Tóth Árpád elégia egy rekettyebokorhoz:

- 1917
- Kötet: Lomha gólyán 1917
- Műfaj: Elégia
- Hangnem: rezignáltan elégikus, idilli
- Előzmény: Tartalmi szempontból két előzményét említhetjük a
versnek.
1. Fő kérdés feltevése, gondolata miatt elsősorban Vörösmarty
történet bölcsészeti Víziójával állítható párhuzamba azzal a
megkötéssel, hogy még Vörösmartynál az emberfaj kihalását
követő béke látomásában a halál tragikus, addig Tóth Árpád
versében inkább elégikus.
2. Idilli: a másik kapcsolódási pont az alapkép, a hajó-metafóra
alkalmazása, mely a francia szimbolisták Utazás-látomásainak
képzelet körét juttatja eszünkbe.
- Keletkezési körülmények: költészetére rányomta bélyegét
betegsége, egészsége és ezek nem csak kései jelentkezésének,
hanem korai halálának okai is voltak. A magány költője.
Legtöbb versének alap élménye a boldogságot, kiteljesedését
hiába állító ember szomorúsága, hangneme legtöbbször
elégikus. Alkatából fakadó hangulatát csak megerősíti a
háborús körülmény, versében több utalást találunk az első
világháborúra.
- Cím: már a cím előrevetíti a vers hangulatát azzal, hogy
megnevezi a műfajt = elégia.
A meditáció hangulatú költemény természet és ember ellentét
állítja a figyelem középpontjába, az öntudatlan természet állsz
szemben a tudat, a lét lehetetlen vágyainak sokaságával.
- Szerk.: a vers négy részre tagolható: az első versszak helyzet-
meghatározás (a közeli, a látvány); A második és harmadik az
öntudatlan természet idilli Állapotának és létének leírása; A
negyedik és ötödik az ezzel szemben álló, öntudatos ember lét
jellemzése, még az utolsó versszak visszavezet az első
képeihez, az öntudatos ember pusztulása utáni idilli béke
állapotát jelentve meg. A harmadik és negyedik szakasz a
valódi szem beállás: egymás mellé kerül a két érték kör, és a
képet erejével valósítja meg az ellentétet. Egyfelől az
 öntudatlan természet jelenik meg: ezüst zápor, sűrű napsugár
forró arany ... Drága gyöngyként.
Még ezzel szemben állnak az öntudattal bíró világ képei: kínok
vasröge, vad hajós, zord utak hörgő és horzsolt rontsa, törött vagy
undok, kapzsi bárkák, bús vértengerek.
Tóth Árpád általában mozaikszerűen, egy trófea annyi, rövid képekkel
dolgozott, ebben a versében viszont egyetlen alapkép van, mert az
egész körülményen végigvonul: a hajó-motívum. Ez a kép tart az
egyszerűtől a bonyolult, a látványtól a látomás felé, megvalósítsa
ezzel a lassú, fokozatos építkezést.
- Motívum: az önmagát elpusztító ember allegóriája a
világháború történéseire utal. Tóth Árpád a bibliai özönvíz
képzeld körének behúzásával általános érvényűvé tágítja hajó
metaforáját. Noé Bárkája világot megtisztító özönvíz után
Azarát hegyen feneklett meg és ezért szárazföldet először, most
azonban nincs ember, aki kiválna a többi közül és remélhetnek
a megmaradást.
,, Tán mind elpusztulunk, nincs, nincs közöttünk egy se, ki
boldogarát várhatna, tiszta Noé.”
- Stílus eszközök: ember és természet közötti ellentét, az
értéktartományon való elhelyezkedésüket a különböző
hangulatú jelzők valósítják meg.
Jelzők, amik kapcsolódnak a virág hajókhoz: karcsú, szelíd,
ringó, bégi, Arany, boldog.
És jelzők, amik a lomha óriás hoz: árva, bús, borús, komor. A
vers elején a megszólítás teszi személyesebbé a kapcsolatot:
„boldog, boldog hajók”.
Lélektől Lélekig
- 1923
- Kötet: lélektől Lélekig
- Műfaj: Elégia
- Hangnem: elégikus, meditatív
- Előzmény: Tóth Árpád élete kevés pillanatában lehetett
felhőtlen: az állandósuló anyagi gondokat néha édesapja
támogatása, néha Hatvany Lajos mecénási szerepe enyhítette.
Többször kiújuló tüdőbaja, nélkülözései pesszimistává,
elégikussá tették költészetét. Verseinek gyakori visszatérő
jelzői: bús, beteg, fáradt, setét, kopott, lomha. Kevés magyar
írónak ilyen homogén költészete, mint az övé, boldog
pillanatairól, az életörömről meglepően kevés versében vall.
- Keletkezési körülmény: a magány költőjének a korai
pesszimizmusa elsősorban életkörülményeiből, Betegségéből
és anyagi nehézségeiből eredeztethető, ezzel szemben a kései
versekben megjelenő elégikus hangnem elkeseredettség
általánosabb jellegű.
- Cím: az ember lényege a lélek: ezen keresztül vezethet az
egyetlen út egymáshoz, az emberek közti távolság is ezen
mérhető leginkább. Ez a távolság címmel hiányával válik
hangsúlyossá.
Az első világháború borzalmai után a versben az emberi
elidegenedés és magányosság-érzet fejeződik ki.
- Szerk.: az első hat szakaszban klasszikus meditációs
helyzetben látjuk a lírai ént: állni az ablak mellett és a csillagok
távolságán, tér és idő távolságán tűnődni. Az egyén árvasága
kozmikus méretűvé válik ettől az allegóriától. A fokozás által,
ahogy a kisebb egységtől haladunk a nagyobb és általánosabb
felé még erősebbnek, egyetemes érvényű érvényűnek érezzük a
helyzetet:„Mily ős bút zokog a vérnek a fény, földnek az ég,
elemnek az elem?”
A vers második gondolati egysége az utolsó két szakasz, melyben
a lírai én kilép a szemlélődés állapotából, érzelmileg inspirálódik
az allegóriában. A felismert társtalanság, egy idegenedés Heves
reakcióit jól érzékeltetik az utolsó szakasz a napóráig, az „Ó, jaj”
felkiáltás háromszori használata. 2 fontos emberi kapcsolat
üresedik ki és kérdőjeleződik meg a végkifejletben: a barátság és a
szerelem.
- Motívum: egyetlen motívum köré rendeződik az allegória: az
emberek közötti távolság a csillag fényének távolságához
hasonló, olyan minőségű és távolságú utat kellene megtenni
lélektől Lélekig, amekkorát a fény tesz meg, míg az égitest a
földre eljut.
A távolság szinonimái válnak a versuralkodó motívumává:
nemcsak a csillag sugarának távolságát a földtől, hanem az
ezzel párhuzamba állítod emberek közötti távolságot is
jellemzik a jelzők. Feloldhatatlannak tűnő ellentét feszül a
remegő sugár és a kopár terek között.
- Stílus eszközök: a jelzők halmozása nemcsak Tóth Árpád
költészetében gyakori, állandó kifejezés eszköze ez az
impresszionista költőknek. A pillanat hangulatának
megragadása és az olvasóban való inspirálódás a jelzik
fokozott használatával érhető el leginkább. Ebben a versben a
tér milyenségének érzékeltetésére szolgának: jeges, fekete,
kopár. A távolság érzékeltetésére szolgálnak a jelzők:
mérhetetlen (messzeség), távol (csillag), billió (mérföldekről).
Az idő is a távolságot jelzi: „és ki tudja, mennyi ezredére már.”