Írta: Kirsty Moseley

A mű eredeti címe: Nothing Left to Lose

Copyright © 2013 Kirsty Moseley
All rights reserved.

Fordította: Tóth Katalin

A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta

A borítót tervezte: Rácz Tibor

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 703 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó

Dávid
Korrektorok: Korom Pál, Réti Attila
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva.

 1. FEJEZET

AZ A KLASSZ TIZENHATODIK SZÜLINAP! Minden lány arról

álmodik, hogy élete csodás eseménye lesz. Bizonyos kultúrákban
még a nővé válás küszöbének is ezt az életkort tartják. Az én
tizenhatodik születésnapom minden volt, csak nem csodás;
inkább nevezhető a földi pokolba vezető út kapujának. Március
12. A nap, amikor szertefoszlott minden álmom, s létemet a
fájdalom, a gyász és a rettegés örvénye húzta a mélybe. A
tizenhatodik születésnapom örök nyomot hagyott bennem;
olyan események kezdetét jelentette, melyek újra és újra
kísértettek rémálmaimban.
Azon a hideg éjszakán még csak nem is sejtettem, milyen
szörnyűségek várnak rám. Az Ózon klub bejárata előtt
álldogáltam a sorban, és a szörnyen magas sarkú cipőmben már
akkor sajgott a lábam. A szél borzongató táncot járt körülöttem,
apró kis fekete ruhám a combomra feszült. Jack Roberts, az én
tökéletes pasim, a karomat dörzsölgetve próbált melengetni.
Úgy egy órája ácsoroghattunk már a sorban, mire végre a bejárat
közelébe értünk.
– Jack, nem lesz ez így jó. Ne menjünk mégis inkább moziba?
Vagy bárhova máshova? – suttogtam, miközben a sort gyanakvó
szemmel méregető ajtónálló férfira sandítottam.
– Nyugi, Anna, ne parázz! Hisz azt kérted, a szülinapodon
menjünk el egy klubba. Kívánságod teljesült! – felelte Jack, és
két dermedt keze közé fogta az arcomat.
Ránéztem, és a szívem heveset dobbant. Minden
porcikámmal imádtam ezt a srácot. Kedves, szeretetteljes,
gondoskodó, jólelkű, megfontolt, ráadásul igencsak jóképű fiú
volt. Rövid, szőke haj, ragyogó kék szempár – minden lány ilyen
hódolóra vágyik. Pont ilyenre. Akit csak ismertem, szerelmes
volt belé. Az én pasimba. Számára azonban nem létezett más nő,
csak én. Ötévesek voltunk, amikor először találkoztunk, és már
akkor megkért, hogy legyek a barátnője. Azóta
elválaszthatatlanok voltunk. A mindent jelentettük egymásnak,
és azt akartuk, hogy ez örökké így legyen. Már elterveztünk
mindent: kijárjuk a középsulit, az egyetemet, Jack orvos lesz, én
pedig festőművész. Összeházasodunk, gyerekeink lesznek, és
minden tökéletesen alakul.
Három hónappal ezelőtt Jack megkérdezte, hogyan
szeretném megünnepelni a születésnapomat. Azt mondta,
bármit választhatok, bármit a világon. Kitaláltam, hogy menjünk
el egy klubba, utána aludjunk egy hotelben, ahol végre egymáséi
lehetünk. Három hónapnyi tervezgetés után sikerült
meggyőznünk a szüleinket, hogy engedjenek el minket. Jack
szerzett mindkettőnknek hamis személyi igazolványt. Annyira
izgatott voltam, hogy alig bírtam magammal.
Most pedig, ahogy a hidegben, félig lerészegedett emberek
gyűrűjében várakoztunk a klub előtt, semmi másra nem
vágytam, csak arra, hogy visszamenjünk a szállodába, és
hagyjam, hogy Jack simogató érintése felmelegítse testem
minden szegletét, és megtörténjen, amire már mindketten
vágytunk.
Jackre mosolyogtam, bár a várakozásteli izgalomtól a
gyomrom apró gombócban volt. Ő visszamosolygott rám, és
lehajolt, hogy megcsókoljon. Elolvadtam, ismét. Akárhányszor
megcsókolt, azt éreztem, a szívem repdes a boldogságtól, és én
vagyok a világ legmázlistább lánya. Kezét a fenekemre
csúsztatta, finoman belemarkolt, amitől pajkos mosoly jelent
meg a szám csücskén.
A csók után hátrahúzódva rám vigyorgott.
– Szeretlek, Anna! – szólt, s az utcai lámpák halovány
fényében is látszott szeme csillogása.
Ismét megdobbant a szívem, tetőtől talpig libabőrös lettem.
Teljesen odavoltam, ahogy ez a mámorító szó elhagyta ajkát;
még ennyi év után is szédítő hatással volt rám.
– Én is szeretlek! – feleltem. Őszintén szerettem őt. Jobban
bárki másnál. Jack újra megcsókolt, és közelebb húzott
magához.
Ekkor egy finom érintést éreztem a vállamon.
– Helló! – köszönt rám egy férfi a hátam mögül, mire mi
hirtelen szét is rebbentünk.
Megfordultam, és a sort elkerítő kötél túloldalán egy húszas
évei közepén járó fickó állt velem szemben. Jól fésült, sötétbarna
hajával, barna szemével egészen helyesnek látszott. Széles vállán
elegáns, legombolt gallérú fekete ing feszült, amit hozzáillő
fekete nadrággal és meglehetősen drágának tűnő cipővel viselt.
– Helló! – köszöntem vissza kissé értetlen mosollyal, bár
igyekeztem kedvesnek tűnni, hátha a klubban dolgozik. Nem
volt egyedül: két másik srác ácsorgott mellette.
– A nevem Carter – szólalt meg a barna hajú, kezét felém
nyújtva.
– Anna vagyok – mutatkoztam be neki. Illően viszonoztam a
kézfogását, mire ő el sem akarta engedni a kezem, csak húzott
maga felé, el Jacktől.
– Be tudlak vinni, ha szeretnéd – ajánlotta fel mosolyogva. –
Nem kéne itt kint fagyoskodnod a hidegben. – Végre,
bejuthatunk a klubba, ujjongtam magamban. Jackre
pillantottam, aki rosszalló tekintettel figyelte, ahogy a srác még
mindig a kezemet szorongatta.
– Igazán? De szuper lenne! Már teljesen elgémberedtünk! –
csicseregtem vidáman, és szinte vissza kellett fognom magam,
nehogy elkezdjek örömömben ugrándozni.
– Akkor gyere! – nevetett fel Carter, majd bólintott az egyik
srácnak maga mellett, aki azon nyomban kikapcsolta a kötelet,
hogy kiléphessek a sorból.
Visszafordultam, és széles vigyorral az arcomon
megragadtam Jack kezét.
– Nem-nem, szépségem! A palid nem jöhet! – szólalt meg
Carter, lenéző pillantást vetve Jackre, mintha csak egy srác
lenne, aki épp akkor lépett volna mellém.
Összezavarodtam.
– Hogyan? De én azt hittem, mindkettőnket be tudtok
vinni. Carter ekkor elengedte a kezem, és hátrébb lépett.
– Én csak azt mondtam, hogy te bejöhetsz. Nézőkre nincs
szükségünk – biccentett állával Jack felé, miközben bosszúsan
összehúzta a szemöldökét.
Erre már én is pipa lettem. Mekkora egy bunkó! Nem elég,
hogy beletrollkodik a mi kis légyottunkba, de még képes azt
hinni, hogy bemegyek vele a klubba, és hagyom, hogy Jack kint
maradjon?
– Kösz, de a barátom nélkül nem megyek – jelentettem ki. –
Már bocs, de azt hittem, mindkettőnket bevisztek. – Kivettem a
fickó kezéből a kötelet, visszaakasztottam a helyére, majd
átkaroltam életem szerelmét, és Carterre szegeztem a
tekintetem.
– Ahogy akarod – vonta meg a vállát. – Azért ma este még
táncolni fogsz velem – nyugtázta magabiztos vigyorral, majd
megfordult, és egyenesen besétált a klubba.
– Micsoda seggfej! – morogtam, ahogy Carter elhúzta a
csíkot. Jack felnevetett, mire az összes mérgem elszállt. – Most
mi olyan vicces? – kérdeztem tőle, már én is mosolyogva.
– Hát nem látod? Úgy bolondítod magadba a fiúkat, hogy
észre sem veszed! – mondta széles vigyorral, majd átkarolt, és
odahúzott magához.
– Persze, az én ellenállhatatlan vonzerőm! – poénkodtam a
pilláimat rebegtetve.
– No meg a bomba lábaid! – cukkolt, és kezét tétován
végigsimította a combomon. Mókásan a mellkasára csaptam, és
magamhoz húztam, hogy újból megcsókoljon.

Egy újabb fél óra elteltével végre probléma nélkül bejutottunk

a klubba. Az ajtónálló fickó még csak rá sem pillantott a személyi
igazolványainkra. Ahogy bejutottunk, örömömben ugrálni
kezdtem.
– El sem hiszem! – ujjongtam Jacknek, majd kézen fogtam,
és már vonszoltam is a táncparkett felé. Dübörgött a zene, szinte
éreztem, ahogy a ritmus lüktet az ereimben.
– Gyere, igyunk egyet! – kiabált a fülembe Jack, miután
néhány számot végigtáncoltunk. Bólintottam, mire kézen fogott
és a bárpulthoz vezetett. Gyorsan felhörpintettünk valamit, és
már mentünk is vissza táncolni, hogy önfeledten átadjuk
magunkat a zene lüktető ritmusának. Jack egyik kezét végig a
hátamon tartotta, amitől forróság öntött el. Amikor lehajolt
hozzám, hogy megcsókoljon, én a hajába túrtam, és teljes
odaadással viszonoztam a csókját. Tőlem akár mehettünk is
volna, noha még alig egy órája voltunk csak bent. Csúcs jó volt a
hely, de már nagyon vágytam arra, amire annyira készültünk – a
közös éjszakánkra.
– Menjünk? – kérdeztem Jacket. Végigsimítottam a
mellkasán, mire ő rám vigyorgott, és buzgón bólogatott. Ő már
fél éve készen állt arra, hogy kapcsolatunk a következő szintre
lépjen, én azonban a tizenhatodik születésnapomig várni
akartam vele.
Kézen fogott, és áttörtük magunkat az alkoholmámoros
emberek sokaságán. Ahogy az előtér felé vezető lépcsőhöz
közeledtünk, egyszer csak elénk toppant az a Carter nevű fickó,
akivel kint váltottam néhány szót.
– Hova-hova, szépségem? – állított meg minket kezét
feltartva. – Mi lesz így a táncunkkal? – kérdezte, miközben
kéjsóvár szemekkel végigmért.
– Épp indulni készülünk! – vágtam rá határozottan.
– Azt erősen kétlem – mosolygott a fickó, és a kezemnél fogva
elrángatott Jack mellől. A döbbenettől még a szám is tátva
maradt.
– Veszed le róla a mocskos kezed?! – förmedt rá Jack, és felé
lépett. Nagy szemekkel rápillantottam, és már előre féltem,
milyen balhé kerekedik ki ebből. Mielőtt még észbe kaptam
volna, valaki hátulról megragadta őt, és két karját hátrafeszítve
lefogta.
Igyekeztem kiszabadítani a kezem Carter erős markából.
– Eressz már el! – kiáltottam dühödten. – És őt is hagyjátok
békén! Nem akarok veled táncolni! Mi most szépen lelépünk!
Carter arcán gonosz mosoly terült szét, úgy tűnt, cseppet sem
zavarja a kialakult helyzet.
– Csak egy tánc, és már mehettek is – intett kezével
megvetően. Jack dühödten felhorkant, mire a fickó, aki lefogta,
durván a falhoz taszította. Én felsikítottam, és kétségbeesetten
néztem körbe, ki tud a segítségünkre sietni.
– Ha hozzányúlsz, véged! Megértetted?! – hörgött Jack.
– Velem senki nem beszélhet így! – kapta fel a vizet Carter.
Előrelépett, és akkorát behúzott Jacknek, hogy felrepedt a szája
széle. A vér azon nyomban elöntötte az arcát. Carter visszahúzta
az öklét, látszott, hogy már a következő ütésre készül. Dühtől
eltorzult arca és gyilkos tekintete láttán pánikszerű érzés futott
át rajtam. Éreztem, hogy bántani fogja Jacket. Nem hagyhattam.
Nem.
– Jól van, oké! Táncolok veled, csak ne bántsd! –
könyörögtem neki patakzó könnyek között.
– Anna, ne! – kiáltott Jack, és vért köpött a padlóra.
Ránéztem, és éreztem, hogy vérző arca láttán az állam remegni
kezd a rémülettől. A szívem vadul kalapált, azt hittem, menten
elájulok.
– Semmi baj! Csak egy tánc! Nem gond, hidd el! – hazudtam
neki mosolyt erőltetve az arcomra.
Carter felnevetett, kézen ragadott, és megindult a táncparkett
felé. Szorosan magához húzott, karját körém fonta, az arcunk
szinte összeért. Émelyegtem. Borsózott a bőröm. Elfordítottam a
fejem, ránézni sem bírtam, ahogy ágyékát a csípőmnek nyomta.
Az undor egyre csak nőtt bennem, már alig tudtam visszafojtani
a hányingert. Egyik kezét a fenekemre csúsztatta, másikat a
combomra. Behunytam a szemem, és próbáltam a zenére
összpontosítani; a testem reszketett a dühtől és a félelemtől, s
közben azon imádkoztam, hogy ne bántsák Jacket odakint.
Úgy éreztem, soha nem ér véget az a szám. Az utolsó akkord
után a kezemet Carter mellkasára tettem, és amilyen erővel csak
bírtam, ellöktem magamat tőle. Ő azonban nem eresztett el, csak
nevetett, és egyre szorosabban fogott.
– Igazi szépség vagy, tudod? – lihegte a fülembe.
– Engedj, kérlek! Csak egy táncról volt szó! – könyörögtem, és
megpróbáltam kiszabadítani magam a szorításából.
– Meggondoltam magam! Egy tánc nem volt elég –
duruzsolta, és a nyakamat kezdte csókolgatni.
 Elöntött a pánik. Zihálva próbáltam eltolni magamtól, mire
ujjait durván az oldalamba mélyesztette. Végigfutott rajtam a
fájdalom, kiabálni kezdtem, de az üvöltő zenétől senki nem
hallotta.
– Kérlek, eressz el! Miért csinálod ezt? – zokogtam, erre ő
kinyújtotta a nyelvét, és lenyalta az arcomon végiggördülő
könnyeket.
– Mm – nyögött kéjes elégedettséggel. Kezét a ruhám alá
csúsztatta, és ujjaival a bugyim után kutatott.
Abban a pillanatban összeszorítottam a lábaimat, hogy
megakadályozzam ebben.
– Ne! Kérlek, engedj el! Jack! – ordítottam, és
kétségbeesetten csapkodva próbáltam kiszabadulni a
szorításából. Senki még csak ránk se hederített.
– Jól van, menjünk, keressük meg a te kis Jackedet! –
vigyorgott gúnyosan, majd gorombán a lépcső felé lökött.
Botladozva lépdeltem felfelé, amilyen gyorsan csak engedték
remegő lábaim. A szívem mindvégig a torkomban dobogott.
Amikor felértem a lépcső tetejére, megláttam Jacket; a szőke
fickó még mindig a falnak szorítva tartotta őt. Ahogy Jack is
megpillantott engem, ismét megpróbált kiszabadulni a fogva
tartó kezek közül.
– Kérlek benneteket, hagyjátok őt békén! – könyörögtem, és
megpróbáltam odamenni Jackhez. Láttam, ahogy Carter bólint
egyet, mire a másik férfi azon nyomban elengedte őt. Ahogy
kiszabadult, megragadott, és óvó mozdulattal a háta mögé
húzott.
– Hohó, nyugalom van, kisfiam! A kiscsajnak egy haja szála se
görbült! – szólalt meg gúnyosan Carter. – Bár igaz, ami igaz,
tudnék vele mit kezdeni! – Tekintetével lassan végigmért, és
megnyalta szája szélét.
 Jack háta mögé bújtam, reszketett minden porcikám attól,
ahogy a fickó rám nézett. Ekkor Jack előreugrott, és Carter
gyomrába ütött egyet. A férfi hörögve borult a földre, mire a két
másik alak újból megragadta Jacket, és megpróbálta lefogni.
Körbenéztem, hátha segítséget hívhatok valahonnan, de egy
lélek sem járt arrafelé. Miért nem jön erre pont most senki? Az
emberek még csak fel sem figyeltek ránk, a fejüket sem
fordították felénk. A zene dübörgött, a ritmus lüktetett, ők pedig
csak iszogattak, nevetgéltek és táncoltak körülöttünk. A kezem
remegett, a szívem majd’ kiesett a helyéről. Tudtam, hogy
bántani fogják. Csak az járt a fejemben, hogy amikor Carter
végre elengedett minket, mehettünk volna, mégsem mentünk.
Miért kellett Jacknek ezt tennie?
– Kérlek benneteket, ne bántsátok! – sikoltoztam, ahogy
egyikük tartotta Jacket, miközben a másik csak ütötte és ütötte a
gyomrát. Belekapaszkodtam abba, amelyik verte őt, és
megpróbáltam arrébb rángatni, de ekkor Carter megfogott,
felemelt, és néhány lépéssel hátrébb húzott onnan.
– Ajtó! – vakkantott idegesen.
A szőke fickó bólintott, és már vonszolták is Jacket kifelé.
Kitéptem magam Carter karjai közül, és utánuk rohantam.
Hisztérikusan zokogtam, de ők csak vitték Jacket kifelé. Ahogy
utolértem őket, Carter ismét durván megragadta a karomat, és
becsapta az ajtót maga mögött. Valami tűzlépcsőszerű kijárathoz
jutottunk ki. Ott hátrataszított, mire én kibillentem az
egyensúlyomból, és a falnak csapódtam. A fejemet beütöttem a
durva téglába; a fájdalomtól és a sokktól elhomályosult a
látásom. Éreztem, ahogy a vér végigcsorog az arcomon, ahogy a
lábaimat elhagyja az erő, de összeszorított szemmel próbáltam
küzdeni a fájdalom ellen.
Hallottam Jack keserves hörgését. Teljes erővel azon voltam,
hogy a rám nehezedő sötétség ellenére kinyissam a szemem.
Láttam, ahogy szerelmem a földön hever, láttam, ahogy felváltva
rugdalják. Arcát vér borította, tekintete kétségbeesést tükrözött.
Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, mintha csak egy
rémálomba kerültünk volna, ami örökre gúzsba köt.
Azt akartam, hogy vége legyen ennek. Most azonnal.
– Mit akartok? – üvöltöttem feléjük. – Pénzt? Szerzek pénzt!
Halljátok??
Egyikük előhúzott valami fémes dolgot, olyat, amit a
rendőröknél látni; kipattintotta, és azzal kezdte ütlegelni az
addigra már félholtra vert páromat. Hallani lehetett, ahogy
törnek a csontok a karjában.
– KÖNYÖRGÖM, HAGYJÁTOK ABBA! Megteszek bármit! –
zokogtam levegőért kapkodva. Odakúsztam Jackhez, és
átöleltem összevert testét.
– Fuss! – suttogta rekedt, elhaló hangon. Szemét
összeszorította, száját összepréselve hörgött.
– Jack, drágám! Minden rendben lesz! Szeretlek! Csak tarts
ki, kérlek! – hajoltam vérben úszó arca fölé.
Jack teste megrándult, a karját körém fonta, ujjait a hátamba
mélyesztette.
– Fuss, Anna! Kérlek szépen, menekülj!
Carter ekkor a felkaromba markolt, felemelt és ellökött
mellőle. A két másik fickó lehajolt Jackhez, és a karjánál fogva
talpra állították. Üvöltött, ahogy hozzáértek. Fájdalomtól
eltorzult hangját hallva kiment a lábamból az erő. Carter a
hátam mögött állva karját körém fonta, és megcsókolta a
nyakamat. Jack levegőért kapkodva, eltorzult tekintettel figyelte.
Carter felcsúsztatta kezét az oldalamon, megállt a mellemnél,
majd vadul belemarkolt. Még mielőtt ráeszméltem volna, mire
készül, előrehajoltam, és elokádtam magam.
 Carter gonoszul felkacagott. Durva mozdulattal visszahúzott
magához, mellkasát a hátamhoz nyomta.
– Élvezettel fogom megdugni a kis barátnődet, és élvezettel
fogom hallgatni, ahogy közben érted kiált – bökte oda Jacknek.
Jack felkapta a fejét, tekintete dühödt haragot sugárzott, és
ismét küzdeni kezdett, noha leírhatatlan fájdalmai lehettek. A
három férfi nevetve figyelte hiábavaló küzdelmét, és hallgatta
szitkozódását.
– Szeretnél mondani valamit a pasidnak? – súgta a fülembe
Carter.
Hogy szerettem volna-e? Könyörgöm, hagyjatok minket,
csak hagyjatok minket, hogy segítséget hívhassak!
– Szeretlek! – suttogtam a könnyeimen át.
Carter bólintott a kutyáinak. Olyan könnyed mozdulattal
emelték fel Jacket, mintha pillekönnyű lett volna.
Megpróbáltam kirántani magam Carter kezei közül, de bénító
szorítása szinte mozdulatlanná tett. Még arra sem volt időm,
hogy ráébredjek, mire készülnek. Minden olyan hirtelen történt,
szinte fel sem fogtam. A verőemberek Jackkel a kezükben
néhány lépést tettek hátrafelé – és a tűzlépcsőn át a mélybe
hajították őt.
Megállt a szívem. Ledobták!... Nem. Az nem lehet. Biztos csak
álmodom; ez nem lehet más, csak egy borzalmas rémálom. Fel
kell ébrednem, mert ezt nem bírom elviselni. A fülemben rekedt
Jack sikolya, mely testének zuhanásakor hagyta el száját. Egy
tompa puffanás, s azután már nem hallatszott más, csak a
klubból kiszűrődő zene.
Elakadt a lélegzetem. Szívem millió darabra tört, ahogy az
utolsó másodpercek újra és újra leperegtek előttem. Lelki
szemeim előtt lebegett Jack arca, amikor azok ott a kezük közül
elengedték, és ő zuhanni kezdett. Soha senki tekintetében nem
láttam azelőtt még ilyen rémületet és kétségbeesést.
Kitéptem magam Carter karjaiból, és a korláthoz rohantam.
Imádkoztam, hogy valami csoda folytán Jackkel minden
rendben legyen, rimánkodtam, hogy ugye ez csak egy ostoba
poén vagy egy rossz álom, és ha lenézek, nem fogom a földön
heverve találni életem nagy szerelmét. Nem így történt.
Áthajoltam a korláton, és könnyben úszó szemmel is tisztán
láttam azt, amihez még hasonló látványban sem volt részem
eddigi életem során. Jack ott feküdt a földön, kiterülve, egy
vértócsa közepén. Végtagjai lehetetlen pozícióban hevertek.
Mozdulatlan volt.
Fájdalom hasított a szívembe, testemből kiszállt minden erő.
Három lépcsősornyi magasságból dobták le, esélye sem volt a
túlélésre, főleg azok után, amennyire összeverték. Ott feküdt,
mozdulatlanul. Tudtam, hogy meghalt a remény. Meghalt Jack.
Ekkor megfordultam, és okádtam. Ziháltam, levegő után
kapkodtam. A látvány a retinámba égett. Lábaimból kiment az
erő, a saját hányásomban omlottam össze. Könnyeim némán
potyogtak, a szívem darabokra hullott.
A szerelmem már nem élt. Odalettek a közös álmaink.
Miattam vesztette életét, hiszen én akartam idejönni, ebbe az
átkozott klubba. És most ő halott. Még csak azt sem tudtam
bebizonyítani neki, mennyire szeretem. Fekete foltok jelentek
meg a szemem előtt, hallottam, ahogy a vér lüktet a fülemben.
Arcom, ujjaim zsibbadni kezdtek; az ájulás kerülgetett.
Jack nincs többé. Elment. Nem akartam élni – nem akartam
élni nélküle. Nem bírtam. Összetört a gyász.
Megragadtam a korlátot, és végső erőmet összekaparva
feltápászkodtam. Nem néztem le; nem tudtam volna elviselni
még egyszer a szörnyű látványt. Merev tekintettel bámultam
magam elé, és átlendítettem a lábam a korláton. Hadd haljak
meg én is, könyörögtem csendben. Behunytam a szemem, és
ugrásra készültem. Csengett a fülem. Zsibbadt minden
végtagom. Elengedtem a korlátot, és elmosolyodtam, hogy többé
már nem kell elviselnem ezt az égető fájdalmat a szívemben.
Kiléptem a semmibe, és már éreztem, ahogy a levegő
kavarogni kezd körülöttem, amikor valaki hirtelen a derekamnál
fogva megragadott.
– Hohó, hercegnőm! Érted kár lenne! – hallottam a szavakat,
majd elájultam.
 2. FEJEZET

Ashton Taylor

ÚGY ÁLLTAM OTT, AHOGYAN TANÍTOTTÁK. Akár egy cövek.

Tekintet szigorúan előre, karok szorosan a test mellett. Éreztem,
hogy a veríték végigcsorog a hátamon. Teljes
SWAT-felszerelésben díszelegtem a perzselő napon: egy rakás
zsebbel televarrt fekete katonai nadrág, fekete póló volt rajtam,
azon még a fekete taktikai mellény és a dzseki is. Azt mondták,
jól kell kinéznünk az ilyen alkalmakkor.
– Meddig kell még itt dekkolnunk? Már rohadtul unom! –
sziszegte a foga közül Nate, a társam.
– Már nem sokáig; Weston megéhezett. Látod? Már nem bír
megülni egy helyben. Mindjárt abbahagyja ezt az egészet, és a
svédasztalhoz nyomul – poénkodtam suttogva. Nate grimaszolt
egyet, és a parancsnokunkra pillantott. Weston parancsnok,
mintha csak utasítást kapott volna, felállt a székéről.
– Ne sírj, svédasztal, mindjárt ott vagyok! – mormogtam a
szám sarkából. Nate elröhögte magát, de gyorsan köhögésre
váltott, amikor Weston parancsnok figyelmeztetőn felvonta a
szemöldökét.
– Figyelem, végzősök! Kihirdetjük, ki melyik
kiképzőegységhez kerül! Maguk ketten, akik osztályelsőként
végeztek – nézett büszkén Weston parancsnok Nate-re és rám –,
ebben nem érintettek, mert maguknak már kijelölték a
megbízatásaikat.

Elmosolyodtam e szavak hallatán. Az évfolyamon mi ketten

végeztünk a legjobb eredménnyel, kettőnk közül is nekem lettek
jobb eredményeim. Megtiszteltetés volt, hogy rögtön a diploma
után máris megbízást kaphatunk. Nem sűrűn fordul elő ilyen;
csakis akkor ajánlanak be, ha a híred eljut magasabb körökbe.
Nate és én cinkos baráti szövetségben álltunk egymással, és úgy
tűnt, engem egy különlegesen fontos küldetésre jelöltek ki,
ahogy azt Weston parancsnok reggel közölte velem.
Várakozással teli izgalom fogott el. Abban reménykedtem,
hogy a SWAT-alakulat frontvonalküldetéseiben vehetek majd
részt ügynökként: annak a csapatnak lehetek tagja, amelyik
elsőként érkezik egy helyszínre, és mindig részt vesz az
akciókban. Persze, tudtam, hogy ez szinte lehetetlen. Csakis
olyanok dolgozhattak ott, akik már legalább tízéves
hadgyakorlati tapasztalattal rendelkeztek. A legjobbak legjobbjai
voltak ők, akik közé csak akkor lehetett bekerülni, ha
valamelyikük az életét vesztette, vagy az áthelyezését kérte.
Tudtam jól, hogy mostanában egyikre sem volt példa, de valami
miatt mégis reménykedtem.
Miután Weston parancsnok befejezte a beszédét, az összes
srác a csarnokba húzott, ahol megszikkadt szendvicsek és
chipsek sorakoztak az asztalon. Nem vitték túlzásba a
diplomaosztós ünnepi ebédünket! Persze, nem is nagyon
érdekelt ez senkit; az egész végzős évfolyam az esti bulival volt
inkább elfoglalva. Én is azt terveztem, hogy majd ott kiengedem
a gőzt.
Nate és én hátramaradtunk, ahogy megparancsolták.
– Taylor, Peters, kövessenek! – szólt oda Weston parancsnok,
és a lepukkant irodája felé vette az irányt. Leült az íróasztalához,
és intett, hogy mi is üljünk le. Nem bírtam letörölni a mosolyt az
arcomról.
– Nos, Peters, magát a hatos csapathoz vezénylik – szólalt
meg Weston parancsnok büszkén, mire én örömömben
elvigyorogtam magam, és adtam egy ötöst Nate-nek.
– Ez az! Erről beszélek! – kiáltott fel Nate, majd felugrott a
székről, és a levegőbe öklözött egyet.
– Leülni! – nevetett Weston, és vidáman csóválni kezdte a
fejét.
Nagyszerű lehetőségnek számított ez; a hatos csapat tagjaként
Nate így azonnal terepgyakorlatot szerezhet, ráadásul
különleges feladatokra is megtanítják ott az embert. Nate
hihetetlenül jó volt távlövészetben, mesterlövész akart lenni.
– Hétfőn már ott fog kezdeni. Pontban 9-kor jelentkezik Taté
tisztnél. Ne késsen! Itt van az aktája, figyelmesen olvassa el –
mondta Weston, és átnyújtott Nate-nek egy barna borítékot.
– Igen, uram! Köszönöm, uram! – vágta rá Nate, és
tisztelettudóan szalutált, noha az arcáról le sem lehetett törölni a
vigyort.
– Jól van, Nate, magának jó étvágyat! Ashtonnal személyesen
kell beszélnem – utasította társamat Weston parancsnok, és
bólintott neki, hogy távozhat. Kifelé menet adtam neki még egy
ötöst a tenyerébe, miközben azon imádkoztam magamban, hogy
legalább olyan jót kapjak én is, mint ő. Weston parancsnok
megvárta, amíg becsukódik Nate mögött az ajtó, majd
megszólalt.
– Ashton, magára fontos megbízás vár. Annyira nem is lesz
tőle elragadtatva. – A parancsnok a fejét csóválta.
A szívem nagyot dobbant e tekintet láttán. Kétségkívül semmi
jót nem jelentett.
– Értem, uram, figyelek! – feleltem határozottan. Készen
álltam bármilyen kihívásra, ami az utamba kerül. Ez idáig
keményen tanultam, meg kell, hogy legyen a jutalma. Minden
vizsgán a legjobb helyen végeztem, kivéve a távlövészetet, abban
Nate megelőzött. Öt különböző kiképzési területen döntöttem
rekordot, köztük a közelharcban, a taktikai tervezésben és a
túszejtésben is. Soha senki nem teljesített még ilyen jól, mint én.
A parancsnok sóhajtott egyet, és felém nyújtott egy barna
borítékot. Összeráncolt homlokkal vettem át tőle, és sietősen
téptem fel. Egy Annabelle Spencer nevű személy rendőrségi
aktája volt benne. Kíváncsian kinyitottam, fogalmam sem volt,
mi lehet ez az egész. Az első oldalon egy lélegzetelállítóan
gyönyörű lány fényképe volt. Az aktájából kiderült, hogy
tizenkilenc éves és főiskolás.
Westonra pillantottam.
– Ki ő? – kérdeztem. Nem értettem, miért adták nekem ennek
a lánynak az aktáját.
– Ő egy rendkívül fontos ember lánya. Annabelle Spencernek
hívják, Tom Spencer szenátor gyereke – felelt a parancsnok
tiszteletteljesen.
Ez már igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Tom Spencer
elnökjelölt volt. Nagy eséllyel ő fogja elfoglalni az Ovális Iroda
elnöki íróasztala mögötti helyet még az idén; nagyra becsült
politikus, és ahogy hallani lehetett róla, nagyszerű ember is.
– Értem, uram. De miért kapom meg én a lánya aktáját? –
értetlenkedtem még mindig, ahogy lapozgattam az iratot. A
lányt nemrégiben rúgták ki a Stanfordról. Az elmúlt másfél
évben négy másik főiskolára is járt már, és mindenhonnan
erőszakos magaviselet vagy rongálás miatt tanácsolták el.
– Tizenhat éves volt, amikor egy Carter Thomas nevű férfi
elrabolta. A barátját megölte egy klubban, őt pedig majdnem egy
éven át fogságban tartotta. Csak azért találtak rá a rendőrök,
mert a férfi lakásán drograzziát tartottak. Hallott már erről a
Carter Thomasról, ugye? – kérdezte tőlem Weston felvont
szemöldökkel.
Gyorsan bólintottam. Mindenki tudta, ki Carter Thomas: egy
bűnbanda feje, aki miatt majdnem ezer ember halt meg, amikor
egyszerre négy metróállomáson robbantott fel bombákat a nap
legforgalmasabb szakában. Mindenki tudta, hogy ő tette, de
soha nem lehetett rábizonyítani, és a koronatanúknak vagy a
bizonyítékoknak különös módon az utolsó pillanatban mindig
nyoma veszett. Thomas rendszeresen kereskedik kábítószerrel,
és nyakig benne van a román embercsempészetben is.
– Jelenleg életfogytiglani börtönbüntetését tölti Miss Spencer
barátja, Jackson Roberts meggyilkolásáért. A lány terhelő
tanúként vett részt a vádemelésben, továbbá bizonyítékokat is
találtak, hogy a gyilkosságot a férfi követte el. Mindenki tudja, ki
ő, és mit csinál, mégis mindig kicsúszik a kezünk közül. Jackson
Roberts meggyilkolása az egyetlen bűntény, amellyel bíróság elé
lehetett állítani. Az egész ország fellélegezhetett, hogy ezt az
alakot végre sikerült elítélni – mondta Weston komoran.
– Értem, uram. Nekem mi a teendőm az ügyben? –
kérdeztem, mivel még mindig nem értettem, nekem mi közöm
ehhez.
Weston hátradőlt a székében.
– Nos, Carter Thomas még az idén megfellebbezi az ítéletét.
Kiderült, hogy néhány bizonyíték nem lett megfelelően
begyűjtve. Miss Spencer volt az egyetlen tanú, akit az első
tárgyaláson meghallgattak; nagy az esély arra, hogy ismét
behívják, és vallomást kell tennie. Háromszor kapott már
halálos fenyegetést, többnyire azért, hogy kinek a lánya, de
legutóbb a család olyan fenyegetéseket kapott, amelyek
vélhetően Carter bandájától származnak.
 Weston parancsnok rám tekintett, és várta, mit reagálok a
hallottakra. Még mindig nem fogtam fel. Arról volt szó, hogy
különleges küldetésre választottak ki, erre most meg valami
lányról beszél itt nekem. Mi közöm ehhez az egészhez? És mi
köze ennek a SWAT-hoz?
A parancsnok sóhajtott egyet.
– Rendben, mindent elmagyarázok. A lány mellett olyan
kiváló testőrök voltak már, mint maga. Nemrég kineveztek mellé
egy újat, de egy héten belül ő is, csakúgy, mint az elődei, kilépett.
Képtelenek voltak együtt dolgozni a szenátor lányával. Ahogy
nekem lejött, kész hisztérika ez az Annabelle, egy keményfejű
csitri. De hihetetlenül fontos személy, nemcsak azért, mert
Thomas ellen tehet tanúvallomást, hanem azért is, mert az apja
eséllyel indul a következő elnökválasztáson. Az apja olyan
valakit kért a lánya mellé, aki képes lesz vele nap mint nap
foglalkozni. Egy adott korosztályból kellett ügynököt
választanunk, mivel a lánnyal együtt be kell járnia a főiskolára,
és a bírósági tárgyalás végéig gyakorlatilag árnyékként kell
követnie őt.
Most esett le, miről is szól ez az egész. A parancsnokra néztem
értetlenül, a fejemet ráztam, és az aktát az íróasztalára
hajítottam.
– Ez úgy, ahogy van, baromság! SWAT-ügynök vagyok, nem
egy hülye bébicsősz! – csattantam fel, és rosszalló tekintettel
böktem az aktára.
– Ez nem vita tárgya. A legjobb ügynököt akarták, aki nyolc
éven belül végzett nálunk. A legjobb ügynököket választották ki a
csapatokból, és azok közül is a legjobb tíznek az aktáját küldték
el Spencer szenátornak, aki magát választotta ki! Maga az
egyetlen végzős, aki szóba jöhet. Hatalmas megtiszteltetésnek
kellene ezt tekintenie! – próbált Weston meggyőzni.
 Idegesen összeráncoltam a szemöldökömet.
– Egyáltalán, miért minket vonnak ebbe bele? Ha a szenátor
lánya, akkor inkább a titkosszolgálatra tartozna a dolog, nem
ránk! – erősködtem.
Weston felsóhajtott.
– Azért, Taylor, mert a lány közülük a legtöbbet már
kicsinálta. Ráadásul nincs is sok ügynök ebből a korosztályból; a
legtöbben a pályafutásuk későbbi szakaszában lépnek be a
titkosszolgálathoz – magyarázta Weston a vállát vonogatva,
majd fejét oldalra biccentve szúrós tekintettel meredt rám. –
Ashton, csak a tárgyalás befejezéséig kell ezt csinálnia. Nyolc
hónap, ennyi. Spencer szenátor biztosított arról, hogy utána
maga választhatja ki, hol akar dolgozni. Bármit választhat utána,
még a frontcsapatot is akár.
E szavak hallatán felkaptam a fejem.
– Ez komoly?
A parancsnok elmosolyodott és bólintott.
– Tudtam, hogy ez felkelti a figyelmét, de meg kell értenie,
hogy ez egy rendkívül fontos munka. Lehet, hogy nem tűnik
annak, de ha a lány meghal, az ügy befuccsol, Carter Thomas
pedig kiszabadul, és több száz, ha nem több ezer embert ölhet
meg a következő években. – Weston szavai súlyosan hangoztak.
Rendben van. Elvállalom. Leszek nyolc hónapig bébiszitter,
ha azon múlik, hogy megkaphassam álmaim melóját. Emiatt ki
fogom bírni!
– Megértettem, uram – feleltem, már ismét mosolyogva.
– Senkinek nem beszélhet erről. Mondja azt, hogy másik
államba helyezték át. Kifelé azt kell majd eljátszaniuk, hogy
maga a lány barátja – közölte a parancsnok, azután felvette az
aktát, amit az íróasztalára dobtam, és a kezembe nyomta.
Ismét belelapoztam, és megnéztem a lány fényképét. Az fix,
hogy szívesen fogom eljátszani, hogy a pasija vagyok!
Alaposan megnéztem a lány fényképét. Pont a típusom volt:
fekete hajú, barna szemű csaj, és bevallom, olyan szép, amilyet
még nem is láttam! Az alakját nem tudtam kivenni, mivel bő
farmert és kapucnis felsőt viselt, de az arca olyan gyönyörű volt,
hogy akár egy szupermodell is lehetne.
– Rendben, akkor olvassa végig az aktát! Van benne egy DVD,
ami a régi iskoláiról tartalmaz felvételeket. Megtudhatja azt is,
miért rúgták ki mindenhonnan. Mint már említettem, igazi
veszedelem a lány; meg fogja látni, ha elolvassa az aktáját – ami
nem épp egy esti mese! – grimaszolt Weston, miközben
megnyomkodta hátul a nyakát. Idegesen lepillantottam az
aktára, és azon tűnődtem, mi lehet az oka, amitől Weston
ennyire befeszült.
– Jól van, szerintem mindent megbeszéltünk! Kitaláltam
magának egy kamumegbízatást, ha netán a többiek
kérdezősködnének. Holnap reggel indul a gépe, a jegyek az akta
alján vannak. Hétköznapi viseletét csomagoljon; ott majd adnak
magának ruhákat, ne vigyen magával túl sok mindent. Az ügy
kényes mivolta miatt csak kevesen lettek tájékoztatva; azt nem
tudni, kiszivárgott-e valami valamelyik egységnél, szóval, ha
valamire szüksége van, vagy engem hívjon, vagy Erikson
parancsnokot. Az ő elérhetőségét az akta hátoldalán találja. Sok
szerencsét, Ashton! – zárta le mondandóját Weston parancsnok.
Felállt, kezet fogott velem, én pedig tisztelettudóan
szalutáltam, mielőtt kiléptem az ajtón. A sarkon befordulva
elővettem az álcamegbízatásról szóló papírokat, minden
részletét jól a fejembe véstem, majd csatlakoztam a többi
végzőshöz a buliban.

Nem maradtam sokáig a srácokkal; a gépem másnap reggel

nyolc harminckor indult, és össze kellett pakolnom. Amikor
végre már a szobámban voltam egyedül, megfogtam az aktát, és
az ágyon elnyúlva olvasni kezdtem. Ahogyan számítottam is rá,
tényleg szívszaggató dolgokat tudtam meg.
Annabelle-t több mint tíz hónapon át tartotta fogva Carter
Thomas. A barátnőjének tekintette, noha kilenc évvel idősebb
volt a lánynál. Nem engedte ki a házából, verte és lelki terrorban
tartotta. A lány megpróbálta megölni magát: felvágta a csuklóján
az ereket, amikor egy szekrénybe zárták. Összeverve, törött
csontokkal, szinte katatóniás állapotban volt, amikor rátaláltak.
Ezt követően két héten át nem volt hajlandó megszólalni, majd
amikor végre megszólalt, arra kérlelte a rendőrt, hogy ölje meg
őt.
Nyeltem egy nagyot, majd a következő oldalra lapoztam.
Végignéztem a fényképeket, amiket akkor készítettek, amikor
megtalálták őt. Borzasztó sérüléseket szerzett. Émelyítő látvány
volt feldagadt és összevert arca, karja. Az orvosi jelentés arról
számolt be, hogy egy bordája és egy ujja el volt törve, valamint
több bordáján, a csuklóján és a kulcscsontján is összeforrt
törések jelei látszódtak.
A szívem vadul vert. Sajnáltam őt, hogy tizenhat évesen végig
kellett néznie, ahogy a barátját megölték, őt meg azok után
fizikálisan, lelkileg és szexuálisan bántalmazták tíz hónapon
keresztül.
Három és fél év telt el azóta. A kedves, fiatal lányból, akit
mindenki szeretett, egy megkeseredett, gonosz kis némber lett.
Szociálisan elidegenedett, menekült minden emberi kapcsolat
elől, és érzelmileg is elzárkózott a barátaitól és a családjától.
„Semmilyen körülmények között” nem lesz szabad hozzáérnem,
kivéve, ha meg kell védenem őt valamilyen verekedés során. A
lány két másik alkalommal is megkísérelt öngyilkosságot,
mindkétszer gyógyszereket vett be, de még időben rátaláltak.
Mindkét kísérlet a születésnapján történt. Megnéztem, mikor
van a születésnapja, és láttam, hogy a következő fél év múlva
lesz. Jól megjegyeztem magamnak, hogy azon a napon
különösen éber legyek.
Úgy tűnt, Annabelle rengetegszer került már bajba. Betettem
a DVD-lemezt a lejátszóba, és leültem a földre, hogy
végignézzem. Meg akartam tudni az okát, miért zárták ki az
utolsó iskolájából.
Elkezdődött a kisfilm, elsőként az osztályterem tűnt fel. A
diákok a padokban üldögéltek, beszélgettek, látszott, hogy
órakezdés előtt vannak. Azonnal kiszúrtam őt: bő farmert és bő
pulóvert viselt. Ahogy az egyik fiú mellett elhaladt, a srác a
haverjaival nevetgélve rácsapott a fenekére.
A lány ijedtében megugrott, majd a fiú felé fordult.
– Ne nyúlj hozzám! – szólt oda nyersen.
– Bocsánat, hercegnőm! – röhögött a fiú, és ártatlanul a
magasba emelte a kezét.
A lány hátrahőkölt, mintha attól félne, hogy a fiú megüti.
– Ne merészelj még egyszer így nevezni! – mondta halkan.
Tekintete egyszerre mutatott rémületet és haragot.
– Minek ne nevezzelek... hercegnőm? – gúnyolódott tovább a
srác.
A lány ismét összerezzent, majd a tekintete megkeményedett.
– Ha még egyszer kimondod, eltöröm az orrod, és szétrúgom
a tökeidet! – szólt fenyegetőn.
A fiú és a barátai ismét felröhögtek. A lány édes mosolyra
húzta a száját, ahogy a fiú közel hajolt az arcához.
– Rendben, hercegnőm! – válaszolt cinikusan.
Mire elhajolhatott volna, a lány gyomrom vágta, majd
ágyékon rúgta. Ahogy a fiú a fájdalomtól összegörnyedt, a lány a
hajánál fogva megragadta, és a fiú arcát a térdéhez csapta. A fiú
orra el is tört. A földre rogyott, és ordított a fájdalomtól.
A lány erre megveregette a vállát, és továbbra is édes hangon
így szólt:
– Én szóltam! – Majd felkapta a táskáját, és kiviharzott a
teremből, miközben a többiek a döbbenettől szóhoz sem tudtak
jutni.
Elkapott a nevetés. És tényleg! Egy igazi vérmes csaj!
Végigböngésztem az akta további részét. Kiderült, hogy
nincsenek barátai, nem randizik senkivel, és nem jár bulikba. A
feljegyzések szerint nem bízik meg senkiben, és rendkívüli
módon gyanakvó. Depresszióval küzd, és gyakran gyötrik
rémálmok. Az elmúlt három évben teljes mértékben a
küzdősportoknak szentelte magát: rákattant az önvédelmi
sportokra, jól karatézik és kickboxol.
Az utolsó oldal tartalmazta az én feladatomat. El kell
játszanom, hogy a pasija vagyok. Hangosan felhorkantam,
amikor elolvastam az utasításokat. Huszonegy éves vagyok, de el
kell játszanom, hogy annyi vagyok, mint ő: tizenkilenc.
Ugyanarra a képzőművész-grafikus kurzusra fogunk járni.
Nagyot sóhajtottam, és tovább olvastam. Egy kétszobás lakásban
kell laknom vele a kampusz területén. Szabadságot nem vehetek
ki, kivéve az iskolai szüneteket, amikor hazamegy a családjához.
Ilyenkor azt tehetek, amit szeretnék, mivel más ügynökök
fognak rá vigyázni.
Lesz még egy egyenruhás testőr mellette, akit a szenátor
közeli hozzátartozói mellé jelöltek ki a titkosszolgálat emberei
közül. A fickót Dean Michaelsnak hívják. Egy éjjeliőr is őrködni
fog az épületnél, amíg mi alszunk. Én titkos küldetésben leszek
mindvégig, ami azt jelenti, hogy nincs randi, nincs szex nyolc
hónapig. Ezen felhördültem. Ez lesz életem leghosszabb nyolc
hónapja!
Ahogy a gépem landol a repülőtéren, egy helikopterbe szállok
át, ami a szenátor nyári rezidenciájához visz. Ott kell egy hetet
eltöltenem, hogy megismerjek mindenkit, mielőtt beköltözöm a
főiskola kampuszába. Az akta szerint Annabelle nem tudja, hogy
halálos fenyegetéseket kapott; csak annyit mondtak neki, hogy a
közelgő választások miatt erősítik meg az ő védelmét is.
Weston és Erikson parancsnokok telefonszámát elmentettem
a mobilomban, majd nekiálltam, hogy a főiskolai élethez illő
ruhákat pakoljak be magamnak. Miután elkészültem, az
ágyamhoz vánszorogtam a kis lakásban, amit Nate-tel együtt
béreltem, és bemásztam az ágyba. A srácoktól már elköszöntem.
Hiányozni fog Nate, igazi jó barátok lettünk a kiképzés négy éve
alatt. Sok szempontból olyan volt nekem, mintha a testvérem
lenne.
Senki mástól nem kellett búcsút vennem. Családom nem volt;
a szüleim egy autóbalesetben haltak meg, amikor tízéves voltam,
és nevelőotthonból nevelőotthonba kerültem, amíg tizenhét éves
nem lettem. Akkor sikerült végre kivennem egy lakást.
Lehunytam a szemem, és igyekeztem minél gyorsabban elaludni,
mert holnap hosszú nap vár rám.

A repülőút jól telt. Mindössze két órát utaztam, de a business

osztályra kaptam jegyet. Végigbóbiskoltam szinte az egész utat.
Nem aludtam jól éjjel. Akárhányszor lecsuktam a szemem,
magam előtt láttam, ahogy Annabelle rám néz a hideg
tekintetével, és könyörög, hogy segítsek neki. Aztán kinyitok egy
szekrényt, aminek az alján fekszik összeverve, törött csontokkal.
Hideg verítékben úszva riadtam fel erre. Volt egy sejtésem, hogy
nehezebb lesz a feladat, mint ahogyan először hittem. Még nem
is találkoztam vele, de máris meg akarom védeni őt.
 Amikor végre leszálltunk, a repülőtér másik felén lévő
helikopterleszállóhoz kísértek. Egy fekete öltönyös, magas férfi
felém nyújtotta a kezét; a harmincas éveiben lehetett,
világosbarna haja és barna szeme volt.
– Helló! Dean Michaels vagyok, Miss Spencer kísérő testőre –
üdvözölt, és kezet rázott velem.
– Ashton Taylor. Helló! – mosolyogtam udvariasan.
A helikopterhez vezetett, és feltettük a fülhallgatókat.
– Az utazás harminc percig fog tartani. Tetszeni fog magának
a nyári lak; szép kis hely, közvetlenül a tóparton – szólt Dean
mosolyogva.
– Jól hangzik! És mit tud nekem mesélni Annabelle-ről? –
kérdeztem, és kíváncsian vártam a reakcióját.
Mielőtt megszólalt volna, összevonta a szemöldökét. Úgy tűnt,
igyekszik megválogatni a szavait.
– Miss Spencer egy igen... problémás személy. Folyton rajta
kell tartania az embernek a szemét; könnyen bajba keveredik. Az
elmúlt három évben huszonhárom személyi testőre volt, a
legtovább három hónapig bírták mellette. Én másfél éve
dolgozom mellette kísérő testőrként. Csak azért bírom már
ennyi ideje, mert nem vagyok vele közvetlen kapcsolatban. –
Megrázta a fejét, látszott rajta, hogy bosszankodik emiatt.
– A személyi testőröket három hónap után kirúgták? –
kérdeztem, és elfogott a pánik. Ha nem bírom ki nyolc hónapig,
lőttek az álommelónak!
– Dehogy! Kiléptek! Miss Spencer személyes küldetésének
érzi, hogy mindenkit elűzzön maga mellől. Mintha ez egyfajta
kihívást jelentene számára. Négy nap az eddigi rekordja –
nevetett Dean.
Összeszorult a torkom, gyorsan nyeltem is egy nagyot.
– Nem akar maga mellé személyi testőrt, vagy mi? –
kérdeztem. Mi van ezzel a lánnyal? Lehet, hogy jobb lenne, ha
tudna a fenyegetésekről. Akkor talán könnyebb lenne
megvédeni őt. Mert tőlem aztán nem fog egykönnyen
megszabadulni!
– Nem. Semmilyen testőrt sem akar maga mellé. Engem
valószínűleg azért visel el, mert nem vagyok a közelében, és
megtartom a kellő távolságot. Nem szereti a társaságot, jobban
elvan egymagában. Sok mindenen ment keresztül, és ettől
megváltozott – magyarázta a testőr.
– Tudja, hogy jövök? – kérdeztem, miközben fentről
figyeltem a tájat.
– Tudja! – nevetett halkan.
Hátranéztem rá; a fejét csóválta, és ismét nevetni kezdett. Egy
mosollyal jeleztem, hogy mindent értek. Annabelle nem akar a
közelében látni – Dean reakciójából ez egyértelműen lejött.
– Spencer szenátor odaadta nekem az aktádat. Hogyan tud
egy ilyen fickó, mint te, aki osztályelsőként végzett, aki az
akadémia aranyifjúja, egy ilyen szemét megbízatást kapni? –
kérdezte őszinte kíváncsisággal.
Becsuktam a szemem, és a fejemet az ülés fejtámlájának
döntöttem.
– Fogalmam sincs – mormogtam. Magamnak is feltettem a
kérdést. Azt vágtam, hogy fontos dologról van szó, de biztosan
akadt volna valaki más is a feladatra a háttérvédelemtől. Az út
hátralevő részében csendben maradtam.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre landolt a helikopter a

hatalmas tóparti épület mellett. Követtem Deant a házba, és
próbáltam palástolni, mennyire megrökönyödtem a ház
nagysága láttán. A testőr mögött lépdeltem, s közben bámulattal
néztem a valódi fából készült padlót, a nehéz drapériákat és a
falakat díszítő festményeket. Magazinba illő volt a hely. Dean
megállt egy ajtó előtt, váltott néhány szót az íróasztalnál ülő,
ötvenes hölggyel, aki barátságosan rám mosolyodott.
Megköszörültem a torkomat, és felé nyújtottam a kezem.
– Üdvözlöm, hölgyem! Ashton Taylor vagyok. Örvendek!
A nő láthatóan meghökkent, és egy szempillantás alatt
végigmért, mielőtt viszonozta a kézfogásomat.
– Szintúgy! Maddy Richards vagyok, Spencer szenátor
személyi asszisztense. Szólok is neki, hogy megérkezett. Szeretne
magával beszélni – mondta a nő hivatalos stílusban. Felvette a
telefont, és röviden beleszólt.
– Rendben, a szenátor úr most ráér, fogadja önt. – A tőlem
jobbra lévő ajtó felé biccentett a fejével.
Átfutott rajtam valami feszült remegés, ahogy ráeszméltem,
hogy mindjárt az Egyesült Államok jövőbeli elnökével fogok
találkozni. Próbáltam úrrá lenni az idegességemen, és beléptem
abba a szobába, ahova küldtek. A szenátor egy hatalmas fa
íróasztal mögött ült. A kanapén egy nő teázgatott. Nagyon
csinos, barna szemű asszony volt, sötétbarna haját kontyban
viselte. Ismerősnek tűnt, mintha már láttam volna valahol, talán
a tévében.
Spencer szenátor felállt, rám mosolyodott, és kezét nyújtva
felém lépett. A televízióban tiszteletet parancsoló személynek
tűnt, ám élőben ez még nyilvánvalóbb volt. Áradt belőle a
magabiztosság és a tehetség; valami olyasmi lengte körül, ami
megmagyarázta, miért ő az esélyes nyertese a következő
választásnak.
Határozottan kezet fogtam vele.
– Örülök, hogy megismerhetem, uram!
– Én is örvendek, Taylor ügynök! Ő itt a feleségem, Melissa –
mutatott a kanapén ülő nőre. Megfordultam, és elmosolyodtam,
ahogy beugrott, miért tűnt olyan ismerősnek, amikor beléptem a
szobába. Ugyanúgy nézett ki, mint Annabelle; a lány szépsége
azonban még az anyjáét is felülmúlta.
– Örülök, hogy megismerhetem, asszonyom! – bólintottam.
– Örvendek! Remélem, ön tovább marad velünk, mint a többi
személyi testőr! Annabelle-nek állandóságra lenne szüksége –
mondta szomorú hangon.
Spencer szenátor megköszörülte a torkát.
– Nos, Taylor ügynök, elolvastam az aktáját, és azt kell
mondjam, rendkívül lenyűgöző. Önnek igen jó hírneve van az
ügynökségnél. Nagy reményeket táplálnak ön iránt. – A kanapé
felé mutatott, hogy foglaljak ott helyet. – Feltételezem, hogy
átolvasta, mi lesz a feladata. – Én erre határozottan bólintottam,
és leültem, ahogy kérte. – Van valami kérdése, mielőtt találkozik
Annabelle-lel?
– Csak egy, uram – bólintottam. – Arra lennék kíváncsi, miért
nem mondják el Miss Spencernek, hogy fenyegetéseket kapott?
Lehet, hogy együttműködőbb lenne a testőrökkel. Könnyebb
lenne megvédeni őt, nagyobb biztonságban lehetne őt tudni, ha
készségesebb lenne.
Mrs. Spencer nagyot sóhajtott, a szenátor pedig erőteljesen
megrázta a fejét.
– Annabelle nagyon törékeny. Nem akarja kimutatni, de még
mindig Jacket gyászolja. Nem tudja túltenni magát azon, amit az
az állat Carter tett vele. – Kezét ökölbe szorította, majd vett egy
nagy levegőt, és próbált lenyugodni. Már most szimpatikus volt
nekem ez a pasas! – Nem mondhatjuk el neki. Enélkül is nagyon
rossz állapotban van, nincs szükség arra, hogy még csak tetézzük
az aggodalmát. – A szenátor felállt, az íróasztalához sétált, és
felvette a telefonját. – Maddy, kérem, szólna Annabelle-nek,
hogy jöjjön ide?
 Arcára mély fájdalommal átitatott szomorúság ült. Ennek az
embernek olyan dolgok miatt kell a lányáért aggódnia,
amilyeneken soha egyetlen apának sem szabadna átmennie! Ez
akkor eszembe sem jutott, amikor átolvastam a lány aktáját.
Ahogy ezek felmerültek bennem, rádöbbentem, milyen poklon
mehettek keresztül ők is. A tizenhat éves lányuk eltűnik,
halottnak hiszik, majd hónapokkal később rátalálnak az
összevissza vert, erőszakolt gyermekükre, aki teljesen
megváltozott. Végig kellett nézniük, ahogy depresszióba süllyed,
öngyilkosságot kísérel meg, és egy hideg, érzelmek nélküli
személy lesz belőle, akit most már megölelni vagy kézen fogni
sem tudnak.
Megszólalt a telefon az íróasztalon, és Maddy hangja
hallatszódott a vonal másik feléről.
– Szenátor úr, Annabelle megérkezett – közölte.
– Rendben van, Maddy, küldje csak be! – felelte a szenátor,
majd szinte bocsánatkérő pillantást vetett rám.
Néhány másodperc múlva besétált ő. Máris tudtam, hogy
bajban vagyok, amint ránéztem. Rettentően sebezhetőnek tűnt.
Tekintete hűvös volt, és távolságtartó, és olyan fájdalom áradt
belőle, amit elképzelni sem tudtam. Keresztül kellett mennie
dolgokon, amikről az ember még csak hallani sem szeretne.
Carter nemcsak a testét törte össze, hanem a lelkét is.
A másodperc töredéke alatt egy pillantást vetett rám, és
semmiféle reakciót nem mutatott, mielőtt az apja felé fordult.
Egy pillanatra kihagyott a szívem, a gyomrom összeugrott.
Szerettem volna odafutni hozzá, átölelni őt, és megnyugtatni,
hogy minden rendben lesz. Azt akartam, hogy mosolyogjon, és
halljam a nevetését.
A francba! Most aztán rohadt nagy szarban vagyok!
 3. FEJEZET

Anna

Az ÁGYON FEKÜDTEM, És PRÓBÁLTAM ELTAKARNI a karommal a

szememet az ablakon betóduló délelőtti napfény elől, amikor
hallottam, hogy rezeg a mobilom. Felnyögtem, az oldalamra
fordultam, és kinyújtottam a karomat, hogy elérjem a telefont.
Az izmaim tiltakoztak a mozdulat ellen. Mindenem sajgott a
kora reggeli futás után. Ma kicsit túltoltam. Miután megtudtam
apámtól, hogy új személyi testőrt kapok, ráadásul bombaként ért
a hír, hogy a srácnak el kell játszania, hogy a pasim, muszáj volt
levezetnem az ideget az edzőteremben. Addig futottam a
futópadon, amíg már hányingerem lett, és majdnem elájultam.
Amikor végre elértem az ujjaimmal a telefont, a fülemhez
nyomtam, és felnéztem a mennyezetre.
– Igen? – mormogtam a telefonba, mert már tudtam, mit
fogok hallani. Apám azt mondta, hogy hívni fognak, amikor
megérkezik az új testőr, és nekem kell őt körbevezetnem a
házban. A jövő hétig meg kell ismernem, amikor majd
mindketten elkezdjük az új sulit.
Maddy túlontúl derűsen üdvözölt.
– Szervusz, Annabelle! Le tudnál jönni édesapád irodájába?
Taylor ügynök megérkezett, szeretne megismerkedni veled.
Sóhajtottam, és megadóan behunytam a szemem.
– Rendben. Egy perc és ott vagyok. – Még mielőtt Maddy
válaszolhatott volna, már ki is nyomtam a mobilt, és remegő
lábakkal elindultam a szobámból. Ahogy végigvonszoltam
magam a házon, a szememet végig a földre szegeztem, hogy még
véletlenül se kelljen senkivel szóba elegyednem. Nem mintha
gyakran megpróbálkoztak volna vele; egyértelmű jelét adtam
annak, hogy nem akarok senkivel kommunikálni.
Amikor beléptem az irodába, Maddy rám nézett, és kissé
feszes, bátortalan mosollyal fogadott. Az utóbbi időben senki
nem tudta, hogyan is viselkedjen velem szemben.
– Annabelle, ezt a testőrt még te is kedvelni fogod! Annyira
jóképű! – áradozott, és izgatottan felhúzta az egyik szemöldökét.
Én meg csak összeráncoltam a homlokomat, a karomat
keresztbe fontam magam előtt, és egy gúnyos horkantás tört fel
belőlem. Nagyon nem tetszett a kijelentése, sőt, bosszantott is a
véleménye! Kit érdekel, hogy néz ki a fickó! Csak annyit tudtam,
hogy nem akarok újabb testőrt. Hisz az összes eddigi is csak
belépett az életembe, bekevert a megszokott rutinomba, azután
néhány hónap múlva meg jól lelécelt, miután rájött, hogy még
csak annyit sem érek, hogy megvédjen!
Amikor Maddy apám irodája felé intett, jelezve, hogy
mehetek, az ajtót felrántva léptem be. Azonnal elnémult
mindenki odabent, én pedig vetettem egy kósza pillantást a
szoba közepén álló idegenre.
Leesett az állam. Maddynek igaza volt, tényleg jóképű a srác!
A haja oldalt fel volt nyírva, de a homlokára kócosan hullott
néhány tincs. Ilyen sötétzöld szempárt még sosem láttam!
Tökéletes arca volt, szinte angyali. És elképesztően jó teste – ezt
még a fehér póló és szakadt farmer sem tudta eltakarni. Úgy
nézett ki, mint aki épp most lépett ki egy magazinfotózásból. A
legjóképűbb fiú volt, akit valaha láttam.
Mindez egyetlen másodperc alatt futott át az agyamon,
mielőtt ismét egymásra néztünk. Tekintetével lassan
végigpásztázott, szája résnyire nyitva volt, miközben minden
egyes porcikámat feltérképezte. Ettől izegni-mozogni kezdtem,
és legszívesebben elfutottam volna, amerre csak a lábam visz.
Angyali mivoltához valamiféle érzékiség vegyült – hirtelen még a
gyomrom is belefájdult tőle.
Próbáltam továbbra is közömbös arcot vágni, és gyorsan
apámra néztem, aki szigorú tekintettel figyelt engem.
Nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát a reggeli vitánk
miatt a hálószobámban, amikor előadta a mesét az új védelmi
felállásról.
– Ő lenne az? Az új testőr pasim? – kérdeztem, az utolsó szót
mérgesen hangsúlyozva.
Apám bólintott.
– Igen, Annabelle. Ő Taylor ügynök. Taylor ügynök, ő itt a
lányom, Annabelle Spencer – felelte apám, és aggódó tekintettel
nézett hol egyikünkre, hol másikunkra.
A gyönyörű idegen felém nyújtotta a kezét.
– Üdv, Miss Spencer! Ashton vagyok. Örülök, hogy
megismerhetem!
Kissé visszahőköltem, bár igyekeztem palástolni az
idegességem. Nem szerettem kimutatni mások felé, hogy félek.
Lepillantottam a felém nyújtott kezére, és a szívem azonnal
vadul kezdett verni, amiért hozzám kell érnie. A fizikai
kontaktustól, különösen az ismeretlen férfiakkal való
érintkezéstől összeszorult a tüdőm, és lefagyott az egész testem.
Carter óta megy ez így nálam. Ismét felpillantottam az ügynök
arcára. Mosolygott rám, szemei melegen és barátságosan
ragyogtak. Megpróbáltam úrrá lenni a félelmen, és felé
nyújtottam a kezem. Próbáltam magabiztosnak tűnni, de
éreztem, hogy reszketek, ahogy gyorsan kezet ráztam vele. Ő le
sem vette rólam a szemét, amitől kissé megnyugodtam, annak
ellenére, hogy egy számomra idegen férfi ér hozzám. Ahogy
elengedtem a kezét, hátraléptem, és összefontam a karomat;
anyám nagy szemekkel figyelt, mintha csak azt lesné, mit fogok
tenni.
Magamra erőltettem egy kényszeredett mosolyt, és tetőtől
talpig végigmértem a srácot.
– Nos, Ashton, te nem tűnsz olyannak, mint a többi fickó.
Veled nagylelkű leszek, és azt mondom, talán egy hetet, vagy
akár tíz napot is ki fogsz bírni mellettem, mielőtt kéred az
áthelyezésedet! – szóltam élcelődve.
Ashton erre megrázta a fejét, és a szája egyik szélét mosolyra
húzta.
– Az a helyzet, Miss Spencer, hogy nyolc hónapot fogok itt
maradni, és nem szándékozom felmondani – válaszolt
magabiztosan, és mintha csak egy tükröt mutatna felém, ő is
keresztbe fonta a karját.
Öntelt válaszának hallatán felhúztam az egyik
szemöldökömet, de aztán rájöttem, kár erre bármit is reagálni
még.
– Hívj Annának! – csak ennyit mondtam, és a kezemmel
legyintettem egyet, jelezve, hogy hidegen hagy a dumája.
– Rendben, Anna! – mosolyodott el, amitől az egész arca
ragyogott. Anyám ekkor megköszörülte a torkát, és így szólt:
– Miért nem mutatod meg Ashton ügynöknek a szobáját?
Körbe is vezethetnéd a házban és a kertben. Menjetek le a tóhoz
is!
Na, erre már csúnyán néztem. Állandóan azzal jöttek, hogy
legyek kedves az ügynökökkel! Ennek szerintem semmi, de
semmi értelme nincs, mert egyik sem bírta sokáig mellettem.
Azután meg kezdődött megint minden elölről.
 – Megmutatom neki a szobáját, de már nagyfiú, biztos vagyok
benne, hogy magától is odatalál a tóhoz! El sem tudja téveszteni,
mivel pont itt van mellettünk. – Megfordultam, és elindultam
kifelé a szobából, meg sem várva az ügynököt, aki futott még
néhány udvariassági kört a szüleimnél.
Ahogy kiértem a folyosóra, hallottam, hogy a srác gyors
léptekkel igyekszik utolérni.
– Kösz, hogy megvártál! – morogta gúnyosan.
Mérgesen ránéztem. Őszintén szólva, meglepett a viselkedése.
Az összes eddigi testőr csak azt hajtogatta, hogy Igen, Miss
Spencer. Nem, Miss Spencer. Ez a srác viszont határozottan
tökös!
– Nincs mit, szépfiú! Akkor mutassam a szobádat, vagy ne? –
csattantam fel. Még mindig sajgott minden porcikám, és vacsora
előtt még le akartam dőlni egy kicsit.
– Naná! Alig várom! – felelte, és karját a vállamra csúsztatta.
Azt hittem, megáll a szívem. De a testem azonnal reagált.
Kibújtam a karja alól, mindkét kezemet a mellkasára tettem, és
amekkora erővel csak bírtam, ellöktem magamtól. Mivel nem
számított rá, botladozva hátralépett, és meghökkenve bámult
rám. Hátrahúztam a jobb karomat, és összeszorított fogakkal
már lendítettem is előre, hogy jól képen vágjam. De sehol nem
voltam az ő gyorsaságához képest; az egyik karját maga elé
tartva hárította az ütésemet, majd a másikkal együtt ártatlanul a
magasba emelte.
– Sajnálom! Ezt nem kellett volna, ne haragudj! – kért
gyorsan bocsánatot, és értetlenül csóválta a fejét.
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy a sokkból a testem
kezdett felocsúdni. Nem tudtam mit kezdeni a férfiak
figyelmével. Olyan emlékeket hozott fel bennem, amelyekkel
egyszerűen nem tudtam megbirkózni.
 – Ennyit az itteni pályafutásodról! – hörögtem, és már
fordultam is sarkon, hogy visszamenjek apám irodájába, és
megmondjam neki, hogy azonnal tüntesse el innen ezt az
ügynököt.
– Ne már, légy szíves! Ígérem, hogy nem fog még egyszer
előfordulni ilyen! Csak megfeledkeztem magamról! Ne tedd,
kérlek! Szükségem van erre az állásra! – könyörgött a srác
mellettem, ahogy megindultam a folyosón.
Magam sem tudom, miért, de a kérlelése valami miatt
megérintett. Megálltam, és összeszorított fogakkal mérlegelni
kezdtem. Próbáltam lehiggadni, és felé fordultam. Abból, ahogy
csüggedten állt ott, láttam, hogy tényleg megbánta, amit tett.
– Seggfej! – vágtam hozzá dühödten. Ezeknek a fickóknak
fogalmuk sincs arról, mennyire felkavarnak, és hogy egy átlagos
kis érintés még napokkal később sem hagy nyugodni!
Az ügynök bólintott, és ártatlanságát jelezve feltartotta a
karját.
– Ne merészelj még egyszer hozzám nyúlni! Már most is egy
hajszálon múlott az állásod! – morogtam, és dühösen csóváltam
a fejem. Nem is értem, miért adtam neki még egy esélyt. Máskor
ilyen esetben már simán bementem apámhoz, és kiköveteltem,
hogy küldjék el a testőrt. De ennek a fiúnak a tekintete elárulta,
hogy őszintén sajnálja, amit tett. Tudtam, hogy ez csak egy
ártatlan mozdulat volt, és többé nem fog ilyen előfordulni.
Beleegyezően bólintott, így hajlandó voltam folytatni a
körbevezetést. Ahogy elhaladtunk a folyosókon lévő ajtók előtt,
sorra elmondtam, melyik milyen helyiségbe vezet, de még esélyt
sem adtam rá, hogy benézzen valamelyikbe is. Majd ha akar,
eligazodik egyedül; nekem ugyan mindegy!
– Konyha. Étkező. Játékszoba. Nappali. Dolgozószoba. Az
edzőterem arra van – mondtam, és a ház számomra
legkedveltebb része felé mutattam.
– Várjunk csak! Saját edzőtermetek van? Megnézhetem? –
kérdezte izgatottan. Oldalról egy sanda pillantást vetettem rá.
Boldog vigyor terült szét az arcán; nyilvánvalóan szeretett
sportolni, de ez tisztán látszott is az izmos alkatából.
– Persze, menj csak! – mosolyogtam, és az edzőterem felé
intettem. Mihelyt eltűnt a szemem elől, fogtam magam,
felhúztam a szobámba, és becsaptam az ajtót. Ledobtam magam
az ágyra, és nagyot sóhajtottam. Nyolc hónapig lesz itt, azt
mondták. De lefogadom, hogy egy hónapnál sem fogja tovább
bírni!

Úgy fél óra múlva kopogtak a hálószobám ajtaján. Morogtam

egyet, amiért megzavartak, és betoltam a vázlattömbömet a
párnám alá.
– Ki vagy?! – vakkantottam olyan hangnemben, amivel
egyértelműen jeleztem, hogy ma már pont nem vagyok kíváncsi
senkire.
Ashton volt az.
– Bemehetek? – kérdezte. Felültem az ágyon, és gonosz
nevetés tört fel belőlem. Tutira pipa volt rám, amiért
otthagytam! Jól gondoltam; az ajtóban egy bosszús arc fogadott.
– Nagyon vicces volt! – jegyezte meg szarkasztikusan. Oldalra
biccentett fejjel röhögtem el magam; rohadtul nem zavart, hogy
felbosszantottam. – Be kell mennem, és körbe kell néznem a
szobádban – szólt, és még erősebben ráncolta össze a homlokát.
Erre fel még jobban belekapaszkodtam a kilincsbe, és
közelebb húztam magamhoz az ajtót, elzárva ezzel a bejáratot.
– Hogy mit kell? A saját szobádban nézz körül! Itt van jobbra!
– kaffantottam oda, és a szobám melletti ajtó felé biccentettem.
– Igen, tudom. Miután te leléptél, valaki volt olyan rendes, és
megmutatta – morogta gúnyosan. – Amúgy nem a szobádra
vagyok kíváncsi, csak fel akarom mérni, mi hol van benne.
Összehúztam a szemöldökömet. Nem igazán voltam
elragadtatva attól, hogy valakit beengedjek a magánszférámba.
A többi ügynök be sem léphetett ide. De ennek a srácnak a
szigorú nézése azt sugallta, hogy addig innen el nem megy, amíg
el nem végzi, amit akar, bármi legyen is az. Sóhajtottam hát
egyet, kitártam az ajtót, és intettem, hogy bejöhet.
– Rohadtul furcsa vagy! Eddig még senki nem mérte fel a
szobámat!
Ahogy belépett, a tekintetével végigpásztázta a szobát.
Egyszerű berendezésű volt, eltekintve a falaimat díszítő
rajzaimtól; a rengeteg rajz mind ugyanarról szólt – Jackről. Bár
ezt senki nem tudta; mindenki azt gondolta, hogy mást és mást
ábrázolnak – ezen egy pár kék szem, azon egy pitypang, egy
ünneplő focista a stadionban, egy folt, amelynek pontosan olyan
formája volt, mint a haja szélén látható anyajegynek. Mindegyik
rajzot tavaly készítettem. Jacket többé már nem rajzoltam le.
Próbáltam, de annyira fájt! Tavaly döntöttem úgy, hogy semmit,
de semmit nem akarok többé érezni. Ha pedig Jacket rajzoltam
le, az csak még jobban felhozta bennem a fájdalmas emlékeket.
A mostani rajzaimat senkinek nem mutattam meg; túl sötétek
voltak. Nem is tettem ki őket a falamra; elrejtettem, vagy épp
széttéptem őket, mielőtt bárki megláthatta volna, és arra jutott
volna, hogy ismét segítségre van szükségem. Nem akartam
visszamenni a kórházba.
– Klasszak! – jegyezte meg elismerően Ashton, ahogy a
rajzaimmal teli falat bámulta.
Leültem az ágyamra, és felhúztam a térdemet.
– Kösz! – dünnyögtem, s közben figyeltem, ahogy minden
egyes rajzot alaposan áttanulmányoz.
 – Ez mi? – kérdezte, és rámutatott a Jack anyajegyét ábrázoló
foltra.
Sóhajtottam, és megvontam a vállam.
– Szerinted mihez hasonlít? A Rorschach-teszt egyik rajza.
Az, amit belelátsz!
Ismét a kép felé fordult, és oldalra biccentette a fejét. Néhány
másodpercig nézte, majd így szólt.
– Hát, lehet, hogy kezdek megéhezni, mert nekem ez olyan,
mint egy sajtburger és sült krumpli, rajta sok ketchuppal! –
Mindenre számítottam, de ilyen ravasz válaszra nem. Ki is
billentett kicsit a formámból, és rám nem jellemző módon
elnevettem magam. Ashton felém fordult, és elmosolyodott, úgy
tűnt, mint aki szinte büszke is ezért magára. – Akkor neki is
állok annak, amiért jöttem. El fog tartani egy darabig – mondta
bocsánatkérő mosollyal az arcán.
Nekidőltem az ágytámlának, és figyeltem, ahogy körbesétál a
szobámban. Az ajtótól indulva lelépte, hogy mekkora a távolság
az ágyig, a szekrényig, az ablakig, majd az ágytól az ablakig és a
szekrényig. Jó húsz percen át lépegetett ide-oda. Én az államat a
felhúzott térdemre fektetve figyeltem végig csendben. Nagyon
módszeresen végezte a feladatot, bár fogalmam sem volt, miért
van erre szükség.
– Jól van, kész vagyok. Fel kell tennem neked néhány kérdést,
és aztán ismét utálhatsz engem, vagy csinálhatod azt, amit
csináltál, mielőtt bejöttem – mondta mosolyogva.
– Oké, szépfiú, mire vagy kíváncsi? – vágtam rá a szememet
forgatva.
– Az ágy melyik oldalán alszol?
– Mi a francnak érdekel ez téged?! – Éreztem, hogy kezdem
elveszíteni a türelmemet.
– Azért kell tudnom, mert ha be kell jönnöm érted, tudni
fogom, hol vagy – vonta meg a vállát ártatlanul.
– Te jó ég! Eddig még egyik testőr sem csinált ilyet! Ilyen
idióta kérdésekkel sem rongáltak! Kizárt dolog, hogy valaki is
bejusson ebbe a házba! Nem tűnt fel, hogy mindenhol biztonsági
őrök vannak, tökfej? – martam oda neki.
Mosoly jelent meg a szája szegletében.
– Na, a kedvemért! Minden információra szükségem van
ahhoz, hogy biztonságban tudhassalak. Nem érdekel, a többi
testőr mit csinált; most én vagyok itt, és én maradni is fogok.
Legalább így neked is csak egyszer kell ezt végigcsinálnod!
Keserű nevetés tört fel belőlem.
– Hidd el, szépfiú, te is le fogsz lépni, akárcsak a többiek!
Engem úgyis mindenki elhagy! – állítottam bőszen.
A szavaim hallatán hirtelen eltűnt a pökhendi mosoly Ashton
arcáról.
– Csak arra kérlek, hogy válaszolj néhány kérdésemre, annak
érdekében, hogy biztonságban tudhassalak – kérlelt
kutyaszemmel.
Nyeltem egyet, mert eszembe jutott, hogy Jack is így szokott
nézni rám.
– Oké. Általában középen alszom.
– Értem. Van fegyver a szobádban? – kérdezte, és
körbenézett, hátha meglát valamit. Válaszképpen megráztam a
fejem, erre ő bólintott. – Tudsz lőni?
Ennek hallatán összerezzentem. Gyűlöltem a fegyvereket; túl
sokat láttam már belőlük.
– Nem – válaszoltam, és a szám hirtelen kiszáradt.
Csücsörített a szájával, és bólintott egyet.
– Majd én megtanítalak. Sosem lehet tudni, mikor lesz rá
szükség.
Már nagyon untam ezt a társalgást. Beleegyezően megvontam
a vállam, mert azt akartam, hogy tűnjön már el innen, az
egyetlen olyan helyről, ahol nyugtom van.
– Kész vagy már? – kérdeztem, és az ajtó felé böktem a
fejemmel, hogy le lehetne már lépni.
– Csak... még egy dolog. De nem szeretnélek felbosszantani
vele – szólt halkan. Vettem egy mély levegőt, és vártam, mivel
folytatja. – Azt akarják, hogy a pasid legyek. Ahhoz, hogy ezt az
emberek elhiggyék, időnként muszáj lesz hozzád érnem.
Ahogy ezt kimondta, máris görcsbe rándult a gyomrom, és a
hányinger kezdett kerülgetni. Közelebb húzódott hozzám az
ágyon, mire én hátrahőköltem, azonnal felpattantam, és a
kezemet védekezésből magam elé tartottam.
– Csak azt ne! – motyogtam kérlelő szemmel. Úgy éreztem,
mindjárt feljön az ebédem! – Mondjuk azt, hogy csak barátok
vagyunk! – javasoltam.
Ashton megrázta a fejét.
– Nem lehet. Azért akarják, hogy pasid legyek, mert ezzel
távol tudjuk tartani tőled a férfiakat. Úgy tűnik, azok miatt
rúgnak ki minden suliból – tette hozzá kuncogva.
– Nem! A temperamentumomat nem bírják elviselni! –
helyesbítettem, és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon,
ahogy egy lépést visszaléptem. – Akkor mondjuk azt, hogy
leszbikus vagyok! – alkudoztam tovább, és azon rimánkodtam
magamban, hogy menjen bele ebbe.
Felkacagott, ahogy figyelte, hogy ismét hátrébb léptem egyet.
– Ragaszkodjunk az előíráshoz. Csak szeretném, hogy tudd,
azért vagyok itt, hogy biztonságban legyél. Én soha nem
bántanálak. – Előrelépett, a tekintetét le sem véve rólam.
Lélegzet-visszafojtva álltam ott, és azon tűnődtem, vajon ő is
hallja-e, mennyire hangosan ver a szívem. Előttem állt, és
biztató mosollyal az arcán felém nyújtotta a kezét.
Lepillantottam a kezére, és megráztam a fejem. Nem ment. Őrá
emlékeztetett a helyzet, és nem tudtam rá gondolni.
– Kérlek, ne! – könyörögtem, és összeszorult a torkom.
– Védeni akarlak, nem bántani – suttogta.
Gyerünk, Anna! Szedd már össze magad! Hiszen ő itt egy
ügynök, aki meg akar védeni! A ház tele van emberekkel, nem
fog bántani! Csak nyújtsd felé a kezed, ne légy már ilyen
nyámnyila! Összeszedtem magam, és remegő kezemet az övébe
tettem. Ujjaival átfogta az ujjaimat, és gyengéden megszorította
a kezem. Nem is volt olyan rossz érzés; a puha, meleg érintése
igazából még jól is esett. Kicsit enyhült bennem a feszültség.
Felpillantottam dögös arcára; elégedett kis mosolyt láttam rajta.
– Szuper! Ha mindennap egy kicsit próbálkozunk ezzel a
kézfogással, a jövő hétre, mire megyünk a suliba, már hozzá is
fogsz szokni! – jegyezte meg.
– Hol leszel te már jövő héten, szépfiú! – böktem oda
nyersen.
Hitetlenkedve nevetni kezdett.
– Anna, én nem fogok kilépni! Soha nem adom fel, szóval,
jobb, ha hozzám szoksz! Egy darabig melletted leszek, akár
tetszik, akár nem! – vágta rá magabiztosan.
Kikaptam a kezemet az övéből, és keresztbe fontam a karomat
magam előtt.
– Nincs szükségem semmilyen idióta bébiszitterre! Tudok én
magamra vigyázni! – jelentettem ki, újból bosszúsan.
Felhúzta az egyik szemöldökét, és pajkos mosollyal az arcán
így szólt.
– Igazán? Tudsz magadra vigyázni? És mi van, ha most az
ágyra doblak?
Jaj, istenem! A szívem majd’ kiugrott a helyéről.
– Ashton, ha hozzám érsz, elcsúfítom azt a csinos kis
pofikádat!
Ennekk hallatán magabiztos mosolyra húzódott a szája.
– Még mielőtt lekevernél nekem egy pofont, már rég az ágyon
fogod találni magad!
Lépett egyet előre, de én nem engedtem, hogy hozzám érjen.
Azonnal kinyújtottam a karomat, hogy jól gyomorszájon vágjam,
de olyan könnyedén lefogta a kezemet, hogy még a közelébe sem
értem a hasának. Az én gyomrom viszont azonnal összerándult a
félelemtől, hiszen ez a kis mozdulat világossá tette számomra,
hogy ez a srác gyorsabb, mint én. A pániktól szinte megfagyott a
vér az ereimben, bár még mindig nem voltam hajlandó belátni,
hogy veszítettem. Soha nem adom fel harc nélkül! Könnyedén
oldalra lépett, megfogta a lábamat, és olyan gyorsan húzott
magához, hogy időm sem volt reagálni rá. A másik kezét a
derekamra tette, és mindkettőnket az ágyra döntött.
Ahogyan fölém kerülve ő is az ágyra huppant, az ijedtségtől
sikoly tört fel a torkomból. Kezét a szám elé tette, a másik
karjával pedig megragadta mindkét kezem, és a fejem fölé tette.
A testével rám nehezedve belenyomott az ágyba. Sikoltottam,
csapkodtam, azon erőlködtem, hogy kiszabadítsam magam, és
közben a szememet összeszorítva próbáltam nem Carterre
gondolni. De egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne jöjjenek
fel azok a borzalmas emlékek újra. A lelki szemeim előtt láttam a
begerjedt tekintetét, amikor arra készült, hogy megerőszakoljon.
Ide-oda vergődtem, és védekezésből oldalra fordítottam a
fejemet. Éreztem, hogy folyik a könnyem. Már nem bírtam
tovább. Nem volt értelme küzdeni, túl erős volt hozzám képest.
Vártam, hogy mindjárt jön a fájdalom, de nem éreztem
semmit. Lassan kinyitottam a szemem, és felnéztem. Ashton
még mindig ott feküdt felettem az ágyon, de valahogy nem volt
nehéz a súlya; mintha eltartotta volna magát tőlem.
 – Nem foglak bántani, ígérem! Bízz bennem! – súgta, és
levette a számról a kezét. Még mindig potyogtak a könnyeim.
Ashton gyengéden letörölte őket. – Csak azt szerettem volna,
hogy lásd, szükséged van rám. Meg akarlak védeni. Kellek
neked, szóval kérlek szépen, ne nehezítsd meg a dolgom! Én
nem foglak úgy elhagyni, mint a többiek – szólt halkan.
Belenéztem a mély zöld szemébe. Őszinteség, kedvesség és
törődés áradt belőle. Egy szelíd szempár tekintett rám. Pont az
ellentéte annak a barna szemnek, amit néhány másodperccel
korábban még magam előtt láttam. Hittem Ashtonnak. Ő nem
fog egy héten belül lelépni. És bántani sem fog.
– Oké, csak szállj már le rólam! – kérleltem még mindig
remegő hangom.
– Leszállok, de hidd el, ez kell neked! Nem élheted
magányosan az életed, nem félhetsz az emberek érintésétől!
Nem teheted, hogy azért nem engedsz magadhoz közel senkit,
mert félsz, hogy elhagy! Soha többé nem fog még egyszer
megtörténni az veled! Ígérem! – mondta fájdalmas tekintettel.
Behunytam a szemem, és hagytam, hogy csak potyogjanak a
könnyeim. Ismét rám tört a gyász, a fájdalom és az undor.
Hónapokig képes voltam eltolni magamtól a fájdalmat; nem
akartam beismerni saját magam előtt sem, hogy a lelkem örökre
összetört. Úgy tengődtem a mindennapokban, akár egy
érzelmeitől megfosztott zombi. Csak egyetlen érzés tombolhatott
bennem szabadon: a düh.
– Szeretnéd, ha most lelépnék, vagy elviselsz még néhány
percig? – kérdezte halkan Ashton.
Remegő sóhaj szakadt fel belőlem.
– Kérlek, ne bánts! – suttogtam, és ismét elfordítottam a
fejem.
– Nem foglak. – Elengedte a kezem, de én nem mozdultam;
mintha odafagyott volna a testem.
Még mindig émelyegtem, de valami oknál fogva mégis bíztam
ebben a fiúban. Pedig esküszöm, hogy nem akartam! Ashton meg
sem mozdult, még csak arrébb sem csúszott. Becsukva tartottam
a szemem, mert tudtam, hogy engem néz. Csak úgy voltam képes
megtartani az önuralmamat, hogy számoltam a szívverését, amit
azért éreztem, mert szorosan hozzám nyomta a mellkasát.
Néhány percen át feküdtünk így, mielőtt feltolta magát, és
felállt.
– Látod? Ügyes voltál! – dicsért meg. – Csak azt szeretném,
hogy hízz bennem! – A kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen,
én meg az oldalamra gurultam, felhúztam a térdemet a
mellkasomhoz, és ebben a magzatpózban összegömbölyödve
kitört belőlem a zokogás.
– Ó, a francba! Ne haragudj, Anna! Miért nem szóltál?
Esküszöm, hogy lemásztam volna rólad! – tört ki belőle ijedten,
és egy mozdulattal sem közelített felém.
– Csak hagyj békén! Egyedül akarok lenni! – kérleltem. Nem
akartam, hogy itt legyen. Ezzel az ostoba, szépfiús viselkedéssel
és a kis beképzelt jóképűségével csak mindent megnehezített!
Néhány másodpercre néma csend borult a szobára, majd
végül Ashton megszólalt.
– A szomszéd szobában leszek. Tényleg sajnálom!
Egészen addig nem nyitottam ki a szemem, amíg nem
hallottam, hogy becsukja maga mögött az ajtót. Erőtlenül
csúsztam feljebb az ágyon, a puha párnát az arcomba nyomtam,
és addig ordítottam, amíg csak bírtam szusszal. Az agyamban
cikáztak a gondolatok, alig bírtam követni őket: Miért nem
zavart, hogy rám feküdt? Miért hagytam, hogy ezt tegye velem?
És most meg miért akadtam ki, hogy eltávolodott tőlem?
Bűntudat. Bűntudat rágta a belsőmet, amiért jólesett egy
másik ember érintése. Olyannyira, hogy okádni akartam. Jaj,
Jack, annyira sajnálom! Nem hagyom, hogy ez ismét
megtörténjen, ígérem!, hajtogattam magamban.
Felültem, és a kezembe vettem az éjjeliszekrényen álló
fényképet. Jack vonzó arca mosolygott rám, és ettől még
vacakabbul érzetem magam amiatt, hogy Ashton hozzám ért.
Csak tizenöt évesek voltunk, amikor ez a kép készült rólunk, úgy
egy évvel azelőtt, hogy minden a feje tetejére állt. A strandon
voltunk. Jack azzal a káprázatos mosolyával mosolygott, és
karjait szorosan a derekam köré fonta. Én valami mamlaszságon
nevettem, amit épp akkor súgott a fülembe, amikor a kép
készült. Mindennap azt kívánom, bárcsak eszembe jutna, mit is
mondott akkor nekem! Megsimogattam a hüvelykujjammal az
arcát. Annyira hiányzott! Mintha csak mindennap egy tőrt
szúrtak volna a szívembe!
Aznap éjjel könnyek között aludtam el – ilyen már hónapok
óta nem fordult elő velem.

Sikítva riadtam fel. Mint mindig, most is Carterről álmodtam.

A fülemben éreztem a szívdobogásomat. Zihálva ültem fel,
levegő után kapkodtam. Ez ment minden éjjel. A fejemet a
felhúzott térdem közé nyomtam.
Ekkor hirtelen kivágódott az ajtó, és valaki felkapcsolta a
villanyt. Szinte elvakított a fény. Meglepetésemben
nyöszörögtem, de amikor felnéztem, láttam, hogy Ashton áll
előttem egy szál bokszeralsóban. Tekintetével a szobát pásztázta.
Egyik kezében pisztolyt tartott, a másikban egy ijesztő kést.
Haragos tekintetén látszott, hogy rettentően összpontosít. Most
igazi SWAT-ügynöknek tűnt, nem egy szépfiúnak.
A másodperc törtrésze alatt a szoba másik felében termett.
– Kelj fel, és gyere ide mögém! Most! – parancsolta, mire én
menten ki is ugrottam az ágyból, és közben semmit nem
értettem. Talán van valaki a házban?
Ahogy mögé értem, hátrálni kezdett, és vele együtt én is.
Egészen a falig lépdeltünk hátrafelé. Felnyögtem, mivel a hátát
teljesen a mellkasomba nyomta. Pajzsként védett a testével,
ahogy végigpásztázta a szobámat.
– Shh! – intett le. Erre megint nyögtem egyet, és a kezemet a
szám elé tartottam, az arcomat pedig a csupasz hátának
nyomtam, hogy így maradjak csendben. – Hol? – suttogott
némán. – Hol vannak?
Visszahúztam a fejemet, hogy le tudjam venni a kezem a szám
elől.
– Kik hol vannak? Nem tudom! – suttogtam vissza neki,
miközben olyan szorosan lapultam hozzá, hogy szinte
beleolvadjak.
– Ki volt a szobádban? Miért sikoltottál? – kérdezte zavartan.
Ekkor állt össze bennem a kép.
– Ó, a francba! Azért jöttél be, mert sikítottam? –
Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, és éreztem, hogy a
sokktól megdermedt testem kezd kicsit megnyugodni.
– Hát persze hogy azért! – értetlenül rázta a fejét, miközben
továbbra is a szobámat fürkészte dühödten.
– Semmi, nem történt semmi! Csak álmodtam! Sajnálom! –
Abban a pillanatban igazi lúzernek éreztem magam. Mindenki
másik hálószobába költözött át; csak én aludtam az épületnek
ebben a részében, mivel minden éjjel sikoltva ébredtem fel. Az
eszembe sem jutott, hogy ezzel Ashtont is fel fogom ébreszteni. A
többiek már nem is foglalkoztak velem.
Ashton felém fordult, és aggodalmas tekintettel nézett rám.
Még mindig szorosan állt előttem, a mellkasunk szinte összeért.
– Álmodtál? – kérdezte halkan, mire én bólintottam egyet.
Mély sóhaj szakadt fel belőle, majd a kését a pisztolya mellé
fogta, és a kezével beletúrt az alvástól összekócolódott hajába. –
A fenébe! Úgy sikoltoztál, mintha ölnének! – nézett rám nagy
szemekkel.
– Lehet, hogy pont az is történt – dünnyögtem.
Felemelte a kezét, elsimított néhány hajtincset a vállamról, és
kézen fogott.
– Azért, amit tettem, ugye? – motyogta bűnbánó hangon.
– Nem, nem azért! – ráztam meg hevesen a fejemet, és
próbáltam megnyugtatni őt. – Minden éjszaka rémálmaim
vannak, ennek semmi köze ahhoz. Becsszóra! – Gyengéden
megszorította a kezemet, amitől enyhén bizseregni kezdett a
karom. Összeráncoltam a homlokomat, mert észrevettem, hogy
egyáltalán nem utálom, hogy hozzám ért. Gyakorolnunk kell, azt
javasolta. – Talán másik szobába kellene költöznöd. Van még
egy üres szoba az emeleten, ott majd nem hallasz – mondtam, és
a pillantásomat azonnal a földre szegeztem, mivel annyira
zavarba jöttem, hogy még bele is pirultam.
– Minden éjjel ilyen álmaid vannak? – kérdezte a fejét
lehajtva, hogy a szemembe tudjon nézni.
– Igen – bólintottam. – De nem akarok erről beszélni, kérlek,
ne is kérdezz róla! Sajnálom, hogy felébresztettelek!
Zöld szemét rám szegezte, ami furcsa módon megnyugtatóan
hatott rám.
– Nem zavar, ha felébresztesz. Bárcsak hagynád, hogy
megpróbáljak segíteni rajtad!
Segíteni? Senki nem tud rajtam segíteni, ahhoz már túl késő.
Az egyetlen ember, aki tudott rajtam segíteni, már halott.
– Nem tudsz. – Kezemet a mellkasára tettem, és arrébb
toltam magam elől. Olyan közel állt hozzám, hogy kezdtem
magam úgy érezni, mint akit sarokba szorítottak. Kimelegedve
kapkodtam levegő után.
– De tudok, csak engedned kell – mondta, és megragadta
ismét a kezemet.
Idegesen felhorkantam.
– Ashton, engedj el, kérlek! Levegőre van szükségem! Ne
haragudj, hogy felébresztettelek! Már nem fogok visszaaludni,
szóval te alhatsz még egy kicsit! – Elléptem tőle, mert úgy
éreztem, szükségem van egy kis személyes térre.
Ő azonban hajthatatlan volt.
– Nyugodtan aludj vissza! Majd én őrizlek. Lehet, hogy így
nem lesznek majd rémálmaid – javasolta, majd felkapta a
fésülködőasztalomnál álló széket, és az ágyam mellé húzta.
Értetlenül felnevettem.
– Ez is szerepel a munkaköri leírásodban? – vágtam oda neki
gúnyosan.
Megrázta a fejét, és felkapcsolta az éjjeli lámpát, mielőtt a
főkapcsolóhoz lépett, hogy leoltsa a mennyezeti világítást.
– Nem. De szeretném, hogy azt érezd, velem biztonságban
vagy. Ezért bármit megteszek!
Gúnyos nevetés tört fel belőlem újra. Figyeltem, ahogyan
elhelyezkedik a székben.
– Szóval akkor nézed, ahogy én alszom?
– Igen – felelte, miközben a szék mellé tette a kését és a
pisztolyát.
Szigorú tekintete láttán nyeltem egy nagyot.
– Ashton, de most komolyan! Kérlek, menj vissza aludni!
Nem foglak újra felébreszteni. – Elvettem egy könyvet az
éjjeliszekrényről, és kényelmesen elhelyezkedtem, hogy olvasni
kezdjek.
Ashton nagyot sóhajtott.
– Figyelj! Ha majd megismersz, tudni fogod, hogy ha én
egyszer valamit a fejembe veszek, abból nem engedek. Szóval
vagy itt ülök, és olvasol, vagy itt ülök, és alszol – felelte pimasz
mosollyal.
Felvontam a szemöldökömet az arckifejezése láttán.
Halálosan komolyan gondolta, amit mondott; semmiképp nem
fog visszamenni aludni. Néhány percig bámultuk egymást, mert
egyikünk sem akart visszakozni. Végül aztán sóhajtottam egy
nagyot, mert tudtam, hogy veszítettem. Azt azonban Ashton
nem tudta, hogy akkor is lesznek rémálmaim, ha itt ül velem,
úgyhogy semmi értelme nem volt ennek az egésznek. Apám is
mindig itt ült mellettem, amíg aludtam, de semmi nem segített.
Mindent megpróbáltam már: gyógyszereket, hipnózist, jógát.
Semmi sem használt. Lehet, hogy Ashtonnak egy alvás nélküli
éjszaka kell majd ahhoz, hogy rájöjjön erre, és feladja, hogy
mindenáron segíteni akarjon rajtam.
Sóhajtottam egyet, és arrébb löktem a könyvet.
– Na, jó. Akarod olvasni? – kérdeztem tőle, ahogy a könyvet
elkapta.
– Bírod a vámpírokat? – vigyorogta el magát, ahogy az
Alkonyat ütött-kopott, agyonhasznált példányára pillantott.
– Ezt bírom! – mosolyogtam vissza rá, majd bevackoltam
magam az ágyba, és figyeltem, ahogy az első oldalra lapoz. – Jó
éjt!
– Jó éjt, Anna! – Ahogy ott ült, egy szál bokszeralsóban, már
korántsem tűnt olyan kemény fickónak, mint percekkel azelőtt.
Ismét az jutott eszembe róla, hogy olyan, mint egy gyönyörű férfi
modell.
Lecsuktam a szemem, és megpróbáltam mindent megtenni,
hogy sikerüljön elaludnom. Nem fog könnyen menni. Soha nem
is ment.
 4. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL ARRA ÉBREDTEM, hogy úgy éreztem, évek óta

most aludtam először igazán jól. Ashtonnak háttal fekve
feküdtem az ágyamban, és hallgattam, ahogy lapoz a könyvben.
Leginkább azonban az maradt meg az emlékezetemben a múlt
éjszakával kapcsolatban, amikor észrevettem, hogy elaludt.
Ashton Taylor, a legvonzóbb pasi, akit hosszú ideje először
láttam, horkolt. Nem is kicsit; nagyon. Mint egy láncfűrész. Jó
hosszú ideig csak feküdtem némán kuncogva, és azt figyeltem,
ahogy a kezével megtámasztja a fejét, a lábát maga alá pakolja,
és a könyv az ölében köt ki. Tulajdonképpen aranyos látványt
nyújtott! Végül aztán én is elaludtam, de még álmomban is
hallottam a horkolását. Valójában még jól is jött, mivel így nem
tudtam mély álomba merülni. Ahogy azt Ashton remélte, tényleg
nem is volt több rémálmom tegnap éjjel!
Elégedetten sóhajtottam, és oldalra pillantottam. Ashton még
ugyanabban a testhelyzetben aludt. Biztosan szenvedni fog egész
nap, amiért ilyen lehetetlen pózban aludt! Halvány mosolyra
húzódott a szám, és a vállamra húztam a paplant. Ekkor ő is
megmozdult; arca rándult egyet, majd pislogott néhányat.
– Helló! – üdvözöltem. Nem igazán tudtam, mit kellene most
mondanom. Ilyen helyzetben még sosem voltam.
– Jó reggelt! – ásított, majd előredőlt a székben, a hátát
bepúposította, és halkan felnyögött. – Jól aludtál?
Elmosolyodtam, és bólintottam egyet. Azon tűnődtem, hogy
elkezdjem-e cukkolni a horkolás miatt. Végül úgy döntöttem,
hogy megkímélem; végül is, legalább megpróbált egész éjjel
ébren maradni csak azért, hogy én aludni tudjak. Nem lett volna
szép tőlem, ha kigúnyolom, azok után, hogy miattam lemondott
az ágyáról.
– Igen, tulajdonképpen igen. Köszi! – feleltem álmosan.
Győzedelmes vigyor jelent meg az arcán. Kinyújtotta a lábát,
és felállt, hogy nyújtózzon egyet. Nem tudtam uralkodni a
tekintetemen; rögtön végigpásztáztam a testét. Végigmértem őt
tetőtől talpig, a napbarnított bőrétől az izmos hasán át egészen
addig a kis V-vonalig, amely az alsónadrágja alatt ért véget.
Nyeltem egyet, és gyorsan becsuktam a szemem, mielőtt még
észrevette volna, hogy figyelem.
– Kölcsönadod nekem, hogy végigolvassam? – kérdezte.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy félszegen tartja
kezében a könyvemet. Bólintottam, és elmosolyodtam azon,
hogy nyilvánvalóan azért jött zavarba, mert egy, inkább
lányoknak íródott regény érdekelte.
– Ne érezd cikinek, nincs is jobb egy jó kis vámpírtörténetnél!
Megvan a másik három rész is, ha gondolod.
– Nem is vagyok zavarban! – vonta meg a vállát nevetve. –
Csak vártam, hogy elkezdj cinkelni, amiért egy csajos könyv
érdekel.
– Csajos könyv! – nevettem fel lekicsinylő szavai hallatán, és
a fejemet csóválva felültem.
Ő is elmosolyodott, és az ajtó felé biccentett fejével.
– Megyek, és dobok egy zuhanyt. – Ahogy lehajolt, hogy
felvegye a földről a fegyverét és a kését, a tekintetem lopva a
fenekére siklott. Elismerően vontam fel a szemöldökömet.
Hátulról éppolyan jól néz ki, mint elölről! Miután összeszedte a
fegyvereit, átment a szobán, és kinyitotta az ajtót. Mielőtt
kiment volna, a nevén szólítottam, mire meglepetten
hátrafordult.
– Köszi az éjszakát! Rendes volt tőled! – szóltam. Nehéz volt
beismerni és kimondani ezeket a szavakat. Mostanában nem
szoktam hozzá, hogy kedves legyek az emberekkel; nem is igazán
tudtam, hogy kell csinálni.
Mosolyra húzódott a szája.
– Bármikor!
Becsukta maga mögött az ajtót, én pedig kikeltem az ágyból,
és úgy döntöttem, hogy én is lezuhanyozom.

Tusolás után meg sem szárítottam a hajamat. Sminket sem

tettem magamra – sosem szoktam. Felkaptam egy laza zsebes
farmert, egy fekete trikót, fölé egy bő pulóvert, és lementem
reggelizni.
Ahogy besétáltam a konyhába, ott találtam Ashtont. A pultnál
ült egy hatalmas adag palacsintával. A konyhai személyzet
kezét-lábát törte, csak hogy a kedvében járjon. Sarah, a
felszolgálólány szégyentelenül kacérkodott vele: a mellei majd’
kibuggyantak a blúzából. Ilyet sem lehetett látni tőle ezelőtt!
Belegondoltam, mi vár rám ma délelőtt, és már most elegem
volt az egészből. Rendes reggeli helyett így hát csak felkaptam
egy banánt, és még az is hidegen hagyott, hogy Mary, a
szakácsnő rosszalló pillantást vet rám.
Ashton felém fordult, és rám mosolyodott. Erre Sarah
becsmérlő pillantást dobott felém, mivel a srác már nem rá
figyelt. Mialatt öntöttem magamnak egy pohár narancsdzsúszt,
Sarah egyenes háttal közelebb lépett Ashtonhoz. A mellei szinte
kiugrottak a blúzából.
– Van néhány szabad órám ma. Lenne kedved valamihez,
Ashton? – kérdezte, és az egyik szemöldökét felvonva
gyakorlatilag felkínálkozott neki.
 Ashton összeráncolta a homlokát, és a fejét rázta.
– Őszintén szólva abban bízom, hogy Annának lesz kedve ma
velem lógni! – felelte, és felém fordult.
A banán majdnem a torkomon akadt.
– Ma kizárt. – Egy csomó mindent el kellett intéznem.
Ashton az egyik szemöldökét felvonva kérdőn nézett rám.
– Ó, igazán? Mi dolgod van?
Hangosan nyeltem. Ezért nem bírtam, hogy testőrök vannak
mellettem; állandóan bele akartak folyni a dolgaimba, amikhez
semmi közük nem volt!
– El kell intéznem néhány dolgot. És egyik sem tartozik rád! –
vágtam oda nyersen. Felhajtottam a maradék narancslevet, a
banánhéjat a szemetesbe hajítottam, és még mielőtt további
kérdésekkel nyúzhatott volna, kiviharzottam a konyhából.
Kivettem a kulcsaimat a zsebemből, a bejárati ajtó felé vettem
az irányt, és az autómhoz mentem. Ahogy épp kinyitottam az
ajtaját és beszálltam, meghallottam, hogy Ashton odakiált.
– Hé! Most meg hova a francba mész?
Összerezzentem, ahogy megláttam, hogy mérges arccal fut ki
a házból. Éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa. Nem
akartam, hogy velem jöjjön. Ezért hát mielőtt még elkezdett
volna győzködni arról, hogy velem tart, fogtam magam,
kihajtottam a kocsifeljáróról, és beletapostam a gázba. De ő,
ahelyett, hogy végignézte volna, hogy elhúzom a csíkot, elém
ugrott. A rémülettől kikerekedett a szemem, és ezerrel nyomtam
a féket. A lélegzetemet visszafojtva készültem fel arra, hogy a
teste mindjárt az autón puffan. De nem ezt történt; alighogy
megállt az autó, kinyílt az utas felőli ajtó, és, még mindig rám
bámulva, beült mellém.
– Ezt már nem! Húzz innen a kocsimból!
– El akartad hagyni a birtokot? – csattant fel hitetlenkedve.
 – És ha igen? El kell intéznem néhány dolgot, és oda te nem
jöhetsz! – vakkantam rá mérgesen. A legfigyelmeztetőbb
nézésemet vettem elő, és dühödten rácsaptam a
kormánykerékre.
– Anna, nem mehetsz ki innen nélkülem! Szóltál legalább
Deannek, hogy elmész? – faggatott, és kezét a hajába túrta.
– Nem. Csak egy órára megyek el. Szállj ki, Taylor ügynök! –
böktem oda flegmán.
– Nem fogok. Az ég szerelmére, nem mehetsz el nélkülem! –
mordult fel, és mérgesen csóválta a fejét.
Lehunytam a szemem, és próbáltam lehiggadni. Rájöttem,
hogy ebből sem fogok győztesen kikerülni.
– Jól van!
Sebességbe kapcsoltam, és kivágtam az úttestre. Önelégülten
elmosolyodtam, ahogyan sietősen a biztonsági övért nyúlt, és
olyan szorosan markolta a kapaszkodót, hogy az ujjperce is
belefehéredett. Nagy iramban végigszáguldottam a keskeny
úton, amit már annyira ismertem, hogy csukott szemmel is végig
tudtam volna rajta vezetni. A főutca kis üzletei előtt álltam meg.
Beparkoltam az utolsó szabad helyre, majd Ashton felé
fordultam. Befeszült állkapcsát és egyenes hátát megpillantva
gonosz mosoly jelent meg az arcomon. Majd most megtanulod,
hogy jobb, ha ki sem szállsz az autómból!
– Csak kiugrom egy percre! Addig lennél kedves itt megvárni?
– kérdeztem gúnyosan, bár tisztában voltam azzal, hogy úgyis
utánam jön. Hátranyúltam, felkaptam a táskámat, kimásztam az
autóból, és a virágbolt felé indultam. Vettem egy csokor
százszorszépet, de addigra már Ashton ott nyomult mögöttem, a
tekintetével csendben végigpásztázva az üres üzletet, mintha
csak valami késsel felfegyverkezett őrült akarna előugrani, és
lemészárolni engem.
 Amikor végre visszaértünk az autóhoz, Ashton megszólalt.
– Vezethetek én? – kérdezte reménykedve.
Felvontam a szemöldökömet, és gúnyos mosollyal válaszként
megráztam a fejemet. Majd rájössz, hogy jobb, ha otthon
maradsz! Morgott egyet, én meg elégedetten nyugtáztam
magamban, hogy amint beült a kocsiba, máris bekötötte magát,
és újból megmarkolta az ajtón a kapaszkodót.
Halvány mosoly ült az arcomon, ahogy a lábamat a
gázpedálra tettem, és nagy sebességgel kivágtam az útra. Az
autók között cikázva értem oda az úti célomhoz. Ashton rám
pillantott, amikor a temetőnél leparkoltam; megértés és sajnálat
áradt a tekintetéből. Olyan erővel szorítottam a kormányt, hogy
már fájt és égett tőle a kezem.
– Valamivel rá tudlak venni arra, hogy itt várj meg? –
kérdeztem tőle halkan. Nem akartam, hogy elkísérjen. Ahhoz
egyedüllétre volt szükségem.
Megköszörülte a torkát.
– Sajnálom, Anna, de nem tehetem.
A szívem megdobbant. Remegő sóhaj szakadt fel belőlem.
Próbáltam lenyugodni. Bólintottam, majd felkaptam a
virágcsokrot a hátsó ülésről, és elindultam, anélkül, hogy
megvártam volna. Hallottam, hogy néhány lépéssel lemaradva
követ engem, de nem próbál utolérni. Ahogy végigsétáltam a
már jól ismert útvonalon Jack sírjához, meg-megálltam, hogy
szedjek néhány pitypangot az út széléről. Odaértem hozzá.

JACKSON IAN ROBERTS

1992. január 2. – 2008. március 12.
Szeretett fiunk, fivérünk, barátunk
Túl hamar ragadott el tőlünk a sors!
Örökre a szívünkben élsz!
Nyugodj békében!
 Az ujjaimmal végigsimítottam a nevét, majd összeszedtem az
elhervadt virágokat, és összesepertem a sírjára hullott leveleket.
A százszorszépeket a fűre helyeztem, a pitypangokat pedig a
márvány sírkőre szórtam. Leültem elé.
Összeszorult a torkom.
– Szia, Jack! Csak kijöttem hozzád köszönni, és elmondani,
hogy hiányzol, bár ezt biztosan tudod. – Erőtlenül
elmosolyodtam, és az ujjaimmal végigsimítottam a füvet. –
Nincs túl sok hírem... – Próbáltam átgondolni, mi is történt
azóta, hogy utoljára itt jártam. – Megjavíttattam az autómat,
most már nem adja azt a zúgó hangot. Ja, és végre kidobtam azt
a régi sportcipőt, tudod, a sárgát, amelyiket annyira utáltál.
Elszakadt, és lejött a talpa is, úgyhogy most már boldog lehetsz!
– Nagyot sóhajtottam. – Van egy új testőröm, mert Jenks
ügynök a múlt héten kilépett. Mondtam neked, hogy nem fogja
sokáig bírni! Csak egy hónapig volt itt, hamar beadta a kulcsot. –
Gúnyosan felnevettem. Tudtam előre, hogy az a fickó nem fogja
sokáig húzni mellettem; láttam a szemében.
– És... anyukád is üzent. Megkért, hogy valamikor a héten
menjek át hozzátok vacsorázni. Neked bevallom: nem hiszem,
hogy átmegyek. Remélem, nem bánod, de egyszerűen nem bírok
bemenni hozzátok; túl nehéz, és nem tudom már elviselni.
Tudom, hogy te megérted ezt! – Fogammal az alsó ajkamba
haraptam, mert nem akartam, hogy úrrá legyen rajtam a
szomorúság. Letéptem néhány fűszálat, hogy eltereljem a
figyelmemet.
– A tesód nagyon ügyes ám! Abból, amit hallottam, úgy tűnik,
igazi menő focista lett belőle! Látod, milyen jó, hogy régen
annyit fociztál vele? Ráadásul nagy nőcsábász hírében is áll; a
csajok odavannak érte!
Felnéztem. Ragyogóan sütött a nap, egy felhő sem volt az
égen.
– Megint eltanácsoltak – szólaltam meg halkan, kissé
zavartan.
– Tudom, tudom, ez már a második suli az idén, és ez a
szemeszter még csak másfél hónapja kezdődött. Ott fent
biztosan jót röhögsz ezen az egészen, de hát ez van, jó? Nézz a
jövőbe, mindig ezt mondogattad! De olyan nehéz, Jack, olyan
nehéz! – Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Próbáltam
kordában tartani az érzéseimet; nem szerettem itt, előtte sírni,
mert nem akartam ezzel elszomorítani őt.
Belecsíptem a könyökhajlatom bőrébe, hogy eltereljem a
figyelmemet a bennem növekvő fájdalomról.
– Na, mindegy, jövő héten megyek az arizonai egyetemre. –
Ez volt az utolsó egyetem, ahova apám be tudott könyörögni. –
Tényleg össze fogom szedni magam, mert több helyre már nem
mehetek. Ha nem bírom, akkor feladom. Tudom, hogy ígéretet
tettünk arra, hogy soha nem adjuk fel, de annyira nehéz újra és
újra elölről kezdeni! – Megtöröltem az arcomat, és vettem egy
mély levegőt. Próbáltam elhessegetni a gyászt, amely kezdett
elhatalmasodni rajtam. – Nem tudok majd eljönni hozzád, mert
többórányira leszek innen. Ez persze, nem azt jelenti, hogy nem
gondolok majd rád, és nem fogsz hiányozni nekem! Nagyon
fogsz hiányozni, akár jövök, akár nem, és tudom, hogy te ezt
tudod! – Megtört szívvel próbáltam mosolyogni egyet. Tudnia
kell, mennyire hiányzik nekem, hisz minden egyes nap
elmondom neki.
Néhány percig még csendben ültem ott, és hallgattam, ahogy
a közeli fán énekel egy madár.
– Azt hiszem, jobb, ha indulok – szólaltam meg, és felálltam.
Megpusziltam az ujjaim végét, és még egyszer végigsimítottam a
nevét. – Annyira sajnálom! Kérlek, bocsáss meg nekem!
Szeretlek, Jack! Mindig is szeretni foglak! – esküdtem meg, és
letöröltem egy újabb könnycseppet az arcomról. Mennem
kellett, mielőtt teljesen összeroppanok; nem akartam, hogy így
lásson. – Szia, bébi! – Sarkon fordultam, és elsétáltam.
Ashton Jack sírjától úgy tíz lépésre álldogált egy fának dőlve.
Elég közel volt ahhoz, hogy mindent hallhasson, amit mondtam,
ebben biztos vagyok. Arca együttérzést sugallt, de nem szólt
semmit; csak csendben lépdelt mellettem.
Amikor az autóhoz értünk, kinyitotta előttem az autó ajtaját.
– Vezetsz? – kérdeztem halkan, és átnyújtottam neki a
kulcsokat.
– Persze! – válaszolt. Átkísért az utasoldalra, kinyitotta
nekem az ajtót, majd utána beszállt ő is. – Jól vagy? – kérdezte
Ashton néhány néma perc után.
– Jól – hazudtam. Próbáltam nem mutatni, hogy a szívem
most is megszakadt, mint mindig, ahányszor csak kijöttem Jack
sírjához.
– Sajnálom, hogy nem biztosíthatok több magánszférát
neked.
Bólintottam, mert nem akartam erről beszélni.
– Oké – mormogtam, és kinéztem az ablakon. Nyeltem a
könnyeimet, amelyek ki akartak szakadni belőlem.
Ashton nem szólt, csak megfogta a kezemet. Így akarta
tudatni velem, hogy mellettem van. Az ilyen mozdulatoktól
általában teljesen kiborulok, és az egész testem befeszül, de
ezúttal még jólesően, megnyugtatóan is hatott rám az érintése.
Úgy éreztem, biztonságban vagyok. Megszorítottam a kezét egy
kicsit, mintha megköszönném a támogatását, és tovább
bámultam kifelé az ablakon. Néztem az elsuhanó mezőket és
fákat.
Ahogy a kocsifeljáróhoz értünk, láttam, hogy Dean kihajol a
tornácon, karját keresztbe fonja maga előtt, és homlokráncolva
figyel. Ashton felhördült.
– Na, már csak ez hiányzott! Hát akkor, örültem, hogy veled
dolgozhattam, Anna! – mormogta a fejét csóválva.
Gúnyosan felnevettem.
– Na, ja! Azt hiszed, most bajban vagy? Dean nem fog szólni,
miatta nem kell aggódnod! – nyugtattam meg, ahogy kiszálltunk
az autóból.
Kipréseltem magamból egy udvarias mosolyt, ahogy Dean
eltolta magát a faltól, és rám bámult.
– Hol a francba voltatok, Annabelle? – szólt oda dühösen.
Felvontam a szemöldökömet.
– Hűha, Michaels ügynök, vigyázz, hogy beszélsz hölgyek
társaságában! – vágtam rá viccesen, majd Ashton felé
biccentettem a fejemmel.
A kísérő testőrömnek nem jött be a poénkodásom.
– Annabelle, hányszor szóltam már? Nem mehetsz sehova
nélkülem! Hol a pokolban voltatok? – Szemével gyorsan
végigfürkészte a hosszú kocsifeljárót, hogy megnézze, valaki
látott-e minket.
– Nyugi van már! – A szememet forgattam. – Visszajöttem,
nem? Azért vagy ennyire begőzölve, mert megint miattam kellett
tartanod a hátad, mi?
Dean dühödten Ashtonra nézett.
– Miért nem szóltál, hogy elmentek? A fenébe is, Taylor,
tudom, hogy neked mindez még új, de ide figyelj! Te a személyi
testőr vagy, én meg a kísérő. Mindkettőnknek őrködnie kell!
Felröhögtem Dean bosszankodása hallatán. Gyakorlatilag
már rég hozzászokhatott volna ehhez; hetente legalább kétszer
leléptem, amikor itt voltam a tóparti házban.
– Jaj, Dean! Mi van, talán féltékeny vagy, hogy őt vittem
magammal, nem téged? Úgy érzed, kimaradtál a buliból? –
cukkoltam csicsergő hangon.
Ashton korántsem tűnt olyannak, mint akit szórakoztat ez az
egész. Tekintetével azt próbálta felém üzenni, hogy fogjam már
be végre.
– Dean, én sem tudtam, hogy el fogunk menni. Épphogy be
tudtam ugrani az autóba, amikor elhajtott! – mentegetőzött.
A kísérő testőröm ekkor felém fordult.
– Hova mentetek?
– Rohadtul semmi közöd hozzá, ügynök! – vágtam vissza, és
kezdtem már én is bepipulni.
– Taylor? – nézett kérdőn Ashtonra. Én kérlelő tekintettel
pillantottam az új testőrömre, némán könyörögve neki, hogy ne
mondjon semmit. Ha az őrök megtudják, hogy odajárok, amikor
kiszököm innen, akkor többé már nem lesz nyugtom tőlük.
Ashton felsóhajtott.
– Nézd, Anna azt kérte, hogy ne mondjam el – válaszolt, majd
kikerülte Deant, és megfogta a felső karomat. – De már itt
vagyunk. Elnézést kérek, ő is elnézést kér, szóval lépjünk tovább
ezen! Többé nem fordul elő ilyen. – Hangja szigorúan csengett,
miközben finoman a ház irányába tessékelt.
Ahogy beértünk a házba, kihúztam a karomat a kezéből.
– Én nem kérek elnézést! – jelentettem ki szarkasztikusan.
– Vettem észre! – nevetett fel. – Na, szóval – mondta
mosolyogva –, tekintve, hogy megtartottam a titkodat, cserébe
mutasd meg nekem a tavat!
– Még nem láttad? – forgattam a szemeimet, mire válaszul
megrázta a fejét. – Akkor gyere! – Megfordultam, és a szobám
felé vettem az irányt. Hallottam, hogy a nyomomban lépked.
Ahogy a szobámhoz értem, az ablak felé böktem a fejemmel,
ahonnan látszott a gyönyörű tó. – Ott a tó, szépfiú!
 Felnevetett, és a szemét forgatta.
– Na, kösz szépen! De én úgy gondoltam, hogy mondjuk,
csónakázunk egyet, vagy úszunk benne. Meg kell ismernünk
egymást a jövő hétre! Azon kívül, amit az aktádban olvastam,
semmit nem tudok rólad.
A szívem nagyot dobbant. Akta? Milyen akta?
– Miféle aktámat? – kérdeztem, bár a választ nem igazán
akartam tudni.
Hirtelen meglepődött, és ahogy ott egyik lábáról a másikra
állva topogott, látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát.
– Hát, van egy aktád, azért adták oda nekem, mert benne van
minden információ, ami a munkámhoz kell. Az iskoláid, a napi
rutinod, ilyenek. Egy rövid jellemzés rólad. És van benne néhány
információ Jacksonról is.
Befeszültem.
– Jack. Nem szerette, ha Jacksonnak hívják. Jack. A Jacksont
ki nem állta – vágtam közbe rosszalló tekintettel.
– Jól van, értem. Arról nem sok minden volt, hogy mit
szeretsz, és mit nem. Ha el kell játszanom, hogy a pasid vagyok,
úgy tippelem, valamit azért tudom kellene rólad. – Ashton
lehajtotta a fejét, és igyekezett felvenni velem a szemkontaktust.
Nyeltem egyet. Carterről nem mondott semmit. Tudott
egyáltalán Carterről?
– Volt szó Carterről is az aktámban? – kérdeztem rá. A
hangom elcsuklott, ahogy kimondtam a nevét. Összeszorult a
torkom. Utáltam róla beszélni. A terapeutám mindig beszéltetett
róla, ami persze, egyáltalán nem tett jót annak a tervemnek,
hogy teljesen érzelemmentessé váljak.
Ashton bólintott egyet.
– Volt. – Ennyit mondott, semmi mást.
Egyszeriben kipattant belőlem a belsőmet majdhogynem
szétrobbantó düh.
– Hát persze hogy volt! Tudhattam volna! Hogy is
felejthettem el, hogy nincs többé magánéletem! – csattantam fel.
Egy könnycsepp csordult végig az arcomon, de mérgesen
letöröltem. Utáltam, hogy mindenki tudott róla; pedig senkire
nem tartozott!
– Sajnálom, Anna! Szükségem volt információra, hogy meg
tudjalak védeni. – Ashton megfogta a kezemet, és gyengéden
megszorította.
Felhorkantam, és kirántottam a kezemet az övéből.
– Hogy a rohadt életbe segíthet az rajtam, ha tudsz erről az
egészről?! A magánügyemről, amiről senkinek nem szabadna
tudnia! Nem akarom, hogy tudjanak róla! – ordítottam, amitől
Ashton is visszahőkölt. Tombolt a vér az ereimben. Mindenki
mindig azt hitte, hogy tudja, mi a legjobb nekem, de valójában
csak sokkal rosszabb lett minden! Pont nincs szükségem senki
sajnálatára!
– Részletekbe nem mentek bele. Csak egy áttekintést kaptam
– vágta rá Ashton aggodalmas tekintettel, attól tartva, hogy
dühkitörésem lesz.
– Ó, nem mentek bele a részletekbe?! Hát akarsz tudni
részleteket, Ashton?! Azt akarod, hogy elmeséljem neked, miért
kelek fel minden éjjel sikoltozva?! Akarod tudni, hogy
megpróbáltam megölni magamat, és felvágtam az ereimet, és az
a rohadék csak azért mentett meg, hogy kiélje rajtam a beteges
fantáziáját?! Arra is kíváncsi vagy, hogy állítólag szerelmes volt
belém, ahogy mondta, első látásra belém bolondult?! Ezért ölte
meg Jacket a szemem láttára, mert magának akart engem!
Annyira megverte Jacket, hogy még mindig itt zúg a fülemben a
hang, ahogy törnek a csontjai! Még mindig látom a szemében a
rémületet, mielőtt a tűzlépcsőn a mélybe dobták! – Csak úgy
zúdultak elő az emlékek; reszkettem, ahogy levegőt vettem.
Ashton elsápadt.
– Tudni akarod azt is, hogy pont egy héttel a tizenhatodik
születésnapom után az az alak megerőszakolt, és elvette a
szüzességemet?! És utána mindennap megerőszakolt?! Hogy
terhes lettem, ami miatt úgy bedühödött, hogy lelökött a
lépcsőn, majd addig rúgta a hasamat, amíg el nem vetéltem?!
Na, ezekre voltál kíváncsi?! Folytassam?! – ordítottam. Ashton
visszahőkölt, és a fejét rázta; szemében aggodalom és rémület
látszott.
De már nem bírtam abbahagyni.
– Arról is írtak az aktámban, hogy el sem hagyhattam a házat,
amíg ott voltam? Hogy nem ehettem mindennap, és ha valamire
azt mondtam, hogy nem tetszik, vagy nem csinálom meg, amit
akart tőlem, akkor addig vert, amíg el nem ájultam? – Remegett
a szám, ahogy tódultak fel bennem az emlékek. – Vagy arról,
hogy megpróbált a tökéletes pasim lenni? Vagy hogy megadott
nekem mindent, amire egy lány vágyik: designer ruhákat,
cipőket, táskákat, virágot és csokoládét? Laptopjaim voltak, de
az internetre nem mehettem fel! A legmodernebb mobilom volt,
de csak őt tudtam felhívni rajta! Még egy kiskutyát is kaptam,
amit pont addig tarthattam meg, amíg megszerettem, aztán
belefojtotta a medencébe, csak azért, mert a szőnyegre pisilt?!
Minden éjjel azt látom az álmomban, ahogy Jacket megöli!
Miattam gyilkolták meg! Ez is benne van abban az aktában?! –
kérdeztem feldúltan. – Tudod, mi fáj mindennap a legjobban?
Az, hogy hajlandó lettem volna vele elmenni, csak hogy ne ölje
meg Jacket! Nem érdemelte meg, hogy végezzenek vele, főleg
nem miattam! – suttogtam, és már nem bírtam visszatartani a
zokogást.
– Anna, én annyira sajnálom! – szólalt meg Ashton rekedt
hangon. Előrelépett, és átkarolt.
Én pedig csak zokogtam és zokogtam a karjaiban. Erről még
soha senkinek nem beszéltem így; még a rendőrségnek sem
mondtam el ilyen részletesen; csak a tényekről számoltam be.
Nem akartam, hogy olyan vádakat hozzanak fel ellene,
amelyekről nem bírok beszélni; nem tudtam senkinek
elmondani, hogy mit tett velem. Most volt először, hogy
valakinek bevallottam, hogy elvetéltem.
Amikor valamennyire össze tudtam szedni magam, Ashton
elhúzódott tőlem, és gyengéden rám nézett; tekintete szelídséget
és melegséget sugárzott, és tele volt részvéttel.
– Sajnálom, hogy ilyen dolgokon kellett keresztülmenned! De
azt megígérhetem, hogy soha többé nem fog téged bántani az az
alak! – mondta kemény hangon, az állkapcsát megfeszítve.
Szavai hallatán megráztam a fejemet.
– Ne aggódj, Ashton! Engem már senki nem tud bántani, még
ő sem. Nekem már semmi nem maradt! – feleltem őszintén.
Látszott, hogy kiakadt erre. Az arcán fájdalom tükröződött.
– Ne mondd ezt, hallani sem bírom! – suttogta, és esdekelve
nézett rám. Eltoltam magamtól, és a fürdőszoba felé indultam.
Bezárkóztam, lezuhanyoztam még egyszer, és megpróbáltam
lemosni magamról azt a mocskos érzést, amely mindig elkapott,
akárhányszor eszembe jutott Carter.
 5. FEJEZET

ZUHANYOZÁS UTÁN SOKKAL JOBBAN LETTEM. Igazából attól

éreztem jobban magam, hogy végre kimondhattam mindent
hangosan valakinek, aki legalább bizonyos mértékben képben
volt azzal, miken mentem keresztül. Soha nem gondoltam volna,
hogy ez lesz, de azzal, hogy kimondtam a szavakat hangosan, el
is szállt a haragom egy része, amely a felszín alatt mindvégig
forrt bennem.
Magam köré tekert törülközőben leültem az ágyamra. Ashton
eddig tényleg rendes volt velem, amit azzal köszöntem meg neki,
hogy minden szörnyűséget rázúdítottam, és igazi szemét voltam
vele. Tekintetem arra a polcra tévedt, ahol a fürdőruháim voltak.
Beleharaptam az ajkamba. Valami miatt azt éreztem, tartozom
neki – és a tavat akarta látni. Oké, elnéző leszek vele, de csak ma.
Amúgy sem ártana kicsit napozni, ráadásul imádtam is a tavat.
Sóhajtottam egyet, és elhatározásra jutottam. A hajamat
kócos kontyba fogtam össze, és a komód felé indultam.
Elővettem az egyberészes fürdőruhámat, belebújtam, majd
ráhúztam egy bő farmernadrágot és egy hosszú pólót.
Amikor bekopogtam Ashton szobájába, hallottam, hogy
nyikorognak az ágy rugói. Meglepett arckifejezéssel nyitott ajtót.
– Helló! – mosolyogtam kényszeredetten.
– Szia! – válaszolt kedvesen. Még mindig meg volt lepődve.
Vettem egy nagy levegőt.
– Ne haragudj, hogy mindent rád zúdítottam. Nem kellett
volna elmondanom, nem volt részemről fair. Bocsánat!
 Ashton halványan elmosolyodott.
– Nincs miért bocsánatot kérned, Anna. Azt szeretném, ha el
tudnál nekem mondani dolgokat, és megbíznál bennem. Ígérem,
hogy senkinek nem fogok semmit elárulni, ha nem akarod.
Bólintottam.
– Kösz! Akkor már csak az a kérdésem, hogy még mindig
akarsz egyet úszni? – kérdeztem vonakodva, miközben már
felkészültem arra, hogy elküld a jó francba, vagy megkapom tőle,
hogy mekkora egy szemét vagyok. Ehelyett elvigyorodott, és
felderült az arca.
Még jó! – felelte vidáman.
– Szuper. Mert akkor megkérdezem Sarah-t, hogy
elvihetlek-e – cukkoltam nevetve.
– Ha-ha-ha, de vicces valaki! – dünnyögte gúnyolódva, majd
megfogta a kezemet, és finoman behúzott a szobájába.
Az ágyra pillantottam; a párnák a fejtámlához voltak gyűrve,
az ágy közepén a könyvem hevert lefelé fordítva. Vigyorogva
rámutattam.
– Hol tartasz?
– Edward és Bella most ért oda a baseballpályához –
válaszolta, majd odament a szekrényéhez, és kivett egy fekete
rövidnadrágot. – Mindjárt felhúzom. Neked nem kell fürdőruha
vagy valami? – kérdezte, ahogy a fürdőszoba felé vette az irányt.
– Már rajtam van – feleltem vállrándítva.
– Igen? És ha azt mondtam volna, hogy nem akarok menni? –
kérdezte felvont szemöldökkel.
Ismét megvontam a vállam.
– Akkor Deant vittem volna magammal! Pláne, hogy azt hiszi,
az előző buliból direkt kihagytuk! Ő biztosan nem utasít vissza!
– poénkodtam, és Ashtonra mosolyogtam.
Elnevette magát, és megrázta a fejét.
 – Én sem foglak visszautasítani! – mosolygott, majd eltűnt a
fürdőben.
Leültem az ágyára, és felkaptam a könyvet, csak hogy valamit
kezdjek magammal. Ashton behajtotta az oldalt, ahol tartott, így
hát kinyitottam ott, mire egy fénykép hullott ki belőle, amit
könyvjelzőnek használt. Megfordítottam, hogy megnézzem. Ő
volt rajta, és még négy másik srác. Egy szőke fiút karolt át maga
mellett; mindannyian nevettek. De nem emiatt nem tudtam
levenni a szemem a képről.
Mind az öten fekete SWAT-egyenruhát viseltek. Ashton vállán
hatalmas puska lógott, az oldalára pedig egy másik volt
felcsatolva. Annyira szexin nézett ki a képen, hogy összefolyt a
nyál a számban, a testemet elöntötte a forróság. Egyszerűen nem
bírtam levenni a szememet mosolygó arcáról, annyira boldognak
tűnt a fotón. Magamban azon tűnődtem, vajon kik lehetnek a
többiek, és hogy közel álltak-e egymáshoz. Ráadásul ennyire
dögös egyenruhát még életemben nem láttam!
– Hékás, nehogy ellapozz!
Ugrottam egyet ijedtemben, még a fényképet is visszadobtam
a könyvbe, és hangos csattanással becsaptam. Nem is hallottam,
hogy visszajött a szobába, annyira belemerültem a fotóba.
– Ja, igen, persze! – Gyorsan ledobtam a könyvet, és azon
rimánkodtam magamban, nehogy elpiruljak.
– Mehetünk? – kérdezte, majd felkapott két törülközőt, és a
hóna alá csapta őket.
– Naná! Van kedved elevezni az úszódokkig? – kérdeztem,
ahogy átsétáltunk a házon.
– Jól hangzik! De előtte harapjunk valamit! – javasolta, és
kezével kis körkörös mozdulatokkal dörzsölni kezdte lapos
hasát. Kézen fogva mentünk; még le is pillantottam, mert nem
tudtam igazán, mit is gondoljak vagy érezzek ezzel kapcsolatban.
Azt tervezte, hogy mindennap megfogja a kezemet egy kicsit,
hogy hozzászokjam, mielőtt elkezdjük a sulit. Nem is
számítottam arra, hogy a terv működni fog, de ahogy meleg keze
átfogta az enyémet, rájöttem, hogy tulajdonképpen kellemes
érzés.
Gyorsan megálltunk a konyhában, hogy magunkhoz vegyünk
egy kis süteményt, chipszet, gyümölcsöt és két üveg ásványvizet.
Keresztülsétáltunk a ház és a tó között húzódó hatalmas
területen, és egy kis kikötőhídhoz értünk, ami a szüleim
birtokának a végében állt.
– Melyiket választod? – tettem fel a kérdést, és egy sor, a
mólóhoz kikötött csónak felé böktem a fejemmel. Mindegyik
ugyanolyan volt, csak épp más színre volt lefestve.
– Legyen a kék! Az a kedvenc színem! – mondta, én pedig
elmosolyodtam, ahogy beszállt a csónakba, és elhelyezte az
elemózsiástasakot, amihez annyira ragaszkodott, hogy hozzunk.
Amikor hátrafordult, hogy besegítsen, felhorkanva ellöktem a
kezét.
– Nem egy kényes kiscsaj vagyok, akinek mindenhez
segítségre van szüksége! – morogtam a fejemet rázva, majd
könnyedén bepattantam a csónakba.
Drámaian sóhajtott egyet, és leült.
– Ja, el is felejtettem, Független kisasszony! – mosolygott
rám a szemét forgatva.
Elvigyorodtam, és megragadtam az evezőket. Elkezdtem az
úszódokk felé evezni.
– Visszafelé evezhetsz te! – ajánlottam fel, és jót kacagtam a
csalódott arckifejezésén.
– Nem hagyod, hogy romantikus legyek! – morgott, és
durcásan keresztbe fonta a karjait maga előtt.
– Mi a fenének lennél romantikus? – kérdeztem kacagva.
 – Miért? Nem kelthetek jó benyomást az első randinkon? –
vágott vissza, és lebiggyesztette az ajkát.
Mi a szösz? Randi? Ugye ezt ő sem gondolja komolyan?
– Ez nem is randi – szóltam halkan.
Felnevetett.
– Pedig valami olyasmi! Végül is, a barátnőm vagy! – jegyezte
meg egy vállrándítással.
A „barátnő” szó hallatán azonnal befeszültem.
– Nem vagyok az! Az én barátom halott. Te meg csak a
munkádat végzed! – vágtam vissza szikrázó szemmel.
Az arca elkomolyodott, a szeme összeszűkült.
– Csak vicceltem, Anna! Úgy értettem, hogy ha az emberek
kérdezik, azt mondhatjuk, hogy ez volt az első randink. Kell,
hogy legyenek sztorijaink, nem? – folytatta óvatosan.
Sóhajtottam egyet, majd tudomást sem véve róla
tempósabban kezdtem evezni, amíg a tó közepén lebegő
dokkhoz nem értünk. Ahogy a csónak a dokkhoz koccant,
Ashton kiugrott, kikötötte a csónakot, majd a kezét felém
nyújtotta, hogy segítsen.
– Nincs szükségem a segítségedre! – tiltakoztam, mert már
ismét felhúzott.
Nagyot sóhajtott.
– Figyelj, Anna! Ez a szokás a fiúk meg a lányok között. El kell
kezdenünk úgy viselkedni, mintha egy pár lennénk. Akkor
könnyebb dolgunk lesz majd a jövő héten. Nem nagy ügy, hidd
el; csak ki akartalak segíteni a csónakból. Kérlek, ne nehezítsd
meg a dolgunkat! – mondta határozottan, majd megragadta a
kezemet, és felsegített az úszódokkra.
– Jesszus, milyen makacs vagy! – Erre én nevetve megráztam
a fejemet.
– A legtöbb lány mostanra már elolvadt volna a sármomtól! –
hencegett mosolyogva.
Pökhendi beszólása hallatán felhorkantam.
– Azt várod, hogy odalegyek érted? Hát akkor csalódást kell,
hogy okozzak! – szóltam komolyan.
Ashton kuncogni kezdett.
– Ezzel tisztában is vagyok! – válaszolt vigyorral az arcán.
Ránéztem, levettem a farmernadrágomat, és a hosszú, bő
pólómat magamon hagyva lehuppantam a dokkra. Kivettem egy
almát a tasakból, és ráérősen rágcsálni kezdtem.
Amikor rövidnadrágra vetkőzött, elém tárult hihetetlenül
izmos és napbarnított testének a látványa. Mintha csak egy
sztármagazinból lépett volna ki! Gyorsan fel is tettem a
napszemüvegemet, nehogy észrevegye, hogy figyelem.
Igyekeztem elfordítani a tekintetemet, és az almára
összpontosítani. Valójában bűntudatot éreztem, amiért így
néztem rá. Soha ezelőtt nem bámultam meg így egyetlen férfit
sem, ahogy Ashtont; Jack óta egyszer sem. Senki nem keltette fel
az érdeklődésemet, és most úgy éreztem, hűtlen vagyok Jack
emlékéhez, ha így nézek az új testőrömre.
Ashton leült mellém, és kinyújtotta hosszú lábait.
– Akkor kezdjünk is neki az ismerkedésnek! Mi a kedvenc
színed? – kérdezte lazán.
– Zöld – feleltem. Csukott szemmel hanyatt feküdtem a dokk
fapadlóján. Imádtam itt kint lenni; olyan megnyugtató volt,
ahogy a dokk lágyan ringatózott a vízen! Gyakran jártam ki ide,
és csak feküdtem csendben.
– Kedvenc virágod?
– Pitypang – mondtam, és megharaptam a szám szélét. –
Mármint a rózsa! A fehér rózsa – helyesbítettem
homlokráncolva
– Pitypang? A gazokat bírod? Hogyhogy? – kérdezte kíváncsi
szemekkel.
Az ég szerelmére! Miért akar ez a srác mindent tudni rólam!
És miért lát át a hazugságaimon! Sóhajtottam egyet.
– Jacktől kaptam egy csokor pitypangot, amikor ötévesek
voltunk, és megkérdezte, leszek-e a barátnője. – Az emlék
mosolyra fakasztott.
Ashton felnevetett.
– Ez aranyos! Úgy tűnik, ez a Jack rendes srác volt! –
Bólintottam egyet, mire ő rám mosolyodott. – Bár nem túl
nagyvonalú! – tette hozzá viccesen.
Erre én is mosolyra húztam a számat, és ránéztem.
– Nagyon jó fej srác volt. Biztosan bírtad volna! Mindenki
szerette őt. – Felültem, államat megtámasztottam a kezemmel,
és néztem, ahogy fodrozódik a víz a dokk körül.
Néhány perc kínos csend következett. Majd Ashton
megszólalt:
– Kedvenc ételed? Az enyém a tonhalas sült krumpli. Azért ez,
mert csak ezt tudom elkészíteni! – nevetett.
– Tényleg nem tudsz főzni? Akkor még biztosan a szüleiddel
élsz! Anyukád megcsinál mindent helyetted, mi? Lefogadom,
hogy még a ruháidat is ő mossa! – hecceltem vigyorogva.
Szomorú mosoly jelent meg az arcán.
–A szüleim meghaltak, amikor tízéves voltam.
Nevelőotthonokban nőttem fel – mondta. – És nem, nem tudok
főzni. De az étel odaégetésében egész jó vagyok!
Összerezzentem, és bocsánatkérő pillantást vetettem rá,
amiért az anyukájáról olyan érzéketlen poént löktem.
– Sajnálom, ezt nem tudtam. Nem kellett volna ilyeneket
mondanom!
Elmosolyodott, megrázta a fejét, majd lazán megvonta a
vállát.
 – Semmi gond, már nagyon régen történt. Kedvenc kaja?
– Öö, a csokoládés mignontorta! Nagyon édesszájú vagyok! –
ismertem el, és hálásan elmosolyodtam, amiért ilyen hirtelen
témát váltott.
Felnevetett.
– Gondolhattam volna abból, ahogy kinézel! – ugratott, és a
bordáimra mutatott.
– Hékás! Nem illik egy lány súlyával viccelődni! – vágtam
vissza, és próbáltam szúrós szemmel nézni rá. Persze, tudtam,
hogy csak poénkodik; rengeteget edzettem, a testem tiszta izom
volt, csak épp elrejtettem a bő ruhák alá, hogy senki ne láthassa.
– Ó, ezer bocsánat, drága hölgyem! – felelte, és a két kezét a
magasba tartotta, jelezve, hogy megadja magát. A gyomrom
remegni kezdett, amikor „hölgyemnek” szólított. Az ő szájából
egyszerűen ellenállhatatlanul szexinek hangzott.

Úgy még egy órán át folytattuk a kérdezz–feleleket. Nagyon

sok dolgot megtudtam róla. Két nappal ezelőtt diplomázott – ez
az első éles bevetése. Korábban még nem volt titkos ügynöki
megbízatása. Bostonból származik, de a nevelőotthonból
nevelőotthonba helyezések miatt sokat költözött. Nincs családja,
se testvére. Az akadémián ismerte meg a legjobb barátját,
Nate-et; ő olyan neki, mintha a fivére lenne. Együtt béreltek egy
lakást Los Angelesben. Úgy tűnik, tényleg tud mosni. Az álma,
hogy a SWAT-élcsapat tagja lehessen.
Ashtonnal könnyedén ment a társalgás – egészen jópofa
srácnak tűnt. Dumálgattunk, ettünk. Hogy mennyi kaja belefér!
Még soha senkit nem láttam, aki ennyi ételt eltüntetett, és nem
lett rosszul tőle!
– Mit mondjunk, mennyi ideje járunk? – kérdezte óvatosan,
miközben az utolsó morzsákat is felcsipegette.
 Megvontam a vállam.
– Nekem mindegy! – Tényleg nem számított, mit mondunk
erre. Nem hittem, hogy sok emberrel fogunk beszélgetni, pláne
nem a kapcsolatunkról.
– Szerintem mondjuk azt, hogy egy éve járunk. Így akkor nem
kell túlságosan egymásra ragadnunk. Azt hallottam, hogy egy
párkapcsolatból általában egy év elteltével már kikopik a
szenvedély. Vagy nem? – elmélkedett hangosan. Ránéztem, és
elnevettem magam, mert láttam, hogy fogalma sincs erről. –
Most mi van? – kérdezte vigyorogva.
– Még soha nem jártál senkivel? – kíváncsiskodtam.
Lehetetlennek tartottam, hogy egy ilyen jóképű srácnak ne lett
volna már barátnője.
– Nem. Nem igazán. Úgy értem, komolyan még senkivel nem
jártam. Te leszel az első – viccelődött, és felém biccentett.
Sokatmondóan felvontam a szemöldökömet.
– De most komolyan! Csak gerincre vágod a csajokat, és már
lépsz is? – erősködtem.
Ezen mintha kissé megbántódott volna.
– Nem lépek le! Csak nem találtam senkit, akivel szívesen
lettem volna. Még ha lett is volna olyan, akkor sem értem volna
rá vele foglalkozni. A kiképzésem minden időmet elvitte – vágta
rá védekezőn.
– Pedig tutira nagy nőcsábász vagy!
– Dehogyis! – védekezett kitartóan.
Gúnyos pillantással bólintottam erre egyet, és elnevettem
magam.
– Tök mindegy! Na, akarsz úszni egyet? – Felálltam, és
ledobtam a napszemüvegemet a ruháira.
– Naná! Meleg a víz? – kérdezte. Beledugta a lábát, de azon
nyomban ki is rántotta, még a lélegzete is elakadt. – Azt a
rohadt! Ez jéghideg! Kizárt, hogy ebben ússzunk! – dörmögte, és
a lábát rázta, hogy száradjon meg.
– Ne légy már nájlon fiú! Ennél tökösebbnek hittelek! –
ugrattam.
– Igen, ha harcról és lövészetről van szó! Nem ilyen fagyos
vízről! – nyafogott, akár egy lány.
Levettem a pólómat. Ránéztem, és észrevettem, hogy bámul.
A szája résnyire nyitva volt, és lassan csodálkozva mért végig.
Azonnal összerándult a gyomrom. Szívem szerint visszahúztam
volna a pólót, és jó messze elfutottam volna! Mégis, volt valami a
tekintélyben, ami miatt úgy éreztem, megbízhatok benne;
tudtam, hogy nem fog bántani. Így hát ahelyett, hogy
visszaöltöztem volna, a pólót szépen lassan összehajtogattam,
majd a farmernadrágomra dobtam.
Ashton meg sem mozdult. Földbe gyökerezett lábbal bámult.
A bénultságát kihasználva kedves mosollyal az arcomon lassan
elindultam felé. Ahogy a közelébe értem, a szívem összevissza
kezdett kalapálni, de ezúttal nem a félelemtől. Amikor már
mellette voltam, kinyújtottam a két karomat, a mellkasára
tettem őket, mire a száját kinyitotta, a szemét pedig összehúzta.
Ekkor eszelősen elvigyorodtam, és akkorát löktem a mellkasán,
amekkorát csak bírtam! Elveszítette az egyensúlyát, hátrafelé
botladozott, és a tóba pottyant.
Nevetésben törtem ki, ahogy felbukkant a víz felszínén.
Zihált, és azon nyomban a feljáró létra felé kezdett úszni.
– De rohadt hideg! – prüszkölt. Gyorsan odamentem a
létrához, és a lábamat a hideg vízbe lógatva odaültem, hogy ne
tudjon felmászni. – Na, engedj fel! Mindjárt lefagyok! –
rimánkodott. Félig kimászott a vízből, így ugyanolyan
magasságba került, mint én.
– Az kizárt! Pár perc, és megszokod! – vágtam rá bőszen.
 Komisz mosoly jelent meg az arcán, ahogy a karját a derekam
köré fonta. A lélegzetem is elakadt, de már tudtam, hogy késő.
Megfordult, és a vízbe dobott. A hideg víz szinte megbénította a
testemet, és ösztönösen befeszült mindenem. A felszínre rúgtam
magam, és ahogy felértem, levegő után kapkodtam.
– A francba! – morogtam, és próbáltam csukva tartani a
szemem, a lábaimmal pedig ezerrel tapostam a vizet, hogy a
hideg vízben ne fagyjak le teljesen.
– Már elég is volt a pancsolásból? – kérdezte mögülem.
Hátranéztem rá; a dokkon állt, a hajából csepegett a víz. A
napsütésben csillogott a vizes bőre, amitől olyan szexinek tűnt,
mint a veszedelem.
– Ugyan már, szépfiú! Csak nem félsz egy kis hideg víztől? –
vágtam rá gúnyosan, és elúsztam onnan.
Egy nagy csobbanást hallottam. Tudtam, hogy visszaugrott a
vízbe. Nem telt el több néhány másodpercnél, és már meg is
ragadta a bokámat. Nevettem, ahogyan megpróbáltam tovább
úszni, de ő csak húzott magához. Megfordultam, és
lefröcsköltem az arcát. Nem kellett több, azonnal
fröcskölés-csata tört ki közöttünk. Annyira vicces volt! Már évek
óta nem szórakoztam ilyen jól! A laza mosolya és a csodás
környezet nyugtatóan hatott rám, ami a magamfajta rémült,
befeszült lány számára, akivé váltam, meglehetősen szokatlan
érzés volt. De most valahogy fiatalabbnak éreztem magam!
Kis idő elteltével már hallhatóan vacogott a fogam, és tetőtől
talpig reszkettem.
– Gyere, ússzunk vissza a dokkhoz! Szárítkozzunk meg,
mielőtt még hipotermiás leszel! – javasolta, és hátat fordított.
Ekkor gyorsan a nyakába kapaszkodtam, lábamat a dereka
köré fontam, és máris a hátára kapaszkodtam.
– Annyira, de annyira fázom! Muszáj lesz vinned, kemény fiú!
– élcelődtem vacogó fogakkal.
Halkan felnevetett, de nem ellenkezett. A dokk felé kezdett
úszni, én pedig éreztem, ahogy a testéből áradó meleg áthatol a
bőrömön, mindenhol, ahol a testünk összeért. Amikor
visszaértünk a dokkhoz, lemásztam a hátáról, és reszkető lábbal
léptem fel a létrán. Felkaptam a két puha törülközőt, az egyiket
magam köré tekertem, a másikat felé nyújtottam.
Ránéztem, és azon nyomban összerándult a gyomrom. Éppen
a vízből tolta ki magát. A vízcseppek végiggurultak a libabőrös
bőrén. Elképzeltem, ahogy végigtörlöm a törülközővel a testét.
Törülközővel? Ugyan már! A kezemmel akartam végigsimítani
a testét...
– Ússzunk a tóban. Hogy ez mekkora ötlet volt tőled!
Legközelebb azért jobban örülnék egy medencézésnek! –
jegyezte meg, és a kezével megdörgölte a haját. Szálltak
mindenfelé a vízcseppek.
Idétlen röhögés fogott el, amiért ilyen gondolatok
foglalkoztatlak, ennek ellenére még közelebb húzódtam felé.
– Te akartál a tóhoz jönni! A házban van egy fűtött medence
és egy jakuzzi. Mondhattad volna, hogy maradjunk ott! – vágtam
vissza vigyorogva.
A meglepetéstől nyitva maradt a szája.
– Ezt most nem mondod! Bent van egy fűtött medencétek, te
meg rávettél arra, hogy jéghideg vízben úszkáljak?
– Így-így! Elvégre hol lett volna ennyire romantikus egy fűtött
medence? – hecceltem.
Közelebb lépett hozzám, és kivette a törülközőt a kezemből. A
szája szélén szexi mosoly bujkált. Csavart egyet a törülközőn,
majd a nyakamba dobta, és közelebb húzott magához. Elakadt a
lélegzetem. Megmerevedtem, szinte sokkolt a közelsége. A
szívem vadul dobogott, ahogy még közelebb hajolt hozzám. A
gyomrom összeszorult. Az előbb még csak elképzeltem, ahogyan
a testünk egymáshoz préselődik, de most ez valós volt.
Elvesztettem az önuralmamat, és kezdtem bepánikolni.
A szája alig néhány centire volt az enyémtől, éreztem a
lélegzetét. Ekkor hirtelen a térdemmel az ágyéka felé rúgtam.
Látszott, hogy készült arra, hogy ütni fogok. Hátraugrott, és
nevetve kikerülte az ütéseimet.
– Igazad van! Egy fagyos tónál nincs is romantikusabb! –
ismerte el, és még mindig kuncogott. A légzésem kezdett
rendeződni, a szívem lassan ismét normális ütemben vert, ahogy
elhúzódott tőlem.
– Tiszta hülye vagy! – morogtam. Levettem a törülközőt a
vállamról, és felé hajítottam. Csak vigyorogva lazán elkapta.
Megtörölte benne a haját, amitől szanaszét állt a haja, én pedig
visszahúztam a ruhámat a vizes fürdőruhámra.
– Mehetünk? – kérdezte. Felkapta az összehajtogatott ruháit
és az üres zacskókkal teli kajás tasakot.
– Ja! – böktem oda, és bemásztam a csónakba.
Visszafelé ő evezett, én pedig behunytam a szemem, a fejemet
hátrahajtottam, és élveztem a lenyugvó nap sugarait. Jó kis nap
volt a mai! Már hosszú ideje nem volt ilyen az életemben!
 6. FEJEZET

AHOGY BELÉPTÜNK A HÁZBA, Sarah felnézett a portörlésből, és

hatalmas, ragadozó mosoly jelent meg az arcán. Ashton nagyot
sóhajtott mellettem, de azért visszamosolygott rá. Sarah letette a
porolóját, és a fiú felé somfordált. Az ajkát úgy csücsörítette,
hogy felfordult tőle a gyomrom. Furcsa, idegen érzés volt.
Összeráncoltam a szemöldökömet, mert rájöttem, hogy amit
érzek, nem más, mint féltékenység. Megijedtem tőle, mert a vele
töltött nap után, és azután, hogy egy kicsit megismertem őt,
rájöttem, hogy jól éreztem magam a társaságában. Ez a lehető
legrosszabb, ami történhet velem! Nem akartam emberek között
lenni, nem akartam megkedvelni senkit, és egyetlen embert sem
akartam beengedni az életembe. Úgyis csak átjáróháznak
tekintenek és elhagynak! Amióta Jack meghalt, az elmúlt néhány
évben szándékosan el akartam idegenedni mindenkitől, hogy ez
ne történjen meg. Nem sérülhetek meg újra, inkább
elővigyázatból nem is engedtem magamhoz senkit közel.
Összeszorított állkapoccsal megráztam a fejemet, és
eltökéltem, hogy kiirtom magamból ezt a hülye féltékenységet.
Egy fikarcnyi esélye sem lehet annak, hogy egy testőr miatt ilyen
érzés legyen úrrá rajtam! Sarah csak szívélyesen üdvözölte
Ashtont, ennyi történt.
El kellett terelnem a figyelmemet arról, hogy majdnem
meggondolatlanul viselkedtem, és szereztem egy barátot. Úgy
döntöttem, edzem egy kicsit.
– Később találkozunk! – dünnyögtem, és a szobám felé
vettem az irányt. Még láttam, hogy Sarah egy hajtincsét
csavargatja az ujjával, és a pilláit rebegtetve bámulja Ashtont.
Gyorsan felvettem az edzőruhámat, és lementem az
edzőterembe. Azonnal a futópadra álltam, bemelegítés nélkül.
Lassú tempóban indítottam el a gépet, a fülemre tettem az
iPodomat, és olyan hangosra állítottam, ami csak belefért.
Laza kocogással kezdtem, mint mindig, de gyorsan
felpörögtem. A futás volt a mindenem. Fájt közben minden
porcikám, és amikor azt éreztem, hogy menten megőrülök,
legalább volt valami, amire összpontosíthattam. Húsz perc
sprintelés után már nagyon égtek a lábaim, de összeszorítottam
a fogaimat. Tudtam, hogy le kell állnom.
Még néhány percig azonban csak a fizikai fájdalomra akartam
gondolni, ezért még nagyobb sebességre állítottam a futópadot.
Annyira gyorsan kellett már taposnom rajta, hogy alig bírtam
tartani a tempót. Még néhány percig toltam, és amikor már
szédülni kezdtem, és mindkét kezem zsibbadt, lassítottam, majd
megálltam.
Ahogy leálltam, a lábaim feladták. A padlóra borultam, levegő
után kapkodtam, fejemet a két térdem közé hajtottam. Usher
egyik lassú száma szólt hangosan a fülemben az iPodomból.
Amikor a bizsergés kezdett elmúlni az ujjaimból, és már nem
akartam hányni, hanyatt fordultam, és behunytam a szemem.
Ekkor valaki kihúzta a fülhallgatót a fülemből. Megijedtem,
mert észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül. Kinyitottam a
szemem. Ashton állt előttem.
– Miért csinálod ezt magaddal? – vont kérdőre összeráncolt
homlokkal. – Basszus, Anna, tizenöt perce figyelem, ahogyan
őrült iramban nyomod, és már akkor is sprinteltél, amikor
beléptem! – Értetlenül nézett rám.
Látszott rajta, hogy be van feszülve, de ez engem pont nem
érdekeli. Összeszorítottam a fogamat, és felültem.
– Nem mindegy az neked? – vágtam oda. – Inkább mutasd
meg, hogy tudod mindig kivédeni az ütéseimet!
– Verekedni akarsz velem? – kérdezte, és hitetlenül felvonta a
szemöldökét.
– Nem arra gondoltam, hogy gyepálj el! Csak azt hittem, egész
jó vagyok az önvédelmi sportokban – egészen addig, amíg nem
ismertelek meg – vallottam be.
Ashton megrázta a fejét.
– Anna, szerintem pihenned kellene. Mára már biztosan elég
volt – jelentette ki elkomorodott arccal.
Felálltam; a lábam remegett, és azt hittem, elájulok.
– Ashton, én ezt csinálom mindennap. Általában reggel
szoktam edzeni, de ma máshol kellett lennem, így ezért jöttem
most ide. Mindig futok, aztán a bokszzsákolás jön. Ha segíteni
akarsz nekem, az klassz! De ha nem, akkor húzz innen, és már
most szokj le arról, hogy beleugatsz a dolgaimba! – Dühödten
arrébb taszítottam magam mellől, majd felkaptam a
bokszkesztyűt, és felvettem. Elkezdtem ütni és rúgni a zsákot.
Felsóhajtott.
– Oké, ha szeretnéd, mutatok néhány fogást. De ezt akkor is
abba kell hagynod! Csak kicsinálod magad vele! Kész őrültség,
hogy így edzel, ráadásul semmi értelme! – jelentette ki
határozottan.
Fújtatva felé fordultam. Nem edzőruha volt rajta; még mindig
azt a farmernadrágot és pólót viselte, amelyikben a tóhoz jött.
Levette a cipőjét és a zokniját, majd a pólóját és a nadrágszíját is.
Egy szál farmer volt rajta.
Komiszul rám nézett.
– Húzd le te is a cipődet! Csak gyakorolunk, nem akarok
megsérülni!
 Elmosolyodtam. Tudtam, hogy azt hiszi, nem tudom megütni
őt. Persze, valahol azért ezt én is sejtettem. Már háromszor
megpróbálkoztam vele, de még a közelébe sem értem. Kibújtam
a cipőmből, és a sportszőnyegekhez léptem.
Ashton felé fordultam. Úgy állt ott, akár egy nagyképű, rátarti
görög isten.
– Meg foglak támadni, te pedig szerelj le! Meg is üthetsz, nem
baj. Utána pedig megmondom, min kell javítanod, jó? –
utasított, de közben a tekintetéből lejött, hogy ehhez az egészhez
igazából semmi kedve.
Bólintottam, és vártam, hogy közelebb jöjjön. Amikor
megindult felém, gyorsan kitértem az útjából, és a gyomra felé
rúgtam egyet. A kezével elkapta a bokámat, és olyan szorosan
fogta, hogy a másik lábam kiment alólam. Hanyatt estem a puha
matracon, ő pedig rám.
– A rohadt életbe! – kapkodtam levegő után. Ez veszettül
ügyes volt!
– Jól vagy? – Aggódó tekintettel nézett rám le, ahogy felettem
tartotta magát.
Bólintottam.
– Még egyszer! – szóltam oda neki, és feltoltam a padlóról. A
homlokát összeráncolva megcsóválta a fejét, és szemmel
láthatóan vonakodva ugyan, de felsegített.
Perceken belül ismét a földön hevertem. Felhördültem, ahogy
az oldalamra fordultam, és feltoltam magam. Minden porcikám
sajgott, de eszem ágában sem volt feladni. Szembeálltam vele, és
figyeltem, ahogy elfintorodik.
– Újra! – vakkantottam egyet, és a karomat az arcom elé
tettem védekezésből. Ashton sóhajtott egy nagyot, majd támadni
kezdett.
Az ötödik padlóra esésem után a földre szegezett, és teljes
testsúlyával rám nehezedett.
– Most már elég – szólt szigorúan. Ő még csak ki sem fogyott
a szuszból, én meg ziháltam és izzadtam, akár egy ló.
– Nem, még nem! – nyavalyogtam, bár alig kaptam levegőt.
– A testednek már elég, Anna! Én ezt nem csinálom. Nézz
már magadra! Ha akarod, megtanítalak néhány fogásra, de
vissza kell venned a lendületből! Nem teheted ezt magaddal! –
tiltakozott.
– Csak még egyszer, légy szíves! – könyörögtem, és
megpróbáltam kiszabadítani a karjaimat.
– Na, jó, még egyszer, ha elmondod nekem, miért csinálod ezt
magaddal. Miért edzel ilyen keményen? – alkudozott velem
homlokráncolva.
Nyeltem egyet. Tudtam, hogy el kell mondanom neki, ha
szeretném, hogy eddzen velem.
– Meg akarom védeni magamat. És ha eljön az ideje, hogy
újra kell találkoznom vele, képes legyek kinyírni őt! – vallottam
be.
Hunyorítani kezdett a szemével.
– Nekem inkább úgy tűnik, mintha magadat próbálnád meg
kinyírni – jegyezte meg aggodalmas tekintettel.
Egy vállrándítással reagáltam.
– Mindegy! Őt vagy magamat, mi a különbség? Akárhogy van
is, nem számít! – vágtam rá, és feszült tekintetéről elfordítottam
a fejem.
Ashton reszkető lélegzetet vett, és lazított a derekam köré font
karjának szorításán, majd felnyomta magát, és engem is
felhúzott, fájdalmas tekintettel szólt hozzám.
– Még egy, ahogyan ígértem, de mára elég lesz. Rendben?
– Rendben – feleltem, és beálltam, hogy fogadjam a
következő ütését.
 Megindult felém, és oldalról támadt rám. Gyorsan
megfordultam, és behúztam egyet az oldalába. De ő fel sem
vette. A vállamnál fogva megragadott, kirúgta a lábaimat, és már
a földön is voltunk. Mindez röpke öt másodperc alatt zajlott le.
Még a könnyem is kicsordult a vereségtől. Ashton gyorsan
letörölte az arcomról.
– Fájt? Jól vagy? – kérdezte azonnal.
Megráztam a fejemet. Nem a fájdalom miatt éreztem így
magam; csak nem tudtam elhinni, hogy ez idáig mindvégig azt
gondoltam, jól haladok, és valós veszélyt jelenthetek majd Carter
számára, ha valaha is találkozom még vele az életben. Erre most!
Még egy normális ütést sem tudtam adni Ashtonnak, amit
megérzett volna! Egy világ tört össze bennem; minden, amit
felépítettem, amiért három éve már küzdöttem, a sok edzés,
amit végignyomtam. Szart sem ért!
– Jól vagyok, nem fájt – válaszoltam rekedt hangon, és azon
küzdöttem magamban, hogy ne boruljak ki.
– Akkor miért sírsz? – kérdezte, ahogy a könnyeimet
törölgette le az arcomról.
– Azt hittem, képes vagyok legalább megvédeni magam, de
nem! – morogtam, és összehúztam a szemem, hogy valamiképp
megpróbáljak gátat szabni a kitörni készülő érzéseimnek.
– Hékás! Már hogyne tudnád megvédeni magad! Anna, én
rengeteget edzettem, nagyon intenzíven! Én voltam az
évfolyamomban a legjobb közelharcos. SWAT-ügynök vagyok,
Anna, ne csodálkozz, hogy engem nem tudsz legyőzni! De
segíteni fogok neked, megígérem! Ha netán egy átlagos fickóval
kellene verekedned, annak már most is simán szét tudnád rúgni
a seggét! – győzködött, és letörölte a verejtéket a homlokomról.
Sóhajtottam egyet, és lecsuktam a szemem. Észre sem vettem,
hogy még mindig felettem fekszik, csak akkor, amikor a fejét a
nyakamba nyomta, és egy könnyed puszit készült a vállamra
nyomni.
Sokkhullám futott végig az egész testemen. Megmerevedtem.
– Szállj le rólam! – Szinte ordítottam. Felugrott, és azonnal
meghátrált, mindkét kezét a magasba emelte, eszébe sem jutott,
hogy megijesszen. Az oldalamra fordultam, és felnyomtam
magam. Az egész testem remegett; a falhoz vánszorogtam,
leültem és ránéztem.
Az edzőterem másik oldalán huppant a földre, fejét a két keze
közé helyezte.
– Sajnálom! Nem tudom, miért tettem ezt! Jól vagy? –
kérdezte halkan.
Bólintottam. Rendben voltam, de a sokktól reszketett
mindenem.
– Ne csináld ezt többet! – tört fel belőlem rekedt hangon.
Gyorsan megrázta a fejét, és óvatosan rám nézett.
Remegő szájjal egyenesedtem ki. A kimerült testem menten
tiltakozni kezdett a mozdulattól. Ezúttal tényleg túltoltam.
Annyira reszkettek a lábaim, hogy alig bírtam felkecmeregni a
szobámba. Beültem a fürdőkádba, és a testemben érzett
fájdalomra összpontosítottam. Ki akartam törölni az agyamból a
történteket. Hát nem ment könnyen.

Hét harminckor, mint mindig, most is meg kellett jelennem a

földszinten. Vacsora a szülőkkel.
– Szia, drágám! – fogadott anyám kedvesen, ahogy
besétáltam az étkezőbe.
– Sziasztok! – dünnyögtem, és lehuppantam az asztalhoz.
– Édesem, szóltunk Taylor ügynöknek is, hogy vacsorázzon
velünk. Mindjárt itt lesz! – szólalt meg apám félszeg mosollyal az
arcán.
 – De miért kellett? Még soha nem hívtatok meg egy testőrt
sem, hogy vacsorázzon velünk! – kérdeztem kissé bosszúsan.
– Nos, ő azért nem egy szokásos testőr, szívem; ő annál sokkal
több. Mivel el kell játszania, hogy ő a barátod, meg kell
ismernetek egymást a jövő hétre – felelte anyám vidáman
mosolyogva.
Összeráncoltam a homlokomat, mert nem igazán értettem,
mitől ilyen izgatott. Ekkor belépett ő, és minden szempár
rászegeződött. Fekete öltönynadrágot és halványszürke,
legombolt gallérú inget viselt. Látszott, hogy próbált úgy öltözni,
hogy apámnál bevágódjon vele.
Felsóhajtottam, és elfordítottam a tekintetemet. Észrevettem,
hogy anyám milyen boldogan vigyorog.
– Jó estét, Taylor ügynök! – mosolygott Ashtonra, és
odabiccentett felé.
– Jó estét, asszonyom! – üdvözölte Ashton. Apám felállt, és
kezet rázott vele.
– Örülök, hogy ismét látom, uram! – mondta Ashton
udvariasan.
– Szintúgy, fiam! Üljön csak oda, Annabelle mellé! – felelte
apám, és a mellettem lévő székre mutatott. A szalvétámmal
játszottam, amikor Ashton leült. Éreztem magamon a tekintetét,
de én rá sem hederítettem.
– Szia, Anna! – köszönt halkan.
– Helló! – válaszoltam, és biccentettem a fejemmel, de még
mindig nem néztem rá.
– Jól vagy? Tudod, a délután történtek miatt? – érdeklődött.
Magamra erőltettem egy mosolyféleséget, és rápillantottam.
Távolságtartónak tűnt. Tényleg bűntudata lehetett; szinte
fájdalmas tekintettel nézett rám.
– Jól vagyok, minden oké! – Megnyugtatóan mosolyogtam,
amitől láthatóan megkönnyebbült, és viszonozta a mosolyomat;
tuti örült, hogy nem mondtam semmit apámnak, és nem kértem
arra, hogy küldje el tőlünk. – Na, mi lesz ma a vacsora? –
tereltem el a szót, és levettem róla a tekintetemet.
– Azt hiszem, steaket eszünk – válaszolt anyám, némi
bizonytalansággal a hangjában.
Felnevettem.
– Ó, pedig Ashton csak sült burgonyát és sajtburgert eszik! –
élcelődtem.
Erre ő is felnevetett, és megrázta a fejét.
– Nem. Azt mondtam, csak sült burgonyát tudok készíteni!
Amúgy mindenevő vagyok! – helyesbített vigyorogva.
Elmosolyodtam, és észrevettem, ahogy anyám nagy,
reményteljes szemekkel figyel minket. Azonnal le is fagyott a
mosoly az arcomról. Ez olyan furcsa volt tőle!
– Most mi van, miért nézel így? – Valami volt itt a háttérben.
– Én csak... Azóta nem láttalak nevetni, hogy Jack... –
Elharapta a mondat végét, és látszott az arcán, hogy csak most
jött rá, mit is készült kimondani.
Lecsuktam a szemem, mert tudtam.
– Igen, amióta Jack meghalt. Már értem. Ezért hívtátok meg
Ashtont vacsorázni. Azt hiszitek, hogy most majd egyszeriben
csak elfelejtem Jacket, és azonnal belehabarodok a helyes kis
testőrfiúba? Ez a tervetek? – kérdeztem dühödten, és anyámra
néztem kérdőn.
Anyám gyorsan megrázta a fejét.
– Dehogy! Csak hallottunk egy s mást, láttak titeket
viccelődni, nevetni meg mosolyogni! Néhányan a személyzetből
még azt is mondták, hogy kéz a kézben sétálva láttak titeket!
Mindenki csodálkozott, ennyi!
Apámhoz fordultam.
 – Te is csodálkozol ezen, apa? Te is azt tervelted ki, hogy jól
megnézed magadnak, csak hogy lecsekkold, elég jó-e az
elfuserált lányodnak? Na, mit gondolsz?! Áldásodat adod rá?!
– Most már elég, Annabelle! Meg kell hogy érts minket! Az ég
szerelmére, amikor bemutatkoztatok egymásnak, kezet fogtál
vele! Tudod, hogy mit nem adnék meg érte én is?! Hogy
megfoghassam a kezed, hogy jó éjt puszit adhassak?! Szokatlan
volt látni, igen! Mi csak abban reménykedünk, hogy valami talán
elindult, ennyi! – mentegetőzött apám, és bűnbánóan
összeráncolta a homlokát.
Felhorkanva hátracsúsztam a székemmel, ami hangosan
végigkarcolta a fapadlót, ahogy felálltam.
– Igen, valami elindult! – hazudtam. – Jó kis numera volt;
igazán jólesett! Ezt akartad hallani?! Egy dugás, és már túl is
vagyok Jacken, a problémáim azon nyomban elszállnak a
semmibe! Te tényleg ennyire bolond vagy?! – hörögtem.
Lenéztem Ashtonra, aki annyira kínosan érezte magát, hogy
legszívesebben az asztal alá bújt volna.
– Vigyázz a nyelvedre, Annabelle! Te nem ilyen nevelést
kaptál! – szólt apám fenyegető hangnemben.
– Jaj, hát el is felejtettem! Én nem ilyen nevelést kaptam! De
tudod, mit? Az a lányod akkor meghalt, amikor a barátját
megölték! Azon a napon minden tönkrement! A rohadtul
tökéletes életem akkor a feje tetejére állt! Sajnálom, hogy már
nem vagyok ugyanaz, aki voltam, de attól még nem fogok
hirtelen megjavulni, hogy egy sráccal beszélgetek! – Vettem egy
nagy levegőt, mielőtt folytattam a dühkitörésemet. – Az a lány,
akit te ismertél, már nincs, és nem is jön vissza soha többé!
Bárcsak mindannyian hozzászoknátok már ehhez, és nem
gondolnátok bele többet abba, ami nincs is! Ez a fickó –
mutattam Ashtonra –, ez a fickó hamarosan ugyanúgy le fog
lépni, mint a többi! Akkor majd csodálkozhattok, mire volt jó ez
az egész hajcihő! – morogtam, majd sarkon fordultam, és
kiviharzottam. Ott hagytam őket; a döbbenettől tátva maradt
szájjal ültek az asztalnál, ledermedve.
Felrohantam a szobámba, úgy becsaptam magam mögött az
ajtót, hogy csak úgy zörögtek rajta a zsanérok. Ledobtam magam
az ágyra, az arcomat a párnába nyomtam, és addig üvöltöttem,
amíg be nem rekedtem. Gyűlöltem, hogy olyan dolgokban
bíztak, amikre én már soha nem leszek képes! Gyűlöltem, hogy
azt várták el tőlem, hogy egyszeriben csak úgy legyek túl a
történteken! De nem tudtam továbblépni, és még csak
megpróbálni sem akartam!
Egy idő után a gyomrom nagyot korgott. Jelezte, hogy azért
várhattam volna a jelenettel vacsora utánig. Sóhajtottam egyet,
megráztam a fejemet, majd felkeltem, előszedtem a
vázlattömbömet, a rajzszént, és a padlóra telepedtem.
Nem sokkal később kopogtak.
– Tűnés! – kiabáltam ki.
Ennek ellenére az ajtó kinyílt, és Ashton lépett be, bátortalan
mosollyal az arcán.
– Helló! Hallottam, mit mondtál, de hoztam neked valamit.
Haragos tekintettel reagáltam a hívatlan látogatására.
– Nem kell, hacsak nem vodkát hoztál!
– Annál jobbat! – felelte.
Ez azért felkeltette az érdeklődésemet.
– Tényleg? És mi az?
Elmosolyodott, és keresztbe tett lábbal mellém ült. A kezét
előhúzta a háta mögül, és elém tartotta a tányért. Elakadt a
lélegzetem, amikor megláttam, mi az. Összefutott a nyál a
számban. Csokoládés mignontorta volt!
– Ott kellett volna maradnod. Finom volt a kaja! – cukkolt
mosolyogva.
Zavartan felnevettem.
– Tényleg sajnálom, ami történt, de nem tudtam elhinni, hogy
ezt csinálják! Ezért mondtam, hogy – szóval, hallottad, mit. Ne
haragudj! – kértem bocsánatot kényszeredetten.
Lazán megvonta a vállát.
– Lehetett volna cikibb is; de legalább azt mondtad, hogy jót
dugtál velem!
Újabb nevetés tört fel belőlem, és jól el is pirultam.
– Bocs! – dünnyögtem, miután összeszedtem magam.
– Nincs gond! Azt hittem, apád azok után kinyír! Simán, a
tekintetével! – borzongott meg, és megcsóválta a fejét, de
közben látszott a tekintetén, hogy jót mulat a helyzeten.
– Mit mondtak rólam, miután leléptem? – érdeklődtem,
miközben vágtam egy darabot a tortaszeletből, amit hozott.
– Nem sokat. Kicsit fura volt a helyzet. Leginkább csak
szabadkoztak, amiért következtetéseket vontak le. Jót akarnak
neked; egyszerűen csak aggódnak érted. Szerintem abban
reménykednek, hogy jobban leszel, és hogy valami csoda folytán
egy nap majd úgy ébredsz, hogy ismét az ő pici lányuk vagy.
– Már nem vagyok az a lány – dünnyögtem, és bekaptam az
utolsó falat tortát.
– Tudom. Szerintem ők csak reménykedni kezdtek.
Bólintottam. Tudtam, hogy gyors javulásra vágynak, de meg
akartam velük értetni, hogy összetört bennem valami, amit már
semmivel nem lehet megragasztani. Mindig is megmarad
bennem. Ashton megköszörülte a torkát.
– Figyelj! Sajnálom, ami korábban történt. Amit az
edzőteremben tettem. Nem lett volna szabad. Ígérem, hogy soha
többé nem fog ilyen előfordulni. Annyira ki voltál borulva, hogy
meg akartalak vigasztalni. Egyszerűen csak megtörtént. Nem
akartam rosszat neked – mondta feszengve.
– Felejtsük el, oké? – javasoltam egy vállrándítással.
Hálásan rám mosolyodott.
– Kösz! – Lenézett, és elállt a lélegzete. – Azt a mindenit, ez
nem semmi! – kiáltott fel hirtelen, és felkapta a vázlattömbömet.
Én is lepillantottam; fogalmam sem volt, mit rajzoltam, mert
nem is figyeltem rá. Lenéztem a lapra. Az úszódokk volt rajta. A
csónak ki volt kötve hozzá; Ashton állt a dokkon, kezét a hajába
túrta. Nagyot nyeltem, annyira zavarba jöttem. Őt rajzoltam le,
félmeztelenül, és ezt ő meglátta.
– Hihetetlen! Nagyon tehetséges vagy, Anna! Képzőművész
szeretnél lenni, ugye? – kérdezte nagyra nyílt szemmel.
Bólintottam.
– Olyasmi.
Bámulattal nézte a képet.
– Engem még soha senki nem rajzolt le így!
– A tiéd lehet, ha akarod – ajánlottam fel neki egy
vállrándítással.
– Komolyan?
– Persze, miért ne? – mondtam közömbösen, majd elvettem a
rajztömböt tőle, és kitéptem belőle a lapot.
Hálás mosollyal vette kézbe a rajzot.
– És te miért nem vagy rajta? – kérdezte, és újra lenézett a
képre. Megvontam a vállam.
– Miért lennék? Ezt láttam az én szemszögemből, magamat
nem.
Elmosolyodott.
– Igaz, erre nem is gondoltam. Azért jó lenne, ha rajta lennél!
Szebb lenne tőle a kép!
– Naná, hogy az lenne, hiszen annyira gyönyörű vagyok! –
viccelődtem, és szórakozottan csóváltam a fejem.
 – Igen, az! Na, mindegy, megyek aludni, elég későre jár. –
Feltolta magát, és már majdnem az ajtóhoz ért, amikor eszembe
jutott az a fénykép, amit könyvjelzőnek használt.
– Ashton, várj! Van itt neked valami. – Az íróasztalomhoz
mentem, és a fiókból elővettem egy képkeretet és egy
könyvjelzőt. Már korábban előkerestem ezeket neki, hogy ne
tegye tönkre a fotót. – Tessék! – Azzal a kezébe nyomtam őket.
Egy darabig csak bámulta, egy szót sem szólt.
Felszisszentem. Nem tetszik neki a keret.
– Bocs, tudom, hogy kicsit csajos! Nem kell használnod, csak
arra gondoltam, hogy nem menne tönkre a fotó, ha ebben
tartanád. Nyilvánvalóan sokat jelent neked, szóval... –
Elakadtam, és azt kívántam, bárcsak ne adtam volna oda neki.
Rám emelte zöld szemét, úgy tűnt, mintha nem értene
valamit.
– Szuper! Igazán figyelmes tőled. Köszönöm! Nagyon tetszik!
– Nincs mit! – feleltem, és kissé kényelmetlenül éreztem
magam az átható tekintete miatt.
– Akkor hát, viszlát holnap! – mormogta, ahogy kiment az
ajtón.
– Igen, jó éjszakát! És köszi a süteményt! – kiáltottam utána
hálás mosollyal az arcomon. Felhúztam a rövidnadrágos-trikós
pizsamámat, és kimerülten bebújtam az ágyba.

A medence szélén ülök. Fáj a karom. Lenézek a hatalmas

foltra, ami beteríti az egész felkaromat és a vállamat.
– Hát itt vagy, hercegnőm! – szól Carter. Összeugrik a
gyomrom, ahogy leül mögém a nyugágyra, ahol feküdtem. –
Hm, de jól nézet ki ma! – duruzsolja, kezét a bikinifelsőmbe
csúsztatja, és megfogja az egyik mellemet.
– Carter, kérlek! Fáj a váltam.
 Elutasítóan sóhajt, majd hátrahúz a mellkasára. A másik
karjával átölel, magához szorít.
– Szeretlek, hercegnőm! – súgja a fülembe.
Elkap az undor, de igyekszem nem mutatni.
– Én is – erőltetem ki magamból. Gyűlölöm kimondani
ezeket a savakat; akárhányszor megteszem, úgy érzem, a
szívem egy darabja szakad ki belőlem. Karját szorosabbra
fonja, ahogy elégedetten sóhajt egyet, és hátradől, hogy
magába szívja a miami napsütést. Veszek egy levegőt, és bár
tudom, hogy nem lesz jó vége, mégis megkérdezem.
– Carter, felhívhatom az anyukámat! Ma van a
születésnapja. Kérlek szépen! – könyörgők neki csukott
szemmel.
A teste befeszül, és gyorsan kihúzza a bikinimből a kezét.
– Hercegnőm, az ég szerelmére, miért kell ezt a tökéletes
pillanatot elrontanod azzal, hogy róluk beszélsz! Már én
vagyok a családod, ők nem léteznek számodra! Miért nem
tudsz boldog lenni! Hisz azzá teszlek, nem! Mindent megadok
neked, de te kibaszottul hálátlan vagy! – kiabálja, ellök
magától, és feljebb csúszik a napágyon. Dühödt tekintetét rám
szegezi, én pedig próbálom palástolni a félelmemet.
Gyorsan bólintok.
– Persze, boldoggá teszel! Csak arra gondoltam, hogy
boldog születésnapot kívánhatnék neki – feleltem erőtlen
hangon. Miért, miért tettem ezt! Miért kellett megint felhoznom
őket! Akkora egy idióta vagy, Anna!
Az arca ellágyul, ahogy sóhajt egyet. Letol a napágy végébe,
és rám mászik.
– Mondd újra, hogy szeretsz! – duruzsolja, lehajol az
arcomhoz, és csókolgatni kezdi a nyakam.
– Szeretlek – hazudok azon nyomban.
 Ahogyan egyik kezével a bikinialsómba nyúl, én
megharapom a szám belsejét.
– Milyen forró vagy, hercegnőm! – mormogja elismerően.
Lecsukom a szemem, elfordítom tőle az arcomat. Látni sem
bírom, ahogyan élvezkedik. – Mondd, hogy én vagyok az
egyetlen, akit szeretsz! – utasít, és a nyelvével végignyalja az
összezúzott váltamat.
A szívem vadul ver, a vér megfagy az ereimben. Megint
próbára tesz.
– Nem – suttogom. Nem fogom ezt mondani. Nem tehetem
meg Jackkel.
Felkapja a fejét, a szemei vérben forognak. Olyan dühödt a
tekintete, hogy összerezzenek.
– Mondd, hogy soha nem szeretted őt, hercegnőm! –
morogja a fogai közül.
Bánatosan megrázom a fejem.
– Nem mondhatom ezt, Carter. Soha nem is fogom – felelek,
és már tudom, hogy ezért meg fog verni; mindig azt teszi, ha
tesztel. De nem árulhatom el Jacket. Visszatartom a lélegzetem,
ahogy hátrahúzza a karját, és teljes erővel az arcomba üt.

Sikítva ültem fel az ágyon. Levegő után kapkodva a fejemet

gyorsan a két térdem közé tettem. Jaj, istenem, csak álmodtam!
Csak álmodtam! Vége! – hajtogattam magamban.
Ekkor felpattant az ajtó, és Ashton termett ott, kezében a
fegyverével és a késével. Körbenézett a szobában.
– Álmodtál? – kérdezte, és a fegyvert maga előtt tartva
körbekémlelt. Bólintottam, mire szemmel láthatóan
megnyugodott. – Francba! Tényleg nem lenne szabad ezt tenned
magaddal! Én nem fogom hagyni, hogy bárki is bántson! Már
nincs mitől félned! – mondta keményen.
 Letérdelt az ágyam mellé, és mélyen a szemembe nézett.
Megfogta a kezem, és amíg ziháltam, a hüvelykujjával gyengéden
simogatta a kézfejemet.
Miután lenyugodtam, bocsánatkérő pillantást vetettem rá.
Olyan aggódó szemekkel nézett rám, hogy elkezdtem szörnyen
érezni magam miatta.
– Sajnálom! Másik szobába kellene költöznöd – javasoltam
erőtlenül.
Felállt, és gyorsan az ajtóhoz lépett.
– Mindjárt visszajövök, jó? – szólt, és kiment.
Egy perc sem telt el, és ismét a szobámban volt. Egy világos
farmernadrág és egy fehér póló volt rajta, kezében pedig a
könyvemet tartotta. Összeráncoltam a homlokomat, és csendben
figyeltem, mit csinál. Szó nélkül megfogta a fésülködőasztalom
székét, odahúzta az ágyamhoz, és ráhuppant.
Teljesen elhűltem, amint rájöttem, mire készül.
– Nem! Még egyszer nem! Menj vissza aludni, Ashton, nem
ülhetsz egy székben egész éjjel! – tiltakoztam hajthatatlanul
heves fejrázások közepette. Hihetetlenül rendes volt tőle, de még
a végén megfájdulna a háta, ha így ülne egész éjszaka!
Lazán megvonta a vállát.
– Nem gond, majd alszom délelőtt. Szerintem így jó lesz;
akkor fogok aludni, amikor hazaérünk a suliból, és fent leszek,
amikor te éjszaka alszol. Igen, ez így lesz! – nyugtázta
mosolyogva.
Még a lélegzetem is elakadt. Felajánlotta, hogy változtat az
alvási szokásain, csak mert úgy gondolta, hogy ezzel segít
nekem? Tényleg alábecsültem ezt a srácot! Rendesebb, mint
gondoltam!
– Nem. Menj csak vissza aludni! Ez az én problémám, nem a
tiéd! – ellenkeztem, és mérges voltam magamra, amiért
felébresztettem.
Elnevette magát, és megrázta a fejét.
– Ez nem vita tárgya. Csendben tudnál végre maradni? Tudni
szeretném, hogy James megöli-e Bellát! – szidott le viccesen.
Ahogy rám nézett közben, nem bírtam megállni, hogy ne
nevessem el magam. Elmosolyodott. – Aludj csak, majd reggel
beszélünk róla, jó?
Sóhajtottam, és visszadőltem az ágyra. Kiszabadítottam
magam a lepedőből, amit a rémálom közepette magamra
csavartam. Utáltam, hogy ennyire gáz vagyok, és hogy valakinek
miattam kell virrasztania! Ashtonra pillantottam; sármos arcán
halvány mosoly húzódott, ahogy olvasott. Hogy a csodába nézhet
ki valaki ilyen jól!
Tíz percig küzdöttem az elalvás ellen, de nem bírtam. Nem
hagyhatom, hogy ezt tegye, ez nem igazságos. Az én hibám, és ő
fizet meg érte. Még a végén megint elalszik ebben a
szerencsétlen pózban, és holnap egész nap fájni fog a háta.
Egyetlen megoldásnak azt láttam, ha megengedem neki, hogy itt
aludjon mellettem. Talán akkor nem törnek rám újra a
rémálmok, ő pedig legalább tud aludni egy kicsit. Már maga a
gondolat is, hogy az ágyamban feküdjön, halálra rémített.
Egyedül Carter aludt velem egy ágyban; megborzongtam, de
gyorsan el is hessegettem őt a fejemből.
Vettem egy mély levegőt, felültem, és az ágy túloldalára
csúsztam, ahol elég messze tudok tőle lenni.
– Ashton, feküdj ide! – mondtam neki.
Felszaladt az egyik szemöldöke.
– Hogy micsoda?
Nagyot sóhajtottam, és igyekeztem türtőztetni magam.
– Csak feküdj ide az ágyra, jó? Nem hagyom, hogy egész éjjel
fent legyél, csak mert egy idióta őrült vagyok! Ha itt akarsz
maradni azért, hogy ne álmodjak borzalmakat, rendben van. De
nem fogsz egész éjjel a széken ücsörögni! – jelentettem ki
határozottan. Teljesen elbizonytalanodott; láttam a tekintetén,
hogy azt hiszi, elment az eszem. – Csak próbáljuk ki, jó? Ha nem
tudok vele mit kezdeni, akkor szólok, de hirtelen ez tűnik az
egyetlen jó megoldásnak. Így legalább mindketten tudunk
aludni! – bátorítottam, és megütögettem az ágy üres felét, hogy
feküdjön oda.
– De tényleg kíváncsi vagyok, hogy kinyírják-e Bellát! –
vonakodott élcelődve.
A szemem forgattam.
– Ha tudni akarod, mind a három könyvben szerepel! –
vágtam rá nevetve.
Elakadt a lélegzete, és tettetett szörnyűséggel a szemében
tekintett rám.
– Nem hiszem el, hogy lelőtted a poént! – Megmozdult,
lassan leült az ágyra, de még mindig az arcomat figyelte.
Felnevettem.
– Hát, bocsi, szépfiú! – Elhelyezkedtem az ágy másik szélén,
olyan messze tőle, ahol még nem esek le.
Óvatosan végigdőlt az ágyon, az ágynemű tetejére, de közben
le sem vette rólam a szemét.
– Biztos vagy benne, hogy ez így jó lesz? Mert, ha kell, simán
fennmaradok! – bizonygatta.
– Abbahagynád már? Minden oké!
Elvigyorodott, majd kinyúlt, hogy lekapcsolja az éjjeli lámpát.
A szoba sötétségbe borult. Összeszorítottam a fogamat, és
próbáltam megőrizni a nyugalmam. Furcsa volt egy ágyban lenni
vele! Ő meg sem mozdult. Olyannyira nem, hogy nem is igazán
vettem észre, hogy ott van, eltekintve attól, hogy hallottam a
lélegzését. Megnyugtatóan hatott rám ez a hang. Amennyire csak
tudott, olyan távol feküdt tőlem. Rajta feküdt az ágyneműn, én
meg mellette nyakig beburkolózva. Az volt a benyomásom,
mintha azért próbálna meg mozdulatlanul feküdni, hogy meg ne
ijesszen engem. Egy idő után az oldalamra fordultam, hogy
kiderítsem, alszik-e vagy ébren van-e, de túl sötét volt.
– Jól vagy? – suttogta, mire összerezzentem.
Oké, akkor még ébren van, most már legalább tudom!
– Jól hát, szépfiú! – feleltem. A matrac egy kissé megmozdult,
és láttam a teste körvonalát, ahogy az oldalára fordul. Annak
hatására, hogy ilyen közel volt hozzám, megindult bennem
valami – de nem úgy, ahogyan számítottam rá. A gyomrom
remegni kezdett, és ideges lettem. Azon tűnődtem, vajon hozzám
fog-e érni. Nem is értettem magamat: még azon is elmerengtem,
vajon milyen érzés lenne.
– Miért hívsz szépfiúnak? – kérdezte halkan. Nagyot nyeltem,
ahogy ujjai a kezemhez értek, amivel a takaró szélét
markolásztam. Valami oknál fogva azonban nem húztam el. Ez
arra bátoríthatta őt, hogy még közelebb tegye hozzám a kezét; az
ökölbe szorított kezem ellazult, ő pedig összekulcsolta az
ujjainkat.
Finoman elmosolyodtam a sötétben.
– Mert nem tűnsz kemény fickónak. Inkább olyan
szépfiúsnak! – válaszoltam.
Lágy nevetés hallatszott az irányából.
– Nem hiszed, hogy kemény fickó vagyok?
Erre én is kuncogni kezdtem.
– Hát, amikor először láttalak, azt mondtam volna, hogy nem.
De azok után, hogy tegnap éjjel fegyverrel a kezedben
berobbantál a szobámba, már határozottan tökös fickónak
mondanálak! – ismertem el.
– Szóval akkor én egy fegyveres tökös fickó vagyok? –
kérdezte gúnyosan.
– Az. Mint egy modell, perjel, tökös fickó! – viccelődtem, és
finoman megszorítottam a kezét, jelezve, hogy poénkodom.
Felnevetett, és magához húzta a kezemet, amitől közelebb
csúsztam hozzá. Nagyot nyeltem idegességemben. Még mindig
nagy volt a távolság közöttünk, csak épp nem az ágy szélén
feküdtem már.
– Na, így jobb lesz! Azt mondtad, hogy az ágy közepén
szeretsz aludni – jegyezte meg elégedetten. A hüvelykujjával
végigtapogatta a csuklóm belsején lévő sebhelyet. Akkor
szereztem, amikor borotvával elvágtam az ereimet, amikor a
tizenhatodik születésnapom utáni napon Carter házában
felébredtem. A másik karomon is ott éktelenkedett a heg. Sajnos
az öngyilkossági kísérletem nem járt sikerrel, így az utána
következő időszakban minden napot Carterrel, és Jack nélkül
kellett töltenem.
– Jó éjszakát, Anna!
– Jó éjt!
Ezután már nem mozdult. Ott feküdtem, és próbáltam nézni
őt a sötétben, de hiába. Fél óra múlva elkezdődött a horkolás.
Felkuncogtam, beleharaptam az ajkamba, és hallgattam a
mellkasából feltörő hangot. Behunytam a szemem, és valami
olyasmit éreztem, amit a tizenhatodik születésnapom óta
egyszer sem. Biztonságban éreztem magam. Ashton
horkolásának hangjára békés álomba szenderültem.
 7. FEJEZET

REGGEL ARRA ÉBREDTEM, HOGY AZT ÉREZTEM, oda vagyok

szegezve a matrachoz. Pánik fogott el, de meghallottam a
horkolást, és rájöttem, hogy Ashton hever mellettem. Hanyatt
feküdtem, ő pedig az oldalán, felém fordulva. A karja és a lába
lazán rám lógott, arcát a nyakamba temette.
Gyorsan az ébresztőórára pillantottam. Már csaknem fél
tizenkettő volt. Még sosem aludtam ennyit az életemben,
leszámítva azt, amikor épp másnapos voltam. Ashton lassan
megmozdult, kezét az arcomra tette, arcát a nyakamba fúrta, és
álmos nyöszörgő hangot adott ki. Elmosolyodtam, és jó erősen
oldalba böktem.
Felhorkantott, a teste megrándult, és homlokráncolva, félig
még csukott, álmos szemekkel rám nézett. Még az orrát is
felhúzta – tisztán látszott rajta, hogy hirtelen azt sem tudja, hol
van. Ekkor tágra nyílt szemmel kapkodva kipattant az ágyból.
Majdnem fenékre is huppant közben.
– Jaj, a francba! Bocs! Jól vagy? – kérdezte. Hangjából pánik
hallatszott, a kezét ártatlanul feltartotta. Bólintottam,
elmosolyodtam, és próbáltam visszatartani a nevetést. Annyira
viccesen nézett ki! Még soha senkit nem láttam, aki ilyen gyors
lett volna! Megkönnyebbülten kiengedte magából a szuszt, a
vállát leeresztette, és az egyik kezével végiggereblyézte kócos
fekete haját.
– Jól vagyok, nyugi! – Felültem, nyújtóztam egyet.
Felnyögtem, ahogy az ízületeim recsegtek-ropogtak, jelezve,
hogy semmiféle mozdulatra nem vágynak. Sajgott minden
porcikám; iszonyú izomlázam volt a tegnapi béna, Ashton ellen
irányuló verekedési kísérletem miatt.
– Jesszusom, Anna, tényleg sajnálom! Nem vettem észre,
hogy így fogok aludni! Miért nem löktél el magadtól? – próbált
mentegetőzni. Elmosolyodtam. Most tűnt fel, mennyire
aranyosan néz ki ébredéskor. Még mindig álmos szemekkel
pislogott; az állán ott maradt a pizsamafelsőm nyoma, ahogy
rajtam aludt. A haja kócosan meredezett szanaszét.
– Semmi gond, ne aggódj! Nem baj, hogy rajtam feküdtél; de
nem sok tartott vissza attól, hogy ne nyírjalak ki a horkolásod
miatt! – poénkodtam, majd lemásztam az ágyról, és felvettem a
fürdőköpenyem.
– Nem is horkolok! – tiltakozott, majd kérdő tekintettel,
összeráncolt homlokkal így szólt: – Vagy igen?
Nevetésben törtem ki. Hitetlenkedve felhúztam az egyik
szemöldökömet.
– Ne mondd, hogy nem tudsz róla! Még egy lány sem szólt
miatta? – cukkoltam. Hogy lehet az, hogy még egy lány sem
cinkelte hülyére vele? Annyira hangosan horkol, hogy azt nem
értem, ő maga miért nem ébred fel rá!
Leült az ágy szélére, és megvonta a vállát.
– Még soha nem töltöttem egy teljes éjszakát el senkivel.
A vállam felett rápillantottam, hogy megnézzem, most
viccel-e. De nem. Nem poénból mondta.
– Tényleg? Hogyhogy? – kérdeztem, és azonnal
mellépattantam az ágyra, és keresztbe tettem a lábam.
– Mondtam, hogy még nem volt rendes barátnőm, szóval... –
harapta el a mondat végét, és megvonta a vállát.
– Igazi menő csávó vagy! Szóval akkor csak kettyintesz egyet a
csajokkal, és ennyi. „Köszönöm, hölgyem!”, és már lépsz is? –
találgattam nevetve.
– Nem vagyok ilyen! – vágta rá a szemét forgatva. – Már
mondtam, hogy még nem találkoztam olyannal, akivel együtt
akartam volna tölteni az éjszakát.
Elmosolyodtam.
– Mostanáig.
Bólintott.
– Igen, mostanáig. De azt egyszer sem mondtam, hogy
„Köszönöm, hölgyem!” – morogta.
Még mielőtt védekezni tudtam volna, karját a vállamra tette,
lökött egyet rajtam, és hátradöntött az ágyon. Mellém feküdt,
testével szorosan hozzám simult. A szívem vadul kalapált, de
nem féltem, mert láttam, hogy csak viccel. Közben éberen
figyelt, hogy meggyőződjön arról, nem tesz-e ezzel rosszat
nekem.
– Nos, köszönöm, hölgyem, hogy itt tölthettem az éjszakát! –
suttogta szexin. Rekedt hangjának hallatán még a lélegzetem is
elakadt.
– Nincs mit, ügynök! – feleltem. – És köszönöm, hogy itt
töltötted az éjszakát. Igazán jól aludtam! – Éreztem, hogy az
arcom elpirul, amiért egy ágyban feküdtünk, és hogy arra
ébredtem, hogy a testével szinte betakart.
– Én is! – Legurult rólam, és úgy sétált oda az ajtóhoz, mintha
mi sem történt volna. – Velem reggelizel? – kérdezte az ajtóban.
– Hát, reggelihez már kissé késő van. De veled ebédelek! –
biccentettem az ébresztőórára, jelezve, hogy mennyi is az idő.
Ő is odapillantott, és értetlenül nézve megrázta a fejét.
– Ó, igen, akkor ebéd! – helyesbített, és a szeme
szórakozottan csillogott. – Szólj be hozzám, ha kész vagy! –
Becsukta maga mögött az ajtót, én a szekrényemhez léptem, és
kivettem egy ruhát. Átfésültem néhányszor a kócos hajamat, de
úgy tűnt, semmi értelme. Copfba fogtam, a frufrumat pedig
elcsatoltam. Belenéztem a tükörbe, és összevontam a
szemöldökömet. Ugyanúgy néztem ki, mint mindennap: bő,
lezser szerelésbe bújtam. Szerettem volna normális ruhát
viselni, de így könnyebb volt észrevétlennek maradni;
megrémisztett, ha a fiúk sóvárgó pillantásokkal méregettek.
Tudtam, hogy nem minden férfi olyan, mint Carter, ennek
ellenére nem akartam, hogy a nőt lássák bennem. Vicces,
mennyire másként éreztem Ashtonnal kapcsolatban! Egyáltalán
nem éreztem cikinek, hogy tegnap fürdőruhában mutatkoztam
előtte; még csak meg sem fordult a fejemben, hogy zavarna! Volt
benne valami, ami miatt bíztam benne, és mellette megnőtt az
önbizalmam.
Amikor elkészültem, Ashton szobája felé indultam.
– Szia! – üdvözöltem vidáman, ahogy ajtót nyitott.
– Szia!
– Mai program? Mit lehet csinálni errefelé? – érdeklődött a
konyha felé menet.
– Nagyjából semmit. Úgy félórányira van egy
bevásárlóközpont. El akarsz menni oda? Ott legalább tudnék
venni egy-két dolgot a sulihoz – ajánlottam fel, és megvontam a
vállam.
– Rendben, jól hangzik! – felelte mosolyogva.
– De könnyű neked jót tenni! – hecceltem, és poénból
belekönyököltem a bordái közé.
Elmosolyodott.
– Ez így van! A kiképzés mellett nem maradt sok időm, így hát
nem túl gyakran tudtam átlagos dolgokat csinálni.
– Az szívás! – jegyeztem meg homlokráncolva.
– Annyira azért nem gáz! Szeretem a munkám; mindig is ezt
akartam csinálni. Ráadásul a kiképzésnek már vége, most már
jobb lesz a helyzet! – magyarázta, és megvonta a vállát.
– Azt kötve hiszem! Már csak abból kifolyólag, hogy rád
osztották ezt a semmit érő, bébiszitterkedős melót. Apám azt
mondta, hogy még az iskolai szünetekben sem mehetsz
szabadságra. Elég pocsékul mehetett neked az az
ügynöktanonckodás, ha egy ilyen megbízatással akartak
lepattintani! – élcelődtem. Jó ég! Lefogadom, hogy csak
könyörületből engedték át!
– Az a helyzet, hogy évfolyamelsőként végeztem. Öt új
rekordot állítottam fel az akadémián; az egyikkel egy húszéves
rekordot döntöttem meg – felelte olyan laza stílusban, mintha ez
nem is lenne olyan nagy ügy.
Meghökkentem.
– Komolyan? Akkor meg hogyhogy mellettem kötöttél ki?
Úgy értem, ha ilyen tökös fickó vagy, miért pazarolod el a
tehetséged arra, hogy engem védj? Ez még ráadásul nem is igazi
SWAT-meló, hiszen a szenátort és a családját a titkosügynökség
szokta védeni! – Értetlenül néztem rá. Valóban úgy tűnt
számomra, hogy ezzel csak elfecsérli a tehetségét.
A tekintetén látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát.
– Nem tudom. Oda megyek, ahova küldenek. Amúgy meg
örülök, hogy ide pattintottak le, ahogyan fogalmaztál, mert
máskülönben nem találkoztunk volna! – felelte flörtölve egy
huncut mosollyal.
– Ja! Máskülönben még mindig ott tartanál, hogy még
egyetlen éjszakát sem töltöttél el egy csajjal, és most is csak
megjátszanád, mennyire tökös vagy! – Tréfásan meglöktem,
hogy én léphessek be elsőként az előszobába vezető ajtón. Nem
reagált semmit, csak megragadta a derekamat, felemelt,
könnyedén a vállára dobott, és így sétált tovább a konyha felé.
Levegő után kapkodtam, ahogy minden a feje tetejére állt. –
Basszus! Most azonnal tegyél le! – utasítottam, de rögtön el is
nevettem magam, így még a csekély komolyság is eltűnt a
mondatomból.
– Nem, amíg nem kérsz bocsánatot azért, hogy azt mondtad,
megjátszom magam! – ellenkezett mókásan.
– Ashton, tegyél le! – parancsoltam, miközben kapálózva
küzdöttem, hogy levergődjek róla.
– Nem hallom a bocsánatkérést!
– Taylor ügynök, azonnal tegyél le! Ismerek néhány embert,
akivel simán kinyírathatnálak! – viccelődtem.
Nevetésben tört ki.
– Értem. És kik azok, akik kinyírnának engem? – kérdezte
kacagva.
– Dean!
– Dean Michaels? Az a fickó engem jobban bír, mint téged!
Még csak kétszer találkoztam vele, de én könnyebben rábírnám
arra, hogy inkább téged tegyen el láb alól! – vágott vissza gúnyos
nevetéssel.
– Tegyél már le! Minden vér a fejembe száll! – nyafogtam, és
feladtam a küzdelmet, mert olyan erősen szorított, hogy
moccanni sem bírtam.
– Hűha! Valaki úgy visít, mint egy kisbaba! Hova tűnt a harci
szenvedély? A derekam köré fonhatnád a karodat, hogy
stabilizáld magad, és a térdeddel behúzhatnál egyet az arcomba!
Azt hittem, jó vagy önvédelemben! – cukkolt. Talpra állított, én
meg a karjai között lecsúsztam, mielőtt leültetett a
konyhapultra. Széles vigyor terült el az arcán.
– Kizárt, hogy ment volna! Hiszen mozdulni sem tudtam!
Pedig elhiheted, hogy mindent megtettem, hogy leugorjak! –
mentegetőztem, miközben megigazítottam magamon a ruhát, és
próbáltam levegőhöz jutni a történtek után.
 – Még sokat kell tanulnod, kicsi szöcske! – szólt, és
megsimogatta a fejemet, ahogy a gyerekeknek szokták.
– Hagyj már! És el a kezekkel tőlem, te tökös csávó! –
fenyegettem meg vigyorogva.
Felsóhajtott, a szemét forgatta, majd pajzán vigyor jelent meg
az arcán.
– Igenis, hölgyem!
Ekkor a konyha jobb sarkában mozgásra lettem figyelmes.
Nem voltunk egyedül. Odakaptam a tekintetemet; a szüleim és a
fél személyzet döbbent arcának látványa tárult elém. Elakadt a
lélegzetem, a tekintetemet a földre szögeztem, és gyorsan
leugrottam a pultról.
Ashton felmordult, és halvány pír jelent meg az arcán. Naná,
hogy észrevettem, milyen jól áll neki!
– Szervusz, Annabelle! Taylor ügynök! – törte meg apám a
csendet néhány másodperc után.
– Sziasztok! – mormogtam. Próbáltam lehiggadni, és
visszanyerni az eredeti arcszínemet.
– Jó napot, uram és asszonyom! – szólt Ashton, és udvariasan
biccentett a fejével. Látszott rajta, hogy kínosan érzi magát. Neki
sem tűnt fel, hogy mások is vannak a konyhában.
– Öö, elmehetnénk valahova ebédelni! Mit szólsz? –
kérdeztem Ashtontól. Még mindig pirultam, és semmi mást nem
akartam, csak hogy húzzunk el onnan, amilyen gyorsan csak
lehet.
– Ahogy óhajtja, Miss Spencer! – vonta meg a vállát lazán, és
önelégülten mosolygott; valószínűleg azért, mert látta, mennyire
piros vagyok. Elővette a mobilját, pötyögött rajta néhányat,
majd visszacsúsztatta a zsebébe.
A szüleimre pillantottam, akik még mindig karvaly szemekkel
meredtek rám.
 – Akkor hát, később találkozunk! – mormogtam. – És
elnézést a tegnap estéért! Nem kellett volna olyanokkal
vagdalkoznom. Azt nem állítom, hogy nem volt igazam, de akkor
sem kellett volna ezeket kimondanom – vontam meg a vállamat
idegesen, és bocsánatkérően néztem rájuk.
Anyám szomorúan mosolygott.
– Rendben, Annabelle. Nekünk meg nem lett volna szabad
olyan következtetéseket levonnunk, nem volt fair a részünkről.
És nem kellett volna Jacket szóba hoznom. Sajnálom!
– Beszélhetsz róla, az nem zavar. Csak nem szeretem, ha azt
feltételezitek, hogy valaki a helyébe tud lépni. Mert nem tud –
jelentettem ki határozottan. Jól tudtam ezt. Soha senkit nem
fogok úgy szeretni, mint Jacket, és utáltam, ha azt mondták,
hogy idővel majd túl leszek rajta.
– Drágám, én egyáltalán nem ezt mondtam. De úgy vélem,
nem jó, ha úgy gondolod, hogy már soha többé nem lehetsz
senkivel, csak mert Jack meghalt. Ő sem szeretné ezt – jegyezte
meg anyám.
Ennek hallatán felnevettem. Hogy ezt már mennyi
terapeutától hallottam! Attól még, hogy folyton ezt hajtogatja
mindenki, nem lesz így!
– Igazad van, nem szeretné. Mint ahogy azt sem akarta volna,
hogy Carter mellett ragadjak! De amit mi akarunk, és ami
valójában lesz belőle, az két teljesen különböző dolog! – böktem
oda, aminek hallatán a szüleim összerezzentek.
– Ha fordítva történt volna minden, te ezt szeretnéd, hogy
Jack boldogtalan legyen, és magányos? – szólt anyám halkan.
– Persze hogy nem! – vágtam rá mérgesen. Soha nem
akarnám, hogy ezen menjen keresztül. Szerencsére, neki nem is
kell.
– Akkor lehet, hogy arra kellene gondolnunk, hogy Jack mit
szeretne – javasolta.
– Anya, a nap minden percében arra gondolok, hogy Jack mit
szeretne! – jegyeztem meg csendesen.
– Kicsim, nem így értettem! – kapkodta a levegőt anyám, és
láttam, hogy felizgatta magát. Felpattant a székből, és odajött
hozzám, hogy átöleljen; akaratlanul is összehúztam magam,
nem akartam szorosabb kapcsolatot kialakítani vele. Ashton felé
húzódtam, aki éppen mögöttem ácsorgott. Kezét a derekamra
tette, hogy megtámasszon.
Anyám arcán döbbenet látszott, ahogy elhúzódtam. Bűntudat
fogott el, mert nem akartam megbántani őket. Azzal próbáltam
magam kevésbé sebezhetővé tenni az emberekkel szemben, hogy
elzárkóztam előlük. Tudtam, hogy ezzel megbántom őket, de
egyszerűen nem bírtam változtatni ezen.
Felhördülve a fejemet ráztam.
– Nézzétek, hagyjuk ezt az egészet! – szólaltam meg halkan.
Ashton egyik keze még a derekamon volt. Anyám bánatos arca
helyett próbáltam a blúzomon át érzett meleg érintésre
koncentrálni. – Vacsoránál találkozunk! – erőltettem magamra
egy mosolyt, megfordultam és intettem Ashton felé, hogy
induljunk.
Ashton tisztelettudóan odabiccentett a szüleim felé, és
kimentünk a konyhából.
– Jól vagy? – kérdezte, ahogy a sarokra értünk.
– Aha, szuperül! – hazudtam, és a tekintetemmel jeleztem,
hogy jobb, ha most nem szólal meg.
Gúnyosan elmosolyodott.
– Hát persze! Hogy is lehetnél máshogy?
– Ashton, nem akarok erről beszélni, jó? Nincs szükségem
még egy lelki fröccsre! – morogtam.
– Megértettem. De ha mégiscsak szükséged lenne valakire,
akivel szívesen beszélgetnél, fordulj hozzám! Csak szeretném,
hogy tudd – szólt lágyan. Ránéztem. Észrevettem, hogy rám
szegezi a tekintetét, amiből őszinteség áradt. Hálásan
rámosolyogtam, de tudtam, hogy nem terhelnék senkit még
egyszer a gondjaimmal. Neki már így is többet mondtam el, mint
bárki másnak. Még egyszer nem követem el ezt a hibát. – Hahó!
És most jön az a rész, amikor te ugyanezt mondod nekem! –
súgta oda, és a könyökével kicsit oldalba lökött.
Felnevettem.
– Ó, bocsánat! Szóval, ha bármiről szeretnél valakivel
beszélgetni, itt vagyok neked! – feleltem, és szórakozottan
megcsóváltam a fejemet. Lazán megfogta a kezem, így mentünk
végig a folyosón. Még csak fel sem tűnt, hogy kézen fogva
lépkedtünk, annyira természetes volt. Pont ettől volt fura az
egész, de legalább így majd könnyebb lesz már a jövő héten lazán
viselkedni vele.
– Valami azért lenne, amiről szeretnék veled beszélni –
szólalt meg Ashton, és felhúzta az egyik szemöldökét.
A francba! Ez visszafelé sült el!, gondoltam magamban, de
türtőztettem magam, és nem csattantam fel.
– Csupa fül vagyok, szépfiú! – szóltam kényszeredett
mosollyal.
A fejét félrebillentette, és fürkésző tekintettel vizslatott.
– Szóval, azon tűnődtem, miért engeded meg nekem, hogy
hozzád érjek, ha másnak meg nem?
– Kíváncsi vagy az őszinte válaszomra? – kérdeztem, ahogy a
bejárati ajtóhoz értünk.
– Persze! – mondta egyszerűen. Olyan határozottan nézett
rám, mintha a tekintetével akarná kihúzni belőlem a választ.
– Fogalmam sincs! – vontam meg a vállam. Ez volt az igazság.
Nem tudom, neki miért engedtem, de valami miatt megbíztam
benne. Tudtam, hogy egész életemben megbíznék benne, pedig
még csak három napja ismertem. Ez engem is összezavart, mégis
ez volt az igazság.
Értetlenül ráncolta össze a homlokát.
– Figyeltelek, ahogyan édesanyádtól elhúzódtál, csak mert
nem viseled el mások közelségét. Nekem pedig hagytad, hogy az
ágyadban, sőt, rajtad aludjak. Ne érts félre, ezt bóknak veszem,
még ha nem is az akar lenni!
Sóhajtottam, és megharaptam a számat.
– Annak veszed, aminek akarod! Elegem van abból, hogy
folyton magyarázgatnom kell, az eszem mit, mikor és miért tesz!
– Szomorúan elmosolyodtam, majd kivettem az autókulcsokat a
zsebemből. Ahogy a garázshoz értünk, az automata kapu felnyílt,
és a „másik” autóhoz vezettem őt.
Köpni-nyelni nem tudott a csodálkozástól. Elmosolyodtam.
Tipikus pasireakció, amikor a szemük elé tárul egy autó!
– Ez igen! – duruzsolta, és elismerően megsimogatta az Aston
Martin Vanguish motorháztetejét. Feltartottam a kulcsokat,
mire ő összerezzent, én meg gúnyosan nevetni kezdtem. – Mi
az? Miért nevetsz? Azt hiszed, félek beismerni, hogy a vezetési
stílusodtól teljesen betojtam? – kérdezte nevetve.
– Akarsz vezetni, szépfiú? – élcelődtem vele önelégült
mosollyal.
– Még jó hogy! – Kinyújtotta a kezét a kulcsokért, de azért
látszott rajta, hogy erre egyáltalán nem számított tőlem.
Drámai sóhajtással odadobtam neki a kulcsokat.
– Hát legyen! De vigyázz ám az én kicsikémre!
Néhány másodpercig kiült a döbbenet az arcára, majd szexin
elmosolyodott.
– Nyugi, Anna! Vigyázok rá, és rád is! – jelentette ki, és
finoman megveregette az autó tetejét. Elnevettem magam, és
beszálltam az utas felőli oldalon. Figyeltem, ahogy álmélkodó
arccal becsúszik a kormánykerék mögé. – Ha ez a tiéd, miért a
dzsippel mentünk tegnap? – kérdezte, és boldogan
végigsimította a kezét a kormányon.
Megvontam a vállam.
– Nem szeretem vezetni!
– Akkor miért ezzel megyünk? – kérdezte homlokráncolva
értetlenül.
– Gondoltam, neked tetszeni fog! A szépfiúk bírják a szép
autókat! – vágtam rá élcelődve, széles vigyorral az arcomon.
Erre olyan furcsa képet vágott, mint amikor odaadtam neki a
képkeretet tegnap éjjel. – Mi ez a nézés? – kérdeztem, még
mielőtt visszafoghattam volna magam.
– Milyen nézés? – kérdezte, még mindig azzal a tekintettel.
– Ahogy most nézel. Mire gondolsz? Ugyanígy néztél tegnap
éjjel is, amikor neked adtam azt a fényképtartót – mondtam, és
az ajkamba haraptam, azt kívánva, bárcsak ne faggatóztam
volna.
Megfordult, kinézett a szélvédőn, és beindította az autót.
– Az járt a fejemben, hogy hihetetlen, mennyire figyelmes
vagy! Még soha senki nem tett ilyet velem! Ennyi. Nem vagyok
hozzászokva ahhoz, hogy ajándékot kapjak, vagy hogy valakinek
az eszébe jussak. Furcsa; nem is tudom igazán, hogyan kezeljem
ezt.
Összeszorult a torkom.
– Azért, mert nevelőotthonokban nőttél fel?
Merev nyakkal bólintott.
– Igen. Tízéves korom után nem volt családom. Nem kaptam
ajándékokat, semmit. Ehhez szoktam hozzá, biztos azért érzek
így – magyarázta, ahogy kifelé hajtott.
– Mikor van a születésnapod? – érdeklődtem néhány percnyi
kínos csendet követően.
– November tizenötödikén.
– Hány éves is vagy? – kérdeztem, és próbáltam megjegyezni
a dátumot, hogy majd adhassak neki valami ajándékot.
– Huszonegy – felelte mosolyogva. Láthatóan élvezte, hogy az
autómat vezetheti.
– Ráléphetsz a gázra, bírom a sebességet! – javasoltam, és
ránéztem a sebességmérőre. Még a sebességhatár alatt mentünk.
– Tényleg? És mi van, ha kinyírlak? – heccelt vigyorogva.
Megvontam a vállam, és már megint túl hirtelen szólaltam
meg.
– Legalább tennél nekem egy szívességet! – A fékre lépett,
megállította az autót, és döbbent, mondhatni rémült arccal
nézett rám.
– Mi az? – kérdeztem, és körbenéztem, hogy mit ütöttünk el.
– Nagyon kérlek, soha többet ne gondolj ilyet, Anna! Nem jó
ezt hallani! – szólt szomorúan. – Te tényleg meg akarsz halni? –
kérdezte komolyan.
– Mindennap – vágtam rá, és álltam a tekintetét.
Nyelt egyet.
– Miért?
– Miért ne? Minek éljek? Legyek egyedül egész életemben?
Mindennap keljek fel azzal a tudattal, hogy a számomra
legkedvesebb emberek egyikét megölték? Hogy soha, soha többé
már nem fogom azt érezni, hogy valaki szerethet engem, hogy
teljes életet élhetek, és hogy tisztának érezhetem magam? Akkor
minek éljek? – kérdeztem komolyan.
Szomorúan nézett, és levette rólam a tekintetét.
– Nem kell egyedül lenned. Találkozol majd valakivel, és
ismét szerelmes leszel. Az pedig, hogy nem érzed magad
tisztának, soha nem fog elmúlni benned, ha nem hagyod. Ez
elhatározás kérdése: el kell engedned, máshogy nem megy. És
nem temiattad halt meg Jack; egy őrült seggfej gyilkolta meg.
Nem a te hibádból történt – szólt lágyan, majd megfogta a
kezem, és finoman megszorította.
Nagyot sóhajtottam.
– Ashton, ezt hallottam minden egyes terápiámon.
Elmondom neked is, amit nekik mondtam. Nem érdekel, kinek
mi a véleménye, én tudom, hogy az én hibám volt. Szóval ejtsük
a témát, beszéljünk inkább másról! – javasoltam, kihúztam a
kezem a kezéből, és bekapcsoltam a rádiót.
Sóhajtva rászorított a kormányra.
– Anna, nem kéne...
– Na, mi lesz már! Vezetsz, vagy visszamenjünk a házba? –
vágtam közbe, és feldobtam a lábamat a műszerfalra.
– Anna, nem a te hibád volt – suttogta, és könyörgő
szemekkel nézett rám.
– Persze, tudom, hogy nem – hazudtam lazán. Ez volt a másik
taktika, amit időnként bevetettem a terapeutámnál.
– Nem hiszed el, ugye? – vont kérdőre. A hüvelykujja és a
mutatóujja közé vette az állam, és az arcomat maga felé
fordította.
Egyre csak nőtt bennem a feszültség. Nem akartam
belemenni ebbe a párbeszédbe, se vele, se senki mással.
– A rohadt életbe, Ashton! Neked sem az igazság, sem a
hazugság nem jó! Mit akarsz hallani tőlem? Mit mondjak, hogy
elindulj végre abba a tetves bevásárlóközpontba? – pattogtam a
kezemmel hevesen hadonászva.
Rám nézett. Kissé sokkolta a kitörésem, de hirtelen nevetni
kezdett. Erre az én szám szélén is megjelent egy halvány mosoly,
majd nevetésben törtem ki én is, mielőtt Ashton összeszedte
magát.
 – Rendben, Miss Spencer! Élményautózást szeretne? –
kérdezte, és a szemöldökét billegtette felém. Bólintottam, bár
kissé bizonytalan voltam, vajon ez a helyes válasz-e. A szeme
izgatottan ragyogott, ahogy felbőgette a motort. Csikorogtak a
gumik, ahogy megindultunk. Olyan iramban száguldottunk a
kanyargós úton, hogy minden összemosódott előttem. Csúcs jól
vezetett! A szívem annyira vert, hogy azt hittem, menten megáll!
Ahogy lakott területre értünk, a sebességhatár alá lassított,
normális tempóra. Rám pillantott, és veszettül vigyorgott.
– Élvezted? – kérdeztem kuncogva. Én még mindig azon
voltam, hogy elmúljon a heves szívdobogásom.
– Naná! Félelmetes ez az autó! – tört ki belőle, és gyengéden
végigsimított a műszerfalon.
– Tudod, mit? Ha kibírod velem a nyolc hónapot, a tiéd lehet!
– üzleteltem vele, és megvontam a vállam. A fejét csóválva
elnevette magát; nyilvánvalóan azt gondolta, hogy csak viccelek.
 8. FEJEZET

A VÁSÁRLÁS KELLEMES IDŐTÖLTÉSNEK BIZONYULT. Jó volt egy kis

időre kiszakadni otthonról. Az egyetlen gondot csak az
jelentette, hogy az idő nagy részében úgy éreztem, mintha
egyedül lennék. Ashton végig másra figyelt, és mindent feltűnés
nélkül ellenőrzött. Olyan volt, mintha a fele idő alatt magammal
beszélgetnék.
– Lehet, hogy szólnod kellett volna Deannek, hova jövünk, és
akkor te is lazán tudnál figyelni arra, amiről beszélgetünk! –
csattantam fel, ahogy beültünk a kávézóba, hogy feltöltsük
magunkat egy kis energiával, mielőtt folytatjuk a vásárlást.
Rámeredtem, ahogy egy csapat, mellettünk elhaladó tinédzsert
figyelt, ahelyett, hogy válaszolt volna a hozzá intézett
javaslatomra.
– Szóltam neki, ő is itt van a háttérben – válaszolt, és fejével a
válla mögé biccentett.
Gyors pillantást vetettem én is arrafelé, és kiszúrtam Deant a
tömegben. Egyszerű ruhát viselt, és három üzlettel arrébb
ácsorgott. Sóhajtva összeráncoltam a homlokomat. Nem
szerettem, ha követnek.
Ahogy megittam a kávémat, két ismerős alakon akadt meg a
szemem a kirakaton keresztül.
Te jó isten! Ez nem lehet! Jack!!
Teljesen lehidaltam, amikor megpillantottam szőke,
rakoncátlan fürtjeit, egyenes orrát, ahogy lezser
farmernadrágban és GAP-pólóban ott lófrált. Értetlenül
felpattantam a székemről. A szívem egy pillanatra megállt, majd
őrült iramban száguldani kezdett.
Ám ahogy mosolyra húzódott a szája, menten elillant a
boldogságom és a remény, amely talán az elmúlt három évben
elhalványult ugyan, de most hatalmas és fájdalmas robajjal tört
fel bennem. De a szívem azonnal össze is tört ismét, amikor
rájöttem, hogy a fiú ott nem Jack. Az öccse, Michael volt az.
És az édesanyja, Pam... Észrevettek, és felém indultak. Pam
kedvesen mosolygott, de a tekintetem Michaelre tapadt. Tetőtől
talpig ledermedtem. Több mint egy éve nem láttam őt, el is
felejtettem, mennyire hasonlít a bátyjára. Más testfelépítésű volt
ugyan, és talán pár centivel magasabb is, de az arcuk! Mintha
csak ikrek lettek volna! Most annyi idős volt, mint Jack, amikor
meghalt.
A kezem irányíthatatlanul remegni kezdett. A csészémet
leejtettem a csészealjra. Halkan felnyögtem, mert általában fel
szoktam magam készíteni arra, hogy látni fogom őket. Még soha
nem futottam velük össze így; azt sem tudtam hirtelen, mit
tegyek.
Ashton gyorsan felpattant, megragadta a felsőkaromat,
felhúzott a székemről, és maga mögé szorított a falhoz. Teste
megfeszült, ahogy végigpásztázta a terepet, hátát a
mellkasomnak nyomta, és a testével pajzsként védett, úgy, mint
az első éjszaka, amikor a sikoltozásomra átjött a szobámba.
– Mi történt? – kérdezte élesen, és a dzsekijének a zsebéhez
nyúlt, vélhetően a pisztolyáért vagy a késéért.
Felnyögtem, és csukott szemmel a vállának nyomtam az
arcomat. Nem tudtam megszólalni. Még levegőt is alig kaptam.
Elöntött a gyász. Úgy tűnt, egyszeriben minden előjött, én meg
benne fulladoztam. Sírni akartam. Ordítani, sikítani és
jajveszékelni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem volt
menekvés a bennem egyre tornyosuló szomorúság elől, amely
lesújtott rám és kitörni készült.
Mintha Ashton mobiljának a csengését hallottam volna, és
azt, hogy rövid, tömör mondatokban válaszolgat. Amikor felém
fordult, és az arcomat a tenyerébe fogta, belenéztem a zöld
szemébe, és éreztem, hogy remeg az állam. Nem bírtam tovább.
A gyász olyan nyers erővel tört fel bennem újra, mintha csak
most történt volna, mintha csak most veszítettem volna el
Jacket, és néztem volna végig, ahogy meghal.
– Lélegezz! – suttogta Ashton. – Anna, kérlek, lélegezz!
Minden rendben lesz! Tudom, hogy csak pánikrohamot kaptál,
de figyelj rám! Nem eshet bajod! – Még mindig nem kaptam
levegőt. Belenyomtam az ujjaimat az oldalába. Teljesen
felemésztett a gyász és a bűntudat. – Érzed, ahogy ver a szíved?
– kérdezte, ahogy hátrasöpörte a hajamat a vállamról. – Ha
hallod a szívverésed, kezdd el számolni, és próbálj meg levegőt
venni! Le fogsz nyugodni tőle. Nem hagyom, hogy bármi bajod
essen!
A tekintetem Pamre és Michaelre vetődött. Ott álltak, és
rémülten figyelték, mi van velem. Pam sírt, kezét a szája elé
tette. Michael a homlokát ráncolta, és a fejét csóválta. Az
édesanyja felé fordult, és mondott neki valamit, de nem
értettem, mit.
Visszanéztem Ashtonra, és próbáltam visszafojtani
magamban a szomorúságot. Leginkább azt utáltam az egészben,
hogy a kiborulásommal Pamet is kiborítottam. Épp elege volt
enélkül is – miattam veszítette el a fiát. Össze kellett szednem
magam. Úgy tettem, ahogy Ashton mondta: megpróbáltam a
szívverésemre koncentrálni. Minden egyes dobbanás a fülemben
zakatolt. Ashton ösztönzően mosolygott rám és bólogatott.
Lassan normalizálódott a légzésem. Talán végre sikerült
legyűrnöm az érzelmi vihart, ami ezúttal is letaglózott.
– Megkérem őket, hogy menjenek el! – javasolta. Arrébb
húzódott tőlem, amikor rendeződött a lélegzetvételem, és már
nem éreztem a fülemben a szívdobogásomat.
Nyeltem egyet, és megráztam a fejemet.
– Ne, nem kell! – szólaltam meg rekedt hangon, és próbáltam
kicsit kiegyenesedni.
Le sem vette rólam a szemét, csak bólintott, hátralépett és a
hátam alsó részére helyezte a kezét. Mosolyt erőltettem
magamra, és odafordítottam az arcomat annak a fiúnak az
anyjára, akit miattam öltek meg, és az öccsére, aki örökölte
bátyja minden olyan tulajdonságát, amit annyira szerettem
benne.
– Sziasztok! – üdvözöltem őket erőtlenül.
Pam felsóhajtott, visszamosolygott rám, és közelebb lépett
hozzám.
– Ó, Anna! Sajnálom, hogy miattunk borultál ki! – szólt
kedvesen, ahogy a saját könnyeit törölgette az arcáról. – Hogy
vagy? Hiányoltunk már!
Bólintottam egyet.
– Ti is hiányoztatok. – Mondjuk, ez nem volt teljesen igaz.
Nem engedtem meg magamnak, hogy rájuk gondoljak, mert túl
sok emléket hozott fel bennem. Könnyebb volt, ha kitöröltem
őket, és nem hagytam, hogy eszembe jussanak, ahogy az sem,
amilyen kedvesen fogadtak.
– Megölelhetlek? – kérdezte reménykedve.
Annyira összeszorítottam a fogaimat, hogy fájt tőle az
állkapcsom, de beleegyezőn bólintottam. Ölelése ismerős érzés
volt, mintha csak ismét tízéves lettem volna, és épp most
mentem volna oda hozzá, amiért felhorzsoltam a térdemet.
Miután kibontakoztam Pam öleléséből, Michael lépett oda
hozzám tárt karokkal. Ő is át akart ölelni. Halk nyögés hagyta el
a számat, ahogy összetört szívvel visszamosolyogtam. Amikor
Michael átölelt, lehunytam a szemem, és csak öleltem őt – talán
túl szorosan és túl hosszan is. Az egyik felem nem akarta, hogy ez
az ölelés véget érjen.
Michael hátralépett, és pont úgy túrt bele a hajába, ahogyan
Jack szokta.
– Ezer éve nem láttalak! Gyere át valamikor hozzánk! – szólt.
Könnyek szöktek a szemembe. Még a hangja is hasonlított a
bátyjáéhoz! Annyira hasonlított Jackre, hogy nem is tudtam
rápillantani, de ugyanakkor nem is bírtam másfelé nézni.
Féltem, hogy a gyász össze fog törni. Nem voltam biztos abban,
meddig tudok úgy ránézni, hogy ne csimpaszkodjam rá, és
könyörögjek neki, hogy szorítson magához, vagy hogy ne
zokogjak egészen addig, amíg teljesen kifulladok.
Pam a karomra tette a kezét.
– Megkaptad az üzenetemet, Anna? Szeretnénk áthívni
hozzánk vacsorára, még mielőtt visszamész az iskolába.
Hiányzol a házunkból! – gügyögte, és finoman megszorította a
karomat.
Nyeltem néhányat, majd igyekeztem előállni valami válasszal.
– Öö... nem tudom, lesz-e rá időm. Néhány napon belül
utazunk is, és még sok mindent el kell intézni addig. –
Megfordultam, és Ashton felé mutattam. – Ő Ashton. Ashton, ő
itt Pamela és Michael Roberts! – mutattam be őket egymásnak
esetlenül, és azon imádkoztam, hogy ne lássák, mennyire remeg
a kezem.
Ashton kezet rázott velük, és udvariasan köszöntötte őket.
Ekkor megszólalt a mobilja a zsebében.
– Elnézést kérek! – mentegetőzött, és elfordult, hogy felvegye.
Néhány másodperc múlva visszafordult. – Sajnálom, Anna, de
mennünk kell. Hazafelé be kell ugranom még néhány dologért –
szólt.
Még soha ennyire nem örültem egyetlen telefonhívásnak sem!
Már nem bírtam volna tovább. Attól féltem, hogy miközben
beszélgetek velük, a hangomat elönti a pánik és a rémület, és
összeomlok. Nem akartam, hogy Pamnek végig kelljen néznie
ezt.
Elbúcsúztunk egymástól, és megígértem, hogy megpróbálok
időt szakítani arra, hogy meglátogassam őket, mielőtt jövő héten
elutazom a főiskolára. Hagytam, hogy Ashton a vészkijáraton át
kivezessen a bevásárlóközpontból.
A friss levegőre érve mohón lélegezni és könnyezni kezdtem.
Ashton aggódó, együttérző tekintettel méregetett. Kézen fogva
kísért a parkolóhoz.
Már majdnem az autóhoz értünk, amikor elhagyott az erőm.
Lépni sem bírtam. Lerogytam az aszfaltra, és zokogásban törtem
ki. Ashton a karjába vett, felemelt, és az autóhoz vitt. Bemászott
az ülésre, és még mindig magához szorított, amikor az ölébe
ültetett.
Nyugtatásra volt szükségem. Átkaroltam a nyakát, és addig
zokogtam a vállába, amíg már szinte émelyegtem. Ő egész végig
simogatta a hátamat, és finoman ringatott.
Tíz perc elteltével abbamaradt a sírásom. Akadozó lélegzettel,
bedugult orral ültem ott. Mérgesen végighúztam a kezemet az
arcomon, hogy letöröljem az utolsó csepp könnyeimet.
– Ne haragudj! – mormogtam a sírástól berekedten.
– Úgy nézett ki, mint ő, ugye? – szólt szomorúan. Bólintottam
egyet, és olyan erősen megharaptam a szám szélét, hogy vérezni
kezdett. – Jaj, vigyázz! – dorgált meg. Elővett egy papír
zsebkendőt, és óvatosan a számra nyomta.
Eltoltam a kezét.
 – Menjünk, ugorjunk be azokért a cuccokért! – szólaltam meg
halkan. Még mindig alig tudtam beszélni a sírógörcs miatt.
– Nem kell semmiért sem beugranunk. Csak azért mondtam,
hogy leléphessünk. Láttam, hogy már nem bírod sokáig. Pont
időben léptünk le! – magyarázta grimaszolva.
– De ki hívott? – értetlenkedtem.
– Senki. Saját magamat hívtam fel – felelte mosolyogva.
Úristen! Azért tette, hogy kihozzon onnan, mielőtt mindenki
előtt összeomlok? Újra a nyaka köré fontam a karomat, és
hálásan átöleltem.
– Köszönöm! – suttogtam. Sokat jelentett ez nekem. Utáltam
volna magamat, ha Jack anyukája előtt ugyanúgy kiborulok,
mint ahogy Ashton előtt sikerült. Olyan jó illata volt, hogy
elengedni sem akartam. Az arcomat a nyakába fúrtam,
behunytam a szemem, és kiélveztem, hogy három éve először
vagyok ennyire közel valakihez.
– Elvégre az a munkám, hogy vigyázzak rád, nem igaz? –
szólalt meg gyengéden, és ő is átölelt.
– Ja. Amíg itt vagy, igen – dünnyögtem. Azok után, hogy látta
az igazi énem, a sírós, gyenge és hisztérikus lányt, biztosan át
fogja magát kérni máshova.
Sóhajtott, és szorosabbra fonta a karját a derekam körül.
– Anna! Nem foglak elhagyni, mint a többiek. Megígérem!
Még akkor sem, ha lejár a küldetésem. Ott leszek, ha szükséged
lesz rám.
– Hát persze! – vágtam rá szarkasztikus hangon. Végül
mindenki csak lelép; épp ezért inkább megkeményítem magam,
hogy ne fájjon annyira.
Felemeltem a fejemet a válláról, hogy a szemébe nézhessek,
de nem mozdultam az öléből. Ott maradtam, és el akartam
merülni a belőle áradó nyugalomban; az érzésben, hogy ismét
közel lehetek valakihez; hogy végre van valami más is, amire
gondolhatok, és nem csak egy tátongó űr vesz körül, amiben a
szívem lebeg. Elmosolyodott, ahogy belenéztem a gyönyörű
szemébe. Smaragdzöld színét apró, világosabb zöld és barna
pöttyök tarkították. Soha még ilyen szép szempárt nem láttam!
Végigmértem az arcát, milliméterről milliméterre – az
állkapcsának, a szájának az ívét. Éreztem az arcomon a leheletét.
Bizseregni kezdett a bőr a tarkómon. Valahogy egyre melegebb
lett az autóban, a levegő meg egyre sűrűbb. Éreztem az ereimben
a forróságot. Nagyot nyeltem, ahogy a testem minden ízében
bizseregni kezdett. Ilyet Jack óta senkivel nem éreztem.
Vágytam rá, hogy felém hajoljon, és puha ajkát az enyémre
tapassza!
Magukkal ragadtak ezek a gondolatok, ám hirtelen
magamhoz tértem, és rádöbbentem, hogy miről is fantáziálok.
Hidegzuhanyként ért a felismerés. Gyűlöltem magam miatta!
Gyűlöltem, hogy így néztem Ashtonra, és hogy hűtlen voltam
Jackhez, és hogy akár tetszik, akár nem, vonzódom Ashtonhoz.
Elnéztem másfelé, majd becsuktam a szemem, kitoltam
magam az öléből, és átmásztam az anyósülésbe.
– Indulhatunk haza? – suttogtam. Képtelen voltam ránézni.
Nem értettem, mi történik velem, hogy miért törnek rám ilyen
érzések! Három éve semmi más nem volt bennem, csak düh,
fájdalom és gyász. Most valami más is helyet kapott – ha
akartam, ha nem.
Ashton bólintott, elindította az autót, én pedig bekapcsoltam
a biztonsági övet. Egy szót sem szóltunk hazafelé. Fogalmam
sem volt, mit mondjak, vagy mit tegyek, így nem szóltam és nem
tettem semmit, csak bámultam az út mentén elsuhanó fákat.
Amikor a házunk előtti feljáróhoz értünk, megfogtam a
pulóverem kapucniját, és a fejembe húztam. Félig az arcomat is
eltakarta. Nem akartam, hogy bárki is meglássa, hogy sírtam.
Ashton szótlanul követett végig a házon, a kezét mindvégig a
hátamon tartva. Tudtam, hogy csak segíteni próbál, de kezdtem
zokon venni, hogy mindig hozzám ér, és azt is utáltam, hogy én
meg hagyom.
Megálltam a szobám ajtaja előtt, megfordultam.
– Kicsit rajzolok, aztán korán lefekszem aludni – közöltem
vele vállrándítva.
Bólintott, és már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, még
mielőtt azonban egy szót is szólhatott volna, én már be is
slisszoltam a szobámba, és az orra előtt becsuktam az ajtót.
Magányra vágytam; a bánat még mindig mardosott. Egyedül
akartam lenni, hogy megpróbáljam feldolgozni a történteket.
Nem sokat rajzoltam. Úgy egy órát üldögéltem ott,
firkálgattam, és a bal könyököm belső felén csipkedtem a bőrt,
egészen addig, amíg a körmeim véresek lettek, a bőröm pedig
égő vörös és gyulladt. Nem sokkal azután kezdtem el így bántani
magam, hogy Carternél rám találtak. Néha segített
megszabadulni az érzésektől, máskor, mint ma, semmi másra
nem volt jó, csak arra, hogy vérezzen a bőröm.
Rémálmokkal teli éjszakám volt. Láttam, ahogy újra és újra
megöli a barátomat az az alak, aki minden ébren töltött
percemet pokollá teszi.
Amikor Ashton ismét, immáron a harmadik éjjel is a
szobámba rontott, már csak bocsánatot kértem tőle, behunytam
a szemem, és hátat fordítottam neki. Nem akartam látni a
sajnálatot a szemében. Ő pedig kérdés nélkül az ágyamra feküdt,
közelebb húzódott a hátamhoz, és a karjával átölelt.
– Jobban alszol, ha itt vagyok – suttogta. Nem válaszoltam.
Nem tudtam, mit mondjak. Igaza volt, ezt nem tagadhattam. És
őszintén szólva, ha a horkolása tényleg segít abban, hogy ne
kelljen magam előtt látnom Jack összetört arcát egy újabb
éjszakán, a figyelemelterelését csak jó néven vehettem.
 9. FEJEZET

REGGEL ARRA ÉBREDTEM, hogy Ashton mögém bújva átkarolt.

Olyan szorosan körém fonta a karját, hogy éreztem a hajamon a
lélegzését. Elmosolyodtam magamban. Még soha egy lánnyal
sem töltötte együtt az éjszakát! Pedig olyan ölelnivaló!
Lehunytam a szemem, és élveztem a közelségét. Jó érzés volt,
hogy valaki átölelt; olyan valaki, aki nem sántikált semmiben.
Amikor Carter csinált ilyet, az általában azt jelentette, hogy
szexelni akart. Egy kicsit megmozdultam, hogy kényelmesebben
feküdjek. Ashton karjai szorosan körém fonódtak. Sóhajtott
egyet, a lába összegabalyodott az enyémmel, a keze a
combomhoz ért. Elakadt a lélegzetem.
Nyeltem egyet, ahogy az ismeretlen érzés kezdett a hatalmába
keríteni. Ugyanaz, amit előző nap az autóban éreztem. A bőröm
bizseregni kezdett, a gyomrom remegett. Kielégítetlen fájdalom
töltötte el a testem. Mint amikor valami ismeretlen után
vágyódik az ember. Még soha nem éreztem ilyet, legalábbis nem
ilyen mértékben. Szinte felemésztett a vágy. Azon tűnődtem, mi
történne, ha megfordulnék, és megcsókolnám őt, vagy ha a
kezemmel végigsimítanám az izmos mellkasát. Felkapná a vizet,
és megkérdezné, mi a francot csinálok?
Hangosan nyeltem, és a fejemet az arca felé fordítottam.
Egyre csak fokozódott bennem a vágy, ahogy a csodaszép, alvó
arcában gyönyörködtem. Izmos, kívánatos teste szorosan
hozzám simult, szinte egymáshoz préselődtünk. Még mielőtt
észbe kaptam volna, előrehajoltam, és számat a szájához
érintettem. Csak egyszer. Tudni akartam, milyen érzés. Ahogy az
ajkunk összeért, hevesen kezdett verni a pulzusom. Visszatettem
a fejem a párnára, megnyaltam a számat, és próbáltam az ellen
küzdeni magamban, hogy még egyszer ne csókoljam meg.
Ekkor kinyitotta a szemét. Zavart, megdöbbent arccal nézett
rám.
Nem! Nem és nem és nem és nem! Te jó ég, miért tettem ezt!
Kapkodni kezdtem a levegőt amiatt, amit csináltam – és amiatt,
hogy rajta kapott. Azonnal elpirultam zavaromban. Fészkelődni
kezdtem, és próbáltam szavakat találni arra, hogyan is
magyarázzam ki magam. Gyorsan bocsánatot akartam kérni,
mivel átléptem egy határt, amit nem lett volna szabad.
– Nagyon sajnálom! Jaj, el sem hiszem, hogy ezt csináltam!
Bocsáss meg, Ashton! – szabadkoztam őrülten. A hangom
remegett, ahogy beszéltem.
Válasz helyett előrehajolt, és egy másodperc töredékéig száját
az enyémhez nyomta, majd hátrahúzódott, és fürkésző szemmel
figyelt. Tekintete aggódást, idegességet és ijedtséget tükrözött.
Mintha csak arra várt volna, hogy most kiborulok, és jól behúzok
egyet az arcába.
A döbbenettől lefagytam. Azt sem tudtam, mit tegyek vagy
higgyek. Egyetlen dolgot fogott fel az agyam: azt, hogy milyen jó
érzés volt, és milyen puha az ajka. Az egész testem bizsergett a
vágytól, és égett a szám. Többet akartam. Anélkül, hogy
tudatosan cselekedtem volna, kezem a feje felé mozdult,
beletúrtam a puha hajába, és száját az enyém felé irányítottam.
Úgy vágytam rá, mint a tüdőm a levegőre.
Ahogy az ajkunk összeért, a torkából halk nyögés tört fel.
Testünk egymáshoz tapadt. Kavargott minden a fejemben, és fel
sem fogtam, hogy a szenvedély felülkerekedik rajtam. A testem
olyan valamire vágyott, amire Jack halála óta még gondolni sem
mertem. Nyelvével megérintette a számat, a csókunk elmélyült.
Olyan volt, akár egy kétségbeesett beteljesülés. Ashton íze, és
ahogyan testével szorosan hozzám simult, teljesen elfeledtette
velem, ki is vagyok. Leírhatatlanul jó érzés volt!
Arcomat a tenyerébe fogta, és a hátamra fektetett. Fölém
csúszott, és belenyomott a puha matracba. Felnyögtem, ahogy a
vágy egyre jobban úrrá lett rajtam. Ujjaimat a hátába
mélyesztettem, még szorosabban akartam érezni őt magamon.
Egyik kezével lassan végigsimította a bőrömet; elindult a
nyakamtól lefelé, végig az oldalamon, egészen a hasamig.
Mindent lassan csinált, mintha arra várt volna, hogy
megállítsam. A habozásától én is elbizonytalanodtam. Kétségeim
támadtak, vajon jó ötlet-e ez. Végtére is eszem ágában sem volt
ilyet tenni az új testőrömmel! Ám a testem már válaszolt is. Igen,
igen, ezt akartam. Ashton becsúsztatta kezét a pizsamafelsőm
alá, és amikor a mellemhez ért, apró nyögés hagyta el a számat.
Homorítottam a testemmel, vágytam rá, hogy még közelebb
legyek hozzá, Akartam, hogy a magáévá tegyen, és eggyé váljunk.
Ahogy abbahagytuk a csókot, Ashton nyelvével a nyakamat
kezdte felfedezni. Elakadt a lélegzetem, a testem megfeszült.
Lehunytam a szemem, ahogy lassan feltolta a pizsamafelsőmet.
Mindent nagyon lassan csinált, mintha arra számítana, hogy
bármelyik pillanatban robbanni fogok.
– Nem kell úgy bánnod velem, mint egy hímes tojással,
Ashton! Nem porcelánból vagyok! – suttogtam. Próbáltam úgy
helyezkedni, hogy minél jobban érezzem magamon a testét.
Megállt, gyengéden eltolt magától, majd bólintott egyet,
megfogta a trikómat, és finom mozdulattal áthúzta a fejemen.
Még a lélegzetem is elakadt, olyan gyorsan történt mindez. Az
arcomat elöntötte a forróság, hiszen félmeztelen voltam előtte.
Bizonytalanság és idegesség futott át rajtam hirtelen, ahogy
felnéztem rá. Csak egyetlenegy férfi látott engem így, és azt sem
én akartam. De az aggodalmam, hogy mit fog hinni, ha meglát,
azonnal elillant, amikor a szemei összeszűkültek, és
beleharapott az alsó ajkába. Elismerően felnyögött, amitől száz
és száz pillangó kezdett el repkedni a gyomromban.
– Annyira gyönyörű vagy! – szólt rekedtes hangon. A
trikómat ledobta az ágy mellé, ismét fölém hajolt, és a szemembe
nézett. – Nagyon, nagyon gyönyörű!
Ajkát újból a számra nyomta, és rám feküdt. Elmosolyodtam
az ajkai alatt, két karomat a nyaka köré fontam. Olyan volt, akár
egy álom. Egy szép álom, amelyből soha nem akarok felébredni.
A belőle áradó figyelmességtől különlegesnek, vonzónak és
kívánatosnak éreztem magam.
Ahogy a kezével feltérképezte a testem, kihasználtam az
alkalmat, hogy én is megérintsem őt. Ujjaimmal
végigsimítottam a mellkasán; éreztem minden izmát.
Beleremegett, a száját levette az enyémről, majd elindult lefelé,
és bekapta az egyik mellbimbómat. A lélegzetem is elakadt az
érzéstől. Nem tudtam, milyen, ha ezt olyan férfi teszi, akitől
jólesik. Elárasztott az iránta érzett vágy, kívántam őt. Testem
minden porcikája érte epedezett.
Szájával lefelé indult. Forró nyelvével körkörös ívet írt le a
köldököm körül, fogával gyengéden beleharapott a
felforrósodott bőrömbe. Amikor éreztem, hogy megmozdul a
rövidnadrágom derékpántja, néma ösztönzésként felemeltem a
csípőmet a matracról. Olyan sokáig tartott mindez! Már nem
bírtam várni, többre vágytam. Soha senkit nem kívántam
ennyire, még Jacket sem. Az igazság az, hogy Jack és én olyan
fiatalok voltunk még – nem is sejtettük, hogy létezik ilyen fokú
vágy. Hús levegő érintette a combomat, ahogy Ashton lehúzta a
rövidnadrágomat.
 Elvesztem. Elvesztem az Ashton Taylor nyújtotta
boldogságban, és abban a csodálatos érzésben, amit kiváltott
bennem. Ahogy a kezével és a szájával hozzám ért, egyszerre
öntött el a forróság, és futott végig rajtam a borzongás. Az agyam
csődöt mondott, képtelen voltam másra gondolni, csak arra,
hogy ne hagyja abba.
Amikor ismét szájon csókolt, gyengéden felnyögött, ahogy az
egyik kezét ökölbe szorította a hajamban. Amikor csípőjét az
enyémhez nyomta, éreztem, hogy begerjedt. Átfutott rajtam a
bizsergés; behunytam a szemem, és minden porcikám égett a
vágytól. A kezemet végigsimítottam a hátán, megfogtam a
bokszeralsója derekát, az ujjaimat becsúsztattam alá, és
elindultam lefelé. Amikor az alsója a térdéhez ért, gyorsan
lerúgta magáról. Egyik kezét a testünk közé csúsztatta, miközben
tüzesen és szenvedélyesen csókolt.
A testem megrándult, ahogy kezével a combom tövéhez ért, és
simogatni kezdte a felforrósodott bőrömet. Kéjes gyönyör áradt
szét a testemben. Ashton felnyögött.
– Milyen nedves! Kész vagyok tőled, Anna! – mormogta, és
kezével még lejjebb nyúlt. Elakadt a lélegzetem, ahogyan az
ujjaival finoman belém hatolt. Ahogy a kéj hullámokban rám
tört, a hátammal homorítottam, és belekapaszkodtam a vállába.
A szájával megszívta a fülem tövét, közben az ujjait lassan
elkezdte mozgatni bennem. A számba haraptam, ahogy éreztem,
hogy a szívem egyre hevesebben kalapál. Nem bírtam tovább.
Megráztam a fejem, és a száját visszairányítottam az enyémre.
– Elég volt az előjátékból, Ashton! – motyogtam a szájához
tapadva. Vonaglott a testem, ahogyan másodpercről
másodpercre egyre jobban felhevült. Valami őrjítő érzés kezdett
úrrá lenni rajtam.
Ekkor Ashton hirtelen elhúzódott tőlem. Fájdalmas,
csalódottságot tükröző tekintettel nézett rám.
– Nincs nálam óvszer. Nálad? – kérdezte, miközben az
ujjaival folytatta a gyönyörkeltést.
Nem tudtam válaszolni. A vágy hatalmas hullámokban tört
rám – mindent elsöprő, intenzív hullámokban. Ashton
fantasztikus érzést hozott ki belőlem! Nem tudtam, mi az, csak
annyit, hogy nagyon jó! Zúgott a vér a fülemben, a bensőm
lüktetett, a testem kéjesen vonaglott. A hátamat felnyomtam a
matracról, szorosan megmarkoltam Ashton vállát, és a nevét
kiáltottam. Gyönyörteli pillanatok áradtak szét bennem. Úgy
éreztem, a levegőbe emelkedem, és az érzés egyre magasabbra
repít. Azután elernyedt a testem, és elégedett sóhaj hagyta el a
számat. Örömérzet maradt hátra, és a belső izmaim remegése.
Nyeltem egyet, és még mindig lihegtem. Kissé zavartan
Ashtonra pillantottam. Még soha nem éreztem ilyet. Nem
hittem, hogy a testem ilyen érzésekre képes. Amit korábban szex
közben éreztem, nem szólt másról, csak a fájdalomról, az
undorról és a szégyenről. Ám ebben a pillanatban hihetetlenül
jól éreztem magam!
Ashton rám mosolygott. Zöld szeme büszkén csillogott.
Lehajolt, hogy újra megcsókoljon.
– Van óvszered, Anna? – kérdezte ismét, miközben apró
csókokat lehelt a nyakamra.
– Nincs.
Halkan morgott egyet, arcát a nyakamba nyomta, vállait
csüggedten leeresztette. Kihúztam alóla az egyik lábamat,
átkulcsoltam vele a derekát, és belécsimpaszkodva fészkelődtem
az ágyon. Abban a pillanatban azt sem bántam, ha teherbe esem.
Újra érezni akartam a repülést, a súlytalanságot és a
gondtalanságot. Ám ezúttal őt is magammal akartam vinni.
Megfogtam hátul a haját, száját a számra húztam, és szinte
kétségbeesetten csókolni kezdtem, miközben némán hívogatva
megemeltem a csípőmet. Borzasztóan vágytam rá, hogy még
többet kapjak belőle! Nem akartam, hogy véget érjen az élmény!
Felnyögött, megrázta a fejét, és abbahagyta a csókolózást.
– Nem szabad! Őrülten akarom, de nem szabad! – mondta.
Hangja fájdalmasan csengett. A szemében olyan csalódottság
tükröződött, mint amilyet én is éreztem.
A szívem nagyot dobbant, ahogyan az arcomat a mellkasához
nyomtam, és beszívtam finom illatát.
– Kérlek! – könyörögtem neki, és még közelebb húztam
magamhoz.
A fogai között beszívta a levegőt, a vállai befeszültek a kezem
alatt.
– Kiszállhatok, mielőtt végzek – vetette fel. Hátrébb
mozdultam, hogy ránézhessek. A szavai hallatán meglódult a
pulzusom. – Ha akarod, így megpróbálhatjuk! – folytatta, és
kíváncsian fürkészte az arcomat.
Naná, hogy akarom! Mohón bólogattam, a testem bizsergett
az izgalomtól. Lábamat ösztönösen a dereka köré fontam, ahogy
fölém csúszott. Nyelt egyet, arcomat a tenyerébe fogta, és a
szemembe nézett.
– Tényleg akarod, Anna? Biztos vagy benne? – kérdezte, és
figyelte a reakciómat.
Azt sem tudtam, hogyan fejezzem ki magam, mennyire
akartam! Nem is akartam – szükségem volt rá. Szükségem volt
rá, hogy megtörténjen.
– Igen! – jelentettem ki kérlelő tekintettel. – Kérlek, Ashton!
Elvigyorodott. Kezét lejjebb csúsztatta, és megfogta a
combomat, hogy előrébb tolja a csípőjét. Kiszakadt belőlem a
vágy sóhaja, amikor belém hatolt, és a csípőnk eggyé vált.
Ashton lélegzete elakadt, a szeme kikerekedett, ujjait a
combomba mélyesztette.
– Ó, Anna, de jól körbefogsz! – hörögte. – Minden oké?
Beleharaptam a számba, hogy ne nyögjek fel túl hangosan a
kéjes érzéstől, amit akkor éreztem, amikor belém hatolt.
– Naná! – válaszoltam, és szorosan a dereka köré fontam a
lábam, nehogy meggondolja magát, és szökni próbáljon.
Elvigyorodott – gondolom, a kitörő lelkesedésem hallatán. Ajka
az enyémet követelte; forró csókban olvadtunk össze. A testem
minden porcikája feléledt, még az is, amiről azt hittem, már rég
halott.
Lassan, ütemesen kezdett mozogni. Minden mozdulatba
belebizseregtem, és vadul lüktetett bennem a vágy. Őrjítően
kívántam még valamit, bár nem tudtam, mit. Valójában
fogalmam sem volt, mit csinálok. Próbáltam igazodni Ashton
mozdulataihoz, és megemelkedtem, hogy összeérjen a csípőnk.
Már-már obszcén módon nyögdécseltem, ahogy előrehajoltam;
finoman harapdáltam a vállát, a bőrének nyomtam a szám, hogy
tompítsam a nyögéseimet. Minden mozdulata gyengéd és óvatos
volt; karjával átölelt, ajkával folyamatosan csókolgatott.
Verítékcsepp csillant meg a homlokán. Ujjaimmal a hátát
simogattam, a testem szinte üvöltve követelt valamit. Ez
Ashtonnak is feltűnt, mert megragadta a másik lábamat, és a
dereka köré fűzte. Kezét alul a hátamra csúsztatta, egy kicsit
elemelt az ágyról, majd újra és újra belém nyomult. Ez az új póz
teljesen más érzetet keltett bennem, úgy éreztem, még
mélyebbre hatolt belém. Elakadt a lélegzetem, előrehajoltam, és
mámorosan csókolgattam a mellkasát.
– Jól vagy? – kérdezte zihálva, s közben egyre erőteljesebben
mozgott bennem.
Bólintottam, és becsuktam a szemem. Úgy éreztem, a testem
minden idegsejtje szikrázik és lángra gyúl.
 – Ne hagyd abba! – kérleltem őt, és szorosabban átkulcsoltam
a lábammal a derekát.
Kuncogott egyet, és ismét mozdult.
– Nem fogom! – suttogta, ahogy beletúrtam a kócos hajába. –
Ez annyira jó! – hörögte félig lehunyt, kéjtől fátyolos szemmel.
Ugyanezt éreztem én is, egyre hevesebben. A szemem
összeszűkült, a számat az övéhez nyomtam, nyelvemmel az
ajkán köröztem. Mintha tudta volna, hogy mindjárt a csúcsra
jutok; ujjaival belemarkolt a fenekembe, és gyorsabban kezdett
mozogni. Ahogy belül finoman dörzsölt, már-már
elviselhetetlenül mámorító érzés kerített hatalmába. Remegett a
lábam, de felemeltem, hogy még közelebb férjen hozzám. Szinte
az egész testemet feltoltam. Ashton felhördült; úgy tűnt, már
nem tud uralkodni magán, csak egyre hevesebben lökött, és
közben a nevemet motyogta.
Az orgazmus villámcsapásként robbant bennem, még
erőteljesebben, mint az előbb. Vonaglott és remegett a testem, a
szememet összeszorítottam. A nevemet hörögte, ahogy belső
izmaim összeszorultak körülötte, és arra késztették őt is, hogy a
csúcsra érjen.
Gyorsan kiszállt belőlem, a teste megfeszült, és a hasamra
élvezett. Figyeltem, ahogy összeszorítja a szemét, az állkapcsa
befeszül; hallgattam a szexi, halk nyögését, amit a kéjes élvezet
okozott. Azután rám roskadt, teljes testsúlyával az ágyhoz
szegezett, de valahogy ez a nyomás mégis kellemes és
megnyugtató érzést váltott ki belőlem.
Behunytam a szemem, és elmosolyodtam, ahogy apró
csókokat lehelt alul a nyakamra. Az egész testem kimerült. Úgy
éreztem, mintha kocsonyából lennének a csontjaim. Lihegtem.
Ashton kielégülten felsóhajtott, felemelkedett és mellém
csúszott. Karját a felsőtestemre tette. Ahogy megmozdult, és
összesimult a testünk, éreztem a hasamon az orgazmusa
nyomait.
Az oldalamra fordultam, hogy lássam az arcát. Elégedett
mosollyal figyelt engem. Pajzán tekintete láttán halk kacaj
hagyta el a számat. A gyomrom összeugrott az izgalomtól,
ahogyan rám nézett. Elmosolyodtam, és kezemmel kisimítottam
a csapzott haját a homlokáról, és felállítottam a haját. Ennek
láttán elnevettem magam. A kócos szexi haj határozottan jól állt
neki!
– Nos, azt mondanám, épp most írtál egy teljesen új fejezetet
a Hogyan legyünk testőrök? című könyvbe! Még soha egyetlen
személyi testőr sem védett ennyire közelről! – élcelődtem
elpirulva.
Felnevetett, karját szorosan körém fonta, és az oldalára
húzott.
– Úgy látom, jó leszek erre a testőri feladatra! Rendkívül
komolyan veszem a munkám! – duruzsolta, majd végighúzta
ujjait a gerincemen, amitől megborzongtam.
– Ashton, nem bánod, ha ezt tekintem az első alkalomnak?
Úgy értem, az igazi első nem olyan volt, amire szívesen
emlékszem. – Csak úgy ömlöttek ki belőlem a szavak, még
mielőtt végiggondolhattam volna, mennyire ciki is ez. Rémülten
össze is rezzentem.
– Megtisztel vele, Miss Spencer! – felelte, majd lehajtotta a
fejét, és lágyan megcsókolt.
Ismét belemosolyogtam a csókjába, és az egyik karomat a
nyakára tettem. Karjaival szorosan átölelt, a hátára gurult, én
meg sikítottam egyet és kacagtam, ahogy magára húzott. Kezét a
fenekemre csúsztatta, ahogy csókunk egyre intenzívebbé vált. A
csók után remegő sóhaj szakadt fel belőlem. Hirtelen nagyon
meleg lett a szobában. Levegőre volt szükségem. Idegesen
nyeltem egyet, felültem. Elmosolyodott, ahogy ott
terpeszkedtem felette, egyik karját a feje alá tette, a másik
kezével a combomat birizgálta.
Éreztem, hogy belepirulok a tekintetébe. Egyikünk sem szólt.
Ekkor vibrálni kezdett a mobilom az éjjeliszekrényemen, s ez
megtörte a csendet. Mindketten felugrottunk. Áthajoltam, és
próbáltam elérni a telefont. Összeráncoltam a homlokomat,
ahogy a kijelzőn megláttam apám számát.
– Apa? – kérdeztem. Hirtelen bevillant, hogy ott ülök
mezítelenül a testőrömön.
Ashton teste megrándult, ő maga pedig elképedve nézett rám.
– Szia, Annabelle! Taylor ügynökkel akartam beszélni, de
nem veszi fel a mobilját. Veled van? – faggatott apám.
Annyira meglepődtem, hogy tátva maradt a szám. Próbáltam
előállni valamiféle hazugsággal, amivel kimenthetem őt.
– Ashton? Nem, nincs itt! – rándultam össze, és Ashtonra
pillantottam. – Mintha azt mondta volna, hogy... ööö... – Ashton
ekkor az ujjával kezdett mutogatni valamit a tenyerében. –
Táncórára megy! – böktem rá. Ashton halkan felnevetett,
megrázta a fejét és a homlokára tette a tenyerét.
– Táncórára? – hitetlenkedett apám.
Lecsuktam a szemem, mert rájöttem, mit is mutatott Ashton.
Azt, hogy futni ment! Igen, az sokkal hihetőbb kifogás lett
volna! Felsóhajtottam.
– Nézd, apa, nem tudom, hol van, oké? Annyit tudok, hogy
talán táncórára ment. Vagy futni, vagy mit tudom én! –
csattantam fel, és eltakartam a mobilom hangszóróját, hogy ne
hallatszódjon ki, hogy Ashton mindjárt hatalmas röhögésben tör
ki.
– Jól van, értem. Ha látod őt, mondd neki, kérlek, hogy meg
akarok vele beszélni néhány dolgot a jövő héttel kapcsolatban –
kérte apám.
– Oké – feleltem, lenyomtam a hívás befejezése gombot, és a
telefont az ágyra dobtam.
– Táncóra? – cukkolt Ashton a fejét csóválva.
Sóhajtottam, és az ágyra vetettem magam.
– Beszélni akar veled a jövő héttel kapcsolatban – mondtam,
hogy témát váltsunk.
Összeráncolta a homlokát, és bólintott. Látszott rajta, hogy
azon tűnődik, vajon mit akarhat tőle az apám. Ismét mellém
helyezkedett, kezével a hajamba túrt.
– Olyan szép vagy! – suttogta. Lehajolt, és lágyan megpuszilta
az orrom hegyét. Elmosolyodtam, ahogy rám pillantott;
gyönyörű zöld szeme rabul ejtett. Néhány perc csend után
megszólalt. – Megyek, beszélek édesapáddal. – Négykézlábra
emelkedve fölém hajolt, és hevesen megcsókolt. – Nemsokára
találkozunk. Elmegyünk sétálni?
– Oké, miért ne? – helyeseltem egy vállvonással.
Elkezdte csókolgatni a nyakamat, majd az oldalamat,
elidőzött a mellemnél, majd kimászott az ágyból. Összeráncolt
homlokkal bánatosan nézett rám, hogy itt kell hagyjon.
Figyeltem a háttérből, ahogy felhúzza a bokszeralsóját, felszedi a
földről a fegyvereit, majd határozott léptekkel az ajtó felé indul.
Mielőtt kilépett volna a szobából, megfordult, és huncut
mosollyal rám nézett.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb belém zúgsz! És nagyon
köszönöm, hölgyem! – jelentette ki, kacsintott egyet, majd
kilépett, és határozottan becsukta maga mögött az ajtót.
A szívem nagyot dobbant. Belézúgtam? Nem zúgtam belé! Én
Jacket szeretem! ó, istenem... Teljesen ledöbbentem a
rémülettől. Oldalra fordítottam a fejem, és rápillantottam az
éjjeliszekrényen álló fényképre. Jack mosolygott le róla rám,
mint mindig. Émelyegni kezdtem; kirohantam a fürdőszobába,
és addig hánytam, amíg már semmi nem jött ki belőlem.
Megnyitottam a forró vizes csapot a zuhanyzóban. Beálltam
alá, és zokogtam a rám zúduló víz alatt. A könnyem
összemosódott a vízsugárral, és örvénylő áramlással tűnt el a
lefolyóban. Le akartam dörzsölni magamról a szex szagát.
Zuhanyzás után sem éreztem jobban magam. Nem az a
piszkos érzés nyomasztott, amit akkor éreztem, ha Carterre
gondoltam. Nem. Ez valahogy annál is rosszabb volt. Saját
magammal szemben éreztem ellenszenvet. Azért, amit
Ashtonnal tettem, és közben egy pillanatra sem jutott eszembe
Jack. Csak utána.
Felöltöztem, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem érdekelt,
hogy csepeg a víz a hajamból. Az ágyhoz szaladtam, lerántottam
az ágyneműt, és a szennyestartó kosárba hajítottam.
Kinyitottam az ablakokat, majd kiiramodtam a szobámból. Az
autómhoz rohantam, bepattantam, és olyan sebességgel húztam
el a kocsifeljáróról, hogy csikorogtak a kerékgumik. Tudtam,
hova megyek. Jacket akartam meglátogatni, és a bocsánatáért
esedezni.
 1O. FEJEZET

Ashton

KISÉTÁLTAM A SZOBÁJÁBÓL. Nem bírtam letörölni a képemről a

győzedelmes vigyort. A szobámba mentem, rávetettem magam
az ágyamra, és közben végig az járt a fejemben, hogy mi történt.
Már attól a pillanattól kezdve kívántam őt, ahogy először rám
nézett. Hihetetlen ember volt; annyira sérülékeny, annyira
összetört és annyira gyönyörű! Látszott, hogy romokban hever a
lelke, de talán én segíthetek rajta. Meggyógyíthatom, ha hagyja.
Persze, próbált velem is undok lenni, amit azért tett, hogy ezzel
tartson mindenkit távol magától, de én átláttam rajta. Teljesen
levett a lábamról! Még soha nem találkoztam ilyen lánnyal!
Bármennyire vonzódtam is hozzá, soha egyetlen mozdulatot
sem tettem volna felé, pont amiatt, amin átment. De most ő volt
az, aki kezdeményezett, és megtette az első lépést. Hogy ez
milyen jó ötlet volt! Elragadóan néz ki ez a csaj! Alig hittem el,
mibe kezdett! Nagyon akartam őt, de emellett valami olyat
akartam, amit még soha. Vele akartam lenni. Nem is a szex miatt
– na, nem mintha nem akartam volna szexelni vele! Persze hogy
akartam, hiszen valójában majd megvesztem, annyira kívántam
őt! De legfőképpen azt akartam, hogy boldognak lássam. Meg is
rémültem ezektől az érzésektől, amelyek vele kapcsolatban
elfogtak. Még sosem volt barátnőm, de érte megőrülök, pedig
alig három napja ismerem.
 Halkan felsóhajtottam, ahogy eszembe jutott, milyen arccal
nézett rám. Annyira boldognak tűnt! És én olyan büszke voltam
magamra! A szeméből általában komorság, bánat és
zárkózottság tükröződik, de most végre a tekintete ragyogott a
boldogságtól, és ettől repesett a szívem. Nála gyönyörűbbet még
sosem láttam az életemben, még kócos hajjal is észbontó volt!
Egyszerűen elállt tőle a lélegzetem!
Gondolataim mezítelen testének látványához vándoroltak;
láttam magam előtt, ahogy alattam vonaglik, és a nevemet
nyögdécseli. Ezt a pillanatot sokáig nem fogom elfelejteni, az
egészen biztos! Fantasztikus volt vele szeretkezni; jobb volt
bárminél, amit életemben valaha is megtapasztaltam. Más érzés
volt, mint az addigi szokásos szórakozásaim; sokkal intimebb és
különlegesebb.
Nem védekeztünk, ami azért kissé aggasztott, bár tudtam,
hogy a legrosszabb, ami történhet az, hogy teherbe esik. De én
akkor is ott lennék mellette. Persze, azért kicsi volt a teherbe
esés esélye, de biztos vagyok benne, hogy nem gondként fognánk
fel. A szám sarka mosolyra húzódott, ahogy eljátszottam a
gondolattal – egy kisbaba, aki az ő barna szemét és az édes kis
pisze orrát örökölné. Korábban még eszembe sem jutott, hogy
gyerekem legyen, de most úgy éreztem, fantasztikus lenne, hogy
az anyjára hasonlítana.
Elégedetten sóhajtottam, és végighúztam a kezemet az
arcomon. Határozottan nem számítottam ilyenre, amikor
elvállaltam a megbízatást. Még soha nem éreztem egy lány iránt
sem így, és ez az érzés olyan hirtelen tört rám! Három nap alatt
elrabolta a szívem. Nos, valójában három másodperc alatt.
Ahogy belépett az apja irodájába, már tudtam, hogy végem.
Felültem az ágyon, és kinyújtóztam. Az izmaimban éreztem az
ismerős feszülő érzést, amit szex után szoktam érezni.
Elvigyorodtam, majd magamra rántottam egy farmernadrágot,
egy legombolt nyakú inget, és úgy döntöttem, megyek,
kiderítem, mit akar a szenátor. Miután felöltöztem, a
fegyveremet bedugtam a bokatokba, és megindultam.
Megtorpantam Anna ajtaja előtt, és azon tűnődtem, nem lenne-e
túl nyomulós, ha már most bekopognék hozzá, hogy újra lássam
őt, hogy megcsókoljam, és magamhoz öleljem. Szerettem volna
szorosan magamhoz húzni, eggyé olvadni vele. De lehet, hogy ez
túl gyors lenne neki, végül is, még csak három napja ismertük
meg egymást, és máris szexeltünk. Semmiképpen nem erre
számítottam, még akkor sem, ha nagy csajozógép hírében
álltam!
Kezemet végighúztam az ajtaja fabetétes részén. Lecsuktam a
szemem, és halkan felnevettem, mert rájöttem, hogy olyan
vagyok, akár egy idióta zaklató. Ott álltam az ajtaja előtt, rá
gondoltam; általában ilyen alakokat szoktam letartóztatni.
Gyorsan összekaptam magam, és elléptem az ajtójától. Most az
apjával kell beszélnem; majd később talán piknikezünk egyet.
Majd megmutatom neki, milyen pazar udvarló tudok lenni!
Ahogy végigsétáltam a házon, arra jutottam, hogy a jelenlegi
kedvenc tartózkodási helyem nem más, mint ez a hely, itt,
Annával. Korábban a kiképzőközpont lőtere volt az, de Anna azt
simán felülszárnyalta. Mostantól fogva szó szerint a személyi
testőre leszek: közelebbről nem is védhetném. Elvigyorodtam a
gondolaton, hogy újra és újra meg fog történni, ami ma
megtörtént velünk. Hogy én mennyire bírom ezt a melót! Nem
kell hozzá sok, hogy bele is szeressek ebbe a lányba –
félig-meddig már így is éreztem, pedig még csak három napja
ismertem őt. Sosem hittem abban, hogy valakibe első látásra
belezúgok, egészen addig, amíg nem találkoztam vele.
Ahogy beléptem a külső irodába, a személyi asszisztens
azonnal készségesen be is kísért a szenátorhoz. Spencer
képviselő az asztalánál ült. Arca riadtnak tűnt. Ahogy beléptem,
felállt. – Taylor ügynök, beszélnem kell magával – fogadott
szomorú mosollyal. A vele szemben lévő székre biccentett.
Gyorsan leültem, és vártam, hogy elkezdje. – Taylor ügynök.
Újabb levelet kaptunk attól az alaktól. Szeretném, ha még
éberebb lenne – jelentette ki, és egy papírlapot csúsztatott felém
az íróasztalán.
Megmerevedtem, a szívem felpörgött. Újabb levél Cartertől.
Legszívesebben azonnal kirohantam volna a szobából, a
karjaimba szorítottam volna Annát, és soha el nem engedtem
volna! Nem élném túl, ha újból bántaná őt ez az alak! Ugyan még
sosem láttam, de nem voltam benne biztos, hogy türtőztetni
tudnám-e magam annyira, hogy ne nyírjam ki.
Felvettem a papírcetlit, és gyorsan átolvastam. A megszólítás
így hangzott: „Drága Hercegnőm!” Villámcsapásként ért a
felismerés: az a fiú is így nevezte Annát, akit a filmbejátszásban
láttam. Ezért rúgták ki a suliból. Carter egy szerelmes levelet
küldött Annának. Leírta, mennyire hiányzik neki, és már alig
várja, hogy újra együtt legyenek. Megjegyezte azt is, hogy reméli,
együtt fog vele működni a fellebbezés során, ha felkérik, hogy
tanúskodjon. El akarta vinni Annát, és úgy akart bánni vele,
mint egy hercegnővel. Nyers szavakkal részletezte, mennyire
kívánja őt. Éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Nyeltem egyet
gyorsan, és próbáltam nem elképzelni magam előtt a látványt.
Annyira ideges lettem, hogy remegni kezdett a kezem. A
szenátorra néztem. Rettentően fáradtnak és szomorúnak tűnt.
– Ez ma reggel érkezett, uram? – kérdeztem, majd
félbehajtottam a papírfecnit, és visszaadtam neki.
Bólintott.
– Itt a többi is, ha el akarja olvasni őket – ajánlotta fel, és
kihúzta a fiókját.
– Öö... nem, uram, köszönöm. Hacsak nincs bennük olyan,
amit látnom kell – feleltem feszengve. Nem voltam benne biztos,
hogy még egy ilyen hangvételű levelet el akarnék olvasni.
A szenátor legyintett egyet a kezével, a tekintetéből viszolygás
tükröződött.
– Nincs. Gyakorlatilag ugyanolyanok, mint ez.
– Mennyi levél jött, uram? – érdeklődtem. Erről nem volt az
aktában információ.
A szenátor sóhajtott.
– Minden héten küld egyet. Három éve minden héten. Mindig
ugyanazt írja – felelte. Megdöbbentem, még a lélegzetem is
elakadt. Három éve minden nyomorult héten? És erről
Annának nem szóltak? Azt hittem, csak egy levelet írt, amióta
elrendelték az újratárgyalást! – Az egyik szerelmes levél tőle jött,
a halálos fenyegetést pedig valaki a bandájából küldte – mondta
a szenátor komoran.
– Uram, biztos abban, hogy nem kellene szólnunk erről Miss
Spencernek? Én valóban úgy vélem, jobb lenne, ha tudna róla. A
testőreinek is könnyebb lenne, ha együttműködőbben
viselkedne velük. – Ekkor bevillant Anna meztelen teste az
ágyban; ott kellőképpen együttműködő volt!
– Nem, Taylor ügynök. Nem akarom. Túl sebezhető
állapotban van a lányom – utasította vissza a szenátor a
javaslatomat erőteljes fejrázással. Egyetértően bólintottam. Én
is tudtam, hogy sebezhető; láttam, ahogy kizokogta a lelkét
előttem. Nem is az volt a legjobb szó rá, hogy sebezhető. – De
amióta maga itt van, mintha a lányom erősödött volna. Úgy
tűnik, kedveli magát. A történtek óta még senkivel nem
viselkedett így. Végre mosolygott! Azon meg teljesen
meglepődtem, hogy milyen kapcsolat alakult ki maga és a
lányom között! – mondta hitetlenkedve.
Hát még én hogy meglepődtem! Beleharaptam az ajkamba,
nehogy elmosolyodjak, és próbáltam elhessegetni a fejemből a
gondolatot, milyen kapcsolat is alakult ki Anna és köztem.
Közben pedig már alig vártam, hogy újra lássam őt!
Ekkor megszólalt a mobilom. Bocsánatkérőn a szenátorra
pillantottam, és már nyúltam is, hogy kinyomjam, amikor
megláttam, hogy Dean, Anna kísérő testőre hív.
– Elnézését kérem, uram! Ezt fel kell vennem. – A szenátor
bólintott, én pedig gyorsan beleszóltam a telefonba. – Mi a
helyzet, Dean?
– Hol a pokolban vagy? Bassza meg, nem léphetsz le csak úgy!
Ha a szenátor megtudja, hogy nem vagyok veled, jól tökön fog
rúgni! – kiabált dühösen.
Hogyhogy hol vagyok! Mit akar ez jelenteni!
– Épp a szenátornál vagyok. Mi a gond? – kérdeztem
értetlenül. Dean levegő után kapkodott.
– A rohadt életbe! Akkor egyedül ment el!
Felugrottam a székből. A szívem akkorát dobbant, hogy majd
kiugrott a mellkasomból.
– Anna? Micsoda? Elment? – kiáltottam bosszúsan. Ó, hogy
ez a lány! A szenátor is felugrott, és kérdő tekintettel nézett rám.
– Elvitte az autót? Mikor ment el? – hadartam, és kétszer is
megtapogattam, hogy a pisztolyom a bokatokban van-e.
– Úgy tíz perccel ezelőtt húzott el. Azt hittem, vele vagy! –
morogta Dean. Anna nyilvánvalóan már nem először tűnt el
ilyen nyomtalanul.
Vettem egy nagy levegőt, és becsuktam a szemem. Kavarogtak
bennem a gondolatok. Hova mehetett? Próbáltam végigpörgetni
a fejemben, amiket már megtudtam róla. Egyetlenegy hely
villant be. Jack. Anna a temetőben lesz!
 – Állj ki egy autóval! Tudom, hol van! – szóltam Deannek.
Kinyomtam a hívást, és zsebre dugtam a telefonomat. A szenátor
felé fordultam. – Uram! Miss Spencer felügyelet nélkül ment el
valahova. Tudom, hol lehet. Most távoznék, és később
folytatnánk a beszélgetést.
– De mit gondol, fiam, hova ment Anna?! – kérdezte riadtan.
– Jackhez, a temetőbe. – Megfordultam, és kirohantam az
ajtón. A garázshoz futottam, amilyen gyorsan csak bírtam. –
Majd én vezetek! – Kikaptam a kulcsokat Dean kezéből, és
beugrottam a volán mögé. Türelmetlenül vártam, hogy az
utasoldalra átfusson, és beüljön mellém, és még be sem
kapcsolta a biztonsági övét, én már gázt adtam. – Mi a francért
nem figyeltél rá?! – csattantam fel vádlón.
Dean rám meredt.
– Mintha hagyná! Azt csinálja, amihez épp kedve van! Nem
akar ő maga mellé testőrt! Mindig így lép le, és ezzel az őrületbe
kerget! – morgott Dean a karját keresztbe fonva a mellkasán.
Ahogy a temetőhöz értem, és megálltam Anna autója mellett,
Dean kérdőn nézett rám, de némiképp megnyugodott, hogy
végre megvan Anna.
– Te várj itt! Nem akar majd eljönni innen egykönnyen,
hagynom kell neki egy kis időt – utasítottam Deant, és mielőtt
még válaszolni tudott volna, kipattantam az autóból.
Felfutottam a járdán, ahol a minap együtt mentünk.
Megálltam a dombtetőn, és lenéztem. Ott ült keresztbe tett
lábbal a sírnál, ujjával a sírkő betűit simogatta. Zokogott. A
szívem összeszorult, hogy így kell látnom őt.
Ott álldogáltam, és figyeltem őt néhány percig. Egyszerűen
nem tudtam, mi váltotta ki ezt belőle. Amikor eljöttem tőle, még
rendben volt. Aztán azon kezdtem el tűnődni, vajon én
okozhattam-e ezt. Valószínűleg összezavarodott a történtek
miatt. Hogy iderohant a sírhoz, egyértelmű jele volt annak, hogy
valamiféle bűntudatot érez. Összeráncoltam a homlokomat, és
csak reméltem, hogy tévedek. Nem akartam, hogy bűntudatot
érezzen. Lehet, hogy úgy gondolta, hogy megpróbálok Jack
helyébe lépni, és elrontom azt, ami köztük volt. Hogy
megpróbálom átvenni Jack helyét a szívében; pedig csak a saját
helyemet akartam elfoglalni Anna szívében.
Amikor már nem bírtam tovább, elindultam felé. Felugrott,
megriadt, ahogy az árnyékom eltakarta. Szinte visszahőköltem
attól, ahogy rám nézett. Rideg volt a tekintete. Egy összetört lány
ült előttem. A szívtelen szuka visszatért.
Szó nélkül visszafordította a fejét a sír felé. Ahogy leültem
mögé, elolvastam, mi áll a sírkövön. Lábamat a két oldala mellé
helyeztem, és előredőltem, hogy a háta a mellkasomhoz ért.
Éreztem a még mindig nyirkos hajának az illatát; felkavarta az
érzékeimet.
Szerettem volna átölelni és elringatni, megnyugtatni őt, de
valami miatt úgy éreztem, csak rontanék a helyzeten. Csak
hagytam, hogy sírjon. Majd megvesztem, hogy rákérdezzek,
adna-e nekem egy esélyt, de tudtam, hogy több időre van
szüksége. Kétségkívül összezavarodott a reggel történtek miatt.
Várnom kell, és itt lenni mellette. És ha már készen áll arra, hogy
továbblépjen, akkor ott leszek. Lehunyt szemmel vártam, hogy
megmondja, mit akar.

Anna

A sebességhatárt jócskán átlépve száguldottam a temetőig.

Felmentem a szokásos úton Jack sírjához, s közben a sírok
között cikáztam kicsit, hogy letépjek néhány szál pitypangot.
Amikor Jack nyughelyéhez értem, összeszedtem az elszáradt
pitypangokat, az újakat pedig a sírkőre szórtam.
Lehuppantam a fűre, és becsuktam a szemem. Gyűlöltem
magam.
– Ne haragudj! Nem tudom, mi ütött belém! Tudom, hogy
nem lett volna szabad ezt tennem. Sajnálom! Nagyon-nagyon
sajnálom! Kérlek, szívem, bocsáss meg nekem! – könyörögtem,
és csak potyogtak a könnyeim.
Ismét összetört a szívem. Nem tudtam, mit tegyek. Kezdtem
megszeretni Ashtont. Éreztem, ahogy egyre jobban
elhatalmasodik bennem ez az érzés. Annyira vágytam a testére,
hogy az már szinte fájt. Még mindig akartam őt. Most is. De
hogyan tehettem ezt Jackkel? Jack, drága édes Jack, pont veled,
aki soha senki másra rá sem nézett? Te vagy életem szerelme, és
miattam haltál meg! Nekem kellene emiatt bűnhődnöm életem
végéig! Erre meg lefekszem valakivel, akit alig három napja
ismerek... Ráadásul eszembe sem jutottál addig, amíg Ashton ki
nem lépett a szobámból! Mintha az új testőr megbabonázott
volna!
Végighúztam az ujjaimat Jack nevén. Igazi csődtömegnek
éreztem magam. Szörnyetegnek, egy semmit érő barátnőnek.
Ekkor árnyék esett rám. Megugrottam, és ijedten
körbenéztem. Ashton volt az. Szomorú tekintettel mosolygott
rám. Elfordultam, mert féltem belenézni a gyönyörű zöld
szemébe. Féltem, hogy nem tudok ellenállni neki. A szívem
vadul verni kezdett a jelenlétében. Éreztem, ahogy leül mögém, a
lábaival körbefog, és közel húzódik a hátamhoz.
Lecsuktam a szemem. Utáltam magam, amiért így
megnyugtatott a közelsége! Hisz nem érdemeltem meg, hogy
nyugalmat érezzek! Ismét zokogásban törtem ki, belerázkódott
az egész testem. Ashton nem mozdult, nem fogott meg, csak
szorosan mögöttem ült. Éreztem a hátamon a teste melegét, a
bőröm bizseregni kezdett tőle. Erre még jobban elkapott a sírás,
mert Ashton közelsége akaratlanul is reakciókat váltott ki
belőlem, és ez annyira kínos volt nekem! Senki iránt nem
akartam érezni semmit; egyáltalán nem akartam érezni semmit.
Akkor volt jó, amikor bénult és érzéketlen voltam. De úgy tűnt,
mindez elszállt.
– Jól vagy? – súgta a fülembe egy kicsit később. Nem bírtam
megszólalni, csak megráztam a fejem. – Kérlek, mondd el, mi a
baj! – könyörgött. Olyan feldúltnak tűnt a hangja, hogy
legszívesebben felé fordultam volna, hogy átöleljem. De képtelen
voltam rá. Jack miatt. Soha, soha többet nem fogok még egyszer
ilyen helyzetbe keveredni!
– Nincs semmi. Hagyj békén! – vágtam oda rekedten.
– Anna, kérlek, beszélj hozzám! A reggeli dolog miatt borultál
ki? – kérdezte halkan.
A reggeli dolog miatt? A rohadt életbe, micsoda egy idióta
kérdés ez! Persze hogy amiatt! Elfeledkeztem a barátomról!
Annyira élveztem a történteket, hogy azt akartam, újra és újra
megismétlődjön. De nem fog!
– Többet nem fog előfordulni! – Elhúzódtam meleg,
biztonságot adó testétől, és vetettem még egy utolsó pillantást
Jack sírjára.
– Anna – suttogta Ashton. Kérlelő hangjának hallatán
végigfutott a bizsergés a gerincem mentén, de nem akartam
tudomást venni róla. Megráztam a fejem, ránéztem, hogy
megerősítsem, többé semmi nem lehet köztünk. És ha tovább
erősködik, el kell küldenem; nem akartam, de ha muszáj,
megteszem.
– Nem. Többet nem fog előfordulni. Ha meg akarod tartani az
állásod, ügynök, akkor tartsd tőlem távol magad! – böktem oda
durván. Láttam a fájdalmat a szemében, de gyorsan
megfordultam, hogy ne kelljen szembesülnöm vele megint.
Megérintettem Jack sima márvány sírkövét, és zokogni kezdtem.
– Szia, szerelmem! – motyogtam, és lenyeltem a könnyeimet.
Gyorsan elindultam, hogy ne kezdjek el újra sírni. Elég volt már
aznapra a sírásból.
Amikor a parkolóhoz értem, Dean kiugrott az autóból, és
mérgesen becsapta az ajtót. Szemei összeszűkültek, ahogy felém
közeledett.
– Mi a franc volt ez, Annabelle? A rohadt életbe, tudod jól,
hogy nélkülünk nem mehetsz sehová!
Olyan haragosan beszélt, hogy összeugrott a gyomrom a
félelemtől. Összeráncoltam a homlokomat, és levegőnek nézve
őt továbbmentem.
– Baszd meg, Dean! Kopj le, jó? – förmedtem rá epésen, mert
még mindig ellenséges tekintettel bámult.
– Ostoba liba! – kiáltotta Dean mérgesen. Durván megfogta a
karomat, és meg akart állítani. Összerezzentem, azt hittem, meg
fog ütni. Visszatartottam a lélegzetemet, és már készültem, hogy
visszavágjak. Még mielőtt bármi történhetett volna, Ashton
megragadta Dean vállát, és elrángatta tőlem. Az autóhoz csapta,
a hangja csak úgy visszhangzott az üres parkolóban. A
döbbenettől felnyögtem.
Ashton állkapcsa egyre jobban megfeszült, ahogy közelebb
lépett Deanhez.
– Ne merészelj hozzáérni! Nem érdekel, ki vagy, de ki foglak
csinálni, ha egy dühödt nézést is eresztesz felé! Megértetted,
Michaels ügynök? – fenyegette meg Ashton. Dean bólintott
gyorsan, a szája tátva maradt a meglepetéstől. Ashton arrébb
lökte, amitől Dean megbotlott, és majdnem elesett. – Tűnés! Én
Annával megyek vissza! – utasította Deant, majd megfordult, és
felém intett, hogy szálljak be. Én azonban mozdulni sem tudtam,
szinte földbe gyökerezett a lábam. – Anna, szállj be! – kért
halkan Ashton. Kivette a kezemből a kulcsokat, és kinyitotta
előttem az utas felőli ajtót. Ez észhez térített; gyorsan beszálltam
az autóba, és tekintetemet az ölemre szegeztem.
A szemem sarkából figyeltem, ahogy beszáll a volán mögé;
látszott rajta, hogy próbál lecsillapodni. Mondanom kellett volna
neki valamit, mondjuk azt, hogy ez mennyire édes és védelmező
volt tőle. Dean nem bántott volna, de Ashton egy másodpercig
sem tétovázott, azonnal a védelmemre kelt.
Vártam, amíg beül és bekapcsolja a biztonsági övét, majd
megszólaltam. Rám sem nézett, ahogyan a motort beindította.
– Köszönöm! – motyogtam magam elé, mert még mindig
nem bírtam rápillantani. Erősnek kellett maradnom, és ha a
szemébe nézek, kiesek a szerepemből.
– Nem kell megköszönnöd. Ez a munkám – felelte gúnyosan.
Zavarba jöttem ettől a hangnemtől; nyilván felbosszantotta,
hogy esetleg kérni fogom az áthelyezését. Igazi szemét dögnek
éreztem magam! Semmi rosszat nem tett – az én hibám volt,
hogy megcsaltam Jacket, nem az övé.
Kihajtott a parkolóból, és többet nem szólt hozzám. Még
felém sem nézett, pedig én nem bírtam megállni, hogy a szemem
sarkából ne pillantsak néha-néha rá, ahogy vezetett. Annyira
helyes volt abban a kék ingben! Az ing ujját feltűrte a könyökéig;
kifejezetten jól ment a bőre tónusához a kék. A számba
haraptam, és elkaptam róla a pillantásomat. Próbáltam az útra
figyelni, és közben utáltam magam, amiért megint ilyen
gondolatok járnak a fejemben.
Úgy tűnt, soha nem ér véget a néma utazás. Amikor
megálltunk a háznál, gyorsan a kilincshez nyúltam, de az ajtózár
kattanása jelezte, hogy addig nem megyek sehova, amíg ő nem
akarja. Ha bárki mással bent kellett volna rekednem egy
autóban, biztosan kiborultam volna, de legbelül éreztem, hogy ő
fizikálisan nem fog bántani. Lelkileg lehet; belém nyilallt a
fájdalom, hogy mit tettünk, és mi a fenével tudta elérni nálam,
hogy megnyíljak előtte.
– Nyisd ki! – utasítottam. Szememet a házra szegeztem, és azt
kívántam, bárcsak valahogy bejuthatnék, és elbújhatnék előle.
– Előbb valamit el kell mondanom. Szeretném, ha rám
néznél, hogy tudd, komolyan beszélek – mondta határozottan.
Nem akartam ránézni; nem bírtam elviselni, hogy ez a jóképű
fiú ilyen szomorú. Tudtam, hogy meg kell tennem;
nyilvánvalóan nem enged ki addig, amíg nem kapom meg a
fejmosásomat amiatt, hogy őrök nélkül léptem le. Összekaptam
magam, és felé fordultam. Kerültem a szemkontaktust vele, és a
szeme alatt egy pontra szegeztem a tekintetem.
– Tudom, hogy ki voltál bukva, de többet nem fogsz nélkülem
menni sehova. Ha nem akarsz engem vinni, akkor viszel valaki
mást, de nem fogsz egyedül mászkálni ezután. Érthető voltam,
Miss Spencer? – kérdezte mérgesen.
Összerezzentem, amiért így nevezett. Ebből tudtam, hogy
mennyire dühös rám. Örülnöm kellett volna ennek. Ha
másvalakit ennyire felbosszantottam volna, mint amennyire őt
sikerült, azt gondoltam volna, hogy szuper a napom. De Ashton
esetében inkább csak fájdalmat éreztem, amiért kibukott rám. A
gyomromban kezdett felgyülemleni az alaptalan düh, amiért
nem tudtam őt ugyanúgy kezelni, mint bárki mást.
– Érthető? – Hangja határozottan és keményen szólt, válaszra
várt.
– Igen. Nyisd ki az ajtót! – vágtam oda.
Tekintetünk néhány másodpercig összefonódott, mielőtt
megnyomta a zárgombot, és kiengedett. Összeráncolt homlokkal
meglöktem az ajtót, és ügyet sem vetettem Deanre, aki a másik
autóból figyelt. Sarkon fordultam, és beszaladtam a házba.
Minden és mindenki elől el akartam menekülni. Eszembe jutott,
hogy lemegyek az edzőterembe. Még át sem öltöztem, csak
fogtam magam, és edzeni kezdtem, hogy kiadjam magamból a
bennem felgyülemlett frusztráció egy részét.
Éreztem, hogy a futás ezúttal nem lesz elég. Felhúztam a
bokszkesztyűt, és egyenesen a bokszzsákhoz mentem. Ütöttem,
vágtam, ahogy csak bírtam, egészen addig, amíg már fájtak az
ujjaim. Kimerülten hátraléptem, kezemet a térdemre tettem,
miközben levegő után kapkodtam. Csorgott a veríték a hátamon,
és magamban azt kívántam, bárcsak hoztam volna magammal
egy üveg vizet.
– Nem lennék szívesen a bokszzsák helyében!
Megfordultam, és majd elakadt a lélegzetem, mert nem
hallottam, hogy valaki bejött. Ashton volt az. A falnak dőlve
figyelt.
– Mi a francot keresel itt? – kérdeztem mogorván. Miért nem
tud leszállni rólam?
– Akarsz egyet sétálni? – kérdezte, és felhúzta az egyik
szemöldökét. Most ugrat? Megmondtam neki, hogy tartsa
távol magát tőlem!
– Kösz, nem! Tanítasz néhány fogást? – vágtam oda neki.
Sóhajtott egyet, és bólintott. Levette a cipőjét, és a
matracokhoz lépett. A fején át lehúzta az ingjét, aminek láttán
azonnal belém nyilallt a vágy. Türtőztetni kellett magamat, hogy
ne hatalmasodjanak el bennem a reggeli események emlékképei.
Lerúgtam a cipőmet és a zoknimat, és követtem őt. Levettem a
kesztyűt is, és a sarokba hajítottam.
Fürkésző tekintettel nézett rám, ahogy testsúlyát a hátsó
lábára helyezte.
– Ugyanúgy, mint tegnap. Megragadlak, te pedig védd ki,
rendben?
Beleegyezően bólintottam, vettem egy mély levegőt, és
vártam, hogy megmozduljon. Forrt bennem a harag, amit arra
használtam fel, hogy összpontosítsak. Előrelépett, ezért
gyomron ütöttem, de látta, hogy mozdulok, és hátraugrott, hogy
kitérjen az ütés elől. A kezem épp csak súrolta a bőrét.
Ismét megindult felém. Ezúttal minden haragomat és
keserűségemet beleadtam. Mellkason vágtam, és elütöttem
magamtól a kezét, amikor meg akart ragadni. Próbáltam
combon rúgni, de a karjával kivédte, a lábamat eltolta, amitől én
kibillentem az egyensúlyomból. Gyorsan visszaálltam, és
néhányszor meg is tudtam ütni őt. Mindegyiket könnyedén
hárította.
Ettől még jobban begurultam. A szokásosnál is
sebezhetőbbnek éreztem magam, ha vele verekedtem. Hogyan
is gondoltam, hogy Cartert megtudom majd verni, ha egyetlen
ütésem sem talál be? Ahogy Carter eszembe jutott, azonnal
bevillant a vigyorgó képe. Ekkor valami elpattant bennem.
Minden erőmmel küzdeni kezdtem, ütöttem, rúgtam, de Ashton
könnyedén kivédett mindent. Úgy tettem, mintha gyomron
akarnám ütni, de gyorsan irányt változtattam, és az arcába
könyököltem. Felhorkant a meglepettségtől, mire én
kihasználtam az alkalmat, a lábamat az övé mögé tettem, és
akkorát taszítottam rajta, amekkorát csak bírtam.
Hátraesett, de közben megragadott engem is, és magával
húzott. Ahogy a földre ért, a lábamba akasztotta a lábait, lazán a
hátamra dobott, és teljes testsúlyával a matrachoz szegezett.
– Csillapodj, Anna! – szólalt meg nyugtató hangon. De nem
bírtam lehiggadni; alig kaptam levegőt, annyira dühös voltam.
Meg akartam ölni, le akartam tépni a fejét. Szét akartam
szakítani. Csapkodtam magam, próbáltam kiszabadulni alóla, de
túl nehéz volt, és erős. – Csillapodj, Anna! – ismételte.
Lecsuktam a szemem, és minden erőmmel azon igyekeztem,
hogy lenyugodjam. De csak Cartert láttam magam előtt. Nem is
vettem észre, hogy sírok, egészen addig, amíg nem kezdte
gyengéden törölgetni a könnyeimet. – Shh, minden rendben,
kicsi lány! – suttogta. Felült, az ölébe húzott, és gyengéden
ringatni kezdett. Átkaroltam a nyakát, és a vállán zokogtam. –
Ügyes voltál, Anna! Rendkívül jól küzdöttél! – ismerte el, és a
hátamat simogatta.
Amikor összeszedtem magam, nagyot sóhajtottam, és
hátradőltem, hogy ránézzek. A szeme csillogott az izgatottságtól,
ahogy a tekintetünk találkozott. Ekkor valami piros folt került a
látókörömbe. Lenéztem a szájára, és láttam, hogy vérzik.
Elakadt a lélegzetem, és már nyúltam is, hogy óvatosan
megérintsem.
– A fenébe, Ashton! Ne haragudj! – motyogtam.
Elnézőn megrázta a fejét.
– Semmi baj. Megérte, amiért így láttalak verekedni! Úgy
küzdöttél, mint egy menekülő kóbor macska! – felelte, és
büszkén vigyorgott rám.
Ennek hallatán kitört belőlem a nevetés.
– Menekülő kóbor macska? Az meg milyen? – Felhúztam a
pólómat, és az alsó ajkához nyomtam, hogy elálljon a vérzés. Az
arca alig néhány centiméterre volt az enyémtől. Éreztem, ahogy
nő bennem a vágyódás. Elhúztam a pólómat a szájától. A vérzés
elállt, de egy kis helyen felrepedt az ajka. Valahogy el akartam
terelni a figyelmét a fájdalomról. Lehajoltam, és gyengéden
megpusziltam a sebet. Halkan felnyögött, amitől beleremegett a
gyomrom. Azonnal visszacsókolt. Karjával szorosan átölelt,
védelmezőn tartott az ölében, a másik kezével pedig a hajamba
túrt.
 Csókjától bizseregni kezdett az egész testem; annyira
szenvedélyes volt, és mégis gyengéd. Egyszerűen tökéletes.
A száját csak azért emelte le az enyémről, hogy a nyakamat is
megcsókolhassa. Ujjaimat a vállába mélyesztettem, és szorosan
hozzábújtam, kiélvezve bőrének forróságát. A szívem hevesen
dobogott, ahogy az érzés elárasztotta testem minden porcikáját.
Valami húzott a tudatalattim pereme felé, egy gondolat vagy egy
érzés, de próbáltam nem figyelni rá, csak élvezni Ashton
törődését, és érezni ajkát a bőrömön. De az a valami
határozottan azt kiabálta bennem, hogy ez nem helyes, és abba
kellene hagynom... Jack.
Lihegve felugrottam Ashton öléből, felpattantam, és a fejemet
ráztam. Elszörnyülködtem magamon, hogy már megint mit
csináltam! Ki kell mennem, el kell szaladnom, ez nem történhet
meg újra és újra!
– Anna?
A fejemet ráztam, sarkon fordultam, hogy kimegyek, de ekkor
Ashton felugrott, és karját az ajtóhoz támasztva elállta az
utamat.
– Nem! Mondd el, mi a baj. Kérlek szépen! Esküszöm, hogy
nem foglak bántani. Esküszöm! – esdekelt bánatos
kutyaszemekkel.
– Nem tudom! – feleltem a fejemet rázva, és éreztem, hogy a
könny elönti a szemem. – Ne haragudj! Még mindig Jacket
szeretem, és nem csinálhatom ezt!
Előrelépett, arcomat a tenyerébe fogta, és felemelte a fejem,
hogy a szemembe nézhessen.
– Tudom, hogy még mindig szereted őt. Ez így van rendjén.
De ha hagyod, talán idővel engem is szeretni tudsz majd!
Igyekeztem nem reagálni esdeklő hangjára. Tudtam, hogy ha
engedek neki, ahogyan kérte, össze fogja törni a szívem;
kétségem sem volt efelől. És még több összeroppanást nem
viselnék el. Szájával a számhoz közelített, de én kihúztam a
fejem a tenyeréből, és nagyot nyeltem. Kerestem a megfelelő
szavakat.
– Figyelj, Ashton, te tényleg irtó jó srác vagy! Ezt kár is lenne
tagadni. Én nem téged akarlak, csak a testedet! Senki mást nem
akarok, csak Jacket! – vágtam rá határozottan, talán túl nyersen
is.
Ashton felhúzta a homlokát.
– A te Jacked meghalt, Anna. Nem lehet már a tiéd.
Érzéketlensége hallatán a lélegzetem is elakadt.
– Ne merj róla így beszélni! Komolyan mondtam, amit
mondtam. És ha még egyszer hozzám érsz azon túl, hogy a
munkádat végzed, Taylor ügynök, át foglak helyeztetni máshova,
és akkor biztos, hogy nem az élcsapatba fogsz kerülni! – vágtam
oda.
– A szemétség nem áll jól neked, Anna – mondta egyszerűen.
Látszott rajta, hogy megbántódott.
A haragom azon nyomban alábbhagyott, de nem akartam
engedni. Nem hagyhatom, hogy ez a srác megváltoztassa azt,
ahogyan eddig éltem! Hiszen már egész jól elvoltam, mielőtt
betoppant az életembe!
– Hagyd már ezt a jófejséget! Csak megnehezíted az életemet,
Ashton! Nem bírok el már többet! Hagyd abba, kérlek! Ez
számomra nem egy játék! – kérleltem őt, és a padlóra szegeztem
a tekintetemet.
Előrelépett, ujját az állam alá tette, és felemelte a fejemet.
– Számomra sem játék. Abbahagyom, ha ezt szeretnéd, de
bármikor, amikor úgy érzed, hogy készen állsz, itt leszek –
suttogta. Előrehajolt, és egy lágy csókot nyomott az arcomra,
majd szó nélkül megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót.
 Öt teljes percen át bámultam az ajtót. Nem tudtam, mit
gondoljak. Egy dologban voltam bizonyos csupán: a következő
héten el kell játszanunk, hogy egy pár vagyunk. Ennélfogva
bármikor kirobbanhat ez a bennünk szunnyadó szexuális
túlfűtöttség.
Mélyen legbelül tudtam, hogy Ashton nem fog kilépni, mielőtt
lejár a küldetése. Ez azt jelentette, hogy nyolc hónapot kell
kibírnom a jelenlétében, mielőtt köddé válik, és megszűnik a
problémám. Le kell fektetnünk néhány alapszabályt, ha azt
akarjuk, hogy ez működjön. Akkor talán, talán túl fogom élni
sértetlenül ezt a nyolc hónapot.
 11. FEJEZET

FELMENTEM A SZOBÁMBA, LEZUHANYOZTAM, és ledörzsöltem

magamról az edzés verítékét. A zuhany után megtörülköztem,
belebújtam a bő küzdőnadrágomba, felhúztam egy V nyakú
felsőt és egy Converse tornacipőt. Vizes hajamat kócos kontyba
fogtam össze, majd vettem néhány mély levegőt, és próbáltam
összeszedni magam, hogy ismét szóba tudjak állni Ashtonnal.
Remegő lábakkal tettem meg az ötlépésnyi távolságot a szobája
és a szobám között. Az ajtajához érve kicsit elbizonytalanodtam,
hogy bekopogjak-e. De kopogtam, és ahogy vártam, hogy ajtót
nyisson, a testem ösztönösen azt akarta, hogy forduljak meg, és
fussak minél messzebb ettől a sráctól, mert ő volt az, akinek
sikerült belerondítania a „nem engedek közel senkit magamhoz”
tervembe.
Udvarias mosollyal nyitott ajtót, de hamar el is komorodott,
amikor meglátott. Kényelmetlenül éreztem magam, nyeltem egy
nagyot.
– Szia! Azt hiszem, beszélnünk kellene – mormogtam, és az
ujjam széléről szedegettem a bőrt. – Akkor elmegyünk sétálni?
Válaszul biccentett, és kissé befeszült.
– Jó. Gyere be, húzok egy cipőt! – Beljebb lépett, és kitárta az
ajtót, hogy beinvitáljon. A karomat magam előtt összefonva épp
csak a küszöböt léptem át. Figyeltem, ahogy belebújik egy
edzőcipőbe, majd a farmernadrágja szárához nyúl, és valami
fekete tárgyat csatol a bokájához.
Összevontam a szemöldökömet.
 – Az meg mi? – kérdeztem kíváncsian. Szó nélkül felhúzta a
farmernadrágja szárát, és megmutatta a bokatokban lévő
pisztolyát. Kiment a tüdőmből az összes levegő, annyira
meghökkentem. – Te jó ég, Ashton! Át is lőheted vele a lábad! –
kiáltottam fel elszörnyedve.
Mókásan felnevetett, és megrázta a fejét.
– Ki van biztosítva – felelte, majd felegyenesedett. – Neked
sem ártana néhány lövőlecke, csak hogy tudd kezelni a fegyvert!
Szemem a farmernadrágja szárán lévő kidudorodó területre
szegeződött.
– Nem akarok lövőleckét venni!
Megvonta a vállát, felkapta az éjjeliszekrényről a mobilját, és
a zsebébe csúsztatta.
– Azt hittem, tudni akarod, hogyan védheted meg magad! –
felelte.
– Nem szeretem a fegyvereket! – ismertem be. – Különben is,
miért kellene nekem megtanulni, hogyan kell lőni? Arra itt vagy
te meg az az idióta Dean! – mosolyogtam erőtlenül, és
megpróbáltam kicsit oldani a feszültséget.
Elmosolyodva az ajtó felé indult.
– Miért nem szereted a fegyvereket? – kérdezte, és kezét a
hátam közepére tette, ahogy végigsétáltunk a házon.
Összerezzentem.
– Carter odavolt a fegyverekért. Végignéztem, ahogy sok-sok
embert megölt. – Azon nyomban megpróbáltam elhessegetni a
gondolataimból a másik okot, ami miatt nem szerettem a
fegyvereket, ami annyira elborzasztott, hogy éjszakánként
felébredtem tőle. Sóhajtott egyet, és szorosan megfogta a kezem.
Megráztam a fejem, nem akartam ránézni, és látni a szemében a
sajnálatot. – Nincs különösebb oka! Csak egyszerűen a
fegyvernek már a gondolatától is borzongok. Nem bírom a
hangját! – tettem hozzá egy vállrándítással.
– Akkor szerintem pláne kéne venned néhány leckét! Ha
hozzászoknál a hangjához, többet nem ijednél meg tőle –
javasolta. Az volt az érzésem, hogy ha ő itt van mellettem, akkor
amúgy sem kell félnem semmitől, de ezt inkább megtartottam
magamnak.
Kisétáltunk a házból, és rögtön balra fordultam. A házat
hatalmas terület vette körül. Néhány percnyi sétára volt egy régi
játszópark, ahova gyerekkoromban sokat jártam. Talán jót tesz
majd a beszélgetésünknek ez a kellemes és családias környezet,
gondoltam.
Ahogy magunk mögött hagytuk a házat, és a füves területen
lépdeltünk, vettem egy mély levegőt, mert tudtam, hogy most
már bele kell vágnom.
– Szóval, beszélni akartam veled. Öö... nem igazán tudom,
mit mondjak, és hogy kezdjek hozzá, úgyhogy mondom, ahogy
van, jó? – Rápillantottam a szemem sarkából. Bólintott, és
figyelt rám, bár a tekintete némi nyugtalanságot tükrözött. – Jól
van. Szóval, én nem akarok semmit tőled. Nem tudok úgy lenni
veled, mint reggel. Egyszerűen nem megy, ezért nem is
szeretném, ha te ezt máshogy gondolnád. – Összeráncoltam a
homlokomat, mert igencsak kínosan éreztem magam. – Nagyon
élveztem, ami reggel történt. Nem hazudok. Sok szempontból
tényleg ez volt számomra az első, szóval köszönöm neked. Én
csak... nem akarom, hogy megismétlődjön. – Még magam sem
hittem el, amiket mondtam. A testem igenis akarta, hogy
megismétlődjön, de az eszem azt követelte, hogy húzzam meg a
határokat, mert nem fogok tudni együtt élni a bűntudattal.
Ashton meg sem szólalt, mialatt beszéltem. A levegő sűrű lett
körülöttünk, én pedig merev tekintettel lefelé néztem. Elértünk a
játszótérre, ahol a hinta felé vettem az irányt. Belehuppantam,
de tudtam, hogy folytatnom kell a mondandómat. Még csak a
felénél tartottam.
Ashton szó nélkül mögém lépett, és finoman meglökte a
hintát. Megköszörültem a torkomat, és hálás voltam neki, amiért
mögöttem állt, és nem látta, milyen ciki nekem ezekről a
szabályokról beszélni.
– Ami a jövő hetet illeti, hivatalosan a barátom leszel, szóval
úgy gondolom, le kell fektetnünk néhány alapszabályt –
jelentettem ki, és a „barát” szót úgy mondtam ki, mintha valami
mocskos jelentéssel bírna.
– Igen, ez jó ötlet! – helyeselt halkan. Hangjából némi
sértettség érződött, mint aki vereséget szenvedett. Én azonban
nem tudtam, hogyan segíthetek ezen.
– Szóval, a kézfogás mehet – mondtam. – Azt sem bánom, ha
átkarolsz vagy átölelsz. De nem szeretném, ha szexuálisan
közelednél hozzám.
– Nincs szexuális közeledés. Értettem! – erősítette meg, s
ezúttal némi mókásságot hallottam ki a hangjából. Idegesen
felnevettem, hátrahajoltam, ahogy a hinta előreszállt. Egy percig
ismét néma csend következett, majd Ashton megszólalt.
– Ha felsoroltál minden szabályt, van még néhány dolog, amit
tisztáznunk kell. – A hinta elé lépett, ajkát csücsörítve.
Mire nem gondoltam vajon?
– Mi lenne az?
– Csók? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.
Nagyot néztem.
– Én nem... – ráztam meg a fejem, mert nem akartam, hogy
ismét oda jussunk. Az én olvasatomban a csók egyfajta szexuális
érintkezésnek számított, valami olyasminek a kezdete, ami nem
történhet meg ismét.
Sóhajtott, és beletúrt a hajába.
 – Anna, muszáj lesz néha mások előtt csókolóznunk. A párok
ezt teszik...
Beleegyezően bólintottam. Igaza volt; ha fenn akarjuk tartani
a látszatot, muszáj lesz néhányszor megcsókolnom őt, legalább
az első néhány napban.
– Oké, legyen.
– Mi a helyzet a randizással? – folytatta.
Francba! Erre sem gondoltam!
– Jó, az is mehet. Majd azt mondjuk, nyitott kapcsolatban
élünk, így akkor találkozgathatsz más lányokkal is – bólogattam
beleegyezően. Így legalább élheti tovább az életét, mialatt őrzi az
enyémet.
Ashton erre nevetésben tört ki, és a fejét rázta.
– Nem más lányokra gondoltam! – kacagott kajánul.
Ennek hallatán valami oknál fogva kicsit enyhült bennem a
feszültség. Nem kellett volna ugyan, de egy parányi féltékenység
tört fel bennem, amikor belegondoltam, hogy mással randizik.
– Akkor meg mire?
Ahogy a hinta felé szállt, előrenyúlt, megragadta a bokámat,
és finoman megállított. Leguggolt elém. Össze kellett szorítanom
a fogaimat, mert tudtam, hogy szívem szerint már most átírnám
a szabályokat. Még ez az apró mozdulata is szexi volt, pedig
semmi érzékiség nem volt benne. Az volt az érzésem, hogy már
attól elveszítem a fejem, ha rám teszi a kezét.
– Úgy értettem, mi ketten randizhatunk-e – tisztázta. –
Elvégre egy pár leszünk; a párok pedig eljárnak szórakozni
együtt, nem? Moziba, vacsorázni, táncolni. Szoktál táncolni?
– Igen, szoktam. Bár nem mostanában, az igaz, mert nem is
járok el sehova, ahol lehet táncolni, szóval... – elakadtam, és a
földre néztem. Régen táncoltam, de az a régi Anna volt, aki
magabiztosnak érezte magát a testében, az a boldog és
szerencsés lány, aki szeretett nevetni, aki mosolygott, ha kisütött
a nap, és piknikezni járt a barátaival.
– Akkor ha valahova elmegyünk, még táncolhatunk is akár! –
javasolta Ashton, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
Beleharaptam a számba, és bólintottam. Nem voltam felkészülve
arra, hogy buliba menjünk, de nem akartam neki ezt
elmagyarázni. Most csak az érdekelt, hogy végig tudjam csinálni
a főiskolát, és ne rúgjanak ki. Fiús vigyor terült el az arcán. –
Szóval akkor elvihetlek randizni, és táncolhatok veled a
bulikban, feltéve, ha nem közeledek hozzád szexuálisan. De néha
megcsókolhatlak és átölelhetlek, ugye? – foglalta össze
vigyorogva, és látszott rajta, hogy mindjárt elneveti magát. –
Mint egy öreg házaspár!
Felnevettem és bólogattam.
– Te vagy öreg, én nem! – viccelődtem, majd feltettem a
lábamat a mellkasára, és finoman ellöktem. Ahogy ott guggolt
előttem, elveszítette az egyensúlyát, és a fenekére huppant.
Nevetni kezdett, mire én is jót kacagtam, ahogy felállt, és
leveregette magáról a füvet és a port, majd beült a mellettem
lévő hintába.
Rámosolyodtam. Ekkor döbbentem rá, mennyire hiányzott,
hogy valakivel poénkodjak és nevessek. Az elmúlt három évben
alig kommunikáltam az emberekkel, inkább azt választottam,
hogy remeteéletet élek, és ellöktem magamtól a családomat és a
barátaimat. Jó, hogy végre van valaki, akivel beszélgethetek!
A mosolya azonban lassan lehervadt az arcáról. Vállai
megfeszültek, és tudtam, hogy még nem végeztünk.
– Mi az? – kérdeztem.
Sóhajtott egyet, és lenézett a kezére.
– Van még egy dolog, amit meg kell beszélnünk. – Vártam,
hogy belekezdjen, s közben azon tűnődtem, vajon mit felejtettem
ki. Azt hittem, mindent jól átgondoltam, mielőtt bekopogtam
hozzá, de úgy tűnt, mégsem. Ashton a szemembe nézett. – Nem
bírom, hogy rémálmaid vannak!
Felhorkantam. Mit tud ő a rémálmaimról!
– Üdv a klubban!
Bólintott, és le sem vette rólam a szemét.
– Két lehetőségünk van. Nekem mindegy, melyiket választod
– folytatta. – Az egyiket már elmondtam. Akkor fogok aludni,
amikor te ébren vagy. Olyan, mintha éjszakai műszakban
dolgoznék – javasolta.
Összeráncoltam a homlokomat, és megráztam a fejem.
– Nem. Mi a másik?
Sóhajtott.
– Alszom a földön a szobádban. Vagy szerzünk egy kihúzható
kanapét. Valami miatt úgy tűnik, jobban alszol, ha ott vagyok a
szobádban.
Jól tudtam, mi miatt. Horkolt. És igen, jobban aludtam,
amikor ott volt mellettem. Mintha álmomban is érezném a
védelmezését, ami miatt nem jutok el arra a sötét és szörnyű
helyre, ahol az emlékek kísértenek.
– A kanapé jó ötlet! – helyeseltem.
Elégedett mosoly jelent meg a szája szélén, ahogy boldogan
bólintott.
– Akkor amint elfoglaltuk a lakásunkat, rendelünk egyet.
Addig meg alszom a földön – jelentette ki. Már nyitottam a
számat, hogy javasoljam, aludhat az ágyon is, amíg nem veszünk
kanapét, de hirtelen eszembe jutott, mi történt reggel, és inkább
mégsem szólaltam meg. – Összecsomagoltál már a főiskolára? –
váltott témát.
Összecsomagolni? Még neki sem álltam!
– Nem igazán. De nem tart sokáig bedobálni néhány farmert
és pólót! – vontam meg a vállam, és a lábammal ismét
meglöktem magam.
Bólintott, és a szemével végigmért.
– Mindig ilyen fiús csaj voltál? – kérdezte. – Nem mintha
nem néznél ki így is dögösen! Szerintem még akkor is csinos
lennél, ha egy szemeteszsákot húznál magadra! Csak kíváncsi
vagyok!
– Hát... először is, köszi a fura bókot! – poénkodtam, de
nagyon elpirultam. Az ujjaim közé fogtam a pólóm alját, amiből
szándékosan vettem három mérettel nagyobbat. – Így
könnyebb. Ha valami szűkebb ruhát hordanék, akkor rám
hajtanak a fiúk, és azt nem tudom... Nem igazán viselem el –
vonogattam a vállam.
Ashton erre átnyúlt felém, megfogta a hintám láncát, mire a
hinta ingadozva megállt.
– Már itt vagyok neked. Nem kell azon aggódnod, hogy a fiúk
rád hajtanak. Nyugodtan öltözz úgy, ahogyan szeretnél! –
Elővette a zsebéből a mobilját, és a kijelzőjére pillantott. –
Ebédidő van. Elvigyelek shoppingolni?
Felvontam a szemöldökömet az ajánlata hallatán. Igaza volt;
ebben az új felállásban, és hogy a suliban is mellettem lesz, nem
kell annyira aggódnom. Vehetnék magamnak néhány új dolgot.
Fiatalabb koromban csajos csaj voltam. Mint minden gondtalan
tizenhat éves, imádtam a nyári ruhákat, a szoknyákat, a
rövidnadrágokat és a magas sarkú cipőket. Mosolyra húztam a
számat, ahogy feltolultak ezek a szép emlékek. A vásárlás jó
ötletnek tűnt!
– Oké! – egyeztem bele, és hálásan bólintottam. Végignéztem
a ház előtti füves területen. – Egy verseny vissza? – kérdeztem.
Összeráncolta a homlokát, és ő is a ház felé nézett.
– Ez nem fair! Láttam, mennyire tudsz futni! – tiltakozott.
 Megrántottam a vállam.
– Az a kedvenc sportom! – feleltem. Ahogy kimondtam, máris
eszembe jutott a reggeli testmozgás, amit vele végeztem az
ágyban. Határozottan van egy új kedvencem is már! Kíváncsian
pillantott rám, amitől csak még inkább elpirultam, mert féltem,
hogy tudja, mire gondolok. – Néha futhatnál velem, hogy növeld
az állóképességed! Egy kicsit túl merev vagy! – Az arcom erre
még vörösebb lett, hiszen rájöttem, hogy nem szándékosan
ugyan, de flörtölök vele!
Felvonta az egyik szemöldökét. Nyilvánvaló volt, hogy
észrevette az élcelődésemet.
– Valami gond van az állóképességemmel?
– Ó, igen, határozottan! – cukkoltam. Újra a ház felé
biccentettem a fejemmel. – Akkor verseny? Gyerünk, szépfiú!
Hol az a tökös fickó? Fél, hogy legyőzi egy lány? – hergeltem
mókásan.
Megrázta a fejét.
– Nem félek, csak nem hiszem, hogy ez így fair... – A
mondatot félbeszakítva hirtelen lepattant a hintáról és sprintelni
kezdett. – Gyere! – kiáltotta hátra, és pajkosan nevetett.
Elakadt a lélegzetem, még a szám is tátva maradt, annyira
meglepődtem, de én is gyorsan talpra ugrottam.
– Szemét csaló! – kiabáltam nevetve, és futni kezdtem.

– Az ég szerelmére! Végezhetünk már, kérlek szépen? De

komolyan! Amikor javasoltam, hogy jöjjünk shoppingolni,
igazából arra gondoltam, hogy veszünk egy doboz festéket,
rákenjük a falra, és nézzük, ahogy megszárad! – nyavalygott
Ashton oldalra biccentett fejjel, a száját biggyesztve.
Gonoszmód kuncogtam. Az elején egész jól ment minden; jött
szépen utánam mosolyogva, bólogatva, ahogy vettem le a
ruhadarabokat a polcról, és próbáltam fel őket. Három óra
elteltével azonban már tízpercenként nézegette a mobilját, csak
odavakkantott valamit a „Tetszik ez a blúz?” kérdésemre, és úgy
vonszolta magát utánam. El kell ismernem, egész
szórakoztatónak találtam ezt, és jól elhúztam a bevásárlótúrát,
szándékosan megfogtam mindent, és némán átgondoltam,
kell-e, mielőtt visszatettem. Jókat nevetgéltem a reakcióin.
Lenéztem a kezére. Tele volt szatyorral. Elmosolyodtam, bár
tudtam, tovább már nem húzhatom a fejét. Fogalmam sincs,
eddig is hogy bírta! Akkora türelme van, akár egy szentnek, mert
én általában már egy óra után meg szoktam unni.
– Már tudom, mi a gyenge oldalad! Pehelysúlyú shoppingoló
vagy! – cukkoltam.
Kifújt egy nagy levegőt, és megrázta a fejét.
– Egy pehelysúlyú már egy óra múlva könyörgött volna, hogy
menjünk haza, amikor azt akartad, hogy még egy pizzát se
együnk, hanem menjünk vásárolni! Személy szerint úgy érzem,
aranyérmet kellene, hogy kapjak ezért a teljesítményemért! –
vágott vissza.
Elvigyorodtam.
– Azért nem álltunk meg a pizzéria előtt, mert már idefele
megettél egy óriási hamburgert és egy almás pitét! – Még soha
nem láttam senkit, aki ennyit tudott enni, mint Ashton! Hogy
fért bele az a sok kaja?!
– Kell a kalória, hogy cipelni tudjam ezeket! – mondta, és
felvont szemöldökkel felemelte a bizonyítékul szolgáló
bevásárlószatyrokat.
Végül engedtem neki, és bólintottam.
– Jól van, menjünk haza! A nyafogásodtól megfájdul a fejem!
– vicceltem. Amúgy is annyi mindent vettem, hogy jó néhány
hétre elég lesz.
 Az egyik öklével a levegőbe csapott, és két óra elteltével
először mosolyogta el magát.
– Ez az! Köszönöm! – ujjongott, majd átnézett a vállam felett,
és széles mosoly terült el az arcán. – Vegyünk néhány
süteményt!
Nevetésben törtem ki, és hitetlenkedve csóváltam a fejem.

Amikor hazaértünk, és kiakasztottam az összes új ruhámat,

semmi másra nem vágytam, csak csendre és nyugalomra. Azt
javasoltam, hogy nézzünk meg egy filmet. Ashton pedig azt, hogy
együnk pattogatott kukoricát.
Miután nagy nehezen találtam popcornt a
konyhaszekrényben, elkészítettem a mikrohullámú sütőben, és
letelepedtem a nappali kanapéjára. Ashton közben
végigböngészte a DVD-ket, amiket az évek során felhalmoztunk.
Kiválasztott egyet, betette a lejátszóba, lekapcsolta a világítást,
és pajkos mosollyal az arcán lehuppant mellém.
– Mit választottál? – kérdeztem, és figyeltem, ahogy a
filmelőzetes elkezdődik.
– Mama.
Összevontam a szemöldökömet, mintha nem hallottam volna
jól.
– Ijesztő?
Elnevette magát, és belenyomta a kezét a popcornos tálba.
– Fogalmam sincs!
Igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni. Oldalra fordultam,
lábamat az ölébe raktam, mert nem fértem el másként. Úgy tűnt,
nem bánja. A tv villódzó fényében láttam, hogy elmosolyodik,
amikor a lábamon keresztbe tette a karját, és lejjebb csúszott,
hogy ő is kényelmesen üljön.
Filmnézés közben szórakozottan elkezdte simogatni a
lábamat és a bokámat, majd a másik keze szépen feljebb csúszott
a vádlimra. Egyszer csak felkapcsolódott a lámpa. Én halkan
felsikoltottam, mert a filmben épp egy félelmetes jelenet ment,
amitől már amúgy is hevesebben kalapált a szívem.
Anyám toppant be. Kezét még mindig a kapcsolón tartotta,
meghökkenve bámult ránk.
– Jaj, bocsánat! Nem tudtam, hogy itt vagytok! –
szabadkozott. Tekintete a lábamra tévedt, oda, ahol Ashton keze
a nadrágszáram alá bújt. Rögtön kapcsoltam, hogy ez minek
tűnhet egy kívülálló számára, ezért gyorsan felemeltem a
lábamat, felültem, és furcsa hangon megszólaltam.
– Minden rendben, csak filmet nézünk. Csatlakozol? –
ajánlottam fel neki, és éreztem, ahogy a nyakam és az arcom
vörösödni kezd.
Halvány mosoly jelent meg anyám szája sarkában, és
lekapcsolta a világítást.
– Nem, köszönöm. Majd a másik szobában nézek valamit.
Viszlát holnap! – megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót.
Fogamat az ajkamba mélyesztettem, Ashton felé fordultam,
hogy lássam, vajon ő is ennyire furcsának találta-e a helyzetet.
Úgy látszott, őt nem igazán zavarta, és újra a filmet nézte.
Visszakuporodtam a meleg fészekbe. Próbáltam a filmre figyelni,
de nem ment. Egyre csak az járt a fejemben, mennyire jólesett,
ahogy Ashton simogatta a lábam, és hogy anyám ebből mi a
csodát fog majd kikövetkeztetni.
Amikor végre vége lett a filmnek, Ashton felkapcsolta a
világítást, én meg kivettem a DVD-t a lejátszóból.
– Tetszett? – érdeklődtem, amikor visszatettem a filmet a
tokba.
Megvonta a vállát, és összeráncolta az orrát.
– Nem volt nagy szám, de azért elment – felelte. – Őszintén
szólva abban reménykedtem, hogy félni és könyörögni fogsz,
hogy öleljelek át! Sajnos nem jött be! – Felém mosolygott, mire
én a DVD-tokkal hasba vágtam.
Hitetlenkedve elnevettem magam, és a szememet forgatva
felemeltem az üres popcornos tálat.
– Nem jött be, mert elvontad a figyelmemet a
lábsimogatással! – viccelődtem.
Rosszallóan kiöltötte a nyelvét, és a fejét csóválta.
– Észre sem vettem, mit csinálok, amíg anyukád be nem
lépett.
Halványan elmosolyodtam, és elindultam a konyha felé.
– Ne nyafogj, nem áll jól! Hidd el, a nyolc hónap alatt bőven
lesz alkalom, hogy megijedjek! – feleltem szarkasztikus hangon,
ahogy az üres poharainkat és a tálat a mosogatóba tettem.
Ashton közel lépett hozzám, mellkasával szinte a hátamhoz
ért. Éreztem a nyakamon a leheletét, ahogy beszélt.
– Szóval belátod már, hogy nem fogok felmondani? –
kérdezte.
Szexi hangjától borzongás futott végig a gerincem mentén.
Nyeltem egy nagyot, és mérges voltam magamra, hogy még
mindig hatással van rám. A könyökömet a gyomrába nyomtam,
amitől hátralépett, és hagyott egy kis teret nekem.
– Elhiszem, hogy nem fogsz felmondani – ismertem el. –
Akkor leszel bajban, ha át kell helyeztesselek máshova –
figyelmeztettem.
Sóhajtva hátrébb lépett, így meg tudtam fordulni, és
ránéztem. Magára erőltetett egy mosolyt.
– Ígérem, hogy nem kell áthelyeztetned! – Hálásan
elmosolyodtam, és még mielőtt a kezemet a szám elé tudtam
volna tenni, nagyot ásítottam. Elvigyorodott, és biccentett egyet
a háta mögé. – Takarodó, Miss Spencer!
 Végigsétáltunk a házon. Közben kikérdezett, hogy milyen
filmeket szeretek, mert azt már elárultam, hogy a horrort és a
paranormális dolgokról szóló filmeket nem kedvelem. A szobám
ajtajához érve összeráncolta a homlokát, és a lábával rugdosni
kezdte a padlót.
– Öö, aludhatok a szobádban?
Nyeltem egy nagyot, és beleegyezően bólintottam.
– Szerintem igen.
Nem vártam meg őt, hanem rögtön beléptem a szobámba,
felkaptam a pizsamámat, és bementem a fürdőszobába, hogy
átöltözzem. Időbe telt, mire lenyugodtam, és meggyőztem saját
magamat, hogy nem aludhat velem egy ágyban. Nem voltam
benne biztos, hogy jó ötlet lenne az után, ami reggel történt
köztünk.
Amikor végre összeszedtem minden bátorságomat, kiléptem a
fürdőből. Arra számítottam, hogy ott fekszik félmeztelenül az
ágyamon. De nem volt ott. Levett egy rakás párnát az ágyamról,
leterítette egy pléddel, és a padlón az én ágyam mellett ágyazott
meg magának.
Nagyot dobbant a szívem. Mennyire édes volt ez tőle! Azt
hittem, arra számít majd, hogy az ágyon osztozunk. Hanyatt
feküdt, csupasz mellkassal, az egyik karját a feje alá tette, a
másik a hasán hevert. Elmosolyodott, ahogy beléptem.
– Már azt hittem, történt veled valami! – viccelődött azon,
hogy mennyi időt töltöttem a fürdőszobában.
Félszegen nevettem egyet, az ágyhoz léptem, és bebújtam a
takaró alá. A szélére feküdtem, így láttam, ahogy elnyúlik a
padlón.
– Jó lesz neked ott?
Gyorsan bólintott.
– Persze, ne aggódj! – fogadkozott. – Jó éjt!
 – Jó éjt, szépfiú!
Pillantásom a mellkasára vándorolt. A testem arra vágyott,
hogy lefeküdjek mellé a földre, és hagyjam, hogy elárasszon
testének melege. Bizsergett a fejbőröm, ahogy elképzeltem, hogy
ha kinyújtanám a karomat és megérinteném őt, végig tudnám
simítani a puha bőrét. Azon járt az eszem, milyen érzés lenne
újra érezni a nyelvét a nyelvemmel. Nagyon vágytam rá, de nem
engedhettem, hogy megtörténjen. Ehelyett fogtam magam, és
lekapcsoltam a villanyt. Sötétség borult ránk.
 12. FEJEZET

KIPATTANT A SZEMEM. Összerándultam, ahogy az ablakon át

betóduló fénytől hunyorognom kellett. Be is csuktam gyorsan,
arrébb gurultam az ágyon, és majdnem lepottyantam róla,
annyira a szélén feküdtem. Halkan felnyögtem, és ráeszméltem,
hogy Ashton nem horkol, és még csak nem is hallom a lélegzését.
Homlokráncolva kipislantottam az ágy mellé, és láttam, hogy
üres a helye. A párnája, a takarója összehajtva, és a
fésülködőasztalom melletti székre van téve. Az ébresztőórára
pillantottam gyorsan; még csak fél nyolc múlt. Bosszúsan
felnyögtem. Igazán aludhattam volna még egy kicsit! Egy
félbehajtott papírra lettem figyelmes az ébresztőóra mellett. A
nevem állt rajta, tipikus hanyag fiúírással ráfirkantva.
Kinyúltam érte, kíváncsian kinyitottam, és azon tűnődtem, miért
kelt fel Ashton ilyen korán.

Szia , Anna!
Az edzőterembe mentem futni, hogy növeljem az állóképességemet!
Ashton

Az állóképesség szónál halkan felkuncogtam. Visszadőltem a

párnára, és a mennyezetet kezdtem bámulni. Az utolsó napot
töltöttem itt, mivel a tervek szerint holnap irány Arizona, és
hétfőn kezdődik a fősuli. Semmi teendőm nem volt mára, így a
számat harapdálva gondolkodtam azon, mivel is kellene
elütnöm az időt, hogy ne kelljen a szüleimmel lennem. Ha
elfoglalom magam, akkor nem fognak egész nap körülöttem
sündörögni, és úgy tenni, mintha értenék, hogyan érzek. Jaj, ezt
annyira nem bírtam!
Semmi jobb nem jutott eszembe annál, mint amit Ashton
javasolt tegnap. Lövőlecke. Ha vele mennék, és megtanítaná,
hogyan kell biztonságosan használni a fegyvert, talán túl tudnék
jutni a félelmemen. Annyira nem voltam ostoba, hogy azt
higgyem, valaha is elmúlik, de azon azért elgondolkodtam, hogy
ha megtanítana az alapokra, akkor lehet, hogy enyhülne bennem
az a vérfagyasztó borzongás, amely már egy fegyver puszta
látványától is a hatalmába kerít. Ez pedig csak egy módon
derülhet ki.
Sóhajtva felkeltem. Gyorsan túl kellett jutnom ezen, ha
egyáltalán képes leszek rá. Minél tovább gondolkodom rajta,
annál idegesebb leszek miatta, ezért cselekednem kellett, még
mielőtt visszakozom.
Beléptem a fürdőszobámba, és belenéztem a tükörbe. Egy
ismeretlen lány nézett szembe velem. Hihetetlenül más volt
ahhoz képest, akit három éven át láttam. Eltűnt a fáradt
tekintetem; talán mert amióta Ashton itt van, jobban tudok
aludni, mint az előtte lévő három évben összesen. Mintha kicsit
jobb színem is lett volna, a testtartásom a szokásoshoz képest
pedig talán kevésbé volt merev és védekező. Elmosolyodtam;
zavarba ejtett, hogy egyetlen személy és persze, némi alvás
milyen más érzéseket és kinézetet eredményez!
Elhatároztam, kipróbálom, milyen normális ruhában lenni.
Legalábbis megpróbálom itthon, és ha nem érzem jól magam
benne, akkor a szokásos cuccaimat fogom bepakolni. Nem
foglalkoztam azzal, hogy megint hajat mossak; kivasaltam azzal
a hajvasalóval, amit anyámtól kaptam két évvel ezelőtt, de eddig
még ki sem vettem a dobozából. Majd öt hosszú percig álltam a
szekrény előtt, miután végre sikerült kiválasztanom egy szűk
farmersortot, egy testhez álló piros blúzt és egy elöl nyitott, piros
magas sarkút. Amikor ismét belenéztem a tükörbe, még kevésbé
ismertem rá arra a lányra, akivel azonosítottam magamat. Nem
tudtam eldönteni, hogy tetszem-e magamnak.
Tisztában voltam azzal, hogy még most kell egy próbát
tennem, mielőtt elutazunk. Kihúztam hát magam, felemeltem az
állam, és hamis magabiztossággal felvértezve kiléptem a
szobámból, és elindultam lefelé. Meglátjuk, hogy megy!
Az edzőterem előtt elhaladva hallottam a léptek dobogó
hangját a futópadon. Elmosolyodtam, és beosontam. Ashton a
gépen futott, háttal nekem. Egy fekete rövidnadrág volt rajta,
semmi más. Verítékcseppek gördültek le a hátán, a haja
nyirkosan tapadt a nyakszirtjéhez. Nagyot nyeltem, ahogy
figyeltem, hogyan feszülnek meg az izmai a lábán minden
lépésnél. Nem tudtam levenni róla a szemem!
Épp lassított, így megvártam, amíg megáll, és csak azután
szólaltam meg.
– Helló! – köszöntöttem vidáman, és igyekeztem nem
elpirulni amiatt, hogy sóvárgó szemmel figyeltem őt az elmúlt
néhány percben. Megpördült, és annyira meglepődött, hogy
majdnem ugrott egyet ott helyben. Tátott szájjal, nagy
szemekkel bámult rám. – Nem gondoltam, hogy képes leszek a
hátad mögött besettenkedni! Azt hittem, igazi SWAT-fenegyerek
vagy! Lehet, hogy túlságosan is hiszek a védelmező
képességedben? – cukkoltam az ajtónak dőlve keresztbe tett
lábakkal.
– Én... én... – hebegte halkan, és lassan végigmért a szemével.
Ezek szerint bejön neki az új szerelésem! – Te... te... mi? –
kérdeztem vigyorogva.
 Kifújt egy nagy levegőt, majd a fejét csóválta.
– Basszus, Anna, gyönyörűen nézel ki!
Belepirultam a bókjába.
– Hm. Köszi!
– Nem viccelek! Azt a mindenit! Azt hiszem, be kell
szereznem még egy pisztolyt! – állapította meg egy
vállrándítással, mire végre a szemembe nézett.
– Még egy pisztolyt?
Bólintott és cinkos mosolyt dobott felém.
– Igen! Úgy tűnik, több golyóra lesz szükség ahhoz, hogy jövő
héttől elhessegessem mellőled a pasikat!
– De szerencsére egy igazi fenegyerek pasim van! –
élcelődtem vele, majd felkaptam a törülközőt, és odadobtam
neki. – Mai terved? Mert én kitaláltam valamit, ha nincs más
programod!
Kételkedő, aggódó pillantást vetett rám.
– Kérlek, mondd, hogy nem kell még több ruhaboltba menni!
– nyafogott.
Nem bírtam megállni, hogy esdeklő hangjától ne nevessem el
magam.
– Nincs több ruhabolt! – jelentettem ki. Lenyeltem a
torkomban növekvő gombócot. – Igazából arra gondoltam,
megtaníthatnál lőni. Ahogy mondtad is. Van a közelben egy
lőtér, úgy egyórányira, ahova apám néha eljár. Amint elkészülsz,
akár indulhatunk is!
Ahogy felém közeledett, a szeme egyre jobban kikerekedett.
Kinyújtotta a kezét, és a derekamra tette. Lehajolt hozzám, majd
egyenesen a szemembe nézett. Még ruhán keresztül is éreztem a
keze melegét. Már ez az apró érintés is hatással volt rám. Nagyot
kellett nyelnem.
– Azt hittem, nem akarod – suttogta aggódó tekintettel.
 – Én meg azt hittem, azt mondtad, meg akarsz tanítani! –
vágtam rá. Fél óráig kellett győzködnöm magam, nem akartam,
hogy lebeszéljen róla. – Menni fog! Ha pedig mégis rémálmaim
lesznek tőle, majd az én nagy és marcona testőröm megvéd! –
élcelődtem vigyorogva. Pajkos mosoly jelent meg az arcán. – Bár
lehet, hogy Deannek ezért túlórát kell majd fizetnem, de biztos
vagyok benne, hogy vevő lesz rá! – tettem hozzá gyorsan.
Felhördült, és mókásan forgatni kezdte a szemét.
– Beengednéd Deant az ágyadba? Ezt nem hiszem el! – vágta
rá cinkos vigyorral az arcán, majd megcsiklandozta a derekamat.
Próbáltam kiszabadulni a karjai közül, és féktelenül kacagtam. A
bordáimnál nagyon csiklandós voltam, és úgy tűnt, erre rájött.
Elnevette magát, hátrébb lépett, és elengedte az oldalamat.
– Le kell zuhanyoznom. Egyél valami reggelit addig, jó?
Nemsokára jövök én is! – javasolta. Beleegyezően bólintottam,
kiléptem az ajtón, és fogtam, amíg ő is kijött rajta. Dobott felém
egy mosolyt, és már indult is a másik irányba.
Ahogy beléptem a konyhába, felnyögtem, és azt kívántam,
bárcsak kihagytam volna a mai reggelit. Apám és anyám is ott ült
a reggelizőpultnál, a kávéjukat kortyolgatták. Abbahagyták a
beszélgetést, és rám néztek.
Kényszeredett mosolyt erőltettem magamra.
– Reggelt! – fogtam rövidre, mert semmi kedvem nem volt
csevegni velük.
– Annabelle, milyen szép vagy! – álmélkodott anyám. –
Tegnap vetted ezt a blúzt?
Bólintottam, és összeráncolt homlokkal léptem a
kávéfőzőhöz, hogy töltsek magamnak egy csészével. Hát
mindenki tud minden mozdulatomról?
– Igen. Vettem néhány dolgot a sulihoz. Lefogyott a
hitelkártyám, remélem, nem baj! – Mondjuk, már mindegy;
lehet, hogy előtte kellett volna megkérdeznem...
– Persze hogy nem! Amúgy sem költesz soha semmire! –
felelte apám. Megfordultam, és láttam, hogy mosolyogva néz
rám – őszintén mosolyogva. Hosszú ideje nem láttam ezt már
rajta. A szüleimmel való kapcsolatomat a „merevség” szó
jellemezte a legjobban; ha belegondolok, sokat nem láttam őket
mosolyogni, amikor velem voltak. Most viszont azt vettem észre
mindkettőjük szemében, hogy felcsillant bennük a remény. Tuti,
hogy az új öltözékemből olvastak ki valamit! Hogy mennyire
utáltam azt a kis jelentőségteljes mosolyt, amit egymás felé
küldtek! Mintha azt hinnék, hogy nem veszem észre!
Legyen már holnap, hogy végre leléphessek inneni
Kihúztam a széket a reggelizőpult végén, és leültem. Magam
elé vettem egy tálat és egy doboz gabonapelyhet. Kínos volt a
légkör, szinte vágni lehetett a feszültséget, ahogy ott ültem velük.
Biztos nekik is furcsa volt, hogy a lányukkal kávézgatnak; azzal,
aki annyira elidegenedett tőlük az elmúlt három évben. Senki
nem tudta, mit szóljon.
Muszáj volt megtörnöm a csendet, mert már szinte
megsüketültem tőle. Megköszörültem a torkomat, és
kimondtam, ami elsőre eszembe jutott:
– Taylor ügynök ma lőni visz.
Apám nem tudta palástolni a döbbenetét, majd fürkésző
tekintettel nézett rám. Egyrészt azért, mert beszélgetni kezdtem
velük, másrészt azért, amit mondtam.
– Igazán? Nem is tudtam, hogy érdekelnek az ilyen dolgok.
– Nem érdekelnek. De Ashton úgy véli, nem árt, ha tudok lőni
– válaszoltam a vállamat megvonva, és máris arra
összpontosítottam, hogy a kanalammal a gabonapelyhet
kevergessem a tálban.
– Nem is rossz ötlet! – ismerte el apám. Szinte hallottam,
ahogy mozognak az agytekervényei, próbálja megfejteni a
miértet, hogy valamiféle következtetésre jusson. – Felhívom az
egyik barátomat, aki szerez nektek vendégbelépőt, így akkor
nem kell kitölteni a sok nyomtatványt.
Ekkor anyám is beszállt a beszélgetésbe. Megkérdezte
apámat, mikor volt utoljára a lőtéren. Szerencsére ehhez nem
tudtam igazán hozzászólni, így csendben ültem tovább, és a
gabonapelyhet rágcsálva azon drukkoltam magamban, hogy
jöjjön már Ashton.
Tíz perc elteltével legszívesebben már kirohantam volna. Alig
szóltunk néhány szót, kínos volt a légkör, már ülni sem bírtam
egy helyben. Amikor Ashton mosolyogva, felöltözve végre
belépett a konyhába, megkönnyebbült sóhajjal pattantam fel a
székről.
– Helló! Kész is vagy? – kérdeztem reménykedve.
– Öö... – Az ételre nézett, majd vissza rám. Megdobbant a
szívem. Már annyira elegem volt, el akartam menni innen! –
Persze! – A szüleim felé fordult, és udvariasan mosolygott. – Jó
reggelt kívánok, asszonyom, uram!
Magamhoz vettem egy kiflit és egy almát, Ashton mellé
léptem, felé tartottam őket, és azon rimánkodtam, hogy ne
javasolja, hogy együnk itt.
– Induljunk, egy kicsit messze van! – Elmosolyodott,
egyetértően bólintott, majd átnyúlt, és magához vett egy
müzliszeletet is. – Sziasztok! Vacsorára itt vagyunk! – szóltam
oda a szüleimnek. Tudtam, hogy az utazásom előtti utolsó
vacsorát nem hagyhatom ki.
Ashton elköszönt, ahogy kifelé vettem az irányt.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Leengedtem a
vállam, ránéztem, ő meg a kiflit bámulta sóvárogva.
– Köszönöm! Annyira... ciki volt!
 Elvigyorodott.
– Igazán nincs mit!
Ahogy sétáltunk, kezemet a kezébe csúsztattam. Egyrészt
azért, hogy gyakoroljam az álbarátságot a jövő hétre, de
legfőképp azért, mert meg akartam nyugodni, hogy minden
rendben. Nagyon ideges voltam a lövészet miatt. Ashton felém
fordította az arcát, és szája szélén mosoly jelent meg.
– Mi az? – kérdeztem értetlenül.
Felemelte a kezünket, és vigyorgott.
– Most először fogtad meg te az én kezemet.
– Öö... ja. Igen – ismertem be. Kicsit megszorítottam a kezét,
jelezve, hogy ne feszegessük tovább a témát. A garázshoz érve
kivettem a zsebemből az autó kulcsait, a kezébe nyomtam, és
bólintottam, hogy vezesse most is ő az Aston Martinomat. Az
örömtől felragyogott a szeme.
– Azta, de jó! – lelkendezett fülig érő mosollyal.
– Mi ez a dolog a pasik meg az autók között? – merengtem. –
Jut eszembe, Arizonába érve kell vennünk egy autót. Hacsak
nem akarod, hogy intézzenek nekünk egyet!
Kinyitotta nekem az ajtót.
– Ezen még nem gondolkodtam. – Benyomta a maradék kiflit
a szájába, majd határozott léptekkel az autó másik oldalához
ment, és beszállt.
– Milyen autót szeretnél? – Nem voltam oda túlzottan a
kocsikért, nekem mindegy volt, milyen gépjármű visz el A-ból
B-be.
Megvonta a vállát.
– Nem tudom. Olyat, amilyet mindketten tudunk vezetni.
– Már látlak is egy Porschében vagy egy Ferrariban! –
Összehúztam a szemem, és elképzeltem, ahogy egy alacsony
sportautóból száll ki. Lefogadom, hogy jól állna neki!
 – És mi a helyzet azokkal a sárgákkal a Transformers
filmekből? – viccelődött.
– Azt azért tudod, ugye, hogy nem változnak át robottá? –
vágtam rá, és oldalba böktem.
– Ne már! Tényleg? – vonta össze a szemöldökét
csalódottságot színlelve. Néhány percig nevettünk rajta, közben
pedig megkerestem a GPS-ben a lőteret.
– Tényleg kell autót választanunk? – kérdezte néhány perc
múlva, miután elindultunk. Bólintottam, hogy igen. – Jól van.
Akkor mi lenne, ha négykerék-meghajtásút vennénk? Te azt
vezetnéd, nem? Szépek is, biztonságosak is. Egy balesetben csak
áthajt vele az ember a másik autón. – Arca elkomorodott, és
látszott, hogy átgondolja a dolgot.
– Azt mondod, nem vezetek jól? – akadtam ki, és úgy tettem,
mint aki megsértődik ezen.
Elnevette magát, és bólintott.
– Azt!
A szememet forgatva megvontam a vállam.
– Mindegy. Ahogy már mondtam, olyat válassz, amilyet te
szeretnél. Elvégre te lehetsz az én felkent sofőröm, úgyis
mindenhova kísérgetned kell! – Ekkor eszembe jutott valami:
tényleg azt tervezi, hogy mindenhova velem jön? – Hékás! Mi
van, ha csajos programra megyek?
– Csajos programra? Az milyen? – érdeklődött, és kíváncsi
pillantást vetett rám, mielőtt ismét az útra koncentrált volna.
Tényleg el kell ezt neki magyaráznom?
– Mit tudom én, gyantázásra, ilyesmi – dünnyögtem
zavartan. Néhány hetente muszáj volt rávennem magam egy
bikini- és lábgyantára, mert időnként paparazzók bukkantak fel
a házunk körül, és fényképek jelentek meg rólunk
magazinokban. Főleg most, hogy jönnek a választások, minden a
családommal lesz tele. Azért bíztam benne, mindebből most
majd kimaradok a fősuli miatt.
– Gyantázásra? Miért ne mehetnék veled? – kérdezte a
szemöldökét felvonva, és olyan szemekkel, ahogyan csak egy
értetlen kiskutya néz.
– Ashton, ezt most komolyan mondod? – méltatlankodtam,
és rosszalló arckifejezést vágtam. Na, azt már nem; ott tényleg
meghúzom a határt!
Leverten sóhajtott.
– Na, jó. Csak olyanokat csinálhatok, amiket egy pasi a
csajával csinál, szóval oda valóban nem kísérhetlek el. Akkor
nincs mese, Deant kell magaddal vinned, és megkérned, hogy
álljon őrt az ajtóban – magyarázta, megvonva a vállát.
Most is ez történt: egy őr várt rám az autóban az épület előtt.
– Az ajtóban? És mi van, ha a kozmetikus meg akar ölni a
forró gyantával? – kérdeztem színlelt riadtsággal.
– Ne is mondj ilyeneket nekem, mert tényleg veled fogok
menni ilyen helyekre is! – vágta rá komisz mosollyal.
– Jaj, fogd már be! Miért ne mehetnék egyedül? Semmi nem
fog történni egy szépségszalonban, az ég szerelmére! Szerintem
túl komolyan veszed a munkád. Apám a választások miatt
erősítette meg a testőrségét, engem senki nem fog megtámadni!
– méltatlankodtam összeráncolt homlokkal. Mekkora hülyeség!
Ashton nem szólt semmit, erre ránéztem, de valami miatt
elkomorodott a tekintete. – Mi a baj, szépfiú? Elvitte a cica azt a
pörgős kis nyelved? – hecceltem, de aztán bele is vörösödtem
abba, amit mondtam. Jaj már, tényleg képes voltam ezt
mondani? Az ablak felé fordultam, és a számra haraptam, hogy
ne kezdjek el kuncogni azon a kétségkívül pajzán beszóláson,
amit a testőröm felé intéztem.
Kitört belőle a nevetés.
 – A pokolba is, Anna, abbahagynád, hogy állandóan
röhögtetsz? Vezetek! – méltatlankodott, és megpróbált komoly
képet vágni.
– Bocsánatot kérek! – mondtam még mindig kuncogva.
Rápillantottam, mire kajánul elmosolyodott, és kacsintott egyet,
amitől az arcom még pirosabb lett.

Hiába követtük a navigációt, eltévedtünk, és jócskán egy óra

elteltével értünk csak oda a lőtér parkolójába. Az úton egyre
fokozódott bennem a nyugtalanság és az aggodalom. Mire
Ashton leállította az autót, én már annyira izgultam, hogy úgy
éreztem, kikívánkozik belőlem a reggel elfogyasztott
gabonapehely.
Dean is megjelent, autójával a miénk mellé parkolt, de nem
szállt ki. Kísérő testőrként neki az autóban kellett várakoznia az
épület előtt, és szükség esetén csak hívásra kellett akcióba
lépnie. Ashton bátorító mosolyt intézett felém, mire nagy
nehezen rávettem magam, hogy kiszálljak az autóból, és
felnézzek a hatalmas, rettentően ijesztő látványt nyújtó
téglaépületre.
Ahogy kinyílt a bejárati ajtó, és meghallottam a bentről
kiszűrődő zajokat, legszívesebben elszaladtam volna. Voltak már
bent néhányan, így minden másodpercben eldördült a fegyver.
Minden lövés hallatán összerezzentem. Szorosan Ashton mellé
húzódtam, miközben ő a recepcióssal váltott néhány szót, és
beléptetett minket az apám szerezte vendégkártyákkal. Ashton
kezébe nyomtak két fekete tálcát. Láttam, hogy mindegyiken egy
kis méretű fegyver hevert. A recepciós az épület végében lévő két
hátsó pályához kísért minket.
A szívem majd’ kiugrott a helyéről, levegő után kapkodtam.
Le sem vettem Ashtonról a szemem; úgy éreztem, ha a
látókörömben marad, akkor rendben vagyok. Miután a recepciós
távozott, Ashton felém fordult, az arcomra tett egy biztonsági
szemüveget, a fülemre pedig egy vastag, nehéz fülvédőt. A
hangok azonnal eltompultak, de még így is hallottam a lövések
zaját.
Ashton megfogta a csípőmet, és irányba fordított. Szorosan
mögém lépett, karját a derekamra tette, hátamat pedig a
mellkasához húzta.
– Minden rendben lesz, Anna, ígérem! – szólt oda hangosan,
hogy a fülvédőn keresztül is halljam, mit mond.
Ashtonnak nyomtam a testem; bele akartam olvadni, ahogy
egy újabb lövés dördült el valahol az épületben. Alig bírtam
megőrizni az önuralmam. Elbizonytalanodtam, egyáltalán végig
tudom-e csinálni. A szememet a tőlem úgy hatméternyire álló
fekete-fehér céltáblára szegeztem. A rajta lévő körök kifelé
nőttek, rajtuk apró számok voltak, amelyek segítségével nyomon
lehetett követni a folyamatot.
Ashton óvatosan felemelte az egyik fülvédőmet, az arcomra
tette, majd biztatóan megszorította a vállam.
– Oké, kicsi lány! – szólt. Hangja a fejemben vibrált, amitől
felállt minden szőrszál a nyakamon.
Várjunk csak! Kicsi lánynak nevezett!
Megfogta az egyik pisztolyt, és felém nyújtotta.
Felhorkantam, és elhúzódtam tőle. Visszatoltam felé.
– Semmi baj! – nyugtatgatott. A másik kezével megfogta az én
kezemet, a hideg fémet a tenyerembe helyezte, majd rátette a
másik kezemet is. A kezével határozottan átfogta az enyémet.
Szánalmas nyögés szakadt fel belőlem. – Tudod, hogyan kell
kibiztosítani? – kérdezte. Erőt kellett vennem magamon, hogy
ránézzek a gyilkolóeszközre a kezemben. Észrevettem egy kis
gombot az oldalán. A hüvelykujjammal rámutattam, hogy talán
ezzel. Nem bírtam megszólalni, a szám ki volt száradva; tudtam,
hogy egy hang sem jönne ki a torkomon. – Ügyes! – duruzsolta a
fülembe. Dicsérő szexi hangjával majdnem sikerült elterelnie a
figyelmemet arról a mélyen belém ivódott félelemről, ami
teljesen felemésztett – majdnem, de nem teljesen.
Ashton ezután röviden elmagyarázta, hogyan kell irányra
tartani a fegyvert és célozni vele; csak mondta és mondta, hogy a
ravaszt benyomni kell, nem meghúzni – persze, ennek
számomra értelme sem volt. Végül azt is hozzátette, hogy
rántani fog a kezemen a pisztoly, amikor elsül, számítsak rá.
Amikor már mindent tudtam, levegő után kapkodtam, a
szívem vadul vert. Ashton visszatette a fülemre a fülvédőt, majd
még mindig szorosan mögöttem állva megfogta a kinyújtott
karomat.
– Jól van, most biztosítsd ki a fegyvert, és amikor készen állsz,
lövünk! – utasított, és kezét szorosan a pisztolyon tartotta.
Halkan felnyögtem, de a hüvelykujjammal kibiztosítottam a
fegyvert. Amikor meghúztam a ravaszt, a fegyver tényleg rántott
egyet a kezemen. Felsikítottam és felugrottam a hang hallatán,
no, meg amiatt, hogy egy pisztollyal lőttem. – Nagyon jó volt!
Még egyszer! – biztatott.
Még egyet lőttem. Kezdtem azt érezni, hogy nem is annyira
rossz, mint amennyire képzeltem! Néhány lövés után Ashton
kivette a kezemből a pisztolyt – pontosabban lefejtette róla a
merev ujjaimat –, és bebiztosította.
Hátrafordítottam a fejem, és a vállamon át ránéztem. A
számba haraptam.
– Nagyszerű volt! – kiáltotta izgatottan. – Megpróbálod
egyedül is? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Oké – feleltem habozva. – De itt ne hagyj!
Megrázta a fejét, felemelte a kezét, és az egyik ujját a szívére
tette.
– Nem foglak, ígérem! – A céltábla felé bökött a fejével, és
ismét felém nyújtotta a pisztolyt. Megragadtam a fegyvert, a cél
felé fordítottam, és próbáltam nem figyelni arra, mennyire
remeg a kezem. Ashton a karját a derekamra tette, én pedig
lehunytam a szemem és vettem néhány mély levegőt. – Amikor
készen állsz, célozz, biztosíts ki és lőj!
A keze nyújtotta biztonságos érzésre összpontosítottam;
testének melegére és határozott tartására, ahogyan szorosan
fogott. Miután sikerült végre kicsit lehiggadnom, vettem egy
mély levegőt és céloztam.
Négy lövés után kiürült a tár. Ashton elvette tőlem a pisztolyt.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, éreztem, hogy leengedem a
vállaimat. Mosolyogtam; azért büszke voltam magamra, hogy
képes voltam felülkerekedni ezen a félelmemen! Persze, mindez
Ashtonnak köszönhető. Tudtam, hogy ha ő nincs itt velem, én
soha be nem tettem volna ide a lábam!
– Nagyon büszke vagyok rád! – szólt. Előrehajolt, és
gyengéden megpuszilta a homlokomat. Nyeltem egyet, éreztem,
hogy még szélesebb mosolyra húzódik a szám, amiért
megdicsért. – Kíváncsi vagy, hogy ment? – kérdezte, és a fülke
oldalán található gombra mutatott, amivel oda lehetett hozni
hozzánk a céltáblát. Lelkesen bólogattam, és megnyomtam a
gombot. Figyeltem, ahogy a papír céltábla lassan közeledik
felénk a fejünk felett futó sínen. Ashton boldogan elmosolyodott,
amikor megállt mellette a céltábla. Összesen tizenkettőt lőttem.
Abból kilenc lövésnél eltaláltam a céltáblát, három pedig a rajta
lévő emberi alakot lyukasztotta ki. Nagyon meglepődtem. Azt
hittem, még a céltáblát sem fogom eltalálni, amennyire remegett
a kezem. – Még néhány alkalom, és profi leszel! – poénkodott
Ashton.
 – Te is lősz egy sort? Vagy félsz, hogy a közelébe sem fogsz
érni a fantasztikus teljesítményemnek? – ugrattam. Nem is
tudom, miért, de szerettem volna látni, ahogy lő. Talán azokat a
fejemben lévő borzalmas képeket az ő látványa váltaná fel.
Gyorsan megrázta a fejét.
– Ma nem. Majd legközelebb. Szerintem mára elég volt neked
ennyi is ebből a helyből – felelte. Felvette a pisztolyt, és a plusz
tölténytárral együtt visszatette a fekete tálcára. – Menjünk, jó?
Egyetértően bólintottam. Jó ötlet volt. Nem akartam túlzásba
esni, nehogy a végén még ezek az élmények törjenek rám a
rémálmaimban. Levettem a fülvédőt és a védőszemüveget, és a
tálcára tettem őket.
– A nyolc hónapos megbízatásom végére már profi lövő
leszel! – szólt, ahogy a recepció felé lépdeltünk, hogy
kijelentkezzünk.
Gúnyosan nevetni kezdtem, és a fejemet csóváltam.
– Már attól is boldog lennék, ha az összes lövésem a céltáblán
belül lenne, mire el fogsz menni. – Bár igazából már annak is
örülnék, ha nem vészesen remegő kézzel tudnám tartani a
pisztolyt.
Kisétáltunk az épületből, és odamentünk az autóhoz. Láttam,
hogy Dean még mindig ott üldögél, unott arccal. Ashton
odabólintott felé, majd kinyitotta nekem az autó ajtaját, hogy
beszállhassak.
– Unalmas meló lehet kísérő testőrnek lenni! Deannek is ott
kell mindig ücsörögnie egymagában, és várnia rám. – Ezen
tűnődtem, mialatt Ashton beült a volán mögé, és elindította az
autót. Kicsit még meg is sajnáltam Deant; végtelenül unalmas
lehet, hogy egész nap csak engem figyeljen!
Ashton megrándította a vállát, és kihajtott a parkolóból.
– Ez a munkája. Ezért fizetik.
 Hirtelen kíváncsi lettem valamire.
– Te kapsz érte valami plusz pénzt, hogy rám vigyázol? Már
csak azért, mert gyakorlatilag a nap huszonnégy órájában
őrségben vagy. Dupla pénz vagy valami?
Mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Nem. De élvezhetem a társaságodat, amiért ha kellene, még
én fizetnék örömmel! Úgy érzem, ez többet ér bármennyi
pénznél – felelte. Elvörösödtem, és megcsóváltam a fejemet.
Nem tudtam, mit mondjak erre. Szerencsére hamar témát
váltottunk, amikor a legjobb barátjáról, Nate-ről kezdett
mesélni. Úgy tűnt, Nate Peters nagy nőcsábász. Ashton váltig
állította, hogy tuti biztos, hogy én is az ágyában kötnék ki, ha
csak úgy megismerkednék vele valahol.
– De hogyan cserkészi be a csajokat? – kíváncsiskodtam,
miközben azon vigyorogtam, hogy Ashton elmesélte, Nate
hogyan szedett fel egy éjszaka alatt három lányt. Kiderült, abból
ketten testvérek voltak, s ezért jól képen is öntötték piával!
Az arcán komisz mosollyal fordult felém.
– Az egyenruha az oka. A csajok buknak az egyenruhára.
– Ó! – Már értettem. – Szóval akkor a te egyenruhád is kapós
volt, mi? – Eszembe jutott a fénykép, amelyen egyenruhában
állnak. Igaza volt; az egyenruha kétségkívül csajmágnesnek
számít.
Félszegen megvonta a vállát.
– Volt olyan is – ismerte el.
– Magaddal hoztad? – kérdeztem. Az arcomat azonnal
elöntötte a vér, nem is értettem magamat, miért kérdeztem ilyet.
A francba, Anna! De tüzes vagy ma!
Elvigyorodott.
– Miért? Látni akarsz benne? – élcelődött.
Nagyot nyeltem. Azt válaszoltam volna legszívesebben, hogy
„Naná!”, de nem akartam beismerni.
– Persze, miért is ne? Megnézném, hogy áll rajtad! Én tudom
kezelni a helyzetet, nekem van elég önuralmam! – füllentettem
vállrándítva.
Erre pimaszul felnevetett.
– Hát igen, az én bánatomra! – Majd megrázta a fejét. – Nem
hoztam magammal. Beépített ember vagyok, tudod! De majd
valamikor megmutatom neked, ha akarod! – ajánlotta fel, majd
visszanézett az útra. Még jó, hogy akarom! Látni szeretném az
egyenruhájában! Persze, ezt nem mondtam ki hangosan,
inkább gyorsan témát váltottam, és a lövészetről kezdtem
kérdezgetni.
 13. FEJEZET

CSALÓDÁS FOGOTT EL, AHOGY VISSZAÉRTÜNK a házhoz.

Ashtonnal könnyedén telt az idő; itt pedig túl nagy nyomás
nehezedett rám.
– Na, mit szeretnél csinálni? Egy kis úszás esetleg? –
javasolta, ahogy kiszálltunk az autóból. – Persze, csakis a benti
fűtött medencében, nem a jéghideg tóban megint! – tette hozzá
gyorsan, és megborzongott.
Elnevettem magam.
– Hát... előtte valamit még meg kell csinálnom. De talán egy
óra múlva már jó lehet! – feleltem felvont szemöldökkel. A
tegnapi shoppingolás alatt láttam egy Apple üzletet, és akkor
jutott eszembe, hogy Ashtonnak szüksége lesz egy iPodra, ha túl
akarja élni a főiskolát. Szinte biztos voltam abban, hogy nincs
neki, nekem pedig volt egy vadonatúj; néhány hónapja vettem
magamnak, amikor azt hittem, elhagytam az enyémet. A zene a
fősulisok túlélőcsomagjának alapfelszerelése; Ashtonnak is kell
egy, ha épelméjű akar maradni!
Gyanakvó tekintettel kezdett méregetni.
– De ugye nem mész el itthonról?
– Nem. Végig a szobámban leszek – feleltem, és a szememet
forgattam, amiért ilyet feltételezett. Kétségkívül túl komolyan
vette a testőri feladatát!
– Rendben. Akkor egy óra múlva találkozunk! Addig legalább
befejezem a könyvet – vonta meg a vállát, és félig-meddig
elmosolyodott.
 – Jaj, nehogy elfelejtsem bepakolni a következő három
kötetet! – élcelődtem vele.
A szemét forgatta, de nem szólt egy szót sem. A szobába
menet kitértünk a konyha felé, hogy magunkhoz vegyünk egy kis
innivalót és egy szendvicset. Egy órára elköszöntem Ashtontól,
és az étellel a kezemben elvonultam. Amint egyedül maradtam,
elővettem a laptopomat, és elkezdtem szinkronizálni az iPodot
az én iTunesomra. Átmásoltam neki minden számot róla.
Fogalmam sem volt, milyen zenét szeret, azt sem tudtam, melyik
albumom fog tetszeni neki, de kezdetnek azért így is megfelelt.
Pontosan egy óra múlva kopogott. Összerezzentem, és
aggódva felpillantottam, mivel még nem készültem el a zenék
átmásolásával.
– Ashton, még nem vagyok kész! Utánad megyek, mihelyt
végeztem, jó? – kiáltottam ki, remélve, hogy nem lép be és látja
meg, mit csinálok. Másnap akartam odaadni neki a repülőn,
hogy ha akarja, hallgathassa.
– Minden rendben veled? – kérdezte aggódón.
– Persze! – vágtam rá. Az ajkamba haraptam, és figyeltem a
monitor tetején lévő szürke csíkot, ahogy a gép másolta át a
számokat.
– Bejöhetek, Anna? – kérdezte, a hangjából még mindig
bizonytalanság hallatszott ki.
Az ajtóhoz szaladtam és kinyitottam, még mielőtt besétál és
elrontja a meglepetésemet.
– Mizu? – kérdeztem, és közel húztam magamhoz az ajtót,
hogy ne lásson be a szobába.
– Tényleg jól vagy? Ugye nem borultál ki a fegyverek miatt? –
kérdezte, és a kezem felé nyúlt.
Elmosolyodtam, amiért így aggódik miattam. Nagyon
jólesett!
 – Nem, nem borultam ki. Csak van valami, amit meg akartam
csinálni a laptopomon, mielőtt holnap elindulunk – tettem
hozzá egy vállrándítással.
Az arca ekkor felragyogott, és látszott rajta, hogy
megnyugodott.
– Akkor jó! Aggódtam érted! – ismerte be, és megfogta hátul
a nyakát.
– Köszi, hogy aggódsz, de tényleg jól vagyok! – vontam meg a
vállam.
– Jó. Akkor szólj, ha kész vagy! – Kezemet a szájához emelte,
és megpuszilta az ujjperceimet, majd megfordult, és visszasétált
a szobájához.
Amíg dolgozott a laptop, én előkotortam a ruháim közül egy
másik fürdőruhát. Amire mindent visszapakoltam, addigra a
szinkronizálás is kész lett. Ahogy lépkedtem a szobája felé, a
hajamat kontyba tűztem, és udvariasan kopogtam a szobája
ajtaján. Már a kopogás közepén ki is nyitotta az ajtót; már
nagyon menni akart!
– Helló! Kész is vagyok! – üdvözöltem.
– Szuper! – mosolyodott el, majd egy törülközőt a vállára
dobott, és kilépett a szobából. Ahogy a ház hátsó részében lévő
uszodába értünk, elismerően felhúzta a szemöldökét.
– Ez igen! Ezt eddig nem is vettem észre!
– Na, ja! Ezt is meg kellett volna mutatnom, amikor
körbevezettelek! – élcelődtem vigyorogva, ahogy eszembe jutott,
hogy hagytam faképnél az első napon.
– Igen, emiatt még számolunk is! – figyelmeztetett
összehúzott szemekkel.
– Juj, de félek! – hecceltem, és kibújtam a ruhámból.
– Van is mitől! – A karját villámgyorsan körém fonta, felemelt
a földről és a medence felé kezdett lépkedni.
 – Ne! – kiáltottam, de már dobott is be a vízbe. Nevetve és
köpködve jöttem fel a víz alól. – Seggfej! – kiáltottam, ahogy a
szememből törölgettem ki a vizet. Ugrott egy fenekest a
medencébe, csak úgy fröccsent a víz mindenfelé. – Ez annyira
gyerekes! – gúnyolódtam, és próbáltam nem vigyorogni.
Úsztunk néhány hosszt, közben végig cinkeltük egymást.
Ashton jó úszó volt; látszott, hogy rengeteget gyakoroltak a
kiképzés alatt. Elmesélte, hogy egyszer büntetésből, amiért egy
tyúklétrát eresztettek le a parancsnoki társalgó közepére,
Nate-nek és neki is egy egész éjszakán át kellett a medencében
úszkálniuk és téglákat felhozni az aljáról.
– Hűha! És ezek után még szerettél ott lenni? – kérdeztem
fintorogva.
– Igen, mert megmentette az életem. Tizenhét éves koromban
nem volt túl sok esélyem. Rossz társaságba keveredtem.
Választanom kellett: vagy csatlakozom a különítményhez, vagy
folytatom azt az életet. Szerencsére az akadémiát választottam.
Felé úsztam, és megkapaszkodtam a medence szélében, hogy
tudjunk beszélgetni. Megragadta a derekamat, és magához
húzott. Annyira közel voltunk egymáshoz, hogy kezdett
forrósodni a levegő körülöttünk. Fogalmam sem volt, hogyan
csinálja ezt velem! Közelebb mozdultam felé, ujjaimat a vállára
csúsztattam, és ahogy a napbarnított bőrén legeltettem a
szemem, buja gondolatok kezdtek feltörni bennem.
– Úgy nézel ki, mint egy aszalt szilva! – cukkolt, és a ráncos
ujjaimra nézett.
– Te is! – dünnyögtem, és beleharaptam a számba. Tudtam,
most azonnal ki kell szállnom a medencéből, mert ennek így
nem lesz jó vége. Nem szabad hagynom, hogy ez a srác ilyen
hatással legyen rám. – Jobb, ha kimegyünk! – Nem is vártam a
válaszára, egyenesen a létra felé kezdtem úszni, kimásztam,
magamra rántottam a törülközőmet, és megtöröltem vele az
arcomat.
Amikor hátrafordultam, épp szállt ki a medencéből.
Összeszorult a gyomrom, ahogy a székről felkapta a törülközőjét,
és elkezdte a mellkasát törölgetni vele. Érdeklődéssel figyeltem
minden mozdulatát; ennyire még sosem voltam féltékeny egy
törülközőre!
Miután sikerült észbe kapnom, és abbahagytam a bámulást,
magam köré tekertem a törülközőt, és elindultunk vissza a
szobáinkba. A szobám ajtajánál kettévált az utunk.
– Vacsora után neki kell állnom összecsomagolnom –
mormogtam felráncolt orral. A pakolás volt a legutálatosabb
része annak, hogy már annyi suliból kirúgtak, és mindig
kezdhettem elölről.
– Ha akarod, segítek! – ajánlotta fel. – Nekem nincs sok
cuccom. Hozzám is tehetünk néhány dolgot.
Hálásan rámosolyogtam. Már korábban mondta, hogy a
lakásban fogja várni a ruhatára, amit összeválogattak neki.
Minden „megfelelő” öltözéket beszereztek helyette, csak meg
kellett mondania, mekkora ruhákat hord. Bele sem mertem
gondolni, milyen göncöket tartottak a fősulihoz „megfelelőnek”!
Benyomtam az ajtómat.
– Oké, köszi szépen! Majd bekopogok hozzád, miután
végeztem a szüleimmel töltött vacsorával. – Minden tőlem
telhetőt meg akartam tenni, hogy jól érezzem magam a ma esti
vacsoránál. Holnap elutazom, és az biztos, hogy egy szakács
nagyon fog hiányozni a főiskolán életemből!

Ashton

Megvacsoráztam a többi ügynökkel és a ház személyzetével

együtt, majd összepakoltam a cuccaimat. Anna, miután végzett a
szüleivel töltött vacsorával, bekopogott hozzám. Ahogy ott az
ágyán feküdtem tarkóra tett kézzel, nem bírtam megállni, hogy
ne mosolyodjak el. Elképesztő volt ez a csaj! Hogy lehet valaki
ennyire tökéletes? Mégis, mennyi szörnyűségen kellett
átmennie!
Rátapasztottam a szememet, ahogy ott hajolgatott és a ruháit
hajtogatta. Alig bírtam elnyomni magamban a vágyat. Halvány
fogalma sem volt arról, mekkora hatással van rám! Mondjuk, ezt
nem is bántam; neki most egyértelműen egy barátra volt
szüksége, nekem pedig azt kellett elérnem nála, hogy azt érezze,
a barátja vagyok. Megteszek mindent, amivel boldoggá tehetem,
még akkor is, ha bele fogok pusztulni, amikor lejár a
megbízatásom. Hihetetlenül nehéz volt számomra úgy a
közelében lenni, hogy tartsam a tisztes távolságot tőle, de azért
egész jól boldogultam.
Megfordult, és észrevette, hogy figyelem. Gyorsan elkaptam
róla a tekintetemet, mert tudtam, hogy jól le fog teremteni
miatta.
– Segítenél, ahelyett, hogy bámulsz? – cukkolt, és felém
dobott egy hátizsákot.
Megkönnyebbülten felnevettem. Hála égnek nem vette észre,
hogy nyálcsorgatva figyeltem őt! Lemásztam az ágyról, a
fésülködőasztalán felhalmozott művészkellékek felé fordultam,
és elkezdtem bepakolni őket a táskába. Amikor a vázlattömbje
került a kezembe, annyira szívesen belenéztem volna, de nem
tudtam, jó néven venné-e.
– Megnézhetem a rajzaidat? – kérdeztem reménykedve.
Kínosan összerezzent.
– Hát, jó. Van köztük néhány... durva is.
Durva. Ez vajon mit jelent? Leültem a székre, és elkezdtem
fellapozni a rajztömböt. A szám is tátva maradt a csodálkozástól,
ahogy megláttam a rajzait. Elképesztően jók voltak: a tó, a ház,
egy fa, a naplemente, és volt egy kép az anyjáról is. De meg
tudtam állapítani, melyiket nevezte durvának. Azok valóban
nyugtalanítóak voltak: vér, halál, kések és fegyverek jelentek
meg rajtuk. Ugyanazt a fenyegető tekintetű, mérges kinézetű
férfit rajzolta le újra és újra. Felismertem az aktából: Carter volt
az.
– Nagyon jók! Mihez akarsz kezdeni a fősuli után? –
kérdeztem, és betettem a tömböt a táskába.
– Mindig is grafikus akartam lenni, de nem tudom, összejön-e
majd. Örülök, ha sikerül végre végigcsinálnom a képzést, és
lediplomázom! – felelte félszegen.
Éreztem, ahogy ismét elfog a méreg. Carter mindent elvett
tőle. Annának vissza kell szereznie az emberekbe vetett
bizalmát! Ennyi. Ebben tudok neki segíteni. Meg fogok tenni
bármit, ami ahhoz kell, hogy ismét normális életet élhessen!
– Ne add fel az álmaidat, Anna! Majd én segítek neked! –
ígértem, és rápillantottam a gyönyörű arcára.
Halkan felnevetett, amire a szívem nagyot dobbant.
– Úgy beszélsz, mint Jack. Ő is folyton ezt mondogatta.
Úgy döntöttem, ezt bóknak veszem. Azokból, amiket Jackről
hallottam, úgy tűnt, jó srác lehetett. Piszkosul szerencsés volt,
hogy Anna ennyire szereti őt!
– Okos fiú! – jelentettem ki vigyorogva.
Visszafordultam a cuccaihoz, felvettem a vázlattömböt, amit a
shoppingolás során vett. Kinyitottam, és az első oldalon én
voltam.
Nevetnem kellett, ahogy Anna engem látott és lerajzolt!
Kétségkívül az jött le belőle, hogy jóképűnek tart; látszott, hogy
nem hangsúlyozta a hibáimat, és olyannak rajzolt le, mintha
tökéletes lennék, az összes hajszálam úgy állt, ahogy kell!
– Engem is lerajzolsz? – kérdeztem, és felé fordítottam a
rajztömböt, hogy lássa, mit nézek.
– Persze, miért is ne? – felelte, és megvonta a vállát.
Összeráncoltam a homlokomat, mert ezt nem tudtam hova
tenni. Olyan nehéz kiigazodni a nőkön! Eddig nem igazán
erőlködtem azon, hogy megértsem őket. Mindenesetre sokkal
nehezebb, mint gondoltam! A következő oldalra lapoztam; ezen
Jack volt, felismertem őt az Anna ágya mellett lévő fényképről. A
képen vérben úszott, és látszott, hogy fájdalmai vannak;
rémisztő látványt nyújtott.
Felnyögtem, és megráztam a fejemet.
– Miért nem rajzolsz szép képet róla ilyenek helyett? –
kérdeztem, és a kép felé böktem a fejemmel. Nem akartam
odamutatni neki a képet, nehogy felidegesítsem vele.
Sóhajtott egyet, és lenézett a földre; fáradság és vereség
tükröződött a testtartásából.
– Túlságosan kiborulok, így inkább nem rajzolom le őt többet.
– Anna, ha így rajzolod le, azzal csak még nehezebbé teszed a
helyzetedet! – ellenkeztem, és közben magamban azon
tűnődtem, vajon tényleg ennyire szeret-e szomorú lenni.
– Gondolod? – Kivette a kezemből a tömböt, és a táskába
tette, jelezve ezzel, hogy a beszélgetésnek vége.
Sóhajtottam, és mérges voltam magamra. Túl messzire
mentél, Ashton, megint felzaklattad! Remek, te seggfej!
Előrenyúltam, ujjamat az álla alá tettem, és a fejét úgy
fordítottam, hogy a tekintetünk találkozzon. Megint mosolyogni
akartam látni, utáltam, hogy mindig szomorú volt.
– Nincs azzal semmi baj, ha hiányzik. A szép időkre kellene
emlékezned, és megpróbálni elfelejteni a rosszat! Csak
magadnak ártasz vele! – suttogtam.
 Erőtlenül elmosolyodott, de a szemében továbbra is ott
bujkált a szomorúság.
– Tudom, de nem tehetek róla. Ha becsukom a szememet, ezt
látom.
– Idővel majd elhalványulnak a rossz emlékek, és csak a jók
maradnak veled! – biztattam. Közelebb léptem hozzá, és a
vállára tettem a karom. Tökéletesen passzolt egymáshoz a
testünk. Klórszagú hajának illatától borsózni kezdett a fejbőröm.
Szinte kínzás volt ez nekem! Ha nem lehet az enyém, akkor
miért illünk ilyen jól össze? Annyira vágytam arra, hogy
lehajoljak, és megcsókoljam az arcát! Újra érezni akartam a
puha bőrét. A tegnapi történések óta egyszerűen nem bírtam
másra gondolni, csak az ízére és a tapintására.
Arcát a mellkasomba nyomta, a teste akaratlanul is az
enyémhez simult. Nagyot nyeltem, és azon igyekeztem, hogy ne
induljak be ettől az apró mozdulattól.
– Mindenki ezt mondja, de eltelt három év, és még mindig
olyan, mintha tegnap történt volna! – mormogta.
Sóhajtottam, lecsuktam a szemem, az arcomat a hajába
temettem. Magamba szívtam őt. Fogalmam sem volt, hogyan
tudnám jobb kedvre deríteni.
– Egyszerre csak egy napra koncentrálj! Csak ez segíthet!
Karját egy másodpercre a derekam köré fonta, majd sóhajtott,
és kivonta magát az ölelésemből. Hátralépett, majd összeráncolt
homlokkal a padlóra nézett.
– Pakoljunk!

***

Két bőrönd és egy hátizsák megtömésével később elégedetten

nyugtázta, hogy elegendő ruhát csomagolt be. Úgy tűnt, a
mosogatón kívül az egész házat bepakolta. Még a három
Alkonyat-könyvet is bedobta nekem. Még soha senki nem volt
velem ennyire figyelmes! A srácok az akadémián jó fejek voltak,
de a pasik nemigen törődnek ilyen dolgokkal. Furcsa volt
elfogadnom, hogy valaki ösztönösen ilyen kedves és gondoskodó
velem. Azon ámultam, hogy képes még mindig ilyen figyelmes
lenni másokkal, azok után, amilyen gyötrelmeken
keresztülment.
Miután végeztünk, eltűnt a fürdőszobájában. Leültem az ágya
szélére, és az ajtót bámultam. Azt kívántam, bárcsak
bemehetnék, leülhetnék oda a padlóra, és beszélgethetnék még
vele egy kicsit! Ez volt a legjobb dolog vele kapcsolatban; mindig
tudott valami érdekeset mondani, és meg tudott nevettetni úgy,
ahogyan eddig még egy lány sem. Felsóhajtottam, elővettem a
mobilomat, megnyitottam az e-mailjeimet, és megnéztem a
másnapi utazásunk tervét.
Amikor már szóról szóra tudtam, kibújtam a ruhámból,
levettem az egyik plusz párnát az ágyáról, és újra lefeküdtem a
földre. A hátizmaim már most tiltakoztak az ellen, hogy a földön
aludjak, de úgy tűnt, Annára így nem törtek rá a rémálmok, így
egy darabig még el kellett viselnem ezt a helyzetet. Már szóltam,
hogy szükségünk lesz egy kanapéágyra a lakásban, ahol lakni
fogunk.
Kis idő elteltével mozgást hallottam a fürdőszoba felől.
Amikor megmozdult az ajtókilincs, gyorsan elnyúltam, és
becsuktam a szemem, mintha aludnék. Nem akartam még
tovább bonyolítani a helyzetet. Sóhajtott, lekapcsolta a villanyt,
majd reccsent az ágy, és susogott az ágynemű. Ahogy ott
feküdtem, hallottam, ahogy az ágy szélére gurulva szuszog.
Számomra ez volt a legédesebb hang a világon!
Egyszer csak azt éreztem, hogy ujjai az orromhoz érnek,
végigsimítják az arcomat, majd finoman kifésülik a hajamat a
homlokomból. Minden vágyam az volt, hogy kinyithassam a
szemem és beszélgessek vele, a karjaimban tartsam és csókoljam
őt! De neki arra volt szüksége, hogy erős legyek, így az is akartam
lenni. A kezét lejjebb csúsztatta, és a mellkasomra helyezte, a
szívem fölé. Mintha csak ellenőrizni akarta volna, hogy még ott
vagyok. Annyira aranyos volt, hogy nem bírtam nem mosolyogni
– szerencsémre már sötét volt, így nem láthatta, mennyire
izgatottá tett ez az apró kis érintés.

Másnap reggel is korán ébredtem. Felültem, és

összeszorítottam a fogaimat, hogy ne nyögjek fel az izmaimban
érzett fájdalomtól. Annára mosolyogtam, aki még mindig
békésen szunyókált. Felkeltem, lehajoltam, nyomtam egy apró
puszit a feje búbjára, majd csendben rendbe raktam az
ideiglenes ágyamat. Így könnyebb volt; kevésbé volt ciki neki, ha
akkor osonok ki, amikor ő még alszik. Sóhajtottam egyet, és
átmentem a saját szobámba, hogy lezuhanyozzak, felöltözzek, és
az utolsó holmijaimat is bepakoljam.
Levittem a táskáimat a földszintre, és megkerestem Deant,
hogy megnézzem, elkészült-e a mai napra. Kilenckor kellett a
terv szerint a repülőtérre indulnunk, nem volt hát sok időnk.
Miután nyugtáztam, hogy készen áll, és megbeszéltük a
teendőket, az utam a konyhába vezetett. A gyomrom hangosan
korgott, amikor megpillantottam a nagy adag palacsintát, amit
Mary készített.
Miután egy nagy halommal befaltam belőlük, elővettem egy
tányért, és tettem rá néhány palacsintát Annának. Óvatosan
közlekedtem velük végig a házon, fel a szobájáig. Az ajtajához
érve bekopogtam, és vártam, hogy beengedjen. Még csak hét óra
volt, így hát feltételeztem, hogy még nem ébredt fel.
– Igen? – szólt ki álmosan.
 Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Láttam, hogy az ágyon ül,
ásít, és a szemét dörzsöli. Haja kócosan állt az alvás után, ám
ennek ellenére is ő volt a leggyönyörűbb lány a világon.
Magamban elmosolyodtam. Ezer évig is el tudnám őt nézni, és
akkor sem unnám meg az arcát, ebben egészen biztos voltam.
Tudtam, hogy azok a lányok, akikkel korábban
megismerkedtem, a nyomába sem értek Annának.
– Helló, kicsi lány! Hoztam reggelit! – Magam is
ledöbbentem azon, amit mondtam. Néhányszor már neveztem
így véletlenül; tényleg abba kellett hagynom.
Úgy tűnt, szerencsére nem vette észre.
– Igazán? Köszi! – mosolygott rám hálásan, majd felcsúszott
az ágy végébe, és vigyorogni kezdett, amikor elétettem a tányért.
Némán figyeltem, ahogy falatozik. Végig azzal küzdöttem,
hogy ne induljak be attól, ahogyan megnyalja a szája szélét, és a
villát a szájába teszi. Fogalmam sem volt, hogyan tudott ennyire
hatni rám pusztán azzal, ahogy evett, de sikerült neki!
– Jól aludtál? – érdeklődtem, miután végzett a reggelijével. A
választ persze már tudtam; a fél éjszakát azzal töltöttem, hogy őt
figyeltem.
Letette a tányérját az éjjeliszekrényre, és bólintott egyet.
– Igen. És te?
Nem, én nem igazán.
– Én is! – füllentettem.
Elmosolyodott, kimászott az ágyból, és nyögve kinyújtózott.
Ahogy megpillantottam a hibátlan testét, gyorsan becsuktam a
szemem; már előtte is azt éreztem, hogy ágyéktájékban szorít a
farmernadrágom, de a nyújtózkodásával csak fokozta ezt az
érzést.
– Leviszem a táskáidat. Közel két óra múlva indulunk –
szóltam, és a mobilomon megnéztem, mennyi az idő.
 – Jó. Csak gyorsan felöltözöm. Itt hagynád az egyik táskát,
hogy bepakoljam a hajkefémet és még néhány apróságot? –
kérdezte. Elbűvölő látványt nyújtott a hátsója és a lába, ahogy az
egyik bőrönd fölé hajolt. Igen, ez betalált; konkrétan
merevedésem lett. Amikor nem figyelt, gyorsan megfordultam,
hogy elrendezzem ott alul a dolgaimat, így semmit sem vett
észre.
Bassza meg! Ez lesz életem leghosszabb nyolc hónapja!
A következő óra gyorsan eltelt, nem is sokat láttam őt. Amikor
megérkezett értünk az autó, ami kivitt minket a repülőtérre, a
szülei kikísértek minket a ház elé. Komor tekintetükből
aggodalom áradt.
Hátrahúzódtam, és figyeltem, ahogy esetlenül elbúcsúzik
tőlük. Merev háttal, erőtlen mosollyal fogadta, amikor a szülei
átölelték. Nem volt jó érzés ilyen feszültnek látni, a gyomrom is
összeszorult tőle. Nem álltam elég közel hozzájuk, hogy halljam,
mit mondanak, de az édesanyjának könnyes lett a szeme, az
édesapja pedig olyan arcot vágott, mint aki könyörögve kéri,
hogy ezúttal kerülje a bajt.
A búcsúzás után Anna a tekintetével engem keresett. Beszállt
az ott várakozó fekete Bentley-be, én előreléptem, hogy
kövessem őt, de az édesapja elém vágott, és barátságosan rám
mosolygott. Nyeltem egy nagyot. Hihetetlenül tartottam tőle;
nemcsak azért, mert ő a főnököm, és nagy valószínűséggel a
következő elnök, hanem azért is, mert ő az édesapja annak a
lánynak, akivel randizni szeretnék. Szerettem volna bevágódni
nála.
– Taylor ügynök, csak szeretnék köszönetet mondani
magának – szólalt meg halkan. Komor tekintetéből tisztán
láttam, hogy komolyan gondolja, amit mond.
– Erre semmi szükség, uram. A munkámat végzem.
 Megrázta a fejét.
– Nem, ez nem csak arról szól, Taylor ügynök. Arra gondolok,
amit Annabellért tesz. Úgy tűnik, sokkal jobban van. Maga jót
tesz neki. – A kezét nyújtotta felém. Elmosolyodtam, és kezet
ráztam vele. Még a végén megkapom a papa jóváhagyását is!
– Nincs mit, uram. Anna nagyszerű lány, sok mindenen ment
keresztül – jegyeztem meg homlokráncolva. A „sok mindenen
ment keresztül” enyhe kifejezés volt arra, amit valójában át
kellett élnie.
– Igen – bólintott a szenátor egyetértően. – Kérem, vigyázzon
rá! Megbízik magában, ahogy én is.
Rendkívüli büszkeség töltött el.
– Köszönöm, uram, ez sokat jelent nekem! Ne aggódjon a
lánya miatt, nagyon fogok rá vigyázni! – ígértem.
A szenátor megfordult, és a várakozó autó felé intett.
– Jobb, ha indulnak, mert lekésik a járatot!
Bólintottam, és az autóhoz léptem. Már épp beszálltam hátra,
amikor a szenátor ismét megszólalt. Megálltam.
– A megbízatása lejártával csak meg kell neveznie, melyik
osztályhoz szeretne kerülni, és úgy lesz! – jegyezte meg őszintén.
Ennek hallatán összeszorult a gyomrom; majdnem letörtem az
autó kilincsét, annyira belemarkoltam.
– Köszönöm, uram! – feleltem hálásan, majd széles mosollyal
az arcomon Anna mellé csusszantam.

Miután végigkísértek minket a reptéri bejelentkezésen és a

biztonsági ellenőrzésen, a business osztályon helyezkedtünk el.
Anna nyugodtnak és boldognak tűnt, amiért eljöhetett
otthonról, és kikerült a szülei látóköréből. Sejtésem szerint azért
nem tudott jól kijönni velük, mert ők még mindig a régi Annát
keresték benne, és nem tudtak mit kezdeni ezzel az új
változattal.
Amikor a repülőgép már a levegőben szállt, és ki lehetett
kapcsolni a biztonsági öveket, Anna felállt, előhúzta a táskáját,
és valamit matatott benne. Mosoly jelent meg az arcán, ahogy
előhúzott egy téglalap alakú dobozt, amit a rajztömbjében rejtett
el. Vigyorogva felém nyújtotta.
– Van valamim számodra!
Összeráncoltam a homlokomat, kissé hátrébb is húzódtam.
– Igen? Mi az?
Anna mosolyogva kihúzott egy könyvet a táskájából, majd
visszahuppant az ülésére, és az ölembe tolt egy kemény borítású
kis dobozt.
– Nyisd ki, meglátod!
Felhúztam a szemöldökömet, és a kezembe vettem a
csomagot. Egy kemény doboz volt, elfért a tenyeremben.
Kibontottam a ragasztását, leszedtem róla a papírt. Erre aztán
nem számítottam! Egy baromi jó iPod volt az!
– Ez most komoly? – kérdeztem, és ránéztem Annára.
Fürkésztem az arcát, hátha valami trükk van ez mögött.
Megerősítése jeléül bólintott. Önelégült mosolya elárulta,
hogy nagyon örül.
– Azt gondoltam, neked nincs, nekem pedig volt egy plusz.
Hidd el, jól jön majd az unalmas órák alatt! Fősulisok számára
ez alapfelszerelés!
Csodálkozva Annára néztem. Lenyűgözött a figyelmessége és
a felém irányuló törődése; még soha senki nem bánt velem így!
– Már megint ez az arc? – heccelt a szemét forgatva. Felém
nyújtotta a kezét, elvette az iPodot, kinyitotta, csatlakoztatta a
fülhallgatóhoz, majd bekapcsolta. – Nem tudtam, milyen zenét
szeretsz, ezért rátettem az összes zenémet. Talán lesz köztük
olyan, ami neked is bejön – mondta, és végigpörgette az
albumok listáját.
Nyeltem egyet. Azt sem tudtam, mit mondjak. Tényleg valódi
ez a lány?
– Majd létre kell hoznod egy saját iTunes fiókot, de most
használhatod az enyémet – folytatta, és lazán megvonta a vállát.
Szerintem fogalma sem volt arról, mennyire figyelmes és
bámulatos lány!
Kezemmel a hajamba túrtam, és még mindig nem tudtam
megszokni, mennyire magába bolondított.
– Köszönöm! Tényleg nem kellett volna, de nagyon aranyos
tőled!
Kajánul elmosolyodott, és visszaadta az iPodot.
– Ha jövő héten szemét leszek veled, csak jusson eszedbe,
hogy azért voltam veled rendes is... egyszer!
Még mielőtt türtőztetni tudtam volna magam, előrehajoltam,
és a számat az ajkára nyomtam. Nyögés tört fel a torkából, és
visszacsókolt. Az agyam egy pillanat alatt elszállt. Azután, ahogy
a temetőben bánt velem, nem hittem volna, hogy ez újra
megtörténik. Ahogy puha ajkai a számhoz értek, az összes szőr
felállt a karomon. Felemelte a kezét, és megfogta hátul a
nyakamat, ahogy erősebben nyomta az ajkát az enyémhez.
A csók csak néhány másodpercig tartott. Szinte perzselte a
számat az érzés, de közben mégis olyan tiszta és édes is volt!
Anna arrébb húzódott, pislogott néhányat, majd félszegen
visszabújt az ülésére.
– Ne haragudj, nem lett volna szabad! – rezzentem össze
bocsánatkérőn, és már vártam, hogy rám támad, és kijelenti,
hogy vegyem le róla a kezem.
Megköszörülte a torkát, elfordult, és elővette a könyvét.
– Semmi gond. Örülök, hogy tetszik az iPod!
– Nagyon! Köszönöm szépen! – Belesajgott a szívem, annyira
akartam őt. De az ő boldogsága fontosabb volt az enyémnél, ő
pedig nem akart hűtlen lenni Jackhez. Talán ha barátok leszünk,
akkor meg fogja engedni magának, hogy belém szeressen.
Bárcsak így lenne! Sóvárgó tekintettel figyeltem, ahogy a
könyvet a megfelelő oldalra lapozza. Kezdtem beleszeretni.
Éreztem, ahogy az érzés elhatalmasodik rajtam – még egy-két
hét, és végem!
A kétórás út alatt Anna csak ült, és mogyorós M&Ms cukorkát
nassolva olvasott. Én az új iPodommal szórakoztam. Ahogy
pörgettem a zenéket, kellemesen meglepődtem, milyen hasonló
az ízlésünk. Ez volt a legjobb ajándék, amit valaha is kaptam!
Akartam egyet venni magamnak a kiképzés alatt, de soha nem
volt rá elég pénzem.
Kis idő elteltével Anna feltolta a két ülés közötti kartámlát, és
nekem dőlt, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen.
A repülés túl hamar véget ért. Annyira jó volt érezni Anna
közelségét! Pedig nem szabadott volna.
Peter Burnet, az éjszaka szolgáló kísérő testőr várt minket egy
kis táblával a poggyászkiadásnál. Fiatalabb volt, mint amire
számítottam, a húszas évei közepén járhatott. Széles válla,
vastag nyaka egyértelműen jelezte, hogy szeret gyúrni. Idegesen
elmosolyodott, amikor mellé léptem; gyorsan végignézett a
csoporton, majd Annára pillantott.
Egy rövid bemutatkozást követően kivezetett minket egy
csillogó ezüstszínű Jaguár XF-hez. Elámultam, annyira csúcs
volt a verda! Az ujjaim már bizseregtek, hogy végigsimíthassam.
A szám sarkában mosoly jelent meg. Ha látná ezt az én legjobb
barátom, Nate! Úgy sikongatna, mint egy lány! Dean és Peter
nem kapott olyan szuper autót, mint mi, s emiatt Dean láthatóan
csalódott is volt.
Nem kellett sokat autóznunk a lakásunkig. Próbáltam
memorizálni az utcákat, ahogy a GPS elvitt minket a főiskola
campusához. Amikor odaértünk, beálltam a mélygarázsba,
leállítottam a motort, és mialatt átsétáltam az autó másik
oldalára, és kinyitottam Annának az ajtót, feltérképeztem a
terepet.
Peter és Dean is odaért addigra, és együtt indultunk el a
lifthez, miközben Peter felvázolta az épület biztonsági
paramétereit. A bentről nyíló tűzlépcsőn kívül csak egy kijárata
volt, ami megkönnyítette a megfigyelést. Csak kártyával lehetett
bejutni az épületbe, és jelszóval lehetett használni a liftet és a
lépcsőházat is. Kétségkívül gondosan választották ki az épületet.
Ahogy felértünk a második emeletre, Annát Deannel és
Peterrel hagytam, én pedig beléptem a lakásba, hogy
ellenőrizzem, biztonságos-e. Anna csak ezután jöhet majd be.
Teljesen elhűltem a drágának tűnő parketta, a tökéletes festés
láttán! Minden helyiségben hatalmas plazmatévé lógott a falon.
A teljesen felszerelt, magas fényű fehér bútorral berendezett
konyha luxuskivitelben pompázott. Lenyűgöző volt ez a
hatalmas lakás!
Miután minden helyiséget ellenőriztem és biztonságosnak
találtam, beengedtem Annát is, hogy megnézhesse, hol fogunk
nyolc hónapon keresztül élni. Peter lement a csomagokért.
– Azta, de gyönyörű! – lelkesedett Anna, ahogy körbesétált, és
benyitott mindenhova. Ugyanaz a meglepettség látszódott rajta
is, mint rajtam. Amikor a hálószobákhoz értünk, megfordult. –
Nincs kanapéágy. Rendelnünk kell egyet!
Összevontam a szemöldökömet. Körbenéztem, és
megállapítottam, hogy igaza van. Ugyan kértem egy kanapét, de
talán elkerülte a figyelmüket; később telefonálok ez ügyben.
– Úgy tűnik, marad a padló! – viccelődtem, és próbáltam nem
arra gondolni, hogy a földön alvástól úgy érzem magam, mint
egy öregember.
Anna az ágy felé fordult, és összevonta a szemöldökét.
– Megosztozhatunk az ágyon, ha akarod. Nem szeretném,
hogy a földön aludj! – mormogta.
Legyintettem egyet.
– Nem gond, emiatt ne aggódj! Na, kicsomagolunk? –
javasoltam, és már előre féltem, mennyi idő lesz minden
holmiját kipakolni.
De Anna hajthatatlan volt.
– Nem. Valami sokkal fontosabbat kell előtte csinálnunk –
felelte, és felvonta az egyik szemöldökét.
Hm, mi lehet fontosabb a kicsomagolásnál?
– Mi az, kicsi lány? – kíváncsiskodtam. A fenébe! Már megint
így neveztem?! Hagyd már abba, idióta!
Elmosolyodott.
– Össze kell gyűjtenünk az ételszállításos éttermekből az
étlapokat, mert az biztos, hogy én nem fogok főzni a csinos kis
hátsódnak minden este!
Nevetésben törtem ki.
– Jól van, akkor néha majd én készítem a vacsorát! – vágtam
rá.
Összeráncolta az orrát, jelezve, hogy nincs oda az ötlettől.
– Tonhalas sült burgonyát? Azt hamar meg fogjuk unni! –
Elmosolyodtam; kiderült, tényleg figyel arra, mit mondok. Úgy
tűnt, mindent megjegyzett, amit meséltem neki, legyen az
bármilyen apróság.
– Ugyan már! Na, menjünk, hívom Deant, és szólok neki,
hogy elmegyünk egyet sétálni – egyeztem bele, és elővettem a
mobilomat.
– Mondd meg neki azt is, hogy utána beülünk valahova egy
italra! Felvontam a szemöldökömet. A főiskola kétségkívül
hatással volt rá – vagy az a szabadságérzet, hogy távol van a
szüleitől. Bármi volt is az oka, Anna mosolygott, amitől én
repestem a boldogságtól.
 14. FEJEZET

Anna

ÚGY EGYÓRÁNYI SÉTÁLGATÁS UTÁN a kezünkben volt minden

étlap, azokból az éttermekből, ahonnan rendelni lehet. Elég is
volt a mászkálásból, úgy éreztem, innom kellett valamit.
Észrevettem egy bárt, és Ashtont arrafelé irányítottam. Nem
törődtem azzal, hogy a bár feliratáról már pattogzott le a festék
és az egyik oldalon törött volt a kirakatüveg. Árultak alkoholt, és
most csak ez számított. Reménykedve néztem Ashtonra.
Homlokráncolva nézett először rám, majd a lepukkant bárra.
– Ide akarsz bemenni? – kérdezte, és rosszalló pillantást
vetett a bárra.
Nevetni kezdtem az arckifejezésén.
– Ne legyél már ekkora sznob!
– Anna, ez a hely eléggé lepukkant! – ellenkezett, és
összeszűkült szemmel méregette a bejáratot.
– Légy szíves! – kérleltem lebiggyesztett szájjal.
Megadóan sóhajtott, elővette a mobilját, és felhívta Deant, aki
az utca végén ácsorogva várt minket.
– Na, gyerünk, de maradj mellettem, még a mosdóba sem
mehetsz el! – jelentette ki szigorú hangon.
Izgatottan bólintottam. Már ősidők óta nem jártam bárban.
Miután Cartertől megszabadultam, volt egy időszakom, amikor
ellógtam, és kocsmákban ittam le magamat, de ennek már két
éve. Az utóbbi időben inkább remeteéletet éltem.
Igazi kocsma volt a hely, de legalább olcsón adták a piát.
Sokan voltak, főleg olyanok, akik vélhetően a főiskola diákjai,
mivel a campus csak néhány percre volt innen gyalog. A tulaj
szemmel láthatóan nemigen foglalkozott azzal, hogy
fiatalkorúakat ne szolgáljon ki.
– Mit szeretnél inni? – kérdezte Ashton, és a pulthoz húzott.
– Amit lehet!
– Narancslé? – javasolta.
Elnevettem magam, és megráztam a fejem.
– Rendes piát akarok!
Ashton elítélőn összeráncolta a homlokát.
– Még nem vagy elég idős hozzá – suttogta, és a kezét a
hátamra tette. – Bajba kerülhetek, ha piát veszek neked.
Lebiggyesztettem a számat, és kérlelő tekintetet vetettem rá.
– Kérlek, na! Van hamis személyim! Nem most iszom először
alkoholt! Légyszi!
A szemét forgatta.
– Oké. Egyetlenegy ital – jelentette ki. – Mit kérsz? Bort?
Elmosolyodtam, megvontam a vállam, de amikor odajött
hozzánk a pultos, két dupla Jack Danielst és két kólát rendeltem.
Ashton döbbenten figyelt, majd kért egy narancslét.
– Az meg kinek kell? – kérdeztem, és az egyik italt felé toltam.
– Nekem. Szolgálatban nem ihatok, így ezek szerint a
következő néhány hónapban antialkoholista leszek! – felelte egy
vállrándítással, és visszatolta felém az italt.
Meghökkentem. Ez így nem ér!
– Ugyan már! Igyál nyugodtan! Nem történik ezzel semmi!
Amúgy is totál hülyeség ez az egész testőrségesdi! –
hangoztattam, és úgy éreztem magam, mint egy elkényeztetett
kis hülye gyerek.
 Látszott, hogy valami miatt elkomorodik, bár igyekezett
közömbös arcot vágni.
– Nem, Anna! Neked szükséged van testőrségre,
máskülönben kirúgatnád magad! – poénkodott vigyorogva, és
poharát az enyémhez koccintotta. – Egészségünkre! –
Sóhajtottam egyet, majd egy húzással le is nyomtam az egyik
italt; nem akartam két pohárral a kezemben mászkálni. – Hű!
Ugye te nem vagy olyan italozó? – kérdezte kissé rémülten.
– Milyen italozó? – grimaszoltam a lehajtott alkohol utóíze
miatt.
Elvigyorodva rám kacsintott.
– Olyan, aki nem tudja, hol a határ, és hazaúton a pasijára
taccsol! Felnevettem a poénon.
– Sosem tudhatod, amíg ki nem próbálod! Ja, és jut eszembe,
ha megtetszik neked valaki, és ki akarsz menni egy gyors
menetre a mosdóba, akkor szólj előtte, hogy ne keresgesselek
hiába! – Komolyan gondoltam, amit mondtam, és lehúztam a
másik italt is. Mindenképpen le kell fektetnünk a szabályokat,
még mielőtt ilyen történik, mert nem szeretnék egész éjjel utána
bóklászni. A szája tátva maradt a csodálkozástól, és csak nyögni
tudott egyet erre, ahogy megdöbbent arccal rám nézett.
Összevontam a szemöldökömet. A gyors egymásutánban
lehajtott két ital már megtette a hatását: éreztem, hogy kezdek
becsípni. – Jézusom, Ashton! Ígérem, nem foglak lehányni! –
esküdöztem nevetve.
– Nem erre gondoltam – vágta rá homlokráncolva. Látszott
rajta, hogy valami felbosszantotta.
– Hát akkor mire, szépfiú? – kérdeztem, és intettem a
pultosnak. Rendeltem még két pohár italt, és odacsúsztattam
neki a pulton egy húszdolcsist.
Ashton bosszúsan rázta a fejét.
 – Anna, nem foglak itt hagyni, hogy valakivel egy kocsma
klotyójában szexeljek! Tényleg ezt nézed ki belőlem? – kérdezte
kissé megbántva.
Felszaladt az egyik szemöldököm. Őszintén? Ezt! Három nap
után már lefeküdt velem, gyakorlatilag a főnökével! Igen,
kinéztem belőle, hogy egy kocsmában, vagy mit tudom én, hol,
felszed egy lányt, és nyom vele egy numerát!
– Ugyan már, Ashton! Mindketten tudjuk, hogy nagy
nőcsábász vagy! Túl dögös pasi vagy ahhoz, hogy ne kavarj
csajokkal! – cukkoltam. – Mert kerek három nap után engem is
megfektettél, és még csak nem is ellenkeztem! Nagyon értesz a
csábítás művészetéhez! – vihogtam, és lehúztam a következő
pohárral.
– Arra nem is gondoltál, hogy talán jelentett is valamit? Hogy
talán mindketten ezt akartuk, és ezért hagytad, hogy hozzád
érjek már a legelső alkalommal, amikor találkoztunk? –
kérdezte, és rám szegezte a tekintetét.
Nagyon komolynak tűnt; sötét, szexi, komor szemekkel nézett
rám. Elmosolyodtam, előrébb léptem, kezemet az arcára tettem,
és az ujjaim hegyével megsimítottam a homlokát. – Vigyázz,
még ráncos lesz a csinos kis pofikád! – kajánkodtam vele, majd
lábujjhegyre álltam, és egy puszit nyomtam az arcára.
Ashton halkan felnevetett.
– Tudsz biliárdozni? – kérdezte. Karját a derekamra fűzte,
ahogy bizonytalan léptekkel mentem felfelé a lépcsőn.
– Dehogy tudok! – megnyomtam a szó elejét, és vigyorogtam.
– Megmutatod, hogy kell fogni a dákót? – incselkedtem vele.
Halványan elmosolyodott.
– Anna, kérlek, ne rúgj be és flörtölj velem, mert annak nem
lesz jó vége! – figyelmeztetett a fejét csóválva.
– Ne legyél ilyen szexi, és akkor nem lesz kedvem flörtölni
veled!
Felnevetett, és felém lépett.
– Jól van. Dolgozni fogok rajta, hogy ne legyenek ezzel
gondjaid!
Elvigyorodtam.
– Jó! De ha veled nem flörtölhetek, akkor kivel? Nézz körül itt
a kocsmában, ki lenne rá alkalmas! – poénkodtam, és mellé
léptem.
– Rendben. – Megfogta az állát, és körbenézett. Egy idős
férfin akadt meg a tekintete, aki a sarokban ült, és egy barátjával
sakkozott. – Ó, az az öreg fickó, három óránál! Neki biztosan
jólesne, ha egy csinos fiatal lány flörtölne vele! – cukkolt
nevetve.
– Hmm! Tetszik, ha a férfi idősebb, de talán mégse apám
korabelivel kellene összeszűrnöm a levet! Szeret „fiamnak”
nevezni mindenkit; hülyén jönne ki, ha olyan pasit vinnék haza
bemutatni, aki a saját apja lehetne!
Ashton nevetni kezdett. Összegyűjtötte a golyókat, és
beletette őket a fekete, háromszög alakú keretbe.
– És mit szólsz ezekhez a srácokhoz, akik mindjárt idejönnek
hozzád? – szólt, és elnézett a vállam felett. Körbenéztem, és
valóban, két srác közeledett felénk mosolyogva. Szakadt
farmerjükből és pólójukból ítélve korunkbeliek voltak, szerintem
ők is a főiskolára jártak. Egyiküknek szőke haja volt és barna
szeme, a másik kicsit magasabb volt és sötétebb kinézetű a barna
szemével és hajával. Ahogy közeledtek felénk, gyorsan Ashton
mellé húzódtam, ő pedig kiegyenesedett, és apró mosoly jelent
meg a szája sarkában.
– Helló! Benne vagytok egy párosozásban? – szólított meg
minket a szőke hajú srác mosolyogva, és a biliárdasztal felé
bökött a fejével.
 Ashton udvariasan mosolygott.
– Anna? Játsszunk? – kérdezte, és átölelt. Érintése kissé
megnyugtatott.
– Hát, jó, oké! – egyeztem bele vállat vonva.
– Remek! Én Tim vagyok. Ő Rich – mondta a szőke, és
megragadt egy dákót.
– Ashton vagyok, ő pedig a barátnőm, Anna – mutatkozott be
Ashton mosolyogva, és bólintott egyet.
A Rich nevű srác előrelépett.
– Mit szólnátok ahhoz, ha a vesztesek fizetnék a következő
italt? – javasolta.
Felnevettem.
– Srácok, ti egy kis piáért biliárdoztok velünk?
Rich is nevetni kezdett.
– Dehogy, bébi! Minden asztal foglalt, ezért! De ha nem
akartok játszani, várunk, amíg végeztek. Csak gondoltam,
érdekesebb lenne a játék.
– Nem hinném, hogy italért kellene játszanunk. Még soha
nem biliárdoztam – ismertem be, majd lehajtottam az italomat,
és a poharat az asztal szélére tettem.
Rich felnevetett.
– Még soha? Akkor mindenképpen italban kellene
fogadnunk! – viccelődött. – Vagy telefonszámban? – ajánlotta
fel felvont szemöldökkel.
Ashton megfogta a kezemet, és közelebb húzott magához.
– Már elég telefonszáma van – válaszolt helyettem. – Akár
akartok játszani, akár nem, ha csak azért jöttetek ide, hogy
kikezdjetek a barátnőmmel, akkor rohadtul nincs szerencsétek,
mert nem jöttök be neki! – Hangja komoran és figyelmeztetően
hangzott. Szinte hallani lehetett, hogy zsaru, de az is lehet, hogy
csak én gondoltam így, mert tudtam, hogy az.
 Tim ártatlanul a magasba emelte a két kezét, és a fejét rázta.
– Hékás, dehogyis! Mi tényleg csak játszani akarunk! –
nyugtatta meg Ashtont, és figyelmeztetésképpen a könyökével
hasba lökte Richet. – Ne is törődjetek vele, nem tehet róla! Ha
iszik, szófosása lesz, és megpróbál befűzni mindent, ami él és
mozog!
– Akkor meg sem mozdulok! – poénkodtam, és úgy tűnt,
ezzel némileg oldottam Ashton feszültségét is. Elmosolyodott,
majd nevetni kezdett, és a szemét forgatva leeresztette a vállát.
Tim és Rich igazából jó fej srácok voltak; a flörtöléses
incidens után mindenki lenyugodott, és nevetve, viccelődve
biliárdoztunk. Kiderült, hogy nagyon béna vagyok benne. Alig
tudtam eltalálni a golyót, és állandóan a fehéret küldtem le. Jól
éreztem, hogy nem szabad italban fogadnunk; apa hitelkártyáját
jelentős összegtől szabadítottam volna meg!
Ashton eleinte próbált tanítgatni, megmutatta, hogyan kell
tartani a dákót, hogyan üssek, és hova célozzak, de mihelyt
odahajolt hozzám, és a kezét az enyémre tette, azonnal máson
járt az eszem. Nem tudtam lakatot tenni a számra, és azon
tűnődtem hangosan, vajon kényelmes lehet-e egy
biliárdasztalon szexelni, vagy jól felsérti-e a feneket. Ezen jót
röhögtek a srácok. Ashton cinkosan rám kacsintott, amitől
remegni kezdett a gyomrom, és kezdett melegem lenni.
Egy óra elteltével néhány lány is csatlakozott hozzánk. Úgy
tűnt, Serena és Monica – így hívták őket – a suliból ismeri
Timet. Monica nem volt szimpatikus nekem. Nem azért, mert
nem volt kedves; valójában nagyon is barátságos és vicces volt...
csak épp le sem vette a szemét az én testőrömről. Amióta csak
feljött az emeletre, ahol a biliárdasztalok voltak, keselyűként
meresztgette a szemét Ashtonra. Azt leste, mikor szedheti szét
ízeire.
 Minél többet ittam, annál inkább bosszantott a csaj flörtölése.
Amikor rátette Ashton karjára a kezét, és hangosan vihogott,
mérges tekintettel hajtottam fel az italomat. Ashton beszélgetett
vele, de nem tűnt úgy, mint aki érdeklődést mutat iránta.
Valójában le sem vette rólam vagy a körülöttem lévő helyről a
mélyzöld, vonzó szemét. Tökéletesen végezte a munkáját, ez
azonban cseppet sem enyhített a bosszúságomon, amit a nagy
mellű szőke spinével szemben éreztem, aki lazán, az orrom előtt
kezdett ki Ashtonnal.
Persze, tisztában voltam vele, hogy semmi jogom a
féltékenykedésre, de egyszerűen nem tudtam szabadulni tőle. Az
alkohol a véremben szörnyen rossz cselekedetre sarkallt.
Felálltam a székről, és a tőlem háromlépésnyire álló Ashton felé
indultam. Mosolyogva álltam meg előtte.
Ashton a fejét oldalra biccentve kíváncsi tekintettel nézett
rám.
– Minden oké? – kérdezte. Nyeltem egyet és bólintottam,
majd olyan közel léptem hozzá, hogy összeért a mellkasunk. A
válla befeszült, ahogy felemeltem a karomat, és a nyaka köré
fontam. – Anna?
Elvigyorodtam, lábujjhegyre álltam, és a fejét előrehúztam,
hogy az ajkaink puhán összeérjenek. Halk nyögés hagyta el a
száját, majd mohón visszacsókolt, és az egyik karját a derekam
köré téve szorosan magához húzott.
Elmosolyodtam az ajkai között. A kezemmel beletúrtam hátul
a hajába, és egyre hevesebben csókolóztunk. Nyelvével az én
nyelvemhez ért. Halkan felnyögtem, annyira jó érzés töltött el!
Akárhol ért hozzám, úgy éreztem, mintha apró áramütések
szikráznának végig rajtam, és szinte meg is feledkeztem arról,
hol vagyok. Az egész testem égett a vágytól; nem volt belőle elég.
Nem is bírtam leállni a csókkal. Annyira fel voltam pörögve,
hogy az már-már szinte fájt.
Ashton hátrahúzódott, és a torka mélyéről nyögés tört fel.
– Anna, hagyd abba, légy szíves! – suttogta kérlelő hangon.
De nem tudtam leállni. Ellentmondón megráztam a fejemet, a
fejét olyan erővel húztam az enyémhez, hogy a falnak lökődtünk.
Folytatódott a csókcsata; Ashton szorosan a falhoz nyomott,
ahogy vadul csókolt. Úgy csókolt, mintha felfalná a lelkem.
Elgyengültek a térdeim. Még jó, hogy fal állt mögöttem,
máskülönben elaléltam volna, mint régen az úri kisasszonyok.
Levegő után kapkodtam, ahogy a száját levette az enyémről,
és a nyakam felé indult. Behunyt szemmel csúsztattam le a
kezemet a fenekére, finoman belemarkoltam, ahogyan a lábaink
egymásba akadtak.
– Azta, de jó feneke van valakinek! – dünnyögtem.
Felnevetett, és végül abbahagyta a bőröm csókolgatását.
Homlokát az én homlokomhoz nyomta, mélyen a szemembe
nézett, és a tenyerébe vette az arcomat. Zihált; éreztem a
leheletét az arcomon és a hajamon.
– Nem kéne többet innod – jegyezte meg. – Begerjedtél a
piától! – Rám mosolygott azzal a dögös mosolyával, amitől úgy
éreztem, a testemet elárasztja a szenvedély.
– Hazaviszel, és ágyba bújsz velem, Ashton? – Tomboltak a
hormonjaim. Kívántam őt. Megharaptam a szám szélét, ahogy
elképzeltem a jelenetet. Nem tehettem róla, de csakis arra
tudtam gondolni, vajon ezúttal is olyan jó lenne-e, mint a
múltkor, vagy csak felnagyítottam a fejemben, és nem is volt
annyira fantasztikus, mint amennyire annak hittem. Lehet, hogy
most csalódnék.
– Nem lehet – felelte, és arrébb húzódott kicsit.
Sokatmondóan felvontam az egyik szemöldökömet.
– Akkor sem, ha térden állva könyörgök? – folytattam.
 Felsóhajtott, látszott, hogy szenved.
– Anna, ne tedd ezt velem! – kérlelt sóvárgó pillantással.
– Szóval az kell hozzá? – poénkodtam, és pajkosan
nevetgéltem. Az igazat megvallva, simán könyörögtem volna
neki térden állva, ha azt akarja.
Ujjait a derekamba mélyesztette, és a fejét rázta.
– Elég! – szólt ellentmondást nem tűrő, szigorú hangon, és a
szemembe nézett. Nem fogja meggondolni magát.
Összevontam a szemöldökömet a visszautasítása hallatán.
Mintha pofon vágtak volna. Hát nem érezte jól magát akkor,
azon a reggelen? Vagy várjunk csak... ennyire gáz vagyok az
ágyban? Valami rosszat tettem? Vagy valamit nem tettem? A
szám tátva maradt. Annyira ciki volt a helyzet, hogy elpirultam.
Kezét lecsúsztatta a nyakamon, a vállamon, majd a karomon,
egészen addig, amíg el nem érte a kezemet. Nyeltem egyet, és
még mindig kínosan éreztem magam, ahogy az ujjainkat
összekulcsoltuk, majd visszanézett, és halvány mosollyal rám
nézett.
– Na, mi van? Szobára mentek?
A hang azon nyomban visszarángatott a valóságba.
Ráeszméltem, hogy egy szórakozóhelyen vagyunk, és nem
otthon, kettesben. Amikor Ashtonnal csókolóztam, úgy tűnt,
mindenki és minden felszívódott körülöttünk. Átpillantottam
Ashton vállán, és akkor vettem észre, hogy Tim és Rich felől
érkezett a poén.
Felnevettem, és megharaptam a szám szélét, mert azt sem
tudtam, mit mondjak. Ashton ellenben pontosan tudta, mit
feleljen.
– Ja-ja! Szerintem most haza is viszem, és majd ott
befejezzük, amit elkezdtünk! Örültünk nektek, srácok! –
Megfordult, elhúzott a faltól, és szorosan megfogott, amikor
imbolyogni kezdtem. – Tudsz egyenesen járni?
Felvontam az egyik szemöldökömet. Kétségkívül arra célzott,
hogy berúgtam.
– Igenis, uram, tudok! – kacérkodtam vele, és
rákacsintottam. Felnevetett, de szerencsére senki más nem
fűzött hozzá semmit a kétértelmű megjegyzéshez. Bólintott,
elengedte a kezemet, és figyelte, ahogy tétova lépéseket teszek,
mintha nem is lapos talpú szandálban, hanem magas sarkú
cipőben lennék.
Elnevette magát, gyorsan megragadta a derekamat, amikor a
padló kezdett az egyik oldalra lejteni.
– Felveszlek a hátamra!
Felemelt, felültetett a mellettem lévő bárszékre, majd hátat
fordított nekem, előrehajolt, és a karjaimat a nyaka köré húzta.
A két kezét a fenekemre csúsztatta, felemelt a székről, majd
ügyetlenül próbált fogást találni rajtam, mire én gúnyosan
felkacagtam.
– Nem tudom, mit keresel, szépfiú, de egy kicsit balra
megtalálod! – élcelődtem. Erre mindenki röhögni kezdett, én
meg jól elvörösödtem. – Hoppá! Ezt hangosan mondtam? – A
fejemet a nyakába nyomtam, ahogy mindenki egyre
hangosabban nevetett.
Miután küldtem egy győzedelmes önelégült mosolyt Monica
felé, intettem, és vidáman elköszöntem mindenkitől, akivel
együtt töltöttük az estét. Ahogyan Ashton kicipelt a kocsmából,
éreztem, hogy megcsap a friss levegő. Dean a kocsma előtt
ücsörgött, és a kinti világítás halvány fényében a mobilján
játszott. Felnézett, amikor kiértünk az utcára. Tekintete Ashton
hátára vándorolt, azaz rám, majd apró mosoly jelent meg a szája
sarkában.
Fogalmam sem volt, mennyi időbe telt hazaérni. Az út nagy
részében csukva volt a szemem, a fejem pedig Ashton vállán
pihent, ahogy nagy, határozott léptekkel haladt. Deannel a
kosarazásról beszélgetett.
Ahogy beértünk a lakásunk épületének előterébe, Peter, az
éjszakai őr jött a lépcsőn lefelé elénk. Nyilvánvalóan Dean szólt
neki, hogy amint visszaérünk, kezdődik a műszakja.
Ashton rögtön a hálószobámba vitt. Amikor letett a földre,
aggódó pillantást vetett rám.
– Meg tudsz állni a saját lábadon? – Előrenyúlt, és megfogta a
könyökömet.
Felnevettem, és játékosan elhessegettem a kezét.
– Nem vagyok részeg! – tiltakoztam, majd lehuppantam az
ágyra, és azon kezdtem el vihogni, mennyire rugózik az ágy
matraca, amitől kicsit szédülni kezdtem. Felemeltem az egyik
lábamat, megpróbáltam kikapcsolni a szandálomat, de az ujjaim
nem akartak engedelmeskedni.
Ashton hangosan felnevetett. Megfogta a lábamat, és
könnyedén levette rólam a szandált.
– Melyik csomagban van a pizsamád? – kérdezte, és odalépett
a szoba sarkában álló két bőröndhöz.
Igazából fogalmam sem volt. Hoztam egyáltalán pizsamát?
Tutira igen!
– Hát, nem is tudom. Mindegy, majd alszom meztelenül! –
javasoltam, és a ruhákkal teli bőröndökre legyintettem.
Ashton néhány pillanatra lehunyta a szemét.
– Várjunk egy kicsit! Tényleg nem tudod, melyikben van? –
kérdezte, és a fejét csóválva elkezdte óvatosan átkutatni.
– Nem! – nevettem, és jól megnyomtam a szóvégi m-et.
Remélem, ha meztelenül fogok aludni, meg tudom majd győzni,
hogy ő is szabaduljon meg a ruháitól! Ashton sóhajtott egyet, és
visszacipzárazta a bőröndöt. Ahogy ott állt, lekapta magáról a
pólóját. Kívánatos hasa és mellkasa láttán összefutott a számban
a nyál.
A pólót felém dobta, egyenesen az arcomat találta el vele.
– Aludj ebben! Én megnézem, hogy be vannak-e zárva az
ajtók és az ablakok. – Megfordult, kisétált, és becsukta maga
mögött az ajtót.
A második elutasításától már kitört belőlem a röhögés.
Annyira kínos volt! Hiszen még csak rám se hederített, ahogyan
flörtöltem vele! Úgy látszik, nem volt elég nekem, hogy a bárban
már egyszer visszautasított!
Megcsóváltam a fejem, levettem a ruháimat, és a fehérneműt
magamon hagyva belebújtam a pólójába. Felnyögtem a jóleső
érzéstől. Finom Ashton-illata volt! Felhúztam a pólót az
orromhoz, hogy körbevegyen az illata, és bebújtam az ágyba.
Pár másodperc múlva Ashton már jött is be a szobába,
kezében a másik szobában lévő ágytakaróval. Hunyorogva nézett
körbe itt is, és csak utána szúrta ki, hogy én már az ágyban
fekszem. Gyorsan kivettem a számat és az orromat a pólójából,
de már túl későn; észrevette. Mosolyra húzódott a szája, ahogy
zavartan fészkelődtem. Olyan szánalmas volt! Mintha csak
előrehajolva a haját szimatoltam volna! Lefogadom, hogy tudat
alatt azt ordította az agya, hogy vigyázat, „zaklató”!
– Ajtók, ablakok zárva? – kérdeztem, és az oldalamra
fordultam, mert látni akartam, ahogy leveszi a farmernadrágját
és a zokniját.
– Igen, biztonságban vagy – felelte.
– Hát persze! Hisz vigyáz rám az én nagy és bátor pasim! –
kacérkodtam vele, miközben a szememmel majd’ felfaltam a
testét. Sóhajtott egyet, leterítette az ágytakarót a padlóra, majd
az ágyam másik feléhez lépett, és levett egy párnát. Erre észbe is
kaptam, hogy mit tervez, és megráztam a fejemet. – Aludhatsz az
ágyban! – erősködtem.
A fejével intett, hogy nem, és a párnát már dobta is a földre.
– Ma nem lenne jó ötlet!
Felvontam a szemöldökömet.
– Miért nem?
– Mert te és az alkohol együtt egyenlő egy tüzelő szukával! –
vágta oda, majd lekapcsolta a villanyt. Sötétségbe burkolóztunk.
Összeráncoltam a homlokomat. Hallgattam, ahogy
elhelyezkedik az ideiglenes ágyában a padlón. Az oldalamra
fordultam, és a sötétben megpróbáltam megtalálni őt a
szememmel. Láttam, hogy hanyatt fekve hever.
– Azt reméltem, ma velem akarsz aludni! – szólaltam meg
nyafogva néhány perc csend után.
– Akarok is.
Próbáltam ügyetlenül kikotorni az éjjeli lámpa kapcsolóját,
majd felkapcsoltam a lámpát. A szemem összeszűkült a hirtelen
fényre. Ashton felmordult, és a szeme elé rakta a kezét.
– De akkor miért nem? – kérdeztem.
– Más az, amit akarok, és amit lehet. Részeg vagy, aludnod
kell. Ha bebújok melléd az ágyba, megtörténhetnek bizonyos
dolgok, és reggelre megint utálni fogsz, és azt fogod mondani,
hogy kihasználtam a helyzetet. És ezt nem akarom. – Hangjából
érződött, hogy komolyan mondja. Lebiggyesztettem a számat, és
pajkosan felnevettem.
– Neked van a legédesebb kiskutya-arcod, amit valaha is
láttam! – Megrázta a fejét, és felmosolygott rám.
– És ha megígérem, hogy nem mászom rád, akkor aludhatok
veled? – kérlelgettem. Két nemleges választ követően, és azután,
hogy egy vadidegen lány flörtölt vele, az alkohol miatt kezdtem
elbizonytalanodni. Tudnom kellett, hogy nem megy sehova; meg
akartam bizonyosodni arról, hogy nem fog kisétálni az
életemből, mint ahogyan eddig mindenki más tette.
Fájdalmas tekintettel rám nézett, jelezve, hogy szeretne
mellettem aludni, de tudta, hogy nem szabad.
– Nem hinném, hogy be tudod tartani.
Méltatlankodni kezdtem, és elhatároztam, megmutatom neki,
hogy téved.
– Annyira azért nem vagy dögös, hogy ne tudnám
megtartóztatni magam, ügynök! – ellenkeztem.
– Pedig azt mondtad, az vagyok – vágott vissza magabiztosan.
Megakadt bennem a levegő, és megráztam a fejemet.
– Biztos vagyok benne, hogy ellen tudok állni neked! És be is
bizonyítom! – Felhajtottam a takarómat, és leléptem az ágyról.
Ashton felmordult, amikor majdnem ráléptem, majd
megbotlottam benne, mellé huppantam, és a fejemet jól az
övéhez koccantottam. – A fenébe! Jaj! Ne haragudj! –
mormogtam, majd felültem, és a homlokomat kezdtem
dörzsölni.
Nevetni kezdett, és ő is a fejét fogta. Kíváncsi tekintettel
méregetett.
– Jól vagy? Hova indultál?
A szememet forgatva arrébb húztam a párnáját, hogy jusson
nekem is rajta hely.
– Bebizonyítom, hogy tévedsz, és hogy valójában nem is vagy
olyan ellenállhatatlan, mint hiszed! – Letelepedtem mellé,
becsuktam a szemem, és vártam, hogy ő is visszafeküdjön.
– Anna...
Megráztam a fejem, és a kezemmel magam mellé paskoltam
az üres helyre.
– Feküdj le, és pszt! Kezd beütni a másnaposságom, úgyhogy
fogd be, és ölelj át! – utasítottam, és megpróbáltam visszafojtani
egy kuncogást.
 Ő viszont felnevetett, és az oldalára fordulva arccal felém
feküdt. Éreztem a lélegzetét, és azon imádkoztam magamban,
hogy ne vegye észre, milyen hatással van rám. A gyönyörű zöld
szemével próbált hipnotizálni, éreztem átható tekintetét. Nagyot
sóhajtottam, és közelebb húzódtam hozzá. A szája mosolyra
húzódott. Annyira ellenállhatatlan ajkai voltak! Egyik karját a
nyakam alá csúsztatta, a másikkal pedig szorosan átölelt.
Ahogy beszippantottam mámorító illatát, és magamba
szívtam a bőréből áradó melegséget, a testem két nap után végre
először ellazult. Ashton rendelkezett valami különleges
képességgel, amelytől ismét egésznek éreztem magam, és már
nem voltam többé megtört ember. Mintha csak valami mágikus
gyógyír lett volna ő nekem, amiből soha nem elég. Mellette
elhalványodott minden múltbeli szörnyű emlék, legalábbis egy
időre. Fejem a mellkasára hajtottam, lábamat az övébe fontam,
mire ő megcsókolta a fejem búbját, és lekapcsolta a lámpát.
Könnyű volt azt képzelnem, hogy amíg ölel, addig minden
rendben van, addig tényleg ő a pasim, és nem csak a munkáját
végzi, és hogy én nem csak egy ócska kis semmit érő csaj vagyok,
akit már soha senki nem fog szeretni.
Amikor a lélegzete elnehezült, és halkan horkolni kezdett,
kicsit hátrébb húzódtam tőle, hogy jól megnézhessem
magamnak. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, a gyomrom
remegett az izgalomtól, ahogy vonzó arcát figyeltem.
Kinyújtottam az egyik kezemet, az ujjammal végigsimítottam az
arccsontját, le az álláig, és elmosolyodtam, hogy milyen
borostás. Előző este is ugyanezt tettem; mintha csak meg kellett
volna érintenem őt, hogy biztos lehessek abban, hogy valódi,
hús-vér ember.
Tényleg nagyon jóképű volt! Nem is hiszem, hogy láttam-e
valaha valakit, aki ennyire tökéletes lett volna. Igazi kedves srác.
Mennyivel könnyebb lett volna, ha egy bunkó! Nagyon bíztam
abban, hogy nem fogadom őt a szívembe, mert különben nyolc
hónap múlva, amikor elmegy mellőlem, és belép az élcsapatba,
vagy hova a francba, nagy bajban leszek!
 15. FEJEZET

AHOGY LASSAN KEZDTEM ÉSZHEZ TÉRNI, az első dolog, amit

észleltem, az volt, hogy lüktet a fejem. Felnyögtem, és az
oldalamra fordultam. Belenyomtam a fejemet a párnába, és
próbáltam elbújni a fény elől. Égett a szemem, ahogy
kinyitottam, és körbenéztem a szobában. Minden ismeretlen
volt körülöttem. Egy másodperc alatt összeugrott a gyomrom az
ijedtségtől, és riadtan ültem fel. Legutóbb Carter lakásában
ébredtem ugyanígy, hogy azt se tudtam, hol vagyok.
Talpra ugrottam, a falhoz préseltem a hátamat, és éreztem,
hogy felgyorsul a légzésem. A padlón alvástól fájt minden
porcikám. Ekkor már azonban lassan kezdett visszatérni a
tudatom. Főiskola, arizonai egyetem, Ashtonnal vagyok itt, és ez
az új lakásunk. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, és a
fejemet a falnak döntöttem. Lecsuktam a szemem, ám ismét a
fejembe nyilallt a fájdalom. Mennyit ihattam tegnap este?
Jézusom! Emlékszem, hogy legalább négy-öt duplát lehajtottam,
aztán találkoztunk néhány sráccal és csajjal, és biliárdoztunk.
Hogy is hívták őket? Az egyiket Timnek, és volt még valaki ott, és
két csaj is...
Az egyik csaj Ashtonnal kacérkodott, én meg féltékeny
voltam rá és... jaj, ne! Megcsókoltam Ashtont! Rámásztam, és
könyörögtem neki, hogy hozzon haza és... ó, te jó ég, ne! Szinte
könyörögtem neki, hogy szexeljen velem! Az arcom
belevörösödött, ahogy feljöttek bennem a tegnap esti emlékek,
és az, hogyan flörtöltem vele. Hála istennek nemet mondott.
Lefogadom, nem sok srác hagyott volna ki egy ingyen menetet!
Meg kell köszönnöm ma neki, mert ha lefeküdtünk volna
egymással, tuti biztos, hogy megint bűntudatom lenne Jackkel
szemben. Eltakartam a kezemmel az arcomat, annyira
undorodtam ettől az egésztől. Tényleg nem voltam beszámítható
állapotban; Jackre kellett volna gondolnom, nem saját
magamra!
Mélyeket sóhajtottam, majd úgy döntöttem, megkeresem
Ashtont, hogy megkérdezzem tőle, ezek után is maradhat-e
közöttünk a jó viszony. Lehet, hogy a piálásom annyira
elrémisztette, hogy már kérte is az áthelyezését, annak ellenére,
hogy azt mondta, nem fog ilyet tenni. A kávé és a pirítós illatára
megkordult a gyomrom. A konyha felé indultam. Ahogy
beléptem, megálltam. Nemcsak Ashton volt ott, hanem Dean és
másik fickó is, aki mintha Peter lett volna, az éjszakai őr. Ott
álltak mindhárman a konyhaszigetnél, és kávéztak.
– Jó reggelt! – szólt oda hozzám Ashton vidám mosollyal,
amikor észrevett.
Válaszként a kezemet emeltem csak fel. Ashton elvigyorodott,
és a lábam felé biccentett a fejével, mintha valamit mondani
akarna vele. Lenéztem, és értetlenül néztem, hogy csak az ő
pólója van rajtam. Néhány percen belül már ez volt a második
eset, hogy elpirultam, mert észrevettem, hogy mindhárman
engem néznek. Megragadtam a póló alját, és megpróbáltam
lejjebb húzni a combom közepéig, de még így is úgy éreztem,
hogy egy szál semmiben állok ott előttük. Az mondjuk nem
zavart, hogy Ashton lát így. Látott ő már sokkal kevesebb
ruhadarabban is!
– Sziasztok! Bocs! Nem tudtam, hogy ti is itt vagytok –
rezzentem össze, és dobtam egy bocsánatkérő mosolyt feléjük.
– Minket egyáltalán nem zavar, Miss Spencer! – felelte az új
őr, és lassan, elismerő tekintettel végigmért.
Összeráncoltam a homlokomat.
– A szemem itt van fent, ügynök! – csattantam fel, és az
arcomra mutattam.
Ashton teste megfeszült, ahogy mellém lépett, és
szemrehányó pillantást vetett Peterre. Közelebb léptem hozzá,
én próbáltam elbújni mögötte, ahogy beszélt.
– Burnet ügynök, nyilvánvalóan közvetlen kapcsolat
kialakítására kell törekednünk az ügyféllel, de amit te művelsz,
abból most legyen elég! Értve vagyok? Rengeteg más őr vállalná
el örömmel a munkádat, szóval, ha szeretnéd megtartani,
ajánlom, hogy viselkedj tisztelettudóbban! – osztotta ki
határozott, tekintélyt parancsoló hangnemben.
Peter felugrott, és kissé meglepetten, de helyeslően bólintott.
– Értettem! Bocsánatot kérek, Miss Spencer! – mondta
idegesen. Kínosan felnevettem.
– Semmi gond! – szóltam oda neki, és legyintettem egyet. –
De most kérhetnék egy kis csendet? – Sóvárgóan a kávé felé
néztem, és próbáltam eldönteni, vajon képes vagyok-e megtenni
azt a négy lépést, hogy önthessek magamnak belőle.
Ashton leeresztette a vállát, rám mosolygott, majd levett egy
poharat a pultról, és öntött nekem egy kis vizet.
– Macskajaj? – cukkolt, majd a konyhaszigethez kísért, ahol
elém tett egy pohár vizet és két tablettát.
– Kösz! – mosolyogtam rá hálásan, és gyorsan lenyeltem a
bogyókat.
– Mai program? Van valami feladatom, vagy kipakolhatok? –
kérdezte Ashton, miközben kávét öntött nekem.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Nem is tudom. Vennünk kell néhány kaját itthonra, amúgy
meg nekem is ki kell pakolnom. Nincs is elöl ruhám mára. Meg
nem is értem, miért a te pólód van rajtam? – kérdeztem, és
kíváncsian néztem rá. Mindhárman ismét nevetni kezdtek.
– Mert berúgtál. Nem találtam a pizsamádat, ezért hát
kölcsönadtam a pólómat – magyarázta Ashton, és lazán
megvonta a vállát. A tekintetében azonban látszott, mennyire
kényelmetlenül érzi magát.
Azonnal feltörtek bennem az emlékek arról, amikor
meztelenül aludtunk együtt. Gyorsan elkaptam róla a
tekintetemet. A francba is, mi van velem mostanában?
– Ja, értem. Köszi!
– Nincs mit! Akkor jó lesz úgy, ha először kipakolunk, délután
pedig elmegyünk bevásárolni? – javasolta. Bólintottam; tetszett
az ötlet, hogy néhány órát nyugiban tölthetek a lakásban, mert
ennyi minimum kellett ahhoz, hogy elmúljon a másnaposságom.
– El akarsz menni ma este abba a buliba? – érdeklődött.
– Melyik buliba? – Fogalmam sem volt, miről beszél.
Elmosolyodott, és a fejét csóválta.
– Tegnap este az a srác, Tim, megkérdezte tőlünk, hogy van-e
kedvünk ma elmenni egy buliba. Egész hosszan elbeszélgettél
vele erről! Lesz ott valami együttes, meg DJ is – magyarázta, és
lazán vállat vont.
Megint csak összeráncoltam a homlokomat. Nem is rémlett,
hogy kaptunk volna bulimeghívást. Tutira többet ittam tegnap
este, mint ahogy azt terveztem!
– Te akarsz menni? – kérdeztem, és rá néztem. Nekem nem
volt hozzá kedvem, de tudtam, hogy rá is gondolnom kell. Nem
várhatom el tőle, hogy nyolc teljes hónapon át mindig csak azt
tegye, amit én akarok. Belehülyülne.
– Tőlem mehetünk. Ahogy te szeretnéd, nekem úgy jó –
felelte közömbös hangon, és megitta a kávéját.
Dean és Peter felé fordultam.
 – És ti, srácok? Nem bánjátok, ha megyünk? Gondolom,
egyikőtöknek jönnie kell, hacsak nem Ashtonnal megyek
egyedül, és nem foglalkozunk ezzel az egész testőrdologgal.
Végül is, amiről nem szerez tudomást apám, az nem fáj neki.
Akár ebben meg is egyezhetünk. Ti is azt csináljátok, amit
akartok, és én is – javasoltam nekik, és egészen izgatott lettem a
gondolattól, hogy végre lesz egy kis szabadságom.
Sajnos azonban nem úgy tűnt, hogy belemennének ebbe.
Peter hüledezni kezdett. Hitetlenkedő pillantást vetett rám.
– Most viccel? A jelenlegi helyzetben ez teljességgel kizárt,
Miss Spencer!
Ashton felkapta a fejét, és Peterre nézett. Figyelmeztető
pillantást villantott felé, amitől Peter hátrébb húzódott, és a
száját vékony vonallá préselte össze.
– A jelenlegi helyzetben? Mit jelentsen ez? – értetlenkedtem.
Peter megköszörülte a torkát.
– Úgy értettem, ebben az egész sulis helyzetben. Még semmit
nem ellenőriztünk le. Nem tudjuk, mi a szokás errefelé,
ilyesmire gondoltam – vágta rá gyorsan.
A hangjából kivettem, hogy kínosan érzi magát, de nem
forszíroztam tovább a dolgot. Nem ismertem őt eléggé még
ahhoz, hogy azon kezdjek el agyalni, miről is hadovál.
– Jól van, értem – dünnyögtem. – Akkor jobb lesz, ha minél
hamarabb feltérképezzük a helyet! – jegyeztem meg. –
Magatokra hagylak titeket, hogy kitaláljátok a részleteket; én
elkezdek kicsomagolni. – Mielőtt megfordultam, és a szobámba
szaladtam, elloptam Ashton tányérjáról egy pirítóst, és
nevettem, amikor meghallottam, hogy méltatlankodni kezd
miatta.

Az egész napot lustálkodással és semmittevéssel töltöttük.

Komótosan kipakoltam a ruháimat, elrendeztem a szobámat.
Jack fényképét, mint mindenhol, itt is az éjjeliszekrényemre
tettem. Kicsomagolás után megindultunk az élelmiszerbolt felé,
hogy beszerezzük a heti kajánkat. Még ez is tök jó program volt
együtt! Egészen kicsi voltam, amikor anyával vásárolni jártunk.
Amióta apám magasabb pozíciókba került, nem igazán tudunk
átlagos dolgokat tenni. Élveztem, hogy most lazán lehetek egész
nap, és Ashtonnal mindenféléről beszélgethetek. Hihetetlenül
könnyű volt kijönni vele, szinte meg is ijedtem ettől.
Miután fél órán át figyeltem, ahogy Ashton feltérképezi a bárt,
ahova este megyünk, megkordult a gyomrom. Elmosolyodtam,
és úgy döntöttem, összedobok valami vacsorát.
– Segítesz főzni? – kérdeztem, és felkeltem a kanapéról,
ahova előtte bekuporodtam.
– Persze! – Lecsukta a laptopot, és a konyhába kísért. A
hátam mögött állt szorosan, ahogy kinyitottam a hűtőszekrényt,
és végignéztem a délután vásárolt húsok, saláták és zöldségek
során.
– Te mit ennél? – kérdeztem lebiggyesztett szájjal, mert nem
igazán tudtam, nekem mihez lenne kedvem.
Még közelebb lépett hozzám, mellkasa a hátamhoz ért, ahogy
kivett egy csomag csirkehúst.
– Fajitas jó lesz?
Bólintottam, és próbáltam nem tudomást venni arról, ahogy
összeugrott a gyomrom, amikor a testünk véletlenül egymáshoz
ért. Mindketten nekiláttunk a vacsorakészítésnek. Ashton egész
idő alatt mögöttem sertepertélt. Próbált segíteni, de nem igazán
tudta, hogyan. Annyira aranyos volt, ahogy azon igyekezett, hogy
megtanuljon főzni!
Meglepő módon finom lett az étel, annak ellenére, hogy
Ashton is részt vett a főzésben. Öt adag fajitast befalt, majd az én
második adagom felét is benyomta, miután én már nem bírtam
vele. Elismerően nyögött egyet, és elégedett mosollyal nyalogatta
le ujjairól a fűszeres szaftot.
– Jól sikerült! Szerintem már nekem is menne! – tűnődött,
bólintott, és az üres tányérokra meredt.
Értetlenül felvontam a szemöldökömet. Már egyetlen étel
elkészítéséből világosan lejött számomra, hogy Ashton szörnyű
szakács. Olyan lassan vágta fel a hagymát, hogy végül el kellett
tőle vennem, és magam kockáztam fel. Csak azt bíztam rá, hogy
kevergesse az ételt a serpenyőben, amíg én megterítek, de mire
visszaléptem, már majdnem oda is égette a csirkét. Nem, Ashton
nem fog tudni maga fajitast készíteni. Őszintén szólva, ha ő
főzne, azon aggódnék, nehogy ételmérgezést kapjunk!
– Talán valami egyszerűbbel kellene kezdened. Mondjuk
grillezett sajttal! – cukkoltam, és a fejemet csóváltam.
– Kétségeid vannak a képességeimet illetően? – jegyezte meg,
majd felállt, hogy összeszedje a tányérokat.
Elvigyorodtam.
– Csak azt mondom, hogy nem szabad egyedül hagyni téged a
konyhában! – vágtam rá szemtelenül.
Elnevette magát, nekidőlt a pultnak, és keresztbe tette maga
előtt a karját.
– Jól van, elismerem, hogy még gyakorolnom kell. De
szerintem mire összeházasodunk, már egy egész lakomát össze
fogok tudni hozni!
A szó hallatán a torkomban éreztem a szívdobogásomat.
Feleségül menni hozzá? Lehetetlenség.
– Na, persze! Pont engem akarnál elvenni! Túl jól nézel ki
hozzám! – Nyeltem egyet, felálltam, és feszengve topogtam a
konyhában.
– Túl jól? A francba! – Csettintett egyet a nyelvével, és azzal a
szívdöglesztő mosolyával nézett rám. Én is magamra erőltettem
egy mosolyt, pedig dúltak bennem az érzelmek. El kell
menekülnöm előle, mielőtt észreveszi és rákérdez. – Pedig
sohasem tudhatod! Lehet, hogy mire lejár a megbízatásom,
addigra majd rá tudlak venni arra, hogy ne törődj a
kinézetemmel, és őrülten belém szeress! – felelte, és cinkos
mosolyt dobott felém.
Halványan visszamosolyogtam rá, de közben a fülemben
éreztem a szívdobogásomat. Ki kellett mennem onnan.
– Oké, szépfiú! Hát, persze hogy beléd szeretek! Pont addigra,
amire te is belém szeretsz!
– Akkor még van két napod! – vágta rá, és játékosan rám
kacsintott.
Kiszáradt a szám, könny szökött a szemembe.
– Megyek, lezuhanyozom, és készülődöm. – Miután
kimentettem magam, a szobámhoz tartozó fürdőszobába
mentem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Zihálva vettem a
levegőt. Előrehajoltam, próbáltam összeszedni magam. Mi a
francnak kellett ezt mondania? Lepillantottam a bal kezemre, és
próbáltam nem visszaemlékezni. Felejtsd el, Anna, csak viccelt!
Ne légy már ennyire szánalmas! Gondolatban adtam
magamnak egy pofont, megnyitottam a zuhany csapját, és
igyekeztem kitörölni a fejemből a mondatát.
A zuhany után kicsit helyrejöttem. Megtörülköztem, és
átböngésztem a ruhásszekrényt. Végül kivettem egy fekete
szoknyát és egy aranyos haspólót. Megszárítottam a hajamat,
kicsit becsavartam, majd tétován a sminktáskám felé nyúltam,
amit magammal hoztam. Még a bevásárlókörutunkon vettem
bele néhány dolgot, még nem is használtam őket. Csak hogy
megnézzem, milyen, kentem a szemhéjamra egy kis
gesztenyebarnát, és kifestettem a szempillámat. Hátraléptem,
összeráncoltam a homlokomat, és már nyúltam is a törlőkendő
után. Tizenhat éves korom óta nem sminkeltem magam; nem
voltam benne biztos, hogy ismét készen állok rá.
Ebben a pillanatban Ashton kopogtatott.
– Igen? – szóltam kissé tétován.
– Hahó! Kész vagy?
– Azt hiszem, igen! – Felkaptam a törlőkendő csomagját,
kinyitottam és kihúztam belőle egyet. Nyeltem egy nagyot.
Visszanéztem a tükörbe, és még mindig bizonytalan voltam.
– Bejöhetek, Anna?
Felnyögtem, a szemem összeszűkült. Miért kellett nekem már
egy kis sminktől is ennyire kiborulni?!
– Gyere csak!
Kinyílt mögöttem az ajtó, és belépett Ashton. A tükörből
figyeltem őt. Sötétkék szűk farmernadrágot viselt, fekete gombos
nyakú inget. Az ing kicsit ki volt gombolva felül, nem tűrte be a
nadrágjába, és felhajtotta az ujját. Hűha! Ennyit tudtam erre
mondani magamban. Szinte fájt ránézni, annyira eszméletlenül
dögös volt!
Belépett, de félúton megtorpant. A szája tátva maradt, és
tágra nyílt szemmel bámult rám.
Összeszorult a torkom.
– Túl sok, ugye? Szerinted is le kellene törölnöm? –
habogtam, mielőtt észrevettem, hogy még mindig nagy
szemekkel mered rám. – Miért bámulsz?
Ekkor végre becsukta a száját.
– Te... – Pislogott néhányat, de a tekintetét továbbra sem
vette le rólam. – Káprázatosan nézel ki, Anna! Gyönyörű vagy! –
bókolt.
Apró mosoly jelent meg a szám sarkában, és gyorsan a
padlóra szegeztem a tekintetemet. Nem számítottam ilyen
reakcióra.
– Már évek óta nem volt rajtam smink.
Lassan odalépett hozzám, az ujjával megfogta az államat, és
felemelte a fejemet, hogy egymás szemébe nézhessünk.
– Anna, egyszerűen tökéletes vagy! Ha smink nélkül jobban
érzed magad, akkor töröld le! Anélkül is te vagy a legszebb lány,
akit valaha is láttam! – szólt, majd lehajtotta a fejét, és
gyengéden megpuszilta a homlokomat.
Édes szavai hallatán megmozdult bennem valami.
– Te aztán tényleg értesz ahhoz, hogyan kell bókolni! –
Mosolyodtam el a fejemet csóválva.
Megvonta a vállát.
– Komolyan így gondolom.
Vettem egy nagy levegőt, és visszanéztem a tükörbe.
– Oké. Nem törlöm le. De ugye nem hagysz magamra a
buliban? – kérdeztem, és már attól felfordult a gyomrom, ahogy
elképzeltem, hogy fiúkkal körülvéve egyedül vagyok.
Megfogta a kezemet, és közelebb húzott magához.
– Nem foglak, ígérem! – Hangja őszintén csengett, és ettől
megnyugodtam.
– Jól van, akkor induljunk, még mielőtt meggondolom
magam! – szóltam, és az ajtó felé biccentettem.
Elvigyorodott.
– Nekem van a legszexibb csajom a világon! És az én
feladatom, hogy távol tartsam tőled a pasikat ma este! –
élcelődött velem, és rám kacsintott.
– Elvégre meg kell, hogy dolgoztassalak a fizetésedért! –
viccelődtem.
Megállt a bejárati ajtónál, kezét a kilincsre tette, és felém
fordult.
– Tégy nekem egy szívességet, oké? Légy szíves ne próbálj
meg úgy flörtölni velem, mint tegnap este, mert istenemre
mondom, nem biztos, hogy ellen tudok állni ezeknek a szexi
lábaknak! – morgott, és ahogy rám nézett, már el is pirultam.
– Ne légy már ilyen perverz, Ashton! – vágtam vissza, és
poénból rácsaptam a mellkasára.
– Hékás! Egy fiúnak szabad! – tiltakozott ártatlanul, és már
meg is jelent az arcán az a híres mosoly.
– Elég legyen! – figyelmeztettem.
Elnevette magát és bólintott.
– De komolyan! Tényleg fogd vissza magad ma este,
amennyire csak tudod, oké? – kérte fancsali képpel.
Bólintottam, és bocsánatkérőn elmosolyodtam. – Akkor jó! Na,
indulás! – szólt izgatottan.

Mire a bárhoz értünk, úgy harmincan várakoztak már

odakint. Dean és Peter is csatlakozott hozzánk. Mögöttünk
álltak, de nem beszélgettünk egymással, hogy senki ne tudja,
hogy együtt vagyunk. Szerencsére gyorsan haladt a sor, és
tizenöt percen belül már bent is voltunk. Az ajtónál meg kellett
mutatnunk a személyi igazolványainkat, hogy igazoljuk vele az
életkorunkat. Ashton nem engedte, hogy ma este is igyak, így a
valódi személyimet mutattam fel, ami szerint tizenkilenc éves
voltam. Ennek köszönhetően kaptam a csuklómra egy kék
karszalagot, hogy a pultosok tudják, nekem még nem adhatnak
alkoholt. Ashton bemutatta a hamis személyi igazolványát, amit
a megbízatása elején adtak neki, így ő is kapott egy kiskorúaknak
járó karszalagot. Homlokráncolva megállapítottam magamban,
mennyire nem vagyok oda a szalag színéért, majd
összekulcsoltam magam előtt a karomat.
– Ne durcizz már! Azt szeretnéd, hogy bajba kerüljek miattad,
amiért hagyom, hogy kiskorúként piát iszol? – súgta Ashton a
fülembe. Közel hajolt hozzám, hogy a már teljes hangerővel
zenélő banda ellenére is halljam, amit mond. A szememet
forgattam, és megráztam a fejem. Persze hogy nem akarom
bajba keverni őt, de úgy tűnt, igencsak korlátok közé fogja
szorítani a főiskolás élményeim tárát az a tény, hogy egy
beépített zsaruval töltök együtt nyolc hónapot.
Nem is válaszoltam a kérdésére. Körbenéztem. Sokkal
nagyobb volt a hely, mint kívülről látszott. A kétszintes
épületben stroboszkóp szórta a fényt. Tőlem jobbra a színpadon
játszott a banda. Túl hangosan zenéltek, és kissé hamisan is,
miközben összevissza ugráltak izgatottságukban odafent. Olcsó
szőnyeg és egyszerű asztalok jellemezték a terem berendezését.
A hosszú, italokkal megrakott bárnál öt ember üldögélt, a
legtöbbjükön szintén kék karszalag volt. Halvány mosoly jelent
meg a szám szélén. Tulajdonképpen tetszett ez a hely. Kezemet
Ashton kezébe csúsztattam, és vigyorogva a pult felé toltam.
Nem gondoltam volna, hogy jól fogom érezni magam!
Kiderült, hogy ehhez még alkoholra sincs szükségem. Csak az
bosszantott, hogy amíg Ashton kiment a mosdóba, vagy épp a
pultnál kért még egy kör italt, addig Dean kezében volt a
biztonságom. Dean tényleg próbált feltűnés nélkül a háttérbe
húzódni, de amikor mellettem állt, és azon volt, hogy úgy
nézegessen körbe, mintha tudomást sem venne rólam, annyira
vacakul ment neki, hogy rögtön lerítt róla, hogy „testőr” –
persze, az is lehet, hogy csak azért éreztem így, mert tudtam,
hogy az. Látszólag senki másnak nem tűnt ez fel. Ha valami
miatt Ashtonnak el kellett mellőlem lépnie, hívta Deant, vagy
üzent neki, és megkérte, hogy „vigyázzon az ékszerre”. A
szememet forgattam, amikor meghallottam ezt a hülye álnevet,
amit kitaláltak rám.
Néhány óra elteltével valaki megfogta a karomat. Apró kis
sikoly hagyta el a számat, és a testem abban a pillanatban
befeszült. Úgy ugrottam Ashton felé, mintha egy bombát dobtak
volna le mellettem.
– Hohó! Bocsi! Nem akartalak megugrasztani! – Tim volt az,
és röhögőgörcs kapta el.
A szívverésem lassan normalizálódott, amikor Ashton átfogta
a derekamat.
– Ne haragudj, tényleg megijedtem! – vallottam be, és
megkönnyebbülten elmosolyodtam.
– Helló, Ashton! Mi a pálya? – Tim mosolyogva üdvözölte
Ashtont.
– Minden oké! – felelte, miközben a karomat simogatta. Azért
tette, hogy megpróbáljon megnyugtatni. Kétségkívül bejött neki.
– Már kerestelek titeket. Szereztünk egy asztalt magunknak.
Csatlakoztok hozzánk? Az emeleten vagyunk – ajánlotta fel Tim,
és a bár hátulsó része felé intett a fejével. Ashton rám nézett,
várta, hogy mit mondok. Szívem szerint inkább itt maradtam
volna vele, de már csak miatta is muszáj volt kicsit nyitnom más
emberek felé.
– Persze! – egyeztem bele bólogatva. Ashton elmosolyodott,
és Timet követve átvágtuk magunkat a lépcsőn ácsorgó
embertömegen.
A lépcső alján volt egy asztal, ami mellett el kellett haladnunk,
hogy fel tudjunk menni az emeletre. Az asztalnál egy nagy csapat
nevetgélő férfi ücsörgött, mindegyikük „felnőtt” karszalagot
viselt. Összeugrott a gyomrom, amikor az egyikük felém fordult,
és felvonta az egyik szemöldökét, amikor elmentünk mellettük.
Nőcsábász mosoly jelent meg a képén.
– Helló, édes! Mutatok neked valami jobbat, mint amit ez a
kölyök tud! – duruzsolta, és becsmérlő képpel Ashton felé bökött
a fejével.
 Gúnyosan felnevettem, és megráztam a fejem.
– Azt kétlem, édes! – válaszoltam cinikusan, és próbáltam
magabiztosnak tűnni, noha remegett a belsőm.
Erre a fickó szája még szélesebb vigyorra húzódott.
– Nem tudhatod, ha ki sem próbálod! – flörtölt velem, majd
előrehajolt, és a fenekemre csapott.
Az idegességem egyből haragba csapott át. Ökölbe
szorítottam a kezem, de mielőtt még esélyem lett volna reagálni,
Ashton eltolt onnan, és tőle még sosem látott haragos tekintettel
fordult a fickó felé.
– Tűnés a barátnőm közeléből, ha nem akarod, hogy ízekre
törjem a kezed! – hörögte.
A fickó hátrahőkölt.
– Hűha! Csigavér, öcsém! Csak poénkodtam vele egy kicsit! –
szólt idegesen.
Ashton válla megfeszült.
– Igazán? Nekem nem úgy tűnt! Ha még egyszer hozzáérsz,
megmutatom neked, milyen, amikor én poénkodom! – jegyezte
meg mosolyogva, de fenyegető tekintettel. A pasas a magasba
emelte a két kezét, a fenyegetés hallatán kikerekedett a szeme, és
gyorsan megrázta a fejét. Látszott rajta, hogy berezelt, holott
Ashtonnal szemben ők öten voltak.
Nagyot nyeltem, és a lépcső felé pillantottam, ami már csak
néhány lépésnyire volt tőlem. Nem akartam, hogy Ashton bajba
kerüljön.
– Menjünk! – sürgettem, és a kezénél fogva húztam el onnan.
Az állkapcsa befeszült, ahogy bólintott. Kezét a csípőmre tette,
jelezve, hogy az övé vagyok, majd finoman meglökött, és a lépcső
felé indultunk.
– Jól vagy, kicsi lány? – suttogta a fülembe.
Bólintottam. Kiszúrtam, melyik asztalnál áll Tim, és felé
indultunk a tömegen keresztül. Rich és Serena már ott ült, és
persze, Monica is. Elnyomtam egy morgást magamban, amikor
megláttam, milyen szemeket mereszt Ashtonra. Reménykedtem,
hogy a féltékenységemnek már híre-hamva, de úgy tűnt, a csaj
láttán ismét a hatalmába kerített az érzés.
Monica mögött még hárman ültek. Két fiú és egy lány. Tim
feléjük intve egyesével bemutatta őket.
– Ő Sam, Andrew és Rosie. Srácok, ők pedig Anna és Ashton!
– Sziasztok! – üdvözöltem őket, ahogy arrébb csúsztak, hogy
mi is az asztal mellé ülhessünk. Ashton a fejével felém biccentett,
hogy először én üljek be a bokszba. Beleharaptam a számba, és
esdeklő szemmel ránéztem; nem akartam a mellé a fiú mellé
ülni, akit még csak most ismertem meg. Ashton elmosolyodott,
vette a jelet, leült, engem pedig az ölébe húzott.
Az új lány, Rosie, kedvesen rám mosolygott, és áthajolt
hozzám.
– Szóval, ti most jöttetek a fősulira? Hogyhogy ilyenkor, a
szemeszter közepén?
Visszamosolyogtam rá. Kifejezetten szép arcú, mondhatni,
kivételes szépség volt. Hosszú, vörösesbarna haja és meleg barna
szeme barátságossá tette a lényét.
– Hát, nem igazán tetszett az előző főiskola, ahova jártam,
ezért átkértük magunkat ide – füllentettem egy vállrándítással.
Rosie Ashtonra nézett, és felvonta az egyik szemöldökét.
– És te csak a barátnőd miatt váltottál sulit? – kérdezte.
Ashton elmosolyodott és bólintott, amitől Rosie turbékoló
hangot kiadva magából a szívére tette a kezét. – Ez annyira édes!
Nincs véletlenül egy fiútesód?
– Sajnálom, de nincs. Egyke vagyok – felelte Ashton nevetve,
és karjával szorosabban átölelte a derekamat.
Rosie drámaian felsóhajtott, és csalódott arcot vágott.
 – Kár!
Ők hárman igazán jó fejek voltak; az egész kis csapat
szimpatikus volt, leszámítva Monicát, aki folyton Ashton felé
kacsintgatott. Mindegyikünk kék karszalagot viselt; üdítőitalt
ittunk csak, de ettől függetlenül is jól éreztem magam.
Amikor az együttes befejezte a műsorát, egy DJ következett. A
tömeg ettől még jobban felpörgött. Serena az órájára nézett.
– Táncolunk, csajok?
Kérdőn Ashtonra pillantottam. Akartam táncolni, de abban
nem voltam biztos, jó ötlet-e. Nem tudtam, akkor ő is jön-e
táncolni, vagy itt marad a többi fiúval?
– Menj csak, ha van kedved! – szólt és bólintott.
Elmosolyodtam, felálltam, lehajtottam a maradék italomat, ő
pedig elővette a mobilját, és egy gyors üzenetet küldött.
Forgattam a szemem, mert láttam, hogy Peter tűnt fel a
semmiből, és öt lépéssel mögöttem lépdelt, ahogy a táncparkett
felé utat törtünk magunknak.
– Mióta vagytok együtt? – érdeklődött Rosie tánc közben.
Oké, akkor elevenítsük fel, amiket megbeszéltünk!
– Most múlt egy éve.
– Hol találkoztatok? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.
– Egy baseballmeccsen – hazudtam, és megvontam a vállam.
Felsóhajtott, és közelebb lépett hozzám.
– Annyira jól néz ki, Anna! Szerelmes vagy belé? – kérdezte
reménykedő tekintettel. Megtalált egy romantikus lány, aki
érzelgős filmeken pityereg, és már alig várja, hogy halljon egy jó
kis szerelmi történetet!
A kezem izzadni kezdett, és megfeszült minden porcikám a
kérdése hallatán.
– Aha! – füllentettem egy fejbólintás kíséretében.
Ekkor Serena is megszólalt.
 – Én is az lennék, ha az enyém lenne! Annyira, de annyira
cuki! – Összehúzott szemmel tovább kíváncsiskodott. – De
tutira van valami hibája neki is; senki nem tökéletes! – A száját
összecsücsörítve várta a válaszomat.
Hibák. Hogy Ashtonnak vannak-e hibái? Még egyet sem
vettem észre, kivéve, hogy...
– Horkol! – Persze, én ezt nem vettem rossz dolognak, mivel
ha nem horkolna, valószínűleg még mindig rémálmok
gyötörnének, és Carter kéjsóvár képét magam előtt látva
ébrednék fel sikoltozva.
Monica összeráncolta az orrát. Látszott, hogy úgy döntött, ő
sem akar akkor már kimaradni a csacsogásból.
– Utálom azokat a srácokat, akik horkolnak!
Halványan elmosolyodtam, és azt éreztem, meg kell védenem
Ashtont.
– Ja! De elég könnyen felébred, és ha felébresztem, akkor
mindig nagyon készségesen kér tőlem bocsánatot. Ugye érted? –
mozgattam sokatmondóan a szemöldökömet.
– Na jó, akkor én is megbocsátanék neki! – vágta rá nevetve,
és irigy pillantást vetett rám. Abban a pillanatban éreztem, hogy
nem kellett volna ezt mondanom. Tudomást sem kellett volna
vennem róla, ehelyett, én hülye, rosszat szóltam be. Hirtelen
mögém biccentett a fejével. – Emlegetett szamár!
Alig volt időm, hogy megforduljak és lássam, hogy Ashton
közelít felém. Karját a derekam köré fonta.
– Arra gondoltam, elloplak egy tánc erejéig, még mielőtt
mennünk kell – suttogta a fülembe. Éreztem forró leheletét a
nyakamon, és beleremegtem, ahogy mellkasát a hátamnak
nyomta. Izzadt a tenyerem, ahogy felforrósodott a levegő az
amúgy is fülledt helyiségben. – Ja, és ahogy Petertől hallom, úgy
tűnik, ezek a szexi lábak megőrjítik a fickókat!
 Összeráncoltam a homlokomat e szavak hallatán. Tudtam,
hogy Peter engem figyelt; ott álldogált a falnál a táncparkett
szélén, és – inkább kevesebb, mint több sikerrel – próbált
elvegyülni.
– Miről beszélsz? – értetlenkedtem, és átnéztem Ashton válla
felett.
Kajánul elmosolyodott.
– Nem is vetted észre? – Ahogy a zene ritmusára
ringatóztunk, az egyik kezét a combom külső felére csúsztatta. –
Fiatal, szexre éhes, rémesen ellenszenves főiskolás skacok
bámulnak most is, ahogy beszélgetünk!
Összevontam a szemöldökömet, körbenéztem, és már
mindent értettem. Néhány srác minket bámult, volt, aki engem
stírölt, mások a többi lányt, akikkel táncoltam. Egy csapat
táncoló lány mindig felkelti a pasik érdeklődését. Nagyot
nyeltem, a hátam befeszült.
– Nyugi, minden rendben! – súgta megnyugtatóan. Ismét a
derekamra csúsztatta a kezét, és maga felé fordította az arcomat.
– Az embereknek tudniuk kell, hogy van barátod, és ennyi. Ilyen
egyszerű a megoldás. – Közelebb húzott magához, és átkarolt.
Bólintottam, a tekintetemet rajta tartottam végig, ahogy a
karjaimat a nyaka köré fontam. Belenéztem a mélyzöld szemébe,
és akkor úgy tűnt, megszűnt körülöttünk minden. Igéző
tekintete rabul ejtett. Felemelte a kezét, lassan végigsimította a
hátamat, majd ujjait a hajamba csúsztatta; a másik kezét a
derekamon tartotta, és olyan közel húzott magához, hogy a
testünk egymáshoz ért.
Fogalmam sem volt, mennyi ideig táncoltunk így, mielőtt a
szájával az enyémhez közelített. Annyit tudtam mindössze, hogy
bármeddig tartott is, nem volt elég. Azt akartam, hogy soha ne
érjen véget ez a pillanat. Visszatartott lélegzettel vártam, hogy
puha ajka az ajkamhoz érjen, eltűnjön köztünk itt is a távolság,
és elvesszek.
Ahogy meghallottam, hogy finoman nyög egyet, a szívem
majd’ kiugrott a helyéről. A száját levette a számról, és a nyelvét
a számba csúsztatta. Ahogy a nyelvünk egymásba gabalyodott a
csábító csók során, levegőt sem kaptam, szinte elszédített az
érzés. Csókja elfeledtette velem, hol vagyunk, és azt is, miért is
tesszük, amit teszünk. Abban a pillanatban lehettünk volna
bárhol, állhattunk volna egy seregnyi megvadultan rohanó ló
között, az sem érdekelt volna, amíg érzem a csókját a számon. A
csókja rabja lettem!
Ashton ekkor abbahagyta a csókolózást, és homlokát az
enyémhez tapasztotta. Sóvárgó nyöszörgés hagyta el a számat,
ahogy nagyot sóhajtott, és szorosabban átkarolt. Hátrahajtottam
a fejemet, és ismét a szájára tapadtam. Kezemmel a hajába
túrtam, és azt akartam, hogy csakis rám figyeljen. Halkan
felnyögtem, amikor visszacsókolt, gyengéden megszívta az alsó
ajkamat, és óvatosan beleharapott.
De újra elhúzódott, és ezúttal már a fejét is rázta.
– Elég. – Rekedtes hangja érzékien szólt, majd nyelt egy
nagyot, és rám nézett azokkal a csábító szemeivel.
Pislogtam néhányat, majd beleegyezően bólintottam, habár
minden idegszálam az ellenkezőjére vágyott. Fejemet a vállára
hajtottam, és így táncoltunk tovább. Lassan ringatóztunk a
zenére, amit a DJ lejátszott. Szapora légzése lassan ismét
visszatért a normális ütembe, én pedig próbáltam elhessegetni
magamtól a sóvárgó gondolatokat, csak hogy lecsillapítsam
magam.
Egyik dal követte a másikat, Ashton pedig ösztönösen ritmust
váltott. Felnéztem rá.
– Te mindenben jó vagy? – kérdeztem.
 – Dehogy! De miért kérded?
A kezemmel rá mutattam magyarázatként.
– Nagyon jól táncolsz! Még nem tudtam belekötni semmibe,
amit ne csinálnál jól!
Elnevette magát, és rám mosolygott. Felemeltem az arcomat,
orromat az álla széléhez érintettem, és magamba szívtam az
illatát, ahogy gyengéden a hátamat simogatta.
– Én is ezt tudom mondani rólad, kivéve talán azt az egy
dolgot, hogy nem könnyen engedsz magadhoz közel senkit –
súgta a fülembe.
Hátrahúzódtam, hogy ránézhessek.
– Hékás! Ez nem igaz! Téged is közel engedtelek magamhoz,
nem? – vágtam rá kissé bosszúsan.
Megrázta a fejét.
– Nem. Nem fogsz közel engedni magadhoz; még csak a
barátom sem igazán akarsz lenni, mert azt hiszed, hogy el foglak
hagyni. Mindenkitől távol tartod magad, hogy ne kelljen semmit
érezned senki iránt. Inkább érzéketlen akarsz lenni – közölte
velem tényszerűen.
Döbbenten meredtem rá. Hogy a francba tud rólam ennyit
ez a srác? Jaj, édes istenem, talán az aktámban benne voltak a
terápiámon készült felvételek is? Az a szemét terapeuta nem
kezelte bizalmasan a dolgaimat?
– Meghallgattad a terápiákon felvett hanganyagokat? –
csattantam fel mérgesen, és eltoltam magam a karjaiból.
Elnevette magát, megragadta a kezem, és ismét magához
húzott.
– Dehogy, Anna! Könnyű ezt kitalálni! – felelte, és finoman
megszorította a kezemet. A testem ellazult, és csak a szememet
forgattam a megjegyzésén. – Akkor most fogd be, és táncolj
velem, amíg záróra nem lesz! – Újra odahúzott magához
szorosan, én meg felnevettem, majd mosolyogva állapítottam
meg magamban, hogy valahogyan mindig el tudja érni nálam
azt, hogy jobban érezzem magam.
 16. FEJEZET

SÜT RÁM A NAP, én meg szórakozottan lapozgatok egy

magazint. Erős jázminillat száll felém a hintaszékemtől néhány
lépésnyire lévő bokrok közül, amiket nemrégiben ültettem. Épp
kortyolni akarok a kávémból, amikor csapódik egy ajtó, és a
házból kislánykacagás hallatszik ki. Elmosolyodom, ahogy
meglátom, hogy egy gyönyörűséges kislány szalad felém.
Észreveszem, mennyire megnőtt már. Derűs mosolyától
elolvadok. Hosszú, fekete haja még mindig nedves, és csakúgy
száll utána, ahogy szalad.
– Anya!
Leteszem a csészémet, hogy az ölembe ugorhasson.
Izgatottan nevet.
– Szia! Jól érezted magad! Egyedül ugrottál bele? –
kérdezem, és már alig várom, hogy halljam, mit felel.
Lelkesen bólogat.
– Igen! Nagyon sokat ugrottam, és lefröcsköltem apát! –
csicsergi pajkos nevetéssel.
Elmosolyodom.
– Tényleg! Ügyes vagy! Apa hol van!
Megvonja a vállát, és az ujjával egy hajtincsemet kezdi
tekergetni.
– Beviszi a fürdőcuccot a mosókonyhába.
– Helló, kicsi lány! – Felnézek, és szapora lesz a szívverésem,
ahogy meglátom őt. A kert felől közeledik felém. Annyira
jóképű, hogy összefut a nyál a számban.
 Odaér hozzám, lehajol, és lágy csókot nyom a szám sarkára.
Hüvelykujjának begyével letöröl egy kis piszoknyomot az
arcomról.
– Szia! – Sóhajtok. Az elégedettség sóhaja ez, hiszen a
mindeneim már itt vannak körülöttem.
– Hiányoztál! – suttogja, azzal lenyúlja a kávéscsészémet,
lehajtja a kávét belőle, majd karját lazán a vállamra helyezve
lehuppan a mellettem lévő székre.

Riadtan ébredtem fel. Levegő után kapkodtam, de ezúttal

mosolyra húzódott a szám az álom miatt. Ashton villámgyorsan
pattant fel a padlóról az ágyam mellől.
– Minden oké? Rémálmod volt? – Álmos hangjába aggódás
vegyült.
Kinyitottam, majd becsuktam néhányszor a szám, és örültem,
hogy nem kapcsolta fel a villanyt, mert az arcom egész biztosan
paprikapiros volt. Nem is tudtam, hirtelen mit mondjak. Három
éve az első jó álmom... És az ő gyereke volt az álmomban! Hát
én tényleg bekattantam!
Szörnyülködve feküdtem vissza.
– Nem, nem rémálom volt. Minden oké! – Gyorsan
rápillantottam az órára. Láttam, hogy már délelőtt tíz óra.
Hajnali egy után értünk vissza a lakásba, ezért voltam még
mindig fáradt.
De Ashton nem hagyta annyiban. Megmozdult, az ágyra
feküdt, és kezét a hasamra tette.
– Nem rémálom volt? Akkor meg mi?
A zavarom csak fokozódott, mivel túl közel volt hozzám az, aki
az álmomban vágyaim megtestesítőjeként jelent meg. Éppen itt
figyelt engem a félhomályban.
– Csak álmodtam. Szép álom volt! Igazából az első, amióta...
amióta... – Összehúztam a szemöldökömet. Nem akartam
kimondani újra a nevét.
– Szépet álmodtál? Hiszen ez nagyszerű! És miről szólt az
álom? – Nevetségesnek tűnt, mennyire örült a hír hallatán.
Megrezzentem, és a faggatásától fészkelődni kezdtem. Rólad,
de ezt így nem mondhattam neki.
– Hát... – Beleharaptam a szám szélébe, mire ő fészkelődött
kicsit mellettem, az oldalára feküdt, egyik karját a párna alá
csúsztatta, a másikkal pedig átölelt, és szorosan magához húzott.
Éreztem testének melegét. – Szóval, volt egy kislányom. Egy
csodaszép kislány. Szép álom volt!
Vadító mosoly jelent meg az arcán, ahogy beszéltem.
– Tényleg? És úgy nézett ki, mint te? Mert ha igen, akkor
valóban a világ legszebb kislánya lehetett!
Imádni való szavai hallatán a szívem majd’ kiugrott a
helyéről. Bár a válasz az volt, hogy nem, nem úgy nézett ki, mint
én. Hanem pont úgy, mint ő!
– Igen, olyasmi volt – feleltem. Bár a kislánynak valóban
olyan barna szeme volt, mint nekem. Szabadulni akartam már
ebből a beszélgetésből, és mielőtt tovább folytatta volna,
felültem az ágyon. – Készítek valami reggelit. Szalonnát, tojást...
Jó lesz? – De meg sem vártam a válaszát; gyakorlatilag
kiviharzottam a szobából. Szükségem volt néhány percre, hogy
elbújjak előle, és attól a tudattól, hogy vele álmodtam, ráadásul
egy olyan álmot, ami nagyon nem volt helyénvaló.

Reggeli után nem sokkal úgy döntöttem, lemegyek az

edzőterembe, hogy kicsit elüssem az időt. Az egyetemi
tájékoztató szerint a campus jól felszerelt konditeremmel
rendelkezik. Már alig vártam, hogy megnézzem! Ahogy
odaértünk a parkolóba és kiszálltunk, egy másik autó állt be
mellénk.
Felhorkantam, és bosszankodva feltettem a kezem.
– Egyedül is el tudok menni, tudod jól! – csattantam fel, és
először Ashtonra, majd a két kísérő testőrre szegeztem a
pillantásomat, akik követtek minket.
Peter megvonta a vállát.
– Én igazából az edzőterembe jöttem, most nem vagyok
szolgálatban. Rajtuk kérd számon, ne rajtam! – szólt viccesen, és
Ashtonra és Deanre mutatott.
Elmosolyodtam ezen, és a szememet forgatva az épület felé
vettem az irányt; meg sem vártam őket.
– Ti azt hiszitek, hogy én valami szánalmas kis nyámnyila
alak vagyok, aki nem tudja megvédeni magát! Szét tudnám rúgni
mindegyikőtök seggét! – morogtam a fejemet csóválva.
Fogalmam sem volt, miért van szükségem kísérő testőrre;
Ashton bőven elég volt ahhoz, hogy megvédjen az olyan
fickóktól, akik megpaskolják a fenekemet, vagy egy pocsolyába
löknek! Mert más dolgot el sem tudtam volna képzelni!
Méltatlankodó hang jött Peter felől. Kérdőn felvontam a
szemöldökömet.
– Azt hiszed, szét tudnád rúgni a seggemet? – kérdezte
ironikusan. Hátrahúzta a vállát, és önelégülten mosolygott,
ahogy kinyitotta nekem az edzőterem ajtaját, és intett, hogy
menjek én be elsőként.
– Azt! – böktem oda neki. Peter lehetett úgy egy nyolcvan
centi magas, és Ashtonnál nehezebb, mivel jobban ki volt
gyúrva, mint ő. Ennek ellenére tutira biztos voltam abban, hogy
meg tudnám verni.
Amikor beléptem a terembe, boldogan felsóhajtottam.
Tényleg jól fel volt szerelve, ahogyan azt a füzetben olvastam.
Ráadásul pont senki sem edzett! Vasárnap ebédidő lévén a
legtöbb diák még valószínűleg ágyban feküdt, és az előző
éjszakai bulizás fáradalmait pihente ki.
Peter ismét gúnyolódva felnevetett. Követett a teremben, a
szemét forgatta, majd a fejével a terem oldalán lévő matracok
felé biccentett.
– Teszel egy próbát?
Vigyor terült szét az arcomon, ahogy lassan bólintottam.
Naná! Irtó ciki lesz ez neked, barátom!
– Hát persze!
Ashton gyorsan megrázta a fejét, és tiltakozásul feltette a
kezét.
– Szerintem ez nem jó ötlet, Peter!
Mérgesen összeráncoltam a homlokomat, és összeszorítottam
a fogaimat. Azt hiszi, valami bajom lesz! De vacakul játssza el a
pasim szerepét! Ahelyett, hogy mellém állna!
Peter elvigyorodott, összekulcsolta a két kezét, kinyújtotta a
karjait, és tördelni kezdte az ujjait.
– Ne aggódj, nem fogom bántani!
Ashton felhorkantott.
– Nem miatta aggódtam. Ma este szolgálatba kell állnod, de
nem hinném, hogy betört orral el fogsz tudni vegyülni a
tömegben! – cukkolta Ashton nevetve. A haragom azon
nyomban elszállt; már értettem, miért aggodalmaskodott. Nem
is engem féltett!
– Azt hiszed, meg tud verni? – kérdezte Peter meglepődve.
Ashton válaszul megrázta a fejét.
– Én már láttam őt verekedni. Biztos, hogy meg tud verni,
készülj fel rá! – felelte meglehetősen büszkén, és rám
mosolyodott.
Peter erre nevetésben tört ki. Vállon verte Deant a kézfejével.
– Szerinted is? Esélye se lesz!
 Dean mosolya befeszült, ahogy felvonta az egyik szemöldökét.
– Én már láttam és éreztem is, milyen a jobbhorga! Jobban
jársz, ha nem állsz ki ellene!
Boldogan vigyorogtam, és odaléptem a futópadhoz.
– Kicsit bemelegítek, és ha akarod, bokszolhatunk egyet, jó? –
ajánlottam fel, majd felléptem a futópadra, és lassú sétára
állítottam be.
Peter bólintott.
– Öt perc, és letörlöm az arcocskádról a mosolyt!
Ashton nem tűnt túl boldognak, ahogy a futópad mellé lépett.
Tekintetét a gép sebességbeállító gombjára szegezte, ahogy egy
kicsit gyorsítottam a tempón. Tudtam, hogy azt hiszi, megint
gőzerőre akarok kapcsolni – de ezúttal nem akartam kicsinálni
magam, hátha még bokszolnom kell.
Néhány perc múlva Peter odaszólt hozzám a súlyzópadról,
ahol Deannel üldögélt.
– Na, Anna? Készen állsz arra, hogy szétrúgjam a segged? –
kóstolgatott, és elégedett vigyorral nézett rám.
Próbáltam leplezni az arcomon szétterülő önelégült mosolyt.
Kikapcsoltam a futópadot, és a szőnyegek felé böktem a
fejemmel.
– Naná! Legyen három kör? – javasoltam.
– Anna, légy szíves, csak lazán! Nincs törött csont! –
figyelmeztetett Ashton, és aggódó ábrázattal a szőnyegekhez
lépett velem ő is.
– Nem fogom bántani! – tiltakozott Peter határozottan.
Ashton erre gonoszul felnevetett.
– Nem az ő csontjaira gondoltam!
Peter lenézően legyintett.
– Mindegy! Három kör! Golyóra nem ütünk, részemről csak
ennyi a szabály. Azon kívül azt csinálsz, amit akarsz.
 Beleegyezően bólintottam.
– Rendben. Ne fogd lazára, csak mert lány vagyok, ez meg az
én szabályom – cukkoltam. Annyira magabiztosnak tűnt! Tutira
azt hitte, hogy valami kényes kis maca vagyok, aki még saját
magáról sem tud gondoskodni. De meg fog lepődni; és ez baromi
jó móka lesz!
– Rendben. Első kör indul! – szólt Ashton, és kifújt egy nagy
levegőt. – Szőnyeghez szegezni nem ér! – tette hozzá még utólag.
Bólintottam, és vártam, hogy Peter meginduljon. Karjaimat
az oldalam mellett lógattam, és még csak nem is tartottam fel
őket védekezésképpen. Arra számítottam, hogy meg sem próbál
megütni. Peter elvigyorodott, felém lépett, és mozdult, hogy
megragadjon. Én lazán kitértem a keze elől, elhajoltam és
mosolyogni kezdtem. Látszott rajta, hogy meglepődött, majd
újra támadásba lendült. Ezúttal is kitértem előle, és lábon
rúgtam – nem túl erősen, csak annyira, hogy tudja, nem
szórakozom.
– A rohadt életbe! Te tudsz verekedni? – kérdezte, és a szája
tátva maradt a csodálkozástól.
Vigyorogva bólintottam.
– Kick-box vagy karate? – Testtartást váltottam, hogy lássa,
mindkettőt ismerem.
Összeszűkült a szeme, a válla befeszült.
– Én... nem ismerem ezeket a baromságokat, csak az utcai
verekedést! – jelentette ki, majd öklét ismét felém lódította,
hogy ezúttal megüssön. Lazán kitértem előle, gyomron és karon
rúgtam, majd megpörgettem, és a lábait maga alá gyűrve a
földre kényszerítettem. A hátára esett. Győzedelmesen
mosolyogtam, ahogy a kezemet nyújtottam felé, hogy
felsegítsem. – Azt a rohadt! Mi volt ez? – nyafogott, és a hasát
fogta.
 – Karate. Egy kis kick-box is jöhet? – kérdeztem
reménykedve. Ha tényleg verekedni akar, kétségkívül az a
kedvencem!
– Öö, azt hiszem, igen – felelte. Látszott, hogy kínosan érzi
magát, amikor Deanre nézett, aki széles vigyorral az arcán figyelt
minket.
Bólintottam, beálltam és vártam, hogy meginduljon felém.
Ezúttal tényleg komolyan vette már a támadást, sikerült is
néhány ütést bevinnie, ami még fájt volna is, ha nem figyelek
oda, de ezúttal is könnyedén két vállra fektettem.
– Jól van már, elég lesz! Hiszek neked! Jesszus, te tényleg
tudsz verekedni! – ismerte el a fejét rázva, és a lábát
dörzsölgette, ahol megütöttem őt.
– Köszi! Akarsz még egy kört? – reménykedtem továbbra is.
Gyorsan megrázta a fejét, így Ashtonra pillantottam bizakodva.
– És te, szépfiú?
– Tudod jól, hogy engem meg sem tudsz ütni! – vágta rá
komisz vigyorral.
– Tudom, de azért a múltkor sikerült felrepesztenem a szádat!
Soha nem tudhatod; lehet, hogy most téged is két vállra
fektetlek! – vontam meg a vállam.
Közelebb lépett hozzám, betolakodott az aurámba.
– Bármikor két vállra fektethetsz, Anna! Csak szólj!... Ja, és
persze, józanul! – súgta.
Azonnal elpirultam. Nevetve toltam el magamtól. Fiús
vigyorgás jelent meg az arcán; levette a cipőjét, és a szőnyegre
lépett. Úgy figyelt, akár egy tigris, aki a zsákmányát akarja
becserkészni. Minden porcikám megfeszült, ahogy rájöttem,
hogy még attól is felizgulok, ahogy most figyel engem. Ráadásul
akárhányszor rám pillantott, mindig eszembe jutott az a kislány
az álmomból, és az, ahogyan rám nézett, amikor felém sétált.
Nem volt egyszerű így koncentrálnom!
Az egyik lábára helyezte a testsúlyát, és készen állt arra, hogy
támadjon, de gyorsan kitértem balra. Megpróbáltam oldalba
vágni, de könnyedén kivédte. Meg akartam rúgni, de felemelte a
lábát, így az oldala helyett a lábát rúgtam meg. Elismerően
elmosolyodtam; Ashton nagyszerű harcos volt. Ráadásul még
szexi is, ahogy verekedett!
Ismét támadt, én pedig elindítottam felé néhány ütést és
rúgást, amiket mind kivédett. Egyszer sem próbált megütni, csak
védekezett, és megpróbált megragadni. Amikor felemeltem a
lábamat, hogy egy jól időzített rúgást hajtsak végre, a karjával
átkulcsolta a combomat. Kipréselődött a tüdőmből a levegő,
ahogy alám gyűrte a másik lábamat is, és mindketten a
szőnyegre zuhantunk.
Nevetni kezdett.
– Alakul ez, igen! Néhányszor már majdnem el is találtál! –
mondta büszkén, még mindig felettem feküdve. Minden
porcikánk összeért. Testem a közelségét érezve rögtön reagálni
kezdett, a szívem kalapált, a bőröm bizsergett.
– Leszállsz rólam vagy nem? – kérdeztem levegő után
kapkodva, bár titokban abban a „vagy nem”-ben reménykedtem.
Nyögött egyet, mielőtt feltolta magát, felállt, majd engem is
felsegített. Csalódott ábrázata láttán nem bírtam megállni, hogy
ne fakadjak mosolyra. Legalább nem csak én érzem ezt a
vonzódást!
– Még egy kör? – kérdeztem vigyorogva.
– Ha akarod! – vágta rá, és már be is állt abba a szexi
testtartásba.

Eltelt körülbelül egy óra, és miután már mindannyian jól

kifárasztottuk magunkat, visszamentünk, ki-ki a maga lakásába.
Én csak lehuppantam a kanapéra, és azonnal felkaptam a
tévéirányítót, hogy megnézzen, megy-e valami jó műsor. Ashton
mellém ült, lejjebb csúszott a kanapén, és figyelte, ahogy
kapcsolgatom a csatornákat, amíg végre találtunk egy jó filmet.
A szemem sarkából figyeltem őt. Rádöbbentem, hogy teljesen
hozzászoktam a lazaságához, és ahhoz, hogy mennyire jól érzem
magam a társaságában. Carter óta nem éreztem magam sem
biztonságban, sem jól a bőrömben; Ashton mellett azonban úgy
éreztem, hogy nem kell félnem, és nem kell szégyellnem azt,
hogy ki vagyok, vagy mit érzek legbelül.
Valamin felnevetett, a kezével beletúrt a hajába, amitől a
homlokánál felálltak a hajszálai. Fogtam magam, hanyagul
oldalra fordultam, felemeltem a két lábam, és kinyújtottam őket
Ashton ölébe. Anélkül, hogy levette volna a szemét a filmről,
szórakozottan a sípcsontomra helyezte a kezét, és úgy igazította
a lábamat, hogy a hüvelykujjával apró köröket tudjon leírni a
térdkalácsomon. Elégedett sóhaj szakadt fel belőlem, annyira
jóleső érzés volt! Hirtelen azon kezdtem el tűnődni, miért megy
minden ilyen könnyedén vele. Furcsa volt, mivel még Jackkel is
akadt néha egy-egy nehézkes helyzetünk. Ashton mellett
nyugodtan el tudtam üldögélni, anélkül, hogy egy szót szólnék is,
de Jackkel néha az ilyen percek kínosnak tűntek. Volt, hogy
kifogytunk a szóból, és nem tudtunk már mit mondani
egymásnak – ilyenkor jött el annak az ideje, hogy hazament,
vagy csak csókolóztunk, vagy épp tévét néztünk.
A film helyett titokban Ashtont figyeltem. Arra gondoltam,
milyen lesz, amikor a barátnőjével ül így. Hihetetlenül
szerencsés lesz az a lány, ha Ashton végre felhagy ezzel a
nőcsábász stílusával, amit persze annyira tagad. Hihetetlenül
boldoggá fogja tenni a lányt, egészen addig, amíg valami
ostoba SWAT-küldetésen ki nem nyírják, ami összetöri a lány
szívét és lelkét, gondoltam. Mindenki, aki fontos, előbb-utóbb
elmegy. Semmi nem tart örökké. Első kézből tapasztaltam ezt, és
senkinek nem kívánom az érzést.
Ashton rám nézett, és elmosolyodott, ahogy rajtakapott, hogy
figyelem.
– Jól vagy?
Gyorsan rábólintottam, és reméltem, hogy azt hiszi, véletlenül
pont egyszerre néztünk egymásra. S hogy ezt még megerősítsem,
kimondtam, ami elsőre hirtelen eszembe jutott.
– Miért szóltál Deannek és Peternek is ma, amikor az
edzőterembe mentünk? Nélkülük is elboldogultam volna! –
Hirtelen ideges lettem, amiért ennyire túlzásba viszi a
védelmezésemet. Ők hárman az agyamra fognak menni, az már
biztos!
Vett egy nagy levegőt, mintha arra számítana, hogy most le
fogom szúrni emiatt.
– Ez az előírás, és édesapád is így kérte.
Összeráncoltam a homlokomat. Persze, apám sok mindent
akart, de nem lehetséges minden.
– Na, ja. De szerintem azért ezt kicsit túlzásba viszed. Kész
röhej ez így! És az a fedőnév, amit tegnap használtatok! Mekkora
baromság! – méltatlankodtam, és a karomat összekulcsoltam
magam előtt.
Apró mosoly jelent meg az arcán.
– Jobb lett volna inkább az, hogy Rocky? – kíváncsiskodott.
Felhorkantam, és próbáltam nem elmosolyodni.
– Az lett volna a jó, ha a saját nevemet használjátok! –
vágtam vissza. Felsóhajtott, és újból körözni kezdett az ujjával
a térdemen.
– Nézd, valamelyikünknek mindig figyelnie kell téged! A
pasidnak kell, hogy tűnjek, nem valami perverz zaklatónak, aki
mindenhova követi a csaját, ezért hát kitaláltunk egy fedőnevet,
hogy ha kell, tudjak csörögni valamelyiküknek, hogy néhány
percig ők vigyázzanak rád. Nem nagy ügy, ennyi az egész!
Így már tiszta lett. Voltak már korábban is fedőneveim, de
egyszerűen nem tudtam hozzászokni ehhez az egészhez. Bár
apám és a pozíciója mellett jó, ha hozzászokom, hogy ez már az
életem része.
– De olyan szánalmas az, hogy „ékszer”! Amúgy kinek jutott
az eszébe?
Megvonta a vállát, felvette a tévéirányítót, és váltogatni
kezdte a csatornákat, mert a filmnek már vége lett. Észre sem
vettem, annyira lefoglalt, hogy bámuljam őt, és a jövőbeli
barátnője összetört szívén merengjek.
– Végül Peter ötletét fogadtuk el.
Hegyezni kezdtem a fülem; érdekelt, hogy milyen nevekkel
rukkoltak még elő.
– Még miket javasoltatok? Lehet, hogy akad közöttük jobb is!
– Nos, Dean a Regant javasolta.
– Regan? – hüledeztem.
Ashton komiszul felkacagott, és bólintott.
– Így hívták a lányt Az ördögűzőben!
Dühödten levegő után kapkodtam.
– Ne már! Hogy mekkora egy seggfej! – kiáltottam, de közben
jót nevettem.
– Szerintem egész jó lett volna! – folytatta. – De aztán
rájöttem, hogy nehéz lenne ezt megmagyarázni édesapádnak,
amikor küldjük neki a jelentéseket. – Rám vigyorgott, a szeme
vidáman csillogott.
Én is elmosolyodtam. Apa tényleg meglepődött volna.
– És te mit javasoltál? – kérdeztem, és abban bíztam, hogy
valami kevésbé hivalkodó és kényes szót mond.
 A háta megfeszült, ahogy a keze még mindig a lábamon
pihent.
– Semmit.
Oldalra kaptam a fejemet, és láttam, ahogy az állkapcsa
befeszül, majd ellazul. Valamit rejtegetett előlem.
– Vacakul hazudsz! – közöltem vele határozottan. –
Lefogadom, hogy te mondtad a Regan nevet! – A szemem
összeszűkült, és már majdnem beduzzogtam.
Tagadóan megrázta a fejét; olyan gyorsan kezdte kapcsolgatni
a tévét, hogy nem is lehetett látni, mi megy.
– Nem. Nem az én ötletem volt, becsszóra.
A lábammal oldalba löktem, hogy rám figyeljen, ne a tévére.
– Akkor mi volt a te javaslatod? – erősködtem.
Megrázta a fejét, és önelégült mosollyal pillantott rám. A
szám tátva maradt az elégedetlenségtől. Utáltam a titkokat.
Feltérdeltem, és oldalba böktem. Azonnal nevetni kezdett,
megragadta a kezemet, én pedig megpróbáltam a másik
kezemmel megbökni őt.
– Mondd meg! – követeltem, majd újra megböktem, és
figyeltem, ahogy ide-oda mocorog. Szóval az én személyi
testőröm bizony csiklandós! Hatalmas vigyor jelent meg az
arcomon, amikor eldöntöttem, hogy ezt jól ki is használom.
Előretörtem, a kezemet próbáltam kiszabadítani az övéből, és
elkezdődött a csikiharc.
Persze, rögtön tudtam, hogy nem fogok nyerni. Nem telt el
egy perc sem, és már a kanapéra szegezve feküdtem, ő pedig
rajtam, és izgatottan nevetett, ahogy visszaadta nekem a
csiklandozást, amitől hangosan kuncogtam, és ide-oda
fészkelődtem alatta.
– Hagyd abba! – kiabáltam, és próbáltam magam
kiszabadítani. Levegőért kapkodtam, annyira nevettem.
 A csuklómat a kanapénak szegezte, és kajánul nézett le rám.
Végül abbahagyta, és boldogan vigyorogva támaszkodott
felettem. A mosolya szép lassan eltűnt az arcáról, ahogy a
szemembe nézett. Égtem a vágytól. Ezt láttam az ő tekintetében
is; és határozottan éreztem is a combomon, hogy felizgult. Nem
mozdultam. Lazított a kezem szorításán, de nem engedte el, és
nem szállt le rólam. Elvigyorodtam. Próbáltam normalizálni a
légzésemet, és lecsillapítani a szívverésemet. Már évek óta nem
nevettem ennyit! De jó kis érzés volt!
– Légyszi, mondd el a tiédet! – kérleltem.
Felsóhajtott, és elkomorodott.
– Nem akarod tudni az enyémet. – Duzzogni kezdtem, és még
a szempillámat is rebegtettem, csak hogy elárulja. Hosszan
felnyögött, ahogyan rám nézett, majd összeráncolta a homlokát.
Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. – A fenébe is,
nem ér így nézned! – tört ki belőle. Végül aztán megadóan
sóhajtott egyet. – Pacey. Én azt akartam, hogy Pacey legyen.
Fogalmam sem volt, mit jelent ez. Kíváncsian felvontam a
szemöldökömet.
– Mi az a Pacey? Valami szadista sorozatgyilkos? –
érdeklődtem.
Mosolyra húzta a száját.
– Nem. Láttad a Peacemaker című filmet? – kérdezte, és az
ajkába harapott. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem. Még
csak nem is hallottam róla. – Az egyik kedvenc filmem. Van
benne egy lány, akit Pacey-nek hívnak. Olyan, mint egy
felsőbbrendű lény, minden szempontból tökéletes és
hihetetlenül gyönyörű. Kőkemény, akárcsak te. Megmenti a
világot, és a végén beleszeret a srácba – magyarázta. Szemei
összeszűkültek, mert arra számított, hogy mindjárt felkapom a
vizet.
 A szavai visszhangoztak a fejemben. Hihetetlenül gyönyörű és
minden szempontból tökéletes. És azt akarta, hogy ez legyen az
én fedőnevem? A szívem majd’ kiugrott a helyéről, borzongás
futott végig rajtam.
– Ó, ez annyira édes! Biztos, hogy nem Dean ötlete volt? –
poénkodtam, miközben azon igyekeztem, hogy még ne múljon el
az érzés, ami úgy suhant át a testemen, mint egy tehervonat.
Ashton zavartan felnevetett.
– Igazából igen, az ő ötlete volt! El akartam lopni a
dicsőségét! – felelte. Kerülte a tekintetemet, és egy
hajtincsemmel játszott.
Elmosolyodtam, és fürkésző tekintettel figyeltem. Tetszett,
ahogy elbizonytalanodott, és sebezhetőnek tűnt.
– Édes vagy, amikor zavarban vagy! – jegyeztem meg.
Ebben semmi szarkasztikus célzás nem volt, pedig eredetileg
annak szántam; helyette inkább remegni kezdett a gyomrom a
szavai hallatán.
– Mit szólnál, ha most megcsókolnálak? – Sóvárgón meredt a
számra.
Nyeltem egyet. Megdöbbentem a hirtelen váltáson. Hogy mit
szólnék? Biztos voltam benne, hogy visszacsókolnék, de az egyik
felem folyton azt üvöltötte bennem, hogy taszítsam el magamtól,
és maradjak hű Jackhez.
– Jól kihajítanálak a lakásból, és aludhatnál a szomszédban!
– mondtam ki, és igyekeztem nagyon őszintének tűnni.
Lassan csóválni kezdte a fejét, a tekintetét le sem vette rólam.
– Nem tennél ilyesmit – suttogta, és szájával az enyém felé
közelített.
Elakadt a lélegzetem.
– Ashton, ne! – habogtam.
A tiltakozásom ellenére lehajolt, és ajkát az enyémre
simította. A csók csupán egy másodpercig tartott, de már annyi
is elég volt, hogy gondolataimban felidézzem az ízét, az érintését
és az eddigi csókjait.
– Azt szeretnéd, ha a szomszédban aludnék? – kérdezte
sóvárgó hangon. Ajkával a számat csókolgatta, miközben
beszélt. Bizsergés futott végig a hátamon.
Úgy döntöttem, őszinte leszek. Megráztam a fejem, és nem
kaptam el a pillantásomat. Elmosolyodott, újból felém közelített,
és ezúttal erősebben nyomta az ajkát a számra. Becsuktam a
szemem, és átadtam magam a csókjának. Ösztönösen
visszacsókoltam, mire nyögött egyet, a bőröm pedig bizseregni
kezdett az izgalomtól. Kezemmel a hajába túrtam, térdemet a
csípőjére szorítottam, és a saját csípőm felé húztam erőteljesen.
Szinte beleszédültem az érzésbe, ahogy egész testével rám
nehezedett, és keze a testemen vándorolt. Minden porcikám
kívánta őt.
Hirtelen egy gondolat villant belém – ha ennyire rossz, hogy
megcsókol, akkor miért olyan jó érzés mégis? Csak még egyszer,
határoztam el magam. Végül is, én is boldognak érezhetem
magam, és megadhatom magamnak, amire vágyok, nem igaz?
Csak még egyszer boldog lehetek, nem?
Végigsimítottam a hátát, leértem a farmernadrágjáig.
Éreztem, milyen izmos a feneke. Felnyögtem. Ha lehunytam a
szemem, elképzeltem, milyen. Újra akartam látni. Érezni
akartam őt, csak még egyszer. De képes leszek leállni, ha
megtörténik, vagy teljesen elvarázsol a teste, úgy, ahogyan a
személyisége meg a mosolya?
Ekkor kopogás hallatszott. Azonnal visszazuhantunk a
valóságba. Ashton abbahagyta a csókolózást, én meg halkan
felnyögtem, ahogyan ösztönösen erősebben szorítottam őt
magamhoz, és nem engedtem el. Mosoly jelent meg a szája
sarkában, fejét újra lehajtotta, száját ismét a számra nyomta, és
az egyik kezével átfogta oldalt a nyakam.
Ismét kopogtak, ezúttal hangosabban. Ashton felhorkant a
nyakam mellől, és akkor már tudtam, oda a pillanat. A térdemet
elvettem a csípőjéről, a fejemet oldalra fordítottam, és nagy
levegőt vettem, ahogy hátrébb húzódott, olyan sóvárgó,
kívánatos tekintettel, hogy ismét remegni kezdett a belsőm.
– Meg kell néznem, ki az – szólt, és a válla felett az előszoba
felé pillantott. Bólintottam csak, mert nem voltam biztos benne,
hogy kijön-e hang a számon. Sóhajtott, kezét végighúzta a haján,
kicsit megfésülte vele, mert annyira összekócoltam, hogy
minden haja szála összevissza állt. Elpirultam, ahogy kezével a
farmerjához nyúlt. Megigazította magát, hogy izgatottsága
mégse legyen annyira feltűnő, amikor ajtót nyit.
Hallottam, hogy a bejárati ajtónál beszélget valakivel, majd a
hangok egyre erősödtek, ahogy a nappali felé mentek. Gyorsan
felültem, lesimítottam én is a hajamat, és azon rimánkodtam
magamban, hogy az arcom ne legyen annyira piros. Dean volt az.
Komor tekintetéből arra következtettem, hogy nem baráti
csevejre jött.
Dean feszengve elmosolyodott.
– Bocsánat, ha megzavartam valamit! Ashtonnak és nekem át
kell beszélnünk néhány dolgot, mielőtt holnap megkezditek a
sulit.
Bólintottam.
– És ez, ugye azt jelenti, hogy „Tűnés és pá, Annabelle,
titkosügynökdolgokról akarunk most beszélgetni, amihez neked
semmi közöd!” – tippeltem, és a szememet forgattam. – Oké,
már megyek is, megnézem, megy-e a fejforgatás és a
borsóhányás!
Deannek erre tátva maradt a szája, és Ashtonra nézett vádlón.
 Elnevettem magam Az ördögűzős poénomon, majd
odaintettem nekik, és a szobám felé indultam. Úgy döntöttem,
veszek egy jó kis fürdőt. Bemásztam a habfürdővel teli kádba, és
addig maradtam a vízben, amíg az ki nem hűlt teljesen. Egész
idő alatt Ashton csókja járt a fejemben. Megint lefeküdtünk
volna egymással, ha Dean nem zavar meg minket? Őszintén
szólva, fogalmam sem volt.
Miután kiszálltam a kádból, észrevettem, hogy Ashton pólója
a szék támláján lóg. Felhúztam, és kerestem hozzá egy fiús
rövidnadrágot. Leültem az ágyra, és rápillantottam az
éjjeliszekrényemen álló fényképre, amelyről Jack nézett vissza
rám. Sóhajtottam, a kezembe vettem a képet, és végigsimítottam
az arcát. Annyira jóképű volt! Nem olyan dögös, mint Ashton, de
az a klasszikusan szép szőke hajú, kék szemű srác volt.
Borzasztóan hiányzott! Bűntudat kapott el, amiért nem volt
jogom ahhoz, hogy más karjában vigasztalódjak. De egyszerűen
nem bírtam ellenállni Ashtonnak.
A rajztömböm és a ceruzáim az ágyon hevertek. Felkaptam
őket, és nekitámaszkodtam a fejtámlának. Lerajzoltam, ami már
reggel, ébredés óta a fejemben járt – a kislányt, akit álmomban
láttam. A rajzon nevetett és izgatottan mosolygott. A lap szélére
Ashtont rajzoltam le, úgy, amilyennek álmomban láttam őt:
gyönyörűnek, boldognak és szerelmesnek.
Amikor elkészültem, hosszasan, kusza gondolatokkal a
fejemben bámultam a rajzot. Szinte kínszenvedés volt látni azt,
ami soha nem lehet az enyém. Visszapillantottam Jack
fényképére. Mi a francnak vagyok úgy rákattanva erre a
kislányos dologra? Hisz az csak egy álom volt! A szívem Jacké,
és mindig is az övé lesz! Ezt ígértük meg egymásnak.
Ekkor kopogtak az ajtómon. Felugrottam.
– Bejöhetek?
 Gyorsan becsuktam a rajztömböt, hogy Ashton ne láthassa
meg a kislányt.
– Persze, gyere!
Ashton gyengéden elmosolyodott, ahogy kinyitotta az ajtót, és
belépett.
– Minden oké veled?
Elmosolyodtam. Próbáltam elrejteni a zavart és fájdalmat,
amit éreztem.
– Igen, jól vagyok! – füllentettem. – Na, megbeszéltetek
mindent, amiről én nem tudhatok? – kérdeztem a szememet
forgatva.
Elnevette magát, az ágyamhoz sétált, és leült a szélére.
– Hogy te milyen ellenséges vagy! Én sem szólok bele abba, te
hogyan végezd a dolgaidat! – felelte.
Ennek hallatán felhorkantam.
– Pedig ezt teszed! Én vagyok az, akit védenetek kell, mégis
mindig te mondod meg, mit csináljak! – reklamáltam felhúzva a
szemöldökömet.
Elvigyorodott.
– Azért nem mindig – ismételte meg a szót gúnyosan.
Lepillantott az ágyra, és eltűnt az arcáról a mosoly, ahogy
felvette onnan Jack fényképét. – Szóval a szőkékre buksz? Akkor
esélyem sincs nálad! – jelentette ki viccelődve, és beletúrt a
hajába.
Sután felnevettem.
– Amúgy is túl jóképű vagy hozzám, nem emlékszel?
Csücsörített a szájával, és még mindig a fényképet
tanulmányozta.
– Itt tényleg boldognak tűnsz! – állapította meg, majd levette
a fotóról a tekintetét, és a képet a kezembe adta.
– Az voltam. Még azelőtt készült, mielőtt minden elromlott –
vontam meg a vállam.
Ashton sóhajtott, és közelebb húzódott hozzám az ágyon.
– Megint felidegesítettelek, mert megcsókoltalak, ugye?
Ismét elszomorodtál emiatt.
– Nem, dehogy. Jól vagyok – hazudtam halkan. Nem akartam
mesélni neki a bennem dúló harcról, hogy lefeküdhetek-e vele
még egyszer, vagy nem. Még mindig nem tudtam, mi legyen.
Felsóhajtott, és csend töltötte meg a szobát.
– Mit rajzolsz? Megnézhetem? – szólalt meg, és a rajztömbért
nyúlt.
Felnevettem, elpirultam, és a tömböt magamhoz szorítottam.
– Ha azt hiszed, hogy megint valami sötét és rémisztő rajz
lett, ami a bennem kavargó zűrzavart ábrázolja, akkor tévedsz!
Semmi esetre sem akartam, hogy tudja, mennyire odavagyok
azért a kislányért. Hiszen ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy érte is
totál odavagyok. Nem akartam elijeszteni magamtól. Szükségem
volt rá; nem akartam visszatérni ahhoz az élethez, amit előtte
éltem. Nem akartam magányos lenni és félni. Már a gondolatától
is kirázott a hideg. Hirtelen ráeszméltem, hogy már meg is
tettem, amiről azt hittem, nem fogom megtenni. Beengedtem az
életembe. Megkedveltem őt, és fontos lett a számomra. Ráadásul
miatta nincsenek rémálmaim már napok óta. Mi a csuda lesz
velem nyolc hónap múlva, amikor lejár a megbízatása, és elhagy,
hogy egy másik lányt tegyen eszméletlenül boldoggá? Már a
gondolat is fájdalmat okozott, pedig csak alig néhány napja
ismertem őt. Mi lesz velem nyolc hónap után? Akkor mit fogok
tenni?
Elfogott a pánik, mert akaratlanul is sebezhetővé tettem
magam azáltal, hogy közel engedtem őt magamhoz – de az a
helyzet, hogy semmin nem változtatnék. Szerettem vele lenni, és
szerettem azt is, aki mellette voltam. A régi Anna túlságosan félt
attól, hogy máshogy nézzen ki, hátha újra valami szörnyűség
történik. Ashton szép lassan újra életet lehelt a magányos és
rémült lányba. És erre most jöttem rá. Azon kaptam magam,
hogy azt kívánom, bárcsak örökre velem maradna! Nem
akartam, hogy elmenjen, és máshova helyezzék át, és azt sem,
hogy barátnőt találjon. Magamnak akartam őt, hogy mindig
körülvegyen ez a nyugodt, kényelmes és biztonságos érzés.
– Anna? – kérdezte Ashton, és finoman megérintette a lábam.
Nyeltem egy nagyot, magamba temettem az érzéseket,
amelyek még saját magam előtt is zavarosak voltak.
– Mi az? – válaszoltam, mert nem tudtam, mire kíváncsi.
Lehet, hogy beszélt hozzám, amíg én magamba merülve
próbáltam megfejteni az érzéseimet.
– Azt kérdeztem, jól vagy-e. Úgy elrohantál, miután
csókolóztunk! Most meg itt ülsz csendben, távolságtartóan. Azt
kívánod, bárcsak meg sem történt volna? – kérdezte, és
lehajtotta a fejét, hogy a szemembe nézzen.
Nem tudtam a választ erre a kérdésre sem.
– Jól vagyok. Csak annyira bonyolult ez az egész! Nem tudom
elmagyarázni neked, mit érzek. Még magam sem tudom igazán,
mi megy végbe bennem – ismertem be. Idegesen az ajkamba
haraptam. Őszinte volt a válaszom – hogyan is tudnám
elmagyarázni azt, amit még magam sem értek?
Ashton felállt, és aggódó pillantást vetett rám.
– Ha beszélni akarsz velem, itt vagyok, és bármikor
meghallgatlak.
Hálásan rámosolyogtam, de már csak a hátát láttam, ahogy
kilép az ajtón.
– Ashton? – szóltam utána. Muszáj volt neki mondanom erre
valamit; nem hagyhattam, hogy csak így kimenjen. Visszafordult
az ajtóból, és kérdőn rám nézett. – Köszönöm! – Ez a szó tűnt
most helyénvalónak, ráadásul csak ez jutott eszembe.
Válaszként dobott felém egy elbűvölő mosolyt, amitől ismét
remegni kezdett a gyomrom.
– Bármikor, hölgyem! – felelte. Felhorkantam, ahogy
becsukta maga mögött az ajtót. Hogy a francba lehet ennyire
forró minden szó, ami elhagyja a száját? Miért van az, hogy
elolvadok, akármit mond is? Ez nem igazság!
 17. FEJEZET

Ashton

DE ANNEL EGY ÓRÁN ÁT TERVEZGETTÜK a felállást a holnapi

iskolakezdéshez. Háromszor átvettünk mindent, bár szerintem
soha nem készülhet fel mindenre az ember. Memorizáltam
magamban az iskola térképét is, hogy tudjam, mi hol van, és
szükség esetén hol tudunk találkozni.
Reggeli alatt átfutottam Annával az alapszabályokon.
Mindenben egyetértett, nem ellenkezett. Valójában úgy tűnt,
elégedett velük. Ragaszkodtam ahhoz, hogy néhány mindennapi
rutinján változtassunk, de ez sem zavarta. Ami fontos volt: senki
nem tudta, ki vagyok, így amíg működött ez a barátálca, addig el
kell játszanunk. Dean mindvégig egyszerű ruhákat fog viselni, és
egészen addig nem vesz rólunk tudomást, amíg nem lép fel
valami nagyobb gond, amit nem tudok szépszerével megoldani.
Magammal hordtam a pisztolyomat és a rendőrigazolványomat,
de azon imádkoztam, hogy ne kelljen használnom őket, mert az
azt jelentené, hogy Carter rájön, hol van Anna.
Az iskola ismerte a helyzetünket, és tudta, hogy valójában én
nem vagyok főiskolás. Nem is várták így el tőlem, hogy
mesterműveket készítsek – ami azért rendes volt tőlük,
figyelembe véve, hogy egyáltalán nem tudok rajzolni.
Anna végül beleegyezett, hogy mindig vele legyek – még a
pisiszünetben is, amikor a mosdó előtt várom meg.
Megegyeztünk abban is, hogy naponta többször is megcsókolom,
csak hogy működjön a barátsztori. Még abba is belement, hogy
próbáljunk meg haverokat szerezni, akikkel hétvégén együtt
ebédelhetünk. Így könnyebben be tudunk illeszkedni, és
eligazodni az emberek között.
Persze Anna néhányszor odavágta hozzám, mennyire
komolyan veszem ezt az egész műveletet. Azt mondta,
„túlspilázom”. Szememre vetette, hogy nem is titkos ügynökként
végzem a munkámat, hanem SWAT-ügynökként, de ezt a
megjegyzését elengedtem a fülem mellett. Nem tudott Carterről
és a levelekről; ha tudott volna, nem fogadta volna ilyen
ellenségesen, hogy testőrök védik. Megígérte, hogy előveszi a
legjobb modorát, és hagyja, hogy én oldjam meg a felmerülő
problémákat, hogy ebből a suliból már ne rúgják ki. Nagy
reményeim voltak vele kapcsolatban e téren, mivel remélhetőleg
ezzel hozzásegíthetem ahhoz, hogy lediplomázzon, és féken
tudja tartani a haragját és a bizonytalanságait, amik oly mélyen
gyökereznek benne.
Amíg öltözködött, a csípőmre tettem a kezem, és végeztem
néhány nyújtógyakorlatot. A testem kezdett tiltakozni a földön
alvás ellen, de szerencsére tegnap este kaptam egy e-mailt,
amiben jelezték, hogy ma délután ideér a kanapéágy. Peter
elintézi a kiszállítást, így végre valami puhán alhatok ma este
már, és remélhetőleg nem fogom úgy érezni magam, mint egy
vénember.
Amikor megmozdult az ajtókilincs, a gyomrom görcsbe
rándult. Összevontam a szemöldökömet, és megráztam a
fejemet. Tudtam jól: belezúgtam ebbe a lányba, annyira, hogy az
már szinte a nevetségesség határát súrolta. Annyira vágytam rá,
hogy lássam, pedig alig negyven perccel ezelőtt reggeliztünk
együtt! Mi a franc lesz így veled, Ashton?!
Ahogy Anna bizonytalan mosollyal az arcán belépett a
konyhába, a szívem nagyot dobbant. Annyira dögös volt, hogy
szinte összefolyt a nyál a számban! Tekintetem végigpásztázta az
alakját, egyetlen porcikáját sem hagytam ki, miközben ő az
ujjaival játszott, és az ajkába harapott. Várta, mit mondok.
Egyértelmű volt, hogy még mindig furcsa számára, hogy
normális női ruhákban járjon.
Nagyot nyeltem. Fekete rövidnadrágja a combja közepéig ért,
megmutatva gyönyörű hosszú lábait. Viszketni kezdett a
tenyerem; végig akartam simítani őket, érezni akartam az
ujjaimmal a selymes bőrét. Szűk, fekete felsőt viselt, ami
bombajól kiemelte lapos hasát és dús kebleit. Egy piros
melltartópánt látszódott ki alóla. A felsőre egy laza, piros kockás
inget húzott, amitől teljessé vált a szerelés. Annyira szexi volt
benne, hogy éreztem, kezd szűk lenni a farmernadrág rajtam.
Csigavér, Ashton! Pont téged figyel, és várja, hogy végre
mondj valamit! Te meg pont úgy nézel, mint egy idióta!
– Öö... Nagyon..., öö ... – hebegtem. Mi van, te, ökör, szólalj
már meg rendesen!
Kérdőn felvonta a szemöldökét, végignézett magán, és
kisimította az ingét. Tisztán látszott rajta, hogy fogalma sincs,
hogy úgy néz ki, akár egy istennő, és hogy semmire nem vágyom
jobban, mint hogy magamhoz húzzam őt, és a nyelvemmel
feltérképezzem minden porcikáját. Elnyomtam magamban egy
sóhajt. Szívem szerint könyörögve kértem volna, adjon nekem
még egy esélyt; vele akartam lenni mindenáron!
Mély levegőt vettem, és próbáltam palástolni a zavaromat.
– Elképesztően nézel ki! Kemény lesz egész nap egy ilyen
dögös csaj mellett lennem! – szólaltam meg őszintén.
Kétségkívül átvitt értelemben is igaz volt ez; nehezen fogok bírni
magammal, az már egyszer biztos!
A bók hallatán úgy tűnt, kissé megnyugodott. Hálásan nézett
rám.
– Kemény lesz? De miért? – kérdezte, és a hűtőszekrény felé
fordult, hogy gyümölcslevet töltsön magának.
Halkan felnyögtem. Hátulról nem látszott a rövidnadrágja;
olyan volt, mintha csak az ing és a bokacsizma lenne rajta!
Anyám! Hogy a francba fogom végezni a munkám, ha így néz
ki?! Talán meg kellene kérnem, hogy öltözzön át...
Megkérhetem erre, anélkül, hogy perverz állatnak tűnnék!
– Ashton! Miért is lesz kemény ez neked? Elmondanád végre,
mit jelentsen ez? – kérdezgette, amíg a szememet a lábain
legeltettem.
Lehunytam a szemem, és igyekeztem visszarángatni magam a
földre.
– Mert tuti, hogy ma sokan meg fognak bámulni! – ismertem
el.
Megfordult, és átnyújtott nekem egy pohár almalevet. A
karkötői csilingeltek, ahogy mozgott. Gyengéden
elmosolyodtam, ahogy lenéztem rájuk. Észrevettem, hogy ha
rövid ujjút visel, mindig tesz fel valamit a csuklójára, hogy
eltakarja velük az öngyilkossági kísérletének hegeit, és azokat a
sebeket, amiket élete bizonyos szakaszában ejtett magán.
Amikor felült a konyhapult melletti székre, már képtelen
voltam szabályozni a mozdulataimat. Közelebb léptem hozzá, a
lábai közé helyezkedtem. Éreztem a mentolos lélegzetét, ahogy
szaporábban vette a levegőt. A szeme kikerekedett, ahogy
közelebb hajoltam hozzá.
– Ilyen külsővel, ne csodálkozz, ha ma sokszor meg kell, hogy
csókoljalak! – figyelmeztettem. Le sem vettem a szeméről a
tekintetemet, és figyeltem a reakcióját, ahogy előrenyúltam, és
az ujjammal végigsimítottam az arcán.
Úgy tűnt, megakadt a lélegzete, mert csak finoman bólintott.
– Ha úgy érzed, hogy ez szükséges, akkor tégy így! – felelte, és
állta a tekintetemet.
Izzott körülöttünk a levegő. A nézése elárulta, hogy ő is
ugyanolyan szenvedélyesen érez irántam, ahogyan én iránta.
Bizsergett minden porcikám. Le sem tudta volna tagadni, hogy ő
is éppúgy vonzódik hozzám, de abban is biztos voltam, hogy
ettől cseppet sem boldog.
– Ezzel a külsővel, kicsi lány, nagyon-nagyon szükséges lesz!
– A hangom eltompult a vágytól, amitől szinte már zavarba is
jöttem.
A térdével szorosan átfogta a csípőmet, a tekintete lecsúszott
a számra. Csak arra tudtam gondolni, hogy most megcsókolom
őt. Újra akartam érezni az ajkát, testem minden porcikájával
érezni akartam őt. Mielőtt azonban bármi történhetett volna, és
átengedtem volna magam az ösztöneimnek, kopogtak. Nagyot
dobbant a szívem, mert tudtam, hogy elillant a pillanat. Most
már komolyan össze kell szednem magam!
– Dean lesz az – suttogtam, és le sem vettem róla a szemem. –
Mehetünk?
Anna pislogott néhányat, mintha most térne magához valami
kábulatból, majd összeszorított szájjal bólintott. Úgy tűnt, mint
aki épp jól leszidja magát, amiért hagyta, hogy közel kerüljek
hozzá. Sokszor viselkedett így az „ilyen” pillanatok után.
– Igen, mehetünk – jelentette ki. – Az iPodod megvan?
Szükséged lesz rá!

Anna

Ahogy a bérelt autóval az iskola felé közeledtünk, még mindig

éreztem magamban a lakásban történtek okozta szexuális
feszültség utóhatásait. Fogalmam sem volt, miként teszi ezt
velem Ashton, de már egyetlen tüzes tekintetétől kéjsóvár
lettem, és káosz dúlt bennem.
Rá-rápillantottam. Titokban figyeltem, ahogy vezetés közben
a karjain megfeszültek az izmok. Ma kifejezetten
ellenállhatatlanul nézett ki! Ismét kék ruhát viselt – tetszett rajta
ez a szín! A fogamat az alsó ajkamba mélyesztettem, mert
amikor ránéztem, azonnal ezernyi buja gondolat tört fel
bennem. Tisztán emlékeztem a bőre tapintására, ahogy a
kezemmel végigsimogattam, a nyelve ízére, és arra az érzésre,
ahogyan ajkával apró csókokat lehelt rám. Vágyakozva
felsóhajtottam, de erőt vettem magamon, hogy levegyem róla a
tekintetemet, és kifelé nézzek. Abba kell ezt hagynom, mert nem
jó ez így. És nem volt fair Jackkel szemben, hogy egy másik férfi
után sóvárgok.
Tizenöt perc autózás után beálltunk a campus parkolójába.
Ashton felém fordult. Tekintete komor és figyelmeztető volt,
pont olyan, mint a reggeli eligazítás során.
– Maradj a kocsiban, amíg kinyitom az ajtódat! És mindvégig
mellettem kell maradnod!
Helyeslően bólintottam, és próbáltam egyenletesen lélegezni.
Ez volt az utolsó esélyem arra, hogy elvégezzem a főiskolát; még
egyszer biztos, hogy nem futok neki. Ezúttal nagyon akartam,
éppúgy, ahogyan megígértem Jacknek. Azokkal a
változtatásokkal, amelyeket Ashton kért tőlem a szokásos
rutincselekvéseimmel kapcsolatosan, remélhetőleg sikerülni is
fog.
Amikor kinyitotta nekem az ajtót, vettem egy nagy levegőt, és
elfogadtam a felém nyújtott kezét. Szorosan összefontam az
ujjaimat az övével. Biztatóan rám mosolygott.
 – Jól fogod itt érezni magad! – suttogta, és gyengéden
kisegített a kocsiból. – Tetszeni fog, erről én gondoskodom! Bízz
bennem, jó? – kérte, és a térdét behajlítva lehajolt hozzám, hogy
a szemembe nézhessen.
Akaratlanul is elmosolyodtam.
– Tiszta szívemből bízom benned, Ashton! – És így is
éreztem. Ő volt az egyetlen személy, aki mellett biztonságban
tudtam magamat. Fogalmam sincs, miért, de valami miatt teljes
mértékben megbíztam benne.
Büszke mosoly jelent meg az arcán, ahogy a karját a vállamra
tette; magához húzott, és így mentünk végig a parkolón a
hatalmas egyetemi épület felé. Ahogy mások előtt elhaladtunk,
hozzábújtam, próbáltam szinte beleolvadni, hogy elrejtőzzek a
ránk szegeződő kíváncsi tekintetek elől. Éreztem, mennyire
feszült, ahogy feltűnés nélkül végigpásztázta a terepet. Dean úgy
öt-hat méterre tőlünk épp ugyanezt tette. Elmosolyodtam, mert
senki még csak rá sem hederített a kísérő testőrömre, ami azt
jelentette, hogy ez az álcadolog működni fog, ahogy arról Ashton
folyton győzködött engem.
Egy csapatnyi lány némult el hirtelen, ahogy elhaladtunk
mellettük. Szemük Ashtonra tapadt, majd’ felfalták a
tekintetükkel.
– Lesz ám itt neked választék bőven, szépfiú! – cukkoltam, és
döbbenten a fejemet ráztam. Ashton még csak a jelét sem adta,
hogy bármiféle érdeklődést mutatna irántuk, ennek ellenére úgy
tűnt, a lányok szíves-örömest vetnék magukat a lába elé.
Homlokráncolva csóválta a fejét.
– Egyikük sem érdekel, Anna. – A hangjában volt némi
feszültség, mintha csak tudnom kellene ezt. Az épülethez érve
kinyitotta az ajtót, és behúzott maga után. – Gyerünk a terembe,
ahol az első óra lesz! – súgta oda, és végigvezetett az aulán, mint
aki pontosan tudja, merre kell menni.
– Nem a titkárságra kellene mennünk először? Honnan
tudod, hol lesz az első óra? – értetlenkedtem. Általában a
titkárságon kellett bejelentkeznem, azután valaki körbevezetett,
és megmutatta, hol lesznek az óráim.
– Nekem már mindent elküldtek, és reggel, amíg öltöztél,
beszéltem a dékánnal is. Plusz még van egy térképem is,
emlékszel? Tudod, amit reggel tanulmányoztam, amikor
beszóltál nekem, hogy azért ez már kicsit túlzás! – piszkálódott.
Elnevettem magam, és átkaroltam a derekát.
– Jól van, na! Akkor most jól fog jönni az éles memóriád,
hogy eligazodjunk az épületben!
Ashton megállt, és engem is megállított.
– Ezt most vehetem bocsánatkérésnek?
Többen is figyeltek minket. Ellentmondóan megráztam a
fejem.
– Nem. Ritkán kérek bocsánatot! – ellenkeztem. A fejemet
csóváltam, és élcelődve hunyorítani kezdtem.
Elvigyorodott, az arcomat a tenyere közé fogta, és közelebb
lépett hozzám. Annyira szorosan simult hozzám, hogy bizseregni
kezdett a bőröm.
– Ezt aláírom! – duruzsolta, ahogy a számhoz közelítette a
száját. Beleremegtem a hévbe, ahogy az ajkamat kereste, hogy
megcsókolhasson.
Elöntöttek a vágy hullámai; olyan erővel törtek rám, hogy
azon lepődtem meg, hogy még mindig állunk. Halkan
felnyögtem, átkaroltam a nyakát, puha hajába túrtam, s közben
próbáltam nagyon szorosan hozzásimulni. Amikor megharapta a
számat, és hevesebben csókolt, teljes odaadással csókoltam
vissza. A szenvedély, amit reggel a konyhában éreztem, ismét
hatalmába kerített, ahogy a kezét végigfuttatta a hátamon, és az
ingembe kapaszkodva magához húzott. Halk nyögés hagyta el a
száját, a szívem zakatolt.
Vágytam rá. Kívántam őt. Amikor Ashton a testemet csókolta,
úgy éreztem, mintha a világ újra gömbölyű lenne, és mintha a
Carterrel történt szörnyűségek meg sem történtek volna. Egy
csók nem volt elég. Többre vágytam. Akartam, hogy ismét úgy
kényeztesse a testem, ahogy a szüleim házában tette. Akartam,
hogy vágyakozó pillantásától különleges, gyönyörű lánynak
érezhessem magam. Minden porcikám sóvárgott utána!
Amikor arrébb húzódott, már forgott velem a világ, annyira
kívántam őt. Homlokát a homlokomhoz nyomta, és addig tartott
a karjai közt, amíg a légzésünk nem rendeződött. A tekintetében
ugyanazt az izgatottságot láttam, amit én is éreztem. Látszott
rajta, hogy alig bír magával. Viaskodott magával; szíve szerint
berángatott volna a legközelebbi szertárba, amit én magam is el
tudtam volna képzelni.
– Mi volt ez? – suttogtam, felemeltem az állam, és orromat az
övéhez dörgöltem.
Hangosan nyelt egyet, ahogy a hátamon a derekamra
csúsztatta a kezét.
– Csak mindenkivel tudatni akartam, hogy az enyém vagy.
Az enyém. A szó hallatán végigfutott a bizsergés a hátamon, és
szorosan hozzátapadtam.
– Akkor miért nem tolsz oda a falhoz, ha már mindenki látja?
– viccelődtem.
Mosoly jelent meg a szája szélén, ahogy a fejét az enyém felé
hajtotta.
– Örömmel! – Ismét összeért az ajkunk, amitől teljesen
elaléltam. A csókunk ezúttal nem volt intenzív, inkább gyengéd.
Ashton hátralépett, kezét lecsúsztatta a karomon, és megfogta a
kezemet. Az ujjaink összefonódtak.
 – Menjünk, mielőtt elkésünk az óráról.
Elnyomtam magamban az egyre növekvő vágyat, bólintottam,
és hagytam, hogy egy kicsit megtaszítson, hogy ismét
megmozduljak. Buborékban éreztem magam, amit ő teremtett
körém. Észrevettem, hogy megint figyelnek minket. Tisztán
látszott, hogy felkeltettük mások érdeklődését azzal, hogy újak
vagyunk, és azzal, hogy a folyosó közepén estünk egymásnak.
Ahogy lépdeltünk, minden erőmmel azon voltam, hogy ne
vegyek tudomást a fürkésző tekintetekről és a suttogásokról.
Félszegen somfordáltam Ashton mellett, és feltűnt, hogy néhány
srác túl hosszan méreget.
Sok-sok kanyargás után Ashton végre megállt egy
osztályterem előtt. Bekukucskáltam. Láttam, hogy már többen
ott ülnek beszélgetve, és várják, hogy elkezdődjön az óra. A tanár
az íróasztala szélén üldögélt, és kávét kortyolgatott. Alaposan
szemügyre vettem; megpróbáltam felmérni, vajon mennyire lesz
jó. Vékony nő volt, talpig feketében. Ősz hajszálakkal tarkított
barna haját szoros kontyba fogta. Úgy saccoltam, hogy az
ötvenes évei közepén járhat. Barátságosnak tűnt, és kellően
különcnek ahhoz, hogy egy képzőművészeti főiskolán oktasson.
– Készen állsz? – kérdezte Ashton, és gyengéden
megszorította a kezem.
Nyeltem egyet.
– Nem igazán.
Elnevette magát, és behúzott maga után a terembe, a
tanárhoz. Megköszörülte a torkát.
– Mrs. Donovan?
A tanár megfordult, elmosolyodott, és letette a csészéjét.
– Jó reggelt! Bizonyára maguk az új hallgatók! – üdvözölt
minket. Ashton bólintott, én pedig gyorsan végignéztem az
osztályon.
 A legtöbb hallgató lány volt. Mindannyian leplezetlen
sóvárgással bámulták a személyi testőrömet. Az egyiknek még a
szája is tátva maradt. A hátam befeszült, pánik fogott el. Mi van,
ha Ashton fel akarja szedni valamelyiküket? Hogyan fogom
kezelni? Düh és sértettség telepedett a gyomromba a
féltékenységtől, éreztem, hogy összeráncolom a homlokom.
– Igenis, asszonyom! Ashton vagyok, ő pedig a barátnőm,
Anna. – Ashton megszorította a kezemet, mire én
felpillantottam rá, és láttam, hogy kérdő tekintettel néz rám.
Megráztam a fejemet. Nem akartam, hogy tudja, min pörög az
agyam, és hogy pont azt játszom le fejben, hogy ő szerelmes lesz
valakibe, nekem pedig végig kell néznem az egészet. Egyáltalán
nem akartam, hogy tudja, féltékeny vagyok rá.
– Az Annát szereti, nem az Annabelle-t? – érdeklődött a
tanárnő meleg, barátságos hangnemben.
Felé fordultam, és mosolyt erőltettem az arcomra.
– Így van. – Csak a szüleim szólítottak Annabelle-nek.
A tanárnő bólintott, majd csontos kezével a terem végében
lévő két üres hely felé mutatott.
– Foglaljanak helyet, és kezdünk is! – Összecsapta a két kezét,
mire az egész osztály figyelni kezdett; indulhatott a nap. Mi
pedig Ashtonnal elhelyezkedtünk a hátsó sorban.

Az óra végére már fájt a hasam a sok röhögéstől. Ashton

mondta ugyan, hogy nem tud rajzolni, de álmomban sem
gondoltam volna, hogy csak pálcikaemberek rajzolására lesz
képes! Az arcizmaim fájtak, annyit mosolyogtam és nevettem.
Ilyen borzalmasan rossz rajzot még sosem láttam! Még
szerencse, hogy hátul ültünk, így a többiek nem látták, és nem
kérdeztek rá, mi a francot keres ez a srác egy képzőművészeti
osztályban. Kiderült, a tanárnő egész jó fej. Igazából jól éreztem
magam az órán, és ez nálam ritkaságszámba ment.
Ahogy véget ért az óra, Ashton összegyűrte a rajzát, és mint
egy labdát, a szemetesbe hajította. A magasba emelte a kezét,
amikor látta, hogy a papírlabda csont nélkül landolt a kosárban.
– Hárompontos! – örömködött. Elnevettem magam azon,
mennyire gyerekes tud néha lenni – de annyira édes volt!
– Lehet, hogy a rajzolás helyett inkább papírlabda-dobáló
kurzust kellene végezned! – élcelődtem vele, és elpakoltam a
dolgaimat a táskámba.
Ashton bólintott, levette a vállamról a táskát, a másik kezét
pedig felém nyújtotta.
– Gyerünk enni, éhen halok!
A szememet forgattam.
– Állandóan éhes vagy! Azon csodálkozom, hogy nem vagy
akkora, mint egy ház! – Még tényleg nem láttam senkit, aki
ennyit evett volna, mint ő.
– Korog a gyomrom! – erősködött, és az osztályterem ajtaja
felé vezetett.
Lehajtott fejjel mentem végig az ebédlőig. Megígértem
Ashtonnak, hogy megpróbálok beilleszkedni, és nyitottabb
leszek, de nem voltam benne biztos, hogy ez már ma menni is
fog. Vettem két adag, nem túl gusztusos tésztát és egy fonnyadt
salátát, majd leültem egy üres asztalhoz. Ashton leült velem
szemben. Láttam, hogy Dean is sorban áll, és ebédet vesz.
Elmosolyodtam. Így, hogy nem öltönyt viselt, hanem normális
ruhát, sokkal jobban el tudott vegyülni a diákok között. Egy
kicsit korosabb diáknak tűnt, ami senkinek nem szúrt szemet.
Megnyikordult a mellettem lévő szék. Felnéztem, és láttam,
hogy mellém ül egy srác. A hátam azonnal ösztönösen befeszült,
a kezemben görcsösen szorítottam a villát. A srác kaján
tekintettel méregetett.
 – Helló, szexi bébi! Hogy hívnak? – kérdezte.
– Hát az biztos, hogy nem szexi bébinek! – kaffantam fel.
Elvigyorodott, és már nyitotta a száját, hogy válaszoljon rá, de
ekkor Ashton áthajolt az asztalon.
– A neve húzz a francba! – Udvariasan mosolygott hozzá, de
az állkapcsa be volt feszülve, és zord nézése egyértelműen
jelezte, hogy a mosoly nem épp barátságból jelent meg az arcán.
A srác kissé meghőkölt, majd felállt, és védekezőn feltette a
kezét.
– Nyugi! Nem tudtam, hogy foglalt! – rázta meg a fejét, és
idegesen topogni kezdett. Nyilvánvalóan berezelt Ashtontól, aki
ismét a fenyegető ügynök ábrázatát vette fel.
– Akkor már tudod. Miért nem mész vissza az asztalodhoz, és
mondod el a skacoknak is, hogy a csaj már foglalt? – utasította
Ashton, és a másik asztal felé bökött a fejével, ahol a fiúk azt
figyelték, ahogy a haverjuk megpróbál rám nyomulni.
A srác zavartan elmosolyodott, majd az Ashton felől érkező
nyilvánvaló birtoklási rezgés ellenére felém fordult.
– Ha kirúgod ezt a lúzert, csak tudd, a nevem: Colt – szólt
vigyorogva.
– Nem tervezem kirúgni ezt a lúzert, Colt! Bocsi! – vágtam
oda gúnyosan. Ashtonra néztem. Láttam, milyen haragos
tekintettel figyelte, ahogy a srác visszakullog a haverjaihoz. –
Húzz a francba? Nem tudtál volna még durvábban fogalmazni?
– dünnyögtem az orrom alatt.
Ashton még jobban összeráncolta a homlokát.
– Mi van? Azt hittem, végtelenül udvarias vagyok!
Nevetésben törtem ki.
– Végtelenül udvarias, naná! – fulladoztam.
– Mit kellett volna mondanom? – vágott vissza.
Megvontam a vállam, és a villámmal a tésztát piszkálgattam.
 – Mi lenne végre, ha levetkőznéd magadról ezt a túlaggódó
stílust? Biztos menne valahogy! Ráadásul körülbelül tízen
vannak ott. Ha akarnának, szétrúgnák a segged! – jegyeztem
meg, és a srácok felé pillantottam. Ahogy megnéztem, konkrétan
tizenketten voltak, de nem javítottam ki magamat.
Ashton drámaian felsóhajtott, és azt színlelte, hogy
megbántottam.
– Szóval kétségeid vannak a képességeimet illetően.
– Le tudnál győzni tíz pasit? – kérdeztem szarkasztikusan.
– Persze! Ezek a főiskolások valószínűleg még soha életükben
nem vettek részt igazi küzdelemben. Lefogadom, hogy öttel te is
lazán végeznél! – jelentette ki határozottan.
Elmosolyodtam, mert úgy tűnt, ő sosem kételkedik az én
képességeimben.
– Azért ne próbáljuk ki! Tetszik a lakásunk, nem szeretném,
ha máris kirúgnának a suliból! – mondtam vigyorogva,
miközben az ebédemet majszoltam. Ashton felnevetett.
A szemem sarkából láttam, hogy Tim és Rich közeledik, a
kezükben egy nagy adag kajával.
– Sziasztok! Titeket kerestünk! Na, milyen volt az első nap? –
kérdezte Tim mosolyogva, és leült mellém.
– Szuper volt! Már szereztünk is néhány új barátot
magunknak! – poénkodtam, mire Ashton majdnem félrenyelte
az ebédjét.
– Tényleg? Lefogadom, hogy ezekkel a lábakkal nyerted el a
tetszésüket! – flörtölt velem Rich vigyorogva, ahogy Ashton
mellé telepedett.
Megforgattam a szememet.
– Mindegy! A többiek merre vannak? – kérdeztem, és főként
Rosie-ra gondoltam. Vele nagyon hamar megtaláltam a közös
hangot szombat este.
 Tim az égre emelte a szemét.
– A sorban állnak. Borzasztó, meddig tudnak válogatni a
saláták között!
Amikor a csajok végül előkerültek, Monica ismét kacérkodni
kezdett Ashtonnal, de szerencsére, mint ahogy eddig mindig,
úgy tűnt, Ashtont ez hidegen hagyja. Rosie-val könnyed
csacsogást folytattam az ebéd alatt. Hihetetlenül jól ki lehetett
vele jönni, és annyira vicces volt! A nevetése pedig egyenesen
ragályosnak bizonyult!
Ebéd után Ashton és én a grafikai tervezés órára mentünk.
Sok reményt nem fűztem ahhoz, hogy Ashton ebben brillírozna;
hát nem egy művészlélek volt, az biztos! Nagy valószínűséggel
pálcikaembereket és autókat fog firkálni, ahogy délelőtt is tette.
Nekem viszont nagyon tetszett az óra. Kaptunk egy heti
projektet. Páros feladat volt, és természetesen Ashton lett a
projekttársam. Egy arculatváltás előtt álló cég szlogenjéhez
kellett megterveznünk egy új designt és a cég igényeihez illő
imázst. Az oktató, Mr. Wilson közölte az osztállyal, hogy a
terveket ténylegesen el fogják küldeni az adott cégnek, és ha
megtetszik nekik valamelyik, akár még fel is használhatják.
Az órán Ashton egyáltalán nem volt a segítségemre. Az idő
nagy részében csak üldögélt, és engem figyelt. Az iPod egyik
fülese a fülében lógott, és vigyorogva idétlen vicceket mesélt. Az
óra végére csak az ötletelésig jutottam, mert folyton elvonta a
figyelmemet.
Boldogan felsóhajtottam, amikor végre kiléptünk az
épületből. Megállapítottam, hogy ma először élveztem azt, hogy
főiskolás vagyok. Ashton megfogta a kezemet, és az autó felé
biccentett a fejével. Némán megszorítottam a kezét,
megköszönve, hogy itt van velem. A jelenléte tényleg
megkönnyítette a dolgomat! Talán, talán majd most és itt
sikerülni fog!

Otthon töltöttünk néhány órát. Kezdtem megint felpörögni.

Üldögéltem és néztem a tévét, de a gondolataim túlságosan is
lefoglaltak. Ahogy Ashton mellettem ült, nem bírtam
magammal; egyre csak arra vágytam, hogy közelebb kerüljek
hozzá. Oda akartam bújni hozzá, és érezni testének melegét.
Ajkam az ajkára vágyott, és el akartam veszni csókjának
élvezetében. De tudtam, hogy nem tehetem meg. Bűntudat és
szégyen kezdett elhatalmasodni rajtam. Úgy éreztem, hűtlen
vagyok Jackhez, amiért egy másik férfi után epekedem, pedig azt
ígértem, hogy csakis őt fogom szeretni. Utáltam magamat.
Fészkelődni kezdtem. El akartam terelni a figyelmemet, és
valami olyanra koncentrálni, ami kitisztítja a gondolataimat, és
elűzi a személyi testőröm iránt érzett sóvárgásomat.
– Nem baj, ha elmegyek kicsit az edzőterembe? – A
lélegzetemet visszatartva reménykedtem, hogy azt mondja,
mehetek egyedül. Ki kellett szabadulnom a bűvköréből, de
közben tudtam, azt fogja mondani, hogy ne akadjak ki attól,
hogy velem jön.
Azonnal rábólintott.
– Persze hogy nem! Átöltözöm, és hívom Deant.
Megdobbant a szívem, de legbelül sejtettem, hogy nem fog
egyedül elengedni. Követtem őt a hálószobába, kikaptam a
szekrényből egy edzőnadrágot és egy pólót, majd a fürdőszoba
felé vettem az irányt, hogy átöltözzem.
Tíz perc múlva Dean és Peter társaságában már az
edzőteremben voltunk. Amint beértünk a terembe, a szemem a
futópadra tévedt. Megfeszült vállal a palack vizet a tartóba
helyeztem, meghúztam a cipőfűzőmet, és felléptem a padra. A
gombokat nyomkodva könnyű sétára állítottam be a gépet.
Ashtonra pillantottam. Ő az evezőgépet választotta. A
tekintetem szinte rátapadt a karján és a lábán megfeszülő
izmokra. Levette a pólóját, így nyugodtan gyönyörködhettem a
testében. A gyomrom összeugrott, és kiszáradt a szám.
Elképesztően jól nézett ki!
Felnézett, a tekintetünk találkozott. Apró mosoly jelent meg
az arcán, mire erőt vettem magamon, és elfordultam, hogy ne
bámuljam őt. Tényleg össze kell kapnom magam! Úgy tűnt, ez a
sóvárgás sehova sem vezet, csak felemészt, és teljesen felkavar.
Nem volt okés, hogy ilyen érzéseket váltott ki belőlem. Utáltam!
Az iPodom fülhallgatóját a fülembe tettem, vettem egy mély
levegőt, kezemet a sebességgombra helyeztem, és lassan felfelé
nyomogattam, egészen addig, amíg olyan gyorsan nem futottam,
amennyire csak bírták a lábaim. Elfutottam a problémák elől, és
minden rossz elől, ami megtörtént velem. A zenére
koncentráltam, és arra, hogy egyik lábamat a másik után
tegyem. Addig futottam, amíg már nem bírtam Ashton szédítő
testére gondolni – és ez meglepően sok időbe tellett.
Fogalmam sem volt, vajon öt percen vagy öt órán át
futottam-e. Annyit tudtam, hogy a kezem zsibbadni kezd, a
hátamon csurog a veríték, és rám tapad a póló. Mint mindig,
ezúttal is még nagyobb sebességre kapcsoltam egy újabb percre,
és amikor már alig kaptam levegőt, szépen lassítani kezdtem.
Megálltam. A földre roskadtam, és éreztem, hogy zubog a vér
a fülemben. Tudtam, hogy az ájulás környékén vagyok. Fejemet
a térdeim közé hajtottam, és nagyokat lélegeztem az orromon
keresztül, mialatt összeszorítottam a szemem. Amikor már nem
zsibbadtak az ujjaim, és érezni kezdtem a számban a savas ízt,
hanyatt feküdtem, és nagyokat nyögtem.
Amikor kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy mind a
három testőröm engem bámul. Dean és Peter döbbent arcot
vágott, míg Ashton hihetetlenül mérgesnek tűnt.
Összeráncoltam a homlokomat, kikapcsoltam az iPodot, és
nem törődve azzal, milyen sokknak teszem ki a lábam a súlyom
alatt, talpra álltam.
– Most jobban vagy? – csattant fel Ashton.
Felhorkantottam, és morcosan néztem rá.
– Az ég szerelmére, pont ezért akartam egyedül jönni! Ne
kezdj el kiselőadást tartani nekem arról, mi jó a szervezetemnek!
– vágtam vissza, és a terem sarkában lévő bokszzsák felé
indultam.
– Anna, ezt nem csinálhatod! Rohadtul nem vicces! Úgy
futottál harminc percig, hogy azon csodálkozom, hogyhogy nem
purcantál ki tőle! – kiabált Ashton.
Hangja idegesnek tűnt, amitől én is befeszültem kicsit, de
próbáltam tudomást sem venni róla. Felhúztam a bokszkesztyűt,
és elkezdtem ütni a zsákot. Minden feszültséget és bosszúságot
kiadtam magamból. Minden ütésnél sajogtak az izmaim a
karomban. Épp egy újabb ütést akartam kivitelezni, amikor egy
kéz lefogta a karomat, és annyira erőteljesen nyomta lefelé, hogy
megpördültem. A tekintetem Ashtonra tévedt. Olyan mérgesen
nézett rám, hogy a rémült kislány, akit annyira próbáltam jó
mélyre temetni magamban, azonnal előkerült. Összerezzenve
hátrahőköltem, mert arra számítottam, hogy meg fog ütni.
A szorítása azon nyomban enyhült, és semmi nem történt.
Óvatosan kinyitottam a szemem, felnéztem rá, és láttam, milyen
szörnyülködő és döbbent arccal lép hátra egyet. Értetlenül
csóválta a fejét.
– Azt hitted, megütlek? – kérdezte gyengéden.
Összerezzentem. Tudtam, hogy megbántottam.
– Én... én... Nem, én csak... – A földre pillantottam. Nem
akartam beismerni, hogy igen, egy másodpercig azt hittem, hogy
meg fog ütni.
– Sosem tennék ilyet. – Ashton hátralépett, és a fejét rázta. –
Sajnálom, nekem ez nem megy. Én ezt nem bírom nézni.
A szám is tátva maradt a döbbenettől, ahogy láttam, hogy
megfordul és kisétál. Otthagyott Deanre és Peterre. Ahogy
becsapódott mögötte az ajtó, felugrottam. Összeszorult a
torkom. Elhagyott. Pedig azt ígérte, nem fog... A szívem sajogni
kezdett, a gyomrom összeugrott. A lelkem mélyén tudtam, hogy
csak idő kérdése, és elhagy, ugyanúgy, mint mindenki más. Csak
nem gondoltam, hogy ilyen hamar és hirtelen következik be.
Még fel sem készülhettem rá.
Az ajtót bámultam. Azt szerettem volna, hogy sétáljon vissza,
inkább kiabáljon velem, és mondja el, hogy mennyire ki van rám
akadva! De ő ehelyett fogta magát, és úgy döntött, elhagy. És
vissza sem jön. Lefagytam. A szívem vadul kalapált.
Elhomályosult előttem minden. Éreztem, hogy mindjárt sírok.
Lenyeltem a könnyeimet, felemeltem az államat, és vettem egy
mély levegőt, hogy lenyugodjak. Nem akartam még egy férfi
miatt sírni.
Tudtam, hogy Dean és Peter még mindig engem figyel, és
valamiféle reakcióra vár tőlem. Erőt vettem magamon, hogy
félretegyem a lelkemet pusztító érzéseket. Visszafordultam a
bokszzsák felé, és ütöttem, rúgtam, amíg már mindenem fájt. A
végére már remegtek a lábaim, és nem éreztem az ujjaimat a
kezemen.
Dean és Peter szó nélkül üldögélt a széken, és várt rám.
– Végeztem – mormogtam oda nekik, ahogy elhaladtam
mellettük. Meg sem vártam őket.
Néma csendben mentünk vissza a lakásomig. Amikor
beléptem az ajtón, Dean utánam jött. Egyenesen a nappaliba
ment, én meg a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzam. Vélhetően ő
lesz, aki be fog költözni a lakásba, és ellátja a személyi testőri
feladatokat, amíg Ashton helyett találnak valakit. Még arra sem
volt erőm, hogy elhitessem magammal, igazából nem is akarom,
hogy itt legyen.
A forró víz sem enyhítette a lelkemet tépázó gyötrelmet.
Szörnyen éreztem magam, fájt, hogy elveszítem őt. Láttam
magam előtt az arcát, ahogy azt mondja, soha nem bántana.
Megszakadt a szívem, vadul kalapált, és minden porcikám fájt.
Ahogy végeztem a zuhanyozással, a hajamat lófarokba
kötöttem. Megtaláltam az egyik pólóját, amit itt hagyott. Az
arcomba nyomtam, és vettem egy mély levegőt. Halkan
felnyögtem, mert még mindig érezni lehetett rajta az illatát.
Felhúztam a pólót, bebújtam az ágyba, és összekucorodtam.
Fáztam, magányosnak éreztem magam, és addig sírtam, amíg el
nem aludtam.

Gyere, hercegnőm, jó lesz, meglátod! Már sokszor

játszottam ilyet! Vedd fel a fegyvert, nagy levegő, és húzd meg
a ravaszt – erősködik Carter, és felém tartja a pisztolyt.
Remegek, és a kezemet tördelem. Még azt sem érzem,
mennyire fájnak a csuklómon a sebek, amiket az előző héten
ejtettem magamon. Émelygek.
Carter felvonja a szemöldökét.
– Akkor kössünk alkut! Múlt héten ki akartad nyírni
magadat; ha meghalsz, eléred, amit akartál. Ha én halok meg,
akkor mehetsz az utadra. Ha mindketten meghalunk, akkor itt
maradsz velem. Örökre – mondja vad vigyorral a képén.
A könnyek némán gördülnek végig az arcomon, ahogy a
fényes, ezüstszínű fegyverre nézek, amit a tenyerében tart.
– Nem alku ez! Nincs választásom! – kiabálom.
– Hatból két esélyed van arra, hogy ne legyél itt velem. Ezt
akarod, nem! – vág vissza gúnyosan.
– Kérlek, Carter, ne tedd ezt velem! Kérlek szépen! –
könyörgöm. Felsóhajt, és megmozdítja a pisztolyt; két ujjal
megpörgeti benne a tölténytárat.
Rádöbbenek, hogy nincs választásom. Némán imádkozni
kezdek, hogy vagy én, vagy ő haljon meg. Nincs más
alternatíva. Belegondolni sem bírok, milyen lenne, ha itt
kellene maradnom vele. A félelem átjárja az ereimet, a kezem
rettentően reszket. Figyelem, ahogy kihúz valami
szívószálszerűséget a zsebéből, az asztalfölé hajol, és
felszippant egy csík fehér port, amit előtte tolt össze. Komiszul
rám vigyorog.
Mozdulni sem bírok. A szemét forgatja, és a pisztolyt a
halántékához tartja.
– Én kezdek –jelenti ki a lehető legtermészetesebb stílusban.
Visszatartom a lélegzetem. Carter elmosolyodik, és rám
kacsint, ahogy meghúzza a ravaszt. Érzem a torkomban, hogy
mindjárt elokádom magam. De semmi nem történik. A pisztoly
nem sült el. Oldalra fordulok, és az idegtől a méregdrága
szőnyegre taccsolok.
Elmosolyodik, nyilvánvalóan teljesen hidegen hagyja, hogy
még mindig okádok.
– Nos, hercegnőm, most már csak abban reménykedhetsz,
hogy te halsz meg – mondja, és szomorúan a fejét csóválja.
Ismét feltartja a fegyvert, és bátorítóan biccent. Felemelem a
reszkető kezem, és nyöszörögve megfogom a hideg fémet.
Carter a kezével átfogja az én kezemet, és a fegyvert az
államhoz emeli. Nyelek egyet, érzem, ahogy a hideg fém a
bőrömbe nyomódik.
– Meg tudod csinálni, hercegnőm! – Hangja kedvesen
cseng; nem passzol ahhoz, hogy közben arra kényszerít, egy
pisztolyt tartsak az államhoz. Veszek egy mély levegőt, és
imádkozom, hogy meghaljak. Nem akarok itt maradni. –
Számolj háromig – súgja.
– Egy... Kettő... – Remeg a hangom, ahogy lassan számolok.
Megáll a szívem, még mielőtt halkan suttogva kimondom az
utolsó szót. – Három. – Meghúzom a ravaszt.
KATT.
– Hercegnőm, most már az enyém vagy! – szólal meg
Carter kárörvendően. Szeme ragyog a boldogságtól, és a
drogtól eltorzult ábrázattal vigyorog.

Felültem az ágyon, a sikolyom a levegőbe hasított. Ashton

pólója rám ragadt, annyira megizzadtam. A tüdőm összeszorult,
alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, mindjárt megfulladok.
Alig telt el néhány másodperc, amikor hangosan kicsapódott
az ajtó.
– Anna! A francba! Jól van, minden rendben, kicsi lány!
Sajnálom! Elaludtam kint a kanapén! Ne haragudj! – hadarta
Ashton. Szinte sokkos állapotban pillantottam fel rá. Még
mindig levegő után kapkodtam. Az ágyon ült, átölelt, és
gyengéden ringatott. – Sajnálom! Nem gondoltam, hogy
elalszom kint. Ne haragudj! – suttogta, és megsimogatta a
hajam.
Semmi más nem járt a fejemben, csak az álmom és az a
szívembe maró, a lelkemet felemésztő rémület. Carter. Carter
arca. A hangja. A gonosz, önelégült vigyora. Az izgatottságtól
csillogó szeme. Ez áradt szét bennem, ez kísértett, mart szét és
ölt meg mindent bennem.
Hányingerem lett. Az egyik kezemet a szám elé tartottam, és
lefejtettem magamról Ashton karját. Kitántorogtam az ágyból, a
fürdőszobába rohantam. Alig értem a vécéhez, már okádtam.
Ahogy ott szenvedtem, Ashton végig a hátamat simogatta, és
megnyugtató szavakat suttogott. Meglöktem a lábát, és az ajtó
felé mutattam, hogy menjen ki.
– Nem hagylak így itt – jelentette ki. Fogott egy kis
törülközőt, benedvesítette, és a nyakam hátsó részére tette. Én
meg csak okádtam és okádtam.
Összeszorítottam a szemem, levegőért kapkodtam. Miért ezt
álmodtam? Miért kellett pont erről álmodnom? Ez volt a
legrosszabb álmom, ami kísértett – leszámítva azt, amiben
láttam, ahogy Jacket megölik. A pisztolyos jelenet után Carter a
földre tepert, és a hányadékom mellett vette el a szüzességemet.
Az egész testem reszketett. Megtöröltem a homlokomat, és
még mindig zihálva próbáltam lábra állni.
– Nyugodj meg, kicsi lány! Vegyél egy mély levegőt, és
nyugodj meg! Minden rendben lesz, ígérem! – súgta Ashton, és
megigazította a törülközőt a nyakamon.
Remegett az állam, ahogy ránéztem. Ott ült mellettem a
földön. Abban a pillanatban a testem ösztönösen cselekedett.
Felnyögtem, szorosan átkaroltam a nyakát, és zokogni kezdtem.
Ashton felsóhajtott, átkarolt, és addig ringatott gyengéden,
amíg valahogy sikerült lecsillapodnom. Amikor elengedett, a
fejemet kezdtem rázni, és a mellkasára tettem a kezemet.
– Ne hagyj el! – könyörögtem. Nem engedhettem el őt! Nem
lehet, hogy visszatérjenek azok az álmok! Nem akartam nélküle
maradni!
– Anna, eressz! – suttogta, és levette a kezemet a nyakáról.
A visszautasítástól szúrni kezdett a szemem. Összeszorítottam
a fogamat, és lepillantottam a padlóra. Ahogy Ashton felállt,
ráeszméltem, hogy minden az én hibám. Azért megy el, mert
ellöktem őt
magamtól. Mert nem bíztam meg benne. Kitaszítottam az
életemből, és most szembe kell néznem a következményekkel.
Ám Ashton ahelyett, hogy távozott volna, lehajolt és átölelt.
Könnyedén felemelt a földről, és magához húzott. Döbbenten az
arcába néztem, miközben ő a fürdőszoba ajtajának dőlve az
ágyhoz vitt.
Szó nélkül letett, és védelmezőn átkarolt. El sem hittem, mit
jelenthet ez. Ismét rám tört a zokogás. Közelebb húzódtam
hozzá, arcomat a mellkasába temettem.
– Ne haragudj rám, Ashton! Kérlek szépen, ne hagyj el! –
könyörögtem, és szorosan belekapaszkodtam.
Megsimogatta a hajam.
– Nem foglak – mondta, és megpuszilta a fejem búbját. Szavai
hallatán nagyot dobbant a szívem. Hátrébb húzódtam, hogy a
szemébe nézhessek. Meg akartam győződni arról, hogy nem csak
azért mondja-e, hogy megnyugtasson. – Nem foglak – erősítette
meg, majd puszikat nyomott a homlokomra és az arcomra.
– Biztos? – faggattam. Bólintott, és ismét megpuszilta a
homlokomat. Behunytam a szemem. Ittam a szavait. A szám
szegletében halvány mosoly jelent meg.
– Ne haragudj! – mondtam ismét rekedten.
– Semmi baj! Megbeszéltük. És most próbálj meg aludni! Itt
maradok veled, ígérem! – Ashton magához szorított, állát a
fejem búbjára emelte. Belenyomtam az arcomat a mellkasába, és
magamba szívtam az illatát. A szívverésem lassan rendeződött, a
rémület és az elhagyatottság érzése kezdett alábbhagyni
bennem. Ahogy végigsimította a hátamat, rájöttem, mennyire
odavagyok az illatáért.
 18. FEJEZET

ASHTON ALATT REKEDVE ÉBREDTEM REGGEL. Hanyatt feküdtem,

ő pedig rajtam. Feje a mellkasomon pihent, karjai mellettem, a
lábaink egymásba gabalyodtak. Nehéz volt, de valahogy mégis
jóleső érzéssel töltött el, ahogy rám nehezedett. Gyorsan
rápillantottam az órára. Fél hét volt; még hagyhatom aludni egy
fél órát. Átkaroltam őt, ujjaimmal beletúrtam kócos, fekete
hajába.
Szégyelltem magam, amiért tegnap az edzőteremben azt
gondoltam, hogy meg fog ütni. Tudhattam volna, hogy nem.
Jobban kellett volna bíznom benne. Végignéztem a gyönyörű
arcán, és éreztem, hogy összeráncolom a homlokomat. Már most
annyira ragaszkodtam hozzá! Nem lett volna szabad így
viselkednem vele, csak azért, hogy védjem magam. Szinte
megijedtem attól, mennyire szükségem van rá. Mindenkit
szándékosan toltam el magamtól, csak azért, hogy ne érezzem
ismét cserben hagyva magam. Tegnap azonban máshogy
éreztem. Még csak egy hete ismerem őt, de ha kisétálna az
életemből, azt nem bírnám elviselni, s csak még rosszabb lenne a
helyzetem.
Fél óra múlva megszólalt az ébresztőóra. Gyorsan lenyomtam,
de már túl késő volt; Ashton felébredt. Kinyitotta a szemét,
felemelte a fejét, és rám nézett.
– Jó reggelt! – szóltam félszegen.
Bágyadtan elmosolyodott.
– Szia! Jól vagy? – kérdezte.
 Bólintottam, bár tudtam, hogy valószínűleg már nem tudom
meg nem történtté tenni, vagy helyrehozni a tegnapi
eseményeket. Mindig tudni fogja, hogy nem bíztam benne,
amikor kellett volna.
– Tényleg őszintén sajnálom, Ashton!
Sóhajtott egyet, mellém csúszott, majd felnyomta magát.
– Sosem bántanálak. – Tekintetét rám szegezte, minden
szavából áradt az őszinteség.
Nézésétől és szavaitól még a szívem is megsajdult.
– Nem tudom. Nem tudom, mit higgyek. Annyira mérges
voltál, aztán megragadtál, és én meg... Nem tudom... – Nyeltem
egyet, és próbáltam visszatartani a sírást.
– Nem számít, mennyire voltam mérges, Anna. Soha nem
tennék ilyet. Megígérem neked. – Bólintottam, mert megszólalni
nem tudtam. – Azt hitted, el akarok menni? – kérdezte, és
elsimította a hajamat az arcomból.
– Azt hittem, már el is mentél – ismertem el.
A fejét csóválta.
– Nem foglak magadra hagyni. Még akkor sem, ha jól
összeveszünk! – ígérte.
Tekintete őszinteséget sugárzott. Hittem neki. Az egyetlen
oka, hogy még a megbízatása lejárta előtt távozzon, csakis az
lehet, ha én helyeztetem át máshova. Ő nem fog kilépni.
Karomat a nyaka köré fontam, és már boldogan mosolyogtam.
– Köszönöm! – suttogtam hálásan.
– Nem kell megköszönnöd, kicsi lány! – Lehajtotta a fejét, és
lágy csókot lehelt a számra, majd egy másodperc múlva már
hátrébb is húzódott. Még reagálni sem volt időm, de ő már
feltolta magát. Lovaglóülésben a csípőmre ült, és elvigyorodott.
– Jól összepréseltelek, mi?
– Bírtam! – mormogtam, és elnevettem magam, mert a
beismeréstől már el is vörösödtem.
Ő is elvigyorodott, és ledobta magát mellém az ágyra.
– Még ki sem próbáltam az új kanapéágyat – biccentett a
szobámba helyezett új bútor felé. Akkor hozták meg, amikor
suliban voltunk.
Elmosolyodtam, és megvontam a vállam.
– Szerintem az is kényelmes lesz! – poénkodtam. –
Valószínűleg kényelmesebb, mint az, hogy rajtam fekve alszol! –
Összeráncolt homlokkal a kanapé felé pillantottam, és egy kicsit
nehezteltem is rá. Jobban bírtam volna, ha Ashton az én
ágyamban fekszik, főleg a múlt éjszaka után – úgy tűnt, a
rémálmoktól csakis úgy tudtam megszabadulni, ha Ashton a
közelemben van.
Elnevette magát.
– Kétlem! – Átkarolta a derekamat, szorosan magához húzott,
és komoly tekintettel rám nézett. – Anna, elmondanád nekem,
miért edzel így? Még az önvédelmi edzést értem, de azt a futást
nem tudom hova tenni.
Sóhajtottam. Erről soha senkinek nem beszéltem, de most
úgy éreztem, tartozom neki egy magyarázattal.
– Mert mindent kivesz belőlem. Futás közben másra
koncentrálhatok. Minél jobban fáj, annál könnyebb mindenről
megfeledkeznem, és csakis a fájdalomra koncentrálnom. Ezt
azóta csinálom, hogy... szóval, Carter óta. – A hangom elakadt,
amikor kimondtam a nevét.
Ashton szomorúan bólintott.
– Nem bírom nézni! Tudom, hogy szeretsz futni, de muszáj
harminc percen át ilyen tempóban rohannod? Úgy értem,
annyira gyorsan futsz, hogy én szerintem utol sem tudnálak
érni! És az az utolsó perc! – kifújta a levegőt. – A fenébe is!
Olyan, mintha már épp a halálodon lennél, erre még inkább
felgyorsítasz! Nézni is szörnyű! – rázta meg magát, és nagyot
nyelt.
Összeráncoltam a homlokom. Ha ebből a szemszögből nézem
a dolgot, valóban túlzásnak tűnt.
– Jól van, megpróbálok kicsit visszavenni. Téma lezárva. –
Nem akartam jobban belemenni ebbe a beszélgetésbe.
Kellemesebb dolgokra akartam gondolni. Közelebb hajoltam
Ashtonhoz, arcomat a nyaka oldalához nyomtam. Elégedetten
sóhajtottam, ahogy belélegeztem finom illatát. Ez volt a
legfinomabb illat a világon!
– Büdös vagyok, vagy mi van?
Gyorsan hátrahőköltem, mert ráeszméltem, mit is csinálok.
– Jaj, bocs! – nevettem fel idegesen, és elkaptam róla a
tekintetem.
Felnevetett.
– Szóval azt mondod, menjek zuhanyozni!
– Dehogyis! – tiltakoztam. – Jó illatod van! Olyan az illatod,
mint... – de gyorsan abbahagytam, mert nem akartam
kimondani, amire gondoltam. Nyeltem egy nagyot, és felültem.
– Mindegy! Kérsz reggelit?
Az ágy széléhez húzódtam, de megfogta a karomat, mire
visszaborultam az ágyra. Elvigyorodott, majd gyorsan úgy
helyezkedett, hogy a karomat a fejem fölött fogta, és rám feküdt.
– Ha nem válaszolsz, ma nem megyünk suliba! –
Felnevettem, és megráztam a fejemet. Amúgy sem volt kedvem
suliba menni; inkább maradtam volna itt, alatta. – Na, mondd
meg! – mondta kérlelő kutyaszemekkel.
Készen voltam.
– Na, jó, ha annyira akarod! Az illatod biztonságot ad nekem.
Úgy érzem, melletted otthon vagyok – ismertem be, és
elfordítottam oldalra a fejemet, hogy közben ne lássam az arcát.
 Elengedte a kezemet, leszállt rólam, majd felült. A szemem
sarkából láttam, hogy még mindig engem néz.
– Tudni akarod, a te illatod mire emlékeztet engem? –
kérdezte halkan. Bólintottam, de nem néztem rá. – Az illatod
teljesen megrémít. Elköteleződést és házasságot sugall –
jegyezte meg egyszerűen.
Kiment a tüdőmből a levegő. Felültem, és próbáltam
mindenhova nézni, csak rá ne kelljen. Tudtam, hogy csak viccel,
de ez a házasságról szóló laza poénja felforgatott.
– Nem vicces. Én komolyan mondtam, amit mondtam! –
mormogtam a fejemet csóválva, és kimásztam az ágyból. Nem
szólt egy szót sem, ahogy kimentem a szobából. Eldöntöttem,
hogy szalonnát sütök reggelire. Ma szükségem lesz az energiára,
ráadásul a sütés-főzés legalább eltereli a gondolataimat.
Amíg a konyhában szorgoskodtam, Ashton lezuhanyozott,
felöltözött, és amire a reggeli is elkészült, már úgy nézett ki, mint
egy görög isten. Ahogy kilépett a szobából, szalonnát és tojást
tettem elé.
– Ez aztán a kiszolgálás! – mókázott, és leült a konyhasziget
mellé. – Jut eszembe, van valami dolgod pénteken? – kérdezte
kissé idegesen.
Dolgom? Ha lenne, már rég tudna róla.
– Nem. Miért?
Megköszörülte a torkát, és zavartan megfogta hátul a nyakát.
– Mi lenne, ha péntekenként randiestet tartanánk?
Megakadt a fülem a többes számon. Arra gondolt, hogy
minden pénteken menjünk el randizni?
Elvigyorodott.
– Vacsorára, mozira gondoltam. Az megfelel első randinak,
nem?
Elmosolyodtam azon, mennyire zavarba jött.
 – Mit csinálnál normális esetben egy lánnyal, ha randizni
hívnád? – érdeklődtem, és kíváncsi voltam, miért kérdezi meg,
én mit akarok.
Grimasz jelent meg az arcán.
– Elvinném valami bárba, azután elmennénk hozzá.
– Hűha! És még te mondod, hogy nem vagy nagy nőcsábász?
– cukkoltam. – Miért pont hozzá? Csak azért, hogy leléphess,
amikor akarsz, és ne kelljen ott töltened az éjszakát? –
folytattam, és kuncogni kezdtem azon, milyen zavarban volt.
Fején találtam a szöget; pontosan ez volt az oka. – Akkor mit
csinálnátok a második randevún? Mert ahogy te mondtad, a mi
első randink a tónál volt – közöltem vele, és jól szórakoztam
azon, hogy kínosan érzi magát.
Megköszörülte a torkát.
– Hát, a második randin valószínűleg kihagynánk a bárt, és
rögtön hozzá mennénk.
– És a harmadikon? – kíváncsiskodtam vigyorogva.
– Odáig még sosem jutottam el – vonta meg a vállát, és betolt
egy adag ételt a szájába.
Tátva maradt a szám.
– Ez most komoly? Mert amikor azt mondtad, hogy még nem
volt senkid, azt hittem, hogy igazi barátnőd nem volt. Azt nem
hittem, hogy két randi után lehúzod a rolót!
– Még nem ismertem olyan lányt, akivel randizni akartam
volna. De ezt már mondtam neked – felelte. Rekordidő alatt
befejezte a reggelijét, az üres tányérral a mosogató felé indult.
A szemem forgattam.
– Jól van, akkor már tudom, hogy nem is vagy nőcsábász,
csak én hittem azt – cukkoltam vigyorogva. Én is végeztem a
reggelivel, és odanyújtottam neki a tányéromat. Ashton
kifejezetten háziasnak tűnt, leszámítva a főzést; a kettőnk utáni
pakolással viszont igen ügyesen elboldogult.
– Figyu! Akarsz ma este lőni? Este netezés közben találtam
egy helyet, nem messze innen. Elmehetnénk oda – szólt oda
hozzám, ahogy ment a hálószobába.
Nagyot nyeltem. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy az
éjszakai álmom után akarok-e valaha is fegyvert látni. De nem
akartam magyarázkodni Ashtonnak.
– Miért ne?

A suli ma is tetszett. Úgy történt minden, ahogy Ashton

ígérte: a jelenléte távol tartotta tőlem a fiúkat, így nem kellett
emiatt aggódnom. Most is a kis baráti csapatunkkal ebédeltünk
egyet gyorsan. Miután megettünk mindent, telefonszámot
cseréltem Rosie-val. Láttam Ashton arcán, hogy nem tetszett
neki – vélhetően az a bizonyos „biztonsági tényező” miatt, ahogy
ő hívta, de én nem csináltam akkora ügyet ebből. Rosie őszinte,
kedves lány volt, megkedveltem őt.
A nap folyamán Ashton megcsókolt néhányszor. Minden
egyes alkalommal úgy éreztem, tűz gyúl bennem. Feltört
bennem, mint valami ősi, elemi ösztön, amit nem tudok
irányítani. Egyszerre bírtam és gyűlöltem az érzést.
Túl hamar eljött azonban a lövészet ideje. Elmentünk a
lőtérre, amit Ashton fedezett fel. Az idegeim pengeélen
táncoltak. Remegett a kezem, idegesen rágtam a szám szélét,
amikor leparkoltunk. Abban sem voltam biztos, hogy ki tudok-e
szállni a kocsiból. Merev volt az egész testem, lefagytam, amikor
Ashton kiszállt, és az autót megkerülve az én ajtómhoz tartott.
Minden az éjszakai álom miatt volt. Az volt az oka, amiért
annyira gyűlöltem a fegyvereket. Carter sokszor a szemem
láttára ölt meg embereket, de az volt az egyetlen alkalom, amikor
az én kezembe is pisztolyt adott. Egy életre elborzasztott az eset.
 – Jól vagy? – kérdezte Ashton, ahogy kinyitotta nekem az
ajtót, és behajolt, hogy megnézze, miért nem mozdulok.
Megráztam a fejem, mire a karjával átnyúlt felettem, és
kikapcsolta a biztonsági övemet. Megfogta mindkét kezem, és
gyengéden megszorította. – Minden rendben lesz, jó? – szólt
szelíden.
Rápillantottam, láttam rajta, hogy aggódik.
– Nem hiszem, hogy menni fog – suttogtam a fejemet rázva.
Anélkül, hogy válaszolt volna, odahajolt hozzám, és puha
csókot lehelt a szám sarkára. Ismét megszorította a kezem.
Kezének melegsége és biztonságot sugalló közelsége hatására az
aggodalmam kissé alábbhagyott, és adott annyi erőt, hogy
elnehezült lábaimat megmozdítsam, és Ashton segítségével
kikecmeregjek az autóból.
– Menni fog – biztatott, és határozottan biccentett is hozzá. –
De ha nem akarod, hazamehetünk. Választhatsz.
Lehunytam a szemem, vettem néhány mély levegőt, majd
belecsimpaszkodtam a kezébe, és beleegyezően bólintottam. Ha
mellettem van, meg tudom csinálni. Ha nem, akkor egyszerűen
csak megkérem, hogy menjünk innen.
– De akarom. Csak maradj mindvégig mellettem!
– Így lesz! – ígérte. Nyeltem egy nagyot, próbáltam legyűrni
magamban az iszonyatot, ami egyre csak nőtt bennem, ahogy
befelé mentünk.
A hátának préselődtem, amíg kitöltött néhány
formanyomtatványt, beiratkoztunk és tagságit váltottunk,
amivel annyiszor jöhetünk ide, ahányszor csak akarunk. Miután
minden papírmunka elkészült, egy fiú a középső pályák
egyikéhez kísért minket. Szerencsére csak mi voltunk a
teremben, így egész jól lehetett hallani a rádióból kiszűrődő
nyolcvanas évek zenéjét, ami a háttérben szólt.
 Felnyögtem, és Ashton felé fordultam. Figyeltem, ahogy
kiküldi a papírcéltáblát olyan messzire, mint legutóbb. Amikor
úgy ítélte meg, hogy kellő távolságban van, megfordult, feltette
rám a védőszemüveget, majd a fülemre a fülvédőt.
Elmosolyodott, majd hátranyúlt, hogy levegye magáról a
kezemet, amivel görcsösen az inge hátuljába csimpaszkodtam.
– Biztos akarod? – kérdezte meg még egyszer, és
megsimogatta az ujjaimat a hüvelykujjával, ahogy a befeszített
ujjaimat próbálta kiegyenesítgetni. Nem is tűnt fel, hogy ennyire
belekapaszkodtam. Erőtlenül bólintottam egyet, és az ajtó felé
pillantottam, hogy tudjam, merre kell menekülni. Mielőtt még
meggondoltam volna magam, Ashton mögém lépett, mellkasát a
hátamnak nyomta, és a karjával szorosan átölelt. – Lélegezz,
Anna! – utasított. Én nyeltem egyet, reszketve sóhajtottam, ő
pedig kivette a kis méretű, fekete pisztolyt a dobozból, amit a
recepción adtak. Azon nyomban összeszorult a gyomrom.
Próbáltam beleolvadni Ashton mellkasába. Állát a váltamra
tette, ahogy elém tartotta a fegyvert. – Ha készen állsz, vedd el!
Izzadt a tenyerem. Meg kellett törölnöm néhányszor a
farmernadrágomban, mielőtt előrenyúltam, és Ashton a
kezembe tudta tenni a pisztolyt.
– Jaj, istenem! – suttogtam.
Ashton átfogta a kezemet, és összeszorította.
– Emlékszel: kioldod a ravaszkioldó zárat, és ha készen állsz,
lősz.
Vettem még néhány mély levegőt, és próbáltam lenyugodni.
Amikor már rájöttem, hogy úgysem sikerül, kioldottam,
céloztam, és ellőttem mind a hat golyót. Nem is ment olyan
rosszul, mint ahogy számítottam rá, csak ez az éjszakai álom
rémiszthetett meg most ennyire. Mélyen legbelül tudtam, hogy
ha Ashton mellettem van, akkor minden rendben velem. Ő volt
az egyetlen, aki egyben tudott tartani engem.
Ashton szó nélkül elvette tőlem a pisztolyt, és kicserélte a
tárat benne. Megnyugodva éreztem, hogy mindvégig rajtam
tartja a kezét, mialatt lőttem. Hat kör után végül letettem a
pultra a pisztolyt, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ashton
felém fordult, és szorosan átölelt. Széles mosolyra húzódott a
szája.
– Nagyon büszke vagyok rád! – gratulált. – Nem hittem, hogy
képes leszel rá, azok után, ahogy az autóban érezted magad!
Visszamosolyogtam rá.
– Én sem!
– Nézzük, mennyire voltál ügyes! – Megnyomta a visszahívó
gombot, a céltábla elindult felénk. Nem igazán érdekelt, mennyi
találatom lett, inkább annak örültem, hogy legyőztem a
félelmemet, és nem hagytam, hogy maga alá gyűrjön. Kiderült,
ahhoz képest, hogy végig remegett a kezem, egészen jó voltam. A
lövéseknek majdnem a fele eltalálta a céltáblán lévő alakot.
– Te is lősz?- kérdeztem, és óvatosan pillantást vetettem a
fegyverre. Még nem láttam őt lőni, bár már jó párszor volt nála
fegyver. Félelmetesnek tűnt olyankor, mégis volt benne valami
szexi.
Megrázta a fejét.
– Nem, én nem – felelte.
Hirtelen csalódottság fogott el.
– Ugyan már! Még nem is láttalak lőni!
A fejét oldalra biccentette, kérdőn rám nézett, majd bólintott.
– Te – mutatott felém – maradsz a helyeden! – A boksz azon
felére mutatott, ahol álltunk.
Elvigyorodtam, és szalutáltam egyet.
– Igenis, uram!
Elnevette magát, majd odasétált hozzám, és a fülvédőt ismét a
fülemre helyezte. Ujjával finoman megsimogatta az arcomat.
– Ne mozdulj!
Nyeltem egyet, beleegyezően bólintottam, ő pedig visszalépett
a pulthoz, és egy új céltáblát küldött ki. Nem állította le abban a
távolságban, ahogyan az enyémet; egészen a falig engedte, úgy
húsz méterre tőlünk.
Annyira szexi volt, ahogyan ott állt! Egyik lábával hátralépett,
a térdét kissé behajlította, és enyhén oldalra fordult. A karjait
előrenyújtotta. Elképzeltem, ahogy ott áll az egyenruhájában,
amit a fényképen láttam. Összefutott a nyál a számban, ahogy
ezen méláztam.
Láttam, hogy a szeme sarkából rám pillant, mielőtt felveszi a
fegyvert. Célzott, majd hat lövést lenyomott, tárat cserélt, és
ismét lőtt hatszor. Mindezt úgy tizenöt másodperc leforgása
alatt.
Tátva maradt a szám a döbbenettől, annyira gyorsan történt
mindez. Hátrafordult felém, és nevetett. Nem is jutott el a
tudatomig, hogy nagyra nyílt szemmel ámultam. Még sosem
láttam senkit és semmit, ami ennyire szexi lett volna!
Ashton letette a pisztolyt, és felém indult.
– Gyere, hívd vissza a céltáblát! – Biccentett a visszahívó
gomb felé.
Megnyomtam, és vártam, amíg a fehér papír hozzánk ér. Nem
jutottam szóhoz. Minden lövés talált. Két csoportban
helyezkedtek el, az egyik a mellkas közepén, a másik a fejen.
Annyira szorosan egymás mellett értek célba a lövések, hogy
szinte két nagy foltot alkottak.
– Ilyen nincs! Ezt nem hiszem el! – hüledeztem, és csak
bámultam a lapot.
Megvonta a vállát, mintha semmiség lett volna.
– Hát elfelejtetted, hogy kemény fickó vagyok?
 Felnevettem, és megráztam a fejem.
– De hogyan tudtad ezt ilyen gyorsan?
– Gyakorlás kérdése – mondta, és összerezzent, vélhetően a
folyamatos lövészeti leckékről feljövő emlékek miatt. Olyan
lehetett, mint amikor arról mesélt, hogy egész éjjel úszniuk
kellett büntetésből, amiért csínytevésen kapták őket.
Úgy tűnt, az akadémia olyan volt, akár egy kínzás; elképzelni
sem tudtam, miért tetszett neki annyira.
– És komolyan azt mondod, hogy élvezted a kiképzést? –
kérdeztem hitetlenkedve.
Bólintott, majd visszatette a fegyvereket és a felszereléseket a
dobozba.
– Igen! A legjobb dolog volt az életemben – erősítette meg. –
Egészen egy bizonyos napig.
Felhúztam a szemöldökömet.
– Milyen napig?
– Mostanáig. Mert most már te vagy a legjobb dolog az
életemben! – felelte, majd kézen fogott, és anélkül, hogy választ
várt volna tőlem, kisétáltunk a recepcióhoz.
Elpirultam. Beleharaptam a szám szélébe, hogy ne kezdjek
mosolyogni. A szívem repesett, annyira édes volt, amit mondott!
Tudtam, hogy csak poénkodott, ahogy mindig, de valami oknál
fogva belebizseregtem a szavaiba.

A nap gyorsan elszaladt. Ashton és én egyre közelebb

kerültünk egymáshoz, minél több időt töltöttünk egymással.
Annyira jól éreztem magam a társaságában, hogy nem is tűnt fel,
mennyire behálózott.
Egyre könnyebben tudtuk eljátszani, hogy egy pár vagyunk, és
már el sem tudtam volna képzelni, hogy ne öleljen át néhányszor
a nap folyamán. Megnyugtatott, ha átkarolt, és ezen meg is
lepődtem.
Az éjszaka óta, amikor azt hittem, hogy elhagy, többször is egy
ágyban aludtunk. Persze, ott volt már a szobámban az az új,
méregdrága kanapéágy, de a lövészet utáni este nem akartam
egyedül aludni, és inkább mellékuporodtam a kanapéra, csak
hogy megnyugodjak. A következő éjjel megkértem, hogy aludjon
mellettem; gyakorlatilag függővé váltam, annyira kellett a
biztonság, amit ő jelentett nekem. Akkor voltam boldog, amikor
a karjai között tartott. Jobban is aludtam, ha hallottam a
horkolását. Szerencsére sokkal jobban meg tudtam birkózni a
rémálmokkal, ha az ölelése körbevett.
Még mielőtt észbe kaptam volna, eljött a péntek, ami azt
jelentette, hogy „randizni” megyünk.
Sajnos elég fáradt voltam, mivel előző éjszaka alig tudtam
elaludni. Még soha nem randiztam igazán. Jackkel eljártunk
néhány helyre, de akkor még csak gyerekek voltunk, és
elmentünk valami gyorsétterembe vagy moziba.
A tükör előtt álltam, és bámultam a szemem alatti karikákat.
Összehúztam a szememet, próbáltam eldönteni, vajon tegyek-e
fel egy kis sminket, hogy eltakarjam az álmatlan éjszaka
következményeit. Kopogtak, mire ugrottam egyet.
– Anna! Csak átlépek a szomszédba Deanhez, hogy
átbeszéljem vele a ma estét. Hét után nem sokkal már itthon
leszek, jó? – Ashton hangja kissé idegesnek tűnt, vélhetően
azért, mert magamra hagy a lakásban. Igen komolyan vette a
munkáját!
– Rendben! – kiáltottam ki, és magamban azon vigyorogtam,
mennyire túlzásba viszi a védelmezésemet. Visszafordultam a
tükörhöz, és úgy döntöttem, nem vacakolok azzal, hogy még
jobban kisminkeljem magam. Már tettem fel némi makeupot, és
aranyosan feltűztem a hajam. Beleugrottam az éktalpú,
cseresznyepiros szandálomba. Elmosolyodtam, mert izgatottan
vártam, hogy elmenjünk abba az étterembe, amelynek a nevét
Ashton nem árulta el. Méltatlankodva állapítottam meg, hogy ő
velem ellentétben szereti a meglepetéseket.
Majdnem hét óra volt, amikor a piros övemet a kis fekete
ruhámra fűztem, és elindultam, hogy megnézzem, Ashton
elkészült-e. De még nem volt itthon. Sóhajtva leültem a
konyhasziget mellé, hogy ott várjam meg, amíg visszaér. Még
egy perc sem telt el, és már kopogtak. Ideges pillantást vetettem
az ajtó felé. Ashton szigorúan megtiltotta, hogy bárkinek is
kinyissam. Amikor ismét kopogtak, úgy döntöttem, kockáztatok.
Hiszen biztosan ő lesz az, de ha mégsem, akkor tuti le fog szidni
egy szigorú figyelmeztetéssel, hogy „a biztonságom a
legfontosabb számára”.
Gyorsan kinyitottam az ajtót, és megállt a szívem. Ashton állt
ott. Hihetetlenül jól nézett ki! Úgy állt rajta a randinkhoz
választott öltözet, mintha egy divattervező könyörgött volna
neki, hogy vegye fel, amit tervezett. Egy kellőképpen lezser
koptatott farmert viselt egy fehér pólóval és egy kék-fehér
kockás zakóval, amit kigombolt. Összefutott a nyál a számban,
ahogy megláttam őt. Tisztában voltam vele, hogy gyakorlatilag
rátapadt a tekintetem, így vonakodva ugyan, de felnéztem az
arcára.
Annyira izgatott voltam, hogy randizunk, hogy nem is igazán
akartam sehova menni. Szívem szerint berántottam volna a
lakásba, letéptem volna róla a ruhát; biztos voltam abban, hogy
ezek a dögös holmik sokkal jobban mutatnának a padlón egy
kupacban!
Ahogy találkozott a tekintetünk, rájöttem, hogy ő éppúgy
bámul engem; pontosan ugyanazt tette, amit előtte percekig én
is. Megálltam, hogy ne kezdjek el vigyorogni, és a hatás kedvéért
megköszörültem a torkomat.
– Itt van fent a szemem, Ashton! – jegyeztem meg. Próbáltam
bosszúsnak tűnni, holott igencsak hízelgő volt számomra, hogy
ennyire gyönyörködik bennem.
Megugrott, ahogy felnézett rám.
– Jaj, igen, bocsánat... öö... Én csak... – hebegett, a fejét rázta,
nyilvánvalóan elvörösödött, hogy rajtakaptam.
– Te most méregetsz engem, vagy mi van? – kérdeztem egy
vállrándítással.
Bárgyún elvigyorodott.
– Igen. Méregettelek – ismerte el. Beleharaptam az alsó
ajkamba, és éreztem az epres szájfény édes ízét, amit a számra
kentem. – Elbűvölően festesz, Anna! A lélegzetem is elállt! –
Ashton sóhajtott, és ismét végignézett rajtam.
Elaléltam a szavai hallatán. Vajon ezeket a bókokat abból a
könyvből veszi, ami arról szól, hogyan vegyünk le egy lányt a
lábáról?
– Te sem panaszkodhatsz! – feleltem. Az én lélegzetem nem
akadt el a látványától, inkább szaporább lett a hévtől. Kézen
fogtam, és behúztam a lakásba. – Gyere be! A pasim épp most
ment el itthonról, nem fogja megtudni! – poénkodtam, hogy
oldjam a zavarunkat.
Elnevette magát, és előhúzta a háta mögül a másik kezét. Egy
csokor fehér rózsa volt benne. Erre meg az én lélegzetem akadt
el.
– A pitypang után lehet ez a második kedvenc? – cukkolt
vigyorogva. Halványan elmosolyodtam. Eszembe jutott, hogy az
első „ismerjük meg egymást” találkozónkon az úszódokkon
említettem neki. – Nem akartam pitypangot hozni, mert az Jack
virága. Helyette ezt választottam – tette hozzá, és kissé kínosan
érezte magát, mert attól tartott, hogy ezzel felzaklat.
 Felkavartak az érzések, de ezúttal nem rossz értelemben. Azt
tettem, ami akkor rögtön eszembe jutott. Előreléptem, és
megcsókoltam. Egyik karommal átfogtam a nyakát, és
hozzásimultam. Közben magamban azon tűnődtem, hogy a
csudába lehet valaki ennyire édes! Az őrületbe kergetett a
kedvességével! Annyira össze voltam zavarodva, hogy azt sem
tudtam hirtelen, hol is vagyok.
A röpke, de meghitt csók után elhúzódtam tőle, és hálásan
rámosolyodtam.
– Köszönöm! Nagyon szépek! – A mosogató felé vettem az
irányt, és elővettem egy vázát, hogy beletegyem a virágokat.
– Megkértem Petert, hogy vegyen egy vázát. Tegnap tettem a
mosogató alá – vetette oda lazán. Elmosolyodtam a
figyelmességén. Már most ez volt a legtökéletesebb randevúm,
pedig még ki sem léptünk a lakásból. Lehajoltam, és meg is
találtam a vázát. Teleöntöttem vízzel, majd beletettem a
virágokat, nehogy elhervadjanak. Majd később szépen
elrendezgetem, gondoltam. – Van még valami a számodra. Ezt
nem kifejezetten a randinkra szereztem be, de a mai napig
vártam vele, hogy odaadjam. – Ashton hangjában volt némi
félszegség.
Megfordultam, és láttam, hogy egy kis szögletes
bársonydobozt tartogat. Nagyot nyeltem; tudtam, hogy ékszer
van benne, mert láttam, hogy a doboz abból az ékszerüzletből
való, amely a tóparti ház közelében lévő bevásárlóközpontban
volt. Nem láttam, mikor vette, de aztán eszembe jutott, hogy
néhány percre Deanre bízott, amikor épp ruhát próbáltam.
Talán akkor szaladt el, hogy megvegye.
– Tényleg nem kellett volna venned semmit!
– Nyisd csak ki! – szólt, és a dobozt felém nyújtotta.
Előreléptem, elvettem tőle a dobozt. Felnyitottam a tetejét, és
a lélegzetem is elakadt. Egy gyönyörű, lélegzetelállító, finom
kidolgozású arany nyaklánc volt benne, rajta egy zöld köves kis
medál. Annyira szép volt, hogy elhomályosult a látásom, mert
könny szökött a szemembe.
– Azt mondtad, a zöld a kedvenc színed. – Kivette a dobozt a
kezemből, babrált vele kicsit, és kiszedte belőle a láncot. –
Tudtad, hogy a zöld szín megnyugtat és biztonságot sugall? Ezért
választottam a smaragdot, mert azt jelképezi, ami az én
feladatom: hogy biztonságban érezd magad. – Mögém lépett, a
nyakamba tette a láncot, majd bekapcsolta.
Kinyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Egy
smaragdköves nyakláncot hozott nekem? Ez a srác! Túl szép,
hogy igaz legyen! Miután sikerült bekapcsolnia, megfordultam,
és elképedésemben a fejemet csóváltam. Óvatosan megfogtam a
medált. Nem tudtam nem észrevenni, hogy zavarban van kicsit;
félszeg mosolya elárulta.
– Tökéletes! Köszönöm! – suttogtam, mert tudtam, hogy ha
normális hangon akarnám mondani, az nem menne.
Ashton megkönnyebbülten leeresztette a vállát, és most már
őszinte mosolyra húzódott a szája. Abban a pillanatban esett le
nekem, hogy azon aggódott, tetszeni fog-e az ajándéka.
– Örömmel, kicsi lány! – Felém nyújtotta a kezét. – Jobb, ha
most indulunk, mert nem lesz asztalunk.
Boldogan felsóhajtottam, és a szabad kezemet a kezébe
helyeztem. Így, kézen fogva mentünk ki a lakásból, egészen az
autóig. Nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról, ahogy a
meglepetés étteremhez hajtottunk; még a medált sem engedtem
el. Nagyon tetszett; tudtam, hogy sosem fogom levenni.
Amikor az étteremhez értünk, nevetésben törtem ki. Felé
fordultam, hogy lássam, viccel-e.
– Ez most komoly? Egy... Harvest Grillbe hoztál? –
kérdeztem, és fülig érő szájjal vigyorogtam, ahogy elolvastam az
ócska kinézetű étterem feliratát. Egy útszéli kamionos büfének
tűnt, nem egy randizós helynek!
Feltartotta az egyik ujját, és türelemre intett vele.
– Csak várj! Lehet, hogy most azt hiszed, elment az eszem, de
légy nyitott, jó?
Megvontam a vállam. Már most túlöltözöttnek éreztem
magam, ahogy egy zöld bermudanadrágos, trikós srác haladt el
mellettünk. A kocsiban ültem, és vártam, hogy Ashton kinyissa
nekem az ajtót. Ez volt az egyik a „szabályai” közül, amiket a
biztonságom érdekében be kellett tartanom. Nem igazán
értettem, mire jó, de úgy tűnt, nyugodtabb, ha úgy teszek, ahogy
kéri.
Ahogy besétáltunk az étterembe, elvigyorodtam. Az ajkamba
haraptam, hogy ne kezdjek el nevetni. Két emberen kívül senki
nem volt a helyiségben. Körbenéztem, és láttam, hogy az
asztalokon műanyag térítők vannak, a székek ósdiak, és kopott a
kárpit rajtuk. Ahogy Ashton maga után húzott, éreztem, hogy
néhány helyen ragad a padló a cipőm alatt. Túlöltöztem a helyet,
nem volt kétséges.
Az étterem sarkában az egyik asztalon rajta volt a „Foglalt”
tábla.
– Kész szerencse, hogy időben ideértünk! Nem lett volna jó,
ha valakinek átadták volna az asztalunkat! – viccelődtem.
Ashton felnevetett, és a pincér felé intett.
– Légy nyitott, tudod! – mormogta, ahogy a pincér felénk
közeledett.

A vacsora végére már fájt az arcom a sok nevetéstől. A hely

botrányos kinézete ellenére is fantasztikusan éreztem magam. A
kaja átlagosra sikerült: a csirke kissé rágós maradt, a krumpli
pedig kicsit odaégett, de a társaság tökéletes volt. Ashton és én
könnyedén dumáltuk végig az estét. Nevettünk, poénkodtunk, és
még flörtölgettünk is egymással kicsit. A legjobb randi volt az
életemben!
Amikor jött a pincér, és letakarította az asztalt, Ashton titkos
pillantást váltott vele, majd felém fordulva vigyorogni kezdett.
– Most megtudod, miért pont ide jöttünk! – Átnézett a vállam
fölött, biccentett egyet a fejével, mire én megfordultam a széken,
és láttam, hogy a pincér visszajön. Letett elém az asztalra egy
gigantikus méretű csokoládés mignontortát és egy kis tál
forrócsoki-öntetet. Leesett az állam a meglepetéstől, a számban
összefutott a nyál. Ashton emlékezett arra, hogy ez a kedvenc
édességem, és előre megrendelte nekem?
Ashton hátradőlt, és pajkosan elmosolyodott.
– Kérdezősködtem, és úgy tűnik, itt készítik Arizona
legfinomabb mignontortáját.
Elképedve csóváltam a fejem. Hogy lehet ennyire figyelmes
valaki? Ehhez még csak hasonlóra sem számítottam, nemhogy
erre!
– De most komolyan... Én csak... Hogy tudtad ezt ennyire
klasszul összehozni?
Ashton megvonta a vállát, mintha semmiség lett volna az
egész.
– Nem nagy ügy! Csak szerettem volna különlegessé tenni a
randinkat – vallotta be. – Legalábbis megpróbálni! – nevetett, és
a tortámra mutatott.
– Te nem eszel semmit?
– Nekem vigyáznom kell az alakomra! – viccelődött, és
pajkosan rám kacsintott. Engem meg annyira lefoglalt a torta
látványa, hogy fogtam a kanalamat, és kikanalaztam belőle egy
nagy adagot. – Várj! Várj! – kiáltott, ahogy a kanál a szám felé
közelített. – Rendesen edd! – mosolyodott el, majd felvette az
öntetes tálkát, ráöntött belőle egy keveset a süteményemre, és
intett, hogy most már ehetem.
Tettem egy kis öntetet a kanálon lévő sütire is, majd mohón
befaltam. A ragacsos édesség gazdag ízétől elismerően nyögtem
fel. A legjobb sütemény volt, amit valaha ettem.
– Istenem! Ezt meg kell kóstolnod! – dünnyögtem teli szájjal.
Pajkosan felnevetett.
– Ez csajoknak való édesség! – cukkolt, de fogott egy villát,
levágott egy darabkát a sütiből, és bekapta. – A francba, ez
tényleg jó! – ismerte el, ő is teli szájjal. Nevetésben törtem ki, a
kezemmel takartam el a számat, mert annyira kacagtam, hogy
azt hittem, megfulladok.
Arra számítottam, vacsora után hazamegyünk. Ehelyett
azonban Ashton nem az autóhoz vitt, hanem befordult jobbra, és
egy sötét mellékutca felé vezetett.
– Arra mi van? – kérdeztem értetlenkedve.
– Mindjárt meglátod! – felelte, és mentünk tovább. Az
utcácska végén befordultunk a sarkon, és egy kis térre értünk.
Egy kisméretű sátor volt ott felállítva, alatta ideiglenes
táncparkettel, a mennyezetén pislákoló világítással. Néhány pár
táncolt, egy zenekar játszott élőben a közelben.
Meglepődtem, milyen hangulatos hely volt.
– Te tudtad, hogy ez itt van?
Bólintott.
– Igen. Megnéztem a Mit lehet csinálni a városban?
weboldalt! – felelte, és a meglepett tekintetem láttán
elmosolygott.
Kézen fogott, és nevetve finoman a táncparkett felé lökött.
Átkarolt, én meg mosolyogtam a minket körülvevő csodálatos,
mégis keserédes zene hallatán. Minden tökéletes volt. Felnéztem
Ashtonra, a tekintetünk összeért, mire a gyomrom remegni
kezdett, a szívem pedig vadul kalapált.
Úgy egy órán át táncoltunk, majd kezdtem kicsit fázni.
Összeráncolta a homlokát, és a kezével dörzsölgette a karomat.
– Menjünk? – kérdezte.
Gyorsan megráztam a fejem. Nem akartam menni.
– Ne! Maradjunk még egy kicsit! – kérleltem. Nem akartam,
hogy az este véget érjen.
Szomorúan elmosolyodott, majd elhúzta a kezét tőlem.
Sóhajtottam egyet, tudtam, hogy vége az élménynek. Ám
ahelyett, hogy elindultunk volna, Ashton levette az zakóját, a
vállamra terítette, és segített, hogy beletaláljak a karommal az
ujjába, majd begombolt rajta néhány gombot.
Elolvadtam ettől a gesztustól.
– Annyira cuki vagy, Ashton! Komolyan mondom, te egyszer
nagyon boldoggá fogsz tenni egy lányt! – Visszaléptem mellé, és
a fejemet a mellkasára tettem.
– Igen? Egy olyan lányt, mint amilyen te vagy?
Vágyakozva felsóhajtottam.
– Igen, de talán nem lesz ennyire kattant, mint én. Olyan
valaki kell melléd, aki jól bánik veled, és nem szemétkedik –
feleltem. Becsuktam a szemem; élveztem a közelségét.
– Lehet, hogy bírom, ha szemétkednek velem! – poénkodott,
és felcsúsztatta a kezét a hátamon.
– Mi vagy te, mazochista?
– A cél érdekében akár még az is! – felelte határozottan. Nem
tudtam, mit kellene erre válaszolnom. Teljes szívemmel
egyetértettem vele, de vannak dolgok, amelyek nem érik meg a
fáradozást, és egészen biztosan tudtam, hogy én pont ilyen
vagyok.
Még néhány számot végigtáncoltunk, de addigra már a
csontjaimban is éreztem, hogy fázom. Nem tudtam tovább
elnyomni a reszketést, még akkor sem, ha Ashton zakója és
karjai rám simultak.
– Hát, most már tényleg fázom – ismertem be. – Eljöhetnénk
még ide! Akkor majd hozok magamnak kabátot! – javasoltam, és
reménykedve mosolyogtam rá. Nagyon tetszett ez a hely!
Mindenképpen szeretnék visszajönni ide!
Ashton elhúzódott tőlem, és bocsánatkérően mosolygott.
– Sajnálom; hoznom kellett volna neked egy kabátot.
A szememet forgattam.
– Jaj, ne már! Így is nagyon figyelmes voltál! Nagyon jól
éreztem magam egész este! – erősködtem, és szorosan
átöleltem.
– Én is! – Megcsókolta a halántékomat, átölelte a vállam, és
végigvezetett a kanyargós utcácskán oda, ahol leparkoltunk az
autóval. Hazafelé úton a szemem sarkából figyeltem őt, és azon
tűnődtem, milyen is lenne, ha mindez valóságos lenne, nem
pedig csak egy álca, ami arra való, hogy az emberek ne tudják
meg, hogy Ashton igazából a testőröm, nem a barátom.
Ahogy a ház elé értünk, Dean autója parkolt le mellénk. Tátva
maradt a szám a csodálkozástól.
– Dean követett minket?
Ashton vigyorogva bólintott.
– Persze! – jegyezte meg, és kinyitotta nekem az ajtót.
– De miért? – kérdeztem, és kissé bosszús lettem, hogy Dean
végignézte a magánrandinkat.
– Ez a dolga, kicsi lány – felelte Ashton lazán.
Sóhajtottam, és a fejemet csóváltam; ez már aztán tényleg
túlzás. Ahogy Dean utolért minket a liftnél, mosolyt erőltettem
az arcomra.
– Ügyes munkát végeztél ma este! Észre sem vettem, hogy ott
vagy! – gratuláltam neki, és igyekeztem nem mutatni, mennyire
ingerült vagyok.
Dean bólintott, és elmosolyodott. A liftajtó kinyílt az
emeletünkön.
– Kösz, Annabelle! Viszlát holnap!
Ashton lépett be először a lakásba, és körbenézett.
– Szólj Peternek, hogy hazaértünk, kezdődik az ő műszaka,
szóval seperc alatt húzzon le az előtérbe. – Látszott az arcán,
hogy viccel, de a hangjából érződött, hogy komolyan beszél.
Dean bólintott, és megvárta, amíg bemegyünk a lakásba.
Amikor már biztonságban beértünk, megfordultam, és
csábító mosolyt vetettem Ashton felé. Előjött a merész énem, és
azt akartam, hogy a tökéletes este tökéletesen érjen véget.
– Akkor kapok egy jó éjt csókot? – kérdeztem félénken.
Ashton meglepetésében felvonta a szemöldökét, de nem szólt
semmit. – Megcsókolnál az ajtóban, ha mások lennének a
körülmények? – incselkedtem vele.
– Szerintem igen! – mosolyodott el, és közelebb lépett
hozzám. Karját a derekamra tette, gyengéden hátrafelé tolt, hogy
a hátam a falhoz ért. Elakadt a lélegzetem, ahogy az érzéki ajkára
néztem. Nyeltem egyet, és rávettem magam, hogy a szemébe
nézzek, amikor a szájával az én szám felé közeledett. A
szenvedély kezdett elhatalmasodni rajtam.
Ajkai finoman simultak néhány másodpercig az enyémhez.
Minden porcikám bizsergett, forróság öntött el. Ashton szeme
ragyogott az izgatottságtól és a boldogságtól.
Küzdöttem magamban, hogy ne vessem rá magamat, hogy ne
simuljak hozzá szorosan, és faljam fel a számmal. Ez a fiú
teljesen kikészített! Mintha lett volna valami titkos ereje, amivel
felszabadít bennem minden gátat, és az aggályaim
szertefoszlanak.
 – Köszönöm ezt a fantasztikus estét, Anna!
Elmosolyodtam. Tényleg elképesztően jól sikerült a randink,
és örültem, hogy ő is jól érezte magát.
Sóhajtott egyet, és végigsimította az arcomat.
– Szeretem, amikor mosolyogsz. Ilyenkor az egész arcod
ragyog! – Kezét elvette az arcomtól, és a háta mögé biccentett a
fejével, a hálószoba felé. – Menj, öltözz át, én addig ellenőrzőm
az ablakokat meg minden mást.
A hálószobámban ledobtam magamról a ruhámat, pizsamába
bújtam, majd fogtam egy törlőkendőt, és lemostam vele a
sminkemet. Amikor elkészültem, leültem az ágy szélére, és
ránéztem Jack fotójára az éjjeliszekrényen. Felsóhajtottam; már
azt sem tudtam, mit érzek. Nem akartam visszamenni az Ashton
előtti életembe. Jól éreztem magam a főiskolán, tetszettek az
órák, az emberek kedvesen fogadtak és megnevettettek. Na, és
persze, itt volt nekem Ashton. Vele minden könnyebben ment.
Nagyszerű srác! Mondhatni, csúcs jó, aki boldoggá tesz.
Ránéztem a fényképen a tizenöt éves, gondtalan lányra;
annyira boldog voltam Jackkel! Nem gondoltam, hogy a
történtek után valaha is hasonlóan fogom érezni magam. De
mostanában ez történik velem. Volt valami Ashtonban. Szépen
lassan kezd helyrehozni engem, érzem! Persze, bűntudatom volt
amiatt, ahogyan bántam vele. Az agyam azt mondogatta, hogy
maradjak az az összetört szívű lány, aki egyedül küzdi magát
végig az életén, és hogy nem lehetek boldog azok után, ami
Jackkel történt, mert ő miattam halt meg. A szívem azonban azt
súgta, hogy nem látom józanul a helyzetet, és csak, mert ő
elment, nekem még nem szabadna feladnom az életemet.
Nem tudtam, mi a helyes út. Csak annyit tudtam, hogy
amiben teljesen biztos voltam, mielőtt Ashtont megismertem, az
mostanra zavarossá vált.
 Kinyílt a hálószoba ajtaja.
Ashton lépett be mosolyogva. A szívem megdobbant – ettől
még nagyobb bűntudatom lett, mert már nem tudtam
parancsolni a testemnek. Utáltam ezt. Carter minden kontrollt
kiölt belőlem, és később sokat kellett küzdenem, hogy újra
felépítsem magamban. Erre most Ashton egyetlen mosollyal
képes volt levenni a lábamról!
Vetkőzni kezdett, én meg csak álltam ott, és bárgyú tekintettel
bámultam őt. Hogy lehet minden mozdulata ennyire szexi?
Minden porcikáját végigmértem. Tökéletes teste volt; még soha
nem láttam ilyet. Jack a focicsapat kapitányaként szintén
sportos testalkattal rendelkezett, de Ashton makulátlan teste
magasan lekörözte az övét. Minden izma szépen ki volt dolgozva,
de mégsem volt olyan hepehupás a teste, hogy ne lehessen
kényelmesen feküdni rajta! Amikor elkezdte kigombolni a
nadrágját, el kellett kapnom róla a tekintetemet, mert olyan
dolgok után kezdtem el sóvárogni, amik után nem lett volna
szabad.
Felkapta az egyik takarót, és a kanapéágyhoz indult. Ekkor
kiböktem, ami egy ideje már foglalkoztatott.
– Velem alszol ma éjjel? – kérdeztem, de rögtön el is
fordultam, mert éreztem, hogy elvörösödöm. Ki nem állhattam,
hogy folyton azt akartam, hogy mellettem legyen!
– Szeretnéd?
Bólintottam, majd hasra feküdtem, és a fejemet a párnába
rejtettem. Pillanatok teltek csak el, és éreztem, hogy besüpped az
ágy. Oldalra fordultam, hálásan elmosolyodtam, majd közelebb
húzódtam hozzá, hogy szinte beleolvadjak a testébe, és az
arcomat a nyakához nyomhassam, miközben átkarol. Imádtam
az érintését, bárhol ért is hozzám, a testem bizsergett.
Figyelmessége révén különlegesnek éreztem magam, olyannak,
akire valakinek végre szüksége van. Ilyenkor, amikor a karjaival
szorosan átölelt, azt képzeltem, hogy ő tényleg az igazi barátom,
nem pedig csak a munkáját végzi. Azt képzeltem, hogy tényleg
akar engem, és nem érdekli, mennyire egy lelki nyomorék,
mások által bemocskolt lány vagyok; ő az igazi énemet látja. Azt
a lányt, akit senki, de senki nem láthatott.
– Ashton? – dünnyögtem a nyakába félálomban.
– Hm?
– Ez volt életem legjobb randija! – vallottam be.
Karjával még szorosabban átölelt, és még közelebb húzott
magához.
– Akkor jó!
 19. FEJEZET

HAT HÉT TELT EL AZÓTA, hogy elkezdtük a főiskolát. Azzal

töltöttük a napjainkat, hogy rajzoltunk, nevettünk és
flörtölgettünk. Annyira gyorsan szaladt az idő, hogy alig hittem
el; úgy tűnt, Ashtonnal minden nap egyre jobb és jobb lesz.
Aranyos, kedves és figyelmes volt velem mindvégig. Mindig
tudtunk miről beszélgetni, és valahogy mindig meg tudott
nevettetni. Időnként meg-megcsókolt, amitől egyre csak
fokozódott bennem a vágy. Éreztem, hogy lassan már nem bírok
magammal. Mindig neki kellett abbahagynia a csókolózást, mert
én nem tudtam. Még egy dolog változott az elmúlt időszakban:
már nem aludtam egyedül. Már feladtam, hogy az ellen küzdjek,
hogy ne akarjam túlságosan az ölelését. Végül már azt
javasoltam, hogy inkább osztozzunk meg az én ágyamon, és ne a
kanapén aludjon. Ez idáig tökéletesen működött, és boldogan
ébredtem a karjai között.
Ashton a munkáját is kiválóan végezte. Már nem kellett
aggódnom, hogy mindenféle srác kikezd velem. Annyira jól
alakította a pasim szerepét, hogy senki nem mert a közelembe
férkőzni. A „kapcsolatunk” is virágzott. Minden pénteken
randizni mentünk. Mindig máshová: hol moziba, hol vacsorázni,
hol pedig sétálni a parkba. Annyira csodálatos volt!
Sokat lógtunk a haverjainkkal is. Általában szombatonként
elmentünk valahova szórakozni. Rosie lett a kedvencem a
csapatból; igazi szerethető, mókás lány volt, vele azonnal
megtaláltam a közös hangot. Kezdtem egyre lazábban érezni
magam a kis csoportunk fiútagjaival szemben is. Eljutottam
odáig, hogy amikor Tim a váltamra tette a kezét, én nem
akadtam ki rajta. Mindent Ashtonnak köszönhettem; ha nem
lett volna mellettem, még mindig egy agresszív lelki roncs
lennék.
Egyre kevesebbet gondoltam Jackre – bűntudatom is volt
emiatt. Néha úgy éreztem, felőröl ez az érzés. Akárhányszor
magam alatt voltam, Ashton felvidított egy apró poénnal,
öleléssel vagy valami kis ajándékkal. Hihetetlenül romantikus is
tudott lenni; olyan dalokat töltött le, amelyeket szeretek, vagy
apró kis üzeneteket írt nekem a tükörre, amiket akkor láttam,
amikor a zuhany gőzében kirajzolódtak. Valakinek a tökéletes
pasija lesz, az biztos!
Ma viszonozni akartam a kedvességét, amivel az elmúlt
hetekben elhalmozott. Néhány hét múlva lesz a születésnapja, és
bár már telefonon elrendeztem az ajándékával kapcsolatos
dolgok nagy részét, még akartam venni egy-két dolgot. Az
egyetlen probléma az volt, hogyan tudnék elszabadulni tőle,
hogy majd meglephessem az ajándékokkal. Persze, azt nem
mertem bevállalni, hogy amíg zuhanyozik, addig elosonjak
otthonról; tuti kiakadna, és halálra idegeskedné magát miattam.
Inkább Deant és Petert vontam bele egy kis füllentésbe.
– Helló, szépfiú! Ma Deannel megyek el itthonról! – közöltem
vele lazán azon a vasárnap délután, és már vettem is az irányt az
előszoba felé. Egészen idáig vártam vele, hogy elmondjam neki,
máskülönben biztosan kitalált volna valamit, hogy velem
jöhessen, és vigyázzon rám. Rögeszmésen ragaszkodott ahhoz,
hogy egy percre se hagyjon magamra.
– Micsoda? Miért? És hova mész? – kérdezte, és elindult
utánam. Megfogta a kezem, és megállított.
– El kell mennem valahova – hazudtam, és az ajtó felé
pillantottam.
Összevonta a szemöldökét.
– Nem tűnik úgy, hogy gyantáztatnod kellene a lábad! –
poénkodott, és a farmersortomra nézett.
Halkan felnevettem.
– Hát, nem is a lábamat kell! – somolyogtam, és az ujjammal
megböktem az orra hegyét.
Felsóhajtott, és már nyúlt is a slusszkulcsért.
– Veled megyek.
Határozottan megráztam a fejem.
– Az kizárt! Olyan vagy, mint egy mániákus pasi, aki még
gyantáztatni sem engedi el egyedül a csaját! Te mondtad, hogy
lehet nekem is egy kis magánéletem! – pufogtam, és
lebiggyesztettem a számat. Már tudtam, hogy bánjak vele, ha el
akarom érni, amit akarok. Úgy tűnt, nem szívesen ellenkezik
velem, hacsak nem a biztonságomról volt szó. Olyankor nem
engedett a kérlelésemnek.
– Pedig testőr nélkül nem mehetsz, szóval... – tért ki előlem a
vállát megvonva, mint aki eldöntötte, hogy mi lesz.
A szememet forgattam.
– Peter is jön. – Finoman eltoltam az ajtó elől, és kivettem a
kezéből a kulcsokat. – Később találkozunk! – vigyorogtam.
Tudtam, hogy nyertem. Elindultam, erre ő átkarolta a vállam, és
nem eresztett. A fülére tette a mobilját.
– Helló, Dean! Te viszed Annát? Igen, Peter is vegye
komolyan! Oké, de azért szólhattatok volna. Nem is értem, miért
nem mondtátok! Figyelj, maradj mellette, jó? A szalonban is.
Igen, bent a szalonban! Peter legyen kint. Rendben, tudom. Oké.
Hívj, amikor elindultok onnan! – mondta utasító, kissé
morgolódó stílusban. Nyilvánvalóan Ashton volt hármuk között
a főnök; annak ellenére, hogy még csak huszonegy éves volt, a
két másik tisztelte őt. Ashton kinyomta a telefont, és komor
tekintettel nézett rám. – Anna, maradj végig Dean mellett! Tedd,
amit kér tőled, és hívj, hogy rendben odaértetek, és akkor is,
amikor indultok! – magyarázta komoly arccal.
Kuncogni kezdtem. Imádtam ezt a SWAT-ügynök stílust,
amire néha átváltott!
– Értettem, uram! – duruzsoltam a számat lebiggyesztve.
Láttam, hogy a szája szegletén mosoly bujkál.
– Komolyan mondom, Anna – jelentette ki határozottan.
Sóhajtottam.
– Tudom. Csak akkor hívsz Annának, ha komolyan beszélsz.
Ígérem, hogy Dean mellett maradok végig, és hívlak, amikor
odaértem – nyugtattam meg mosolyogva.
Ő még mindig összeráncolt homlokkal méregetett.
– És amikor elindulsz – tette hozzá.
Vigyorogva bólintottam.
– És amikor elindulok – egyeztem bele. – De ha aggódsz,
bármikor felhívhatsz! – Előreléptem, és egy puszit nyomtam az
arcára.
Átölelt, és éreztem, hogy az izmai be vannak feszülve.
– Vigyázz magadra, jó? – kérte.
– Úgy lesz! – ígértem. – Te meg lazítsd egyet, amíg nem
vagyok itthon. Vigyél ágyba valami csajt, mászkálj meztelenül,
vagy hívd fel Nate-et! – ötleteltem, és a kezemmel legyezgettem,
ahogy soroltam, miket csináljon a szabadidejében.
– Vigyek ágyba valami csajt? De tudod jól, hogy azt csak veled
teszem!
– Bocsi a rossz szóhasználatért! Akkor szexelj, és lazulj le
végre! – vágtam rá vigyorogva.
– És ahhoz te mit szólnál? – élcelődött.
Megdobbant a szívem. Hirtelen elöntött a féltékenység. A
francba is, Anna, ő nem a tiéd! Szükségletei vannak! Ne légy
már idióta, hiszen te nem akarsz vele lenni! Hiába győzködtem
magam, csak nem tudtam szabadulni az érzéstől.
– Azt, hogy védekezzetek, és még véletlenül se az én
ágyamban csináljátok! – füllentettem a szemöldökömet
összevonva. Próbáltam nemtörődömnek mutatni magam.
Nagyot sóhajtott, és összeráncolta a homlokát; láttam rajta,
hogy egyáltalán nem ilyen választ várt.
– Oké. Na, vigyázz magadra! – mormogta, és kinyitotta
előttem az ajtót.
Mérges lettem magamra. Mi a franc van velem? Mitől vagyok
féltékeny? Legszívesebben a lakás előtt őrködtem volna, hogy
kilessem, feltűnik-e egy lány itt. Ha igen, akkor letépem a fejét!
Vettem néhány mély levegőt, hogy lehiggadjak. Próbáltam
elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy egy olyan srácot
akarjak birtokolni, aki tulajdonképpen nem is az enyém. Ahogy
elindultam kifelé a lakásból, láttam, hogy Ashton halkan mond
valamit Deannek és Peternek. Mindkettőjükön látszott, hogy
zavarban vannak, gondolom, épp leszúrta őket, amiért nem
mondták el neki, hogy elmegyünk otthonról.
Meg sem vártam őket, hívtam a liftet, és beléptem, ahogy
kinyílott az ajtaja.
– Jöttök, vagy menjek egyedül? – kiáltottam oda nekik, és az
ujjamat a liftajtó gombján tartottam. Ashton a kezével megfogta
az ajtót, majd szó nélkül, figyelmeztető tekintettel betessékelte a
két testőrt mellém.
Ahogy becsukódott a liftajtó, Dean felé pillantottam. Úgy
tűnt, ő kapott többet Ashton leszúrásából. – Bocs! Kösz, srácok,
hogy bevállaltátok! Tisztában vagyok vele, hogy hívogatni fog
titeket, és addig nem lesz nyugta, amíg vissza nem érünk. –
Bocsánatkérően rájuk mosolyogtam.
 Dean megrázta a fejét, és visszamosolygott. – Ne aggódj,
Annabelle! Addig a légynek sem árt, amíg épségben hazahozunk
téged! – poénkodott, mialatt a lift lesuhant a mélygarázs
szintjére.

Másfél óra alatt sikerült is mindent elrendeznem.

– Srácok, eltennétek ezeket a cuccokat nálatok? – kértem meg
a testőreimet, ahogy mentünk felfelé a lakáshoz.
Dean megvonta a vállát.
– Persze! – felelte, majd felkapta a bevásárlótáskákat. –
Gyerünk, hadd vigyelek vissza Ashtonnak, mielőtt teljesen
befordul! Már vagy nyolcszor hívott! – vigyorgott Dean.
Ahogy beléptem a lakásba, Ashton hatalmas öleléssel
fogadott; nevetni kezdtem, viszonoztam az ölelését, mire
felkapott, hogy ne kelljen lehajolnia hozzám. A lábaim úgy
döntöttek, önálló életre kelnek: átfonták Ashton derekát, és
szorosan belé csimpaszkodtak, így vitt végig az előszobán,
leültetett a kanapéra, és nem engedett el. Furcsa volt nélküle;
magam is meglepődtem, mennyire hiányzott mellőlem. Teljesen
hozzászoktam ahhoz, hogy egész nap velem van.
– Ugye nem szexeltél az ágyamban? – dünnyögtem a
nyakába.
– Nem. A falnak támasztva döngettem a csajt! – felelte.
Elnevettem magam, de legbelül az egyik felem sírt, mert nem
voltam biztos, hogy tényleg nem történt semmi, amíg távol
voltam. Hátrébb húzódtam, hogy a szemébe nézhessek. Ashton a
tenyerébe fogta az arcom, és találkozott a tekintetünk.
Feszültnek tűnt; a haja kócos volt, nyilván állandóan benne túrt.
– Hiányoztál! – suttogta.
Láttam rajta, hogy komolyan mondja, s ettől zakatolni kezdett
a szívem.
 – Te is hiányoztál! – vallottam be. Elmosolyodott, arcomat az
arcához húzta, gyengéd csókot lehelt a számra, majd ismét
átölelt.
Boldogan bújtam a nyakához. Megnyaltam az alsó ajkamat,
mert többre vágytam egy csóknál. Akárhányszor megcsókolt,
mindig elfogott a sóvárgás.
– Szóval, mit csináltál? – kérdeztem, de nem mozdultam el az
öléből.
– Nem sok mindent. Néztem kicsit a tévét, de aztán aggódni
kezdtem miattad. Neteztem kicsit, aztán megint aggódtam.
Beszéltem Nate-tel, és igen, ismét rám jött az aggódás.
Elmosolyodtam, és hátrébb húzódtam tőle.
– Túlságosan is védeni akarsz engem. Mit fogsz csinálni hat
hónap múlva, amikor már nem kell miattam aggódnod? –
kíváncsiskodtam. Tudni akartam, mit fog kezdeni a
szabadidejével.
– Akkor is aggódni fogok érted, abban biztos vagyok –
jelentette ki, és megsimogatta az arcomat.
Abban a pillanatban megkordult a gyomrom.
– Hú, de ciki! Rendelünk egy pizzát? Vagy inkább kínai kaját
ennél? – kérdeztem, mert nem volt kedvem nekiállni főzni.
– Legyen inkább kínai – felelte.
Nem sokkal később megérkezett az étel; addigra már
átöltöztem, és laza melegítőben voltam. A kanapén ettünk,
közben tévéztünk, viccelődtünk, és rizsszemeket pöcköltünk
egymás felé. Én nem emlegettem a születésnapját, és ő sem szólt
róla. Valószínűleg nem is gondolta, hogy megjegyeztem a
dátumot. Az alapján, amiket mesélt, hogy nem ünnepelte a
karácsonyokat és a születésnapokat, az volt a gyanúm, hogy nem
is számított senkitől semmiféle köszöntésre.
Ahogy végeztünk az evéssel, Ashton elnyújtózott a kanapén,
és egy régi horrorfilmre kapcsolt. Közben én kivittem az üres
tányérokat a konyhába.
– Gyere, feküdj ide mellém! – szólt, és már nyújtotta is felém
a kezét, ahogy visszamentem a nappaliba. Azonnal odaléptem
hozzá. Úgy tűnt, a testem rögtön reagál minden kérésére;
mintha nem is én irányítanám. Elmosolyodtam magamban,
ahogy mellé feküdtem a kanapén. Átölelt, a mellkasára húzott, a
testünk szorosan összesimult.
– Tényleg hiányoztál délután! – súgta.
Szavai úgy ütöttek, hogy arra nem is számítottam.
– Te is nekem, szépfiú! – feleltem, és még jobban
hozzábújtam.
Félórányi tévézés után meguntam a filmet. Ashton a
felkaromat simogatta az ujjaival. Szerintem észre sem vette, mit
csinál, de nekem bizsergett tőle minden porcikám. Semmi másra
nem tudtam koncentrálni, csak arra, ahogy az ujjai hegyével a
bőrömhöz ér. A kezemet a combjára tettem. Próbáltam minél
közelebb simulni hozzá, s közben éreztem, hogy a közelségtől
felizgult. Nagyot nyeltem, mert bennem is megindult valami.
Megrémisztett a vágy, amit Ashton gerjesztett bennem, de
egyszerűen képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak.
Lélegzet-visszafojtva felé fordultam. Elmosolyodott. Azzal a
mosollyal, amitől remegni kezdett a gyomrom. Közel akartam
lenni hozzá; a fejemet előrehajtottam, és szájon csókoltam őt.
Egyből felforrósodott bennem minden. Úgy tűnt, végleg
elveszítettem az önuralmamat. Ashton nem mozdult, csak
visszacsókolt, ugyanúgy, mint mindig. De én ma kívántam őt,
nem tagadhattam.
Akaratom ellenére is lejjebb siklott a kezem a mellkasáról.
Apró borzongás futott végig rajtam, ahogy a farmernadrágjához
értem. Becsúsztattam az övrész alá az egyik ujjam, és
végigsimítottam a bőrét alatta. Ekkor abbahagyta a csókot, és
hátrahúzódott. Kérdő tekintettel nézett rám.
Nagyot nyeltem, ahogy ránéztem. Úgy tűnt, legalább tíz
fokkal melegebb lett a szobában – vagy legalábbis a testemben.
Beleegyezően bólintottam, majd előrehajoltam, és ajkamat az
ajkára érintettem. Ahogy megcsókoltam, éreztem, hogy ez most
valami más lesz. Nem az a szokásos puha, szemérmes csók volt,
amit adni szokott a suliban vagy néha itthon is, amikor
megfeledkezik magáról. Nem. Ez a csók tele volt tűzzel és
szenvedéllyel. Halk nyögés hagyta el a torkát, amitől dübörgött a
belsőm.
Ahogy egyre hevesebben csókolt, félig fölém helyezkedett, de
még mindig nem tett semmi más mozdulatot. Tudtam, hogy
nekem kell kezdeményeznem. Lecsúsztattam a kezem a
mellkasáról, és elkezdtem kikapcsolni a derékszíját, majd
kigombolni a nadrágját.
Felhördült, és kissé meghőkölt.
– Anna... mit csinálsz?
Elmosolyodtam, és megharaptam a szám szélét; a vágy
felülkerekedett rajtam. Ashton alá csúsztam.
– Nyugi! – suttogtam, majd megragadtam hátul a fejét, és
száját az enyémre nyomtam.
Ashton vette a lapot, és visszacsókolt. A kezét oda csúsztatta
végre, ahová annyira akartam. Nyögdécseltem alatta, és
behunytam a szeme, ahogy a kezével lassan végigsimította a
testem, majd becsúsztatta a felsőm alá, és a mellemhez nyúlt.
Nem bírtam mozdulatlanul feküdni, amikor a nyakamat
kezdte csókolgatni, és finoman a felforrósodott bőrömet
harapdálta. Amikor végre az utolsó gombot is kigomboltam a
nadrágján, felnyögött, és a kezemhez préselte magát. Összefolyt
a nyál a számban, ahogy megéreztem a merevedését a
bokszeralsóján át. Feltörtek bennem az emlékek, és csakis arra
vágytam, hogy magáévá tegyen, és teljes mértékben az övé
lehessek.
Ujjaimmal végigsimítottam a férfiasságán, miközben a
szájával végigcsókolta a testemet, majd a melltartómon keresztül
a mellbimbómhoz ért. Elakadt a lélegzetem, megfeszítettem a
hátam, és élveztem az érzést. Sehol sem volt már a félénkségem
és a töprengésem, csak a vágy fűtött. Becsúsztattam a kezemet a
bokszeralsójába, és ujjaimmal körbefontam a nemi szervét. Az
egész teste megfeszült, és nyögött egyet. A másik kezemmel
megragadtam a haját, és a számhoz húztam a száját.
Ahogy a kezemmel finoman simogattam őt, a keze a
melegítőalsómhoz tévedt. Kissé tétovázott, folytassa-e a
műveletet. Lecsuktam a szemem, és néma invitálással
felemeltem a csípőmet.
Hezitálásától még jobban beindultam. Kezét lassan
becsúsztatta a nadrágom alá, tenyerével végigsimított a
combomon, és gyengéden megmarkolta a fenekemet. Vadul
csókolóztunk, szinte felfalt a szájával. Ha nem feküdtünk volna,
hanem állunk, biztosan nem tudtam volna talpon maradni,
annyira hevesen estünk egymásnak.
Csók közben belenyögött a számba, majd kezét a bugyimba
csúsztatta, és megkereste, ahol a legnedvesebb voltam. Az
izgalomtól összerándultam, feltörtek bennem a kéjes érzések.
Testem minden pontja bizsergett, ahogy megérintett. Közben én
is folyamatosan simogattam őt a kezemmel, ő pedig lejjebb
csúsztatta a kezét, és két ujjával lassan belém nyúlt. Nyögve
ejtettem ki a számon a nevét, majd vadul beleharaptam a szám
szélébe, hogy minél tovább érezzem a gyönyört, amit két ujjának
finom mozgatásával okozott. Ugyanabban a ritmusban
mozgattam én is a kezemet a férfiasságán.
 Amikor megfordította a csuklóját, és közben a hüvelykujjával
kezdett el masszírozni, szinte elaléltam az élvezettől. Már
majdnem elértem a csúcsot.
Felgyorsította a mozdulatot, lélegzete felgyorsult és
ki-kihagyott, ahogy én is gyorsabban masszíroztam őt, minden
simogatásnál rászorítva.
– Anna! – duruzsolta a számhoz tapadva, miközben
szenvedélyesen csókolt. Szinte beleszédültem az érzésbe. Már
majdnem a csúcsra értem, éreztem, ahogy egyre közeledek.
Ujjának minden egyes simogató mozdulatával egyre feljebb és
feljebb juttatott.
Az erek lüktettek a fülemben, levegőt alig kaptam. Egyszer
csak éreztem, hogy valami robban a testemben; megfeszítettem
magam, a hátam ívbe hajolt, és elárasztott a gyönyör. A fejemet
hátravetettem, a nevét kiáltottam, ahogy vibrált a testem, és
összerándultak az izmaim az ujjai körül. Az élvezet hullámokban
tört rám, magával sodort, és a mélybe húzott. Hallottam már,
hogy a lányok azt szokták mondani, az orgazmus alatt csillagokat
látnak, de egészen mostanáig elképzelni sem tudtam, milyen ez.
Ashton testét az enyémnek nyomta, arcát a nyakamba préselte.
Hihetetlenül szexi, halk nyögés hagyta el a száját, ahogy a
kezembe élvezett.
Felsóhajtottam, és behunytam a szemem, ahogy a testem
lassan visszasüllyedt a magasból. Elmosolyodtam. A testem
elernyedt és kielégült. Amikor kihúzta az ujjait belőlem, a testem
még összerándult az orgazmus utóhatásaként. Próbáltam
kinyitni a szemem, és láttam, hogy mosolyogva figyel, majd
lehajol, és lágyan megcsókol.
Belemosolyogtam a csókjába. Lehevert mellém a kanapéra, és
a könyökére támaszkodva feltolta magát. Úgy tűnt, ugyanúgy
érzi magát, mint én: boldognak, elégedettnek és fáradtnak.
 Közelebb húzódtam hozzá. Behunytam a szemem, és
beszívtam az illatát, amitől mindig annyira biztonságban és
védelemben éreztem magam. Lágy csókot lehelt az arcomra,
majd ajka a nyakamra siklott. Kuncogni kezdtem, majd
fészkelődni, amikor a fülcimpámat harapdálta. Amikor arrébb
húzódott, és a fejét az enyém mellé fektette, csendben figyelt. Az
volt az érzésem, hogy arra vár, én szólaljak meg először.
Majd’ leragadt a szemem az álmosságtól.
– Köszi! – mormogtam.
Erre nevetésben tört ki.
– Örömmel, hölgyem! – suttogta, amitől libabőrös lettem.
Karját rám pakolta, ahogy közelebb húzott magához, és a
hátamat simogatta, amíg el nem aludtam.

A karjaiban ébredtem, a mellkasán fekve. Mindketten

ruhában aludtunk. Felemeltem a fejemet, és akkor jöttem rá,
hogy az ágyban vagyunk. Magamban azon kezdtem el tűnődni,
hogy a csudába kerültünk ide, hiszen a kanapén aludtunk el.
– Jó reggelt, kicsi lány! – szólalt meg halkan Ashton.
Elpirultam, ahogy eszembe jutottak az este történtek.
Lecsúsztam róla, a párnámra gurultam, hogy maradjon köztünk
egy kis hely. Amikor nem mozdult meg felém, kissé csalódott
lettem. Hát neki nem is volt olyan jó tegnap este? Még csak
meg sem próbál megcsókolni?
– Reggelt! – feleltem félszegen. Nem tudtam a szemébe nézni,
annyira zavarban voltam.
– Jól vagy? – kérdezte, és nyugtalan arckifejezéssel
méregetett.
Nyeltem egyet. Most erre mit mondjak? Hogy jól vagyok-e?
Tulajdonképpen fantasztikusan érzem magam; a testem végre
felszabadult és kielégült. Az volt az érzésem, hogy Jack miatt
kérdezi ezt.
Legutóbb, amikor hasonló történt köztünk, kiborultam, és a
temetőbe rohantam. Ezúttal azonban nemcsak Jack miatt
éreztem magam zavartan és befeszülve, és nemcsak azért, mert
nem voltam hozzá hűséges, hanem valami egészen más miatt is.
– Ja, igen. Kérsz reggelit? – Gyorsan felpattantam az ágyról,
kerülni akartam a beszélgetést. Fogalmam sem volt, mit is
akarok, és mit éreztem tegnap éjjel. Annyit tudtam mindössze,
hogy képtelen vagyok gondolkodni, amíg Ashton itt van. Ha a
közelemben volt, csakis rá tudtam gondolni.
Felsóhajtott.
– Persze.
Nem bírtam ránézni. Gyorsan kimentem a szobából,
egyenesen a konyhába. A homlokomat a hűtőszekrénynek
nyomtam, és próbáltam lehiggadni. Kavarogtak a gondolatok a
fejemben. Élveztem a tegnap estét, nagyon is. A testem még
most is arra vágyott, hogy menjek vissza az ágyba, és csináljuk
újra. Újra és újra, számtalanszor újra! De az eszem azt súgta,
hogy távol kell tőle maradnom, saját magam érdekében, ha nem
akarom, hogy összetörje a szívem. Nem bírtam volna ki még egy
csalódást. Ashton Taylor nem az az elköteleződő fajta srác. Ha
még sokáig itt lenne mellettem, tudom, hogy teljesen
belezúgnék. De amikor majd sikítva menekül tőlem, magával
fogja vinni a szívem. Nem, ezt nem tudtam volna feldolgozni;
nem voltam még elég erős ahhoz, hogy valaki újra ezt művelje
velem. Nagyon-nagyon óvatosnak kell lennem, mert amennyire
helyrehozta, annyira össze is tudja törni a lelkem.
A gondolataimban elmerülve vertem fel a tojást, és
készítettem el a pirítóst. Szándékosan húztam addig az időt,
amíg ő zuhanyozni ment; így be tudtam osonni a szobába, és
felöltöztem, abban reménykedve, hogy elkerülhetem őt, és
legalább ma estig nem kell kettesben maradnom vele. Talán
addigra kitalálom, mit mondjak neki. Az elmúlt éjszaka teljes
mértékben az én hibám volt. Én voltam, aki miatt megtörtént,
ami megtörtént. Én kezdeményeztem, és én adtam neki zöld
utat. Miattam indult be, és csakis magamnak köszönhetem, hogy
most ennyire össze vagyok zavarodva.
– Hülye! Hülye idióta! – szidtam magamat fejcsóválva.
– Ki a hülye idióta?
Helyben megpördültem. Még a lélegzetem is elakadt, ahogy
megjelent előttem felöltözve, indulásra készen. Eszméletlenül
dögös volt!
– Öö, senki! Csak gondolkodtam valamin – füllentettem a
fejemet rázva, majd gyorsan felkaptam a két tányér ételt. Az
egyiket a pultra tettem elé, a másikkal a kezemben pedig
elindultam a hálószoba felé, ahol végre egyedül lehetek.
Ahogy elhaladtam mellette, megállított a karjával.
– Nem eszel velem? – Csalódott hangja hallatán könnyek
szöktek a szemembe.
– Még be akarok fejezni valamit a délutáni órára. Gondoltam,
neki is állok reggeli közben, hogy időt spóroljak vele –
hazudtam.
Ashton sóhajtott egyet, majd leengedte a karját.
– Értem.
Tudta jól, hogy nem mondok igazat, de egyikünk sem szólt
semmit. Gyorsan elindultam a hálószobába, leültem az ágyra, és
betoltam a kaját, bár enni sem akartam igazán. Furcsán éreztem
magam. Nem mondhatom, hogy rossz érzések kavarogtak
bennem, amikor visszaemlékeztem a tegnap este történtekre. És
lehet, hogy pont ez volt a gond.
Lezuhanyoztam, fekete szűk nadrágot húztam, és egy trikót,
arra egy nagy kék-fehér kockás inget, amit kigombolva hagytam.
A karkötőimet is feltettem. Nem vágytam más ékszerre; csak azt
a nyakláncot viseltem még, amit Ashtontól kaptam az első
randinkon. Azóta le sem vettem, és a jövőben sem akartam
másként tenni. A hajamat lófarokba kötöttem, és balerinacipőt
húztam a lábamra. Amikor elkészültem, nem akartam
visszamenni a konyhába. Még nem álltam készen arra, hogy
ismét lássam őt. Inkább az ágyon ülve figyeltem az órát, és
vártam, hogy eljöjjön az idő, amikor indulnunk kell.
Pontosan nyolc harminckor mentem ki a konyhába. Ashton
ott állt, és újságot olvasott.
– Felőlem indulhatunk! – dünnyögtem magam elé.
Felkaptam a táskámat, és az ajtó felé fordultam. Hallottam, hogy
mögöttem lépked, és tudtam, hogy arra vár, hogy előrukkoljak a
témával. Magamban azon tűnődtem, mennyi ideig lenne képes
várni anélkül, hogy megszólaljon; de így legalább lesz elég időm
kitalálni valami magyarázatot.
– Jó reggelt! – üdvözölt minket Dean vidáman. Az ajtóban
várt ránk, mint mindig.
– Reggelt! – dünnyögtem, majd a lifthez léptem, és
megvártam, amíg ők is mögém állnak. Ilyenkor általában Ashton
a kezemet szokta fogni, de úgy tűnt, ma valami hatalmas
szakadék keletkezett közöttünk.
A pillantásomat a földre szegeztem, egy szót sem szóltam.
Ashton rám se nézett, legalábbis nekem úgy tűnt. Nem mertem
felé pislantani, mert nem akartam, hogy rajtakapjon. Néma
csendben mentünk egészen az iskoláig. Amikor kinyitotta nekem
az autó ajtaját, nem fogta meg a kezem, ahogyan azt addig
mindig tette.
Nagyot nyeltem. Nem tetszett, hogy megváltoztak a
mindennapi szokásaink. Hiányzott a közelsége. Ott állt ugyan
mellettem, de mégis azt éreztem, hogy nagyon távol van tőlem.
Az órákon mellettem ült, de nem szólt egy szót sem, azon kívül,
hogy kért tőlem egy ceruzahegyezőt. Fájt a szívem. Azt éreztem,
hogy teljes mértékben levegőnek néz. Elveszett voltam most,
hogy máshogy viselkedett velem. Akárhányszor ránéztem,
halványan rám mosolygott, de a mosolya nem volt az igazi.
Utáltam ezt a kényszeredett mosolyt.
A délelőtti órák befejeztével behajítottam mindent a
táskámba. Az sem érdekelt, hogy összegyűrődnek a vázlataim,
vagy hogy a ceruzáim szanaszét szóródnak a tolltartóban.
Kezdett felmenni bennem a pumpa; nem bírtam ezt a hűvös,
távolságtartó stílust! Vissza akartam kapni a régi Ashtont, azt,
akitől jobb kedvem lesz egy pillanat alatt, amikor rám mosolyog,
vagy mond valami vicceset, vagy épp kacérkodik velem. Mindent
tönkretettem egy pillanat alatt. Utáltam magamat miatta!
Követtem őt az ebédlőbe. Vettem egy szendvicset, és leültünk
a barátainkhoz. Gondosan ügyeltem arra, hogy olyan székre
üljek, ahol kellő távolságra lehetek tőle. Tudtam, hogy ki nem
állhatja ezt.
– Anna, miért nem ülsz mellém? – kérdezte udvariasan, de a
tekintete figyelmeztető volt.
– Jó itt, Ashton, köszönöm! – válaszoltam, és úgy
hangsúlyoztam a nevét, ahogy ő tette az enyémmel. Ritkán
szólított a nevemen, és fájt, hogy most ezt tette. Elfordultam
tőle, és Rosie-val kezdtem beszélgetni.
Rosie kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Zűr a paradicsomban?
Sóhajtottam. Most erre mit mondjak? Igen. Megsértődött
rám, amiért végre hagytam, hogy tegnap este hozzám érjen,
aztán ma reggel nem voltam hajlandó szóba állni vele. Az volt
az érzésem, hogy elég hülyén hangzana, ha ezt válaszolnám.
Megvontam a vállam.
 – Ja.
Rosie összeráncolta a homlokát.
– Pedig ti annyira összeilletek! Mi történt? Ugye nem csalt
meg? Még soha nem vettem észre, hogy bárki másra egy
pillantást is vetett volna! – jelentette ki határozottan.
Szomorúan elmosolyodtam.
– Nem, semmi ilyenről nincs szó. Csak apró kis súrlódások,
ennyi. – A szendvicsemet piszkálgattam; semmi étvágyam nem
volt.
Ashton áthajolt Rich előtt, hogy hozzám tudjon szólni.
– Anna, akarsz egyet sétálni a következő óra előtt?
Gyorsan megráztam a fejemet.
– Nem, köszi! Meg kell beszélnem valamit Rosie-val –
füllentettem, és kérlelő pillantást vetettem a barátnőmre. Rosie
bólintott egyet, mintha valóban így lenne, de látszott rajta, hogy
kicsit kínosan érzi magát emiatt.
– Anna, kérlek! – erősködött Ashton.
Felkaptam a vizet, és behajítottam a kajámat a szemetesbe.
Miért nem tud békén hagyni egy kicsit?
– Ashton, az ég szerelmére, mondtam, hogy beszélnem kell
Rosie-val! Miért nem mész a többi sráccal? – csattantam fel.
Azonnal visszahőkölt, látszott rajta, hogy megbántódott.
Bűntudatom lett. Utáltam, hogy ilyen szemét vagyok vele!
Elvégre nem az ő hibája volt, csakis az enyém. Ő semmi rosszat
nem tett; én rontottam el mindent.
Sóhajtva felálltam, és odaléptem hozzá.
– Sajnálom, nem akartam kiabálni. Talán tényleg sétálnunk
kellene egyet – mondtam beleegyezően, és próbáltam kerülni a
tekintetét. Nem akartam látni a megbántott arcát. Szó nélkül
felállt, és utánam jött. Kezét a hátam közepére tette, amikor egy
csapat balhés srác mellett haladtunk el.
 Ahogy kiértünk az épületből, azon nyomban megcéloztam az
egyik padot. Leültem, és az eget kezdtem el bámulni. Szép idő
volt: gyönyörű kék ég, fehér habos felhők, bár az aktuális
lelkivilágomhoz a szakadó eső jobban passzolt volna.
Ashton nem ült le mellém; leguggolt elém, kezét a térdemre
tette.
– Anna – szólalt meg csendesen, és próbált rávenni, hogy
figyeljek rá. A szívem vadul kalapált. Fogalmam sem volt, mit
mondjak neki. Vonakodva néztem rá. Azt láttam az arcán, amit
egész délelőtt próbáltam nem észrevenni: megbánás és zavar
tükröződött a szeméből. – Anna, mondj valamit, kérlek szépen!
Ne zárkózz így be előttem, mert azt nem bírom elviselni! –
kérlelt.
Megremegett az állam, ahogy rám törtek az érzelmek.
Kétségbeesetten küzdöttem magamban, hogy úrrá legyek rajtuk,
és ne törjenek fel belőlem egy zokogás kíséretében.
– Nem tudom, mit mondjak – vallottam be erőtlenül. – Azt
hiszem, azt kellene mondanom, hogy sajnálom. Azt kellene
mondanom, hogy nem kellett volna azt tennem tegnap este, amit
tettem, és hogy többé nem fog előfordulni. De nem fogom ezt
mondani. És egyáltalán nem sajnálom. Mert nagyon jól éreztem
magam. – Összeráncoltam a homlokomat, mert nem tudtam,
hogyan fogalmazhatnám meg, milyen huzavona játszódik a
lelkemben. Elhatároztam, hogy elmondom neki az igazat –
legalábbis félig. Arra jutottam, hogy a legjobb, ha kihagyom azt a
részt, hogy halálra vagyok rémülve attól, hogy összetöri a
szívem. Vettem egy nagy levegőt, és nekikezdtem. – Nézd, én
kedvellek téged. Te vagy a legdögösebb pasas, akivel valaha is
találkoztam. Annyira kívánlak néha, hogy az már szinte fáj! Még
soha senkit nem akartam ennyire, beleértve Jacket is. De én
Jacket szeretem, és nem szabadna ezt tennem, hiszen még nem
vagyok túl rajta. És legbelül széttép a tudat, hogy soha nem is
fogok túllenni rajta. – Egész testem megfeszült, ahogy a
reakciójára vártam. Ez volt az első alkalom, hogy kimondtam
neki, mik kavarognak a fejemben. Talán ettől majd elriasztom őt
magam mellől. Talán ettől majd belátja, mennyire nehéz velem,
és elfut tőlem.
De nem így lett. Ashton homlokát a térdemre hajtotta, és
sóhajtott egyet.
– Tudtam, hogy ez van. Hogy Jack miatt érzel így – mondta
halkan. Arcát a térdemhez nyomta. – Anna, tényleg úgy látod,
hogy ha nem tudod, mit mondj nekem, akkor jobb, ha inkább
nem is szólsz semmit? – kérdezte bánatosan, és még mindig a
térdemen tartotta a fejét.
Szörnyű volt hallani a fájdalmat a hangjában; egyik kezemmel
belesimítottam a hajába.
– Sajnálom. De te sem szóltál semmit – feleltem. Próbáltam
kicsit őt is okolni azért, ami egyértelműen csakis az én hibám
volt.
Sóhajtott.
– Akartam neked adni egy kis teret, kicsi lány. Sejtettem,
hogy arra van szükséged. Tudtam, hogy majd beszélni fogsz
velem, amikor készen állsz rá, de nem bírtam várni tovább. –
Felemelte a fejét a térdemről, és rám nézett. – Én tényleg nagyon
bírlak téged! – suttogta. A tekintete annyira megfogott, hogy
képtelen voltam másfelé nézni.
Elakadt a lélegzetem. Én is kedveltem őt, de nem
engedhettem közelebb magamhoz. Nem tudtam. Amellett, hogy
Jack miatt is össze voltam zavarodva, nem engedhettem meg,
hogy még valaki más is összetörje a szívem. Akármibe fogtam,
minden tönkrement végül, és nem akartam, hogy vele is ez
legyen. Sokkal jobbnak tűnt, ha barátként vagy akár csak
ismerősként lesz jelen az életemben, minthogy sehogy.
– Én is bírlak téged – dünnyögtem. – De jobb, ha csak
barátok leszünk. Van köztünk valami, az igaz. Azt nem tudom, te
is így érzel-e, de nekem olyan ez, mint egyfajta szükséglet,
valami, amire vágyok, de nem lehet az enyém. Nagyon sajnálom,
de nem engedhetlek közel magamhoz! – És szívből, őszintén
sajnáltam is. Sajnáltam, hogy talán megvezettem őt, és arra
használtam fel, hogy ő legyen az, aki örömöt, támaszt és
biztonságot nyújt nekem. Nem volt fair a részemről, tisztában
voltam vele. Fájt kimondani ezeket a szavakat; mintha kitépték
volna a szívemet, s a fájdalomtól csak még inkább
megrettentem. És akkor ott rájöttem, hogy már rég közel
engedtem magamhoz Ashtont.
– Nem tudsz, vagy nem fogsz közel engedni magadhoz? –
kérdezte, és nem vette le rólam a szemét.
– Mindkettő – feleltem. A könnyeimmel küszködtem,
éreztem, hogy már nem sokáig tudom visszatartani őket.
Sóhajtott.
– Nem akarlak megbántani. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha
kérem az áthelyezésemet. Úgy talán könnyebb lesz neked.
Pánikérzet kapott el attól a gondolattól, hogy nem lesz
mellettem. Nem, az úgy nem lesz jó. Hiszen szükségem van rá!
Rávetettem magam, amitől hanyatt esett. Szorosan a nyaka köré
fontam a karomat, mert attól féltem, hogy elmegy. A bennem
addig egyre jobban elhatalmasodó érzések egyszeriben egy
pillantás alatt kitörtek rajtam.
– Ne! Jaj, istenem, kérlek, ne menj el! Nagyon sajnálom!
Soha nem fogok így viselkedni veled, ígérem! Csak kérlek, ne
hagyj el! –
Zokogtam, szinte fuldokoltam a könnyeimben, ahogy ökölbe
szorított kézzel csimpaszkodtam a pólójába.
Ashton megdöbbent, de a karjaival szorosan átölelt, és
szelíden simogatta a fejemet.
– Shh, Anna, nyugodj meg! Nem hagylak el, ha te nem
akarod. Ez csak egy gondolat volt, semmi más. Csak nem
szeretném, ha rossz érzéseid lennének miattam. Esküszöm,
kinyírsz!
Nem éppen nőhöz illően felhorkantottam, majd hátrébb
húzódtam és a szemébe néztem.
– Ne haragudj rám! Azt akarom, hogy mellettem légy! Kérlek,
ne hagyj el! – könyörögtem. – Csak nem tudok úgy lenni veled!
Nem tehetem ezt, se veled, se Jackkel! Kérlek, értsd ezt meg!
Ashton sóhajtott, és arcomat a tenyerébe fogta.
– Megértem. Csak ne bánj velem így, jó? Utálom végignézni,
ha ki vagy borulva, főleg, ha tudom, hogy miattam.
– Nem miattad. Az én hibám volt. Tényleg sajnálom! Meg
tudsz nekem bocsátani? – kérleltem. Teljesen összetörtem attól
a gondolattól, hogy elveszíthetem őt.
Lehajtotta a fejét, és gyengéden megpuszilta az orrom hegyét.
– Nincs miért bocsánatot kérned, kicsi lány! Én is nagyon jól
éreztem magam tegnap este. – A hüvelykujjával letörölte az
arcomról a könnyeimet. – Csak ígérd meg, hogy a jövőben
mindent megbeszélünk! Ne zárj ki, rendben?
Gyorsan bólintottam.
– Rendben.
Pajkos mosoly jelent meg az arcán.
– Akkor jó. Most pedig mit szólnál ahhoz, ha ellógnánk az
órákról, és inkább elmennénk moziba vagy valahova?
Felnevettem, és letöröltem az utolsó könnycseppeket is az
arcomról; mindig tudta, mitől leszek jobban!
 – Rossz hatással vagy rám, Ashton! – szidtam le, de én is
vigyorogtam.
– Így van, és te ezt imádod! – cukkolt, majd a hátamra
gurított, hogy én legyek alul, és talpra állt.
– Ez igaz! – ismertem el. Elmosolyodtam, megfogtam a felém
nyújtott kezét, és hagytam, hogy felsegítsen. Kéz a kézben
sétálunk az autóhoz, ő pedig közben felhívta Deant, hogy
indulunk. Ahogy beszálltunk az autóba, magamban azon
imádkoztam, bárcsak mindig magam mellett tarthatnám
Ashtont!
 20. FEJEZET

Ashton

ARRA ÉBREDTEM, HOGY ANNA FINOMAN a bordáimat böködi.

Elmosolyodtam, és kinyitottam a szemem. Már ébren volt, széles
vigyorral figyelt. Mint minden reggel, most is álmos szemekkel
és kócos hajjal ébredt, de még így is magával ragadó volt.
– Szia! Miért vigyorogsz így? – kérdeztem értetlenkedve.
Valamit tettem, aminek örül? Visszagondoltam az elmúlt
napokra, de semmi különös nem jutott eszembe. A mai nap is
csak egy átlagos csütörtök volt.
– Van egy kis meglepetésem a számodra a születésnapod
alkalmából! Tudom, hogy szombaton lesz, de most kell
odaadnom neked.
– Micsoda? De honnan tudtad, hogy szombaton lesz a
szülinapom? – kérdeztem. Megdörzsöltem az álmos szememet,
majd a könyökömet a fejem alá tettem.
Felnevetett.
– Hisz te mondtad, nem emlékszel? Még amikor a szüleim
házában voltunk, az első találkozásunkkor! – magyarázta, majd
megvonta a vállát, és elhajolt tőlem. Mindig összeugrott a
gyomrom, amikor azt láttam, hogy elhúzódik tőlem.
Kinyújtottam a karomat, kezét a háta közepére tettem, hogy még
egy utolsó érintést kapjak belőle, mielőtt felöltözik, és
visszatérünk a testőr-védenc szerepbe. Amikor az ágyban
egymásba gabalyodva feküdtünk, jó volt azt hinni, hogy több van
köztünk.
Ahelyett, hogy kiszállt volna az ágyból, Anna az
éjjeliszekrényhez nyúlt, és kivett belőle egy borítékot. Láttam,
hogy a neve állt rajta, de azt is észrevettem, hogy a szomszédba,
Dean és Peter lakására volt címezve.
Keresztbe tett lábbal felült az ágyon, és széles mosollyal felém
nyújtotta a borítékot. Elmosolyodtam. Anna szeretett
mindenféle aprósággal meglepni; még a kedvenc kajámat is
elkészítette, csak hogy örömöt szerezzen nekem. Annyira
szerettem, amikor mosolyog!
– Tessék! – Beleharapott a szája szélébe, mint ahogy mindig
is tette, amikor izgatott volt.
Ahogy ezt láttam, összefutott a számban a nyál. Szívem
szerint én is így harapdáltam volna a száját. Elkezdtem arról
fantáziálni, milyen, amikor érzem az ajka ízét, a nyelvét a
számban. Éreztem, hogy valami megmozdul a bokszeralsómban;
gyorsan el is kaptam róla a tekintetemet, vettem egy nagy
levegőt, és próbáltam másra koncentrálni.
Elvettem a borítékot, és zavaromban összeráncoltam a
homlokomat. Ez volt az első szülinapi ajándékom, amióta a
szüleim meghaltak több mint tizenegy évvel ezelőtt. Nem is
igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel.
– Kicsi lány, nem kellett volna nekem ajándékot venned!
Egy fillért sem kellett volna költeni rám; őszintén szólva a
legjobb ajándékot, amit adhatott nekem, mindennap
megkaptam tőle: a mosolyát, a nevetését és a vele töltött időt.
Csak arra vágytam, hogy vele lehessek. Szinte kinyírt a gondolat,
hogy csak a barátja lehetek, de ezt akarta és erre volt szüksége,
így próbáltam a lehető legtöbbet kihozni magamból, hogy
boldoggá tegyem őt. Nekem ő jelentett minden jót, ő volt a
legfontosabb és legdrágább dolog az életemben. Tudtam, hogy
mindig is szeretni fogom, még akkor is, ha ő nem így érez
irántam.
– Szeretek neked vásárolni! Na, kinyitod, vagy nyissam ki én?
– sürgetett, és gyakorlatilag ugrálni kezdett az ágyon
izgatottságában.
Elnevettem magam; kinyitottam a borítékot, és kivettem
belőle egy papírlapot. A holnapi programterv állt rajta.
Összeráncoltam a homlokomat, mert tudtommal holnapra nem
terveztünk semmit. Gyorsan átfutottam a részleteket. Reggel
nyolc órakor a reptérre megyünk, és a szülei házához repülünk.
Egy helikopter vár majd minket a reptéren, elvisz minket a
tóparti házhoz, ahol átadom az ékszert. A helikopter azután
visszavisz engem a reptérre, ahonnan Los Angelesbe utazom.
Kiszáradt a szám.
– Mi ez? – kérdeztem. Nem igazán tetszett a gondolat, hogy át
kell adnom az ékszert, és utána nélküle távoznom kell.
Anna vidáman felnevetett.
– Szabaddá tettem a hétvégédet! Lefoglaltam neked a
repjegyeket, hogy hazautazhass, és a barátaiddal tölthesd a
születésnapodat! – csiripelte csillogó szemmel.
Ó a francba! Ne már!
– De miért, Anna? – kapkodtam a levegőt, és átolvastam még
egyszer a papírra írtakat. Úgy tűnt, hazaszállítom őt a szüleihez,
aztán LA-be utazom. Még autót is bérelt nekem, amit egész
hétvégén használhatok. Hétfő reggel pedig visszarepülök a
tóparti házhoz, felszedem őt, és visszakísérem a főiskolára.
– Hétvégére hazamegyek, te, Dean és Peter pedig kimenőt
kaptok. Az egyetlen gond talán az, hogy a péntek és a hétfő nagy
részét utazással kell töltened, mert azt sajnos nem engedték
meg, hogy egyedül utazzam – közölte, és mérgesen összevonta a
szemöldökét.
Azt találta ki, hogy egy egész hétvégét nélküle töltsek? Az
kizárt! Nemfog menni!
– Haza akarsz menni, és el akarsz küldeni magadtól a
hétvégére? – kérdeztem döbbenten. Kicsit megbántva is éreztem
magam, mert annyira boldognak tűnt, hogy nélkülem töltheti a
hétvégét. Hát tényleg semmit nem érez irántam? Ahogy ezt
kigondoltam, azonnal meg is büntettem magam miatta. Tudtam,
hogy érez irántam valamit, és pont ezért teszi ezt. Talán nem is
gondolta, hogy ki fog nyírni azzal, hogy ennyi időt távol kell
lennem tőle. Nem, ezt nem hagyhatom, nem lehet, hogy egy
egész hétvégét külön töltsünk! Fizikális értelemben nem
tartottam magam annyira erősnek ahhoz, hogy ne viseljen meg a
hiánya. Nemcsak azért, mert reménytelenül szerelmes voltam
belé, hanem azért is, mert veszettül aggódtam érte. Mi van, ha
történik vele valami? Mi van, ha pont akkor jönnek el érte, én
meg nem leszek ott, hogy megvédjem?
Anna oldalra biccentette a fejét, és kíváncsi kutyaszemekkel
meredt rám.
– Miért nem örülsz neki? Arra gondoltam, hogy biztosan
szívesen töltenéd a hétvégét a barátaiddal. – Lehervadt a mosoly
az arcáról, én meg azon nyomban szörnyen éreztem magam,
amiért nyilvánvalóan megbántottam őt ezzel.
Megragadtam, és magam mellé húztam.
– Kicsi lány, ez igazán figyelmes dolog volt tőled! Még soha
senki nem tett ilyet értem! Nagyon tetszik az ötlet, tényleg! –
mondtam, bár korántsem voltam abban biztos, hogy elég
meggyőzően adom-e elő. Vettem egy mély levegőt, és
összeszedtem a gondolataimat. – De nem tehetem – folytattam
határozott tekintettel.
Értetlenül nézett rám.
 – Dehogyisnem! – ragaszkodott hozzá. – Már mindent
elrendeztem; csak vissza kell vinned a szüleimhez, ennyi!
Megráztam a fejem.
– Anna, nem értesz. Nagyon tetszik az ajándékod, de nem
mehetek. Nem tudlak magadra hagyni! – jelentettem ki.
Igyekeztem megértetni vele ezt, és nem felbosszantani vele.
A szemét forgatta.
– De most komolyan, szépfiú! Túlságosan aggódsz miattam!
A szüleim házában több mint tíz testőr dolgozik, tudod jól!
Ráadásul ott a biztonsági rendszer is. Ott semmi bajom nem
eshet! – vágott vissza. – Ígérem, nem szököm el testőrök nélkül
sehova! – tette hozzá ironikusan. Elmosolyodtam, annyira
átlátszó volt a füllentése. Tudtuk jól mindketten, hogy ki fog
osonni Jack sírjához; kizárt, hogy oda testőrrel menjen.
Ellenkezve megráztam a fejem.
– Sajnálom, hogy el kell rontanom az ajándékodat, de nem
megyek sehova – szóltam szigorúan.
– De miért? – kiáltott. Látszott rajta, hogy megbántott és
bosszús.
– Anna, nem szeretném nélküled tölteni a hétvégémet. Azért
tetted, hogy klassz legyen a születésnapom, igaz? – kérdeztem,
és a papírlapot meglegyintve figyeltem az arcát. Bólintott, és
durcásan nézett. Próbált hatni rám a könyörgő arckifejezésével,
amelynek nem bírtam ellenállni. Felnyögtem. A francba! Ez az
arc! Kérlek, csak ezt ne vesd be ellenem! – Nos, nélküled nem
lesz szép a szülinapom. Nem foglak egyedül hagyni! –
magyaráztam neki, és próbáltam nem úgy hangzani, akár egy
rögeszmés zaklató.
Apró mosoly jelent meg a szája szegletében. Kétségkívül
tetszett neki, amit mondtam, hogy nem fogom magára hagyni.
Ettől megremegett a gyomrom.
 – De muszáj kicsit találkoznod a haverjaiddal, kimozdulni,
iszogatni velük. Még akár szülinapi szexben is részed lehet! –
poénkodott.
Magamban nagyot sóhajtottam. Annyira nehéz így, hogy
szerelmes voltam belé, és még csak nem is sejtette! Lazán
megjegyezte, hogy feküdjek le végre valakivel, holott én egészen
biztosan tudtam, hogy senki mással nem akarok szeretkezni,
csakis kizárólag vele. Még csak más lányokkal sem akarok
találkozni; mindenki szürke kisegérnek tűnt mellette. Tudtam,
hogy mindig hozzá hasonlítanék minden lányt.
– Anna, nem megyek. Köszönöm, hogy gondoltál rám.
Őszintén szólva, a legkülönlegesebb dolog ez, amit valaha is
kaptam, de nem fogom nélküled tölteni a születésnapomat. –
Pont. Itt maradunk, és akkor lesz a legszuperebb szülinapom,
még akkor is, ha csupán néhány másodpercre tarthatom őt a
karjaimban. Láttam, hogy megtelik a szeme könnyel, s ettől
majd megszakadt a szívem. – A francba! Kérlek, ne sírj!
Egyszerűen csak veled szeretném tölteni a szülinapomat! –
mondtam. Gyorsan letöröltem a könnyeit, és apró kis puszikat
szórtam az arcára. Próbálta összeszedni magát; tudtam, hogy
nem szeret sírni.
– Én csak azt akartam, hogy klassz legyen a szülinapod! –
magyarázta szipogva.
– A legjobb szülinapom lesz a mostani, feltéve, ha veled
lehetek – ígértem meg neki. Semmi más nem kell hozzá; csak az,
hogy mellette ébredjek fel. Ettől lesz ez az eddigi legszebb
szülinapom.
Halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Annyira édes vagy, szépfiú! – suttogta, amitől a szívem
gyorsabban kezdett kalapálni, a kezem pedig viszketni kezdett,
annyira meg akartam érinteni bársonyos bőrét. Magamhoz
akartam ölelni őt, vigyázni rá, és végre elmondani neki, hogy
szeretem.
– Ismered a mondást: a szándék a fontos. És ez igaz is. Ez az
ajándék nagyon meglepett, köszönöm neked! – Elmosolyodtam,
finoman közelebb húzódtam hozzá, hogy érezhessem a bőrét, és
a lábammal hozzáérhessek az övéhez. Libabőrös lettem már ettől
az apró érintéstől is. Ott feküdtem mellette, és boldog sóhaj
hagyta el a számat.
– Azért gondold át, kérlek! – könyörgött, és összekulcsolta az
ujjainkat.
Megráztam a fejem.
– Nem lehet. El sem tudom képzelni, hogy nélküled töltsek
egy hétvégét. Annyira hiányoznál! Utánad epekednék végig, ami
nagy szívás lenne!
– De találkozhatnál Nate-tel – vágta rá, és még mindig
próbált győzködni.
– Anna, csakis akkor megyek LA-be, ha te is velem jössz –
ellenkeztem. Hoppá! Hogy ez mekkora ötlet! Elviszem
magammal Los Angelesbe, és bemutatom a haveroknak! Nem
csak azt mutatom meg, hol laktam, hanem minden egyes
helyet, amiről már meséltem neki! Már a gondolattól is izgatottá
váltam. – Gyere velem! – javasoltam, és feltoltam magam az
ágyon, hogy láthassam az arcát. Elnevette magát, nyilván azt
hitte, viccelek. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, és vártam,
hogy elfogadja az ajánlatomat.
A mosolya lassan eltűnt.
– Komolyan mondod?
Buzgón bólogattam.
– Hát, persze! Te meg akartad ismerni a barátaimat, én meg
veled akarok lenni. Ez lesz a legjobb megoldás! – Már kezdett is
összeállni a terv a fejemben. Távol kell tőle tartanom Nate-et és
Seth-et, mert mindketten nagy nőcsábászok, és nem igazán
törődnének azzal, hogy Anna az enyém.
– Ashton, én nem mehetek – nevetett idegesen, és úgy nézett
rám, mintha megbolondultam volna. Mókásan meglökte a
mellkasomat, erre én megragadtam a csuklójánál fogva, és a feje
fölé szegeztem a karjait. Fölé gurultam, de persze vigyáztam,
hogy ne nyomjam össze a testsúlyommal. A szívem majd’
elolvadt, amiért hagyta, hogy ezt csináljam! Ha bárki, akár a
saját édesanyja ezt tette volna vele, kiborult volna. De csak
mosolygott, amikor én műveltem ezt vele, és láttam a szemében,
hogy megbízik bennem. Nem félt tőlem, és ettől teljesen
odavoltam. Velem kell lennie, és azt akartam, hogy ezt ő is
belássa.
– Miért ne jöhetnél? Majd bemutatlak a haveroknak! Persze,
fent kell tartanunk a barátnő szerepedet, mert nem tudják, hogy
melléd lettem rendelve. Úgy tudják, Washingtonban vagyok a
kettes csoportnál – magyaráztam, és boldogan vigyorogtam.
Hiszen ez nagyszerű lesz! Láttam rajta, hogy ő is benne van,
elárulta a tekintete, bár próbálta leplezni.
– Szívesen mennék, de nem lehet. Dean és Peter is
szabadságon lesz, és akkor meg kell őket kérnem, hogy
mégiscsak maradjanak velem. És ezt már hetek óta szervezzük.
Ráadásul itt sem maradhatunk; vissza kell mennünk a tóparti
házba, ha nem akarsz LA-be menni – ellenkezett, és
határozottan megrázta a fejét.
Próbáltam nagyon meggyőzően mosolyogni rá.
– Mi van, ha egyezséget kötünk? – ajánlottam fel mosolyogva,
és feljebb húztam a karját a feje fölé, hogy a bőrünk
összeérhessen. Annyira vonzó volt, ahogy itt feküdt alattam!
Égtem a vágytól, hogy megcsókoljam, már-már szinte fájt, de
nem tettem, mert nem akarta volna.
 – Milyen egyezséget? – kérdezte.
Kiemelte alólam az egyik lábát, és a fenekem köré fonta. Az
ágyékom az övéhez ért. A testem azonnal beindult ettől az intim
helyzettől. Nyeltem egy nagyot, és finoman lejjebb csúsztam,
hogy inkább az ágyhoz nyomódjak, ne hozzá. Fogalma sem volt
róla, milyen hatással van rám a közelsége. Semmi kétség: értett
hozzá, hogyan tud azonnal egyetlen pillantásával levenni a
lábamról. El sem hittem. Még soha nem éreztem senki iránt
ilyen vonzalmat. Szinte állatias érzések lettek úrrá rajtam. Ha
igazából járnánk, biztos vagyok benne, hogy huszonnégy órából
huszonhármat szeretkezéssel töltenék vele, és csak arra hagynék
egy kis időt, hogy együnk, és kimenjünk a fürdőszobába.
Minden erőmmel azon kellett lennem, hogy visszaemlékezzek
arra, hol is hagytuk abba a beszélgetést, mielőtt Anna
megmozdult, és elterelte a gondolataim.
Megköszörültem a torkomat, és végül sikerült összekapnom
magam.
– Íme, az alku! Te eljössz velem LA-be, ha ráveszem Deant és
Petert, hogy jöjjenek velünk. Ha nem tudom, akkor maradunk
mindketten a tóparti házban – javasoltam. – Így is, úgy is veled
fogom tölteni a születésnapomat – zártam le a gondolatot.
Szomorúan felsóhajtott.
– Ashton, nem mehetek veled. Ez nem igazságos Deannel és
Peterrel szemben, épp most, amikor végre lenne egy szabad
hétvégéjük. Dean az anyukájához akar hazautazni; már
majdnem egy éve nem látta őt.
– All az alku, vagy sem? – kérdeztem ravasz mosollyal. Biztos
voltam benne, hogy meg tudom győzni őket, de ha mégsem,
akkor is nyerek a helyzeten. Bárhogy legyen is, sikerül elérnem,
hogy életem szerelmével lehessek.
– Rendben, áll az alku! – egyezett bele megadóan. Láttam
rajta, hogy csalódott; tényleg azt szerette volna, ha a haverokat
meglátogatom, és nem örült volna annak, ha a terve dugába dől.
Előrehajoltam, és megcsókoltam. Csak egy másodpercre, és már
húzódtam is arrébb, még mielőtt nem tudnék megálljt
parancsolni magamnak. Akaratlanul is felnyögött, ahogy arrébb
húzódtam, nem is bírtam ki mosoly nélkül. Imádtam, ahogy
akart engem, még ha nem is szeretett volna kapcsolatot.
Kimásztam az ágyból, ügyelve arra, hogy háttal legyek neki;
nem akartam, hogy lássa, mennyire ágaskodik a férfiasságom.
Ez volt a másik, amit mindig elért nálam; annyira akartam őt,
hogy az már szinte fájt. Olyan merev voltam, akár egy cövek, és
ez ment mindennap legalább három-négy órán át. Persze, ezt
Anna nem tudta, próbáltam leplezni előtte. Magamra kaptam
egy farmert, és eligazítottam magam benne, hogy ne legyen
annyira feltűnő.
– Hova mész?
Megfordultam, hogy hátranézzek rá, de gyorsan el is
fordultam, mert már megint azzal a kérlelő kiskutya tekintettel
nézett rám. Azzal a bánatos, ajakbiggyesztő kifejezéssel, aminek
eredményeképpen a lábai elé vetettem volna magam, és
könyörögtem volna neki, hogy tartson ki mellettem, és engedje
meg, hogy egész életemben boldoggá tegyem őt, és megadjak
neki mindent, amire csak vágyik. Még csak két hónapja
ismertem Annát, de ez idő alatt annyira szerelmes lettem belé,
hogy az szinte már nevetséges volt. Megtettem volna bármit érte,
bármit a világon.
– Megyek, intézkedem, hogy el tudjunk menni a hétvégén LA-
be! – feleltem, és mosolyogni kezdtem magamban, mert már el
is képzeltem, ahogy az apró kis lakásomban ébredezik
mellettem.
Kisétáltam a szobából, becsuktam magam mögött az ajtót.
Feloldottam a mobilomat, és Maddy számát tárcsáztam.
– Spencer szenátor irodája – szólt bele azonnal a telefonba.
– Üdvözlöm, asszonyom, Taylor ügynök vagyok! Hogy van? –
kérdeztem udvariasan. Az én oldalamra kellett állítanom
Maddyt. Ha menni fog, ő egy csomó mindent át tud szervezni a
holnapi utazáshoz.
– Ó, Taylor ügynök! Köszönöm, jól! És maguk hogy vannak
Annabelle-lel? – kérdezte vidáman.
– Mindketten jól vagyunk. Valójában abban bíztam, hogy
tudok beszélni a szenátor úrral. Lehetséges?
Maddy leütötte a billentyűzetet.
– Nos, a napirendje szerint most pont lesz egy negyedórányi
szünete. Kapcsolom is! – szólt kedvesen.
Vártam néhány percig, s közben a konyhapult felé vettem az
irányt.
– Taylor ügynök! Minden rendben? Annabelle hogy van? –
kérdezte rögtön a szenátor, ahogy kapcsolták.
– Jól van, uram. Csak a hétvégével kapcsolatban szeretnék
beszélni önnel. – Magamban azon drukkoltam, hogy igent
mondjon rá.
A szenátor felnevetett.
– Ah, szóval végül elmondta magának!
Elmosolyodtam.
– Igen, uram! – feleltem, és imádkoztam, hogy a jóváhagyását
adja. – Szenátor úr, Anna és én azon tanakodtunk, hogy
elvihetném-e őt magammal Los Angelesbe?
– Los Angelesbe? – ismételte meg.
– Igen, uram. Anna nagyon szeretne jönni. Szerintem jót
tenne neki, annyira jól érzi itt is magát. – Anna tényleg
nagyszerűen boldogult; imádta a sulit, egész jól beilleszkedett, és
szerzett barátokat is magának.
 – Taylor ügynök, az nem lehetséges. A kísérő testőrök eltávon
lesznek, ahogy ön is. Magának kellene ellátnia minden feladatot.
És ez nem egy betervezett iskolai szünet lenne. Nem kérhetem
meg a kísérő őröket arra, hogy ne menjenek szabadságra a
hétvégén. Már rég leegyeztettünk mindent velük – mondta a
szenátor határozottan. A hangjából kihallatszott, hogy
őrültségnek tartja az ötletünket.
– Szenátor úr, a kísérő testőrökre nem lenne szükség.
Egymagam is el tudnám vinni LA-be Annát. Velem lenne a
lakásomban. Egy másik ügynökkel lakom egy helyen, a neve
Nate Peters. A második legjobbként végzett utánam az
akadémián. Tudom, hogy hajlandó lenne megvédeni Annát, ha
szükségem lenne rá. Anna nagyon szeretne menni – győzködtem
a szenátort. Biztos voltam abban, hogy szükség esetén Nate
megvédene Annát.
– Taylor ügynök, komolyan arra kér, hogy engedjem el
magával Annabelle-t LA-be kísérő testőr nélkül? Tudja, mire kér
engem? Carter Thomas bandája folyamatosan fenyegeti a
lányomat, a tárgyalás pedig három hónap múlva lesz! – szólt a
szenátor kissé erélyes hangnemben.
Mérgesen összeráncoltam a homlokomat. Mit hitt, hogy én
nem vagyok ezzel tisztában? Hát nem tudja, hogy mindvégig az a
seggfej jár a fejemben, és ha egyszer találkozom vele, ki fogom
tépni a szívét, és ajándékként elküldöm Annának?
Vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam tapintatosan
válaszolni.
– Teljes mértékben tisztában vagyok a helyzettel, uram. De
képes vagyok megvédeni Annát, ezt ön is tudja. Kész lennék
meghalni érte, és soha nem hagynám, hogy bántsák. Szenátor
úr, úgy érzem, el kellene engednie a lányát. Egy hónapon belül
ön nagy eséllyel elnök lesz. Utána már vélhetően soha nem lesz
Annának alkalma arra, hogy átlagos életet éljen. Megbízhat
bennem, uram! A szavamat adom, hogy a lányának egy haja
szála sem fog görbülni! – fogadkoztam. Senki nem bánthatja
Annát, amíg élek!
Mély sóhaj hallatszott a vonal túlsó feléről. Összeszorítottam
a szemem. Jöjjön össze! Csak engedje meg! Harminc
másodpercnyi csend után már kezdtem csüggedni. Akkor marad
a tóparti ház. Legalább ott tölthetek vele még egy kis időt, és el
tud menni Jackhez, ha azt szeretné.
– Meg kell kérnem Maddyt, hogy szervezze meg a részleteket
– szólalt meg a szenátor. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, még
a szám is tátva maradt. – De Taylor ügynök, kérem magát,
nagyon vigyázzon az én kislányomra! – Ezúttal nem az
elnökjelölt szólt belőle, hanem az aggódó apa.
– Úgy lesz, megígérem! – Felpattantam a bárszékről, és
szívem szerint ott, a konyha közepén táncra perdültem volna.
– Tudom, fiam, hogy vigyázni fog rá. Ha más ügynök kérte
volna ezt tőlem, nemet mondtam volna. Csak akartam, hogy
tudja. Annabelle megbízik magában, és én is – jelentette ki.
Felállt a szőr a hátamon e szavak hallatán.
– Köszönöm, uram! Nem fogok csalódást okozni önnek! –
szóltam, és már fülig ért a szám.
Ahelyett, hogy azonnal elmondtam volna a hírt Annának,
fogtam néhány kiflit, és megkentem sajtkrémmel őket.
Készítettem két csésze kávét, egy tálcára tettem mindent,
csakúgy, mint egy szál rózsát abból a csokorból, amit a múlt
héten vettem neki. Minden héten hoztam neki virágot –
igyekeztem a romantikus formámat hozni. Szélesen
vigyorogtam, ahogy megindultam a hálószoba felé, de nem
láttam Annát sehol.
Letettem a tálcát az ágyra, és odaléptem a fürdőszoba
ajtajához. Hallottam, hogy folyik a zuhanyvíz.
– Készítettem reggelit! Sokáig leszel még bent?
– Nem! Mindjárt kész vagyok! – kiáltott vissza Anna, és
elzárta a csapot.
Beleborzongtam, mert elképzeltem, ahogy mámorító testén
végiggurulnak a vízcseppek, csak néhány lépésnyire tőlem.
Halkan felnyögtem a gondolattól.
– Francba! – dünnyögtem, majd gyorsan eljöttem az ajtótól,
és mélyeket lélegezve próbáltam lehiggadni.
Néhány perc múlva meg is jelent Anna. Testét egy
törülközőbe bújtatta, ami a combja közepéig ért. A lába még
mindig csillogott a vízcseppektől. Vonakodva néztem másfelé,
ahogy az ágyhoz sétált, és magára vette a pink színű köntösét.
Édes, kissé értetlen kifejezés ült az arcára, amikor az ölébe
tettem a tálcát. Általában nem így szoktam reggelit készíteni;
leragadtam a gyümölcssalátánál, a pirítósnál vagy a
gabonapehelynél, mert minden elégett, amit sütni kellett,
fogalmam sincs, miért.
Pajkosan elmosolyodtam.
– Ilyen egy tipikus LA-reggeli!
Néhány másodpercig még értetlenebbül nézett, majd hirtelen
megértette, mire gondolok, és izgatott mosoly jelent meg az
arcán.
– Veled mehetek? – kérdezte, és izgatottságában még fel is
ugrott kicsit, mire a kávé fele a tálcára fröccsent.
A szívem vadul kalapált. Bólintottam, hogy igen, és úgy
vigyorogtam, mint egy idióta.
– Igen, jöhetsz!
Felsikoltott, és a nyakamba borult. A kávé másik fele is a
tálcán landolt. Ahogy rajtam csimpaszkodott, felemeltem a
tálcát az öléből, és az ágyra tettem. Egyszer csak a teste az
enyémhez feszült.
– Ó! – szólalt meg halkan, és hátrahúzódott. Néztem a
gyönyörű arcát, és láttam, hogy lehervad az arcáról az izgatott
mosoly. Szomorúnak, sőt bűntudatosnak tűnt.
– Mi az? – kérdeztem, és előrenyúltam, hogy egy hajtincset
visszatűrjek a fejére tekert törülköző alá.
– Dean miatt van lelkiismeret-furdalásom.
Halkan felnevettem. Hihetetlen lány volt! Mindig maga elé
helyezett másokat.
– Nem kell, mivel ő nem jön. Dean és Peter is kimenőt kap a
hétvégére – közöltem vele büszke mosollyal.
Összeszűkült a tekintete.
– De akkor kit küldenek? Ugye nem Mike-ot? Őt ki nem
állhatom! – jegyezte meg fintorogva.
Felnevettem a reakcióján.
– Nem, nem őt. Ne aggódj, bírod, akivel menni fogsz! –
jelentettem ki határozottan. Felvonta a szemöldökét, látszott
rajta, hogy nem hisz nekem. Semelyik testőrt sem bírta. Deannel
egész jól kijött, és szerintem Petert is megkedvelte, de a tóparti
srácokkal hadilábon állt.
Gyanakvó tekintettel méregetett.
– Nos, ki visz oda?
Büszkén vigyorogtam.
– Én!
Továbbra is várakozóan nézett rám.
– És még?
– És még én! – feleltem széles mosollyal.
Elakadt a lélegzete.
– Csak te? Te most viccelsz velem? Nem lesz kísérő testőr? –
kiáltotta elképedve.
Bólintottam.
 – Csak én, senki más – erősítettem meg mosolyogva. A
szívem hevesen dobogott, ahogy láttam, milyen izgatott lett.
Felsikoltott, és rám vetette magát. Mivel nem számítottam rá,
így mindketten leestünk az ágyról. Esés közben megfordultam,
így rám estünk, és védelmezőn tartottam őt a mellkasomon. Fájt,
de kibírtam. Nevettem, ahogy levegő után kapkodott;
kétségkívül megijedt az eséstől.
Az arcomat a tenyerébe vette, és aggódva nézett rám.
– Jaj, istenem, ne haragudj! Jól vagy? Nagyon fájt?
Nevetve megráztam a fejem.
– Jól vagyok!
Mosolyra derült az arca, ahogy eszébe jutott ismét a jó hír.
– Tényleg elmehetek LA-be? És csak veled? – kérdezte, és
közben szorosan hozzám bújt azzal a tökéletesen izmos testével.
Bólintottam. Nem tudtam megszólalni; ebben a
testhelyzetben teljesen másra figyeltem. Rajtam ült lovagló
ülésben, és rám hajolt, a mellkasunk összeért. A köntöse alul
kinyílt, így láthattam a lábát, egészen a combjáig. Merevedésem
lett, és ezúttal titkolni sem volt esélyem, mivel – hála az égnek –
pont felettem ült.
– Köszönöm! – lehelte, majd lehajolt, és megcsókolt, olyan
hévvel, hogy az egész testemet elöntötte a vágy.
Megfogtam hátul a fejét, és próbáltam közelebb húzni
magamhoz. A torkomat halk nyögés hagyta el, ahogy éreztem,
hogy beindulok. Nem tudtam uralkodni magamon, amikor így
ült rajtam. Az esetek többségében azért tudtam arra
koncentrálni, hogy ne keltsek benne bűntudatot. Ha nem
szerettem volna ennyire, meg sem próbáltam volna távol tartani
magamat tőle. Furcsa, mert annyira szerettem, hogy szinte már
nem is akartam vele lenni. Nem akartam, hogy utána kiboruljon.
Alig tudtam ezt összeegyeztetni azzal a vágyammal, hogy együtt
legyünk, de ennek ellenére inkább tartózkodni akartam tőle.
Ahogy az alsó ajkamat harapdálta, és arra vágyott, hogy
intenzívebb legyen a csókunk, megráztam a fejem, amitől
csalódott hang hagyta el a torkát. Ez a hang majdnem kinyírt.
Néha annyira utáltam magam, hiszen pont miattam kellett saját
magával viaskodnia. Megfordultam, hogy alám kerüljön, majd
én kezdtem el csókolni őt. Amikor kinyitotta a száját,
szenvedélyesen megcsókoltam, beszívtam a nyelvét, szájának
minden szegletét felfedeztem. Tűz gyúlt bennem.
Ha én voltam felül, jobban tudtam uralkodni magamon, és
tudtam, mikor kell leállni. Abbahagytam a csókot, ahogy a kezét
végigsimította a hátamon, a körmét finoman végighúzta a
bőrömön. Felnyögtem. Minden olyan hihetetlenül jó volt vele! Ő
volt számomra maga a tökély. Bárcsak el tudnám érni nála, hogy
lássa, én is tökéletes lennék számára, és összeköthetnénk az
életünket! Belenéztem a gyönyörű barna szemébe, és majdnem
elveszítettem a fejem. Finoman megcsókoltam az orra hegyét,
ahogy éreztem, hogy kezd normalizálódni a légzése.
– Maddy átcseréli a repjegyeket, elintéz mindent, és majd
tájékoztat a részletekről – mondtam, és kisimítottam az arcából
egy nedves hajtincset, ami kibújt a törülköző alól.
Kíváncsian nézett rám.
– Ezt hogy sikerült elintézned?
– Megkérdeztem édesapádat.
Elállt a lélegzete.
– Te megkérdezted apámat? És ő beleegyezett? Komolyan?
– Igen!
Büszkén nézett rám, amitől úgy éreztem, óriásira nőttem.
– Akkor tuti bír téged! – mosolygott, s a szeme csak úgy
ragyogott a büszkeségtől és a boldogságtól.
– Szerintem is! – feleltem könnyedén, de közben mélyen
megérintettek a szavai. Persze hogy azt akartam, kedveljen az
apja; szerelmes voltam a lányába.
Anna elvigyorodott.
– Lógjunk ma a suliból, hogy összepakoljunk? – kérdezte
izgatottan.
Felnevettem.
– Amihez csak kedve van, hölgyem! – feleltem, és gyorsan
lemásztam róla, mielőtt magára rántott volna. Tudtam, hogy
szereti, ha így szólítom, ezért néha-néha meg is tettem, csak
hogy cukkoljam kicsit. Felhúztam, hogy lábra álljon, majd
megpusziltam a homlokát, megfordultam, és felnyúltam a
gardróbszekrény tetejére az egyik bőröndért. – Elég lesz
kettőnknek ez?
Bólintott, és már húzta is ki a fiókjait, hogy kivegyen belőle
néhány fehérneműt és piperecuccot.
– Persze! – értett velem egyet. – Mit vigyek? Ott milyen
ruhában járnak a lányok?
Elmosolyodtam, ahogy nyugtalan ábrázattal odalépett a
szekrényhez, kinyitotta és bekukucskált. Mögé léptem,
átkaroltam a derekát, és sóhajtottam, mert annyira passzolt
hozzám.
– Mindenféle göncben járnak ott az emberek. Te mindig
szuperül vagy felöltözve, szóval csak hozd, amit szeretnél. Bármi
van is rajtad, biztos vagyok benne, hogy te leszel a legszebb egész
Los Angelesben! – Ki sem kellett öltöznie ahhoz, hogy pazarul
nézzen ki. Még egy lányt sem láttam, akin így állt volna egy
pamutpulcsi vagy egy kapucnis felső, mint rajta. Mindegy, mit
viselt, gyönyörű volt benne!
Elnevette magát.
– Ezeket a mondatokat a Hogyan szedjünk fel egy csajt! című
könyvben olvastad, Ashton? – kérdezte, és finoman a hasamba
könyökölt.
Én is nevetni kezdtem.
– Hát persze! Miért, jó, nem?
– Határozottan az! – felelte, és pajkosan rám kacsintott.
Elvigyorodtam.
– Készítek neked még egy kis reggelit, mert látom, sikerült az
összes kávédat kilöttyintened! – szidtam le viccesen. Széles
vigyorra húzódott a szám, ahogy villámgyorsan elléptem tőle. A
hormonok már annyira tomboltak bennem, hogy szívem szerint
újra magamhoz ragadtam volna. Muszáj volt kicsit
lenyugodnom. Felkaptam a tálcát, és a konyha felé indultam.
Úgy döntöttem, ezúttal egy kis gyümölcsöt tálalok fel.
Úgy egy óra elteltével Maddy e-mailben tájékoztatott a
hétvégi programmal kapcsolatban. Minden megváltozott.
Pénteken ezúttal is a tóparti házhoz megyünk először, hogy
Anna találkozhasson néhány órára a szüleivel, és majd csak
utána repülünk LA-be. Hosszú nap lesz, de megéri, mert így
legalább be tudom mutatni őt a haveroknak.
Előbányásztam a mobilomat a zsebemből, és felhívtam
Nate-et, a legjobb barátomat és lakótársamat.
– Szevasz, Taylor! Mi a helyzet, haver? – köszöntött Nate
vidáman.
Elvigyorodtam az ismerős hang hallatán. Veszettül hiányzott
a srác az elmúlt néhány hónapban!
– Helló, Nate! Csak azért hívlak, hogy szóljak, a hétvégére
hazamegyek. Holnap estére már otthon leszek, szerintem úgy
hat körül.
– Tényleg? Hát ez klassz, haver! Elmehetünk kicsit csajozni!
Hiányoztál mellőlem kísérőként! Seth akkora egy nőcsábász lett!
A végén mindig ugyanarra a csajra nyomulunk! – hahotázott.
Elmosolyodtam.
 – Igazából velem jön a barátnőm is!
– Hogy KICSODA? – szinte kiabált a telefonban.
– Hohó! Egy oktávval lejjebb a hangot, Nate! – poénkodtam
vele, és jót nevettem azon, mennyire meglepte a hír. Nate
semmit nem tudott az Annával kapcsolatos megbízatásomról.
Azt tudta, hogy Washingtonba helyeztek valahova. Azt mondtam
neki, hogy egy buliban ismerkedtünk össze.
– Ennyire komoly a dolog? Amikor beszéltél róla, azt hittem,
csak egy kaland! – mondta.
A szemem forgattam.
– Nem. Teljesen odavagyok érte, úgyhogy jobb lesz, ha szólsz
a srácoknak, hogy tartsák magukat kellő távolságban tőle! –
Összeráncoltam a homlokomat, mert elképzeltem, ahogy Seth
próbál kikezdeni Annával, és hozzá akar érni, Anna pedig jól
elküldi a fenébe.
– Ez most komoly? Ennyi volt? Ashton Taylor lenyugodott, és
kapcsolatban van? Tényleg ennyire súlyos a dolog? Nem csak
ugratsz? – faggatott Nate hitetlenkedve.
Felnevettem.
– Teljesen komoly. Anna fantasztikus csaj! Garantálom, hogy
a hét végére már te is bele fogsz zúgni! – jelentettem ki
határozottan. Annának olyan varázsereje van, amitől a férfiak a
lába előtt hevernek. És nem csak azért, ahogy kinéz; van valami
más is, valami belső szépség – báj –, ami miatt az ember úgy
érzi, ez a lány kell neki.
– Én is? Miért, te már beleszerettél? – kiáltotta Nate, és a
hangja ismét döbbenten csengett.
Elvigyorodtam, és bólintottam magamban.
– Totál belezúgtam! Szóval szólj a srácoknak, hogy el a
kezekkel tőle!
– Azta, micsoda birtoklási vágy! Ez akkor már tényleg
szerelem! – cukkolt nevetve. Felsóhajtottam; nem érdekelt,
mennyire fognak cinkelni a srácok, szerelmes voltam Annába, és
kész.
– Figyelj, légy szíves, rakj rendet a lakásban, oké? Kicsit
takaríts össze! – Erre össze is rezzentem. Nate nem volt éppen az
a házitündér-fajta. A szemem előtt tisztán láttam, hogy piszkos
edényekkel van tele a mosogató, és koszos ruhák hevernek a
padlón mindenfelé.
– Taylor, nem vagyok bejárónő! – horkant fel.
Elnevettem magam, és az égre emeltem a tekintetem.
– A kedvemért, légy szíves! Nem kell patikatisztaság, Anna
nem fog ezzel foglalkozni úgysem. Csak ne legyen koton a
vécében, piszkos tányér a nappaliban, ilyesmi!
Drámaian felsóhajtott.
– Jól van, akkor összerámolok – egyezett bele kissé
vonakodva. – Bár este hatkor én nem leszek otthon, mert éjfélig
dolgozom. Egy fickót védek, és dupla műszakban nyomom.
– Rendben, akkor találkozunk szombaton! – A mobilomat
visszacsúsztattam a zsebembe, és képtelen voltam letörölni az
örömteli vigyort a képemről.
 21. FEJEZET

AMIKOR A GÉP FÖLDET ÉRT, és kialudt a biztonságiöv-jelzés,

Anna felém fordult az ülésén, és rám mosolygott.
– Helló! Jót aludtál? – cukkolt, majd felém nyúlva megtörölte
a szemem sarkát.
Zavartan elmosolyodtam. Tényleg végigaludtam a repülőutat.
Persze, ez nem csak az én hibám volt; a business osztály pazar
ülései túl kényelmesek. Anna rám dőlve olvasta a magazinját, s
ettől csak még kellemesebb lett az utazás. Ráadásul alig aludtam
az éjszaka, annyira izgatottan vártam, hogy hazavigyem Annát,
és bemutathassam a barátaimnak. Ébren feküdtem mellette, és
figyeltem őt, ahogy a karjaimban alszik. Gyönyörű volt, mint egy
angyal!
– Igen, jól. Bocsánat, hogy nem tartottalak szóval egész úton
– szabadkoztam, remélve, hogy talán nem is bánta. Még mindig
mosolygott, szóval valószínűleg nem zavarta.
Lazán megvonta a vállát, és előkotorta a táskájából az utolsó
szem cukorkát.
– Legalább most nem horkoltál.
A plafonra emeltem a szememet, de nem válaszoltam. Nem is
horkolok, csak Anna próbálja ezt elhitetni velem!
Ahogy kiszálltunk a repülőgépből, úgy kísértek végig minket a
repülőtéren, mintha csak királyi fenségek lennénk. Dean velünk
jött, mivel Annát mindig két testőrnek kell kísérnie. Peter már
megkezdte a szabad hétvégéjét. Rövid autókázás után a
helikopterhez értünk, majd fél óra múlva megérkeztünk a tóparti
házhoz.
Ahogy felnéztem a házra, felszaladt az egyik szemöldököm.
Hatalmasabbnak tűnt, mint amire emlékeztem. Ahogy
kiszálltunk a helikopterből, Anna szülei már siettek is elénk,
hogy üdvözöljenek minket. Anna akaratlanul is közelebb
húzódott hozzám. Ettől nagyot dobbant a szívem, mert tudtam,
szüksége van rám. Megnyugtatóan rámosolyogtam, és a kezemet
a háta közepére tettem.
Szülei derűs arccal álltak meg előttünk. Anna is mosolyt
erőltetett magára, ahogy előrelépett, és átkarolta az édesanyját.
Figyeltem, ahogy az anyukája meghökken a meglepetéstől, majd
megkönnyebbülten fogadja lánya ölelését, és úgy viszonozza,
mint amikor egy szülő visszakap egy rég elveszett gyermeket.
Anna édesapja is őket figyelte, még a szája is tátva maradt. A
szeme csillogni kezdett. Amikor Anna és az anyukája elengedték
egymást, és Anna az édesapjához fordult, hogy őt is átölelje, a
szenátor arcán lelkes mosoly jelent meg.
Miután megölelgették egymást, Anna ismét hátralépett
mellém. Elmosolyodtam, és az édesapja felé nyújtottam a
kezem.
– Örülök, hogy újra látom, uram!
A szenátor megköszörülte a torkát, majd levette Annáról a
tekintetét, és felém fordult.
– Én is örvendek, Taylor ügynök! – felelte, és kezet rázott
velem. Deanhez fordult, aki mögöttünk állt. – Michaels ügynök,
mik a tervei a hétvégére?
– Az édesanyámat látogatom meg, uram – felelte Dean.
– Remek! – bólogatott a szenátor.
Dean felé fordulva elmosolyodtam. Most, hogy már
ideértünk, kezdődhet a szabad hétvégéje.
– Akkor találkozunk hétfőn a reptéren!
 – Igen. Neked meg jó szülinapozást holnapra! – válaszolta
mosolyogva, majd megragadta az egyik bőröndöt a kettő közül,
amiket magával hozott.
Én már nyúltam is a másikért, hogy segítsek neki, de Anna
megelőzött. Megragadta a bőrönd fogantyúját, és maga mellé
húzta.
– Ez az enyém!
Összeráncoltam a homlokomat.
– Nem, mert mi egy bőröndbe pakoltunk – jegyeztem meg, és
a fejemet ráztam.
Anna pajkosan elmosolyodott, és megvonta a vállát.
– Ebben afféle csajos holmik vannak! – mondta, és legyintett
egyet. Deanhez fordult, nyilvánvalóan témát akart váltani. –
Érezd jól magad! – kiáltott oda Deannek, aki már az autó
csomagtartójába pakolt, amit a hétvégén használni fog.
– Te is, Annabelle! Ne okozz neki túl sok fejfájást, rendben?
Nem szeretném egész hétfőn a nyavalygását hallgatni! –
viccelődött, és beszállt az autóba.
Lenéztem a bőröndre, és nem értettem semmit. Hiszen annyi
ruhát csomagolt be a közös bőröndünkbe! Minek kellett neki
még egy? Anna kezét a kezembe csúsztatta, finoman
megszorította, majd gyengéden lökött egyet rajtam, hogy
induljunk el a ház felé. Már épp nyitottam a számat, hogy mi van
abban a bőröndben, de ő megrázta a fejét, és elvigyorodott.
– Ne kérdezz semmit, nem tartozik rád!
A szememet forgatva hagytam, hogy vezessen.
Ahogy besétáltunk a házba, észrevettem, hogy az édesanyja
úgy néz rám, mint valami istenre, a lányára meg úgy, mint ha
kicserélték volna. Befeszült a hátam, és azon imádkoztam
magamban, hogy ne így nézzenek ránk a következő néhány
órában, mert ettől Anna biztosan kényelmetlenül fogja érezni
magát.
Anna megköszörülte a torkát.
– Öö... Azt szeretném kérdezni tőletek, hogy nem bánjátok, ha
kimegyek Jackhez? – kérdezte halkan. – Csak fél óra lenne az
egész. Szeretnék kivinni egy kis virágot; már két hónapja nem
jártam nála. – Megharapta a szája szélét, és aggodalmas
tekintettel nézett.
Tudtam, hogy bűntudata van amiatt, hogy nem tudja
meglátogatni Jacket, pedig nagyon sokat gondol rá. Biztosan jó
fej srác volt, ha ennyire szerette őt. Kicsit szomorú voltam, hogy
nem ismerhettem meg személyesen, szerintem jól kijöttem
volna vele.
Melissa feszülten várta, hogy a lánya bármelyik pillanatban
zokogásban törjön ki. Nem csoda, hiszen amikor utoljára látták,
hasonló helyzet állt elő. Ám Anna azóta már sokkal erősebb lett.
Spencer szenátor összeráncolta a homlokát, és aggodalmasan
nézett.
– Igen, ez nagyszerű ötlet! – egyezett bele. – De vinned kell
magaddal testőröket, Annabelle! Egymagad nem mehetsz!
Anna elmosolyodott, és megkönnyebbülten leeresztette a
vállát. Mintha arra számított volna, hogy a szülei ellenkezni
fognak, és arról akarják majd meggyőzni, hogy két órán
keresztül csakis itt legyen velük.
– Ashton eljön velem. – Felém fordult, és hirtelen aggodalom
tükröződött a szemében, mintha attól tartana, hogy nem megyek
vele. – Ugye? – kérdezte reménykedve.
– Természetesen! – feleltem, mire ő elmosolyodott, és
megszorította a kezem.
Melissa idegesen megköszörülte a torkát.
– Amikor visszaértek, ihatnánk egy kávét, jó? Mesélnétek
nekünk az új iskoláról és a lakásról! – szólt bizakodva.
 Anna könnyedén rábólintott.
– Persze, nagyon szívesen! – A szülei ennek hallatán teljesen
ledöbbentek; láttam, ahogy halvány mosoly jelent meg az
arcukon.

Miután kerestünk egy másik testőrt, aki Deant helyettesíti,

elindultunk a temetőbe. Útközben megálltunk virágot venni.
Ahogy áthaladtunk a temetőn, Anna pitypangokat szedett a
fűből. A járdának azon a felén is volt néhány szál, ahol én
sétáltam, így lehajoltam és leszakítottam néhány szálat.
Odaadtam Annának, aki meglepetten nézett.
– Köszönöm! – mormogta hálásan.
– Nincs mit – feleltem, és megvontam lazán a vállam.
Látszott rajta, hogy jólesett neki ez a gesztus. Jack nyughelye
közelébe érve megálltam a járda szélén, hogy Anna egyedül
mehessen a sírhoz. Több teret nem adhattam neki; nem
számított, mennyire kerültünk közel egymáshoz, elsősorban a
személyi testőre voltam. Szörnyen éreztem magam, hogy
előttem kell Jackkel beszélgetnie. Tudtam, hogy legfőképpen
rólam akar vele beszélni. Csendben álltam ott, és figyeltem,
ahogy a kezével lesöpri a száraz faleveleket és virágokat a sírról,
majd ráteszi azt, amit vettünk, és a fejfát megszórja az apró sárga
pitypangokkal.
Ahogy leült, végigsimította az ujjaival Jack nevét.
– Szia! Ne haragudj, hogy nem tudtam előbb jönni! Akartam,
de túl messze van innen az új sulim. – Szórakozottan simogatta a
füvet, miközben beszélt. – Jól érzem magam. Már régóta nem
mondtam ilyet, de most tényleg jól vagyok. – A szívem nagyot
dobbant, amiért ezt Anna beismerte. – Klassz a suli! A tanárok jó
fejek, és még barátokat is szereztem! – mondta halkan.
– Elhoztam ma valakit hozzád. Ő az új személyi testőröm.
Már a múltkor meséltem róla neked. Úgy tűnik, egész jól
kitartott eddig mellettem! – viccelődött, és halkan felnevetett. –
Nagyszerű ember. Tudom, hogy te is kedvelted volna, ha
ismerted volna. A hétvégén Los Angelesben leszünk. Emlékszel?
Mindig is szerettem volna eljutni oda!
Amikor nagyot sóhajtott, a szívem kalapálni kezdett. Ez az a
pont. Ez az, amikor ki szokott borulni, és zokogni kezd, és végig
kell néznem, ahogy megszakad a szíve.
– Jack, tudom, hogy sok minden történt, amit te valószínűleg
láttál is odafentről. Ne haragudj rám! Szükségem van Ashtonra!
Vele jobban érzem magam, szóval, talán ez nem baj, ugye? Meg
tudsz nekem bocsátani azért, hogy próbálok boldog lenni? –
Halkan beszélt, letépett egy fűszálat, és az ujjai között görgette.
Összerándultam, és egyik lábamról a másikra helyeztem a
testsúlyomat. Kényelmetlenül éreztem magam. Talán
elfeledkezett arról, hogy itt vagyok mögötte? Biztos nem
gondolta, hogy én is végighallgassam ezt az egyoldalú
beszélgetést.
– Mindenki azt mondja, hogy te nem akarnád, hogy szomorú
legyek. De annyira nehéz ezt elhinni azok után, ami veled, és... és
utána történt. Már nem tudom, mit gondoljak. Minden olyan
zavaros lett! Remélem, megbocsátod nekem, hogy hagytam,
hogy valaki más boldoggá tegyen!
Összeszorult a torkom. Nem akartam a távolból figyelni őt;
mögé léptem, és leültem. A lábammal közrefogtam őt, és a
hátához simultam. Közben az agyam azt ordította, hogy most
nem szabadna beleavatkoznom Anna magánperceibe. Biztos,
hogy mindjárt kiborul emiatt, hogy Jack sírjánál ilyen
közelségben akarok mellette lenni.
Ám legnagyobb meglepetésemre nem ez történt.
Helyette a mellkasomnak dőlt, kezét pedig a térdemre tette. A
lélegzetemet is visszafojtottam, hogy Jack sírjánál mutatott ki
érzelmi megnyilvánulást az irányomban. Mit akar ez jelenteni?
Már én sem tudok semmit.
– Szia! Mindjárt végzek. – Felém fordult, és a vállán át rám
mosolyodott. Arca centiméterekre volt csak az enyémtől.
Bólintottam, mert egy hang sem jött ki a torkomon. Amúgy sem
tudtam volna, mit mondjak. Anna visszafordult a sír felé. – Ő
Ashton Taylor; ő vigyáz rám néhány hónapja. Nagyszerű srác! –
Érzelmesen megszorította a lábamat, de én még mindig nem
tudtam megszólalni. – Szóval úgy tűnik, apa egy hónap múlva
elnök lesz, én pedig hivatalosan az elnök lánya. Gondolom, kicsit
össze kellene kapnom magam, nem? – viccelődött, és elkezdett
nevetni magán. Azután gyorsan témát váltott. – Carter ügyét is
újratárgyalják három hónap múlva. De ne aggódj emiatt, nem
fog kiszabadulni! Még így is van egy csomó bizonyíték ellene.
Meg fog fizetni azért, amit tett, ebben biztos lehetsz!
Összevontam a szemöldökömet, ahogy meghallottam az alak
nevét. Magamban azon tűnődtem, vajon észrevette-e, hogy arról
egyáltalán nem beszélt, vele mit tett Carter. Ijesztő volt kicsit,
mennyire magába fojtotta ezeket; ez biztosan nem egészséges
így.
Anna nagyot sóhajtott.
– Ne haragudj, nem maradhatok tovább. A szüleim
ragaszkodnak hozzá, hogy töltsek velük egy kis időt, mielőtt
továbbutazom. – Előrehajolt, és az ujjaival ismét végigsimította
Jack nevét. – Jövök nemsokára, jó? Hiányzol! Viszlát! – Felállt,
hátrafordult felém, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.
Nem volt maga alatt, ahogy némán visszafelé lépkedtünk az
autóhoz. Nem úgy, mint az előző két alkalommal, amikor az
látszott rajta, hogy meghalt a lelke, ahogy elhagytuk a sírt.
Egyikünk sem szólt semmit, amikor beszálltunk a kocsiba.
Jeleztem a másik őrnek, hogy indulunk. Néhány szótlan perc
után Anna felém fordult az autóban.
– Akkor elviszel Denny éttermébe, amiről folyton mesélsz?
Ránéztem a mosolygó arcára, és megdöbbentem. Szinte fájt.
Épp most látogattuk meg Jack sírját, megengedte, hogy odaüljek
mellé, és most úgy tűnik, ezúttal nem szakadt meg a szíve. Talán
elengedte végre Jacket? Talán készen áll arra, hogy
továbblépjen?
Nyeltem egy nagyot.
– Persze, elviszlek Dennyhez valamikor, még mielőtt
elindulunk LA-ből! – ígértem. Annának nagyon fog tetszeni az a
hely; ott adják a világ legfinomabb chillis sajtos hotdogját. Nate
után az volt a második dolog, ami LA-ből hiányzott.

Amikor visszaértünk a tóparti házhoz, a szülei már

megtéríttettek hármukra a teraszon. Épp indulni készültem,
amikor Anna a kezembe csimpaszkodott, és némán kérlelt a
szemével, hogy maradjak. Halvány mosoly jelent meg az
arcomon, majd leültem az asztalhoz melléjük, és csendben
figyeltem, ahogy az édesanyja még egy terítéket hozat. Kínosan
fészkelődtem a székemen, mert tudtam, valószínűleg hármasban
szerettek volna lenni a lányukkal, de Anna nem akarta, hogy
otthagyjam őket.
Az első tíz percben kissé feszült társalgást folytattunk arról,
hogy milyen az egyetemi képzés és a lakás. Utána azonban már
úgy tűnt, Anna is felengedett kissé, és az erőltetett mosolyt
őszinte nevetés váltotta fel, ahogy az édesapja a kampányról
mesélt, az édesanyja pedig a díjnyertes begóniáiról, amiket a
kertjében nevelgetett.
A második óra végére, amennyit beterveztünk, hogy a házban
töltünk, már egész jól el tudtam lazulni az édesapja
társaságában; tulajdonképpen jól éreztem magam velük!
Szívmelengető volt látni, mennyire örülnek, hogy a lányuk
mosolyog és nevet. Valószínűleg évek óta nem látták ilyennek őt.
Borsózott a bőröm, ahogy elnéztem, mennyire boldog ettől az
édesanyja.
Amikor eljött az idő, Maddy felhívta Spencer szenátort, hogy
szóljon neki, a helikopter készen áll a felszállásra. Kifelé menet
Anna édesapja a karomra tette a kezét, megállított, és hagyta,
hogy a lányok kicsit előrébb menjenek.
– Taylor ügynök, évek óta nem láttam ilyen boldognak a
lányomat! Nem tudom, hogyan csinálja, de nagyon köszönöm! –
mondta hálás mosollyal.
Én is elmosolyodtam, és megráztam a fejem.
– Nincs mit megköszönnie, uram! – Nem azért tettem, mert
ez a munkám. Amikor Anna boldog volt, a szívem vadul kalapált
örömében, mintha csak az lenne életem célja, hogy boldoggá
tegyem őt.
– De, mindenképpen meg akartam köszönni. Legyen szép
hétvégéjük, és boldog születésnapot kívánok!
Zavartan elmosolyodtam. Hát már mindenki tud a
születésnapomról? – tűnődtem.
– Köszönöm, uram! Anna miatt pedig ne aggódjon, ígérem,
hogy vigyázni fogok rá! – Hozzá akartam még tenni az „örökké”
szót is. Utolértem Annát, beszálltunk a helikopterbe, és a
repülőtér felé vettük az utunkat. Mindketten izgatottan
vigyorogtunk.
Minden rendben volt a repülőúton LA felé. Ahogy
végigsétáltunk a reptér másik végébe, folyamatosan Anna
mellett voltam, és figyeltem. A tudat, hogy nem volt mellettünk
kísérő testőr, kissé aggasztó volt, de attól azért nem tartottam,
hogy nem tudom megvédeni őt. Az ráadásul jól jött, hogy a
szülein és néhány őrön kívül senki nem tudta, hogy itt van
velem. Anna álnéven utazott, így olyan volt, mintha csak eltűnt
volna a föld színéről.
Ahogy az autókölcsönző felé mentünk, Anna arcán széles
vigyorral szólt az ügyintézőhöz.
– Üdv, Taylor néven foglaltunk le egy autót!
Az ügyintéző arca felderült.
– Ó, igen! Különleges autó lesz az önöké! A kettes számú
parkolóban találják. Mindjárt hozom is a kulcsokat. –
Megfordult, és a szekrényben kezdett el kutatni.
Miután megtalálta, amit keresett, elém csúsztatott egy
formanyomtatványt. Átnéztem, és feltűnt, hogy semmi más
részletes információ nem állt rajta, csak annyi: „különleges
kérés”. Furcsálltam, de aláírtam a papírt, majd az ügyintéző a
depóhoz kísért minket. Anna gyakorlatilag végig ugrándozott
mellettem. Összevontam a szemöldökömet, és azon tűnődtem,
mi a csudának örül ennyire.
Ahogy kisétáltunk az ajtón, kitört rajtam a nevetés, amikor
megláttam, mit szervezett. Rendelt nekem egy vadonatúj sárga
Camarót, a Transformers film egyik autójának pontos mását!
Erről az autóról akkor beszéltünk, amikor arról tréfálkoztunk,
hogy milyen autót válasszunk a főiskolára. A Camaro gyönyörű
volt; szinte bizsergett a tenyerem, ahogy végigsimítottam a
csillogó tetején.
– Ez komoly? Ezt bérelted ki hétvégére? A francba is, ez
nagyon drága! – nevettem, és a fejemet rázva ámuldoztam,
mennyire figyelmes is velem.
– Sajnos nem változik át óriási robottá. Pedig mindent
megpróbáltam... – csóválta a fejét Anna, szomorúságot színlelve.
Magamhoz öleltem.
– Annyira vicces vagy! Ez egyszerűen hihetetlen! Még soha
nem találkoztam senkivel, aki ennyire figyelmes lenne!
Köszönöm! – mondtam izgatottan, és szorosan magamhoz
húztam.
Viszonozta az ölelésemet.
– Szívesen! De nincs ám gyorshajtás! – felelte kuncogva.
Vigyorogtam, és felnyitottam a csomagtartót, hogy betegyük a
bőröndünket. Amikor megfogtam a másik, „csajos holmikat”
tartalmazó bőröndöt is, elhúzta tőlem, ő maga emelte be az
autóba, és óvatosan a másik mellé helyezte.
– El a kezekkel, ez az enyém! – utasított, és játékosan
megérintette az ujjával az orrom hegyét.
– Mi az ördög van benne?
– Ahhoz neked semmi közöd! – felelte kaján vigyorral.
Összevontam a szemöldökömet, de nem szóltam semmit.
– Akkor nyomás a lakásomra, és rendeljünk valami kaját!
Anna a szemét forgatta.
– De hiszen két órája ettél!
Kinyitottam neki az ajtót, és megvontam a vállam.
– Mi mondhatnék? Fejlődő szervezet vagyok!
Felkacagott, én pedig becsuktam az ajtaját, és gyakorlatilag
átszökkentem az autó másik oldalára.
Ahogy az ismerős utcákat szeltem, kezdtem egyre jobban
aggódni. Az én lakásom nem épp egy palota, Anna pedig
luxuskörülményekhez szokott. Jobb lett volna, ha egy
szállodában foglalok szobát a hétvégére.
– Anna, az a helyzet, hogy a lakásom nem igazán olyan,
amilyenhez hozzászoktál. Még szép otthonnak sem lehet nevezni
– szólaltam meg fintorogva.
– Szerinted törődöm azzal, hol laksz? – ráncolta össze a
homlokát kissé megbántva, mintha arra utaltam volna, hogy
csak a külcsín érdekli őt.
 Gyorsan megráztam a fejem. Egyáltalán nem erre céloztam
vele.
– Nem, tudom, hogy nem! Csak egy kicsit ciki, ennyi. Úgy
értem, rendben van, de közel sincs olyan, mint a campusos
lakásunk – magyarázkodtam a vállamat vonogatva, majd
beálltam egy üres parkolóba a lakás előtt. Összerezzentem kicsit,
ahogy körbenéztem; a többi kocsihoz képest a miénk igencsak
kilógott a sorból. – Ugye van biztosítás az autón?
Anna elnevette magát.
– Van, szépfiú, ne aggódj!
Megkönnyebbülten sóhajtottam, és kiszálltam. Miután
ellenőriztem, hogy minden rendben, kinyitottam Annának az
ajtót, és intettem, hogy kiszállhat. Amikor felnyitottam a
csomagtartót, Annát annyira lefoglalta, hogy körbenézzen, hogy
észre sem vette, hogy az ő csomagját is kiveszem. Kézen fogtam
őt, szorosan a hátam mögé húztam, és így vezettem át a
parkolón, egészen a rozoga liftig.
Amikor felértünk a harmadikra, végigvezettem a folyosón, és
megálltam az ajtónk előtt. A lélegzetemet visszafojtva tettem be
a zárba a kulcsot, és magamban azon rimánkodtam, hogy Nate
tényleg egy kicsit rendbe vágta a lakást. Kinyílt az ajtó, először
Anna lépett be, majd én. Még mindig nem mertem levegőt venni.
Nate borzasztó rendetlen fickó volt, és nem zavarta, ha
piszokban él. Az elmúlt években, amikor együtt laktunk itt, én
voltam, aki a takarítást végezte. Már láttam lelki szemeim előtt,
hogy mi fog fogadni minket. De legnagyobb meglepetésemre
nem is volt akkora gáz.
Beléptem a nappaliba, és megkönnyebbültem. Sehol egy
piszkos ruha, sehol egy koszos tányér, sehol egy szakadt újság az
asztalon. Úgy látszott, Nate még fel is porszívózott.
Agglegénylaknak nem is volt annyira rossz a hely; meg is
lepődtem Nate-en!
Anna mosolyogva nézett körbe.
– Azt mondtad, nem szép az otthonod, pedig szuperül néz ki!
– Odalépett a falon lógó képekhez, és böngészni kezdte őket. –
Ők a barátaitok? – kérdezte, és a tavalyi versenyeken készült
képre mutatott, amin a srácokkal voltam.
– Igen. Ő itt Nate – mondtam, és rámutattam a fotón.
Anna elismerően Rittyentett.
– Már értem, miért vannak oda érte a lányok!
Majdnem megállt a szívem. Nem is gondoltam arra, hogy
Annának bejön Nate! Jóképű srác volt, minden csaj a lábai előtt
hevert. Féltékenység fogott el. Mi a francot csinálok, ha a legjobb
haverom tetszik meg neki?
Anna felém fordult.
– Mi az? – kérdezte aggodalmas arccal, majd felém nyúlt, és
megérintette az arcomat.
– Semmi – hazudtam, és arrébb léptem.
– Hékás, ne füllents! Látom, hogy valami gond van. Mondd
el! – erőltette, és megfogta a kezem.
– Tényleg semmi. Minden csajnak bejön Nate. Tipikus
szívtipró a srác: szőke haj, kék szem. Minden lány ilyen pasira
vágyik. Pont a te ízlésed! – jelentettem ki, és próbáltam
közömbösnek tűnni.
Anna számára minden világossá vált. Komiszul nevetni
kezdett.
– Féltékeny vagy amiatt, amit mondtam?
Felugrottam. A francba! Erre most mi a fenét mondjak!
– Dehogy! – Próbáltam leplezni az érzést.
– Szörnyen tudsz hazudni! – cukkolt, majd előrelépett, és a
mellkasomra tette a kezét.
Sóhajtottam.
 – Jól van, oké. Igen, féltékeny lettem – vallottam be
feszengve. Ismét elmosolyodott.
– Pedig semmi szükség rá. Nekem egyáltalán nem jön be.
Ráadásul nekem már van egy nagyon dögös pasim! –
kacérkodott, lecsúsztatta a kezét a mellkasomon, és megragadta
a derékszíjam csatját.
Beleborzongtam ebbe a játékos, könnyed mozdulatba.
– Ja, tényleg! Azt el is felejtettem, hogy már van valakid! –
vetettem oda, a hangom tele volt sóvárgással. Annyira kívántam
őt, hogy az már szinte az őrületbe kergetett.
– Elfelejtetted? Lehet, hogy többször kellene, hogy
emlékeztesselek rá?
Összeszorítottam a fogam.
– Az lehet!
Csábító mosollyal nézett rám, közelebb lépett hozzám, a
kanapéra lökött, és rám borult. Megcsókolta a homlokomat és az
orromat.
– Nem kell aggódnod, pasikám! Te vagy az egyetlen, akit
valaha is közel engedek magamhoz! – fogadkozott, és
végigpuszilgatta az arcomat. A hévtől szapora lett a légzése, mire
én olyan dolgok után kezdtem vágyakozni, amikre még
gondolnom sem lett volna szabad.
Hogy lehettem ennyire hülye? Hiszen egy férfit sem enged
közel magához, ebből tudtam, hogy csak én kellek neki! Amikor
puha ajka a számhoz ért, szenvedélyesen visszacsókoltam,
megfordultam, és a hátára fektettem. Ahogy csókunk egyre
hevesebb lett, az egyik lábát a derekam köré tette, és belém
csimpaszkodott. Felnyögtem, annyira jóleső érzés töltött el. De
akkor gyorsan arrébb is húzódtam tőle.
– Anna, kicsi lány, kérlek, hagyjuk abba! Nem szeretném, ha
kiborulnál miatta – szóltam rekedten, megtörve a csókunkat,
bár nem mozdultam el fölüle.
Drámaian felsóhajtott.
– Igen, tudom. Csak néha olyan nehéz ellenállni neked!
Annyira veszettül dögös vagy, Ashton! – vonta össze a
szemöldökét. Látszott rajta, hogy bosszantja, amiért nem bír
ellenállni nekem.
A kijelentésén elvigyorodtam.
– Kösz szépen, kicsi lány! Te is veszettül dögös vagy! –
Sóhajtottam egyet, és az órára néztem a falon. – Későre jár. Mi
lenne, ha készítenénk valami ennivalót, aztán kipakolnánk, és
elmennénk aludni? – Muszáj volt leszállnom róla, mert a testem
már árulkodó jeleket produkált arról, mennyire kívánom őt.
– Oké! – A tekintete egyszerre árulkodott szomorúságról és
megkönnyebbülésről is.
Ettünk egy grillezett sajtos szendvicset, amit sikerült a
felismerhetetlenségig megégetnem, azután kipakoltunk. Mialatt
Anna a fürdőszobában volt és átöltözött, én is levetkőztem, és
bokszeralsóban bebújtam az ágyba. Néhány perc múlva
kitrappolt egy apró kis sortban és pántos pizsamafelsőben.
Imádtam és utáltam is egyszerre ezt a ruhadarabot. Imádtam,
mert úgy állt a bombajó alakján, hogy az szinte már nem is
evilági volt, és pontosan ugyanezért utáltam is. Becsusszant
mellém az ágyba, hozzám bújt, a lábát az enyémre tette, én meg
nagyot sóhajtottam a bennem egyre fokozódó vágytól. Úgy tűnt,
újabb hosszú éjszakának nézek elébe.

Reggel, ahogy kinyitottam a szemem, Anna gyönyörű arcát

láttam meg néhány centiméterre az enyémtől. Boldogan
elmosolyodtam, lehajtottam a fejemet, és gyengéden
megpusziltam a homlokát. Kicsit arrébb húzódtam, hogy lássam
őt, ahogy alszik. Úgy húsz percre rá mocorogni kezdett, közelebb
bújt hozzám, a fejét a mellkasomba nyomta. Ez volt a kedvenc
részem mindennap – amikor ébredezett, és próbált közelebb
húzódni hozzám, mindegy, mennyire volt addig is szorosan
mellettem. Ez az apró kis mozdulat egész nap bennem élt.
Elmosolyodtam. Igen, ez ám a születésnap! Anna ekkor
kinyitotta a szemét, és halványan elmosolyodott.
– Jó reggelt! – üdvözöltem, és elsimítottam a haját az arcából.
– Jó reggelt! Boldog szülinapot! – énekelte vidáman.
Nevetni kezdtem. Kicsit furcsán hangzott számomra ez a két
szó.
– Köszi! Akkor kapok szülinapi csókot is? – kérdeztem
reménykedve.
Bólintott, és pajkosan elmosolyodott.
– Naná! Kitől is?
Vigyorogva lehajoltam, és lágyan megcsókoltam. Azonnal
visszacsókolt, és beletúrt a hajamba. Néhány másodperc múlva
már húzódtam is hátrébb tőle, nem akartam túl messzire menni.
Nem vette ki a kezét a hajamból.
– Szeretnéd most megkapni az ajándékodat? – kérdezte
izgatottan. Kissé bosszankodva felhördültem.
– Jaj, Anna, ugye nem vettél nekem semmit? Már ez is túlzás!
– zsörtölődtem. Nem szerettem, hogy költ rám. Nem volt rá
szükségem. Csakis rá volt szükségem.
Anna nem válaszolt, csak kibújt a karjaimból, és kiugrott az
ágyból. Odaszökkent a bőröndhöz, amit Dean hozott. Múlt este
azt nem pakolta ki, és most már tudtam is, miért – abba rejtette
az ajándékomat. Nagyot sóhajtott, ahogy az ágy végéhez
gurította a bőröndöt, majd az ágyra emelte.
Csodálkozva figyeltem, ahogy felemelte a bőrönd tetejét.
Amikor kiugrott az ágyból, már akkor sejtettem, hogy egy
ajándék van benne, de arra nem is gondoltam, hogy tele volt
ajándékkal. Két hatalmas dobozt láttam, egy közepes méretűt és
három kicsit.
– Nem akarom, hogy vegyél nekem dolgokat! – morogtam.
Mellém huppant az ágyra, és lehajolt hozzám, hogy puha
csókot nyomjon a számra, ezzel is elcsendesítve a
tiltakozásomat.
– Ne kezdd, kérlek! Megbántasz vele! Annyit filóztam
mindegyiken! Meg akartalak lepni velük, szóval pszt! – utasított,
és önelégülten mosolygott rám. Sóhajtottam, ahogy kivette a
három kisebb csomagot, és az ölembe tette őket. – Nyisd ki őket,
és mosolyogj, légyszi! – Közben olyan kutyaszemekkel nézett
rám, aminek nem tudtam ellenállni.
A szemem meresztve felnyitottam az egyik dobozt. James
Patterson új könyve lapult benne. Örömömben vigyorogni
kezdtem. Beszéltünk erről néhány hete, és mondtam neki, hogy
el akarom olvasni.
– De jó! Köszönöm! – Már akkor is ez lett volna a legjobb
ajándékom, ha csak ezt kapom tőle!
Elmosolyodott.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog. Nyisd ki a következőt! – szólt
izgatottan, és azt is az ölembe tette. Széles vigyorral bontottam
ki a csomagot; a Peacemaker DVD volt benne. Elnevettem
magam, ahogy ránéztem. – Nem tudtam, hogy megvan-e már,
de megláttam, és meg akartam venni. Remélem, ez az a film. Azt
mondtad, ez a kedvenced – szólt habozva, és a nyakláncával
játszott. Mindig azt csinálta, ha kicsit ideges volt valami miatt.
– Igen, ez az, és még nincs meg! – Megnéztem a DVD
hátulját. Nagyon bírtam ezt a filmet!
– Következő! – noszogatott.
Elnevettem magam a lelkesedésén. Feltéptem az utolsó kis
csomag papírját. Egy fekete, négyszögletes ékszerdoboz volt
benne. Összeráncoltam a homlokomat, ahogy felnyitottam a
dobozt. Egy tömör ezüst karóra csillogott benne. Lepadlóztam;
belegondolni sem mertem, mennyibe kerülhetett! Annára
pillantottam, és a fejemet csóváltam, hogy ez már túl sok, és nem
fogadhatom el. De mielőtt bármit is mondhattam volna,
tiltakozásul felemelte a kezét.
– Mielőtt megszólalsz, hallgass meg! – kérlelt. – Nincs
karórád. Mindig a mobilodon nézed meg, mennyi az idő. Valami
olyat szerettem volna adni neked, ami hasznos. Megláttam ezt,
és megvettem. Mindenkinek kell óra! Csak fogadd olyan
szeretettel, amilyennel adom! Szeretném, ha elfogadnád!
Nyeltem egyet.
– Anna...
Lebiggyesztette az ajkát.
– Ha nem tetszik, kicserélhetjük – ajánlotta fel.
Lenéztem az órára. Tökéletes darab volt, olyan, amit
magamnak sosem vettem volna meg, mert nem lett volna rá
pénzem.
– Nagyon-nagyon tetszik, csak...
Kezét a számra tette.
– Ha tetszik, akkor vedd fel, és mosolyogj! Nagyon szeretném,
ha elfogadnád!
Láttam rajta, hogy így is gondolja, és hogy ez sokat jelent neki.
Nyilvánvalóan rengeteg időt töltött azzal, hogy kiválassza és
megvegye. Sóhajtottam, és elhúztam a kezét a szám elől.
– Akkor hát köszönöm! – mondtam beleegyezve.
Boldogan felsikított, tapsikolt, majd a közepes méretű
ajándék felé bökött a fejével.
– Szuper! Akkor most ezt!
– Már bőven elég ennyi is! Nem kellett volna semmi mást
venned! – dorgáltam meg, majd előrehajoltam, és gyengéden
megcsókoltam. Őszintén mondom, ez a csók bőven elég lett
volna nekem!
– Csak nyisd ki, vagy én fogom! Nem bírom kivárni, hogy ki
legyenek bontva az ajándékok! Látnod kellene, mit művelek
karácsonykor: egy perc alatt képes vagyok kibontani egy halom
ajándékot! – jelentette ki büszkén. Ebben nem is kételkedtem.
– Nyugi! Még a végén azt hiszem, hogy neked van szülinapod!
– viccelődtem.
Eltűnt az arcáról a mosoly, a tekintete komor lett.
– Nem szeretem a születésnapomat. Szívesebben ünneplem
másokét.
Belém hasított a felismerés. A barátját a születésnapján
gyilkolták meg. A következő két évben mindkétszer a
születésnapján kísérelte meg az öngyilkosságot. Jézusom, hogy
lehetek ennyire idióta?
– Sajnálom, nem gondolkodtam. Nem kellett volna ezt
mondanom. – Megfogtam a kezét, és bocsánatkérően néztem a
szemébe.
Megrázta a fejét, és ismét mosolygott.
– Nyisd már ki! – noszogatott, és izgatottan mutogatott az
ajándékra.
Elnevettem magam, és kibontottam a csomagot. A dobozon
található képre nézve leesett az állam. Egy fényképezőgép. Maga
a tökéletes ajándék; ennél jobbat senki nem tudott volna adni
nekem. Már nagyon szerettem volna egy közös képet Annával; a
mobilommal készítettem néhányat, de azokat nem tudtam
kinyomtatni.
– Azta, ez hihetetlen! Nagyon köszönöm! – tört ki belőlem. –
Ugye tudod, hogy mostantól téged foglak fotózni? – tettem
hozzá.
– Ha azt hiszed, hogy meztelenül modellt állok neked,
tévedsz! – cukkolt, és kinyújtotta rám a nyelvét.
Kajánul felnevettem.
– Eddig ez eszembe sem jutott, de most, hogy mondod!
Elnevette magát, és a fejét rázta.
– Te kis perverz! – Játékosan a karomra csapott egyet.
Odahajoltam hozzá, és szájon csókoltam. Csak egyszer.
– Köszönöm szépen! Nagyon tetszik a gép, fantasztikus! –
Visszanéztem a kezemben tartogatott dobozra, és azon
morfondíroztam, hogy ez a lány tényleg hús-vér emberből van-e.
Anna felvette a két utolsó dobozt, és az ölembe tette őket.
– Ezek itt egymáshoz tartoznak, de ezt nyisd ki először! –
utasított, és rámutatott a laposabb dobozra. Még mindig a
fényképezőgép hatása alatt álltam; már alig vártam, hogy ma
este magammal vigyem, és készítsek magunkról néhány képet!
Ránéztem Annára, és észrevettem, hogy várakozó tekintettel
figyel. Szívem szerint le sem vettem volna róla a szemem, de
végül kibontottam az ajándékot.
Elakadt a lélegzetem, remegni kezdtem – erre az ajándékra
minden férfi így reagál! Az ölemben egy PlayStation 4 volt. Még
ki sem adták!
– Hát ezt hogy szerezted, Anna? – hüledeztem.
– Megkértem apát, hogy mozgasson meg néhány szálat!
Vannak barátai, akik a Sonynál dolgoznak – felelte boldogan. –
Tudtam, hogy ilyen arcot fogsz vágni hozzá! – mosolygott
önelégülten. – Nyisd ki a másikat is! A kettő együtt van!
Még mindig nem tértem magamhoz. Kinyitottam a másik
ajándékot is. Letéptem a kartondoboz csomagolását, és láttam,
hogy egy plusz irányító és hat játék van benne. Anna
lekuporodott mellém, és a doboz felé intett.
– Nem tudtam, melyik játékot szerezzem meg, így
megkérdeztem az eladó srácot, hogy egy huszonkét éves férfinak
melyik tetszene. Ezeket javasolta. Remélem, jól döntöttem! –
sóhajtott kissé aggodalmas ábrázattal.
Megragadtam a derekát, és lehúztam az ágyra magam alá.
Vajon most megmondhatom neki, hogy szeretem? Vagy
elrontanék vele mindent? Nem kockáztathattam. Féltem, hogy
kiborulna miatta.
– Te vagy a legédesebb, legkedvesebb és legfigyelmesebb
lány, akivel valaha találkoztam, Anna! Nagyon szépen köszönök
mindent, és azt is, hogy eljöttünk LA-be, és hogy most itt vagy
velem! Nagyon hálás vagyok ezért!
Elvigyorodott.
– Szívesen! Boldog születésnapot!
Ismét megcsókoltam. Éreztem, hogy kezdek beindulni, ahogy
szorosan magamhoz öleltem, és éreztem testének idomait.
Amikor elhúzódtam tőle, mindketten szaporábban vettük a
levegőt. Felültem, és visszanéztem a PS4-re.
– El sem hiszem, hogy megszerezted nekem! – ráztam a
fejemet ámuldozva. Már alig vártam, hogy játszhassak vele, főleg
a kupac tetején lévő focis játékkal!
– Igazából nem neked vettem – szólt vállvonogatva, és a
konzol felé bökött.
– Nem? Akkor magadnak? – vigyorogtam. Nagyon szerettem
volna ellene játszani. Az olyan szexi, amikor csajok
videojátékoznak!
Anna megrázta a fejét.
– Nem. Nate-nek! – válaszolt pajkos mosollyal.
Felvontam a szemöldökömet.
– Nate-nek? Hogyhogy?
Elmosolyodott, és a játékokat tartalmazó doboz felé nyúlt.
Kiborította, mire egy kis fülhallgató pottyant ki belőle az ölembe.
– Hiányoznak a barátaid, ezért ezt Nate-nek vettem. A játékok
interaktívak, így mások ellen játszhatsz. Ezzel a kis
fülhallgatóval beszélhettek egymással, miközben játszotok. Ezt
Nate-nek vettem, a tiédet pedig otthon hagytam. Pont
ugyanilyen az is – magyarázta.
Te jó isten! Nem elég, hogy nekem vett ajándékot, de még a
legjobb haveromnak is, csak hogy játszhassunk egymás ellen?
Csak azért, mert tudta jól, mennyire hiányzik nekem Nate! A
pokolba is, el kell vennem feleségül ezt a lányt! Adja ég, hogy ő
is belém szeressen! Ígérem, hogy boldoggá teszem őt!
Rimánkodtam magamban.
– Anna, ez hihetetlen! Annyira figyelmes vagy! Szóhoz sem
jutok! Elvigyorodott, és megvonta a vállát, mintha semmiség
lenne az egész.
– Akartam neked venni valamit. Többet köszönhetek neked,
mint amit valaha is viszonozni tudnék. Így, ezekkel az
apróságokkal szerettem volna éreztetni veled, hogy tudd, nagyon
hálás vagyok neked!
– Igazán nincs miért – feleltem, és összeráncoltam a
homlokomat. Mindent, amit tettem, azért tettem, mert én
akartam. Mellette akartam lenni, boldoggá akartam tenni őt;
mélyen legbelül jól tudtam, hogy ez az életem értelme.
– Én úgy érzem, igen – vonta meg a vállát.
Sóhajtottam egyet, a csokibarna szemébe néztem, és azt
kívántam, bárcsak ő is látná, hogy minket egymásnak
teremtettek.
– Pedig tényleg nincs miért – győzködtem tovább.
Elmosolyodott, megvonta a vállát, majd a könyvem felé nyúlt.
– Akkor egyezzünk meg abban, hogy nem értünk egyet! –
Visszahuppant a párnára, és lapozni kezdte a könyvet.
Megráztam a fejem, és azon csodálkoztam, hogyan lehet
ennyire különleges! Nem lehet ekkora szerencsém! Én is
visszadőltem a párnára, és hatalmas mosollyal az arcomon
elkezdtem átnézni a játékokat. Volt köztük jó néhány, amit
magam is kiválasztottam volna. Már alig vártam, hogy
játszhassak velük. Néhány perc elteltével az oldalamra
fordultam, kezemet a hasára tettem, csak hogy hozzáérjek.
– Köszönöm! – súgtam neki, és közelebb húzódtam hozzá.
Felém fordította a fejét, és megjelent az arcán az a varázslatos
mosolya. Most is elolvadtam tőle, mint mindig.
– Nincs mit, szépfiú!
Még közelebb húzódtam hozzá, számat az ajkára tettem, és
gyengéden megcsókoltam.
 22. FEJEZET

Anna

NÉHÁNY PERCEN ÁT CSÓKOLÓZTUNK, azután elhúzódtam tőle.

Annyira boldog és észvesztően dögös volt ma reggel! Kétségkívül
jól állt neki a huszonkettedik életév!
– Főzök egy kávét, aztán elmehetnénk valahova reggelizni.
Mit szólsz hozzá? – javasoltam.
– Oké! – értett egyet velem, majd ismét lenézett az ölében
lévő tárgyakra.
– Mi a francot mondok majd Nate-nek?
Elmosolyodtam.
– Hát, ezen én is törtem egy kicsit a fejem! Mi lenne, ha azt
mondanád, hogy kettőt nyertél egy versenyen. És azért adsz neki
egyet, hogy egymás ellen játszhassatok. – Ez volt az egyetlen
használható ötletem; azt nem mondhatta meg Nate-nek, hogy
egyenesen a szenátor lányától kapta őket.
Felnevetett. Zöld szeme úgy ragyogott, hogy megdobbant tőle
a szívem.
– Te már ezt is kitaláltad, mi? Fondorlatos kis cselszövő vagy
te, ugye tudod?
A szememet forgatva bólintottam.
– Bizony ám! Elég rafinált tudok lenni! Jobb is, ha rajtam
tartod a szemed!
– Ó, igen, rajtad tartom a szemem, és bármi mást is, ne
aggódj! – évődött velem. Elnevettem magam, és poénból arrébb
löktem. Kiugrottam az ágyból, és szaladni kezdtem, még mielőtt
megállíthatott volna. Az ajtónál megfordultam, és az arcomon
szétterülő mosollyal dobtam neki egy puszit.
Szinte úgy ugrándoztam ki a konyhába. Bekapcsoltam a
vízforralót, majd körülnéztem a lakáson. Igazából nagyon
barátságos kis hely volt! Persze, látszott rajta, hogy pasik lakják.
Nem passzoltak egymáshoz a bútorok, és mint egy tipikus
legénylakásban, itt is a praktikusság vezérelt mindent, nem az,
mi hogyan néz ki. Elmosolyodtam, és benéztem Ashton
szekrényeibe. Végül megtaláltam, amit kerestem. Vigyorogva
vettem elő két hatalmas, egymáshoz egyáltalán nem illő bögrét.
Jó volt itt lenni; a lakásában biztonságban és nyugalomban
éreztem magam. Itt mindenhol Ashton vett körül!
– Igen, ez az a látvány, amire jó ébredni! – hallatszott egy
férfihang mögülem.
Elmosolyodva megfordultam. Tudtam, hogy a híres jóbarát,
Nate Peters az. Ahogy számítottam is rá, Nate valóban jóképű
volt. Szőke, tüsi haj, kék szempár, magas, izmos test. Huncut,
magabiztos mosoly húzódott az arcán, ami kellőképpen pimasz
ábrázatot kölcsönzött neki. Bokszeralsót és fehér trikót viselt.
Most már értettem, miért őrülnek meg érte a lányok! Bár
véleményem szerint, annak ellenére, hogy Nate tényleg irtó
dögös volt, a közelébe sem ért Ashtonnak!
– Köszi! Feltételezem, arra célzol, hogy kávét főzök, nem
pedig arra, hogy alig van rajtam ruha! – jegyeztem meg, és
ártatlanul felhúztam a szemöldökömet.
Rám nézett somolyogva.
– Természetesen arra! – felelte éppoly ártatlanul.
– Akkor jó! – Megfordultam, és elővettem még egy bögrét a
szekrényből, hogy készítsek neki is egy kávét.
 – Minden bizonnyal te vagy Anna, Ashton barátnője. – Nate a
konyhapultnak dőlt, és keresztbe fonta maga előtt a karját.
– Te pedig minden bizonnyal Ashton legjobb barátja, Nate
vagy! – feleltem cinkos mosollyal.
– Ííígy van! – felelte, jól megnyomva az első szót. A szemem
forgatva visszatértem a kávéhoz. – Ashton mondta, hogy jól
nézel ki, de arról nem szólt, hogy ennyire! – folytatta.
– Nos, nekem meg azt mondta, hogy tuti ki akarsz majd
kezdeni velem, hogy ágyba vigyél, de arról nem szólt, hogy ezt
már reggel kilenc előtt el is kezded! – vágtam vissza nevetve.
Már most bírtam ezt a srácot; valószínűleg ezért is volt ő Ashton
legjobb barátja. Ashton nagyon kedvelte őt; és akit ő bír, azt én
is!
Nate nevetni kezdett, és a fejét csóválta.
– Ezt mondta rólam? Hogy egy nőfaló vagyok? – kérdezte
színlelt sértettséggel.
– Pontosan! – erősítettem meg nevetve.
– Pedig csak keresem azt a lányt, aki jó útra terel, és aki
mellett megállapodhatok! – duruzsolta meggyőzően.
– Tudod, mit? Ebben segíthetek! – szóltam, és a pilláimon át
néztem rá.
Felvonta a szemöldökét, és cinkos mosolyt dobott felém.
– Ó, igazán? – kérdezte érdeklődve, és közelebb húzódott
hozzám.
– Igen! – mondtam, és én is közelebb léptem hozzá.
Belenéztem nagyra nyílt szemébe, mire kissé meghőkölt.
Elmosolyodtam. Tisztán látszott, hogy megbánta, hogy a legjobb
barátja csajával flörtöl, most, hogy én is vettem a lapot. – Majd
én segítek neked találni valakit, ha este elmegyünk szórakozni! –
tettem hozzá. Rákacsintottam, és elnevettem magam, ahogy
megláttam a megkönnyebbülést az arcán.
 Felnevetett, és megrázta a fejét.
– Jópofa csaj vagy! Nem is csoda, hogy Ashton ennyire bír
téged! Nem baj, majd kitalálok még néhány ürügyet! –
dünnyögte, ahogy végigméricskélt a szemével.
– Hát, Nate, én most még hiába keresgetem, miért is bír téged
ennyire Ashton! – cukkoltam.
– Jaj, Anna, ez fájt! – A szívére tette a kezét, mintha tényleg
megbántódott volna.
A víz felforrt a forralóban. Tettem egy kanálnyit az olcsó
instant kávéból mindegyik bögrébe, majd kivettem a tejet a
hűtőszekrényből.
– Hogy szereted? – kérdeztem tőle, ahogy az én bögrémbe
cukrot, Ashtonéba pedig egy kicsivel több tejet tettem.
– Úgy szeretem, ahogy neked jó, bébi! – évődött ismét.
Nagyobb nőcsábász, mint Ashton! Nem bír leállni, az már
látszik!, állapítottam meg magamban.
– Mit szólsz a jó erőshöz? – ajánlottam fel neki, és elétettem a
feketekávét. Válaszul felnevetett. – Ezt pedig beviszem a
pasimnak, és neki is állunk a szülinapi ajándékának! –
kacsintottam rá, és felkaptam a két kávét.
– Akkor később még biztosan találkozunk, Anna!
A szememet forgatva visszaindultam Ashton szobájába, majd
lábbal behajtottam magam mögött az ajtót.
– Nate itthon van! – mondtam Ashtonnak vidáman, ahogy
lehuppantam az ágyra.
Ashton jól láthatóan befeszült ettől. Összeráncolta a
homlokát.
– Már fent van? De hisz éjfélig dolgozott!
– Fent, igen; a konyhában futottunk össze – vontam meg a
vállam. – Vicces fiú!
Ashton rám szegezte a tekintetét.
 – Rád nyomult, ugye?
Elmosolyodtam a kérdésén. Túlságosan is védett engem; néha
arról is megfeledkezett, hogy igazából nem vagyok a barátnője.
Bár a legtöbbször azt kívántam, bárcsak az lehetnék!
– Igen, de ne aggódj, mondtam neki, hogy nem az esetem! –
feleltem, majd mellé csúsztam, és a kávékat az éjjeliszekrényre
tettem.
– Te vagy az első lány, aki ezt mondja! – mosolyodott el,
átölelt, és közelebb húzott magához.
Legyintettem egyet.
– Közöltem vele, hogy nekem már van egy észvesztően dögös
pasim! – tettem hozzá mosolyogva. – Még ha mától már
vénembernek számít, akkor is!
Ashton viccesen morogni kezdett.
– Hékás! Nem ér az éveimmel viccelődni! Ez kicsit
érzékenyen érint engem!
– Akkor mondhatjuk azt is, hogy huszonegy éves és
háromszázhatvanhat napos vagy! – javasoltam neki, és
megvontam a vállam.
Ismét felnevetett.
– Igen. Határozottan jobban hangzik, mint a vénember! –
felelte, majd végigsimította a karomat, amitől megborzongtam.
Felkapta az új fényképezőgépét, magunk elé tartotta, és már
készített is egy fotót rólunk, még mielőtt ellenkezhettem volna.
– Hékás! Még meg sem fésülködtem! – nyavalyogtam.
– Gyönyörű vagy, kicsi lány! Imádom a kócos hajadat!
Erre elmosolyodtam. Az volt az érzésem, hogy most nem
viccel. Én is odavoltam a kócos hajáért.
Megittuk a kávénkat, én zuhanyozni indultam, Ashton pedig
Nate-hez, hogy beszélgessenek kicsit. Hallottam, hogy jókat
nevetgélt vele, és sok mindent mesélt neki; főleg rólam
beszélgettek. Letusoltam, és visszamentem a szobába felöltözni.
Egy feszülős farmersortot húztam fehér trikóval, rá pedig egy
fekete mellényt. Fekete éktalpú szandált vettem fel, a hajamat
gyorsan megszárítottam, majd a felét feltűztem. A sminkkel nem
vacakoltam.
Amikor kiléptem a nappaliba, ők ketten azonnal abbahagyták
a beszélgetést, és rám szegezték a tekintetüket. Ezt látva
összehúztam a szemöldökömet, végignéztem magamon, és azon
tűnődtem, mi a gond velem.
– Mi az? Öltözzek át? Nem leszek így jó LA-ben? – kérdeztem
zavartan. Nem hoztam magammal túl sok ruhát, így csak
korlátozott lehetőségeim voltak.
– Azt a mindenét! Olyan dögös vagy, hogy összefutott a nyál a
számban! – szólalt meg szinte hörögve Ashton, és végigmért.
Megkönnyebbülten felnevettem, majd el is pirultam. Ahogy
Nate-re pillantottam, láttam, hogy ő is rajtam legelteti a szemét.
Felvontam az egyik szemöldökömet, mert tudtam, hogy muszáj
felé jeleznem, hogy nem mutatok iránta érdeklődést. Ki is
terveltem gyorsan, miként legyen. Ashtonhoz léptem, és
terpeszülésben az ölébe helyezkedtem. Lehajoltam hozzá, a
karommal átöleltem a nyakát, majd megcsókoltam. Ő
visszacsókolt, és halk nyögés hagyta el a torkát, amit hallva
lángok gyúltak bennem, és teljesen felizgultam.
Ashton a derekam köré fonta a karját, és szorosan magához
ölelt, ahogy egyre hevesebben csókolóztunk. Az egész testem
izzott a vágytól, ahogy éreztem az ízét és nyelvének melegét. A
férfiasságához nyomtam magam, és másra sem tudtam
gondolni, csak arra, hogy minél szorosabban simuljak hozzá, és
szinte eggyé olvadjak vele. Minden idegvégződésem életre kelt,
már szinte fájt az érzés. Kívántam őt.
Annyira elvesztem a pillanatban, hogy ijedtemben
felugrottam, és visszazökkentem a valóságba, amikor egyszer
csak valaki megköszörülte a torkát mellettem. Vonakodva
elhúztam a számat Ashtonéról. A légzésem szapora volt. Ashton
tekintete – gondolom, akárcsak az enyém – izgatottságot és
vágyat tükrözött.
– Boldog szülinapot! – suttogtam, és nem moccantam az
öléből.
– A legjobb szülinapom! – szólt zihálva, mialatt kezét a
csípőmön tartotta.
Ashton lassan megmozdult, de az apró mozdulat során még
inkább összeértek azok a testrészeink, amelyek már amúgy is
kellő izgalomban voltak. Apró élvezet lüktetett végig a
testemben. Levegőért kapkodtam, szorosabban átöleltem, ahogy
fészkelődtem egyet az ölében. Próbáltam felszabadítani a
bennem keletkező feszültség és nyomás egy részét. Ashton ujjai
a combomba mélyedtek, mire ugyanaz az örömérzet futott át
ismét a testemen. Ajkai ismét megtalálták a számat, és újra
elvesztem a pillanatban. Nem bírtam már több kényeztetést, a
testem megkönnyebbülésre vágyott. Úgy tűnt, mindjárt a
tetőfokára hág bennem az élvezet, hacsak nem engedem ki a
gőzt. Ekkor határoztam el magamban, hogy különlegessé teszem
Ashton számára a hétvégét.
– Öö... Hahó! Nem vagytok ám egyedül! Itt a legjobb
haverotok! – poénkodott Nate. – Na, nem mintha nem lenne
élvezetes a látvány! – tette hozzá kajánul vigyorogva.
Ashton morgott egyet, és vonakodva, de elhúzta a száját az
enyémtől.
– Húzás, Nate!
Ekkor már én is ráeszméltem, hogy nem éppen ildomos ezt
csinálnunk a nappalijuk kanapéján, miközben Nate árgus
szemekkel figyel minket. El is pirultam, és nyeltem egyet.
 – Gyerünk enni! Éhen halok! – javasoltam gyorsan, csak hogy
témát váltsak. Nate-re mosolyogtam. – Jössz?
Pajkos vigyor jelent meg az arcán.
– Még nem, de veled örömmel elmegyek! – duruzsolta, és
rám kacsintott.
Ashton hirtelen behúzott egyet a karjába.
– Ő az enyém! – morogta figyelmeztetően, és látszott rajta,
hogy csak félig-meddig viccel.
Nate felszisszenve a karját dörzsölgette.
– Jól van, a francba! Csak hülyültem!
Hirtelen kitört belőlem a röhögés, ahogy bosszús arcára
néztem. Olyan volt, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak, hogy a
süteményesdobozban kotorászik.
Ashton arrébb húzódott a kanapén, még mindig az ölében
tartva engem.
– Gyerünk, kicsi lány! Nate nem akar odajönni, ahová mi
megyünk. Már megkérdeztem.
Nate megvonta a vállát.
– Azt hittem, reggelizni megyünk, de egy múzeumba nem
vagyok hajlandó betenni a lábam! – szólt közbe, és felállt.
Értetlenkedve összehúztam a szemöldökömet. Ashton sem
volt oda az ilyesfajta dolgokért, így ez tőle is furcsa választásnak
tűnt.
– Múzeum? Miféle múzeum? – kíváncsiskodtam.
– Van egy igazán menő múzeum, ami szerintem tetszeni fog
neked – magyarázta, és megvonta a vállát.
Hitetlenkedve csóváltam a fejem.
– Micsoda? A te születésnapodon nem fogunk olyan helyre
menni, ami nekem tetszene! – tiltakoztam, és megpróbáltam
felemelkedni az öléből, ám szorosan magán tartott.
– Ugyan már! ígérem, jól fogod érezni magad! – súgta nekem,
majd előrehajolt, megcsókolta az arcomat, és apró puszikat
lehelt a nyakamra.
Megfeszült a testem.
– Lehet, hogy itt is jól érzem magam! – motyogtam behunyt
szemmel. Élveztem, ahogy a szájával habzsol.
Éreztem a nyakamon, hogy elmosolyodik.
– Hát, lehet, hogy én is jól érzem magam itt! – jegyezte meg
már a fülcimpámat harapdálva.
– Én meg lehet, hogy szeretnék elmenni reggelizni! – szólt
közbe Nate nevetve.
Ashton sóhajtott egyet, arcát eltolta a nyakamtól;
beleharaptam a szám szélébe, hogy ne nyögjek fel, amiért
eltávolodott tőlem.
– Oké, akkor menjünk enni! – egyezett bele Ashton a szemét
forgatva, majd elengedett, hogy fel tudjak állni.
Az utca végén álló kis kávézóba mentünk. Útközben
semmiségekről csacsogtunk. Ahogy beléptünk a kávézóba,
Ashton elnyomott egy „francba” morgást, amikor egy pincérnő
odalépett hozzánk, széles mosollyal az arcán.
– Helló, Ashton! Mi újság veled? De rég láttalak! – szólt
halkan a pilláit rebegtetve, és Ashton karjára tette a kezét.
– Öö, helló, Kelly! – üdvözölte Ashton kissé zavartan.
A pincérnő arcára dühös kifejezés ült.
– Shelly! – bökte oda. Kitört belőlem a nevetés, de gyorsan
köhögni kezdtem, amikor a lány felém fordult, és rám meredt,
amitől persze Nate-et is elkapta a röhögés. Ashton rémült arccal
meredt rám, miközben a pincérnő lekicsinylő tekintettel
méregetett.
– Ő kicsoda? – kérdezte. Nyilvánvalóan igyekezett
udvariasnak tűnni, de nem tűnt túl őszintének.
Ashton megfogta a kezem, és maga mellé húzott, ahogy
megszólalt.
– Ő itt a barátnőm, Anna.
Felpillantottam, és láttam, milyen dühödten méreget a
pincérnő. Látszott rajta, hogy legszívesebben kinyírna. Az volt az
érzésem, hogy bosszúból lazán bele fog köpni az ételembe.
Halkan sóhajtottam egyet, de úgy döntöttem, ha már a csaj
mindenképp így tesz, akkor majd én is poénosra veszem a
dolgot.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Kelly! – üdvözöltem őt, és
próbáltam elrejteni a vigyoromat.
– Shelly! – csattant fel.
– Ó, igen, bocsánat! – Elvigyorodtam, és nagyon kerültem
Nate tekintetét, aki már alig bírta magában tartani a nevetést.
Shelly egyik szemöldöke a magasba húzódott, majd ismét
Ashtonra szegezte a szemét.
– Nem is tudtam, hogy van barátnőd! Tud róla, hogy
lefeküdtél velem?
Elmosolyodtam, ahogy Ashton kényelmetlenül topogott.
Bólintottam, és magamban úgy határoztam, hogy segítek
Ashtonnak. A csaj nyilvánvalóan arra készült, hogy okozzon
némi zűrt kettőnk között.
– Ó persze! Tudok róla, hogy a pasim a fél várossal lefeküdt! –
szóltam közbe. – Mondd csak, nem te voltál az, aki megtanította
neki, hogyan használja a kezét örömszerzésre? Mert ha igen,
akkor nagy hálával tartozom neked! – tettem hozzá vigyorogva.
Nate-nek ekkorra már vége lett; kitört belőle a nevetés.
Shelly utálatosan fintorgott egyet, majd lekapott a pultról
három étlapot. Látszott rajta, hogy nem tetszett neki, ahogyan
reagáltam.
– Le akartok ülni?
Meg sem várta, hogy válaszoljunk, megfordult, peckes
járással az egyik üres asztalhoz lépdelt, és odahajította a három
étlapot. Ashton kézen fogott, és a kezemet szorítva átsétáltunk az
éttermen ahhoz az asztalhoz, ahol a pincérnő megállt.
Becsúsztam a bokszba, Ashton mellém. Láttam, hogy még
mindig kényelmetlenül érzi magát, és bocsánatkérően néz rám.
Shelly láthatóan levegőnek nézett, mialatt felvette az
italrendelésünket. Ahogy távozott, Nate megrázta a fejét, és még
mindig nevetett.
– Hát ez brutál muris volt!
Ashton felhorkant.
– Annyira sajnálom! Elfeledkeztem arról, hogy itt dolgozik.
Elmosolyodtam, és elnézően legyintettem a kezemmel.
– Ashton, ha minden alkalommal bosszankodnék vagy
kiakadnék azon, hogy hány csajjal voltál együtt, akkor egész nap
pipa lennék! – viccelődtem megvonva a vállam.
Ennek hallatán meglágyult a tekintete, és megkönnyebbülten
leengedte a vállát. Hálásan rám mosolygott.
– Gondolom! Amúgy most megmutattad, hogyan kell elbánni
egy exszel! Nem volt semmi! – tette hozzá elismerően. Ashton
oldalra biccentette a fejét, és pajkos pillantást vetett rám. – Mire
is utaltál, amikor a kezemről meg az örömszerzésről beszéltél? –
kíváncsiskodott az egyik szemöldökét felvonva.
Vigyorogni kezdtem.
– Tudod azt te jól! – feleltem, és elvörösödtem. Ashton
elnevette magát, előrehajolt, megpuszilta a piros arcomat, és
kisimított egy hajtincset az arcomból.
– Időzített bomba a csaj, Ashton! Nem csoda, hogy
belezúgtál! – jegyezte meg Nate, és ámulattal nézett rám.
Megállt a szívem. Pislogni is elfelejtettem e szavak hallatán.
Ashton azt mondta Nate-nek, hogy szerelmes belém? De aztán
rögtön rájöttem, hogy ez is az álca és a titkos megbízatás része.
Persze hogy a haverjának is hazudnia kellett. Csak a szerelmes
udvarlót játssza, ahogy azt tennie kell.
Amikor Ashtonra pillantottam, észrevettem, hogy valami
miatt a barátjára szegezi a tekintetét. Szerencsére ekkor
megjelent a pincérnő az italainkkal.
Shelly továbbra is levegőnek nézett, amikor felvette a
rendelésünket. Lefirkantotta a papírjára, hogy mit kérnek a fiúk,
majd gonoszul rám nézett.
– És te? – kérdezte türelmetlenül.
– Csokiöntetes palacsintát kérek szépen! Ja, és Shelly, hagyok
neked ötven dolcsi borravalót, ha nem köpsz bele az ételembe! –
Mézesmázasan rámosolyogtam, és átnyújtottam neki az étlapot.
Nate ismét nevetésben tört ki.
Shelly is nevetni kezdett, és most először rám mosolygott.
– Rendben. Akkor megrendelem az ételeiteket!
Nate gyakorlatilag könnyezett a kacagástól, ahogy a pincérnő
távozott.
– Anna, szerintem pattintsd le Ashtont, és legyél inkább
velem! – jegyezte meg, és rám kacsintott.
– Hm, nem hinném, hogy bírnál velem! – vágtam rá. Így is
volt; Nate valószínűleg lelépne mellőlem a kiborulásaim miatt.
– Úgy gondolod? Én azért tennék egy próbát! – duruzsolta
sokatmondóan.
Ashton ismét befeszült ettől. Elmosolyodtam, kezemet az
övére tettem. Valami oknál fogva, nem is értem, miért, Ashton
féltékenynek tűnt, és azon aggódott, hogy belezúgok a legjobb
barátjába.
– Majd szólok, Nate, ha ő már kipurcant! – biccentettem
Ashton felé. – Akkor majd megmutathatod, mit tudsz!
– Már alig várom! – csiripelte Nate.
Ashton ellentmondóan megrázta a fejét, és átkarolta a vállam.
 – Nem fogok kipurcanni, kicsi lány! – mondta, és finom
csókot lehelt a nyakamra. Felsóhajtottam, és oldalra
billentettem a fejem, ahogy puha csókja égető érzést hagyott
maga után a felforrósodott bőrömön. Abban a pillanatban
semmi másra nem vágytam jobban, mint hogy berántsam a
mosdóba, és a magáévá tegyen.
– Most már tényleg szakadjatok le egymásról! – szólt Nate, és
ránk fröccsentett néhány cseppet a vízéből.
Felnevettem, Ashton pedig sóhajtva elhúzódott tőlem. Úgy
tűnt, neki éppolyan élvezetes volt a dolog, mint nekem. De
muszáj volt elterelnem a szót, mivel szinte már fájt a bőröm
Ashton érintésétől. Nate felé fordultam.
– Szóval, miért is nem jössz el velünk a múzeumba?
– Mert unalmas! Mit szólnátok inkább valami bulisabb
dologhoz? – javasolta, és izgalmában felvonta az egyik
szemöldökét.
– Például? Mit csinál két srác, ami bulis? – kíváncsiskodtam.
Nate rám vigyorgott a pohara felett, majd előredőlt az ülésén,
és felvillanyozott tekintettel folytatta:
– Mit szólnátok egy kis gokartozáshoz?
Gokartozás? Olyat még sosem csináltam.
– Jól hangzik! Te benne vagy? – kérdeztem Ashtontól, ahogy
felé fordultam.
Lazán megvonta a vállát.
– Persze, ha inkább ahhoz lenne kedved.
Buzgón bólogattam, és mellécsúsztam. Nate elővette a
mobilját, és már nyomkodta is a kijelzőt.
– Szuper! Szólok még néhány srácnak, ott találkozunk velük!
Ashton a számra tapasztotta a száját. Szinte kétségbeesetten
csókolt, miközben a karjával szorosan átfogta a derekamat, és
magához húzott. Felnyögtem. Hosszú lesz a nap, már látom! Ám
még mielőtt nagyon belemelegedtünk volna, Nate ismét
lefröcskölt minket egy kis vízzel, hogy szétrebbenjünk végre.
– Na, szóval, Seth, Wayne és Ryan ott lesz egy óra múlva! –
jelentette ki vidáman.
Elmosolyodtam. Már alig vártam, hogy végre találkozhassam
Ashton többi barátjával is, és láthassam, mivel töltötte az idejét,
mielőtt miattam aggódja halálra magát. Ahogy a versengéseikről
és arról diskuráltunk, hogy ki közöttük a legjobb sofőr, meg is
érkezett a reggelink. Shelly lerakta elém a palacsintát.
Reménykedve rápillantottam.
– Tartozom neked ötven dolcsival, vagy nem? – érdeklődtem,
és figyeltem az arcát, hogy mit mond.
Felnevetett.
– Nem köptem bele a kajádba! – bizonygatta. Úgy tűnt, igazat
mond. – Az övébe viszont igen! – tette hozzá nyájasan, és
Ashton felé biccentett.
– Ó, az nem gond! Hiszen ti már úgyis túl vagytok a
nyálcserén! – poénkodtam, és mókásan oldalba löktem Ashtont.
Shelly felnevetett, és Nate mellé ült.
– Szóval, mióta vagytok együtt?
Ashton mosolyogni kezdett.
– Két hónapja.
Shelly hitetlenkedve nézett Ashtonra.
– Komolyan? Nem hittem volna, hogy valaha is
megállapodsz! Nekem azt mondtad, nem akarsz kapcsolatot! –
durcázott.
– Nem is akartam. Egészen addig, amíg meg nem ismertem
Annát – felelte Ashton könnyedén.
Elmosolyodtam, és megvontam a vállam.
– Igen, úgy látszik, egy kis időre magamhoz láncolom a fiút!
Kiélvezem, ameddig tart, és jól kihasználom az előnyeit annak,
hogy annyi csajt megfektetett már! – poénkodtam. Mindenki
nevetni kezdett.
– Azt meghiszem! Volt jócskán belőlük! – somolygott Shelly.
Nyilvánvalóan továbbra is azon mesterkedett, hogy
összeugrasszon minket. – Akkor élvezd ki, amíg tart, mert
hamar lapátra fog tenni! – jegyezte meg, majd felállt az asztaltól.
Beleegyezően bólintottam.
– Nem kétlem! Szerintem van még talán egy fél évem vele.
Addig, ugye még fenn tudod tartani irántam az érdeklődésedet?
– kérdeztem Ashtontól ravaszul vigyorogva – ennyi időnk
maradt, mielőtt áthelyezik máshova.
Felnevetett, és bólintott.
– Naná! – vágta rá, és gyengéden megsimogatta a kézfejemet.
Úgy tűnt, Shellynek nem igazán volt ínyére ez a válasz.
Feldúltan a konyha felé vette az irányt. Elmosolyodtam, ahogy
hátat fordított nekünk.
– Azt hiszem, nem jött be a terve, hogy féltékennyé tegyen! –
állapítottam meg.
Nate csodálkozó szemmel és zavart arckifejezéssel rám nézett.
– Milyen barátnő vagy te, hogy még féltékennyé sem lehet
tenni?
– A legjobb fajta! – vágtam rá, majd egy nagy darab
palacsintát toltam a számba. Ashton még nem állt neki az
evésnek; homlokráncolva méregette az ételét. – Nem eszel,
szépfiú?
Összerezzent.
– Szerintetek tényleg beleköpött? – kérdezte, és felhúzta az
orrát. Nate és én is nevetésben törtünk ki, és annyira kacagtunk,
hogy az már szinte fájt.
A reggelizés további részében jól elbeszélgettünk és
nevetgéltünk. Utána szépen visszasétáltunk a lakáshoz, ahol
autóba ültünk. Derűs arccal mosolyogtam. Nate valójában
rendes srác volt, leszámítva azt, hogy tényleg minden szavával
flörtölt. Kifejezetten jól kijött Ashtonnal; öröm volt látni, ahogy
a barátjával viccelődött. Hihetetlenül boldog voltam, hogy
sikerült ezt összehoznom! Ashton rám vigyorgott, ahogy az autó
felé lépkedtünk. Megnyomta a slusszkulcs gombját, mire az autó
világítása villogni kezdett.
Nate döbbenten torpant meg, még a szája is tátva maradt.
– Mi a franc? Ti most szívattok, ugye? – kiáltott fel.
– Jó, mi? Anna bérelte nekem a hétvégére születésnapi
ajándékként! – büszkélkedett Ashton, majd magához húzva
átölelt.
Nate levegő után kapkodott, és a fejét rázta.
– Anna, most már biztos vagyok benne, hogy össze kell
jönnünk! Az én szülinapom egy hónap múlva lesz!
Ashton poénból beleöklözött a karjába.
– Mondtam már, hogy ő az enyém! – jelentette ki nevetve.
Nate le sem tudta venni a szemét az autóról. – Jól sejtem, hogy
velünk akarsz jönni, nem pedig a saját verdáddal? – Ashton
kinyitotta nekem az autó ajtaját, betessékelt, s közben a barátja
döbbent arcán somolygott. Nate bólintott, a vezető oldalra
futott, és már nyitotta is az ajtót. – Hátsó ülés! Én vezetek! –
tiltakozott Ashton, amikor Nate már-már becsusszant a volán
mögé. Magamban jót mosolyogtam. Milyen könnyen le lehet
kenyerezni a pasikat egy csillivilli autóval!
Hamar a gokartpályához értünk. Nate hátul ült, és végig az
autó szépségéről áradozott. Ashton végig fogta a kezem, és széles
mosollyal az arcán pajkos pillantásokat vetett rám. Alighogy
megálltunk, máris fiúk rajzották körbe az autót. Nos, azért ebben
van némi túlzás: valójában három srác jött oda. Felismertem
őket a fotóról, amit még a lakásban láttam.
 Kiszálltunk mindannyian a kocsiból, Nate pedig lelkesen
mutogatta az újonnan érkezőknek a gépjárművet. Ashton
mellém állt, majd vigyorogva üdvözölték egymást a srácokkal
azzal a tipikus pasis öleléssel. Azután visszafordult felém, és
büszke mosollyal az arcán átkarolta a derekamat.
– Ő itt a barátnőm, Anna! – Kicsit előretolt, és biztatóan
mosolygott rám, én pedig próbáltam leplezni a zavaromat,
amiért három ismeretlen fiú vett körbe, és méregetett, mint
ahogy a keselyűk lesik a megsebzett állatot. – Anna, ő Seth,
Wayne és Ryan! – mutatott Ashton feléjük.
– Ez igen! – dünnyögte a bajsza alatt a Seth nevű srác. Ő is
nagyon jóképű volt; magamban el is csodálkoztam, mi a csudát
keres itt LA-ben. Világosbarna haja, barna szeme volt, és amikor
nevetett, gödröcskék jelentek meg az arcán, amitől nagyon
aranyos kinézete lett. Biztos voltam benne, hogy a lányok ezek
miatt az ártatlan kisfiús gödröcskék miatt buknak a srácra
annyira.
– Szia! – szóltam mosolyogva. Próbáltam nem mutatni,
mennyire ideges vagyok. Ez a találkozó teljesen más volt, mint
Nate-tel, mert ott csak mi ketten voltunk. Most viszont kicsit
megriadtam a helyzettől.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Anna! Seth vagyok!
– flörtölt a gödröcskés srác, és kezet nyújtott felém. Magamra
erőltettem egy mosolyféleséget, és kezet ráztam vele. Igyekeztem
gyorsan túl lenni a bemutatkozáson, de amikor ő nem eresztette
a kezemet, a szívem vadul kezdett kalapálni. Ashton oldalába
mélyesztettem az ujjaimat, némán jelezve felé, hogy
kényelmetlenül érzem magam.
– Seth, ugye nem felejtetted el, hogy ő az én barátnőm? –
szólalt meg figyelmeztetően Ashton. Seth ránézett, bárgyún
vigyorogni kezdett, és gyorsan elengedte a kezemet.
 Nate abban a pillanatban behúzott egyet Seth karjába.
– Az övé! – mutatott Ashtonra. – Utána meg az enyém,
amikor kidobja a srácot! – poénkodott nevetve.
Erre azonnal feloldódott bennem a feszültség. Elnevettem
magam, és éreztem, hogy Ashton szorosan átöleli a derekamat.
– Jól van, elég a csajozásból! Menjünk versenyezni! –
javasolta Ashton, és a nagy, fémborítású épület felé biccentett a
fejével.
Egyértelműen kiderült, hogy a fiúk rendszeres látogatók itt,
mert úgy üdvözölték az oktatót, mint egy régi barátot. A férfi
bekísért minket az épület hátsó felébe, ahol a bukósisakok
voltak. Ahogy beléptünk az ajtón, hallani lehetett a motorok
hangját, és érezni lehetett a kipufogógáz szagát. Libabőrös
lettem. Ashton felé fordultam. Ahogy megláttam arcán a boldog
mosolyt, már el is szállt az aggodalmam. Tudtam, hogy nem
hagyná, hogy bajom essen, biztonságban érezhetem magam. A
szívverésem lassan normalizálódott, a fejembe nyomtak egy
bukósisakot, és egy nagy, kék színű gokarthoz kísértek, hogy
megmutassák, hogyan kell vezetni.
Miután elindultam, tulajdonképpen tetszett is a dolog. Persze,
ezzel együtt is nagyon kínos volt a dolog, mivel rettentő béna
voltam. Miután három körben hatszor mentem neki a pálya széli
gumiknak, úgy döntöttem, inkább csak nézem a többieket.
Ahogy lehúzódtam a pályáról, Ashton mögém állt. Összeráncolt
homlokkal húztam le magamról a sisakot, majd
megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, mert annyira nehéz és
szoros volt.
– Hékás! Nehogy leállj! Nézni akarom, ahogy mész! –
ellenkeztem, és intettem neki, hogy szálljon vissza.
Megrázta a fejét, és ő is levette a sisakját.
– Nem hagylak magadra.
 Drámaian sóhajtottam.
– Ashton Taylor, tedd vissza azt a formás kis hátsódat a
gokartba, és vezesd végig az idődet! Még van néhány perced
vissza. Velem oké lesz minden, ígérem! Nem mozdulok erről a
helyről, amíg vissza nem érsz, és el nem viszel innen –
fogadkoztam, és a kezemből egy szívet formáztam.
Ashton elmosolyodott, odajött hozzám, és gyors csókot
nyomott a számra.
– Rendben. De tényleg ne mozduljon el innen, Miss Spencer!
– szólt viccesen, de komolyan gondolta; tudtam, hogy ez
parancs, nem pedig egy kérés.
– Igenis, uram! – feleltem vigyorogva.
Szorosan hozzám simult, majd szenvedélyesen megcsókolt.
Felgyorsult a szívverésem, ahogy újra elöntött az a bizonyos
vágy, amit reggel éreztem, és majdnem elszabadult bennem a
pokol. Karomat a nyaka köré fontam, és hevesen
visszacsókoltam. Az egyik kezét lecsúsztatta a hátamon, és
megmarkolta a fenekemet.
Felnyögtem, és abbahagytam a csókolózást. Közvetlenül a
szája előtt kezdtem beszélni.
– Ha nem indulsz most rögtön, akkor képtelen leszek
elengedni téged – vallottam be neki. A tekintetünk egymásba
fonódott, tomboltak bennem a hormonok. Ashton elvigyorodott,
behajtotta kicsit a térdét, így az arca az enyémmel egy szintbe
került. Karjával szorosan átölelt, majd ismét felegyenesedett, és
a levegőbe emelt. Megakadt bennem a levegő, annyira
meglepődtem, de azonnal észbe is kaptam, és lábamat a dereka
köré fonva szorosan belécsimpaszkodtam.
– Már nem is akarok vezetni! – súgta. Megint megcsókolt, és
gyengéden beszívta az alsó ajkamat.
Sóvárgó nyögés hagyta el a számat. Mohón kívántam, hogy
erezzem az ízét. Szenvedélyesen csókolt, körülöttem meg csak
forgott a világ. Ahogy a falhoz nyomott, éreztem, hogy az
ingemen keresztül végigkarcolja a hátamat a durva téglafal.
Teljesen megfeledkeztem arról, hol vagyunk. A nyakamat
csókolta, finoman szívogatta a fülem alatt a bőrömet. Káprázatos
volt az a pillanat: a téglafal karcolása, a szorosan hozzám simuló
mellkasa, a keskeny csípőjének vonala – ami úgy tűnt, pont arra
lett kitalálva, hogy tökéletesen passzoljon a két lábam közé.
Hirtelen elhúzta tőlem a száját, és felnyögött. Én levegőért
kapkodtam, a fejemet ráztam, és kérlelő tekintettel néztem rá,
némán könyörögve, hogy ne hagyja abba.
– Most meg miért hagyod abba? – kérdeztem durcázva.
Elnevette magát, és a válla mögé biccentett a fejével. Zavartan
felnéztem, és láttam, hogy az összes barátja ott áll, minket néz,
és füttyentgetve, obszcén szavakat kiabálva buzdítanak minket,
hogy még jobban melegedjünk bele a dologba. Nate magas
hangon sikított.
– Ó, igen, Ashton, igen!
Zavarba jöttem. Ashton nyakába temettem az arcomat, ő meg
csak nevetett.
– A fenébe is! Ez annyira ciki! – suttogtam, és vonakodva
levettem a derekáról a lábamat.
Ashton elmosolyodott, leállított a földre, a fiúk pedig mind
betrappoltak az irodába, és kaján nevetések közepette még
mindig rólunk poénkodtak.
– Annyira édes vagy, amikor elpirulsz! – szólt Ashton, és
végigsimította az arcomat az ujjával.
A szememet forgatva megfogtam a kezét, és a barátai után
mentünk az irodába, ahol visszaadtuk a védősisakot. Nate
vigyorogni kezdett, ahogy besétáltunk.
– Akkor most mi lesz? Ti ketten hazamentek, hogy kettesben
mókázzatok egy kicsit? – kérdezte, és pajzán mosolyt dobott
felém.
Megvontam a vállamat, remélve, hogy magabiztosnak tűnök.
– Nekem mindegy. Amit Ashton akar, az lesz!
– Akkor hazamegyünk, és otthon mókázunk! – cukkolt
Ashton, és pajkosan rám nevetett.
A vágytól sóvárgó tekintetétől kuncogni kezdtem.
– Ó, te mindig azt akarod, szépfiú!
Elnevette magát, közelebb húzott, és átölelt.
– Komolyra fordítva a szót: nekem tényleg mindegy, mit
csinálunk most. Mit szólnál egy futamhoz? – javasolta.
Gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Nem is tudtam
elrejteni lányos lelkesedésemet.
– Egy futamhoz? Tényleg? Az szuper lenne! – Örömömben
ugrándoztam.
– Kutyafuttató versenyre gondoltam, nem lóversenyre – tette
hozzá Ashton bocsánatkérően.
Az izgatottságom még magasabbra hágott.
– Az még jobb! Olyanon még sosem voltam!
Ashton elmosolyodott, átölelt, a mellkasunk összeért.
– Annyira könnyű neked kedveskedni! – suttogta, és hálás
tekintettel nézett rám.
Vigyorogva átkaroltam a nyakát, lábujjhegyre álltam, számat
finoman az övére nyomtam. Csak egyszer, aztán vissza is
ereszkedtem a talpamra. A torka mélyéből nyögés szakadt fel,
majd száját az ajkamra nyomta, és olyan perzselő csókot adott,
hogy libabőrös lettem tőle.
– A fenébe is, nem szakadnátok már le egymásról? Mint egy
élő pornóshow, de tényleg már! – hordott le minket Nate.
Ashton sóhajtott egyet, és elhúzta a száját az enyémről, de
nem engedett el magától, miközben odakaffantott a legjobb
barátjának.
– Hogy én mennyire utállak téged! – morogta.
A srácok mögöttem nevettek.
– Ugyan már, Taylor, tudjuk jól, hogy odavagy értem! –
poénkodott Nate. – Na, akkor mi is meg vagyunk híva arra a
futamra, vagy mi van?
Ashton felsóhajtott, és a vállamra tette az állát.
– Hát persze, ha van kedvetek jönni!

Három órával később, és néhány száz dolcsival kevesebbel,

mindannyian bezsúfolódtunk Ashtonék nappalijába. Thai kaját
ettünk, a fiúk pedig a PS4-ről folytattak eszmecserét.
Nagyszerűen éreztem magam velük, még az sem szegte a
kedvemet, hogy veszítettünk a futamon. Los Angeles messze
felülmúlta a várakozásaimat. Imádtam itt lenni!
Csendben üldögélve figyeltem őket; elnéztem, ahogy Ashton
poénkodik, nevetgél a barátaival. Rájöttem, hogy valahol
legbelül furcsán érzem magam. Ashton Taylor tulajdonképpen
megrémisztett. Túlságosan is törődtem vele, és ez nekem is
jólesett. Engem is boldoggá tesz, hogy boldognak látom őt. Ez
pedig egyáltalán nem szerepelt a célkitűzéseim között. Imádtam,
hogy az életem része lett! Kezdtem túlságosan is függni tőle.
Fogalmam sem volt, mi lesz, amikor lejár a megbízatása.
Fogalmam sem volt, hogyan leszek meg a mosolya, a hangja
nélkül. Túl messzire mentem már vele kapcsolatban!
Kényszerítettem magam, hogy levegyem róla a szemem, és az
órára néztem. Majdnem kilenc óra volt már. Tízre foglaltak
helyet egy bárban, tudtam, hogy lassan készülődni kell.
– Megyek, átöltözöm – jelentettem be, felálltam, átléptem
Wayne-en, aki a padlón elterülve meredt a tévére.
Seth homlokráncolva lebiggyesztette a száját.
 – Nekem is indulnom kell – szólt, és a kezében tartott
irányítóra nézett bánatos tekintettel, mint aki nem akarja
elengedni.
Elmosolyodtam, és magukra hagytam őket. Gyorsan
lezuhanyoztam, de ügyeltem arra, hogy a hajam ne legyen vizes.
Ashton szekrénye előtt álltam, és azon gondolkodtam, mit
vegyek fel. Éreztem, ahogy remegni kezd a gyomrom az
izgalomtól. Már nagyon-nagyon vártam az estét, és azt, hogy
végre Ashtont is látom becsiccsentve. Persze, ő erről még nem
tudott, de ha kell, megzsarolom, csak hogy igyon velem néhány
pohárnyit a születésnapján.
Fekete rövidnadrágba, egy kék rövid ujjú felsőbe bújtam, és
hozzáillő kék magas sarkút húztam. Leültem az ágyra, és
elkezdtem begöndöríteni a hajamat. Ahogy befejeztem, Ashton
lépett be a szobába a derekán egy szál törülközővel. A vízcseppek
még csillogtak a szoborszerűen kidolgozott gyönyörű testén.
– Nem baj, ha itt öltözöm fel? Furcsa lenne, ha máshol
öltöznék; Nate úgy tudja, egy pár vagyunk, szóval... –
magyarázkodott kissé kínos tekintettel, ahogy kikapott néhány
ruhadarabot a szekrényéből.
Elnevettem magam a félszegsége miatt.
– Ashton, minden éjszaka alsógatyában látlak. Szerintem
nem lesz probléma most sem!
Ragyogó mosoly jelent meg az arcán.
– Ja, tényleg! Bocs! – felelte félszegen, és óvatosan felhúzta
magára a törülköző alatt a bokszeralsót. Ahogy ledobta a
törülközőt, megragadtam a fényképezőgépet, és nyomtam róla
néhány fotót, ahogy ott áll alsónadrágban. – Hékás! Remélem,
én is nyomhatok majd rólad fehérneműs képet! – ellenkezett, és
a szándékomat meghiúsítva a lencse elé tette a kezét.
Vigyorogva megvontam a vállam.
 – Ha ma berúgok, akkor lehet, hogy tudsz! – kacérkodtam
vele, és sokatmondóan felhúztam az egyik szemöldökömet.
Felnyögött.
– Anna, kérlek, ne könyörögj nekem szexért, ha ma este netán
becsiccsentesz, jó? – kérlelt.
Kacéran elmosolyodtam, és megvontam a vállam.
– Nem ígérhetek olyat, amiről tudom, hogy úgysem fogom
betartani! – Ez az igazság. Nem ígérhettem meg ezt neki, mivel
eddig akárhányszor ittam, úgy tűnt, képtelen voltam megállni,
hogy ne kezdjek el flörtölni vele. Úgy gondolom, az alkohol
hatására feloldódott bennem minden gátlás, és nem
mérlegeltem, hogy mit szabad és mit nem; a vele való flörtölés
mindig csúcs jó érzés volt!
A kijelentésem hallatán Ashton elnevette magát.
– Igen, ez igaz, akkor tényleg nem tudod tartani a szavad! –
ismerte el. Fekete gombos gallérú inget és sötétkék
farmernadrágot húzott. Felmordultam, ahogy a bokája köré
kapcsolta a fegyvertartót.
– Ugyan már, arra semmi szükség nem lesz! – zúgolódtam.
Felsóhajtott.
– Nézd, már így is lepattintottam magunkról az egyik őrt; a
pisztolyt nem fogom!
Tudtam, hogy igaza van, és igazából nem is ellenkezhettem,
mert már tényleg így is megszegte a szabályokat azzal, hogy
egyedül hozott magával LA-be. Felálltam, és másra terelve a szót
körmönfontan megkérdeztem:
– Jól nézek így ki? Mert csinosabban is felöltözhetek, hoztam
magammal egy ruhát! – ajánlottam fel idegesen. Fogalmam sem
volt, milyen ruhákban járnak bulizni a csajok LA-ben.
– Gyönyörű vagy! – mondta. Arcomat a tenyerébe fogta, és a
szemembe nézett. Beleremegett a gyomrom. Annyira
imádnivalóan nézett rám, hogy szinte repdestem a boldogságtól!
Ahogy találkozott a tekintetünk, éreztem, hogy elfog az egész
nap bennem áramló szenvedély. Lassan lehajtotta hozzám a
fejét, én meg lélegzet-visszafojtva vártam, hogy az ajkunk
összeérjen. Már csak milliméternyire voltunk egymástól, amikor
hangos dörömbölés hallatszott az ajtón. Ez meg is ölte a
pillanatot.
– Gyertek már, indulunk! – kiáltotta be Nate unott hangon.
– Kezdem tényleg utálni a legjobb haveromat! – dünnyögte
Ashton, majd lecsúsztatta a kezét a nyakamon, végig a vállamon,
le a karomon. Amikor a kezünk összeért, összekulcsolta az
ujjainkat, és megindultunk az ajtó felé.
Nate szeme kocsányon lógott, amikor meglátott minket az
ajtóban.
– A rohadt életbe, Anna, de szexi vagy! – horkantott fel, és
alaposan végigmért. Kuncogni kezdtem, Ashton pedig
bebokszolt egyet neki büntetés gyanánt. – Tudom, tudom! A
tiéd! – dünnyögte Nate, és az ajtó felé fordult.
 23. FEJEZET

A KLUBHOZ ÉRVE AZONNAL BEKÍSÉRTEK MINKET, annak

köszönhetően, hogy Ashton és Nate ismerte az ajtónálló fickót. A
biztonsági őr még csak rám sem nézett, ami azért volt szuper,
mert az életkoromból kifolyólag be sem mehettem volna még.
Átpréseltük magunkat a tömegen. Ashton kissé feszültnek tűnt;
szinte a hátamhoz tapadt, ahogy a szemüket rám meresztgető
fiúk mellett elhaladtunk. Nem tudtam eldönteni, vajon azért
teszi-e, mert a munkáját végzi, vagy azért, mert azt akarja
mutatni, hogy az övé vagyok. Az volt az érzésem, hogy mindkettő
igaz.
Nate után lépdeltem, aki a klub másik felére tartott, ahol Seth,
Wayne és Ryan néhány lánnyal flörtölgetett már. Ugyan még
csak alig egy órája, hogy elmentek tőlünk, de már látszott Ryan
féloldalas mosolyából, hogy be van csiccsentve.
Megálltunk mellettük, és miután lefutottuk az udvariassági
köröket, egy csinos kis szőke hajú lányt szúrtam ki, aki a
bárpultnál álldogált egymagában. Megfogtam Nate karját.
– Gyere, keressünk neked csajt! – szóltam oda vidáman. –
Lefogadom, hogy a szőkékre buksz!
– Mindegy nekem, csak nőből legyen! – ismerte be Nate
nevetve.
– Oké, akkor találtam egy neked való jelöltet! De légyszi, ne
csinálj magadból hülyét, jó? – vicceltem. – Ki milyen piát kér?
Ez az én köröm lesz! – ajánlottam fel, és körbenéztem. Mindenki
a sör mellett döntött, kivéve Ashtont. Megfogta a kezem.
 – Jövök veled.
Kihúztam a kezem a kezéből, közelebb léptem hozzá, és
biztatóan rámosolyogtam.
– De hiszen mindjárt visszajövök! Ne aggódj! Innen is
szemmel tarthatsz! – duruzsoltam, majd lábujjhegyre állva egy
puszit nyomtam az arcára. – Kérlek szépen! Itt senki nem ismer
engem! – suttogtam a fülébe, hogy ne hallja más. Ashton
sóhajtott egyet, végül beleegyezően bólintott. Győzedelmes
vigyor jelent meg az arcomon. – Klassz! Szóval, akkor te mit
iszol?
– Narancslét.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Vodkával?
Ashton komoly tekintettel megrázta a fejét.
– Nem, Anna. – Csak ennyit válaszolt. Tudtam, hogy ezt
komolyan is gondolja; csak olyankor szokott így nevezni.
A bár felé vettem az irányt, mielőtt még meggondolja magát,
és mégis velem tart. A szőke lány mellé préseltem be magam,
akit kinéztem Nate-nek. Rámosolyodtam.
– Tetszik a ruhád! Nagyon csini!
A lány elmosolyodott, és a kezével finoman végigsimított a
piros ruháján.
– Köszi! A leárazáson vettem. Csak harmincöt dolcsiba került.
Jó, mi?
– Tényleg? Nagyon szép! – hüledeztem, és irigy pillantást
vetettem a ruhára. Közben azon tűnődtem, hogyan tudom majd
rávenni Ashtont, hogy kinyomozzuk, hol van ez a titokzatos bolt,
hogy én is vehessek egy ilyet magamnak, amíg itt vagyunk. A
pultos fiú megállt előttem, és várakozó tekintettel rám
mosolygott.
– Szia! Négy sört kérnék, egy narancslét és egy rumos kólát! –
szóltam, és magamban azon drukkoltam, hogy ne kérje el az
igazolványomat.
Még csak a szeme sem rebbent, ahogy elhadartam a
rendelésemet. Mialatt készítette az italokat, én a csaj felé
fordultam ismét.
– Egyedül vagy?
Felsóhajtott, és összeráncolt homlokkal gyorsan körbenézett.
– Itt találkozom a barátaimmal, de kicsit korán értem ide.
– Van kedved átjönni hozzánk, és ott megvárni őket? –
kérdeztem ártatlan tekintettel. – A barátommal és a haverjaival
vagyok! – A fejemmel feléjük böktem. Sikerült egy asztalt
szerezniük, és már ott nevetgéltek, beszélgettek.
A lány abba az irányba nézett, és teljesen elképedt.
– Hűha, de jól néznek ki! – ámuldozott. Felnevettem, és
egyetértően bólintottam. – Melyik a te pasid? Gyanítom, hogy az
a fekete hajú, mert le sem veszi rólad a szemét! – lökött kicsit
oldalba mosolyogva.
Én is elmosolyodtam, és odanéztem. Ashton valóban engem
figyelt, hogy biztonságban vagyok-e.
– Igen, ő az! – erősítettem meg. – Ha gondolod, gyere oda
hozzánk, és várd meg ott a barátaidat! Szívesen látunk! Jobb,
mint itt ácsorogni egyedül!
A lány egyetértően bólintott, hálás mosoly jelent meg az
arcán, majd felkapta az italát.
– Egyébként a nevem Michelle.
– Anna vagyok. – Amikor a pultos fiú egy tálcán elém tolta az
italokat a bárpulton, odacsúsztattam neki a pénzt, és elindultunk
a fiúk asztalához.
– Srácok, ő itt Michelle! Itt várja meg velünk, amíg
megérkeznek a barátai – mutattam be őt, és felé biccentettem a
fejemmel.
 Nate arca felderült, ahogy felállt az asztaltól.
– Szia, Michelle! Nate vagyok. – Kezet fogott a lánnyal,
közben végig a szemébe nézett. Annyira közel hajolt hozzá, hogy
az bele is pirult.
Elnevettem magam, és Ashton felé fordultam. Úgy tűnt, már
megnyugodott, hogy ismét mellette vagyok. Gyorsan
körbenéztem, és észrevettem, hogy Michelle-nek nem jut már
szék. Elmosolyodtam, és Ashton ölébe telepedtem. Elé tettem a
narancslét.
– Na, mit kapok azért, ha hozok neked egy kis piát, csak hogy
jól érezd magad a szülinapodon? – érdeklődtem.
Ashton elvigyorodott, és megvonta a vállát.
– Nem kell nekem ahhoz inni, hogy jól érezzem ma magam.
Ha te velem vagy, akkor már csakis jó lehet a napom!
Elolvadt a szívem e szavak hallatán. Közelebb húzódtam
hozzá. Azért továbbra is azt akartam, hogy kicsit felengedjen.
– Na, légyszi! Csak egy-két pohárkával! Megteszek mindent,
amit csak kérsz! – ajánlottam fel, és csábítóan felhúztam az
egyik szemöldökömet.
Ashton nagyot nyelt. Szinte láttam, ahogy cikáznak a
gondolatok a fejében.
– Nem kell semmi – ellenkezett, majd megnyalta a szája
szélét. Nem voltam a testbeszéd nagy értője, de ez a mozdulat
egyértelműen a tudtomra adta, hogy valamit azért akar.
Felemeltem a kezem, és az egyik ujjammal végigsimítottam a
bőrét a gallérjánál.
– Biztos van valami, amit tehetnék érted – suttogtam a
fülébe. Libabőrös lettem a gondolattól, hogy megvesztegetem,
csak hogy igyon egyet velem. És ez még nem volt minden. A mai
születésnapját igazán különlegessé akartam tenni számára.
Elmosolyodtam, és kéjesen megmozdultam az ölében, mire ő
felnyögött. – Csak egy ital, és megmondhatod, mit kérsz cserébe!
– ajánlottam fel neki huncut mosollyal.
– Kicsi lány, nem szabad! Nem azért, mert nem akarom, mert
veszettül akarom. A legjobb alku, amit valaha is kötnék
életemben! De nem lehet – jelentette ki határozottan.
Felsóhajtva megráztam a fejemet. Nem fogom azért ilyen
könnyen feladni; be fogja adni a derekát, még akkor is, ha ahhoz
a köldökömből kell, hogy piát igyon!
– Mire véget ér az este, meg fogod adni magad! –
bizonygattam. Ő csak a fejét rázta mosolyogva. Jól tudta, ahogy
én is, hogy ez így is lesz. Én azonban még mindig bíztam benne,
hogy nem tud majd ellenállni.
Kicsit feladtam a győzködést, és Nate felé fordultam. Már
nagyban smárolt Michelle-lel! Elmosolyodtam, és hitetlenkedve
megráztam a fejem. Tényleg nem volt túlzás, amikor Ashton azt
állította a barátjáról, hogy a csábítás nagymestere!

Eltelt két óra, és nagyszerűen éreztem magam a klubban.

Michelle csatlakozott a barátaihoz, amikor megérkeztek –
persze, azért előtte bepötyögte a telefonszámát Nate mobiljába,
és mondta neki, hogy hívja fel később. Én ügyeltem arra, hogy ne
igyak túl sokat; három pohár után már én is narancslére
váltottam. Nate-et és Ashton többi barátját is percről percre
jobban megkedveltem. Számomra Los Angeles maga volt a
megtestesült álom!
– Ashton, a te köröd jön, haver! – jegyezte meg Nate, és
megkopogtatta az asztalt, hogy felfigyeljenek rá. Ashton
felsóhajtott, felállt, küldött felém egy jelentőségteljes pillantást,
amivel jelezte, hogy maradjak ott ülve, és ne mozduljak el
onnan. Figyeltem, ahogyan a bárpult sarkához megy, ahonnan
még engem is lát. Elmosolyodtam, és a fejemet csóválva
eltűnődtem azon, mennyire óv mindentől. Nate mosollyal az
arcán felém fordult.
– Szóval, hol is jöttetek ti ketten össze? Ashton erről nem
mesélt. Eljött a móka ideje! Nézzük csak, mennyire hiszékeny
is Nate!
– Egy sztriptízbárban táncoltam neki – hazudtam egy laza
vállrándítással.
– Ne már! Te sztriptíztáncos vagy? – ámult el Nate.
– Dehogy! – csattantam fel rémülten.
– Jaj, bocs, csak amikor azt mondtad, én azt hittem...
Mindegy, semmi – dünnyögte Nate, és bocsánatkérően
elmosolyodott.
– Nem sztriptíztáncos vagyok, hanem öltáncos! – vágtam rá,
és próbáltam nem elnevetni magam, amikor Nate majdnem
félrenyelte a sörét.
– Öltáncos? – kérdezte döbbenten.
– Az! A kettő között van azért különbség!
Ashton visszaért az italokkal, letette őket az asztalra.
Elmosolyodott, de el is rontotta a játékomat, ahogy mellém
csusszant a székre.
– Tényleg? Komolyan mondod? – érdeklődött Nate.
Vigyorogni kezdtem. Úgy tűnt, Nate teljesen bevette a
sztorimat.
– Bizony! – bólintottam, és igyekeztem komoly arcot vágni.
– És mennyibe kerül? Mert akkor én is szeretnék egy ilyet! –
mondta Nate lelkesen, majd előkapta a pénztárcáját a zsebéből,
és őrülten vigyorgott.
– Mennyid van? – hajoltam előre, ahogy kinyitotta a
tárcáját. Néhány másodpercig számolgatott.
– Ötvenöt dollár, huszonöt cent – felelt, és bizakodóan
nézett rám.
 Csalódottan legyintettem a kezemmel.
– Az semmire sem elég! – mondtam fintorogva. Ashton
nevetni kezdett, mire én felé fordulva felvontam az egyik
szemöldökömet. – Te ellenben kaphatsz egyet egy piáért
cserébe! Kettőért magántáncot nyomok neked. Háromért pedig
a legszexibb fehérneműmben lejtek előtted! – ajánlottam fel.
Ashton fájdalmas ábrázattal sóhajtott.
– Majd én veszek neked három italt! – szólt közbe Seth, és
gyorsan fel is ugrott.
Megráztam a fejem, és bocsánatkérően rámosolyogtam.
– Bocs, Seth, de neked sokkal többe kerülne! Csak a pasimnak
jár ennyiért! – magyaráztam. A székem szélére húzódtam, hogy
közelebb kerüljek Ashtonhoz, az oldalához simultam, és olyan
közel hajoltam hozzá, hogy az ajkunk majdnem összeért. –
Három piáért mindent! Közben még hozzám is érhetsz
kivételesen, csak mert ma van a születésnapod! – A testem
szinte könyörgött, hogy elfogadja az ajánlatomat. Naná, hogy
még a „nincs taperolás” szabályról is lemondanék!
– Nem lehet – sopánkodott kérlelő szemekkel.
Közömbösen megvontam a vállam.
– Az ajánlat éjfélig tart csak, ameddig a születésnapod! – Az
orrommal végigsimítottam a nóziját oldalról, miközben
hallottam, mennyire vadul verdes a szívem.
– Kérlek, Anna! – könyörgött, és becsukta a szemét.
– Kérlek, Anna... Miért is? – kérdeztem, és az állkapcsát
harapdáltam.
– Teljesen kinyírsz! – nyögdécselte a fejét csóválva. A számat
az ajkára nyomtam, és gyengéden megcsókoltam, majd kacér
mosollyal az arcomon arrébb húzódtam tőle.
A szemem sarkából láttam, hogy Nate feláll, és odébb sétál.
Egy perccel később visszajött, és letett három felest Ashton elé.
 – Csak éjfélig áll az ajánlata, Taylor! Én a helyedben most
azonnal lehúznám mind a hármat! – javasolta neki, és sóvárgó
pillantást vetett rám.
Ashton az órájára pillantott.
– Tíz perc múlva éjfél.
Elmosolyodtam. Ashton láthatóan megingott.
– Mit szólsz ahhoz, ha megiszod az egyiket, én adok neked egy
kis ízelítőt, és ha tetszik, megiszod a másik kettőt is? –
ajánlottam fel. Figyeltem az arcát. Láttam rajta, hogy nagyon
akarja. Nem tudta megállni, hogy ne emelje fel az egyik poharat.
A gyomrom összeugrott, mert eszembe jutott, hogy itt mindenki
előtt kell öltáncolnom, de az elfogyasztott alkohol azért engem is
felbátorított. Megfogtam a pohár alját, és a szája felé
irányítottam. Láttam, hogy nagyon viaskodik magában.
Mielőtt azonban rászánta volna magát a döntésre, a bárban
verekedés tört ki. Még észbe sem kaptam, amire Ashton már fel
is ugrott a székéről, felrántott engem is, a falhoz nyomott, és
védelmezőn elém állt. A verekedés hallatán a nadrágjának a
bújtatójába dugtam az ujjaimat, és úgy álltam ott csendben és
mozdulatlanul, ahogyan tanította.
Perceken belül véget vetettek a balhénak, és kidobták a bárból
a két részeget. Ashton felém fordult, a tenyerébe vette az
arcomat, és lehajolt, hogy puszit leheljen a homlokomra.
– Nem iszom meg a piát. És ne is kérj meg még egyszer –
jelentette ki határozottan. Éreztem a hangjából, hogy ezzel le is
zárta ezt a beszélgetést. Beleegyezően bólintottam; tudtam, hogy
nem fogja meggondolni magát. Az a kis verekedés előhozta a
védelmező ösztöneit, és nem is fog meginogni már.
Amikor visszaléptünk az asztalhoz, leült, megfogta a
derekamat, és az ölébe húzott. Nate a fejét csóválva nevetett.
– Haver, nem vitted kicsit túlzásba? A közelünkben sem volt
az a két részeg! – gúnyolódott.
– Nem számít. Nem viselek el semmi ilyesmit Anna
közelében! – jelentette ki Ashton egy vállrándítással.
Előrenyúltam, megfogtam az egyik italt, egy másikat pedig
Nate felé toltam.
– Egészségedre! – Koccintottam a poharával, és lehúztam a
piát.
Nate elmosolyodott, és ő is megitta az italt.
– Már elmúlt éjfél? – kérdezte vigyorogva, és Ashton felé
pislantott. – Nem hiszem el, hogy kihagytad!
– Majd legközelebb! – vontam meg a vállam. Nem zártam ki
az esélyét, ha szépen megkérne. Tartoztam neki valamivel azért,
amit értem tett. Ha nem lennék itt vele, nyugodtan iszogatna a
haverokkal, és nem kellene most is dolgoznia. Tönkretettem a
szülinapját. Úgy tűnt, mondani akar valamit. Kinyitotta a száját,
de nem jött ki rajta hang. – Elvitte a cica a nyelved, szépfiú? –
cukkoltam, ahogy belenéztem azokba a gyönyörűséges zöld
szemekbe.
Bólintott.
– Azt hiszem, igen! De... mi van veled ma?
Mosolyogva megvontam a vállam.
– Nem tudom! Csak jól érzem magam veled itt, LA-ben!
Boldogan elmosolyodott.
– Én is nagyszerűen érzem magam veled itt, LA-ben! – felelte,
és puszit nyomott az arcomra.
– Dögös macák három óránál! – jelentette be Nate, és oldalba
bökte Sethet.
– Nekem a vörös jön be! – vágta rá gyorsan Seth.
– Ne már! Én is őt néztem ki! – morogta Nate bosszúsan.
Felnevettem, és a fejemet csóváltam, ahogy ők ketten felálltak az
asztaltól, és az arcukon széles vigyorral elindultak a lányok felé.
 – Akarsz táncolni? – kérdezte Ashton, és az emberekkel teli
táncparkett felé bökött a fejével. Kezével végigsimította a
hátamat, amitől borsózni kezdett a bőröm. Bólintottam, hogy
menjünk, és átpréseltük magunkat a tömegen.
Akárhányszor Ashtonnal táncoltam, szikra gyúlt bennem.
Lehet, hogy csak azért, mert a testünk annyira passzolt
egymáshoz, de az is lehet, hogy a közelség hozta ki belőlem. Vagy
talán az, hogy a keze a fenekemen volt? Bármi legyen is az oka,
minden porcikámat őrjítő vágy járta át.
Ahogy a zenére andalogtunk, le sem vettük a szemünket
egymásról. Megszűnt a külvilág körülöttünk, én pedig elvesztem
a tekintetében. A szívem vadul kalapált, a gyomrom remegett az
izgalomtól. Kezdett úrrá lenni rajtam a szenvedély; éreztem,
hogy ezúttal nem leszek képes megálljt parancsolni neki. Azt
akartam, hogy ez a születésnap legyen Ashton legszebb
szülinapja, s közben arra is vágytam, hogy én is boldog legyek
végre. Tiszta és tökéletes éjszakára vágytam a karjaiban, úgy,
hogy utána ne legyen bűntudatom, és ne bánjam meg, amit
tettem. Ma éjjel magamra gondolok, és félreteszem azokat az
érzéseket, amelyeknek már oly régóta a rabja vagyok. Ma éjjel
azt képzelem, hogy Ashton és én igazi pár vagyunk, és ő nem
csak a munkáját végzi. Ha megegyezünk abban, hogy csak ma
éjszaka lesz ez így, akkor holnap már úgy tehetünk, mintha mi
sem történt volna.
Lassú szám következett, Ashton közelebb húzott magához. Le
sem vette rólam a tekintetét. Egyre jobban epekedtem utána.
Megdobbant a szívem, ahogy apró mosoly jelent meg a szája
szegletében. Neki van a legszívdöglesztőbb mosolya a világon!
Tánc a félhomályban, a testünk egymáshoz simul, az arcunk
majdnem összeér: életem legromantikusabb estéjét éltem át,
amitől bizsergett az egész testem.
 Sóhajtottam, és próbáltam magamban elfojtani a sóvárgást.
Még a szám is kiszáradt.
– Ashton, hazavinnél? – Ujjaimmal átkulcsoltam a nyakát,
homlokát az enyémhez húztam.
Bólintott, megpuszilta az orrom hegyét, majd elhúzódott, és
megfogta a kezem. Visszavezetett az asztalhoz, majd Wayne-re
és Ryanre mosolygott.
– Mi lépünk! Holnap találkozunk! Mondjátok meg Nate-nek
és Sethnek is! – szólt a fiúknak. Én intettem nekik, majd
kimentünk a bárból. Gyalog tettük meg az utat a lakásáig, közel
voltunk. Nem szólt egyikünk sem, de mégsem volt kínos a csend.
Ahogy odaértünk az épülethez, és felmentünk a lépcsőn,
Ashton a kulcsát keresgélte a zsebében, én meg már nem bírtam
tovább várni. Szinte már fájt az iránta érzett sóvárgásom; úgy
éreztem, a testemben rekedt, és ki akar onnan szabadulni. Az
ajtó elé léptem, lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam Ashtont.
Megfeszült a teste, de azonnal visszacsókolt. Az ajtóhoz nyomott,
és hozzám simult. Felnyögtem, ahogy egyre hevesebben csókolt.
Az egésze testem remegett az izgalomtól.
Lecsúsztatta a kezét a hátsómra, felemelt a földről, én meg a
derekára fontam a lábam, és szenvedélyesen csókoltam.
Éreztem, ahogy kezdenek felszabadulni bennem a két hónapja
felgyülemlő érzések. Matatott kicsit a kulcsával a zárban, és már
bent is voltunk a lakásban. Lábbal behajtotta mögöttünk az
ajtót, és a hálószobájába vitt. Közben mindvégig csókolt, még
akkor is, amikor a puha matracra tett.
Kezemmel a hátát simogattam, és lehetetlenül közel húztam
magamhoz, ahogy az ajkát az én ajkamhoz nyomta. Apró szikrák
gyúltak és robbantak szét bennem, ahogyan végigsimította a
kezével a lábamat, és belemarkolt a combomba, perzselő
forróságot hagyva maga után a bőrömön.
 Szabályok, Anna! A szabályok!, ordította az agyam, de a
testem már elveszett. Remegő ujjakkal gomboltam ki az ingét,
lehúztam a vállán, és összefutott a nyál a számban, ahogy a
mellkasára néztem.
Kavarogtak bennem a gondolatok. Olyan élvezetes lesz most
is, mint amilyenre emlékszem? Vagy csak a képzeletem
nagyította fel az élményt, és azért gondolom, hogy fantasztikus
volt, és lehet, hogy most csalódni fogok? Kizárt dolog, hogy
annyira jó volt, mint amilyenre emlékszem!
Ashton megfogta az ingem alját, és lassan elkezdte felfelé
húzni, mintha arra várt volna, hogy megállítom. Biztatóan
mosolyogtam rá, és felhúztam a hátamat, hogy megkönnyítsem
a dolgát. Ma éjjel semmi nem állíthatott meg. Ashton felnyögött,
felhúzta az ingem, majd egy laza mozdulattal a háta mögé dobta.
Tekintete a mellkasomra tévedt.
Várj, szabályok! Hozzatok szabályokat, még mielőtt mindent
tönkretesztek!
– Ashton! – szólaltam meg a kéjtől eltompult hangon. Mintha
nem én is az én hangom lett volna.
– Hm? – mormogta lehajtott fejjel, és a melleim között
cirógatta a nyelvével a bőrömet, miközben az ujjai mohón
keresték a rövidnadrágom gombját.
Nyeltem egyet, igyekeztem legyűrni a vágyat magamban.
– Ashton! – ismételtem meg, hogy rám figyeljen. Gyorsan
megráztam a fejemet, a fejét a kezem közé vettem, és
megállítottam, hogy ne gombolja ki a nadrágomat. Ha lekerül
rólam a nadrág, és a kezét oda teszi, akkor már biztosan nem
fogok tudni megszólalni.
Azonnal megállt. Rémült szemmel nézett rám, eltolta magát
rólam, az oldalára gurult, és ártatlanul feltette a kezét.
– A francba! Ne haragudj! Kicsit túltoltam. Nem akartam
ilyen messzire menni, nagyon sajnálom! Minden oké, kicsi lány?
– kért bocsánatot.
Megnyugtató mosolyt küldtem felé, mert nyilvánvalóan rossz
következtetést vont le abból, hogy megállítottam. Oldalra
fordultam, a hátára nyomtam, átdobtam a lábamat rajta, és
lovagló ülésben ráültem. Ahogy lenéztem rá, lehetetlen lett volna
nem észrevenni, mennyire kíván, és milyen jó volt érezni ezt a
combjaim között. Koncentrálnom kellett, és ettől nem ment
könnyebben a dolog.
– Beszélnem kell veled – dünnyögtem.
– Oké – bólintott, majd fel akart ülni, de a kezemet a vállára
tettem, és visszanyomtam az ágyra.
Vettem egy nagy levegőt, hogy megnyugodjak, és
lecsillapítsam a hormonjaim tombolását. Magamban azon
rimánkodtam, hogy beleegyezzen abba, amit mondani akarok,
mert annyira kívántam őt ma éjjel.
– Nagyon akarlak! – ismertem be.
Lélegzetelállító mosoly jelent meg az arcán.
– Én is téged!
Ismét fel akart ülni, de megint lenyomtam, és a kezemet a
vállán hagytam. El kellett magyaráznom neki, még mielőtt
továbblépünk. Meg kellett vele értetnem, és szerettem volna, ha
elfogadja a javaslatomat, még mielőtt bármi történne.
– De csak ma éjszaka. Holnap már úgy teszünk, mintha
semmi sem történt volna – javasoltam a számat harapdálva, és
közben némán kérleltem a szememmel, hogy mondjon rá igent.
Összeráncolta a homlokát. Mintha csak pofon vágtam volna.
Megbántottnak és döbbentnek tűnt.
– Micsoda, Anna? Én nem akarom azt színlelni, hogy meg
sem történt.
Megdobbant a szívem.
 – Kérlek szépen! – könyörögtem. – Kívánlak! Amióta csak
először megláttalak, nem tudok nem gondolni rá. Csak szex,
semmi érzelmi kötelék, egyetlen éjszaka, és azt csinálom, amit
csak szeretnél. A születésnapod van, szóval csak mondd, mit
kívánsz, és én megteszem! – Próbáltam alkudozni vele, és
végigsimítottam a mellkasán az ujjhegyemmel.
– Anna, én nem csak egyetlen éjszakát akarok tőled. – A
hangjában volt némi feszültség, és olyan szomorúság, amitől
összeszorult a szívem.
– Én meg csak szeretnék boldog lenni, mindössze egyetlen
éjszakára! Ígérem, hogy holnap nem leszek kiakadva, és nem
lesz bűntudatom. Ígérem, jó? – Előrehajoltam, az arcunk
majdnem összeért. Láttam rajta, hogy nem tud dönteni. – Jó?
Akarlak, és tudom, hogy te is akarsz engem. Csak egyetlen
éjszakára!
– Mondd, miért nem akarsz közel engedni magadhoz? –
szólalt meg hirtelen. – Csak próbáld meg elmagyarázni! –
Tekintete az enyémet kereste, és olyan választ várt, amit még én
magam sem tudtam megfogalmazni.
Pislogtam, kissé meglepett a kérdése és a gyors témaváltás.
Felsóhajtottam, és elutasítva éreztem magam. A kérésem
egyértelműen tönkreteszi a köztünk lévő könnyed kapcsolatot.
Nem lett volna szabad azt kívánnom, hogy egyetlen éjszakára
boldog lehessek; nyilvánvalóan nem érdemeltem meg.
– Én csak... nem is tudom. Jacket közel engedtem magamhoz,
és amikor meghalt, az én lelkem is meghalt. Összetörtem. Nem
tudok semmit adni neked. Jack mindent magával vitt, amikor
meghalt – suttogtam, és lehunytam a szemem. Tudtam, hogy
nem teljesen igaz, amit mondtam, mert Jack nem vitt magával
mindent. Sokáig azt hittem, hogy igen, de amióta Ashtont
megismertem, újra érezni kezdtem. Nem halhatott meg a
lelkem, mert éreztem, ahogy a szívem megdobban, amikor
Ashton rám néz, pont úgy, ahogy most is: kérlelő és megbántott
arccal. Azt akartam, hogy jobban érezze magát; szinte fájt, hogy
ilyennek látom őt. Ebből gondoltam azt, hogy talán a lelkem
mégsem pusztult el, amikor Jack meghalt. Csak épp az a gond,
hogy nem fogadhatom be Ashtont a szívembe. Nem bírnék ki
még egy szenvedést; másodjára már nem élném túl. Nem voltam
elég erős ahhoz, hogy egy másik férfi is kilépjen az életemből;
nem nyílhatok meg újra valaki előtt! De fizikai értelemben
Ashtoné lehetek, és megadhatnánk egymásnak, amire
mindketten vágyunk.
– Ha adnál nekem egy esélyt... – nézett rám kérlelő szemmel,
mint egy szomorú szemű kiskutya.
Határozottan megráztam a fejem.
– Nem. Egyszer már megtörtént, és olyan volt, mintha
kitépték volna a szívemet. Nem járhatok megint ugyanígy. Nem
megy! – Igyekeztem lenyelni a torkomban növekvő gombócot. –
Én csak egyszerűen egy éjszakára szeretném boldognak érezni
magam! Normális érzésekre vágyom, és arra, hogy ne kelljen
aggódnom senki és semmi miatt. Kérlek szépen! Ezzel...
segítenél nekem, hogy el tudjak felejteni mindent, Ashton? –
kérleltem.
Csalódottnak éreztem magam, és másodpercről másodpercre
egyre vacakabbul voltam. Könnyek szöktek a szemembe.
Arcomat a nyakához nyomtam, és igyekeztem visszatartani a
sírást, miközben magamba szívtam Ashton illatát, amivel
teljesen levett a lábamról. Átkarolt, szorosan magához húzott, és
ölelt, egészen addig, amíg összeszedtem magam.
Pár perc múlva megszólalt.
– Ezt akarod? Egyetlen éjszakát? Szex és semmi érzelmi
kötelék?
 Bólintottam, de nem emeltem fel az arcomat a kis
búvóhelyemről; éreztem, hogy elvörösödöm. Ashton hirtelen az
oldalára fordult, így ismét alá kerültem.
– Ugye tudod, hogy én ennél többre vágyom?
Köpnyi-nyelni nem tudtam a csodálkozástól. Miről beszél?
– De én ennél többet nem adhatok neked – suttogtam.
Ashton sóhajtott, és lecsukta a szemét. Reménykedve vártam.
Amikor ismét kinyitotta a szemét, olyan szenvedélyt tükrözött a
tekintete, amitől gombócba szorult a gyomrom. Miután alig
észrevehetően bólintott, ajkaival az enyémet követelte, és olyan
forró csókot adott, amitől minden sejtem vibrálni kezdett a
testemben.
Felnyögtem az izgalomtól. Már szinte elviselni sem bírtam.
Elmosolyodtam az ajkai alatt, a kezemmel pedig gyorsan a
derékszíjához nyúltam. Remegtek az ujjaim, ami miatt nehezen
boldogultam a gombokkal. Lassan lejjebb toltam a nadrágját, és
becsúsztattam hátra a kezemet az alsónadrágjára, egészen le a
combjáig. Kéjes nyögés hagyta el a számat, ahogy a csókunk
egyre intenzívebb lett, és valami olyanná változott, amitől életre
keltek az érzékeim, és alig kaptam levegőt.
Ashton kikapcsolta a melltartómat, és lecsúsztatta rólam.
Összeszűkült szemmel elismerően nézett végig rajtam.
– Annyira gyönyörű vagy, Anna! – suttogta, majd lehajtotta a
fejét, és a nyelvével a mellbimbómat kezdte izgatni. Felnyögtem,
és megfeszítettem a hátamat. Próbáltam minél közelebb húzódni
hozzá, hogy a nyelvével végigsimogathassa felforrósodott
bőrömet. Elmosolyodott, és finoman megfújta a nyelvével húzott
nedves csíkot, amitől a bőröm bizseregni kezdett, és még jobban
felizgultam.
Amíg a kezével kigombolta és letolta a sortomat, a szájával
tovább kalandozott a testemen. Megszívta a hasamon a bőrt,
nyelvével a köldökömet izgatta. Testével rám nehezedett, amikor
a hüvelykujjával benyúlt a bugyimba, majd a kezét lecsúsztatta a
combomra. Forró nyelvével a combom belsejét simogatta, majd
ismét feljebb jött. Széttolta a lábaimat, közéjük telepedett, és az
izgalomtól csillogó szemmel felnézett rám.
A testem ösztönösen összerándult, ahogy lehajtotta a fejét, és
a nyelvével simogatni kezdte a testem legnedvesebb pontját.
Akadozott a légzésem a meglepetéstől és a kellemes érzéstől, az
öklömmel a lepedőbe markoltam, és szorosan becsuktam a
szemem. Még sosem tapasztalt élményben volt részem;
hullámokban tört rám az intenzív és erőteljes érzés, ahogy a
nyelvét körbe-körbe mozgatva simogatott.
Felnyögtem, és próbáltam arrébb húzódni tőle, mert az érzés
szinte kibírhatatlanul jó volt. Ashton azonban átkarolta a
combomat, magához húzva tartott, és folytatta a gyönyörteljes
kínzásomat. Hangosan felnyögtem, és felemeltem a csípőmet,
hogy még közelebb kerülhessek az ajkaihoz, de ugyanakkor el is
akartam távolodni tőle. Abban a pillanatban nem is tudtam, mit
akarok jobban. Ahogy az ujjaival belém hatolt, mélyről feltörő
nyögés hagyta el a torkát.
A nevét lihegtem, ahogy az élvezet hirtelen a tetőfokára hágott
bennem. Ujjait és a nyelvét egy ritmusban mozgatta, úgy
éreztem, lángol a testem. Orgazmushoz közeledtem, minden
porcikám beleremegett. Amikor a fogaival finoman
megharapdált, valami elpattant bennem, és csodálatos,
gyönyörteljes érzés hatalmasodott el rajtam. A testem
összerándult, és elakadó hangon Ashton nevét kiáltottam.
Kuncogni kezdett, kihúzta az ujjait, én meg zihálva
elterültem. Pislogtam néhányat, próbáltam visszatérni a
valóságba. Ránéztem, és láttam, hogy az ujjait nyalogatja.
– Ez az a bizonyos dolog, ami az örömszerzéssel és a
kezemmel kapcsolatos? – cukkolt, és önelégülten mosolygott.
Elnevettem magam, bólintottam, és az ajkamba haraptam.
Vágyakozó szemmel fölém hajolt, és mint mindig, most is azzal a
lágy pillantással nézett rám.
Boldogan elmosolyodtam.
– Most én jövök! – közöltem vele, majd feljebb húztam, és a
hátára fektettem. Tekintetem végigfutott a testén. Minden
porcikáját szemügyre vettem, mielőtt lehajoltam, és a
nyelvemmel végigsimítottam a hasán, követve izmai
domborulatát. Finom íze volt a bőrének, még a fejbőröm is
borsózott tőle. Ahogy hátul a fejemre tette a kezét, és rám
mosolygott, látszott rajta, hogy élvezi, amit csinálok. A nyelvem
és a szám gyönyörűen kidolgozott testének minden izmát
végigkóstolta. Tökéletes volt, még soha ilyen szépet nem láttam!
A farmernadrágja már félig lecsúszott a csípőjéről, így
könnyedén lehúztam róla, a bokszeralsójával együtt. Vad vágyak
kerítettek ismét hatalmába, ahogy elém tárult a meztelen
valóság. Felültem, minden szégyenérzet nélkül végignéztem
rajta, próbáltam testének minden egyes ízét és részletét bevésni
az emlékezetembe, hogy mindig fel tudjam idézni majd, amikor
éjszakánként behunyom a szemem.
Nem bírtam tovább várni, meg kellett érintenem.
Előrenyúltam, és szorosan átfogtam a kezemmel a férfiasságát.
Gyorsabban kezdtem venni a levegőt, ahogy eszembe jutott,
milyen érzés volt, amikor bennem érezhettem őt. A gyomrom
összeugrott az izgalommal teli várakozástól. De előtte még
tartoztam neki valamivel. Lehajtottam a fejemet, és megnyaltam
férfiassága nedves csúcsát. A nyelvemmel ezután lassan lefelé
kezdtem haladni, majd vissza. Bevettem a számba a hegyét,
finoman megszívtam, majd mélyebben bevettem a számba, és a
kezemet is mozgatva egyre erőteljesebben izgattam. Még egy
percig sem csináltam, amikor Ashton felhördült, megragadta a
karomat, és felfelé kezdett húzni. A fejét rázta.
Zavartan felnéztem rá.
– Valamit rosszul csináltam? – kérdeztem rémülten. Azt
hittem, nem esett jól neki.
– Nem, dehogy! Épp ellenkezőleg! – Kezével a hajamba tűrt.
– Nem akarom, hogy gyorsan végezzek. Az édes, forró ajkaid
pedig idő előtt kikészítenek! – felelte kéjes vigyorral.
Felkacagtam, és fészkelődni kezdtem rajta. Büszkeség töltött
el, mert akkor ezek szerint tetszett neki, amit csináltam! A
szájához húztam magam, és megcsókoltam. Éreztem az ízemet a
nyelvén, amitől furcsa módon még erotikusabb és szexibb lett a
csók. A kezét végighúzta a hátamon, megmarkolta a fenekemet,
és feljebb csúsztatott magán, úgy, hogy közben az altestünk
összeért. Halk nyögés tört fel belőlem, és hevesen beleharaptam
az alsó ajkába.
– Van óvszer nálad? – kérdeztem zihálva, de igazából azt sem
bántam volna, ha azt mondja, nincs.
Válaszul bólintott egyet, majd az éjjeliszekrény fiókjához
nyúlt, és kihúzta. Kotort kicsit benne, és kihúzott belőle egy csík
óvszert. Arrébb húzódtam tőle, és figyeltem, ahogyan egyet letép
a sorból, és a fogával felbontja. Térdre állt, és óvatosan felhúzta
az óvszert. Visszanézett rám azzal a szívdöglesztő mosolyával,
aminek nem tudtam ellenállni. Megragadta a combomat, és
dobott egyet rajtam. A párnákra estem, és nagyot kacagtam. Ő is
nevetett, majd ismét megcsókolt, ahogy fölém manőverezte
magát.
A levegő egyre sűrűbbé vált a szobában. Átkaroltam a testét,
az ujjaimat a hátába mélyesztettem. Kezével a térdem alá nyúlt,
és a lábamat a dereka köré húzta. Finoman felém húzódott, és
annyira lassan hatolt belém, hogy az összes idegszálam
pattanásig feszült, és legszívesebben felordítottam volna a
gyönyörtől. Véletlenül bele is haraptam a vállába, ujjaimat a
fenekének nyomtam, és felemeltem a csípőmet, hogy a testünk
eggyé forrjon.
Felnyögött, amikor teljesen belém hatolt.
– Már el is felejtettem, mennyire jó! – mormogta, és ahogy
lassan, ritmusosan mozogni kezdett, miközben végig
szenvedélyesen csókolt. A szívem majd’ kiugrott a helyéről.
Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogyan így együtt voltunk;
mintha ennek mindig is így kellett volna lennie. A testünk
tökéletesen passzolt egymáshoz, és azt éreztem, miatta válik
minden hihetetlenül jóvá az életemben, és minden régi seb
begyógyul. Ő volt az egyetlen ember a földön, akit ilyen közel
engedtem magamhoz, és hagytam, hogy a hatalmába kerítsen.
Senki másban nem bíztam, csakis benne!
Nem bírtam mozdulatlanul feküdni alatta. Úgy bánt a
testemmel, mintha már legalább századszorra csinálná velem
ugyanezt. Pontosan tudta, hogyan és hol érintsen meg. Az
érintésétől lassan elolvadtam. Vékony verejtékréteg borította a
testem; a csípőjéhez emeltem a csípőmet, és a hátába
kapaszkodtam az extázis alatt. Ismét orgazmushoz közeledtem;
minden lökéssel egyre közelebb vitt hozzá. Szájával a testemet
simogatta, én meg teljes mértékben átadtam magam az
érzésnek.
Tapasztalt érintésétől kezdtem egyre felforrósodni, pulzusom
a fülemben lüktetett, a testem remegett. A nevét kiáltottam, a
szememet ellepte a könny, és zakatolt a szívem. Maga volt a
mennyország, egy ébren átélt álom! Ajkaival a számat csókolta,
mintha csak az egész lelkemet akarná bekebelezni. Majd halkan
felnyögött, a teste megfeszült, lökött még néhányat, és ő is a
csúcsra ért.
 Egy kicsit elhúzódott tőlem, és az arcomba nézett. Rám
mosolygott. Tekintete szenvedélyt, gyengédséget sugárzott, és
valami olyasmit, amit még szerelemnek is neveznék. Persze, ez
nem lehetett az. Inkább amolyan hálaként értelmeztem, amiért
végre két hónap után újra szexelhetett.
– Hűha, kicsi lány, ez eszméletlenül jó volt! – hörögte, majd
megpuszilta az arcomat és a fülcimpámat, ahogy kiszállt
belőlem.
– Ja, elment! – élcelődtem vele zihálva. Mellém gurult,
lehúzta az óvszert, és a szemeteskosárba dobta. Felém fordult, és
átkarolt.
– Nehogy azt mondd... hogy ennél már volt jobb is neked! –
cinkelt, és viccesen a szemét forgatta. Szavai hallatán megállt a
szívverésem. Előtte csak Carterrel voltam. Könnyek szöktek a
szemembe, és összeszorult a torkom. Ashton égnek emelte a
szemét, és a fejét rázva a tenyerébe fogta az arcomat. – Bassza
meg! Ne haragudj! Nem úgy gondoltam! Tényleg csak
poénkodtam, nagyon-nagyon sajnálom!
Mosolyt erőltettem magamra, de a szívem sajgott. Úgy tűnt,
már soha többé nem leszek képes megszabadulni attól az
érzéstől, hogy mennyire mocskos és elhasznált vagyok. Még egy
percre sem.
– Semmi baj, ne aggódj! – hazudtam.
Grimaszolt egyet, és puszit nyomott az orrom hegyére.
– Sajnálom! – mormogta, és végigpuszilta az orromat.
– Felejtsd el, minden oké! – Tudtam, hogy egyáltalán nem
szándékosan mondta, amit mondott, de még mindig fájt a múlt,
ez most egyértelműen lejött nekem. Eszembe sem jutott egy
pillanatra sem, hogy azt higgyem, Carterre gondolt; ez csak
amolyan poén volt, amit nem gondolt át hirtelen. – Csak hogy
tudd, nekem is hihetetlenül jó volt, és soha nem is lesz ennyire
jó! – vallottam be őszintén. Ezt biztosan mertem állítani, mert
tudtam, hogy soha senkivel nem leszek. Megcsókoltam, szorosan
mellébújtam, és a mellkasába temettem a fejemet, hogy jól
magamba szívhassam isteni illatát. Azonnal jobban is lettem. Az
ő teste azonban nem lazult el olyan hirtelen, mint az enyém. Az
izmai még mindig be voltak feszülve, éreztem, amikor a karjaival
átkarolt. Hátrébb húzódtam, és felnéztem rá. Látszott, hogy
ideges és mérges magára. Kinyújtottam a kezem, és
megsimítottam a homlokán a ráncot. – Tényleg minden rendben
van, esküszöm!
Mélyet sóhajtott.
– Akkora egy szemét vagyok! El sem hiszem, hogy ezt
mondtam neked!
Elmosolyodtam.
– Tedd már túl magad rajta! Én már rég ugrottam! – Akkor
elhatároztam, hogy semmi rosszra nem vagyok hajlandó
gondolni egy ilyen fantasztikus szex után. Ashton az oldalára
gurult, így szemben feküdtünk egymással. A teste még mindig be
volt feszülve, így közelebb húzódtam hozzá, és lágyan
megcsókoltam a száját. Néhány percig néma csendben
feküdtünk, néztük egymást, miközben ő az ujjaival fel-le
simogatta a hátam a gerincemnél. Végül megszólalt.
– Köszönöm a mai napot! Tényleg ez volt életem legszebb
születésnapja! – mondta halkan.
Elmosolyodtam.
– Én is szuperül éreztem magam! – feleltem. – Bár amiatt van
némi bűntudatom, hogy te gyakorlatilag ma is dolgoztál, és nem
tudtál egy kortyot sem inni miattam. Tényleg egyedül kellett
volna jönnöd; akkor jobban érezted volna magad!
A fejét csóválva ellenkezett.
– Kicsi lány, te tetted a napomat ilyen széppé! Nem érdekel,
hogy ihatok-e vagy sem! – vágta rá. Mosolyogni kezdtem, mire ő
előrehajolt, és újra mohón megcsókolt. A torka mélyéből halk
nyögés tört fel, és még erősebben szorított magához. Ahogy ott
feküdtünk szorosan egymáshoz simulva, éreztem, hogy ismét
beindul. Elmosolyodtam a csókja alatt, mire ő hátrébb húzódott,
és gyengéd mosollyal az arcán végighúzta az ujjait a hajamban.
– Mi olyan mókás? – kérdezte.
– Olyan vagy, mint egy gép! Még jó, hogy csak egy éjszakában
egyeztünk meg, és nem egy alkalomban, nem igaz? – cukkoltam.
Végigsimítottam a mellkasát, és felhúztam az egyik
szemöldökömet, amikor ujjaim az ágyékához értek. Felhördült
meglepetésében, de lassan mosolyra húzódott a szája, majd
megcsókolt, és kezdtük ismét elölről.
 24. FEJEZET

REGGEL ASHTON KARJAIBAN ÉBREDTEM MEZTELENÜL. Szorosan

mögém bújva feküdt. Egyik kezét a csípőmön, a másikat a
mellemen nyugtatta. Belepirultam a gondolatba, hogy
meztelenül fekszünk az ágyában, ráadásul ilyen intim
helyzetben. Nem mintha azon aggódtam volna, hogy meztelenül
lát, végül is, az éjjel mind a három szeretkezésünk alkalmával
végigcsókolta a testemet.
Elégedett mosoly terült szét az arcomon. Ma nem akartam
bűntudatot érezni. Ma megengedtem magamnak, hogy a sok
szörnyűséges év után végre legyen egy örömteli éjszakám.
Ashtonhoz simultam szorosan, bele akartam olvadni. Olyan jó
érzés volt, hogy mellette ébredtem! Melegséget árasztott a bőre,
és megnyugtató érzés volt mellette ébredni. Főleg, hogy Ashton
még soha senkivel nem töltötte együtt az egész éjszakát!
Álmosan nyöszörgött, és szorosabban átölelt. Könnyed puszit
nyomott hátul a fejemre. Megfordítottam a fejemet, hogy
ránézzek, de továbbra is belesimultam a testébe; nem akartam
elengedni.
– Szia! – motyogtam szégyenlősen.
Elmosolyodott, de nem mozdult.
– Szia! Hogy érzed magad ma reggel? – Kissé aggódó
tekintettel méregetett, mintha arra várna, hogy bármelyik
pillanatban kiborulok.
– Boldognak és kielégültnek! – feleltem önelégült mosollyal.
Ashton nevetni kezdett, és megpuszilta az arcomat.
 – Hm, micsoda véletlen egybeesés! Én is így érzek! – Éreztem
egy kis bizsergést a combomnál, ahogy ismét kezdett felizgulni;
el is húzódott tőlem, hogy ne vegyem észre; mindig így tett
reggelenként.
Elvigyorodtam, és felvontam az egyik szemöldökömet.
– Ha akarod, a ma reggelt még vehetjük az éjszaka
befejezésének! – javasoltam hozzá simulva, és mosolyogva
hátranéztem rá. Ismét éreztem az erekcióját a lábam hátsó
részén, amire az egész testemet izgalom töltötte el.
Ashton elvigyorodott.
– Ó, igen? Szóval azt kérdezed tőlem, hogy akarok-e veled
ismét szexelni. Hm, hadd gondoljam át! – poénkodott.
Majdnem elnevettem magam.
– Hát, ha nem akarsz engem, akkor... – Elhúzódtam tőle
kicsit. Megragadta a csípőmet, és visszatartott.
– Soha nem mondtam, hogy nem akarlak. És nem is hiszem,
hogy valaha is ilyet mondanék, kicsi lány! – súgta. Száját a
nyakam hátsó részéhez nyomta, a fogával gyengéden harapdálni
kezdett. Libabőrös lettem az érzéstől. – Tudnál adni egy óvszert
a fiókból? – dünnyögte, mialatt végig a nyakamat puszilgatta.
Gyorsan bólintottam, az ágy szélére csúsztam, és kihúztam a
fiókot, amelyikből az éjjel kivette az óvszert. A doboz azonban
üres volt. Felszisszentem, amikor rájöttem, mit jelent ez.
– A fenébe! Nem maradt egy sem! – nyavalyogtam. Sírni
tudtam volna a csalódottságtól!
Ashton visszahúzott magához.
– Hozok egyet Nate szobájából. Nem jött haza az éjjel, így
észre sem fogja venni! – mondta vigyorogva. Elhúzódott tőlem,
mire én felnyögtem a hiányától. Üresnek éreztem magam, és
máris szükségem volt a közelségére. Az arcomba kuncogott, és
megpuszilta az orromat. – Mindjárt itt vagyok!
 Figyeltem, ahogy csupasz fenékkel felugrik, és kiszalad a
szobából. Nevetni kezdtem, mennyire buzgó lett hirtelen:
majdnem nekicsattant az ajtónak, mert meg sem várta, hogy az
teljesen kinyíljon. Tíz másodperc sem telt el, és már vissza is ért.
Vigyorgó arccal vetette magát az ágyra.
– A biztonság kedvéért kettőt hoztam! Hátha még egy kis idő
múlva is azt mondhatjuk, hogy a tegnap éjszaka befejezése az is!
– magyarázta, és bizakodó arccal feltartotta a két csomagot.
– Ne játssz a tűzzel, szépfiú! – incselkedtem vele nevetve.
Másfél óra elteltével kifulladtunk. Lecsúsztam róla, a hátamra
feküdtem, és próbáltam levegőt venni. Ashton az oldalára
feküdt, közelebb húzódott hozzám, karját a hasamra tette, és a
nyakamhoz bújt. Izzadtam. Az egész testem elgyengült, mintha
harminc percen át sprinteltem volna. Kimerítő kör volt ez az
utolsó; simán tudtam volna aludni még néhány órát.
– Mondd csak, hogy engedheted, hogy majdnem ájulásig
szeretkezzünk, a futópadon meg nem engeded, hogy úgy fussak,
ahogy én szeretnék? – kérdeztem vigyorogva.
Gyengéden megharapta a nyakam.
– Mert ahogy a futópadon futsz, az nekem nem jó! –
viccelődött nevetve.
Én is elnevettem magam, viccelődve rácsaptam a mellkasára,
majd az oldalamra fordultam, és elégedetten sóhajtottam.
– Köszönöm! – szóltam hálásan.
Ashton kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Mit?
– A tegnap éjszakát, és hát, a ma reggelt is. Életem legszebb
éjjele volt! Köszönöm! – Szájon csókoltam, s közben azon
tűnődtem, mennyire összeillik a szánk is.
– Ebben az esetben akkor én is köszönöm neked életem
legszebb éjjelét, hölgyem! – felelte vigyorogva.
 Felhördültem a „hölgyem” szó hallatán. Különös érzéseket
váltott ki belőlem, ahogyan kiejtette.
– Ashton, légyszi, ne nevezz folyton így! Már így is sajog
mindenem, még egy menetet nem bírok! – nyavalyogtam.
– Akkor talán később! – vonta meg a vállát, és reménykedve
nézett rám.
A tekintetétől összerezzentem. Azon rimánkodtam
magamban, hogy ugye nem tettem tönkre a barátságunkat azzal,
hogy annyira kívántam őt éjjel.
– Ashton, megegyeztünk... – húzódtam arrébb kelletlenül.
Felsóhajtott.
– Tudom. De azért próbálkozhatok, nem? – Megpuszilta az
orrom hegyét. – Engedjek neked vizet a kádba, és aztán
készítsek reggelit, mire végzel? – ajánlotta fel, majd az órára
pillantott, és elnevette magát. – Bár valójában az már ebéd lesz –
helyesbített.
Elmosolyodtam, mennyire figyelmes és jólelkű velem.
– Szuper lenne! – feleltem, és az ajkamba haraptam, mert
annyira édes volt! Valakit tuti biztosan hihetetlenül boldoggá fog
tenni egy nap! Már a gondolattól is elkapott a féltékenység.
Szinte fájt. Ashton végignézett rajtam, és valamin nevetni
kezdett. – Mi az? – kíváncsiskodtam.
Megrázta a fejét, és kiszállt az ágyból; belebújt a
farmernadrágjába, és a fürdőszoba felé indult. Összerándultam,
és megharaptam a szám szélét, amikor láttam, hogy a hátán
piros karmolásnyomok húzódnak. Hallottam, ahogy folyatta a
vizet, így kiszálltam az ágyból, és nagyot nyújtózkodtam; tényleg
olyan érzésem volt, mintha edzettem volna.
Amikor a tükörbe pillantottam, meghőköltem.
– A francba! – kiáltottam fel, ahogy megláttam a nyakamon
és a mellkasomon a piros foltokat. Ashton abban a pillanatban
ott termett, és aggodalmasan nézett körbe. – Ashton, mik ezek?
– kérdeztem tőle, és úgy dörzsöltem a foltokat, mintha azok ettől
lejönnének.
Ashton elnevette magát, és átölelt.
– Ne haragudj! Nem vettem észre, hogy ezt csinálom! Azt
hiszem, kicsit messzire mentem! – magyarázta grimaszolva.
Nevetni kezdtem, és rácsaptam a karjára.
– Kicsit messzire? Öt nagy folt van rajtam! – szidtam le
nevetve, és hitetlenkedve csóváltam a fejem.
– Igazából hat. Láttam még egyet azon az édes kis fenekeden
is! – közölte, majd rápaskolt a hátsómra. Elakadt a lélegzetem. A
tükör felé fordultam és tényleg, a fenekemen is díszelgett egy
szép nagy folt.
Kuncogni kezdtem.
– Legalább ezt eltakarhatom!
Bocsánatkérően mosolygott rám.
– Ne haragudj!
A szemem forgattam, és gyengéden eltoltam magamtól.
– Zárd el a vizet, szépfiú, mielőtt még elárasztod az egész
lakást! – javasoltam nevetve. Ashton ugrott egyet, mert tényleg
elfeledkezett a vízről, és gyorsan kiszaladt a szobából. Néhány
perc múlva behívott a fürdőszobába. Láttam, hogy habfürdős
vizet készített nekem. Nem tudtam visszatartani egy „azta”
kiáltást; a szívem nagyot dobbant a figyelmessége miatt.
Bemásztam a kádba, és nagyot sóhajtva éreztem, hogy az izmaim
kezdenek ellazulni. Lehunytam a szemem, és visszajátszottam
magamban az elmúlt éjszaka eseményeit; az volt az érzésem,
hogy még nagyon sokszor fel fogom idézni ezeket az emlékeket!
Eltelt egy kis idő, mire sikerült összeszednem magam.
Megmostam a hajamat, megmosakodtam, majd kiszálltam a
kádból, és egy törülközőbe csavartam magam. Amikor
visszamentem a fürdőszobába, végignéztem a ruhatáramon,
hogy mit is hoztam magammal. Valami lazát akartam felhúzni,
így gyorsan belebújtam egy fekete cicanadrágba és egy szűk
fehér ingbe. A hajammal nem sokat akartam foglalkozni, csak
hátrafogtam és befontam. Évek óta nem éreztem ilyen jól
magam; szinte úgy ugrándoztam ki a nappaliba.
Megkönnyebbültséget és elégedettséget éreztem. Végre
beteljesedett a vágyam, hogy Ashton testét megkaphattam,
amire már az elmúlt két hónapban annyira vágytam!
Ashton leállította a videojátékot, amivel épp játszott, amikor
beléptem a szobába.
– Hű, de jól nézel ki!
Ahogy ott ült és mosolygott rám, valamint az elmúlt éjszaka
még frissen bennem élő emlékei újra felelevenítették a teste
utáni sóvárgásomat.
– Köszi! – odasétáltam, és leültem mellé a kanapéra. – Én is
játszhatok? – kérdeztem a tévé felé bökve a fejemmel. Muszáj
volt elterelnem valamivel a figyelmemet, különben ismét
berángattam volna a hálószobába.
Ashton elvigyorodott.
– Sőt, örülnék is neki! Tudtad, hogy minden srác vágya egy
olyan lány, aki videojátékozik? – felelte, és viccesen rám
kacsintott. Felállt, odahozta a másik irányítót nekem, és bevett a
játékába.
Elmosolyodtam.
– Igazán?
Beleegyezően bólintott, átadta az irányítót, újraindította a
játékot, és leült mellém.
Kiderült, hogy nagyon béna vagyok. Valami háborús játékot
játszottunk, amiben én csak futkároztam céltalanul, és meg is
öltek benne. Ashtont kifejezetten szórakoztatta az
ügyetlenségem!
Fél óra elteltével csengett a sütő időzítője. Ashton leállította a
játékot, és a kanapéra tette az irányítóját.
– Hozom az ebédet. Addig nehogy csalj! – viccelt velem.
Gyorsan szájon csókolt, és már lépett is arrébb, még mielőtt
igazán viszonozni tudtam volna. Figyeltem, ahogy kimegy a
konyhába, majd néhány perc múlva visszatér az egyetlen olyan
étellel, amit úgy tudott elkészíteni, hogy nem égetett el – a
tonhalas sült burgonyát.
Hálásan rámosolyodtam.
– Kösz, Ashton!
– Mi legyen a mai program? – kérdezte, és nekiállt enni.
Megvontam a vállam. – Nem tudom. Mit lehet itt csinálni? –
kérdeztem mosolyogva, és elégedetten nyugtáztam, mekkora
adag étel van előttem; a reggeli torna igencsak éhessé tett!
– Kíváncsi vagy az akadémiára? Szerintem a parancsnokom
szívesen megismerne!
– Klasszul hangzik! – értettem vele egyet vigyorogva. Tényleg
szerettem volna látni az akadémiát, amiről annyit mesélt.
– Fel kell hívnom őt, hogy engedélyt kérjek tőle, hogy
bevihesselek – szólt, majd elővette a mobilját, és már hívta is.
Néhány másodperc alatt kapcsolták, így hallhattam az egész
párbeszédet.
– Üdv, uram, itt Ashton Taylor! Nem, minden a legnagyobb
rendben. Az a helyzet, hogy Miss Spencerrel épp LA-ben vagyok.
Szeretné megnézni az akadémiát, ezért hívom önt, hogy
lehetséges-e? Igen, vele is minden rendben. Nem, egyáltalán
nem nehéz eset! – mosolygott rám, mire én elpirultam, és
másfelé néztem. – Nagyon szeretne jönni, uram. Nem, de
megkérdezhetem a szenátor urat, hogy engedélyezi-e. – Ashton
éles tekintettel figyelt rám, majd megkönnyebbültség látszódott
az arcán. – Nagyszerű! Úgy fél órán belül ott vagyunk.
Köszönöm, uram, viszontlátásra! – Boldogan elmosolyodott, és
visszatette a mobilját a zsebébe.
– Elrendezve! Ha készen állsz, indulhatunk!
Elmosolyodtam, és nekiláttam az ebédemnek. Az volt az
érzésem, hogy Ashton szívesen körbevezetne az akadémián.
Amikor végzett az evéssel, gyorsan lezuhanyozott, felöltözött, én
meg addig elmosogattam.
Amikor odaértünk, Ashton széles mosollyal az arcán vezetett
be kézen fogva. Egy fekete SWAT-pólót és fekete nadrágot viselő,
kopaszodó idősebb férfi jött elénk. A barátságos mosolyából,
valamint abból, ahogyan Ashtonnal kezet fogott, úgy tűnt,
kedvelik egymást.
– Weston parancsnok, ő itt Anna! Anna, bemutatom a
parancsnokomat! – mutatott be minket Ashton egymásnak, a
kezével egyikünk és másikunk felé intve.
A férfi felém fordult, és idegesen elmosolyodott. Nyilván
olvasta ő is az aktámat, ezért viselkedett óvatosan velem.
Felé nyújtottam a kezem.
– Örülök, hogy megismerhetem, Weston parancsnok! –
üdvözöltem udvariasan. A parancsnok rendesen ledöbbent;
Ashtonra pillantott, aki bólintott és bátorítóan mosolygott.
Weston parancsnok óvatosan megfogta a kezem a kérges
kezével.
– Én is örvendek, Miss Spencer! – felelte, de a tekintete teljes
fokú értetlenséget sugallt.
Legyintettem egyet.
– Szólítson nyugodtan Annának a Miss Spencer helyett!
A parancsnok bólintott.
– Nos, nem számítottam arra, hogy idelátogat. Mit keresnek
maguk kettesben itt, LA-ben? És hol van a kísérő testőr? –
kérdezte mögém pillantva.
– Ketten jöttünk ide a hétvégére, uram. Spencer szenátor
engedélyezte – felelte gyorsan Ashton.
Az idősebb férfi Ashtonra pillantott.
– Igazán? Megengedte magának, hogy egyedül LA-be hozza a
lányát? – Büszke mosoly jelent meg a szája szegletében. Ashton
bólintott, rám mosolygott, és megszorította a kezemet, amit még
most sem engedett el. – Akkor biztosan jó benyomást tett rá,
Taylor!
Elnevettem magam.
– Ó, igen! – szóltam közbe, és sokatmondóan mosolyogtam az
álpasimra.
Ashton visszafogta a nevetést, és bólintott.
– Körbevezetem Annát, uram – szólt vidáman. Weston
parancsnok bólintott, és átnyújtott nekem egy látogatói kitűzőt.
Ashton kivonszolt maga után a folyosón, és közben úgy
vigyorgott, mint egy bolond.
Igen alapos körbevezetés következett. Megnéztük az uszodát,
a küzdőtermeket, az edzőtermet. Ashton kis történeteket mesélt
arról, hogyan szokott ő és Nate hozzá mindehhez, és hányszor
kerültek balhés helyzetbe a feletteseikkel szemben. Úgy
hangzott, mintha lehetetlen lett volna őket kordában tartani.
Meglepett, hogy Weston parancsnok kedvelte őt; igazából azon
is csodálkoztam, hogyan tudtak ők ketten egyáltalán
lediplomázni, ha ennyi csínytevést és poént engedtek meg
maguknak.
Miután mindent végignéztünk, Ashton izgatottan rám
mosolygott.
– Meg akarod nézni a lőteret?
– Persze! – vontam meg a vállam. Igazából nem akartam, de
annyira izgatottnak tűnt, hogy nem akartam elrontani a kedvét.
 Ahelyett, hogy egy lepukkant lövészterembe vitt volna, egy
szabadtéri pályához mentünk.
– Helló, Carl! Kölcsönadod a fegyvered? – kiáltott át Ashton a
vállam felett. Hátrafordultam, és egy teljes SWAT-egyenruhába
öltözött férfit láttam.
Elakadt a lélegzetem, mert az egyenruha dögösebb volt, mint
hittem! Ha ezt Ashtonon láttam volna, tuti, hogy azonnal
felgyulladok, és csak egy kis hamu maradt volna utánam a
földön!
– Ashton, miért nem vetted ezt fel nekem tegnap éjjel? –
nyafogtam, és belenyomtam az ujjaimat a derekába; magával
ragadott a fantáziám, ahogy egy ilyen egyenruhában mondja
nekem azt, hogy „hölgyem”! Lehunytam a szemem, és
felnyögtem – már a gondolattól is elgyengült a lábam.
Pajkosan felnevetett.
– Hű, nyugalom, kicsi lány! Majd otthon megmutatom, ha
akarod! – súgta. A fülcimpámba harapott, ahogy átkarolta a
derekamat. Összefutott a nyál a számban. Mindenképpen
szerettem volna ezt kérni tőle, még mielőtt elutazunk LA-ből.
Ashton rám kacsintott, és a fickó felé fordult, aki addigra már
odaért hozzánk.
– Szia, Taylor! Te meg mit csinálsz itt? Azt hittem,
Washingtonban vagy! – mondta a Carl nevű srác, ahogy kezet
fogott Ashtonnal, és amolyan fiúk közötti féloldalas öleléssel
üdvözölte őt.
– Igen, ott voltam. Szabad lett a hétvégém, de behívtak, hogy
írjak alá valamit. Már úton voltunk, ezért hoztam magammal a
barátnőmet is – füllentette Ashton a szemét forgatva,
bosszankodást színlelve.
Carl rám nézett, és farkasvigyor jelent meg az arcán.
– Nem is tudtam, hogy a csajokra buksz!
 Sokatmondóan mosolyogni kezdtem.
– Pedig tanúsíthatom! – szóltam közbe. Kacsintottam egyet,
és felé nyújtottam a kezem. – Anna vagyok.
A férfi kezet fogott velem.
– Carl.
– Akkor odaadod egy percre a pisztolyod? Kicsit menőzni
akarok a csajom előtt! – ismételte meg Ashton. Carl bólintott, és
meglóbálta a vállán a fegyvert, ami feltételezésem szerint egy
géppuska volt.
Megugrottam, és hátrahőköltem. Még a lélegzetem is elakadt.
Ashton átvette a fegyvert, és arrébb lépett tőlem.
– Nyugi, minden rendben! – mosolygott rám biztatóan. Carl
levette a nyakában lazán lógó fülvédőt, és felém nyújtotta.
Elvettem tőle, bólintottam egyet, hogy köszönöm, bár a
tekintetemet le sem vettem a fegyverről.
– A négyes pályát használd, most állítottam be! – javasolta
Carl, és jobb oldalra bökött a fejével.
Ashton vigyorogni kezdett.
– Kösz, haver! – Kézen fogva a füves részre vezetett, oda, ahol
a négyes számú jel volt. Hasra feküdt, babrált egy keveset a
fegyverrel, majd megpaskolta maga előtt a füvet. Ezt látva én is a
földre heveredtem mellé, és abba az irányba néztem, amerre ő is.
– Készen állsz? Akkor tedd fel azt! – utasított, és a kezemben
lévő fülvédőre bökött a fejével. Bólintottam, majd feltettem,
mert nem tudtam, mire számíthatok. Alig egy percen belül kilőtt
két sorozatot, majd bebiztosította a fegyvert. – Na, mit
gondolsz? – mosolygott rám önelégülten.
Válaszul megvontam a vállam.
– Ez egy nagy fegyver? – Nem tudtam, mit mondjak.
Ashton elnevette magát, átkarolta a derekamat, és magához
húzott.
 – Nézz bele a nézőkébe!
Értetlenkedve tettem azt, amit mondott. Először azt sem
tudtam, mit nézzek, de aztán rájöttem. Volt messzire egy
céltábla, olyan papírral az elején, amilyennel mi is gyakoroltunk.
Elhúztam a szemem a nézőke elől, és megdöbbentem a távolság
láttán. Szabad szemmel nem is láttam. Ismét belenéztem a
nézőkébe, és észrevettem, hogy a céltáblán lévő fejformán volt
két szem, egy orr, egy száj – és mindez lövedékből kirakva.
Nevetésben törtem ki.
– Innen nem is látom! Milyen messze van? – kérdeztem, és
ismét próbáltam ráfókuszálni a szememmel.
– Négyszázötven méterre – válaszolta egy vállrándítással.
A lélegzetem is elakadt, mennyire tehetséges!
– Négyszázötven méter távolságból lőttél rá egy smiley-t?
– Igen. De látnod kellene, hogy lő Nate! Képes a céltáblára
leszállt legyet lepuffantani! – felelte, és hitetlenkedve csóválta a
fejét.
– Hihetetlen vagy! Komolyan mondom, nem térek
magamhoz! – csodálkoztam. Hogy a francba lehet valaki
ennyire profi a szakmájában, s közben meg így néz rám és
viselkedik velem? Fejemet az arca felé fordítottam, ami csak
néhány centire volt tőlem; csak úgy ragyogott a zöld szeme!
Közelebb húztam a fejem hozzá, és lágyan megcsókoltam. Ám a
gyengéd kis csókból valami más lett. Ashton megfogta hátul a
fejemet, és egyre hevesebben csókolt. Ahogy megmozdult, a
hátamra kerültem, ő pedig félig rám. Amikor már éreztem, hogy
elvesztem az önuralmamat, levette a két kezemet a fenekéről, a
fejem fölé tolta, és elmosolyodott, miközben az ajkaimat
csókolgatta.
– Te pedig imádnivaló vagy! – duruzsolta, és ahogy ismét
megcsókolt, még jobban hozzám simult. Ekkor valaki
megköszörülte a torkát mögöttünk, mire Ashton felhorkant. –
Húzz el, Carl! Nem látod, hogy nem érünk rá? – mormogta, és
újból megcsókolt.
– Nem éppen idevaló viselkedés ez, Taylor ügynök! Ha még az
én parancsnokságom alatt állna, egy héten át konyhai munkára
osztanám be! – dörmögte Weston parancsnok.
Ashton abban a pillanatban felpattant. Még soha senkit nem
láttam ilyen gyorsan megmozdulni! Megfordult, kihúzta magát,
és szalutált. Ahogy megláttam ezt a szexi reakcióját, amivel
tisztelgett, összeugrott a gyomrom az izgatottságtól.
– Elnézést, uram! Csak azt mutattam meg Miss Spencernek,
hogyan kell lőni! – füllentette, majd megfogta a kezemet, talpra
segített, de közben továbbra is úgy állt ott, mint egy cövek.
– Igazán? Megmutatta, hogyan kell lőni? Így nevezik maguk,
fiatalok, ezt manapság? – vágta rá Weston parancsnok. Halvány
mosoly jelent meg a szája sarkában. Én elvörösödtem
zavaromban, amiért rajtakaptak minket. Ashton hátához
bújtam, igyekeztem elrejtőzni mögötte.
– Igen, uram! – vágta rá Ashton mókás hangon.
– Nos, akkor örülök, hogy az udvarlói feladatát is komolyan
veszi! – jegyezte meg Weston, majd kezet rázott Ashtonnal, és
halkan nevetgélve arrébb állt.
Ashton felém fordult.
– Hoppá!
– De ciki volt! – kuncogtam.
– Ciki? Azt hittem, ki fog golyózni! – felelte Ashton, és
szórakozottan csóválta a fejét. Lehajolt, felvette a fegyvert a
földről, behajtotta a lábakat rajta, majd felém nyújtotta a kezét.
– Gyere, menjünk el abba a múzeumba, amelyikről meséltem
neked. Szeretnélek elvinni oda!
Elmosolyodtam a figyelmességén.
 – De te unni fogod! – vágtam rá.
Szívdöglesztő mosolyt dobott felém, és megszorította a
kezem.
– Akkor nem, ha veled megyek!

Azt hittem, a tegnapinál már nem is lehetne szebb napunk, de

tévedtem. A múzeumban töltött néhány óra után fagylaltoztunk
egyet a parkban, ő pedig sztorizgatott, hogy milyen az élet
LA-ben, és mit szeretett, mit nem szeretett benne. Minél többet
mesélt róla, annál jobban megszerettem a várost. Ott akkor el is
határoztam, hogy a diploma megszerzése után megpróbálok ide
költözni. Akkor talán néha még lóghatunk is együtt. Persze, ez
még csak három év múlva lehetséges; addig még sok mindent le
kell tennem az asztalra, hogy egyáltalán el tudjam végezni a
főiskolát.
Miután sikerült vennünk olyan hotdogot, amiről Ashton már
ódákat zengett, visszaindultunk a lakásába. Megengedte, hogy
vezessek. Nem kis rémület töltött el közben, még az ujjaim is
belefehéredtek! Általában Ashton vezetett; azt mondta, azért,
hátha valamit el kell hárítania, de tudtam, hogy nem szereti a
vezetési stílusomat. El kell ismernem, hogy időnként túl gyorsan
hajtok, és olykor túlságosan is beletaposok a fékbe.
Estére a barátaival beszéltünk meg találkozót. Nate egyik
unokatestvére ajtónálló volt az egyik bárban, ahol élő zenét
játszottak. Ma oda akartunk menni.
Amikor visszaértünk Ashton lakásába, egy kis fekete ruhát
húztam fel, és hozzá egy dögös pink színű cipőt. A hajam sehogy
sem állt, így csak gyorsan kiengedtem és a fejem tetejére
csavartam egy kontyba. Ahogyan Ashton mellettem öltözködött,
ránéztem ismét a végigkarcolt piros hátára.
Sóhajtottam.
 – Bántottalak éjszaka? Nagyon sajnálom! – motyogtam, és a
háta felé böktem a fejemmel. Nem értette.
Megfordult, és a tükörbe nézett. Nevetésben tört ki.
– Úgy tűnik, te is nyomokat hagytál rajtam! – mókázott. Inget
húzott, feltűrte az ujját, és rám mosolygott. – De hidd el, ezzel
nem bántottál!
Beleharaptam a számba, felálltam, és lesimítottam a
szoknyámat.
– Jó leszek így?
– Őrjítő vagy! – Szeme ragyogott az imádattól. Felém
nyújtotta a kezét. – Mehetünk?
Bólintottam, elmosolyodtam, és izgatottan vártam a második
LA-ben töltött közös esténket.
A bárhoz érve Ashton a hosszú sor elejére vezetett, és
megmondta a nevét az ajtónállónak. Legnagyobb
meglepetésemre azonnal beengedtek minket.
Ashton a bejáratnál körbenézett a bárban. Úgy gondoltam, a
barátait keresi, de nem lehetett kizárni annak az esélyét sem,
hogy felméri a terepet az esetleges veszélyhelyzetek miatt. Nate
szőke fejét vettem észre, majd megrökönyödve láttam meg azt is,
hogy Seth épp egy csaj torkán dugja le a nyelvét. Visszanéztem
Ashtonra, és megmagyarázhatatlan okból kifolyólag elkapott a
féltékenység; összeugrott a gyomrom, mert az jutott eszembe,
biztosan ő is minden este más csajjal kavart. Ha igen, akkor nem
is csoda, hogy ekkora lepedővirtuóz!
– Ott vannak! – szóltam, és Nate felé mutattam.
Ashton elmosolyodott, majd megfogta a kezem, és átvezetett a
tömegen. Nate szeme kiguvadt, ahogy megálltunk mellettük.
– Azta, de dögös vagy, Anna! Légyszi, tégy a magadévá! –
duruzsolta, és lassan végigmért a szemével.
– Köszi az ajánlatot, de most passzolom! – Vettem a lapot, és
megvontam a vállam.
Nate elvigyorodott.
– Bírom a humorod!
– Jól szórakoztatok tegnap éjjel? Aggódtam, mert nem jöttél
haza! – cukkoltam.
– Ó, de édes! Hát aggódtál a jó öreg Nate-ért? Vagy csak
szükséged lett volna valakire, aki álomba ringat? – Rám
kacsintott, és kaján mosolyt dobott felém.
– Hát, igen! Ismersz talán valakit? – vontam meg a vállamat
ismét, tovább élcelődve vele.
Nate Ashtonra nézett, és elvigyorodott.
– Azt mondtad, Taylor, hogy a hétvégére belehabarodok
Annába én is. És igazad lett! – csapta vállon Ashtont büszkén.
– Nem zavar, hogy már foglalt vagyok? – poénkodtam.
Nate közelebb lépett hozzám. Látszott rajta, hogy valami
rosszban sántít; ettől kissé ideges lettem. Persze, nem ijedtem
meg tőle, mert ez inkább amolyan „huncutkodjunk kicsit” stílusú
közeledés volt.
– Játsszunk egy játékot! – javasolta cinkos mosollyal.
– Milyen játékot?
Széles mosoly terült el az arcán.
– Egy randizós játékot! Nézzük, ki tud több telefonszámot
összegyűjteni az ellenkező nemtől ma éjjel!
Felnevettem, megráztam a fejem, és közelebb léptem
Ashtonhoz.
– Nekem már minden szám megvan, amire szükségem van! –
hárítottam.
Nate lebiggyesztette a száját.
– Ugyan már, csak egy kis verseny lenne! Ha én nyerek, akkor
holnap vezethetem egy órán át a bérelt autótokat. Ha pedig te,
akkor hmm, mit szeretnél? – kérdezte összeszűkült szemmel.
 Felnevettem, amikor kitaláltam.
– Ha én nyerek, felmész a színpadra, és elénekeled nekem,
amit kérek tőled! – alkudoztam.
Nate nevetni kezdett, úgy tűnt, túlságosan is bízik a
képességeiben. – Áll az alku! Esélyed sincs a nyerésre! A
specialitásom a csajok telefonszámainak a begyűjtése! –
hencegett.
Ashton felé fordultam, és felvontam az egyik szemöldökömet.
– Nem bánod, ha bevállalom, szépfiú? Tudod úgyis, hogy veled
megyek haza! Nem fog semmilyen féltékenységi roham elkapni?
– Igazából nem is féltékenységi rohamra számítottam Ashtontól;
sokkal inkább pánikrohamra, amiért négy lépésnél messzebb
leszek tőle.
– Amíg az enyém vagy, addig minden oké! – felelte, majd
lehajolt, és megpuszilta az arcomat. Önelégülten mosollyal Nate
felé fordult. – Nem kellene a csajom ellen játszanod! Szét fogja
rúgni a segged!
Nate felhorkant, és legyintett egyet a kezével.
– Az a nyertes, aki az este végére több telefonszámot söpör
be! – magyarázta magabiztos mosollyal, és a szemével már
pásztázta is a felhozatalt.
Gyorsan megráztam a fejem.
– Nem fogom egész éjszaka ezt játszani. Legyen inkább csak
egy óra! – Nate beleegyezően bólintott, és az órájára nézett. –
Egyébként legyen valami szabály arra, hogyan lehet számokat
szerezni? – kérdeztem kíváncsian. Nem akartam, hogy csalással
lehessen megvádolni.
– Nem, nincs szabály! Bármit megtehetsz. És az óra indul! –
Nate rám kacsintott, majd a tömegbe vetette magát, és egy
csapatnyi lány felé vette az irány, akik már becsiccsentve
táncikáltak. Még csak esélyük sem volt Nate-tel szemben.
Nagyon tudott csajozni, ráadásul a megnyerő személyiségéhez
még egy ellenállhatatlan külső is társult. Elmosolyodtam, és a
fejemet csóváltam, amiért ennyire nyomult, de nem tudtam
emiatt nem kedvelni őt. Jó fej srác volt, és kétségkívül a nők
voltak a gyengéi.
Visszafordultam Ashton felé, és rámosolyogtam.
– Táncolunk?
Összeráncolta a homlokát.
– Nem játszol?
Bólintottam, majd kézen fogtam, és egy kicsit arrafelé löktem,
ahol már mások táncoltak.
– Dehogynem! Csak nekem nem kell ahhoz egy óra, hogy
legyőzzem!
Úgy egy félórányi táncolgatás és flörtölgetés után Nate
vigyorogva állt meg mellettem.
– Nekem már van négy! Neked mennyi?
– Még el sem kezdtem! – vontam meg a vállam.
Nate összevont szemöldökkel kissé bosszús pillantást vetett
rám.
– Most szórakozol?
– Igen, szórakozom! Nemsokára beindulok, csak figyeld! –
kacsintottam rá pajkosan. Átküzdöttem magam a tömegen, és a
bárpulthoz mentem. A pultos fiúhoz hajoltam, és csábító
mosolyt dobtam felé.
– Szia! Egy kis szívességet szeretnék kérni tőled! Van esetleg
egy mikrofonotok, amit kölcsönkérhetnék?
– Igen, itt van egy! Ezzel jelentjük be, amikor jön a zenekar –
felelte, majd kissé értetlen arckifejezéssel felkapta a mikrofont.
– Látsz rá esélyt, hogy kölcsönkérjem, és felálljak egy kicsit a
pultra? – kérdeztem reménykedve. Lebiggyesztettem az
ajkamat, hogy még meggyőzőbb lehessek.
 A pultos srác pislogott néhányat, majd bólintott, és átadta a
mikrofont.
– Öö... persze!
Elé csúsztattam egy húszdolcsist.
– Kérek szépen valami rövidet! Mindegy, mit adsz! –
mutattam a legközelebbi palack felé. Miközben kitöltötte,
feltoltam magam a pultra. Próbáltam a lehető legnőiesebben
végrehajtani a műveletet, mivel elég rövidke volt a szoknyám.
Vigyorogni kezdtem, ahogy észrevettem, hogy Ashton és Nate is
értetlenül néz rám.
Felálltam, majd elvettem a piát a pultos fiútól. Bekapcsoltam
a mikrofont, megkopogtattam a tetejét, amitől hangos recsegés
hallatszott.
– Elnézést! Sziasztok! Kérhetek egy kis figyelmet? Csak egy
perc lesz! – szóltam bele a mikrofonba. A hangom végigszállt a
báron. Az emberek megálltak, és rám néztek. Látszott
mindenkin, hogy nem értik, mi folyik itt. – Szóval, az én nevem
Tracey. Huszonegy éves vagyok, és három napig még itt leszek a
városban. Részmunkában öltáncos vagyok, de most tudtam meg,
hogy a pasim a nővéremmel megcsalt! – füllentettem, és
lehajtottam a röviditalt. – Itt van velem ma este. Nate-nek
hívják. Szőke hajú, kék szemű, kék inget visel. Szóval, lányok, ha
felétek jön, nagyon kérlek, jól gondoljátok meg, hogy szóba
álltok-e vele! Egy igazi seggfej! – szitkozódtam, és próbáltam
bosszúsnak hangzani. – Na, mindegy, a lényegre térek inkább.
Érzelem- és kötelezettségmentes szexre vágyom! Ha van olyan
egyedülálló srác, akinek felkeltettem az érdeklődését, kérem,
jöjjön ide, és adja meg a telefonszámát! Itt leszek a meleg
haverjaimmal! – A sarokban álló Sethre és Wayne-re mutattam.
– Köszönöm a figyelmeteket! – óvatosan leültem, majd
leszálltam a pultról. Hálás mosolyt küldtem a pultos fiú felé,
majd letettem a mikrofont a pultra.
– Én megadom a számomat! – hadarta, és már írta is le egy
szalvétára, amit a kezembe nyomott.
– Szuper! Holnap felhívlak! – lenéztem a papírra. – Paul! –
tettem hozzá, ahogy elolvastam a nevét. Elvigyorodott, én pedig
visszamentem a döbbenettől teljesen lemerevedett Ashtonhoz és
Nate-hez.
– Na, ezt kapd ki! – cukkoltam. – Ó, szerintem valami Queen
szám jó lesz! – paskoltam meg Nate mellkasát, és jót kacagtam a
meglepett, ám még mindig kissé dölyfös arckifejezése láttán.
– Mondtam, hogy ne kezdj ki a csajommal! – szólt közbe
Ashton, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
Mire visszaértem oda, ahol Seth állt, már hat számot
begyűjtöttem. Nate tiltakozva rázta a fejét.
– Csaltál! – vádaskodott.
– Kizárt dolog! Megkérdeztem, hogy van-e szabály, és te azt
mondtad, mindent lehet! Így volt, Wayne? – kérdeztem
vigyorogva.
Wayne bólogatott.
– Igen, pontosan ezeket a szavakat mondtad! – helyeselt, és
nevetett, ahogy Nate behúzott egyet a vállába.
Diadalmas mosolyt küldtem Nate felé.
– Szóval, mennyi számod van? Abbahagyhatjuk? –
kérdeztem, ahogy egy újabb srác közeledett felém, és átadta a
számát.
Nate drámaian felsóhajtott.
– Jól van, oké! Nyertél! – morogta csüggedten.
Elvigyorodtam, majd Ashton felé fordultam, és az arcát a
tenyerembe vettem.
– Micsoda? Hogy titokban szerelmes vagy belém, és igazából
nem vagy meleg? – kiáltottam. Meghőkölt, mert meglepte a
hirtelen kitörésem, de nem hagytam neki időt felocsúdni, mivel
a számat a szájára nyomtam, és szenvedélyesen megcsókoltam.
 25. FEJEZET

Ashton

SZOROSAN FOGTAM ANNA KEZÉT, ahogy sétáltunk hazafelé.

Eszméletlenül jól töltöttük el ismét az estét! A zenekar jól
játszott, Annával fenomenális volt táncolni, Nate éneke az este
végén pedig felülmúlhatatlan élményt nyújtott! Nate volt a
legbotfülűbb ember, akit valaha is hallottam énekelni – nem is
választhatott volna Anna jobb feladatot neki!
Nate is hazajött velünk. Anna kis „lefeküdt a nővéremmel”
trükkjének köszönhetően legnagyobb csalódottságára ma este
nem sikerült senkit sem felszednie. A szemem sarkából
figyeltem Annát, és azon tűnődtem, vajon ma is akar-e velem
szeretkezni. Minden porcikám azt kívánta, hogy bárcsak így
lenne. Ez a nő teljesen elbűvölt. Életem legjobb szexét éltem át
vele tegnap éjjel és ma reggel. Minden pillanatát ki akartam
élvezni, hátha többet nem lesz rá esélyem.
Bizonyos szempontból Anna tönkretett. Többé biztos nem
fogok tudni más nőre ránézni; senki nem ért fel hozzá. Annyira
varázslatos volt kívül-belül, hogy ami köztünk történt, az többet
jelentett puszta szexnél; számomra maga volt a minden. Az,
hogy ennyire közel kerülhettem hozzá, és hogy senki más nem
fog soha a helyembe lépni, azt az érzést keltette bennem, hogy én
vagyok az egyetlen férfi a világon.
 Kicsivel hajnali egy óra után értünk vissza a lakásba.
– Akartok PlayStationözni? – kérdezte vidáman Anna.
Elvigyorodtam; tényleg ő a tökéletes lány!
– Persze! Ha van kedved, igen!
Nate átugrott a kanapén.
– Én kezdem! – kiáltotta izgatottan. Égnek emeltem a
szemem; néha annyira gyerekesen tudott viselkedni!
– Akkor ti ketten játszotok először, én addig átöltözöm –
javasolta Anna. Ahogy elsétált előttem, incselkedve végighúzta a
kezét a fenekemen. Erős volt bennem a késztetés, hogy
kövessem őt a szobába, de nem voltam benne biztos, hogy ezt
akarja. Inkább lehuppantam a kanapéra Nate mellé. A Grand
Theft Auto kellős közepén tartottunk, amikor Anna kisétált a
hálószobából. Leengedett haja lazán hullott a vállára. Az egyik
pólóm volt rajta, semmi más. Hosszú, meztelen, izmos lába
szinte érintésért könyörgött! Nem tudtam levenni róla a
szemem!
– Te jó ég! Ülj már mellém, Anna! – javasolta Nate cinkos
mosolyt vetve Anna felé, és megpaskolta maga mellett a széket.
A féltékenység felütötte a fejét, mint mindig, amikor Nate
kikezdett Annával. Mielőtt vissza tudtam volna fogni magamat,
már bele is bokszoltam egyet a karjába.
Anna kuncogott, és a fejét csóválta.
– Készítek egy kis szendvicset. Kértek ti is?
– Igen, az jól hangzik! Segítek, jó? – kérdeztem, és magamban
hozzátettem, hogy „bármiben”.
– Megoldom, szépfiú! – mosolyodott el azzal a szexi
mosolyával, majd eltűnt a konyhában.
Nate azonnal rám nézett.
– Hogy a francba bírod ezt, haver?
– Mit?
 – Hogy Annával jársz! Úgy értem, veszettül dögös a csaj! Én
állandóan döngetném, az tuti! Nagyon bírod, mi? – faggatott, és
meglepő módon most nem cukkolt.
– Totálisan bele vagyok zúgva. És ez irtó komoly.
– Jobb lesz, ha ezt most nem szúrod el! De ha igen, akkor nem
viccelek, tényleg be fogok próbálkozni nála! – figyelmeztetett.
Látszott is rajta, hogy ezt is komolyan gondolja.
– Nem fogom elszúrni! – ígértem. Csak azon imádkoztam
magamban, hogy Anna a megbízatásom lejártával is maga
mellett akarjon tudni engem!
– Akkor jó. Mert ő olyan, akit meg kell tartani!
– Kit kell megtartani? – Anna lépett be a szobába egy
tányérnyi szendviccsel. Letette a dohányzóasztalra.
– Ezt a lányt a játékban – füllentette gyorsan Nate.
Anna a képernyőre pillantott, és kissé összevonta a
szemöldökét, mivel épp egy lopott rendőrautót vezettünk az
utcán, ahol egy lány sem volt a láthatáron. Felkapott egy
szendvicset, és a lábát az ölembe dobva leült mellém. A
figyelmem most már csak a csupasz lábára összpontosult, és
persze, egy perc alatt kinyírtak a játékban. Átadtam Annának a
távirányítót. A testhelyzet kétségkívül nem segített abban, hogy
ne ágaskodjon fel a férfiasságom a leglehetetlenebb
helyzetekben sem, akárhányszor hozzám ért. Biztos, hogy érezte
a lábával, de nem szólt.
Képtelen voltam megállni, hogy ne érjek hozzá. Érezni
akartam a puha bőrét. A szívem gyorsabban kezdett verni, ahogy
a kezemmel a combja belső feléhez értem. Összerándult a
combja, elakadt a lélegzete, rám nézett, és beleharapott az alsó
ajkába. Hangosan nyeltem egyet, ahogy felült, és az ölembe
manőverezte magát. A kezével beletúrt a hajamba a fejem hátsó
részén, és rám szegezte a tekintetét. A szeméből tiszta,
hamisítatlan vágy áradt, amibe beleremegett a testem.
Előrehajolt, mellkasát az enyémnek nyomta, majd ajkával a
számhoz közelített, és egy hajszálnyira állt meg.
– Hálószoba, Taylor ügynök! Most! – Ajkát a számhoz
érintette, ahogy beszélt.
Vigyorogni kezdtem, és azonnal vettem a lapot.
– Igenis, hölgyem! – vágtam rá. Kivettem a kezéből a
távirányítót, és a döbbent arcú, irigy tekintettel bámuló Nate felé
löktem. Megragadtam Anna feszes kis fenekét, és vele együtt
felemelkedtem a kanapéról. Száját az enyémnek nyomta, úgy
vittem be a hálószobába, majd lábbal behajtottam magam
mögött az ajtót.
A csókunk egyre intenzívebbé vált. A falhoz nyomtam,
ujjaimat a combjába mélyesztettem, és igyekeztem kiélvezni
minden pillanatát annak, ahogy a testével körém fonódik. Kissé
össze voltam zavarodva, mert nem tudtam biztosan, mit akar,
így félbeszakítottam a csókunkat, és összeérintettem a
homlokunkat. – Anna, mit...
A csókjával elnémított, nem tudtam végigmondani a
kérdésemet. Kezével rögtön a derékszíjam övét kereste
izgatottan. Ettől még inkább beindultam, főleg, amikor
kigombolta a nadrágomat, és becsúsztatta a kezét, kiszabadítva
merevedő férfiasságomat. Felhördültem, ahogy a kis kezével
szorosan megmarkolta.
– Most, kérlek, most! – könyörgött zihálva.
Bólintottam, és a zsebembe nyúltam. Előszedtem a tárcámat,
és próbáltam kivenni belőle az óvszert, amit a klub mosdójában
vettem, de Anna a száját az enyémre tapasztotta, és a csípőjét
hozzám szorította.
– Mire vársz még? Könyörögnöm kell? – türelmetlenkedett
lihegve.
 Belemosolyogtam a csókjába.
– Az lenne még igazán dögös! – ismertem el.
A fogával büntetésképpen a számba harapott, combjait a
csípőmre fűzte. Pajkosan felnevettem, de ahogy Anna a kezével
finoman a férfiasságomat simogatta, tudtam, hogy végem van.
Reményt vesztve dobtam a földre a tárcámat. Megragadtam a
csípőjét, magasabbra emeltem őt, és a nyílásához helyezkedtem.
Éreztem a belőle áradó forróságot, és azt, hogy befogadóbb már
nem is lehetne. Visszatartottam a lélegzetemet, és vártam, hogy
feltörjön belőle az örömérzés, amikor félretoltam a bugyiját,
majd magamra húztam őt, és beléhatoltam. Hátravetette a fejét,
odakoccantotta a falnak, én pedig a nevét nyögtem. Úgy passzolt
rám, akár egy kesztyű. Mintha csak rám szabták volna. Egyik
karomat a feneke alá csúsztattam, a szabad kezemmel pedig a
pólót húztam le róla. Szorosabban ölelt magához, egyre
mélyebbre húzott, teljesen benne voltam. Annyira intenzív volt a
belőle áradó gyönyör, hogy már szinte szédítő volt.
Kapkodta a levegőt, megragadta hátul a fejemet, a homlokát
az enyémhez nyomta, és ahogy beszélt, a szemembe nézett.
– Még ez is a tegnap éjszakához tartozik!
Csalódottság futott végig rajtam, ahogy rágondoltam, holnap
már nem lehetek úgy, mintha tényleg a barátja lennék. Ám ez az
érzés hamar elillant, ahogy feljebb húzta a csípőjét, és még
jobban belé tudtam hatolni.
Felnyögtem, megemeltem a csípőjét, és olyan ritmusban
kezdtem el mozogni, ami úgy tűnt, jó neki. Szenvedélyesen
csókoltam, és azt kívántam, bárcsak úgy tudnék szerelmeskedni
vele, hogy ő is szeretne engem – legalább csak feleannyira, mint
amennyire szerintem szeretni lehet valakit! Minden
porcikámmal szerettem őt; ami nekem korábban számított, az
egy szempillantás alatt semmivé lett azon a napon, amikor
belépett az életembe. Bármit megtennék érte! Mélyen legbelül
tudtam, hogy valamit ő is érez irántam, csak félt, hogy ismét
megsérül a lelke. De én tudok várni; ameddig csak szeretné,
várok!
Belső izmai minden egyes lökésnél egyre jobban
megfeszültek; egyre nehezebben mozogtam benne, közben pedig
egyre hangosabban és gyakrabban nyögdécselt. Egyszer csak
elakadt a csípője, a teste összerándult, a szemét szorosan
behunyta. A belső combja megfeszült, és rázkódott körülöttem.
Próbált engem is rávenni, hogy elélvezzek, de nem tehettem. Az
eszem azt súgta, hogy vigyáznom kell, mert nem húztam óvszert.
Az orgazmusa csúcsán a nevemet suttogta elakadó hangon.
Nagyot dobbant a szívem! Zihálva próbáltam megtartani az
önuralmamat, amikor a csúcsra ért, de ahogy az élvezet
végigáradt benne az érintésemtől, már alig bírtam visszafogni
magam.
Ahogy a teste kezdett ellazulni, és nekem dőlt, még mindig a
karomban tartottam. Az ágyhoz vittem. Gyengéden lefektettem,
elhúzódtam tőle, és elbűvölve bámultam őt. Még mindig
lihegett, arcán a tiszta öröm és boldogság tükröződött.
Büszkeség töltött el, amivé tettem őt, az összetört, érzelem
nélküli lányt. A fényképezőgéphez nyúltam, és lefényképeztem
az arcát.
– Hékás! Mit csinálsz? – tiltakozott, és ki akarta kapni a gépet
a kezemből.
Elmosolyodtam, és eltartottam tőle a fényképezőt, hogy ne
érje el.
– Csak mert imádom, amikor így nézel! És ha az utazás után
már nem láthatom többet ezt az arcodat, legalább legyen róla
egy képem – magyaráztam, és megvontam a vállam. Persze,
ehhez nem volt szükségem fotóra; tudtam, hogy akárhányszor be
fogom hunyni a szemem, mindig látni fogom magam előtt. Anna
rám mosolygott, és végigsimította az ujjaival a hajamat. Némán
azon tűnődtem, miért nem négy évvel ezelőtt ismertem meg őt,
még mielőtt az a szörnyűség történt vele. Akkor talán el tudtam
volna lopni Jack elől, és lehet, hogy szerelmes lett volna belém.
A mosolya hirtelen ráfagyott az arcára, és rémült tekintettel
nézett rám.
– Jaj, ne! Nem használtunk óvszert!
Megnyugtatóan mosolyogtam rá.
– Semmi gond, én nem élveztem el. – Eltűrtem a haját
verítékes homlokáról.
Elakadt a lélegzete.
– Nem? – Megkönnyebbültség látszott rajta, de közben
mérgesnek is tűnt.
Sóhajtottam, mert tudtam, hogy le fog teremteni amiatt, hogy
nem védekeztünk.
– Fel akartam húzni, de aztán elvontad a figyelmemet. Azt
mondtad, hogy „most”, és nem is tudom, elveszítettem az
önuralmamat! Persze, közben azért észnél voltam, és nem
élveztem el! – Habogtam összevissza, próbáltam a felelőtlen
viselkedésem miatt magyarázkodni.
A szám elé tette a kezét, és leállított.
– Nyugi! – suttogta. Felemelte a fejét, és az orrát az enyémhez
dörgölte. Megragadta a vállam, hanyatt fektetett, és lovagló
ülésben rám ült. – Szóval nem fejezted be? – kérdezte pajkos
mosollyal.
Megráztam a fejemet, és figyeltem. Vártam a reakcióját, és
azt, hogy jól leszidjon. Ehelyett azonban felállt felettem az
ágyon, a két lábát a csípőm két oldalára tette. Kikapcsolta a
melltartóját, lassan lecsúsztatta. Elakadt a lélegzetem, ahogy
megláttam a melleit. Kacérkodva elkezdte a melltartóját az egyik
ujja körül pörgetni, majd az arcomba dobta. Felnyögtem, és
gyorsan arrébb toltam a ruhadarabot, hogy ne takarja el a
látványt előlem. Anna vigyorral az arcán a derekára csúsztatta a
kezét, majd a bugyija pántja alá, és lassan letolta, egészen addig,
amíg elérte. Ahogy centiről centire lejjebb tolta a fehérneműt,
annál hevesebben vert a szívem. Ahogy lefelé haladt a kezével,
egyre jobban bekeményedett az ágyékom. Le sem vette a
tekintetét az arcomról. Lassan ki fog nyírni ezzel; nála szexibb
nőt még életemben nem láttam! Felnyögtem, ahogy lerúgta a
lábáról a bugyit, és ott állt felettem meztelenül. Összefutott a
nyál a számban, ahogy feltárta előttem rejtett csodáit.
– Anna! – lihegtem. Többre nem voltam képes, zsongott a
fejem. Kijött belőlem a szexéhes vadállat. Bármit csinált is velem
ez a nő, az már szinte fájt! Ekkor kuncogva rám esett. Éreztem,
ahogy meztelen bőrével a mellkasomhoz ér. Bizseregtem az
izgalomtól. Végigsimítottam a kezemmel a lábát, a térdétől
haladtam felfelé, követve testének vonalát, egészen fel a melléig.
Felült a mellkasomra, majd szigorú ábrázattal megragadta a
kezemet, és a fejem mögé tolta. Határozottan megrázta a fejét.
– Nem, Taylor ügynök! Most én vagyok a főnök, és azt teszi,
amit mondok magának! – szólalt meg zord hangon, de kajánul
vigyorgott hozzá. Összeugrott a gyomrom, és bár már
lehetetlennek éreztem, a férfiasságom még jobban
bekeményedett.
– Igenis, hölgyem! Bocsánat, hölgyem! – feleltem. Tudtam,
hogy szereti.
Összeszűkült a szeme, és lihegve felnyögött.
– Ez annyira érzéki, Ashton! – duruzsolta, és lassan
megnyalta az ajkát. Elmosolyodtam, mennyire be volt indulva;
úgy tűnt legalább annyira élvezi, mint én. – Hol is van a bilincs,
ügynök? – kérdezte.
 Basszus!
– Komolyan? – kérdeztem zihálva. Már a gondolattól is
begerjedtem!
– Nem viccelek, ügynök! Hol van a bilincs? – ismételte meg,
és a szájába harapott.
– Jobbra a felső fiókban – vágtam rá. Annyira izgatott voltam,
hogy alig kaptam levegőt. Anna elvigyorodott, és lemászott
rólam. Meztelenül a fiókhoz sétált. Figyeltem a feszes fenekét,
ahogy ott lépdelt. Teljesen felizgatott az az apró kis piros folt,
amit előző éjjel ejtettem rajta. Ahogy kihúzta a fiókot, izgatottan
kuncogni kezdett, és kivette a SWAT-taktikai mellényemet.
Felvillanyozódott a szeme, rám nézett, felvonta az egyik
szemöldökét, mintha némán engedélyt kérne. Nyeltem egyet, és
bólintottam. Szinte abban a pillanatban már bele is bújt, és
becipzározta. Hangosan felhörögtem, mert irtó dögös volt
benne! Ezentúl már biztosan nem fogok tudni ugyanúgy nézni az
egyenruhámra! Visszasasszézott hozzám, négykézlábra állt az
ágyon, és kacér tekintettel rám nézett. Minden idegszálam
megfeszült az izgalomtól, ahogy rám mászott, lovagló ülésbe
helyezkedett rajtam, majd megcsókolt. Feltartotta a bilincsemet,
és széles mosollyal az arcán megfogta a kezemet, az ágy
támlájához húzta, majd a csuklómra helyezte, és
összepattintotta. Még soha nem láttam ennyire gyönyörűt,
ahogy a mellényemben fölém hajolt, és szexin mosolygott!
Pajkos arccal fordult hozzám.
– Na, megyek, és PlayStationözök egyet Nate-tel! – élcelődött
velem, és ezt már nem bírtam ki nevetés nélkül.
– Meg ne próbáld! – figyelmeztettem.
Elnevette magát, az ujját az állára tette, mintha agyalna
valamin.
– Hm, arra gondoltam, talán veled jobban szórakoznék! –
duruzsolta. – Addig foglak kényeztetni, amíg nem könyörögsz,
hogy hagyjam abba! – Komisz mosoly jelent meg az arcán, és
tudtam, hogy még ma éjjel végem lesz.
– Ha utána szeretkezni fog velem, hölgyem, nem bánom! –
feleltem.
Előrehajolt, az orrával végigsimította az arccsontomat.
– Naná, Taylor ügynök! Ne aggódjon!
A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Imádtam ezt a lányt;
bárcsak megmondhatnám neki!

Ahogy végzett velem, a mellkasomra borult, arcát a nyakamba

nyomta, és lihegett. A testünk csillogott a verejtéktől.
Beleharaptam a számba, mert majdnem szerelmet vallottam
neki. De nem kellett, hogy tudjon róla.
Elfordítottam a fejemet, és megpusziltam a halántékát. A
szívem még mindig vadul vert.
– Ez irtó klassz volt! – dünnyögtem, még mindig zihálva.
Annabelle Spencernek kétségkívül van egy vad énje, és habár
időnként kissé bizonytalannak tűnik, és némán engedélyt kér
tőlem bizonyos dolgok miatt, nyilvánvalóan felszabadította, amit
most művelt velem.
Boldogan felsóhajtott, végighúzta a kezét a karomon, majd az
ágytámlán, és ujjait az enyéimbe kulcsolta.
– Mmm – dünnyögte.
Megszorítottam a kezét, féltem, hogy elmegy mellőlem. A
szomorú igazság az volt, hogy örökké akartam őt, de neki erről
fogalma sem volt.
Néhány perc múlva felemelte a fejét, és lustán rám
mosolygott.
– Ilyen jól még sosem szórakoztam! – suttogta, és
megcsókolta a számat.
 Elvigyorodtam; a számból vette ki a szót.
– Ennek örülök, kicsi lány! Most már levennéd rólam ezt a
rohadt bilincset, hogy végre átölelhesselek? – kérdeztem kérlelő
tekintettel. Muszáj volt hozzáérnem, magamhoz szorítanom őt,
és minden másodpercet kihasználnom, mielőtt ez az egész véget
ér.
Felnevetett, és rám ült.
– Hm, nem vagyok benne biztos, hogy már el is engedlek!
Hova is tetted azt a fényképezőt? – cukkolt. Figyelmeztető
pillantást vetettem rá, mire kuncogni kezdett. – Jól van, jól van!
Hol vannak a kulcsok? – Lehajolt, hogy megcsókoljon, amitől
forogni kezdett velem a világ. Le kell venni azt a bilincset, hogy
végre átölelhessem őt! Minden porcikám sóvárgott a
közelségéért, mintha azzal bebiztosíthatnám, hogy nem fogom
elveszíteni őt.
– Ugyanabban a fiókban, ahol a bilincsek voltak –
dünnyögtem az ajkai alatt. Lemászott rólam, és vonakodva
ugyan, de a fiókhoz lépett. Az órára pillantottam, és
megdöbbenve láttam, hogy hajnali három van, ami azt
jelentette, hogy több mint másfél óráig játszadoztunk.
Visszalépett hozzám a kulccsal, és incselkedő mosollyal nézett
rám.
– Szóval, mit ér meg neked, szépfiú?
– Amit csak akarsz! – Megadtam volna neki bármit, amire
vágyik – bár nem mondhattam el neki, hogy az ujjai köré
csavart.
– Mi lenne, ha tartanánk egy lányos estét, amikor
visszaérünk? – mondta izgatottan, reménykedő arccal.
Kíváncsian néztem rá. Át akar hívni néhány barátnőt?
Miattam nyugodtan, nem fognak zavarni.
– Persze! – vontam meg a vállam. Ezzel semmi gondom nem
volt.
– De te nem lehetsz ott. Neked Dean és Peter lakásában kell
lenned – tette hozzá grimaszolva.
– Hogy micsoda? Na, nem, az kizárt! – szóltam határozottan.
A vállát csüggedten leeresztette, majd mellém csúszott.
– Na, légyszi! Nem egész éjszakára, csak néhány órára! Egy
film vagy néhány ital erejéig, jó? – próbálkozott, és még az ajkát
is lebiggyesztette, csakhogy ne mondjak rá nemet.
Nyeltem egyet, próbáltam nem beadni a derekam.
– Anna, ezt nem tehetem – mentegetőztem, és azon
drukkoltam magamban, hogy ne folytassa.
Ahogy kiszabadította a kezemet, már át is öleltem, és
szorosan magamhoz húztam. Próbáltam nem tudomást venni
arról, hogy meztelen teste tökéletesen passzol az enyémhez, és a
mellét a mellkasomhoz nyomja.
– Ne akadj ki, kicsi lány, kérlek szépen! Nem tehetem! –
kérleltem, és szörnyen éreztem magam.
– Tudom. Nem is kellett volna ilyet kérnem tőled. Csak a
változatosság kedvéért normális csajként akartam viselkedni. De
ne aggódj, tényleg hülye ötlet volt. Tudtam, hogy nem fog menni
– vonta meg a vállát, és halványan elmosolyodott. Mosolya
azonban nem volt őszinte; láttam a csalódottságot a szemében,
hiába próbálta is leplezni.
Felsóhajtottam. Tudtam jól, hogy nem szabadna, de nem
bírtam ennek a tekintetnek ellenállni. Hisz nem kért tőlem túl
nagy dolgot, csak annyit, hogy néhány csaj átjöhessen. Csak azon
kell majd igyekeznem, hogy az apja ne tudja meg, máskülönben
bajban leszek, hogy elhanyagolom a kötelességeimet.
– Jól van, legyen – egyeztem bele. – De nem egész éjszakára!
– tettem hozzá gyorsan.
Felkapta a fejét.
 – Tényleg? – Mosoly jelent meg az arcán, a szeme
kikerekedett az izgalomtól.
Elmosolyodtam; jó volt boldognak látni őt!
– Tényleg – erősítettem meg bólintva. Átkulcsoltam a lábait a
lábammal, hogy még közelebb húzhassam magamhoz.
Hálásan megcsókolt.
– Nagyon köszönöm, Ashton! Igazán hálás vagyok ezért;
tudom, hogy utálni fogod az egészet! – mondta némi
bűntudattal a hangjában.
– Tudom én is, de ez az arckifejezés mindent megér! – A
tűzön is átgyalogoltam volna, csak hogy ilyennek lássam!
Újból megcsókolt, majd hátrébb húzódott, és a mellkasomra
tette a fejét. Sóhajtottam, kezemet a hátára csúsztattam, és
élveztem, ahogy az ujjam hegyével megérintem a bőrét. Ám a
hólyagom felől jövő érzés meg is ölte a pillanatot.
– Pisilnem kell. Mindjárt jövök-suttogtam. Bólintott, és
lehúzódott rólam, oldalra fordulva összegömbölyödött.
Rámosolyogtam, mert szinte azonnal álomba szenderült; olyan
békés és imádnivaló volt! Boldogan felsóhajtottam, felhúztam a
bokszeralsómat, és a fürdőszobába mentem.
– Na, végre befejeztétek! – szólt oda Nate somolyogva. Még
mindig ugyanabban a pózban ült ott, és ugyanazzal a játékkal
játszott.
Vigyorogni kezdtem.
– Be! Igazi kis dög! – feleltem, és halkan felnevettem azon,
mennyire gyenge jelző volt ez Annára, és arra, amit velem tett.
Beletúrtam a hajamba, és a fürdőszoba felé fordultam.
– Azta, Taylor! A csajod kicsit elkapott! – szólalt meg Nate
ismét. Nevetni kezdett, és a hátam felé biccentett a fejével.
Megvontam a vállam.
– Az még tegnap este volt!
 Erre Nate a kezemre mutatott, és összeráncolta a homlokát.
– Mi történt a csuklóddal? De hiszen azok bilincsnyomok! –
hüledezett. Lenéztem a vékony vörös csíkra a csuklóm körül;
miattam lett ilyen, mert ki akartam húzni a kezemet, hogy
Annához érhessek.
Kaján mosoly jelent meg az arcomon.
– Ehhez semmi közöd, haver! Egy úriember hallgat!
Nate-nek tátva maradt a szája.
– Azt a rohadt életbe, te nem vagy úriember! Mindig
megbeszéltünk minden részletet! – zsörtölődött.
Elnevettem magam, és megráztam a fejemet.
– De most nem! Ő nem egy egyéjszakás lány, Nate; nem
akarná, hogy kibeszéljem.
Jó éjszakát kívántam neki, és visszamentem a hálószobába.
Néztem néhány percig Annát, ahogy ott aludt. Éreztem, hogy
szétárad bennem a szerelem. Sóhajtottam, lekapcsoltam a
lámpát, és kibújtam a bokszeralsómból. Gondoltam, ha ő
meztelenül alszik, akkor én is. Bemásztam mellé az ágyba, mire
azonnal mellém csúszott álmában, így átölelhettem.
– Mmm – mormogta, ahogy a mellkasomra simult.
– Szeretlek! – suttogtam. Tudtam, hogy alszik. Gyakran
mondtam neki, amikor már aludt; jobban éreztem magam, ha
kimondhattam.
– Mmm. Én is szeretlek! – dünnyögte, és átkarolt.
Megállt a szívem. Hogy... mit mondott? Arrébb csúsztam,
hogy lássam. Aludt.
– Anna, hozzám beszéltél? – kérdeztem halkan.
Nem válaszolt. Tényleg aludt.
Sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Csak erre a három kis
szóra tudtam gondolni. Én is szeretlek. Hihetetlenül hangzott a
szájából, még a gyomrom is összeugrott. Persze, idióta vagyok,
hiszen nem is nekem mondta igazán. Valószínűleg Jackről
álmodott. Csalódottság fogott el, kissé odalett a boldogságom,
majdhogynem émelyegni kezdtem. Felsóhajtottam,
megcsókoltam a homlokát, szorosan a meleg testéhez simultam,
azt kívánva, minél hosszabb ideig lehessek a világ
legtökéletesebb nője mellett.
 26. FEJEZET

REGGEL, AMIKOR FELÉBREDTEM, még mindig fájt a szemem a

fáradtságtól. Órákig tartott, amíg el tudtam szenderedni, mert
nem bírtam kiverni a fejemből, amit alvás közben mondott.
Gyorsan rápillantottam az órára. Már majdnem tíz óra volt. Fel
kellett keltenem Annát. Csak néhány óránk maradt a repülőnk
indulásáig. Szerettem volna még egy kis időt eltölteni vele itt.
Olyan más volt így, hogy kísérő testőr nélkül csak ketten
voltunk! Mintha egy igazi pár lettünk volna! Természetesen
most is elővigyázatos voltam végig, és tettem a dolgom, mint
mindig, de nem akartam elmenni innen, vissza a valóságba, ahol
nem vagyok több, csak a testőre. Belekóstoltam, milyen lenne,
ha mindez igazi volna, és annyira vágytam rá, hogy bármire
képes lennék érte.
– Kicsi lány, ébresztő! – súgtam neki. Vonakodva
kibontakoztam az öleléséből, és arrébb húzódtam, hogy ne vegye
észre a reggeli ágaskodásomat.
Anna megfordult, és visszabújt a karjaim közé.
– Mmm, még annyira fáradt vagyok! – dünnyögte, és
megcsókolta a vállam.
– Kelnünk kellene, már majdnem tíz óra. Össze kell
csomagolnunk.
Kihúzta a feje alól a párnát, és megcsapott vele.
– Shh! Még fáradt vagyok!
Elnevettem magam, ahogy a fejére húzta a párnát, hogy
eltakarja a fényt a szeme elől.
 – Kérsz még egy fél órát? – ajánlottam fel.
– Mmm hmm – erősített meg, majd a mellkasomhoz gurult,
és rátette a fejét.
– Várj csak! Miért vagyok meztelen? – kérdezte halkan
néhány másodperc múlva.
Te jó ég. Este be volt rúgva? Francba! Akkor kihasználtam
őt?
– Anna, én azt hittem... hogy mi... hogy te... hogy mi... –
hebegtem.
Elnevette magát, és mókásan megcsípte a hasam.
– Csak poénkodtam! Ennyire gyorsan azért nem felejtettem el
az éjszakát!
Megnyugodtam.
– Nem volt vicces! Már azt hittem, hogy kihasználtalak!
Kuncogni kezdett.
– De hiszen te voltál bilincsben! Én használtalak ki téged!
Elnevettem magam. Kezemet a hátára tettem; érezni akartam,
ahogy a bőre az enyémhez ér. Reménykedve rápillantottam.
– Akkor a múlt éjjel is olyan egyetlen éjszaka volt? Semmi
nem változott?
Anna az ajkába harapott, és kínosan fészkelődni kezdett.
– Ashton, semmi sem változott. Azt hittem, megállapodtunk.
– Hangosan nyelt egyet. – Mindkettőnknek jobb lesz így, nem
igaz? – Idegesen összeráncolta a homlokát, ujjaival mintákat
rajzolt a hasamra.
Sóhajtottam, és bólintottam.
– Igen. Mindkettőnknek jobb lesz így. Rendben. Felejtsd el,
amit mondtam! Mostantól fogva visszatérünk a megszokott
kerékvágásba. Ami LA-ben történt, az LA-ben is marad, igaz? –
javasoltam viccesen, megpróbálva feldobni kicsit a hangulatot.
Boldoggá fogom tenni Annát, megadom neki, amit szeretne. Ezt
kell elfogadnom, és hálásnak kell lennem azért, hogy még vele
tölthetek egy kis időt. Várok, amíg készen áll majd arra, hogy
napról napra közelebb engedjen magához. Van még időm a
megbízatásom végéig, addig még belém szerethet.
– Igen. Imádtam LA minden pillanatát! – mondta
csintalanul.
Ezek a szavak legalább annyira felforgattak, mint a tegnap
estiek.
– Én is! – Jobban, mint azt elmondhatnám neki. – Na, mit
álmodtál az éjjel? – tettem egy próbált, hátha teljesen véletlenül
rájövök arra, hogy hozzám beszélt-e, amikor azt a bűvös szót
kimondta.
Megvonta a vállát, és az ágyneműt maga elé téve felült az
ágyon.
– Fogalmam sincs. Miért?
– Beszéltél álmodban – magyaráztam.
Felhúzta az egyik szemöldökét.
– Igazán? Mit mondtam? – érdeklődött.
– Valamit Jackről – füllentettem. – Róla álmodtál? –
kérdeztem, és reméltem, hogy anélkül kapok választ, hogy
konkrétan rá kellene kérdeznem.
Lebiggyesztette a száját, gondolkodott kicsit, de aztán
megvonta a vállát.
– Nem tudom. Lehet, hogy róla, bár ő általában a
rémálmaimban jelenik meg – rezzent össze.
Sóhajtottam, és visszahúztam Annát magamhoz. A szívem
vadul vert. Ha nem szokott Jackről álmodni, akkor talán tényleg
hozzám beszélt álmában tegnap éjjel? Mélyen legbelül tudtam,
hogy talán hallotta, mit mondok, és ösztönösen azt gondolta,
hogy én vagyok Jack. Valószínűleg sosem fogom megtudni, tehát
jobb lesz, ha nem rágódom többet rajta, különben bele fogok
bolondulni.
– Nem volt rémálmod, kicsi lány. Csak mintha Jack nevét
emlegetted volna, ennyi.
Anna megvonta a vállát.
– Nem emlékszem, hogy álmodtam volna.
Elmosolyodtam. Ez a válasz pont elég volt nekem!
– Készítek neked valami reggelit! Rántotta jó lesz? Én valami
meleget ennék. – Kiszállt az ágyból, felhúzta a bokszeralsómat és
a pólómat, amit tegnap este viseltem.
Összeszorult a torkom. Annyira dögös volt a ruhámban!
Elnevettem magam, ahogy észrevettem, hogy már megint
beindultam tőle. Anna furcsán nézett rám.
– Szerintem ez a legszexisebb öltözet, amiben valaha láttalak!
– magyaráztam neki, és lassan végigméricskéltem minden egyes
porcikáját.
Végignézett magán, majd hitetlenkedve nevetni kezdett.
– Ja, persze! – A fejét csóválta, dobott egy puszit felém az
ajtóból, és a konyhába ment.
Ahogy egyedül maradtam, lenéztem az ágyékomra, és nagyot
sóhajtottam. Igen. Kell ide egy hideg zuhany! Az elmúlt két
hónapban mindig ez volt. Amennyire imádtam Anna mellett
ébredni, annyira fájdalmas is volt ez számomra odalent!
Villámgyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, kiléptem a
hálószobából, és megálltam a konyhaajtóban. Nekidőltem az
ajtófélfának, és figyeltem, ahogy a túlméretezett ruhámban
serénykedik. Annyira szexi volt! Nate is kétségkívül ezt gondolta,
mert áthajolt a konyhapulton, hogy Anna lábait bámulja, aki
neki háttal főzőcskézett.
– Nincs véletlenül egy nővéred, akivel összehozhatnál? –
kérdezte Nate Annát.
– Nincs. De ha lenne is, akkor sem hoználak vele össze! –
vágta rá Anna nevetve.
– Miért nem? – kiáltott fel kissé megsértett hangon.
– Mert nőcsábász vagy, azért! És a nőcsábászok összetörik a
lányok szívét! – vonta meg a vállát Anna. Nem is vette észre,
hogy Nate közben őt méregeti.
– Ashton is nőcsábász, mégis vele jársz! – vágta rá Nate. E
szavak hallatán kissé kényelmetlenül éreztem magam.
Megváltoztam; már semmi áron sem élném a régi életemet.
Annát akartam, csakis kizárólag őt.
– Ashton különleges – felelte Anna. Ezen elmosolyodtam.
– Különleges? Szerelmes vagy belé? – kérdezte Nate.
Anna háta megfeszült, a keze megállt a tojás felett, amit
kevergetett sütés közben.
– Két szelet pirítóst kérsz? – kérdezte, kerülve a választ.
Légyszi, mondd, hogy igen! Kérleltem magamban némán.
– Ne tereld a témát! Szerelmes vagy a haveromba? Tudnom
kell, mik a szándékaid, ifjú hölgy! – viccelődött Nate olyan
stílusban, ahogy az édesapák szoktak beszélni.
Anna megvonta a vállát.
– Két hónapja vagyunk együtt. Ennyi idő nem elég ahhoz,
hogy valakibe beleszeressen az ember. – Feszült lett, és
megkeményedett a hangja.
– Mert ő szerelmes beléd! – állította Nate.
Bassza meg! Miért mondta ezt most! Fogd már be a szádat,
Nate, te idióta! Már másodszor mondta Nate Annának a hétvége
során, hogy szerelmes vagyok belé.
Anna megrázta a fejét, majd maga mellé tett a pultra három
tányért, és elkezdte megvajazni a pirítósokat.
– Nem, nem az, csak azt hiszi. Nem ismeri még, milyen
szemét kis dög tudok lenni; ha majd rájön, le fog lépni! Minden
pasi lelép mellőlem. El vagyok átkozva! – viccelődött nevetve.
 – Nos, ha lelép, hívj fel engem! – szólt Nate, és ismét Anna
lábán legeltette a szemét.
Ahogy ott álltam döbbenten, lassan eljutott az agyamig, mit is
mondott Anna. Még mindig azt hitte, hogy el fogom hagyni őt.
Talán ha kimutatnám neki, hogy nem így lesz, akkor végre
megnyílna nekem.
Megköszörültem a torkomat, és mosolyt erőltetve magamra
beléptem a konyhába. Anna szeme felcsillant, és rám
mosolygott. Ezt a boldog arckifejezést láttam rajta egész
hétvégén. Ahogy Nate mellé értem, ráütöttem hátul a fejére.
– Ne meresztgesd már a szemed! Nem illik!
Nate felhördült, és összehúzva magát a fejét dörzsölgette.
– A francba, Taylor! Mikor húzol már el innen? Tele leszek
kék-zöld foltokkal, mire elutazol! – nyavalygott.
Elvigyorodtam, és leültem mellé a székre.
– Négy körül – feleltem, és öntöttem magamnak egy pohár
tejet. Anna mosolyogva tett elém egy tányérnyi gőzölgő
rántottát.
Megkordult a gyomrom, a számban összefutott a nyál, ahogy
megéreztem az illatát. Nekiestünk a reggelinek, Anna mellém
ült.
– Ma mit csináljunk? – kérdezte.
Megvontam a vállam.
– Nem tudom. Amihez kedved van. De be kell pakolnunk, és
négy körül a reptérre kell mennünk. Addig azért van még néhány
óránk.
Lebiggyesztette az ajkát, és bólintott.
– Akkor nekünk nem kell most az autó, ugye?
– Szerintem nem – feleltem, bár nem értettem, miért kérdi.
Anna elvigyorodott, a kezébe vette a bérelt autó slusszkulcsát,
és Nate elé csúsztatta a pulton.
 – Akkor hajrá, Nate! Csapj a lovak közé! – szólt hozzá
vidáman.
Nate-nek elakadt a lélegzete. Kikerekedett a szeme.
– Te most viccelsz? – kérdezte vigyorogva, majd a fél
reggelijét otthagyva leugrott a székről.
– Nem viccelek! – mondta Anna. – Ja, és amiatt ne aggódj, ha
netán megkarcolnád, vagy valami. Ashton nevén béreltük ki! –
poénkodott, és rám kacsintott.
Felhorkantam, és gyorsan megráztam a fejem.
– Nagyon is aggódj, ha netán megkarcolnád! –
figyelmeztettem Nate-et.
Nate úgy vihogott, akár egy tinilány, és a bejárati ajtó felé
iramodott.
– Vigyázok! – ígérte, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Felsóhajtottam.
– Annyira imádom azt az autót! – nyavalyogtam, mire Anna
elnevette magát.
Felállt, a reggelijéből megmaradt néhány falatot a szemetesbe
kotorta, majd visszafordult felém.
– Mit csináljunk a fennmaradó időnkben?
Elhatároztam, hogy kihasználom a szabadságunk utolsó óráit.
Melléléptem, átkaroltam a derekát, könnyedén a levegőbe
emeltem, és a vállamra fektettem. Sikítozott, kacagott, ahogy
bevittem a nappaliba, és a kanapéra dobtam.
– Ölelkezzünk, szexeljünk és meztelenkedjünk! Ez szerintem
jól hangzik! – válaszoltam, majd mellé helyezkedtem.
Anna felnevetett, megbökte a bordáimat, amiből aztán
hatalmas csikálás robbant ki. Addig csiklandoztam, amíg
könyörögve kérlelt, hogy hagyjam abba, mert be fog pisilni. Már
rég nem voltam ennyire felszabadult! Leültem mellé a kanapéra,
és magamba szívtam őt, ahogy semmiségekről csacsogtunk.
Közben pedig az járt a fejemben, hogy én vagyok a világ
legszerencsésebb fickója, amiért Annabelle Spencert a karjaim
között tarthatom!
Amikor meghallottuk, hogy nyílik a bejárati ajtó, egyszeriben
köddé vált a boldogság felhője, ami körülöttem lebegett, és
amitől repdesett a szívem. Ösztönösen reagálva felugrottam, a
pisztolyomat kikaptam a bokám mellől, és az ajtó felé szegeztem,
mintha csak épp Carter vagy valamelyik embere jött volna be a
lakásba.
Ehelyett azonban Nate állt ott. Még levegőt sem vett, csak
ártatlanul feltartotta a karját.
– Hékás! Csak én vagyok! Ashton, mi a franc ütött beléd?
Nyugi van! – kiáltotta Nate, és értetlenül csóválta a fejét.
Gyorsan észhez tértem, és azonnal bebiztosítottam a fegyvert.
– A fenébe is, ne haragudj! Csak nem gondoltam, hogy ilyen
hamar visszaérsz! – ismertem be.
– Hamar? Ember, hisz már egy órája leléptem! – morogta, és
összeráncolt homlokkal úgy nézett rám, mint aki megbolondult.
– Fel sem tűnt! – vallottam be, és beletúrtam a hajamba. Nem
vettem észre, hogy ilyen sokáig ölelkeztem és beszélgettem
Annával. Ránéztem; a szemét meresztve tátott szájjal ült;
látszott rajta, hogy lefagyott. Letérdeltem a kanapé mellé, és a
fejemet csóváltam.
– Ne haragudj, kicsi lány. Jól vagy?
Bólintott, végül becsukta a száját. Talpra állt, de nem nézett
rám.
– Megyek, lezuhanyozom.
Ahogy elsétált, a tekintetem a kezére esett; észrevettem, hogy
remeg. Összevontam a szemöldökömet, utáltam, hogy
ráijesztettem. Miközben utánamentem, az előszobában
bocsánatkérően vállon veregettem Nate-et. Annát a
fürdőszobánál értem utol, és megfogtam a karját.
– Jól vagy? Nagyon sajnálom, hogy megijesztettelek! Csak
hirtelen meglepődtem, mert nem számítottam senkire, ezért
reagáltam így – magyarázkodtam.
Bólintott egyet. Arca sápadt volt, a szeme ürességet tükrözött.
– Oké.
Megsimogattam a karját, és a vállára tettem a kezem.
– Ha oké, akkor miért remegsz?
Egy könnycsepp gördült le az arcán.
– Én... én csak azt hittem, amikor úgy felugrottál... azt hittem
egy másodpercig, hogy visszajött értem! – suttogta. Remegett a
szája, ahogy beszélt.
Felsóhajtottam, és az előszoba felé pillantottam, ahol Nate állt
kíváncsian figyelve minket. Előtte nem beszélhettem. Anna
mögé léptem, kinyitottam neki a fürdőszoba ajtaját,
betessékeltem, és becsuktam magam mögött az ajtót.
– Nem fog bántani többet, ígérem! Attól már nem kell
tartanod. Nem hagyom, hogy bántson! – esküdöztem neki, majd
megpusziltam a feje búbját, és magamhoz öleltem. Bólintott, és
szorosan hozzám bújt. – Az én hibám, hogy kiakadtál. Ne
haragudj!
Anna a fejét rázta.
– Nem, nem a te hibád, hanem az enyém. Egy igazi idióta
vagyok! – Elhúzódott tőlem, kapkodva az arcához nyúlt, hogy
letörölje az árulkodó könnyeket.
– Dehogyis, kicsi lány! Tökéletes vagy! – Ki nem állhattam,
amikor ilyen csúnyákat gondolt magáról. Nem csoda, ha
időnként nem tudta ezt jól kezelni; túl sok bűntudatot és
önvádat cipelt a vállán.
Szipákolt egyet, majd a zuhany felé pillantott. Vettem a lapot,
lehajoltam hozzá, megpusziltam az arcát, és az ajtóhoz léptem.
 – Kint leszek – motyogtam.
– Várj! – kiáltotta, ahogy a kilincshez nyúltam. – Nem akarok
egyedül lenni! Bent maradnál? – kérlelt. – Csak ülj le oda a
vécére, légy szíves!
Azt szeretné, hogy bent maradjak, amíg zuhanyozik?
– Jól van, oké – válaszoltam egy bólintással. Leültem a
vécére, és figyeltem, ahogy megmossa a fogát, majd megnyitja a
zuhanyvizet. Halkan felnyögtem, mert szívem szerint ott álltam
volna vele meztelenül. Lecsuktam a szemem, ahogy a pólómat,
amit viselt, a földre dobta. Tovább már nézni sem bírtam!
– Tényleg ott fogsz ülni csukott szemmel a vécén? – nevetett
fel halkan.
– Ühüm – dünnyögtem csak, mert nem nagyon tudtam
megszólalni. A víz hangja megváltozott, amiből tudtam, hogy
átkapcsolta a zuhanyfej vízszórását. Fejemet a kezembe
hajtottam, és próbáltam másra gondolni, nem pedig arra, ahogy
a vízcseppek legördülnek a gyönyörű testén. Kínszenvedés volt!
– Ashton?
– Igen?
– Tudod, még mindig LA-ben vagyunk! – kuncogta.
Befeszültem. Ez azt jelenti, amire gondolok?
– És? – érdeklődtem, mert nem akartam hoppon maradni.
– És told be ide azt a formás hátsódat mellém, és gondolj
valami szépre, ahelyett, amin most töröd a fejed!
Egyből talpra álltam, és szinte megbotlottam, ahogy kapkodva
kigomboltam az ingem. Nem kellett kétszer szólnia!
Levetkőztem, beálltam mellé a zuhanyzóba, és felnyögtem
testének csodálatos látványától.
Halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Ez gyors volt! – cukkolt.
– Egy ilyen ajánlatot nem utasíthattam vissza! – feleltem
sóvárgó hangon. Figyeltem, ahogy a víz végigcsurog a testén, és
minden porcikáját végigsimítja. Anna szexin rám mosolygott,
majd hátralépett a zuhanyrózsa alá, és kinyújtotta felém az egyik
karját. Megfogtam remegő kezét, és megfogadtam, még ha
beledöglök is, elterelem a figyelmét a történtekről.

A nap hihetetlenül gyorsan elrepült. Amíg Anna

összecsomagolta a ruháit, én Nate-tel a nappaliban voltam.
Videojátékoztunk, de nem tudtam másra gondolni, csakis a
néhány órával ezelőtti forrózuhanyjelenetre. Biztos, hogy
ezentúl már nem fogok tudni úgy tusolni, hogy ne ez jusson
eszembe! Még egy dolog, amivel Anna ki fog nyírni!
Ekkor Nate ránézett az órájára, és sóhajtott.
– Mennem kell dolgozni. Hol az a kis csinos popsis csajod? El
akarok tőle köszönni.
– A hálószobában csomagol. – Felnyomtam magam a
kanapéról. Nate követett a szobámba, ahol Anna pakolászott.
Láttam, hogy az én ruháimat is elkezdte csomagolni.
– Hellóka! Mennem kell dolgozni. Nagyon örülök, hogy
megismertelek! – mondta Nate, majd a karját kinyújtva Anna
felé lépett. Befeszültem – tudtam, hogy Anna nem igazán szereti
mások közelségét.
Láttam, hogy visszatartja a lélegzetét, ahogy átöleli Nate-et.
– Igen, én is, Nate! Köszi, hogy beengedtél a
legénylakásotokba!
Nate arcán farkasvigyor jelent meg.
– Gyere bármikor, amikor csak akarsz! – Visszafordult felém,
és megütötte a karomat. – Komolyan mondom, Taylor, hozd
csak magaddal bármikor! Bulis a csaj! – Ahogy ezt mondta,
tudtam, hogy így is gondolja. Megkedvelte Annát.
– Így lesz! – feleltem. Az már egyszer biztos, hogy rajta leszek
az ügyön, és megpróbálom rávenni, hogy a következő
iskolaszünetben is velem tartson LA-be. Remélhetőleg az
édesapja akkor is elengedi, látva, hogy ez a kiruccanás jól
sikerült.
Nate engem is átölelt, majd jól hátba vágott.
– Majd felhívlak, és összehozunk egy játékot! – szólt
izgatottan. Elvigyorodtam, és beleegyezően bólintottam, ahogy
eszembe jutott a PS4, ami a lakásunkban várt rám.
– Feltétlenül! Majd hívlak!
Anna mosolyogva intett Nate-nek, amikor az kilépett a
szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Nagyszerű srác! Már látom, miért bírod őt!
– Igen, jó fej! Minden csaj ezt gondolja róla! – feleltem
vigyorogva.
– Hmm, vicces, mert engem nem ő mozgatott meg! –
kacsintott rám Anna, mire mindketten nevetni kezdtünk, és
felkaptuk a csomagjainkat. Távozás előtt nyomtam még néhány
fotót a lakásról. Már minden képem megvolt, amire vágytam.
Legalább tizenöt jó kép készült rólunk, csak róla még ennél is
több. Mindegyiken úgy néz ki, mint egy istennő!
A repülőtér felé vezető úton megálltunk Dennynél, hogy
gyorsan együnk egy chillis-sajtos hotdogot. Ez a másik, ami
hiányozni fog LA-ből. Mielőtt felszálltunk a gépre, felhívtam
Deant, hogy megkérdezzem, merre van, és szóltam neki, mikorra
jöjjön ki elénk a másik reptérre. Miután mindent elrendeztünk, a
géphez kísértek bennünket, és elfoglaltuk a helyünket a business
osztályon. Ahogy elhelyezkedtünk a kényelmes székekben, Anna
közelebb húzódott hozzám, én meg szorosan átkaroltam.
Perceken belül elnehezedett a szemhéjam, mivel alig aludtam
előző éjszaka. Amikor már hiába küzdöttem ellene, a fejemet a
szék támlájára tettem, és elbóbiskoltam.
 – Ashton! Segíts, kérlek! – könyörög. Hallom, hogy sír,
hallom, hogy valahonnan a sötétből hallatszik a zokogása, de
nem látom őt. Megfordulok, és elkezdek futni abba az irányba,
ahol lehet, de nem találom. Ajtók, folyosók húzódnak előttem a
végtelenségig, mintha a hangja verődne vissza minden falról.
Elveszítem az irányt. A hely olyan, akár egy labirintus. –
Kérlek, segíts! Közeledik! – ordít.
A kétségbeeséstől már émelygek. Csak futok és futok, sorra
tépem fel az ajtókat egymás után, próbálom megtalálni őt.
– Nem talállak, Anna! Hol vagy! – kiáltok, és körbe-körbe
futok egy kis körben. Beletúrok a hajamba, a testem megfeszül,
elönt a pánik.
– Kérlek szépen, segíts!– suttogja, amitől megszakad a
szívem, és céltalanul ismét nekilódulok.
Egy ördögi nevetés visszhangzik végig a folyosón, feláll a
szőr a hátamon, ahogy meghallom.
– Helló, hercegnőm! De jó újra látni téged!

Összerándultam. Ziháltam, a kezemmel azonnal a bokámhoz

kaptam, a fegyveremhez. De a pisztoly nem volt a helyén, a tartó
üres volt. Le kellett adnom becsekkolásnál, és a pilótafülkében
volt elzárva a repülési előírásoknak megfelelően. Levert a víz.
Körbenéztem gyorsan, majd rájöttem, hogy nem abban a sötét
labirintusban vagyok, ahol próbálom Annát megtalálni; a
valóságban a business osztályon ültem. Anna aggódva nézett
rám, térdén a vázlattömbjével.
– Ashton, mi a baj?
– Semmi, kicsi lány. Csak rosszat álmodtam. – Ahogy
kimondtam, már tudtam, hogy nem kellett volna.
– Igazán? Miről? – kérdezte, és hozzám bújt. Az érintésétől
menten elillant belőlem a pánik.
 Próbáltam valamit kitalálni, mert nem akartam megmondani,
hogy Carterről álmodtam.
– Autóbalesetről.
Anna megrezzent, és összeráncolta az orrát.
– Lehet, hogy nekem kellene vezetnem, amikor leszállunk –
felelte, és felhúzta a szemöldökét.
Megráztam a fejem, és elnevettem magam. Kezdtem
megnyugodni.
– Nem. Te vezettél az álmomban!
Pimaszul a mellkasomra csapott.
– Nem is vezetek rosszul!
– Azért nem bíznám rád a gyerekeinket! – poénkodtam.
Játékosan oldalba lökött.
– Nem is lesznek gyerekeink, szépfiú!
Lazán megvontam a vállam.
– Remélem, azért meggondolod magad! Van még egy kis
időm, hogy belém szeress! Szerintem egy éven belül már
jegyesek leszünk! – élcelődtem vele, majd közelebb húztam
magamhoz. Feltűnt, hogy befeszült a szavaim hallatán.
Meghökkenve a homlokát összeráncolta.
– Még mindig abban a hitben élsz, hogy beléd fogok szeretni?
– kérdezte gunyorosan.
– Bízom benne! – Elmosolyodtam, és nevetnem kellett; ha
tudná, hogy komolyan beszélek, kitörne a háború! Tudtam, hogy
gyorsan témát kell váltanom, még mielőtt rájön, hogy nem is
viccelek. A vázlattömbjére böktem a fejemmel. – Mit rajzolsz?
Elmosolyodott, és felém fordította. Nate-ről és rólam készített
egy tökéletes portrét, ahogy a kanapén ülünk a lakásomban.
– Elképesztő! – Mire képes egy ceruza és egy darab papír
segítségével!
– Köszi! – lökte meg a vállával a vállamat. – Szóval, az a
csajos este... – váltott témát, és reménykedve nézett rám.
Elnyomtam magamban egy morgást, és mosolyt erőltettem az
arcomra. Végül is beleegyeztem, már nem hátrálhattam meg.
– Oké, ahogy akarod!
Felragyogott az arca, csillogó szemmel nézett rám.
– Beszélek a lányokkal holnap. Akár a péntek is jó lehet, nem?
– javasolta kérdő tekintettel.
Bólintottam, és elnéztem másfelé, hogy ne vegye észre rajtam
a pánikot, ami kezdett elhatalmasodni bennem attól a
gondolattól, hogy egyedül hagyom. Gyakorlatilag nem
hagyhattam magára, ha nem volt egyedül, de ott leszek a
közelben. Talán le tudnám csekkolni a barátnői hátterét a
találkozó előtt, csak hogy biztos legyek abban, hogy minden
rendben lesz. Ma még vasárnap, így marad néhány napom, hogy
utánuk nézzek péntekig. Ezt azért nem árulom el Annának – tuti
kinyírna, ha megtudná, hogy lenyomozom a barátait!
 27. FEJEZET

Anna

AHOGY KEZDTEM ÉSZHEZ TÉRNI SZOMBAT REGGEL, rájöttem,

hogy fáj a fejem. Felnyögtem, a kezemet a fejemre tettem,
megnyomtam a halántékomat, és próbáltam enyhíteni a
fájdalmat. Előző este csajos napot tartottunk, és úgy tűnik, túl jól
sikerült! Bár az eszem azt súgta, hogy a nevetésből, a pizzából, a
popcornból és vodkából soha nem lehet túl sok.
– Valaki szenved?
Ismét felnyögtem, mert olyan hangosnak tűnt a hang, hogy
azt hittem, a dobhártyámat szakítja át. Összeszorítottam a
szemem, és bólintottam. Ashton elnevette magát, a fülem pedig
azonnal csengeni kezdett.
– Shh! – Morogtam, hanyatt fordultam, és rányomtam a
párnát a fejembe. – Légy szíves, ne hagyd, hogy még egyszer
igyak! – nyögtem.
Ashton elnevette magát, és éreztem, hogy a matrac besüpped.
– Hoztam neked valamit. Úgy gondoltam, igazi finomság lesz
ez ma reggel! – suttogta viccelődő hangon. Leemeltem a párnát a
fejemről. Láttam, hogy ott ül mellettem felöltözve, és egy pohár
vizet tart a kezében két pirulával.
– Kösz! – mormogtam hálásan. Felültem, és gyorsan
lenyeltem a gyógyszereket. Lenéztem magamra; még mindig a
tegnap esti blúz volt rajtam. A farmernadrágom a földön hevert.
Arra sem emlékszem, hogy kerültem ágyba, de az biztos, hogy
ahhoz túl részeg voltam, hogy belebújjak a pizsamámba.
Ashton pimasz mosolyt villantott rám.
– Gyerünk, felkelni, öltözni! Elviszlek reggelizni, attól majd
jobban leszel!
Végignéztem rajta, miközben beszélt. Nagyon szexi volt ma!
Világoskék szakadt farmert viselt, hozzá egy fehér pólót és egy
fekete kapucnis felsőt. Elfojtottam magamban a vágyat. Már
lassan egy hete visszaértünk Los Angelesből, és kínszenvedés
volt fenntartani ezt a „legyünk csak barátok” szintet. Most, hogy
már tudtam, mennyire jó vele, másra sem vágytam igazából,
csak hogy újra és újra megtörténjen. De igyekeztünk
elhessegetni magunktól ezt a gondolatot, és tisztelettudóan
viselkedni egymással.
– Jól nézel ki! – dünnyögtem, majd visszafeküdtem, és a
karomat a szemem elé tartottam, hogy ne vakítson annyira a
fény.
Ashton nevetni kezdett, és mellém feküdt.
– Még mindig részeg vagy? Azt hittem, hogy legalább akkor
nem fogsz velem flörtölni, amikor már lépni sem tudsz rendesen
a sok piától! – cukkolt, majd felemelte a karomat, és cinkos
mosollyal rám nézett.
Megráztam a fejem.
– Már megint flörtöltem veled részegen? – kérdeztem, és
bocsánatkérően mosolyogtam.
– Ó, igen, kicsi lány! Miután ágyba vittelek, könyörögtél, hogy
teperjelek le alaposan. Káromkodtál, amikor nem tudtad
kikapcsolni a derékszíjamat, és a ronda kis manókat hibáztattad,
akik nem engedték meg, hogy szexeljünk! Aztán azt akartad,
hogy rajtad aludjak, amikor visszautasítottalak! – mesélte
nevetve.
 Bárgyún elmosolyodtam, éreztem, hogy elvörösödik a
nyakam és az arcom.
– Ne haragudj! Teljesen kivetkőzöm magamból, ha iszom!
Ashton elvigyorodott, és beleegyezően bólogatott.
– Ne aggódj, igazi úriember voltam. Még azt sem hagytam,
hogy velem tegyél jót, pedig annyira könyörögtél érte!
Felsikoltottam, és eltakartam a kezemmel az arcomat.
– Jézusom, hagyd abba! Biztos megvan az oka annak, miért
nem emlékeznek az emberek másnap reggel arra, hogy mit
tettek! Erre te meg most emlékeztetsz rá! Az alkoholfogyasztás
miatti emlékezetkihagyás egyfajta védekezés az ellen, amiket az
ember előző éjjel elkövetett!
Ashton komiszul felnevetett.
– Jól van! Lakat a számon! – Felült az ágyon. – Mehetünk
enni? Farkaséhes vagyok!
Én is felültem, és azt éreztem, minden mozdulatra lüktet a
fejem.
– Te állandóan farkaséhes vagy! – cinkeltem. Elnevette
magát, lehajolt, finoman megpuszilta a homlokomat, majd
felállt, és kiment a szobából.
Nem volt erőm lezuhanyozni. Felöltöztem, majd feltettem egy
nagy napszemüveget, hogy minden fényt kitakarjon a szemem
elől.
– Kész vagy? – kérdezte Ashton, ahogy kiléptem a szobámból.
Bólintottam, és felkaptam a tárcámat. – Baconra vágyom! És te?
– kérdezte, majd megfogta a kezem, és egymásba kulcsolta az
ujjainkat.
Megvontam a vállam.
– Mindegy, csak zsíros legyen és ártson!
Ötpercnyi autóútra volt tőlünk a helyi kávézó. Rendeltem egy
hatalmas adag baconös tojást, és meglepő módon jobban
éreztem magam, miután megettem. De az is lehet, hogy a két
presszókávé tette meg a hatását, amit gyorsan lehajtottam mellé.
– Szóval, ami a mai randinkat illeti, tudom, hova szeretnék
menni. Öltözz sportosan és melegen, és semmi magas sarkú! –
rendelkezett Ashton vigyorogva, ahogy vártuk, hogy a pincérnő
hozza a visszajárót. Összeráncoltam a homlokomat. Általában a
péntek volt a randizós napunk, de mivel tegnap csajos estét
tartottam, a mai napra halasztottuk át a randinkat.
Oldalra hajtottam a fejem.
– Hova megyünk?
Megrázta a fejét, és incselkedve mosolygott.
– Meglepetés!
– Na, légyszi, mondd el! – nyafogtam. Nem szerettem a
meglepetéseket, és Ashton ezt jól tudta.
– Nem! – felelte, és jól megnyomta az „m” betűt a végén.
Ekkor megszólalt a bejárati ajtó feletti csengettyű, valaki bejött a
kávézóba. Ashton odapillantott, és megfeszült a teste.
Hátranéztem, és láttam, hogy öt srác lépett be. Hangosak voltak,
és kötekedők, látszott rajtuk, hogy még nem józanodtak ki a
tegnapi ivászatból. – Mehetünk? – kérdezte, és továbbra is
szemmel tartotta a fiúkat, akik épp rányomultak a tőlünk néhány
asztalnyira ülő lányokra. Bólintottam és felálltam. Ashton kézen
fogott, és a háta mögé húzott a fiúkkal ellentétes oldalra. Azok
csak röhögtek, és vidáman lökdösték egymást.
Úgy négylépésnyire voltunk az ajtótól, amikor egyikük
vihogva elénk lépett.
– Hova a nagy sietség?
– Elnézést! – mosolygott rá Ashton udvariasan, és jobban
megszorította a kezemet.
– A csajod maradhatna! – javasolta a fiú, és rám vigyorodott.
Felkaptam a vizet.
 – Kösz, de inkább nem!
Ashton egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát.
– Bocs, haver, de jobban teszed, ha arrébb lépsz, mielőtt
megsérülnél – morogta. A fiú elnevette magát, de ellépett
előlünk, és intett a kezével. Ahogy elhaladtunk mellette,
megragadta a kezem, és visszarántott. Ösztönösen
megfordultam, és a térdemmel ágyékon rúgtam. Felnyögött a
fájdalomtól, mire Ashton az ajtó felé húzott, mert a srácok közül
az egyik előrelépett.
– Rohadt kis kurva! – kiabálta.
– Menj oda Deanhez! – hörögte Ashton, és az ajtó felé tolt.
– Mi van? Nem! – kiáltottam fel rémülten. Kizárt, hogy itt
hagyjam őt öt sráccal szemben!
– ANNA, MOST! – utasított.
Meghőköltem parancsoló hangja hallatán, és gyorsan az ajtó
felé fordultam. Ahogy kiértem, Deanhez futottam, aki jó pár
méterrel arrébb, a falnak támaszodva várt ránk.
– Balhé van! Menj, segíts neki! – kiáltottam, és rémülten a
kávézó felé mutogattam. Annyira aggódtam, hogy émelyegni
kezdtem. Tudtam, hogy bántani fogják! A szívem majd’ kiesett a
helyéről.
Dean szeme kikerekedett, ahogy a kávézó felé pillantott, de
nem mozdult. Hirtelen megrázta a fejét.
– Nem. Téged kell elvinnelek innen! – Karját a könyököm alá
tette, és elkezdett húzni maga után.
Mi van?! Magára hagyja Ashtont?
– Dean, nem érted?! Mi a fenét csinálsz?! Ashton ott maradt
öt fickó ellen egyedül! – ordítottam, és próbáltam
kétségbeesetten kiszabadulni a szorításából.
– Akkor sajnálom azt az öt fickót! Azt az utasítást kaptam
tőle, hogy téged vigyelek el, ha baj van – felelte egyszerűen.
 Nem akartam bántani Deant, de ha továbbra is el akar onnan
rángatni, akkor muszáj lesz behúznom neki egyet.
– Az ég szerelmére! Nem hagyhatod ott! Engedj már el! Dean,
állj meg! Ashton egymaga maradt odabent, menj és segíts neki!
– kiabáltam, és minden erőmmel próbáltam megállni.
Ekkor egy kéz megragadta a csípőmet. Felsikoltottam,
annyira megijedtem.
– Nyugi, kicsi lány, itt vagyok! – szólt Ashton a fülembe.
Elakadt a lélegzetem, a szívverésem is kihagyott. Felé
fordultam, és a nyakába borultam.
– Mi történt? Jól vagy? – kérdeztem, és annyira örültem,
hogy minden rendben vele, hogy majdnem megfojtottam.
Válasz helyett átkarolta a derekamat, és a levegőbe emelt.
– Dean, vigyük Annát a kocsidhoz! – utasított. Az egyik
kezével megfogta a fenekemet, a lábamat a dereka köré tette, így
kezdett el futni velem az autó felé.
– Tudok menni, Ashton! – tiltakoztam, és levettem a lábamat,
de ő ismét visszarakta a derekára, és a parkoló felé kocogott,
ahol az autókat hagytuk.
– Tudom, de maradj a kedvemért, jó? – vágta rá, és szorosan
megfogott. A lélegzetem kezdett lassulni, a gyomrom
megnyugodott, ahogy ismét itt volt velem. Amikor Dean
autójához értünk, Ashton beültetett a vezető melletti ülésre,
becsapta az ajtót, majd váltott néhány szót Deannel. Gyorsan
kihasználtam az időt, hogy végigmérjem, észreveszek-e rajta
valami sérülést, vörös foltot, ami azt jelezné, hogy megsérült.
Semmit nem láttam rajta.
Hirtelen megpaskolta Dean vállát, sarkon fordult, és elkezdett
visszafutni a kávézóba. Elakadt a lélegzetem. Ki akartam szállni,
de Dean visszanyomott az autóba, rám zárta az ajtót, és a
vezetőoldalra szaladt.
 – Mi folyik itt? Hova ment Ashton? Jól van? – kiabáltam,
ahogy Dean elindította az autót, és anélkül, hogy bekapcsolta
volna a biztonsági övét, kihajtott a parkolóból.
– Jól van. Valaki hívta a rendőrséget, ezért kellett
visszamennie, hogy elrendezze a dolgokat. A legjobb, ha te nem
vagy itt, így nem kell senkinek elmagyaráznia a titkos
megbízatásunkat – magyarázta Dean.
Lihegve hátranéztem. Utáltam, hogy itt hagyjuk őt!
– Valaki hívta a rendőrséget? Miért, mi történt? – sírtam, és
letöröltem az arcomat. Észre sem vettem, hogy potyognak a
könnyeim.
Dean megvonta a vállát.
– Elintézte az ügyet.
Elintézte? Mi a francot jelent ez? Öt srác volt ott, az ég
szerelmére!
– Mit? És hogyan?
Dean elmosolyodott, megrázta a fejét, mintha csak valami
butaságot mondtam volna.
– Annabelle, ő egy kitűnő ügynök. Felesleges aggódnod
miatta!
Ráhörögtem.
– Tudod, hogy érted is aggódnék! Csak nem hiszem, hogy
magára kellett volna hagynod! Ő nem ezt tette volna fordított
helyzetben! Ő nem hagyott volna magadra! – vágtam oda
mérgesen.
Dean hangosan felnevetett.
– Annabelle, Ashton saját kezűleg nyírna ki, ha ezzel
megmenthetne téged! Semmi kétségem efelől – felelte, még
mindig nevetve.
Mérgesen sóhajtottam, és kinéztem az ablakon. Nem akartam
már beszélgetni vele. Még a gondolatát sem bírtam elviselni,
hogy Ashtont csak úgy magára hagyta. Bármi megtörténhetett
volna vele, súlyosan megsérülhetett volna! Ettől összeszorult a
szívem.
Amikor visszaértünk a lakáshoz, Dean lépett be elsőként,
gyorsan ellenőrizte, hogy nincs-e senki a szobákban, majd
kiment, és az ajtó előtt várakozott. Leültem a kanapéra, és a
fejemet a kezembe hajtottam. Fülsüketítő csend vett körbe,
ahogy ott ültem, és hallgattam az óra ketyegését. A hányinger
kerülgetett az idegességtől. Nem tudtam megállni, hogy ne
kezdjek el sírni némán, ahogy elképzeltem, mi történhetett volna
Ashtonnal ma. Alig kaptam levegőt. Akaratlanul is elkezdtem a
könyököm belsejét csipkedni a bőrömön; próbáltam úrrá lenni
az érzéseimen.
Egy jó óra telt el, amikor kinyílt a bejárati ajtó. Felugrottam, a
szívem majdnem kiugrott a helyéről. Remegő lábakkal futottam
a szoba sarkáig, és kinéztem az előszobába. Amikor
megpillantottam a fekete haját, odarohantam hozzá, és
felugrottam rá. Nem számított rá, mert megingott a súlyom
alatt, és mindketten nagy csattanással az ajtónak estünk. Számat
az ajkára tapasztottam, és hevesen csókoltam. Meglepődött
rajta, de egy-két másodperc múlva visszacsókolt, átölelt a
karjaival, és összegabalyodott végtagokkal a földre rogytunk.
– Csak annyit kell tennem, hogy verekedésbe keveredjek,
ahhoz, hogy így lerohanj? Bárcsak tudtam volna ezt már két
hónappal ezelőtt is! – viccelődött. A könnyeim akaratom
ellenére is potyogtak, ahogy az arca minden részét
végigpusziltam, a nyakába temettem a fejemet, és
megkönnyebbülten zokogtam, amiért ép és egészséges. A
gondolat, hogy őt is ugyanúgy elveszítem, ahogyan Jacket,
annyira fájt, hogy az szinte már elviselhetetlen volt.
Belemélyesztettem az ujjaimat a vállába, és szorosan hozzá
simultam; elvesztem a rám zúduló érzelmekben. – Jól van, kicsi
lány! Minden rendben van, nyugodj meg! – mondta, és szelíden
megsimogatta a hajamat.
Hirtelen elkapott a harag, ahogy rádöbbentem, milyen
érzéseket váltott ki belőlem. Azért, mert nem engedte, hogy
mellette maradjak, és segítsek neki. Nem szabadna így lennie,
nem akartam ismét ezt a fájdalmat átélni.
Hátrahúzódtam, és olyan erővel ütöttem meg a mellkasát,
hogy a kezem belefájdult.
– Soha többet ne csináld ezt velem! – kiabáltam mérgesen.
Ashton tátott szájjal nézett rám, mintha megbolondultam volna.
– Te, agyalágyult! Az eszedbe sem jutott, mennyire aggódom
miattad? Legalább annyit mondhattál volna, hogy jól vagy,
mielőtt visszafutottál! – kiabáltam, és eltoltam magam tőle.
Ashton a döbbenettől csak tátogott, szóhoz sem jutott.
– Anna, nyugodj már le! – szólalt meg végül, és talpra állt.
Mérgesen felhördültem. Annyira pipa voltam, hogy rá sem
akartam nézni. Megfordultam, beviharzottam a szobámba, de
jött utánam. – Ez a munkám – szólalt meg határozottan.
– Ez a munkád? – ismételtem hitetlenkedve. – Ez a munkád,
hogy hülyére aggódjam magam miattad? Nem tudtál volna még
egy percet ott maradni, csak hogy lássam, jól vagy, és
megnyugodjak? Nem tudtad volna nyitva hagyni az autó ajtaját,
amíg Deannel beszélgetsz, hogy halljam, mi történt? – Már
szinte ordítottam. Dühömben szét tudtam volna törni valamit!
– Anna, nyugi! Az a munkám, hogy téged minél előbb
elvigyelek onnan, ahol valami gond van! – vágta rá, és felém
nyújtotta a kezét.
Elhúzódtam tőle, még mielőtt hozzám ért volna, és
rámeredtem.
– Nem volt semmilyen rohadt gond! Úgy vittél az autóhoz,
mint egy hülyegyereket! – vágtam a fejéhez, és letöröltem az
árulkodó könnyeimet.
Elkeseredésében feltartotta a karját.
– Mit akarsz, mit mondjak? Azt, hogy bocsánatot kérek,
amiért a munkámat végzem? – kérdezte kétségbeesetten.
Felhorkantam dühömben.
– Csak húzz el innen, Ashton! Köszönöm, hogy a munkádat
végezted! Köszönöm, hogy biztosítottad, hogy épségben
hazakerüljek! Köszönöm, hogy annyira aggódhattam miattad,
hogy már szinte émelyegtem tőle! Köszönöm, hogy egy
pillanatra sem jutott eszedbe, hogy esetleg féltelek! Szóval,
köszönöm, Taylor ügynök! – ordítottam majdnem hisztérikusan.
Kapkodtam a levegőt. Pánikroham lett úrrá rajtam, ahogy feltört
bennem az erőtlenség, az el hagyatottság és a tehetetlenség
érzése, és kezdett lehúzni a mélybe. Kezem a könyököm felé
mozdult, ami addigra már tiszta vörös volt, ahogy fájdalmat
okoztam magamnak. A körmömmel csipkedtem a bőrömet,
éreztem, ahogy belemélyednek a húsomba, de egy cseppet sem
érdekelt.
Ashton felhorkant, előrelépett, átölelt és a mellkasához
húzott.
– Kérlek, nyugodj meg, kicsi lány! – könyörgött, a kezével a
hajamba túrt, és a nyakához húzta a fejemet. – Nagyon
sajnálom! Ott kellett volna maradnom, és szólnom, hogy jól
vagyok. Nem gondoltam rá. Csak az járt a fejemben, hogy
biztonságban tudjalak téged, és minél távolabb legyél a
veszélytől! – súgta, és gyengéden simogatta a hátamat. Mintha
csak tudta volna, mit teszek magammal, kezét arra a kezemre
tette, amelyikkel a könyökömet csipkedtem. Elhúzta onnan, és a
derekára tette. – Hagy ezt abba! – suttogta. – Esküszöm, jól
vagyok. Csak próbáld meg szép lassan venni a levegőt, és
nyugodj le!
– Utállak! – mormogtam a nyakába.
– Nem, nem utálsz – suttogta, és megpuszilta a hajamat.
Szipogtam egyet, karommal szorosan átfogtam őt, és
hagytam, hogy az ismerős illat megtöltse a tüdőmet.
– Utálom, hogy aggódom miattad! – ismertem be. Ujjaimat a
hátába mélyesztettem, és még közelebb húzódtam hozzá.
Halkan felnevetett.
– Tudom. – Puha csókot lehelt a homlokomra.
Felnyögtem, és hozzá simultam.
– De ugye tényleg jól vagy? – kérdeztem, és próbáltam
megnyugodni.
– Igen, jól vagyok. Nagyon sajnálom, hogy nem gondoltam át
a dolgokat – suttogta. Kezével körbe-körbe simogatta a hátamat,
amíg a lélegzetem lassulni kezdett. Karjával átölelt, felemelt a
levegőbe, az ágyhoz sétált, és leült a szélére. Az ölébe ültetett, és
gyengéden ringatott. Amikor visszahúzódtam, hogy ránézzek,
szomorúan elmosolyodott, és a hüvelykujjával letörölte a
könnyeimet. – Utálom magamat, hogy miattam sírsz!
Hangosan szipogtam egyet, majd megfogtam az állát, és a
fejét először az egyik, majd a másik irányba forgattam, hogy
megnézzem, nincs-e rajta folt.
– Tényleg nem sérültél meg? – kérdeztem végül
megnyugodva, és a homlokomat az övéhez nyomtam.
– Kutya bajom.
Lehunytam a szemem, és halk nyögés hagyta el a számat.
– Soha többet ne csináld ezt velem! Nagyon aggódtam
miattad. Már minden szörnyűség eszembe jutott! Elképzeltem,
hogy megsérültél! Nem bírnám elviselni, ha valami bajod esne,
Ashton! Kérlek, ne tedd ezt velem többet! – könyörgtem halkan.
– Nem fogom, megígérem. Nem akartalak kiborítani –
suttogta. Szorosan ölelt, és megsimogatta a hajamat.
Megmozdult, megfogta a csuklómat, kiegyenesítette a karomat,
és megnézte a könyököm belsején felsértett bőrt. Már piros folt
alakult ki, véres volt a felszíne, és apró karcolásnyomokat
hagyott a körmöm.
– Jézusom, Anna! – sóhajtott a fejét csóválva. – Miért teszed
ezt?
– Ne! – vágtam közbe. Előrenyúltam, és elkezdtem
lehúzogatni a blúzom ujját, hogy minél jobban eltakarjam. Nem
akartam erről beszélni. Nem tudtam volna megértetni vele, hogy
néha egyedül csak a fájdalmat tudtam kontrollálni az életemben,
vagy, hogy egyedül a fájdalom nem hagyott el soha, és csakis ez
vonta el a figyelmemet minden más szörnyűségről, ami velem
történt.
Becsukta a szemét, az arca megfeszült, majd ismét átkarolt, és
magához húzott. Néma csend borult ránk, ahogy a karjai közt
végre kezdtem megnyugodni. Ernyedten borultam rá, a fejemet
a vállán pihentettem. A történtek teljesen leszívtak érzelmileg.
– Mi történt a kávézóban? – kérdeztem néhány perc múlva.
Ashton lefeküdt, az oldalára fordult, és a mellkasára húzott.
– Letartóztattam őket – felelte egyszerűen.
Nem bírtam megállni, hogy ne nevessek. Ott volt öt srác, és
mindegyik be akart húzni neki egyet.
– Micsoda kemény fickó vagy! – nevettem. Ashton
elmosolyodott, megpuszilta az orromat. Néhány percen át
némán feküdtünk, és egymást néztük. Jó volt mellette lenni!
Csak éjszaka voltunk ennyire közel egymáshoz, és akkor is
igyekeztünk gyorsan elaludni. Néhány perc elteltével megszólalt
a mobilja.
Felnevetett, és megrázta a fejét.
– Micsoda időzítés! Dean az – morogta, ahogy a képernyőre
nézett. Felvette a telefont, de továbbra sem eresztett maga
mellől. – Mi a helyzet? – kérdezte, és a szemét forgatta. Azt nem
hallottam, hogy Dean mit mond, csak azt éreztem, hogy Ashton
teste megfeszül. – Igazán? Jól van, rendben! Igen, egy kicsit.
Mindenképpen! – Kinyomta. Aggodalmas lett a tekintete, de
igyekezett leplezni.
Elmosolyodtam, előrenyúltam, és egy hajtincsét visszatettem
a helyére.
– Ha nem lenne szabad hallanom, amit beszéltek, akkor talán
ki kellett volna menned – jegyeztem meg némi szarkazmussal, a
szememet forgatva.
Elnevette magát, megfordult, és fölém került.
– Hmm, nem is érdekelnek téged a titkosügynökdolgok! –
cukkolt cinkos mosollyal.
– Igaz, totál unalmas! – erősítettem meg, majd a térdemmel
lenyomtam a csípőjét, hogy ne tudjon elmenni sehova.
Ashton nevetett, és gyöngéden kisimította a hajamat az
arcomból.
– Nos, visszatérve a randinkhoz. Mit szólnál hét órához?
Drámaian felsóhajtottam.
– Nem tudnád végre elmondani, mire számítsak? Tudod,
hogy ki nem állhatom a meglepetéseket!
– Nem – felelte. Megpuszilta az orromat, és feltolta magát.
Szorosabban átkulcsoltam a lábammal, és incselkedve
rámosolyogtam.
– Ha nem mondod el, nem engedlek el!
Pajkosan felcsillant a smaragdzöld szeme, és megvonta a
vállát.
– Hmm, lehet, hogy nem is akarom, hogy elengedj! Tetszik
nekem ez a pozíció! – vágott vissza a szemöldökét vonogatva.
– Te kis perverz! – dorgáltam meg, a mellkasára ütöttem
egyet, majd elengedtem.
Felállt, lehajolt, hogy megfogja a kezem, és engem is talpra
segített.
– Csak veled vagyok perverz! – válaszolta somolyogva.
– Ja, persze, te nőcsábász! – kötekedtem vele, ahogy elindult
kifelé.
– Nem is vagyok az! – tiltakozott.
– Mmm, hmm, hiszi a piszi!
Ahogy megfordultam, hogy én is kimenjek a szobából,
hirtelen megérintette a hátamat, amitől ijedten felsikítottam.
– Nem vagyok nőcsábász. Csakis egy nő van az életemben –
jelentette ki fejcsóválva.
– Igazán? Akkor ez azt jelenti, hogy még soha nem csináltad
hármasban? – cukkoltam.
A kérdésem hallatán megforgatta a szemét.
– Miss Spencer, ön az egyetlen nő az életemben! – felelte, és
színpadiasan meghajolt.
Kuncogni kezdtem.
– Ha maga mondja, barátom! – Dobtam felé egy puszit, majd
a nappaliba mentem, hogy az iskolai projekten dolgozzak. Nem
akartam hallani, hogy kislisszan az ajtón, és Deannel olyan
titkosügynökdolgokról folytat megbeszélést, amibe engem nem
avathatnak be.

Ashton

Mosolyogtam magamban. A „barátom” szó még itt csengett a

fülemben, ahogy kiléptem az ajtón, hogy Deannel beszéljek.
Amikor a folyosóra értem, Dean már ott várt. Az arca sápadt
volt, és aggodalmas tekintettel nézett rám.
 Finoman rácsaptam a vállára, és elvettem tőle a levelet.
Próbáltam nem mutatni, mennyire aggódom.
– Ez az? – kérdeztem, és nyeltem egyet a bennem felgyülemlő
haragtól. Dean bólintott. Megnéztem a borítékon található
címet. Annának címezték, de a főiskola titkárságára küldték.
Legalább azt nem tudta, hol van a lakásunk.
– A titkárságról hozták át – felelte Dean, és idegesen csóválta
a fejét. Láttam, hogy a hátulján a börtön címe szerepel. Nem
akartam elolvasni, de muszáj volt. – Lehet, hogy nem kellene
kibontanunk, hanem elküldeni Spencer szenátornak.
– Utána átküldőm neki – mondtam. Tudnom kellett, mit írt.
Ha ez egy újabb fenyegetés, akkor csak az időt vesztegetném
azzal, ha eljuttatnám a tóparti házba, ahonnan visszaküldenék
nekünk. Feltéptem a borítékot, és lélegzet-visszafojtva olvasni
kezdtem. Szerencsére rövid levél volt.

Drága Hercegnőm!

Látom új iskolába mentél. Ahogy hallom, már néhány hónapja

odajársz. Remélem, tovább ott maradsz, mint az előzőben!
Hiányzol, már alig várom, hogy lássalak! A tárgyalás három hónap
múlva lesz. Már alig várom, hogy újra együtt legyünk! Minden éjjel
rólad álmodom, és arról, ahogy a nyelvemmel végigkóstolom a tested
minden centiméterét, és hallom, ahogy a nevemet kiáltod. Istenem,
mennyire hiányzik az a gyönyörű arcod! Remélem, én is hiányzom
neked!
Ha már túl leszünk ezen az egészen, elköltözünk valami szép
helyre. Tudom, hogy Miami annyira nem jött be neked, de majd
megbeszéljük, hova menjünk. Remélem, jól viselkedsz, amíg távol vagy
tőlem! Ha rájövök, hogy valakivel kavartál, amíg engem bezártak erre
a nyomorult helyre, nagyon ideges leszek. Te az enyém vagy,
hercegnőm, senki másé! Rágondolni sem bírok, hogy más férfi hozzád
érjen. De tudom, hogy nem tennél ilyet velem, ezért nem is feszegetem
ezt a kérdést tovább. Azt hiszem, ez csak a féltékeny természetem
miatt van. Már olyan régóta távol vagy tőlem, hogy már kezdek
beleőrülni! Semmi másra, nem bírok gondolni, csak arra, hogy a
karjaimban tarthassalak, és ismét ágyba bújhassak veled!
Az élet itt olyan, mint mindig; semmi nem változott. Talán, ezért is
utálok annyira, itt lenni – és azért, mert távol vagyok tőled. Bárcsak
meglátogatnál, még ha csak néhány percre is! Hallhatnám a hangod,
láthatnám újra az arcod! Néha úgy érzem, már nem is tudom felidézni,
milyen is vagy igazán; nem látom magam előtt, milyen a hajad színe,
milyen a kedvenc parfümöd illata. De mindez nemsokára megváltozik,
hercegnőm! Csak még néhány hónap, és újból együtt lehetünk, és
ezúttal már soha semmi nem választhat el minket egymástól!
Jövő héten is írok. Sok szerencsét az új iskolában! Néhány hónap
múlva, viszontlátjuk, egymást!

Örökké szeretlek!

Carter
XXX

Alig kaptam levegőt, annyira dühös voltam. Dean kíváncsian

figyelt, ezért megráztam a fejem.
– Nem fenyegetés. Szerelmes levél Cartertől – közöltem, és
majdnem köptem egyet, ahogy kimondtam a nevét. Dean is
mérges lett. – Jobb lesz, ha felhívom a szenátort. Te pedig
tájékoztasd Petert, amikor felkel! Annának egy szót sem. Meg
fogom kérdezni az édesapjától, hogy elmondhatom-e neki.
Szerintem tudnia kellene róla. – Visszatettem a levelet a
borítékba, és a zsebembe csúsztattam. Nem adtam oda Deannek,
hogy ő is olvassa el, mert nem volt benne semmi érdekes. Ha
pedig ezek a levelek valaha is Annához kerülnének, tudtam jól,
hogy nem szeretné, ha bárki is tudna róluk. Legalább ez hadd
legyen a magánügye.
Dean további utasításra várva figyelt. Lehunytam a szemem,
és mindent átgondoltam. Az az alak nem jöhet Anna közelébe;
ha bárki a közelébe merészkedne, azt megölöm. Arról beszélt,
hogy a tárgyaláson látni fogja, meg a jövőről. Ezért nem adja
parancsba, hogy eltegyék láb alól Annát. Odavan érte.
Kinyitottam a szemem.
– Jól van. Anna kellő biztonságban van; úgy gondolom, csak
egy kicsit kell fokoznunk ezt. Csökkentsük le a kilencvenméteres
kísérő őrizetet a felére! Figyelj arra, hogy mindig legyen nálad
fegyver! Ma ennek ellenére is elmegyünk itthonról, mert
különben Anna gyanút fogna. Neked is és Peternek is jönnie
kellene, ha nem gond. Kérek majd nektek túlórapénzt ezekre az
időszakokra is, amikor megyünk valahová – soroltam az
utasításokat. Mosolyt erőltettem magamra; próbáltam nem
mutatni a pánikot, amit azért éreztem, mert Anna egyedül volt a
lakásban, hiába ácsorogtunk az egyetlen ajtó előtt.
Dean bólintott, így aztán elővettem a mobilomat, és
kikerestem Maddy számát.
– Tessék, Spencer szenátor irodája! – szólt a telefonba Maddy
vidám hangon.
– Üdvözlöm, asszonyom! Taylor ügynök vagyok. Kapcsolná a
szenátor urat?
– Most sajnos nem lehet, Taylor ügynök. Éppen megbeszélése
van – felelte Maddy bocsánatkérően.
– Asszonyom, legyen kedves azonnal kapcsolni őt! Kérem,
mondja meg neki, hogy sürgősen beszélnem kell vele! – szóltam
határozottan.
– Hm, értem, tartsa! – Maddy hangja feszültté vált. Egy
percig vártam, majd a szenátor szólalt meg a vonal túlsó végén.
Kissé ijedtnek hallatszott.
– Taylor ügynök, mi történt?
Vettem egy nagy levegőt.
– Szenátor úr, Carter küldött egy levelet Annának címezve,
ide a főiskolára. A titkárság címe szerepelt a borítékon,
szerencsére nem a lakásé, így megvan az esélye, hogy nem tudja
a pontos címet. Egy újabb szerelmes levélről van szó, nem
fenyegetésről – közöltem vele.
A szenátor mélyet sóhajtott.
– Te jó ég! Mit gondol, ott kell hagynia az iskolát, és haza kell
jönnie?
– Nem, uram! Nem hiszem, hogy bántani akarja Annát. A
levélben arra utal, hogy alig várja, hogy a tárgyaláson újra lássa
őt; őszintén szólva nem gondolom, hogy le akarna csapni rá.
Úgy hangzott, a szenátor kissé megkönnyebbült.
– Értem. Akkor mi legyen?
– Már megerősítettem Anna védelmét. Szeretném az
engedélyét kérni ahhoz, hogy a testőrök túlórapénzt
kaphassanak a plusz órákért, amikor magammal kell őket is
vinnem. Ma este például Michaels ügynöknek is tanácsos lenne
velünk tartania, mert néhány órára emberek közé megyünk.
Ehhez hasonló helyzetekre gondolok – magyaráztam.
– Értem, természetesen nyugodtan írják jóvá ezeket a
túlórákat, amikor csak szükségét érzi. Mit gondol, küldessek oda
még testőröket?
– Most még ne, uram! Ha bármi veszélyt észlelek, jelezni
fogom önnek, de ebben a pillanatban nem látom indokoltnak,
hogy az eddiginél nagyobb biztonsági felügyeletre lenne szükség
– feleltem.
Persze, Carter képben volt már azzal, melyik főiskolára jár
Anna, és kétségkívül ráállított valakit, máskülönben nem tudta
volna, hogy már néhány hónapja itt van. Ez azért még nem
jelentette azt, hogy készülne valamire Annával szemben.
– Rendben. Kérem, tudassa velem, ha bármire szüksége
lenne! – Spencer szenátor nagyot sóhajtott.
Megköszörültem a torkomat.
– Uram, úgy érzem, ideje lenne tájékoztatni Annát ezekről a
levelekről. Nagyobb biztonságban lehetne, ha megértené, miért
kell ennyire elővigyázatosnak lennünk a védelmét illetően –
magyaráztam, és becsukott szemmel drukkoltam azon, hogy
igent mondjon rá. Tudtam, hogy Anna aggódna, de legalább
valamelyest elfogadná, hogy őrizzük.
A szenátor egy percig nem szólt semmit, vélhetően átgondolta
a kérésemet.
– Nem. Úgy vélem, az a legjobb, ha nem tud róla. Nincs
szükség arra, hogy folyton azon idegeskedjen, mikor bukkan rá
az az alak.
Sóhajtottam, és beletúrtam a hajamba. Az egyik felem
szeretett volna vitába szállni a szenátorral, hogy erkölcsileg nem
helyes, ha ilyen információt eltitkolunk a lánya elől, de a másik
felem, aki szerelmes volt Annába, és minden rossztól meg akarta
védeni őt, igazából kissé megkönnyebbült, hogy továbbra is
elhallgathatjuk előle. Eszembe jutott, hogyan reagált arra,
amikor Nate-re fogtam a fegyvert. Rettegne, hogy Carter eljön
érte. Nem akartam, hogy már most aggódjon. Elhatároztam,
nem fogom a szenátort arról győzködni, hogy meggondolja
magát.
– Értem, uram, ahogy jónak látja. Továbbítom önnek ezt a
levelet, és tájékoztatom mindenről az üggyel kapcsolatban. –
Nem tehettem róla, de egy kicsit azért bosszantott, amiért a
szenátor így döntött. De testőrként nem volt tisztem felülbírálni
a döntését; azt kellett tennem, amit mond.
– Jól van, Taylor ügynök, köszönöm!
A szenátor letette a telefont, én pedig sóhajtottam egyet, és
Deanre néztem.
– Még nem mondhatjuk el neki. Szólj Peternek, hogy hétkor
elmegyünk itthonról! Remek lenne, ha mindketten tudnátok
jönni. Ha nem tudtok ennyi plusz munkát vállalni, szóljatok, és
kérek még egy ügynököt – jelentettem ki grimaszolva, mert
fogalmam sem volt, hogyan magyaráznám meg Annának, miért
van szükség egy újabb ügynökre.
– Rendben, akkor hétkor! – bólintott Dean, majd visszament
az őrhelyére a lifthez.
Vettem néhány mély levegőt, hogy lehiggadjak, majd
visszamentem a lakásba. Azon imádkoztam, hogy soha semmi
miatt ne essen bántódása az én drágámnak. Kerestem egy
borítékot, belecsúsztattam Carter levelét, és a borítékot
megcímeztem a tóparti ház címére. Peter holnap majd
különleges küldeményként továbbítja.
Egy darabig a konyhában tettem-vettem, próbáltam
lenyugodni. Anna időnként olyan volt, mint egy gondolatolvasó;
csak rám nézett, és már látta rajtam, hogy valami gond van.
Amikor lecsillapodtam, készítettem két kávét, bementem a
nappaliba, és figyeltem, ahogy a sulis projekten dolgozik. A
szívem sajgott, és arra vágytam, hogy átöleljem, biztonságban
legyen a karomban, és soha ne kelljen elengednem! Azt azonban
nem akartam, hogy nehezebbé tegyem a már amúgy sem könnyű
helyzetet. Annának vidámságra volt szüksége, és ma este pont
ezt akartam neki megadni.
 28. FEJEZET

Anna

HAT ÓRAKOR ELMENTEM TUSOLNI. Gyorsan megtörülköztem,

kiegyenesítettem a hajamat, és kicsit kisminkeltem magam.
Utána kezdődött a „mit vegyek fel ma este” hosszadalmas
folyamata. Ashton azt mondta, öltözzek sportosan és melegen. A
szám szélét rágva kikészítettem egy farmernadrágot, egy szűk
fekete blúzt és egy fekete tornacipőt.
Miután úgy láttam, hogy ez a szett jó lesz, kiléptem a
nappaliba, ahol már Ashton várt rám.
– Azta, de jól nézel ki! – duruzsolta, és lassan végigmért a
szemével. Elmosolyodtam, és belepirultam, ahogy szép
akkurátusan végignézett rajtam. – Kell még egy pulóver is, hátha
hideg lesz.
Összevontam a szemöldökömet; fogalmam sem volt, hova
mehetünk, ahol meleg ruhára lesz szükségünk.
– Hova megyünk? – kiáltottam, mialatt visszatrappoltam a
hálószobába, hogy felkapjak egy kapucnis felsőt.
– Ne kérdezgesd! Meglepetés!
Megforgattam a szemem, belebújtam a pulcsiba, és
visszamentem a nappaliba.
– Így már átmegyek a vizsgán? – kérdeztem cinikusan, és
körbeforogtam.
 Ashton vigyorogva bólintott.
– Bízz bennem, minden alkalommal átmész a vizsgán, csak
szeretném, ha kényelmesen érezned magad! – Kézen fogott újra,
és a konyha felé vezetett. Egy tucat rózsa hevert a konyhapulton;
két hete nem kaptam tőle semmit, mert az utolsó randinkon
LA-ben voltunk. Az arcán széles mosollyal nyújtotta át a csokrot.
Hálásan rámosolyogtam, és beszippantottam a rózsák édes
illatát.
– Hogy te milyen romantikus vagy! Köszönöm! – áradoztam,
és végigsimítottam az ujjam hegyével a szirmokat. Ashton
kinyitotta az egyik fiókot, és kivett egy ezüstszínű, téglalap alakú
dobozt. – Ez mi? – kíváncsiskodtam.
– Nyisd ki, és nézd meg! – mondta, és mellém könyökölt a
pultra.
Kinyitottam. Egy vadonatúj tintakészlet volt benne, az a
drága, profi tinta, amelyikre szükségem volt a sulis
projektemhez. Elakadt a lélegzetem a meglepetéstől.
– Istenem, ez tökéletes! – kiáltottam fel izgatottan. –
Köszönöm!
– Átöleltem Ashton nyakát, és szorosan hozzásimultam.
– Nagyon szívesen, kicsi lány! – felelte. Kibújt a karomból,
felvette a rózsacsokrot, beletette egy vázába, azután felöntötte
vízzel.
– Majd később elrendezheted őket. Most induljunk, mielőtt
még megöl a kíváncsiság! – élcelődött.
Úgy negyven perc alatt értünk a titkos randihelyszínre.
Ashton majdnem átlépte a felezővonalat, annyira azon volt, hogy
rendesen eltakarjam a szemem a kezemmel az utolsó percekben.
– Na ne már, ez már azért kicsit túlzás! – panaszkodtam.
– Ne nyafogj már, légyszi! – korholt nevetve, mire én
bedurcáztam, és utána meg sem szólaltam. Nem bírtam ezt a
helyzetet, de azért nem kukucskáltam, ahogy máskor ilyenkor
tettem volna. Ashton annyira izgatott volt miatta, hogy nem
akartam elrontani az örömét. Az autó végre megállt, Ashton
kinyitotta az ajtót, majd néhány másodperc elteltével az én
oldalam felőli ajtót is. – Tartsd csukva a szemed! – szólt, és a
könyökömet megfogva segített kiszállni.
Sikítás és nevetés zaja hallatszott, a háttérben pedig zene
szólt. Édes, pattogatott kukoricára emlékeztető illat szállt a
levegőben. Elvigyorodtam, mert ötletem sem volt, hol lehetünk.
Már nem bírtam magammal.
– Ashton, légy szíves! – nyavalyogtam, és egy helyben
ugráltam. Ashton cinkosan felnevetett.
– Jól van! – Megfogta a vállam, és elfordított. – Kinyithatod a
szemed!
Elvettem a kezemet az arcom elől. Néhányat pislognom
kellett, mert az éles világítás és az élénk színek hirtelen
elkápráztattak. Elakadt a lélegzetem, ahogy körbenéztem. Egy
vidámparkban voltunk! Az óriáskerék villódzó fényekkel forgott.
Bohócnak öltözött emberek sétáltak gólyalábakon, hullámvasút
repült az ég felé, ételárusbódék sorakoztak egymás mellett, és
olyanok is, ahol különféle ajándékokat lehetett nyerni.
Izgatottan felnevettem, és Ashton felé fordultam vigyorogva.
Végre megértettem, miért is kellett meleg, laza ruha.
– Ashton, ez káprázatos! – csiripeltem, majd megragadtam a
kezét, és közelebb léptem hozzá.
– Szeretsz felülni ilyenekre? – kérdezte, és a jegyárusító
fülkéhez mentünk, ahol vett két karszalagot.
– Imádok! – ismertem be. – Feltéve, ha fogod a kezem! –
tettem hozzá gyorsan.
Elmosolyodott, a csuklómra tette a karszalagot, majd kézen
fogott.
 – A legnagyobb örömmel fogom a kezed! – udvarolt nekem,
és bementünk. El is feledkeztünk Deanről és Peterről, akik
mögöttünk vettek jegyet, és követtek minket befelé.
Elhatároztuk, hogy elsőként a félelmetesebb hullámvasútra
ülünk fel. Mentünk vele néhány kört, és én persze, mint egy
kislány, végig sikoltoztam. A személyi testőrömnek kifejezetten
tetszett a hangom, ahogyan szopránban nyomtam. Azután egy
hotdog árushoz mentünk.
– Éhes vagy? – kérdezte Ashton.
– Igen! Van itt is olyan chilis-sajtos hotdog, amilyet Dennynél
ettünk? – poénkodtam, és Ashton derekára tettem a kezem.
Felnevetett, és megpuszilta a fejem búbját.
– Nem bánnám!
A kajánkkal a kezünkben besétáltunk az egyik nagy
sörsátorba. Evés közben jót beszélgettünk, viccelődtünk és
kacérkodtunk egymással. A sarokban egy fúvószenekar játszott
régi melódiákat, az emberek a füves részen táncoltak. Le sem
tudtam törölni a mosolyt az arcomról! Minden egyes randevúnk
egyre jobban sikerült! Ashton felülmúlta önmagát az előző heti
figyelmességét és romantikusságát illetően. Tudtam, hogy csak a
munkáját végzi tökéletesen, de még akkor is figyelt arra, hogy
úgy érezzem, én vagyok a legfontosabb lány a világon.
Amikor befejeztük az evést, Ashton kézen fogott, és finoman
az ideiglenes táncparkett felé taszított. Néhány számot
végigtáncoltunk, végigbolondoztunk, végignevettünk, majd
megálltam, és a kijárat felé biccentettem a fejemmel.
– Csináljunk valami mást is! Nehogy kihagyjunk valamit, és
anélkül menjünk haza!
Ahogy kiléptünk a sátorból, az óriáskeréken akadt meg a
szemem. Gyorsan odavonszoltam Ashtont. Annyira romantikus
volt felülni rá vele! Mindenhol ragyogtak rajta az izzók, és
mintha még a csillagok is mind ki lettek volna parancsolva az
égre! A magasba felhallatszott a sátorból kiszűrődő zene.
Boldogan sóhajtottam, és könnyedén odabújtam hozzá. Rám
mosolygott, majd gyengéden megcsókolt. Felnyögtem a
csókjától, és visszacsókoltam, felemeltem a kezem, és
beletúrtam hátul a hajába. LA óta nem csókoltam meg így őt;
ezen a héten visszavettünk már a lendületből az iskolában, mivel
már mindenki tisztában volt vele, hogy együtt vagyunk, nem
kellett már bizonygatnunk. Amikor finoman beleharapott az alsó
ajkamba, boldogan adtam át magam az érzésnek. A nyelveink
teljes összhangban simogatták egymást, felnyögtem, ahogy
megízleltem őt. Jobban hiányzott ez, mint hittem!
A pillanat maga volt a tökély; azt kívántam, bárcsak ne érne
véget! Amikor megállt az óriáskerék, felnéztem a kezelőre.
– Mehetünk még egyet? – kérdeztem lebiggyesztett szájjal.
A fickó nevetett, megnyomta a kapcsolót, és a kerék elindult.
Ashton torkát halk nyögés hagyta el, és azonnal a számra
tapasztotta a száját. Két további kör után végül leszálltunk, majd
Ashton hozott nekem egy rózsaszínű vattacukrot. Ahogy
beleharaptam, átnézett a vállam felett, és nevetni kezdett.
Megfogta a kezemet, és a céllövölde felé húzott. Cinkos mosoly
jelent meg az arcán, amikor adott egy ötdollárost a fickónak, és
felvett egy puskát.
Az idős férfi, aki a céllövöldét vezette, elmosolyodott, és a
sapkája siltjéhez nyúlt.
– Öt lövés. Ha hármat eltalál, egy kisebb díjat nyer, ha ötöt,
akkor a nagyobbakból. Lőtt már valaha, fiam? – érdeklődött
Ashtontól.
– Még nem! – füllentette mosolyogva.
– Ez így nem ér! – suttogtam kuncogva.
Elnevette magát.
 – Mmm – cinkosan rám kacsintott, majd célzott, és lőtt
ötször. Csak egyet talált el. – A fenébe! – mormogta mosolyogva.
A férfi nevetni kezdett.
– Semmi baj, fiam! Szerintem azért annyira nem csalódott a
kis barátnője, igaz, aranyom? – mókázott, és rám kacsintott.
Mosolyogtam.
– Semmi baj, szépfiú! Mindenben nem lehetsz jó! –
cukkoltam.
Ashton felnevetett, és újabb ötdolcsist csúsztatott a pulton a
férfihoz.
– Valamit akkor muszáj lesz nyernem neki! – jelentette ki,
majd felemelte a puskát, és mind az öt golyót pontosan a céltábla
közepébe lőtte. A fickónak leesett az álla, a szeme kiguvadt.
Ashton ártatlanul megvonta a vállát. – Kezdők szerencséje?
Kitört rajtam a nevetés. A férfi a fejét csóválta, nem értette, mi
történt.
– Akkor mit választ, aranyom? – kérdezte tőlem kedvesen.
Végignéztem a bódé oldalára fellógatott díjakon. Egy zöld
majmot szúrtam ki. A férfi levette Ashtonnak, aki azonnal a
kezembe nyomta.
Hálásan elmosolyodtam; magamhoz szorítottam, éreztem,
ahogy a puha plüssbundája a bőrömet csiklandozza.
– Köszi!
Ashton az órájára nézett, és összevonta a szemöldökét.
– Későre jár. Ha akarod, még egyvalamire felülhetünk! –
ajánlotta fel, és a fülem mögé tűrt egy kósza hajfürtöt.
Körbenéztem, hogy lássam, mit hagytunk ki.
– Még nem ültünk a szellemvasúton és a hattyúcsónakokon.
Válassz te a kettő közül!
– Hmm, mindegyik jól hangzik! – felelte, majd átkarolta a
derekamat, és a szellemvasúthoz vezetett először. A vasutazás
után a hattyúcsónakozás következett. Lassú, komótos menet
volt; csak ringatóztunk egy sekély vizű kis tavacskán, ahogy vitt
minket az áramlat. Ashton körém fonta a karját, én felé
fordultam az ülésen, az ölébe kucorodtam, és élveztem, hogy
ennyire közel van hozzám. Úgy egy perc múlva egy mesterséges
barlang bejáratához ért a csónakunk. Kuncogni kezdtem, ahogy
elolvastam a barlang tetején lévő feliratot.
– A szerelem alagútja? – nevettem.
– Esküszöm, erről nem tudtam! – mondta Ashton kissé
zavartan, és ártatlanul feltartotta a kezét.
Nevetni kezdtem, ahogy a csónak belebegett a barlangba.
Sötét volt odabent, csak a víz volt alulról megvilágítva, onnan
jött felfelé néhány halvány fénysugár. Lágy dallamok szóltak.
Felsóhajtottam, és közelebb húzódtam Ashtonhoz. Léteznie kell
egy szabálynak arról, hogy anélkül nem mehet be senki a
barlangba, hogy ne csókolózna ott egy kicsit!
– Ha már ez egy romantikus csónakázás! – duruzsoltam, és
megkerestem Ashton száját.
Mohón csókoltam őt. Nem volt olyan édes, mint az
óriáskeréken, talán a sötét tette, hogy elöntött a vágy. Ashton
szinte őrjítően, kétségbeesetten csókolt vissza. Egyre jobban
elkapott a hév, ahogy hallottam, hogy felnyög. Lecsúsztatta a
kezét a hátam közepére, mire én nyögtem fel kéjesen, és
közelebb húzódtam hozzá. Ahogy az ölében ültem, éreztem, hogy
felizgult; ettől engem is vad gondolatok leptek el. A testem
kielégülésért sóvárgott, de tudtam, hogy erre most nem kerülhet
sor.
– Remélem, nincsenek itt bent kamerák! – lihegtem, ahogy
gyengéden megharapta a nyakam. Éreztem, ahogy
elmosolyodik, és a fejemre húzza a kapucnimat, hogy eltakarja
vele az arcomat. Felnevettem, ajkammal az ajkát kerestem
ismét, ő pedig az öléhez szorított, és úgy csókolt, mintha a
lelkemet akarná felfalni.
Az alagút kezdett egyre világosodni, ahogy a kijárat felé
közeledtünk. Sóhajtottam, összehúztam a szemöldökömet, mert
az utazásnak, így az erotikus kalandozásunknak is a végéhez
értünk. Ashton az egyik kezével megfogta az arcomat, imádattal
a szemében lehajolt hozzám, és lágyan megcsókolt. A szeme
ragyogott a félhomályban, amitől nagyot dobbant a szívem.
Ahogy rám nézett, időnként olyan érzést váltott ki belőlem,
mintha szárnyalnék. Hihetetlen, hogy egyetlen pillantásától
ilyen szabadnak és önfeledtnek éreztem magam! Nem is
értettem, hogyan létezhet egyáltalán hozzá fogható ember a
földön.
A csónakból kiszállva Ashton felkapta a plüssmajmot az
ülésről, és átadta nekem.
– Szerintem többet látott, mint amit szeretett volna! –
poénkodott vigyorogva. – Indulnunk kellene! Elmúlt éjfél.
– Még egy vattacukrot kérhetek? – kérleltem, ahogy
elhaladtunk egy kis bódé mellett. Ashton elmosolyodott, vett
nekem egyet, és a szemét forgatva a kezembe nyomta.
Kimondhatatlanul boldog voltam! Szinte végig szökdécseltem
vissza az autóig, s közben a kezünket lóbáltam kettőnk között.
Hazafelé valószínűleg elaludtam, mert amikor felébredtem,
Ashton már az autóból emelt ki.
– Szia! – dünnyögtem álmosan.
– Szia! – suttogta, majd ahogyan a menyasszonyokat szokás,
a karjába vett, és úgy vitt, mintha pillekönnyű lennék.
Átkaroltam a nyakát, és a szememet lehunyva ismét álomba
szenderültem. Alig hallottam, hogy kattan a zár az ajtóban, majd
valami puhára fektetnek. Levette rólam a farmernadrágot, majd
az államig betakart. Miután ő is levetkőzött, bebújt mellém az
ágyba, átölelt, és magához húzott.
Álmos mosolyra húzódott a szám, ahogy a mellkasán
pihentettem a fejemet.
– Köszönöm az estét! A legjobb randim volt a mai! Tudom,
minden héten ezt mondom, de ez most mindent vitt! –
jelentettem ki ásítva.
– Egyetértek! – suttogta, majd felemelte a fejét, hogy
megcsókoljon.
Ahogy hozzásimultam, ismét feltörtek bennem a szerelem
alagútjában átélt szenvedély hullámai. Az ajkamba haraptam, és
azon tépelődtem, vajon megkérhetem-e, hogy szexeljen velem.
Los Angeles óta már egy hét is eltelt; szörnyen hiányzott a teste
és a fizikai kapcsolat.
– Visszamegyünk majd még a vidámparkba? – kérdeztem, és
abban bíztam, hogy ezzel sikerül elterelnem a figyelmemet a
testemet végigbizsergető érzésekről.
– Hát persze, kicsi lány! Az lesz, amit csak akarsz!
Lehunytam a szemem, és elmosolyodtam. Annyira boldognak
éreztem magam, mint soha az eddigi életemben. Tudtam, hogy
mindent neki köszönhetek. Igazán nagyszerű srác volt, a legjobb
fej, és a legédesebb pofa az egész világon! Nagyon szerencsésnek
éreztem magam, hogy vele lehetek! Ott, abban a pillanatban
elhatároztam, hogy minden egyes vele töltött másodpercet ki
fogok élvezni, mert minden egyes perccel közelebb kerülünk
ahhoz, amikor lejár a megbízatása.

A következő három hét eseménydúsan telt, mintha csak egy

pillantás alatt elillant volna. Nem is igazán miattam volt tele
történéssel, sokkal inkább az apám miatt. Eljött a választások
ideje. A nap, amelyre gyakorlatilag egész életében készült, végre
elérkezett. Az előtte lévő napokban mindenhonnan az ő arca
köszönt vissza rám: az újságokban, a tévében, a falakra
ragasztott posztereken, a magazinokban. Nem lehetett nem
észrevenni. A sokéves fáradozásnak meglett a gyümölcse.
Elsöprő győzelemmel nyerte meg a választást, ahogyan arra
számítani lehetett. Édesapámból néhány héten belül Spencer
elnök lesz.
Magam is meglepődtem, milyen büszkeség töltött el. Még
sírva is fakadtam, amikor pillanatokkal az eredményhirdetést
követően felhívott. Hosszú éveken át azon fáradoztak ők ketten,
apa és anya, hogy apa elérje a célját, és ez most sikerült.
Ez persze azt is jelentette, hogy a januári beiktatást követően
hivatalosan is én leszek az elnök lánya. Nem igazán voltam oda a
gondolatért, de nem vehettem el apám örömét, így színlelt
mosollyal azt mondtam neki, hogy nagyon örülök ennek.
A választást követő héten volt apa születésnapja; hatalmas
fogadást rendeztek, amely afféle győzelmi partinak is számított
neki és a csapatának. Ashtonnak és nekem is részt kellett
vennem rajta, hogy mutassuk, milyen egység van a
családunkban, így a hétvégére odautaztunk. Én azért már előre
féltem ettől a partitól. Tudtam, nincs mese, minden meg fog
változni. Úgy tűnt, az életem ismét olyan örvény felé sodródik,
ahol nem az én kezemben van az irányítás.
 29. FEJEZET

Ashton

AZON ERŐLKÖDTEM, HOGY VÉGRE SIKERÜLJÖN rendesen

megkötnöm a selyem csokornyakkendőt, de egyszerűen nem
ment. Hangosan felmordultam. Anna apjának a születésnapi
partiján úgy fogok kinézni, mint egy igazi töketlen! Tuti, hogy
kínos helyzetbe hozom majd Annát, mert azt sem tudom,
hogyan kell viselkedni az ilyen emberek között! És csak most,
ezen a héten közölték velem, hogy Spencer szenátor barátai is ott
lesznek a partin, akik pedig igazi hírességeknek számítanak.
Feladtam. Sóhajtottam egyet, felkaptam a csuklódíszt, amit
Annának vettem, és elindultam lefelé. Reméltem, hogy ott
találom Deant, vagy valakit, aki segít megkötni a nyakkendőmet.
Ahogy leértem a lépcső aljára, Anna édesanyjába, Melissába
botlottam.
Kedvesen rám mosolygott, a nyakamra vetett
csokornyakkendőm felé biccentett a fejével.
– Hadd segítsek! – ajánlotta fel.
Romba dőlt minden önérzetem.
– Öö, az remek lenne, köszönöm! – feleltem félszegen, és
közelebb léptem hozzá. Utáltam, hogy nem tudtam mit kezdeni a
helyzettel, és ezt nyilvánvalóan mindenki látta is rajtam.
Melissa halkan elnevette magát, ahogy megkötötte a
nyakkendőmet.
– Ne érezze magát emiatt kínosan! Tom nyakkendőjét is én
szoktam megkötni! – mondta, és cinkosan rám kacsintott. Végre
valami, amit az Egyesük Államok elnöke sem tud!
– Igazán? Ettől máris jobban érzem magam! – ismertem be
nevetve. – Nagyon csinos ma, Mrs. Spencer! – Valóban
tündöklően nézett ki az aranyszínű ruhájában; Anna kétségkívül
tőle örökölte a szépségét. De a lányában volt még valami; valami
belülről fakadó szépség.
– Köszönöm! Maga is kifejezetten elegáns ebben az
öltönyben! Lefogadom, hogy Annabelle odalesz a látványtól! –
mondta mosolyogva. Csendben én is elmosolyodtam, és csak
remélni tudtam, hogy igaza lesz.
Ekkor Spencer szenátor jelent meg a lépcsőn.
– Készen vagyunk, Melissa? – kérdezte, és kedvesen a
feleségére nézett.
– Igen. Már csak Annabelle-re várunk – válaszolta, és a lépcső
felé pillantott. – Annabelle! Kész vagy? Mennünk kell, itt van az
autó! – kiáltott felfelé.
– Idegesnek tűnik – jegyezte meg Spencer szenátor, ahogy
végigmért engem, majd bátorítón rám mosolyodott.
Bólintottam.
– Az vagyok, uram. Még sosem voltam ilyen rendezvényen.
A szenátor elnevette magát.
– Minden rendben lesz, fiam! Csak kezdje a legkülső
evőeszközzel, és mosolyogjon! Ha nem tudja, mit tegyen, csak
mosolyogjon! Én is így csináltam nagyon sok esetben! – ismerte
be.
– Ezt fogom tenni, uram!
Ekkor lépteket hallottam oldalról.
– Nagyon csinos vagy, Annabelle! – hallottam Dean hangját.
– Kösz, Dean! Te is egész jól nézel ki! Rég láttalak már
öltönyben! – felelte Anna könnyedén, némi cukkolással a
hangjában.
– Igen, kissé feszengek is miatta! Majdnem három hónapja
nem volt rajtam ilyesmi. Mennyivel jobban szeretem a beépített
ügynöki feladatokat! – felelte kuncogva.
Anna válaszul elnevette magát, amitől megdobbant a szívem.
Nem számított, hányszor hallottam már, de egyszerűen nem
bírtam betelni azzal, hogy boldognak látom.
Várakozó tekintettel a lépcső felé pillantottam. Ahogy
megláttam őt, elgyengültek a lábaim. Elképesztően gyönyörű
volt! Teljesen lenyűgözött. Mozdulni sem bírtam, még a
lélegzetem is elakadt. Soha életemben nem láttam még ilyen
tökéletes nőt! Már csak a szárnyai hiányoztak, és akkor tisztára
úgy nézett volna ki, mint egy angyal. Mert ő egy igazi angyal volt.
Szilvaszínű ruhát viselt; direkt neki varrták erre az alkalomra.
A ruha gyönyörűen kiemelte tökéletes alakját, lapos hasát és
nádszálvékony derekát. A pántos ruha szabadon hagyta
makulátlan, hófehér vállát. És a dekoltázsa... fogalmam sem volt,
miként fogom magam rábírni, hogy ne azon csüngjön a szemem
egész este! Az egész ruha sejtetően mutatta meg, mi lehet alatta,
s ettől teljesen beindultam. A szoknyarész lágy eséssel omlott a
földre, elrejtve izmos lábait, amiket már jól ismertem. Felkötött
haja hátul göndör fürtökben hullott a hátára.
Remegő sóhajtás hagyta el a számat, ahogy a tekintetem az
arcához ért. Sugárzóan szép volt! Ma máshogy volt kifestve, mint
szokott; egy kevés szürke festék volt a szemhéján, amitől a barna
szeme csak még szebben ragyogott az örömtől és az
izgatottságtól. Forgott velem a föld. Mindig elakadt a lélegzetem,
akárhányszor pillantottam is meg őt, mindegy, mit viselt éppen;
lehetett rajta akár egy laza pulóver, vagy az én egyik pólóm is. De
ma egyszerűen kinyírt. Felém közeledve lassan végigmért; apró,
szexi mosoly jelent meg a szája szegletében.
 Nyeltem egyet, és azon morfondíroztam, mit fogok mondani,
amikor ideér hozzám. A szám kiszáradt, még abban sem voltam
biztos, hogy egyáltalán képes leszek-e megszólalni. Nem tudtam
levenni róla a szemem, miközben egyik lábamról a másikra állva
topogtam, és próbáltam kipréselni a számon egy épkézláb
mondatot, amivel nem fogom magam teljesen beégetni.
– Szia! – üdvözölt mosolyogva, ahogy megállt előttem.
– Szia! – böktem ki nagy nehezen. A szemébe néztem, és
éreztem, hogy magába húz. Teljes szívemből szerettem őt!
Megköszörültem a torkom; tudtam, hogy meg kell dicsérnem,
amilyen gyönyörű. – Hihetetlenül nézel ki! Még soha életemben
nem láttam hozzád fogható szépséget!
Anna elpirult, és ismét megjelent az arcán az a szexi mosoly,
amitől összerándult mindenem. – Köszi! Te pedig irtó elegáns
vagy ebben az öltönyben! – mondta. Végigsimította a kezével a
zakóm szélét, amitől a testem máris epekedni kezdett utána.
Higgadj le, Ashton; nehogy már a szülei előtt legyen
merevedésed! Összeszorult a torkom. Úgy viselkedtem, mint egy
szexmániás, de egyszerűen nem tudtam parancsolni magamnak.
Add már oda neki azt a nyavalyás csuklódíszt, Ashton!
– Öö..., tessék, ez a tiéd! – mormogtam.
Anna lepillantott a dobozra, és az alsó ajkába harapott, ahogy
meglátta benne a kis fehér rózsából készült csuklódíszt, amit úgy
tartottam ott, mint egy komplett idióta.
– Ashton, ez nagyon szép! – suttogta, és hálásan rám
mosolyodott.
Félszegen viszonoztam a mosolyt.
– Ha tudtam volna, hogy ilyen gyönyörű leszel ma este,
valami nagyobbat és drágábbat választok. A szépséged mellett ez
eltörpül – vallottam be, és a szemöldökömet összeráncolva
pillantottam le a csuklódíszre, amiről azt hittem, hogy szép,
egészen addig, amíg meg nem láttam őt.
– Jesszusom, Ashton, ezt te tényleg a Hogyan hódítsuk meg a
lányokat? kézikönyvből szedted? – cinkelt vigyorogva. Erre már
én is elnevettem magam. Őszintén nem értettem, hogyan tud
ennyire jól kinézni úgy, hogy mellette még neki van a világ
legcsodálatosabb személyisége is! Eddigi tapasztalataim alapján
a kettő nem fért össze. Vagy szépséggel volt valaki megáldva,
vagy klassz tulajdonságokkal. De Annára mindkettő igaz volt.
Azonnal vissza tudtam rázódni a kettőnk között jól működő laza
flörtölő stílusba, ahogy eszembe jutott, hogy épp annyira
odavagyok az egyéniségéért, mint a testéért.
– Igen. De bejött, ugye? – viccelődtem pajkos mosollyal.
– Határozottan! – bólintott kacagva.
Kivettem a csuklódíszt a dobozból.
– Nem muszáj feltenned – mondtam, mialatt zavartan
babráltam vele, esélyt adva neki arra, hogy meggondolja magát,
ha nem tetszik neki. Anna közelebb lépett hozzám. Ahogy
megéreztem a parfümje illatát, szinte eltompultak az érzékeim,
és mintha elfújták volna az aggályaimat.
– Nagyon tetszik! Köszönöm! – suttogta a szemembe nézve.
Láttam, hogy őszintén így is érez. Amikor felém nyújtotta az
egyik karját, a csuklódíszt ráhelyeztem, majd az ujjaimmal
végigsimítottam a bőrét.
Ekkor azonban egy, a szemem sarkából észlelt mozdulat
kizökkentett a képzelgésemből, melybe kezdtem teljesen
elmerülni. Ráeszméltem, hogy nem vagyunk egyedül. Anna
olyan hatással volt rám, hogy egy pillanat alatt képes voltam
mindenről megfeledkezni. Gyorsan elengedtem a karját, és
hátraléptem. Nem voltam feldobva attól, hogy az apja annyira
közel állt hozzánk, hogy minden egyes szavamat hallotta!
A szenátor, arcán büszke mosollyal előre is lépett egyet.
 – Gyönyörű vagy, Annabelle!
– Kösz, apa! Te is remekül festesz! – felelte Anna kedvesen
mosolyogva.
Az édesapja kényelmetlenül topogott.
– Köszönöm, édesem! – Végighúzta a kezét a zakóján, majd
az arca elkomorodott. – Az imént beszéltem Reginalddal, a
sajtótitkárommal. Nos, kitudódott a mai est híre, és valaki
kiszivárogtatta, hol lesz ez a parti. Újságírók és néhány
tévétársaság emberei gyűltek össze a szálloda bejáratánál. De
semmi ok az aggodalomra! – jelentette ki bátorító mosollyal. –
Reginald néhány változtatást végzett, de minden marad a terv
szerint, kivéve az, hogy a bejáratnál meg kell állnunk néhány
fénykép erejéig, és válaszolnunk kell néhány kérdésre. Reginald
végig ott lesz veletek, csak az a lényeg, hogy mosolyogjatok.
Rendben?
Észrevettem, hogy Anna válla megfeszült a szavak hallatán.
Tudtam, hogy nem örült annak, hogy ezentúl mindenki fel fogja
ismerni. Ám ez ellen semmit nem tehettünk; ezt el kellett
fogadnunk, és bízni abban, hogy minden rendben lesz.
Kezemet Anna derekára tettem, és mosolyt erőltettem az
arcomra, amikor felpillantott rám.
– Minden rendben. Tudtad, hogy ez esélyes lesz. De végig
melletted leszek, te csak mosolyogj a kamerának, és ennyi!
Anna vett egy mély levegőt, bólintott, és közelebb lépett
hozzám. A kezével megfogta a kis ékköves nyakláncot, amit
tőlem kapott, és amire azt mondta, soha nem fogja levenni.
– Csak fogd a kezem, jó?
– Úgy lesz – feleltem helyeslően bólintva. Részemről ez nem
munka volt.
– Akkor menjünk! – javasolta Spencer szenátor. Bólintott a
személyzetének és a titkos ügynököknek, akik a bejárati ajtónál
várakoztak ránk. Ma este nem jövünk vissza a tóparti házhoz; az
egyszerűség kedvéért abban a szállodában alszunk, ahol a partit
rendezik. A csomagjainkat már oda szállították. Ahogy az ajtó
felé lépkedtünk, Anna belém karolt. Egy fekete limuzin várt
ránk. Figyeltem, ahogy Anna szülei, majd ő is beszáll az autóba.
A sort én zártam.
A szálloda mindössze tíz perc autókázásra volt. Anna egész
úton a kezemet szorította. Még azzal sem foglalkozott, hogy a
szülei minket figyelnek. Amióta visszajöttünk Los Angelesből,
akaratlanul is a közelségemet kereste. Imádtam ezt, és nem
törődtem azzal, hogy vajon direkt csinálja-e.
A szállodához érve azonnal észrevettük a riportereket. A
szenátor emberei kordonnal zárták le a területet, a riporterek
pedig sorban a korlát mellett ácsorogtak fényképezőkkel és
mikrofonokkal a kezükben. A lesötétített ablaknak hála nem
láttak be az autóba. A riporterekkel szemben egy csapatnyi
bámészkodó ember is várt ránk izgatottan. Kétségkívül
kiszivárgott a hír, milyen esemény lesz ma itt.
Anna összerándult, és előrehajolt az ülésen.
– Biztos, hogy Ashton és én nem osonhatnánk be a hátsó
bejáraton? – kérdezte az édesapját reménykedve.
A szenátor sóhajtott, és bocsánatkérőn megrázta a fejét.
– Sajnálom, Annabelle! Nektek is elöl kell bejönnötök.
Tudom, hogy ez megnehezíti a helyzetedet, de muszáj azt
mutatnunk, hogy összetartunk.
Tudtam én is, hogy Anna az egészet a háta közepére kívánja;
mostantól minden megváltozik az életében. Az eddigi normális
ütemben zajló hétköznapjai, amiket próbáltunk felépíteni, már a
múlté. Mostanáig az édesapja emberei úgy tudták intézni a
dolgokat a sajtóval, hogy Anna a háttérben maradhatott. Most,
hogy kilép az apja mellett az autóból, semmi nem fogja
megállítani a fotósokat attól, hogy ne jelentessék meg a
fényképét a napilapokban és a magazinokban. Gyengéden
megszorítottam a kezét, próbáltam megnyugtatni, hogy minden
rendben lesz. Az utóbbi időben sokat beszéltünk erről, így
tisztában voltam vele, hogyan érez ezzel kapcsolatban; bár a
szülei előtt próbálta azt mutatni, hogy ezzel semmi gondja.
– Jól vagyok, ne aggódjatok! – mosolygott, és legyintett egyet
a kezével. Még szorosabban markolta a kezemet, ebből tudtam,
hogy nem volt őszinte. Úgy tűnt, azért a szülei bevették, amit
mondott.
Amint megállt a kocsi, valaki kinyitotta az ajtót. Intett a
szenátorék felé, hogy jöhetnek, de aztán a kezével jelzett, hogy
mi várjunk még az autóban. Az emberek éljeneztek, a nevüket
kiáltozták izgatottan, a fényképezőgépek pedig szüntelenül
csattogtak. Vettem egy nagy levegőt, és magamra öltöttem a
hivatalos arckifejezésemet. Megfordultam az ülésen.
– Végig mellettem kell maradnod, nem mehetsz el mellőlem –
utasítottam Annát. Próbáltam szigorúnak hangzani. Utáltam
megmondani neki, mit kell tennie, de biztonságban kellett
tudnom őt. Ő volt számomra a legfontosabb a világon.
Anna elvigyorodott.
– Igenis, Mr. Szexi SWAT-ügynök! – kacérkodott velem, és
felvonta az egyik szemöldökét. Mielőtt bármit is válaszolhattam
volna erre, ugyanaz a fickó bedugta a fejét az autóba, és intett
nekünk is, hogy kiszállhatunk. Én léptem ki elsőként, és gyorsan
feltérképeztem a területet. Dean már kiszállt a másik autóból,
amelyik előttünk hajtott; láttam, hogy ő is a tömeget pásztázza a
tekintetével. Feltűnés nélkül felém bólintott, mire én
megfordultam, és a kezemet Anna felé nyújtottam.
Kezét az enyémbe csúsztatta, és olyan szorosan megszorította,
hogy az ujjaimat szinte összenyomta. Amikor kilépett, olyan
erővel harapott a szájára, hogy attól féltem, kiserken a vére.
– Miss Spencer, Mr. Taylor, legyenek szívesek utánam jönni!
Ha nem bánják, készítenek magukról néhány fotót – szólt
nyugtalanul a szervező srác, ahogy vezetett minket. Biztosan ő
Reginald, a sajtós.
Mindketten követtük őt, és odaálltunk, ahova intett. Ezt
követően bemondta a nevünket, és közölte, hogy Anna Spencer a
szenátor lánya. Ahogy ezt kimondta, a fényképezőgépek
csattogni kezdtek. Annyi vaku villant felénk, hogy azt sem
láttam, pontosan honnan jön a fény. Közelebb húztam
magamhoz Annát.
Felém fordult, rám nézett, és azzal a gyönyörű mosolyával
rám mosolygott.
– Úristen, ez kész őrület! – suttogta nevetve. Derűsen
bólintottam. Én erre az egészre nem az őrület szót használtam
volna. Egy hajfürtje az arcába hullott. Elsimítottam az arcából,
és rámosolyogtam.
– Totálisan kész őrület! – erősítettem meg.
Reginald elénk lépett, feltartott egy csiptetős írótáblát, amivel
pajzsként próbált takarni minket a lesifotósok elől.
– Nagyszerű! Most a riporterek fognak feltenni néhány
kérdést! – mondta, és egy hosszú sor felé mutatott, ahol
mikrofonokkal és videokamerákkal felpakolva álltak az
emberek. Anna szorosan mellettem lépdelt, ahogy követtük
Reginaldot. Az én gyomrom is összerándult az idegességtől. –
Csak néhány kérdést tehetnek fel, kérem! Mindenki csak egyet!
– utasította a riportereket, és a sorban legelöl állóra mutatott.
Anna még szorosabban markolta a kezemet. Elmosolyodtam,
és csendben azon tűnődtem, vajon azt hiszi, hogy elfutok, és itt
hagyom őt? Az első riporter, egy külsőre a harmincas évei elején
járó nő, izgatottan mosolyogva gyorsan végigmérte Annát, és
úgy tette fel a kérdését, mintha meglepte volna, hogy egyáltalán
szót kap.
– Miss Spencer, ki tervezte ezt a csodaszép ruhát?
Elnevettem magam. Mi másról kérdezhetne, ha nem a
ruháról? Tipikus nő! Anna rámosolygott, és lenézett a ruhájára.
– Igen, nagyon tetszik nekem is! Egy angol tervező, Mary
Shaun alkotása. Szerintem ő lesz a jövő nagy felfedezettje!
Nagyon szeretem a ruháit! – válaszolta Anna megkönnyebbülve,
mintha csak arra számított volna, hogy az egész kérdezz-felelek
egy nagy kínzás lesz. Én fél lépéssel mögötte álltam.
Reginald a következő riporterre mutatott, aki vélhetően
jobban felkészült, mint az első, és nem a divatról akar kérdezni.
– Miss Spencer, mit gondol az édesapja elnökké
választásáról?
Anna szeme felragyogott.
– Örülök neki! – felelte mosolyogva. – Nagyon sokat
dolgozott érte, az intézkedéseit pedig feltétlenül érdemes
támogatni. Rendkívül büszke vagyok rá!
– Miss Spencer, ma kivel érkezett? – kérdezte a következő
újságíró.
Ennek hallatán befeszültem. Nem számítottam arra, hogy
egyáltalán megemlítenek. Én itt egy senki voltam. Anna
elnevette magát, meghúzta a kezemet, így előrébb kellett lépnem
mellé.
– Ő a barátom, Ashton Taylor! – válaszolta, és rám
mosolygott. Visszamosolyogtam rá. Hatalmas büszkeséggel
töltött el, hogy ezek a szavak hagyták el a száját! Még akkor is, ha
teljes mértékben nem fedték az igazságot. A barátom, Ashton.
Imádtam!
– Mióta vannak együtt? – kérdezte gyorsan a következő
újságíró.
 – Egy éve és három hónapja – füllentette gyorsan Anna. Ezt
mondtuk mindenkinek a főiskolán is, így továbbra is ezt kellett
állítanunk.
– Miss Spencer, ön is az édesapja mellett fog dolgozni? –
kérdezték. Anna válaszul megrázta a fejét.
– Nem. Én jelenleg főiskolára járok.
A gyomrom összeugrott, és finoman megszorítottam a kezét,
hogy még véletlenül se áruljon el erről többet. Amikor
átbeszéltük, hogy mi fog történni, miután az emberek
megtudják, ki is ő, arra figyelmeztettem, hogy ne adjon ki
információkat az életéről. De szerencsére nem folytatta, így
megkönnyebbülten felsóhajtottam. Az utolsó riporternél már
vártam, hogy végre ismét mellé tudjak állni, és ne kelljen halálra
aggódnom magamat az épsége miatt. Mindketten kíváncsian
vártuk a riporter kérdését.
A hölgy elmosolyodott.
– Mr. Taylor, milyen a jövendőbeli elnök lányának udvarolni?
Anna nevetni kezdett, én pedig idegesen elmosolyodtam.
Nem is gondoltam, hogy ez a nő engem fog kérdezni! Nem
készültem fel erre, így úgy döntöttem, hogy az őszinte
véleményemet fogom elmondani.
– Nos, az igazat megvallva, kicsit tartottam attól, amikor
bemutatott a szüleinek! – vicceltem. Anna nevetett, ahogy a
riporterek fele is ezt tette, miközben folyamatosan filmeztek
minket, és hangrögzítőre vették, amit mondtunk. – De őszintén
szólva, életem legjobb élménye volt! Anna a legjobb dolog, ami
történhetett velem! – És ezt így is gondoltam. Lehajoltam hozzá,
és nyomtam egy puszit a homlokára.
Anna tekintete csak úgy ragyogott a boldogságtól.
Visszamosolygott rám, és látszott, hogy lenyűgözte a válaszom.
Reginald ekkor újra előrelépett.
 – Rendben, hölgyeim és uraim! Megvolt mindenkitől az egy
kérdés! Miss Spencer és Mr. Taylor szeretne bemenni, és
csatlakozni az ünnepléshez! – Kezével az ajtó felé mutatott, mire
én gyorsan behúztam Annát, és örültem, hogy végre túl vagyunk
rajta.
Fellélegeztem, amikor bejutottunk az épületbe. A szemem
sarkából láttam, hogy mögöttünk Dean is beslisszant az
épületbe. Ismét diszkréten felém bólintott, jelezve, hogy minden
rendben.
– Ez nem volt semmi! – dünnyögtem, majd átkaroltam Anna
derekát, és közelebb húztam magamhoz.
– Tudom, de legalább már túl vagyunk rajta! – sóhajtott egy
nagyot megkönnyebbülten. Fejével a szálloda előcsarnokában
kihelyezett felirat felé biccentett, ami a bálterem felé vezető utat
jelezte. – Azt hiszem, ez nekünk szól – mormogta, és
becsúsztatta a kezét a kezembe.

Egy elképzelhetetlenül puccos parti közepén találtam magam.

Kitűnő volt a vacsora, bár elég kicsi adagokat szolgáltak fel; még
jó, hogy ettem előtte egy szendvicset. Vacsora után elhangzott
néhány beszéd, voltak, akik Anna édesapjának boldog
születésnapot kívántak, és olyan történeteket meséltek el,
amelyek a megismerkedésükről szóltak, valamint olyan
sziporkázó vicceket osztottak meg a vendégekkel, amiket a
megválasztott elnök mondott, vagy tett barátságuk valamely
szakaszában. Kellemesen, közvetlen hangulatban telt az este.
Mivel Anna még kiskorú, és én is annak voltam beállítva,
természetesen mi csak alkoholmentes pezsgővel koccinthattunk.
A beszédek után egy nagy zenekar kezdett játszani.
Elmosolyodtam, és mivel már nagyon el akartam szabadulni az
asztalunknál minket körülvevő unalmas emberek társaságától,
felkértem Annát táncolni.
Ő boldogan elfogadta a felkérésem.
– Hogyne! – felelte, és megfogta a kezem. Felálltam, és
büszkén a táncparketthez vezettem, ahol szorosan, ám még
kellően udvarias stílusban magamhoz húztam.
– Tudod, mennyire káprázatos vagy ma? – súgtam neki.
Nemcsak a külsejére gondoltam, hanem arra is, hogy milyen
méltósággal és kiegyensúlyozottsággal kezelte a helyzetet.
Valószínűleg ki nem állhatta az egészet, főleg azt, hogy minden
szempár rászegeződött. Hihetetlenül büszke voltam rá!
Anna elmosolyodott.
– Te sem panaszkodhatsz! – élcelődött, és szorosabban
átkarolta a vállam.
Bámulatosan jó érzés volt Annával táncolni! Mintha csak én
lettem volna a legfontosabb férfi a világon! Senki mással nem
táncolt volna így, és ennek nagyon örültem. Láttam, ahogy
néhány srác a teremben keselyűként bámul rá. Magamban
mosolyogtam ezen, és a kezemet a hátára helyeztem, ahogy a
táncparketten sasszézgattunk.
Néhány dal után Anna édesapja lépett oda hozzánk
mosolyogva. Ma este tetőtől talpig elnöknek tűnt, én pedig
megtiszteltetésnek éreztem, hogy a társaságában lehetek; ő
igazán olyan ember volt, aki jó vezetője lesz az országnak.
– Kérhetek én is egy táncot? – kérdezte. Szívem szerint azt
mondtam volna, hogy nem. Ma este nem akartam kiengedni
Annát a karomból. Persze, ez így nem volt egészen igaz, mert
egyáltalán nem akartam elengedni őt, soha!
Anna megvonta a vállát.
– Hát persze! Ha Ashtonnal szeretnél táncolni, addig hozok
valami innivalót! – mókázott, mire az édesapja és én is nevetni
kezdtünk.
 Hátraléptem, ahogy az édesapa felé nyújtotta a kezét. Anna
vett egy nagy levegőt, hogy nekikészüljön a táncnak, majd az
apja felé lépett, egyik kezét az övébe tette, másikat a vállára
helyezte. Büszkén elmosolyodtam, és visszaindultam az
asztalunkhoz. Ittam néhány korty vizet, de közben le sem vettem
Annáról a szemem. Az édesapján látszott, hogy ő a világ
legbüszkébb embere ott, abban a pillanatban, ahogy a lányával a
táncparketten suhant.
A dal vége felé közeledve lehajolt, és puszit nyomott a lánya
homlokára. Meglepő módon Anna nem húzódott el tőle, mint
ahogy régebben tette. Korábban mások mindenféle érzelmi
megnyilvánulását és közelségét elutasította. Az édesapja
felpillantott, tekintetével megkeresett engem, és finoman
biccentett egyet. Sok teendője akadt ezen az estén, beszélgetnie
kellett ezzel-azzal, így csak egyetlen táncra jutott idejük.
Mosolyogva elindultam feléjük.
Még elkaptam a beszélgetésük végét.
– Tudom, hogy az új munkám miatt neked is nehéz lesz, és
ezért ne haragudj. De nagyon örülök, hogy itt van neked ő.
Igazán remek fiú! – mondta halkan Spencer szenátor.
Lelassítottam a lépteimet, hogy be tudják fejezni a beszélgetést.
Az volt az érzésem, hogy az az „ő” én vagyok.
– Minden rendben ezzel, apa, tényleg. Büszke vagyok rád! –
felelte Anna.
Édesapja ragyogó szemmel nézett le rá.
– Köszönöm, Annabelle! Ez sokat jelent nekem! – szólt.
Ekkor értem oda hozzájuk. Anna mellé léptem, aki azonnal
hozzám simult. Elmosolyodtam, és szenvedélyesen átkaroltam a
derekát. Az édesapja rám mosolygott, majd újból a lányára
pillantott. – Holnap korán reggel indulok édesanyáddal New
Yorkba, így már nem fogunk találkozni. Azért feltétlenül köszönj
ma még el jó öreg apádtól, mielőtt leléptek, rendben? – Anna
vidáman bólintott. – Köszi a táncot! – felelte az apja boldogan.
Anna elnevette magát.
– Bármikor, elnök úr!
Az apja elmosolyodott.
– Ezt még szoknom kell! – csóválta a fejét zavarában. Felém
fordult, a kezét nyújtotta, és kedvesen rám mosolygott. –
Vigyázzon az én kislányomra!
Ezt kérnie sem kell; egész életében vigyáznék Annára, ha
engedné!
– Természetesen, uram! – ígértem meg, és bólintottam egyet.
A másik kezemmel még szorosabban átöleltem Anna derekát,
miközben az édesapjával kezet ráztam. Ahogy távozott az apja,
visszahúztam Annát a táncparkettre, hogy még egy kicsit a
karjaimban tarthassam. Vágytam rá, hogy az ajkam az ajkát
érintse. Különlegesen festett ma este; annyira gyönyörű volt,
hogy szinte összeszorult a szívem, amikor ránéztem. Azt
éreztem, nem tudom eléggé szorosan magamhoz húzni. – Nem
hinném, hogy illendő lenne, ha a szüleid előtt csókolnálak meg,
ugye? – suttogtam, de már tudtam is a választ.
Megrázta a fejét.
– Nem hinném, hogy el lennének ragadtatva tőle!
– Igen, gondoltam – vallottam be, és próbáltam nem
kimutatni, hogy csalódott vagyok, amiért nem csókolhatom meg
a puha ajkait. Ahogy átnézett a vállam felett, egyszer csak
hirtelen befeszült a teste. A keze megmerevedett a vállamon,
ujjait a hátamba mélyesztette, ahogyan táncoltunk. Én is
befeszültem erre, de nem tudom, mi vagy ki váltotta ezt ki
belőle. Meg akartam fordulni, hogy körbenézhessek, de gyorsan
visszafordított, és mögém bújt, hogy ne is látszódjon ki
mögülem. Akárkit vett is észre, kétségkívül nem akarta, hogy
meglássák.
– A francba! Itt van Jack családja! – suttogta.
Ledöbbentem. Nem volt kétség, hogy ezen most teljesen ki fog
akadni, ugyanúgy, mint amikor legutóbb találkozott Jack
anyjával. Szorosan átöleltem, ahogy közelebb húzódott hozzám,
és a vállam fölött kikukucskált.
– Ők azok? Szeretnéd, ha lelépnénk?
Nyelt egyet, de nem válaszolt. Éreztem, hogy lassan ellazul a
keze, és leengedi a vállát.
– Nem, jól vagyok – felelte, és látszott rajta, hogy ő maga is
meglepődik ezen. Döbbenten néztem le rá. Láttam a szemében,
hogy igazat mond; jól volt, annak ellenére, hogy meglátta Jack
családját. Talán sikerült túljutni rajta? Képes lesz továbblépni?
– tűnődtem magamban.
– Tényleg? – kérdeztem, és figyeltem, hogy nem csak
színleli-e.
– Igen – mondta bólintva. – Oda akarok menni, köszönni
nekik – tette hozzá, és mosolyra húzta a száját.
Büszkeség öntött el. Szívem szerint ugrándozni akartam
örömömben, győzelmi táncot járni, mert ez egyértelmű jele volt
annak, hogy kezd kilábalni a gyászból.
Kihúzta magát a karomból, mellém lépett, és határozott
léptekkel a terem sarkában lévő asztal felé vette az irányt. Vadul
dobogó szívvel követtem őt.
– Sziasztok! Nem is vettem észre, hogy itt vagytok! Már rég
idejöttem volna! – köszöntötte őket mosolyogva, ahogy
odaértünk az asztalukhoz.
Végignéztem mindenkin, aki az asztalnál ült. Ahogy a
tekintetem a szőke fiúra vándorolt, összerándult a gyomrom.
Michael volt az, Jack öccse. Legutóbb azért került Anna olyan
szörnyű állapotba, mert annyira hasonlít a bátyjára. Talán őt
még nem vette észre? Deanre pillantottam, és láttam, hogy tágra
nyílt szemmel figyeli az eseményeket. Nyilvánvalóan ő is arra
számított, hogy Anna ismét összeroppan.
Egy szőke, úgy negyven körüli fickó, felállt, és szívélyesen
Annára mosolygott.
– Szia! De gyönyörű vagy, Anna! – üdvözölte őt, majd
előrelépett, és szorosan átölelte.
Anna elmosolyodott, ahogy egy másodperc múlva hátrébb
lépett.
– Köszönöm, Steve, te is jól nézel ki! – felelte, és végignézett
rajta. Majd Jack anyja felé fordult, aki szintén felállt. – Jó újra
látni téged! Már rég találkoztunk!
Az asszony is szeretettel ölelte magához Annát, megveregette
a vállát, és lehunyta a szemét. Látszott, hogy érzelmileg mélyen
kötődik hozzá.
– Túlságosan is régen! – szólt a nő. Próbáltam felidézni a
nevét, de nem tudtam. Amikor bemutatott neki Anna a
kávézóban, csakis rá figyeltem, és nem is hallottam a nevét.
– Ő itt Ashton Taylor – szólt Anna mosolyogva, és felém
mutatott.
A Steve-nek nevezett férfi elmosolyodott.
– Igen, már hallottunk magáról! Ő a kísérőd a főiskolán,
ugye?
– Igen! – erősítette meg Anna.
Kinyújtottam a férfi felé a kezemet.
– Örvendek! – üdvözöltem udvariasan.
A férfi elmosolyodott, és határozottan kezet rázott velem.
– Én is! Hívjon csak Steve-nek! – szólt, és legyintett egyet a
kezével. Bólintottam. Kedves fickónak tűnt.
Akaratlanul is befeszültem, amikor Michael felugrott a
székéről. Ijesztően hasonlított Jackre. Eléggé hozzászoktam már
Jack kinézetéhez, annyit láttam őt a fényképen Anna
hálószobájában – bár már nem az éjjeliszekrényen volt a helye.
Anna feltette az egyik polcra, a szekrényre pedig egy rólunk és a
barátainkról készült képünk került, amit az egyik Los Angeles-i
bárban készítettünk.
– Helló, Michael! – üdvözölte a srácot is Anna.
Zavartan összevontam a szemöldökömet, és ismét Deanre
pillantottam, aki éppolyan döbbent arcot vágott. Fogalmam sem
volt, mi folyik itt. Mindenre számítottam, csak erre nem.
Michael is átölelte Annát, valamit a fülébe súgott, amitől ő
nevetni kezdett. Ahogy kibontakoztak az ölelésből, Michael
hátrébb lépett, és az asztalnál mellette ülő lány felé mutatott.
– Ő a barátnőm, Lisa. Lisa, ő Anna! – mutatta be őket
egymásnak.
– Szia! Örülök, hogy megismerhetlek! – szólt Anna.
Lisa felállt, látszott rajta, hogy kissé meg van szeppenve a
légkör, helyszín, a híres emberek és a parti fényűzése miatt.
– Szia! Nagyon tetszik a ruhád! – szólalt meg, és enyhe
irigységgel mérte végig Annát, ami egyáltalán nem lepett meg.
Anna ruhája igazi ütős darab volt, úgy festett benne, akár egy
szupermodell.
Anna azonnal rábólintott.
– Ugye milyen klassz? És a cipőmet láttad? Imádom! –
ujjongott, és felhúzta a térdéig a ruháját. Lenéztem azokra a
tökéletes lábakra, és szótlanul felnyögtem, mert azonnal
elkaptak a piszkos gondolatok. Jack anyja és Lisa is ámulattal
figyelték a cipőt. Észrevettem, hogy Michael is arra bámul, bár
nem hinném, hogy a cipő színe érdekelte őt annyira – ugyanúgy
meresztgette a szemét Anna lábaira, mint én.
– Istenem, de szép! – ámuldozott Jack anyukája.
– Igen, az! A ruhát és a cipőt is vissza kell adnom, de
szerintem teljesen véletlenül a cipőt a bőröndömben fogom
felejteni! – jelentette ki Anna. Elvigyorodtam. A hangjából ítélve
tudtam, hogy teljesen komolyan mondja.
– Én is így tennék! – kuncogott Lisa.
Anna bólintott, majd leengedte a ruháját.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk! Visszamegyünk még
táncolni egy kicsit, de majd még elköszönök tőletek, mielőtt
indulunk.
Jack anyja előrenyújtotta a karját, és szeretettel
megsimogatta Anna arcát.
– Örülnék neki, szívem! Hiányoztál nekem!
Anna szomorúan bólintott, majd kezét a kezembe csúsztatta,
kicsit meglökött a táncparkett irányába, és a válla felett még
intett egyet Jack családja felé.
Árgus szemekkel figyeltem őt, ahogy átkarolt. Boldognak
tűnt, és ezt kissé furcsálltam is.
– Tényleg jól vagy? – kérdeztem.
Összecsücsörített szájjal gondolkodott néhány másodpercig.
Végül aztán bólintott, és látszott, hogy még maga is meglepődött
az érzésein.
– Tulajdonképpen igen. Nekem is furcsa, de tényleg jól
vagyok!
Majd’ szétrobbantam a boldogságtól. Akkor talán már lehet,
hogy túljutott rajta... akkor talán lehet, hogy nekem is lesz nála
esélyem.
– Remek! Ez igazán jó hír, kicsi lány! – szóltam, és boldogan
végigsimítottam a hátát a kezemmel. Annyira büszke voltam rá!
Alig bírtam megállni, hogy fel ne kapjam, és forogjak vele
körbe-körbe! Tényleg túl tudott jutni Jacken, amire valószínűleg
még maga sem eszmélt rá.
Szó nélkül végigtáncoltunk még néhány számot, majd a fejét a
vállamra tette, és nagyot sóhajtott. Kezemmel végigsimítottam a
hátát lentről felfelé, megfogtam a tarkóját, az ujjaim között
éreztem selymes, puha haját. A szívem nagyot dobbant, mert
tudtam, hogy mi lehet a sóhaj oka. Ez a Jack-féle dolog ismét
feljött benne.
– Mi a baj? – suttogtam, és a fejemet előrehajtva a fejéhez
érintettem.
A karjait szorosabbra fűzte körülöttem, és ahogy beszélt, az
arcát a nyakamhoz nyomta.
– Semmi baj. Csak annyira jól érzem magam veled ma este!
Akkor ez mégsem egy bánatos sóhaj volt. Hanem egy
örömteli! A szívem erre kétszer olyan gyorsan kezdett verni.
– Én is jól érzem magam veled! – feleltem, és belenyomtam
az orromat a hajába, hogy magamba szívjam az illatát.
Nem sokkal később a parti hangulata kezdett kicsit
alábbhagyni. Követtem Annát, aki oda akart menni Jack
szüleihez, hogy elköszönjön tőlük. Megígérte nekik, hogy keresni
fogja őket, és legközelebb, ha hazalátogat, elmegy hozzájuk is.
Ezt követően megkerestük az ő szüleit is, és tőlük is
elköszöntünk.
Odabólintottam Deannek, aki azonnal az ajtóhoz indult, és ott
várt be minket. Kiléptünk a bálteremből, végighaladtunk a
szálloda előcsarnokán, egészen a liftekig. Két titkos ügynök,
akiket a tóparti háznál láttam már, várt a liftek előtt, és gyorsan
betessékeltek minket.
Ahogy a lift felfelé száguldott a kívánt emeletre, a gyomrom
összeugrott. Ma este nem Anna mellett töltöm az éjszakát. A
szállást már korábban lefoglalták, és kicsit furcsán nézne ki, ha
most variálnánk rajta, így az ügynököknek két emelettel lejjebb
voltak a szobáik, mint a családnak. Az éjszakai testőrök fogják
ellátni a védelmi feladatokat. Ettől féltem már egész álló nap;
rettentően aggódtam, hogy nem lehetek mellette. Carter
kísértett a gondolataimban, amikor Anna nem volt velem, de
ennél még az is rosszabb volt, hogy egy éjszakát külön kell
töltenünk, mert tudtam, hogy vele fog álmodni, és ezt nem
tudom megakadályozni.
Ahogy a hotelszobája felé haladtunk, próbáltam leplezni Anna
előtt az aggodalmam.
– Bemehetek körbenézni? – kérdeztem, mert muszáj volt
ellenőriznem, hogy rendben van-e minden. Tudtam, hogy üres a
szoba, mert őrök álltak előtte egész nap, de azzal is tisztában
voltam, hogy ha én magam nem nézem meg, akkor nem lesz
nyugtom. Belém hasított a tudat, hogy talán tényleg túlzásba
viszem a védelmezést, ahogy Anna mindig mondja.
– Persze! – felelte Anna, és vidám arckifejezéssel még lökött
is egyet rajtam a szoba felé.
Leesett az állam, ahogy megláttam, milyen pazar lakosztályba
léptem! Külön volt nappali, hatalmas tévével a falon,
kanapékkal, és még egy kis konyharész is tartozott hozzá. Anna
lehuppant a kanapéra, én meg a hálószoba felé vettem az irányt,
hogy benézzek az ágy alá, a szekrénybe és a fürdőszobába, és
nyugtázzam, hogy semmi és senki nincs ott. Amikor
megnyugodtam, hogy minden rendben, én is leültem mellé a
plüss kanapéra. Taccsra tett ez a helyzet! Tudtam, hogy mérges
lesz rám, ha nem hagyom abba az idegeskedést, ezért próbáltam
kicsit lecsillapítani magam.
Anna kérdőn felhúzta az egyik tökéletesen ívelt szemöldökét.
Szó nélkül arra vártam, hogy most úgy fog leszidni, mint egy
kisgyereket. De nem. Ehelyett úgy nézett rám, mint aki megért.
– Ashton, minden rendben lesz velem, légy szíves hagyd abba
az aggódást!
Sóhajtottam egyet. Bárcsak tehetném! Sokkal könnyebb lenne
az életem, ha nem találkoztam volna vele, és nem kellene
aggódnom érte!
– Tudom, hogy minden oké lesz, én csak amiatt aggódom,
hogy megint rossz álmok fognak gyötörni, mert nem leszek itt
melletted – vallottam be. – És, persze, hiányozni is fogsz
mellőlem az ágyban – tettem hozzá halvány mosollyal az
arcomon.
Anna csendben felnevetett.
– Nekem is hiányozni fogsz! – húzta fel a vállát, majd
folytatta. – És lehet, hogy nem is fogok álmodni. Ki tudja?
Három hónapja nincsenek rémálmaim. Talán végleg eltűntek? –
Látszott rajta, hogy ezt azért ő maga sem hiszi el igazán.
– Igen, ebben bízom én is. De ha mégis előjönnek, akkor légy
szíves, szólj! – kérleltem. – Egy pillanat alatt itt termek! –
Megfogtam a kezét, mert szükségem volt arra, hogy mielőtt itt
hagyom, még egyszer hozzáérhessek.
Megnyugtató mosollyal válaszolt:
– Jól leszek, de ha mégsem, akkor hívlak! – egyezett bele.
Sóhajtottam egyet, mert tudtam, hogy mennem kell.
– Szerintem meg jobb lesz, ha hagylak téged is kicsit aludni.
Reggelinél találkozunk, ugye? – kérdeztem reménykedve.
– Naná! – mondta bólintva. Én pedig nyomtam egy puszit a
kézfejére, miközben az ajtóhoz kísért. Gyorsan odabiccentett
egyet az őrnek, aki a hálószobája ajtaja előtt ült egy székben.
Merev mozdulatából rögtön levettem, hogy nem kedveli őt.
Elmosolyodtam, és megráztam a fejemet; tényleg nem bírta az
őröket!
– Akkor hát jó éjszakát, Anna! – súgtam oda neki. Néztem az
arcát, és magamban azt kívántam, bárcsak arra kérne, hogy
maradjak itt vele, és ne törődjünk azzal, mit gondolnak az őrök,
a szülei!
 – Jó éjt, Ashton! – Megrázta a fejét, a szája kedves mosolyra
húzódott. Ez valószínűleg nekem és az őrült aggodalmamnak
szólt. Sóhajtottam, majd kiléptem, és behúztam magam mögött
az ajtót. Minden izmom befeszült, legszívesebben berohantam
volna hozzá, rádobtam volna az ágyra, és soha nem engedtem
volna el. De gyorsan elhessegettem a gondolatot, az ajtaja előtt
álló őr felé fordultam, benyúltam a zsebembe, hogy keressek egy
papírfecnit, amire rá tudom írni a mobilszámomat.
– Itt a telefonszámom. Ha bármi történne Annával ma éjjel,
kérem, hívjon! Bármikor hívhat, nem számít! – adtam ki neki az
utasítást, és átadtam a papírdarabkát.
Az őr elvigyorodott.
– Szerintem én is elbírok majd Annabelle-lel – felelte
gúnyosan, és úgy nézett rám, mintha egy hároméves lennék.
Erre felkaptam a vizet.
– Nézze! Biztos vagyok benne, hogy elbírna vele, de az elmúlt
három hónapban én dolgozom mellette, szóval ha valami miatt
kiborulna, vagy rémálma lenne, akkor hívjon, rendben? –
vágtam rá, és éreztem, egyre csak nő bennem a düh.
– Csigavér, ember! Ha rémálma lesz, azt majd kiheveri!
Magának pedig szabad az estéje, menjen, lazítson végre egy
kicsit, úgysem kap elég fizetést azért, hogy a csaj problémáival
küszködjön! – folytatta az őr, és arrogánsan vonogatta a vállát.
Mekkora egy seggfej! Viszketni kezdett a tenyerem, szívem
szerint jól képen vágtam volna! De türtőztettem magam, és
próbáltam higgadt hangon megszólalni.
– Hogy hívják magát? – kérdeztem udvariasan.
Az őr arcáról lefagyott a mosoly.
– Mike.
Ebből úgy tűnt, mégsem sikerült elég udvarias hangnemet
megütnöm.
 – Nos, Mike, ha holnap megtudom, hogy Annának rémálma
volt, és nem értesített engem, rohadt nagy szarban leszünk
mindketten! Értette, amit mondtam? – morogtam, és
figyelmeztetőn néztem rá.
A fickó meghátrált, szóval nyilvánvalóan megértette.
– Rendben, ahogy akarja! – felelte, majd elvette tőlem a
papírt, és becsúsztatta a zsebébe.
– Köszönöm! Örülök, hogy megértettük egymást! – feleltem,
majd néhány másodpercig még némán meredtem a szemébe,
mielőtt a szobámba indultam. Forrt bennem a düh, és tudtam,
hogy nem fogok tudni elaludni, mert ezen a bunkó, nemtörődöm
Mike-on fog járni az agyam. Amikor a szobámba értem, amin
Deannel osztoztam, láttam, hogy ő már mélyen alszik.
Ledobtam magamról a ruhát, és bebújtam az ágyamba.
Tudtam, hogy egy álmatlan éjszaka elé nézek, mivel annyira
aggódtam a lányért, akibe reménytelenül szerelmes voltam.
 30. FEJEZET

Anna

SÓHAJTOTTAM EGYET, AMIKOR A HOTELSZOBÁM ajtaja bezárult.

Mihelyt egyedül voltam, máris hiányozni kezdett; egyáltalán
nem akartam egyedül tölteni az éjszakát. Hazudtam Ashtonnak,
mert meg akartam nyugtatni, hogy nem fogok éjszaka álmodni,
pedig biztos voltam benne, hogy nem így lesz. Nagy
valószínűséggel rémálom fog gyötörni ma éjjel is, de tudtam,
hogy csak nyolc óra, és újra láthatom őt. Ez a gondolat azért
megnyugtatott.
Sóhajtottam, és a hálószoba felé vettem az irányt. Kibújtam a
ruhából, amit anya kifejezetten erre az alkalomra szerzett
nekem. Elmosolyodtam, ahogy a cipőt szépen becsúsztattam az
utazótáskám aljára, mert tényleg meg akartam tartani; kizárt
dolog volt, hogy visszaadom! Felvettem a pizsamámat, azaz egy
férfisortot és egy pólót – ezeket viselte tegnap Ashton –, és
bebújtam a hideg ágyba. Olyan furcsa volt egyedül feküdni! Túl
nagynak tűnt az ágy, túl sok hely volt a lábamnak, és senki nem
akart összegyűrni. Nevetni kezdtem magamban, és az estére
gondoltam.
Nagyszerűen éreztem magam egész végig, és bár mostantól
fogva a dolgok meg fognak változni, mert mindenki tudni fogja,
ki vagyok, ezt a partit kár lett volna kihagyni! Ahogy megláttam
Ashtont az öltönyben, azonnal beindult a fantáziám! Annyira jól
nézett ki benne, hogy vadul dobogni kezdett a szívem! Még soha
senkit nem láttam, aki ennyire szívdöglesztő lett volna, mint
Ashton Taylor, ahogy ott állt, arcán azzal az ismerős mosollyal!
Minden bizonnyal felülmúlta az összes hírességet a partin; ő volt
a legdögösebb pasi a teremben! Elégedetten sóhajtottam egyet,
és felhúztam Ashton pólóját az orromhoz, hogy érezzem az
illatát alvás közben, remélve, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy ne
jöjjenek a rémálmok.

Próbálok szorosan a falhoz simulni, és magamban azon

rimánkodom, hogy ne lásson meg. Tudom, hogy meg fogok
fizetni azért, amiért nem engedelmeskedem, de csak állok ott
mozdulatlanul, ahelyett, hogy visszafutnék az udvarba, és azt
színlelném, hogy el sem léptem arról a helyről, amire azt
mondta, ott várjak rá.
Ahogy kilesek a fal sarkától a nappali irányába, látom, hogy
ott áll Carter, háttal nekem. A lába előtt térdel valaki.
– Nagyon sajnálom, többet nem fog ilyen előfordulni! –
könyörög a fickó félelemtől remegő hangon.
– Nem, nem, Mario. Két millát veszítettem a kokón, mert te
nem voltál képes azt a rohadt farkadat a gatyádban tartani,
amíg meg nem kötjük azt a kibaszott üzletet! – Carter hörög, a
hangja kemény és dühödt. Oldalra lép, és ekkor meglátom a
fickót a földön. Felismerem az arcát, de semmit nem tudok
róla; Carter nem avat be az üzleti dolgaiba. Kezében egy
pisztolyt tart, a kedvenc, elefántcsontnyelű ezüst pisztolyát. Ez
a favoritja, mondogatja nekem gyakran. Mario egy pillanatra
rám néz, mire én lefagyok. Carter észreveszi, hogy Mario
figyelme elterelődik, így megfordul, és rám néz. Harag lángol
fel a szemében, majd gyorsan palástolja dühét, és felvette a
szokásos kedves álarcát.
 – Hát te mit csinálsz itt, hercegnőm? – kérdezi, és int felém,
hogy menjek oda hozzá. Nyelek egyet.
– Ne haragudj, Carter! Csak ki kellett mennem a mosdóba –
mentegetőzöm, ahogy odalépdelek, és megfogom a felém
nyújtott kezét.
– Semmi baj. Ülj csak le, mindjárt végzünk! – utasít, és a
kanapé felé biccent a fejével.
Ismét nyelek egyet, és szófogadóan leülök. Mario leereszti a
vállát, ahogy némileg oldódik benne a feszültség. Úgy
gondolja, szegény, ha már én is ott vagyok, biztonságban van.
Valószínűleg azt hiszi, hogy Carter nem foga megölni a
jelenlétemben. Ebből is látszik, hogy egyáltalán nem ismeri őt.
– Sajnálom, főnök, még egyszer nem teszek ilyet!– kér tőle
bocsánatot.
Carter válaszként bólint egyet a fejével, felemeli a pisztolyát,
és megcélozza Mario arcának a közepét.
– Tudom – szól, és meghúzza a ravaszt.
Felsikoltok, ahogy eldördül a lövés. Próbálok másfelé nézni,
de nem tudok. Soha életemben nem láttam azelőtt ennyire
visszataszító és rémisztő dolgot. Mario arca egy pillanat alatt
összeroncsolódik, és véres, szétloccsant foszlányok maradnak
csak belőle. A teste rángatózik néhányat, majd hangos
puffanással a földre borul.
Carter megérinti az arcomat. Alig kapok levegőt.
– Hercegnőm, mondtam, hogy várj meg kint – szól hozzám
negédes hangon, majd lehajol hozzám, és megpuszilja az
arcomat.
– Én... tudom... Bocsánat – nyöszörgök.
– Hmm, semmi baj. Amúgy is hiányoztál már nekem! –
duruzsolja, majd a kezével elkezdi lehúzni a ruhám cipzárját,
majd gyengéden vetkőztetni kezd. Lecsúsztatja a vállamon a
ruha pántját, s közben a nyakamat csókolgatja. Én meg nem
bírom levenni a szemem a holttest körül növekvő vértócsáról. –
Mmm, kibaszottul dögös vagy! Imádlak! – suttogja, majd
meglöki a vállamat, és a kanapéra fektet. Gyors mozdulattal
kipattintja a nadrágján a gombokat, és rám fekszik.
– Szeretsz? – kérdezi, miközben lassan felhúzza a
szoknyámat, ami a derekam köré gyűrődik.
A vértócsa már akkorára nőtt, hogy szinte eléri a szőnyeg
szélét. Arra gondolok, vajon mennyi vér lehet még a
holttestben, ám hirtelen egy éles fájdalom hasít a bordáimba.
Elakad a lélegzetem, felnyögök. – Azt kérdeztem, szeretsz-e? –
ismétli meg Carter a kérdést, és annyira szorítja az oldalamat,
hogy belesajognak az amúgy is már kék-zöld foltokkal teli
bordáim.
– Hát, persze hogy szeretlek, bébi! – hazudom gyorsan.
Ezeket a szavakat még mindig csak úgy tudom kimondani,
mintha a szívemet tépnék ki, pedig az elmúlt hat hónapban
minden egyes nap ezt kellett mondanom neki.
– Hmm, akkor jó! – suttogja, majd szétfeszegeti a
combjaimat, és közéjük telepszik. Ekkor Mario lába rángatózni
kezd. Én felsikoltok, kikerekedik a szemem, és már tudom, hogy
éjszaka a szokásos rémálmaimat egy újabb fogja felváltani. –
Ez normális! – veti oda gyorsan Carter. Megragadja az
államat a kezével, a fejemet felé fordítja, és mohón megcsókol.
Mialatt kihasználja a testemet, mint ahogy azt nap mint nap
megteszi, én semmi mást nem látok magam előtt, csak azt,
ahogy az a halott ember vonaglik, az egyetlen megmaradt
szeme a mennyezet felé mered, sötét vére pedig lassan
szétfolyik a járólapon.
Amikor Carter elélvez, és ernyedt testével rám nehezedik,
úgy érzem, azonnal összenyom. Mire ismét szabályos a légzése,
a hulla vére eléri a méregdrága krémszínű szőnyeg szélét.
Carter a fülcimpámat kezdi harapdálni.
– Annyira szeretlek, hercegnőm!
Béna vagyok. Béna és érzelem nélküli. Már a lábaim között
is alig érzem a fájdalmat, ahogy kielégíti rajtam beteges
vágyait.
A nyakamba mosolyog.
– Tudod, nemrég eszembe jutott valami! – Elhúzódik tőlem,
rám vigyorog, a szeme izgatottan csillog. – Össze kellene
házasodnunk!
Kiszárad a szám. Egy szó sem jön ki rajta.
Gyengéden megsimogatja az arcomat.
– Annabelle Thomas. Tetszik! Lehet, hogy holnap el is
megyünk Vegasba! – jelenti ki vigyorogva.
Semmit nem érzek. Belül halott vagyok. Carter megölt.
Őszintén szólva az sem érdekel, hogy elvesz-e. Amúgy sem
tudok semmit sem tenni ellene.

Sikoltást hallottam. Valaki sikoltott. Felültem az ágyban, és

rájöttem, hogy én sikoltottam. Hátranyúltam, megragadtam a
párnát, és belenyomtam az arcomat, hogy elnyomjam a
sikolyomat. Nem akartam, hogy az őrök berohanjanak, és így
lássanak. Azt sem akartam, hogy Ashtonhoz visszajusson reggel,
hogy rémálmom volt. Kétségbeesett könnycseppek gördültek le
az arcomon az emléktől. Ziháltam, és próbáltam lecsillapodni. A
szívem vadul vert. Örökkévalóságnak tűnt, mire a szervezetem
ismét magához tért. Elernyedtek az izmaim, az állkapcsom
ellazult, a könnyeim felszáradtak. Az órára pillantottam, láttam,
hogy hajnali három óra van. Nyögtem egyet, és oldalra
fordultam. Szorosan becsuktam a szemem, és reméltem, hogy
tudok még egy kicsit aludni.
 – Csak az igazolványokra van szükség, aztán
összeházasodhatnak – szól a fickó Carter ablakából.
Carter izgatottan elmosolyodik, és megszorítja a térdem.
Automatikusan én is mosolyogni kezdek, mert tudom, hogy ezt
akarja látni. Előkapja a jogosítványát és az én hamis vezetői
engedélyemet, amit még Jack szerzett nekem, hogy be tudjunk
menni abba a klubba, majd odaadja őket a fickónak, egy köteg
pénzzel együtt.
A körmeimet bámulom, a körülöttük lévő bőrt kapargatom
róluk, egészen addig, amíg vérezni nem kezd az ujjam. Néhány
perc múlva megáll az autó, én pedig közömbös tekintettel
felpillantok. Eljött, aminek el kellett jönnie. Egy vegasi autós
kápolnában fogunk összeházasodni, mert Carter nem bízik
bennem, és nem engedte volna, hogy kiszálljak az autóból. Így
keresett egy olyan helyet, ahol csak minimális kapcsolatba
kerülök másokkal.
Egy következő ablakhoz érünk, ahol egy fehér köpenyes férfi
áll. Nem tudok figyelni arra, amit mond, így ismét a bőrt
kezdem piszkálni az ujjamon. Ekkor egy éles, szúró fájdalom
hasít a csuklómba. Lenézek, és látom, hogy Carter szorítja meg
a csuklómat, belemélyesztve körmeit a bőrömbe.
– Te jössz, hercegnőm!
Felnézek a fülkében álló férfira, de nem is reménykedem
abban, hogy esetleg a segítségét kérjem. Ha így tennék, Carter
lelőné – ezt már többször is elmondta útközben.
Utánamondom a szavakat.
– Én, Annabelle Spencer, téged, Carter Thomas, törvényes
férjemül fogadlak, és immáron életem végéig férjemként
tekintek rád. Szegénységben, gazdagságban, egészségben,
betegségben, míg a halál el nem választ. – Ahogy ezeket a
szavakat mormolom, az utolsó részt, a halálról szólót úgy
mondom ki, hogy azon imádkozom, hogy vagy érte, vagy
értem jöjjön el mihamarabb. Abban a helyzetben mindegy már
nekem, csak valamelyikünk haljon meg.
Semmit sem érzek. Amióta elveszítettem a magzatot, valami
szörnyűség történt velem. Semmi nem érdekel, már semmi nem
számít. Többé már nem érzek fájdalmat. Néha hiányzik, mert a
fájdalomra legalább tudok koncentrálni, ezért provokálom
sokszor ki belőle, hogy verjen meg. De már a fájdalom sem tart
elég hosszú ideig.
Carter elvigyorodik, és én is mosolyt erőltetek az arcomra,
ahogy ő is elmondja a fogadalmát, és egy drágának látszó
gyűrűt húz fel az ujjamra. Ránézek, de nem érzek semmit. Apró
gyémántok díszítik; vélhetően többe került, mint az autó,
amiben ülünk.
– Ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítalak titeket!
Megcsókolhatod a menyasszonyt! – szól a férfi vidáman.
Nyilvánvalóan fogalma sincs arról, hogy én nem
szabadulhatok ebből a valóságos rémálomból.
Carter győzelmes morgást ad ki magából, megragad, és
durván megcsókol. Néhány másodperc múlva elhúzódik tőlem,
és fülig érő vigyorral néz rám. Olyan öröm ragyog az arcán,
amilyet még nem láttam rajta azelőtt.
– Most már hivatalosan is az enyém vagy, Mrs. Thomas!

Levegő után kapkodva ültem fel. Annyira leizzadtam, hogy

csurom veríték az ágyam. Az ágynemű rám tapadt. Valami miatt
fájt a kezem. Felkapcsoltam a villanyt, és lenéztem a bal
kezemre; olyan szorosan tartottam ökölben, hogy a körmömmel
belevájtam a tenyerembe, és kiserkent belőle a vér. Felnyögtem,
kimásztam az ágyból, és nagyokat lélegeztem. Szédülés fogott el,
mire a kezemmel megtámaszkodtam az ágy szélén, mert annyira
remegett a lábam, hogy nem bírtam magam tartani. Nem bírtam
elviselni a gondolatot, hogy egy olyan férfi vett feleségül, aki
tönkretette az életemet. És erről senki nem tudott. Soha
senkinek nem mondtam el, még a szüleimnek sem. És nem is állt
szándékomban elmondani nekik.
Mélyen legbelül azért tudtam, hogy a házasság nem volt
legális. Tizenhat éves voltam még csak akkor, és hamis
személyim volt. Bármikor semmissé nyilváníthatnám, de ez azt
jelentené, hogy el kellene mondanom az embereknek, és azt nem
akarom. Nem tudtam beszélni róla, nem tudtam elmondani
senkinek, min mentem keresztül. Nem bírtam bevallani, milyen
gyalázatos dolgok történtek meg velem a keze alatt. Nem voltam
annyira erős, hogy a szüleim szemébe nézzek, és elmondjam
nekik, hogy elvett feleségül. Meg sem kértem őket, hogy
segítsenek nekem érvényteleníteni a házasságot, mert nem
akartam látni rajtuk a rémületet és a sajnálatot, amitől az egész
csak még rosszabb lenne. Így inkább mélyen eltemettem
magamban, és csak ezek az éjszakai rémálmok engedtek utat
ezeknek a szörnyűségeknek. Magamba fojtom a rémületet és a
szégyent, és soha nem engedem ki. Soha, de soha.
Ahogy kezdett múlni a szédülés, a fürdőszoba felé indultam. A
hideg víz alá tettem a kezem, hogy lemossam róla a vért, majd
egy törülközőt csavartam köré, amíg el nem állt a vérzés. A
mosdó feletti tükörbe pillantottam. Összeráncoltam a
homlokomat, ahogy megláttam magam benne. Gyűlöltem
magamat. Kész katasztrófa voltam. A sminkem elmosódott a
véreres szemem alatt, az arcom sápadt volt, és izzadt.
Fröcsköltem egy kis hideg vizet rá; jólesett, ezért úgy döntöttem,
letusolok.
Hosszasan elidőztem a zuhany alatt, majd visszaléptem a
szobába. Majdnem öt óra volt már. Nem akartam visszaaludni,
mert nem akartam megint álmodni. Felvettem egy
farmernadrágot és egy tiszta inget, felkaptam az iPodomat, és
elindultam kifelé a szobából. Ahogy kinyitottam a lakosztályom
ajtaját, egy pillanatra megálltam, mert Mike tágra nyitott
szemmel felnézett rám.
– Annabelle? Minden rendben? – kérdezte összevont
szemöldökkel, ahogy végigmért, amiért teljesen fel vagyok
öltözve.
Bólintottam, arrébb léptem, és a lift felé indultam.
– Persze! Csak megyek, sétálok egyet! Nem hagyom el a
szállodát, ne aggódjon! – vetettem oda neki.
Felhördült, ahogy mellém lépett, és kinyúlt a kezével a lift
nyomógombjaihoz.
– Egyedül nem mehet! – jelentette ki határozottan.
Meg sem próbáltam ellenkezni, úgysem értem volna el vele
semmit. Ahogy felért a lift, és kinyílt a nehéz ajtaja,
beslisszantam, megnyomtam a lobby gombot, és próbáltam nem
tudomást venni arról, hogy Mike is belépett mellém.
Legnagyobb bánatomra a szalon és a sparészleg is zárva volt a
korai óra miatt. Egyedül annyit tudtam tenni, hogy leültem az
előcsarnokba, ittam egy italt. Mindeközben Mike tőlem úgy
húszlépésnyire álldogált.
Hét órára már három kávén túl voltam. Kezdett ébredezni a
hely. Az emberek lejöttek reggelizni, az éjszakai műszakosok
hazaindultak, és felváltották őket a nappalisok.
Az új pultos izgatott tekintettel figyelt. Rámosolyogtam,
amikor kihozott nekem még egy kávét, amit nem is rendeltem.
Egy újságot tartott a hóna alatt.
– Elnézését kérem, Miss Spencer! Tudna nekem adni egy
autogramot? – kérdezte zavartan.
Kitört rajtam a nevetés.
 – Hogy én? De miért?
A pultos elmosolyodott.
– Hisz ön az elnök lánya!
Összeráncolt homlokkal bólintottam.
– Persze. De miért is akar tőlem autogramot?
A férfi elmosolyodott ismét, majd felém nyújtotta az
újságpapírt.
– Önnel vannak tele a hírek!
Elakadt a lélegzetem. Kikaptam a kezéből az újságot, a szívem
a torkomban dobogott.
– Hogy micsoda? Komolyan mondja?
Bólintott.
– Igen. Ajánlom az első, a negyedik, ötödik, hatodik és
hetedik oldalt! – közölte velem egy vállrándítással.
Lepillantottam az újságra, és nem kaptam levegőt. Az első
oldalon egy hatalmas fénykép volt a szüleimről, ahogy a vörös
szőnyegen állnak. Alatta pedig egy másik kép rólam és
Ashtonról. Nagyra nyílt a szemem. Hátradőltem a székben, a
szavam is elakadt.
– Elolvashatom? – kérdeztem, miután felocsúdtam, és
rápillantottam a szövegre.
– Természetesen! Miután végzett, aláírná nekem, ha
megkérem? – folytatta. Én erre csak bólintottam, mert még
mindig nem tudtam, mit is mondjak. A pultos megfordult,
visszament a bárpult mögé, én meg ott maradtam, gombóccal a
torkomban.
Gyorsan átfutottam a cikket. Apa születésnapi partijáról szólt,
arról, mi volt a menü, milyen volt a bálterem díszítése. Ahogy
végeztem az első oldallal, hátrébb lapoztam. A következő néhány
oldalon arról írtak, kik vettek részt az eseményen, ki mit viselt.
Azután ismét lapoztam egyet, és a rémülettől elakadt a
lélegzetem. Az oldal tele volt fotókkal, mindegyiken Ashton és én
szerepeltünk. A főcím pedig a következő volt: Az új celebpár:
„Annaton”.
 31. FEJEZET

Ashton

Az, HOGY NEM ALUDTAM JÓL AZ ÉJJEL, nem kifejezés.

Egyszerűen képtelen voltam kikapcsolni az agyamat, állandóan
csak Annán agyaltam. A mobilom nem szólalt meg ugyan; vagy
azért, mert Mike döntött úgy, hogy nem hív, vagy azért, mert
Anna jól aludt az éjszaka folyamán.
Hét után ültem fel az ágyban, majd gyorsan elmentem
tusolni. A szemem égett a fáradtságtól, ahogy a zuhany alatt
álltam, és hagytam, hogy az erős vízsugár verje a befeszült
izmaimat.
Zuhanyozás után felöltöztem, és visszamentem a szobába.
Dean akkor ébredezett. Mosolyt erőltettem az arcomra, remélve,
hogy úgy legalább nem nézek ki annyira elnyűttnek, mint
amilyennek éreztem magam.
– Jó reggelt! Jól aludtál?
Dean felhorkant, és hunyorgó szemmel rám nézett.
– Nem igazán.
Kérdőn felvontam az egyik szemöldökömet.
– Nem? Miért?
Dean felült az ágyban, és egy kézzel megdörzsölte az arcát.
– Úgy horkolsz, mint egy náthás elefánt!
Felnevettem, és a szememet forgatva csóváltam a fejem.
 – Hadd találjam ki: Anna mondta neked, hogy ezt mondd,
ugye? – Ő jött mindig azzal, hogy horkolok; tuti, hogy Deannek
is ezt adta be!
Dean pislogott néhányat, de nem válaszolt. Kilendítette a
lábát az ágyról, és fáradt sóhajtozás közepette bevánszorgott a
fürdőszobába. Tekintetem az éjjeliszekrényen lévő mobilomra
tévedt. Az ágy szélére ültem, kikerestem Anna számát, és azon
tanakodtam magamban, felhívjam-e. Végül úgy döntöttem, hogy
nem fogom; valószínűleg még alszik. A gépünk csak délben
indul, így van ideje kicsit tovább pihenni. Éppen akkor, amikor
Dean felöltözve kilépett a fürdőszobából, halk kopogás
hallatszott a szobaajtón.
– Megyek – dünnyögte, és már indult az ajtó felé.
– Ó, jó reggelt, Annabelle!
A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Gyorsan felpattantam, és
már léptem is az ajtóhoz, szinte arrébb löktem onnan Deant. Ott
állt ő. Az idegeim egy pillanat alatt megnyugodtak, ahogy
megláttam azt a gyönyörűséges arcát. Közelebb léptem hozzá,
átkaroltam a vállát, az arcomat a hajába nyomtam, hogy
beszippanthassam az illatát. Annyira hiányzott, hogy az már
szinte fájt.
Anna azonnal viszonozta az ölelésemet. A szemem sarkából
láttam, hogy Mike ott áll mögötte az előtérben. Félszegen
ácsorgott, mint aki nem akarja ezt végignézni, és nem szeretne
alkalmatlankodni. Erőt vettem magamon, és hátrébb léptem.
Annára mosolyogtam.
– Helló! Hogy aludtál? Jól? – A kezembe vettem az arcát, és
éreztem, hogy összerándul a szemöldököm. Nagyon fáradtnak
tűnt. A szeme véreres volt; vagy azért, mert nem aludt, vagy
azért, mert sírt. Megfeszült az állkapcsom, ahogy Mike-ra
pillantottam. Lesz hozzá néhány keresetlen szavam!
 – Jól – felelte Anna egy vállrándítással, és lenézett a padlóra.
Megráztam a fejemet, sóhajtottam egyet, majd finoman
behúztam a szobába, és becsuktam az ajtót.
– Nem, nem aludtál jól.
Erre felnyögött, és megrázta a fejét.
– Tök mindegy már! – vágta rá. – Egyébként, valamit látnod
kell. De ne akadj ki, jó? – Felemelte a kezét, és felém nyújtott egy
napilapot.
Összeráncoltam a szemöldökömet, mert nem igazán értettem,
mi van. Elvettem tőle az újságot, és tátva maradt a szám, amikor
megláttam a rólunk készült két fényképet a címlapon. – Baszki,
ezek mi vagyunk!
Anna felsóhajtott, és lehuppant a szobánkban lévő kis
kanapéra.
– Nem is egy képen. Két egész oldal csak rólunk szól! –
mormogta.
Kiszáradt a szám. Nem bírtam levenni a szemem a
címlapfotóról. Anna éppolyan bombázó a képen is, mint amilyen
élőben! De aztán azonnal bevillant a munka. Carter.
Valószínűleg ő is látni fogja a fotót, és ettől feldühödik. Persze,
Anna édesapja és én is gondoltunk már erre; tett is már néhány
óvintézkedést, hogy ne jusson be hozzá információ a börtönbe,
és korlátozta azoknak az újságoknak a számát, amelyekben Anna
képe megjelenhet, vagy egyáltalán említést tehetnek róla.
Ráadásul a börtönbe küldött leveleket egytől egyig átvizsgálják,
és nem csak Carterét, annak érdekében, hogy ameddig csak
lehet, ne jusson el hozzá az információ. De ezt a végtelenségig
nem lehet húzni, remélhetőleg addig viszont igen, amíg a
Spencer szenátor és családja körüli felhajtás kissé alábbhagy.
Arra számítottunk ugyan, hogy Annáról is jelennek meg cikkek,
de azt nem gondoltuk, hogy minket egy párként fognak
emlegetni. Száz százalék, hogy fel fogja bosszantani Cartert, ha
meglátja Annát az oldalán velem, a barátjával.
Le sem vettem a tekintetem az újságról, amikor leültem mellé
a kanapéra. Átfutottam, mit írtak rólunk. A szokásos dolgokat
emlegették, amiket egy partival kapcsolatban szoktak. A
második és a harmadik oldalt átlapoztam, mert ott főként az est
ruhakölteményeiről áradoztak, meg arról, hogy kinek kellene
kirúgatnia a stylistját. Éreztem, hogy Anna közben végig engem
bámul; nyilvánvalóan várta a reakciómat.
Mosolyt erőltettem az arcomra.
– Úgy tűnik, meg kell tartanod a stylistodat! – dünnyögtem
halkan.
Anna felnevetett, és bólintott.
– Csak olvasd tovább! Odaértél már a testbeszéd részhez?
Megráztam a fejem, majd az utolsó két oldalhoz lapoztam.
Nagyot dobbant a szívem. Két egész oldal csak a rólunk készült
képekkel volt tele! A főcímben arra célozgattak, hogy mi vagyunk
az új sztárpár. Rápillantottam a fotókra, amiket amúgy jó volt
látni, és nekiálltam a cikknek, mert úgy tűnt, Annának abban
nem tetszett valami. Keresztbe tett lábbal olvasni kezdtem.
Megállapították a cikkben, hogy az eddigi elnökök gyerekei
közül Anna lesz kétségkívül a legdögösebb. Én is szóba kerültem,
és a szüleihez tett látogatásomról mondott vicces
megjegyzésemet is idézték. Az újságíró szerint imádnivaló
vagyok.
Amikor ahhoz a bizonyos részhez értem, amelyikre Anna
utalt, lefagytam a döbbenettől. A napilap kikérte egy
testbeszédszakértő véleményét, akinek a fényképek alapján
alkotott véleményét közölték a képek alatt. Az első képen
Spencer megválasztott elnök éppen kezet ráz velem. A szakértő
kielemezte az elnök mosolyát, és azt, ahogy felém hajol. Arra
jutott, hogy az elnök kedvel engem, és rám meri bízni a lányát. A
képaláírásban az állt, hogy már most „jól kijövök a jövendőbeli
anyósommal és apósommal”. Büszkeség áradt szét bennem!
Bárcsak rá tudnám venni Annát arra, hogy igazából is járjon
velem! A családjával akkor már nem is lenne gondom. A
következő képen, amit kiveséztek, Annával táncolunk nevetve. A
szakértő szerint, ahogy Anna az egyik kezét lazán az én
kezemben tartja, a másikkal pedig hátul a hajamat simogatja,
ahogy egymáshoz simulunk, és ahogy „mindentudó mosollyal”
egymásra nézünk, az mind-mind egy dolgot jelent: azt, hogy
szerelmesek vagyunk egymásba.
Ezen teljesen meglepődtem, a testem befeszült. Alig kaptam
levegőt. Azt hiszik, hogy Anna szerelmes belém? Annára
pillantottam, és láttam, hogy idegesen rágja a körmét. Lehet,
hogy szerelmes belém? Bármit megadtam volna érte, csak hogy
igaz legyen! Tudtam, hogy kezd túl lenni Jacken, és az is biztos,
hogy én odavagyok érte, de a szakértő szerint ő is odavan értem.
Talán még Anna maga sem tudja. Ami egyébként a
legcsekélyebb mértékben sem kellett volna, hogy meglepjen,
hiszen Anna maga az, aki vélhetően ennek még a puszta esélyét
is elhessegeti magától. Ha szerelmes lenne is belém, akkor sem
akarna így érezni irántam, ezzel teljes mértékben tisztában
voltam. Nem akart ismét sebezhetővé válni, és újból összetörni.
Tisztában voltam vele, hogy már az is zavarta, hogy egyáltalán
törődik velem; ha meg szerelmes lenne belém, attól totálisan
kiakadna és megrémülne.
Tudtam, hogy nem erőltethetem ezt az egészet, mert azzal
csak elijeszteném, ismét magába fordulna, és kizárna engem az
életéből. Próbáltam nem kimutatni örömteli érzéseimet, és arra
kényszerítettem magam, hogy továbbolvassam a cikket.
A testbeszédszakértő még nem végzett velünk. Egy újabb
fotóval kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy én
akadályt nem ismerve védelmezem őt, ő pedig abszolút
mértékben megbízik bennem. Halvány mosoly jelent meg a
szám szegletében, amikor az utolsó részhez értem. Azután
végigfutott a borzongás a hátamon, mivel a szakértő azt állította,
hogy a közöttünk lévő kapcsolat tartós lesz, és komolynak
ígérkezik. Azt jósolta, hogy három éven belül összeházasodunk.
Nyeltem egy nagyot, és pislogtam néhányat. Esküvő. Ha rajtam
múlna, már holnap elvenném feleségül!
A cikkből ítélve mi voltunk a legszebb pár az egész partin –
még a legmenőbb hírességeket is túlragyogtuk, akiknek a nevét a
lap az előző oldalakon már leközölte.
Hitetlenkedve csóváltam a fejem, és nevettem. Ki nem álltam
a két névből összerakott elnevezéseket.
– Annaton? De béna! – dünnyögtem. Nate halálra fog vele
cinkelni, már látom előre!
Anna felsóhajtott, előrehajolt, és a két kezébe tette a fejét.
– Nagyon sajnálom! Nem hiszem el, hogy ilyeneket adtak le
rólunk! Mostantól minden sokkal nehezebb lesz neked!
Halványan elmosolyodtam, közelebb húzódtam hozzá, és
átkaroltam a vállát.
– Minden a legnagyobb rendben lesz! Néhány napon belül
lecseng ez az egész. Nem fognak utánunk jönni még a fősulira is,
ne aggódj! – Legalábbis nagyon bíztam benne. Kétségkívül én
sem számítottam ekkora felhajtásra körülöttünk. Arra
gondoltam, hogy lesz Annáról egy kép az édesapjával, hogy
megjelenik a neve a lapokban, és ennyi. Álmomban sem hittem
volna, hogy reflektorfénybe kerül. – Persze, a suliban azért kicsit
nehezebb lesz a dolgunk, most, hogy már mindenki tudja, ki
vagy. De az nem gáz. A „pasid vagyok” álca továbbra is
működőképes, így senki nem fog rájönni arra, hogy igazából egy
ügynök vagyok. – Megszorítottam gyengéden a vállát, mire ő
esedező szemekkel nézett rám. – Minden rendben lesz. Csak ne
stresszelj!
Anna sóhajtott egyet, bólintott, és az alsó ajkába harapott.
– Akkor nem kéred az áthelyezésedet?
Felvontam a szemöldökömet. Valamiről lemaradtam?
– Miért kérném?
Megvonta a vállát, és még mindig a szája szélét rágta.
A szememet forgatva sóhajtottam.
– Nem foglak elhagyni. Megígértem, emlékszel?
Nagy levegőt fújt ki, bólintott, és a szája szegletében halvány
mosoly jelent meg.
– Emlékszem. Csak megfordult a fejemben, hogy a nőcsábász
éned most majd ordítva követeli, hogy menekülj, mivel az
újságok szerint szerelmes vagyok beléd!
Felnevettem, ahogy leesett, miről is van szó. Azt hitte, hogy
nem bírom az elköteleződést, és amiatt fogok lelépni, amiket
írtak rólunk a lapokban! Hát tényleg fogalma sincs arról, mit
érzek!
– Nem ordít, és nem követeli – feleltem, és játékosan
rákacsintottam. – Ráadásul a mi kis lakásunkat is nagyon
bírom!
Erre már ő is felnevetett; a szeme csillogni kezdett, és látszott
rajta, hogy lassan megnyugszik.
– Ezt örömmel hallom!
Elmosolyodtam, és tudtam, hogy gyorsan témát kell
váltanunk. Annyi olyan dolog érte most, ami miatt régebben
kiborult és pánikroham tört rá, hogy nem akartam ismét
felbolygatni a lelkét. Mélyen legbelül talán még most is azon
tipródott, vajon Jack mit szólna, ha látná ezeket az
újságcikkeket.
 – Azért néhány kép egész jól sikerült! Meg kellene szereznünk
őket, és kitenni a lakásban! – mondtam vidáman, és az újságot
Dean felé nyújtottam, aki próbált bele-beleolvasni a vállam
felett.
Anna bólintott.
– Nekem az tetszik, amelyik az első oldalon van, ahol a vörös
szőnyegen állunk!
– Nekem meg azok, ahol táncolunk. És az is, ahol
édesapáddal vagyok! – vágtam rá büszke vigyorral.
Anna felkacagott, és a kézfejével mókásan a hasamra csapott.
– Nehogy elszállj, csak mert a következő elnök bír téged!
Elvigyorodtam. Az sem érdekelne, ha az elnök nem bírna!
Csak az számítana, hogy a szerelmem apja kedveljen. A
szememben ez két különböző dolog volt.
– Azért kicsit henceghetek vele, nem igaz? – poénkodtam.
Anna nevetett, felállt a kanapéról, és lenézett rám.
– Éhen halok! Még te sem reggeliztél, ugye? – Válaszul
megráztam a fejem, és éreztem is, hogy a „reggeli” szó hallatán
megkordul a gyomrom. – Menjünk enni?
Felálltam én is, és buzgón bólogattam.
– Naná! Jössz te is? – kérdeztem Deant hátrafordulva. Még
mindig az újságot böngészte.
Szórakozottan bólintott.
– Hát persze! Ki nem hagynám, hogy egy celebpárral
reggelizhessek együtt! – viccelődött, majd becsukta a lapot, és az
ágyra dobta. – Kaphatok egy autogramot? – vigyorgott kifelé
menet, és kinyitotta az ajtót.
Anna fintorogva rázta meg magát.
– Ne is mondd, nekem már kellett egyet adnom ma!
Meglepve ránéztem.
– Már ma? Mikor?
 – Reggel a bárban – vonta meg a vállát, és az ajtó felé fordult,
hogy Dean után menjen.
Megragadtam a kezét, hogy megállítsam.
– Miért voltál a bárban? Őrök nélkül mentél oda? A pokolba
is, Anna! – Mi a csudának nem tudja betartani a biztonsági
intézkedéseket? Fogalma sincs arról, hogy kinyírna azzal, ha
neki valami baja esne!
Anna homlokráncolva megrázta a fejét.
– Nyugi, jött velem egy őr!
– Mikor voltál a bárban? – kérdeztem összevont
szemöldökkel. Nagyon nem örültem annak, hogy senki nem
szólt nekem.
Lazán felvonta a vállát.
– Ma reggel. Nem tudtam aludni, gondoltam, sétálok egyet a
szállodában, aztán a bárban iszom egy kávét, vagy négyet.
Megdobbant a szívem.
– Kicsi lány, mikor ébredtél fel? – kérdeztem magamhoz
húzva. Tekintetemmel az arcát méregettem, mert látszott rajta,
mennyire fáradt.
– Nem is tudom. Talán ötkor. Mehetünk végre enni? –
türelmetlenkedett, és a tekintetével kérlelt, hogy szálljak már le
a témáról.
Nagyot sóhajtottam, ahogy a karikás szemébe néztem.
Megszakadt a szívem ettől.
– Jól van – egyeztem bele. – Akkor ma korán ágyba bújunk,
rendben? Én sem aludtam túl jól!
Erre felhorkant, átkarolta a derekamat, és hozzám bújt.
– Ugye nem miattam aggódtál egész éjjel?
– Dehogy! Túl puha volt az ágy. Nem gondolsz kicsit túl sokat
magadról? – élcelődtem, majd az ajtó felé fordítottam, és
finoman kilöktem rajta, mire hangos kacagásban tört ki. Amikor
a folyosó végéhez értünk, Dean megnyomta a hívógombot,
beszálltunk a liftbe, és lementünk az étterembe.
Ahogy beléptünk, egy üres asztalhoz kísértek minket.
Próbáltam nem arra nézni, de észrevettem, hogy a mellettünk
lévő asztalnál ülő középkorú hölgy abbahagyta az evést, és a
villájára felszúrt tojásdarabkával a tátott szája előtt
kendőzetlenül bámult minket.
Anna fészkelődni kezdett a székében, mire én átnyúltam az
asztal felett, megfogtam a kezét, és finoman megszorítottam.
Bátortalanul rám mosolyodott. A reggelizés, hogy úgy mondjam,
kissé furcsán zajlott. Több ízben megzavartak minket, mert
oda-odajöttek hozzánk néhányan, hogy elmondják, mennyire
örülnek, hogy találkozhatnak velünk, és elmeséljék, hogy Anna
apjára szavaztak. Miután néhányan még fényképet is készítettek
rólunk, úgy láttam, hogy ami elég az elég, és feltűnés nélkül
odaintettem Deannek. Ekkor ő mindenkit tisztes távolságba
terelt, ám még ez sem állította meg a vendégeket abban, hogy ne
sugdolózzanak, bámuljanak minket, mutogassanak ránk, és
titokban szelfizzenek, velünk a háttérben.
Anna alig evett, csak piszkálgatta az ételt a tányérján,
miközben idegesen körbepillantgatott. Amikor már tudtam,
hogy ez már nem lesz jobb, felálltam, és a kezemet felé
nyújtottam.
– Igyunk egy kávét a bárban! Remélhetőleg ott senki nem lesz
ilyentájt. Ott jobb helyünk lesz! – javasoltam.
Hálás mosollyal az arcán kezét az enyémbe csúsztatta.
– Bízzunk benne! – Mellém lépett, majd fejét a vállamra
hajtva átsétáltunk az előcsarnokon, s közben próbáltunk nem
tudomást venni a minket bámuló emberekről. Szerencsénkre a
bárban alig voltak, leszámítva két-három vendéget, akiket
felismertem az esti partiról. Ők ránk sem hederítettek, amikor
beosontunk a terembe, és leültünk az egyik kényelmes
plüsskanapéra. Dean és Mike az ajtónál őrködött; a vállukat
szinte egymáshoz érintve gyakorlatilag elállták a bejáratot, így
végre nyugodtan kettesben lehettünk.
Miután rendeltünk két eszpresszót, megfogtam Anna kezét.
Észrevettem, hogy kissé összerezzen ettől. Összeráncoltam a
homlokomat; nem értettem, mi történt. Felemeltem a kezét,
hogy megnézzem.
– Van valami a kezeddel? – Anna bólintott, megszorította a
kezemet, hogy ne tudjam elereszteni. A tekintete azonban mást
sugallt, ezért finoman kihúztam a kezemet az övéből.
Felnyögtem, amikor megláttam a négy, félhold formájú éles
vágást a tenyerén.
Sóhajtva kikapta a kezét a markomból.
– Semmi baj – motyogta.
Összeszorult szívvel pillantottam rá. Magamban azt
kívántam, bárcsak ne zárna ki, és ne mondaná azt, hogy jól van,
holott nyilvánvaló, hogy nem.
– Rémálmok? – érdeklődtem. Őszintén szólva nem is
akartam hallani a választ, de ugyanakkor muszáj volt tudnom az
igazat. Bólintott egyet, mire összeugrott a gyomrom a haragtól.
Ha valaha is sikerül ennek a Carter Thomasnak a közelébe
jutnom, teketória nélkül halálra verem! Nyeltem egyet, mert a
dühtől keserű lett a szám íze. – Akarsz róla beszélni?
Anna behunyta a szemét, megrázta a fejét, majd felvette a
kávéját, a két kezébe fogta a csészét, és a gőzt kezdte fújni róla.
– Nem.
Megértően bólintottam. Egy percig egyikünk sem szólalt meg,
mire úgy döntöttem, témát váltok.
– Sok pakolnivalód van?
Hálásan rám mosolygott.
 – Nem igazán. Tíz perc alatt kész leszek! Megtartottam ám azt
a klassz cipőt! Szerintem irtó jól fog kinézni farmerrel! Szerinted
is? – kérdezte izgatottan.
Elmosolyodtam azon, mennyire boldoggá tudja tenni egy pár
cipő!
– Tutira! Én amúgy sem láttam igazán!
Összeszűkült a szeme.
– Pedig mutattam is!
Bólintottam.
– Igen, mutattad, de közben én le sem tudtam venni a
szemem a lábadról! A cipőig el sem jutottam!
Kuncogva megpaskolta a vállam.
– Micsoda egy perverz alak vagy! – dorgált meg fejcsóválva.
Próbálta megjátszani, hogy ezzel mennyire megbántottam, de
nem sikerült neki túl jól.
Vigyorogva bólintottam.
– De csakis veled, kicsi lány! – A szemét forgatta. Soha nem
hitt nekem, amikor ezt mondtam, pedig igaz volt. Amióta
megismertem őt, rá sem néztem más nőre, még csak késztetést
sem éreztem ezen a téren.
Dean jelent meg mögöttünk, éppen telefonált.
– Igen, megmondom nekik. Igen, biztos vagyok benne, hogy
simán fog menni. Kösz, Cindy! – A mobilját a zsebébe csúsztatta,
majd sóhajtott egyet. – Cindy telefonált a sajtóirodából, hogy
szóljon, a hírcsatorna egyik riportere is ott volt a partin. Öt perc
múlva láthatjuk is – biccentett a fejével a falon lévő hatalmas
plazmatévé felé. – Megkérdezem, megnézhetjük-e! – mondta,
majd a bár felé vette az irányt. Beszélt a pultossal, aki
bekapcsolta a tévét, és kikereste a hírcsatornát.
Anna felhúzta a térdét a mellkasához. Mindketten odaültünk
a tévé elé, és vártuk, mikor kezdenek a partiról és az édesapjáról
beszélni. Feltűnt a képernyőn a műsor házigazdája, mellette ült
az a riporter, aki a vörös szőnyeg előtt várakozott. Ő
kérdezősködött Anna ruhájáról.
A házigazda lelkesen felkonferálta a műsort, majd a
riporternőhöz fordult.
– Szóval, Judy, ön ott volt a múlt este tartott partin a
Wiltshire Hotelban. Milyen hírek kaptak szárnyra? Az újságok
tele vannak Annabelle Spencerrel, aki, meg kell mondjam, igen
bájos hölgy! – szólt a házigazda széles mosollyal. Anna nyelt egy
nagyot, és fészkelődni kezdett a székében. A térdére tettem a
kezem, és bátorítóan megszorítottam kicsit. Csak néhány percig
fognak róla beszélni, aztán már témát is váltanak.
Judy, a riporternő a szívére tette a kezét, és ragyogó
szemekkel így szólt.
– Ó, istenem, annyira gyönyörű volt, és olyan édes! És a
barátja! Hihetetlenül jóképű! Teljesen megértem, miért
kiáltották ki őket az újságok az év új sztárpárjának! – Nem
bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el ezen. Úgy tűnt,
mindenki szemében egy álompár vagyunk, csak épp Anna nem
gondolja így.
Ő idegesen felnevetett, és felém húzódott, mintha csak arra
várna, hogy ordítva elszaladok a másik irányba, ahogyan azt
korábban mondta.
– Bocs!
A szememet forgattam, de nem volt időm válaszolni rá, mert
újból rákezdték a tévében.
– Tudom, hogy a partit igazából az elnök úr születésnapja
alkalmából rendezték, de amikor az Annaton-pár kilépett a
limóból, minden szempár rájuk szegeződött! Mintha csak a
holdfogyatkozást lesnék! Ráadásul én tehettem fel nekik először
kérdést! – lelkendezett Judy.
 A házigazda és a riporternő ezt követően Anna ruhájáról,
hajáról, sminkjéről folytatott eszmecserét, majd rám terelték a
szót. Valahonnan azt is kiderítették, ki szabta az öltönyömet –
nekem halvány lila gőzöm sem volt róla! Majd bejátszottak egy
képet, ahogy épp Annát segítem ki az autóból, és végigsétálunk a
vörös szőnyegen. Csak áradoztak arról, ahogy Anna felém
fordult, és rám mosolygott, miközben fotóztak minket, én pedig
elsimítottam a haját. Be kell ismernem, kívülről nézve tényleg
úgy néztünk ki, mint egy igazi szerelmespár. A következő
bejátszásban a szüleivel való találkozással kapcsolatos
viccelődésemet mutatták meg; lelassítva adták le, mutatva, hogy
Anna nevet, és azzal a gyönyörűséges mosollyal az arcán rám
néz. Ezután jött az a rész, amikor elmondtam, hogy Anna a
legjobb dolog az életemben. Ezt kétszer is bejátszották, és
közben arról olvadoztak, mennyire édes vagyok, és milyen
szerencsés Anna, hogy ilyen pasija van.
Még további tíz percen át ecsetelgették a dolgokat, mire témát
váltottak, és végre arról kezdtek el beszélgetni, amiről mindvégig
kellett volna: Anna apjáról. Amikor Dean kikapcsolta a tévét,
grimaszolva Annára pillantottam. Meghökkenve ült ott, és a
mellkasa elé húzott térde mögül kukucskált kifelé. Kitört
belőlem a nevetés, majd gyorsan visszafogtam magam.
Anna felhorkantott, és a fejét csóválta.
– Ez egyáltalán nem vicces, Ashton! Te nem ugyanazt nézted,
amit én? – nyavalygott lebiggyesztett ajkakkal, mintha tudnék
valamit tenni a látottak ellen, hogy ez az egész egyszeriben füstté
váljon. – Gondolj csak bele, mit fog szólni ehhez Nate? És Rosie,
meg a többiek a suliban!
Erőtlenül rámosolyogtam, felkeltem a székből, odaguggoltam
elé, és megfogtam a két kezét.
– Anna, nyugodj meg! Minden a legnagyobb rendben lesz!
Majd együtt átvészeljük ezt az időszakot! Ha pedig Rosie vagy
bárki más ezek után máshogy kezel téged, akkor nem érdemesek
arra, hogy az életed részei legyenek, és nem sokat veszítesz azzal,
ha kikerülnek onnan. – Nate-et nem említettem. Tutira biztos
voltam abban, hogy amiatt a bizonyos név miatt szét fog
cinkelni, nem is beszélve arról, hogy ömlengős pöcsnek fog
nevezni azért, ahogy nyilatkoztam a tévében. De ő a legjobb
barátom, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy biztosan nem
fogja másként kezelni Annát.
Anna vett egy mély levegőt, lehunyta a szemét, majd bólintott.
Látszott rajta, hogy kezd lecsillapodni.
– Jól van, rendben. Akkor menjünk, csomagoljunk össze!
Haza akarok menni! Elegem van már ebből az, egészből!
Előrehajoltam, átöleltem a derekát, és szorosan magamhoz
húztam. Éreztem, ahogy körbeleng az illata. A nyakamat
átkarolva viszonozta az ölelésemet. Még nem akartam elengedni
őt; lecsúsztattam a kezemet a hátán, le a feneke alá, majd
hátrahajolva kiegyenesedtem. Felemeltem magammal őt is, és
szorosan tartottam a karjaimban.
Felkacagott, a lábával ösztönösen átkulcsolta a derekamat.
Úgy csimpaszkodott rajtam, s közben a nyakamba temette az
arcát. Éreztem, ahogy kezd ellazulni. Elégedett sóhaj hagyta el a
számat, mert újra itt volt a karjaimban, itt, ahol lennie kell.
Végigcipeltem az előcsarnokon, egészen a liftig, amikor
hallottuk, hogy valaki balról a nevünket kiáltja. Arra fordultam,
és láttam, hogy egy fényképész térden állva nyom egy képet
rólunk, ahogy cipelem Annát. Ekkor Dean és Mike gyorsan
odaszaladt, és elállta az útját.
Annának elakadt a lélegzete, én pedig gyorsan letettem őt, és
már tessékeltem is be a liftbe. Nem is vártam meg Deant, csak
megnyomtam az emelet gombját, ahol Anna szobája volt. Még
kipillantottam a liftből, és láttam, amint Deanék kiutasítják a
fotóst a szállodából, anélkül, hogy egy ujjal is hozzáértek volna.
– A francba! – morogtam halkan, ahogy becsukódott a
liftajtó, és kettesben maradtunk. – Sajnálom! Remélem, még
azelőtt sikerült feltartóztatniuk, hogy egy normális képet
készített volna! – győzködtem magunkat.
Anna sóhajtva bólintott egyet, majd megragadta a derekamat,
és magához húzott. Szorosan a mellkasomhoz bújt. Ahogy ment
felfelé a lift, lehajtottam a fejemet, és lágyan megcsókoltam a
puha ajkát. Éreztem, hogy szinte belém olvad ettől; még
szorosabban átölelte a derekamat. Halk nyögés hagyta el a
száját, ahogy visszacsókolt. Amikor kinyílt a liftajtó, vonakodva
szakadtam el a csókjától, és mosolyogva figyeltem, ahogy kellett
neki néhány másodperc, hogy ismét kinyissa a szemét. Ekkor
mélyen a szemembe nézett. A tekintete olyan szenvedélyről
árulkodott, amitől tetőtől talpig megborzongtam. Egy ügynök
dugta be a fejét a liftbe; nyugtázta, hogy mi vagyunk ott, majd
bólintott, és visszalépett az őrhelyére.
Megfogtam Anna kezét, és gyengéden magam után húztam őt
a szobája felé.
– Gyere, pakoljuk össze a csomagodat, azután pedig lejössz
velem az én szobámba, amíg én is becsomagolok!
Valóban nem kellett sok mindent összepakolni. Az estélyen
viselt ruháinkat úgy biztosították nekünk, így csak azt kellett
összeszednünk, amibe tegnap jöttünk, és a hálóruhákat. Anna
három perc alatt elkészült, és már indultunk is egy szinttel
lejjebb az én cuccaimért.
Az ágyamon feküdt, amíg én bedobáltam a ruháimat egy
táskába. Miután elkészültem, már annyira vágytam arra, hogy a
karjaimba vegyem őt! Nem bírtam magammal. Felmásztam az
ágyra, föléje magasodtam, és lemosolyogtam rá. Nem értem
hozzá, csak a tekintetünk találkozott. Mélyen a szemébe néztem;
kíváncsian fürkésztem, vajon tényleg meglátom-e én is benne
azt, amiről az újságok írtak. Telt ajkai mosolyra húzódtak, ahogy
a kezét felém nyújtotta, és puha ujjával végigsimította az állam
ívét.
Ott abban a pillanatban elvesztem volna, ha nem hallom meg,
hogy nyílik az ajtó. Hála égnek, volt még annyi lélekjelenlétem,
hogy gyorsan felgördüljek, és merev tekintettel figyeljem, ki akar
bejönni a szobába. Persze, azonnal megnyugodtam, amikor
megláttam Deant.
A befeszült állkapcsát megpillantva azonban rögtön tudtam,
hogy valami nem stimmel.
– Az autók már itt állnak. Ha készen vagytok, mehetünk is!
De, van egy kis probléma.
Kérdőn felvontam az egyik szemöldökömet, ahogy felálltam
az ágyról.
– Probléma?
Dean bólintott, és beletúrt a hajába.
– Riporterek vannak odakint. Titeket várnak. Lehetnek úgy
tizenöten, húszan talán. És ugyanannyi várakozik a hátsó
kijáratnál is. Nem fogunk tudni kijutni anélkül, hogy ne
találkozzunk velük – közölte Dean.
Anna felhördült mögöttem, mire én bólintottam. Ezen most
túl kell esnünk, és hamarosan lejárt lemez leszünk.
– Nyugi, semmi gond! – A kezemet Anna fejére tettem,
megsimogattam a haját, miközben határozott arccal továbbra is
Deanre néztem. – Akkor elöl fogunk kimenni. Szólj a
sofőröknek, hogy ott várjanak! És kérd meg Mike-ot, hogy ő is
kövessen minket a reptérre, biztos, ami biztos.
Dean bólintott, jelezve, hogy vette az adást, majd felkapta a
táskáját az ágya mellől, és elindult kifelé a szobából, hogy tegye a
dolgát. Anna felé fordultam.
– Ha visszaértünk a campusra, ott már minden a régi
kerékvágásban fog menni. Addigra már nem leszünk érdekesek
számukra. Most is csak azért hajtanak ránk, mert még itt
vagyunk a szállodában. – Nagyon reméltem, hogy tényleg így
lesz! – Gyere! – Felkaptam a táskáinkat, és intettem neki, hogy
kövessen.
Amire leértünk az előcsarnokba, kijelentkeztünk, és átadtuk a
csomagjainkat az egyik portafiúnak, Dean már mindent
elrendezett. Az autók a hotel előtt várakoztak, és Mike mellett
még két másik őr is csatlakozott a biztonságiak mellé.
Mindannyian az ajtónál állva vártak az indulásra.
Annát szorosan magam mellé húztam.
– Maradj végig mellettem! Ha netán valaki hozzád érne, vagy
bármi történne, itt vagyok én vagy Dean, és azonnal
intézkedünk. Te csak mosolyogj, és megyünk szépen együtt az
autóhoz!
Anna beleegyezően bólintott, és idegesen az alsó ajkába
harapott. Odamentünk Deanhez, feltűnés nélkül bólintottam
felé, és figyeltem, ahogy kinyitották előttünk az ajtót.
Amint kiléptünk, a mintegy tizenöt ember a nevünket kezdte
el kiáltozni, a fényképezőgépek csattogtak. Dean és Mike
mellénk lépett, és kinyújtott karokkal próbálta az embereket
arrébb terelni, akik felénk nyomultak, hogy a lehető legjobb
fotókat tudják rólunk készíteni. A szememmel végigpásztáztam a
tömegen; figyeltem, nincs-e valami gyanús, de csak riporterek
özönlöttek el minket.
Az egyikük hirtelen egy diktafont nyomott elénk, és olyan
közel hajolt hozzánk, amennyire csak tudott, holott Dean
próbálta visszatartani őt.
– Annabelle, Ashton! Mit gondolnak arról, amit a ma reggeli
újságokban lehetett olvasni?
Anna gyorsan felpillantott rám, mintha nem tudná, mit is
kellene erre válaszolnia. Megvontam a vállam. Fogalmam sem
volt, mit ír elő ilyen esetekben a protokoll. Vélhetően kellett
volna Anna mellé is egy sajtós, de most már mindegy volt. Senki
nem számított erre.
Anna megköszörülte a torkát, majd elmosolyodott.
– Egyszerűen elképesztő! – válaszolta, majd az egyik kezével
integetni kezdett a körülöttünk állók felé, a másik kezével pedig
szorosan az én kezembe kapaszkodott.
Egy másik újságírónak is sikerült betörnie.
– Ashton! Ön mit gondol arról, amit a testbeszédszakértő
mondott arról, hogy a megválasztott elnök kedveli önt, és
magára meri bízni a lányát?
Lazán megvontam a vállam. Nem akartam semmilyen
kérdésre sem válaszolni; csak azt akartam, hogy Annát épségben
kijuttassam a tömegből.
– Természetesen nagyon örülök neki. Melyik férfi ne szeretne
ilyet hallani, hogy a barátnője édesapja kedveli őt?
Anna elnevette magát a válaszomon. Lassan tudtunk csak
előrelépegetni, mert elállták az utunkat. Úgy félúton lehettünk a
kocsik felé.
– Annabelle! Most, hogy az édesapját megválasztották, ön
szerint meg fog változni a kapcsolata Ashtonnal? – tették fel a
következő kérdést Annának.
Erre ő elmosolyodott.
– Remélem, nem! Nem szeretném! Bízom benne, hogy az ő
szemében is ugyanaz a személy leszek, mint eddig. Mit gondolsz
erről, szépfiú? Másként fogsz látni engem? – fordult felém
érzelemmel teli mosollyal az arcán.
Én is elmosolyodtam, és közelebb húztam magamhoz.
 – Nem foglak másmilyennek látni, kicsi lány! – ígértem.
– Megcsókolnák egymást egy fénykép erejéig? – vágott közbe
az egyik riporter kérlelően.
Magamban felnyögtem. Anna ezt nem akarja. Ha mi most
csókolóznánk, akkor a szülei rájönnének, mi zajlik közöttünk, és
annak Anna nem örülne. Lenéztem rá, és már ott tartottam,
hogy válaszolok valami olyasmit a riportereknek, hogy ez a mi
magánügyünk, de ekkor Anna megragadta elől a pólómat, és
lefelé húzott, hogy összeérjen a szánk.
A meglepetéstől megdermedtem, de azon nyomban
visszacsókoltam, mert tisztában voltam vele, hogy a
fényképezőgépek sorra csattognak körülöttünk, és mindent
megörökítenek. Ahogy Anna egyre hevesebben csókolt, én
elhúzódtam tőle, és diszkréten megráztam a fejemet.
Egyértelműen megfeledkezett arról, hol is vagyunk, és hogy
mindenki minket figyel. Nyögött egyet, ahogy arrébb húzódtam,
de aztán el is pirult, amikor ráébredt a helyzetre.
Elmosolyodtam, végigsimítottam az ujjammal a kipirult arcán,
és az autó irányába biccentettem a fejemmel, jelezve neki, hogy
menjünk.
– Mit gondolnak, össze fognak házasodni? – kérdezte valaki.
Bárgyún vigyorogtam. Most azonnal elvenném feleségül, ha
tehetném! Megszorítottam a derekát, mert valószínűleg tudta
jól, mi erre a válaszom, mivel már annyiszor viccelődtem erről.
Anna meghökkent a kérdésen.
– Túl fiatalok vagyunk még, hogy a házasságon
gondolkodjunk! – mondta félénken, és a fejét rázta.
– Ön, Ashton, mit gondol erről? – erősködött ugyanaz a fickó.
Elnevettem magam, megvontam a vállam, és úgy döntöttem,
az igazat fogom mondani.
– Nos, én úgy vélem, már nem vagyunk hozzá túl fiatalok,
maradjunk ennyiben!
Anna levegő után kapkodott, cukkolva rácsapott a vállamra,
majd a kocsi felé tolt.
– Micsoda? Ashton, de most komolyan! Szállj be az autóba,
még mielőtt bajt hozol ránk! – hordott le elpirulva. A riporterek
mindannyira nevetni kezdtek Anna zavarát látva.
Somolyogtam, majd kézen fogtam őt, és magam után húzva
elindultam, még mielőtt újra csattogni kezdenek a
fényképezőgépek. Dean kinyitotta az autó hátsó ajtaját, én Anna
mögé léptem, így ő tudott elsőként beszállni az autóba, mialatt
én elálltam a riporterek útját. Miután már biztonságban a
kocsiban ült, én is becsusszantam mellé, majd Dean becsukta az
ajtót, és beült a volán mögé. Az ablak felé fordulva figyeltem,
hogy Mike és a többi őr beszáll a mögöttünk álló autóba. Dean
elindult, ők pedig követtek minket.
Anna ismét rácsapott a vállamra. Még mindig vörös volt az
arca.
– Mi a francot mondtál? – kérdezte, és a fejét rázta értetlenül.
Persze, azért a szája szegletében apró mosoly jelent meg, így
abból tudtam, hogy nem vagyok azért akkora nagy bajban.
Önelégülten rámosolyogtam.
– Ugyan már! Ha kerek perec megkérdeznélek, nemet
mondanál nekem! Lehet, hogy így kell csőbe húznom téged! –
évődtem vele, és rákacsintottam.
Azonnal lehervadt az arcáról a mosoly.
– Ne tedd ezt, Ashton! Nem tetszik, ha így akarnak csőbe
húzni! – dünnyögte. Beleremegett az álla, ahogy ezt mondta.
Hirtelen rájöttem, hogy ez nem csak a poénkodásomról szólt.
Valami más is volt a háttérben, valami, aminek Carterhez volt
köze, és ahhoz, hogy nem tehette azt, amit akart.
Arcát a tenyerembe vettem, mélyen a szemébe néztem, és
bocsánatkérőn rámosolyogtam.
– Csak vicceltem. Soha nem tennék veled ilyet! –
szabadkoztam.
– Akkor jó! – sóhajtott fel, majd bólintott. A tekintetét ismét
rám emelte, majd közelebb húzódott hozzám, fejét a vállamra
tette. – Menjünk haza! – suttogta.
 32. FEJEZET

ESEMÉNYTELENÜL TELT EL A HAZAÚT; senki nem várt ránk a

másik repülőtéren. Reménykedtem, hogy nem derül ki, hol
lakunk, meg az sem, hogy melyik államban tartózkodunk. Anna
édesapja, amennyire csak lehetséges volt, továbbra is korlátozta
a sajtómegjelenések számát.
Elmúlt délután két óra, mire visszaértünk a lakásunkba. Anna
azonnal kijelentette, hogy egy jó kis fürdőre vágyik, én pedig a
nappaliba mentem, és fáradtan a kanapéra huppantam. Az
elmúlt néhány napban nem igazán aludtam jól, és kifejezetten
éreztem magamon ennek a negatív hatását. De, most, hogy már
ismét itthon voltunk, kicsit leereszthettem végre. Sokkal
könnyebb volt minden így, kettesben; önmagunk lehettünk, és
nem kellett úgy viselkednünk, ahogy a szülei elvárták, csak hogy
ne nézzenek ránk furcsán. Ők ugyanis abban a hitben voltak,
hogy én a munkámat végzem, és eljátszom, hogy Anna pasija
vagyok. Senki nem tudta, hogy ezt akkor is folytatjuk, amikor
kettesben maradunk. Dean talán sejtette. Kétségkívül elkapta
néhány pillantásomat, amiből gondolhatta, miként érzek Anna
iránt. De ez nem számított; annak, akitől igazán akartam, hogy
tudja, mit érzek, halvány lila fogalma sem volt róla.
Tíz percen át csendben üldögéltem, és mindent megtettem,
hogy ne ragadjon le a szemem, amikor rezegni kezdett a
telefonom a zsebemben. Kihúztam, ránéztem a kijelzőjére, és
felhördültem. Túl fáradt voltam ehhez a híváshoz.
– Helló, Nate! – szóltam bele. – Tudom, mit fogsz mondani!
 Nate válaszul felnevetett.
– Baszki, Taylor! Te az elnök lányával jársz? Láttam az elnök
lányát, ráadásul félmeztelenül! Együtt ittam, sőt, flörtöltem az
elnök lányával! – hadoválta.
– Még nem ő az elnök, még éppen nem, de igen, az ő lányával
járok – helyeseltem fáradtan.
– Tele van veletek a sajtó! Az összes tévécsatorna rólatok szól!
– Elképzeltem Nate arcát, ahogy megdöbbenve, az egyik
szemöldökét felhúzva elképedve áll ott, ahogy mindig is szokott,
amikor kicinkeli belőlem még a szuszt is.
– Tudom, haver, tudom! Nem semmi, ugye?
– De komolyan, milyen? Rendes tag? Tudtad Annáról, hogy
kicsoda, amikor megismerted? Hogyan lehet, hogy az újságok
azt írták, már egy éve és három hónapja együtt vagytok? –
záporoztak felém a kérdései, egyik a másik után.
Az utolsó kérdésénél elakadt a lélegzetem. Nate tudta, hogy
nem régóta vagyunk együtt, de Anna főiskolája miatt kellett ezt
mondanunk.
– Biztosan valami félreértés lehet, mert csak három hónapja
– füllentettem. – És nem, nem tudtam, hogy ki ő, amikor
megismertem. Először nem mondta meg. És igen, már
találkoztam a leendő elnökkel. Jó fej! – folytattam, és
igyekeztem tőmondatokban felelni a kérdéseire.
– De miért nem mondtad el nekem, hogy ki ő? Szólhattál
volna, hogy az apja szenátor!
Sóhajtottam. Nate igazán jó srác volt! Jó lenne, ha
elmondhatnám neki ezt az egészet, amikor már lejár a
megbízatásom! Tudtam, hogy megértené, miért kellett
hazudnom neki, ennek ellenére nehezemre esett.
– Nate, nem mondhattam el. Pedig el akartam, de a
biztonsága érdekében nem szólhattam róla. A testőrei engedélye
nélkül nem tehetek semmit.
– Oké, értem haver, ne aggódj emiatt! Gondoltam, hogy
valami ilyesmiről van szó – ismerte el, majd elfojtott nevetés tört
fel belőle. – Ugye tudod, hogy ha kicseszel a lányával, megvan
hozzá a hatalma, hogy eltegyen láb alól? – heccelt.
Fáradt vigyor jelent meg az arcomon. Csak hadd higgye azt
Nate, hogy járunk!
– Nem fogok kicseszni vele.
– Láttalak titeket, amikor interjút adtatok a szálloda előtt.
Nem hittem volna, hogy ennyire komolyan gondolod vele!
Tudtam, hogy bele vagy zúgva, az látszódott azon, ahogyan
kiskutya szemekkel bámultál rá. De hogy még feleségül is
vennéd? Persze, láttam rajtad, hogy poénkodni akartál a
tévében, de engem nem versz át, Taylor! Akkor azt komolyan
mondtad, ugye? – faggatózott.
Elmosolyodtam. Nate jól ismert.
– Igen. De nem hinném, hogy Anna erre készen állna. De
rajta vagyok az ügyön! Figyelj, Nate, most le kell tennem!
Rohadt keveset tudtam aludni az elmúlt napokban, és majd’
szétmegy a fejem.
– Oké, semmi gond! Majd a héten még beszélünk. Add át
üdvözletemet Annának, jó? – kérte.
– Meglesz! Szia! – Letettem a telefont, és bekapcsoltam a
tévét. Kapcsolgattam a csatornákat, és mindenhol csak Annát és
magamat láttam. Bejátszották, ahogy elhagytuk a hotelt, és
válaszoltunk a kérdésekre. Még mindig odavoltak értünk, és
arról beszéltek, minek becéztük egymást. Büszke mosoly suhant
át az arcomon, amikor láttam, ahogy Anna odahúz magához,
hogy megcsókoljon. Nem mondom, látni is ugyanolyan vadító
volt, mint érezni!
Ismét megszólalt a mobilom a kezemben. Befeszült a testem,
amikor megláttam, ki hív. Azonnal kinyílt a szemem, ahogy
fogadtam a hívást.
– Üdv, Taylor ügynök! Kérem, tartsa, a megválasztott elnök
van a vonalban! – közölte Maddy hivatalos stílusban.
Összeszorult a torkom. Semmi kétség, Anna apja azért hív, hogy
jól leszúrjon, amiért a szálloda előtt azt mondtam, hogy feleségül
akarom venni a lányát.
Pillanatokon belül egy határozott hang szólalt meg.
– Taylor ügynök! Csak ellenőrizni akartam, hogy van
Annabelle, miután azok a riporterek úgy megrohamozták
magukat a hotelnál.
– Remekül van, uram. Kicsit ledöbbent, és ideges volt miatta,
de most már minden rendben vele.
Megkönnyebbült sóhaj hallatszott a vonal túlsó végéről.
– Nagyszerű hír! Melissa és én aggódtunk, hogy túl nagy
nyomás fog nehezedni rá, amiért mindenki azt hiszi, hogy
maguk együtt vannak – mondta.
Grimaszoltam egyet, mert tudtam, hogy ezzel csak arra hívja
fel a figyelmemet, hogy végezzem csak a munkámat, és tartsam
távol magam a lányától.
– Anna jól van, uram. Semmi ok az aggodalomra.
– Helyes! Legalább senki nem jött rá arra, hogy maga ügynök.
Eddig egészen jól bevált ez a barátálca!
Elmosolyodtam. Nekem mindenképpen bevált, az már igaz!
– Igen, uram.
– Ha bármi probléma adódna, vagy ha erősítésre lenne
szükség, csak hívjon, és intézkedem – tette hozzá könnyedén.
Összeráncoltam a homlokomat. És hol marad a hegyi beszéd!
– Úgy lesz, uram! Ne aggódjanak Anna miatt, vigyázok rá! –
ígértem.
– Tudom, fiam – válaszolt, és letette.
 A telefont bámultam; a tompa agyam nem igazán volt képes
felfogni, mi történt az imént. Arra számítottam, hogy ha mást
nem is, de kapok tőle egy figyelmeztetést, hogy húzódjak a
háttérbe, és végezzem rendesen a dolgomat, de semmi ilyet nem
mondott. Még csak nem is említette, hogy a riporterek előtt
csókolóztam a lányával.
Sóhajtottam egyet, lefordítottam a telefonomat, és úgy
döntöttem, hogy nem találgatok. Az emberek mostanában nem
úgy reagálnak a dolgokra, mint ahogy arra számítok. Éreztem,
hogy kezd elnehezülni a szemhéjam. A fejemet hátrahajtottam a
kanapé támlájára.
Már épp elszenderedtem, amikor éreztem, hogy besüpped
mellettem a kanapé. Erőt vettem magamon, hogy kinyissam a
szemem. Anna mosolygott rám szomorúan. Vizes haját kontyba
tekerte fel. Az egyik pólómat viselte.
– Feküdj le! – duruzsolta, majd kezét a fejem alá csúsztatta,
és gyengéden maga felé húzta. Csak egy elfojtott torokhang jött
ki a számon, mire ő még közelebb húzta a fejemet, és
mosolyogva biztatott: – Feküdj csak le, Ashton! – Erre végleg
feladtam az ellenállást, az ölébe hajtottam a fejem, lefeküdtem,
lábamat a kanapé karfájára tettem, és máris mély álomba
zuhantam.

Anna

Amikor megszólalt reggel az ébresztőóra, kipattant a szemem,

és azonnal könnyezni kezdett, ahogy megláttam az ablak felől
beáradó fényt. Gyorsan becsuktam, és oldalra fordultam, hogy
átkaroljam Ashtont; csodálkoztam is, hogy nem rajtam fekszik.
Az ágynak arra a felére gurultam, ahol ő szokott aludni, és
rögtön észrevettem, hogy hideg az ágynemű. Felültem, és
homlokráncolva állapítottam meg, hogy üres a helye.
Az ébresztőóra még mindig csengett. Fogtam, kikapcsoltam,
és nagyot sóhajtottam, mert még mindig fáradtnak éreztem
magam, és nem igazán volt kedvem suliba menni. Nagyot
dobbant a szívem, amikor hirtelen bevillant, hogy a parti óta ez
lesz az első napom itt. Most kibújt a szög a zsákból, és mindenki
tudni fogja, ki vagyok. Mától kezdve minden megváltozik, az
egyszer biztos!
Belebújtam a fürdőköpenyembe, kiléptem a szobából, és a
konyha felé vettem az irányt. Erős kávéra volt szükségem. Ott ült
Ashton Deannel és Peterrel. Összeráncolt homlokkal
megböktem Peter hátát, ahogy elhaladtam mögötte.
– Nem kellene neked már ágyban lenned? Az éjszakai
műszakosok nappal alszanak, nem? – cukkoltam.
– Helló, Anna! De, már ott kéne lennem, csakhogy a főnököm
egy igazi seggfej! – poénkodott Peter, és Ashton felé mutatott,
aki egy ceruzával a kezében egy nagy csomó feljegyzés és
diagram fölé görnyedt.
Lemondóan legyintettem a kezemmel.
– Ne is hallgass rá, ő igazából csak egy nyuszi! Menj csak
nyugodtan lefeküdni!
Peter elnevette magát, Ashton pedig a szemét forgatta.
– Csak átnézzük a mai óvintézkedéseket – magyarázta.
Felhördültem ennek hallatán.
– Nyugi van, oké? Minden rendben! Jesszus, halálra
dolgoztatod ezt a két szerencsétlent! Semmi nem fog történni!
Lehet, hogy ma kicsit több emberrel fogok beszélgetni, de az is
lehet, hogy mint a pestist, úgy el akarnak majd kerülni. Nem kell
ezt ennyire túldramatizálni! – vontam meg a vállam, bár
valójában magam sem tudtam, mire számítsak.
 Ashton megköszörülte a torkát, majd Peter és Dean felé
fordult.
– Ne is foglalkozzunk most ezzel a közbevetéssel – jegyezte
meg, és mit sem törődve velem legyintett egyet.
Hitetlenkedve felnevettem.
– Közbevetés? Azta! Azért ez kicsit durva, nem?
Apró kis mosoly jelent meg Ashton szája szegletében, ahogy
folytatta a tervezést az ügynökökkel. Láthatóan megpróbált
levegőnek nézni, és úgy tenni, mintha nem is hallotta volna a
kérdésemet.
– Kávét valaki? Sütök egy kis tojást, ha netán beszállnátok! –
mosolyogtam komiszul, ahogy megint szándékosan
közbevágtam.
– Kösz, nem! Dolgozunk – vágta rá Ashton nyomatékosan,
mielőtt a másik kettő válaszolni tudott volna.
Elvigyorodtam. Hűha! Ashton ma komolyra vette a figurát!
Megvártam, amíg ismét mondani kezd valamit, majd újra
félbeszakítottam.
– Narancslé, Dean?
Ashton drámaian sóhajtott.
– Anna, tényleg fel akarsz bosszantani? – kérdezte, és
rosszallóan felvonta az egyik szemöldökét.
Édes mosollyal az arcomon bólintottam. Tulajdonképpen még
tetszett is a gondolat, hogy Ashtont felbosszantsam, bár nem
hittem, hogy sikerülne. Láttam, hogy Dean és Peter alig bírja
visszafogni magát, hogy ne mosolyodjon el. Ashton a fejét
csóválva nézett rám, és látszott rajta is, hogy majd szétpukkad a
visszatartott röhögéstől. Ismét a fiúk felé fordult, és folytatta a
megbeszélést.
– Esetleg egy kis gabonapelyhet? – kérdeztem, és már
komiszul nevettem.
 Ashton felugrott a székről, olyan gyorsasággal, hogy alig
hittem a szememnek. Hátulról megragadott, az egyik karját
szorosan a derekam köré fűzte, a két karomat az oldalamhoz
szorította, a másik kezével pedig befogta a számat. Belekacagtam
a kezébe, miközben ő pisszegett, és annyira magához szorított,
hogy moccanni sem bírtam.
– Jól van. Be is fejeztük, de azért gyorsan fussuk át még
egyszer a tervet! Peter, te elénk jössz a sulihoz, amikor végzünk.
Dean, te egy kicsit közelebbről fogsz figyelni minket, és ha
hívlak, akkor te veszed át a személyi testőr szerepét, és velem
nem foglalkozol – rendelkezett Ashton. Én a karjai között
fészkelődtem, és elképesztő szexinek találtam, ahogy Dean és
Peter csak úgy csüng Ashton minden egyes szaván. Láttam a
szemükben a tiszteletet, és ez hatalmas büszkeséggel töltött el. –
Már beszéltem ma reggel a titkársággal, és mondtam nekik, hogy
újabb intézkedéseket kell bevezetnünk, de azt mondták, semmi
ellenvetésük nincs ellene. Ne is legyen semmi probléma, de azért
a látszat kedvéért Deannek ezentúl úgy kell feltűnnie, mintha ő
lenne Anna testőre. – A szorítása enyhült a derekam körül, de
nem mozdultam el mellőle, annyira jólesett a közelsége; a másik
lábamra helyeztem a testsúlyomat, és diszkréten az ágyékához
nyomtam a fenekemet. A karját azon nyomban ismét körém
szorította, és újra magához szegezett. – Ha mégis történne
valami, akkor nekem kell fedeznem őt, neked pedig ki kell őt
menekítened onnan. Ne várj rá, hogy én tegyem meg az első
lépést; csak akkor fogok lépni, ha muszáj, mert nekem fenn kell
tartanom a látszatot, hogy én Anna pasija vagyok, nem a testőre!
Oké, Peter, na, most már mehetsz aludni! – mondta
határozottan.
Dean és Peter is bólintott, majd felállva távoztak.
– Rendben, főnök! – felelte Peter fejbiccentéssel.
 Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Ashton lágy puszit
nyomott oldalt a nyakamra, de még mindig befogta a számat a
kezével.
– Szóval, Miss Spencer, önnek nem szabad félbeszakítania a
munkámat, máskülönben... – mormogta szexi hangon a
fülembe. Búgó hangja hallatán bizseregni kezdett a testem,
főleg, hogy továbbra is szorosan magához húzva tartott. Amikor
játékosan elkezdte harapdálni hátul a nyakamat, a vágytól
felhevülve felnyögtem, és már azonnal megbántam, hogy
élcelődtem vele, mert most erről fogok egész nap fantáziálni. –
Értve vagyok? – suttogta a nyakamba. A bőrömön éreztem a
forró leheletét. Nem bírtam válaszolni; kiszáradt a szám, a
testem pedig vadul vibrált az izgalomtól. – Azt kérdeztem, hogy
értve vagyok-e, Miss Spencer – suttogta a fülembe.
Belevigyorogtam a szám elé tartott kezébe, és bólintottam. –
Mmm, helyes! – duruzsolta, ahogy a kezével a leszorító
pozícióból a csípőm felé nyúlt. Nem mozdultam el tőle, nem
bírtam. Imádtam, amikor a teste a testemhez simult; akár egész
nap el bírtam volna ezt viselni! – Mi lenne, ha készítenék valami
reggelit? – ajánlotta fel. A hangjából még mindig áradt a vágy.
Mi lenne, ha kihagynánk a reggelit, a sulit, és bebújnánk az
ágyba? Már-már ott volt a kérdés a nyelvem hegyén, de sikerült
türtőztetnem magam. Szorosan becsuktam a szemem, és
próbáltam elhessegetni a buja gondolatokat, amelyek
mostanában annyiszor előjöttek bennem. – Nem kell, köszi!
Rendes tőled, hogy felajánlod, de valami meleget ennék inkább
– feleltem, és végül kibújtam az öleléséből. – Te éhes vagy?
– Naná! – vigyorgott, és figyelte, ahogy kiveszem a szalonnát
a hűtőszekrényből. Mohón bólogatott. – Ugye tudod, hogy te
vagy a világ legjobb barátnője?
Elmosolyodtam.
 – Most, hogy mondod! – vágtam rá egy vállrándítással.
Persze, már rég tudtam, annyiszor hallottam már tőle!

Ahogy a sulihoz értünk, a parkolóban minden szem ránk

szegeződött. A tömeg egyszeriben elnémult, ahogy megálltunk.
Ashton mellett lépdelve parányira zsugorodtam össze, és azt
kívántam, bárcsak valahol máshol lennék. Nehéz lesz ehhez
hozzászokni!
Ashton szorosabban átkarolt, amikor az emberek izgatottan
sugdolózni kezdtek.
– Nyugi, kicsi lány, nemsokára vége! – szólt oda hozzám, és
gyengéden átölelte a derekamat.
Ahogy az épület felé haladtunk, észrevettem Rosie-t és a
többieket. A bejárat előtt összegyűlve ácsorogtak. Sóhajtottam,
és éreztem, hogy a vállam csüggedten leereszkedik. Tudtam,
hogy ez lesz; persze hogy másként fognak hozzám viszonyulni,
most, hogy kiderült, ki az apám. Ez elkerülhetetlennek tűnt. A
nagyra nyitott szemek és az összeszorított szájak láttán görcsbe
rándult a gyomrom. Több időre lett volna szükségem ahhoz,
hogy felkészüljek az emberek ilyen jellegű negatív fogadtatására.
Ez még egyáltalán nem ment.
Ám ahogy az utolsó lépcsőfokra felléptünk, Rosie arca
csintalan mosolyra derült, és a háta mögül előkapott egy tollat és
egy papírt.
– Kérhetek egy Annaton autogramot? Hallottam, hogy tíz
dolcsiért árulják az eBayen! – poénkodott, majd hangos
nevetésben tört ki.
Nagy kő esett le a szívemről, amikor megláttam, hogy Rosie
boldogan vigyorog rám. Lehet, hogy kicsit alábecsültem őket?
Mosolyogni kezdtem, és hálás voltam, amiért így elfogadtak.
Rosie York egy csodálatos ember, egy igaz barát, és rettentően
bántam volna, ha emiatt el kellett volna veszítenem őt! Hiszen
már olyan jó kis barátság szövődött közöttünk!
– Tíz dolcsiért, tényleg? Akkor lehet, hogy egy halom papírt
alá kellene írnunk, és első kézből árulhatnánk! – poénkodtam
Ashton felé fordulva, aki válaszul csak nevetett.
Serena elmosolyodott.
– Nem tudom elhinni, hogy a te apukád lesz a következő
elnök! Az enyém csak egy egyszerű bolti eladó!
Megvontam a vállam, és bocsánatkérőn sóhajtottam.
– Tényleg nem akartam nagy dobra verni a dolgot. Lehet,
hogy sokan távolságtartóak lettetek volna velem, ha
megtudjátok, hogy apám indul az elnökségért.
Rosie bólintott, felém lépett, és a karját nyújtotta. Kicsit
elhúzott Ashtontól, és velem együtt lépett be az iskola előterébe.
– Van itt egy ennél fontosabb dolog is – suttogta, majd
összeesküvést sejtetően Ashton felé pillantott a vállán keresztül.
– Láttam a veletek készült interjút. Szerinted is el fog jegyezni? –
kérdezte izgatott vigyorral, és a szeme csak úgy ragyogott az
örömtől.
Idegesen felnevettem.
– Remélem, nem! Még annyira fiatalok vagyunk!
Rosie sóhajtott egyet, és helyeslően bólintott.
– Ez igaz. De annyira édes! Csak képzeld el, ha egy ilyen pasi
venne feleségül! – mondta, és drámaian legyezte az arcát. – Ha
megkéri a kezed, fogadd ám el!
Lepillantottam a földre. Nem szerettem a házasságról
beszélni. Kényelmetlenül éreztem magam, mert olyan érzéseket
és emlékeket kavart fel bennem, amiket annyira, de annyira el
akartam felejteni!
– Nem fogja – biztosítottam Rosie-t efelől. Nem akartam hiú
reményeket kelteni a barátnőmben, végül is Ashton csak egy
testőr volt, akivel jóbarátok lettünk. Ennyi, semmi több.
A nap hátralévő részében néhányan még odajöttek hozzám
beszélgetni, bár a legtöbbjük félénken közeledett felém. Akadtak
olyanok is, akik autogramot vagy közös képet kértek, ami attól
volt igazán furcsa számomra, hogy az osztálytársaim voltak, és
akikkel az elmúlt hónapokban lazán beszélgettünk bármiről.
A nap végére már örültem, hogy egy kicsit a háttérbe
húzódhatok. Amikor beléptünk a lakásunkba,
megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy végre vége a napnak.
Amúgy is néhány hét volt már csak hátra a szemeszterből.
Remélhetőleg, mire jövőre visszajövünk, már minden lecseng,
mindenki hozzászokik, és rám sem fognak hederíteni.
Lehuppantam a kanapéra, Ashton pedig a konyhába ment,
hogy főzzön egy kávét. Amikor a csészét mellém tette az asztalra,
rámosolyogtam.
– Köszi! Örülök, hogy túl vagyunk rajta! – vallottam be. –
Már csak néhány hét, és elhúzhatunk innen a karácsonyi
szünetben!
Homlokráncolva mondtam ki ezeket a szavakat. Igazából nem
vártam a karácsonyt. Persze, azt igen, hogy nem kell majd
bejárni órákra, és nem kell házit írni, de annak egyáltalán nem
örültem, hogy két egész hétig nem fogom látni Ashtont. Mivel
iskolai szünetről volt szó, így ő is kapott akkorra szabadságot, én
pedig azt az időt a szüleim tóparti házában fogom tölteni.
Ashton elgondolkodva bólintott, és leült mellém.
– Igen, a karácsony. Akartam is róla beszélni veled, de nem
volt eddig igazán megfelelő alkalom rá, annyira elfoglaltak
voltunk mostanában.
Helyeslően bólintottam, és már tudtam is, mit fog mondani.
– Persze, akár holnap is mehetünk, ha akarod. Nekem is kell
még néhány dolgot vennem, bár már a legtöbb ajándékot
beszereztem – mondtam, előre jelezve neki, hogy nemsokára
megyünk ajándékokat vásárolni. Már jó előre megszerveztem,
hogy a fontosabb dolgok meglegyenek – például Ashton
ajándéka, amit Maddy már elrendezett nekem.
– Hova mehetünk?
Értetlenül elmosolyodtam.
– Hát vásárolni. Nem azt akartad mondani, hogy ajándékokat
kell venned?
Ashton a fejét rázta.
– Nem, bár tényleg azt is meg kell ejteni – ismerte el. –
Valójában azt akartam veled megbeszélni, mi legyen
karácsonykor. – Homlokráncolva próbálta elmagyarázni,
mintha csak egy nehéz matekfeladat lenne.
– Mire gondolsz? – kérdeztem, majd felvettem a kávémat, és
finoman fújni kezdtem, hogy kicsit hűljön, mielőtt
belekortyolok.
Megvonta a vállát.
– Gondolom, a karácsonyt a szüleiddel akarok tölteni, de az
jutott eszembe, hogy együtt szilveszterezhetnénk Los
Angelesben. Mi a véleményed?
Nem sok kellett, hogy ne nyeljem félre a kávét, ahogy ezt
meghallottam. Szilveszter LA-ben? Vele?
– Hogy mi? Én nem is tudom... – meredtem rá, és vártam,
hogy valami olyasmit mondjon, aminek értelme is van.
– Persze, azt is megértem, ha nem akarsz megint az én
lakásomba jönni. Csak úgy láttam, jól érezted magad ott a
múltkor, ezért rukkoltam elő ezzel az ötlettel.
Hálásan elmosolyodtam.
– Nagyon kedves tőled, Ashton! De nem lenne jobb neked, ha
a haverjaiddal mehetnél szórakozni? Akkor nem kellene
miattam aggódnod, és végre lazulhatnál egy kicsit.
 Ashton erre összeráncolta a homlokát, és kissé mérges
pillantást vetett rám.
– Nélküled nem megyek.
Kérdőn felvontam az egyik szemöldökömet, mert nem
értettem, mi van.
– Nem igazán tudlak követni, szépfiú! – vallottam be.
Drámaian sóhajtott egyet, mintha valami nyilvánvaló dolgot
nem tudnék felfogni.
– Mit gondolsz, pontosan mi fog történni karácsonykor?
Homlokráncolva letettem a csészémet, és magam alá húztam
a lábam.
– Hát, én a szüleimhez és az őrökhöz megyek a tóparti házba,
te pedig haza...
Megrázta a fejét.
– Nem, kicsi lány.
– Miért nem? Most már tényleg nem értek semmit! Ashton,
bökd már ki, mit akarsz mondani! – morogtam, és kezdtem
felbosszantani magam, mert nem szerettem, ha nem látok
tisztán.
A kitörésem láttán elnevette magát.
– Nagyon bírom, amikor pipa vagy! – cukkolt önelégült
mosollyal az arcán. Én a szememet forgattam, és vártam, hogy
végre elmagyarázza, mit is akar kihozni ebből az egészből. – Jól
van, akkor vegyük át egyszerűen. Én veled szeretném tölteni az
iskolai szünetet. Ha te is szeretnél velem lenni, akkor ki kell
találnunk valamit – magyarázta vállvonogatva.
Elakadt a lélegzetem, amikor végre leesett a tantusz! Mr.
Szupervédelmező ismét lecsap! Senki másra nem akarja
rábízni a munkáját két héten át!
– Ashton, neked lesz két hét szabadságod. Kérlek szépen, ne
aggódj folyton miattam, tényleg jól vagyok! – csattantam fel
homlokráncolva.
Erre ő elnevette magát, és a fejét csóválta.
– Anna, én nem a munkámról beszélek. Hanem arról, hogy
szeretném veled tölteni a karácsonyt – mondta nemes
egyszerűséggel. Meg is lepődtem az őszinteségén, még a szavam
is elakadt. Ahogy ezt látta rajtam, egyből lehervadt a mosoly az
arcáról. – Te nem szeretnéd velem tölteni a karácsonyt? –
kérdezte megbántott, zavart arckifejezéssel.
– Én... Én... Ashton, dehogyisnem! Csak... – A fejemet
ráztam, hogy ez nem fog összejönni. A szüleim nem engednek el
vele, pláne most, hogy már apa a megválasztott elnök. Dean és
Peter is szabadságon lesz, így itt sem maradhatunk. Azt sem
igazán tehetem meg, hogy meghívjam Ashtont hozzánk, mert
akkor tuti kiszúrnák az ősök, hogy valami van köztünk.
Ahogy csak bámultam rá szó nélkül, megsimogatta az
arcomat.
– Anna, csak egy percre feledkezz el mindenről, jó? Ha
tehetnéd, lenne kedved velem tölteni a téli szünetet? – kérdezte
némileg kérlelő tekintettel.
Hogy a viharba ne lenne kedvem!
– Igen – ennyit sikerült kipréselnem magamból; még mindig
sokkolt, hogy ezt szeretné. Pedig a téli szünet lenne az első olyan
időszak, amikor nem kellene velem lennie; lóghatna a barátaival,
együtt röhöghetnének, poénkodhatnának. Ezzel szemben most
azt mondja nekem, hogy ő inkább velem szeretne lenni.
Megdobbant a szívem, mert ez azt jelentette, hogy fontos vagyok
neki.
Ellenállhatatlan mosolyra derült.
– Hát, az nagyszerű! Ugyanis én meg veled szeretném tölteni
a két hét szabimat! Most már csak azt kell kitalálnunk, hogyan
valósítsuk meg! – Megfogta a kezemet, és az ujjaimmal kezdett
játszadozni. – LA-be szeretnél inkább menni, vagy a szüleidhez?
Összevontam a szemöldökömet.
– Szerintem egyik sem kivitelezhető.
Sóhajtott.
– Tudom, hogy nem lesz egyszerű meggyőzni édesapádat
arról, hogy engedjen el velem ismét LA-be, de lehet, hogy
belemegy. Vagy akár én is veled tarthatok – vonta meg a vállát,
mintha csak azt gondolná, hogy olyan mindennapos dolog a
karácsonyt az Egyesült Államok következő elnökénél tölteni.
Becsuktam a szemem, és átgondoltam a dolgot; őszintén szólva
nem igazán érdekelt, hol töltöm a karácsonyt. Ha Ashtonnal
lehetek, nekem bármilyen hely megfelel. – Van egy harmadik
opció is! – tette hozzá izgatottan.
Kinyitottam a szemem.
– Mi az? Mert LA szerintem nem jönne össze, az pedig, hogy
hazamenjünk a szüleim házába, ahol minden mozdulatunkat
figyelik, és folyton mosolyogni kell, nem éppen kellemes
időtöltés! – láttam be.
Lebiggyesztette a száját, majd megszólalt.
– Mi lenne, ha elutaznánk?
– Vakációzni? – kérdeztem kissé értetlenül.
– Igen, vakációzni! Valahova, ahol nem ismernek téged.
Lehet, hogy rá tudnám venni édesapádat, hogy engedjen el
velem oda, ahol semmi veszély nem leselkedik rád, és senki nem
tudja, ki vagy.
Egyszeriben elöntött az izgalom, de próbáltam nem beleélni
magam az ötletbe. Nem hinném, hogy apám beleegyezne egy
ilyen vakációzásba.
– Ez a harmadik ötlet tetszik! – ismertem be azért halkan.
– Hmm, micsoda véletlen! Pont nekem is ez a verzió tetszik a
legjobban! – vigyorgott, és egy kóbor hajtincset a fülem mögé
tűrt.
– Hideg vagy meleg helyre menjünk? Hova szeretnél? –
kérdezte lelkesen. – Tengerpart vagy hó?
– Nekem mindegy! Te mit szeretnél? – Úgy voltam vele, hogy
bárhova követném őt, ahova csak menni akar.
– Nekem tetszik a havas karácsony, de ott lehet, hogy
megfáznál, és állandóan téged kellene melengetnem! –
élcelődött pajkos mosollyal.
Ennek hallatán égre emeltem a szemem.
– Jól van, szépfiú, ez ugye más esetben nem is fordulhatna
elő! – gúnyolódtam. Állandóan ölelkeztünk; nem kellett ahhoz
hidegnek lennie!
– Nekem tetszik a tengerpart is, mert ott folyton csak egy szál
bikiniben lehetnél! – folytatta, és a szemöldökét húzogatta
fel-alá.
Én is felvontam a szemöldökömet.
– Szerintem is... hacsak nem toplessben nyomnám!
Ennek hallatán megmerevedett a háta, és buzgón bólogatni
kezdett.
– Akkor már biztos, hogy a tengerpart lesz a nyerő!
Elnevettem magam, és vidáman ráütöttem a karjára.
– Perverz!
– Te tehetsz róla! – kacsintott rám, majd a zsebében kezdett
el kotorászni, és előkapta a mobilját. – Akkor hát mit kell először
megpróbálnunk? El kell kérjelek otthonról, hogy melegebb
éghajlatra vihesselek! – jelentette ki reményteli arccal.
Összeráncoltam a homlokomat, mert a biztonság kedvéért
még egyszer tisztázni akartam a dolgot.
– Biztos, hogy nem a barátaiddal akarsz inkább lenni, és
minden éjjel jól bepiálni? Én tényleg megleszek az ideiglenes
testőrökkel, amiatt nem kell aggódnod! – tiltakoztam.
 Mélyet sóhajtott, lehajolt, lágyan megpuszilta a homlokomat,
majd kiegyenesedett.
– Veled akarom tölteni a szabadságomat. Ez nem a munkáról
szól, hidd el! – Ahogy ezt kimondta, és közben mélyen a
szemembe nézett, azt éreztem, hogy én vagyok az egyetlen lány
az egész világon.
– Rendben – feleltem alig hallhatóan.
Elmosolyodott, és már kereste is ki a telefonszámot.
– Meglátjuk, mi lesz a reakció, oké? – Majd fogta magát, és
bement a hálószobánkba. Becsukta maga mögött az ajtót, hogy
beszéljen az apámmal, és meggyőzze, miért akar elvinni
valamerre.
Széles mosoly terült el az arcomon. A legrosszabb esetben
maximum hazajön velem, és a tóparti házban tölti az ünnepeket.
Legalább látni fogom mindennap! Már attól beleremegett a
gyomrom az izgalomtól, ahogy elképzeltem, hogy karácsony
reggel bontogatja az ajándékait!
 33. FEJEZET

Ashton

A HÁLÓSZOBÁBA ÉRVE MAGAMRA CSUKTAM AZ AJTÓT. Nem

akartam, hogy Anna hallja a beszélgetést, hátha szóba kell
hoznom Cartert. Hívtam a számot, a telefont a fülemhez tettem,
és azon drukkoltam, hogy Anna apja a három opció közül
legalább az egyikbe beleegyezzen. Nem akartam két hetet azzal
tölteni, hogy Anna után sóvárgom!
A harmadik csengésre Maddy felvette.
– Üdvözlöm, asszonyom! Taylor ügynök vagyok. Hogy van? –
kezdtem udvariasan.
– Ó, Taylor ügynök! Jól vagyok, köszönöm! Maguk is? –
felelte vidáman.
– Remekül, köszönjük! Beszélhetnék esetleg Spencer szenátor
úrral?
– Hogyne! Most épp ráér. Kapcsolom!
Megszólalt a mély búgó hang, majd néhány másodperc múlva
a szenátor szólt bele.
– Taylor ügynök, minden rendben? – kérdezte gyorsan.
– Igen, uram, minden rendben. Csak szerettem volna valamit
megbeszélni önnel. Anna téli szünetéről van szó. – Próbáltam
magabiztosnak tűnni a telefonban, pedig szívem szerint
könyörögtem volna neki, hogy engedje el a lányát velem a
karácsonyi szünetben.
 – Rendben, hallgatom.
– Az a helyzet, uram, hogy Anna megkért, érdeklődjem meg
önnél, megoldható lenne-e, hogy elutazzon a téli szünetben
valahova. Azt mondta, szüksége lenne egy kis kikapcsolódásra,
és valami meleg vidékre menne szívesen – füllentettem, és az
egész dolgot Annára fogtam. Remélhetőleg az apja jobban
fogadja majd, ha úgy tudja, mindez a lánya ötlete volt. Ezért is
akartam vele személyesen én beszélni.
– Vakációzni akar?
– Igen, uram – erősítettem meg a lehető legkönnyedebb
hangnemben.
– Nem hiszem, hogy ez kivitelezhető. Úgy értem, ebben a
testőrös szituációban... – bizonytalanodott el. Úgy hangzott,
mintha gondolkodna rajta.
Jól van, Ashton, akkor most mindent bele!
– Én szívesen elviszem valahova. Olyan helyre mehetnénk,
ahol nem ismerik őt fel. Akkor minimális lenne a kockázat.
Gyakorlatilag kevesebb veszéllyel járna, mintha itthon maradna
– folytattam a meggyőzést.
– Elvinné? És mi lesz a maga szabadságával? – Tisztán
kihallatszódott a hangjából, hogy meglepődött.
Elmosolyodtam.
– Az nem probléma. Nincs szükségem szabadságra. Szívesen
elkísérem Annát!
A szenátor egy ideig csendben hallgatott, nyilvánvalóan
töprengett.
– És mit gondolt, hova mennének? – kérdezte.
Elmosolyodtam. Helyes! Ez már fél siker! Nem mondott
nemet!
– Nem tudom pontosan, hova szeretne menni. Valahova elég
messze ahhoz, hogy ott ne ismerjék – javasoltam, és már el is
képzeltem magam előtt, ahogy egy csendes tengerparton
fekszünk.
A szenátor sóhajtott.
– Visszahívhatom? Meg kell beszélnem ezt Melissával;
annyira várta, hogy Annabelle hazajöjjön az ünnepekre!
Csakúgy, mint én – szólt csalódottan.
– Rendben, uram! – Becsuktam a szemem, és azon
rimánkodtam magamban, hogy az anyja igent mondjon rá.
– Mit gondol, Annabelle örülne ennek? – kérdezte halkan.
– Igen, határozottan így gondolom.
– Nemsokára telefonálok – szólt, és letette a telefont.
Szó szerint keresztbe tett ujjakkal drukkoltam, hogy
beleegyezzen. Már azon járt az agyam, hova tudnánk menni.
Persze, én nem engedhettem meg magamnak ötcsillagos luxust,
de amióta Annát őrzöm, nem kellett semmire sem költenem,
mert fizették az albérletet és a rezsit. Félre tudtam tenni egy kis
pénzt, amiből minden bizonnyal szép helyre tudnánk elutazni.
Úgy tizenöt perc elteltével megszólalt a mobilom. Még mindig
a hálószobában voltam, mert nem akartam kimenni, és
felkelteni Annában a reményt, hogy az apja átgondolja a kérést,
mert hátha mégsem sikerül a tervünk. Ha nemet mond, akkor a
két lehetőség közül arra fogok rámenni, hogy hadd jöhessen el
velem LA-be. Úgy éreztem, azt nem akarja, hogy én is vele
menjek a szüleihez, mert biztosan kiszúrnák a mi kis
„kapcsolatunkat”. Ezt pedig nagyon nem szeretné, és csak
kellemetlenséggel járna.
– Itt Taylor ügynök! – szóltam bele a telefonba, mert láttam,
hogy Maddy száma az.
– Taylor ügynök, tartsa, kérem! – jelentkezett Maddy.
A vonal kattant, és a szenátor szólt bele.
– Taylor ügynök! Beszéltem Melissával. Arra jutottunk, hogy
beleegyezünk a vakációba, ha biztos, hogy magának nem esik
nehezére, hogy elkísérje Annabelle-t – mondta könnyed hangon,
mintha csak az időjárásról csevegnénk. Elakadt a lélegzetem is,
mert igazából nemleges válaszra számítottam.
– Egyáltalán nem – erősítettem meg fülig érő vigyorral az
arcomon.
– Nagyszerű! Arra gondoltunk Melissával, hogy lefoglalnánk
mi az utazást neki; ez lenne a karácsonyi ajándéka.
Tátva maradt a szám, annyira meglepődtem.
– Uram, ez nagyon kedves önöktől, de a dolognak ezt az
oldalát szívesen megoldom én magam.
Ennek hallatán a szenátor jóízűen felnevetett.
– Fiam, ez nincs benne a munkaköri leírásában!
– Tudom, uram, de Anna és én jóbarátok lettünk, és én sem
úgy fogom fel, hogy akkor is dolgoznom kell. Nekem is inkább
amolyan nyaralás lenne ez, így hát szívesebben fizetném én az
utat, ha nem bánja – magyaráztam.
Ismét felnevetett.
– Taylor ügynök, fantasztikus, hogy maguk ketten
összebarátkoztak, de nem kell fizetnie semmit. Melissa és én
fogjuk ezt elrendezni maguknak!
– Uram, ezt tényleg nem engedhetem...
– Fiam, nagyon megtisztelő ez a hozzáállása, de azért jól
tudjuk, hogy magának ott is dolgoznia kell, nem igaz? Ott is
védelmeznie kell a lányomat, nemde? – kérdezte vidáman.
– Természetesen, igen!
– Akkor ezt megbeszéltük! A munkája részeként fogja
elkísérni a lányomat nyaralni. Magának nem kell erre költenie! –
jelentette ki, lezárva ezzel a beszélgetést.
– Köszönöm, uram! – feleltem homlokráncolva. Kicsit
kedveszegettnek éreztem magam, mert én akartam lefoglalni az
utat, és én akartam elvinni valahova Annát. Nem akartam, hogy
úgy tűnjön, ott is a munkámat végzem, még akkor sem, ha
tényleg azt fogom tenni.
– Nagyon szívesen, fiam! Én köszönöm, hogy megteszi ezt
Annabelle kedvéért; ha maga nem lenne, eszébe sem jutott
volna, hogy nyaralni menjen! Nagyon hálásak vagyunk magának
azért, amit érte tesz! – fűzte hozzá a szenátor.
Elmosolyodtam.
– Én pedig nagyon szívesen teszem! Ahogy mondtam, jól
összebarátkoztunk.
– Szóval, említette már, merre szeretne utazni? Hova akarnak
menni? – kíváncsiskodott a szenátor.
– Nem mondott semmit, csak annyit, hogy melegebb
éghajlatra. Hogyan tervezi, szenátor úr, küld egy kísérő testőrt
velünk? – tapogatóztam. Csak mondja azt, hogy nem! Azt
szeretném, ha Anna végre kötetlenül érezhetné magát!
– A szavaiból úgy vettem ki, hogy csak maguk mennének
ketten – felelte.
Széles vigyor jelent meg az arcomon, és örömömben a
levegőbe öklöztem.
– Igen, uram, arra gondoltam. Csak tudni szeretném, hogy ön
szerint is rendben lesz-e így. – Már képzeletben Anna hátát
naptejeztem egy olyan helyen, ahol senki nem figyel minket.
– Mit gondol, meg tudja védeni a lányomat egyedül is? –
érdeklődött.
– Igen, uram! – jelentettem ki határozottan.
– Akkor nekem ez elegendő. Megbízom magában, Taylor
ügynök. Ha maga azt mondja, meg tudja védeni a lányomat, én
hiszek magának – felelte ő is, éppoly határozottan.
Azta! Tényleg megbízik bennem!
– Köszönöm, uram, megtisztelő a bizalma!
 – Amikor LA-be vitte Annabelle-t, akkor is mondtam
magának, hogy más testőrnek nem engedtem volna meg! –
Büszkélkedő kijelentése hallatán jólesően megborzongtam. Soha
nem volt előttem apafigura, ezért nagyon tudtam értékelni, hogy
ez az ember ennyire megbízik a képességeimben.
– Nem fogok csalódást okozni, uram! – ígértem.
– Remek. Nos, akkor Melissával majd átbeszéljük, hova
fizessük be magukat. Ha tényleg nincs ötletük...
Jesszusom, ezt a lányt a világ végére is követném, mit
bánom én, hova utazunk!
– Nincs, uram, amit önök jónak látnak. Ha lehet azonban, a
két hotelszoba helyett egy apartmant kérnék. Így egyszerűbb lesz
a munkámat végezni, hogy nem kell azon aggódnom, hogy az ő
szobájának másik bejárata van. És ha megoldható most is, ahogy
az LA-be utazáskor volt, az óvintézkedések érdekében álnéven
lenne érdemes lefoglalni az utat – javasoltam.
– Jó ötlet! Tudatni fogom magával, mire jutottunk, és
remélhetőleg még ma estig lerendezzük a foglalást. Biztos
vagyok benne, hogy Annabelle szívesen elmenne egy kicsit
shoppingolni az utazás előtt! – nevetett, én pedig mohón
vigyorogtam magamban, mert a lelki szemeim előtt már láttam
is őt a strandruháiban.
– Köszönöm, uram! – Kétségkívül ez életem legjobb négy
hónapja, és lefogadom, hogy bárki más is így gondolná a
helyemben!
– Én köszönöm, fiam! – jegyezte meg a szenátor, és
elköszönt.
A döbbenettől jó egy percen át csak bámultam a telefont;
Anna ki fog ugrani a bőréből, ha ezt meghallja. Mielőtt kiléptem
a hálószobából, gyorsan közömbös arcot erőltettem magamra.
Anna várakozó tekintettel pillantott rám. Mindent megtettem,
hogy szomorú arcot vágjak, és úgy tűnt, be is jött, mert a derűs
mosolyát kényszeredett mosoly váltotta fel, ami egyértelműen
azt jelezte, hogy azt hiszi, a szülei házába kell mennünk.
– Na? – kíváncsiskodott, ahogy leültem a kanapéra mellé.
Drámaian felsóhajtottam.
– Hát, nem mehetünk el LA-be.
– Francba! Sajnálom, Ashton! De te csak menj egyedül;
legalább tényleg lóghatsz egy kicsit a haverjaiddal. Menjetek el
szilveszterezni valahova, és érezzétek jól magatokat! –
mosolygott, és próbált lelkesnek tűnni.
– Nem. Én veled akarom tölteni a szünetet – ellenkeztem, és
próbáltam nem mosolyogni.
Anna felsóhajtott.
– Ashton, figyelj! Kicsit kínos lenne, ha mindketten a
szüleimhez utaznánk. Mivel magyaráznánk meg nekik, hogy te is
itt vagy, ahelyett, hogy hazamennél?
– Igen, igazad van. Azt én sem akarom – helyeseltem.
Szomorúan elmosolyodott.
– Menj csak el nyugodtan Los Angelesbe! Legyél Nate-tel!
– De én azt sem akarom.
Megfogta a kezemet, és gyengéden megszorította.
– Sajnálom! – mormogta.
– Semmi baj. Szóval, ami azt a karácsonyiajándék-vásárlást
illeti... – tereltem el a témát, hogy ne kezdjek el vigyorogni őrült
módon.
– Igen? – mondta szomorú szemekkel, bár látszott rajta, hogy
igyekszik palástolni a csalódottságát.
– Szerinted van itt egy olyan bolt, ahol apró kis bikinit és
napkrémet lehet kapni? – kérdeztem nevetve.
Anna szeme nagyra nyílt a csodálkozástól.
– Bikinit és napkrémet? Hogy mit? Nem mondod! Komolyan?
De... de... nem viccelsz? – kiáltott fel.
Széles vigyorral az arcomon bólintottam.
– Nem viccelek! A szüleid fognak karácsonyi ajándékként
lefoglalni egy utazást. Ma estig vissza is szólnak, hova fogunk
utazni! – erősítettem meg, és figyeltem, ahogy az arcáról elszáll a
döbbenet, és helyét felváltja a boldogság. Megharaptam a szám
belsejét, mert nem tudtam betelni azzal, mennyire gyönyörű,
amikor mosolyog!
– Azt akarod ezzel mondani, hogy elutazunk? Tényleg? De
ugye nem versz át? Mert ha igen, akkor meggyűlik velem a
bajod! – faggatott.
– Dehogy verlek át, kicsi lány! Becsszó! Elviszlek valahova,
ahol tengerpart van! Csak mi ketten leszünk, kísérő testőr
nélkül! – jelentettem ki.
Izgatottságában felsikoltott, és ugrándozni kezdett.
– Ó, istenem! Még kísérő testőr sem lesz? El sem hiszem!
Hogy tudtad ezt elérni? – kérdezte, és a szeme megtelt könnyel.
– Úgy, hogy tutira én vagyok a világ legjobb pasija! –
poénkodtam, és megvontam a vállam, mintha semmiség lenne
az egész.
Még mielőtt bármit is reagálni tudtam volna, vagy
felkészítettem volna magam arra, mire készül, az ölembe
pattant, és szorosan átölelt.
– Köszönöm, Ashton! Jó ég, ez egyszerűen csodálatos lesz!
Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – sikítozott, és úgy ölelt, hogy
alig kaptam levegőt.
– Igazán nincs mit, kicsi lány! – feleltem nevetve. Tiszta
szívemből arra vágytam, hogy kettesben lehessünk végre, és ne
kelljen senki előtt megjátszanunk magunkat. Ez lesz életem
legszebb karácsonya!
Ekkor Anna hirtelen megrökönyödve felnyomta magát az
ölemből.
– Jesszusom, el kell mennem edzeni! – A választ meg sem
várva fogta magát, megfordult, és a hálószoba felé lódult.
– Hát ez meg hogy pattant ki a fejedből, Anna? –
értetlenkedtem, és felkeltem, hogy utána menjek. A fiókjából
kihúzott egy edzőfelsőt és egy pántos trikót. Még mindig
ugrándozott örömében. – Minek mész edzeni? – kérdeztem
összezavarodva.
– Ugyan már! Hiszen a parton fogunk feküdni! Jól kell
kinéznem a bikinimben! – magyarázta őrülten vigyorogva.
Elakadt a lélegzetem e szavak hallatán.
– Jól kell kinézned a bikinidben? Most viccelsz?
A fejét rázta.
– Jössz, vagy menjek egyedül? – vágta rá, ahogy elhaladt
mellettem. Megragadtam a kezét, hogy megállítsam.
Értetlenül néztem rá.
– Komolyan mondod? Azért mész edzeni, hogy jól nézz ki a
fürdőruhában?
Bólintott, és megrántotta a vállát.
– Persze! Tudom, hogy egy hét alatt már sokra nem megyek,
de amióta nem futok, felszedtem legalább két kilót!
Felhorkantam, és elképedve csóváltam a fejemet.
– Te most viccelsz, ugye? Hiszen tökéletes vagy! Nem kell
azonnal rohannod a konditerembe! Hidd el, Anna, hogy te vagy
a világ legszebb teremtménye! És történetesen nekem még
tetszik is, hogy rajtad van az a két kiló! – Azt nem akartam
mondani neki, hogy szerelmes vagyok belé.
Halk „jaj ”-t adott ki magából, lábujjhegyre állt, és apró csókot
lehelt a szám sarkába.
– Olyan édeseket tudsz nekem néha mondani! – csicseregte,
és finoman belecsípett a hasamba. – De tudom, hogy csak azért
mondod azt, hogy tökéletes vagyok, mert elfogult vagy velem.
Nyilván ezért is kapod a fizetésed! – élcelődött, majd a fejével az
ajtó felé bökött a válla mögött. – Amúgy is lementünk volna a
terembe, akkor meg mi a gond?
Sóhajtottam, és a szememet forgattam. Úgy tűnt, soha nem
veszi komolyan, amikor bevallom neki az érzéseimet. De talán
egy nap majd megérti!
– Jössz vagy nem? – kérdezte, és vigyorogva ellépett tőlem.
Beletörődve bólintottam.
– Jól van, akkor gyorsan átöltözöm. Nekem is jól kell
kinéznem a strandon!
Elvigyorodott.
– Szépfiú, te mindig jól nézel ki!

Egyórányi edzést követően visszamentünk a lakásunkba.

Anna ment elsőként zuhanyozni, én pedig felnyitottam a
laptopomat, mert Maddytől kaptam egy SMS-t, hogy elküldte
e-mailben az utazásunk részleteit.

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

Taylor ügynök!

Az alábbiakban megtalálja az utazásuk részletes leírását. A

repülőjegyeket a bejelentkezésnél tudják átvenni az útlevelük
felmutatása ellenében. Ahogy látni fogja, Annabelle nevét
módosítottam az édesapja utasítása szerint. Elintéztem, hogy
holnap eljuttassanak a lakásukhoz némi helyi valutát. Magára
bízom, hogy elrendezze, hogy az egyik kísérő testőr elvigye
magukat a repülőtérre. Ha ez nem kivitelezhető, akkor kérem,
tájékoztasson, és foglalok maguknak egy gépkocsit. A reptéri
 transzfert már elintéztem. Az időjárás jónak ígérkezik, így
gondoskodjanak kellő mennyiségű napvédőről. Védőoltások
nem szükségesek. Érezzék jól magukat!

Maddy

Időtartam: 14 nap
Repülési idő: Indulás: december 21., szombat, 10:45
Visszaérkezés: január 4, szombat, 14:00
Úti cél: Maldív-szigetek (South Male Atoll)
Hotel: 5* Deluxe vízparti lakosztály
Ellátás: all inclusive
Transzferidő: 20 perc motorcsónakkal
Utasok: Mr. Ashton Taylor, Mrs. Annabelle Taylor

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

Elakadt a lélegzetem az utolsó sor láttán. Úgy foglaltak

nekünk szállást, mintha házasok lennénk? Igazából nagyon is
tetszett! Annabelle Taylor. Ennél tökéletesebb hangzású nevet
még sosem hallottam! De tudtam, hogy Anna nem lesz ettől
elragadtatva. Valami oknál fogva már a házasság szóra is
érzékenyen reagált; mindig hirtelen elhallgatott vagy csendben
maradt, amikor ezzel kapcsolatban viccelődtem. Muszáj volt ezt
helyre tennem, mielőtt Anna is elolvassa ezt az e-mailt. Fogtam a
mobilomat, és már akartam is hívni Maddyt, amikor Anna
kilépett mögöttem a hálószobából.
Gyorsan lehajtottam a laptopot, ahogy mögém lépett. Kezét a
hátamra téve rám mosolygott.
– Megkaptad? Hova foglaltak nekünk utat? – kíváncsiskodott
izgatottan.
 – Igen, megkaptam – feleltem kissé feszengve.
Elvigyorodott, a laptopért nyúlt, felhajtotta, és várakozón rám
pillantott, hogy üssem be a jelszót. Gyorsan begépeltem, majd
sóhajtottam egyet, ahogy kinyitotta az e-mail-fiókot, és kétszer
rákattintott Maddy e-mailjére. Annyira izgatottnak tűnt, hogy
nem volt szívem megállítani őt. Már nem tudtam kijavítani a
hibát; már csak abban bízhattam, hogy nem hiszi azt, hogy az én
ötletem volt.
Egy puffra ülve végigolvasta az e-mailt. Én meg közben
lélegzetvisszafojtva vártam.
– Motorcsónak transzfer? – kérdezte, és szinte felpattant a
helyéről.
Összehúztam magam, mert tudtam, mindjárt meglátja.
Tudtam, mikor jutott el ahhoz az utolsó sorhoz, mert a teste
megfeszült. Felpillantott rám.
– Láttad az utasok nevét?
Bólintottam, és vártam a reakcióját.
– Hát ez... – csak ennyit tudott mondani, majd néhányszor
kinyitotta és becsukta a száját, mielőtt összevont szemöldökkel a
képernyőre nézett.
– Meg tudom kérni őket, hogy változtassák meg. Annyit
mondtam, hogy ha lehet, álnéven utazhass, de azt nem hittem
volna, hogy az én nevemet kapod meg – szóltam közbe, mert azt
akartam, hogy tudja, ez nem az én ötletem volt.
Megrázta a fejét.
– Nem baj. Maradhat így – dünnyögte.
– Biztos?
Erőltetett mosollyal bólintott.
– Most meg mi a bajod, szépfiú? Nem akarod, hogy Mrs.
Taylor legyek? – Próbált poénkodni, de láttam, hogy kínosan
érzi magát miatta.
 Úgy határoztam, hogy nem mondom azt, amit őszintén érzek,
mert valamiért ezzel a házasságosdival volt valami gondja, csak
nem tudtam, mi.
– Anna, de most komolyan, ha akarod, szólok Maddynek,
hogy változtassák meg a nevet.
Megvonta a vállát.
– Jó lesz így is. Téged zavar?
Hogy engem zavar-e? Dehogyis! Egyenesen odavagyok tőle!
Megráztam a fejem.
– Nem, felőlem maradhat – füllentettem.
– Akkor ne foglalkozzunk ezzel! Amúgy furcsa módon olyan
aranyos! Ráadásul még abban is a hasznunkra lesz, hogy az
emberek nem fognak követni minket. Készen vagyok bármire,
csak hogy ne kérjenek tőlem autogramot! – poénkodott, és
hanyagul megvonta a vállát.
Biztosra akartam menni, hogy őszintén beszél, ezért
megfogtam a derekát, a lábai közé léptem, és mélyen a szemébe
néztem.
– Tényleg nem zavar?
Lazán megvonta a vállát.
– Nem érdekel. Hisz csak egy név. Persze, azt nem tudhatom,
nem tör-e fel belőled a nőcsábász éned, és nem késztet arra,
hogy otthagyj, mint eb a Szaharát! – heccelt.
– Nem is vagyok nőcsábász! – vágtam rá bosszúsan, mert
nem vette észre, hogy nem látok mást, csak őt.
Lágyan rám mosolygott, majd bólintott.
– Tudom, csak kicsit húztalak vele! – suttogta, és szorosan
átkarolt. Néhány percig csak álltam ott, és elmerültem az
érzésben. Végül elhúzódott tőlem, és rám vigyorgott. – Átnézem
a ruhatáramat, hogy lássam, mit kell még beszereznem az utazás
előtt!
 Elnevettem magam, ahogy felpattant a puffról, és ugrándozva
a hálószoba felé vette az irányt, hogy átböngéssze a ruhatárát.
 34. FEJEZET

Anna

EGY LÁTSZÓLAG VÉGET NEM ÉRŐ REPÜLŐÚT és a kristálytiszta,

tükörsima víztükrű óceánon megtett húszperces
motorcsónakozás után végre elértük a szigetet, amit két héten át
az otthonunknak fogunk hívni.
Alighogy kiléptünk a mólóra, egy bronzbarnára sült, napszítta
szőke hajú, magas férfi jött elénk mosolyogva, és már nyújtotta
is a kezét Ashton felé.
– Mr. Taylor? – Ashton bólintott, kezet rázott vele, majd a
fickó felém fordult. – Ön pedig Mrs. Taylor! – üdvözölt.
Ideges kuncogás hagyta el a számat a név hallatán. Most
hallottam először mástól kimondva a nekem kitalált nevet, ami
először igencsak meglepett, mert egyáltalán nem tetszett az
ötlet. Megannyi rossz élmény tört fel bennem, amint megláttam,
hogy valaki más vezetéknevét viselem. De Ashton vezetékneve a
nevem mellett valahogy mégis másként csengett; korántsem volt
annyira rémisztő, mint hittem. Ha jól belegondolok, még tetszett
is. Furcsa módon úgy éreztem, mintha ez a név tenne szabaddá,
és adna lehetőséget ahhoz, hogy egy darabig átlagos életet
élhessek. Végül is, Annabelle Taylorral még soha semmi rossz
dolog nem történt!
– Üdvözlöm! – köszöntem vissza a férfinak.
 – A nevem Kyle, és én vagyok az üdülőhely igazgatója. Ha
bármire szükségük lenne az itt-tartózkodásuk során, kérem,
szóljanak! – mondta.
Ashton elmosolyodott, és megfogta a kezemet.
– Köszönjük! De a Mr. és Mrs. Taylor helyett nyugodtan
hívjon minket Ashtonnak és Annának!
Újabb kuncogás csúszott ki a számon, de gyorsan ráharaptam
az ajkamra, és inkább körbenéztem a mesebeli tájon. Maga volt a
paradicsom; akár egy képeslap! Még soha nem láttam ennyire
gyönyörű helyet! Hófehér, púderfinom homok borított mindent,
a ragyogóan kék tenger lágy hullámai nyaldosták a partot. Kis
faházak sorakoztak a pálmafák alatt, és nyugágyak lógtak le
róluk. Egy kicsivel feljebb egy fából készült stég nyúlt be hosszan
az óceánba, mindkét oldalán nyaralók álltak. Boldog sóhaj tört
fel belőlem, ahogy belegondoltam, hogy itt töltjük a következő
két hetet. Maga lesz a mennyország!
Kyle a strand felé tessékelt minket.
– Megmutatom a nyaralójukat! Hassan, kérem, hozza a
csomagokat! – szólt oda a fiúnak, aki már pakolta is ki a
táskáinkat a csónakból. – Kérem, kövessenek! – Kyle gyors
léptekkel megindult, flip-flop papucsa minden egyes lépésnél a
talpához csapódott.
Izgatott mosollyal fogtam meg Ashton kezét, és a férfi után
indultunk. Amikor észrevettem, hogy a kis fából készült stég,
illetve a mögötte lévő vízi villák felé tartunk, apró sikoly hagyta
el a számat.
– A főépületet ott találják, ahol az imént beszélgettünk.
Három étterem található benne, egy snack bár, két
úszómedence, egy sparészleg, néhány üzlet és három bár. A
parton lehetőség van vízi sportokra: kajakozhatnak,
snorkelezhetnek és szörfözhetnek is. Itt, a part ezen végén
minden este nyolctól éjfélig szabadtéri grillezést tartunk. Bármit
elkészítünk, amit csak szeretnének: steaket, halat, homárt –
taglalta Kyle büszkén, majd rálépett a fából készült sétányra, és a
mintegy nyolc villa irányába mutatott, amelyek a tenger felett
álltak cölöpökön. – Azok ott a tengeri bungalóink. A legutolsó
lesz az önöké! – Kyle kivette a zsebéből a két kulcskártyát. – A
szomszédos villa a következő két hétben üres lesz, így kettesben
lehetnek. Az óceánnak arra a részére korlátozott használat
érvényes, így attól sem kell tartaniuk, hogy mások ott fognak
úszkálni. Sem csónakkal, sem vízi sporteszközökkel nem lehet
arra menni, csak maguk fogják használni azt a területet.
Hangosan nyeltem egyet. Egyértelműen látszott, hogy apa
mindenre gondolt, még arra is, hogy senki ne is úszhasson oda a
közelünkbe.
Kyle ekkor megállt a villa faajtaja előtt, behelyezte a kártyát az
ajtón lévő elektromos dobozba, mire az ajtózár kattant egyet.
Benyomta az ajtót, és betessékelt minket. Ahogy átléptem a
küszöbön, a lélegzetem is elállt a fényűző luxus láttán. Mesés
volt a hely!
A hatalmas szoba közepén egy gigaméretű bézs színű kanapé
állt, amit egy mennyezetről lelógó baldachin vett körbe. A
kanapé melletti asztalka közepén hatalmas csokor virág
díszelgett, szemben vele pedig két, kényelmesnek látszó fotel
helyezkedett el. A szoba három falát faburkolat borította, a
bejárattal szembeni üvegfalon keresztül látni lehetett az óceánt.
Ashton mögém lépett, és hallhatóan ő is megdöbbent. Kyle a
falon található kis fehér doboz felé mutatott.
– Itt lehet irányítani a légkondicionálót. – Ezután beljebb
lépett, és a jobb oldali ajtó felé intett. – Ott a fürdőszoba, benne
egy jakuzzival. A fürdőszoba üvegfala olyan, hogy önök
kiláthatnak, de mások nem látnak be. Teljes privátszférát
biztosít.
– Elképesztő! – mormogtam, és a fejemet ráztam az
ámulattól.
Kyle egyetértően bólintott, majd egy másik ajtót nyitott ki, és
intett, hogy lépjek be.
– Ez a legnagyobb hálószoba.
A szoba éppolyan szép volt, mint amilyennek gondoltam.
Hófehér ágytakaró borította a hatalmas baldachinos ágyat. Piros
törülközőkből egy szívet formáztak, a fehér ágyneműre kis vörös
rózsaszirmokat szórtak. Az ágy az óceán felé nézett, így
ébredéskor az első, amit meglát az ember, az a végtelenségig
húzódó óceán.
– És amott van a kedvenc részem! – mutatott Kyle két fotel
felé. A szemöldökömet összevonva léptem oda. Legnagyobb
meglepetésemre a padló nagy része egy hatalmas üveglapból állt.
Az alattunk ringatózó víz olyan kristálytiszta volt, hogy az óceán
alján fekvő apró kis köveket és az úszkáló halakat is látni
lehetett. Nem volt kétség, nekem is ez tetszett eddig a legjobban
a villában!
– Hadd mutassam meg még a teraszt, azután magukra
hagyom önöket!
Végigmentünk a nappalin. Észrevettem, hogy a táskáinkat
már behozták. Kyle elcsúsztatta a nagy üvegajtót, mire
megcsapta az arcunkat a meleg levegő. Elégedetten sóhajtottam
egyet, hunyorítva kinéztem, és egyszerűen képtelen voltam
abbahagyni a mosolygást.
Ashton Kyle-t faggatta arról, mikor szoktak jönni takarítani,
hogyan lehet hívni a szobaszervizt, én meg közben
körbesétáltam a teraszon, és a kezemmel végigsimítottam a kis
asztalkán, a székeken, valamint a napozóágyakon. A korlátnak
támaszkodtam, és körbenéztem, hogy elmerüljek a látványban.
Jobbra egy kis lépcsősort vettem észre. Saját lejáratunk volt a
tengerbe a teraszról! Hogy ez is itt volt, no meg a szobaszerviz, ki
sem kell lépnünk a villából a következő két hétben!
– Nos, magukra hagyom önöket, hogy kényelembe
helyezhessék magukat. Viszlát, Mrs. Taylor! Bízom benne, hogy
nagyon jól fogják magukat érezni nálunk! – szólt oda hozzám
Kyle, majd intett egyet, és visszalépett a nyaralóba.
– Biztos vagyok benne, hogy így lesz! – feleltem széles
mosollyal.
Ashton kikísérte Kyle-t, én pedig a napozóágy felé
kacsintgattam. Nem tudtam eldönteni, hogy először
napfürdőzzek, vagy a vízben mártózzak-e meg. Épp ezen
tanakodtam magamban, amikor Ashton fülig érő vigyorral
visszasétált hozzám.
– Nagyon meleg van itt, kinn. Be kellene jönnöd, és egy kis
napvédőt kellene kenni magadra!
Egyetértően bólintottam.
– Tudom. – Visszanéztem a tengerre, és el is döntöttem, mit
akarok először csinálni. Úszni.
Sajnos, előtte még ki kellett pakolnunk a táskáinkat. Egy
örökkévalóságnak tűnt, mire mindennek, amit hoztunk,
megtaláltuk a helyét! A hatodik bikinimnél már rájöttem, hogy
az utazás okozta izgatottságomban kissé túlzásba vittem a
pakolást.
Figyeltem, ahogy Ashton csendben kiteszi a ruháit, és
berakosgatja őket a fiókokba az én dolgaim mellé. Ekkor
bevillant valami. Ez a hely annyira távoli, csodálatos és
romantikus volt az idilli környezetével, és a tudat, hogy nap mint
nap minimális öltözetben fogom látni az elképesztően jó testét,
ráébresztett, hogy nem leszek képes ellenállni a vonzerejének a
vakációnk alatt. Ahogyan LA-ben is elkapott a szenvedély, most
is egyre csak nőtt bennem a vágy. Esélytelennek éreztem, hogy
leküzdjem ezt magamban. Most, hogy messze voltunk a sulitól,
és kettesben lehettünk, semmi nem állíthatott meg minket
abban, hogy igazán jól érezzük magunkat ebben a két hétben.
Ahogy ez megfogalmazódott bennem, össze is ugrott a gyomrom
az izgalomtól, és halvány mosoly jelent meg a szám szegletében.
Annyira régen érintette meg a testem, hogy már a gondolattól is
bezsongtam!
Miután végre sikerült mindent kicsomagolnunk, felkaptam az
elsőként a kezembe kerülő bikinit, és Ashtonra mosolyogtam.
– Megyek átöltözni! Muszáj megnéznem, olyan jó érzés is-e a
víz, mint amilyen szépnek látszik! – vigyorogtam boldogan,
majd felkaptam a napvédő krémet az éjjeliszekrényről, és a
fürdőszoba felé szökkentem.
Kibújtam a ruháimból, felvettem a fekete bikinit, és
megkötöttem oldalt a csípőmnél és a nyakamnál. Ahogy ide-oda
forogtam, belenéztem a tükörbe, és az ajkamba haraptam. Alig
takart valamit a fürdőruha; általában nem ilyenben szoktam
lenni, de azért választottam most ezt, mert nem akarom, hogy
úgy barnuljak le, hogy a hátamon és a vállamon megmaradjanak
a széles pántok helyei. El is döntöttem gyorsan magamban, hogy
mások előtt ezt nem fogom viselni; szinte erkölcstelennek
éreztem magam, bár mindent takart, amit takarnia kellett.
Kentem magamra egy réteg napvédőt, mindenhova, ahol
elértem magam, majd kivágtattam a fürdőszobából. Ashtonon
mindössze egy szál fekete fürdőnadrág volt, semmi más.
Megtorpantam, a szám nyitva marad a csodálkozástól, amikor
megláttam a tökéletesen kidolgozott izmokat a mellkasán és a
karján. Épp a mellkasát kenegette be fehér naptejjel. Kiszáradt a
szám. Bizsergett a tenyerem, hogy a napvédő flakonjához
nyúljak, és én kenjem szét a krémet a testén. Rájöttem:
megőrülök ezért a pasiért!
Ashton felpillantott, ahogy kiléptem, és a keze megállt. A
szeme nagyra nyílt, ahogy végigmért, és beszívta az alsó ajkát.
Belepirultam, mert annyira bámult, hogy nem is tűnt fel neki,
hogy látom.
– Bekenjem a hátad? – ajánlottam fel, és a fejemmel a
kezében tartott flakon felé biccentettem.
Hangosan nyelt egyet, zavartan lenézett a flakonra, mintha
elfelejtette volna, hogy a kezében tartja.
– Öö... igen. Kösz!
Kisétáltam a teraszra, mert tudtam, hogy utánam jön. Amikor
megfordultam, már a napozóágynál állt, és továbbra is árgus
szemekkel meredt rám. Elmosolyodtam, kivettem a kezéből a
flakont, és intettem a fejemmel, hogy üljön le.
Már az érzéki örömmel töltött el, hogy a krémet elkentem a
hátán! Lassú mozdulatokkal dolgoztam, hagytam, hogy az
ujjaim végigsimítsák a hátát, a vállait, gondosan ügyelve arra,
hogy semmit ki ne hagyjak. Már ettől az egyszerű művelettől is
bizseregni kezdett a lábam köze.
Egész idő alatt próbáltam leküzdeni a pajzán énemet, amely
azt akarta, hogy nyomjam le a napozóágyra, és addig
szeretkezzek vele, amíg teljesen ki nem purcanok. Elég nagy
lenne az esélye annak, hogy barnulás nélkül megyek haza a
vakációzásból, ha nem bírok megálljt parancsolni a
hormonjaimnak!
Miután bekentem Ashton hátát, a hajamat copfba kötöttem,
és átadtam neki a napvédő krémet. Megfordultam, és felé
tartottam a hátamat.
– Bekennéd?
Nem válaszolt, csak nyomott egy adag krémet a tenyerébe,
majd kis körkörös mozdulatokkal a hátamba masszírozta.
Lehunytam a szemem, és a levegővételemre koncentráltam,
hogy ne induljak be teljesen az érintésétől. Amikor végzett,
hátrafordulva rámosolyogtam.
– Köszi!
Felállt.
– Nincs mit! Nem hagyhatom, hogy már az első napon leégj!
– viccelődött, majd megfordult, és a lépcső felé indult. Én meg
csak bizsergő belsővel, hevesen dobogó szívvel figyeltem a
hátizmait és az izmos combját. Beledugta a lábát a vízbe, és
elégedetten felhördült. – De jó meleg! Imádni fogod!
Álmodozón sóhajtottam, ahogy belépett a vízbe. Ez a hely, az
érintése, annak a gondolata, hogy a kezével végigsimogatja a
testemet, a szájával megcsókolja a számat, annyira magával
ragadó volt, hogy azt hittem, álmodom. Jack halálát követően
úgy gondoltam, soha többé nem lehetek boldog. De úgy tűnt,
Ashton képes volt egy apró mosolyával jobbá tenni mindent.
Felálltam, a terasz széléhez léptem, és ráhajoltam a
fakorlátra. Alattam úgy másfél méterrel ringott a víz, mintha
csak egy medence felett álltam volna a második ugródeszkán.
Ashton feljött a víz felszínére, a szeme elé tette a kezét, hogy
eltakarja a napot, és a part felé nézett. Én elmosolyodtam, és
felléptem a korlát alsó felére. Kicsit előrehajoltam, és én is
arrafelé pillantottam, de semmit nem láttam. A villánk, ahogy
Kyle mondta is, teljesen el volt zárva mindenki elől.
– Mély? – kiáltottam Ashtonnak.
Lenézett, lebukott, majd néhány másodperc elteltével feljött,
és megrázta a fejét, hogy lerázza a vizet a hajáról. Remegett a
gyomrom, és halk nyögés tört elő a számon.
– Úgy három méter mély lehet! – vonta meg a vállát.
Izgatottan elmosolyodtam. Három méter az pont jó. Mezítláb
elkezdtem felfelé mászni a korláton. – Ne, Anna! Mi a francot
művelsz? – szólt rám Ashton.
Ahogy felmásztam a korlát tetejére, kinyújtottam oldalra a
kezemet, hogy egyensúlyozzak, és megráztam a fejem, jelezve
neki, hogy ne aggódja túl a dolgot.
– Nyugalom, szépfiú! – Vettem egy mély levegőt, karomat a
fejem fölé lendítettem, és leugrottam. Amikor a meleg víz az
arcomat érte, behunytam a szemem, és csak kiélveztem a víz
okozta mámorító érzést. Olyan volt, mintha egy meleg vizes
kádba merültem volna alá. A lábammal hátrarúgva úsztam
néhány hosszt a víz alatt, majd feljöttem, és megtöröltem az
arcomat a kezemmel. Ahogy kinyitottam a szemem, és
megláttam Ashton szigorú, rosszalló tekintetét, kitört belőlem a
nevetés.
– Jesszusom, Anna, többet ilyet ne csinálj! Mi van, ha kitöröd
a nyakad? Csak tippeltem, milyen mély a víz! – szidott le
morogva.
Beleharaptam a számba, és bólintottam. Próbáltam úgy tenni,
mint aki szégyelli magát, ahogy lassan felé úsztam. Itt volt az
ideje, hogy lefektessük a szabályokat. Nem akartam semmiféle
testőrmagatartást látni Ashtonon a vakációzás idején. Neki is
kijárt egy kis lazulás és kikapcsolódás.
– Most komolyan, Ashton, hidd el, le tudok ugrani egy
korlátról! Lazulj már el egy kicsit végre! Nyaralunk, csak mi
ketten, teljesen elzárva a külvilágtól! Óceánra néző kilátásunk
van, és szobaszervizünk! Kérlek szépen, lazíts és érezd jól
magad! – győzködtem. Miközben beszéltem, átkaroltam a
nyakát, és közelebb húztam magamhoz. Eljött a móka, ideje!
Ahogy belegondoltam, mi is fog következni, már minden
porcikám vibrált.
Az arca meglágyult, ahogy közelebb húztam magamhoz.
– Itt is végeznem kell a munkámat – mentegetőzött.
 Lassan bólintottam, és közben azon tűnődtem, hogy a
csudába tudnám elcsábítani anélkül, hogy ne kelljen neki
könyörögnöm, mint ahogy legutóbb történt, amikor elutaztunk.
– Mmm hmm, igen, a test őrzése a feladatod – súgtam neki.
Hangosan nyelt egyet.
– Így van. És hidd el, elég kemény munka ez!
Egy gyors mozdulattal a dereka köré fontam a lábam, és
rácsimpaszkodtam. Éreztem, ahogy hozzám nyomódik a
férfiassága. Túl késő, már kemény! Izgatottan kuncogtam. Nem
bírtam már többet várni, de először kicsit szórakozni akartam
vele. Szorosan átkulcsoltam a lábammal, bízva abban, hogy
mindkettőnket a felszínen tud tartani, majd a kezemmel
hátranyúltam, és kikötöttem a bikinifelsőmet. Levettem,
kiemeltem a vízből, megmutattam neki, majd a terasz felé
hajítottam, és az sem érdekelt, hogy mellédobom-e. Ashton
felhördült, összeráncolt szemöldökkel azon nyomban
lepillantott rám.
Pajkosan elmosolyodtam.
– És ha én még keményebbé akarom tenni a munkádat? –
kacérkodtam. Amíg zavarában nem tudott a szemembe nézni, a
kezemmel elindultam lefelé, és egykettőre kikötöttem a
bikinialsómat is.
– Nos, úgy tűnik, az élet elég kemény! – dünnyögte elakadó
lélegzettel.
Jesszus! Elég kemény!! Mintha csak egy vasrúd lenne,
annyira kemény! Kuncogtam magamban, majd levettem a
bikinialsómat, azt is a víz fölé emeltem, ügyelve arra, hogy jól
lássa, majd a terasz felé dobtam. Fájdalmas kifejezés futott át az
arcán. Nem bírtam elnyomni a mosolyt, ami aztán szélesen
elterült az arcomon.
– Elég kemény? – érdeklődtem sokatmondóan a
szemöldökömet felvonva, majd ismét átkaroltam a nyakát.
Az ujjait belemélyesztette a hátamba, a tekintetünk ismét
összeforrt.
– Lehet, hogy nagyon is kemény! – hörögte, és az ajkát az
ajkamra nyomta.
Azon nyomban életre kelt a testem. Elhatalmasodott rajtam a
szenvedély. De gyorsan hátrébb húzódtam, megtörve a
csókunkat.
Volt valami, amit még előtte akartam tőle. Kikulcsoltam a
lábamat, egy kicsit arrébb úsztam, és kacéran mosolyogtam rá.
Könyörgött a szemével, hogy ússzak vissza hozzá, és fejezzem be,
amit elkezdtem, de tudtam, hogy soha nem mondaná ki.
– Jaj, ne nézz már rám ilyen kutyaszemekkel! – nevettem, és
már majdnem megadtam magam. A terasz felé biccentettem a
fejemmel, még mielőtt tényleg nem bírok ellenállni neki. –
Szeretném, ha te is beleugranál! Muszáj neked is kicsit
ellazulnod!
Felhorkant, visszanézett a teraszra, ahonnan leugrottam. Szó
nélkül megfordult, a lépcsőhöz úszott, felmászott a korlátra, és a
szemét rajtam tartva felemelte a lábát.
Gyorsan megráztam a fejemet.
– Le a nadrággal! Arra itt most nincs szükséged! – kiáltottam
oda, és játékosan kacsintottam egyet felé.
Beleharaptam az ajkamba, ahogy figyeltem, hogy lehúzza a
sortját, és egy apró kis kupacba a földre csúsztatja. Tökéletes volt
a teste! Beleremegett a gyomrom, amikor felmászott a korlát
tetejére, és ott állt a maga meztelen szépségében. A szívem vadul
zakatolt, ahogy láttam, hogy a vizes bőre ragyog a napfényben, a
haja csillog, mintha csak ezer apró gyémánt lenne benne.
Lemosolygott rám, mire minden porcikám bizseregni kezdett.
Ekkor ráébredtem: nem csak a testéért vagyok megőrülve.
Totálisan, letagadhatatlanul szerelmes vagyok belé. Sosem
hittem volna, hogy Jacken kívül valaha is szeretni fogok valakit.
Még most is nagyon-nagyon szerettem Jacket, mindig is a
szívemben fogom őrizni őt. De nem tehettem róla; annyira
beleszerettem Ashtonba, hogy az már szinte fájt. Ő volt a
mindenem, a napfény, a levegő az életemben; mindenem
körülötte forgott. Úgy tűnt, megállt az idő, és azt éreztem, az
egész életem e köré a vele töltött pillanat köré sűrűsödik, mintha
csak az lenne életem egyetlen célja e földön, hogy őt szeressem.
Ashton tett teljessé engem, és erre csak most jöttem rá.
Elugrott a korláttól, és eltűnt az óceánban. Ekkor hirtelen
visszacsöppentem a valóságba. Ledöbbentem, kezdett úrrá lenni
rajtam a pánik. Hogy hagyhattam, hogy ez történjen? Most
mihez kezdek ezzel az érzéssel? Lehet, hogy mindig is szerelmes
voltam belé, csak féltem, vagy hülye voltam beismerni? Óriási
bajban vagyok, mert ő meg nem szerelmes belém! Persze,
odavan értem, és barátok vagyunk, de az ilyenek, mint ő, nem
lenne sosem boldog egy magamfajta összetört lelkű nővel!
Sokkal-sokkal jobbat érdemelne annál, mint amit én valaha is
képes lennék adni neki. Soha nem leszek elég jó Ashton
Taylornak!
Halkan felnyögtem, ahogy visszanéztem a lépcső irányába.
Arra gondoltam, hogy most legszívesebben kimásznék a vízből,
és kifutnék a világból. Belül egyre csak szorított az érzés,
belesajgott a szívem, és a félelemtől libabőrös lettem. Jack óta
nem engedtem meg magamnak, hogy bármitől is féljek, vagy
bármi újra fájdalmat okozzon a lelkemnek. De valahogy
Ashtonnak sikerült áttörnie ezen a falon, és tábort ütött a
szívemben anélkül, hogy ő maga észrevette volna. Ez a fiú az
engedélyem nélkül ellopta a szívemet.
Még mielőtt elragadtak volna a fejemben cikázó gondolatok,
két kéz ragadta meg a combomat a víz alatt. Ashton bukkant fel
előttem. Ahogy rám mosolygott, és kitörölte a vizet a szeméből, a
szívem nagyot dobbant, és már eszem ágában sem volt
kiszaladni a világból. Ehelyett inkább csak arra vágytam, hogy
még közelebb lehessek hozzá, annyira közel, hogy eggyé
olvadhassak vele.
Tudtam, nem mondhatom el neki, hogyan érzek. Úgy
döntöttem, hogy lazának fogok tűnni, és azt színlelem, mintha
meg sem történt volna ez a döbbenetes felismerés, hogy
összedőlt a jól felépített világom, és a szívem már csakis
kizárólag az övé. Ha tudná, mit érzek iránta, valószínűleg
megijedne tőle éppúgy, ahogy én is megrémültem. Ashton
Taylor nem az a típusú ember volt, aki elköteleződne valaki
mellett.
Mosolyt erőltetve magamra átkaroltam a nyakát.
– Tetszett a mutatványod! – viccelődtem, de észrevettem,
hogy a hangom teljesen idegenül hangzik.
A válaszként felém küldött mosolyától viszont teljesen
elolvadtam.
– Örülök, hogy le tudtalak nyűgözni vele!
– Mindig lenyűgözöl! – Ez volt az igazság. Átadtam magam a
bennem örvénylő szenvedélynek, és megfogtam hátul a fejét. –
Akkor csókolj meg! – Esélyt sem adtam neki, hogy feleljen rá
valamit, vagy elutasítson; a számat az övére tapasztottam. Sírni
tudtam volna, olyan gyengéden csókolt vissza! Mámorító érzés
volt! Puha, lágy mozdulatokkal simított végig a testemen,
közelebb húzott magához, és a lábamat a dereka köré fonta.
Beletúrtam a vizes hajába, és a lelkem összes szeretetével
csókoltam, hogy szavak nélkül így jelezzem neki, mennyire
szeretem őt.
Beleremegett a gyomrom, amikor a dereka köré tettem a
lábam, és a bőrünk összeért. Kívántam őt. Többre vágytam a
csóknál. Eggyé akartam válni vele, arra vágytam, hogy
felemésszen és a magáévá tegyen. Olyan sóvárgás égette testem
minden porcikáját, amilyet még soha senki iránt nem éreztem.
Megtörtem a csókunkat, és a homlokomat a homlokához
érintettem.
– Szeretkezz velem, Ashton! – kérleltem.
Néhány másodpercig kinyílt szájjal nézett rám, majd az ajkát
lágyan újra az ajkamra nyomta. – Nem lehet. Nincs nálam
óvszer – suttogta. Ahogy ezt kimondta, látszott rajta, hogy
bosszankodik miatta.
Sóhajtottam egyet, és szorosabban ráfontam a lábam. Nem
érdekelt. Ha teherbe esnék, épp annyira imádnám a gyerekét,
mint őt.
– Nem érdekel. Kérlek, szeretkezz velem! Kívánlak! –
Belenéztem a gyönyörű zöld szemébe, és megdobbant a szívem.
Kétségkívül a szemét szerettem a legjobban benne – a teste
hibátlan volt, de a tekintete annyi mindent elárult róla. Nem
győztem betelni vele, egy örökkévalóságon át tudtam volna
nézni!
Apró mosoly jelent meg a szám sarkában, mielőtt újra
megcsókolt, és gyengéden megszívta az alsó ajkamat. Ahogy
elmélyült a csókunk, rájöttem, hogy ezúttal más minden érintés
és minden csók. Magamban azon tűnődtem, hogy igen, ez lehet
az, amit igazán „szerelmeskedésnek” neveznek. Azért éreztem
vajon ennyire intimnek és mámorítónak, mert a karjaiban
voltam, egy csodálatosan szép helyen? Mintha minden
érintésével a szívemet és a lelkemet simogatná; mindenemmel
vágytam rá.
Megemeltem a csípőmet, és próbáltam annyira közel húzódni
hozzá, amennyire csak bírtam. Elöntött a szerelem érzése,
belenyögtem a szájába, és azt kívántam, bárcsak soha ne érne
véget ez a pillanat! Nem akartam kikerülni ebből az
Ashton-csapdából, amelybe belezuhantam. Még alig egy órája
voltunk csak a szigeten, de már most tudtam, hogy ez életem
legszebb időszaka lesz.
Amikor megtörte a csókot, és oldalt a nyakamat kezdte
puszilgatni, a szememet összeszorítva levegő után kapkodtam.
– Ez lesz a legklasszabb karácsonyom és szilveszterem! –
dünnyögtem. Mindent meg is fogok tenni annak érdekében,
hogy ő is így érezze. Kissé megijedtem a gondolattól, mire lennék
képes, csak azért, hogy boldoggá tegyem őt.
– Az biztos! – helyeselt. Szorosabban átölelte a csípőmet, és
olyan szorosan magához húzott, hogy a testünk teljesen
egymáshoz simult. Éreztem, hogy a nőiségem bejáratához
szorítja megmerevedett szervét, és gyengéden behatol; olyan
lassan, hogy az már szinte őrjítően jólesett.
Felnyögtem, ahogy ismét magamban érezhettem őt. Mintha
az elmúlt két hónapban visszatartottam volna a lélegzetemet, és
most újra nagy levegőt vehetek. Éreztem az ajkamon a leheletét,
ahogy a homlokához nyomtam a homlokomat, a szemébe
néztem, miközben a lassú, ütemes mozgásban egyre nőtt az
ölemben a kéj.
Szeretkezésünk minden egyes másodpercét bevéstem az
emlékezetembe. Csodálatos érzés volt, keserédes pillanatai az
életemnek. Minden annyira tökéletes volt, a helye, a testünket
simogató víz, ahogy a keze és a szája a testemet körbefonta,
ahogy szerelmeskedett velem. Belesajdult a szívem, olyan édes
és gyengéd volt minden egyes mozdulat!
Ashton szorosan magán tartva engem a villa felé kezdett
úszni. Azt hittem, kivisz a vízből, de nem ezt tette. Az egyik
facölöphöz nyomott, és ott folytatta mámorítóan kéjes
támadását. Az oszlopnak döntöttem a fejem, és csak őt láttam
magam előtt. Különös gondolat suhant át a fejemen. Szinte hálát
éreztem amiatt, ami a múltban történt velem. Ha Carter nem
teszi, amit tett, akkor valószínűleg nem ismerem meg Ashtont.
Ahogy az ajkát az ajkamra tapasztotta, és az íze eltöltötte az
érzékeimet, tudtam, hogy csupán ezért az Ashtonnal töltött
pillanatért megérte keresztülmenni azokon a szörnyű dolgokon
Carterrel.
Ashton gyengéden mosolygott végig, miközben szeretkeztünk,
az arca boldogságtól sugárzott. Hihetetlen magasságokba
emelkedett bennem az egyre növekvő örömérzet. Lehunytam a
szemem, hátrafeszítettem a fejem, és elvesztem a pillanatban és
az érzésben.
– Nézz rám, kicsi lány! – szólt halkan. – Nézz rám, kérlek! –
Kinyitottam a szemem, és belenéztem az angyali arcába, mire ő
elmosolyodott, és a homlokát az enyémhez nyomta. A
tekintetünk egybeforrott, miközben tovább emelte a testemet és
a lelkemet, egészen a mennyországig. – Így jobb! – suttogta, és
lágyan csókolt.
Hangosan, szinte zavarba ejtően felnyögtem, de nem tudtam
visszafogni magam. Éreztem, hogy lüktet a vér az ereimben. Az
orgazmus hirtelen tört rám; olyan erővel, hogy hevesen
beleharaptam Ashton ajkába, ahogy az egész testem
megremegett. Az ujjai belemélyedtek a combomba, és a szájával
mohón kereste a számat, hogy megcsókoljon, mintha csak a
lelkemet akarná felfalni.
Az ő teste is megfeszült, majd kiszállt belőlem, és miközben
elélvezett, felnyögött.
Ziháltam, a szememet ismét becsuktam, a fejemet pedig
erőtlenül visszanyomtam a kemény facölöphöz, amihez Ashton
kiszegezett. Fáradt mosoly jelent meg az arcomon, ahogy
visszanéztem rá, és láttam, hogy a szenvedélytől ragyogó
szemmel gyengéden simogatja a hajamat.
Annyira el akartam neki mondani, hogy szeretem! De nem
tudtam. Inkább nyeltem egyet, mert tudtam, ha kimondanám,
akkor mindent tönkretennék, és olyan messze futna tőlem,
amilyen messzire csak vinnék a lábai. Szükségem volt most rá;
kellett az életembe, így tisztában voltam vele, hogy nem
vallhatom be neki, mit érzek. Csak annak örültem, hogy őt is
boldoggá tehetem, és megadhatom neki, amire vágyik. Amit ad,
azt elfogadom, addig, ameddig hajlandó rá.
Könnyek gyűltek a szemembe, mert elragadott az érzés, hogy
ismét szerelmes vagyok, amitől sebezhetővé váltam. Gyűltek
bennem a kérdések, az aggályok, a bizonytalanság és a félelem;
mindez most felszínre került, és ettől megrémültem. Hogyan is
hagyhattam, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Hogy hagyhattam,
hogy ez a fiú ennyire a hatalmába kerítsen? És ha valami
történne vele, akkor mi lesz velem? Elvesznék.
Ashton összeráncolta a homlokát, ahogy az arcomat a
tenyerébe vette, a hüvelykujjával végigsimított a szemem alatt,
és letörölte a kicsorduló könnyemet.
Mosolyt erőltettem magamra, tudván, hogy most biztosan
aggódni kezd, min akadtam megint ki.
– Tökéletes volt, Ashton! Őszintén mondom, ez volt életem
egyik legszebb és legkülönlegesebb élménye. Köszönöm! –
suttogtam, és csak abban reménykedtem, hogy ne riasszák el a
szavaim. Előrehajoltam, a homlokához nyomtam az enyémet,
átkaroltam a nyakát, és szorosan hozzábújtam.
Örökre be akartam vésni ezt a pillanatot az emlékezetembe.
Mindig is ez lesz életem legszebb élménye. Ashton előrehajtotta
a fejét, lecsókolta az arcomról a könnyeket, de nem szólt semmit.
Nem is kellett, mert tudtam, hogy ő nem szeret úgy engem, mint
ahogyan én őt, és ezzel nem is volt semmi baj. Amíg így, akár
csak egy darabig is boldoggá tudom őt tenni, megteszek
mindent.
A cölöphöz szorítva tartott gyengéden a karjaiban, mialatt
már hosszú ideje a vizet taposta. Azóta, hogy kimondtam,
mennyire tökéletes volt ez a szerelmeskedés, egyikünk sem
szólalt meg. Amikor ellökte magát a cölöptől, és a lépcső felé
kezdett úszni, én még mindig a mellkasán csüngtem,
mosolyogtam, és szorosan kapaszkodtam a lábammal a
derekában. Könnyed mozdulattal kilépett a vízből, letett az egyik
napozóágyra, majd mellém feküdt. Különös volt a tekintete:
mintha azon gondolkodna, mit is mondjon, vagy épp próbálná
magát visszafogni, nehogy kimondjon valamit. Talán nem akarta
elrontani a pillanatot, mint ahogy én sem tettem.
Elégedett sóhajjal simítottam végig a haján. Eszembe jutott az
a kislány, akiről egyszer álmodtam. Ugyanilyen színű haja volt
neki is. Annyira vágytam rá, hogy valóra váljon az az álom!
Vágytam arra, hogy legyen tőle egy ilyen gyermekem, és hogy ő
olyan gyengéden nézzen rám, mint amikor az álmomban a füvön
odasétált hozzám! De tudtam, hogy ez nem fog megvalósulni.
Ashton nem akarna semmi komolyat; csak a fizikai dolgokra
vágyik, semmi többre.
Egyszerű volt hát a megoldás. Nem fogom elmondani neki,
hogy érzek iránta, és nem fogom jobban beengedni a szívembe
annál, mint ahol most van. Mélyen legbelül tudtam, hogy
óvatosnak kell lennem, és vigyáznom kell magamra,
máskülönben teljes mértékben összetörne. Nem engedhetem
meg magamnak, hogy egy közös életről álmodozzam vele, mert
már csak négy hónapig lesz mellettem, és visszamegy Los
Angelesbe. Ahogy ezekkel a mondatokkal győzködtem magam,
már akkor tisztában voltam azzal is, hogy ezzel csak magamat
ámítom. A világom már köré épült, amióta csak először
megláttam őt, csak épp nem akartam bevallani magamnak. Még
a szüleim is látták ezt. Most már értem, miért pillantottak és
mosolyogtak úgy egymásra: ők már látták, amit én nem akartam
észrevenni, azt, hogy teljesen odavagyok Ashtonért. Esélyem
sem volt, hogy másképp érezzek.
Ahogy megint összenéztünk, ismét érte könyörgött a testem.
Érzéki ajkairól eszembe jutott a mosolya, amikor a vízben
szeretkeztünk. Bizsergett a bőröm, ahogy az ujjammal
végigsimítottam az állkapcsa ívén, és lefelé haladtam a nyakán.
Kellemesen éreztem magam ebben a helyzetben; az egyik felem
mozdulni sem akart, míg a másik, a pajkos én, melyet Ashton
hozott ki belőlem, nem hagyott nyugodni.
– Megyek, lezuhanyozom. Bejössz megmosni a hátam? –
kérdeztem, és az invitálás egyértelmű jeleként felhúztam az
egyik szemöldökömet.
A szeme izgatottan felcsillant, és buzgón bólogatni kezdett.
Ebből tudtam, hogy ugyanazon a hullámhosszon vagyunk.
Ashton mindig rögtön vette a lapot!
– Hogy a viharba ne! – Felkacagtam a lelkesedésén, gyorsan
kiszabadítottam magam a karjaiból, az ajtó felé szaladtam, a
vállam mögül visszapillantottam, és elvigyorodtam, mert láttam,
hogy követ. Pajkosan felnevetett, ahogy felnyomta magát a
napozóágyból.
– Tetszik, ahogy meztelenül szaladgálsz előttem, kicsi lány! –
jelentette ki, majd talpra ugrott, és utánam eredt. Az
izgatottságom újabb szintre lépett.
 35. FEJEZET

A VELE TÖLTÖTT KIMERÍTŐ ZUHANYOZÁS UTÁN gyorsan

megszárítottam a hajamat, felvettem egy rövid, sárga nyári ruhát
és egy fehér flip-flop papucsot. Majd elájultam, amikor láttam,
mennyire dögösen öltözött fel! Pedig csak egy homokszínű sort
és egy fehér póló volt rajta, mégis annyira vonzó volt, hogy
elakadt a lélegzetem.
– Kész vagy, kicsi lány? – kérdezte, és felém nyújtotta a kezét.
Bólintottam, megfogtam a kezét, és hagytam, hogy felhúzzon az
öltözőasztal előtti székről. – Gyönyörű vagy, Anna! – suttogta a
fejét előrehajtva, és megcsókolt. A testem azonnal felélénkült az
érintésétől, így gyorsan eltoltam magamtól, még mielőtt az ágyra
lököm, és ismét nekiesem.
– Gyerünk, tudom, hogy éhes vagy! Menjünk enni! Kell neked
az energia, ha tartani akarod velem a lépést! – cukkoltam.
A vágytól fűtött tekintete láttán ismét megremegett a belsőm.
– Akkor hát kétszer annyit fogok enni, mint szoktam, mert
hogy sok energiát kell majd elégetnem! – vágott vissza
mosolyogva. Megforgattam a szemem, és próbáltam komoly
maradni, de nem jött össze.
– Menjünk, még mielőtt elfogy az összes koktél! – Felkaptam
a fényképezőgépét, majd kiléptünk a légkondis szobából a friss,
fülledt paradicsomi levegőre. A nap sugaraitól csillogott az
óceán.
Ekkor észrevettem a vízisportkunyhót.
– Holnap kipróbáljuk a snorkelezést?
 Lazán megvonta a vállát.
– Amit csak szeretnél, kicsi lány!
Természetesen Ashton ahhoz a szabadtéri grillezőhöz
vezetett, amelyikről az igazgató beszélt. A szeme úgy felcsillant a
négy hatalmas grillezőn készített ételek sora láttán, mintha már
egy éve nem evett volna! Meglepően sokáig tartott eldöntenie,
mit válasszon, majd miután két hatalmas tálat telepakoltunk, a
part felé vettük az irányt, hogy ott együk meg a vacsoránkat.
Ahogy leültem, rám mosolygott, és elém nyújtotta a tányérját.
– Megfogod ezt nekem! Mindjárt jövök! – közölte vigyorogva.
Összeráncoltam a homlokomat, mert nem igazán értettem, de
megfogtam a tányérját, és néztem, ahogy egy közeli kis partszéli
kunyhó felé siet. Közben le sem vette rólam a szemét, csak
néhány pillanatra. Amikor ismét visszafordult felém,
elmosolyodtam, ahogy megláttam a két kókuszdiót a kezében.
– Mi ez? – kíváncsiskodtam. Mindegyik kókuszdióból
gyümölcsnyárs, tekercses szívószál és mini esernyő ágaskodott
ki.
Ashton leült mellém, és felém nyújtotta az egyik kókuszdiót.
– Koktél! Ezt úgy hívják: „Sex on the beach”! – felelte.
Felszaladt az egyik szemöldököm, és próbáltam nem
elnevetni magam.
– Komolyan? – Megfogtam az italt, és a szívószállal
megkevertem a vöröses-narancssárga italt.
– Igen!
Felnevettem.
– Akkor biztosan ízleni fog!
Az egyik szemöldökét felhúzva bólintott, és a tekintete
lecsúszott a ruhám V alakú kivágására.
– Nekem is!
Próbáltam leplezni, hogy elpirulok; gyorsan megkóstoltam az
italt. Az ízlelőbimbóimmal éreztem, mennyire édes, a szemem
tágra nyílt a meglepetéstől. Nagyon finom volt!
– Hű, de jó! Van benne alkohol is? – kérdeztem, majd ismét
szippantottam belőle a szívószállal.
Ashton bólintott, nevetni kezdett, majd kihúzta a számból a
szívószálat.
– Lassabban, mert elég sok pia van benne!
Mialatt ettünk, az oldalának dőltem, és a tengert bámultuk. A
nap kezdett nyugovóra térni, annak ellenére, hogy még nem járt
későre az idő. A naplemente annyira romantikus és
lélegzetelállító volt, hogy beleremegett a szívem! Az ég
káprázatos színei az óceánban tükröződtek vissza, amitől még
látványosabb lett az összkép. Ashton végig átkarolt, ahogy ott
üldögéltünk.
Amikor parányi, ragyogó csillagok jelentek meg az égbolton,
halk zenére lettem figyelmes. A gyönyörű dallam felénk áradt a
parton. A vállára tettem a fejem, és boldogan felsóhajtottam.
– Megnézzük, kik játszanak? – ajánlotta fel.
– Menjünk! – Szó nélkül kibújtatta a vállát a fejem alól, talpra
állt, és a kezét nyújtotta felém. Felmosolyogtam rá, és
belecsúsztattam a kezemet az övébe.
– Ashton, te elképesztően romantikus pasi vagy! Tuti, hogy
még sosem volt barátnőd?
Elvigyorodott.
– Te vagy az első és az egyetlen! – felelte a szemembe nézve,
amitől majd’ elolvadt a szívem.
Kéz a kézben sétáltunk el ahhoz a legnagyobb épülethez,
amelyről Kyle azt mondta, az az üdülőhely központja. A
fogadótér gyönyörű rusztikus hely volt, és az egész fából épült. A
zene hátulról szűrődött kifelé, így követtünk néhány másik
vendéget, akik a bár feliratú ajtó irányába mentek. Elakadt a
lélegzetem, ahogy kiléptem. Ilyen bárt még sosem láttam; nem is
értettem, miért nevezik bárnak, amikor valójában kint voltunk a
szabad ég alatt. Gyakorlatilag egy tisztás volt a fák között, ahol
úgy húsz, gyertyafénnyel megvilágított asztal állt. Jobbra egy kis
faemelvény húzódott, ott játszott az együttes. Olyan
szívmelengető dallam áradt szét a levegőben, hogy mosolyt csalt
az arcomra! Az emberek egy deszkákból épített padlózaton
ringtak a zenére. Fákról lelógatott gázlámpákkal és a fák törzsén
körbefutó lampionokkal világították be a teret. Egy szalmatetős
kunyhó szolgált bárpultként. Láttam, hogy a vendégek
kókuszdióból koktéloztak, ahogyan korábban mi is.
– Hűha, de szép! – motyogtam.
Ashton gyengéden a tenyerébe vette az arcomat, és
megcsókolt. Csókja oly szédítően finom volt, hogy még ezt a
varázslatos helyet is egy pillanat alatt el tudta velem feledtetni.
– Hihetetlen! – jegyezte meg ő is. – Bevallom, csak egyvalami
szebb ennél, amit valaha láttam, az pedig te vagy! – A szívem
nagyot dobbant e szavak hallatán, és beleharaptam a számba,
hogy ne csússzon ki rajta egy szerelmi vallomás. – Táncoljunk! –
súgta, és gyengéden maga után húzott.
Csillogó szemmel karoltam át a nyakát, amikor a deszkából
épített táncparkettre léptünk, és elkezdtünk a zene ritmusára
andalogni. Ashton átkarolta a derekam, és egész este el sem
engedett maga mellől. A szemeivel hipnotizált; tánc közben
megszűnt minden és mindenki körülöttem, és csak mi ketten
voltunk ott, a mi kis saját szigetparadicsomunkban. Ashton
karjaiban semmi más nem számított. Tudtam: örökké ezt
szeretném érezni!
Amikor megtapsoltuk a bandát, miután eljátszották az utolsó
számot is, a csalódottságtól lebiggyedt a szám széle. Ashton rám
mosolygott, majd a mögötte lévő ajtó felé biccentett. – Lassan
mennünk kellene, későre jár.
Sóhajtottam és bólintottam.
– Már ennyi az idő? – tűnődtem.
Megvonta a vállát, és az egyik ujjával finoman végigsimította
az arcomat.
– Repül az idő, amikor jól érzi magát az ember!
Elmosolyodtam a kijelentésén.
– Te jól érezted magad?
Mosoly jelent meg az arcán.
– Életem legszebb időszaka ez, Mrs. Taylor! – A név hallatán
összeszorult a szívem. Most, hogy rádöbbentem, mit is érzek
iránta, reménytelenül vágytam rá, hogy a jövőt vele építhessem
– és egy nap felvehessem igazából is a nevét. De ez Carter miatt
soha nem fog megtörténni. Elöntött a harag, mert még most,
három évvel később sem tudtam szabadon élni az életemet. De
azon nyomban elpárologtak ezek a gondolatok, ahogy Ashton
végigsimította a karomat, megfogta a kezemet, és az ujjainkat
összekulcsolta.
– Gyere, kicsi lány, menjünk! – Vonakodva bólintottam, és
magamban azon imádkoztam, hogy ne szaladjon el ilyen gyorsan
az egész nyaralásunk, mint ahogy az első esténk. Ahogy a
főépületen keresztülsétálva a villa felé vettük utunkat, Ashton
ránézett az egyik üzletre, és megállt. – Nézd, még nyitva van!
Ezek itt tényleg mindent megtesznek a vendégek kényelméért! –
örvendezett. – Kell valamit vennem! – tette hozzá, majd szó
nélkül az üzlet irányába húzott. – Várj itt meg, mindjárt jövök! –
utasított. A tekintete elkomorodott, így tudtam, hogy most a
testőr szólt belőle, és nem csak egy sima „mindjárt jövök”
kijelentést tett.
Mosolyogva bólintottam.
– Igenis, uram!
 Vágytól fűtött szemmel nézett rám, majd megrázta a fejét,
beszaladt az üzletbe, és váltott néhány szót a pultnál álló férfival.
Mindketten eltűntek egy pillanatra a szemem elől, majd Ashton
visszalépett a kasszához, és kifizette, amit vett. Nem láttam, mi
az, csak annyit, hogy valami kicsi, amit becsúsztatott a zsebébe.
Amikor visszaért hozzám, egy szál vörös rózsát tartott elém.
– Fehér nem volt! – mentegetőzött.
Álmodozón felsóhajtottam a figyelmességén.
– Köszönöm, nagyon szép! – doromboltam, és a villáig kéz a
kézben megtett út alatt a rózsát szagolgattam. Amikor
odaértünk, betettem az asztalon álló vázában található virágok
közé. A teraszra és a csillagokra terelődött a figyelmem.
– Üljünk ki egy kicsit! – javasoltam. Kifelé menet kivettem
két üveg ásványvizet a minibárból, majd úgy fészkeltem be
magam a közelebbi napágyra, hogy mindketten elférjünk rajta.
Ashton mellém feküdt, és kinyújtózott. Az egyik karját alám
csúsztatta, és magához húzott. Elégedett, eufórikus mosoly
suhant át az arcomon. Államat a mellkasára fektettem, és
felnéztem rá. Néma csend vett körül minket. Egyikünk sem szólt
semmit, de ez valahogy mégsem volt kínos csend; inkább olyan,
mint amikor nincs szükség szavakra.
A holdfényben Ashton szívdöglesztően festett. A szeme
csillogott, fekete hajába halványkék árnyalat vegyült, a
mosolyától minden porcikám bizsergett. Annyira szerettem
volna kimondani azt a szót! De nem ment. Nem kockáztathattam
meg, hogy többé már ne akarjon az életem része lenni. Még soha
nem éreztem ilyen boldognak magamat, és mindezt ennek a
fiúnak köszönhettem.
Képtelen voltam visszafogni magam tovább. Feltoltam
magam, fölé hajoltam, és megcsókoltam. Azonnal viszonozta,
magára húzott, a kezét lecsúsztatta a hátamon, és megfogta a
fenekemet. Egyre lejjebb csúszott a keze, és lassan, ó,
nagyon-nagyon lassan felhúzta a ruhámat. Olyan volt, mintha
arra készült volna, hogy leállítom. De belemosolyogtam az
ajkaiba. Nem fogom leállítani a nyaralás alatt, de nyilvánvalóan
nem volt még ezzel tisztában.
Visszahúzódtam, lepillantottam rá, majd kigomboltam az
ingét, jelezve, hogy folytathatja, amit elkezdett. A szája
szegletében elégedett mosoly jelent meg, majd mielőtt bármit is
reagálhattam volna, felkapott, és maga alá fordított. Elakadt a
lélegzetem, úgy nevettem fel. Rám nézett, benyúlt a zsebébe, és
kihúzott egy tizenkét óvszeres dobozt.
Meglepődtem.
– Hát ezt vetted? – érdeklődtem, és kuncogni kezdtem,
amiért bűntudatos szemmel nézett rám. – Arra számítottál, hogy
lesz ma este még valami, Ashton? – cukkoltam.
Sóhajtott egyet, és megrázta a fejét.
– Nem, nem számítottam rá, csak reméltem! – felelte, és
látszott, hogy kissé kínosan érzi magát miatta.
Elvigyorodtam, felemeltem az egyik kezemet, és
megragadtam hátul a haját.
– Nos, akkor megsúgok neked egy titkot, szépfiú! –
duruzsoltam, és a száját közelebb húztam az enyémhez. Az
ajkunk szinte összeért, amikor folytattam: – Ha szeretnéd,
sokszor csinálhatjuk a vakáció alatt!
Megmerevedett a teste.
– Ó, igen, határozottan szeretném! – nyögte lelkesen
bólogatva, majd a fejét lehajtotta, és megcsókolt, ezzel lezárva a
beszélgetést.
Miután szerelmeskedtünk a csillagok alatt, bevitt a
hálószobába, és újból egymásnak estünk a rózsaszirmokkal
meghintett ágyon.
 Reggel arra ébredtem, hogy minden porcikám sajog az elmúlt
esti akciónktól. Ashton még javában horkolt mögöttem, így
tudtam, hogy mélyen alszik. Gyorsan az órára pillantottam;
láttam, hogy majdnem tíz óra volt már. Az izmaim sajogtak,
ahogy lassan kicsúsztam a karjai alól, hogy szembe kerülhessek
vele. Elmosolyodtam, amikor megláttam. A haja égnek állt,
rendesen összeborzolódott, miután az éjszaka folyamán
többször is beletúrtam. Az ajka még mindig meg volt kicsit
duzzadva a rengeteg csóktól. Az állkapcsát sötét, többnapos
borosta borította; nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg az ujjam
hegyével, és ne mosolyodjak el egy apró karcoláson.
Beleharaptam az alsó ajkamba, ahogy az érzésektől
felgyorsult a szívverésem. Ismeretlen volt ez számomra, de
tudtam, mit jelent. Szerelmet.
Nyeltem egyet. Megrémített, hogy ismét szerelmes vagyok.
Nem örültem neki. Az emberek többsége szerint szerelmesnek
lenni a legjobb dolog a világon. Bizonyos értelemben egyet is
értettem velük, de nem akkor, amikor folyton arra kell
gondolnod, hogy ezt bármikor elveszítheted, vagy amikor
végignézel valami szörnyűséget, és darabokra törik a szíved.
Nem, szerelmesnek lenni inkább volt ijesztő, mint boldogító.
Ahogy levettem Ashtonról a szemem, a tekintetem az ággyal
szembeni üvegfalra szegeződött. Kinéztem az óceánra, amely
úgy ragyogott, mintha ezernyi gyémánt lebegne a felszínén. Arra
jutottam, hogy bármilyen varázslatos is ez a látvány, amire
ébredtem, azt semmi sem múlhatja felül, hogy ébredéskor
Ashtont láthatom.
Ashton még szorosabban ölelt át a karjával, ahogy
fészkelődött egyet, kiadott magából egy hatalmas, nazális
horkantást, majd néhányszor megnyalta a száját; nyilvánvalóan
nem volt tudatában, hogy én már ébren vagyok, és azon
parázom, hogy szerelmes vagyok belé.
Ahogy ott feküdtem Ashton karjaiban, Jack jutott eszembe.
Nem hittem volna, hogy valaki beléphet az életembe őutána. Azt
hittem, Jack volt a nagy ő. Az én igaz szerelmem. De lehet, hogy
éretlen kis tizenhat évesen még nem is tudhattam igazán, mi az,
hogy igaz szerelem. Ashtonnal más volt. Én éreztem, hogy más.
Talán ez másfajta szerelem, mint amit Jack iránt éreztem. Ez
valahogy mélyebb érzelmekről szólt. Hihetetlenül imádtam
Jacket, de Ashtonba szerelmes vagyok. Számomra ez hatalmas
különbséget jelentett. Ashton különleges; olyan, akire
szükségem van, aki megért engem, és elfogadja azt a zavarodott
lányt, aki vagyok. Ő az, aki mellett teljes mértékben otthon
érzem magam. Minden, ami jó az életemben. Ha valami
közhellyel kellene jellemeznem, azt mondanám, Ashton Taylor a
lelki társam, a másik felem.
Majd’ félórányi ejtőzés, aggodalmaskodás, töprengés után, és
azt követően, hogy rájöttem, többé már nem tudom irányítani az
érzéseimet, úgy határoztam, hogy a legjobb, amit tehetek, ha
nem veszek tudomást erről, és inkább megrendelem a reggelit –
végül is, Ashton szívéhez kétségkívül a gyomrán keresztül vezet
az út.
Mindig trükkösnek kellett lennem, ha anélkül akartam
kiszállni az ágyból, hogy ne vegye észre; rengeteg fészkelődésre
és lassú mozdulatra volt hozzá szükség. Miután sikerült
kibújnom a karjai alól, a párnámat tettem a helyemre, és
figyeltem, ahogyan Ashton a karjával azt húzza magához, és fel
sem tűnik neki, hogy nem én vagyok.
Belebújtam a pólóba, amit előző este viselt, majd a nappaliba
osontam. Megtaláltam annak a kis kávézónak az étlapját,
ahonnan egyenesen a villába kérhettem az ételt. Néhány
másodperces böngészés után felemeltem a telefont, és
megrendeltem a reggelit, olyat, amiről azt tippeltem, ízleni fog
Ashtonnak.
Nem telt el sok idő, és már meg is érkezett a reggeli. Hatalmas
tálcán hozta a pincérfiú, és letette az asztalra. Miután távozott,
bezártam az ajtót, ahogy Ashton is akarná, és bevittem a tálcát a
hálószobába. Ashton még mindig aludt, szenvedélyesen
magához húzva a párnát.
– Ashton? – suttogtam.
A keze megfeszült a párnán.
– Mmm? – dünnyögte csukott szemmel.
– Ébredj, szépfiú! Rendeltem reggelit! – duruzsoltam, és
megálltam az ágy szélénél.
A reggeli szó hallatán azonnal kipattant a szeme. Egyenesen a
párnára pillantott, és láthatóan nem értette, mi történt.
Komiszul felnevettem a zavarodottságán, mire rám nézett.
– Szia! – szólalt meg rekedt hangon.
Elmosolyodtam, és a párnára böktem a fejemmel, ahogy
visszadobta az ágyra, és felült.
– Ki az új barátod? – viccelődtem.
Elnevette magát, lelendítette a lábát az ágyról, és ledobta
magáról a fehér ágyneműt, amiben takarózott. Tágra nyílt a
szemem, és láthatóan képtelen voltam levenni róla a szemem:
alaposan végigmértem, jól szemügyre véve minden egyes
testrészét.
– Perverz! – szidott le tréfásan.
Szégyentelenül vállat vontam.
– Akkor tartóztass le! – vágtam rá, miközben levegő után
kapkodtam, fogaimat az ajkamba mélyesztettem, ahogy
elképzeltem, hogy a nyelvemmel végigsimítom a csípőjénél
végigfutó V vonalat, majd haladok lefelé...
Ashton kivette a tálcát a kezemből, az ágyra tette, majd erős,
napbarnított karjával átölelte a derekamat, és odahúzott izmos,
kemény testéhez.
– Jó reggelt! – súgta, lehajtotta a fejét, és a nap folyamán
most először megcsókolt.
Álmodozóan felsóhajtottam.
– Most már jó!
Fiúsan elvigyorodott, majd visszahúzott.
– Hol együnk? – kérdezte, majd elővett egy sortot a fiókból,
véget vetve annak, hogy szemérmetlenül méregethessem a
testét.
Nyeltem egy nagyot, abbahagytam a fantáziálgatást, és a
szememet ismét az övére szegeztem.
– Terasz? – Vele bárhol jó lett volna!
Bólintott, felvette a tálcát, kimentünk a teraszra, és leültünk a
kis asztalhoz. Felhúztam a napernyőt fölénk, hogy amíg eszünk,
adjon egy kis árnyékot, és nehogy leégjünk. Ashton levette a két
ezüsttálról a tetőt, és elégedetten felnyögött a nagy adag bundás
kenyér láttán. A kedvence volt, és általában hétvégenként
szoktam neki készíteni.
Amikor kiöntötte a kávét a két csészébe, egyszer csak megállt
a keze a levegőben. Összeráncolt homlokkal nézett rám.
– Várjunk csak, hogy került ide a kaja?
– Szobaszerviz? – feleltem, és nem igazán értettem, mivel
érdemeltem ki a zord arckifejezést.
Nyitva maradt szájjal, hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Rendeltél kaját, és kinyitottad az ajtót, amíg aludtam? –
kérdezte. Gúnyosan elmosolyodtam.
– Igen, általában így működik a szobaszerviz!
Felhorkant, határozott mozdulattal letette a kávéscsészét,
majd még mindig homlokráncolva a szemembe nézett.
– Anna, ne csinálj ilyet! Bármi megtörténhetett volna! Te nem
nyithatsz ajtót senkinek! – hordott le.
Sóhajtottam, mert még egyáltalán nem tudta elengedni
magát.
– Ashton, eressz már le végre egy kicsit! Azt hitted, valaki
pincérnek öltözve veti majd rám magát? – nevettem, és
csóváltam a fejemet, amiért ennyire túlzásba vitte a védelmemet.
Ő viszont egyáltalán nem tartotta ezt mulatságosnak.
– Miss Spencer, ezt nem...
Feltartottam a kezemet, és félbeszakítottam.
– Öö, Mrs. Taylor, ha kérhetem! – javítottam ki, remélve,
hogy ezzel enyhíthetek a feszültségén.
Egy pillanatra valóban meglágyult a tekintete, de aztán ismét
komor arcot vágott.
– Rendben, Mrs. Taylor, ezt nem teheted. Csak én nyithatok
ajtót! – közölte velem azon a jellegzetes SWAT-ügynök hangján.
A szemem forgattam. Remélem, néhány nap múlva kicsit
ellazul.
– Értettem, Mr. Túlvédelmező! – nyújtottam ki rá a nyelvem.
Sóhajtott, és megfogta a kezemet.
– Nézd, sajnálom! Utálom ezt mondani, de nem csinálhatsz
ilyeneket. Ez az én feladatom, oké? Ha otthon lennénk, ott sem
nyithatnád ki senkinek az ajtót, akit nem ismersz – magyarázta
bocsánatkérő arccal.
Megvontam a vállam.
– Tudom, de senki nem tudja, hogy itt vagyok!
Mogorván nézett a tányérjára.
– Ennek ellenére most is a munkámat kell végeznem.
Biztonságban akarlak tudni.
Bólintottam, mert láttam, hogy kínos számára ez a
beszélgetés. Igaza volt, és tényleg zavarta, hogy nemet kell
mondania nekem, ezt már tudtam.
 – Sajnálom! Nem fog többet előfordulni – egyeztem bele. –
Kérsz a palacsintámból? – kínáltam meg, csak hogy témát
váltsak.

A napot a strandon töltöttünk; snorkeleztünk, napoztunk, és

sokat viccelődtünk meg nevetgéltünk. A bárban felszolgált
koktélok isteni finomak voltak, de ezúttal alkoholmenteseket
ittunk. Ashton egész nap rájárt a süteményekre és a fánkokra;
azt állította, hogy szüksége lesz egy kis cukorlöketre, mert
kicsinálom őt.
Este egy drágább étteremben vacsoráztunk a főépületen kívül.
Annyira finomat ettünk ott, hogy háromfajta desszertet is
választottam! Vacsora után elmentünk arra a tisztásra, ahol
tegnap jártunk. Az ütőhangszeres együttes helyett ma egy
zongorista játszott. Egész este kéz a kézben beszélgettünk,
nevettünk és táncoltunk. Maga volt a tökély!
Zárórakor Ashton azt javasolta, sétáljunk egy kicsit a parton,
mielőtt visszamegyünk a villába. Kibújtam a cipőmből, és
kézben vittem. Jólesett a puha, hűvös homokban lépdelni. A
holdfény visszatükröződött a vízen, mely ragyogott és csillogott
az éjszakában. Nem tudtam magamban betelni ezzel a tömény
romantikával! Ezen a csodás helyen elképesztő nyugalom vett
körül minket.
– Szép, mi? – állapította meg Ashton, amikor megálltunk,
hogy kagylóhéjakat dobáljunk a vízbe.
Felnevettem a szó hallatán.
– Csak szép? Ugyanazon a helyen vagyunk?
– Igazad van, hihetetlenül gyönyörű a hely! – helyesbített
nevetve.
– Ez a leggyönyörűbb, ahol valaha jártam! Fantasztikus érzés
itt lenni! Egyszer majd vissza akarok ide jönni! – Megálltam,
felszedtem néhány kagylóhéjat és kavicsot, bedobtam a vízbe
őket, és figyeltem, ahogy fodrozódik a víztükör.
– Egy nap majd visszahozlak ide! – jelentette ki. Átkarolt,
mellkasát a hátamhoz nyomta. A lélegzetem a torkomban akadt.
De jó is lenne! Ha esetleg barátok maradhatnánk, miután lejár a
megbízatása, akkor talán valamikor ismét vakációzhatnánk
együtt.
– Igen? Az szuper lenne! – feleltem, és próbáltam nem
kimutatni, mennyire meghatódtam attól, amit mondott.
Megcsókolta hátul a nyakamat, csak egyszer, majd arrébb
lépett. Hátrafordultam, és láttam, hogy leült a homokba néhány
lépéssel mögöttem. Kinyújtotta a lábát, és mosolygó arccal
figyelt engem.
– Minek örülsz ennyire? – érdeklődtem.
Lazán megvonta a vállát.
– Szeretem, ha boldoggá tudlak tenni, mert az engem is
boldoggá tesz!
Teljesen elérzékenyültem ettől. Bedobtam a kezemben lévő
maradék kagylót és kavicsot a vízbe, majd odaléptem hozzá, és
lovagló ülésben az ölébe ültem. A gyomrom remegni kezdett,
mert én is pontosan így éreztem. Én is attól voltam boldog, hogy
ő boldog.
Számat az ajkára nyomtam, mert olyan tűz kezdett izzani
bennem, amit csak ő tudott kioltani. Átölelt, majd közelebb
húzott magához, ahogy a csókunk elmélyült. Akkor már tudtam,
hogy végem.
 36. FEJEZET

A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAP ÉLETEM legszebb időszaka volt.

Minden nap máshogy telt; snorkeleztünk, napoztunk, sétáltunk,
vízibiciklit béreltünk, majd motorcsónakkal elmentünk a
szomszédos szigetre, és vásároltunk is egy kicsit. A napok nagy
részét pedig csak azzal töltöttük, hogy fogtuk egymás kezét, és
beszélgettünk. Úgy tűnt, sikerült Ashtonnak is kicsit ellazulnia;
néha még azt is megengedte, hogy egyedül menjek oda a parti
bárhoz. Az estéket vagy a főépületnél lévő bárban, a hotel
nyújtotta szórakozással töltöttük, vagy csak a teraszunkon
feküdtünk, és a csillagos ég alatt vacsoráztunk. A vakáció
minden perce maga volt a mennyország. És a szex! A testem
olyan kielégülésre vágyott, amilyet előtte nem ismertem. Szinte
fájt, amikor rágondoltam, hogy vissza kell menni a suliba, mert
tudtam, hogy a „kapcsolatunk” ott véget kell, hogy érjen.
Karácsony reggelén arra ébredtem, hogy az ablakon
beragyogó napfény melegíti a hátam. A fejem Ashton mellkasán
pihent, karjaival óvón átölelt. Boldog sóhaj hagyta el a számat.
Ez a legklasszabb karácsonyom, pedig még csak tíz
másodperce vagyok ébren!
Közelebb húzódtam Ashtonhoz, és az arcára néztem. Még
aludt. Olyan szép volt, mint egy csodás álom! Arcomat a nyaka
oldalához nyomtam, hogy be tudjam lélegezni őt. Feltöltötte az
érzékeimet, ahogy az illatával megtelt a tüdőm, és elakadó
lélegzettel felnyögtem.
Finoman megmozdult, és egy apró puszit nyomott oldalt a
fejemre.
Elkapott az izgalom, mert felébredt, és odaadhatom neki az
ajándékait. A többi ajándékot már továbbítottam – a legnagyobb
a Los Angeles-i barátaié volt. Amit Ashtonnak szántam
ajándékba, akkor élvezheti igazán, ha a barátaival megy oda.
Biztos voltam benne, hogy imádni fogja!
Hátrébb húzódtam, hogy ránézzek, mire rám mosolygott.
– Jó reggelt, kicsi lány! Boldog karácsonyt! – súgta oda, majd
lehajolt, hogy megcsókoljon. Az ajkaiba mosolyogtam,
felgördültem rá, felültem, és izgatottan mosolyogtam.
– Neked is boldog karácsonyt! Odaadhatom most az
ajándékodat? – kérdeztem izgatottan.
Pimasz mosoly jelent meg az arcán, ahogy a kezét a
combomra csúsztatta, majd a csípőmre, és megállt a derekamon,
úgy, hogy a hüvelykujjait a mellem alá tette.
– Ó, igen! Szeretném megkapni az ajándékomat! – duruzsolta
sokatmondóan. Menten elkapott a hév, és már el is feledkeztem
az ajándékosztásról. Előrebillentettem a fejemet, és futó csókot
nyomtam a szájára. Mielőtt tovább fajultak volna a dolgok, a
hátamra gördített, és fölém került. – Tudod, hogy csak
vicceltem! Én is szeretném odaadni neked az ajándékodat! –
mondta nevetve.
Bólintottam, mert már nem bírtam leállni.
– Talán majd később – mormogtam, és ismét megcsókoltam,
ahogy a lábamat a dereka köré fontam.
Egy fergeteges szeretkezést követően figyeltem, ahogy
kimászik az ágyból, az egyik bőröndünkben kutat, kivesz valamit
az oldalzsebből, majd visszalép az ágyhoz. Én már korábban az
ágy alá rejtettem az ő ajándékát, hogy könnyen elérjem.
Lehajoltam, felvettem onnan, és közben le sem tudtam törölni az
arcomról a mosolyt.
 Ashton visszaült az ágyra, és odaadtuk egymásnak az
ajándékokat. Az ölébe helyezett két doboz felé biccentettem a
fejemmel.
– Először te jössz! Szeretném látni, ahogy kibontod! – Nem is
igazán törődtem azzal, hogy én mit kaptam tőle; nem is kellett
volna, hogy bármit is vegyen nekem. Már így is többet kaptam
tőle az elmúlt négy hónapban, mint amennyit én valaha is
adhatnék neki.
Aggódó tekintettel rám mosolygott.
– Ugye nem vitted túlzásba? Megígérted!
– Nem, nem vittem túlzásba! – erősítettem meg. Legalábbis
szerintem nem, de neki lehet, hogy más elképzelése van arról, mi
túlzás és mi nem. Az olcsóbb ajándékra mutattam. – Ezzel kezd!
– mondtam neki vidáman.
Felvette a dobozt, és becsúsztatta a szalag alá az ujját. Az
idegeim majd’ szétpattantak; nagyon lassan csinálta, biztos
voltam benne, hogy szántszándékkal teszi. Kibontotta, és
őszintén elámult. Arca széles mosolyra derült.
– Ó, te jó ég, Anna! Ez nagyon tetszik! – lelkesedett.
Mosolyogva lenéztem a rólunk készült fényképre, amit egy ezüst
keretbe tettem. Az apám születésnapján készített fotók egyike
volt; megvásároltam az egyik fotóstól.
Elvigyorodtam.
– Van még néhány belőlük otthon, de emiatt a nevetséges
poggyászszabályozás miatt csak ezt tudtam elhozni! – vágtam
közbe.
– Ez a legszebb ajándék, amit adhattál nekem! – áradozott,
majd előrehajolva lágyan megcsókolt.
Sokatmondóan felnevettem.
– Igen, amíg nem nézed meg a másikat! – élcelődtem vele a
lapos, négyszögletű, aranyszínű dobozra mutatva. Gyorsan
felkapta, és letépte róla a csomagolást. Ahogy kihúzta belőle a
benne lévő kártyát, és meglátta, hogy egy utazás, lágy tekintettel
nézett rám.
– Remélem, ebben te is benne vagy, bárhova szóljon is! –
jegyezte meg, mielőtt kihajtotta a lapot.
Sóhajtottam egyet, mert tudtam, hogy nem fog neki tetszeni
egyből.
– Ashton, kérlek, ne kezdj el pánikolni! Nem, én nem megyek,
mert ez tényleg olyasmi, amit én egyáltalán nem élveznék. Ettől
még azért neked tetszhet! – közöltem vele, és megpróbáltam
határozott arcot vágni. Ez vélhetően nem sikerült túl jól, bár
igazából tetszett, hogy aggódik értem. – Mosolyogj már, légy
szíves! Annyira izgatott vagyok miatta, ne rontsd el! – kérleltem.
Sóhajtott egyet, majd bólintott, és megnézte, mi áll a kártyán.
Ahogy elolvasta, láttam, hogy enyhül a feszültsége.
– Basszus! Te befizettél engem a haverokkal együtt egy
vezetési hétvégére?! Azta, Anna, ezt el sem hiszem!
Elvigyorodtam, az ajkamba haraptam, és lelkesen
bólogattam. Tudtam, hogy tetszeni fog neki! Egy Forma-1-es
autót vezethet, és az egyik MacLaren-Mercedes sofőrtől
vehetnek leckét, és ebédelhetnek vele. Amikor kitaláltam,
szóltam apámnak, akinek nem kevés szálat kellett
megmozgatnia ahhoz, hogy ez létrejöhessen. Szerencsére a
GrandPrix-nek épp vége volt már, így sikerült elintézni.
– Mondd, hogy nem jobb, mint a fénykép! – mosolyogtam rá
önelégülten.
Ashton elnevette magát, és megrázta a fejét.
– Most megfogtál! Nagyon köszönöm ezt az ajándékot!
Egyszerűen fantasztikus! Tényleg túlzás, de odavagyok érte! –
sóhajtotta, majd összeszűkült a szeme. – De te is jössz, rendben?
Felnyögtem, mert tudtam, hogy most jön a neheze. Sejtettem,
hogy nem szeretne két és fél órányi repülőútra lenni tőlem.
– Én nem akarok menni. Ezt neked és a barátaidnak
foglaltam, és csak úgy fogsz tudni ellazulni, ha én nem leszek ott.
Ráadásul ez nem olyan dolog, amiért én odavagyok.
Előrenyúlt, gyengéden megérintette az arcomat. A tekintete
aggodalomról árulkodott.
– Nem akarlak magadra hagyni!
Felsóhajtottam a kiskutyatekintet láttán.
– Kérlek, ne nézz így rám! Már elrendeztem azt is, hogy kapok
egy másik testőrt, aki azon a hétvégén helyettesít téged. Amúgy
is csak két éjszakáról van szó. Légy szíves! Ugyan már, hiszen
tetszik az ajándék, nem? A haverjaid is eldobják majd tőle az
agyukat! – győzködtem.
Ashton felsóhajtott, és lenézett a kártyára.
– Nagyon-nagyon tetszik! Köszönöm! – hálálkodott.
Izgatott sikoly tört fel belőlem. Felé hajoltam, és szorosan
átkaroltam a nyakát.
– Ez az! Tudom, hogy tetszeni fog!
Halkan felnevetett.
– De te mitől vagy ennyire izgatott? Az én ajándékom, nem a
tiéd!
Boldogan felsóhajtottam, és hátrébb húzódtam, hogy a
szemébe nézhessek.
– Így van, de imádok neked ajándékot adni!
Bólintott.
– Igen? Ezt nem is tudtam! – pimaszkodott. – De tudod, mit?
– Előrehajolt, és a tenyerébe fogta az arcomat. – Ez – mondta,
miközben gyengéden puszilgatta a számat –, ez a csók bőven
elég lett volna ahhoz, hogy a legszebb karácsonyom ez legyen –
jelentette ki csillogó szemmel. A tekintetéből láttam, hogy így is
gondolja.
 Édes szavai hallatán teljesen elérzékenyültem.
– Nos, akkor az a helyzet, hogy a csók már megvolt, jöhet a
gyors autó!
Hitetlenkedve nevetett, és a fejét csóválta.
– Túl tökéletes vagy, kicsi lány! – közölte velem, és gyengéden
rám nézett. Én tökéletes? Minden vagyok, csak az nem!
Hangulatember, néha pimasz, akaratos és erőszakos! – És
most te jössz! – szólalt meg, és egy képeslap nagyságú lapos
csomagot tett elém.
Hálásan elmosolyodtam.
– Köszönöm! – feleltem, és azon rimánkodtam, hogy valami
olyan dolog legyen, amit ketten tudunk csinálni. Buzgón
kibontottam, és egy karácsonyi üdvözlőlapot találtam benne.
Amikor kihajtottam, két, Usher koncertre szóló jegy hullott az
ölembe. Beleborzongtam, még a szám is tátva maradt. Egy
kisebb vagyon lehetett! – Ashton... – Könnyek szöktek a
szemembe. Annyira figyelmes volt! Imádtam Usher zenéjét! –
Ez... – Elakadt a szavam.
Ashton elmosolyodott, előredőlt, és letörölte az arcomon
végiggördülő könnyeket.
– Nagyon-nagyon szívesen!
Nyeltem egyet, és végigsimítottam a hüvelykujjammal a
hivatalos ezüst hologramon.
– Ez nagyon figyelmes dolog volt a részedről! Fantasztikus
ajándék! Köszönöm!
– Szóval, kit viszel magaddal? – kérdezte, és rám
mosolyodott.
Elnevettem magam, és azt színleltem, mintha erősen
gondolkodnék.
– Hmm, szerintem megkérem Rosie-t! – húztam a fejét.
– Jó választás! Én is Rosie-val mennék! – kacsintott rám
pimaszul.
Ekkor szó szerint rávetettem magam, a hátára fektettem, és
szenvedélyesen csókolni kezdtem. Amikor abbahagytuk, csak
néztem rá, és azon tűnődtem, hogyan lehet ennyire különleges.
– A legeslegjobb karácsonyom ez a mostani! – suttogtam
őszintén. Gyengéden végigsimította a hátamat.
– Örülök, hogy jól érzed magad!
– Nem érzem jól magam. Életem legcsodálatosabb napjait
töltöm most itt veled! – helyesbítettem örömteli mosollyal.
A kezével hátul a hajamba túrt, hátrabillentette a fejemet, és
megcsókolta az orrom hegyét.
– Van még valami a számodra – súgta.
Mohó vágyakozással teli testem már el is képzelte, mit tudna
nekem még adni. Felvontam az egyik szemöldökömet, és
közelebb húzódtam hozzá.
– Ó, igazán? És ebben benne van az is, hogy a nyelveddel
bűnös dolgokat csinálsz a testemen?
Felnevetett, és megrázta a fejét.
– Dehogyis, te kis perverz!
Tátva maradt a szám, mert meglepődtem. Éreztem, hogy
elönti az arcomat a forróság, mert nyilvánvalóan rosszul
értelmeztem a szavait.
– Ó...
Még mindig nevetett, ahogy az oldalunkra gurított minket, és
benyúlt az éjjeliszekrény fiókjába, ahonnan kivett egy kicsi,
vörös bársony ékszerdobozt.
– Tulajdonképpen nem ezt terveztem ajándéknak, de
természetesen teljesítem a kérésed, ha úgy kívánod! – vigyorgott
rám, mire még jobban elvörösödtem. – Igazából erre gondoltam.
Elakadt a lélegzetem, amikor felém nyújtotta a dobozt.
– Miért vettél nekem még egy ajándékot? Már a koncertjegy is
telitalálat volt! – suttogtam, és csak néztem az arcát, ahogyan azt
már annyiszor tettem előtte.
– Nyisd csak ki! – mondta.
Nagyot nyeltem, elvettem a dobozkát, felültem az ágyon, és
végigsimítottam a puha, bársonyos anyagon. Lassan felemeltem
a doboz tetejét, és megláttam az ajándékot. Egy csodálatos
smaragd fülbevaló volt! A kezemmel ösztönösen is a
nyakláncomhoz nyúltam, és megsimítottam a smaragd medált
rajta. A nyakláncot azóta le sem vettem, amióta Ashton a
nyakamra tette. Kiment minden levegő a tüdőmből, ahogy
belegondoltam, mennyire értékes ez a fülbevaló. Az ablakon
beáramló napsütésben gyönyörűen ragyogott, zöldes fénye
megcsillant a mellkasomon és a csuklómon. Ashtonra néztem, és
nem bírtam megszólalni. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?
– Tetszik? – kérdezte kissé elbizonytalanodva. –
Kicserélheted, ha akarod! Ne mondd, hogy tetszik, ha nem
tetszik, úgy értem, nem igazán megy nekem az ékszervásárlás.
Lehet, hogy egyáltalán nem a te ízlésed...
Kinyújtottam a kezem, hogy a szája elé tegyem, és
megakadályozzam, hogy tovább sorolja a hülyeségeket.
– Köszönöm! Odavagyok érte! – suttogtam. Nem is tudtam
szavakba önteni, mennyire!
Elmosolyodott a kezem alatt.
– Akkor ennek nagyon örülök! – mormogta tompa hangon a
kezem mögül.
Boldogan sóhajtottam, és leléptem az ágyról.
– Be is teszem a fülembe! – vágtam rá, miközben le sem
vettem a szemem a krémszínű selyemben fészkelő zöld kis
kövecskékről.
– Hékás! Azt hittem, most bűnözni fogok a nyelvemmel a
testeden! – kiáltotta utánam, ahogy a hálószoba felé vettem az
irányt.
Hátramosolyogtam rá a vállam mögül.
– Még vagy két percig ne felejtsd szavad, csak felteszem az
ajándékomat, azután lehet, hogy az én nyelvem is bűnös
dolgokat fog művelni a te testeddel, csak hogy kimutassam,
mennyire hálás vagyok!

Ez a karácsony volt életem legvarázslatosabb, leglazább

karácsonya! Ashtonnal egy függőágyban heverésztünk a parton,
az iPodomat hallgattuk, és koktélt szürcsölgettünk. Hibátlan nap
volt!
Sajnos, villámgyorsan elrepült az idő a mi kis földi
paradicsomunkban. Az utolsó napunkon, amikor pakoltam a
bőröndbe, minden egyes ruhadarabnál megdobbant a szívem.
Nem akartam elmenni innen. Nem akartam visszacsöppenni a
valóságba, és nem akartam visszamenni a barátainkhoz. Nem a
tenger látványa, vagy a végtelen óceánra néző üvegfallal
körülvett jakuzzis fürdő tette különlegessé ezt a helyet. Hanem
az, hogy itt volt nekem Ashton Taylor, és az ő osztatlan figyelme.
Itt szabadon szerethettem őt. Otthon azonban ismét minden
meg fog változni. Ott már nem folytathatjuk ezt. Nem építhetem
köré az életemet, ahogyan eddig tettem. Nem engedhetem őt
ennyire közel magamhoz.
Persze, abban reménykedtem, hogy miután lejár a
megbízatása, továbbra is a barátom akar maradni, beszélünk
majd telefonon, és időnként meglátogatjuk egymást. Titokban
már azon fantáziáltam, hogy a főiskola után LA-be költözöm, ott
keresek munkát, és akkor talán majd együtt tudok lógni vele és
Nate-tel. Az egyetlen gond ezzel csak az volt, hogy addigra már
lehet, hogy talál magának valakit. Akkor végig kellene néznem,
ahogy más lányokkal flörtöl, és azokkal a romantikus
gesztusaival leveszi őket a lábukról, aminek láttán meg fog
szakadni a szívem.
Ez a vakáció a legjobb dolog, ami történhetett velem! De
valahol a legrosszabb is. Ha nem jövünk el ide, talán nem
döbbenek rá, hogy szerelmes vagyok belé. Talán maradhattam
volna abban az áldott hazugságban, és akkor nem éreztem volna
így. Sokkal könnyebb lenne az életem, ha nincs vesztenivalóm.
Bármennyire próbáltam is, úgy látszott, nem tudom kiűzni őt a
szívemből. Megrémített a gondolat, hogy bármelyik pillanatban
elvehetik tőlem, és én nem fogom tudni megvédeni magam a
fájdalomtól és a kétségbeeséstől. Az aggodalom egyre csak
fokozódott bennem. Szipogtam egyet, letöröltem a könnyeimet,
vettem néhány mély levegőt, hogy kicsit megnyugodjak, mert
tudtam, hogy egy fájdalmas és kínos beszélgetés előtt állok vele.

Ashton

Anna egész délelőtt szótlan volt. Távolságtartó. Megijesztett.

Meg akartam kérdezni tőle, mire gondol, de valami azt súgta,
hogy jobb, ha hagyom, hogy maga oldja meg. Szeretett önállóan
dönteni és cselekedni. Ha arra volt szüksége, hogy valakivel
beszélgessen, vagy valakitől segítséget kapjon, akkor szólt.
– Kicsi lány, én most lezuhanyozom, aztán segítek neked
pakolni, jó? – javasoltam, hogy egy kis teret adjak neki.
– Oké, én addig nekiállok! – felelte, és hátat fordított nekem.
A csalódottságtól émelyegni kezdett a gyomrom. Bementem a
fürdőszobába, ledobtam magamról a ruháimat, és megnyitottam
a csapot. A vízsugár a vállamat verdeste, miközben én az óceánt
néztem. Biztosan vissza fogom hozni Annát erre a helyre egy
nap, ahogy ígértem neki. A fejem már azon járt, hogy
hazamegyünk, visszatér minden a megszokott kerékvágásba,
iskola, kísérő testőrök. Nem is hallottam, amikor bejött.
– Szia! Van itt egy szabad hely?
A szívem nagyot dobbant. Felé fordultam. Az ajtóban állt
meztelenül. Elbűvölő testének látványától azonnal kiszáradt a
szám, de amikor megláttam az arcát, összerezzentem. Sírt! A
szeme vörös volt, bár egy hamis mosollyal próbálta elrejteni az
érzéseit.
Kinyújtottam felé a kezem, és bólintottam.
– Határozottan van!
Megfogta a kezemet, besegítettem a zuhany alá. Az arca
aggodalmat tükrözött. Látni lehetett rajta, mennyire szomorú.
Amikor rám nézett azokkal a nagy, barna szemeivel, a
tekintetéből áradó gyengédségtől heveset dobbant a szívem.
Láttam a szemében, hogy szeret engem. Meg volt rémülve, de
szeret. Már tudtam, noha ő még lehet, hogy nem is sejtette.
Könnyek szöktek a szemébe, ahogy felém nyúlt a kezével, és
az ujjaival végigsimította a mellkasomat. Az arcához húzta az
arcomat. Kétségbeesetten megcsókoltam; ki akartam mutatni
felé, mennyire szeretem, akarom és kívánom őt. Ugyanolyan
intenzitással viszonozta ő is a csókomat, mely olyan édes volt,
hogy alig bírtam elviselni.
Minden egyes vele töltött perc maga volt a mennyország.
Ezúttal viszont többről volt szó, mint szex; ő volt a mindenem, a
maga gyengédségével és tökélyével. Mintha minden porcikámat
meg akarná érinteni, a testemet, a lelkemet, a gondolataimat, és
én tudtam, hogy csakis ő kell nekem, amíg világ a világ. Nem volt
kétségem afelől, hogy minket egymásnak teremtettek.
Nem kérdeztem tőle, mi a baj, vagy miért lett ennyire
szomorú. Nem kellett kimondania. Tudtam, hogy szeret, ezért
hát a világ minden percét megadtam volna neki, hogy
ráébredhessen erre ő maga is.
 Nem számított, hogy most arra készül, hogy azt mondja, hiba
volt ez az egész, és ez nem történhet meg újra, és hogy ha
hazaérünk, minden újra a régi lesz. Tudtam, hogy próbál
beengedni a szívébe, próbálja megengedni magának, hogy
szerethessen, és ez már óriási lépés volt tőle. Még ha örökké arra
kell várnom, hogy rájöjjön, szeret engem, akkor is hálás leszek
ezért a nyaralásért. Lehet, hogy egy életen át szenvedni fogok a
hiányától, de boldog voltam, hogy legalább két hétre sikerült
boldoggá tennem őt.
Szerelmeskedtünk a zuhany alatt. A karomban tartottam őt,
és nem akartam elengedni.
– Pakolnunk kellene – szólalt meg halkan néhány perc csend
után. Bólintottam, mert nem akartam még nehezebbé tenni
számára a helyzetet. Már így is látszott rajta, mennyire szenved
az irántam táplált érzéseitől. Láttam, mennyire össze van
zavarodva a lelke, és ettől a szívem szakadt meg. – Ashton,
amikor hazaérünk... – kezdett bele, és lenézett a lábára,
miközben magára terítette a törülközőt.
– Igen, tudom. Ne mondj semmit! – kértem őszintén. Láttam
az arcán, mit akar mondani. Nem zavart, mert időre volt
szüksége azok után, amiken egykor keresztülment.
Felnézett rám, a szeme csordultig tele volt szomorúsággal.
– Rendben. Akkor menjünk, csomagoljunk be! Egy óra múlva
indulnunk kell, igaz? – kérdezte, hogy témát váltson.
– Igen. A csónaknál kell lennünk egy óra húsz perc múlva –
erősítettem meg a karórámra pillantva. Anna hátat fordított, és
kiment a fürdőszobából. Ahogy egyedül voltam ismét,
becsuktam a szemem, és teljes szívemből azt kívántam, bárcsak
elég erős lenne ahhoz, hogy megengedje magának, hogy
szeressen! Addig fogok várni rá, ameddig csak kell!
 37. FEJEZET

Anna

FURCSÁN ÉREZTEM MAGAM A BESZÉLGETÉS UTÁN; amit inkább

„hallgatásnak” neveznék, mivel tudta, mit akarok mondani, még
mielőtt kinyitottam volna a számat. Őszintén szólva, hálás
voltam neki ezért, mert ha ki kellett volna mondanom azokat a
szavakat, biztos ott helyben megszakad a szívem. Egész könnyen
visszaálltunk a szokásos baráti viszonyunkra pakolás közben,
még viccelődtünk is. Úgy látszott, ismét felvette a testőrszerepet,
mihelyt kiléptünk a villából a csomagjainkkal. Ügyelt, hogy kellő
mértékben közel legyen hozzám, és hogy fél lépéssel mögötte
haladjak. A lazaság teljesen eltűnt belőle. És már most hiányzott.
A repülőút kellemesen telt. Hosszú volt, de jó. Többórányi
semmittevés után végre leszálltunk. A stewardess azonnal
odalépett hozzánk.
– Elnézést, uram, Dean Michaels van a vonalban! – szólt
Ashtonnak. Odahajolt hozzá, amennyire szükséges volt, és a
kezét a vállára tette. Már ettől elkapott a féltékenység. Hiába,
nem tehettem róla.
– Maradj itt, Anna! – utasított szigorú tekintettel. Majdnem
elmosolyodtam ezen; annyira szexi volt, amikor így
parancsolgatott! Bólintottam, ő pedig a repülőgép első falához
lépett, de egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, miközben
halkan telefonált. Elővette a mobilját a zsebéből, és aggódó
tekintettel, homlokráncolva pillantott rá. Nem hallottam, mit
mond, de látszott rajta, hogy feszült és bosszús valami miatt.
Úgy egy perc telt el, és már jött is vissza. A szeme összeszűkült a
feszültségtől. – Na, szóval, kicsi lány, néhány riporter vár ránk
az érkezésnél. Úgy tűnik, kiderült, hol voltunk, és valahogy
szereztek rólunk egy fotót, amikor a parton vagyunk –
magyarázta, s közben figyelte, mennyire fogok kiakadni.
– Oké, és? – szóltam sürgetően, hogy folytassa. Biztos, hogy
van még valami, máskülönben nem lenne ilyen ideges.
Nagyot sóhajtott, és a hajába túrt.
– Megtudták, milyen néven jelentkeztünk be. Megjelent ma
néhány cikk arról, hogy titokban összeházasodtunk – közölte
velem kínosan. – Ne haragudj, hogy csak most derült ez ki, de
nem működött a mobilom! – mentegetőzött.
Tetőtől talpig libabőrös lettem. Cikáztak a gondolatok a
fejemben. Hirtelen nagyon melegnek éreztem a gépben a
levegőt. Csodálkozó szemmel néztem Ashtonra.
– De miért írnak ilyet? Hiszen ez nem igaz! Nem írhatnak le
olyan dolgokat, amik nem is valósak!
Ashton sóhajtott, és gyengéden a tenyerébe vette az arcomat.
– Nem tudom, Anna. Azért fizetik őket, hogy olyat írjanak,
ami miatt sokan megveszik a lapot. De minden rendben lesz!
Megoldjuk, hidd el! Csak meg kell nekik mutatnunk, hogy nincs
rajtunk karikagyűrű – mosolygott biztatóan, és megfogta a
kezemet. – Dean és Peter a kapunál vár minket. A
poggyászunkat majd később elhozzák, csak annyit kell tennünk,
hogy elérjünk a kocsiig. Úgy tűnik, elég sok riporter ácsorog
arrafelé.
Bólintva jeleztem, hogy értem, és próbáltam nem
aggodalmaskodni, amikor kivezetett a gépből. Ahogy kiléptünk a
kijárathoz vezető folyosóról, és beértünk az érkezési csarnokba,
Dean és Peter azonnal mellettünk termett. Mindketten a fekete
öltönyös, fehér inges egyenruhájukat viselték, tisztán látszott
rajtuk, hogy titkos ügynökök.
– Helló! Boldog új évet nektek! – üdvözöltem őket erőltetett
mosollyal.
– Nektek is boldog új évet! – felelték mindketten.
Ezt azonnal a munka követte. Mindketten Ashtonra néztek,
hogy utasítást adjon nekik. Bár néhány lépéssel arrébb mentek,
hallottam, hogy a tervet beszélik át. Emlegették néhányszor a
nevemet, de aztán nem figyeltem oda; inkább a kifutót figyeltem,
ahol a repülőgépek egymás után felsorakozva parkoltak az
aszfalton. Azon voltam, hogy ne essek pánikba.
Egy-két perc múlva Ashton megfogta a kezemet, és gyengéden
megszorította.
– Jól van, induljunk! A riporterek a csarnokban várakoznak,
így mellettük kell elhaladnunk, hogy kijussunk az autóhoz.
Maradj mellettem! Hívtam a reptéri biztonságiakat; ők is az
autóhoz kísérnek minket. Ha bármi probléma adódna, akkor te
Deannel mész! – rendelkezett azon a határozott SWAT-os
hangján.
Elmosolyodtam, bólintottam, és ekkor hat megtermett
biztonsági őr jött be az oldalajtón. Odaléptek hozzánk, majd
Ashton nekik is elmondta a tervet, és intett az egyiküknek, hogy
nyithatja a duplaszárnyú kijárati ajtót.
Ahogy kinyílt az ajtó; már villogtak is a vakuk. Az emberek
mindenhonnan a nevünket kiáltozták. Szinte fülsüketítő volt a
lárma. Ashton szorosan a derekamra tette a kezét.
– Minden rendben! – súgta oda. A reptéri biztonságiak, az én
két kísérő testőröm, Ashton és én egy emberként tettünk néhány
lépést előre. Próbáltam mosolyogni, de a legalább harminc
riporter, fényképezőgéppel a kezében hirtelen sok volt.
Néhányan fellépőkön és székeken állva igyekeztek minél jobb
fotókat lőni.
Kiszáradt a szám. Ashton megnyugtatóan rám mosolygott.
Úgy két másodpercen át csend volt, majd egyszerre kezdtek
záporozni a kérdések. A riporterek egyre hangosabban, egymást
túlkiabálva beszéltek. A kérdések egymásba folytak, de mind
ugyanarról szólt.
– Összeházasodtak? Milyen volt a szertartás? Ki tervezte a
ruháikat? El akarjuk adni a fényképeket? Mit szólt hozzá az
apám? – Véget nem ért a sor.
Ashton felemelte a kezét, erre mindenki azonnal elhallgatott.
– Anna és én nem vagyunk házasok. Csak vakációzni
mentünk, ennyi. Azért változtattuk meg a nevét, hogy némi
nyugalma legyen. Ez csak egy kettőnk közötti tréfa volt, szóval
félreértés az egész! – magyarázta higgadtan. Erre ismét egymás
szavába vágva kezdtek kérdezősködni a riporterek, így semmi
mást nem hallottunk, csak egy erős háttérzajt. Ashton megint a
magasba emelte a kezét. – Nézzék, válaszolunk néhány
kérdésükre, de egyszerre csak egyre tudunk! – javasolta nevetve.
– Akkor nem házasodtak össze? – kiabálta be gyorsan az
egyikük. Megráztam a fejem.
– Nem. Ashton túl jóképű nekem! – viccelődtem. Próbáltam
lazának tűnni, de szívem szerint elszaladtam volna. Nem
szerettem a konfrontációt. Nem tetszett, hogy azt feltételezték,
férjnél vagyok, még ha az a férj Ashton is lenne. A házasság fájó
pont volt számomra. A szabadság érzete, amit az elmúlt két
hétben Annabelle Taylor- ként érezhettem, már rég elszállt.
– Miért Mr. és Mrs. Taylorként foglalták le az utazást? –
kíváncsiskodott egy másik riporter.
Ashton megvonta a vállát.
– Csak viccelődtünk vele; szerintem nincs ezen mit
magyaráznunk, ez a mi kis saját poénunk volt. Semmit nem
jelentett, így kérem magukat, ne gondoljanak semmit mögé! –
felelte. Hihetetlenül nyugodt volt; ez az egész egyáltalán nem
ijesztette meg.
– Gyereket várnak?
E kérdés hallatán még a lélegzetem is elakadt.
– Micsoda? Dehogyis! – kiáltottam fel ledöbbenve. Ashton
pimaszul felnevetett, és érzelmesen megpuszilta oldalt a fejemet.
– Akkor nem terhes, és nem is ment férjhez? – tisztázta
valaki.
Ashton megrázta a fejét.
– Se gyerek, se házasság. Sajnáljuk, de ez puszta félreértés
volt! – jelentette ki lazán.
– Milyen volt a vakáció?
Ashtonra néztem, jelezve, hogy válaszoljon. Én korántsem
voltam olyan higgadt és összeszedett, mint ő. Éreztem, hogy a
helyzet okozta nyomástól verejtékezik a homlokom.
– Fantasztikus volt! Még maradtunk volna! – felelte, s közben
gyengéden megsimogatta a hátam.
– Mit gondolnak, össze fognak majd házasodni? Ashton,
feleségül akarja venni Annát? – kiabált az egyik fickó.
Ashton felnevetett, és a riporterekre nézett.
– Melyikük kérdezte ezt? – Egy fickó tette fel a kezét, úgy a
harmincas éveinek közepén járhatott. Ashton gúnyosan
rávigyorgott. – Hát, nézzen Annára! Ha a maga barátnője lenne,
nem akarná feleségül venni? – felelte széles mosollyal. Az összes
riporter nevetni kezdett, én meg csak levegő után kapkodtam, és
leszúrásként Ashton bordái közé könyököltem. Szerencsére
ekkor Dean lépett oda, elénk állt, intett, hogy induljunk, a
riportereknek pedig jelezte, hogy nincs több kérdés. Ashton
azonnal átkarolta ismét a derekamat, ahogy a kijárat felé
lépdeltünk. A riporterek követtek minket, csattogtak a
fényképezőgépek, még egy utolsó kérdést próbált feltenni
mindegyikük, de a reptéri biztonságiak és Peter feltartotta őket,
miközben Dean gyorsan kivezetett minket.
Ahogy becsusszantunk a ránk várakozó autó hátsó ülésére,
fújtattam egy nagyot.
– A rohadt életbe! Ennyi embert!
Másodpercekkel később Dean és Peter is bepattant az első
ülésekre. Ahogy elhajtottunk onnan, Dean hátrafordult.
– Akarjátok látni? – kérdezte, és három bulvárlapot tartott
felénk. Bólintottam, és kivettem őket a kezéből. Mindegyiknek a
címlapján szerepeltünk: Az Annaton-pár titokban
összeházasodott és gyereket vár, Az elnök lánya megszökött és
Kényszerházasság. Ilyenekkel volt tele mind.
– Mekkora hülyeség! – hüledeztem, ahogy végigfutottam az
első cikket. Mindent az alapján találtak ki, hogy Taylor néven
foglaltuk le a szállást és a repjegyeket. Megnéztem a rólunk
közzétett fotókat; koktélozva fekszünk a parton, úszunk a
tengerben, Ashton napkrémet ken a hasamra, miközben
megpuszilja a vállam. Volt köztük egy olyan is, amelyiken rajta
fekszem a homokban; kezével a fenekemet fogja, éppen
nevetgélünk valamin.
Úgy tűnt, mindegyik ugyanazon a napon készült, mert a piros
bikinimet viseltem, és fel volt kötve a hajam.
– Ez tegnap volt? – kérdeztem Ashtonra pillantva.
Bólintott.
– Szerintem igen – helyeselt, majd mosolyra húzódott a szája.
– Jó kis kép! – tette hozzá, és arra a fotóra mutatott, amelyiken a
keze a hátsómon van.
– Az, csak épp bajban leszünk miatta, szépfiú! – jegyeztem
meg.
 Minden szégyenérzet nélkül megvonta a vállát.
– Ha nem lenne ilyen formás kis feneked, akkor talán meg
tudnám állni, hogy ne tapogassam!
A szememet forgattam.
– De honnan szerezték ezeket a képeket? Egy fotóst sem
láttam ott!
Ashton megrázta a fejét, és bosszúsan összevonta a
szemöldökét.
– Nem is volt. Biztosan egy csónakból fényképeztek le minket,
vagy valami teleobjektíves géppel. Nem engednek be újságírókat
és fotósokat az üdülőhelyre.
Magamban hálát adtam azért, hogy nem tudtak képet
készíteni rólunk a villában, vagy ami még rosszabb lenne, arról,
amikor rosszalkodtunk a vízben. Már a gondolattól is
elvörösödtem, hogy ilyen képek jelennének meg rólunk. A
következő oldalra lapoztam, hogy megnézzem, mit írtak rólunk.
Úgy tűnt, továbbra is odavannak értünk. Azt tippelték, hogy
terhes vagyok, és ezért házasodtunk össze ilyen hamar. A
„terhesség” bizonytékaként ide is betették azt a képet, amelyiken
Ashton a hasamat keni be napvédővel, jelezve, mekkora
szeretettel vigyáz rám.
Bosszúsan megcsikorgattam a fogam.
– Jesszus! Oké, hogy felszedtem néhány kilót az elmúlt
néhány hónap során, de hogy terhes vagyok? – morogtam.
Ashton nevetésben tört ki.
– Ne gyere már ezzel! Egy gramm felesleg sincs rajtad! –
vágott közbe nevetve, és a fejét csóválta. Becsuktam az újságot,
mert nem akartam erről többet olvasni.
Amikor végre hazaértünk, Ashton és a kísérő testőrök
átbeszélték a terveket a konyhában, én pedig a hálószobába
mentem, egyenesen a nagy, földig érő tükör elé. Felhúztam a
blúzomat, oldalra fordultam, és árgus szemmel próbáltam
megfejteni, miért írták azt rólam, hogy terhes vagyok. Amióta
Ashton megtiltotta, hogy úgy fussak, mint egy őrült, valóban
felszedtem egy kicsit, de nem gondoltam, hogy látszik.
Az ajtó kinyílt mögöttem, Ashton lépett be. Nem voltam elég
gyors ahhoz, hogy lehúzzam a blúzom alját, mielőtt észrevette
volna, így hangosan felhorkant.
– Anna, ne hülyéskedj már! Egyáltalán nem tűnsz terhesnek!
Tökéletes vagy, és gyönyörű, más lányok ölni tudnának azért,
hogy ilyen alakjuk legyen! – dorgált meg kissé bosszús
arckifejezéssel.
Lemondóan sóhajtottam.
– Akkor meg honnan a fenéből vesznek ilyesmit?
Még mielőtt felfogtam volna, mi történik, Ashton felkapott a
karjaiba. Én sikoltozni kezdtem, gyorsan átfogtam a nyakát,
miközben ő az ágyhoz cipelt, ahogy a menyasszonyokat szokás.
Leült az ágy szélére, és az ölébe húzott.
– Mindenkiről írnak mindenféle hülyeséget. Ezt biztosan a
korunk miatt találták ki; általában azért házasodnak össze
fiatalon az emberek, mert jön a gyerek. Csak szalmaszálakba
kapaszkodnak. És ez a fotó csak parázs volt a tűzre. Ha a hátadat
vagy a válladat kentem volna be éppen, akkor talán nem is tették
volna be az újságba. Hidd el nekem, tökéletes vagy így, ahogy
vagy! – győzködött, és puszit nyomott az orromra.
Sóhajtottam, szorosan átkaroltam a nyakát, és belélegeztem
az illatát.
– Ugye hamar le fog csengeni ez az egész? Ez a nagy figyelem?
Gyengéden megsimogatta a hátam.
– Biztos vagyok benne, hogy néhány hét, és vége –
nyugtatgatott lágy hangon. Közelebb húzódtam hozzá, és
nagyon-nagyon küzdöttem az ellen, hogy ne figyeljek arra, hogy
az összesimulásunk érzéki reakciókat vált ki bennem. – Fáradt
vagy? – kérdezte, ahogy elnyomtam magamban egy ásítást.
Bólintottam, az órára pillantottam, és láttam, hogy mindjárt
éjfél. – Menjünk aludni! – javasolta, és lesegített az öléből. –
Mindjárt visszajövök! – Kilépett a szobából, hogy ellenőrizze az
ajtókat, ahogyan azt minden este megtette. Kikaptam egy
pizsamát, és bementem a fürdőszobába átöltözni, és megmosni
az arcomat.
Miután elkészültem, a kilincshez nyúltam, és egy pillanatra
megtorpantam. Ashton már biztosan az ágyban vár. Nehéz lesz a
ma éjszaka, mert el kell játszanunk, hogy ismét tartunk némi
távolságot kettőnk között. De bármennyire nehéz is, muszáj lesz.
Legalább meg kell próbálnom enyhíteni a szívemben a
fájdalmat, amit a távozásával fog maga után hagyni.
Vettem néhány mély levegőt, és mosolyt erőltetve magamra
kinyitottam az ajtót. Igazam volt. Ashton már az ágyban ült,
csupasz felsőtesttel. Istenem, add, hogy legyen rajta
alsónadrág, különben végem!
Figyelt, ahogy az ágyhoz léptem.
– Szia! – szólt mosolyogva.
– Szia! – feleltem, és bebújtam mellé. Amikor nem közeledett
felém, én húzódtam kicsit közelebb hozzá. Azonnal felemelte a
karját, a nyakam alá csúsztatta, és szorosan magához ölelt.
Elégedett sóhaj hagyta el a számat, odabújtam hozzá. Jólesett,
hogy a testünk egymáshoz simul; mintha csak egymásnak
lettünk volna kitalálva. Ashton lágy puszit nyomott a fejem
búbjára, amitől máris bizseregni kezdtem. Az elmúlt két hétben
szinte néhány óránként szerelmeskedtünk; nehéz lesz
visszafogni magunkat, hogy ne legyen közöttünk fizikai
kapcsolat! Beleharaptam az ajkamba kicsit, erővel lecsuktam a
szemem, és azt kívántam, bárcsak gyorsan el tudnék aludni,
mert az iránta érzett vágy szinte már elviselhetetlenné nőtt
bennem.

Egy hete voltunk itthon, és kezdett alábbhagyni a felénk

irányuló figyelem. A sajtó végre rájött, hogy tényleg nem
házasodtunk össze, és nem vagyok terhes, így már kevésbé
tűntünk érdekesnek. Nos, azért egy kicsit még mindig azok
voltunk, mert továbbra is írtak rólunk a lapok. A lányoknak szóló
magazinok előszeretettel emlegették Ashtont; egyértelműen
elvarázsolta őket, mert az egyik magazin megválasztotta a
legvonzóbb felsőtestű férfinak. Büszke is volt rá, amikor
meglátta!
Az első néhány napban furcsa volt ismét suliba járni, de
azután már mindenki ismét hozzászokott ahhoz, hogy kik
vagyunk.
Ma azonban nem a magazinokban írtak miatt kezdtem el
aggódni. Teljesen más miatt. Ma indul Ashton a barátaival az
élményvezetési hétvégére. Már ha meg tudom nyugtatni, hogy
nem lesz semmi baj, ha valaki másra bízza a védelmemet.
– Biztos, hogy nem akarsz velem jönni? – kérdezte kérlelő
tekintettel, amitől általában azonnal el szoktam lágyulni.
Mosolyt erőltettem az arcomra. Már egész héten ez volt
terítéken, és még mindig nem tetszett neki az ötlet.
– Nem akarok menni. Ráadásul jobban is fogod magad
érezni, ha nem leszek ott. Jobban el tudsz majd lazulni a
haverokkal, ha nem kell még akkor is dolgoznod miattam.
Nekem meg itt lesz Cohen, Dean pedig beköltözik a másik
hálószobába – nyugtatgattam.
Sóhajtott egyet, majd a fejét a vállamra tette.
– Úgy utálom ezt! – morogta.
Nevetni kezdtem, amiért megint túlzásba viszi a
védelmezésemet.
– Nyugodj már meg, kérlek! Nem lesz semmi baj! Te csak
menj, érezd jól magad a barátaiddal, és örülj a karácsonyi
ajándékodnak, jó? Ha pedig úgy érzed, hogy szükséged van rá,
hívj fel! – javasoltam, átöleltem a vállát, és megsimogattam
hátul a haját.
Bánatos szemekkel felnézett rám.
– De mi van azzal az ügyvéddel? Biztos, hogy nem tudod
áttenni a találkozót vele akkorra, amikor már én is itt leszek?
Sóhajtottam. A Carter-féle vád ügyvédje telefonált, hogy a
héten a városban van. Át akar velem beszélni néhány dolgot, ha
netán engem is behívnának, hogy tanúskodjak az újratárgyalás
során. Ez volt az egyetlen hétvége, amit az ügyvéd szabaddá
tudott tenni számomra, és ezt Ashton is tudta.
– Mondtam már neked is, a tárgyalás előtt már csak most ér
rá. Nem tudok más időpontot kérni tőle – feleltem
homlokráncolva. Szívem szerint lemondtam volna a
megbeszélést, Ashtonnal mentem volna, vagy hagyom, hogy itt
maradjon velem, ahogy ő erősködött is. Nem akartam ismét
egyedül találkozni azzal az ügyvéddel. Ashton összeráncolta a
homlokát, mire én odanyúltam, és a hüvelykujjammal
végigsimítottam. – Még a végén ráncos leszel! – viccelődtem. –
Menj csak nyugodtan, velem minden rendben lesz!
– Ugye felhívsz majd, és elmondod, mit beszéltetek?
Beleegyezően bólintottam.
– Ígérem!
Éreztem az arcomon a levegő súlyát, amit kifújt. Láttam a
szemében, hogy belül küzd.
– Vigyázz magadra a hétvégén! Bárhova mész, mindig legyen
ott melletted Dean! És semmi hülyeség, mint például testőr
nélkül lelépni valahova, oké?
 Nem szóltam, csak a tenyerembe vettem az arcát,
előrehajoltam, és megcsókoltam. Forró ajkaitól lángra gyúlt a
testem. Egész héten igyekeztem kerülni, hogy csókolózzunk,
mert azzal csak azt elevenítettem volna fel magamban, mennyire
jó érzés is. Visszacsókolt, majd halk nyögés hagyta el a száját,
ahogy a csókunk egyre intenzívebbé vált. A kezemmel
beletúrtam hátul a hajába, közelebb húztam magamhoz, és a
nyelveink egymásba fonódtak. Azt akartam, hogy érezze,
mennyire fog hiányozni nekem.
Néhány perc múlva arrébb húzódott, homlokát az enyémre
tette. Az ajkamon éreztem akadozó légzését. Égett a testem a
vágytól.
– Nagyon fogsz hiányozni, Anna! Kérlek szépen, vigyázz
magadra, és fogadj szót az őröknek! Ha szeretnéd, hogy
visszajöjjek, csak hívj, és a legelső géppel indulok is! – ígérte.
– Ne parázz már! – nevettem, és az orromat gyengéden az
orrához dörgöltem. – Próbáld meg jól érezni magad, oké?
Vonakodva bólintott.
– Az lesz. Most indulnom kell. És próbálj meg ne álmodni,
rendben?
– Nem fogok – győzködtem mosolyogva. – Csak két éjszaka,
és már itt is vagy! – Ekkor fordult a kulcs a zárban, Ashton
sóhajtott, én levettem a kezemet a nyakáról, és az ölembe
ejtettem. Le sem vette rólam a szemét, amikor Dean betrappolt a
nappaliba. – Dean, kérlek, mondd meg Ashtonnak, hogy te is
tökéletesen alkalmas vagy arra, hogy vigyázz rám, amíg ő kicsit
elmegy szórakozni a hétvégén! – szóltam oda hozzá.
Dean elvigyorodott.
– Igen, tökéletesen alkalmas vagyok rá! Megérkezett az új
srác, mindennel kész vagyunk. Neked pedig indulnod kell, mert
lekésed a géped!
 Ashton ekkor végre levette rólam a szemét, bólintott egyet,
majd felállt.
– Néhány nap múlva találkozunk! Reggel hívlak! – ígérte.
Előrehajolt, hosszú, gyengéd puszit nyomott a homlokomra,
majd Dean felé fordult. – Válthatnék veled néhány szót odakint?
– kérdezte tőle, és a bejárati ajtó felé bökött a fejével.
Figyeltem, ahogy kimegy, és bánatos szemekkel még int egyet
az ajtóból. Összeszorult a szívem. Rettentően fog hiányozni, de
örültem, hogy jól fogja érezni magát. Megérdemelte!
Hogy elüssem az időt, felkaptam a rajztömbömet, és papírra
vetettem néhány vázlatos rajzot a vakációnkról. Mostanában
sokat rajzoltam az utazásunkról, nyilvánvalóan azért, mert
folyton az járt a fejemben. Hiányzott az a szabadság, amit ott
érezhettem! Hiányzott Ashton közelsége, és a vele töltött idő. És
persze, hiányzott a teste is. Mintha csak egy évezred telt volna el
azóta, hogy visszajöttünk, pedig csak egy hét volt.
A hétvége nélküle most kicsit másképp zajlott. Dean
beköltözött a másik hálószobába Ashton helyett, apa pedig
küldött egy másik kísérő testőrt, Cohent, aki Dean nappali
műszakját vette át. Úgy tűnt, Dean kissé ideges amiatt, hogy
Ashton távolléte alatt neki kell betölteni a személyi testőr
szerepét, de csak benne bíztam, csak őt engedtem közel
magamhoz.
Készítettem kettőnknek vacsorát, majd vettem egy jó fürdőt.
Lassan vánszorgott a nap, de nem akartam, hogy túl gyorsan
elszálljon az idő estig. Nagyon nem vártam az éjszakát, amit
Ashton nélkül kell töltenem!
Kihűlt a víz, mire kiléptem a kádból. Szép lassan
megtörülköztem, megszárítottam a hajam; amivel csak tudtam,
húztam az időt, hogy ne kelljen lefeküdnöm még.
Fél tizenkettő felé végül már muszáj volt aludni menni. Jó
éjszakát kívántam Deannek, majd bemásztam az ágyba, Ashton
helyére. Az éjjeliszekrényen lévő fényképre pillantottam. A
személyzet egyik tagja készítette rólunk a nyaraláson. Ashton a
dögös mosolyával nézett rám a képről. Felsóhajtottam, és
reméltem, hogy jól fogja érezni magát. Már biztosan odaért, és
elfoglalta a szállást. Próbáltam nem azon kattogni, hogy ne töltse
más csajjal az éjszakát. Annak ellenére, hogy tudtam, semmi
értelme ebben bízni, elvégre ő nem az enyém. Ráadásul nagy
nőcsábász, így nem is lenne csoda, ha más lánnyal kavarna.
Lecsuktam a szemem, és arra gondoltam, amikor egy pálmafa
árnyéka alatt hevertünk egy függőágyban. Reméltem, hogy ez a
szép emlék majd elhessegeti a rossz álmokat, amiktől már előre
rettegtem.

Moccanni sem merek. Látszik Carteren, mennyire dühös.

– A kurva életbe, Mark, hagyd ezt rám, baszd meg! Csak
emlékeztesd rá, hogy nem menekül előlem! – dühöng.
Mark elmosolyodik, amitől végigfut a borzongás a hátamon.
Ő maga a megtestesült gonoszság, aki élvezettel végzi a
munkáját. Carter jobbkeze, aki örömét leli abban, hogy
másokat kínozhat, és fájdalmat okozhat nekik.
– Értem! Idehozzam a fejét? – ajánlja fel.
Carter felnevet, és megrázza a fejét.
– Ne, az túl mocskos! – poénkodik. Hányingerem van, de
mivel másfél napja semmit sem ettem, nincs, mi kijöjjön.
Amikor Mark kimegy a szobából, Carter azzal a nyájas
mosolyával az arcán felém fordul.
– Ne haragudj ezért, hercegnőm! Nincs több üzlet! Hol is
tartottunk? – kérdezi, megfogja a kezemet, és az ágy széléhez
húz. Fel kell állnom. A kezét végigcsúsztatja a testemen, és
megfogja a pólóm alját. Nem ellenkezem, amikor leveszi rólam.
Ott állok meztelenül. Már egyáltalán nem ellenkezem.
Feladtam. – Pontosan itt tartottunk! – dünnyögi vigyorogva,
és kéjes tekintettel végigmér. Kezét a foltokkal tarkított
testemre teszi, én meg felnyögök, ahogy az ujjával megérinti a
hasamon éktelenkedő zúzódásnyomot. – Térdelj le, hercegnőm!
– suttogja, majd lehúzza a nadrágján a cipzárt, és ragadozó
vigyorra húzza a száját.

A rettegéstől sikoltozva ültem fel. Azután ráébredtem a

valóságra, és lassan észbe kaptam, hogy a szobámban vagyok, és
ez csak egy újabb rémálom. A két térdem közé nyomtam a
fejemet, és próbáltam lecsillapodni, kiverni a gondolataimból az
álmot. Beletúrtam a hajamba, a számba haraptam, és nagyon
erősen próbáltam valami másra gondolni.
Hangos kopogás hallatszott a hálószobaajtón, mire elakadt a
lélegzetem.
– Annabelle! Jól vagy? – Dean volt az.
Reszketve vettem egy mély levegőt; tudtam, hogy aggódni fog,
ha nem nyugszom le.
– Igen, jól vagyok. Sajnálom! – feleltem elcsukló hangon.
Gyors pillantást vetettem az órára, és láttam, hogy hajnali két
óra van.
– Mit tehetek érted?
Lecsuktam a szemem, és megtöröltem a könnyel áztatott
szemöldökömet. Senki nem tudott semmit tenni értem a
szerelmemen kívül, aki pedig mérföldekkel arrébb van.
– Semmit, köszönöm! Ne haragudj, hogy felébresztettelek!
Menj csak vissza aludni, Dean! – kiáltottam ki, lezárva ezzel a
beszélgetést.
Visszadőltem a párnára, és tapogatózva nyúltam az
éjjeliszekrény felé, hogy megkeressem a kislámpa kapcsolóját.
Ismét megláttam Ashtont a fényképen, és addig meredtem rá,
amíg a szívverésem nem normalizálódott. Ekkor észrevettem,
hogy a mobilomon villog a kék fény. Felcsillant bennem a
remény. A kezembe vettem a telefont, kikódoltam, és láttam,
hogy Ashtontól jött egy üzenet. Akkortájt küldte még tegnap
este, amikor a kádban üldögéltem. Mosolyra húzódott a szám,
ahogy megnyitottam.

„Szia, kicsi lány! Még mindig a gépen ülünk. Te valószínűleg

lassan mész már aludni. Csak jó éjszakát akartam kívánni.
Hiányzol! Holnap hívlak, aludj jól! x”

Boldogan elmosolyodtam, és visszatettem a telefont az

éjjeliszekrényre. Már egy aprócska üzenet is elég volt Ashtontól,
hogy mosolyt csaljon az arcomra, még egy szörnyű rémálom
után is! A lámpát felkapcsolva hagytam, behunytam a szemem,
és próbáltam visszaaludni, s közben azt reméltem, Ashton jól
fogja érezni magát a hétvégén a barátaival.

– Hercegnőm, van itt valami a számodra! – mosolyog

Carter izgatottan.
Mosolyt erőltetek én is az arcomra, és felnézek rá.
– Mi az, bébi! – kérdezem kedvesen. Nem akarom őt kihozni
a sodrából.
Megfordul, és kinyitja az ajtót; Mark ront be, és odavet
valakit a lábam elé. Felsikoltok, ahogy meglátom az agyonvert
embert. Nem tudom, ki az; az arca szét van zúzva. A teste
természetellenes helyzetben vonaglik, ahogy próbál előrébb
csúszni a padlón. Mindent vér önt el, csöpög a ruhájából,
elborítja a bőrét. Émelygés kap el, és megremeg a térdem,
annyira sajnálom ezt az embert. Érzem, megszakad a szívem,
ahogy látom, milyen fájdalmakat él át. Valakinek a fia, talán a
férje, az apja ő, és most itt fekszik a lábam előtt, tehetetlenül.
Mivel itt van, Carter házában, jól tudom, mi lesz vele: megölik.
Carter nem hoz ide senkit, hacsak nem azért, hogy itt végezzen
vele. De miért mondta nekem, hogy meglepetés?
– Nem ismered fel, hercegnőm? – kérdezi Carter.
Összeszűkült szemmel ismét lenézek a férfira, próbálok
rájönni, kit takar a véres arc. A férfi értelmetlenül motyog
valamit; úgy tűnik nekem, mintha hosszú, fájdalommal teli
hörgés hagyná el a száját. Megrázom a fejem Carter kérdésére
válaszolva, de nem bírom levenni a tekintetemet a földön
heverő összevert emberről.
Carter felnevet, és előrehajol. Megragadja a férfi haját, és az
arcát felém fordítja. Fájdalmas kiáltás tölti meg a levegőt,
ahogy az illető kinyitja a szemét.
Zöld szemével rám néz, Azt érzem, ott helyben, menten
kettéhasad a szívem, és darabokra hullik a világ körülöttem.
– Fuss, Anna! Menj! – szól Ashton a fájdalomtól eltorzult
hangon.
Carter gonoszan felröhög, pisztolyt ránt elő, és Ashton
arcának szegezi.
– Nem megy sehova! Ő az enyém, és itt marad velem! Te
pedig most megfizetsz azért, hogy hozzányúltál a feleségemhez!
– hörög, és meghúzza a ravaszt. Elborzadva nézem, ahogy
Ashton gyönyörű arca, amit annyira jól ismertem, szétloccsan,
és a semmibe tűnik. A teste élettelenül visszahuppan a padlóra.
Én térdre rogyok, a nevét ordítom, és az ölembe fogom a
szétzúzott testét. De nem tehetek semmit; végignézem, ahogy
életem szerelme a szemem előtt elvérzik. Carter és Mark meg
csak nevet és nevet.
 Egyre csak sikítottam; reményvesztett, megtört könnyek
potyogtak az arcomon, ahogy a rémület felemésztett. Nem
kaptam levegőt. Fuldokoltam. Felnyomtam magam az ágyon, és
a térdeim közé tettem a fejem.
– Annabelle, bejöhetek? – kérdezte Dean az ajtó túloldalán.
Levegőért kapkodtam, a testem remegett. Hánynom,
okádnom kell. Leléptem az ágyról, de annyira remegett a lábam,
hogy majdnem összerogytam. A homlokom verítékben úszott, és
csuromvíz volt tőle hátul a hajam.
Ez volt életem eddig legszörnyűbb rémálma. Eddig, amiket
álmodtam, mind megtörtént dolgokról szóltak, és tudtam, hogy
amikor felébredek, vége lesz. De ez az álom... mi lenne velem, ha
ez történne? Ha Ashtonnak baja esne, az azt jelentené, hogy
menthetetlenül, végleg összeroppanok!
– Annabelle? – kiabálta Dean a folyosóról, és hangosan
kopogott az ajtón.
Nem bírtam válaszolni; a szívverésemet a fülemben
hallottam. Még mindig nem kaptam levegőt. Képtelen voltam
lecsillapodni. Fekete pöttyök jelentek meg a szemem előtt, ahogy
a fürdőszoba felé botladoztam. Hirtelen sötétségbe zuhantam.
 38. FEJEZET

AMIKOR KINYITOTTAM A SZEMEM, egy zöld ruhás férfit láttam,

ahogy fölém hajol, és oldalt a nyakamat tapintja. Ziháltam,
sokkos állapotban voltam, nem értettem, mi folyik körülöttem.
Kapálózva elcsaptam a kezét magamtól.
Ahogy felültem az ágyon, és beütöttem a fejemet az
ágytámlába, Dean lépett előre, és a kezét felemelve próbált
megállítani.
– Annabelle! Nyugodj meg! Az úr egy orvos! Minden
rendben! – szólt gyorsan, és a vállamra tette a kezét.
Visszahőköltem, ránéztem a szobámban tartózkodó két férfira,
és csak akkor éreztem, hogy lüktet a fejem, és az egész testem
gyenge. – Jól van. Csak kihívtam a mentőt, mert elájultál! –
magyarázta Dean csitítóan.
Erőtlenül bólintottam, és hirtelen felötlött az a néhány
súlytalan pillanat, mielőtt elsötétült előttem minden. Mozgás
hallatszott az ajtó felől, odanéztem, és láttam, hogy Peter és az új
kísérő testőr áll ott, és néz rám aggódó tekintettel.
– Hogy érzi magát, Miss Spencer?
Kábultan megráztam a fejem. Visszapillantottam a zöld ruhás
idegenre, aki szólt hozzám.
– Jól vagyok. Csak kicsit gyengének érzem magam –
ismertem be, és megdörzsöltem a homlokomat. A torkom fájt és
kapart, ahogy beszéltem. Tudtam, hogy a sikoltozás miatt.
– Mi történt? – kérdezte a férfi.
Összeszorított szemmel próbáltam kitörölni Ashton szétvert
arcának a képét a fejemből. Nem ment. Láttam magam előtt,
ahogy rám szegezte a tekintetét. Hallottam a fájdalomtól
eltorzult hangját, ahogy azt mondja, fussak. Hallottam, ahogy a
teste élettelenül a padlóra huppan. Hallottam az őrült nevetését
a férfinak, aki tönkretette az életemet...
– Miss Spencer?
Nyeltem egyet, hogy visszatérjek a valóságba.
– Csak... csak pánikrohamom volt. Nem kaptam levegőt –
magyaráztam. – Már jól vagyok.
– Talán be kellene vinnünk a kórházba, hogy kivizsgáljuk,
csak a biztonság kedvéért – felelte az orvos, és visszapakolta a
műszereket a kis zöld táskájába.
Homlokráncolva tiltakoztam.
– Nem megyek kórházba. Csak elájultam, ennyi. Nincs ok az
aggodalomra. Már máskor is történt velem ilyen, régebben;
semmi olyan bajom nincs, amin ne segítene néhány
fájdalomcsillapító és egy jó kis alvás.
Az orvos lebiggyesztette a száját, kifejezve nemtetszését. Én
továbbra is rászegeztem a tekintetemet, jelezve, hogy nem
tágítok a döntésemtől. Semmi esetre sem megyek kórházba egy
pánikroham miatt! Végül aztán bólintott.
– Rendben. Akkor próbáljon meg aludni. Előfordulhat, hogy
reggel fájni fog a feje. – Felállt, és szigorú szemmel rám nézett. –
Kicsit lazítania kellene. Ha pedig máskor is elő fog fordulni,
akkor mindenképpen ki kell vizsgáltatnia magát.
– Megértettem. Köszönöm. – Lejjebb másztam az ágyon,
felhúztam a takarót a nyakamig, mert úgy éreztem, ki vagyok
téve három férfi tekintetének, s közben Ashton pólója volt
rajtam. Figyeltem, ahogy az orvos Deannel az ajtóhoz megy,
halkan váltanak néhány szót egymással, valószínűleg arról, hogy
mire figyeljen velem kapcsolatban.
 Ahogy mindannyian kimentek a szobámból, Dean kedvesen
rám mosolygott, majd becsukta az ajtót. Egyedül maradtam a
sötétben. Oldalra fordultam, felkapcsoltam a lámpát, hogy
megnézzem, mennyi az idő. Hajnali 4 óra 26 perc volt.
Mélyet sóhajtottam, és leléptem az ágyról. Kizárt dolog, hogy
ez után az álom után ismét elaludjak! Soha többé ne lássam
magam előtt; nem bírtam volna elviselni! Szerencsére úgy
éreztem, a remegő lábaim most már elbírnak. Furcsa
testtartásban az ajtó felé indultam. A beszűrődő hangokból
ítélve még itt voltak a lakásban, és rólam beszéltek. A fülemet az
ajtóra nyomtam, hátha hallok valamit, de egy szót sem értettem
abból, amit mondtak.
Amikor hallottam, hogy nyílik és zárul a bejárati ajtó, majd
néhány pillanat múlva Dean ajtaja is becsukódik, kiosontam a
hálószobámból, és lábujjhegyen a konyhába lépkedtem a
sötétben. Amikor a kávéskannát akartam levenni, Dean
megköszörülte a torkát mögöttem. Megugrottam, majdnem
kiejtettem a kezemből az üvegkancsót, és megpördültem.
Láttam, hogy felvont szemöldökkel, összefont karral áll ott.
– Mit csinálsz? Azt mondták, pihenned és aludnod kell! –
vont kérdőre.
Erőtlenül elmosolyodtam.
– Már nem vagyok fáradt. Ne aggódj, jól vagyok! –
erősködtem. Hazudtam neki, de közben észrevettem, hogy
remeg a kezem. Gyorsan letettem hát a kannát, és eldugtam a
kezemet. Egyáltalán nem vágytam most kiselőadásra, sem arra,
hogy Dean arról győzködjön, hogy bevisz a kórházba.
Dean sóhajtott, és beletúrt rövid, szőke hajába.
– Annabelle, pihenned kell!
– Fogok. Csak készítek magamnak egy kis kávét, és kicsit
ledőlök a kanapéra. – Nyeltem egyet, tudván, hogy szóba kell
hoznom Ashtont. Azon imádkoztam magamban, hogy ki tudjam
mondani a nevét, anélkül, hogy ne törnének újra elő az álombéli
képek, mert ha igen, az érzelmeim biztosan elárulnak. – Ugye
nem szóltál Ashtonnak?
– Nem, még nem. Majd kicsit később felhívom, most még
alszik – felelte, és az órájára nézett.
Felsóhajtottam, és gyorsan megráztam a fejem.
– Ne hívd fel, légy szíves! Kérlek, Dean, ne szólj neki! Ha
elmondod neki, mi történt, megszakítja az útját, és visszajön! –
kérleltem Deant. Könnyek szöktek a szemembe. Azt akartam,
hogy Ashton jól érezze magát a hétvégén a barátaival; nem
akartam állandóan tönkretenni a szórakozását.
– Annabelle, muszáj elmondanom neki. Megígértette velem,
hogy szólni fogok, ha rosszat álmodsz – mosolygott rám
bocsánatkérően.
Ennek hallatán kissé meghökkentem, bár igazából nem
lepődtem meg rajta. Végül is állandóan ezt csinálta: túlságosan
is védelmezett.
– Ne mondd el neki, kérlek! Nem kell elmondanunk neki, mi
történt. Ráfér már ez a hétvége. Állandóan dolgozik, még a
karácsonyát is feláldozta miattam! Kérlek szépen! – És már
potyogtak a könnyeim.
Dean becsukta a szemét, és kifújt egy nagy levegőt.
– Ha kiderül, hogy nem szóltam neki, nekem annyi! –
magyarázta.
Ezen összerezzentem. El tudtam képzeli, mennyire dühös
lenne Ashton.
– Nem fogja megtudni! – pityeregtem, és a tekintetemmel
némán kérleltem Deant.
Végül nagyot sóhajtott.
– Most lefekszem, és átgondolom – dünnyögte a fejét
csóválva, és bement a hálószobájába.
Megkönnyebbülten leeresztettem a vállam. Reméltem, hogy
Dean jól dönt, és hagyja, hogy Ashton kicsit kieressze a gőzt.
Visszafordultam a kávéskanna felé, készítettem egy erős kávét,
és jó sok cukrot tettem bele, mivel már most kimerültnek és
fásultnak éreztem magam.

Nem sokkal reggel nyolc után megszólalt a mobilom. Épp

Ashton PS4 videojátékát nyomkodtam. Megdobbant a szívem,
mert tudtam, hogy ő lesz az, hiszen megígérte, hogy hívni fog.
Felpattantam, hogy felkapjam a telefont, és siettemben
majdnem sikerült levernem az asztalról. Már alig bírtam kivárni,
hogy végre halljam a hangját, és megnyugodhassak, hogy jól
van, és az a szörnyű álom tényleg csak egy rémálom volt.
Vidám hangot erőltettem magamra, ahogy beleszóltam a
telefonba, nehogy észrevegye, hogy valami nincs rendben.
– Helló, szépfiú!
– Szia! Felébresztettelek?
Nagyot vert a szívem, ahogy meghallottam szexi hangját.
Szomorúan elmosolyodtam.
– Nem, már fent vagyok. Hogy vagy? Rendben volt minden az
úton? Már találkoztál a fiúkkal? – kérdezősködtem, és
próbáltam elterelni a témát az alvásról.
– Igen, a repülőúton minden oké volt. Mire ideértem, már
mindenki a hotelban volt. Nate és Seth teljesen bepörgött.
Köszönetük jeléül át kell majd adnom neked az ölelésüket,
amiért a business osztályon utazhattak, és ingyen pezsgőt meg
mogyorót kaptak!
Felkacagtam.
– Az a mogyoró tényleg finom! – poénkodtam vigyorogva.
Ő is nevetett.
 – Szóval, hogy aludtál? – érdeklődött. Hallatszott a hangján,
hogy félve kérdezi meg.
Sóhajtottam, Dean szobája felé pillantottam. Hát, konkrétan
azt nem mondta, hogy nem árulja el, csak annyit, hogy még
átgondolja...
– Jól! – füllentettem zavartan. – A te feleden aludtam, lehet,
hogy azért!
– Tényleg? De jó, kicsi lány! Egész éjjel aggódtam miattad –
vallotta be.
Lecsuktam a szemem. Próbáltam nem figyelni a
lelkiismeretemre, mely azt súgta, ne hazudjak neki. De nemes
célból tettem; azért nem mondtam neki igazat, mert nem
akartam, hogy saját magával nem törődve megint engem
mentsen meg.
– Ne aggódj miattam, jól vagyok! Na, várod a mai napot?
Mikor mentek a pályára? – tereltem el a szót.
– A körbevezetés egy órakor kezdődik, szóval háromnegyed
egyre oda kell érnünk szerintem. A hotel, ahol szállást foglaltál
nekünk, gyakorlatilag a pálya szélén van. Egyszer eljöhetnénk
majd ide, hogy megnézzünk egy Nagydíj futamot! Lehet, hogy
sikerül autóversenyrajongót faragnom belőled!
Felnevettem.
– Azt kétlem! Még arra is nagyobb esélyt látok, hogy
focirajongó legyek! – poénkodtam mosolyogva.
– Á, értem! Szóval inkább a srácok hátsóját stírölnéd!
– Tudod, hogy bírom, ha jó egy srác feneke! – élcelődtem.
– Én ne tudnám! – felelte pimaszul.
Ekkor meghallottam, hogy nyílik Dean szobájának az ajtaja.
Megrémültem. Egy pillantással leveszi, hogy Ashtonnal
beszélek, és akkor el fogja neki mondani a történteket, az tuti!
– Most jobb, ha megyek, mert odaég a reggeli! – füllentettem,
mert muszáj volt letennem a telefont.
– Ó, igen? És mi jót készítesz a helyettesemnek? –
kíváncsiskodott Ashton.
– Bundás kenyeret! – cukkoltam.
Felsóhajtott.
– Kicsi lány, ez nem fair! Tudod, hogy azt imádom! –
nyafogott.
– Biztos adnak ott a szállodában is! – Figyeltem, ahogy Dean
kilép a szobájából, és a szemét dörzsölgetve a konyha felé veszi
az irányt. Ahogy rám pillantott, zavartan a számba haraptam. –
Mennem kell; majd később beszélünk, jó? Hívj, amikor lesz
időd, és meséld el, milyen volt a vezetés! – javasoltam neki,
miközben figyeltem, ahogy Dean irányt változtat, és szigorú,
vádló tekintettel megindul felém.
– Oké, majd beszámolok róla, hogy ment! Ha pedig az ügyvéd
előbb jönne, mint ahogy én hívlak, akkor te hívj engem, és
meséld el, mit mondott! – rendelkezett. – Hiányzol, Anna!
Összeszorult a szívem és majd’ kiugrott a helyéről, akkorát
dobbant, ahogy meghallottam ezeket a lágy, szelíd hangú
szavakat.
– Te is nekem! – Hü, ha tudná, mennyire hiányzik, halálra
rémülne!
Bontottam a hívást, ahogy Dean felém nyúlt, hogy kivegye a
kezemből a telefont. Merev szemmel nézett rám.
– Te most ugye viccelsz velem! Felhívtad, és azt mondtad
neki, hogy jól vagy? – morgott rám mérgesen.
Ártatlanul megráztam a fejem.
– Nem, ő hívott engem! – helyesbítettem, de úgy tűnt, a
szarkazmusom még nagyobb komorságot váltott ki belőle. – Bár
tényleg azt mondtam neki, hogy jól vagyok – ismertem be. – De
annyira jól érzi magát! Ne rontsd el a kedvét, kérlek szépen!
Soha nem fogja megtudni, csak beszéld meg a másik két testőrrel
is, és akkor úgy tehetünk, mintha minden oké lenne! –
könyörögtem.
Dean mérgesen dúlt-fúlt, és haragosan nézett rám.
– Nos, úgy tűnik, nincs más választásom, tekintve, hogy te
már döntöttél helyettem! – csattant fel, rosszallón csóválva a
fejét.
Felugrottam, és megkönnyebbülten elmosolyodtam.
– Köszönöm! Viszonzásként készítek neked reggelit! Amit
csak akarsz! – Szinte csak úgy kiszökkentem a konyhába.
Követett, és még mindig mérgesen nézett.
– Annabelle, ha Ashton rájön, elvárom tőled, hogy mellém
állj, és megmondd neki, hogy nem az én ötletem volt, és te vittél
bele az egészbe!
Lelkesen bólogattam.
– Úgy lesz, ígérem! – Vigyorogva a szívemre tettem a kezem.
– De úgysem fog rájönni! Esküszöm, én sosem mondom el neki!
– mosolyogtam rá megnyugtatóan, és megálltam a hűtőszekrény
előtt. – Szóval, mit kérsz? Tojást, palacsintát, gofrit? –
kínálgattam, és a tűzhely felé intettem.
Dean megvonta a vállát, és morcos arckifejezését mosolyra
váltotta.
– Nem csoda, hogy Ashton bolondul érted, ha mindig így
bánsz vele is! – E szavak hallatán visszahőköltem. Dean azt
hiszi, Ashton bolondul értem? Leráztam magamról a témát, és
kérdőn Deanre pillantottam; még mindig nem válaszolt a
kérdésre. – Palacsinta és szalonna? – javasolta. Elvigyorodtam,
majd kivettem a hozzávalókat a hűtőből, és nekiálltam.

Késő délután a körmömet rágtam. Annyira belemélyedtem,

hogy vérezni kezdett, de nem bírtam megállni, hogy ne
folytassam. A kanapén velem szemben ülő, őszülő, kissé
kopaszodó, drága öltönyt viselő férfi pont ugyanúgy nézett ki,
mint három évvel ezelőtt. Talán akkor még egy kicsit több haja
volt középen. Ő volt az, aki akkor is leültetett, és arról
győzködött, hogy tanúskodjak Carter ellen a tárgyaláson. Nem
akartam, nagyon tiltakoztam ellene, de addig-addig beszélt
nekem, amíg beleegyeztem. Persze, kikötöttem, mit fogok
elmondani. Kerek perec megtagadtam, hogy arról beszéljek, mi
történt Carter és köztem a házában. Így amiatt, hogy vert,
megerőszakolt és elrabolt, nem indítottak eljárást ellene; az
ügyvéd legnagyobb sajnálatára.
A tanúskodásom nem segített túl sokat, mert megtagadtam,
hogy vádat nyújtsak be Carter ellen. Akárhányszor arra
kérdeztek rá, hogyan kerültem a házába, és mi történt ott velem,
Carter drága ügyvédei azonnal tiltakoztak, majd az esküdteket
arra kérték, hogy ne vegyék figyelembe, amit hallottak, és nem
tartozik közvetlenül Jack meggyilkolásához.
Carter három ügyvédből álló védelme gyakorlatilag ízekre
szedte a tanúvallomásomat, és úgy hoztak ki belőle, mintha csak
egy éretlen, féltékeny barátnő lennék, aki még azt sem érti, amit
kérdeznek tőle. Az sem segített a dolgon, hogy a tárgyalás előtti
három éjszaka egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, ezért a
kihallgatáson úgy néztem ki és úgy viselkedtem, mint egy
lelketlen zombi. A végén úgy éreztem, a vallomásom többet
ártott az ügynek, mint használt.
– A bíróság kétségkívül meg fogja érteni az édesapja jelenlegi
helyzetét. Megvan a maga múltkori tanúvallomásának a
felvétele. Ha hivatkoznunk kell bármire is, akkor arra majd
tudunk. – Kicsatolta az aktatáskáját, kihúzott belőle egy köteg
papírt, és az ujjával végiglapozta őket. – Természetesen maga is
szerepel a tanúk névsorában, de nem fogom azt kérni magától
ismét, hogy álljon oda – biztosított az ügyvéd. – Csak annyi
történt azóta, hogy a múlt hónapban a védelem a saját
tanúlistáján jelölte meg magát.
Tátva maradt a szám a döbbenettől.
– Hogy mit csinált a védelem? Mi a fenét jelent ez?
Az ügyvéd összevonta a szemöldökét, és biccentett a fejével.
– Nem tudom pontosan, mi ezzel a szándékuk, de a bíró nem
fogja megengedni, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve önt is
behívják. Tekintettel az édesapjára, és arra, hogy ön is
közszereplő lett, nem fogják tudni behívni a tárgyalásra, ha nincs
rá nyomós okuk. Feltételezem, hogy csak reklámfogásként tették
fel a listájukra. Ha behívják, azzal az ön társadalmi státusza
miatt felhívják a figyelmet az ügyre.
Idegességemben a fogamat csikorgattam.
– Nem fogok azért tanúskodni, hogy azzal neki segítsek! –
dühöngtem.
Mr. Sranson bólintott, és továbbra is a papírjait lapozgatta.
– Nem hinném, hogy erre egyáltalán sor kerülne. Mint
mondtam, én nem fogom beidézni önt, de lehet, hogy
felhasználom a vallomását. A védelem pedig csak akkor kérheti a
tanúk padjára, ha bizonyítani tudják, hogy valami új
információval tud szolgálni. Én határozottan úgy vélem, ez
pusztán reklámfogás a részükről, csak hogy felidegesítsék magát
a tárgyalás előtt. – Elém nyújtott egy lapot. – A biztonság
kedvéért azért vegyünk át néhány dolgot, amit az előző
tárgyaláson mondott. Ezután fel fogok magának tenni néhány
kérdést, olyanokat, amilyeneket esetleg kaphat. Nem
szeretnénk, hogy úgy járjon, mint korábban. Ezután pedig el
fogom mondani, milyen egy tárgyalóterem. Gondolom, még nem
járt egyben sem, igaz?
Megráztam a fejemet. Az egyetlen tárgyalás, amin részt kellett
vennem, az Carter tárgyalása volt. Akkor még kiskorú voltam,
így egy elszeparált, hétköznapi szobában tartózkodtam, az
ügyvédek pedig videón keresztül tettek fel nekem kérdéseket.
Elvettem a papírt. Láttam, hogy a korábbi tanúvallomásom áll
rajta. Zsongott a fejem. Az egészben az tűnt fel leginkább, hogy
Carter azért tetetett fel a tanúk listájára, mert megtehette. Így
küldött nekem egy üzenetet, hogy hiába van rács mögött, még
mindig meg tud szerezni magának engem, és még mindig
befolyásolhatja az életem. Ismét arról szólt minden, hogy
uralkodni akar felettem. Felemeltem az állam, és megfogadtam,
nem fogom hagyni, hogy ő vagy ez a tárgyalás kicsináljon, ahogy
az múltkor sikerült! Akkor a kihallgatáson a darabjaimra
hullottam szét. De most más lesz a helyzet.
Amikor egy óra múlva végre távozott az ügyvéd, nehéz volt a
szívem, és cikáztak a gondolataim. A nap hátralevő részében úgy
éreztem magam, mintha egy esőfelhő alatt ülnék. Nem tudtam
jobb kedvre hangolódni. Ehhez hozzájárult még az is, hogy
fáradtnak éreztem magam. Szerencsére Dean nem foglalkozott
azzal, mit csinálok a fürdőszobában: egy borotvával ejtettem
négy apró kis sebet az alsókarom belső felén. A fájdalom némileg
elvonta a figyelmemet, de nem eléggé. Ashtonra vágytam. A
karjaira, a mosolyára, és a viccelődéseire, amikkel fel tudott
vidítani, amikor szomorú voltam. Számoltam az órákat, mikor ér
vissza hozzám.
Vacsora után hívott is. Megkérdezte, hogy ment a dolog az
ügyvéddel, és mit mondott nekem. Nem mentem bele a
részletekbe, mert tudtam, hogy csak felhúzná magát, ha
megtudná, hogy Carter feltetetett a saját tanúinak a listájára.
Próbáltam nyugodt maradni, de Ashton előhozott belőlem
valamit, amit nem tudtam szabályozni. A végén ott ültem,
némán pityeregtem, ő pedig suttogva próbált csitítani, és
megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, és nem fognak
behívni tanúnak.
Nagy nehezen sikerült erőt venni magamon. Hangosan
szipogtam egyet, és beletöröltem az orromat a kézfejembe.
– Akkor most mesélj te, milyen volt a napod! Jól éreztétek
magatokat? – kérdeztem, mert már nagyon kellett valami jó
dolgot is hallanom.
– Az nem kifejezés! – felelte. – Hihetetlen klassz volt a futam.
És az autók! Istenem, bárcsak Forma-1-es pilótának tanulhattam
volna SWAT-kiképzés helyett! Az egyenesben 143 mérföld per
órával mentem! – dicsekedett.
Összeszorult a torkom, és ennek hallatán már meg is bántam,
hogy ilyen ajándékot találtam ki neki.
– Jó ég, Ashton! Egyáltalán szabad volt neked annyival
menned? Ki is nyírhattad volna magad!
Harsányan felnevetett.
– Tudtam, hogy ezt fogod rá mondani! Tudod, túlságosan is
aggódsz értem! – cukkolt. – Egyébként meg köszönöm, hogy
mindezt lehetővé tetted nekem!
– Nagyon szívesen! – válaszoltam, és az ajkamba haraptam. –
Szóval akkor a haveroknak is tetszik, ugye?
– Naná! Nate meg Seth azon törte a fejét, miként végezzenek
velem, hogy az övék lehess!
– Nem mozgatják meg a fantáziámat a srácok! – feleltem
őszintén. Semmi és senki nem rabolhatja el Ashtontól a szívem!
– Jó kislány! – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
– És ma este mit csináltok? Remélem, kicsit berúgtok!
Elnevette magát.
– Állandóan próbálsz leitatni! – élcelődött. – Lehet, hogy
iszom néhány pohárral, de nem fogok elázni. Felhívhatlak,
amikor visszaérek, hogy beszéljünk kicsit, mielőtt aludni mész?
 Mosoly jelent meg a szám szegletében.
– Ha akarod! De még nem tudhatod, hogy nem viszel-e fel
valami csajt a szobádba! – Ezt félig poénnak szántam, félig meg
komolyan gondoltam. Tudtam, hogy nagy az esélye annak, hogy
felszed valami lányt ma este. Nem bírtam elnyomni magamban
az egyre csak erősödő féltékenységet. Pedig mélyen legbelül
tudtam jól, hogy semmi jogom féltékenykedni, mivel csak
barátok vagyunk, akik eljátsszák, hogy több van közöttük – de
egyszerűen képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak: a
szívem belesajdult, amikor erre gondoltam.
– Kicsi lány, ilyen nem fog előfordulni! – sóhajtott Ashton.
Hitetlenkedve felnevettem, mert eszembe jutott, mit mondott
egyszer korábban.
– Ja, persze! Elfelejtettem, hogy te szoktál a csajhoz menni,
hogy ne kelljen vele töltened az egész éjszakát!
– Hagyd abba, Anna, de komolyan! Nem vágyom más csajra!
Jesszusom! – csattant fel.
Meghőköltem ezen, és meglepett, hogy rám kiabált.
– Jól van, csak húztalak kicsit! – mormogtam. Persze,
mindketten jól tudtuk, hogy nem így van. Hirtelen bűntudatom
támadt, amiért kételkedtem benne.
– Figyelj, Anna! Ne gondolj ilyenekre, jó? Tényleg utálom!
Nem akarom, hogy azt hidd, lefekszem mással, csak mert nem
vagy itt velem. Nem tennék ilyet! – A hangja őszintén csengett,
amitől még jobban elfogott a bűntudat.
– Jól van, ne haragudj! – Homlokráncolva lepillantottam a
megrágott körmömre, és a számba haraptam.
– Ne rágódj már ilyesmin! Na, váltsunk témát, jó? – javasolta.
Elmosolyodtam, behunytam a szemem, és örültem, hogy végre a
szőnyeg alá seperhetjük ezt a kínos beszélgetést.
Majdnem egy órán át telefonáltunk, bár csak néhány percnek
tűnt. Ashton a végén megígérte, hogy fel fog még később hívni,
mihelyt visszaér a hotelszobájába. Amikor letettem a telefont,
elhatároztam, hogy ma éjjel nem fogok aludni. Nem akartam
tovább tetézni az előző rémálmot, nehogy most is Ashtonról
álmodjak, amint épp összeverve fekszik.
Rajzolgattam, Dean pedig tévézett. A szemem sarkából
láttam, hogy ásítozik, bár igyekezett leplezni. Becsuktam a
vázlattömbömet, és felálltam.
– Jó éjt, Dean! Megyek aludni – füllentettem.
Dean felállt, és nyújtózott egyet.
– Szerintem én is. Akkor viszlát holnap reggel!
Hogy úgy tegyek, mintha tényleg aludni mennék, bementem a
hálószobámba, felvettem egy hosszabb pizsamát, majd halkan az
iPodomat hallgattam egy órán át. Amikor már úgy gondoltam,
Dean elaludt, félve kiosontam a konyhába, főztem magamnak
egy kávét, majd visszasettenkedtem a nappaliba, és
bekapcsoltam a tévét.
Éjfél után üzenetet kaptam Ashtontól.

„Szia, kicsi lány! Bocsánat, hogy ilyen későn zavarlak. Ha

még ébren vagy, hívj! Ha túl késő lenne, akkor holnap reggel
kereslek. Őrülten hiányzol! x”

Bárgyú vigyor terült szét az arcomon, ahogy kikerestem a

számát, amilyen gyorsan csak tudtam. Azonnal fel is vette a
telefont.
– Szia! Hát nem aludtál még? Bocs, hogy csak most üzentem!
Seth akart még egy órát maradni, amiből aztán kettő lett –
zsörtölődött.
A hangja hallatán egyből jobbra fordult a hangulatom.
– Mondtam, hogy nem zavar az sem, ha felébresztesz.
Maradhattál volna még, hogy végre önfeledten szórakozz egy
kicsit! Már négy hónapja egy kortyot sem ittál!
Nagyot sóhajtott.
– Nem akartam maradni. Nélküled nem olyan jó! Tényleg
hiányoztál ma este mellőlem!
– Igen? – Lecsúsztam a kanapén, és le sem lehetett volna
vakarni az önelégült vigyort a képemről.
– Igen. Furcsa volt így! Amikor együtt megyünk el szórakozni,
akkor nevetgélek, táncolok veled, de az este vége felé a srácok
mind szétszéledtek, én meg ott maradtam egyedül, és a
pultossráccal beszélgettem – nevetett zavartan.
Összevontam a szemöldökömet.
– Otthagytak? De miért?
– Mert mind vadászni mentek! – felelte lazán.
Vadászni? Ja, vagy úgy! Lányokra vadászni!
– Már értem! És te nem tartottál velük? – kérdeztem halkan.
– Nem – felelte, szintén halkan.
Elmosolyodtam, mert boldogság töltött el a válasza hallatán.
Még egy órán át dumálgattunk mindenféle semmiségről. Vele
olyan könnyen ment ez is!
– Most már jobb lenne, ha hagynálak aludni – szólt úgy
hajnali fél egy táján.
Felsóhajtottam. Utáltam, hogy hazudnom kell neki, de okkal
tettem.
– Igen. Hiányzol! Már alig várom, hogy visszagyere holnap! –
Ez viszont igaz volt. Még igen messze van az a vasárnap, este
nyolc! Becsuktam a szemem, és magam előtt láttam, hogy azzal a
sármos arcával besétál a bejárati ajtón.
– Vigyek haza valahonnan valami vacsorát? – kérdezte
izgatottan.
Komiszul felkacagtam.
 – Mennyire be tudsz indulni a kajától!
– Nem a kajától indulok be, Anna, hanem attól, hogy végre
láthatlak!
Megremegett a belsőm.
– Ashton, te tényleg olyan édes vagy néha! Túlságosan is!
– Pedig ez az igazság. Jól van, akkor holnap hívlak, amikor
kiérünk a reptérre! – mondta, és őszintén hallatszott a hangján,
hogy egyáltalán nincs kedve letenni.
– Oké! Aludj jól!
– Megpróbálok. Jó éjszakát, kicsi lány! – sóhajtott. Letettem
a telefont, bementem a hálószobába, felkaptam a
piperetáskámat, és úgy döntöttem, kifestem a körmömet, csak
hogy elüssem az időt.

Sikerült egész éjjel ébren maradnom, bár reggelre már

nagyon szenvedtem. Égett a szemem, fájt minden porcikám, és
legalább nyolc kávé volt bennem. Ashton reggel küldött egy
üzenetet, melyben azt írta, hogy reméli, jól aludtam, és hogy
hiányzom neki. Visszaüzentem neki, és azt füllentettem, jól
aludtam.
Dean kissé aggodalmas tekintettel méregetett, amikor felkelt.
– Jól aludtál, Annabelle? Elég vacakul nézel ki! – jegyezte
meg reggelinél.
Halkan felnevettem.
– Kösz szépen, minden lány ezt a mondatot akarja hallani!
Tudnod kellene, hogy jól aludtam, hiszen nem ébresztettelek fel,
nem igaz? – vágtam vissza gúnyosan.
A fejét csóválva méregetett tovább. Sejtette, hogy valami nem
stimmel.
Aznap mindent csináltam, csak hogy ne kelljen leülnöm.
Elmentem az edzőterembe, kitakarítottam az egész lakást,
végigsikáltam a tűzhelyet, még ablakot is pucoltam, csak hogy
csináljak valamit. Ashton délután négy körül gyorsan telefonált
egyet, de csak öt percet tudtunk beszélni, mert már be kellett
szállnia a gépbe.
Végtelenül lassan telt az idő. Végül aztán pontosan nyolc óra
tizenhét perckor hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban. Olyan
izgatott lettem, hogy azt hittem, menten végem!
 39. FEJEZET

Ashton

AMINT KISZÁLLTAM A GÉPBŐL, és megcsapott az arizonai meleg

levegő, leintettem egy taxit, és Anna kedvenc kínai étterme felé
vettem az irányt. Szerencsére, mivel sokat jártunk ide, nem
kellett előre leadnom a rendelést, csak a szokásosat kértem az
eladósráctól.
Mialatt vártam az ételre, küldtem egy üzenetet Deannek és
Peternek, hogy visszaértem, úgy tíz perc múlva otthon leszek, és
onnantól kezdve szokásos a menetrend. Vívódtam magamban,
szóljak-e Deannek, húzzon el a lakásból, hogy egy kicsit egyedül
lehessek Annával. Ahogy ott ültem, számoltam a perceket az
órámon. Már annyira vártam, hogy viszontlássam Annát, hogy
levegőt sem tudtam normálisan venni. Egy örökkévalóságnak
tűnt, mire végre elkészült az étel, és becsomagolták két
szatyorba.
Mire a lakáshoz értem, Peter az előcsarnokban állt a helyén.
Elvigyorodott, ahogy meglátott.
– Helló! Jól telt a hétvégéd?
Bólintottam. Naná, hogy fantasztikusan éreztem magam!
Ugyanakkor annyira hiányzott mellőlem Anna, mintha itt
hagytam volna az egyik felemet. Folyton rágondoltam, és
aggódtam érte. Ezer és ezer forgatókönyv pergett le a fejemben
minden nap minden órájában – minden rosszra gondoltam.
Egész idő alatt nem bírtam lazítani.

– Nagyszerű volt, de jó megint itt lenni! – feleltem. – Hoztam

kínai kaját. Menj fel nyugodtan, és egyél a többiekkel! Majd
utána visszajössz! – ajánlottam fel neki, és felé nyújtottam a
nekik szánt ételekkel teli szatyrot.
Peter szeme felragyogott.
– Igen? Szuper, köszönöm!
– Szólj Deannek! Mondd neki, hogy itt a vacsora, szóval
húzzon el végre a lakásomból! – mondtam félig-meddig
poénosan, ahogy beléptünk a liftbe. Nem akartam Deannel
osztozni Annán.
Peter felnevetett, és azon nyomban előkapta a mobilját.
– Haver, Ashton megérkezett. Hozott nekünk kínait, és azt
üzeni, hogy húzz végre el a lakásából, hogy elcsábíthassa a
barátnőjét! – viccelődött Peter nevetve.
A földet bámulva mosolyogtam. Fogalma sem volt, mennyire
közel jár az igazsághoz!
Ahogy kiléptünk az emeletünkön a liftből, vissza kellett
fognom magam, hogy széles vigyorral a képemen ne
szaporázzam a lépteimet. A szívem vadul vert az izgatottságtól.
Szinte remegett a kezem, ahogy az egyikbe átvettem az összes
táskámat, és a másikkal becsúsztattam a zárba a kulcsot. Ahogy
benyomtam az ajtót, Dean jött felém mosolyogva.
– Helló, Ashton! Jól sikerült a szabi?
– Remekül! – erősítettem meg. – Volt valami gond?
Dean topogott kicsit, a tekintete a vállamra vándorolt, majd
megrázta a fejét.
– Nem, semmi! – felelte.
Észrevettem, hogy zavarba jött, de abban a pillanatban
mozgást hallottam mögüle, és a figyelmem már más felé
terelődött. Megállt körülöttem a világ, ahogy Anna a falnak
támaszkodva, az alsó ajkába harapva, a kezével babrálva várt
rám. Kiszökött a tüdőmből a levegő. Elképesztően szép volt!
Akárhányszor máshova néztem, majd újra vissza rá, mindig azt
éreztem, hogy egyre jobban és jobban szeretem! Azt mondják, a
távolság jót tesz a szerelemnek, de ezt egészen idáig nem
értettem.
– Oké. A kaja nálatok van. Később találkozunk! – Letettem a
csomagjaimat az ajtó mellé, jeleztem Deannek, hogy távozhat, de
közben képtelen voltam levenni a szememet a világ
leggyönyörűbb teremtményéről.
– Viszlát később! – nevetett Dean magában, és becsukta maga
mögött az ajtót.
Lehajoltam, belenyúltam a táskámba, és elővettem azt a szál
fehér rózsát, amit a repülőtéren vettem. Kicsit megviselte már az
utazás, de bíztam benne, hogy Anna így is örülni fog neki. Le
sem vette rólam a tekintetét, ahogy irtó lassú léptekkel felé
indultam, és tetőtől talpig szemügyre vettem, mintha csak most
látnám először. Varázslatosan mosolygott. A szeme szerelmesen
ragyogott; a tekintetünk összeforrt. Közvetlenül előtte
megálltam, a testünk majdnem összeért. Egyikünk sem szólt
semmit; éreztem, hogy szétárad bennem a szerelem, bizseregni
kezd minden porcikám, és összeugrik a gyomrom.
Az arcát fürkésztem; észrevettem, mennyire fáradt. Véreres
volt a szeme, alatta sötét karikák húzódtak. Nem aludt jól a
hétvégén, és inkább nem mondott igazat. A felismeréstől
összeszorult a szívem. Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy
rémálmai voltak.
Az egyik pólómat viselte, egy szűk melegítő volt rajta, a haját
pedig kócos kontyba fogta. Még így, kialvatlanul is eszméletlenül
szép volt. Mielőtt elutaztam, jól az emlékezetembe véstem
testének minden szegletét, még annak az öt kis szeplőnek a
helyét is, amik a vakációnk alatt a naptól jöttek ki rajta. De most,
hogy élőben láttam ismét, rájöttem, hogy a képzeletemben
megőrzött Anna meg sem közelítette a valódit.
– Szia! – suttogtam. Éreztem, hogy nem jönne ki normális
hang a torkomon.
Még szélesebb lett a mosolya.
– Szia!
Feltartottam a rózsát. Kinyújtotta érte a kezét, de le sem vette
a szemét rólam. Nem bírtam magam tovább türtőztetni;
lehajoltam hozzá, megcsókoltam, csak épp egy másodpercig,
majd átkaroltam, és szorosan öleltem. Karját a nyakam köré
fonta, hozzám simult, arcát a nyakamban nyomta, és mélyet
sóhajtott. Elmosolyodtam. Tudtam, miért teszi: egyszer azt
mondta, az illatom jelenti számára az otthont.
Elégedetten felsóhajtott, ahogy szorosan átölelt, és a
mellkasomra borult.
– Nagyon hiányoztál, Ashton! – dünnyögte a nyakamba.
Elmosolyodtam.
– Csak feleannyira, mint amennyire te nekem!
– Tényleg? Akkor borzasztóan hiányozhattam! –
viccelődött. Megerősítésképpen bólintottam.
– Pokolian! – Behajlítottam a térdemet, még erősebben
magamhoz szorítottam, majd felálltam, és felemeltem. Azon
nyomban a derekam köré fonta a lábát. Végigsétáltam a
nappalin a kanapéig, majd lefektettem, és fölé telepedtem.
Imádtam, hogy végre magam alatt érezhettem! Annyira
hiányoltam őt, hogy szavakba sem tudtam önteni.
Az ujja hegyével végigsimított az orromon, az arcomon, majd
megfogta hátul a hajamat.
– Jól érezted magad? – kérdezte mosolyogva.
 Bólintottam.
– Fantasztikus volt, kicsi lány! Köszönöm neked! – Őszintén
szólva, a hétvégénél is jobb érzés volt, hogy most rajta
feküdhettem.
– Örülök! Akkor nem is vagy már éhes? A kaját az ajtóban
hagytad! – cukkolt.
Megvontam a vállam, ránehezedtem, magam alá szegeztem,
és elsimítottam egy hajtincset az arcából.
– De az vagyok. Csak szívesebben fekszem itt veled!
Felragyogott a szeme.
– Hűha, akkor tényleg hiányozhattam! Köszönöm a rózsát! –
suttogta, ahogy végre ránézett.
Halkan nevetni kezdtem; büszkeséggel töltött el, hogy ennyi
időbe telt, míg a virágot is megnézte, csak mert egészen idáig
velem volt elfoglalva.
– Szívesen! Szóval, jól aludtál? – érdeklődtem, és felvontam
az egyik szemöldökömet. Kíváncsi voltam, a szemembe nézve
most igazat mond-e.
Az ajkába harapott, majd a tekintetemet kerülve bólintott.
– Ja, igen.
Sóhajtottam, és megráztam a fejemet.
– Ugyan már, Anna!
Összeráncolta a homlokát, ahogy a kezével erősebben
átkulcsolta a fejemet.
– Jól van, igazad van. Nem aludtam jól. De nem számít. Most
már itthon vagy! – jelentette ki, miközben az ujjával hátul a
nyakamat piszkálta.
Úgy döntöttem, nem feszegetem tovább a témát. Most már
semmit nem tehettem ellene, és nem akartam, hogy a
találkozásunk arról szóljon, hogy feldühítem, amiért kiselőadást
tartok neki olyanról, amin nem tudok változtatni. Persze,
bárcsak felhívott volna; örömmel hazajöttem volna hozzá, de
tudtam, miért nem tette. Az önzetlensége volt az egyike azon
tulajdonságainak, amiért annyira szerettem őt.
– Igen, már itthon vagyok – suttogtam. Valóban itthon
voltam; ő volt az én otthonom.
Hálásan rám mosolygott, a válla ellazult, majd a szájával az
enyémhez közelített. Halkan felnyögtem, és azonnal
visszacsókoltam. Csókunk forróbbá vált, ahogy a nyelvünk
összeért, és tökéletes összhangban táncolt egymással.
Beindultam, a testem többre vágyott. Legszívesebben
kicsomagoltam volna a ruhájából, és végigsimogattam,
végigpuszilgattam volna a testét. De tudtam, hogy ez nem
történhet meg. A farmernadrágom kezdett szűk lenni
ágyéktájon, alig bírtam türtőztetni magam. Ahogy Anna képes
volt egyetlen csókjával teljesen a kisujja köré csavarni, az már
szinte bűnnek számított.
Amikor néhány perc múlva visszahúzódtam és megtörtem a
csókot, még mindig bizsergett a szám. A vakáció óta igyekeztem
távolságtartó lenni vele. Teret akartam adni, hogy hiányozzam
neki, hogy rájöjjön, velem akar lenni – de legnagyobb
csalódottságomra ez nem igazán működött. A testem majd’
megőrült érte, azt követelte, hogy ismét lehajoljak hozzá, az
ajkához közeledjek, ismét megcsókoljam, bevigyem a
hálószobába, és addig kényeztessem, amíg azon a szexi hangján
a nevemet nyögdécseli. Lágy tekintetével az arcomat fürkészte.
Elmosolyodtam, ahogy megláttam a szemében a szerelmet és a
szenvedélyt. A csók őt is feltüzelte. Szinte forrt köztünk a levegő
az érzéki vágytól. Elsimítottam egy kósza hajtincset a
homlokából, az ujjaim hegyén éreztem bőre puhaságát. Már-már
engedtem a sóvárgásomnak, hogy ismét megcsókoljam, amikor
hirtelen hangosan megkordult a hasam.
 Felnevettem, és vigyorogva lenéztem rá.
– Gyere, együnk! Neked csirkét hoztam! – szóltam, és
feltoltam magam.
Izgatottan elmosolyodott, majd követett a konyhába. Hátulról
átölelt, miközben felszolgáltam az ételt.
– Legközelebb, amikor veszek neked valamit, ahova el kell
utaznod, veled megyek, jó? – dünnyögte a hátamba. Kezét a
pólóm alá csúsztatta, és a köldököm körüli szőrszálakat
simogatta.
Elmosolyodtam a szavai hallatán.
– Az nagyon jó lesz, kicsi lány!
Boldogan sóhajtott. Olyan szorosan simult hozzám, hogy
éreztem a hátamon a szívverését. Megfordultam, átöleltem a
derekát, lehajtottam a fejem, és megpusziltam a homlokát.
Minden a helyére került. Visszakaptam azt a felemet, amelyiket
annyira hiányoltam a hétvégén. Így lettem újra kerek egész!
 40. FEJEZET

Anna

ARRA RIADTAM FEL, HOGY A JÁRATUNKAT HÍVJÁK. Felemeltem a

fejemet Ashton válláról, felnéztem a kivetítőre; már jelezték
rajta, hogy végre beszállhatunk. Az elmúlt három órát a reptéren
dekkolva töltöttük, mert késett a gépünk. Megdobbant a szívem,
mert épp csak tíz perce szunyókálhattam el, mielőtt a recsegő
hangosbemondó megszólalt, hogy beszállhatunk.
Ashton átnézett felém, és rám mosolygott azzal a gyönyörű
szemével. Mindent megadtam volna azért, hogy a gyerekeim az ő
szemét örököljék!
– Már nem tart sokáig. Odaérünk a tóparti házhoz, és már
mehetsz is aludni! – biztatott, majd felállt, és a kezét felém
nyújtva felsegített a székről.
Nem aludtam jól múlt éjszaka. Ezúttal nem amiatt, hogy
Ashton nem volt ott mellettem, hanem a holnapi nap miatt.
Holnap lesz Jack születésnapja. Ezért mentünk a tóparti házhoz.
El akartam menni a sírjához a születésnapján. Persze, nem
mindenki értett egyet velem ebben. Apát a Jack születésnapja
előtti napon iktatták be elnöknek, és úgy volt, hogy én is ott
leszek a ceremónián. A megkérdezésem nélkül megszervezték,
hogy Ashtonnal holnap Washingtonba utazzunk, és mindketten
részt veszünk a beiktatást követő vacsoraünnepségen. Senki nem
értette, miért ellenkezem, és ragaszkodom ahhoz, hogy előtte
Jackhez kimenjek. Mindenki, még Jack szülei is arról
biztosítottak, hogy Jack sem bánná, ha ebben az évben nem,
vagy csak másnap mennék ki hozzá, vagy egyszerűen csak
rágondolnék, anélkül, hogy meglátogatnám a temetőben. Úgy
tűnt, egyedül Ashton értett meg. Amikor sírva odamentem
hozzá, és elmondtam, mennyire fontos számomra, hogy
kimenjek Jackhez, mindent elrendezett. Rábeszélte apámat, és
még Maddyt is felhívta, hogy átszervezze az utazásunkat.
Eltökélten kampányolt értem, és véghez vitte, amit szerettem
volna. Mint mindig, ezúttal is sokat köszönhettem neki.
Ez viszont sok utazással járt. Ma este a tóparti házhoz
megyünk, hogy néhány órára meglátogathassam Jacket a
születésnapja alkalmából, majd holnap este Washingtonba
repülünk, hogy másnap részt vegyünk az ünnepségen. A
ceremónia után pedig visszarepülünk Arizonába, hogy tegyük a
megszokott dolgainkat – azzal a különbséggel, hogy akkor már
hivatalosan is az elnök lánya leszek.
Ahogy Ashton mellett lépdeltem a repülőgép felé, szorosan
hozzásimultam, és az ujjainkat összekulcsoltuk. Egész héten
még több ölelésre vágytam. Tisztában voltam azzal, hogy mit
teszek, de egyszerűen nem bírtam megálljt parancsolni
magamnak. Szerencsémre Ashton nem panaszkodott miatta,
nem kért magának egy kicsivel több teret, és nem mondta, hogy
megfojtom azzal, hogy állandóan rajta lógok. Szerintem igazából
még tetszett is neki, hogy folyton rajta csimpaszkodom.

Este tíz után értünk a tóparti házhoz. A szüleim már

Washingtonban voltak, és készültek, hogy beköltözzenek a Fehér
Házba.
A tóparti ház emiatt kissé elhagyatottnak tűnt. Csak a
személyzet tartózkodott ott.
 Csendben a hálószobámba vezettem Ashtont, és anélkül, hogy
levetkőztem volna, az ágyra gömbölyödtem. Fizikálisan és
mentálisan egyaránt rendkívül kimerült voltam. Nem volt
könnyű visszajönni ide! Nehéz volt a tudat, hogy holnap ki kell
mennem a temetőbe, és boldog születésnapot kell kívánnom egy
fiúnak, akit miattam öltek meg. Ennél már csak az volt
nehezebb, hogy tudtam, azt ígértem neki, örökké őt fogom
szeretni, most pedig reménytelenül szerelmes vagyok valaki
másba.
Ashton is bemászott mögém az ágyba, és átölelt. Mint mindig,
az érintésétől máris jobban éreztem magam; a rám nehezedő
szomorúság lassan kezdett eltűnni. Mintha Ashton valami
varázsport szórna rám, amivel megnyugtatja az idegeimet.
– Jó éjt, kicsi lány! – súgta, és puszit lehelt a fejem búbjára.
– Neked is! – feleltem, és közben azon igyekeztem, hogy ne
érezzek bűntudatot, amiért ennyire szeretem őt.
Reggel korán felébredtem, még hét óra sem volt. Ashton
halkan horkolt még mögöttem. Kimásztam az ágyból, mert nem
bírtam mozdulatlanul feküdni most, hogy már ébren voltam.
Nyugtalannak és feszültnek éreztem magam, és tudtam, hogy
ezen csakis egyféleképpen tudok változtatni. Melegítőbe, pólóba
bújtam, majd kisurrantam a hálószobából, és lementem az
edzőterembe.
Megálltam, ahogy beléptem. A hely, amit napi
rendszerességgel használtam, kissé furcsának és idegennek tűnt
most. Mintha már ezer év telt volna el azóta, hogy utoljára
testmozgással űztem el a problémáimat.
Megszokásból bekapcsoltam a légkondicionálót, ráléptem a
futópadra, és lassú sétába kezdtem, hogy bemelegedjenek az
izmaim. Ahogy ez megtörtént, elkezdtem feljebb tolni a
sebességet, egészen addig, amíg el nem értem egy lassú,
kényelmes kocogási tempót. A sebességmutatóra pillantottam,
és az ujjamat már tettem is a plusz gombra. Tudtam, hogy
gyorsabban nem mehetek, ezt súgta valami legbelül, ennek
ellenére nem tudtam visszafogni magam. Egyre feljebb
nyomtam a gombot, éreztem, hogy a szalag a lábam alatt
gyorsul, egészen addig, amíg már rohantam.
Tíz perc múlva az izmaim megállásra kényszerítettek. Levegő
után kapkodtam, és folyt a víz a nyakamon és a hátamon.
Tisztában voltam azzal, hogy Ashton nem szerette, ha így futok...
de ő most nem volt itt, én meg nem akartam, hogy folyton Jack
járjon a fejemben, és az, milyen is lenne most, húszévesen. Nem
akartam arra gondolni, hogy most tartana az orvosi egyetem
felénél, vagy hogy valószínűleg egy egyetemi focicsapatban
játszana. Nem akartam arra sem gondolni, hogy már nincs
velünk, és mindez csakis miattam van így. Gyorsítottam egy
kicsit, és olyan gyorsan próbáltam futni, hogy gátat szabjak a
bennem elhatalmasodó gyásznak, a gondolatoknak, amelyek a
mélybe húztak. Ezúttal azonban képtelen voltam kifutni
magamból a gondokat.
Amikor már remegett a térdem, és majdnem elestem,
éreztem, hogy abba kell hagyni. Lassítottam, egészen addig,
hogy már csak sétáltam a gépen, közben ziháltam, és a pólóm
nyakkivágását húzkodtam, mert hirtelen szorosnak éreztem.
Ahogy leállt a gép, a lábaim elgyengültek, és térdre estem.
Minden porcikám sajogni kezdett, begörcsölt és megmerevedett.
Homlokomat a padlóhoz nyomtam, fogamat csikorgattam a
combomba maró fájdalomtól, miközben könnyeim a padlóra
potyogtak.
– A francba! – sziszegtem.
– Jól vagy, kicsi lány? – hallottam hirtelen Ashton hangját.
Már nyúlt felém, hogy végigdörzsölje a hátamat és a lábamat.
 Ijedtemben sikoltva felugrottam, mert nem vettem észre,
hogy bejött.
– A rohadt életbe, de fáj! – préseltem ki a szavakat. Képtelen
voltam kiegyenesedni abból a testhelyzetből, amibe
összekuporodtam a földön. Ashton sóhajtott, és masszírozni
kezdte a combomat. Néhány perc múlva felé fordítottam a fejem.
Szomorú, csalódott arcát látva összeszorult a szívem, és
bűntudat kezdett mardosni. Rosszabb volt ezt látni rajta, mint
azt hallani, ahogyan egy-egy ilyen intenzív rohanásomat
követően rosszallóan leszidott. – Ne haragudj, nem akartam! –
szabadkoztam. Nem úgy terveztem, hogy lejövök, és széthajtom
magam, csak épp szükségem volt arra, hogy valamivel eltereljem
a gondolataimat, és eluralkodott rajtam a régi megszokás és
módszer.
Ashton szomorúan bólintott.
– Tudom. Semmi baj; tudom, miért tetted.
– Légy szíves, ne nézz így rám, ki nem állhatom! – kérleltem,
és ahogy levettem róla a szememet, éreztem, hogy remeg az
állam. – Sajnálom! – suttogtam. Ashton újra sóhajtott egyet,
majd a kezemnél fogva megpróbált az ölébe húzni. A fejemet
ráztam tiltakozásul. – Ne! Csuromvíz vagyok!
Hitetlenkedve elnevette magát, majd pajkos mosoly jelent
meg az arcán.
– Bírom, ha izzadt vagy! – vágta rá, és ismét megfogta a
karomat. – Csak tedd, amit kértem, és gyere ide!
Szipogtam egyet, letöröltem az arcomon végiggördülő
könnyeimet, és szót fogadtam neki. Az ölébe kuporodtam,
fejemet a mellkasára tettem, ő meg közben átkarolt. Kezével
gyengéden a combomat masszírozta.
– Jól vagy? Engedjek neked fürdővizet esetleg? – ajánlotta fel.
Felemeltem a fejem, és belenéztem a szemébe.
 – Miért nem üvöltőd le a fejem, hogy miért csinálok ilyet?
Összevont szemöldökkel sóhajtott.
– Anna, jól tudom, miért teszed ezt. Már régóta nem
csináltad, így most valami biztosan aggaszt.
Lehunytam a szemem, mert nem tudtam továbbra is az
arcába nézni.
– Csak Jack születésnapja járt a fejemben. Ma lenne
húszéves. – Ashton közelebb húzott a mellkasához, letörölte a
verítéket a homlokomról, de nem szólt semmit. Amikor ismét
kinyitottam a szemem, láttam rajta, mennyire csalódott.
Remegett az állam, és magamban azt kívántam, bárcsak
ordítana velem, még az is könnyebb lenne ennél! – Kérlek, ne
nézz így rám! Sajnálom, többet nem teszek ilyet – ígértem meg,
és éreztem, hogy ismét elönti a szememet a könny.
– Hogyan nézek rád? – kérdezte zavartan.
Megráztam a fejem.
– Csalódottan. Nem jó ezt látni, ki nem állom!
– Mert csalódott vagyok, Anna – felelte, majd a fejét csóválva
becsukta a szemét.
Összeszorult a torkom.
– Tudom, és sajnálom! – A pólójára pillantottam, mert nem
akartam látni az arcát.
– Nem benned csalódtam, kicsi lány. Hanem saját magamban
– mondta szomorúan.
Felkaptam a fejem erre. Saját magában csalódott? Mi a
francot jelentsen ez?
– Micsoda? De miért?
Sóhajtott, a kezével beletúrt a hajába, amitől felálltak a
hajszálai.
– Próbállak boldoggá tenni, próbálok segíteni neked,
próbálom megakadályozni, hogy ne bántsd magad ennyire, hogy
ne az legyen az egyetlen mód, amivel megkönnyebbülhetsz, hogy
halálra edzed magad. Próbálom, de nem vagyok elég jó! –
közölte esedező pillantással.
Nem hittem a fülemnek. Tényleg azt hiszi, hogy ő nem elég jó
ahhoz, hogy ne ostorozzam magamat? Megdöbbenve ültem fel,
és értetlen szemmel néztem rá. Hogyan gondolhatja ezt éppen ő,
aki megmentette az életemet, aki miatt újjászülettem, hogy nem
elég jó?
– Ashton, most komolyan, te miről beszélsz? Te nem vagy
elég jó? Megőrültél? Ha nem lennél nekem, a Fehér Ház egyik
hálószobájában rejtőzködnék, kirúgtak volna még egy suliból, bő
ruhákban járnék, éjjelente egymagamban ordítanék, félnék
bárkit is közel engedni magamhoz, és olyan képeket rajzolnék,
amiktől, bevallom, magam is megrémülök! Előtted nem volt
életem! Csak vegetáltam, de még azt sem akartam! – vallottam
be. A felszínre törtek az érzéseim, mint még soha.
Kezét az enyémre fonta, én meg akaratlanul is elkezdtem
csipkedni a bőrt a könyököm belső felén.
– De még mindig nem beszélsz velem, Anna. Még mindig
inkább lejössz ide, és addig hajtod magad, amíg fáj. Ahelyett,
hogy elmondanád nekem, mit érzel – magyarázta, és a
hüvelykujjával a kezemet simogatta.
– Nem akarlak elijeszteni magamtól! – böktem ki, és
elnéztem másfelé.
– Nem fogsz elijeszteni. Kérlek, beszélj hozzám! Semmi, amit
teszel vagy mondasz, nem késztethet arra, hogy elhagyjalak –
jelentette ki. Az egyik ujját az állam alá tette, és azt akarta, hogy
nézzek rá.
Nagyot nyeltem. Ez azt jelenti, hogy örökre itt maradsz
velem, vagy csak a következő három hónapra szól? Néhány
percen át néma csendben néztük egymást. A szeme szótlanul
könyörgött, hogy nyíljak ki felé, engedjem végre közel
magamhoz. Csak hogy én nem akartam. Nem azért, mert nem
bíztam meg benne. Biztosra vettem, ha csak a felét tudná annak,
mi jár a fejemben, végül úgyis arra jutna, milyen egy elcseszett
lány vagyok, és hanyatt-homlok menekülne tőlem. Ám gyengéd,
kérlelő tekintete azt sugallta, hogy soha nem fog ilyeneket
gondolni rólam, sem azt, hogy egy gyáva idióta vagyok.
Sóhajtottam, és úgy döntöttem, most az egyszer esélyt adok
magamnak. Ashton megér egy próbát.
– Mit szeretnél tudni?
Ashton leengedte a vállát, és vonzó mosoly jelent meg az
arcán. Nem tudom, miért, de büszkén nézett rám.
– Jackkel melyik egyetemre akartatok menni? – kérdezte.
Elmosolyodtam. Ez könnyű kérdés volt.
– Máshova mentünk volna. Ő orvosnak készült, ezért a
Harvardra akart menni, én meg az MSU-ra – feleltem egy
vállvonással.
Kikerekedett a szeme a meglepetéstől.
– Nem is egy helyre akartatok jelentkezni?
Szomorúan elmosolyodtam.
– Tudtuk, hogy semmi sem választhat szét minket. Egyikünk
sem látta, hogy egy Carter-féle belép a képbe – keseregtem.
Ashton tekintete abban a pillanatban elkomorodott.
– Tíz hónapig voltál Carterrel? – Szinte morgott, ahogy
kimondta a nevét.
– Igen, egy kicsivel tovább. Beütöttem a fejem, elájultam egy
klubban, és a házában ébredtem fel Miamiban – feleltem
homlokráncolva, és próbáltam elhessegetni a további
gondolatokat.
A keze a könyökömre csúszott.
– Olvastam, hogy ha valaki saját magát bántalmazza, azért
teszi, mert úgy érzi, nem ura az életének. Ezért bántod magad?
Mély sóhaj tört fel belőlem. Megfordítottam a karomat, ami
tele volt apró fehér sebhelyekkel, és egy vörös folttal, ahol az
imént csipkedtem a bőrömet.
– Így is mondhatjuk. Igazából fogalmam sincs, miért
csinálom. Mintha csak így tudnám levezetni a fájdalmat, talán ez
a legjobb megfogalmazás. Néha annyira kikészülök, hogy
képtelen vagyok kezelni; ilyenkor ez eltereli a figyelmemet, vagy
tisztába teszi a gondolataimat. Nem tudom, miért csinálom. De
mostanában már csak nagyon ritkán! – feleltem. Ez volt az
igazság. Amióta Ashton mellettem van, csak néhányszor volt rá
példa.
Ashton hallgatott, és figyelmes arccal magába szívott
mindent, amit meséltem.
– Nem jó nekem, hogy bántod magad.
Hangosan nyeltem.
– Tudom.
– Lehetnék én az, aki segít levezetni a benned felgyülemlő
feszültséget. Ha kibeszélnéd nekem, mi bánt, talán tudnék
segíteni, hogy tisztán láss – javasolta bizakodva. Képtelen
voltam válaszolni; a vállára tettem a fejem, és bólintottam.
Tudtam, hogy lesznek még olyan idők az életemben, amikor ezt
fogom tenni, így megígérni nem tudtam, hogy soha többé nem
csinálom, de azon leszek.
A kezét végighúzta a karomon, az idővel kifehéredett
dudorokon a csuklómon. A hüvelykujjával végigsimította a
legnagyobbikat.
– Először úgy próbáltál végezni magaddal, hogy felvágtad a
csuklódon az ereidet. – Nem kérdésnek szánta, csak arra akart
utalni vele, hogy beszéljek a még ennél is súlyosabb dolgokról,
amik velem történtek.
 Nem emeltem fel a fejemet a válláról, úgy válaszoltam.
– Valójában ez volt a második kísérlet. Először a klub
erkélyéről próbáltam meg leugrani, ahol Jacket ledobták, de
Carter megállított. Azt mondta, értem kár lenne – vallottam be,
és összeszorult a torkom. Most először mondtam el ezt
valakinek.
Dühös szótlanság lett úrrá rajta néhány percig, mielőtt
folytatta.
– A születésnapodon is megpróbáltál véget vetni az életednek,
kétszer is.
Bólintottam.
– Igen. Gyógyszert vettem be. – Kérlek, Ashton, ezek után ne
hagyj el!
Vett egy mély levegőt, és óvatosan fogalmazta meg a
következő szavakat.
– Meg akartál halni? Amikor megismertelek, azt mondtad,
hogy nincs veszítenivalód, és azért akartál meghalni, mert már
nincs miért élned – rezzent össze, mintha fájna a
visszaemlékezés.
Bólintottam.
– Igen, meg akartam halni. Emlékszem, amikor minden egyes
öngyilkossági kísérlet után felébredtem, csalódott voltam, hogy
még élek. Úgy éreztem, ez a büntetésem, amiért Jack meghalt –
vallottam be.
Ashton lélegzete elakadt.
– A büntetésed? Úgy érezted, büntetés, hogy élsz?
– Azt hiszem, igen – vontam meg a vállam. – Akárhányszor,
amikor nem sikerült végeznem magammal, azt gondoltam,
valaki azt akarja, hogy szenvedjek, hogy mindennap érezzem a
fájdalmat. Könnyebb lett volna a halál, mint a folyamatos
szenvedés. A fájdalom, a gyász megölt belülről – magyaráztam.
 Ashton szorosan fogta a kezemet. Aggódó szemmel
előrehajtotta a fejét, így rá kellett néznem.
– Nemsokára megint itt a születésnapod – suttogta.
Bólintottam, és mosolyogva nyugtatgattam.
– Ígérem, többet nem fogom megtenni! – Már nem akartam
meghalni. Élni akartam. Meg akartam élni azt a napot, amikor
Ashton megállapodik, és lesz egy barátnője; azt a napot, amikor
talán én leszek az, akibe beleszeret.
– Nem fogod? – A hangja kérlelőn, reményteljesen csengett.
Elmosolyodtam.
– Nem, Ashton, nem fogom – erősítettem meg, belenézve
gyönyörű zöld szemébe. Arcán megkönnyebbülés suhant át,
nagy levegőt fújt ki, mintha sokáig bent tartotta volna.
– Miért nem?
Mert szerelmes vagyok beléd. Mert szeretem az életemet,
amiben már te is benne vagy. Mert egy ilyen különleges
emberrel, mint te, életre kelt a világom, és már nem az a
szörnyűséges hely, mint amilyennek hittem.
Ezek a válaszok cikáztak a fejemben. De csak annyit
mondtam:
– Mert visszaadtad az életem.
Kinyílt a szája, ahogy megrándult egy izom a szemében.
Felálltam a földről. Ő meg sem mozdult.
Lenyújtottam felé a kezem.
– Gyere, szépfiú; együnk valamit, mert ettől a mozgástól
megéheztem! – nevettem zavartan. Még soha nem beszéltem
ennyire őszintén senkivel. A terapeutám próbálkozott, hogy
rávegyen erre, de vagy valami idiótaságot mondtam, vagy
hazudtam.
– Miért mondtad el mindezt nekem?
Felnéztem a meglepett arcára, és megvontam a vállam.
 – Mert megbízom benned, és láttam, hogy fontos számodra,
hogy megnyíljak.
Felállt, és elvigyorodott. Tudtam, hogy akkor és ott nem fog
elrohanni sehova. Még nem, legalábbis.
– Köszönöm! – szólt rekedten. A hangja tele volt érzéssel.
– Én köszönöm neked! – suttogtam hálásan.

Néhány órával később a bérelt autónkkal megálltunk a temető

parkolójában. Ashton szorosan fogta a kezemet, ahogy
végigsétáltunk a temetőn. Mind mindig, ezúttal is szedtem
néhány pitypangot a járda mentén. Jack sírjától úgy
tízlépésnyire megálltam, és Ashtonra néztem.
– Nem bánod, ha egy kicsit egyedül megyek oda? Ígérem,
nem megyek sehova.
Mélyet sóhajtott, és megrázta a fejét.
– Nem tehetem, Anna, ne haragudj!
Előreléptem, átöleltem a derekát, fejemet a vállára tettem.
– Kérlek!
– Anna, nem tehetem – szólt.
– Ashton, kérlek szépen! – könyörögtem, és próbáltam
visszatartani a könnyeimet. Muszáj volt Jackkel mindenről
beszélnem, és a bocsánatáért esedeznem. Nem tudtam ezt
megtenni úgy, hogy közben Ashton figyel és mindent hall.
Engem ölelő karjai megfeszültek, majd megadóan sóhajtott.
– Egy kicsit távolabb léphetek azért – ismerte el, majd
hátrahúzódott, és hirtelen szigorú tekintettel nézett le rám. – De
innen nem mozdulhatsz semerre. Látni foglak, és ha valaki feléd
közelít, bárki, te felkelsz, és amilyen gyorsan csak tudsz, idefutsz
hozzám, rendben? – Megfeszült egy izom az állában, és
figyelmeztető szemmel nézett. Ebből láttam, hogy nem szívesen
teszi, amire kértem.
 Arcomon hálás mosollyal bólintottam, és figyeltem, ahogy
néhány másodpercre lehunyja a szemét, majd elereszt, és odalép
egy fához, ami úgy ötven méterre lehetett Jack sírjától. Kivette a
nadrágszára alól a pisztolyát, és a szemével teljes
mozdulatlanságban állva folyamatosan pásztázta a terepet.
Halkan felnevettem, amiért ennyire komolyan vette a munkáját.
Annyira édes volt!
Ezután gyorsan visszafordultam Jack márvány fejfája felé.
Megszórtam a pitypangokkal, majd a magammal hozott
liliomokat a friss virágok mellé tettem egy lezárt születésnapi
kártya mellé, aminek a borítóján az édesanyja írása volt.
Leültem a fűre, kezemet becsúsztattam a pulóverem zsebébe, és
kivettem belőle a kártyát, amit én készítettem Jacknek. Saját
magam rajzoltam. Ő volt rajta, ahogy focizik. Az utolsó meccsén
örökítettem meg. Ő rúgta a győztes gólt, és épp egy puszit dobott
felém. Tipikus, édes Jack-pillanat volt ez, a sok szép emlék közül
az egyik, amelyik megmaradt róla nekem. Sokáig tartott, amíg
megrajzoltam. Nehezebben ment, mint gondoltam, de végül
sikerült. Négy év alatt ez volt az első olyan kép, amin nem vérben
fagyva tűnt fel.
Nyeltem egyet, mert összeszorult a torkom.
– Szia! Boldog szülinapot! – suttogtam. – Ma lennél
húszéves! Többé nem lennél tinédzser! Nem tudom, mit
csinálnánk a születésnapod alkalmából, lehet, hogy valami bulit
tartanánk. Holnap lesz apám beiktatási ceremóniája, így
valószínűleg bármit megtehetnénk, amit csak szeretnél! –
mosolyogtam haloványan. – Jelenleg kicsit zűrös az életem; sok
minden történik mostanában velem. Nem tudom, látsz-e onnan,
ahol vagy, vagy tudod-e, mit gondolok és érzek, de valamit el kell
mondanom neked. – Nehezebben ment, mint gondoltam.
– Szóval, van valaki az életemben, akire nem számítottam,
hogy betoppan. Ashton Taylornak hívják. A múltkor kihoztam
ide magammal. – Felpillantottam, és láttam, hogy Ashton az
egyik lábáról a másikra állva idegesen fürkészi a környéket. –
Ott áll. Egy kicsit őrült. Nézd csak meg, azon parázik, nehogy
valaki egy üres temető közepén bántani merjen! – A fejemet
csóváltam, amiért Ashton ennyire eltúlozta a védelmemet.
– Amúgy jó srác! Közel kerültünk egymáshoz. Ő az egyetlen,
aki mellett önmagam lehetek. Megbízom benne, és... ne
haragudj rám emiatt, de beleszerettem! – Könnyek lepték el a
szemem. – Sosem gondoltam, hogy ilyen megtörténhet,
esküszöm neked! Valahogy sikerült bejutnia a magam köré
húzott falak mögé, és betelepedett a szívembe! – Soha nem is
tudtam igazán ellenállni a sármjának. Ahogy visszagondolok
arra az időre, amikor besétáltam apám irodájába, és megláttam
őt; már akkor, amikor kezet fogtam vele, azt gondoltam, hogy ő a
világ legszebb sráca.
Szomorúan felsóhajtottam.
– Mindenki azt mondja, hogy te azt szeretnéd, hogy boldog
legyek. Hogy éljem az életem, és lépjek tovább. Csak remélni
tudom, hogy ez így van, mert ő igazán boldoggá tesz! És emiatt
szörnyen mardos a bűntudat! Ha te nem lehetsz boldog, nem
hiszem, hogy nekem szabad lenne annak éreznem magam! –
ráncoltam össze a homlokomat. – De tudom, hogy ha én haltam
volna meg, nem bírnám elviselni azt, hogy te boldogtalan vagy.
Azt szeretném, hogy valaki mellett boldog legyél! – mondtam
őszintén. Nem akarnám, hogy szenvedjen; de én ezt fordított
helyzetben magamról nem tudtam elképzelni.
– Mindig is szeretni foglak téged, Jack! És soha nem fogom
megbocsátani magamnak, ami veled történt! – Ha akkor nem
azt kértem volna, hogy menjünk el aznap este abba a klubba, ha
nem viseltem volna olyan rövid ruhát, ha segítséget kértem
volna valakitől, akkor Jack még mindig élne. – Nagyon
sajnálom! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie veled!
Annyira jó ember voltál! Mindent elérhettél volna, amit akartál!
Nagyszerű orvos lett volna belőled! – Bármit vett is a fejébe
Jack, azt remekül megoldotta. – Nekem kellett volna
meghalnom azon az estén, nem neked! Bárcsak visszamehetnék
az időbe, és megfordíthatnám a helyzetet! De nem tudok! – Egy
könnycsepp gördült le az arcomon, amit gyorsan letöröltem. –
Nagyon remélem, hogy te meg tudsz nekem bocsátani, mert én
magamnak sosem fogok!
Ismét Ashtonra pillantottam. Láttam, hogy egy idős párt
figyel, akik tőlem úgy kilencven méterre épp leültek egy sír
mellé. Gyilkos szemekkel meredt rájuk, mintha azonnal lelőné
őket, ha egy lépést is közelítenének felém. Erőtlenül
elmosolyodtam, tudván, hogy már így is túlfeszítettem a húrt.
Kiadtam magamból, amit akartam, remélhetőleg mindent, ami a
szívemet nyomta, és idővel talán majd a bűntudat is enyhülni
fog.
– Mennem kell. Ashton szívrohamot fog kapni, ha sokáig
távol maradok tőle. – Felálltam, leveregettem a
farmernadrágom hátuljáról a füvet. Ashtonra mosolyogtam, és
intettem neki. Megkönnyebbült arckifejezéssel futott oda
hozzám. Megpusziltam az ujjaim hegyét, és végigsimítottam
Jack nevét. – Szia! Hamarosan ismét eljövök hozzád! Álmodj
szépeket!
Ashton megállt mellettem, együttérzőn rám mosolygott,
amikor megérintettem a derekát.
– Jól vagy?
Bólintottam.
– Igen. Mehetünk. – Vetettem még egy utolsó pillantást a
sírkőre, majd becsúsztattam a kezemet Ashtonéba. – Viszlát,
Jack!
Ahogy a parkoló felé mentünk, lenéztem a pisztolyra, amit
Ashton még mindig a kezében tartott.
– Azt már elteheted, szépfiú! Az az idős pár tuti nem fog
kinyírni engem! – viccelődtem.
Bárgyún elnevette magát.
– Sosem tudhatod, mit rejtenek azok a ráncok! – poénkodott,
majd megállt, és visszatette a pisztolyt a bokatokba. A szememet
forgatva néztem rá. – Akkor, minden oké már? – kérdezte, és
gyengéden megszorította a kezem.
Bólintottam.
– Igen, jól vagyok. Köszönöm, hogy adtál nekem egy kis időt!
Nagyon hálás vagyok érte. Tudom, mennyire nehéz volt ez
neked.
Sóhajtott.
– Igen. Nem szeretem megmondani neked, hogy mit nem
tehetsz, de ezután többet ilyet nem csinálhatunk, főleg, hogy
holnap édesapádat beiktatják a hivatalába. Kötelességem
legalább ilyen közel lenni hozzád, akárhányszor csak kint
tartózkodunk. Ma ráadásul kísérő testőr sincs velünk; ennél
többet már nem engedhetek meg én sem.
Fújtattam egy nagyot, és türtőztettem magam, hogy ne
fricskázzam meg, amiért épp annyira túlzásba viszi a
védelmezést, mint az apám. Utáltam ezt az egész testőrösdit, de
nem sok beleszólásom volt.
– Gyerünk, van még néhány óránk, mielőtt a reptéren kell
lennünk! Menjünk le a tóhoz, jó? – javasoltam, hogy másra
tereljem a szót. Szerettem volna visszamenni oda, ahol minden
elkezdődött. Furcsa, hogy mindössze négy hónap telt el azóta,
hogy besétált az életembe, és felforgatott benne mindent; még
azt is elérte, hogy újraértékeljem az életem.
 Ashton lelkesen bólogatott. Úgy látszott, épp úgy örül annak,
hogy visszamenjünk arra a helyre, ahol először „randiztunk”,
mint én.
 41. FEJEZET

Ashton

CSAK ÚGY REPÜLTEK AZ ÓRÁK A TÓPARTI HÁZNÁL. Alig maradt

időnk arra, hogy kicsit csavarogjunk, mielőtt a reptérre
indulunk, és Washingtonba repülünk, ahol végignézzük, hogy
Anna édesapja leteszi az elnöki esküt. Anna a szokásosnál is
csendesebb volt, amit Jack születésnapjára fogtam.
Amikor a hotelba értünk, még arra sem jutott időnk, hogy
átöltözzünk és felfrissítsük magunkat, mert egy szmokingos,
kissé túlzselézett hajú kisember már kísért is minket a terembe,
ahol Anna szülei és a szűk család gyűlt össze.
Mi értünk oda utolsóként, már mindenki a helyén ült
kifogástalan öltönyében és estélyi ruhájában. Ha akartam volna,
sem tudtam volna jobban kilógni a sorból a farmeremben és a
pólómban. Anna édesapja felállt, amikor beléptünk, és kedvesen
mosolygott.
– Hát itt vagytok! Sajnos, már el kellett kezdenünk
nélkületek, így a csirkemájas pàtéról már lemaradtatok! –
Végigfutott a borzongás a gerincemen a nem éppen gusztusosan
hangzó szó hallatán.
– Hála égnek! – suttogta Anna, és nem is igyekezett palástolni
az undorát. Elnevettem magam, és büntetésből oldalba böktem
az ujjammal.
Az édesapja elmosolyodott, majd odasétált hozzánk.
Észrevettem, hogy a teremben lévők mind elnémultak, és
figyelik a beszélgetésünket.
– Hogy telt a nap?
Anna befeszült, és felemelte az állát. Visszatért a kemény
külső; úgy látszott, nem szerette, ha bárki is a védelmi fala mögé
akar bejutni. Szerencsére engem már beengedett.
– Jól.
Az édesapja bólintott, nyilvánvalóan vette a lapot, hogy Anna
nem akar vele erről beszélni.
– Jól van. Örülök, hogy itt vagytok. És köszönöm!
Anna megvonta a vállát, és azért végre kedves mosolyra derült
az arca.
– Nem hagytam volna ki! Beülhetünk mi is vacsorázni?
Ashton már két órája nem evett, lassan összeesik itt mellettem!
– tréfálkozott, és rám vigyorgott.
– Két és fél – helyesbítettem, és cinkosan rákacsintottam. Az
édesapja felnevetett mellettem. Felé fordultam. – Örülök, hogy
ismét látom önt, uram! Köszönöm szépen, hogy megengedte,
hogy belerondítsak a családi vacsorába!
– Bármikor, fiam, bármikor!

A vacsora... kevés volt. Hiába szervíroztak öt fogást, még

mindig korgott a gyomrom. Hogyan képes a felsőosztály egy
parányi, olajjal megszórt, spárgaágyra helyezett haldarabkával
jóllakni? Sosem fogom megérteni! Örültem, hogy Anna is ezt
gondolta a vacsora után, amikor végre leléphettünk. Ezt
kompenzálva hamburgert rendeltünk, miután felkísértem a
családjának fenntartott emeleten lévő lakosztályába.
A vacsora alatti társalgás kissé magasröptűnek tűnt
számomra, és küzdöttem is, hogy ne látsszon rajtam, mennyire
unom magam. Persze, azért az jó volt, hogy én is Anna
családjához tartozhattam! Ráadásul nem is Anna kérte, hogy
vegyek részt; az édesapja kívánsága volt, hogy kísérjem el a
lányát. A vakációnkról készült „kéz a fenéken” fotó után, amit
leközöltek a bulvárlapok, kicsit aggódtam, hogy rosszallóan fog
vélekedni rólam, és közli velem, hogy csak a munkámat
végezzem, de ilyenről egy szó sem esett.
Két hamburger után végre már jól éreztem magam. Már
majdnem éjfélre járt.
– Megyek, és hagylak kicsit aludni. Holnap kora reggel hívlak!
– mondtam vonakodva Annának, majd felkeltem a kanapéjáról,
és megtöröltem a kezem egy szalvétában.
Összehúzta a szemöldökét, a szeme az ajtóra tévedt. Ahogy az
az édesapja születésnapi partijánál is volt, most is három
emelettel lejjebb foglaltak nekem szállást a többi testőr mellett.
A Spencer család tagjai tartózkodtak ezen a szinten.
– Nem akarom, hogy elmenj! – suttogta lebiggyesztett szájjal.
– Maradnék, ha akarod, de nem tudom, miként
magyarázhatnánk meg, miért töltöttem a szobádban az éjszakát
– vontam meg a vállam. Én sem akartam elmenni, főleg azok
után, amin keresztülment. Száz százalék, hogy szenvedni fog ma
éjjel!
Felállt.
– Akkor maradj! Nem érdekel, ki mit gondol! Nem akarok
egyedül lenni, főleg nem ma éjjel – rázta meg a fejét, és a
hatalmas szobában mögöttünk tornyosuló baldachinos ágy felé
bökött a fejével. Megdobbant a szívem, mert nyilvánvalóan nem
törődött a szóbeszéddel. Amikor a lakosztály hálórészébe értünk,
felkapta a pizsamáját az ágyáról, csábító mosolyt dobott felém,
majd szó nélkül megfordult, és besétált a fürdőszobába.
Miközben szemmel tartottam az ajtót, hogy mikor jön vissza a
szobába, kibújtam a ruhámból, az éjjeliszekrényre tettem a
pisztolyomat és a tokját, majd bemásztam az ágyába. Néhány
perc múlva ő is megjelent. Egy döglesztő vörös selyem hálóing
volt rajta, amelytől minden férfiban felébred a vágy.
Apró mosoly bujkált a szája szegletében, ahogy bebújt az
ágyba, és szorosan mellém csúszott. Ahogy átöleltem,
elégedetten sóhajtottam. Tökéletesen beleillett a karomba.
Selyem hálóinges testének minden porcikájával hozzám simult,
és felpillantott rám. Tekintetétől azt éreztem, én vagyok a világ
legfontosabb férfija. Mintha senki mást nem látna rajtam kívül,
csak engem. Abban a pillanatban tudtam, hogy nekünk egy
életen át egymás mellett lesz a helyünk!
Ahogy a kezével a hajamat tekergette, a súlytalanság érzése
áradt szét bennem.
– Ashton, beszélhetünk valamiről? – kérdezte halkan.
Bólintottam. Vett egy mély levegőt, majd belekezdett. –
Mostanában sokat gondolkodtam ezen, és mivel kérted, hogy
legyek nyitottabb veled, arra jutottam, hogy megemlítem neked.
Bátorítóan elmosolyodtam, előrenyúltam, és végigsimítottam
az arcát.
– Bármiről beszélhetsz velem.
Megrebbentek a pillái, ahogy lehajtotta a fejét a nyakamhoz,
és odanyomta az arcát hozzám.
– Carter tárgyalása három hét múlva kezdődik – dünnyögte a
bőrömbe.
Kezdett forrni bennem a méreg, most is, mint mindig,
akárhányszor eszembe jutott az az alak.
– Igen – sikerült kiböknöm.
– Tudom, hogy azt mondta az ügyvéd, hogy engem nem
fognak behívni tanúnak, de azon tűnődtem – nyelt egyet –, hogy
ha mégis be kell mennem a tárgyalásra, eljönnél velem? Esetleg
ülhetnél ott valahol, ahol láthatlak.
 Lehajtottam a fejemet, és megpusziltam a nyakát. Kicsit azért
rosszulesett, hogy úgy érezte, erre meg kell kérnie.
– Persze hogy elmegyek!
Ellazult a kis teste, ahogy hozzám simult. Hátrahúzta a fejét,
és hálásan rám mosolygott.
– Igen? Köszönöm! Azt hiszem, az sokat fog segíteni, ha
látlak!
A kijelentésétől óriásira nőttem.
– Ahogy szeretnéd, kicsi lány! Bár egészen biztos vagyok
abban, hogy nem fognak beidézni.
Egyetértően bólintott. Láttam a szemében a lángoló
szerelmet, ahogy az ujjával végigsimította hátul a nyakamat.
Őrülten vágytam arra, hogy előrehajoljak, és megcsókoljam, de
kényszerítettem magamat, hogy ne mozduljak. Néhány perc
múlva előrébb húzódott, és ismét a nyakamba bújt. A lábát rám
pakolta, ahogy mindig is szokta, amikor aludni készült, így
tudtam, hogy véget ért a beszélgetésünk. A tárgyalás előtti
három hét nyilvánvalóan stresszes lesz számára, de remélem,
megengedi, hogy segítsek neki, amiben csak tudok, és ne
zárkózzon be előttem, mint ahogy azt másokkal szemben teszi.

Az édesapja beiktatási ceremóniája pontosan terv szerint

zajlott. Anna, az édesanyja és én oldalt álltunk, és néztük, ahogy
az édesapja a Fehér Ház elé lépve leteszi az esküt, hogy szolgálni
fogja a hazáját.
A biztonsági ellenőrzés mindenre kiterjedt. Az utcákon
motoros rendőrök sorakoztak fel, a környék hemzsegett a
titkosszolgálat ügynökeitől, akik a fülhallgatójuk segítségével
adtak parancsokat, és ellenőriztek mindent. Még soha ennyi
ügynököt nem láttam egy helyen!
Villogtak a vakuk, csattogtak a fényképezőgépek; az emberek
figyelték az új elnököt, a katonák pedig felsorakozva tisztelegtek
új parancsnokuk előtt. Észbontó volt az egész. Bár a tévében már
láttam az előző elnök beiktatási ceremóniáját, teljesen más volt
így, hogy a részese voltam az eseménynek, és személyesen
ismertem azt az embert, aki a következő négy évben az
országunkat fogja vezetni. Hatalmas büszkeséggel töltött el; úgy
éreztem, méltán lett ő az ország elnöke. Anna szorosan fogta a
kezemet, ahogy megilletődve, széles mosollyal figyelte az
eseményeket. Úgy tűnt, büszke az édesapjára; egy helyben
ugrándozott örömében. Melissa még ennél is rosszabb volt; a
kezében egy zsebkendőt tartogatott, amivel az örömkönnyeket
törölgette a szeme alól.
Az elnök a pódiumon állva mondott beszédet. Az emberek
elragadtatva hallgatták, itták minden szavát. Kétségkívül maga
mögött tudta a nemzetet. Számomra is jelentős pillanat volt ez,
mivel elmondhattam, hogy részt vettem az elnök hivatalba
lépésének eseményén!
Ezt követte a felvonulás, mely során a szülei mögött lépdelve
végigsétáltunk az ujjongó emberek között. Utána bevezettek
minket a Fehér Házba, és megmutogatták a privát rezidenciát.
Anna választhatott, melyik szobát szeretné, amikor az iskolai
szünetekben itt tartózkodik; a kék szoba mellett döntött, ami a
hátsó kertre nézett. Az egész körbevezetés alatt a torkomban
dobogott a szívem, ahogy az épület fényűző pompáján
ámuldoztam.
Néhány órát Annával azzal töltöttünk, hogy igyekeztünk
kiismerni magunkat a folyosókon. Elvesztünk a titkos
átjárókban és a hatalmas termekben. Végül aztán vissza kellett
repülnünk Arizonába, hátrahagyva a szüleit, akikre a hét
folyamán egy sor ünneplés és gálaest várt. Könnyesre sikerült a
Spencer család búcsúja, különösen Melissa volt az, aki egész nap
nem tudta fékezni a könnyeit.
Mire visszaértünk a lakásunkra, mindketten kimerülten
estünk be az ágyba; még arra sem volt erőnk, hogy
kicsomagoljunk.
 42. FEJEZET

EGY SZEMPILLANTÁS ALATT ELREPÜLT az a három hét, ami

Carter tárgyalásáig még hátra volt. Szerencsére – és érthető
módon – a sajtót Spencer elnök érdekelte inkább, mint az, bár a
pletykaújságok továbbra is rendszeresen minket választottak
témának.
Anna körül fokoztuk a biztonsági óvintézkedéseket most,
hogy közelgett a tárgyalás napja. Deannek és Peternek már
utasításba adtam, hogy közelebbről fedezzék.
Anna is megváltozott az elmúlt néhány hétben. A tárgyalás
közeledtével egy kicsit furcsábban viselkedett; többször
begubózott a saját világába, gyakran teljesen megfeledkezett a
külvilágról. Romlott az iskolai teljesítménye, csúszott a
határidőkkel, de szerencsére a tanárai elnézőbbek voltak vele az
édesapja miatt. Az utolsó két napban már alig evett, alig szólalt
meg, szinte már fel sem tudtam idézni, milyen, amikor
mosolyog. Ennek ellenére betartotta, amit ígért, és nem zárt ki
engem a világából. Többször beszélgettünk a tárgyalásról, és
arról, mi fog történni. Noha visszahúzódóbbá vált, és látszott
rajta, hogy szenved, nem borult ki, pedig számítottam rá. Rajta
tartottam a szemem, még a karját is megnéztem, mialatt aludt,
hogy bántja-e magát, de hála égnek, nem tette.
A tárgyalás előtti napon az ügyvéd ismét eljött, és újra
biztosította Annát arról, hogy nem kell megjelennie a bíróságon.
Számításai szerint nem fog egy hétnél tovább tartani az
újratárgyalás, és végleg lezárul az ügy. Anna mindvégig
udvariasan bólogatott, miközben olyan erővel szorította a
kezemet, hogy az ujjaimból kiment a vér.
Aznap este, amikor ágyba bújtunk, beszélni kezdett. Úgy tűnt,
itt szeretett leginkább beszélgetni. Mintha csak arra várt volna,
hogy kialudjanak a fények. Rájöttem, könnyebben tud
megnyilvánulni, ha nem figyeli senki.
Ahogy mellém húzódott, és a mellkasomra tette a fejét,
szorosan átkaroltam.
– Jól vagy, kicsi lány? – kérdeztem halkan.
– Igen, jól – suttogta.
Összeráncoltam a szemöldökömet a sötétben, oldalra
fordultam, és az egyik kezemmel beletúrtam hátul a hajába.
Szorosan magam mellett tartottam.
– Minden rendben lesz holnap! – nyugtatgattam.
Lehajtottam a fejemet, és gyengéden megpusziltam az arcát. Ez
bejött, mivel végre megnyíltak a könnycsatornák, és zokogni
kezdett.
A haját simogattam. Tudtam, hogy semmi olyat nem tudnék
mondani vagy tenni, amivel jobban érezné magát. Csak sírt és
sírt a mellkasomon. Rázkódott a teste, a könnyei végigcsorogtak
a bőrömön, és szaggatottan vette a levegőt. Ujjait a hátamba
mélyesztette, és belém csimpaszkodva sírta ki magát.
Majd’ egy órányi szívszaggató zokogás után végül elaludt a
karjaimban. Akkor már sejtettem, hogy én nem fogok tudni
aludni azon az éjjelen. Egyre csak gyűlt bennem a düh, és semmi
másra nem tudtam gondolni, csak azokra a fényképekre, amiket
az aktájában láttam. Azok a sérülésekről és törött csontokról
készült felvételek villantak be, amiket aznap készítettek róla,
amikor kiszabadították. Émelyegtem. Az egyik kezemmel
továbbra is átölelve őt a hátamra fordultam, és csak feküdtem
ott néhány órán át a mennyezetet bámulva, mielőtt nyugtalan
álomba zuhantam.
Kora reggel ébredtem, csak hat óra múlt. Anna a
mellkasomon végignyúlva még mélyen aludt. Mostanában így
aludt rajtam, nem előttem összekucorodva. Az ujjaimmal le-fel
simogattam a hátát, élveztem a közelségét. Ki fog csinálni engem
ez a hét! Fájt, hogy ilyen idegesnek kellett látnom őt. Ilyet még
soha nem éreztem. Még egy órán át feküdtem ott, és csak
figyeltem őt, egyszer csak megmozdult, közelebb húzódott
hozzám, majd álmosan nyögdécselve lágy puszit nyomott a
mellkasomra. Amikor felemelte a fejét, láttam, hogy kicsit
véreres és duzzadt volt a szeme a sok sírástól.
Előrenyúltam, hogy kisimítsam a haját az arcából.
– Jó reggelt, kicsi lány! – üdvözöltem szomorú mosollyal.
Elkapta rólam a tekintetét, és elvörösödött az arca.
– Ne haragudj, hogy telesírtalak tegnap este, Ashton! Annyira
szánalmas vagyok! – mondta, miközben összeszorított foggal,
homlokráncolva, szórakozott mozdulatokkal körözött egyik
ujjával a köldököm körül.
Becsuktam a szemem, és megráztam a fejemet. Néha igazán
nevetségesen viselkedett!
– Dehogy vagy szánalmas! És nem zavar, ha telesírsz, Anna.
Én itt vagyok neked! – ígértem.
Erősen átkarolt, és elfojtott hang jött ki a torkán.
– Tudod, nagyon fogsz majd nekem hiányozni, amikor
elmész! – közölte érzelemmel túlfűtött hangon.
Összevontam a szemöldökömet a kijelentése hallatán.
– Elmegyek? Hova? – Nem terveztem semmiféle utat.
Szomorúan elmosolyodott.
– Amikor lejár a megbízatásod. Csak addig kell mellettem
testőrködnöd, amíg lezárul a tárgyalás – magyarázta, majd
legördült rólam, és szorosan az oldalamhoz simult.
 Ez igaz. Néhány héten belül, Carter tárgyalása után lejár a
küldetésem, vagyis röpke három hét múlva lehet, hogy már
valami új munkám lesz. Zavartan elmosolyodtam, mert nem
akartam, hogy ez bekövetkezzen, és már elterveztem, hogy ezt
szóba hozom. Úgy tűnt, ennek most jött el az ideje.
– Akartam is erről beszélni veled – ismertem be.
– Igen? – Az ajkába harapott, próbálta összeszedni magát.
Idegesen bólintottam, mert tudtam, hogy most be kell
vallanom neki, hogyan érzek iránta.
– Igen. Arra gondoltam, hogy miután már nem leszek a
testőröd, valahova a sulid környékére helyeztetem magam. –
Figyeltem az arcát, mit árul el az érzéseiről.
Összevont szemöldökkel zavartan nézett fel rám.
– Ide? Miért?
Félszegen felnevettem, mert fogalma sem volt arról, mekkora
hatással van rám. Muszáj volt most kitálalnom. Most kellett
elmondanom neki, hogy szerelmes vagyok belé. S közben csak
azon rimánkodtam magamban, hogy ne boruljon ki miatta.
– Szóval, szeretnék itt maradni veled. Azon gondolkodtam,
hogy ha itt kapnék megbízatást, akkor talán továbbra is együtt
lakhatnánk – javasoltam reménykedve.
Anna lélegzete megakadt, és a fejét rázva mérgesen nézett
rám. Azonnal visszahőköltem, és szidtam is magamat.
Kétségkívül nem volt még felkészülve rám. Várnom kellett volna
ezzel még néhány hetet.
– Ashton, én nem egy jótékonysági eset vagyok! Jó ég, higgadj
már le végre! Más ügynökök is tudnak vigyázni rám! – kiáltotta
mérgesen, majd feltolta magát, és ki akart szállni az ágyból.
Felsóhajtottam. Már megint azt hiszi, hogy csak a biztonsága
érdekel! Miért nem látja, hogy fülig szerelmes vagyok belé?
Megragadtam a kezét, még mielőtt ki tudott volna lépni az
ágyból. – Hagyj, Ashton! Tényleg felbosszantasz! Azt hiszed,
mások nem tudnak vigyázni rám, ezért kell neked velem
maradnod, és bébiszitterkedned mellettem, még akkor is,
amikor már nem a te dolgod? – bökte oda, miközben próbálta
kihúzni a kezét az összeszorított markomból.
A kezénél fogva az ágyra húztam magam mellé, és oldalra
fordulva félig ráfeküdtem.
– Anna, csillapodj le! Jesszus, hadd magyarázzam el, jó? –
kérleltem kétségbeesetten. Sóhajtott egyet, és megfeszült az
egyik izom az állán, ahogy összeszűkült szemmel abbahagyta az
ellenkezést. Olyan ideges voltam, hogy émelyegtem.
– Nem a biztonságod miatt aggódom. Jó, ez így nem egészen
igaz, mert mindig is aggódni fogok érted. De nem ez az oka
annak, amiért maradni akarok. – A szememmel könyörögtem
neki, hogy hallgasson meg, mielőtt pánikba esik. Felszaladt az
egyik szemöldöke, látszott rajta, hogy nem hisz nekem. Mély
levegőt vettem. Kérlek, istenem, ne hagyd, hogy kiboruljon! –
Azért akarok itt maradni veled, mert én... én... – dadogtam. Jaj,
annyira nehezen jönnek a szavak, amikor nem tudja az ember,
mire számíthat!
– Mi van? Bökd már ki! – csattant fel mérgesen.
Elfojtottam magamban egy mosolyt.
– Szeretlek, Anna! – A harag azonnal elillant az arcáról, és
döbbenet váltotta fel a helyét. Leesett az álla, annyira
meglepődött; meghökkenve bámult rám. Bólintottam,
elmosolyodtam, figyeltem, ahogy lassan leesik nála a tantusz. –
Annyira szerelmes vagyok beléd, hogy az már nem is valóságos.
Azért szeretnék veled maradni, mert jobban szeretlek mindennél
ezen a világon! – magyaráztam, és a szám belsejét harapdálva
vártam, mit reagál rá.
Úgy éreztem, hatalmas teher esett le a vállamról, hogy végre
bevallottam neki az érzéseimet. Anna úgy meredt rám, mintha
csak még egy kezem nőtt volna. Elengedtem a kezét, feltoltam
magam róla, és mellé ültem az ágyon. Éreztem, hogy kezd
eluralkodni rajtam a pánik, mert a hallgatása szinte már
fülsüketítő volt.

Anna

Döbbent némaság. Ez volt a legtalálóbb szó, amivel

jellemezhető ez a pillanat. Elakadt a szavam. Most ezt komolyan
mondta, hogy szerelmes belém? Belém, a szétesett, összetört
lelkű Annabelle Spencerbe? Hiszen egy ilyen fiú, mint Ashton
nem lehet pont belém szerelmes! Mi a francot lát bennem?
Ashton igazi nőcsábász; ő még soha nem volt senkibe
szerelmes... Elszorult a szívem. Pedig annyira vágytam arra,
hogy ez igaz legyen! Már százszor meg százszor álmodoztam
arról, hogy ezekkel a szavakkal előrukkoljon! És most milyen
édesen hangzott, ahogy valóban ki is mondta!
Ashton felnyomta magát rólam, majd engem bámult,
nyilvánvalóan várva, hogy mit fogok reagálni. Smaragdzöld
szemével az arcomat fürkészte. Lágy, mégis szenvedélyes
tekintetétől sajgott a szívem. Hogyan lehet? Hogyan lehet az,
hogy egy ennyire édes, imádnivaló, vicces és belevaló srác engem
akar?
Úgy éreztem, nem vagyok ura a testemnek; a végtagjaim nem
akartak engedelmeskedni. Képtelen voltam felfogni és elhinni a
vallomását. Nem kevés erőfeszítésembe telt felülni az ágyon. Az
arcunk szinte összeért, a szeme beszűkült, és némán könyörgött,
hogy mondjak valamit.
– Te szeretsz engem? – suttogtam hitetlenkedve.
Bólintott.
 – Igen. Szeretlek! – mondta határozottan. Ezt láttam a
szemében is; az őszinte, mélyről jövő érzelmet, az odaadást.
Egyszeriben minden világos lett; a tettei, a figyelmessége, a
szeretete. Akart engem. Bánatos mosoly jelent meg telt ajkainak
szegletében. – Semmi baj. Tudom, hogy félsz közel engedni
magadhoz, Anna. Azok után, ami Jackkel történt, tudom, hogy
időre van szükséged, hogy merd ismét vállalni azt, hogy
sebezhető vagy. Várni fogok rád, amíg csak kell! – suttogta
komoly tekintettel.
Teljesen elérzékenyültem. Az izmaim kiengedtek a fagyos
merevségből. Felé hajoltam, és ajkamat az ajkára nyomtam,
mert tudtam, hogy sehogy máshogy nem tudom jobban
kifejezni, amit érzek. Ő azonban nem csókolt vissza;
mozdulatlan maradt, mintha csak le lenne döbbenve. Amikor
visszahúzódtam, a szemébe néztem, és láttam benne a jövőmet.
– Én is szeretlek, Ashton! – suttogtam. Szinte úgy zúdult ki a
levegő a tüdejéből, éreztem a fuvallatát az arcomon.
Köpni-nyelni nem tudott, az egész teste megmerevedett. – Már
tisztában vagyok vele egy ideje, csak nem igazán tudtam mit
kezdeni vele. Nem akartam neked elmondani, mert nem
gondoltam, hogy te is így érzel.
Ashton felsóhajtott, előrehajolt, és homlokát az enyémhez
nyomta.
– Igazán?
Idegesen felnevettem és bólintottam.
– Igazán!
A tenyerébe vette az arcomat, és gyengéden előrehajolt. A
tekintetünk összeért.
– Próbáljuk meg még egyszer, jó? – súgta. Ajkát a számhoz
érintette, miközben beszélt. Libabőrös lettem tőle a hévtől. –
Szeretlek! – ismételte meg mosolyogva.
 Elvigyorodtam.
– Én is szeretlek! – feleltem azonnal, és majd’ kiugrott a
szívem a helyéről.
Erősen rányomta a száját a számra; olyan hevesen csókolt,
mintha minden szenvedélyét ezzel a csókkal akarná kifejezni. A
karommal átfogtam a nyakát, és együtt zuhantunk vissza a
párnára anélkül, hogy abbahagytuk volna a csókolózást. A
szerelme végigrezgett minden porcikámban, magával ragadott,
felemésztett és legyőzött. Levegőért kapkodtam, amikor
megszakítottuk a csókot. Ashton szeme ragyogott az
izgatottságtól, és boldog arccal mosolygott le rám.
– Bocs, de még egyszer hallanom kell! – jelentette ki bizakodó
tekintettel.
Pimaszul elnevettem magam, és beletúrtam hátul a hajába.
– Hű, de kis követelőző valaki!
Elnevette magát, újra megcsókolt, amitől forogni kezdett
velem a világ. Apró csókokat nyomott az arcomra.
– Szeretlek, Annabelle Spencer! – duruzsolta a fülembe.
Beleremegett a testem. A csípőjét a két térdem közé fogtam,
közelebb húztam magamhoz. A közelségére vágytam. Kezemet
hátul a derekára nyomtam, hogy magamhoz szegezzem. Kizárt
dolog, hogy most elengedjem őt magamtól.
– Nagyon szeretlek, Ashton! – szóltam. Ha tudná, mennyire,
nagy bajban lennék. Az volt az érzésem, hogy megtenne bármit,
és én csak visszafognám benne. A mindenem volt; azt kívántam,
soha ne törje össze a szívem! Ashton elmosolyodott, és
győzedelmes hörgést adott ki magából, ahogy az ajkát az
ajkamra nyomta, és olyan hevesen csókolt, hogy fellángolt
bennem a vágy. Kívántam őt. Kívántam ezt a közelséget vele, ezt
az intimitást, amit csak vele éreztem. – Szerelmeskedj velem! –
kérleltem, végigsimítottam a hátát, és szorosabban húztam
magamhoz.
A kéjes szenvedély szinte kinyírt. Ashton felnyögött, elkezdte
levenni rólam a ruhát; lassú mozdulatokkal húzta végig az ujjait
a testemen, amitől minden porcikám bizsergett. Az ajkai közé
mosolyogtam, mire ő visszahúzódott, és rám mosolygott. Zöld
szeme csillogott a szenvedélytől, a vágytól, és ami még
fontosabb, a szerelemtől.
Minden lassan, gyengéden és tökéletesen történt. Az
érintéseinkből áradt a szerelem, a vágy. Nem szex volt ez;
szerelmeskedés, és ezt mindketten jól tudtuk. Az egész olyan
gyönyörű és felemésztő volt! Ez a fiú tett teljessé engem. Ő volt
az életem, az, amire vágytam. Könnyek szöktek a szemembe,
annyira tökéletes volt minden. Ahogy végeztünk, magamhoz
húzva szorítottam rám simuló testét. Mindketten levegőért
kapkodtunk. Kimerültnek éreztem magam; nemcsak fizikailag,
hanem az érzések és érzelmek miatt is, amelyek feltörtek
bennem.
Szeret engem...
Ashton a nyakamat csókolgatta, én pedig hátul
megsimogattam a haját, és elégedetten mosolyogtam.
Szeret engem... Igazán szeret engem! Még nem tudtam teljes
mértékben felfogni.
Néhány perc múlva lecsúszott rólam, mellém feküdt.
Elsimított egy tincset a verítékes homlokomról. Gyengéden
megcsókolt, csak egyszer, lágy, tiszta csókkal. Ezután a
könyökére hajtotta a fejét, és csak mosolygott rám. Egyikünk
sem szólt; tökéletes pillanat volt ez, és nem akartam, hogy vége
legyen.
A meghitt csend örökkévalósága után megszólalt.
– Szeretnék kérdezni valamit – suttogta.
– Igen? Mit? – kérdeztem mosolyogva. Boldogabbnak
éreztem magam, mint valaha bármikor.
– Lennél a barátnőm? Mármint, úgy igazából? Legyél velem,
legyél az enyém! – szólt reményteljesen.
Az enyém. Ezelőtt nem jelentett sokat nekem ez a szó, de
ahogy Ashton azt kérte, hogy legyek az „övé”, az mindent
felülmúlt.
– Hát persze hogy leszek!
– Ígérem, hogy én leszek a legjobb udvarló a világon! – felelte
gyengéd pillantással.
Ebben nem kételkedtem.
– Már az vagy!
Elmosolyodott, és ismét megcsókolt.
– Szeretlek, kicsi lány!
Megdobbant a szívem, annyira jó volt hallani ezeket a
szavakat az ő szájából; a világtörténelem legszexibb szavai
voltak! A combomnál éreztem, hogy kezd ismét felizgulni.
Belepirultam. Olyan volt, akár egy gép!
– Nos, akkor én is szeretlek! – mókáztam, alácsúsztam,
megcsókoltam, és kezdtünk mindent elölről.
 43. FEJEZET

KÉT NAPON ÉS ÉJEN ÁT ÚGY ÉREZTEM, a fellegekben járok. Azt

mondják, szerelmesnek lenni olyan, mintha a hetedik
mennyországban lenne az ember. Én a tizenkettedikben vagy a
tizenharmadikban éreztem magam! Persze, volt valami, ami
nem hagyott nyugodni. Mintha csak az univerzum nem engedte
volna, hogy boldog legyek. Lehet, hogy nem is érdemlem meg a
boldogságot, ahogy azt mindig is gondoltam. Két napja, amióta
kimondtuk egymásnak a bűvös szót, el sem hagytuk a lakást. A
kérlelésemre még a suliból is lógtunk. Nemcsak azért, mert nem
tudtunk betelni egymás testének a felfedezésével – bár minden
bizonnyal a fő oka ez volt –, hanem a tárgyalás miatt is.
Mindketten feszültek voltunk miatta, s ez árnyékot vetett a mi
kis csodás, virágzó szerelmünkre. Úgy tűnt, Carter még mindig
talál módot arra, hogyan tegye tönkre az életemet, még ha nem
is tudta, hogy ezt teszi.
A harmadik reggelen még az ébresztőórát sem állítottuk be.
Meglepődtem, amikor hallottam, hogy Ashton mobilja hangosan
cseng az éjjeliszekrényen. Meglöktem a könyökömmel, ahogy az
ébresztőórára néztem, mert láttam, hogy már fél tíz van.
Ashton félálomban hangosan morgott egyet, ahogy felült, és a
telefonjáért tapogatózott. Arccal felé fordultam, és éreztem, hogy
mosolyra húzódik a szám, mert annyira szívdöglesztően nézett ki
még reggel is. Tudván, hogy ez a fiú az enyém, kalapálni kezdett
a szívem.
– Halló! – mormogta a telefonba, és beletúrt abba a
„észvesztő szexben volt részem az éjjel” kócos hajába. Azonnal
kikerekedett a szeme, és megfeszültek a vállizmai. Gyakorlatilag
felpattant az ágyról, és gyorsan belebújt a tegnapi
farmernadrágjába. – Igenis, uram! – mondta, miközben egy
kézzel húzta fel a cipzárját. Rám pillantott. – Nem, itt van
mellettem. Igen, uram, egy pillanat! – A homlokát összeráncolva
elvette a telefont a fülétől. – Édesapád az, Anna. Azt szeretné,
hogy kihangosítsam a telefont, hogy mindkettőnkkel tudjon
beszélni – magyarázta, és a mobilját nyomkodta.
Tátva maradt a szám, és azonnal tudtam, miről van szó.
Valahogy megtudta, hogy Ashton és én együtt vagyunk. Biztosan
azért hív, hogy kifejezze a rosszallását, és elmondja, véget kell
vetnünk ennek a kapcsolatnak, és hogy Ashton már szedheti is a
sátorfáját. Befeszült a hátam ettől a gondolattól. Kizárt, hogy
hagyjam, hogy apám elküldje őt mellőlem!
Ashton az ágyra tette a telefont.
– Rendben, uram, hallgatjuk!
Kíváncsian néztem le a telefonra, várva, hogy kimondja, amit
akar, és hogy szörnyű vitába bonyolódjunk, amiért megpróbál
szétválasztani minket. Apám megköszörülte a torkát.
– Nos, híreim vannak számotokra. Most jutott a
tudomásomra, mi történt – szólt, rá nem jellemző habozással.
– Mi az, apa? Bökd már ki! – sürgettem, mert nem bírtam
tovább hallgatni ezt a hímelést-hámolást. Igen, valószínűleg hiba
volt, hogy Ashton és én közel kerültünk egymáshoz, mivel ő a
testőröm. Igen, valószínűleg nem lett volna szabad ennek
megtörténnie. De nem azt hajtogatták a szüleim már három és
fél esztendeje, hogy engedjem el végre Jacket, és legyek boldog?
Apám akadozva vett egy nagy lélegzetet, majd kimondta,
amiről azt hittem, soha életemben nem fogom hallani.
– Most értesítettek arról, hogy Carter Thomast szabadon
kellett engedniük.
Ahogy eljutottak agyamhoz a szavak, elállt a lélegzetem.
Szabadon van? Az nem lehet. Megölte Jacket. Láttam. Hogyan
engedhették ki? Hiszen még csak két napja folyik a tárgyalás.
Ashtonnak is elakadt a lélegzete.
– Mi a...? Szabadon engedték? Hogyan? Miért? És mikor?
Apa sóhajtott.
– Ma délelőtt, kevesebb mint öt perccel ezelőtt. Módosították
az ítéletet. Felmentették az összes vád alól. Úgy tűnik, a tegnapi
nap maga volt a katasztrófa. Az ügyvédei darabokra szedték az
összes eddigi tanúvallomást. Bűnügyi helyszínelőket idéztek be,
akik a saját munkatársaik ellen tanúskodtak. A bíró arra jutott,
hogy a Jack testén bevizsgált DNS-mintákat, szövetmintákat és
ujjlenyomatokat szabálytalanul gyűjtötték be. Fennállt a
kockázat, hogy a minták szennyeződtek, amiért nem steril
tárolóba tették őket. Mivel volt rá esély, hogy szennyezettek
lettek, a bírónak nem volt más választása, mint az, hogy nem
használhatta fel őket bizonyítékként – magyarázta apa.
Becsuktam a szememet. Ez túl sok volt nekem. Az alak, aki
megölte Jacket, engem pedig hónapokon át a végtelenségig
kínzott, aki folytonosan megerőszakolt és megvert, most szabad.
A férjem. Szabadlábon van. Nincs igazság. Jack halott, Carter, a
gyilkosa pedig sértetlenül megússza. Nincs ez így rendjén; ennek
nem így kellene lennie. A könny égette a szememet.
– Anna, jól vagy? – Ashton gyengéden a tenyerébe vette az
arcomat, és felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek. A
tekintetéből vad harag áradt, ennek ellenére kedvesen nézett
rám, mintha én lennék az egyetlen lány a földön.
Zavartan bólintottam.
– Engem be sem idéztek! Miért nem hívtak be, hogy
tanúskodhassak? – morogtam.
 A kérdésre apám adott választ.
– Tegnap késő délután Carter ügyvédei is szolgáltak
bizonyítékkal. Ma reggel tudtam meg, hogy egy videofelvétellel
álltak elő, ami a rajta látható dátum alapján azon az éjszakán
készült. A felvételen Carter a város másik felén tartózkodott,
amikor az eset történt. Még egy szakértőt is beidéztek, aki ezt
igazolta. A szövetminta és az ujjlenyomatok nélkül csak a te
tanúvallomásodat tudták figyelembe venni, plusz a felvételt. Az
pedig nem volt elég a tárgyalás folytatásához. A bírónak nem volt
más választása, a javára kellett ítéletet hoznia. – A hangjából úgy
tűnt, mintha az elmúlt néhány percben tíz évet öregedett volna.
Ashton idegesen felmordult.
– Micsoda? Hogy a pokolban tehették ezt? Honnan a fenéből
szerezték azt a felvételt?
Szomorúan rámosolyogtam; tényleg fogalma sem volt, ki is
Carter.
– Carter mindent megszerez, amit csak akar. Mindenhol
vannak emberei; ha valamit akar, addig megy, amíg nem lesz az
övé. Ezeket a szakértőket is megvásárolta. Holt biztos, hogy
valaki a rendőrségnél manipulálta a bizonyítékokat, hogy ne
lehessen felhasználni őket – magyaráztam vállvonogatva.
Ashton olyan szemekkel nézett rám, hogy már attól elment az
eszem.
– Azt mondod, hogy valakit lefizetett azért, hogy készítsen
róla egy hamis videofelvételt, csak hogy alibije legyen? –
kérdezte döbbenten.
– Hát persze, miért ne? Azon csodálkozom, miért tartott neki
ilyen sokáig, hogy az ítéletet töröltesse! – jegyeztem meg
tényszerűen.
Ashton vadul megrázta a fejét.
– És az, hogy Anna a házában volt, nem számít? Az nem
bizonyítja, hogy Anna igazat mond? Hogy Carter megölte Jacket,
majd elrabolta őt? Azt hogyan tehették meg, hogy nem vették
figyelembe? – kérdezte Ashton, miközben a telefonra meredt.
Nyeltem egyet. Én tudtam rá a választ. Ez miattam volt így.
Én nem akartam vádat emelni; én tagadtam meg, hogy
bármiféle vallomást tegyek arról, mit tett velem. Nem bírtam
rávenni magamat arra, hogy beszéljek róla. Az első tárgyaláskor
rögzítették, hogy megtagadtam a vallomástételt, Carter ügyvédei
pedig azt állították, hogy szabad akaratomból voltam ott, a
megismerkedésünk puszta véletlen volt, és hogy aznap éjjel ittas
és zavarodott voltam. Úgy állítottak be, mint egy kidobott
barátnőt, aki eltitkol valamit, és emiatt próbál elégtételt venni
Carteren. Még az épelméjűségemet is megkérdőjelezték. Az
emberölés ügyében kiszabott ítélet nem az én
tanúvallomásomon alapult; azokon a szövetmintákon, amiket
Jack holttestén találtak. Az én vallomásom csak segített ebben,
de nem azon múlott.
– Az előző tárgyaláson ezt lényegtelennek tartották. Cartert
azzal sosem vádolták meg, mit tett Annabelle-lel. Úgy vették,
véletlen egybeesés, hogy ő ott volt, ezt pedig nem lehetett
felhasználni ellene – magyarázta apa némi körítéssel.
– Akkor ennyi volt? Azok után, amit tett, csak úgy elsétálhat?
– zúgolódott Ashton ökölbe szorított kézzel. – Uram, ön sem tud
tenni valamit ez ellen? Az ég szerelmére, elvégre ön az elnök! Ezt
nem lehet annyiban hagyni!
– Fiam, próbáljon megnyugodni! Épp annyira utálom ezt a
helyzetet, mint maga, de csak mert hatalmam van, nem jelenti
azt, hogy megszeghetem a törvényt! Ha ezt tenném, semmivel
nem lennék jobb annál az alaknál. Az egész kampányom az
igazságra és az igazságosságra épült. Nem parancsolhatom meg,
hogy bent tartsák, ha nincs ellene bizonyíték – felelte apám
határozottan, s ezzel le is zárta a témát.
Ashton sóhajtott, lecsukta a szemét, és beletúrt a hajába. Az
egész teste be volt feszülve.
– Ne haragudjon, uram, nem szándékoztam azt javasolni,
hogy... – akadt meg. A kezét továbbra is ökölbe szorította, olyan
erősen, hogy elfehéredtek az ujjpercei.
– Tudom. Térjünk vissza akkor az aktuális dologra, rendben?
– folytatta apám.
Ashton mellém huppant az ágyra, és megfogta a kezemet.
– Esküszöm, nem hagyom, hogy bántsák Annát! – jelentette
ki határozottan. Az állkapcsa megfeszült, az egész teste merev
volt.
Szomorúan elmosolyodtam.
– Nem fog bántani, Ashton; egyáltalán nem is érdeklem őt.
Amiatt aggódik, hogy visszaszerezze a hatalmát, és megmutassa
az embereknek, hogy visszatért. Nem lennék meglepődve, ha
már most, amíg beszélünk, nem hozott volna össze valami nagy
üzletet! – tettem hozzá, és őszintén így is gondoltam. Amennyire
ismertem őt, vissza akarja szerezni a befolyását. Mindig is fontos
volt számára, hogy tiszteletet parancsoló legyen mások
szemében.
Ashton kétségbeesett pillantást vetett rám, majd a telefonra
nézett.
– Uram, eljött az ideje, ugye?
Kérdőn felszaladt az egyik szemöldököm.
Apám sóhajtott.
– Úgy vélem, igen – szólt halkan. Ashtonra néztem, mert nem
igazán értettem, miről beszélnek. Minek jött el az ideje? Apa
nekiveselkedett.
– Annabelle! Carter minden héten levelet küld neked, amióta
csak letartóztatták.
 Keserű íz áradt szét a számban. Carter még mindig érdeklődik
irántam? De hogyan? És miért? Mi a jó fenének nem szóltak
nekem erről?
– Úgy láttam jónak eleinte, ha nem tudsz róla, mert nem
tudtad volna kezelni a helyzetet. Később meg már nem akartalak
ezzel terhelni. Annyira törékeny voltál! – magyarázkodott apa
gyorsan, választ adva a fel sem tett kérdéseimre.
Felpillantottam Ashton bűntudattal teli arcára, és rájöttem,
hogy ő már tudott róla. Hirtelen minden a helyére került.
– Ezért van itt Ashton. Ezért kellett egy SWAT-ügynök. Már
értem, miért őrá bíztatok. Carter a halálomat akarja, ezért
hozattál mellém egy ilyen embert, mint Ashton. Hogy
megvédjen. Most már összeállt a kép – mondtam összeráncolt
homlokkal, a fejemet csóválva, ahogy leesett a tantusz. Mindig
csodálkoztam, mi a jó francnak küldenek egy ilyen ügynököt,
mint Ashton, egy ilyen halálosan unalmas megbízatáshoz.
– Nem a halálodat akarja, Annabelle – kesergett apám.
– Akkor meg mit akar? – értetlenkedtem.
Néhány másodpercig néma csend volt a vonal másik végén.
Azokban a másodpercekben úgy éreztem, mentem megáll a
szívem.
– Vissza akar kapni – vallotta be apa tompa hangon.
A lélegzetem is elakadt. Felugrottam az ágyról. Elveszítettem
a testem felett az uralmat. A hátam a falnak csapódott, a
szememmel a szobát pásztáztam, és attól féltem, hogy
valamelyik sötét sarokból előugrik. Az erőszak, a verések, a
bezártság emléke egy pillanat alatt feltört bennem, és ahogy rám
nézett... öklendeznem kellett. Ordítani akartam.
Valami rám nehezedett, és a falhoz nyomott. Zsibbadt agyam
egyből visszazökkent a jelenbe; rájöttem, hogy Ashton az. A
falhoz szegezett, testét az enyémhez nyomta. Védelmező
pozícióba állt.
– Shh, jól van, shh – suttogta, és kisimította a hajamat az
arcomból. A kezével megragadta hátul a nyakamat, és a fejemet
a mellkasára hajtotta. Lehunytam a szemem, és a szívverését
hallgatva fújtam ki a levegőt, majd szívtam be. Az ujjaimat a
hátába mélyesztettem; biztosan fájt neki, de nem tudtam
elengedni.
– Te tudtad, és nem mondtad el – szólaltam meg elhaló
hangon.
Karjával szorosabban ölelt, arcát a fejem búbjához nyomta.
– Esküszöm, kicsi lány, én el akartam mondani! De nem
tehettem! – mentegetőzött.
Remegett az állam. Elhúzódtam tőle, és felnéztem rá. Láttam,
hogy őszintén mondja; nem ő akarta így, hanem az apám
elcseszett ötlete volt, hogy így tudjon engem biztonságban, és így
védjen meg attól, hogy még több baj érjen. Vettem egy mély
levegőt. Erősnek kellett most lennem. Az Ashton arcára kiült
aggodalom látványa elég volt ahhoz, hogy ráébredjek, össze kell
magamat szednem, és már csak miatta is meg kell nyugodnom.
– Jól vagyok – hazudtam, mindent elkövettem, hogy a
remegő hangom ne áruljon el.
Lassan hátrálni kezdett, megfogta a kezem, és visszakísért az
ágyhoz. Ahogy leültem, észrevettem a pólóját a padlón, így
odaléptem, felvettem onnan, és belebújtam.
– Uram, ott van még? – kérdezte Ashton, és a kezébe vette a
telefont.
– Igen, itt vagyok – szólt bele apám elfojtott, feszült hangon.
Szipogtam egyet, megtöröltem az arcomat, és igyekeztem erőt
venni magamon, hogy lenézzek a telefonra. Válaszokat akartam.
– Szóval, mi van azokban a levelekben? Tudja, hol vagyok? –
kérdeztem.
 Apám megköszörülte a torkát.
– Tudja, melyik iskolába jársz. Az elmúlt néhány hónapban a
főiskolához küldi a leveleket – mondta szinte esedezve. –
További négy őrt fogok küldeni oda a biztonság kedvéért. Egy
órán belül ott lesznek. Taylor ügynök, megkérhetem, hogy
igazítsa el őket? Tegye, amit jónak lát, én már megbeszéltem
velük, hogy a maga utasításait kell követniük.
– Igen, uram, természetesen! – erősítette meg Ashton
hivatalos hangon. Az arcán látszott, hogy fejben már tervezget.
– Rendben. Ha bármi mást megtudok, azonnal jelentkezem.
Ha magának lesz szüksége bármire, hívjon, amikor csak akar,
Maddy kapcsolni fogja – közölte apa.
– Igen, uram! – felelte Ashton.
– Annabelle, sajnálom, hogy nem beszéltem neked ezekről, de
őszintén úgy véltük, hogy ezzel teszünk neked a legjobbat! –
szólt hozzám apa, várva, hogy azt mondjam, megértem.
Jól belegondolva valóban ez volt a leghelyesebb kezdetben;
egyáltalán nem tudtam volna kezelni a problémát. De amióta
Ashton velem van, elmondhatták volna. Talán akkor
megértettem volna, miért végzi mindig olyan rémesen komolyan
a dolgát, akárhányszor elmentünk valahova.
– Most nem az a legfontosabb, hogy a múlton vitatkozzunk.
Megértem, miért nem mondtátok el – ismertem el. – Később
beszélünk, apa! – dünnyögtem. Nem akartam már többet
beszélni.
– Szervusz, Annabelle! Viszlát, Taylor ügynök! – köszönt el
apa. Rápillantottam életem szerelmére. Halálra aggódta magát;
gyönyörű arca sápadt volt, tekintetéből féltés tükröződött.
Átölelt, és szorosan magához húzott. Ahogy a teljes
testsúlyával felém mozdult, visszadőltem az ágyra. A testével
betakart, és lenyomott a matracra.
 – Nem kell félned kicsi lány, esküszöm! Előbb halok meg,
mint hogy ismét hozzád érjen az az alak! – morogta erélyesen.
Megállt a szívem a szavai hallatán. Láttam a szemében, hogy
ezt komolyan is gondolja. Nem hagyná, hogy Carter elvigyen; az
élete árán is megvédene. Ahogy erre rádöbbentem, ismét
összetört a szívem. Tudtam, ez mit jelent. A lelki szemeim előtt
már láttam is, ahogy Carter felbukkan, majd Ashtonnal
élet-halál küzdelmet vív, és Ashton megsérül, vagy meghal. Én
pedig, ott állok egyedül, és végignézem, hogy egy újabb
szerettemet elszakítanak tőlem.
Ezt nem tehetem. Nem engedhetem, hogy baja essen. Ezúttal
nem veszítem el az önuralmamat. Ezúttal meg tudom
akadályozni ezt. Ezúttal életben fog maradni a fiú, akit szeretek.
Nem fogom hagyni, hogy Carter bántsa Ashtont. Soha.
Hamiskás mosolyt erőltetve az arcomra kétségbeesetten
próbáltam kitervelni valamit, valami menekülő útvonalat,
valamit, ami arra jó, hogy ezúttal minden másképp végződjék.
Különféle forgatókönyvek peregtek le a szemem előtt:
elmegyünk innen, elrejtőzünk valahol, nevet változtatunk. De
mindegyiknél ugyanarra a végeredményre jutottam: Carter ránk
fog találni, és megöli Ashtont, a lehető leglassabb módon. Nem.
Csak egyetlenegy módon biztosíthatom azt, hogy biztonságban
legyen.
– Megyek, lezuhanyozom, mielőtt megjönnek a testőrök.
Gondolom, el kell mondanod Deannek és Peternek, mi történt –
dünnyögtem, és azon küzdöttem, hogy se az arcom, se a hangom
ne árulja el a bennem viaskodó érzelmeket.
Ashton sóhajtott, lehajtotta a fejét, és olyan gyengéden
csókolt meg, hogy belesajgott a szívem. Viszonoztam a csókját;
minden pillanatát megízleltem, mert tudtam, hogy ez lesz életem
utolsó csókja. Az emlékezetembe véstem az ajka puhaságát, a
nyelve ízét, az illatát, és azt, ahogyan elönt a forróság, és kalapál
a szívem. Minden apró mozzanatot eltettem emlékbe a
fejemben, s közben legbelül meghasadt a szívem.
Ashton hátrébb húzódott, és lágyan végigsimított az arcomon.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte az arcomat fürkészve.
Bólintottam; próbáltam természetesen nézni. Egész jól
sikerülhetett, mert gyorsan adott a számra még egy puszit, majd
feltolta magát, és kiment a hálószobából. Látszott rajta, hogy
szinte fáj neki, hogy itt kell hagynia.
Felültem, a kezembe tettem a fejemet, és átgondoltam az
egészet. Van más választásom? Valami még, amivel meg tudom
őt védeni? Carter tudja, hol vagyunk. Vissza akar kapni engem,
és ha bármelyik magazin vagy újság a kezébe került, akkor már
mindent tud Ashtonról... és veszettül dühös lesz. Beugrott az
Ashton összevert arcáról és testéről szóló álmom. Felnyögtem.
Becsuktam a szemem, és arra az álomra gondoltam. Vettem egy
mély levegőt; össze kellett szednem minden erőmet. Nem
számít, mennyire fáj, biztonságban kell őt tudnom. Csakis egy
módon történhet ez meg, mégpedig úgy, ha minél előbb
eltávolítom őt magam mellől.
Nem bírtam volna egy olyan világban élni, amelyikben Ashton
nem létezik. Annyira fájt, amikor Jack meghalt; nem tudnék
még egyszer keresztülmenni mindezen! Ha valami történne
Ashtonnal, összeomolna az életem. Muszáj őt biztonságban
tudnom, még ha ez számomra kibírhatatlan fájdalommal jár is!
Nem fogom hagyni, hogy Carter bántsa őt!
Lenyeltem a könnyeimet, felvettem a mobilomat, majd
remegő lábbal bementem a fürdőszobába. Végiggörgettem a
nevek listáján, és kikerestem azt, akivel beszélni akartam.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és nekidőltem. Maddy
azonnal felvette.
 – Spencer elnök irodája – szólt bele udvariasan.
– Szia, Maddy! Beszélhetnék apával?
Hallottam, hogy nyomkodja a billentyűket.
– Kapcsollak, Annabelle! – mondta, és megszólalt a zene.
Vettem még néhány mély levegőt, hogy megnyugodjak. Meg
kellett tennem, nem volt más választásom.
– Annabelle! Minden rendben? – kérdezte aggódó hangon
az apám. Gyerünk, Anna, meg tudod tenni!
– Igazából nem, apa. – Vettem még egy nagy levegőt. –
Szeretnék kérni tőled valamit, de kérlek, ne kérdezd, miért.
Muszáj – mondtam, hangsúlyozva az utolsó szót.
– Mit szeretnél, Annabelle?
Lecsúsztam a fürdőszoba padlójára, hátamat az ajtónak
támasztottam, és szabad kezemmel a hajamba kapaszkodtam.
– Szeretném, ha áthelyeztetnéd Taylor ügynököt – vágtam rá
gyorsan.
Úgy reagált, ahogy számítottam.
– Micsoda? Helyeztessem át? Annabelle, ezt nem tehetem!
Azért van ott, hogy téged védjen; ő erre a legjobb ember! A
történtek után mindenképpen melletted a helye! – jelentette ki
határozottan.
Behunytam a szemem, próbáltam kizárni a fájdalmat, ami a
lelkemet mardosta.
– Apa, muszáj megtenned! Nem olyan nagy kérés ez, nem
igaz? Ha egy kicsit is szeretsz, megteszed ezt nekem, és nem
kérdezed, miért! Apa, nagyon szépen kérlek! – könyörögtem
elcsukló hangon.
Apám néhány másodpercig egy szót sem szólt. Hallottam,
hogy egyre hevesebben ver a szívem, ahogy teltek a
másodpercek; kezdtem eltolni mindent magamtól ismét, úgy,
mint régen. Nem érdekelt a saját életem; Carter meg fogja kapni,
akármit akarjon is tőlem, feltéve, ha Ashtonnak nem esik
bántódása.
– Annabelle, tudod te, mit kérsz tőlem? Azt akarod, hogy
helyeztessem át, most, hogy elmondtam, hogy Carter tud a
hollétedről? Hát annyira fontos ez neked? – kérdezte halkan.
Jesszusom, Ashton a legfontosabb nekem a világon!
– Igen – szóltam rekedten.
– Történt valami? Valamit rosszul csinált? – érdeklődött apa
hezitálva.
Elakadt a lélegzetem.
– Dehogy! Semmi rosszat nem tett. Kiváló ügynök,
kivételesen jól végzi a dolgát! Csak szeretném áthelyeztetni
innen, ennyi! – jelentettem ki.
Apa felsóhajtott.
– Megtudhatom, mi ennek az oka?
– Nem. Csak bízz bennem, kérlek, és tedd meg ezt nekem!
Helyeztesd át oda, ahova szeretne menni. Valami élcsapatba
vágyott, LA-ben – mondtam, és letöröltem az arcomon
lecsorduló könnycseppet.
Apám megint csak hallgatott.
– Jól van. Vedd úgy, hogy el van intézve! – szólalt meg végül
kedves, aggódó hangon.
Megkönnyebbültem. Felengedett a görcs a gyomromban.
Enyhült a félelem, és azok az izmaim, amelyekről nem is tudtam,
hogy léteznek, végre ellazultak.
– Köszönöm, apa! Köszönöm, nagyon köszönöm! –
mormogtam.
– Felhívom, és közlöm vele a hírt – mondta szomorúan.
Erre elakadt a lélegzetem. Bepánikoltam.
– Jaj, azt ne! Ne hívd fel!
– De miért? Hiszen épp most mondtad, hogy... – kezdte
apám, de félbeszakítottam.
– Apa, Ashton nem akar elmenni innen! Ha most megtudja,
akkor minden követ meg fog mozgatni annak érdekében, hogy
maradhasson. Addig nem mondhatod meg neki, amíg nem kész
rá. Szerintem el kell valakinek vinnie innen – vallottam be, és
annyira megharaptam a számat, hogy kicsordult belőle a vér.
– De ha esze ágában sincs elmenni onnan, miért kell
áthelyezni? – faggatott apám. Hallottam a hangján, hogy feszült.
– Mert én azt szeretném.
Apám megint sóhajtott egy nagyot. Elképzeltem, ahogy
összeráncolt szemöldökkel dörzsölgeti hátul a nyakát.
– Jól van – egyezett bele. – A négy testőr elvileg negyven perc
múlva odaér. Felhívom őket, és megmondom nekik, hogy
azonnal kísérjék ki a repülőtérre, és várják meg, amíg felszáll a
gépre. Szólok Maddynek, hogy foglaljon neki egy jegyet.
Erőtlenül elmosolyodtam.
– Rendben. Dean Michaelsnek szólhatnál, és elmondhatnád
neki, mi a helyzet. De mondd meg neki, hogy egy szót se szóljon
róla Ashtonnak! – kötöttem a lelkére.
– Jó, azt fogom tenni. Tehát ahogy odaért a négy testőr,
kiviszik Taylor ügynököt a reptérre, te pedig ott maradsz a két
kísérő testőrrel – összegezte apám, hogy ellenőrizze, mindent
megértettem-e.
– Lehet Dean a személyi testőröm? Ő az egyetlen, akit
elviselek magam körül.
– Hirtelen ez tűnik a legjobb megoldásnak, de hosszabb távra
valami mást kell kitalálnunk. A legjobb lesz, ha egy időre
hazajössz – mondta apám ingerülten.
– Nem hagyom itt a sulit! – vágtam rá. – Csak nézzük meg,
működik-e ez így, jó?
– Egyelőre. De figyeltetni fogom Cartert, így tudni fogjuk,
mire készül! És ha megtudom, hogy Arizona közelébe
merészkedik, akkor hazajössz, és kész. Értve vagyok?
– Értve – erősítettem meg. – Apa, és még egy dolog!
– Mi az, Annabelle? – kérdezte kíváncsian.
– Ashton kivételesen jól végezte a munkáját. Nem szeretném,
hogy rossz fényben tűnjön fel előtted, csak mert az áthelyezését
kértem. Megérdemli, hogy megkapja az ajánlást, amit a nyolc
hónapos megbízatása végén amúgy is adtál volna neki –
jelentettem ki határozottan.
– Rendben, Annabelle, ne aggódj, mindent elrendezek! –
felelte apám, és elköszönt.
Kiengedtem a levegőt; észre sem vettem, hogy benntartottam.
Elég nehéz lesz végignézni, hogy Ashton elmegy, de valami miatt
azt éreztem, el kell küldenem őt, és ehhez minden erőmre
szükség lesz. Az arcába kell majd hazudnom; meg fog hasadni a
szívem, amikor ezt elmagyarázom neki.
Elnyomtam a fájdalmat, ami a szívemet próbálta
szétszakítani; ez a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit akkor
éreznék, ha baja esne vagy megölnék. Már nem gondolhattam
meg magam, ezt meg kellett tennem. Csak össze kell magam
szedni, erősnek kell lennem. Csak így tudhatom őt biztonságban!
Lehunytam a szemem, és a fejemet az ajtónak döntöttem.
– Csak legyek elég erős ahhoz, hogy el tudjam engedni! –
suttogtam. Felálltam, és beléptem a zuhany alá. A vízsugár alatt
reménytelenül sírtam, mert nem bírtam szabadulni a képtől:
Ashton összetört, véres arcát láttam magam előtt. A szívem
visszafordíthatatlanul összetört. De az az álom nem válhat
valóra. Ezúttal meg fogom menteni a fiút, akit szeretek!
 44. FEJEZET

Ashton

ÉMELYEGTEM, AMIKOR KILÉPTEM A HÁLÓSZOBÁBÓL. Egy

pillanatra sem akartam távol lenni Annától most, hogy Carter
szabadon van. Ökölbe szorítottam a kezem. Az egyik felem
igazából azt remélte, hogy Carter idejön Annáért, és akkor végre
letéphetem a fejét. A másik felem azonban tudta, hogy távol kell
tartanom őt a szerelmemtől, ameddig csak lehet.
Amikor kiléptem a bejárati ajtón, és becsuktam magam
mögött, odahívtam Deant. Az arckifejezése egy pillanat alatt
megváltozott, ahogy meglátta az enyémet; nyilvánvalóan
észrevette, hogy valami gond van.
– Spencer elnök most hívott. Carter Thomast bizonyíték
hiányában szabadlábra helyezték – közöltem vele.
Leesett az álla a döbbenettől, jó néhány másodpercbe telt,
amíg becsukta a száját.
– Szabadon engedték? – kérdezte halkan.
Bólintottam egyet.
– Négy ügynököt küldenek Washingtonból. Amikor ideérnek,
tartunk egy stratégiai megbeszélést ismét, de úgy gondolom, két
plusz őrre szükségünk lesz éjjel is és nappal is. Egy kell az
épületen kívülre, egy pedig bentre éjszaka. Napközben pedig
ismét előrébb hozlak, hogy te is személyi testőrként dolgozz. Két
őr fog figyelni ötven méter távolságból, egy elöl, egy hátul. –
Összeráncolt homlokkal próbáltam mindent alaposan
átgondolni.
Dean egyetértően bólintott, tetszett neki a tervem.
– Szerinted eljön érte?
Végigfutott a borzongás a hátamon. Nagy levegőt vettem.
– Őszintén? Szerintem igen. – De kinyírom, még mielőtt egy
ujjal is hozzáérhetne! Kizárt dolog, hogy az a beteg, szadista
seggfej ismét a barátnőm közelébe kerüljön! Dean mérgesen
bólintott. – Szólj, amikor ideért a négy őr, az elnök azt mondta,
egy órán belül itt lesznek – utasítottam Deant, és az órámra
néztem. Tíz ötvenet mutatott; homlokráncolva sóhajtottam, és
visszanéztem az ajtóra. – Jobb lesz, ha bemegyek. Anna
zuhanyozik, szerintem teljesen kivan. Az apja megemlítette neki
a leveleket.
Dean összerezzent.
– A francba, akkor igen, menj vissza hozzá! – helyeselt, és a
válla fölött az ajtó felé biccentett a fejével.
Megfordultam, visszasiettem. Egyenesen a hálószoba felé
vettem az irányt; hallottam, hogy folyik a víz, így gyorsan
kibújtam a farmernadrágomból, tiszta ruhát húztam, és még két
tölténytárat tettem a zsebembe. Mostantól fogva így fogok járni,
biztos, ami biztos. Miután felöltöztem, a konyhába mentem, és
ott vártam Annára. Ki lehet borulva, de biztos szüksége van egy
kis magányra, ezért küldött el, hogy Deannel beszéljek. Időt kell
hagynom neki, és megvárni, amíg ő jön hozzám. Tudja, hogy itt
vagyok neki.
Úgy negyven perc múlva meg is jelent. A kezét tördelve lépett
be a konyhába. Idegesnek látszott, rám se nézett. Összeszorult a
torkom; vártam, hogy kitörjön belőle a sírás. Számítottam rá,
hogy ki fog borulni, amitől meg az én szívem fog meghasadni.
Utáltam sírni látni őt, szinte fizikai fájdalmat éreztem.
 – Szia, kicsi lány! Jól vagy? – kérdeztem halkan, ahogy
nekiállt kávét főzni.
Bólintott.
– Hát persze! – felelte közömbösen. Gyengéden
megsimogattam a hátát, meg akartam nyugtatni őt. Szó nélkül
lerázta magáról a kezemet. – Kérsz kávét, Ashton? – A hangja
olyan ridegen szólt, hogy végigfutott a borzongás a hátamon.
Csak ritkán szólított a nevemen.
Összevontam a szemöldökömet.
– Nem, kösz! – Befeszült háttal és vállakkal állt, nekem háttal.
Mögé léptem, a vállára tettem a kezem, és finoman masszírozni
kezdtem. Elhúzódott tőlem. – Anna? – suttogtam
homlokráncolva.
Megrázta a fejét.
– Légy szíves, ne csináld, oké? – szólt, majd felkapta a
csészéjét, és kiviharzott a nappaliba.
Döbbenten néztem utána. Csak időre van szüksége; majd
jönni fog, amikor úgy érzi, segítség kell neki. Nem volt
hozzászokva ahhoz, hogy megnyíljon mások előtt; most is kell
egy kis idő, hogy beszélni tudjon róla. Meg kell próbálnom
türelmesnek lenni, nem szabad sürgetnem, hogy kimondja az
érzéseit.
Megszólalt a mobilom. Gyorsan felvettem.
– Helló, Dean! – szóltam bele összeráncolt homlokkal, mert
továbbra is azt a pontot figyeltem, ahol Annát utoljára láttam.
– Helló, megérkeztek az ügynökök! Itt vagyunk az ajtóban –
szólt bele Dean a telefonba, és már hallottam is, hogy kopog a
bejárati ajtón. Szétkapcsoltam a vonalat, és kiléptem a
konyhából, miközben gyors pillantást vetettem a nappali felé.
– Megjött a négy testőr. Úgy egy óra lesz, amíg átbeszélünk
mindent, jó? – kiáltottam be Annának; mintha úgy láttam volna,
hogy befeszül, de nem voltam biztos benne, túl messze volt
tőlem.
Az ajtóhoz indultam. Kinyitottam, és láttam, hogy Dean áll
ott, zavart tekintettel az arcán, mögötte pedig a négy testőr.
– Ne haragudj, Ashton! Nem tudom, mi folyik itt! – szólt
Dean, és oldalra lépett.
A négy testőr egyszerre lépett előre.
– Taylor ügynök, parancsot kaptunk az elnöktől, hogy
haladéktalanul vigyük ki a repülőtérre! – szólalt meg egyikük.
Végigfutott rajtam a hideg; talán ők már tudnak valami új
információt – Carter már úton is van idefelé?
Gyorsan megfordultam.
– Anna, szedd össze a holmidat, mennünk kell! –
rendelkeztem.
Az őrök ismét előrébb léptek, és bocsánatkérően néztek rám.
– Nem, Taylor ügynök. Azt a parancsot kaptuk, hogy csak önt
vigyük ki a repülőtérre, Miss Spencert ne. Áthelyezték magát –
közölte velem ugyanaz a fickó, majd felém nyújtott egy iPadet, és
biccentett a fejével, hogy vegyem el.
Összeráncoltam a homlokomat. Elvettem a kezéből, lenéztem,
és megláttam a hivatalos áthelyezési kérelmet, amit az elnök írt
alá és pecsételt le saját kezűleg. Élcsapat, Los Angeles-i egység.
Azonnali kezdés.
Belesajdult a szívem.
– Én ezt nem értem. Hogy a pokolba helyeznének át épp
most? Hiszen egy órával ezelőtt beszéltem az elnökkel! –
csattantam fel. Teljesen össze voltam zavarodva.
– Ashton! – hallottam Anna hangját a hátam mögül. Gyorsan
megfordultam. Láttam, hogy ott áll és engem figyel. – Azért
helyeztek át, mert én kértem – jegyezte meg. Rideg, komor
arccal nézett rám, nyoma sem volt rajta egy parányi érzelemnek
sem. Megállt bennem az ütő. Ő kérte az áthelyezésemet?
Visszafordultam a fickó felé, a kezébe nyomtam az iPadet, majd
becsaptam az orra előtt az ajtót, és Annához fordultam.
– Mi a fenéről beszélsz? – kérdeztem, és közelebb léptem
hozzá.
Ő hátrébb lépett, hogy kellő távolság legyen köztünk.
– Sajnálom, de nem jó nekem, hogy itt vagy. Csak bonyolítod
a dolgokat. Megnehezíted a helyzetemet, és semmi másra nem
tudok figyelni. Az lesz a legjobb, ha most elmész innen. Az
elmúlt néhány napban mi ketten egy kis védőburokban éltünk,
amiről azt hittem, semmi nem törheti szét. De tévedtem. Mi
ketten nem vagyunk jó páros, ezért az lesz a legjobb, ha ezt most
abbahagyjuk. Akkor képes leszek megbirkózni a dolgaimmal
egymagam is. Sajnálom, de most menned kell! – A hangja
egyszer sem remegett meg. A szemébe néztem, és azt éreztem,
megáll a szívem; ismét az a hideg, szívtelen tekintet volt előttem,
mint amikor legelőször találkoztam vele.
Nagyot nyeltem, és igyekeztem legyőzni a bennem növekvő
pánikot.
– Micsoda?
– Túl sok minden történik most, és nem tudok úgy
megbirkózni ezzel az egésszel, ha te is itt vagy, tudva, hogy azt
hiszed, szeretsz engem – közölte velem tényszerűen, mintha
csak az időjárásról beszélnénk.
– Méghogy azt hiszem, szeretlek? Én nem hiszem, hanem
tudom, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok beléd! –
javítottam ki, és hitetlenkedve csóváltam a fejemet.
Anna összevonta a szemöldökét.
– Nézd, vannak most az életemben fontosabb dolgok is, mint
hogy azzal foglalkozzam, hogy holmi kis ügynök megpróbál
elcsábítani, amikor ilyen feszült és sebezhető vagyok. Az lesz a
legjobb, ha most elmész, én meg végre kedvem szerint
kezelhetem ezt a helyzetet, és nem leszel folyton az utamban.
– Mi a jó franc? – kapkodtam levegőért. – Te tényleg azt
hiszed, hogy kihasználtam a sebezhetőségedet, hogy
elcsábítsalak?
Összeszorította a fogát, és megrázta a fejét.
– Nem, nem erre gondoltam, csak rosszul fogalmaztam –
mormogta.
– Akkor mire?
Ideges lett.
– Annyi mindennel kell foglalkoznom! Carter kiszabadult, én
még mindig Jacket szeretem, te végig hazudtál nekem Carter
leveleivel kapcsolatban, és arról, hogy miért neveztek ki mellém.
Annyi minden kavarog a fejemben, hogy úgy érzem, mentem
szétrobban, és ez leginkább miattad van!
Jack. Tudtam, hogy Jack neve előbb-utóbb fel fog bukkanni;
már két napja számítottam rá, hogy Anna kiborul amiatt, hogy
mi ketten közel kerültünk egymáshoz.
– Anna, én tudom, hogy szereted Jacket, és hogy ez mindig is
így lesz. De Jack már nincs itt, én viszont igen! Hogy
versenyezhetnék egy olyan sráccal, aki nincs már többé? –
kérdeztem kétségbeesetten. – Nézd, én nem akarom bonyolítani
a dolgaidat. Együtt majd átvészeljük ezt az egészet! – mondtam,
és közelebb léptem hozzá. – Ami pedig a leveleket illeti, nem volt
más választásom. Nem beszélhettem róluk.
Anna erélyesen megrázta a fejét.
– Vissza kell térnem a normális kerékvágásba, és addig nem
megy, amíg te itt vagy. El kell tűnnöd innen! – Egyenesen a
szemembe nézett, amikor ezt kimondta. Láttam, hogy nem
hazudik, elárulta a tekintete.
– Tudom, hogy szeretsz! Ennek ellenére is, hogy most ezt
mondod! – jelentettem ki határozottan, és kérdőn felemeltem a
fejem.
A szeme megrándult.
– Nem – suttogta. – Fontos vagy nekem, ez igaz, de ez nem
szerelem. Amikor azt mondtad nekem, hogy szeretsz, én csak
azért feleltem neked ugyanazt, mert azt akartad hallani. Pedig
nem igaz. Igen, fontos vagy nekem, de a szívem mindig is Jacké
marad. Sajnálom. Amúgy jó volt úgy tenni, mintha igaz lenne, de
most, hogy itt ez a Carter-ügy, nincs energiám ilyen
játszadozásra. Majd túl leszel rajta! Néhány pohár hideg sör, egy
kis éjszakai kimaradás, és ismét önmagadra találsz. Amúgy is
jobbat érdemelsz nálam!
Olyan érzés mart belém, mintha kitépte volna a szívemet, és
odavetette volna elém. Megfagyott a vér az ereimben. A szeme se
rebbent, ahogy beszélt.
– Hazudsz. Nem tudom, miért teszed, de hazudsz. Te is
szeretsz engem, nagyon jól tudom! – Nem hagyhattam, hogy ezt
tegye; meg kell mutatnom neki, hogy szeret engem! Még mielőtt
bármit is reagálni tudott volna, előreléptem, hozzásimultam, és
megcsókoltam. Néhány másodpercbe telt, amíg rádöbbentem,
hogy nem csókol vissza. Hátrahúzódtam. A tekintete továbbra is
fagyos volt, az álla megfeszült.
– Befejezted? – csattant fel dühödten.
Leesett az állam a döbbenettől, ahogy eltaszított magától.
– Anna, ne tedd ezt! – suttogtam most már rémülten, mert
annyira komolynak és eltökéltnek tűnt. Tényleg azt akarta, hogy
elmenjek. – Meg fogjuk oldani! Ha még nem állsz készen egy
kapcsolatra, akkor várok! Lehetünk csak barátok! Csak kérlek,
ne küldj el innen, most, hogy Carter szabadon járkálhat! –
könyörögtem.
– Pont erről beszélek! Hát nem figyelsz? – bökte oda, és felém
legyintett. – Azt kell tennem, ami a legjobb most nekem, és
csakis így fogom tudni kezelni ezt az egész rohadt helyzetet! Úgy,
hogy közben nem kell holmi érzelgős kiskutyával bajlódom!
Egyszerűen nem hittem neki. Durvák, bántóak és keserűek
voltak a szavai, de mélyen legbelül tudtam, hogy szeret engem.
Valami más volt itt a háttérben, valami, amit nem értettem, ő
pedig nem akarta az orromra kötni. Elhatároztam, hogy
egyvalamivel még megpróbálkozom.
– És mi van azzal, hogy nekem mi a legjobb? Arra is gondoltál
esetleg? – vágtam vissza.
Harag suhant át az arcán, és a mellkasomra csapott.
– Hogy gondoltam-e rád? Hát persze, hogy gondoltam, te
idióta – vágott mellkason ismét –, te kellemetlen alak – jött az
újabb csattanás –, te idegesítő hülye – csattant az ütés –, te
szemétláda! – Mindkét kezével az ajtó felé lökött. – Húzz már el
innen! Menj vissza LA-be! Éld az életed, kefélj minél több
lánnyal, és felejtsd el ezt a hülye gazdag picsát, akivel
néhányszor lefeküdtél! – Kivágta a bejárati ajtót, én meg csak
álltam ott ledermedve. A taktikám szépen szembeköpött; csak
azt értem el vele, hogy a közömbössége mellé még fel is
dühítettem.
– Anna... – suttogtam a szavakat keresve, amikkel
rávehetném, hogy meggondolja magát. Szüksége volt rám.
Megrázta a fejét, felnézett a négy ügynökre és Deanre, akik ott
álltak az ajtó előtt; vélhetően mindent hallottak.
– Ügyeljenek arra, hogy felszálljon a gépre! – közölte velük,
majd anélkül, hogy felém fordult volna, kitárta előttem az ajtót.
– Néhány nap múlva utána küldetem a holmiját! Viszlát, Taylor
ügynök! Vigyázzon magára! – vágta oda, majd teljes
nyugalommal a hálószobába sétált, becsukta maga mögött az
ajtót, én meg letaglózva álltam az előszobában, köpni-nyelni
nem tudtam.
A sokktól tátva maradt a szám. Erre nem voltam felkészülve.
Minden olyan tökéletes volt, mielőtt megérkeztek a hírek
Carterről! Most pedig Anna el akarja hitetni velem, hogy nem
szeret, és semmit sem jelentek neki. Annyira fájt, hogy azt
éreztem, belepusztulok!
Minden porcikám azt ordította, hogy menjek utána, és
öleljem át. Nem hagyhatom itt, most nem! Carter el fog jönni
érte, és nekem kell megvédenem tőle! Egy kéz megfogta a
karomat. Lenéztem; az egyik ügynöké volt az.
– Taylor ügynök, azt az utasítást kaptuk, hogy ha kell, erővel
vigyük el innen. Nem szeretném, ha erre sor kerülne –
figyelmeztetett.
Döbbenten Deanre pillantottam.
– Mi a franc folyik itt? – kérdeztem összezavarodva, mert még
mindig nem értettem semmit. Ez nem lehet a valóság! Ez csak
egy rémálom! Lehet, hogy tényleg csak egy rémálom, és én még
mindig alszom...
Dean a fejét csóválta.
– Nem tudom én sem, Ashton! Az elnök hívott, és közölte,
hogy Annabelle kérte az áthelyezésedet, és én veszem át a
helyed. Azt mondták, nem szólhatok neked, amíg ide nem érnek
az őrök – felelte, és látszott rajta, hogy őt is épp annyira
letaglózta a hír, mint engem.
– De nem helyezhetnek át épp most! Szükséged van rám itt!
Annának is szüksége van rám! – kiabáltam kétségbeesetten.
– Ashton, én is ezt mondtam az elnöknek, de kijelentette,
hogy már mindent elrendeztek, azzal le is zárta a beszélgetést –
magyarázta Dean, s közben szomorúan rázta a fejét.
– A rohadt életbe! – hörögtem. – Anna! – ordítottam, és a
lakás felé fordultam. Egy másik őr megfogta a szabad karomat.
Figyelmeztetőn ránéztem. – Vegye le rólam a kezét, ha nem
akarja, hogy darabokra törjem! – böktem oda dühödten. Senki
nem tarthat távol ettől a lánytól!
Dean gyorsan közbelépett.
– Ashton! Menj el most LA-be! Később hívd fel Annát,
addigra majd átgondolja az egészet! Beszélek én is vele, de most
muszáj teljesítened a parancsot! Ha ellenszegülsz az elnök
utasításának, altkor még úgy sem jöhetsz vissza ide, ha Anna
meggondolja magát! – nyugtatott kérlelve. Összeszorítottam a
szemem. – Menj most! Majd én beszélek Annával! Csak tedd,
amire parancsot kaptál! – győzködött Dean.
Bólintottam. Tudtam, hogy igaza van. LA csak egyórányi
repülés innen. Mire odaérek, lehet, hogy Anna lenyugszik, és
már jöhetek is vissza. Valahol éreztem, hogy nem így lesz, de
csak ebben reménykedhettem. Anna volt az életem. Nem lehetek
messze tőle! Ő a mindenem, meg kell védenem őt!
Dean felé fordultam.
– Kérlek, vigyázz rá, amíg visszajövök! – könyörögtem. –
Tudod, mennyire fontos nekem!
Szomorú mosollyal az arcán bólintott, és együttérzőn
megveregette a vállam.
– Igen, tudom. Ne aggódj! Most azonnal beszélek vele. Lehet,
hogy még azelőtt meggondolja magát, mielőtt felszállsz arra a
rohadt repülőre. Tudod, milyenek a nők, mennyire szeszélyesek
tudnak lenni! Anna meg aztán kivételesen hétszentséges
teremtés! – viccelődött.
Válaszolni sem tudtam, csak a lifthez léptem, és benyomtam a
gombot. A négy őr közül kettő szorosan mellém állt, és éberen
figyeltek, mintha csak arra számítanának, hogy nekik esek.
Egyikük sem akart beszélgetni velem a repülőtér felé vezető
úton. Akármit kérdeztem tőlük, csak azt hajtogatták, nem
tudják. Végül feladtam, hogy kérdezgessem őket; az ablaknak
döntöttem a fejem, és éreztem, hogy egyre jobban fáj a szívem,
ahogy nő a távolság Anna és köztem. Amikor a reptérre értünk,
becsekkoltak a járatra. Tökéletes volt az időzítés; csak harminc
percet kellett várnom a beszállásig. A fejemet a két kezembe
hajtva ültem ott, és azon imádkoztam magamban, hogy Deannek
igaza legyen, és tudjon hatni Annára, még mielőtt beszállok a
gépbe. Kétségbeesésemben fogtam a mobilomat, és felhívtam
Annát. Néhányszor kicsengett, majd kinyomta a telefont.
Összeszorított szemmel ismét hívtam.
Kérlek, kicsi lány, vedd fel!
De újra kinyomta. A harmadik hívásnál már ki is volt
kapcsolva. Felhörögtem idegességemben, és visszalöktem a
mobilomat a zsebembe. A megbántottságot harag kezdte
felváltani. Tudtam, hogy szeret engem; ő pedig azt tudta, hogy
bele fogok pusztulni, hogy nem vagyok mellette, és nem tudom,
hogy biztonságban van-e. Tudta, hogy ezzel bántani fog engem,
de úgy tűnt, nem törődött vele. Rosszindulatúan azt vágta
hozzám, hogy nem szeret, holott jól tudtuk, hogy ez nem igaz.
Képtelen voltam megérteni, miért teszi ezt!
Amikor bemondták a járatomat, és be kellett szállnom, még
gyorsan felhívtam Deant.
– Helló, Dean! Mi a helyzet? Beszéltél vele? Meggondolta
magát? – hadartam.
Dean sóhajtott.
– Nem, Ashton. Sajnálom, de nem akarja, hogy itt legyél.
Nem hiszem, hogy ma meggondolná magát. Azt üzeni, ne
hívogasd őt – tette hozzá halkan.
Durván beletúrtam a hajamba.
– Jól van. Köszönöm, hogy azért megpróbáltad! Adok neki
egy napot, hogy lehiggadjon, aztán talán majd szóba áll velem.
Vigyázz rá helyettem is, és ne engedd, hogy bármi történjen vele!
– könyörögtem Deannek, és próbáltam elhessegetni a lelki
szemeim elől azokat a szörnyűségeket, hogy mik történhetnének
vele, ha nem tudom megvédeni őt.
– Vigyázni fogok rá, Ashton! Ne aggódj, biztonságban lesz!
Csak adj neki egy kis időt, hogy hiányoljon, ennyi kell, hidd el! –
nyugtatgatott.
Bólintottam, bár abban a pillanatban azt éreztem, hogy ez
reménytelen.
– Köszönöm!
Amikor letettem a telefont, a két ügynök egészen az ülésemig
kísért; még azt is megvárták, hogy becsukódjon az ajtó, és a
repülő kiguruljon a kifutóra. Lehunytam a szemem, a fejemet az
ülés támlájának döntöttem, s azon imádkoztam, hogy igaza
legyen Deannek. Legyen igaz, hogy csak egy kis időt kell adom
Annának, és hiányozni fogok neki. Csak reménykedni tudtam
abban, hogy a tőle távol töltött időben nem pusztulok bele a
hiányába, és meg fogja gondolni magát.

Anna

Nem tudtam még egyszer ránézni; nem bírtam végignézni,

ahogy távozik. Túlságosan is fájdalmas volt. Minden egyes
lépéssel, mely egyre távolabb vitt tőle, nőtt bennem a fájdalom.
Remegő lábakkal mentem a hálószobába. Alig bírtam becsukni
magam mögött az ajtót; a szívem darabokra hullott. Erőtlenül
összecsuklottam, és némán zokogtam.
Émelyegtem; az egész testem rázkódott, ahogy potyogtak a
könnyeim. Tudtam, hogy azt tettem, ami a helyes: csak így
garantálhatom a biztonságát. De nem bírtam kiverni a fejemből
a fájdalmas tekintetét. Sosem fogom tudni kitörölni az
emlékezetemből a bánatos, elutasítástól döbbent arcát. Ilyen
rémültnek még sosem láttam Ashtont; és nem akartam így látni
magam előtt életem végéig!
A fejemben újra és újra visszacsengett a kegyetlen hazugság.
Fontos vagy nekem, ez igaz, de ez nem szerelem. Ez volt az a
pillanat, amikor összetörtem a szívét. A szavaim hallatán
összerándult a szeme, megdöbbent, és teljesen megzuhant!
Pedig szívem szerint átöleltem volna, és elmagyaráztam volna
neki, hogy az életemnél is jobban szeretem, és azért teszem ezt,
hogy ne essék bántódása. De nem így tettem; ehelyett azt
képzeltem, hogy Carter áll előttem, és felelevenítettem
magamban, mennyire gyűlölöm őt, csak hogy meg tudjam
győzni Ashtont, hogy vége a kapcsolatunknak. El kellett
hitetnem vele, hogy képes lesz továbblépni, hogy legyen boldog,
és élje az életét.
Még erősebben kezdett rázni a zokogás, ahogy eszembe jutott
a feldúlt tekintete, amikor megcsókolt. Mintha csak azt hitte
volna, egy csókkal minden jobb lesz, vagy meggondolom
magam. A szám még mindig zsibbadt, annyira hevesen
megcsókolt. A legnehezebb az volt, hogy ne veszítsem el az
önuralmamat, és ne csókoljak vissza. Valahogy sikerült
belekapaszkodnom a néhány héttel ezelőtti szörnyű álmomba.
Előttem volt az összevert arca, hallottam a fájdalommal teli
hörgését; csakis emiatt tudtam végigcsinálni ezt a színjátékot.
Ha nem szeretném annyira, ezt sosem tudtam volna
megtenni. Idővel majd túl lesz rajtam, visszanyeri a régi énjét;
majd a barátai segítenek ebben neki. Azt a munkát végezheti,
amiről mindig is álmodott; néhány hét, és túl fog jutni ezen.
Engem pedig az örökkévalóságig kísér majd a fájdalom – de ez
semminek tűnt azzal a tudattal szemben, hogy Ashtont
bántották vagy megölték volna.
 Néhány perc múlva kopogtak az ajtón. Megmerevedtem. Nem
láthattak meg így. Letöröltem az arcomat, és vettem egy mély
levegőt.
– Mi az? – csattantam fel bosszúsan.
– Annabelle, beszélhetünk? – kérdezte Dean az ajtón
keresztül. Feltoltam magam, kinyitottam az ajtót, és megláttam
az együttérző arcát. – Miért tetted ezt, ha ennyire kiborít? –
érdeklődött, és láthatóan értetlen tekintettel fürkészte az
arcomat.
Megvontam a vállam, és próbáltam palástolni, hogy belül
haldoklom.
– Meg kellett tennem. Hiányozni fog, de nem adhatom meg
neki, amit akar. Szerelmes belém, és én nem tudom
viszontszeretni. Jobb, ha távol van tőlem, mert akkor majd
hamarabb túljut rajtam! – füllentettem összeszorított fogakkal.
Dean szeme összeszűkült. Egyértelműen látszott rajta, hogy
valami rejtett okot keres a történtek mögött.
– Ezért küldted el?
Bólintottam.
– Nem tudom viszonozni a szerelmét; nem lenne fair, ha ezt a
látszatot kelteném. Kértem tőle, hogy helyeztesse át magát, hogy
élhesse az életet, ahelyett, hogy egy érzelem nélküli roncs mellett
töltené az idejét – hazudtam, és próbáltam palástolni a
szomorúságomat.
– Az érzéseivel csak megnehezítette a dolgokat, én pedig most
nem tudok még több bonyodalmat elviselni.
Dean lassan bólintott.
– Ezt megértem, de szükséged van rá, hogy megvédjen. Ő a
legjobb erre. Ebben a Carter-ügyben pedig nekünk is
szükségünk van az irányítására – győzködött.
Istenem, ha tudná, mi a valós oka annak, hogy elküldtem
innen!
– Dean, biztos vagyok benne, hogy meg fogod oldani. Nem
Ashton az egyetlen testőr a világon. Téged kértelek személyi
testőrömnek, remélem, nem baj! – váltottam témát rekedt
hangon.
– Igen, már mondták. Rendben van. De, Annabelle, ezt azért
tényleg át kellene gondolnod! – kérlelt, és rosszallóan csóválta a
fejét.
– Dean, már átgondoltam. Ashtonnak így lesz a legjobb. Hisz
nyilván te is láttad, hogyan érez irántam. Teljesen meg kell
szakítanom vele a kapcsolatot. Biztos vagyok benne, fel fog téged
hívni, és megpróbál rávenni, hogy meggyőzzön, hadd jöhessen
vissza. De erre nem kerülhet sor. Kérlek, maradj is ki ebből,
hagyd, hadd legyen túl rajtam! Nem akarom, hogy miattam
bánkódjon, és továbbra is ragaszkodjon hozzám. Nem akarom,
hogy tudja, hogy hiányzik, vagy ki vagyok borulva. Hidd el, ilyen
éles váltásra volt szükség! – Figyelmeztetően Deanre néztem,
remélve, hogy világossá tettem számára a helyzetet, és segíteni
fog azzal, hogy nem avatkozik bele ebbe. Csak abban
reménykedtem, hogy nem mondja el Ashtonnak, hogy sírtam.
Dean összeráncolta a homlokát.
– Rendben, Annabelle, megértettem – bólintott, és szúrós
tekintettel nézett rám.
– Remek! Akkor, köszönöm! Megyek, rajzolok egy kicsit. –
Hátraléptem, és becsuktam az orra előtt az ajtót, lezárva ezzel a
társalgásunkat.
Az ágyhoz mentem, hanyatt dobtam magam rajta, és a
mennyezetet bámulva próbáltam normalizálni a légzésemet. Az
éjjeliszekrényről felkaptam az Ashtonról és rólam készült közös
fotónkat, és ránéztem arra az észvesztően jóképű, mosolygós
arcára. Nehezebb volt, mint hittem. Tudtam, hogy fájni fog, de a
gondolat, hogy többé már nem látom őt, olyan volt, mintha
valaki lassan vetne véget az életemnek. Feltoltam magam az
ágyon, előkaptam egy bőröndöt a gardróbszekrényből, és
nekifogtam, hogy összeszedjem a holmiját. Közben némán
potyogtak a könnyeim.
Amikor végeztem, felhívtam apámat. Volt még valami, amivel
még nagyobb biztonságban fogom tudni Ashtont.
– Apa, azt gondoltam, hogy el kellene mondanunk az igazat
arról, hogy Ashton a testőröm volt, és igazából nem is alkottunk
egy párt. Hosszabb távon mégiscsak jobb lenne, ha az emberek
megtudnák az igazságot, és nem azt hiszik, hogy szakítottunk –
javasoltam neki fájdalomtól eltorzult arccal. Tudtam, hogy ezzel
még nagyobb fájdalmat okozok Ashtonnak, de így legalább
nagyobb biztonságban lesz, mert Carter úgy hiszi majd, hogy
csak megjátszottuk az egészet. Ha Carter azt gondolja, hogy mi
tényleg együtt vagyunk, a föld alól is előkeríti.
Apám beletörődően sóhajtott.
– Rendben, Annabelle, ahogy akarod. Akkor kiadok egy
közleményt ezzel kapcsolatban – egyezett bele halkan.
– Köszönöm, hogy megteszed értem! – motyogtam hálásan.
– Feltételezem, nem akarod elmondani nekem, mi ez az
egész.
– Ne haragudj, de nem tehetem! De köszi, hogy megbízol
bennem! – feleltem, és azon küszködtem, hogy ne sírjam el
magam.
– Nincs mit, Annabelle! – válaszolta apa, és letette a telefont.

Borzalmasan telt a következő néhány nap. Minden újságban,

magazinban rólunk írtak; mindenki megtudta, hogy nem is
voltunk egy pár, és hogy Ashton valójában egy SWAT-ügynök,
akinek az volt a feladata, hogy engem védjen. A róla közölt
fényképeken szomorúan néz, a tekintete hideg és megbántott.
Nem volt hajlandó nyilatkozni senkinek. Mindennap próbált
hívni. Legalább öt üzenetet küldött naponta. Könyörgött, hogy
beszéljek vele, elmondta, hogy szeret, és mindig is szeretni fog.
Nem válaszoltam semelyikre sem. Akárhányszor hívott,
kinyomtam vagy kikapcsoltam a telefont.
A suli is rettentően más lett. Három testőrrel közlekedve
mindenfelé elég nagy feltűnést keltettem. Rosie és a srácok
Ashtonról kérdezősködtek; nem igazán tudták elhinni, hogy csak
egy testőr volt, semmi több. Én visszaváltoztam azzá a lánnyá,
aki senkit nem enged közel magához; kerültem mindenféle
beszélgetést és kapcsolatot az emberekkel, ugyanúgy, mint rég.
Minden este elolvastam Ashton üzeneteit, a fényképét
nézegettem, míg álomba sírtam magam. Még soha nem éreztem
magam ennyire magányosnak.
 45. FEJEZET

Ashton

ZÚGOTT A FEJEM, MIRE HAZAÉRTEM a repülőtérről. Annyira

feszült és gondterhelt voltam, hogy alig bírtam egyenesen járni.
Csak arra tudtam gondolni, vajon Anna jól van-e. Mi van, ha
Carter akkor megy el érte, amikor én nem vagyok ott?
Fogtam egy taxit, és a Nate-tel közösen bérelt lakásunkhoz
mentem. Amikor beléptem az ajtón, Nate megfordult a székén,
és csodálkozva rám nézett.
– Helló, Taylor! Hát te meg mi a jó fenét keresel itt?
Sóhajtottam. Nem voltam képes megfogalmazni mindazt, ami
abban a pillanatban a fejemben kavargott.
– Jó látni, haver! – üdvözölt vidáman, ahogy lehuppantam a
kanapéra. – Elhoztad magaddal azt a kis dögös barátnődet is? –
nézett az ajtó felé, mintha csak arra várna, hogy Anna belépjen.
Becsuktam a szemem, fejemet a kanapé háttámlájára
döntöttem.
– Vége. Áthelyeztetett – dünnyögtem.
Nate-nek még a lélegzete is elállt.
– Mi a franc van? Ti szakítottatok? – hüledezett.
Megráztam a fejemet. Talán most elmondhatom végre az
igazságot. Már hivatalosan sem voltam többé a testőre; láttam az
áthelyezési iratokat, már nem volt mit eltitkolni.
 – Igazából sosem voltunk együtt. Azt a megbízatást kaptam,
hogy őt védjem. Azt akarták, hogy úgy álcázzuk ezt az egészet,
mintha én lennék a pasija. Sosem voltunk egy igazi pár –
vallottam be szomorúan.
Nate felhorkantott.
– Nem voltatok együtt? Mi a csudáról beszélsz? Hisz láttalak
titeket! Egymást nyaltátok-faltátok! És mi ez az egész álcaduma?
Nem értek semmit!
Az öklömmel megdörzsöltem a szemem, próbáltam elűzni a
fejfájást.
– Hivatalosan én voltam a személyi testőre, az álcabarátja, de
tényleg közel kerültünk egymáshoz. Beleszerettem. Azt hittem, ő
is szeret, de épp most pattintott le maga mellől. – Éreztem, hogy
a fáradság úrrá lesz rajtam, a szavaim összegabalyodtak, de Nate
azért értette, mit nyekegek.
– Áthelyeztek?
Bólintottam.
– Igen. Ismét itt vagyok LA-ben. – Még a saját fülemnek is
lehangolt volt a hangom.
– De miért helyeztetett át? Valami rosszat tettél? Mondd,
hogy nem csaltad meg! Ha igen, én fogom szétrúgni a segged,
amiért ekkora idióta vagy! – Szaladt fel kérdőn az egyik
szemöldöke.
– Nem csaltam meg! – erősítettem meg. – Minden olyan
klassz volt, de aztán... – nyeltem egyet, mert nem akartam
belemenni ebbe az egész Carter-ügybe. Nem is éreztem
magamat lelkileg elég erősnek, hogy mindent elmagyarázzak
Nate-nek. – Most megyek, lefekszem. Már beszélni sem tudok.
Holnap reggel találkozunk! – Meg sem vártam a válaszát,
feltápászkodtam, bementem a szobámba, és becsaptam magam
mögött az ajtót.
 Leültem az ágyra, kivettem a zsebemből a mobilomat, és
idegesen megnéztem, hívott-e vagy üzent-e Anna. Egyszerűen
kinyírt; elviselhetetlen volt a fájdalom! Ekkor hirtelen támadt
egy ötletem. Gyorsan görgetni kezdtem a nevek listáját.
Maddy a második kicsengésre felvette. Becsuktam a szemem.
– Üdvözlöm, asszonyom, Taylor ügynök vagyok!
Beszélhetnék az elnök úrral, kérem? – kérdeztem reménykedve.
Maddy felsóhajtott.
– Üdv! Hát persze! Az elnök úr sejtette, hogy keresni fogja! –
felelte.
Felnyögtem. Tudta, hogy keresni fogom, és ez azt jelentette,
hogy nem fogja megváltoztatni a döntését.
Néhány másodperc várakozás után Anna édesapja beleszólt a
telefonba.
– Taylor ügynök, tudom, mit akar mondani. Nagyon
sajnálom, de Annabelle ezt kérte tőlem. Nem tehettem mást! –
közölte, még mielőtt üdvözölt volna.
Nem kaptam levegőt.
– Megértem, uram. De mi van Carterrel és a levelekkel?
Uram, az az alak el fog menni Annáért, mindketten tudjuk! Nem
az számít most, hogy mit akar Anna, csakis az a fontos, hogy
biztonságban legyen! – győzködtem, megpróbálva hatni az atyai
érzéseire.
– Tudom, tudom! És én sem örülök ennek, de Anna
kifejezetten megkért erre, azt mondta, muszáj ezt tenni! Mit
gondol, maga meg tudja nekem magyarázni ennek az okát? –
kérdezte az elnök reménykedve. – Annabelle nem volt hajlandó
elárulni.
Sóhajtottam. Én magam sem tudtam az okát, de nem
beszélhettem neki a kapcsolatunkról, és nem mondhattam el
neki, hogy a lánya szerint én egy „bonyodalmakat okozó”,
szeretetsóvár kölyökkutya vagyok. Nem szándékoztam még
jobban megnehezíteni Anna dolgát. Nem akarta, hogy a szülei
megtudják, mennyire közel kerültünk egymáshoz. Anna
borzasztóan magába zárkózó ember volt, és ezt tiszteletben
tartottam.
– Nem mondhatom el, ha ő nem akarja, uram, bocsásson meg
ezért! De legyen szíves, fontolja meg, amit mondtam! A
legjobban én tudom megvédeni őt. Kérem, engedje meg, hogy
biztosítsam a lánya védelmét! – könyörögtem.
– Sajnálom, fiam! Oda helyeztettem át, ahova szeretett volna
kerülni. Ha nem ezt választaná, kérem, szóljon, és intézkedni
fogok, hogy máshova mehessen. Ragyogó ajánlást írtam
magáról. Örülök, hogy hívott, mert személyesen akartam
megköszönni magának, amit Annabelle-ért tett. Évek óta nem
láttam őt ennyire boldognak! És, ha megbocsát, most mennem
kell.
Nem fogja megváltoztatni a döntését. Ennyi volt. Ez lett volna
az utolsó esélyem, de még a jelét sem mutatta annak, hogy
segíteni akarna. Bólintottam.
– Nekem is – feleltem összeszorult torokkal. – Kérem,
keressen, ha bármikor szüksége lenne rám Anna védelme
érdekében – ajánlottam fel.
– Keresni fogom, fiam – felelte az elnök, és letette a telefont.

Életem legnyomorúságosabb napjai következtek. A szívem

helyén hatalmas lyuk tátongott. A fájdalmamat még csak
fokozta, hogy a Fehér Ház közleményben kiadta, hogy kizárólag
Anna testőre voltam, és a kapcsolatunk kitaláció volt csupán.
Ahogy megjelent a közlemény, azonnal riporterek koslattak
utánam, bármerre mentem; lefotóztak, és kérdésekkel
bombáztak. Nem válaszoltam egyikre sem, és úgy egy hét
elteltével lassan alábbhagyott az egész.
Aludni nem tudtam, és ha végre sikerült kicsit, rémálmok
gyötörtek. Anna hívogatott bennük, de nem tudtam elérni őt, és
nem találtam sehol. Hideg verítékben úszva ébredtem, őt
kerestem magam mellett az ágyon, és megszakadt a szívem,
amikor ráeszméltem, hogy nincs mellettem.
Egyedül a munkám volt jó az életemben. Beteljesült az
álmom: az élcsapat tagja lehettem. A parancsnok rendkívül
kedvesen fogadott, és igencsak lenyűgözte az elnöktől kapott
ajánlásom. Azonnal beilleszkedtem a csapatba; a munka jobb
volt, mint ahogy elképzeltem. De ami a magánéletet illeti,
minden egyes nap maga volt a rémálom. Csakis arra vágytam,
hogy Annával beszélhessek, magamhoz ölelhessem, és
biztonságban tudjam őt.
Vánszorogtak a napok és a hetek, és a helyzet csak egyre
rosszabb lett. Az ágyból alig bírtam kikászálódni. Minden éjjel
órákba telt, mire elaludtam, szörnyű rémálmaim voltak, majd
reggelente úgy ébredtem, hogy a szerelmem nincs mellettem.
Már csak az emlékeimben őrizhettem őt. Az életem egy nagy
rakás szerencsétlenség lett. Nem akartam dolgozni menni, még a
barátaimmal sem tartottam a kapcsolatot. Hatalmas
erőfeszítésembe került, hogy bármit is tegyek.
Csak még tovább romlott a helyzet, ahogy közeledett a nap.
Anna születésnapja, Jack halálának negyedik évfordulója. A
darabjaira fog hullani, tudtam jól. És én nem voltam ott, hogy
segítsek neki, megállítsam, ha megkísérelné, hogy véget vessen
az életének, ahogy azt az előző két évben tette.

Miközben vártam, hogy kapcsoljanak, az ágyamon heverő

dobozt bámultam, amit épp most csomagoltam be. A címzésen
Anna neve állt, és az, hogy Fehér Ház postafiók: ez volt az elnök
személyes postacíme. Nagyot dobbant a szívem. Abban sem
voltam biztos, hogy Anna egyáltalán kibontja-e, de tennem
kellett egy próbát.
Amikor Maddy felvette a telefont, beletúrtam a hajamba.
– Üdvözlöm, asszonyom! Taylor ügynök vagyok. Érdeklődni
szeretnék, hogy esetleg beszélhetnék-e az elnök úrral? –
kérdeztem rosszkedvűen, majd hátradőlve becsuktam a
szemem.
Hallottam, hogy üti a billentyűzetet, ami azt jelentette, hogy
megnézi az elnök napirendjét.
– Most épp van néhány perce a következő megbeszélése előtt.
Kapcsolom!
– Taylor ügynök! Beszélni akart velem? – kérdezte Spencer
elnök udvariasan, ahogy szinte azonnal felvette a telefont.
– Igen, uram. Köszönöm, hogy fogadta a hívásomat! Biztos
vagyok benne, hogy nagyon elfoglalt. – Homlokráncolva
felnéztem a mennyezetre. Az áthelyezésem óta nem beszéltem
vele. Meg is lepett, mennyire bántott, hogy elküldött a lánya
mellől.
– Semmi gond, fiam. Mit tehetek magáért?
Beletúrtam a hajamba.
– Az a helyzet, hogy egy születésnapi ajándékkal készültem
Annának, és azt szeretném kérdezni, hogy elküldhetném-e az
elnök úr postáján keresztül? Gondolom, önökkel fogja tölteni az
iskolai szünetet. – A homlokomon a ránc egyre haragosabb
barázdává mélyedt.
– Igen, így van. Természetesen küldje csak el, Taylor ügynök!
Gondom lesz rá, hogy Anna megkapja! – felelte kedvesen.
Most jött a nehezebb rész. Nem is tudtam, hogyan
fogalmazzam meg.
– Köszönöm, uram! És lenne még egy dolog. Arra kérném, ne
hagyják Annát magára a születésnapján. Aggódom, hogy... –
Elharaptam a szó végét, és mély levegőt vettem. – Csak arra
próbálok kilyukadni, hogy nehéz lesz neki az a nap. Megígérte,
hogy idén nem teszi meg ismét, de azért én aggódom miatta –
ismertem be. Képtelen voltam kiverni a gondolatot a fejemből,
hogy végezni akar magával. Megígérte, hogy nem, de mit számít
ez most, hogy már nem vagyok ott mellette?
Az elnök felsóhajtott.
– Én is aggódom. Megteszünk minden óvintézkedést.
Szigorúan megparancsoltam a testőreinek, hogy egy pillanatra
sem téveszthetik szem elől. Annabelle már megerősödött, nem
hinném, hogy ismét ilyet tenne! – felelte, de igazából úgy
hangzottak a szavai, mintha saját magát győzködné.
Bólintottam.
– Igen, uram. Köszönöm! – motyogtam hálásan. Kicsit
sikerült azért engem is megnyugtatnia; bíztam benne, hogy
megtesz mindent a lánya biztonságáért. – Megkérdezhetem,
hogy van Anna? Próbáltam hívni, de még beszélni sem hajlandó
velem.
Az elnök nagyot sóhajtott.
– Már három napja itt tartózkodik; úgy tűnik, egész jól van.
Csendes, de mindig is az volt velünk – felelte. Egy pillanatra
különös csend állt be; mintha a szavakat keresgetné. – Nézze,
tudom, mennyire aggódik a lányomért, és ezt nagyon köszönöm!
De ha Anna nem akar magával beszélni, talán jobb lenne, ha a
továbbiakban nem akarna kapcsolatba lépni vele – javasolta.
Összeszorítottam a számat. Igaza volt; mindenki ezt mondta:
felejtsem el őt, lépjek tovább, mert nem fogja meggondolni
magát. De képtelen voltam rá. Lehetetlennek tartottam, hogy
továbblépjek, amíg a remény egy halvány lángja pislákolt is
bennem. Nem hittem neki, amikor azt mondta, hogy nem szeret.
Mélyen legbelül tudtam, hogy érez irántam, csak kétségkívül
megrémült ettől, és térre, időre volt szüksége ahhoz, hogy ezt
feldolgozza. A Carter-ügy miatt bepánikolt, és az első védekezési
mechanizmusa az volt, hogy visszaváltozott a hideg, kemény
Annává. Legalábbis ezzel győzködtem magamat. A valóság
azonban az volt, hogy képtelen voltam elfelejteni őt, így nem
maradt más nekem, csak a remény.
– Bocsánatot kérek, uram! Nem lett volna szabad zavarnom!
– motyogtam.
– Semmi baj! Szép dolog, hogy így aggódik a lányomért. Mi
lenne, ha én kérném meg Annabelle-t, hogy hívja fel magát?
Persze, nem ígérhetek semmit; a lányom mindig is hihetetlenül
makacs volt.
Elmosolyodtam. A makacs szó enyhe jelző volt rá.
– Köszönöm!
– Egyébként, milyen az új munkája? Tudja, már onnan is
visszaért hozzám a jó híre! – érdeklődött, kétségkívül azért, hogy
témát váltson.
Szomorúan elmosolyodtam.
– Minden rendben, uram. Pontosan olyan, amilyennek
gondoltam – ismertem el, bár az igazság az volt, hogy már nem
akartam ott dolgozni.
– Remek! Azok alapján, amit hallottam magáról, nemsokára
átveszi ott a parancsnokságot! – nevetett.
Elmosolyodtam az elismerő kijelentésén.
– Azért azt még nem. Nem hinném, hogy már készen állnának
az én vezetési stílusomra! – viccelődtem.
– Igaza lehet! Most mennem kell. Örültem, hogy beszéltünk,
Taylor ügynök!
– Én is, uram! – feleltem, majd letettem a telefont.
Nate kopogott az ajtómon, majd azonnal be is dugta a fejét a
szobába, anélkül, hogy szóltam volna neki, hogy bejöhet.
– Minden oké? Játsszunk néhány menet léghokit? – kérdezte
együttérző mosollyal az arcán.
Nate nagyon rendes volt velem az elmúlt néhány hétben.
Elmeséltem neki mindent, még a Carter-ügy legapróbb részleteit
is. Nem igazán értette, mit éreztem Anna iránt, bár megpróbálta.
Itthon maradt velem, ha nem volt kedvem elmenni sehova,
megértő és együttérző volt, amikor beszélni akartam Annáról, és
békén hagyott, ha térre volt szükségem. Igazi jó barát.
Bólintottam, felálltam, és megfogtam a csomagot, hogy majd
útközben postára adom.

Anna

Két héttel azután, hogy Ashton távozott, megkezdődött az

iskolai szünet. A történések előtt még azt tervezgettük, hova
menjünk el nyaralni – a leginkább arra hajlottunk, ha megkérem
a szüleimet, engedjenek el vele LA-be. Így aztán az, hogy ehelyett
a Fehér Házban kötöttem ki, csak duplán megnehezítette a
helyzetemet. Dean és Peter is két hét szabadságot kapott, így
letettek a szüleimnél, és már indultak is két különböző irányba,
hogy a családjukkal töltsenek egy kis időt.
Anya tisztára odavolt. Mialatt körbevezetett a Fehér Házban,
végig azt ecsetelte, milyen jó, hogy ott vagyok, és mennyire
hiányoztam neki. Egyszer korábban, apa beiktatásán már jártam
a Fehér Házban, de úgy tűnt, anyámat boldoggá tette a tudat,
hogy körbevezethet – nyilván, hogy valamivel elüssük az időt.
Egyszer sem hozta szóba Cartert vagy a katasztrofális
újratárgyalást, mint ahogy azt sem, hogy visszatért a
legszörnyűbb rémálmom.
 A kék szoba lett a hálószobám, amit még a legutóbbi
itt-tartózkodásomkor választottam. Ahogy az ablaknál
álldogáltam, és az épület mögötti gyönyörű kertet bámultam,
képtelen voltam egy őszinte mosolyra. Az elmúlt két hét során
azért egész jól belejöttem újra, hogy megjátsszam magam. Az
emberek rá sem jöttek, milyen fájdalom mardosta a bensőmet,
és ennek nagyon örültem. Azt azért sejtettem, hogy Dean
tisztában van azzal, mennyire szenvedek, de szerencsére nem
emlegette többet Ashton nevét.
A kéthetes itt-tartózkodásom azt jelentette, hogy itt fogom
tölteni a huszadik születésnapomat is. Amikor március
tizenkettedikén reggel felébredtem, csak némán folytak és
folytak a könnyeim. Ha bármikor is megbántam volna, hogy
elküldtem Ashtont, az pont ez a nap lett volna. Jack és a halála
emléke már akkor rám telepedett, amikor még félálomban
voltam.
Az előző két évfordulón felemésztett a bánat.
Begyógyszereztem magamat, és lenyomtam egy egész üveg
orvosságot. Ez az év más lesz. Megígértem Ashtonnak, hogy nem
fogok ilyet tenni. Őszintén szólva, nem is éreztem magam már
ugyanannak a lánynak. Amikor abban a sötét, nyomasztó
állapotban voltam, nem láttam értelmét annak, hogy éljek;
semmi jót nem találtam a világban. Most azonban már tudtam,
hogy van valaki, Ashton, aki boldogabbá tette számomra ezt a
helyet. Igen, szomorú és magányos voltam, de már nem volt
olyan sötét és nyomasztó a világ körülöttem. Tudtam, hogy van
értelme élni. A szívem, persze, majd’ megszakadt Ashtonért, de
tudtam, hogy ő hamarosan ismét megtalálja a boldogságot.
Hittem ebben. Ha nem szerettem volna ennyire, soha nem
lettem volna képes ellökni magamtól, és ilyen helyzetbe sodorni
magam.
 Rezegni kezdett a mobilom az éjjeliszekrényen; berezonált
tőle az egész faszekrény. Nem vettem róla tudomást; tudtam,
hogy Ashton az. Hét óra óta ötpercenként hívogatott, ezért
némítottam le a telefont. Amire kiléptem a zuhany alól, és
felöltöztem, a telefon végre már nem csengett tovább. Felvettem,
és láttam, hogy tizenkét nem fogadott hívás volt rajta, és nyolc új
üzenet.
A hívások ötperces szünetekkel érkeztek. Öt üzenet tőle jött. A
többit Rosie, Serena és Monica küldte, mindannyian boldog
születésnapot kívántak. Megnyitottam az Ashtontól kapott
üzeneteket, és vettem egy nagy levegőt, mielőtt nekiálltam, hogy
elolvassam őket:

1 – Boldog születésnapot! Remélem, szép lesz a mai napod!

Kérlek, hívj fel! Beszélnem kell veled ma mindenképpen!
Szeretlek! x
2 – Anna, kérlek szépen, ne tegyél semmi ostobaságot ma!
Rendben? Szeretlek! x
3 – Kérlek szépen, vedd fel a telefont! Csak hallani szeretném a
hangodat, hogy tudjam, jól vagy!
4 – Anna, az őrületbe kergetsz! Tudom, mennyire nehéz ez a
nap neked, de egyszer megígérted nekem, hogy semmi
ostobaságot nem fogsz tenni a szülinapodon. Ugye, kicsi lány,
ez így is lesz?
5 – Esküszöm, tönkreteszel! Kérlek, vedd már fel azt a hülye
telefont! Hiányzol, szükségem van rád, szeretlek! x

Remegett a kezem. Émelyegtem. Tudtam, hogy nem

hagyhatom cserben ma, mert annyira aggódik értem. Küldtem
hát neki egy gyors választ, amiben megígértem, hogy semmi
hülyeséget nem csinálok, és megkértem, hogy ne hívogasson,
csak hagyjon békén.
Próbáltam magam erőszakkal rávenni, hogy ne gondoljak rá.
Tudtam, mennyire bántja ez, és hogy fájdalmat okozok neki. De
nem volt más választásom. Soha nem hagyott volna el, ha
elmondom az igazi okát annak, miért akartam áthelyeztetni.
Erősködött volna, hogy engem és saját magát is meg tudja
védeni Carterrel és az embereivel szemben, de nem lett volna
igaza, én pedig nem kockáztathattam az életét.
Ahogy a hatalmas folyosókon lépkedtem, és kerestem, merre
kell menni az ebédlőbe, hogy a szüleimmel reggelizzem,
igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy az őr a lépteimhez
igazodva követ.
Nem akartam enni ma reggel semmit, de a szüleim
ragaszkodtak hozzá, hogy már reggel összegyűljünk ünnepelni.
Mindig is nagy ügyet csináltak a születésnapomból – ez nem
változott, még azután sem, hogy én megváltoztam.
Leültem a gyönyörűen megterített asztalhoz, a szüleim
kedvesen mosolyogtak, de közben nem tudták leplezni az
aggodalmukat.
– Boldog születésnapot, Annabelle! – mondták mindketten
szinte egyszerre.
Mosolyt erőltettem az arcomra.
– Köszi! – Hogy eltereljem a figyelmet arról a tényről, hogy
engem figyelnek, vettem néhány pirítóst, és megkentem
lekvárral. Nem voltam éhes, csak fent kellett tartanom a
látszatot, máskülönben nem lett volna nyugtom ma.
Hirtelen anya felugrott a székéről, felkapott három ajándékot
a padlóról, és felém nyújtotta őket.
– A tiéd!
– Köszi, de tényleg nem kellett volna! – Letettem a dobozokat
az asztalra, majd kézbe vettem a legfelső gyönyörű piros
csomagolásút.
– Ugyan már, ne butáskodj, hisz ma lettél húszéves! Már nem
tinédzser vagy! – csiripelte anyám, és büszkén rám nézett.
Buzgón letéptem a csomagolást, és láttam, hogy egy
cipősdoboz az. Az oldalán ez állt: Mary Shaun – annak a
designernek a neve, aki a ruhámat és a cipőmet készítette apám
születésnapi partijára. Elvigyorodtam, ahogy felemeltem a
doboz tetejét; egy acélkék színű, csillogó tűsarkú cipő volt benne.
Gyönyörű volt! Még a lélegzetem is elakadt.
– Hű, de szép! – lelkesedtem. Majdnem annyira tetszett, mint
az a szilvakék cipő, amit ugye „elhagytam” a parti után.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog! – szólt anya sokatmondó
mosollyal az arcán.
Hálásan mosolyogtam.
– Köszönöm, ez csodaszép!
– Nyisd ki a többit is! – mondta, és a két másik doboz felé
biccentett a fejével.
Megfogtam az egyiket, kibontottam, és egy álomszép
aranyóra volt benne.
– Azta, de gyönyörű! Köszönöm!
Felkaptam az utolsó ajándékot. Ezen más színű csomagolás
volt. Elmosolyodtam, letéptem a papírt róla, és láttam, hogy ez is
egy cipősdoboz. A szüleimre mosolyogtam, akik fürkésző
szemekkel figyeltek. Leemeltem a doboztetőt, és egy újabb
csodás cipőre számítottam; ehelyett egy tökéletesen
megszárított, a tövénél zöld szalaggal átkötött fehér rózsa, egy
csomag kólaízű gumicukor, egy „Grafikai tervezés és a színek,
formák jelentése” című kisméretű könyv, valamint egy
fényképalbum volt benne. Értetlenül összevontam a
szemöldökömet. Ez az ajándék nem a szüleimre vallott, és nem
csak a ráfordított összeg miatt. Anyára pillantottam, és láttam,
hogy szomorú, gondterhelt mosollyal figyel. Ekkor állt össze a
kép: nem tőlük kaptam ezt, hanem Ashtontól. Már a rózsából rá
kellett volna jönnöm!
Összeszorult a torkom, nyelni alig bírtam. Remegő kézzel
nyitottam ki a fényképalbumot, és gyorsan ránéztem az első
oldalra. A kép rólam, Ashtonról és a barátairól készült még
LA-ben. Belesajgott a szívem. Gyorsan végiglapoztam a többit is;
tele volt fényképekkel, amiken nevetek, Ashtonnal vagyok a
suliban, egy bárban, a vakáción, vagy épp apám partiján.
Néhányon az ágyban mókáztunk, kitartott kézzel fotóztuk le
magunkat, és csak az arcunk fért bele a képbe, mert csak annyira
tudtuk eltartani a kezünket magunktól. Elmosolyodtam, és az
utolsó oldalra lapoztam, ahol egy születésnapi üdvözlőkártya
volt. Nem tudtam most kinyitni, mert már éreztem, hogy
könnyek szöknek a szemembe. Gyorsan becsaptam, és
visszatettem a dobozba.
– Néhány napja érkezett. Megkért, hogy adjam át neked a
születésnapodon – szólalt meg apa, és kíváncsian figyelt.
Bólintottam.
– Figyelmes dolog volt tőle! – feleltem, és igyekeztem úrrá
lenni az egyre elhatalmasodó érzéseimen. Ashton kedvessége
özönvízszerűen csapott le rám, de igyekeztem elfojtani a
zokogást.
– Egész reggel hívogat. Tudni szeretné, hogy jól vagy-e. Miért
nem hívod vissza? – javasolta apám, mintha az olyan egyszerű
lenne.
– Már üzentem neki ma reggel – vetettem oda lazán. Nem
akartam többet beszélni róla, mert felkavarodtak bennem az
érzelmek, a szemem könnybe lábadt. Gyorsan eltereltem a
beszélgetést, még mielőtt a szüleim előtt kiborulok. – Ma este az
új cipőmet fogom felhúzni! – mosolyogtam anyára, remélve,
hogy ő majd kisegít. Úgy is tett. Mintha csak érezné, hogy nem
tudok mit kezdeni a helyzettel, a cipőről kezdett áradozni, és
azokról a dolgokról, amiket az üzletben látott. Én meg csak
mosolyogtam, bólogattam, és hálás voltam, amiért bármi másról
beszélgetünk, csak nem Ashtonról.
A reggeli után a szobámba indultam. Leültem az ágyra, és
elővettem az Ashtontól kapott dobozt. Kivettem belőle a szárított
rózsát. Elmosolyodtam, és az éjjeliszekrényre tettem. Olyan
tökéletesen szárította meg, hogy még mindig csodaszép volt.
Elnevettem magam, amikor kivettem a cukorkákat; emlékezett
rá, hogy ez a kedvencem.
Végül elővettem a fényképalbumot. Tétován ismét
végignéztem a fényképeket, el-elnevettem magam néhány fotó
láttán, amiken különböző arcokat vágtunk és bohóckodtunk.
Végigsimítottam az ujjammal a jóképű, mosolygós arcát. A
képek láttán még erősebben hiányzott, ha ez egyáltalán
lehetséges volt. Felnyögtem, amikor találtam egy olyan képet is,
amelyiken csókot ad, és átölel. Bármit megadtam volna azért,
hogy most itt legyen velem!
Ahogy az utolsó oldalhoz értem, kihúztam az üdvözlőkártyát.
Vettem egy mély levegőt, majd kinyitottam. Az eleje elég
egyszerű volt; egy vidéki otthon konyhájában állt egy fehér
rózsákkal teli váza. Elmosolyodtam, mert belegondoltam,
mennyi ideig kereshette a tökéletes kártyát, mielőtt erre rátalált.
Kinyitottam, hogy elolvassam a rendetlen kézírását; nem csak
egy vidám születésnapi üdvözlést írt – egy egész levél volt benne.

Drága Anna!

Remélem jól telik a szülinapod – már nagyon megérdemelted! Nem

igazán tudtam, mit vegyek neked, nem tudtam, elmehetnél-e valahova
emiatt az egész testőrösdi miatt, de szívem szerint vettem volna,
neked Jegyeket arra a Broadway-előadásra, amelyiket meg akartál
nézni, Ezt terveztem neked, még mielőtt ez az egész megtörtént
velünk.
Szóval e helyett az ajándék helyett a következő legjobb dolgot
választottam számodra. Ebbe az albumba összegyűjtöttem a
legboldogabb emlékeinket. Életem legszebb pillanatai voltak ezek,
amiket veled töltöttem. Tudom, hogy neked nem ugyanazt jelentették,
mint nekem, de akkor annyira boldognak tűntél!
Kérlek szépen, adj nekem még egy esélyt! Mit gondolsz, lehetnénk
csak barátok? Nagyon hiányzol! Remélem, én is hiányzom neked.
Nézd végig az albumot, és jusson eszedbe, mennyire boldoggá
tudtalak tenni. Tedd meg ezt, kicsi lány, kérlek!
Tudom, hogy a mai nap nehéz lesz neked. Bárcsak engednéd, hogy
ott legyek veled! De azt hiszem, megértettem, miért nem akarod.
Egyszer ígéretet tettél nekem, hogy nem teszel ma semmi butaságot.
Nagyon-nagyon szépen kérlek, tarts be az ígéreted, kicsi lány! Sokat
jelent nekem az életed, és a gondolatát sem bírom elviselni annak, hogy
bántod magad.
Azt hiszem, most már hagynom kell, hogy élvezd a
születésnapodat. Remélem, jól fogod érezni magad!
Boldog huszadik születésnapot, Anna!
Nem számít, milyen falat húztál fel közénk, én szeretlek, és mindig
szeretni foglak!

Ashton
 xxx

u.i.: Nate és a többiek is boldog születésnapot kívánnak!

Háromszor olvastam el a levelet; a könnyeim

megállíthatatlanul potyogtak. Összeszorult a szívem, az egész
lényem Ashtonért kiáltott. Visszahuppantam az ágyra,
lecsuktam a szemem, és összekuporodtam. A fotók nélkül is fel
tudtam idézni azoknak az emlékeknek minden egyes pillanatát;
nekem is életem legszebb időszaka volt.
A nap hátralevő része homályos ködben telt. Sokat voltam
egyedül. A szüleim – ahogy ők nevezték – „különleges vacsorát”
szerveztek nekem, bár igazából ez is olyan volt, mint a többi
vacsora a Fehér Házban. Mindig így vacsoráztak, amióta az
eszemet tudom. Vacsora után a szobámba mentem, és habfürdőt
vettem. Máshogy kellett volna magam érezni, de pont olyan volt
minden, mint bármely másik nap. Bármely Ashton nélkül töltött
nap.
Amikor végül ágyba kerültem, rápillantottam a telefonomra,
és láttam, hogy újabb üzenet jött tőle. Felsóhajtottam; úgy tűnt,
nem jutott túl rajtam. Nem jött be, hogy azt hittem, majd Nate és
a többi srác átsegíti ezen az időszakon. Ahogy jöttek az üzenetek,
egyre jobban fájt a szívem, mert csak arra emlékeztettek, hogy
Ashton nincs mellettem. Az üzenetek miatt valahogy lassabban
telt az idő; vánszorogtak a percek az üzenetek között. Az életem
egy hosszú, zavaros, Ashton nélküli nappá mosódott össze, amit
csak a szerelmemtől kapott üzenetek szakítgattak meg.
Megnyitottam a legutóbbit, hogy lássam, ismét arra kér-e,
hogy válaszoljak neki, mert aggódik. Akkor küldte, amikor
fürödtem; most pedig már majdnem tizenegyre járt. Megnéztem
az üzenetet, és visszaüzentem neki, hogy jól vagyok, és
megköszöntem neki az ajándékot, hogy megnyugodhasson.
Miután elküldtem az üzenetet, átfordultam, és próbáltam
kényelembe helyezkedni. Nem üzent vissza, így feltételeztem,
hogy már alszik, vagy épp éjszakai műszakban van, vagy csak
nem akar üzenni. A legutóbbi lehetőségbe belesajdult a szívem.

Hat, szenvedéssel teli hét telt el azóta, hogy elküldtem. A

helyzet egyre rosszabb lett. Éjszakánként szörnyű álmok
kísértettek. Minden alkalommal azt láttam, hogy az orrom előtt
hal meg. Minden éjjel arra ébredtem, hogy üvöltök, verítékben
úszom, és a szívem ki akar ugrani a helyéről. Dean együttérzőn
figyelt, nem tudta, mit mondjon, vagy tegyen. Személyi
testőrként jól végezte a dolgát. A szomszédos hálószobába
költözött be, de én inkább a saját nyomorúságos magányomat
választottam. Többnyire a szobámba zárkóztam, és csak enni
bújtam onnan elő, illetve amikor be kellett mennem a főiskolára.
Ashton továbbra is mindennap hívott és üzent. Minden
péntek reggel küldött egy csokor rózsát, egy kis versikét csatolva
hozzá. Zenéket küldött az iPodomra, könyveket, csokoládét és
plüss állatfigurákat kaptam tőle. Minden hétvégén szerelmet
vallott egy e-mailben, és arra kért, hogy gondoljam meg magam.
Azt is leírta, mennyire elveszett nélkülem.
Tudtam, hogy Deannel is sokat beszél. Szerencsére üzletet
kötöttem Deannel: nem mondja el Ashtonnak, hogy hiányzik
nekem, és én cserébe ellenkezés nélkül betartom az utasításait.
Mindennap szörnyen fáradt voltam. Miután éjszakánként azt
álmodtam, hogy Ashtont megölik, már nem akartam
visszaaludni. Ennek eredményeként átlagban napi négy órát
aludtam. Naponta kétszer mentem edzeni, és újra úgy
tréningeztem, mint régen: kifulladásig. Mindezt azért tettem,
hogy meg tudjam védeni magam, ha Carter eljön értem. Abban
bíztam, hogy ha eljön, ezúttal képes leszek végezni vele. És akkor
újra szabad leszek, és könyörögve fogom kérni Ashtont, hogy
bocsásson meg nekem, amiért ellöktem magamtól, és hogy
adjon nekem még egy esélyt.
A rengeteg edzés és küzdősport gyakorlásával azt hittem, hogy
felkészült leszek, ha Carter megint eljön értem. Tévedtem.
 46. FEJEZET

ÖSSZERÁNDULTAM, MERT A LAKÁSUNK ELŐTERÉBŐL valami

hangos csattanás hangjára riadtam fel. A szívem a torkomban
dobogott, amikor Dean berohant a szobámba, és az ágyhoz
futott. Olyan erővel ragadta meg a felső karomat, hogy biztos
voltam benne, hogy ott marad az ujjainak a nyoma.
Felsikoltottam, ahogy kihúzott az ágyból, és a falhoz lökött.
Leesett az állam a sokktól, amiért ilyen váratlanul felébresztett,
és ilyen erővel megragadott. Szó nélkül megfogta a nehéz
olvasófotelt, elém vonszolta, majd megragadta a kezemet, és
mindketten mögé csúsztunk.
– Dean, mi a...
– Csend! – vágott közbe. Tágra nyílt a szemem, ahogy elővette
a mobilját, és eszeveszetten telefonálni kezdett. – A rohadt
életbe! – sziszegte, majd egy másik számot hívott. Ezt
valószínűleg felvették, mert ahogy meghallottam, mit mond,
halálos rémület fogott el. – Valaki van itt! Gyere ide azonnal!
Valaki van itt...
Ekkor meghallottam, hogy eldördül egy fegyver.
Felsikítottam, és a kezemet gyorsan a szám elé tettem. Dean
ismét telefonált, miközben a szemét és a pisztolyát a hálószobám
ajtaja felé szegezte.
– Itt Michaels ügynök. Az ékszer veszélyben van, küldjenek
erősítést, most azonnal! – hörögte, majd sebtében kinyomta a
telefont.
Nem kaptam levegőt. Némán potyogtak a könnyeim, ahogy
Dean az ajtó és közém helyezkedett, és a pisztolyával becélozta
az ajtót. Még több lövést hallottam, majd az ajtó a falnak
csapódva kivágódott. Dean lőtt néhányat, a betolakodó pedig
azonnal az ajtó mögé ugrott fedezékbe.
Akadozott a légzésem, kezdtem pánikba esni. Próbáltam a
szívverésemet számolni, hogy ne kapjon el a roham. Muszáj volt
megőrizni az önuralmamat, hátha futnom kell, vagy gyorsan
kimenekülni.
– Tedd le a fegyvert! – utasította az alak az ajtó mögül.
Felnyögtem, mire Dean ismét csendre intett. – Tedd le a
fegyvert, és nem esik bántódásotok! – próbálkozott ismét a férfi.
Hideg borzongás futott végig a hátamon. Felismertem ezt a
hangot; a nevére nem emlékeztem, de tudtam, hogy egy sötét
hajú férfi. Carternek dolgozott. – Nálunk van az egyik
ügynökötök! Nem akarjuk bántani, de megtesszük, ha nem
kapjuk meg, amit akarunk. Annát akarjuk! – folytatta.
Megfagyott a vér az ereimben. Az egyik ügynökünk? Istenem!
Kérlek, segíts, hogy kiszabaduljunk innen!
Ekkor Peter lépett be az ajtón tétován. Rémült arca, magasba
tartott keze azonnal elárulta, hogy pisztolyt tartanak a fejéhez.
Meglátta, hol vagyunk. Az állkapcsa megfeszült, és úgy látszott,
néma párbeszédet folytat Deannel. Fogalmam sem volt, mit
jelentett az átható nézése; magával ragadt a pánik és a félelem. A
sötét hajú férfi közelebb lépett hozzá, és Peter testét pajzsként
használva bejött a szobába. A pisztolyt erősebben nyomta Peter
fejéhez, amitől Peter összerezzent.
– Gyere elő, Anna! – szólalt meg az alak éneklő hangon. –
Ugye nem szeretnéd, hogy baja essen?
Nem tudtam, mit tegyek. Mindig azt mondták, hogy maradjak
a testőr mögött, ne szóljak, ne válaszoljak, csak húzzam össze
magam, legyek éber, és tegyem, amire kérnek. De most Peter állt
ott. Peter a barátom volt, és pisztolyt szegeztek a fejéhez...
Felnyögtem, mert tudtam, hogy ezúttal nem tehetem azt,
amire tanítottak. Előjöttem, mire Dean megragadta a csuklómat,
és szorosan maga mögött tartott.
– Ne bántsa őket, kérem! – könyörögtem.
– Shh! – utasított ismét Dean.
A fickó halkan felnevetett, amitől megborzongtam.
Felismertem a nevetését is. Tudtam, ki ő. – Lépj elő, amíg
háromig számolok, Anna, különben ez itt meghal! – fenyegetett.
Sóhajtottam, mert nem tudtam, mitévő legyek. Dean szorítása
erősödött a karomon; láthatóan úgy próbált célozni, hogy ne
Petert találja el.
– Egy – szólt a férfi.
Megráztam a fejem.
– Kérem, ne! – könyörögtem. A szívem eszeveszetten
kalapált.
– Kettő.
Nem hagyhatom, hogy Peternek baja essen. Nem sérülhet
vagy halhat meg még egy ember miattam! Jack már elég volt,
még egy ártatlan életet nem vehettem el! Kirántottam a kezemet
Dean szorításából, kiugrottam mögüle, és a magasba emeltem a
kezem.
– Ne bántsák, itt vagyok! – üvöltöttem kétségbeesetten.
– Annabelle, ne! – kiabált Dean, ahogy ismét felém kapott.
Láttam, hogy a Peter mögött álló fickó mosolyogni kezd,
amikor két másik alak lépett be az ajtón. Figyeltem, ahogy
egyikük lassú mozdulattal felemeli a pisztolyt, és Dean felé
tartja. Túl későn jöttem rá, mit tettem. Az egyetlen fogódzóját
vettem el; most, hogy nem voltam mögötte, már nem kellett
mire figyelniük. Az első lövés hangja a fülemben visszhangzott.
Visszaverődött a szobába, csengett tőle a fülem. Nem akartam
megfordulni és odanézni, de mégis megtettem. Láttam, ahogy
Dean a falnak esik; a lövés egyenesen az arcába talált; a
felismerhetetlenségig szétroncsolta. A vére szétfröccsent a falon,
és egy csíkot húzott maga után, ahogy a teste a padlóra roskadt.
Sikítást hallottam. Az agyam egy része még fel tudta fogni,
hogy én adom ki magamból, de nem bírtam visszafogni. Térdre
rogytam, és zokogva a hajamba markoltam. Valami mozgott
mellettem, mintha dulakodtak volna. Akkor néztem fel, amikor
egy második lövés is eldördült. Felnyögtem, és összerezzentem,
ahogy a szívem meghasadt. Egy pillanatra összetalálkozott a
tekintetem Peterével, mielőtt a földre borult, és a hasát fogva
hörögni kezdett.
– Sajnálom! Annyira sajnálom! – suttogtam, és rázta a
testemet a zokogás. Válaszként fojtott hörgés jött ki a száján. A
fájdalommal eltorzult, rémült tekintete találkozott az enyémmel.
Még mielőtt oda tudtam volna nyújtani neki a kezemet, hogy
segítsek neki, egy árnyék vetődött mindkettőnkre. Újabb lövés
dördült el, majd még egy és még egy. Mindegyik golyó eltalálta
Petert, a teste meg-megrándult; a negyedik lövésnél már nem
moccant.
– Üdv újra, Anna! Rég nem láttalak!
Felismertem a hangot, de nem tudtam válaszolni. Annyira
meg voltam rémülve, hogy mozdulni sem bírtam. A végtagjaim
kősziklává merevedtek. Nem bírtam levenni a szememet
Peterről. Miattam halt meg, ahogyan Dean is! Csakis az én
hibámból! Ha nem lépek ki, akkor talán életben maradtak volna!
Némán hálát adtam, amiért Ashton nem volt itt; képtelen lettem
volna végignézni, ahogy megölik. Tudtam, hogy az volt a legjobb
választás, hogy elküldtem őt innen.
Egy kéz megragadta a könyökömet, és talpra húzott.
Remegtem, a lábam alig bírt el. Csak az a karvalyerős szorítás
tartott. A tekintetemet levettem Peter élettelen testéről, és
megláttam Jimmyt, Carter egyik emberét. Emlékeztem rá
Miamiból. Jimmy nem szerette, ahogy Carter bánt velem, és
próbált nekem segíteni, amiben csak tudott, bár ez nem sűrűn
jött össze.
– Szia, Anna! – szólalt meg halkan, szinte bocsánatkérő
arccal.
– Szia, Jimmy! – böktem ki. Küzdöttem az ellen, hogy ne
veszítsem el az önuralmamat. Ha egyedül kell ezt
végigcsinálnom, akkor össze kell szednem magam. Majd később
gyászolok, de most koncentrálnom kell arra, hogy kijussak
innen. Vettem néhány mély levegőt, hogy kissé megnyugodjak.
Jimmy szomorúan elmosolyodott, és kivonszolt a nappaliba.
Gyorsan végighúztam a kezemet az arcomon, letöröltem a
könnyeimet. Próbáltam erős maradni.
– Figyelj rá, amíg hozok neki valami göncöt! – szólt Jimmy,
majd a nappaliban hagyott. Körbenéztem kétségbeesetten. Azt
vártam, hogy Cartert találom ott, de ő nem volt ott. Nyolc
embere állt előttem. Mindegyiküket ismertem arcról, de csak
néhányuknak tudtam a nevét. Ezek nem olyanok voltak, mint
Jimmy, hanem gonosz, szívtelen alakok.
– Nocsak, nocsak! Hogy megnőtt a kicsike! – duruzsolta
egyikük. Lassan végigmért, amitől libabőrös lettem.
Összekulcsoltam a karomat, és azt kívántam, bárcsak ne sortban
és egy szál pántos felsőben mentem volna aznap éjjel aludni.
Egy másik fickó előrelépett, és állba vágta őt.
– Ne meresztgesd a szemeidet! Ha ezt Carter látná, már nem
élnél! – morgott mérgesen.
Keserű lett a szám íze, ahogy meghallottam Carter nevét.
– Meg fogtok ölni? – kérdeztem szinte könyörögve.
Ugyanaz a fickó, aki behúzott egyet a társának, a fejét rázta.
 – Nem. Azért küldött minket Carter, hogy visszavigyük hozzá
a feleségét! – felelte mocskos vigyorral.
– Ő itt van? – kérdeztem a kezemet tördelve.
A férfi megrázta a fejét.
– Nincs. Jönni akart, de rohadtul figyelik! Ehelyett inkább
minket küldött. De ne aggódj, nemsokára látni fogod!
Felsóhajtva a padlóra tekintettem. Nem néztem fel akkor sem,
amikor Jimmy egy farmernadrágot és egy fekete felsőt nyomott
a kezembe.
– Öltözz! Mennünk kell! – utasított.
Az engem bámuló fickók felé böktem a fejemmel.
– Tényleg azt akarod, hogy itt, mindenki előtt öltözzem át? –
kérdeztem gúnyosan.
– Ne aggódj, édes, biztos vagyok benne, hogy nem tudsz
nekünk újat mutatni! – gúnyolódott egyikük, és úgy bámult,
mintha a szemével már lehámozta volna rólam a pizsamámat.
Bájosan elmosolyodtam.
– Oké, akkor már kezdheted is ásni a sírodat! Ha Carter
megtudja, hogy végignéztétek, ahogy átöltözöm, be fog gurulni!
De ha nektek ez kell... – vontam meg a vállam, és nyúltam a
felsőm aljához, hogy elkezdjem felfelé húzni.
Az összesnek elakadt a lélegzete.
– Ne, várj! Átöltözhetsz a fürdőszobában! – vágta rá gyorsan a
szőke hajú; emlékeim szerint őt Lukasnak hívták.
Elmosolyodtam, és követtem őt a folyosón lévő fürdőszobába.
A fürdőszobának volt egy kis ablaka, ami a lakás előtti előtérbe
nyílt. Elmosolyodtam, bezártam magam mögött az ajtót,
kibújtam a ruháimból, és amilyen gyorsan csak bírtam,
magamra kaptam a farmert és a pólót. Felhúztam magam a
mosdókagyló tetejére, és halkan kinyitottam az ablakot.
Kidugtam rajta a fejemet; láttam, hogy senki nincs ott, így
felhúztam magam, kimásztam, és mezítláb halkan leugrottam.
– Nagyon ügyes! – állapította meg Lucas a bejárati ajtóból,
mire sikítva nagyot ugrottam. Egy edzőcipőt hajított felém. –
Húzd fel! Még a végén elvágod a lábad! – bökte oda gúnyosan.
Összeráncolt homlokkal felhúztam a cipőt. Kell legyen más
kiút; ha nem lennének annyian, még meg is küzdenék velük! Ha
megkaparintanám az egyikük pisztolyát, azzal talán esélyem is
lenne. De vajon tudnék úgy lőni valakire, ahogy Ashton
tanította? Nem tudtam a választ. Teljesen más lehet emberre
lőni, mint a papír céltáblára!
A szőke fickó megragadta a karomat, és kirángatott az
épületből. Ismét magukkal ragadtak az érzések; potyogni kezdett
a könnyem, amikor megláttam az új ügynököket, akiket azért
küldtek ide, hogy engem védjenek. Ott feküdtek vérző, összevert
testtel az épület előtt.
– Mind meghaltak? – kérdeztem suttogva Lucastól.
Megerősítésként bólintott.
– Rohadt sok őr vigyázott rád, de hát most már elnöki
családtag vagy! Kár, hogy nincs itt az, aki a pasidként menőzött
melletted! Carter ki nem állhatta, hogy hozzád ért, még ha csak
megjátszotta, akkor sem! – közölte velem lazán.
Lehunytam a szemem, és Ashtonra gondoltam, s közben
hagytam, hogy elvezessenek.
– Nem volt a pasim! Csak el kellett játszanunk. Apám
utasítására. Ő csak egy testőr volt! – hazudtam kétségbeesetten.
Gonoszan felröhögött.
– Ó, Carter tisztában van ezzel! Ha nem tudná, már rég
kinyírta volna! – jelentette ki sokatmondó tekintettel.
Nem szóltam semmit, csak hagytam, hogy egy fekete autóhoz
vezessen, ami az épület előtt állt. Kinyitotta a kocsi ajtaját.
Hányinger kerülgetett, amikor bemásztam.
 Úgy egy órát autózhattunk mindenféle mellékutcákon át, mire
egy elhagyatott épülethez értünk. Körbenéztem, de nem volt
ismerős a hely. Már kelt fel a nap, amikor beálltunk a
mélygarázsba. Lecsuktam a szemem, amikor megállt az autó.
Istenem, kérlek szépen, segíts át ezen! – imádkoztam némán.
Jimmy kinyitotta az ajtót, és intett, hogy szálljak ki.
– Gyere, Anna!
Kimásztam, és gyorsan körbenéztem. Négyen voltak csak ott
közülük; határozottan most kellett megpróbálkoznom. Tudtam,
hogy nem számítanak arra, hogy bármit is teszek, így ebből talán
előnyt húzhatok. Jimmyt hasba vágtam, és ahogy a fájdalomtól
előrehajolt, a másik fickót ágyékon rúgtam, amitől röffent egyet,
és a földre rogyott. Megfordultam, és láttam, hogy egy másik
alak közeledik felém, ám ekkor Jimmy felegyenesedett, a
karomat hátrafogta, és magához szegezett. Próbáltam
kiszabadulni a szorításából, de nem tudtam. Fel kellett adnom.
Még nem menekülhetek el innen.
– Ez rohadtul nem volt jó ötlet, Anna! Csillapodj le,
máskülönben még bajod esik! – figyelmeztetett Jimmy a
fülembe morogva. Sóhajtottam, bólintottam, majd kinyitott egy
tűzajtót, és felvezetett a lépcsőn.
– Hol vagyunk? Mi ez a hely? – kérdeztem, miközben
kétségbeesetten néztem körbe. Olyan volt, mint egy régi gyár;
varrógépek, asztalok voltak mindenfelé. Vastag porréteg borított
mindent; látszott, hogy régóta nem használták az épületet. A
falak obszcén rajzokkal voltak összefirkálva, az ablakok többsége
be volt deszkázva, a vakolat omladozott és repedezett. Esélyem
sem volt rá, hogy valaki benézzen ide, csak hogy ellenőrizze az
épületet, vagy azért, hogy kimentsen innen; látszott, hogy már
évek óta senki sem tette be ide a lábát.
Ahogy az asztalok között vezettek, a tekintetem a rajtuk
heverő telefonokra tévedt. Bárcsak valahogy oda tudnék menni
valamelyikhez! De kit hívnék, és mit mondanék! Azt sem
tudom, hol vagyok!
Jimmy még mindig a karomat szorította, mialatt végigvitt a
labirintusnak tűnő, ajtókkal teli emeleteken. Minden egyes
lépéssel csökkent bennem a remény, hogy elszökhetek innen.
Nem maradt más választásom: el kellett fogadnom, hogy ez a
sorsom. Nem fogok tudni lelépni ezek elől az alakok elől; túl
sokan vannak. Jimmy durván belökött egy ajtón át egy szobába,
ami úgy tűnt, mintha irodának használták volna régen. Gyorsan
körbepásztáztam a szememmel a helyiséget. Láttam egy ablakot,
egy ajtót, de telefont sehol. Reménytelen. Az ajtó becsapódott
mögöttem, a zár kattanásának hangjától megugrottam. De még
nem akartam feladni; megfordultam, és ököllel ütöttem az ajtót.
– Jimmy, kérlek, engedj ki! – könyörögtem. Végigcsorgott a
könny az arcomon.
– Carter ma este ideér, Anna! Nyugodj le, jó? Éhes vagy?
Szerzek valami ennivalót! – mondta Jimmy az ajtó másik
oldaláról.
– Nem vagyok éhes. Csak engedj el! Tudod, mit fog velem
tenni! Kérlek szépen! – Leroskadtam a földre, és
kétségbeesetten zokogtam.
– Sajnálom, Anna, igazán sajnálom! De nem engedhetlek el,
mert akkor nekem végem! – felelte.
Bólintottam. Tudtam, hogy így lenne. Jimmy mindig is rendes
volt velem. Időnként ételt és italt csempészett be hozzám, vagy
fájdalomcsillapítót, amikor Carter éheztetett vagy vert. Persze,
erről Carter nem tudott, Jimmy már rég halott lenne, már azért
is, hogy egyáltalán szólni merészelt hozzám.
– Oké, Jimmy. – Letöröltem a kézfejemmel a könnyeimet.
Nem akartam többet sírni. Semmi értelme nem volt. Csakis a
gyengeségre utalt. Nem akartam gyenge lenni. Összekulcsoltam
magam előtt a karomat, és Ashtonra gondoltam. Láttam magam
előtt a gyönyörű zöld szemét, és azt, mennyire dühösen nézne,
ha most itt lenne. Becsuktam a szemem, fejemet a falnak
támasztottam, és azon imádkoztam, hogy kijussak innen, még
mielőtt bekövetkezik az elkerülhetetlen. Inkább meghaltam
volna, mint hogy újra úgy éljek Carter mellett, mint egy
ketrecben tartott állat!
 47. FEJEZET

Ashton

A KIMERÜLTSÉG szó NEM FEJEZI KI AZT, ahogyan éreztem

magam, amikor az ágyam szélére ültem. Tizenhat órán keresztül
gályáztam, minden porcikám fájt. A hátamra feküdtem, és az
órára pillantottam; még csak este nyolc volt. Nem tudtam
megállni, hogy ne kapjam fel a mobilomat, és ne üzenjek
Annának, ahogy mindennap tettem.

„Nehéz napom volt ma. Nagyon szeretnék beszélni veled. Kérlek

szépen, hívj feli Szeretlek! x

Elküldtem az üzenetet. Becsuktam a szemem, és anélkül, hogy

levetkőztem volna, elaludtam.
Reggel kilenckor ébredtem arra, hogy a telefonom cseng.
Gyorsan felkaptam, és felvettem, remélve, hogy Anna hív.
– Taylor ügynök! – szóltam bele rekedt, még álmos hangon.
– Ashton, Weston parancsnok vagyok.
Összevontam a szemöldökömet.
– Igen, uram? – feleltem, és gyorsan felültem. Nem szokott ő
hívni; már nem az ő parancsnoksága alá tartoztam.
– Ashton, hallottam valamit, és azt gondoltam, tudnia kell
róla. – A hangja kifejezetten idegesnek tűnt, amitől megfeszült
az egész testem. – Miss Spencert elrabolták, a testőreit
megölték. Valószínűleg Carter Thomas megbízásából.
A fáradt agyam azonnal felfogta, mit mondott. Anna. Anna
bajban van.
– MICSODA? MIKOR TÖRTÉNT? – ordítottam az ágyról
felpattanva. Letéptem magamról az egyenruhámat, és
belebújtam az elsőként kezembe akadó ruhába.
– Néhány órával ezelőtt. Az egyik ügynöknek sikerült
telefonálnia a Fehér Házba, hogy erősítést kérjen, de mire
odaértek, már mindenki halott volt, Miss Spencer pedig eltűnt –
magyarázta szomorúan.
Annyira megfeszítettem az államat, hogy szinte fájt a
fogsorom. Dühös voltam Carterre, magamra, és Annára, amiért
elküldött. Ott kellett volna lennem! Meg tudtam volna
akadályozni! Idegességemben belerúgtam a komódba, csak hogy
levezessem a feszültséget. De nem sikerült, ezért hát
megragadtam, kihúztam a fiókjait, mindent kiszórtam belőlük.
Hangos csörrenéssel darabjaira tört a rajta lévő tükör. A
holmijaim szanaszét szóródtak a földön.
– Tudják, hol van? – kérdeztem.
A parancsnok sóhajtott.
– Fogalmuk sincs. Úgy vélik, nem szállt repülőre, mivel a
reptereket figyelik, de mostanra már bárhol lehet – válaszolt.
A szívem a torkomban dobogott, remegett a kezem az idegtől.
Ha egy ujjal is hozzá ér, darabokra tépem!
– Most le kell tennem, uram! – jelentettem ki, és meg sem
vártam a válaszát.
Szétkapcsoltam a vonalat, és Anna számát hívtam. Azonnal
felvették.
– Ki az? – kérdezte egy férfihang.
Éreztem, hogy nem bírom türtőztetni magamat.
– Maga ki a franc, és mit keres magánál Anna telefonja? –
hörögtem, ahogy néhány ruhát a fegyvereimmel, lőszerekkel, a
késeimmel és más harci tárgyakkal együtt egy táskába dobáltam.
– Richards ügynök vagyok – szólt a hang tétován.
– Itt pedig Taylor ügynök! Miért magánál van Anna telefonja?
– kérdeztem, és igyekeztem szabályozni a légzésem, pedig
szívem szerint törtem-zúztam volna, ami persze, semmin nem
segített volna.
– Miss Spencer nem vitte magával a telefonját. Itt maradt a
lakásban.
Lecsuktam a szemem, és felnyögtem. Még a hívásokból sem
tudták lekövetni, hol lehet! Hogy mi a francért nem jutott
eszembe, hogy nyomkövetőt tegyek rá? Javasolhattam volna az
apjának; biztos, hogy szerzett volna valami kis méretű követőt,
amit egy fülbevalóra vagy nyakláncra rá lehetett volna erősíteni!
Letettem a telefont, és a homlokomhoz nyomtam, hogy
gondolkodjak. Weston parancsnoknak igaza volt, mostanra már
bárhol lehetnek. Carter pénze és kapcsolatai révén akár már egy
hajóval, helikopterrel vagy magánrepülőn utazhatnak, ki tudja,
hová. Az egyik levelében utalt arra, hogy egy ismeretlen helyen
akar Annával új életet kezdeni, ha kikerül a börtönből. Hogyan
fogom megtalál ni őt, ha azt sem tudom, merre keressem?
Felnyögtem, és mérgesen az ágyra dobtam a táskámat.
Haszontalannak éreztem magam; innen, egyedül semmit nem
tehetek! Arizonába kell utaznom, és a lakásban kell várnom más
ügynökökkel; rá kell vennem az apját, hogy tegyen ismét Anna
testőrévé, mert akkor annak szentelhetném az időmet, hogy
megtaláljam őt! Nem fogom annyiban hagyni, még akkor sem,
ha életem végéig kell keresnem!
Bárcsak találnék valakit, aki tudja, hol van Carter! Vagy
legalább valaki olyat, aki neki dolgozik! Úgy ki tudnám belőle
préselni, hol van Anna! Egyszer csak támadt egy ötletem. Nem
voltam benne biztos, hogy működni fog, de egy próbát megért.
Lélegzet-visszafojtva kerestem ki egy illető számát, aki talán
megtalálhatja Annát. Egy hazug gennyláda alak volt, és már öt
éve nem láttam. Akkor találkoztam vele, amikor
kamaszkoromban zűrős időszakon mentem keresztül, és rossz
táraságba keveredtem. Kisstílű bűnöző volt, de rengeteg
kapcsolattal rendelkezett. Azzal üzletelt, hogy mindenkiről
mindent tudott. Egy időben, zöldfülű, befolyásolható tizenhét
évesként még felnéztem rá, egészen addig, amíg rádöbbentem,
hogy én nem akarok olyan lenni. Ekkor döntöttem úgy, hogy a
kezembe veszem az életem, és kezdek magammal valamit, még
mielőtt túl késő lesz. Ő volt az egyik oka annak, amiért rendőr
lettem. És ha valaki tudhatta, hogyan lehet Carter Thomast
megtalálni, az csakis Julian Simms lehet.
Hosszan csengett ki. Már kezdtem feladni a reményt, amikor
Julian végre felvette a telefont.
– Rohadtul fontos lehet ez neked! Tudod te, mennyi az idő? –
morgott álmos hangon. Julian nem épp a normális emberek
megszokott időbeosztását követte; neki most még az éjszaka
kellős közepe volt.
– Julian! Bocs, hogy ilyen korán hívlak! Itt Ashton Taylor –
szóltam, és vártam, hogy rájöjjön, ki is vagyok.
A vonal másik végén csend volt; nyilvánvalóan azon járt az
agya, hogy ki lehetek, elvégre jó régóta nem is hallott felőlem.
– Ashton? A rohadt életbe, ember! Évek óta nem
találkoztunk! Hallottam, hogy átálltál a sötét oldalra! –
poénkodott.
Erőtlenül elmosolyodtam.
– Ne haragudj, most nincs időm udvariassági köröket futni!
Fontos információra van szükségem! Emlékszel, hogy tartozol
nekem, ugye? Akkor most törlesztheted! – feleltem
határozottan.
Ugató, krákogó hangon köhögött, vélhetően a sok cigaretta és
drog miatt.
– Mit szeretnél tudni? – kérdezte.
Segítened kell, hogy ki tudjam menteni a szerelmemet egy
rohadék karmai közül!
– Meg kell találnod valakit nekem! Vagy legalábbis valakit,
aki annak az alaknak dolgozik! – hadartam, megpróbálva
palástolni a kétségbeesésemet.
– Kit?
– Carter Thomast!
Elakadt a lélegzete.
– Sajnálom, abban nem segíthetek! – A hangja megfeszült, és
kissé ijedtnek is tűnt.
– Julian, tudod, hogy jössz nekem eggyel! Megmentettem az
életed! Csak derítsd ki, hogy ki dolgozik neki! Majd én kiszedem
belőle az információt, ha te nem tudod megtalálni Thomast! –
morogtam feszült hangon. Megragadtam a táskámat,
kiviharzottam a lakásomból, lerohantam a földszintre, azonnal
fogtam egy taxit, és a repülőtérre mentem.
– Ne akard őt megtalálni, Ashton! Komolyan mondom!
Semmi nem lehet annyira fontos számodra, hogy amiatt
kiderítsük, hol van! – válaszolta. Hallatszott a hangjában a
rémület.
Felhorkantam a megjegyzésére.
– Hidd el, hogy számomra elég fontos! Tudd meg, hol van, és
hívj vissza! És most nem viccelek! Nem véletlenül telefonáltam
neked! – Letettem a mobilt, és becsuktam a szemem, mialatt a
taxi a reptér felé vitt. Odaszóltam a repülőtérre, és a legelső
járatra foglaltam helyet, de még így is két órát kellett várnom. De
legalább végre ott lennék a többi ügynökkel, így ha van már
valami nyom, amerre el lehet indulni, akkor velük tudnék
menni, ha Julian esetleg nem jutna semmire.
Nem tudtam lehiggadni. Az ülésen fészkelődtem, és
próbáltam kiötölni, hogyan találhatnék Annára, még mielőtt az a
mocsok bántaná. Megígértem neki, hogy ez soha többé nem fog
előfordulni – de mi van, ha Carter már bántotta? Akkor már
nem tudom megtartani az Annának tett ígéretem! Kínzó érzés
mardosott, ahogy erre gondoltam. Az egész testem be volt
feszülve. Lassan megölt a tehetetlen, haszontalan érzés. Az én
drága kincsem veszélyben volt, és semmit sem tudtam tenni!
Épp beszálltam a gépbe, mikor megszólalt a telefonom. Julian
volt az.
– Mondd, hogy jó híreid vannak! – szóltam bele a telefonba.
– Ashton, biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
– Csak mondd már azt a rohadt információt, épp beszállok! –
csattantam fel dühösen.
Julian sóhajtott.
– Oké, hát nem tudtam sok mindent kideríteni a hollétéről, de
egy haver haverja nemrég került be a bandájába. A minap egy
bárban azzal hencegett, hogy Carter Thomas felbérelte, mert
valami fontos elintéznivalója akadt. Úgy látszik, hogy az elmúlt
hetekben Arizonában tartózkodtak. Kerestek valamit, de nem
találták meg. Úgy tűnik, jelenleg valami elhagyatott gyárban
dekkolnak Nyugat-Ambrose-ban – mondta.
Arizona. Keresnek valamit. A rohadt életbe, ez az!
Nyugat-Ambrose, ismételgettem magamban, hogy bevéssem az
agyamba.
– Mi a fickó neve? – kérdeztem türelmetlenül. Meg kell
találnom! El kell beszélgetnem vele, meg kell tudnom mindent,
hogy kiderítsem, Anna-e az a „dolog”, amit keresnek. Ha igen,
akkor talán kideríthetem azt is, hova akarják vinni. Csak azon
imádkoztam, hogy a fickó még mindig abban a gyárban legyen!
Meg kell találnom őt, ki kell szednem belőle az információt, hogy
aztán átadhassam őt az illetékeseknek.
– Justin Morrison a neve. Egy igazi seggfej, a velejéig romlott
alak. Mindenkinek azzal menőzött a bárban, hogy ő és Carter
Thomas mekkora spanok mostanában! Ha mázlid van, talán ki
tudod belőle szedni, hol van Carter – habozott Julian.
– Kösz! Most már be kell szállnom. Ha bármi másra lesz
szükségem, hívlak, rendben? – mormogtam, és már le is tettem
a telefont, még mielőtt Julian bármit válaszolhatott volna.
Nem hívtam a Fehér Házat; nem lennének elragadtatva attól,
ahogy abból a fickóból ki akarom szedni az információt Carter
Thomas hollétéről. Sértené az emberi jogokat, meg ehhez
hasonló baromságok miatt elleneznék. Majd akkor fogok szólni
nekik, ha több információhoz jutottam. Azután rámozdulhatunk
Carterre, és én visszakaphatom a szerelmemet.
Felhívtam az új parancsnokomat, és elmondtam neki, hogy
nem megyek be a következő napokban, mert vészhelyzet van,
amit meg kell oldanom. Ahogy számítottam is rá, nem örült
neki, de nem sok mindent tudott tenni; amúgy sem érdekelt
volna most semmi más. Most csakis Anna számított.

Émelyegtem, mire leszállt a gép. Délután három óra volt már,

ami azt jelentette, hogy már hosszú órák teltek el, amióta
elrabolták. Ennyi idő alatt Carter már bármit megtehetett vele.
Leintettem az első taxit, és Nyugat-Ambrose-ba vitettem
magam.
– Ismer a környéken valami régi, elhagyott gyárat? –
érdeklődtem a taxistól, és odatoltam neki még húsz dolcsit.
Zsebre vágta a pénzt, és hálásan vigyorgott.
– Kettő is van ilyen; az egyik igazából egy irodaépület, a másik
pedig varroda volt régen – felelte, és kíváncsian felhúzta az egyik
szemöldökét. Ezután megkértem, hogy menjen visszafelé az
úton, és mutassa meg ezeket az épületeket. Kiszálltam, hogy
jobban szemügyre vehessem őket. Cselekednem kell, amilyen
gyorsan csak tudok.
Ismét felhívtam Juliant.
– Helló, öregem! Azt mondtad, elhagyatott gyár, és nem pedig
egy elhagyatott irodaház? – kérdeztem tőle. Nem akartam a
rossz épületbe menni, hogy elijesszem ezt a Justin Morrison
nevű fickót. Élve kellett nekem, hogy addig üthessem, amíg el
nem köpi, hol van Anna.
– Igen, azt mondták! – erősítette meg. – Ashton, kell
segítség? – kérdezte, bár a hangjából kiérződött, hogy nemleges
válaszban bízik. Nem hinném, hogy Carter Thomas ellen fel
merne lépni, de tudtam, hogy ha megkérem, megteszi. Az ilyen
emberek szemében a szívesség adósságnak számított, amit
törleszteni kell. Fiatalabb korunkban egyszer megmentettem az
életét; tartozott nekem.
– Most még nem, de kösz! Mennem kell! – Letettem a
telefont, benyomtam a zsebembe, majd ellenőriztem a
fegyvertartót a lábszáramon, a másik pisztolyomat pedig a
becsúsztattam hátra a farmeromba, a pólóm alá. A késemet az
övembe csúsztattam, a zsebembe tettem még négy tár töltényt,
majd az épület felé vettem az irányt, mintha csak éppen az előtt
akarnék elmenni.
Az ajtó előtt megálltam, hogy megkössem a cipőfűzőmet.
Leültem a lépcsőre, és körbenéztem; senkit nem láttam, így
besurrantam. Meglepett, hogy nincs bezárva az ajtó, de biztos
voltam benne, hogy jó helyen járok. Az a Morrison valahol itt
kell, hogy legyen. Csak abban bíztam, hogy tudni fogja, hol van
Anna.
 Ahogy beléptem az épületbe, kivettem a fegyvert az övemből,
és még egy tölténytárat, ha gyorsan kellene újratöltenem a
pisztolyt. Hátamat a falhoz szorítva elindultam, és benéztem
minden terembe, hogy meglátom-e ott a fickót.
Egyszer csak egy walkie-talkie hangja szólalt meg előttem.
Ledermedtem. Összeszűkült a szemem. Mi a francnak van itt
valakinél walkie-talkie? Azon nyomban befordultam a sarkon, és
hátulról a fickó fejéhez szegeztem a pisztolyt.
– Mi a neved? – kérdeztem dühösen.
A férfi ledöbbenve állt ott.
– Elliot.
Elliot? Összeráncoltam a szemöldökömet. Akkor hol van az a
Justin Morrison? Ezek szerint több embert megbíztak azzal,
hogy megkeresse azt a bizonyos „dolgot”!
– Fordulj meg! – utasítottam, és figyelmeztetésképpen még
erősebben nyomtam a pisztolyt a tarkójához. Ahogy lassan
arccal felém fordult, végigpásztáztam a szememmel a helyiséget.
Egyedül volt ott. – Hol van Carter Thomas? – kérdeztem, és
figyeltem az árulkodó arckifejezését.
– Ki a franc vagy te? – A hangja feszült volt. Szóval ismerte.
– Hol van Annabelle Spencer? – kérdeztem, és a homlokához
nyomtam a pisztolyt. Összerezzent. Kétségkívül tudta, hol van
Anna.
Nem válaszolt, de a tekintetét a vállam mögé kapta.
Megpördültem, és láttam, hogy egy alak közeledik felém
pisztollyal a kezében. Leguggoltam, és lelőttem a férfit, aki velem
egy időben sütötte el a fegyverét, és arra a helyre lőtt, ahol egy
másodperccel korábban még a mellkasom volt.
Kirántottam a késemet a nadrágövemből, megragadtam ezt az
Elliot nevű alakot, a falhoz vágtam, és a torkához nyomtam a
kést.
 – Hol van? – hörögtem dühödten.
Nem válaszolt, de a walkie-talkie-ja recsegni kezdett.
– Elliot? Tannor? Hol a francban vagytok? Mik voltak ezek a
lövések? – szólt bele valaki.
– Nem tudom! Te vigyázz a csajra odafent, majd én megyek,
megnézem! – hallatszott egy másik fickó hangja.
Vigyázz a csajra odafent. A rohadt életbe, hát akkor itt van?
Anna az épületben van?Átfutott rajtam az öröm, de azonnal el is
fojtottam magamban. Koncentrálnom kellett, mert még messze
voltam tőle.
– Hol van? Merre? – kérdeztem ismét. Kikaptam a
walkie-talkie-t az övéből, és az enyémbe csúsztattam.
– Baszódj meg! – bökte oda.
A kés élét erősebben a torkához nyomtam, és figyeltem, ahogy
megjelent a nyakán egy vékony vörös csík.
– Nem, te baszódj meg! Most szépen megmondod, hol van,
vagy itt fogsz elvérezni! – morogtam mérgesen.
Mereven bámult rám; és meg sem szólalt. Egy kicsit hátrébb
húzódtam tőle; leütöttem, hogy elveszítse az eszméletét. Nem
akartam azzal húzni az időmet, hogy megkötözöm. Ha Anna az
épületben van, akkor sietnem kell. Nyilván már tudják, hogy itt
vagyok, mert meghallották a lövéseket. Nem volt sok időm.
Amikor megmozdultam, Elliot a fegyveréért nyúlt. Még mielőtt
elérte volna, ösztönösen reakcióval végighúztam a kést a torkán.
A nyakához kapott, majd a földre zuhant. Levegőért zihálva
vérzett el. Meg sem vártam, amíg meghal; sarkon fordulva
mentem tovább. Annát valahol az emeleten tartották fogva, de ez
a rohadt kóceráj hatalmas volt!
Tudtam, hogy erősítést kellene hívnom, de nem volt rá időm.
Ha megtudják, hogy itt vagyok, elviszik innen, és akkor megint
elveszítem őt. Nem akartam ezt megkockáztatni.
 Lassan fellépdeltem a lépcsősoron, és a terepet pásztázva
figyeltem, honnan hallok valami hangot. Előttem mozgásra
lettem figyelmes; egy férfit vettem észre, aki a lépcső tetején ült.
Ő még nem látott meg engem, így gyorsan keresztülmentem az
előtéren, és egy ajtónyílás mögé rejtőzve feltérképeztem a
terepet. Az egyik szememet becsuktam, és egyenesen fejbe
lőttem a fickót; közben arra gondoltam, bárcsak feltettem volna
a pisztolyomra a hangtompítót, hogy ne hallják meg, merre
vagyok.
A táskámat arrébb csúsztattam a vállamon, majd
villámgyorsan felszaladtam a következő lépcsősoron is. Ha itt is
vannak, akkor követnem kell őket, mert el fognak vezetni
Annához. Ekkor egy újabb alak tűnt fel. Kihajolt az ajtón, és
leadott néhány lövést felém.
Visszaléptem a sarkon, és hagytam, hogy lőjön még néhányat,
majd kivettem a plusz tölténytárat a zsebemből. Amikor a férfi
abbahagyta a lövést, kihajoltam, és leadtam néhány lövést.
Gyorsan kicseréltem a tárat, az üres tárat pedig szándékosan
leejtettem a földre.
– A francba! – morogtam hangosan, hogy a férfi is hallja.
Bejött a tervem. Kilépett a rejtekhelyéről, mert nyilvánvalóan azt
hitte, hogy az újratöltéssel babrálok, és így előnyhöz juthat.
Ahogy kilépett a fedezékből, kétszer lőttem, hogy biztosan
megöljem. Nem érdekelt egyik nyomorultnak sem az élete;
veszélyt jelentettek Annára, így meg kellett halniuk.
Jól van, Taylor, csak így tovább! Négynek már annyi, de
lehet, hogy sokkal többen vannak!
Ahogy a folyosón osontam, megszólalt Elliot walkie-talkie-ja
az övemben.
– Nem tudom, hol vannak, de többen lehetnek! Elliot és
Tannor halott, de azóta még több lövést hallottam!
 Elmosolyodtam; az előnyömre válhat, hogy azt hiszik, nem
csak egyedül vagyok itt.
Megálltam, mert a sarkon suttogásra lettem figyelmes. A
falhoz nyomtam magam, hátranyúltam a válltáskámhoz, és
kivettem belőle egy kis tükröt, amit a SWAT-készletemből
hoztam el. Beállítottam, hogy körbe tudjak nézni, és lássam, kik
azok. Két férfi sutyorgott, és kétségbeesetten kémlelt
mindenfelé; az egyik idegesen beletúrt a hajába. Mindketten fel
voltak fegyverkezve, de abból, ahogy lazán lógott az oldalukon a
pisztolyuk, tudtam, hogy nem is sejtik, mennyire közel vagyok
hozzájuk. Az egyik térdemre ereszkedve csúsztam ki a sarkon, és
azonnal lelőttem mindkettőjüket.
Továbbindultam. Az előtér másik felében egy hatalmas terem
állt. Kikukucskáltam a sarokról, hogy megnézzem, üres-e. A
francba! Ezen nem lesz könnyű átjutni! Mindenfelé íróasztalok
álltak, amik mögé könnyen elrejtőzhetett bárki. Összeráncolt
szemöldökkel néztem át a terem másik végébe. Tudtam, hogy
oda kell eljutnom, ahhoz a lépcsőhöz. Az épületnek ez a fele már
tiszta volt, Anna valahol a másik felében kell, hogy legyen. Hogy
a pokolba fogok végigmenni ezen a termen! Lehetetlen volt
minden oldalról fedeznem magam, a hátam szabadon marad. De
nem volt más választásom.
Újratöltöttem a pisztolyomat, és óvatosan beléptem. Némán
szidtam magamat, amiért nem kértem erősítést. Tudtam, hogy
nem lett volna időm megvárni őket, de azért legalább egy
üzenetet küldhettem volna valakinek, hogy tudják, hol vagyok.
Akkor is egymagamban kellett volna megindulnom, de az
üzenetemből legalább megtudták volna, hol tartják fogva Annát.
Ha itt most meghalok, akkor fogalmuk sem lesz róla, hol van
Anna. Egyértelműen hagytam, hogy elragadjanak az indulataim!
Ott helyben elhatároztam, hogy amint átjutok a termen, azonnal
küldök egy üzenetet valamelyik ügynöknek.
Ekkor tőlem jobbra mozgásra lettem figyelmes. Mire
odafordultam, már túl késő volt; egy fickó kiütötte a kezemből a
pisztolyomat, és el is törte az egyik ujjamat. Még mielőtt
feleszméltem volna, minden irányból mozgást hallottam.
Tudtam, hogy villámgyorsan kell cselekednem.
Előrehajoltam, és az egyiküket nyakon vágtam; a hajánál
fogva megragadtam, az arcát a térdembe húztam, amitől
elveszítette az eszméletét. Még mielőtt a földre zuhant volna, egy
másik fickó lépett elő rám szegezett pisztollyal a kezében.
Kikaptam a késemet az övemből, és a mellkasába hajítottam.
Jobb oldalra fordulva láttam, amint egy másik férfi bukkan fel.
Tudtam, hogy ezzel a mozdulattal a hátam fedezék nélkül
marad, de nem volt más választásom. Arcon vágtam,
megragadtam a tarkójánál fogva, az egyik íróasztalhoz csaptam,
mire egy újabb alak került mögém, és valami kemény tárggyal
fejbe vágott. Még arra sem volt időm, hogy reagáljak rá. Ájultan
estem össze.
 48. FEJEZET

Anna

NEM TUDOM, MENNYI IDEIG ÜLTEM a földön összeroskadva –

napoknak tűnt, bár vélhetően csak néhány óra volt. Még akkor
sem mozdultam, amikor Jimmy visszajött, és hozott nekem egy
előrecsomagolt szendvicset egy üveg vízzel. Letette a másik üveg
mellé, amelyiket még korábban hozott, de ki sem nyitottam.
Bocsánatkérő arckifejezéssel nézett rám.
– Sajnálom, Anna, de ezt kellett tennem. Nincs választásom!
– magyarázkodott aggódó tekintettel. Bólintottam, majd
elfordultam tőle. Nem tudtam ránézni, mert akkor elsírtam
volna magamat. Erős akartam maradni.
– Ki kell mennem a mosdóba – motyogtam fásultan.
– Jól van, gyere! – A karomnál fogva megfogott, és felemelt a
padlóról.
Ahogy kiléptünk a helyiségből, ahol fogva tartottak, arcon
könyököltem, és amilyen gyorsan csak bírtam, szaladni kezdtem.
Fogalmam sem volt, merre megyek, csak véletlenszerűen
botladoztam, ajtókat nyitogattam ki, remélve, hogy találok egy
tűzlépcsőt, vagy valami fegyvert, amit használhatok. Ahogy
befordultam az egyik sarkon, egy megtermett férfiba rohantam
bele, aki azonnal körém fonta a karját. Felpillantottam, és
megláttam Mark gúnyos tekintetét. Vadul kalapálni kezdett a
szívem, a döbbenettől tátva maradt a szám. Mark sokszor feltűnt
a rémálmaimban. Ő volt Carter jobbkeze, a kistönök.
Valószínűleg ő irányította a szervezetet, amíg Carter a rácsok
mögött ült.
Próbáltam kitépni magam a szorításából, de nem volt elég
erőm hozzá. Az állán megfeszült az egyik izom, ahogy
visszataszító arccal nézett le rám. Az egyik kezével úgy
megragadta a karomat, hogy az már fájt, a másik kezét pedig
hátralendítette, és arcon vágott. Csak azért nem estem a földre,
mert fogta a karomat. Az arcom eltorzult a fájdalomtól, apró
foltok kezdtek körözni a szemem előtt. Szédül tem és
kóvályogtam.
– Maradj végre nyugton, különben meg kell, hogy kötözzelek,
és az nem lenne épp kellemes! Carter azt akarja, hogy meglegyen
a kényelmed! – bökte oda, és mérgesen nézett rám. Sosem
értette, mit eszik rajtam Carter; mindig is egy darab szemétnek
tekintett – de csakis akkor, ha Carter nem volt ott. Előtte nem
mert volna így viselkedni.
Kibuggyant egy könnycsepp a szememből. Nem akartam
sírni. Feladtam a felesleges küzdelmet, hogy elmeneküljek. Úgy
éreztem, a legjobb, ami történhet velem most már az, ha
meghalok. De tudtam, hogy ez nem fog még bekövetkezni. Talán
ha Cartert eléggé felbosszantanám, akkor lehet, hogy megölne.
Talán ha megverne, amiért Ashton megcsókolt és hozzám ért, és
közben véletlenül végezne velem. Mark a mosdóba vezetett, és
végignézte, amíg elvégzem a dolgomat. Végtelenül megalázó
érzés volt. Ezt követően durván Jimmy felé lökött, mire én
megbotlottam, és Jimmy karjai közé estem. Jimmy bosszús
arccal visszavitt a helyiségbe, és a felszakadt száját törölgette az
inge ujjával.
– Kérlek szépen, engedj el! – könyörögtem neki térdre rogyva
előtte, a farmernadrágjába kapaszkodva. – Megteszek bármit,
amit csak kérsz! – Gyűlöltem magam ezért, de bármi jobb lett
volna annál, mint hogy ismét át kelljen élnem azokat a
szörnyűségeket, amiken korábban keresztülmentem.
– Néhány óra múlva itt lesz! – felelte rezzenéstelen arccal,
majd kihúzta a kezem közül a nadrágja szárát, és az ajtó felé
fordult. Úgy becsapta maga mögött, hogy berezonált a zsanér
rajta. Világos volt: ezzel a kis menekülési kísérletemmel
elveszítettem az utolsó reményt is, hogy Jimmy rendes lesz
velem, és mint régen, most is segíteni fog nekem. Lerogytam a
földre, az oldalamra fordulva összekuporodtam, és vártam, hogy
újra elkezdődjön a rémálom.
Egy örökkévalóságnak tűnt, de úgy öt perc telhetett el, amikor
kiáltásokat hallottam az ajtó felől. Lövésekre lettem figyelmes.
Felkaptam a fejem, és a döbbenettől nyitva maradt a szám.
Lövések. Ó, istenem, akkor eljött értem a rendőrség! Ó,
köszönöm, nagyon köszönöm!
Felpattantam, és az ajtóhoz léptem, hogy jobban halljam a
kiabálásokat. Úgy tűnt, valaki bejutott az épületbe; mintha arról
beszéltek volna, ki hova helyezkedjen el.
Reményteli mosoly jelent meg az arcomon. Kérlek szépen,
gyertek el értem! Újabb lövések dördültek. A falhoz préseltem
magam, és csak vártam. Tekintetemet az ajtóra szegeztem.
Bármelyik pillanatban feltépheti néhány titkos ügynök. Idegesen
rágtam a szám szélét. Ezentúl soha többé nem fogok amiatt
nyavalyogni, hogy testőrök lesznek a közelemben!
Hosszú idő telt el, de semmi nem történt. Kezdtem feladni a
reményt, mert több lövést már nem hallottam. Vajon hibáztak?
Átkutatták az épületet, de nem találtak rám? Vagy távoztak?
Vagy talán Carter emberei végeztek újabb ügynökökkel?
Másoknak is meg kellett halnia miattam? Egyszer csak
kicsapódott az ajtó. Riadtan felnéztem, és láttam, hogy Carter
emberei valakit bevonszolnak. Eszméletlen volt az illető, a lábát
maga után húzta a földön.
Megállt a szívem. Elborzadva láttam, kit vonszolnak be.
Nem! Jaj, istenem, ne!
Odaszaladtam a földre vetett testhez.
– Hívjatok mentőt! Jimmy, szólj valakinek! Nem, Ashton,
nem! Jimmy, segíts, kérlek! – könyörögtem, és ömlöttek a
könnyek a szememből.
– Nem halt meg, Anna! Csak leütötték. Megölte hét
emberünket! De mire Carter ideér, azt fogja kívánni, bárcsak
inkább meghalt volna! – felelte Jimmy, majd elkeseredetten
megcsóválta a fejét, és kiment.
Az ajtóhoz futottam.
– Jimmy, kérlek szépen, segíts neki! – üvöltöttem, és az
öklömmel vertem az ajtót. Majd visszaszaladtam Ashtonhoz.
Ájultan feküdt, az arca tiszta vér volt, vörös kezei tele voltak
zúzódással, a tarkóján lévő sebből pedig szivárgott a vér. A
pólómat a sebre nyomtam, hogy elállítsam a vérzést; nem volt
mély a seb, de látszott, hogy össze kellene varrni. Balsejtelmem
támadt, feltörtek bennem az emlékek. Rémülten becsuktam a
szemem.
Akárcsak az álmomban. Megtörtént, amit soha nem akartam
látni: itt feküdt az ölemben, összevert, vérben úszó arccal.
– Ashton! Térj magadhoz, kérlek! – könyörögtem, és
próbáltam letörölni gyönyörű arcáról a vért. Pontosan ezt nem
akartam, hogy bekövetkezzen! Nem bírtam végignézni, hogy
miattam, a szemem előtt meghaljon az, akit szeretek! – Te hülye,
idióta, imádnivaló ember! Kérlek szépen, térj magadhoz! – Fejét
az ölemben fogva finoman ringattam, miközben ismét
darabjaira hullott a szívem.
Egy idő múlva lassan, nyögve, bizonytalanul kinyitotta a
szemét.
Gyorsabban kezdett verni a szívem.
– Jól vagy, Ashton? Istenem, hogy kerültél te ide? Miért
jöttél? – kiáltoztam, és az arcát puszilgattam mindenhol.
Egy pillanatig zavartnak tűnt, majd kitisztult a tudata.
Azonnal felugrott, de közben össze is rezzent, majd engem is
talpra állított. Hátát a mellkasomhoz szorítva a falhoz préselt, s
közben a zsebét tapogatta.
– Hagyd abba! Senki nincs itt! – szóltam rekedten, és
megragadtam a kezét. Arccal felém fordult. Láttam a fájdalmat a
szemében, de próbálta leplezni. Felemelte a pólóját, és
észrevettem, hogy csúnya lila foltok borítják a hasát. Émelyegni
kezdtem.
– Anna! Nem esett bajod? Kicsi lány, mondd, hogy jól vagy! –
kérlelt, és a karjaival átölelve szorosan magához húzott.
Behunytam a szemem, és magamba szívtam az illatát. Az
ismerős illatot, Ashton Taylor illatát. Imádtam ezt! Mennyire
hiányzott!
– Jól vagyok. De hogy a francba kerültél ide? Ashton, én ezt
nem értem! Jaj, nem bírom elviselni! Azért küldtelek el, hogy ezt
elkerüljük! Miért tetted ezt velem? – Zokogtam. A lábam
remegett, majd végül nem bírta el a testemet, és a falnak dőlve
összerogytam. A két térdemet felhúztam a mellkasomhoz, és
szorosan átkulcsoltam őket. Carter mindjárt itt lesz, és a szemem
előtt fogja halálra verni Ashtont. Én pedig semmit nem tehetek
ellene, mindig ezt fogom látni, valahányszor lehunyom a
szemem!
Ashton mellém csúszott, próbálta palástolni, milyen fájdalmai
vannak.
– Nem engedhettelek el, Anna, muszáj volt megpróbálnom,
hogy kivigyelek innen! Sajnálom, hogy nem tudlak megvédeni! –
motyogta, és a hajába markolt. Láttam, hogy a könnyeivel küzd,
és ettől megszakadt a szívem; soha nem láttam még őt
szomorúnak, főleg nem sírni.
Oda fordultam hozzá, és szorosan átöleltem.
– Kérlek, ne! Minden rendben lesz! Csak ki kell tervelnünk
valamit! – hazudtam, bár tudtam, hogy semmi értelme annak,
amit mondtam. Felugrottam, az ajtóhoz szaladtam.
– Jimmy! Szólj hozzám, kérlek! – könyörögtem, és dühömben
az ajtót rugdostam.
– Nyugodj le, Anna! Carter most hívott. Már nincs messze
innen, nemsokára ideér! – felelte.
– Jimmy! Ugye tudod, ki az apám? Kegyelmet fog neked adni!
El fogom neki mondani, miket tettél értem! Vagy, ha pénz kell,
akkor adok azt! – kérleltem homlokomat az ajtóhoz nyomva.
– Nem tehetem, Anna! Sajnálom!
– Akkor csak a testőrömet engedd ki innen! Ő majd ad neked
pénzt! Csak hadd osonjon ki innen! Mondd azt, hogy elszökött,
jó? – üvöltöttem kétségbeesetten. Muszáj volt kijuttatnom innen
Ashtont, mielőtt Carter megérkezik. Más választásom nem volt.
– Shh! Már itt is van, Anna! – csitított Jimmy, és hallottam,
hogy ellép az ajtótól.
Még mielőtt eljutott volna az agyamig, mit mondott Jimmy,
Ashton a karomnál fogva megragadott, és maga mögé húzva
szorosan a falhoz préselt.
– Maradj mögöttem! Minden rendben lesz! – jelentette ki.
Nyilvánvalóan meg akart nyugtatni ezekkel a szavakkal, de
kihallottam a hangjából, hogy semmi, de semmi reményünk
nem maradt.
– Nem, nem lesz! Csak azon fogok imádkozni, hogy gyorsan
végezzen veled! – motyogtam reményvesztetten, amikor kinyílt
az ajtó.
 49. FEJEZET

Az ÁLMAIMBAN KÍSÉRTŐ FÉRFI BELEPETT. Felnyögtem, és Ashton

hátába nyomtam magam. Próbáltam láthatatlanná válni.
Ránéztem. Pontosan ugyanolyan volt, mint az emlékezetemben,
csak néhány ősz hajszál vegyült a barna hajába. Mark, Jimmy és
még két másik alak jött mögötte. Utáltam, hogy Mark itt van.
Láttam, ahogy képes volt órákon át kínozni embereket, mielőtt
végzett velük; Ashtont is úgy fogja kínozni, tudtam jól. Zokogás
tört fel bennem, de gyorsan visszafojtottam. Nem sírhatok. A
sírás Carter szerint a gyengeség jele.
– Szóval, ez az a fickó? Ő nyírta ki hét emberemet? – bámult
Carter Ashtonra. Libabőrös lettem a hangjától. Ashton pólójába
kapaszkodtam. Éppúgy, ahogy az emlékeimben. Megfagyott a
vér az ereimben, végigfutott rajtam a borzongás.
Mark bólintott.
– Ez az. Találtam nála valami SWAT-os igazolványt is. Ashton
Taylor, de a nevét már úgyis tudtuk! – közölte Mark, és átadta
Carternek Ashton iratait.
Carter félrefordította a fejét, és tetőtől talpig végigmérte
Ashtont.
– Taylor ügynök! Nos, spóroltál nekem egy kis időt, mert így
legalább nem kellett kutatnom utánad LA-ben! De mit keresel
itt? Azt hittem, áthelyeztek! – jegyezte meg Carter, kérdőn
felvonva az egyik szemöldökét.
Elakadt a lélegzetem, teljesen lefagytam. Tudták, hogy Ashton
LA-ben lakik, és azt tervezték, hogy lecsapnak rá? Jaj, csak
engedjék őt szabadon!
– Ő a testőröm, Carter! – szóltam közbe, és előléptem Ashton
háta mögül. Még mielőtt azonban egy lépést is tehettem volna,
Ashton megragadta a csuklómat, és visszarángatott maga mögé.
– Maradj mögöttem! – utasított éles hangon.
Láttam, hogy Carter bólint egyet, és szinte abban a
pillanatban Mark hasba vágta Ashtont, akinek a fájdalmai
tovább fokozódtak. Sikítottam, de Ashton továbbra sem
engedett el, védelmezőn maga mögött tartott.
Nem bírom ezt nézni, egyszerűen nem megy! Meglöktem
Ashtont, aki ettől megtántorodott, és a földre borult. Kitéptem a
csuklómat a kezéből, és Mark legnagyobb megdöbbenésére
akkorát húztam be a képébe, amekkorát csak bírtam. Gyere, te
seggfej! Üss vissza! Gyerünk! Mark vért köpött a padlóra, majd
a kezét a levegőbe lendítve hatalmas pofont kevert le nekem. A
szemeim majd’ kiestek a helyükről, ahogy a fájdalom elöntötte a
fejemet, és kicsordult a könnyem.
Abban a pillanatban egy pisztoly szegeződött Mark fejéhez.
– Ha még egyszer hozzáérsz, esküszöm, nemcsak veled
végzek, hanem az egész családodat kiirtom! – hörgött gonoszul
rá Carter.
Ekkor jött el az én időm.
– Carter, öld meg, kérlek! Kérlek, bébi, ez tényleg fájt! –
siránkoztam, és megfogtam az arcomat. Öld meg, kérlek! Nem
akarom, hogy bántsa Ashtont! Kérlek!
– Azt akarod, hogy öljem meg? Hát ennyire szadista lettél,
hercegnőm? – kérdezte Carter, és most először nézett rám,
amióta belépett ide.
– Nem ez volt az első alkalom, hogy megütött ma! – emeltem
fel az államat, és próbáltam mutatni, hogy megsérültem.
Carter arcán gyűlölet suhant át, a szeme dühödten szikrázott.
A lövés hangjától zengett a helyiség. Vér fröccsent az arcomra.
Mark holtan esett össze. Közömbös arccal bámultam. Csak arra
tudtam gondolni, hogy most már legalább Mark nem fogja tudni
megkínozni Ashtont.
– Gyere ide, hercegnőm! – utasított Carter, kedvesen
mosolyogva rám. Habozás nélkül átléptem Mark holttestén, ám
ekkor már Ashton is talpra állt. Megragadott, maga mögé
rántott, és a falnak szorított.
– Nem fogsz hozzáérni! – köpte oda Carternek. Olyan düh
áradt a szeméből, hogy azon csodálkoztam, hogyhogy nem ölte
meg Cartert pusztán a tekintetével.
Carter állkapcsa megfeszült. Szemét Ashtonra emelte, mintha
a tekintetükkel harcolnának egymás ellen.
– Lekötelezel, hogy vigyáztál a feleségemre, amíg távol
voltam, ügynök, de már újra itt vagyok, és innentől fogva tudok
vigyázni rá én magam! – felelte higgadtan.
Ashton teste az enyémnek feszült.
– Feleség... de...
Nagyra nyílt szemmel hátranézett rám, némán kérdezve, hogy
ez igaz-e. A számat összepréselve bólintottam. Nem tagadhattam
le Carter előtt. Ashton álla befeszült, a szemében sajnálkozást
láttam.
– Igen, a feleségem – erősítette meg éles hangon Carter.
Figyelmeztető, rideg tekintete rám szegeződött. Ismertem ezt a
nézést; ilyenkor megszólalni sem mertem.
– Gyere ide, hercegnőm! – ismételte meg.
Elindultam, de Ashton nem engedett. Carter felemelte a
pisztolyát, és egyenesen Ashton arcának szegezte. Megállt
bennem az ütő. Most meg fog halni. A szemem láttára fogja
megölni. Megöli azt az embert, akiért képes lennék meghalni;
bár igazából annyira szerettem őt, hogy élni képes voltam érte. A
halál és Carter egy és ugyanaz volt. Ha Ashton meghal, abba az
én lelkem is belepusztul, ami a tényleges halálnál is rosszabb.
Nem hagyhattam, hogy ez megismétlődjön. Annyira szerettem
Ashtont! Mindennél jobban! Ő volt az életem, a lelki társam!
Nem engedhettem, hogy megtörténjen!
– Kérlek szépen, Carter, ne tedd! Bébi, könyörögve kérlek, ne!
– A könnyeimmel küszködtem, miközben próbáltam
kiszabadulni Ashton szorításából. Ashton rám pillantott. Láttam
rajta a döbbenetett. A szemével kérlelt, hogy maradjak ott vele,
maradjak mögötte. Megráztam a fejem. – Carter, nagyon szépen
kérlek! Bármit megteszek neked, csak ne bántsd őt! Nem bírom
végignézni, hogy miattam halnak meg mások! – Ashton még
most sem engedte el a csuklómat, ezért a bordáiba könyököltem,
ahol megsérült. A fájdalomtól felhördült. Belül nekem is fájt,
hogy fájdalmat okozok neki, de kihasználva a pillanatot,
kitéptem magam a szorításából, és Carter felé futottam.
– Anna, ne! – ordított, s közben próbált utánam kapni, de
gyors voltam.
Négy pisztolyt nyomtak az arcába, és elállták az útját. Rám
nézett, és könyörgött, hogy menjek vissza hozzá. De nem
tehettem. Meg kellett próbálnom; minden tőlem telhetőt meg
akartam tenni, hogy megmentsem őt. Kezemet Carter
pisztolyára tettem, és arrébb nyomtam, hogy már ne Ashtonra
szegeződjön.
– Kérlek szépen, bébi, ne bántsd őt! – kérleltem, és egyenesen
belenéztem Carter barna szemébe. Felülkerekedtem minden
félelmemen és gyűlöletemen. Nem érdekelt, mit tesz velem, csak
Ashtont hagyja életben. Kezemet a mellkasára tettem, amitől
megborzongott. Kéjes tekintettel nézett rám, én meg minden
porcikámmal azon küzdöttem, hogy ne hőköljek vissza tőle. – Ne
bántsd őt, légy szíves!
 Carter mélyet sóhajtott.
– Miért ne, hercegnőm? – kérdezte, majd leengedte a
pisztolyát, és végigsimította az ujjaival az arcomat.
Most erre mi a jó fenét mondjak?
– Ma már túl sok ügynök halt meg miattam! Ráadásul még...
a barátnőjét is ismerem. Kedvelem a csajt. És ő igazán szereti,
Carter, ő a mindene. Csak ő van neki a világon. Őérte él. Kérlek
szépen, ne bántsd! A lánynak szüksége van rá! – könyörögtem,
és a nyakába tettem a kezemet. Carter Ashtonra nézett. Én meg
sem mozdultam, nem bírtam visszafordulni felé. Jól tudtam, mit
látnék: döbbenetet, szerelmet, rémületet és megbántódást.
Carter kissé habozva vette le a szemét Ashtonról. Láttam,
mennyire meg akarná ölni, amiért hozzám ért, de azért nem
akarta megtenni, mert én arra kértem. Mindig próbált a
kedvemben járni, ha valamire megkértem. – A kedvemért! Ne
vedd el attól a lánytól! Csak engedd haza! Én már itt vagyok
neked! Mi együtt vagyunk! Senkinek nem kell már miattam
meghalnia! – Elmosolyodtam, legalábbis reméltem, hogy
mosolygok, bár sokkal inkább csak grimaszoltam. Carter a
szemét forgatta, majd meglágyult az arca. A szívem vadul
kalapálni kezdett, tudván, hogy enged nekem.
Lassan lehajtotta a fejét, nekem pedig elakadt a lélegzetem,
mert tudtam, mi következik. Amikor a száját a számra nyomta,
felnyögtem, és próbáltam visszafogni magamat attól, hogy ne
hátráljak meg. Karját a derekamra tette, és magához húzott. A
torka mélyéről nyögés jött fel, végül arrébb húzódott tőlem. A
szeme csillogott az izgalomtól.
– Hiányoztál, hercegnőm! – duruzsolta, majd megcsókolta a
nyakam. Visszatartottam a könnyeimet, és összeszorítottam a
szemem, Hallottam, ahogy Ashton felmordul.
– Te is hiányoztál, Carter – motyogtam.
 Ekkor hirtelen belehasított a fájdalom a tarkómba. Carter
durván megragadta a hajamat, hátrahúzta a fejemet, és a
szemébe kellett néznem.
– Ne motyogj, hercegnőm! Tudod, hogy azt nem szeretem! –
hörgött a hajamat húzva. Összeszorítottam a fogaimat, mert
annyira fájt a fejbőröm.
– Te is hiányoztál, Carter! – ismételtem meg, ezúttal
hangosabban,
– Jó kislány! – mosolygott, majd gyengéden megpuszilta az ar
comat.
– Vedd le róla a mocskos kezed! – hörögte Ashton, és próbált
felém lépni, hogy elkapjon.
Az egyik férfi, aki Carter mögött lépett be, a fegyverével arcon
ütötte Ashtont, aki ettől vérző szájjal elterült a földön. Carter
tudomást sem vett róla. Én Ashtonra meredtem, és némán
kérleltem, hogy maradjon csendben. Ő erre megrázta a fejét, és
kiköpte a szájában összegyűlt vért. Moccanni sem mertem.
Biztonságban akartam őt tudni, kerüljön nekem bármibe is, de
ehhez az kellett, hogy ő csendben maradjon. Csak engedje el
Carter, mindössze ennyit akartam.
– Hercegnőm! – duruzsolta Carter, végigcsúsztatta a kezét a
testemen, majd belemarkolt a fenekembe, és felnyögött. –
Döglesztő vagy! Remélem, sokat aludtál az éjjel, mert annyira
hiányoltalak, hogy ma éjjel egész biztosan le sem fogod tudni
csukni a szemed, Mrs. Thomas! – mormogta kéjes hangon.
Felfordult a gyomrom, borzongás futott végig a hátamon. Úgy
tűnt, Carternek fel sem tűnt a viszolygásom; méregdrága fehér
ingének ujjával letörölte az arcomat oldalt. – Annyira gyönyörű
vagy! – súgta büszke mosollyal az arcán.
Hallottam, ahogyan mögöttem Ashton feltolja magát. Carter
rápillantott a vállam fölött, és oldalra biccentette a fejét.
 – Jól van, akkor vele mi legyen? – tűnődött Ashton felé bökve
a fejével.
– Azt hittem, elengeded – motyogtam. Hát mégsem voltam
elég meggyőző? Nem voltak elég jók az érveim? Tudtam, hogy
mindent be kell vetnem; közelebb léptem Carterhez, és a
tarkóját megragadva a számhoz húztam a fejét, majd
lábujjhegyre álltam. Azonnal reagált rá; hevesen visszacsókolt,
és átvette az irányítást. A csókja olyan volt, mint régen: durva és
követelőző.
Végül aztán arrébb húzódott, és a homlokát a homlokomra
tette. Barna szeme vad izgalomtól és örömtől csillogott.
– A kurva életbe, hercegnőm! Már el is felejtettem, mennyire
szeretlek! – mosolygott, és beletúrt a hajamba. – Mondd, hogy
szeretsz! – parancsolt rám.
– Szeretlek! – vágtam rá azon nyomban. Ösztönös reakcióm
volt ez, habár minden egyes szótagtól mocskosnak és
elhasználtnak éreztem magam.
Elégedetten sóhajtott, az arcomat a tenyerébe vette, és
gyengéden megsimogatta a hüvelykujjával. Bólintott, majd
önelégült ábrázattal hátrébb húzódott.
– Jól van. Akkor megmondom, mit fogunk tenni. Orosz
rulettet játszunk. Mindenkinek lesz egy lövése, mind a
hármunknak! Ha túléli, szabadon elmehet! – ajánlotta fel
gúnyos vigyorral a képén.
Remegni kezdtem. Gyűlöltem ezt a játékot. Ez a játszadozás
volt az oka, amiért annyira rettegtem a fegyverektől.
Várjunk csak! Fegyvert ad a kezembe! Ha igen, akkor meg
fogom ölni vele! Éreztem, hogy mosoly jelenik meg a szám
szegletében. Próbáltam visszafogni magam, nehogy kitalálja,
mire gondolok. Buzgón bólintottam hát, mire kíváncsi
tekintettel vigyorgott.
 – Nocsak! Már elmúlt a fegyverfóbiád, hercegnőm? –
kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Nem. A fegyverektől még mindig félek, de nagyon
szeretném, ha szabadon engednéd őt. Ezért mindent megteszek.
A neki szánt lövést is én akarom állni! – ajánlottam fel, és a
fegyverért nyújtottam a kezem.
– A rohadt életbe, Anna, ezt nem teheted! – kiáltotta Ashton,
és előrelépett. Az egyik ember a falnak lökte, és ismét belevágott
egyet a gyomrába és a mellkasába. Ashton fájdalomtól eltorzult
hangja a fülemben zúgott.
– Hagyja abba! Mondd neki, hogy hagyja abba! – ordítottam,
és Carter ingjébe kapaszkodva rángattam őt kétségbeesetten.
Carter halkan felnevetett.
– Elég, Richard! Most játszani fogunk! – szólt vidáman. A
fickó abbahagyta Ashton ütlegelését, és hátrébb lépett.
Ashton fájdalmas mozdulattal lábra állt.
– Anna, ne tedd! – kérlelt, és már beszélni is alig tudott.
Elfordultam tőle. Összetört a szívem, ahogy ránéztem. Épphogy
összerakta a darabjaira hullott lelkemet, erre most ismét
darabokra szaggatja! Ezúttal már semmivel nem lehet
újraépíteni; soha nem fogok túljutni Ashtonon, mert ő jelent
nekem mindent a világon!
Figyeltem, ahogy Carter kiveszi a golyókat a tárból, és egyet
visszatesz; mindezt széles vigyorral az arcán.
– Nem szívesen adnék pisztolyt egy SWAT-ügynök kezébe,
ezért a tiédet majd én húzom fel! – szólt oda Ashtonnak, aki
egyáltalán nem tűnt rémültnek, sokkal inkább végtelenül
felbőszültnek és borzasztóan mérgesnek.
Nem hagyhattam, hogy ez bekövetkezzen, és a golyó a tárban
legyen, amikor elsül a fegyver. – Ne! Rám szegezd! Ezt is szegezd
rám! – erősködtem. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon,
amikor Carter keze felé nyúltam, és a fegyvert magam felé
irányítottam.
Carter felhorkant.
– Hercegnőm! Ezt nem így játsszák, tudod jól! Hiszen már
játszottál ilyet korábban is! – jegyezte meg határozott hangon,
majd Ashtonra szegezte a pisztolyt, miközben engem a másik
kezével visszatartott. Pánik öntött el, és ismét megragadtam a
kezét. Felém fordult, és jutalomként egy újabb pofon csattant a
már amúgy is sajgó arcomon. Felkiáltottam, a falnak csapódtam,
és a kezemmel kalimpálva próbáltam egyensúlyozni, hogy ne
essek le a földre.
– Meg foglak ölni! – morogta Ashton a fogai közül. – Istenre
esküszöm, a két kezemmel foglak darabokra tépni!
Carter ügyet sem vetett rá. A fegyvert egyenesen Ashton
arcába szegezte.
– Carter! Legalább a lábára célozz! Nem akarok mára már
több holttestet! Szépen kérlek! – könyörögtem.
A torkomban dobogott a szívem, ahogy Carter meghúzta a
ravaszt. Összerezzentem, és vártam a hangos dördülést, vártam
Ashton halálsikolyát, ahogy a golyó széttépi a húsát; vártam,
hogy halljam, ahogy a teste a padlóra huppan.
De nem történt semmi. A pisztoly csak kattant egyet.
Képtelen voltam tovább uralkodni magamon; oldalra
fordultam, és okádni kezdtem. Carter gonoszul felröhögött, a
karomnál fogva megragadott, talpra állított, miközben én tovább
öklendeztem.
– Nem, még nem vagy túl a fegyverfóbiádon! Emlékszel? A
legutóbb is hánytál, amikor ezt játszottuk! Életem legtutibb
éjszakája volt! – duruzsolta, és egyenesen a szemembe nézett.
Alig tudtam megállni, hogy ne húzzak be neki egyet a képébe; de
először ki kellett juttatnom innen Ashtont. – Emlékszel még arra
az estére? – ismételte. Kezét a fenekemre csúsztatta, és
odahúzott magához. Bólintottam, becsuktam a szemem, és
próbáltam nem feleleveníteni az estét, amikor először
megerőszakolt, és elvette a szüzességemet. Az egész testem
remegett, levegő után kapkodtam, a szívem vadul zakatolt.
Lehunytam a szemem, és igyekeztem úrrá lenni a rám törő
érzelmeken, hogy ne boruljak ki – azzal nem segítettem volna
Ashton életben maradását!
Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy Carter engem
néz. Láthatóan jól szórakozott. Durván megtörölte a számat,
felnevetett, és lehajolt hozzám, hogy megcsókolja a szám szélét.
– Te jössz, hercegnőm! – utasított, és a szemöldökét fel-alá
mozgatva rám nézett. Felém fordította a fegyvert a kezében.
Tétován a pisztolyra néztem; nem voltam benne biztos, hogy
képes leszek-e végigvinni a tervemet. Vettem egy mély levegőt,
és remegő kézzel elvettem a markából a pisztolyt. – Jó kislány!
Csak meg kell húznod a ravaszt, ennyi! – Elmosolyodott, majd a
fegyvert az állam alá tartotta. Lecsuktam a szemem, vettem
néhány mély lélegzetet. Amikor kinyitottam a szemem,
egyenesen Ashtonra néztem. Bólintottam, remélve, hogy rájön,
mire készülök.
Vettem még egy mély levegőt, majd hirtelen Carter felé
fordultam, és a mellkasának szegeztem a pisztolyt. Meghúztam a
ravaszt, majd még egyszer, és még egyszer, számolva, ahogy
átfordul a tár. Ashtonra lőtt egyet, így már csak hat golyó
lehetett a tárban.
Katt
Katt
Katt
Katt
 Jól van, akkor a következő lesz az! Felkészítettem magam
arra, hogy vissza fog rúgni a pisztoly. Ismét meghúztam a
ravaszt.
Katt
Semmi nem történt. Újra és újra meghúztam a ravaszt, de
semmi. Ashton felhörgött. Mi a fene!! Nem lehet! Miért nem sült
el!
Carter röhögésben tört ki. Kivette a pisztolyt a remegő
kezemből.
– Azt hitted, töltött fegyvert adok a kezedbe, hercegnőm? Még
a végén meglőtted volna vele azt a gyönyörű kis arcocskádat! Mi
lenne akkor velem? Huszonnyolc évesen özvegy lehetnék! –
mondta, és magához húzott. – De eléggé felbőszítettél azzal,
hogy engem próbáltál meg lelőni! – morogta, majd
belekapaszkodott a hajamba, és a falhoz vágott.
A rohadt életbe! Ennyi volt, Anna. Vagy harcolsz, vagy
meghalsz!
Hallottam, hogy eldördül a pisztoly. Ezúttal igazából,
borzalmas hangerővel. A fájdalomtól eltorzult nyögést
hallottam, a fejemet felkaptam, hogy megnézzem, mi történt.
Összedőlt a világom. Ashton esett össze. Az inge véres volt a
vállán. Hisztérikusan felsírtam. Meghalt! Ashton, életem
szerelme, a lelki társam, az egyetlen, akiért aggódtam, meghalt!
Kétségbeesés és rémület öntött el, ahogy Carter a földre
taszított. Ott, a földön összekuporodva akartam én is meghalni,
de nem lehetett. Carter nem fogja hagyni, hogy meghaljak. Azzal
a tudattal kell majd élnem, hogy Ashton miattam halt meg. Ezt
nem bírtam elviselni!
Vagy Carter hal meg, vagy én. Ashton nélkül én nem élhetek
tovább! Feltoltam magam a földről, és behúztam egyet Carter
képébe. Nem készült fel rá, hátrafelé botladozott. Előrevetettem
a lábam, és mellkason rúgtam, amitől a térdére rogyott.
Kihasználva, hogy a fájdalomtól hörögve térdel, megragadtam
hátul a haját, és a térdemmel akkora erővel rúgtam arcon,
amekkorával csak bírtam. Hallottam, hogy eltörik az orrcsontja.
Elmosolyodtam, a földre löktem, és rávigyorogtam, ahogy ott
agonizált. Ágyékon, gyomron rúgtam, majd egy újabb rúgással
ismét arcon találtam. Ekkor azonban megragadta a lábamat,
lehúzott, és nagy nyekkenéssel hanyatt vágódtam.
– Rohadt életbe! – ziháltam, ahogy láttam, hogy talpra áll.
A távolból úgy hallottam, mintha valami szék vagy asztal
széttört volna, de én csak Carterre tudtam fókuszálni. Meg fog
ölni, láttam az arcán. Nincs visszaút, ennyi volt. Az oldalamra
fordultam, és négykézlábra emelkedtem. Ahogy emelte a lábát,
hogy arcon rúgjon, a kezemet magam elé tartottam védekezésül,
és oldalra löktem a lábát, amitől elveszítette az egyensúlyát
kicsit. Ennyi idő pont elég volt nekem ahhoz, hogy talpra álljak.
Döbbent arca láttán önelégült mosolyra húzódott a szám;
azelőtt soha nem próbáltam meg szembeszállni vele, legalábbis
így nem. Szánalmas volt, ahogy annak idején tizenhat évesen
próbáltam harcolni ellene. Mostanhoz képest akkor még semmit
nem tudtam.
– Vettem néhány órát! Csak hogy meg tudjalak ölni, ha még
egyszer meglátlak! – magyaráztam neki egy vállrándítással.
Igazából még élveztem is a helyzetet. Elviselhetetlenül fájt a
hátam, de nem vettem tudomást róla. Carter felém közeledett,
szinte hörgött a dühtől. Kezével a hajam felé nyúlt, de kitértem
előle, és hasba rúgtam. Előreléptem, az ingjénél fogva
megragadtam, felhúztam a térdem, és teljes erőmmel kétszer
belerúgtam a gyomrába. Ekkor megragadott, és a falhoz csapott.
Hátrahúzta a karját, majd egy ezüstös villanást követően úgy
hasba szúrt, hogy a fájdalomtól villámok jelentek meg a szemem
előtt. Még soha nem éreztem ekkora fájdalmat. Mintha csak egy
forró vasrúddal szúrtak volna meg. Levegőért kapkodva
felhördültem, mire Carter kihúzta belőlem a kést, és megint a
gyomromba döfte.
Minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól. Láttam a
kezében a recés pengéjű kést. Csöpögött róla a vérem, foltot
hagyva a lába mellett a földön. Akadozó légzéssel a falnak
támaszkodtam, a kezemet a hasamra tettem; éreztem, hogy
átázott a pólóm.
Éreztem a vér ízét a számban. Ólomsúlyú lett a testem. A
légzésem elnehezült, a felemésztő, pusztító, fojtogató
fájdalomtól összeszűkült a tüdőm.
– Hercegnőm! Én... Jaj, istenem, mit tettem? – hüledezett
Carter, és megvadult, őrült ábrázattal előrelépett. – A rohadt
életbe! Segítséget kell szereznem neked! Minden rendben lesz,
minden rendben lesz! – motyogta, és a kezét a sebre tette, hogy
elállítsa a vérzés. – Ne haragudj! De nem kellett volna erre
kényszerítened! Mindez miattad történt! – rázta a fejét
dühödten. Biztos voltam benne, hogy nem magára mérges,
amiért leszúrt, hanem rám, amiért erre „kényszerítettem”.
– Gyűlöllek, te mocskos szemétláda! Soha nem szerettelek!
Hagyj meghalni! – sziszegtem, és az utolsó erőmmel próbáltam
eltolni magamtól a kezét.
Hátrahőkölt. A szája tátva maradt a döbbenettől. A beteg, torz
kis agyában tényleg azt hitte, hogy szeretjük egymást, és mi
vagyunk a tökéletes pár! Nem fogta fel, hogy megölte a
barátomat, engem pedig elrabolt, megerőszakolt, megvert,
éheztetett, és eltaposta a lelkem! Ő csak azzal volt elfoglalva,
hogy megszerezzen magának.
Elhomályosult a látásom a fájdalomtól. Elhagyott az erőm.
Nem bírtam tovább állni; a lábaim nem bírták el a súlyomat. Alig
kaptam levegőt a fájdalomtól, és attól, hogy láttam Ashtont
meghalni. A földre rogytam. A halál túl lassan közelgett; már túl
akartam lenni rajta. Tisztában voltam vele, hogyan tudom
Cartert felhúzni, hogy minél gyorsabban végezzen velem.
– Az az ügynök, akiről mindenki azt hiszi, hogy csak színleli,
hogy a pasim, igazából is a pasim! Szerelmes vagyok belé!
Mindig is őt fogom szeretni! Jobban teszed hát, ha most inkább
végzel velem, mert mindig harcolni fogok ellened, és soha nem
fogom feladni! Nem fogok belenyugodni! Semmi mást nem
éreztem soha irántad, csak gyűlöletet! – köptem oda neki.
– Hálátlan ribanc! Mark folyton azt hajtogatta, hogy nem úgy
tűnik, mintha álca lenne, de én nem hittem neki! – hörögte.
Előrelépett, és láttam az arcán, hogy végül ráébredt, soha nem
leszek olyan, akit akar, és mi soha nem leszünk olyanok,
amilyennek szeretné.
– Utállak, te utolsó féreg! – kiabáltam, rászegezve a
tekintetemet. – Csak ölj már meg!
A szeme villámokat szórt a szavaim hallatán. Előretámolygott,
a száját összepréselte, és megszorította a kést a kezében. Mosolyt
erőltettem az arcomra, tudván, hogy itt a halál. Az elmúlt hat és
fél hónapban, amióta Ashtont ismertem, megtanultam újra élni.
Ebben a hat és fél hónapban nem akartam meghalni. De Ashton
már nem él, és már nem volt értelme az én életemnek sem!
Behunytam a szemem, és Ashtonra gondoltam. A szemére, a
hajának puhaságára. Arra, ahogyan átölelt éjszakánként, a
nevetésére, a mosolyára, és a vidám nézésére, amit akkor küldött
felém, amikor pimaszkodtam vele. Visszaemlékeztem arra,
ahogy megcsókolt, az ízére, az illatára, és a hangjára, amikor azt
mondta, hogy szeret. Elmosolyodtam ezen, és hálát adtam, hogy
ennek a rémálomnak, amit életnek hívnak, végre vége lesz.
Ekkor hangos lövés dördült el valahol. Egy lövés, majd még
egy, és még egy.
Vártam a fájdalmat, de nem jött. Kinyitottam a szemem, és
láttam, hogy Carternek kiguvad a szeme. Köhögni kezdett, és vér
buggyant ki a száján. Térdre rogyott előttem, majd újabb lövés
hangja töltötte be a helyiséget. Elakadt a lélegzetem, ahogy
arccal a padlóra zuhant.
Carter meghalt? De hiszen ez nem lehet; ő fog engem
megölni! Felnéztem, és láttam, hogy Ashton dől a falnak,
kezében a Carterre szegezett pisztollyal. Gyilkos ábrázat ült ki az
arcára. Vér és piszok borította a testét; szakadt pólójában
féloldalasan állt, mintha védené a testének egyik felét. Igazi
rosszfiúnak tűnt így!
Nem bírtam beszélni. Egészen össze voltam zavarodva.
Ashton meghalt. Hallottam a lövést. Láttam, ahogy elterült.
Biztos voltam benne, hogy már nem él!
Eltolta magát a faltól, ahol egy nagy foltban ott maradt a vére.
Megindult felém, és mellém rogyott. Szörnyen nézett ki! Az arca
össze volt törve, be volt dagadva. Mindenhol vér borította, a
fehér pólója szinte teljesen elázott. A keze bedagadt, tele volt
sebbel, és alig kapott levegőt. Mégis, még így is ő volt nekem a
legszebb a világon!
A szívem alig vert már a kimerültségtől. Hát életben van? Hát
mégsem halt meg? Vagy én haltam meg, és a mennyországban
vagyok...
– Jól vagy, kicsi lány? – kérdezte, és megfogta az arcomat a
szétvert kezével.
– Én... én... De hiszen te meghaltál, Ashton! Hallottam.
Meglőttek, láttam! – ziháltam.
– Jól vagyok, esküszöm. De mi van veled? – kérdezte, és
aggódva a hasamhoz ért.
Összerezzentem, és összeszorítottam a fogamat a fájdalomtól.
Ashton előrecsúszott, a karjaival átkarolt, és szorosan átölelt.
Erőtlen karommal én is átfogtam őt; észrevettem, hogy
megrándult, ahogy hozzáértem.
– Ashton, jól vagy? – kérdeztem, és a véráztatta pólójához
nyúltam. Eltoltam magamtól, felhajtottam a bicepszén a véres
anyagot. Felszisszent a fájdalomtól. Megijedtem, amikor
megláttam a felső karján a golyó ütötte sebet, közvetlenül a válla
alatt. Vér bugyogott ki belőle, végigfolyt a karján, és az ujjain
csöpögött lefelé. Felsikoltottam. Szörnyen fájhatott neki! – A
fenébe, Ashton! Segítséget kell szereznünk! – kiabáltam, és
megpróbáltam felkelni. Belenyilallt a fájdalom a hasamba;
felordítottam, majd agonizálva visszarogytam a földre. Annyira
fájt, hogy előrehajoltam, és megint hánynom kellett.
– Shh, maradj nyugton, kicsi lány! Minden rendben lesz,
ígérem! A golyó keresztülment a karomon, de meg fog gyógyulni.
Felépülök, meglátod! – nyugtatott, és megcsókolta a
homlokomat. – Ne mozdulj! – szólt rám, majd Carterhez
kúszott, és kotorászni kezdett a zsebeiben. Egy mobiltelefonnal a
kezében visszahúzódott mellém.
– Taylor ügynök vagyok! Nálam van az ékszer! Megsérült,
mentőre van szükségünk, most azonnal! 4232 Nyugat-Ambrose.
Nem, a veszély elhárítva. Nem, ő halott. Mindannyian
meghaltak. Csak jöjjön már az a mentő! – szólt ingerülten a
telefonba.
Meghaltak? Hogyan lehet, hogy mind meghaltak?
Körbenéztem, és öt alak feküdt a helyiségben. Carter, Mark, az a
Richard nevű fickó, Jimmy és egy másik férfi, akit nem
ismertem. Ashton megölt hármat, amíg én Carterrel
verekedtem? Meglőtték, és ennek ellenére is sikerült három
emberrel végeznie? Erőtlenül elmosolyodtam, mert tényleg
értette a dolgát! Az alsótestemben kezdett gyengülni a fájdalom,
aminek nagyon örültem. A hideg, kemény padlón ülve vacogtak
a fogaim, a szemhéjam másodpercről másodpercre egyre
nehezebbé vált. Úgy döntöttem, alszom egy kicsit, amíg ideér a
mentő, azután majd Ashton mellett tudok lenni a kórházban,
amíg tart a kezelése.
– Anna! Maradj ébren! Beszélj hozzám! – lihegte Ashton a
fejét rázva.
– Fáradt vagyok – nyafogtam, és ki sem nyitottam a szemem.
– Nem! Ébren kell maradnod, Anna! Nagyon-nagyon fontos!
Megteszed ezt nekem, kicsi lány? Ébren maradsz miattam? –
kérdezte kétségbeesetten.
Bólintottam. Hát persze hogy megteszem.
– Érted bármit, Ashton! – feleltem. Erővel nyitva tartottam a
szemem, és az összetört arcát néztem.
Halványan elmosolyodott.
– Tudom, kicsi lány, tudom! – Karjával megfogott, az ölébe
húzott. Felnyögött a sérülése okozta fájdalomtól. A hasamból és
a hátamból sugárzó fájdalomtól felszisszentem. Át akartam
karolni a nyakát, hogy viszonozzam az ölelését, de pokolian
nehezek voltak a karjaim. – Maradj ébren, Anna! – súgta
rekedten a fülembe.
– Annyira szexi vagy, Ashton! – mosolyogtam erőtlenül; még
a fájdalomtól torz hangját is jó volt hallani!
Elnevette magát a kijelentésemen.
– Te is, Anna! Te is! – Finoman megcsókolt. Felnyögtem,
ahogy megéreztem a puha ajkait a számon. Annyira hiányzott a
csókja, a szeretete az elmúlt hét hétben! A maradék erőmmel
viszonoztam a csókját. Megnyugvást jelentett számomra; ő volt a
biztonságos, meleg otthon. Annyira szerettem őt!
Amikor kinyitottam a szemem a csók után, akkora világosság
vett körbe, hogy felsikoltottam. Körbenéztem, le akartam
kapcsolni a villanyt, de akkor rájöttem, hogy kint vagyunk.
Visszanéztem rá. Az épület előtt ültünk a lépcsőn. A fejét a
falnak döntötte, és szorosan tartott az ölében. Az arca holtsápadt
volt, látszott rajta, hogy már kibírhatatlan fájdalmai vannak.
– Hogy kerültünk ide? – suttogtam, ami inkább már csak
leheletnek érződött.
Erőtlenül elmosolyodott, és gyengéden megsimogatta az
arcomat.
– Kihoztalak, kicsi lány. Meg kell várnunk a mentőt, mindjárt
itt lesznek! Csak maradj ébren, jó? – suttogta, és ismét
megcsókolt. Annyira fáradt voltam, hogy alig bírtam nyitva
tartani a szemem, de nem vettem le a tekintetemet az arcáról.
Már a csókját sem volt erőm viszonozni, bár úgy éreztem, ebbe
belepusztulok.
Elhúztam a számat az övétől, amitől felnyögött, de el kellett
mondanom neki valamit. Akartam, hogy tudja.
– Szeretlek, Ashton!
Elmosolyodott, fájdalmat sugárzó tekintete felderült a
szerelemtől.
– Én is szeretlek, Anna! – Az ajkát az ajkamra nyomta. Ez volt
életem egyik legédesebb, leggyengédebb csókja! Ezzel a
csókjával pontosan azt fejezte ki, mennyire szeret, aggódik
értem, és hogy hiányoztam neki. Olyan különleges volt ez a csók,
hogy könnyeket csalt a szemembe!
A távolból szirénák hangját hallottam, de csak arra tudtam
gondolni, hogy mindennek vége, és végre újra együtt vagyunk. A
csókja elmulasztotta a fájdalmat az alhasamból.
– Taylor ügynök, most már gondoskodunk róla mi! –
hallottam egy hangot.
Szorosabban fogtam Ashton nyakát.
 – Nem. Veled akarok maradni! – kérleltem, és arcomat a
nyakába temettem.
– Minden rendben, kicsi lány, veled megyek! Soha többet
nem hagylak magadra, ígérem! Nem fogsz egykönnyen
megszabadulni tőlem! – Megcsókolta a homlokomat, lazított a
nyaka köré fonódott karom szorításán; nem is gondolta talán,
hogy minden erőmet összeszedve kapaszkodok belé.
– Meglőtték? – hallottam megint ugyanazt a hangot.
– Megkéselték. Rengeteg vért veszített, és nagyon erőtlen! –
felelte Ashton. Rendkívül gondterheltnek tűnt a hangja.
Egy ágyra fektettek, és valamivel belevilágítottak a szemembe.
– Én jól vagyok – nyugtattam meg. – Csak rajta segítsenek!
Meglőtték! – könyörögtem, és próbáltam ellökni magamtól a
kezeket, hogy inkább Ashtonnak segítsenek. Az a butus Ashton
jobban aggódott miattam, pedig őt lőtték meg; nevetséges!
A mentős bólintott.
– Segítünk neki, hölgyem, de először magát kell ellátnunk!
Mintha felemeltek volna. Az volt az érzésem, hogy egy mentő
belsejében vagyok. Messziről hallottam Ashton hangját. Nagyon
igyekeztem koncentrálni, hogy megértsem, mit mond. Ellátták
végül?
– Fel kell mérnünk a sérülését.
– Én tényleg jól vagyok, majd a kórházban megvizsgálnak –
felelte Ashton. Erre felsóhajtottam, és megpróbáltam felülni,
hogy ránézhessek, de a mentős visszanyomott.
Egy másik hang is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
– Taylor ügynök, mi történt?
– Tizenkét halott van az épületben. Hét az alsó szinteken, öt
pedig a legfelsőn, ha jól sejtem, a keleti szárnyon. Egy kis időre
elveszítettem az eszméletemet. Carter Thomas halott – morgott
Ashton. A hangja rendkívül kimerültnek tűnt, mintha
legszívesebben már véget vetne a beszélgetésnek.
Tizenkét halott? Egymaga megölt tizenkét embert? Azta!
Hát tényleg nagyon érti a dolgát!
– Erősítés nélkül ment be? – kérdezte a férfi meglepetten.
Elfordítottam a fejem, és a mentő hátsó részébe néztem.
Ashtont kerestem a szememmel. Csak rajta akartam pihentetni a
tekintetemet; többé már nem akartam, hogy messze kerüljön
tőlem. Összerezzentem, amikor tűt szúrtak a bőröm alá.
Ashton a titkos ügynökre nézett összeráncolt szemöldökkel;
mérges és bosszús volt.
– Igen. Nézze, nekem most be kell mennem vele a kórházba.
Ott majd mindenre válaszolok! – csattant fel. Hallottam, ahogy
felszisszen, amikor beül a mentőbe mögém. Erőtlenül
elmosolyodtam, és becsuktam a szemem. Most, hogy már itt a
mentő, aludhatok. Csak néhány percet. – Anna, nem! – kiáltotta
Ashton, és megragadta a kezemet.
Felé fordítottam a fejem, és rámosolyogtam. Annyira
tökéletes volt!
– Tudod, még így is baromi jól nézel ki! – motyogtam.
Halkan felnevetett.
– Kösz, kicsi lány! Te pedig még mindig a legszebb vagy, akit
valaha láttam! De ébren kell maradnod nekem! Beszélj hozzám,
segíts elterelni a figyelmemet a fájdalomról! – felelte. Láttam,
hogy felnéz a mentősre; azután én is ránéztem, és láttam, hogy a
mentős a fejét rázza. Ashton arca elkomorult, és térdre borult a
fejem mellett.
– Kicsi lány, szépen kérlek, ne hagyj el! Ne aludj el,
szükségem van rád! – szólt rekedten. Potyogó könnyei
csíkokban lemosták a vért az arcáról.
– Ne sírj, szépfiú! Elvégre kemény fickó vagy, nem? –
viccelődtem.
 – Igen, az vagyok. El is felejtettem! – mosolygott. A mosolya
mögött azonban nem boldogság látszott, csak fájdalom és
aggódás. – Anna, kérlek! Szeretlek! Szükségem van rád! Kérlek,
legyél jól! – könyörgött, a homlokomat csókolgatta, és
kisimította a hajamat az arcomból. Borzongást éreztem, ahol
csak megérintett az ujjával, a szívem hevesebben kezdett
dobogni.
– Jól leszek, Ashton! Ne aggódj miattam! Kérd meg, hogy
lásson el, te jobban megsérültél, mint én. Meglőttek! –
motyogtam. Miért nem érti meg, hogy el kell látni a sebét?
Szívdöglesztően rám mosolyodott.
– Hozzám jössz, Anna? – kérdezte, és a szemembe nézett.
Meglepetten ránéztem. A szívem hevesebben kezdett verni a
boldogságtól, és ezt látni is lehetett a monitoron, amire
rákötöttek. Belenéztem a kérlelő szemébe, és elmosolyodtam.
Láttam benne a jövőmet. Mindent, amire vágytam. Láttam
magamat és őt – hogy örökké együtt leszünk. Talán lesz majd
egy kislányunk is, olyan, akiről álmodtam. Carter már halott,
most már hozzámehetek Ashtonhoz. Semmire nem vágytam
jobban, mint arra, hogy a felesége legyek!
– Nem gondolod, hogy egy kicsit túl dögös vagy hozzám? –
poénkodtam. Felemeltem a kezemet, és letöröltem a vért és a
könnyet az arcáról, hogy legyen egy tiszta rész az arcán.
Elnevette magát.
– Szerintem nem! – suttogta, és gyengéden megcsókolta a
homlokomat.
Boldogan elmosolyodtam.
– Akkor hozzád megyek! – mondtam. Megsimogattam a
haját, és lehúztam a fejét, hogy megcsókolhassam. Becsuktam a
szemem, és a szívem összes szeretetével megcsókoltam.
Próbáltam újra kinyitni a szemem, de már nem bírtam.
Elnehezedett. Hallottam, hogy Ashton bepánikolva a nevemet
kiáltja. Megpróbáltam válaszolni, de elnyomott az álom. Majd
beszélek vele később. Éreztem, hogy ellazul a testem. Átadtam
magam a sötétségnek, ahol már nem kell többet küzdenem.
 50. FEJEZET

Ashton

PÁNIKBA ESTEM. NEM TUDTAM, MIHEZ KEZDJEK. A szívmonitor

hosszú, folytonos hangja hallatán meghűlt bennem a vér.
– Anna! – A zokogás kerülgetett. Az arca mozdulatlan volt, a
szeme csukva. A keze tompán visszahullott az ágyra. – Anna! –
kiáltottam, és kétségbeesetten ráztam őt. Felugrottam, és
durván megragadtam a mentőst. – Csináljon valamit! Ne csak
álljon ott! – ordítottam rá, és Anna felé intettem a karommal.
Hátrébb léptem, hogy helyet adjak neki. Egy világ omlott össze
bennem. A hajamba túrtam, ahogy a mentős megkezdte az
újraélesztését.
Túl sok vért veszített; haldoklott. El fogom őt veszíteni,
életem szerelmét, az én tökéletes angyalkámat! El fogom
veszíteni őt, és nem tehetek ellene semmit! Fülsüketítően sípolt
a szívmonitor; az őrületbe kergetett. Csak álltam ott, és alig
kaptam levegőt. Anna meg fog ölni engem! Kitépi a szívem!
Biztosan ezt érzi az ember, amikor meghal!
A mentős reménytelen tekintettel nézett fel rám, mintha csak
azt akarná mondani, hogy nincs értelme annak, amit csinál.
Megráztam a fejem. Nem engedtem, hogy feladja.
– Vissza kell jönnie! Segítsen, mert különben ebből a mozgó
mentőautóból fogom kihajítani! – morogtam mérgesen.
 A mentős a szavaim hallatán kissé megugrott, majd
visszafordult Annához, és a mellkasát nyomkodva a tüdejébe
fújta a levegőt. Tágra nyílt szemmel figyeltem. Nem tudtam, mit
tegyek, mit mondjak, vagy mit érezzek. Néztem Anna arcát, és
azon rimánkodtam, hogy vegyen levegőt, ne adja fel a szíve, és
jöjjön vissza hozzám! Soha életemben nem voltam ennyire
megrémülve.
Kis idő elteltével, ami nekem egy örökkévalóságnak tűnt, a
mentős hátralépett, és kissé meglepetten nézett.
– Van pulzusa! – mondta lélegzet-visszafojtva. A
legcsodálatosabb mondat volt ez! – Gyenge, de van – szólt,
értetlenül csóválva a fejét. Rémülten pillantott rám, de nem
érdekelt.
– Köszönöm, nagyon köszönöm! – hálálkodtam, ahogy a
kórházhoz értünk. Orvosok szaladtak kifelé elénk, én pedig a
háttérben, utat adva nekik követtem őket. Minden energiám
elhagyott. Most, hogy már eltűnt belőlem az összes adrenalin,
éreztem a fájdalmat. Végigégette a mellkasomat, a vállamat, és
úgy éreztem, betonból van a karom. Minden egyes mozdulatra
kisugárzott a fájás mindenfelé. Az egyik ügynök a mentőt
követve jött utánunk; karomat a vállára téve ő segített a
járásban. Hálás voltam neki ezért, mert azt éreztem, a lábamból
bármelyik pillanatban kimegy az erő.
Annát követve átmentem én is az előcsarnokon, de a kezelőbe
már nem engedtek be hozzá. Egy székbe roskadtam le a
folyosón. A fejemet a két kezembe hajtottam, és teljes szívemmel
és lelkemmel azon imádkoztam, hogy rendbe jöjjön. Ha ezen túl
leszünk, feleségül veszem, és örökké én fogok vigyázni rá. A világ
legboldogabb nője lesz mellettem. Megérdemli!
– Jöjjön, nézessük meg magát is! – javasolta az ügynök, és az
előcsarnokban lévő pult felé biccentett a fejével.
 Megráztam a fejemet.
– Nem hagyom itt.
– Csak az előcsarnokig megyünk – noszogatott, és úgy nézett
rám, mint valami idiótára.
– Hát rohadtul nem hallja, hogy nem hagyom itt? –
csattantam fel haragos hangon, mire az ügynök összerezzent.
Visszaült a székére, és nem szólt többet. Kínzó fájdalmat éreztem
a felsőtestemben, de nem törődtem vele. Nem számított; fel sem
ért azzal a fájdalommal, amit a szívemben éreztem.
Úgy tíz-tizenöt perc múlva mozgásra lettem figyelmes a
folyosó felől. Felnéztem, és láttam, hogy Anna édesanyja és
édesapja szalad felém, hat titkos ügynökkel körülvéve.
Mindketten rémültnek tűntek, vélhetően a hallottak miatt.
Udvariasan felálltam, amikor odaértek hozzám.
– Taylor ügynök, mi a fene történt? – kiáltotta Spencer elnök,
ahogy megszorította a kezem.
Nyeltem egyet.
– Kaptam egy fülest, amiről bebizonyosodott, hogy igaz volt.
Carter ott volt, megkéselte Annát, és csúnyán összeverte. Túl sok
vért veszített, nem tudom, meg tudják-e állítani a vérzést! –
Összeakadt a nyelvem, mert túl gyorsan mondtam mindent
egyszerre. A szívem majd’ meghasadt, ahogy hangosan
kimondtam ezeket a szavakat.
– Hol van most?
– A kezelőben. Úgy tíz perce van bent. – A masszív faajtó felé
pillantottam, várva, hogy végre híreket kapjunk, de még nem
történt semmi.
– Úgy értesültem, hogy Carter meghalt. Igaz ez? –
érdeklődött Spencer elnök.
Erőtlenül bólintottam.
– Igen. Halott. Anna most már biztonságban van.
 Az elnök megkönnyebbült sóhajjal bólintott.
– Maga mit keres itt? Már nem a maga feladata volt Anna
védelme. Miért volt ott egyáltalán?
Erőtlenül somolyogtam.
– Uram, én szeretem a lányát. Nem tudtam elfelejteni őt, és
ölbe tett kézzel ülni! – Megvontam a vállam, de azonnal azt
kívántam, bárcsak ne tettem volna, annyira fájt. – Nagyon
sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni. Azt sem tudtam
megakadályozni, hogy ne bántsák. Őszintén sajnálom! –
mondtam rekedt hangon, és lenéztem a földre. Lehajtottam a
fejem. Az elnök most már azt tesz velem, amit akar, már semmi
nem számított; csak az érdekelt, hogy a kezelőben mi zajlik, ahol
Anna életéért küzdenek. Valószínűleg bajba kerültem, amiért
elkaptak az érzelmek, de nem foglalkoztam már vele.
– Úgy érti, maga és a lányom igazából is együtt vannak? –
kérdezte csendesen az elnök, és megdörzsölte hátul a nyakát.
Bólintottam.
– Igen, uram. Szeretem a lányát, bárminél jobban ezen a
világon! Persze ez nem számít, ha nem éli túl! – A lábam feladta.
Leroskadtam a székbe, fejemet a két kezembe hajtottam, és
becsuktam a szemem.
Melissa mellém telepedett, és átkarolta a vállam.
– Túl fogja élni! Annabelle a legerősebb ember a világon, akit
csak ismerek! Túl fogja élni! – vigasztalt.
Megharaptam a szám szélét, mert nem hittem benne. Anna
meg fog halni, tudtam nagyon jól. És semmit nem tehetek ellene.
Ahogy ott ültünk csendben, kinyílt a kezelő ajtaja, és Annát
tolták ki egy hordágyon. Négy ápoló sietett vele az előcsarnok
felé. Elakadt a lélegzetem, felugrottam.
– Hova viszik? – kérdeztem a fejemet rázva.
Utánamentem, mire egy orvos megállt előttünk, és szomorú
mosollyal feltartotta elénk a kezét.
– Annabelle rengeteg vért veszített. A kés nem egyenesen
hatolt be, ezért több belső szervet is megsértett. A csapat most
készíti fel Annabelle-t a műtéti beavatkozásra, mert belső
vérzései is vannak.
A szívem megdobbant e szavak hallatán. Melissa zokogni
kezdett mellettem, Spencer elnök pedig előrelépett, és
határozottan feltette a kérdést, amit én nem mertem, mert nem
voltam biztos abban, hogy kibírom-e a választ.
– Rendbe fog jönni?
Az orvos arcáról semmit nem lehetett leolvasni – vélhetően
többévnyi gyakorlás volt e mögött.
– Őszintén szólva bizonytalan kimenetelű még a helyzet,
elnök úr. A lánya nagyon sok vért veszített, így a beavatkozás
igen kockázatos, de nem tehetjük meg, hogy nem hajtjuk végre.
A mentőben majdnem elveszítettük őt, de szerencsére erős a
szíve, és a mentős újra tudta éleszteni. – Maga mögé biccentett a
fejével, amerre Annát elvitték. – Most megyek és bemosakodom,
mert én is bent leszek a műtétnél. Mihelyt tudunk valamit,
azonnal szólunk. Kérem önöket, itt várakozzanak! – Ezzel
megfordult, és elviharzott a folyosón. Mi pedig szó nélkül
visszaültünk a székekre.
– Taylor ügynök, magát ellátták már? Szörnyen néz ki! –
szólalt meg Spencer elnök néhány perc múlva.
– Én jól vagyok. Meg akarom várni Annát. – Minden
porcikám sajgott, de nem akartam újra magára hagyni.
Az ügynök, aki bekísért, most előrelépett, és az elnökre nézett.
– Megtagadta, hogy elmenjen innen. Próbáltam rábeszélni,
de nem volt hajlandó.
Spencer elnök összeszorított foggal nézett rám.
– Menjen, szerezzen egy orvost! Mondja meg, hogy azonnal
jöjjön ide valaki! – utasította az egyik ügynököt.
Megráztam a fejemet.
– Jól vagyok. Itt kell lennem Anna mellett! – tiltakoztam. Hat
lóval sem tudnának elvonszolni innen; kizárt, hogy a saját
akaratomból egy tapodtat is mozduljak. Nem szóltak semmit
erre.
Az orvos néhány perc múlva már ott is volt. Spencer elnök
felém biccentett a fejével.
– A lányom udvarlója ellátásra szorul, doktor úr! – szólt.
Felkaptam a fejemet a szavai hallatán. Ez akkor azt jelenti, hogy
áldását adja ránk? Nem helyeztet át az Antarktiszra, vagy
valamilyen egyéb távoli helyre?
– Rendben. Menjünk be a kezelőbe! – mondta az orvos, és
felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Jól vagyok. Nem megyek sehova, amíg nem tudom, hogy
Anna jól van – utasítottam vissza a segítségét.
– Kérem, doktor úr, lássa el itt, helyben! – szólt az elnök.
– De nem szoktunk ellátni betegeket a folyosón – felelte az
orvos homlokráncolva.
– Lássa el itt! – ismételte meg határozottan Spencer elnök. Az
orvos tétovázott még néhány másodpercig, majd bólintott, és
elment a szükséges műszerekért.
Hálásan Spencer elnökre néztem.
– Köszönöm, uram!
Bólintott.
– Semmi baj, fiam! Valóban be kellene mennie a kezelőbe,
hogy megfelelően lássák el, de megvizsgálni itt is meg tudják –
felelte.
Az orvos egy nővér kíséretében visszajött. Hoztak magukkal
egy orvosi felszerelésekkel teli kocsit; egy széket kicsit arrébb
húztak, és intettek, hogy menjek oda.
– Vegye le a pólóját! – mondta az orvos, és segített áthúzni a
fejemen. Hallottam, hogy Melissa ijedten elcsodálkozik, én meg
bocsánatkérő arccal néztem rá; el tudtam képzelni, milyen
látványt nyújtok.
– Bocsánat! – motyogtam.
– Magát meglőtték? – kérdezte az orvos a fejét csóválva. – Ezt
a sebet nem láthatom el itt. Meg kell röntgenezni, hogy lássuk,
kijött-e egészben a golyó. Lehet, hogy maradtak repeszek bent.
Felsóhajtottam, mert úgy tűnt, ez a fickó nem adja fel.
– Nézze, doktor úr, tudom, hogy nem esett komolyabb bajom!
Egy-két bordám eltört. Csak legyen szíves bekötni, és hadd
menjek vissza a barátnőmért aggódni. Utána majd elláthatják
megfelelően a sebeimet! – csattantam fel homlokráncolva.
Az orvos sóhajtott, de bólintott egyet, és elkezdte kitisztítani a
sebeimet. A tarkómon lévőt össze kellett varrni, és azt is, ami az
orromon éktelenkedett. – Rendben. Most ennyit tehetünk. A
lábain van valami vágás vagy bármilyen sérülés? – kérdezte.
Megráztam a fejem; biztos voltam benne, hogy csak zúzódásaim
vannak ott, de nyílt sebem nincs. – De alul is tiszta vér! –
ellenkezett az orvos, ahogy a farmernadrágomra nézett.
– Az nem az én vérem – szóltam halkan. Anna vére folyt rám,
amikor kivittem az épületből.
Bocsánatkérő tekintettel bólintott.
– Rendben. Akkor beutalom magát mellkasröntgenre, hogy
megnézzük, nincs-e repesz a sebben.
– Köszönöm. Lehet, hogy a kezemet is szükséges lesz
megröntgenezni; néhány ujjam eltört – jegyeztem meg tétován.
– Értem. Akkor azt is megnézzük! – Halványan rám
mosolygott, és jegyzetelni kezdett.
A nővér adott két fájdalomcsillapítót. Hálásan megköszöntem
neki, lenyeltem őket, majd visszaültem a műtő elé. Nem húztam
vissza a pólómat, mivel tiszta vér volt. Láttam, ahogy Anna szülei
megbámulják a mellkasomon lévő kéthetes tetoválásomat, de
nem szóltak semmit.
Melissa, oldalra fordult.
– Franks ügynök, tudna Ashtonnak valami váltóruhát
szerezni? – kérdezte udvarias mosollyal. Az ügynök bólintott,
távozott, majd néhány perc múlva egy műtősruhával a kezében
jött vissza. Kényszeredetten felnevettem, majd gyorsan
bementem a mosdóba átöltözni, és az arcomat megmosni.
Holnapra egészen biztosan monokli lesz a szemem alatt – nem is
csoda, hogy Anna úgy gondolta, már nem is vagyok olyan
szépfiú! Elmosolyodtam ezen egy pillanatra, majd ismét
összeszorult a szívem, mert eszembe jutott, hogy azt mondta,
hozzám jön feleségül. Mindennél jobban vágytam arra, hogy a
férje lehessek; soha nem hagynám cserben és soha nem
bántanám meg! Sóhajtottam egyet, és visszaültem a műtő ajtaja
elé.
Úgy két óra elteltével ugyanaz az orvos jelent meg. Nem tűnt
annyira feszültnek, mint korábban, így felcsillant bennem a
reménysugár. Ahogy ránéztem, a szívem vadul verni kezdett;
vártam, hogy azt mondja, minden rendben, máskülönben
végem. Azt éreztem, elájulok.
Az orvos odajött hozzánk, még mindig műtősruhát viselt.
– Elnök úr, Mrs. Spencer, a lányuk rengeteg vért veszített, de
sikerült megállítanunk a vérzést. A lépének egy részét el kellett
távolítanunk, de nem lesz miatta problémája. Mesterséges
kómában tartjuk, hogy megállítsuk a károsodás
továbbterjedését, és a szervezete felépülhessen, mert nem
szeretnénk ismét felnyitni. Az túl kockázatos lenne. Az operáció
sikeres volt, és nagyon bízunk benne, hogy teljesen fel fog
gyógyulni, feltéve, ha nem lép fel műtét utáni komplikáció –
közölte mosolyogva.
Megkönnyebbülten fellélegeztem, és becsuktam a szemem;
Anna rendbe fog jönni! Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam,
mit mondjak; ez az ember megmentette a szerelmem életét és az
enyémet is!
Melissa örömkönnyekben tört ki, Spencer elnök mosolyogva
átkarolta őt.
– Köszönjük, doktor úr! Bemehetünk hozzá? – kérdezte, és
megsimogatta a felesége hátát.
– Átvisszük egy másik kórterembe, de utána néhány percre
bejöhetnek hozzá. Huszonnégy órán át fogjuk mesterséges
kómában tartani a biztonság kedvéért, azután szépen lassan
felébresztjük holnap, így akarjuk elérni, hogy a szervezet
magához térjen – felelte mosolyogva, majd sarkon fordult, és
távozott.
– Doktor úr! – szóltam, és utánaléptem; megfordulva
elmosolyodott. A kezemet nyújtottam felé, és ő kezet rázott
velem. – Nagyon szépen köszönöm! – mondtam hálásan.
Éreztem, hogy a szívverésem kezd normalizálódni. Anna rendbe
jön; minden rendbe jön!
Az orvos elmosolyodott.
– Igazán nincs mit!
Leültünk, és vártunk még néhány percet, amíg Annát ellátták
a műtét után, majd az egyik osztály magánszobájába szállították.
Amint lehetett, mi hárman, hat testőrrel mögöttünk követtük a
nővért Anna szobájához. Amikor beléptünk, én hátul maradtam,
és hagytam, hogy a szülei menjenek oda az ágyához; mégiscsak
az elnökről volt szó. Nem mintha számított volna abban a
pillanatban, most ő is egyszerűen csak egy aggódó apa volt.
Duruzsolva tettek-vettek Anna ágya körül; Melissa megigazgatta
az ágyneműt, a párnákat, látszott rajta, hogy nem igazán tud mit
kezdeni a helyzettel.
Spencer elnök megfogta Melissa kezét.
– Hadd maradjon Taylor ügynök néhány percig egyedül
Annával! Menjünk, szerezzünk egy kávét! – javasolta. Melissa
bólintott, majd kiléptek az ajtón. Ahogy elsétáltak mellettem, az
elnök kedvesen megveregette a vállam, amitől büszkeség töltött
el. Még a vállamban és a nyakamban beálló fájdalommal sem
törődtem. Azt hiszem, nem bánja, hogy együtt vagyok a
lányával. Vagy épp hamis látszatot kelt bennem, aztán majd
lelövet egy orgyilkossal! Elmosolyodtam ezeken a kósza
gondolatokon.
Ahogy elhagyták a szobát, Anna ágyához léptem. Leültem az
ágy szélére, csak hogy ránézhessek. Az arcát és a nyakát
véraláfutások és zúzódások borították. Szomorúan
elmosolyodtam, és megsimogattam az arcát; vörös és duzzadt
volt, ahol az ütést kapta. A homlokán hatalmas dudor nőtt,
amikor a falhoz csapta az a mocsok.
– Szia, kicsi lány! Jól rám hoztad a szívbajt! Még egyszer ne
csináld ezt velem, hallod? – suttogtam, majd megfogtam a kezét,
és gyengéden megpusziltam. – Szeretlek, Anna! Nagyon
szeretlek! És majdnem elveszítettelek! – Kezdett megnyugodni a
testem; most, hogy mellette voltam, már nem aggódtam annyira
érte.
Ültem az ágy szélén, és csak néztem a gyönyörű, zúzódásokkal
teli arcát, míg a szülei visszajöttek. Megmerevedtem, és
felkeltem, hogy helyet adjak nekik, de Spencer elnök megrázta a
fejét. – Maradjon csak nyugodtan! – szólt, majd hozott
maguknak két széket, és leültek.
– Köszönöm, uram! – bólintottam hálásan.
– Igazán szereti a lányomat? – kérdezte hirtelen.
 Elmosolyodtam.
– Mindennél jobban! – erősítettem meg, és végigsimítottam
Anna kezét a hüvelykujjammal.
– És Annabelle is szereti magát? – érdeklődött.
Bólintottam.
– Igen, uram, szeret – mondtam határozottan. Kétségem sem
volt efelől, azok után, amit képes volt megtenni értem; inkább
elment Carterrel, csak hogy megmentse az életemet. Feláldozta
volna magát, az életét, csak hogy engem védjen.
– Értem. Nos, ha így áll a helyzet, hívhatna akár Tomnak is! –
javasolta cinkos mosollyal. Zavartan néztem rá. – Ha a
lányomnak fog udvarolni, akkor nevezzen nyugodtan Tomnak! –
magyarázta egy vállvonással.
– Valójában szeretném feleségül venni a lányát. Megkértem a
kezét a mentőautóban, és ő igent mondott. – Ahogy ezt
kimondtam, össze is ráncoltam a homlokomat, mert tudtam,
hogy helytelenül cselekedtem. Nem így kellett volna ezt közölni.
Az elnök nagyot nézett.
– Össze akarnak házasodni?
– Öö, igen, uram! Bár Anna egészen biztos, hogy le fog
hordani, amiért ezt most hoztam szóba – hőköltem meg, mert
már előre láttam, mennyire le fog szúrni, amiért én ezt így
kiböktem a szüleinek, mialatt ő kómában feküdt. Hát ez aztán
szép volt, Ashton!
Az elnök elnevette magát.
– Semmi baj, Taylor ügynök! Akkor lett számunkra világos,
mennyire komolyan érez Annabelle iránt, amikor még azt is
megtagadta, hogy ellássák a sebét, holott meglőtték magát! De
igaza van, szerintem is fenékbe fogja ezért billenteni! –
élcelődött velem széles mosollyal, majd szeretetteljesen a
lányára nézett. – Most már megkérdezhetem, akkor miért kérte
Annabelle a maga áthelyezését? Talán valamin összevesztek?
Sóhajtottam, és megráztam a fejemet.
– Nem vesztünk össze. Anna csak ilyen butus módon akart
engem megvédeni, Először nem értettem, de ma nagyon kiakadt,
amikor odamentem. Azt hajtogatta, hogy nem bírja megint
végignézni. Úgy gondolom, ez a Jackkel történtekkel áll
összefüggésben, nem akarta, hogy a múlt megismétlődjön. –
Lenéztem a békés arcára. Tudtam jól, hogy abba belepusztult
volna, ha engem is úgy gyilkolnak meg, mint Jacket. Én meg
majdnem kitettem ennek.
Az elnök felsóhajtott, és a halántékát dörzsölve a fejét
csóválta.
– Ez tipikusan Annabelle-re vall!
Bólintottam. Amikor megmozdultam az ágyon ülve,
összerezzentem, mivel olyan fájdalom hasított belém, mintha
valaki oldalba rúgott volna. Minden porcikám fájt már; nem
tudtam másra gondolni, csak a fájdalomra.
Melissa a térdemre tette a kezét, és kedvesen megszorította.
– Ashton, menjen, hadd lássák el magát megfelelően!
Annabelle még úgysem fog felébredni; nem is tudna, hiszen be
van gyógyszerezve. Őmiatta is erősnek kell lennie! – győzködött,
és kedvesen nézett rám.
Sóhajtottam. Tudtam, hogy igaza van, de nem akartam Annát
itt hagyni. Nem akartam szem elől téveszteni.
– Igen, ez igaz – bólintottam, majd lehajoltam, hogy puszit
adjak Anna homlokára. – Szeretlek, kicsi lány! Nemsokára
visszajövök! – súgtam a fülébe, majd feltoltam magam, és
kényszeredetten kimentem a szobából.

Több mint egy órába telt, amíg megkaptam minden szükséges

ellátást. A röntgen kimutatta, hogy nem maradt repesz a
karomban, a két törött ujjamat sínbe tették, kaptam néhány
tapaszt a három törött bordámra, és adtak fájdalomcsillapítót.
Kicserélték a golyó lőtte sebemen a kötést, majd néhány öltéssel
összevarrták, miután megállapították, hogy nincs benne idegen
test. Miután kész voltam, visszamentem Anna szobájába, és egy
széket húztam én is az ágyához, hogy megfoghassam a kezét.
Figyeltem, ahogy süllyed és emelkedik a mellkasa, mígnem az
egyik ügynök notesszel a kezében belépett. Sóhajtottam, és
bocsánatkérőn Annára néztem. Nem akartam otthagyni őt, de
muszáj volt vallomást tennem.
– Itt is megteheti, ha akarja, Taylor ügynök – ajánlotta fel
Spencer elnök, és egy székre mutatva intett az ügynöknek.
Hálásan elmosolyodtam, és megtettem a tanúvallomásomat.
Mindent elmondtam, amit láttam, hallottam és tettem, kezdve
attól, hogy megtudtam, Annát elrabolták, egészen odáig, hogy az
ajtóhoz vittem. Csak azt hagytam ki belőle, hogy házas volt; négy
hónapon keresztül nem beszélt róla nekem, így kétségkívül nem
akarta, hogy mások megtudják.
Amikor befejeztem, az elnök döbbenten meredt rám.
– Maga egyedül végzett tizenkét túszejtővel? – kérdezte
elhűlve.
– Igazából tizeneggyel. Egyet Carter lőtt le – helyesbítettem.
A fejét csóválva nézett rám.
– Maga tényleg tehetséges ügynök! Annabelle szerencsés volt,
hogy maga vigyázott rá, az ügynökség pedig veszettül mázlista,
hogy ilyen ügynök dolgozik náluk! – állapította meg. Hálásan
elmosolyodtam az Egyesült Államok elnökének hatalmas
elismerése hallatán.
– Köszönöm, uram!
– Tom – javított ki.
– Ó, igen, bocsánat, uram, elfelejtettem. Köszönöm... Tom! –
feleltem, elakadva a nevénél. Nem jött könnyen a számra, hogy
az elnököt a keresztnevén szólítsam; négy éven át folyamatosan
arra tanítottak minket, hogy kellőképpen tiszteljük a
feletteseinket.
Az elnök elnevette magát, és a térdemre csapva a fejét
csóválta.
– Majd hozzászokik!
– Bízom benne. Hosszú ideig szeretnék jelen lenni az
életükben! – feleltem. – Amíg csak Anna szeretné! – tettem
hozzá mosolyogva, és a gyönyörű szép arcára pillantottam.
– Maga nagyon rendesen bánik vele! A megismerkedésük óta
le voltunk döbbenve, hogyan viselkedett magával! Kéz a kézben
mentek, maga megnevettette, és mosolyra bírta. Furcsa volt újra
mosolyogni látni, azok után, hogy hosszú időn át lelkileg teljesen
összetört. Köszönöm ezt magának. Hálásak vagyunk érte! –
közölte velem Spencer elnök, és kedvesen mosolygott rám.
– Uram! – kezdtem bele, de hirtelen megtorpantam, és zavart
mosoly jelent meg az arcomon. – Bocsánat, akarom mondani,
Tom. Nincs miért lekötelezettnek éreznie magát. Szerelmes
vagyok a lányába. Nekem kellene köszönetet mondanom, amiért
engem választott ki a testőrének; máskülönben nem ismertem
volna meg őt. – Lehajoltam, és puszit nyomtam Anna kezére. Az
ujjaim hegyével megsimogattam a karját, és már nagyon vártam,
mikor nyitja ki ismét azt a csodaszép barna szemét, hogy a
világom újra kerek legyen.
 51. FEJEZET

A LEGKÉNYELMETLENEBB ÉS LEGFÁJDALMASABB éjszakán voltam

túl, amit valaha is át kellett élnem. Minden izmom fájt, tíz
percnél tovább nem bírtam egy testhelyzetben ülni. Szerencsére
Anna édesapja ragaszkodott ahhoz, hogy mellette lehessek – azt
mondta az őröknek, hogy testőri feladatot látok el, de persze
mindenki tudta, hogy nem. Legalább Anna szobájában
maradhattam, és egész éjjel foghattam a kezét. Néhány percnél
hosszabb időre le sem vettem róla a szemem. Tele volt
zúzódásokkal mindkét karja, az arca, a nyaka, a vállai, és
rágondolni sem mertem, milyen lehet a hasa és a mellkasa. De
még így is ő volt számomra a leggyönyörűbb teremtmény, akit
valaha is láttam az életemben.
Délután négy óra után kezdték el csökkenteni az altató
mennyiségét, hogy Annát felébresszék. A szülei és én is ott
ültünk csendben az ágya körül, és vártunk. Amikor Anna
szemhéja rezegni kezdett, megdobbant a szívem. Spencer elnök
előrehajolt, megnyomta a hívógombot, hogy értesítse az
orvosokat, hogy Anna felébredt.
– Anna? – suttogtam.
Halkan felnyögött, és felém fordította a fejét.
– Mmm, szia! – szólalt meg rekedt, fájdalmas hangon.
Képtelen voltam visszafogni magam; fölé hajoltam, és
gyengéden megpusziltam a tojás alakú dudort a homlokán.
– Szia, kicsi lány! Jól vagy?
 – Fáj a hasam! – nyögött, és a kezét a hasához emelte.
Gyorsan megfogtam a kezét, és megállítottam, ne nyúljon a
hasához, nehogy megsértse magát.
– Semmi baj. Mindjárt adnak rá valamit – nyugtattam.
– Kicsoda? – Végre kinyitotta a szemét. – Jó ég, Ashton! Mi
történt az arcoddal? – kiáltotta rémült tekintettel.
Hátrahőköltem; igaza volt, tényleg vacakul néztem ki.
Kezemet a vállára tettem, és lefogtam, mert próbált felülni.
– Nyugi, Anna! Én jól vagyok. Csak feküdj vissza, légy szíves,
nehogy megsérülj! – szóltam. Kezdtem megijedni, nehogy
felszakadjanak az öltései. Kinyílt az ajtó, és bejött az orvos.
Aggódva néztem rá. – Szerintem nem emlékszik semmire –
mondtam neki, majd végigsimítottam Anna haján.
– Mire nem emlékszem? Ashton? Mi történik? Mi történt az
arcoddal? – kiáltotta Anna, és észre sem vette, hogy mások is
vannak a szobában, csak felém nyújtotta a kezét.
Sóhajtottam.
– Anna, Carter rád talált, emlékszel? – kérdeztem tőle, és
finoman megszorítottam a kezét.
Levegőért kezdett kapkodni, és becsukta a szemét.
– Jaj, istenem! – hörgött fel, és a fejét rázta, ahogy eszébe
jutottak a dolgok. – Dean. Peter. Mindketten meghaltak.
Mindketten meghaltak – suttogta.
Az ágy szélén ülve az arcához hajoltam.
– Tudom, kicsi lány. De már vége. Majdnem elveszítettünk
téged. Soha többet ne tegyél ilyet velem, hallod? – súgtam, majd
a fejemet előrehajtva lágy csókot leheltem az ajkára. Ahogy
megérezte a számat, felnyögött, felemelte a kezét, megfogta a
tarkómat, és ahogy vissza akartam húzódni, nem engedett. Ez a
csók kétségkívül nem az az édes, szűzies csók volt, amit a szülei
előtt terveztem adni Annának.
 Amikor abbahagytuk a csókolózást, összerezzent, és tétován
megérintette az arcomat.
– Te jól vagy? Téged meglőttek! És az arcod!
– Jól vagyok, ne aggódj miattam! – dorgáltam meg, és
rosszallón csóváltam a fejem.
– Ezt ne kérd tőlem! Úgysem tudnám betartani! – felelte, és
gyengéden rám mosolyodott.
Az orvos megköszörülte a torkát, hogy észrevegyük, ő is ott
van.
– Üdv, Anna! Hogy érzi magát? – kérdezte tőle halkan, és
közben megfogta a csuklóját, hogy megnézze a pulzusát.
Távolabb léptem az ágytól, de Anna szorosan megragadta a
kezemet, mintha csak félne elengedni.
– Jól vagyok. Fáj a hasam, és kicsit az arcom is – mondta az
orvosnak, de a szemével még mindig engem nézett
aggodalmasan. – Téged megnézett valaki, Ashton?
Bólintottam, hogy igen.
– És minden rendben? – érdeklődött.
– Anna, majd később beszélgetünk, jó? Most hagyd, hogy az
orvos megvizsgáljon, kicsi lány – kérleltem. Sóhajtott egyet, és
az orvos felé fordította a fejét.
– Meg kellett műtenünk, hogy elállítsuk a vérzést. Megsérült a
lépe is, ezért egy részét el kellett távolítanunk. Sok vért veszített.
Némiképp kockázatos volt az operáció, de minden jól ment.
Most pihennie kell. Ne tegyen semmilyen hirtelen mozdulatot,
csak próbáljon meg pihenni, hogy a teste helyrejöjjön! –
magyarázta az orvos, miközben megvizsgálta Anna hasát. Anna
szeme nagyra nyílt a hír hallatán, mintha csak most ébredt volna
rá, hogy megsérült. Az orvos firkantott valamit a táblájára. – Ha
szüksége van rám, itt leszek a környéken. Szólok valakinek, hogy
adjon önnek fájdalomcsillapítót. Ha fáradt, Anna, akkor
aludjon! És szigorú ágynyugalom! – rendelkezett, majd kiment a
szobából.
Anna szülei szorgoskodtak kicsit körülötte, és óvatosan
átölelték. Anna egész végig a kezemet fogta, mintha csak attól
félne, hogy elfutok. Ennek sok esélye azonban nem volt, mivel
sehova nem készültem.
– Nos, egy kis időre magatokra hagyunk titeket. Vacsora után
visszajövünk hozzád, szívem! – szólt Melissa, és megpuszilta a
lánya arcát. Spencer elnök is megpuszilta Annát, velem pedig
kezet fogott kifelé menet.
Amikor kettesben maradtunk, Anna felém fordult. Könnyes
volt a szeme.
– Gyere, feküdj ide mellém! – suttogta, és próbált arrébb
csúszni, de nem ment neki. Az ágyra dőltem, ügyelve, hogy ne
lássa meg, mennyire fáj minden mozdulat. Nem kellett róla
tudnia. Mellé feküdtem. Egy darabig szótlanul néztük egymást.
– Tényleg jól vagy? – törte meg a csendet, és végigsimította az
ujjaival az arcomat.
Bólintottam.
– Igen, kicsi lány. Eltört néhány bordám és ujjam, de ezeket
leszámítva jól vagyok. – Egyik sem számított ezek közül, ha a
szemébe nézhettem.
Felhorkant.
– Hagyd már abba a keményfiú dumát, Ashton! Az ég
szerelmére, hiszen meglőttek! Ne tettesd, hogy nem fáj! –
hordott le, és a szemét forgatta.
Elmosolyodtam, és próbáltam nem elnevetni magam a
kirohanásán; imádtam benne ezt a hevességet!
– Jól van, na, tényleg fáj. Ezt akartad hallani? – vallottam be.
– De nem érdekel, mert már biztonságban vagy, és itt vagy
velem!
 Erőtlenül elmosolyodott.
– Veszettül édes vagy, szépfiú! – suttogta.
Egy könnycsepp gördült le az arcán. Én sóhajtottam egyet, és
gyengéden letöröltem.
– Kérlek, ne sírj! Már minden rendben van, többé nem esik
bántódásod!
– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg ezt neked! –
motyogta. Eltört a mécses; az arcát a mellkasomba temetve
zokogott.
Felhorkantam, és megsimogattam hátul a fejét.
– Miért is kellene megköszönnöd? Nemcsak testőrként
végeztem a munkám, hanem akként a fiúként, aki reménytelenül
szerelmes beléd!
Belemarkolt az ingembe, mintha csak el akarnék futni.
– Annyira bátor voltál! Megmentettél! – Beleremegett a teste,
ahogy hozzám bújt, és kisírta magát. Nem volt szükségem a
hálálkodására, de az ölelésére nem mondtam nemet! – Az összes
őrt megölték. El sem tudom képzelni, min mennek most át a
szeretteik! Istenem! – motyogta, és még jobban sírt.
Összeszorult a szívem, amiért ennyire szomorú volt, de nem
tehettem semmit. Amikor hátrahúzódott, rám emelte a véreres
szemét. – Lehet, hogy szörnyű ember vagyok, de mélyen legbelül
örülök, hogy nem te voltál ott! – mondta rekedten.
Felsóhajtottam, és lassan csóváltam a fejem.
– Nem, nem vagy az – nyugtatgattam. Én is pontosan ezt
éreztem. Persze, senki halálát nem kívánja az ember, de mindig
megkönnyebbülés, ha nem a szeretted megy el, hanem valaki
más. Ilyen az emberi természet. – Kérlek szépen, ne kezdd el
magadat hibáztatni a halálukért! Carter Thomas és az emberei
miatt történt, nem miattad. – A fogamat összeszorítva mondtam
ki a nevét. Még mindig elkapott a harag, pedig már nem élt.
 Anna szipogott, és a kézfejével letörölte az arcát.
– Semmi előjele nem volt, hogy jönnek. És annyian voltak! Ha
ott lettél volna, téged is megölnek – motyogta, és az ingembe
kapaszkodott. – Tudom, hogy megbántottalak, amiért
elküldtelek, de esküszöm, azért tettem, mert jót akartam neked.
Nem akartam, hogy bajod essen. Az egyetlen oka, amiért
elküldtelek, az volt, hogy nagyon szeretlek. Ne haragudj rám!
Bocsáss meg nekem! – könyörgött.
A tenyerembe vettem az arcát.
– Értem, miért tetted, de nem lett volna szabad elküldened
magad mellől. Együtt megoldottuk volna. – Az álla remegett,
ahogy beszéltem, kezét az enyémre tette. – Nem kell bocsánatot
kérned. Minden jól alakult végül; akárhogyan jutottunk is el ide.
– Lehajoltam, és megcsókoltam. – De soha többet ne küldj el,
oké? Mert nem fogok elmenni. Most már hozzám tartozol!
Apró mosoly jelent meg a szája szegletében. Bólintott.
– Nem foglak elküldeni!
– Szeretlek, Annabelle Spencer! – Megsimogattam az arcát,
és azt kívántam, bárcsak halványodnának már rajta a foltok.
– Szeretlek, Ashton Taylor! – suttogta. Láttam a szemében a
szerelmet, hallottam az őszinteséget a szavaiban. Csak azon
imádkoztam, hogy az irántam érzett érzései soha ne múljanak el.
Mert az enyémek nem fognak soha. Elmosolyodott, és
összerezzenve, de közelebb húzódott hozzám. Gyengéden
átöleltem, és boldog sóhaj hagyta el a számat. Újból meg
akartam kérdezni tőle, hogy hozzám jön-e feleségül, de
megálltam, hogy ne siettessem. Most majd úgy fogom csinálni,
ahogy illik; gyűrűvel, egy romantikus helyen. Az előző lánykérés
nem volt éppen romantikus egy mentőben, vérben úszva. Bár
előtte még fel kell hívnom Nate-et, hogy hozzon valamit ide
nekem.
 Boldogságtól repesett a szívem, tudván, hogy ez a lány most
már az enyém. A nélküle töltött elmúlt hét eddigi életem
legkeservesebb időszaka volt. De most, hogy a karjaimban volt
ismét, minden szép és csodálatos! Amíg mindennap
átölelhetem, addig én leszek a legboldogabb fickó a világon!

Anna

Mindenem fájt. Még a levegővétel is, pedig adagolták belém a

gyógyszert rendesen. Úgy éreztem magam, mint az, aki egy
bokszmérkőzés tizedik körében küzd! A hasam annyira fájt,
mintha egy csorda elefánt taposott volna rajta.
Ashton még rosszabbul nézett ki, mint ahogyan én éreztem
magam. Az arca tele volt sebekkel. Monokli volt mindkét szeme
alatt, az orrán öltések, a szája felszakadt, az állkapcsa be volt
dagadva. Mosolyogva hajolt oda hozzám, hogy egy gyengéd
puszit adjon a homlokomra. A szívem hevesebben kezdett verni,
és ez látható is volt a szívmonitoron. Pajkos mosoly jelent meg a
szája sarkán. De nem éreztem magam kínosan, amiért így
reagált a testem a csókjaira.
Ábrándos, boldog sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy összeért a
tekintetünk. Láttam a szemében, mennyire szeret, és ez
boldogsággal töltött el. Hogyan lehetek ennyire szerencsés, hogy
egy ilyen fiú, mint Ashton szeressen belém? El akart venni
feleségül. Ugyan még a mentőben kérte meg a kezemet, és azóta
nem hozta szóba a dolgot.
Lehet, hogy rájött, hogy elhamarkodta. Ha igen, az sem
érdekelt, ha velem akart lenni továbbra is.
De majdnem elveszítettem őt. Könnyen meghalhatott volna
abban a helyiségben, és akkor soha nem lett volna alkalmam
elmondani neki, mennyit jelent a számomra, és mennyire
megváltoztatta az életemet. Nem tudtam volna elégszer
köszönetet mondani neki azért, amit értem tett. Nem akart
belenyugodni abba, hogy eltoltam magamtól.
– Ashton – suttogtam. – Nagyon hiányoztál az elmúlt
hetekben!
– Te is hiányoztál nekem! – Elmosolyodott azzal a
szívdöglesztő mosolyával, amitől teljesen elolvadtam.
A kezemmel tétován belekapaszkodtam a pólója aljába, és
lassan felhúztam. Látnom kellett a sérüléseit; látnom kellett,
hogy jól van.
Pajkosan felnevetett.
– Finoman, te kis tigris! Nem hinném, hogy a közeljövőben
képesek leszünk fizikai erőfeszítésre! A szex még néhány napot
várat magára! – viccelődött.
Elnevettem magam, bólintottam, és belementem a
poénkodásba.
– Hmm, azt hiszem, igazad van – helyeseltem. – De ha készen
állsz rá, csak szólj! – tettem hozzá, és kacéran rámosolyogtam.
– Biztos vagyok benne, hogy rá fogsz tudni venni, kicsi lány! –
élcelődött, és cinkosan rám kacsintott.
Vigyorogni kezdtem. Imádtam, hogy egy pillanat alatt
jókedvre tudott deríteni! A kezemmel ismét megfogtam a
pólóját, és felhúztam a hasáig.
– Mit csinálsz, Anna? – kérdezte, és a kezét a kezemre tette.
Kifújtam egy nagy levegőt, és lenéztem a hasára. Láttam rajta
egy foltot, melynek egy részét az anyag takarta; tudtam, hogy ez
nagyon fájhat neki.
– Tudnom kell, mennyire sérültél meg. Már mindenfélét
elképzeltem! – motyogtam. – Csak tudni szeretném, hogy
tényleg jól vagy, nemcsak mondogatod! – Nem adtam fel
könnyen; a saját szememmel akartam látni. Ashton
összeráncolta a szemöldökét; látszott rajta, hogy
elbizonytalanodik. A kezét a kezemen tartotta, és nem engedte,
hogy felhúzzam a pólóját. – Ashton Taylor, hadd nézzem meg! –
utasítottam, és eltoltam a kezét, vigyázva a törött ujjaira.
Drámaian felsóhajtott, és a szemét forgatta. Felhúztam a
pólóját. A hasának azok a részei és az oldala, amelyek nem voltak
bekötve, tele voltak fekete, kék foltokkal és vágásokkal. Nyeltem
egyet, hogy ne kezdjek el zokogni. Őrült fájdalom járt át!
Émelyegni kezdtem.
– Annyira sajnálom! – küszködtem a könnyeimmel.
Az ujját az állam alá tette, felemelte gyengéden a fejemet,
hogy a szemembe nézhessen.
– Nem kell bocsánatot kérned! Jól vagyok, tényleg!
Rosszabbul néz ki, mint amilyen igazából, és különben is, ha
kell, meg is halnék érted, ahhoz képest egész jól megúsztam! –
Szexi mosolyt dobott felém, letörölte a könnyeket az arcomról,
és kérlelő tekintettel nézett rám. Halványan elmosolyodtam, és
gyengéden megcsókoltam az ajkát, némán súgva a csókommal
neki, mennyire szeretem, és milyen hálás vagyok neki. A
szerelem és a szenvedély hulláma tört rám, libabőrös lettem.
Amikor megtörte a csókot, zavartan rám mosolyodott. –
Mutatnom kell valamit. De nem vagyok benne biztos, mit fogsz
szólni hozzá. – Idegesnek tűnt kissé, és megnyalta a felrepedt
ajkát.
Kérdőn felvontam a szemöldökömet.
– Mihez mit szólok?
– Van egy tetoválásom – közölte.
A meglepettségtől a lélegzetem is elakadt. Eddig nem úgy
tűnt, hogy Ashton Taylor kedvelné a tetoválásokat.
– Neked tetkód? Tényleg? És hol? – kérdeztem izgatottan. Én
sem voltam nagy tetkórajongó, de rajta biztosan nagyon szexin
mutat.
A mellkasára mutatott.
– Itt, a szívem felett – felelte, és fürkésző tekintettel nézett
rám.
– Megnézhetem?
A fogain keresztül beszívta a levegőt, majd zavartan bólintott.
– Remélem, tetszeni fog. Egyszer csak jött az ötlet, így néhány
héttel ezelőtt megcsináltattam – motyogta idegesen.
Bólintottam, és várakozó tekintettel néztem rá. Sóhajtott egyet,
majd a törött ujjaival megfogta a pólója alját, és felhúzta a
nyakáig. Összevert testének látványától megakadt a lélegzetem.
Néhány másodpercre el is felejtettem, mit kellene néznem, majd
a szemem megakadt a tetováláson. Közvetlenül a szíve felett
díszelgett. Egy szépen kidolgozott, kinyílt fehér rózsa volt, alatta
egy fekete tintával gyönyörűen írt szó:

Annabelle

– A szíved fölé tetováltattad a nevem? – kérdeztem

ledöbbenve.
Bólintott.
– Igen. Mert ott a helyed!
Kinyújtottam a kezem, és az ujjammal végigsimítottam a
betűkön. Elképesztően szép volt. A tetoválóművész hihetetlenül
ügyes munkát végzett! A fehér rózsa és a feketével írott nevem
közötti kontraszt eszméletlenül jól mutatott; az pedig, hogy
mindez Ashton napbarnított bőrén volt, még jobban
megbizsergetett. A legszexibb dolog volt, amit valaha láttam!
– De akkor nem is voltunk együtt! Akkor azt mondtam neked,
hogy nem szeretlek – motyogtam.
Megvonta a vállát.
 – Nem számít, mit mondtál, én szerettelek téged. Mindig is
szeretni foglak, ez sosem fog változni. – Megfogta a kezemet,
amelyik a tetováláson volt, és a tenyeremet a szívére tette. – Ez
mindig a tiéd lesz!
Boldogság áradt szét bennem édes szavai hallatán.
Beleharaptam a számba, ahogy ismét a tetoválásra néztem. Vágy
hullámzott végig a testemben.
– Imádom! – suttogtam álmélkodó szemekkel. Visszanéztem
Ashton arcára, láttam, hogy lélegzetelállítóan mosolyog. –
Veszettül szép, Ashton! Nem viccelek! Ha téged nem lőttek volna
meg, engem pedig nem operáltak volna meg, akkor most rád
ugranék! – duruzsolta.
A teste megfeszült a szavaim hallatán.
– Élhetek az ajánlattal egy másik időpontban? Mondjuk
akkor, amikor már jobban leszünk?
Elvigyorodtam, és nevetni kezdtem a hangjából kihallatszódó
reménykedésen.
– Naná, hogy igen! – válaszoltam.
A tenyerébe fogta az arcomat.
– Istenem, te asszony, mennyire szeretlek! – Megcsókolta a
homlokomat.
– Asszony? Ez valami vicc akar lenni? – hordtam le nevetve.
Elnevette magát, az ujjaival beletúrt a hajamba,
végigsimította a nyakamat, a vállamat, majd megfogta a
derekamat, és óvatosan közelebb húzott magához. Mindenemet
elárasztották az érzelmek, annyira kavarogtak bennem, hogy
nem is tudtam megkülönböztetni őket egymástól, mert
mind-mind egy hatalmas szenvedélyben egyesült. Vágytam rá,
hogy a mellkasát végigcsókolgassam, minden sebet, vágást,
foltot rajta, csak hogy megpróbáljam elűzni a fájdalmat, de
korlátozva voltam a mozgásban.
 Helyette egymással szemben feküdtünk. Nem szóltunk
egymáshoz; nem kellett mit mondanunk, mert mindketten
ugyanazt éreztük. Miután úgy tíz percen át csak élveztük egymás
közelséget, Ashton megköszörülte a torkát.
– Beszélhetnék veled valamiről? – kérdezte kissé feszengve.
Bólintottam, és kíváncsian felvontam a szemöldökömet.
– Igen, persze.
– Nem akarlak felzaklatni – suttogta, és megsimogatta az
arcomat. Elmosolyodtam a figyelmességén. – Nem fogsz. Valami
baj van?
Zavarában kis köröket rajzolt az ujjával hátul a nyakamra.
Néhány másodpercre lecsukta a szemét, látszott rajta, hogy
keresi a szavakat.
– Hozzámentél? Carterhez? – bökte ki végül.
Remegve vettem levegőt. Hát tényleg nem erre számítottam!
– Nem szabad akaratomból tettem – suttogtam, és azon
imádkoztam, hogy ne gondoljon rosszat rólam. Nem akartam
feleségül menni Carterhez, nem akartam semmit vele!
Szomorúan bólintott.
– Tudom, kicsi lány. Csak azon töprengtem, miért nem
mondtad el nekem.
Összerezzentem.
– Senkinek nem mondtam el – vallottam be.
– Senkinek? Még a szüleidnek sem? Egész idő alatt? –
kérdezte meglepetten.
Megráztam a fejem.
– Nem, mert annyira szégyelltem. Nem akartam, hogy bárki
is megtudja.
Gyengéden megpuszilta az orromat.
– Nincs miért szégyenkezned. Soha nem kell szégyellned,
mert nem a te hibád volt – jegyezte meg szelíden.
 Elmosolyodtam; mindig tudta, hogy derítsen jobb kedvre.
– Tudom. De azt hiszem, már nincs is jelentősége – vontam
meg a vállam. Carter már halott, és már nem voltunk többé
házasok.
Ashton egy darabig csendben volt.
– Egyáltalán hogy házasodhattál meg tizenhat évesen? –
kérdezte kíváncsian.
Felsóhajtottam, ahogy feltörtek bennem az emlékek.
– Vegasba vitt; egy drive-through kápolnába mentünk, így
senkivel nem kellett beszélnem. Azt az igazolványomat használta
hozzá, amit még Jack szerzett nekem. Aszerint huszonegy
voltam – magyaráztam grimaszolva. Nem akartam feleleveníteni
az emléket, sem azt, hogy Carter addig sem bírta kivárni, hogy
visszaérjünk a házába, és ott háljuk el a nászéjszakát. Az
országút szélére lehúzódva megerőszakolt az autó hátsó ülésén.
– Vegasban? Mikor volt ez? – kérdezte, és elsimította a
hajamat az arcomból.
– 2008. szeptember hatodikán. – A szám szélébe haraptam;
az a nap belevésődött az emlékezetembe.
Összerezzent.
– Akkor még csak hat hónapja voltál vele.
– Sajnálom, hogy nem mondtam el, Ashton! – Őszintén
bántam, és azt kívántam, bárcsak ne is tudta volna meg; láttam,
mennyire rossz ezt hallania.
– Semmi baj. Megértem, teljes mértékben megértem. Csak
bánt, hogy ezen kellett keresztülmenned. De ígérem, ezentúl
soha nem hagyom, hogy bármi rossz dolog történjen veled!
Megértő szavai hallatán elmosolyodtam, és azon
csodálkoztam magamban, hogy a csudába lehet az, hogy egy
ilyen hihetetlen fiú egy olyan lányt akar, mint amilyen én
vagyok, akinek annyi terhe van, hogy el sem bírja.
 – Egyedül csak te tudsz megbántani ezen a világon, Ashton.
Olyan hatalmat adtam a kezedbe, amivel simán ki tudsz nyírni,
még ha nem is tudsz róla!
Elnevette magát, és összekulcsolta az ujjainkat.
– Akkor biztonságban leszel, mert én soha, de soha nem
foglak bántani! – ígérte, és gyengéden megcsókolt, amitől máris
jobban éreztem magam. Annyira figyelmes és gyengéd volt, hogy
elszorult a szívem az iránta érzett szerelemtől. Elmosolyodtam,
fejemet a mellkasába fúrtam, és hagytam, hogy végigcsorduljon
a boldogság könnye az arcomon. Lassan kezdtem felfogni, hogy
tényleg vége a szenvedésnek. Fáradt izmaim ellazultak a karjai
közt. Mostantól minden jó lesz. Ashton szeret engem. A
nőcsábász az én nevemet tetováltatta a mellkasára. Örökké
engem akar!
– Szereltek, Anna! – duruzsolta a hajamba.
– Én még annál is jobban szeretlek, Ashton!
Átkaroltam, és a nyakába mosolyogtam. Magamba szívtam az
illatát. Most már tényleg hazaértem. Ashton karjaiban akartam
maradni életem végéig!
 52. FEJEZET

MIUTÁN EGY HETET A KÓRHÁZBAN TÖLTÖTTEM, és Ashton

dorgálását hallgattam, amiért nem tartom be az előírt pihenést,
végre hazaengedtek. A legjobbkor már; végre Ashton is ágyban
tudott aludni. Egész héten egy kényelmetlen székben aludt az
ágyam mellett, mert nem akart magamra hagyni. A kis butus
szenvedett is a lovagiasságától minden reggel, amikor
megpróbálta kinyújtóztatni megmacskásodott izmait! Nem
egyezett bele abba sem, hogy mellém feküdjön az ágyba, mert
attól félt, hogy rám gurul, és felszakad a sebem. Már vártam az
estét, amikor végre nyugodtan pihenhet egy ágyban. Persze, erre
nem a lakásunkban került sor; Washingtonba utaztunk egy hétre
a szüleimhez az ő kérésükre. Ashton felhívta a parancsnokát, és
kért tőle még egy hét szabadságot, mielőtt ismét munkába áll, és
könnyebb feladatokat végez, így épp megfelelő volt az időszak
arra, hogy a Fehér Ház személyzetének kiszolgálását
kihasználjuk egy kicsit.
A Fehér Házban töltött első esténkén a vacsorához egyszínű
fekete pólót és bő nadrágot húztam. Ismét hozzászoktam a laza
ruhák viseléséhez az elmúlt héten, mivel nem akartam, hogy a
farmernadrágom dörzsölje a hasamat, és ismét fájjon. Ashton
ellenben hihetetlenül elegáns volt tökéletesen koptatott
farmerjében és sötétzöld ingjében!
Az ajtóban felém nyújtotta a kezét; megszorítottam, és boldog
voltam, hogy az érintését érezhetem.
– Kissé alulöltöztem ma este. Te irtó dögös vagy, én meg mint
egy zsák, úgy nézek ki! – ismertem be, és morcosan végignéztem
magamon.
Ashton felsóhajtott, az ujját az állam alá tette, és felemelte a
fejemet.
– Te vagy a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha is láttam! –
esküdözött, és egyenesen a szemembe nézett. Hálásan
elmosolyodtam, és az átható tekintetétől már el is múlt a
bizonytalanságom. Lehajtotta a fejét, és lágyan megcsókolta a
számat egy másodpercig, majd kézen fogott, és az ebédlőbe
vezetett az előcsarnokon át.
Ahelyett azonban, hogy beléptünk volna, megállt az ajtó előtt,
és lenézett rám. Kissé idegesnek tűnt, szinte zavartan rugdosta a
lábával a padlót.
– Eljössz velem sétálni egyet még vacsora előtt?
Értetlenül összevontam a szemöldökömet. Beleegyezett, hogy
ma nyolckor együtt vacsorázik ő is a szüleimmel. Akkor miért
mondja most, hogy előtte menjünk el sétálni, amikor tudja, hogy
akkor el fogunk késni? Soha nem szeretett késni, főképp nem, ha
azzal az apámat várakoztatná meg – úgy tűnt, élete küldetése,
hogy kivívja apám elismerését!
– Öö... ha akarod, persze – egyeztem bele tétován. – Valami
baj van?
– Semmi, csak olyan szép ez az este! Arra gondoltam, jót tesz
egy kis friss levegő. – A fejét rázta, de mégis láttam rajta, hogy
valami aggasztja. A szemei összeszűkültek, és túl erősen
markolta a kezemet. Összeráncoltam a homlokomat a háta
mögött, ahogy kicsit maga után húzott, hogy elinduljunk, de
hagytam, hogy vezessen. Valami nem stimmelt. Egész nap olyan
távolságtartó volt, és állandóan kiment a szobából, hogy
telefonáljon. Betudtam annak, hogy utazunk, és minden
óvintézkedést megbeszél az őrökkel. De lehet, hogy valami
másról volt szó?
Amikor az oldalajtóhoz értünk, a személyzet egyik tagja
kinyitotta nekünk az ajtót, és üdvözlésként bólintott egyet. A
hűvös levegő megcsapta az arcomat, ahogy kiléptünk a házból,
és elindultunk a lépcsőn lefelé. A Fehér Ház kertje nappal
gyönyörű volt, de éjszaka egyszerűen káprázatos. Apró fények
világították meg az ösvények szélét, a bokrok és a növények
mindenütt meg voltak alulról világítva. Virágok hódító illata
szállt a levegőben, mintha nem is igaziak lettek volna. Ashton
egy darabig végigsétált az ösvényen, majd átlépett az ösvény
szélét szegélyező láncon. Visszafordult, hogy én is át tudok-e
lépni rajta. Elmosolyodott, de le sem tudta volna tagadni,
mennyire feszült. Összeugrott a gyomrom. Azon tűnődtem, mi a
csuda lehet a gond. Azon rimánkodtam magamban, nehogy
szakítani akarjon velem.
– Minden rendben? – kérdeztem, most már aggódva.
– Persze – felelte azonnal.
Összeszorult a torkom. Abba az irányba néztem, amerre
tartott.
– Hová megyünk?
Elnevette magát, és gyengéden megszorította a kezemet.
– A francba, hogy te mennyire nem bírod a meglepetéseket! –
élcelődött a fejét csóválva. Meglepetés? Mit jelentsen ez? Ma
nem a szüleiddel vacsorázunk – mondta csendesen, ahogy egy
hatalmas sövény mellett megálltunk.
Meghökkentem. Hiszen ő is akarta, hogy együnk velük; még
azt is mondta, hogy nagyon várja már!
Idegesen elmosolyodott, majd hátralépett, és maga után
húzva megkerültük a sövényt. Elállt a lélegzetem, amikor
megláttam, mit művelt. A hatalmas szökőkút mellett, a kert
közepén egy piknikpléd hevert. Gázlámpácskák világították be a
teret, romantikus fényt adva. A szökőkutat láttam korábban már
az ablakomból, de nem igazán foglalkoztam vele. Elképesztő
volt! Márványból kifaragott kerub- és angyalfigurák álltak a
közepén, a vizet pedig alulról megvilágították, amitől halványkék
színben pompázott.
A szökőkút szélén többtucatnyi fehér rózsából álló csokor állt,
lehetett belőlük tíz is talán. A pléden és a füvön mindenfelé
rózsaszirmok hevertek. A tiszta égbolton ragyogtak a csillagok.
Minden tökéletes volt, és hihetetlenül romantikus! Könnyek
szöktek a szemembe, amiért Ashton ennyit fáradozott, csakis
miattam.
– Ashton, ez gyönyörű! Várunk még valakit? – viccelődtem,
és letöröltem a szemem sarkából a könnyet.
Elnevette magát, majd a pléd felé biccentett a fejével, ahol
több rekesz étel állt.
– Ülj le, kicsi lány! – rendelkezett, majd felvett két műanyag
poharat, és öntött bele magunknak gyümölcslét.
– Milyen alkalomból vagyunk itt? – kérdeztem, és
végignéztem az ételkínálaton. A kedvencem volt mind; csirke,
töltött lepény, tészta, csokoládés mignon, eper, mogyorós
M&Ms, mályvacukor és minden furcsaság, amit szeretek.
Ashton elmosolyodott.
– Nincs alkalom. Csak kedveskedni akartam neked!
Azért láttam rajta, hogy valamit titkol; a feszült testtartásából
kiderült, hogy nem csak a piknik miatt aggódott.
– De valami nem stimmel, látom rajtad! Elmondod, mi az?
Kezdek aggódni! – Megharaptam a szám szélét, és a szememmel
némán kérleltem, hogy bökje már ki, és legyünk túl rajta.
Mélyet sóhajtott, és a fejét rázta. – A francba is, te nő, várni
akartam, amíg eszünk! – teremtett le mókásan.
Nagyot nyeltem. Fogalmam sem volt, miről beszél. Felállt, és
felém nyújtotta a kezét. Tétován megfogtam, és a hasamban
érzett fájás miatt esetlenül felhúztam magam. A seb minden
mozdulatnál fájt.
Amikor benyúlt a zsebébe, és letérdelt elém, elállt a
lélegzetem. Világossá vált, mitől volt annyira ideges. Nem rossz
dolog miatt, nem azért, mert szakítani akar velem, nem
helyezték át valami távoli helyre, ahova nem akarna magával
vinni engem. Nem. Ashton Taylor arra készült, hogy megkérje a
kezem!
Halkan felsikoltottam, kezemet a számhoz kaptam, és mögüle
vigyorogtam, ahogy Ashton vett egy mély lélegzetet, és még
mindig izgulva, elővett egy kis fekete bőrdobozkát. Esetlenül
letérdelt, mert még mindig fájdalmai voltak a sérülései miatt, de
ezt nem mutatta ki felém, ahogy felnézett rám. Láttam a
szemében a gyengédséget és a szeretetet, és a boldogságtól
remegni kezdett a gyomrom.
– Annabelle Spencer. Szerelmes vagyok beléd, az első
pillanattól fogva, hogy megpillantottalak. Bármit megtennék
érted; szeretni foglak, míg élek. Hozzám jönnél feleségül, hogy
ezzel a világ legszerencsésebb férfijává tegyél? – kérdezte
érzelmektől túlfűtött hangon.
A szemem a boldogság könnyeiben úszott a szavai hallatán.
– Igen! – böktem ki.
Ashton vállai leereszkedtek, szélesre húzódott a mosolya, és
elém tartotta a gyűrűt, melynél szebbet életemben nem láttam.
– Ez édesanyám gyűrűje volt. Ez minden, ami rám maradt
tőle. Szeretném, ha elfogadnád, de ha jobban örülnél valami
újnak, azt is megértem.
Az édesanyja gyűrűje? Felnyögtem, annyira különleges volt ez
az egész! Nemcsak azért tetszett a gyűrű, mert a szerelmünket
jelképezte, de azért is, mert olyat adott nekem, ami kétségkívül
sokat jelent a számára, mivel kicsi volt még, amikor elveszítette
az édesanyját. A szívem vadul kalapált, éreztem, hogy
elhatalmasodnak rajtam az érzelmek.
– Nagyon tetszik! – suttogtam. És így is volt. Ilyen szép
gyűrűt még soha nem láttam. Klasszikus fazon volt, nem
hivalkodó, pont tökéletes; magam is ilyet választottam volna.
Fehér aranyból készült, és három gyémánt díszítette – egy
nagyobb kő a közepén, mellette egy-egy kisebb a két oldalán.
– Tényleg tetszik?
Bólintottam, az ajkamba haraptam, és lemosolyogtam rá,
ahogy a remegő bal kezemet odanyújtottam neki. – Tökéletes!
Boldogan viselem. Köszönöm!
Ashton elvigyorodott, kivette a gyűrűt a dobozból, és az
ujjamra csúsztatta. Ahogy ismét felegyenesedett, a tenyerébe
vette az arcomat, és letörölte a hüvelykujjával a könnyeimet.
– Én köszönöm, kicsi lány! Ígérem, hogy minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy boldoggá tegyelek életed minden egyes
napján! – suttogta az ajkamhoz közelítve, majd megcsókolt.
Elállt a lélegzetem, a szívem pedig vadul kalapált.
Nagyot nyeltem. Nem bírtam megszólalni. Úgy éreztem, nem
tudok mit kezdeni a bennem túláradó boldogsággal. Túl sok volt.
– Szeretlek, Ashton Taylor! – suttogtam, miközben
belenéztem a gyönyörű zöld szemébe.
– Én is szeretlek, Annabelle Spencer! – Közelebb húzott
magához, a testünk gyengéden egymáshoz simult, a homlokunk
összeért, és végigsimította a hátamat a kezével.
– El sem tudom hinni, hogy nem tudtál várni! – szólalt meg
hirtelen nevetve, és a fejét csóválta.
Elpirultam, és bocsánatkérő pillantást vetettem felé.
– Mert idegesnek tűntél! Azt hittem, valami rossz következik!
Felsóhajtott.
 – Ne gondolj mindig arra, hogy valami baj lesz! Annak már
vége! Mostantól fogva már csak jó dolgok várnak ránk! –
mondta szelíden.
Elmosolyodtam a szép szavak hallatán.
– Ezt abból a „Hogyan kérjük meg egy lány kezét?” című
könyvből olvastad ki? – cukkoltam.
Mosolyogva bólintott.
– Hát persze! Tudod, mennyire bírom a „Hogyan’-könyveket!
– poénkodott.
Arrébb húzódott, és leült. Kinyújtotta a lábát, és megveregette
maga előtt a földet, hogy üljek le elé. Engedelmesen úgy is
tettem, és óvatosan hátradőltem, mert még mindig tele volt
zúzódásokkal. Amikor megcsókolta hátul a nyakamat,
végigfutott a bizsergés a hátamon.
Boldogan sóhajtottam, és lenéztem a gyűrűre, ami most már
az enyém volt. Végigsimítottam a hüvelykujjammal a rajta lévő
köveken.
– Gyönyörű ez a gyűrű! – ámuldoztam. Még sosem volt
ennyire különleges.
Ashton gyengéden átölelt, mintha csak üvegből lennék.
– Biztos, hogy ne vegyek inkább valami újat? Van egy kis
félretett pénzem – jegyezte meg.
Megráztam a fejemet, és hátrafordultam, hogy ránézhessek.
– Sokat jelent ez nekem, hogy az anyukád gyűrűjét adtad
nekem. Különlegesnek érzem magam tőle!
Elmosolyodott, és megpuszilta az orrom hegyét.
– Mert különleges is vagy! – Elnevettem magam, majd
visszaültem, és két tányérért nyúltam. Kivettem néhány M&Ms
cukorkát is. – Ugye azzal tisztában vagy, hogy nem tudok majd
mindent megadni neked, amit akarsz, és soha nem lesz annyi
pénzem, mint a szüleidnek? De azt megígérhetem, hogy amit
csak tudok, megteszek! Csak abban bízom, hogy ezzel boldoggá
tudlak tenni – szólt csendesen. A hangjában némi szomorúság
bujkált.
Felé fordultam, hogy ránézzek, és összevontam a
szemöldökömet.
– Tényleg azt hiszed, hogy érdekel, mennyi pénzt keresel, hol
élünk, vagy milyen autóban ülünk? – kérdeztem kissé
csalódottan, hogy ilyeneket gondol rólam.
– Nem, kicsi lány, tudom, hogy nem. Csak azt szeretném,
bárcsak megadhatnék neked mindent a világon! – magyarázta
bocsánatkérő hangon.
Olyan butus volt!
– Ashton, enélkül az mind semmit sem ér! – A szívére
mutattam. – Semmi mást nem kérek tőled, csak azt, hogy
szeress engem, és legyél boldog! Egy dobozban is elélnék veled,
boldogan! Persze, kicsit macerás lenne, ha esne az eső, de
megoldanánk! – viccelődtem, hogy felvidítsam. Bejött, mert
nevetni kezdett.
– Jól van. Az átázott dobozfal azért szerintem sem lenne túl
nyerő! Elmosolyodtam, és közelebb hajoltam hozzá.
– De imádnám azt a dobozt, ha minden este oda jönnél haza
hozzám épségben! Ez az egyetlen, amit szeretnék kérni tőled!
– Nos, ez azt hiszem, menni fog! – felelte, most már
mosolyogva.
Bólintottam, örültem, hogy boldog, majd ismét a mellettem
tornyosuló ételekhez fordultam.
– Úgy vélem, lassan megint új iskolát kell keresnem –
vetettem oda lazán, ahogy bedobtam néhány szőlőszemet a
számba.
– Új iskolát? De miért? – kérdezte. Hallatszott a hangján,
hogy nem érti.
 – Mert nem maradok az Arizonai Egyetemen, ha te LA-ben
vagy – mondtam homlokráncolva, mert már a gondolattól is
megborzongtam.
– LA-ben? Honnan veszed ezt?
– Vissza fogsz menni, ahogy lejár a betegszabadságod. Azt
hittem, arra fogsz kérni, hogy menjek veled... – Esetlenül
nyeltem egyet, ahogy a pániktól összeszorult a mellkasom, arra
gondolva, hogy nem lesz mellettem. Vagy arra számított, hogy
amíg befejezem az iskolát, addig távkapcsolatban fogunk élni?
Azt nem tudnám csinálni! – Jaj, istenem, ugye azt szeretnéd,
hogy veled menjek?
Felhorkant, és szelíden megsimogatta az arcomat.
– Anna, nyugodj meg! Jesszus, hallom, ahogy vadul kalapálni
kezdett a szíved! – dorgált meg. – Nem megyek LA-be;
megkértem az édesapádat, hogy keressen nekem helyet a
közeledben. Talált is nekem egy remek állást Arizonában, így
továbbra is veled tudok élni, amíg elvégzed a főiskolát. Mindig is
így terveztem.
Velem marad? De mi lesz a barátaival? És az
álommunkájával?
– Ashton, ne! Veled megyek LA-be! Ott vannak a barátaid, azt
a munkád végzed, amiről mindig is álmodtál; nem vehetem el
mindezt tőled! Nem kérhetem azt tőled, hogy miattam feladd az
életed! – vitáztam kétségbeesetten.
Elmosolyodott.
– Te vagy az életem, kicsi lány! Kizárt, hogy téged feladjalak!
– mosolygott rám ravaszul.
Elolvadtam e szavak hallatán. Tényleg hihetetlen ez a srác!
– De engem semmi nem köt ahhoz az egyetemhez! – vágtam
vissza, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni az ottani újonnan
szerzett barátokat, vagy az iskolai évet, amit már majdnem
végigcsináltam, vagy azt, hogy úgy bánnak velem ott a többiek,
mint egy normális emberrel, annak ellenére, hogy az apám az
elnök. Nem foglalkoztam mindezzel; csak azt akartam, hogy
Ashton boldog legyen.
– Anna, ez már el van döntve. Veled akarok maradni, és azt
szeretném, hogy befejezd a tanulmányaidat, mégpedig olyan
emberek között, akik akkor is jóbarátként kezeltek téged, miután
édesapád elnök lett – mondta komolyan.
– Tényleg te vagy a világ legédesebb, legfigyelmesebb,
legromantikusabb és legkülönlegesebb fiúja! – néztem rá
csodálattal. Még sosem találkoztam ilyen emberrel; kétségkívül
én voltam a legszerencsésebb lány a földön, hogy ennyire szeret!
Elnevette magát.
– Fiú? Kislány, én már férfi vagyok! – helyesbített színlelt
sértődöttséggel.
Jesszusom! Hogy is felejthettem el! Piszok rosszfiú!
– Nem, nem! Te mindig is az én szépfiúm maradsz! –
cukkoltam.
– Igazán? Még altkor is, amikor ráncos, ősz vén trotty leszek?
– kérdezte, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Igen! Még akkor is tetszeni fogsz nekem! – fogadkoztam, és
megsimogattam a zúzódásokkal teli arcát. Végigsimítottam az
összes sebet és foltot rajta, majd az ajkára nyomtam az ajkam.
Visszacsókolt, s a csókjából annyi szerelem és szenvedély áradt,
hogy ha álltam volna, ledöntött volna a lábamról. Behunytam a
szemem, és csak arra tudtam gondolni, hogy ez a fiú az enyém,
örökre velem akar lenni, és hogy ő az én tökéletes másik felem.
A rózsaszirmokkal megszórt pléden heverésztünk sokáig, és
kéz a kézben bámultuk a csillagokat. Nem kellett szólnunk
semmit. Minden tökéletes volt, és hihetetlen, és én tudtam, hogy
Ashton mellettem van, és mindig is mellettem lesz.
 Epilógus

Ashton

ANNA LETT CARTER THOMAS kizárólagos örököse. Mindent rá

hagyott – az autóit, a házait, a pénzét, a részvényeit.
Természetesen a rendőrség tudta, hogy mind illegálisan lett
megszerezve, ezért kérvényezték a bíróságnál, hogy
lefoglalhassák. Ehhez azonban be kellett bizonyítaniuk, hogy a
pénzt a törvény kijátszásával szerezték. A gond ezzel az volt,
hogy Carter rendkívül profi módon tüntette el a nyomokat.
Három évbe telt a vádemelés, és annak bizonyítása, hogy a
pénzt illegális üzleteléssel nyerték. Több mint a felét az állam
foglalta le; a maradékot újra és újra tisztára mosták, hogy
törvényesnek tűnjön, holott mindenki tudta, hogy nem az, ezért
az a határozat született, hogy Carter pénzéből több mint
huszonkilenc millió dollárnyi összeget kiadnak Annának.
Anna nem hazudtolta meg önmagát; semmit nem akart
Cartertől, még a halála után sem. Kétmillió dollárt juttatott el
minden ügynök családjának, akik azért haltak meg, mert őt
védték, és kétmilliót adott Jack családjának is. Több mint
tízmillió dollárt adott a bántalmazott nőket és gyermekeket
segítő alapítványnak. És hogy mi volt a hab a tortán? Ötmillió
dollárt adományozott egy macskamenhelynek, mert Carter ki
nem állhatta a macskákat. Azt mondta, Carter forog a sírjában;
nevetve írta alá a banki átutalást.
 A Carter halála óta eltelt öt évben rengeteg változás állt be. A
legnagyobb közülük: összeházasodtunk. Ahogy ígértem,
visszavittem a Maldív-szigetekre. Titokban tartottuk meg az
esküvőnket a tengerparton, csak a közeli családtagok és barátok
voltak jelen. Az volt életem legbüszkébb napja! Az a nap, amikor
megváltozott az egyetlen dolog, amit nem szerettem benne – a
vezetékneve.
Néhány dolog azonban maradt a régi. A sajtó továbbra is
odavolt értünk. Az Annaton-láz még mindig tombolt, de tudva,
hogy semmit nem tehetünk ellene, elfogadtuk, és amennyire
csak tudtuk, nem foglalkoztunk vele. Spencer elnök hivatalban
maradt; újraválasztották, és még három éven át szolgálhatja az
országát.
Anna végzett az egyetemen, így Los Angelesbe költöztünk. Az
elmúlt két és fél évben egy nagy grafikai cégnél dolgozott, és
imádta a munkáját. Az én karrierem is más irányt vett. Egy új,
különleges ügyosztályt vezettem, mely a terrorista támadások
ellen fellépő elsődleges egységként működött. Az új munkám
kisebbik része abból állt, hogy a potenciális támadási területek
gyenge pontjait felmérjem, és végigfuttassam a lehetséges
támadási stratégiákat. Ma is ezzel foglalatoskodtam egész nap:
ellenőriztem pár helyet, hogy melyikük felelhet meg leginkább
egy néhány hónap múlva tartandó elnöki ülés helyszínének.
Már nagyon vágytam egy kávéra; felmentem a lépcsőn, és
beléptem a külső irodámba. Raine, a titkárnőm azonnal felugrott
a székéből, és rémült arccal felém szaladt.
– Ashton, merre voltál? Már órák óta próbállak elérni! Ki volt
kapcsolva a mobilod! – hordott le, miközben jött utánam, ahogy
a terem végében lévő irodám felé lépdeltem. Le kellett ülnöm
már végre.
– Helyszíneket mértem fel, Raine, de hisz tudtál róla! –
nevettem, és elővettem a mobilomat a zsebemből. Fekete volt a
képernyője. – Igen, ez lemerült. Amúgy mi újság? – kérdeztem,
miközben a telefonomat az íróasztalomra dobtam, hogy
elővegyem a töltőt.
– Idő van! Azonnal menned kell! – kiáltott izgatottan.
Megdobbant a szívem, a szám is tátva maradt.
– Most? Most azonnal? – kiáltottam én is, őrülten elkezdtem
a kulcsaim után kutatni. Hányinger kerülgetett. Túl korai. Még
két hetünk van. – Hol vannak azok a rohadt kulcsok? –
kiabáltam, és mindent lesöpörtem az íróasztalomról, csak hogy
gyorsabban megtaláljam őket.
Raine nevetni kezdett, és megragadta a csuklómat.
– A kezedben, te bolond! Na, menj! – utasított. – És ne felejts
el felhívni! – tette hozzá, és izgatottan ugrándozott.
– Hívlak! Köszi! – kiáltottam, ahogy végigsprinteltem az
irodán, ügyet sem vetve arra, hogy mindenki engem bámul.
Félreugrottam, ahogy valaki épp belépett az iroda ajtaján; épp
hogy ki tudtam kerülni siettemben. – Elnézést! – kiáltottam oda
a vállam felett.
Az izgatottságtól azt se tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány, de
legfőképp mégiscsak aggódás kapott el. Mi van, ha valami baj
történik? Akkor mi a francot csinálok? Amint az autómhoz
értem, bepattantam, elindultam, és becsatoltam a biztonsági
övet, ahogy végighajtottam a parkolón. Néhány percre töltőre
dugtam a telefonomat, amíg vezettem. Szerencsére nem volt sok
autó az utakon, így rekordidőt futottam. Az autó tetejére feltett
kék fény vélhetően a segítségemre volt, hogy átjussak a
forgalmon.
Ahogy a kórház parkolójához értem, beálltam az első szabad
helyre, és az épület felé szaladtam. Azon imádkoztam, nehogy túl
későn érjek ide. Az előtérben megnyomtam a lift hívógombját,
de valaki megállította a hetediken.
– Gyerünk, gyerünk! – mondogattam, ott helyben ugrálva,
miközben a gombot nyomkodtam. A lift nem mozdult, így a
lépcsőt választottam. Hármasával lépdeltem felfelé az ötödikig,
ahol idegesen vigyorogva kiszúrtam a „Szülészet” feliratot az ajtó
felett.
Berontottam, és nyomtam egy kis fertőtlenítőszert a kezemre,
miközben a pulthoz szaladtam. – Üdvözlöm! Annabelle Taylort
keresem! – szóltam az ott ülő nőnek.
Ő kedvesen rám mosolygott.
– Hármas szoba! – Az előtér felé mutatott, így hát
megfordultam, és már ott sem voltam.
Ahogy az ajtóhoz értem, vettem néhány mély levegőt. Le
kellett nyugodnom. Azzal nem segítek Annának, ha azt látja
rajtam, mennyire ideges és rémült vagyok. Amikor
normalizálódott a szívverésem, lenyomtam a kilincset, és
bekukucskáltam. Anna az ágyon ült és Rickkel, a személyi
testőrével beszélgetett. Odafordította a fejét, ahogy beléptem, és
felderült az arca. Mint mindig, most is eszméletlenül szép volt,
még a kórházi köpenyben is.
– Hát, szia! Már azon tűnődtem, felbukkansz-e egyáltalán! –
heccelt vigyorogva.
– A világért sem maradnék le róla! – feleltem vidáman, majd
odaléptem az ágyhoz, leültem mellé, kezemet a hatalmas
pocakjára tettem, és kis körkörös mozdulatokkal simogatni
kezdtem.
– Akkor magatokra hagylak titeket, most, hogy már Ashton is
itt van. Kint leszek – szólt Rick, majd felállt, és az ajtó felé indult.
Anna elmosolyodott és bólintott.
– Köszi, hogy itt voltál velem!
Rick elvigyorodott.
 – Ez csak természetes! – Az elmúlt négy évben ő vigyázott
Annára. Amikor együtt voltunk, elláttam ezt a szerepet, de
amikor dolgoztam, Rick vette át. Nagyszerű fickó volt, a munkán
kívül is barátok lettünk.
Ahogy kettesben maradtunk, visszafordultam a feleségem
felé.
– Jól vagy? – kérdeztem, és figyeltem, látom-e rajta, hogy
fájdalmai vannak. Látszólag minden rendben volt vele.
Elmosolyodott.
– Igen. Az összehúzódások között nem fáj, úgyhogy most épp
jól vagyok. – Vigyorogni kezdtem, feljebb csúsztam az ágyon, és
gyengéden megcsókoltam. Ahogy rám nézett a barna szemeivel,
azonnal súlytalanságérzet kapott el. – Taylor ügynök, készen áll
arra, hogy apa legyen? – suttogta a számat csókolva.
– Hogy a viharba ne! – ismertem el.
Két és fél éve próbálkoztunk a gyermekvállalással,
gyakorlatilag azóta, hogy lediplomázott. Végre sikerült teherbe
esnie. A hasát ért sérülések miatt, valamint a Carterrel töltött
időben bekövetkezett vetélés következményeként sokkal
nehezebben jött nekünk össze, mint a legtöbb párnak, de végül
mégis állapotos lett.
– A picur már alig várja, hogy kibújhasson! – szólalt meg
mosolyogva, és a hasát simogatta.
– Van valami ötleted, miért akar máris kint lenni ez a fiúcska?
– kérdeztem, és felvontam az egyik szemöldökömet.
– Hogy miért akar ez a pici lány máris kint lenni? –
mosolygott rám önelégülten. Folyton ezzel viccelődtünk; Anna
meg volt róla győződve, hogy lány lesz, én pedig arról, hogy fiú.
Igazából azonban mindketten csak azt akartuk, hogy egészséges
legyen, mindegy, fiú-e vagy lány.
– Azért, mert a fiúcska tudja, hogy a hétvégén fogom
befejezni a babaszoba festését, ezért próbál olyan
alkalmatlankodó lenni, mint az anyukája! – cukkoltam Annát,
majd odaültem mellé az ágyon, és megfogtam a kezét.
– Mert talán a pici lány szeretné látni, hogy meg tudod-e...
AÚÚÚ, A FRANCBA! – tartotta vissza a levegőt az állát
összeszorítva, és szorosan markolta a kezemet.
Tehetetlenül néztem rá; fogalmam sem volt, hogyan tudnék
segíteni rajta.
– Shh, jól van, kicsi lány! Mindjárt vége kicsit! – nyugtattam,
és finoman a hasát masszíroztam. Ó, istenem, segíts, hogy
minden rendben menjen! Ne hagyd, hogy bármelyiküket is
elveszítsem!
– A fenébe! Ashton, szólj nekik, hogy kell fájdalomcsillapító!
– sziszegte, és kérlelőn nézett rám.
– Jól van! Engedd el a kezemet, és már megyek is! – feleltem,
megpróbálva kiszabadítani a kezemet az övéből, de csak még
erősebben kezdte szorítani.
– Ne hagyj itt! – kiáltotta zihálva. Bólintottam, és a
hívógombra tettem a kezem. Egy perccel később bejött egy
orvos, épp amikor enyhült a fájás. Anna lassan megnyugodott
ismét, és sápadt, verítékes arccal visszaült.
– Erős volt? – kérdezte az orvos mosolyogva.
Anna bólintott, arcát a mellkasomhoz préselte, és lihegett.
Megsimogattam a haját. Annyira vágytam erre a babára! De azt
látni, hogy emiatt ennyire szenvednie kell Annának, azt
kívántam, bárcsak ne vágtunk volna bele.
– Rendben, megvizsgálom, hogy lássuk, hogy állunk! –
javasolta az orvos, az ágyhoz ment, és felemelte a takarót. Egy
perc múlva hátralépett, mosolygott, és a kesztyűt bedobta a
szemeteskosárba. – Remekül csinálja, Anna! Már majdnem
kilenc centiméter. Csak így tovább! – Megveregette a lábát, és
elmosolyodott.
Büszkén néztem a feleségemre. Hihetetlen volt! Mindennél
jobban szerettem őt! Hirtelen Anna előrehajolt, megragadta a
kezemet, és a fogsorát összeszorítva sziszegett, ahogy újabb fájás
jött. Hű, de gyors volt! Kevesebb mint két percig tartott!
– A baba már türelmetlen, hogy végre találkozhasson a
szüleivel – viccelődött az orvos, és megsimogatta Anna lábát, aki
annyira szorította a kezemet, hogy már kiment belőle minden
vér.
– Jaj... a francba! Jobb, ha nem akarsz több gyereket, Ashton,
mert én ezt még egyszer nem csinálom végig! – kiabálta Anna
hangosan, a szemét összepréselve.
– Jól van, kicsi lány, egy is tökéletesen elég lesz! Mindig is egy
gyereket akartam! – poénkodtam, hogy jobb kedvre derítsem. –
Nagyon ügyes vagy! – A szabad kezemmel megsimogattam a
haját, és puszit nyomtam a verítékes homlokára.
– Gázt szeretnék! Hozd már azt a rohadt gázt! – ordított, és
rámutatott. Összerezzentem, felpattantam, és megragadtam a
maszkot. Te jó ég! Anna igencsak vehemens, amikor szül!

Életem három leghosszabb és legfájdalmasabb órája után

Anna végre tolhatott. Nos, a végre szó azt jelentette, hogy
további másfél órán át nyomott, mire valami megindult.
Felkötözött lábakkal, lepedővel letakarva feküdt, így nem láttuk,
mi folyik odalent. Én a fejénél maradtam. A kezemben már
összetörtek a csontok, annyira szorította. Anna szinte
folyamatosan szívta a levegő-gáz keveréket. Kissé bódult is lett
tőle; olyanokat mondott, amitől nevetnem kellett. Mintha
berúgott vagy beszívott volna.
– Jól van, Anna, itt a következő összehúzódás. Azt szeretném,
ha erősen nyomna, amikor szólok, de addig ne, amíg nem
szólok! – utasította az orvos bátorító mosollyal az arcán, a
lepedő mögül kikukucskálva.
Anna erősen megrázta a fejét, miközben könnyek potyogtak a
szeméből.
– Már nem bírom! Nem bírom tovább! Kérem, vegye már ki!
– jajgatott. Megragadta az ingemet, közelebb húzott magához, az
arcunk szinte összeért. – Miattad van ez, Ashton! Van fogalmad
arról, milyen piszkosul fáj? – hörögte az összeszorított fogain
keresztül. Karját a fejem köré fonta, így arrébb húzódni sem
tudtam.
– Miattam? – kérdeztem összezavarodva. Őszintén szólva,
kicsit meg is ijedtem tőle. A szemével meg tudott volna ölni.
Zihálva bólintott.
– Amiért teherbe ejtettél! Ó, istenem, MOST kell nyomnom!
– ordította. A kezével belemarkolt hátul a hajamba, ami annyira
fájt, hogy össze kellett szorítanom a fogaimat. Szólni akartam
neki, hogy engedjen el, de igazán nem panaszkodhattam emiatt,
mialatt ő egy kisembert tol ki magából. Úgy gondoltam, egy kis
hajhúzást igazán ki kell bírnom!
Egy hatalmas nyomás és ordítás után összeszűkült szemekkel
nézett rám. – Ha azt hiszed, hogy ezek után a bugyimba
férkőzhetsz bármikor is, nagyon tévedsz! – A gázcsövet az arca
elé tette, beleszívott egy nagyot, és közben úgy nézett rám,
mintha én bántanám.
Elmosolyodtam. Imádtam, amikor ilyen! Tudtam, hogy nem
szabadna, de valami oknál fogva mindig megfogott ezzel a
szurkálódó oldalával. Tetszett, hogy az én nőm kiáll magáért, és
nem lehet csak úgy leszerelni!
– Ki mondta, hogy megint a bugyidba akarok férkőzni? –
viccelődtem.
Nevetésben tört ki, majd azonnal abba is hagyta, és elakadt a
lélegzete.
– Ne, még ne! Kell egy kis szünet! – nyögött fel, és beleszívott
a gázba, ahogy az oldalt lévő kis monitor őrült módon elkezdte
karcolni a papírt.
– Jól van, Anna, még egy utolsó tolás! Gyerünk, meg tudja
csinálni! – utasította az orvos.
Megfogtam a kezét, csak hogy megelőzzem, hogy ismét a
hajamba kapaszkodjon, miközben mély levegőt vesz, és
összeszorított szemmel tol. Az erőfeszítéstől az egész törzse
felemelkedett az ágyról.
– Gyerünk, kicsi lány, meg tudod csinálni! Gyerünk, Anna,
nyomj! – biztattam. Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, majd
éles sikoly hagyta el a száját, és zihálva hátrahuppant az ágyon.
– Megcsinálta, Anna! Kisfiú! – jelentette be az orvos.
Hallottam, hogy felsír a baba. A szívem majdnem megállt.
Istenem! Apa lettem! Nem kaptam levegőt. Gyerekünk született!
Visszanéztem Annára, aki könnyektől csillogó szemmel szelíden
mosolygott. A hála érzése áradt szét bennem, minden porcikám
bizsergett. Apává tett. Ez volt életem legjobb napja! Ahogy Anna
rám nézett, nagyot dobbant a szívem.
– Te nyertél! – nevetett halkan.
Lehajoltam, és megcsókoltam a száját. A kezével megfogta a
fejemet, és néhány másodpercig magához húzott. Amikor
elhúzódtam kicsit, mosolyogtam; boldogabb voltam, mint
valaha. Enyém a legfantasztikusabb nő, és most már van egy
kisfiúnk is!
– Köszönöm! – szóltam hálával teli hangon.
– Nincs mit, szépfiú! – nevetett. Hátradőltem, az orvosra
néztem, aki a babát egy takaróba csavarta. – Minden rendben
vele? – kérdezte aggódva Anna, és feljebb húzódott az ágyon.
– Tökéletes. Tíz ujj a kezeken, tíz ujj a lábakon! – felelte az
orvos, majd a kis csomaggal a karján odalépett hozzánk.
Annának nyújtotta, aki azonnal elvette tőle, és lenézett a kis
jövevényre.
– Istenem, de gyönyörű! – gügyögte, és kicsit lejjebb tolta a
takarót, hogy jobban lássa. Egy könnycsepp gördült le az arcán,
ahogy szeretettel a babára nézett. Előrehajoltam, hogy én is
lássam. Megmozdította a babát a karjában, hogy felém fordítsa.
Gyönyörűséges, tökéletes, gyűrött arcú, maszatos kisember volt,
rengeteg barna hajjal. A szeme csukva volt, és halkan sírt, ahogy
Anna finoman ringatta. Olyan volt, akár az anyukája: elképesztő,
és a legszebb lény a világon!
– Olyan, mint te, Anna! – Tétova mozdulattal felé nyúltam.
Ahogy az ujjam hegye az arcához ért, a szívem gyorsabban
kezdett verni. Annyira puha volt! A bőre még pikkelyes és
krémes volt, néhol még maszatos és véres is. – Szia, kishaver! Én
vagyok az apukád!
– Megfogod? – kérdezte Anna mosolyogva, még mindig
örömteli könnyek között.
Jó ég, azt sem tudom, hogyan kell!
– Igen – bólintottam, és lenéztem rá. Hogyan vegyem át? Mit
csináljak, ha sírni kezd?
Anna halkan felnevetett.
– Ne stresszelj, Ashton! Tartsd ki a karod, és átteszem rá.
Az ágyon ültem, bölcső formában tartott karokkal, az
aggodalomtól összerezzenve. Anna a kezembe tette a babát, és
úgy helyezte el, hogy a könyökhajlatomban tartottam.
Megfeszült a hátam, és mozdulatlanul ültem. Még súlya sem volt
ennek a kisembernek!
– Nyugi, Ashton! – nevetett Anna, és a kezével biztatóan
megsimogatta a lábam. Rendkívüli érzés volt a karjaimban
tartani őt! Elárasztottak az érzelmek. Elakadt a szavam. Le sem
tudtam róla venni a szemem, ahogy a szemecskéit kinyitotta,
majd ismét becsukta. – Az én két pasim! – sóhajtott Anna.
Elmosolyodtam, majd a tekintetemet a karomban lévő
tökéletes kis csomagról a tökéletes anyukájára vetettem.
– Nagyon szeretlek, Anna! – mondtam.
Szelíden elmosolyodott, és az ujja hátával megsimogatta a
baba arcát.
– Én is szeretlek! És ne haragudj, hogy kiabáltam veled! –
nézett rám bocsánatkérőn.
Elnevettem magam, és megráztam a fejem.
– Adsz egy pofont, ha azt mondom, még tetszett is? –
kérdeztem vigyorogva.
– Ha nem a fiunkat tartanád a karodban, biztosan! – vágta rá,
és rosszallóan csóválta a fejét, de közben nevetett. – Tényleg
megért minden fájdalmat! Szóval, ha akarsz még tőlem gyereket,
készen állok rá!
Felnevettem.
– Én is mindig készen állok rá, ismersz!
– Ismerlek, te kis perverz! Majd talán egy kis alvás után! –
poénkodott. – Szóval, mi legyen a neve? – Anna a párnának dőlt,
kezével még mindig a kisbaba arcát simogatta.
Lenéztem a karomban fekvő gyermekre. Azonnal beugrott egy
név.
– Mit szólnál a Cameronhoz?
– Így hívták apukádat – szólt Anna csendesen. Bólintottam,
és felnéztem rá, hogy lássam, tetszik-e neki. Nem beszéltük meg
korábban, hogyan fogjuk hívni a gyerekünket; volt néhány név,
mint a Will, a Kaden, amin elgondolkodtunk, de egyik sem illett
igazán erre a kisfiúra. – Cameron Ashton Taylor – gügyögte
széles mosollyal. – Tetszik! Tökéletes! – Lehajolt, és gyengéden
megpuszilta a baba homlokát.
 – Ashton? – ismételtem meg. Arról nem beszéltünk, hogy
legyen második neve is!
Anna bólintott.
– Hát persze! Meg kell kapnia az apja nevét is, te butus!
Miután megölelgettük a kisfiúnkat, visszaadtuk az orvosnak,
hogy lemérjék a súlyát, megvizsgálják, és megmosdassák kicsit.
Ezt követően egy aprócska, tiszta baba került vissza az anyukája
karjaiba. Elöntötte a szívemet a boldogság, ahogyan rájuk
néztem. Le sem tudtam törölni az arcomról a vigyort.
– Azt hiszem, muszáj lesz néhány fényképet készítenem, és
közölnöm a sajtóval a hírt – javasoltam, és elővettem a
mobilomat. Anna kuncogni kezdett, és úgy igazította a fiamat,
hogy tudjak néhány jó fotót lőni róla. Miután elküldtem őket
Nate-nek, Rosie-nak és Anna szüleinek, leültem Anna mellé az
ágyra, és még mindig nem tudtam elhinni, hogy apa lettem.
– Anyukád kiakad, hogy nem ő láthatja elsőként! –
jelentettem ki, és már el is képzeltem Melissa rémült arcát,
ahogy a hírekben meghallja, hogy az egy szem gyermeke életet
adott az első unokájának. Épp Angliában tartózkodtak, így Tom
és Melissa csak néhány nap múlva fog találkozni a legkisebb
Taylorral. Hogy fog ennek Melissa örülni! Már nagyon vágyott
arra, hogy nagymama lehessen!
– Tudom. Ki lesz akadva. Mielőtt elutaztak, azt az utasítást
adta, hogy tartsam összeszorítva a lábam! – kuncogott Anna. –
Nate viszont meg lesz őrülve, hogy ő láthatja először! –
Megsimogatta Cameron arcát, és lemosolygott rá. – Megkéred,
hogy legyen a keresztapja?
– Igen – bólintottam. Nate odalesz tőle. Velem együtt
számolta vissza a napokat Anna szüléséig. Már úgy emlegette
magát, hogy a menő Nate bácsi. Annával már beszéltünk a
keresztszülőségről, mielőtt a kicsi megszületett. Azt szeretnénk,
hogy Nate és Rosie, a két legközelebbi barátunk legyen a
keresztapa és a keresztanya. LA- ben éltünk, így Nate-tel mindig
találkoztunk; gyakorlatilag egysaroknyira lakott tőlünk. Rosie
néhány mérfölddel távolabb élt, de tartottuk a kapcsolatot, és
amikor csak tehettük, meglátogattuk.
Annával órákat tudtak beszélgetni telefonon, hetente legalább
egyszer. Ráadásul Rosie munkaügyben hamarosan LA-be
költözik, így még egyszerűbb lesz találkozni vele. Anna már alig
várta, hogy többet láthassa a legjobb barátnőjét.
Boldogan felsóhajtottam, és átkaroltam életem szerelmét.
Lehajtottam a fejem, és lágy, hosszú csókot nyomtam a
halántékára.
– Szeretlek, édesanya! – suttogtam, és szorosan átöleltem.
Anna elmosolyodott, és a mellkasomhoz nyomta az arcát. Már
szinte fájt az állam, annyit mosolyogtam. Öt és fél éve ismertem
Annát, de még mindig, minden áldott nap megdobbant a szívem
tőle. Reméltem, hogy nem fogom természetesnek venni, hogy
mellettem van. Én voltam a világ legszerencsésebb férfija, amiért
szeretett, és úgy, ahogy szeretett. Mindennap hálát adtam az
égieknek, hogy megismerhettem, és újra boldoggá tehettem őt!
Egy hangra lettem figyelmes, Cameron felől jött. Lenéztem rá,
ahogy az édesanyja védő karjában feküdt. Lenyűgözött az apró
lénye! Nehéz volt még elhinni, hogy ez a kisfiú a mi szerelmünk
gyümölcse! Alig egy órája jött a világra, de máris nagyon
szerettem! Tudtam, hogy habozás nélkül az életemet adnám
érte, akárcsak Annáért.
Előrenyúltam, megfogtam az apró kezecskét, és
gyönyörködtem a kis körmöcskéiben.
– Köszi, hogy betartottad az egyezségünket, és nem kínoztad
meg édesanyádat túlságosan, amikor világra jöttél! Ígérem, hogy
én is betartom a szavam, és a világ legjobb apukája leszek! –
duruzsoltam halkan. Anna kuncogott, és az alsó ajkába harapott.
Rámosolyogtam, majd lehajoltam, és megpuszilgattam Cameron
ujjacskáit. – Már hárman vagyunk: te, anya és én. Nekünk,
Taylor fiúknak kell vigyáznunk anyára. Ő egy hihetetlen nő,
szóval szerencsés vagy, hogy ő az édesanyád!
Amikor felnéztem Annára, láttam, hogy könnyek szöktek a
szemébe. Sóhajtottam, és elképedve megráztam a fejem. Még
ennyi idő után sem értettem, miként lehet, hogy egy ilyen lány
pont belém szerelmes. Soha semmi nem volt ennyire értékes az
életemben! Az én kis családom! Elsimítottam az arcából a haját,
majd lehajoltam hozzá, és gyengéden megcsókoltam. Ez a lány
és ez a kisbaba jelentette számomra a világot, az egyetlen dolgot,
amit az élettől szerettem volna. És csak reménykedni tudtam,
hogy én is olyan boldoggá teszem őket, mint amilyen boldoggá
tesznek ők engem!
 Köszönetnyilvánítás

Hálával tartozom Emily Rustonnak és Dany Ellenbynek,

amiért elképesztő munkát végeztek a történet szerkesztésében,
és rámutattak olyan dolgokra is, amelyekre még csak nem is
gondoltam! x
Köszönet béta olvasóimnak is: lányok – és persze, rólad sem
feledkezünk meg, Darrell! –, egyszerűen lenyűgöző munkát
végeztetek! Köszönöm nektek a sok észrevételt, a gyors
reagálásokat és a bátorítást! Ti vagytok az én szupersztárjaim!
A könyv Leenek szól – ő az én Ashtonom (csak épp nem
SWAT- egyenruhás).

Szeretlek, és örökké szeretni foglak!

xx
 Kirsty Moseley

Mindig is érdeklődést mutatott az írás iránt. Fia születése

után ragadott tollat, hogy papírra vesse gondolatait. Egy amatőr
írásokat bemutató oldalon közzétett történetének sikerén
felbuzdulva úgy döntött, belefog a regényírásba. Első műve, az
Almaim őrzője 2012-ben jelent meg. Az írónő sikere azóta
töretlenül ível felfelé. Saját elmondása szerint ő egy igazi
álmodozó, akinek ábrándjai a regényeiben kelnek életre.