Első konzulként, majd császárként Napóleon nem viselt többé tábornoki egyenruhát, inkább a császári

gárda ezredesi, nem huszári ruháját viselte. Általában vasárnaponként viselt ezredesi kék egyenruhát.
Mindig viselte a Becsületrend és a Vaskorona Rend kitüntetéseit. A körülötte lévőket és marsalljait – főleg
koronázásakor – szintén díszes, bonyolult egyenruhákkal látta el.

Út a teljhatalomig

Egyiptomi hadjárat

Lásd még: egyiptomi hadjárat

Bonaparte és a Szfinx (J.L. Gérôme festménye

Bonaparte egy Nagy-Britannia elleni invázióra kezdett felkészülni, de két hónapnyi tervezés után arra a
következtetésre jutott, hogy Franciaország haditengerészeti ereje még nem elegendő ahhoz, hogy
szembe szállhasson a brit flottával. Ezért úgy döntött, hogy hadjáratot vezet Egyiptom ellen és elszakítja
Nagy-Britannia kereskedelmi útvonalait Indiától. A Direktórium szívesen kinevezte őt az Egyiptom ellen
készülődő hadsereg parancsnokává, mivel népszerűsége messze felülmúlta a Direktórium tagjaiét, így a
Direktórium tartott Bonaparte egyre növekvő befolyásától. Bonaparte ugyanakkor Egyiptomban már
kvázi-államfőként működhetett. Francia jelenlétet akart létrehozni a Közel-Keleten és összefogni Tipu,
Maiszúr szultánjával, aki a britek ellensége volt. Terveiben szerepelt az is, hogy Egyiptom meghódítása
után kapcsolatokat létesít az indiai hercegekkel, hogy velük együtt megtámadja a felettük uralkodó
angolokat.

1798 májusában Bonapartét a Francia Tudományos Akadémia tagjává választották. Egyiptomi hadjárata
során 167 tudóssal, matematikussal, természettudóssal, vegyésszel és geodétával dolgozott együtt, akik
az ókori Egyiptom történelme és kultúrája után kutattak. Felfedezéseik közé tartozott például a Rosette-i
kő, amelynek segítségével Jean-François Champollion néhány évtizeddel később megfejtette az
egyiptomi írást.

1798. június 9-ére Bonaparte félúton Egyiptom felé elérte Málta szigetét is. Málta elfoglalásával
Bonaparte mindössze csak három embert veszített.

Bonaparte és flottája elkerülte a brit haditengerészet támadását és július 1-én partra szállt
Alexandriában, majd bevonult Kairóba. Július 21-én, a piramisok csatájában Bonaparte 25 ezer katonája
legyőzte a mamlúkok 40 ezer fős hadseregét, mintegy 24 km-re a piramisoktól. Ezzel meghódította
Egyiptomot.
1798. augusztus 1-én azonban a Horatio Nelson admirális vezette brit flotta megsemmisítő vereséget
mért a francia flottára a nílusi csatában, megakadályozva ezzel Bonaparte azon célját, hogy a franciák
átvegyék a Földközi-tenger irányítását. Ezzel a britek Bonapartét elszakították Franciaországtól.
Hadseregével sikerült megnövelnie hatalmát Egyiptom felett, bár többször is felkeléseket kellett levernie.
Miután az Oszmán Birodalom hadat üzent Franciaországnak, Bonaparte bevonult a török uralom alatt
lévő Szíriába. Bonaparte vezette a 13 ezer fős seregét Arís, Gáza, Jaffa és Haifa meghódításakor. A Jaffa
elleni támadás különösen brutális volt. Férfiakat, nőket és gyerekeket raboltak ki és gyilkoltak meg az
ostrom három napja alatt, muszlimokat és keresztényeket egyaránt. Bonaparte felfedezte, hogy a védők
között sokan olyan korábban már általa elfogott török hadifogoly van, akiket azzal engedett szabadon,
hogy többé nem harcolnak a franciák ellen. Megparancsolta, hogy a helyőrséget és 1400 foglyot
szuronnyal vagy akasztással végezzék ki, hogy golyókat takarítsanak meg.

Bonaparte 13 000 fős seregéből 1500-an eltűntek, 1200-an elestek a harcokban, és ezrek haltak meg
pestisben.[14] Akkónál nem sikerült ellenállnia a brit parancsnokság alatt harcoló törököknek, ezért
seregével visszavonult Egyiptomba. Bonaparte elrendelte, hogy ópiummal mérgezzék meg a pestisben
szenvedő beteg katonákat, bár maga úgy számolt be erről, hogy a betegek mellé tették a mérget, és
maguk dönthettek, beveszik-e. Július 25-én Egyiptomban sikeresen visszaverte az oszmán támadást
Abukirnál.

Eközben folyamatosan értesült az európai ügyekről. Megtudta, hogy Franciaország háborút veszített el a
második koalíció haderejétől, az osztrákok majdnem minden franciát kiűztek Itália területéről. A
Direktórium utasításokat küldött, hogy térjen vissza és hárítsa el a francia föld esetleges invázióját. 1799.
augusztus 24-én, a rá vadászó brit flotta éberségét kijátszva visszatért Franciaországba. Seregét
Egyiptomban Jean-Baptiste Kléber vezetése alatt hagyta hátra, akit azonban pár hónappal később
meggyilkoltak Kairóban. Az utánpótlás nélkül maradt sereg végül 1802-ben megadta magát a briteknek
azzal a feltétellel, hogy a brit flotta hazaszállítja őket.

Brumaire 18–19-i államcsíny

Bővebben: Brumaire 18–19-i államcsíny

Bonaparte az Ötszázak Tanácsában (F. Bouchot festménye)

Mire Bonaparte októberben hazatért Párizsba, Franciaország háborús helyzete néhány győzelemmel
javult, azonban a köztársaság csődbe ment és a Direktórium meggyengült, népszerűtlenné vált a francia
lakosság körében.

Az ekkor még nem egyértelmű egyiptomi kudarc ellenére Bonaparte népszerűsége továbbra is
megmaradt. Talleyrand közvetítésével tárgyalásokat folytatott Emmanuel Sieyès-vel, a direktórium
tagjával, a kormányzat megdöntéséről. Az államcsíny szervezői között ott volt Talleyrand, Sieyès, Roger
Ducos direktóriumi tag, Joseph Fouché rendőrminiszter és Napoléon öccse, Lucien, akit október 23-án
választottak meg az Ötszázak Tanácsának elnökévé. 1799. november 9-én a törvényhozói testületek
ülését áthelyezték a Párizstól nyugatra fekvő Saint-Cloud kastélyába, Párizstól nyugatra. Bonapartét
kinevezték a fővárost védő seregek parancsnokává, miközben az államcsíny többi szervezői rémhíreket
terjesztettek el a jakobinusok szervezkedéséről. Másnap a képviselők rájöttek, hogy államcsínnyel állnak
szemben, Bonaparte hatalmától való megfosztását követelték, mire ő válaszul seregeivel betört a Saint-
Cloud-i kastélyba, és feloszlatta az Ötszázak és a Vének Tanácsát. Ezután néhány képviselőt visszatereltek
a kastélyba és megállapodtak velük egy hármas konzulátus felállításáról, melynek tagjai Bonaparte,
Sieyès és Ducos lettek. Ezzel feloszlatták a Direktóriumot.

Az első konzul

Bővebben: Itáliai hadjárat (1799–1800)

Bonaparte mint első konzul (Jean Auguste Dominique Ingres festménye)

Bonaparte lényegében katonai diktatúrát vezetett be. Ő lett Franciaország első konzulja és beköltözött a
Tuileriák palotájába. Bonaparte és köre népszavazással akarta legitimálni az államcsínyt. Bevezették a
VIII. évi alkotmányt, melynek elfogadásáról 1800 januárjában népszavazást tartottak. A szavazók 99,94%-
a hivatalosan igennel szavazott, ám ez túl szép, hogy igaz legyen. Bonaparte hatalomra jutásakor még
mindig tartott az európai háború, belső zavargások ütötték fel a fejüket Franciaországban és hatalma sem
volt még stabil. Az 5 millió választópolgárból kb. 2 313 000-an szavaztak, abból mai becslés szerint csak
olyan 1 550 000 fő szavazta meg ténylegesen az új alkotmányt.[15] Bár ez győzelem volt, Bonaparte azt
akarta láttatni, hogy az egész nép támogatja a konzulátust, ezért öccse, Lucien Bonaparte
belügyminiszter olyan hivatalos eredményt hirdetett ki, amely szerint a szavazóknak csak 0,06%-a ellenzi
az új alkotmányt. Az alkotmány annyiban folytatta a forradalmat, hogy fönntartotta az emigránsok elleni
törvényeket, és visszafordíthatatlannak mondta ki a nemzeti vagyon forradalom idején történt
kiárusítását.[16]

1800 tavaszán az első konzul csapatai élén átkelt a svájci Alpokon Itáliába, hogy meglepje az osztrákokat,
akik már majdnem teljesen kiszorították a francia hadsereget Itália területéről, mialatt Bonaparte
Egyiptomban volt. Ennek a rövid Habsburg restaurációnak fontos fejleménye volt egy szabad
pápaválasztás Velencében, miután VI. Piusz pápa 1799. augusztusában francia fogságban meghalt. A
konklávé 1800-ban választotta meg VII. Piust.[17]

Az egyetlen fontos francia kézen levő város Genova kikötője volt, amely eleste esetén lehetővé tette
volna az angoloknak, hogy az osztrák sereget a tenger felől lássa el, és az immár francia földre léphessen.
Az osztrákok úgy vélték, hogy a döntő küzdelem ezért a városért fog zajlani, amelyet valóban
elkeseredetten védett Masséna francia tábornok. Bonaparte hadserege így az Alpokon való nehéz átkelés
után gyakorlatilag észrevétlenül lépett Észak-Itália síkságára. Bár az osztrákok végül bevették Genovát,
Bonaparte viszont elfoglalta Milánót, így az osztrákok válságos helyzetbe kerültek, és megpróbáltak kelet
felé visszavonulni.[18]

Jacques-Louis David: Napóleon átkel az Alpokon (1800)

Végül a két hadsereg június 14-én a marengói csatatéren találkozott. A csata az osztrákok számára
kedvezően kezdődött, mivel kezdeti támadásuk meglepte a széttagolt francia csapatokat, akik több
ponton várták az osztrák fősereg fölbukkanását. Marengo francia védői fokozatosan visszavonultak. Az
osztrák csapatokat vezető Michael von Melas tábornok kijelentette, hogy ő nyerte meg a csatát és 15 óra
körül visszatért főhadiszállására, így beosztottai voltak felelősek a franciák üldözéséért. A francia vonalak
azonban nem törtek meg. Bonaparte folyamatosan kilovagolt csapatai közé, és kitartásra buzdította őket.
Késő délután, az utolsó pillanatban érkezett meg Desaix tábornok serege, ami megfordította a csata
sorsát. A francia tüzérség és lovasság megtizedelte az osztrák hadsereget,[18] amely a Bormida folyón
átkelve visszamenekült Alessandriába, 14 000 áldozatot hagyva maga után. Másnap az osztrák
hadvezetés Alessandriában beleegyezett, hogy Észak-Itáliát elhagyják és átengedik a franciáknak.

Figyelemre méltó, hogy első itáliai hadjáratában Bonaparte majdnem egy évet töltött azzal, hogy az
osztrákokat kiszorította Itáliából. 1800-ban csak egy hónapba telt neki, hogy elérje ugyanezt a célt.

Bonaparte marengói diadala, amit a propaganda alaposan kihasznált,[18] biztosította politikai tekintélyét
és népszerűségének növelését, de nem vezetett azonnali békéhez. Napoléon bátyja, Joseph vezette a
francia delegációt a lunéville-i béketárgyalásokon és arról számolt be, hogy Ausztria a brit támogatástól
felbátorodva nem ismeri el a Franciaország által megszerzett új területek elvesztését. Ahogy a
tárgyalások egyre feszültebbé váltak, Bonaparte parancsot adott Moreau tábornoknak, hogy még egyszer
mérjen csapást Ausztriára. Moreau serege végigsöpört Bajorországon és hatalmas győzelmet aratott
Hohenlindennél 1800 decemberében. Ennek eredményeként az osztrákok kapituláltak és aláírták a
lunéville-i szerződést 1801 februárjában. Ezzel a Franciaország elleni második koalíció szétesett.[18]

A kezdeti béke időszaka

Franciaországot 59 egyházmegyére és 10 egyháztartományra osztották fel

Bonaparte uralmának első éveit komoly béketörekvés jellemezte, amit persze a francia katonai
győzelmek alapoztak meg. Mégis tartós rendezésnek bizonyult Franciaország és az Egyházi Állam 1801.
július 15-én kötött konkordátuma, amely érvényben maradt 1905-ig, az egyház és az állam
szétválasztásáról szóló törvény[19] elfogadásáig.
Annyi kimondható, hogy a forradalmi „választékból” Napóleon hatalomra jutása bizonyult a legjobb
fejleménynek a katolikus egyház számára. Katolikusnak nevelték, de soha nem mélyült el a hitében. A
forradalom idején deistának is mondta magát és Joséphine de Beauharnais-al polgári házasságot között,
vallási szertartás nélkül, de ez éppúgy lehetett a karrierje érdekében tett lépés a forradalom
egyházellenes légkörében, mint az, hogy a császárkoronázás előestéjén a pápa ragaszkodására Napóleont
és Joséphine-t immár katolikus esküvőn adta össze Fesch bíboros. Igaz, a Napóleon ellenőrzése alatt álló
párizsi egyházi törvényszék ezt a házasságot 1810 januárjában érvénytelenítette. Ezután következő
házasságát Mária Lujza főhercegnővel 1810. április 1-én szintén katolikus ceremónián kötötte, de akkor
már a pápa által kiközösített személyként.

Legőszintébbnek a Szent Ilonán tett vallási megnyilatkozásai és gesztusai tekinthetőek, de ezek nem
feltétlenül jellemzik korábbi gondolkodását, még aktív államférfiként. Szent Ilonán való száműzetése alatt
ezt mondta: „Ismerem az embereket és azt mondom, hogy Jézus Krisztus nem ember: Felszínes
gondolkodás hasonlóságot látni Krisztus, valamint a birodalomalapítók és más vallások alapítói között.
Ilyen hasonlóság nem létezik”.[20] 1821-ben a halála előtt megbékült az egyházzal.

A katolikus egyház helyzete nagyon zavarossá vált a forradalom évtizedében, mert a Papság Polgári
Alkotmánya, amelyet 1790-ben fogadtak el, és az első években véres erőszakkal kényszerítettek a francia
papságra, előírta az egyházkormányzati kapcsolat megszakítását Rómával. Az alkotmány szerint a
polgárok által megválasztott püspök nem fordulhat megerősítésért a pápához.[21] Francia plébániát és
püspökséget csak olyan pap tölthetett be, aki az alkotmányt aláírta, és akit ebből következően a pápa
kiátkozott az egyházból.[21] Akik nem írták alá, azok egy része emigrált, más