Petőfi Sándor hitvesi költészete

Gyors életrajz:
1823. január 1.-jén született Kiskőrösön. Apja Petrovics István kocsma- és mészárszékbérlő volt, anyja Hrúz
Mária.
Kiskunfélegyházára és Selmecbányára is járt iskolába, s itt bukott történelemből, ezért apja kitagadta.
Megszökött és katonának állt, de vézna testfelépítése miatt, amit nem tudott erősíteni, elküldték. Ez után
vándorszínésznek állt.
1846 őszén, a nagykárolyi megyebálon megismerkedett Szendrey Júliával, rá egy évre a lány szüleinek
ellenkezése dacára feleségül vette őt. A mézesheteket Teleki Sándor koltói kastélyában töltötték. Számos
szerelmes versét ebben az időben írta. (pl. Szeptember végén, Beszél a fákkal a bús őszi szél… Stb.)
1848-49-ben a szabadságharc katonája volt Bem József tábornok seregében, s 1849. Július 31-én a segesvári
vesztes csatát követő meneküléskor tűnt el Fegyverháza mellett.

Petőfi mottója az 1846 és 1847-es lvekben: „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem!”. Ez megjelöli ekkori
költészetének két legfontosabb támakörét, és megadja az akkori értékrednjét: Az életnél becsesebb a
szerelem, de a szerelemnél becsesebb a szabadság. Tehát a politika mellett másik nagy ihletforrása a szerelem,
az igazi mély szenvedély. Petőfiben egy pillanat lobbantotta lángra ezt a szerelmet, mégpedig amikor Szendrey
Júliával találkozott, aki akkor 18 éves volt. Ettől kezdve sorsa elválaszthatatlan lett a lányétól. Szerelmük
történetének minden fordulatáról értesülünk a hozzá írt versekből. Júlia ugyanis szeszélyes, és titokzatos a
költővel, viszont a szerelmet felé nem tudta / akarta visszautasítani, viszont a házasságba még nem akart
belemenni. Az 1846-os szerelmes versek tele vannak bizonytalansággal, kétellyel. Júlia Petőfi számára
egyenlőre egy megfejthetetlen titok.

Petőfi viszont hajlandó erről a szerelemről lemondani, és erről a „Karácsony” című elégiájában szólal fel
először, amiből a kiláthatatlan reménytelenség, és érzelmek elhalványulása árad.

A nemsokkal korábban keletkezett „Reszket a bokor mert..” című alkotása a szakítás és elengedés verse. A
búcsúvers hangja nem kétségbeesett, nem erőltetett és ragaszkodó, hanem a belefáradást, és a beletörődést
sugározza. Az indítása maga a versnek a még lappangó szerelem, és a két lélek összefonódottságát sugallja,
még ad egy utolsó szikrát, értékesnek tartja a szerelmet, amit szépen lassan a vers során elenged. Innen
megtudhatjuk, hogy júliával lévő kapcsolata nem felhőtlen, viszont rettenetesen szereti. A vers még második
része a régi szenvedély felerősödéséről vall, a záró szakasz pedig az évszakokból levont ellentétekben próbálja
mutatni a kijózanodást. Ennek a versnek sorsfordító szerepe van a szerelmespár életében, mivel Júlia felhagy a
határozatlansággal, belemegy a házasságba. A végtelen örömet sugározó versek sorozata következik e-szakasz
után Petőfi költészetében, és eléri annak tetőpontját.

Koltón a mézeshetek idején írta „Beszél a fákkal a bús őszi szél” kezdetű versét. Tárgya nem a szerelem. Júlia
jelen van benne viszont nem csak a testi valóságban, hanem egy mentális állapotban is alszik a műben. Az őszi
szél susogó beszédére a fák tiltakozásul merengve rázzák magukat. Ezzel szemben áll a szerelem idilli képe, az
otthon melege, a hétvégi pihenés. Nyugodt, szinte álmosító hangulatot teremtve ezzel a műnek. Ezzel a
nyugalommal majd szemben áll a vers későbbi részeiben a költői én egyre erőteljesebb elmélkedése, a korai
aggodalmak felvetése.

Irodalmunkban Vörösmarty Mihály szerelmi lírái az esküvőjük után elhallgatnak, míg Petőfi akkor írja
legszenvedélyesebb darabjait. Talán költőnk legismertebb alkotása a Szeptember Végén. Koltón írt költemény
szintén. Ebben a versben az emberi élet, a boldogság és a szerelem mulandóságáról töpreng. Közvetlen
tájszemléletből indul a mű, bemutatja a már havas tetejű bérci hegyeket, és a nyár közelségét a Koltói
völgyben lévő virágokkal, zöldellő lombokkal és dombokkal veszi ellentétbe azzal. Ugyan ezt az ellentétet
fedezi fel önmagában, sötét haja őszbe vegyül, eliramlik az élet fölötte.

A párhuzam képeiben felvillan a négy évszak motívumsora, megsejtetve a rohanó, meg nem állítható idő
tovaszaladását. A fenyegető elmúlás, felveti benne a halál közelségének elkerülhetetlen képét, és szinte
legrosszabb rémálmát, Júlia fiatal özvegységét. A fiatal özvegységben a legrosszabb az annak a jelenléte, hogy
Júlia (a mű szerint) eldobja az özvegyi fátylat, új szerelmet talál. Az özvegyi hűtlenségre nincs más szava, mint
a túlvilági szerelem. Petőfi leírja, hogy visszatér a sírból és ugyan úgy szereti őt, mintha csak az élők sorából
lenne való. A sírban még örökké szeretni fogja Júliát.