Petőfi szerelmi költészete

Petőfi Sándor a 19. sz. első felének jelentős költője, az 1848-as forradalom és szabadságharc szerves
résztvevője. Művészete a romantika kiterjedését, de egyben annak meghaladását is jelentette. Petőfi
szerelmi lírájának költészete a romantikus személyiség legbensőbb tartalmait mutatja meg. A
többnyire életrajzi hitelességű élmények nyomán megalkotott udvarló és hitvesi költészet a
szerelmet a szabadsághoz hasonlóan magasabb rendű létformának, eszményi állapotnak érzékelteti.
Szerelmi költészetének három múzsája volt. Közölük az első Csapó Etelka volt, akihez az 1845-ben
megjelent Ciprus lombok Etelka sírjáról című kötete szól. Ugyanebben az évben ismerkedett meg
Mednyánszky Bertával. Petőfinek az iránta érzett szerelem segített túljutni az Etelka halála miatt
érzett bánaton.

Petőfi legnagyobb szerelme felesége, Szendrey Júlia volt, akit 1846-ban ismert meg. A hozzá írt
versek két csoportra oszthatók aszerint, hogy házasságuk előtt vagy után keletkeztek. Előbbi művekre
az udvarlás, vallomásosság jellemző, ezeknél jelentősebbek azonban későbbi alkotásai, mivel ezekkel
Petőfi megteremtette a hitvesi költészetet. A Szendrey Júlia ihlette versek egyes darabjainak hangja a
népies beszédmód mellett az élményhez kötöttség folytán személyesebb, egyénibb. A szerelmi ódák
és elégiák a romantikus személyiséget helyezik előtérbe és esetenként össze is kapcsolódnak a
forradalmi látomásos költészettel.

Még házasságuk előtt írta meg Reszket a bokor, mert… kezdetű versét, amely 1846 szerelmi
dalköltészetének egyik legkiemelkedőbb darabja. Ekkor még alkotásai tele vannak bizonytalansággal,
mert nem biztos Júlia érzelmeiben. Ennek a versnek a hangulata mégsem szomorú, inkább nyugodt.
A kezdő motívum („Reszket a bokor, mert / Madárka szállott rá”) a lélek rezdülését jelenti, amit az
okozott, hogy az imádott nőre gondolt. („Eszembe jutottál”). A második versszakban kiderül, hogy a
lírai én még mindig nagyon szereti a megszólítottját, de a viszonzottságban nem biztos: fel is teszi a
kérdést Júliának („Szeretsz, rózsaszálam?”), de választ sem várva közli, hogy ő maga imádja („Én
ugyan szeretlek, / Apád-anyád nálam / Jobban nem szerethet”). A záró szakasz az évszakok
ellentétéből levont következtetés után a kijózanodást mutatja, s a köznapi búcsúformula az indulatok
lehiggadásáról ad hírt. Petőfi a népies költészet, a népdal metaforikájával dolgozik (pl. „rózsaszálam”
= Júlia), fölhasználja annak stiláris, retorikai elemeit (pl. gondolatritmus:” Reszket a bokor, mert /
Madárka szállott rá / Reszket a lelkem, mert / Eszembe jutottál”; párhuzam:” Akkor meleg nyár volt, /
Most tél van, hideg tél”; anaforikus szerkeze: „Reszket a…”)t A mű megtette a hatását: Júlia ugyanis
beleegyezett a házasságba. összhangot alkot benne remény és kétség, illetve a kétség a remény
jegyében fogalmazódik meg, magas fokú lírai közvetlenséggel.).
Petőfi egyik legszebb szerelmes verse a Júlia-versek, hitvesi lírája közé tartozó Minek nevezzelek?
című romantikus óda, melynek megszólítottja, ódai tárgya a feleség, megmutatkozik a nagyfokú
személyesség és intimitás. Az 1848-ban íródott népies vers emelkedett, ünnepélyes hangvételű
rapszódia. A lírai én képtelen szavakban kifejezni a szeretetét, szavakat keres a leírására. Gazdag
képrendszeres, keretbe foglalt, szabálytalan rímképletű vers 5 versszakból áll. A hitvesi lírájának talán
legkülönb darabja ez a rapszódia. Keresi benne a legméltóbb kifejezést, megnevezést, mely leginkább
illik felesége szépségéhez. Tanácstalan, tehetetlen elragadtatása szervezi a költeményt, e körül
vonultatja fel a nagyszerű kifejezési próbák egész áradatát. Minden szakasz elején a reménykedő
bizakodás, a végén a tehetetlen kétségbeeséshangja szólal meg a megismételt kérdésben. Hogy
felelni tudjon a kérdésekre a fantáziáját szinte a végsőkig felcsigázó ihletforrásként különböző
helyzeteket képzel el, idéz fel emlékeiből. Az első négyversszak képei egy-egy találó metafora
kibontásából származnak (1: „merengő szemek esti csillagának”,2: „tekintet szelíd galambja”, 3:
„csalogány-hangok”, 4: „ajkak lángoló rubintköve”). A boldogságuk nem ismer térbeli és időbeli
korlátokat, az érzet az örökkévalósággal azonosul. Az ötödik versszakban jut el a végsőkig. Halmozza,
fokozza a próbálkozásokat. Ez azt jelenti, hogy az elhangzottakat nem tartja elégkifejezőnek. A
hiábavaló erőfeszítések után megállapodna az egyszerű és igaz „édes szép ifjú hitvesem”
megszólításban, de az legutolsó kérdés ezt is bizonytalanná teszi. A vers így teljesen nyitott marad,
azt tanúsítja, hogy a nyelv szegényes eszköz Júlia szépségének méltó kifejezésére.

A Szeptember végén az egyik legszebb elégiája, mely a mézeshetek alatt született Koltón. Az
emberiéletről és a boldogságról, a szerelem mulandóságáról töpreng benne. Közvetlen
tájszemléletből indul el a költemény. A költő a tájat, a nyár szépségeit a tél közelségében ábrázolja.
Ezt az ellentétet fedezi fel önmagában: fiatal szívében még ott a viruló kor, de sötét haja őszbe vegyül
már. A párhuzamok képeiben felvillannak mind a négy évszak motívumai megsejtve a
feltartóztathatatlan időt. Ezt az érzést sűríti magába a második versszak sora: „Elhull a virág, eliramlik
az élet…”. A fenyegető elmúlás közvetlenlátvány személyes élménnyé mélyül. Az általános
mulandóság, az élet iramlása ébreszti fel a halálgondolatát, az özvegyen maradó fiatal feleség
elképzelését. Ez a kép egy újabb elképzelésbe megy át, vagyis, hogy Júlia talán egyszer újra férjhez
megy. Mégis a hitvesi hűtlenségre nincs más szava, mint a halálon túli szerelemé, hiszen még akkor
is, a sírban is örökké szeretni fogja.

Szerelmi költészete nem öncélú. Kimondva vagy kimondatlan ott áll mögötte a kommunikáció vágya,
a család, a közös emberi lét vonzalma, az életépítés célja. Nemcsak szerelmes volt, hanem szeretett
is, s nemcsak a szerelmet, hanem a társát is. Igazán, tisztán.