Truthwitch - Igazságboszorka

I összesen Boszorkafölde
Susan Dennard
Könyvmolyképző (okt 2021)

Címke: fantasy, romantik, Ifjúsági Regény, mágia,

Boszorkány
fantasyttt romantikttt Ifjúsági Regényttt mágiattt
Boszorkányttt
Együtt megválthatjuk a világot?
Boszorkaföldén majdnem olyan sokféle varázserő létezik, mint
ahányféle módon bajba lehet keveredni – és a mindenre elszánt
Safiya és Iseult ezt mindenkinél jobban tudja.
Safiya igazságboszorka, vagyis képes az igazságot
megkülönböztetni a hazugságtól. Nagy hatalommal járó varázserő az
övé, olyannyira, hogy egyesek még a gyilkosságtól sem rettennének
vissza, ha így a saját oldalukon tudhatnák. Ez különösen igaz a
nemességre, arra a társadalmi rétegre, ahová Safi is tartozik. A
lánynak ezért titokban kell tartania a képességeit, nehogy bábuvá
váljon a birodalmak közti játszmában.
Iseult fonálboszorka, aki látja az életeket átszövő fonalakat – a saját
szívéből kiinduló fonalak azonban láthatatlanok számára. Az ő és
Safi közt szövődött különös barátságnak köszönhetően a kitaszított
lány egy vakmerő kalandokkal teli életbe csöppen, amelyben hűvös
nyugalma tökéletes ellenpontja Safiya forrófejű, lobbanékony
természetének.
A két lány nem vágyik másra, mint szabadon élni az életet, ám
Boszorkafölde fölött a háború fellegei gyülekeznek. Safinak és
Iseultnak egy bosszúszomjas vérboszorkával a nyomukban
császárokkal, hercegekkel és zsoldosokkal kell megküzdenie, akik
bármit megtennének azért, hogy megkaparintsanak egy
igazságboszorkát. Vajon az eszes Merik herceg mennyire tud a
segítségükre lenni?
Hagyd, hogy elvarázsoljon!
 Susan Dennard
Truthwitch – Igazságboszorka
Boszorkafölde 1.
AFONÁLTESTVÉREMNEK, SARAH-NAK
 EGY
MINDEN A LEHETŐ LEGROSSZABBUL ALAKULT.
Safiya fon Hasstrel sebtében szőtt rablási tervei enyhén szólva
balul sültek el.
Először is, a csillogó arany lobogóval díszített fekete hintó nem az
a jármű volt, amelyet Safi és Iseult lesben állva várt. Ráadásul az
átkozott hintó mögött nyolc sor városőr menetelt hunyorogva a déli
napsütésben.
Másodszor, Safi és Iseult még el sem tudott menekülni.
Egy mészkőfal kiszögellésén gubbasztottak, és az alattuk
kanyargó poros út volt az egyetlen visszaút Veñazába. A szürke
kőszikláról az útra és az úton túl elterülő, végtelen türkiz tengerre
nyílt a kilátás. Egy több mint huszonegy méter magas sziklafal volt a
rejtekhelyük, amelyet vad hullámok csapkodtak, és még vadabb szél
tépázott.
Harmadszor pedig – és ez felért egy vesébe rúgással –, amint az
őrök elmasíroznak a földbe ásott csapdájuk fölött, és az abba rejtett
tűzlabdacsok felrobbannak… nos, annyi biztos, hogy átkutatják majd
a sziklafal minden egyes négyzetcentijét.
– Az ördög szerelmére, Iz – rántotta el a szeme elől Safi a
távcsövet. – Minden sorban négy őr van. Nyolcszor négy az… – Safi
arca ráncokba gyűrődött az összpontosítástól. Tizenöt, tizenhat,
tizenhét…
– Az harminckettő – vetette oda Iseult.
– Harminckét rohadványos őr, harminckét rohadványos
számszeríjjal.
Iseult válaszul bólintott, és hátrébb tolta barna köpenye csuklyáját.
A napfény megvilágította az arcát. Safi tökéletes ellentétje volt: míg
Safi haja búzaszőke volt, az övé éjfekete; a bőre napbarnított helyett
hófehér; a szeme kék helyett mogyoróbarna.
Ez a mogyoróbarna szempár most Safira siklott, és Iseult eltette a
távcsövet.
– Nem akarom azt mondani, hogy én megmondtam…
– Akkor ne mondd!
 – …de – folytatta Iseult – a tegnapi pasas minden szava hazugság
volt. Egyáltalán nem csak kártyázni szeretett volna – sorolta Iseult két
ujját felemelve. – És nem az északi országúton készült elhagyni a
várost ma reggel. És fogadok – egy harmadik ujj is felemelkedett –,
hogy nem is Cadennek hívják.
Caden. Ha… nem is, amikor Safi megtalálja a Kigyúrt Kurafit,
tökéletes arcának összes átokverte csontját összetöri.
Safi felnyögött, és fejét a sziklafalhoz ütötte. Az összes pénzt
elnyerte tőle a fickó. Nem csak valamennyit, az összeset.
Az előző éjszaka korántsem az első alkalom volt, hogy Safi az
összes – Iseulttal közös – megtakarítását feltette egy kártyajáték
során. De soha nem is vesztette el azt, hiszen, ahogy a mondás
tartotta: „Egy igazságboszorkát nem lehet átverni.”
Ráadásul már az is elég lett volna, ha egyetlen kört megnyernek
Veñaza legmagasabb téttel játszott tarójátékából, hogy Safi és Iseult
saját házat vehessen magának. Iseultnak többé nem kellett volna a
padláson aludnia, Safi pedig búcsút mondhatott volna a céhmester
dohos vendégszobájának. De Sors úrnő kedve úgy hozta, hogy Iseult
nem lehetett ott Safi mellett játék közben – a származása miatt nem
léphetett be a puccos fogadóba, ahová az eseményt szervezték. És a
fonáltestvére nélkül Safi hajlamos volt… hibákat elkövetni.
Ezek a hibák jellemzően a széles állkapcsú, mézesmázos fajtából
valók voltak, és a bókjaikkal furcsamód rendre kijátszották Safi
varázserejét. Igazság szerint Safi a hazugság legapróbb jelét sem
látta a Kigyúrt Kurafin, amikor összegyűjtötte az aznapi nyereményét
a ház bankjától… Vagy amikor a Kigyúrt Kurafi belekarolt, és
kivezette a meleg éjszakába… Sem akkor, amikor a pasas felé hajolt,
és egy szűzies, ámde határozottan szenvedélyes csókot lehelt az
arcára.
Elég volt a szerencsejátékból, gondolta Safi, miközben vadul
dobolt a sarkával a mészkövön. És a flörtölésből is.
– Ha menekülni akarunk – szakította félbe Iseult Safi merengését
–, akkor még azelőtt el kell kezdenünk, hogy az őrök elérnék a
csapdánkat.
– Nem mondod?! – meredt rá Safi a fonáltestvérére, aki épp a
közeledő őröket vizslatta a távcsövön keresztül. A sziklán erősen fújt
a szél, és kiszabadított néhány tincset Iseult sötét fonatából. A
távolban egy sirály fülsértőn felvisított: kríí, k-kríí, k-kríí!
Safi utálta a sirályokat; mindig a fejére kakáltak.
– Még több őr – motyogta Iseult, de a szavait alig lehetett hallani a
hullámok dübörgésétől. Aztán hangosabban folytatta:
– Még húsz őr közeledik észak felől.
Egy röpke pillanat erejéig Safinak elállt a lélegzete. Ha Iseulttal
sikerülne is szembenézniük a fogatot kísérő harminckét őrrel, a másik
húsz őr elől nem menekülhetnének el.
Safiban feléledt a bosszúvágy, mély levegőt vett, aztán elmondta
az összes szitokszót, amit ismert.
– Két lehetőségünk maradt – szakította félbe Iseult Safit, aztán
visszakuporodott mellé. – Vagy feladjuk magunkat…
– A nagyanyám rothadó holttestén keresztül – vetette oda Safi.
– …vagy megpróbáljuk utolérni az őröket, mielőtt beindítják a
csapdát. Aztán pedig nincs más teendőnk, mint átkaszabolni
magunkat.
Safi Iseultra meredt. Mint mindig, a fonáltestvére arca közömbös
volt. Érzelemmentes. Egyedül Iseult hosszú orrán látszottak a
feszültség jelei – pár másodpercenként megrándult.
– Miután átjutottunk – folytatta Iseult csuklyáját az arcába húzva,
és ezzel sötétségbe borítva azt –, a terv szerint folytatjuk. Na
igyekezz!
Safinak nem kellett kétszer mondani – eszébe sem jutott nem
igyekezni –, de megállta visszaszólás nélkül. Elvégre Iseult már
megint azon igyekezett, hogy megmentse a hátsójukat.
Ráadásul, ha még egy „én megmondtam” elhagyja a fonáltestvére
száját, Safi megfojtja, és otthagyja őt a remeterákoknak.
Iseult talpa hangos csattanással földet ért, Safi pedig fürgén
leereszkedett mellé a homok fedte útra, és miközben a csizmája
földet érés közben felkavarta a port, támadt egy ötlete.
– Várj, Iz! – Safi gyorsan lekanyarította magáról a köpenyét. Aztán
a tőre egy gyors mozdulatával lenyisszantotta, majd letépte a
csuklyát. – Szoknya és fejkendő. Ha parasztnak hisznek, nem
tartanak majd fenyegetésnek.
Iseult szeme összeszűkült. Aztán a lány lehajolt.
 – De akkor jobban látják majd az arcunkat. Kenj rá annyi port,
amennyit csak tudsz!
Miközben Iseult porral kenegette az arcát, Safi befedte a haját a
kendővel, és a dereka köré tekerte a köpenyt. Miután bedugta az öve
alá a barna anyagot, ügyelve rá, hogy ne látsszon ki alóla a
kardhüvelye, ő is port és sarat kent az orcájára.
Alig egy perccel később már készen is álltak. Safi végigpillantott
Iseult álcáján… és konstatálta, hogy nem is rossz. Legalábbis a
célnak megfelelt. A fonáltestvére úgy nézett ki, mint egy parasztlány,
akire ráférne egy alapos mosdás.
Safi Iseulttal a sarkában nekiiramodott a mészkőfal széle felé,
visszatartotta a lélegzetét… Aztán hangosan kifújta, de közben egy
pillanatra sem lassított a tempón. Az őrök még mindig harminc
lépésre voltak az elásott tűzlabdacsoktól.
Safi bizonytalanul intett egyet az egyik bajszos őrnek az első
sorban. Az válaszul felemelte a kezét, és a többi őr megtorpant.
Aztán az őrök egyesével a lányokra emelték a számszeríjukat.
Safi úgy tett, mintha észre sem vette volna, és amikor odaért a
szürke kavicshalomhoz, ami a csapdát jelölte, egy alig észrevehető
szökkenéssel átugrott felette. A mögötte haladó Iseult ugyanígy tett.
Aztán a bajszos férfi – nyilvánvalóan a csapat parancsnoka –
felemelte a saját számszeríját.
– Megállj!
Safi engedelmeskedett, megtorpant, és közben igyekezett a lehető
legtöbb földfelületet betakarni a lábával.
– Onga? – kérdezte, ami arithuániai nyelven annyit tett, „Igen?”.
Elvégre, ha már parasztok voltak, miért ne lehettek volna bevándorló
parasztok?
– Beszéltek dalmottiul? – kérdezte a parancsnok először Safi,
aztán Iseult felé fordulva.
Iseult esetlenül megállt Safiya mellett.
– Ighen. Kisssit beszélünk. – Egyértelműen ez volt a legrosszabb
arithuániai akcentus, amit Safiya valaha hallott Iseulttól.
– Mi most… bajban lenni? – kérdezte Safi, és közben a megadás
egyezményes jeleként felemelte a kezét. – Mi Veñaza városába akar
menni.
 Iseult színpadiasan köhögni kezdett, és Safi legszívesebben
megfojtotta volna. Nem véletlenül volt Iseult dolga az erszények
kiürítése, míg Safié a figyelemelterelés. A fonáltestvére borzalmas
színésznő volt.
– Városi gyógyítót akarunk – vetette közbe Safi, mielőtt Iseult
kipréselt volna magából még egy hiteltelen köhintést. – Lehet, hogy
pestise van. Tudják, az anyánk abban halt meg, és, ó, jaj, milyen
csúnyán köhögött az utolsó napokban! Az a sok vér…
– Pestis? – szakította félbe az őr.
– Ó, igen – bólogatott Safi tudálékosan. – A nővérem nagyon
beteg.
Iseult újabb ziháló köhögést hallatott… De ezúttal olyan
meggyőzően csinálta, hogy Safi összerezzent, és mellé bicegett.
– Ó, gyógyító kell neked. Gyere, gyere! Hadd segítsen a
húgocskád.
Az őr visszafordult az emberei felé, elbocsátón intett a lányoknak,
majd felkiáltott:
– Alakzatba rendeződni! Menetelés, indul!
Kavicsok ropogtak, lépések döndültek. A lányok eloldalogtak,
fintorgó őröket hagyva maguk mögött. Úgy tűnt, senki sem vágyik
Iseult „pestisére”.
Safi épp a fekete hintó mellett vonszolta Iseultot, amikor a kocsi
ajtaja kicsapódott. Egy aszott öregember dugta ki rajta skarlátvörös
ruhába bújtatott felsőtestét. Ráncos bőre remegett a szélben.
Az aranycéh vezetője volt, egy Yotiluzzi nevű férfi, akit Safi távolról
már látott korábban – méghozzá az előző esti lebujban.
Az öreg céhmester azonban láthatóan nem ismerte meg Safit, és
egy futó pillantás után így szólt:
– Éduán! Tüntesd el a szemem elől ezeket a külföldi
söpredékeket!
Ekkor egy fehérbe öltözött alak bukkant elő a hintó hátsó kereke
mögül. Nehéz köpenyt viselt, és bár az arcát csuklya takarta, a
mellkasára feszülő kardszíjat és a derekán lógó kardot nem tudta
elrejteni.
Karavénus szerzetes volt – azaz zsoldos katona, akit gyermekkora
óta gyilkolásra képeztek.
 Safi megdermedt, majd gondolkodás nélkül leeresztette a kezét,
amivel eddig Iseultba kapaszkodott, a másik lány pedig némán
megfordult. Az őrök bármelyik pillanatban elérhették a lányok
csapdáját, így ideje volt felvenni a készenléti helyzetet:
Kezdeményezés. Végrehajtás.
– Arithuániaiak – szólalt meg a szerzetes. A hangja reszelős volt –
de nem a kora miatt, hanem azért, mert keveset használta. – Melyik
faluból jöttetek? – Egy lépéssel közelebb lépett Safihoz.
Safinak le kellett küzdenie a kényszert, hogy hátralépjen. Igazlátó
varázsereje hirtelen működni kezdett, feszültséget teremtve testében
– húsba vágó érzés volt, mintha valaki megpróbálta volna lekaparni a
bőrt a tarkójáról.
És Safi varázsereje nem a zsoldos szavai miatt küldött vészjelzést.
Hanem a férfi jelenléte miatt. Fiatal volt, és mégis volt benne valami
taszító. Túl kegyetlen, túl veszélyes volt ahhoz, hogy bizalmat
érdemeljen.
A zsoldos hátratolta a csuklyáját, felfedve rövidre nyírt barna hajjal
keretezett, sápadt arcát. Aztán a szerzetes beleszimatolt a levegőbe
Safi mellett, és a pupillája körül vörös örvény jelent meg.
Safi ereiben megfagyott a vér.
Vérboszorka.
A szerzetes egy átokverte vérboszorka volt. Egy mitikus
teremtmény, aki képes kiszagolni az emberi vért – a varázserőt –, és
kontinenseken át követni azt. Ha kiszimatolja és követni kezdi Safi
vagy Iseult illatát, akkor aztán mélyen benne lesznek a…
Pukk-pukk-pukk!
A tűzlabdacsokban begyulladt a puskapor. Az őrök a csapdához
értek.
Safi azonnal cselekedett – ahogy a szerzetes is. A férfi előrántotta
kardját a hüvelyéből; Safi maga elé tartotta a kését. A kés a kard
élének csapódott, és elhárította azt.
A zsoldos összeszedte magát, és újra támadott. Safi hátraugrott. A
vádlija Iseult lábához csapódott, de a másik lány egy gyors
mozdulattal letérdelt – Safi pedig a hátára fekve átgurult fölötte.
Kezdeményezés. Végrehajtás. Így harcoltak a lányok. És így is
éltek.
 Safi a gurulós manőver után felegyenesedett, és visszahúzta a
kardját, épp, amikor Iseult hold alakú sarlói pendülve előbukkantak.
Mögöttük a távolban folytatódtak a robbanások. Kiáltások harsantak,
a lovak felnyerítettek.
Iseult a szerzetes mellkasához pördült. A férfi hátraugrott, majd
felpattant a fogat kerekére. Ahelyett, hogy Safi várakozásának
megfelelően elterelődött volna a figyelme, a szerzetes most fentről
ugrott rá.
Jól csinálta. Ő volt a legjobb harcos, akivel Safinak valaha dolga
akadt.
De Safi és Iseult jobb volt nála.
Safi félreugrott, Iseult pedig azonnal útját állta a szerzetesnek. Az
acélpengék villogva szelték a levegőt, a férfi karjába, mellkasába és
gyomrába hasítottak – aztán Iseult tornádó módjára tovaszáguldott.
Safi várt. Nézte, ahogy valósággá válik a lehetetlen, és a
szerzetes testén ejtett összes seb beforr a szeme láttára.
Most már nem volt kétség – a szerzetes egy francos vérboszorka
volt, Safi legszörnyűbb rémálma. Így hát Safi azt tette, amit ebben a
helyzetben képes volt kiötölni: a tőrét egyenesen a szerzetes
mellkasa felé hajította.
A tőr nagy döndüléssel a férfi bordái közé ékelődött, beleállt a
szívébe. Aztán a zsoldos összerogyott, és térdre esett… vörös
szeme pedig Safira meredt. Hátrahúzta az ajkát. Vicsorogva kitépte a
mellkasából a kést. A sebből vér bugyogott elő…
Aztán elkezdett begyógyulni.
De Safinak nem volt ideje újra támadni. Az őrsereg hátraarcot
csinált, a céhmester a fogatában ülve kiabált, a lovak pedig rémült
vágtába kezdtek.
Iseult Safi elé ugrott, és sarlóival fürgén eltérített két, a levegőben
felé tartó nyilat. Aztán egy röpke pillanat erejéig a fogat eltakarta a
lányokat az őrök elől. Csak a vérboszorka látta őket, és habár a
késéért nyúlt, nem volt elég gyors. Kimerítette a gyógyító varázslat.
Ennek ellenére mosolygott. Mosolygott, mintha tudna valamit, amit
Safi nem. Mintha képesnek tartaná magát arra, hogy levadássza
Safit, és bosszút álljon, és tudná, hogy az sikerülni is fog neki.
– Gyerünk! – Iseult megragadta Safi karját, és a lányt maga után
húzva rohanni kezdett a sziklafal felé.
 Ez legalább a tervük része volt. Ezt legalább annyiszor
gyakorolták, hogy akár csukott szemmel is ment volna nekik.
Épp, amikor becsapódtak mögöttük a földbe az első számszeríjból
kilőtt nyilak, a lányok elértek egy derékmagasságú sziklához az út
óceán felőli oldalán.
Visszadugták a pengéket a hüvelyekbe. Aztán Safi két ugrással a
szikla mögött termett, Iseulttal a nyomában. A szikla túloldalán
tajtékos hullámok várták őket.
Na meg két kötél, amit egy mélyen a földbe vájt cölöphöz
rögzítettek. Sokkal gyorsabban és erőteljesebben, mint azt eredetileg
tervezték, Safi megragadta a kötelét, a végét a lábfeje köré hurkolta,
megragadott egy, a feje magasságában lévő csomót…
És leugrott.
 KETTŐ
SAFI ZUHANÁS KÖZBEN HALLGATTA A SÜVÍTŐ SZELET, ami
még az orrába is befújt… egyre közeledett a fehér hullámokhoz… és
távolodott a húsz méter magas sziklától…
Aztán a kötél megfeszült, Safi egész teste megrándult, a kötelet
markoló kezébe fájdalom hasított, és zuhanni kezdett a kagylókkal
borított sziklafal felé.
Ez fájni fog.
Nekicsapódott a sziklának, a fogai a nyelvébe vájtak. Átjárta a
testét a fájdalom. A mészkő felhasította a karját, az arcát és a lábait.
Kinyújtotta a karját, és megpróbálta megragadni a sziklát… és ekkor
Iseult is a kőnek csapódott.
– Égj el! – nyögte Safi. A varázsszót elnyomta az óceán
hullámainak morajlása… de azért megtette a hatását. Fehér lángok
villantak fel, gyorsabban, mint azt szemmel követni lehetett volna, és
a köteleik meggyulladtak…
Aztán elégtek. Csak finom hamu maradt belőlük, amit elvitt a szél.
Néhány pehely a lányok kendőjére és vállára hullott.
– Nyilak! – kiáltotta Iseult, és hozzásimult a sziklafalhoz, hogy
kivédje a mellettük elsuhanó nyílvesszőket. Néhány visszapattant a
sziklákról, néhány pedig elsüllyedt a hullámok között.
Az egyik nyílvessző áthasította Safi szoknyáját. A lánynak sikerült
megkapaszkodnia a hasadékokban a lábujjaival, és a kezével is
fogást talált a sziklafalon, így oldalazva tovább tudott araszolni.
Remegő, megfeszülő izmokkal haladt tovább, míg végre Iseulttal
együtt elértek egy kis kiszögelléshez, míg végre megpihenhettek, és
nézhették a körülöttük ártalmatlanul elsuhanó nyílvesszőket.
A sziklák nedvesek voltak, a kagylók élesek, a lányok bokáját
pedig hullámok nyaldosták. Sós vízcseppek záporoztak rájuk. Aztán
végre abbamaradt a nyílzápor.
– Jönnek? – kérdezte rekedt hangon Safi Iseulttól. Iseult a fejét
rázta.
– Még mindig itt vannak. Érzem a fonalaik vibrálását.
Safi pislogva igyekezett megszabadulni a szemébe fröccsent sós
víztől.
 – Úszni fogunk, igaz? – kérdezte, aztán a vállához dörgölte az
arcát; ez sem segített. – Szerinted eljutunk a világítótoronyig?
Mindkét lány jó úszó volt. De ez mit sem számított, ha olyan erős
volt a hullámzás, hogy akár egy delfint is kivetett volna a tengerből.
– Nincs választásunk – magyarázta Iseult. Eltökélt arcát Safi felé
fordította, amitől a lány mindig erősebbnek érezte magát.
– Balra kidobjuk a szoknyáinkat, mi pedig jobbra leugrunk, amíg
azokra lőnek.
Safi bólintott, és grimaszolva úgy helyezkedett, hogy le tudja venni
a szoknyáját. Amikor mindkét lányról lekerült a barna ruhadarab,
Iseult hátrahúzta a karját.
– Készen állsz? – kérdezte.
– Készen – emelte fel a karját Safi is. A szoknyája kirepült a
kiszögellés alól – mögötte Iseultéval.
Aztán mindkét lány lelépett a szikláról, és elsüllyedt a habok
között.
Miközben Iseult det Midenzi lehámozta magáról tengervíz áztatta
tunikáját, csizmáját és végül az alsóneműjét, minden porcikája fájt.
Minden lehúzott réteg tíz újabb vágást fedett fel, amit a mészkő és a
kagylók okoztak, és minden sós fuvallat után tíz másikba hasított
fájdalom.
Az ősrégi, romos világítótorony jó búvóhely volt, de a dagály
végéig lehetetlen volt elhagyni. Odakint a víz egyelőre bőven Iseult
mellkasa fölé ért, és ez a vízmélység – a rejtekhelyük és az
ingoványos part közti vad hullámokkal kiegészülve – remélhetőleg azt
is megakadályozta, hogy a vérboszorka kövesse őket.
A világítótorony belső tere nem volt nagyobb Iseult
padlásszobájánál Mathew kávéboltja fölött. Az algától nyálkás
ablakokon beszűrődött a napfény, és a szél tajtékot fújt be a boltíves
ajtón.
– Sajnálom – nyögte Safi fojtott hangon, miközben megpróbálta
lehámozni magáról az ázott tunikáját. Amikor sikerült, egy
ablakpárkányra hajította a ruhadarabot. Safi bőre általában
napbarnított volt, de most sápadtan virított a szeplők alatt.
– Ne sajnálkozz! – Iseult összeszedte a levetett ruháit. – Én
meséltem neked a kártyapartiról.
 – Az igaz – nyögte ki Safi, miközben egy lábon ugrálva igyekezett
lehúzni magáról a nadrágot… Úgy, hogy a csizmája még mindig rajta
volt. Mindig így csinálta, és Iseult számára érthetetlen volt, hogy egy
tizennyolc éves lány miért lehet annyira türelmetlen, hogy képtelen
normálisan levetkőzni. – Viszont – folytatta Safi – én akartam
magunknak szebb otthont. Ha megvettük volna azt a házat két héttel
ezelőtt…
– Akkor patkányokkal osztoznánk rajta – szakította félbe Iseult,
aztán odasuhant a szoba legközelebbi száraz, napfényes pontjára. –
Igazad volt a hellyel kapcsolatban. Egy szebb ház többe kerül, de
megérte volna az árát.
– Pontosan, megérte volna. – Safi hangos nyögés kíséretében
végre megszabadult a nadrágjától. – Most már biztos nem lesz saját
otthonunk, Iz. Fogadok, hogy Veñaza összes őre minket keres. Nem
is beszélve arról, hogy a… – Safi egy pillanatig a csizmáját bámulta.
Aztán vadul letépte a lábáról az egyiket. – A vérboszorka is a
nyomunkban van.
Vér. Boszorka. Vér. Boszorka. A szavak a szívdobogása ritmusára
dübörögtek Iseult fülében. Az ereiben lüktető vér ütemére.
Iseult soha nem látott még vérboszorkát… sem mást, akinek a
varázsereje az Üresség eleméhez kapcsolódott volna. Elvégre az
ürességboszorkák csak rémmesealakok voltak – igazából nem
léteztek. Nem őriztek céhmestereket, és nem akarták kibelezni az
embert a kardjukkal.
Iseult kicsavarta a nadrágját, és egy ablakpárkányra fektetve
kisimította rajta a gyűrődéseket, majd a világítótorony hátsó részében
elrejtett bőrtáskához lépett. Safival minden rablás előtt elrejtettek itt
egy csomagot vészhelyzet esetére, ha bekövetkezne a legrosszabb.
Nem mintha olyan sok rablást véghez vittek volna már. Csak ritkán
vetemedtek ilyesmire, és akkor is alantas személyeket támadtak
meg, akik megérdemelték.
Ilyen volt az a két tanonc, aki tönkretette Alix céhmester
selyemszállítmányát, és megpróbálta az egészet Safira fogni.
Vagy azok a banditák, akik megrohamozták Mathew boltját, amíg
nem volt ott, és ellopták az ezüst étkészletét.
Aztán ott volt még az a négy alkalom, amikor Safi tarópartija
verekedésbe torkollt, és hiányzó pénzérmékkel ért véget.
Természetesen akkor is igazságot kellett szolgáltatniuk – nem is
beszélve arról, hogy vissza kellett szerezniük eltulajdonított javaikat.
A mai volt azonban az első alkalom, hogy valóban használniuk is
kellett a vészhelyzet esetére bekészített táskákat.
Iseult végigtúrta a váltásruhák csomóit, és odébb tolt egy
vizestömlőt, aztán végre megtalálta, amit keresett: két rongyot és egy
tégely lanolint. Aztán felnyalábolta az eldobott fegyvereiket, és
visszacaplatott Safihoz. – Tisztítsuk meg a pengéinket, és találjunk ki
egy tervet! Valahogy vissza kell jutnunk a városba.
Safi lerúgta a csizmáját, aztán elvette a felé nyújtott kardot és kést.
Mindkét lány törökülésben ült a kemény földön; Iseult élvezettel
szippantotta be a zsiradék ismerős, ház körüli munkára emlékeztető
szagát, majd elmélyülten dörzsölni kezdte a sarlóit.
– Hogy néztek ki a vérboszorka fonalai? – suttogta Safi.
– Nem figyeltem meg – motyogta Iseult. – Minden olyan gyorsan
történt. – Még erősebben kezdte dörzsölni az acélt, hogy megóvja a
míves marstoki pengéket (Habim, Mathew fonálpárjának ajándékait)
a rozsdától.
Csend töltötte meg az omladozó kőépítményt. Nem hallatszott
más hang, csak az acélt dörzsölő kendő nyikorgása és a végtelen
Jadansi-tenger hullámainak morajlása.
Iseult tudta, hogy nyugodtnak tűnik munka közben, ahogy azt is,
hogy a fonalai mindeközben pont olyan rémült árnyalatban játszanak,
mint Safiéi.
Iseult azonban fonálboszorka volt, ami azt jelentette, hogy nem
látta a saját fonalait – sem a többi fonálboszorkáét.
Amikor Iseult varázsereje kilencéves korában működésbe lépett, a
szíve olyan szaporán vert, hogy félő volt, mindjárt darabokra hullik. A
lányt szinte összezúzta a milliónyi fonál súlya, amelyek közül egyik
sem az övé volt. Bármerre nézett, a fonalakat látta, a létrejövő
fonalakat, az embereket összekötő fonalakat és az elszakadó
fonalakat. A saját fonalait azonban sosem láthatta, sem azt, hogy hol
van a helye a világ szőttesében.
Így hát, a többi nomatsi fonálboszorkához hasonlóan, Iseult
megtanulta, hogyan maradjon hűvös, amikor szenvedélynek kellene
fűtenie. Hogy hogyan fékezze meg az ujjai remegését. És azt, hogy
hogyan vegye semmibe a többi embert irányító érzelmeket.
 – Azt hiszem – szólalt meg Safi, félbeszakítva Iseult merengését
–, a vérboszorka tudja, hogy igazságboszorka vagyok.
Iseult abbahagyta a súrolást.
– Mégis – Iseult hangja olyan hűvös volt, mint a kezében nyugvó
acélé – miért gondolod ezt?
– Amiatt, ahogy rám mosolygott – válaszolta Safi, és remegés
futott végig a testén. – Kiszagolta a varázserőmet, ahogy a mesében,
és arra készül, hogy levadásszon.
– Vagyis akár most is a nyomunkban lehet. – Iseult hátán
végigfutott a hideg. Még a válla is beleremegett. Erre még erősebben
kezdte súrolni a pengéjét.
Iseult takarítás közben könnyebben nyugalomra talált. Lelassította
a gondolatait, és előtérbe helyezte a gyakorlati készségeit.
Természeténél fogva ő dolgozta ki a stratégiát, míg Safi volt az, aki
ötletekkel hozakodott elő.
Kezdeményezés, végrehajtás.
Iseultnak azonban ezúttal nem volt kész megoldása. Safival talán
elrejtőzhettek pár hétig, hogy elkerüljék a városőröket, de egy
vérboszorka elől nem bújhattak el.
Különösen, ha az a vérboszorka tudott Safi varázserejéről – és
eladhatta annak, aki a legmagasabb árat ajánlotta érte.
Safi képes volt bárkiről megállapítani, hogy hazudik-e, vagy sem,
meg tudta különböztetni a valóságot és az ármányt. És ha igaz volt
az, amit Iseult a Mathew-val töltött tanórák során tanult, az utolsó
igazságboszorka egy évszázaddal ezelőtt meghalt – a marstoki
császár fejeztette le azért, mert szövetkezett Kartorra királynőjével.
Ha az emberek tudomást szereznek Safi varázserejéről, politikai
célokra akarják majd használni…
Vagy politikai fenyegetésként tekintenek rá, és megöletik. Hát ilyen
értékes és ilyen ritka volt Safi varázsereje. Épp ezért Safi egész
életében titokban tartotta a képességét. Csakúgy, mint Iseult, ő is
eretnek volt: nem szerepelt a Boszorkalajstromban. Safi jobb kézfeje
dísztelen volt, nem tetováltak rá boszorkajelet, amely a képességeire
utalt volna. De elkerülhetetlen volt, hogy valaki – aki nem Safi közeli
barátja – előbb-utóbb rájöjjön, mi is valójában Safi, és ha ez
megtörténik, katonák özönlenek majd be a selyemcéhmester
vendégszobájába, és láncra verve vonszolják el onnan Safit.
 A lányok nem sokkal később befejezték a pengék tisztogatását,
visszatették fegyvereiket a hüvelyekbe, és Safi Iseultra szegezte a
tekintetét, ami ezúttal kemény volt, és elgondolkodó.
– Ki vele! – utasította Iseult.
– Lehet, hogy el kéne menekülnünk a városból, Iz. El kéne
hagynunk a Dalmotti Birodalmat.
Iseult összeszorította sós ajkát, és igyekezett nem komor arcot
vágni. Megpróbált nem érezni semmit.
Elhagyni Veñazát… Iseult képtelen volt rá. A Dalmotti Birodalom
fővárosa volt az otthona. Az északi kikötőnegyed lakói mostanra
megszokták sápadt nomatsi bőre és mandulavágású nomatsi szeme
látványát.
És ehhez hat és fél év kellett.
– Egyelőre – suttogta Iseult – aggódjunk inkább azon, hogy be
tudunk-e jutni észrevétlenül a városba… és imádkozzunk, hogy ne
legyen igaz, amit a vérboszorkáról gondolsz. Reménykedjünk, hogy
nem érezte meg a véred szagát. – Sem a varázserődet, tette hozzá
gondolatban Iseult.
Safi fáradtan sóhajtott, aztán befészkelte magát a szoba egy
napsütötte szegletébe. A napfény beragyogta az arcát, és megcsillant
szőke haján.
– Kihez imádkozzak? – érdeklődött.
Iseult megvakarta az orrát. Örült neki, hogy Safi témát váltott.
– Majdnem megölt minket egy karavénus szerzetes, szóval mi
lenne, ha a Forráshoz imádkoznánk?
Safi megrántotta a vállát.
– Ha az a személy a Forráshoz imádkozik, akkor én biztos nem
fogok. Miért nem imádkozunk inkább ahhoz a nubrevnai istenhez? Mi
is a neve?
– Noden.
– Igen, hozzá. – Safi összekulcsolta a kezét a mellkasa előtt, és a
mennyezet felé fordította a tekintetét. – Noden, a nubrevnai hullámok
istene…
– Szerintem minden hullámnak ő az istene, Safi. És minden
másnak is.
– Minden hullámnak és minden másnak az istene – folytatta Safi a
szemét forgatva –, tennél róla, hogy senki se kövessen minket?
Különösen… ő ne. Tartsd tőlünk távol! Ja, és ha a veñazai őröket is
távol tudnád tartani tőlünk, az szuper lenne.
– Az már biztos, hogy ennél rosszabb imát még nem hallottam –
jelentette ki Iseult.
– A menyét pisiljen le, Iz! Még nem végeztem. – Safi nagy levegőt
vett az orrán keresztül, aztán folytatta az imádkozást.
– Kérlek, juttasd vissza hozzánk az összes pénzünket, mielőtt
Mathew vagy Habim visszatér az utazásról! És… ez minden.
Köszönjük szépen, ó, szentséges Noden! – Aztán még gyorsan
hozzátette: – Ó, és kérlek, gondoskodj róla, hogy a Kigyúrt Kurafi
megkapja, amit érdemel!
Az utolsó kérést hallva Iseult majdnem horkantott egyet… De
hirtelen egy hullám csapódott a világítótorony kőfalának. Víz
fröccsent Iseult arcára. A lány ingerülten letörölte. Ezúttal nem volt
hűvös: szenvedély fűtötte.
– Kérlek, Noden – suttogta, miközben letörölte a sós permetet a
homlokáról –, add, hogy élve megússzuk ezt!
 HÁROM
AZ ISEULT LAKHELYÉRE, vagyis a Mathew kávéboltjába vezető
út nehezebbnek bizonyult, mint azt Safi gondolta. Kimerültek voltak,
és éhesek, a testük pedig tele volt kék-zöld foltokkal, ezért Safinak
még az egyszerű gyaloglástól is nyögdécselni lett volna kedve
fájdalmában.
Vagy leülni. Vagy legalább egy forró fürdővel és péksüteménnyel
enyhíteni a fájdalmát.
De sem fürdőre, sem péksüteményre nem számíthatott egyhamar.
Veñazában hemzsegtek az őrök, és mire a lányoknak sikerült
elosonnia az északi kikötőnegyedbe, majdnem felkelt a nap. A fél
éjszakájuk elment azzal, hogy a kialvatlanságtól kótyagosan
elgyalogoltak a világítótoronytól a fővárosig, az éjszaka másik felében
pedig sikátorokban lopakodtak és konyhakerteken másztak át.
Safinak minden fehér villanás, minden szélben meglibbenő,
száradó ruhadarab, szakadt vitorlavászon és cafrangos függöny
láttán görcsbe rándult a gyomra. De hála az isteneknek egyik sem a
vérboszorka volt, és épp, amikor az éjszaka átadta a helyét a
hajnalnak, meglátták Mathew kávéboltjának cégérét. Az üzlet egy
keskeny út mellett emelkedett ki a földből, ami a kikötő felé vezető
főutcából ágazott el.
Valódi marstoki kávé.
A legjobb Veñazában!

Valójában nem volt valódi marstoki kávé – Mathew még csak nem
is a Marstoki Birodalomból származott. Szűrt, ízetlen kávé volt, azért,
hogy – Habim szavaival élve – „megfeleljen a nyugatiak unalmas
ízlésének”.
Mathew kávéja még csak nem is volt a legjobb a városban. Maga
Mathew is elismerte, hogy a déli kikötőnegyed utolsó dohos lyukában
is sokkal jobb kávét lehetett kapni. De itt északon az emberek nem is
a kávé miatt látogattak el Mathew-hoz. Hanem üzleti okokból.
A Mathew-hoz hasonló szóboszorkák különösen jók voltak az
efféle üzletben: pletykákkal és titkokkal kereskedtek, rablások és
átverések megszervezésében segédkeztek. Mathew-nak
Boszorkafölde-szerte voltak üzletei, így bármiről volt is szó, a hírek
mindig hozzá értek el először.
A szóboszorka varázserejének köszönhetően Mathew ideális
tanára volt Safinak, mivel a férfi minden nyelven beszélt.
És ami még ennél is fontosabb, Mathew fonálpárja, Habim, egész
életében Safi nagybátyjának dolgozott – egyszerre volt katona és
folyton elégedetlenkedő tanár. Így hát, amikor Safit délre küldték,
logikus lépés volt, hogy Mathew folytassa ott, ahol Habim
abbahagyta.
Azért Habim nem adta fel teljes mértékben Safi oktatását. Gyakran
meglátogatta a Veñazában élő fonálpárját – és ilyenkor hosszú
órákon keresztül tömte Safi fejét a villámhadműveletekről és ősi
harcászati stratégiákról szóló leckékkel.
Safi ért először a kávébolthoz, átugrott egy aggasztóan
narancssárgás szennyvízpocsolyát, aztán néhány koppintással
feloldotta a bejárati ajtót záró bűbájt, amit a lopott étkészletes
incidens után kezdtek el használni. Bármennyit panaszkodott is
Habim Mathew-nak arról, hogy milyen drága az éterboszorkák
zárvarázslata, amennyire Safi meg tudta állapítani, megérte az árát.
Veñazában szörnyen gyakori volt a bűnözés – elsősorban azért, mert
kikötőváros volt, másodsorban pedig azért, mert a vagyonos
céhmesterek kitűnő célpontnak számítottak a piesztraéhes
semmirekellők körében.
Ugyanezek a választott céhmesterek fizették a látszólag
számtalan emberből álló városőröket – akik közül egy épp most
érkezett meg a sikátor bejáratához. Háttal állt nekik, az északi
kikötőnegyed lehorgonyzott hajóit szemlélte.
– Gyorsabban! – motyogta Iseult, miközben Safi hátát böködte. –
Mindjárt megfordul az őr… Mindjárt…
Az ajtó kitárult, és Iseult belökte rajta Safit a sötét szobába.
– Mi a redva? – sziszegte Safi felháborodottan. – Az őrök
ismernek minket errefelé!
– Ez igaz – vágott vissza Iseult, majd becsapta és bereteszelte
maguk mögött az ajtót. – De messziről úgy tűnhetett, mintha két
paraszt lennénk, akik be akarnak törni egy bezárt kávéboltba.
– Ebben van valami – motyogta kelletlenül Safi, miközben Iseult
beljebb lépett az üzletbe, majd azt suttogta: – Fényt!
 A szóra huszonhat bűvös kanóc gyulladt ki, és a fényükben
előtűntek a falakon, a mennyezeten és a padlón futó cikornyás
marstoki díszítések és minták. Túlzó volt az összkép – a túl sok
szőnyeg túl sok mintája bántotta Safi szemét –, de csakúgy, mint a
kávéval kapcsolatban, a nyugatiaknak konkrét elvárásaik voltak a
marstoki üzletek kinézetét illetően is.
Iseult megkönnyebbülten sóhajtott, aztán az üzlet hátuljában lévő
csigalépcső felé indult. Safi követte. Felmentek rajta, először a
második emeletre, ahol Mathew és Habim lakott. Aztán elérték a
ferde mennyezetű padlásszobát, amit Iseult az otthonának nevezett.
A keskeny szobát szinte teljesen kitöltötte a benne elhelyezett két
priccs és a ruhásszekrény.
Iseult immár hat és fél éve itt élt, tanult és dolgozott. Miután
elmenekült a törzsétől, nomatsi származása miatt Mathew volt az
egyetlen, aki hajlandó volt alkalmazni őt, és szállást biztosítani neki.
Iseult pedig azóta sem költözött el – nem mintha nem akart
volna…
Egy saját otthon.
Safi már vagy ezerszer hallotta ezt a mondatot a fonáltestvére
szájából. Vagy százezerszer. Talán, ha ő is úgy nőtt volna fel, hogy
egy ágyban alszik az anyjával egy egyszobás kunyhóban, mint Iseult,
ő is szeretne magának egy tágasabb és személyesebb helyet, ami
csak az övé.
Safi pedig mindezek ellenére… tönkretette Iseult összes tervét.
Minden egyes megtakarított piesztrájuk odalett, és Veñaza összes
őre minden erejével rá és Iseultra vadászott. Szó szerint ez volt a
legrosszabb, ami történhetett, és ebből a kalamajkából nem húzhatta
ki őket egy vész esetére elrejtett zsák vagy egy búvóhelyként
használt világítótorony sem.
Safi émelyegve a keskeny szoba másik feléből nyíló ablakhoz
botorkált, és szélesre tárta. Forró, halszagú levegő áradt be a
szobába, ami jólesően ismerős érzést keltett benne. Keleten épp
előbukkant a nap a horizonton, amitől a város agyagból készült tetői
úgy néztek ki, mint az izzó, narancssárga lángnyelvek.
Gyönyörű és megnyugtató látvány volt, és Safi pokolian szeretett
gyönyörködni benne. Huzatos, omladozó falak között nőtt fel az
Orhin-hegység mélyén… Ha Eron bácsira rájött az ötperc, még a
keleti szárnyba is bezárták őt, ezért Safi a Hasstrel-kastélyban töltött
évek alatt sok ablakot betört, és sokszor nézte a réseken belibegő
hópelyheket. A kastélyt fagyos szél és nedves, alattomos penész
tette még kellemetlenebbé. Bármerre nézett, egy, a Hasstrel-dinasztia
hegyi denevérét ábrázoló faragványt, festményt vagy szőttest látott.
Groteszk, sárkányszerű lény volt ez, aminek a karmai között a
„Szeretet és félelem” szavak tekergőztek.
Veñaza hídjai és csatornái viszont mindig napfényben fürödtek, és
mennyei rohadthal-szag terjengett körülöttük. Mathew üzletét mindig
fény és vásárlók töltötték meg. A rakpartokon mindig tengerészek
nyüzsögtek, és csak úgy röpködtek az ízes káromkodások.
Safi itt nem fázott. Veñazában úgy érezte, szívesen látják, és néha
még úgy is, hogy hiányolnák őt, ha nem lenne itt.
Megköszörülte a torkát. Leengedte a kezét a retesztől, aztán
megfordult. Iseult épp egy olívazöld ruhát húzott fel magára.
Öltözés közben a ruhásszekrény felé intett a fejével:
– Ha szeretnéd, felveheted a másik ruhámat.
– De abban látszanának ezek. – Safi felgyűrte a sótól
megkeményedett ruhaujját, ami alatt a karján karcolások és kék-zöld
foltok éktelenkedtek, amelyek mindegyike láthatóvá vált volna, ha
divatnak megfelelő, rövid ujjú ruhát vesz fel.
– Milyen szerencse, hogy itt vannak… – Iseult két rövid, fekete
kabátkát rántott elő a szekrényből – ezek is!
Safi elfintorodott. A Céhek tanoncainak kellett ilyen kabátkákat
viselniük… Ez a kettő pedig trófea volt a lányok első
rablótámadásáról.
– Tartom magam ahhoz, hogy nem csak a kabátjaikat kellett volna
elvennünk, amikor a raktárban hagytuk őket megkötözve – jelentette
ki Safi.
– Jól van, legközelebb, ha valaki tönkretesz egy
selyemszállítmányt, és téged hibáztat érte, Saf, ígérem, hogy nem
csak a kabátját fogjuk elvenni – válaszolta Iseult, és Safi felé hajította
a gyapjú ruhadarabot, amit a lány elkapott a levegőben.
Míg ő kapkodva levette a ruháit, Iseult leült a priccse szélére, és
félrehúzott szájjal nézte a barátnőjét.
– Gondolkoztam – szólalt meg hirtelen. – Ha az a vérboszorka
tényleg a nyomunkban van, a selyemcéhmester talán megvédhet
téged. Elvégre ő a mestered, ráadásul a vendégszobájában laksz.
– Nem hinném, hogy egy szökevényt akarna rejtegetni – vetette
ellen Safi grimaszolva. – Egyébként sem lenne helyes Alix
céhmestert is belerángatni ebbe. Mindig is olyan kedves volt hozzám,
nem szeretném bajkeveréssel meghálálni az öreg segítségét.
– Rendben – mondta Iseult változatlan arckifejezéssel. – A
következő tervem a Pokolbárdokhoz kapcsolódik. Épp Veñazában
vannak a Fegyverszünet-találkozó miatt, nem igaz? Azért, hogy
megvédjék a Kartorrai Birodalmat. Kérhetnél tőlük is segítséget,
tekintve, hogy egykor a nagybátyád is közéjük tartozott. Szerintem
még a dalmotti őrök sem olyan hülyék, hogy összetűzésbe
keveredjenek egy Pokolbárddal.
Safi erre még jobban fintorogni kezdett.
– Eron bácsit becsületsértés miatt elbocsátották a Pokolbárdok
közül, Iz. Az egész Pokolbárd Brigád utálja őt, nem is beszélve
Henrick császárról. – Safi olyan nagyot horkantott, hogy a hang
visszaverődött a falakról. – A császár ráadásul alig várja az alkalmat,
hogy elkobozza a címemet, és odaadja az egyik tunya
talpnyalójának. Fogadok, hogy egy céhmester elleni rablótámadás
épp elég ok lenne rá.
Nagybátyja akaratának megfelelően Safi gyerekkora java
részében katonai kiképzést kapott, és Eron maga is így bánt vele –
már amikor elég józan volt ahhoz, hogy odafigyeljen rá. Amikor
azonban Safi betöltötte a tizenkettőt, Henrick császár úgy döntött,
eljött az ideje, hogy Safi a kartorrai városba menjen, és
megkezdődjön az oktatása. „Tudja egyáltalán, hogy kell
megszervezni a földművelést és a betakarítást?” – ordította Henrick
Eron bácsi képébe, miközben az apró Safi némán várakozott
mögötte. „Van fogalma arról Safiyának, hogy hogyan kell háztartást
vezetni vagy megfizetni a tizedet?”
Ez a legutóbbi – a horribilis kartorrai adók megfizetése – töltötte el
Henrick császárt a legtöbb aggodalommal. Mivel az összes többi
nemes a díszes zsebében volt, gondoskodni akart arról, hogy ez
Safival se legyen másként.
De Henrick próbálkozása, hogy egy újabb hűséges domnával
bővítse az udvarát, kudarcot vallott, mivel Eron bácsi nem küldte Safit
Pragába, hogy a többi nemes ifjúval tanuljon. Ehelyett délre küldte,
Veñaza céhmestereinek és oktatóinak a gondjára bízva őt.
Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy Safi a hála bármilyen
formáját érezte a nagybátyja iránt.
– Ebben az esetben – szólalt meg Iseult –, attól tartok, el kell
hagynunk a várost. – A hangja véglegességet sugárzott, a válla
előregörnyedt. – Majd elrejtőzünk… valahol, amíg elcsendesednek a
dolgok.
Safi az ajkába harapott. Ahogy Iseult kimondta ezt, olyan
könnyűnek tűnt az egész. „Elrejtőzünk valahol”… Az igazság
azonban az volt, hogy nomatsi származása célponttá tette Iseultot,
bármerre is járt.
Egyszer, amikor megpróbálták elhagyni Veñazát, hogy
meglátogassák az egyik barátjukat a közelben, épphogy megúszták
ép bőrrel.
A három férfi, akik úgy döntöttek, hogy megtámadják Iseultot az
ivóban, persze nem mondhatta el ugyanezt magáról. Annyi biztos,
hogy a combcsontjuk már nem volt egy darabban.
Safi a ruhásszekrényhez csörtetett, és olyan erővel nyitotta ki az
ajtaját, mintha a fogantyú a Kigyúrt Kurafi orra lett volna. Ha valaha a
szeme elé kerül az a szarházi, az ótvaros teste összes csontját eltöri.
– A déli kikötőnegyed a legjobb esélyünk – szólalt meg Iseult. –
Ott horgonyoznak a dalmotti hajók, a munkánkért cserébe talán
elvisznek minket. Kell valami Alix céhmestertől?
Safi a fejét rázta, Iseult pedig folytatta:
– Jó. Akkor üzenetet hagyunk Habimnak és Mathew-nak, amiben
elmagyarázzuk a helyzetet. Aztán… gondolom… elmegyünk.
Safi némán kivett a szekrényből egy aranyszínű ruhát. A torka
túlságosan összeszorult ahhoz, hogy beszélni tudjon. A gyomra
görcsbe rándult.
És ekkor, miközben Safi a tízmillió fából készült gomb
begombolásával volt elfoglalva, Iseult pedig szürke kendővel takarta
be a haját, kopogás hangja töltötte meg az üzletet.
– Veñazai városőrség! – hallatszott a tompa hang. – Kinyitni!
Láttuk, hogy betörtetek!
Iseult sóhajtott – és a hang olyan, de olyan sok szenvedésről
árulkodott.
 – Tudom – morogta Safi, és az utolsó gombot is becsúsztatta a
lyukba. – Te megmondtad.
– Legalább te is tisztában vagy vele.
– Mintha hagynád, hogy elfelejtsem…
Iseult szája mosolyra húzódott, de nem volt őszinte – Safinak még
a varázsereje sem kellett ahhoz, hogy ezt lássa.
A lányok belebújtak a szúrós tanonckabátokba, az őr pedig tovább
kiabált:
– Kinyitni! Az üzletnek csak egy be- és kijárata van!
– Nem is – vetette közbe Safi.
– Ha kell, erőszakhoz folyamodunk!
– Ahogy mi is. – A fonáltestvére bólintására Safi Iseult ágyához
osont, aztán együttes erővel az ajtó elé hurcolták a priccset. A
falábak csikorogva csúsztak végig a padlón, és az ágy nem sokkal
később már az oldalára döntve, barikádként védte őket – bevált
módszer volt, amit a lányok korántsem először vetettek be szökés
közben.
Habár korábban mindig Mathew és Habim kiabált az ágy másik
oldalán. Nem fegyveres őrök.
Pillanatokkal később Safi és Iseult már az ablaknál állt, lihegve
hallgatták, ahogy az őrök betörik a bejárati ajtót.
Az egész üzlet beleremegett, az üvegek csörömpölve összetörtek.
Safi kimászott a tetőre, és közben szörnyen érezte magát. Először
elveszti az összes pénzét, aztán tönkreteszi Mathew üzletét. Talán…
Talán jobb is volt, hogy a tanárai épp valahol a városon kívül
üzleteltek. Legalább nem kell egyhamar Mathew vagy Habim szeme
elé kerülnie.
Iseult kapkodva követte Safit, hátán a vészhelyzetre fenntartott,
telepakolt zsákkal. Iseult sarlói elfértek a hüvelyükben a lány
szoknyája alatt, de Safi csak a csizmájába dugott kését hozta
magával. A kardja – a gyönyörű, edzett acélból készült kardja – a
szobában maradt.
– És most merre? – kérdezte Safi, és fonáltestvére csillogó
szeméből pontosan tudta, hogy kész útvonal van a fejében.
– A belváros felé indulunk, mintha Alix céhmesterhez indulnánk,
aztán délnek vesszük az irányt.
– A háztetőkön?
 – Ameddig lehetséges, igen. Te mész elöl.
Safi kurtán bólintott, majd futásnak eredt – nyugat felé, Veñaza
központja irányában –, és amikor a tető széléhez ért, elrugaszkodott
Mathew házáról, és átugrott a szomszéd ház zsindelyeire.
Nagy puffanással érkezett meg. Galambok repültek fel a tetőről,
szárnyukkal verdesve igyekeztek eltűnni Safi útjából, aztán Iseult is
lehuppant a lány mellé.
De Safi máris továbbment, a következő tető felé száguldott. Aztán
az azutáni felé, és így tovább, Iseult pedig szorosan a nyomában volt.

Iseult egy macskaköves utcán lopakodott, Safi két lépéssel előtte

járt. A lányok a belváros felé igyekeztek, útközben csatornákon keltek
át és hidakon ugrottak át, hogy elrejtőzzenek a városőrök elől.
Szerencsére már beindult a reggeli forgalom: az utcák tele voltak
gyümölccsel megrakott kocsikkal, szamarakkal, kecskékkel és a
legkülönbözőbb rasszú és nemzetiségű emberekkel. Gazdájuk
bőrszínéhez hasonlóan sokszínű fonalak lebegtek lustán a fejük felett
a forró levegőben.
Safi egy kocsi elé ugrott, amit egy disznó húzott, Iseult pedig
rohanhatott utána. Aztán megkerültek egy koldust, elszaladtak egy
csapat purista mellett, akik a varázslatot használók bűneiről
ordibáltak, aztán átvágtak egy szomorkás birkanyájon, majd
akadályba ütköztek, mert a forgalom egy ponton egyszerűen nem
mozdult. A fennakadás miatt ideges emberek fonalai vörösen
tekergőztek a levegőben.
Iseult úgy képzelte, a saját fonalai is épp ilyen vörösek lehetnek.
Már olyan közel jártak a déli kikötőnegyedhez, hogy Iseult látta a több
száz horgonyzó hajó fehér vitorláját.
Nem próbálta meg elfojtani az idegesség érzését. De másfajta
érzelmek is bujkáltak a szívében – olyan érzések, amelyeket nem
akart szavakkal leírni, és amelyeket egyetlen valamirevaló
fonálboszorka sem hagyott volna a felszínre törni. Nyugalom, idézte
fel Iseult anyja szavait, amelyeket még évekkel ezelőtt hallott tőle.
Légy nyugodt az ujjad hegyétől a lábujjadig.
A tömegben állók fonalai hamarosan megértő ciánkékre váltottak.
A szín úgy kúszott egyre hátrébb, mint kígyó a tó felszínén: az
emberek lassan, egyesével rájöttek, mi okozta a fennakadást.
 A szín egyre közeledett a lányokhoz, és egy, a közelben álló vén
anyóka egyszer csak felrikoltott:
– Hogy micsoda? Blokád, itt a belvárosban? De így elkapkodják
előlem az összes friss rákot!
Iseult ereiben megfagyott a vér – Safi fonalai pedig a félelem
szürke színét öltötték magukra.
– Az ördög szerelmére – sziszegte Safi. – Most mi lesz, Iz?
– Gondolom, folytatjuk, amit elkezdtünk. – Iseult nyögött egyet, és
áthelyezte a testsúlyát, előhalászott a zsákjából egy vaskos, szürke
kötetet. – Ha könyv van nálunk, úgy nézünk majd ki, mint két
lelkiismeretes tanonc. A tiéd lehet A dalmotti autonómia rövid
története.
– Rövid a nagy fenét – motyogta Safi, de azért elvette Iseulttól a
hatalmas könyvet. Iseult ezután egy ósdi kék kötetet húzott elő, ami A
karavénus szerzetesrendek illusztrált útikalauza címet viselte.
– Ó, most már értem, mit keresnek ezek itt – jelentette ki Safi
felhúzott szemöldökkel, mintha azt kérdezné Iseulttól, meri-e tagadni
a nyilvánvalót. – Egyáltalán nem az álcázás miatt hoztad el őket.
Egyszerűen nem akartad otthagyni a kedvenc könyveidet.
– Hát aztán? – horkantott Iseult. – Értsem úgy, hogy nem akarod
hozni a könyvet?
– Dehogynem, itt marad nálam. – Safi magasra emelte az állát. –
Csak ígérd meg, hogy a színészkedést rám hagyod, ha az őrökhöz
érünk.
– Színészkedj, amennyit csak akarsz, Saf! – Iseult vigyorogva az
arcába húzta a kendőjét. Igaz, hogy csöpögött az izzadságtól, de az
arcát azért el tudta takarni vele. És a bőrét is. Aztán megigazította a
kesztyűjét, hogy egy centi se látsszon ki alóla a csuklója bőréből. A
figyelem így csakis Safira irányult, és mindvégig ő is maradt a
középpontjában.
Hiszen, ahogy Mathew szokta mondani: „A jobb kezeddel csináld
azt, amire az ember számít… A ballal pedig hasítsd fel az erszényét.”
Mindig Safi volt a figyelmet elterelő – kimondottan ügyes – jobb kéz,
Iseult pedig az árnyékok közt ólálkodott, és várta az alkalmat, hogy
felhasítsa az erszényt.
Iseult izgatott várakozásba merült, és nyikorgó hang kíséretében
kinyitotta a könyv fedelét. Azóta, hogy kislány korában segített rajta
egy szerzetes, Iseult, Safi szavaival élve, a rend megszállottja volt.
De Iseult karavénusok iránti lelkesedését nem csak a hála táplálta: a
tiszta köpenyük és a fényes opál fülbevalóik is hozzájárultak. Na meg
a szigorú kiképzésük és a szent esküjük.
A karavénus szerzetesek élete olyan egyszerűnek tűnt. És jól
szabályozottnak. Bárhonnan származott is valaki, a karavénusok
befogadták, és azonnal el is fogadták őt. És tisztelték is.
Iseult számára szinte elképzelhetetlen volt az érzés, a szíve mégis
hevesebben kezdett verni, valahányszor eszébe jutott.
Iseult a könyv harminchetedik oldalára lapozott – a susogó lapok
egy ragyogó bronzpiesztrát fedtek fel. Ő tette oda az érmét korábban,
így jelölte meg az oldalt, ahol épp tartott, és a rajta díszelgő szárnyas
oroszlán mintha visszamosolygott volna rá.
Az első piesztra az új életünk felé, gondolta. Aztán a tekintete
átsiklott az oldalon lévő díszes dalmotti írásra. Karavénus
szerzetesekről szóló leírások és képek váltották fel egymást, melyek
közül az első egy zsoldos szerzetest mutatott be. Az illusztráció
késekkel és kardokkal felfegyverezett, rideg arckifejezésű alakot
ábrázolt.
Pont úgy nézett ki, mint a vérboszorka.
Vér. Boszorka. Vér. Boszorka.
A piros szemek és vicsorgó fogak emlékétől megfagyott Iseult
vére. De nem a rémület volt az egyetlen érzés, ami feléledt a
szívében. Hirtelen eluralkodott rajta az üresség érzése.
Csalódottság, jött rá végül, méghozzá azért, mert olyan
mérhetetlenül helytelennek tűnt, hogy egy efféle szörnyeteg a
szerzetesrend soraiba tartozhasson.
Iseult az illusztráció alatt lévő képaláírásra pillantott, mintha az
bármilyen magyarázatot nyújthatott volna. De csak ennyi állt ott: „Arra
képezték ki, hogy otthonától távol harcoljon a Kahr Áven nevében.”
Iseultnak elakadt a lélegzete és összeszorult a mellkasa, amikor
elolvasta a Kahr Áven szavakat. Kiskorában órákat töltött azzal, hogy
fára mászott, és úgy tett, mintha ő lenne az egyik Kahr Áven –
eljátszotta, hogy ő az egyik a két boszorka közül, akik az Ősforrásból
születtek, és arra voltak hivatottak, hogy megtisztítsák a világot a
legsötétebb gonoszságtól.
 Azonban – ahogy a Forrásokat tápláló több száz patak is elapadt –
majdnem ötszáz éve nem született új Kahr Áven sem… És Iseult
képzelgése is kisvártatva véget ért a környékbeli gyerekek
érkezésével. A csoport ilyenkor körülvette a fát, amire Iseult
felmászott, és szitkokat és szidalmakat kiabáltak rá, amiket a
szüleiktől tanultak.
„Fonálboszorka létedre még fonálkövet sem tudsz csinálni, nem
vagy közénk való!”
Az ilyen pillanatokban – miközben a faágat szorítva imádkozott,
hogy az anyja hamar megtalálja – Iseult mindig újra és újra rájött,
hogy a Kahr Áven nem több egy tündérmesénél.
Nagyot nyelt, és elhessegette az emlékeket. Már így is elég rossz
volt ez a nap; felesleges lett volna régi sérelmekkel is bonyolítani.
Egyébként is, Safival már majdnem az őrökhöz értek, és eszébe
jutott Habim legrégebbi leckéje.
Elemezd az ellenfeled, szokta mondani. Mérd fel a terepet. Ha van
rá mód, te válaszd ki a küzdelem helyszínét.
– Libasorban! – kiáltotta az egyik őr. – A fegyverek látható helyen
legyenek!
Iseult egy dohos fuvallat kíséretében becsapta a könyvét. Tíz őr,
ennyit számolt. Az egész utat elállják, mögöttük szekerek
sorakoznak, gátolják a tömeg haladását. Számszeríjak. Szablyák. Ha
ez a kis kihallgatás nem a terveik szerint sikerül, esélyük sem lesz
harc révén kijutni innen.
– Jól van – motyogta Safi. – Most mi jövünk. Tartsd eltakarva az
arcod!
Iseult engedelmeskedett, aztán elfoglalta a helyét Safi mögött, aki
dölyfösen az egyik savanyú képű őrhöz masírozott.
– Mégis mi folyik itt? – szólalt meg kimérten Safi, és a hangját a
forgalom robaja ellenére is tisztán lehetett hallani. – Máris elkéstünk a
gabonacéhmesterrel való találkozónkról. Van fogalma róla, milyen
hirtelen haragú az öreg?
A férfi arca továbbra is unott és mogorva volt, de a fonalai
izgatottan felvillantak.
– Név?
– Safiya. Ez itt pedig az udvarhölgyem, Iseult.
 Habár az őrön még mindig nem látszottak az érdeklődés jelei, a
fonalai most még izgatottabb árnyalatot öltöttek. Félrehajolt, odaintett
magukhoz egy másik őrt, és Iseult alig bírta megállni, hogy
figyelmeztesse Safit.
– Követelem, hogy árulják el, mi a célja ennek az akadályozásnak!
– kiáltott rá Safi az újonnan érkező őrre, aki egy hatalmas férfi volt.
– Két lányt keresünk – dörmögte. – Országúti rablás miatt körözik
őket. Felteszem, nincs maguknál fegyver.
– Úgy nézek én ki, mint aki fegyvert hord magánál?
– Akkor, gondolom, azt sem bánják, ha megmotozzuk magukat.
Azt meg kell hagyni, hogy a Safi fonalait elsötétítő félelem a
legkevésbé sem tükröződött az arcán, ehelyett még magasabbra
emelte az állát.
– De, nagyon is bánom, és ha akár csak egy ujjal is hozzám ér,
azonnal kirúgatom. Mindannyiukat! – Dühösen legyintett egyet a
könyvével, mire az első őr összerándult. – Holnap ilyenkor az utcán
kódorognak majd, és azt kívánják, bár ne packáztak volna egy
céhmester tanoncával…
Safi nem tudta befejezni a mondandóját, mert ebben a pillanatban
egy sirály rikoltott fel felettük a levegőben, aztán… egy nagy adag
fehér trutymó landolt Safi vállán.
A fonalai türkizzé változtak a meglepetéstől.
– Ne – lehelte, és kidülledt a szeme. – Ezt ne.
Az őrök szeme is kiguvadt, és a fonalaik vidám pink színben
csillogtak.
Aztán kitört belőlük a röhögés, majd mutogatni kezdtek, és még
Iseultnak is a szájára kellett szorítania a kezét. Ne nevess, ne
nevess…
De nevetni kezdett, mire Safi fonalai lángoló vörös színűvé váltak.
– Miért? – sipákolta Safi Iseultra nézve, aztán az őrök felé fordult:
– Miért mindig én? Több ezer váll van, amire rákakálhatnának, de
ezek az átkozott sirályok mindig engem választanak!
Az őrök most már kétrét görnyedtek, és a második elbocsátón
felemelte a kezét.
– Menjetek! Csak… menjetek. – Folytak a könnyek a szeméből,
amire Safi vicsorgással válaszolt, miközben elcsörtetett mellettük.
 – Miért nem kezdenek magukkal inkább valamit? Ahelyett, hogy
egy bajba jutott lányon nevetnének, menjenek inkább bűnözőket
fogni, vagy valami!
Amint befejezte a mondatot, már el is hagyta az ellenőrző pontot,
és a legközelebbi duzzadó vitorlájú kereskedőhajó felé vette az irányt
– a még mindig vihogó Iseulttal a nyomában.
 NÉGY
MERIK NIHAR A VAJKÉST SZORONGATTA. A széles tölgyfa
asztal másik oldalán ülő kartorrai domna szőrös állán épp lefolyt egy
csepp csirkezsír.
Mintha megérezte volna, hogy Merik őt bámulja, a domna felemelt
egy bézs színű textilszalvétát, majd ráncos ajkához és aszott állához
dörzsölte.
Merik gyűlölte a nőt – és a szobában tartózkodó összes többi
diplomatát is. Habár éveket töltött azzal, hogy megtanulta kontrollálni
a családjára jellemző híres indulatokat, kis híja volt annak, hogy azok
most a felszínre törjenek. Egy szem só is elég lehet ahhoz, hogy
kiáradjon az óceán.
A hosszú ebédlőt megtöltötte a legalább tíz nyelven folyó
beszélgetések duruzsolása. Másnapra hirdették meg a kontinensek
közötti Fegyverszünet-találkozót, ahol a Nagy Háborúról és a
Húszéves Fegyverszünet lezárásáról fognak tanácskozni a
meghívottak. Veñaza dugig volt Boszorkafölde minden tájáról
idesereglett diplomatákkal.
Annak ellenére, hogy Dalmotti volt a legkisebb birodalom a három
közül, kereskedelem szempontjából egyben a legerősebb is. És mivel
keleti szomszédja a Marstoki Birodalom, nyugat felől pedig a
Kartorrai Birodalommal határos, ideális helyszín volt az ilyen
nemzetközi tárgyalások számára.
Merik Nubrevna, a szülőhazája képviseletében volt jelen.
Igazándiból három héttel korábban érkezett új üzletkötések vagy
legalább a régi céhkapcsolatok felfrissítése reményében. De az
egész csak időpocsékolás volt.
Merik tekintete az öreg nemesasszonyról a mögötte lévő hatalmas
üvegfelületre siklott. Az ablakon túl a dózse palotakertje terült el,
zöldes ragyogással és jázminillattal töltve meg az ebédlőt. A
dózsénak a Dalmotti Tanács választott vezetőjeként nem volt
családja – ahogy a többi dalmotti céhmesternek sem, mert úgy
tartották, hogy az elterelné a figyelmüket a céhekkel kapcsolatos
feladataik ellátásáról –, ezért érthetetlen volt, miért kellett neki egy
akkora kert, amiben Merik tizenkét hajója elfért volna.
 – Az üvegfalat csodálja? – kérdezte Meriktől a selyemcéh vörös
hajú vezetője, aki Merik jobb oldalán ült. – Szép munkát végeztek a
földboszorkák. Az egész fal egyetlen üvegtáblából áll.
– Szép munka, azt meg kell hagyni – válaszolta Merik, de a hangja
elismerés helyett más érzelmekről árulkodott. – És nem gondolt még
arra, Alix céhmester, hogy hasznosabb feladatokat is adhatna a
földboszorkáinak?
A céhmester halkan köhintett.
– A boszorkáink rendkívül tehetségesek. Miért kéne egy
földboszorkának, aki jól bánik a földdel, feltétlenül egy gazdaságban
dolgoznia?
– Van különbség egy olyan földboszorka között, aki csak földdel
dolgozhat, és egy olyan között, aki úgy dönt, hogy csak azzal fog
dolgozni. Vagy hogy homokból üveget készít. – Merik hátradőlt a
székében. – Vegyük például magát, Alix céhmester. Felteszem, maga
is földboszorka. A varázsereje, gondolom, az állatokra is hatással
van, de nyilvánvalóan nem csak a selyemhernyókra terjed ki.
– Ah, nem vagyok én földboszorka. – Alix megfordította a kezét,
felfedve a kézfején lévő boszorkajelet: egy körből állt, ami az étert
jelképezte, és egy szaggatott vonalból, ami azt jelentette, hogy a
művészet a szakterülete. – Szakmámat nézve szabó vagyok. A
varázserőmmel képes vagyok megragadni egy ember lényegét, és az
alapján ruhát készíteni neki.
– Hát persze – válaszolta Merik színtelen hangon. A
selyemcéhmester ezzel is Merik igazát bizonyította, de úgy tűnt, neki
fel sem tűnt.
Mi értelme divatra vesztegetni a varázserőt? Egyetlen
anyagtípusra? Merik szabója is remek munkát végzett a
vászonöltözékkel, amit épp viselt – és még varázslat sem kellett
hozzá.
Merik krémszínű inget viselt, rajta hosszú, ezüstösszürke
szalonkabáttal, és bár mindkét ruhadarabon több gomb volt, mint
aminek Merik szerint törvényesnek kellett volna lennie, tetszett neki
az öltözet. Alakra szabott fekete bricseszét nyikorgó új csizmába
tűrve viselte, és a csípőjére simuló széles öv több volt mint egyszerű
dekoráció. Merik alig várta, hogy visszatérjen a hajóra, és
visszategye rá a szablyáját és a pisztolyait.
 Alix céhmester érzékelte Merik kedvetlenségét, és figyelmét
inkább az asztal túloldalán ülő nemesasszony felé fordította.
– Mi a véleménye Henrick császár elhalasztott esküvőjéről,
hölgyem?
Merik arckifejezése még rosszallóbbá vált. Úgy tűnt, az
ebédvendégeket más sem érdekelte, mint a pletykák és a
komolytalan témák. Egy férfi a volt Arithuániai Köztársaságból – ami
egy vad, zűrzavaros ország északon – épp rablószövetséget hozott
létre, és „királynak” nevezte magát, de érdekelte bármelyik birodalom
diplomatáját is?
Egy kicsit sem.
Az a pletyka keringett, hogy a Pokolbárd Brigád boszorkákat
toboroz, de a hírt látszólag egyik dom vagy domna sem találta
aggasztónak. Habár, gondolta Merik, nem is az ő fiaikat és lányaikat
kényszerítik majd csatasorba, ha eljön az idő.
Merik dühös tekintetét visszafordította a tányérjára. Egy morzsa
sem volt rajta. Még a csontokat is a szalvétájába csomagolta. A
csontlevest könnyű volt elkészíteni, és napokig jóllakathatta vele a
tengerészeket. Az ebédvendégek közül is sokan észrevették az
akciót – Merik nem óvatoskodott túlzottan, amikor a bézs
selyemszalvéta segítségével összeszedegette a tányérjáról a
csontokat.
Merik még azon is elgondolkodott, hogy az asztalszomszédja
csirkecsontjait is elkéri, amikhez amaz hozzá sem ért, és egy kupac
zöldbab mellett csücsültek. A tengerészek sosem pocsékolták el az
ételt, mivel néha azt sem tudták, mikor fognak legközelebb halat vagy
partot látni.
Főleg pedig azért, mert a szülőföldjükön éhínség pusztított.
– Tengernagy – szólította meg a bal oldalán ülő nemesember. –
Hogy szolgál Serafin király egészsége? Úgy hallottam, hogy halálos
betegségben szenved, és már a végét járja.
– Akkor rosszul hallotta – tromfolta le Merik. A hangja vészesen
nyugodtan csengett volna valakinek, aki ismerte a Nihar család
temperamentumát. – Az apám már jobban van. Köszönöm a
kérdést… Mi is a neve?
A férfi arca erre megrándult.
 – Dom Phillip fon Grieg – erőltetett mosolyt az arcára. – Grieg a
Kartorrai Birodalom egyik legnagyobb birtoka, bizonyára hallott már
róla. Vagy… talán nem? Egy nubrevnainak talán nem is kell ismernie
Kartorra földrajzát.
Merik erre csak egy mosollyal felelt. Természetesen tudta, hol
vannak a Grieg-birtokok, de hadd gondolja csak azt a dom, hogy
fogalma sincs a kartorrai viszonyokról.
– Három fiam tagja a Pokolbárd Brigádnak – folytatta a dom,
miközben vaskos virsliujjaival a borosserlegéért nyúlt. – A császár
mindegyiküknek saját birtokot ígért a közeljövőben.
– Nem mondja?! – Merik ügyelt rá, hogy az arca szenvtelen
maradjon, de belül csak úgy forrt a dühtől. A Pokolbárd Brigád – a
könyörtelen katonákból álló elit osztag, amit azért hoztak létre, hogy
„megtisztítsa” Kartorrát az elemboszorkáktól és az eretnekektől – volt
az egyik fő oka annak, hogy Merik utálta a kartorraiakat.
Elvégre Merik maga is elemboszorka volt, csakúgy, mint
Boszorkafölde szinte összes olyan lakosa, aki fontos volt számára.
Miközben Dom fon Grieg a serlegéből szürcsölt, a drága dalmotti
bor kicsorgott a szája sarkánál. Micsoda pocsékolás. Undorító. Merik
dühe csak nőtt… és nőtt… és egyre csak nőtt.
Aztán az óceánba belepottyant az utolsó szem só, és Merik
szabadjára engedte az áradatot.
Egyetlen éles, reszelős lélegzettel beszívta a szoba összes
levegőjét. Aztán kifújta az egészet.
A szélhullám végigsüvített a dom testén. A férfi serlege kiborult;
bor fröccsent az arcára, a hajára és a ruháira. Még az ablakra is jutott
belőle – vörös cseppek spricceltek az üvegre.
Csend telepedett a teremre. Merik fél pillanat alatt átgondolta a
lehetőségeit. A bocsánatkérést azonnal elvetette, a fenyegetés pedig
túl színpadias lett volna. Aztán észrevette Alix céhmester
ételmaradékkal teli tányérját. Nem gondolkodott tovább, felpattant, és
dühös pillantást vetett az őt bámuló nemesek arcára. Aztán a tágra
nyílt szemű szolgálókra, akik az ajtók mögött és az árnyékban
bujkáltak.
Merik ezután kikapta a céhmester öléből a szalvétát.
– Azt már nem kéri, igaz? – kérdezte, de a választ nem várta meg.
– Remek, remek… mert a legénységem viszont igen – motyogta,
aztán elkezdte összeszedegetni a csontokat, a zöldbabot, és még a
párolt káposzta maradékait is a szalvétába tette. Amikor végzett,
szorosan összetekerte, majd bedugta a mellénye zsebébe, a
korábban eltett csontok mellé.
Aztán a pislogó dalmotti dózséhoz fordult, és így szólt:
– Köszönöm a vendéglátást, uram! – Majd Merik Nihar, Nubrevna
hercege és a nubrevnai flotta tengernagya, egy csúfondáros
tisztelgés kíséretében kimasírozott a dózse ebédjéről, a dózse
étkezőjéből, végül pedig a dózse palotájából.
És menet közben terveket szőtt.
Amikor Merik elérte a déli kikötőnegyed legdélibb pontját, a
távolban felharsant a tizenötödik harangszó, és beállt az apály. Az
utca macskakövei magukba szívták a nap hőjét, és fojtogató meleg
sugárzott belőlük.
Merik megpróbált átugrani egy pocsolyát, ami Noden tudja, miből
állt, de elvétette a lépést, és az új csizmája hozzáért a széléhez. A
fekete víz felfröccsent, és rohadt hal szagát hozta magával –
Meriknek kedve lett volna ököllel beleütni a legközelebbi üzlet
kirakatába. Elvégre nem a város tehetett arról, hogy a céhmesterek
pojácák.
A tizenkilenc év és négy hónap alatt, ami a Boszorkaföldén dúló
összes háborúnak véget vető Húszéves Fegyverszünet megkötése
óta eltelt, a három birodalom – Kartorra, Marstok és Dalmotti –
diplomáciai úton teljesen tönkretette Merik otthonát. Minden évvel
kevesebb kereskedőkaraván utazott át az országon, és kevesebb
nubrevnai terményt vásároltak meg az országon kívül.
De nem Nubrevna volt az egyetlen kis ország, amely
megszenvedte a fegyverszünetet. Úgy tartották, hogy a Nagy Háború
azért kezdődött el sok évszázaddal ezelőtt, mert az országok vitába
keveredtek azon, hogy melyikhez tartozik az öt Ősforrás. Akkoriban a
Források választották ki az uralkodókat… ennek a Tizenkét
Paladinhoz volt köze valamilyen módon… Habár Merik máig nem
értette, hogy hogy lehet képes tizenkét lovag vagy egy élettelen tárgy
királyt választani…
Az egész most már úgyis csak egy legenda volt, és az évtizedek,
majd évszázadok során három birodalom emelkedett ki a Nagy
Háború káoszából, és mindhárom ugyanarra vágyott: többre. Több
boszorkányságra, több termésre, több kikötőre.
Így aztán három óriási birodalom állt szemben néhány apró, ám
harcias nemzettel – apró és harcias nemzetekkel, amelyek végül
felülkerekedhettek, hiszen a háború pénzbe kerül, és még a
legnagyobb birodalmak pénze is elfogyhat.
„Béke”, jelentette ki a kartorrai császár. „Legyen béke húsz évig,
aztán újratárgyaljuk az ügyet.” Tökéletes tervnek tűnt.
Túl tökéletesnek.
A Húszéves Fegyverszünet aláírói – köztük Merik édesanyja – azt
azonban nem tudták, hogy amikor Henrick császár „békéről” beszélt,
akkor valójában szünetre gondolt. Amikor pedig újratárgyalást
említett, úgy értette, „Gondoskodunk róla, hogy a többi nemzet
alulmaradjon, amikor a seregeink újra támadnak”.
És most, ahogy Merik figyelte a nyugat felől közeledő dalmotti
seregeket, a keleten gyülekező marstoki tűzboszorkákat és a
szülőföldje partjai felé lassan közeledő három birodalmi hadihajót,
úgy érezte, mintha ő maga és egész Nubrevna fuldokolna. Lassan
elsüllyednek a hullámok között, és még látják a lemenő nap sugarait,
de hamarosan nem marad más, mint Noden nyálkahalai és egy
utolsó lélegzetvétel, amivel együtt vizet szívnak be a tüdejükbe.
De Nubrevna népe még nem volt elveszve.
Merikre várt még egy utolsó találkozó, ezúttal az aranycéhhel.
Biztos volt benne, hogy ha sikerül legalább egy üzletet megkötnie, a
többi céh is meggondolja magát.
Merik végre visszaért a hadihajóhoz: egy háromárbócos fregatt
volt, a nubrevnai hadihajókra jellemző hegyes, csőrszerű hajóorral. A
hajó nyugodtan horgonyzott a tenger lágy hullámain; a vitorláit
bevonták, a lapátokat behúzták, és az árbócra akasztott nubrevnai
zászló – fekete alapon élénkkék nőszirommal – lustán lobogott a
délutáni szellőben.
Miközben Merik végigsétált a Jana fedélzetére vezető pallón,
alábbhagytak az indulatai – a harag helyét aggodalom vette át, ami
miatt megfeszültek a vállai, és kényszeresen ellenőrizte, hogy be
van-e tűrve az inge.
A Jana Merik apjáé volt; a legénység fele Serafin király embere
volt; és annak ellenére, hogy már három hónapja Merik volt a
vezetőjük, nem igazán volt az ínyükre, ha Merik a közelükben volt.
Egy magas, hamvasszőke hajú férfi közeledett felé nagy léptekkel
a fedélzeten. Félrelökött néhány felmosós tengerészt, hosszú lábaival
átlépett egy ládát, aztán mereven meghajolt a hercege előtt. Ő volt
Merik fonáltestvére, Kullen Ikray – aki egyúttal a Jana elsőtisztjeként
is szolgált.
– Korán jöttél – üdvözölte Meriket. Amikor Kullen felegyenesedett,
Merik azonnal észrevette a sápadt arcán éktelenkedő piros foltokat,
és hogy kissé szaggatottan veszi a levegőt. Egy közelgő
légszomjroham jelei is lehettek.
– Rosszul érzed magad? – kérdezte halkan a barátjától, ügyelve,
hogy mások ne hallják.
Kullen úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, de a levegő
határozottan hidegebbé vált körülöttük – ez egyértelmű jele volt
annak, ha Kullen nem akart egy bizonyos témáról beszélni.
Merik fonáltestvére első pillantásra a legkevésbé sem tűnt
tengerre valónak: túl magas volt ahhoz, hogy kényelmesen beférjen a
fedélzet alá, világos bőre szégyenletesen gyorsan leégett, és a
kardforgatásért sem rajongott. Nem is beszélve arról, hogy egy
rendes tengerésznek sem árulkodott ennyi érzelemről a szemöldöke.
De, Noden nevére, a szelet aztán tudta irányítani!
Kullen elemi varázsereje Merikével ellentétben nem a
széláramlatokra korlátozódott – szélboszorka volt, aki a
varázserejének köszönhetően képes volt az emberi tüdő irányítására,
akarata alá hajthatta a hőt és a viharokat, sőt, egyszer még egy
tomboló hurrikánt is megfékezett. A Merikhez hasonló boszorkák
egész gyakoriak voltak, és változó mértékben tudták uralni a szelet,
de amennyire Merik tudta, Kullen volt az egyetlen élő ember, aki
képes volt a levegő összes formájának korlátlan irányítására.
Azonban nem Kullen varázsereje volt az, amit Merik legjobban
értékelt a férfiban, hanem az esze, ami vágott, mint a beretva, és a
kiegyensúlyozottsága, ami állandó volt, mint az árapály a tengeren.
– Milyen volt az ebéd? – kérdezte Kullen, és a levegő lassan
felmelegedett körülötte, ahogy felvillantotta szokásos tele szájú
vigyorát. A mosolygás nem volt az erőssége.
– Kész időpocsékolás – válaszolta Merik. Végigmasírozott a
fedélzetén, csizmája sarka kopogott a tölgyfa padlón. A tengerészek
megálltak, és az öklüket a mellkasukhoz ütve tisztelegtek neki. Merik
válaszul mindegyiküknek szórakozottan biccentett.
Aztán eszébe jutott, mi van a zsebében. Előhúzta a szalvétákat,
és átnyújtotta őket Kullennek.
A barátja pár lélegzetvétel után így szólt:
– Maradék?
– Az érvelésem része volt – motyogta Merik, és még hangosabban
kopogó léptekkel továbbment. – És még csak nem is értem vele célt.
Érkezett hír Lovatsból?
– Igen, de… – Kullen felemelte a kezét, és sietve hozzátette:
– semmi olyasmi, aminek köze lenne a király egészségéhez.
Őfelségéről csak annyit tudok, hogy még mindig ágyhoz van kötve.
Merik érezte, ahogy a feszültség újabb csomók formájában
összegyűlik a vállában. Hetek óta nem kapott hírt az apja
betegségének állapotáról.
– És a nagynéném? Visszatért már a gyógyítótól?
– Igen.
– Jó. – Merik bólintott. Ezzel a válasszal legalább elégedett volt. –
Küldd Evrane nénémet a kabinomba. Az aranycéhről akarom
kérdezni… – Elhallgatott, és csikorgó hang kíséretében megtorpant.
– Mi történt? Csak akkor nézel így rám, ha valami baj van.
– Igen – ismerte el Kullen a tarkóját vakarva. A tekintete a hátsó
fedélzeten álló hatalmas széldobra villant. A legénység egyik új tagja
– akinek a nevét Merik Noden kedvéért sem tudta volna megjegyezni
– épp a két dobverőt tisztogatta. A bűvös dobverőt, amellyel
ágyúdörgésszerű szélorkánt lehetett előidézni. És a sima dobverőt,
amely üzenetek közvetítésére és tengerészdalok kíséretére szolgált.
– Inkább négyszemközt beszéljük meg – bökte ki végül Kullen. – A
nővéredről van szó. Érkezett neki… valami.
Merik elfojtott egy káromkodást, és idegesen felhúzta a vállát.
Mióta Serafin kinevezte Meriket a Fegyverszünet-találkozó nubrevnai
küldöttjének – ami egyúttal azt is jelentette, hogy ő lett a királyi flotta
ideiglenes tengernagya –, Vivia minden eszközzel igyekezett a
távolból átvenni a hatalmat.
Merik trappolva a kabinjába vonult, a léptei visszhangot vertek a
fehérre meszelt tetőgerendákon, ahogy a szoba jobb sarkában álló,
padlóhoz csavarozott ágyhoz sétált.
 Kullen ez idő alatt a helyiség közepén elhelyezett hosszú
asztalhoz ment, hogy számításokat készítsen, és elintézze a
könyvelést. Az asztalt is lecsavarozták, és a szélén nagyjából öt centi
magas peremet alakítottak ki, hogy a papírok akkor se csússzanak le,
ha viharba keverednének.
A falakon lévő megannyi ablakon napfény szűrődött be, és
visszatükröződött Serafin király kardgyűjteményéről, amelyet a kabin
hátsó falán helyeztek el gondosan – a legjobb helyen ahhoz, hogy
Merik álmában véletlenül hozzáérjen valamelyikhez, és örökre ott
hagyja az ujjlenyomatát.
A hajó pillanatnyilag talán az övé volt, de Merik biztos volt benne,
hogy ez nem marad így örökre. Háború idején a királynő rendelkezett
a földön, és a király akarata érvényesült a tengeren. Így hát a Jana
Merik apjának hajója volt, a néhai királynőről nevezték el, és amikor a
király meggyógyul, újra Serafiné lesz.
Ha meggyógyul… De így kellett történnie. Máskülönben Vivia
veszi át tőle a trónt… És ennek a következményeibe Merik egyelőre
nem akart belegondolni. Vivia az a fajta ember volt, aki nem elégszik
meg csupán a föld vagy a tenger feletti uralkodással. Mindkettőt – és
még többet – az uralma alá akarta hajtani, és nem is leplezte a
szándékát.
Merik a hajón tartott egyetlen személyes tárgya mellett térdelt: egy
láda volt, amit szorosan a falhoz rögzítettek. Merik turkálni kezdett
benne, és addig matatott, amíg elő nem húzott egy inget és egy
viharkék tengernagyi egyenruhát. A lehető leggyorsabban meg akart
szabadulni az ünnepi öltözékétől, mivel a világon semmi sem volt
olyan rossz hatással egy férfi egójára, mint némi fodor a nyaka körül.
Merik elkezdte kigombolni az inge tízmillió gombját, és közben
csatlakozott az asztal mellett álló Kullenhez.
Kullen előtt egy nyitott térkép hevert, ami a Jadansi-tengert – a
Dalmotti Birodalmat kettészelő vékony óceáncsíkot – ábrázolta.
– Ez Viviának jött – mondta, és lecsapott az asztalra egy miniatűr
hajót, ami pontosan úgy nézett ki, mint az odakint várakozó dalmotti
céhbárkák. A kishajó végigsiklott a térképen, majd megállt Veñaza
fölött. – Nyilván egy éterboszorka műve, követi a hozzá tartozó hajó
útvonalát. – Kullen tekintete Merikre villant. – A seggfej, aki idehozta,
azt állította, hogy a gabonacéh hajója tartozik hozzá.
 – Mégis miért – szólalt meg Merik, aki időközben feladta a
gombokkal folytatott harcot, és egyszerűen áthúzta a fején az inget –
foglalkozna Vivia egy kereskedőhajóval? – A ládára dobta a
ruhadarabot, és rátámaszkodott az asztalra. Kopott boszorkajele úgy
nézett ki keze kifeszült bőrén, mint egy csálé gyémánt.
– Mire számít, mit csinálunk majd vele?
– Rókák – válaszolta Kullen, és a levegő megfagyott a szobában.
– Rókák – ismételte meg Merik, de a szó bármiféle értelem nélkül
visszhangzott a fejében. Aztán hirtelen a helyére kattant, és Merik
azonnal cselekedett: megpördült, és a ládájához ment. – Ez a
legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam tőle… És elég sok
hülyeséget mondott már életében. Szólj Herminnek, hogy lépjen
kapcsolatba Vivia hangboszorkájával! Azonnal. A következő
harangszókor beszélni akarok vele.
– Igenis. – Kullen visszhangzó léptekkel elsétált, Merik pedig
elővette a ládából az első inget, ami a kezébe került. Felvette, és a
kabin ajtaja eközben kitárult… majd kattanva becsukódott.
Merik a hangot hallva csikorgatni kezdte a fogát, és megpróbálta
fékezni az indulatait. Mélyen magába zárta őket.
Annyira jellemző volt Viviára, meg sem kellett volna lepődnie rajta,
és dühöngenie is felesleges lett volna.
A Rókák egykor nubrevnai kalózok voltak. Kis evezős gályákra
alapozták a taktikájukat. Ez a hajótípus alacsonyabb volt, mint a
Jana, két árbóc és evezők tartoztak hozzá, ami lehetővé tette, hogy
könnyedén mozogjon a homokpadok és zátonyok között – és ezzel a
módszerrel nagyobb hajókat támadjon meg.
De a Rókák zászlaját – amely egy kígyóalakot öltött tengeri rókát
ábrázolt, amint egy szakállas nárcisz köré tekeredik – évszázadok
óta nem húzták már árbócra. Nem volt rá szükség azután, hogy
Nubrevna saját haditengerészetet állított fel.
Miközben Merik állt, és próbált olyan ellenérvet találni, amelyre a
nővére talán hallgatna, észrevette, ahogy valami megcsillant a
legközelebbi ablakon túl. De a magas vízállást jelző vonalat nyaldosó
hullámokon és a mellettük horgonyzó imbolygó kereskedőhajón kívül
nem mozdult más odakint.
Csakhogy… A tengernek nem az áradás fázisában kellett volna
lennie.
 Merik az ablakhoz rohant. Veñazában voltak – az ingoványok
városában –, ahol csak két dolog okozhatott természetellenesen
magas vízállást: egy földrengés…
Vagy varázslat.
És csak egy lehetséges oka volt annak, ha egy boszorka
hullámokat idézett egy kikötőbe.
A hasadás.
Merik az ajtóhoz sprintelt.
– Kullen! – ordította már a fedélzeten rohanva. A hullámok most
még magasabbak voltak, és a Jana kezdett oldalra dőlni.
Két hajóval északra egy melák tengerész botladozva végigsétált a
macskaköves útra vezető hajóhídon. Hevesen vakarta az alkarját, a
nyakát… És Merik még ilyen távolról is látta a férfi bőrén előbukkanó
fekete fekélyeket. A varázsereje hamarosan kitör belőle, és a
tengerész lakmározni kezd a legközelebbi élő emberből.
A hullámok még magasabbra törtek, még erősebben ostromolták a
hajót – válaszoltak a hasadóboszorka hívószavára. Bár néhányan
észrevették a férfit, és iszonyodva felüvöltöttek, a legtöbb ember nem
látta a hullámokat és nem hallotta a sikolyokat. Tudatlanok voltak, és
védtelenek.
Így hát Merik az egyetlen dolgot tette, ami eszébe jutott: újra
Kullenért kiáltott, aztán összegyűjtötte a varázserejét, hogy az
magasra emelje és messzire vigye őt.
Pár pillanattal később Merik – egy fuvallat hátán – a levegőbe
emelkedett.
 ÖT
SAFI ÚGY ÉREZTE, már nem sokáig tudja megfékezni az
indulatait. Hogy lehetséges, hogy megint leszarta egy sirály, hogy
ilyen forróság tombol délután, és hogy a kikötőben horgonyzó hat
hajó közül egyetlenegynek sincs szüksége új munkásokra (különösen
nem olyanokra, akik céhtanítványok öltözékét viselik)?
Iseult előrerohant, és már a móló végénél járt, ahol csatlakozott a
kikötői csődülethez. Safi még ekkora távolságból is látta, ahogy a
barátnője a kendőjével és a kesztyűjével babrál, miközben a zavaros
vizet vizsgálgatja.
Safi kíváncsian felhúzta a szemöldökét, és ő is a sötét hullámok
felé fordította a tekintetét. Feszültség töltötte meg a levegőt. Felállt
tőle a karján a szőr, és végigfutott a hátán a hideg…
Aztán a varázsereje működésbe lépett – olyan érzés volt, mintha
valami betakarta, aztán végigkarmolta volna a nyakát, és Safi tudta,
hogy ez nem jelenthet jót. Sőt, a jó tökéletes ellentettjét jelentette.
Valakinek meghasadt a varázsereje.
Safi korábban is érzett már ilyet – mintha a varázsereje
megdagadt volna, és nem sok választotta volna el attól, hogy
meghasadjon. Bárki, akinek volt varázsereje, érezhette, hogy ez fog
történni. És azt, ahogy a világot megtöltő varázslat rendje felbomlik.
Ha valakinek nem volt varázsereje – márpedig a mólón sorakozó
emberek többségének nem volt –, akár már halott is lehetett volna.
Kiáltás hasított Safi dobhártyájába. Iseult. Safi lépés közben, egy
figyelmeztető „El az útból!” kiáltással előrevetette magát, mellkasához
szorította az állát, és gurulni kezdett. Miközben teste a fadeszkának
csapódott, Safi a csizmájába rejtett tőrért nyúlt. Igaz, hogy kard elleni
védelemre szolgált, de azért élesnek éles volt.
Szóval, ha muszáj volt, ki lehetett belezni vele egy embert. Safi a
gurulás lendületét kihasználva talpra állt, majd a tőrt lefelé rántva
végighasította a szoknyáját. Aztán megint sprintelni kezdett, pont
akkorákat lépett, amekkorákat csak kellett, és a tőrt mindvégig a
kezében tartotta.
A hullámok egyre magasabbra csaptak. Egyre jobban
felerősödtek. Elementáris lökésként érték Safi bőrét, és úgy sértették
azt, mintha ezer hazugság zúdult volna rá egyszerre.
A meghasadt ember varázsereje biztosan a vízhez kapcsolódott,
ami miatt a kereskedőhajók imbolyogtak… recsegtek és zörögtek…
aztán nekicsapódtak a mólónak.
Safi elérte a kövezett rakpartot. Fél lélegzetvétel alatt felmérte a
helyzetet: egy meghasadt hullámboszorkát látott maga előtt, akinek
bőrét beborította a fekélyekből olajként előbugyogó varázserő és a
mellkasán ejtett vágásból szivárgó, éjfekete vér.
Pár lépéssel odébb Iseult állt védekező testtartásban. Az ő
szoknyája is fel volt hasítva. Ez az én barátnőm! – gondolta Safi.
Balra pedig valamiféle levegőboszorka szelte a levegőt, pont olyan
elegánsan, mint egy újszülött, törött szárnyú denevér. Kitárt karokkal
kérte a szelet, hogy a hátára vegye.
Safinak két gondolat járt a fejében: Ki a fene ez a nubrevnai
levegőboszorka? és Igazán megtanulhatná, hogy kell begombolni
egy inget.
Aztán a fedetlen felsőtestű férfi a földre ereszkedett, egyenesen
Safi előtt.
Safi sikított, ahogy a torkán kifért, de válaszul nem kapott mást,
mint egy ijedt pillantást, miközben oldalra kapta a kését, és
nekicsapódott a férfi testének.
A földre zuhantak – aztán a fiatal férfi lelökte magáról, és azt
kiáltotta:
– Vissza! Majd én intézkedem!
Safi oda sem figyelt rá – a férfi nyilvánvalóan egy idióta volt –, és
nagy nehezen lefejtette a tagjait a nubrevnai testrészeiről, aztán
felkapta a tőrét.
A meghasadt hullámboszorka felé pördült, épp amikor Iseult is
mellette termett, és a levegőben megpörgetett fegyvere acéljának
villanásával megpróbálta elterelni a férfi figyelmét. A próbálkozás
hasztalan volt: a hullámboszorka nem ugrott el Iseult útjából. A lány
sarlói a hasába vágtak, és még több fekete vér spriccelt a
felsőtestére.
És a vért megfeketedett szervek követték.
Aztán víz lövellt az utcára. Fülsiketítő farecsegés közepette hajók
csapódtak neki a köveknek. Egy második hullám is lecsapott, és
közvetlenül utána egy harmadik is.
 – Kullen! – kiáltotta a Safi mögött álló nubrevnai. – Fékezd meg a
vizet!
A levegő hirtelen tölcsér alakban összegyűlt, és robbanásszerű
erővel végigsöpört Safi testén, ahogy a nubrevnai boszorka a
közeledő hullámok felé irányította azt.
A bűvös levegőáramlat elérte a vizet; a hullámok tajtékot hányva
irányt változtattak.
De a meghasadt boszorka nem hátrált meg. Feketére vált
szemének pillantása immár Safira szegeződött. Véres kezét maga
elé emelte, és szélsebesen rohanni kezdett a lány felé.
Safi ugrás közben felé rúgott. A sarka a férfi bordái közé
csapódott; az előretántorodott, épp, amikor Iseult megpördült, majd
felhúzta a térdét, és lendületből felé rúgott. A csizmája a férfi állát
érte, és eltérítette az útvonalát.
A hasadt boszorka nekicsapódott a macskakőnek. A bőrét borító
fekete fekélyek kifakadtak, és vér fröcskölt belőlük az utcakőre.
Viszont még mindig életben volt – és eszméleténél. Süvöltött, mint
egy hurrikán, de megpróbált talpra állni.
A nubrevnai férfi ekkor döntött úgy, hogy újra megjelenik.
A hasadt mellé osont… és Safit fojtogatni kezdte a pánik.
– Mi a fenét művelsz?
– Mondtam, hogy majd én elintézem! – ordította a férfi, aztán
oldalra nyújtotta a karját, és Safi még a tüdejében is érezte a
varázserőt, ami a másik testébe áramlott. Aztán a nubrevnai ívesen
begörbítette az ujjait, és mindkét kezével rácsapott a meghasadt
tengerész fülére. Levegő süvített keresztül a férfi agyán. Fekete
szeme fennakadt.
Aztán a hullámboszorka a földre rogyott. Holtan.
Iseult félrehajtotta a szoknyáját, és visszadugta a hold alakú
sarlókat a titkos hüvelybe, amit a vádliján viselt. A dalmottiak eközben
két ujjal heves, suhintó mozdulatokat tettek a szemük előtt. Ezzel
próbálták távol tartani maguktól a rosszat – és arra kérni az
isteneiket, hogy védjék meg a lelküket. Néhányan a halott férfi
irányában végezték a mozdulatokat, mások – nem is kevesen – Iseult
felé fordulva.
Mintha bármennyire érdekelte volna is őt a dalmottiak lelke.
 Az viszont igenis érdekelte, hogy ne lincseljék meg, ezért a halott
hullámboszorka felé fordult, és megigazította a fejkendőjét, magában
hálát adva Holdanyának, amiért harc közben nem csúszott félre.
És azért is hálát adott az istennőnek, hogy senki más nem hasadt
meg. Egy ilyen erőteljes varázserő-robbanás könnyedén átlökhetett
volna más boszorkákat is azon a bizonyos ponton, ahonnan nem volt
visszaút.
Habár senki sem tudta, mi okozza a hasadást, Iseult olvasott olyan
történeteket, amelyek a Boszorkafölde-szerte található öt
Ősforráshoz kötötték a jelenséget. Mindegyik Forrás az öt elem
valamelyikéhez – az éterhez, a földhöz, a vízhez, a szélhez vagy a
tűzhöz – kapcsolódott. Habár az emberek az üresség eleméről is
beszéltek, és ürességboszorkákról, amilyen a vérboszorka is volt, az
Üresség Forrásáról nem álltak rendelkezésre valódi feljegyzések.
Talán tényleg létezett az Üresség Forrása, de mostanra feledésbe
merült. A Forrást tápláló patakok elapadtak. A fák, amelyek egész
évben virágoztak, száradt kórókká sorvadtak. Annyi bizonyos volt,
hogy hasonló történt a Föld, a Szél és a Víz Ősforrásaival, és egy
napon talán ezek is az enyészeté lesznek majd. Bármi lett is a
Források sorsa, a tudósok úgy gondolták, hogy nem pusztán a
véletlen műve volt az, hogy épp azokat a boszorkákat érintette a
hasadás, akiknek a varázsereje a földhöz, a szélhez vagy a vízhez
kötődött. És ha a karavénus szerzeteseknek hinni lehetett, csakis a
Kahr Áven eljövetele éleszthette újra a már halott Forrásokat és a
hasadt boszorkákat.
Iseult szerint erre azonban nem lehetett egyhamar számítani. A
Kahr Áven sosem fog visszatérni – ő pedig sosem menekülhet ezek
elől a gyűlölködő pillantások elől.
Amikor Iseult megbizonyosodott arról, hogy a haját eléggé takarja
a kendő, az arcát árnyék fedi, és a ruhája ujja elég hosszú ahhoz,
hogy elrejtse sápadt bőrét, elméjével Safi fonalaiért nyúlt, hogy
megtalálja fonáltestvérét a tömegben.
De a varázserejével és a szemével valami szokatlant érzékelt.
Sosem látott még ilyen fonalakat… Közvetlenül mellette voltak… és a
holttesthez kapcsolódtak.
Iseult tekintete a hasadt boszorkára siklott. Fekete vér… és még
valami szivárgott a füléből, majd a macskakövekre folyt.
 A testét borító fekélyek kifakadtak, az olajos folyadék egy része
Iseult felhasított szoknyájára és összeizzadt blúzára fröccsent.
Habár a férfi kétségkívül halott volt, három fonál még mindig
tekergőzött a mellkasa felett. Olyanok voltak, mint a kukacok,
rángatóztak és tekergőztek. Rövidek voltak. Mintha elszakadtak
volna.
Amennyire Iseult tudta, ez lehetetlen volt – az anyja mindig azt
mondta neki, hogy a holtaknak nincsenek fonalaik, és Iseult a
nomatsi temetési tűzceremóniákon sem látott soha fonalakat a
holttesteken.
Iseult tátott szájjal bámulta a testet, a tömeg pedig egyre jobban
összezárult körülötte. A bámészkodók kíváncsian fürkészték a testet,
és Iseultnak hunyorognia kellett, hogy átlásson a fonalaik között.
Próbálta tompítani az érzelmeket, amelyek körülvették.
Aztán nem messze tőle az egyik fonál dühös bíborszínre váltott –
és a villanás mellé egy acsarkodó hang is társult:
– Ki a fészkes fenének képzeled te magad? Minden a legnagyobb
rendben ment!
– A legnagyobb rendben? – vágott vissza egy férfi, erős
akcentussal. – Megmentettem az életeteket!
– Te is hasadt vagy, vagy mi? – ordította Safi, és Iseult
elfintorodott a szerencsétlen szóhasználat hallatán. De Safiból persze
a gyász beszélt. És a rettenet. Na meg a lobbanékony fonalai. Mindig
így viselkedett, amikor valami rossz – valami igazán szörnyű – dolog
történt. Vagy elmenekült az érzelmei elől, olyan gyorsan, ahogy a
lába bírta, vagy szembeszállt velük, és felülkerekedett rajtuk.
Iseult épp akkor találta meg végre fonáltestvérét a tömegben,
amikor az megmarkolta a férfi kigombolt ingét.
– Minden nubrevnai így öltözik? – Safi az ing másik felét is
megragadta. – Ezeket be kell dugni ide.
Becsületére legyen mondva, a nubrevnai nem mozdult. Ehelyett
az arca skarlátvörös lett – csakúgy, mint a fonalai –, az ajka pedig
szorosan összepréselődött.
– Tudom, hogy működnek a gombok – szűrte a fogai közt a
szavakat, aztán félrelökte a lány kezét. – És nem vagyok rászorulva
egy olyan nő tanácsára, akinek madárszaros a válla.
 Jajj, ne! – gondolta Iseult, és már nyitotta volna a száját, hogy
figyelmeztesse a nubrevnait, amikor…
Valaki megragadta a karját. Mielőtt felránthatta volna a kezét, hogy
kicsavarja a támadó csuklóját, a másik felrántotta az ő kezét, és a
háta mögé szorította.
Iseult pulzáló, téglavöröses fonalakat látott. Ismerte ezt az
árnyalatot: idegességről árulkodott, és olyasvalakihez tartozott, aki
sok évig tűrte Safi hisztirohamait – ezek szerint Habim hazatért. A
marstoki férfi még erősebben a hátához szorította Iseult kezét, és
rámordult:
– Indulj, Iseult! Menj be a sikátorba!
– Elengedhetsz – válaszolta Iseult színtelen hangon. Épphogy
látta Habimot a szeme sarkából. A Hasstrel család szürke és kék
libériáját viselte.
– Ürességboszorka?! Ürességboszorkának neveztél? Beszélek
nubrevnaiul, te balfácán! – Safi ezután nubrevnaiul folytatta a
vérszomjas visítozást, de a szavait hamarosan elfojtotta a tömeg
zaja.
Iseult gyűlölte, amikor Safi fonalai olyan fényesek voltak, hogy
mindent túlragyogtak. Amikor elvakították őt és felperzselték a szívét.
De Habim még csak le sem lassított, továbbvezette Iseultot;
elsétáltak egy koldus mellett, aki Eridysi siralmát énekelte, aztán
elértek egy szűk utcácskához egy lepukkant ivó és egy még
lepukkantabb használtcikk-üzlet mellett. Iseult betántorgott az utcába.
A csizmája észrevétlen pocsolyákon gázolt át, macskavizeletszag
marta az orrát.
Kirántotta a csuklóját mentora kezéből, és felé fordult. Ez a
viselkedés nem vallott a gyengéd Habimra. Az igaz, hogy veszélyes
ember volt – két évtizede szolgálta Eron fon Hasstrelt katonaként –,
de egyúttal halk szavú és figyelmes is. Általában nem vesztette el a
hidegvérét és az önuralmát.
Általában.
– Mégis mit műveltél? – rontott rá Iseultra. – Hogy ránthattál
fegyvert? Az ördög verje meg, Iseult, menekülnöd kellett volna!
– Az a hasadt hullámboszorka… – kezdte Iseult, de Habim
válaszul még közelebb lépett hozzá. Nem volt magas férfi, és a
szeme már vagy három éve egy magasságban volt Iseultéval.
 Ráncokkal keretezett szeme most tágra nyílt a haragtól, a fonalai
pedig ideges vörös színben játszottak.
– A hasadt boszorkákkal a városőröknek kell megbirkózniuk,
akikkel mostanság meggyűlt a bajod. Útszéli rablás, Iseult?
Iseultnak elakadt a lélegzete.
– Honnan tudsz erről?
– A város tele van blokádokkal. Mathew-val belefutottunk egybe,
úton a városba… És mit kellett megtudnunk? Hogy a városőrség két
lányt keres, az egyiknél karddal, a másiknál hold alakú sarlóval.
Szerinted hányan harcolnak hold alakú sarlóval, Iseult? A fegyvered
– bökött a kardhüvelyre – túl feltűnő. Ráadásul nomatsiként ebben a
városban nem véd a törvény, akár azért is felakaszthatnak, mert
nyilvánosan viseled. – Habim hátat fordított, majd tett három lépést
hátrafelé. Aztán megfordult, és megint tett három lépést. –
Gondolkodj, Iseult! Gondolkodj!
Iseult összeszorította az ajkait. Nyugalom. Légy nyugodt az ujjad
hegyétől a lábujjadig.
A távolból pergődobok egyre erősödő hangját hallotta, ami azt
jelentette, hogy a városőrök már úton vannak. Elindultak, hogy
levágják a hullámboszorka fejét, ahogy azt a törvény minden hasadt
holtteste esetében előírta.
– V-végeztél az ordibálással? – nyögte ki végül Iseult. Összeakadt
a nyelve, ahogy régen, amikor még dadogott. Eltorzultak a szavai. –
Mert vissza kell mennem Safihoz, el k-kell hagynunk a várost.
Habim orrcimpái megremegtek a mély lélegzetvételtől, és Iseult
nézte, ahogy a férfi ellöki magától az érzelmeit. Ahogy az arcán
éktelenkedő ráncok kisimulnak, és a fonalai nyugodtabb színt
öltenek.
– Nem mehetsz vissza Safihoz. Sőt, még csak nem is ott fogod
elhagyni ezt a sikátort, ahol beléptél. Yotiluzzi céhmester felbérelt egy
vérboszorkát, és az a lény egyenesen az Ürességből érkezett, nem
ismeri a kegyelmet vagy a félelmet. – Habim a fejét ingatta, és a
fonalain a félelem szürkés árnyalata jelent meg.
Ettől még inkább elszorult Iseult torka. Habim sosem félt.
Vér. Boszorka. Vér. Boszorka.
– Safi nagybátyja a városban van – folytatta Habim. – A
Fegyverszünet-találkozóra érkezett, ezért…
 – Dom fon Hasstrel itt van? – Iseultnak leesett az álla. Habim ezer
más dolgot mondhatott volna, egyik sem lepte volna meg ennyire.
Ezelőtt kétszer találkozott a háborúban megsérült Eronnal, és
mindkétszer csatak részeg volt, amivel igazolta Safi történeteit és
panaszait.
– Az összes kartorrai nemesnek részt kell vennie a találkozón –
magyarázta Habim, és újra megtette a három lépésből álló utat.
Balra. Jobbra. – Henrick valami nagyszabású bejelentést akar tenni,
és szokásához híven kapott az alkalmon, hogy a találkozó alatt
tehesse meg.
Iseult szinte oda sem figyelt rá.
– Az „összes nemes” Safit is magában foglalja?
Habim arckifejezése ellágyult. A fonalai gyengéd barackszínt
öltöttek.
– Igen, Safit is. Ami azt jelenti, hogy ott lesz mellette a nagybátyja
és egy egész udvartartásnyi dom és domna, hogy megvédje Yotiluzzi
vérboszorkájától. De ami téged illet…
Habimnak nem kellett folytatnia. Safi címe egyet jelentett az
élettel, Iseult származása pedig a pusztulással.
Iseult felemelte a kezét. Megdörzsölte az arcát. Aztán a homlokát.
De az ujjai érintése idegen volt, nem több egy bőrét érő nyomásnál –
ahogy a tömeg hangja is lüktető duruzsolássá tompult, az őrök
dobjának pergése pedig alig hallható sziszegéssé halkult.
– Akkor mit tehetnék? – kérdezte végül. – Nincs pénzem hajóra
szállni, de ha lenne is, nincs hová mennem…
– Van egy Galagonya nevű fogadó pár házra innen. – Habim a
sikátor kijárata felé intett. – Kivettem ott egy szobát, és vettem egy
lovat. Ott töltheted az éjszakát, aztán holnap napnyugtakor
átmehetsz a másik Galagonya fogadóba, északon. Mathew-val ott
fogunk várni. Addig pedig elintézzük a vérboszorkát.
– De miért csak egy éjszakára? Mégis mi történhetne e-egyetlen
éjszaka alatt?
Egy lélegzetvételnyi ideig Habim olyan meredten nézett Iseultra,
mintha ő lenne az, aki látja mások fonalait. Mintha ő lenne az, aki
próbálja kitalálni, Iseult igazat mond-e, vagy sem.
– Safi domnának született. Ezt ne feledd, Iseult! A taníttatása is
csupán ezt az egy célt szolgálta. Ma este ott kell lennie a találkozón.
Henrick követelte, hogy ott legyen, ami azt jelenti, hogy nem
ellenkezhet, te pedig nem állhatsz az útjába.
Amikor Habim kimondta ezeket az egyszerű szavakat – „nem
állhatsz az útjába” –, Iseultnak elakadt a lélegzete. Mert annak
ellenére, hogy Safi eltékozolta a megtakarításukat, és talán a
nyomukban volt egy vérboszorka, Iseult továbbra is hitt abban, hogy
minden helyrejön majd. Hogy ez az egész bonyodalom valahogy
megoldódik, és az életük pár héten belül visszatér a rendes
kerékvágásba.
De ezekben a szavakban… véglegesség csengett. Safinak
domnaként kell élnie, akár tetszik, akár nem, és Iseultnak nincs helye
ebben az életben.
Veszteség, jutott eszébe Iseultnak a szó, miközben próbálta
azonosítani az érzést, ami eluralkodott rajta. Biztosan ilyen érzés, ha
az embert veszteség éri.
– Nem először hallod – morogta Habim. Tekintetét fel-le járatta
Iseult testén, mint a tábornok, aki a közlegényt méregeti. – Már vagy
százszor elmondtam neked, de mintha meg sem hallottál volna. Nem
hittél nekem. Miért akartuk Mathew-val, hogy barátkozzatok? Miért
döntöttünk úgy, hogy együtt kapjatok kiképzést?
Iseult kipréselte a tüdejéből a levegőt, és azt kívánta, bárcsak a
szégyentől is ilyen könnyen megszabadulhatna.
– Azért, mert senki sem képes úgy védeni Safit, mint a
fonálcsaládja – válaszolta Safi olyan hangon, mintha a leckét
mondaná fel.
– Pontosan. A fonálcsalád-kötelékek sérthetetlenek. Te ezt
mindenki másnál jobban tudod. Hat évvel ezelőtt, amikor
megmentetted Safi életét, létrejött köztetek a fonáltestvéri kötelék. A
mai napig meghalnál érte, és ő is megtenné ugyanezt teérted. Szóval
cselekedj helyesen, Iseult! Rejtőzz el éjszakára, hagyd, hogy
Mathew-val elintézzük a vérboszorkát, és holnap már vissza is
térhetsz Safi mellé.
Szünet következett. Aztán Iseult komoran bólintott. Elég a
bohóckodásból! – korholta magát, épp úgy, ahogy az anyja tette
régen. Ez közel sem a vég volt, és Iseultnak elég esze kellett volna,
hogy legyen ahhoz, hogy rögtön rájöjjön erre.
 – Add ide a sarlókat! – utasította Habim. – Holnap visszaadom
őket.
– Nincs más fegyverem.
– Az igaz, de nomatsi vagy. Ha még egy blokádnál
feltartóztatnak… Nem kockáztathatunk.
Iseult erősen megvakarta az orrát, aztán motyogva azt válaszolta:
– Jó. – Majd leoldotta a vádlijáról az értékes fegyvereket. Aztán,
mint egy sértődött gyerek, Habim felé nyújtotta őket. A férfi beljebb
sétált a sikátorba, és fonalai menet közben szomorú kék árnyalatot
öltöttek. Megállt, felemelt egy viaszosvászonból készült táskát, amit
eddig eltakartak az árnyak, majd előhúzott belőle egy durva anyagból
készült, fekete pokrócot.
– Ez szalamandraszálból készült. – Habim Iseult fejére és vállára
terítette a takarót, és egy egyszerű tűvel rögzítette. – Amíg rajtad
van, a vérboszorka nem érzi a szagodat. Ne vedd le, amíg holnap
éjjel újra együtt nem leszünk!
Iseult bólintott; a merev anyag ellenállt a mozdulatnak. És
Holdanya szerelmére, átkozott meleg volt alatta!
Habim ezután a zsebébe nyúlt, és elővett egy zsákot, tele
csilingelő pénzérmékkel.
– Ez elég lesz szállásra és egy lóra.
Iseult elfogadta a piesztrákat, aztán a rozoga ajtóhoz lépett. Az
ajtódeszkákon kések és rotyogó fazekak hangja szűrődött keresztül,
Iseult keze mégis mozdulatlanná dermedt, amikor hozzáért a rozsdás
kilincshez.
Rossz érzése támadt.
Miféle fonáltestvér lenne, ha búcsú nélkül magára hagyná Safit?
Vagy legalább előállhatna egy tervvel vészhelyzet esetére, ha
bekövetkezne a legrosszabb…
– Átadnál egy üzenetet Safinak? – Iseult igyekezett nyugalmat
erőltetni a hangjára. Habim bólintott, mire így folytatta: – Mondd meg
Safinak, hogy sajnálom, hogy el kellett mennem, és hogy ajánlom,
hogy ne veszítse el a kedvenc könyvemet! És… Ó! – Iseult felvonta a
szemöldökét, és úgy tett, mintha a mondat második fele csak ekkor
jutott volna eszébe:
– Mondd meg neki, hogy ne vágja el a torkod, mert biztos vagyok
benne, hogy megpróbálja majd, ha rájön, hogy elküldtél engem.
 – Megmondom – egyezett bele Habim, és a hangja és a fonalai
egyaránt őszinteségről árulkodtak. – Most pedig siess! A vérboszorka
már biztos útban van idefelé.
Iseult fejet hajtott – mint katona a tábornoka előtt –, aztán kitárta
az ajtót, és bemasírozott a gőzzel és emberekkel teli konyhába.
 HAT
AHOGY FELERŐSÖDÖTT A PERGŐDOBOK HANGJA, úgy nőtt
Safi dühe is. Csak azért nem eredt az átkozott nubrevnai után (aki
még mindig nem gombolta be az ingét), mert mellette sétált a
legmagasabb, legsápadtabb férfi, akivel Safi életében találkozott…
És mert sehol sem látta Iseultot.
A fonáltestvére után való kétségbeesett kutatást azonban
félbeszakította, amikor a közeledő őrök lépteinek hangja és a dobszó
hirtelen abbamaradt. A mólón összegyűlt tömeg elnémult.
Kard suhant át a levegőn, puffanás hallatszott, aztán pedig…
valami csobbanva a vízbe esett.
Egy hosszúnak tűnő pillanatig nem hallatszott más, csak a
galambok, a szellő és a nyugodt hullámok keltette zaj.
Aztán egy fojtott zokogás – talán a halott férfi egyik ismerőséé –
hasított bele a csendbe, mint egy recés kés. A hang visszhangzott
Safi fülében. Beleremegtek a bordái. Megtöltötte a szívében tátongó
űrt.
Valaki hozzáért a felkarjához. Habim volt az.
– Erre, Safi. A kocsi már vár…
– Meg kell találnom Iseultot – válaszolta Safi, és mozdulatlan
maradt. Még csak nem is pislogott.
– Biztonságos helyre ment – nyugtatta meg Habim a rá jellemző
mogorva arckifejezéssel. – Esküszöm – tette hozzá, és Safi
varázsereje azt suttogta: Igaz. Olyan volt, mint egy meleg
dorombolás a mellkasában.
Így hát, mereven, mint egy árbóc, Safi követte Habimot egy
jellegtelen, lefüggönyözött kocsihoz. Miután beült, Habim becsukta az
ajtót, és behúzta az ablakon lógó nehéz, fekete függönyt. Aztán
kurtán elmagyarázta a lánynak, hogyan jöttek rá Mathew-val a
fegyvereik alapján, hogy az őrök őket keresik, és találtak rá Mathew
szétvert üzletére ezt követően.
Miközben a beszámolót hallgatta, Safi egyre jobban szégyellte
magát. Mathew több volt számára egy tanárnál.
Ő volt a családja, és Safi hibái miatt most odalett az otthona.
 Amikor azonban Habim megemlítette, hogy Iseultot egy fogadóba
küldte – egyedül, védtelenül –, a délután szörnyű eseményeit
felemésztette a perzselő düh. Safi az ajtó felé vetődött…
Habim azonban még azelőtt elkapta őt a nyakánál, hogy
elfordíthatta volna az ajtógombot.
– Ha kinyitod azt az ajtót – morogta –, a vérboszorka megérzi a
szagodat. Ha viszont zárva tartod, a szerzetes elveszti a nyomodat. A
függöny szalamandraszálból van, Safi, és ebben a percben Iseult is
egy ebből az anyagból készült köpenyt visel.
Safi mozdulatlanná dermedt, a szeme keresztbe állt az
oxigénhiánytól, Habim sebhelyes jobb kézfeje elhomályosult. Nem
akarta elhinni, hogy Iseult harc nélkül elsétált. Nélküle… Semmi
értelme nem volt az egésznek, a varázsereje mégis azt kiabálta, hogy
Habim igazat beszél.
Így hát bólintott, Habim elengedte a nyakát, ő pedig
visszakecmergett a helyére.
Mindig is Habim volt a szigorúbb Safi mentorai közül.
Temperamentumos ember, akit, ha Safi meggondolatlanságáról
volt szó, nem a türelem jellemezett.
– Tudom, hogy a te ötleted volt a rablótámadás, Safi. – Habim
suttogott, a hangja mégis megtöltötte a kocsit. – Csak te lehetsz
ennyire felelőtlen, Iseult pedig szokásához híven követett.
Safi nem vitatkozott – Habimnak igaza volt, nem tagadhatta. A
kártyázás talán Iseult ötlete volt, de az azt követő összes rossz
döntés Safi számlájára volt írható.
– Ez a hiba – folytatta Habim – összezavart, sőt az is lehet, hogy
tönkretett húszévnyi tervezést. Most, hogy Eron is itt van,
megtesszük a tőlünk telhetőt, hogy mentsük a helyzetet.
Safi teste megfeszült.
– Eron bácsi itt van? – ismételte meg.
Miközben Habim beszámolt arról, hogy Henrick a teljes kartorrai
nemességet összehívta egy nagy bejelentés miatt, Safi megpróbálta
utánozni Habim viselkedését. Lehiggadt, megnyugtatta magát. Át
kellett gondolnia az egész helyzetet, ahogy Iseult szokta. Elemeznie
kellett az ellenfeleit és a terepet…
De az elemzés és a stratégia nem volt Safi erőssége. Mindig,
amikor megpróbálta összerendezni a napja elemeit, darabokra hullott
a kép, és csak még nehezebb volt újra egységbe foglalnia őket.
Egyetlen gondolat visszhangzott a fejében: Eron bácsi itt van.
Veñazában. Safi két éve nem látta őt, és remélte, hogy soha többé
nem is kell. Már a nagybátyja gondolata is elég volt ahhoz, hogy
emlékeztesse: habár teremtett magának egy életet Veñazában, egy
egészen más élet várt rá otthon, Hasstrelben.
Safinak szüksége volt Iseultra. Szüksége volt rá ahhoz, hogy
összpontosítani tudjon, és tiszta fejjel gondolkozzon. A színészkedés,
a menekülés és a harc – Safi csak ezekhez értett.
Az ujjai az ajtógombra kívánkoztak. A lábujjai begörbültek, és
lassan, nagyon lassan, a retesz felé nyúlt.
– Ne nyúlj hozzá! – mondta Habim nyersen. – Egyébként is, mit
csinálnál? Elmenekülnél?
– Megkeresném Iseultot – válaszolta halkan Safi, aki még mindig a
retesz fölött tartotta a kezét –, és aztán együtt elmenekülnénk.
– De így elkaphatna titeket a vérboszorka – vetette ellen Habim. –
Amíg a nagybátyáddal vagy, nem eshet bántódásod.
– Elvégre a szüleimet is olyan jól megvédte. – A dühös szavak
még azelőtt kiszaladtak Safi száján, hogy a lány megakadályozhatta
volna. Azonban gyors és dühös válasz helyett Habim csak csenddel
felelt.
Aztán ridegen így folytatta:
– A Pokolbárdok megvédik a családjukat, igen, de azért a
birodalom a legfontosabb. Akkor, tizennyolc éve, szintén a birodalom
érdeke volt az első.
– És ez volt az oka annak, hogy Henrick császár becsületsértés
miatt elbocsátotta a Pokolbárdok közül, igaz? Talán hálából jelölte ki
számára azt a szégyenletes feladatot, hogy a régensem és gyámom
legyen?
Habim nem válaszolt. Sőt, az arca sem rezzent. Közel sem ez volt
az első alkalom, hogy Safi a nagybátyja múltjáról faggatta őt, és
hűvös csöndet sem először kapott válaszul.
– Hazamész Alix céhmesterhez – szólalt meg végül Habim, és
kissé félrehúzta a függönyt, hogy kikukkanthasson rajta. – Rögtön
oda kellett volna menned. Ő meg tud védeni a vérboszorkától.
– Ezt mégis honnan kellet volna tudnom? – Safi ekkor végre
visszahúzta a retesz felett lebegő ujját, és kihúzta a derekát. – Azt
hittem, azzal cselekszem helyesen, ha nem keverem bajba Alixet.
– Ó, milyen figyelmes vagy! Legközelebb viszont, ha lehet, próbálj
inkább megbízni azokban, akiknek az a dolga, hogy megvédjenek!
– Iseult is tud vigyázni rám! – ellenkezett Safi. – Te mégis
elküldted őt.
Habim megint figyelmen kívül hagyta Safi csaliját. Ehelyett
lehajtotta a fejét, és felnézett a lányra.
– Ha már Iseultnál tartunk, arra kért, ne vágd át a torkom. Továbbá
elnézésedet kéri, amiért elment, és szeretné, ha nem veszítenéd el a
könyvét.
– Iseult… elnézést kért? – Ez nem vallott a lányra… Legalábbis az
olyan helyzetekben, amikor nyilvánvalóan Safi volt a hibás fél.
Vagyis a bocsánatkérés rejtett üzenetet tartalmazott.
Évek óta játszották ezt a játékot. Még Mathew tanította nekik –
„Mondj valamit, de ne azt, amire gondolsz” –, és sok unalmas
történelemórát vészeltek át a segítségével.
Most viszont Safi a legkevésbé sem találta szórakoztatónak.
Ne vágd át Habim torkát – ez azt jelentette, hogy várjon.
Tegye, amire Habim utasítja. Hát jó. Egyelőre engedelmeskedik.
De a könyv… Az üzenetnek ezt a részét nem tudta kibogozni.
– Iseulttal egy zsákban hagytuk a dolgainkat a kikötőben – mondta
lassan Safi.
– Már elhoztam. A kocsisnál van. – Habim lopva újra kipillantott az
ablakon, aztán megkopogtatta a kocsi plafonját.
A kocsi zörögve megállt, majd Habim érzelemmentes hangon így
szólt:
– Kérlek, kerüld a bajt!
Aztán kiugrott a kocsiból, és eltűnt a délutáni forgalom
kakofóniájában.
Safi is kilépett a városi forgatagba; ökölbe szorította a kezét, és ha
tehette volna, még jobban összeszorítja. A lópaták zaja, a
kocsikerekek ropogása és a puccos csizmasarkak kopogása
elnyomta fogai ideges csikorgását. Alix otthona egy sokoszlopos villa
volt, körülötte rózsák és jázminok valódi dzsungelével. A többi
dalmotti céhmesterhez hasonlóan a város leggazdagabb részében
élt: a keleti kikötőnegyedben.
 Safinak saját hálószobája volt, és a fiatal, szőke Alix mindig
kedves volt hozzá. De Safi a puccos, labirintusszerű épületet sosem
tartotta az otthonának – legalábbis nem úgy, ahogy Iseult
padlásszobáját.
Nem úgy, ahogy a jövőbeli közös otthonukat.
Safi hosszú másodpercekig a vaskapu előtt állt, és azon
gondolkodott, hogy futásnak eredjen-e. Égette belülről a menekülés
vágya. De tudta, hogy képtelen lenne megtalálni Iseultot anélkül,
hogy kockáztatná a vérboszorkával való találkozást.
Az ördög szerelmére, minden széthullófélben volt, és az egész
Safi hibája volt! Safi volt az, aki bedőlt a Kigyúrt Kurafi hízelgésének.
És Safi volt az, aki felvetette a rablótámadás ötletét.
Mindig ugyanez volt a nóta: Safi hirtelen felindulásból tett valamit,
aztán valaki másnak kellett feltakarítani utána. És ez a valaki más
immár hat éve Iseult volt… de vajon hányszor okozhat még Safi
kalamajkát, mielőtt Iseultnak elege lesz? Egyszer, talán nem is olyan
sokára, Iseult is lemond majd róla, mint mindenki más. Safi csak
imádkozhatott – kétségbeesetten, vadul imádkozhatott –, hogy ez ne
ma történjen.
Ha logikusan szemlélte a helyzetet, tudta: Nem ma fog.
Máskülönben Iseult nem hagyott volna üzenetet Habimnál, és nem
mondta volna azt, hogy keresd meg a könyvét. Akárhogy is, Safi csak
akkor oldhatja meg Iseult rejtvényét, ha az utasításnak megfelelően
Alix villájába megy.
Ökölbe szorította és a combjához nyomta a kezét, majd a kapuhoz
masírozott, és meghúzta a csengőt.
Akármennyi virág és illatosító üvegcse volt is a selyemcéhmester
házában, Safi mindig a közeli csatorna szagát érezte a legerősebben.
Lehetetlen volt elmenekülni előle. Safi kibámult a második emeleti
hálószobája ablakán, és dobolni kezdett az égszínkék szőnyegen a
lábujjaival; a kopogás ritmusa megegyezett szíve heves
dobogásának ütemével.
Safi baldachinos ágyára, amelyben a lány szinte sosem aludt,
elegáns selyemruhákat terítettek ki. Nem ez volt az első alkalom,
hogy Alix céhmester ruhákat készített Safinak – habár ezek a
mostaniak sokkal szebbek voltak bármelyik korábbinál.
 Léptek koppantak a háta mögött. Mathew. Safi megismerte a férfi
fürge járását. Amikor megfordult, tanára vékony, szeplős arcával
találta szemben magát, ami most egy maszkra emlékeztetett, tele
mély barázdákkal, vörös haja pedig szinte lángolt a délutáni fényben.
Mathew és Habim nem is lehettek volna különbözőbbek – sem a
külsejüket, sem a személyiségüket tekintve –, és Safi kettejük közül
mindig Mathew-t kedvelte jobban. Talán azért, mert tudta, hogy
Mathew mindig is többre tartotta, mint Habim. Safi és Mathew
rokonlelkek voltak. A gondolatok helyett a cselekedetek, a
szomorkodás helyett a nevetés volt jellemző rájuk.
Mathew a szómágiája nélkül is mesteri bűnöző volt, elsőrangú
csaló. Habim arra tanította Safit, hogy a testét használja fegyverként,
míg Mathew arra biztatta, hogy az elméjével harcoljon. A szavaival.
Bár Safi sosem értette igazán, miért ragaszkodott hozzá Mathew,
hogy elsajátítsa titkos képességeit, sosem volt mersze rákérdezni –
attól tartott, hogy akkor Mathew abbahagyná a tanítását. Habimhoz
hasonlóan Mathew is a Hasstrel család szürke-kék libériáját viselte,
de – Habimmal ellentétben – Mathew nem volt Safi nagybátyjának
alattvalója.
– Itt vannak a dolgaid. – Mathew egy ismerős zsákot dobott az
ágyra, de Safi nem nyúlt érte, habár azért rápillantott, Iseult könyvei
után kutatott a tekintetével…
És ott is voltak: a zsák szájából kilógott egy kék csücsök.
– Az üzletem odalett. – Mathew hórihorgas alakja egyre közeledett
Safihoz, eltakarta a könyvet és minden egyebet is, így Safi nem látott
mást, mint villogó zöld szemét. – Betört ajtó, betört ablakok. Mi a
pokol ütött beléd, hogy megtámadtál egy céhmestert?
Safi megnyalta az ajkát.
– Az… baleset volt. Nem neki szántuk a csapdát.
– Á! – Mathew teste ellazult, leengedte a vállát. Aztán a férfi
hirtelen közelebb lépett, és – mint az elmúlt hat évben oly sok
alkalommal – megragadta Safi állát. Balra fordította az arcát, aztán
jobbra, vágásokat és horzsolásokat keresett rajta, vagy annak a jeleit,
hogy a lány mindjárt elsírja magát. De Safi sértetlen volt, és a sírástól
ennél messzebb nem is lehetett volna.
Mathew leengedte a kezét. Hátrált egy lépést.
– Örülök, hogy nem esett bántódásod.
 Amint ezt kimondta, Safi hangosan kifújta a levegőt, és átölelte
Mathew nyakát.
– Sajnálom! – motyogta bele a férfi hajtókájába… amire a
Hasstrelek nyomorult hegyi denevérét hímezték. – Annyira sajnálom,
ami az üzleteddel történt!
– Legalább életben vagy, és biztonságban.
Safi kiszabadította magát, és azt kívánta, bárcsak Habim is így
látná a helyzetet.
– A nagybátyádnak szüksége van rád ma este – folytatta Mathew,
miközben az ágyhoz sétált. Felemelte az egyik ruhát az ágytakaróról;
a pisztáciaszínű selyemanyagon megcsillant a délutáni fény.
Safi a ruhát bámulta. Bosszantóan gyönyörű volt, épp olyan,
amilyet saját magának választott volna.
– Rám van szüksége, vagy a varázserőmre?
– Rád van szüksége – válaszolta Mathew. – Este bált tartanak a
Fegyverszünet-találkozó megnyitása alkalmából. Henrick külön kérte,
hogy te is legyél ott.
Safinak görcsbe rándult a gyomra.
– De miért? Még nem állok készen a domnaságra és a Hasstrel-
birtok irányítására…
– Nem erről van szó – szakította félbe Mathew, aztán figyelmét
ismét a kezében tartott ruhára fordította… Aztán elutasítóan
megrázta a fejét, és visszaterítette a ruhadarabot az ágyra. – Nem
ebben a minőségedben kell megjelenned.
Igaz.
– Valójában nem tudjuk, miért van szüksége rád Henricknek, de
Eron nem mondhatott neki ellent.
Safi varázsereje működésbe lépett, és a lány testén borzongás
futott végig. Nem igaz.
– Ne hazudj nekem! – suttogta Safi vészjóslón.
Mathew válasz helyett felemelt egy másik ruhát az ágyról. Ez a
ruha vastagabb anyagból készült, és halvány rózsaszín volt. Safi
vicsorogva folytatta:
– Nem küldheted el a fonáltestvéremet anélkül, hogy
magyarázatot adnál, Mathew.
Mathew néhány hosszú lélegzetvétel erejéig Safira meredt, és
ezúttal épp olyan hajthatatlannak tűnt, mint a fonálpárja. Aztán eltűnt
a testéből a feszültség – és bocsánatkérőn begörbítette a vállait.
Csomóba gyűrve ledobta a ruhát.
– Hatalmas erők vannak mozgásban, Safi. Olyan erők, amiket a
nagybátyád és sok más ember húsz éve igyekszik a megfelelő
irányba fordítani. A Fegyverszünet nyolc hónap múlva véget ér, a
Nagy Háború pedig folytatódik. Ezt pedig… nem hagyhatjuk.
Safi felkapta a fejét – erre a válaszra nem számított.
– Hogyan befolyásolhatnád te vagy a nagybátyám a Nagy Háború
alakulását?
– Majd megtudod, ha eljön az ideje – csitította Mathew. –
Mosakodj meg, aztán vedd fel ezt a ruhát a bálra! – Mathew szavait
alig észrevehető porfelhőcske kísérte, és miközben maga elé tartott
egy ezüstös, fehér ruhát, a kézfejére tetovált boszorkajel – egy üres
kör, az éter szimbóluma, és egy „Sz” betű, a szóvarázslat
kezdőbetűje – szinte izzani kezdett.
Safi dühösen fújtatott. Kikapta Mathew kezéből a leheletvékony
ruhát, az anyaga átsiklott az ujjai között, mintha tajtékból készült
volna.
– Ne vesztegesd rám a varázserődet! – Safi varázsereje
valamilyen oknál fogva kioltotta Mathew meggyőzőerejét.
– Hmm – morogta Mathew válaszként, mintha többet tudna annál,
mintsem Safi azt ésszel felérhetné. Aztán elegánsan az ajtóhoz
perdült. – Nemsokára érkezik egy szolgáló, és segít a fürdéssel. A
füledet és a körmödet se felejtsd ki!
Amint Mathew hátat fordított, Safi undok grimaszt vágott, de
üresnek érezte a gesztust. Súlytalannak. A kocsiban még izzó düh
lassan elszivárgott a testéből, és beleitta magát a padlódeszkákba,
mint a hasadtak fekete vére.
Safi az ágyra dobta a ruhát, és a karavénuskönyv csücskére
szegezte a tekintetét. Helyrehozza, amit elrontott. Amint sikerül
megértenie Iseult üzenetét, Safi végiggondolja, kik az ellenfelei – a
nagybátyja, a vérboszorka, a városőrök –, és elemzi a terepet –
Veñaza, a Fegyverszünet-találkozó nyitóbálja.
Ezután pedig helyrehozza a hibáját.
 HÉT
ISEULT HABIM UTASÍTÁSÁNAK MEGFELELŐEN a kikötő
mögötti utcába osont. Görnyedten járt, a szúrós kapucnit az arcába
húzta; lovak és kocsik, kereskedők és céhinasok és a legkülönfélébb
színű fonalak között vezetett az útja. Aztán végre megpillantotta a
Galagonya vésett facégérét.
Iseult most már felismerte a helyet – Safi pár hónapja részt vett itt
egy tarójátszmában. De akkor – az előző éjszakával ellentétben –
nyert is.
Iseult a cégér alatt meglátott egy fehér foltot: kirívó volt és
szembetűnő a veñazai utcácska színkavalkádjában.
Egy karavénus szerzetes volt, akinek nem voltak fonalai.
Egyetlenegy sem.
Iseult ereiben megfagyott a vér. A lába mozdulatlanná dermedt a
levegőben, miközben nézte, ahogy a szerzetes továbbsétál az utcán,
és eltávolodik tőle. Nyilvánvalóan vadászott. Néhány lépésenként
megtorpant, és a csuklyája hátulja megmozdult, mintha a levegőbe
szimatolna.
De ami valójában megbénította Iseultot, az a fonalainak a hiánya
volt. Azt hitte, egyszerűen csak nem vette észre a vérboszorka
fonalait az előző napi harc hevében, de nem így volt – a férfinak még
mindig nem voltak fonalai.
Ami lehetetlen volt.
Fonalai mindenkinek voltak. És pont.
– Szőnyeget? – szólította meg egy szőnyegárus, aztán közelebb
nyomakodott hozzá. A köpenye izzadságfoltos volt, nehezen vette a
levegőt. – Egyenest Azmirból vannak, de jó áron adom őket.
Iseult maga elé tartotta a tenyerét.
– Vissza, vagy levágom a füledet, és megetetem a patkányokkal!
Ez a fenyegetés általában megtette a hatását. Általában viszont az
északi kikötőnegyedben volt, ahol nomatsi bőre javarészt észrevétlen
maradt. És általában Safi is mellette volt, kivillantotta a fogait, és a
helyzethez illően rémisztő képet vágott.
Ebben a pillanatban azonban egyik sem teljesült ezek közül, és
Safival ellentétben – aki azonnal reagált volna, és a szerzetest
meglátva gondolkodás nélkül elmenekül – Iseult csak még több időt
vesztegetett a terep elemzésére.
Ez alatt a két lélegzetvételnyi idő alatt a szőnyegárusnak sikerült
még közelebb lépnie hozzá, és a csuklyája alá kukucskált.
A fonalain szürke félelem és fekete gyűlölet tükröződött.
– ’Matsi söpredék – sziszegte, és két ujjával legyintett a szeme
előtt. Aztán odaugrott hozzá, lerántotta a csuklyát, és kiabálni
kezdett: – Tűnés innen, ’matsi söpredék! Takarodj!
Iseultnak nem kellett kétszer mondani – végre azt tette, amit Safi
tett volna már az elején: elmenekült.
Vagy legalábbis megpróbálta, mert az emberek bámulni kezdték.
És egyre közelebb kerültek hozzá. Bármerre fordult vagy ugrott, az
arcára, a bőrére, a hajára szegeződő pillantásokkal találkozott.
Hátratántorodott a szürke félelem és az acélszínű agresszió fonalai
elől.
A felfordulás a karavénus figyelmét is felkeltette. Megtorpant.
Lassan a tömeg egyre erősödő kiáltásai felé fordult…
És egyenesen Iseultra szegezte a tekintetét.
Az idő iszamóssá vált, és a tömeg mintha összezsugorodott volna,
fonalak és hangok takarójává olvadt össze. Egy röpke pillanatig – ami
azonban egy örökkévalóságnak tűnt – Iseult nem látott mást, mint a
szerzetes szemét. Piros örvény a leghalványabb kék színű alapon,
amit valaha látott. Mintha vér és jég egyvelege lett volna. Mint egy
szívfonál, amely összefonódik a megértés kék fonalaival. Iseult arra
gondolt, vajon hogy nem vette észre a rablótámadás alatt ezt az
elképesztő kék színt.
Ahogy ezek a gondolatok szélsebesen kavarogtak a fejében, azon
tanakodott, hogy a szerzetes valóban bántani akarta-e őt, ahogy attól
mindenki tartott.
A szerzetes vicsorgott. Kivillantotta a fogait, és a világ
kimerevedett képén ekkor repedés futott végig. Az idő folyama
továbbgörgött, felvette szokásos sebességét.
Iseult pedig végre futásnak eredt, egy szürke ló mögé rohant.
Könyökével erősen megütötte a ló farát. Az állat felágaskodott. A
hátán ülő fiatal nő felsikított, magas hangja és a ló váratlan, vad
nyerítése hallatán a járókelők elmenekültek az útból.
 Iseult körül narancssárga, kétségbeesett fonalak izzottak, de ő
szinte észre sem vette őket. Már útban volt az egy háztömbbel
hátrébb lévő kereszteződés felé. Átverekedte magát a tömegen, a
legközelebbi csatorna fölé épült híd felé tartott. Talán, ha sikerül
átkelnie a hídon, lerázhatja a vérboszorkát.
Sárban tocsogott, koldusokon ugrott át, kocsik körül bukdácsolt,
de amikor félúton járt a híd felé, hátrapillantott – és azt kívánta, bár
ne tette volna. A vérboszorka egyértelműen a nyomában volt, és
egyértelműen gyorsan közeledett. Az emberek, akik nem sokkal
korábban még azon voltak, hogy akadályozzák, most szabad utat
engedtek neki.
– El az utamból! – ordított rá Iseult egy puristára, aki egy
„Vezekeljetek!” feliratú táblát tartott a kezében. A férfi nem mozdult,
ezért Iseult a vállánál fogva félrelökte.
A purista a táblájával együtt megpördült, akár egy szélkerék. De
az incidens még jól is jött Iseultnak, mert bár be kellett ugrania egy
mellette elhaladó gyaloghintó alá, amit négy férfi cipelt, úgy tűnt,
mintha balra folytatta volna az útját, a híd felé. És még azt is hallotta,
ahogy a purista azt ordítja, hogy kövessék őt a csatorna túloldalára.
Így hát a tervével ellentétben nem balra ment tovább. Ehelyett
sarkon pördült, ismét belevetette magát a forgatagba, és nagyon
remélte, hogy a vérboszorka hallgatott a puristára, és balra ment. És
hogy nem érezte meg a szalamandraszálból készült köpeny alatt a
vére illatát.
Visszarántotta a csuklyát az arcába, és folytatta a loholást. Újabb
kereszteződéshez közeledett – a duzzadó forgalom keletről nyugat
felé haladt, egy újabb híd irányába. Valahogy át kell verekednie
magát a tömegen, hogy egyenesen folytathassa az útját.
Vagy nem. Berohant egy favágó kocsija mögé, előbukkant egy
sajtkereskedő standja mögül, aztán hirtelen a levegőben találta
magát.
Iseult szélesre tárta a karjait, billegve nézte a zöld, zavaros vizet a
csatornában, ami majdnem annyira tele volt emberekkel, mint az
utca.
Aztán egy hosszú, lapos bárka úszott be Iseult alá, és ő fél
lélegzetvételnyi idő alatt felmérte az elé táruló látványt: alacsony
fedélzet, rajta hálók. És egy halász, aki engem bámul.
 Iseult nem küzdött többé a zuhanás ellen. Inkább átadta magát
neki.
Érezte, ahogy elsüvít mellette a levegő. A fehér, lyukacsos hálók
sebesen közeledtek. Aztán egyszer csak a fedélzeten volt, a térdét
felhúzta és átölelte.
Valami belevágott a tenyerébe. Egy rozsdás kampó, jött rá,
miközben inogva felegyenesedett. A bárka vadul imbolygott. A halász
felordított, de Iseult már szaladt is a legközelebbi hajó felé – egy
alacsony fedélzetű komp volt, rojtos, piros ponyvatetővel.
– Vigyázz! – kiáltotta Iseult, aztán nagyot ugrott, és megragadta a
mellvéd korlátját. Felhúzta magát, mire a tágra nyílt szemű utasok
elhátráltak tőle. Véres kéznyomot hagyott a korláton. Remélte, hogy
ez az égő sebhely nem könnyíti meg a vérboszorka dolgát, ha még
mindig követi őt.
Négy ugrással átvágott a komp fedélzetén – úgy tűnt, mindenki
pont annyira szeretné, hogy Iseult eltűnjön onnan, mint ő maga.
Felmászott a korlátra, és nagy levegőt vett, amikor észrevett egy
közeledő hajót – ez a napi makrélafogással volt tele.
Iseult ugrott. A lába megcsúszott, és hirtelen kiterült az ezüst
pikkelyes, gülüszemű halmon. A halász kiabálni kezdett – inkább tűnt
bosszúsnak, mint meglepettnek –, és Iseult felkecmergett, de ekkor
egy fekete szakállal találta szemben magát.
Iseult elfurakodott a férfi mellett – menet közben a gyomrába vájta
a könyökét, pont, amikor elhajóztak egy alacsony lépcső mellett,
amin horgászok sorakoztak.
A lány ekkor nagyot ugrott, és a kőlépcsőkön ért földet. Egyik
horgász sem ajánlotta fel a segítségét, csak rémülten elhátráltak tőle.
Az egyikük még felé is bökött a horgászbotjával, a fonalai ijedt szürke
árnyalatban játszottak.
Iseult megragadta a bot végét. A férfi fonalai felizzottak, és
megpróbálta visszarántani a botot, de végül Iseultot húzta fel vele.
Köszönöm, gondolta Iseult, miközben felkecmergett a lépcsőn.
Hátrapillantott, és észrevette, hogy a fokok vérfoltosak. A tenyere
nyilvánvalóan jobban vérzett, mint azt a fájdalom alapján gondolta.
Elérte az utcát. Nagy volt a forgalom, de ő megállt, és megpróbált
erőt gyűjteni. Talán az összes terve dugába dőlt, de azért egy
pillanatnyi gondolkodást megengedhetett magának. A menekülés
nem volt az erőssége – épp ezért volt Safi a vezető az ilyen
helyzetekben. Amikor nem volt ideje stratégiát kidolgozni, Iseult
mindig veszélyes helyzetekbe keveredett.
De ahogy a csatorna mellett állt, és a kezét szorongatta, megkapta
a pillanatot, amire szüksége volt.
Széles út, gondolta. A városhoz vezető egyik fő útvonal,
valószínűleg teljes egészében a csatorna mellett húzódik. A forgalom
két irányban halad. Egy férfi felnyergelt, tarka lovat vezet maga
mellett. Az állat testét nem borítja veríték. Ha sikerülne
megszereznem, megszökhetnék a városból, és a törzsnél tölthetném
az éjszakát.
Habár visszatérni az otthonába, amit szinte egész életében
igyekezett elkerülni, közel sem volt ideális megoldás, a midenzi
település volt az egyetlen hely, amelyről Iseult tudta, hogy nem
hajítaná ki a bőrszíne láttán.
Emellett az egyetlen hely, ahová a vérboszorka nem követhette,
még akkor sem, ha a látása és a szaga után ment. A település köré
mindenhová csapdákat helyeztek el, amiken csak egy midenzi volt
képes kiigazodni.
Iseult gyorsan lerázta magáról a köpenyét, a férfi fejére dobta,
aztán a kanca nyergébe pattant – és közben imádkozott, hogy a
kanca lelapuló füle annak a jele legyen, hogy készen áll a vágtára.
– Nagyon sajnálom! – kiáltotta Iseult a szalamandraköpennyel
harcoló férfinak. – Majd visszaküldöm!
– folytatta, aztán belefúrta sarkát az állat oldalába, és ellovagolt a
ló tulajdonosa mellől.
A kanca sebesen vágtázott, Iseult pedig a csatorna túloldalát
fürkészte. Aztán meglátta a vérboszorkát, aki őt bámulta. A hajók
ezúttal nagyobb távolságra voltak egymástól, így a szerzetes nem
tudott a másik oldalra átkelni azokon keresztül, ahogy Iseult tette.
De ez nem akadályozta meg abban, hogy ijesztően vigyorogjon rá
– és integessen. Megrebegtette a jobb keze ujjait, aztán
megkopogtatta a jobb tenyerét.
Tudta, hogy Iseult keze vérzik, és a tudtára akarta adni, hogy
követni tudja a lányt. Hogy követni fogja, és útközben végig rémes
vigyor fog ülni az arcán.
 Iseult elszakította a tekintetét a férfi arcáról, és inkább előrenézett.
A kanca hátához simult, még erősebben belevájta a sarkát a ló
oldalába, és közben imádkozott a Holdanyához – Nodenhez vagy
bármelyik más istenhez, aki épp figyelt –, hogy segítsen neki élve
kijutni a városból.
Merik a miniatűr dalmotti hajót nézte, ami a Jadansi-tengert
ábrázoló táblán siklott. Megfelelője, a kereskedőhajó épp elhagyta
Veñaza kikötőjét – amitől Meriknek kedve lett volna kidobni az
átkozott makettet az ablakon.
A Jana hangboszorkája, Hermin, az asztal másik végében ült. A
hangboszorkák korántsem voltak gyakoriak, ám az éterboszorkák
közül belőlük volt a legtöbb, és mivel képesek voltak megtalálni más
hangboszorkákat, és nagy távolságból is kommunikálni velük, a
nubrevnai királyi tengerészet minden hajójának fedélzetén volt
belőlük egy – köztük Vivia hajóján is, és Hermin épp vele volt
összeköttetésben.
Hermin szeme rózsaszínen ragyogott, ami azt jelentette, hogy
összekapcsolódott a hangboszorkafonalakkal, és ráncos arcán fel-
felvillantak a délutáni napfény sugarai. A nyitott ablakokon távoli
beszéd hangja, kocsik zaja és patadobogás szűrődött be.
Merik tudta, hogy be kéne csuknia az ablakokat, de szellő nélkül
túl fülledt és forró volt a levegő a szobában. Ráadásul a lámpásokban
lévő faggyú füstölt és büdös volt – még a Veñaza csatornáiban
csordogáló szennyvíznél is büdösebb.
De Merik úgy gondolta, jobban megéri büdös állati zsírt szagolni,
mint vagyonokat fizetni a tűzboszorkák füstmentes lámpásaiért. Ez is
egy olyan dolog volt, amivel kapcsolatban ő és Vivia nem értettek
egyet.
A sok közül.
– Azt hiszem, nem érted, Merikém. – Hermin a saját reszelős
hangján szólalt meg, de a stílusa egy az egyben Viviáé volt:
vontatottan és leereszkedőn beszélt. – A többi flotta rettegni fog a
Rókáktól. Ha már most felhúzzuk azt a zászlót, az előnyt jelent majd,
ha folytatódik a Nagy Háború.
– Csak annyi a bökkenő – szólt közbe Merik színtelen hangon –,
hogy azért vagyunk itt, hogy a békéről tárgyaljunk. Azzal egyetértek,
hogy a Rókák zászlaja régen alkalmas volt a megfélemlítésre, de az
évszázadokkal ezelőtt volt. Akkor, amikor a többi birodalomnak még
nem volt flottája, amivel elpusztíthatta a miénket.
Látszatra még nagyvonalúnak is tűnhetett – hajókat megtámadni,
hogy ételt adjanak a szegényeknek –, és a Rókákról szóló régi
történetek a mai napig népszerűek voltak Nubrevnában. De Merik
nem dőlt be nekik. Attól még, hogy vagyonosabbaktól loptak,
mégiscsak loptak; és megígérni, hogy kerülik az erőszakot, könnyebb
volt, mint valóban kerülni is azt.
– Még egy találkozó hátravan – hangsúlyozta Merik. – Az
aranycéhhel.
– Ami sikertelen lesz, ahogy az összes többi is az volt. Azt hittem,
ételt akarsz szerezni a népednek, Merikém.
Meriket ezt hallva elöntötte az indulat.
– Soha – morogta – ne kérdőjelezd meg azt, hogy etetni akarom-e
Nubrevna népét!
– Ezt állítod, de amikor segítenék neked ételt gyűjteni, és
megleckéztetni a birodalmakat, mégsem ragadod meg a lehetőséget.
– Azért, mert amit javasolsz, az kalózkodás. – Merik alig bírt
ránézni Herminre, miközben a hangboszorka Vivia szavait károgta.
– Amit javaslok, az az esélyek kiegyenlítése. És hadd
emlékeztesselek, hogy veled ellentétben én már vettem részt
csúcstalálkozókon, Merikém. Láttam, ahogy a birodalmak eltiporják
az országunkat. Az éterboszorka makettjével ellenszegülhetünk. Nem
kell mást tenned, mint szólni nekem, amikor a kereskedőhajó eléri
Nubrevna partjait, én pedig majd elvégzem a piszkos munkát.
Vagyis gyilkolni fogsz. Meriknek törékeny önuralma minden
cseppjére szüksége volt ahhoz, hogy ne ordítson rá Viviára… De
amúgy sem lett volna értelme. Elvégre két hangboszorka és több
száz mérföld volt közöttük.
Körzött egyet a vállával. Aztán még egyet.
– És mit mond erre apánk? – nyögte ki.
– Semmit – válaszolta vontatottan Hermin, épp ahogy Vivia tette
volna. – Apánk a halálán van, és most is épp olyan néma, mint
amikor elmentél. Sosem fogom megérteni, miért téged nevezett ki
nagykövetnek és tengernagynak… De úgy tűnik, a döntés az
előnyünkre vált, és lehetőségeket nyitott meg előttünk.
 – Olyan lehetőségeket, amik remekül illenek a stratégiádba, ami a
saját birodalmad megszerzéséhez vezet, nemde?
Vivia hallgatott.
– Igazságot kell szolgáltatnunk, öcsém. – Vivia szavai most már
élesebben csengtek. – Vagy tán elfelejtetted, mit tettek a birodalmak
az otthonunkkal? Számukra véget ért a Nagy Háború, de számunkra
nem. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy viszonozzuk a birodalmak
gaztetteit – kezdésként némi nemes kalózkodással.
E szavakat hallva Merik indulatai a felszínre törtek. A keze ökölbe
szorult. Ha Vivia mellett lett volna, rázúdítja a haragját – a nővére jól
ismerte az érzést, hiszen ő maga is forrófejű volt.
Amikor Merik még kicsi volt, az apja biztos volt benne, hogy ő is
nagy hatalmú boszorka, mint a nővére, hogy Merik dührohamai a
benne rejlő erő megnyilvánulásai. Ezért, amikor Merik betöltötte
hetedik életévét, Serafin király akaratának megfelelően át kellett
esnie a boszorkapróbán.
De Merik dühkitörései egyáltalán nem az erejét jelezték. A fiút
épphogy érdemesnek ítélték a boszorkajelre, és Serafin király alig
bírta leplezni az undorát a vizsgabizottság előtt.
Aznap reggel, a hintóban, úton a királyi palota felé, Meriknek égett
a kézfején az új, gyémánt alakú tetoválás; útközben az apja éles,
könyörtelen részletességgel a tudtára adta, hogy mennyire
elégedetlen is a teljesítményével. Hogy milyen haszontalan a család
számára egy gyenge herceg. Meriknek csatlakoznia kell a
nagynénjéhez, a számkivetett Niharhoz, a család délnyugati birtokán.
– Elfelejted – mondta Hermin még mindig Vivia szavait
tolmácsolva –, ki fogja vezetni az országot apánk halála után. Talán
most van hatalmad, de csak ideiglenes tengernagy vagy. Ha apánkat
végre elragadja a halál folyama, én leszek a királynő és a tengernagy
is.
– Tudom, mi lesz belőled – mondta lágyan Merik, és dühe helyét
átvette a fagyos rémület.
Vivia mint királynő. Vivia mint tengernagy. Vivia hadba küldi a
nubrevnaiakat, mintha csak bárányokat küldene a mészárszékre. A
gazdák és a katonák, a kereskedők és a bányászok, a juhászok és a
pékek – kartorrai kardok élén fogják végezni, vagy marstoki lángok
emésztik el őket. És Vivia végignézi majd.
 Merik terve – hogy feléleszti a kereskedelmet, és bebizonyítja
Viviának, hogy békés úton is elláthatják étellel a nubrevnaiakat –
kudarcot vallott.
Az egészben az volt a legrosszabb, hogy még ha nem is vesz
részt Vivia kalózos törekvéseiben, tudta, hogy a nővére megoldja
valahogy máshogy.
Valahogy felhúzza majd a Rókák lobogóját, és valahogy Noden
poklába juttatja a szülőhazájukat.
Pár másodpercig csend volt, és Merik azon gondolkodott, hogyan
menekülhetne el ebből a rémálomszerű helyzetből; aztán kopogtattak
a kabin ajtaján.
Ryber volt az, a hajóinaslány és Kullen fonálpárja. Bedugta a fejét
az ajtónyíláson, és így szólt:
– Tengernagy úr? Bocsánat, hogy félbeszakítom, de sürgős a
dolog. Egy férfi látni akarja önt. Azt mondja, hogy a neve fon…
– A lány sötét arca elfintorodott. – Fon Hasstrel, igen, ez lesz az.
Kartorrából. És kereskedelmi lehetőségekről szeretne beszélni önnel.
Meriknek leesett az álla. Kereskedelmi kapcsolat… Kartorrával!
Lehetetlennek tűnt, de Ryber komoly arca meg sem rezzent.
Mintha maga Noden avatkozott volna közbe Merik nevében –
méghozzá épp akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Merik
nem hagyhatott figyelmen kívül egy ilyen ajándékot, ezért Herminhez
fordult:
– Vivia! – vakkantotta. – Segítek neked, de csak egy feltétellel.
– Figyelek.
– Ha sikerül akár csak egy kereskedelmi útvonalat is kialkudnom
Nubrevna számára, beszünteted a kalózkodást. Azonnal.
Szünet. Aztán Hermin lassan így szólt:
– Talán, Merikém. Ha valami módon sikerül kereskedelmi alkut
kötnöd, akkor… Megfontolom, hogy leeresszem a Rókák lobogóját.
Most pedig mondd meg: hol jár a dalmotti hajó makettje?
Merik nem állta meg, és halvány mosolyra húzta a száját,
miközben a térképre nézett. A miniatűr hajó épp most hagyta el
Veñaza mocsaras kikötőjét.
– Még nem futott ki – hazudta Merik, és elöntötte a
felszabadultság és a remény érzése. – De amint elhagyja a kikötőt,
értesítelek. Hermin… – Merik meglapogatta a hangboszorka vállát.
Az öreg tengerész összerezzent. – Most már megszakíthatod a
beszélgetést. És, Ryber? – Merik az ajtó felé fordult, és még
szélesebbé vált a mosolya. – Most rögtön hozd ide azt a fon
Hasstrelt!
Safi fürdés után követte az ismeretlen sötétbarna hajú cselédet a
szobájába, ahol a nő ráadta az ezüstös, fehér ruhát, amit Mathew
kiválasztott. Aztán a cseléd hosszú copfokba rendezgette Safi haját;
a lemenő nap fénye megcsillant a ruganyos fürtökön.
Különös érzés volt ilyen ruhát viselni, és hagyni, hogy kiszolgálják
– Safinak több mint hét éve nem volt része ezekben a
kiváltságokban. A Hasstrel-birtokon mindössze pár szolgáló volt, mert
Eron bácsinak ennyire tellett, ezért Safi csak az éves pragai
látogatása során élvezhette a cselédek kiszolgálását.
Igaz, hogy Eron bácsi becsületét vesztett Pokolbárd volt, akit csak
az istenek tudják, miért, megfosztottak a rangjától, de az adókat
pontosan megfizette, méghozzá akkor, amikor Henrick akarta. Eron
és Safi minden évben ellátogatott a kartorrai fővárosba, hogy átadja
szegényes bevételét, és hűséget esküdjön Henrick császárnak.
És a látogatás minden évben szörnyű volt.
Safi mindig is magasabb volt a fiúknál, erősebb, és a többi lány
egyfolytában az iszákos nagybátyjáról sutyorgott, és ósdi ruháin
nevetgélt.
Mégsem a szégyen miatt volt nyomorúságos az ott töltött idő.
Hanem a félelem miatt.
Rettegett a Pokolbárdoktól. Attól, hogy rájönnek, Safi eretnek –
hogy igazságboszorka.
Ha Leopold herceg – vagy, ahogy Safi nevezte, Polly – nem vette
volna a szárnyai alá minden látogatása során, a Pokolbárdok már
biztosan elkapták volna. Elvégre a Pokolbárd Brigádnak épp az a
dolga, hogy kiszagolja a rejtőzködő eretnekeket.
És a király parancsának megfelelően jogukban állt lefejeztetni
őket, ha veszélyesnek tűntek, vagy nem akartak együttműködni.
Valószínűleg Polly is itt lesz ma este, gondolta Safi, miközben az
ágy melletti keskeny tükörben vizsgálgatta magát. Nyolc év telt el
azóta, hogy utoljára kiszöktek felfedezni a hatalmas birodalmi
könyvtárat. Safi el sem tudta képzelni, mi lett a világos szempillákból
és a ruganyos aranyszínű loknikból most, hogy a tulajdonosuk egy
huszonegy éves férfi volt.
Safi egyértelműen megváltozott, és a változás a halvány színű
ruhában még látványosabb volt. A szűk felsőrész kihangsúlyozta erős
derekát és hasfalát. Az alakra szabott ujjakban jól látszott izmos
karja, a dekoltázs kiemelte apró domborulatait, és a lágy esésű
szoknya nőiesen kerekké varázsolta a csípőjét. Az arcát keretező
fonatok kihangsúlyozták arccsontja íveit. A szeme ragyogását.
Alix céhmester és az emberei ezúttal igazán kitettek magukért.
Amint a cseléd kitette a lábát az ajtón – azután, hogy egy
lélegzetelállító, fehér köpenyt terített az ágyra –, Safi a zsákhoz
rohant, és előrántotta belőle Iseult karavénuskönyvét. Aztán az
ablakhoz lépett, amin túl a csatornák mintha lángba borultak volna a
lemenő nap fényében.
A könyv kék borítóján fátyolos rózsaszín fény játszott, és amikor
Safi felemelte a nyikorgó fedlapot, a könyv a harminchetedik oldalon
nyílt ki. A lapról egy bronzszínű, szárnyas oroszlán nézett vissza
Safira: azt az oldalt jelölte, amit Iseult utoljára olvasott.
Safi gyorsan átfutotta a szöveget – egy lista volt a karavénus
szerzetesek különböző típusairól.
A hálószoba ajtaja ekkor kivágódott. Safi épphogy vissza tudta
dugni a könyvet a zsákba, mielőtt a nagybátyja betrappolt a szobába.
Dom Eron fon Hasstrel magas férfi volt – izmos és nehéz csontú,
mint Safi. De Safival ellentétben búzaszőke haja deres volt, és
véreres szemei alatt lilás táskák ültek. A korábbi katona mára nem
volt több egy részeges alaknál.
Eron pár lépésre Safitól megállt, és vakarni kezdte a fejét. Amikor
végzett, a haja szénakazal módjára szétállt a fején.
– A Tizenkettekre – szólalt meg vontatottan –, miért vagy ilyen
sápadt? Úgy nézel ki, mint akit mindjárt elragad az Üresség. – Eron
felszegte az állát… és Safi észrevette, hogy alig láthatóan megingott.
– Biztosan izgulsz az esti bál miatt.
– Ahogy te is – válaszolta Safi. – Máskülönben miért lennél ilyen
részeg már vacsora előtt?
Eron ajka mosolyra húzódott – meglepően józan mosolyra.
– Ez az én unokahúgom – mondta elégedetten, aztán az ablakhoz
sétált, kibámult rajta, és játszani kezdett a vékony arany nyaklánccal,
ami mindig rajta volt.
Safi az ajkába harapott – gyűlölte, hogy mint mindig, Eron bácsit
látva tátongó űr nyílt a mellkasában. Bár az ereikben ugyanaz a kék
vér folyt, Safi és a nagybátyja idegenek voltak.
Ha Eron részeg volt – ami gyakoribb volt, mint az ellenkezője –,
Safi varázsereje semmit sem érzékelt. Sem az igazságot, sem a
hazugságokat, semmiféle reakciót… Mintha a személyt, aki Eron
lehetett volna, elragadta volna a bor, amit a nagybátyja nyakalt.
Mindig is volt köztük egy vaskos kőfal, és mindig is ott lesz. Safi
kihúzta magát, és Eron mellé lépett.
– Szóval miért is vagyok itt, bácsikám? Mathew azt mondta, bele
akarsz avatkozni a Nagy Háborúba. Egész pontosan hogy is
szeretnéd ezt csinálni?
Eron gúnyosan felnevetett.
– Mathew kikotyogta?
– Szükséged van a varázserőmre? – tette fel Safi a következő
kérdést. – Erről van szó? Ez az egész csak egy alkoholgőzös csel,
hogy visszaszerezd a Pokolbárd címedet…
– Nem! – csattant fel Eron; a hangja erőteljes volt, és
kérlelhetetlen. – Ez nem egy részeges csel, Safiya. A legkevésbé
sem az. – Eron az üvegre fektette a tenyerét, amitől a régi égési
sérülések kifeszültek az ujjain és a bütykein.
Safi gyűlölte azokat a sebeket. Gyerekkorában rengetegszer
megbámulta a fehér hegeket. Amikor a nagybátyja ujjai boroskancsó
köré fonódtak, vagy épp belecsíptek egy szajha farába. Valójában ez
volt minden, amit Eronról tudott – csak ezek a sebhelyek nyújthattak
némi bepillantást a múltjába –, és amikor csak a szeme elé kerültek,
Safi arra gondolt, hogy rá is ez a jövő vár; kielégíthetetlen szomj
hajtja majd valamiért, amit sosem érhet el.
Eron a becsületét akarta. Safi pedig a szabadságát.
Meg akart szabadulni a címétől, a nagybátyjától és a Hasstrel-
kastély fagyos folyosóitól. A Pokolbárdoktól és a lefejezéstől való
félelmétől. És a varázserejétől és az egész Kartorrai Birodalomtól.
– Fogalmad sincs, milyen a háború. – Eron arca gondterhelt volt,
mintha az ő gondolatai is a sebhelyek körül forogtak volna. – Falvakat
feldúló seregek, hajókat elsüllyesztő flották, boszorkák, aki képesek
felgyújtani a gondolataikkal… Mindent elvesznek tőled, amit szeretsz,
Safiya… és elpusztítják. De ezt hamarosan te is megtanulod.
Méghozzá alaposan és fájdalmasan. Hacsak nem teszed meg, amit
kérek. Csak egy este, és örökre elmehetsz.
A szobára csend telepedett, és Safinak leesett az álla.
– Várj… Elmehetek?
– Igen. – Eron szomorkásan elmosolyodott, és megint babrálni
kezdte a nyakláncát. Amikor újra megszólalt, a szavai hallatán Safi
mellkasában felvillantak az igazság szikrái, és melegség áradt szét
benne.
– Ha eljátszod a szerepedet, táncolsz és iszogatsz, ahogy egy
domnához illik – folytatta Eron –, mégpedig úgy, hogy az összes
birodalom látja… Akkor szabadon távozhatsz.
Szabadon távozhatsz. A szavak úgy függtek a levegőben, mint
egy kirobbanó erejű szimfónia utolsó hangjai.
Safi hátratántorodott. Ez több volt annál, mint amit az elméje –
vagy a varázsereje – képes volt feldolgozni. Az Eron szavaiban rejlő
igazság lüktető, perzselő erővel tört rá Safira.
– Miért hagynál elmenni? – kérdezte óvatosan Safi, mert attól félt,
hogy egyetlen rossz szó semmissé tesz mindent, amit a nagybátyja
mondott. – Elvégre én volnék a Hasstrel-földek domnája.
– Nem egészen. – Eron az egyik karját a feje fölé emelte, és
nekidőlt az üvegnek. Az egész testhelyzete furcsán élveteg volt, a
nyakláncát levette, és a kezében tartotta. – A címek hamarosan nem
számítanak majd, Safiya, és valljuk be, sem te, sem én nem
számítottunk arra igazán, hogy valaha te fogod irányítani a birtokot.
Nem kifejezetten vagy vezető alkat.
– Te talán az vagy? – kérdezte Safi élesen. – Miért tanultam egész
életemben, ha mindvégig ez volt a terved? Egyszerűen elmehettem
volna…
– Nem ez volt a tervem – vágott közbe Eron, és a testtartása
feszültté vált. – De a dolgok megváltoznak, ha háború van a
láthatáron. Egyébként pedig tényleg megbántad, hogy annyit tanultál,
és kiképzést kaptál? – kérdezte oldalra döntött fejjel.
– A találkozód az aranycéhmesterrel majdnem tönkretette az
egészet, de sikerült megmentenem az estét. Neked nem kell mást
tenned, mint egyetlen este erejéig laza erkölcsű domnaként
viselkedni, és teljesítetted a kötelességed. Egész életedre.
 Safi hitetlenkedve felnevetett.
– Ez minden? Csak ennyit vársz tőlem? Ennyit vártál egész
életemben? Bocsáss meg, de nem hiszek neked.
Eron vállat vont.
– Nem baj, ha nem hiszel nekem, de mit mond a varázserőd?
Safi varázsereje duruzsolni kezdett, és meleg érzés áradt szét a
bordái mögött; a nagybátyja igazat mondott. A lány mégis képtelen
volt bevenni ezt a történetet. Mindent, ami után eddig áhítozott, tálcán
kínáltak neki. Túl szép volt, hogy igaz legyen.
Eron felhúzta egyik halvány szemöldökét: láthatóan szórakoztatta
Safi meglepettsége.
– Amikor éjfélt harangoznak, többé nem kell aggódnunk a
vérboszorka miatt, Safiya. Azután azt teszel, amit akarsz, és élheted
tovább az ambíciók nélküli kis életedet, amit annyira élvezel. Habár…
– Eron szünetet tartott, a tekintete megkeményedett. A korábbi
részegségnek nyoma sem volt. – Ha akarnád, a kedvedre
formálhatnád a világot, Safiya. Megkaptad a képzést, amire
szükséged van hozzá. Erről gondoskodtam. De sajnálatos módon
úgy tűnik… – Eron széttárta sebhelyes kezeit, kifeszítve köztük az
arany nyakláncot – nem vagy elég céltudatos hozzá.
– Ha nem vagyok elég céltudatos – suttogta Safi –, az azért van,
mert te ilyenné tettél. – A szavak csak úgy kitörtek belőle, képtelen
volt megállítani őket.
– Milyen igaz. – Eron mosolyogva nézett le Safira, és az ádáz
gesztusból sütött az őszinteség. – De ne gyűlölj ezért, Safiya! Inkább
szeress… – Eron lustán széttárta a karját – és rettegj tőlem. Elvégre
a Hasstrelek így szokták. Most pedig fejezd be az öltözködést! A
következő harangszókor indulunk.
Eron ezután szó nélkül kisétált a szobából. Safi mindvégig le sem
vette róla a szemét. Megfigyelte a szapora lépteket és a széles hátat.
Safi néhány másodpercig hagyta, hogy átjárja az igazságtalanság
égető érzése. Nincsenek ambíciói? És nem céltudatos? Talán így
volt, ha a fagyos kastélyról volt szó, tele hataloméhes nemesekkel és
örökké éber Pokolbárdokkal, de akkor a legkevésbé sem, ha az
Iseulttal közös életéről.
Safi újra elővette a karavénuskönyvet, és kinyitotta. A
könyvjelzőként használt piesztra úgy ragyogott, akár egy rózsa a
lemenő nap fényében. Ez az oldal fontos volt valamiért, és Safinak rá
kellett jönnie, miért…
Ujjával végigsimított a különféle rangú és kategóriájú
szerzetesekről készült ábrákon. Kereskedő szerzetes, tanító
szerzetes, őrző-védő szerzetes, kézműves szerzetes… A gyógyító
szerzeteshez érve megállította az ujját. Iseultot is egy ilyen szerzetes
találta meg azután, hogy megszökött a törzsétől. A barátnője eltévedt
egy keresztútnál, Veñazától északra, és egy jólelkű gyógyító
szerzetes útba igazította.
A poros keresztút a világítótornyuk mögött volt. Iseult biztosan azt
tervezi, hogy elhagyja Veñazát, és visszatér a szokásos
búvóhelyükre.
Safi elejtette a könyvet. Hátravetette a fejét. Még nem mehetett
oda – először át kellett vészelnie az estét. Meg kellett szabadulnia a
vérboszorkától, és el kellett intéznie a nagybátyját. Azután, ha úgy
érzi, soha többé nem kell üldöztetéstől rettegnie, elindulhat északra,
és megkeresheti a fonáltestvérét.
Safi élesen kifújta a levegőt, visszahajtotta a fejét, és a tükörhöz
fordult. Eron kötelességtudó domnát akart, nem igaz? Nos, Safi azt
könnyedén megadhatta neki. A kartorrai nemesség egész
gyerekkorában csendes, szégyenlős kislányként tekintett rá, aki a
nagybátyja mögött rejtőzködik remegő lábakkal és idegesen doboló
lábujjakkal.
De Safi már nem az a lány volt, és a Pokolbárdoknak ebben a
birodalomban nem volt hatalma. Így hát Safi kidüllesztette a
mellkasát, és elégedetten szemlélte a vállát, amit szépen
kihangsúlyozott a ruhája. Aztán megnézte a ruhaujj alól kilátszó
tenyerét: tele volt bőrkeményedésekkel, amelyek még egy katonának
is a becsületére váltak volna.
Safi büszke volt a kezére, és alig várta, hogy a domok és domnák
undorodva nézegessék. Na meg hogy a nemesek tánc közben
megérintsék az ujjait, amelyeken a bőr durva volt, mint a homokkő.
Egyetlen éjszakára hajlandó volt kartorrai domnává változni. A
pokolba is, átokverte császárnévé is változott volna, ha ezzel újra
Iseult mellé kerülhetett volna, és megszabadul a vérboszorkától.
Egyetlen éjszaka, és Safiya fon Hasstrel végre szabad lesz.
 NYOLC
ISEULT TARKA PETTYES KANCÁJA SÖTÉT SÖRÉNYÉT
BÁMULTA; egyik kezében a gyeplőt tartotta, a másikat pedig
felemelte – így próbálta csillapítani a vérzést, de nem sok sikerrel.
A csatornák, amelyek mellett elsuhant, narancssárga színben
izzottak, és már alig érezte Veñaza bűzét, és a korábbi hőség is
enyhült. Iseult hamarosan elhagyja ezt a nedves, mocsaras vidéket,
és eléri a nomatsi otthonát határoló vad mezőket. Ott pedig ellepik a
szúnyogok, és böglyök lakmároznak majd a testéből.
A forgalom eléggé felgyűlt ahhoz a városőrök keleti
ellenőrzőpontjánál, hogy Iseult észrevétlenül kiosonjon a városból.
Azután, amikor az utak végre kiürültek, felpattant új paripája
nyergébe, és galoppra késztette a lovat.
A tenyerén éktelenkedő vágás még mindig vérzett, ezért letépte
szoknyája olívazöld szegélyét, és azzal kötözte be a kezét. Mindig,
amikor a vér átáztatta a kötést, újabb adag anyagot tépett le. Még
szorosabban bekötözte a sebet – és még magasabbra emelte a
kezét.
Csak egy éjszaka, nyugtatgatta magát, és a mondat mintha egy
vissza-visszatérő refrén lett volna, amely összeolvadt a ló négyütemű
lépteivel, majd háromütemű vágtájával. Amikor nagyjából két
mérföldre járt a városhatártól, és a ló szőre már sötét volt a
verejtéktől, Iseult kétütemű ügetésbe fogta vissza a kancát. Egy éj,
egy éj.
A ritmusos emlékeztető hang mögött ott lüktetett a remény, hogy
nem sodorta veszélybe Safit azzal, hogy a régi világítótoronyhoz
irányította. Iseultnak nem volt erőssége a villámtervek kidolgozása –
márpedig a Habimnak átadott üzenet is egy volt ezek közül. Egy
kidolgozatlan, elhamarkodott terv.
Iseult végül elért egy ismerős égerfaligethez, ahol lelassította a
lovat, és lesiklott a nyeregből. A combja égett, a dereka sajgott.
Hetek óta nem ült lovon – és hónapok óta nem lovagolt ilyen gyorsan.
Még mindig vacogtak a fogai a galoppozástól. Vagy talán csak a
kabócák neszeztek a galagonyabokrokon.
 Bár úgy tűnt, mintha Iseult csak egy vadállat nyomait a követte
volna a fűben, lány tudta, hogy valójában egy nomatsi úton halad.
Lassan közeledett a településhez, értelmezte az útjába kerülő
nomatsi jelzéseket. Egy földbe állított bot, ami szinte
véletlenszerűnek tűnt – de valójában egy medvecsapdára
figyelmeztetett az út következő kanyarulatánál. Egy kupac „vad”
hajnalka az ösvény bal oldalán útelágazást jelölt – aki kelet felé
fordul, egy méregboszorka mérgező felhőjével találja szemben
magát, aki pedig nyugatra, az a nomatsi településhez érkezik.
Ha Iseult végigmegy az ösvényen, megszabadul a vérboszorkától.
Aztán eltölt néhány órát a település vaskos falain belül, majd el is
indulhat megkeresni Safit.
Habár a Dalmotti Birodalom nem avatkozott bele a nomatsik
életébe – amíg a karavánjaik legalább harminckét kilométerre voltak
az összes várostól –, „állatnak” titulálták őket. Nem élvezték a törvény
védelmét, ám temérdek dalmotti gyűlölettel kellett megbirkózniuk.
Épp ezért a midenzik enyhén szólva nem szívelték a kívülállókat.
Kevés olyan nomatsi törzs volt, amely a letelepedést választotta a
nomád életmód helyett, de a midenzik közéjük tartoztak, és nem
voltak hajlandók lemondani erről a biztonságos állapotról.
A falak vastagok voltak, az íjászok pedig szemfülesek, és ha a
vérboszorka el is jutott volna idáig, egy ládát talált volna, tele
kilövésre kész, horgas végű nyilakkal.
Amennyire igyekeztek a midenzik távol tartani a kívülállókat, épp
annyira törekedtek arra, hogy bent tartsák az övéiket. Ha valaki
elhagyta a települést, mássá vált, márpedig másnak lenni az utolsó
dolog volt, amire egy nomatsi vágyott – Iseultot is beleértve.
Amikor elért a települést határoló vaskos falat rejtő tölgyfákhoz,
amelyek feketén és fenyegetőn nyújtózkodtak az ég felé az éjszakai
sötétségben, Iseult megállt. Ez volt az utolsó lehetősége, hogy
elmeneküljön. Hátat fordíthatott volna, és az élete hátralévő részét
leélhette volna anélkül, hogy valaha is újra találkozik a törzsével –
habár elég rövidke élet lett volna így, hogy egy vérboszorka vadászott
rá.
Iseulttól keletre felkelőben volt a hold, a fénye körülölelte a lány
testét, így mindenki láthatta őt. Korábban összetekerte a hajfonatát,
és fejkendőt kötött rá. A nomatsi nők sosem hagyták, hogy a hajuk az
álluk alá érjen; Iseulté a derekát verdeste. Muszáj volt elrejtenie.
– Név? – szólította meg valaki a nomatsikra jellemző torokhangon.
Iseult bal oldalán egy ellenséges acélszínű fonál villant fel, mellette
pedig halványan kirajzolódott néhány íjász alakja a fák között.
Iseult megadóan felemelte a kezét, és közben remélte, hogy a
tenyerét borító kötés nem túl nyilvánvaló.
– Iseult – kiáltotta. – Iseult det Midenzi.
Tölgyfalevelek ropogtak, ágak recsegtek. További fonalak
csillantak meg a levegőben, és mozogni kezdtek, ahogy az őrök
közelebb araszoltak egymáshoz, hogy megtárgyalják, mitévők
legyenek. A másodpercek fájdalmasan lassan teltek. Iseult szíve
zakatolt, és a fülében dobolt, a kanca a fejét kapkodta. Aztán
toporzékolni kezdett. Ideje volt, hogy Iseult lecsutakolja.
Ekkor egy kiáltás hasított bele az éjszakába. Két veréb a levegőbe
emelkedett.
Aztán újabb kiáltás harsant, és ezúttal egy olyan torokból, amelyet
Iseult jól ismert – és hirtelen úgy érezte, mintha zuhanna. Mintha
leesett volna egy sziklaoromról, de a gyomrát odafent hagyta volna, a
föld pedig sebesen közeledne.
Nyugalom! – sikoltotta belül. Légy nyugodt az ujjad hegyétől a
lábujjadig!
De ezúttal nem sikerült nyugalomra találnia. A hatalmas kapu
nyikorogva kitárult. Léptek dobbantak a földön: egy, a fonálboszorkák
fekete öltözetét viselő alak rohant felé.
– Iseult! – kiáltotta az anyja, és az arcán, ami szinte kiköpött mása
volt Iseulténak, patakzottak a könnyek. Hamis könnyek voltak,
természetesen, hiszen az igazi fonálboszorkák sosem sírtak – és
Gretchyánál igazibb fonálboszorkát nehezen lehetett volna találni.
Iseultnak épp elég ideje volt ahhoz, hogy megállapítsa, mennyire
aprónak tűnik az anyja – csupán Iseult orráig ért –, mielőtt az
bordaropogtatóan átölelte, és Iseultnak csupán egyetlenegy gondolat
maradt a fejében. Valójában egy ima volt – azért, hogy a vérboszorka
maradjon tőlük nagyon-nagyon messze.
Keresztülsétálni a holdfényes midenzi településen egyszerre
bizonyult könnyebbnek és nehezebbnek, mint azt Iseult várta.
 Könnyebb volt, mert – habár a település alig változott valamit
azóta, hogy három évvel ezelőtt utoljára itt járt – minden kisebb volt,
mint amire emlékezett. A falut körülvevő deszkafal ugyanolyan
szürkés és kopott volt, de most már nem tűnt annyira
áthatolhatatlannak. Egyszerűen csak… magas volt. Ha nem lett volna
ott a nomatsi ösvény, és az íjászok nem rejtőztek volna el a fák
lombjai között, a fal nem lett volna több puszta kellemetlenségnél a
vérboszorka számára.
A kerek házak, amelyek építőköveinek színe megegyezett az
épületeket körülvevő sár barnás árnyalatával, olyanok voltak, mint a
makettek. Mint a játék házak, keskeny, alacsony ajtókkal és
redőnnyel takart ablakokkal.
Még a tizenöt holdas területen álló kedvetlen tölgyfák is
véznábbnak tűntek, mint amire Iseult emlékezett. Nem voltak elég
nagyok és erősek ahhoz, hogy felmásszon rájuk, mint egykor.
Ami megnehezítette a törzs lakhelyén való sétát, azok az emberek
voltak – pontosabban a fonalaik. Miközben az anyját követve
közeledett a település középpontjában található otthonához,
ablaktáblák nyíltak ki, amelyek mögül kíváncsi arcok kukucskáltak
elő. A fonalaik furcsán nedvesnek tűntek: olyanok voltak, mint a
kifacsart, régi törülközők.
Iseult minden alkalommal összerezzent, amikor valaki előbukkant
egy sarkon, vagy kitárult egy ajtó. De minden alkalommal rá kellett
jönnie, hogy nem ismeri az őt vizslató, holdfénnyel megvilágított
arcot.
Ennek nem volt semmi értelme. Új emberek érkeztek volna a
törzsbe? És a fonaluk annyira kopott, hogy szinte nem is látszik?
Amikor Iseult végre odaért az anyja kerek házához, azt is olyan
különösen aprónak találta, mint minden mást. Habár Gretchya
kunyhójában ugyanazok a narancssárga szőnyegek voltak a széles
deszkákból álló padlóra terítve, mint Iseult gyerekkorában, minden
olyan kicsi volt.
A munkaasztal, amely egykor Iseult derekáig ért, most már csak a
combja közepét érintette, ahogy a keleti oldalon lévő ablak alatt
elhelyezett étkezőasztal is. A tűzhely mellett egy nyílás volt, ami a
földbe vájt pincébe vezetett. Olyan szűkösnek tűnt, hogy Iseult abban
sem volt biztos, hogy lemerészkedne-e még oda.
 Két hazatérésekor – amelyek mindegyike csak egyetlen éjszakáig
tartott – rettentő bezártságot érzett odalent Mathew nyitott terű
padlása után. És a saját ágy után a priccset, amelyen az anyjával
kellett osztoznia, szűkösnek érezte. Mintha foglyul ejtette volna.
– Gyere! – Gretchya megragadta Iseult csuklóját, és a tűzhely
körül álló, a fonálboszorkák háztartásában szokásos elrendezésű,
négy alacsony zsámolyhoz húzta a lányt. Iseult ellenállt az ingernek,
hogy kirántsa a kezét anyja ujjainak szorításából. Gretchya érintése
még annál is hidegebb volt, mint amire emlékezett.
És az anyja természetesen észre sem vette a véres kötést, ami a
lánya tenyerén éktelenkedett – vagy talán észrevette, de nem
érdekelte. Iseult képtelen volt értelmezni az anyja érzéseit, mert a
fonálboszorkák sem a saját, sem a többi fonálboszorka fonalait nem
látták. És Gretchya sokkal jobban értett az érzelmei leplezéséhez,
mint Iseult valaha is képes volt rá.
A lámpás pislákoló fényénél annyit legalább ki tudott venni, hogy
az anyja nagyon keveset változott az évek alatt. Talán egy kicsit
soványabb volt, és az arcán gyakran megjelenő aggodalmas
kifejezés miatt megjelent néhány új ránc a szája sarkában, de ez
minden.
Gretchya végre elengedte Iseult csuklóját, felemelt egyet a közeli
zsámolyok közül, és letette a kandalló elé.
– Ülj le, amíg kimerem a borgsát! Ma kecskével készítettem,
remélem, még mindig szereted. Grabanc! Gyere ide! Grabanc!
Iseultnak elakadt a lélegzete. Grabanc. A gyerekkori kutyája.
Dobogás hallatszott a ház felé vezető lépcsőn, aztán megjelent
Grabanc – öreg volt, a bőre lógott, és féloldalasan ügetve közeledett.
Iseult lesiklott a zsámolyról. Letérdelt a szőnyegre, a lelkét
melegség járta át. Kitárta a karját, és a vén, vörös bundájú
vadászkutya futva felé indult… Amikor odaért Iseulthoz, a farkát
csóválva belefúrta az orrát a lány hajába.
Grabanc, gondolta Iseult, mert ki sem merte mondani a nevét.
Attól tartott, hogy a váratlan, túlcsorduló érzelmektől újra dadogni
kezd. Ellentmondásos érzelmek voltak, és nem akart vájkálni bennük,
vagy értelmezni őket. Ha Safi ott lett volna, ő biztosan rájön, mit érez
Iseult.
 Iseult megvakargatta Grabanc hosszú füleit. A hegyüket valamiféle
morzsás anyag – látszatra petrezselyem – borította.
– B-borgsát ettél? – kérdezte, aztán visszamászott a zsámolyra,
és folytatta Grabanc pofájának vakargatását, közben próbált nem
odafigyelni arra, hogy mennyire homályos a kutya tekintete. És hogy
mennyi ősz szőrszál vegyült az orrát borító bundába.
Aztán valaki dallamos hangon felkiáltott.
– Ó! Szóval tényleg hazajöttél!
Iseult ujjai mozdulatlanná dermedtek Grabanc nyakán. A tekintete
elhomályosult, a szoba és a kutya arca egyetlen folttá olvadt össze.
Talán, ha úgy tesz, mintha nem hallotta volna Almát, a másik lány
eltűnik az Ürességben.
De nem volt ekkora szerencséje. Alma az ajtótól Iseulthoz ugrott.
Ahogy Gretchya, ő is a fonálboszorkák hagyományos fekete öltözetét
viselte, ami a mellkasánál szűk volt, de a karján, a derekán és a lába
körül bő szabású.
– A Holdanya szerelmére, Iseult! – bámult rá Alma hosszú
szempillákkal keretezett zöld szemével, szaporán pislogva. –
Gretchya kiköpött mása lettél!
Iseult nem válaszolt. Elszorult a torka… valamitől. A dühtől,
gondolta. Nem akart úgy kinézni, mint Gretchya – mint egy valódi
fonálboszorka, amely Iseult sosem lehetett. És Iseult azt is utálta,
hogy Grabanc csóválta a farkát. És hogy Alma lábához dörgölte a
fejét. Hogy Almához fordult őhelyette.
– Felnőtt nő vagy – tette hozzá Alma, majd lehuppant az egyik
zsámolyra.
Iseult kurtán biccentett, és röpke pillantást vetett a másik
fonálboszorkára. Alma is felnőtt nő volt. Méghozzá gyönyörű – ami
nem is volt meglepő. Állig érő, szénfekete haja dús volt, és fényes…
tökéletes. A dereka karcsú, a csípője formás, az alakja nőies és…
tökéletes.
Alma a tökéletes fonálboszorka mintapéldánya volt. És a nomatsi
nőké. Csak Alma keze nem illett az összképbe: amikor Iseult
rápillantott, vastag bőrkeményedéseket látott rajta.
Iseult felfelé fordította Alma tenyerét.
– Karddal gyakoroltál.
Alma lopva Gretchyára pillantott, aki lassan bólintott.
 – Szablyával – ismerte el Alma. – Az elmúlt pár évben
gyakorolgattam vele.
Iseult elengedte Alma csuklóját. Hát persze hogy Alma megtanult
harcolni. Hát persze hogy abban is tökéletes volt. Iseult soha
semmiben sem teljesíthetett jobban – mintha a Holdanya
gondoskodott volna arról, hogy bármilyen készséget próbált is Iseult
elsajátítani, Alma is megtanulta és tökéletesítette azt.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Iseult sosem lesz képes
fonálköveket készíteni, és kellően távol tartani magát az érzelmeitől,
Alma egy vándorló nomatsi törzs egyszerű fonálboszorkájából a
midenzi település fonálboszorka-tanoncává lépett elő. Ha Gretchya
már túl öreg lesz a törzs irányításához, Alma veszi át a helyét.
A nomatsi karavánokban a fonálboszorka feladata volt a
fonálcsaládok egyesítése, a házasságok és a baráti kapcsolatok
elrendezése és az emberéletek fonalában kialakuló gubancok
kibogozása. Alma Gretchyához hasonlóan egy napon a midenzik
irányítására használja majd a varázserejét.
– A kezed – mondta Alma. – Megsérültél!
– Nincs semmi baja – hazudta Iseult, és elrejtette a kezét a
szoknyája mögé. – Már elállt a vérzés.
– Azért tisztítsd ki! – utasította Gretchya érzelemmentes hangon.
Iseult felhúzta az orrát. Két nővel állt szemben, akiknek nem tudott
olvasni a fonalaiban. Mielőtt Iseult kérhetett volna magának egy
egyedül töltött percet, hogy feldolgozza a történteket – a
hazajövetelét, a menekülést a vérboszorka elől, Alma tökéletességét
–, egy férfi dugta be fekete hajjal borított fejét az ajtón.
– Üdv itthon, Iseult! – köszöntötte.
Mintha pókok futottak volna végig Iseult gerincén. Alma ujjai
szorosabban markolták Grabanc nyakát – Gretchya pedig elsápadt.
– Corlant – szólalt meg Gretchya, de a magas férfi félbeszakította,
és belépett az ajtón.
Corlant det Midenzi szinte semmit sem változott azóta, hogy Iseult
utoljára látta őt. Talán ritkásabb lett a haja, és oldalt őszülni kezdett,
de a szemöldöke fölött húzódó barázdák pont olyan mélyek voltak,
mint amire Iseult emlékezett – párhuzamos árkok, amelyek azon
szokása miatt alakultak ki, hogy állandóan kissé megrökönyödött
arcot vágott.
 Most is elképedtnek tűnt, a szemöldökét felhúzta, a szeme pedig
csillogott, miközben Iseult arcát vizslatta. Aztán közelebb lépett a
lányhoz, és Gretchya egyetlen apró mozdulattal sem próbálta
megakadályozni ebben. Helyette Alma pattant fel, és azt sziszegte
Iseultnak:
– Állj fel!
Iseult így tett – habár nem értette, miért van erre szükség.
Gretchya volt a törzs vezetője, nem a szirupos beszédű purista, aki
Iseult gyerekkorában mást sem tett, mint viszályt szított. Corlantnak
kellett volna leülnie.
A férfi megállt előtte; a fonalai kíváncsi zöld és gyanakvó
cserszínben játszottak.
– Emlékszel rám?
– Persze – válaszolta Iseult. A kezét a szoknyája redői közé dugta,
és felszegte a fejét, hogy szembenézhessen a férfival. A törzs többi
tagjával ellentétben ő pont olyan magas volt, mint amire emlékezett,
sötétbarna köpeny volt rajta, a nyakában pedig kopott aranyláncot
viselt, pont, mint régen.
Gyenge próbálkozás volt arra, hogy úgy nézzen ki, mint egy
purista pap. Iseult mostanra elég purista tanokból kiképzett valódi
papot látott ahhoz, hogy tudja, Corlant mennyire távol járt a céljától.
Alma és Gretchya ennek ellenére továbbra is alázatosan
viselkedett Corlant jelenlétében. És közben kétségbeesett
pillantásokat váltottak a férfi háta mögött, miközben az Iseultot
méregette.
Corlant körülötte sétálgatott, a tekintete fel-le járt a testén.
Iseultnak ettől felállt a karján a szőr.
– Beszennyezett a külvilág, Iseult. Miért jöttél vissza?
– Ezúttal itt akar maradni – vetette közbe Gretchya. – Újra
elfoglalja a pozícióját mint a tanoncom.
– Szóval számítottál az érkezésére? – Corlant fonalai
ellenségesen elsötétültek. – Erről nem tájékoztattál, Gretchya.
– Nem volt biztos, hogy eljön – csatlakozott a beszélgetéshez
Alma angyali mosollyal az arcán. – Tudod, hogy Gretchyának nem
szokása összekuszálni a település szőttesének fonalait, ha nem
muszáj.
 Corlant válaszul csak horkantott egyet, és figyelmét Alma felé
fordította. A fonalaiba még több gyanakvó cserszín vegyült, és kéjes
lila árnyalat is megjelent rajtuk. Aztán a tekintete Gretchyára siklott,
és a kéjes szín semmivé lett.
Iseultnak felfordult a gyomra. Amikor elment innen, még mások
voltak az erőviszonyok. Gyerekkorában Corlant nem volt több egy
kellemetlen alaknál, aki egyfolytában a boszorkányság veszélyeiről
és erkölcstelenségéről fröcsögött. Aki azt szajkózta, hogy az ember
csak akkor lehet igazán hűséges a Holdanyához, ha megtagadja a
varázserejét. Ha gyökerestül kitépi magából.
Iseultot a férfi pont annyira nem érdekelte, mint a törzs többi tagja.
De azt nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy Corlant az otthona körül
ólálkodott Gretchya figyelméért könyörögve. Még feleségül is kérte őt
– nem mintha Gretchya megházasodhatott volna. A nomatsi
törzsekben csakis a fonálpárok házasodhattak meg, és a
fonálboszorkáknak nem volt fonálpárja.
Gretchya eleinte figyelmen kívül hagyta Corlant közeledését.
Aztán logikus érvekkel próbálkozott, felemlegette a nomatsik törzsi
törvényeit és a Holdanya szabályait is. Mire pedig Iseult megszökött a
törzsből, éjszakára már vasból készült lakatokat aggatott a bezárt
ajtóra, és felbérelt két ezüstbe öltözött helyi férfit, hogy tartsa távol
tőle a kígyó Corlantot.
Iseult legutóbbi látogatásakor azonban nem találkozott Corlanttal,
így azt feltételezte, hogy a férfi örökre távozott. De ez láthatóan
tévedés volt, és a dolgok nyilvánvalóan megváltoztak a településen.
Corlantnak valahogy sikerült megkaparintania a hatalmat.
– Riasztottam a törzset Iseult érkezése miatt – mondta a férfi, és
közben teljes magasságában kihúzta magát. A feje majdnem
hozzáért a mennyezethez. – Hamarosan kezdetét veszi az Üdvözlés.
– Milyen okosan tette – válaszolta Gretchya… de Iseult észrevette,
ahogy az állkapcsa megrándul.
Gretchya félt. Igazán félt.
– Annyira megzavart Iseult visszatérte, hogy teljesen
megfeledkeztem az Üdvözlésről – folytatta Gretchya. – Át kell
öltöztetnünk őt…
– Nem! – csattant fel Corlant. Iseult felé pördült, és a tekintete
ismét kegyetlenné, a fonalai ellenségessé váltak. – Hadd lássa csak
a törzs az igaz valójában: a külvilág mocskával borítva. – Megrántotta
Iseult inasöltözékének ujját, a lány pedig kényszerítette magát, hogy
fejet hajtson.
Talán nem volt képes az anyja vagy Alma érzelmeiben olvasni, de
Corlantot nagyon is jól értette. A férfi hatalmat akart; Corlant
uralkodni akart felette, ezért esetlenül, recsegő térdekkel pukedlizett
egyet, és közben felmordult. Mélyről jövő nyögés volt, és közben a
hasához kapott.
Szörnyen túljátszotta, és Iseult egy szívverésnyi ideig újra azt
kívánta, bár Safi vele lenne. Neki meg sem kottyant volna egy ilyen
mutatvány. De ha Almának fel is tűnt, hogy Iseult csak megjátssza a
fájdalmat, jól leplezte ezt. Azonnal odaugrott hozzá.
– Rosszul vagy?
– A holdciklusom miatt van – válaszolta Iseult összeszorított
foggal. Corlantra pillantott, és elégedetten látta, hogy a fonalai máris
elsápadnak az undortól. – Ki kell cserélnem a vérkendőmet.
– Jajj, szegénykém! – kiáltotta Alma. – Van egy
málnalevélfőzetem, amitől jobban leszel.
– El kell égetnünk a régi vérkendődet, és tiszta ruhát kell
szereznünk neked – szólt közbe Gretchya, majd Corlant felé fordult,
aki – Iseult legnagyobb örömére – hátrálni kezdett. – Kérem, csukja
be az ajtót maga után, Corlant atya! Hamarosan kezdődhet az
Üdvözlés. Még egyszer köszönöm, hogy értesítette a törzset Iseult
hazatéréséről.
Corlant szemöldöke magasra szaladt, de nem ellenkezett – még
csak egy szót sem szólt, miközben kislisszolt a kunyhóból, és
becsapta maga után az ajtót. Az ajtót, amin már nem voltak lakatok,
de kiálló faszilánkok jelezték a vaspántok egykori helyét.
– Ez ravasz volt – sziszegte Alma Iseult fülébe, és a ragyogó
mosolynak már nyoma sem volt. – Nem is ott tartasz a
holdciklusodban, igaz? Iseult a fejét rázta, de Gretchya hirtelen
megragadta a felkarját.
– Igyekeznünk kell – suttogta. – Alma, hozd ide az egyik ruhádat
Iseultnak, és keresd meg a földboszorka gyógykenőcsét! Iseult, vedd
le a főkötőd. Kezdenünk kell valamit a hajaddal.
– Mi folyik itt? – Iseult ügyelt rá, hogy a hangja érzelemmentes
maradjon a bordái alatt egyre vadabbul zakatoló szívverése ellenére.
– Miért Corlant van hatalmon? És miért nevezted őt Corlant atyának?
– Csitt! – tromfolta le Alma. – Ezt senki sem hallhatja – mondta,
majd a pincelejáróhoz sietett, és eltűnt a padlódeszkák alatt.
Gretchya a munkaasztalhoz tolta Iseultot.
– Minden megváltozott. Most már Corlant vezeti a törzset.
Arra használja a varázserejét, hogy…
– A varázserejét? – szakította félbe Iseult. – De hát ő purista.
– Nem egészen – mondta az anyja, majd az asztalhoz fordult, és
orsókat meg színpompás fonalakat tolt félre a lapján, csak az istenek
tudják, mi után kutatva. – A szabályok sokkal szigorúbbak lettek,
mióta elmentél – folytatta Gretchya. – Mióta a Bábjátékosról
pletykálnak, és gyakoribbá vált a hasadás, Corlantnak sikerült egyre
mélyebbre és mélyebbre hatolnia a törzs bizalmában. A félelmükből
táplálkozik, és egyúttal ő is táplálja azt.
Iseult meglepetten pislogott.
– Mi az a Bábjátékos?
Az anyja nem válaszolt, körbejártatta a tekintetét a szobán, míg
végre megtalálta, amit keresett: az ollót. Felemelte.
– Le kell vágnunk a hajadat. Így túlságosan… kívülállónak tűnsz.
És – ha hihetünk Corlantnak – túlságosan hasonlítasz a
Bábjátékosra. Hála a Holdanyának, hogy eszedbe jutott befedni a
fejed. Így úgy tehetünk, mintha mindvégig rövid lett volna a hajad. –
Gretchya intett Iseultnak, hogy üljön le. – Meg kell győznünk a törzset
az ártatlanságodról. És arról, hogy nem vagy kívülálló. – Gretchya és
Iseult egymást nézték; csend volt a szobában.
Aztán Iseult bólintott, és megpróbálta elhitetni magával, hogy nem
érdekli a dolog. Elvégre csak hajról volt szó, bármikor újra
megnöveszthette. Semmit nem jelentett. A veñazai élete véget ért;
ideje volt elengednie az emlékét.
Iseult leült, az olló pedig belevágott az első tincsekbe. Nem volt
visszaút.
– Habár Corlant azt állítja, hogy purista, egyúttal ürességboszorka
is – folytatta Gretchya azon az érzelemmentes hangon, amelyet
Iseult jól ismert a gyerekkorából. – Pontosabban átokboszorka. Nem
sokkal a legutóbbi látogatásod után jöttem rá. Észrevettem, hogy
amikor a közelemben volt, a világ fonalai elhalványultak. Te is
észrevetted?
 Iseult igenlően bólintott – és mintha jeges vízcseppek gördültek
volna végig a tarkóján. Corlant tehetett arról, hogy a törzs fonalai
elhalványultak. Iseult nem is tudta, hogy ilyesmi lehetséges.
– Amikor rájöttem, miben mesterkedik – tette hozzá Gretchya –, és
észrevettem, hogy az ereje elgyengíti az enyémet, arra gondoltam,
talán felhasználhatom ellene a dolgot. Megfenyegettem, hogy
elárulom a törzsnek, hogy mi is valójában… Ő pedig azzal, hogy
megfoszt az egész varázserőmtől. Így végül csak ártottam
magamnak, mert ezután Corlant mindig azzal fenyegetett, hogy
elveszi a varázserőmet, ha akart valamit.
Gretchya olyan tárgyilagosan beszélt, mintha Corlant valami
olyasmire vágyott volna, mint egy tál borgsa, vagy egy napra kölcsön
akarta volna kérni Grabancot. De Iseult tudta, hogy nem így volt.
Emlékezett még, hogyan settenkedett Corlant a tyúkól melletti árnyak
között, és leskelődött Gretchya után az ablakon át. És a lüktető,
bíborszínű fonalaira, amelyek miatt Iseult túl korán megtudta, mi az a
„kéj”.
Az Istennőnek hála, hogy Iseult még időben megszökött a
településről, különben ki tudja, mi történt volna… Mennyivel úszhatta
meg a hurkot, ami az anyja nyakára került?
A hat és fél évnyi gyűlölködés után, amelyet Iseult olyan
lelkiismeretesen és eltökélten gyakorolt, most úgy érezte, mintha egy
kés fúródott volna a szegycsontjába. Bűntudat, suttogta az elméje. És
szánalom az anyád iránt.
Belegondolni is szörnyű volt, hogy Corlant mindvégig
átokboszorka volt. Hogy olyan természetes számára elpusztítani
valakinek a varázserejét, mint Iseultnak megszemlélnie a fonalait.
Egy újabb varázserő, amely az Ürességből eredt – és egy újabb
mítosz, amely sajnálatosan igazolást nyert.
Iseult sóhajtott, és közben igyekezett egyenesen tartani a fejét
Gretchya nyiszatoló kezei között.
– M-mi… – szólalt meg, és undorodva hallgatta, ahogy a hangja
bizonytalanul megremeg. Szinte érezte magán az anyja rosszalló
tekintetét, és hallotta az elmaradhatatlan dorgálást:
„Fékezd a nyelved! Fékezd az elméd! Egy fonálboszorka nem
dadog.” – Mi ez a Bábjátékos? – nyögte ki végül.
 – Egy fiatal fonálboszorka. – Gretchya egyre durvábban, egyre
gyorsabban mozgatta az ollót Iseult hajában. A padlót lassan homok
módjára befedték a levágott tincsek. – Minden vándorló nomatsi
karavánnak megvan a maga verziója, de az alaptörténet mindnél
ugyanaz. A Bábjátékos képtelen fonálköveket készíteni és irányítani
az érzelmeit… és elhagyta a törzsét.
Iseult nagyot nyelt. Ez a Bábjátékos tényleg eléggé hasonlított rá.
– Azt beszélik, hogy a mi éteri kapcsolatunkkal szemben, ami a
fonalakhoz köt bennünket – folytatta Gretchya –, a lány erejének az
Üresség a forrása. Azt mondják, hogy képes irányítani a hasadtakat.
Egész sereget gyűjtött össze belőlük, amely a parancsait lesi… És a
mese legsötétebb változatában még a holtakat is képes
feltámasztani.
Mintha jeges kezek kulcsolódtak volna Iseult vállára.
– Hogyan?
– Az elvágott fonalak segítségével – válaszolta halkan Gretchya. –
Azt állítja, hogy képes irányítani a hasadtak fonalait. Az akaratának
megfelelően mozgatni őket, még a haláluk után is.
– A hasadtak három fekete fonala – suttogta Iseult, mire az ollók
csattogása hirtelen abbamaradt. Ugyanebben a pillanatban Alma
előbukkant a pincéből: az egyik kezében egy fekete ruhát
szorongatott, a másikban pedig fehér vérkendőket. A kályhához
sietett, és kitárta rajta a vasajtót.
Gretchya úgy fordult, hogy Iseult szemébe nézhessen.
– Tudod, hogy mik azok az elvágott fonalak?
– Láttam is őket.
Gretchya szeme tágra nyílt, az arcából kiszaladt a vér.
– Erről senkinek sem beszélhetsz, Iseult! Senkinek! Almával azt
hittük, hogy az egész hazugság. Csak még egy módszer, amivel ez a
Bábjátékos – és Corlant – megijesztheti az embereket.
Iseultnak kiszáradt a szája.
– Szóval te nem látod ezeket a fonalakat?
– Nem. Pedig láttam már hasadt boszorkákat.
– É-én nem tudok fonálköveket csinálni – vetette oda Iseult –,
miért pont én látnám ezeket az elvágott fonalakat?
Gretchya hallgatott, majd megragadott egy tincset Iseult hajából,
és az ollócsattogás folytatódott. Néhány pillanattal később füst
kanyargott elő a kályha rostélya mögül. Alma visszatért a
munkaasztalhoz, és átnyújtott Iseultnak egy hagyományos
fonálboszorka-öltözetet. A fekete az összes fonál színének egyvelege
volt, a galléron, a szűk ruhaujjakon és a szoknya szegélyén pedig
három szín jelent meg: az egyenes, magentaszínű vonal azokat a
fonalakat jelképezte, amelyek összekötnek; a hullámos, zsályaszínű
azokat, amelyek építenek; a szaggatott, szürke vonal pedig az
elszakadt fonalakat.
– Meddig tervezel maradni? – Alma kérdése csupán egy erőteljes
suttogás volt, alig hangosabb a tűz ropogásánál.
– Csak egy éjszakát – válaszolta Iseult, és igyekezett ellökni
magától a vérboszorka gondolatát. A törzsben is volt elég oka az
aggodalomra.
Szórakozottan felemelt egy csiszolatlan vörös követ a
munkaasztalról. Rubin, gondolta Iseult, ami köré értő kezek élénk
rózsaszín fonalat hurkoltak és csomóztak.
Néhány kővel odébb megtalálta a párját is. És az asztal túloldalán
sorakozó zafírok és homályos opálkövek sem kerülték el a figyelmét.
Csakis egy fonálboszorka otthonában találni ilyen kincseket
őrizetlenül. De a fonálboszorkák megismerték a köveiket – sőt még
követni is képesek voltak azokat –, és egyetlen nomatsi sem
vetemedett volna arra, hogy egy fonálboszorkától lopjon.
– Tetszik a fonálkő? – kérdezte Alma. Az asztalnak dőlt, és a kezét
a combjához dörzsölgette, mintha izzadt volna.
De Gretchya egyetlenegyszer sem mondta azt neki, hogy fékezze
meg a kezét. Vagy hogy „Egy fonálboszorka sosem fészkelődik”.
– Alma csinálta – szólalt meg Gretchya.
Hát persze. Iseult egyetlen fonálkövet sem volt képes elkészíteni,
Alma meg máris csinált egy olyat, amely túlragyogja az összes többit.
– Én csináltam – mondta Alma, bár a szavak inkább hangzottak
kérdésnek: Én csináltam?
Iseult felé kapta a tekintetét.
– Miért csinálnál nekem fonálkövet? – Iseult érezte, ahogy
ráncokba gyűrődik a homloka, és az ajka vicsorra húzódott. Olyan
undorodó arckifejezés volt – olyan kontrollálatlan és nem
fonálboszorkához illő grimasz –, hogy Iseult azonnal azt kívánta,
bárcsak ne ült volna ki az arcára.
 Alma összerezzent – de aztán gyorsan kifejezéstelenné varázsolta
az arcát, és felemelte a másik rózsaszín fonálba burkolt rubint.
– Ez egy… – Alma elbizonytalanodott, és Gretchyára nézett,
mintha tőle várna segítséget.
– Egy ajándék – unszolta Gretchya. – Ne légy szégyenlős! Iseult
csak azért vágott ilyen képet, mert össze van zavarodva, és nem
képes kontrollálni az arckifejezését.
Iseult arcát elöntötte a forróság. Az idegesség miatt. Vagy talán a
szégyentől.
– De hogy csináltad? – préselte ki magából a kérdést. –
Fonálboszorka vagyok. Nem láthatod a fonalaimat, ezért nem is
tudod őket kőhöz erősíteni.
– Az édesanyád… – rebegte Alma.
– Megmutattam neki, hogy kell – fejezte be helyette Gretchya. A
munkaasztalra dobta az ollót, és a kályhához csörtetett. – Mindjárt
elvehetjük a ruhákat a tűz felől, és Corlant is hamarosan visszatér.
Igyekezz!
Iseult összepréselte az ajkát. Az anyja válasza semmire sem adott
választ.
– Hálásnak kéne lenned – folytatta Gretchya, miközben a tüzet
piszkálta. – Azok a rubinok, amiket a kezedben tartasz, világítani
fognak, ha Safiya vagy az életed veszélybe kerül. Még meg is
kereshetitek egymást a segítségükkel. Egy ilyen ajándékot illik
megbecsülni.
Iseult igenis megbecsülte az ajándékot – de nem volt hálás érte
Almának. Képtelen volt rá. Alma bűntudatból készítette a köveket.
Elvégre ő volt az oka annak, hogy Iseult nem tölthette be a
fonálboszorka-tanonci pozíciót, és nem lehetett Gretchya örököse.
– Öltözz fel! – utasította Gretchya Iseultot. – Gyorsan, amíg Alma
felsöpri a hajat. Azt fogjuk mondani Corlantnak és a törzsnek, hogy
meggondoltad magadat, és vissza akarsz térni a törzshöz
fonálboszorkaként.
Iseult szóra nyitotta a száját – rá akart mutatni, hogy az anyjának
nem lehet egyszerre két tanonca, és hogy a törzs nagyon is tisztában
van a varázserejével kapcsolatos hiányosságokkal –, de aztán inkább
be is csukta. Alma felkapta a seprűt, és követte az utasításokat,
ahogy egy fonálboszorkához illik. Hiszen egy fonálboszorka nem
ellenkezik; a logika szavát követi, bárhová vezessen is.
Iseultot pedig ide vezette a logika, ahol nem kellett a fájdalmával
és a félelmeivel foglalkoznia, csak logikusan cselekednie, ahogy
tanulta. Ahogy Veñazában is sikerült neki, Safival az oldalán.
 KILENC
SAFI LEGVADABB ÁLMÁBAN SEM GONDOLTA VOLNA, hogy
ilyen könnyen felveszi majd a domna szerepét. Különösen nem ezzel
a rengeteg emberrel körülötte, a testük melegét érezve, amely
megtölti a boltíves báltermet, és a bőrét karistoló hazugságaikat
hallgatva. A múltjából ismert gyerekek felnőttek, a szüleik pedig
megvénültek.
És mégis, a habzó bornak, a csillárok ragyogó fényének és a
csillogó üvegfalaknak köszönhetően, amelyeken keresztül kilátás
nyílt a Jadansi ingoványos partjára, Safinak nehezére esett nem jól
éreznie magát.
Sőt, valójában úgy érezte, mintha ez is egyike lenne az Iseulttal
közösen kitervelt átveréseinek. Eljátszotta a szerepét, miközben a
nagybátyja felhasított néhány ismeretlen erszényt. Ha Eron bácsi
csupán ennyit várt el tőle… szinte boldogan teljesíthette a
kívánságát. Különösen Leopold fon Kartorra herceggel az oldalán.
A herceg egészen csinos példánnyá cseperedett – habár még
mindig túlzottan szép volt ahhoz, hogy komolyan vehető legyen.
Valójában ő volt a leggyönyörűbb ember a teremben – a férfiakat és a
nőket is beleértve. Fényes, göndör haja eperszőke volt, a bőre
ragyogó és napbarnított, az arca pirospozsgás, és a szőke
szempillák, amelyek tengerzöld szemét keretezték, és oly sok
emléket idéztek fel Safi elméjében, még mindig ugyanolyan hosszúak
voltak.
Leopold a külsejében bekövetkezett változások ellenére ugyanaz
az éles nyelvű, pajkos fiú volt, akire Safi emlékezett.
A fiú kortyolt egyet a borából. A mozdulattól meglibbentek a
loknijai – néhány közelben álló domna pedig felsóhajtott.
– Tudod – szólalt meg Leopold lassan –, a bársony, amiből a
felöltőm készült, nem olyan mélykék, mint amire számítottam. Külön
kértem, hogy birodalmi zafírkék legyen. – Gazdag bariton hangja volt,
és a szavak szinte dallamként hagyták el az ajkát. – De ez inkább
csak unalmas tengerészkék, nem gondolod?
Safi horkantott.
 – Örömmel látom, hogy semmit sem változtál, Polly. Bármilyen
eszes vagy is, azért még mindig a külsőddel foglalkozol a legtöbbet.
Leopold a Polly név hallatán elpirult – ahogy az este során mindig,
amikor Safi kimondta azt. És Safi ettől csak még többször így akarta
szólítani.
– Hát persze hogy nem változtam – vonta meg a vállát Leopold
méltóságteljesen. – A tökéletes arcom a mindenem, és Kartorrában
egy bizonyos pontnál nem juthat messzebb az ember, csak
tanulással – jelentette ki, aztán legyintett egyet a levegőbe
boszorkajel nélküli kezével. – Viszont te, Safiya – szünetet tartott –,
nagyon is sokat változtál, nemde? Elég drámai volt a belépőd.
Safi elfordult, mert érezte, ahogy az arca lángolni kezd – de nem a
szégyentől, hanem a dühtől.
Egy egész órát késett a bálról. Az alkony holdfényes éjszakába
fordult, mert Eron bácsi ragaszkodott hozzá, hogy indulás előtt egy
egész kancsónyi bort megigyon. Amikor megérkeztek a dózse
palotájába, Safi is megértette, miért: Eron egykori Pokolbárd testvérei
voltak szolgálatban.
A dózse kertjében négy páncélos lovag állt őrt a susogó ciprusok
alatt, és hallgatta három béka kórusát. A palota bejárata előtt két
másik Pokolbárd strázsált, és még hat állt megkövülten Henrick
császár mögött.
Mindig, amikor Safi felfedezett egy újabb hatalmas, baltát
szorongató lovagot, összerándult a gyomra. Ökölbe szorult a keze.
De az állát mindvégig magasra emelte, és a vállát méltóságteljesen
hátrahúzta.
Nem mintha a Pokolbárdok megismerték volna akár őt, akár a
nagybátyját. Valójában csak egyikük reagált bármilyen módon a
közeledésükre – és amennyire Safi meg tudta ítélni a Pokolbárdokra
jellemző acélsisakon keresztül, ő fiatal férfi volt. Túl fiatal ahhoz, hogy
Eron bácsival együtt szolgálhatott volna.
Sőt, most, hogy jobban belegondolt, a Pokolbárd merész
kacsintása a kertben talán nem is Eron bácsinak szólt, hanem neki.
Tényleg átokverte jól nézett ki.
Mire Safi és Eron bácsi elérte a bejárati csarnokot, a többi dom és
domna már rég átment a bálterembe. A császár azonban
ragaszkodott ahhoz, hogy ő és Leopold herceg megvárja az utolsó
domot is.
Amikor Polly meglátta a közeledő Safit, nagybátyja trónja elé
rohant – mintha a Pokolbárdok pillantásaitól próbálta volna
megvédeni őt, csakúgy, mint gyerekkorukban –, és udvariasan
meghajolt előtte. Még akkor is közbeavatkozott, amikor Henrick túl
sokáig szorongatta a térdeplő Safi kezét (az ördög szerelmére, már el
is felejtette, hogy mennyire varangyszerű a kartorrai császár kinézete
– és hogy mennyire izzad a keze).
Sőt, még arra is vette a fáradságot, hogy személyesen kísérje be
Safit a bálterembe, és ezzel aztán jó pár pletykás szájra lakatot tett.
Safi majdnem elnevette magát az első tátott szájú domna láttán. Úgy
tűnt, mintha mindenki megfeledkezett volna kettejük gyerekkori
csínytevéseiről.
Leopold egy habzóborral teli tálcát tartó szolgálóhoz vezette Safit,
a kezébe nyomott egy poharat, aztán magának is elvett egyet, majd
az ételhez kísérte a lányt.
És micsoda étel volt!
Az ablakok mellett asztalok sorakoztak, és mindegyik tele volt a
három birodalom ezerféle csemegéjével. Safi elhatározta, hogy
mindegyiket megkóstolja a bál vége előtt.
– Csokoládévulkán – mondta Leopold, és egy ezüsttálra mutatott,
amelyben mintha csokoládébuborékok lettek volna.
– Az egyetlen hátránya annak, hogy kitiltottuk a tűzboszorkákat
Kartorrából – szünet –, az, hogy kimaradunk az ilyen trükkökből. –
Egy bézs szaténöltözéket viselő szolgáló felé intett. A férfi fürgén a
tálba merítette a kanalat, és csokoládét mert egy eperrel teli tálba.
Safinak elkerekedett a szeme, de amikor a tálért nyúlt, Leopold
elkapta előle azt, és mosolyogva így szólt:
– Engedd meg, hogy kiszolgáljalak, Safiya! Túl sok évet töltöttünk
távol egymástól.
– Én pedig túl sok órát töltöttem el evés nélkül – meresztette rá a
szemét Safi Leopoldra. – Azonnal add ide, Polly, különben kiheréllek
a villámmal!
Erre Leopold szeme kerekedett el.
– A Tizenkettekre, hallod te magadat? – kérdezte felháborodottan,
de azért átnyújtotta az eperrel teli tálat, Safi pedig beleharapott az
első eperszembe, és élvezetében felnyögött.
– Ez isteni – áradozott Safi csokoládéval teli szájjal. – Az jut
eszembe róla, amit… – Félbehagyta a mondatot, mert hirtelen
eluralkodtak rajta az érzelmek.
Azt akarta mondani, hogy arra az eperre emlékezteti őt a desszert,
amit régen otthon evett. Otthon! Mintha a Hasstrel-birtokot körülvevő
hegyekre és völgyekre valaha is az otthonaként tekintett volna – vagy
az eprek ilyen istenien édesek lettek volna.
De Leopold mintha észre sem vette volna Safi hirtelen
elnémulását. Tekintetével a színes diplomatahadat pásztázta. Az
alakra szabott fekete szoknyát és fodros, magas nyakú, földszínű
árnyalatokban játszó felsőrészt viselő domnákat nézte. És a
domokat, akik fekete mellényt és buggyos bársonysortot viseltek,
amitől a lábuk csak még csontosabbnak és nevetségesebbnek tűnt.
Igazából Leopold volt az egyetlen férfi a teremben, akin még a
rövidnadrág és a harisnya is jól állt – és dölyfös járásából ítélve ezzel
ő is tisztában volt. A harisnya erős – meglepően izmos – lábakra
tapadt, és a kék bársony kiemelte az ugyanilyen árnyalatú pöttyöket a
szemében.
Safi elégedetten konstatálta, hogy a saját ruhája is irigy pillantások
tárgya, és az egyetlen ruha, amelyet szebbnek talált a sajátjánál,
Vaness marstoki császárnőé volt. A nő bronzos bőrét ezernyi fehér
szövetcsík ölelte körül, amelyek jobb vállát merészen szabadon
hagyták: a bőrét itt csak sötét, leomló haja takarta. A boszorkajelét –
amely egy, a földet jelképező négyzetből és a vasat szimbolizáló
vízszintes vonalból állt – aranyszínű kövek díszítették, a csuklóján
pedig béklyóra emlékeztető karkötőket viselt (amely a népe iránti
szolgai elkötelezettségét volt hivatott jelképezni). Nem viselt koronát,
és Safi szerint maga volt a megtestesült egyszerűség és elegancia.
Bár Safi csak messziről látta Vanesst, azonnal feltűnt neki, hogy
milyen unott a testtartása. Az arckifejezése is letargikus volt, mintha
sokkal jobb helyen is lehetett volna, ahol fontosabb dolgok várták.
Safi gyorsan megpróbálta lemásolni a pózt – de azonnal fel is
hagyott vele, amikor észrevett egy krémmel töltött péksüteményt.
Mintha olvasott volna a gondolataiban, Leopold így szólt:
– Láttad, milyen merész ruhát visel a császárnő? Az összes
férfinak tátva maradt a szája.
 – Kivéve téged? – kérdezte Safi összeszűkült szemmel.
– Igen. Kivéve engem.
Safi varázsereje a testén végigfutó borzongással jelezte a
kijelentésben rejlő hazugságot, de a lányt nem érdekelte annyira a
téma, hogy feszegesse. Miért foglalkozott volna azzal, ha Leopold
leplezni akarta a császárnő tökéletes válla iránti érdeklődését?
– Szeretnél megismerkedni a császárnővel? – kérdezte Leopold
lényegre törően.
Safinak elállt a lélegzete.
– Komolyan kérded?
– Persze.
– Akkor igen, kérlek, mutass be – mondta Safi, majd egy közelben
álló szolgáló kezébe nyomta a befejezetlen epres desszertjét, míg
Leopold belevetette magát a tömegbe. Safi követte őt egy alacsony
színpadhoz a terem végében, ahol épp egy kicsi zenekar hangolta a
hangszereit.
Ahogy a kíváncsi, különböző korú és nemzetiségű nemesek között
haladtak, Safi különös dologra lett figyelmes: mindegyikük ugyanazt a
kérdést motyogta. Bár épp annyira nem értette a szavukat, mint
amennyire a gondolataikban sem tudott olvasni, bármit mondtak is, a
kérdésből sütött az igazság. Megcsiklandozta Safi nyakát, a torkát…
és szörnyen kíváncsi lett arra, vajon miről is beszélnek.
Leopold elért egy színpompás ruhákat viselő nőcsoportot – az
öltözékük ugyanolyan szövetcsíkokból állt, mint a császárnőé –, akik
mellett egy kisebb csapat férfi állt. Nubrevnai férfiak, gondolta Safi,
amikor megpillantotta kiengedett fekete hajukat és sótól cserzett
bőrüket. A kabátjuk térdig ért, és a legtöbbnek viharkék színe volt,
habár egyikük ezüstszürke felöltőt viselt, és bevágott Safi elé.
– Én kérek elnézést… – motyogta Safi, és megpróbálta kikerülni a
férfit.
De a nubrevnai megtorpant, elállta Safi útját, aztán hátranézett.
Safi hátrahőkölt. Az a férfi volt, akit a mólón látott, csak tiszta
kiadásban, és szinte ragyogott a gyertyafényben.
– Ó, hát maga az – szólította meg Safi nubrevnai nyelven,
erőltetetten kedves hangon. – Mégis, mit keres itt?
– Ezt én is kérdezhetném magától. – A férfi közelebb lépett, de
nem tűnt úgy, mintha túlzottan örülne a találkozásnak.
 – Kartorrai domna vagyok.
– Miért is nem lepődöm meg?!
– Látom, sikerült megtanulnia gombolkozni – válaszolta
vontatottan Safi. – Gratulálok a bravúrhoz, bizonyára megváltoztatta
az életét!
A férfi meglepetten felnevetett, majd fejet hajtott.
– Én pedig látom, hogy sikerült letakarítania a válláról a
madárszart.
Safi orrlyukai kitágultak.
– Bocsásson meg, de Leopold fon Kartorra herceg már vár – és
minden bizonnyal magára is szüksége van a hercegének – mondta
Safi félvállról, szinte át sem gondolva a szavakat.
A hatásuk azonban nem maradt el, mivel a férfi rámosolygott.
Őszinte, szépséges mosolyra húzódott a szája, ami mellett a terem
összes történése jelentéktelenné vált. Safi egyetlen szívverésnyi
ideig semmi mást nem látott, mint a szinte résnyire szűkült sötét
szemét és a kisimult homlokát. Meg azt, ahogy nyakizmait felfedve
kissé felemelte az állát.
– Sehol máshol nincs dolgom – suttogta a férfi –, csakis itt. –
Azután, mintha Safi még nem lett volna eléggé elképedve, a férfi fejet
hajtott, és így folytatta: – Megtisztelne egy tánccal?
És ennyi elég is volt ahhoz, hogy Safi falai leomoljanak.
Elfelejtette, hogyan kell domnaként viselkedni. Hűvös arroganciája
semmivé lett. Még a nubrevnai nyelv használata is nehezére esett.
Hiszen a férfi mintha gúnyolódott volna vele – ahogy a gyerekkora
domjai és domnái, ahogy Eron bácsi tette. Meg akarta szégyeníteni.
– Nincs is zene – hadarta, aztán gyors léptekkel elsétált a férfi
mellett.
De a nubrevnai egy harcos gyorsaságával elkapta a karját.
– Mindjárt lesz – ígérte, aztán felkiáltott: – Kullen!
Ekkor hirtelen mellettük termett a hatalmas férfi a mólóról.
– Megkérnéd a zenekart, hogy játsszon egy négyüteműt? – A
nubrevnai tekintete még mindig Safi arcára tapadt, de a mosolyt
csintalan arckifejezés váltotta fel. – Ha nem ismeri a nubrevnai
négyest, domna, akkor persze mást is kérhetek.
Safi taktikusan hallgatott. Természetesen ismerte a négyest, és ha
ez a férfi azt tervezte, hogy szégyent hoz rá a táncparketten, akkor
nagy meglepetésben lesz része.
– Ismerem a táncot – motyogta. – Mutassa az utat!
– Ami azt illeti – válaszolta a férfi elégedettségtől csöpögő hangon
–, én nem megyek sehova. A többi ember megy el az utamból. –
Intett egyet, mire az összes nubrevnai eltávolodott tőlük.
Safi fél füllel hallotta néhány bámészkodó vendég
beszélgetésének foszlányait:
– Látod, kivel táncol Merik herceg?
– Merik Nihar herceg azzal a fon Hasstrel lánnyal táncol.
– Az ott Merik herceg?
Merik herceg. A név örvényt kavart a levegőben, végigsiklott a
padlón, és beúszott Safi fülébe; tisztán fénylett, ahogy csak egy igaz
állítás képes ragyogni.
Az ördög szerelmére, nem csoda, hogy olyan pökhendin
viselkedett a férfi: ő volt Nubrevna átokverte hercege.
A tánc kezdetét vette, és Meriknek rövidesen rá kellett jönnie,
hogy hibát követett el.
Habár azt tervezte, hogy jó modorra tanítja a lányt – elvégre
domnaként kellett volna viselkednie, nem úgy, mint holmi
utcagyereknek –, és talán megszabadul a mellkasát szüntelenül
feszítő düh egy részétől, Merik csak saját magára hozott szégyent.
A mocskos szájú domna sokkal jobb táncos volt annál, mint amire
Merik számított. Nemcsak hogy ismerte a négyüteműt – e népszerű
nubrevnai táncot, amelyet szeretők jártak, vagy a testi erő
bizonyításaképp mutattak be –, de kifejezetten jó is volt benne.
Merik akárhányszor toppantott háromszor a sarkával és a cipője
hegyével, a lány a megfelelő ütemben megismételte a lépést.
Akárhányat körzött a csuklójával és suhintott a kezével, a lánynak
sikerült lemásolnia a mozdulatot. És ez még csak a nubrevnai
négyütemű első negyede volt. Amikor összeért a testük, Meriknek
kételyei sem maradtak afelől, hogy izzadni fog, és levegőért kapkod
majd.
Persze ha kicsit elgondolkodott volna, mielőtt felkéri a domnát,
számíthatott volna a megaláztatásra. Elvégre látta már harcolni a
lányt, és akkor lenyűgözte a gyorsasága és a ravaszsága, amellyel
felülkerekedett a nála nagyobb és erősebb férfin.
 A zene négyütemű pilinckázása abbamaradt, és hömpölygő
hegedűszónak adta át a helyét. Merik néma imát rebegett a
koralltrónusán ülő Nodenhez, aztán előrelépdelt. A mozdulatnak „a
hatalmas tenger háborgása” volt a neve. Aztán megállt, és tenyérrel
előre felemelte a kezét.
A fiatal domna nagy léptekkel előreindult. Két lépés után Merikre
kacsintott, majd szinte erőfeszítés nélkül pördült egyet, és kezét a
férfi előrenyújtott kezéhez érintette. „A csalfa folyó keringője” – milyen
találó név. A másik kezüket is felemelték, a tenyerüket
összeérintették, és miközben áttértek a tánc következő mozdulatára,
Meriknek az volt az egyetlen vigasza, hogy a lány mellkasa épp olyan
szaporán emelkedett és süllyedt, mint a sajátja.
Merik jobbjával megragadta a lány kezét, és nem kifejezetten
gyengéden megpördítette a lányt, hogy ugyanarra nézzenek, majd a
mellkasához húzta őt. Széttárt ujjú kezei végigsimítottak a lány
hasán. A domna hirtelen felemelte a bal kezét – Merik pedig elkapta.
Ekkor vette kezdetét a tánc legnehezebb része. Szökkenésekből
állt, lépteik tengere megannyi irányba áradt.
Csípőjük örvénylésében visszaköszönt lépteik üteme, mintha
hajók lettek volna a háborgó tengeren.
Merik ujjai apró, ütögető mozdulatokkal végigsimították a lány
karját, bordáit, derekát – akár a vitorlán legördülő esőcseppek.
És ez így ment tovább, mozogtak a zene ütemére, míg végül
mindkettőjük teste verejtékben úszott. Aztán elértek a harmadik
szakaszhoz.
Merik maga felé fordította a lányt. Mellkasuk egymáshoz simult –
és a Forrásra, milyen magas volt a lány! Merik egészen mostanáig
észre sem vette, mennyire, de a szemeik ebben a pillanatban éppen
egy vonalban voltak, a leheletük pedig összefonódott.
Aztán a zene újabb lendületet vett, a domna lába a férfiéra
kulcsolódott, és Merik elfelejtette, ki vagy mi a lány, és azt is, hogy
eredetileg miért kérte fel őt táncolni.
Mert a lány szemének színe olyan volt, mint a vihar utáni égé.
Anélkül, hogy Merik észrevette volna, mi történik, varázsereje
életre kelt. A pillanat felébresztette a képessége egy vad rétegét.
Tüdeje minden kitágulásával szellő kavargott be a terembe.
Meglibbentette a lány haját. Belekapott szoknyája buja fodraiba.
 De a lány nem reagált. Sőt mi több, le sem vette pillantását
Merikről, és sugárzott belőle a szenvedély – kihívó volt a tekintete,
amitől Merik csak még mélyebbre merült a tánc hullámaiban.
És a zenében. A lány tekintetében.
A domna minden hátraugrása olyan volt, akár a folyót magához
vonzó tenger áramlása – amit minden alkalommal erőteljes csattanás
követett, ahogy Merik visszahúzta magához partnerét. A lány minden
ugrást és földre érkezést egy fürge sarokdobbantással egészített ki.
Ez is egy újabb kihívás volt, amellyel Merik még sosem találkozott, de
kész volt megfelelni neki, sőt túlszárnyalni az ellenfelét. Szélroham
támadt körülöttük, akár egy egyre erősödő hurrikán, amelynek Merik
és a lány volt a középpontja.
És a domnának a szeme sem rebbent. Nem hátrált meg.
Merik még akkor sem lazított a szorításán, amikor kezdetét vette a
zeneszám utolsó szakasza – a pendülő húrok orkánja hirtelen
egyszerű basszus hangokra váltott, de a férfi még mindig keményen
feszült neki a lány testének.
Minden értelemben.
A testük szorosan egymáshoz tapadt, érezték a másik szívének
dobogását a mellkasukon. Merik végigsimított a lány hátán, a vállán,
majd elért a kezéhez. Mint a heves zivatar utolsó cseppjei.
A zene lelassult. A lány húzódott el először, megtette a tánc utolsó
négy lépését. Merik mindvégig az arcát nézte, és csak halványan
tudatosult benne, hogy ahogy a lány távolodott, saját varázsereje
lassan csillapodni kezdett. Partnere szoknyája sem lobogott már, a
haja mozdulatlanul omlott a vállára.
Aztán Merik is hátrált négy lépést, majd összefonta a karját a
mellkasa előtt. A zene elhallgatott.
Merik agya újra működni kezdett, és émelyítő bizonyossággal
tudatosult benne, hogy Noden és a nyálkahalai épp rajta nevetnek a
tenger mélyén.
 TÍZ
A MIDENZI TÖRZS TELEPESEI EGYESÉVEL ÜDVÖZÖLTÉK
ISEULTOT. Meg akarták nézni maguknak a lányt, aki elhagyta a
közösséget, és most vissza akart térni.
Iseult túl könnyűnek érezte a fejét, és a levágott hajszálak szúrták
a tarkóját, de jó fonálboszorkához illően nem vakarózott. Nem
fészkelődött, miközben a tűzhely mellett ült a zsámolyon, és a
kötelező mosolyon kívül semmilyen más kifejezést nem engedett
megjelenni az arcán.
A nomatsik fonalai ijesztően haloványak voltak. Csak a tűzhely
mellett álló, az üdvözlő szertartást figyelő Corlant fonalai ragyogtak
teljes erővel. Talán túl erősen is.
Mire a harmincadik látogatóhoz ért, Iseult belefáradt abba, hogy
úgy tegyen, mintha Corlant nem állna mellette ugrásra készen, mint
egy ragadozó. Alma arca a szertartás során végig békés maradt –
természetesen –, és a mosolya is őszintének, fáradhatatlannak tűnt,
miközben üdvözölte az érkezőket.
A hatvanadik látogatónál Iseult már olyan erőteljesen simogatta
Grabanc bundáját, hogy úgy tűnt, a kutya már-már kényelmetlenül
érzi magát.
A nyolcvanadik látogató érkezésekor pedig felkelt, és otthagyta
Iseultot.
Nyugalom. Légy nyugodt az ujjad hegyétől a lábujjadig.
– Csak százkilencvenegyen jöttek el – jelentette be Corlant,
miután az utolsó látogató is távozott. – Vajon hol van a törzs többi
tagja? – kérdezte Corlant, de a legkevésbé sem tűnt bizonytalannak
a választ illetően, és ahogy az ajtó felé suhant, a fonalai izgatott
rózsaszínes árnyalatot öltöttek. – Teszek róla, hogy az egész törzs
értesüljön az Üdvözlésről. – Szúrós pillantást vetett Gretchyára, aztán
sikamlós hangon hozzátette: – Ne. Menjetek. Sehova.
– Természetesen nem fogunk – válaszolta Gretchya, és
leereszkedett az Iseult melletti zsámolyra…
De amint Corlant kilépett az ajtón, már fel is pattant róla. Miközben
felhúzta Iseultot ültéből, Alma a pincelejáróhoz rohant.
 – Sietnünk kell – suttogta Gretchya. – Úgy tűnik, Corlant rájött, mit
tervezünk Almával. Megpróbál megállítani minket.
– Hogy mit terveztek? – kérdezte Iseult, de abban a pillanatban
váratlan susogó hangot hallott, mint amikor az olló a hajába vágott.
Minden, ami ehhez a faluhoz kötötte a három boszorkát,
robbanásszerű erővel, spirál módjára visszahúzódott a mellkasukba.
A fonalak, amik összekötötték őket, elszakadtak.
Iseult nem látta, de érezte. Olyan erőteljes lökés érte a mellkasát,
hogy majdnem összeesett tőle.
Alma az ajtó felé lökdöste Iseultot.
– Fuss! – sziszegte. – A kapuhoz! Fuss!
Alma rémült, zöld szeme valami okból felzaklatta Iseultot. Kirohant
az ajtón… és amikor kiért, megtántorodott, és csak hadonászva
sikerült talpon maradnia.
Mert odakint feldühödött tömeg várta. Lámpásokat, fáklyákat és
számszeríjakat hoztak magukkal. A négyszáz nomatsi, aki nem jelent
meg az Üdvözlésen, némán állt a kunyhó előtt, és Corlant
varázsereje elrejtette a fonalaikat.
Maga Corlant is ott volt; keresztülsiklott a tömegen, aminek tagjai
mind egy fejjel alacsonyabbak voltak nála. A fonalai éhes
bíborszínben játszottak.
Az emberek utat engedtek neki. A sötétből alattomos arcok néztek
vissza Iseultra. Arcok, amiket felismert, gyűlölködő arcok a
gyerekkorából, amiket látva megroggyant a térde, és előreesett a
válla.
Gyorsan hátrapillantott – de a ház üres volt. Csak Grabanc volt ott:
égnek meredt a bundája, és morgott.
Iseult lélegzet-visszafojtva várt, miközben Corlant kiéhezett
tekintete végigpásztázta a testét, amitől a férfi fonalain bíborszínű
lüktetés futott végig. Aztán mesterkélt lassúsággal felemelte és
keresztezte a hüvelykujjait Iseult irányában. A nomatsik akkor
használták ezt a kézmozdulatot, amikor távol akarták tartani maguktól
a gonoszt.
– Más – suttogta a férfi olyan halkan, hogy szinte hallani sem
lehetett az esti tücsökciripeléstől és a tömeg lélegzetvételeinek
zajától. – Lógjon, aki más! – Aztán hangosan is megismételte: – Más,
más. Lógjon, aki más!
 A törzs is kiabálni kezdte a rigmust. Más. Más. Lógjon, aki más! –
ismételgették a méregtől csöpögő nyelvek egyre hangosabban.
Összezárták a soraikat. Iseult nem mozdult. Próbált a fonálboszorkák
logikája mögé bújni. Volt kiút a helyzetből – kellett lennie. De Iseult
nem tudott rájönni, mi az. Safi nélkül nem. És arra sem volt ideje,
hogy megálljon, és tervet készítsen.
Az emberek rávetették magukat. Élettel teltek meg a fonalaik,
mintha hirtelen szabadon engedték volna őket. Iseultot beborította a
rettegő fehér és a vérszomjas bíbor ezernyi árnyalata. Aztán kezek
borították be a testét. Ujjak vájtak a bőrébe. A haját rángatták, amitől
hátranyaklott a feje. Könnyek szöktek a szemébe.
Más, más, lógjon, aki más!
Többé nem is hajtogatták a rigmust. Túlságosan lefoglalták őket a
harci kiáltások és az, hogy visítva Iseult halálát kívánják. De a
fonalaik még mindig a szavak ütemére lüktettek, miközben a
tulajdonosaik Iseultot lökdösték, rugdosták és markolászták.
Miközben kényszerítették a lányt, hogy elinduljon a település
legnagyobb tölgyfája felé.
A rigmus lüktetésén túl – Más, más, lógjon, aki más! – hallatszott
egy szaporább, háromütemű vibrálás is. Bábjátékos. Bábjátékos.
Mint egy makacs basszusfutam a vad szólamban.
Corlantnak tényleg sikerült meggyőznie a törzset arról, hogy Iseult
a Bábjátékos, és a lánynak most meg kellett halnia emiatt.
Ekkor Iseult meglátta a tölgyfa keszekusza körvonalát a
holdfényes égbolton. Egy férfi megmarkolta Iseult mellét, a fonalai
vadul remegtek. Egy nő végigkarmolta Iseult arcát, a fonalai
erőszakra éheztek.
Iseultnak káprázott a szeme a fájdalomtól, és a szíve kőkeménnyé
vált, ahogy egy fonálboszorkához illett. A pulzusa lelassult; a
testhőmérséklete lecsökkent; és a való világ, a hangok és a fájdalom
eltűnt az objektivitás fala mögött.
Ezt a támadást Corlant okozta. És a félelem. Az emberek féltek a
hasadtaktól és az ismeretlen Bábjátékostól… Így Iseulttól is.
„A jobb kezeddel csináld azt, amire az ember számít… A ballal
pedig hasítsd fel az erszényét.”
– Vágj! – A szó szinte égette Iseult torkát, úgy fröcsögött elő
belőle, mint forró víz a fazékból. – Vágj! – ismételte meg ádázul
Iseult. Az arca még mindig teljesen kifejezéstelen volt.
– Csavarj és vágj!
– Vágj, vágj! Csavarj és vágj! – A szavak ritmusa megegyezett a
tömeg rémült fonalainak vibrálásáéval. Iseult belekapaszkodott a
dallamba, a basszusszólam ütemébe…
Aztán megadta nekik, amire vágytak. A Bábjátékost.
– Vágj, vágj! Csavarj és vágj! A fonalak elszakadnak. A fonalak
meghalnak. – Az egész csak halandzsa volt. Iseult nem tudta
megérinteni ezeknek az embereknek a fonalait, irányítani pedig főleg
nem volt képes azokat. De a nomatsik ezt nem tudták, ezért folytatta
a kántálást: – Vágj, vágj! Csavarj és vágj! A fonalak elszakadnak. A
fonalak meghalnak.
Iseult egyre hangosabban visított, míg végül elég hely lett körülötte
ahhoz, hogy felegyenesedjen. Hogy mély lélegzetet vegyen, és
folytathassa a kiabálást. Egészen addig, amíg a fonalak vérszomjas
árnyalata vakítóan fehér, rettegésről árulkodó színűre váltott.
Corlantnak nyoma sem volt.
Aztán valami történt: egy tűzfazék repült át az égen, és Gretchya
felkiáltott:
– Tűz!
A fazék felrobbant. Iseult a földre zuhant, lángoló cserépdarabok
záporoztak körülötte a levegőben. Az anyja mégsem hagyta cserben.
Az emberek futásnak eredtek; Iseult is nekiiramodott. Az anyja
hangja felé indult – a háza felé. Futás közben nézte, ahogy a
tűzfazekak a környező házakba csapódnak, és lángra lobbantják a
nádtetőket, a nomatsik pedig fejvesztett menekülésbe kezdenek,
Iseult érezte, ahogy újra megváltozik a körülötte lévő fonalak
rezgése.
Idővel mindig bekövetkezett – a célpont megtudta, hogy átverés
áldozata lett. Az emberek lassan rájöttek, hogy elvesztették a
Bábjátékosukat, de a vérszomjukat nem elégítették ki; csak erősebbé
vált.
Iseult elért az anyja házához – de Gretchya sehol sem volt.
– Iseult!
Iseult balra kapta a pillantását. Alma vágtatott felé egy
nyergeletlen kancán. A lovat barna teste és fekete lábai szinte
láthatatlanná tették a sötétben – Alma fekete köpenye
hasonlóképpen gondoskodott a lány álcájáról.
Alma megállította a lovat, és felhúzta Iseultot az előtte lévő üres
helyre. A hátát egy hagyományos nomatsi páncél védte – egy
négyzet alakú fadarab, amelynek az volt a célja, hogy menekülés
közben védje nomatsi viselőjét.
Alma ügetésbe ugratta a lovat, és a kapu felé irányította. Az
emberek fonalai fájdalmasan megfeszültek. Gyorsabban vibráltak.
Tudták, hogy rászedték őket.
Bosszúból kőzáport zúdítottak a lányra, és kilőtt nyilak
összetéveszthetetlen hangja töltötte meg a levegőt, amihez Corlant
ordítása társult:
– Állítsátok meg őket! Halál rájuk!
De Iseult és Alma már a fal melletti tölgyfáknál járt. Kövek
csapódtak fatörzsekhez; nyilak fúródtak az ágak közé – és koppanva
lepattantak Alma pajzsáról.
– Hol van az anyám? – kiáltotta Iseult. A kapu szárnyai gyorsan
közeledtek egymáshoz… aztán bezáródtak.
Nem… Mégsem záródtak be. Résnyire kinyíltak. Aztán pedig
kitárultak.
Alma az egyre szélesedő nyílás felé irányította a lovát. A pej
megváltoztatta a vágtája irányát, ami miatt rövid időre védtelenné vált
a lányok jobb oldala. Valami nekicsapódott Iseult jobb bicepszének.
Az ütés erejétől oldalra dőlt, de Alma elkapta őt. Iseultnak fogalma
sem volt, mi találta el… Talán egy kő lehetett… De a karja lüktetett a
fájdalomtól. Riadtan lenézett, és észrevette, hogy egy keskeny
nyílhegy áll ki a karjából a könyöke fölött. A másik oldalon hosszú,
cédrusból készült nyílvesszőben folytatódott, amit fekete-fehér
kakastollak díszítettek.
Iseult hátrapillantott, és látta, ahogy Corlant leereszti az íját, és
holdfényben úszó arcán elégedett mosoly jelenik meg. Aztán Alma
belevisított a fülébe:
– Kapaszkodj!
Iseult pedig visszafordult és kapaszkodott, miközben kilovagoltak
a holdfényes mezőre. A falubeliek kiáltásai elhalkultak, ahogy a kapu
bezáródott mögöttük. Iseult összeszorította a combjait és felfeszítette
a lábujjait, ahogy az anyjától tanulta.
 Anya.
Iseult hunyorított, és mintha látott volna a távolban egy lovon ülő
alakot, aki feléjük közeledett a füves terepen, és kissé lemaradva egy
kisebb alak követte. Grabanc. Biztosan Gretchya nyitotta ki a kaput,
aztán gyorsan kimenekült, abban bízva, hogy Alma majd segít kijutni
Iseultnak.
„Úgy tűnik, Corlant rájött, mit tervezünk Almával.” Ezt mondta
Gretchya korábban… Volt egy tervük. Tervet eszeltek ki Corlant
legyőzésére, aki nyilvánvalóan holtan akarta látni Iseultot – habár
Iseultnak halvány elképzelése sem volt arról, mi oka lehet erre.
Egy pillanat erejéig azt kívánta, bár a vérboszorkával kellett volna
szembenéznie Corlant helyett. És a törzs helyett. De a gondolat
szinte azonnal szerte is foszlott, mert így legalább életben maradt. Ha
a vérboszorka lőtt volna rá, biztosan nem tévesztett volna célt.
Viszont Corlant is majdnem sikerrel járt. Ha a nyíl csak hét centivel
balra találja el, Iseult mellkasába fúródott volna. És ha három centivel
jobbra, egy létfontosságú artériába állt volna bele.
Ezért Iseult némán köszönetet mondott a fejük fölött lebegő
holdnak – és imát mondott, hogy Safi épségben várja őt valahol…
A vérboszorka pedig ne tegyen így.
 TIZENEGY
AZ ÉDUÁN NEVŰ VÉRBOSZORKA UNATKOZOTT. A
csuklókörzéseket, ujjmozdulatokat és bokakörzéseket sem
csinálhatja örökké az ember, akármennyire szeretné harcra kész
állapotban tartani az izmait – és csillapítani az indulatait.
Négyszer harangoztak azóta, hogy elfoglalta a pozícióját a dózse
palotájának tetőgerendáján, és jó ideje hátrahúzta a csuklyáját, sőt,
még a köpenye felső részén található csatokat is meglazította. Mivel
csak tizenhat szolgálatban lévő zsoldos tartózkodott rajta kívül a
tetőgerendán – na meg egy galambcsalád, akik folyamatosan
turbékoltak, mióta Éduán elhelyezkedett a fészkük mellett –, nem
kimondottan aggódott amiatt, hogy a szerzetesrend fülébe juthat,
hogy megszegte a karavénus protokollt.
De ha így is lett volna, az öreg szerzeteseket jobban
foglalkoztatták a kereskedelmi utak, mint az, hogy tiszteletben tartsák
a Kahr Ávent. A Kahr Áven végtére is nem volt több egy mítosznál, a
bronzpiesztrák viszont nagyon is valóságosak voltak.
Csakhogy Éduánnak valahogy mindig kicsúsztak a kezei közül.
Yotiluzzi vérdíjat tűzött ki a két lány fejére, akik feltartóztatták a
hintóját, Éduánnak pedig kellett az a pénz. Nagyon kellett. Ezért
követte az igazságboszorkát a déli kikötőnegyedbe, ahol aztán…
elvesztette a nyomát.
Nem sokkal később, hála a vakszerencsének, találkozott a
nomatsi lánnyal a csatorna mellett… Aztán ő is félrevezette. Sőt mi
több, még csak követni sem tudta a lányt, mert a vérének nem volt
szaga.
Éduán életének húsz éve alatt nem találkozott senkivel, akinek a
vére szagát ne érezte volna.
Soha.
A dolog meglepte és… nyugtalanította. Még annál is jobban, mint
az, hogy szem elől tévesztette az értékes igazságboszorkát. És most
itt kellett gubbasztania, ahelyett, hogy arra a két lányra vadászott
volna.
Éduán a szeméhez szorította karcsú, bronzból készült távcsövét,
és átkukucskált vele a plafonba vájt kémlelőnyíláson. A
márványpadló tele volt emberekkel. Élénk narancs és zöld árnyalatok
keveredtek kék bársonyfoltokkal és pasztelles selyempettyekkel.
Micsoda időpocsékolás! Egy diplomáciai bálon semmi sem történik,
hiszen, ahogy Éduán apja mondta: a Húszéves Fegyverszünet
lustává tette az embereket, és elvette a tettvágyukat.
Amikor felharsantak egy nubrevnai négyütemű első taktusai,
Éduán úgy döntött, jót fog tenni egy kis környezetváltozás. A hely
szűkössége miatt krokodil módjára kellett a létrához kúsznia. Menet
közben elhaladt két másik zsoldos mellett, akik ideges pillantásokat
vetettek rá.
– Egy démon az Ürességből – suttogták, és Éduán úgy tett,
mintha nem hallaná őket. Tetszettek neki az ilyen szóbeszédek.
Végül is, előnyei is voltak annak, ha féltek az embertől. Például
kiválaszthatta a legkellemesebb őrhelyet. Még a kartorrai
Pokolbárdok és a marstoki Viperák is előreengedték, amikor
megérkeztek a palotához.
Amikor Éduán elért a plafon széléhez, új üreget pillantott meg: egy
eddig nem látott őrhelyet a bálterem fala mögött. Egy ócska,
védekezésre alkalmatlan kötélhágcsó ereszkedett le a nagyjából
tizenöt méterre levő padlóra. Újabb példája annak, hogy milyen
óvatlanná váltak a dalmottiak (és mindenki más). Ha valóban
szükség lett volna a mennyezetben rejtőzködő őrökre, egy
örökkévalóságig tartott volna leereszkedniük.
Éduán csizmái épp akkor értek földet, amikor kezdetét vette a
négyütemű második tétele. A hegedűszó megtöltötte a fal mögötti
sötétséget, a vibrato rezgésétől felkavarodott a por, és remegés futott
végig a fán. Sarkak könnyed kopogása hallatszott, amelyben Éduán
egy összetett tánc lépéseit ismerte fel.
Maga is ismerte a nubrevnai négyüteműt. Nem túl jól, és inkább
szúrt volna magába egy sütőnyársat, mint hogy valaha is eljárja, de
ismerte a lépéseit. A mentora kényszerítette rá, hogy megtanulja a
szerzetesrendnél töltött első évei alatt.
Éduán épp balra indult volna, amikor megütötte az orrát egy
ismerős vérszag. Méreggel átitatott titkok és végtelen
hazugságáradat. Éduán nem tudta, hogy igazak-e a pletykák – hogy
a marstoki Viperáknak valóban savból volt-e a vére –, de azt igen,
hogy a méregboszorka testőröket jobb volt elkerülni, már csak azért
is, mert a szaguk bántotta az orrát.
Így hát letért a tervezett útvonaláról, és inkább jobbra indult.
Amikor végre talált egy kémlelőnyílást, ami még a mennyezetbe
vájtaknál is kisebb volt, és belenézett, épp kezdetét vette a
négyütemű harmadik tétele.
És Éduán szemöldöke magasra szaladt.
Csak két táncos volt, a sarkuk és a cipőik hegye olyan sebesen
kopogott a márványpadlón, amilyet még sosem látott – és ami még
ennél is elképesztőbb volt, a párost forgószél ölelte körül. Az egyik
táncosnak nyilvánvalóan levegő-varázsereje volt.
A körülöttük állók visszavonultak, akár a tenger apály idején, a
táncosok pedig forogni kezdtek, a lábuk szélsebesen mozgott, de az
arcuk mozdulatlan maradt: csupán résnyire húzott szemükön látszott
az összpontosítás. A szél egyre erősödött, a zene ütemére kavargott
körülöttük. És a lépteik ritmusára. Meglibbentette a lány szoknyáját
és haját, még azokat az álmélkodó vendégeket is megtépázta, akik
mellett a táncosok elhaladtak.
Éduán tovább bámulta a párost – már-már élvezettel nézte, ahogy
fürgén és méltóságteljesen járják a bonyolult táncot –, és eközben
egyre erősödő csiklandozást érzett az orrában.
Ösztönösen végigpillantott a közelben állók arcán, és a levegőbe
szimatolt. Erőteljes szagot érzett. Egy vad vér illatát.
Hegységeket és szakadékokat juttatott az eszébe; nárcisz
pettyezte mezőket és hófödte, rejtett igazságot.
Éduán testét átjárta az izgalom. Az igazságboszorka itt volt –
ebben a teremben.
Megszólaltak a négyütemű utolsó hangjai, és Éduán tekintete újra
a táncosok felé fordult. A szél lecsendesedett; a táncosok az utolsó
mozdulatra készülve eltávolodtak egymástól. Az alapján, ahogy a
vendégek félve vagy tisztelettel bámulták a nubrevnai férfit, fontos
ember lehetett. De Éduán számára nem volt különösebben érdekes,
mivel nem ismerte a vére szagát.
A lány volt az, aki felkeltette érdeklődését – és felébresztette a
varázserejét. Éduán szája széles mosolyra húzódott, és megérintette
a tőrt, amit a szíve fölé szíjazott. A szíve fölé, amit egy nappal
korábban a lány átszúrt.
 Miközben azon gondolkodott, vajon ki lehet ez a nő – biztosan
hallott volna egy igazságboszorka domnáról –, valaki hangosan
tapsolni kezdett a bálteremben. Egyetlen ember volt az, és habár az
összes többi néző is csatlakozott az éljenzéshez, mindvégig az ő
tapsa maradt a leghangosabb.
Éduán fürkésző tekintete végül a világos hajú trónörökösön,
Leopoldon állapodott meg. Vaness császárnő mellett állt, aztán
megvárta, amíg az emberek utat nyitnak neki, és a táncosok felé
indult.
– Szép volt! – kiáltotta Leopold még mindig tapsolva. De az
éljenzés nem tűnt teljesen őszintének. – Milyen fantasztikus
táncosok!
A nubrevnai a herceg felé fordította fénylő, kipirult arcát.
Aztán fejet hajtva üdvözölte:
– Leopold herceg.
Leopold csak egy bólintással válaszolt.
– Merik herceg… Megfosztott minket Safiya társaságától. –
Lehetetlen volt nem észrevenni a hangjában rejtőző rosszallást és
azt, ahogy a másik hercegről elfordítva a tekintetét,
jelentőségteljesen a nagybátyjára, a közelben álló, tömzsi kartorrai
császárra pillantott.
Safiya arckifejezése a tánctól örömittasról pironkodó-
szégyenkezőre váltott.
– Polly – motyogta olyan halkan, hogy a többi vendég szinte nem
is hallhatta. – Ne haragudj, nem találtalak a sok ember között.
– Nincs miért bocsánatot kérned – nyugtatta meg Leopold sokkal
hangosabban annál, mint amit a köztük lévő távolság megindokolt,
majd széttárta a karjait. – Jöhet a következő tánc! Ezúttal legyen
pragai keringő! – adta ki az utasítást, majd méltóságteljesen
meghajolt az igazságboszorka előtt, és belekarolt.
Éduán izgatottan dobolt ujjaival a tőrén. Kezdett érdekessé válni
az este. Az igazságboszorka, aki megpróbálta kirabolni Yotiluzzi
céhmestert, már nem egy, hanem két herceggel táncolt.
Ó, a vérboszorka, akit Éduánnak hívtak, már nem unatkozott. A
legkevésbé sem.
Ideje volt munkához látnia.
 Safinak elege volt a táncolásból. Szó szerint rosszul volt a
pörgéstől, ráadásul levegőt is alig tudott venni azóta, hogy… Nos,
Merik óta.
Merik herceg óta.
A férfiról, aki felöltözni sem volt képes normálisan, kiderült, hogy
királyi sarj. A férfi, aki szembeszállt egy hasadttal, herceg volt. Safi
szinte fel sem tudta fogni, de a hír mégis megmagyarázta, miért
hordta a férfi olyan magasan az orrát, vagy miért nem ijedt meg,
amikor Safi meglökte… És azt, hogy miért nem átallott visszalökni.
Valami történt Safi és Merik között tánc közben. Valami, ami olyan
erőteljes volt, mint a szél és a zene, ami körülvette őket. Olyan érzés
volt, mint amikor vihar előtt megváltozik a légnyomás.
Az ördögbe is, Safinak szüksége volt Iseultra. Szüksége volt a
fonáltestvérére, hogy segítsen megérteni a mellkasát szétfeszítő
érzelmeket.
Ahogy nézte a termet és az arcokat, amelyek elsuhantak mellette
az újabb gyomorforgató keringő alatt, és hallgatta a minden irányból
felé áradó hazugságokat és igazságokat, Safi rájött, hogy abba kell
hagynia. El kell mennie.
Azonban ahogy valami megváltozott Safiban a tánc után – Merik
után –, valami megváltozott a teremben is. Feszültség kúszott be a
helyiségbe, akár a támadásra készülő kígyó.
És a tánc… nem akart véget érni. Hatszor táncolta be a
táncparkettet Leopold karjában. Aztán még hatszor, a hajthatatlan
császár partnereként. A keze nyirkos volt, és fájt az erős szorítástól.
A verejték megülni látszott a király arcán éktelenkedő
himlőhelyekben, és Safi azt kívánta, bárcsak megint Leopolddal
táncolhatna.
Aztán a zene hirtelen megállt, és vele együtt a tánc is abbamaradt.
Henrick csöndet kért a teremben, majd elfoglalta a helyét egy
alacsony pódiumon, és magához intette Safit.
Végül megszólalt, és egy súlyos, felfoghatatlan mondat hagyta el a
száját:
– Íme Safiya fon Hasstrel: a jegyesem és Kartorra jövőbeli
császárnéja.
Safi lábából kiszaladt az erő. Összeesett, de Leopold – hála az
isteneknek – a közelben volt. A hercegnek valahogy sikerült talpra
állítania és a vendégsereg felé fordítania, amelynek soraiból itt-ott
taps hallatszott… Úgy tűnt, nem Safi volt az egyetlen, akit megrázott
a bejelentés.
– Polly – szólalt meg Safi rekedten Leopoldra bámulva. – Polly,
kérlek… mondd, hogy… Polly…
– Igaz – motyogta a herceg, és megszorította a lány kezét.
Safi megpróbált elhúzódni, és a szíve úgy zakatolt, mintha ki
akarna ugrani a helyéről. Bízott Leopoldban. És Eron bácsiban is. És
most ez… Nem domnaként volt itt, hanem menyasszonyként.
De Leopold még mindig nem engedte el. Tengerzöld szeme színe
acélkékbe fordult. Állkapcsa lágy vonala feszült volt, az arca
szokatlanul eltökélt.
Safi hitetlenkedve megszólalt:
– Tudtad, hogy ez fog történni. Miért nem szóltál?
Leopold válaszul elkezdte őt – erőteljesen, de nem durván – a
nagybátyja felé tolni. A császár felé.
Safi jövendőbeli férje felé.
– A sok szép együtt töltött évre! – kiáltotta Leopold, miközben
előrébb tolta Safit. A lány a császárhoz botladozott, aki kitárt karokkal
fogadta. Izzadt keze Safiéra kulcsolódott.
Safi majdnem hátrahőkölt az érintésétől és foghíjas mosolyától.
Legszívesebben felsikoltott volna, mert nem ezt a fajta szabadságot
ígérték neki. Egy császár hitvesévé válni nem is állhatott volna
távolabb a szabadságtól, akkor meg mi a lószart próbált meg
bemesélni neki a nagybátyja?
Safi számára ennyi volt. Ez volt a vége. Mindennek.
Végigpillantott a tömegben állók arcán, karja remegett a császár
karjának fogságában. Eron bácsi kék szeme után kutatott. Mathew
vörös haja után. Bárki megtette volna, a rothadt életbe. Kellett valaki,
akinek a szemébe nézhetett, és akinek a tekintete azt sugallta, hogy
joga van dühösnek lenni. És minden porcikájával félni.
De egyetlen ismerőst sem látott a tömegben. Még Merik herceg
után is kutatott, kereste az ezüstszürke felöltőjét, de a többi
nubrevnaival együtt eltűnt a bálból.
Safi egyedül maradt remegő térdeivel. A torkát mardosó
émelygéssel. Henrick nyirkos tenyerével, ami az ujjaira szorult.
 Safi kétségbeesett pillantása végül egy ráncos arcú, terebélyes
nőn állapodott meg, akire emlékezett a gyermekkorából: Domna fon
Brusknak hívták. A nő szőrös álla úgy mozgott, mint egy kérődző
tehéné, és kurtán, biztatóan Safi felé biccentett.
Amikor huszonnégyet ütött az óra, és lassan elült az éljenzés,
Domna fon Brusk Safi felé indult. A tekintetét mindvégig rajta tartotta,
egy pillanatig sem lassította le a lépteit. Minden egyes harangszó
alatt négyet lépett.
Aztán elhangzott az utolsó is. Visszhangot vert a teremben.
A teremben, a kertben és a kikötőben égő összes fény kialudt. Az
ünnepély elsötétült.
Éduán még mindig a falban volt, amikor kialudtak a fények.
Kémlelőnyílástól kémlelőnyílásig lopakodott, és le sem vette
szemét az igazságboszorkáról – érezte a vére szagát – azóta, hogy
Henrick császár magához szólította őt.
A lánynak jól láthatóan fogalma sem volt arról, mi fog történni.
Éduán még sosem látott valakit ilyen gyorsan elsápadni – és a
pillanat töredékéig Éduán szánalmat érzett iránta.
És mégis, miközben nézte, ahogy a lány Henrick császárhoz
támolyog, felállt a szőr a karján. Még a tarkóján is.
Épp annyi ideje volt, hogy azonosítsa az érzést – varázslat –, majd
az erejének köszönhetően pontosítsa a kategóriát – tűzboszorka –,
mielőtt az összes láng kialudt volna.
Éduán varázsereje két bemelegítő lélegzetvétel alatt működésbe
lépett – olyannyira, hogy a teremben tartózkodó összes vendég vérét
azonosította, de még a falakban és a mennyezet szerkezetében
tartózkodó őrökét is. Az emlékezetébe véste a különböző szagokat,
hogy észrevétlenül folytathassa az útját.
És így azt is nyomon követhette, rajta kívül ki más mozgott még
észrevétlenül.
A sötétség valakinek a műve volt, és Éduán azonnal tudta, hogy
az akciónak a lányhoz, Safiyához volt köze – mivel a szaga egyre
távolodott.
És vele együtt egy másik, kesernyés szag is, amely csatatereket
és égett testeket idézett. És egy harmadik személy is velük tartott,
akinek a szaga olyan volt, mint a hegyormoké… és a bosszúé.
 Éduán úton volt a két falba épített kijárat közül a közelebbi felé,
amikor a lámpák egy újabb, borzongató varázserőlöket kíséretében
ismét életre keltek.
Megkönnyebbült nyögések és sóhajok szűrődtek át a falakon, és a
kémlelőnyílásokban tűszúrásnyi méretű, sárga fénypontok gyúltak.
Éduán odarohant a legközelebbihez, és megkereste a pontot, ahol
a varázsereje szerint a lánynak lennie kellett volna…
De nem volt ott senki. Egy lélek se. A lány pontosan ott állt… ahol
eddig. El sem mozdult Henrick oldaláról. Éduán megkereste a lány
szagát.
Nem a Safiya nevű lány szagát érezte. Ez a személy valaki
teljesen más volt. Valaki, akinek a vére öregebb volt – sőt mi több,
sokkal öregebb.
Éterboszorka, gondolta Éduán. Aztán arra is rájött, hogy
káprázatboszorkával áll szemben.
Éduán megnézte azt a néhány embert, akire rálátott, akinek érezte
a szagát. De nem volt jele annak, hogy bármelyikük erőteljes mágiát
használna.
Azonban kétsége sem volt afelől, hogy egy káprázatboszorka
tartózkodik a teremben, és manipulálja, hogy mit látnak a vendégek.
Éduán abban sem kételkedett, hogy ő volt az egyetlen ember az
épületben – de talán egész Boszorkaföldén –, aki tudta, mi történt.
Nem az arrogancia mondatta ezt vele, egyszerűen ez volt az igazság.
Ez az igazság biztosította számára a megélhetést, és ez után az
este után talán még Yotiluzzi céhmesternél is vagyonosabb
megbízókat hozhat neki. A lány igazságboszorka volt, és a kartorrai
császár jövendőbelije. Valaki biztosan tudni akarja majd, hogy ki vitte
el őt – és jól meg is fizeti majd az információért.
Éduán fürge, könnyed léptekkel kocogni kezdett. A lány majdnem
kikerült a szaglása hatóköréből. Bár messziről is képes lett volna
követni őt, könnyebb dolga volt, ha a lány száz lépésen belül maradt.
Ahogy futott, az ember, akinek kesernyés, csatatéren kiontott
vérszaga volt, elé került, és valódi lángok füstös bűzét hozta
magával.
A tűzboszorka felgyújtotta a falba vésett bejáratot. Éduán hagyta,
hogy egy pillanatra átjárja a félelem.
A lángoktól… kényelmetlenül érezte magát.
 De végül ellenállt az ösztönnek, nem állt meg, nem volt hajlandó
átadni magát az érzésnek; ehelyett nagy erőfeszítés árán
visszafordította a gondolatait a jelenre, és még több erőt
összpontosított a tüdejébe.
Aztán gondosan az orra elé húzta a köpenye tűzálló hajtókáját. A
mondás szerint a karavénus szerzetesek mindenre felkészültek, és
ez egyáltalán nem volt túlzás – Éduán pedig egészen új szintre
emelte a felkészültséget. Fehér karavénusköpenye
szalamandraszálból készült, ezért nem fogott rajta a tűz. Bár a
hajtóka meggátolta a vérszag kiszimatolásában, csak addig kellett
viselnie, amíg át nem jutott a lángokon.
Elérte a kijáratot, belevetette magát a tűzbe, majd elhajította az
egyik kését. Aztán keresztülgördült a lángokon, majd újra felpattant,
és eldobta a másodikat is.
A tűzboszorka félreugrott, és behúzódott egy cserepes növény
mögé a palota hosszú előcsarnokában. Éduán második kése olyan
erővel állt bele az agyagedénybe, hogy még a beleültetett
azáleabokor is beleremegett.
Éduán elhúzta az arca elől a tűzálló hajtókát, és az orrát azonnal
elöntötte a vérszag. Az első kése biztosan eltalálta a tűzboszorkát.
Jó. Végigpillantott a csarnokon. Nem látott semmit, de így is
érzékelte, hogy a lány már majdnem a helyiség végében található
nagy ajtónál jár.
A tűzboszorka a növénytartó edény másik oldalára sietett.
Lángokat lövellt a szájából és a szeméből – annak ellenére, hogy a
térdébe fúródott kés mellől vér buggyant elő.
Éduán még sosem látott ehhez hasonlót – fogalma sem volt arról,
hogy egy tűzboszorkának ekkora hatalma lehet.
De úgy döntött, majd később elmélkedik ezen. Félreugrott, és
emberfeletti gyorsasággal futásnak eredt. Éduán a saját vérét is tudta
irányítani, ami azt jelentette, hogy rövid ideig képes volt emberfeletti
intenzitással futni, extrém gyorsaságra és erőfeszítésre kényszeríteni
a testét.
Ahogy azonban végigrohant a márványpadlón, még több alak
bukkant fel előtte – előbújtak a növénytartó edények mögül, de még
kötélen is leereszkedtek a mennyezetről.
Éduán megtorpant, ösztönösen a hajítókései után nyúlt.
 De nem… Ahogy az árnyalakok Éduán felé rohantak, a
vérboszorka észrevette, hogy nem érez semmit. Sem vér-, sem
másmilyen szagot nem érzett.
Ez is a káprázatboszorka műve volt, ezért Éduán újra futásnak
eredt, minden erejét vére irányítására fordította. A lábujjai épphogy
hozzáértek a márványhoz; az árnyak egyre közeledtek; forró,
kérlelhetetlen lángok tomboltak a háta mögött.
Végre elég közel volt a bejárati ajtóhoz, így lelassíthatta a lépteit.
Hevesen nyelte a levegőt, és minden erejét újra az igazságboszorka
megtalálására összpontosította; még arról is megfeledkezett, hogy
odafigyeljen a valódi emberekre.
Ha nem vérboszorka lett volna, a hiba az életébe került volna, és
amikor egy aranymarkolatú kés belefúródott a vállába, Éduánt
elöntötte az indulat, amit ritkán engedett szabadjára – majd kitört
belőle.
Csatakiáltást hallatott, előrántotta a kardját a hüvelyéből, és
nekirontott az előtte álló alaknak, akinek a kése a vállcsontjába
fúródott. Egy világos hajú férfi volt.
A selyemcéhmester, Alix. Az apró, feminin férfi fegyvertelen volt.
Várta a halált. Készen állt rá.
Éduán azonban sosem harcolt fegyvertelen emberrel. Alig maradt
ideje megváltoztatni a suhintás irányát; a kardja suhogva elkerülte a
férfi vállát, épphogy hozzáért selyemköpenyéhez.
A céhmester csupán széttárta a karját, mintha azt mondaná: A tiéd
vagyok, de a szemét nem nyitotta ki – ami azt jelentette, hogy a
homlokán megjelenő barázda az összpontosítás jele volt. És annak,
hogy a varázserejét valahova máshova irányította.
Éduán vérszagot érzett: tornádó és selyem szaga olvadt össze
benne fényűző, szövevényes ábrándokkal.
Ez a férfi volt a káprázatboszorka. Az ember, akivel Éduán
mestere, Yotiluzzi, vagy ezerszer osztozott a vacsoraasztalán.
A selyemcéh vezetőjének varázserejének semmi köze nem volt a
selyemhez.
Ahogy Éduánt elöntötte a felismerés, azt is észrevette, hogy
elvesztette Safiya szagát. A lány elhagyta a százlépéses kört, ezért
Éduán most kénytelen lesz megkeresni a nyomát, mint egy
vadászkutya. Éduán futásnak eredt – ezúttal természetes tempóban
–, majd kirohant az ajtón, amin túl húsz városőr várt rá a sápadt
holdfényben.
Éduán számára persze nem jelentettek legyűrhetetlen akadályt.
Sőt, inkább nevetségesnek találta őket. Húsz ember nem állhatta
útját. Legfeljebb lelassíthatták őt. Azonban ahogy Éduán kardja a
magasba emelkedett, és a varázserejével a legközelebbi katona felé
nyúlt, miközben négy számszeríj a mellkasába fúródott, ráébredt,
hogy a férfiak katonás szervezettséggel mozognak. Mire sikerül
átküzdenie magát a kardjaikon, nyilaikon és késeiken, talán már
túlságosan kimerült lesz ahhoz, hogy kövesse a lányt.
Így hát olyat tett, amit szinte soha – már csak azért sem, mert utált
életre szóló adósságokat szerezni. Megszorította a kék opált, amelyet
a fülében viselt, és azt suttogta:
– Gyere!
Éduán a szeme sarkából kék villanást látott; borzongás futott végig
az oldalán. A fonálkő működésbe lépett.
Ami azt jelentette, hogy a környék összes karavénus szerzetese
hamarosan a segítségére siet.
 TIZENKETTŐ
SAFI A DÓZSE MÁRVÁNY ELŐCSARNOKÁBAN FUTOTT Eron
bácsi nyomában – akit a lány korábban sosem látott ilyen gyorsan
szaladni –, és fogalma sem volt, mi történik.
A fények elsötétültek, és Habim keze Safié köré fonódott. Nem
tudta, miről ismerte fel a mentorát – csak a férfi kardforgatástól
kérges tenyerének érzésére hagyatkozhatott, amelyet oly sokszor
szorongatott az évek során –, mégis tudta, hogy ő az, és kérdés
nélkül követte.
De a fények még azelőtt újra kigyúltak, hogy Safi, Habim és Eron
bácsi kijutott volna a bálteremből. A vendégek többsége még mindig
azt a helyet bámulta, ahol nem sokkal ezelőtt Safi állt, és azoknak a
pillantása is gyorsan továbbsiklott, akik véletlenül ránéztek.
Safi futás közben hátrapillantott, és meglátta saját magát. Ott állt,
ahol azelőtt, hogy kialudtak volna a fények. Hamis! – jelezte a
varázsereje a gerincén végigfutó borzongás formájában.
Habim maga után húzta Safit a sötét folyosóra, és a lány
igyekezett nem belegabalyodni ezüst szoknyájába, miközben Eronnal
együtt továbbrohant a folyosón. Habim lemaradt mögöttük.
– Gyorsabban! – sziszegte Eron, hátra sem pillantva az
unokahúgára. Semmiféle magyarázatot nem adott arra, hogy mi az
átokverte fene történik. Eron titkolózott, és elferdítette az igazságot,
de azt nem lehetett mondani, hogy hazudott volna. Valóban éjfél volt,
és Safi valóban elhagyta a bált.
Safi és Eron léptei úgy visszhangoztak a folyosón, akár a
városőrök pergődobjai – aztán a hangot elnyomta egy hatalmas
robbanás. Lángok törtek elő.
De Safi le sem vette a szemét Eron ősz fejéről, és minden erejével
arra koncentrált, hogy a lehető leggyorsabban mozogjon a lába. Nem
nézhetett hátra. Ha megtette volna, biztosan elbotlik.
Már majdnem elérték a bejárati ajtót, amikor Safi megpillantotta
Alix céhmestert, aki verejtékezve összpontosított valamire. Safinak
azonban nem volt ideje azon merengeni, hogy mit csinál a férfi, és
miért. Ehelyett átlépte a küszöböt, és… egy komplett hadsereggel
találta szemben magát.
 Safinak sikoly szorongatta a torkát, de Eron gondolkodás nélkül
elindult a katonák között – akik sorban tisztelegtek neki, ahogy
elhaladt mellettük.
Ez idáig soha senki sem nézett tisztelettel a nagybátyjára. Safi
majdnem elvesztette az uralmát a lábai és a tüdeje felett. De Eron
ekkor hátrapillantott, és éles tekintete – amely a jól ismert indulatok
előjele volt – újra eszeveszett rohanásra késztette a lányt.
Safi a köves úton, a csüngő jázmin indái alá érve sem lassította le
a lépteit. Végre sikerült elérnie a közönynek azt a különös állapotát,
amelyet Iseult olyan könnyedén elsajátított – és amelyet Habim évek
óta próbált megtanítani Safinak.
Ahogy az önvédelemre is megtanította.
Ahogy a harcra és mások megnyomorítására is kiképezte. És arra,
hogyan rohanjon úgy, mintha az Üresség elől menekülne.
Eron végigvezette őt egy keskeny kerti ösvényen, a kastélyt
körülvevő vaskerítés egyik jelöletlen munkásbejárójához, és Safi
ekkor rádöbbent, hogy Eron bácsinak sosem állt szándékában
domnát csinálni belőle. A kiképzése minden mozzanata – az összes
lecke, amit Mathew és Habim annyira igyekezett a fejébe verni –
ehhez a pillanathoz vezetett.
A pillanathoz, amikor bemutatják Kartorra jövendőbeli
császárnéjaként, ő pedig fejvesztve elmenekül.
Eron elért a kapuhoz, ami kitárult, és Mathew lépett elő mögüle.
Safi egy darabig nem hallott mást, mint hármuk reszelős
lélegzetvételeit. Hangosabb volt az éjszakai szélnél és az acélon
csattanó acél egyre erősödő hangjánál – a kastély falain belül
tomboló csata zajánál.
Elértek egy kereszteződést, és Eron berohant egy árnyas zugba.
Safi a hirtelen sötétségben pislogva követte őt. Amikor a szeme
hozzászokott a holdfény hiányához, egy kocsit és szamarat pillantott
meg. A kocsi bakján egy unott, inas parasztember ült, a rakomány
egy halom napraforgó volt.
Eron felmarkolt pár napraforgót, és félrehajtotta őket. Egy
szalamandraszálból készült pokróchoz erősítették őket.
– Mássz be! – utasította Eron Safit kimerülten. – Elintézzük a
vérboszorkát, de addig el kell rejtőznöd.
 Safi nem mászott be a pokróc alá. Ehelyett megragadta a
nagybátyja karját.
– Mi folyik itt? – kérdezte Safi lihegve. – Hová megyek?
– El kell menekülnöd – válaszolta Eron. – Nemcsak a városból,
hanem egész Dalmottiból. Ha elkapnak minket, felakasztanak
árulásért. – Eron visszaejtette a pokrócot, és a mellényébe dugott
flaskáért nyúlt. Meghúzta, öblögetett egyet az itallal, majd kiköpte a
macskakőre. Ezt még háromszor megismételte, Safi pedig tátott
szájjal bámulta.
Aztán Eron összeborzolta ősz haját, és keményen Safira meredt.
– Ne okozz csalódást! – suttogta, majd bizonytalan léptekkel
megkerülte Safit, és elsétált.
Safi úgy érezte, mintha végignézte volna, ahogy a nyár télbe
fordul. Eron fon Hasstrel teljesen átalakult a szeme előtt. A hideg,
katonás nagybácsi, aki alig pár másodperccel ezelőtt volt, eltűnt, és
átadta a helyét egy vigyorgó, nyáladzó piásnak – és Safi varázsereje
egyetlen rezzenéssel sem jelezte a cselt. Mintha a nagybátyja
mindkét énje valódi lett volna.
Vagy hamis – Safi varázsereje nem nyújtott segítséget ennek
eldöntésében.
Safit ekkor émelyítő rettegés kerítette a hatalmába. A nagybátyja
soha nem is volt részeges. Bármilyen felfoghatatlan, bármilyen
hihetetlenül vad és szokatlan gondolat volt Safi számára, nem
tagadhatta, amit a saját szemével látott. Eron bácsinak sikerült
meggyőznie Safit, Safi varázserejét és egész Kartorrát arról, hogy
nem több egy iszákos vén bolondnál.
És ezt a hazugságot arra használta, hogy segítse Safi ma éjjeli
szökését.
Mielőtt Safi utánakiálthatott, és magyarázatot követelhetett volna
tőle, a nagybátyja alakja még egyszer utoljára felvillant a sötétben,
aztán eltűnt. Ahol eddig sétált, nem volt más, csak macskakő és
holdfénynyalábok.
Safi Mathew-hoz ugrott.
– Hová tűnt? Ez is a káprázatboszorka műve volt? Mathew
bólintott.
– Mondtam, hogy a nagybátyádnak nagy tervei vannak. Attól
tartunk… nem is, tisztában vagyunk azzal, hogy a Fegyverszünet
felbomlása bármikor bekövetkezhet, és nem is reménykedhetünk a
folytatásában.
Safi zavartan ingatta a fejét, Mathew pedig felsóhajtott.
– Tudom, hogy most felfoghatatlannak tűnik, de higgy nekem, Safi:
a békéért dolgozunk. De ha összekötöd az életed Henrick császárral,
az mindent tönkretett volna.
– De miért akar egyáltalán elvenni engem Henrick? – dadogta
Safi. – A Hasstrel-földek értéktelenek. Én is értéktelen vagyok.
Mathew habozott, oldalra pillantott, és csak ezután válaszolt:
– Úgy sejtjük, hogy a császár tudomást szerzett a varázserődről.
Safi torka összeszorult. Hogy tudhatta meg? – gondolta.
Tizennyolc éve rejtegette a titkát, és eddig egyetlen Pokolbárdnak
sem sikerült lebuktatnia.
– Ha összeházasodsz Henrickkel – folytatta Mathew –, az egyet
jelentett volna számodra a rabsággal, Safi. Sosem szabadultál volna.
De mivel sem te, sem Eron nem ellenezhette volna nyíltan a frigyet,
úgy teszünk, mintha elraboltak volna. Eron ezért nem figyelmeztetett.
Ha tudtad volna, mi következik, nem tűntél volna elég meglepettnek.
Henrick és a Pokolbárdjai azonnal gyanút fogtak volna.
Safi nyelt egyet – pontosabban megpróbálta. Még mindig gombóc
volt a torkában. Nemcsak a vérboszorka tudta, mi is valójában, de
Kartorra császára is. Vajon ki más szerezhetett még tudomást róla?
Ki más próbálja majd levadászni őt?
– Ne aggódj! – nyugtatta Mathew a riadtságát látva. – Mindent
előkészítettünk, gondoskodni fogunk a biztonságodról – mondta, és
közben a fekete pokróc felé tolta a lányt, de Safi a földbe vájta a
sarkát.
– És mi lesz Iseulttal? Nem hagyom magára.
– Habimmal megkeressük és…
– Nem! – ellenkezett Safi, és kirántotta magát Mathew
szorításából, nem törődve azzal, hogy a házak fölött füst gomolygott
az égen. Sem azzal, hogy amíg ő a mentorával vitatkozott, a közeli
csata robaja egyre hangosabbá vált. – Nem megyek sehová Iseult
nélkül. Mondd meg, hova kell mennem, és majd egyedül odatalálok.
– Még most sem bízol bennünk? – Mathew arcát elrejtette a
sötétség, de a hangjában bujkáló szomorúságot nem lehetett nem
észrevenni. – Mindent kockára tettünk azért, hogy megszöktessünk
téged abból a bálból.
– Nem bízom Eron bácsiban – magyarázta Safi. – Azok után, amit
ma este láttam.
– Pedig jobban tennéd, ha bíznál benne. Az élet, amit felépített,
árnyékokból és hazugságokból áll, de téged sosem rángatott bele
ezekbe. Van fogalmad arról, milyen árat fizetett ezért ő is, és mi
mindannyian? – Mathew alig észrevehetően a kocsi felé intett. –
Higgy nekem, Dom Eron semmit sem akar jobban annál, mint hogy
biztonságban légy. Mindannyian ezt akarjuk. Most pedig gyere!
Kifutunk az időből.
Mathew megragadta Safi könyökét, felé fordult, és mélyen
belenézett a szemébe.
– Felszállsz a kocsira, és északra mész, ahol hajóra szállsz. Amíg
oda nem értél, meg sem moccansz. A hajó elvisz a tengerentúlra,
Lejna városába, a Százsziget-csoporthoz. Ott fogsz várni, egy
kávéboltban, az én egyik kávéboltomban. Négy nap múlva érted
megy valaki, és az út további részét együtt teszitek meg. A
szabadságod felé, hogy ne kelljen hozzámenned Henrickhez. És az
életemre és Habim életére esküszöm, hogy magunkkal visszük
Iseultot.
A szavai Safi minden porcikáját átjárták. Megborzongatták a karját
ott, ahol Mathew a bőréhez ért. Mathew használta rajta a
varázserejét. Safi tudta, mit csinál a mentora – a saját varázsereje
szinte csikorogva jelezte a cselt. Mathew ereje azonban erősebb volt
Safiénál. Épp annyira nem állhatott neki ellen, mint a tenger az apály
vonzásának.
A lába a kocsi felé indult, a teste bekucorodott a takaró alá, a
szája pedig ezeket a szavakat formálta:
– Találkozunk a tenger túloldalán, Mathew.
A tanítója vonásai egy pillanatra megkeményedtek – hogy vajon a
fájdalomtól vagy a megbánás miatt, Safi nem tudta. Szinte fuldokolt a
férfi varázserejének súlya alatt.
De amikor Mathew fölé hajolt és homlokon csókolta, nem
kételkedett abban, hogy a tettet a szeretet vezérelte. És a családi
összetartás.
 A férfi ezután Safi fejére húzta a takarót, a világ elsötétült, és a
kocsi recsegve-ropogva útnak indult.
Safi úgy érezte, mintha éveket töltött volna a szörnyű
szalamandratakaró alatt, feje fölött a szúrós napraforgókkal. Nem sok
mindent hallott a szamár patáinak kopogásán és a kerekek
nyikorgásán kívül; nem érzett más szagot, csak a saját forró
leheletéét, és nem látott mást, mint feketeséget.
Mathew szómágiája azonban nem veszítette el a hatását, a szavai
olyan mélyen belevésődtek Safi agyába, hogy képtelen volt ellenállni
nekik – nem tehetett mást, csak feküdt, némán és mozdulatlanul,
miközben a kocsi tovább gurult észak felé.
Mathew ezelőtt sosem tett ilyet Safival – soha. Néhány alkalommal
talán megpróbálta rávenni őt apróságokra, de Safi varázsereje
minden alkalommal ellenállt a szavainak. A mentora ez alkalommal
azonban olyan erőteljes mágiát alkalmazott, hogy Safi még a
következő harangszó után is érezte a hatását.
Safi mellkasát néma kiáltás feszítette. Eron felhasználta őt.
Megtartotta magának ezt a hatalmas titkot, hogy Safi „őszintén
meglepettnek” látsszon a bálon. A nagy kecskeszart! Safi nem holmi
báb volt, akit kedvükre ugráltathattak a színpadon, vagy egy
tarókártya, amit a nagybátyja a kénye-kedve szerint kijátszhatott.
Honnan tudhatta egyáltalán, hogy Eron bácsi tényleg a szabadság
felé indította útnak? Safit nyilvánvalóan cserben hagyta a
varázsereje, ha a nagybátyja hazugságairól és ígéreteiről volt szó. Ha
Eron ilyen könnyedén tudta manipulálni az aznap este eseményeit,
bármikor megismételheti a kunsztot.
Safi émelyítő ízt érzett a szájában. Lepedékként beborította a
nyelvét. Iseult volt az egyetlen, akiben megbízhatott, és megvolt a
saját életük Veñazában – talán egyszerű volt, de csakis az övék. Safi
ezt nem adhatta fel.
De vajon meddig vár rá Iseult a világítótoronynál? Ráadásul, ha a
barátnője éppen a világítótoronyban volt, az nem azt jelentette, hogy
Mathew és Habim nem találhatta meg őt? Hogyan vihették volna
magukkal Iseultot, ha nem ott volt, ahol lennie kellett volna?
Lehetetlen küldetés volt, épp ezért kellett Safinak a saját kezébe
vennie a zsinórokat, amiken rángatták őt. Ideje volt, hogy ismét ő
maga keverje a lapokat.
 Telt az idő; Safi elhatározása egyre jobban felerősödött, míg
Mathew varázserejének béklyói végre engedtek a szorításukon. Safi
ideges, szaggatott mozdulatokkal a kocsi széléhez mászott, és
felemelte a pokrócot…
Friss levegő árasztotta el a tüdejét, holdfény ömlött az arcára. Safi
csak úgy nyelte a levegőt, pislogott és hunyorgott, és elöntötte a hála
azért, mert újra mozoghatott. Nádtetős fogadók és ivók suhantak el
mellette. Meg istállók.
Veñaza peremén jártak, ahol sorban követték egymást a fogadók,
és ahonnan üres országutak indultak ki. Ha a kocsin marad,
hamarosan nem lesz többé lehetősége lovat szerezni… sem arra,
hogy a világítótorony felé vágtasson. Fegyverre is szüksége volt. Egy
finom selyembe öltözött, egyedül utazó lány nem számíthatott sok
jóra.
Safi szeme megakadt egy fáradt istállófiún, aki egy szürke foltos
paripát vezetett maga mellett az egyik istálló udvarán. A ló felszegte
a fejét – éber volt, felkészülten várta lovasát.
Ráadásul valaki az udvar bejárata mellé támasztott egy vasvillát.
Nem kard volt ugyan, és egyértelműen nehezebb volt Safi szokásos
fegyvereinél, de Safi biztos volt benne, hogy használni tudta volna,
ha valaki az útját állja.
Pár centivel még feljebb emelte a pokrócot, és rápillantott a kocsit
irányító parasztra. A férfi nem nézett hátra, ezért Safi átlendítette a
lábát a kocsi oldalán, és ellökte magát a járműtől. A kiszáradt sárral
borított földre érkezve mozdulatlanná dermedt, várta, hogy az
érzékszervei azonosítsák a helyet. Nem hallotta az óceán hangját, de
a szél ritmusa – és az enyhe halszag – arra utalt, hogy nem lehet
messze a part.
Bár nem volt neki ismerős a környék, Safi arra tippelt, hogy nincs
messze a világítótoronytól – legfeljebb pár kilométerrel északabbra
lehetett az épület.
Amilyen gyorsan csak tudott, az udvar felé iramodott. Futás
közben hátrapillantott a kocsi felé, amely döcögve folytatta az útját,
majd a szürke paripa felé fordította a tekintetét, amely már majdnem
az istálló ajtajánál járt.
Safi csak egyszer lassított a léptein, amikor a fogadó boltíves
bejáratához ért, hogy felvegye a vasvillát. Határozottan nehezebb volt
a kardjánál, de a vas nem volt rozsdás, és a fogak élesek voltak.
Magasra emelte a szerszámot, és elégedetten nézte, ahogy a
cingár istállófiú észreveszi őt, miközben felé rohan. A fiú elsápadt,
elejtette a ló kantárját, és elbújt az istálló ajtaja mögött.
– Kösz, hogy megkönnyíted a helyzetet! – szólította meg Safi,
miközben megragadta az elejtett gyeplőt. A ló kíváncsian méregette,
de nem mozdult.
Azonban mielőtt Safi beakaszthatta volna a lábát a kengyelbe,
megakadt a szeme az istállófiú övén lógó apró bőrhüvelyen.
Toppantva visszalépett a földre, majd újra felemelte a vasvillát, és így
szólt:
– Add ide a késed!
– D-de ajándékba kaptam – dadogta a fiú.
– Úgy nézek ki, mint akit érdekel? Ha ideadod a kést, annyi
selymet kapsz tőlem, hogy akár huszonöt ugyanilyen kést is vehetsz
belőle.
A fiú habozott, nyilvánvalóan próbált rájönni, hogyan is
valósulhatna meg az ügylet, mire Safi vicsorogni kezdett. Erre a fiú
ügyetlenül levette a derekáról a kést.
Safi elvette, beleszúrta a sáros földbe a vasvillát, aztán felemelte a
szoknyáját. De a kés életlen volt, a selyem pedig ellenálló. Túl sok
időbe tellett, mire sikerült átvágnia az anyagot…
A fogadóban valaki figyelmeztetőn felkiáltott. Bárkié volt is a
szürke ló, úgy döntött, hogy meg akarja tartani.
Safi a fiú arcába hajította a selyemfodrokat. Aztán a szokásosnál
lényegesen kevesebb eleganciával felmászott a paripa nyergébe, a
markába szorította az új kését, a nyeregfőre fektette a vasvillát, és
vágtába ugratta a lovat.
A ló gazdája épp időben ért az ajtóhoz ahhoz, hogy hallhassa,
amint Safi azt kiáltja: „Köszönöm”, és búcsút int. Még a legragyogóbb
mosolyát is rávillantotta a férfira. Aztán dél felé fordította a lovat, az
észak felé hajtó kocsival ellentétes irányba. Tesz egy kört, és egy
másik úton megy tovább.
Végül azonban nem jutott messzire. Valójában Safi még csak a
következő fogadó mellett lovagolt, amikor észrevette, hogy valami
nem stimmel.
 Öt férfi termett előtte az úton. Tökéletesen egyenes sorban
haladtak, fehér köpenyük hullámzott a levegőben, az oldalukon
hüvely lógott és kard csörömpölt.
Karavénus szerzetesek voltak, és a középen haladó férfi testét vér
borította. A mellkasából, a lábából és a karjából nyílvesszővégek
álltak ki.
Vérboszorka.
Safi gyomra görcsbe rándult, a tüdejéből kiszorult a levegő.
Eron megpróbálta megállítani a szerzetest, de elbukott.
Miközben Safi megrántotta a gyeplőt, és észak felé fordította a
paripát, hihetetlenül lassúnak érezte a mozdulatait. A ló jó kiképzést
kapott, hála az isteneknek. A patái port vertek, miközben elvágtatott
az új irányba.
Safi nem nézett hátra; anélkül is tudta, hogy a szerzetesek a
nyomában vannak. Maga mögött hagyta az utolsó fogadó elmosódott
körvonalait, és belovagolt az ingoványos tengerparti tájba. A távolban
mészkövet és sziklafalakat látott. Rövidesen megpillantotta a kocsit,
amiből nem sokkal ezelőtt megszökött, rajta a kocsissal, akinek a
kezét jól láthatóan boszorkajel díszítette. Safi elég jól ismerte a
formát ahhoz, hogy ilyen sebesség mellett is felismerje. A férfi nem
parasztember volt, hanem hangboszorka.
Safi épp csak felé kiáltott, mielőtt elvágtatott volna mellette az
üres, holdfénnyel megvilágított úton:
– A vérboszorka a nyomomban van! Mondd meg a
nagybátyámnak!
 TIZENHÁROM
ISEULT ÉS ALMA PILLANATOK ALATT UTOLÉRTE
GRETCHYÁT. A kiáltásokat még hallották egy ideig – és az
erőszaktól fűtött falusiak szürke fonalainak tekergőzését is látták még
–, de mindössze két utolsó nyíl csapódott bele Alma pajzsába. És
annak ellenére, hogy Alma nem követte a nomatsi ösvényeket, a lova
magabiztosan lépdelt.
Alma nagyjából egy óra elteltével egy lustán csordogáló patak
mellett álló, vaskos fűzfa felé irányította a lovat. Gretchya ugrott le
először a nyeregből; a kezében tűzlabdacsot szorongatott, és
Grabanccal az oldalán körbesétálta a fűzfát, majd intett, hogy tiszta a
levegő.
Iseult is lesiklott a ló hátáról – és majdnem összeütközött az
anyjával. A lába mintha gumiból lett volna, a karja pedig…
– Túl sok vért vesztettél – mondta Gretchya. – Gyere! – Megfogta
Iseult kezét, és magával vitte a csüngő ágak és susogó levelek közé.
A pej kanca gondolkodás nélkül követte őket, mintha ismerte volna a
helyet. A lopott tarka pettyes lovat azonban Almának győzködnie
kellett egy kicsit.
– Az egészet megtervezted – szólalt meg rekedten Iseult,
miközben követte az anyját egy holdfényben úszó fatörzshöz.
– Igen, de nem ma estére – válaszolta Gretchya, majd felemelt
egy hosszú botot, ami a fának volt támasztva, és rámutatott vele két
kis kupacra, ami két magasan növő ágon csücsült – eddig
észrevétlenül. Gretchya mindkét zsákot lepöckölte.
Puff! Puff! A dagadó zsákok nagy döndüléssel a földbe csapódtak,
és porfelhőt vertek fel maguk körül. Az egyikből előgurult egy
zöldalma.
Iseult a fűzfa gyökeréhez vonszolta magát, hátát nekivetette a
vaskos fatörzsnek. Grabanc mellé telepedett, Iseult pedig a bal
kezével vakargatni kezdte a kutya füle tövét, miközben Alma az ágak
alá csalogatta a pónit. A nyilakkal teletűzdelt nomatsi pajzs még
mindig a hátán volt.
Bár Iseult a sötétben nem láthatta a jobb ruhaujján a vért, a
fájdalmat nagyon is érezte. De legalább a jobb kezemen lévő vágás
nem fáj már, gondolta tompán.
Gretchya egy darabig turkált a zsákokban, majd Iseulthoz sietett,
kezében a poros almával és egy bőrtáskába csomagolt
gyógyítókészlettel. A ruhája felső részéhez dörzsölte az almát, majd
így szólt:
– Edd meg!
Iseult elvette a gyümölcsöt, de épphogy csak a szájához emelte
azt, az anyja átnyújtott neki egy medált. Egy apró rózsakvarc volt,
fonott láncon lógott.
– Vedd fel! – utasította Gretchya Iseultot, és leguggolt mellé. De
Iseult nem nyúlt a nyakláncért. Egy alma még belefért, de a
fájdalomkövek ritkaságnak számítottak, és több száz piesztrát értek.
Gretchya türelmetlenül felé hajította a követ, ami Iseult ölében
landolt, és a kvarcot halovány rózsaszín ragyogás töltötte meg. A
fájdalom azonnal tompulni kezdett. Iseult mélyebben tudott lélegezni.
Végre megint úgy érezte, képes gondolkodni.
Nem csoda, hogy az emberek a függői lettek ezeknek a köveknek.
Iseult megint Alma felé fordította a tekintetét, aki most a lelógó
ágak mellett állt, háttal Iseultnak és Gretchyának. Őrködött, amíg a
lovak kis fűcsomókból legelésztek.
– Corlant – szólalt meg Iseult, miközben Gretchya még közelebb
araszolt hozzá, egyik kezében tűvel, a másikban vászoncsíkokkal –
meg akart ölni engem. Miért?
– Nem tudom – válaszolta Gretchya némi habozás után. – Az
egyetlen ok, ami eszembe jut, hogy talán azt gondolta, az érkezésed
annak a jele, hogy Alma és én el akarunk menni. Rájött, mit
tervezünk, és azzal próbált minket a településen tartani, hogy
felakaszt t… – Gretchya félbehagyta a mondatot, megnyalta az ajkát,
és elhallgatott.
Mielőtt Iseult rámutathatott volna, hogy Corlant intézkedése kissé
túlzó volt, ha mindössze Gretchya ott-tartását szolgálta, Gretchya
elkezdte átvágni az egyik nyílvesszőt, ami kiállt a bicepszéből. Aztán
megragadta a bal oldalon kilógó nyílhegyet… és kirántotta.
A sebből ömleni kezdett a vér. Iseult szívverése ritmusára,
pulzálva folyt – de a lány semmit nem érzett ebből. Csak majszolta
tovább az almát, időnként megveregette Grabanc fejét, és nézte,
ahogy az anyja dolgozik.
 Gretchya ezután gyógyító varázskenőcsöket vitt fel a bőrére, hogy
távol tartsa a fertőzéseket, végül krémet kent a sebre, hogy
felgyorsítsa a gyógyulást. Ezek mindegyike drága anyag volt, de
mielőtt még Iseult tiltakozhatott volna, Gretchya beszélni kezdett,
Iseult pedig érezte, ahogy elmerül a gyerekkorából ismert,
érzelemmentes hangban.
– Alma és én nem sokkal azelőtt kezdtük el szőni a szökésről
szóló tervünket, hogy hat és fél évvel ezelőtt elhagytad a falut –
magyarázta Gretchya. – Egyesével gyűjtöttük össze a piesztrákat és
drágaköveket. Aztán egyesével belevarrtuk őket a ruháinkba. Lassú
munka volt. Corlant gyakran ott volt, erőszakkal bejött a házba. De
gyakran el is tűnt, napokig nem tartózkodott a településen.
– Ilyenkor Alma és én idelovagoltunk, és elrejtettünk néhány
dolgot. Alma tegnap járt itt az utolsó adaggal. Azt terveztük, hogy
négy nap múlva megszökünk. Ezerszer is hálát kell adnom a
Holdanyának, amiért nem mentünk el azelőtt, hogy megérkeztél
volna.
Miközben Iseult az anyját hallgatta, azok a szavak keltették fel
leginkább a figyelmét, amelyek kimondatlanok maradtak.
– Ezt az egészet… már azelőtt megterveztétek, hogy elhagytam
volna a törzset? Akkor miért küldtél el egyáltalán? Miért nem jöttetek
velem? Vagy legalább miért nem szóltatok, a-amikor m-
meglátogattalak?
– Fékezd a nyelved, Iseult! – Gretchya türelmetlen pillantást vetett
Iseultra. – Talán nem vetted észre, de évekig tartott, mire
megterveztem a kijutásodat. Szállást kellett találnom neked
Veñazában, aztán munkát is – mindezt anélkül, hogy Corlant
észrevette volna. Így persze az is évekig tartott, mire megterveztem
Alma és a saját kijutásomat. Megkerestünk volna, Iseult. Veñazában.
Miért jöttél el onnan? – kérdezte Gretchya határozottan.
– Mert… bajba kerültem. – Iseult tudatában volt annak, hogy
mindjárt rátör a dadogás, ezért inkább beleharapott az almába, hogy
elrejtse. – A falun kívül nem jutott eszembe más búvóhely…
– A városban kellett volna maradnod, ahogy mondtam.
Utasítottalak, hogy ne gyere vissza.
– Ezt az „utasítást” három éve adtad ki – vetette ellen Iseult.
 – B-b-bocsáss meg, hogy összekuszáltam a szőttesed aprólékos
mintáját!
Iseult anyja egyre szorosabban, egyre feszültebben tekerte a
karjára a vászoncsíkokat. De Iseult nem érzett fájdalmat… és
szerencsére az anyja a dadogására sem tett több megjegyzést.
– Saldonicába megyünk – szólalt meg végül Gretchya. – Velünk
jöhetsz.
Iseult szemöldöke magasra szaladt. Saldonica a Jadansi-tenger
másik oldalán elterülő vad városállam volt, ahol mindennapos volt a
törvénytelen kereskedelem és a bűnözés minden elképzelhető
formája.
– De hát miért pont oda? – kérdezte Iseult.
Alma megköszörülte a torkát, és elhagyta az ágak melletti
őrhelyét.
– A nagynénéim és az unokatestvéreim a Sirmayai-hegységben
élnek. A törzsük minden évben Saldonicába utazik.
– Addig pedig – tette hozzá Gretchya – fonálköveket árulunk majd.
Az a hír járja, hogy megnőtt irántuk a kereslet Saldonicában.
– A kalózoknak is szükségük van szeretetre – mondta Alma, és
megvillantotta az egyik csoda szép mosolyát, majd Gretchyára
pillantott, mintha egy közös viccen derülne.
Az Iseult torkát mardosó fájdalom még jobban felerősödött.
Alig bírta lenyelni az almát.
Gretchya becsukta a gyógyítókészletét.
– Van pénzünk még egy jegyre Saldonicába, Iseult. Téged is vinni
akartunk.
Iseultnak nehezére esett ezt elhinni, de fogalma sem volt, mit
érezhetett az anyja – vagy Alma – ebben a pillanatban. Sem arról,
hogy milyen színben játszottak a fonalaik, vagy milyen érzelmek
kerítették a hatalmukba őket.
De egyébként sem számított, hiszen Iseultnak megvoltak a saját
tervei. Saját életet akart építeni, Safival együtt.
– Nem mehetek veletek – mondta Iseult.
– Ha nem tartasz velünk, hova mész? – kérdezett vissza Gretchya
szárazon, szinte megkönnyebbülten, miközben talpra kecmergett.
Mindvégig erre vágyott: olyan leányra, mint Alma. Aki valódi
fonálboszorka.
 – Safi a közelben vár rám.
– Nem vár – tört ki Almából, majd a lány kinyújtott karral Iseulthoz
rohant.
Az egyik tenyerén egy ragyogó rubinkő feküdt. A másik fonálkő.
Iseult félrenyelt, és elejtette az almát. Előrántotta a saját
fonálkövét – az is vörösen világított. Safi bajban volt.
Iseult felugrott. A fájdalomkő leesett az öléből. Elöntötte a kín.
Először csak a fájdalmat érezte, ami lefelé irányuló hullámként
söpört végig a testén. Ezt követte a kimerültség, amitől Iseultnak
minden ereje elszállt, olyan gyengévé vált, akár egy szikkadt
szalmaszál. Bukdácsolva elindult Gretchya kitárt karja felé. De mielőtt
túl messzire jutott volna, mielőtt ráhajthatta volna a fejét az anyja
vállára, és elájulhatott volna, Alma felkapta a nyakláncot a földről, és
Iseult nyakába akasztotta.
Iseult azonnal megkönnyebbülést érzett. Hihetetlen, mérhetetlen
megkönnyebbülést.
Miközben Iseult elhúzódott az anyjától, Gretchya Almához fordult.
– Érzed, merre jár Safi?
Alma bólintott, olyan erősen szorította a követ, hogy a bütykei
kifehéredtek tőle. Aztán délkelet felé mutatott.
– Arra. De gyorsan halad észak felé. Nagy veszély leselkedhet rá.
– Odamegyünk – jelentette ki Gretchya, és már el is indult a pej
kanca felé. – Nálunk van két szablya és az íj…
– Nem – szakította félbe Iseult, és teljes magasságában kihúzta
magát. Szellő támadt, belekapott a fűzfa ágaiba, és megrángatta
Iseult kurta hajtincseit. A hűvös, friss szelet érezve végre
visszanyerte az irányítást a szavai fölött. És a szíve fölött. – Kérlek,
tegyétek azt, amit előre elterveztetek, és menjetek Saldonicába! –
Iseult ujjai a fájdalomkőre kulcsolódtak, készen arra, hogy visszaadja.
– Tartsd meg! – fogta meg Iseult csuklóját Gretchya. –
Máskülönben nem jutsz el Safiyához.
– És vidd magaddal Alichit is! – tette hozzá Alma, és a szürke
kanca felé intett. – Ismeri a járást.
– A tarka ló is megteszi.
– Nem, nem teszi meg – torkolta le Gretchya, amitől Iseult
összerezzent. Ezúttal valódi érzelmek csendültek az anyja
hangjában. – Alichi kipihent, és ismeri az ösvényt. Szóval magaddal
viszed őt, a fájdalomkővel és némi pénzzel együtt. És egy szablyát is
tegyél el! – Gretchya a kanca felé húzta Iseultot. – Vagy inkább íjat
vinnél? A pajzs is a tiéd lehet.
– Megleszek.
– Hogyan lehetnék biztos benne? – Gretchya visszafordult Iseult
felé, a tekintete kemény volt. – Azt sem tudtam, hogy látlak-e még
valaha. Azt hiszed, könnyű volt elengednem? Hogy most könnyű?
Túlságosan szerettelek ahhoz, hogy azokon a falakon belül tartsalak.
– Iseult anyja közelebb lépett, sürgetően és gyorsan beszélt. –
Elviszed Alichit, és Safiya megmentésére sietsz, mint mindig. Megint
elhagysz engem, mert nagyobb dolgokra vagy hivatott annál, mint
amit én adhatok neked. Én pedig, mint mindig, imádkozni fogok a
Holdanyához a biztonságodért.
Iseult bal kezébe nyomta a kantár szárát, de Iseult rádöbbent,
hogy nem működnek az ujjai. És a hangja sem, mert feneketlen űr
tátongott ott, ahol eddig a szíve volt.
– Tessék! – Alma Iseult mellett termett, és odanyújtott neki egy
egyszerű hüvelybe dugott, viseltes övre akasztott szablyát. Az ilyet
általában arra használták, hogy utat vágjanak a fűben és az
aljnövényzetben.
Iseult képtelen volt válaszolni. Még mindig az anyja szavainak
hatása alatt volt. Alma Iseult csípőjére kötötte az övet, és a nyakába
akasztotta a másik fonálkövet. Immár két élénkvörös fénypont
világított a halovány rózsaszín ragyogás fölött. Alma ezután
megragadta Iseult bal felkarját, és így szólt:
– A családom törzsének Korelli a neve. Késő ősszel érkeznek
Saldonicába. Keresd őket, ha valaha utánunk jössz. Remélem, így
lesz!
Iseult nem válaszolt – és arra sem volt ideje, hogy tovább
merengjen, mert pár másodperccel később már a kanca hátán ült, az
állat nyakára dőlt, hátán a szablyával, ami így nem volt útban.
– Keress meg újra! – búcsúzott el Gretchya. – Kérlek, Iseult! Olyan
sok mindent nem meséltem még el neked… olyan sok mindenről.
Keress meg!
– Így lesz – motyogta Iseult. Aztán egy szó vagy egy utolsó
pillantás nélkül Alichi oldalába vájta a sarkát, és a kancával együtt
útnak indult Safihoz.
 Iseult és Alichi könnyedén megtalálta az utat. Ahogy Alma ígérte,
Alichi ismerte az útvonalat, és biztos léptekkel haladt. Grabanc jó pár
percig követte őket, de gyorsan feladta.
Iseult szíve minden alkalommal összeszorult, amikor a kutya
lemaradt, és képtelen volt megállni, hogy integessen az állatnak,
amikor az végül imbolyogva megállt.
Úgy negyedóra múlva homokdűnékkel tűzdelt holdfényes
ingovány vette át az ezüst mezők helyét. A szellőbe só- és kénszag
vegyült, és Iseult széles földutat pillantott meg maga előtt.
De ahelyett, hogy sebes vágtába ugratta volna, Iseult megállította
a lovat. Kicsivel északabbra volt attól a gazos keresztúttól, ahol az
ezüstös hajú szerzetessel találkozott – a nővel, aki annyira
különbözött a vérboszorkától, mint az Éter az Ürességtől.
A kanca fülei ekkor dél felé fordultak. Alichi érezte, hogy
társaságuk van. Iseult végigvezette a tekintetét az úton, ahol egy ló
és lovasa közeledett teljes sebességgel. Iseult jól látta Safi szőke
hajának összetéveszthetetlen glóriáját. És jól látta a négy zsoldos
karavénus szerzetes összetéveszthetetlen fehér köpenyét is, alig
négyszáz méterrel lemaradva a lány mögött.
Mi a pokolba keveredett már megint Safi? És hogy a pokolba fogja
Iseult kijuttatni magukat belőle?
Iseult behunyta a szemét, engedélyezett magának három
lélegzetvételt, hogy elérje azt a tudatállapotot, amelyet sosem sikerült
megtartania, ha az anyja vagy Alma a közelben volt. Alichi
nyugtalanul toporzékolt, felkészült arra, hogy elmeneküljön a
közeledő veszély elől, bármi volt is az – és ez Iseultnak sem volt
ellenére. A lovak nem vágtathattak örökké, és Iseult szinte biztos volt
abban, hogy nehezen tudnának megállítani négy karavénus
szerzetest fedezék nélkül.
Például a világítótorony fedezéke nélkül.
Iseult vágtába ugratta a kancát. El kellett érnie a tökéletes
sebességet ahhoz, hogy a megfelelő időben csatlakozhasson
Safihoz…
– El az útból! – ordította Safi. – Tűnj el az utamból, te bolond!
Iseult csak egyetlenegyszer pillantott hátra, hogy odakiabálja
Safinak, hogy ő az, aztán vágtatni kezdett a lóval – épp, amikor Safi
mellé ért.
 Egymás mellett vágtattak tovább.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattalak! – kiabálta túl Safi a szapora
négyütemű patadobogást. A lábai kilátszottak, a selyemruhája
szakadt volt, és egy vasvillát szorított a dereka mellé. – És bocs a
bajkeverőkért, akik a seggemben vannak!
– Még jó, hogy van egy tervem! – kiáltott vissza Iseult. Nem
hallotta a közeledő szerzeteseket, de érezte a fonalaikat: nyugodtak
voltak, és rettenthetetlenek. – A világítótorony elég közel van ahhoz,
hogy bemeneküljünk.
– Apály van?
– Ha minden igaz.
Safi fehér fonalain jégkék megkönnyebbülés futott végig.
Futólag Iseultra pillantott, majd visszafordult az út felé.
– Hová lett a hajad? – ordította. – És mi történt a karoddal?
– A hajamat levágták, a karomba pedig belelőtték egy nyilat.
– Istenek a pokolban, Iseult! Csak pár órát töltesz távol tőlem, és
az egész életed fenekestül felfordul!
– Ugyanezt én is mondhatnám rólad – kiáltott vissza Iseult, bár
egyre nagyobb erőfeszítésébe tellett egyszerre kiabálni és lovagolni.
– Négy ellenséges alak a nyomodban, meg egy tönkretett ruha!
Safi fonalai vidám rózsaszínes árnyalatot öltöttek, aztán hirtelen
égő narancssárgává változtak a pániktól.
– Várj… Csak négy karavénus van mögöttünk?
– Igen!
– Lennie kéne egy ötödiknek is. – Safi fonalai még élénkebb
színűvé változtak. – Ő is itt volt. A vérboszorka.
Iseult káromkodott egyet, és a nyugalma semmivé lett a testén
végighömpölygő jeges hullám nyomában. Ha egy olyan katonának,
mint Habim, nem sikerült megállítania a vérboszorkát, akkor neki és
Safinak esélye sem volt.
De legalább a távolban már elősejlettek a világítótorony körvonalai
– az épület tömzsi falait hosszú tengerparti szakasz és a
visszahúzódó dagály hullámai választották el az úttól. A lovak a
partról a hullámok közé vágtattak. Sós vizet fröcsköltek szét a
lépteikkel. A régi, kacsakagylókkal és sirályürülékkel borított torony
már csak harminc lépésre volt… húszra… ötre…
 – Leszállás! – ordította Iseult, miközben a szükségesnél jóval
erősebben megrántotta a gyeplőt. Lekecmergett a lóról, és remegő
kézzel lecsatolta magáról a szablyát. Az oldalán Safi csobbanva
megérkezett a bokáig érő hullámok közé, még mindig a vasvilláját
szorongatta.
Aztán a lányok egy szó nélkül védekező testtartást vettek fel,
hátukat a világítótoronynak vetették, és várták, hogy a négy
szerzetes odavágtasson hozzájuk a tengerparton.
 TIZENNÉGY
A JANA EGYÉBKÉNT FOLYTON NYIKORGÓ FADESZKÁI
szinte meg sem nyikkantak, miközben a hajó a part menti vizeket
szelte.
Merik a hadihajó viharvert kormányánál állt és kormányzott,
Kullennel és három hullámboszorka tiszttel az oldalán.
Kullen és a tisztek némán, egy emberként kántáltak, a szemük
tágra nyílt szél ellen védő szemüvegük mögött. A lencsék megóvták
őket a megbűvölt levegőtől, míg a tengerészdal segített nekik
összpontosítani. Általában Ryber dobolt a széldobon – a nem
megbűvölt dobverőkkel –, így diktálta a ritmust a férfiaknak az
énekhez. És általában az egész legénység üvöltve énekelte a
tengerészdalt.
De ezen az estén csendre és óvatosságra volt szükség, ezért csak
a négy férfi énekelt, miközben a szél és a hullámok, amiket
megidéztek, előrevitték a hajót. Merik legénységének többi tagja a
fedélzet túloldalán ücsörgött; semmi dolguk nem volt, a varázslat
minden feladatot elvégzett helyettük.
Merik pár másodpercenként Kullen felé pillantott, habár tudta,
hogy a fonáltestvére utálja ezt. Merik viszont azt utálta, amikor Kullen
tüdeje felmondta a szolgálatot, és az ajka lebiggyedt, mint egy halnak
– a rohamok pedig mindig akkor törtek rá, amikor túlzásba vitte a
varázsereje használatát.
Ebben a pillanatban a Jana olyan sebesen hasította a tenger
felszínét, hogy Merik biztos volt abban, hogy Kullen hatalmas erőket
hívott magához.
Merik és az emberei a tervekhez képest korábban távoztak a
dózse palotájából. A katasztrofális nubrevnai négyes után Merik
bárhol máshol szívesebben lett volna, mint a bálon. A varázsereje
irányíthatatlanná vált, az indulatok szétfeszítették az ereit – mindez a
miatt a viharos tekintetű kartorrai miatt.
Merik ezt persze sosem ismerte volna el. A korai távozásukat
ehelyett a Dom Eron fon Hasstreltől kapott új megbízatására fogta.
 A férfi a legjobb pillanatban érkezett, és közös beszélgetésük még
annál is gyümölcsözőbbnek bizonyult, mint Merik remélni merte.
Dom Eron katona volt – viselkedése és durva hangja egyaránt erre
utalt, és Merik kezdettől fogva kedvelte őt.
Az üzlet azonban láthatóan nem volt Eron erőssége, és
bármennyire szimpatizált is Merik a férfival, arra nem állt
szándékában felhívni a figyelmét, hogy az ajánlata rendkívül kedvező
Merik számára.
Nem kellett mást tennie, mint elvinni egyetlen utast – Dom Eron
unokahúgát vagy lányát, vagy valaki hasonlót – egy lakatlan
kikötővárosba a Százsziget-csoport legnyugatibb csúcsán. Ha a nő
sértetlenül eléri Lejnát (Dom Eron különös hangsúlyt fektetett a
„sértetlenül” részre), a bűvös irat, ami most Merik asztalán feküdt,
teljesítettnek minősül. És ezt követően megkezdődhetnek a
tárgyalások a Hasstrel-földek gazdáival.
Kész csoda volt az egész. A kereskedelem megváltoztatja majd az
egész nép életét – beleértve az éhezés miatti halálozásokat,
csakúgy, mint a Fegyverszünet-találkozón folyó tárgyalások
kimenetelét. Merik még azt sem bánta, hogy rögtön vissza kell majd
hajóznia Veñazába, amint kitette a Hasstrel lányt Lejna kikötőjében.
Elvégre mire voltak jók a hullám- és szélboszorkák, ha nem arra,
hogy pár nap alatt átszelje a segítségükkel a Jadansi-tengert?
Így hát Merik és Dom Eron aláírta a szerződést, és amint a férfi
távozott, Merik magához hívatta Hermint a kabinjába.
– Tájékoztasd Viviát, hogy elvetheti a kalózos terveit – és ne
felejtsd el megemlíteni, hogy a dalmotti kereskedőhajó épp most
hagyja el Veñaza kikötőjét. Ha esetleg úgy döntene, hogy nem hátrál
meg.
Ahogy azt Merik előre sejtette, Viviának esze ágában sem volt
feladni a tervét – és ez rendben is volt így. Meriknek nem volt más
dolga, mint folytatni a hazudozást. Nemsokára lesznek kereskedelmi
kapcsolatai, és csak ez számít.
– Tengernagy úr! – szakította félbe Merik elmélkedését Ryber
magas hangja.
Kullen és a többi boszorka összerezzent, Merik pedig káromkodott
egyet. Utasítást adott, hogy mindenki maradjon csendben, és a
legénysége nagyon jól tudta, milyen büntetés jár az
engedetlenségért.
– Ne hagyjátok abba! – motyogta Merik Kullennek, miközben inge
aljával babrálva megkerülte a kormányt, majd lesétált a kapitányi
hídról. A tengerészek tágra nyílt szemmel nézték, ahogy eltrappol
mellettük. Az árbóckosárból is őt bámulta pár embere, és Ryber is
mellettük volt, épp vadul hadonászott a karjával – mintha Merik nem
tudná, hol állomásozik a hajóinas.
Merik máris eldöntötte, hogy Ryber lábbilincsben tölti majd a
másnapot. Az sem érdekelte, hogy ő volt Kullen fonálpárja, amíg a
lány megbízhatóan végezte a dolgát. Azonban amit most tett, azzal
egyértelműen megszegte Merik parancsát, így kiérdemelt hat
bilincsben, víz, élelem és árnyék nélkül töltött órát.
– Tengernagy úr! – recsegte egy új hang. Sócserzett hang volt:
Herminé. – Tengernagy úr! – kiáltotta megint a férfi.
Erre Merik majdnem elvesztette az uralmát a saját hangja fölött is.
A két legjobb tengerésze megszegi a szabályokat? Tíz óra
lábbilincsben. Mindkettőnek.
A mezítlábas Ryber leugrott a fedélzetre.
– Csatát láttam, uram! Egy közeli, régi világítótoronynál.
Meriket nem érdekelte a régi világítótorony. Bármilyen csatát látott
is Ryber, az nem az ő problémája volt.
– Uram – szólította meg Hermin, miközben zihálva Merik felé
sántikált. A hangboszorka sérült lába alig bírt lépést tartani a jó
lábával, a férfi mégis olyan gyorsan járt, ahogy csak tudott. – Uram,
üzenetet kaptunk Eron fon Hasstrel hangboszorkájától. – Mély
levegőt vett, majd folytatta: – Az utasunk szökésben van. Utoljára
lóháton látták, a várostól északra, épp egy régi világítótorony felé
tartott. Hasstrel emberei nem érnének oda időben a domnához.
Nekünk kell odamennünk.
– Karavénus szerzetesek? – kérdezte Ryber Hermintől, aztán
visszafordult Merikhez. – A távcsővel is ezt láttam, tengernagy úr! Két
ember és négy szerzetes küzdelmét.
– Igen, karavénusok – bólintott Hermin. – Ha nem menekítjük ki
ezt az utast, a megállapodás, amit kötött, uram, érvényét veszti.
Merik fél lélegzetvételnyi ideig csak bámult Herminre. És Ryberre.
Aztán eluralkodott rajta a Niharok dühe, és rémisztő ordítás tört elő a
torkából.
A világítótoronynál vívott csata mégis az ő problémája volt, így
okafogyottá vált az óvatoskodás. Nem hagyhatta, hogy a Hasstrel-
alku meghiúsuljon. Az iratot szóboszorka készítette, ami azt
jelentette, hogy ha Merik nem teljesíti a benne foglalt feltételeket, az
aláírása egyszerűen eltűnik a papírról.
Egy aláírás nélküli kereskedelmi megállapodásnak pedig semmi
haszna nem volt.
Merik odaordított az evezősöknek, hogy foglalják el a helyüket,
majd sarkon fordult, és visszacsörtetett a tisztjeihez és az
elsőtisztjéhez. Még mindig a varázslásra összpontosítottak, de már
irányt változtattak. A Jana most már nyugat felé hajózott, a part
irányába. Ahol a világítótorony állt.
– Állj! – adta ki az utasítást Merik.
A négy száj azonnal abbahagyta a tengerészdal éneklését. A szél
enyhülni kezdett… majd elcsitult. A Jana továbbsiklott, de azonnal
veszített a sebességéből.
Merik Kullenre nézett. Az elsőtiszt ajka fölött izzadság
gyöngyözött, de nem látszottak rajta a fáradtság nyomai.
– Majd én odamegyek – tette hozzá. – Addig te irányítod a hajót.
Vidd olyan közel a Janát a parthoz, amennyire a vízmélység engedi!
Kullen fejet hajtott, öklét a szíve fölé emelte.
– Ryber figyeljen minket a távcsövön keresztül! – folytatta Merik. –
Amint sikerül kimenekítenem az utasunkat a szerzetesek markából,
széljelzést adok. Akkor hozd a hajóra az utast! Amint a fedélzethez ér
a talpa, utasítod az evezősöket és a hullámboszorkákat, hogy
lássanak munkához!
Merik válaszra sem várva elindult a hajó mellvédje felé. A háta
mögött Kullen és a többi boszorka folytatta a tengerészdalt. A szél és
az áramlat újra feltámadt.
Merik nekidőlt a derékmagas korlátnak, és teleszívta a tüdejét.
Aztán erőteljesen kifújta a levegőt, és újabb mély lélegzetet vett.
Levegőörvény támadt a lába körül, működésbe lépett a
varázsereje. A levegőáramlás felgyorsult és felerősödött.
Merik a levegőbe emelkedett.
Könnybe lábadt a szeme. Sós szél töltötte meg az orrát és a
torkát. A szíve mintha felemelkedett volna, egészen a koponyájáig.
 Addig a rövidke pillanatig, amíg varázsereje minden cseppje
egyetlen kürtőbe összpontosult alatta – amikor viharmadár módjára
könnyedén a levegőbe emelkedett –, sebezhetetlen volt. Egy olyan
teremtmény, amelyben egyesül az öröm, az erő és a hatalom.
Aztán hirtelen csökkentette a magasságot. Alacsonyan, a víz
közelében repült, hogy a levegő természetes mozgását kihasználva
energiát takarítson meg, hiszen a varázsereje korlátozott volt és
gyorsan apadt. Nem tudott hosszú ideig repülni.
A világítótorony egyre közeledett. És közeledett. A víz sekélyebbé
vált, fehér tajték jelent meg a hullámokon.
Merik elég közel volt a világítótoronyhoz, így láthatta az épület
oldalán ugráló lányokat. Olyan lépcsőfokokon haladtak felfelé,
amelyeket Merik nem is látott.
Az egyikük fekete ruhát viselt, és rövid pengével harcolt. A másik
lány pedig ezüstös, fehér ruhát viselt…
Merik azonnal felismerte őt, még ilyen távolságból is. Még úgy is,
hogy a ruhája fele leszakadt. Meriknek épp annyi ideje maradt, hogy
elátkozza Nodent – a koralltrónusával együtt –, mielőtt az összes
figyelmét a repülése lelassítására kellett összpontosítania…
És arra, hogy elpusztítson minden átkozott szerzetest, aki akár
csak az utasa közelébe mer menni.
 TIZENÖT
SORS ÚRNŐ KEDVE ÚGY HOZTA, hogy a karavénus
szerzetesek közül egyedül Éduánnak nem sikerült lovat találnia.
Éduán varázsereje elvezette őket Veñaza peremére. Aztán az
igazságboszorka pár egymás mellett sorakozó fogadóhoz érve
belovagolt a következő egyenes utcába. Éduán ujjának egyetlen apró
mozdulatát követve a szerzetesek alakzatba rendeződtek, és
megkezdődött az igazi üldözés – legalábbis a többi karavénus
számára, akik könnyűszerrel találtak maguknak „kölcsönvehető” lovat
az első két fogadónál.
Mire Éduán végre szerzett egy tarka pettyes lovat egy ivó előtt,
legalább öt perccel lemaradt a többiek mögött. Éduán szerencsére jó
lovas volt, és a pettyes ló megbízott benne. Ahogy az összes többi ló
is.
Nem sokkal később már a hosszú tengerparti úton vágtatott, a
mellkasából kiálló nyílvesszők fájdalmasan fel-le pattogtak. Horgas
volt a végük, ezért ha kiszedte volna őket, csak még jobban
felszakította volna a húst – aztán a teste automatikusan gyógyulni
kezdett volna. Sok energiát elvesztett volna vele, amire szüksége volt
az üldözés során.
Éduán utolért egy kocsit, amely keréktörő gyorsasággal haladt
észak felé. Halványan érezte rajta az igazságboszorka szagát, és a
hátuljában szállított napraforgók alatt meglátott egy pokrócot.
Elégedett mosoly terült szét az arcán. A pokróc
szalamandraszálból készült, és ha a lány alatta maradt volna, Éduán
talán sosem szagolta volna ki őt újra.
Nos, az ő baja.
Éduán gyorsan lehagyta a kocsit és az azt vezető, kétségbeesett
férfit, és percekig csak ő és a tarka pettyes ló haladt az úton
lélekszakadva, maximális sebességgel.
Aztán meglátta egy világítótorony sötét körvonalait; nem volt több
egy pacánál az éjjeli égbolton. Éduán talán észre sem vette volna a
romos kőépületet, ha a négy fehér ruhás alak nem áll mellette – vagy
ha nem jön szembe vele a négy lovas nélküli ló.
 Épp, amikor Éduán megcélozta a hullámokat, a kanca, amin ült,
úgy döntött, követi a többi ló példáját. Éduán nem küzdött ellene.
Nagy csobbanás kíséretében leugrott az állatról, aztán futásnak
eredt.
De csak félútig jutott a világítótorony felé, amikor a négy
karavénus megkerülte azt, és eltűnt a szeme elől. Pillanatok múlva
egy alak ereszkedett alá a levegőből. Szélboszorka.
Éduán is átsétált a torony másik oldalára… és ekkor orkánerejű
szél csapta meg. Épphogy sikerült megkapaszkodnia az épület
köveiben, mielőtt két szerzetes repült el mellette egy levegőből és
vízből álló tornádó közepén. Húsz lépés, ötven… aztán mozdulatlanul
belecsapódtak a homokba, és valószínűleg hosszú ideig ott is
maradnak.
A szél lassan lecsendesedett, örvényekbe rendeződött a sekély
víz fölött, Éduán pedig feltápászkodott, és odarohant egy
lépcsősorhoz. Az igazságboszorka szaga felfelé vezetett, így
Éduánnak is erre kellett folytatnia.
Még csak az első kagylóval borított lépcsőszakasznál járt, amikor
két tántorgó szerzetes került az útjába. Éduán megragadta egyikük
köpenyét.
– Mi történt? – kérdezte Éduán.
A szerzetes összerezzent, mintha álomból ébredt volna fel.
– A Kahr Áven… – válaszolta a férfi reszelős hangon. – Láttam
őket. Vissza kell vonulnunk.
– Hogy micsoda? – hőkölt vissza Éduán. – Az lehetetlen…
– A Kahr Áven az – erősködött a szerzetes. Aztán Éduán feje
fölött, a szél és a hullámok hangját is túlüvöltve, hátraordított a
másiknak: – Visszavonulunk! – Aztán kirántotta a köpenyét Éduán
kezei közül, átnyomakodott mellette, majd lerohant a lépcsőn.
Éduán rémülten nézte, ahogy a második szerzetes is követi a
példáját.
– Bolondok! – morogta Éduán. – Bolondok! – ismételte meg, aztán
nagy léptekkel megtette az utolsó pár lépcsőfokot, és elérte a felső
emeletet… aztán megtorpant.
A nomatsi lánnyal találta szemben magát, aki fekete öltözéket
viselt, és hajlított térddel, védekező testtartásban várta. Egy rövid,
ezüstös acélból készült kardot tartott, görbe pengével, és fekete
fonálboszorka-ruházatát a kard ívével megegyező irányba fújta a
szél… Mellette pedig ott állt a magas, fehér ruhát viselő Safiya,
kezében egy vasvillával; a szerszám olyan gyorsan mozgott, hogy
nem tűnt többnek egy elmosódott vasmasszánál a lány leomló,
szakadt fehér szoknyája előtt.
Tökéletes összhangban voltak egymással. A fényhozó és a
sötétségadó, a világteremtő és az árnypusztító harmóniája. A
kezdeményezés és a végrehajtás körforgása.
A Kahr Áven szimbóluma.
Kahr Áven.
Egy tizedmásodpercig, mialatt a képek a helyüket keresve
kavarogtak Éduán agyában, elgondolkozott, hogy vajon lehetséges-
e… Ez a két lány, az egyik a holdfény, a másik a napfény
megtestesülése, valóban az a mítoszokból ismert páros lenne,
akiknek a védelmét egykor a szerzetesrendje látta el? De a lányok
ekkor eltávolodtak egymástól – és előbukkant mögülük egy
szélboszorka. A férfi nubrevnai tengerész-egyenruhát viselt, és
előregörnyedt, mintha túl fáradt lenne a harchoz. Az arcát elrejtették
az árnyékok, az ujjai kifeszültek, és lassan erősödött körülötte a szél.
Éduán magában szitkozódott. Hát persze hogy a lányok úgy
néznek ki, mint a Kahr Áven, amikor szélörvények veszik körül őket.
– Maradj ott! – kiáltotta az igazságboszorka. – Ne mozdulj!
– Különben? – motyogta Éduán. Megmozdította a lábát, hogy
előrébb lépjen…
De a nomatsi lány valóban megválaszolta a költői kérdést:
– Különben levágjuk a fejedet, vérboszorka!
– Sok sikert hozzá! – válaszolta Éduán, aztán közelebb lépett,
mire Safiya rászegezett vasvillával felé ugrott.
– Tűnj el innen…
Ekkor Éduán átvette az irányítást a vére fölött, és a lánynak
elakadt a szava.
Ez volt a titkos fegyvere. A vérmanipulálás technikája, amit csakis
a legsúlyosabb helyzetben alkalmazott. Ehhez el kellett különítenie
Safiya vérének összetevőit – a hegyvonulatok és a nárciszok, a
sziklafalak és a hócsuszamlás szagát –, aztán meg kellett állítania
őket. Kimerítő feladat volt, és még az emberfeletti sebességű
sprintelésnél is több energiáját felemésztette. Éduán nem tudta
sokáig fenntartani ezt az állapotot.
Safiya teste lemerevedett, a vasvillát kard módjára előrenyújtotta.
Mintha megállt volna vele az idő. Még a szeme sem mozdult meg.
Éduán villámgyorsan odarohant Safiyához. De épp, amikor odaért
hozzá – és lehajolt, hogy a vállára emelje a mozdulatlan testet –, a
szélboszorka támadásba lendült.
A férfi magasra emelte a kezeit, és egy szélroham kíséretében
kirepült a toronyból, Safiyával együtt.
A szélroham ereje hátralökte Éduánt is, a torony pereme felé
repítette.
Éduán elvesztette az irányítást Safiya vére felett.
Futásnak eredt. Safiya most már három méter magasan volt, és
hátrafelé repült, a végtagjai és a szoknyája fodrai vadul verdestek a
teste körül. A szelet túlharsogva ezt kiabálta:
– Iseult! Iseult!
Éduán úgy gondolta, ha elég gyorsan szalad, beugorhat a
szélboszorka levegőkürtőjébe…
Nekicsapódott egy test. Éduán oldalra esett, épphogy sikerült
bukfenccé tompítania a zuhanást, mielőtt a nomatsi lány a földhöz
szegezte volna őt.
Éduán a levegőben pörgött, az ujjaival csuklók vagy könyökök
után kutatott, amelyeket eltörhetett, a varázserejével pedig vért
keresett, amelyet megbéníthatott.
De ahogy az ujjai a levegőbe markoltak, a varázsereje sem talált
vért – a lány már legördült Éduán testéről, és a torony pereme felé
száguldott.
Le fog ugrani. Éduán tudta, hogy a lány leugrik.
Így Éduán felpattant, és az Iseult nevű lány után szaladt. Az elérte
a világítótorony peremét; aztán leugrott.
Éduán is megérkezett a peremhez; aztán leugrott.
Zuhanni kezdtek. Együtt. Olyan közel egymáshoz, hogy ha Éduán
akarja, megragadhatta volna a lányt.
De a lány mintha olvasott volna a gondolataiban. Mintha
mindvégig ezt tervezte volna.
Az alig egy másodpercig tartó zuhanás közben körbefordult a
levegőben. A lábát Éduánéba kulcsolta, és helyet cserélt a
vérboszorkával…
Éduán teste belecsapódott a homokba. Olyan keményen, hogy
elsötétült előtte a világ. Érezte, ahogy a lány teste rázuhan. A
nyílhegyek még mélyebbre hatoltak. Eltörték a bordáit, a tüdejébe
fúródtak. Mindene fájt. A szervei… az összes szétroncsolódott.
Szinte biztos volt benne, hogy a gerince is eltörött. Ez most történt
meg először.
Aztán hullámok borították be a testét. Eltelt pár másodperc.
Éduán már-már azt gondolta, túl fogja élni…
Aztán mintha felrobbant volna valami a mellkasában.
Minden más fájdalmát felülírta, a szeme tágra nyílt. A tőre
markolata meredt elő a szívéből. A köpenye és a tunikája túl piszkos
volt ahhoz, hogy látsszon rajta, ahogy átitatja a vér, de Éduán tudta,
hogy így történt. Gyorsabban lüktetett elő a sebből, mint amivel a
varázsereje képes volt lépést tartani.
Mégsem tudta kihúzni a kést a mellkasából. Semmit sem tudott
csinálni, mert mozgásképtelen volt. Biztos, hogy eltört a gerince.
Éduán felemelte a tekintetét; a világ mintha elfolyt és
összemosódott volna… aztán egy arccá állt össze.
Egy árnyakból és holdfényből álló arccá, a sajátjától mindössze
harminc centiméterre. A lány ajka minden reszelős lélegzetvételnél
megrezzent. A haja lobogott a szélben – természetes szélben, vette
észre Éduán –, remegő combja pedig törött bordáihoz préselődött.
Éduán senki mást nem látott, senki mást nem hallott.
A csata utolsó túlélői is lehettek.
Vagy a világvége túlélői.
Ekkor észrevette a lány nyakában lógó fájdalomkövet.
Rózsaszínes ragyogása kezdett halványulni, már alig látszott, és
Éduán látta a lány fájdalomtól eltorzult arcán, hogy súlyos a sérülése.
Nagyon.
És még így is sikerült lecsatolnia a bárdot Éduán kardszíjáról.
Sikerült a nyakához emelnie és odatartania.
Éduán érezte, ahogy a remegő penge a bőréhez ér.
A lány a szívébe szúrta a tőrt, most pedig arra készült, hogy
lefejezze.
De a bárd ekkor mozdulatlanná dermedt; az Iseult nevű lány
összerezzent, a fájdalomkövön halvány rózsaszín villanás futott
végig… aztán teljesen kihunyt a fénye.
A lány felnyögött. Majdnem előreesett, és Éduán észrevette a jobb
bicepszén éktelenkedő sebet. A ruhája vérfoltos volt. Éduánnak
éreznie kellett volna a vére szagát.
– A vérednek… nincs… szaga… – nyögte Éduán. Érezte, ahogy
saját forró vére végigfolyik a fogain, és kifolyik a szája sarkán. – Nem
érzem… a véred… szagát.
A lány nem válaszolt. Teljes figyelmét a bárd készenlétben
tartására fordította.
– Miért… nem érzem a szagod? Áruld… el! – Éduán nem volt
biztos benne, miért akarta tudni. Ha a lány levágja a fejét, úgyis
meghal. Ez volt az egyetlen sérülés, amiből a vérboszorkák nem
voltak képesek felépülni.
És mégsem tudta megállni, hogy újra rákérdezzen.
– Miért… – Amikor kimondta a szót, vér spriccelt ki a szájából a
bárd sima acélpengéjére. Egy csepp a lány arcára fröccsent. – Miért
nem… érzem…
A lány elhúzta a pengét Éduán torkától. Nem volt gyengéd
mozdulat – felhasította a bőrét, mintha a lány túl fáradt lett volna
ahhoz is, hogy megemelje.
Éduán felnyársalt szíve megdobbant. Furcsa érzés volt, egyszerre
megkönnyebbült és összezavarodott, ahogy a vér tovább folyt a
szájából. A nomatsi nem akarta megölni. Bár Éduánnak fogalma sem
volt róla, miért nem.
– Csináld! – recsegte.
– Nem – válaszolta a lány, és nehézkesen megrázta a fejét. Aztán
szél söpört végig rajtuk – a feszültséggel teli, természetellenes
fajtából. Elfújta a hajat a lány arcából, és Éduán kényszerítette
magát, hogy minden apró részletét megjegyezze.
Talán a vére szagát nem érezte, de emlékezni fog rá.
Emlékezni fog a kerek állkapcsára, ami nem illik a hegyes állához.
A pisze orrára és sápadt szeplőire. Mandulavágású macskaszemére.
Rövid szempilláira. És keskeny ajkára.
– Vadászni fogok rád – nyögte rekedten.
– Tudom. – A lány a homokba dobta a bárdot, és Éduán
mellkasára támaszkodva feltolta magát. A vérboszorka bordái
recsegtek-ropogtak, a gyomra összepréselődött. A lány nem volt
könnyű, Éduán szervei pedig péppé váltak.
– Megöllek – folytatta.
– Nem. – A lány szeme összeszűkült; még feljebb tolta magát, a
testét beragyogta a holdfény. – A-a-a-zt… – Köhögött, aztán
megtörölte a száját. – Azt nem hiszem.
Úgy tűnt, az összes erejére szüksége van ahhoz, hogy kimondja
ezeket a szavakat, aztán kissé idegesen ismét a tőrre kulcsolta az
ujjait.
Még mélyebbre nyomta a tőrt Éduán szívében.
Kétségbeesett tiltakozása ellenére – annak ellenére, hogy
ösztönei szinte azt ordították, hogy maradjon éber – a szeme egy
kínnal teli másodperc erejéig becsukódott. Nyögés hagyta el az ajkát.
E pillanatban a testére nehezedő súly semmivé lett.
Távolodó léptek csapódtak bele a vízbe.
Amikor újra kinyitotta a szemét, nyomát sem látta a lánynak… Bár
nem volt képes elfordítani a fejét, hogy körülnézzen.
Aztán átcsapott felette a víz, és Éduánt ellepték a hullámok.
 TIZENHAT
SAFINAK REPÜLÉS KÖZBEN A FÜLÉBEN FÜTYÜLT A
LEVEGŐ. A szeméből folyt a könny, a szoknyája felhúzódott, és
rövidesen abbahagyta a Merik herceg után való kiáltozást, hogy vigye
vissza őt. A férfi nem hallhatta a hangját.
Az óceán elmosódott, áttetszőn, fodrozódva terült el alatta, és
Safinak eszébe jutott, hogy élveznie kellene a pillanatot – elvégre
repült.
De a legkevésbé sem élvezte. Semmi más nem érdekelte azon
kívül, hogy hátrahagyta Iseultot. A vérboszorkával.
Más sürgető gondolatok is az elméjébe férkőztek – például az,
hogy vajon miért rabolta el őt Merik herceg a világítótoronyból. Hogy
vajon miért pont akkor, a tökéletes pillanatban érkezett meg.
Safi veszélyes gyorsasággal közeledett egy csúcsos vitorlájú
nubrevnai hadihajó felé – emellett pedig minden egyéb aggodalma
elhalványult.
Evezők csaptak a vízbe, kék ruhás tengerészek futkároztak a
fedélzeten, és Safi fülét hangos dobszó ütötte meg. Amikor már úgy
érezte, hogy mindjárt becsapódik a hajó főhídjának fedélzetébe, és
az összes csontját összezúzza, lassulni kezdett a zuhanása.
Gyengéden leereszkedett.
Két lélegzetvételnyi időn belül visszanyerte az egyensúlyát, és
felállt. Még egy lélegzetvétellel később elkapta Merik herceget. Már
majdnem a kapitányi hídnál járt, amikor Safi megragadta az ingét, és
durván maga felé fordította.
– Vigyél vissza!
A férfi nem állt ellen, ehelyett a part felé intett.
– Az elsőtisztem gondoskodott a barátodról.
A lány követte a tekintetével a herceg ujját. Hogy, hogy nem, az ujj
a magas, szőke férfira mutatott, aki egy felé repülő alakot figyelt.
Iseult.
Safi fonáltestvérének teste ernyedt volt. A lány az elsőtiszthez
rohant, és futás közben gyógyítóért, orvosért, bárkiért kiáltott, aki
segíteni tud.
 Az elsőtiszt a varázsereje segítségével óvatosan leeresztette
Iseultot a kapitányi hídra, Safi pedig azonnal a barátnője mellett
termett. Ölébe húzta Iseult fejét, és a pulzusát keresve a lány
nyakához szorította az ujjait… Igen, megvan! Gyenge, de van
pulzusa.
A ragyogó holdfényben azonban nem lehetett nem észrevenni az
egyre növekvő vérfoltot Iseult karján és a nyakában lógó kihunyt
fájdalomkövet.
Safi a szeme sarkából mozgást látott. A herceg, az elsőtiszt és
más tengerészek közelítettek hozzájuk. Aztán fehér villanás, és egy
női hang azt kiáltotta:
– Hozzátok a táskámat!
Safi hátrafordulva egy karavénus szerzetessel találta szemben
magát, aki a fedélzet alól mászott elő egy létrán, és most felé
közeledett.
– Menj hátrább attól a lánytól! – utasította a nő Safit.
De Safi nem mozdult. Azután, hogy karavénusok vadásztak rá,
nem állt szándékában a közelébe engedni még egyet közülük. Ha a
négy szerzetes együttműködött a vérboszorkával, valószínűleg ezzel
a szerzetessel is jobb volt vigyázni.
A nő haja ezüstfehér volt, de ahogy a holdfény megvilágította a
bőrét, Safi észrevette, hogy nem lehet idősebb Mathew-nál vagy
Habimnál – és a kardját is hozzájuk hasonló eleganciával és
szakértelemmel húzta elő.
– Lépj hátrébb, leány!
– Hogy befejezhesse, amit a többi szerzetes elkezdett?
Köszönöm, inkább nem. – Safi kirántotta az elsőtiszt derekán lógó
hüvelyből a tőrt, és a karavénus szerzetes felé pördült… aki ügyesen
elhajolt Safi következő ütése elől, majd a kardja lapjával rácsapott a
lány térdére.
– Valaki állítsa meg! – kiáltotta a szerzetes.
És amint ezt kimondta, Safinak elakadt a lélegzete. Megpróbálta
teleszívni a tüdejét, behúzni a hasát, bármit, amitől levegőhöz
juthatott volna, de eredménytelenül.
A szerzetes könnyed mozdulattal félrelökte Safi pengéjét. A tőr
csörömpölve leesett a fapadlóra, Safi pedig a torkához kapott.
Csillagokat látott a kíntól. Az elsőtiszt nagy hatalmú levegőboszorka
volt – és épp azt próbálta elérni, hogy Safi tüdeje összeessen.
Safi térde összecsuklott, a világ sötétségbe borult, Merik pedig
ebben a pillanatban átlépett a teste fölött. Az arca kemény volt, de
nem kegyetlen, amikor így szólt:
– Evrane nem akar ártani a barátodnak. Gyógyító szerzetes.
És mellé vízboszorka.
Safi még mindig a torkát szorította, képtelen volt megszólalni. És
lélegezni.
– Ha megígéred, hogy viselkedni fogsz – folytatta Merik –, Kullen
megengedi, hogy lélegezz. Megígéred?
Safi kétségbeesetten bólintott, de már késő volt. A teste túl régóta
nem jutott oxigénhez, sötétségbe borult körülötte a világ.
Amikor Safi felébredt, a nyelve dagadt volt, és ragacsos. A feje
fölött léptek dobogtak, a nyikorgó fadeszkákat hullámok csapdosták,
és az orrát megtöltötte a só és a kátrány szaga. Jó pár másodpercig
csak annyit látott, hogy egy sötét szobában van, ahová egyetlen
halovány sugárban szűrődik be a napfény a balján található ablakon
keresztül. Aztán kirajzolódtak a szoba körvonalai, és Safi meglátta
Iseultot, aki egy lerögzített, egyszemélyes priccsen feküdt a szoba
szemközti sarkában. A szeme csukva volt, szaggatottan vette a
levegőt.
Safi imbolyogva felállt a másik priccsről, de majdnem elterült,
amikor a fejébe szálló vértől elhomályosult a látása.
– Iseult? – Safi levetette magát a fonáltestvére mellé. Iseult arcán
izzadság folyt, a bőre még a szokásosnál is hamuszürkébb volt, és
amikor Safi finoman megérintette a homlokát, tűzforrónak érezte a
barátnője bőrét.
Safi csak egyszer látta őt ilyen súlyos sérüléssel – azután, hogy a
lány eltörte a sípcsontját –, de ez még annál is komolyabb volt.
Ezúttal Mathew és Habim sem volt itt, hogy segítsen nekik. Safi és
Iseult egyedül volt. Teljesen egyedül egy idegen hajón, és senki sem
állt mellettük.
És az egésznek nem volt semmi értelme. Iseult említette, hogy
meglőtték, de arról, hogy hogyan, hol vagy miért, Safinak fogalma
sem volt.
 Az ajtóra szerelt vaskallantyú felemelkedett. Safi mozdulatlanná
dermedt – az egész világgal együtt. A fehér ruhás szerzetes osont be
az ajtón. Lassan, mintha vadállattal nézne szembe, maga elé emelte
a tenyerét. Napbarnított kézfejét fejjel lefelé fordított háromszög
díszítette – a vízboszorkák jele –, mellette egy kör jelképezte a
testnedvek területén szerzett szakértelmét. Safi a nőre szegezte a
pillantását, és megvizsgálta a varázserejével; minél tovább nézte őt,
annál biztosabb volt benne, hogy a nő jó szándékkal érkezett.
De Safi ennek ellenére képtelen volt maradéktalanul megbízni
benne… Hogy is nevezte őt a herceg? Evrane. Safit az utóbbi időben
túl sokan próbálták meg átverni. Elhatározta, hogy kezdetnek
megfigyeli a szerzetest munka közben, és kihasználja a lehetőséget,
hogy minél több információt gyűjtsön róla.
Safi a talpára gördült, majd megadón, felemelt kézzel elhátrált
Iseulttól.
– Nem avatkozom bele. Csak tegyél róla, hogy meggyógyuljon!
– Minden tőle telhetőt megtesz – szólalt meg egy másik hang.
Merik tűnt fel az ajtónyílásban, a szerzetes pedig könnyed léptekkel
Iseulthoz sétált.
Safi mosolyt villantott a hercegre, pontosabban unottan, a
legkevésbé sem fenyegetőn rávillantotta a fogait.
– Már vártalak, herceg. Lennél szíves megmondani, hol vagyunk?
– A Jadansi-tenger nyugati részén. Négy órája vagy a fedélzeten.
– Merik óvatosan a szoba közepére sétált, mutatva, hogy nem bízik
meg Safiban. Egyszerű, sötétkék szalonkabátot viselt, alatta frissen
mosott inggel és bricsesszel, és Safi hirtelen rádöbbent, hogy ő maga
mennyire mocskos. A ruhája szakadt volt, és foltos, ráadásul
piszokcsíkos vádliját és combját sem takarta eléggé.
Aztán Merik villámgyorsan – és hihetetlenül halkan – odaugrott
Safihoz, a háta mögé feszítette a lány karját, és valami hideget
nyomott a torkához. Safinak szantálfa- és citromillat csapta meg az
orrát.
A lány nem rettent meg. Egyszerűen oldalra döntötte a fejét, és
lassan így szólt:
– Ugye tudod, hogy a késeden még rajta van a hüvely?
– És te azt, hogy így is meg tudlak ölni vele? – Merik lehelete
csiklandozta Safi fülét. – Most pedig ki vele, domna: körözés alatt
állsz? A nyomodban van bármelyik ország bármelyik hatósága?
Safi szeme összeszűkült. Merik ott volt a bálon. Hallotta az
eljegyzéséről szóló bejelentést… Vagy mégsem? Safi nem látta őt a
tömegben, lehet, hogy már Henrick kinyilatkoztatása előtt távozott.
Safi előhívta a varázserejét, hogy a segítségével Merik valódi
szándékai után kutasson. Azonnal átjárta a testét az erő, ami
egyszerre volt fájdalmas és meleg érzés. A hamis és az igaz
ellentmondásos elegye volt ez, mintha Merik visszaküldené Safit
Henrickhez, ha lehetősége nyílna rá… Vagy talán mégsem. Safi nem
kockáztathatott. De mielőtt még megszólalhatott volna, Merik még
erősebben a torkához nyomta a tőrt.
– Meg kell védenem a legénységemet és a népemet. Az életed
semmi ezekhez képest. Úgyhogy ne hazudj nekem! Köröznek?
Safi habozott, átgondolta, hogy vajon valóban veszélyt jelent-e
Merik flottájára. Eron bácsi úgy szervezte meg a szöktetését, hogy az
emberrablásnak tűnjön – ezt tudta Mathew-tól. De, amennyire Safi
meg tudta ítélni, Henrick császár semmiképp sem tudhatta meg,
hová vitték őt.
Ezért Safi felszegte az állát, még inkább felfedve a nyakát.
– Elég ócska stratégiát eszeltél ki, herceg. Ha valóban követne
valaki, semmi okom nem lenne rá, hogy elmondjam neked.
– Akkor akár meg is ölhetlek.
– Csináld! – hergelte Safi a herceget. – Vágd el a torkomat a
tőröddel, ami még mindig a hüvelybe van dugva! Szívesen
megnézném, hogy oldod meg a dolgot!
Merik nem ingott meg. Nem engedte le a kést.
– Előbb mondd meg, miért voltak a karavénusok a nyomodban!
A szerzetes válla megfeszült, amivel magára vonta Safi figyelmét,
akinek tekintete a nő fehér köpenyes hátán állapodott meg.
– Fogalmam sincs, de kérdezd meg azt a karavénust, ott.
Úgy tűnik, ő tudja.
– Nem tudja – torkolta le türelmetlenül Merik. – És jobban tennéd,
ha udvariasan szólnál hozzá. Ő Evrane szerzetes, Serafin nubrevnai
király testvére.
Végre valami hasznos információ.
– Ha Evrane szerzetes a király testvére – elmélkedett Safi –, te
pedig a király fia vagy… Nohát, akkor Evrane szerzetes a
nagynénéd! Milyen kedves.
– Meglep, hogy csak most jössz rá – gúnyolódott Merik. – Még egy
kartorrai domnának is illik műveltnek lennie.
– Sosem érdekelt túlzottan a tanulás – dobta vissza a labdát Safi,
amire Merik egy horkantással válaszolt.
A horkantás afféle nevetés volt, és látszólag meglepte, egyúttal
idegesítette Meriket, mert ezután gyorsan megzabolázta az
arcvonásait, és elhúzta Safi torkától a hüvelybe dugott tőrt.
Safi megmozgatta az állkapcsát. Kinyújtóztatta a karját.
– Jó kis vita volt. Holnap megismételjük?
Merik elengedte a füle mellett a kérdést, és szabad kezével
előhúzott a kabátjából egy rongyot, majd megtörölte vésett mintával
díszített tőrét.
– Ezen a hajón az én szavam törvény, domna. Megértetted?
Itt semmit nem ér a címed.
Safi bólintott, és hatalmas akaraterőről tanúbizonyságot téve
megállta, hogy forgatni kezdje a szemét.
– Hajlandó vagyok azonban ajánlatot tenni neked. Ha többé nem
viselkedsz veszett kutya módjára, hanem rendes domnaként viseled
magad, nem láncoltatlak le.
– De hát… – szólalt meg Safi, miközben félárbócra eresztett
szempillái alól pislogott Merikre – itt semmit nem jelent a címem.
– Ezt nemnek veszem. – Merik már el is fordult, mintha távozni
készülne.
– Jó, megegyeztünk – hadarta Safi, mert rájött, hogy ideje
megadni magát. – Beleegyezem az alkuba, herceg. De csak hogy
tudd, macska.
– Mi macska? – kérdezte a herceg értetlenül.
– Ha bármiféle veszett állat lennék, macska lennék – villantotta ki
a fogát Safi. – Méghozzá hegyi oroszlán, a nubrevnai halevő fajtából.
– Hmm. – Merik dobolni kezdett az állán. – Bevallom, erről a
vadállatról még nem hallottam.
– Akkor biztosan én vagyok az első. – Safi elbocsátón intett, majd
visszafeküdt Iseult mellé.
Evrane azonban figyelmeztetőn felemelte a kezét.
– Túl piszkos vagy, hogy itt legyél, domna. – A nő hangja rekedt
volt, de nem ellenséges. – Ha valóban segíteni szeretnél a
barátodon, mosakodj meg! Merik, gondoskodj róla, hogy a lány
tisztálkodhasson! – Evrane az unokaöccse után nézett, aki már
félúton járt az ajtó felé.
– Nihar tengernagy – javította ki a herceg. – Legalábbis amíg a
tengeren vagyunk, Evrane néni.
– Valóban? – kérdezett vissza a szerzetes nyugodtan. – Ebben az
esetben én pedig Evrane szerzetes vagyok. Legalábbis amíg a
tengeren vagyunk.
Safi még épp elcsípte Merik savanyú arckifejezését, mielőtt az
kisétált az ajtón – az imbolygó Safival a nyomában.
Felmászni a létrán nagyobb kihívás volt, mint Safi várta – minden
porcikája sajgott, és a reggeli nap kérlelhetetlenül ragyogott az égen.
Sziszegve és a szemét dörzsölve tántorgott végig a fedélzet
felcsiszolt deszkáin. A lábai szinte érzéketlenek voltak a tétlenül
töltött idő miatt, és amint Safinak sikerült megkapaszkodnia a fában,
a hajó recsegve a másik irányba dőlt.
A herceg közvetlenül előtte sétált, elmélyülten beszélgetett az
elsőtisztjével, Kullennel, ezért Safi a szemét árnyékolva nézelődni
kezdett. Mérd fel a terepet. A hömpölygő hullámokon kívül kevés
látnivaló volt – csak a keleti horizonton látszott egy sziklás földcsík a
tenger és a felhőtlen ég között.
Safi a tengerészeket kerülgetve haladt Merik mögött. A legénység
tagjai deszkát súroltak, a vitorlák köteleit rángatták, húzták-vonták,
egy idősebb, sánta férfi rekedt hangú utasításait követve. Bár
néhányan felfüggesztették a munkát, hogy tisztelegjenek a hercegük
előtt, nem mindenki hagyta félbe a feladatát. Különösen az egyikük
keltette fel Safi érdeklődését, mert a varázsereje azonnal működésbe
lépett – mintha azt mondta volna, hogy a férfi megbízhatatlan.
Romlott.
– Mocskos ’matsiimádó – mordult rá Safira, amikor a lány elhaladt
mellette.
Safi válaszul rávigyorgott, és jól megnézte magának a férfit,
emlékezetébe véste szögletes állát.
Safi nem sokkal később elérte a hajó tatját (harminc lépést
számolt), majd belépett a kapitányi híd hívogató árnyékába. Merik
kinyitotta az ajtót, aztán motyogott valamit Kullennek. Az elsőtiszt
tisztelgett, és visszamasírozott oda, ahonnan jött – aztán meglepően
indulatosan odakiáltott valakinek:
– Mondtam egy szóval is, hogy alhatsz, Leeri? Egy életre
lemondhatsz a szunyáról!
Safi füle csengett Kullen ordításától, a látására sem számíthatott a
napfény hirtelen hiánya miatt, ezért az ajtóban állva várta meg, amíg
a szoba körvonalai kirajzolódnak előtte.
Elegáns kabin volt, a legkevésbé sem ilyen lakhelyet képzelt volna
el egy Merikhez hasonló marcona férfinak. A férfi testtartása merev
és feszült volt, ahogy a mívesen faragott asztal és a magas
háttámlájú székek mellett állt.
– Csukd be az ajtót! – utasította Safit. Safi teljesítette a parancsot,
de megfeszítette az izmait. Attól még, hogy együtt táncolt és harcolt
ezzel a férfival, nem fog megbízni benne így, kettesben a szobába
zárkózva.
Hamis, jelezte a varázsereje, és Safi testét nyugalom járta át.
Merik veszélytelen.
Safi ellazította az izmait… de csak egy kicsit. A férfi talán nem
jelentett rá veszélyt testileg, de Safi azt még mindig nem tudta, hogy
szövetséges-e, vagy ellenség.
Merik a szoba vége felé intett.
– Ott találsz vizet, amivel megmosakodhatsz, és egy egyenruhát.
Safi követte a tekintetével az irányt, amerre Merik mutatott, és
meglátott egy fényes kardokból álló gyűjteményt a hátsó falon. A
kardok alatt egy apró hordó állt, mellette néhány fehér törülköző
hevert az alacsony ágyra terítve.
Safit nem érdekelte sem a víz, sem a törülközőkupac – a kardok
már annál inkább. Szíjjal rögzítették őket, de látszott, hogy könnyen
ki lehetne őket szabadítani. Már ha úgy érezte volna, hogy szüksége
van az egyikre.
Merik félreértette Safi arckifejezését, mert ellágyult az arca, és így
szólt:
– A nagynéném jó gyógyító. Segíteni fog a fonáltestvéreden.
Igaz.
– És te, herceg? Megölöd Iseultot azért, mert nomatsi? Merik
eltátotta a száját a meglepetéstől. És az undortól.
 – Ha gyűlölném a nomatsikat, domna, abban a pillanatban
megöltem volna, ahogy a szemem elé került.
– És mi van az embereiddel? – faggatta Safi. – Ők bántani fogják
Iseultot?
– A parancsaimat követik.
Safi varázsereje megremegett. Mintha az állítás nem lett volna
teljesen igaz. Safi dobolni kezdett a lábával. A csupasz lábával.
– Kapok új cipőt? – Még nem találtam olyat, ami jó lenne rád. –
Merik lesimította az ingét, amitől a pamutanyag a mellkasára feszült.
– Egyelőre mezítláb maradsz. Túl fogod élni?
– Igen. – Habim ragaszkodott hozzá, hogy Safi megkeményítse a
talpát, így az ellenállt az elemeknek. „Sosem tudhatod, milyen
körülmények között találod magadat” mondogatta Habim. „A cipőkre
luxuscikként kéne tekinteni, nem alapvető szükségletként.” Safinak
és Iseultnak havonta legalább egy egész napot mezítláb kellett
töltenie, így mindkét lány lábán olyan vastag bőrkeményedés volt,
hogy akár égő parázson is sétálgathattak volna. Vagy legalább…
nagyon forró homokon.
Merik szinte hálásan hümmögött, és intett Safinak, hogy menjen
oda mellé az asztalhoz. Safi így is tett, de azért a túloldalon maradt.
Egy ugrásra a kardoktól – ha esetleg hirtelen minden a kecske
csecse tetejére állna (ahogy az ebben a szólásban rejlő igazság
újabban kezdett rendszeressé válni), és Safinak meg kellene
küzdenie a hajó egész legénységével.
– Itt van most a Jana. – Merik egy, a Janáról készült, pénzérme
méretű hajómakettet pottyantott a térképre. A hajó – mint mágnes a
vasérchez – odasiklott a papír egy pontjához a keskeny Jadansi-
tenger keleti partjainál, ahol megállt.
– Ide tartunk. – A herceg ívesen intett az ujjaival – durva, mégis
elegáns ujjak voltak –, mire a miniatűr Jana vitorlái kidagadtak.
Siklani kezdett a térképen, elhaladt egy másik parányi hajó mellett,
aztán megállt egy szigetcsoportnál. – A Százsziget-csoporton van
egy Lejna nevű város; azzal bíztak meg, hogy hagyjalak ott. Ha
minden a tervek szerint alakul, holnap meg is érkezünk.
– Százsziget-csoport – ismételte meg halkan Safi. – És mit kéne
tennem azután, hogy odaértem?
 – Nekem csak annyit mondtak, hogy hagyjalak ott. Fogalmam
sincs, miért, mert az a hely egy szellemváros, de túl magas fizetséget
ajánlottak ahhoz, hogy visszautasítsam: a díj egy kereskedelmi
megállapodás a Hasstrelekkel.
Safi szemöldöke magasra szaladt.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy a birtokaink nagy része a király
tulajdonában áll, a gazdáink szinte éheznek, és semmi pénzünk?
– Bármilyen megállapodás jobb annál, mint amivel Nubrevna
jelenleg rendelkezik. Ha lehetőségem nyílik kereskedni akár csak egy
kartorrai uradalommal is, akkor azt megragadom.
Safi szórakozottan bólintott, de már nem figyelt a hercegre. Amikor
Merik kimondta a „megállapodás” szót, a tekintete egy papírtekercsre
vándorolt az asztal szélén. De mielőtt Safi rákérdezhetett volna, a
hasa hangosan megkordult.
– Na és mi van az étellel, herceg?
– Nem ettél eleget a bálban? – kérdezte vigyorogva Merik.
Safi képtelen volt viszonozni a mosolyt. A bál és a nubrevnai
négyes mintha egy másik élethez tartozott volna.
Mintha olvasott volna a lány gondolataiban, Merik arcáról
lehervadt a mosoly. Babrálni kezdett az ingnyakával.
– Nem tudtam, hogy te vagy az, domna. Ha tudtam volna a
bálban, hogy te leszel az utasom… – Merik válla előregörnyedt a
gondolatai súlya alatt. Mintha vihar robajlott volna az elméjében. –
Akkor, azt hiszem, azonnal a Janára hoztalak volna, és megspórolok
magunknak egy csomó időt és bonyodalmat. De a neved nem jelent
meg a bűvös megállapodáson, amíg el nem hagytam az ünnepélyt.
És még akkor sem fogtam fel, hogy te vagy a Hasstrel domna.
Safi bólintott; nem lepték meg Merik szavai. Eronnak szüksége
volt rá a figyelemelterelés miatt: a terve nem működhetett volna, ha
Merik idő előtt magával viszi.
És ami még ennél is fontosabb, Merik sosem egyezett volna bele
Safi szállításába, ha tudja, kihez akarják hozzáadni a lányt.
Csend telepedett a szobára, nem hallatszott más, csak a
fadeszkák nyikorgása és a tengerészek kiabálása. Merik visszafordult
a térképekhez, Safi pedig nem tudta megállni, hogy jobban
megnézze a herceget.
 Bár Safi tudta, hogy Merik egyidős Leopolddal, a nubrevnai sokkal
idősebbnek tűnt Safi barátjánál. A válla széles volt, és erős, az izmai
kidolgozottak, a bőre pedig naptól cserzett és érdes. E pillanatban
egy háromszög alakú barázda ült a két szemöldöke között, mintha
gyakran ráncolta volna a homlokát.
Merik komolyan vette hercegi és tengernagyi kötelességeit.
Safinak a varázserejére sem volt szüksége ahhoz, hogy tudja ezt –
és hirtelen fagyos rémület járta át a szívét. Safi nem akarta, hogy
Meriknek bántódása essen a nagybátyja cselszövése miatt.
Amennyire meg tudta ítélni, Merikkel mindketten bábok voltak.
Kártyalapok, amelyekkel az akaratuk ellenére játszottak.
A Denevérkirálynő és a Rókakirály, gondolta ábrándozva… Aztán
támadt egy gonoszabb gondolata: Vagy talán nem is figurás lapok
vagyunk, csak egyszerű bolondok.
Merik megigazította az ingnyakát, és az ajtó felé pillantott.
– Az étel már úton van, mosakodj meg, domna! És mindkettőnk
érdekében, kérlek, légy alapos! – tette hozzá Merik, aztán újabb
halvány mosolyt villantott rá, majd szapora léptekkel elhagyta a
kabint. Safi nézte, ahogy Merik kisétál, megvárta, amíg biztosan kiért
a kabinból…
Az ajtó kattanva becsukódott, és még mielőtt Safi szíve újra
megdobbant volna, máris a papírtekercshez ugrott, és kisimította.
Ismerős kézírással pontosan azt írták rá, amit Merik az imént
elmondott Safinak.
E megállapodás Eron fon Hasstrel és Merik Nihar nubrevnai
herceg között jött létre. Merik Nihar eljuttatja Safiya fon Hasstrelt a
Dalmotti Birodalomban található Veñazából a nubrevnai Lejnába. Azt
követően, hogy az utas épségben megérkezik a lejnai kikötő hetedik
mólójára, kezdetét vehetik a kereskedelmi megállapodásról szóló
tárgyalások.
Amennyiben Merik Nihar nem juttatja el az utast Lejnába, az
utasnak kicseppen akár egyetlen csepp vére is, vagy az utas meghal,
az e megállapodás második oldalán ismertetett alku érvényét veszti.
Safi a második oldalra lapozott, ami tele volt olyan unalmas
kifejezésekkel, mint az „import” vagy a „piaci érték”. Safi
megdörzsölte a lapot az ujjával. Vékony volt, és áttetsző.
 Szóvarázslat. És mivel a kézírás nyilvánvalóan Mathew-é volt, Safi
azt is tudta, kinek a varázslatával áll szemben.
Az irat típusa megegyezett a Húszéves Fegyverszünetről szóló
megállapodáséval. Ha az alku feltételei teljesülnek, Merik és Eron
bácsi megváltoztathatja a megállapodás szövegét, és egymástól
távol is folytathatnak tárgyalásokat.
Safi a dokumentum végére lapozott. A szakasz a szokásos
nyelvezeten íródott – valójában megegyezett a Fegyverszünet utolsó
oldalával.
Ha a felek között megegyezés születik, ezt lent aláírásukkal jelzik.
Ha a felek bármelyike megszegi a megállapodás feltételeit, az aláíró
fél neve eltűnik a dokumentumról.
Kopogtak az ajtón.
Safi ugrott egyet ijedtében – aztán egymáshoz simította a
megállapodás lapjait.
– Egy pillanat!
– Ételt hoztam neked – válaszolta egy tompa hang.
Kullen. Az alpári elsőtiszt. Safi az asztalra hajította a szerződést,
aztán a szoba túloldalára rohant. Belemártott egy rongyot a hordóban
lévő vízbe, aztán azt kiáltotta:
– Szabad!
Safi megkeményítette az arcvonásait. Hajlandó együttműködni az
új szövetségeseivel, de ha bármilyen intő jelet lát – ha Kullen még
egyszer megpróbálja megbénítani a légzését –, Safi átveszi az
irányítást. Egy karnyújtásnyira voltak tőle a kardok, nem beszélve a
szerződésről, amelyben az állt, hogy nem onthatják a vérét.
 TIZENHÉT
MERIK VÉGIGSÉTÁLT A JANA FELSŐ FEDÉLZETÉN,
hunyorgott a tűző nap miatt. Lehet, hogy Safiya fon Hasstrelt
nehezebb lesz eljuttatni Lejnába kellemetlenségek nélkül, mint amire
számított. A lány pont úgy viselkedett, ahogy harcolt és ahogy táncolt
– feszegette a határait, próbálgatta, meddig mehet el.
Az sem segített, hogy Safiya lába azóta közszemlére volt téve,
hogy Merik megmentette őt, ráadásul fehérebb volt, mint a karja és
az arca, amivel még inkább magára vonta az ember figyelmét. Ez a
fehérség volt az, ami kizökkentette Meriket: hogy olyan bőrfelületét
láthatta a lánynak, amit csak egy szeretőnek szabad.
Merik szaggatottan kifújta a levegőt. Intim helyzetekben gondolni
Safiya fon Hasstrelre nem volt bölcs dolog. Ha a lányra gondolt, ha a
közelében volt, a testét elöntötte a Niharok indulata. Azonnal felforrt a
vére.
Mióta elvesztette a fejét a dózse étkezőjében, Merik ereit
szétfeszítette az indulat, legszívesebben fújtatott volna miatta.
Hatalmas, dühös szeleket akart megidézni. Ugyanaz a vad düh volt,
amit gyerekként gyakran meggondolatlanul szabadjára engedett. De
ezúttal nem tehette ezt, már csak azért sem, mert akkor úgy
viselkedett volna, mint Vivia. Zabolátlanul és erőszakosan. Merik nem
szerette a zabolátlan dolgokat. Még a viharos tengert sem. A rendet
és a szabályokat szerette, a tökéletesen betűrt ingeket. A békés
hullámokat, a tiszta eget és azt, ha tudta, hogy a dühe mérföldekre
van tőle.
Épp ezért Meriknek olyan nagy ívben el kellett kerülnie Safiyát,
amennyire csak tudta – bármilyen ügyesen tudott a lány nevetést és
mosolyt kicsalni belőle. És bármilyen figyelemre méltó lába volt.
A közelben álló tengerészek – akik Merik előző hajóján szolgáltak
– felfüggesztették a felmosást, hogy tisztelegjenek neki. Feszes,
őszinte mozdulat volt, olyan tengerészektől, akikben Merik
megbízhatott, míg a hullámsírjuk elnyeli őket.
Merik kurtán bólintott, majd a kormánynál álló hullámboszorka felé
fordította a tekintetét. Az a férfi Serafin király legénységéből maradt
itt, és a férfi – a király régi embereihez hasonlóan – a legkevésbé
sem volt elájulva Meriktől. De legalább tisztességesen kormányozta a
Janát.
Legalábbis egyelőre.
Merik alaposan megnézte az összes árbócot, kötelet és vitorlát.
Úgy tűnt, minden rendben van, ezért Merik a fedélzet alá vezető létra
felé vette az irányt.
Miután leért, behúzódott az utaskabinok menedékébe, ahol a
nagynénje épp idegesen babrált opál fülbevalójával.
– Most beszéltem Hermin hangboszorkával – mondta halkan
Evrane. – Sikerült felvennie a kapcsolatot a karavénus szerzetesrend
hangboszorkájával. Kiderült, hogy a szerzeteseket a világítótoronynál
arra utasították, hogy élve kapják el a domnát, de miután meglátták
őt, a legtöbben visszakoztak.
– Miért? – kérdezte Merik, miközben az alvó Iseultra pillantott.
Nem is értette, hogy félhetett bárki a lánytól. Habár gyerekkorában
sok nomatsi karavánt látott, ezért hozzászokott a nomatsik
halálsápadt bőrének és éjfekete hajának látványához.
Amikor a nagynénje nem válaszolt a kérdésére, Merik
visszafordult felé. A nő a fejét rázta.
– Csak azt tudom biztosan, hogy egy karavénus szerzetes még
mindig a domna nyomában van. Éduánnak hívják, és annak dolgozik,
aki a legnagyobb összeget ajánlja. – Evrane nagyot sóhajtott, majd
az ablakhoz sétált, és hunyorogva kinézett a napfénybe. – Amíg az a
szerzetes életben van, a lányokra veszély leselkedik. Éduán
vérboszorka, Merik.
Merik hátrahőkölt.
– Léteznek egyáltalán olyanok? – A nagynénje bólintott, Merik
pedig felidézte a harcot a világítótoronynál. Azokban az őrült
pillanatokban azt hitte, hogy csak képzeli a piros színt a fiatal
szerzetes szemében. És azt, ahogy a szerzetes mozdulatlanná
dermeszti Safiyát.
De nem. Az egész valóság volt. A vérboszorka valóság volt.
– Abban azért biztosak lehetünk – szólalt meg lassan Merik –,
hogy ez a vérboszorka nem érhet utol minket, mielőtt Lejnába
érnénk. Azután, ha megszabadultunk a domnától, a szerzetes többé
nem a mi problémánk.
Evrane kérdőn felhúzta a szemöldökét.
 – Ilyen könnyedén a martalékául hagynád ezeket a lányokat?
– Ha ezzel megvédem a legénységemet, akkor igen. Ha
megvédem Nubrevnát.
– Egy teljes legénység csak képes szembeszállni egyetlen
emberrel. Még ha vérboszorka is az illető.
– De nem sértetlenül, márpedig nem fogom kockára tenni a
tengerészeim testi épségét két lány miatt… Bármennyire szükségünk
van is arra a megállapodásra. Ha kitettük a domnát, ő és a barátja
többé nem az én gondom.
– Ilyen sok idő telt volna el azóta, hogy utoljára láttalak? – Evrane
arca kipirult. – Ha azt hiszed, hogy az apád jobban fog tisztelni azért,
mert úgy viselkedsz, mint Vivia, mert magára hagysz két védtelen
lányt, akkor talán jobb, ha nem próbálod kivívni azt a tiszteletet.
Egy hosszú pillanatig nem hallatszott más zaj, csak a hajó
deszkáinak nyikorgása és a hullámok csobogása.
– Nincs jogod Viviához hasonlítani – szólalt meg végül tagoltan
Merik. – Számára a legénysége nem több haleledelnél; nekem ők a
családom. Ő kalózkodásra vetemedik, hogy megetesse Nubrevnát;
én tartós megoldásokat keresek. – Merik hangja felerősödött, dühe
egyre nagyobb, egyre erőteljesebb hullámokban tört rá. – Domna fon
Hasstrel az egyike ezeknek a megoldásoknak, és a legkevésbé sem
védtelen. Ezért megvédem az embereimet, foggal-körömmel, a
domna pedig szépen megvédi magát.
A matracon fekvő Iseult forgolódni kezdett álmában, és Merik
lélegzete visszatért a normál ritmusába. Megfékezte az indulatait. A
nagynénje jót akart, és okkal szerette volna megakadályozni, hogy
Merik a nővéréhez hasonlóan viselkedjen.
– Kérlek – fejezte be a mondandóját rekedt hangon Merik –, ne
feledd, hogy a nubrevnai haditengerészetnek nem szokása
szerzeteseket vagy számkivetett nemeseket utaztatni az óceán egyik
feléből a másikba, és ha apám rájönne, hogy felengedtelek a
fedélzetre… nos, talán kitalálod, hogy reagálna. Ne kelljen
megbánnom a döntésemet! A Hasstrel-szerződés teljesítéséig
megvédem domna Safiyát, és eljuttatom Lejnába. De ha az utunkba
kerül a vérboszorka, az embereim lesznek az elsők.
Evrane hosszú másodpercekig mozdulatlanul, némán állt, és csak
bámulta Meriket. Aztán élesen kifújta a levegőt, és hátat fordított.
 – Igen, Nihar tengernagy. Ahogy kívánja.
Merik a nő ősz tarkóját nézte, miközben az a priccshez
csoszogott, és ismét letérdelt Iseult mellé. Merik kényszert érzett,
hogy bocsánatot kérjen – hogy megbizonyosodjon arról, hogy Evrane
érti, Merik miért hozta meg ezeket a döntéseket.
Evrane-nek azonban már réges-régóta megvolt a véleménye a
Nihar családról. A Serafin királlyal való kapcsolata semmivel sem volt
jobb Merik és Vivia kapcsolatánál. Sőt.
Merik kisétált a kabinból, és miközben a fedélzet felé tartott, azon
gondolkozott, mi lenne a legjobb módja a vérboszorka elintézésének,
ha a férfi valóban életben van. Úgy tűnt, az egyetlen megoldás az, ha
a lehető legrövidebb idő alatt elérik Lejnát. Ezért bármennyire utálta a
gondolatot, Meriknek megint magához kellett szólítania a
hullámboszorkáit. Ami egyúttal azt is jelentette, hogy a tengerészeire
nem sok munka várt.
Szerencsére Merik pontosan tudta, mivel töltse ki az üres óráikat.
– Gyakorlathoz sorakozz! – ordította Merik, tölcsért formázva a
szája előtt. – Az összes tengerészt gyakorlati pozícióban akarom
látni! Azonnal!
Iseult lassan álomba merült. Mostanáig egy szörnyű köztes
állapotba ragadva szenvedett az álom és az ébrenlét között – mintha
egy üregben lett volna, ahol csak a szeme kinyitása választotta el az
élettől. Amikor beteg volt, mindig megragadt ebben a félálomszerű
állapotban. Ahol nem akart mást, mint felébredni, és valamiféle
tinktúráért könyörögni, ami enyhítheti torka duzzadtságát vagy
kiütései viszketését.
A legrosszabb mégis az volt, amikor a félálmok egy rémálom
közben kerítették Iseultot a markukba. Ilyenkor Iseult tudta, hogy
megszökhetne az árnyak elől, ha egyszerűen…
Felébredne.
Valami hangosan megnyikordult fölötte, és Iseult nagy erőfeszítés
árán résnyire kinyitotta a szemét. Az árnyak meghátráltak… de
azonnal átvette a helyüket a fájdalom. A teste minden porcikájában
érezte a kínt.
Egy nő jelent meg Iseult előtt, a haja ezüstös volt, az arca ismerős.
Még mindig álmodom, gondolta kábán Iseult.
 De ekkor a nő megérintette Iseult felkarját, és a lány úgy érezte,
mintha egy tűzlabdacs robbant volna fel mellette. A fájdalomtól Iseult
teste visszatért a jelenbe.
– Te – szólalt meg rekedten Iseult. – Mit… keresel itt?
– Épp gyógyítalak – válaszolta a szerzetes nyugodtan, miközben a
fonalai zöldes színben csillogtak az összpontosítástól. – Meglőtték a
karodat egy nyíllal…
– Nem. – Iseult a szerzetes makulátlan fehér köpenye után kapott.
– Úgy értem, hogy… te. – Iseult szavai kavarogtak… Nem, a szoba
forgott, a szavak pedig vele együtt örvénylettek. Abban sem volt
biztos, hogy dalmottiul beszélt. Az is lehet, hogy nomatsi szavak
hagyták el a száját.
– Te – próbálkozott újra, és ezúttal szinte biztos volt benne, hogy
valóban a „te” szó dalmotti megfelelőjét használta – megmentettél.
Miközben a fájdalommal és a szoba forgásával küzdve kipréselte
magából a szavakat, észrevette, hogy összekoszolta a szerzetes
köpenyét. Szégyenkezve elrántotta a kezét. Aztán vett egy felületes
levegőt. Annyira fájt. Égetett, mint a forró kátrány. Nyugalom. Légy
nyugodt az ujjad hegyétől a lábujjadig.
– Hat és fél évvel ezelőtt r-rám találtál egy útelágazásnál.
Veñazától északra. Gyerek voltam még, és eltévedtem. Egy
rongybaba volt nálam.
A nő nagy levegőt vett összezárt fogain át. Hátrahőkölt, a fonalai
zavart cserszínt öltöttek. Aztán még gyorsabban kezdte rázni a fejét,
a fonalai most már hitetlen türkizszínben játszottak…
Aztán hirtelen közelebb hajolt, és szaporán pislogni kezdett.
– Iseultnak hívnak?
Iseult bólintott, rövid ideig fájdalmat sem érzett. A szerzetes szeme
furcsán ragyogott, mintha megtelt volna könnyel. De ezt talán csak a
szobában uralkodó sötétség okozta. A napsugarak szöge. A
szerzetes fonalaiba nem vegyült kék gyász – csak szilvaszínű
izgalomról és rózsaszín lelkesedésről árulkodtak.
– Te voltál az – folytatta a szerzetes – a tengerparton, hat és fél
évvel ezelőtt?
– Tizenkét éves voltam – mondta Iseult. – A babám neve… Eridysi
volt.
 A szerzetes újra élesen kifújta a levegőt. Megint hátradőlt, mintha
letaglózták volna a hallottak.
– És te megjegyezted az én nevemet? Elmondtam neked?
– Nem hiszem. – Iseult hangja gyenge volt, és távoli, de a lány
nem tudta eldönteni, hogy a füle vagy a torka nem működik
rendesen. A karjában égő fájdalom egyre feljebb vándorolt, mint a
dagály egyre erősödő hullámai.
A szerzetes hátrébb húzódott, visszahelyezkedett a tehetséges
gyógyító szerepébe. Meleg tenyerét Iseult vállára fektette, épp a nyíl
ejtette seb fölé. Iseult összerezzent, aztán a teste elernyedt, ahogy
elragadta az álom.
De Iseult nem akart aludni. Képtelen volt újra szembenézni az
álmaival. Nem volt elég, hogy a való életben megverték és
meglincselték, még álmában is újra kell élnie ugyanezt?!
– Kérlek! – mondta félálomban Iseult, és újra a szerzetes
köpenyébe markolt, nem érdekelte az sem, hogy az koszos lesz. –
Hadd ne kelljen tovább álmodnom!
– Nem fogsz álmodni – motyogta a nő. – Megígérem, Iseult.
– És… Safi? – Egyre inkább elnehezedtek a szempillái. – Ő itt
van?
– Igen, itt – nyugtatta meg a szerzetes Iseultot. – Bármelyik
pillanatban visszatérhet. Most pedig aludj, Iseult! Gyógyulj!
Iseult teljesítette a kérést – nem mintha ellen tudott volna állni neki
–, és elmerült az alvás gyógyító hullámai között.
 TIZENNYOLC
A JANÁTÓL JÓVAL ÉSZAKABBRA – de ugyanabban a
tengerben – Éduán felébredt. Arra riadt fel, hogy valaki idegesítően
böködi a bordáját.
Az eszméletlenség köde lassan felemelkedett, és Éduán érzékei
fokozatosan felerősödtek. Napfény melengette az arcát és víz
simogatta a karját. Sós víz szagát érezte.
– Meghalt? – kérdezte egy magas hang. Egy gyerek.
– Naná, hogy halott – mondta egy másik kölyök; Éduán azt
gyanította, hogy ő babrál a kardhüvelyével. – Tegnap éjjel vetődött
partra, és azóta meg sem moccant. Szerinted mennyiért tudjuk eladni
a késeit?
Csattanás hallatszott – mintha Éduán kardhüvelyének csatját
kinyitották volna.
Az álom utolsó foszlányai is eloszlottak. Éduán szeme felpattant,
megragadta a gyerek csuklóját – és a vézna kisfiú, aki épp a
zsebében turkált, felkiáltott. Pár lépéssel odébb egy másik fiú
bámulta őket. Aztán a fiú visítani kezdett, és Éduán dobhártyája
majdnem szétszakadt.
Elengedte az első fiút, aki elrohant, és homokkupacokat repített a
levegőbe maga mögött. Az egyik eltalálta Éduánt, és a vérboszorka
felnyögött. Belevájta az öklét a földbe – az belesüppedt a mocsaras,
nedves homokba –, és feltámaszkodott.
A világ remegett és elmosódott, bézs színű tengerpart, kék ég,
barna mocsárvidék, rohanó kisfiúk és egy tőle pár méterre
rohangászó szalonka képe jelent meg előtte. Éduán nem találgatta
tovább, hol lehet – ez a táj Veñaza környékén bárhol megállta volna a
helyét. Inkább a testére fordította a figyelmét. Bár belesajdultak az
izmai, megérintette a lábujjait. A csizmája ép volt, de teljesen átázott
– száradás közben össze fog menni a bőr –, a lábfején viszont nem
érzett sérülést.
A lábsérülései is teljesen meggyógyultak, habár a jobb
nadrágszára a térdéig felszakadt, és a lábszárára hosszú mocsári
növények tekeredtek.
 Ezután a combját vizsgálta meg, majd a csípőjét és a derekát, a
bordáit (még mindig érzékenyek voltak), a karját… A mellkasán
éktelenkedő sebek még mindig véreztek – ami azt jelentette, hogy a
hátán lévőkből is vér folyt. De azok az apró vágások régi sebhelyek
voltak. Sőt, ősrégiek. Az átkozott kis hegek minden alkalommal
felszakadtak, és szivárogni kezdett belőlük a vér, amikor Éduánnak
halálközeli élményben volt része.
Legalább az új sebei nem véreztek, nem tört el semmije, és semmi
pótolhatatlan nem hiányzott a testéből. A szalamandraköpenye és a
karavénusopálja is megvolt még. Amit a nomatsi lány elvett tőle – a
tőrt és a bárdot –, könnyedén pótolhatta.
Ennek ellenére kedve lett volna kibelezni valamit, ha a vérszag
nélküli nomatsi lányra gondolt. Megérintette a kardhüvelyét, és ahogy
a szalonka közelebb lépdelt hozzá, végigsimított a hajítókésén.
Nem. Ha megijesztené a madarat, az sem csillapítaná a dühét.
Azon csak a fonálboszorka megtalálása segítene.
Na nem mintha tudta volna, hogy mit tenne vele, ha megtalálná.
Megölni semmiképp nem akarná – ennyivel tartozott neki azután,
hogy a lány – úgymond – megkímélte az életét.
De ha volt valami, amit Éduán gyűlölt, az az olyan életek
megmentése volt, amelyekkel foglalkoznia sem kellett volna. Csak
egyetlen másik személy volt, aki felé Éduánnak ilyen tartozása volt,
és az a nő legalább tényleg meg is érdemelte.
Éduán leeresztette a kezét. Még egyszer rávicsorgott a keleten
ragyogó napra, aztán feltápászkodott. A szédülés felerősödött, az
izmai vadul remegtek, próbálták jelezni, hogy Éduánnak vízre és
ételre van szüksége.
A távolban harangoztak. Kilencszer, vagyis fiatal volt még az idő.
Éduán a hang felé rántotta a fejét. Messze délen egy falu halvány
körvonalai látszottak. Valószínűleg ott éltek a gyerekek. Nem lehetett
túl messze Veñazától. Éduán csinált néhány csuklókörzést,
kinyújtóztatta az ujjait, majd útnak indult, keresztül a dagály egyre
erősödő hullámain.

Háromnegyed tizenkettőt harangoztak, amikor Éduán végre odaért

Yotiluzzi céhmester otthonához. Az őrök végigmérték, tanakodtak egy
darabig, aztán kitárták a kaput.
 Azt mondani, hogy Éduán úgy festett, mint aki oda-vissza megjárta
a poklot, enyhe kifejezés lett volna. Menet közben megnézte magát
egy ablakban, és még annál is rosszabbul festett, mint ahogy érezte
magát. Rövid hajába vér száradt, a bőrén és a ruháin homokfoltok
éktelenkedtek, és annak ellenére, hogy három órát sétált, a csizmája
és a köpenye még mindig nedves volt.
És a mellkasából meg a hátából még mindig vér szivárgott. Az
emberek minden utcán és hídon, minden kertben és sikátorban
kitértek az útjából – és hátrahőköltek, csakúgy, mint Yotiluzzi őre,
éppen most. De a veñazaiak legalább nem motyogták azt, hogy
„ürességboszorka”, és nem emelték két ujjukat a szemük elé, hogy
az Étertől kérjenek védelmet, ahogy az őr tette éppen.
Éduán rásziszegett a férfira, miközben elvonult mellette. A férfi
összerezzent, aztán elbújt az ajtó mögé. Éduánnak a kertben sétálva
eszébe jutott egy közmondás: „Ne simogass olyan macskát, amelyik
nemrég fürdött.” Az anyja gyakran használta ezt a közmondást,
amikor ő kicsi volt – de Éduán évek óta nem gondolt rá.
Ettől csak még mogorvább lett az arckifejezése, és minden
önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne tépázza meg az ösvény
fölé hajló virágokat és leveleket. Gyűlölte ezeket a dalmotti kerteket,
a dzsungelre emlékeztető, burjánzó növényzetükkel. Az ilyen kertek
védelmezhetetlenek voltak – elesésveszélyt jelentettek az öreg
céhmesterek számára, és csak egy újabb példái voltak a Dalmotti
Birodalom gondatlanságának.
Amikor Éduán végre elérte a Yotiluzzi házának nyugati oldalán
található hosszú teraszt, néhány szolgáló éppen az asztal
letakarításán dolgozott, ahol Yotiluzzi a reggelijét szokta elkölteni.
Egy szolgálólány észrevette az ösvényen közeledő Éduánt.
Felsikoltott; a kezében lévő poharat pedig hangos csörömpölés
közepette elejtette.
Ha a nő nem kezdett volna el sikítozni, Éduán egyszerűen
továbbsétál.
– Démon!
– Igen – morogta Éduán, és vizes csizmájával fellépett a teraszra.
Mélyen belenézett a szolgáló szemébe; a lány remegni kezdett. –
Démon vagyok, és ha még egyet sikítasz, teszek róla, hogy a
lelkedet elragadja az Üresség.
 A lány a szájához kapta a kezét, még mindig remegett, Éduán
pedig elmosolyodott. Na, ezt a történetet aztán elmesélheti majd
mindenkinek, akivel találkozik!
– Hol jártál? – hallatszott Yotiluzzi vékonyka hangja a könyvtár
nyitott ajtaja felől. A céhmester felkapta a köpenyét, és kicsörtetett a
házból, ráncos tokája beleremegett a döngő léptekbe. A ragyogó
napsütésben nem lehetett nem észrevenni a céhmester szemében
felvillanó haragot. – És mégis mi történt veled?
– Dolgom volt – válaszolta Éduán.
– Azt mindjárt gondoltam – mondta ingerülten Yotiluzzi, miközben
Éduán arca előtt hadonászott az ujjával.
Éduán utálta, amikor az öregember ezt csinálta.
Legszívesebben félbetörte volna az ujját.
– Azt mondd meg, hogy hol és miféle! – folytatta Yotiluzzi még
mindig hadonászva. – Ittál? Pocsékul nézel ki, és tegnap éjjel óta
nem látott senki. Ha így folytatod, fel kell bontanom a
szerződésünket.
Éduán nem válaszolt. Szorosan összepréselte az ajkát, és
megvárta, amíg a céhmester a lényegre tért. Mögöttük a szolgálók
folytatták a reggelihez használt tányérok összeszedését – de lassan
mozogtak, és a tekintetüket le sem vették Éduánról, a kezükben
tartott tányérok pedig folyamatosan csörömpöltek.
– Nagy szükségem van most rád – mondta végül Yotiluzzi. – Itt az
esély, hogy pénzt keressünk, és minden másodperccel, amit
elvesztegetsz, kevesebb pénz lesz a zsebemben. Henrick fon
Kartorra jegyesét elrabolták, és a császár azt akarja, hogy keresd
meg a lányt.
– Ó, valóban? – kapta fel a fejét Éduán. – És a császár fizetni is
hajlandó ezért?
– Méghozzá elég szép összeget. – Yotiluzzi ismét hadonászni
kezdett Éduán orra előtt. – Én pedig szépen megjutalmazlak, ha
sikerül megtalálnod őt…
Éduán felfoghatatlanul gyorsan megragadta Yotiluzzi ujját, és
maga felé rántotta az öreget.
– Már megyek is a császárhoz, köszönöm.
– De hát nekem dolgozol.
 – Többé már nem – válaszolta Éduán, és leengedte az öreg ujját,
ami még mindig zsíros volt a reggelitől. Éduán maga sem volt éppen
tiszta, de a csúszós vajtól igazán mocskosnak érezte magát.
– Ezt nem teheted! – kiáltotta Yotiluzzi. – A tulajdonom vagy!
Éduán befurakodott mellette a házba. Yotiluzzi utánakiáltott, de
Éduán hamarosan hallótávolságon kívülre került, végigkocogott a
fényűző folyosókon, felsietett két lépcsősoron, aztán belépett kicsiny
szolgálói szobájába.
Minden tulajdonát egyetlen zsákban tartotta – elvégre karavénus
szerzetes volt, aki minden eshetőségre fel volt készülve, és bármikor
kész volt távozni.
Beletúrt a zsákba, két tárgyat keresett: egy tartalék tőrt és egy
papírdarabot, rajta egy nevekből álló hosszú listával. Becsúsztatta a
tőrt a nyikorgó, még mindig nedves kardszíjába, majd megvizsgálta a
listát. Csak néhány nevet nem húztak át rajta.
A lap alján az egyik mellé a Ridensa utca 14. címet írták. Bár
Éduán tudta, mit akarna az apja – azt, hogy Éduán álljon össze a
császárral, keresse meg az igazságboszorkát, aztán tartsa magánál
a lányt, hogy csatlakozhasson apja duzzadó hadseregéhez –, már
hetek teltek el azóta, hogy Éduán új hírekkel szolgált volna az
apjának. Az utóbbi időben pedig sok minden kiderült, ezért Éduán
elhatározta, hogy amint akad egy üres órája, felkeresi a Ridensa utca
14. címen tartózkodó hangboszorkát.
De a nomatsi lányról nem fog beszélni. Nagy gondot fordított arra,
hogy az első életre szóló tartozását eltitkolja az apja elől, és ezt az
újat még inkább titokban akarta tartani. Ha mesélne a vérszag nélküli
lányról, az csak további kérdéseket szülne.
Éduán nem szerette a kérdéseket.
Figyelmen kívül hagyta, hogy nedves szalamandraköpenye
dörzsöli a bőrét, a vállára vetette a zsákját, és hátra sem pillantva
kiment a szobából, amit az elmúlt két évben az otthonának nevezett.
Aztán a kanyargó lépcsősorokon és folyosókon keresztül elhagyta
Yotiluzzi villáját. A szolgálók elhátráltak az útjából menet közben,
Yotiluzzi pedig még mindig a könyvtárból kiabált neki.
Éduán továbbsétált, és elégedetten konstatálta, hogy sáros
csizmanyomokat hagyott maga mögött az egész házban.
Néha meg kell elégednünk az apró győzelmekkel.
 Nagyjából fél harangszóval azután, hogy Éduán elhagyta Yotiluzzi
otthonát, és megmosakodott egy közfürdőben (hála a Forrásoknak,
hogy addigra már nem véreztek a sebei), megérkezett a dózse
palotájához. Letaglózó látvány fogadta: a kertből, ahol szembenézett
a váratlanul megjelent zászlóaljjal, nem maradt más, mint
elszenesedett növények és szélfútta pernye.
Persze nem kellett volna meglepődnie; elvégre tomboló tűzvészt
hagyott maga mögött, amikor elment.
Minden tele volt dalmotti őrökkel és katonákkal, és egyikük sem
méltatta figyelemre Éduánt. Amikor azonban elérte az előcsarnokot,
amin előző éjjel át kellett verekednie magát – és amely most nem volt
több néhány csupasz gerendánál és izzó parázskupacnál –, útját állta
egy őr.
– Állj! – utasította a férfi. Rávillantotta koromtól elszíneződött
fogait. – Nincs ki-be mászkálás, ürességboszorka!
A férfi nyilvánvalóan felismerte őt. Helyes. Így legalább könnyebb
lesz ráijeszteni.
Éduán beleszimatolt a levegőbe – tudva, hogy miközben így tesz,
a szemében vörös örvény jelenik meg –, és kiszagolta a férfi vérét.
Konyha sós szaga és csecsemőlehelet. Családos ember – milyen
kár. Így Éduán nem tehetett kárt benne.
– Beengedsz – mondta Éduán, és közben felhúzta az egyik
szemöldökét –, aztán a dózse dolgozószobájához kísérsz!
– Ó, tényleg? – kérdezte gúnyosan a férfi, de a hangja
tagadhatatlanul megremegett.
– Igen, mert én vagyok az egyetlen ezen a kontinensen, aki
megtalálhatja a Safiya nevű lányt. És mert tudom, hogy ki rabolta el.
Most pedig indulás! – Éduán a folyosó felé bökött az állával. – Szólj a
feletteseidnek, hogy itt vagyok!
Az őr elsietett – Éduán nem is kételkedett benne, hogy így tesz
majd. Pár perc várakozás után (ami alatt Éduán gyorsan
megszámolta a körülötte lévőket) az őr visszatért, azzal az üzenettel,
hogy igen, Éduán máris bemehet a dolgozószobába.
Éduán követte a családfőt/őrt, és közben felmérte az előző éjjel
okozott károkat. A palotának legalább a fele teljesen leégett. A kertek
még rosszabb állapotban voltak. Még azokat a növényeket is hamu
borította, amelyek nem pusztultak el.
 Amikor Éduán végre elérte a dózse lakosztályát – azután, hogy a
szobában tartózkodó összes nemzetet képviselő őrcsoport
átvizsgálta –, egy feldúlt menedékhellyel találta szemben magát. A
fényűző vörös szőnyegekkel, plafonig érő könyvespolcokkal és
csillogó kristálycsillárokkal teli szoba nyilvánvalóan a dózse saját,
személyes tere volt, de most különböző korú, társadalmi helyzetű és
bőrszínű emberek töltötték meg, és különféle egyenruhát viselő
katonák masíroztak benne.
A mogyoróbarna bőrű illírek az ajtó mellett kuporogtak, és jól
láthatóan azt kívánták, bár visszamehetnének délre, a hegyeik közé.
A sovány svódok az ablak köré csoportosultak, és észak felé
bámultak, a balmanok pedig egy boroskancsószerű tárgyat adogattak
körbe egymás között. Luszkvánok, kritiániaiak, portollaiak… minden
nemzet egy külön kupacot alkotott.
A marstokiak azonban érdekesmód hiányoztak. Éduán gyorsan
végignézett a teremben tartózkodókon, de Vaness császárnőt és a
szultanátusát sehol sem látta.
Ahogy a nubrevnaiakat sem.
Éduán nem sokkal később megtalálta a kartorrai császárt, aki egy
hosszú íróasztal mellett járkált, a levegőben hadonászott a karjával,
és kristályrepesztő hangerővel kiabált. A dalmotti dózse, akinek
Henrick az üvöltést címezte, mereven és idegesen ült az íróasztala
mögött.
– A-ha! – mondta egy tenor hang Éduán balján. – Hát itt vagy! –
szökkent elő méltóságteljesen az árnyékból Leopold fon Kartorra.
Éduán elgondolkodott, vajon hogy nem vette észre a világos hajú,
zöld ruhába öltözött herceget, aki eddig egy könyvespolc mellett
gubbasztott.
És ha már itt tartunk, hogyhogy nem érezte meg a herceg szagát?
Éduán a bálról emlékezett a császári sarj vérének szagára: friss bőr
és füstölgő kandallók. Most is éreznie kellett volna.
Zavarodottságáról azonban hamar megfeledkezett, amikor egy
másik hang és másik alak bontakozott ki az árnyak közül. Éduán
valamiért az ő szagát sem érezte meg, amitől még idegesebb lett.
Különösen azért, mert ez a férfi legalább egy fejjel magasabb volt
bárkinél a szobában.
 – Te tudod, mi történt az unokahúgommal – fröcsögte a férfi. Úgy
nézett ki, mint aki napok óta nem aludt. A szeme égővörös volt, a
lehelete pedig…
Éduán fintorgott, és összeráncolta az orrát. A férfi a bornál is
borszagúbb volt. Még a vére szagát is elnyomta a bűz.
– Gyerünk, szerzetes! – noszogatta Leopold, és a még mindig
ordibáló nagybátyja felé intett. – Azt mondták, információid vannak a
nagybátyám jegyeséről. Mondj el mindent, aztán… na de kérem! –
Leopold észrevette, hogy a ruhaujját szénpor borítja. Sóhajtott egyet,
majd ímmel-ámmal elkezdte leporolni az anyagot. – Nos, ez jár
annak, aki világos bársonyt visel egy hamuval borított világban.
Gondolom, a hajam sem fest jobban.
Igaza volt – a herceg vörösesszőke haja most szinte szürke volt –,
de Éduán nem kommentálta a dolgot.
– A császár – emlékeztette Leopoldot kurtán.
– Igen. Persze. – Leopold szabadkozás nélkül átfurakodott a
katonák és a szolgálók között. Éduán követte őt, nyomukban az
iszákos férfival – akit Éduán Dom Eron fon Hasstrelként azonosított.
– Tudod, kinél van az unokahúgom. Mondd el… Mondj el mindent,
amit tudsz! – mondta a férfi, miközben Éduán köpenye felé nyúlt.
Éduán könnyedén kitért előle, ami miatt Dom Eron a császár felé
tántorodott. Aztán nekizuhant a császárnak. Henrick vicsorogva
ellökte magától Eront, és Éduánra pillantott. A császár felhúzta az
ajkait.
Szóval ő lenne Kartorra császára, gondolta Éduán. Előző éjjel
messziről látta a férfit, de nem állt elég közel hozzá ahhoz, hogy
lássa az arcán éktelenkedő összes himlőhelyet. És a fogat, amely
előrébb állt a többinél, és ha becsukta a száját, az ajka fölé lógott,
amitől a férfi egy kutyára emlékeztetett.
Egy nagyon dühös kutyára.
– Kinél van a domna? – kérdezte Henrick. Annak ellenére, hogy
majd’ húsz centivel alacsonyabb volt Éduánnál, a császár hangja
öblös volt, és mély.
Olyan hang volt, amivel túl lehet kiabálni az ágyúk hangját, és
Éduán egy pillanatra érezte a császár vérében a csataterek illatát.
– Mondj el mindent, amit tudsz! – folytatta Henrick. – Az átokverte
marstokiak voltak?
 – Nem – válaszolta óvatosan Éduán. Jól meg kellett válogatnia a
szavakat. Senki sem tudhatta meg, hogy Safiya igazságboszorka. A
nagybátyja valószínűleg tudta… vagy talán mégsem. Éduán
gyanította, hogy egy olyan ember, mint Eron, szégyentelenül
felhasználná a lányt, ha lehetősége adódna rá.
– Látja? – sóhajtott fel a dózse. – Megmondtam, hogy nem Vaness
tette! – A férfi vadul kopogtatni kezdett valamit, ami az asztalon volt.
– A császárnő aláírása eltűnt volna, ha az ő művük lenne!
Éduán összepréselte az ajkát, amikor rájött, hogy a Húszéves
Fegyverszünetről szóló szerződést látja maga előtt. Pontosabban
annak utolsó oldalát, amely a kontinens vezetőinek aláírását
tartalmazta. Látta, hogy Vaness gyermeteg firkája – még gyerek volt,
amikor aláírta a szerződést – még mindig ott van az oldal alján. Ez
vagy azt jelentette, hogy a Fegyverszünet varázslata megtört, vagy
azt, hogy a nubrevnaiak nem az akarata ellenére vitték magukkal a
domnát.
Éduán visszafordult Henrick császár felé.
– A domna a nubrevnaiaknál van. Láttam, ahogy kihajóztak vele.
A szobában mindenkinek leesett az álla. Még Henrick is olyan
képet vágott, mintha valami rossz ízűt evett volna.
– De hát – szólalt meg Leopold, beszéd közben az alsó ajkát
dörzsölve a hüvelykujjával – a palotát egy marstoki tűzboszorka
égette ropogósra. És – pillantott Henrickre támogatásért – a
marstokiak elhagyták Veñazát. A császárnő és az egész szultanátusa
eltűnt a mulatság után. Ez bűnösségre utal.
– Igen – legyintett a dózse idegesen –, de a nubrevnaiak is
ugyanígy tettek. Rögtön az első tánc után távoztak, méghozzá…
– A herceg és az unokahúgom kíséretében – fejezte be Eron. A
testtartása kissé egyenesebbé vált. – Átkozott nubrevnaiak!
Eltaposom őket! – Nem lesz itt semmiféle eltaposás – dörmögte
Henrick undorodó pillantás kíséretében. Éduán felé fordult. – Mondd
el, mit láttál, szerzetes! Az utolsó részletig.
Éduán nem tett semmi ilyesmit. Valójában szinte az összes részlet
felett átsiklott, és előreugrott az egyetlen dologhoz, ami számított: a
nubrevnai szélboszorka és a karavénus szerzetesek közti csatához a
világítótoronynál.
 – A szelet használva a tenger fölé repült a domnával – fejezte be
Éduán. – Oda nem tudtam követni őket.
Henrick elgondolkodva bólintott, a dózse szaporán pislogott az
okuláréja mögött, Dom Eronnak mintha fogalma sem lett volna, miről
beszél Éduán, Leopold pedig álmatag érdektelenséggel szemlélte őt.
– És hogyan követted a lányt a világítótoronyhoz? – kérdezte
Henrick. – A varázserőd segítségével?
– Igen.
Henrick felnyögött, és halványan elmosolyodott, amitől előbújt az
agyara.
– És képes lennél újra használni az erődet? Még a Jadansi-
tengeren keresztül is?
– Igen. – Éduán ritmustalanul dobolni kezdett a kardja hüvelyén. –
A megfelelő fizetségért utánamegyek.
Henrick orrlyukai megremegtek.
– Milyen fizetségért?
– Kit érdekel? – kiáltott fel Dom Eron. – Bármennyit kérhetsz,
vérboszorka. Mondd meg az áradat, és én kifizetem…
– Mégis miből? – szakította félbe Henrick. Gúnyosan felnevetett. –
Arra is kölcsön kellett kérned az államtól, hogy idegyere, Eron,
szóval, ha bármi pénz lapul az erszényedben, azzal nekem tartozol. –
Újabb nevetést követően visszafordult Éduánhoz. – Kifizetjük a
béredet, ürességboszorka, de a pénz annak a kincstárából fog
származni, aki elrabolta Domna Safiyát. Ha a nubrevnaiaknál van, a
nubrevnaiak fognak fizetni.
– Nem. – Éduán még gyorsabban dobolt az ujjaival. – Ötezer
piesztrát kérek, előre.
– Ötezret? – hőkölt hátra Henrick. Aztán előreugrott, olyan
hirtelen, hogy attól a legtöbb férfi összerezzent volna.
Éduán azonban nem ijedt meg.
– Felfogtad, kivel beszélsz, ürességboszorka? Én vagyok Kartorra
császára. Akkor kapod meg a pénzedet, amikor én úgy akarom.
Éduán ujjai abbahagyták a dobolást.
– Én pedig vérboszorka vagyok. Ismerem a lány szagát, és meg
tudom találni. De nem teszem meg, hacsak nem kapok ötezer
piesztrát.
 Henrick lihegett, láthatóan hatalmas ordításra készülődött, de
Leopold közbelépett.
– Megkapod a pénzt, szerzetes. – A herceg megadóan felemelte a
kezét a nagybátyja felé. – A lány a jegyesed, Henrick bácsi, ezért
bármi legyen is az ára, ki kell fizetnünk, hogy visszaszerezzük, nem
igaz? – kérdezte Leopold, aztán a császártól a dózséhoz, majd Dom
Eronhoz fordult, és valamilyen módon mindegyiküktől sikerült
kierőszakolnia egy-egy bólintást.
Éduán le volt nyűgözve. És ezt még tovább fokozta, amikor
Leopold fon Kartorra herceg felé fordult, Éduán szemébe nézett,
majd így szólt:
– Velem jöhetsz a hálószobámba. Ott tartom a pénzemet, legalább
az összeg felét oda tudom adni. Az elég lesz?
– Igen.
– Remek. – Leopold szája érzelemmentes mosolyra húzódott. –
Nos, úgy vélem, mindannyian egyetértünk abban, hogy elég időt
vesztegettünk el itt. Ha megengedi, felség, csatlakozom a
szerzeteshez a jegyese utáni kutatás idejére. Jól ismerem Safiyát, és
úgy hiszem, az ismereteim a szerzetes hasznára válhatnak.
Bármilyen megbecsülésfélét érzett is Éduán eddig, e szavak
hallatán minden cseppje semmivé lett. A herceg le fogja lassítani.
Eltereli a figyelmét. De még mielőtt tiltakozhatott volna, Henrick
kurtán bólintott.
– Rendben, csatlakozz az ürességboszorkához. És tartsd erősen
a pórázát! – A császár rávicsorgott Éduánra, provokálta őt.
Éduán pedig nem reagált – csak azért sem.
Pár másodperccel később Leopold intett Éduánnak, hogy kövesse,
és kisétált a szobából. Éduán mögötte vonult, a csuklóját tekergette,
és forrt a vére a dühtől.
Azt legalább senki sem említette, hogy Safiya igazságboszorka.
Ha Éduán megkapta a kellő kompenzációt a lány levadászásával
együtt járó kellemetlenségekért, még mindig átadhatja őt az apjának.
Elvégre ezek a kartorraiak Safiya fon Hasstrel megkereséséért
fizettek neki, nem azért, hogy vissza is adja nekik.
 TIZENKILENC
KÉT ÓRA TELT EL AZÓTA, hogy Merik a szobájába vezette
Safit, és utasította, hogy biztonsági okból maradjon a hajó
belsejében. Safinak ez idő alatt végig egy téma körül forogtak a
gondolatai.
És rengeteg kérdése volt. Kezdve azzal, hogy vajon mi lehetett a
nagybátyja célja a Safi és Henrick közti jegyességgel, egészen a
kételyig, hogy vajon mit jelent ez az egész Iseult számára – az
utóbbitól Safit elfogta a rettegés.
Lépteket hallott… Szüntelenül dobogtak felette. Olyan erővel, hogy
Safi koponyája is beleremegett, és a lánynak kedve lett volna sikítani.
Végül inkább járkálni kezdett az apró kabinban, amíg Evrane Iseult
sebeit ápolta.
– Állj már meg! – fakadt ki Evrane. – Vagy menj ki a szobából!
Nem tudok koncentrálni miattad.
Safi úgy döntött, inkább elhagyja a szobát – elvégre most már
engedélye is volt rá. Végre megvizsgálhatta a rakodóteret.
Kitalálhatta, hogy viszi magával Iseultot a jól megérdemelt
szabadságuk felé. Olyan tisztán fel tudta idézni Habim leckéit a
stratégiáról és a csataterekről, mintha Habim épp most ismételte
volna el valamelyiket, ki tudja, hányadszor.
A rakodótér egy sötét helyiség volt, tele ládákkal és hálókkal,
zsákokkal és hordókkal. Minden kis ficak, amit Safi megvizsgált, tele
volt valamivel – esetenként egy matrózzal –, és a fedélzetre vezető
létra fölötti résen kívül semmi fényforrást nem talált.
Az egész hely izzadságtól és mosdatlan testektől bűzlött, az
alsóbb szinten található állati rakomány felől pedig csirkeürülék maró
szaga szivárgott fel. Safi hálás volt azért, hogy legalább a csirkék –
vagy más állatok – hangját nem hallja. Az ízléséhez képest már így is
túl sok zaj volt ezen a hajón.
Bár a legtöbb matróz a fedélzeten volt, Safi számításai szerint
jelenleg huszonhét férfi a rakománytérben tartózkodott, és egy láda
mellé kucorodott vagy egy hordónak dőlt. A legénység tagjainak
látszólag nem volt saját kabinja, és Safi elraktározta ezt az
információt a későbbiekre.
 A huszonhét matróz közül tizenkilencen gúnyosan néztek rá, vagy
„mocskos ’matsiimádónak” nevezték, amikor elhaladt mellettük. Úgy
tett, mintha nem értené őket, sőt, némelyiknek még kedélyesen
biccentett is. De a félhomály ellenére az emlékezetébe véste cserzett
arcukat és gonosz szavaikat.
Ekkor egy nyúlánk, fekete bőrű fiú mászott be a fedélzet alá. Vállig
érő fonatai voltak, és Safi varázsereje dorombolva jelezte, hogy nem
jelent veszélyt rá. Amikor a matróz elbukdácsolt mellette, Safi
megragadta a vállát.
– Képes lenne a legénység megtámadni egy nomatsit?
A fiú pislogott, megrázta a fürtjeit, majd egyértelműen női hangon
így válaszolt:
– Nem, hacsak nem a tengernagy akarja így… Márpedig ő nem
akarná. Neki velünk ellentétben semmi baja a ’matsikkal.
– Velünk?
– Nem velem! – mentegetőzött a lány a kezét felemelve. –
Esküszöm, engem nem zavarnak a ’matsik. Úgy általánosságban a
legénységre értettem.
Igaz. Safi a szeméhez szorította az öklét. Fölöttük, a fedélzeten
lábak dobogtak, kardok csattogtak, kiabálás hallatszott. Bármilyen
gyakorlat folyt is, Safi azt kívánta, bár véget érne végre.
Továbbsétált. A léptei kettős üteme válaszolt a dob lassú
ritmusára. Háromütemű dobszó volt. Miért nem jutott eszébe végre
egy terv? Iseultnak látszólag olyan könnyedén ment a tervek
kidolgozása, de ha ő próbálkozott vele, a gondolatai úgy kavarogtak,
mint iszap a folyóban.
– Nem kéne ennyit mászkálnia. – A lány követte Safit. – A
legénység panaszkodni fog, a tengernagy meg bezárja a kabinba.
Safi erre megtorpant. Ha bezárnák, az jelentősen csökkentené a
védekezési és szökési lehetőségeit, ha bármelyik szükségessé válna.
– Van egy kedvenc helyem odafönt – folytatta a lány, majd a létra
felé mutatott. – Mászkálni ugyan nem lehet, de nézheti a gyakorlatot.
Safi orra megrándult. A létrához sétált, és felállt az alsó
lépcsőfokra, onnan bámult a fentről érkező ragyogó napfénybe. Merik
odafent volt. És Kullen is, aki az engedetlenség legkisebb jelére
mozgásképtelenné tehette Safit.
 Viszont ha felment volna a fedélzetre, azzal jobban felmérhette
volna a hajót, a legénységet és az elrendezést. Ha jobban megismeri
a terepet, talán képes lesz kidolgozni egy stratégiát.
– Senki sem fog meglátni minket? – kérdezte Safi a lánytól,
miközben Merik utasítására gondolt, hogy maradjon a hajó
belsejében.
– Esküszöm.
– Akkor mutasd!
A lány megint elvigyorodott, aztán felmászott a létrán. Safi követte
őt, és nem sokkal később tengerészek között találta magát, akik
magasra emelték a szablyáikat, és kacskaringós léptekkel haladtak
az imbolygó fedélzeten. Habár sokan megbámulták Safit, miközben
elosont közöttük, Safi egyetlen gúnyos hangot sem hallott, nem
érezte veszélyben magát. Az előítéletes matrózok, úgy tűnt, a hajó
belsejében tartózkodtak.
Tehát nem tervezett sokáig itt maradni. Megszerzi a szükséges
információkat, aztán visszatér Iseult mellé.
Safi követte a lányt, tizenöt lépést számolt meg a létra és az
előfedélzet árnyéka között. A lány leguggolt négy döglötthal-szagú
hordó mögé. Safi mellé guggolt, és örömmel látta, hogy valóban
takarásban vannak. A rejtekhelyről a gyakorlatozó tengerészeket is
jól látta… Akik nem is voltak kevesen.
Most, hogy sorokba rendeződve, nem a kötelekbe gabalyodva
vagy a fedélzetet sikálva látta őket, Safi legalább ötvenre becsülte a
számukat. Valószínűleg kétszer annyian voltak, mert a matektudása
sirálykakát sem ért.
Safi addig nyújtogatta a nyakát, amíg végre meglátta Meriket,
Kullent és még három férfit a kormány mellett. Mindannyian szél ellen
védő szemüveget viseltek, és a szájuk egyszerre formálta a
szavakat.
A hátuk mögött Safi felfedezte az állandó hangorkán forrását. Egy
fiatalember – akinek a lányéhoz hasonló fonatai voltak – dobolt egy
hatalmas, vízszintesen elhelyezett dobon.
Safi legszívesebben félbetörte volna a dobverőjét.
De még ennél is jobban vágyott arra, hogy friss levegőt
lélegezhessen.
– Istenek a pokolban, mi a fene ez a bűz? – szitkozódott.
 – Csali. Megtartjuk a potyadékot. – A lány lepöckölt egy fénylő
pikkelyt a legközelebbi hordóról, és most, hogy Safi alaposabban
megnézte a körülötte lévő deszkákat, észrevette, hogy rengeteg van
belőlük. Kipotyogtak a hordók résein át, ráragadtak az oldalukra. – A
tengeri rókáknak – tette hozzá a lány. – Meg kell etetni őket, amikor
elhaladunk mellettük, különben ránk támadnak.
– A… tengeri rókák – ismételte meg Safi színtelen hangon. – Úgy
érted, az emberevő, mitikus kígyók?
– Ja – villantott meg egy újabb mosolyt a lány.
– De ugye nem hiszel bennük? Csak a mesékben léteznek,
amikkel a gyerekeket ijesztgetik… mint a hegyi denevérek. Vagy a
Tizenkét Paladin.
– Amik szintén léteznek – ellenkezett a lány. Mintha az igazát
akarta volna bizonyítani, előhúzott a zsebéből két megviselt, arany
hátlapú tarókártyát, és felfordította a felsőt.
A Róka paladin lap volt az, egy bundás, türkizszínű kígyót
ábrázolt, ami egy kard köré tekeredett. A rókaszerű arc mintha Safira
bámult volna.
– Jó trükk – motyogta Safi, miközben megtámaszkodott a fedélzet
deszkáján. Sok tarókártyalapot látott már életében, de egyiken sem a
tengeri róka volt a sima vörös róka helyett. Vajon a többi öt színre mit
festhettek?
– Nem is trükk – ellenkezett a lány. – Csak megmutattam, hogy
néznek ki a tengeri rókák. Alapesetben hatalmas vízikígyók, igaz? De
néhány évtizedenként levedlik a bőrüket, és gyönyörű nők alakjában
kimásznak a partra, hogy elcsábítsák a férfiakat…
– És a sírba hurcolják őket – fejezte be Safi. – A hegyi denevér
legendájában ugyanez van. Amit igazán szeretnék tudni, az az, hogy
te láttál-e már tengeri rókát.
– Nem. Viszont – tette hozzá gyorsan a lány – néhányan a régi
legénység tagjai közül azt állítják, hogy a háború idején harcoltak
tengeri rókákkal.
– Értem – mondta lassan Safi.
És tényleg értette. Meriknek és a kapitányainak a fedélzeten kellett
tartaniuk a csalit, hogy ezzel megnyugtassák a legénység babonás
tagjait. Eron bácsi hasonló okból küldött minden évben birkákat a
Hasstrel-földek barlangjaiba, „a hegyi denevéreknek”. Gyerekkorában
Safi a Hasstrel-birtok körüli összes erdőt bejárta a denevérszerű
sárkány után kutatva. Átfésülte a közeli barlangokat, ahol a
denevérek állítólagos lakhelye volt, és órákat töltött a kiszáradt Föld
Ősforrás mellett arra várva, hogy hirtelen megjelenik benne egy
gyönyörű nő.
De tízévnyi hiábavaló várakozás után Safi végre elfogadta, hogy a
hegyi denevérek – ha léteztek valaha egyáltalán – olyan halottak
voltak, mint a Forrás, ami mellett élniük kellett volna.
Safi eldöntötte, hogy a tengeri rókákkal ugyanez a helyzet.
– Amúgy Ryber vagyok – biccentett a lány. – Ryber Fortsa.
– Safiya fon Hasstrel.
Ryber az ajkába harapott, mintha egy mosolyt próbálna elfojtani.
De aztán feladta.
– Te domna vagy, igaz? – kérdezte, majd felfordított egy újabb
tarókártyát.
A boszorkány. A lap egy eltakart arcú nőt ábrázolt, aki egy
Ősforrást bámult – egész pontosan egy Föld Ősforrást. De a Safi
gyerekkori felfedezőútjai tárgyát képező Forrással ellentétben ez a
rajzolt Forrás még életben volt. A körülötte magasodó hat bükkfa
zöldellt, a felé vezető köves út érintetlen volt, és a Forrásban víz
örvénylett.
Safi a Róka paladinhoz hasonlóan ilyen Boszorkány kártyalapot
sem látott még.
Ryber visszatolta a lapot a pakliba, Safi pedig visszafordult a
tengerészek felé. A tekintete megakadt egy fiatalemberen, akinek az
arca izzadt és égővörös volt – a szablyával pedig egyáltalán nem
tudott bánni.
Mialatt Safi kiropogtatta az összes ujjpercét, a fiatalembert kétszer
lefegyverezte az ellenfele. Ebben az volt a legrosszabb, hogy az
ellenfele nemcsak hogy közelített a nyugalmazott korhoz, de sántított
is.
Ha Safinak valaha szüksége lenne egy szablyára, ez a fiú lenne a
tökéletes célpont, akitől elcsaklizhatná.
– A legénységetek – szólalt meg Safi, miközben felemelte a fejét,
hogy beleszippanthasson egy friss fuvallatba – elég szedett-
vedettnek tűnik. Néhányan tudnak harcolni, de a többség nem.
Ryber beleegyezőn sóhajtott.
 – Nincs még túl sok tapasztalatunk. Azok a jó harcosaink – Ryber
rámutatott a sánta öregemberre –, akik megjárták a háborút.
– Nem az lenne az elsőtiszt feladata, hogy gondoskodjon a
fejlődésetekről? – Safi a kormány felé pillantott. A szél belekapott
Kullen világos hajába. A férfi, a többi boszorkával együtt, még mindig
motyogott. Merik azonban már nem volt ott. – De a tiszt még csak
nem is figyeli a gyakorlatot.
– Azért, mert most a hajót hajtja előre. Általában próbál ösztönözni
minket.
Ryber mentegetőzését hallva Safi jobban megnézte a lányt. Fiús
alkata és a határozottan előnytelen fonatok ellenére a legkevésbé
sem volt csúnyácska. Valójában most, hogy jobban megnézte őt,
észrevette, hogy Ryber szeme ragyogó ezüstszínű volt. Nem szürke,
hanem valódi, fénylő ezüstszínű.
Az elsőtisztnek vaknak kellett volna lennie ahhoz, hogy ne
szeressen bele ebbe a szempárba.
– Szóval egy pár vagytok – próbálkozott Safi.
– Nem – válaszolta gyorsan Ryber… Túl gyorsan. – Jó elsőtiszt,
ez minden. Igazságos és okos.
Safi testén borzongás futott végig a hazugságtól, és az ajkába
harapva elfojtott egy mosolyt, majd figyelmét Kullen felé fordította.
Nem látott mást, mint egy nagyra nőtt férfit, hatalmas varázserővel –
egy férfit, aki könnyűszerrel legyűrte volna Safit. De a fagyos külső
talán többet rejtett ennél.
Ryber hosszan kifújta a levegőt, aztán újabb kártyát húzott ki a
pakliból. A lapon az Eb paladin volt. Ryber a kutyaszerű kígyót
bámulta, ami szintén egy kard köré tekeredett, és a tekintete üressé
vált, olyan gondolatokról árulkodott, amelyeket jobb lett volna
elfelejteni. Aztán a tekintete Kullenre siklott, és kisimultak a ráncok az
arcán.
Ryber és az elsőtiszt nagyon is együtt voltak, és a kapcsolatuk
több volt egyszerű afférnál. Komoly volt, és mély.
Igaz.
Safi felhúzta az ajkát. Ryberrel egyidősnek tűntek, ez mégis
olyasmi volt, amiről Safi keveset tudott. Veñazában volt ugyan része
románcban, de ezek a flörtök – olyan férfiakkal, mint a Kigyúrt Kurafi
– mindig egy gyors csókkal és egy még gyorsabb búcsúval
végződtek.
– Viszonya van valakivel a hercegnek? – szaladt ki Safi száján. A
teste megfeszült, azonnal azt kívánta, bár visszaszívhatná a
szavakat. Nem is tudta, hogy jutott eszébe a kérdés. – Úgy értem,
szabad Merik herceg legénysége tagjainak viszonyba bonyolódnia?
– Egymással nem – válaszolta Ryber. – Mellesleg már elhagytuk
Nubrevna szárazföldi területét, domna. A herceg itt Nihar tengernagy.
Ez felkeltette Safi figyelmét, ő pedig teljes szívvel örült a
figyelemelterelésnek.
– A herceg címe attól függően változik, hogy épp hol van?
– Hát persze. A tiéd nem?
– Nem. – Safi az ajkába harapott, és élvezte az arcát megsimító
friss, sós fuvallatot. De ahelyett, hogy a szellő lehűtötte volna, úgy
érezte, mintha tűzforró lenne… Friss izzadságcseppek gyöngyöztek a
halántékán. De ez egy újfajta forróság volt – dühös forróság. És ijedt
forróság.
Még inkább elöntötte a hév, amikor Ryber azzal folytatta a
magyarázatát, hogy Merik ételadagjai sok emberét feldühítették,
amitől csak még szélesebbé vált a szakadék azok között, akik
Meriket támogatták, és akik Vivia hercegnőt részesítették előnyben.
És hogy milyen mocskossá és túlnépesedetté vált a főváros a Nagy
Háború óta.
Amikor belegondolt, hogy miféle valóság rejtőzhet e történetek
mögött, Safi bokája megremegett, és az ujjai ökölbe szorultak.
A világ, amiről Ryber mesélt, egyáltalán nem hasonlított arra,
amelyet Safi maga mögött hagyott. A dalmottiak is ismerték a
szegénységet – de még mennyire, hogy ismerték –, de az igazi
éhezés ismeretlen volt.
Talán… Talán Meriknek valóban szüksége volt a kereskedelmi
alkura – még ha olyan elátkozott volt is a másik fél, mint a Hasstrel
család.
Safi már épp arra készült, hogy feltápászkodjon, amikor megütötte
a fülét Evrane hangja.
– Szóval hagyod meghalni a lányt? – hallatszott Evrane kiáltása a
közeli létra felől. Még a gyakorlatozó katonákat is túlharsogta. És a
dob dübörgését is. – Muszáj kitenned minket a partra!
 Safi testét átjárta a jeges rémület. Minden egyes porcikáját.
Feltérdelt, majd felállt. Aztán csak állt, figyelmen kívül hagyva Ryber
suttogását, aki arra kérte, hogy ne bújjon elő. Merik sötét haja épp
akkor bukkant elő a létra tetején, amikor Safi a hordók mögül
előbújva felegyenesedett. A herceg fürgén a fedélzetre mászott,
nyomában a nagynénje köpenyes alakjával.
Merik pár lépést előrelépett, körbe-körbetekingetett, mint aki keres
valakit, és a tengerészek oldalra húzódva utat engedtek neki.
Evrane Merik mellé csörtetett.
– Annak a lánynak egy tűzboszorka gyógyítóra van szüksége,
Merik! Ha nem segítenek rajta, meghal!
Merik nem válaszolt – még akkor sem, amikor Evrane dühösen
felemelte a hangját, és követelni kezdte, hogy Merik vigye ki őket a
szárazföldre.
Safi megfeszítette az ujjait. A lábujjai, a vádlija, a hasfala – minden
testrésze cselekvésre kész volt.
Ha Merik valóban nem volt hajlandó megmenteni Iseult életét, az
egyet jelentett azzal, hogy nem volt Safi szövetségese. Ezért,
szerződés ide vagy oda, ellenséges tengerészek, vagy sem, Nihar
tengernagy ezzel Safi ellenségévé vált, a hajó pedig mostantól
csatatér volt.
 HÚSZ
MERIK A HAJÓ BELSEJÉBE MENT, hogy megnézze a domnát.
Rosszul érezte magát amiatt, ahogy otthagyta a lányt a kabinjában.
Safi fonáltestvére beteg volt, és Merik tudta jól, hogy az ilyesmi rossz
hatással van az ember természetére.
Márpedig, ha Merik rendellenességet látott, ki kellett javítania azt.
Ráadásul jelenleg ez volt az egyetlen rendellenesség, ami ellen
tenni is tudott valamit. Vivia hangboszorkája Hermin nyakában
lihegett, követelte, hogy Merik árulja el, merre jár a dalmotti
kereskedőhajó, és kijelentette, hogy addig nem szabadulnak meg
tőle, amíg nem látta a saját szemével ezt az új Hasstrel-szerződést.
Merik hazudott – megint –, és azt állította, hogy a kereskedőhajó
csak feleakkora távolságra jutott, mint valójában, de érezte, hogy
Vivia megneszelte a cselt.
A kabin felé menet a nagynénje megállította a létra aljánál.
– Abba kell hagynunk – jelentette ki Evrane. Az arcára árnyék
vetült, de ezüstös haja ragyogott. – Iseult túl rossz állapotban van,
nem bírja már sokáig. Milyen kikötők vannak a közelben?
– Olyan nincs, amelyikbe bemehetnénk. Még mindig dalmotti
területen vagyunk. – Merik megpróbált továbbhaladni.
Evrane dühösen elállta az útját.
– Mit nem értesz azon, hogy túl rossz állapotban van, és nem bírja
sokáig? Ez nem alku tárgya, Merik.
– Ennek a hajónak pedig nem te vagy a parancsnoka. – Meriknek
nem volt elég türelme ehhez a beszélgetéshez. – Akkor állunk meg,
ha én azt mondom, néném. Most pedig állj félre, hogy
meglátogathassam a domnát!
– Nincs a kabinban.
Ennyi elég is volt, hogy Meriket elöntse a szokásos indulat.
– Akkor – szólalt meg halkan – mégis, hol van?
– Odafönt, felteszem – legyintett Evrane közömbösen a rakodótér
felé, mintha azt mondaná: Itt nem látod őt, nem igaz?
– Pedig – folytatta Merik még mindig veszélyesen halkan – a hajó
belsejében kellett volna maradnia. Miért nem tartottad a kabinban?
– Azért, mert nem az én dolgom.
 E szavak hallatán Merik indulatának lángjai fellobbantak. Evrane
tudta, mi áll a Hasstrel-szerződésben. Ahogy azt is, hogy Safiyának
biztonsági okokból a hajó belsejében kellett maradnia. Ha kicsordul
akár egyetlen csepp vére is, a szerződés semmissé válik.
És ha Merik arra gondolt, hogy Safiyának vérét ontják… hogy
megsérül…
Merik felugrott a létrára, a háta mögül hallotta a nagynénje
hangját:
– Szóval hagyod meghalni a lányt? Ki kell vinned minket a partra!
Merik rá sem hederített a nagynénjére. Megkeresi Safiyát, és
elmagyarázza neki – gyengéden, nem a benne dúló indulatoknak utat
engedve –, hogy semmilyen esetben sem szabad elhagynia a
kabinját. A lány meghallgatja, aztán engedelmeskedik neki, Meriknek
pedig megint nyugta lesz. És minden rendellenességről
megfeledkezhet.
Merik elindult a hátsó fedélzet felé, és menet közben ráüvöltött az
embereire, hogy álljanak el az útjából. A varázsereje utat tört
magának, és neki esélye sem volt, hogy megzabolázza, mint holmi
rendellenességet.
– Tengernagy úr!
Merik nehézkesen megállt. Safiya hangja volt az. A háta mögül
jött.
A herceg lassan hátrafordult, most már zihált. A benne kavargó
szél majd’ szétvetette a testét, még a korábbinál is erőteljesebb volt.
Sőt, évek óta nem volt ilyen erőteljes. Merik kezdte elveszíteni az
irányítást.
Azután, amikor meglátta a lányt a fedélzet közepén, egy
szablyával a kezében, az önkontrollja apró darabokra hullott.
– Kiviszel minket a partra – szólalt meg a lány hűvösen és
kimérten. – Méghozzá most azonnal.
– Ellenszegültél a parancsomnak – válaszolta Merik, de belül
szitkozódott. Hát mi lett azzal a gyengéd magyarázattal?
– Megmondtam, hogy a szavam itt törtvény. Márpedig azt
parancsoltam, hogy maradj a hajó belsejében.
Safiya válaszul magasra emelte a szablyát.
– Ha Iseultnak tűzboszorka gyógyítóra van szüksége, akkor
kikötünk.
 Merik észrevette, hogy a széldob lüktetése abbamaradt. Hogy a
hajó immár a hullámboszorkák oltalma nélkül ringatózott.
Merik előhúzta a saját szablyáját.
– Menj a kabinodba, domna! Azonnal.
Safiya ezt hallva gonoszul elmosolyodott, majd Merik pengéjéhez
lépett. Aztán hátrahúzta a vállát, és kidüllesztette, majd a szablya
hegyéhez nyomta a mellkasát. Az anyag besüppedt az acélpenge
érintésére.
– Szerezz egy tűzboszorka gyógyítót, tengernagy, különben
teszek róla, hogy a szerződésed meghiúsuljon.
Merik forró lüktetést érzett a szeme mögött. Safiya még a végén
megszúrja a saját bőrét. A vérét ontja, Merik pedig mindent elveszít,
amiért eddig dolgozott. A lány valahonnan megtudta, mi áll a
szerződésben, és most tesztelte őt.
Így hát Merik leengedte a pengéjét.
Aztán szabadjára engedte a haragját. A szél kiszabadult és
végigsöpört a tengerészein.
– Kullen! Vedd el a levegőjét! Safiya arcából kiszaladt a vér.
– Gyáva! – sziszegte. – Önző, gyáva alak! – mondta, aztán
támadásba lendült.
Meriknek alig volt ideje, hogy hátraugorjon a kabinja irányába,
mielőtt Safi pengéje belehasított a levegőbe, épp ott, ahol eddig
Merik feje volt.
Rohanni kezdett a hátsó fedélzet felé, menet közben minden
irányból kiáltások záporoztak rá. A tengerészei gyávának nevezték
őt, és amikor a fedélzetre ereszkedve megkereste Kullen tekintetét,
abban sem lelt támogatásra. Az elsőtiszt a fejét ingatta, ami azt
jelentette, hogy ezúttal nem siet a segítségére.
Merik hamarosan meg is értette, miért: az apja tengerészei csak
egy nőt láttak – méghozzá egy kartorrai nőt –, aki gyávának nevezte
az új tengernagyukat. Ha Vivia vagy Serafin irányítása alatt állt volna
a hajó, az igazságszolgáltatás gyors, alapos és brutális lett volna. A
férfiak ezt várták. Követelték.
És ők nem tudtak a Hasstrel-szerződésről.
Ez azt jelentette, hogy Meriknek meg kellett küzdenie Safiya fon
Hasstrellel, méghozzá anélkül, hogy a vérét ontaná a lánynak.
 Merik talpa földet ért, a lány pedig követte őt, utánaugrott,
hajfonata a levegőben csapkodott. A tengerészek utat engedtek neki,
figyelték az eseményeket.
Safiya már ott állt Merik előtt, előreszegezett szablyával.
Merik válaszul felemelte a sajátját. Szikrák csaptak fel, ahogy az
acél acélnak feszült – a lány erős volt. A lehető leggyorsabban ki kell
iktatnia a pengéket ebből a harcból. Elég egy karcolás, és oda a
megállapodás.
A lány újra lecsapott. Merik kikerülte a csapást, de a háta mögött
ott volt a kabinja. Ráadásul a világ élesen balra billent, a hajó két
hullám között mozdulatlanná dermedt.
A lány kihasználta Merik tétlenségét, méghozzá milyen gyorsan!
Az első suhintást egy második követte. Aztán egy harmadik. Egy
negyedik…
De ekkor a hajó a másik irányba dőlt, és a lány térde
megremegett. A következő támadás előtt szélesebb terpeszbe kellett
állnia.
Merik készen állt. Amikor a lány pengéje a magasba emelkedett,
Merik behúzta a fejét. Safiya kardja a falba fúródott, és Merik lefogta
a lányt. A vállára vette őt, de ekkor Safiya az öklével verni kezdte a
veséjét. A gerincét.
Merik szorítása gyengébbé vált, a hajó megint imbolyogni kezdett.
Merik érezte, hogy elveszti az egyensúlyát. A lány mindjárt fejjel előre
a hajópadlóba csapódik.
Merik varázsereje működésbe lépett. Levegőáramlat emelte fel
Safiya testét, és Merik is visszanyerte az egyensúlyát… Egészen
addig meg is tartotta, amíg Safiya egyenes helyzetbe nem tornázta
magát a vállán, és a térdét belefúrta a bordái közé.
Merik kétrét görnyedt – nem tehetett semmit. Arccal a
deszkapadlóra zuhant.
A varázsereje elszabadult. Meriket és a domnát felkapta a
szélorkán, lerepültek a fedélzetről. Forogtak. Körbe-
körbeszáguldottak a levegőben. Elmosódott körülöttük a világ, és
hamarosan az árbócok fölé emelkedtek. Szél csapkodott körülöttük
és alattuk. De Safiya mintha észre sem vette volna, hogy milyen
magasan vannak.
 Merik megpróbálta kontrollálni a bőre alatt és a tüdejében tomboló
erőt. Egyértelműen a lány élesztette fel a dühét.
A varázsereje többé nem Meriknek, hanem Safiyának
engedelmeskedett.
A lány az öklével Merik arca felé csapott. A herceg épphogy
kivédte a csapást, Safiya lába a bokája köré kulcsolódott.
Hátrarántotta a férfit, és a testük forogni kezdett, mígnem fejjel lefelé
megálltak a levegőben. Merik nem látott mást, mint vitorlavásznat és
köteleket, aztán Safiya öklei jelentek meg a szeme előtt, amint az
arcához közeledtek.
Merik hárította az ütést, de túl erősre sikeredett a mozdulat – talán
a varázsereje erősítette fel. Akárhogy is, a lány megpördült a
levegőben, és távolodni kezdett a vitorláktól. Aztán elhagyta Merik
varázserejének hatótávolságát, és zuhanni kezdett, fejjel előre, a
száz tátott szájú tengerész felé.
Merik erős szelet küldött a teste alá, ami visszafordította felé a
lányt. Jobb oldalukkal felfelé repülni kezdtek. Merik résnyire nyitott
szemhéján keresztül látta az óceánt és a kötélzetet.
Aztán Safiya megrúgta. A hasánál.
Merik tüdejéből kiszorult a levegő. A varázsereje hirtelen elapadt.
A domnával együtt zuhanni kezdett.
Meriknek még éppen volt ideje a lány teste alá helyezkedni és azt
gondolni: Ez fájni fog, és a háta máris a fedélzetnek csapódott.
Nem… nem is a fedélzet volt az. Hanem egy szélörvény.
Kullen lelassította a zuhanásukat, mielőtt…
Merik koponyarengető erővel belecsapódott a fadeszkákba. A lány
rajta landolt, a súlya Merik tüdejére és bordáira nehezedett.
A fájdalom és a megrázkódtatás ellenére Merik kihasználta a
kínálkozó alkalmat. Beleakasztotta térdét a lányéba, és maga alá
gyűrte őt. Aztán két tenyerét a deszkára támasztotta a lány fejének
két oldalán, és az arcába bámult.
– Befejezted? A lány zihált. Az orcája naplementevörös volt, de a
szeme csillogott, éles tekintettel nézett vissza rá.
– Soha – lihegte. – Amíg ki nem kötünk.
– Akkor leláncoltatlak. – Merik felemelkedett, de Safiya
megragadta az ingét, és visszahúzta a herceget. Merik könyöke
elgyengült; egyenesen rázuhant a lányra, az orruk majdnem
összeért.
– Tisztességtelenül… harcolsz. – A lány bordái minden egyes
lélegzetvétellel Merik törzsének feszültek. – Küzdjünk meg… újra.
Varázslat nélkül.
– Megsértettem a büszkeségedet? – nevetett fel rekedt hangon
Merik, majd a lány füléhez hajolt. Az orra hozzáért a lány arcához. –
Ha nem használnám a szelet – suttogta –, akkor is vesztenél.
Mielőtt még Safiya válaszolhatott volna, Merik legurult róla, és
felállt.
– Vigyétek le, és verjétek láncra!
Safiya megpróbált felkecmeregni, de két matróz – Merik eredeti,
hűséges legénységének tagjai – már el is kapta őt. Safiya birkózva,
ordítva küzdött, de amikor Kullen kifejezéstelen arccal mellé lépett,
feladta a harcot – a kiabálást viszont folytatta:
– Remélem, a pokolban fogsz égni! Az elsőtiszteddel meg az
egész legénységgel együtt!
Merik elfordult, úgy tett, mintha nem hallotta volna a lányt. Mintha
nem érdekelte volna. De igazság szerint nagyon is hallotta és nagyon
is érdekelte.
 HUSZONEGY
ÉDUÁNNAK CSAK PÁR PERCÉBE TELT MEGGYŐZNI
HENRICK CSÁSZÁRT, hogy felbérelje, de az összes megtakarított
időt elvesztette, amíg új útitársát, a piperkőc Leopold herceget – és
nyolc Pokolbárd kísérőjét – igyekezett kijuttatni a palotából.
Két órával azután, hogy elhagyta a dózse dolgozószobáját, Éduán
végre Leopold hintója mellett kocogott; a déli kikötőnegyed felé
tartottak. Nagy volt a forgalom. Az emberek Veñaza-szerte útra
keltek, hogy megnézzék „a dózse leégett palotáját”. Pontosabban,
ahogy a többség fogalmazott, hogy megnézzék, „mit tettek az
átokverte, tűzzabáló marstokiak”.
Éduánnak fogalma sem volt, hogy indult útjára ez a pletyka, de azt
gyanította, hogy valaki útjára indította. Talán egy nagy dumás
palotaőrnek járt el a szája, vagy egy háborúéhes diplomata
szándékosan eresztette el az információt. Akárhogy is, miközben
Éduán Veñaza utcáin és hídjain kocogott, úgy látta, hogy erős
ellenszenv övezi a marstokiakat – ami rossz jel volt a Húszéves
Fegyverszünet megújítására nézve –, és az egész helyzet
megtervezettnek tűnt. Mintha egy stratégia része lett volna. Valaki
ellenséget akart csinálni a marstokiakból.
Éduán elraktározta a gondolatot későbbre, hogy elmondhassa az
apjának.
Hasonlóképpen elraktározta azt az észrevételt is, hogy a Leopold
alkalmazásában álló nyolc Pokolbárd közül csak a parancsnok nem
lihegett a sisakja mögött két háztömbnyi kocogás után.
Ennyit az elit haderőről.
Viszont, meg kell hagyni, Éduán maga is szégyenletesen kimerült,
mire Leopold hintója begurult a déli kikötőnegyedbe, ahol a nyikorgó
kartorrai hadihajók pihentek a kikötőben.
Már majdnem beesteledett – Éduán nemrég gyógyult izmai égtek
a megerőltetéstől, a testét borító friss bőr túlságosan felmelegedett a
zsúfolt utcákon haladva, és régi sebeiből megint vér szivárgott – ami
azt jelentette, hogy az egyetlen tiszta ingén vérfoltok éktelenkednek.
Ó, Éduán alig várta, hogy – valamilyen módon – bosszút állhasson
a fonálboszorkán, ha újra látja.
 Leopold kikecmergett a hintójából a forró naplementébe. Türkiz
bársonyöltözéket viselt, ami túlságosan elegáns volt a hajózáshoz, és
a csípőjén egy párbajtőr lógott, díszes aranymarkolattal – de a célja
inkább az volt, hogy gazdája felvágjon vele, mint az önvédelem.
De a pénz az pénz, és Éduán új ládikója, ami a hintóban lapult,
tele ezüsttallérokkal, bőven megérte, hogy a tűző napon álljon, és a
piperkőc herceg végtelen panaszáradatát hallgassa.
– Mégis mi… – kiáltott fel a herceg, kesztyűs kezét az orra elé
emelve – ez a bűz?
Amikor egyik Pokolbárd sem állt elő válasszal – sőt, valójában
inkább eltávolodtak, hogy még hallótávolságon belül se legyenek, és
így elkerülhessék a hercegükkel való beszélgetést –, Éduán előtt állt
a válaszadás nemes feladata.
– Ez a bűz – válaszolta tompán – a halak szaga.
– És a mocskos dalmottiak ürülékéé! – ordította egy szakállas férfi,
aki épp elsétált mellettük a mólón. A kartorrai haditengerészet
smaragdzöld kabátját viselte, és magasan hordott orra és a sarkában
lihegő három férfi alapján ő volt a tengernagy, akivel Leopoldnak
találkoznia kellett.
A négy tiszt egyenes vonalba rendeződött Leopold előtt, majd
kurta bólintással és „Ő császári felsége!” kiáltással üdvözölték őt.
Leopold úgy vigyorgott, mint egy kisgyerek, amikor új játékot kap,
megigazította a párbajtőrét, majd kartorrai nyelven megszólalt:
– Hajóra fel, uraim! Az armadánk kihajózik a dagállyal, és ha
hihetünk ennek a szerzetesnek, levadászunk egy nubrevnait!
A tengernagy idegesen mozgolódni kezdett, a kapitányok
összenéztek, és a Pokolbárdoknak valahogy sikerült még jobban
eltávolodnia. Hiszen nem volt szó semmiféle dagállyal való
kihajózásról. Egy Nubrevnába tartó hajó legfeljebb kockázatos volt,
egy egész armada kész öngyilkos küldetés. Ezt minden jelenlévő
tudta, kivéve Kartorra császári örökösét, akinek a leginkább tisztában
kellett volna lennie vele.
De úgy tűnt, egyik tisztnek sem áll szándékában megszólalni –
még a tengernagynak sem. Éduán elfojtott egy ideges nyögést. Csak
nem félnek ettől a sült bolond hercegtől? Éduán azt még meg tudta
érteni, hogy Henrick császártól tartottak, de ő nem volt itt, hogy rájuk
zúdítsa zabolátlan dühét.
 Éduán hirtelen a herceghez fordult, és dalmotti nyelven így szólt:
– Nem mehetsz egy armadával Nubrevnába.
– Ó, valóban? – pislogott meglepetten Leopold. – És miért nem?
– Azért, mert hasztalan lenne. – Leopold összerezzent és
elvörösödött – a düh első jele. Ezért, bármennyire nehezére esett is
Éduánnak, ridegen hozzátette: – Ő császári felsége.
– Hasztalan, igazán? – érintette meg az ajka szélét Leopold a
hüvelykujjával. – Lemaradtam volna valamiről? – A tengernagyhoz
fordult, és tört kartorraisággal megkérdezte:
– Nem erre vannak az armadák? Hogy visszavegyék azt, amit a
háborúéhes nubrevnaiak elvettek az embertől? – Leopold arca
beszéd közben megrándult, és Éduán módosította korábbi elméletét.
Leopold talán mégis képes rémisztő indulatokat kifejezni –
különösen, ha az ember tengernagyi pozíciója múlik a tudatlan,
hercegi szeszélyein. Éduán ezért nagyot sóhajtott, majd ismét
megszólalt. Elvégre neki nem volt tengernagyi címe, amit
elveszthetett.
– Az armadákat tengeri csaták során szokás használni, ő császári
felsége. Azaz a tengeren. Nubrevnába azonban nem harcolni
megyünk, mivel a domna valószínűleg már Lovatsban lesz, mire a
hadihajói elérik Nubrevna partjait. A nubrevnai szélboszorka
helyében oda vinném.
Leopold arca megint megrándult, és amikor újra megszólalt, azt
dalmotti nyelven tette, és a szavait Éduánnak címezte.
– Mit számít, hogy ez a lány megérkezik-e Lovatsba? Egy
nubrevnai elrabolta a nagybátyám jegyesét. Mi pedig
visszaszerezzük őt.
– A Húszéves Fegyverszünet – válaszolta Éduán – tiltja az idegen
hajóknak, hogy engedély nélkül érintsék egy másik nép földjét…
– Tudom, mi áll az átkozott Fegyverszünetben. De, ismétlem,
náluk van a nagybátyám jegyese. Ezzel máris megszegték a
Fegyverszünet feltételeit.
Kivéve, hogy nem az, gondolta Éduán. Nem volt kedve vitatkozni,
ezért válaszul csak kurtán bólintott.
– Csak úgy juthatunk Lovatsba, ha elhajózunk Noden őrszemei
mellett… És ezeket a kőszobrokat nubrevnai katonák sora védi.
Feltéve, hogy felséged armadája átjutna mellettük – ami nem fog
sikerülni –, még Stefin-Ekart bűvös vízi hídjaival is meg kellene
küzdeniük.
– Nos – Leopold hangja vészjóslóan érzelemmentes volt –, akkor
mégis mit kéne tennem? A tengernagy, a kapitányai és a távolban
álló Pokolbárdok egy emberként összerezzentek – és Éduán ezúttal
nem hibáztatta őket. Henrick legalább tisztában volt a háború, a
kiadások és a stratégia fogalmaival.
Nem is beszélve az alapvető történelmi ismeretekről.
Azonban Leopold tudatlansága egyúttal lehetőséget is jelentett
Éduán számára. Méghozzá nem is kicsit, olyannyira nem, hogy talán
soha többé nem áll elő ilyen. Lehetőséget kapott elnyerni egy herceg
bizalmát.
– Egyetlen hajó kell – válaszolta tagoltan Éduán, miközben körzött
a csuklójával, háromszor befelé, háromszor kifelé. – Szükségünk van
az armada leggyorsabb fregattjára és az összes elérhető árapály-
vagy szélboszorkára. Ha megtaláljuk a nubrevnaiakat, mielőtt még a
szülőföldjükre érnek, visszarabolhatjuk a domnát anélkül, hogy
megsértenénk a Fegyverszünet feltételeit… ő császári felsége.
Leopold Éduánra nézett, a veñazai szél belekapott szőke fürtjeibe,
és szanaszét fújta azokat. Azután, mintha magában döntést hozott
volna, megkocogtatta a párbajtőre markolatát, majd Éduánra nézve
bólintott.
– Akkor intézkedj, szerzetes! Nyomban!
Éduán így is tett; nyilvánvalóan elégedett volt az utasítással,
aminek köszönhetően négy tiszt és nyolc Pokolbárd kényszerült arra,
hogy engedelmeskedjen az ő parancsainak, de egyelőre vérfoltos
mellkasát nézegették gyanakvóan.
De Éduán egyúttal el is bizonytalanodott. Az emberek ritkán
néztek rá egyenesen, és még ritkábban álltak ennyire közel hozzá.
Ezért amikor végeztek a tervezgetéssel, és az emberek végre ismét
levegőnek nézték, Éduán megkönnyebbülést érzett.
Miután végignézte, ahogy a ládikáját áthelyezik egy kartorrai
egyárbócos vitorlásra, és elindult Leopold hintója felé, ismerős illat
csapta meg az orrát.
Éduán két lépésre a hintótól megtorpant, és a levegőbe szimatolt.
Tiszta tó vize és fagyos tél.
 Éduán ismerte ezt a szagot, de nem tudta azonosítani a vért,
amihez kapcsolódott. Leopoldnak frissbőr- és füstölgőkandalló-szaga
volt; a Pokolbárdok bűze akasztókötélre és hideg vasra
emlékeztetett; és a tisztek mindegyikének jól megkülönböztethetően
óceánillatú volt a vére.
Bárki járt is a mólón, Éduán találkozott már vele, de nem vette a
fáradságot, hogy megjegyezze az illatát.
Ami azt jelentette, hogy az illető nem volt fontos személy.
Így hát Éduán elhessegette a szagot, és az arcába húzta a
csuklyáját. A harangok tizenhetet ütöttek, ami azt jelentette, hogy
épphogy maradt egy kevés ideje megkeresni a Ridensa utca 14.-et –
és hogy végre új információkkal lássa el az apját legújabb, legjobban
fizető munkáltatójáról.
 HUSZONKETTŐ
SAFI AZ ALVÓ ISEULT ARCÁT NÉZTE. Olyan szoros volt a
bilincs, hogy sajgott tőle a csuklója. Iseult ajkáról jól látható nyálcsík
lógott, de Evrane épp nem volt ott, Safit pedig túl messzire láncolták
ki ahhoz, hogy bármit is tehessen ez ellen.
Úgy érezte, semmi olyasmit nem tehet, ami számítana.
Gyerekesen viselkedett, amikor rázúdította a dühét Merikre – de Safit
ez nem érdekelte. Ami érdekelte, az inkább az volt, hogy a támadása
meghiúsult. Hogy mindössze még rosszabbá tette a helyzetet.
A szobában félhomály uralkodott, a délutáni napot felhők takarták
el, és Safi háta mögött hullámok csapkodtak. A hajó gyorsított, az
imbolygás csak még erőteljesebbé vált, és újra megszólalt a
hatalmas dob dübörgése. Csakúgy, mint a tengerészek lábának
dobogása.
Safi a mellkasához húzta a térdét. A láncai gúnyosan
megcsörrentek.
– Ez aztán szép kis műsor volt.
Safi felegyenesedett – és az ajtónyílásban meglátta Evrane-t. A
szerzetes egérszerűen könnyed léptekkel odasétált Iseulthoz.
– Hogy van? – érdeklődött Safi. – Mit tehetek? – Leláncolva
semmit. – Evrane a földre rogyott, és egyik kezét Iseult karjára
simította. – Stabil az állapota. Legalábbis egyelőre.
Safi hatalmasat sóhajtott.
Az egyelőre nem volt elég hosszú idő. Mi van, ha Safi olyan
dologba kezdett, amelyet nem fejezhetett be? Mi van, ha Iseult soha
nem ébred fel – ha soha nem lesz képes felébredni?
Evrane Safihoz fordult.
– A szobában kellett volna tartanom téged. Sajnálom.
– Akár a fedélzeten vagyok, akár alatta, megtámadtam volna
Meriket.
Evrane szárazon horkantott.
– Megsérültél a… tusátok közben?
– Mondd meg, mi baja Iseultnak! Miért van szüksége tűzboszorka
gyógyítóra?
 – Azért, mert Iseultnak megsérült az izma, és ez a tűzboszorka
gyógyítók szakterülete. – Evrane előhúzott egy üvegcsét a köpenye
alól. – Én vízboszorka gyógyító vagyok, vagyis a testnedvekhez
értek. A kenőcseim – Evrane megmozgatta a kezében tartott
üvegcsét – földboszorka gyógyítóktól származnak, ezért csak bőrt és
csontot lehet gyógyítani velük. – A szerzetes letette az üvegcsét a
priccsre. – A gyulladás Iseult izmában bűvös eredetű. A kezét
megvágó kés vagy a karjába fúródott nyílvessző el volt átkozva. Nem
tudom, melyik, de annyi biztos, hogy egy átokboszorka tette.
– Egy átokboszorka? – ismételte meg Safi. Aztán még egyszer: –
Egy átokboszorka?
– Láttam már ilyen bűbájt – folytatta Evrane. – Iseult vérétől távol
tudom tartani az átkot, de attól tartok, az izmán keresztül
továbbterjed. Most éppen a válla irányába tart a méreg. Ha még
messzebbre jut, attól tartok, amputációra lesz szükség, de az túl
kockázatos ahhoz, hogy egyedül csináljam. Legjobb lenne egy
földboszorka gyógyítóval és egy tűzboszorka gyógyítóval együtt
csinálni. Persze még ha találnánk is ilyen boszorkákat, a legtöbb
földboszorka gyógyító kartorrai. A legtöbb tűzboszorka gyógyító
pedig marstoki. Merik sosem engedne ellenségeket a fedélzetre.
– Már nem az ellenségeink – motyogta Safi, miközben a
gondolatai még mindig az amputálás körül forogtak. Olyan furcsának
hatott a szó. Olyan lehetetlennek. – A háború húsz éve véget ért.
– Ezt mondd azoknak a férfiaknak, akik harcoltak benne! – Evrane
a fő rakodótér felé intett. – Mondd azoknak a tengerészeknek,
akiknek a családját marstoki lángok emésztették el.
– De a gyógyítók nem okozhatnak fájdalmat. – Safi olyan erővel
nyomta az ujjait a fához, hogy az ízületei megroppantak. – Ez is
együtt jár a varázserőtökkel, nem igaz?
– Ó, dehogynem okozhatunk fájdalmat – válaszolta Evrane.
– Csak nem a varázserőnkkel.
Safi nem válaszolt. Nem volt mit mondania. Minden lélegzettel a
pokol eggyel mélyebb bugyrába került, és egyre kevesebb esély volt
Iseult túlélésére.
Habár Safit leláncolhatták, akkor sem adta fel. Se Merik alkuja, se
a nagybátyja tervei, de még a saját átkozott, átokverte jövője sem
érdekelte. Addig nem nyugszik, amíg kiutat nem talál erről a hajóról,
és el nem juttatja Iseultot egy tűzboszorka gyógyítóhoz.
– Nemes hölgy vagy – váltott témát Evrane –, mégis nyilvánvalóan
értesz a kardforgatáshoz. Hogy lehet ez? – A szerzetes óvatosan a
priccs lábánál elhelyezett gyógyítótáskájáért nyúlt. Aztán aprólékos
mozdulatokkal kikötözte a kötést Iseult karján. A dob csak dübörgött
és dübörgött, és még tovább dübörgött.
– Nubrevnában – folytatta Evrane – a domokat és a domnákat
vizereknek hívjuk, és a családom földje, a Nihar-birtok, a fővárostól
délnyugatra volt. Igazság szerint elég ócska birtok volt. – Evrane
szárazon Safira mosolygott, miközben hihetetlenül óvatosan
visszahúzta a pólyát. – De általában az ócska birtokok urai a
leginkább hataloméhesek, és ez alól az öcsém sem volt kivétel.
Idővel sikerült elnyernie Jana királynő kezét, és a Niharok
bebocsátást nyertek a királyi kígyóverembe.
A kartorrai nemesek épp ilyenek, gondolta Safi. Ádáz, aljas
hazudozók. Egy Merikhez hasonló férfi talán úgy érezheti, hogy a
kötelesség a szülőföldjéhez és a népéhez köti, Safi sosem érzett
ilyesfajta hűséget. A Hasstrelek sosem akarták őt, ahogy a többi dom
és domna sem. És – ahogy azt Eron bácsi oly lényegre törően
megfogalmazta – Safi nem éppen vezetésre termett.
Evrane félretette a használt kötést, és a gyógykenőcsös
üvegcséjéért nyúlt.
– A politikát a hazugságok irányítják, és ez alól a nubrevnai udvar
sem kivétel. De amikor az öcsémet királlyá koronázták… – Evrane
gondterhelt arcot vágott, és kinyitotta az üvegcsét. – Amikor Serafin
király lett, és a királyi haditengerészet tengernagya, ő lett a
legádázabb kígyó mind közül. Viszályt szít vizer és vizer között,
fiúgyermek és lánygyermek között – még ha a sajátjairól van is szó.
Kis szünetet tartott.
– Pár évig még bírtam azután, hogy a család Lovatsba költözött –
mesélte tovább Evrane –, de idővel feladtam. Segíteni akartam az
embereken, és a fővárosban ezt nem tehettem meg. – Visszatette a
tégelyt a táskájába, majd Safi felé fordította a boszorkajelét. –
Gondolom, ez is amiatt van, hogy a sors megajándékozott a
vízboszorka gyógyítói képességgel. Muszáj segítenem, és ha nem
teszem, boldogtalan vagyok. Ezért a Fegyverszünet kezdete előtt pár
 évvel lemondtam a címemről, és a Sirmayai-hegységbe utaztam
letenni a karavénusesküt. Mindig is éreztem, hogy a Forrás magához
szólít, és tudtam, hogy fehér köpennyel a hátamon segíthetek majd
az embereken. Honnan származol, domna?
Safi fáradtan sóhajtott; a láncai is beleremegtek.
– Az Orhin-hegységből, Kartorra középső részéről. Hideg és
nedves hely, mindig is utáltam.
– Iseult pedig a midenzi településről? – Evrane Iseult karjára
simította a tiszta vászoncsíkot, és szinte fájdalmasan lassan a
bicepsze köré tekerte azt. – Most már emlékszem.
Safinak elállt a lélegzete. Ezüstös haj. Gyógyító szerzetes.
– Te… – lehelte Safi. – Te vagy a szerzetes, aki rátalált.
– Igen – válaszolta egyszerűen Evrane. – És ez nagyon fontos
dolog. – Evrane komor pillantást vetett Safira. – Tudod, miért az?
Safi lassan ingatni kezdte a fejét.
– Azért, mert… hihetetlen egybeesés?
– Nem egyszerű egybeesés volt, domna, hanem Sors úrnő műve.
Ismered Eridysi siralmát?
– Arra a dalra gondolsz, amit részeg tengerészek szoktak
énekelni?
Evrane halkan kuncogott.
– Igen, arra, de a dal valójában egy sokkal hosszabb vers részlete.
Egy eposzé, amelyről a karavénus szerzetesek úgy hiszik, hogy… –
Evrane elhallgatott, a tekintete elhomályosult, mintha a megfelelő
szót keresné. – Egy jövendölés – fejezte be végül egy bólintás
kíséretében. – Eridysi látóboszorka volt, és jó néhány jóslata valóra
vált. Mióta csatlakoztam a szerzetesrendhez, úgy érzem, mintha a
része lennék annak a siralomnak.
Safi kétkedő arccal nézte Evrane-t. Az alapján, amire emlékezett a
dalszövegből, a vers árulásról, halálról és határtalan veszteségről
szólt. Aligha kívánhatta bárki is, hogy ezek valósággá váljanak…
Nem is beszélve arról, hogy a saját életére vonatkozó próféciának
bizonyuljanak.
Amikor azonban Evrane újra megszólalt, nem Sors úrnőről vagy
jóslatokról beszélt; figyelmét újra Iseult finom vonásaira fordította.
– Iseult nagyon beteg – motyogta. – De a Forrásra esküszöm,
nem fog meghalni. Inkább meghalok, mint hogy ezt hagyjam
megtörténni.
A nő szavaiban rejlő igazság olyan erővel söpört végig Safi testén,
hogy a lány válasz helyett csupán bólintani volt képes. Mert ő is
megtette volna ugyanezt Iseultért, és tudta, hogy Iseult is bármikor
megtenné őérte.
Merik az asztalra fektetett térképeket és az éterboszorka által
megbűvölt miniatűr hajót, Vivia szerzeményét nézte. Kullen a közeli
falnak dőlt, az arca merev volt, és kifejezéstelen. Csak a fagyos
levegő árulkodott a szorongásáról.
Napfény szűrődött át a felhők között, és a Jana az óceán
hullámainak ritmusára süllyedt és emelkedett. A térképen a Jana
makettje zavartalanul siklott előre… Nem így a dalmotti
kereskedőhajó. Az jelentősen lelassult, és már majdnem elérte a
helyet, amelyről Merik a hajó pontos érkezési helyeként beszámolt
Viviának. Még az érkezési időpont is pontosan az lesz, mint amiről
Merik beszámolt a nővérének.
Merik hazugságai a szeme láttára valósággá váltak.
Talán megpróbálhatná megállítani a nővérét valami új mesével
arról, hogy a kereskedőhajó váratlanul irányt változtatott… De Vivia
úgysem hitt volna neki. Valószínűleg már lesben állva várta, hogy a
gyanútlan zsákmány elhajózzon mellette…
– Jó mély sírt ástam magunknak – szólalt meg Merik rekedten.
– De majd kiásol minket – tárta szét Kullen a kezét. – Mint mindig.
Merik az ingnyakát rángatta.
– Óvatlan voltam. Elvakított az izgalom az átokverte szerződés
miatt, most pedig… – Merik élesen kifújta a levegőt, majd Kullenhez
fordult. – Most pedig tudnom kell, képes vagy-e megtenni, amit meg
kell tenni.
– Ha azt akarod kérdezni – válaszolta Kullen türelmetlenül –, hogy
jól van-e a tüdőm, akkor igen, teljesen jól. – Még jobban lehűlt a
szoba levegője; Kullen feje körül hópelyhek cikáztak. – Hetek óta
nem volt semmi baj. Szóval esküszöm – tette Kullen a szíve fölé az
öklét –, hogy képes vagyok elrepülni Vivia hajójához, és
megakadályozni, hogy kalózkodni kezdjen. Legalábbis addig, amíg
megérkezel.
– Köszönöm.
 – Ne nekem köszönd! – ingatta a fejét Kullen. – Az, hogy itt
vagyunk, és nem Veñazában, puszta szerencse. Ha még mindig a
tenger másik oldalán lennénk, akkor egyáltalán nem tudnánk
közbeavatkozni. – Kullen elhallgatott. A levegő kissé felmelegedett. –
Van még valami, amit meg kéne beszélnünk, mielőtt elindulok.
Meriknek rossz előérzete támadt.
– A ’matsi lány a kabinban… Tervezel vele valamit? – érdeklődött
Kullen.
Merik fáradtan sóhajtott, és ellenőrizte az ingét – még mindig be
volt tűrve.
– Dolgozom rajta, Kullen. Nem hagyom meghalni, rendben?
De a Jana és az embereink élete az első.
Kullen bólintott, látszólag elégedett volt.
– Akkor megteszem, amit meg kell tenni.
– Ahogy én is – válaszolta Merik. – Most pedig hívd össze a
legénységet és a hullámboszorkákat! Ideje szelet fogni a vitorlákba.
 HUSZONHÁROM
MÁR MAJDNEM LEMENT A NAP. Evrane elhagyta a kabint,
hogy ételt szerezzen, Safi így egyedül maradt az Iseulttal és Sors
úrnővel kapcsolatos gondolataival. Minden bizonnyal nagy volt az
esélye annak, hogy Iseult újra összetalálkozzon azzal a szerzetessel,
aki ezelőtt segített rajta – elvégre hány karavénus szerzetes lehetett
a kontinensen?
És a találkozás minden bizonnyal a sors és a valószínűség
eredménye volt – ahogy az is, hogy Ryber a Róka paladint húzta ki a
tarópakliból –, semmint valami ősi vers következménye, ami
meghatározta a szerzetes életének alakulását.
Léptek közeledtek a kabinhoz, és Safi gondolatfonalai szanaszét
foszlottak. A nyikorogva kitáruló ajtó mögül Merik bukkant elő,
kezében egy fatálat tartott.
Safi vicsorogva köszöntötte az érkezőt.
– Megint harcolni akarsz? – Rosszindulatú kérdés volt, de Safit ez
a legkevésbé sem érdekelte.
– Van rá okom? – Merik besétált a kabinba, és a lábával becsukta
az ajtót. – Nem úgy tűnik, mintha rosszul viselkednél.
– Nem is teszem – morogta Safi, ami igaz is volt. Vicsorogni és
kiabálni akart, arra vágyott, hogy Merik megbánja, hogy valaha vasat
mert érinteni a bőréhez, de nem volt olyan bolond, hogy ennél több
energiát elvesztegessen. Most még inkább szüksége volt egy tervre.
– Akkor jó. – Merik odasétált, és karnyújtásnyira Safitól letette a
tálat… Ő maga mindvégig biztonságos távolságban maradt a lánytól.
Safi láncai megcsörrentek, ahogy belekukucskált a tálba. Fakó
színű leves volt benne, aminek a tetején egy száraz zsemle úszkált.
– Mi ez?
– A szokásos. – Merik leguggolt, így egy vonalba került a szemük.
Meriké mély, sötétbarna színű volt. A herceg gondolatban mintha
máshol járt volna, a homlokán lévő háromszög gondterhelt ránccá
mélyült. – Javarészt csontleves, meg minden más ehető, amit
találunk.
– Igazán… ízletesnek hangzik.
 – Nem az – vont vállat Merik. – De nézd csak, még a kenyeredet
is hajlandó vagyok eltörni. – Merik kivette a tálból a zsömlét, és
majdhogynem bocsánatkérő mosollyal kettétörte, és a levesbe dobta
a harapásnyi darabokat.
Safi hunyorogva figyelte őt.
– Ez valami trükk? Miért vagy kedves velem?
– Nem trükk. – Újabb kenyérdarabok pottyantak a tálba. – Azt
akarom, hogy tudd: értem, miért támadtál rám. – A herceg lassan
visszafordította a tekintetét Safi felé. Komor volt, már-már bánatos. –
A helyedben ugyanezt tettem volna.
– Akkor miért nem állsz meg? Ha tényleg megérted, miért nem
viszed ki Iseultot a partra?
Merik válaszul diplomatikusan hümmögött, és az utolsó darab
kenyeret is a tálba ejtette. Safi nézte, ahogy a zsömledarab ide-oda
hánykolódik a lében, és a válla hirtelen megfeszült a testében gyűlő
feszültségtől.
– Ha azt várod – suttogta Safi –, hogy hálás leszek a levesedért…
– Igen, azt – szakította félbe Merik. – Nem sok étel van a hajón,
domna, épp az én vacsoraadagomat készülöd megenni. Szóval igen,
egy kis hála jólesne.
Safi erre nem tudott mit felelni. Valójában szóhoz sem jutott – és
hirtelen elhatalmasodott rajta a fáradtság. Mit akart tőle Merik? A
varázsereje nem árulkodott cselről.
Merik meglökte a tálat.
– Egyél, domna… Ó, várj! Majdnem elfelejtettem! – Előhúzott egy
kanalat a kabátjából. – Ez aztán a kiszolgálás, nem igaz? Van
fogalmad róla, a fedélzeten hányan lennének képesek ölni egy
kanálért?
– És neked van fogalmad róla, hány embert tudnék megölni egy
kanállal?
Safi ezzel kiérdemelt egy lusta mosolyt, de amikor a kanálért nyúlt,
Merik nem adta oda neki. Az ujjaik összeértek…
És Safi karján forróság kúszott fel. Összerezzent, aztán
visszarántotta a kezét, benne a kanállal.
– Hamarosan megállunk – mondta Merik, és látszólag fel sem tűnt
neki Safi reakciója. – Lehet, hogy harc lesz, és… szerettelek volna
figyelmeztetni.
 – Ki fog harcolni? – Safi hangja szokatlanul magasan csengett, és
az ujjai még mindig bizseregtek, miközben a kanalat szorongatta. –
Iseulttal veszélyben vagyunk?
– Nem – rázta meg Merik a fejét, de Safi beleborzongott a szó és
a mozdulat hamisságába. – Gondoskodom a biztonságodról – tette
hozzá Merik, mintha csak valami mellékes információ lenne. Safi
varázsereje azt dorombolta, a herceg igazat beszél.
Safi fintorgott, majd beleszürcsölt a levesbe. Gusztustalan volt –
még így is, hogy Safi farkaséhes volt. Inkább volt ízetlen, szinte
dermedt lötty, mint leves.
– Ne nézd, ahogy eszem! – dohogott Safi. – Nem gondoltam
komolyan a kanállal ölős dolgot.
– Hála Nodennek! – Merik szája sarka felfelé kanyarodott. – Már
attól féltem, az egész legénység veszélyben van. – Rövid szünet,
majd egy kurta fejrázás következett, mintha Merik egy fölé boruló
sötét felhőt próbálna elüldözni.
Amikor Merik és Safi tekintete találkozott, a herceg tekintete
kemény volt – Safi még sosem látta ilyen keménynek –, és a lányt az
a kényelmetlen érzés fogta el, hogy Merik látja őt. Nemcsak a
külsejét, hanem az összes titkát is.
– Őszintén szólva – szólalt meg végül a férfi – igenis veszélyt
jelentesz, domna. Épp ezért kell leláncolva tartanom téged. Bármit
megtennél a fonáltestvéredért, ahogy én is bármit megtennék
Kullenért.
Igaz.
Amikor Safi válasz helyett tovább szürcsölte a levest, Merik
folytatta.
– Kullennel kisgyerek korunk óta ismerjük egymást… Azóta, hogy
megérkeztem a Nihar-birtokra, ahol az anyja dolgozik. Te mikor
találkoztál Iseulttal?
Safi lenyelte a falatot, és közben majdnem félrenyelte a kenyeret,
aztán krákogva így szólt:
– Miért akarod tudni?
– Puszta kíváncsiságból.
Igaz.
Safi szája féloldalas mosolyra húzódott. Merik szokatlanul nyíltan
viselkedett vele – ami nyilvánvalóan nem volt feltétlenül szükséges –,
és Safi úgy gondolta, a herceg nem kovácsolhat belőle taktikai előnyt,
ha megtudja, Safi és Iseult hogyan lettek barátok.
– Hat évvel ezelőtt találkoztunk – válaszolta végül Safi. – A
veñazai tanáromnak dolgozik… vagyis inkább neki dolgozott, azt
hiszem. Iseult mindig ott volt, amikor órára mentem. Eleinte nem
kedveltem őt.
Merik bólintott.
– Én sem kedveltem Kullent. Feszült volt, és nagydarab.
– Ez még mindig igaz.
Merik felnevetett – öblös, mély hang volt, amitől Safi lelkét
melegség járta át. Jól állt neki, hogy a szeme körül nevetőráncok
jelentek meg, és az arca ellazult. Lefegyverzően jóképű volt, és Safi
jó ítélőképessége és akarata ellenére érezte, hogy ő maga is ellazul.
– Én is feszültnek tartottam Iseultot – szólalt meg lassan Safi. –
Akkoriban még nem értettem meg a fonálboszorkákat, ahogy a
nomatsikat sem. Egyszerűen azt gondoltam, hogy Iseult furcsa. És
hűvös.
Merik megvakarta borostás állát.
– És mi változott?
– Megmentett egy hasadttól. – Safi Iseultra pillantott, aki mereven
feküdt a priccsen. Szörnyen sápadt volt. – Még csak tizenkét évesek
voltunk, és Iseult gondolkodás nélkül megmentett engem.
Élt egy földboszorka Mathew üzletétől nem messze. A nő csupán
pár lépésre volt Safitól, amikor hasadni kezdett, és amikor a
földboszorka felé ugrott, Safi azt hitte, ennyi volt. Azt nem tudta, hogy
a pokol tüze vagy a nyálkahalak várnak-e rá, de azt igen, hogy
valamelyiknek a martaléka lesz.
Iseult azonban hirtelen ott termett, ráugrott a nő hátára, és úgy
harcolt, mintha a saját élete forgott volna kockán.
Iseult persze nem volt elég erős ahhoz, hogy megállítsa a
földboszorkát, de – hála az isteneknek – pár másodperccel később
Habim is megjelent.
Ez volt az a nap, amikor Habim elkezdte Iseultot és Safit
önvédelemre tanítani. De ami még fontosabb, ez volt az a nap,
amikor Safi először barátként tekintett Iseultra.
És Safi így hálálta meg neki – tönkretette a közös életüket. Safi
megkeverte a levesét, nézte, ahogy a kenyér körbe-körbeúszkál
benne.
– És ti hogyan lettetek barátok Kullennel? – Az is egy hasonló
történet. – Merik megnedvesítette az ajkát, és egy kissé talán túl
könnyedén így folytatta: – Kullennek rossz a tüdeje. Nem tudom,
hogy észrevetted-e. Elég ironikus. Levegőboszorka, aki képes mások
tüdejét irányítani, de a sajátját nem. – Merik szárazon felnevetett. –
Kullennek nyolcéves korában volt az első komoly légszomjrohama,
és az erőm segítségével újraélesztettem. Nem egy bonyolult történet.
– Merik a leves felé intett a fejével. – Hogy ízlik a vacsora?
– Ettem már rosszabbat.
– Ezt dicséretnek veszem. Minden tőlünk telhetőt megteszünk. –
Felvonta a szemöldökét, mintha egy másik, rejtett értelme is lett volna
a szavainak.
De Safi nem értette.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy szerintem te is ezt csinálod – megteszel minden tőled
telhetőt. Amint lehetséges, segíteni fogok Iseulton.
– Addig nem várhatok. Iseult nem várhat. Merik megrántotta az
egyik vállát.
– De hát nincs választásod. Le vagy láncolva.
Safi összerándult, mintha a herceg megütötte volna. Ledobta a
kanalat, és ellökte magától a tálat. A pereme fölött kilötyögött a lé.
Élcelődjön csak Merik a tehetetlenségén. Nevessen csak a
láncain. A máglyát Safi rakta meg, és neki is kellett eloltania – és
ehhez sem Merik, sem senki más engedélyére nem volt szüksége.
– Borzasztó íze van – fintorgott Safi.
– Igen – ismerte el Merik, amivel még jobban feldühítette Safit. –
De így legalább nekem is lesz vacsorám. – Merik felkapta a tálat,
aztán amilyen könnyedén besétált a szobába, olyan könnyedén
távozott.
Iseultot megint csapdába ejtette a félálomszerű állapot. A tudata
peremén túl beszélt valaki, az álmok pedig a hangokon túl lebegtek.
Valaki ott volt mellette.
Nem azok az emberek, akik a hajókabinban tartózkodtak, és
akiknek Iseult távolról hallotta a hangját. Ez a lény olyan volt, mint
egy árny – az elméjében tekergőzött és vergődött.
Ébredj fel! – győzködte magát Iseult.
 – Aludj tovább! – motyogta az árny. Iseult ismerte ezt a hangot: a
sajátja volt. – Aludj tovább, de nyisd ki a szemed…
A hang erősebb volt Iseultnál. Ragacsos sziruppal vonta be az
elméjét, amitől nem tudott megszabadulni, és bár Iseult sikítva
próbálta magát ébredésre bírni, képtelen volt mást tenni, mint amire a
hang utasította.
Nehézkesen kinyitotta a szemét, és meglátta a kabin fényesre
olajozott válaszfalát.
– Hajó – motyogta az árny. – Most pedig mondd meg a nevedet,
fonálboszorka! – Az árny még mindig Iseult hangján beszélt, de volt
valamiféle vidámság a hangjában, mintha szüntelenül mosolygott
volna. – És egy másik lánnyal utazol? Egy igazságboszorkával? Így
kell lennie, mert csak néhány igazságboszorka tartózkodik épp a
tengeren, egész pontosan három, és közülük is csak egy megfelelő
korú.
– Ki… – szólalt meg Iseult, de az is szörnyen nehezére esett, hogy
ezt az egy szót kimondja. A hangja mintha millió kilométerrel
messzebbről szólt volna, és Iseult elgondolkozott, vajon a valóságban
beszélt-e, és az erőfeszítés miatt égett-e annyira a torka. – Ki vagy
te?
Az árny még izgatottabbá vált, és Iseult gerincén mintha egy jeges
vízcsepp csorgott volna végig.
– Te vagy az első ember, aki érez engem! Soha senki nem hallotta
még, amit mondok vagy parancsolok. Egyszerűen követték az
utasításaimat. Honnan tudsz róla, hogy itt vagyok? Iseult nem
válaszolt. Már attól izzó fájdalom járta át a testét, hogy azt az egy
kérdést feltette.
– Jaj nekem – folytatta az árny –, nagyon beteg vagy, és ha
meghalsz, semmit sem fogok megtudni! – Az árny még közelebb
nyomakodott Iseulthoz, az ujjaival a gondolatai között turkált. –
Egyébként is nehéz olvasni benned… Zárkózott vagy. Mondták már?
– Az árny nem várt válaszra. Hirtelen egy kérdés töltötte meg Iseult
elméjét: – AZ IGAZSÁGBOSZORKÁT, AKIVEL EGYÜTT UTAZOL,
SAFIYÁNAK HÍVJÁK?
Iseult gyomra görcsbe rándult. A gerincén végigfutó hideg érzés
kifelé sugárzott. Iseult minden erejét és önuralmát összekaparta,
hogy elnyomja a felszínre kívánkozó érzéseket, gondolatokat és
tudásfoszlányokat.
De túl lassú volt. Az árny megérezte, hogy fél, és lecsapott a
lehetőségre.
– Igen! Igen, úgy hívják! Máskülönben nem reagáltál volna ilyen
erőteljesen. Ó, Sors úrnő a kegyeibe fogadott engem. Sokkal
könnyebb volt veled, mint amire számítottam. – Az árny fodrozódni
kezdett a boldogságtól. Iseult úgy képzelte, hogy ez afféle örömteli
tapsolás nála. – Muszáj életben maradnod, kis fonálboszorkám,
értetted? Gondolod, sikerülni fog? Szükségem lesz még rád, ha eljön
az idő.
Az idő? – gondolta Iseult, mert beszélni képtelen volt.
– Viszlát később! – trillázta az árny. Aztán a sötét jelenlét semmivé
lett.
Iseult pedig felébredt a valóságban.
Az ezt követő pár perc eseményei összemosódtak, de azt felfogta,
hogy a szerzetes segített neki felülni, látta felvillanni Safi fonalait a
szoba túlsó felén, és érezte, hogy forog és billeg vele a világ.
– Safi?
– Itt vagyok, Iz.
Iseult ettől kissé megnyugodott – de csak addig, amíg a szerzetes
meg nem vizsgálta a kötését. Iseultnak akkor minden akaraterejére
szüksége volt, hogy ne visítson fel, hogy ne mondja azt a
szerzetesnek, hogy ne merészeljen hozzáérni!
A Holdanya szerelmére, hogyan fájhatott ennyire?
Tényleg nagyon beteg vagy – ezt már az árny hangja mondta, és
a szerzetes és Safi fölött szürkén, rettegve pislákoló fonalai alapján
ez kétségtelenül igaz is volt.
Azt azonban Iseult nem tudta eldönteni, hogy a hang valódi volt-e.
Iseult megragadta a szerzetes csuklóját.
– Meg fogok halni?
A szerzetes mozdulatlanná dermedt.
– Az… lehetséges. Az izmot megátkozták, de mindent megteszek,
hogy a véredet tisztán tartsam.
Iseultnak ettől nevethetnékje támadt. Corlant biztosan átkot
bocsátott a nyílra. Nem csoda, hogy olyan sunyi képet vágott, miután
belém lőtte. Tudta, hogy a seb végül megöli Iseultot.
 De hát… miért? Iseult még mindig nem értette, miért akarta
Corlant a halálát. Ha valóban csak bosszút akart volna állni
Gretchyán és Almán, nem célzott volna olyan egyértelműen a nyilával
Iseultra.
Iseult azonban nem volt olyan állapotban, hogy ezt megfejtse. Túl
sok zavaros és ellentmondásos gondolat kavargott a fejében. Iseult
mentális ereje nem volt elég ahhoz, hogy elbírja őket.
– A víz majd jót tesz. – A szerzetes egy vizestömlő felé fordította
Iseult fejét. – Kérlek, próbálj meg inni, amíg keresek valami ételt. – A
nő a talpára gördült, és kilibbent a szobából.
Iseult Safi felé kapta a fejét. Egy kósza pillanatra Iseult azt kívánta,
bár képes lenne sírni, vagy legalább kipréselni magából pár
könnycseppet, mint a többi ember szokta. Így Safi tudta volna,
mennyire megkönnyebbült, hogy maga mellett látja.
– Le vagy láncolva – szólalt meg Iseult.
– Feldühítettem a tengernagyot.
– Milyen meglepő.
– Nem vicces! – Safi a falnak döntötte a hátát, a fonalai még
mindig szürkén és aggodalmas zöld színben pulzáltak. – Nem állunk
jól, Iz, de mindent helyre fogok hozni, rendben? Esküszöm. Evrane
megígérte, hogy segít nekünk.
Evrane. Szóval így hívták a szerzetest. Evrane. Milyen egyszerű
és szerény név.
– Mi történt veled, Iz? Hogy sérültél meg?
– Később… – motyogta. – Majd később elmagyarázom.
Mondd el inkább, hogy kerültünk ide!
Safi óvatosan az ajtó felé pillantott, majd suttogva így válaszolt:
– Az egész Veñazában kezdődött, rögtön azután, hogy Habim
elküldött téged.
Miközben Safi elmesélte a történéseket, Iseultnak egyre inkább
nehezére esett a valóságban maradni, és kiszűrni azokat a
részleteket, amelyek valóban számítottak.
Csokoládés eper… Nem fontos, döntötte el nagy nehezen. Na de
a tánc Merik nubrevnai herceggel? Fontos. És az, hogy Safit Henrick
fon Kartorra jegyesévé választották – csupán azért, mert a császár
valószínűleg tudott Safi varázserejéről…
 – Várj! – szakította félbe Iseult Safit a karjába nyilalló fájdalomtól
nagyokat pislogva. – A császár jegyese lettél? Ez nem azt jelenti,
hogy te leszel Kartorra császárnéja…?
– Nem! – förmedt rá Safi. Aztán nyugodtabban folytatta: – Eron
bácsi azt mondta, nem kell hozzámennem Henrickhez.
– De ha Henrick tud a varázserődről, az mit jelent? Ki tud még
róla?
– Nem tudom. – Safi összeráncolta a homlokát. Aztán az eddiginél
is jobban hadarva befejezte a meséjét.
De a történet második része zavarosabb volt, mint az első, és
Iseult nem tudta magát túltenni az eljegyzés gondolatán. Ha Safiból
császárné lenne, Iseultnak nem lenne hova mennie… Az ajtó
kattanva kinyílt. Evrane bújt be rajta, kezében egy tállal.
– Miért tűnik kétszer olyan sápadtnak a betegem, mint amikor
kimentem? – sziszegte oda Safinak Evrane. – Kifárasztottad őt,
domna!
– Mindig halálsápadt vagyok – vetette ellen Iseult, amivel
kiérdemelt egy feszült mosolyt Safitól.
Amikor Evrane úgy döntött, Iseult eleget evett, óvatosan
visszasegítette a lányt hanyatt fekvésbe. Safi ekkor a láncait
csörgetve megszólalt.
– Találok neked egy tűzboszorka gyógyítót, Iz! Ígérem, hogy így
lesz, és ígérem, hogy jobban leszel!
– Eskü elfogadva – lehelte Iseult. A szemhéja annyira elnehezült,
hogy képtelen volt nyitva tartani a szemét, ezért hagyta lecsukódni. –
Ha nem találsz gyógyítót, Saf, és meghalok, esküszöm, hogy…
nyomorúságos életed… végéig… kísérteni foglak.
Safi felnevetett, túl hangosan, Iseult szeme pedig egy pillanatra
felpattant. Safi fonalai hisztérikus fehér színben játszottak.
Evrane viszont mosolygott. Ezt jó volt látni. Egészen kicsit
megmelengette Iseult szívét.
Iseult érezte, ahogy a nő tenyere a homlokára simul. Eltelt egy
szívdobbanásnyi idő, és a hajó fadeszkáinak nyikorgása ellenére
Evrane varázsereje gyorsan álomba ringatta Iseultot.
 HUSZONNÉGY
AMIKOR MERIK A FEDÉLZETRE LÉPETT, hogy Kullent Vivia
után küldje – és arra kérje, hogy gondoskodjon arról, hogy a Jana
kövesse őket –, észrevette, hogy az esti égen lilás felhők
gomolyognak.
Hamarosan esni fog, a levegő azonban egyelőre nehéz volt, és
mozdulatlan. Szél nélküli nyugalom volt ez, ami miatt a boszorka
nélkül haladó hajók elakadtak.
Ahogy előző éjjel, a Jana legénysége most is felsorakozott a
fedélzeten – mindannyian ott voltak, kivéve Rybert, aki a széldob
mellett állt, és tekintetét a hajóorrban álló Kullenre szegezte.
Merik elfojtott egy sóhajt. Nem szerette így látni Rybert.
Emlékeztetnie kell rá, hogy mellőzze az efféle nyílt
érzelemnyilvánításokat. Merik tudta, mi van közte és Kullen közt, de a
legénység többi tagjának fogalma sem volt – és ennek így is kellett
maradni. Már ha Ryber továbbra is ezen a hajón, Merik embereként
akart szolgálni.
Merik a hátsó fedélzetre sétált, és végigpillantott a legénységén.
Az előző éjszakával ellentétben most nem kellett csöndben
maradniuk. Merik vigyort erőltetett az arcára – akkoriban vigyorgott
így, amikor még apró legénységével szelte Nubrevna part menti
vizeit.
– Hadd halljunk egy jóféle matróznótát! – ordította Merik. –
Kezdhetnénk, mondjuk, a Vén Ailennel!
A Vén Ailen egy régi kedvenc volt, és jó néhány tengerész arcán
Merikéhez hasonló mosoly jelent meg, miközben a tengernagy a
széldobhoz sétált, és átvette Rybertől a varázstalan dobverőt. Sem ő,
sem a legénység nem tudta, hogy merre hajóznak, és bármennyire
szerette volna is Merik azt hinni, hogy a tengerészek ellenezni fogják
Vivia kalózkodását, nem volt teljesen meggyőződve erről.
Merik négyszer ráütött a dobra, és a Jana legénysége az ötödik
ütésnél énekelni kezdett:
Tizennégy nap vihar a tengere-en, Tizennégy nap a szél ellen!
Tizennégy nap vad óceán,
 A vén Ailen emberei ezt látták! Hejj!
Tizenhárom nap imbolygá-ás, Tizenhárom nap imádság!
Tizenhárom nap hajózás,
A vén Ailen emberei ezt látták!
Mialatt a tengerészek sótól rozsdás hangja belefogott a harmadik
versszakba, Merik átadta a dobverőt Rybernek, és elfoglalta helyét a
három hullámboszorka mellett. Kullen épp ezt a pillanatot választotta
ki arra, hogy ellökje magát a fedélzettől, nyomában süvöltő szelet
hagyva. Nem sokkal később pedig már csak egy parányi pont volt a
horizonton.
A legfiatalabb hullámboszorka felajánlott Meriknek egy szél ellen
védő szemüveget, amit Merik magára csatolt – a világ hirtelen torz,
buborékszerű formát öltött –, majd azt üvöltötte:
– Vízzabolázásra felkészülni! – mire a hullámboszorkák egy
emberként kidüllesztették a mellkasukat. Merik is így tett, és a
belégzéssel egy időben elöntötte testét a jól ismert erő. De ezúttal
nem a düh táplálta azt. Merik olyan nyugodt volt, mint egy pocsolya
dagály után. Aztán a hullámboszorkákkal együtt kifújta a levegőt.
Szél kavargott a lába körül. Hullámok gyűltek össze a hajótest
mellett.
– Hullámokat előkészíteni! – ordította Merik, és a testét szétfeszítő
őserő elkezdett szivárogni, felforrósítva körülötte a levegőt.
– Helyet!
Merik varázsereje egy lendületes mozdulattal elhagyta a testét.
Forró, száraz szél söpört végig a hajón, és belekapott a vitorlákba.
Ugyanebben a pillanatban a hullámboszorkák által keltett hullámok
nekicsapódtak a Jana vízvonalának, és a hajó hirtelen megindult
előre. Merik térdei megremegtek, és belehasított a gondolat, hogy
mennyivel könnyebben mentek az efféle indulások, ha Kullen vezette
őket.
Kilenc napja a tengeri róka üldözésének Kilenc napja az
uszonynak és fogaknak Kilenc napja az állkapcsok marcangolásának
A vén Ailen emberei ezt látták!
Merik belefeledkezett a tengerészdal ritmusába és a széldob
ütemébe. Az erő lüktetve áramlott végig a testén, furcsán könnyedén,
szokatlanul erőteljesen. Életében először úgy érezte, több ereje van,
mint amennyit el tudna használni, és amíg a hullámboszorkák
folytatták a halk éneklést, Merik szele dagasztotta a Jana vitorláit.
Nem sokkal később ő is csatlakozott az énekléshez.
Négy nap édesvíz nélkül, Négy nap szomjúság!
Négy nap sós, forró levegővétel, A vén Ailen emberei ezt látták!
A tengerészdal véget ért, de Ryber tovább püfölte a dobot, és azt
kiáltotta:
– Észak-Lovats leánykái! – Merik tudta, hogy a lánynak ez a
kedvenc dala, mivel Ryber maga is észak-lovatsi leány volt.
Négy ütemmel később a tengerészkórus folytatta az éneklést, a
Jana pedig továbbsiklott a hullámokon, úgy hasított keresztül rajtuk,
mint tű a vitorlavásznon, és Kullen apró alakja mindvégig a
látóhatáron maradt. Egészen addig, amíg Kullen már nem volt apró –
sőt olyan gyorsan közeledett feléjük, hogy Merik azt gondolta, össze
fognak ütközni. Kullen lassított, lassított, aztán a fedélzetre zuhant, a
tengerészeknek úgy kellett félreugrania az útjából.
– Nem dalmotti hajó! – ordította Kullen, miközben talpra
kecmergett. Ezután a kormánynál álló Merikhez rohant, az arca
skarlátvörös volt. – Vivia megtámadta, és a hajó nem is a
dalmottiaké!
Merik e szavakat hallva csak bugyután pislogott. Képtelen volt
felfogni őket a fejébe toluló vér zúgása mellett.
– Nem kereskedőhajó?
– Nem – lihegte Kullen. – Egy marstoki haditengerészeti gálya,
fegyvereket és tűzboszorkákat szállít.
Safi a levendulaszínű eget és a békés tengert bámulta az ablakon
keresztül. Mióta Evrane besétált a kabinba, és elkezdett a „szuka
Viviáról” fröcsögni, Safi láncait megfeszítve az üvegablakra szegezte
a tekintetét. A szeme előtt változott meg a terep – és talán vele együtt
változtak meg az ellenfelek is. Merik korábban is említett valamiféle
harcot, és Safi csak arra tudott gondolni, hogy egyenesen a
küzdelem felé tartanak.
Evrane megállás nélkül mászkált – aggodalmait a dobszó ütemére
a levegőbe mormolta. Iseult egyszerűen tovább aludt.
 Safi kitartó bámészkodása végre elnyerte jutalmát: a horizonton
megjelent egy Merikéhez hasonló nubrevnai hadihajó, mellette egy
másikkal, aminek a hajóteste olyan sötét volt, hogy szinte feketének
tűnt.
Safi megrántotta a láncait, addig húzta őket, amíg a karját
hátrafeszítve végre elég közel került ahhoz, hogy az ablakon
keresztül alaposan megvizsgálhassa a fekete hajót. Három árbóca
volt – mindegyik félbetört. A zászlója a mellvédre zuhant.
Safinak elakadt a lélegzete. A zászlót díszítő holdsarló
eltéveszthetetlen volt. A Marstoki Birodalom szimbóluma volt, a
marstoki haditengerészetre utaló zöld háttér előtt.
– Szent denevérszar – suttogta Safi.
– Vivia talán azt gondolja, hogy a dalmottiak ezt nem fogják
megtorolni? A kalózkodás nem marad észrevétlenül, különösen akkor
nem, ha azt egy birodalmi haditengerészet követi el.
– Én nem hiszem, hogy Dalmotti megtorolná – ellenkezett Safi.
Evrane abbahagyta a mászkálást, Safi pedig láncait csörgetve az
ablakra mutatott. – A hajó, amit Vivia megtámadott, a marstoki
hadseregé.
– A Forrás óvjon meg minket! – lehelte a szerzetes, aztán az
ablakhoz ugrott, és elsápadt az arca. – Mit tettél, Vivia?
Safi az üveghez nyomta az arcát Evrane-é mellett. A nubrevnai
tengerészek utasítására marstoki zöld egyenruhát viselő emberek
vonultak le a hajópallón. Csuklóikat összekötötték, és elég közel
voltak ahhoz, hogy Safi megállapítsa, hogy többeknek a kezét is
tömör háromszög díszítette.
Boszorkajelek voltak. Tűzboszorkajelek.
– Miért nem állnak ellen a tűzboszorkák? – Safinak eszébe sem
jutott volna, hogy ne használja a varázserejét saját maga vagy a
barátai megmentésére. Lába remegni kezdett, az elméjében
kérdések cikáztak. – És miért vezetik le a marstokiakat a hajójukról?
– Felteszem – mondta Evrane, és folytatta a járkálást –, hogy Vivia
el akarja foglalni a marstoki hajót és annak teljes rakományát, aztán
magára akarja hagyni a sajátját. A Fegyverszünet miatt nem ölheti
meg egyszerűen a marstokiakat.
Safi lassan bólintott, és felidézte Eron bácsi hatalmas terveit a
Nagy Háború megállításáról. Az ilyen tettek miatt bomlott volna fel
idejekorán a Fegyverszünet? Ezeket akarta volna megakadályozni?
Safinak fogalma sem volt, és nem is tudhatta, ezért figyelmét
visszafordította a Vivia hajója felé csoszogó marstokiakra. Nem volt
köztük sok tűzboszorka, de ahhoz elegen voltak, hogy felvegyék a
harcot a hercegnő legénységével.
Valójában az egyikük, egy szakállas férfi elég ádáznak tűnt ahhoz,
hogy egyedül megmentse az egész hajót. Miközben a nubrevnaiak a
hajópallón lökdösték, az összesre rámorgott, és feléjük harapott.
Ekkor Safi megpillantotta a kezét díszítő háromszög alakú
boszorkajelet – aminek a közepén egy üres kör volt.
– Van velük egy tűzboszorka gyógyító – mondta a döbbenettől
rekedt hangon Safi.
– Talán – motyogta Evrane.
– Nem csak talán – helyesbített Safi. – Látom a kezén a
boszorkajelet. Épp most vitték át a pallón a másik hajóra.
Evrane Safi felé fordult, a szemei tágra nyíltak.
– Biztosan jól láttad?
– Igen. – Safi hátralépett az ablaktól, a láncai már nem feszültek.
Végre rájött, mit kell tennie. Összeállt a fejében a terv. Tudta, hová
menjen a hajó belsejében, hogyan osonjon fel a fedélzetre, és melyik
tengerészeket kerülje el. – Odamegyünk a tűzboszorkához. Amíg a
többiek másra figyelnek, áthozzuk ide.
– Nem. – Evrane ajka komor vonallá préselődött. – Nem
hozhatunk ellenséges tengerészt a hajóra. Ez túl sok… még nekem
is. De megfordíthatjuk a tervedet: Iseultot visszük a gyógyítóhoz. – A
szerzetes előhúzott egy kulcsot a köpenye alól, és felemelte.
– Ezt meg honnan szerezted? – kérdezte Safi meglepetten.
– Elloptam Meriktől. – Érzelemmentesen elvigyorodott, aztán
felállt. – Nyisd ki a bilincsed, aztán keltsd fel Iseultot! Amíg
ellenőrzöm, hogy tiszta-e a terep, te segíts neki felállni. Csak egy
esélyünk lesz, gyorsnak kell lennünk.
Safi bólintott, a válla ellazult a megkönnyebbüléstől. Aztán a lába
is. Végre újra cselekedhet – és ami még ennél is jobb, végre újra
futhat. Abban jó volt.
Eszébe jutott azonban egy szúrós, reszelős kis gondolat: Merik
tombolni fog, ha ezt megtudja. Elvégre Safi a szerződését
kockáztatta ezzel az akcióval, és Merik korábban már láncra verte
ilyesmi miatt.
De Safi még ezt a kockázatot is hajlandó volt vállalni – Iseultért.
Így hát Safi nagy levegőt vett, és kivette Evrane kezéből a kulcsot.
Aztán amikor a szerzetes kiosont a kabinból, bedugta a kulcsot az
első bilincsen lévő lyukba. A vaspánt jóleső kattanással kinyílt.
Merik a marstoki hadigálya felé repült, olyan gyorsan, hogy a
gyomra is lemaradt mögötte. Kullen mögötte repült, szinte nem is
látszott a vad széltől, amit kettejük ereje teremtett. De Meriknek még
így is sikerült kiszúrnia Viviát a tömegben.
A Merikhez hasonlóan zömök és sötét hajú nővére éppen az ő és
a marstoki gálya közötti hajópalló mellett állt, és parancsokat
üvöltözött. A nubrevnai tengerészek átvezették a leigázott
marstokiakat a pallón, aztán sorban leültették őket a főfedélzeten.
Merik talpa a deszkához ért, de ő nem hívta vissza az erejét.
Ehelyett megpördült, és lecsapott vele a fedélzetre. A szél ereje
megpördítette a nővérét, és Merik felé rántotta őt. De Vivia
egyszerűen elvigyorodott, és méltóságteljesen leereszkedett a
testvére mellé.
– Hazudtál – morogta Merik, és letépte magáról a szél ellen védő
szemüveget. – Hazudtál a hajómakettről.
– Te pedig arról, hogy hol jár.
Merik halványan érzékelte, hogy a tengerészek menekülőre fogták
– mintha egy hatalmas hullám indult volna meg Merik felé. De amíg
Vivia varázsereje lassú volt, Merik haragja mindent felemésztett.
Merik elővette a pisztolyát, és a nővére fejéhez nyomta.
– Nem mered – acsargott Vivia. Vízcsobogás jelezte, hogy Vivia
feladta a hullámmal kapcsolatos terveit. – A nővéred vagyok, és a
jövőbeli királynőd!
– Még nem vagy királynő. Vitesd vissza ezeket az embereket a
hajójukra!
– Nem. – A választ alig lehetett hallani a szél és a hangok keltette
zajban. – Nubrevnának fegyverekre van szüksége, Merikém.
– Nubrevnának ételre van szüksége.
Vivia erre csak nevetett – károgó hang volt, ami egész életében
csúfondárosan követte Meriket.
 – Háború lesz. Ne légy ilyen naiv, és kezdj el foglalkozni a
népeddel… – Vivia szava elakadt, mert Merik kibiztosította a pisztolyt,
készenlétbe helyezve a belezárt tűzboszorkabűbájt.
– Soha – sziszegte Merik – ne merd azt mondani, hogy nem
foglalkozom a népemmel! Azért harcolok, hogy őket életben tartsam.
Te viszont… A marstokiak dühét hívod a fejükre. Amit itt tettél, azzal
megszegted a Húszéves Fegyverszünetet.
A vizerek és Serafin király elé viszlek, majd ők döntenek a
büntetésedről…
– Csak annyi a bökkenő, hogy nem is szegtem meg – vetette oda
Vivia vicsorogva. – Szóval ne játszd itt a nemesembert, Merikém!
Senkinek sem esett bántódása. A legénységem békésen átkísérte a
marstokiakat a hajómra… Amit át fogok adni annak érdekében, hogy
ne sértsem meg a Fegyverszünet tartalmát.
– A legénységed most azonnal visszakíséri a marstokiakat. Itt
hagyjuk a hajót, és itt hagyjuk a rakományát is. – Varázsereje és
izmai erejét kihasználva Merik sarkon fordult, készen arra, hogy
véget vessen ennek a „békés kísérgetésnek”.
– Megmondod apánknak? – kiáltotta Vivia. – Megmondod neki,
hogy elvesztetted a hajót, amit apánk magának akart?
Merik megtorpant, és visszafordult a nővére felé. Vivia szeme –
amely sötét volt, és Merikének tökéletes mása – szikrákat szórt.
– Mit mondtál?
Vivia szélesen elvigyorodott, kivillantva az összes fogát.
– Mit gondolsz, ki rendelte azt a makettet, Meri? Ez az egész
apánk ötlete volt, az ő parancsát hajtottuk végre…
– Hazudsz! – Merik a pisztolyát előreszegezve Vivia felé ugrott…
Szélfal állta el az útját. Merik megingott, majdnem elesett, aztán
szédelegve eszébe jutott: Kullen.
Egy újabb széllökésnek köszönhetően visszanyerte az
egyensúlyát – és vele együtt a józan eszét is. A fonáltestvére –
bárhol volt is éppen – végre véget vetett valaminek, amit Meriknek el
sem lett volna szabad kezdenie. És soha nem is kezdte volna el, ha
nem forgott volna olyan sok minden kockán. Elvégre a nővéréről volt
szó, Noden szerelmére!
Kullen toppant Merik elé, a szeme hatalmas volt, az arca vörös.
 – Történt valami – lihegte. – Valami rossz. – Kullen a gálya hátsó
árbóca felé intett, és kocogva elindult felé.
Merik utánarohant, a Viviával és az apjával kapcsolatos
gondolatok semmivé lettek, elsodorta őket a félelem mindent elsöprő
hulláma.
– Furcsának tartottam… – kiáltotta Kullen két mély lélegzetvétel
között – hogy ilyen csökkentett létszámú a legénység! Képtelenség…
hogy ez a hajó mindössze ennyi emberrel… keresztülhajózta a
Jadansit. Ezért benéztem a fedélzet alá. – Kullen átlépett a létra
fölött, és közben rámutatott valamire. – Többen voltak a hajón.
– Ezt nem értem – kiáltotta Merik. Lüktetett a lába a fájdalomtól. –
Mit gondolsz, mi történt? A legénység egy része elment?
– Pontosan. – Kullen a törött hátsó árbóc mellé érve lelassított.
Aztán zihálva hozzátette: – Azt gondolom… hogy a legénység nagy
része… másik hajókra szállt át. Akik pedig itt maradtak… Nézd csak
meg a saját szemeddel! – Kullen a hátsó árbócra pillantott, amely
Merik mellkasa magasságában tört el. Aztán Kullen rámutatott valami
másra… A csupán pár méterre található mellvédnek támasztották
őket.
Két fejsze volt.
Merik gyomrába mintha vasat öntöttek volna.
– Ők maguk vágtak bele az árbócba. A francba. A büdös francba!
Viviát tőrbe csalták, Kull…
– Tengernagy úr! – Ryber hangja sodródott feléjük a mozdulatlan
levegőben. – Tengernagy úr! – kiáltotta újra, és Merik hirtelen rájött,
mennyire elege van ebből a címből. És abból a súlyból, ami minden
alkalommal ránehezedett, amikor valaki kimondta ezt a két szót. –
Négy hadihajó van a láthatáron! Sebesen közelednek felénk!
Merik és Kullen rémült pillantást váltott. Aztán Merik visszaugrott a
főfedélzetre, vissza a testvéréhez – aki még mindig azzal volt
elfoglalva, hogy marstokiakat vezessen át a hajójára.
De Meriknek nem volt ideje dühöngeni, sem új parancsokat
meghallgatni, mert ebben a pillanatban Hermin tántorgott a Jana
fedélzetének pereméhez, és szája elé tett kezéből tölcsért csinálva
azt kiáltotta:
– A marstokiak azok, tengernagy úr! Azt követelik, adjuk át
Henrick császár jegyesét, különben elsüllyesztenek minket!
 Merik a kötélzethez rohant.
– Hogy kit akarnak?
– A császár jegyesét! – Hermin szünetet tartott, a szeme
rózsaszínen világított, vagyis épp használta a varázserejét. Majd
hozzátette: – Safiya fon Hasstrelt!
Ekkor mintha az egész világ lelassult volna. Mintha beszívott és
bent tartott volna egy lélegzetvételt. A hullámok olyan lassan
mozogtak, mintha víz helyett mocsár lett volna, a hajó feleolyan
gyorsan dülöngélt, mint eddig.
Safiya fon Hasstrel. Henrick császár jegyese.
Hirtelen az egész értelmet nyert – hogy a lány miért menekült el
Veñazából, miért ért meg a biztonsága egy egyezséget a
Hasstrelekkel, és miért lehetett a nyomában egy vérboszorka.
Merik mégsem volt képes felfogni. Ha Safiya Henrick jegyese volt,
akkor az azt jelentette, hogy ő Kartorra jövendőbeli császárnéja. És
azt, hogy egyúttal Henrick tulajdona.
De miért fordult fel Merik gyomra ettől a gondolattól? Léptek
döndültek a fadeszkákon. Kullenhez tartoztak, akinek az arca olyan
vörös volt, hogy Merik tudta, csak idő kérdése, hogy bekövetkezzen a
következő légszomjroham. Erre a rémisztő gondolatra a világ ritmusa
visszazökkent a normális tempóba. Merik megragadta Kullen karját,
és nekiszegezte a kérdést:
– Jól vagy? – Remekül – vetette oda Kullen. – Mit akarsz?
– Azt akarom, hogy menj át a Janára, hogy… – Merik habozott, a
következő utasításának szavait hirtelen elfojtotta a kétely.
– Hogy mit csinálhassunk? – noszogatta Kullen.
– Hogy átadhassuk a domnát – nyögte ki végül Merik. Nem örült
neki, de a lányé csak egyetlen élet volt a rengeteggel szemben. –
Kísérd fel Safiyát a fedélzetre, és add át őt a marstokiaknak!
Kullen megfeszítette az állkapcsát, a tekintete elsötétült, de nem
ellenkezett. Talán nem értett egyet Merikkel, mégis tisztelgett, és
követte az utasítását. Robbanásszerű erővel elrepült a marstoki
fedélzetről.
Merik megpördült, az elméjében parancsok kavarogtak, amelyeket
Viviának és a legénységének címzett, de nem volt képes kimondani
őket. A marstoki gálya belsejét elözönlötték a nubrevnai tengerészek,
és hat, sorba rendeződött boszorka le sem vette a szemét Viviáról.
 A sorban Merik hullámboszorkái is ott voltak.
– Szelet összegyűjteni! Vizet megzabolázni! – kiáltotta Vivia.
Merik ellökte magát, és a varázserejének köszönhetően csupán
pár lélegzetvételnyi idő alatt átszelte a fedélzetet. Aztán nagy
dobbanással leereszkedett a nővére mellé.
– Mi a poklot csinálsz? Tengernagyodként utasítottalak, hogy
engedd el a marstokiakat, és térj vissza a hajódra!
Vivia válaszul rávicsorgott.
– Mindannyian tudjuk, hogy engem kellett volna kinevezni
tengernagynak. Nézz körül, Meri! – Vivia a hullámboszorkák felé
intett. – Elvesztetted apánk embereit, amíg én összeszedtem egy
egész fegyverarzenált!
Merik ezt hallva szóhoz sem jutott – rádöbbent, hogy mi vár rá. A
hajója, a parancsnoki pozíciója, minden, amiért eddig dolgozott,
lassan semmivé lett a szeme előtt. Elvette őket a nővére, akinek
mindig is az volt a kedvenc szórakozása, hogy eltiporja Meriket a
csizmája sarkával.
– Ennek következményei lesznek – mondta halkan,
kétségbeesetten. Sőt könyörögve. – Valaki valahol vért fog ontani
azért, amit teszel.
– Talán – vont vállat Vivia. Olyan könnyed mozdulat volt, ami
többet mondott minden szónál. – De én legalább elmondhatom majd
magamról, hogy megvédtem a népünket, ahogy az is én leszek, aki
térdre kényszeríti a birodalmakat. – Vivia hátat fordított Meriknek. –
Hullámokat felkészíteni, emberek! Noden őrszemeihez hajózunk,
leszállítjuk az újonnan szerzett fegyvereinket!
A távolban hangos durranás hallatszott. Merik a láthatár felé
rántotta fejét – ahol a négy marstoki hadigálya közeledett. És ahol
ágyúgolyók közeledtek a Jana felé.
Meriknek még épp volt ideje arra, hogy a szél erejével
kétségbeesetten megállítsa őket.
Az ágyúgolyók a tengerbe hullottak. Merik elrugaszkodott a
marstoki hajóról, és átrepült a Jana főfedélzetére. Érkezéskor
összecsuklott a térde; a mozdulat lendületét bukfenccé alakította,
aztán talpra ugrott, és Herminért kiáltott.
– Mondd meg a marstokiaknak, hogy megadjuk magunkat! Mondd
meg, hogy ha beszüntetik a tüzet, átadjuk a domnát!
 A hangboszorka a főfedélzetre sántikált, a szeme rózsaszínen
világított, az ajkai szaporán formálták a szavakat.
Merik végigpillantott a hajóján és a legénységén, és ahogy
felmérte a hiányt, a szíve megtelt örömmel. Nem mindenki hagyta
magára az apja tengerészei közül. És Merik első legénysége is ott
volt, teljes létszámban.
Eldördült a második lövés. Merik megpördült, megpróbált annyi
varázserőt összegyűjteni, hogy megállítsa az ágyúgolyót – de
eredménytelenül.
Ekkor orkánerejű szél kerekedett – de nem Meriktől származott…
hanem Kullentől. Az elsőtiszt Merik mellé vonszolta magát, és
kieresztette a varázserejét.
Meriknek nem volt ideje megköszönni Kullen közbelépését, sem a
barátja tüdeje miatt aggódni.
– Miért nem hagyják abba a lövést a marstokiak? – mordult rá
Merik Herminre. – Mondd, hogy megkaphatják a lányt!
Hermin a fejét csóválta.
– Azt mondják, most már nem elégszenek meg a lánnyal. Vissza
akarják kapni a hajójukat, tengernagy úr! – mondta Hermin, majd
remegő ujjal a marstoki gályára mutatott.
A hajó a törött árbócok ellenére Nubrevna felé haladt,
hullámboszorkák ereje hajtotta – és mivel Meriknek nem maradtak
saját boszorkái, neki kellett megfizetnie Vivia tetteiért.
 HUSZONÖT
ISEULT LASSAN VISSZANYERTE AZ ESZMÉLETÉT, és azon
gondolkodott, hogy a világnak miért van döglötthal-szaga, miért lát a
plafon helyett felhős, lila eget maga fölött, és miért ég a karja.
Nyögés kúszott elő a torkából. Kinyitotta a szemét – és abban a
pillanatban felsikoltott.
Egy férfi hajolt fölé, göndör szakálla olyan hatalmas volt, hogy
egészen Iseult hasáig ért. A keze Iseult sebesült karján volt, és
bármit is csinált éppen, pokolian fájdalmas volt.
Iseult újra felnyüszített, és megpróbálta kiszabadítani magát.
– Nyugalom! – suttogta Safi Iseult vállát szorongatva. – Meg akar
gyógyítani.
– Épp összeforrnak az izmok – motyogta Evrane Iseult másik
oldalán. – Amíg be nem fejeződik a gyógyulás, csak egyre rosszabb
lesz.
Iseult nehezen nyelt egyet – szörnyen kiszáradt a torka –, majd
visszapillantott a szakállas gyógyítóra. A fonalai zölden fénylettek az
összpontosítástól, de néha egy-egy ideges piros villanás is
végigfutott rajtuk.
Tényleg Iseult gyógyításán ügyködött, de nem örült neki. Iseult
ekkor vette észre a csuklóit összekötő köteleket – szinte ki sem
látszottak ruhája hosszú ujja alól. A férfi fogoly volt. És igen, ahogy
Iseult körülnézett, még több idegesen egymásba fonódó és ideges
bíborszínűre váltó fonalat fedezett fel a gyógyító háta mögött. A
fonalak alatt férfiak sorakoztak, és ugyanolyan egyenruhát viseltek,
mint a gyógyító.
Iseult visszafordult Safihoz.
– Ez a herceg hajója?
– Nem. Valójában a nővéréé… A távolban robbanás dörrent.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Iseult reszelős hangon. Safi fonalai
bűntudatos rozsdaszínűvé változtak.
– Hát, ööö, megtámadott minket egy marstoki hadihajóosztag.
– Olybá tűnik – szólalt meg Evrane fagyosan –, hogy a barátnőd a
kartorrai császár jegyese, a marstokiak pedig érte jöttek.
 Újabb égzengésszerű robbanás hallatszott. Safi rettegve az óceán
felé pillantott.
– Gyorsan közelednek – mondta, aztán átváltott marstoki nyelvre,
és újra a gyógyítóhoz fordult: – Igyekezz, vagy megtudod, milyen íze
van egy karavénus kardnak…
– Azt biztosan nem fogja megtudni – vetette közbe Evrane.
– …és egy karavénus tőrnek.
– Azt sem fogja, viszont – Evrane is átváltott marstoki nyelvre – ha
nem fejezed be hamarosan, mind megfulladunk.
– Ennél gyorsabban nem tudok dolgozni – vicsorgott a férfi.
– Ennek az átkozott nomatsinak mintha démonhúsa lenne. Safi
hihetetlenül gyors mozdulattal kirántott egy pengét Evrane
kardszíjából, és a férfi torkának szegezte.
– Ismételd meg, és meghalsz!
A férfi még ádázabbul nézett – de a feladatát is nagyobb
erőfeszítéssel végezte. Az ágyúdörgés folytatódott, de Iseult mintha
vagy ezer kilométer távolságból hallotta volna a hangjukat. És a
döglött halak szaga és a gyógyító szakállának csiklandozása is olyan
távolinak tűnt.
Végül Safi hangja félbeszakította Iseult szenvedését:
– Végeztél? Begyógyult a seb?
– Igen, de a lány felépüléséhez még idő kell.
– De nem fog meghalni?
– Nem. Sajnos. Mocskos ’matsi… – A férfinak elakadt a szava, a
beszéd helyét vonyítás vette át, és Iseult már nem érezte a szakálla
csiklandozását.
Iseult látása lassan kiélesedett és tisztává vált, így épp láthatta,
ahogy Safi a többi tengerész felé löki a gyógyítót.
– Menj a pokolba! – Safi a férfi után köpött. – Vagy haza, az
ürességboszorka anyádhoz! Remélem, örökké a pokol tüzében fogsz
égni…
– Elég volt! – szakította félbe Iseult Safit.
Megpróbált felállni. Evrane leguggolt mellé, és a kezét nyújtotta
neki – nem is, valamit, ami a kezében volt. Egy rövid zsinórra kötött,
apró fájdalomkő volt.
– Ez majd elnyomja a fájdalmat, amíg a gyógyító bűbáj teljesen ki
nem fejti a hatását – mondta Evrane, és Iseult jobb csuklójára kötötte
a zsinórt. A kő felvillant, és működésbe lépett, a fájdalom hullámai
elcsitultak. Iseult testét friss energia járta át, és még egy Evrane-nek
címzett mosolyra is futotta belőle, miközben felállt.
Azonban amint sikerült talpra állnia, Iseultot éles fény vakította el.
Az ezüst ragyogás olyan erőteljes volt, úgy vibrált és örvénylett,
hogy Iseult semmit sem látott tőle. Éhes lila villanások és fekete halál
keveredett benne…
Fonalak, jött rá Iseult, félelem és csodálat egyvelege. Sosem látott
még ilyen nagy fonalakat – legalább feleolyan hosszúak voltak, mint
a hajó. És ami még ennél is furcsább volt, úgy tűnt, mintha a hajótest
alól indulnának ki. A víz alól.
– Jön valami – suttogta Iseult. – Valami hatalmas és… éhes.
Evrane teste megfeszült. Aztán megragadta Iseult vállát.
– Állatok fonalait látod? – Nem. – Az ezüst és fekete fonalak
világosak voltak, és sebesen közeledtek. – De mi más lehetne a hajó
alatt?
– Noden óvjon meg minket! – lehelte Evrane. – A tengeri rókák
itt…
Evrane további szavait elnyelte a víz- és hangrobbanás. A
hadihajó hátrabillent, mert valami hatalmas – valami szörnyűséges –
törte át a tenger felszínét.
Víz zúdult rájuk, a marstokiak félelmükben felordítottak. De Iseult
szinte észre sem vette a tengerészeket – a teremtényen kívül nem
látott semmi mást. Egy árbócvastagságú kígyó bukkant elő a
hullámok közül, és a hajóorr jobb oldala felé kúszott. Pikkelyek
helyett dús, ezüst bunda borította a testét, a feje rókára emlékeztetett
– csak tízszer… hússzor nagyobb volt egy átlagos rókáénál.
Ahogy a lény az állkapcsát csattogtatva a hadihajó felé közeledett,
Iseult több fogat fedezett fel a szájában, mint amennyinek bármilyen
normális teremtménynek lennie kellett volna.
Nem is beszélve az agyarakról. Merthogy a lénynek agyarai is
voltak.
Iseultot mégis az ijesztette meg a legjobban, hogy a teremtmény
fonalai vérszomjasan égtek – és az, ahogy szélesre tátotta a száját…
És felrikoltott.
Amikor Ryber a tengeri rókákról mesélt, Safi nem így képzelte el
őket.
 Azt meg főleg nem gondolta volna, hogy úgy fognak sivítani, mint
az összes kárhozott lélek együttvéve. A szörnyeteg mintha ezer
különböző hangon visított volna – ahogy a második szörnyeteg is,
amely épp a közelben imbolygó Jana fölé magasodott.
Safi attól félt, szétszakad a dobhártyája, és érezte, ahogy
felgyorsul a pulzusa. A tajtékos hullámok fölött a Jana felé pillantott:
Meriket kereste. De a keresést rövidesen félbeszakította a
legközelebbi róka rikoltása.
A lény zsákmányt talált magának: az egyik marstoki volt az, aki a
hajókorlát közelében állt. A férfi keze szikrákat szórt, ahogy próbálta
életre hívni a varázserejét, de összekötött csuklóval nem volt képes
szembeszállni a bestiával.
Safi talpra kecmergett, előhúzta a kését, majd felordított:
– Hagyd őt békén!
A tengeri róka Safi felé csavarta hosszú nyakát.
Francba. Safi még épp meg tudta csodálni a szörnyeteg fagyoskék
szemét – ami gyorsan közeledett felé –, aztán eldobta a kését. A
fegyver belefúródott a tintafekete pupillába, mire a tengeri róka
összecsuklott, majd sikítva a víz alá merült. A hajó veszélyesen
kibillent, de a lény nem bukkant elő többé.
Safi kétségbeesett pillantást vetett a Jana felé, de a másik tengeri
róka is eltűnt.
– Szép munka! – kiáltotta Iseult. Óvatosan elindult, nyilvánvalóan
nem ment még jól neki a fedélzeti séta. Bal kezében egy bárdot
tartott.
Safi repesett a boldogságtól. Iseult látványától, attól, hogy a lány a
saját lábán közeledett felé – akár a fájdalomkőből merítette az erőt,
akár nem –, nevetni tudott volna a megkönnyebbüléstől. Vagy sírni.
De leginkább mindkettőt.
Mégis Iseult szeme tette rá a legnagyobb hatást. Csillogott és
nyitva volt.
– Új fegyver? – kérdezte Safi, szégyenletesen magas és kásás
hangon.
Iseult szája sarka felfelé görbült.
– Valahogy muszáj megmentenem az irhádat.
– A karavénus acél a legjobb, ugye tudod?
 – Így igaz – förmedt rájuk Evrane a lányok felé közeledve. A járása
a hajó remegése ellenére biztos volt. – És te, domna – lövellt dühös
pillantást Safi felé –, épp most vesztegettél el egy ilyen pengét arra,
hogy még jobban feldühítsd a szörnyeteget.
– Elintéztem – intett Safi a most már nyugodt hullámokra.
– Nem! Így vadásznak. – Evrane előhúzott egy újabb kést az
övéből. – Tesztelik a hajót, elemzik a harci módszereinket. Aztán
lebuknak. Miközben beszélgetünk, mindkét róka a felszín felé úszik,
egyre nagyobb lendülettel. Megpróbálják majd kibillenteni a hajókat
az egyensúlyukból, és elkapják azokat, akik lezuhannak.
Safi eltátotta a száját; sós levegő töltötte meg.
– Úgy érted, a lény visszajön?
– Igen. – Evrane Safi kezébe nyomta a kést. – Úgyhogy vedd el a
kést, és álljatok széles terpeszbe, bolondok!
Épp, amikor Safi elvette a kést, Iseult felkiáltott:
– Jön!
Valahol fülsiketítő robajjal fadeszkák törtek össze. A hajó élesen
balra dőlt… aztán még jobban… Safi a padlódeszkák felé dőlt,
ellensúlyozva a hajó emelkedését.
A háta mögött kiáltások harsantak. Marstoki tengerészek
tántorodtak a víz felé, és mivel még mindig össze volt kötve a kezük,
egyenesen bele is zuhantak.
Safi csupasz talpa jól tapadt a fához. A hajópadlóhoz szögezte őt,
egyúttal apró ugrásokra kényszerült miatta Iseult mögött, akinek a
csizmája könnyebben siklott a nedves deszkákon.
Iseult ért előbb a túloldalra, és ordítva megragadott egy zöld
tunikát, aminek a tulajdonosa már majdnem átbucskázott a
hajókorláton. A szakállas tűzboszorka gyógyító volt az.
– Most már nem olyan mocskos, mi? – kiabálta Safi.
Ekkor valaki felkiáltott. Egy másik marstoki – egy fiatal fiú – zuhant
a korlát felé. Safi utánaugrott. A fiú átesett a hajó peremén. Safi
utánabucskázott. Megragadta a bokáját – Iseult pedig Safiét fogta
meg.
– Ta… tartalak – nyögte fogcsikorgatva Iseult. A rossz karjával
ölelte a korlátot. – De nem sokáig… Ó, a francba.
A hajó dőlése abbamaradt. A gravitáció megtette a magáét, és a
hajó az ellenkező irányba zuhant, víz és ellenszegülő fadeszkák
áradatát lövellve ki landoláskor.
Safi és a fiú visszalendült a hajóra, Iseult felsikított fájdalmában…
Aztán megjelent Evrane, aki még mindig talpon volt, és felsegítette
Safit.
A tengeri róka előugrott a hullámok közül – túlságosan közel
ahhoz a helyhez, ahol éppen Iseult igyekezett visszakecmeregni a
hajóra.
Safi elhajította a kését, ami a róka szemébe fúródott, csupán pár
centire az előzőtől.
A szörnyeteg visított, majd visszabukott a vízbe. Sós víz csapott
fel a nyomában, és a hajó még vadabbul imbolygott.
Safi felállította Iseultot. Iseult jobb karja ernyedten lógott, az arca
ráncokba gyűrődött a fájdalomtól – és még így is sikerült odakiáltania
Safinak:
– Szép dobás!
– Csak kár, hogy a szemére céloztam.
– Hagyd ezt abba! – kiabálta Evrane, aki pár lépésre állt tőlük a
fiatal marstokival. – Elvesztegeted a késeimet! – Evrane felemelte
íves kardját, és átvágta a fiú béklyóit. – Ne álljatok már ott! Amíg még
lehet, ki kell szabadítanunk ezeket az embereket.
Iseult fáradtan bólintott, és odatántorgott a legközelebb álló
tengerészcsoporthoz. De Safinak – már megint – nem volt fegyvere.
Evrane leoldotta az utolsó dobókését.
– Ezt már ne veszítsd el, domna!
– Jó, jó – mondta Safi, aztán odafordult a legközelebb álló
tengerészhez. Három gyors nyisszantással kiszabadította őt a
béklyóból. Aztán a következővel és az azutánival folytatta. Egyiket a
másik után eloldozta. Az immár szabad kezű férfiak a társaikhoz
mentek, hogy nekik is segítsenek, míg néhány kiszabadított
tűzboszorka védekező pozíciót vett fel, négyszög alakba rendeződtek
a fedélzet közepén. Safi a vízre pillantott – még mindig mozdulatlan
volt –, aztán a Jana felé fordította a tekintetét.
Nem látta nyomát a hajóra támadó rókának.
Safi fél pillanatig azt gondolta, a rókák talán feladták a
vadászatot… de aztán Iseult felsikoltott:
– Jön! A déli oldalon!
 Déli oldal. Safi épp ezen az oldalon nyiszatolta az egyik tengerész
kötelét. Francba, francba, francba… Safi átvágta az utolsó kötélrostot
is, és a férfi elszaladt.
A tengeri róka előtört a hullámok közül, átdugta a fejét a korlát
fölött. A világból nem látszott más, csak fogak – fogak és forgó
szemek, és nem hallatszott más, mint a lény koponyaroppantó
sikolya.
Mindjárt megeszi. Kettéharapja a testét, aztán lenyeli…
Szél taszította meg Safi mellkasát. A lábát. Nagy erővel
hátratántorodott, eltávolodva a szörnyeteg pofájától. A tenger, az ég
és a hajó körvonalai egybeolvadtak a tűzboszorkák tüzével, de Safi
még így is észrevette a felé repülő Meriket. Hála és
megkönnyebbülés járta át a szívét.
Safi a padlónak csapódott – Merikkel együtt, aki a lányon landolt.
Azután, amikor a hajó átbillent a másik oldalra, legurult róla, és
felüvöltött:
– Mi a fenét keresel itt?
Safi csak pislogott a pillanatnyi meglepetéstől. Aztán
felkecmergett, és visszakiáltott Meriknek:
– Át akarsz adni a marstokiaknak!
– Nem, már nem akarlak. – Merik előhúzta a szablyáját a
hüvelyből, és villámgyorsan elkezdte átvágni a marstokiak béklyóit.
Egyiket a másik után. És munka közben így folytatta:
– Noden a kegyeibe fogadott, domna, és csak egy bolond nem
fogadná el ezeket az ajándékokat.
– Ajándékokat? – visította Safi, miközben egy idős férfi köteleinek
átvágásán dolgozott, és a vizet bámulta. – Hogy lehetne egy
átokverte tengeri róka ajándék?
– Hagyd abba a beszédet! – Merik a hajólétrára mutatott. – Menj
le, és maradj is ott!
– Ne csináld! – kiáltotta Iseult, és Safi felé bukdácsolt, nyomában
Evrane-nel. Iseult nehézkesen vette a levegőt, az arca elgyötört volt.
– A róka a hátsó részen fog támadni. Oda kell érnünk az elöl
állókhoz.
Egy szó nélkül elindultak a hajóorr felé. Safi és Iseult egyesével
középre lökte az embereket, Evrane és Merik pedig átvágták a
köteleiket. A tűzboszorkák tartották a felvett alakzatot, harcra készen
vártak.
De a róka túl gyors volt ahhoz, hogy a tűzboszorkák
megfékezhessék – vagy hogy bárki más megfékezhesse.
Belecsapódott a hajó farába. Farecsegés hallatszott, és ahogy a hajó
eleje hirtelen felemelkedett, Safi minden erejével azon volt, hogy ne
zuhanjon bele a vízbe.
Vízoszlop tört elő a hajó elejénél. A második tengeri róka bukkant
elő a hullámok közül, visítva egyre közeledett, készen arra, hogy
egyesével elragadja az embereket a védtelen fedélzetről – az sem
számított, hogy néhányuknak lángolt a teste.
Safi Iseultra pillantott. A fonáltestvére bólintott. Ahogy korábban is
tették, a lányok nem küzdöttek tovább a hajó emelkedése ellen,
hanem elengedték magukat, és együtt legurultak a fedélzeten.
Egyenesen a tengeri róka szája felé.
Safi nekicsapódott a hajókorlátnak – a hajó annyira megdőlt, hogy
a rúd szinte párhuzamos volt a vízfelszínnel –, majd felegyenesedett.
A kése belehasított a lény szőrös állkapcsába. Vér fröccsent elő a
sebből.
Iseult mellette termett, a mellvéd közelében forogva továbbhaladt.
Belemélyítette a bárdot a szörnyeteg nyakába. A tengeri róka
hátrarántotta a fejét, ami lekonyult.
A lény testéből még mindig fröcskölve folyt a vér, ahogy Iseult a
magasba emelte a bárdját, Safi pedig alacsonyabban támadott,
minden erejét összegyűjtötte a tökéletes dobáshoz.
A lény eltátotta a száját. Safi elengedte a kést. Az egyenesen,
határozottan berepült a róka torkába.
Ekkor Iseult is lecsapott a bárddal. Végighasította a szörnyeteg
homlokát.
A tengeri róka felsikoltott – nyers hangon, utoljára –, aztán
elsüllyedt a habok között.
Az első róka eleresztette a hajót. Safinak és Iseultnak épp elég
ideje maradt, hogy megkapaszkodjon a korlátban, így nem repültek a
levegőbe, amikor a hadihajó visszazuhant a vízre. Hullámok csaptak
át a hajó fölött, az emberek feldőltek és elgurultak, de Safi és Iseult
erősen kapaszkodott.
 Egészen addig, amíg a hajó hánykolódása abbamaradt. Egészen
addig, amíg Safinak sikerült odabotorkálnia Iseulthoz, és segített neki
kiegyenesedni.
– Hogy vagy? Mi fáj?
– Minden – válaszolta Iseult egy kényszeredett mosoly
kíséretében. – Nem túl erős ez a fájdalomkő.
Mielőtt Safi Evrane-ért kiálthatott volna, Merik felüvöltött:
– Még ne ünnepeljetek! – Dübörgő léptekkel végigsétált a
fedélzeten, egyre jobban felerősödött körülötte a szél. Evrane
mögötte loholt.
– A lény még nem halt meg. – Merik Safi mellé ért. A körülötte
kavargó szél belekapott a lány ruhájába és a hajába.
– Mindjárt visszajön.
– Ráadásul – vetette közbe Evrane a láthatár felé intve – még egy
marstoki hajóhad is a nyomunkban van.
– Nem is beszélve a második tengeri rókáról. – Iseult a ruhaujjánál
fogva megragadta Safit, és elrángatta a korlát mellől. – Közeledik,
méghozzá gyorsan. És ezúttal elölről fog támadni.
– Készüljetek! – üvöltötte Merik. – A varázserőmmel elvitetem
magunkat…
A tengeri róka lecsapott. A hajó kiemelkedett a vízből, és épp,
amikor Safi talpa elhagyta a fedélzet deszkáit – a világ pedig fénylő
felhők és bíbor homály egyvelegévé vált –, Merik varázsereje
körülölelte őket. Merik egy levegőtölcsérben a Janára repítette mind a
négyüket. Méltóság nélkül, rettentő fájdalmasan az előfedélzetbe
csapódtak. De Safinak nem volt ideje sérüléseket keresni magán.
Ahogy Iseultot keresve nézelődött – majd pár lépéssel odébb meg is
látta őt, a karját szorongatta –, Safi tűzre lett figyelmes.
Nem, négy tűzcsóvára. A csalival teli hordók a levegőben lebegtek
és lángoltak. Messziről érezni lehetett a belőlük sugárzó hőt – ahogy
a sülő hal szagát is. A közelben ott állt Kullen. Akadozva, lihegve
vette a levegőt, a szeme kidülledt. De a kezét rendületlenül
előrenyújtotta, nem engedte le a hordókat; a varázsereje töretlen volt.
– Kullen! – kiáltotta Merik, és már fel is ugrott, szaladni kezdett a
széldob felé. – Vedd fel a pozíciót az első hordóval! – Merik fölkapott
egy dobverőt, aztán megvárta, amíg a legközelebbi lángoló hordó
megfordul és ellebeg a dob előtt.
 Merik ráütött a dobra. A hangszerből levegő tört elő, és átvette az
irányítást a hordó fölött. Az erre még mindig lángolva átsiklott a víz
felett. Aztán becsapódott, épp a legközelebbi marstoki gálya előtt.
– Jöhet a következő! – adta ki az utasítást Merik, és pillanatokkal
később útjára indult a második hordó is. Ezt egy harmadik és egy
negyedik követte. Mindegyik a marstokiak előtt csobbant a vízbe.
– Elmegy – mondta Iseult. A tekintete követte a hajótest alól
kiúszó lényt, ami a mostanra elsüllyedt csali felé tartott. – A hordók
után ment.
– Húsimádók – jelentette ki Evrane, mire Safi összerezzent. Már
meg is feledkezett a szerzetesről, aki a közelben kornyadozott. –
Szeretik az égett hús ízét.
Safi még mindig a vizet nézte, a két árnyat bámulta, amelyek
gyorsan távolodtak a hajótól, aztán a távolban előugrottak a víz alól.
Rávetették magukat a lángoló hordókra; összegabalyodva harcoltak
a csaliért.
A marstoki gályák ezalatt közelebb hajóztak – egyenesen a tengeri
rókák felé tartottak. Egy röpke pillanat erejéig Safi szinte sajnálta a
marstokiakat, akiknél valószínűleg nem volt katapultálható csali, hogy
eltereljék a lények figyelmét.
De a pillanat semmivé lett, amikor meglátta a fájdalmában izzadó
és sziszegő Iseultot. Miközben Safi azon igyekezett, hogy segítsen a
barátnőjének, bűvös szél süvített végig a Janán, és belekapott a
vitorláiba.
A hadihajó kelletlen sóhajjal útnak indult kelet felé.
 HUSZONHAT
AZ APRÓ FÁJDALOMKŐ ÉS A TŰZBOSZORKA gyógyító
munkája ellenére Iseult karját lüktető, szűnni nem akaró fájdalom
járta át, és nehezére esett elrejteni a kínját, miközben maguk mögött
hagyták a szürke Jadansi-tengert és a távoli partokat. A tengernagy
és az elsőtisztje által teremtett varázsszél szinte kiemelte a Janát a
tengerből, és sebesen elvitte őket a marstokiak közeléből.
Iseult és Safi az előfedélzeten ült, a tüdejük szinte éhezett a
levegőre, és Iseult időről időre a mellettük ülő Evrane-re pillantott.
Nem tudta megállni. A nő hat és fél évvel ezelőtt útba igazította –
megmentette őt. Egyszerre volt Iseult minden emléke és egy
ismeretlen.
Az emlék-Evrane olyan angyali volt. És magasabb is. De az igazi
Evrane sebhelyes volt, és kemény és karakteres – nem is beszélve
arról, hogy jó fél fejjel alacsonyabb volt Iseultnál.
De a szerzetes haja… A haja pont olyan fényes és ragyogó volt,
mint amire Iseult emlékezett. Akár a Holdanya glóriája is lehetett
volna.
Iseult abbahagyta a bámészkodást – nehezére esett sokáig nézni
valamit. Evrane, Safi és mindenki más felett ezernyi különböző
színben tündököltek a fonalak. Ránehezedtek Iseultra, bármerre
tévedt is a tekintete. Rémült és diadalittas tengerészeket látott, akiket
megszédített az erőszak, vagy majd’ összeestek a kimerültségtől.
Néhány közeli fonál pedig undortól reszketett. A tulajdonosaik
észrevették Iseult bőrszínét és szemét. Azonban egyikük sem tűnt
ellenségesnek, ezért Iseult kizárta őket.
Eltelt némi idő, ami lehetett néhány óra, de akár néhány perc is, és
a Jana lassított. A bűvös szél teljesen elcsitult, Iseult hallotta az űrt,
ami a süvöltése helyén maradt. Érezte a fuvallatok nyomát a bőrén. A
hajót most már csak természetes szellő vitte előre, a fejük fölött
ragyogott a telihold.
– Üdv Nubrevnában! – motyogta Evrane.
Iseult feltápászkodott – a fájdalomkő felvillant –, és
visszacsoszogott a mellvédhez. Safi és Evrane követte.
 A táj nem különbözött nagyon a Veñazától északra elterülő
tengerparttól – köves volt, durva, és vad hullámok ostromolták. De
erdők helyett nagy, fehér sziklák pettyezték a sziklafalak tetejét.
– Hol vannak a fák? – kérdezte Iseult.
– Ott – válaszolta Evrane fáradtan. – De már nem úgy néznek ki,
mint a fák. – Csattanás hallatszott, ahogy Evrane kicsatolta a bárdja
hüvelyét. Aztán előhúzott egy olajos kendőt a köpenye alól.
Safinak elállt a lélegzete.
– Azok nem is sziklák, igaz? – fordult Evrane-hez Safi. – Hanem
fatönkök.
– Igen – válaszolta a szerzetes. – A halott fák nem tudnak sokáig
ellenállni a viharnak.
– De miért… miért halottak? – kérdezte Iseult.
Evrane meglepett arcot vágott, aztán egyik lányról a másikra
pillantott, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy komoly a
kérdés.
Amikor úgy látta, hogy az, Evrane komor arccal folytatta: – Ezt az
egész tengerpartot letarolták a Nagy Háború alatt. A kartorrai
földboszorkák a nyugati határtól a Timetz folyó torkolatáig
megmérgezték a talajt.
Iseultnak megfagyott a vér az ereiben. Safira pillantott, akinek a
fonalai rémülten zsugorodni kezdtek.
– Hogy lehet – kérdezte Safi Evrane-től –, hogy mi még sosem
hallottunk erről? Tanultunk Nubrevnáról, de… a történelemkönyveink
mindig pezsgő, életteli vidékként írták le.
– Ez azért van, mert a történelmet a háborúk nyertesei írják.
– De ha az egész hazugság volt, akkor is tudnom kellett volna róla
– mondta emelt hangon Safi, akinek a fonalai szanaszét álltak.
Megragadta Iseult kezét, és olyan erősen megszorította, hogy Iseult
még a fájdalomkő mellett is érezte. Lüktetni kezdett tőle a sebe.
De a fájdalom szinte pezsdítő érzés volt, Iseult elmerült benne,
élvezte, ahogy kiegyenesedik tőle a gerince és hátrahajlik a feje.
Evrane angyali arcát nézte, aki épp a hajítókését tisztogatta feszült
figyelemmel – azt, amelyet korábban Iseult használt. A csavart
felszínű acélra még mindig megszáradt tengeriróka-vér tapadt.
Miközben Evrane a fegyvert suvickolta gyakorlott és magabiztos
mozdulatokkal, Iseult arra gondolt, vajon hány kést tisztíthatott már
meg Evrane életében. Gyógyító szerzetes volt, de egyúttal harcos is
– és legalább az élete felét a Nagy Háború idején élte le.
Amikor Iseult és Safi megolajozta a pengéjét, olyankor
ujjlenyomatokat és izzadságot töröltek le arról – a mindennapos
használat hatásától igyekeztek megóvni az acélt. De amikor Evrane
és Habim és Mathew… sőt Gretchya tette ugyanezt a kardjával, vért
és halált vakartak le róla, és egy olyan múltat, amelyet Iseult el sem
tudott képzelni.
– Meséld el – szólalt meg Iseult halkan –, mi történt Nubrevnával!
– A kartorraiakkal kezdődött – kezdte el a történetet Evrane,
egyszerű szavai szárnyra kaptak a szellő hátán. – A földboszorkáik
beszennyezték a földet. Egy héttel később a Dalmotti Birodalom
vízboszorkákat küldött, hogy megmérgezzék a tengerparti vizeket és
a folyókat. Végül, de korántsem utolsósorban, a marstoki
tűzboszorkák a teljes keleti határt porig égették.
– Nyilvánvalóan összehangolt támadás volt, mert tudnotok kell,
hogy Lovats sosem esett el. Az évszázadokig tartó háborúk során
Noden őrszemei és Stefin-Ekart vízi hídjai megóvtak bennünket.
Szóval a birodalmak úgy gondolhatták, hogy ha mindannyian
összeállnak, egyszer és mindenkorra megbuktathatnak minket.
– De nem sikerült nekik – jelentette ki Iseult.
– Azonnal nem. – Evrane abbahagyta a kés tisztítását, és maga
elé meredt. – A birodalmak a Fegyverszünet előtti utolsó hónapokra
időzítették a végső támadásaikat. Aztán amikor vissza kellett hívniuk
a seregeiket és a haditengerészetüket, hátrahagyták a bűbájaikat,
hogy azok végezzenek velünk. A méreg szétterjedt a talajban, a
folyókban, a marstoki lángok pedig egész erdőket égettek le. A
parasztok és a fölművesek az ország belső területeire kényszerültek.
Amennyire lehetett, megközelítették Lovatsot. De a város már így is
túlságosan tele volt. Sokan meghaltak akkor és azután is. A népünk
éhezik, és a birodalmak közel járnak ahhoz, hogy egyszer és
mindenkorra megbuktassanak minket.
Iseult pislogott. Evrane hangjában véglegesség csengett,
rózsaszín fonalai elfogadásról árulkodtak.
A mellette álló Safi lassan kifújta a levegőt.
– Meriknek tényleg szüksége van erre a szerződésre – suttogta
érzelemmentes hangon. A fonalai színtelenek és mozdulatlanok
voltak… Mintha Safit annyira megrázták volna a hallottak, hogy
érezni sem lenne képes többé. – A nagybátyám mégis lehetetlenné
tette Merik számára, hogy teljesítse a benne foglaltakat. A szövege
túl konkrét… „ha kicseppen akár egyetlen csepp vére is”.
Néma csend ülte meg a levegőt. A szél és a tengerészek süvítése
elcsitult. Aztán hirtelen – túl hirtelen – újraindult az idő folyama. Túl
határozottan.
Safi hátraugrott a mellvédtől, a fonalain olyan sok árnyalat villant
át, hogy Iseult követni sem tudta a színlavinát. Piros bűntudat,
narancssárga pánik, szürke félelem, kék megbánás… Ezek nem
rojtos fonalak voltak, amelyek elszakadnak, hanem erősek, amelyek
építenek. Minden egyes érzelem, bármilyen színben játszott is,
kinyúlt a testéből, keresztül a fedélzeten, mintha keresne valakit –
bárkit –, aki ugyanolyan vad érzelmeket él át, mint ő, akivel
összekapcsolódhat.
Aztán Safi Iseulthoz fordult, és sziklaszilárd, hűvös hangon ezt
mondta:
– Sajnálom, Iseult. – Safi tekintete Merikre siklott, aztán így
folytatta: – Annyira sajnálom, hogy belerángattalak ebbe.
Mielőtt Iseult megnyugtathatta volna, mielőtt biztosíthatta volna
róla, hogy ez az egész nem Safi hibája – a szeme sarkából
észrevette, ahogy egy fonál fehéren felvillan. Rémület. Iseult
megfordult, és meglátta a főfedélzeten álló Kullent, aki köhögni
kezdett. Aztán kétrét görnyedt.
Majd összeesett.
Iseult odarohant a férfihoz, Safival és Evrane-nel a nyomában.
Egy fonott hajú lánnyal egyszerre értek Kullenhez, akinek a bőrszíne
éles kontrasztot alkotott Kullen halálsápadt arcának árnyalatával.
Merik már mellette volt. Felültette Kullent, és a hátát masszírozta.
Pontosabban a tüdejét, jött rá Iseult, miközben pár lépéssel odébb
csúszkáló csizmával megállt. Safi is mellé ért, és megállt. Evrane
azonban Kullenig rohant, és mellé guggolt.
– Itt vagyok, Kullen – mondta Merik rekedten. A fonalai
ugyanolyan fehérek voltak a rémülettől, mint Kullennek. – Itt vagyok.
Lazítsd el a tüdődet, akkor beáramlik a levegő.
Az elsőtiszt tátogott, mint egy hal. Úgy tűnt, hogy a levegő képes
elhagyni a tüdejét, de új adagot nem volt képes beszívni. És minden
egyes új köhögés, amibe belerázkódott a teste, gyengébb volt az
előzőnél.
Aztán hatalmasra nyílt szemmel, sápadtan Merik felé fordult, és
megrázta a fejét.
Safi levetette magát a hajópadlóra mellettük.
– Hogy segíthetnék? – Először Merikre pillantott, aztán a lányra,
végül Kullenre, aki visszabámult rá.
De az elsőtiszt csak újra a fejét ingatta, aztán fennakadt a szeme,
és Merik karjaiba zuhant.
Merik és a fiatal lány azonnal a hátára fektette őt, és Merik
szétfeszítette Kullen száját. Odahajolt, és bűvös levegőt lélegzett a
fonáltestvére torkába.
Újra és újra megismételte. Egy örökkévalóság tele fújással és
lihegéssel, kétségbeesett, rettegő fonalakkal. A tengerészek köréjük
gyűltek, de úgy tűnt, van elég eszük ahhoz, hogy ne menjenek túl
közel. Safi kétségbeesetten Iseultra nézett, de ő sem tudott
megoldással szolgálni. Soha nem látott még ehhez hasonló rohamot.
Aztán Kullen mellkasán remegés futott végig. Elkezdett lélegezni.
Merik hosszú másodpercekig Kullen mozgó bordáit bámulta, aztán
megkönnyebbülten összegörnyedt. A fonalai a fonáltestvérek élénk
rózsaszín árnyalatát öltötték magukra – tisztán, szemkápráztatón
fénylettek.
– Hála Nodennek! – dörmögte Kullen mellkasára dőlve. – Ó, hála
Nodennek!
Az összes tengerész – és persze Safi és Evrane – fonalain is
ugyanennek az érzésnek a ragyogása futott végig.
De egyiküké sem fénylett olyan erőteljesen, mint Merik vagy a lány
fonalai – a lányé a fonálpárok tiszta vörös színében tündökölt.
– Hadd vizsgáljam meg! – kérte Evrane Meriket, miközben
gyengéden a hátára tette a kezét. – Meg kell bizonyosodnunk róla,
hogy nem károsodott semelyik szerve.
Merik felugrott, az arca eltorzult a dühtől. A fonalai pedig… Iseult
összerezzent az érzelmei erejétől.
– Ellenszegültél a parancsaimnak! – ordította a nagynénjének. –
Veszélybe sodortad a hajómat és az embereimet! A domna volt az
egyetlen biztosítékom!
Evrane nem mozdult, a fonalai nyugodtak voltak.
 – Tűzboszorka gyógyítóra volt szükségünk. Iseult meghalt volna,
ha nem segít rajta egy.
– Így pedig mindannyian meghalhattunk volna! – Merik meglökte
Evrane-t. A szerzetes nem állt ellen. – Elhagytad a posztodat, és
senki másra nem gondoltál!
Safi fonalai védekezőn, dühösen fellobbantak. Felugrott.
– Nem az ő hibája volt… Csak a parancsomat teljesítette. Merik
odaviharzott Safihoz.
– Valóban, domna? Szóval nem a jegyesed elől próbáltál
elmenekülni? Nem az elfogóid elől akartál megszökni,
igazságboszorka?
Iseult gyomrát jeges rémület járta át. Az izmaiba is eljutott.
De hát honnan tudta meg Merik?
Nem számít, gondolta Iseult, és már meg is rogyasztotta a térdét,
hogy Safihoz ugorhasson. Hogy megvédhesse őt…
De Safi fonalai ekkor bizonytalan bézs árnyalatúra váltottak,
mintha azon gondolkodna, hogy megpróbálja eltitkolni az igazságot
Merik elől. Ezért Iseult megzabolázta az arcvonásait, nyugodt,
fonálboszorkához méltó kifejezést öltött magára. Nem fogja elárulni
Safi titkát.
– Ezt a pletykát hol hallottad? – kérdezte végül Safi.
Gondosan, okosan megválogatta a szavakat.
– A marstokiak tudják. – Merik közelebb hajolt Safihoz. – A
hangboszorkájuk pedig volt olyan kedves, és elmondta az enyémnek.
Tagadod netán? A világ lelassult, mintha a Safi lelkében dúló vita
átterjedt volna minden másra is. A szellő lággyá és távolivá vált. Ne
ismerd el, kérlek, ne ismerd el! Egy dolog volt, hogy Henrick császár
tudhatott Safi varázserejéről, de nem kellett az egész világot is
tudatni róla. Mi van, ha Merik megpróbálja felhasználni Safit – vagy
elvenni feleségül, ahogy Henrick tette? Vagy ha úgy dönt, hogy
inkább megöli Safit, mielőtt az ellenség megkaparintaná?
Amikor azonban Safi fonalai ijedt szürkéből élénk, eltökélt zöld
színűvé változtak, Iseult tehetetlenül felsóhajtott.
– És akkor mi van? – húzta hátra a vállát büszkén Safi. – Mi van
akkor, ha igazságboszorka vagyok, tengernagy? Mit számít?
Merik hirtelen Safihoz rohant, megragadta a csuklóját,
megfordította a lányt, és a háta mögé szorította a karját.
 – Nagyon is sokat számít – mondta vicsorogva Merik. – Azt
mondtad, hogy senki sincs a nyomodban. Azt mondtad, hogy nem
vagy fontos ember, de ennek ellenére igazságboszorka vagy, és
Henrick császár jegyese. – Még jobban hátrahúzta Safi karját.
Safi arca feszültté vált, de amikor Iseult előrelépett, hogy
megvédje őt – hogy harcoljon a fonáltestvéréért –, Safi
figyelmeztetően rázni kezdte a fejét.
Amikor Safi újra megszólalt, a hangszíne sokkolóan megfontolt
volt – csakúgy, mint a fonalai.
– Azt hittem, hogy ha megtudod, ki vagyok, átadsz a
kartorraiaknak.
– Hazudsz. – Merik közelebb hajolt, az arca csupán pár centire
volt Safiétól. – A varázserőd tudja, mikor mondok igazat, domna, és
megmondtam, hogy nem akarok neked bántódást okozni. Nem
akarok mást, mint ételt szerezni a népemnek. Miért olyan nehéz ezt
mindenkinek… – Meriknek elakadt a szava. Elhallgatott, a fonalai
dühös skarlátvörösről szomorú mélykékre váltottak. – Elvesztettem a
hullámboszorkáimat, domna, a marstokiak pedig vadásznak rám.
Nem maradt másom, mint a hajóm, a hűséges tengerészeim és az
elsőtisztem. De te őket is majdnem elvetted tőlem. – Safi kinyitotta a
száját, mintha vitatkozni készülne, de Merik még nem végzett. –
Amikor a tengeri rókák megérkeztek, elmenekülhettünk volna.
Ehelyett majdnem meghaltunk, mert nem voltál a kabinodban, ahol
lenned kellett volna. Meg kellett keresnem téged, ami miatt a rókák
csalijává váltunk. A meggondolatlanságod majdnem a legénységem
vesztét okozta.
– De Iseultnak…
– Nem lett volna semmi baja. – Merik hátrahúzta Safit, és a lány
büszke testtartásának már nyoma sem volt. – Azt terveztem, hogy
amint nubrevnai talajt ér a lábunk, kerítek egy tűzboszorka gyógyítót
a barátnődnek. Tudod, hogy igazat mondok, igaz? A varázserődnek
el kell árulnia.
Safi belenézett Merik szemébe. Aztán a fonalai a megbánás kék
színét és a bűntudat vörös árnyalatát öltötték magukra, és Safi
bólintott:
– Igen, tudom.
 Merikből megint kirobbant a harag. Megszorította Safi karját, és
utasította, hogy induljon el.
Iseult megrökönyödésére Safi valóban így is tett, a fonalai
összeolvadtak Merik fonalaival, és itt-ott fénylő, élénkvörös szín
vegyült a fonalaiban játszó többi árnyalat közé.
Iseult ajkai szétnyíltak, és már emelte is a lábát, hogy Safi után
szaladjon. Hogy megállítsa Meriket, bármire készült is.
De egy kéz a csuklójára kulcsolódott.
– Ne tedd!
Hátrafordult, és a fonott hajú lánnyal találta szemben magát, aki a
fejét ingatta.
– Ne avatkozz bele! – kérte üres hangon. – Nem fog belehalni, ha
pár órát bilincsben tölt.
– Hogy miben? – Iseult megpördült, és émelyegve nézte, ahogy
Merik a földre nyomja Safit, széttárja a lábát, és…
Vaspántokat tesz a bokájára.
A hatalmas lábbilincs nyikorogva bezárult, kattant a zár, és Safi
többé nem tehetett mást, csak bámulta a hajó túloldalán álló Iseultot.
Iseult megint elindult, de ezúttal egy idősebb tengerész állta útját.
– Hagyd békén! Vagy te is bilincsben végzed.
Mintha a tengerész szavait akarta volna bizonyítani, Evrane
rohanni kezdett, és közben ordított:
– Nem teheted ezt vele, Merik! A lány egy kartorrai domna!
Nem nubrevnai!
Merik felegyenesedett, és a tengerészei felé intett – de a tekintetét
mindvégig a nagynénjén tartotta.
– Te viszont nubrevnai vagy, és az engedetlenséged nem is marad
büntetlen.
Evrane fonalai meglepett türkizszínűvé változtak, amikor két
tengerész odarángatta egy másik lábbilincshez. A tengerészek a fölre
nyomták Evrane-t, és rácsatolták a lábára a pántokat, Merik pedig
ezalatt elfordult, mintha távozni készülne.
– Hát képes lennél megkínozni egy domnát? – kiáltotta Evrane. –
Meg fog sérülni, Merik! Te magad fogod tönkretenni a szerződést!
Merik megtorpant, és hátrapillantott a nagynénjére.
– Csak megbüntetem, nem kínzom meg. Tudta, mi lesz a
következménye, ha ellenszegül. És miféle tengernagy lennék –
folytatta halálos nyugalommal –, miféle herceg, ha nem tartanám be
a saját törvényeimet? A domna sértetlenül túlélt egy tengeriróka-
támadást, pár lábbilincsben töltött óra nem fog megártani neki. De az
biztos, hogy így majd átgondolja a tettei pokoli következményét.
– Nem akartam… – szólalt meg Safi Meriket nézve. – Sosem
akartam, hogy neked vagy Kullennek… vagy Nubrevnának
bántódása essen. Nem tudtam a marstokiakról… Esküszöm,
tengernagy. A nagybátyám azt mondta, hogy senki sem fog utánam
jönni.
Iseultnak leesett az álla, miközben végignézte a jelenetet. A Safi
és Merik feje fölött lüktető fonalak nyers, sürgető ingerről árulkodtak.
Safi fonalai Merikéi felé nyúltak, a férfi fonalai pedig rásimultak Safi
fonalaira, összefonódtak azokkal.
Safi fonalai Iseult szeme láttára átalakultak: építő fonalakból
összekötő fonalakká váltak.
Merik két nagy lépéssel Safi mellett termett, és leguggolt mellé.
Mélyen a szemébe nézett, Safi pedig visszanézett rá.
– Kullen varázsereje nélkül mind halottak lennénk, és a te
önfejűséged és engedetlenséged volt az, ami veszélybe sodorta az
életünket. Ez nem maradhat büntetlenül. A családoddal kötött
szerződés még mindig érvényben van, és így vagy úgy, de eljuttatlak
Lejnába. Aztán pedig megetetem a népemet.
Egy szívverésnyi ideig… vagy inkább kettőig a Merik és Safi közti
űr – az azt megtöltő fonalakkal együtt – egyetlen lángoló,
skarlátvörös fonállá változott.
De Iseultnak nem volt ideje meghatározni a pontos árnyalatot –
sem azt, hogy az egyre növekvő fonál szerelemről vagy színtiszta
gyűlöletről árulkodik –, és a szín máris semmivé lett, Iseult pedig nem
tudta eldönteni, hogy vajon az egészet csak képzelte-e.
Safi szinte mulatságosnak találta, hogy nemrég még büszkén
feszített, de most már láncra verve ült a földön, mint egy kivert kutya.
Elakadt. Csapdába esett. Mozdulatlan volt.
És még csak nem is küzdött ellene. Egyszerűen megadta magát,
nem is értette, hogy miért fogadja el ilyen könnyedén a béklyókat.
Hogy mikor felejtette el, hogy kell támadni. Futni. Ha már nem tudott
rendesen futni, mi maradt meg egyáltalán a régi életéből? Abból a
boldog, taróval és kávéval és álmokkal teli életből.
 A szabadsággal kapcsolatos reményei semmivé lettek. Nem lesz
saját, közös otthona Iseulttal. Nem menekülhet meg Henrick császár
udvarából, Eron tervei elől, sem a szökevény igazságboszorka élete
elől, ami rá várt.
De Iseult élni fog. A sebe meggyógyult, és élni fog. Ezért megérte,
nem igaz?
Safi nézte a fonáltestvérét, amint Merik nyomában lohol keresztül
a fedélzeten – érzelemmentes arccal kérlelte a férfit, annak ellenére,
hogy a tengerészek elhátráltak az útjából. Merik oda sem figyelt rá,
inkább felmászott a hátsó fedélzetre. Elfoglalta a helyét a
kormánynál, és utasítást adott a széldob folytatására.
Iseult pedig feladta. Amikor Merik a kormányosfülkéhez ért, Iseult
feladta az üldözését, és Safi felé fordult; még annál is elesettebbnek
tűnt, mint amikor haldokolt.
Esni kezdett. Gyengéd, simogató cseppek hullottak Safi bőrére, de
ahelyett, hogy enyhítették volna a fájdalmát, savként marták a bőrét.
Safi összeomlott. A világ lüktetve zárta magába. Képtelen volt
megmozdítani a lábát. Csapdában volt, a saját lényében. Örökké ez
az ember lesz. Benne ragad ebben a testben, ezekkel a
gondolatokkal. Leláncolják a saját hibái és megszegett ígéretei.
Ezért hagy el mindenki. A szüleid. A nagybátyád. Habim és
Mathew. Merik.
Safinak a fülében lüktetett a herceg neve. A vérével együtt pulzált,
az eső ritmusára. A dobéra.
Merik csak meg akarta menteni a szülőhazáját, de Safi nem is
törődött ezzel – sem Merikkel, sem az összes többi élettel, ami tőle
függött.
Iseult bukdácsolva Safi felé indult, az arca elgyötört volt, és
sápadt. Safinak senki mása nem maradt, ő volt a régi élete utolsó
darabja. De vajon ő meddig bírja majd Safi mellett? Iseult Safihoz ért,
és térdre rogyott mellette.
– Nem hallgat meg engem.
– Pihenned kell – figyelmeztette Evrane Iseultot. – Menj a kabinba!
Safi összerezzent; a láncai megcsörrentek. Elfelejtette, hogy a
szerzetes is bilincsbe verve ül mellette. Annyira bezárva érezte
magát a saját bőrében, hogy mindenki másról megfeledkezett.
Szokás szerint.
 Safi önzése és mohósága volt az oka annak is, hogy Iseult fejére
vérdíjat tűztek ki. Emiatt kellett elhagynia Iseultnak Veñazát, és emiatt
kapott egy elátkozott nyilat a karjába. Azután, amikor Safi Iseultért
harcolt, amikor minden erejével azon volt, hogy megmentse a másik
felét az összes általa okozott kártól, és kárpótolja őt, Safi egy újabb
embert bántott. Sőt, sok embert. A csőlátása téves útra vitte, amiért
Meriknek, Kullennek és az egész legénységnek fizetnie kellett.
Erről Safinak eszébe jutottak Eron bácsi szavai, amiket még
Veñazában intézett Safihoz, és amelyek most mázsás súlyként
nehezedtek a szívére.
„Miután éjfélt harangoznak, azt teszel, amit akarsz, és élheted
tovább az ambíciók nélküli kis életed, amit annyira élvezel.”
Pontosan ezt tette, nem igaz? Éjfélkor maga mögött hagyta a
domna szerepét. Élte tovább a régi, önfejű, jelentéktelen életét.
De… Safi ezt nem volt hajlandó elfogadni. Nem volt hajlandó úgy
viselkedni, ahogyan azt Eron – vagy bárki más – elvárta tőle. Talán
benne rekedt ebben a testben, ezekkel a gondolatokkal, de ez nem
jelentette azt, hogy nem próbálhatott meg kitörni belőle. Nem
jelentette azt, hogy nem változhat meg.
Safi Iseultra nézett, akinek a tekintete csüggedt volt, és túlságosan
csillogott az alkonyati fényekben.
– Menj a kabinba! – utasította Safi a barátnőjét. – Nem szabad
eláznod.
– De te… – Iseult közelebb húzódott Safihoz, eső áztatta karja
libabőrös volt. – Nem hagyhatlak így itt.
– Kérlek, Iz! Ha nem gyógyulsz meg, akkor ez az egész nem ért
semmit. – Safi erőltetetten felnevetett. – Én megleszek. Ez semmi
Habim harci gyakorlataihoz képest.
Iseult nem mosolygott vissza Safira, ahogy remélte, viszont
bólintott, és imbolyogva felállt.
– A következő harangszókor visszajövök. – Iseult Evrane-re
pillantott, és felemelte a csuklóját. – Kéred a fájdalomkövet?
Evrane finoman megrázta a fejét.
– Szükséged lesz rá, hogy el tudj aludni.
– Köszönöm! – válaszolta Iseult, majd újra Safira pillantott, mélyen
a szemébe nézett. – Minden rendben lesz – mondta. – Mindent
rendbe hozunk. Ígérem – fejezte be Iseult, aztán összefonta maga
előtt a karjait, és elsétált, maga mögött hagyva Safit, varázsereje
egyre erősödő hullámai társaságában.
Safi is tudta, hogy valahogy tényleg rendbe fognak hozni mindent.
 HUSZONHÉT
A HÉT ÓRA ALATT, AMI ELTELT AZÓTA, hogy az egyárbócos
vitorlás elindult Veñazából, a nap lement, a hold felkelt, Éduán pedig
szünet nélkül hányt. Az volt az egyetlen vigasza, hogy a nyomorát
látva a fedélzeten utazó ürességfélő tengerészek elkezdték
rebesgetni, hogy a vérboszorkák képtelenek átkelni a vízen.
Hadd terjesszék csak el a pletykát minden kikötőben, ahová
eljutnak.
Épp, amikor Éduán örömmel konstatálta, hogy a hányás száraz
öklendezésnek adta át a helyét, a vitorlás négy elpusztított hadihajó
mellett haladt el – három közülük marstoki volt, egy pedig nubrevnai.
Habár Éduán acsarogva győzködte Leopold herceget, hogy Safiya
fon Hasstrel nincs a hajókon, az ragaszkodott hozzá, hogy
megálljanak.
Úgy tűnt ugyanis, hogy a marstoki császárnő a fedélzeten van –
és Leopold azt akarta, hogy Éduán tartson vele a hajóra. Mivel egyik
Pokolbárd sem fejezte ki ellenvetését az őrült terv ellen – még a
parancsnok sem, egy lusta és flegma fiatalember, aki a Fitz Grieg
névre hallgatott –, Éduán nem sokkal később a császárnő gályája
felé repült egy szélboszorka varázslatának köszönhetően. Érkezés
után tíz Vipera motozta meg őt és Leopoldot. A Viperák azonban
anélkül vezették őket a császárnő kabinjához, hogy elkérték volna a
fegyvereiket.
Nyilvánvalóan meg voltak győződve arról, hogy esélyük sem lenne
a méregboszorkák nyilai ellen.
Éduán felismert néhány embert a Viperák közül – de csupán a
vérük szaga alapján, mivel a fejkendőjüktől nem látta az arcukat.
Cikcakkos kardjuk, amely acéllángokra emlékeztetett, megcsillant a
tűzboszorkák fedélzetszerte elhelyezett lámpásainak fényében.
Hülye fegyverek. Kezelhetetlenek voltak, és feleslegesek –
különösen, mivel a Viperák fő erőssége a méregvarázslatokban
rejlett.
A mérgek felett gyakorolt hatalmuk a vízboszorkák varázserejének
egyik sötét altípusa volt – és Éduán úgy hallotta, hogy a vízboszorka
gyógyítók machinálásának eredménye –, és mégis Éduán
varázserejéről gondolták azt, hogy az Ürességből ered. Őt nevezték
démonnak.
Éduán ezt mindig kissé… igazságtalannak tartotta. De persze
akkor is előnye származott belőle.
A császárnő kabinjába érve a Viperák egymástól egyenlő
távolságra elhelyezkedtek a szobában, a falak mentén. A szoba
közepén egy alacsony, dísztelen asztalt helyeztek el, mellette két
paddal. Ezek egyike mellett állt a marstoki császárnő.
Kisebb volt, mint amire Éduán emlékezett – habár csak távolról
látta őt –, de törékeny testfelépítése ellenére a vérének határozott
volt a szaga. Sivatagi zsálya és homokkő falak. Kovács üllője és
gubacstinta. Egy vasboszorka szaga volt – méghozzá nagy hatalmú
vasboszorkáé –, egyúttal egy tanult nőé. És annak ellenére, hogy
Vaness flottáját szétverték, frissen mosott, fehér ruhát viselt, az
arckifejezése pedig hűvös volt, és hivatalos.
Éduán széles terpeszben megállt a másik pad mögött, és
miközben elhelyezkedett, felmérte a legjobb kijutási lehetőségeket a
kabinból – a császárnő ekkor elmosolyodott. Alig észrevehető mosoly
volt, mintha csak a táncparketten találkozott volna Leopolddal.
A császárnő biztosan tudta, kicsoda – és micsoda – Éduán,
mégsem tett megjegyzést az ottlétére. Nem adta jelét annak, hogy
furcsállná Leopold Pokolbárdjainak hiányát.
Vaness egyértelműen a mestere volt a látszatkeltésnek, minden
egyes arckifejezése egy gondosan megtervezett álarc volt, amelyet
azért öltött fel, hogy elegáns kezében tarthassa a hatalmat.
De miért fárad ezzel? – gondolta Éduán. Ha valóban olyan nagy
hatalmú vasboszorka volt, ahogy mondták, akkor nem volt szüksége
trükkökre ahhoz, hogy elérje, amit akar. Az idősebb karavénus
szerzetesek a mai napig emlegették a napot, amikor Vaness
elpusztította a Kendura-hágót – a napot, amikor Vaness olyan
hatalmas és rettenthetetlen varázserőt használt, hogy a segítségével
ledöntött egy egész hegyet.
És akkor mindössze hétéves volt.
Így hát Éduán úgy döntött, hogy a császárnő viselkedése azt jelzi,
hogy békések a szándékai.
– Ha megengedi, ennék néhány szem marstoki datolyát – szólalt
meg Leopold herceg. Az asztal mellett ácsorgott, és úgy tűnt, hogy
jobban érdekli a kabátja mandzsettája, mint a Vaness-szel folytatott
társalgás.
Leopold álarca azonban ügyetlen volt, és mesterkélt. Mintha a
herceg csak eljátszotta volna a királyi felséget, míg Vaness valóban
az volt.
Vaness a pad felé intett, vas karkötői megcsörrentek.
– Foglaljon helyet, Leopold herceg! Máris hozatok egy kis
édességet.
– Köszönöm, szentek legszentebbike! – villantott széles vigyort
Leopold Vanessre, majd egy nagy sóhaj kíséretében, mintha hosszú,
nehéz nap lenne mögötte, leereszkedett a padra. A fekete fa
megnyikordult.
Vaness odasuhant a szemközti padhoz. Egyenes derékkal ült, a
fejét oldalra billentette, és várt. A szünet megtette a hatását, mert egy
szolgáló sietve behozott a kabinba egy tál kandírozott gyümölcsöt.
Leopold felkapott egyet, kéjesen felnyögött, aztán elvett még kettőt. A
másodpercek percekbe fordultak, és habár Éduánnak kétsége sem
volt afelől, hogy Leopold sértésnek szánta a viselkedését, a
császárnő mindvégig türelmes maradt – Éduán ugyanezt nem
mondhatta el magáról.
Ha Leopold jöttének célja mindössze az volt, hogy kicsinyes
sértésekkel illesse a császárnőt, akkor ez a kis kitérő még annál is
nagyobb időpocsékolás volt, mint amitől Éduán eddig tartott. Ha így
folytatják, Safiya fon Hasstrel még azelőtt eléri Noden Őrszemeit,
hogy Leopold befejezné az édességek habzsolását.
A negyedik gyümölcsnél Vaness arca elkomorodott, összevonta a
szemöldökét.
– Amikor szóltam, hogy a flottámnak baja esett – szólalt meg
udvariasan –, azt reméltem, számíthatok felséged segítségére. Talán
nem fogalmaztam egyértelműen.
Leopold széles mosolyt villantott, majd lassan megtörölte
hüvelykujjával az ajkát.
– Azt azonban minden bizonnyal felséged, a legfelségesebbek
felsége is megérti, hogy a cukor még a legcudarabb helyzetet is
jobbá teszi – érvelt Leopold, aztán Vaness felé nyújtott egy fügét.
– Nem vagyok éhes.
 – Ahhoz nem kell éhesnek lenni, hogy ilyesmit lakmározzon az
ember. – Leopold újra Vaness felé tolta az édességet. – Kóstolja
meg! Majdnem olyan isteni, mint felséged szépsége.
A császárnő tiszteletteljesen fejet hajtott, majd, Éduán
meglepetésére, elfogadta a cukrozott gyümölcsöt. Sőt, egy kis
darabot még le is harapott belőle.
Éduán végigsimított a nyelvével a fogain, nem tudta, hogyan
értelmezhetné ezt a viselkedést. Leopold nyilvánvalóan fel akarta
dühíteni Vanesst, de a császárnő ügyesen kikerülte a csalit. Ami azt
jelentette, hogy bármit akart is Vaness, az fontos dolog volt – és amit
akart, azt meg is kapta. Szóval miért húzta az időt? Miért tartotta fenn
ezt a derűs álcát, amikor olyan hatalmas erő volt a birtokában?
Éduán sosem fáradozott ilyesmivel.
Leopold hasonlóan gondolkodhatott, mert a hatodik datolya után
feladta a játékot. Ügyetlenül leplezett ingerültséggel nekivetette a
hátát a padnak, és keresztbe tette a lábát.
– Mi történt a flottájával, őimádottsága?
– Tengeri rókák – válaszolta kertelés nélkül Vaness, amitől a
herceg elnevette magát.
– Tengeri rókák – ismételte meg Leopold, miközben a szemöldöke
egyre magasabbra szaladt a homlokán. – Azt várja, hogy ezt
elhiggyem? Csak nem támadták meg árnyékgyíkok és lángsólymok
is? Vagy hadd találgassak: a Tizenkettek visszatértek az átkozott
kardjaikkal, és léket ütöttek a hajótestbe.
Vaness nem reagált, de a szobában mintha megállt volna a
levegő. A Viperák teste megfeszült, Éduán keze pedig a kardja
markolatára siklott.
– Marstokban még élnek lángsólymok – világított rá Vaness. A
hangja még mindig lágy volt. Nem hullott le az álarca. – És úgy tűnik,
a tengeri rókák is visszatértek.
Éduán Leopoldra pillantott, megpróbálta elkapni a herceg
reakcióját. Éduán hallott már a tengeri rókákról, de amennyire tudta,
évtizedek óta nem láttak egyet sem.
Leopold a változatosság kedvéért némán, kifürkészhetetlen arccal
ült.
Vaness folytatta a beszédet.
 – Azmirba kell mennem, de attól tartok, hogy az embereimnek túl
sokáig fog tartani, mire kijavítják a flottában esett kárt. Arra kérem,
hogy adjon kölcsön nekünk néhány hullámboszorkát a
legénységéből. Nálunk egy sem maradt.
Akkor miért érzem három hullámboszorka szagát is a fedélzet
alatt? A szaguk eltéveszthetetlen volt. Dagályt jelző vonalra és
zuhatagra emlékeztetett.
Miközben Éduán azon gondolkozott, hogy milyen módon kellene
tudatnia Leopolddal, hogy a császárnő hazudott, Leopold hadonászni
kezdett.
– Ő császári tökélye – motyogta –, nem tudtam nem észrevenni,
hogy van egy sértetlen hajó a flottájában. Kilóg a többi közül. Az
igazat megvallva… Mit is mondtunk, mire hasonlít? – Leopold éles
pillantást vetett Éduánra, amivel értésére adta, hogy nem vár választ
a kérdésre. Azután a herceg csettintett. – Megvan, egy nubrevnai
hajóra. Vajon hogyan kerülhetett az ön császári tökélyének kezei
közé?
– Véletlenül találtunk rá a hajóra – válaszolta Vaness gondolkodás
nélkül. – Minden bizonnyal ezt is megtámadták a tengeri rókák.
– Akkor, felteszem – Leopold a térdére támasztotta a könyökét –,
a halott legénység nem fogja bánni, ha kiviszi a hajót a partra.
Vaness fél másodpercre mozdulatlanná dermedt. Nem beszélt,
nem pislogott, még csak nem is lélegzett. Aztán felugrott, a karkötői
megcsörrentek, és új álarcot öltött magára: a dühét. Vagy talán nem
is volt álarc: amikor Éduán mély levegőt vett, érezte, hogy a
császárnő szívverése felgyorsult. Forróvá vált.
– Megtagadja tőlem a segítséget? – suttogta. – Tőlem, a
Lánggyermekek császárnőjétől, a Tűz Ősforrás választott leányától, a
Legimádottabb Marstokitól? – Vaness olyan higgadtan simította a
tenyerét az asztal lapjára, hogy a karkötője egyetlen láncszeme sem
csörrent meg. – Tőlem, a Kendura-hágó elpusztítójától? Ha
ellentmond nekem, azzal a saját temetési máglyáját lobbantja lángra,
Leopold herceg. Nem akarja, hogy az ellensége legyek.
– Nem tudtam, hogy eddig szövetségesek voltunk.
Vaness teste megfeszült, mint egy lesben álló kígyóé, és Éduán
ösztönösen előhívta a varázserejét – de csak épp annyit, hogy a
szeme ne váljon vörössé tőle. Ha a helyzet elfajulna, Éduán egy
szívdobbanásnyi idő alatt lefoghatja a császárnőt.
Leopold felemelte az egyik ujját Vaness irányába.
– Hadd mondjam el, hogy én hogyan látom a helyzetet,
magasságosak legmagasságosabbika! Először is, úgy vélem,
felséged követi a nagybátyám jegyesét, máskülönben miért ne
jelenne meg egy fegyverszüneti találkozón, amelyre hivatalos?
Másodszor – Leopold kinyújtotta második ujját –, úgy vélem, hogy
ezen a helyen találkozott Safiya elrablójával, és csatározásba kezdett
vele, valamilyen módon kijátszva a fegyverszünetet. – Leopold
kifeszítette a harmadik ujját is, de most már komor volt az arca. – A
harmadik ujjat nem tudom megfejteni… pedig ez az oka mindennek.
Safiya semmiféle értékkel nem bírhat felséged számára, imádott
császári felségem.
A szoba levegője még feszültebbé vált. Vaness mellkasa
megemelkedett… de aztán Éduán érezte, ahogy a vére lehűl, a
császárnő megfékezte az indulatait.
– Nem akarom elkapni a nagybátyja jegyesét, Leopold herceg.
– Én pedig ezt – Leopold könnyed mozdulattal felállt, jó másfél
fejjel a császárnő fölé magasodott – nem hiszem el, Vaness
császárnő.
Varázserő söpört végig a szobán, gyorsabban, mint ahogy azt
Éduán felfoghatta volna. Leszakított három kést Éduán kardszíjáról,
kilőtte őket a pad fölött, egyenesen Leopold nyaka, szíve és gyomra
felé.
Éduán varázsereje is működésbe lépett. A vére Vanessé után
kutatott. A teste tettre készen megfeszült.
Susogó hang hallatszott, és a Viperák elővették a köpőcsöveiket,
majd Éduán és Leopold felé irányították őket.
Éduán új menekülési útvonalat keresve végigpillantott a szobán.
Átvehette volna az irányítást Vaness teste fölött, de akkor is méreggel
vagy acéllal a mellkasában végezte volna – és habár ő túlélte volna,
Leopoldról ez nem volt elmondható.
A herceg hűvösen felemelte a kezét, a hangja nem árulkodott
félelemről – és Éduán meglepve tapasztalta, hogy a vére sem.
– Ha előttem találja meg Safiya fon Hasstrelt, császárnő,
haladéktalanul elhozza nekem, különben szembe kell néznie a
következményekkel.
– Hát ennyire szereti a nagybátyja kis játékszerét? – Vaness
legyintett egyet, mire a Leopold nyaka előtt lebegő kés pár centivel
hátrébb repült. – Olyan sokat jelent az élete, hogy még engem is
hajlandó lenne felbosszantani érte?
Bár a herceg szája mosolyra húzódott, nem látszott öröm az
arcán.
– Születésem óta ismerem Safiya fon Hasstrelt, ő királyi
tökéletessége. Ha eljön az idő, csodálatos vezető lesz belőle. Olyan
vezető, aki a nemzetét előrébb helyezi saját magánál. – Leopold
jelentőségteljesen Vaness karkötőjére pillantott. – Szóval jól jegyezze
meg, amit most mondok, Tűz Ősforrás kiválasztott leánya: ha nem
adja át nekem a jövendőbeli császárnét, magam jövök el érte
Marstokba. Most pedig engedje le a késeit, mielőtt véletlenül
belelépek valamelyikbe. Akkor felséged neve eltűnne a Húszéves
Fegyverszünet aláírói közül, erről biztosíthatom.
Kimért csend telepedett a szobára, és Éduán továbbra is
készenlétben tartotta a varázserejét. Még mindig… És még mindig…
A kések lustán hátrahúzódtak. Aztán eltávolodtak Leopoldtól, és
leestek.
Éduán a legközelebbit elkapta a levegőben, de a másik kettő az
asztalra esett. És a padra. Miközben Éduán felszedte a késeit,
Leopold lehajolt egy újabb szem cukrozott gyümölcsért.
– Köszönet a nyalánkságokért, ó, Nagy Pusztító! – mosolygott
szárazon. – Minden találkozásunk élvezettel tölt el. Miután ezt
kimondta, IV. Leopold kihúzta magát, majd – ahogy egy vezető
pozíciót betöltő férfihoz illik – köszönés nélkül az ajtó felé indult.
– Gyerünk, szerzetes! – szólította magához Éduánt. – Sok időt
elvesztegettünk, pótolnunk kell.
Éduán követte Leopoldot, a tekintetét és a varázserejét mindvégig
a császárnőn és a Viperáin tartotta. De egyikük sem próbálta meg
feltartóztatni őt vagy Leopoldot, és pár másodperccel később már
maguk mögött is hagyták a ripityára tört marstoki gályát.
Amikor újra a biztonságos vitorláson voltak – és Leopold
odakiáltott Fitz Grieg parancsnoknak, hogy hozasson neki tiszta
bricseszt –, Éduán résnyire összehúzott szemmel, bizalmatlanul
nézett a hercegre.
 – A császárnő hazudott arról, hogy vannak-e hullámboszorkák a
hajója fedélzetén – szólalt meg Éduán, amikor a Pokolbárd
parancsnok eltűnt a hajó belsejében.
– Gondoltam. – Leopold rosszallóan nézegetett egy láthatatlan
koszfoltot a mandzsettáján. – Arról is hazudott, hogy nem akarja
elkapni Safiya fon Hasstrelt. De – pillantott fel Leopold – van
valamim, ami miatt előnyben vagyok a császárnővel szemben.
Éduán kérdőn felhúzta a szemöldökét.
– Itt vagy nekem te, Éduán szerzetes, és hidd el, emiatt félve
hajózik tovább a marstoki császárnő.
 HUSZONNYOLC
– TARTSÁTOK EGYENESEN A FÉNYT! – ordította Merik a
kormány mellett állva. Két tengerész a hullámokra irányította a Jana
reflektorait. Ha a felhők méltóztattak elválni egymástól, a hold adott
ugyan némi fényt, de nem eleget – különösen nem ilyen esőre hajló
időben.
Most, hogy Kullen nem volt ott, hogy megtöltse széllel a Jana
vitorláit, és Merik boszorkái sem segítették a hajó haladását,
Meriknek kemény kézzel kellett bánnia gyér legénységével – ahogy
magával is.
De mivel fogytán volt az idő, nem volt más választása.
Meg kellett találnia azt a cakkos sziklaormot – Kullennel a
Magányos Flótás nevet adták neki –, mielőtt elnyelné a dagály. Volt
mögötte egy titkos öböl. Családi titok volt, ami lehetőséget adott
Merik legénységének a biztonságos pihenésre.
Ha azonban a Jana csak a dagály után ér oda, Meriknek másnap
délutánig kell majd várnia – ami azt jelentené, hogy a marstokiak
vagy a tengeri rókák utolérhetik őket.
Merik a domnára és Evrane-re kapta a tekintetét, akik még mindig
lábbilincsben voltak. Safiya aranyhaja nedvesen lógott, Merik
nagynénjének fehér köpenye pedig szürke volt, és ázott. Iseultot
kivételesen sehol sem látta. A büntetésük első négy órájában vagy
százszor megnézte Safiyát és Evrane-t.
Az utóbbi két órát azonban a fedélzet alatt töltötte. Valószínűleg
aludt.
Merik örült ennek. Mindig, amikor Iseult Safi szabadon
engedéséért könyörgött, Meriknek megfeszültek a nyakizmai.
Felhúzta a vállát, és megpaskolta a zsebét, hogy megbizonyosodjon
arról, hogy a Hasstrel-szerződés még mindig ott lapul. Az az irat volt
az utolsó mentsvára, ezért Merik mindig a keze ügyében tartotta.
Már vagy ezredszer ellenőrizte a szerződést, aminek a lapjai
mostanra kilapultak és esőfoltosak lettek…
Az aláírások azonban érintetlenek voltak, ezért Merik úgy döntött,
egy ideig még leláncolva hagyja Safiyát. Talán fegyelmezés terén
nem vetekedhetett Viviával, de az engedetlenség az ő hajóján sem
maradt büntetlenül. Ezzel Merik legénysége is tisztában volt – sőt el
is várta –, így Merik nem válhatott hirtelen engedékennyé. Ha hosszú
távú következményei lesznek annak, hogy leláncolta a nőt, aki egy
napon Kartorra császárnéja lesz… Ha Safiya és a jegyese, Henrick,
egy napon bosszút áll Meriken ezért a bánásmódért… Meriket az
sem érdekelte. Inkább foglalkozott azzal, hogy megtartsa a
legénysége tiszteletét, mint aggódott amiatt, hogy egy idióta császár
mit tehet egy olyan országgal, amelyet már amúgy is
megnyomorítottak.
Henrick. Merik sosem kedvelte a visszataszító öregembert. Ha
arra gondolt, hogy ő Safiya jegyese… Hogy a lány összeházasodik –
és egy ágyba bújik – ezzel a férfival, aki háromszor annyi idős, mint
ő…
Merik képtelen volt elfogadni a gondolatot. Korábban azt hitte,
hogy Safiya más, mint a többi nemes. Impulzív, az igaz, de egyben
hűséges is. És talán épp annyira magányos a kegyetlen politikai
játékok világában, mint maga Merik.
De kiderült, hogy Safiya pont ugyanolyan, mint a többi kartorrai
dom és domna. Szemellenzőt hordott egész életében, és nem
érdekelte senki más, csak az, akit érdemesnek tartott a figyelemre.
Ennek ellenére bármennyire igyekezett is dühös lenni rá,
bármennyire győzködte is magát, hogy gyűlöli a lányt, Merik fejében
egymást érték a „de”-vel kezdődő mondatok.
De te is megtetted volna ugyanezt Kullenért. Kész lettél volna
életeket kockáztatni azért, hogy megmentsd az övét. De talán nem
akar hozzámenni Henrickhez, és nem akar császárnő lenni. Talán
pont ez elől menekült.
Merik elhessegette ezeket az érveket. Az a tény nem változott,
hogy ha Safiya már az elején beszámolt volna Meriknek a
jegyességéről, Merik visszavihette volna Dalmottiba, és azonnal
megszabadulhatott volna tőle. Sosem került volna a Jadansi-tenger
ezen részére, ahol tengeri rókákkal és marstokiakkal kellett
megküzdenie, Kullen pedig túl nagy erőfeszítésre kényszerült.
– Tengernagy úr! – sántikált fel Hermin a hátsó fedélzetre bánatos
arckifejezéssel. – Továbbra sem tudok kapcsolatba lépni a lovatsi
hangboszorkákkal.
 – Ó. – Merik gépiesen letörölte a kabátjáról az esőcseppeket.
Hermin órákkal ezelőtt hozzákapcsolódott a hangboszorkák
fonalaihoz, és megpróbált eljutni Lovatshoz. És Serafin királyhoz.
– Talán – elmélkedett Hermin emelt hangon, a hullámok és az eső
robaját, a kötelek nyikorgását és a tengerészek nyögéseit túlkiabálva
– az összes hangboszorka elfoglalt.
– Az éjszaka közepén? – kérdezte komoran Merik.
– Vagy talán – folytatta Hermin – az én varázserőmmel van a baj.
Talán túl öreg vagyok.
Merik komor arckifejezése dühössé vált. A kor nem csökkenti a
varázserőt. Ezt Hermin és Merik is tudta, szóval ha az öreg ezzel
próbálta leplezni, ami valójában történt – vagyis azt, hogy a lovatsi
hangboszorkák szándékosan nem válaszoltak Meriknek –, akkor
feleslegesen fáradt.
Ha Vivia szavai igaznak bizonyulnak, és kiderül, hogy tényleg
Merik apja rendelte meg az éterboszorka-bűbájjal ellátott makettet,
akkor Merik majd később foglalkozik ezzel. Most az volt a
legfontosabb, hogy kivigye az embereit a szárazfölre, távol a marstoki
lángoktól.
Merik a lábbilincsekre – Safiyára – pillantott, és meglátta Rybert,
aki a lány mellett guggolt.
– Vedd át a kormányt! – morogta Merik, és máris a kabinlépcsőn
termett, majd felordított: – Ryber! Tűnj el onnan!
A matrózlány összerezzent a hangra, de Safiya leszegett fejjel ült
tovább, miközben Merik a főfedélzetre ugrott, és Ryber felé indult.
– Neked kellene a padlót súrolnod! – folytatta vicsorogva Merik, és
rámutatott a legénység új tagjára, aki éppen lelkiismeretesen
dörzsölte a vizes padlót. – Ez a te feladatod, Ryber! Ha még egyszer
lógáson kaplak, megkorbácsoltatlak. Értetted?
A domna felemelte a fejét.
– Én hívtam ide Rybert – szólalt meg reszelős hangon.
– Valakinek meg kéne néznie Iseultot – vetette közbe Evrane. Az ő
hangja is rekedt volt. – Még gyógyulófélben van.
Merik figyelmen kívül hagyta Safiya és Evrane szavait, a
gallérjához emelte a kezét.
– Súrold fel a padlót! – utasította Rybert. – Azonnal.
 Ryber tisztelgett, és amint a lány eltűnt szem elől, Merik a
domnához csörtetett, készen arra, hogy leteremtse, amiért nem
hagyja békén a matrózait.
De Safiya hátravetette a fejét, a szeme csukva volt, a száját pedig
kitátotta. Habár csak a lámpás fénye világította meg a bőrét, tisztán
látható volt a torka remegése. A nyelve mozgása.
Az esőt itta.
Merik haragja semmivé lett. A helyét átvette a rettegés, és
előkapta a zsebéből a Hasstrel-szerződést. Még mindig rajta voltak
az aláírások.
Hát persze hogy ott vannak, gondolta bosszankodva, amiért
aggódni kezdett. Safiya nem vérzik. Merik ujjai mégis remegtek –
vajon miért? Talán a félelemnek semmi köze nem volt a
szerződéshez.
A gondolat ott fickándozott az elméjében, de Merik gyorsan
elnyomta, mélyre temette, majd visszatette a szerződést a zsebébe.
Aztán előtúrta a lábbilincs kulcsát. Bármi volt is az oka ennek az ok
nélküli félelemnek, Merik majd később gondolkozik rajta – akkor,
amikor majd a Serafin király, Vivia és Kullen miatt érzett, szűnni nem
akaró aggodalmával is foglalkozik.
Most azonban véget kellett vetnie ennek a büntetésnek.
Merik leguggolt Safiya mellé, és kinyitotta az első lábbilincs
pántját. A lány fáradtan meglepettnek tűnt.
– Szabad vagyok?
– Szabadon ülhetsz tovább a kabinodba zárva. – Merik kinyitotta a
többi pántot is, majd felállt. – Állj fel!
Safiya maga alá húzta ázott lábait, és megpróbált felegyenesedni.
A hajó imbolygott. Safiya előrebukott.
Merik elkapta.
A lány bőre csúszós és hideg volt, a teste reszketett. Merik nyögve
felnyalábolta, és magához szorította őt. Az emberei végignézték a
jelenetet, és Merik nem szalasztotta el Hermin helyeslő bólintását,
miközben elindult a fedélzet alá vezető létra felé.
A domna letöltötte a büntetését, a tengerészek pedig tiszteletben
tartották ezt.
Safiya arca közel volt Merikéhez, a szempillái dúsak voltak, és
nedvesek. Ázott ruhája dörzsölte Merik bőrét, a légzése felületes volt.
Merik mindezt kizárta, figyelmét a lépéseire összpontosította,
egészen addig, amíg végre odaért a sötét utaskabinhoz. Iseult a
priccsen fekve aludt, és reszketett.
– Iz – motyogta Safiya, aki még mindig Merik karjában volt, de
ficeregve próbált a fonáltestvére felé fordulni. Merik a priccshez vitte
a lányt, kissé lehajolt, aztán ledobta őt. Safiya Iseult mellé huppant,
aki összerezzenve felébredt.
Iseult Safiya segítségére sietett, Merik pedig hátat fordított, és
kiviharzott a szobából, közben arról győzködte magát, hogy ezzel
megszabadult Safiyától. Hogy most már nem kell rá gondolnia. Hogy
soha többé nem fog rá gondolni.
Amikor azonban végre visszaért apja hajójának kormányához, és
a láthatáron megpillantotta a Magányos Flótást, a karja még mindig
meleg volt, a nyaka még mindig bizsergett Safiya érintésétől.
Mielőtt Safi visszatért volna, Iseult újra a rémálmai csapdájában
találta magát…
Vágj, vágj, csavarj és vágj!
Ujjak vájtak Iseult bőrébe. A haját húzták, a ruháját, a húsát.
A fonalak elszakadnak, a fonalak meghalnak! Nyílvessző hasított a
karjába; az egész lényét fájdalom járta át.
És varázslat, fekete, gennyedző varázslat…
– Milyen csúnya álom – riasztotta fel Iseultot álmából az árny
hangja.
– Szörnyen sokat remegsz és vacogsz ma! – folytatta az árny
szirupos, túlzottan vidám hangon. – Mi zaklatott fel? Nem az álom
volt, nem először álmodtad ezt.
Iseult megpróbált elfordulni, de bármerre ment is, az álom követte.
Minden mentális rúgást és lökést kikerült. Minden kétségbeesett
kísérlettel mélyebbre fúrta a karmait.
És az árny csak beszélt és beszélt tovább – de Iseult most már azt
is tudta, hogy az árny egy nő. Fonálboszorka, mint ő maga, és
meggyőződése, hogy ők ketten valamilyen módon hasonlítanak
egymásra.
Az ilyen beszéd rémisztette meg leginkább Iseultot. Annak a
lehetősége, hogy ez az idegen hang hasonlít rá. Hogy az árny talán
bárki másnál jobban megérti Iseult saját fájdalmát.
Ettől persze Iseult elgondolkozott, hogy nem csak képzeli-e az
egészet. Talán kezdett megőrülni, mialatt a jövővel kapcsolatos
minden reménye kifolyt a kezei közül.
Vagy talán végre összeroppan a világ fonalainak súlya alatt – a
saját szíve pedig lassan elporlad.
– A törzsed miatt vagy zaklatott – jelentette ki az árny
ellentmondást nem tűrő hangon, amikor rábukkant Iseult legfrissebb
emlékeire. – Engem is kitaszított a törzsem, mert más voltam, mint a
többi fonálboszorka. Nem tudtam fonálköveket készíteni, és nem
tudtam kordában tartani az érzelmeimet, ezért a törzs nem akart
engem. Te is ezért hagytad el a tiédet, nem igaz?
Az árny hangjában bujkáló kíváncsiság kétélű fegyver volt: Iseult
tudta, hogy nem kéne válaszolnia a kérdésre, de amikor az árny
megismételte azt, képtelen volt megállni a válaszadást:
– Ezért mentél el, nem igaz?
Szinte csiklandozta a torkát a kényszer, hogy elmondja az igazat –
hogy meséljen a Gretchya miatt érzett szégyenről és az Alma iránti
féltékenységéről. Miért nem volt képes ellenszegülni az árnynak?
Használd a tehetetlenségedet! – győzködte magát szinte
hisztérikusan. Harcolj azzal ellene!
Iseult félrelökte álombeli testét, és belekapaszkodott az első
véletlenszerű emlékbe, amelyet sikerült megtalálnia: a szorzótábla
volt az. Kilencszer egy az kilenc. Kilencszer kettő az tizennyolc…
De az árny egyszerűen kinevette.
– Butaság, hogy azt várják tőlünk, hogy ne érezzünk semmit –
folytatta az árny, és a hangja megint édeskés volt. – Én nem hiszem
el a történeteket, amik arról szólnak, hogy nincs fonálpárunk és
fonálcsaládunk. Dehogy nincs! Csak egész egyszerűen nem látjuk
őket. Miért adna a Holdanya az összes gyermekének ilyen erőteljes
kötelékeket, rajtunk kívül?
– Nem tudom. – Iseult hálás volt ezért a könnyű kérdésért. Azt
gondolta, ha megválaszolja, ha úgy tesz, mintha együttműködne, az
árny talán elmegy.
De nem így történt. Ehelyett az árny vidáman felkacagott, majd
felkiáltott:
 – Nahát, nézzenek oda! Zaklatott leszel, ha fonálcsaládokról van
szó. Miért? Miért, Iseult?
Kilencszer négy az harminchat. Kilencszer öt…
– Ó, az anyád az! És a tanonca. Megsebeztek és összetörtek. Te
jó ég, Iseult, olyan könnyű olvasni az elmédben. Az összes félelmed
összegyűlik a felszínen, nekem pedig egyszerűen le kell kanalaznom,
mint zsírt a borgsa tetejéről. Látom, hogy nem tudtál fonálköveket
csinálni, ezért az anyád elküldött. És ó… mi ez itt? – Az árny most
már ujjongott, és bármilyen vadul igyekezett is Iseult, képtelen volt
elzárni a gondolatait.
– Gretchya és Alma már azelőtt megtervezte a szökését, hogy te
elmentél volna! És nézd csak, Iseult… Még azt merte állítani, hogy
szeret téged! Hát, ahhoz nyilvánvalóan nem szeretett eléggé, hogy
magával vigyen. De nagyon ügyesen manipulált téged Iseult, ahogy
az a szakmájához illik. Ahogy a szakmánkhoz illik. Fonalakat kell
szőnünk, ha lehetőségünk van rá, és el kell szakítanunk őket, ha arra
van szükség. Csak így lesz csomómentes a szövet.
Az árny suttogni kezdett. Olyan volt a hangja, mint a temetőn
végigsüvítő szélé.
– Figyeld, amit mondok, Iseult: az anyád sosem fog szeretni
téged. Az a szerzetes pedig, akiért annyira odavagy? Sosem fog
megérteni. És Safiya… Ó, Safiya! Egy napon ő is el fog hagyni.
Méghozzá hamarosan, úgy hiszem. De ezen változtathatsz. – Az
árny hosszú szünetet tartott, és Iseult úgy képzelte, hogy közben
mosolyog. – Átalakíthatod a világ szövetét. Ragadd meg Safi fonalait,
Iseult. És szakítsd el őket, mielőtt bántanának téged…
– Nem – sziszegte Iseult. – Elegem van belőled. Elég volt.
Az izmai és az elméje minden csepp erejét felhasználva Iseult
kinyitotta a száját – a való világban –, és így szólt:
– Kilencszer nyolc az hetvenkettő.
Belehasított a valóság, fájdalmat és léptek zaját hozta magával –
és Safi hangját.
Iseult kinyitotta a szemét, mire Safi rázuhant.
Safi vacogott eső áztatta ruháiban, és minden erőfeszítése
ellenére képtelen volt felmérni a terepet és értékelni az ellenfeleit –
és volt még valami stratégiával kapcsolatos dolog is, amit át kellett
volna gondolnia.
 – Mindjárt megfagysz – szólalt meg Iseult. – Bújj be a takaró alá!
– Jól vagyok – erőltetett mosolyt az arcára Safi. – Tényleg. Csak
az egómnak esett bántódása, és eláztam egy kicsit. De te jól vagy?
Hogy van a karod?
– Jobban. – Iseult arca meg sem rezzent, ami jó jel volt. – Mióta
kialudt a fájdalomkő, fáj. – Iseult elfordította a csuklóját, hogy
megmutassa Safinak a fénytelen kvarcot. – De már nem annyira,
mint korábban.
Safi bólintott, és visszadőlt a matracra. A sarkoknál
szalmadarabok repültek ki belőle.
– És itt mi a helyzet? – kérdezte Safi a mellkasát ütögetve. –
Beszéltél álmodban. Az… átok miatt volt?
– Nem volt semmi szörnyűség – nyugtatta meg Iseult Safit,
miközben mellé bújt. – Csak egy rémálom, Saf.
Safi óvatosan megérintette a kötést Iseult karján.
– Mondd el, mi történt! Iseult arcán kisimultak a ráncok, és maga
elé bámulva elmagyarázta Safinak, hogy azért kellett hazautaznia,
mert csak így menekülhetett el a vérboszorka elől. A hangja még
akkor is üres és érzelemmentes volt, amikor a településről, az
átokboszorkáról és a lincselésről beszélt.
Safi gyomra összeszorult. Még jobban. Bűntudat marta a torkát.
Mert ez az ő hibája volt. Mint minden másról, ami az elmúlt két
napban félresikerült, arról is Safi tehetett, hogy Iseult majdnem
meghalt.
És Iseult érzelemmentes hangjától – attól, hogy Iseult nem
hibáztatta Safit – az egész csak még rosszabb lett.
Mielőtt azonban Safi kínos bocsánatkérésbe kezdhetett volna,
Iseult arcán mosoly futott át. Az arckifejezés a legkevésbé sem illett a
történethez, amelyet elmesélt – kicsit ijesztő is volt.
– Majdnem elfelejtettem, hogy hoztam neked valamit. – Iseult
előhúzott egy bőrszíjat a blúza alól, és áthúzta a fején.
Safi összeráncolta a homlokát, a gondolatok lassan elnyomták a
bűntudatot.
– Ez egy fonálkő?
– Igen. – Iseult megbökte a könyökével Safit. – Rubin.
– De a fonálköveket nem arra használják az emberek, hogy
megkeressék a fonálpárjukat?
 – Nem feltétlenül. A fonálcsaládod bármelyik tagját
megkeresheted velük. – Iseult előhúzott egy újabb követ piszkos
blúza alól. – Nekem is van egy, látod? Így ha valamelyikünk
veszélybe kerül, a kövek fényleni kezdenek. Minél közelebb vagyunk
egymáshoz, annál halványabb a fényük.
– A Forrásra mondom… – lehelte Safi. A kő hirtelen kétszer
akkora súllyal nehezedett a tenyerére. Kétszer olyan gyönyörűnek
tűnt a rózsaszín fonalak alatt – és ezerszer törékenyebbnek.
Képesnek lenni megtalálni Iseultot, bármerre jár is, megvédeni az
olyan pokoli élményektől, mint amilyet előző éjjel átélt… na, ez aztán
ajándék volt a javából. – Honnan szerezted ezeket?
Iseult eleresztette a kérdést a füle mellett.
– Az a kő – mondta – megmentette az életedet. Így találtalak meg
Veñazától északra.
Veñazától északra. Ott, ahol Iseult saját népe átszúrta a karját egy
nyíllal. Nem csoda, hogy nem akart róla beszélni.
Safi a nyakába kötötte a szíjat.
– Sajnálom – mondta halkan. – Soha többé nem kell
visszamenned a midenzikhez. Soha.
Iseult megvakart a kulcscsontját.
– Tudom, de… akkor hová megyünk, Safi? Nem hiszem, hogy
ezek után v-visszatérhetünk Veñazába.
– A herceggel megyünk. Lejnába, hogy teljesíthessem a
szerződését.
– A herceggel – ismételte meg Iseult. Bár az arca mozdulatlan
volt, az orra finoman megrándult. – És Lejna után?
Safi dobolni kezdett a térdén az ujjaival. Mit mondhatna, amitől
Iseult elmosolyodna? Hol érezhetné magát újra biztonságban a
fonáltestvére?
– Mondjuk, Saldonicába? – vetette fel legbugyutább vigyorát
magára öltve. – Jó kalózok lennénk.
Iseult még csak vissza sem mosolygott rá. Ehelyett az orra még
erőteljesebben megrándult, és a lány a kezére pillantott.
– Az anyám ott van. N-nem akarom látni őt.
A francos-francos-francos francba! Hát persze hogy sikerült pont
azt a helyet kiválasztania, ahol Gretchya tartózkodott. Mielőtt újabb
lehetőségeket javasolhatott volna – olyanokat, amelyektől Iseult
biztosan elmosolyodott volna –, kivágódott a kabin ajtaja.
Evrane tántorgott be rajta, a háta mögött két tengerésszel, akik
előrelökdösték őt. A szerzetes az arcukba csapta az ajtót, aztán a
lányokhoz botorkált – és Safi észre kellett vegye, ahogy Iseult gerince
kiegyenesedett. Ahogy a vállait hátrahúzva illedelmes tartást vett fel.
– Hadd vizsgáljalak meg! – szólalt meg rekedten Evrane, majd
Safi mellett leereszkedett a padlóra. – Megsérültél, domna.
– Semmiség – nyugtatta meg Safi, és maga alá húzta a lábait.
– Talán a horzsolások nem fájnak, de ez most már nem csak rólad
szól. – Evrane az ablak felé pillantott, ahol látszottak a holdfényes
part körvonalai, amely mellett elhaladtak. – A horzsolás bőr alatt
kiontott vér. Jobb, ha nem űzünk gúnyt a szerződés feltételeiből.
Safi hosszan kifújta a levegőt, a gondolatai visszasiklottak Merikre.
A hercegre. A tengernagyra. Egyfolytában a gondolataiban volt, még
a bilincsben töltött órái során is szinte csak rá gondolt. Szinte nem is
nézett mást, mint a férfi esőtől nedves haját és elszánt tekintetét,
miközben az a Janát kormányozta az otthona felé.
Miután Evrane megbizonyosodott arról, hogy Safi egészségi
állapota kielégítő, megvizsgálta Iseult karját is, Safi pedig az
ablakhoz ment, és a közeledő tengerpartot figyelte. Az izmai sajogtak
a mozdulatoktól, maga az állás is fárasztotta. De jóleső fájdalom volt.
Távol tartotta a hideget, a Merikről szóló gondolatokat, az Iseult
törzse által elkövetett borzalmakat és minden mást, amire jobb volt
nem gondolni.
Az ablakon túl azonban kevés volt a látnivaló. Csak egymást
követő sziklafalak és az ablakot bepárásító vízpermet. De ha eléggé
kinyújtotta a nyakát, éppen látta a sápadt hajnali ég egy kis szeletét.
– Hol vagyunk? – kérdezte Evrane.
– Egy öbölben, ami a Nihar családé – válaszolta a szerzetes.
– Évszázados titok volt. Egészen máig. – Evrane hangja fagyos
volt, és amikor Safi rápillantott, látta, hogy bosszús arccal tekeri rá
Iseult karjára a friss kötést.
– Az öblöt lehetetlen a szárazföldről megközelíteni – folytatta
Evrane –, mivel sziklaszirtek veszik körül, és csak egyetlen hajó fér el
benne. De hamarosan ti magatok is látni fogjátok. – Elégedett
mosollyal rögzítette a tiszta vászoncsíkot.
 – A tengernagy azt tervezi, hogy kikötünk. Innen gyalog folytatjuk
az utat Lejnába.
 HUSZONKILENC
MERIK KULLEN KABINJÁBAN ÁLLT, és a fonáltestvérét nézte,
aki egy alacsony ágyról nézett vissza rá szürke arccal, és a
szegycsontját masszírozta a bütykeivel. Ryber egy liszteszsákot tett a
háta mögé, hogy felpolcolja a fejét és a hátát, ezért Kullen hajára és
orcájára fehér por tapadt. Ahogy a sápadt hajnali fény megvilágította
az arcát, úgy nézett ki, mint egy hulla.
A kabinon ezzel szemben nagyon is jól látszottak az élet jelei.
Kullen egyetlen ládája az ablak alatt állt, és a rá jellemző rendezett
káosz jegyében a környéke tele volt ruhadarabokkal, amelyek jól
láthatóan kijelölték a láda és az ágy közötti útvonalat.
– Annyira lefoglal az olvasás, hogy az egyenruhádat sem volt időd
összehajtogatni? – kérdezte Merik, és leült az ágy szélére.
– Jajj, lebuktam – mondta Kullen, miközben becsukta a kezében
tartott piros bőrkötésű könyvet. A Tizenkét Paladin igaz meséje. –
Muszáj mindig újraolvasnom az eposzokat. Ha már ágyban kell
maradnom, legalább hadd érezzem jól magamat. – Kullen a földön
heverő ruhákra pillantott, aztán elfintorodott. – Azt hiszem, tényleg
elég nagy kupit csináltam.
Merik szórakozottan bólintott, és a térdére támaszkodva előredőlt.
Nem érdekelték a ruhák, és ezt Kullen is tudta.
– Csak pár napig leszek távol – mondta Merik.
– Miattam ne siess! – Kullen megpróbálkozott egy mosollyal, ami
mindig ijesztő végeredménnyel járt, ezúttal pedig szinte azonnal
köhögés szakította félbe.
Amikor a roham véget ért, Merik folytatta.
– Északra megyek a birtokra, megkeresem Yorist. Safiya nem
hiszem, hogy zavarni fogja, de Iseult miatt lehet, hogy jelenetet
rendez. Sosem szerette a ’matsikat.
– A nagynénédet sem szerette soha. – Kullen óvatosan
kieresztette a levegőt, majd hátradőlt a liszteszsákra. – Felteszem, ő
is csatlakozik a kis kíséretedhez.
– Vissza sem tudnám tartani tőle.
– Hát, akkor, ha Yoris jelenetet rendez, mondd meg neki – Kullen
ívesen intett egyet, mire hűvös fuvallat csiklandozta meg Merik bőrét
–, hogy ráküldök egy hurrikánt.
Merik megrovó pillantást vetett Kullenre az erőfitogtatását látva, de
a véleményét megtartotta magának. Évek óta vitatkoztak azon, hogy
Kullen túl gyakran és túl sokat merít a varázserejéből; Merik ma nem
akart ilyen hangulatban távozni.
– Meglátogassam anyádat, ha már a szárazföldön járok? Kullen a
fejét ingatta.
– Majd én elmegyek hozzá, amikor jobban leszek. Ha nem bánod.
– Rendben. Vidd magaddal Rybert is! A biztonság kedvéért. Kullen
szemöldöke magasra szaladt.
– Herminnek majd azt mondom, hogy én utasítottalak rá – tette
hozzá gyorsan Merik. – Ryber tudja, hogyan segíthet, ha rohamod
lenne, és ezt a legénység is tudja. Logikus lépés, hogy veled menjen.
Egyébként is… – Merik mogorva arccal a körmére meredt; liszt és
kosz ragadt alájuk. – Most már nem számít, hogy a legénység tud-e
rólatok. A tengernagyi szolgálatom véget ért, Kullen. Lovats nem
válaszol, és egyre inkább úgy tűnik, Vivia igazat beszélt az apámról.
– Nem lep meg – mondta halkan Kullen.
Merik morogva piszkálni kezdte a hüvelykujja körmét. Ez is egyike
volt a régre visszanyúló vitáiknak – Kullen azt gondolta, hogy Serafin
király igyekezett felerősíteni Vivia rossz természetét. Hogy a király azt
akarta, hogy a gyermekei között állandó legyen a viszály.
De Merik szerint ez az elmélet egy totális baromság volt.
Bármilyen hibái voltak is Serafin királynak, nem pazarolta volna arra
az erejét, hogy bajt okozzon – különösen azért, mert Vivia maga is
elég viszályt szított.
– Csak annyit tudok biztosan, Kullen, hogy a sírunk mély, és még
nem ástam ki magunkat belőle teljesen.
– Viszont képes vagy rá. – Kullen előredőlt, amitől lisztfelhő szállt
elő a háta mögötti zsák szájából. Ha bármilyen más helyzetben lettek
volna, Merik és Kullen nevetett volna rajta. – Ha elérsz Lejnába, és
megkötöd a kereskedelmi alkut, minden rendben lesz. Nagy dolgokra
vagy hivatott, Merik. Még mindig hiszek ebben.
– Azért nem túl nagyokra. Így is csak egy kartorrai birtokkal
kezdenénk el kereskedni a több száz közül. És ez a föld… – Merik az
ablak felé intett, és elfojtott egy gúnyos nevetést – semmivel sem
jobb, mint egy évvel ezelőtt. Nem tudom, miért reménykedem még
mindig. Minden átkozott alkalommal, amikor visszajövünk, azt
remélem, hogy újra élni fog.
Kullen kifújta a levegőt, olyan reszketegen, hogy attól Merik ijedten
kiegyenesedett.
– Fáradt vagy. Megyek is.
– Várj! – Kullen megragadta Merik kabátujját, és a levegő ismét
kihűlt. – Ígérj meg valamit!
– Bármit.
– Gondolkodj el egy kis lepedőakrobatikán, amíg távol vagy. Olyan
feszült vagy – Kullen nagy levegőt vett –, hogy ha rád nézek, máris le
akar állni a tüdőm.
Merik felnevetett.
– Én meg valami komolyra számítottam. Tudod, megvan rá az
okom, hogy feszült legyek.
– Akkor is – legyintett Kullen fáradtan.
– És mégis kivel kéne akrobatikáznom? Nem sok nő verseng a
lehetőségért, amennyire látom…
– A domnával.
– Egy domnával aztán biztos nem fogok akrobatikázni. Különösen
nem egy olyannal, aki a kartorrai császár jegyese. Ráadásul, ha róla
van szó, nem bírok az indulataimmal. Amikor már azt hinném, végre
elsimulnak a hullámok, mond valamit, és megint feltámad a szélvihar.
Kullen fuldokló hangot adott, de amikor Merik riadtan ránézett,
észrevette, hogy a barátja csak nevet – habár elég beteges módon.
– Az nem az indulatod, te félnótás. Csak a varázserőd reagál egy
nőre, Noden akarata szerint. Mit gondolsz, mi történik a
varázserőmmel, amikor Ryberrel…
– Nem akarom tudni! – Merik maga elé emelte a tenyerét. –
Komolyan nem akarom tudni.
– Jó, jó. – Kullen abbahagyta a nevetést, de a féloldalas mosoly az
arcán maradt.
Merik legszívesebben megfojtotta volna a fonáltestvérét. Nem
ilyen beszélgetésre számított, amikor idejött, és nem akarta egy olyan
értelmetlen témával lezárni, mint a lepedőakrobatika.
Így hát mosolyt erőltetett az arcára, és bólintott.
– Add át édesanyádnak az üdvözletemet, és ha szükséged van
rám, jelezz a széldobbal! Az út nagy részében a part mentén
haladunk majd Lejna felé.
– Rendben – válaszolta Kullen, majd megint a szegycsontjához
emelte az öklét, és fáradtan bólintott. – Békés kikötőket, Merik! –
Békés kikötőket! – köszönt el Merik, aztán kimasírozott a szobából. A
fedélzetre érve odakiáltott Rybernek, hogy vigye fel a rabokat. Nem
biztosítékként, nem utasként gondolt rájuk. Egyszerű rabokként. Így
könnyebben figyelmen kívül tudta hagyni Kullen javaslatait. Nem néz
rá Safiyára, nem beszél vele, és főleg nem gondol rá úgy. Azután, ha
Lejnába ér, ott hagyja a lányt, és soha többé nem látja őt.
Iseult követte Safit – aki Evrane után ment, aki pedig Rybert
követte – a hajó sötét rakterén át a létra felé. Két matróz megbámulta
Iseultot, miközben fellépett az első fokra. Motyogtak, és a fonalaik
ellenszenvesen fénylettek.
Safi – tipikusan safis módon – rájuk meredt, és lassan végighúzta
a nyakán a hüvelykujját.
A tengerészek fonalai szürkére váltottak a félelemtől.
Iseult a fogát csikorgatta, és Evrane-re pillantott, hogy ő is
észrevette-e. Szerencsére nem, de később emlékeztetnie kell majd
Safit (úgy ezredszer), hogy ne tegyen ilyen agresszív gesztusokat.
Safi jót akart, de a fenyegetéseivel csak még jobban felhívta a
figyelmet Iseult „másságára” – Iseult így még inkább észrevette a
pillantásokat és a szitokszavakat és a rémült, szürke fonalakat.
Safinak általában volt annyi esze, hogy ne hergelje az ellenfeleit,
de most más volt a helyzet. Mióta rárakták a lábbilincset, a fonalai
egyfolytában bűntudatos rozsdaszínben lüktettek. Aranyszínű
szégyenről és kék megbánásról árulkodtak.
Iseult sosem tapasztalt még ilyet a fonáltestvére részéről. Nem
tudta, hogy Safit ennyire érdekelheti, hogy valakinek fájdalmat
okozott – legalábbis Iseulton kívül.
Iseult és Safi a Jana üres hátsó fedélzetére ért. Safi fonalain rövid
ideig új színek futottak végig. Vakondszürke rettegés. Kék bánat.
Belevegyültek a bűntudat, a szégyen és a megbánás egyvelegébe.
A Jana fölé magasodó sziklafal lábánál szürke kavicsos tengerpart
terült el. Csend volt, a tengerészek léptein kívül semmilyen zaj nem
törte meg a hullámok és a szél ritmikus hangját. Nem hallatszott
verébcsicsergés vagy harsány sirályok kacagása. Nem ültek
méltóságteljes pelikánok a sziklákon, az égen nem siklottak
vészmadarak.
Habár éltek madarak a környéken, nem voltak olyan állapotban,
hogy énekeljenek vagy repüljenek. Rothadó tetemek és csontvázak
töltötték meg a partot, és lebegtek a lágy, gyengéd hullámokon. Több
száz döglött halat is láttak – partra sodródtak, és ropogósra
aszalódtak a napon.
Hány ezer tetem gyűlhetett itt össze az évek során? És hány újabb
vetődhetett partra minden egyes nap?
Iseult Evrane-re sandított, kíváncsi volt, hogy a szerzetes mit érez
a hazatérés miatt. De Evrane fonalai nyugodtak maradtak, csupán
bánat szőtte át őket.
Iseult megköszörülte a torkát, és elnyomta a kikívánkozó
dadogást.
– Azt hittem, hogy a víz mérgező, Evrane szerzetes. Nem a halak.
– Igen – válaszolta Evrane, miközben Iseult mellé lépett –, de a
halak beleúsznak a mérgezett vízbe, és meghalnak. A madarak pedig
megeszik őket, aztán ők is meghalnak.
Safi nekidőlt a hajókorlátnak, az arckifejezésén és a fonalain
egyaránt eluralkodott a rémület.
Iseult azonban mozdulatlanul állt, és azt kívánta, bárcsak ő is úgy
tudná formálni az arcvonásait, mint Safi. Azt kívánta, bár
megértethette volna Evrane-nel, hogy még a tüdeje is belefájdult
ennek a tönkretett földnek a látványába, hogy lába is földbe
gyökerezett tőle. Iseult azonban képtelen volt megformálni az
arcvonásait és a szavait, ezért inkább tovább állt a helyén.
A szeme sarkából lángoló fonalakat vett észre, és anélkül is tudta,
hogy kihez tartoznak, hogy odafordult volna megnézni, ki közeledik a
kabinlépcsőn. Hogy ki lépett oda Evrane mellé, majd húzta elő a
távcsövet a kabátja zsebéből.
A Meriket és Safit összekötő fonalak most már erőteljesebbek
voltak, és zavarosak, ellentmondásos érzésekről árulkodtak. A külső
szálak tengericsillag módjára kifelé nyúltak, és bordó éhséggel
kutattak valami után. Burgundi szenvedély és egy árnyalatnyi kék
megbánás is felsejlett a szálak között.
És nem kevés skarlátvörös düh.
 Ez a kötelék akár veszélyessé is válhat, gondolta Iseult, miközben
vadul dörzsölni kezdte az orrnyergét.
– Mi a baj? – kérdezte Safi.
Iseult összerezzent. Annyira lefoglalták a fonalak, hogy észre sem
vette, amikor Safi felé fordult.
– Semmi – motyogta Iseult, habár tudta, hogy Safi rá fog jönni,
hogy hazudik.
– Nincs rajta cipő! – kiáltotta Evrane, elterelve Safi figyelmét.
Merik orrlyuka kitágult, és bár Safi már szóra nyitotta a száját –
valószínűleg azt akarta mondani, hogy semmi szüksége cipőre –,
Merik felordított:
– Ryber! Hozz egy cipőt a domnának!
A hajóinaslány felugrott a kabinlépcsőre, és az ajkát harapdálva
így szólt:
– Adhatok neki cipőt, tengernagy úr, de ahhoz velem kell jönnie a
hajó belsejébe. Egyszerűbb, ha őt viszem a cipőkhöz, mint ha a
cipőket őhozzá.
– Akkor csináld! – intett Merik elbocsátón, majd a part felé
fordította a távcsövét.
Safi Iseultra pillantott.
– Te is jössz?
– Inkább itt maradok. – Ha Safival ment volna, nem lett volna
menekvése a kérdései elől. És a kérdések talán egyszer csak
elvezették volna a fonalakhoz, amelyek összekötnek… Vagy akár az
árnyékhanghoz Iseult rémálmaiból.
– Szeretnék idekint maradni – tette hozzá Iseult –, a friss levegőn.
Safi nem vette be a mesét. A legközelebbi matrózokra pillantott,
akik épp az árbócokon másztak felfelé. Aztán kétkedő pillantását
ismét Iseult felé fordította.
– Biztos vagy benne?
– Minden rendben lesz, Safi. Elfelejted, hogy én tanítottam meg
neked a kimiskárolás művészetét.
Safi horkantott, de fonalai rózsaszín árnyalata alapján jól
szórakozott.
– Ó, valóban, drága fonáltestvérem? Talán elfelejted, hogy
Veñazában engem neveztek a Hatalmas Kimiskárolónak? – Safi
magasba emelte a kezét, és színpadiasan legyintett, majd Ryber felé
fordult.
Iseultnak most nem kellett erőltetnie a vigyorgást.
– Azt hitted, így neveztek? – kiáltott Safi után. – Igazából
Hatalmas Hangoskodónak hívtak, Safi, mert olyan nagy a szád!
Safi a kabinlépcsőhöz érve megtorpant – de csak épp annyi ideig,
hogy Iseulthoz fordulhasson, és gúnyos arcot vágjon rá.
Válaszul Iseult ugyanígy tett.
Amikor visszafordult a korlát felé, a felhúzott szemöldökű Merikkel
és Evrane-nel találta szemben magát, aki megpróbálta elfojtani a
nevetését. Iseult váratlan örömöt érzett a szerzetes vidámságát látva,
és a testét melegség járta át.
– Örülök, hogy jobban vagy – mondta Evrane.
– Én is – válaszolta Iseult, és nagyon igyekezett még valami okos
gondolatot találni, amit hozzátehetett volna ehhez. Pontosabban
bármilyen gondolatot.
De semmi sem jutott eszébe, és a szellő kínos csöndet sodort
közéjük. Iseult – csak hogy csináljon valamit – elkezdte masszírozni a
jobb könyökét.
Evrane fonalain ekkor zöld villanás futott végig az aggodalomtól.
– Fáj a karod… Én bolond meg a kabinomban hagytam a
kenőcseimet. – Evrane elsietett, magára hagyva Iseultot Merikkel.
Egyedül Merikkel.
A herceggel, aki akár Safi fonálcsaládjának tagjává vagy akár az
ellenségévé is válhatott. A herceggel, akinek jogában állt eldönteni,
Iseult és Safi hová és hogyan utazik.
Anélkül, hogy valóban tudatosult volna benne, mit csinál, Iseult
száján kiszaladt egy kérdés:
– Házas? – Ez volt az első kérdés, amelyet a fonálboszorkák
feltettek a fonálkövek elkészítése előtt, és Iseult is több ezerszer
hallotta a kérdést gyerekkorában Gretchya szájából.
Merik ujjai szorosan a távcső köré fonódtak; a fonalai meglepetten
felvillantak.
– Ööö… nem.
– Van szeretője?
Merik elkapta a szeme elől a távcsövet, a fonalai most már
lüktettek az undortól.
 – Nincs szeretőm. Miért kérded? Iseult megkönnyebbült a
választól.
– Nem a felsége iránti érdeklődésből, ne vegye zokon.
Egyszerűen próbálom eldönteni, hogy kövessük-e Lejnába, vagy se.
– Hogy kövessetek-e? – Merik fonalai megnyugodtak, a testtartása
is lazábbá vált. – Nem igazán van választásotok.
– Ha ezt gondolja, akkor súlyosan alábecsüli a képességeinket
Safival.
Merik arca – a fonalaival együtt – dühös, vörös színt öltött, ezért
Iseult úgy döntött, rövidre zárja a kihallgatást. De amikor Merik
sarkon fordult, hogy távozzon, Iseult elállta az útját.
– Nem kedvel engem – mondta Iseult. – És nem is kell kedvelnie.
De ne feledje, hogy ha valaha bántja Safiya fon Hasstrelt, apró
darabokra vágom, és megetetem a patkányokkal.
Merik nem válaszolt – habár kimondottan ingerültnek tűnt, ahogy
Iseultot megkerülve a kabinlépcső felé trappolt.
A fonalain végigfutó ciánkék villanás azonban egyértelmű jele volt
annak, hogy nemcsak hogy odafigyelt Iseult mondandójára, de meg
is szívlelte a figyelmeztetést.
Amit jól is tett, mert Iseult minden szavát komolyan gondolta.
Safi összekuporodva ült a kapitányi csónakban, igyekezett
kikerülni a Ryber lapátjának mozgásától felfröccsenő vízcseppeket,
miközben a matrózlány a szárazföld felé evezett Safival, Iseulttal,
Evrane-nel és Merikkel.
Amikor Ryberrel a hajó belsejébe mentek, Safi elnézést kért,
amiért bajba sodorta a lányt, de Ryber megnyugtatta:
– A tengernagynak csak nagy a hangja, de nem harap.
Egyébként sem rám haragszik.
Milyen igaza volt. Merik szinte rá sem nézett Safira, mióta az
öbölbe értek, és amikor a lány feltett neki egy kérdést – „Gyalog
megyünk tovább? Van nálunk élelem?” –, egyszerűen elfordult tőle.
Safi ettől persze csak még inkább szeretett volna választ kicsikarni
belőle. Jobban viselte volna, ha Merik rámordul vagy rátámad, mint
ha semmibe veszi őt.
A kapitányi csónak mindössze pár perc alatt a partra ért, Ryber
pedig beleugrott a térdig érő vízbe, hogy a partra húzza őket. Merik
és Evrane azonnal kipattant, Safi és Iseult azonban határozottan
kevésbé elegánsan szállt ki a csónakból.
– Habim és Mathew ezt nem tanította meg nekünk –
mentegetőzött Iseult, miközben Safi és Ryber segítségével
kikászálódott a ladikból. – Tájékoztatnunk kéne őket, hogy a kapitányi
csónak elhagyása létfontosságú készség.
– Azért nem olyan nagy dolog – vetette ellen Ryber. – Csak
bemászol, aztán kijössz belőle.
Safi köhintett.
– Iseult viccnek szánta.
– Ó – kuncogott Ryber. – Bocsánat. Eddig még csak egy
fonálboszorkával találkoztam, és ő ősöreg volt. Most is látod a
fonalaimat, igaz?
– Igen – válaszolta Iseult. – Éppen zöldek a kíváncsiságtól. Ryber
elégedetten elmosolyodott.
– Szóval… A fonálpáromat is látod?
Iseult orra megrándult, és már-már ideges pillantást vetett Safira,
mielőtt válaszolt volna:
– Igen. Látom. A hajón van.
Ryber erre még szélesebben mosolygott, de a tekintete üressé
vált, és megtelt fájdalommal.
– Ryber – vakkantotta Merik. A lány összerezzent, aztán
kötelességtudóan a tengernagyához masírozott.
Safi Iseulthoz hajolt:
– Miért néztél rám, amikor Ryber a fonálpárjáról kérdezett?
– Azért, mert a fonál, ami összeköti őket, itt-ott kék színű –
válaszolta színtelen hangon Iseult. – Ez azt jelenti, hogy a
szerelmükbe gyász vegyül.
– Ó – lehelte Safi. Elszorult a torka a gondolattól, hogy Ryber és
Kullen valamiféle szomorúságon osztozik.
Iseult Evrane mellé osont – a szerzetes épp egy halott
viharmadarat vizsgálgatott –, Safi pedig megvárta Meriket.
– Másodtisztként Hermin parancsol a hajón – mondta épp Merik
Rybernek, akinek a fonatai pattogtak a szélben –, amíg Kullen jobban
nem lesz. És ne feledd: ne egyetek halat, és ne igyatok a vízből! Ez
nem olyan, mint a Timetz folyó, a vízboszorkáink ide nem jutottak el.
Már azelőtt meghaltok, hogy lenyelnétek. És gondoskodj róla, hogy
Hermin ne vegye igénybe túlzottan a varázserejét! Ha Lovats nem
válaszol, semmit sem tehetünk.
Ryber az öklét a mellkasához emelve tisztelgett, Merik pedig a
hajó felé fordította a tekintetét. Hosszú másodpercekig álltak, mialatt
a hullámok Safi lábáig – és Ryber csizmájáig – felcsaptak, de Safi
nem ugrott félre. Megvárta, amíg a herceg befejezi néma búcsúját.
Amikor Merik végzett – amit az jelzett, hogy hirtelen kihúzta
magát, és elkezdte a gallérját rángatni –, hátat fordított, és
elcsörtetett Safi mellett.
– Békés kikötőket! – kiáltotta utánuk Ryber.
– Békés kikötőket! – viszonozta a búcsút Safi, és Merik után
iramodott.
Iseult utolérte, egymás mellett mentek tovább – Evrane-nel a
hátuk mögött, aki jóval méltóságteljesebben közlekedett, mint Safi
vagy Iseult. A Veñaza környékbeli partok homokosak voltak, és Safi
bokája nem viselte jól ezeket az apró kavicsokat. És arra is hamar
rájött, hogy döglött madarak fölött átugrálni nem a legegyszerűbb
mutatvány.
Amikor Iseult felé fordult, hogy panaszkodjon, észrevette, hogy a
fonáltestvére zihál.
– Jól vagy? Ne menjünk lassabban?
Iseult megpróbálta meggyőzni, hogy jól van, aztán emelt hangon
így szólt:
– Hová megyünk, felség? Mert nekem úgy tűnik, mintha egy fal
felé sétálnánk.
Valóban úgy tűnt, mintha két magas sziklafal felé igyekeznének,
amelyek alacsony kiszögellésben találkoznak, alatta lecsüngő
cseppkövekkel.
– Van ott egy rejtett barlang – válaszolta Evrane, amikor
egyértelművé vált, hogy Meriknek nem áll szándékában megszólalni.
Safi elismerően nézett Iseultra, amiért tett egy próbát. – Titkos
barlang, ahogyan maga az öböl is az – legalábbis annak szánták.
– Senki sem fog meglátni minket – motyogta Merik, miközben a
kiszögellés jobb széle felé sétált. Lehúzta a fejét, és átbújt az egyik
cseppkő alatt.
Safi követte. A rücskös szikla repedésein keresztül itt-ott
átszűrődtek a hajnali fények. A Safi elé táruló üreg – amelyet
nyilvánvalóan emberi kezek vájtak ki – olyan keskeny volt, hogy
oldalra kellett fordulniuk, hogy elférjenek benne.
Merik pár lépés után felegyenesedett, ezért Safi is megkockáztatta
ugyanezt. Nem szúródtak éles kődarabok a fejébe, de víz csöpögött
rá.
– Ez a víz is mérgezett? – kérdezte Safi a haját dörzsölve.
– Ha csak hozzád ér, akkor nem – nyugtatta meg Evrane tompa
hangon, mivel Iseult előtte haladt. – Az édesvíz nagy részét
veszélyes meginni errefelé, de azért van, ahol tiszta maradt.
Merik fojtott hangon felnyögött.
– Senki sem akar hallani a Forrásokról.
– Én akarok – ellenkezett Safi.
– Én is – tette hozzá Iseult, aki hallhatóan felületesen lélegzett. –
Rengeteget olvastam róluk. Igaz, hogy a Víz Ősforrás gyógyító erejű?
– Az volt. Az összes Forrás gyógyító erejű volt, amikor még
éltek… Merik – csattant fel Evrane –, lassabban! Nem mindegyikünk
ismeri az utat, és nem mindegyikünk egészséges.
Merik lelassította a lépteit – de csak mérsékelten. Ezért Safi úgy
döntött, hogy majd ő lassít a tempón. Ha Merik észreveszi, hogy
mindenki lemaradt, ő is kénytelen lesz lassabban menni.
Safi combja nem sokkal később égni kezdett, a bokája megfeszült,
ahogy az út emelkedni kezdett.
– A családom birtokán volt egy Ősforrás – szólalt meg Safi, amikor
megbizonyosodott róla, hogy Iseultnak sikerült alkalmazkodnia az
emelkedőhöz. – De már nem volt benne élet.
– Nem, nem is lehetett – mondta Evrane. – Mostanra csak két
érintetlen Forrás maradt. Az öt közül már csak a karavénus kolostor
Éterforrása és az azmiri Tűzforrás van életben. Ezeken a helyeken
csermelyek vannak, a fák egész évben virágoznak, és a víz gyógyító
erejű. Habár azt mondják…
– Lépcső – vakkantotta Merik.
– …hogy ha a Kahr Áven visszatérne, a többi Forrás is
visszanyerné az erejét, és a csermelyek újra megtelnének vízzel.
Safi hunyorogva figyelte a nedves lépcsőfokokat, amelyekre Merik
már fel is mászott, és közben megpróbálta felidézni a gyerekkorában
hallott történeteket.
– Hány Kahr Áven volt azelőtt, hogy a legutóbbi páros meghalt?
 – A becsléseink szerint legalább kilencven – válaszolta Evrane –,
de csak negyven párosról vannak emlékjegyzékeink.
– Jegyzékek – vetette közben Merik gúnyosan. – Ne csinálj úgy,
mintha valódiak lennének!
– Az emlékjegyzékek szerint – ellenkezett Evrane –
tagadhatatlanul léteztek. Egy látóboszorka nővér egyenesen a Kahr
Ávenek holttesteiből gyűjtötte össze az emlékeket.
– Hacsak nem hamisította meg valaki azokat az
emlékjegyzékeket, Evrane néni. Most pedig, ha befejezted a kis
előadásodat, innentől csendben kell maradnunk.
– De hát nincs is hova menni – értetlenkedett Safi. Harminc
lépéssel előttük nem látszott más, mint egy halovány napfénysugár
által megvilágított sima fal. – Szép munka, herceg.
Merik nem reagált a szurkálódásra, ezért Safi lábujjhegyen
továbbsétált, míg mindketten elérték a falat – amíg Merik, akinek az
arcának körvonalai épphogy látszottak a fényben, végre újra hozzá
szólt.
– Egyszerre kell tolnunk – suttogta, majd nekinyomta a vállát és az
egyik tenyerét a falnak. Safi a másik vállával utánozta a testtartását.
„Egy” – tátogta Merik. – „Kettő… Három.”
Safi tolni kezdett. Merik tolni kezdett. Aztán még erősebben tolták.
Majd még erősebben, mire Safi felszisszent:
– Semmi sem történik! – A nem kimondottan halk szavak után
persze a fal hirtelen dörrenés és robaj közepette előretolódott.
Safi előretántorodott, és egy halott fákkal és sápadt talajjal teli
világban találta magát. Merik is előreesett, de az együgyű herceg
megpróbálta megtartani magát, belekapaszkodott a kőajtóba, amitől
csak még nagyobb erővel csapódott háttal a földbe.
Safi rázuhant, a mellkasuk egymáshoz csapódott. Meriknek –
Safihoz hasonlóan – elakadt a lélegzete, majd fájdalmasan
felnyögött.
– Mi a fene? – méltatlankodott Safi, miközben próbált
feltápászkodni. A keze beszorult Merik alá, és minden egyes
kiszabadulási kísérlettel egymáshoz nyomódott a testük.
Safi testét elöntötte a forróság. Előző nap, verekedés közben is
közel került Merikhez, de ez… valahogy más volt. Túl határozottan
érezte Merik testét: a csípőcsontja alakját és a hátizmait – amelyekbe
belefúródtak az ujjai. Véletlenül. Teljesen véletlenül.
Safi annak is egyértelműen tudatában volt, hogy Evrane nevet
rajtuk, Iseult pedig egyáltalán nem fonálboszorkához méltó módon,
tátott szájjal bámulja őket. De mielőtt még Safi utasíthatta volna őket,
hogy segítsenek, Merik felemelte a fejét, a hasa hozzányomódott
Safiéhoz, és így szólt:
– Szállj. Le. Rólam!
Safinak még a bordái is beleremegtek a morgásba, de nem volt
lehetősége válaszolni, mert Evrane abbahagyta a kuncogást – és a
tisztás levegőjét farecsegés hangja töltötte meg.
Húsz nyílhegy bukkant elő a napszítta fenyők mögül, Iseult pedig
ezt motyogta:
– Ó, Safi. Merik megmondta, hogy maradj csöndben.
 HARMINC
MERIK SZÁMÍTOTT A NYÍLLAL FELSZERELT KATONÁKRA –
tényleg számított.
Arra azonban nem, hogy a vezetőjük, Yoris vadászmester ilyen
sokáig nem fogja őket visszahívni.
És arra sem, hogy Safiya fon Hasstrel rajta fog feküdni, amíg erre
vár.
Iseult és Evrane – aki mélyen a szemébe húzta a csuklyáját – a
barlang falának vetett háttal, felemelt kézzel várt, Merik pedig minden
erejével próbált úgy csinálni, mintha Safiya nem szorította volna a
földhöz. Mintha a lábaik nem fonódtak volna össze, a mellkasa nem
nyomódott volna a lány puha melléhez, és mintha nem Safiya körmei
vájtak volna a hátába, és nem az ő viharkék szeme lett volna alig pár
centire az arcától.
Mindig a lány szeme volt az oka – az hozta felszínre a Merikben
lakozó indulatokat. De Merik nem engedte szabadjára a varázserejét,
bármennyire vágyott is az enyhülésre. Bármennyire szerette volna is
Safiyát a hátára fektetni, és…
Noden szerelmére!
Merik torkából nyögés készült előtörni, és a herceg azt kívánta,
bár ültő helyében elnyelné a föld…
Safiya a kínlódását nevetésként értelmezte.
– Viccesnek tartod a helyzetet? Mert én nem nevetek, herceg.
– Én sem – válaszolta Merik. – És megmondtam, hogy maradj
csendben!
– Nem, azt mondtad, hogy nyomjam a falat. Amit meg is tettem, te
viszont elestél. Hol volt akkor a csodás varázserőd, ami megtarthatott
volna?
– Biztosan a Jana fedélzetén hagytam. – Merik megfeszítette a
hasizmait, és Safiyához emelte az arcát. – A türelmem mellett, ami
eddig segített elviselni az örökös rikácsolásodat! – Amíg dühös
maradt, nem kellett Safiya ajkának ívére gondolnia. És a csípőjére,
amit az ő csípőjéhez szorított.
Safiya szeme összeszűkült.
 – Ha azt hiszed, ez rikácsolás, szép kis meglepetésben lesz
részed.
– Felség? – kiáltotta valaki. – Csak nem Nubrevna királyi hercege
bújik hozzá ahhoz a hölgyhöz? Le a fegyverrel, fiúk! – Az erdőből
feléjük meredő nyilak egyszerre leereszkedtek. Merik ekkor azonnal
lelökte magáról Safiyát, és talpra kecmergett.
Amikor Safiya is felegyenesedett, Iseult és Evrane közelebb lépett,
majd védekező testtartásban nézte, ahogy a „fiúk” Yorisszal, a
vezetőjükkel az élen előszivárogtak az erdőből.
Yoris szikár férfi volt, mindössze három ujjal a bal kezén – a többit
elvesztette, amikor egy tengeri rókával harcolt.
– Mocskos ’matsi – sziszegte Yoris Iseult felé. Aztán a lány lába
elé köpött. – Menj vissza az Ürességbe, ahonnan jöttél!
Iseultnak éppen sikerült lefognia Safiyát, mielőtt a férfira vetette
volna magát.
– Megmutatom én neked, mi az az Üresség! – morogta Safiya. –
Te átkozott…
Yoris katonái közül hatan Safiyára emelték az íjukat – és a halott
fenyőfák közül újabb nyílhegyek bukkantak elő.
Merik felemelte a kezét.
– Hívd vissza őket, Yoris! – Nem azt a boldog találkozást kapta a
gyerekkori példaképével, mint amiben reménykedett.
– A nyilak sem mentik meg az irhádat – motyogta Safiya. – A
késemmel fogom…
– Elég! – csattant fel Iseult. Merik sosem hallott ennyi érzelmet a
hangjában. – A fonalai alapján ártalmatlan.
Safiya erre befogta a száját – de azért védelmezőn Iseult elé
lépett.
– Eresszétek le az íjakat! – parancsolta Merik erélyesebben.
Dühösebben. – Nubrevna hercege vagyok, Yoris, nem holmi
fosztogató.
– És ő meg ki? – intett Yoris a fejével Evrane felé, aki még mindig
a szemébe húzva viselte a csuklyáját, és harcra kész testtartásban
állt. Az egyik íjász Yoris bólintására előrelépett, és hátrapöccintette a
csuklyát.
– Szervusz, vadászmester! – mondta vontatottan Evrane.
 – Te – nyögte Yoris, és Meriket félrelökve közelebb lépett. – Az
áruló Nihar! Itt nem látnak szívesen.
Evrane kardja nyikorogva kiszabadult a hüvelyből, épp, amikor
Merik is előrántotta a szablyáját, és nekinyomta a férfi hátának.
– Ha még valakit becsmérelni merészelsz a kísérőim közül, Yoris
mester, a hátadba döföm. – Merik előrébb tolta a pengét, amíg Yoris
inge összeráncolódott alatta. Meriknek elege lett, és Yoris pontosan
tudta, milyen gyorsan fel tud támadni a Niharok dühe. – Evrane
nubrevnai vizer és a király nővére, úgyhogy add meg neki a kellő
tiszteletet!
– Feladta a címét, amikor karav…
Merik csizmája nekicsapódott Yoris térdének. A férfi összerogyott,
és körülöttük mindenütt megfeszítették az íjakat.
De Yoris csak elnevette magát – a hangja kőropogásra
emlékeztetett. Aztán hirtelen felemelte a fejét.
– Na ez az a herceg, akit ismerek. Ellenőriznem kellett, hogy nem
bocsátott-e felségedre bűbájt a ’matsi lány, ez minden. Ez minden. –
A vadászmester egy újabb kacagást követően könnyedén talpra
gördült.
Az íjak és a nyilak susogva leereszkedtek, és Yoris
méltóságteljesen fejet hajtott.
– Engedje meg, hogy hű alattvalói az új otthonához kísérjék,
felség.
– Új? – kérdezte Merik a homlokát ráncolva, miközben
visszadugta a szablyáját a hüvelyébe.
Ravasz mosoly terült el Yoris arcán.
– Noden ránk mosolygott ebben az évben, felség, és csak egy
bolond hagyná figyelmen kívül az ajándékait.
A reggeli nap perzselő sugarai árnyékot vetettek Merik mögé, a
napszítta fenyőtörzsekre és a poros, sárga útra. Safiya tíz lépéssel
Merik mögött sétált, Iseult közelében, és a sort Evrane zárta.
Merik megkönnyebbülten tapasztalta, hogy amíg a domna halló-
és látótávolságon kívül maradt, könnyedén figyelmen kívül tudta
hagyni őt.
Amíg nem feküdt rajta.
Merik a biztonság kedvéért azért pár percenként hátrapillantott,
ellenőrizte, hogy a nők tartják-e a lépést. Bár Iseult nem
panaszkodott és nem is lassított, nem épült még fel teljesen. Hófehér
bőre sem tudta elfedni, ahogy az állkapcsának izmai megfeszültek.
De sokkal jobb állapotban volt, mint amikor a Jana fedélzetén
Meriknek szegezte azokat a különös kérdéseket. Nehéz volt
eldönteni, hogy mit érzett a lány – vagy hogy érzett-e egyáltalán
valamit.
Iseult és Evrane szerencséjére Yoris előítéletes őrei még az út
első kilométerein eltűntek a néma erdőben. És Merik szerencséjére a
több ezer hektáros erdő területe tele volt ezekkel a katonákkal.
Ha Safiyának menekülni támad kedve, Yoris emberei pár perc alatt
elkapják.
Merik azonban nem gondolta, hogy Safiya elmenekülne.
Elvégre Iseult még gyógyulófélben volt.
A csoport folytatta a gyalogtúrát, és a néma táj mindvégig
ugyanolyan maradt. Ameddig a szem ellátott, széthasadt fák és fehér,
napszítta fatörzsek temetője vette körül őket, madártetemekkel és
csontszáraz talajjal. Amikor Merik itt járt, mindig suttogva, lehajtott
fejjel sétált.
Yoris nem érzett késztetést erre. Fennhangon szórakoztatta a
herceget Merik gyerekkorából ismert férfiak és nők történeteivel.
Olyan férfiak és nők történeteivel, akik egykor a Nihar-birtokon éltek
és dolgoztak. Úgy tűnt, Yorisszal és a katonáival együtt mindenki más
is átköltözött ebbe az új otthonba.
Merik minden bizonyíték ellenére továbbra is abban reménykedett,
hogy valamit életben talál. Egy zuzmólevelet, egy mohatelepet –
bármit elfogadott volna, csak zöld legyen. De minden pont olyan volt,
ahogy Kullennek mesélte: semmi sem változott. Kicsivel keletebbre
vagy nyugatabbra – mit sem számított e halott, mérgezett világban.
Amikor Merik egy útelágazáshoz ért – a jobb oldali ösvény a
Jadansi-tengerhez vezetett, a bal oldali pedig a szárazföld belső
területei felé –, Meriknek aggasztó gondolata támadt.
– Ha mindenki elköltözött, Kullen édesanyja sem ugyanott lakik
már? Kullen meg akarta látogatni.
– Carill a birtokon maradt – nyugtatta meg Yoris. – Kull meg fogja
találni, pontosan ugyanott, ahol hagyta. Ő volt az egyetlen, aki nem
akart velünk jönni. Habár ez sosem volt igazán az otthona. Lélekben
még mindig arithuániai. – Yoris lecsatolt egy flaskát az övéről, majd a
fejét ingatva továbbsétált a bal oldali úton.
Merik követte, elég lassan ahhoz, hogy Safiya, Iseult és Evrane
biztosan lépést tudjon tartani vele.
– Vizet? – kérdezte Yoris.
– Kérek szépen! – Merik szája olyan száraz volt, mint a pergamen,
a nyelvét mintha csiriz borította volna. Mintha a száraz környezet az ő
pórusaiból is kiszippantotta volna a nedvességet.
Azért arra ügyelt, hogy ne igyon túl sokat. Nem tudhatta, mennyi
tisztított vize volt Yorisnak.
– Ez az új hely – szólalt meg Merik, miközben visszaadta a flaskát
– nyilvánvalóan nem a Nihar-birtok közelében van. Érdemes olyan
messzire elmennünk?
– Igen – válaszolta Yoris féloldalas mosoly kíséretében. – De
ennél többet nem mondok. Azt akarom, hogy a saját szemével lássa
Noden Ajándékát. Amikor a vénséges szemeim először pillantották
meg, bőgtem, mint egy csecsemő.
– Bőgtél? – ismételte meg kételkedve Merik. Épp annyira nem
tudott könnyeket elképzelni a vadász arcán, mint leveleket a
körülöttük lévő tölgyfákon és fenyőkön.
Yoris felemelte háromujjú kezét.
– Noden koralltrónusára esküszöm, hogy csak sírtam és sírtam,
felség. Várjon csak, felséged sem tesz majd másként. – Yoris arcáról
olyan hirtelen leolvadt a mosoly, mint ahogy megjelent ott.
– Hogy szolgál a király egészsége? Nem sok hír ér el hozzánk, de
pár héttel ezelőtt úgy hallottam, hogy rosszabbul van.
– Stabil az állapota – válaszolta Merik kurtán. Stabil, nem válaszol
Hermin hívására, és valószínűleg megjutalmazza Viviát a
kalózkodásért.
Merik hirtelen mozdulattal lerázta magáról a kabátot, és kitörölte
az izzadságot a szeméből. Majd’ megsült. Fulladozott. Azt kívánta,
bár a Janán hagyta volna az átkozott kabátot. Olyan volt, mint egy
kegyetlen vicc. Minden egyes fénysugár, amely visszaverődött az
aranyozott gombokról – amelyeket Merik oly nagy gonddal
kifényesített, és amelyek a királyi haditengerészetben betöltött rangját
jelölték –, Vivia felvillanó vigyorának tűnt.
 Yoris és Merik követte az út kanyarulatát, és a halott erdő kopár
hegyoldalnak adta át a helyét. Merik combja az első tíz lépés után
égni kezdett, a csizmája megcsúszott a sziklatörmeléken. Félúton a
hegytető felé megállt, hogy kitörölje a szeméből az izzadságot, és
ellenőrizze, hol járnak az őt követő nők.
Safiya és Merik tekintete összetalálkozott. A lány ajka
megmozdult, az egyik kezét felemelte, és intett az ujjaival.
Merik úgy tett, mintha nem látná, és Iseult felé fordult. A lány
állkapcsa megfeszült, tekintetét a földre szegezte. Az arcáról folyt a
verejték, fekete fonálboszorka-köpenyében vészesen túlhevültnek
tűnt.
Merik végül Evrane-re pillantott. Merikhez hasonlóan ő is levette a
köpenyét, és összegyűrve tartotta a karjában. Merik szinte biztos volt
benne, hogy ez ellentmond a szerzetesrend szabályainak, de aligha
lehetett hibáztatni érte.
Épp, amikor Merik rövid szünetre szólította volna fel a csoportot,
Evrane lelassította a lépteit. Mondott valamit, amit Merik nem hallott,
és kelet felé mutatott. Safiya és Iseult is megállt, tekintetükkel
követték az Evrane által mutatott irányt. Aztán elmosolyodtak.
Merik balra kapta a tekintetét – és érezte, ahogy a saját ajka is
ellazul. Annyira lefoglalta a menetelés, hogy nem is nézett kelet felé,
ezért nem láthatta a narancssárga reggeli égen kirajzolódó
hegycsúcs fekete körvonalait a messzeségben. A két oldalán
előbukkanó hegyormokkal egy rókafejre hasonlított.
Ez volt Boszorkafölde Vízforrása – és Nubrevna Ősforrása.
Évszázadokkal ezelőtt a nemzet büszkesége volt; a leghatalmasabb
vízboszorkák Nubrevnából származtak. De az emberek elköltöztek, a
Forrás pedig kiapadt. Mostanra, ha voltak is még valódi vízboszorkák
a kontinensen, biztosan nem nubrevnaiak voltak.
– Siessen, felség! – kiáltotta Yoris, félbeszakítva Merik
elmélkedését. A herceg továbbment; a sarka csúszkált a köveken, a
térde recsegett-ropogott… Aztán lihegve és kocsonyaként remegő
lábakkal megérkezett – felért a hegytetőre. Meg kellett kapaszkodnia
Yoris vállában, hogy állva tudjon maradni.
Zöld, zöld és még több zöld.
Az erdő életben volt – egy nagyobb darabja lélegzett és burjánzott
a hegy lábánál, keresztülszelte a fehér és szürke tájat. Körülölelte a
folyót, és…
Merik megpillantott egy mezőt, rajta legelésző birkákkal.
Birkák.
Merik torkából nevetés tört elő. Csak pislogott és pislogott. Ez volt
az a táj, amire a gyerekkorából emlékezett. Dzsungel, élet és
mozgás. Ez volt az otthona.
– A folyó nem mérgezett – mutatott Yoris az erdőn keresztül
kígyózó forrásra, amiben madarak (valódi madarak!) ugráltak és
buktak alá. – Egészen a településig elér. Látja? Az a hézag az, a fák
között.
Merik hunyorogva bámulta a tájat, amíg meg nem pillantotta a
tisztást az erdőben, a legelésző birkáktól délre. A fák között nyíló
hézagban lapos háztetőket látott és… egy hajót.
Egy fejjel lefelé fordított hajót.
Merik előkotorta a távcsövét, és a szeméhez szorította. Valóban, a
település közepén egy fejjel lefelé fordított, napszítta szállítóhajó
kövér teste domborodott.
– Honnan van az a hajó? – kérdezte Merik hitetlenkedve.
Mielőtt Yoris válaszolhatott volna, Merik lépteket és zihálást hallott
a háta mögött. Aztán Safiya bukkant fel mellette, vett néhány mély
lélegzetet, majd odakiáltott Iseultnak, hogy várja meg, mindjárt
visszamegy érte.
Merik ujjai összezáródtak a távcső körül. A domna szokás szerint
félbeszakította. Merik felé hajolt, készen arra, hogy nyugalmat
követeljen.
Safiya azonban mosolygott.
– Ez az otthonod – mondta halkan. Nyomatékosan. – Az istenek
meghallgattak téged.
Meriknek kiszáradt a szája. A szellő, a faágak ropogása, Evrane
és Iseult lépteinek zaja – mind távoli mormolássá tompult.
Safi elfordította az arcát, és suttogva folytatta, mintha nem is
Merikhez, hanem saját magához beszélne.
– El sem hiszem, de igaz. Az istened tényleg meghallgatott.
– Úgy bizony – szólalt meg Yoris.
Merik összerezzent – el is felejtette, hogy Yoris is velük van.
Ahogy azt is, hogy Evrane és Iseult felfelé tartott a hegyoldalon.
Minden porcikája belefeledkezett Safiya mosolyába. A szavaiban
rejlő igazságba. Noden tényleg meghallgatta a kívánságát.
– A hajó – folytatta Yoris – az égből hullott alá, majdnem egy évvel
ezelőtt, egy vihar hozta magával. Hihetetlen erővel csapódott bele a
földbe. Fejjel lefelé, ahogy most is áll, és étel ömlött ki az ablakain
keresztül.
Merik a fejét ingatta, kényszerítette magát, hogy visszatérjen a
jelenbe.
– És… mi a helyzet a hajó legénységével?
– Senki sem volt a fedélzeten – válaszolta Yoris. – De hasadás
jeleit láttuk. Volt néhány fekete folt a padlón, amit le kellett súrolnunk,
és néhány sérülés is, amit tengeri rókák okozhattak. De ez minden.
Valaki felkiáltott Merik háta mögött – a herceg azonnal hátrafordult.
Evrane felért a hegytetőre, meglátta az erdőt és az életet.
A földre rogyott, a tenyerével támaszkodott meg a poros talajon,
mielőtt még Merik elkaphatta volna. Aztán elhessegette az
unokaöccsét, imádkozni kezdett, és a szeme megtelt könnyel. Aztán
a könnyek csíkokat festve végigfolytak piszkos arcán.
Ekkor Meriknek is égni kezdett a szeme, hiszen egészen
mostanáig ezért dolgozott – ahogy Evrane, Kullen, Yoris és Merik
gyerekkorának összes többi szereplője is ezért dolgozott és izzadt és
harcolt.
– Hogy lehet ez? – motyogta Evrane a fejét ingatva, és magához
ölelte gyűrött köpenyét. – Hogy?
Habár Yoris mindig is bizalmatlan volt Evrane-nel, most ellágyult
arccal nézte a nőt. Még ő sem tagadhatta, hogy Evrane Nihar
szerette az országot.
– Kitisztult a folyó – magyarázta Yoris megenyhülve, de még
mindig barátságtalan hangon. – Nem tudjuk, miért, de még csak
mostanában fedeztük fel – a körülötte lévő új erdőkezdeménnyel
együtt –, amikor megtaláltuk a hajót. Nem sokkal később pedig már
meg is alapítottuk az új települést, és hétről hétre újabb családok
csatlakoznak hozzánk.
Családok. Merik egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy mit is
jelent a szó. Családok. Nők és gyerekek. Lehetséges volna?
Ekkor rádöbbent még valamire, amitől a lélegzete is elállt. Ha
Yoris képes volt ezt létrehozni mindössze pár hónap alatt, akkor mi
mindent teremthetnének egy állandó élelemforrás segítségével? Mi
mindent építhetnének és termeszthetnének?
Merik a kabátjához érintette az ujjait ott, ahol a szerződés lapult.
Aztán Safiyára pillantott. A lány viszonozta a pillantását, és még
szélesebben mosolygott.
Erre Merik teljesen elfelejtett lélegezni.
Safi elrohant, hogy segítsen Iseultnak megmászni a hegyoldal
hátralévő részét, Merik tüdeje pedig ismét működőképessé vált. Az
elméje kitisztult, meghúzgálta a gallérját, aztán odanyújtotta a kezét
Evrane-nek.
– Gyere, néném! Mindjárt ott vagyunk.
Evrane megpaskolta az orcáját, amivel csak még jobban elkente
rajta a könnyeket és a piszkot, ahelyett, hogy letörölte volna. Aztán
bizonytalanul elmosolyodott, mintha már nem is emlékezne, hogyan
kell mosolyogni.
Merik valójában már nem is emlékezett, mikor látta utoljára a
nagynénjét mosolyogni.
– Nem is csak „ott”, Merik. – Evrane megfogta Merik kezét, majd
talpra kecmergett. – Mindjárt otthon vagyunk, drága öcsém.
 HARMINCEGY
NODEN AJÁNDÉKA MINDEN BIZONNYAL a legboldogabb falu
volt, amelyet Safi valaha látott. Iseulttal együtt követték Yorist, Meriket
és Evrane-t egy kezdetleges hídon, amely a sárga földet kettészelő,
fodrozódó folyó fölé épült. Egy házcsoporthoz vezetett, amely kerek
nádtetős fakunyhókból állt. A deszkafalak épp olyan napszítták
voltak, mint a fák, amelyekből kivágták őket. A kunyhók szörnyen
ingatagnak tűntek Safi számára – úgy néztek ki, mintha az első
nagyobb vihar belefújhatta volna őket a sebes folyóba.
Na de a nubrevnaiak talpraesett nép voltak. Ha egy széllökés
elsodorja az otthonukat, hát majd egyszerűen újat építenek. Aztán
megint, és még azután is.
Egy veréb repült át a híd felett, egy háztetőn varjú károgott, és a
meredek folyóparton húsos páfránylevelek nőttek ki a földből.
És mindenki – minden egyes ember, aki mellett Safi elsétált –
mosolygott.
Habár nem Safira – ő csak néhány kíváncsi tekintetet zsebelt be.
És egyértelműen nem Iseultra, aki Safi karjába kapaszkodva, Evrane
köpenyébe burkolózva sétált. A mosolyokat Meriknek címezték: Safi
sosem látott még olyan ragyogó mosolyt, mint amivel az emberek a
hercegüket üdvözölték. A varázsereje sosem jelezte még ilyen
égetőn semminek az igazságtartalmát.
Az emberek szerették Meriket.
– Le vagy nyűgözve – szólalt meg Iseult, aki még mindig az
arcába húzva viselte a csuklyáját, hogy elfedje hófehér bőrét és
éjfekete haját. Lassan lépdelt, zihálva kapaszkodott Safi karjába, de
úgy tűnt, eltökélt szándéka anélkül odaérni Yoris támaszpontjához,
hogy hangot adna a fájdalmának vagy a kimerültségének.
– Olyan fényesen ragyognak a fonalaid, hogy még a vak is látná –
folytatta Iseult. – Nem akarod egy kicsit megzabolázni őket, mielőtt
még félreértem a jeleket?
– Félreérted? – horkantott Safi. – Mégis hogyan? Te talán nem
vagy lenyűgözve? – Safi egy aszott anyóka felé intett az állával, aki
egy ablaktalan fészer ajtajában állt. – Az a nő konkrétan zokog attól,
hogy láthatja a hercegét.
 – És az a baba is sír. – Iseult egy széles csípőjű nő felé intett, aki
egy kisgyereket tartott a csípőjénél. – Nyilvánvalóan Nubrevna ifjai is
odáig vannak a hercegükért.
– Ha-ha – mondta Safi szárazon. – Komolyan beszélek, Iseult.
Láttál már embereket így reagálni a dalmotti céhmesterek láttán?
Mert én nem láttam. És Praga polgárai sem olvadoznak a kartorrai
domok és domnák közelében. – Safi a fejét ingatta, elhessegette a
gondolatot, hogy a saját birtokán soha senki nem nézett így Eron
bácsira.
Ahogy Safira sem. Egész életében arról győzködte magát, hogy
nem érdekli. Hogy nem akarja, hogy a falubeliek és a földművesek
kedveljék őt – vagy legalább észrevegyék. Ezért az sem számított, ha
Safit okolták az iszákos nagybátyjáért, mintha neki kellett volna
valamilyen módon megakadályoznia a tivornyázását.
De most, hogy a saját szemével látta, milyen érzelmeket táplálnak
a Nihar-birtokon élők Merik iránt, és szembesült az elkötelezettség
egy olyan formájával, amivel ő sosem rendelkezett… Arra gondolt,
talán mégis van értelme annak, ha az ember előbbre helyezi a népét
saját magánál.
Habár Safinak már nem is volt népe. Kartorrába visszatérni pedig
kész öngyilkosság lett volna – vagy legalábbis biztos bebörtönzést,
Henrick személyes igazságboszorkájaként.
Mivel Merik egy kertnél időzött, és körülvették az imádói, Safi
lelassította a lépteit, majd megállt.
Iseult az oldalán fáradtan, hálásan felsóhajtott, és a folyóhoz
indult.
– Malmot építenek.
Valóban, a hullámokon túl férfiak dolgoztak kiabálva, kalapálva,
fűrészelve egy épülő szerkezeten. Az öltözékük olyan volt, mint a
katonáké, akikkel korábban találkoztak, és a hátuk mögött fenyők –
élő fenyők – lengedeztek a szélben.
– Yoris embereinek tűnnek – mondta Safi, és dobolni kezdett a
sarkával a porban. – Egész sokan vannak, nem? Akik bekerítettek
minket reggel, legalább húszan voltak, és ők csak az öböl környékén
állomásozó katonák. Itt még több van belőlük. – Safi két katonára
mutatott, akik épp átmentek a hídon. – Nem lehetnek mindannyian a
Nihar-birtok korábbi fegyveresei. Habim szerint, amikor a szüleim
még éltek, és a Hasstrel-földek a legjobb formájukban voltak, még
akkor sem volt ötvennél több emberünk.
– A Dalmottival közös határnál vagyunk – szólalt meg Iseult az
állát vakargatva. – Tehát elsőrangú harci helyszínen.
Safi lassan bólintott.
– És mivel már tönkretették, tökéletes csatatér lesz, amikor a
háború folytatódik.
– Folytatódik? – Iseult hunyorogva Safira pillantott. – Biztosan
tudod, hogy a Fegyverszünetet nem hosszabbítják meg?
– Nem… de szinte biztos vagyok benne – válaszolta Safi,
miközben szórakozottan nézte az építési terület mellett baktató
kutyát. Valami kicsit és szőröset tartott a szájában – és borzasztóan
elégedettnek tűnt a zsákmányával. – Amikor Veñazában voltam –
tette hozzá Safi, gondosan megválogatva a szavakat –, Eron bácsi
azt mondta, hogy közeleg a háború, de talán meg lehet állítani. És
Mathew is említett valamit a Fegyverszünet korai felbomlásáról.
– De mi értelme volt a Fegyverszünet-találkozónak, ha nem is
akartak tárgyalni a békéről?
– Nem tudom biztosan… De azt igen, hogy Henrick arra akarta
használni a találkozó nyilvánosságát, hogy bejelentse az…
eljegyzésünket. – Safi alig tudta kiejteni a száján a szót. – És a
bejelentéssel keresztbe tett Eron bácsi terveinek.
– Hmmm. – Iseult köpenye suhogó hangot adott, ahogy a lány
egyik lábáról a másikra állt. – Mivel a marstokiak tudják, hogy Merik
herceggel vagy, Henrick császárnak is tudnia kell. Felteszem, ez azt
jelenti, hogy a két birodalom bármelyik pillanatban megjelenhet.
Safi karján az égnek meredt a szőr.
– Igaz – motyogta, és olyan erővel járta át a félelem, hogy úgy
érezte, mintha dörzspapírt húztak volna végig a gerincén – és a
zsigereiben érezte, hogy Kartorra és Marstok nemsokára megérkezik.
És a legkevésbé sem fogja zavarni őket, hogy meg kell szegniük a
Fegyverszünetet, ha így rátehetik a kezüket egy igazságboszorkára.
– Sietnünk kell! – szólította meg Safi Meriket, aki épp egy a
Százsziget-csoportot ábrázoló térkép fölé hajolt. Pár lépésre
egymástól álltak egy ablakozott kabinban, ami hasonlított Merik
Janában elfoglalt lakrészére – attól eltekintve, hogy minden fejjel
lefelé volt. A falak nem kifelé, hanem befelé görbültek, az ajtó pedig a
padlótól vagy harminc centire véget ért, ami miatt nagyot kellett
lépnie annak, aki be akart mászni rajta.
Safi unszolására, hogy Merik és Yoris haladjon gyorsabban
keresztül Noden Ajándékán – Merik később is üdvözölhette a népét
–, Yoris a gályához vezette őket, aminek láttán Iseult kipréselt
magából egy vigyort.
A hajó a hátsó fedélzetére támaszkodott, az előrészt pedig
aládúcolták, hogy a gálya biztosan állhasson a földön. A hajó
közepénél egy nyitott folyosó futott végig, így a főfedélzet
mennyezetként szolgált.
A rakodóteret létrákon lehetett megközelíteni, és még egy
elnagyolt lépcsőt is összetákoltak, amely az egykori kapitányi
kabinhoz vezetett.
Mialatt Yoris vonakodva magával vitte Evrane-t és Iseultot élelmet
keresni, Safi követte Meriket a kapitányi kabinba, a szoba közepén
álló, térképekkel teli asztalhoz – amely szintén olyan volt, mint amit
Safi a Janában látott. Az ablakokban már nem volt üveg, a nyitott
rostélyok átengedték a kinti nyüzsgés zaját és egy kis jóleső szellőt
is. A hajó falai vastagok voltak, nehéz reggeli hőség ülte meg a
szobát, és Safi azon kapta magát, hogy több verejtéket kell letörölnie
a bőréről, mint odakint. Még a finnyás Merik is levette a kabátját és
felhajtotta az ingujját.
– A kartorraiak valószínűleg követnek – szólalt meg Safi, mivel
Merik nem volt hajlandó abbahagyni a térképek tanulmányozását.
Safi mindkét tenyerével az asztalra támaszkodott. – Amilyen gyorsan
csak lehet, el kell indulnunk Lejnába, herceg. Milyen messze van?
– Egy teljes napra, ha megállunk éjszakára.
– Akkor ne álljunk meg!
Merik állkapcsa megfeszült, és végre ránézett Safira.
– Nincs választásunk, domna. Yoris csak két lovat tud nélkülözni,
ami azt jelenti, hogy ha Iseult is csatlakozik…
– Mindenképp így lesz.
– …és Evrane is velünk jön, amiben biztos vagyok, akkor egy
lovon ketten kell majd ülnünk. Ami pedig azt jelenti, hogy meg kell
állnunk éjszakára, hogy az állatok pihenhessenek. Mellesleg, a Nihar-
öblöt senki sem találhatja meg, ezért senki sem fog tudni partra
szállni a közelünkben. – Merik felkapta a kabátját egy közeli székről,
turkálni kezdett benne, majd előhúzott egy ismerős iratot – ami
mostanra lapos lett, és gyűrött.
Merik bosszantó lassúsággal kihajtogatta az iratot, és a térkép
mellé helyezte. Aztán felkapott egy száraz kenyérdarabot az asztal
közepén lévő tálból, és csúfondárosan leharapott belőle egy méretes
darabot.
– Felteszem, még mindig dühös vagy rám – vetette oda Safi.
Merik válaszul csak még gyorsabban rágta a kenyérdarabot, és még
intenzívebben bámulta a térképet és a szerződést.
– Megérdemlem – ismerte el Safi, és egy lépéssel közelebb lépett,
szándékosan nem hallgatott a kitörni vágyó indulataira. Végre
lehetősége volt kettesben beszélgetni Merikkel – és bocsánatot
kérni… mindenért. A herceg nem menekülhetett el, és félbe sem
szakíthatta őket senki. – Hibát követtem el – tette hozzá, és remélte,
hogy az arckifejezése tükrözi az érzelmei komolyságát.
Merik ivott egy nagy korty vizet, majd kifejezetten nem merikes
módon megtörölte a száját. Aztán nagy nehezen Safira emelte a
tekintetét.
– Ha „hibának” nevezed, attól úgy hangzik, mintha véletlen lett
volna, domna. Amit a legénységemmel és az elsőtisztemmel tettél, az
előre eltervezett ármány volt.
– Előre eltervezett micsoda? – Safinak leesett az álla a
méltatlankodástól. – Ez nem igaz, herceg. Sosem akartam veszélybe
sodorni Kullent és az embereidet, és a varázserőm szerint te magad
sem hiszed el, amit állítasz.
Merik ettől elhallgatott – habár az orrlyuka még mindig ki volt
tágulva, és olyan gyorsan nyakalta a vizét, hogy Safi már attól félt,
hogy menten megfullad.
A lány megkerülte a széket, amelyen Merik kabátja feküdt.
Merik azonnal hátrált két lépést. A térképek és az irat megrezzent
az asztalon.
Safi előredugta az állát, és ezúttal három lépést tett előre –
közvetlenül Merik mellett állt meg.
Merik fújtatva az asztal túloldalára trappolt.
– Komolyan? – kiáltott fel Safi. – Ennyire szörnyű a közelemben
lenni?
– Igen.
 – Csak meg akarom nézni a szerződést! – emelte magasba a
kezét méltatlankodva Safi. – Nem gondolod, hogy tudnom kellene,
mit vár a nagybátyám tőled? És tőlem?
Merik mozdulatlanná dermedt, aztán lemondón sóhajtott egyet –
amikor pedig Safi megkerülte az asztalt, Merik még mindig egy
helyben állt. Habár a vállát felhúzta, és Safi figyelmét az sem kerülte
el, hogy milyen szaporán veszi a levegőt.
– Nyugalom – motyogta Safi, miközben a szerződés fölé hajolt. –
Nem harapok.
– Csak nem sikerült megszelídíteni a vad oroszlánt?
– Nézzenek oda! – dorombolta Safi, és Merikre villantotta a
legmacskásabb, féloldalas mosolyát. – Van humorérzéke.
– Nézzenek oda! – kontrázott Merik. – Próbál témát váltani!
– Kinyújtott ujjal a szerződésre bökött. – Olvasd el az átkozott
szerződést, domna, aztán tűnj el!
Safi mosolya dühös arckifejezésnek adta át a helyét, majd lehajolt,
az asztallapra könyökölt, és úgy tett, mintha most először olvasná a
szerződést. Csakhogy úgy érezte, mintha valóban egy másik
szerződést olvasott volna. A szerződés szövege nem változott, az
viszont, ahogy Safi a tartalma miatt érezte magát, ahogy görcsbe
rándult tőle a gyomra…
Amennyiben Merik Nihar nem juttatja el az utast Lejnába, az
utasnak kicseppen akár egyetlen csepp vére is, vagy az utas meghal,
az e megállapodás második oldalán ismertetett alku érvényét veszti.
Safi térde reszketni kezdett. Szörnyen közel járt ahhoz, hogy
kicseppenjen a vére – vagy meghaljon –, amikor a tengeri rókával
harcolt. És bár Iseultért újra megtette volna ugyanezt, csinálhatta
volna másképp. Először végiggondolhatta volna a kockázatokat,
másokat is figyelembe véve.
De ami igazán feldühítette Safit – amitől kedve lett volna előrántani
a kését, és kimiskárolni valamit –, az az volt, hogy Eron bácsi
egyáltalán belefogalmazta a szerződésbe ezt a követelményt.
Safi nagyot nyelt, a harag a torkát mardosta.
– A nagybátyám egy igazi seggfej. Az ember vére akár attól is
kicseppenhet, ha elvágja az ujját egy papírlappal. Röhejes kitétel, és
ezt ő is tudja; szándékosan foglalta bele a szerződésbe. Sajnálom.
 A szoba fullasztó levegője még forróbbá vált. Safi
bocsánatkérésétől mintha fény árasztotta volna el a helyiséget, és
Merik jó pár szívverésnyi ideig csak nézte a lányt.
Aztán elmosolyodott.
– Nem hiszem, hogy a nagybátyád miatt kérsz bocsánatot.
Legalábbis nem csak miatta.
Safi az ajkába harapott, de nem szakította el a tekintetét Merikétől.
Azt akarta, hogy a herceg lássa, mit érez. Hogy kiolvassa a
szeméből a megbánást.
Merik féloldalas mosolya még szélesebbé vált, aztán egy
bólintással, amit akár a bocsánatkérés elfogadásaként is lehetett
értelmezni, visszafordult a szerződés felé.
– A nagybátyád egyszerűen nem akarja, hogy bajod essen. Ezt
kifejezetten hangsúlyozta, és csak természetes, hogy konkrét
elvárásai vannak az unokahúga egészségét illetően.
– A nagybátyám akkor is úgy gondolná, hogy teljesen egészséges
vagyok, ha négy kés és száz nyílvessző állna ki a testemből –
legyintett Safi. – Akár meg is csonkíthatnál, herceg, és a
nagybátyámnak szeme sem rebbenne.
– Azt inkább ne próbáljuk ki, rendben? – horkantott Merik, aztán
sóhajtva közelebb hajolt, amíg a bal karja majdnem hozzáért Safi
karjához. A lány orra megtelt az illatával: tengervíz, verejték és
szantálfa.
Nem volt szörnyen elviselhetetlen. Ráadásul Safinak arra is rá
kellett jönnie, hogy képtelen elfordítani a tekintetét Merik csupasz
csuklójáról – ami jó kétszer olyan vastag volt, mint Safié – és az
alkarját borító finom szőrszálakról.
– És mi a helyzet a jegyeseddel? – kérdezte Merik halkan,
óvatosan. – Ő mit szólna ahhoz, ha a száz nyílvessző állna ki a
testedből?
Safit egy röpke másodperc alatt a feje búbjáig elöntötte a forróság.
Miért kérdezősködik Merik Henrickről? És ő miért érezte úgy, mintha
az egész világ sorsa múlna a válaszon?
Amikor végül megpróbálkozott egy válasszal, a hangja feszült volt,
mint az íjhúr.
– Henrick nem a jegyesem. Ezt nem tudom elfogadni. És nem is
fogom. Az egyik pillanatban még veled táncoltam a bálban, a
másikban pedig már… – Safi élesen felnevetett. – A következőben
pedig Henrick császár a jövendőbelijeként mutatott be.
Merik hangosan kifújta a levegőt.
– Úgy érted, előtte nem is tudtál róla?
Safi a fejét ingatva igyekezte elkerülni Merik tekintetét – habár az
szinte felperzselte a bőrét.
– A nagybátyám vad szöktetési tervéről sem tudtam. Néha
emlegetett nagy terveket, de álmomban sem gondoltam volna, hogy
el fognak rabolni Veñazából, vadászni fog rám egy vérboszorka,
aztán feltuszkolnak a hajódra. Az egész egy végtelen
meglepetésáradat volt. Henrick legalább addig sem keríthet a karmai
közé. – Safi újabb feszült nevetést hallatott, aztán megpróbált előrébb
hajolni és úgy tenni, mintha a térképet nézegetné. De másodpercek
teltek el anélkül, hogy akár egyetlen folyó vagy út vonalait ki tudta
volna venni. Úgy érezte, mintha megváltoztak volna az erőviszonyok
a szobában – a hatalom az ő kezéből Merikébe vándorolt.
Aztán Merik előrehajolt, hogy rámutasson egy kígyózó kék
vonalra. És eközben a karja hozzáért Safiéhoz.
Látszólag véletlen érintés volt, de Safi Merik magabiztos és
eltökélt mozgásából tudta – biztosan tudta –, hogy a legkevésbé sem
volt véletlen.
– Itt fogjuk felállítani a tábort – jelentette ki a herceg. – Yoris azt
mondta, hogy ez a forrás tiszta.
Safi bólintott – vagy legalábbis megpróbálta. A szíve valahol a
torkában ragadt, amitől darabossá váltak a mozdulatai. Sőt
pánikszerűvé, és képtelen volt viszonozni Merik pillantását. Valójában
az arca összes többi részletét megbámulta, a szemét kivéve.
Az állát, az állkapcsát és az ajka körüli területet is borosta
borította. A szemöldöke közti háromszög most is látszott, de nem
azért, mert Merik mogorva arcot vágott. Hanem az összpontosítás
miatt. Ami azonban igazán felkeltette Safi figyelmét, az a Merik torkán
lévő mélyedés volt – és a pulzusa, aminek a dobogását Safi látni
vélte.
Safi végül megkockáztatott egy pillantást felfelé – Merik tekintete
az arcát pásztázta. Az ajkára siklott. Aztán a nyakára.
Ekkor valaki szélesen kitárta az ajtót. Safi és Merik szétrebbent.
– Talán… félbeszakítottam valamit?
 – Nem – énekelte Safi és Merik, miközben két lépést távolodtak
egymástól. Aztán még egyet, a biztonság kedvéért.
Evrane után Iseult botorkált be a szobába, az arca sápadt volt a
hátrahúzott csuklya alatt. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt hányni fog,
vagy elájul – vagy a kettőt egyszerre.
Safi Iseulthoz ugrott, és megragadta a karját, majd egy székhez
vezette. Aztán kikötötte a karavénusköpenyt Iseult nyakánál, és
odadobta Evrane-nek.
– Túl erősen izzadsz. Beteg vagy?
– Csak pihennem kell – mondta Iseult. Aztán hálásan bólintott,
amikor Merik odanyújtott neki egy pohár vizet. – Köszönöm.
– Több kell neki egy kis pihenésnél – vetette ellen Evrane. –
Gyógyításra van szüksége.
Safinak elállt a lélegzete a rémülettől.
– Tűzboszorka gyógyítóra?
– Nem – nyugtatta meg Evrane Safit –, de annál többre, mint amit
én jelenleg nyújthatok neki. Kimerültem amiatt, hogy napok óta
használom a varázserőmet… – Evrane tekintete elkalandozott, majd
Meriken állapodott meg. – Ha elmehetnénk a Forráshoz, segíthetnék
neki.
Merik teste mozdulatlanná dermedt, a homlokán lévő háromszög
elmélyült.
– A Forrás évszázadok óta nem gyógyított meg senkit.
– De talán felerősítené a varázserőmet – ellenkezett Evrane.
– Ha mást nem is, de legalább kimoshatnánk Iseult sebeit, mert ott
kristálytiszta a víz.
– Nincs messze – szólalt meg egy új hang. Yoris. Átlépte a térdig
érő küszöböt, és megtörölte a homlokát az ingujjával. – A folyó
mellett van egy ösvény. Legfeljebb tíz perc odaérni.
– És mi a helyzet az embereiddel? – kérdezte Merik, akinek a
homloka még mindig összeráncolódott. – Szoktak járőrözni arra?
– Hát persze. Egészen a Nihar-földek határáig.
Csend. Aztán Merik bólintott, és az arckifejezése szinte nyugodttá
lágyult.
– Néném – fordult Evrane-hez. – Elviheted Iseultot a Forráshoz.
Gyógyítsd meg, ha tudod, én pedig értetek megyek a következő
harangszókor.
 Evrane nagyot sóhajtott.
– Köszönöm, Merik. – Egyik kezét Iseult háta mögé csúsztatta. –
Gyere! Majd lassan haladunk. – Iseult felemelkedett, és Safi már
mozdult volna, hogy kövesse… de aztán megtorpant.
Merikhez fordult, aki visszabámult rá.
– Szeretnék velük menni – mondta Safi. – De ha úgy gondolod,
hogy ezzel veszélyeztetném a szerződést, itt maradok.
Merik kissé kiegyenesedett, mintha meglepte volna, hogy Safinak
eszébe jutott a szerződés. És vele együtt Merik.
– A szerződéssel nem lesz baj. Habár… – Közelebb lépett, és
fájdalmasan lassan Safi bal csuklója köré fonta az ujjait. Amikor a
lány nem ellenkezett, felemelte a kezét, tenyérrel felfelé.
– Ha elmenekülsz, domna – a hangja olyan mély volt, hogy a
duruzsolása végigfutott Safi mellkasán –, akkor levadászlak.
– Ó, valóban? – Safi felvonta az egyik szemöldökét, úgy csinált,
mintha Merik nem érne hozzá éppen. Mintha a hangja nem
csiklandozta és bizsergette volna meg belül. – Ezt vegyem ígéretnek,
herceg?
Merik halkan felnevetett, aztán elforgatta a kezét Safi csuklóján. A
hüvelykujjával végigsimított a tenyerén, forróságot hagyva maga
után… Aztán leengedte a kezét, anélkül, hogy bármi jelét adta volna
annak, hogy mi volt a szándéka azzal, hogy egyáltalán felemelte azt.
– Megígérem, domna Safiya.
– Safi – javította ki Safi, és örömmel hallotta, hogy a hangja nem
remegett meg… Merik pedig most már tényleg mosolygott. – Szólíts
Safinak!
Ezután Safi fejet hajtott, majd elhagyta a szobát, hogy Iseulttal és
Evrane-nel a nubrevnai Forráshoz menjen.
A Víz Ősforráshoz vezető ösvény nem volt könnyen járható, és
Iseult már azelőtt halálosan elfáradt, hogy Noden Ajándéka eltűnt
volna szem elől. Valójában abban sem volt biztos, hogy Evrane egy
létező ösvényt követ. Meredek volt, benőtte a csalán (amibe Safi
belelépett, majd óbégatni kezdett), a rovarok és a madarak pedig
akkora zajjal voltak, hogy Iseult már-már azt hitte, beletörik a bordája
a hangjuk keltette rezgésbe.
A legnehezebb rész azonban a kettős ormú sziklacsúcsra vezető
meredek út volt, amelyen a Forrás állt. Safi és Evrane segítségével
azonban Iseult végre elérte a fekete sziklás hegy csúcsát, és azonnal
elállt a lélegzete.
Mivel egy Forrásnál állt. Boszorkafölde egyetlen Víz Ősforrásánál.
A karavénuskönyvben látott róla illusztrációt, de ez, a valóság…
Olyan más volt élőben. Egyetlen festmény sem adhatta vissza a
hely szögeit, színeit és mozgalmasságát.
A keskeny vízgyűjtő terület, rajta hat (csontvázszerű és levelét
vesztett) ciprussal, egymástól egyenlő távolságra, oldalt elhelyezve,
olyan tiszta vízzel volt tele, hogy tökéletesen látszott az éles kövekkel
borított vízfenék. A kockakövekből kirakott ösvény, amely körülvette a
Forrást, a könyvekben mindig szürkének tűnt, de Iseult most már
látta, hogy valójában a fehér milliónyi antik árnyalata megjelenik rajta.
A Forrás kőfalán túl látni lehetett a kék, végtelen Jadansi-tengert –
ami mégis furcsán nyugodtnak tűnt. Csak egy egészen enyhe sós
szellő borzolta fel finoman a Forrás vizének felszínét.
– Egyáltalán nem hasonlít a Föld Ősforrásra – szólalt meg Safi. Az
arckifejezése és a fonalai pont olyan áhítatról árulkodtak, mint Iseult
sajátjai.
Evrane egyetértőn hümmögött.
– Minden Forrás más. A karavénus kolostornál lévő egy magas
hegycsúcson van a Sirmayai-hegységben, ezért mindig hó borítja. Ott
fenyőfák vannak, nem halott ciprusok. – Felhúzta a szemöldökét, és
kérdőn Safira nézett. – A Föld Ősforrás hogy nézett ki?
– Egy sziklakiszögellés alatt volt. – Safi tekintete elhomályosult,
miközben az emlékei között kutakodott. – Hat bükkfa volt körülötte,
és egy vízesés táplálta. De csak akkor volt benne víz, ha esett az
eső.
Evrane bólintott.
– Itt is ez a helyzet. – Evrane egy kövekből készült gátra mutatott,
ami keresztülszelte a keleti hegyormot. – Onnan régen víz folyt a
folyóba, de ma már csak vihar idején telik meg.
– Megnézhetnénk? – kérdezte Iseult, mert kíváncsi volt, hogy néz
ki a szurdok. Arról nem esett szó a könyvben.
– Nem akarsz pihenni előbb? – kérdezte Safi. Aggódó arcot
vágott, és a fonalai is nyugtalanul mozgolódtak. – Meg kéne
próbálnod meggyógyulni.
 – Igen – szólt közbe Evrane. Átkarolta Iseultot, és egy rámpához
vezette, ami a víz alá merült. – Vetkőzz le, aztán irány a Forrás!
– Vetkőzzek le? – Iseult érezte, ahogy kiszalad a szín az arcából.
Sarkát a sziklának feszítette.
– Nem csak a sebeidet kell kitisztítani – noszogatta tovább
Evrane, miközben közelebb tolta őt a vízhez. – Ráadásul, ha maradt
egyáltalán varázserő a Forrásban, jobb, ha a lehető legnagyobb
bőrfelülettel érintkezel vele – győzködte Iseultot, aztán mellékesen
hozzátette: – Az alsóneműdet magadon tarthatod, ha attól jobban
érzed magadat.
– Ha akarod, én is leveszem a ruhámat – ajánlotta fel Safi, és már
meg is ragadta az inge alját. – Ha idejön valaki – folytatta, és már el
is kezdte levenni az inget, ami elnyomta a szavait –, majd elkezdek
táncolni, hogy eltereljem a figyelmüket.
Iseult erőltetetten felvihogott.
– Rendben, nyertél. Mint mindig.
Safi a kőre dobta a felsőjét, Iseult pedig elkezdte kigombolni az
inge gombjait. Nem sokkal később már mindkét lányon csak
fehérnemű volt, a nyakukban csillogó fonálköveket kivéve. Safi
felsegítette Iseultot a rámpára – a víz sokkal hidegebb volt annál,
mint amire számítottak –, és eközben Evrane is levetkőzött.
A szerzetes elegánsan besétált a Forrásba, libabőrös teste szinte
egy hullámot sem kavart a vízben.
– Nyújtsd ide a karod, Iseult! Csillapítom a fájdalmad, hogy tudj
úszni.
– Úszni? – kérdezte magas hangon Safi. – Miért kell Iseultnak
úsznia?
– A gyógyítóerő a Forrás közepén a leghatásosabb. Ha meg tudná
érinteni a Forrás eredési pontját, lehet, hogy teljesen meggyógyulna.
Safi megfogta Iseult bal kezét.
– Segítek elérni a vízfeneket. Nem azért küzdöttem meg a tengeri
rókákkal, hogy egy kis úszás az utamat állja.
Bár Iseult nem kifejezetten volt oda az úszás gondolatáért,
odanyújtotta a karját Evrane-nek. Iseult bicepszét, vállát és ujjait
rövidesen átjárta a jól ismert melegség, és érezte, ahogy az arcán
kisimulnak a barázdák. A tüdeje jobban kitágult, nagyobb levegőket
tudott venni vele, mint órák óta bármikor.
 Iseult hátrahúzta a vállát. Kiegyenesítette a karját. Aztán
színpadiasan felsóhajtott.
– Bárcsak lennének olyan kövek, amikkel ilyen könnyedén lehetne
csillapítani a fájdalmat!
Evrane összeráncolta a homlokát.
– Vannak. Használtál is egyet, amikor… Ó. Ó. Ez egy vicc volt.
Iseult halványan elmosolyodott – Evrane kezdte megérteni a
humorát –, Safi pedig elnevette magát. Aztán úszni kezdett, és
Iseultot is maga után húzta.
A két lány ügyetlen lábtempókkal közeledett a Forrás központja
felé, vadul fröcsögött körülöttük a víz.
– Te csak kapaszkodj – utasította Safi Iseultot –, majd én lehúzlak
a fenékre.
– Egyedül is megy.
– Nem érdekel. Csak azért, mert nem érzed a fájdalmat, nem
jelenti azt, hogy nincs is. Nagy levegő!
Iseult mélyen beszívta a levegőt, megtelt vele a tüdeje… Safi
alábukott, magával húzva Iseultot kilélegzett levegőjének kavargó
buborékai között. Iseult kinyitotta a szemét. Aztán ügyetlenül rúgott
egyet, és megcélozta a vízfeneket.
Iseult nem volt biztos benne, honnan tudják, hol van a Forrás
eredési pontja. A Forrás vizében nem volt más, csak kő, kő és még
több kő. Valami mégis megmozdult Iseultban. Mintha egy zsinór lett
volna, ami egyre jobban megfeszül – de csak akkor, amikor Iseult
ebbe a helyes irányba úszott.
Iseult nyomást érzett a fülében, lüktetni kezdett tőle a homloka.
Minden egyes kézcsapással hidegebb vizet terelt maga felé, amitől
egyre nehezebben tudott kapaszkodni Safi kezébe. Még félúton sem
jártak, amikor Iseult tüdeje égni kezdett.
Aztán végre elérték a vízfeneket, és Safi a kövek felé nyúlt.
Iseult ugyanígy tett…
Hozzáért valamihez az ujja. Nem látta, mi volt az, de érezte, ahogy
erőt sugároz a testébe.
Piros villanást látott. Aztán még egyet, még erőteljesebbet.
A nyakukban lógó fonálkövek villogni kezdtek.
Ekkor történt. Valami nekicsapódott Iseultnak. Oldalra lökte őt,
kiszorította a levegőt a tüdejéből. De Iseult nem engedte el Safi
kezét, Safi pedig nem engedte el az övét, miközben a felszínre
úsztak, szinte kitolta őket a víz. Még mindig érezték maguk körül a
tomboló, eget-földet rengető erőt.
Előbukkantak a vízből. A hullámok a part felé sodorták őket. Iseult
köpködött és forgolódott, a Forrás olyan brutális erővel járta át a
testét, hogy azt sem tudta, hol van.
Váratlanul felbukkant mellette egy ősz fej.
– Gyertek! – Evrane belekarolt Iseultba, és a rámpa felé húzta őt.
– Mi történik? – kiabálta Safi, lemaradva mögöttük.
– Földrengés – kiáltotta vissza Evrane, és magabiztos
mozdulatokkal tovább tempózott. Iseult talpa hozzáért egy szikla
érdes felszínéhez, ezért a lány felegyenesedett. Evrane és Safi
követte a példáját, miközben a Forrás vize még mindig vadul
fröcskölt, örvénylett és remegett.
– Figyelmeztetnem kellett volna titeket – lihegte Evrane. – Néha
előfordulnak ilyen rengések. – A víz máris nyugodtabb volt, a föld
ismét mozdulatlanná vált. De Iseult mindebből szinte semmit sem
érzékelt, mert a tekintetét le sem vette Evrane fonalairól. A színük
nem a földrengés miatti ijedtségről vagy a lányok testi épsége miatti
aggodalomról árulkodott.
Evrane fonalai az áhítat vakító naplemente-rózsaszín árnyalatát
öltötték magukra.
És ahogy Iseult a szerzetes mellett kiemelkedett a vízből, úgy
látta, hogy a nő sötét szemeiből könnyek csorognak.
– Jól vagy? – kérdezte Safi, és megszorította Iseult vállát, elterelve
a lány figyelmét Evrane-ről.
– Ó. Ööö… – Iseult kinyújtotta a karját, megfigyelte az izmai és az
ízületei mozgását. – Igen, jobban érzem magam. – A hatás az egész
testére kiterjedt. Úgy érezte, hogy mérföldeket képes lenne lefutni,
vagy akár Habim legkeményebb kiképzését is végig tudná csinálni.
Most, hogy odafigyelt, észrevette, hogy a testét határtalan öröm
járja át – szinte pont ugyanarra a ritmusra, mint amivel a hullámok a
vádliját simogatták. Amivel a szél a Forrás fölött fújt. Amivel Evrane
fonalai boldogan fickándoztak.
– Azt hiszem – mondta Iseult vigyorogva, Safi csillogó szemébe
nézve –, most már minden rendben.
 HARMINCKETTŐ
– A LÁNY PARTRA SZÁLLT – mondta Éduán Leopold
kabinjának ajtajában állva. A helyiség meglepő módon nem volt
nagyobb a sajátjánál. Inkább kisebbnek látszott a herceg falhoz
állított ládáitól és a szanaszét dobált, színes kötésű könyvektől.
Leopold egy egyszemélyes priccsen feküdt, amire rásütött a nap,
és Éduán szavait hallva álmosan felült.
– Ki csinált mit, szerzetes?
– A lány, akit Safiyának hívnak, partra szállt, így felséged hajója
most túlságosan keleti irányba tart…
Leopold kiugrott az ágyból, lehajította magáról a takarót.
– És ezt miért nekem mondod? Mondd a kapitánynak! Nem…
Majd én megmondom neki. – Leopold megtorpant, végignézett a
hálóköntösén. – Pontosabban, először felöltözöm, aztán szólok a
kapitánynak.
– Majd én megmondom – morogta Éduán. Nem is értette, miért
aludt még a herceg kora délelőtt. Azt meg végképp nem, hogy miért
kellett neki ehhez még külön öltözék is.
Éduán nem sokkal később már a kormány mellett állt, és tört
kartorraisággal beszélt, miközben a tengerészek a gonosz ellen védő
kézjelet mutogatva elhátráltak tőle. Éduán oda sem figyelt rájuk. A
domna illata észak felé tartott, észak pedig egyet jelentett a
szárazfölddel.
A szárazföld pedig azt jelentette, hogy fogytán az idejük.
– Itt mégis hol kössek ki? – kérdezte a szakállas kapitány emelt
hangon, mintha azt gondolta volna, hogy Éduán süket. Egy távcsövet
tartott a szeméhez, azzal nézegette a sziklás partot. – Sehol sincs
alkalmas hely.
– Ott, előttünk. – Éduán egy éles sziklára mutatott, ami kiállt a
vízből. – A nubrevnaiak amögé hajóztak be, szóval követnünk kell
őket.
– Lehetetlen. – A kapitány gondterhelt arcot vágott. –
Nekimegyünk valaminek, és pillanatok alatt elsüllyedünk.
Éduán kikapta a távcsövet a kapitány kezéből, aztán alaposabban
megnézte a vad hullámok közül kiemelkedő magányos sziklát. A
vitorlásuk gyorsan haladt, és hamarosan túl messze lesz ahhoz, hogy
kiköthessenek. De Éduánnak úgy tűnt, hogy a kapitánynak igaza van,
és ez nem is lenne lehetséges.
Vagy… mégis?
Amikor a hajó elhagyta a szikla vonalát, Éduán be tudott nézni
mögé. A sziklafalban volt egy üreg. Bejárat egy öbölbe.
Éduán vissza akarta adni a kapitánynak a távcsövet, de az nem
vette el. A réz nagyot koppant a hajópadlón. A kapitány szitkozódni
kezdett.
Éduán figyelmen kívül hagyta a félnótást, és magasra emelt orral
beleszimatolt a levegőbe. Addig szívta be a levegőt, amíg a mellkasa
kidagadt, és végre megérezte Safiya vérének hófödte igazságszagát.
A lány az öbölben volt, kilépett a partra – és kelet felé folytatta az
útját. De nem járt messze. Erős volt az illata.
Éduán testét átjárta az izgalom. Élettel töltötte meg a vérét és a
tüdejét. Ha elég gyorsan halad, még ma elkaphatja az
igazságboszorkát.
És a nomatsi lányt is.
– Szükségem van egy szélboszorkára – jelentette ki Éduán a
kapitányhoz fordulva. Ügyelt rá, hogy a varázsereje aktív maradjon.
Azt akarta, hogy a szeme vörös legyen, miközben elmondja a
követeléseit. – Egyre vagy akár többre is. Amennyi ahhoz kell, hogy a
dolgaimmal együtt elreptessenek a sziklákhoz. – És a pénzemmel
együtt, gondolta.
A kapitány teste megfeszült, a földet nézte. De aztán valaki
megszólalt a hátuk mögött.
– Tegye, amit a szerzetes mond, kapitány! Most azonnal kikötünk.
Éduán lassan Leopold herceg felé fordult, aki most egy
teljességgel helyzethez nem illő világosbarna öltönyt viselt.
– Kikötünk? – értetlenkedett Éduán. – Nem tudok magammal vinni
nyolc Pokolbárdot…
– Nem lesznek Pokolbárdok, szerzetes. – Leopold beletúrt a
hajába, és a nubrevnai hegyeket bámulta. – Safiya a nagybátyám
jegyese, ezért én fogok veled menni. Egyedül.
Éduán nyaka megfeszült az idegességtől.
– Csak le fog lassítani – mondta végül udvariaskodás nélkül. De
Leopold válaszul csak mosolyogva visszanézett rá – habár a mosoly
a szeméig nem ért el.
– De az is lehet, hogy meg foglak lepni, Éduán szerzetes.
Éduán több értékes órát elvesztett a herceg miatt. Leopold
kezdésként egy örökkévalóságot töltött azzal, hogy telepakolt
egyetlen zsákot, és magára csatolta a használhatatlan párbajtőrét.
Aztán Leopold és a Pokolbárdok parancsnoka elvonult, hogy
suttogva privát beszélgetést folytasson, csak a Forrás tudja, miről.
Éduán ezalatt a hátsó fedélzeten állt, a csuklóját és az ujjait
tekergette és nyújtotta, és közben fortyogott a dühtől a herceg
lassúsága miatt.
Éduán azt gondolta, hogy talán majd felgyorsulnak azután, hogy a
szélboszorkák elrepítették őket a vitorlásról. De nem így történt.
Amint földet értek a legközelebbi sziklánál, Leopold még több időt
elvesztegetett azzal, hogy a szélboszorkáknak kiosztotta
ugyanazokat a parancsokat, amelyeket pár perce mondott el a
kapitánynak. Valami papírtekercsről volt szó, aminek a segítségével
riasztani fogják a Pokolbárdokat, amikor Leopoldot és a nagybátyja
menyasszonyát össze kell szedniük, és megtudhatják, hol vannak
épp.
Így hát Éduán pár percre magára hagyta a herceget, és útnak
indult a napszítta fenyőtönkök között. Az ezüsttallérok és a vasláda,
amiben tárolta őket, túl nehezek voltak ahhoz, hogy a teljes
sebességével haladhasson velük, ezért úgy döntött, az elvesztegetett
időt arra használja, hogy elrejtse a ládikát.
Ezen a helyen nem voltak szagok és hangok. Éduán úgy érezte,
mintha a tenger közepén lett volna, egyedül, ahol sós illat tölti meg az
ember orrát, és szellő csiklandozza a fülét. Halványan érezte a vér
illatát, mintha nemrég emberek jártak volna erre, de most épp senki
nem volt a közelben.
Éduán az ürességtől… kényelmetlenül érezte magát. És
védtelennek, mint kivégzésére váró elítélt. Még a kolostornál, a hegy
tetején is voltak madarak az égen. Látni lehetett az élet jeleit.
Éduánnak váratlanul eszébe jutott egy történet, amit még a
mentora mesélt neki. Méregről és varázslatról és háborúról szólt. De
Éduán nem ilyen képet látott maga előtt. Porig égett pusztaságot
képzelt el, olyat, amilyenre gyerekkorából emlékezett. Amilyet a
marstoki lángok hagytak maguk után.
 Ez a néma sivatag valamiért rosszabb volt, mint a felperzselt
otthonok látványa. A szenes talaj és a romos falvak legalább
magukon viselték az emberi kéz nyomát. Nubrevna ezzel szemben
úgy nézett ki, mintha az istenek egyszerűen lemondtak volna róla.
Mintha úgy döntöttek volna, hogy már nem éri meg küzdeni érte, és
otthagyták volna.
De ebben az istentelen világban legalább senki sem láthatta,
ahogy Éduán elrejti a tallérjait.
Talált egy üreges fatönköt, abba fektette be a vasládát. Hacsak
nem sétál el mellette valaki elég közel ahhoz, hogy belepillanthasson
a tönkbe, a ládikó láthatatlan marad.
Éduán a csuklójához érintette a kését, és belevágott a bal kezébe.
A vágásból vér serkent, végigcsorgott a tenyerén, majd rácsöpögött a
vasra.
Megjelölte a pénzt. Így akkor is megtalálja majd, ha elfelejtené,
hová rejtette. Sőt akkor is, ha – ne adják az istenek – valaki
megpróbálná elvenni.
Szél támadt. A szélboszorkák a levegőbe emelkedtek.
– Éduán szerzetes? – kiabálta túl Leopold a szélorkánt. – Hol
vagy?
Fél másodpercnyi ideig mindent elsöprő düh lett úrrá Éduánon.
Felforrt tőle a vére. Leopold birodalma volt az oka annak, hogy ez a
hely lakhatatlanná vált. Ők okozták az emberek és a föld halálát. A
herceg pedig tiszteletlenül, a megbánás bármilyen jele nélkül
sétálgatott.
Éduán másodpercek alatt a herceg mellett termett, és a fogát
csikorgatva így szólt:
– Csöndet! Az út hátralévő részében nincs beszélgetés!
A herceg fejet hajtott. A testtartása görnyedtté vált. A vére lelassult
és kihűlt.
Leopold pontosan tudta, mit tettek az emberei ezen a helyen, és
szégyellte magát. És ami még fontosabb, az érzést nem is akarta
elrejteni Éduán elől.
De Éduánnak nem volt ideje ezen elmélkedni.
– Emberek közelednek felénk – morogta halkan, miközben
felkapta Leopold táskáját. – Katonaszaguk van, úgyhogy maradjon
csöndben, és ne menjen messzire!
 Egy ideig jó tempóban haladtak. Minél messzebb jutottak, annál
élettelibbé vált a táj. Rovarok zümmögtek, madarak énekeltek, és itt-
ott zöld lombkoronák susogtak a Jadansi felől érkező szellőben. A
tengerparti sziklák egyre magasabbak voltak, és Safiya szaga idővel
irányt változtatott: az ország belsejébe, egy völgy felé tartott.
Katonák járőröztek a területen, de Éduánnak nem esett nehezére
elkerülni őket. Már jóval azelőtt kiszagolta őket, hogy Leopolddal a
közelükbe értek volna. Ezek a kitérők azonban lelassították őket, és a
nap állása alapján már késő délutánra járt az idő, pedig még mindig
alig látták civilizáció jelét.
Először csak távoli füstöt láttak, és lábnyomokat. Ezeket hangok
követték, főleg női és gyerekhangok. Mivel egy folyó közelében
jártak, ahol láthatóan gyakran utaztak mások is, eljött az ideje, hogy
nagyobb körültekintéssel folytassák az útjukat. Éduán úgy döntött,
felderíti a terepet egyedül, a herceget pedig rövid ideig magára
hagyja.
Pár pillanattal később Éduán talált egy kidőlt tölgyfát, amely nem
látszott az ösvényről, és nem viselte magán a környéken járőrözők
szagát. A fa nemrég dőlt ki, ezért szinte alig voltak láthatóak rajta a
rothadás jelei, és az aljnövényzet sem nőtte még be – de Éduán
biztos volt benne, hogy Leopold még így is panaszkodni fog.
Amikor azonban Éduán utasította a fiatalembert, hogy másszon be
alá, Leopold nem panaszkodott, de még csak nem is ellenkezett. Az
igazat megvallva meglepő eleganciával mászott be a tölgyfa törzse
alá.
Miközben Éduán nézte őt, borsódzni kezdett a háta a rémülettől. A
herceg a szigeten töltött idejük során gyanúsan engedelmes és
óvatos volt.
De amint Leopold eltűnt szem elől, Éduán gondolatai is más irányt
vettek. Most csak Safiya számított.
Éduán megközelítette a dübörgő folyót, és a varázsereje menet
közben több illatot is beazonosított – túl sokat. Kész tömeg volt,
Leopolddal esélyük sem lett volna, hogy észrevétlenül elosonjanak
mellettük. A folyó volt a másik probléma. Éduán könnyedén
átkelhetett volna rajta, de a herceget nem tudta volna maga után
vonszolni.
 Másik utat kellett keresniük – később újra Safiya nyomába
erednek majd.
Miközben Éduán visszaosont a herceghez, átgondolta, melyik
irányba lenne érdemes továbbmenniük – és azt is, hogy milyen gyors
haladásra lehetnek képesek együtt, feltéve, hogy a herceg is
hajlandó maximális sebességgel folytatni az utat.
Letérdelt a kidőlt fa mellé, készen arra, hogy felsegítse a herceget.
Leopold viszont nem volt ott.
Éduán azonnal a levegőbe szimatolt a herceg vérét keresve – a
friss bőr és a füstölgő kandallók szaga után kutatva.
De ezt sem találta. Csupán egészen halványan érezte a
levegőben Leopold szagát. Éduán négykézlábra ereszkedett, és
bemászott a kidőlt tölgy alá, hogy ellenőrizze, nem egy
káprázatboszorka bűbája tréfálta-e meg, vagy nem kerülte-e el a
figyelmét egy rejtekajtó.
Nem így történt; Leopold egyszerűen eltűnt.
Éduán kimászott a fatörzs alól, és talpra gördült. A pulzusa az
egekben volt, vad félelem lett úrrá rajta. Keresse meg a herceget,
vagy egyszerűen hagyja ott?
Feltámadt a szél a fák között, és félbeszakította Éduán
elmélkedését – aztán teljesen el is terelte a figyelmét. Egy másik
vérszag is volt a levegőben. És Éduán nem is először érezte.
Tiszta tó vize és fagyos tél.
Éduán keze azonnal a kardmarkolatára siklott. Az erdőt fürkészte,
igyekezett a varázsereje segítségével kötni valamihez a szagot.
Azonosítani és emlékezni.
Amikor végre rájött, honnan ismeri, Éduán szinte hanyatt esett a
döbbenettől. Még Veñazában érezte a vért, a mólónál.
Ami azt jelentette, hogy valaki Nubrevnától egészen idáig követte
őt – és ez a valaki most elrabolta Leopold fon Kartorra herceget.
 HARMICHÁROM
MERIK SOSEM GONDOLTA, hogy a lovaglás ilyen
ellentmondásos, egyszerre gyötrelmes és élvezetes élmény is lehet.
A délutáni napfény keresztezte az élettelen tölgyfaágakat, és
fénypöttyöket rajzolt a poros ösvényre, amitől az úgy nézett ki, mintha
csipke borította volna. Harminc tengeri mérföldre jártak Noden
Ajándékától, és az élet nyomai ismét semmivé lettek. Mintha egy
néma temetőben jártak volna, ahol nem hallatszott más hang, mint
Merik gesztenyeszín kancájának patadobogása, a lószerszám
csörgése meg Evrane és Iseult húsz lépéssel lemaradt dereseinek
kopogó léptei.
Yoris a legjobb lovakat adta oda Meriknek, amiket nélkülözni
tudott, és élelemmel, vízzel, hálózsákkal és egy riasztókővel is ellátta
őket. Ez utóbbi egy éterboszorka-bűbájt viselő kristálydarab volt,
amelyről Yoris azt mondta, hogy a táborhoz közelgő veszély esetén
működésbe lép majd. Így éjszaka senkinek sem kell majd őrködnie.
Merik örült neki, hogy alhat. Olyan rég nem élvezhette már ezt a
kiváltságot. Az orrát hirtelen sószag csapta meg, amit egy friss
fuvallat hozott magával. Habár a Jadansi-tenger nem látszott a
napégette erdőtől, az útjuk során soha nem távolodtak el annyira,
hogy ne érezték volna a szelét.
Nem mintha a szél akár csak egy kicsit is lehűthette volna Meriket.
Elvégre Safiya fon Hasstrel ült mellette a nyeregben.
Igaz, hogy a helyzetnek köszönhetően hozzásimulhatott a lány
domborulataihoz, és átölelhette őt, miközben a gyeplőt tartotta, de ez
egyúttal azt is jelentette, hogy a térde még jobban fájt, és a lába még
gyorsabban elzsibbadt. Már-már attól félt, ha tábort vernek, úgy fog
sántikálni, mint Hermin.
Ennek ellenére közel sem az izmain járt az esze, miközben a
kanca könnyedén lépkedett a csupasz ösvényen. A combja, a csípője
és a hasfala a ló minden egyes léptével nekinyomódott Safiya
derekának, és habár Merik megpróbált Noden Ajándékára gondolni –
újrajátszani az elméjében a fogadtatást, amiben részesült, és
belekapaszkodni a büszkeség részegítő érzésébe –, valójában más
járt az eszében.
 Safi combja. A válla és a nyaka találkozásának vonala. Az, ahogy
a lány kérdőre vonta a kapitányi kabinban – mintha egy négyest
jártak volna a tekintetükkel, a szavaikkal és néhány véletlen
érintéssel.
Merik azóta érezte, hogy a varázsereje – amit a düh táplált, vagy
talán valami teljesen más érzelem – a bőre alatt fickándozik. Túl
forrón. Túl nagy erővel.
De most már legalább Safival jobb volt a kapcsolatuk, könnyebben
ment a vele való beszélgetés. Csak úgy ömlöttek a szájából a
kérdések. Hány lakosa van Lovatsnak? Noden mindennek az istene,
vagy csak a víznek? Hány nyelven beszélsz?
Merik sorban megválaszolta az összeset. Lovatsnak nagyjából
százötvenezer lakosa van, de ez a szám háború idején akár a
négyszeresére is nőhet. Mindennek az istene. Kartorraiul rosszul,
marstokiul egész jól, dalmottiul pedig kiválóan beszélek. Idővel aztán
neki is eszébe jutott egy kérdés:
– Közel járnak a kartorraiak vagy a marstokiak? Ezt elárulja a
varázserőd?
Safi finoman megrázta a fejét.
– Csak azt tudom, hogy az emberek igazat mondanak vagy
hazudnak-e nekem. És ha ránézek valakire, látom a valódi énjét és a
szándékait. De a tényeket és az állításokat nem tudom
megkülönböztetni.
– Hmmm. Az igazi énjüket? – Merik odanyújtotta Safinak a vizet. A
lány óvatosan beleszürcsölt, majd hozzátette: – Nos, akkor mit látsz,
ha rám nézel?
Safi teste megfeszült Merik karjai között, mire duruzsoló
elektromosság csiklandozta végig Merik mellkasát. Aztán Safi
ellazult, majd felnevetett.
– Összezavarod a varázserőmet. – Visszanyújtotta a vizestömlőt.
– Most éppen azt mondja, hogy bízhatok benned.
Merik jó kedélyűen morgott egyet, aztán ő is ivott a vízből.
Felmelegedett a napon. Két korty után abbahagyta az ivást.
– Tényleg bízhatok benned? – pillantott Safi Merikre a válla fölött.
Merik elmosolyodott.
– Amíg követed a parancsaimat.
 Merik furcsamód elégedett volt, amikor a lány erre válaszul
dölyfösen fújtatott egyet.
– Veszélyes a varázserőd – jegyezte meg Merik, amikor Safi
visszafordult. – Érthető, hogy vannak, akik ölnének is érte.
– Tényleg jár vele némi hatalom – ismerte el Safi. – De nem
akkora, mint az emberek gondolják… És mostanában kezdek rájönni,
hogy nem is akkora, mint én gondolom. Az erős hittől néha
összezavarodom. Ha az emberek elhiszik, amit mondanak, a
varázserőm nem érzékeli a különbséget. Azt tudom, ha valaki
egyenesen a szemembe hazudik, de ha azt hiszi, hogy igazat mond,
a varázserőm is ezt érzékeli. – Safi elkalandozott, majd szinte
vonakodva így folytatta: – Ezért is nem hittem neked, amikor azt
mondtad, hogy Nubrevnának szüksége van a kereskedelmi
szerződésre. A varázserőm azt sugallta, hogy igazat beszélsz. De
akkor is így történt, amikor a történelemkönyvek hazugságait
olvastam…
– Á – lehelte Merik, és nem tudta nem észrevenni a Safi
hangjában lappangó szomorúságot… Sem azt, ahogy ettől a saját
varázsereje reszketni kezdett a szegycsontja mögött. Merik
megszorította a gyeplőt. A boszorkajelén át is látszottak a kezén
kidudorodó inak.
Fél szívverésnyi ideig Merik úgy tett, mintha Safi nem domna lett
volna, ő pedig nem herceg. Mintha csak két utazó lettek volna egy
kihalt úton, ahol nem hallatszott más zaj, mint a lovak patájának halk
dobogása, a szellő nesze és Evrane és Iseult motyogása.
De a táj sivársága hamar beférkőzött Merik gondolatai közé,
ahogy a szokásos aggodalmak is elfoglalták a helyüket az elméjében,
és ő semmit sem tehetett ellene. Kullen. Vivia. Serafin király.
Safi ekkor mintha a gondolataiban olvasott volna, így szólt:
– Túl nagy súlyt cipelsz magaddal, herceg. – Safi közelebb
húzódott Merikhez, aztán nekidőlt a mellkasának. – Többet, mint
bárki, akivel eddig találkoztam.
– Beleszülettem a címembe – dörmögte a férfi, miközben kicsit
közelebb húzta magához a lányt. Belehelyezkedett a nyugodt
tempóba, amit Safi a beszélgetésük és az érintéseik során diktált. –
És komolyan is veszem, még ha ezt senki sem akarja.
 – De csak ennyiről van szó, igaz? – Safi gerincén kihívó remegés
futott végig. – Szereted úgy érezni, hogy szükség van rád. Értelmet
ad az életednek.
– Talán – motyogta Merik. Elterelte a figyelmét Safi közelsége. Az,
ahogy a rakoncátlan hajtincsei meglebbentek a szélben és Merik
leheletétől. – Úgy beszéled a nubrevnai nyelvet, mintha az
anyanyelved lenne – szólalt meg végül, miután sikerült egy másik
téma felé terelni a gondolatait, és meggyőzni magát, hogy Safi
szavaira figyeljen a közelsége helyett. – Szinte egyáltalán nem
hallani az akcentusodat.
– Sokévi lecke kellett hozzá – ismerte el Safi. – A legtöbbet a
mentoromtól tanultam. Ő szóboszorka, szóval a varázsereje eltörli az
akcentusát. Órákig gyakoroltatott minket Izzel.
– Az a sok tanulás – ingatta a fejét Merik. – És a kiképzés meg a
varázserő, amiért mások ölnének is. Gondolj bele, mi mindent
elérhetnél, Safi! Gondolj bele, kivé válhatnál!
Safi testén finom remegés futott végig, és dobolni kezdett a
lábfejével.
– Felteszem – szólalt meg végül Safi –, lehetne hatalmam,
változást érhetnék el, vagy bármi olyasmit, amiben te annyira jó vagy,
herceg, de az egész csak szélmalomharc lenne. Nem vagyok
alkalmas arra, hogy irányítsam az embereket. Hogy utat mutassak
nekik. Ahhoz túl… felelőtlen vagyok. Gyűlölöm a tétlenkedést, és az
életemben soha semmi nem volt állandó Iseulton kívül.
– Szóval örökké úton leszel? Még akkor is, ha valaki azt
szeretné… – Merik félbehagyta a mondatot. Képtelen volt kimondani
az utolsó szavakat: hogy itt maradj.
A gondolat mégis ott szikrázott köztük a levegőben, és amikor Safi
hátrafordult, gondterhelt volt az arca. Aztán a tekintete megtalálta a
helyét, és pár centivel alulról, hihetetlenül kék szemmel nézett fel
Merikre.
Hirtelen szinte eltűnt a testük közti távolság. Ezt a folyót Merik
képtelen volt kontrollálni, a hullámai mindent elárasztottak, és a
herceg semmi másra nem tudott gondolni, mint hogy megállítja a
kancát, leemeli róla Safit, aztán…
Nem. Merik nem engedhette meg magának az ilyen gondolatokat.
És eldöntötte, hogy nem is fogja. A flörtölés egy dolog volt, na de az
érintés… Annak túl kockázatosak voltak a lehetséges
következményei. A végkimenetele. Egy kartorrai domnával nem
tehetett ilyet. Főleg nem a császár jegyesével.
Így hát Merik kétségbeesett imát rebegett Nodenhez, hogy a nap
gyorsan érjen véget, mielőtt még ő maga vagy a varázsereje elveszíti
az irányítást az események fölött.
 HARMINCNÉGY
MIRE ISEULt ÉS A CSAPAT TÖBBI RÉSZE ELÉRTE a kijelölt
táborhelyet, a rózsaszín nap lassan leereszkedett a horizonton a
Jadansi-tenger mögé – és Iseult meg volt győződve róla, hogy a
combjai végérvényesen eltorzultak.
Ahogy Yoris ígérte, a forrás vize tiszta volt, és ennek
köszönhetően kész kis dzsungel alakult ki a környékén. Maga a
forrás is felduzzadt, és látszott rajta, hogy ha eső jönne, keskeny
medréből is kilépne. Megitatták a lovakat, majd Merik utasítására
letáboroztak a tölgyfák és sziklák rejtekében egy közeli dombon.
Persze beletelt némi időbe, mire Merik kiadta az erre vonatkozó
parancsot. Evrane-nel legalább negyedórán át bámulták a
páfrányfákat és hallgatták a békák éjjeli énekét. A fonalaik olyan
euforikusan és győzedelmesen ragyogtak, hogy Iseult tanácsára Safi
is békén hagyta őket.
A gesztenyeszín kanca azonban egyszer csak megunta a
várakozást. Megcsócsálta Merik vállát, amitől a herceg visszazökkent
a valóságba. Amíg Iseult és Evrane fát gyűjtött a főzéshez, Safi és
Merik lecsutakolta a lovakat.
A fejük felett sarlósfecskék csicseregtek, és úgy tűnt, pont annyira
örülnek a társaságnak, mint amennyire Iseult annak, hogy hallhatja a
hangjukat. Iseult bármilyen ingert szívesen fogadott, ami elterelte a
figyelmét a Safi és Merik fölött lüktető fonalakról. Amikor egymás
mellet ültek a lovon, a fonalaik olyan erővel ragyogtak, hogy Iseultnak
belefájdult a feje.
Evrane fonalai is vakítóan világítottak, és azóta izgatott rózsaszín
vagy magabiztos zöld színben pulzáltak, hogy elhagyták Noden
Ajándékát.
Iseultot elképesztette – és kimerítette –, hogy miképpen képes
három ember ennyiféle dolgot érezni.
Lehajolt, és egy lehullott faágról felkapott egy kabócavázat, majd
rátette az egyre tornyosuló gyújtósra. Merik ragaszkodott hozzá, hogy
kis tüzet rakjanak, és Iseult már bőven elég fát gyűjtött, de nem állt
készen rá, hogy visszatérjen a csoporthoz. Időre volt szüksége, hogy
visszanyerje az irányítást a gondolatai fölött. Hogy fonálboszorkához
méltón megnyugodjon.
Idővel aztán visszaoldalgott a többiekhez, és segített Evrane-nek
kiteríteni a hálózsákokat a hatalmas, takarást biztosító szikla mögött.
A tetejére egy riasztókövet helyeztek, a lenyugvó nap fénye lángoló
bíborvörösre festette.
Miután mindent elrendeztek, és befaltak egy-egy tál forró kását,
Iseult befészkelte magát a hálózsákjába, és behunyta égő szemét.
Vágyakozva próbálta felidézni az összetartozás tökéletességét, amit
a Forrás hűs, vad vizében érzett. De bármennyire pontosan
emlékezett arra, hogy mit érzett, magát az érzést nem tudta újra
előhívni.
Ahogy feküdt és elmélkedett, vágyakozott és elemzett, lassan
álomba merült.
És az árny csak erre várt.
– Hát itt vagy! És meggyógyultál. – Úgy tűnt, az árny ennek
őszintén örül, és Iseult elképzelte, ahogy a való világban tapsikol…
Az ő világában, amiről Iseult biztosan tudta, hogy létezik. A hang nem
csak a legrejtettebb félelmeinek őrült kivetülése volt.
– Igazad van – recsegte az árny. – Pont olyan valódi vagyok, mint
te. De nézd csak meg a saját szemeddel, hogy én mit látok! Az talán
meggyőz majd.
Olyan érzés volt, mintha Iseult egy mély merülés után úszott volna
a felszín felé. Fényfoltok, majd színek – szürke és zöld – úsztak el a
szeme előtt, aztán eltorzult alakok… Aztán egy fekete villanás
következett, mintha az árny hosszan és lassan pislogott volna, amitől
a világa formát öltött. Iseult szürke sziklákat látott maga előtt,
kopottak voltak, és mállottak. Nem is, az árny látta ezeket, és az ő
szemén keresztül Iseult is.
A látvány a Veñaza közelében álló világítótoronyra emlékeztette
Iseultot, de tengerpart helyett ezt a tájat gazdag zöld árnyalatok
borították. Az épületet borostyán szőtte be, és áttört a falakon is. A
lábánál fűcsomók sarjadtak.
– Kövess, kövess! – énekelte az árny, habár Iseult valójában nem
is lett volna képes követni, de még megmozdulni sem. Az árny
szemével látott, és az ő testével együtt mozgott.
 – Hol vagyunk? – kérdezte Iseult, és azt kívánta, bár elfordíthatná
az árny fejét, hogy többet láthasson egy kerek szoba boltíves
bejáratánál.
A törött ablakokon keresztül besütött az esti fény, amely erősebb
volt a Nubrevnában megszokottnál. Az árny a szoba hátsó felében
található csigalépcső felé tartott. Furcsán ruganyosan lépkedett,
mintha járás közben a talppárnáira helyezte volna a testsúlyát.
Mintha bármelyik pillanatban ugrálni kezdhetett volna.
Amikor a kopottas lépcsőhöz ért, valóban ugrálni is kezdett. Fel,
fel, körbe és fel, a tekintetét mindvégig a lépcsőfokokon tartotta, nem
gondolkodott.
Amikor felért az emeletre, az ablakhoz táncikált, aminek
vaskeretéből még üvegszilánkok lógtak.
– Pozninban vagyunk – válaszolta végül az árny. – Ismered? Az
egykor nagy hatalmú Arithuániai Köztársaság fővárosa. De a
nemzetek egyszer felemelkednek, aztán elbuknak, Iseult. Később
pedig újra felemelkednek. Ezeken a romokon nemsokára városok
épülnek majd, és ezúttal a többi nemzet fog elpusztulni. – Az árny
beszéd közben az ablakpárkányra támaszkodott, és Iseult széles
sugárutat pillantott meg – rajta több száz… Nem, százszor száz
emberrel.
Iseultnak elállt a lélegzete. A férfiak és nők sorokba rendeződtek,
és még a lemenő nap borostyánszínű fényében is látszott, hogy a
bőrük kormos színű, a szemük pedig éjfekete.
Ahogy a fejük fölött lebegő három elszakadt fonál is.
– A Bábjátékos – lehelte Iseult.
Az árnylány mozdulatlanná dermedt. Mintha visszatartotta volna a
lélegzetét. Aztán kurtán bólintott, amitől megremegett a kép.
– Igen, Bábjátékosnak neveznek, de nekem nem tetszik ez a név.
Neked tetszene, Iseult? Olyan… Jaj, nem is tudom… Olyan
komolytalan. Mintha amit teszek, nem lenne több egyszerű
gyerekjátéknál. Pedig a legkevésbé sem az – sziszegte a lány –,
hanem művészet. Egy mesteri szőttest készítek. És mégsem nevez
senki szövőboszorkának. Még a király sem! Ő volt az, aki először így
nevezett, most mégsem hajlandó az igazi titulusomat használni.
– Hmmm – válaszolta Iseult, de szinte meg sem hallotta a lány
hablatyolását. Iseultnak a Bábjátékos minden egyes pillantását, amit
a hasadtakra vetett, ki kellett használnia, hogy felmérje a helyzetet.
Ráadásul úgy tűnt, hogy a lány nem képes Iseult gondolataiban
olvasni, amíg a sajátjaiban van elmerülve.
Minden sort tíz másik keresztezett. Férfiak és nők álltak a
sorokban, és Iseult itt-ott kisebb alakokat – például idősebb
gyerekeket – is látott. De a Bábjátékos tekintete sosem nyugodott
senkin hosszabb ideig, és Iseultot is túlságosan lefoglalta az, hogy
megpróbálja meghatározni a hadsereg méretét, így nem tudott az
apró részletekre odafigyelni. Iseult ötven sorig jutott a számolásban –
és még a sugárút felénél sem járt –, amikor a Bábjátékos szavai
visszarántották a jelenbe:
– Te is szövőboszorka vagy, Iseult, és ha megtanulsz szőni, majd
ketten együtt megváltoztatjuk a titulusunkat.
– E… együtt?
– Te más vagy, mint a többi fonálboszorka – fejtegette a
Bábjátékos. – Változást akarsz elérni, és meg is van benned a
gyűlölet, ami ahhoz kell, hogy ez sikerüljön is. A benned rejlő dühvel
leigázhatnád a világot. Hamarosan te is megérted ezt. Elfogadod
majd az igazi valódat, és ha ez megtörtént, hozzám fogsz jönni.
Pozninba.
Iseult émelyegni kezdett – rettentő, leplezhetetlen erejű forróság
öntötte el a testét. Ezért úgy döntött, kiböki az első hazugságot, ami
az eszébe jut.
– Fá-fáradtnak tűnsz. Sajnálom. Ennyire fárasztó a szövés? A
Bábjátékos mintha elmosolyodott volna.
– Képzeld – mondta gyengéden –, te vagy az első ember, aki
felteszi nekem ezt a kérdést! A fonalak elszakítása kimerítő feladat,
de az a legfárasztóbb, hogy beszélgetnem kell veled. És mégis… –
Az árny elcsendesedett, behunyta a szemét, és a kimerültsége szinte
tapintható volt, miközben előredőlt, és egy szemmagasságban lévő
vasrúdhoz nyomta a homlokát. Aztán felsóhajtott, mintha a fém
enyhítette volna a fáradtságát. – Az, hogy beszélgethetek veled,
minden fáradságot megér. A király olyan dühös rám mostanában,
pedig minden követelését teljesítem. A napjaimat csak az dobja fel,
ha veled beszélek. Rajtad kívül sosem voltak barátaim.
Iseult nem válaszolt. Bármit gondolt vagy tett volna, azzal elárulta
volna, milyen érzelem lüktet mélyen a lelkében: a rettenet.
 És ami még rosszabb, egy leheletnyi szánalmat is érzett.
Az árnylánynak szerencsére nem keltette fel a figyelmét Iseult
hallgatása, mert egy pillanatra sem hagyta abba a beszédet.
– Néhány napig távol leszek, Iseult. Olyan feladatot kaptam a
királyomtól, amihez minden erőmre szükségem lesz. Gondolom, túl
fáradt leszek utána ahhoz, hogy megkeresselek. De ha erőre kaptam
– ígérte –, újra meglátogatlak.
Az árny állkapocs-ropogtatót ásított.
– Mielőtt elmennék, köszönetet kell mondanom neked. Az a sok
terv és hely, amit az elmédben rejtegettél, nagyon boldoggá tette a
Fosztogató királyt. Ezért is osztotta rám ezt a holnapi nagy küldetést.
Szóval köszönöm, hogy ezt az egészet lehetővé tetted! Most pedig le
kell pihennem, itt ez a sok ember, akiket meg kell hasítanom.
Milyen emberek? És milyen tervek és helyek? – Iseult ezeket a
kérdéseket szerette volna feltenni. Mit tudtál meg az elmémből?
De képtelen volt kimondani a szavakat. Nem érzett mást, mint vad,
fékezhetetlen forróságot – villám módjára átjárta az agyát, a nyelvét
és a tüdejét.
Azután, épp olyan gyorsan, ahogy megjelent, Poznin látképe eltűnt
a szeme elől, kialudt, mint egy lámpás, és Iseult újra a saját bőrében
találta magát. A saját álmaival és a saját rettegésével összezárva.

Éduánnak soha nem került ennyi erőfeszítésébe megtalálni

valakinek a nyomát. Safiyát könnyű volt követni – az ő illatának
erőfeszítés nélkül a nyomába tudott eredni –, de ennek az embernek
a vére, a friss tóvízre és havas télre emlékeztető szagával tünékeny
volt. Éduán az egyik pillanatban még érezte, húsz lépéssel később
pedig elvesztette – aztán az erdőbe érve újra megcsapta az orrát.
Érthetetlen volt, és amikor Éduán századjára is elvesztette a
szagot, már-már lemondott a hercegről. Egyébként is az volt a terve,
hogy elárulja a herceget, és magával viszi az igazságboszorkát, hogy
az apja felhasználhassa őt a saját céljaira. Mégis, mindig, amikor
Éduán azon gondolkozott, hogy otthagyja a herceget ennek a
láthatatlan ellenségnek a martalékául, különös nyugtalanság lett úrrá
rajta. Belevájta a karmait a nyakába. Mintha…
Mintha a herceg megmentette volna az életét, és Éduán a
kötelességének érezné, hogy viszonozza ezt.
 Mire a nyom teljesen kihűlt, a nap már lefelé ereszkedett a
horizonton. Éduán egy fekete, árnyas sziklaszirten állt, aminek a
csúcsához meredek lépcsősor vezetett. A folyó robaja szinte
fülsiketítő volt, és az égen kövér denevérek cikáztak.
Az igazságboszorka járt itt korábban – Éduán halványan érezte a
szagát itt-ott –, de nem időzött sokáig. Ami azt jelentette, hogy Éduán
sem maradhatott itt. Leopold herceg nem az ő problémája volt; csak
Safiyával kellett foglalkoznia. Ideje volt lemondani a hercegről.
Azonban éppen akkor, amikor Éduán hátat fordított, hogy folytassa
az egyetlen vadászatot, amely valóban számított, szellő söpört végig
a sziklaszirteken, és magával hozott egy szagot, ami befészkelte
magát Éduán orrába – és a vérébe.
Leopold.
Éduán felugrott a kopott lépcsőre. Kettesével, aztán már
hármasával szedte a fokokat, felment egészen a lépcső tetejéig.
Fodrozódó vizet pillantott meg, amin megcsillant a nap rózsaszín
fénye. Hat ciprusfa levelei susogtak a szélben, a távolból
mennydörgés hallatszott.
Éduán egy Forrásnál járt. Egész pontosan Boszorkafölde Víz
Ősforrásánál. Tudnia kellett volna, hogy a Forrás itt van, ki kellett
volna találnia, hogy ez az. A mentora gyerekkorában megállás nélkül
erről a helyről beszélt.
De nem egészen úgy nézett ki, ahogy Éduán mentora jellemezte.
Itt látszottak az élet jelei. A fák zöldellettek, a víz fodrozódott. Szinte
úgy tűnt, mintha a Forrás élne – de ez lehetetlen volt.
Éduán el is vetette a lehetőséget. Nem volt ideje megvizsgálni a
területet, és nem is állt szándékában ezt tenni.
Felszegett fejjel a Forrás jobb oldala felé sétált. Tizenkét lépést
tudott megtenni, mielőtt újra az orrába férkőzött az ellenség vérének
szaga – és ekkor valaki lassan tapsolni kezdett.
Leopold lépett elő a legközelebbi ciprusfa mögül, tapsolva.
– Megtaláltál, szerzetes – mosolygott szárazon a herceg. –
Méghozzá gyorsabban, mint vártam.
Éduán orrlyuka megrándult. A dobókéséért nyúlt.
– Szóval előre kitervelted az egészet.
– Igen – sóhajtotta Leopold. – De mielőtt még felkoncolsz,
szeretném felhívni rá a figyelmedet, hogy meg kellett volna, hogy
öljelek, de nem tettem.
– Megölnöd – ismételte meg Éduán, és egy szívverésnyi idő alatt
előhúzta és dobásra emelte a tőrét. – Kinek az utasítására?
Leopold erre ismét elmosolyodott. Éduán utálta ezt az ostoba,
üres vigyort.
Ezért a vérboszorka felemelte a bal kezét, és… Átvette az
irányítást Leopold vére felett.
Megállította az új bőr és a füstölgő kandallók szagát viselő
áradatot.
– Ha akarom, ki is kényszeríthetem belőled a választ – mondta
Éduán szárazon. – Úgyhogy ki vele: kinek a parancsait teljesíted?
Sós fuvallat kapott bele Leopold hajába, és ugyanekkor villám
csapott le a horizonton – ebből a szögből úgy tűnt, mintha koronát
rajzolna a mozdulatlanná dermedt herceg fejére.
– Senki sem parancsol nekem – nyögte ki Leopold –, és senki
sincs velem. – Éduán még erősebben szorította Leopold vérét. A
herceg pupillái egyre nagyobbak és nagyobbak lettek… De még
mindig nem voltak elég nagyok. Leopold nyugtalan volt, de nem
rettegett.
Éduán ekkor jött rá, hogy a herceg pontosan ezt akarta. Leopold
azt akarta, hogy Éduán kínzással szedje ki belőle az igazságot…
Mert ezzel időt nyerhetett.
A herceg szándékosan elvesztegette a nap lehető legnagyobb
részét. Mióta elhagyták Veñazát, az volt a célja, hogy lelassítsa
Éduánt.
– Rájöttél – mondta Leopold. – Látom a szemedben, szerzetes.
– Nevezz csak démonnak, mint mindenki más! – Éduán még
jobban megszorította a herceg vérét, annyira, hogy már fájjon.
De Leopold kitartóan nézett vissza rá, majd rekedt hangon így
szólt:
– Nem hagyhatom… hogy megtaláld Safiyát azelőtt, hogy Lejnába
érne. Már majdnem ott van, és hamarosan esélyed sem lesz elkapni
őt.
– Ezt honnan tudod? Kinek a parancsait követed? Amint a kérdés
elhagyta Éduán száját, tudta is a választ.
Micsoda idióta volt, hogy eddig nem jött rá.
Leopold is közrejátszott Safiya elrablásában.
 Perzselő, mindent elsöprő düh öntötte el Éduán koponyáját. Aztán
a nyakát és a vállát is. Gyűlölte Leopoldot, amiért átverte. És gyűlölte
önmagát, amiért nem látott át a cselen.
Bár nem látta a dologban a logikát, mostanra egyértelművé vált,
hogy a herceg együtt dolgozott a nubrevnaiakkal, a marstoki
tűzboszorkával, a káprázatboszorkával… és ki tudja, még ki mással.
Az igazságboszorka elrablásáért szőtt háló kiterjedt volt, és Éduánt
szörnyen csábította a gondolat, hogy kínzással szedje ki a hercegből
a válaszokat, amikre kíváncsi volt.
De ha Safiya már valóban Lejna közelében járt, azaz Éduánnak
hamarosan esélye sem lesz elkapni őt, akkor nem vesztegethetett
több időt.
Éduán abbahagyta Leopold tüdejének és torkának szorítását, de
csak ezekét. Eltökélte, hogy egészen addig a markában fogja tartani
a herceget, amíg már túl messze lesz ahhoz, hogy Leopold
utolérhesse.
Amikor azonban Éduán megfordult, hogy varázslatos
gyorsasággal futásnak eredjen, Leopold ezt suttogta:
– Nem az a démon vagy, aki az apád szeretné, hogy legyél.
Éduán ezt hallva mozdulatlanná dermedt. Fájdalmasan lassan
hátrafordult.
– Mit mondtál?
– Nem az a démon vagy…
– Az után! – Éduán Leopoldhoz csörtetett, és közel hajolt a herceg
arcához. – Nekem nincs apám.
– De van – ellenkezett Leopold reszelős hangon. – Úgy nevezi
magát…
Éduán ekkor Leopold vérének minden cseppje fölött átvette az
irányítást. A herceg összes életfunkcióját leállította – a légzését, a
szívverését, a látását.
A herceg hallását és gondolkodását kivéve.
– Én – suttogta Éduán – igenis az a démon vagyok, akinek az
emberek hisznek. Neked pedig, felség, meg kellett volna ölnöd,
amikor még megvolt rá a lehetőséged.
Éduán fokozta a szorítást. Erősebben, még erősebben szorította…
amíg azt nem érezte, hogy Leopold agya nem jut elég vérhez a
gondolkodás fenntartásához. Sem ahhoz, hogy Leopold
eszméleténél maradjon.
Éduán elengedte a herceget. Leopold a kockakövekre zuhant,
kővé dermedve, halálra váltan. Így már a vihar szele sem érte el őt.
Éduán vett néhány mély lélegzetet a sós levegőből, és a herceg
testét bámulta. Leopoldot megtalálta, a másik szagot viszont nem. Az
a vér eltűnt. Bárkié volt is azonban, minden bizonnyal Leopolddal
dolgozott – és talán Éduán apjáról is tudott.
Meg kellett volna ölnie a herceget. Az apja is ezt mondta volna. De
ha Éduán így tett volna, sosem tudja meg, kihez tartozik a tiszta
tavakat és fagyos teleket idéző vérszag. Ahogy azt sem, hogy ki és
miért utasította Leopoldot arra, hogy megölje őt.
Éduán arra gondolt, hogy majd hazudik az apjának, és majd
egyedül folytatja a nyomozást.
Miután végiggondolta a tervet, a vérboszorka elégedetten bólintott.
Életben hagyja Leopoldot, és később majd levadássza őt. A
válaszokért.
Így hát, anélkül, hogy újra rápillantott volna, Éduán otthagyta
Kartorra császári hercegét és a Forrást. Miközben futott, a lenyugvó
nap melengette a hátát, és a nyomában felélénkült a szél.
 HARMINCÖT
MERIKET MENNYDÖRGÉS RIASZTOTTA FEL AZ ÁLMÁBÓL –
és érezte, ahogy ujjak matatnak a mellkasán. Ha nem aludt volna
olyan mélyen, talán eszébe jutott volna, hogy csupán három
embernek lehetett alkalma ilyen közel kerülni hozzá.
De Merik még az álom hatása alatt állt, és az agya csak jóval az
ösztönei után lépett működésbe.
Megragadta a mellkasára simuló ujjakat, felemelte az egyik lábát,
és a földhöz szorította a támadóját… A szemét csak ekkor nyitotta ki,
zihált, ám a teste minden porcikája éber volt.
Kék szempárral találta szemben magát, amely a felhők takarta
hold fényében szinte feketének tűnt.
– Domna. – Merik egyik kezével a földre ütött Safi feje mellett, a
másikkal pedig a csuklóját szorította.
Safi ökölbe szorította a kezét, amitől a csuklója még szorosabban
simult Merik kezébe, és a férfi mintha érezte volna a saját mellkasán
a lány szívverését. Mintha a dobogását a vihar előszelének lüktetése
és az erdő szüntelen neszezése ellenére is hallotta volna – habár az
is lehet, hogy a saját szívverését hallotta.
Safi megnedvesítette az ajkát.
– Mit művelsz? – Safi lehelete Merik állát csiklandozta.
Libabőrös lett tőle a nyaka.
– Te mit művelsz? – suttogta válaszul. – Ki akarsz zsebelni?
– Horkoltál.
– Te pedig nyáladzottál – vágott vissza Merik a kelleténél
gyorsabban. Nem először mondták neki, hogy horkol.
Merik a szabad kezét Safi feje alá csúsztatta, és olyan közel hajolt
hozzá, hogy eltakarta előle a holdfényt, és nem látott mást, mint a
lány csillogó szemét.
– Mondd meg az igazat, domna! – mondta lassan Merik. – Mit
keresett a kezed az ingem alatt? Meg akartál becsteleníteni
álmomban?
– Nem – morogta Safi az állát előretolva. – Csak fel akartalak
ébreszteni, hogy abbahagyd a horkolást. – Safi fészkelődni kezdett, a
teste megfeszült Merik alatt, ami annak a jele volt, hogy az indulatai
lassan eluralkodnak rajta. Ha Merik nem távolodik el tőle, köré fonja a
lábait, begörbíti az ujjait, és olyan tűz gyúl a szemében, aminek Merik
– és Merik varázsereje – képtelen lesz ellenállni.
Merik engedett Safi csuklójának szorításán, kihúzta a kezét a feje
alól, majd a térdére és a tenyerére támaszkodva felemelkedett Safi
mellkasáról.
De Safi ekkor hozzányomta a csípőjét. Merik mozdulatlanná
dermedt.
Valami megmozdult a mellkasában, egy vonalban a válla és a
könyöke között félúton elhelyezkedő ponttal. Átjárta Merik testét és
Safiét is. Olyan volt, mintha egy zsinór kötötte volna össze őket, ami
miatt Merik minden mozdulata tükröződött Safi mozgásában.
Merik végigpillantott a lány testén. A hazájában élő nők tökéletes
ellentettje volt: a haja homokszínű, a szeme tengerkék. Merik
nehézkesen kifújta a levegőt. Bármennyire vágytak is rá az ujjai és az
ajka, nem engedhetett ennek az… éhségnek.
Lesiklott a lány testéről, a hátára feküdt, majd az egyik kezét a
szeme elé tette, hogy kizárja a körülötte lévő világot és vele együtt
Safi jelenlétének tényét. A lány a varázsereje minden cseppjére, a
teste minden porcikájára hatással volt.
– Képtelen vagyok rá – ismerte el végül Safinak. És saját
magának. Aztán felállt, felkapta a kabátját a hálózsákról, és
elcsörtetett az erdő felé. A tenger felé.
Menet közben nehézkesen belebújt a kabátjába. Valahogy
nagyobb biztonságban érezte magát attól, hogy rajta volt. Mintha
hatalma lett volna valami felett… De Safi természetesen utánament.
– Miért vagy itt? – kérdezte Merik, miközben a sziklát megkerülve
besétált a neszekkel teli, szellős erdőbe. Safi pár lépéssel mögötte
haladt puha léptekkel.
– Nem tudok visszaaludni.
– Meg sem próbáltad.
– Nem is kell.
Merik felsóhajtott. Mi értelme lett volna ezen vitatkozni? Anélkül is
elég oka volt az aggódásra, hogy Safival is foglalkoznia kellett volna.
Ezért Merik egyszerűen továbbsétált, és útközben végigsimított a
közeli páfrányleveleken, és megérintette a fenyőtűket. Hűvös volt a
tapintásuk. Életteli.
 Amikor Merik a tengerhez ért – amikor meglátta a távolban
tomboló vihart és a tajtékos hullámokat, valami megváltozott benne.
Ellazult. Safi balra fordult, és odacsoszogott egy hatalmas
mészkőcsoporthoz, Merik pedig követte – de azért megtartotta a két
lépés távolságot. Aztán mindketten nekidőltek a sziklának, és egy
ideig némán bámulták a tengert, a holdat és a villámokat.
Békés látvány volt, és Merik érezte, hogy megnyugszik. Átvette a
hullámok és a rovarok duruzsolásának ritmusát.
Aztán a béke hirtelen semmivé lett. Az éjszaka lüktetése
összegyűlt a testében, és Merik nyomást érzett, amitől meg kellett
szabadulnia. Olyan vad erővel tombolt benne, mint a vihar a
horizonton. Safi megmozdult, magára vonva Merik figyelmét. A
mészkőről visszaverődő fényben tompa, holdszerű ragyogást
sugárzott.
Aztán legörbült a szája sarka, és dühösen Merikre nézett.
– Ne bámulj már így, herceg!
– Mégis hogyan?
– Mintha meg akarnál támadni.
Merik őszintén, melegséggel a hangjában felnevetett. Képtelen
volt levenni a szemét Safiról. Különösen a nyakáról. Az íve
kirajzolódott a mészkövön, és Merik arra gondolt, hogy sosem látott
még ilyen elegáns nyakvonalat.
– Ne haragudj! – mondta végül Merik. – Meg sem fordult a
fejemben, hogy megtámadjalak, sőt…
A holdfényben is látszott, ahogy Safi ettől elpirult, de azután,
mintha ez bosszantotta volna, felszegte az állát.
– Ha egy afféle… intimebb támadáson jár az eszed, herceg, akkor
tájékoztatnálak, hogy én nem olyan lány vagyok – mondta Safi ízig-
vérig domnához méltó módon.
– Soha nem is gondoltam, hogy az lennél. – Most Meriken volt a
sor, hogy elpiruljon… a szégyentől. És a bosszúságtól. És egy kicsit a
haragtól. – Egyáltalán nem is kéne feltételezned, hogy kívánlak,
domna. Ha egy kis komolytalan lepedőakrobatikára vágynék,
egyértelműen te lennél az utolsó ember, akit választanék.
– Remek – vetette oda Safi –, mert én is utolsóként választanálak
téged!
– Pedig sajnálhatnád, azt garantálom.
 – Mintha olyan jó lennél benne, herceg.
– Te is tudod, hogy az vagyok.
Safi Merik arcára kapta a tekintetét. Beszívta a levegőt… És
mozdulatlanná dermedt.
Merik tett egy lépést felé. Aztán még egyet, és a lány mellé állt.
– Ha mégis olyan lány lennél… – Merik a lány állához emelte a
kezét, először bizonytalanul, majd amikor a lány nem húzódott el,
magabiztosabban. – Akkor itt kezdeném, és a nyakad felé haladnék.
– Merik ujjai lágyan végigsimították Safi nyakát, a kulcscsontját… És
elégedetten figyelte, ahogy a lány légzése szaggatottá vált. És az
ajka remegni kezdett.
– Aztán – folytatta Merik mély, rekedt hangon – a hátad mögé
kerülnék. – Félrelökte Safi fonatát.
– Hagyd abba! – lehelte Safi.
Merik abbahagyta… Pedig csak Noden tudja, mennyire nem
akarta.
De ekkor Safi megmozdult, és a következő pillanatban az ajka
hozzáért Merikéhez. Nem, csak majdnem hozzáért. Félbehagyta a
mozdulatot. Várt, mintha meglepte volna saját magát, és nem tudná,
most mit kell tennie.
Meriknek elakadt a lélegzete – épp úgy, mint a gondolatai. A
testük közti pár centi akár több kilométer is lehetett volna, az ajkaik
közti távolság áthatolhatatlannak tűnt.
Merik érezte az állán Safi leheletét. De az is lehet, hogy a szél
volt. Vagy a saját lehelete. Már ebben sem volt biztos. Nem volt
képes másra, mint a lány csillogó szemét nézni.
Safi tekintete lejjebb vándorolt, összevonta a szemöldökét –
mintha többet akart volna. Aztán felemelte és Merik csípőjére
simította a tenyerét. Az ujjai belemélyedtek a herceg bőrébe.
És Merik varázsereje ekkor működésbe lépett.
Szélroham támadt, elfújta Safi haját az arca elől, és szinte
hátralökte a lányt – de Merik utánalépett. A sziklához szorította Safit,
és hevesen megcsókolta a vad szélroham közepette.
A nap során érzett éhség most már szinte égette belülről, de Merik
élvezettel figyelte, ahogy Safi átveszi tőle. Kiszakította Merikből a
testébe markoló ujjaival és a csípőjével, aminek a mozgása
bármilyen négyes ritmusát felülmúlta.
 Safi állatiassá vált – és nem is szégyenkezett miatta –, Merik
pedig azon kapta magát, hogy harapja, húzza-vonja a lány testét.
Foggal, körömmel, a szél erejével.
De még így is azt érezte, hogy nincs hozzá elég közel. Bármilyen
erőteljesen szorította is az ajkát a lányéra, és Safi bármilyen mélyen
benyúlt a kabátja alá… aztán az inge alá…
A pokolba, a domna ujjai már a csupasz bőrét simogatták.
Merik testét megint elöntötte a hév. Majdnem összecsuklott a lába,
előtört a varázsereje, minden irányban szelet kavart. Merik felemelte
Safit egy alacsony sziklára, az ujjai a lány felsőjének az aljánál
matattak. A szája megízlelte az összes testrészt, amire korábban
ígéretet tett. A fülét – Safi felnyögött. A nyakát – Safi megremegett. A
kulcscsontját…
Safi felemelte a kezét. Ellökte magától Meriket.
Merik levegőért kapkodva hátratántorodott. Összezavarodott. Safi
zihált, a szeme hatalmas volt – de Merik nem értette, miért vetett
véget a köztük dúló viharnak. Merik talán átlépett egy bizonyos
határt?
– Hallod ezt? – kérdezte végül Safi rekedten.
Merik megrázta a fejét – még mindig össze volt zavarodva –, majd
reszketegen beszívta a levegőt.
És ekkor ő is meghallotta. Egyenletes, ritmusos hang volt, a tenger
felől hallatszott. Egy széldob hangja volt.
Merik megpördült.
A Jana széldobja volt.
Merik azonnal elindult, vissza az úton, amelyen idejöttek, Safi
pedig szorosan a nyomában volt. A talpuk alatt aljnövényzet és
kavics ropogott, de Merik szinte meg sem hallotta a hangot. A
széldob hangja egyre jobban felerősödött. A Jana bármelyik
pillanatban látótávolságon belül kerülhetett, és Meriknek tudnia
kellett, hogy milyen messze van a parttól. Képes lett volna odarepülni
az embereihez, de csak akkor, ha a saját szemével látja a célt…
Safi megragadta Merik vállát, megállítva ezzel a herceget.
– Ott van – mutatott Safi dél felé, ahol Merik alig tudott
különbséget tenni a szürke hullámok és a szürke felhők között.
Előkotorta a távcsövét, a vizet fürkészte… aztán fényeken akadt
meg a szeme – először azt gondolta, hogy a vihar okozza őket, de
nem így volt. Egy nubrevnai hadihajó körvonalai rajzolódtak ki a
láthatáron. A Jana volt az, lámpái és tükrei megvilágították a vizet. A
fehér vitorlák kidagadtak – Kullen varázslatának köszönhetően.
A széldob egyre csak lüktetett, jóval hangosabban annál, mint ami
ilyen távolságból normális volt. Ez azt jelentette, hogy Ryber a
varázsdobverőt használta, és a dob segítségével a part felé
irányította a hajót. Merikért jöttek.
Kullen magához hívta őt.
Ezért Merik mély levegőt vett, összegyűjtötte a szelet.
Elektromossággal töltötte fel a bőrét, szinte felperzselte a testét.
– Lépj hátra! – figyelmeztette Safit. Tökéletesen kellett céloznia a
széláramlattal, hogy eltalálja azt az apró pöttyöt a horizonton. Csak
így tudathatta a legénységével, hogy hol van.
Hátrahúzta a karját… aztán kieresztette a levegőt. Széltölcsért
formált belőle, ami robbanásszerű erővel átnyúlt a hullámok fölött.
Merik ezután várt. Várt, és nézte a mellette álló Safit. Hálás volt a
jelenlétéért. Megnyugtatta széles vállainak és rettenthetetlen
tekintetének a látványa, megakadályozta abban, hogy túlgondolja a
helyzetet. És abban is, hogy elrugaszkodjon, és egyenesen a
fonáltestvéréhez repüljön…
A széldob elhallgatott, Merik felkészült Kullen üzenetének
fogadására. Amikor végre megérkezett, Merik fogcsikorgatva, egyre
dühösebben hallgatta végig az ütemes, szünetekkel tarkított
üzenetet.
– Mi a baj? – kérdezte Safi, és megszorította Merik karját.
– A vérboszorka a nyomunkban van – válaszolta rekedten Merik.
Safi még erősebben szorította a karját.
– Visszamegyünk Noden Ajándékába.
– De hát hátulról követ minket. A marstokiak pedig Lejna felé
hajóznak… előttünk. – Merik haragja ekkor igazán lángra lobbant,
olyan dühös lett, hogy két lépést hátrálnia kellett.
De muszáj volt kordában tartania a haragját, mert nem Safira volt
dühös, hanem az átokverte körülményekre, amiket nem tudott az
átokverte kedve szerint alakítani. Honnan tudták egyáltalán a
marstokiak, hogy Merik merre tart?
– Odarepülök a Janára. – Merik fortyogott a dühtől. – Te Iseulttal
és Evrane-nel együtt lovagolj kelet felé! Lejnába. Amilyen gyorsan a
lovak bírják.
– Miért nem reptetsz minket is a Janára, és hajózunk együtt
Lejnába?
– Mert a marstokiak előbb fognak Lejnába érni, mint mi, és Kullen
nem elég erős ahhoz, hogy megküzdjön velük. Nem is lenne szabad
hajóznia. – Merik rémült pillantást vetett a tenger felé. A Jana felé.
Az az átkozott idióta fonáltestvére…
– Akkor lesz a legjobb esélyünk, ha utolérjük a marstokiakat –
folytatta. – Ha Kullennel legalább el tudnánk terelni a figyelmüket,
akkor lenne esélyetek, hogy lóháton Lejnába érjetek előttünk.
Menjetek a hetes számú mólóhoz, és tűnjetek el innen!
– És hogy fogtok megtalálni minket? Utána…
– A riasztókővel. Evrane működésbe lépteti, hogy a tengerről
meglássam a fényét. – Merik két nagy lépéssel Safi mellett termett. –
Lovagoljatok kelet felé, és megkereslek. Hamarosan.
Safi lassan ingatni kezdte a fejét.
– Nem tetszik ez nekem.
– Kérlek! – mondta Merik. – Kérlek, ne ellenkezz! Ez a legjobb
terv…
– Nem erről van szó – szakította félbe Safi. – Csak… Van egy
olyan érzésem, hogy soha többé nem foglak látni.
Merik mellkasába fájdalom hasított, és egy pillanatig szóhoz sem
jutott. Aztán a kezébe vette Safi arcát, és megcsókolta. Puhán.
Röviden. Egyszerűen.
Safi húzódott el először, és az ajkába harapva Merik ingének
aljához nyúlt. Betűrte a nadrágjába, majd lesimította a pamutanyagot.
– Hazudtam neked, ugye tudod? Nem is az utolsó ember vagy,
akit választanék.
– Nem?
– Nem – vigyorgott huncutul Safi. – Hanem az utolsó előtti.
Na jó, talán az utolsó előtti előtti.
Merikből kitört a nevetés. De mielőtt még méltó visszavágással
állhatott volna elő, Safi elhátrált tőle, és így szólt:
– Békés kikötőket, Merik!
– Békés kikötőket! – Aztán Merik Nihar a sziklafal széléhez sétált,
leugrott, és elrepült.
 Safi nem nézte végig Merik távozását. Az indulás vágya
cselekvésre késztette, ahogy az is, hogy még mindig élénken
emlékezett a vérboszorkával való találkozásra. Arra, ahogy
megbénította őt… A vörös örvényre a szemében.
A gondolattól felállt a szőr a karján, és borsódzott tőle a háta.
Safi átvágott az erdőn, egyre gyorsabban és gyorsabban, aztán
kocogott, rohant. Páfránykacsok fonódtak a karjára, spórák
záporoztak rá. Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy Merikkel nemrég
ugyanezen a dzsungelen futottak keresztül.
Safi bebotorkált a táborba, és észrevette, hogy azt már
megbontották, a lovakat pedig felnyergelték. Evrane épp a
hálózsákokat erősítette a nyeregtáskához, Iseult pedig meghúzta a
deres kanca szíjait. A lovak izgatottan dobálták a fejüket – az előző
napi hosszú utazás ellenére menetkészek voltak.
Iseult felfigyelt Safi lépteinek ropogására.
– Csak nem akartok… itt hagyni? – zihálta Safi.
– Hallottuk a dobolást – magyarázta Iseult. A lószerszám
megcsendült, miközben a lány folytatta a szíjak húzkodását. – Evrane
elmondta, mi volt az üzenetben.
– De hol van Merik? – kérdezte Evrane, és hátralépett a kanca
oldalán lógó nyeregtáskától. A köpenyét a kezében fogta, a kardszíját
szorosan a mellkasára kötötte.
– A Janához repült – világosította fel Safi. – Megpróbál a
marstokiak elé kerülni, és megállítani őket.
Iseult kissé összehúzta a szemöldökét.
– Szóval nem észak felé indulunk el? Nem szökünk meg? Safi
megrázta a fejét, majd a tábortűzhöz csoszogott.
– Még odaérhetünk Lejnába a marstokiak előtt. – Port és hamut
rugdosott a még izzó zsarátnokra. – Majd azután elindulunk észak
felé.
– Akkor, lóra! – adta ki a parancsot Evrane.
– Safi, mellém ülhetsz…
– Nem. Mindketten saját lovon mentek – jelentette ki Evrane,
miközben magára kapta a köpenyét, majd hatékony, gépies
mozdulatokkal becsatolta az övet. – Én itt maradok, és feltartóztatom
Éduánt.
Feszült csend következett, majd Iseult így szólt:
 – Kérlek, ne tedd ezt, Evrane szerzetes!
– Kérlek – értett egyet Safi –, nem fog utolérni…
– De igen – szakította félbe Evrane Safit. – Éduán van olyan
gyors, mint bármelyik ló, és bárhova mentek is, megtalál titeket. De
ha keresek egy védhető pontot az útvonalán, megpróbálhatom
lelassítani.
– Lelassítani? – ismételte meg Iseult. – Nem megállítani?
– Éduánt nem lehet megállítani, de az eszére megpróbálhatok
hatni. De ha arra kerülne a sor, ezek sem csak dísznek vannak –
mondta, és megpaskolta a két, még nála lévő kést, mire a csatok
megcsendültek.
– Megöleted magad – ellenkezett Safi. Úgy érezte, mintha a
sietség a nyakába lihegne, de nem hagyhatta, hogy Evrane ekkora
őrültséget tegyen. – Kérlek, csak tedd azt, amit Merik parancsolt, és
gyere velünk!
Evrane arca mozdulatlanná vált, és amikor újra megszólalt, a
hangja metsző volt, és türelmetlen. Sértett.
– Merik elfelejti, hogy harcra kiképzett szerzetes vagyok. Egyedül
szembenézek Éduánnal, ti ketten pedig Lejnába lovagoltok. Most
pedig lóra! – Mereven odanyújtotta a kezét Safinak, és bár a lánynak
aligha volt szüksége segítségre, elfogadta azt.
Miután Iseultnak is segített felszállni, Evrane céltudatosan a paripa
nyeregtáskájához lépett, és előkotorta belőle a kvarc riasztókövet.
Szürkén fénylett, mint a hajnal előtti ég a fejük felett, és amikor
Evrane azt motyogta, „Veszély”, ragyogó kék fény gyúlt ki a
belsejében.
– Merik most már meg fog találni titeket. – Odanyújtotta a követ
Safinak. – Ha a tenger mellett haladtok, mindig vedd elő. Safi Evrane-
t bámulta. A szerzetes ezüstszín haja lobogott a hajnali szellőben, és
a kő fényében zafíros árnyalatban játszott. Safi kinyújtotta az ujjait,
hogy átvegye a nehéz kvarcot.
Evrane megenyhülve bólintott. Aztán levette a kardszíját.
– Iseult, vidd magaddal Merik szablyáját! A deres
nyeregtáskájához szíjaztam. Safi, te pedig vidd el ezt! – Evrane Safi
ölébe fektette a hüvelybe dugott kardját. – Elvégre a karavénus
acélnál nincs jobb.
 Safi nagyot nyelt. Evrane gyenge vicckísérlete visszarántotta a
jelenbe – ahol meg kellett küzdenie annak a súlyával, hogy sokan az
életüket kockáztatják azért, hogy Safi Lejnába jusson, és Merik
megköthesse a kereskedelmi szerződését.
Nem hagyhatta őket cserben.
– Iseult – szólalt meg Safi, lelke legmélyéről, a varázsereje
középpontjából merítve a szavakat. – Lejnába megyünk. Nem állunk
meg, még csak le sem lassítunk.
Iseult tekintete találkozott Safiéval. Mogyoróbarna szeme
élénkzöld színt öltött a riasztókő villogó fényében. Safi látta benne az
elszántságot – amitől ő maga is mindig erősebbnek érezte magát –,
miközben a lány felszegte az állát, és így szólt:
– Mutasd az utat, Safi! Tudod, hogy bárhova követnélek. Evrane e
szavakat hallva elmosolyodott.
– Fogalmad sincs, mióta várom, hogy kimondd ezeket a szavakat.
Hogy láthassalak titeket egymás oldalán. Élve. – Furcsán csillogott a
szeme. – Tudom, hogy ezek a szavak most semmit sem jelentenek
számotokra, de hamarosan értelmet nyernek. Miután szembenéztem
Éduánnal, ha megmutattam neki, hogy miért harcolt… Megkereslek
titeket Lejnában. Köszönöm… – Evrane hangja elcsuklott, és
szaggatott nevetés tört fel a mellkasából. – Köszönöm, hogy reményt
adtatok nekem, lányok! Oly sok évszázad után, Eridysi siralma végre
valóvá válik; megtaláltam a Kahr Ávent, ti pedig felébresztettétek a
Víz Ősforrást. Most pedig, ahogy megesküdtem rá, minden erőmmel
megvédelek titeket. – Evrane fejet hajtott, és a mozdulat olyan
őszinte volt, hogy Safi varázsereje dalra fakadt a benne rejlő
igazságtól.
Evrane Nihar ezután hátat fordított, és elvonult.
– A Holdanya szerelmére… – suttogta Iseult. – Ez… Ez m-meg mi
volt?
Safi Iseultra emelte a tekintetét, aki újra felöltötte fonálboszorka-
álarcát, de a nyelve feletti irányítást nyilvánvalóan nem nyerte még
vissza teljesen.
– Nem tudom, Iz. Azt gondolja, hogy mi vagyunk…
– A Kahr Áven – fejezte be a mondatot Iseult. – Igen… Azt
hiszem, azt gondolja.
 – Istenek a pokolban… Mára már elég volt a meglepetésekből. –
Safi a napfelkelte felé irányította a lovát, és igyekezett elfojtani
zavarodottságát és kételyeit; de azok túl messze voltak tőle.
Az ösvény felé haladva elégedetten érezte, hogy a ló erősen
húzza a gyeplőt. Az állat készen állt a vágtára, Iseult is készen állt a
vágtára, Safi pedig arra, hogy véget vessen ennek.
A kanca bordái közé vájta a sarkát, és sebes vágtába ugratta a
lovat a Százsziget-csoporton található Lejna városa felé.
 HARMINCHAT
A JANÁN KÉSZ ZŰRZAVAR URALKODOTT, amikor Merik
megérkezett a főfedélzetre. Most már nyugat felé hajóztak, a felkelő
nap dühösen lebegett mögöttük az égen.
Amikor Merik a kormány felé pillantott – egyúttal egyenesen
belenézett a napba –, meglátta Kullent. Görnyedten állt, és sípolva
vette a levegőt, de valahogy mégis képes volt fenntartani a szelet a
vitorlákban. Kullen. Merik mennydörgésszerű hang kíséretében,
amely még a széldob dübörgését is túlharsogta, átvágott a
fedélzeten.
Kész kis csoport volt a nyomában.
– Tengernagy úr! – szólította meg Ryber. Merik elutasítón intett
neki.
– Hermin – zihálta Merik, miközben egyszerre próbált kocogni és
levegőhöz jutni. Ha már ennyitől kifáradt, el sem tudta képzelni,
Kullen mit érzett. – Mi történik?
Hermin Merik mellé sántikált.
– Yoris megtalálta Leopold herceget, eszméletlenül feküdt a
Forrás mellett. Úgy tűnik, a vérboszorka megtámadta és elárulta őt.
Merik botladozni kezdett. Hát Leopold mit keres itt? Mégis mi a
fenét kéne kezdenie egy átkozott herceggel?!
Gondolatban azonban egyelőre félretette ezt a problémát.
– Tengernagy úr! – kiáltotta újra Ryber. – Eléggé fontos, uram!
– Ne most! – Merik felszökdécselt a hátsó fedélzetre vezető
lépcsőkön, ahol a széllökések még hangosabbak, még erősebbek
voltak. Ahogy a kormánynál görnyedező barátjához sétált, azon
gondolkozott, vajon Ryber miért hagyta, hogy a fonálpárja ennyire
túlhajszolja magát.
– Állítsd meg a hajót! – üvöltötte Merik. – Hívd vissza a szeledet! –
Megragadta Kullen kabátját, és felállította őt.
Kullen arca szürke volt, de a szeme éberen csillogott szélvédő
szemüvege mögött.
– Nem hagyhatom abba… – lihegte. – Utol… kell érnünk… a
marstokiakat.
– És így is lesz, de nem kell ilyen gyorsan mennünk…
 – De hát pont erről van szó! – kiáltotta Ryber, miközben
odafurakodott Merik mellé. – Igenis, ilyen gyorsan kell mennünk, mert
itt van a vérboszorka!
Merik egy pillanatig csak bámult Ryberre. A bűvös szél csípte a
szemét, a fülébe süvített. Aztán a mellvédhez iramodott, és előkapta
a távcsövét.
– Hol? – Meriknek a torkában dobogott a szíve.
– Keletebbre. – Ryber gyengéden kissé jobbra tolta a távcsövet,
és Merik ekkor észrevette a magányos fehér foltot, ami olyan gyorsan
haladt a tengerparti úton, hogy szinte elmosódott.
Merik még keletebbre fordította a távcsövet… Ott voltak. Két
lovagló alak, az egyik fehér, a másik fekete ruhában. Ugyanazon az
úton haladtak, és a vérboszorka alig több mint öt kilométerrel volt
lemaradva tőlük. Már azelőtt utoléri Safit és Iseultot, hogy Merik oda
tudna repülni hozzájuk.
Merik elkapta a távcsövet a szeme elől, és mély lélegzetet vett –
az orrán szívta be a levegőt. A közelgő eső nehéz illata. Aztán kifújta
az összeszorított fogain keresztül.
De ez sem segített.
– Hogy a pokolba érhetett ide ilyen gyorsan az a szörnyeteg?
– Mindenre, ami szent! – átkozódott Hermin, miután belenézett a
saját távcsövébe. – Az a fehér folt ő lenne?
– Az Ürességből meríti az erejét – mondta komoran Ryber.
Aztán felkiáltott: – Kullen! – és ellökte magát a mellvédtől.
Merik utánaszaladt, és Ryber segítségével lefejtegette Kullen
elfehéredett ujjait a kormányról. Aztán belekarolt a fonáltestvérébe.
Kullen teste hideg volt, a ruhái verejtéktől nedvesen tapadtak a
bőréhez.
– Abba kell hagynod! – kiabálta Merik. – Hívd vissza a szeledet,
Kullen!
– Ha abbahagyom – válaszolta Kullen meglepő erővel a
hangjában –, elveszítjük a megállapodást.
– Az életed többet ér bármilyen szerződésnél – ellenkezett Merik,
de Kullen ekkor nevetésben tört ki, fájdalmas, szaggatott hang volt,
és egyik karját nehézkesen felemelte, majd dél felé mutatott.
– Van egy ötletem.
 Merik követte a tekintetével Kullen ujját, de nem látott mást, mint
sötét eget és távoli villámlás villogását.
– Ne – lehelte Ryber, Meriknek pedig felfordult a gyomra.
– Nem! – Merik maga felé fordította Kullent. Az elsőtiszt haja
annyira letapadt az izzadságtól, hogy meg sem mozdult a szélben. –
Ez még csak eszedbe se jusson, Kullen! Soha.
– De ez az egyetlen lehetőség. Nubrevnának szüksége van erre
a… kereskedelmi megállapodásra.
– Már állni is alig tudsz.
– Nem is kell állnom – válaszolta Kullen –, a vihar majd elvégzi
helyettem a munkát.
Merik kétségbeesetten rázta a fejét. Pánikba esett, Ryber pedig
újra és újra azt suttogta:
– Kérlek, ne tedd ezt, kérlek, ne tedd ezt… – Elfelejtetted, mi
történt, amikor legutóbb megidéztél egy vihart? – Merik Ryberre
nézett támogatásért, de a lány most már sírt, amiből a herceg rájött;
émelyegve tudatosult benne, hogy Ryber elfogadta Kullen döntését.
Hogy tehette? Hogy adhatta fel ilyen könnyedén és gyorsan?
– Nincs szükségünk a megállapodásra – győzködte Merik. – A
Nihar-földek újra elkezdtek teremni. Teremni, Kullen. Ezért mint
tengernagyod és herceged, parancsolom, hogy hagyd ezt abba!
Kullen abbahagyta a köhögést. Hosszan, fájdalmasan beszívta a
levegőt; lélegzetvételének olyan volt a hangja, mintha kések
szabdalták vagy tűz perzselte volna fel a tüdejét.
Aztán a férfi elmosolyodott. Harminckét fogas, ijesztő vigyor volt.
– Én pedig, mint fonáltestvéred, úgy döntök, hogy nem teljesítem a
parancsot. – Dörrenés hallatszott, forróság támadt, és Kullen
varázsereje sisteregve működésbe lépett. A szeme megremegett és
rángatózni kezdett. A pupillája egyre jobban összeszűkült… aztán
eltűnt…
Szélroham söpört végig a fedélzeten – az ereje majdnem
ledöntötte Meriket és Rybert a lábáról. Meriknek nem maradt
választási lehetősége.
Letépte magáról a kabátot, Ryber pedig elvette tőle. A szél még
mindig óriási erővel fújt, de Merik és Ryber előredőlve ellenállt neki –
Ryber Merik kabátjával a kezében a fedélzet alá ment, Merik pedig a
kormányhoz tántorgott.
 Ahogy elfoglalta a kapitány helyét az apja hadihajóján, Merik
megint imát mondott Nodenhez – de ezúttal azért imádkozott, hogy
Kullen és a legénysége többi tagja túlélje az éjszakát.
A vihar már úton volt, és Merik semmit sem tehetett, hogy
megállítsa.
Safi soha életében nem hajtott lovat ilyen gyorsan. Kancája
oldalán csorgott a verejték, Iseult heréltjén habzott az izzadság.
Bármelyik pillanatban leeshetett a patkójuk vagy kificamodhatott a
bokájuk, de Safi eltökélte, hogy amíg ez nem történik meg – amíg az
állatok teljesen ki nem merülnek –, folytatják a vágtát a sziklákkal
szegélyezett úton. Ez volt az egyetlen esélyük.
A lányok teste hosszú árnyékot vetett az útra a hajnali nap sápadt
fényében, ami egy olyan széles öblöt is fénybe borított a Jadansi-
tenger partján, hogy Safi el sem látott a végéig. A csillogó hullámok
közül különböző méretű, csupasz sziklaszigetek bukkantak elő.
A Százsziget-csoport.
Az út lejtős kanyarulatot követett, ami előbb-utóbb
tengerszintmagasságra, egyúttal Lejnába vezetett. Nagyjából
nyolcszáz métert zöld növények között tettek meg, aztán megint
kietlen tájon vágtáztak. Túlságosan csendes volt. Túl élettelen.
Safinak nem tetszett, hogy a nyeregtáskájához kötött riasztókő
fénye egészen az égig elért. Mintha direkt fel akarták volna hívni
magukra a figyelmet.
– Látsz valakit? – kiabálta túl Safi a négyütemű patadobogást.
Iseult rövid ideig behunyta a szemét, aztán újra kinyitotta.
– Nem. Még senkit.
Safi megszorította a gyeplőt. Az egyik kezét rátette a kard
markolatára. Csak érjünk el a mólóra. Csak ennyit kellett tenniük.
– Jelzőtábla! – kiáltott fel Iseult.
Safi hunyorogva nézett maga elé. A jelzőtábla, ami egykor díszes
útjelző lehetett, egy vasoszlopról lógott alá. Ez volt a negyedik ilyen
tábla, ami az útjukba került.
Lejna: 5,5 kilométer
Öt és fél kilométer. Az csupán pár perc. Bár könnyezett a szeme a
széltől és a portól, és a szíve a torkában dobogott a félelemtől, mert
egy vérboszorka bármelyik pillanatban útjukat állhatta, Safi
elvigyorodott.
A fonáltestvérével volt. Csak ez számított – soha semmi más nem
számított.
Safi lova kanyarulathoz ért. A szellemerdő mögül előtűnt egy
város. Lejna félhold alakban terült el a tengerparton, és az utcákon
sorakozó házak egykor színesek és tiszták lehettek. Mostanra
azonban omladozni kezdtek, a tetők beomlottak. A kikötőben csak
három móló állt épen, a többiből nem maradt más, mint néhány
magányos, hullámok közül előmeredő oszlop.
Safi nagyobb tempóra sarkallta a kancát. Erősen. Csak azért is
megszerzi Meriknek azt az átokverte kereskedelmi megállapodást.
– Az ott Merik? – kérdezte Iseult, félbeszakítva Safi elmélkedését.
Safi a tengert pásztázta, feltámadt a szívében a remény… De
aztán meglátta a Lejna holdsarló alakú kikötője felé tartó nubrevnai
hadihajót. Nyaktörő sebességgel haladt, a vitorlái narancsos színben
ragyogtak a nap fényében.
És a fedélzetén zöldbe öltözött alakok mászkáltak.
Safi szívében minden remény szertefoszlott. Odakiáltott Iseultnak,
hogy fékezze meg a lovát, és ő is megállította a kancát.
Iseult heréltje porfelhőt verve megtorpant, majd a lányok lépésben
a sziklafal széléhez vezették a lovakat. Pislogva meredtek a
napsütötte horizontra; a lovak fújtattak a kimerültségtől, de a fülüket
figyelmesen előrefordították.
– Azt hiszem, ez az a hajó, amit otthagytunk a marstokiaknak –
szólalt meg végül Safi. – Vivia hercegnő hajója.
– Annyi biztos, hogy az egyenruhák olyanok, mint az övéik.
Vagyis lehetséges, hogy tűzboszorkákkal van dolgunk.
Safi szitkozódott, és forró kezével megtörölte az arcát. Rátapadt
az út pora. Mindene poros volt – a torka, a szeme, az összes
gondolata –, és mintha minden csak egyre homályosabbá vált volna
a portól.
– De miért van ennyi katona egyetlen hajón? Csak nem miattam?
Dél felől mennydörgés hallatszott, rövid volt, és mindent betöltő.
Safi odafordította a fejét… és újabb sor káromkodás hagyta el a
száját.
 A viharfelhők sebesen közeledtek, és a kikötő szájánál még több
hajó tűnt fel. Marstoki gályák voltak, sorba rendeződtek, mintha a
Százsziget-csoportot védelmeznék.
Vagy a Janát igyekeznének távol tartani.
– Merik nem fog tudni behajózni. – Safi lassú poroszkálásra fogta
a lovát. Az út a sziget belseje felé kanyarodott; talán a halott
fenyőerdő nyújthat némi védelmet az egyre erősödő szélrohamtól és
a marstoki tengerészek tekintetétől.
– Ez a legkisebb gondunk – morogta Iseult, miközben
felgyorsította a lovát. – Az első hajó már majdnem elérte a lejnai
mólókat. Ez nyilvánvalóan egy rajtaütés… – Iseult elhallgatott, mert
újabb széllökés söpört végig rajtuk.
Mindketten elfordították az arcukat, eltakarták a szemüket és a
szájukat. A szél a ruhájukat és a hajukat tépázta, a lószerszámokat
csörgette, aztán belekapott az előttük lévő fák csontszáraz ágaiba.
Az egyetlen dolog, ami nem engedelmeskedett a szél akaratának, a
riasztókő fénye volt – amit, döbbent rá Safi, ideje volt elraknia.
Nehogy felhívják magukra a marstokiak figyelmét.
Miközben Safi azon igyekezett, hogy leszedje a követ a
nyeregtáskájáról, Iseult odakiáltott neki:
– Melyik mólóhoz is kell menned? Jó kérdés. Safinak fogalma sem
volt róla, melyik az átokverte hetes móló. Olyan sok volt az oszlop,
hogy lehetetlen lett volna kitalálni.
– Meg kell próbálnom mind a hármat. – Megpaskolta a kanca
hátát, ami még mindig sötét volt az izzadságtól, de a séta jót tett neki.
Bevezette a lovat a fák közé. – Nincs valami terved?
– Igazából – válaszolta Iseult lassan – talán van. Emlékszel arra,
amit Veñaza közelében csináltunk? Amikor felvettük egymás ruháit?
– Úgy érted, amikor majdnem megöltek minket azok a nomigyűlölő
szarháziak az ivóban?
– Igen! – Iseult közelebb irányította Safihoz a lovát, remélve, hogy
így majd nem kell ordítva előadnia a tervét. A haja az arcát
csapkodta. – Azt adtuk nekik, amire vágytak, emlékszel? De aztán a
nomatsi lányról, akiről azt hitték, hogy sikerült bekeríteniük, kiderült,
hogy te vagy.
– Az egyik legjobb trükkünk – mosolygott feszülten Safi, miközben
igyekezett a saját vadul csapkodó tincseit távol tartani a szemétől.
 – Miért ne működhetne most is ugyanez a terv? – kérdezte Iseult.
– Még mindig megpróbálhatunk a hajó előtt Lejnába érni, de ha ez
nem jönne össze…
– Nagyon úgy tűnik, hogy nem fog.
– …akkor itt hagyjuk a lovakat, elrejtjük a riasztókövet, és
szétválunk. Én a városba csalogatom őket, te pedig a mólóhoz mész.
Miután mindháromhoz eljutottál, menj vissza a riasztókőhöz. Vedd
elő, én pedig megkereslek.
– A nagy, francos redvát! – kiáltotta dühösen Safi. – Ez a valaha
volt legrosszabb ötleted! Miért kevernéd magad veszélybe…
– Pont ez a lényeg! – szakította félbe Iseult Safit. – A
Fegyverszüneti egyezmény kimondja, hogy nem ölhetnek meg senkit
idegen földön, igaz? – Azt is kimondja, hogy nem szállhatnak partra
itt, de láthatóan ez sem érdekli őket.
– Az egyezményben valójában az áll, hogy idegen hajók nem
köthetnek ki itt – vetette ellen Iseult –, és nekik nem idegen a hajójuk.
– Épp erről beszélek, Iz! Ha ezzel a feltétellel trükköznek, miért ne
trükközhetnének a többivel? Az is lehet, hogy egyáltalán nem érdekli
őket az egyezmény.
Iseult ettől elhallgatott – hála az isteneknek –, de amikor Safi
felemelte a gyeplőt, hogy útnak induljon, Iseult keze a magasba
emelkedett.
– Fonálkövek – mondta érzelemmentes hangon. – A fonálköved
alapján tudni fogod, ha veszélyben vagyok. Ha fényleni kezd,
odajöhetsz megmenteni.
– Nem…
– De igen. – Iseult szája sarka finoman felfelé görbült, miközben
előkotorta a fonálkövét, és megszorította. – Te is tudod, hogy ez a
terv működhet, és ez az egyetlen használható stratégia, ami
eszembe jutott. Örüljünk neki, hogy Lejna szellemváros. Nincs itt
senki, aki megsérülhetne.
– Minket kivéve, ugyebár.
– Hagyd abba a vitatkozást, és kezdj el vetkőzni! – Iseult
kicsúszott a nyeregből, és rákötözte a gyeplőjét egy alacsony ágra.
Aztán elkezdte kigombolni a blúzát. – Közeleg a vihar, Saf, és te vagy
a középpontja. Én leszek a jobb kéz, te meg a bal.
 „A bal kéz bízik a jobban”, mondta mindig Mathew. „A bal kéz csak
akkor néz hátra, amikor az erszényt már sikerült megszerezni.”
Iseult mindig a bal kéz volt: az utolsó pillanatig bízott abban, hogy
Safi sikeresen eltereli a figyelmet. Most pedig eljött az ideje, hogy
Safi ugyanígy tegyen.
Bűvös szélroham söpört végig az erdőn. Megtépázta Safit,
körülvette őt… aztán összegyűlt a háta mögött. Safi könnybe lábadt
szemmel hátrapillantott. Éjfekete viharfelhők kavarogtak a fák fölött.
– Nem tetszik ez nekem – mondta Safi, és most már igazán
kiabálnia kellett, hogy hallatsszon a hangja. – Sőt utálom ezt az
egészet… A vihart és a tervet is. Miért kell együtt csinálnunk? Nem
mehetnék egyedül?
– Azért, mert mi nem egyedül szoktuk csinálni a dolgokat –
kiáltotta vissza Iseult. – Mindig követni foglak, Safi, te pedig mindig
követni fogsz engem. A végsőkig fonáltestvérek maradunk.
E szavak hallatán Safi égő vágyat érzett arra, hogy megossza
Iseulttal az érzéseit – hogy beszéljen vele a háláról, a szeretetről, a
rémületről és a hitről, amit érez, de nem tette. Ehelyett csak
bánatosan elmosolyodott.
– A végsőkig.
Aztán tette, amire Iseult utasította: lemászott a kancájáról, és
elkezdett levetkőzni.
Éduán több mint másfél kilométer távolságból is érezte az egykori
mentora szagát: friss forrásvíz és sófoltos sziklák – el sem lehetett
téveszteni. Éduán olyan jól ismerte, mint a saját szívverése ritmusát.
A találkozás pedig olyan elkerülhetetlen volt, mint a halál, hacsak
Éduán nem hajlandó letérni az ösvényről – nem volt –, vagy ott
helyben megölni a nőt. Erre sem volt hajlandó.
A mentorához vezető utat szegélyező zöld erdő és sárga kő
összemosódott, hajnal előtti fénnyel és a tenger felett tomboló vihar
robajával egészült ki. Amikor elért az út legkeskenyebb pontjához –
amelyet két oldalról kiugró sziklapárkány és hullámok tépázta kövek
határoltak –, Éduán abbahagyta a vére irányítását. Visszaadta a
testének a szívverése és az izmai fölötti hatalmat, és megállt.
Evrane szerzetes még mindig olyan mozdulatlanul állt előtte, mint
egy kőszobor. Csak a haját borzoló, köpenyét meglibbentő, forró szél
mozgott körülötte. A kardszíjáról kettő kivételével az összes penge
hiányzott. A kardjának nyoma sem volt.
Az idősebb szerzetes semmit sem változott azóta, hogy Éduán két
éve elhagyta a kolostort. Talán kissé barnább volt az arca. És
fáradtabb – úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt. Sőt hetek
óta. De a haja épp olyan ezüstös volt, mint mindig.
Az arckifejezése pedig épp olyan gyengéd és aggodalmas, mint
amire Éduán emlékezett.
Ez feldühítette. Evrane-nek sosem volt joga törődni Éduánnal…
most pedig különösen nem.
– Túl rég nem találkoztunk – mondta mély, rekedtes hangján. –
Megnőttél.
Éduán érezte, ahogy összeszorul az állkapcsa. Rángatózni
kezdett a szeme.
– Állj félre! – utasította Evrane-t.
– Tudod, hogy azt nem tehetem, Éduán.
Éduán előhúzta a kardját a hüvelyéből. Halk susogás hallatszott,
háttérben a hullámok morajlásával.
– Akkor meghalsz.
– Nem lesz egyszerű dolgod. – Evrane hirtelen mozdulatot tett a
kezével, mire egy ijesztő külsejű kés termett a kezében. Elegánsan
hátralépett a bal lábával, és védekező testtartást vett fel. – Elfelejted,
ki képzett ki.
– Te pedig elfelejted, hogy milyen varázserőm van. – Éduán
előhúzta a dobókését a csípőjén lógó szíjról, majd lemásolta Evrane
hajlított térdű pózát.
Evrane megmozdult – megpördült, amitől fehér köpenye a
levegőbe emelkedett. Jó lett volna figyelemelterelésnek, de Éduán a
nő kezét nézte. Elvégre Evrane arra tanította, hogy a késes
küzdelmet úgy lehet megnyerni, ha az ember lefogja a kést tartó
kezet.
Evrane közelebb pördült. Éduán leereszkedett, hogy egy szinten
legyenek.
De nem a nő késével találta szemben magát – hanem a lábával,
ami a nyakának csapódott. Ezután pedig egy tőr szegeződött a
mellkasának.
 Tántorogva elhátrált, de nem olyan gyorsan, ahogy kellett volna.
Ahogy képes lett volna, ha bárki mással harcol.
A varázsereje segítségével tíz lépést hátraugrott – túl gyorsan és
túl messzire ahhoz, hogy Evrane könnyedén követhesse. Aztán
Éduán a földre pillantott.
A nő kése sebet ejtett rajta. Négy kisebb vágást, amelyet a
varázsereje automatikusan meggyógyít majd, akár akarja, akár nem.
Ártalmatlan felületi sérülésekre vesztegeti el miatta az erejét.
– Te is tudod, hogy kik ők – kiáltotta Evrane, miközben egyre
közelebb osont Éduánhoz. – Megesküdtél rá, hogy védelmezni fogod
őket.
– Szóval hallottad a pletykákat? – kérdezte Éduán a nőre
meredve. – Biztos lehetsz benne, Evrane szerzetes, hogy nem ők a
Kahr Áven. Mindketten éterboszorkák.
– Nem számít – mosolygott Evrane. Rémisztő mosoly volt,
amelyben egyesült az áhítat és a harci vágy. – Biztosan
félreértelmeztük a feljegyzéseket, és egyiküknek sem kell
ürességboszorkának lennie. A saját szememmel láttam, ahogy azok
a lányok felébresztették Nubrevna Forrását, Éduán…
A vérboszorka ekkor támadásba lendült, kivonta a kardját, de
valami okból nem harcolt erővel, mint kellett volna. Nem változtatta
meg a mozdulata irányát az utolsó pillanatban, és nem is dobált
késeket gyors egymásutánban. Egyszerűen előreszúrt a kardjával, és
ahogy azt várta, Evrane könnyedén balra pördült, és hárította a
csapást.
– A lányok leúsztak a Forrás középpontjáig – érvelt Evrane.
– Lehetetlen – ugrott balra Éduán.
– Láttam, ahogy megtették. Láttam, ahogy működésbe lépett a
varázslat, és beleremegett a föld. – Evrane Éduán felé szúrt a
késeivel, a lábujjaival belerúgott a férfi térdébe.
De a lábujjain egy kés volt.
Éduán lábába fájdalom hasított, és vér spriccelt ki belőle. Elfojtott
egy üvöltést, majd oldalra pördült, mielőtt még több kés fúródott volna
a testébe.
Evrane ki akarta fárasztani. Apró sebekkel akarta lelassítani.
De már ő is zihált – ez két éve még elképzelhetetlen lett volna.
Evrane máris elfáradt, esélye sem volt, hogy tovább bírja Éduánnál.
Még ezekkel a gyors, kíméletlen támadásokkal sem. Még úgy sem,
hogy Éduán nem harcolt teljes erővel.
– Csak azt láttad – mondta Éduán, miközben hátraugrott –, amit
látni akartál. A Forrás sosem engedte volna, hogy elérjék a
középpontját.
– Pedig így volt. – Evrane szünetet tartott, készenlétbe helyezte a
késeit, és diadalittas tekintettel bámult Éduánra. – Azok a lányok
megérintették a Forrás eredési pontját, mire a Forrás felébredt. Aztán
a víz meggyógyította Iseultot.
Iseult. A nomatsi lány, akinek nincs vérszaga.
Nem lehetett egyike a szent Kahr Ávennek – Éduán ezt nem volt
hajlandó elhinni. A lány túl egyszerű volt. Túl sok sötétség volt benne.
Ami pedig az igazságboszorkát illeti: ha valóban ő volt a Kahr
Áven másik tagja, akkor Éduán megszegte volna a karavénusesküjét,
ha átadja az apjának. Ennek a puszta gondolata is haraggal töltötte el
Éduánt. Nem fog lemondani a vagyonáról azért, mert Evrane
szerzetes egy hiszékeny, kétségbeesett, vén bolond.
Éduán ezért hihetetlen gyorsasággal elhajította a dobókését.
Evrane elkapta a levegőben, és a forgás lendületét kihasználva
eldobta a sajátját.
Éduán balra húzódott. Elkapta a kést… Aztán rögtön vissza is
hajította.
De Evrane addigra már felfelé ugrált a sziklafalon, kihasználva a
terep adottságait. Könnyedén mászott a köveken, és közben
előhúzott egy rövid tőrt – az utolsó fegyverét –, majd rávetette magát
Éduánra.
A vérboszorka előreugrott, Evrane rázuhant. Aztán Éduán rögtön
fel is pattant, előrecsapott a kardjával…
Belecsapódott Evrane tőrébe, és elakadt az azon kialakított hárító
horgon. A szerzetesnő karja megremegett. Az apró penge nem
érhetett fel a karddal, ahogy az ő ereje sem érhetett fel Éduánéval.
– Emlékezz… ki vagy! – nyögte Evrane. Éduán kardjának
acélpengéje egyre közelebb… és közelebb került hozzá. A könyöke
bármelyik pillanatban elgyengülhetett. És akkor Éduán kardja a
nyakába hasít majd… – A Kahr Áven eljött, hogy megmentsen
minket, Éduán. Emlékezz a kötelességedre, amivel tartozol nekik!
Evrane tőre megcsúszott.
 Éduán kardja hirtelen leereszkedett. Egyre közeledett Evrane
nyakához…
De Éduán megállította. Az utolsó pillanatban megfékezte a kardot.
Evrane levegőért kapkodott, a szeme hatalmasra tágult.
– Végeztünk – jelentette ki Éduán. Visszahúzta a kardját.
Vércseppek fröccsentek szét. Evrane arcára és Éduán egyenruhájára
csöpögtek.
Evrane-nek az egész arca megváltozott. Éduán szeme láttára
fáradt öregasszonnyá változott.
Éduán képtelen volt tovább elviselni a látványt, ezért egy szó
nélkül eltette a kardját, és elindult az ösvényen.
De amikor bekanyarodott volna az erdőbe vezető úton – és amikor
a normálisnál sokkal hangosabb mennydörgés hallatszott –, Éduán
hátába acél fúródott. Súrolta a bordáit. Átszúrta a jobb tüdejét.
Éduán felismerte a fegyvert. Egy karavénus dobókés volt –
ugyanaz, amelyet csupán pár másodperccel korábban ő hajított
Evrane felé.
Fájdalmas volt – nem is beszélve arról, hogy a torkában bugyogó
vér megnehezítette a lélegzést. Éduán mégsem tudta megállni, hogy
elmosolyodjon, mert Evrane pont olyan könyörtelen volt, mint azelőtt.
Ez legalább nem változott.
 HARMINCHÉT
TALÁN EZ VOLT A LEGBUTÁBB TERV, aminek a
megvalósításában Iseult valaha részt vett, és nagyon remélte, hogy
Merik és a megállapodása megérte ezt az egészet.
Nyolcvan lépés, gondolta Iseult, miközben nézte a tizenhét
tengerészt, akik teljes sebességgel közeledtek felé Lejna fő
tengerparti sugárútján. Másik tizenkettő éppen az első mólón szaladt
lefelé döngő léptekkel, ami mellett a hajójuk kikötött.
Mivel a marstokiak természetesen pont ugyanakkor értek a
városhoz, amikor Iseult és Safi. Így esett, hogy Iseult éppen azt
figyelte, ahogy katonák – köztük kétségtelenül tűzboszorkák és még
ki tudja, miféle lények – közeledtek felé rettentő eleganciával.
Iseult nem mozdult. Meg sem rezzent. A város peremén állt. A terv
szerint csak akkor mozdulhatott meg, amikor a tengerészek húsz
lépésre megközelítették. Ennek a távolságnak elégnek kellett lennie
ahhoz, hogy megtartsa az előnyét – vagy legalábbis ahhoz, hogy
annyi ideig előttük maradjon, amíg Safi bejut a városba.
Iseult lovaglás közben alaposan megfigyelte a terepet, de a terve
nagy része csak találgatáson alapult. Lejna macskaköves utcáival és
mellékútjaival kapcsolatos információknak, amelyekről Iseult úgy
hitte, hogy igazak, a nagy része könnyedén tévesnek bizonyulhatott,
márpedig, ha a tetők közötti hézagok nem utcák, az a nagy,
négyszögletű lyuk pedig nem egy belső udvar volt, akkor Iseult –
egyszerűen szólva – megszívta.
Voltak más hézagok is a tervében – például a fehér anyagdarab,
amit Safi ingéből vágtak ki (azért, hogy elrejtse Iseult haját)
elcsúszhatott a helyéről az erős szél miatt. A sikátor pedig, amit Iseult
kiválasztott két sorház között, szörnyű terep volt sötét, árnyékos
részeivel és meredek felszínével.
Ráadásul, ahogy itt állt, magasba emelt karokkal és még a
hüvelyben pihenő karddal, túlságosan sebezhető volt.
Hatvan lépés.
Most már látta a tengerészek szemét is, és a kivont szablyáik
csillogását sem lehetett szem elől téveszteni – ahogy a fonalaik tettre
kész bíbor árnyalatát sem.
 Nem fognak megölni, emlékeztette magát vagy századszor.
Nyugalom. Légy nyugodt az ujjad hegyétől a lábujjadig.
Iseult érezte maga mögött Safi fonalait – sötétzölden fénylettek,
ahogy Safi harcra készen osont az erdő árnyai között. Ha Safi harcra
kész volt, Iseult is készen állt. Kezdeményezés, végrehajtás – csak
ezúttal visszafelé.
Harminc lépés.
Iseult megfeszítette a lábizmait, beszívta a levegőt… Húsz lépés.
Iseult futásnak eredt.
Eltűnt az árnyékok között, de szürke fényt látott maga előtt.
És macskaköveket meg kirakatokat.
Lépteket hallott maga mögött. A puha csizmák és a másodpercről
másodpercre egyre közelebb lecsapó villámok hangja ellenére is
tisztán hallotta a marstoki talpak döndülését.
Iseult csúszkálva megállt a sikátor végénél, és élesen jobbra
fordult. Egy utca – méghozzá kifejezetten széles. Iseult pontosan
ebben reménykedett, ráadásul átlósan a hegyre vezetett, egy távoli
hely felé, ami akár egy belső udvar is lehetett.
Nagyon remélte, hogy az is lesz.
Iseult látótere peremén betört ajtók és ablakok suhantak el. A szél
még mindig hátulról fújt, szinte tolta maga előtt Iseultot. Az eső is
eleredt. Eláztatta az utcát, csúszóssá váltak tőle a macskakövek.
Iseult elgondolkodott azon, hogy mit kezdjen az esővel, ha a belső
udvarhoz ér. Hatással lesz a védelmére…
Vagy mégsem, mivel az előtte nyíló utcából még több katona
özönlött elő. A mólóról biztosan a hegyre mentek, hogy útját állják.
Iseult saját magát szorította sarokba, és a terve már azelőtt
kudarcot vallott, hogy a végrehajtása elkezdődött volna.
Nem, nem. Nem hagyhatta, hogy elhatalmasodjon rajta a pánik.
Csak egy pillanatra volt szüksége – egyetlen rövid másodpercre
anélkül, hogy a marstokiak a sarkában lihegtek volna.
Iseult élesen balra fordult; megcsúszott a lába; előrebukott… de
megkapaszkodott egy oszlopban. Ezzel értékes időt vesztegetett el,
de arra, hogy még ezen is bánkódjon, végképp nem volt idő. Mély
levegőt vett, aztán teljes sebességgel futásnak eredt. Arra gondolt,
hogy a sikátor biztosan egy másik főúthoz vezet, ahol időt szakíthat a
gondolkodásra.
 Minden egyes macskakövet megfigyelt, amire rálépett. Csak azzal
foglalkozott, hogy egyik lábát a másik után rakja, és újabb mély
levegőt vegyen… Aztán még egyet. Nyugalom. Nyugalom. Sikerülni
fog.
Újabb széles utcára ért.
Ahol még több marstoki várta – egy szemközti sikátorból
sereglettek elő. Sorban rohantak felé. Iseult csapdába esett. Vagy…
Csúszkálva irányt változtatott, balra folytatta a menekülést, keresztül
egy betört ajtón.
Belesajdult a válla az ütközésbe. Elharapta a nyelvét, a szája
megtelt vérrel, a gondolatait pedig háttérbe szorította a fájdalom. Épp
erre a figyelemelterelésre volt szüksége. Egy pillanat erejéig
megnyugodott, így fel tudta mérni a terepet: egy üzletben volt, benne
pulttal és egy hátsó kijárattal.
Iseult átvetődött a pulton. Dörrenés hallatszott, egy viharos
széllökés betörte az ablakot.
Katonák dübörögtek be az üzletbe, de Iseult már legördült a
pultról, és az ajtót kivágva kirohant a sikátorba. Jobbra fordult –
élesen, nagy sebességgel. Odafent villámok cikáztak és szél tombolt,
de az épületek megvédték őt.
Iseult egy sarokhoz ért, bekanyarodott… és a háta mögött
mérgezett nyilak csapódtak a falba. Ami azt jelentette, hogy most már
méregboszorkákkal is számolnia kellett. Marstoki Viperákkal.
Hirtelen elfogytak az épületek. Fény és szél töltötte meg a világot,
Iseult egy belső udvaron találta magát. Abban a belső udvarban,
amiben mindeddig reménykedett. A közepén egy koszos, régi
szökőkút állt. Nodent, a nubrevnai istent ábrázolta – faragott izmokkal
és loknis hajjal –, ahogy a koralltrónusán várakozott.
Iseult felugrott a szökőkút térdmagasságban lévő peremére, amely
nedves volt az alga és a madárürülék miatt. A peremen állva
könnyebben fordulhat majd a marstokiak felé, de nem sok stabilitást
nyújt.
A tengerészek egyre közelebb kerültek Iseulthoz eső áztatta
egyenruháikban, a fejük feletti fonalak összpontosításról árulkodtak.
Voltak köztük apró és kecses, hatalmas és széles mellkasú,
egyértelműen női és csak-Noden-tudja-miféle alakok egyaránt.
 A szél és a zuhogó eső, a robajló felhők miatt Iseult nem
számíthatott a hallására, a bőre nedves volt, és érzéketlen.
Ekkor megérkeztek az első katonák az udvarba… és lelassítottak.
Óvatosan megálltak, majd egy női hang a mennydörgést túlharsogva
így kiáltott:
– Nem ő az!
Iseult gyomra görcsbe rándult. Bal kezét a fejéhez emelte. Nem
volt rajta a kendő. Fekete haja nedvesen, jól láthatóan lógott a
vállára.
– Keressétek meg az igazi domnát! – parancsolta a nő. –
Visszamegyünk a partra!
Az Iseult gyomrát szorongató jeges rémület még feljebb hatolt.
Elzárta a levegő útját. Hát elmennek – ilyen egyszerűen?
– Várjatok! – visította, és leugrott a szökőkútról. Ha sikerülne
felkeltenie a figyelmüket, és legalább néhányan itt maradnának,
Safinak talán lenne esélye.
Iseult a visszavonuló katonák után rohant. Páran megálltak, és
visszafordultak. Lassan, nagyon lassan. Iseult a késéért nyúlt, készen
állt a támadásra.
Ekkor azonban reccsenés hallatszott, és Iseult testét forróság
árasztotta el. Aztán Iseult érezte, ahogy az udvarban lévők fonalai
vonaglani kezdenek, olyan vadul, hogy a lány majdnem
összecsuklott.
Egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt számtalan fonál egyszerűen
elpattant. Elszakadt.
Meghasadt.
A legközelebb álló katona teljesen Iseult felé fordult, a szeme
fekete volt. A bőre felhólyagzott.
Aztán a karjánál elkezdett lefoszlani a bőre, a háta mögött pedig
egyre több katona fordult Iseult felé.
És mindannyian hasadni kezdtek.
 HARMINCNYOLC
SAFI EGY NAPSZÍTTA ÉGERFA MÖGÜL FIGYELTE a lepukkant
kikötő melletti utcát. Dobolt a lábujjaival, a körmeit a rücskös kéregbe
vájta, és annyira szeretett volna segíteni Iseultnak, hogy belesajdult a
szíve.
De tartotta magát a tervhez, és megvárta, amíg az utolsó marstoki
is követte Iseultot a sikátorba. Aztán nekiiramodott Lejna felé.
A tekintetét le sem vette az első móló mellett hánykolódó hajóról.
Tengerészek rohangáltak a fedélzetén, de túlságosan lefoglalta őket
az erősödő vihar, ezért felé sem pillantottak. Azért Safi a biztonság
kedvéért előhúzta a hüvelyből a karavénus kardot.
A tekintete a közeli út és a legközelebbi móló között cikázott.
Kihalt, kihalt… Mindkettő kihalt volt. Az egyik kikötőhelynek az Eron
bácsi szerződésében szereplő hetes mólónak kellett lennie.
Habár Safi már azon sem lepődött volna meg, ha egyáltalán nincs
is hetes móló – ha kiderül, hogy Eron bácsinak soha nem is állt
szándékában teljesíteni a megállapodás rá vonatkozó részét.
Hát, akkor így járt, mert Safi eltökélte, hogy ha a nyálkahalakkal
kell is szembenéznie érte, megszerzi azt a szerződést Meriknek.
Amikor Safi rálépett az első macskakőre, kövér esőcsepp koppant
a feje búbján. Safi az égre pillantott – és azonnal átkozódni kezdett. A
vihar már majdnem elérte Lejnát, és egyértelműen nem egy egyszerű
záporral volt dolguk – elég volt csak ránézni azokra a fekete felhőkre.
Mit művelsz, herceg?
Az eső egyre hevesebben zuhogott. Hirtelen hullám csapott át a
vízállásjelző vonalon, elárasztva az első mólót, és trutyival borítva be
a macskaköveket.
Ennyit az óvatosságról. Safi kocogni kezdett… aztán teljes
sebességgel rohanni. Ha a vihar ilyen ütemben erősödik tovább, csak
percek kérdése, és az összes móló víz alatt lesz.
Safi elért az első faépítményhez. Algaréteg borította, és ahogy
rálépett, veszélyesen megnyikordult. Safi tett négy lépést, a szemét
mindvégig a móló végén horgonyzó, dülöngélő hadihajón tartotta,
aztán hátat fordított, és elindult a következő dokkhoz.
 Ennek is csúszós volt a felülete, a hullámok vadul csapkodták, és
a szél hihetetlen erővel fújt. Safi olyan erősen összpontosított a
lépteire és a móló felett átcsapó hullámok átugrására, hogy észre
sem vette a sötét alakot, amely felé közelített.
Safi már a következő móló felé haladt, amikor tőle harminc lépésre
meglátta a marstoki Viperát, aki éppen félúton állt közötte és a fahíd
között.
– Ha velem jössz – kiáltotta a Vipera határozottan női hangon, ami
határozottan női testből származott –, akkor senkinek sem esik
bántódása!
Kösz, nem, gondolta Safi, miközben előkapta a kardját. A nő
fegyvertelen volt, Safival ellentétben. Safi felemelte a kardot.
– Egy lehetőséget kapsz, igazságboszorka! Vagy a
szövetségesünkként csatlakozol a marstokiakhoz, vagy az
ellenségünkként meghalsz! Safinak ettől nevethetnékje támadt. Sötét,
dühös nevetés volt, mert elérkezett a pillanat, amire egész életében
várt: a varázsereje miatt célponttá vált, és katonák jöttek érte, hogy
magukkal vigyék.
Őszintén szólva Pokolbárdokra számított az évek alatt, de a
Viperákkal is beérte, sőt.
Safi behajlította a térdét, felkészült a támadásra. Villámlás dörrent.
Safinak pislognia kellett – nem tudta megállni –, és amikor újra
kinyitotta a szemét, széllökés érte a testét. Nehéz esőcseppek
csapódtak a bőrének. És a nő, természetesen, már nem volt
fegyvertelen. A kezében, ami pár szívveréssel ezelőtt még üres volt,
egy buzogányt tartott, aminek a feje akkora volt, mint Safi koponyája.
– Ezt meg honnan a redvából szedte elő? – motyogta Safi. – És
azok ott tüskék? – Safi hátraugrott, bár a szél miatt alig bírt
megmozdulni, és gyorsan átgondolta, vajon a karavénus acél elég
erős-e ahhoz, hogy átvágja a vasat.
Arra jutott, hogy nem az – és ebben a pillanatban a tüskés
halálgolyó megindult a feje felé.
Safi oldalra lépve lebukott. A buzogány a homloka mellett repült el.
Egyetlen tüskéje felhasította a bőrét. Vér csöpögött a szemébe, és a
pillanat töredékéig megjelentek lelki szemei előtt a szerződés szavai:
„Ha az utasnak kicseppen akár egyetlen csepp vére is, az alku
érvényét veszti.”
 Aztán Safi arca előtt megjelent a Vipera csizmájának talpa, és a
lánynak nem maradt több ideje gondolkodni.
Safi félreütötte a lábat a könyökével, ezzel sikeresen kibillentve a
Viperát az egyensúlyából – és eltávolítva a buzogányt az arca
közeléből.
Safi a vaslánchoz emelte a kardját. Bár azt hitte, hogy a lánc a
golyó lendületétől rácsavarodik majd a kardjára – és így kiránthatja
azt a Vipera kezéből –, a vas mintha elolvadt volna… áthatolt rajta az
acél… aztán a másik oldalon újra alakot öltött.
Safi pislogva próbált megszabadulni a szemébe folyt vértől és
esővíztől, és közben arra gondolt, biztosan rosszul látta. De nem így
volt. A nő újabb és újabb láncszemeket adott hozzá a vasgolyó
láncához, amitől a buzogány még nagyobb lett, ráadásul a tüskék is
megnőttek.
Ó, a francba! Safi egy vasboszorkával állt szemben. Franc, franc,
franc, franc! Súlyosan alulértékelte az ellenfelét. Egyedül semmiképp
sem győzhette le a nőt. A karavénus acél is vas volt, ezért az volt az
egyetlen esélye, ha elhajítja azt, kikerüli a Viperát, aztán futásnak
ered, mintha az Üresség lenne a nyomában.
És Safi így is tett. Eldobta a kardot – magában bocsánatot kért
Evrane-től –, majd amikor a Vipera a combjára célozva felé suhintott
a buzogánnyal, olyan magasra ugrott, ahogy csak tudott.
De nem elég magasra. A buzogány sebesen közelített a bokája
felé, a vasgolyó tüskéi pár centire voltak attól, hogy összetörjék a
csontját.
Safi ösztönei működésbe léptek. Megpördült a levegőben, és
hátrarúgott a jobb sarkával. A lába nekicsapódott a Vipera torkának.
De Safi azt már nem látta, mi következett ezután. Bűvös szél
támadt a háta mögött, és Safi azon kapta magát, hogy átbucskázik a
Vipera fölött, miközben egy ciklonerejű széllökés elragadja. Aztán
macskakövek száguldottak az arca felé – vészesen gyorsan –, és
Safi a földbe csapódott. Fájdalom járta át a testét.
Zuhogott az eső. Villámok dörrentek és sisteregtek, magukkal
hozta őket a tomboló szélvihar.
Safi felkecmergett, pislogott a szemébe került víz és a
fogcsikorgató fájdalom miatt. Aztán határozott léptekkel elindult a
második móló felé. Ahogy korábban, megtett négy lépést a csúszós
fadeszkákon, majd visszarohant a rakpartra.
Ahol a Vipera utolérte.
Safi azt tette, ami elsőként az eszébe jutott: magasra emelte a
kezeit, és azt kiáltotta:
– Magaddal vihetsz!
De a Vipera nem eresztette le a buzogányát.
– Hagyd, hogy megbilincseljelek, akkor majd hiszek neked,
igazságboszorka!
– Igazságboszorka? – kiáltotta Safi, és ártatlanul vállat vont.
– Szerintem összetévesztesz valakivel! – Hamis, nyikorogta a
varázsereje. – Én csak egy domna vagyok, méghozzá nem is egy
gazdag birtoké!
– Engem nem versz át! – üvöltötte a nő. Az egyenruhája vadul
lobogott a szélben. A kendő lecsúszott a fejéről, fekete zászlóként
verdesett és csapkodott.
Safi valamiért képtelen volt levenni a szemét arról a fekete
szövetdarabról… és nem tudott elmenni a varázserejének a reakciója
mellett sem. Hamis, hamis, hamis, sikította újra és újra. Nem jó, nem
jó, nem jó! Túlzottan erőteljes reakció volt ez egy egyszerű kis
hazugságra.
Aztán Safi végre megértette. Rájött, mi az oka.
Hasadás.
Amint beszivárgott a tudatába a szó, az ég mintha felrobbant
volna.
Hő és fény tört elő a felhők közül. Eltakarta a világot, elnyelte a
hangokat, elfedte az érzelmeket.
Safi térde megroggyant. Előrebukott, pislogva, kétségbeesetten
kutatott valami után, ami alapján beazonosíthatta volna a saját vagy a
Vipera helyzetét…
És mindenekelőtt azt, hogy kinél indult be a hasadás.
Homályos kép rajzolódott ki a szeme előtt: a Vipera. Térden állva.
Elszörnyedve bámulta a karjait… a karjait, amikről leszaggatta a
ruhaujjakat.
Hát ennél a nőnél indult meg a hasadás? Safi minden erejét
összegyűjtve felült, megküzdött a széllel és a statikus ellenállással,
hogy feketeség vagy olaj jeleit keresse a nő testén…
 Aztán észrevette, hogy a Vipera kendője eltűnt. Leesett a fejéről,
ami miatt fekete haja vadul lobogott a szélben a bronzos, karakteres,
gyönyörű arc körül.
Safi ekkor rádöbbent, hogy a marstoki császárnőt bámulja.
A levegőboszorka által teremtett vihar útját állta Éduán
varázserejének – nem engedte, hogy Safiya szaga Éduán vérébe
jusson. De az is lehet, hogy a lány megint szalamandraszálból
készült ruhát viselt. Akármelyikről volt is szó, Éduánnak mellőznie
kellett a varázserejét, és egyszerűen a látására hagyatkozni a
marstokiak követése közben, remélve, hogy Lejnán keresztül
Safiyához vezetik. Amikor észrevette, hogy a katonák egy belső
udvarba sereglenek, felmászott a háztetőkre, hogy jobban lássa az
eseményeket – és reményei szerint gyorsabban haladhasson.
Azonban mire az udvarhoz ért, a tengerészek már a tenger felé
rohantak, az ellenkező irányba… A vérszag nélküli nomatsi lány
pedig ott állt az udvarban, a nubrevnai istenről készült szobor mellett.
Mindannyiukat tőrbe csalta. Csak csali volt.
Éduán szitkozódott, és a varázserejével azonnal keresni kezdte az
igazságboszorkát. A nomatsi lánnyal majd később foglalkozik. De
Éduán ekkor ismerős szagra lett figyelmes: fekete sebek és kijátszott
halál. Fájdalom és mocsok és csillapíthatatlan éhség.
Hasadás.
Éduán varázsereje visszahúzódott, egy pillanatra felülkerekedett
rajta a meglepettség. Undorodva figyelte, ahogy a marstokiak letépik
magukról az egyenruhát. Ahogy fekete olaj bugyogott a bőrük alatt.
Ahogy a nomatsi lány felkészült a harcra.
Éduán tudta, hogy el kéne mennie – azonnal. De nem tette.
Várt. És figyelt… Aztán meghozta a döntést.
Morgás tört elő a torkából. Rájött, hogy ez az egész a Bábjátékos
műve. Mostanra felismerte a munkáját. Biztosan rájött, hol van az
igazságboszorka – és így próbált segíteni Éduánnak a maga aljas,
hasadt módján.
Ami azt jelentette, hogy ha Iseult meghalna itt, az Éduán hibája
lenne – ezzel épp az ellenkezőjét érné el a tartozása
visszafizetésének.
Így hát Éduán a tető széléhez szaladt, és leugrott. Három emelet
választotta el a szökőkúttól. Miközben zuhant, levegő áradt a fülébe.
Hangosan, gyorsan. A jobb lába földet ért. A lendületet kihasználva
bukfencezett egyet, aztán felállt – épp időben ahhoz, hogy elkerülje a
fonálboszorkával való ütközést.
A lány épp megcélozta a kardjával Éduán fejét. A vérboszorka
lehúzta a fejét, az acél sípolva hasított a levegőbe.
– Ne! – Éduánnak csak ennyire futotta, majd előhúzta a kardját a
hüvelyéből, és elindult a legközelebbi hasadt felé. A férfi Vipera volt,
leszaggatta magáról a fekete csuklyát, a bőre olajos volt, és
felhólyagzott. A levegőt harapdálva kereste lehetséges áldozatát.
Éduán átszúrta a Vipera vállát a karddal… aztán azonnal ki is
húzta a fegyvert. Forró sav fröccsent Éduán köpenyére, de nem tett
kárt benne. Az egyik csepp azonban Éduán fedetlen arcán végezte,
égető érzést hagyva maga után.
Szóval tényleg mérgező a vérük.
De Éduánnak nem volt ideje tovább elmélkedni ezen a
felfedezésen. A hasadt férfi csoszogva felé indult. Savas vére átrágta
magát az egyenruháján, felfedve mellkasát és karjait, amik a fortyogó
fekélyek miatt úgy néztek ki, mintha bármelyik pillanatban
felrobbanhatnának.
– A fejét! – kiáltotta a lány, majd széles ívben meglendítette a
szablyáját.
Acél hasított keresztül a húson. Az idegeken és a csonton. A
Vipera feje a levegőbe repült, a teste pedig bizonytalanul imbolygott,
miközben szökőkút módjára savat lövellt ki magából. Ráfröccsent a
lány ruhájára, átmarta magát a szöveten. A lány hátratántorodott…
aztán erősen belerúgott a fej nélküli testbe, ami a földre zuhant.
A lány ezután a ruhája ujjára bámult, döbbenten nézte a rajta lévő
lukakat. Bolond. Talán most szembesült először a sav hatásával? Az
ő hibája volt, hogy belesétált. Éduán mindezek ellenére azon kapta
magát, hogy így szól:
– Maradj mögöttem!
Aztán megközelített négy másik marstokit, és munkához látott. A
hasadtak rávetették magukat Éduánra… és a buta fonálboszorka
persze az utasítása ellenére nem maradt mögötte. Ehelyett
előreugrott, és nyakmagasságban meglendítette a szablyáját.
De célt tévesztett; a legközelebbi hasadt természetellenes
sebességgel ugrott hátra. Szélboszorka, ébredt rá Éduán, miközben
előredöfött a saját pengéjével. A férfi megint hátraszökkent, a bőre
feketén fortyogott.
Éduán testét széllökés érte; a szökőkút felé tántorodott. A
fonálboszorka is megingott, de ő ügyesebben tartotta a pozícióját.
Éduán fülsiketítő reccsenést hallott a háta mögött. Épp időben
fordult hátra ahhoz, hogy lássa, amint a szökőkúton repedések futnak
végig, majd a fonálboszorka megragadta a köpenyét, és elrántotta
Éduánt.
A szökőkút felrobbant, és régi köveket meg vizet hagyott maga
után – de Éduán és Iseult ekkor már a legközelebbi sikátor felé
rohant. Az egyik marstoki nyilvánvalóan hullámboszorka volt, és
most, hogy forrást is talált magának, Éduánnak esélye sem volt
ellene.
Bűvös szél csapódott Éduán hátának, olyan élesen, mintha egy
kés hasított volna a hátába, hogy lenyúzza róla a bőrt. De Éduánt
megvédte a köpenye, ő pedig megvédte a lányt.
Éduán még gyorsabban kezdett szaladni, és Iseultot is maga előtt
tolta.
– Jobbra! – kiáltotta Éduán, mire Iseult csúszkálva ráfordult az új
útvonalra.
Most már zuhogott az eső. A bőrükbe vájt. Még jobban
felerősítette a hullámboszorka erejét. Vérszomjas visítás szállt az
utcák fölé. Több torokból – sőt több tucat torokból.
– Balra! – kiabálta Éduán a következő árnyékba burkolózó
útelágazáshoz érve. Fogalma sem volt, merre megy, csak azt tudta,
hogy minél nagyobb távolságot akar tudni maguk és a hasadtak
között. Arra gondolt, elbújtatja a nomatsi lányt, amíg ez az egész
véget ér.
Igen, lerója a tartozását, aztán soha többet nem gondol Iseultra. A
lány nem volt a Kahr Áven tagja; így Éduán problémája sem.
Éduán észrevett egy beépített ajtót az út végén. Félig leesve lógott
a zsanérjain.
– Előre! – kiáltotta Éduán Iseultnak. – Befelé!
A fonálboszorka léptei meginogtak. A lány hátrapillantott, a szeme
tágra nyílt.
– Csak csináld! – Megragadta Iseult karját, erősen, aztán a vérébe
pumpálta a varázserejét. A sebessége a kétszeresére nőtt, a sikátor
elmosódott, a lány felkiáltott. Nem futott elég gyorsan, de Éduán nem
tudta ennél jobban felgyorsítani a mozgását a vérét irányítva.
De ekkor végre az ajtóhoz értek, és Éduán belökdöste rajta
Iseultot, a ház belseje felé tolta őt, keresztül a konyhán – a zihálásuk
majdnem olyan hangos volt, mint a szél süvítése és a zuhogó eső
robaja odakint.
A kamraszekrény. Éduán észrevett egy magas szekrényt a szoba
hátsó részében, ami veszélyesen közel állt a betört ablakhoz… de ez
volt az egyetlen lehetséges rejtekhely a helyiségben. Felé lökte
Iseultot.
– Mássz be!
– Nem – fordult Éduán felé a lány. – Mit akarsz tőlem?
– Le akarom róni a tartozásomat. Megkímélted az életemet; most
rajtam a sor. – Éduán egy gyors kézmozdulattal kikötötte a
szalamandraköpenyét. – Bújj el emögé! Úgy nem érzik meg a
szagodat! – nyújtotta oda a köpenyt Iseultnak.
– Nem.
– Süket vagy, vagy csak hülye? A hasadtak pár másodperc múlva
itt lesznek. Bízz bennem!
– Nem. – A lány mogyoróbarna szeme remegett… De nem a
félelemtől, hanem a makacs elutasítástól.
– Bízz. Bennem. – Éduán lehalkította a hangját, a fülével és a
varázserejével is figyelte a hasadtak közeledésének jeleit. Bármelyik
pillanatban ideérhettek, a nomatsi lány pedig nem akart jobb
belátásra térni.
Márpedig, ha nem tér jobb belátásra, Éduán nem tudja leróni a
tartozását.
Ezért felidézte azokat a szavakat, amikről úgy gondolta,
cselekvésre késztethetik a lányt:
– Mhe verujta – mondta Éduán. – Mhe verujta.
– Honnan… Honnan ismered ezeket a szavakat?
– Onnan, ahonnan te. Most pedig befelé! – Éduán belökte a lányt
a szekrénybe… durván. Elfogyott a türelme, és érezte a közeledő
hasadtak szagát. Vérfoltos hazugságok és mocsok fedte
hazugságok.
A lány teljesítette a parancsot. Belépett a kamraszekrénybe, aztán
Éduán felé fordította különös arcát. Éduán odadobta neki a köpenyt.
A lány könnyedén elkapta.
– Meddig maradjak itt? – kérdezte. Aztán a tekintete
végigpásztázta Éduán testét. – Vérzel.
Éduán lepillantott a régi sebeknél éktelenkedő vérfoltokra és az
Evrane-től származó újakra.
– Semmiség – motyogta, majd óvatosan behajtotta az ajtót. A lány
arca árnyékba borult, de Éduán még azelőtt megállította a
mozdulatot, hogy teljesen rácsukódott volna az ajtó.
– Leróttam a tartozást, fonálboszorka. De ha az útjaink újra
keresztezik egymást, ne legyenek kétségeid: megöllek.
– Nem fogsz – suttogta Iseult, miközben az ajtó kattanva
becsukódott.
Éduán kényszerítette magát, hogy csöndben maradjon. A lány
választ sem érdemelt – ha azt gondolja, hogy újra megkímélné az
életét, az már csak az ő baja.
Így hát Éduán magasba emelte az orrát, felerősítette a
varázserejét, aztán kiviharzott a házból, és elindult az esős, szeles,
halállal teli tájban.
Merik a rettegéstől vakon repült. Kullen már majdnem Lejnánál
járt, az első móló felé száguldott. De valami nem stimmelt. Akkora
sebességgel előzte meg Meriket, amekkorával Merik nem is volt
képes repülni – és olyan kontrollálatlan dühvel, amilyet Merik sosem
látott még. A hercegnek nem volt mit tennie, vadul pörgött a
levegőben Kullen mögött, és megpróbált valamit – bármit – az
irányítása alá hajtani.
Amikor Merik végre elérte a várost, belecsapódott a szálkás első
mólóba – ahova Kullent látta megérkezni. De most már semmit sem
látott a tomboló vihar miatt. Ami még ennél is ijesztőbb volt, érezte a
varázsereje lüktetését az oldalában. Vadul, belülről hasogatta a bőrét
– mintha a közelben valakinél hasadás indult volna meg. Mintha
Merik sem járt volna messze attól, hogy átessen a határ másik
oldalára.
Nagy ugrásokkal végigrohant a mólón. Egy kirakat mellett
villámlás cikázott, és Merik megpillantotta Kullent. Egy sikátor
bejáratánál térdelt, és a testén vastag, vakító erekként futkározott az
elektromosság. Aztán a villámok elhalványultak, és Kullent elrejtette a
levegő és a tengervíz, a hínárok és a homok forgataga.
 Merik kiért az utcára. Fejjel előre nekiütközött a kavargó
villámokból és szélből álló falnak.
Nem – most már más is volt benne. Üveg és faszilánkok. Kullen
egész épületeket döntött romba. Merik belevetette magát a
villanások, dörrenések és statikus feszültség alkotta falba. Szinte
magába szippantotta. Szél tépázta a testét. Vízcseppek csapódtak a
bőrének. Bekebelezte a varázslat.
És Merik semmit sem tehetett ellene. Feleolyan hatalmas
boszorka sem volt, mint Kullen, és mivel úgy érezte, hogy bármelyik
pillanatban megindulhat nála a hasadás, egyszerűen elengedte
magát.
A széllökések felfelé repítették, olyan sebességgel, hogy a gyomra
nem is tudta követni a teste mozgását. Egyre feljebb és feljebb repült.
Szorosan becsukta a szemét. Törmelék csapódott hozzá. Üveg vájt a
csupasz bőrébe.
De aztán – olyan gyorsan, ahogy a vihar beszippantotta őt – Merik
kiszabadult. A forgás abbamaradt; elcsitult a szél. De a vihar tovább
tombolt – Merik hallotta, érezte…
Odalent.
Nehézkesen kinyitotta a szemét, a varázsereje segítségével
sikerült legalább addig a magasban maradnia, amíg felfogta, hogy mi
történt.
Merik a Kullen által teremtett vihar felett volt, a felhők között. De a
szélorkán egyre feljebb kúszott, lassan elérte a Merik körül lévő
felhőket, és nem sok kellett ahhoz, hogy őt is újra bekebelezze.
Ekkor azonban észrevett egy apró, sötét foltot a vihar közepén,
nagyjából száz méterrel saját maga alatt. Kullen.
Merik gondolkodás nélkül előrevetette magát, fájdalmasan
gyorsan működésbe hozta a saját varázserejét. Aztán abbahagyta az
irányítását, és zuhanni kezdett. Gyorsabban haladt, mint amikor
felfelé repült a viharban, sebesen közeledett az utca felé. Ahogy
keresztülrepült a pokoli bűvös viharon, egy pillanatra sem vette le a
szemét a fonáltestvéréről.
Kullen is látta őt. Egy leomlott… nem, leomlófélben lévő épület
mellett guggolt a macskakövön. Kullen a mellkasára szorította a
kezét, hátravetette a fejét, és Merik tudta, hogy látja őt.
 Kullen a magasba emelte a kezét. Meriket a hátára vette egy
légáramlat, megállította a zuhanását. Aztán finoman leeresztette a
földre. Egyenesen Kullen viharának középpontjába.
Amint talajt ért a csizmája, Merik a fonáltestvéréhez rohant.
Kullen térdelt, az arcát a föld felé fordította.
– Kullen! – kiáltotta Merik; torkaszakadtából igyekezett túlkiabálni
a szüntelen mennydörgést, az épületszerkezetek recsegését és az
ablakok csörömpölését. Térdre rogyott. Üvegszilánkok hasítottak a
térdébe. – Kullen! Állítsd le a vihart! Pihenned kell, vissza kell hívnod
a vihart!
Kullen nem válaszolt, de a hátán remegés futott végig – és Merik
túl jól ismerte ezt a remegést. Túl sokszor látta már életében.
Merik megragadta a fonáltestvérét, és kiegyenesítette a tartását.
– Lélegezz! – üvöltötte Merik. – Lélegezz!
Kullen Merik felé fordította az arcát, az ajka némán mozgott, az
arca szürke volt, és hólyagos…
A szeme pedig fekete volt, mint Noden vizes pokla.
A lélegzés nem menthette meg Kullent – ettől a rohamtól biztosan
nem. Merik fonáltestvére hasadni kezdett.
Merik egyetlen, fájdalmas pillanatig csak bámulta a legjobb
barátját. Keresett valamit az arcán, ami arra az emberre
emlékeztetett, akit Merik olyan jól ismert.
Kullen kitátotta a száját, a szélorkán a világba kiáltotta a haragját.
Merik érezte, ahogy a szennyezett varázserő átjárja a testét, és félő
volt, hogy ő is hasadni kezd.
Merik mégsem húzódott el, mégsem lökte el magától Kullent. Az
odakint dúló vihar semmi volt ahhoz képest, ami a lelkében pusztított.
Kullen belekapaszkodott Merik ingébe; az ujjain fekélyek
éktelenkedtek, amik felszakadtak, és fekete vért fröcsköltek
magukból.
– Ölj… meg! – nyögte rekedten Kullen.
– Nem. – Meriknek csak erre a válaszra futotta. Ez volt az
egyetlen szó, amellyel minden érzését összefoglalhatta.
Kullen eleresztette Merik ingét, és a szemében egy fél
szívverésnyi ideig visszahúzódott a feketeség. Szomorú, megtört
mosoly jelent meg az arcán.
 – Ég veled, királyom! Ég veled, barátom! – mondta Kullen, aztán
hirtelen, nagy erővel felugrott, és elrepült a mólóról. Merik érezte,
ahogy szél és törmelék csapódik a testének, a földre löki, és
megbénítja az érzékeit. Egy örökkévalóságig nem érzett mást, mint
Kullen forgószelét – ő maga is azzá vált.
Aztán hangos reccsenés törte meg a káoszt, fadarabokat és
fájdalmat hagyva maga után.
Merik előtt elsötétült a világ.
 HARMINCKILENC
ISEULT A SZEKRÉNYBEN ÜLT, összeszorította a szemét és
kiélesítette az érzékeit, a varázserejével életjeleket keresett. És
hasadtakat.
Ami Éduánt illeti, Iseult továbbra sem látta a fonalait. Csak az
arckifejezéséből következtethetett az érzéseire – amelyek Iseult
megfigyelései szerint nem léteztek. És bár Iseult elhitte Éduánnak,
hogy nem ölné meg – és valószínűleg a hasadtakkal sem etetné meg
–, nem volt itt semmiféle verujta.
Mhe verujta. Ez volt a nomatsik legszentebb mondata – és azt
jelentette: bízz bennem, mintha egy lenne a lelkünk.
Ezt mondta a Holdanya a nomatsi népnek, amikor kivezette őket a
háború sújtotta, távoli keletről. Ezt mondták a szülők a gyerekeiknek,
amikor lefektették őket aludni. Ezt mondták egymásnak a fonálpárok
a házassági fogadalmukban.
Az, hogy Éduán ismerte a kifejezést, csakis azt jelenthette, hogy
valaha egy nomatsi törzsben élt… Vagy hogy ő maga is nomatsi volt.
De bárhonnan szerzett is tudomást Éduán a mondásról, nem
számított. Segített Iseultnak, aztán magára hagyta.
Iseult varázsereje észlelt valamit – egy hasadt marstoki volt, aki a
betört ablak előtt osont el. Három halott fonál tekergőzött a feje fölött,
pont, mint a holttest fölött, amit Iseult Veñazában látott. Mint a
felsorakozott ezrek feje fölött, akiket a Bábjátékos szemével látott.
De ezek a fonalak nagyobbak voltak: vastagabbak és szokatlanul
hosszúak. Vékony indák módjára megnyúltak, majd eltűntek az égen,
mint egy marionett zsinórja…
Iseultnak elállt a lélegzete. Bábjátékos. Ez a Bábjátékos műve volt.
Az elszakadt fonalak egészen Pozninig elértek – Iseult ebben biztos
volt –, ami azt jelentette, hogy a Bábjátékosnak valahogy sikerült
távolról elindítania a hasadást ezeknél az embereknél.
Nem, nem valahogy. Hanem Iseult segítségével.
„Az a sok terv és hely, amit az elmédben rejtegettél, nagyon
boldoggá tette a Fosztogató királyt. Ezért is osztotta rám ezt a
holnapi nagy küldetést. Szóval köszönöm, hogy ezt az egészet
lehetővé tetted!”
 A Bábjátékos rájött, hogy Iseult és Safi Lejnába tart, és
mindenkinél előidézte a hasadást, akire csak rá tudta tenni a kezét.
Iseultnak hirtelen rettentő melege lett a köpeny alatt. Fuldokolni
kezdett a szekrénybe zárva. Égettek a gondolatai. Keményebben
kellett volna harcolnia a Bábjátékos ellen. Nem lett volna szabad
elaludnia és az árnynő markába kerülnie.
Iseultnak hányingere támadt…
Öklendezni kezdett, szárazon és szaggatottan. A hasadtak sorsa
az ő lelkén száradt. Megölte őket a gyengeségével.
Iseult újabb pár villogó fonalat vett észre. Élő fonalak voltak, a
fényük beférkőzött Iseult rosszulléttől zavaros tudatába. Ismerte
ezeket a fonalakat – karakteres árnyalatukban eltökélt zöld és
aggodalmas bézs szín keveredett.
Evrane. A szerzetes ott állt az ablak előtt.
Iseult egy szempillantás alatt kimászott a szekrényből. Nem
hagyhatta, hogy Evrane is meghaljon. Átugrott a törött üvegű
ablakon. A szilánkok beleakadtak a köpenyébe, de a csat kitartott.
Iseult futásnak eredt a keskeny utcán – jobbra indult, amerre Evrane
fonalait érzékelte.
Esőcseppek vájtak a bőrébe, égették a sebet az arcán. A vihar
egyre hevesebben tombolt – mintha életre kelt volna az ég. Az egész
förgeteg egy irányba tartott: a kikötő felé.
Iseult valami fehéret pillantott meg az esőfalon keresztül.
Még gyorsabban szedte a lábát, és kiabálni kezdett:
– Evrane!
A fehér folt megtorpant. Evrane alakja és ezüstös haja bontakozott
ki belőle. Hátranézett, az arca meglepettnek tűnt, de a fonalai
megkönnyebbült kék színben játszottak.
Az egyik háztetőn megmozdult valami fekete dolog.
Végigfolyt a sötét kirakaton.
A hasadtak.
– Mögötted! – visította Iseult, miközben előhúzta a szablyáját.
De elkésett. A hasadtak megrohamozták Evrane-t, és a szerzetes
eltűnt a halálhordában.
Iseult olyan gyorsan szaladt, hogy úgy érezte, a lába alatt szinte
kigyulladt a talaj, menet közben kiabált és a kardját lengette. A penge
torkokat vágott el, lábakat szúrt át. Fekélyek fakadtak ki, és sav
spriccelt a falra a nyomában. Iseult köpenyére is jutott a folyadékból.
Iseult azonban tovább lengette a kardját, felemelte, és lecsapott
vele, mindvégig Evrane nevét kiabálva.
Hamarosan nem maradt senki, akit megölhetett. A hasadtak
futásnak eredtek… és a helyen, ahol Evrane összeesett, nem maradt
más, mint egy széles, vörös folt.
Iseult megpördült, kétségbeesetten kutatott egy ajtó vagy egy
árnyék után.
De a szerzetesnek a hasadtakkal együtt nyoma veszett.
Iseult ezért összeszorította a szemét, és fonalakat kezdett keresni
a viharban. Ott. A legközelebbi sikátor túlsó oldalán talált egy csoport
rémült, fehér fonalat, amelyekbe fájdalomtól szürke fonalak
vegyültek. Rengeteg szürke fonál.
Iseult nekifeszült a szélnek, és összehúzta magán Éduán
köpenyét. A vérboszorka igazat mondott: a hasadtak, úgy tűnt, nem
érezték a szagát.
Iseult két, sorházakkal teli utca kereszteződéséhez ért. Vércsík
húzódott a földön, de máris kezdett elhalványulni az eső miatt.
Iseult felgyorsította a lépteit, és ameddig tudta, követte Evrane
nyomát, de az égszakadás hamar elmosta a vért. Már Evrane fonalait
is alig látta, aztán szem elől is tévesztette őket. Nagyon gyorsan
mozogtak. Gyorsabban, mint ahogy Iseult haladni tudott a viharban.
Amikor ráfordult egy ismerős, keskeny utcára, Iseult néhány
háztömbbel előrébb megpillantotta a hullámok tépázta kikötőt. Épp a
város nyugati pereménél járt, ahol először belépett Lejnába. Homok
és sós vízpermet terítette be, a vihar hirtelen felerősödött.
Farecsegés hallatszott, épületek omlottak össze.
Iseult felemelt karral próbálta védeni az arcát, miközben Evrane
keresésére indult. Fehér villanás vagy a szerzetes fonalainak
pislákolása után kutatott a viharban. De semmit sem látott. A vihar
mindent bekebelezett. Iseult már a hasadtakat is alig érezte –
valójában úgy tűnt, hogy azok elmenekültek a városból, és észak felé
tartottak.
Villám csapott a földbe. Iseult behunyta a szemét, hogy védje a
fénytől és a hőtől. Varázserő söpört végig a testén, borzongás futott
végig a bőrén, megtöltötte a tüdejét. Nekizuhant a mellette lévő
falnak, és összekuporodott a köpeny alatt.
Iseultot egy végtelennek tűnő másodpercig megbénította a
bűntudat. Gyűlölte magát és a varázserejét és a Bábjátékost.
Ekkor azonban elült a vihar; megszűnt a zaj és a nyomás, a
metsző eső is elállt… Aztán fonalak úsztak be Iseult tudatába. Élő
fonalak voltak, méghozzá a közelben. Iseult felegyenesedett,
hátratolta a csuklyát, és figyelte, ahogy a forgószél visszahúzódik.
Úgy tekergőzött a tenger fölött, mint egy vonagló, fekete kígyó.
Iseult az élő fonalak után kutatva besántikált egy romos sikátorba.
Üvegropogás kísérte a lépteit, aztán rábukkant Nubrevna hercegének
horzsolásokkal teli, vérző testére egy összeomlott épület alá
szorulva.
De a férfi még életben volt, ahogy Iseult is; még megmenthette.
Safi torkát nevetés szorította, ahogy bárgyún meredt Vanessre.
Hát persze hogy a marstoki császárnővel állt szemben. Ki más lett
volna elég belevaló ahhoz, hogy egy buzogányt válasszon
fegyveréül? És ki más lett volna elég őrült ahhoz, hogy egyedül
eredjen Safi nyomába?
Esett az eső. Süvített a szél – bivalyerősen és egyre nagyobb
intenzitással –, és félő volt, hogy a hullámok beterítik az egész utcát.
A város másik felén hurrikán tombolt, de Safi le sem vette a szemét
Vaness császárnőről. Ha a nő hasadni kezd…
De hát csak nem ölhet meg egy császárnőt?!
Safi a buzogányra pillantott, ami karnyújtásnyira hevert Vanesstől,
és Safi szinte meg is feledkezett róla. Ha a császárnő hasadni
kezdene, az lenne Safi egyetlen fegyvere…
Vaness mozdulatlanná dermedt. Abbahagyta a karja vakarását és
minden másfajta mozgást. A tekintetét Safi mögé szegezte.
– A Tizenkettek óvjanak! – mondta.
Ha tud beszélni, akkor nem indult be a hasadás, gondolta Safi.
Bármilyen romlott varázslat járta is át Vaness testét, a császárnő nem
hódolt be neki.
Safi azonban elkövette azt a hibát, hogy követte Vaness tekintetét.
A vihar irányt változtatott, a középpontjában egyetlen alak állt. A
fekete felhőtömegen villámok cikáztak keresztül, miközben az
gomolyogva és tekeregve a tenger felé vonult.
 Kullen.
Ó, az istenekre! Safi imbolyogni kezdett, de a fejét sikerült
felemelve tartania, így végig tudott pillantani az utcán. Meriknek
nyoma sem volt. De nem halhatott meg… Mielőtt azonban a vihar
középpontja felé indulhatott volna, Vaness felkiáltott:
– Add fel, igazságboszorka!
Francba! Safi nagyon lassan Vaness felé fordult, aki harcra készen
felemelte a buzogányát.
Safi benedvesítette az ajkát. Vér- és sóíze volt. Talán, ha sikerülne
elterelnie Vaness figyelmét, elmenekülhetne.
– Miért pont te jöttél ide? – kérdezte. – Miért nem küldted inkább a
katonáidat a megölésemre? Miért teszed kockára az életedet?
– Azért, mert én a népemet szolgálom. Ha be kell piszkítanom
valakinek a kezét, akkor csakis a sajátomat fogom.
Safi meglepetten pislogott. Aztán elnevette magát – megtört,
döbbent nevetés volt. Vaness ebben kifejezetten hasonlított Merikre.
Mégis…
– De ez sokkal több annál, mint hogy… bepiszkítanád a kezed,
császárnő. Majdnem megölt egy hurrikán, és majdnem hasadt lettél.
– Ha az ellenségeim kaparintanak meg, akkor megbuktathatsz
engem. De ha az enyém leszel, megmenthetsz egy birodalmat. Az én
birodalmamat. Számomra ez olyasmi, amiért megéri meghalni.
Ah. Safi e szavakat hallva felsóhajtott, és a szívében feléledt egy
mély, ősi érzés. Egy mindenkiért. Most már értette a mondást.
– Add meg magad! – Vaness megmozdította a kezét, mire a
tüskés buzogány meglendült a levegőben. – Semmit sem tehetsz.
Hamis, lehelte Safi varázsereje, és Safit a sugallatot hallva
megrohamozták az elmúlt néhány nap emlékei. Eszébe jutottak a
történetek és a hazugságok, amelyek az emberek fejében éltek vele
kapcsolatban.
…Élheted tovább az ambíciók nélküli kis életed, amit annyira
élvezel… Ez most már nem csak rólad szól… Csak te lehetsz ennyire
felelőtlen… Semmit sem tehetsz…
Aztán a gondolatkavalkádból kiemelkedett egyetlen mondat: „Ha
akarnád, a kedvedre formálhatnád a világot, Safiya.”
Eron bácsitól hallotta, és Safi rájött, hogy a nagybátyjának igaza
volt – szinte nevethetnékje támadt a gondolattól. Többé nem volt a
saját bőre vagy a hibái foglya, és nem kellett megváltoznia. Minden,
amire szüksége volt, ott volt benne: az eszközök, amiket Mathew-tól
és Habimtól kapott – sőt Eron bácsitól is –, és a fonáltestvére iránti
szilárd, megingathatatlan szeretet.
Tényleg a kedvére formálhatná a világot. És eljött az ideje, hogy
meg is tegye.
Safi egyetlen gyors mozdulatsorral beakasztott a sarkát Vaness
bokája mögé, és behúzott neki egyet. Vaness hanyatt zuhant az
utcakövekre.
Safi rohanni kezdett – egyenesen a harmadik mólóhoz. Nem
nézett hátra, nem gondolkodott. Ez volt az igazi Safi, és aki Safi lenni
akart. A talpával gondolkozott, és a tenyerével érzékelte a világot.
Arra volt hivatott, hogy minden izmával és erejével a népéért és a
számára fontos célokért küzdjön. Az eddigi élete nem Veñazába vagy
a bálból való szökéséhez vezetett, hanem ehhez a futáshoz, aminek
az utolsó móló volt a célvonala.
Safi nem szabadságra vágyott, hanem arra, hogy hihessen
valamiben – egy olyan díjban, amiért megéri futni és harcolni és
küzdeni, történjék bármi.
Végre megtalálta a díját. Nubrevnáért futott. És Merikért. Iseultért.
Kullenért és Ryberért és Mathew-ért és Habimért, de mindenekelőtt:
saját magáért.
A szeme sarkából katonákat pillantott meg. Zöld egyenruhás
alakok özönlöttek elő Lejna mellékutcáiból. De túl lassúak voltak
ahhoz, hogy utolérhessék – legalábbis még azelőtt, hogy Safi odaért
volna, ahová kellett.
A varázsereje minden egyes cseppje igenlőn bizsergett, szívének
minden dobbanása azt üzente, hogy igaz-igaz-igaz, és Safi minden
szívveréssel gyorsabban szaladt.
Már csak tíz lépés választotta el a mólótól. Öt.
Valami kicsi és kemény – talán egy buzogány szára – csapódott
Safi térdének. A lány elesett, de működésbe léptek az ösztönei. A
legkevésbé sem elegáns módon gurulni kezdett… majd
feltápászkodott, és folytatta a futást.
Aztán elérte a móló első deszkáját, és fájdalom járta át a testét.
Olyan intenzitással, hogy elhomályosította Safi látását.
Olyan robbanásszerű hirtelenséggel, hogy elnyelt minden hangot.
 Safi felsikoltott. Előrezuhant. A karja a teste alá szorult.
És a bal lába… Eltalálta a buzogány tüskés feje. Eltörtek a
csontjai. Ömlött a vére.
De már a mólón volt, így kifolyt vér ide vagy oda, a szerződést
teljesíteni kellett. Nem volt más lehetőség.
Safi látóterét mindenfelől érkező fekete csizmák töltötték meg. Két
másodpercen belül két Vipera felállította Safit, és megbilincselte.
Ahogy a lány a közeledő császárnőt figyelte – aki marstoki
nyelven Safi számára kétségbeejtően érthetetlen parancsokat kiabált
–, örömmel konstatálta, hogy a császárnő arcán monokli
éktelenkedik. És, ah, milyen sok vér folyt az orrából!
A két Vipera Safi vállát szorongatta – annak ellenére, hogy ha
akart sem tudott volna elszaladni, de még elsétálni sem. Valójában
abban sem volt biztos, hogy azok nélkül a kezek nélkül állva tudott
volna maradni. Vaness odahajolt hozzá.
És bár Safi nem akart semmi mást, mint a szemét rebegtetve,
sírva könyörögni, hogy valaki meggyógyítsa a lábát, rendületlenül
viszonozta Vaness pillantását.
Vaness végül elmosolyodott. A fogai között csorgó vér kifejezetten
rémisztő külsőt kölcsönzött neki.
– Most már nem menekülhetsz előlem!
– Nem… nem is akartam – válaszolta rekedten Safi, habár
leginkább kiabálni lett volna kedve. Erőltetetten nevetett egyet. – Ha
a varázserőmet akarod, császárnő… ha azt gondolod, olyan nagy
hatalmam van… akkor tévedsz. Meg tudom különböztetni az
igazságot a hazugságtól, de ez minden. És még ha tudom is, mi az
igazság… nem mindig árulom el.
Vaness állkapcsa megfeszült. Még közelebb hajolt Safihoz, mintha
a szeméből akarta volna kiolvasni a titkait.
– Akkor mondd, hogyan érdemelhetném ki a hűségedet? Hogyan
érhetném el, hogy megoszd velem az igazságot, amire szükségem
van, és segíts megmenteni a birodalmamat? Mondd, mi lenne az
ára?
Safi nézte a császárnő dagadt, lila arcát, és a varázserejével a nő
valódi szándékai után kutatott. Lehetetlennek tűnt, hogy Vaness ilyen
nagy dolgot ajánljon fel neki… De a varázsereje az égető fájdalmon
túl megnyugtatón dorombolt.
 Safi szája sarka diadalittas mosolyra húzódott – bár az is lehet,
hogy inkább fájdalmas grimasz volt. Nehéz volt eldönteni.
– Azt akarom, hogy kereskedj Nubrevnával – szólalt meg végül
Safi. – Indíts küldöncöt Lovatsba, és folytasson tárgyalásokat arról,
hogy a nubrevnaiak ételért cserébe… adnak nektek valamit, amit épp
tudnak.
Vaness felhúzta egyik véres szemöldökét, a szellő az arcába fújta
nedves haját.
– Miért akarnál ilyesmit?
– Azért, amiért te. – Safi a város felé intett a fejével… Aztán azt
kívánta, bár ne tette volna. Túl sok vért vesztett ahhoz, hogy ilyen
hirtelen mozdulatokat tegyen. Vagy inkább ahhoz, hogy bármilyen
mozdulatot tegyen. – Kész vagyok bemocskolni a kezemet azokért,
akik fontosak nekem. Olyan messzire futni és olyan keményen
harcolni, ahogy csak tudok. Ha ez kell ahhoz, hogy segíthessek
rajtuk, hát ezt fogom tenni.
Safi meglepetésére Vaness válaszul halványan – őszintén –
elmosolyodott.
– Akkor áll az alku, igazságboszorka. A szavamat adom.
– Én pedig a varázserőmet. – Safi remegni kezdett a
megkönnyebbüléstől… Vagy talán a teste arra próbálta
figyelmeztetni, hogy túl sok vért vesztett.
Safi elfordult, tekintetével megkereste az utcát, ahol Merik eltűnt –
nem messze volt attól a helytől, ahol Iseultot legutoljára látta. Safi egy
hosszú pillanatig nem hallott mást, mint a mólónak csapódó hullámok
csobogását. Nem érzett mást, mint az arcát tisztára mosó
esőcseppek simogatását. Nem gondolt másra, csak a családjára.
Bólintott egyet a barátai felé, és némán elbúcsúzott tőlük.
Imádkozott, hogy mindannyian épségben legyenek… És tudta, hogy
meg fogják keresni őt.
Aztán újabb közeledő léptek tompa kopogása hatolt be a tudatába,
és szörnyű kínt hozott magával.
– Most repülni fogunk – jelentette ki Vaness, és magához intette a
legalacsonyabb tengerészt a csoportból. Szélboszorka-tetoválást
viselt. – Nincs messze a flottánk. Kibírod addig, igazságboszorka? –
Igen – lehelte Safi, és nekidőlt a vállát szorongató egyik férfinak.
Rávigyorgott, majd így szólt: – Safiya fon Hasstrelnek hívnak, és
bármire képes vagyok.
Ahogy kimondta ezeket a szavakat, a varázsereje felébredt…
aztán sütkérező oroszlán módjára dorombolni kezdett.
Igaz, mondta. Mindig is az volt, és mindig is az lesz.
 NEGYVEN
AMIKOR ÉDUÁN MEGLÁTTA A MENTORÁRA TÁMADÓ
HASADTAKAT, gondolkodás nélkül cselekedett – közéjük vetette
magát, hogy kiemelje a nő véres testét. Lekaszabolt, felkoncolt,
kibelezett mindenkit, aki az útjába került.
Miután Evrane-hez ért, és a karjába vette az ernyedt testet, Éduán
átvette az irányítást a nő vére fölött, megakadályozta, hogy a nyakán
lévő seben át elvérezzen.
Aztán amilyen gyorsan csak tudott, a varázserejét működésbe
hozva elrohant Lejnából. Úgy tervezte, a Forráshoz viszi Evrane-t,
mert ez az egy hely jutott eszébe. Ha valóban újra folyt belőle víz,
akár meg is mentheti Evrane-t.
Amikor már nem bírt tovább rohanni, Éduán kocogásra váltott.
Amikor már kocogni sem bírt, sétálva folytatta, és a varázsereje
egy pillanatra sem engedte el Evrane vérét. Tisztában volt vele, hogy
elszalasztotta az igazságboszorkát, de nem érdekelte. Ebben a
pillanatban nem.
Éduán kilométerről kilométerre, szikláról sziklára, botladozva
cipelte Evrane-t, és közben, évek óta először, félt.
Fél napba telt, mire rájött, mit érez. Mire felismerte az ürességet a
szívében, az újra és újra ismétlődő gondolatot: Ne halj meg! Ne halj
meg! Tudta, hogy ez többről szólt holmi tartozásnál. Bármi akart is
lenni – bárminek hitte is magát –, Éduán félt.
Már azelőtt meghallotta a folyó morajlását a délutáni
rovarzümmögésen és madárrikácsoláson túl, hogy meglátta volna a
vizet. Érezte a zúgók felett szálló vízpermetet, amely összekeveredett
a levegő nedvességével. És érezte a Forrás lépcsőjénél várakozó
nyolc katona szagát is. Valaki biztosan megtalálta Leopold herceget,
és úgy gondolta, Éduán vissza fog jönni.
Ezért Éduán a varázsereje maradványait arra használta, hogy
elzárja a katonák levegőjének útját. Egy örökkévalóságig tartott.
Éduán gyenge volt, a nyolc férfival ellentétben. Imbolyogva próbált
ellenállni a szélnek, olyan vadul dülöngélt, mint a körülötte magasodó
fák. Érezte, hogy ha sokáig kell még így állnia, el fogja ejteni Evrane-
t.
 A katonák végre a földre zuhantak, és Éduán tántorogva elsétált
mellettük. Aztán lassan, de céltudatosan felmászott az Ősforrás
kopott lépcsőjén. A rámpához vezető kőlapokon. Majd besétált a
Forrásba, és háton fekve a vízre fektette Evrane-t.
Elkezdett gyógyulni.
Éduán inkább érezte, mintsem látta a folyamatot. Bármilyen erő
volt is itt működésben, Éduán biztos volt benne, hogy napokig eltart
majd, mire Evrane teljesen felépül. De azt is érezte, hogy a nő vére
önállóan áramlani kezd. Érezte, hogy új hús nő ott, ahol sebet ejtettek
a nyakán.
De a biztonság kedvéért erősen tartotta a vérét, amíg a sérülés
eléggé begyógyult ahhoz, hogy Evrane lélegezni tudjon. Hogy a szíve
akadálytalanul doboghasson.
Aztán Éduán óvatosan a Forrás rámpájára úsztatta Evrane-t, és
lefektette a kövekre. A lába egy részét nem húzta ki a vízből – így
folytatódhatott a gyógyulás –, aztán kimászott a Forrásból, vizet
fröcskölve a kőlapokra. A ruhái nehezek voltak a magukba szívott
víztől, Éduán mégis könnyedén ki tudott egyenesedni. A varázserejét
is teljesen visszanyerte…
És képtelen volt figyelmen kívül hagyni a nyilvánvalót: a Forrás
életre kelt. Még ha Éduán nem is volt szemtanúja a működésének, a
vízben állva érezte a varázserejét.
Eggyé vált vele. Kiteljesedett.
A Forrás álmosan kinyitotta az egyik szemét, és nemsokára
teljesen fel fog ébredni.
Ez pedig – bármennyire szerette volna is Éduán tagadni – azt
jelentette, hogy az igazságboszorka volt az egyik Kahr Áven, Iseult
pedig…
A vérszag nélküli nomatsi fonálboszorka – aki ráadásul szintén
éterboszorka…
Ő volt a Kahr Áven másik fele. Ők voltak az a páros, akiknek a
védelmére Éduán feltette az életét. Eljött az idő, hogy teljesítse az
esküt, amit tizenhárom évesen tett – mielőtt még az apja újra az élete
részévé vált volna –, de Éduán nem volt biztos benne, hogy meg is
akarja tenni ezt.
Sosem hitte, hogy ez a nap valóban eljön egyszer – a nap, amikor
a kiképzése a jövőbeli terveivel együtt értelmét veszti a mitikus, ősi
Kahr Áven miatt.
Evrane-nek könnyű dolga volt. Egész életében hívő volt. A Kahr
Áven visszatérése számára egyet jelentett a kiteljesedéssel.
Éduánt ezzel szemben csak hátráltatták ezek a fejlemények. A
körülmények miatt kényszerült a kolostorba, és csak azért maradt ott,
mert nem volt hova mennie – mindenhol máshol megölték volna
azért, mert vérboszorka. Most viszont voltak tervei. Saját maga és
apja számára.
Éduán nem tudta, kinek is tartozik hűséggel – az esküjének vagy a
családjának –, de egy dologban legalább biztos volt: hálás volt a
Forrásnak, amiért megmentette Evrane szerzetest.
Talán annak is az volt az oka, hogy Éduán gondolkodás nélkül a
legközelebbi ciprusfához indult. A fa törzse vörösen izzott a ragyogó
hajnali fényben, zöldellő, életteli ágai susogtak a párás szellőben.
Új levelek nőttek rajta tegnap óta.
Éduán letérdelt a kőlapokra. Vízcseppek hullottak a ruhájából, a
hajából, még a kardszíjáról is, amit elfelejtett levenni. Ő maga ezt
szinte észre sem vette, egyszerűen előredőlt, ráhajolt a térdére, és a
kezét a ciprusfa törzsére fektette. Aztán elszavalta a Kahr Áven-imát.
Pontosan úgy, ahogy Evrane megtanította neki.
Óvom a fényhozót, Védem a sötétségadót. Életem a
világteremtőé,
Halálom az árnypusztítóé. Szabadon adom a vérem. Büszkén a
fonalaim.
Halhatatlan lelkem senki másé nem lehet. Átadom Éterem.
Felajánlom a kardom. Most és mindörökké.
Amikor végzett a memoriterrel, örömmel nyugtázta, hogy pont
annyira nem érezte a szavak ízét, mint azelőtt – és annak is örült,
hogy az agya máris megtelt a teendői listájával. Nedvesek a
pengéim; meg kell olajoznom őket. Kell egy új szalamandraköpeny –
és egy ló is. Méghozzá gyors.
Felszabadító érzés volt tudni, hogy ilyen könnyen figyelmen kívül
tudja hagyni a karavénusesküjét, ha akarja, még ha Forrás mellett áll
is. Egyelőre csak egy dolog számított: volt nála egy láda, tele
ezüsttallérokkal, amit oda kellett adnia az apjának.
 Vetett egy utolsó pillantást az egykori mentorára, a szerzetesre,
akit Evrane-nek hívtak. Kezdett visszatérni a szín az arcába.
Helyes. Éduánnak végre sikerült visszafizetnie felé az egyik
tartozását.
Ezután Éduán kinyújtóztatta az ujjait, körzött néhányat a
csuklójával, majd útnak indult, hogy csatlakozzon az apjához,
Arithuánia fosztogatókirályához.

Iseultnak az összes maradék erejére szüksége volt ahhoz, hogy

szörnyű erőfeszítések árán leemelje, legörgesse, és lelökje a
fagerendákat Merik Niharról. Reggeli napfény szűrődött át a szürke
felhőkön. Az első móló és egy egész háztömb a földdel lett
egyenlővé. Kullen vihara után nem maradt belőlük más, mint apró
faszilánkok – és a viharban minden bizonnyal az elsőtiszt is az életét
vesztette. A hullámok békésen nyaldosták a partot, egy lélek vagy
fonál sem mozdult a közelükben. Nem repültek felettük madarak,
nem zümmögtek a bogarak, nem volt jele életnek… Kivéve egy zöld
foltot a horizonton, aminek a közepén Iseult néhány vakító fényű
fonálra lett figyelmes.
Safi.
Safi elment. Csak így. Iseult elvesztette őt, de ez is csak egy volt a
sok hiba közül, aminek a súlya Iseult szívére nehezedett. A lány erőt
vett magán, és túllépett ezeken a gondolatokon, hogy folytathassa az
épület romjaival vívott kimerítő csatáját. A munka zaja és a mozgás
felébresztette Meriket, a fonalai hirtelen megteltek élettel. Vasszürke
fájdalom és kék gyász színezte őket.
Merik a hátán feküdt, nagy darabok hiányoztak a bőréből, amelybe
itt-ott üvegszilánkok fúródtak.
– Mid fáj, felség? – kérdezte Iseult, miközben letérdelt mellé. Nem
szorongatta dadogás a torkát. Nem uralkodtak el rajta az érzelmei.
– Minden – válaszolta rekedten Merik, és nehézkesen kinyitotta a
szemét.
– Ellenőrzöm, hogy nincs-e törött csontod – mondta Iseult. Aztán
gondolatban hozzátette: Vagy valami nagyobb bajod. Amikor Merik
nem ellenkezett, a lány gyengéden átgyúrta Merik testét, a feje
búbjától a csizmába bújtatott lábujjai hegyéig. Az évek során vagy
százszor megtette ugyanezt Safival – Habim tanította neki a technikát
–, és ő boldogan adta át magát a hűvös, módszeres mozdulatokban
rejlő feloldozásnak.
Nyugalom. A szellő valaki más nedves ruháit lobogtatta, és valaki
más bőrét csókolgatta. Merik sérüléseiből valaki másra folyt a vér;
Iseult nem volt hajlandó a Bábjátékosra gondolni. Sem a hasadtakra.
Sem Evrane-re vagy Kullenre vagy Safira.
Nyugalom.
Iseult tekintete a vizsgálat során újra és újra Merik fonalaira ugrott:
az erős fájdalom jelei után kutatott. A fonalak minden egyes kihúzott
üvegszilánkkal villogni kezdtek, de csak akkor árulkodtak mélységes
kínról, amikor Iseult Merik bordáihoz ért. A férfi felnyögött. Eltört a
bordája; rosszabbul is járhatott volna.
Iseult ezután Merik bőrét kezdte el vizsgálni, ellenőrizte, hogy nem
ejtettek-e rajta veszélyes vágásokat az eltávolított üvegszilánkok és a
fadarabok. Az utcát vér borította, és miközben Iseult bekötözött egy
sebet Merik alkarján a férfi leszakított ingujjával, a herceg így szólt:
– Hol… van Safi?
– Elvitték a marstokiak.
– És… vissza fogod hozni?
Iseult feszülten sóhajtott egyet, és meglepetésként érte, hogy a
mozdulattól mennyire megfájdult a tüdeje. Vajon vissza tudná hozni
Safit? Kétségbeesett gyorsasággal befejezte a rögtönzött kötést,
majd előkapta a fonálkövét. Nem villogott a fénye, ami azt jelentette,
hogy Safi biztonságban van. Nem esett baja.
Azt is jelentette azonban, hogy Iseult nem tud a fonáltestvére után
menni. De mit is mondott Safi? Eron egyik embere ide fog jönni – egy
kávéboltba. Iseult megvárhatta ezt a személyt – sőt, bárki volt is, meg
kellett várnia őt, hogy segítsen megkeresni Safit.
Iseult elengedte a fonálkövet. Koppanva ráesett a mellkasára.
Aztán Iseult újra Merikre fordította a figyelmét, és így szólt:
– Gyógyítóra van szükséged. – Amint kimondta a mondatot, Iseult
azt kívánta, bár visszaszívhatná őket, mert Merik következő, rekedt
hangon kimondott kérdése ez volt:
– A… nagynéném?
Iseult borzasztóan szeretett volna hazudni, és nemcsak Merik
megnyugtatása érdekében, hanem azért is, mert így lett volna egy
történet, amibe ő is belekapaszkodhatott volna.
 Nem az én hibám volt – ezt szerette volna mondani.
A hasadtak elkapták őt, és az sem az én hibám volt.
De valójában Iseult hibája volt, és ezt ő is tudta.
– Evrane-t megtámadták a hasadtak – mondta Iseult színtelen
hangon. Óvatosan. Mintha több ezer kilométerről, egy másik ember
szájából hangzottak volna el a szavak. – Nem tudom, hogy túlélte-e.
Követtem őt, de eltűnt a városból.
Merik fonalai ekkor megadták magukat. Eluralkodott rajtuk a kék
gyász, Merik pedig pislogva próbálta elfojtani a sírást, de zokogni
kezdett, amitől biztosan fájdalom nyilallt a törött bordáiba.
Ebben a pillanatban megtört a jég, és Iseult átadta magát az
érzelmeinek. Merik mellett térdelve előredőlt, és – élete során
másodszor – Iseult det Midenzi sírva fakadt.
Olyan sok embert megölt ezen a napon. Nem szándékosan és
nem közvetlenül, de ez sem kisebbítette a lelkére nehezedő terhet,
amely minden más érzelmet elnyomott.
Szinte… Szinte azt kívánta, bár mégis belehalt volna Corlant
átkába. Akkor ez a sok ember talán még mindig élne.
Nem sokkal később azonban Merik rosszulléte olyan erőteljessé
vált, hogy Iseultnak muszáj volt tennie valamit. A herceg elsápadt,
reszketett, és a fonalai hirtelen halványulni kezdtek.
Így hát Iseult minden érzelmét félretette – a fonalakkal együtt,
amiknek sosem lett volna szabad hatással lennie Iseultra –, és
közelebb húzódott Merikhez.
– Hol van a Jana? – kérdezte Iseult. Arra gondolt, hogy talán a
legénység eljuttathatná Meriket egy gyógyítóhoz. Safival elengedték
a lovaikat, és Iseultnak fogalma sem volt, merre van a legközelebbi
lakott város. – Felség, tudnom kell, merre van a Jana. – A kezébe
fogta Merik arcát. – Hogyan juthatnék oda?
Merik most már vacogott, a karjával átölelte a mellkasát, de a bőre
tűzforró volt. A fonalai egyre sápadtabbá és sápadtabbá váltak…
De Iseult eldöntötte, hogy azért sem hagyja meghalni. Közelebb
hajolt a herceghez. Kényszerítette őt, hogy a szemébe nézzen.
– Hogyan vehetném fel a kapcsolatot a Janával, felség?
– Lejna… széldobjával – válaszolta rekedten Merik. – Üsd meg!
Iseult elengedte a férfi arcát, végigpillantott az utcán… Ott. A
város keleti sarkában, csupán pár háztömbnyire, állt egy dob, ami
kiköpött mása volt a Jana széldobjának.
Iseult feltápászkodott. Forogni kezdett vele a sós illatú világ, és az
izmai helyén mintha törött üveg lett volna. De lassan sétálni kezdett…
és meg sem állt, amíg a dobhoz nem ért.
Nehézkesen felemelte a dobverőt – csak egy volt belőle, és Iseult
imádkozott, hogy bűvös dobverő legyen, mert messzire kellett vinnie
a hírt. Iseult ráütött a dobra. Újra és újra.
Miközben dobolt – a lelkét és az összes hibáját beleadva verte a
dobra kifeszített bőrt –, egy stratégián gondolkodott. Mert ezt a
képességét még nem vesztette el: képes volt elemezni a terepet és
az ellenfeleit. Az ösztöneinek köszönhetően még mindig ki tudta
választani a legjobb csatateret.
Safi ezúttal egy nagyobb léptékű műveletet kezdeményezett –
annyi biztos, hogy még sosem vetemedett arra, hogy elraboltassa
magát a marstokiakkal –, de Iseult eltökélte, hogy megfejti azt,
bármibe kerüljön is.
Elviszi Meriket egy gyógyítóhoz.
Kitalálja, hogyan fékezhetné meg a Bábjátékost, hogy ezután soha
senki ne hasadhasson meg miatta.
Kideríti, milyen átkot szórt rá Corlant – és talán még Gretchyát és
Almát is megkeresi.
De mindenekelőtt megkeresi Safit. Ahogy megtalálta ezt a
széldobot, ahogy a karjába nyilalló fájdalom és a lábát megbénító
kimerültség ellenére verni kezdte, követni fogja Safit, és visszahozza
őt.
Fonáltestvérek a végsőkig. Mhe verujta.
Merik eszméletlen volt, amikor a Jana megérkezett. Mire Noden
Ajándékába értek vele, és a Forráshoz vitték, szinte halott volt. A
sebét sós víz marta, a varázserejét túlságosan megerőltette, és a
három törött bordája nem akart gyógyulni.
Amikor felébredt az alacsony ágyon Noden Ajándéka egyik fejjel
lefelé fordított kabinjában, a nagynénjét találta maga mellett,
ezüstszín haja – mint mindig – ragyogóan fénylett. Gyengéden,
megkönnyebbülten mosolygott Merikre.
– Jó híreim vannak – szólalt meg Evrane, és a mosoly helyét
komoly arckifejezés vette át, miközben óvatosan kenőcsöt paskolt
Merik karjára, arcára és kezeire. – Lovats hangboszorkái
folyamatosan Hermint szólongatják. Úgy tűnik, hogy a marstokiak a
Lejnát ért támadás ellenére kereskedni akarnak velünk. De csak
veled hajlandóak tárgyalni, Merik… Képzelheted, Viviát ez mennyire
dühíti.
– Ah – sóhajtotta Merik, és tudta, hogy boldognak kéne lennie. Az
volt minden vágya, hogy kereskedelmi kapcsolatot hozzon létre
Nubrevna számára, és végre sikerült bebizonyítania, hogy képes is
rá.
De a győzelem keserű volt, és Merik képtelen volt meggyőzni
magát, hogy megérte ezt az áldozatot.
– Hol van… Iseult? – tudakolta Merik magas, erőtlen hangon.
Evrane arca elfacsarodott.
– A legénységed Lejnában hagyta. Állítólag meggyőzte Hermint,
hogy egyedül is meglesz… És hogy találkozója van valakivel egy
kávéboltban.
Miközben Merik azon morfondírozott, hogy Iseult vajon kivel
találkozhatott, Evrane elmesélte, hogyan tűnt el Leopold herceg
Noden Ajándékából.
– Az egyik pillanatban még a tömlöcben volt, őrökkel körülvéve, a
másikban pedig teljesen üres volt a cellája. Nem tudok másra
gondolni, mint hogy egy káprázatboszorka segített neki kijutni.
Ez túl sok volt Merik gyásztól tompa, fájdalomtól sajgó agyának.
Megrázta a fejét, motyogott valamit arról, hogy később majd
foglalkozik a kérdéssel, aztán varázslat által előidézett, gyógyító
álomba merült.
Két nappal később – három nappal Kullen elvesztése után – Merik
végre erőt vett magán, és Noden Ajándékából a Nihar-öbölbe
gyalogolt. Evrane-nel elváltak az útjaik, mivel a nagynénje azt
állította, hogy azonnal a karavénus kolostorba kell mennie, Merik
pedig nem tudta legyűrni a büszkeségét, hogy maradásra kérje.
A nagynénje Merik gyerekkora óta ki-be járt az életéből, miért pont
most kellett volna ennek megváltoznia?
Így hát Merik, a sántikáló Herminnel az oldalán, útnak indult, és
menet közben újabb és újabb fatörzsek mellett haladt el, amelyek
mindegyikén az újjáéledés jelei látszottak. Zuzmók, rovarok, zöld,
zöld és még több zöld… Merik nem tudta megmagyarázni… És
szüntelenül azt kívánta, bárcsak Kullen is mellette lenne, hogy lássa
ezt.
Merik nem tudott túllépni Kullen elvesztésén. Emlékek töltötték
meg az elméjét, és gyász szorongatta a torkát. Miközben az öböl
felett röpködő, élő madarakat nézte, miközben Hermin a hadihajóhoz
evezett kettejükkel a csónakban, és Merik a hullámok közt ugráló
halakat nézte, nem érzett mást, mint keserűséget.
Merik legénysége a fedélzeten felsorakozva nézte, ahogy a
tengernagy felvonszolta magát a Janára. A tengerészek íriszkék
szövetdarabot kötöttek a bicepszükre, így adóztak elesett bajtársuk
emlékének. Feszesen tisztelegtek Meriknek, amikor elsétált
mellettük.
De ő szinte észre sem vette ezt. Csak egyetlen ember volt, akit
látni akart… Ő volt az egyetlen, aki megérthette volna, hogy érez
Merik.
– Hozd ide Rybert! – kérte Hermint.
– Ryber… elment, uram – rezzent össze a hangboszorka.
– Elment? – Merik nem tudta értelmezni a szót. – Mégis hová?
– Nem tudjuk, uram. Amikor önért mentünk Lejnába, még a hajón
volt, és még akkor is így hittük, amikor visszaértünk a Nihar-öbölbe.
De… Nem tudjuk, hol van. Csak annyi biztos, hogy a hajón nincs.
Merik továbbra is értetlen arcot vágott – hová mehetett volna
Ryber? És miért ment volna el? – Viszont hagyott egy üzenetet,
uram. Habár arról egy szót sem írt benne, hogy hová megy. A levél
az ágyán van, uram.
Merik elvonszolta magát a kapitányi kabinig, a mozgástól
hasogatni kezdtek a bordái. Nagyokat lépve, szinte kocogva sétált át
a szobán, ahol a matracra fektetve megtalálta a gyűrött kabátját. Egy
papírlap hevert rajta.
Merik felemelte az üzenetet, és átfutotta a szinte olvashatatlan
macskakaparást, amit Ryber a papírra vetett.
Tengernagy uram, Hercegem!
Sajnálom, hogy el kell mennem, de egy napon majd újra
megkeresem. Amíg távol leszek, azzá a királlyá kell válnia, akinek
Kullen mindig is tartotta.
Kérem. Nubrevnának szüksége van magára.
Ryber (Ne felejtse el megnézni a kabátzsebét!)
 Amikor Merik elolvasta az utolsó szavakat, a homloka ráncokba
szaladt. A kabátzsebét? A kereskedelmi megállapodás.
Merik megragadta a kabátját, és remegő kézzel, óvatosan
előhúzta belőle a szerződést. Az utolsó oldal tele volt hamufoltos
ujjlenyomatokkal – és kövér betűkkel írt sorokkal.
Bácsikám!
Ne légy már ilyen fafejű ezzel a kereskedelmi szerződéssel
kapcsolatban! Merik Nihar herceg mindent megtett, hogy épségben
Lejnába juttasson engem, szóval,
Merik megfordította a lapot:
ha megsérülök, vagy el sem érem ezt a mólót, amit
véletlenszerűen kiválasztottál, akkor nem hibáztathatod őt. Merik
herceg és Nubrevna megérdemli a kereskedelmi megállapodást a
Hasstrelekkel. Egyvalamit megígérhetek, bácsikám: ha nem teljesíted
a megállapodás rád eső részét, és nem kezdesz el kereskedni
Nubrevnával, akkor egyszerűen megírom a saját szerződésemet.
Borzasztó szerződés lesz, ami az összes előnyt és pénzt
Nubrevnának adja.
Ne feledd: a nevemmel hatalom is jár, és – a meggyőződésed
ellenére – igenis van bennem némi kezdeményezőkészség.
Ez alatt pedig egy ocsmány, keszekusza aláírás állt:
Safiya fon Hasstrel
kartorrai domna
Merik melegséget és kaparást érzett a torkában. Megfordította a
szerződést, és látta, hogy a saját és Dom Eron aláírása még mindig a
helyén van – a kifolyt vérre vonatkozó passzusok pedig nyomtalanul
eltűntek.
Merik el sem hitte. Képtelen volt gondolkodni; még a szívverése is
elállt. Hát ezért volt Safi keze a mellkasán akkor éjjel, amikor
felébresztette. A lány ellopta a dokumentumot, és ráírta ezeket a
sorokat a tábortűz hamujával.
 És ennek következtében a Hasstrelek Merik kereskedelmi
partnerei lettek. Ahogy a marstokiak is.
Meriknek néma, hisztérikus nevetés tört fel a torkából. Nagyobb
veszteségek érték, mint amit valaha el tudott képzelni, a szívében
mégis kigyúlt a remény lángja.
Merik lassan, szinte szédelegve leült az ágy szélére. Kisimította a
kereskedelmi megállapodást, majd feketére színeződött ujjaival
félretolta a dokumentumot.
Aztán Merik Nihar, Nubrevna hercege, hátravetette a fejét, és
imádkozott.
Mindenért, amit szeretett, mindenért, amit elvesztett, és mindenért,
amit ő és az országa talán visszakap majd.
Safiya fon Hasstrel nekidőlt a marstoki császárnő magángályája
korlátjának, a kezében tartotta a mankóját. Éppen a dalmottiak által
meghódított zöldellő partszakasz mellett hajóztak, és Safi megpróbált
úgy tenni, mintha nem sülne meg a perzselő déli napsütésben.
Fás, dzsungellel borított tájon jártak, amelyben újra és újra
halászfalvak bukkantak fel, és a pára olyan sűrű volt, hogy úszni
lehetett volna benne. Safi élvezni akarta a szépségét, anélkül, hogy
elolvadt volna ebben a nyomorúságos hőségben. Ez a vidék több
száz évvel ezelőtt egy Biljana nevű nemzeté volt. Safi legalábbis erre
emlékezett az órái tananyagából. De mostanra megtanulta, hogy jobb
nem elhinni mindent, amit a történelemkönyvekben olvasott.
Fehér pamutruhája legalább nyújtott némi enyhülést a forróságban
is – ugyanezt nem lehetett elmondani a derekát összeszorító,
kényelmetlen vasövről. Azmirban nagy divatja volt a vasnak…
Kétségtelenül azért, mert Vaness divatba hozta. Elvégre képes volt
irányítani bárkit, aki vasat viselt.
Vaness azonban nem elégedett meg a vasövvel: ragaszkodott
hozzá, hogy Safi egy acél nyakláncot is felvegyen. Egyszerű, finom
lánc volt, de nem volt se vége, se eleje. A császárnő helyezte fel a
nyakára, majd összeolvasztotta, és Safi bármennyire igyekezett, nem
tudta elszakítani.
Hála az isteneknek, hogy Vaness Safi fonálkövét legalább
veszélytelennek ítélte.
Safi féloldalasan elmosolyodott, majd ránehezedett a mankójára.
A bal lábán kötés volt, és hála Vaness hat gyógyítóboszorkája
erőfeszítéseinek, gyógyulófélben volt. Állítólag – legalábbis, ha hinni
lehetett a császárnő ismételt mentegetőzésének – nem akarta
annyira megsebezni Safit, mint amennyire sikerült neki. Vaness
szavaival, Safi túlságosan értékes volt ahhoz, hogy „durván bánjanak
vele”, és Safi élete valójában sosem volt veszélyben lejnai
tartózkodása alatt.
Safi varázsereje jelezte, hogy ez nem igaz, de a lány elengedte a
füle mellett a hazugságokat.
Léptek kopogtak a háta mögött, és a marstoki császárnő Safi
mellé suhant. Fekete pamutruhája lobogott a szélben – az öltözékkel
a Lejnában meghasadt tengerészek és a tizennyolc Vipera emléke
előtt tisztelgett.
Vaness megemlékezést tervezett tartani azután, hogy
megérkeztek az azmiri palotájába.
– Híreim vannak – szólalt meg Vaness marstoki nyelven. – A
Húszéves Fegyverszünet véget ért. – Majd száraz hangon
hozzátette: – Kartorra már készül az első támadásra, amivel téged
akar visszaszerezni. Szóval reménykedjünk – folytatta Vaness
hűvösen, miközben felhúzta az egyik szemöldökét –, hogy megéred
ezt a sok fáradságot, igazságboszorka.
A marstoki császárnő érzelemmentes, kifürkészhetetlen mosolyt
villantott Safira, majd szó nélkül elsétált arra, amerről jött.
Safi rádőlt a mankójára. Zavartnak és elveszettnek érezte magát.
Nem tudta, hogy kacagjon vagy hisztérikusan sírva fakadjon, mert
pontosan ez volt az, amit Eron bácsi – és a terve összes többi
szereplője – szeretett volna elkerülni. A Fegyverszünet idő előtt
felbomlott, és most már esély sem volt a békére.
Ráadásul Safi bizonyára azzal sem segítette Eron bácsi terveinek
megvalósulását, hogy összeállt Vaness-szel – és ezzel a teljes
Marstoki Birodalommal. De nem volt hajlandó bűntudatot vagy
megbánást érezni a közelmúltbeli döntései miatt. Életében először
végre a saját útját járta. A saját kártyáival játszott, és csakis a saját
döntései alapján játszotta ki a kezében lévő lapokat.
Amelyek közt ott volt a Császárnő és a Boszorka is, gondolta
szórakozottan Safi – habár a taróról a Kigyúrt Kurafi is eszébe
jutott… ami pedig felbosszantotta. Egy napon úgyis visszaszerzi tőle
a pénzét.
 Safi aggodalmas arccal előhúzta a fonálkövét. A rubinon
megcsillant a napfény, és Safi magánya a kő köré tekert korallszínű
fonalakat látva kissé enyhült. Szeretett arra gondolni, hogy ilyenkor
Iseult is a kezébe vette a saját kövét – bárhol volt is éppen.
Habár Safi nem volt a fonáltestvérével, nem készült házat
vásárolni Veñazában, és gyakorlatilag fogoly volt, nem félt attól, ami
rá várt.
Felidézte Merik szavait: „És a kiképzés meg a varázserő, amiért
mások ölnének is. Gondolj bele, mi mindent elérhetnél, Safi! Gondolj
bele, kivé válhatnál!”
Safi felsóhajtott; mélyről jövő, hosszú sóhaj volt, amitől megszűnt
a szorító érzés a mellkasában, és kinyílt a szíve. Soha nem élt át
ilyesmit azelőtt: a lába dobolása is lelassult. Aztán teljesen
abbamaradt.
Mert Safi most már tudta, mi mindent elérhet… és kivé válhat.
Megszerezte a megállapodást Meriknek, és a herceg neki
köszönhetően tárgyalásokat kezdhetett a marstokiakkal. Safi ezzel
máris elkezdte a kedvére formálni és jobbá tenni a világot.
Safi varázsereje boldog, meleg duruzsolással jelezte a
gondolatban rejlő igazságot, és a lány elrejtette a fonálkövet a ruhája
alá, majd széttárta a karját. Hátrahajtotta a fejét.
Aztán Safiya fon Hasstrel sütkérezett, élvezte az arcát simogató
napsugarak melegét. A karját csiklandozó sós vízpermetet. És annak
a jövőnek az ígéretét, amely Marstokban várt rá.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Elsőként szeretnék köszönetet mondani a fonáltestvéremnek,
Sarah J. Maasnak. Mhe verujta, tesó. A lelki ikertestvérem vagy, aki
nélkül el sem tudnám képzelni az életemet; a legjobb barátom, aki
minden egyes vázlatomat sorban elolvasta; a pomponlány, aki
kirángat a sütizabálós, videójátékos nehéz időszakokból; és
lényegében ő adta az inspirációt ehhez az egész könyvsorozathoz. A
barátság is lehet olyan hősies és izgalmas, mint a szerelem – sőt! –,
és szerettem volna ezt megmutatni a világnak. És persze, ha
Boszorkaföldén élnénk, tutira mi lennénk a Kahr Áven, nem igaz?
Vagy legalábbis tengeri rókák, és mindenkit feltrancsíroznánk, aki
ellent mer mondani nekünk („El az útból!”).
Köszönöm Amity Thompsonnak: rengeteg változatát olvastad
ennek a könyvnek, méghozzá úgy, hogy ott voltak a kisbabáid és a
saját könyveid is, amikkel foglalkoznod kellett. Mindig számíthattam
rád, amikor meg kellett küzdenem egy elszakadt cselekményszállal,
ki kellett adnom magamból a határtalan frusztráltságomat, vagy
egyszerűen csak áradozni akartam a Dragon Age-ről. Egyszóval:
köszönöm.
Hatalmas köszönet Erin Bowmannek, amiért életre szóló Hero
Squad-testvéremmé vált, meghallgatott, amikor hallgatóságra volt
szükségem, kritizált, amikor kritikára volt szükségem, és egyszerűen
azért, mert mellettem volt. Mindig.
Ashley Hubertnek: Csodálatos vagy. Elolvastad az
Igazságboszorkát, és visszajelzést adtál róla (plusz megsimogattad
az egómat), pontosan akkor, amikor szükségem volt rá. Nagyon
örülök, hogy barátok lettünk.
Köszönöm Nicola Wilkinsonnak is, a Witchlanders nevű utcai
marketingcsapatunk kitalálójának: Merik karakterét neked ajánlom.
Vagy „Special Baby K”-ét. Vagy bármelyik másik karaktert, mert
hihetetlen erőfeszítéseket tettél ezért a könyvért és a sorozatért.
Nincsenek szavak, amikkel kifejezhetném, hogy mennyire hálás
vagyok azért, amit teszel, és amit eddig tettél.
Maddie Meylornak: a kezdetek óta mellettem vagy, és valami
okból még nem is lett eleged belőlem. Köszönet a sok olvasásért, az
áradozásért és egyszerűen azért, mert az vagy, aki.
 Rosanna Silverlightnak, aki hű társam volt a Dragon Age-es
démonvadászat során: a biztató szavaiddal egymagad megmentetted
a múzsámat a pusztulástól. Plusz, pont azt a visszajelzést kaptam
tőled, amire szükségem volt, akkor, amikor szükségem volt rád.
Köszönöm a fonálcsaládom többi tagjának: Dan Krokosnak, Derek
Molatának, Biljana Likicnek, Alexandra Brackennek, Vanessa
Campbellnek, Sarah Jae-Jonesnak, Jodi Meadowsnak és Amie
Kaufmannak. Hálás vagyok a támogatásért, azért, hogy sírhattam a
vállatokon, a bétaolvasásért (nagy szükség volt rá) és a rengeteg
nevetésért.
Lori Tinchernek is köszönöm, hogy megválaszolta a lovakkal
kapcsolatos kérdéseimet, Cindy Vallarnak pedig a hajózással
kapcsolatos belsős infókat.
Gigantikus köszönet Jacqueline Carey-nek, amiért elviselte a naiv,
megilletődött személyemet. Köszönöm!
A Tor and New Leaf csapatának, akik fáradhatatlanul dolgoztak a
könyveim eladásán, és a hablatyolásomból olyasmit alkottak, amit
érdemes elolvasni, emellett becsomagolták és megtervezték az
Igazságboszorka teljes univerzumát: nélkületek elvesztem volna.
Mindhárom Link szívemből köszönöm (Jo, ez neked szól). Whitney,
neked pedig „olyan kapcsolatod van a tejtermékekkel, amit én nem
érthetek”.
A Misfits & Daydreamers-kampányom résztvevőinek (és az összes
többi olvasónak, bloggernek és feltörekvő írónak): szavakkal ki sem
lehet fejezni, mennyire hálás vagyok nektek. Nap mint nap
meghallgattok, támogattok és emlékeztettek arra, hogy miért is
csinálom ezt.
Köszönöm a családomnak – anyának, apának, Davidnek és
Jennek –, hogy az évek során elviseltétek (és gyakran még
támogattátok is) a szórakozott álmodozásomat… És azt is, hogy
dicsekszetek velem a boltban. Ettől igazán különlegesnek érzem
magamat.
És végül – de nem utolsósorban – meg szeretném köszönni a
férjemnek, Sébastiennek. Ezt a könyvet (és az összes többit) nem
írhattam volna meg a véget nem érő, feltétlen támogatásod nélkül.
Szeretlek, mindörökké és még egy kicsivel azután is.
 MÉLTATÁSOK
„Egy fantasytörténet, ami a feminista generációnak íródott.”
– Hypable, susandennard.com

„5 csillag! A világ, a varázslat, a történet… De legfőképp a

karakterek! Minden tetszett ebben a könyvben. Ha szereted a YA
fantasyt és a női barátságokat, ez a könyv neked való.”
– RainbowTime, amazon.com

„Ez a könyv teljesítette az összes YA fantasyvel kapcsolatos

elvárásomat. Bemutatott egy csodás barátságot két kőkemény
csajszi között. Volt benne egy egész fejezet, ami diplomáciáról és
nemzetek közti viszályról szólt. És a kalózokat meg a szikrázó
romantikus feszültséget még nem is említettem…”
– Julie, amazon.com

„Női barátság. Bromance. Menő, boszis dolgok. Hajók. MÉG

TÖBBET AKAROK!”
– Ashley DiNorcia, goodreads.com „A könyv legnagyobb erőssége
a barátságok. Nagyon imádtam őket, bár egy kicsit úgy éreztem,
hogy a történet végére kissé háttérbe szorult, ahogyan a szerelmi
szál pedig előtérbe került. Ennek ellenére nagyon boldoggá tettek
ezek a csodálatos barátságok, és remélem, hogy ezek így maradnak
a következő könyvben is.”
– áfonyamuffin, moly.hu

„(…)[H]a valamiért megéri elolvasni a könyvet, akkor azok a

karakterek. Szinte mindenkit kedveltem, Safiya személyében új
kedvenc főhősnőt is avattam. :) Iseult és Safiya barátsága valami
eszméletlen! És imádtam, hogy ez a fő szál, és nem a romantika.”
– lafayette, moly.hu
 „Imádtam a trilógia első kötetét, és alig várom, hogy megtudjam,
hogyan folytatódik a kaland. Remekül kitalált világot ismerhetünk
meg, tele varázslattal és intrikával, szoros baráti kötelékekkel, erős
női karakterekkel – egy olyan történetben, ami nem veszi magát túl
komolyan.”
– Lynda, amazon.com
 Tartalom
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
HAT
HÉT
NYOLC
KILENC
TÍZ
TIZENEGY
TIZENKETTŐ
TIZENHÁROM
TIZENNÉGY
TIZENÖT
TIZENHAT
TIZENHÉT
TIZENNYOLC
TIZENKILENC
HÚSZ
HUSZONEGY
HUSZONKETTŐ
HUSZONHÁROM
HUSZONNÉGY
HUSZONÖT
HUSZONHAT
HUSZONHÉT
HUSZONNYOLC
HUSZONKILENC
HARMINC
HARMINCEGY
HARMINCKETTŐ
HARMICHÁROM
HARMINCNÉGY
HARMINCÖT
HARMINCHAT
HARMINCHÉT
HARMINCNYOLC
HARMINCKILENC
NEGYVEN
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
MÉLTATÁSOK