannoszokat a legénység
elfogta s kiszolgáltatta a lázadóknak. A lázadás futótűzként terjedt végig
az egész kis-ázsiai partszegélyen, a türannoszokat mindenütt
megbuktatták, és a perzsáktól megtagadták az engedelmességet.

Aristagoras úgy ítélte meg, hogy a mozgalom csak abban az esetben

járhat sikerrel, ha a tenger túlpartján lakó görögök is a segítségükre
sietnek. Másrészt maguknak az anyaországbeli görögöknek is
érdekükben állott a felkelés továbbvitele, mert előre látható volt, hogy a
perzsa birodalom nem sokáig fog megelégedni csupán a kis-ázsiai görög
részek birtokával, és előbb-utóbb Hellasz ellen törnek.
Aristagoras Spártába is küldött követeket, azonban itt nem járt
eredménnyel. A spártaiak ekkor régi versenytársukkal, Argosszal
készültek háborúra, mely a következő években ki is tört, s a tirynsi
csatában az argoszi sereg megsemmisítésével és Mükéné és Tiryns
városoknak a spártai szövetségbe vonásával végződött.
Az athéniak nem tagadták meg törzsrokonaiktól a segítséget, de ők meg
az aiginai háborúval voltak elfoglalva, s így csak húsz hajót küldhettek a
iónok (ejtsd: jónok, az athéniakkal rokon népcsoport) segítségére,
keveset arra, hogy eldöntsék velük a küzdelmet, de eleget arra, hogy
Athént a perzsák ellenségévé tegyék, és felhívják magukra a figyelmet.
Eretria is küldött öt háromevezősoros hajót.

A iónok felismerték az időtényező fontosságát, és i.e. 498 tavaszán

elkezdték a küzdelmet, még mielőtt az ellenség egész erejét
összegyűjthette volna. Támadásuk első célpontjaként Sardes-t, Kis-Ázsia
fővárosát szemelték ki. A gyenge perzsa helyőrség a támadók elől a
bevehetetlen fellegvárba vonult; a várost magát pedig felgyújtották,
mielőtt a görögök elfoglalták volna. Így a görögöknek a közeledő perzsa
segédcsapatok elől Ephesosba kellett visszahátrálniuk, de Sardes
pusztulásának hírére a hellespontosi városok, Karia, Lykia, és Kypros is
csatlakozott a mozgalomhoz. Az athéniak azonban Ephesosból
hazahajóztak, s többé nem vettek részt a küzdelemben. Némely történész
szerint Lemnos és Imbros athéni gyarmatosítása a Hellespontos vidékén
ebbe az időbe esik, ha ez így van, akkor csúnyán kihasználták rokonaik
szorongatott helyzetét!

Eközben a perzsa haderő is összegyűlt i.e. 497 tavaszán és a sereg egy

része a Kypros szigetén lévő Szalamisz mellett megsemmisítette a
kyprosi fejedelmek egyesült seregeit, és ismét meghódította az egész
szigetet (ez még nem a görög-perzsa háború szalamiszi ütközete, arra
csak később került sor). Kis-Ázsiában is támadólag léptek fel a perzsák;
és a hellespontosi városokat, - egész Aeolist, és Klazomenait (Ioniában) -
bevették. Így, ámbár Karia-ban némi siker után nagy vereséget
szenvedtek, de Kypros elfoglalása után a szervezett felkelés sorsa
megpecsételődött. Aristagoras helyzete Miletosban tartahatatlanná vált;
Thrákiába hajózott, és miközben a későbbi Amphipolisz helyén várost
akart alapítani, a bennszülött edonokkal való küzdelemben i.e. 496-ban
elesett. Histiaiost időközben Dareiosz Sardesbe küldte, hogy befolyásával
a iónokat önkéntes megadásra bírja. Histiaios azonban ehelyett
elégedetlen perzsa főemberekkel összeesküvést szervezett Dareiosz
ellen, de lelepleződtek, ekkor Chiosra menekült, azzal a szándékkal, hogy
élére áll a felkelésnek. De a miletosiak tudni sem akartak korábbi
uralkodójukról. Végül a mytileneiek néhány hajót adtak neki kisebb akciók
végrehajtására, de gyakorlatilag kereskedelmi hajókat fosztogatott csak
velük.

A felkelés már ötödik éve tartott, és Ioniát még mindig nem vették be a
perzsák. A görögök alkudozások útján való megosztása nem sikerült, a
megerősített partmenti városokat pedig csupán szárazföldi sereggel nem
lehetett bevenni. Végül i.e. 494 nyarán a meghódított kyprosiakkal
kiegészített föníciai hajórajjal jelentek meg a perzsák az Égei-tengeren. A
görögök is összevonták összes hajóikat, állítólag 353-at, többnyire ötven-
vagy harmincevezős hajókat, melyek közül maguk a chiosiak 100-at, a
samosiak 60-at, a miletosiak 80-at állítottak ki. Vezérül a phokaiai
Dionysiost választották, aki igen tapasztalatlan volt ekkora flotta
irányításában. Így aztán akár azért, mert a vezér tekintélye nem volt elég
erős, akár a samosiak árulása következtében (Hérodotosz szerint), akik
mindjárt a csata elején elvitorláztak, kárba veszett a hajóhad többi
részének, és kiváltképp a chiosiaknak kitartó és hősies küzdelme Lade
szigetnél (Miletos előtt) vívott nagy tengeri csatában. A görög hajóhad
legnagyobb része elpusztult, így aztán nem kellett tartani, hogy rajtaütnek
a perzsákon Miletos ostrománál, akik ostrom alá is fogták a várost, és i.e.
494 őszén be is vették. Aztán a következő évben az egész partvidéket és
a szigeteket a thrák Boszporuszig visszahódították. Histiaios is kezükbe
került, és mint árulót kivégezték.
A régi türannoszokat visszahelyezték, megtiltották a városállamoknak,
hogy önálló hadsereget állítsanak ki, új adókat vetettek ki, és nagyszámú
perzsa haderőt állomásoztattak a partvidéken, a további lázongások
megfékezése céljából.

Athén és Eretria megbüntetése:

Nem maradt más hátra, mint Athén és Eretria megbüntetése a felkelés

segítéséért. Ebből a célból mindjárt a következő évben (i.e. 492)
megindult egy perzsa sereg Mardoniosnak, a király egyik vejének
vezetése alatt. Átkeltek a Hellespontoson, és a thrák partok mentén erős
hajóhad fedezete mellett nyugatnak vonultak. Azonban Athos
hegyfokának körülhajózásakor egy tengeri vihar szétszórta a hajóhadat, a
sereget pedig annyira megtizedelték a vad thrák törzsek, hogy Mardonios
lemondva útjának folytatásáról, megelégedett a perzsa uralomnak
Thrákiában való újabb megerősítésével és Makedónia meghódításával. A
legfontosabb erősségekben perzsa őrségeket helyezett el, és ősz utóján
visszatért Ázsiába.

A meghiúsult szárazföldi hadjárat után a perzsák tengeri támadást

terveztek, mert úgy hitték a ladei csata után a perzsa hajóhaddal
semmiféle hajóhad nem veheti fel a versenyt, és Ionia megbüntetése után
a görögök újabb egyesülésében nem hittek. Tehát két évvel később, i.e.
490-ben Datis perzsa vezér vezetésével erős hajóhad indult el nyugat
felé, a Kykladokat önkéntes megadásra bírták, Eretriát könnyű ütközetben
bevették, és az Euriposon át Attikának tartottak. A sereg a marathoni
öbölben szállt partra, ugyanazon a helyen, ahol egy fél évszázaddal
azelőtt Peisistratos, ugyancsak Eretriából jövet kikötött, hogy diadalmi
útját Athén felé megkezdje. Peisistratos fia, az elűzött Hippias is részt vett
a hadjáratban, melytől türannoszába való visszahelyezését remélte.
Athénben még mindig elég erős pártja volt, sőt állítólag titokban maguk az
Alkmaionidák is az ő oldalán álltak. De a polgárság nagy tömegének,
vagy legalábbis a birtokos osztálynak nem kellett ilyen áron a béke.
Vezetőjük Chersonesos fejedelme, Miltiádész volt, akinek a Hellespontos
visszafoglalása idején sikerült öt hajóval Athénbe menekülni a győztes
perzsák elől. A nép egyik hadvezérének (strategos) is megválasztotta.
Miltiádész a legjobb választás volt. Nemcsak a perzsáknak volt régi
ellensége, hanem a Peisistratidáknak is, kik apját, Kimont, először
száműzték, majd visszatérésekor pedig megölték. Megadásról az ő
vezetése alatt szó sem lehetett.
 Miltiádész, görög strategos a marathoni csatában.

Eretria elestének hírére a polgárság azonnal fegyvert öltött, és Spártába

is követséget küldtek segítségért. Azonban vallásos nehézségek
megakadályozták a spártai csapatok idejekorán való elindulását.
(Spártában a harc előtt mindig követeket küldtek Delphoiba, hogy
megtudják az istenek akaratát a harccal kapcsolatban, ez pedig időbe telt,
ezért nem tudtak azonnal indulni a spártai csapatok.) Így az attikai
strategosok nagyobb része amellett volt, hogy inkább Athénban várják be
a perzsákat, és a várost próbálják megvédeni. Miltiádész érdeme volt,
hogy nem ez a terv győzött a haditanácsban, hanem végül is úgy
határozták, hogy a spártaiak nélkül is megütköznek. A sereg a marathoni
fennsik nyugati részén, az Athénbe vezető út mentén foglalt állást, szám
szerint mintegy kilencezer nehéz fegyveres gyalogos (hoplita), körülbelül
ugyanannyi könnyű fegyveres, és a szövetséges Plataea város ki
segédcsapata. A perzsa sereg száma sem lehetett sokkal nagyobb,
tekintettel arra, hogy a perzsák hajón szállították át csapataikat, és ennél
nagyobb kapacitásra egyik akkori nemzet flottája sem lett volna alkalmas.
Hérodotosz szerint a görögök arcvonala éppen olyan hosszú volt, mint a
perzsáké. Ilyen körülmények közt a perzsák halogatták a támadást, talán
abban a reményben, hogy időközben Hippias javára forradalom tör ki
Athénban. A görögök meglepetésére a perzsák szép komótosan tábort
vertek a part mentén, és minimális őrséget felállítva szervezetlenül
letáboroztak, mintha nem is csatát vívni jöttek volna. Az athéniak sem
siettek, mert a spártai segédcsapatok megérkezésére vártak. A 11.
napon, mikor ismét Miltiádészra esett a strategosi tiszt (ezt naponta
váltották), ő úgy döntött, hogy nem vár tovább a spártaiakra, amúgy is
bizonytalan az érkezésük ideje, és harcászatilag kitűnő alaklom
kínálkozott arra, hogy lecsapjon a látszólag gondtalan perzsákra. A
görögök szervezett alakzatban megrohamozták a perzsák táborát. Teljes
volt a meglepetés; az első sorok felfejlődtek ugyan és harcba
bocsátkoztak, de a hátulsó vonalak mentén még fogalmuk sem volt a
perzsáknak, hogy mi is történik. Csak azt vették észre, hogy bajtársaik
közül egyre többen ugranak fel, és öltenek fegyvert. Középen, - ahol a
görög sorok nem voltak elég mélyek és zártak - a perzsák áttörtek, de a
szárnyakon a görögök kerekedtek felül, és két oldalról a perzsák hátába
kerültek. Tökéletes harapófogó volt ez, minden hadvezér álma. A könnyű
fegyverzetű és megrémült perzsa gyalogság csakhamar meghátrált az
athéni nehézfegyverzetű hopliták zárt sorai előtt. Rendetlen futásba
kezdtek hajóik felé, ahol vezéreik még egyszer alakzatba állították őket,
hogy megkíséreljék az ellenállást, és legalább hajóikat megmentsék. Ez
részben sikerült is, csak két háromevezősorost fogtak el az athéniak, de a
diadal azért teljes volt. A perzsák közül Hérodotosz szerint 6400-an estek
el, a görögök közül csak 192-en. Ahogy a perzsák hajóra szálltak,
egyenesen Athén felé vették az irányt, hogy maradék erejükkel, - ami
még igen számottevő volt, pláne úgy, hogy Athénban ezidőtájt nem volt
hadsereg, amely ellenállhatott volna - elfoglalják a várost. Miltiádész
hírnököt küldött a városba, hogy értesítse őket a perzsák érkezéséről, és
csapataival is erőltetett menetben közeledett a város felé. Mire a perzsa
flotta odaért, az athéni flotta is felsorakozott, és a város minden lakóját
mozgósították a védelem érdekében. Ezt meglátva Datis meghátrált, és a
flottát visszaparancsolta Kis-Ázsiába.
Eközben a spártaiak megérkeztek Marathonba, de már csak üres
csatateret, és perzsa halottakat találtak. Nem sokat töprengtek,
megfordultak és visszaindultak haza.

Így Athén és ezzel egész Hellasz megmenekült az első támadástól. A

marathoni csatának főleg erkölcsi oldalról volt hatalmas jelentősége;
kiderült, hogy a méd gyalogság nem lehet egyenrangú ellenfele a görög
hoplitáknak, a győzhetetlenség dicsfénye, mely Ázsia meghódítóit ez
ideig övezte, a marathoni napon szertefoszlott. A nemzet még új támadás
esetére is bizalommal tekinthetett a jövő elé.
A perzsák viszont levonták a tanulságot a vereségből; túlságosan is
kevésre becsülték az ellenséget, elégtelen eszközökkel fogtak bele a
hadjáratba, és a végső konzekvencia az volt, hogy az új háborút
nagyobbszerű előkészületek után szabad csak megindítaniuk, és nem
csak tengeren, de szárazföldön is.

Előkészületek az újabb támadásra:

A perzsák egy pillanatig sem voltak kétségben az iránt, hogy a marathoni

csorbát ki kell köszörülniük. Dareiosz ugyan i.e. 486-ban meghalt, de fia
Xerxész nem feledte a görög kudarcot, de előtte még az időközben
Egyiptomban kirobbant felkelést kellett levernie. Ezután beindult a perzsa
hadigépezet, és a - mai szóval élve - logisztika.
 Xerxész, Dareiosz fia és utódja a trónon

Datis hadjárata megmutatta, hogy pusztán a tengeren átszállítható sereg

nem elég Hellasz meghódítására. Azért a Hellespontoson és a Strymon
folyón hidat veretett Xerxész, és hogy a sereget kísérő hajóhadat az
előbbihez hasonló szerencsétlenség ne érje, már i.e. 483-ban
megkezdette az Akte-félsziget torkolatának csatornával való átvágását. A
csatorna három év alatt teljesen el is készült. Végre i.e. 481 őszén
összegyűlt a perzsa sereg Kappadokia Kritalla nevű városában, roppant
haderő, noha az újabb kutatások szerint bizonyosan korántsem akkora,
amekkoráról Hérodotosznál olvasunk, aki Xerxész gyalogságát 1 700 000
főre, lovasságát 80 000 főre teszi. Biztos megbecsülésre ugyan minden
alap hiányzik, de minden valószínűség szerint a sereg teljes létszáma
nem haladhatta meg a 300 000-t. Minden több népből alkotott hadtestet
perzsa vezér vezetett, az egyes városok és törzsek járulékai saját
vezérük alatt harcoltak. Az egész gyalogság élén - kivéve a Hüdarnésztől
vezetett "tízezrek", vagy más néven "halhatatlanok" csapatát - hat fővezér
állt, a lovasság élén Datis két fia. A hajóhadat 1207 háromevezősoros
hajó alkotta, köztük 300 föníciai, 200 egyiptomi, 150 kyprosi. Vezére négy
előkelő perzsa volt, köztük a király két testvére, Achaimenes és
Ariabignes. A teherhajók számát Hérodotosz 3000-re teszi, ami
valószínűleg ismét túlzó szám, de akármennyire is megnövelte a görög
hagyomány a támadó sereg létszámát, bizonyos hogy a görög világ
ekkora sereget együtt még sohasem látott. Vele szemben minden
ellenállás hiábavalónak látszott.
Utolsó lehetőségként a perzsák követeket küldtek Hellasz két vezető
államába: Spártába és Athénba, hogy a meghódolás lehetőségét
felajánlják a görögségnek (egyes források szerint ezt a lehetőséget csak
Spártának ajánlották fel, Athénnal csak a háború tényét közölték). De
mindkét város hasonlóképpen reagált erre: a perzsa követeket nyíltszínen
meggyilkolták.
 A spártaiak megölik a perzsa követet, és a kútba dobják.

Csata a Thermopylai szorosban (i.e. 480):

A spártaiak úgy érezték, végre eljött az idő, hogy megmutassák katonai

erejüket, és államuk lényegét Hellasz és az egész görögség védelmében.
Athén, aki közvetlenül is fenyegetve volt az idegen hadak által,
természetesen csatlakozott a fegyveres ellenálláshoz. Spárta tekintélye
miatt a peloponnészoszi szövetség többi tagja sem merészelt a
perzsákhoz csatlakozni mindaddig, amíg az ellenség még távol járt.
Semleges csak Argosz, Spárta régi versenytársa maradt. Boiotia és
Thessalia is elküldték járulékaikat a szövetséges seregbe, Korkyra is
segélyt ígért, de úgy tűnik szándékosan "megkéstek" a segítséggel. A
szövetséghez tartozó városokban csüggedt volt a hangulat, azonban
mindenhol megtették az előkészületeket. i.e. 481 őszén gyűlést tartottak
az Isthmoson, és mindenekelőtt egész Hellaszban békét hirdettek,
aminek következtében az Athén és Aigina közti régi háborúnak is vége
szakadt.
Az egyesített sereg vezetése természetesen a spártaiakat illette.
Elhatározták, hogy elsősorban a Tempe völgyet védik meg, amelyen át
vezet az út Makedóniából Thessaliába. Ezért i.e. 480 tavaszán 10 000
hoplita harcost küldtek oda, de a perzsa sereg közeledésének hírére
végül is a szorost küzdelem nélkül átengedték az ellenségnek, mert
egyrészt meg volt kerülhető az Olympos északi lába mellett, (ahogy a
perzsák meg is kerülték) másrészt nem bíztak a thessaliaiak hűségében.
Így történt, hogy a perzsák hadműveleteik számára kitűnő alapot
szerezhettek Thessaliában, akik megérkezésükkor a szövetséget felrúgva
át is álltak hozzájuk.

Új védelmi állásként a Thermopylai szoros kínálkozott, ott ahol az Oita

hegység erdős nyúlványai közvetlenül a malisi öbölig érnek. A szoros egy
kancsó metszetére hasonlított; szűk bejárata volt, utána kicsit
kiöblösödött, majd újra beszűkült. Itt olyan keskeny út vezetett csak,
amelyen egy támadó hadsereg nem volt képes manőverezni. Ezt a
szorost kis sereg is megvédhette feltéve, hogy a tengeri út hatalmában
volt, s elzárva tartotta azt a hegyi ösvényt is, melyen át a sereg
balszárnya meg volt kerülhető. A szorost évszázadokkal azelőtt fallal, és
egy hatalmas kapuval zárták el az itt lakó népek, de miután elköltöztek, ez
az idők folyamán részben leomlott. A csatát megvívni a
peloponnészosziak Leonidasz spártai király vezetése alatt 4000 hoplitát
(köztük 300 spártait) küldtek, akikhez a környező államokból; Boiotiából,
Lokrisból és Phokisból még mintegy 3000 nehéz fegyveres csatlakozott.

A spártaiak szokásuk szerint követeket küldtek a Delphoi jósdába, hogy

megtudják az istenek akaratát a csatával kapcsolatban. Püthia papnő az
alábbi jóslatot tolmácsolta.

Sorsotok, ím ez lesz majd, tág terű Spárta lakói:

vagy gyönyörű város dől romba a perzsa kezétől,
vagy, ha nem így lesz, majd Héraklész hős ivadékát
gyászolják, kik lakják szép Lakedaimónt.

Ebből a sejtelmes sorokból megértették, hogy vagy országuk pusztul el,

vagy királyuk. De nem volt mit tenni, fegyverkeztek.

Természetesen tudták a görögök, hogy ekkora haderővel nem képesek

megállítani Xerxész seregeit, ezeket a csapatokat csak előőrsként küldték
ki, amíg felállítanak egy nagyobb számú hadsereget. A spártaiak azért
küldték ki Leonidasz egységét, hogy láttukra a többi szövetséges is
hadba vonuljon, és ne pártoljon át a médekhez, ha azt hallják, hogy
késlekednek a spártaiak. Szerencsétlenségükre Spártában éppen a nagy
ünnepnek számító Karneia ünnepét ülték meg, amit buzgó
vallásosságukban nem akartak megszakítani, de úgy tervezték, hogy
rögtön utána az egész spártai haderőt mozgósítják, csak őrséget hagynak
a fővárosban, és úgy indulnak hadba. A többi szövetséges is hasonlóan
gondolkodott, mert ez idő tájt zajlottak az Olümpiai játékok is, ami minden
államnak vallási ünnepet is jelentett. Így hát minden görög állam
előőrsöket küldött csak, úgy hitték ezzel is védhető a szoros, amíg a
főerők 1-2 hét múlva odaérnek.
 Leonidasz, spártai király és a görög csapatok vezére Thermopylainál.

Az ezzel egyidőben felállított görög hajóhad Euboia északi partján,

Histiaia vidékén foglalt állást, hogy az ellenséges hajóhadnak a görög
felségterületre való benyomulását megakadályozza. Vezére névleg a
spártai nauarchos, Eurybiadas volt: voltaképen azonban az athéni
strategos, Themisztoklész, aki 127 hajója élén majdnem az egész
hajóhad fele része felett rendelkezett.

A szövetséges államok szárazföldi erői közben elértek a Thermopylai

szorosba, és kijavították az ott lévő falat a védelem érdekében. Minden
állam seregét saját vezér irányította, kivéve a thébai csapatokat, (400 fő)
akikben nem bíztak a görögök, mert méd-barátnak tartották őket, és az
első adandó alkalommal át is álltak hozzájuk. Addig azonban a spártaiak
mellé osztották őket. Bár minden seregtestet saját vezér irányított, de a
fővezéri posztot a spártai Leonidasz király látta el.

Görög harcosok. Az előtérben hopliták dárdával és karddal,

a háttérben egy önkéntes városi szegény parittyával.

A perzsa hadsereg a hozzá csatlakozott thessaliaiakkal megerősödve

augusztus közepe táján érkezett meg a szoroshoz. Letáboroztak, és
felderítőket küldtek ki az ellenség felmérésére. A felderítők jelentették,
hogy fal zárja el a szorost, és azon belül állnak a főerők, rajtuk kívül meg
a spártaiak állnak, egész nap gyakorlatoznak és magukat szépítik.
Xerxész ezen nagyon elcsodálkozott, és tanácsadóitól érdeklődött a
spártaiak felöl, mert nem számított ilyen közönyösségre részükről.
Démaratosz, aki maga is görög volt, figyelmeztette a királyt a spártaiak
vitézségére, és azt állította, hogy ha Spárta elesik, akkor többé nincs
olyan görög nép, amely ellent tudna állni nekik. Xerxész négy napig
várakozott, esélyt adva a görögöknek az elvonulásra.

A görögök látva a perzsa haderőt, azt fontolgatták, hogy visszahúzódnak

egészen a Peloponnészoszra, és feladják egész Boeotikát, és Attikát
(Athént), de a phókisziak és lokrisziak ezt elutasították, mire Leonidasz
úgy döntött, hogy megvívják ott a csatát, de követeket küldenek vissza az
államokba, hogy sürgessék a segítséget.

Az ötödik napon - minthogy a görögök nem mentek el - Xerxész

megindította a támadást. A médeket és a kissziaiakat vetette be először,
de egész napos csata során sem sikerült áttörni a görög vonalakon. A
médek veresége után Xerxész a Hüdarnész vezérelte úgynevezett
"halhatatlanokat" vetette be abban a hitben, hogy ők majd elintézik a
görögöket. De ők sem jártak jobban, mivel szűk helyen kellett harcolniuk a
helléneknél rövidebb dárdákkal, és hiába voltak többen, nem tudták eme
előnyüket kihasználni. A spártaiak példásan harcoltak, néha úgy tettek,
mintha megfutnának, majd hirtelen megfordultak, vonalba rendeződtek,
és a pajzsuk védelmében nagy pusztítást vittek véghez a perzsák között.
De azért tőlük is többen elestek már.

Harc a szoros tágulatában az első nap.

Másnap újra támadtak a perzsák. Xerxész arra számított, hogy a görögök

veszteségeik miatt már nem állnak ki, de csalódnia kellett. A hellének
csapatokba szerveződve, törzsek szerinti rendben felálltak, és egymást
felváltva harcoltak. Egyedül a phókisziak nem, őket a hegyre rendelték az
ösvény védelmére, nehogy hátba támadják őket. A perzsák ezen a napon
sem tudtak áttörni.
Xerxész teljesen tanácstalan volt. Félő volt, hogy teljesen felmorzsolódik
a hadereje, mielőtt áttörnének, vagy pedig akkora veszteségeket
szenvednek, amivel már nem lesz képes folytatni az utat Attika felé. Ekkor
egy helyi - maliszi - görög ember, bizonyos Epialtész bebocsátást kért a
királyhoz, és jutalom fejében elmondta, hogy létezik egy hegyi ösvény,
amely egyenesen a szövetséges görögök hátába visz. (Ezért a tettéért
később vérdíjat tűztek a fejére, és a háború után hamarosan meg is
ölték.) Xerxész meghallgatta Epialtészt, és Hüdarnész vezetésével
sereget adott, hogy vigye őket az ösvényen át a görögök hátába. Még
éjjel elindultak, és hajnalra felértek az ösvény legmagasabb pontjára. A
túloldalon 1000 pókhiszi hoplita zárta el az utat, és védte az alant küzdő
társaik hátát. A hegyet tölgyerdő borította, és a teljes szélcsendben a
görögök meghallották a közeledő perzsákat. Amint a gerincre értek a
perzsák, már látták is egymást. Hüdarnész nem számított arra, hogy
védik majd az ösvényt, ezért meglepődött, amikor meglátta a védőket.
Attól is megijedt, hogy esetleg a rettenthetetlen spártai csapatok azok, de
Epialtészt megnyugtatta, hogy ezek más nép fiai, ezért a perzsák
hadrendbe álltak, hogy megküzdjenek a pókhisziakkal. Ekkor a pókhisziak
nagy hibát követtek el: arra számítottak, hogy a perzsák velük fognak
majd megküzdeni, és mivel látták, hogy túlerőben vannak, feljebb
húzódtak a hegyen, hogy ott vegyék fel a harcot. Ám ezzel megnyitották a
utat a peloponnészoszi tábor felé. A perzsák kis erőket ott hagytak, hogy
feltartsák a pókhiszi sereget, a többiek pedig folytatták az utat az immár
megnyitott ösvényen a görög főerők felé.

Harc a szorosban.

A görög táborban az éjszaka folyamán Megisztiasz jós megjósolta, hogy a

hajnal a görögök halálát hozza. Majd szökevények is érkeztek a perzsák
táborából, akik hírül adták, hogy perzsa seregtestek megkerülték a
hegyet, és az ösvény felől is támadnak. Leonidasz tudta, hogy ezzel
megpecsételődött a sorsuk. Tanácsot ültek, és megállapodtak abban,
hogy az erőket kivonják a harcból, visszavonulnak, és majd a főerőkkel
egyesülve veszik fel újra a harcot, ami reményeik szerint már szerveződik
a hátországban. Ezért Leonidasz elbocsátotta a görög városok csapatait.
Ő viszont szégyennek tartotta volna, ha a vereséggel felérő
visszavonulást választaná, és tudta, hogy minden spártai katona így érez,
ezért ők ottmaradtak a csatamezőn, és várták a hajnali támadást.
Ugyancsak maradtak Leonidasszal a thébaiak, akiket árulástól félve nem
engedtek elmenni, valamint a theszpiaiak is Démophilosz vezetésével,
akik felvállalták a biztos halált a hazáért küzdve. Összesen körülbelül
800-an lehettek így a védők.

Az utolsó nap reggelén a spártaiak elvégezték a szokásos csata előtti

tennivalókat; meztelenre vetkőztek, és gyakorlatoztak, beolajozták a
testüket, és megfésülték egymás hosszú haját. A nevét mindegyikük egy
kis botra véste, amelyet a karjukra rögzítettek - korabeli "dögcédula" -,
megkönnyítendő későbbi azonosításukat. A perzsa kémek minderről
tudósították Xerxészt, aki mindezt nevetségesnek tartotta. Úgy tűnt nekik,
mintha a görögök valami ünnepségre készülnének. Napkeltekor Xerxész
áldozatot mutatott be az isteneknek, majd pár óra múlva megindította a
támadást. Leonidasz vezetésével a spártaiak a fal elé húzódtak, ahol
szélesebb a szoros, és ott várták be a perzsákat. Rengeteget megöltek
közülük, miközben a perzsa parancsnokok korbáccsal hajtották a
katonákat neki a görögöknek. A perzsák közül sokan a tengerbe estek, és
vízbefulladtak, sokakat a roham közben tapostak el saját bajtársaik.
Iszonyú vérengzés támadt, a perzsák végtelen számban özönlöttek, a
görögöknek meg már nem volt választásuk, ezért halálmegvetően
harcoltak. Pedig legtöbbjüknek már eltört a dárdája is, de tovább ölték az
ellenséget karddal, kővel, vagy akár puszta kézzel is. Ekkor halt meg a
spártai király; Leonidasz. A perzsák megpróbálták megszerezni holttestét,
de katonáinak sikerült megvédelmezniük, és hátravinniük. Közben
négyszer is kiszorították a médeket a szorosból, amikor az Epialtész
kalauzolta perzsa sereg leért az ösvényről, és oldalba támadta a
görögöket. Ezzel lassan el is dőlt a csata. A thébaiak feltartott kézzel
átálltak a perzsákhoz. (A nagy kavarodásban azonban a perzsák azt
hitték; ez csak valami csel és sok thébai katonát megöltek, mire kiderült a
megadási szándékuk. A többiek sem jártak jobban, a csata után
megbélyegezték őket, és eladták rabszolgának.)
A maradék spártai és theszpiai katona - ekkor már csak 2-300-an lehettek
- a fal mellé húzódott a domboldalba, a szoros szűkületében, és itt
védekeztek halálukig. A perzsák nyílzáport zúdítottak rájuk, majd
közelharcban mind egy szálig végeztek velük.
 Az utolsó katonák, akik a fal romjainál haltak meg.

A csata végeztével Xerxész végignézte az elesetteket, és megkerestette

Leonidasz holttestét, majd parancsot adott, hogy vágják le a fejét, és
tűzzék karóra. A perzsák valójában tisztelték a csatában elesetteket, ezért
úgy tűnik, hogy Xerxész ezzel a cselekedettel végleg legyőzötté akarta
tenni saját szemében a spártai hőst, akit élete legnagyobb ellenfelének
tartott, a későbbi elmondása szerint.

Thermopylai hatása, a perzsák legyőzése:

Kétségtelen, hogy Thermopylai egy vesztes csata volt, de valójában időt

adott a görögségnek, hogy erejét egyesítve végülis kiűzzék a barbárokat
földjükről. Az ott harcoló görögök, és köztük a spártaiak megmutatták a
perzsáknak, hogy Hellasz leigázása nem lesz könnyű, még egy olyan
mérhetetlenül nagy haderővel sem, amellyel betörtek Hellaszba.

A thermopylai csata után nem sokkal a szembenálló felek a tengeren is

megütköztek. A perzsák flottáját egy több napos vihar csúnyán
megtépázta, de még így is fölényben voltak. Szalamisz közelében
kerültek szembe az egyesített görög flottával, majd a menekülési utat
elzárva bekerítették azt. A görögök számára nem maradt más választás,
minthogy akkor, és ott vívják meg a csatát. Az athéni hajósok
szakértelmének köszönhetően a görög flotta számottevő ellenséges hajót
semmisített meg, és immár bizakodóan várta a másnapi folytatást. De
Xerxészt meggyőzték parancsnokai, hogy a csata elveszett, és a flottával
és a szárazföldi erők egy részével térjen haza. Így Szalamisznál a
perzsák kivonták magukat a további harcból, és visszavonultak.

A szalamiszi csata. Az előtérben egy görög "triera" hadihajó, melyek

megnyerték a csatát,
a háttérben egy süllyedő perzsa "pentekontéra".
A szárazföldi csapatok átteleltek Thesszáliában, majd a következő évben
folytatták az előrenyomulást Attika felé. Boiótia, Lokrisz, Phókisz, és
Delphoi megadta magát, Theszpiát és Plataiát pedig felperzselte az
ellenség. Athénban hatalmi harc folyt, amit a közeledő ellenség híre sem
gátolt meg, a spártaiak hadigépezete pedig a szokásos lassúsággal indult
csak be. Ezért végül Attikát is megszállta a perzsa sereg, és felégették
Athént is.

Végül i.e. 479-ben felállt egy szövetséges haderő a spártaiak és athéniak

vezetésével a plataeai síkon. A perzsák oldalán több behódolt görög törzs
is harcolt, és számszerűleg legalább háromszoros túlerőben voltak a
hódítók. Ráadásul a perzsák hatalmas lovas csapatokkal is rendelkeztek,
ami a görögök részéről hiányzott, ezért egész szeptemberben mindkét fél
csak kivárt. Végül a görög haderő megindult, de szétszakadozott a
hadrend, amit a perzsák kedvezőnek ítéltek, hogy megtámadják őket. De
nem számítottak arra, hogy a spártaiak milyen fegyelmezetten képesek
harcolni, és hogy szinte azonnal képesek felállni az áthatolhatatlan
falanxokba. A perzsa haderő nekirohant a hopliták falanxának, de
képtelen volt áttörni. A spártaiak tartották állásaikat, majd támadásba
lendültek, és szétverték a perzsa gyalogságot. Eközben a szárnyakon az
athéniak győzték le a perzsákkal szövetséges görögöket, így miután a
perzsa vezér is elesett, a médek végleg megfutottak.

A plataeai csata. A spártai és athéni hopliták szétzúzták a

könnyűfegyverzetű méd seregrészeket és az ellenséges,
kevésbé tapasztalt görög falanxokat.

A plataeai csata volt a forduló a háborúban, ezután a görög seregek sorra

szabadították fel a megszállt görög államokat, és végigűzték a perzsák
maradványait a tengerpart mentén. Thessaliát és Thrákiát
felszabadították, Thebát, - aki a perzsákkal szövetségben harcolt - húsz
napi ostrom után bevették, a perzsa párti vezetőket pedig kivégezték.
Aztán tovább vonultak egészen a Hellesponotsig, és birtokba vették az
európai területek teljes egészét. Ezzel egyidőben a flotta segítséget
nyújtott a ión városállamok függetlenségi háborújában, melyet sikerült is
kivívniuk, és felszabadították az égei-tengeri szigetek mindegyikét,
melyek ezután csatlakoztak a peloponnészoszi szövetséghez.

Így alig egy évtized lefolyása alatt a politikai helyzet teljesen megváltozott
a Földközi-tenger mellékén. A perzsa világbirodalom és Karthágó
háttérbe szorult, Hellasz önállóságát pedig többé semmilyen külső
ellenség sem fenyegette.

A Thermopylainál elesettek emléke:

A perzsák kiűzése után a görögök emlékművet emeltek az elesett

hősöknek Thermopylainál, ezzel is bizonyítva a csata jelentőségét, és a
hősök iránti tiszteletet. Egy oroszlános szobrot emeltek Leonidasz
tiszteletére, és három emléktáblát helyeztek el. A felíratok szövegeit
Hérodotosztól ismerjük, valamint a római Cicerótól.

Az összes elesett görög harcos tiszteletére az alábbi szöveget vésték egy

kőtáblába:

Szép Peloponnészosz földjéről négyszer ezer hős

vítt hárommilliós hadsereg ellen e helyt.

A spártaiak tiszteletére az alábbi szöveget vésték egy kőtáblába:

Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak:

megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.

Megisztiasz jós számára, aki megjósolta a harcosok halálát, és mivel

maradt, a sajátját is, külön kőtábla állt a helyen az alábbi szöveggel:

Szperkheiosz folyamán átkelve megölte a méd had

hősi Megisztiaszt: sírja ma itt ez a hely.
Tudta, mivel jós volt: jön a vég, ám Spárta királyát
cserbenhagyni ezért mégsem akarta e hős.

Sajnos mindhárom emléktábla, és az oroszlános szobor is megsemmisült

az idők folyamán, de a görög kormány új emlékművet emelt e helyen,
amely méltóképp emlékezik az itt elesett hősökre. A spártaiak
emléktábláját pedig újravésték.
I.e. 440-ben Leonidasz csontjait Spártába vitték, és ott is emeltek egy
emlékművet, ahova felvésték a Thermopylai csatában meghalt spártaiak
nevét, és minden évben játékokat rendeztek tiszteletükre, amelyben csak
spártaiak vehettek részt.
Emlékmű a Thermopylai szorosban az elpusztult oroszlánszobor helyén.

AZ AGINCOURTI ÜTKÖZET (1415. október 25.)

Bevezetés:

1415 október 24-én V. Henrik* az ifjú angol király megálljt parancsol

seregének. Nemrég kapott hírt róla, hogy a franciák hatalmas sereget
gyűjtöttek és elállták az utat az angol kézen lévő és biztonságot nyújtó
Calais felé. A sereg lassan mozog. A katonák fáradtak, fáznak, éhesek és
szinte a kezdetektől fogva betegségek tizedelik őket. Úgy érzik; ez egy
elátkozott hadjárat, pedig milyen jól indult minden.
Kitérni már nem lehet. Henrik nem tudja, de a franciák szándékosan
terelték őket erre, már több száz kilométer óta, hogy ott és azon a napon
vessenek véget a háborúnak. A háborúnak, mely később majd a
Százéves háború néven vonul be a történelembe. A hely neve pedig:
Azincourt, vagy ahogy az angolok mondják: Agincourt (ejtsd: azsinkur).

Nyugat-Európa a középkor végén:

A XIV.-XV. század Európája maga a káosz. Mindenhol jobbágy- és

parasztfelkelések, valamint elégedetlenkedő középnemesek rendi
mozgalmai, miközben az országokat irányító uralkodói osztályok
egymással torzsalkodnak. A háborúk mindennaposak, aminek
következtében a királyi kincstárak hamar kiürülnek, ezt pedig a nép sínyli
meg elsősorban. Állandó éhínség a jellemzője a kornak, ez pedig a
betegségek terjedésének is jó alap. Nem csoda hát, hogy a
legveszélyesebb járványok éppen ezidőtájt ütik fel a fejüket, ilyenek mint;
kolera, vérhas, himlő és a pestis.

Anglia történelme ebben az időben igen mozgalmas. A franciák

fellázították ellenük a skótokat, akik ellen szinte minden angol király
kénytelen hadjáratot vezetni. A parasztság mindenhol elégedetlenkedik a
rájuk nehezedő egyre nagyobb terhek miatt, melyek hamarosan
felkelésekbe torkollanak majd.

A francia királyság is agonizál, már csak árnyéka egykori önmagának,

amikor még a Karolingok uralkodtak felettük. Az egykori Frank Birodalom
romjain, a gyenge uralkodók kezében az ország tartományokra esett szét,
melyet egyedül a tartományi vezetők hűbéri függése tart csupán egyben,
egy országban. De a tartományok között állandó a háborúskodás,
különösen Flandriában és Burgundiában.

A százéves háború röviden:

1. szakasz:

Ebben az időben Franciaországot még egy vész sújtja. A királyi ház, a

Capeting-dinasztia, mely 987 óta adta az országnak a királyokat, IV.
Károly 1328 február 1.-i halálával végleg kihal. Az örök rivális: Anglia
királya ekkor a Plantagenet-házból származó III. Edvárd, akinek anyja
Izabella nem más, mint az egykori francia király, IV. (Szép) Fülöp leánya.
Edvárd ezzel úgy érzi leányágon jogot formálhat a francia trónra. A
francia rendek viszont hallani sem akarnak egy idegen uralkodóról, főként
nem egy angolról, ráadásul néhány évvel korábban eltörölték a leányági
trónutódlás lehetőségét is, ezért egy mellékágról származó sarjat; VI.
Fülöpöt ültetik trónra, aki szintén az egykori IV. (Szép) Fülöp
leszármazottja (unokaöccse), és egyben a Valois-ház megalapítója lesz.
A helyzetet bonyolítja, hogy egyes francia tartományok, mint például
Burgundia, Edvárdot támogatja a királyi trónért folyó - egyenlőre még
csak politikai - harcban. A Német-Római császár, IV. (Bajor) Lajos, aki
éppen harcban áll az avignoni pápával, és ezért szövetségesként tekint a
protestáns érzületű Angliára, szintén Edvárdot támogatja, és elismeri őt
Franciaország uralkodójának. Edvárd anyja révén egyben Aquitánia
hercege is (francia tartomány), aki ezáltal most hűbéri viszonyba is került
az új francia királlyal, és kötelessége lenne adózni az udvarnak és ha kell
sereget kiállítani neki. A helyzet elég nonszensz, és végül évekig tartó
alkudozás és fenyegetőzés után 1337-ben Edvárd háborút indít
Franciaország ellen és ezzel kezdetét veszi a Százéves háború (1337-
1453).

III. Edvárd,
a Plantagenet-ház legnagyobb királya.

A háború első szakasza 1337-1360-ig tart, és teljes angol fölény jellemzi.

Több eddig hezitáló francia tartományi város Edvárdot támogatja,
miközben kisebb-nagyobb ütközetek zajlanak országszerte. (Elsősorban
a nyugati tartományokban.)
Az első komolyabb ütközet a tengeren zajlik, 1340-ben a Sluysi csatában
az angol-flandriai flotta döntő vereséget mér a francia flottára. Ezután a
francia hadihajók már nem merészkednek a tengerre, hogy meggátolják
az angol inváziós terveket, így Bretagne könnyen az angolok kezére jut,
és ekkor veszik be Calais városát is (1347). A csata után III. Edvárd
titulusába felveszi a "Franciaország királya" címet.
1346-ban Edvárd immár a kontinensen egy 16.000 fős sereggel Párizs
felé tart, hogy ostrom alá vegye azt. VI. Fülöp francia király hadba szólítja
hűbéreseit, és 30.000 fős erős nehézfegyverzetű seregével szétkergeti az
angolokat. (Egyes források 60.000 fős sereget írnak le, melyből csak a
páncélos lovasság 8.000 fő. Az viszont biztos, hogy Fülöp seregét János
cseh király és annak fia; Károly is erősítette.) Edvárd messze, a Crécy
falucska melletti erdőkben újraszervezi az ostromló sereget, és augusztus
26-án - mivel beérték őket az üldözők - megütközik a franciákkal. A
csatában az angolok eltérnek az addig szokásos taktikától, a
nehézpáncélos lovagok részben megválva páncéljuktól gyalogosan
harcolnak és védekezésben maradnak. A támadás ill. a franciák
támadásának távoli visszaverése a nagy hatótávolságú angol íjászok
feladata. A francia és cseh erők háromszor támadnak, de mindannyiszor
kemény ellenállásba ütköznek. A csatát végül az angolok nyerik, akik a 16
éves Walesi Edvárd herceg (III. Edvárd fia) korához illő heves, talán kissé
meggondolatlan végső rohamával megfutamítják a francia lovagokat. A
herceg e csata után kapta a "fekete herceg" becenevet. (Ugyanis fekete
pajzsot és feketére festett páncélt viselt.) A csatában mag a cseh király is
életét veszti, fia csak futva tud megmenekülni. A francia és cseh
veszteség: 1524 lovag és mintegy 20.000 közember, ezzel szemben az
angolok mindössze 2 lovagot és 80 közembert veszítettek. Döbbenetes
különbség! És mindez az angol íjászoknak és a Longbow-nak (lásd.
később) köszönhető.

A Crécy-i csata egy korabeli metszeten.

Crécy volt az első ütközet, melyben az egyik fél (jelen esetben az

angolok) tüzérséget vetett be. Az akkori ágyúk öntöttvasból készültek és
kőgolyókat lőttek ki. A lőpor ekkor még igen rossz minőségű volt, így az
ágyúk hatótávolsága igen csekély volt, viszont sűrű füsttel égett, és az
ágyúcső is annyira felhevült, hogy ezek miatt 2-3 lövésnél többet nem
lehetett leadni velük.

A csaták közötti szünetben újabb csapásként 1350-ben a történelem

legnagyobb pestis járványa söpör végig Európán, csak ekkor a lakosság
25-30%-a esik áldozatul e szörnyű betegségnek.

A hadjárat folytatásaként 1356 szeptember 19-én a Poitiers-i ütközetben

(Maupertuis-i csatának is nevezik) Edvárd újabb csapást mér a francia
seregre, és magát II. (Jó) János akkori francia királyt is fogságba ejtik. 3
millió aranytallér váltságdíjat kérnek az uralkodóért, amit a franciák
képtelenek kifizetni. (Ebben a csatában megint kitűnik bátorságával, és
leleményességével a Fekete Herceg, aki személyesen fogta el a francia
királyt.)
II. János távollétében fia, a későbbi V. (Bölcs) Károly lesz Franciaország
kormányzója.

Walesi Edvárd, a "fekete herceg"

A csata után a veszteségek finanszírozására, a Párizs környéki várak

megerősítésére és a váltságdíj előteremtésére a nemesség növeli a
parasztokra kivetett adókat. Egyidejűleg a nemesek szabadcsapatai
garázdálkodnak és fosztogatnak vidéken, csakúgy mint az angolok.
Ennek hatására 1358 május 28-án Compiégne-nél parasztlázadás tör ki,
amely Franciaország nagy területeit érinti. A felkelők várakat rombolnak le
és gyújtanak fel, és sok nemes esik áldozatul az általuk csak "Jacques
bonhomme"-nak (együgyű Jakaboknak) gúnyolt parasztok dühének. A
parasztvezér; Guillaume Cale egyesíti seregét Étienne Marceléval, aki a
párizsi polgárok felkelését irányítja. Azonban a nemesek gyorsan
összefognak, és június 9-én Marcelt, június 10-én pedig Cale-t győzik le.
Ezzel a felkelés elbukik, a vezetőkkel brutálisan elbánnak.
A felkelés figyelmeztetés volt Károlynak, hogy rendet kell tennie az
országban, ami az angolokkal folytatott háború miatt nem lehetséges.
Ezért nem maradt más választása, mint békekötést kezdeményezni
Edvárddal. 1360 május 8-án a brétigny-i béke átmenetileg lezárja a
Franciaország és Anglia között 1337 óta tomboló háborút. A Plantagenet-
házból származó III. Edvárd angol király lemond a francia koronára való
igényéről, és ezért cserébe független hatalmat kap Guyenne, Gascogne,
Guines, Calais, Limousin és Patou felett. Ezenkívül Franciaország kifizeti
a 3 millió aranytallér váltságdíjat II. (Jó) János királyért. (Ez azonban
sosem következik be, a kincstár képtelen kifizetni ezt az összeget, a nép
pedig nem is akarja, mert János királyt nem tartják uralkodásra képesnek.
Emiatt az elkeseredett király önként visszavonul az angol fogságba, ahol
1374-ben meghal.)

A háború 2. szakasza:

1369-ben V. (Bölcs) Károly, - akit időközben királlyá koronáztak - úgy véli,

az ország gazdasága eléggé megszilárdult, és a hadsereget is
újjászervezte ahhoz, hogy felrúgja a brétigny-i békeszerződést, és kiűzze
az angolokat francia földről. Ezzel kezdetét veszi a százéves háború
második szakasza.

A háború ezen szakasza kisebb csatározásokkal telik, inkább csak a

franciák aktívak, akik modern, új szellemű zsoldoshadseregükkel sorban
foglalják vissza a háború első szakaszában elvesztett területeiket. A
Fekete Herceg, - akit apja az elfoglalt francia területek kormányzójává tett
- nem tudott kellően fellépni a franciák ellen, majd meg is betegedett,
amely végül 1376-ban halálához vezetett.
Időközben Angliában III. Edvárd hőstettei feledésbe merültek, és
belpolitikailag olyan népszerűtlen lett, amitől külpolitikailag is
cselekvésképtelenné vált, így nem tudott beavatkozni a franciaországi
hadi helyzet alakulásába. 1377-ben megtörten, magányosan halt meg.

1375-ben a bruggei (tartós) fegyverszünet hoz újra békét a háborúban.

Ekkorra a franciák Calais, Bordeaux, és Bayonne kivételével az összes
angol birtokot visszafoglalták. A háború ezen szakasza egyértelmű francia
fölényt mutat, ráadásul az ország gazdasága erős, a király népszerű, a
rendek is elégedettek.

Változások Angliában:

Angliában ezidőtájt nagy változások történnek. A történelem

viszontagságai itt is elsősorban a parasztságot sújtják, aminek
következtében Angliában is sorra törnek ki a felkelések. A legnagyobb az
1381-es Watt Tyler féle parasztfelkelés, amit ugyan levernek, de hatására
a király rendeletet hoz, ami eltörli a parasztság röghöz kötöttségét, és
kialakul az úgynevezett szabad parasztság.
Az egyre újabb háborúk és különösen az újabb pestis járványok hatására
Anglia lakossága az egykori 4 millióról 2,5-2 millióra csökken. Ez súlyos
munkaerőhiányhoz vezetett, ami viszont kedvezett az immár szabad
parasztoknak, mert olyan helyeken vállalhattak munkát, ahol többet is
fizettek érte. Ezzel az életszínvonaluk is egyre nőtt. (Később ez vezetett
az igazi-, és nagyszámú polgárság kialakulásához.)
Más változások is történtek. III. Edvárd 1377-ben meghalt, utána II.
Richárd követte őt a trónon, akinek uralkodása hozta meg a belső békét
az országban, de csak látszólag.
1399-ben az Anjou-Plantagenet dinasztiából származó II. Richárdot
önkényuralma miatt unokabátyja Lancaster Henrik herceg és a parlament
lemondásra kényszeríti. (1400. február 14-én gyanús körülmények között
hal meg a fogságban.) Egy nappal később Henrik herceget a parlament
IV. Henrik néven királlyá koronázza. Ezzel a Lacaster-ház, a Plantagenet
dinasztia egyik mellékága kerül hatalomra. Henrik 1413-ig uralkodott, őt
fia V. Henrik követte a trónon.

Franciaország polgárháborúban :

V. (Bölcs) Károly francia király 1380. szeptember 16-án meghal. (Ő volt

az első trónörökös, aki hivatalosan megkapta a dauphin címet, ami még a
király életében meghatározza, hogy a viselője a hivatalos trónörökös.)
Károly halála után kiskorú fia VI. (Őrült) Károly kerül trónra, aki 1388-ig II.
(Merész) Fülöp burgundi herceg gyámsága alatt áll. Ez viszont nem
tetszett a király öccsének, Orléans-i Károlynak, aki szintén áhítozott a
kormányzói tisztségre, emiatt súlyos polgárháború tört ki az országban.
Hogy tovább tetőzzön a baj, 1392-ben VI. Károly végleg "kiérdemelte"
melléknevét, az "Őrült" jelzőt, ugyanis elméje teljesen elborult. Innentől
kezdve az új kormányzó Rettenthetetlen János, míg az ország királya
névleg továbbra is VI. Károly.

VI. (Őrült) Károly, Franciaország (névleges) királya

Az 1410-es években tovább folyik a hatalmi harc, és polgárháború az

elmebeteg VI. Károly helyett kormányzó Rettenthetetlen János és
Orléans-i Károly herceg között. 1413 májusában az úgynevezett
"cabochienek" - a burgundiak hívei - Párizsban rohammal beveszik a
Bastille-t és rémuralmat vezetnek be. Erre az Orléans-i herceg hívei a
felkelést vérbe fojtják. A lázadások, melyeket maga Rettenthetetlen János
herceg is támogat, a közép- és alsó rétegeket súlytó adóterhek ellen
irányulnak. Részt vesznek a felkelésekben a párizsi egyetem diákjai is,
akik Villon szellemi előfutárai, és elsősorban a Károly király uralkodása
alatt elterjedt visszaélések ellen lépnek fel. A cabochienek, akik nevüket
vezetőjükről, a párizsi mészárosról; Simon Coboche-ról kapták, a
céhekből és a városi alsóbb rétegekből toborozzák híveiket. Az Orléans-i
párt elsősorban az armagnac-i (Dél-Franciaország) VII. Bernát gróf
zsoldoscsapataiból tevődik össze. Ezek a zsoldosok bátorságukról és
hírhedt zabolátlanságukról voltak ismertek.

Angliában V. Henrik tisztában van azzal, hogy Franciaország agonizál.

Tudja, hogy az országot súlytó polgárháború meggyengítette a francia
trónt, és hasonlóan megosztottá tette az országot, mint elődje: III. Edvárd
idején. Úgy érzi itt a lehetőség, hogy egy gyors, és sikeres hadjárattal
visszaszerezze az Edvárd idején már egyszer angol birtokokká tett
területeket, és nevét örökre beírja a történelem lapjaira.

Partraszállás - a százéves háború 3. szakasza:

1415 nyarán Henrik kiadta a parancsot a seregek gyülekezésére a

southamptoni haditáborban. Július 7-től augusztus 8-ig érkeztek ide
katonák az ország több szegletéből, összesen 8.000 íjász és mintegy
2.000 páncélos gyalogos, majd augusztus 9-én Portsmouthba, a kikötőbe
indultak, hogy behajózzanak. A csapatok és a felszerelés kontinensre
való szállítása augusztus 10-től, 13-ig tartott, mely mintegy 1.500
különböző méretű és típusú hajóval történt. Sem a tengeri átkelést, sem a
partraszállást nem zavarták meg a francia flotta erői, így Henrik
zavartalanul léphetett francia-földre.

Henrik 1415-ös hadjárata. (A nagyobb verzióért kattints a képre.)

A partraszállás Chef-en-Caux -nál történt, a Szajna folyó torkolatában.

Innen nem messze található Hartfleur megerősített városa, amit kis
számú helyőrség védett csak. Henrik első lépésként úgy tervezte, hogy
gyors ostrommal beveszi a várost.
A város jelentős kereskedelmi központ volt tengeri- és folyami kikötőjének
köszönhetően, és stratégiailag is igen fontos volt a hadjárat
szempontjából. Ideális hídfőállásnak tűnt a hadjárat további menetét
tekintve, valamint az utánpótlás tengeri biztosítása szempontjából is, és
ugrópont volt Normandia, Picardia, illetve az egész észak-nyugati
partvidék felé, és a Szajnán át akár Párizs felé is.
Békeidőben Hartfleurben mindössze 100 főnyi helyőrség állomásozott, de
az angolok közeledtére két tapasztalt francia lovag; Sieur d-Estouteville
és Sieur de Gaucourt 300 fegyveres emberrel megerősítette a várat és
egyben átvették a védelem parancsnokságát.

Augusztus 18-án Clarence hercegének (Duke of Clarence) vezetésével

az angol sereg egy része tábor vert a várostól keletre. Ezzel a várost
elzárták egy külső felmentés minden lehetőségétől sőt, a nekik szánt
segélyszállítmányt is - mely lőport, ágyútalpakat, íjpuskákat és
nyílvesszőket tartalmazott - megszerezték. Az ostrom menete pontosan
nem ismert, de az biztos, hogy Henrik utászai (árkászok) több aknát is
fúrtak a falak alatt, hogy azokban lőport elhelyezve berobbantsák a várfal
egy részét. Azonban a védők résen voltak, és megfelelő ellenaknákkal
sikerült beomlasztani az angol utászok járatait. A falakat más módon is
megpróbálták lerombolni. Óriási kőhajítógépeket állítottak fel, az ún.
trébuchet-eket, melyekkel több mázsás köveket hajítottak a várfalakra.
Mindezek ellenére hosszú ideig nem sikerült látványos eredményt elérni
az ostromban.
Az időjárás sem kedvezett a feleknek; ezen a nyáron szokatlan szárasság
és hőség perzselte a vidéket, ami a kornak megfelelően páncélba öltözött
katonák számára szinte elviselhetetlenné vált. Az elszigeteltség, a nem
megfelelő higiéniás feltételek oda vezettek, hogy mindkét táborban
hamarosan kitört a dizentéria, azaz a vérhas járvány. A járványnak esett
áldozatul többek között: Arundel grófja, Suffolk grófja, Norwich püspöke
és Henrik két régi barátja: Michael de La Pole, és Thomas Courtenay.
Súlyosan megbetegedett és emiatt az ostromot hátrahagyva hazatért:
Clarence hercege, March grófja és Edmund Mortimer a király barátja.
Mindezek odáig vezettek, hogy Henrik táborában mélypontra süllyedt a
harci morál.
Végül szeptember 17-én Henrik mellé szegődött a hadiszerencse. Az
angol utászoknak sikerült a franciák tudta nélkül aknát fúrniuk a várfal alá,
és miután megtöltötték lőporral, hatalmas rést ütöttek a falban. Az így
megbontott falszakaszt további 4 napon át rombolták a hadjáratra hozott
12 hatalmas ágyúval, miközben a gyalogság a várárkot töltötte fel földdel
és rőzsével az elkövetkezendő rohamhoz.
A védők még egy elkeseredett segélykéréssel fordultak a Dauphin-hoz,
de az válaszában csak annyit közölt, hogy: ".most éppen nem ér rá!".
Emiatt Sieur de Gaucourt reménytelennek ítélte a város további védelmét
és szabad elvonulás fejében kénytelen volt feladni a várat. Így
szeptember 22-én Henrik végre elfoglalhatta első francia területeit
Normandiában.

Út Agincourtig:

Felmerült a kérdés: hogyan tovább?

Henrik maga is rájött, hogy óriási hibát követett el, mikor a nyár végén
kezdett bele hadjáratába, Hartfleur elhúzódó ostromára pedig egyáltalán
nem számított. A középkorban a háborúk kizárólag a tavasz végére és a
nyárra korlátozódtak, ugyanis a többi évszak időjárása - elsősorban a
lehullott csapadék miatt - lehetetlenné tette a seregek ellátását, és
mozgatását. Bevált szokás volt, hogy a nyár végén az ellenfelek abban a
felállásban, ahogy éppen voltak egyszerűen téli szállásra vonultak, majd
fél év múlva tavasszal újra ott folytatták, ahol abbahagyták. (Hacsak ki
nem békültek addig.) Mire Hartfleur ostroma befejeződött, az időjárás
hirtelen megváltozott, és még az októberi hónaphoz képest is hűvösebb
és csapadékosabb jelleget öltött. Ez igen kellemetlenül érintette Henriket,
aki arra vágyott, hogy egy klasszikus síkmezei csatában legyőzze a
francia király seregeit. De a várt ellenség nem volt sehol.

Henrik vezérkara meggyőzte a királyt, hogy véget kell vetni a harci

cselekményeknek, és téli szállásra kell vonulniuk. Szállásként a III.
Edvárd által elfoglalt és azóta is birtokolt Calais-t választották, ahol
nagyobb számú állandó angol helyőrség tartózkodott. A város mintegy
260 km-re feküdt Hartfleur-től, amit úgy hittek 8 nap alatt elérhetnek. Nem
is késlekedtek sokat, a nehéz ostromgépeket és ágyúkat hátrahagyva a
sereg október 7-én elindult Calais felé. Egy kis számú helyőrséget
hátrahagyva a mintegy 900 páncélos gyalogos és kb. 6.000 íjász útra
kelt.

Montivilliersen át október 8-án értek Fecampba, majd 11-én Arquesba.

Innen a sereg október 12-én ért Eu városába. A terv az volt, hogy itt,
Abbeville-nél átkelnek a Somme-on és úgy vonulnak Calais felé. 13-án el
is érték a várost, azonban a franciák lezárták a hidakat, ostromra pedig
nem vállalkoztak Henrik csapatai. Nem volt más lehetőség, minthogy a
Somme folyását kövessék, hogy lejjebb gázlót találva átkelhessenek rajta.
Október 14-én elérték Amienst, majd 15-én Boves és Corbie környékét. Itt
kissé eltávolodtak a folyótól, hogy elrejtsék útvonalukat a franciák elől,
akik Abbeville óta kísérték őket a folyó túlpartján. Élesen délre fordultak,
és október 18-án elérték Nesle városát. Itt megpihentek egy napra,
miközben felderítőket küldtek szét, hogy keressenek gázlót a folyón.
Sikerrel is jártak, így másnap a sereg át is kelt a folyón, és 20-án már a
túlparton Peronne falunál jártak, ahol újra észak felé fordultak.

A francia felderítők is észlelték, hogy Henrik csapatai átkeltek a Somme-

on, és jelentették a francia sereg főparancsnokának. Charles Ier d'Albret
connétable** (főparancsnok) elrendelte, hogy kis számú egységek
maradjanak az angolok mellett, és hátában, a többi csapat pedig térjen
vissza az időközben kijelölt új gyülekezési helyre, ahol majd megállítják
Henrik erőit.

Henrik az átkelés után erőltetett menetbe parancsolta katonáit, hogy

minél hamarabb Calaisba érjenek, mert azt hitte, a francia főerők
(melynek meglétéről már tudott, de nagyságáról fogalma sem volt)
továbbra is Abbevilleben állomásoznak. Október 22-én Doullensnél
haladtak el, aztán tovább Bonniere felé, majd 23-án, 24-én Frevent és
Hesdin mellett találjuk őket. 24-én az agol felderítők jelentették Henriknek,
hogy előttük Agincourt mellett nagyszámú francia erők zárják el az utat.
Ez meglepte Henriket és vezérkarát, de nem volt már mit tenni, a csata
ezzel elkerülhetetlenné vált. A franciákat megkerülni nem lehetett, a
fegyverszüneti puhatolózó tárgyalásokat pedig egyértelműen elutasította
a Dauphin. (Pedig Henrik már azt is felajánlotta, hogy visszaadja Hartfleur
városát, és az okozott kárt is megtéríti).

A csata:

Henrik parancsot adott a letáborozásra, amit a fáradt és kimerült katonák

igen lassan hajtottak csak végre. Az út során szinte minden élelmük
elfogyott, sokan sebesülten vagy betegen rogytak le a földre, és ott
helyben el is aludtak. És hogy még tetőzzön a baj; hamarosan eleredt az
eső is, és szinte megállás nélkül esett reggelig.

A csata helyszínét három falu határolta; nyugat felé Agincourt, keletre

Tramecourt, és délre Maisoncelle. A franciák Agincourt és Tramecourt
között táboroztak le, és itt állták el Henrik útját. Henrik csapatai
Maisoncelletől északra táboroztak. A falvak körül erdők húzódtak, amiben
századokkal azelőtt sávokat vágtak a helyiek, hogy szántóföldeket
hozzanak létre rajtuk. A csata az egyik ilyen szántón zajlott le. A
domborzat viszonylag sík volt, mindössze hepe-hupásnak mondható, így
Henriknek teljesült a vágya; végre síkmezei csatát vívhatott a Dauphinnal.
Csak az erőviszonyokat nem így képzelte!

Az agincourti csata. (A nagyobb verzióért kattints a képre!)

Henrik mintegy 900 páncélos gyalogost tudott felsorakoztatni és közel 5-

6.000 íjászt, páncélos lovassága viszont egyáltalán nem volt. (Ezek a
gyalogosok, az ún. "men-at-arms" katonák, akik eredeti jelentésükben
"teljesen felfegyverzett, páncélos lovas katonákat" jelentenek, és igen
sokszor lovaik nélkül gyalogosként harcoltak és minden nyugat-európai
hadsereg fő gerincét alkották.) A páncélos lovagok hiánya nagy hátrányt
jelentett, hisz lovasság nélkül nem-igen gondolhatott támadó jellegű
hadműveletekre.
Ezzel szemben a franciák óriási hadsereget gyűjtöttek össze, összesen
20-30.000 embert, melyek között mintegy 5.000 íjász és számszeríjász
katona, mintegy 10.000 nehézpáncélos lovag, a többi pedig gyalogos
páncélos (men-at-arms) katona volt. Ezenkívül tüzérséggel is
rendelkeztek, és kis számú erők az akkor még ritkaságnak számított kézi
tűzfegyverrel azaz: puskával.

A kor jellegzetes páncélos gyalogosai, az ún. "men-at-arms".

A csapatok már virradat előtt elkezdtek felsorakozni. Az angolok egy

sorban állították fel csapataikat, melyek az 1 km széles szántón mindkét
oldalon az erdő határáig értek. A vonal középső részén helyezkedtek el a
gyalogos katonák Henrik vezérlete alatt, bal- és jobboldalon pedig 2.500-
2.500 íjász alkotta a szárnyakat. A balszárnyat Lord Camoys, a
jobbszárnyat pedig Edvárd, York hercege (ő III. Edvárd unokája)
irányította. (Néhány - elsősorban - francia történész szerint az angolok a
Tramecourt melletti erdőben is elhelyeztek pár száz íjászt, akik oldalba
támadták a csata közben a franciákat, de erről nincs korabeli
megerősítés, és angol történészek elutasítják ennek lehetőségét.)
A franciák már csak számukat tekintve is, három sorban tudták csak
felállítani hadseregüket. Az első sorban 8.000 gyalogos katona sorakozott
fel, legtöbben kis- és középnemesek, akik már alig várták, hogy a
Dauphin és a connétable előtt bizonyítsák hősiességüket az angolokkal
szemben. A második vonalban kb. 6.000 gyalogos és további 4.000 íjász
ill. számszeríjász katona gyülekezett. A harmadik vonalban pedig mintegy
8-10.000 nehézlovas katona gyülekezett, a francia lovagok krémje. Ezek
közül a balszárnyon külön csoportosulva mintegy 1.600 lovag, akiket
Vendome grófja vezetett, a jobbszárnyon pedig úgy 800, akiket Clignet de
Brabant vezetett. Mögöttük állt a francia tüzérség, de pontos számukat
nem ismerjük, kb. 20-30 ágyúról lehet szó, amelyek 2-3 lövést adtak le a
csata kezdetén, amivel semmilyen számottevő eredményt nem értek el.

Reggelre elállt az eső, de hatása kihatott az egész csatára; a

szántóterület mélyen átázott. Először a franciák rendezték soraikat, majd
reggel 7 óra körül Henrik erői is elfoglalták helyüket, mintegy 700 m-re a
francia vonalak előtt. Órákig álltak így farkasszemet nézve egymással,
míg végül 11 óra körül Henrik parancsot adott az angol vonal
előretolásához. Lassan, rendezetten 400 m-t nyomultak előre, majd újra
megálltak. Most már mindössze 300 m volt a távolság a két sereg között.
Nem véletlenül!

Az angol íjászok az úgynevezett "Hosszúíjat", azaz a Longbow-t

használták, amely különleges íj volt az elterjedt könnyűfegyverek között.
A longbow titka az alapanyagában van. A fa, amit használnak hozzá
tiszafából készül, mégpedig a fabél és a háncs találkozásánál kell
kihasítani a fából, így természetes úton laminált (rétegelt) anyaghoz
jutnak. A rugalmas háncsrész ellenállt a feszítésnek, míg a belső réteg a
nyomást bírta jól. A szakszerűen elkészített longbow, ily módon egy, két
komponensből álló természetes rugóként működött, és tekintélyes
energia leadására volt képes. Emiatt a hatótávolsága nagyobb, mint
bármely más nyílfegyver, beleértve a számszeríjat is, és megfelelő
kézben igen nagy "tűzgyorsaság" érhető el; akár 12 lövés/perc is. A
hatótávolság szélső értéke kb. 250 m. És bár az angolok 1298 óta
hivatalos fegyverként a longbowt használták, és már Crécynél (1346) és
Poitiersnél (1356) is szinte ennek köszönhették győzelmüket, a franciák
mégsem értették meg az ellene való felkészülés fontosságát.
 Angol íjász és mellette egy Longbow íj.

Az angolokat immár csupán 50 m választotta el attól, hogy pusztán

íjászaikkal támadást intézzenek a franciák ellen. De nem ez volt a tervük.
Ahogy az angol sor előrehúzódott, az íjászok elővették a magukkal hozott
kihegyezett karókat és ferdén a vonalaik elé szúrták, mélyen az átázott
földbe. Ezeket a karókat még a táborban készítették, és feladatuk az volt,
hogy megvédjék őket a lovasság támadásától.
A franciák eközben egyre türelmetlenebbül várakoztak. Az első két
sorban lévő nemesek egymást lökdösték a centrumban, hogy előre
furakodjanak, és valaki még parancsot is adott a 4.000 számszeríjásznak,
hogy húzódjanak hátrébb, így a helyükre állhattak. (Ezek a
számszeríjászok így már nem is vettek részt a csatában.) Charles Ier
d'Albret connétable kezéből kezdett kicsúszni az irányítás. Valószínűleg
ekkor adhattak le néhány lövést a francia ágyúk, de mivel leghátul voltak,
a hatótávolság túl rövid lett, hogy elérjék az angol vonalakat.
A lovagok viszont már nem bírták tovább a tétlen várakozást és Vendome
grófjának vezetésével, valamint a jobb szárnyon Clignet de Brabant
lovasai is csatlakozva, előretörtek a hátsó vonalakról, és vágtában az
angolok felé törtek. A connétable próbálta leállítani az önkényes
támadást, de már nem lehetett. A keskeny, két oldalon erdővel határolt
csatamezőn a nagyszámú lovasság - mintegy 2.400 lovas - nem tudott
manőverezni. Ahogy előretörtek soraik mentén, egymást megelőzni
próbálva, a szélen álló saját katonáikat is elsodorták. Hamar az első sorok
elé éretek, és vágtában felfejlődve közeledtek az angolok felé. Ekkor már
az első sorokban lévő gyalogosok sem bírták tovább, és rohamra indultak
ők is. Teljes káosz keletkezett, ahogy a nehézlovasok összekeveredtek
saját gyalogosaikkal, ráadásul a mélyen átázott talaj miatt a lovak egy
része felbukott, és ilyenkor többen egymás hegyére-hátára bukva
hevertek a mezőn, ami tovább blokkolta a rohamot.
A francia lovagoknak durván 40 másodperc kellett ahhoz, hogy elérjék az
angol vonalat. Ezalatt az angol longbow íjászok körübelül 8-10 sorozatot
tudtak leadni a közeledőkre, így olyan össztüzet zúdítottak a franciákra,
ami sokkolta őket. A túlélők szerint: "a nyílvesszők áradata elsötétítette az
eget". A csatamező keskeny mivolta miatt a lovagok nem tudták átkarolni
az angol íjászokat, csak frontálisan támadhattak, de ekkor voltak a
legkiszolgáltatottabbak a longbow nyilaknak. Szemtanúk szerint; több
francia lovagot szó szerint a lovaikhoz szögeztek, ahogy a testükön
átfúródó nyilak még a lovak testébe is belefúródtak. Azok a lovagok, akik
túlélték a nyílzáport és eljutottak az angol vonalig, azok beleszaladtak az
íjászok előtt lévő kihegyezett cölöperdőbe, és lovaikat felnyársalták a
cölöpök. Lovak halálsikolya és sebesült emberek hörgése töltötte be az
egész csatateret, ami elég volt ahhoz, hogy a még életben lévő és
közeledő lovagok megtorpantak, majd ha a tömörödés ellenére képesek
voltak megfordulni, akkor vágtában el is hagyták a csatát.

Angol íjászok az őket védő kihegyezett cölöpök mögött.

A francia gyalogság számára a 300 m megtétele 3-4 percbe telt. Ez főleg

a fegyverzet és páncélzat súlyának volt köszönhető, részben pedig
annak, hogy a felázott talajon - amit az előző percekben a lovak még
göröngyösre is tapostak - nehezebben mozogtak. Ez a fáziseltolódás a
franciák rohamában időt adott az angoloknak, hogy "lélegzethez"
jussanak, és esélyt adott arra, hogy egyenként számoljanak le a
különböző francia fegyvernemekkel.
A közeledő francia gyalogság sem az íjászok felé tartott, hanem Henrik
gyalogosai felé. Ez két ok miatt volt így: egyrészt az előző lovas roham
legnagyobb veszteségét a széleken szenvedte el, így ott a halottak és
sebesültek nagy száma miatt szinte lehetetlen volt manőverezni. A másik
ok meggyőződésből fakadt. A középkorban a páncélos fegyvernemet, és
a hozzá szükséges felszerelést kizárólag a nemesek tudták megfizetni,
míg az íjászok a parasztságból és legfeljebb a polgárságból tevődtek ki.
Ilyenformán a rohamozó francia gyalogos nemesek rangon alulinak
érezték volna, ha parasztokkal csapnak össze, inkább az angol urak ellen
kívántak harcolni, akit ha élve el is tudtak fogni, még arra is esélyük volt,
hogy a csata után komoly váltságdíj ellenében engedjék csak el. Ezen
okok miatt a francia gyalogság - szemtanúk szerint - mintegy 150 m-es
tömött oszlopban közeledett az angol gyalogság felé. Ez kiváló
lehetőséget adott az angol íjászoknak, hogy a két szárnyról középre
összpontosított tűzzel újabb hatalmas veszteséget okozzon az
ellenségnek, aki gyakorlatilag még harcba sem bocsátkozott.

Az Agincourt-i csata egy korabeli metszeten.

(Idealizált kép; a kép bal oldalán látható angol lovas roham sosem történt
meg. )

Aztán végül összecsapott a két gyalogság is. Mivel a csatatér és a

támadó oszlop egyaránt keskeny volt, ezért számbeli fölényüket nem
tudták kihasználni a franciák, akik így ember-ember elleni küzdelembe
keveredtek. Időközben a connétable - aki kénytelen volt a csata menetét
követve parancsnokolni - támadásba küldte a második sor gyalogságot is,
akik most az első sorok mögött kis területen próbáltak az angolok
közelébe férkőzni. Erre az angol íjászok még egy utolsó nyílzáport
zúdítottak a hátsó francia sorokra, majd íjaikat eldobva kardot és
csatabárdot ragadva a centrumban harcoló gyalogosok segítségére
siettek. Két oldalról átkarolták a francia támadó oszlopot és véres
kézitusába bonyolódtak.
A franciák képtelenek voltak rést ütni az angol vonalban, hiába volt
jelentős számbeli fölényük. Elterjedt a hír, hogy d'Albret connétable is
elesett és egyre több francia hagyta ott a csatateret, és vonult vissza.
Nagyjából fél órája tarthatott csupán a harc, amikor a hátul lévő és még
harcba sem bocsátkozott 10.000 fős főnemesi francia nehézlovasság úgy
ítélte, hogy a csata elveszett, és észak felé elhagyta a csatateret. Ezzel el
is dőlt minden. A még küzdelemben lévő katonák halálukig harcoltak,
vagy amíg fogságba nem estek (amire tömegesen volt példa), de erősítés
már nem érkezett, ezért lassan véget is ért a harc.

Végkifejlet:

A csata végén történt még egy dolog, ami azóta is szégyenfolt Henrik
hírnevén. A harc közben három francia lovag, köztük Agincourt lovagja
összegyűjtött egy kisebb csőcselékből álló egységet, és a környező
erdőket megkerülve megtámadta az angolok táborát. Az ott lévő kis
számú őrséget legyűrték, majd fosztogatni kezdtek. Többek között Henrik
személyes tárgyait is elrabolták, és még az egyik koronáját is. Időközben
a csata véget ért és Henrik 600 emberével visszatért a táborba, ahol
szétverték a francia lovagok magánhadjáratát. Amikor Henrik felfedezte,
hogy személyes tárgyait is háborgatták, iszonyú haragra gerjedt és
parancsot adott a francia (csatában elfogott) hadifoglyok lemészárlására.
Az angol nemesi gyalogság nem vett részt a mészárlásban, és több lovag
tiltakozott is a királynál, de az íjászok a zsákmány reményében örömmel
estek neki a francia foglyoknak. Pontos adat nincs a meggyilkoltak
számáról, de a szemtanúk szerint több foglyot öltek meg, mint magában a
csatában. (Némely történész szerint azért került sor a foglyok
kivégzésére, mert Henrik tartott a nagy számuktól és attól, hogy a francia
lovagok többsége még harcba sem bocsátkozott. Attól tartott, hogy ha
mégis rájuk támadnak a lovagok, akkor a fogoly francia gyalogság is újra
harcba száll.)
Mindenesetre Henrik ezt az incidenst töröltette minden hivatalos történeti
munkából, csak halála után lehetett része a történelemnek.

A francia veszteségek száma döbbenetesen nagy volt, és ami különösen

hihetetlen: a francia nemesség közel fele meghalt, vagy foglyul esett. Ami
még fontosabb az ezután következő történelmi események
szempontjából; pont azon tartományok nemesi családjai szenvedték a
legnagyobb veszteséget, melyek a királyi trón támaszai voltak. A francia
foglyok száma 1.500 körül mozgott, ők mind nemesek voltak, és csak
évek múlva, váltságdíj fejében jutottak haza. De többekért nem is fizették
ki a váltságdíjat, így örökre Angliában maradtak. Halottakban a franciák
megközelítőleg 8-10.000 embert veszítettek, ebből több mint 5.000
nemesi család sarja. Többek között életét vesztette a connétáble Charles
Ier d'Albret is, Brabant hercege, több tartomány grófja, mint pl.: Marle,
Vendome, Blamont, Grandpre. Fogságba esett Orléans-i Károly herceg,
Bourbon hercege és még sokan mások. Összesen 1 connétable (ami a
király és örököse; a dauphin után a legmagasabb rang), 3 herceg, 5 gróf
és 90 báró.
Az angolok vesztesége szinte jelentéktelen, több forrás egybehangzóan
mintegy 100 főben állapítja meg, viszont köztük van York hercege és
Suffolk grófja is. (A gróf még Hartfleurnél halt meg vérhasban.)

A csata után Henrik egy napos pihenőt engedélyezett katonáinak, majd

tovább vonultak az eredeti cél Calais felé, ahova október 29-én meg is
érkeztek. A városban kitörő öröm fogadta az angol királyt és seregét.

Az angol győzelem okai:

Az angolok érdemeit nem kisebbítve kijelenthetjük, hogy Henrik a

győzelmet elsősorban a franciák hibáinak köszönheti. A connétáble, és
vele az egész francia hadvezetés több olyan alapvető hibát követett el a
csata előtt és közben, amelyek külön-külön is megnehezítették volna a
győzelmet, így együttesen viszont teljes vereséghez vezettek. A teljesség
igénye nélkül próbáljuk meg összeszedni ezeket a hibákat.

1. A szűk csatatér:
A franciák abban az előnyben részesültek, hogy ők maguk választhatták
meg a csatateret. Ahogy Henrik csapatai átkeltek a Somme folyón, már
csak egy olyan helyet kellett keresniük, ami a Somme és Calais között
fekszik, és ahol elzárhatják az angolok útját. Mivel az angolok gyorsan
közeledtek, a felderítőik pedig még előttük is 1-2 nappal előbbre jártak,
ezért az érthető, ha Agincourt előtt már nem volt mód a megállításukra.
Viszont a közvetlen hely megválasztásra nem fordítottak figyelmet.
Valószínűleg azért esett a két oldalt erdővel határolt szántóra a
választásuk, hogy ezzel megakadályozzák az angolok esetleges
oldalirányú kitérését, és ezzel a csata elhalasztását. Viszont az
érthetetlen, hogy nem gondoltak arra, miszerint ezáltal ők maguk sem
lesznek képesek manőverezni a csata során, ami főleg a nagyszámú
lovasság szemszögéből nézve volt végzetes. Kissé északabbra megfelelő
nyílt terültet lett volna egy síkmezei csata megvívására.
Igen valószínű, hogy a francia hadvezetés, akik magukat Agincourt
lordjánál szállásolták el, egyszerűen kényelmi szempontokat is
figyelembe véve döntöttek a közelebbi szántó mellett, mivel az közelebb
esett a szállásukhoz. Mindenesetre így esély sem kínálkozott a nagyobb
számú haderő által meglévő fölény kihasználására.

2. A francia hadvezetésen belüli ellentétek:

A hadvezetésen belül olyan főnemesek kaptak helyet, akik egymás
ellenébe már amúgy is polgárháborúba taszították Franciaországot. Ezek
után nem csoda, ha a csatában is saját nézeteik szerint, önkényesen
osztogattak parancsokat, és senki mástól nem tűrték el, különösen
Orléans-i Károly herceg, aki még a connétable parancsait sem fogadta el.
Ilyen feltételek mellett egy sereget lehetetlen csatába vezetni.

3. Önkényes lovagok:
Mint láttuk; a csatát önkényesen a türelmetlen lovagok egy csoportja
kezdte, akiket Vendome grófja vezetett (életét is vesztette). Az ő
kirohanásuk után pedig jóformán már az egész francia sereg támadásba
lendült, pedig erre parancsot sem kaptak. Az önkényesség pedig súlyos
káoszhoz vezetett a centrumban, ahol már képtelenség volt a csapatokat
szétválasztani és visszarendelni.

4. A Longbow (hosszúíj):
V. (Bölcs) Károly francia király az 1300-as évek második felében
felismerte, hogy a klasszikus lovagi harcmodorral, amivel addig harcoltak,
nem lehet sikert elérni az angolok ellen. Erre volt keserű lecke Crécy és
Poitiers is. A százéves háború második szakaszában a franciák éppen
azért értek el sikereket, mert kiismerték az angolok stratégiáját, és a
csatákban mindig figyelmet fordítottak arra, hogy a longbow íjászokat
még a csata kezdetén megsemmisítsék, vagy szétkergessék. Ugyanis
bizonyítást nyert, hogy ha ezeket a kevésbé képzett, paraszti csapatokat
nagy erővel támadják, akkor legtöbb esetben harc nélkül megfutnak. Ez
Agincourtnál elmaradt. A francia lovagok a pusztító nyílzáporban pánikba
estek, igen valószínű, hogy amúgy is inkább a gyalogság felé a
centrumba törtek, akik pedig elérték az angolok vonalát, azoknak a
támadása végleg megtört a cölöperdő védelmen. Így az angol íjászok
mindvégig részt vettek a harcban, és már 200-250 m távolságból óriási
veszteséget okoztak a franciáknak, morálisan pedig ha lehet még
nagyobbat.
A francia íjász csapatok bevetésére nem is került sor, hiszen legtöbbjüket
az első, második sorban türelmetlenül lökdösődő nemesség valamelyik
magasabb rangú tagja egyszerűen elvezényelte a csatatérről. Később
pedig már mód sem volt a bevetésükre az összekeveredett csapatok
miatt.

5. Az időjárás:
Az agincourti csata jó példa arra, hogy az ókorban és a középkorban
miért is nem vívtak ősszel, vagy télen csatákat. Az őszi eső által felázott
talajon a nehézpáncélos lovasok és gyalogosok mozgatása, és csatában
való manőverezése igen nehézkessé vált, különösen a támadó félnek,
akik jelen esetben a franciák voltak. A lovak, melyek az emberek súlyán
felül még 40-50 kg páncélzatot és fegyver is kénytelenek voltak hordani, a
felázott talajon nehezen mozogtak, sok megcsúszott, elesett lábát törve.
Ez kombinálva a keskeny csatatérrel, végzetessé vált.
Az esős, nyirkos időjárás tovább növeli a betegségek kialakulásának
esélyét, és a nyirkos, hűvös szélben az emberek erejét és állóképességét
csökkenti. Ezért ilyen időben a seregek katonai potenciálja mélyen
alulmarad egy nyári vagy tavaszi időjárási körülmények között lezajlott
csatában.

Érdekességek a csatával kapcsolatban:

Az agincourti csata több érdekességgel is szolgál:

1. Kevésbé publikált, de ez volt az első csata, ahol egy puskából kilőtt

golyó megölt egy ellenséges (jelen esetben angol) katonát.
2. Egy Sir Peer Legh nevű angol birtokos is részt vett Henrik hadjáratában
és az ütközetben, ahová masztiff kutyáját is magával vitte. A csatában
Peer súlyosan megsebesült és elterült a földön. Ekkor kutyája elé ugrott
és nem engedte a francia katonákat közel, akik meg akarták ölni Peert.
Mindaddig védelmezte, amíg Peer bajtársai segítségére nem siettek.

3. Nemrégiben előkerült írásos emlékek bizonyítják, hogy az ókori

görögöknél és a rómaiaknál is elterjedt káromkodási forma volt a feltartott
középső ujj és az egyik legdurvább sértésnek számított. Korábbi
elméletek szerint viszont a középső ujj felmutatása, - mint sértés - az
agincourti csatában tűnt fel először. Az ütközetről szóló legenda - amelyet
írásos emlékek nem támasztanak alá - úgy tartja, hogy V. Henrik győztes
angol király katonái emelték fel így a kezüket, miután a franciák a csata
előtt azzal fenyegetőztek: levágják az elfogott angol íjászok középső ujját,
hogy többé ne tudjanak megfeszíteni egy íjat. (Tehát itt nem "ama"
bizonyos szervre utaltak.)

A százéves háború folytatása (1415-1453):

Agincourt jó alapnak bizonyult a háború további folytatásához. És bár V.

Henrik csak 1417-ben tért vissza újra a kontinensre, de akkor egész
Normandiát elfoglalta. Később még nagyobb területeket foglaltak el,
köztük: Maine, Gascony, Guienne, Limousin, Rouergue tartományokat,
majd az egész Szajna völgyet, beleértve Párizst is 1436-ban. Hogy innen
hogyan folytatódott tovább a háború menete, az már egy másik történet.

* Az ismert nevek a magyar alakjukkal kerülnek a szövegbe, hogy ne

ütközzenek más magyar nyelvű forrásokban említett nevekkel. ( Henrik =
Henry, Edvárd = Edward )
** A connétable francia tisztség és egyben rang is volt, a hadsereg
főparancsnokát jelentette, valamint bizonyos miniszteri posztokat is
egyben.

NAPÓLEON 1812-es OROSZORSZÁGI HADJÁRATA

- A BOROGYINOI ÜTKÖZET (1812. szeptember 7.)

"Oroszország Tilsitben örök barátságot esküdött Franciaországnak és

háborút Anglia ellen. Ma megszegte ígéretét... A gyalázatot vagy a
háborút kínálja számunkra. Nem lehet kétséges, hogy melyiket
választjuk."
( Bonaparte Napóleon )

Problémák Oroszországgal:
1811-re a Wagram-i(1) siker és az osztrák nagyhercegnővel kötött
házasság ellenére Bonaparte Napóleon birodalma nehéz helyzetbe
került. Az 1809-es hadjárat megingatta marsalljai és főtisztjei Napóleon
ítélőképességébe vetett bizalmát, és nem kerülte el sem ellenségei, sem
szövetségesei figyelmét, milyen nehézségekkel küzdött Ausztria
meghódításakor. A francia gazdaságot a császár hatalmas hadseregének
felállítására, kiképzésére és felszerelésére fordított óriási kiadások
elgyengítették. A birodalom egyéb nemzeteinek gazdasága még ennél is
rosszabb állapotban volt, és a Spanyolországgal vívott háború is túlontúl
hosszúra nyúlt.

A csatorna partvidékétől keletre és a Pireneusoktól északra Napóleon

látszólag mindenkire ráerőszakolta akaratát, ám mindez másként fest, ha
közelebbről szemügyre vesszük a dolgokat.

Minden címe és területe, minden király; fejedelem, herceg ellenére, aki

elismerte hatalmát és trónja elé járult, Napóleon más volt, mint Európa
többi császára és királya. Az 1789-es francia forradalom új eszméinek
terjedésével (mint: szabadság, egyenlőség) megrémisztette Európa urait,
mivel ezek az eszmék egyszersmind veszélyeztették az össz-európai
status quót. Attól féltek, hogy azok a teóriák, amelyek kirobbantották a
francia forradalmat, átszivárognak saját birodalmukba. De mindezidáig
egy kontinentális hadsereg sem volt képes megállítani a francia
felvilágosodás eszméinek terjedését, és az időközben törvényes
önkényúrrá vált Napóleont. Egyedül Anglia vált a remény forrásává
mindazok számára, akik ellenezték a liberális eszméket, az
igazságtalanságot és az elnyomást.
Napóleon viszont megpróbált diplomáciailag közeledni Angliához, hogy
legalább semlegességre bírja az újabb potenciális ellenfelet. De 1811-ben
semmi jele sem volt annak, hogy Anglia hajlandó lenne kompromisszumot
vagy békét kötni.
Ez idáig a britek főleg úgy harcoltak, hogy támogatták szövetségeseiket,
vagy fegyvert szállítottak nekik (Portugáliának, Spanyolországnak), és
flottájuk semlegesítette a kontinentális rendszer hatásait. Mostanra
azonban már ütőképes hadsereggel rendelkeztek, amely Portugáliában
partra szállt Wellington hercegének vezényletével és sikeres hadjáraton
vett részt később Spanyolországban is. Napóleonnak szüksége volt
Ausztriával és Oroszországgal kötendő békére, hogy elbánhasson a
"spanyol fekéllyel", de nem kapott békét. Az orosz I. Sándor cár és az
osztrák II. Ferenc császár is okkal neheztelt a franciák császárára.
Házassága Ferenc császár lányával - legalábbis átmenetileg - rendezte
Napóleon viszonyát Ausztriával, Oroszország azonban más kérdés volt.
 Bonaparte Napóleon - Franciaország császára

Tilsitben(2) úgy tűnt, hogy Napóleon és a cár képes az együttműködésre,

és megosztják a hatalmi egyensúlyt Európában, de Sándor nem volt
teljesen a maga ura. Anyja és nemesei gyűlölték a francia császárt és a
francia eszméket. Az orosz nemesség érdekeit nem lehetett egykönnyen
figyelmen kívül hagyni, hiszen ugyanezek a nemesek voltak felelősek
Sándor édesapjának, Pál cárnak a meggyilkolásáért. Napóleon
kezdetben óvatosan elkerülte, hogy beavatkozzék Oroszország kelet-
európai, különösen lengyelországi befolyási övezetébe. Mindez azonban
nem lágyította meg a cárt. A franciák megakadályozták az orosz hatalmi
terveket Konstantinápolyban, s a francia birodalom filozófiája, valamint
politikai doktrínái amúgy is örökös vita forrását képezték. Sándor valóban
javaslatot terjesztett elő egyfajta parlamentáris kormányzat bevezetésére
Oroszországban, de kemény ellenállásba ütközött. Környezetében
mindazokat, akik egyetértettek a cár liberális elképzelésével,
száműzetésbe kényszerítették azok a miniszterek, akik jóléte több millió
jobbágy munkájától függött, így Sándor reformelképzelései feladására
kényszerült. Ráadásul a francia kontinentális zár súlyosan érintette a
szövetség tagjaként helytálló Oroszországot, illetve annak befolyásos
kereskedő rétegét. Ez a réteg pedig - akinek a profitját most megnyírbálta
a császár gazdasági politikája - az orosz politikai hatalomban igen
jelentős súlyt képviseltek.
Noha Sándor kezdetben csodálta Napóleont, és Tilsitben barátságot
mutatott iránta, nyugtalanította a császár Poroszországgal szemben
tanúsított magatartása, de még ennél is jobban aggasztotta hogy
Napóleon a Varsói Nagyhercegség felállításával bátorította a lengyel
nemzeti törekvéseket. Oroszország vonakodó segítsége az osztrákok
elleni háborúban elnyerte jutalmát, a schönbrunni béke feltételei szerint
megkapta osztrák Galícia egy részét, de ennek a területnek a legnagyobb
része a Varsói Nagyhercegség fennhatósága alá került. Napóleon, aki
világosan látta a cár először Erfurtban, majd az osztrák háború során
tanúsított ingadozó hozzáállását, már arra gondolt, hogy hasznát veheti
majd a lengyel lándzsásoknak egy Oroszország ellem háborúban. Mivel a
Nagyhercegség növekedését Szentpéterváron rossz előjelnek tekintették,
1810 januárjában az oroszok szerződéstervezetet készítettek, mely
szerint Napóleonnak el kellett ismernie, hogy sohasem egyezik bele a
Lengyel Királyság felélesztésébe. Ám Napóleon, alighogy nyélbe ütötte
házasságát Mária-Lujzával, elutasította a konvenció ratifikálását. Ezen
felül 1810 augusztusában Svédország elfogadta fejedelméül a francia
Bernadotte marsallt, amivel a svédek kísérletet tettek arra, hogy
biztosítsák Franciaország támogatását az orosz terjeszkedéssel szemben
a balti térségben. Oroszország ezt a franciák újabb csapdájának fogta fel;
valójában azonban Napóleon gyűlölte Bernadotte-t.

Az 1812-es háború valójában abból fakadt, hogy Oroszország pénzügyi

okokból már nem tudta betartani a kontinentális rendszer feltételeit, pedig
1810-1811-ben Napóleon annak szentelte energiáit. Hollandia, a német
Hanza-városok és az Oldenburgi Hercegség, a cár sógora tulajdonának
bekebelezése általános neheztelést és aggodalmat szült. 1810. október
közepén a cár elutasította Napóleon azon követelését, hogy az orosz
vizeken semleges zászló alatt hajózó hajók embargó alá kerüljenek. Ezt
követően, december közepén rendelet könnyítette meg a semleges hajók
bejutását az orosz kikötőkbe, és magas behozatali vámot vetettek ki olyan
"luxuscikkekre", mint a francia bor és a selyem, ami súlyos csapást
jelentett a törékeny francia gazdaság számára. A háború még ekkor sem
volt elkerülhetetlen, leszámítva, hogy Napóleon a kontinentális blokád
mindennemű megsértését birodalma és annak biztonsága elleni
csapásként értékelt.
 I. Sándor cár - Oroszország uralkodója

A Franciaország elleni háború lehetősége látszólag nem zavarta a cárt. A

spanyol ellenállás önbizalmat öntött belé, amint a francia követnek,
Caulaincourt-nak mondta 1811 elején: "Ha a császár a háború mellett
dönt, valószínűleg vereséget szenvedünk, feltéve, ha harcolunk, ám ettől
még nem lesz béke. A spanyolokat sokszor legyőzték, de tovább
harcolnak, és nincsenek olyan messze Párizstól, mint mi, és nem áll
rendelkezésükre a mi telünk, éghajlatunk, erőforrásaink. Klímánk és
telünk a mi oldalunkon harcol majd." Ráadásul ebben az időben az orosz
külpolitika számára kedvező fordulatok következtek be. A cár és
Bernadotte svéd régens között közeledés volt érezhető, amely leginkább
abból eredt, hogy Napóleon 1812 januárjában elfoglalta svéd Pomerániát,
amit a svédek és maga Bernadotte is rossz szemmel nézett, ugyanekkor
a bukaresti szerződés, amelyet Oroszország és Törökország kötött 1812
májusában, több ezer orosz katonát szabadított fel a török határnál, és
nagyobb szabadon bevethető hadsereget biztosított a cárnak.
Áprilisban Sándor cár ultimátumot küldött Napóleonnak: "A császárnak
vissza kell vonnia csapatait Poroszországból, és kompenzálnia kell az
Oldenburgi Hercegséget." A cár lengyelországi területi követelései
viharos jelenethez vezettek a Tuilerie-kben Kurakin orosz követ és
Napóleon között: a császár az 500.000 fős Grande Armée-val fenyegette
meg Oroszországot, hozzátéve, hogy akkor sem adna egy hüvelyknyit
sem Lengyelország földjéből, ha Oroszország hadserege a Montmartre
magaslatán állna.

Napóleont nyilvánvalóan nem rettentette el Sándor kiállása. Jól tudta: ha

most engedményeket tenne, akkor az újabb követelésekhez, végül
birodalmának összeomlásához vezetne, és 1811 elejétől már készült a
háborúra. Majd 1812 júniusában a Grande Armée megindult Oroszország
felé úgy, hogy nyugaton a "spanyol fekély" nyitva maradt. Azáltal, hogy
megtámadta Oroszországot a spanyolországi háború befejezése előtt,
Napóleon újra elkövette 1809-es hibáját: két fronton bocsátkozott
háborúba.

A francia inváziós előkészületek:

Napóleon tudatában volt azoknak a nehézségeknek, amelyeket

Oroszország inváziója hordozott magában. Kémei és követei parancsot
kaptak; hogy tegyenek jelentést a terepről, az utakról, az orosz erők
méretéről és az orosz nép moráljáról. A jelentések nem hagyhattak sok
illúziót, de még így is valószínű, hogy alábecsülte a problémák nagyságát,
különösen, ami az ellátással kapcsolatos nehézségeket illeti.

Oroszország leigázására óriási hadseregre volt szükség. Oroszország

egy újabb "Spanyolország" volt, de olyan Spanyolország, amely
hatalmas, elhagyatott és barátságtalan földön terült el, kíméletlen
éghajlattal. Ha a Grande Armée el akarta kerülni az éhezést, akkor erre a
hadjáratra magával kellett vinnie az ellátmányt. A jóllakatott emberek
száma határozta meg ugyanis a menetelésre képes katonák létszámát.
Napóleon kezdetben úgy vélte, hogy legalább félmillió katonára lesz
szüksége, és legalább ennyi kisegítőre. Az ellenséges haderő nagyságát
tekintve ez korántsem volt ésszerűtlen becslés. Az ellátás kérdésétől
függetlenül azonban Napóleon nem foglalkozott azzal a sorsdöntő
kérdéssel, miként lehet egy ilyen hatalmas erőt vezetni és irányítani,
ismerve a kommunikáció ingatag állapotát és a nemzeti kontingensekben
megmutatkozó egyenlőtlenséget. Emellett Spanyolországban is fenn
kellett tartani egy hadsereget, valamint erős helyőrségeket a francia
határon és a vonakodó alávetett nemzetek területén. Mivel a francia nép
már kezdett belefáradni a háborúba, Napóleon úgy döntött, hogy
szövetségesei adják az inváziós erő zömét.

1811 végére Napóleon három "megfigyelő hadteste" a Varsói

Nagyhercegségben kétszázezres hadsereget biztosított a számára,
amelynél nagyobb haderőt sohasem vezetett. Jenő herceg utasítást
kapott, hogy hozzon 50.000 embert az olaszországi hadseregből, a
Rajnai Szövetség és testvére, Jeromos Vesztfáliai Királysága pedig
150.000 németet bocsátott a császár rendelkezésére. Ehhez járult még
50.000 lelkes lengyel, valamint kevésbé lelkes osztrák és porosz
kontingensek. Intézkedés történt a Császári Gárda 50.000 főre való
kibővítésére, és Murat, - aki közben Nápoly királya lett - két
lovaskülönítményt hozott 20.000 lóval. A végső létszám meghaladta a
600.000 főt.
 Murat marsal, akit Napóleon Nápoly királyává tett

Hatalmas hadseregének irányítására tett első lépésként Napóleon új

katonai alakulatot honosított meg; a hadseregcsoportot. Az első
hadseregcsoport, saját 250.000 fős hadseregét foglalta magába, a
Császári Gárdát, Murat lovassági hadtestét, valamint három különböző
méretű hadtestet; Davout, Oudiuot és Ney parancsnoksága alatt.
(Ezeknek a hadseregnek több egységét Spanyolországból vonták el, így
a félszigeti francia haderő jelentősen meggyengült.) Az egyes
dandárokban, hadosztályokban és hadtestekben tömörített katonák
száma ritkán volt azonos: Oudinot II. hadteste 37.000-t tett ki, míg a
tehetségesebb Davout-nak nem kevesebb mint 72.000 katona állt
rendelkezésére az I. hadtestben.
A második hadseregcsoport, melynek feladata a kommunikációs vonalak
védelme, a határőrizet és az utánpótlás biztosítása volt, két hadseregbe
csoportosított 150.000 szövetséges katonából állt, és egyiknek Jenő
herceg, a másiknak Napóleon öccse; Jeromos, Vesztfália királya volt a
parancsnoka. Jenőnek 80.000 olasz és bajor katonája volt, míg Jeromos
70.000 egyenruhása saját vesztfáliai katonáiból, továbbá lengyelekből,
hesseniekből és szászokból került ki. Jeromos még sohasem vezényelt
hadsereget, Jenőt pedig 1809-ben legyőzték az osztrákok, így mindketten
tapasztalt francia tábornokot kaptak vezérkari tisztül. A második
hadseregcsoport szárnyait két független hadtestnek kellett védenie, a
MacDonald marsall által vezetett X.-nek, amely a balti partvidéket fedezte,
és Schwarzenberg herceg osztrák hadtestének, amely a déli szárnyat
őrizte.
A harmadik hadseregcsoport tartalékokból, toborzottakból és
segédszemélyzetből tevődött össze, melyeknek azt a sorsot szánták,
hogy átkerüljenek egyik vagy másik vezető formációba. A közel 165.000
főt a XI. hadtest, illetve nagyszámú német és litván újonc tette ki. Az
utolsó formáció, a Grande Armée tartaléka 60.000 emberből állt, és
magába foglalta a X. hadtestet a veterán Augereau marsall
parancsnokságával.

Ney marsal - Franciaország (egyik) legtehetségesebb stratégája

Franciaországból minden katonát elvittek, minden helyőrséget kiürítettek.

Napóleon minden sorköteles korban levő férfit behívatott, akiket
területileg szervezett egységekbe, a nemzeti és a Fiatal Gárdába,
valamint és gyalogsági, illetve tüzérségi ezredekbe osztottak be, hogy
ezek biztosítsák Franciaország védelmét, amíg a császár a hadsereggel
Oroszországban tartózkodott.
Arra is szükség volt, hogy a hadjárat során biztosítani lehessen ennek a
hatalmas hadseregnek élelemmel, ruházattal, fegyverekkel és lőszerrel
való ellátását. Bár a logisztika sohasem tartozott Napóleon erősségei
közé, szinte emberfeletti erőfeszítéseinek köszönhetően ez alkalommal
26 szállító zászlóaljat állítottak fél, amelyeket szekerekkel és kocsikkal
láttak el, gabona, liszt és élelem szállítása céljából. Hatalmas
marhacsordákat gyűjtöttek össze, hogy az élő húsról is gondoskodjanak.
Kétszázezer Lovat sikerült összeszedniük a lovasság, a tüzérség és a
létfontosságú szállító csapatok számára. 1812 tavaszán nagyméretű
raktárakat hoztak létre a Varsói Nagyhercegség területén, ahonnan
ellátmányt küldhettek az előrenyomuló hadsereg részére. A tervek
minden eshetőségre kiterjedtek: még napszemüvegről(!) is gondoskodtak
a hóvakság elkerülésére arra a valószínűtlen esetre, ha a hadjárat
eltartana télig.

Napóleon tudta, hogy legnagyobb ellensége az idő és a távolság, de

tehetetlen volt az orosz utak állapota, illetve a raktárak és a menetben
levő hadsereg közötti távolsággal szemben. Képes volt óriási élelem- és
takarmánykészletet felhalmozni a Nagyhercegségben, de még a
rendelkezésére álló hatalmas erőforrások sem tarthattak fenn egy 600
ezres hadsereget huszonnégy napnál tovább. A császár a szokásos
gyors hadjáratban reménykedett és abban, hogy a cárt három hét
alatt megadásra kényszerítheti. A dolgok azonban másként alakultak.

Az oroszok védelmi előkészületei:

Sándor cár nem volt hadúr, de felismerte országa hatalmas területeinek

taktikai előnyeit, és azokat teljes egészében ki akarta használni. A cárt
nem félemlítette meg különösebben a Napóleonnal vívandó háború
lehetősége. Eltökéltségének mértékét annak a megjegyzésnek az alapján
lehet lemérni, amelyet 1812 májusában tett az új francia követnek,
Narbonne-nak: "Ha Napóleon császár elszánta magát a háborúra, és ha
Fortuna nem fogadja kegyeibe igazságos ügyünket, akkor a világ végéig
kell mennie, hogy békére leljen." E szavak jól tükrözik az oroszok
győzelembe vetett szilárd hitét: ha minden kötél szakad is, az idő és a
távolságok legyűrik majd Napóleont. A cár is felkészült a háborúra. Miután
békét, illetve szövetséget kötött Nagy-Britanniával, Törökországgal és
Svédországgal, országa minden katonai erőforrását a franciák ellen
koncentrálhatta. Hadügyminisztere, Barclay de Tolly báró tapasztalt
tábornok volt, aki egyben az első orosz hadsereg parancsnoki tisztét is
viselte. 1812 júniusára Barclay-nak három hadserege volt nyugaton, hogy
szembeszálljon a várható támadással; a rendelkezésre álló orosz erők
teljes létszáma pedig elérte a 240.000 főt. Az első, közel 126.000 fős
hadseregben nagyszámú, a Don völgyében táborozó, karddal,
lándzsával, muskétával felszerelt vándorló, irreguláris kozák is volt, akik
az orosz hadsereg leghatékonyabb, legrettegettebb és
legemlékezetesebb elemeivé váltak. Az első hadsereg emellett félelmetes
tüzérségi különítménnyel, több mint ötszáz eltérő kaliberű ágyúval
rendelkezett.
Egy másik tapasztalt tábornok, Bagration fejedelem által vezetett
második hadsereg jelentősen kisebb volt, mindössze 48.000 emberből
állt, két hadtestbe csoportosítva, valamint további 7.000 lovasból és 4.000
kozákból, mivel Oroszország kietlen síkságain a lovasság volt a
leghasznosabb fegyvernem. A Moldáviából és Havasalföldről még a
francia előrenyomuláskor érkező katonákból alakították ki a báró
Tormaszov tábornok vezette, 43 ezres létszámú harmadik hadsereget.
További orosz erők is rendelkezésre álltak, vagy várható volt, hogy a
későbbiekben majd rendelkezésre állnak. Wittgenstein tábornok
parancsnoksága alatt egy teljeshadtest állomásozott a balti partvidéken,
és számos helyőrség volt a nagyobb községekben és városokban.
 P.I. Bagration fejedelem - a 2. orosz hadsereg parancsnoka

Oroszország védelme tehát biztosítottnak látszott, annál is inkább, mivel

tehetséges kezek irányították. Ám több tényező együttes hatása miatt
nem volt olyan hatékony, mint amilyen lehetett volna. Barclay de Tolly és
Bagration fejedelem kölcsönösen nem szívlelték egymást, ezért
vonakodtak együttműködni, aminek következtében hadseregeik
túlságosan távol voltak egymástól. 1812. április végén Barclay első
hadserege Vilnában, Bagration második hadserege mintegy 240
kilométerre délre, Volkoviszkban, Tormaszov tartalékai pedig ettől további
320 kilométerre délre, Luckban tartózkodtak. Napóleon legnagyobb
esélye ebben a kémei által feltárt elszigetelődésben rejlett. Egyenként
akarta megverni, az orosz hadseregeket, mielőtt alkalmuk nyílt volna az
egyesülésre.

Napóleon általában azt a stratégiát választotta, hogy felkutatta az

ellenség fő hadseregét, az általa kiválasztott terepre csalta, majd egy
hadtesttel vagy hadseregének egy részével lekötötte azt. Ezután
haderejének nagyobbik részével felmorzsolhatta az ellenséget, melynek
menekülését a lovasság akadályozta meg. Stratégiájának következő
elemeként az ellenség moráljának további gyengítése érdekében
elfoglalta a fővárost. Ezúttal azonban nem tudta eldönteni,
Szentpétervárt, a cári udvar székhelyét vagy Moszkvát, az ország vallási
központját vegye-e be. Napóleon Narbonne-nal folytatott egyik
beszélgetése során Moszkvát az Indiába vezető út közbülső állomásának
nevezte, az orosz háborút pedig csak úgy emlegette, mint a keleten való
diadalmas átvonulás nyitányát - jóllehet nyomós oka volt arra, hogy
megtámadja Oroszországot. Úgy döntött, hogy előrenyomulásának fő
tengelye a Nyeman folyón való átkelés lesz Kovnó-nál, Moszkvát pedig a
Vilna-Vityebszk-Szmolenszk útvonalon közelíti majd meg. Mivel ismerte
az orosz erők általános helyzetét, Napóleon első célként Barclay de Tolly
túlterjeszkedett első hadseregének megtámadását választotta. Bekerítő
taktikát tervezett ellene: az összecsapás után balszárnya előrenyomul,
miközben jobbszárnya visszavonul. Ez arra kényszeríti Barclay-t, hogy a
bekerítést elkerülendő, maga is visszavonuljon dél félé, hogy egyesítse
erőit Bagrationnal, akit Jeromos király és Schwarzenberg herceg tartóztat
föl. Amikor Bagration minden valószínűség szerint megtámadja majd
Napóleon jobbszárnyát, a császár erősebb centruma és balszárnya
bekeríti, elvágja az első hadsereg kommunikációját Moszkvával, Grodno
mellett katlanba kényszeríti mindkét orosz hadsereget, és felmorzsolja
őket.
A Nyemantól délkeletre elterülő terepet a Pripjaty-mocsár uralja, amelyet
1812-ben három rendkívül rossz út szelt át. Napóleonnak az volt a terve,
hogy Jeromos és Jenő nagyarányú előrenyomulást színlel a mocsaraktól
délre. Mikor pedig Bagration herceg teljes haderejét beveti az
előrenyomulás visszaszorítására, Napóleon Vilnán át előrelendül, és
délnek fordul Jenő IV. hadteste körül (amely a támadás során a
jobbszárnyát védi majd), arra kényszerítve az oroszokat Grodnónál, hogy
vegyék fel a harcot, vagy adják meg magukat. Jeromos és
Schwarzenberg herceg az állásaikba szegezi az oroszokat, miközben
Napóleon megkerüli jobbszárnyukat és utóvédjüket. E nagyszerű, de
egyben kétes kimenetelű elképzelés megvalósítása több olyan tényezőn
múlott (pontos összehangolás és időzítés, biztos kommunikáció), amelyet
nem lehetett biztosítani. Napóleon úgy nyerte meg legtöbb csatáját, hogy
a helyszínről irányított, és rákényszerítene személyes akaratát a
viszonylag kisméretű harcmezőkön felállított hadseregekre. Ezúttal
azonban több száz négyzetkilométernyi területen operáló több
hadsereget kellett ilyen módon, pusztán lovasfutárokkal irányítani, ami a
gyakorlatban kivitelezhetetlen volt. Ha személyesen vezette volna
csapatait Spanyolországban(3), kétségtelenül tudta volna ezt. Túl sok
múlott azon, hogy az üzenetek eljutnak-e a címzetthez, és hogy a
parancsnokok hajlandóak-e időben és betű szerint teljesíteni a
parancsokat. A terv maga nagyszerű volt, de kivitelezésre jószerivel
alkalmatlan.
A terv sikere azon is múlott, hogy az oroszok úgy reagálnak-e, ahogyan
Napóleon elképzelte. Feltételezte, hogy az oroszok azon igyekezetükben,
hogy megvédjék Oroszország szent földjét, azonnal csatába
bocsátkoznak, amint a területükre lép. A cár és Barclay tudta azonban,
hogy katasztrófába torkollna, ha akkor küzdenének meg Napóleonnal,
amikor hadereje még erős és friss. Úgy tervezték, hogy egyesítik az első
és a második hadsereget, és lassan visszavonulnak annak a három nagy
folyamnak - a Dnyepernek, a Dvinának és a Berezinának - a vonalára,
amely a Balti-tengertől a Fekete-tengerig átszeli Oroszországot; ahol már
kiépítés alatt álltak az erődök és egy erős védelmi vonal. Itt Napóleon már
legalább háromszáz kilométerre lenne a Nyemantól, hadserege
meggyengülne, kommunikációs és utánpótlási vonalai veszélyesen
hosszúak és sebezhetőek lennének a kozák támadásokkal szemben. A
cárnak volt elegendő területe, és ezt teljes mértékben ki akarta használni.
Miután mindkét oldal elkötelezte magát a harcra, az oroszországi háború
1812. június elején megkezdődött.

Az oroszországi invázió (1812 június-augusztus):

A Grande Armée első őrjáratai 1812. június 22-én érték el a Nyemant, de

az ellenségnek nyomát sem látták a keleti parton. Amikor Napóleon
megérkezett, személyesen vette szemügyre a két folyópartot, miközben a
hadsereg két előretolt hadteste Davout és Oudmot vezetésével a
Lefebvre, Mortier és Bessiéres alá tartozó Császári Gárdával felfejlődött.
Az átkelés és Kovno elfoglalása június 23-24-én éjjel vette kezdetét; az
utolsó csapatok 26-án este keltek át a Nyemanon. Néhány szétszórt
kozáktól eltekintve, akik lovaikról megfelelő távolságból szemlélődtek, és
időnként egy-egy távoli lövést adtak le muskétáikból a francia őrjáratra,
nem észleltek ellenséges tevékenységet. Úgy látszott, hogy Oroszország
hadseregei eltűntek.

Ennek nem így kellett volna történnie. Napóleon előzetes számításai

szerint Murat előrenyomuló lovashadtestének már találkoznia kellett volna
Barclay őrjárataival. A császár 27-én rádöbbent, hogy Barclay első
hadserege fokozatosan visszavonulóban van Vilnán keresztül,
valószínűleg azzal a szándékkal, hogy a Dvina folyónál vegye fel a
küzdelmet. Ugyanakkor a jobbszárnyról érkező hírek arra utaltak, hogy
Bagration második hadserege ugyancsak északkelet felé vonul vissza,
azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy csatlakozzék Barclay-hoz. Napóleon
esélyt látott Bagration hadseregének elszigetelésére, ezért futár útján
megparancsolta Jeromosnak, hogy nyomuljon előre Grodnóból, hogy
fedezze a Grande Armée déli szárnyát és hátsó alakzatát. Időközben
Murat lovassága rohamosan közeledett Vilna felé, és fennállt az a
veszély, hogy elszakad a hadsereg többi részétől, amely négy nap alatt a
front, az utóvéd, valamint a szárnyrészeken is túlságosan messzire
terjeszkedett. Minél jobban terült szét a hadsereg, annál nehezebbé vált a
vezetés és az irányítás. A szakadó eső mocsárrá változtatta az utakat és
a csapásokat, amelyeket az ellátó zászlóaljak megrakott szekerei
nemsokára ingovánnyá tapostak szét.

Az elfogott dokumentumok valóban megerősítették, hogy a Kovnótól 90

kilométerre keletre és kissé délre fekvő Vilna az első és második orosz
hadsereg célja. Napóleon úgy vélte: ha rájuk tudna törni ott, akkor a
hadjárat egy héten belül befejeződhet. Június 28-án a franciák elfoglalták
Vilnát, de egy rövid ágyúzástól eltekintve az oroszok nem tettek kísérletet
a város megvédésére. Bagration erői még mindig valahol délen voltak, és
Barclay, miután felgyújtotta raktárait és lerombolta az egyetlen hidat,
folytatta visszavonulását északkeletre.
Világos volt, hogy a császárnak módosítani kell eredeti terveit, ha
csapdába akarja ejteni és meg kívánja semmisíteni mindkét orosz
hadsereget - ám ha képes tartani ezt a sebességet, s meg tudja teremteni
az erők koncentrációját, akkor még lehet idő Bagration szétverésére, aki a
jelentések szerint 90 kilométerre délre, Ocsmianánál tartózkodott. Murat
parancsot kapott, hogy öt lovashadosztállyal továbbra is tartsa nyomás
alatt Barclay-t, a Grande Armée többi része pedig Bagration
feltartóztatását kapta feladatul. Davout-nak az I. hadtesttel délre kellett
menetelnie, hogy megakadályozza Bagration esetleges visszavonulását
keletre, míg Jeromosnak nyugatról kellett nyomást gyakorolnia a második
hadseregre. Nápóleon arra számított, hogy ha mindenki teljesíti
kötelességét, akkor Bagrationt rövid időn belül csatára lehetne
kényszeríteni - s akkor a 110.000 francia a 45.000 orosszal szemben
kíméletlenül megsemmisítené Bagration erőit.
De ez a terv is dugába dőlt. Mind Jeromos, mind Jenő könnyű tempóban
menetelt, egy-egy alkalommal több napig is pihentette embereit. Davout
hadtestét vissza kellett tartani, amíg Jenő meg nem érkezett a déli szárny
fedezésére, ami helyet és időt is adott Bagrationnak arra, hogy
kicsússzon a harapófogóból, és teljes hadseregével megszökjön délkelet
felé, Minszk irányába.

Dühödt vádaskodásokra került sor Napóleon, Jeromos és Davout között;

a vita végén Jeromos sértődötten lemondott parancsnokságáról, és
visszatért Vesztfáliába. Hadosztályának vezetését átadták Davout-nak, de
mire július 8-án bevonultak Minszkbe, Bagration már régen eltávozott
onnan. Most már világos volt, hogy a tervezett három héten belül nincs
esély az orosz hadseregek szétverésére. A Grande Armée túlontúl
szétterült, katonákat vesztett, de a kocka el volt vetve: folytatódott az
előrenyomulás Moszkva felé.
 Napóleon seregei élén lovagol.

Napóleon több mint két hetet töltött Litvánia fővárosában, Vilnában, hogy
katonai kormányzatot állítson föl. Ekkor úgy döntött, hogy előretör Dvina
és Barclay de Tolly első hadserege felé. Jobbszárnyán parancsot adott
Davout-nak, hogy induljon meg Mogiljov felé, mert újabb bekerítő
hadműveletet tervezett. Az első hadsereg elvinai védelmi vonaláról úgy
tudták; hogy szárnyai a drisszai és dünaburgi erődökön nyugszanak.
Napóleon nem kívánta frontálisan megtámadni ezeket a megerősített
védelmi pontokat, abban reménykedett, hogy sikerül rákényszerítenie
Barclay-t a védelmi vonal elhagyására, hogy nyílt téren bocstátkozhasson
harcba vele. Ebből a célból Ney, Oudinot és Mlurat Drissza elé települt át,
a hadsereg fennmaradó része pedig délen átkelt a Dvinán, északnak
fordult, hogy elvágja Barclay kommunikációs vonalát Moszkvával, és
megakadályozza az esetleges visszavonulást Szentpétervár felé. Ám ez a
manőver is kudarcot vallott.
Barclay július 17-én elhagyta a drisszai állást, és Wittgenstein
parancsnoksága alatt hátrahagyott egy 25.000 fős hadtestet a
szentpétervári út őrzésére. Vityebszknél kellett egyesülnie Bagrationnal,
de Davout állandó nyomása délről arra kényszerítene Bagrationt, hogy
távolodjon el ettől a találkozási ponttól a keletebbre fekvő Szmolenszk
felé. Ám Napóleon Vilna-Vityebszk-Glubokoje útvonala meghiúsította
Barclay azon kísérletét is, hogy Orsán keresztül haladva csatlakozzék
Bagrationhoz. A heves polocki összecsapást követően, - amelyben
Oudinot megsebesült, St. Cyr tábornok pedig kiérdemelte a marsallbotot -
augusztus 2-án a 125.000 embert mozgató oroszok Szmolenszknél
egyesültek. Amikor július 28-án a franciák bevonultak Vityebszkbe,
üresen találták a várost. Azon kívül, hogy megakadályozták két orosz
hadsereg összekapcsolódását, semmit sem értek el, holott Napóleon
számára az lett volna előnyös, ha az orosz haderők egyesülnek, és
harcba bocsátkoznak vele.

Időközben a Grande Armée zsugorodott. Több mint 100 ezer ember tűnt
el soraiból, mióta átlépte a Nyemant. Néhányan csak elkóboroltak, de a
legtöbben dezertáltak, hogy hazatérjenek nyugatra. Az élelmiszer-
utánpótlás késett, a lovak között pedig kólikajárvány ütötte fel a fejét,
amely rendkívüli mértékben megnehezítette a lovasság mozgását.
Képtelenek voltak elbánni a mindenfelé hemzsegő kozákokkal, akik
sohasem bocsátkoztak nyílt küzdelembe, de szüntelen éberségre
kényszerítették a csapatokat.

Napóleon nyolc napig pihentette embereit Vityebszkben; a szünet

hasznosnak bizonyult. Sok kóborló visszatért egységéhez, vagy a szállító
szekerek csípték el őket. A császár átszervezte csapatait: Victor marsall
átvette Jeromos király egységeinek parancsnokságát, és kialakította
belőlük a VIII. hadtestet. A francia haderő ekkor már egy 900 kilométer
hosszú frontot igyekezett fedezni Rigától a balti partokon keresztül a
Pripjaty-mocsár déli részéig amely közel 500 kilométerre terjedt ki a
Nyemanig, ami még Napóleon eredeti hadserege számára is túl nagy
terület lett volna. A Grande Armée hatékonysága ekkor már korántsem
volt a régi. A lóállomány megcsappanása súlyos helyzetet teremtett: a
pótlás igen nehéznek bizonyult, lovak nélkül viszont nem lehetett
mozgatni a tüzérséget, nem lehetett hatékony felderítő őrjáratokat
végezni, s az élelmiszerkészletek szállítása is lehetetlenné vált.

Az oroszok egyre nagyobb hajlandóságot mutattak a harcra. Tormaszov

harmadik hadserege a déli szárnyon Reynier hadtestével csapott össze,
Oudinot csapatait pedig egy 28.000 fős orosz hadtest kötötte le északon.
A fő orosz hadseregek azonban még mindig kerülték az összecsapást.
Noha bizonyos szempontból vonzónak tűnt az elképzelés, hogy a
hadjárat befejezését a következő évre halasszák, Napóleonnak szüksége
volt a sikerre, hogy igazolhassa magát a francia nemzet előtt, és megóvja
tekintélyét Európában. Mivel a visszafordulás szóba sem jöhetett, a
Grande Armée felkészült a menetelés folytatására.
A császár, akinek személyes és közvetlen parancsnoksága alá 185.000
ember tartozott, félkészült, hogy a csaknem 150 kilométerre keletre,
Vityebszktől délre, a Dnyeperen fekvő Szmolenszkba meneteljen, abban
a reményben, hogy ott Barclay de Tolly és Bagration fejedelem
hadseregének háta mögé manőverezheti hadseregét. Augusztus 8-án
kiderült, hogy az oroszok közeledőben vannak, és látszólag Rudnya
környékén, félúton Vityebszk és Szmolenszk között akarnak megküzdeni
Napóleonnal.

A cár, bármi volt is az eredeti terve, ellentámadást követelt. Az

előrenyomulásra Barclay de Tolly adta ki a parancsot, aki, a
hadügyminiszter és egyben az első hadsereg parancsnoka is volt.
Bagration herceg, aki egyrészt a riválisa, másrészt az alárendeltje volt,
elutasította az együttműködést: a második hadsereg Szmolenszkben
maradt, Barclay előretörése pedig kifulladt.
Napóleonnak ekkor az volt a szándéka, hogy két hatalmas hadoszloppal,
saját, illetve Davout vezetésével bekeríti Szmolenszket. Az utóbbinak
délre kellett mennie, majd keletre és északra fordulnia, hogy elvágja a
Szmolenszkből Moszkvába vezető utat, miközben Barclay még nyugaton
van. Ennek az volt a célja, hogy elvágja Barclay kapcsolatát saját
utóvédjével, és kikényszerítse a régóta várt csatát. A manővert egy
hatalmas lovassági ernyőnek kellett elrejtenie az oroszok elől.
A délkelet felé haladó franciák augusztus 13-ról 14-re virradó éjjel keltek
át a Dnyeperen, hogy hajnalban már sebesen közeledjenek Szmolenszk
felé - látszólag észrevétlenül. Ám Szmolenszktől körülbelül 50 kilométerre
délnyugatra, Krasznojénél Murat lovassága beleütközött a Neveroszkij
tábornok vezette, 8.000 főnyi gyalogságból és 1.500 lovasból álló vegyes
orosz haderőbe.
Barclay de Tolly nyugat felé küldte haderejét a Dnyeper déli partján, hogy
az előbbihez hasonló francia előőrs elől fedezze hadseregének
balszárnyát, és megvédje Szmolenszket egy déli irányból érkező lökéstől.
Murat, ahelyett hogy lovasságával körbevette volna Neveroszkij
hadosztályát, és megvárta volna, amíg a III. hadtest gyalogsága
megérkezik, egyedül a lovassággal támadta meg az orosz gyalogságot.
Sok embert veszített e közel negyven, kudarcra ítélt rohamban, amelyet
az orosz négyszögek ellen hajtott végre. Neveroszkij, aki jól tartotta
kézben katonáit, fokozatosan visszavonult Szmolenszk felé. Arra a hírre,
hogy a franciák nagy erőket állítottak fel a folyó túloldalára, és szárnyukat,
illetve utóvédjüket megkerülve közelednek, Barclay és Bagration
visszavonult Szmolenszkbe.

Mivel a meglepetésszerű támadás terve kudarcot vallott, a császár

további késeledelembe került. Augusztus 15-re esett 43. születésnapja,
ezért megállította és megszemlélte hadseregét. Időközben Bagration VII.
hadtestéből 20.000 orosz katona Rajevszkij tábornok parancsnoksága
alatt Neveroszkij rettenthetetlen hadosztályával együtt beszállásolta
magát Szmolenszkbe, miközben Bagration és Barclay a Dnyeper mögé
telepítette hadseregét.
Szmolenszk óvárosát, amely elfoglalta a Dnyeper déli partjának nagy
részét, 6 kilométer hosszan tornyokkal ellátott középkori fal védte. A falat
árok vette körül, a délkeleti csücskénél pedig egy kis erőd, a citadella állt.
Mivel az oroszok ellenőrizték a város hídjait, szükség esetén az északi
parton elterülő Újvárosba is visszahúzódhattak.
Az augusztus 16-án, egy napig tartó szórványos harcok után
megkezdődött az igazi csata, amikor Poniatowszki, Ney és Davout
hadteste háromórányi küzdelem után elfoglalta a déli külvárosokat. A
francia ágyúknak nem sikerült rést ütniük a falakon, Barclay-nak és
Bagrationnak viszont sikerült északról katonákat küldeniük az Újvárosba.
Augusztus 17-én szürkületre a franciák már 10.000 embert veszítettek, de
vajmi keveset értek el. Az oroszok tartották ellenőrzés alatt az Óvárost,
ám ők is súlyos veszteségeket szenvedtek. Tudták, hogy Napóleon a
Moszkvába vezető utat fenyegeti. Barclay helyesen azt a parancsot adta,
hogy a helyőrség vonuljon ki Szmoleszkből augusztus 17-ről 18-ra virradó
éjjel. Ez Bagration fejedelem rosszallását váltotta ki, aki odáig ment, hogy
gyávasággal vádolta meg Barclay de Tolly-t. Az oroszok mindazonáltal
visszavonultak, lerombolták maguk mögött a fő hidat, és amikor másnap a
franciák bevették az Újvárost, az orosz hadseregnek már nyoma sem volt.
Barclay-nak az a döntése; hogy elhagyja Szmolenszket, tönkretette
törékeny kapcsolatát Bagration fejedelemmel, aki kelet felé vezette
hadseregét. Barclay erői ekkor még közvetlen harcérintkezésben állt a
franciákkal. Miután megjavították a hidakat, augusztus 19-én reggel Ney
marsall kiszorította Barclay utóvédjét Szmolenszk északi külvárosaiból.

Napóleon két hónapon belül harmadszor kísérelte meg bekeríteni az

oroszokat. Junot tábornok viszonylag friss hadtestét a keletre fekvő
Lubinuba küldték abban a reményben, hogy a francia gyalogság legendás
menetsebességével a fáradt orosz katonák nem tudnak majd lépést
tartani, és Junot elvághatja Barclay visszavonulását. A franciák valóban
utolérték Barclay csapatait, de Junot nem volt hajlandó támadni annak
ellenére, hogy Ney és Murat már harcba szállt az orosz utóvéddel, és az
általános összeütközés valószínűnek látszott. Barclay hadseregének így
sikerült leválnia és visszavonulnia. Napóleon dühös volt: "Junot hagyta,
hogy az oroszok visszavonuljanak, és ezzel kudarcra ítélte hadjáratomat."

Hogyan tovább?:

Az eddig sem heves harcok lecsitultak egy időre. Davout, Murat és Junot
ugyan továbbra is nyomás alatt tartotta Barclay-t, a francia hadsereg többi
része azonban Szmolenszkben pihent, és újra felszerelkezett. Közeledett
augusztus vége, és a hadjárat, melynek három hét alatt kellett volna
befejeződnie, már két teljes hónapja tartott. A térképek alapján Napóleon
tudta, hogy több mint félúton van Moszkvától, körülbelül 420 kilométerre
északkeletre, miközben hadseregét legalább 560 kilométernyi elpusztított,
ellenséges terület választja el a Nyeman folyó látszólagos biztonságától.
Mivel a visszavonulás elképzelhetetlen volt, a császár több nehézség
közül választhatott. Szmolenszkben tölthette volna a telet, majd tavasszal
folytathatta volna a hadjáratot csatában megedzett csapatokkal és új
reményekkel. Ezt az elképzelést vezérkarának néhány tagja és egyes
tábornokok is támogatták, mondván; addig megérkezhet az erősítés, s az
idő megoldja majd az ellátási problémákat. Ha azonban Napóleon úgy
döntött volna, hogy hadserege orosz földön tölti a telet, az esetleg arra
késztethette volna Sándor cárt, hogy meggondolja a háború felújítását
1813-bah. Másfelől a cárnak is lehetősége nyílt volna arra, hogy friss
csapatokat állítson csatasorba, és hogy bevesse a kozákokat a francia
ellátási vonalak ellen. Napóleonnak az osztrákokat és a poroszokat is
figyelembe kellett vennie, mivel azok egyre nyugtalanabbá váltak a
császári iga alatt, akárcsak Spanyolországot, ahol Wellington tábornok
Salamanca és ezáltal a birodalom központja; Párizs félé közeledett. 1813
tavaszán a császár már egy teljes éve távol lett volna Párizstól, ilyen
hosszú távollét pedig szinte tálcán kínálta volna az alkalmat a
zavarkeltésre.
Pusztán katonai szempontból a visszavonulás lett volna az ésszerű
megoldás. A feladat, amelyet Napóleon maga elé tűzött, túlontúl
nehéznek bizonyult, hacsak harcra nem tudja kényszeríteni az oroszokat.
Az oroszok kelet félé való üldözése viszont azzal a kockázattal járt, hogy
a Grande Armée szétzilálódik, ami már meg is kezdődött. A császár
dönthetett volna úgy, hogy megszilárdítja területi nyereségeit Nyugat-
Oroszországban és Litvániában, de neki győzelemre és nem
kompromisszumra volt szüksége ahhoz, hogy megakadályozza régi
ellenségei felemelkedését. Ugyanilyen okoknál fogva bárminemű
visszavonulás rossz színben tüntette volna fel őt és hadseregét az
alávetett népek és a vonakodó szövetségesek előtt. Egyszóval, Napóleon
saját sikereinek áldozata lett. Kisebb kaliberű emberek talán meg tudnak
emészteni egy-egy kudarcot, de a császárt csak az állandó és
kézzelfogható siker tarthatta meg a trónon.

Az egyetlen lehetőség az volt, hogy Szentpétervár vagy Moszkva ellen

indul. Mindkét út veszélyeket rejtett magában, de az orosz hadsereg,
amelyet meg kellett semmisítenie, Szmolenszk és Moszkva között
tartózkodott. Világos volt, hogy az utóbbit kell megtámadnia. Az azonban
korántsem volt bizonyos, vajon Moszkva bevétele rákényszeríti-e az
orosz hadsereget a harcra, vagy a cárt arra, hogy kapituláljon.
Napóleonnak egy hónapra volt szüksége ahhoz, hogy elérje Moszkvát. Itt
a Grande Armée közel 1.000 kilométerre került volna a határtól, teljesen
elszigetelten egy kihalt országban, a kozákok zaklatásai közepette, egy
nehezen megfogható, félelmetes hadsereggel szemben, egyre inkább
tudatában annak, hogy közeledik az orosz tél. Bonaparte Napóleon
számára végül nem maradt más megoldás. Egész természete, minden,
amit húszéves háborús tapasztalata megtanított neki, arra késztette, hogy
folytassa a menetelést.

Borogyino (1812. szeptember 7.):

1812. augusztus 25-én a császári Franciaország Grande Armeé-ja

156.000 emberrel, 590 ágyúval elindult utolsó nagy kalandjára. Tizenegy
nappal később, 1812. szeptember 5-én a császár végre megpillantotta
azt, amiben az elmúlt három hónap során reménykedett. Előtte, a Kalocsa
folyón túli magaslaton az orosz hadseregek harcra készülődtek, védelmi
vonalat építettek ki, összegyűjtötték a gyalogságot, előrehozták az
ágyúikat. Napóleon Borogyino falunál végre megkapta, amit akart: a
csatát.

Barclay de Tolly tábornok visszavonulási taktikája és a közvetlen harc

elkerülése helyes volt, a cár teljes tudtával és beleegyezésével hajtották
végre, bár népszerűtlen volt a többi orosz tábornok és az orosz
nemesség körében. Ezért a cár úgy döntött, hogy meghagyja Barclay-t az
első hadsereg parancsnokának, de a veterán Kutuzov herceget nevezte
ki hadügyminiszterré. Kutuzov augusztus 29-én csatlakozott a
hadsereghez. A visszavonulás még 31-én is folytatódott, és a hadsereg
1812. szeptember 3-án érte el Borogyinót.
 A kiválló stratéga: M.I.Golenyisev Kutuzov tábornok,
aki a törökök elleni háborúkban szerezte hírnevét.

Borogyino dimbes-dombos, sűrű erdővel borított vidéken fekszik a

keskeny Kalocsa folyó nyugati partján. Ott, ahol a folyó a Moszkva
folyóba ömlik, elég sekély ahhoz, hogy átgázolhassanak rajta, így
könnyen leküzdhető akadályt jelentett csak. Kellemes vidék volt
patakokkal, kis tanyákkal és falvakkal, erdős magaslatokkal. Borogyinóval
szemben a Kalocsa keleti partján, Scsevardino falutól északra az oroszok
védelmi állást építettek ki, amely a Nagy Sáncként vált ismertté.
Délkeletre kisebb állások helyezkedtek el (a Három Nyílvessző); minden
állásban gyalogság és ágyú is volt. Barclay erősebb első hadseregét a
Kalocsa mögötti jó védelmi állásba telepítették a Szmolenszk-Moszkva
közötti úttól északra. A terv az volt, hogy Bagration gyengébb második
hadserege hasonlóan erős pozícióba kerüljön a folyó mögött, az úttól
délre. Napóleon azonban, aki szeptember 5-én érkezén meg, támadásba
lendítette egyik előőrsét egy kis sánc ellett Scsevardino-nál. Mikor
Poniatowszki lengyeljei legyűrték balszárnyát, az oroszok kora este a
sánc elhagyására kényszerültek.

Az orosz hadsereg létszáma elérte a 120.000, melynek egy negyedét a

lovasság tette ki, beleértve a kozákokat. Mivel túlontúl szétterültek, mind
az 500 ágyúra szükségük volt. Konsztantyin nagyherceg V. hadteste,
mely a tartalékot képezte, egy mérfölddel hátrébb tartózkodott.
A következő nap, szeptember 6-a legnagyobb részét a franciák azzal
töltötték, hogy alaposan felderítették az orosz vonalat, kikémlelték
állásaikat, és őrjáratokat szerveztek a szárnyak és a védelmi rendszerek
kijelölésére. Napóleon úgy döntött, hogy a Nagy Sáncnál támadja meg az
orosz centrumot, és elterelő hadműveleteket hajt végre a szárnyakon, de
a tervet nem mindenki támogatta. Davout erőteljesebb manővert javasolt
a szárnyakon, ám Napóleon az elkerülhetetlen veszteségekkel együtt is a
frontális támadás mellett kötelezte el magát.

Felvonulás a csatához a hajnali ködben. Borogyino 1812. szeptember 7.

Szeptember 6-ról 7-re virradó éjjel hidat vertek a Kalocsán,

előkészületeket tettek a masszív tüzérségi ágyúzásra, és 1812.
szeptember 7-én, néhány perccel reggeli hat óra után kezdetét vette a
csata.
Röviddel az előkészítő ágyúzás után a Grande Armée öt gyaloghadteste;
főbb mint 100.000 ember tört a központi orosz állások ellen, miközben a
dobosok a pas de charge-ot verték. Jenő herceg bevette Borogyinot,
Davout területet nyert a Három Nyílvesszőnél, Poniatowszki pedig a
jobbszélen hamarosan elfoglalta Utyicsa falut. Ekkor megtorpant a
támadás; a sikeresen végrehajtott, erőteljes orosz ellenlökés kiszorította
Jenőt Borogyinoból. Davout kénytelen volt visszavonulni a Három
Nyílvesszőtől, Poniatowszki pedig hatalmas veszteségeket szenvedett az
Utyicsától északra elterülő erdőben összegyűlt orosz csapatok ágyú- és
muskétatüzétől. Így kezdődött az ádáz küzdelem, a nagy bátorságot, de
nem túl nagy ügyességet igénylő tüzérségi párbaj. Egyazon terület
kétszer, háromszor vagy még többször cserélt gazdát. A bal oldalon Jenő
herceg bevette Borogyinot, majd elvesztette, újból elfoglalta, átkelt a
Kalocsán, ahol Borogyino és Szemenovszkoje között felfejlődött a Nagy
Sáncon elhelyezett orosz üteg ellen. Délelőtt 10 óra 30-kor bevette az
állást, de az oroszok csakhamar visszafoglalták.
A francia jobbszélen Davout háromszor szerezte meg, majd vesztette el
Bagration herceg állásait a Három Nyílvesszőn, mielőtt sikerült
véglegesen elfoglalnia 11 óra 30 perckor. Majd Szemenovszkojéig verte
vissza a második hadsereget, ahová időközben megérkezett az orosz
tartalékok egy része. A második hadsereg elvesztette szinte valamennyi
főtisztjét, Bagration fejedelem pedig halálos sebet kapott. Murat lovassági
rohama kudarcot vallott; elmúlt dél, mire a franciák elfoglalták
Szemenovszkojét, az erdő széléig kényszerítve az oroszokat. Murat,
Davout és Ney úgy vélte, hogy erősítés nélkül nem tudnak továbbmenni,
de Napóleon megtagadta az utánpótlást.

A császár, akit húgyhólyag-problémák és súlyos megfázás kínzott, addig

soha nem tapasztalt letargiába esett. A nap nagy részét a sevardinói sánc
mögött töltötte, magukra hagyva a marsallokat, és - akárcsak Wagramnál
- kiengedte kezéből az irányítást.

Az orosz lovasság és a kozákok megkísérelték átkarolni a francia

balszélt, és elvonni az ellenség figyelmét az orosz centrumról, de nem
jártak sikerrel. Nem sokkal Szemenovszkoje bevétele után a franciák
elfoglalták a Rajevszkij üteget. A teljes orosz centrum meghátrált, és a
délután közepére a csata lassan elült - kivéve a francia jobbszélen, ahol
Poniatowszki majdnem 6 óráig harcolt.

A nap úgy ért véget, hogy a franciák foggal-körömmel védelmezték azt a

keveset, amit megszereztek - alig másfél kilométernyi előrenyomulást.
Némi átcsoportosításra volt szükség, mivel az orosz hadsereg balszárnya
visszavonult Utyicsából, és új állásban helyezkedett el, látszólag készen
arra, hogy másnap folytassa a csatát. A hajnal derengő fényében
azonban láthatóvá vált az oroszok teljes körű, fegyelmezett
visszavonulása. A Grande Armée nem volt abban a helyzetben, hogy
kihasználja "győzelmét", hiszen az egyébként is csak technikai
győzelemnek volt tekinthető. Az oroszok igen sok embert veszítettek, és
noha Napóleon megvetette a lábát, kénytelen volt visszavonni előretolt
csapatait. Az orosz hadsereg pedig a harctéren maradt, készen egy újabb
összecsapásra.

Az oroszok több mint 43.000 embert veszítettek, a francia áldozatok pedig

a császár bevallása szerint legalább 30.000-re rúgtak, de mivel Napóleon
jelentéseiben ritkán vallotta meg a teljes igazságot, az sem tűnik
lehetetlennek, hogy a francia veszteségek az 50.000-t is elérték.
Különösen sok tiszt sebesült meg vagy esett el: Davout és Ney súlyos
sebet kapott, a halottak, illetve a sebesültek lajstromán nem kevesebb
mint 44 hadosztálytábornok és 37 ezredparancsnok szerepelt. A 600.000
ember közül, akik júliusban átkeltek a Nyeman folyón, már csak 100.000
védelmezte a császári lobogót. Egy részük a hadsereg közel 900
kilométeres útja során megszállt városokban maradt, vagy a balti
hadjáratban harcolt, sokan közülük már korábban dezertáltak. Nem
kevesen estek fogságba - ami a közkatona számára rosszabb volt a
halálnál -, illetve estek el.

Ez a győzelem - ha egyáltalán annak nevezhető - nem hozott

kézzelfogható eredményt. Murat és a kimerült lovasság maradék erejét
összeszedve üldözte Kutuzov tábornokot, aki folytatta a visszavonulást.
Napóleon Borogyino közelében várakozott szeptember 12-ig, a cártól
azonban nem érkezett küldönc, hogy fegyverszünetet ajánljon, vagy a
békéről tárgyaljon - mint ahogy 1812. szeptember 14-én sem, amikor a
francia lovasság Murat marsallal az élen bevonult Moszkvába. A
Grande Armée nagy csata után elfoglalta Oroszország vallási fővárosát,
de Napóleon csak egy elhagyott városba vonult be. Ekkor még senki sem
sejtette, hogy később ezt bánni fogja.

Menekülés az orosz télben:

1812. szeptember 15-én, egy nappal azután, hogy a franciák bevonultak

a városba, Moszkvában tűz ütött ki. A tűzvészt - amely három nap alatt
elpusztította a város háromnegyed részét - nem a franciák okozták. A
tüzet Moszkva katonai kormányzója, Rosztopcsin gróf parancsára
gyújtották a város börtöneiből szabadon engedett elítéltek segítségével,
amikor a franciák bemasíroztak. Akkor azonban Moszkva lerombolását
Európában úgy tekintették, mint Napóleon rémtettét. A császár
megdöbbenésében levelet írt a cárnak Szentpétervárra, és minden
felelősséget elhárított. Ez volt az első azoknak a leveleknek a sorában,
amelyeket a cárnak címzett azután, hogy a Grande Armée bevonult
Moszkvába, és amelyekre nem kapott választ. Aztán, ahogy teltek-múltak
a hetek, Napóleon kezdett rádöbbenni, hogy a cár, noha országának felét
elfoglalták, második városát lerombolták, nem akar megegyezni. Az
oroszok eltökélték a francia hadsereg megsemmisítését, valamint a
napóleoni birodalom megdöntését, ehhez pedig semmi mást nem kellett
tenniük, mint várni: minél tovább maradnak a franciák Moszkvában, annál
jobb.

Vészesen közeledett a félelmetes orosz tél, Napóleon csapatai pedig

szánalmasan felkészületlenek voltak. Az invázió legtöbb raktárát a nyári
hadjárat sikerében bízva rendelték meg, így a katonák a téli háborúhoz
szükséges legalapvetőbb felszerelést is nélkülözték. Lázas kutatás indult
hát meg Moszkva romjai között bundák és egyéb meleg ruházat után, de
semmi remény nem volt arra, hogy ezekből eleget találjanak. Elegendő
számú ló sem állt rendelkezésre a lovasság számára, illetve a szállítás
megkönnyítésére. Ellátmányokkal teli szekereket kellett minden nap
felgyújtani, mert már nem volt hozzá ló, ami elvontatta volna. Több ezren
haltak meg menetelés közben, a Nyemantól keletre pedig nem akadt
emberutánpótlás.
Ezzel szemben az orosz hadsereg napról napra erősödött. Október
elejére számbeli fölénybe került a Moszkvát ellenőrzésük alatt tartó
franciákkal szemben. Murat a Moszkvától keletre és délre eső erők
parancsnoka, rendszeres kapcsolatban állt a kozákokkal, akik jelentései
szerint barátságosnak mutatkoztak, és látszólag békét akartak. Más
előőrsök tapasztalatai is megerősítették ezt a véleményt, ez azonban
Kutuzov stratégiájának részét képezte, mely arra irányult, hogy kis időre
altassa a franciák támadási szándékát és Moszkvában tartsa őket.
Napokig vendégül látta Napóleon egyik küldöttségét, amely 1812. október
2-án érkezett meg főhadiszállására fegyverszüneti javaslatokkal és a
cárnak címzett levelekkel. A sürgönyök persze Kutuzov bizalmas
feljegyzésével jutottak el Szentpétervárra, milyben a parancsnok azt
javasolta Sándornak, hogy Napóleon indítványainak elutasításakor ne
siessen a válasszal. Egy másik, október 15-én érkezett küldöttséget
hasonló szívélyességgel fogadott.

Napóleon zavarban volt. Célját, vagyis az orosz csapatok gyors

legyőzését és az azt követő békét nem sikerült elérnie, miközben a
Kutuzov parancsnoksága alá tartozó erők a front szinte minden
szakaszán számbeli fölényre tettek szert a franciákkal szemben. Egyedül
Kutuzov hadserege 110.000 főt számlált a császár Moszkvában
tartózkodó 95 ezres seregével szemben. Északon Wittgenstein lábornok
40.000 katonát egyesített Oudinot és St. Cyr mindössze 27.000 fős
seregével szemben; Riga orosz védői 24.000 emberből álló helyőrséggel
rendelkeztek, MacDonald ostromló hadseregében pedig csak 25 ezren
harcoltak, nagy részük porosz, akik már legszívesebben hazamentek
volna. A déli szárnyon 65.000 orosz állt szemben Schwarzenberg herceg
és Reynier összesen 34.000 katonájával, és akárcsak a poroszok,
Schwarzenberg osztrákjai is máshová kívánkoztak.

E súlyos és összetett probléma kezdte kikezdeni Napóleon elméjét.

Comte de Ségur tábornok beszámolója szerint a császár sokat aludt,
órákat töltött étkezéssel, hajlamossá vált a tűnődésre, és egyre inkább
magába zárkózott. Döntenie kellett, de minden választási lehetőse igen
kockázatos volt. Ami a Grande Armée-ból megmaradt, az elszigetelődve
tengődött a hatalmas ország közepén, mintegy 1.000 kilométerre a
legközelebbi baráti határtól, Napóleon pedig nem tudta eldönteni mit
tegyen. A francia hadseregnek talán lett volna lehetősége arra, hogy
tavaszig Moszkvában maradjon, ám ugyanazok a megfontolások voltak
érvényesek, mint Szmolenszkben: Napóleon már így is túl sokáig volt
távol Párizstól, de legalább egy békekötéssel, vagy legalábbis
győzelemmel kellett hazatérnie. Megegyezésre kényszeríthette volna a
cárt, ha beveszi Szentpétervárt, de kétséges volt, hogy megfogyatkozott
és fáradt serege képes-e egyáltalán addig eljutni, pláne úgy, hogy közben
mögöttük Kutuzov egyre nagyobb hadsereget gyűjtött össze. A császár
hosszú napokon át tűnődött, míg végre magának is kénytelen volt
elismerni, hogy vesztes csata nélkül is vereséget szenvedett és a sereget
a teljes pusztulás fenyegeti. Úgy döntött, maradék csapataival kivonul
Moszkvából és megpróbál újra átkelni a Nyemanon, mielőtt leesik az első
hó. Ez nem ígérkezett könnyűnek. Már október közepe volt, és a
hadsereg főszállásmestere, Dumas tábornok kiszámította, hogy a
menetelés a Nyemanig legalább ötven napig fog tartani kozákoktól
hemzsegő területeken át, melyeket két hónappal korábban az áthaladó
francia hadsereg feldúlt.

Október 18-án Kutuzov addig békés lovassága hirtelen megtámadta

Murat lovashadtestét Moszkva mellett. Az oroszok csaknem legyűrték a
francia katonákat, mire Murat rádöbbent, mi történik. Napóleon azonnal
parancsot adott a visszavonulásra; a döntés hatására visszatért lelkiereje
és energiája. 1812. október 24-én kora reggel Napóleon kivezette
hadseregét Moszkvából, és ezzel kezdetét vette a történelem egyik
legemlékezetesebb és legtragikusabb visszavonulása.

A császár 95.000 emberrel és ötszáz ágyúval vonult ki Moszkva nyugati

kapuján. Ha mindössze ennyiből állt volna a menet, a Nyemanig történő
visszavonulás talán másként alakult volna. A visszavonulók soraiban
azonban 40.000(!) különféle szekér is zötykölődött "...a négykerekű
hintótól a taligáig", tele zsákmánnyal, szolgálónéppel, francia betegekkel
és sebesültekkel, nagyszámú moszkvai prostituálttal, akik a franciákat
választották honfitársaik bosszúja helyett. Ezúttal bölcsen döntöttek: a
hátrahagyott francia sebesülteket ugyanis mind legyilkolták a moszkvai
kórházakban. A szekerek és a szinte járhatatlan utak oly mértékben
hátráltatták a menetet, hogy az első négy napon és éjszakán mindössze
száz kilométert tettek meg.
Hogy elkerülhesse a kegyetlen téli időt és a feldúlt vidéket, Napóleon egy
délebbre lévő útvonallal próbálkozott nyugat felé. Ez az útvonal azonban
még rosszabbnak bizonyult, mint a Szmolenszkbe vezető főút. A kozákok
hamarosan tájékoztatták Kutuzovot a császár útvonaláról. Október 24-én
Jenő herceg előőrse a IV. hadtestből azt jelentette, hogy Marojaroszlavec
városa hemzseg a kozákoktól, akiket Doktorov hadtestének egy
hadosztálya és több tüzérségi üteg támogatott. Az ezt követő harc a Lusa
folyón átvezető híd birtoklásáért Jenő teljes hadtestét lefoglalta, így a
Grande Armée arra kényszerült, hogy a folyó északi partján várja meg a
csata kimenetelét. Doktorov végül visszavonult, de a franciák hat főtisztet
és 4.000 katonát vesztettek; sovány vigasz volt, hogy az orosz
veszteségek meghaladták a 7.000-t.

Az elkövetkező napon, október 25-én Napóleont magát is majdnem

foglyul ejtették: néhány kozák kilovagolt az erdőből, és rátámadtak a
császári testőrök gyűrűjében lévő Napóleonra. Sok testőrt megöltek, és
kis híján foglyul ejtették a császárt, mielőtt végleg visszaverték volna őket.
Az a rémisztő kilátás, hogy élve kerülhet a doni kozákok kezébe, akik
lófarokra kötve vonszolhatják Szentpétervárra, arra indította a császárt,
hogy erős mérget kérjen orvosaitól, amelyet attól fogva magánál tartott,
hogy lenyelhesse, ha fogságba esne.

Október 26-án Napóleon parancsot adott a Grande Armée-nak, hogy

forduljon meg, és térjen vissza Szmolenszkbe azon az úton, amelyet két
hónappal korábban oly fáradságosan tett meg. A császár óriási hibát
követett el ezzel. Nemcsak azért, mert elvesztegetett egy hét jó időt,
hanem mert a döntés azt is jelentette, hogy olyan utakon kellett
visszatérniük, amelyeket sártengerré változtatott az áthaladó hadsereg;
olyan vidéken keresztül, amelyet minden ellátmánytól megfosztottak; ahol
az előrenyomuláskor leégett és megrongált falvak nem nyújtottak
menedéket; ahol mindenütt farkasok által félig felfalt, rothadó tetemek
hevertek.
A visszavonulás sosem tesz jót egy hadseregnek, s ez alól Napóleon
Grande Armée ja sem volt kisétel. A francia oszlopok már több mint 80
kilométer hosszúra nyúltak, mire elérték újra Borogyinot, ahol 30.000, a
csata után eltemetetlen vagy a kutyák által kiásott bűzlő tetem fogadta
őket. Marbot leírása szerint a harcmező "egyetlen hatalmas sír" volt. A
Grande Armée végigvánszorgott a mészárlás helyszínén, majd október
31-én Napóleon és előőrse elérte Viaszmát. Egy napot várakoztak, hogy
a hadsereg többi része is megérkezzék. Tizenkét napi meneteléssel a
franciák 270 kilométert tettek meg, átlagosan alig 22 kilométert egy nap,
miközben az elmaradozók egy része háromnapi járóföldnyire leszakadt a
hadsereg fő részétől.
A katonákat folyamatosan zaklatta Kutuzov lovassága és az állandóan
éber kozákok. A zsákmányoló különítmények könnyű célpontnak
bizonyultak: a kozákok szinte valamennyi megtámadott különítményt az
utolsó emberig lemészároltak, a foglyok sorsa azonban még ennél is
rettenetesebb volt. Minden foglyot, még a sebesülteket is meztelenre
vetkőztették, és mezítláb hajtották őket Moszkvába. Éjszaka kint hagyták
őket a szabad ég alatt, így legtöbben halálra fagytak. Azokat, akik nem
tudták tartani a tempót, a helyszínen agyonlőtték, vagy átadták a
parasztoknak, ami szörnyű halált jelentett: botokkal halálra verték,
megégették vagy vízbe fojtották a szerencsétleneket. Néhány
különítmény teljes személyzetét élve eltemették.
 Zaporozian kozák atamán emberei körében.
A kozák könnyűlovasok állandóan zaklatták a vonuló francia erőket,
és kegyetlenségük miatt hírhedtté váltak Európa szerte.

Szmolenszk felé sietve, ahol Napóleon ellátmányt és menedéket remélt,

sorsára hagyta mindazokat, akik nem tudtak lépést tartani vele.
November 2-án, miközben Jenő, Poniatowszki és Davout
végigvánszorgott Vjazmán, az oroszok nagy erőkkel támadtak, és
elvágták Davout I. hadtestét. A 20.000 főnyi orosz gyalogság és lovasság
szorításában az utolsó emberig meghaltak vagy fogságba estek volna, ha
Jenő herceg nem küld vissza két hadosztályt, hogy megnyissa az utat
Davout csapatainak. Attól fogva nap mint nap, reggeltől estig folytak a
harcok. Kutuzov meg volt győződve arról, hogy a Grande Armée teljes
összeomlása már csak idő kérdése. Mialatt a fő orosz hadsereg hátulról
fenntartotta a nyomást, a kozákok és parasztok a szárnyaknál csaptak le.
Az állandó harc és menetelés nemsokára Davout és Jenő általában
fegyelmezett hadtestét is csőcselékké változtatta. Most már minden az
utóvéden, a III. hadtesten és keményen harcoló parancsnokán, Ney
marsallon múlott.

1812-ben későn érkezett el a tél: az első hó november 3-án esett le.

Amikor 9-én Napóleon elérte Szmolenszket, kiderült, hogy a fő hadsereg
előtt visszavonuló utóvédcsapatok felélték a nélkülözhetetlen élelmiszer-
és lőszerkészleteket. A rablás és rombolás orgiájában - amelyben még a
császári gárda is részt vett - a maradék nagy része is elveszett vagy
elzsákmányolták a katonák. Ez a kedvezőtlen fordulat azután történt,
hogy Napóleon államcsínyről kapott hírt Párizsból. A korábban
elmegyógyintézetbe zárt Malet tábornok bűntársaival meggyilkolta Párizs
katonai kormányzóját, és letartóztatta a császár több tisztségviselőjét,
mielőtt őt magát is őrizetbe nem vették. Nyilvánvaló volt, hogy Napóleon
minél hamarabb tér vissza, annál jobb a birodalom számára.
Azon az éjszakán a hőmérséklet jóval fagypont alá süllyedt. Kevés volt a
menedék, a ruha, a tűzifa, és a Szmolenszk utcáin összekuporodva,
vacogva eltöltött nyomorúságos éjszaka után újabb katasztrófáról érkezett
hír. Egy hadosztálynyi katona, amely Vilnától keletre arra készült, hogy
megnyissa az utat a visszavonuló hadsereg számára, egy nála jóval
nagyobb orosz erővel találkozott, és rövid harc után kénytelen volt
megadni magát.

November 13-ára mindössze 40.000 katona maradt abból a 95.000-ből,

amely huszonöt nappal korábban elhagyta Moszkvát. Sok zászlóalj alig
száz emberre csökkent. Az V. és a VIII. hadosztályban összesen 1.500
ember maradt, Ney létfontosságú utóvédjében pedig mindössze 3.000
katona harcolt az eredeti 11.000-el szemben. Az életben maradottak az
ellátmányhiánytól függetlenül is borzalmas fizikai állapotban voltak.
Megfelelő ruházat és csizma nélkül végtagjaik elfagyása vagy a fagyhalál
veszélye fenyegette őket. A lovak takarmány híján elhullottak, illetve
megfelelő patkók hiányában nem tudtak mozogni a jeges mezőkön és a
fagyott utakon. Nem maradt elég hátasló a megfelelő felderítésre vagy a
kozákokkal szembeni ellenállásra, akik lecsaptak a szökevényekre, illetve
a szétzúzott hadsereg végét képező katonafeleségekre, szolgákra,
sebesültekre, és lemészárolták őket.

Kíméletlen vánszorgás az orosz télben

A franciáknak egyetlen lehetőségük maradt a túlélésre: minél gyorsabban

elérni a Nyemant. Az előőrs november 12-én hagyta el Szmolenszket,
miközben a hadsereg maradványai még mindig szivárogtak be a városba.
Ney még öt napig nem vonult ki utóvédjével; ez idő alatt sikerült 6.000
főre gyarapítania hadteste létszámát a szökevények soraiból.
A hadsereg kedélyállapotát egy időre megjavította egy váratlan győzelem.
A hadsereget vezető császári gárda 17-én Krasznoje közelében
beleütközött a fő orosz hadseregbe, és meglepte Kutuzov tábornokot. A
császári gárda lovassága nekik rohant, és egyetlen erőteljes rohammal
megfutamította a kozákokat, az előrenyomuló gyalogság pedig váratlan
vereséget mért Kutuzov hadseregére, meghátrálásra kényszerítve azt. Az
oroszok annyira hozzászoktak ahhoz, hogy büntetlenül támadhatják meg
a francia hadoszlopokat, hogy ez a hirtelen ellentámadás - mely egy
csapásra megjavította a hadsereg harci szellemét - meglepetésszerűen
érte őket. A császár, felbátorodva a nem várt győzelemtől, anélkül, hogy
megvárta volna a többnapi menettávolságra lévő Neyt, parancsot adott
csapatainak, hogy a lehető leggyorsabban meneteljenek a Dnyeper, majd
a Berezina folyó felé.
Napóleon november 19-én Orsánál érte el a Dnyepert. A hidak épen
maradtak ugyan, de mivel Schwarzenberg herceg osztrákjaitól az oroszok
november 16-án visszafoglalták Minszket, a várt élelmiszer nem érkezett
meg az ottani raktárakból. A császár hajlott rá, hogy árulással vádolja az
osztrákokat, ezért lengyel hadosztályokat küldött a berezinai és boriszovi
átkelők biztosítására.
A hadsereg, amelybe lelket öntött Ney november 21-i feltűnése,
továbbnyomult a Berezina felé. Napóleon úgy hitte, hogy ellenőrzése alatt
tartja a boriszovi átkelőt, ezért megparancsolta, hogy hagyjanak hátra
minden fölösleges felszerelést, beleértve a pontonfelszereléseket is.
November 21-én azonban a lengyel hadosztály elvesztette a boriszovi
hídfőt egy orosz erővel szemben. Így az oroszok Sztugyankától
Boriszovon át Usáig megszállva tartották a Berezina nyugati partját, s
lerombolták az összes hidat. A Grande Armée, úgy tűnt, csapdába esett:
a Berezina túlpartján Csicsagov hadserege várakozott, a háta mögött
Kutuzov, Vityebszk felől pedig Wittgenstein közeledett.

Átkelés a Berezinán.

1812. november 25-től 29-ig tartott, amíg a franciák átkeltek a kilencven

méter széles Berezinán. A kiválasztott átkelő helyét különféle elterelő
hadmozdulatokkal rejtették el az oroszok elől, mellyek olyan sikeresnek
bizonyultak, hogy csupán egy kis orosz különítmény maradt
Sztugyankával szemben. Ám a könnyugyalogosok, akik tutajon keltek át a
folyón, hamarosan ezt az alakulatot is. elkergették egy brigádnyi lovasság
segítségével. Ezt követően az átkelés fedezésére - tüzérséget telepítettek
a sztugyankai magaslatra. Eblé tábornoknak és mérnökeinek, akik a
felszerelések megsemmisítésére vonatkozó császári parancs ellenére
megőriztek néhány szekeret, sikerült két pontonhídra elegendő anyagot
szerezniük a sztugyankai házak lebontásával. A pontonépítők november
25-ről 26-ra virradó éjjel megállás nélkül dolgoztak a mellig érő jéghideg
vízben. 26-án reggel Oudinot hadteste át tudott kelni az első hídon a
hídfő kiszélesítése céljából. Miközben a csapatok folyamatosan keltek át,
folytatódott a munka a második, szélesebb és erősebb szerkezetű hídon,
mely a szekerek és a tüzérség számára 26-án délutánra készült el. 26-án
éjszaka tovább folyt a keleti part kiürítése, amit csak a hidak
időközönkénti összeomlása zavarta meg. Napóleon maga 27-én kora
délután vonult át a fő hídon a császári gárda megmaradt 8.000
katonájával. (Ennyi ember volt már csak abból az 50.000-ből, amely öt
hónappal korábban büszkén menetelt kelet felé.) Alighogy átértek, a fő
híd újból összedőlt. Mivel Victor, Davout és Jenő a tartalék alakulatokkal,
a tábori személyzet tömegeivel, valamint a teljes felszereléssel együtt
még nem kelt át, pánikba esett, s a szolgálónép megrohamozta a
leszakadt hidat. Az ezt követő felfordulásban százakat tapostak agyon,
többen beleestek a jeges vízbe. A tetemek eltorlaszolták a híd bejáratát,
vagy belegabalyodtak a cölöpökbe. Az átkelés több órára leállt, amíg
valamelyest helyre nem állt a rend, és meg nem javították a fő hidat.
Ezután átkelt Davout hadteste, Victor pedig hátul maradt, hogy őrizze a
keleti hídfőt, amíg a hadsereg vége meg nem érkezik. November 27-én
éjjel lelassult az átkelés üteme; a hosszú órákig tartó várakozás - a
dermesztő hidegben, élelem és alvás nélkül teljesen elgyengítette a keleti
parton várakozókat. Sokan azok közül a szerencsétlenek közül, akik
nyomorúságosan gubbasztva a hóban töltötték az éjszakát, hajnalra
megfagytak.

Eblé tábornok utászai hidat vernek a Berezinán.

Sokukat elragadta a jeges víz, vagy egyszerűen halálra fagytak.
Nélkülük viszont az egész megmaradt sereg elveszett volna.

Wittgenstein tábornok oroszai röviddel 28-a hajnalát követően bukkantak

fel Victor közelében, miután a november 25-i boriszovi elterelő
hadművelet végrehajtóját, Partouneaux tábornok 4.500 fős hadseregét
felszámolták. Victor a badeni dandár támogatásával, amely vonakodva
vonult vissza a folyó túloldalára, a nap hátralevő részében sikeresen
tartotta a keleti partot, de délre az oroszok ágyúi már lőtávolságban voltak
a hidaktól. Tüzelésük pánikot és zavart okozott. Nőket és gyermekeket
tapostak agyon, a sebesülteket és a fagysérülteket magukra hagyták, az
átkelés közben pedig több ezer embert sodortak a hídról a folyóba
társaik.
Oudinot és Ney meghátrálásra kényszerítette az oroszokat a nyugati
parton. A folyó másik oldalán Victor egy magaslatról megállította
Wittgenstein támadását, majd november 28-án éjjel ő is átvonult a hídon,
csak utóvédjét hagyta hátra.
Az utolsó katonák hajnalban keltek át a folyón. November 9-én reggel 9
órakor Napóleon parancsára Eblé tábornok utászai felgyújtották a
hidakat. A tűz látványa utolsó elkeseredett próbálkozásra késztette a
keleti parton kuporgókat. A hidat megrohamozók közül a legtöbben
megtorpantak a lángnyelvek előtt, vagy a hidegtől, az éhségtől és a
reménytelenségtől legyengülve összeestek. Napóleont csak a hadsereg
evakuálása foglalkoztatta, nem érdekelte a tábori személyzet és a
menekültek sorsa. Azokat, akik nem tudtak lépést tartani a hadsereggel,
otthagyták az orosz hadseregnek és az orosz télnek. Az égő hidak füstjén
át is látható volt, hogy az orosz lovasság és a kozákok felemelt
lándzsával és villogó karddal támadnak rá a hátrahagyottak ezreire.
Bár a franciák szörnyű veszteségeket szenvedtek - Napóleon megmaradt
reguláris hadseregének legalább a felét, mintegy 20-25.000 embert -, a
Berezinán való átkelés nagy teljesítménynek tekinthető, és nem
lehangoló kudarcnak. Napóleon nevének varázsa és hadseregeinek még
mindig meglévő tekintélye mentette meg ekkor a franciákat a
megsemmisüléstől. Mind Wittgenstein, mind Csicsagov tartott a
császártól, és vonakodott túl közel kerülni hozzá, Kutuzov pedig úgy
vélte, hogy szabályos ütközet nélkül is elérheti célját.
Wittgenstein erői a következő négy napon át folytatták a visszavonuló
franciák zaklatását. Hogy Kutuzov miért nem rendelte el, hogy csapatai
kerítsék be és semmisítsék meg a franciákat - mikor december 2-ra már
csak 15.000 harcképes francia katona volt életben, akik mögött 30.000,
férfiakból, nőkből és gyermekekből álló csőcselék botladozott -, talány. A
hadsereg vége mögött vonult a rettenthetetlen Ney marsall, aki még
mindig harcolt, és vezényelte az utóvéd rongyos katonáit, akiknek a
száma már a százat sem érte el.

Utóvédharcok:

Napóleon - azóta, hogy Szmolenszkben értesült a párizsi puccskísérletről

- kacérkodott a gondolattal, hogy elhagyja hadseregét. Mikor elszánta
magát erre a lépésre, 1812. december 3-án elkészítette "29. számú
közleményét". Ebben elismerte hadserege pusztulását, melyet az orosz
tél beálltának tulajdonított. December 5-én, a Vilnától 9 kilométerre fekvő
Szmorgonijban bejelentette marsalljainak, hogy Párizsba távozik. A
parancsnokságot a nápolyi királyra, Murat marsallra ruházta, amely
népszerűtlen és bölcsnek nem nevezhető választás volt. Ugyanazon a
napon a császár egy kis különítménnyel, amelyben egy lengyel tolmács is
helyet kapott, hintóval útnak indult Varsóba. December 14-én Drezdába,
majd négy napra rá birodalma fővárosába érkezett.

Napóleon meghagyta, hogy a Grande Armée maradványait Vilna

környékén szállásolják el. Az utolsó csapatok december 8-ra érkeztek
meg a városba, ahol e kis létszámú hadsereg bőségesen talált
ellátmányt. Ám a kozákok még mindig a sarkukban voltak, így december
9-én éjjel Murat visszavonult Kovno felé. Az utóvédben Ney, Loison
tábornok hadosztályának maradékával és Wrede bajorjaival megpróbálta
feltartóztatni a kozákokat, de erőfeszítései haderejének teljes
megsemmisüléséhez vezettek. A franciák kénytelenek voltak hátrahagyni
mindent: felszereléseiket, raktáraikat, még sebesültjeiket is. December
11-én az úközben felszedett helyőrségekkel valamelyest gyarapodó
hadsereg elérte Kovnót. Ney erőfeszítései ellenére az oroszok december
14-én bevették a várost; a franciák december 19-én bevánszorogtak
Königsbergbe.

Ez azonban korántsem jelentette a katasztrófa végét. December 18-án az

oroszok bekerítették a Yorck tábornok által vezetett, 17.000 emberrel és
hatvan ágyúval rendelkező erős porosz haderőt, mely MacDonald alatt
szolgált Riga ostromakor. December 30-án Yorck az oroszokkal aláírta a
tauroggeni megállapodást, melyben kinyilvánította saját maga és katonái
semlegességét. Néhány nappal később délen Schwarzenberg fejedelem
is hasonló egyezményt kötött az orosz erőkkel, majd visszavonult
Ausztriába.

Franciaországban azt remélték, hogy miután kikergették a franciákat

Oroszország szent földjéről, az oroszok megállnak majd a Nyemannál.
Január 13-án azonban Sándor fő hadserege átkelt a folyón, és
megkezdte a francia helyőrségek kiűzését a Varsói Nagyhercegségből.
Murat Königsbergből Posenbe vonult vissza, ahol január 11-én átadta a
parancsnokságot Jenő hercegnek. Ez utóbbi arra kényszerült, hogy
fokozatosan visszavonuljon Magdeburgba. 1813 márciusára a francia
hadsereg maradéka visszatért az Elba folyóhoz, ahol újabb problémák
vártak rájuk...

A vég kezdete:

Napóleon Moszkvából való visszavonulásának híre megdöbbenést keltett

a császár katonái között, Wellington portugáliai expedíciós hadserege
azonban örömmámorban úszott. Néhány héttel a császár oroszországi
visszavonulása után Wellington hadserege kivonult Portugáliából, ahová
ezután sohasem tért vissza. Mindenki tudta, hogy a francia birodalom
hanyatlóban van, az út pedig északra, Vitoria, a Pireneusok és
Franciaország felé vezetett.

Az oroszországi kudarc jelentősen meggyengítette Napóleon helyzetét.

Óriási hadsereg pusztult el a végtelen kies sztyeppén, ami
megdöbbentette a birodalom, és elsősorban Franciaország lakosságát. A
császár népszerűsége a mélyponton volt, a bel- és külpolitikai helyzet
pedig egyaránt katasztrofálissá vált. A francia gazdaságot az évtizedes
háborúk teljesen tönkretették, már önmaga ellátását sem volt képes
biztosítani önerőből. A szövetséges államokat, - amelyek többsége inkább
csak papíron volt szövetséges - szintén megviselte a feleslegesen
feláldozott katonák nagy száma, és az ő gazdaságukat is jelentősen
megviselte a háború. A császár egyre újabb gazdasági követelésekkel élt
velük szemben, és a háborúk költségeinek egy részét is tőlük követelte.
Ez az amúgy is gyenge szövetségi rendszer és a kontinentális zár
fokozatos felbomlásához vezetett, melynek hatására az egykori
szövetségesek összefogtak és pár éven belül elsöpörték Napóleon
zsarnoki államát. Ez vezetett a "Népek csatájához" Lipcsénél, a
spanyolországi hadszíntér elvesztéséhez, a szövetségesek franciaországi
déli betöréshez, majd végül később Waterloo-hoz.

(1) 1809. május-júliusában Wagramnál (és előtte Aspern-Esslingnél)

Napóleon nagy győzelmet aratott a Habsburg birodalom felett, aminek
hatására Ausztria kénytelen volt - legalábbis látszatra - szövetségre lépni
az örök rivális francia császárral. A számukra megalázó szövetséget a
Habsburgok az első adandó alkalommal fel is rúgták. Érdekes; hogy a
vereség ellenére az osztrákok Wagramot az egyik legkiemelkedőbb
haditettként tartják számon. (Ezen hadjárat keretében zajlott le a győri
csata is.)
(2) 1807. június 27-én a friedlandi csatában Napóleon szétzúzta az orosz
hadsereget. Ezzel a győzelmével egyben szétroppantotta az európai
hatalmak negyedik koalícióját. Poroszországot már 1806-ban legyőzte,
így Sándor, orosz cárnak a vereség után nem maradt más választása,
mint Tilsitben Napóleon feltételeivel békét kötni. Érdekesség: a béke
paktumot egy feldíszített tutajon, a folyó közepén írták alá, ugyanis a cár
nem volt hajlandó francia kézen lévő földre lépni, Napóleon pedig
ugyanígy tartott attól, hogy "Oroszország megszentelt földjére" lépjen.
(3) Napóleon a legtöbb csatáját nem személyesen irányította, hanem
helyette tehetséges-, vagy kevésbbé tehetséges tábornokaira bízta,
miközben ő vagy Franciaország ügyeit intézte, vagy máshol
érvényesítette katonai tudását. A spanyolországi hadszintéren egyáltalán
nem vezetett katonai hadműveletet.

LIGNY - QUATRE BRAS - WATERLOO

(1815. június 16-18.)

Előzmények:

1813-ban a lipcsei csata után (a népek csatája) Napóleon helyzete igen

szorulttá vált. Kimerült és alaposan megfogyatkozott seregével kénytelen
volt visszavonulni Franciaország határai mögé. A Rajnai Szövetség,
melyben vele szövetségben harcoltak különböző - elsősorban német
(bajor, szász) - tartományok, felbomlóban volt.
1813 karácsonyára az ellenség már Franciaország határainál állt.
Wellington 70.000 fős angol és spanyol hadserege délen kötött le jelentős
francia erőket, a porosz, osztrák, orosz és svéd sereg pedig a Rajna
mentén sorakozott és mintegy 300.000 embert számlált, amely napról
napra csak nőtt, ahogy egyre több szövetséges tartomány csatlakozott a
Napóleon ellenes koalícióhoz. Ezzel szemben Napóleonnak mindössze
80.000 beteg, fáradt, demoralizált katonája volt.

1814 elején kezdetét vette az ún. Franciaországi csata. A koalíciós erők

több irányban bevonultak Franciaországba, így a császárnak tovább
kellett osztania amúgy is kis seregét. Három hónapos csatározások után,
melyben Napóleon és marsalljai újra megmutatták, hogy a számbeli
fölény ellenére is képesek meglepő győzelmeket aratni, és több
szövetséges hadtestet vertek meg csatában, végül 1814. március 30-án a
szövetségesek egyik hadteste bevette Párizst. Április 4-én Napóleon
lemondott francia császári címéről

A fontainebleu-i békeszerződés(1) értelmében Napóleont Elba szigetére

száműzték, ahol 1.000 fős sereget tarthatott fent a Császári Gárda
alakulatából és évi 2 millió frankos illetmény járt neki. Április 30-án a
szövetségesek visszaültették trónjára a Bourbonokat, személy szerint
XVIII. Lajost, ezzel visszaállították a királyságot francia földön.

A "100 nap " amely megrengette a világot :

1815. február 26-a éjszakáján Napóleon 1.000 fős kicsiny hadseregével, -

köztük 100 lengyel lándzsással, akiknek volt ugyan nyergük, de lovaik
nem, és 300 helyi önkéntessel - elvitorlázott Elba szigetéről. Az egység
1815. március 1-én reggel szállt partra a Juan-öbölben. Ezzel kezdetét
vette Napóleon utolsó kalandja.

Bécsben Wellington hercege (eredeti nevén: Arthur Wellesley) és

Metternich egyetértett abban, hogy ha Napóleon partra száll
Franciaországban, akkor közvetlenül Párizsba fog vonulni. Feltételezésük
helyesnek bizonyult. A császár az éjszakát Cannes kis halászkikötőjében
töltötte, de nem időzött ott sokáig. Egyetlen esélye, mint ahogy saját
maga megfogalmazta, az volt, hogy ha "gyorsabban halad, mint
érkezésének híre", akkor a visszatérése és előrehaladásának sebessége
által kiváltott sokkhatás révén minden ellenállást elsöpör.
Első nap, mintegy száz kilométert tettek meg, miközben lovakat és
öszvéreket rekviráltak a gyorsabb előrehaladáshoz. Napról-napra előre,
észak félé, Grasse-on és Sisteron-on át, katonák csatlakoztak hozzá,
keményen harcoló férfiak, akik előbányászták egyenruhájukat, levettek
egy muskétát a stráfkocsiról, és beálltak hátul a sorba. Az első igazi
próbatétel elé március 8-án Laffrey-nél, Grenoble mellett kerültek, amikor
az 5. ligne-i hadosztályból egy 700 fős zászlóalj állta el útjukat.
Napóleonnak elég embere volt arra, hogy félresöpörje ezt az alakulatot,
de szigorúan megparancsolta, hogy a Párizs felé vezető úton egy
puskalövésre se kerüljön sor. Helyette utasítást adott, hogy a
Marseillaise-t játsszák, és a trikolort tegyék közszemlére, a császárság és
a forradalom a Bourbonok által betiltott jelképeit. Napóleon odalépett az
5. hadosztály muskétásaihoz, akik rászegezték puskáikat, kitárta kabátját
és így szólt: "Ha le akarjátok lőni császárotokat, itt vagyok!". Napóleon jól
ismerte a katonái szívéhez vezető utat. A hadosztály emberei "Éljen a
császár!" felkiáltással felemelték fegyvereiket, és csatlakoztak a
császárhoz. A nap folyamán később csatlakozott hozzájuk a 7. ligne-i
hadosztály is, és aznap éjjel Grenoble népe megnyitotta kapuit, amikor a
helyőrség csapatai feltették a háromszínű kokárdát zubbonyaikra. És ez
így ismétlődött a Lyonon át Párizsba vezető úton végig.
 Napóleon visszatér. Végig a párizsi úton
éljenző katonák ünnepelték és csatlakoztak hozzá.

A császár korábbi tábornokai vegyes érzelmekkel hallgatták Napóleon

visszatérésének hírét. A legtöbben megdöbbentek, néhányan viszont el
voltak ragadtatva. Egyesek visszavonultak birtokaikra, hogy ott várják ki
az elkövetkező eseményeket, mások külföldre szöktek, megint mások
előkeresték kardjukat, és arra készültek, hogy ismét csatlakoznak a
császárhoz. Néhányan halottak voltak, mint Junot tábornok, aki
öngyilkosságot követett el, vagy haldokoltak, mint a felbecsülhetetlenül
értékes Berthier, aki kiesett (vagy kiugrott, ez még ma sem tisztázott
pontosan) egy ablakból. Ney marsall volt az egyetlen, aki számított; ekkor
a királyi hadsereg marsalljaként szolgált. A mindig lobbanékony Ney, a
királyság visszaállításakor hűséget fogadott a Bourbonoknak, így most
elhagyta Párizst egy különítménnyel, és azt ígérte, hogy a császárt
vasketrecben hozza vissza, de buzgalma nem tartott sokáig. Auxerre-ben
emberei dezertáltak, majd rövid gondolkodás után maga Ney is átállt
Napóleonhoz, így a Bourbonok franciaországi helyzete kezdett
összeomlani.
Március 16-án, egy nappal Ney átpártolása után XVIII. Lajos francia király
kiáltványt tett közzé, amelyben - meglepően nagyvonalúan - felmentette
tisztjeit hűségesküjük alól. Március 19-én kocsiba ült, és észak felé, a mai
Belgiumba szökött. Huszonnégy órával később, 1815. március 20-án
Napóleon bevonult Párizsba, s az éljenző párizsiak tömege
diadalmenetben vitte őt a Tuilerie-kbe. Április 10-én ismét Napóleon volt
Franciaország ura.

A katonai- és politikai helyzet Napóleon visszatérése után:

Napóleon Elbáról való elindulásának híre, előrehaladásának gyorsasága

Franciaországon keresztül, s a franciák közötti népszerűsége zavarba
ejtette az európai koalíció küldötteit Bécsben. Franciaország népe
nyilvánvalóan jobban kedvelte, mint Lajost, s mivel az utóbbi oly gyorsan
elhagyta trónját, joggal merült fel a kérdés, vajon ésszerű lépés-e háborút
indítani egy olyan uralkodó visszahelyezése érdekében, akit
Franciaország népe oly határozottan elutasít? Ez rövid ideig kétséges
volt. Végül 1814. március 13-án a meghatalmazottak egységesen
kijelentették, hogy feltétlenül támogatják XVIII. Lajost, Napóleont pedig
törvényen kívülinek nyilvánították. Négy nappal később Nagy-Britannia,
Ausztria, Poroszország és Oroszország kötelezte magát, hogy egyenként
150.000 emberrel harcba száll, egészen addig, amíg "Bonaparte
tökéletesen képtelen lesz arra, hogy újabb bajokat keverjen".

Napóleon barátságos ajánlatot tett Nagy-Britanniának és Ausztriának,

amelyben kinyilvánította, hogy betartja az előző háborút lezáró párizsi
béke pontjait, s hogy békét kíván, de Metternich kereken elutasította az
ajánlatot, a régensherceg pedig felbontatlanul juttatta vissza levelét. A
háború elkerülhetetlennek látszott, pláne hogy miközben a béke olajágát
nyújtotta, Napóleon is megkezdte katonai előkészületeit. Ám egy
hadsereg felállítása a szövetséges hatalmak megfélemlítésére, s ha lehet,
legyőzésére, egyszerre jelentett politikai és katonai problémát. Napóleon
vonakodott újra bevezetni az általános sorozást, melynek eltörlése egyike
volt Lajos népszerű intézkedéseinek. A 200.000 fős királyi hadsereg egy
az egyben átállt mellé, s április-május folyamán másik 50.000
visszavonult veteránt és szabadságoltat hívtak vissza zászlaikhoz. Ott
volt továbbá az "1815-ös korosztály", körülbelül 150.000 ember. Napóleon
lemondása előtt, - legalábbis papíron - ezeket a férfiakat behívták, tehát
most vissza lehetett hívni őket a sorozóhelyekre anélkül, hogy új és
provokatív kiáltványra lett volna szükség. Ezekkel az eszközökkel 1815
áprilisának végére mintegy 300.000 ember került be a francia hadsereg
soraiba.

A szövetségesek is visszahívták csapataikat. Szándékuk, - miként 1813-

14-ben is - az volt, hogy elsöprik Napóleont, és haderejét öt különböző
fronton osztják meg. Barclay de Tolly 150.000 orosz felett tartott
seregszemlét Németországban. Schwarzenberg herceg, aki Napóleont
utoljára kívánta látni, 200.000 osztrákot gyűjtött össze, hogy a Fekete-
erdőn keresztül elözönölje Alsace-ot és Lorraine-t. Újabb 75.000 osztrák
katona a Riviérán, majd fel a Rhône mentén Lyon irányába készült
előrehatolni, de e hatalmas seregek összegyűjtése időt vett igénybe(2).
Mindez idő alatt a legnagyobb erőfeszítést Wellington herceg tette, aki
június végére 110.000 fős brit, holland és hannoveri csapatokkal Brüsszel
körül állomásozott. Balszárnyát. Blücher marsall 117.000 porosza
képezte, akik Liege-nél gyűltek össze, hogy a Meuse-ön keresztül
Namurba nyomuljanak előre.
 Porosz gyalogos katona (balra) és huszár (jobbra).

Eközben a brit alsóházban a "whigek" tiltakoztak: "A Bourbonok saját

tévedésük miatt ismét elvesztették a trónt" - jelentette ki egy képviselő.
"Szörnyű lenne hadat üzenni Franciaországnak azért, hogy olyan
kormányt kényszerítsünk a népre, amelyet az nem akar." Ezt a véleményt
mindössze 72 szavazat támogatta, 273-an ellene voksoltak. Amíg viszont
nyíltan hangoztattak efféle eszméket, Napóleon előnyt kovácsolhatott
belőlük, vagy úgy, hogy megállapodást ér el, vagy úgy, hogy megnöveli
az intervenció költségvetését azáltal, hogy demonstrálja, képes újabb
háborút viselni. Az elkerülhetetlen haladék, amíg a szövetségesek
haderői gyülekeztek, lehetőséget adott a számára, de szükséges volt,
hogy megfontolja az időzítését. Ha vár, több embert teremthet elő és
képezhet ki, de legjobb esetben is néhány hét múlva az ellene
felvonultatott szövetséges csapatok létszáma minden egyes nappal egyre
inkább felül fogja múlni az övét. Mint 1813-14-ben is, döntő győzelemre
volt szüksége, hogy kényszeríthesse a szövetségeseket békeajánlatának
elfogadására, s arra, hogy ő foglalja el a trónt. Minél hamarabb tudja
kikényszeríteni a döntő összecsapást, annál jobb kilátásokkal nézhet a
jövőbe.

A nyilvánvaló célpont Wellington és Blücher volt. Olyan híresztelés járta,

hogy a két parancsnok között nézeteltérés támadt a stratégia
tekintetében, s hogy seregeik nem álltak egyesített parancsnokság alatt.
Mivel a britek Brüsszelben, a poroszok keletebbre, Liege-ben
összpontosultak, Napóleon remélhette, hogy seregével a kettő közé
vonulhat, s külön-külön megverheti őket. Tábornokait hátrahagyta
szárnyai biztosítására s az esetleges franciaországi lázadás
megakadályozására, majd fő seregével észak felé vonult. Mire 1815.
június 14-én erőit közvetlenül a belga határtól délre összpontosította,
hadereje 90.000 gyalogost, 22.000 lovast, és 366 ágyút számlált.

A Wellington parancsnoksága alatt álló angol-holland sereg 79.000

gyalogosból, 14.000 lovasból és 196 ágyúból állt. Az embereknek csupán
egyharmada volt brit, és kevés veterán akadt közöttük. A csodálatos
spanyolországi hadsereg túlnyomó része még nem tért vissza az
Egyesült Államokból. Egy hadtest felett Orange ifjú hercege
parancsnokolt, aki három évet töltött Wellington vezérkarában a
spanyolországi harcok idején. A 2. hadtest a veterán Sir Rowland Hillé
volt. Ott volt Picton, Kempt és Colbourne is. A lovasságot és a lovas
tüzérséget Lord Uxbridge vezette.
Wellington meg volt győződve arról, hogy Napóleon támadása esetén
keresztülsöpörne Mons-on, Brüsszeltől délnyugatra, az angol-holland
jobbszárny körül, hogy elvágja a tengertől. Amikor a hadjárat végülis
megkezdődött, Wellingtonnak módosítania kellett ezen véleményét, de
akkor már majdnem túl késő volt.

Blücher marsall serege széles arcvonalban felsorakoztatva négy

hadtestre oszlott, összesen 117.000 emberrel, köztük 12.000 lovassal és
296 ágyúval. Az 1. hadtest Zeiten parancsnoksága alatt Charleroi
közelében állomásozott, a 2. Pirch vezetésével Namurnál, a 3.
Thielemann vezetésével Cincy-nél, a 4. von Bülow parancsnoksága
alatt pedig Liege-nél. A főhadiszállás Namurban volt, közel nyolcvan
kilométerre (vagyis jó egynapi lovaglásra) Wellington brüsszeli bázisától.
Napóleon ebben a széttagoltságban látta a lehetőséget.

Gebhard Leberecht von Blücher marsall,

a porosz seregek vezetője.

1815 júniusának közepére Napóleonnak sikerült északi hadseregét a

belga határ mentén koncentrálnia anélkül, hogy ténykedése a
szövetségesek értesülésére jutott volna. A határ másik oldalán Blücher
gyűjtögette haderőit Charleroi-tól északra, míg Wellington arra készült,
hogy megvédi Brüsszelt, s Mons-ra figyelt. Az első lépést a császárnak
kellett megtennie, aki június 15-én le is sújtott.

A seregek felvonulnak:
Az 1815. június 18-án vívott waterlooi ütközetet nem egyetlen döntő
összecsapásnak, hanem egy három napos dráma véső felvonásának kell
tekinteni, amely június 16-án Quatre Bras-nál és Ligny-nél kezdődött.
Ami ezen előzetes csatározások során történt, s ahogyan a szembenálló
hadseregek felkészültek az ütközetre, Waterloo történetének döntő részét
képezi.

Június 15-én, azon a napon, amikor Napóleon átlépte a belga határt,

Wellington serege tehát Brüsszeltől délre és délnyugatra gyülekezett.
Blücher erői Charleroi és Liege között ívet húztak körülötte. Noha a
porosz kormányzat és Nagy-Britannia gyanakvással és bizalmatlanul
tekintett egymásra, maga Blücher és Wellington jó viszonyban voltak
egymással. Megegyeztek abban, hogy ha valamelyikőjüket támadás éri, a
másik azonnal a segítségére siet. Ez ésszerű döntés volt, de
végrehajtása számításaik szerint legalább három napot igényelt.
Napóleon ugyanerre a következtetésre jutott, s ebben a három napban
kiváló lehetőséget látott.

Wellington hadserege Brüsszeltől nyugatra gyülekezett, a herceg ugyanis

azt hitte, hogy ha Napóleon észak felé mér csapást, Mons-on keresztül
fog előrehaladni. Hogy miért jutott erre a következtetésre, az még ma sem
világos. Ha Napóleon megtámadta volna Wellington jobbszárnyát, akkor
ezzel csak keletre szorította volna annak erőit, a brit és porosz seregek
olyon koncentrációját idézve elő, amelyet Napóleonnak gondosan el
kellett kerülnie.

Június 10-re a császár a határtól délre vonta össze hadseregét, ám

érkezését és szándékait olyan fokú titokzatosság övezte, hogy a
szövetséges parancsnokok még akkor sem voltak tökéletesen tisztában a
helyzettel, amikor egy héttel később a francia hadsereg megindult a
határon át, Charleroi városának irányába.
A franciák június 6-án kezdték meg erőik összevonását, és június 14-re
három hadoszlopban 124.000 embert összpontosítottak Beaumont és
Philippeville között. Napóleon június 12-én hagyta el Párizst, és 14-én
érte el előretolt főhadiszállását Beaumont-nál, Ezzel megkezdődhetett a
hadjárat a császár személyes parancsnokságával. A következő napon,
mindjárt pirkadat után a francia hadsereg Charleroi irányában átlépte a
határt. A dicsőséges seregben senki sem sejthette, hogy Bonaparte
Napóleon birodalmának már csak három napja van hátra.

Az előrenyomuló hadsereg két szárnyra és egy tartalékra oszlott. A

balszárnynak Reille és d'Erlon parancsnoksága alatt Wellington felé, míg
a jobb szárnynak, Gerard vezetésével Blücher ellen kellett nyomulnia. A
Napóleon közvetlen parancsnoksága alatt álló centrumnak, mely magába
foglalta Vandame és Lobain hadtestét, a Császári Gárdát, valamint a
lovastartalékot, csapást kellett mérnie bármelyik szárnyra, mihelyt
megsemmisítendő ellenséges erőre bukkannak. Az előrenyomulás
azonban késedelmet szenvedett: már délután felé járt az idő, de Sembre
még nem kelt át a charleroi-i hídon. Napóleon ugyanekkor már
megkezdte előrenyolnulását a fleurusi és a Quatre Bras-i úton. Délután 3-
kor Ney marsall csatlakozott a hadsereghez, s megkapta a balszárny
feletti parancsnokságot azzal az utasítással, hogy biztosítsa Quatre Bras-
t. A császár ezzel egy időben folytatta a poroszok Gilly-nél elfoglalt
állásainak felderítését, majd a jobbszárny parancsnokságát Grouchy-nak
átadva, visszatért Charleroiba.

Ha vetünk egy pillantást a térképre, azonnal kiderül Quatre Bras

jelentősége, mivel ez uralta az észak-déli és a kelet-nyugati
útkereszteződést, azaz akié Quatre Bras, az tetszése szerint bármelyik
irányba vonulhat. A szövetségeseket tökéletesen meglepték. Wellington
hercege csak június 15-én délután 3 órakor kapott híreket arról, hogy a
poroszok 1. hadtestét Thuin mellett megtámadták, és elűzték előőrseit. Ez
azonban nem volt elég ahhoz, hogy meggyőzze Napóleon támadásának
valódi irányáról, sőt, Wellington még akkor sem gyanakodott, amikor
Orange hercege jött hozzá azzal a hírrel, hogy a poroszokat kiszorították
Birche-ből, és hogy saját fülével hallotta az ágyúdörgést Charleroi
környékén. Wellington elrendelte a gyülekezést seregeinek, és
megparancsolta, hogy álljanak készen az indulásra. Ám fennállt a
lehetősége annak, hogy Napóleon Mons ellen vonul, s csupán színleli a
Charleroi elleni támadást. Így amíg nem bizonyosodott meg erről,
Wellington egyik irányba sem küldte ki csapatait. Ráadásul Wellington és
tisztjeinek többsége Brüsszelben tartózkodott, és Richmond hercegének
báljára készültek.

Ligny - Quatre Bras - Waterloo körüli csata három napja.

(A nagyobb verzióért kattints a képre!)

Wellingtonnak megvolt az az előnye, hogy csapatai Brüsszel körül, a

császár számára közvetlenül el nem érhető távolságban csoportosultak.
Blücher azonban a francia-belga határtól északra gyűjtötte össze seregét.
Napóleon szándéka az volt, hogy mint a villám, lerohanja a poroszokat,
gyorsan megsemmisíti őket, majd bevonul Brüsszelbe. Ha tartja magát
ehhez az elképzeléshez, minden jól ment volna, ő azonban Quatre Bras
elfoglalásának feladatát Michel Ney marsallra, legbátrabb, de egyben a
legkiszámíthatatlanabb tábornokára bízta.
Napóleon utasította Neyt, hogy a lehető leggyorsabban nyomuljon előre a
Charleroi-Brüsszel úton északi irányba, és söpörje el az útból az
ellenséget, hogy megszerezze és megtartsa a Quatre Bras-i
útkereszteződést. Közben Grouchy marsallnak vissza kellett szorítania a
poroszokat a fleurus-i hídon Sombreffe irányába, Quatre Bras-tól nyolc
kilométerrel keletre, ahol Blücher próbálta összpontosítani seregének
erősen szétszóródott hadtesteit.

A bátor Ney marsall már nem ugyanaz az ember volt, mint

Oroszországban. Lelkiismerete ingadozott a császár iránti hűsége és
XVIII. Lajosnak tett hűségesküje között, s talán éppen ezért nem a rá
jellemző lelkesedéssel és határozottsággal cselekedett. Hasonló
levertség vett erőt valamennyi parancsnokon; Grouchy és Vandamme oly
lassan nyomult előre, hogy csak az 1. porosz hadtestet sikerült
visszaszorítaniuk Fleurus-be, öt kilométerre Sombreffe-től délre, mielőtt
megálltak volna éjszakára. Ugyanakkor Ney elkövette azt a baklövést,
hogy Frasnes-nél, Quatre Bras-tól öt kilométernyire délre táborozott le.
Ennek következtében a saxe-weimari Bernard herceg vezetése alatt egy
hat ágyúval rendelkező, 4.500 fős holland gyalogosdandár szállta meg a
kereszteződést. Könnyedén megfutamították a Ney által előre küldött
csapatokat, s amikor maga Ney jelent meg, hogy felderítést végezzen, a
vállmagasságig érő rozsmezők eltakarták előle valódi gyengeségüket.
Mivel Ney csak előző délután csatlakozott a hadsereghez, feltételezhető,
hogy még csak most kezdte kiismerni magát. Bármi legyen is az ok,
elmulasztotta a lehetőséget a döntő fontosságú útkereszteződés
megszerzésére. Megállt, s jelentést tett Napóleonnak.

Ligny és Quatre Bras:

Parancsnokainak késlekedése és letargiája ellenére Napóleon június 15-

én éjszaka stratégiailag jelentős pozíció birtokába jutott. Északi
hadserege a két szövetséges sereg között összpontosult, így könnyedén
támadásba lendülhetett bármelyik ellen. Noha csak egy szövetséges
hadtest tartózkodott az állásokban (Blücher vezetésével), két másik is
kéznél volt. Wellington csak éjfélkor győződött meg Napóleon
mozgásának irányáról, és ez sürgősen új parancsok kiadására
ösztönözte. Csapatainak ekkor Nivelles és Quatre Bras között kellett
összpontosulniuk, lezárva a rést saját- és Blücher erői között.

Richmond hercegnő vacsoraasztalánál Orange hercege jelent meg és

Wellington fülébe súgott valamit. Erre Wellington befejezte vacsoráját, és
miközben jó éjszakát kívánt Richmond hercegének, egy térképet kért.
Rápillantott, majd így kiáltott fel: "Istenem! Napóleon rászedett!
Huszonnégy óra előnyt szerzett velem szemben. Utasítottam a
hadsereget, hogy Quatre Bras-nál összpontosuljon, de mi nem ott fogjuk
megállítani őket, ezért itt kell megküzdenem vele..." - s hüvelykujjával egy
vonalat húzott a térképen a Mont-St. Jean hegylánc mentén, Waterloo
falutól délre.
 Arthur Wellesley tábornok, más néven; Wellington hercege.
(Goya festménye)

Június 15-én éjjel Napóleon még mindig Charleroi-ban tartózkodott. Aludt

néhány órát, de korán hajnalban ismét nyeregbe szállt azzal az
elhatározással, hogy közvetlenül Brüsszel ellen vonul, s megküzd
Wellingtonnal, bárhol legyen is. Ez egyfelől győzelmet jelentett volna a
harcmezőn, másfelől egy újabb főváros vakmerő elfoglalásáról szóló
propaganda lehetőségét rejtette magában. Mikor hajnali kettőkor Ney
megérkezett szállására, a császár megtudta, hogy Quatre Bras-t nem
foglalták el. Reakcióját ugyan nem jegyezték fel, de valószínűleg igen
ideges hangulatban a császár ismét hangsúlyozta Quatre Bras
elfoglalásának döntő jelentőségét. Ráadásul azért, hogy megvédje
szárnyait Blüchertől, miközben előrenyomul Brüsszel irányába,
szükségessé vált a poroszok visszaszorítása kelet felé.
Parancsokat küldtek Grouchy-nak, amelyek részletezték a hadjárat
következő szakaszának tervét. Grouchy Sombreffe-en keresztül
északkeletre készült előrenyomulni, maga előtt űzve a poroszokat
Gembloux-ba, miközben a császár észak felé tört előre. Ney pedig
kénytelen volt újra megkísérelni Quatre Bras elfoglalását. Ha ugyanis a
két marsall telesíti a parancsot, a császár előretolhatja csapatait, hogy
Quatre Bras-nál egyesüljön Neyel, és együtt indulhassanak Brüsszel felé.

Napóleon június 16-ra vonatkozó terve feltételezte, hogy a szövetségesek

- a császár hirtelen megjelenése miatti meglepetésükben és
zavarodottságukban - nem fogják megkockáztatni, hogy elöl
összpontosuljanak. Mikor Grouchy jelentette, hogy a porosz erők
Sombreffe-nél gyülekeznek, Napóleon utasította Ney-t, hogy miután
félresöpört mindent, ami Quatre Bras-náll útjába került, közeledjen
jobbszárnyához, és Ligny-nél sújtson le a poroszok szárnyára, amelyet
Grouchy vezetése alatt egy előőrssel kellett felfelé terelnie a fleurus-i
úton. Ám a nap elmúltával Napóleon rádöbbent, hogy a porosz haderő
nem csupán egyetlen hadosztályt jelent, mint korábban feltételezte, ezért
úgy döntött, elhalasztja támadását mindaddig, amíg jobbszárnya meg
nem jelenik. Ney hasonlóképpen tartózkodó volt, és késleltette a Quatre
Bras elleni támadását addig, amíg a parancsnoksága alá nem került
Reille gyalogos hadteste.

A császár parancsainak eljuttatása a címzetthez komoly nehézséget

okozott. Soult marsall vezérkari főnökként nem helyettesíthette a páratlan
Berthier-t. Az alábbi kivonat, mely egyik Ney-nek szóló parancsából való,
jól mutatja milyen határozatlan volt.

"A császár a brye-i malomhoz készül, ahol a Namurból Quatre Bras-ba

vezető országút áthalad. Ez lehetetlenné teszi, hogy az angol hadsereg
Ön ellenében cselekedjen. Ha erre mégis sor kerülne, a császár a Quatre
Bras -i úton közvetlenül ellenük fog vonulni, s ezt a hadsereget egy
pillanat alatt megsemmisíti. Ezért folyamatosan tájékoztassa Őfelségét
mindarról, ami Ön előtt történik... Őfelsége azt kívánja, hogy Quatre Bras-
nál vegye fel állásait, de ha ez lehetetlen, s nem hajtható végre, azonnal
küldjön részletes tájékoztatást, és a császár ennek megfelelően fog
cselekedni, amint említettem Önnek. Amennyiben csak egyetlen hátvédet
talál, támadja meg, és szerezze meg az állást. E hadműveletet feltétlenül
szükséges a mai nap folyamán végrehajtani, továbbá fel kell tölteni a
katonai készleteket, összeszedni az egységüktől elkóborolt katonákat, s
vissza kell hívni valamennyi részleget."

Nem csoda hát, hogy Ney még mindig nem nyomult előre, s ahelyett,
hogy Quatre Bras körül koncentrálódott volna, hadosztályai a Charleroi-
ból kivezető út mentén szétszóródva hátramaradtak.
De a szövetségesek sem álltak jobban. Láthatóan csak Blücher erői
mutatták jelét az értelmes cselekvésnek. Amikor Wellington és vezérkara
június 16-án nem sokkal tíz óra után megérkezett Quatre Bras-ba, még
mindenütt nyugalom honolt. Mivel egyelőre semmi jele nem volt Ney
erőinek, és hamarosan megérkeztek az angol-holland csapatok is
Brüsszelből, Wellington úgy határozott, hogy ellovagol a tizenhárom
kilométerrel távolabb fekvő Bussy-ba, hogy tanácskozzon Blücherrel. A
két tábornok a domb tetején álló szélmalomnál láthatta a dél felé
felfejlődött francia és porosz seregeket, valamint több csapatot Gérard
hadtestéből, amelyek egyre közeledtek, hogy egyesüljenek a császár
erőivel. Wellington kételkedve figyelte a porosz ezredeket, amelyek a
Ligne-folyó mögött előrenyúló lejtőkön fejlődtek fel. "Ha itt bocsátkoznak
harcba, gyalázatosan tönkreverik őket!" - jegyezte meg. Blücher csak
annyit tett hozzá, hogy emberei "... szeretnék már látni az ellenséget"
még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy ágyútűznek lesznek kitéve.
Wellington megígérte, hogy ha őt magát nem éri támadás, küld erősítést.
A herceg 3 órakor visszatért Quatre Bras-ba, ahol az elmúlt néhány
órában észrevehetően rosszabbodott a helyzet.

Az egykor bátor Ney marsall, aki határozatlanságával

a csatavesztés egyik fő okozója volt.

Reille tábornok, akinek Ney megparancsolta, hogy söpörje ki az

ellenséget a bussy-i erdőből, és foglalja el a kereszteződést, már harcolt
Wellingtonnal Spanyolországban. Meg volt győződve arról, hogy több
csapat rejtőzik az útkereszteződés körül, mint amennyi szemmel látható,
így lassan és óvatosan nyomult előre; időbe telt hát, míg támadása
kibontakozott. Ez kedvezőnek tűnt Wellington számára, mivel 10.000
főnyi csapata még nem érkezett meg. Wellington emberei csak kora
délután kezdtek szállingózni, sokan fáradtak voltak, a csapatok pedig
felbomlottak az egymásnak ellentmondó utasítások keltette zűrzavarban.
Az angolok szerencséjére Reille tanácsára Ney hátramaradt, így a
szövetséges vonalakat még nem derítették fel, eközben pedig óráról
órára több brit csapat érkezett meg, így a szövetségesek helyzete
fokozatosan erősödött. Mikor azonban a franciák 14 órakor nagy erővel
előrenyomultak, hamar felfedezték az angol-holland arcvonal
gyengeségét. Ágyúkat vontak elő, és megkezdték Wellington vonalainak
ágyúzását. Az arcvonal már-már az összeomlás szélén állt, amikor
Brüsszelből megérkezett Picton lovasdandárral támogatott hadosztálya.
Késő délután heves összecsapásra került sor a Quatre Bras körüli
erdőkben és mezőkön, de a szövetségesek vonala kitartott. Ám Ligny-nél
a poroszok sokkalta nehezebb helyzetben voltak!

Ligny-nél Blücher erői falucskák egész láncolatát foglalták el a Ligne folyó

északi partján. A sekély, de mintegy hat méter széles folyó akadályozta a
támadó gyalogságot és lovasságot. Napóleon terve az volt, hogy Grouchy
hadtestével ráijeszt Blücher balszárnyára, majd erőinek zömével
megrohanja a poroszok centrumát, s tökéletesen leköti Blücher figyelmét,
amíg Ney meg nem érkezik Quatre Bras-ból, és rá nem támad a porosz
jobbszárnyra. Mihelyt a poroszokat elűzték a mezőről, Quatre Bras-nál
Wellington állásai felé kanyarodnak, és felmorzsolják erőit.

A francia támadás szokás szerint ágyúzással kezdődött, s miként azt

Wellington előre megjósolta, pánikot keltett a porosz gyalogság soraiban.
A vonalaikra gyakorolt erős nyomás hatására a poroszok fél óra alatt
elveszítették St. Armand falut. Ekkor érkezett el a pillanat, hogy Ney
megjelenjék a poroszok jobbszárnyán. Neyt azonban Quatre Bras-nál
lekötötték Wellington folyamatosan növekvő csatpatai, akik máris
számbeli fölényben voltak. D'Erlon, Ney tartalékának parancsnoka éppen
közeledett Quatre Bras félé, hogy erősítést vigyen neki, amikor
megérkezett Napóleon parancsa, hogy vonuljon Ligny-be, s támadja
oldalba és hátba a poroszokat. D'Erlon, noha nem volt ínyére a dolog,
megfelelően teljesítette az utasítást. Mikor azonban a császár
parancsának másolata megérkezett Ney-hez, az újra sürgönyözött,
megparancsolva d'Erlonnak, hogy haladéktalanul térjen vissza Quatre
Bras-ba.
Szegény d'Erlon! Mint mindig, az egymásnak ellentmondó parancsok
fejetlenséghez vezettek. Jóllehet d'Erlon beavatkozása mindkét
csatatéren jótékony hatásúnak bizonyulhatott volna, embereivel együtt
azzal töltötte a délutánt, hogy ide-oda masírozott Ligny és Quatre Bras
között, teljesen eredménytelenül.

Quatre Bras-ban eközben Ney elveszítette az uralmat mind önmaga,

mind az ütközet felett. Feladata egyértelműen az volt, hogy Wellingtont
mindenáron Quatre Bras-ban tartsa, lehetővé téve, hogy Napóleon döntő
győzelmet arasson Ligny-nél. A császár hívása mégis őrületbe kergette
Neyt. Elrendelte Kellermann vérteseinek, hogy söpörjék félre az útból a
brit és a holland gyalogságot. Kellermann, noha bátor huszár volt, aki
meg mert támadni mindent, ami mozgott, érthetően vonakodott
megrohanni 25.000 gyalogost támogatás nélküli lovasságával.
Összeszólalkoztak, s Kellermann, aki szintén kijött a sodrából, vágtában a
brit vonalak ellen vezette embereit. A vértesek keresztültörtek egy brit
dandáron, s elérték a Quatre Bras-i ikerkereszteződést. A brit gyalogság
összeszedte hidegvérét, négyszög alakzatot vett fel, és heves
golyózáport zúdított rájuk. Kellermannak kilőtték a lovát, s bár sikerült
elkúsznia, lovasságát. alaposan megtizedelték. Ney ekkor végre
gyalogsági rohamot vezényelt az angol-holland arcvonal ellen, de
Wellington sorait folyamatosan feltöltötték, s amikor a gyalogos gárda
kora este megérkezett, képes volt támadást indítani az egész francia
arcvonal mentén. A franciák heves küzdelmek során kénytelenek voltak
visszahátrálni eredeti állásaikba. Ney több mint 4.000 embert és
lovasságának jó részét elveszítette, az angol-holland veszteség azonban
még nagyobb volt, mintegy 4.700 ember. Ney semmit sem nyert, de
bizonyos mértékig Napóleon stratégiai céljait szolgálta, mivel
megakadályozta Wellingtont abban, hogy akár egyetlen embert is Blücher
segítségére küldjön, aki ekkor már visszavonulóban volt.

Francia lovas- és gyalogos katonák.

(A jobboldali gyalogos egy Gárdista a "Régi Gárdából")

Napóleon Blücherrel vívott ütközete hosszadalmas és makacs

küzdelemmé fajult, reményeivel ellentétben nem hozott villámgyors
győzelmet. D'Erlon francia szárnyon való megjelenése arra késztette
Vandamme-ot, hogy - nem tudván, kiről van szó - hozzáfogjon állásainak
kiürítéséhez abban a meggyőződésben, hogy emberei ellen szemből és
hátulról támadás készül. Ez lehetővé tette Blücher számára, hogy heves
ellentámadást intézzen a centrum ellen, amelyet csak a Császári Gárda
bajonettjei állítottak meg, de ez volt Blücher utolsó dobása. Felélte utolsó
lovassági tartalékait, lova levetette a hátáról, és kis híján fogságba esett;
serege valóban "gyalázatos" vereséget szenvedett. A porosz centrum,
mely egész nap kitartott, az est leszálltával összeomlott. A csapatok
visszavonulás közben négyszög alakzatot vettek fel, hogy megküzdjenek
a francia lovasság fel-felbukkanó ezredeivel.
A poroszok Lignynél mintegy 16.000 embert veszítettek, a franciák
12.000-t. Napóleon jogot formálhatott a győzelemre, ám ez nem volt
teljes, a poroszok hajnalban összegyűjtötték erőiket és zavartalanul
vonultak vissza Wavre felé.

Rövid fegyverszünet következett. 1815. június 17-én Napóleon

komótosan készült a hadjárat utolsó szakaszára. Úgy értesült a
dezertőröktől, hogy a meggyengült porosz haderő teljes
visszavonulásban van Liege és Namur felé. Ez a hír azonban nem volt
igaz! Jóllehet Blücher, - akit lova ledobott, s lovassága magára hagyott -
néhány órára "eltűnt" hadserege számára. A parancsnokságot addig
Gneisenau tábornok vette át, aki már régóta nem bízott Wellingtonban,
megkérdőjelezve annak jószándékát. Megalapozatlan gyanúját csak
tovább erősítette az az érzés, hogy Wellington magukra hagyta a
poroszokat. A wavre-i visszavonulást inkább közlekedési vonalainak
helyreállítása diktálta, semmint az angolokkal és a hollandokkal való
későbbi egyesülés gondolata, és lusta volt értesíteni Wellingtont e
létfontosságú hadmozdulatairól, jóllehet ezáltal teljesen fedetlenül maradt
az angol-holland balszárny. Szerencsére Blücher hamarosan felépült, így
újra átvehette a parancsnokságot.

A visszatérő fáradtság, amely az utóbbi években a legkritikusabb

pillanatokban tört rá Napóleonra, most ismét erőt vett rajta. Egyesek úgy
tartják; hólyagproblémák gyötörték, ráadásul alaposan meg is fázott, de
bármi volt is levertségének az oka, az a tény, hogy a hadjárat hátralévő
részére vonatkozó utasítások kiadását június 17-én délig halogatta, a
gyors összpontosítóssal nyert értékes idő elvesztegetését jelentette.

Grouchy lovassága csak kora délután indult meg a poroszok helyzetének

megállapítására, valamint annak kiderítésére, vajon mutatják-e valami
jelét annak, hogy egyesülni szándékoznak Wellingtonnal. A délután és az
este folyamán heves esőzés lassította őket, s bár szürkületre Grouchy
megtudta, hogy néhány porosz Wavre felé tart, az a hír, hogy az előző
napon 8.000 fő dezertált Liege irányába, elbizonytalanította a fősereg
mozgásának irányát illetően.

17-én hajnalban Wellington még mindig Quatre Bras mögötti állásaiban

tartózkodott. Reggel fél nyolckor szerzett tudomást a poroszok
vereségéről. "Blücher alaposan kikapott, és visszakullogott Wavre-ba" -
mondta. - "Mivel visszament Wavre-ba, nekünk is ezt kell tennünk.
Angliában bizonyára azt mondják majd, mi is vereséget szenvedtünk.
Nem tehetek róla; mivel ők visszavonultak, nekünk is ugyanezt kell
tennünk."
 Brit lovas- és gyalogos katonák.
(A jobboldali gyalogos egy skót gárdista)

A porosz hadsereg, mely a vereség ellenére jórészt érintetlen volt, éppen

erősítést várt von Bülow hadtestétől, mely végre felküzdötte magát Liege-
ből. Utasításokat küldtek Quatre Bras-ba a szövetséges csapatokhoz,
hogy vonuljanak vissza Waterloo felé és azokat, akik úton voltak Quatre
Bras felé, szintén ide irányították át.

Délelőtt megkezdődött az általános visszavonulás és ekkor Napóleon

újabb lehetőséget hagyott ki. Ha mozgás közben lepte volna meg
Wellingtont, Brüsszelig, vagy még hátrább szoríthatta volna vissza.
Ehelyett már elmúlt dél, mire a császár elindul Quatre Bras-ba, addigra
pedig már a brit gyalogság javában úton volt a Waterloo-tól délre húzódó
Mont-St. Jean hegygerinc felé.

Az utolsó nap előtt:

A június 16-17-i események során Napóleon sikeresen meglepte a

szövetséges seregeket, és támadó szellemű hadmozdulatokat hajtott
végre, melynek során a porosz hadseregre sikerült is csapást mérnie.
Azonban a császár és Ney elmulasztotta kiaknázni az ígéretes helyzetet.
Ha Ney június 17-én ismét megtámadta volna Wellingtont és Quatre Bras-
ban tartotta volna, Napóleon megkerülhette volna az angol-holland
balszárny fedetlen oldalát és halálos csapást mérhetett volna rá, mielőtt
Blücher ismét feltűnt volna. Jóllehet Napóleon leküzdötte fáradtságát,
amikor megérkezett Quatre Bras-ba és erőteljes üldözést indított
Wellington hátvédjének lovassági fedezete ellen, nem kuszálta őket össze
kellően ahhoz, hogy a herceg kénytelen legyen a segítségükre sietni és
felvenni a harcot. Grouchy is vétkes volt, mert inkább császára vázlatos
utasításait követte ahelyett, hogy inkább a helyzetnek megfelően saját
intelligenciájára és kezdeményezőképességére támaszkodott volna.
A porosz hadsereg viszont példásan hamar újjászerveződött és legalább
24 órával korábban megjelent ismét a harctéren, mint ahogy Napóleon
ezt gondolta.

Húsz évnyi hadviselés után a döntés 1815. június 18-ra maradt. Amikor a
francia, porosz, angol, hannoveri és holland hadsereg mozgásba lendült,
megnyíltak az ég csatornái. Zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték
volna. Eláztatta a mezőket, az utakat és az embereket, de a seregek
töretlenül vonultak tovább. Szürkületre a poroszok Wavre-ba értek.
Grouchy - feltehetőleg a poroszok sarkában - nem jutott tovább a húsz
kilométerre lévő Gembloux-nál. Wellington csapatai a Mont-St. Jean
hegygerinc mögötti sövény oltalmában találtak menedéket. Eközben
Napóleon éjszakai szállás gyanánt rátalált "A Szép Szövetség"-hez
címzett fogadóra.

Napóleon és Wellington évek óta harcban állt egymással, anélkül hogy

találkoztak volna a csatamezőn. A következő napon hadvezéri
képességük végső próbájához érkezik majd el.

Waterloo:

1815. június 18. vasárnap hajnala igencsak siralmas napot ígért. Egész
éjszaka esett, és az ütközetre felsorakozó csapatok bőrig áztak. Belepte
őket a sár, éhesek és piszkosak voltak, és napok óta nem aludtak.
A waterlooi csatamező meglehetősen szűk. Legjobban dél felől
képzelhető el, ahol az északról, Quatre Bras-ból jövő, Brüsszel irányába
tartó út elhalad "A Szép Szövetséghez" címzett fogadó mellett, s
leereszkedik egy széles, de lapos völgybe. Néhány száz méterre balra
található a hougoumonti "kastély", mely valójában nem más, mint egy
gyümölcsöskertek között elhelyezkedő nagy tanyaház. "A Szép
Szövetség" után az út a La Haye Sainte-i major mellett halad el, s nem
egészen 200 méterre északabbra egy kereszteződés található, egy
kisebb, balra és jobbra a Mont-St. Jean hegygerinc mentén elhaladó úttal.
Ez jelzi a szövetséges hadsereg fő állását, amely a hegygerinc mentén
fejlődött fel déli irányba, arccal Hougoumont és "A Szép Szövetség" felé.
A hegygerinctől északra a főútvonal befordul a soignesi erdőbe, áthalad
Waterloo falun és aztán Brüsszel felé halad tovább. A franciák "A Szép
Szövetség"-től délkeletre, az alacsonyabb hegygerinc két oldalán
foglalták el állásaikat.
A csatatér földje dimbes-dombos és egyenetlen, és bár a hegygerinc nem
túl magas, - a völgytől számítva nem több mint 40-45 méter - emelkedői
meglehetősen meredekek. Felhasználva a falakkal és sövényekkel
körbevett hougoumont-i kastélyt, a La Haye Sainte-i majorságot és két
másik kisebb majort keletebbre, La Haye-t és Papelotte-ot, amelyeket
előretolt állásként foglaltak el, a britek tekintélyes védelmi állássá
építették ki a Mont-St. Jean hegygerincet, ami jól illett Wellington harctéri
taktikájához.

A waterloo-i csata.
(A nagyobb verzióért kattints a képre!)

Wellington csapatait a hegygerinc mentért helyezte el úgy, hogy azok

június 17-én este megérkeztek. Napóleon gyalogságának jó része csak
éjfél után érte el az arcvonalat., egy hadosztály pedig csak 18-án reggel.
A két hadsereg nem egészen másfél kilométerre állt egymástól,
farkasszemet nézve a völgy két oldalán. Napóleon már eldöntötte, hogy
hagyományos módon támad, azaz hosszas ágyúzással bevezetett és
lovassága által támogatott nagy erejű, mindent elsöprő gyalogsági
rohammal. Soult marsall és Reille tábornok ellenezte a döntést. Mivel már
harcoltak Wellington ellen Spanyolországban, tudták hogy tanácsos
tartalékokat fenntartani. "Jól elhelyezve - mert Wellington tudja, hogyan
kell elhelyezni őket - és szemtől szembe támadva az angol gyalogság
verhetetlen" vélekedett Reille. "De az angol gyalogság kevésbé fürge és
rugalmas, mint a mienk, s ha nem tudjuk legyőzni őket direkt támadással,
meg tudjuk futamítani manőverezéssel". Napóleon azonban nem
hallgatott rájuk, azt mondta Soult-nak és Reille-nek, hogy azért tartják
Wellingtont nagy tábornoknak, mert megverte őket. "Wellington - folytatta
Napóleon - valójában gyenge tábornok, csapatai pedig silányak és ezt be
is fogom bizonyítani."

Napóleonnak pihentetnie kellett fáradt seregét, és megvárni, amíg a talaj

kissé felszárad, mielőtt a tüzérség elindulhat. A francia hadsereg zöme
délelőtt 10 órára elfoglalta állasait. A kezdeti heves ágyútűz után
Napóleon azt parancsolta Ney marsallnak, a harctér parancsnokának,
hogy küldje d'Erlon hadtestét Wellington arcvonalának centruma ellen,
Reille hadteste pedig támadja meg Wellington jobbszárnyát. Ez a
némiképp kezdetleges taktika, illett a brit makacssággal szemben
tanúsított legendás francia lendülethez ; hadoszlop a vonal ellen, mint
kilenc évvel korábban Maidánál. Napóleon számára nem volt kétséges, ki
fog felülkerekedni a másikon!
Wellington szintén jól kipróbált taktikára támaszkodott, tökéletesen
kihasználva a terep adta előnyöket, hogy elrejtse szándékait, és
megnövelje védelmi állásainak erejét. Szokás szerint csapatainak zömét
a hegygerinc mögötti emelkedő túloldalán, az ágyúk lőtávolságán kívül
rejtette el. Nagy erők tartottak két különálló őrhelyet; a királyi német légió
La Haye Saint-ot, a gyalogosgárda egy zászlóalja pedig Hougoumont-t.
Wellington nem látta értelmét, hogy az elkövetkező francia támadás során
bármilyen kis erőt is magára vonjon, mivel Napóleon kibontakozott erői jól
láthatóak voltak "A Szép Szövetség" körül.
Wellington állásainak védelmére 67.000 embert és 156 ágyút
sorakoztatott fel, vele szemben Napóleonnak pedig 71.000 ember és 246
ágyú állt rendelkezésére.

Június 17-én éjfélkor Blücher megígérte Wellingtonnak, hogy pirkadatkor

von Bülow hadtestét elküldi Waterlooba. A poroszok terv szerint el is
indultak, de útközben kérés-kérést követett és még délelőtt közepén sem
tűntek fel, amikor Napóleon ágyúi megkezdték a tüzelést.

A waterlooi csata 1815. június 18-án 11 óra 35 perckor kezdődött,

amikor Jerome Bonaparte tábornok tüzérsége - ekkor Reille hadtestének
részeként - heves ágyúzásba kezdett a hougoumont-i brit állások
irányába. Ezt követte négy gyalogezreddel a kastélyban és az azt
körülvevő erdőben lévő szövetséges csapatok ellen indított támadás. Ez
azonban csak elterelő hadművelet volt; Napóleon a valódi támadást
Wellington balközepe ellen szándékozott indítani egy kilométerre
keletebbre. A franciák hamarosan megtisztították a "csalitost" és a
gyümölcsöst, de az épületekben és a kertben a brit gárdisták egyik
rohamot a másik után verték vissza. Jeromos előrevihette volna ágyúit,
hogy réseket törjenek a kastély falaiba, de ehelyett folytatta
gyalogságának feláldozását. A skótok és a 2. brit gyalogos gárdaezred
(Coldstream Guards) James Macdonell vezetésével rendületlenül tüzelt,
és a szuronyosrohamban is példásan helytállt.

Francia gyalogosok rohamozzák meg a Hougoumont kastély déli kapuját.

A brit gárdisták példásan kitartottak.

Ney csak 13 óra 30 perc körül nyitotta meg az ütközet következő

szakaszát. "A Szép Szövetség"-nél felállított 80 ágyúból álló üteggel
ágyútűz alá vette Wellington centrumát. Ekkor feltűnt von Bülow IV.
porosz hadteste, körülbelül tíz kilométer távolságban északkeletre
Chapelle St. Lambert-nél. Napóleon úgy értesülve Grouchy-tól, hogy a
poroszok Wavre-nál gyülekeznek, arra következtetett, hogy amit lát, az a
porosz hadsereg része; de elhessegetett minden olyan gondolatot,
amelyek esélyei kedvezőtlenebbé válásáról szóltak. A poroszok még
mindig messze voltak, és Grouchy szorosan a nyomukban járt. Napóleon
megnyerhette ezt az ütközetet azelőtt, hogy a poroszok közbeléphettek
volna.

Grouchy valójában Walhainban volt, tizenöt kilométerre Wavre-tól délre,

egy dilemma kellős közepén. Reggel 10 órakor Napóleon Soult marsall
által sürgönyzött neki. Soult ezt írta:

"Hadmozdulatait Wavre felé kell irányítania, hogy egyre közeledjen

hozzánk. Velünk összhangban tevékenykedjen, maga előtt tolva a porosz
hadsereget, amely elfoglalta azt az utat, és amely valószínűleg Wavre-
ban tartózkodik. Amilyen gyorsan csak lehet, érkezzen meg oda!"

Soult bizonytalansága újból kiderül a távirat félreérthető

megfogalmazásából. Napóleon azt akarta, hogy Grouchy Blücher
oldalában helyezkedjen el, és tartsa távol a poroszokat Waterlootól, hogy
a császár addig győzelmet vívhasson ki Wellington ellenében. Grouchy
azonban - miként korábban Ney - félreértette Soult kétértelmű utasításait.
Mire a sürgönyt megkapta, a poroszok már Wellington segítségére
indultak. Kritikusai azt róják fel Grouchynak, hogy mikor meghallotta a
bevezető ágyúzást Waterloo irányából, meg kellett volna fogadnia
tábornokai sürgetését, és oda kellett volna vonulnia. Ám a parancs nem
ez volt!

Mikor felismerte a közeledő porosz erőket, Napóleon von Bülow

előrenyomulásának megakadályozására elküldte Lobau VI. hadtestét és
két tartalék lovasdandárt, majd megindította az első nagyobb támadást
Wellington arcvonalának centruma felé az ekkor "A Szép Szövetség"-től
jobbra felállított nyolcvan ágyú heves tüzével. Föld- és fémdarabok
repkedtek a levegőben, amelyek elpusztították Wellington vonalát, de
Bylandt-nak a hegygerinc elülső lejtőjén állomásozó holland dandárjától
eltekintve a brit erők zöme a lejtő túloldalán tartózkodott, így az
ágyúgolyók többsége a fejük felett zúgott el. A fél órán át tartó ágyúzás
után Ney marsall és d'Erlon tábornok négy teljes, összesen 18.000
emberből álló hadosztályt vezetett Wellington vonalának a Brüsszel felé
vezető út két oldalán állomásozó centruma ellen. A franciák négy nagy
hadoszlopban vonultak fel, amelyek mindegyike nyolc zászlóaljat foglalt
magában. Az alakzat eszményi célpontot szolgáltatott az angol-holland
tüzérség számára, ám a parancsnokság számára a lehető
legkedvezőtlenebb volt és alig támogatta lovasság Sok ütközetben ekkora
támadó sereg láttára a védők pánikba esve megfutamodtak volna, és
valóban: Bylandt csapatai fejvesztve menekülni kezdtek. Egy francia
dandár kivált az alakzatból, hogy megrohamozza La Haye Sainte-t, a
többiek pedig folytatták az előrenyomulást Wellington balközepe ellen.
Ekkor a brit gyalogság felemelkedett a hegygerinc mögül és folyamatosan
tüzelve sortüzet zúdított a francia hadoszlopokra. A francia gyalogság
megtántorodott, és miközben saját halottaik és sebesültjeik akadályozták
őket a mozgásban, Sir Thomas Picton tábornok rohamot parancsolt
embereinek. Nem sokkal ezután holtan zuhant le lova nyergéből, fején
véres, muskétagolyó ütötte sebbel.

Mialatt d'Erlon gyalogsága halálos küzdelmét vívta Picton embereivel,

Lord Uxbridge tábornok két nehézlovasdandárt - Ponsonby egyesült
dandárját, Somerset lovasgárdistáit és testőrdandárját - vetett be a
küzdelembe. A brit lovasok lavinaként zúdultak le a lejtőn és megrohanták
a francia hadoszlopok kellős közepét. A francia alakzatok felbomlottak, és
a katonák hanyatt-homlok menekülve rohantak le a lejtőn, elveszítve két
császári sast ábrázoló zászlót, 3.000 hadifoglyot és több ezer sebesültet,
illetve halottat. Azonban a lovasság, mint oly gyakran azelőtt, minden
önkontrollját elveszítve rohant bele a francia vonalakba, a menekülőket
kaszabolva. Hamarosan azonban megfordult a helyzet. Az átázott talajon
kimerült lovaik beleragadtak a sáros földbe, és a brit huszárok könnyű
prédául estek a francia lovasságnak és a lándzsásoknak, akiket Napóleon
küldött rájuk balról és jobbról. Ponsonby tábornokot, miután fogságba
esett megölték, de dandárját nem törölték el teljesen a föld színéről. A
2.500 támadóból mintegy 1.000 feküdt holtan vagy magatehetetlenül, de
a brit arcvonal kitartott a franciákkal szemben, Napóleon egyelőre semmit
sem ért el.

Az Ewart őrmester vezette skót lovas különítmény elfogja

a francia 45. gyalogezred császári sasos lobogóját.

Ekkor délután 3 óra volt. A küzdelem még tombolt Hougoumont körül, s a

poroszok addigra szabad szemmel is jól láthatóan, lassan a franciák
jobbszárnya ellen nyomultak előre. Grouchy marsallnak nyoma sem volt,
ezért létfontosságú lett, hogy Napóleon a poroszok megérkezése előtt
gyorsan vereséget mérjen Wellingtonra. A centrumban La Haye Sainte-
nál a királyi német légió még kitartott, d'Erlon hadtestének ezredei
nyomultak ellenük. Reille hadtestének egyik friss dandárja szolgált
erősítésül Hougoumont támadói számára, de a franciák így sem jutottak
előrébb a két állással szemben. Az angol-holland vonal visszavonult egy
keveset, hogy a hegygerinc fedezékébe húzódhasson. Ney ekkor úgy
döntött, hogy mivel gyalogsága nem tudja elfoglalni a Mont-St. Jean
hegygerincet, a lovasságnak kell próbát tennie. Két hadosztálynyi (kb.
5.000 fő) vértest rendelt fel, és minden támogatás nélkül a brit vonalak
megrohamozására küldte őket. E hadosztályokat követte Lefebvre-
Desnoëtte hadosztálya, amely parancs nélkül támadott. Ney ezzel a
parancsával a teljes francia lovasságot a vesztébe küldte! A kartáccsal
tüzelő brit lovastüzérség által támogatott, négyszög alakzatba
rendeződött brit és brunswicki gyalogság fogadta őket. Az egyik tüzérség
Cavalie Mercier kapitány, később tábornok parancsnoksága alatt állt, aki
emlékirataiban a következőképpen emlékezett meg a jelenetről:

"Első ágyúnk rendet vágott négyszög alakzataik között, amikor a

füstfelhőn keresztül megláttam fútólépésben előre igyekvő első
hadoszlopukat, úgy száz méterre vagy még közelebb, mert azt hiszem,
annál távolabbra nem is láttunk el. Azonnal kiadtam a parancsot, hogy az
arcvonal készüljön az ütközetre - Kartácstűz! Felállították a vezérágyút, s
a parancsot követően szinte azonnal elkezdték a tüzelést. Hatékonyság
és intelligencia tekintetében embereink páratlanok voltak. Láttam, amint a
legelső sorozat több embert és lovat leterít. Ám folytatták az
előrenyomulást. A brunswickiak tüzet nyitottak, mivel azonban mindkét
négyszög túlságosan labilisnak tűnt, elhatároztam, hogy nem szólok
semmit a herceg parancsáról (a lovasság támadásakor fedezékbe vonulni
a gyalogos négyszögekkel), hanem szerencsét próbálok. Döntésemet
megerősítette a hirtelen akcióba lépő agyúk által véghezvitt szörnyű
mészárlás, amely egy pillanat leforgása alatt emberekkel és lovakkal
borította be a földet. Mégis kitartóan, bár az első sorozattól lelassulva
közeledtek felénk, s úgy tűnt, átgázolnak fölöttünk. Valamennyivel annak
a terepnek a szintje alatt voltunk, amelyen ők mozogtak - előttünk egy
körülbelül ötven vagy hatvan centiméter magas-töltés húzódott, amelynek
a tetején keskeny út futott -, s ez határozottabbá tette kartácstüzünket,
amelynek majdnem mindegyike célt ért. Borzalmas mészárlás volt."

Valóban borzalmas volt! A brit és a szövetséges gyalogság előresietett a

francia lovasság fogadására, amely viszonylag kevés kárt tett bennük. Ez
azt eredményezte, hogy a brit tüzérség kénytelen volt beszüntetni a
négyszög alakzatokra irányított tüzelést, várva, hogy a lovasság
eltávolodjék. Wellington ekkor előrenyomulást parancsolt saját lovassági
tartalékának. Katonái elűzték a francia lovaskatonákat a fennsíkról, akik
újra meg újra megújították támadásukat, míg a négyszög alakzatok körül
a hegygerinc lejtője és a föld halott és sebesült emberekkel, lovakkal nem
telt meg.

Mivel egyetlen brit négyszöget sem tudott összeroppantani, Ney a

második vonalból előrehívta lovassági tartalékának fennmaradó részét,
Kellermann két vérteshadosztályát és a Gárda nehézlovas századait. A
szétszórt dandárok újraformálódtak, és felsorakoztak a friss
lovasszázadok támogatására. Ha kaptak volna gyalogsági támogatást,
övék lehetett volna a nap, de mivel nem így történt, hamarosan
reménytelenül elvesztek a gyalogsági négyszög alakzatok között,
amelyeket nem tudtak áttörni. Wellington fokozatosan egész gyalogsági
tartalékát előretolta a brit és a német gyalogság megfelelő négyszög
alakzatainak megerősítése céljából. Felhasználta teljes lovassági
tartalékát, kivéve a balszárny legszélén lévőket, mire a francia
gyalogságot sikerült leszorítani a hegygerinccel szemközti területre.

Wellington már délelőttre várta Blücher erőinek megérkezését, de csak

nem jöttek meg. 13 óra 30 perckor von Bülow első hadosztálya
megérkezett Chapelle St. Lambertbe, és magára vonta Napóleon
figyelmét. 15 óra 30 perckor azonban távirat érkezett Grouchytól azzal a
hírrel, hogy előrehalad Wavre felé, s nyilvánvalóan nem fog részt venni a
waterlooi ütközetben. Délután 4 óra körül von Bülow hadteste mintegy
három kilométerre a francia jobbszárnytól elérte az erdőt, és összecsapott
Lobau VI. hadtestének kiküldött lovas őrszemeivel. A francia lovasság
olyan bátran harcolt, hogy két óra hosszán át saját létszámuknál
háromszor erősebb haderőt tartóztattak fel Placenoit falu körül. Végül a
poroszok visszaszorították őket, de Napóleon akkor odaküldte a Fiatal
Gárda négy ezredét, s ezek a pihent csapatok megtisztították a falut. Von
Bülow felhasználta végső tartalékait, de ez csupán annyiban befolyásolta
az ütközet további menetét, hogy Napóleon kénytelen volt mintegy 14.000
embert küldeni ellene, akiket egyébként Wellington ellen használhatott
volna fel.

Amikor lovasrohamait visszaverték úgy, hogy a britek vonala gyakorlatilag

sértetlen maradt, Napóleon megparancsolta Neynek, hogy gyalogságával
ostromolja meg La Haye Sainte-t.

Egy órával azután, hogy Grouchy üzenete elérte a császárt, a kudarc

hatása kezdett érződni a francia hadsereg jobbszárnyán. Bülow hadteste,
a porosz hadsereg elővédje újra támadásba lendült, és tűzet nyitott a
francia lovasságra és Lobau VI. hadtestének gyalogságára Placenoit falu
közelében. Heves harcok közepette a poroszok kiűzték a franciákat
Placenoit-ból, és eltökélten folytatták útjukat, egy cseppet sem zavartatva
magukat a hírtől, hogy Grouchy hadteste rátámadt a Thielmann tábornok
vezette hátvédjükre. akik éppen elhagyták Wavre-ot. "Keveset számít,
hogy Thielmann vereséget szenved-e Wavre-nál, feltéve ha itt győzni
tudunk" - mondta Gneisenau tábornok, a porosz vezérkari főnök. Ekkor
minden az időtől függött. Ha Wellington ki tud tartani a poroszok
megérkezéséig, akkor a szövetségesek nyerik meg az ütközetet. Ha
Napóleon az elkövetkezendő órákban ösvényt tud vágni a brit vonalon
keresztül, akkor övé a győzelem.

A császár hajnal óta a csatatéren volt, de a harctéri parancsnokságot ez

idáig Ney marsall vezette. Ekkor végre Napóleon is közbelépett: utasítást
adott, hogy La Haye Sainte-t bármi áron és késlelkedés nélkül el kell
foglalni. Ez Ney ínyére való feladat volt; el is vonult La Haye Sainte ellen
három gyalogsági zászlóaljjal és néhány műszaki katonával. Csakhamar
a majorság ajtajait betörték, a védők pedig kifogytak a lőszerből. - La
Haye Sainte elesett.

A Wellington centrumával szembeni francia erők parancsnoksága ekkor

Ney parancsnoksága alá került. A majorságot mesterlövészekkel töltötte
meg, és 250 méterre Wellington vonalától sürgősen felállított egy
tüzérségi üteget. A csapatok az áttörés mindkét oldalán teljesen
kimerültek, s Ney úgy érezte, a szövetségesek vonala oszladozik. Reille
és d'Erlon hadtestének maradékai egyaránt erejük végén jártak, így a
császártól friss csapatokat kértek. Nem ez volt a megfelelő pillanat;
Napóleonnak tartalékként csak régi- és középgárdájának tizenöt
zászlóalja állt rendelkezésére, s amikor Ney kérése megérkezett hozzá,
éppen a poroszok Placenoit környéki új és veszélyes támadásának
kibontakoztatását figyelte, ahol Pirch hadteste ekkor erősítette meg von
Bülow csapatait.
"- Csapatok? - kiáltotta Napóleon - Mit gondol, honnan szedek
csapatokat?... azt hiszi, majd csinálok neki?"

Ahelyett hogy minden maradék erejét előreküldte volna azzal a céllal,

hogy erőszakolják ki a végső áttörést Wellington arcvonalán keresztül, a
"régi Gárda" két zászlóalját a jobbszárnyra küldte, amelyek beviharzottak
Placenoit-ba, és majdnem egy kilométerre visszaszorították a poroszokat.

Wellington a szünetet vonalainak kiigazítására és centrumának

erősítésére használta fel. Zeiten tábornok csapatait balszárnyán helyezte
el, amely lehetővé tette számára, hogy a brit lovasság utolsó két
dandárját felhozza a centrumba, itt összpontosítva csapatait, és hogy a
jobbszárnyról újabb ezredeket hívjon ide. Zeiten kis híján nem érkezett
meg. Egyik tisztje, akit a füst és a hegygerinc mentén fekvő halottak és
sebesültek tömege megzavart, arról biztosította, hogy Wellington emberei
teljes visszavonulásban vannak, ezért Zeiten is hátrálni készült, amikor
Müffling tábornok - Wellington vezérkarának összekötő tisztje - fellovagolt
hozzá, hogy beszéljen vele: "A csata elveszett, ha az I. hadtest nem vonul
a herceg felmentésére" - kiáltotta. Zeiten habozott egy pillanatig, majd
ismét a hegygerincre vonult.
Napóleon csak 19 órakor határozta el magát a végső csapásra, és küldte
harcba az értékes Császári Gárdát. Mind a mai napig kérdéses, hogy a
Császári Gárda hány zászlóalját vetették be e kétségbeesett utolsó
roham alkalmával. Néhány beszámoló nyolcról, néhány négyről beszél,
de a többség egyetért abban, hogy maga Napóleon a Gárda hat
zászlóalját vezette fel La Haye Sainte irányába, ahol Ney marsallnak adta
át a vezetésüket. A csata már majdnem kilenc órája tombolt, amikor "A
Szép Szövetség" mögötti lejtőkön lévő viharvert. francia ezredek
meglátták, hogy a Császári Gárda zászlóaljai tömött oszlopokban a
frontvonal felé vonulnak. Harci szellemük újjáéledt, a zenekarok
rázendítettek, a katonák kalapokat tűztek szuronyaikra, még a sebesültek
is felkönyököltek, éljenezve az utolsó nagy küzdelemre felvonuló Császári
Gárda veteránjait.

A Gárda tisztjei vezetésével a seregszemle sorrendjében vonult, zászlóalj

szerinti oszlopokban, hetven-nyolcvan ember szélességű sorokban. Ney
marsall az első sor mellett lovagolt, amikor - aznap már ötödször(!) -
kilőtték alóla a lovát. A marsall rettenthetetlenül előhúzta kardját, s
csatlakozott a Gárda első sorához, miközben a dobok a rohamlépés
ritmusát pergették. A britek és a királyi német légiónak Hougommont és
La Haye Sainte között elhelyezett ágyúinak tüzében, amely rendet vágott
a sűrű oszlopok között, a Gárda, ez a fényes acéltól csillogó nagy kék
hullám, összezárta sorait és felfelé tartott.
A Gárda lerohanta a brunswicki dandárt az elülső lejtőn, és megszereztek
két, soraikat pusztító brit tüzérségi üteget. Továbblendülve megtámadták
Halkett dandárjának a 30. és 73. gyalogezred alkotta balkéz felöli
négyszög alakzatát, és nagy kavarodásban visszaűzték őket. A belga
Chassé tábornok, - aki korábban Napóleon egyik tábornoka volt - ekkor
egy lovastüzér üteget vont fel a hegygerincre, hogy kartácstüzet zúdítson
soraikra. A Gárda még mindig előrenyomult, amikor a kartácstüzet egy
belga gyalogosdandár szuronyrohama követte. Ez visszalökte a Gárda
egyik zászlóalját, de gránátosai ekkorra már Wellington régi ezredével, a
33. és 69. gyalogezreddel, tehát Halkett dandárjával küzdöttek. Ezeket a
zászlóaljakat még éppen megmentette a visszavonulástól a 33.
gyalogezred ezredese, aki kitűzte az ezredzászlót, és utasította embereit,
tartsanak ki, és használják szuronyaikat.
A 33. gyalogezred nyomában régi ezredesük; (az indiai időkből) Lord
Wellington tábornagy ült lóra. Közvetlenül a herceg mögött, a hegygerinc
túloldalán az 1. gyalogosgárda hasalt. Ekkor két francia vadászzászlóalj
tűnt fel a füstből, a hegygerinctől alig ötven méterre pedig Wellington
kiadta a parancsot: "Gárdisták fel! Tüzelésre kész!" A brit gyalogos
gárdisták felemelkedtek, és elindultak előre, a hegygerinc felé.
Talán a vörösruhás gyalogság (vörös ördögök) váratlan megjelenése,
akik mintha a földből nőttek volna ki az orruk előtt, de még valószínűbb,
hogy a gárdisták által soraikra zúdított jól sikerült sortűz miatt történt; "a
Császári Gárda, amely ütközetben sohasem tétovázott, hirtelen megállt" -
miként Powell, a gyalogos gárda kapitánya írta később. Miközben a
Gárda tétovázott, az 1. (brit) gyalogosgárda - később gránátosgárda - két
további sortüzet adott le, beborítva a földet francia halottakkal. Ekkor a
vadászok elkövették azt a végzetes baklövést, hogy ágyútűz alatt
megpróbáltak felfejlődni. Soraik perceken belül teljes zűrzavarban
bomlottak fel. Wellington elrendelte a gyalogosgardának, hogy szuronnyal
nyomuljanak előre, s amikor ezt végrehajtották, szuronyt szegezve és
tüzelve a Császári Gárdára, visszavonultak a lejtőn Hougoumont
irányába. Itt ütköztek meg a Gárda utolsó, ezen a szakaszon még
előrenyomuló részével, a 4. vadászezreddel és a 4. gránátosezred
maradékával. Ezután 1. gyalogosgárda visszatért a hegygerinc csúcsára,
szorosan a sarkában a Császári Gárdával. A franciák ismét
felkapaszkodtak, és megtámadták a brit gárdistákat és Halkett
dandárjának maradékait. Többet is elérhettek volna, de ekkor a
hegygerinc mentén, a Császári Gárda balszárnyán előrenyomult a
rettenthetetlen és tapasztalt spanyolországi veterán; Sir John Colbourne
vezette 52. gyalogezred, és sortüzeket adott le a 4. vadászezred
oldalába. A vadászok egymás után meginogtak, és az 52. gyalogezred
szuronyrohammal űzte vissza őket. Ez olyan jelenet volt, amelyet még
sohasem láttak korábban, s a rettenet kiáltása - "A gárda meghátrál!" -
hullámzott végig a küzdelmet figyelő császári katonák sorain. A
felmentésre előretartó gyalogezredek megtorpantak, mikor a Császári
Gárda katonái futva jöttek feléjük. A Gárda visszavonulása elharapódzott,
a közhangulat elbizonytalanodott, és a visszavonulás gyorsan fejvesztett
menekülésbe torkollott. A pánikot fokozta a porosz hadtest
előrenyomulása, amely csapatokat vetett be a francia balszárny ellen.

A "Gárda halála"

A Gárda visszavonulása után tíz perccel Wellington, csapatainak szeme

láttára fellovagolt a Mont-St. Jean hegygerinc tarajára. Ott megállt, feje
fölött meglengette kalapját, hogy felhívja magára a figyelmet, s dél felé
mutatott, megadva a jelet az általános előrenyomulásra. Ekkor minden
ember és ágyú, amely csak élt és mozgott, lezúdult a Mont-St. Jean
hegygerinc lejtőjén, és áradatként zúdult a császár seregére.

Napóleon jócskán elöl tartózkodott, La Haye Sainte közelében, amikor

látta arcvonalának összeomlását. Elrendelte a Régi Gárda utolsó
zászlóaljának, hogy négyszög alakzatban állják el a főutat, remélve, hogy
mögöttük összegyűjtheti csapatait, de a menekülő egységek
ellenállhatatlanul viharzottak tovább dél félé. A muskéták tüzétől és a
tüzérségtől megtizedelve a Régi Gárdából három zászlóalj visszavonult
"A Szép Szövetség"-hez, ahol parancsnokukat, Cambronne tábornokot
megadásra szólították fel. Rövid válasza bevonult a napóleoni háborúk
történetébe: "Merde!" (Egy szart!).

A csatamezőn eluralkodott a káosz. A franciák többsége teljes

visszavonulásban volt, de néhányan még ellenálltak, s harcoltak a
szétszóródó, a soraikba beleakaszkodó szövetséges csapatok
áradatával. Az éjszaka elmúltával az üldözők végigtapostak a csatatéren
fekvő több mint 40.000 halotton és sebesültön. Folytonos lövöldözés,
szurkálás, szuronyszegezés, kardcsörtetés és vívás közepette a francia
és szövetséges csapatok összekeveredett tömege visszavonult Quatre
Bras felé. Lobau emberei szürkületig hősiesen tartották Placenoit-t,
szabadon tartva a charleroi-i utat, mert egyébként a poroszok elvághatták
volna a teljes sereg és Napóleon visszavonulásának útját.

Napóleon, aki visszalovagolt "A Szép Szövetség" mögé, a Császári

Gárda 1. gránátosezrede által formált négyszög alakzat belsejében talált
menedéket, amely rendben visszavonult. Mintegy másfél kilométerrel
odébb elhagyta a négyszög alakzatot, hogy déli irányba, Genappe-ba
vágtasson, hogy megnézze, lehetséges volna-e ellenállni a folyó mögött,
de a pánik magával ragadta a francia hadsereget. "Sauve qui peut!"
(Fusson, ki merre lát!) hallatszott mindenhonnan. A visszavonulás
folytatódott; emberek és lovasok sokasága menekült a mezőkön
keresztül, szorosan a sarkukban a porosz lovassággal.

Aznap este kilenc órakor Wellington és Blücher találkozott "A Szép

Szövetség"-nél. Ott sapkájukat a levegőbe dobáló, éljenző katonáktól
körülvéve, miközben a zenekarok a God Save the King-et és a Nun
danket Alle Gott-ot játszották, mindketten gratuláltak egymásnak, mint
győztesnek. Rövid tanácskozás után egyetértettek abban, hogy a porosz
hadsereg, - lévén kevésbé fáradt, mint a brit-holland - folytassa az
üldözést. Nem volt ellenállás sem Genappe-ban, sem Quatre Bras-ban,
sem Charleroi-ban, sem másutt. A porosz lovasság egész éjszaka üldözte
a franciákat, mindenkit lekaszabolva, akivel csak találkoztak, s hajnalra
elérték Franciaországot.

Waterloo után:

A waterlooi vereség Bonaparte Napóleon és a "száz nap" végét jelentette,

a csata a császár utolsó esélye volt, s a vereség megpecsételte a sorsát
is.

Az ütközet során a franciák veszteségei meghaladták a 26.000 főt.

További 8.000 ember fogságba esett, és az egész francia tüzérség és
egyéb katonai felszerelés odalett. A szövetségesek is hasonló arányú
veszteséget szenvedtek; több mint 25.000 fő esett el, melynek mintegy
kétharmada brit volt. Wellington hadseregében a brit tiszteknek több mint
a fele meghalt vagy megsebesült. A június 16-tól 18-ig tartó háromnapos
küzdelem áldozatainak összlétszáma több mint 60.000 francia és 55.000
szövetséges volt. Napokig tartott a sebesültek összeszedése a harctérről.
Szenvedéseik szörnyűségesek voltak, sokakat fosztogatók öltek meg
vagy mocskoltak be. A porosz áldozatok száma 9.500 fő volt, de folytatni
tudták az üldözést 18-án éjjel és a következő nap folyamán.

Június 20-án estére Napóleon már visszaérkezett Párizsba, és új

hadseregről beszélt. Hadügyminisztere, Davout hajlandónak mutatkozott
a háború folytatására, és országszerte a kiképzés különböző
stádiumaiban 117.000 fő állt rendelkezésre, hogy egy újabb hadsereg
magvát képezze, de hiányzott a politikai akarat. A szövetséges seregek a
Rajna mentén és az Alpokon keresztül már beáramlottak
Franciaországba, a francia nép pedig békét akart.

Talleyrand és Fouché már kapcsolatba lépett a szövetséges

parancsnokokkal. A szenátus és a képviselőház ellenségesen viszonyult
a császár uralmának folytatásához, és Napóleon sem volt hajlandó utcai
harcokra Párizsban. Június 22-én fia javára aláírta a lemondási
nyilatkozatot, és június 25-án visszatért Malmaisonba. Június 29-én a
porosz hadoszlopok eleje megjelent a Párizstól északra fekvő magaslatok
ormain, mögöttük csak egynapi távolságban Wellington. A bonapartisták
ezzel elvesztették minden reményüket. Július 3-án egyezményt írtak alá,
amelynek értelmében a francia hadseregnek vissza kellett vonulnia a
Loire-hoz. Az ideiglenes kormány ismét elismerte XVIII. Lajost, aki július
18-án visszatért a fővárosba. Másnap a szövetségesek megtartották
diadalmas bevonulásukat.

Blücher egy gyors csapatokból álló menetoszlopot küldött Napóleon

elfogására, de a poroszok csak néhány órával azután érkeztek
Malmaisonba, hogy Napóleon elsietett dél felé. Tíz napra eltűnt szem elől,
s tartózkodási helyére csak akkor derült fény, amikor Amerikába szóló
hajózási engedélyért fordult Maitland kapitányhoz, a Rochfortot ostromzár
alatt tartó lovasszázad parancsnokához. Akkor írt a régenshercegnek,
menedékjogot kérve Angliában: "Úgy jövök, mint Themisztoklész,
magamat a brit nép jóakaratára bízva. Azon törvények védelme alá
helyezem magam, amelyeket királyi fenségedtől, legkitartóbb, legerősebb
és legnemesebb ellenfelemtől kérek.".
Bonaparte ötlete, hogy angol lovaggá váljon, érdekes, de nem valósult
meg. Kérését elutasították, és július 15-én Napóleon felszállt őfelsége
hajójára, a Bellerophon-ra, s megadta magát a kapitánynak. Napokon
belül útban volt Szent Ilonára, ahol életének hátralévő hat évét
száműzetésben töltötte, megírván birodalmának és háborúinak történetét.
1821-ben halt meg; ma az Invalidusok dómjában, Párizs szívében
nyugszik.

Emberi sorsok:

Blücher két évvel Waterloo után, 1819. szeptemberében, 77 éves

korában, végkimerülésben hunyt el.

Wellington még harminckét éven át szolgálta hazáját, bár Blücherhez és

Napóleonhoz hasonlóan soha többé nem vívott ütközetet. Néhány héttel
a csata után így szólt Lady Shelley-hez: "Az Istenért, remélem, hogy
megvívtam az utolsó csatámat" - s ebben, mint a legtöbb más dologban
is, igaza lett. Elárasztották kitüntetésekkel. A Portugália, Spanyolország
és Nagy Britannia által korábban adományozott címeket a Waterloo
hercege elnevezéssel gyarapította. A brit hadsereg főparancsnoka és a
tüzérség főparancsnoka lett. Visszatért a politikához, és kabinetminiszter,
belügyminiszter, végül miniszterelnök lett. Mint az öt kiváltságos angol
kikötő védnöke visszavonult a Walmer Castle-ba, ahol 1852.
szeptemberében, nyolcvanhárom évesen hunyt el. Nagy pompával
temették el a Szent Pál katedrális altemplomában, és még most is úgy
emlegetik, mint a legnagyobb tábornokot, akit Anglia valaha is adott.

A napóleoni kor további fontosabb szereplőjének sorsa is könnyen

nyomon követhető. Napóleon mostohafia, Eugéne de Beauharnais, aki
nem volt hajlandó csatlakozni hozzá a "száz nap" idején, inkább szeretett
felesége, Auguste-Amelie bajor hercegnő oldalán visszatért Münchenbe,
és ott élt boldogan 1824-ben bekövetkezett haláláig. Anyja, a lojális
Josephine császárné 1814. májusában hunyt el, s mélyen meggyászolta
mind fia, mind Napóleon.

Bernadotte, Napóleon egykori tábornoka 1818-ban XIV. Károly néven

Svédország királya lett, s igazságosan uralkodott egészen 1844-ben
bekövetkezett haláláig, leszármazottai uralkodnak Svédországban mind a
mai napig.

Jerome Bonaparte, Napóleon legfiatalabb fivére, valaha Vesztfália királya,

1847-ben visszatért Franciaországba, és 1860-ban bekövetkezett halála
előtt Franciaország marsallja és a francia szenátus elnöke lett.

Napóleon legidősebb fivére, Joseph a spanyolországi gyötrelmek után

nem vágyott a spanyol koronára. Waterloo után Amerikába menekült,
ahol 1832-ig tartózkodott, amikor is visszatért Európába. Firenzében halt.
meg 1844-ben.

Napóleon marsalljainak sorsa különbözőképpen alakult. Davout magas

katonai pozíciót viselt XVIII. Lajos alatt, de 1823-ban meghalt.

Soult 1820-ban ismét Franciaország marsallja, az 1848-as forradalmat

követően köztársaságpárti lett, és 1851-ben dúsgazdag emberként halt
meg.

Oudinot a "száz nap" alatt hű maradt a Bourbonokhoz. 1823-ban

Spanyolországban egy hadtest vezetőjeként tevékenykedett, amikor a
korábbi Ferdinánd herceg, - ekkor már spanyol király - a franciák
segítségét kérte örökké 1ázongó alattvalói leveréséhez, akik zokon vették
Bonaparte alatt elnyert szabadságjogaik elvesztését. 1847-ben halt meg
a királyi gárda parancsnokaként.

Masséna marsall kitartott a Bourbonok mellett, s nem követte Napóleont

Elbáról történő visszatérése után. Szintén elutasította; hogy tagja legyen
annak a haditörvényszéknek, amely hazaárulásért bíróság elé állította
Ney-t a "száz nap" után, s két évvel később, 1817. áprilisában halt meg.

Ney-nek minden esélyt megadtak arra, hagy Waterloo után külföldre

meneküljön, de nem volt hajlandó ezt tenni. Nem felejtették el Lajos
királynak tett ígéretét, miszerint vasketrecben fogja Napóleont Párizsba
hozni, így átpártolása Napóleon oldalára nyilvánvaló hazazárulásnak
minősült. Ney-t végül Párizsban bíróság elé állították, halálra ítélték, és
1815. december 7-én a Luxemburg-kertben főbe lőtték. A per és a
kivégzés teljes egészében belügy volt. Wellington hercege közhírré tette,
hogy magánemberként ellenzi Ney marsall bíróság elé állítását, s
utasítást adott, hogy egyik parancsnoksága alatt álló tiszt sem játszhat
semmiféle szerepet az ügyben. Egy brit tisztet, aki mégis elment a
kivégzés megtekintésére, elbocsátottak a szolgálatból.

A kivégzőosztag lett a sorsa Joachim Murat-nak is. 1815-ben visszatért

Franciaországba, és felajánlotta szolgálatait a császárnak, de korábbi
árulását nem felejtették el, így ajánlatát visszautasították. Napóleon végső
bukása után kis seregével Calabriában szállt partra azzal a céllal, hogy
visszaszerzi nápolyi királyságát, de elfogták, hadbíróság elé állították és
1815. október 13-án agyonlőtték.

(1) Érdekesség: A szerződés ratifikálásának estéjén Napóleon mérget

vett be, melyet még az oroszországi hadjárat idején hordott magával. A
méreg nem hatott! Valószínűleg már elvesztette hatását, de Napóleon
ebben sorsszerűséget látott, miszerint még nagy dolgokra hivatott, és
nincs még itt halálának ideje.
(2) Végül sem Oroszország, sem Ausztria nem vetett be erőket Napóleon
ellen.

A SZUEZI VÁLSÁG
(1956. október 29. - november 7.)

Bevezetés:

Azt hiszem mindenki tisztában van azzal, hogy mit jelent 1956 októbere
nemzetünk történelmében. Talán arról is sokan hallottuk, hogy a
forradalomban résztvevők mennyire bíztak abban, hogy a "nagybetűs
Nyugat" segítségünkre lesz a kommunizmus elleni harcban, hogy
kitörhessünk a II. világháború végeztével ránk szabadult bolsevista
béklyóból és végre olyan független hazát építsünk magunknak, ami
mentes minden szélsőséges politikai nézettől. A történelem távlatából már
tudjuk, hogy a "Nyugat" végülis cserbenhagyott minket, és ebben igen
nagy szerepe van egy több száz kilóméterrel távolabb zajló katonai
manővernek, amit a hadtörténelem csak szuezi válságként emleget.
Lássuk mi is történt.

Összeesküvés:

1956. október 22-én a franciaországi Sévresben a klasszikus

összeesküvések minden kelléke adott volt: egy félreeső, cseréptetős,
borostyánnal befuttatott falú villa, amelyet fasorok, magas sövények és
persze falak rejtettek el a kíváncsi tekintetek elől. Még a misztikus köd
sem hiányzott, hiszen a környéken az is gomolygott, amikor hajnalban az
összeesküvők első csoportja a Párizs melletti reptérről jelzés nélküli
autójával odaérkezett. Valamivel később ezen a hétfő reggelen Pineau
francia külügyminiszter megérkezett hivatalába, majd pár perccel később
haza is hajtatott. Miután elküldte sofőrjét, saját kocsijába ült, és rövidesen
ő is a villában volt, ahol kezet rázott Ben Gurionnal, Izrael 70 esztendős
miniszterelnökével, Moshe Dayannal, a félszemű vezérkari főnökkel és
Shimon Peresz védelmi miniszterrel. Eközben Selwyn Lloyd brit
külügyminiszter, a konspirációban részt vevő harmadik csoport egyik
kulcsfigurája telefonon beteget jelentett. A megfázásra hivatkozó
diplomata röviddel később elhagyta Angliát, és délután érkezett meg
Sévresbe. Mire a feszült légkörű tárgyalások két nap múlva befejeződtek,
az alkudozásba bekapcsolódott Anthony Eden brit és Guy Mollet francia
miniszterelnök is. A pezsgőspoharak ürítésével azt a háromoldalú
szerződést ünnepelték, amelynek nyomán - a krónikások szerint - "a
történelem legrövidebb és legfeleslegesebb háborúja" robbant ki. A
célpont alapjában véve az arab nacionalizmus szimbólumává lett
egyiptomi Gamal Abdel Nasszer elnök volt.

Az izraeli miniszerelnök: Ben Gurion (balra)

(jobbra Konrad Adenauer német kancellár látható, az 1960-as
találkozójukon)
 Anthony Eden brit miniszterelnök (balra) és Guy Mollet francia
miniszterelnök (jobbra)

Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök

A megállapodás szerint a brit és francia beavatkozás okát Izrael

szolgáltatja azzal, hogy október 29-én megtámadja a 62 ezer km2-es
Sínai-félszigetet. Az ellenséges arab országok közé ékelődött zsidó állam
ugyanis nyolc és fél évvel megalakulása után sem érezte magát
biztonságban. Mivel katonai vezetői főleg Egyiptom felőli támadástól
tartottak, a félsziget lerohanását megelőző csapásnak szánták. A Szuezi-
csatorna forgalmát veszélyeztető "agresszióra" válaszul másnap
következik Nagy-Britannia és Franciaország közös ultimátuma. Ebben
felszólítják a hadviselő feleket, hogy 24 órán belül szüntessék be a
harcokat, vonuljanak vissza a létfontosságú vízi út mellől, és fogadják el a
csatorna kulcspozícióinak ideiglenes megszállását, amely kimondottan a
hajóforgalom zavartalanságát biztosítaná. A jegyzéket szándékosan úgy
fogalmazták, hogy abba Nasszer még véletlenül se menjen bele. Aztán
október 31-én - elégséges időt adva Egyiptomnak a visszautasításra - a
brit és francia harci gépek megkezdik az ország fegyveres erői elleni
támadásokat. Az inváziós csapatok partraszállását azért időzítették az
ultimátum lejártához képest hat nappal későbbre, hogy még az is a
"békebírók" pártatlanságát bizonyítsa.

A kiváltó okok:

A briteket súlyos csapásként érte, hogy Nasszer elnök 1956. július 26-án
bejelentette a brit-francia tulajdonú Szuezi-csatorna Társaság
államosítását. A lépéssel Egyiptom kezébe került a létfontosságú közel-
keleti olajforrások és a nagy nyugat-európai felhasználók közötti
legrövidebb hajózóút felügyelete. Az intézkedés ráadásul veszélybe
sodorta azon brit érdekeltségek gyors megközelítését is, amelyek
Szueztől keletre és délre terültek el. Anthony Eden brit miniszterelnök, aki
képtelen volt beletörődni Nagy-Britannia világhatalmi szerepének
rohamos csökkenésébe, cselekvésre határozta el magát. A franciákat - a
titkos tárgyalások kezdeményezőit - elsősorban az a meggyőződés
motiválta, hogy a legnagyobb észak-afrikai gyarmatukat, Algériát lángba
borító nemzeti felszabadító háború mögött Nasszer elnöknek az arabokat
fellázító politikája áll. Az összeesküvők csak egy dologban értettek
tökéletesen egyet: a "moszlim Mussolininek" csúfolt egyiptominak, aki
megingatta a Közel-Kelet egyensúlyát, mennie kell.

A trió nem számított rá, hogy az USA komolyabb bonyodalmakat okozna,

hiszen a szuperhatalom már akkor politikai összeütközésbe került
Nasszerrel, amikor az elismerte a Kínai Népköztársaságot, és elfogadta a
szovjet blokk katonai és gazdasági segítségét. Úgy vélték, az is a
malmukra hajtja a vizet, hogy Eisenhower elnök teljes erejével éppen
újraválasztásáért kampányolt, és sikerét nagymértékben befolyásolta az
erős zsidó szavazótábor megnyerése. Az összeesküvők csak azt a tényt
hagyták figyelmen kívül, hogy amennyire Nasszer ellen volt az elnök,
legalább annyira ellenezte a közvetlen katonai beavatkozást. A másik
szuperhatalom részéről azért nem számítottak komolyabb retorzióra, mert
a Szovjetunióban éppen azzal foglalatoskodtak, hogy leszámoljanak a
sztálinizmussal. Moszkva figyelmét ráadásul elvonták a csatlós
államokban kirobbant forradalmak, amelyek széthullással fenyegették az
alig egyesztendős Varsói Szerződést. Bár a lengyelországi felkelést
nyáron eltaposták, ez a veszély továbbra is kísértett, hiszen alig három
hónappal később - október 23-án - Magyarországon is kitört a
forradalom.

A katonai előkészületek:

A szuezi hadművelet előkészületei természetesen már jóval azelőtt

megkezdődtek, hogy Franciaországban tető alá hozták az alkut. Az
angol-francia felkészülés csigalassúságúnak számított az izraelihez
képest. Ott ugyanis napok alatt 100 ezer embert mozgósítottak. Noha
Nagy-Britannia 750 ezer embert tartott fegyverben, nagy részüket
lekötötte a felkelők elleni harc a Távol-Keleten, Afrikában és Ciprus
szigetén. Szállítókapacitás, repülőgépek és utánpótlás dolgában sem
álltak jól a brit fegyveres erők, éppen ezért kellett sürgősen II. Erzsébet
királynő jóváhagyása 25 ezer tartalékos mozgósításához. A
mendemondák szerint az engedélyt augusztus 2-án, a Goodwoodban
rendezett derbin, egy ló farán írta alá. Franciaország az indokínai háborút
követően némileg felkészültebb volt a hadműveletre, az akcióhoz
azonban csapatokat kellett Algériából átcsoportosítania. Az inváziós erők
fő gyülekezőhelye a brit irányítású Málta lett, 1.600 km-re a partraszállás
tervezett helyszínétől.
 Az egyesített brit-francia flotta repülőgép hordozói és kisérőcirkálói
indulásra készen
(felülről 2. a francia Arromaches hordozó, középen a brit Eagle, legalul
pedig a francia La Fayette)

A hadművelet első fedőneve Hamilcar volt, de aztán Musketeerre (testőr)

változtatták, valószínűleg azért, hogy ezzel is inkább egyfajta védelmi
akcióra utaljanak a külvilág felé, semmint agresszív beavatkozásra. Bár a
haditerv francia agyszüleménynek tekinthető, a parancsnokság mégis az
invázió legnagyobb résztvevőjét, Nagy-Britanniát illette.

A Musketeer hadművelet első számú irányítójává Sir Charles Keightly

tábornokot, helyettesévé a francia Pierre Barjot altengernagyot
nevezték ki. A partra szálló erők parancsnoka Stockwell tábornok,
helyettese - az indokínai és algériai harcok veteránja - Beaufre
vezérőrnagy lett. A részt vevő repülőegységeket - köztük a RAF (Royal
Air Force, azaz: [angol] Királyi Légierő) 14 közepes és négy
nehézbombázó-századát - Barnett légimarsall, a flottakülönítményeket
Dunford-Slater tengernagy irányította.
A hadművelet légi, tengeri és szárazföldi erőinek kötelékében 45 ezer brit
és 34 ezer francia szolgált. Az összevont 200 brit és 30 francia hadihajó
között hét repülőgép-hordozó volt. A 70-nél is több kereskedelmi hajó
mellett, amelyeket a hajózási társaságok legnagyobb bánatára már a
turistaszezon kellős közepén igénybe vettek, több száz partra szállító
jármű is csatasorba állt. Az akcióban ténylegesen részt vevőket a
támaszpontokon és a gyülekezési kikötőkben összesen még mintegy 100
ezer brit vagy francia egyenruhás segítette munkájával.

A Musketeer második változatában a partraszállást a Nílus deltájában,

Alexandriánál tervezték, s azt követte volna a gyors előrenyomulás,
egészen Kairóig. Ezalatt az izraeliek dolga az egyiptomi hadsereg
jobbszárnyának lefoglalása lett volna. A tervet azonban megváltoztatták,
és az elsődleges célpontot 220 km-rel keletebbre helyezték, a Szuezi-
csatorna északi kijáratához. Ezzel visszatértek az eredeti elképzeléshez,
Port-Szaíd kikötőváros elfoglalásához. A szövetségesek nagyszabású
készülődése azonban nem maradt titokban, és Nasszer átcsoportosította
erőit, így került a Sínai-félszigeten állomásoztatott csapatok fele a
csatorna nyugati oldalára. Jóllehet parancsára katonái észak felé tekintve
várták a brit-francia erők támadását, az elnök képtelen volt elhinni, hogy
az invázió valaha is bekövetkezik, ráadásul arról, hogy Izrael felől is
támadás érheti, semmit nem tudott!

Az izraeli támadás:

Az izraeliek október 29-én, hajnali 2.15 és 2.35 között lendültek akcióba.

North American F-51-es Mustang géppárok száguldottak nyugat felé, alig
öt méterrel a háromszög alakú Sínai-félsziget homokbuckái felett.
Feladatuk - a telihold segítségével - azoknak a légvezetékeknek az
elvágása volt a légcsavarral vagy a szárnyvégekkel, amelyek a 30 ezer
főt számláló 3. egyiptomi gyalogos- és a 8. palesztin hadosztályt kötötték
össze egymással és a főparancsnoksággal. Ez volt a szerény kezdete a
Szuezi-csatornát "fenyegető" Kadesh hadműveletnek, amellyel Izrael
valójában azért akarta kiseprűzni az egyiptomi erőket a félszigetről, hogy
aztán, az Akabai-öböl vizén keresztül, végre kijárathoz jusson a Vörös-
tengerre.
Egy órával később Ariel Sharon ezredes 202. ejtőernyősdandárjának
3.000 embere M3-as féllánctalpas járművekkel, francia gyártmányú AMX-
13-as tankokkal és száz, három nappal korábban Franciaországból
érkezett teherautóval beözönlött az egyiptomi területre. Fejük felett
délután 16db Douglas C-47-es Dakota szállítógép és a kíséretüket alkotó
tíz Gloster Meteor vadászgép zúgott el mélyrepülésben. A radarokat
elkerülő rajok a csatornától 30 km-es távolságban 450 m-es magasságba
emelkedtek, és a 202. dandár 1. zászlóaljának 395 ejtőernyőse közül az
elsők 17 órakor vetették magukat a mélybe. Az ellenállás nélkül földet
érők a stratégiai fontosságú Mitla-szoros keleti oldalán ásták be magukat,
és várták, hogy megérkezzen Sharon oszlopa. A 170 km-es utat a
járművek másnap 10.30-ra tették meg. Mögöttük más izraeli alakulatok is
támadásba kezdtek. A következő négy nap során ezek a csapatok
nyugati és déli irányban végigsöpörtek a félszigeten. A kelet felől támadó
Izrael nem csupán meglepte Egyiptomot, hanem - a tervek szerint -
indokot is szolgáltatott cinkosainak a beavatkozásra.
 Izraeli festéssel és jelzéssel ellátott francia gyártmányú AMX-13 könnyű
harckocsi (előtérben)
és az amerikai gyártmányú Sherman közepes harckocsi (háttérben) a
Yad la-Shiryon tank múzeumban.
Mindkettő részt vett az 1956-os harcokban.

Egy héttel a Kadesh beindítása előtt titokban négy francia repülőszázad

szállt le Izraelben. Valamennyi törzsén és szárnyán ott virított a
hadműveletben részt vevő szövetséges gépek megkülönböztetésére
szolgáló sárga-fekete sávozás. A Dassault Mystére IVA típusú,
sugárhajtású vadászokkal repülő század az izraeli városok elleni
bombatámadások elhárítását kapta feladatul. A másik két alakulat -
amerikai gyártmányú Republic F-84F Thunderstreak
vadászbombázóival - a szárazföldi erők közvetlen támogatására érkezett.
A negyediket, amelyet kétmotoros Nord Aviation Noratlas típusú
szállítógépekkel szereltek fel, már négy órával a Mitla-szoros
megszállását követően bevetették. A kötelék nyolc dzsipet, fegyvereket
és utánpótlást dobott le ott ejtőernyővel. Közben pedig befutott még
három francia romboló is, hogy biztosítsák Tel-Aviv és Haifa kikötőjének
bejáratát.
Izraeli felségjelzésű (francia) Dassalut MD 452 Mystére vadászbombázó

Jóllehet Eisenhower elnök ragaszkodott hozzá, hogy a háború kitöréséről

az újságokból szerzett tudomást, valójában már a készülődésről is
értesült. Egyrészt a CIA térségben cirkáló, Lockheed U2-es
felderítőgépeinek nagy magasságból készült felvételeiből, másrészt pedig
a "cég" (CIA) londoni, párizsi és tel-avivi ügynökei révén. Az október 27-
én megtartott kormánytájékoztatón a CIA aligazgatója, Robert Amory
kijelentette: "Az izraeliek holnap éjfél után nem sokkal támadni fognak.
Erre akár az állásomat is hajlandó vagyok feltenni!" Nem volt véletlen,
hogy az egyik U2-es október 29-én, 21 ezer méteren a Sínai-félsziget
felett jelent meg. A gép a Törökországba települt, titkos 10-10-es
különítményhez tartozott. Pilótája az a Gary Powers volt, aki 1960-ban
került az újságok címlapjára, miután gépét a Szovjetunió felett lelőtték.
"Ahogy lenéztem, rögtön szokatlan dolgokat vettem észre. A sárgásvörös
felvillanások és fekete füstfelhők a Sínai-hadművelet első ágyúlövéseitől
származtak."

Az ultimátum:

Október 30-án délután az ultimátumot átadták Egyiptom és Izrael

képviselőinek. A harc beszüntetésére és a csatornától 15 km-re történő
visszavonulásra másnap 16.30-ig adtak határidőt. Izrael, bár még
kilométerekre járt a csatornától, és esze ágában sem volt leállítani az
offenzívát, szerepe szerint bejelentette, hogy elfogadja a feltételeket. Mint
ahogy azt várták, Egyiptom elutasította. Az órák teltek-múltak, és a
Szuezi-csatornán egyre-másra átkelő egyiptomi felmentő csapatok által
szorongatott izraeliek alig várták a RAF gépeinek beígért támadását. Ben
Gurion, aki sosem bízott igazán az arabokkal szimpatizáló britekben, már
arra készült, hogy visszarendelje katonáit. Újdonsült szövetségesei
ugyanis elfelejtették tájékoztatni arról, hogy a hatnaposra tervezett
bombázó hadjáratot majd csak a sötétedés beálltával kezdik. Az
egyiptomi repterek és hadi létesítmények partraszállás előtti puhítására
azért szántak különben ilyen hosszú időt, mert ennyi kellett ahhoz, hogy
az október 31-én éjjel Máltáról kifutó inváziós armada leglassabb hajói is
odaérjenek.

A hadműveletek térképe (a nagyobb verzióért kattints a képre)

Légitámadások:

Október 31-én éjjel a RAF Ciprusról és Máltáról felszálló English Electric

Canberra közepes és Vickers Valiant nehézbombázói három hullámban
támadták az egyiptomi reptereket. A még arab szolgálatban álló brit
oktatók egyike később ezt jelentette: "Az egyiptomiak teljesen
sportszerűtlennek tartották a RAF gépeinek éjszakai támadását, mivel ők
kifejezetten utáltak éjjel repülni!" A heves bombázás sokkolta Nasszert,
aki a Sínai-félszigeten lévő csapatoknak azonnal megparancsolta, hogy
teljes sebességgel vonuljanak vissza nyugatnak, keljenek át a csatornán,
és védjék meg az ország szívét. November 1-jén, hajnalban egy U2-es
kémrepülő suhant el Kairó felett. A West Airportról készült fotókon
sértetlenül álltak a gépek és az épületek. Az amerikai felderítő tett egy
kört, és tíz perc múlva ismét a reptér felett volt - az akkor készült képeken
már minden lángokban állt. A felvételekből egy sorozatot -azonnali
magyarázatot követelve - képtávírón továbbították a RAF
parancsnokságára, ahonnan a következő választ kapták: "Hálás köszönet
a képekért. Minden idők leggyorsabb támadás utáni értékelését tették
velük lehetővé."
A Royal Navy ([angol] Királyi Haditengerészet) Eagle, Bulwark és Albion
hordozókon 11 repülőszázad volt. Ezen egységek Hawker Sea Hawk, De
Havilland Sea Venom és Westland Wyvern vadászbombázói november
1-jén csaptak le a Kairó környéki támaszpontokra. A csatorna menti
Dakheila repteret a Ciprusról érkezett francia F-84-es Thunderstreak
vadászbombázók mellett a RAF Venomjai is támadták. A légvédelem
gyenge volt, ezért valamennyi gép sértetlenül visszatért hajójára vagy
bázisára. Kora délutánra a hordozók 80 km-re közelítették meg a
partokat, és tízpercenként indították az újabb rajokat. Eközben a ciprusi
támaszpontokon percenként szálltak le-fel a harci gépek. A támadókhoz
csatlakoztak a francia Arromanches és La Fayette hordozók dugattyús
motoros veteránjai. A Vought F4U Corsair vadászbombázó-századok
Alexandria közelében - egy pilóta élete árán - elsüllyesztették egy
torpedónaszádot, és megrongálták a Tarek rombolót. Az Akka nevű,
vontatókötélre vett hajón ugyanakkor a Royal Navy Sea Hawkjai ütöttek
rajta. A csatorna közepén haladó, 105 m hosszú szerkezetet sikerült is
elsüllyeszteniük. Csak utóbb derült ki, hogy a betontörmelékkel megrakott
jármű csalétek volt: kimondottan azért húzták éppen ott, hogy valamelyik
szövetséges "ráharapjon". Az elmerült roncs lett az első komoly vízi
akadály a csatorna 87 esztendős történetében. A britek bombáitól a
hajózócsatornába omlott Firdan híd aztán tovább szaporította a
torlaszokat. Ezzel viszont kútba esett az összeesküvés fennen
hangoztatott célkitűzésének - a vízi út nyitva tartásának - megvalósítása.

A fura kinézetű De Havilland Vampire vadászgépek, amelyet az egyiptomi

légierő is használt.
 Egyiptomi felségjelzésű (szovjet) MiG-15 vadászbombázó, egy izraeli
légierő múzeumban.
A gépet a szuezi háborúban zsákmányolták.

Egyiptom, hallgatva az ENSZ felhívására, november 2-án elfogadta az

ultimátumot. Izrael, feltételezve, hogy csapatai még azelőtt elérik a
kitűzött célokat, hogy az egyezmény hatályba lépne, a következő napon
tette ugyanezt. A másik két összeesküvő azonban sietett meggyőzni a
zsidó állam vezetését arról, hogy helytelenül cselekedett, ez a lépés
ugyanis indokolatlanná tette volna a brit-francia inváziót. Ben Gurion tehát
visszavonta a döntést, és a szövetséges légitámadások tovább
folytatódhattak. Az egyiptomiak 70 sugárhajtású harci gépéből 12db brit
gyártású Gloster Meteor, 15 pedig De Havilland Vampire vadász volt.
Ezek, a modernebb MiG-15-ösökkel együtt, a Sínai-félszigetért folytatott
küzdelemben tucatjával lőtték ki az izraeli harci járműveket, a kialakult légi
összecsapásokból pedig 1:1-es győzelem/veszteség aránnyal kerültek ki.
A tízszeres brit-francia túlerővel szemben viszont már tehetetlennek
bizonyultak. Miután a MiG-15- ösök megrongáltak két Canberra felderítőt
és egy Valiant nehézbombázót, az egyiptomiak megmaradt sugárhajtású
gépeiket a hadműveletektől távoli repterekre menekítették. A még
bevethető két század M iG-15-öst Szíriába és Szaúd-Arábiába küldték, az
Iljusin II-28-as könnyűbombázókat pedig a Nílus felső folyásához, a
történelmi Luxorba. Ez utóbbi hiba volt, mivel a Cipruson állomásozó
francia F-84-esek, amelyek útközben Tel-Avivban üzemanyagot vettek fel,
rajtuk ütöttek, és mind a tizenkettőt megsemmisítették.

Invázió a levegőből:

A Musketeer következő szakasza a kombinált ejtőernyős-partraszálló

hadművelet lett volna. Francia kezdeményezésre azonban, hogy
felgyorsítsák az eseményeket, a légideszant-támadást egy nappal
előbbre hozták. Cipruson november 5-én a hajnali derengésben a brit 16.
független ejtőernyősdandár több mint 600 katonája - páncéltörőkkel,
aknavetőkkel, géppuskákkal és dzsipekkel egyetemben - elfoglalta helyét
a hat szállítószázad Handley Page Hastings és Vickers Valetta típusú
gépeiben. Végcéljuk a Gamil reptér volt, 5 km-re nyugatra Port-Szaídtól.
Az ejtőernyősöknek onnan kellett benyomulniuk a városba, hogy
előkészítsék a terepet a következő napon partra szállóknak.
Egy másik ciprusi támaszponton a francia ejtőernyősök készülődtek. A
10. légideszant-hadosztály 487 katonája, kiegészítve a 11. dandár száz
ejtőernyősével és egy brit századdal, 17 szállítógéppel indult. A franciák
az indokínai és algériai háború harcedzett veteránjai voltak. Gilles
tábornok, a 11. dandár parancsnoka kapta azt a feladatot, hogy
levegőben körözgető harcálláspontjáról tartsa a kapcsolatot a földön
harcolókkal, a hadihajókkal, a közvetlen támogató gépekkel és Keightly
tábornok Cipruson berendezett főhadiszállásával. A franciák földet
érésére két helyet választottak. Az egyik Port-Szaídtól délre, a Szuezi- és
a Raswa-csatorna közé eső keskeny földnyelven volt, amelyet két híd
kötött össze a szárazfölddel, a másik, egy vízzel körülvett golfpálya a
Szuezi-csatorna keleti oldalán, Port-Fuádtól délre feküdt.
 Francia katonák Port-Fuádban.
A harcukat AMX-13-as harckocsik támogatják.

Mire a szárazföldi hadműveletek a csatorna birtoklásáért megkezdődtek,

a háború a hadviselő felek - Egyiptom és Izrael - között a Sínai-félsziget
teljes izraeli elfoglalásával már befejeződött. A II. világháború utáni
legnagyobb légideszant-hadművelet Alexandria elleni megtévesztő
bombatámadással indult. Az ejtőernyősökkel zsúfolt szállítógépek
eközben méltóságteljesen elhúztak a következő napi partraszállás
katonáival és járműveivel megrakott hajók felett. Reggel 7.15-re járt az
idő,mikor az első ejtőernyősök ugrani kezdtek a Gamil reptér felett 180 m-
en átdübörgő gépekből. Az idő ragyogó volt, a levegő alig mozdult.
Negyedórán belül valamennyi brit ejtőernyős földet ért. A katonák első
dolga ugrósisakjuk lecserélése volt a jellegzetes vörös barettre; ezt
követően négy csoportra válva lendültek akcióba. Háromnegyed óra sem
kellett hozzá, hogy a területet megtisztítsák a védő nemzetőrzászlóalj és
az odarendelt tartalékos század katonáitól.

A franciákat szállító kötelék fél nyolckor érkezett meg. A Noratlasok két

oszlopában a gépek alig 30 m-re haladtak egymástól. A repülési
magasság 100 m körül volt. Az ejtőernyősök a gépek mindkét oldalán
ugrottak, így négy percen belül valamennyien földet értek az első
helyszínen. A leereszkedők egy része pontosan az egyiptomiak állásaira
érkezett, így azokat pillanatokon belül lerohanták, de Raswa köz- és
vasúti hídjának elfoglalása sem tartott délelőtt 9-nél tovább. Ezzel
gyakorlatilag elvágták a városba küldhető egyiptomi erősítés útját, mivel
Port-Szaíd egyetlen, még épségben lévő kapcsolata a szárazfölddel a
kezükbe került. A védők ugyanis Raswa másik, pontonból épített hídját fél
órával korábban a levegőbe repítették. Port-Szaíd védelmét Moguy
dandártábornok irányította. Parancsnoksága alá három tartalékos
zászlóalj és mintegy 600 lövész tartozott, amelyeket egy
nemzetőrzászlóaljba szerveztek. A lakosság felfegyverzésére egy vagon
puskát és lőszert kapott. Az egyiptomi a védekezés központjául Manakh
városrészt választotta. Gyalogsága támogatására négy, szovjet
gyártmányú Szu-100-as, 100 mm-es ágyúval felszerelt, 30 tonnás
rohamlövege volt. A második francia kötelék kora délután érkezett meg. A
10. dandár 506 katonája a szemben fekvő Port-Fuád védelmét alig egy
óra alatt felszámolta. A britek számára délután érkezett erősítés száz
ejtőernyős, lőszer és egyéb felszerelések képében. A franciák, miután
elfoglalták a kijelölt objektumokat, felderítőket küldtek délre, hogy
felkészüljenek a következő napra tervezett előrenyomulásra Kantara és
Szuez város irányába. A jelentés értékelésének idejére csend állt be, de
aztán 22.30-tól ismét a fegyvereké lett a szó.

Habár a szovjet vezetők keze a magyarországi események miatt meg volt

kötve, a szuezi agressziót mégsem hagyhatták szó nélkül. Nyikolaj
Alexandrovics Bulganyin miniszterelnök november 5-én levélben
fenyegette meg az összeesküvő országok vezetését. Nagyszabású
katonai beavatkozást helyezett kilátásba, ha Nagy-Britannia,
Franciaország és Izrael nem vonja vissza azonnal csapatait Egyiptomból.
A blöff ugyan nem keltett rémületet, de gyanút ébresztett az érintettekben,
hogy Moszkva mindent tud összeesküvésük részleteiről. Később kiderült,
hogy a szovjetek Franciaországban, Egyiptomban és Izraelben
tevékenykedő ügynökei révén jutottak az információkhoz. Közülük a
legfontosabb Beer ezredes volt, Ben Gurion személyi titkára, valamint
Goldstein, aki az izraeli külügyminisztérium tisztségviselőjeként értesült
mindenről. Bár Moszkva tiltakozott, igazából nem állt érdekében az
intervenció leállítása, ez ugyanis egyrészt elvonta a világ figyelmét a
magyar forradalom vérbe fojtásáról, másrészt az imperialisták agressziója
révén felcsillant a lehetőség rá, hogy a Szovjetunió az arab világ
barátjaként fellépve a közel-keleti térségben kedvező pozícióba kerüljön.

A partraszállás:

November 6-án az inváziós flotta előtt még fel sem derengett a horizonton
Port-Szaíd, ám a haditervet a Londonból küldött újabb parancsok miatt
ismét meg kellett változtatni. Az első megtiltotta, hogy 127 mm-esnél
nagyobb űrméretű ágyúkkal lőjenek; emiatt az armada kénytelen volt
lemondani arról, hogy a cirkálók és a francia Jean Bart csatahajó lövegei
megsemmisítő pergőtűzzel árasszák el a partvédelem állásait. A parancs
a 381 mm-es ágyúkkal felszerelt páncélos óriást arra kárhoztatta, hogy a
hadműveletben egyszerű csapatszállítóként vegyen részt, fedélzetén
ugyanis ott volt az Algériából átdobott két francia hadosztály egy része. A
második parancs pedig egyórásnál rövidebbre kurtította a partraszállást
megelőző légi és tengerészeti bombázást. Így a Musketeer partra szálló
szakasza tízperces légitámadással és a rombolók 45 perces ágyúzásával
vette kezdetét. A parttól nyolc km-re ezalatt kirajzottak a hajók gyomrából
a partra szállító járművek, és a hullámokon bukdácsolva felvették a
kiinduló alakzatot. A brit tengerészgyalogság 40. és 42. kommandója
mellett ott voltak a 6. harckocsizó ezred tankjai is. Ezek célja Port-Szaíd
kaszinómólója volt. A francia idegenlégió 1. ezredének katonáival és az
őket támogató AMX-10-es harckocsikkal, valamint a 7. gépesített
hadosztály három ezredének járműveivel megrakott deszanthajók Port-
Fuád felé vették az irányt.

A Jean Bart csatahajó

Miután az aknakeresők megtisztították az inváziós tengerszakaszt, 4.30-
kor 15 lánctalpas kétéltű indult meg, amelyek mindegyikében 30 katona
volt. Ezek egészen a partig vitték az embereket, a többi jármű viszont a
hullámverést elérve rakta ki szállítmányát. Az első vonalban 14 vízálló
Centurion harckocsi robogott partra; a tengerészgyalogosok a móló
mindkét oldalán rohamoztak. Az előretörést azonban lelassította a védők
puskatüze, amely elől a páncélozott járművek mögé húzódva kerestek
menedéket. A móló elfoglalásakor egy romboló és egy Szu-100-as
rohamlöveg vívott tűzpárbajt, s ennek következtében több épület is
lángba borult. Kora délutánra a várost már annyira sikerült megtisztítani,
hogy a 16. ejtőernyősdandár 1. és 2. zászlóalja, valamint a 6.
harckocsiezred nagyobbik fele már a fő kikötőben tudott kirakodni. A
franciák eközben a csatorna másik oldalán szinte ellenállás nélkül
szállhattak partra. Ez elsősorban ejtőernyőseiknek volt köszönhető, akik
előző nap gyakorlatilag felszámolták a kikötővárosban az ellenállást.

A brit Theseus és Ocean hordozó fedélzetén a királyi

tengerészgyalogság 45. kommandójának katonái a történelem első
helikopteres partraszállására készültek. A "függőleges átkarolás"
bevezető mozzanatára a szárazföldi akció kezdete után egy órával került
sor. Akkor szállt fel a 45-ösök parancsnoka, Tailyour alezredes, hogy az
embereit szállító forgószárnyúak számára kiválassza a legmegfelelőbb
leszállóhelyet. A helikopter zavartalanul közelítette meg a füstbe
burkolózó várost, amikor azonban leereszkedett Port-Szaíd stadionjának
füvére, golyózápor zúdult rá. A terepet tanulmányozó alezredes alig tudott
visszamenekülni a fedélzetre. Az összelyuggatott oldalú helikopterrel
elrepülő tiszt végül a csatorna bejáratánál, a nyugati hullámtörő gát
mellett talált biztonságosabb területet.

Az egyiptomiak lőtték le ezt az izraeli P-51D Mustangot, melynek

kapitánya Elad Paz százados volt.

Nyolc óra után pár perccel emelkedett levegőbe az Ocean fedélzetéről a

Westland Whirlwind Mk.2-es helikopterek első hulláma. Mindegyik öt
zöld sapkás tengerészgyalogost vitt. Nyomukban a Theseusról Bristol
Sycamore helikopterek indultak, három-három tengerészgyalogossal. A
köteléket valósággal hívogatta a csatornát tervező Ferdinand de
Lesseps 12 m-es bronzszobra, amely mellett elhúzva gyorsan leszálltak,
és a katonák kirajzottak belőlük. A 22 forgószárnyú 83 perc alatt 415
katoát és 23 tonna felszerelést tett partra. A fém szitakötők ezt követően
is ingajáratban maradtak a part és a hajók között. Odafelé erősítést és
utánpótlást, visszafelé pedig sebesülteket szállítottak, köztük azt a 18
tengerészgyalogost, akiket tévedésből a Royal Navy egyik Wyvern
vadászbombázója sorozott meg. Az elkeseredett harcok házról házra
folytak, a kapcsolat a 3. ejtőernyős-zászlóalj és a 45. kommandó között
estére jött létre. A szervezetlenül védekező egyiptomiak kis híján foglyul
ejtették az inváziós erők teljes vezérkarát. Stockwell és Beaufre tábornok,
Durnford-Slater tengernagy, valamint Barnett légi-marsall ugyanis azt a
téves hírt kapták, hogy Port-Szaíd helyőrsége a Szuezi-csatorna
Társaság székházában fegyverletételre készül. A társulat erre egy
bárkával elpöfögött a háromemeletes épület felé. Száz méterre sem jártak
tőle, mikor a székházból tüzet nyitottak rájuk. Az élesen visszaforduló
csónak oldalán jégesőként kopogtak a lövedékek. Mikor közéjük pottyant
egy fáradt golyó, a tengernagy odaszólt Stockwellnek: "Nem hinném,
tábornok, hogy készen állnának a fogadásunkra."
Eközben a városi vízmű visszafoglalásáért rohamot indítottak az
egyiptomiak, amit egy Szu-100-as támogott. A helyzetet az a francia
vadászbombázó mentette meg, amelyik telibe találta a páncélost. A
tűzharctól a közelben két hatalmas olajtartály is kigyulladt. A gomolygó
zsíros, fekete füstoszlopok napokig bűzölögtek. Nem sokkal ezt követően
a francia ejtőernyősök és a 42. kommandó harcosai a Raswa hídnál
felvették a kapcsolatot.

A nevető harmadik:

Mialatt Egyiptomban e harcok dúltak, onnan sok ezer kilométerre,

nyugatra az amerikai választók az urnákba helyezték voksaikat.
Eisenhower 57%-ot szerezve győzött. Első dolga volt, hogy politikai és
gazdasági fenyegetéssel rábírja Londont és Párizst a harcok
beszüntetésére és a csapatok kivonására. A beteg Eden, nem bírván az
egyre fokozódó kül- és belpolitikai nyomást, végül beadta a derekát. A
parancsot, amely 6-án éjféltől elrendelte a tűzszünetet, Stockwell 19.30-
kor kapta meg. Helyi idő szerint hajnali kettőkor megállított csapatai a 161
km hosszúságú csatorna negyedét már ellenőrizték, és szinte
karnyújtásnyira voltak Nasszer elűzésétől. Az utolsó szövetséges
alakulatok karácsony előtt hajóztak ki Port-Szaídból, Izrael 1957
márciusában ürítette ki az elfoglalt területeket. A csatornát a következő
hónapban nyitották meg, miután medréből eltávolították a hajózást
lehetetlenné tevő 51 akadály közül az utolsót is.

A harcba küldött 150 ezer egyiptomi katonából 1.650 halt meg, 4.900 volt
a sebesültek és 6.185 fogságba esettek vagy eltűntek száma. Az izraeliek
45 ezer katonájából a százórás háborúban 189 elesett, 899 megsebesült,
négy pedig fogságba került. A szárazföldi harcokban 13.500 brit és 8.500
francia vett részt, közülük 23 brit katona halt meg, míg a franciák 33
katonát vesztettek.
Az egyiptomiak minden brit vagyont elkoboztak, az USA által
győztessé tett Nasszer pedig még szorosabbra fűzte kapcsolatait a
Szovjetunióval. Moszkva - nevető harmadikként -csak nyert a háborúval,
hiszen szabad kezet kapott Magyarországon, és a tetejébe még
támaszpontokhoz is jutott a Földközi-tenger medencéjében. A háború
egyértelművé tette a világ előtt, hogy Nagy-Britannia és Franciaország
többé már nem tartozik a szuperhatalmak közé. A NATO falán pedig
megjelent az első repedés, hiszen Franciaország ezt követően
gyanakvással tekintett azokra, akik Szueznél cserbenhagyták. Ez a
bizalmatlanság - és a sikeres francia nukleáris fegyver fejlesztés - végül
ahhoz vezetett, hogy Párizs 1966-ban kilépett a katonai szövetségből.
(Csak 1995-ben csatlakoztak újra.)