JEANIENE FROST

Sírig hű szerelmed
 Fordította
Hoppán Eszter
JEANIENE FROST

Sírig hű szerelmed

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2011
 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Jeaniene Frost: Destined for an Early Grave

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

Félúton a sírhoz
Karó és sírhant
Síri csendben

Copyright © 2009 by Jeaniene Frost

Hungarian translation © Hoppán Eszter, 2010
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2011

ISBN 978 963 254 388 8

 Egy

Ha elkap, halott vagyok.

Inam szakadtából rohantam, fatörzsek, gyökércsomók és szik-
lák közt cikázva a rengetegben. A szörnyeteg vicsorogva csör-
tetett utánam, egyre közelebb és közelebb. Nem bírtam lerázni.
Egyre gyorsabb lett, míg én egyre fáradtabb.
Az erdő ritkulni kezdett előttem, s egy távoli dombon egy
szőke vámpír alakja bontakozott ki. Azonnal felismertem. For-
ró remény öntött el. Ha elérek hozzá, minden rendben lesz. Ő
szeret engem. Meg fog védeni a szörnyetegtől. Csak ne lennék
még olyan messze…
Köd kúszott fel a dombon, s körülölelte a vámpírt, akinek
alakja szellemként mosódott el. A nevét sikoltottam, miközben
a szörnyeteg lábának dobbanása egyre közelebbről hallatszott.
Pánikba esve menekültem tovább, épphogy csak elkerülve a
csontkezeket, melyek le akartak rántani a sírba. Újult erővel
igyekeztem a vámpíralak felé. Ő biztatott és figyelmeztetően rá
vicsorgott a szörnyetegre, de az kitartóan üldözött tovább.
– Hagyj békén! – rikoltottam, mikor könyörtelenül megra-
gadott valami hátulról. – Ne!
– Cicuska!
A kiáltás nem a dombon álló vámpírtól származott, hanem a
szörnyetegtől, mely a földre döntött. A vámpír felé rántottam a
fejem, de vonásai már a semmibe vesztek, a köd teljesen elbo-

5
rította. Ám mielőtt végképp eltűnt volna, még hallottam a
hangját.
– Ő nem a férjed, Catherine.
Erőteljes rázogatásra tértem magamhoz az álomból. Vámpír
szerelmem, Bones arcát pillantottam meg magam fölött.
– Mi a baj? Megsérültél?
A kérdés talán különösnek tűnhet, lévén szó puszta álomról.
De megfelelő erő és mágia bevetésével a rémálmokból fegyvert
is lehet kovácsolni. Nem is olyan rég majdnem bele is haltam
egy ilyenbe. De persze az más helyzet volt. A mostani élmény
bármilyen elevennek tűnt is, álom volt csupán.
– Egész jól lennék, ha nem rázogatnál.
Bones eleresztett, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Nem tudtalak felébreszteni, és vergődtél álmodban. Csú-
nya emlékeim támadtak fel.
– Jól vagyok. Csak… furcsát álmodtam.
Volt valami az álombéli vámpíralakban, ami nem hagyott
nyugodni. Mintha tudnom kellene, hogy kicsoda. Persze ennek
semmi értelme, hiszen csak a képzeletem szüleménye.
– Fura, hogy semmit sem fogtam belőle – folytatta Bones. –
Általában úgy hallom az álmaidat, mint valami háttérzenét.
Bones Mester vámpír volt, erősebb a legtöbb vámpírnál, akit
valaha ismertem. Különleges képességei közé tartozott az em-
beri elmék olvasása. Noha én félig ember, félig vámpír vagyok,
elég emberi van bennem ahhoz, hogy Bones az én gondolatai-
mat is hallja, hacsak akarattal nem fedem el őket előle. Ez még-
is újdonság volt a számomra.
– Te hallod még az álmaimat is? Te jó ég, akkor aztán so-
sem lehet nyugtod. Én a helyedben biztos főbe lőném magam.
Persze ezzel sem ment volna semmire. Egy vámpírt csak a
szívébe döfött ezüstfegyverrel vagy lefejezéssel lehet elpusztíta-
ni. Engem valószínűleg elintézett volna egy fejlövés, Bonesnak
viszont legfeljebb némi fejfájást okozhatott.
Szerelmem visszahanyatlott a párnáira.

6
 – Ne aggódj, szivi. Azt mondtam, háttérzene, tehát meglehe-
tősen megnyugtató. Ami pedig a nyugalmat illeti, ha már szóba
került, itt kint a vízen olyan nyugodt vagyok, amennyire csak
lehetek anélkül, hogy félig összeaszalódnék közben.
Fektemben is megborzongtam annak az emlékétől, amikor
kis híján elveszítettem. Bonesnak akkor teljesen kifehéredett a
haja a halál közvetlen közelségében, de most már újra megszo-
kott barna színében sötétlett.
– Hát ezért hajókázunk idekint az Atlanti-óceánon? Hogy
legyen egy kis békéd és nyugalmad?
– Szerettem volna egy kicsit kettesben lenni veled, Cicuska.
Oly kevés alkalmunk volt erre az utóbbi időben.
Ez enyhe kifejezés volt. Noha kiléptem a Nemzetvédelem
titkos vámpír- és ghoulvadász csoportjától, az életem azóta sem
volt unalmas. Először is ki kellett heverni a tavalyi vámpír-
polgárháború veszteségeit. Bones számos barátja – és legjobb
barátnőm, Denise férje, Randy – veszett oda. Aztán hónapokba
tellett a megmaradt bűnösök kiiktatása is, hogy többé ne szer-
vezkedhessenek ellenünk. Gondoskodni kellett az utódomról is,
hogy Don bácsikámnak legyen csalija a bűnöző hajlamú élőha-
lottak becserkészéséhez. A legtöbb vámpír és ghoul nem öl
azért, hogy egyen, de akadnak köztük olyanok, akik szórako-
zásból gyilkolnak. A nagybátyámnak az volt a célja, hogy az
ilyenekkel számoljon le – és hogy a békés honpolgárok ne is
sejtsék az élőhalottak létezését.
Így aztán mikor Bones közölte, hogy hajóútra megyünk,
újabb küldetést gyanítottam a háttérben. Az, hogy puszta kedv-
telésből utazzunk valahová, még soha nem fordult elő a kap-
csolatunk során.
– Egy kis hétvégi lazítás? – kérdeztem hitetlenkedve.
Bones végigsimított az alsó ajkamon.
– Vakáció, Cicuska.
Én még mindig nem tértem magamhoz.

7
 – Mi lesz a macskámmal? – Pár napra ott tudom hagyni egy
kis ennivalóval, de hosszabb időre semmiképp sem.
– Ne izgulj, odaküldtem valakit, hogy gondját viselje. A vi-
lág bármelyik zugát megnézhetjük, és közben jól érezzük ma-
gunkat. Úgyhogy csak mondd meg, hová akarsz menni.
– Párizsba.
Meglepődtem magamon. Eddig sosem éreztem ellenállhatat-
lan késztetést erre, de valamilyen oknál fogva most mégis. Ta-
lán mert Párizs a szerelmesek városa. Noha elég volt csak rá-
néznem Bonesra, hogy romantikus hangulatba kerüljek.
Hallhatta a gondolatomat, mert elmosolyodott, amitől az ar-
ca csak még vonzóbb lett. A kék ágynemű háttere előtt a bőre
szinte alabástromként fénylett, emberfeletti tökéletességgel. A
gyűrött takaró a hasa alatt ráncolódott, szabad rálátást engedve
szálkás kockahasára és kemény, izmos mellkasára. A sötétbar-
na szempárban zöld pöttyök izzottak fel, és szépen metszett aj-
ka közül agyarak nyúltak ki, amiből tudni lehetett, hogy nem
csak nekem lett hirtelen melegem.
– Akkor hát legyen Párizs – suttogta, és ledobta magáról a
takarót.

– …hamarosan megérkezünk. Igen, ő is jól van, Mencheres. Te

jó ég, hiszen szinte mindennap hívsz… Jó, akkor a dokkoknál
találkozunk.
Bones letette a telefont, és megcsóválta a fejét.
– A nagyuram vagy rejteget valamit, vagy valamiféle egész-
ségtelen megszállottság fejlődött ki benne a dolgaid iránt.
Elnyújtóztam a fedélzeti függőágyban.
– Legközelebb hadd beszéljek vele én. Majd én megmon-
dom neki, hogy soha nem mentek jobban a dolgok.
Az elmúlt három hét valóban csodálatos volt. Ha rám fért
egy kis kikapcsolódás, Bonesra még sokkal inkább. Egy hosszú
vonal Mestereként és egy másik, még hosszabb vonal társveze-
tőjeként állandóan figyelték, értékelték, kihívásnak vetették

8
alá, vagy éppen csak meg kellett védenie az embereit. Ez a ren-
geteg felelősség nyomot hagyott rajta. Csak az elmúlt néhány
napban lazult el eléggé ahhoz, hogy a megszokott néhány órá-
nál többet aludjon egyhuzamban.
Egyetlen kis fekete folt zavarta meg a kéjutazást, de azt
megtartottam magamnak. Miért is rontanám el ezt a csodás
utazást azzal, hogy beszélek Bonesnak az újabb ostoba álma-
imról?
Legutóbb nem vette észre. Biztosan nem rúgkapáltam köz-
ben. Nem is emlékeztem sok mindenre, amikor felébredtem.
Csak annyit tudtam, hogy ez is ugyanarról az arctalan szőke
vámpírról szólt. Arról, aki annak idején az igazi nevemen szólí-
tott – Catherine-nek. És ennek is ugyanaz a titokzatos figyel-
meztetés volt a vége: „Ő nem a férjed…”
Az emberi törvények szerint Bones valóban nem volt a fér-
jem, de a vámpírszertartás szerint vérrel megesküdtünk, és az
élőhalottaknál nem szokás elválni. Ők véresen komolyan ve-
szik az „amíg a halál el nem választ” kitételt. Az álmaim talán
azt a tudat alatti vágyamat vetítik ki, hogy hagyományos eskü-
vőm is legyen. Megpróbálkoztunk ugyan vele, de terveinket
romba döntötte a háború egy olyan vámpírral, aki a fekete má-
gia bevetésétől sem riadt vissza.
Mencheres a kikötőben várt ránk. Noha Bones nagyúrnak
nevezte, mert ő volt a nemzőjének nemzője, éppolyan fiatalnak
nézett ki, mint Bones maga. Emberi években számítva talán
csakugyan egykorúak lehettek, amikor vámpírrá változtak.
Mencheres is jóképű volt a maga egzotikus módján, fejedelmi
tartásával, egyiptomi vonásaival, szélben lobogó egyenes szálú
fekete hajával.
De inkább az keltette fel a figyelmem, hogy Mencheres
nyolc másik Mester vámpír kíséretében érkezett. Már kiszállás
előtt éreztem egyesült erőik szikrázását. Persze Mencheres
szinte mindig népes udvartartással járt, de ezek itt inkább test-
őröknek tűntek, mintsem talpnyalóknak.

9
 Bones odalépett Menchereshez, és megszorította a kezét.
– Üdv, nagyuram. Ez nem lehet puszta flancolás – bökött a
várakozó vámpírok felé –, tehát úgy sejtem, valami gond van.
Mencheres bólintott.
– El kell mennünk innen. Ez a hajó szinte szétkürtöli a jelen-
léteteket.
A Kaszás név virított vörös betűkkel a jármű oldalán. Bece-
nevemre, a Vörös Kaszásra utalt, melyet a hajszínem és az élő-
halottak közt véghezvitt pusztítás miatt kaptam.
Mencheres engem szóra sem méltatott egy kurta, udvarias
hellótól eltekintve. A mólóról egy várakozó fekete kisteherautó
felé indultunk. Beszálltunk, s egy másik hasonló kocsi jött a
nyomunkban.
– Mondd el nekem az álmaidat, Cat – szólt Mencheres, alig-
hogy elindultunk.
Tátva maradt a szám.
– Honnan tudsz erről?
Bones is meghökkent.
– Én nem mondtam neki, Cicuska.
Mencheres nem törődött a kérdésekkel.
– Mi volt az álmaidban? Mondj el mindent pontosan.
– Nagyon furcsák voltak – kezdtem, és láttam, hogy Bones
szemöldöke felszalad a többes szám hallatán. – És mind
ugyanarról a vámpírról szólt. Miközben álmodtam, tudtam,
hogy ki ő. Még hallottam is magam, ahogy kimondom a nevét,
de amikor felébredek, nem tudok rá visszaemlékezni.
Ha nem ismerem, azt gondolhattam volna, hogy Mencheres
megrémül. Persze nem ismertem igazán mélyen. Mencheres
több mint ezeréves, és mestere az érzelmek elrejtésének, de a
szája mintha egy cseppet megfeszült volna. Persze lehetett
puszta optikai csalódás is.
– Hány ilyen álmod volt? – kérdezte Bones. Nem tűnt túl
vidámnak. Az ő szája tényleg elvékonyodott, ezt nem lehetett a
fényviszonyokra fogni.

10
 – Négy, és egy szót sem akarok hallani. Ha szólok neked,
azonnal a legközelebbi erődbe hajózol velem, hogy aztán éjjel-
nappal strázsálj mellettem. Olyan szép volt ez az utazás, nem
akartam elrontani. Nem nagy ügy.
Bones szívott egyet az orrán.
– Még hogy nem nagy ügy! Talán először ki kellene deríte-
nünk, szivi, hogy pontosan miről is van szó. Egy kis szerencsé-
vel talán nem fog az életedbe kerülni.
Azzal Menchereshez fordult:
– Te tudtad, hogy valami baj van. Miért nem hívtad rá fel
azonnal a figyelmemet?
Mencheres előrehajolt.
– Cat élete nincs veszélyben. Viszont… helyzet van. Eddig
reménykedtem benne, hogy erre a beszélgetésre nem fog sor
kerülni.
– Megtennéd, hogy ez egyszer nem köntörfalazol annyit? –
Mencheres híres volt arról, hogy a végtelenségig képes kerül-
getni a lényeget. Talán hosszú-hosszú élete során elképesztő
mértékű türelemre tett szert.
– Hallottál már valaha egy Gregor nevű vámpírról?
Egy pillanatra fájdalom hasított a fejembe, aztán olyan hirte-
len el is múlt, ahogy jött. Mencheres úgy meredt rám, mintha
az agyam legmélyét próbálná kifürkészni. Bones halkan szitko-
zódott mellettem.
– Ismertem pár Gregort, de csak egy van, akit Álomvadász-
ként ismernek. – Olyan erővel csapott le az öklével, hogy le-
szakadt az ülés karfája. – Erre mondod te, hogy a feleségem
biztonságban van?
– Nem vagyok a feleséged.
Bones döbbenten meredt rám, s én a szám elé kaptam a ke-
zem. Ez meg honnan jött?
– Mit mondtál? – kérdezte hitetlenkedve Bones.
Hebegni-habogni kezdtem.

11
 – Izé… csak annyira emlékszem az álmaimból, hogy az a
vámpír azt mondja, „ő nem a férjed”. És tudom, hogy rád gon-
dolt, Bones. Ezt akartam mondani.
Bones úgy nézett rám, mintha hátba döftem volna,
Mencheres arca azonban hűvös és kifejezéstelen maradt.
– Tudod, az az érzésem, hogy valahányszor kezdünk egye-
nesbe jönni, te mindig felbukkansz és elrontod az egészet! –
rivalltam rá Mencheresre.
– Te akartál Párizsba jönni – felelte Mencheres.
– És akkor mi van? Talán bajod van a franciákkal? – vágtam
vissza érthetetlen dühvel. Legszívesebben ráordítottam volna,
hogy miért nem hagy már békén minket.
Aztán összeszedtem magam. Mi a baj velem? A szokásosnál
súlyosabb premenstruációs tünetek, vagy mi?
Mencheres megdörgölte a homlokát. Elfordította a fejét, és
oldalról láthattam elegáns profilját.
– Párizs gyönyörű város. Élvezd. Nézz meg mindent. De ne
menj sehová egyedül, és ha újra Gregorról álmodnál, Cat, ne
hagyd, hogy megérintsen. Ha meglátod álmodban, menekülj
előle.
– Nem fogod megúszni ezzel az „érezd jól magad” szöveg-
gel – jegyeztem meg. – Ki az a Gregor, miért álmodom vele, és
miért nevezik Álomvadásznak?
– És ami még fontosabb, miért bukkant fel most, hogy felke-
resse Catet? – érdeklődött Bones jeges hangon. – Több mint egy
évtizede semmit sem hallottunk róla. Már azt hittem, meghalt.
– Nem halt meg – felelte Mencheres, kissé sötéten. –
Hozzám hasonlóan Gregornak is vannak víziói a jövőről. Egy-
szer megpróbálta megváltoztatni a jövőt az egyik látomása
alapján. Amikor rájöttem, büntetésként bebörtönöztem.
– És mit akar az én feleségemtől?
Bones hangsúlyozta a szót, és felvont szemöldökkel meredt
rám, mintha ellenkezésre számítana. Én persze nem mondtam
semmit.

12
 – Az egyik víziójában egyszer meglátta Catet, és elhatároz-
ta, hogy megszerzi magának – közölte szenvtelenül Mencheres.
– Aztán rájött, hogy vérrel megpecsételve a te feleséged lesz.
Cat tizenhatodik születésnapja körül Gregor meg akarta őt ke-
resni és el akarta rabolni. Roppant egyszerű volt a terve – ha
Cat nem találkozik össze veled, akkor az övé lesz, nem pedig a
tiéd.
– Alattomos kis rohadék – morogta Bones, nekem pedig tát-
va maradt a szám. – Majd gratulálni fogok neki a ravaszságá-
hoz… miközben átdöföm a szívét.
– Ne becsüld alá Gregort – szólt Mencheres. – Egy hónappal
ezelőtt sikerült megszöknie a börtönömből, és máig sem tu-
dom, hogyan. Úgy tűnik, sokkal inkább érdekli Cat, mint az,
hogy rajtam bosszút álljon. Tudomásom szerint Cat az egyet-
len, akivel Gregor az álmokon keresztül kapcsolatot teremtett a
kiszabadulása óta.
Miért akar az összes őrült vámpír éppen engem? Félvér mi-
voltom több bosszúsággal járt, mint amennyi haszonnal. Ez a
Gregor nem az első, aki egzotikus játék babának akar, de meg
kell adni, hogy mindeddig az ő terve a legeredetibb.
– Csak azért zártad be Gregort, hogy ne változtathassa meg
a jövőmet Bonesszal? – kérdeztem nyilvánvaló szkepticizmus-
sal. – Miért? Amikor Ian ugyanezzel próbálkozott, nem nagyon
tettél semmit.
Mencheres acélos tekintete Bonesra vándorolt. – Itt most
több forgott kockán – szólt végül. – Ha te nem találkozol
Bonesszal, akkor talán Iannel maradt volna, nem lenne saját
vonala, és nem lenne az én vonalam társ-Mestere. Ezt nem
kockáztathattam meg.
Tehát nem az igaz szerelem védelmezéséről van szó. Stim-
mel. A vámpírok ritkán cselekszenek száz százalékig önzetle-
nül.
– Mi történik, ha Gregor megérint álmomban? – kérdeztem.
– Akkor mi lesz?

13
 Bones felelt Mencheres helyett, s izzó tekintete szinte égette
az arcomat.
– Ha Gregor elkap álmodban, akkor felébredéskor ott leszel,
ahol ő van. Ezért hívják Álomvadásznak. Mert álmukban tudja
hatalmába keríteni az embereket.

14
 Kettő

Én persze azonnal ellenkeztem. A két pasi tekintete elárulta,

milyen ostobaságnak tartják, hogy nem hiszek el valamit, amit
ők biztosan tudnak. Gregornak ez a képessége általában csak
embereknél működött, mivel a vámpírok és ghoulok természet-
feletti elmekontrolija nem tesz lehetővé ilyen tudatalatti trük-
köket. Mivel azonban én félvér voltam, elképzelhetőnek tűnt,
hogy nálam működik a módszer.
Ha egyszer elmesélem ezt a bácsikámnak, hogy van egy
vámpír, aki ilyesmire képes, tutira összecsinálja magát.
– Gregor meg fog próbálni elcsalni álmodban – mondta
Mencheres távozóban. – Legjobban teszed, ha elereszted a fü-
led mellett, amit mond, és a lehető leggyorsabban felébredsz.
– Erre mérget vehetsz – morogtam. – Különben pedig mi a
jelentősége Párizsnak?
– Gregor francia – felelte Mencheres. – Épp azt a várost vá-
lasztottad, amely immár kilencszáz éve az otthona. Kétlem,
hogy ez puszta véletlen lenne.
– Mire célzol? – csikorogtam.
– Ez nyilvánvaló – szólt Bones, és kis híján megrántotta a
karomat, miközben egy festői, vadszőlővel benőtt házikó felé
tartottunk. – Gregor sugallta neked, hogy ide gyere.

15
 Elbűvölő francia házaspár – mindkettő vámpír – fogadott
minket a bejáratnál, kedves, ám érthetetlen üdvözlő szavakkal.
Bones ugyanazon a nyelven válaszolt nekik. A kiejtése épp-
olyan jónak tűnt, mint a háziaké.
– Nem is mondtad, hogy tudsz franciául – morogtam.
– Te meg azt nem mondtad, hogy több álmod is volt –
felelte bosszúsan.
Még mindig haragudott. Még szerencse, hogy mostanáig
volt pár nyugodt hetünk együtt.
A bemutatás már angolul történt. Sonya és a férje, Noel vol-
tak a házigazdáink párizsi tartózkodásunk alatt.
– Ti házasok vagytok? – kérdeztem meglepetten, aztán elvö-
rösödtem. – Nem akartam ilyen döbbentnek tűnni, de…
– Ti vagytok az első vámpír házaspár, akivel találkozik, mes
amis – vágott közbe segítőkészen Bones. – Már kezdte azt hin-
ni, hogy ő az egyetlen ilyen kiváltságos.
Nevettek, és a suta pillanat véget ért. Sonya ügyet sem vetett
a ház körül feltűnés nélkül megbújó féltucatnyi vámpírra.
A szobánkba vezetett minket, ahonnan kilátás nyílt a ház
környékére. Sonya szenvedélyes kertművelő volt, birtoka akár
az Édenkert maga.
– Csak némi szorgalom és türelem, ma chérie – felelte, ami-
kor megdicsértem. – E kettő kombinációja más területen is
hasznos lehet.
Ennél a mondatnál tüntetően Bonesra meredt, jelezve, hogy
nem kerülte el a figyelmét a korábbi kurta megjegyzés.
– Megpróbálom a fejembe vésni, kedves Sonya – felelte
Bones szárazon.
– Gondolom, szeretnétek kicsit felfrissülni és berendezked-
ni. Cat, van gyümölcs, sajt és behűtött bor. Bones, most küld-
jek fel valakit hozzátok, vagy később?
– Később. Előbb beszélnem kell a feleségemmel.
Megint az a hangsúly. Sonya és Noel távozott. Még el sem
halt a lépteik zaja, s Bones máris nekem esett.

16
 – A francba, Cicuska, már azt hittem, rég túl vagyunk ezen,
mégis megint az történik, hogy eldöntötted, mit bírok el és mit
nem, anélkül hogy megbeszélted volna velem.
Vádló hangja kiölte belőlem az együttérzést.
– Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, ezért nem mond-
tam el.
– Csakugyan? Igazán semmiség, hogy egy eszelős vámpír el
akar rabolni az ágyadból.
– Fogalmam sem volt róla, hogy ez a helyzet.
– Tudtad, hogy valami nem stimmel, de eltitkoltad. Azt hit-
tem, hogy hat évvel ezelőtt alaposan megtanultad már: botor-
ság bármit is rejtegetni előlem.
Ez övön aluli volt. Nem sokkal azután, hogy megismerked-
tünk, fény derült nem emberi mivoltomra, amikor letartóztattak
Ohio kormányzójának meggyilkolásáért. Fogalmam sem volt
róla, hogy Don, a vallató FBI-ügynök nem más, mint ismeret-
len vámpír apám fivére. Apám csak azért tudta teherbe ejteni
anyámat, mert még röviddel az átváltozása után szexelt vele.
Azt sem tudhattam, hogy Don születésem óta tisztában van a
származásommal. Azt hittem, hogy egyszerű magas rangú FBI-
tiszt, aki tud a vámpírok létezéséről – és aki azonnal elpusztíta-
ná Bonest, ha nem fogadnám el az ajánlatát, hogy csatlakoz-
zam titkos elitcsapatához.
Ezért hát kicseleztem Bonest, és beálltam Donhoz, mert azt
hittem, hogy csak így menthetem meg a szerelmem életét.
Bones viszont nem viselte túl jól, hogy elhagytam. Majdnem
négy évébe telt, de végül megtalált, aztán megértette velem,
mekkorát tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy mi ketten nem
maradhatunk együtt. Még mindig óriási bűntudatom volt emi-
att, ő pedig mintha izzó vassal döfködte volna a régi sebet.
– Meddig fogsz még büntetni érte? Ha az utolsó megjegyzé-
sedet lehet útmutatónak venni, akkor számíthatok rá, hogy még
évekig megkapom.

17
 Egy kicsit megenyhült az arca. Beletűrt a hajába, s tehetet-
len, kissé kevésbé fenyegető pillantást vetett rám.
– Van fogalmad róla, min mennék keresztül, ha egy nap arra
ébrednék, hogy nyomtalanul eltűntél? Beleőrülnék, Cicuska.
Nagy lélegzetet vettem, és lassan fújtam ki. Ha arra gondo-
lok, hogy Bones tűnne el, amíg alszom, én is elveszteném a jó-
zan eszemet. Elég ebből, Cat. Nem most van itt annak az ideje,
hogy átgondolatlan megjegyzésekkel bombázzátok egymást.
– Próbáljunk túljutni ezen, jó? Tényleg szólnom kellett vol-
na azokról az álmokról. Ha megint előjönnek, azonnal meg-
mondom, amint felébredek. Cserkész becsszavamra.
Odajött hozzám, és megfogta a vállam.
– Nem bírnám ki, ha így kéne elveszítenem téged, Cicuska.
Megfogtam a kezét.
– Nem fogsz, ígérem.

A Palais Garnier Operaház minden ízében extravagáns épület

volt a maga antik, régi világbeli levegőjével – mert hiszen va-
lóban a régi világból maradt. Sony és Noel is velünk tartott,
testőrségünkkel együtt. Bones nem akarta kockáztatni, hogy
Gregor egyszer csak felbukkanjon és elrontsa a bulit.
Ez volt életem első operalátogatása. Egyébként csak gyilko-
láshoz szoktam kiöltözni, de ezen az estén reménykedhettem
abban, hogy ilyesmire nem kerül sor.
Bones annyi csodáló pillantást söpört be a díszes bejárat felé
menet, hogy még erősebben szorítottam a kezét. Persze látvá-
nyosan festett fekete frakkjában, nyakán fehér selyemsállal, de
attól még nem kellett volna a nőknek kiguvadt szemmel bá-
mulniuk. Legtöbbször magam sem tudtam elhinni, hogy ez a
csodálatos pasi az enyém, néha viszont a feléje vetett kéjvágyó
pillantásokat látva jobb szerettem volna, ha nem olyan feltűnő-
en jóvágású.
– Nem engem bámulnak, kicsim – mormogta Bones. –
Hanem téged. Ahogy én is.

18
 Elmosolyodtam.
– Csak a ruha teszi – poénkodtam. – A szabása miatt na-
gyobbnak tűnik a csípőm és a mellem.
A karmazsinvörös taft estélyi gazdagon fodrozódott a mell-
kasomnál, elrejtve a könnyű merevítővázat, mely a helyén tar-
totta a vállpánt nélküli ruhakölteményt. A fodrok a derekamnál
is összefutottak, hogy a hosszú, szűk szoknyarész alján nagy-
vonalúan szétterüljenek. Még soha életemben nem volt rajtam
ilyen extravagáns cucc.
Bones halkan felkacagott.
– Máson se gondolkozom, mint hogy hogyan tudnék hozzád
férni benne. Most épp úgy gondolom, hogy hátulról, de ez az
előadás végéig még változhat.
– Minek jöttünk ide, ha nem a darabot akarod nézni, hanem
végig engem zaklatsz majd mentálisan?
– Mert az is legalább olyan szórakoztató – felelte dévaj vi-
gyorral Bones. – Nagyon is élvezetes lesz azon gondolkodni,
hogy mit fogok csinálni veled, ha majd kettesben leszünk.
Aztán elkomolyodott, szeméből kihunyt a pajkos csillogás.
– De valójában azt terveztem, hogy megnézzük az előadást,
vacsorázunk egyet, aztán egy kicsit felfedezzük a várost. Bár a
kísérők velünk maradnak, azért nem kell a fenekünkben lenni-
ük állandóan. Mi a véleményed?
Leesett az állam. Teljes páncélzat és testőrcsapat nélkül jár-
kálni? Csak úgy, mint a hétköznapi emberek?
– Oui, sí, vagy a világ bármilyen más nyelvén, igen.
– Helyes. Mindjárt kezdődik az opera, keressük meg a he-
lyünket.
– Oké.
– Nagyon készséges vagy ma – folytatta Bones, ismét ra-
vaszkásan. – Talán később még előnyömre válhat ez.

19
Amikor a felvonás végén legördült a függöny, három dologban
voltam biztos: imádom az operát, szomjas vagyok és pisilnem
kell.
– Veled megyek – jelentette ki Bones, amikor hangot adtam
mosdóigényemnek.
Forgatni kezdtem a szemem.
– De hát itt szabályok vannak!
– Nekem is fel kell frissítenem a sminkemet, Cat, mit szól-
nál, ha én tartanék veled? – kérdezte Sonya. – Bones, te addig
szerezz pezsgőt, nekem is jólesne egy pohárkával. Szemben
van a mosdókkal, úgyhogy nem fogjuk elkerülni egymást.
Nyilvánvaló volt a szándék. Ha előkerül az eszelős álomfo-
gó vagy valami gyilkos operabuffó, Bones nem lesz messze,
plusz van mellettem egy testőr.
Bones bólintott.
– Én is elkísérhetlek. Ez nem túlzott óvatosság, csak udvari-
asság.
– Persze – húztam el a szám. – Ha te mondod…
A női mosdó előtt hosszú sor kígyózott. Bones derűs hor-
kantást hallatott, amikor észrevette az üres férfimosdó felé ve-
tett latolgató pillantásomat.
– Erre is vannak szabályok – gúnyolódott.
– Tudom, hogy ez a sok tyúk egyáltalán nem a hólyagján
akar könnyíteni. Igazán csinálhatnának egy külön sminkszobát,
hogy a többiek addig pisilhessenek – morogtam, aztán bocsá-
natkérően Sonyához fordultam: – Bocs, nem rád gondoltam.
Legjobb lesz, ha nem törődsz semmivel, amit mondok. Mind-
ketten jobban járunk.
Sonya elnevette magát.
– Tudom, mire gondolsz, chérie. Nekem is sokszor eszembe
jut, hiszen én már jó ideje nem használok vécét.
– Hozz valami innivalót, Bones, de gyorsan, mert kiszáradt
a szám.
Bones kezet csókolt.

20
 – Akkor itt találkozunk.
Amikor távozott, nem csak én csodáltam meg hátulról.
– Mmmmm…
A halk mordulás egy barna lánytól származott, aki valami-
vel előbbre állt a sorban. Felvont szemöldökkel meredtem rá,
és a nagyobb hatás kedvéért megkocogtattam a jegygyűrűmet
is.
– Már foglalt, drágám.
Ember volt. Ha nem az lett volna, nekiesek, amikor még
egyszer Bones után nézett, majd megvonta a vállát.
– Semmi sem tart örökké.
Összecsikordultak a fogaim.
– Csak a halál.
Sonya mondott valamit franciául, amitől a lány szája durcá-
san legörbült. Mielőtt azonban elfordult volna, megeresztett
egy utolsó nyilat.
– Ha nem bírod ki, hogy megcsodálják a barátodat, akkor
inkább tartsd otthon.
Erős francia akcentussal beszélt, szinte néma „h” hangzók-
kal, raccsoló „r”-ekkel. Nem ölheted meg csak azért, mert egy
trampli, emlékeztettem magam. Még ha meg tudnád is oldani,
hogy feltűnés nélkül megszabadulj a holttesttől…
– Még annál is jobban dug, mint ahogy kinéz. – Végül beér-
tem ennyivel. Jó néhány fej fordult hátra, de én nem bántam;
elfogott a düh. – És az a gyönyörű arc a lábam között lesz,
alighogy ’azaérünk, efelől biztos lehetsz.
Hallottam a büfé felől Bones nevetését. Sonya diszkréten
kuncogott. A nő gyilkos pillantást vetett rám, és kiállt a sorból.
– Bon, eggyel kevesebben vannak előttünk, akár végezhe-
tünk is, mire megjön az innivaló – jegyezte meg Sonya, amikor
kinevetgélte magát.
– Eggyel igen – méregettem az előttünk álló nőket, akik
vagy mosolyogtak, vagy elkerülték a tekintetem a kis jelenet
után. – De még van vagy egy tucat.

21
 Tíz perccel később, mikor végre bejutottunk a mosdóba, már
majdnem fél lábon ugrándoztam türelmetlenségemben. Ennél
többet nem tehettem, mert az nem lett volna sportszerű, ha
Sonya vámpír-elmekontrollja segítségével takarítottuk volna el
az útból a várakozókat.
Amikor kijöttem a fülkéből, Sonya éppen eltette a rúzsát a
kistáskájába. Én is odamentem a tükörhöz, hogy kezet mossak.
– Kicsi a világ – jegyezte meg valaki mellettem.
Megfordultam és láttam, hogy egy csinos szőke lány néz.
– Tessék?
– Nem emlékszel rám? – csóválta meg a fejét. – Persze már
elég régen volt. Nem is voltam benne biztos, hogy te vagy az,
amíg helyre nem tetted azt a nőt, de a színeid nagyon feltűnő-
ek. Különben meg akkor is így viselkedtél.
A kiejtéséből ítélve amerikainak gondoltam. És soha az
életben nem láttam még.
– Bocsánat, de összetévesztesz valakivel. – Elég jól meg-
jegyzem az embereket; fél-vámpír memória, plusz munkaköri
kötelesség.
– A Ritznél voltam a Vendőme téren, nem emlékszel? –
Megráztam a fejem. Ő sóhajtott. – Nem gond. Sajnálom, hogy
a másik pasival nem jött össze a dolog, de látom, találtál jobbat
helyette, úgyhogy nem jártál rosszul.
– Mi?
Kezdtem arra gondolni, hogy a lány bolond. Sonya közelebb
húzódott. A lány púdert paskolt az orrára, aztán elrakta a kom-
paktját.
– Amúgy is túl fiatalnak nézel ki ahhoz, hogy férjhez menj,
úgyhogy nem hibáztatlak…
– Mi? – hüledeztem.
A lány felsóhajtott.
– Mindegy, hagyjuk. Örülök, hogy újra találkoztunk.
Azzal kiment. Sonya már indult utána, amikor rámorogtam:
– Hagyd. Csak összetévesztett valakivel.

22
 Fájdalom hasított a fejembe, mintha tűkkel szurkálnák az
agyamat. Megdörgöltem a halántékomat.
– Jól vagy, chérie? – érdeklődött Sonya.
– Persze. Csak összetévesztett valakivel – ismételtem. –
Elvégre ezelőtt még sosem jártam Párizsban.

Végigsétáltunk a Rue de Clichyn, nyomunkban kissé lemarad-

va a testőrök. Lemondtam a nagy vacsoráról, inkább csak egy
croissant-t kaptunk be cappuccinóval az egyik jópofa kis kávé-
zóban.
Sonya és Noel nem tartott velünk, hogy valamelyest kettes-
ben érezhessük magunkat. Eléggé bensőséges volt ez a séta,
még a testőrökkel és járókelőkkel együtt is. Csak egy voltunk a
Párizs utcáin andalgó párocskák közül.
Bones menet közben a házakról, látnivalókról mesélt… és
arról, hogy mik voltak korábban. Megnevettetett a barátjáról,
Spádéról és nemzőjéről, Ianről szóló történetekkel. El tudtam
képzelni, mi mindent művelhettek ezek hárman együtt.
Megálltunk az egyik hosszú utca végén, ahol az épületek kü-
lönösen szorosan simultak össze. Bones kiáltott valamit franci-
ául, aztán bevitt a szűk kis sikátorba.
– Mit mondtál?
Bones elmosolyodott.
– Jobb, ha nem tudod.
Aztán mély csókkal némított el, és magához szorított. Elállt
a lélegzetem, amikor éreztem, hogy a keze elindul fölfelé a ru-
hám alatt.
– Megőrültél? Vagy fél tucat vámpír lappang a környéken…
– De egyik sem lát ránk – kuncogott Bones. – Ahogy meg-
hagytam nekik.
– De hallani azért hallanak, Bones – ellenkeztem tovább,
miközben megfordított, és szembe kerültem az egyik házzal.
Bones csak nevetett.
– Akkor figyelj oda, hogy csak hízelgő dolgokat mondj rám.

23
 Bones átfogta a derekamat. A mozgolódással csak még ma-
gasabbra gyűrtem a ruhát, ahogy matatott. Aztán az agyarai
hirtelen döfése a nyakamon mozdulatlanná dermesztett. Hal-
kan, kéjesen felmordult.
– Ó, Cicuska, ezt te is legalább annyira szereted, mint én.
Olvadj belém, szivi.
A testemből belé átáramló vér helyett mintha édes tűz áradt
volna szét bennem. Bonesnak igaza volt: imádtam, amikor
megharap. A bőröm tüzelt, a szívverésem felgyorsult – és már
dörgölőztem is hozzá, kezem a cipzárján matatott.
– Bones – nyögtem. – Igen…
Aztán olyan keményen vágódtam neki a falnak, hogy érez-
tem, eltörik az arccsontom. Csak ekkor jutott el az agyamig a
fegyverropogás.
Szaggatott sorozatokban érkezett a fejünk fölül, minden ol-
dalról. Bones nyomott neki a falnak. Remegő testével fedezett,
és közben ütötte a falat előttem. Próbált bejáratot csinálni.
Csak ekkor döbbentem rá, mitől remeg. Záporoztak belé a
golyók.
Úgy hallatszott, hogy a testőreink még rosszabbul jártak. A
rövid szünetekben, amikor Bones nem rándult össze, nyilván
védőgyűrűt alkottak körülöttünk. Amikor az egyik sorozat hir-
telen elhaló ordítással végződött, pánikszerűen vergődni kezd-
tem. A helyzet rosszabb, mint gondoltam. Bárki is a támadó,
ezüstgolyókat használ.
– Menekülnünk kell! Meg fogsz halni! – sikoltottam, és
próbáltam kitörni abból az összehajtogatott testhelyzetből,
amelybe Bones gyűrt. De hatalmas erejével szemben csak ka-
limpálni tudtam, mint egy felfordított teknősbéka.
– Ha elfutunk, könnyen elintézhetnek – recsegte Bones alig
hallhatóan a fegyverropogás közepette. – Valaki biztosan hívott
erősítést. Várnunk kell. Mencheres jönni fog.
– Addigra halott leszel – ellenkeztem. Nem egyszerű lő-
fegyverrel elpusztítani egy vámpírt, mert túl sokáig tart szét-

24
roncsolni a szívet. Bones már megtanított erre. Egy vámpír se
fog mozdulatlanul modellt állni neked…
Ezt hat évvel ezelőtt mondta, hogy rávilágítson: a pisztoly
nem elég hatékony fegyver. Most viszont éppenséggel mozdu-
latlanul áll. Az erősítés talán már későn érkezik. Ezt ő is tudja,
akárcsak én. Ez egyszer hazudott nekem.
Az épület fala kilyukadt az ökle alatt. A bent tartózkodók
sikoltoztak. Idővel talán elég nagy rést üthet, és akkor menedé-
ket találunk a könyörtelen golyózápor ellen. De fél kézzel, há-
tában az állandó lövésekkel? Bones máris lelassult, ütései már-
már egy részeg mozdulatai lettek. Te jó ég, itt fog meghalni,
rám borulva, az utcán.
Valami vad ötlet nyilallt belém. Nem valami világos parancs
az agyamtól a testemnek. Csak azt tudtam, hogy Bonesnak ki
kell kerülnie a tűzvonalból annyi időre, amíg helyrejön.
Ezzel a célkitűzéssel a fejemben sikerült valahogy kimász-
nom alóla, aztán átfogtam és felszökkentem vele. Sikerült fel-
jutnunk annak a négyemeletes épületnek a tetejére, amelynek a
falához eddig odaszorultunk. A tetőn azonnal elvetődtem, de
furcsa módon senki sem lőtt ránk.
Nem volt időm töprengeni azon, hogy ennek mi az oka.
Éreztem, hogy Bones teste elernyed a karomban. A félelem
erőt adott – Bonest cipelve átugrottam a szomszédos épület te-
tejére. Aztán a következőre és a következőre, bele sem gondol-
va abba, milyen elképesztő dolgot csinálok. Mikor a puskaro-
pogás végre távolabbinak tűnt, megálltam. Legszívesebben
összerogytam volna, mint egy zsák, de Bonesnak vérre volt
szüksége. Sok vérre.
Eddig nem üldöztek minket repülő orgyilkosok. Talán a
testőreink feltartóztatják őket, de ez nem tarthat sokáig. Elkap-
tam Bones félrebillenő fejét, és az agyaraival felszakítottam a
csuklómat, hogy a vérem egyenesen a szájába csorogjon.
Egy dermedt, szörnyű pillanatig semmi sem történt. Nem
nyelt, nem nyitotta ki a szemét, a vér kicsorgott a szája szélén.

25
Kétségbeesetten próbáltam a másik kezemmel szétfeszíteni a
száját és leerőltetni a vért a torkán. Könnyek homályosították el
a szemem, mert a teste tele volt ezüstgolyók ütötte lyukakkal,
még az arca is. Istenem, ne hagyd meghalni…
Végre nyelni kezdett. A szemét nem nyitotta ki, de kétségte-
len szívást éreztem a csuklómon, egyre erőteljesebben, és a vi-
haros megkönnyebbülés még a kezdődő szédülést is elnyomta.
Megbabonázva figyeltem, ahogy a seblyukak felpúposodnak és
a deformálódott ezüstlövedékek kifordulnak Bones testéből.
Elmosolyodtam, aztán kezdett elhomályosodni körülöttem a vi-
lág, és elájultam, amikor Bones kinyitotta a szemét.

26
 Három

…MAGÁHOZ TÉR…
– …nemsokára indul, holnap érkezik…
A beszélgetésfoszlányok ott lebegtek fölöttem. Melegem volt.
Kivéve a karomnál. Valami hűvös és puha simított végig az ar-
comon.
– Felébredtél, Cicuska?
Erre felpattant a szemem, és visszatért az életerőm. Fel akar-
tam ülni, de egy erős kéz megakadályozott.
– Ne mozogj, szivi, hadd keringjen egy kicsit benned az a
vér.
Vér? Néhány pillantás után kiélesedett előttem Bones arca.
Még mindig tele volt vörös maszattal, de a tekintete elevenen
csillogott. Ez megnyugtatott annyira, hogy visszasüppedjek ko-
rábbi helyemre, az ölébe. Két üres plazmás zacskó, egy injek-
ciós tű és egy katéter hevert mellette.
– Hol vagyunk?
– Egy teherautóban, útban London felé – felelte Bones. –
Emlékszel a támadásra?
– Emlékszem. Annyi ezüst jött ki belőled, hogy az árából
végigjárhattam volna az egyetemet – feleltem, s ekkor pillan-
tottam meg Mencherest és négy másik vámpírt. – Meg is hal-
hattál volna. Ilyet többet ne csinálj.

27
 Bones felkacagott.
– Mondja ezt az a nő, aki majdnem az összes vérét belém
nyomta.
– Túl sok volt benned az ezüst ahhoz, hogy magadtól meg-
gyógyulj. Mit kellett volna csinálnom? Hagytalak volna meg-
halni?
– Azok az orvlövészek lerobbanthatták volna a fejedet –
felelte Bones.
– Kik voltak? El tudtak menekülni?
Megérintettem az arcom. Semmi fájdalom. Bones nem csak
embervért adott. Talán eleve gyorsabban gyógyulok, mint egy
normális ember, de csak a vámpírvér tudja összeforrasztani
ilyen gyorsan a törött csontokat.
– Ne haragudj, szivi – mormogta Bones. – Majdnem meg-
ölettelek, csak mert ész nélkül belesétáltam a csapdába.
– Hányan haltak meg?
– Hárman a hatból.
A hangjában több volt puszta önvádnál és szomorúságnál.
De nem tudtam eldönteni, mi az.
– Ghoulok voltak, akik ránk támadtak, és alaposan fel voltak
fegyverkezve. Miután te elvittél, körülbelül nyolc vámpír csat-
lakozott még a küzdelemhez.
– Legalább megérkezett a segítség – mosolyogtam rá
Mencheresre. – Köszönöm.
Bones elhúzta a száját.
– Nem Mencheres emberei siettek a segítségünkre. Valószí-
nűleg következőnek engem támadtak volna meg, ha Mencheres
nem érkezik meg az erősítéssel.
Talán az új vér még nem ért el az agyamig, mert nem na-
gyon értettem a dolgot.
– Ha nem a te embereid voltak, akkor kik?
– Két társaság is követett minket – összegezte a helyzetet
Bones. – Ezek a ghoulok meg Gregor emberei, ha jól sejtem.

28
Biztosan megunta, hogy az álmaidon keresztül próbáljon el-
kapni, és a tettek mezejére akart lépni.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy Mencheres végig egy
szót sem szólt.
– Neked mi a véleményed?
Mencheres rám pillantott.
– Ha majd megérkeztünk Spádéhoz, alkalmasabb körülmé-
nyek közt folytathatjuk ezt a beszélgetést.
– Most – Bones ezt az egy szót annyi eltökéltséggel mondta
ki, hogy ezer is kitelt volna belőle.
– Crispin…
– Az emberi nevemen szólítasz, mintha még mindig az a su-
hanc lennék – szólt közbe Bones. – Egyenjogú partnered va-
gyok a szövetségünkből kifolyólag, úgyhogy mondj el min-
dent, amit Gregorról tudsz.
Bones ezzel arra célzott, hogy nemleges válasz esetén pol-
gárháború fenyeget. Nem számítottam arra, hogy Bones így
meghúzza a vonalat a porban, aztán, úgymond, lepisili, és
meghökkent arckifejezéséből ítélve Mencheres sem várt ilyes-
mit.
Mencheres végül elmosolyodott.
– Hát jó. Azt már elmondtam, hogy bebörtönöztem Gregort,
amiért bele akart avatkozni Cat jövőjébe, hogy ne találkozzatok
össze. Csak azt nem mondtam, hogy Gregor egyszer már elvit-
te Catet, mielőtt én elfogtam volna.
Felpattantam.
– Soha életemben nem találkoztam ezzel a Gregorral!
– Csak nem emlékszel rá – felelte Mencheres. – Megfájdul a
fejed, amikor Gregorról hallasz, igaz? Ezek az elfojtott emlé-
kek szúrásai. Már hetek óta Gregorral voltál, amikor rátok ta-
láltunk Párizsban. Addigra sikerült behálóznia és összezavarnia
a hazugságaival. Tudtam, hogy módosítanom kell az elméden,
hogy helyrehozzam a dolgokat, ezért nem emlékszel a vele töl-
tött időre.

29
 – De hát ez nem… nem… – A fejemben mintha kalapács-
ütések zuhogtak volna. Ő nem a férjed… Sajnálom, hogy nem
jött össze azzal a másik fickóval… a Ritznél a Vendőme téren…
– De hát rám nem hat a vámpír-elmekontroll – nyögtem ki
végül. – Én félvér vagyok!
– Ezért voltam én az egyetlen, aki meg tudta csinálni –
felelte csendesen Mencheres. – Minden erőmre szükség volt
hozzá, plusz varázslatra, csak így tudtam kitörölni azt az idő-
szakot a fejedből. Egy kevésbé erős vámpír soha nem lett volna
rá képes.
Bones is döbbentnek tűnt.
– „Partir de la femme de mon maitre” – motyogta. – Ezt ki-
abálta oda nekem Gregor egyik vámpírja, mielőtt elrohant. Ak-
kor ezért van oda ennyire Catért.
Mencheres nem felelt. Bones rápillantott, aztán rám.
– Nem érdekel – mondta végül. – Gregor feldughatja magá-
nak az igényeit.
Én még nem voltam meggyőzve.
– De hát én gyűlöltem a vámpírokat Bones előtt. Sosem
mentem volna el eggyel, hetekre.
– Az anyád befolyása miatt gyűlölted őket – felelte
Mencheres. – Gregor tehát először őt vette kezelésbe. Rávette,
hogy azt mondja neked: Gregor a barátja, aki vigyázni fog rád.
Bones elvicsorodott.
– Mennyire terjedt el annak a híre, hogy Gregor igényt tart
Catre?
Mencheres végigmérte.
– Még meg sem kérdezted, hogy megtörtént-e.
Úgy éreztem, mintha amazok ketten valami idegen nyelven
beszélnének.
– Micsoda?
– Nem érdekes. Csak a kiszáradt, összeaszott holttestemen
keresztül kaphat meg téged.
– Micsoda? – böktem meg Bonest a nyomaték kedvéért.

30
 – Gregor bejelentette, hogy igényt tart rád – felelte jegesen
Bones. – Most, hogy újra szabad, fűnek-fának mondogatja,
hogy az alatt a pár hét alatt, amíg együtt voltatok, feleségül
vett.
A közkeletű hiedelem ellenére az én életemben is akadnak
olyan pillanatok, amikor nem jutok szóhoz. Például tizenhat
éves koromban, amikor anyám elmondta, hogy különös tulaj-
donságaim onnan erednek, hogy apám vámpír. Ilyen volt, ami-
kor négy év távollét után újra megpillantottam Bonest. De a
mostani alkalom túltett az előzőkön. Hosszú, dermedt pillana-
tokig nem voltam képes összeszedni az agyam a kellőképpen
heves tiltakozásra.
De nem csak én döbbentem meg. Még zaklatott állapotom-
ban is észrevettem, hogy a teherautóban ülő többi vámpír
ugyanilyen döbbent arcot vágott, de aztán észbe kaptak Bones
jeges pillantásaitól. Mencheres továbbra is szokásos kifürkész-
hetetlen arcát vette fel, de aztán egy idő után sikerült kinyög-
nöm az első összefüggő gondolatomat.
– Nem. – Már ettől is jobban éreztem magam, úgyhogy
megismételtem, még hangosabban. – Nem. Ez nem igaz.
– Még ha az lenne, akkor is csak a haláláig tartana –
fogadkozott Bones.
Intettem Mencheres felé.
– Te ott voltál, igaz? Mondd meg neki, hogy nem történt
meg!
Mencheres vállat vont.
– Nem láttam semmiféle vérszerződéses szertartást. Gregor
azt állította, hogy az már az érkezésem előtt megtörtént. Csak
az ő néhány embere mondja, hogy látta, de ők hazudhatnak is,
és Gregor szavahihetősége is kétes.
– De én mit mondtam?
Hirtelen elfogott a félelem. Lehet, hogy tudtomon kívül
hozzáláncoltam magam egy ismeretlen vámpírhoz? Nem, ez
lehetetlen.

31
 Mencheres tekintete az enyémbe fúródott.
– Hisztiztél. Gregor manipulálta az érzelmeidet, és hirtelen
elhurcolták őt valami ismeretlen büntetésre. Bármit kimondtál
volna, akár igaz, akár nem, hogy ezt elkerüld.
Más szavakkal…
– Bones már állást foglalt ebben a kérdésben – nézett körül
Mencheres a kocsiban. – Én pedig társvezéreként támogatom.
Valakinek más a véleménye?
Mindenki hevesen rázta a fejét.
– Akkor ezt elrendeztük. Gregor igénye megalapozatlan, te-
hát figyelmen kívül hagyandó. Cat maga nem tudja megerősí-
teni a kötelék tényét, márpedig ő az egyetlen, aki tudhatja,
hogy valóban létrejött-e. Bones?
Bones arcán hirtelen mosoly villant, de olyan hideg, mint
amilyet én éreztem a gyomromban.
– Lássuk, meddig húzzák azok, akik azt állítják, hogy a fele-
ségem nem a feleségem.
– Ahogy akarod. – Mencherest nem izgatta fel a nyáj poten-
ciális megritkulása. – Hajnal előtt érünk Spádéhoz. Ami engem
illet, én elég fáradt vagyok.
Akkor már ketten voltunk. Persze úgysem tudtam volna
aludni. Az a friss tudat, hogy egy hónapot elraboltak az éle-
temből és az emlékeimből, nagyon felzaklatott. Mencheresre
bámultam. Nem csoda, hogy mindig gondjaim voltak veled. Az
ösztöneim nyilván emlékeztek rá, hogy akaratom ellenére ma-
nipulált, még ha kiesett is az igazi emlék.
Vagy mégsem?
– Miért nem kukkantasz bele az elmémbe és nézed meg ma-
gad, hogy mi történt? Te törölted ki az emlékeimet, nem tudod
vissza is hozni őket?
– Úgy eltemettem őket, hogy én magam se férhessek hozzá-
juk, és biztosan feledésbe merüljenek.
Szuper. Ha Mencheres nagymester nem tudja összekotorni
őket, akkor tényleg elvesztek.

32
 – Engem nem érdekel, hogy mit hisz Gregor vagy bárki más
– mondta nekem Bones, immár kedvesebben. – Engem csak az
érdekel, hogy te mit gondolsz, Cicuska.
Hogy én mit gondolok? Ez még bonyolultabb volt, mint ed-
dig hittem. Egy hónapot elvettek az életemből egy vadidegen
miatt, akihez talán hozzámentem, talán nem? Te jó ég, hova
keveredtem?
– Bárcsak lenne egy kis nyugtunk végre – jegyeztem meg. –
Emlékszel, amikor még kettesben voltunk abban a nagy, sötét
barlangban? Ki gondolta volna, hogy az lesz az életünk legegy-
szerűbb időszaka?

33
 Négy

Charles DeMortimer bárónak – aki Spádénak neveztette magát,

hogy sose felejtse el, hogyan szólították pusztán a munkaesz-
köze nevén gyarmati fegyenc korában – lélegzetelállító otthona
volt. Hatalmas birtok kifogástalan gyeppel és magas sövényke-
rítéssel. A tizennyolcadik századi épület maga úgy festett,
mintha még Spádé ember korában készült volna. A házban
hosszú, pompás folyosók húzódtak. A falakon díszes fafara-
gások. Kristálycsillárok. Kézzel szőtt kárpitok és antik bútorok.
Akkora kandalló, mint máshol egy egész szoba.
– Hol a királynő? – morogtam tiszteletlenül, miután az aj-
tónálló beengedett minket.
– Nem a te ízlésed, mi? – kérdezte Bones.
Nem egészen. Én Ohio vidéki részén nőttem fel, ahol az én
legszebb vasárnapi gúnyám is csak felmosórongy lehetett még
az itteni bútorhuzatokhoz képest is. – Minden olyan tökéletes.
Úgy érezném, hogy megszentségtelenítem a széket, ha ráülök.
– Akkor talán átrendezem a hálószobádat. Majd szétnézek
az istállóban – szólalt meg egy gúnyos hang.
Spádé bukkant elő. Sötét tüskehaja lelapulva, mintha most
kelt volna ki az ágyból.
– Igazán csodálatos a házad – feleltem. – Ne is törődj velem.
Soha nem volt modorom. Majd ha repül a disznó.

34
 Spádé megölelte Bonest és Mencherest, aztán megfogta a
kezem és teljesen váratlanul megcsókolta. Máskor nem szokott
ilyen szertartásos lenni.
– A disznók nem repülnek – mosolyodott el. – De ha jól hal-
lom, neked sikerült az este.
Kissé észre tértem attól, ahogy ezt mondta.
– Nem repültem. Csak jó magasat ugrottam. Fogalmam
sincs, hogy csináltam.
Bones kifürkészhetetlen pillantást vetett rám. Spádé már
nyitotta a száját, de Mencheres felemelte a kezét.
– Ne most.
Spádé hátba veregette Bonest.
– Igaz. Már majdnem hajnalodik. Elvezetlek a szobáitokba.
Sápadt vagy, Crispin, majd felküldök neked valakit.
– Nem azért vagyok sápadt, mert kevés a vérem – mondta
Bones sötéten. – Mikor magamhoz tértem, Cat a vére javát át-
töltötte belém. Ha Mencheres nem jött volna azzal a plazmával,
átváltozott volna, mielőtt végigcsinálja.
Követtük Spádét az emeletre.
– Az övé nem egyszerű embervér, mint tudjuk, úgyhogy
mégiscsak felküldök valakit.
– Van most más problémám is, mint az evés.
Spádé persze még nem tudott a napunk tortáját betetőző kis
habról. Ő csak a ghoultámadásról hallott.
Az ajtó tágas, antik hálószobába nyílt. A baldachinos ágy-
ban akár Csipkerózsika is alhatott volna, és persze itt is volt
egy kandalló. A fürdőszobát határoló fal teljes egészében kéz-
zel festett ólomüvegből készült. Megint úgy éreztem, hogy nem
merek hozzáérni semmihez. Még a selyemmel hímzett ágyne-
mű is túl finomnak tűnt ahhoz, hogy belefeküdjek.
Bonesnak nem voltak ilyen gátlásai. Ledobta a dzsekijét,
ami alatt még véres és golyó lyuggatta volt az inge és a nadrág-
ja. Lerúgta a cipőjét, és kényelmesen lezöttyent az egyik karos-
székbe.

35
 – Úgy nézel ki, mint valami svájci sajt – jegyezte meg Spá-
dé.
– Igazán hízelgő. De valamit el kell mondanom neked.
Spádé oldalra hajtotta a fejét.
– Mit?
Bones kurta, szikár mondatokban körvonalazta a tizenhat
éves koromból eltűnt hetek történetét… és Gregor állítását,
hogy nem is Bones felesége vagyok, hanem az övé.
Spádé sokáig nem mondott semmit. Aztán összevonta a
szemöldökét, és felszisszent.
– Te jó ég, Crispin.
– Sajnálom – motyogtam, és elfordítottam a tekintetem
Bones véres ruháiról. Az egész miattad van, piszkált a lelkiis-
meretem.
– Ne mentegetőzz – mondta Bones. – Nem tehetsz róla,
hogy olyannak születtél, amilyen vagy, és nem te akartad, hogy
Gregor üldözzön. Senkinek sem tartozol bocsánatkéréssel.
Én nem így gondoltam, de nem vitatkoztam. Több energiába
került volna, mint amennyink volt.
Inkább elrejtettem a gondolataimat egy képzeletbeli fal mö-
gé, ahogy az utóbbi években megtanultam.
– Spádénak igaza van, rád férne egy kis vér. Én lezuhanyo-
zom, te meg igyál, ami van.
Spádé helyeslően bólintott.
– Akkor megbeszéltük. Már hozattam néhány holmit, ami il-
lik rátok, Cat, Crispin. Mencheres, elvezetlek a szobádba, aztán
majd később együtt kihámozzuk a dolgokat.

A halál üldözött. Fáradhatatlanul kajtatott a nyomomban a szűk

utcákon és keskeny sikátorokban. Minden egyes zihálással se-
gítségért kiáltottam, de szörnyű bizonyossággal tudtam, hogy
nincs menekvés.
Volt valami ismerős ezekben az utcákban, bármilyen elha-
gyatottak voltak is. Hová tűntek az emberek? Miért nem segít

36
senki? És ez a köd… ez a nyavalyás köd. Mindenbe belebotlok
miatta, s mintha lehúzná a lábam, amikor átgázolok rajta.
– Erre…
Ismertem ezt a hangot. Feléje fordultam, és kettőzött erővel
rohantam tovább. Mögöttem a Halál átkokat szórt, és maradt a
nyomomban. Időnként karmok hasítottak a hátamba, s én felsi-
koltottam a félelemtől és a fájdalomtól.
– Csak még egy kicsit!
A hang egy árnyalak felé terelt a sikátor végében. Amint
megpillantottam őt, a Halál hirtelen több lépéssel lemaradt mö-
göttem. Minden egyes lépéssel, ami távolabb vitt üldözőmtől,
hatalmas megkönnyebbülés öntött el. Ne aggódj, már majdnem
ott vagyok…
A férfi kibontakozott az árnyak közül. Arcvonásai láthatóvá
váltak – sűrű szemöldök, zöldeskék szem, horgas római orr, telt
ajak, hamuszőke haj. A szemöldökétől a halántékáig cikcakkos
forradás húzódott, vállig érő sörénye lobogott a szélben.
– Gyere ide hozzám, chérie.
Hirtelen figyelmeztető jelzés kattant be az agyamban. Az
üres város egyszer csak eltűnt körülöttünk. Csak mi ketten ma-
radtunk, és az üresség.
– Ki vagy te?
Valami nem stimmelt. Az egyik részem sietett volna oda, de
a másik visszatartott.
– Hisz ismersz, Catherine.
Ez a hang. Oly ismerős, mégis ismeretlen. Catherine. Már
senki sem nevez így…
– Gregor.
Amint kiejtettem a nevét, a zavarodottságom eloszlott. Ez
csakis ő lehet, és ez azt jelenti, hogy álmodom. Ha pedig álmo-
dom…
Hátrálni kezdtem kinyújtott keze elől. Te jó ég, majdnem a
karjába futottam.

37
 Az arca eltorzult a csalódott dühtől, aztán egy lépést tett fe-
lém.
– Gyere hozzám, édes feleségem.
– Szó sem lehet róla. Tudom, mit forgatsz a fejedben, Álom-
fogó.
A hangom újra a sajátom volt. Minden egyes szónál hátrébb
léptem, és ébresztgettem magam. Nyisd ki a szemed, Cat! Éb-
resztő, ébresztő!
– Csak azt tudod, amit tőlük hallottál.
Az akcentusa franciás volt, a szavai zengőek. Még álmom-
ban is megéreztem az erejét. Te jó ég, ez aztán nem afféle
gyenge kis hallucináció. Ne menj a közelébe, Cat. Ez a kutya
harap.
– Épp eleget tudok.
Kihívóan nevetett.
– Csakugyan, chérie? Azt elmondták neked, hogy azért tö-
röltek ki engem az emlékeidből, mert csak így tudtak tőlem tá-
vol tartani? Azt elmondták, hogy sikoltoztál, amikor elválasz-
tottak tőlem, és könyörögtél, hogy ne kelljen elmenned?
Egyre közelebb jött, de én rendületlenül hátráltam. Stimmel.
Álmodom, nincs nálam fegyver.
– Mondtak valami ilyesmit. De nem vagyok a feleséged.
Gregor még közelebb araszolt. Magas fickó volt, majdnem
százkilencven centi, gonoszul gyönyörű vonásokkal, melyeket
csak fölerősített a mosoly.
– Nem szeretnéd első kézből megtudni ahelyett, hogy valaki
megmondaná neked, mit higgy?
Végtelen gyanakvással vettem szemügyre.
– Bocs, haver, de az én agyamból már elvitték a szemetet.
Mencheres sem tudja többé megnézni, és csak a te szavad szól
amellett, hogy házasok lennénk.
– Ők nem adhatják vissza az emlékeidet – tárta szét Gregor
a kezét. – De én igen.

38
 Gregor meg fog próbálni magához csalni álmodban, csen-
gett a fejemben Mencheres intése. Nem tévedett.
– Hazudsz.
Megpördültem, és rohanni kezdtem az ellenkező irányba, de
Gregor itt is előttem termett, mintegy varázsütésre.
– Nem hazudok.
Körbecikázott a tekintetem, de mindenhol csak halvány kö-
döt láttam. Fel kell ébrednem. Ha ez a fickó rám teszi a kezét,
akkor nagy bajra ébredhetek.
– Nézd, Gregor, tudom, hogy Mencheres hosszú időre be-
zárt, és dühös vagy emiatt, de gondolkozzunk józanul. Engem a
vér esküje köt a férfihoz, akit szeretek, és annyi sellő van még
a halpiacon. Búcsúzzunk el egymástól, és akkor kereshetsz egy
másik lányt, akit elrabolhatsz álmában.
Az aranyszőke fej szomorúan ingott.
– Most nem te beszélsz. Te nem akartál gyilkos lenni, aki-
nek állandóan féltenie kell az életét. Én vissza tudom csinálni
az egészet, Catherine. Annak idején volt választási lehetőséged,
és engem választottál. Fogd meg a kezem. Én visszaadom ne-
ked azt, amit elvesztettél.
– Nem. – Neszt hallottam a hátam mögül, valami fojtott vi-
csorgást. A félelem végigborzongott a gerincemen. A Halál
megint a sarkamban ólálkodott.
Gregor keze ökölbe szorult, mintha ő is hallotta volna.
– Catherine, most azonnal ide kell jönnöd!
A morgás egyre hangosabb lett. A Halál mögöttem volt,
Gregor előttem, és egyikük mellett döntenem kell. Miért nem
tudok felébredni? A múltkor mi térített magamhoz? Rohantam
akkor is, nyomomban a szörnyeteggel…
Ügyet sem vetve Gregor kiáltására, megpördültem, és egye-
nesen nekirohantam a Halál félelmetes alakjának. Vagy ez jön
be, vagy semmi…
Ütést éreztem az arcomon, aztán még egyet. Valaki olyan
keményen rázott, hogy majdnem kiestek a fogaim. Bones be-

39
szélt hozzám, de annyira lekötötte a rázás, hogy csak harmad-
szorra fogta fel, mit mondok neki.
– Hagyd abba!
– Cicuska?
Bones megfogta az arcom, a szeme élénkzölden, vadul iz-
zott. Reszketve kapaszkodtam a kezébe, és csak ekkor érzékel-
tem, hogy csurom víz vagyok. És fázom. És mindenem fáj. És
néznek.
– Mi a fenét műveltél velem?
A földön feküdtem, Bones mellettem, és az elázott szőnyeg-
ből, a körülöttünk heverő dolgokból és az aggodalmas nézők
arckifejezéséből ítélve elég sokáig lehettem távol. Egy gyors
pillantás azt is elárulta, amit már sejtettem: ugyanolyan anya-
szült meztelen vagyok, mint amikor elaludtam.
– Te jó ég, Bones, miért nem hívsz ide mindenkit legköze-
lebb, ha szexelünk! Szegények ne csak másodkézből hallják.
Legalább Spádé nem volt pucér, mint a múltkor, amikor né-
pes nézőseregre ébredtem a rémálmomból. Mellette Mencheres
állt, és egy ismeretlen embernő.
– Ha soha többet nem kell ezt átélnem, az is túl korán lenne
– morogta Bones, és elcsigázottam végigsimított a haján. – Ez
nem olyan volt, mint az eddigiek, Mencheres. Mit jelent ez?
Bonest cseppet sem zavarta, hogy mezítelen. A vámpírok-
ban nincs semmi szemérem. A legközelebbi textília után nyúl-
káltam, ami egy lepedő volt, és rángatni kezdtem a karját.
– Keríts nekem egy bugyit meg egy köntöst. Mi a…?
Csak attól, hogy megmozdultam, fájdalom hasított a hátam-
ba, mely állandó lüktetéssé fokozódott. A számban véres ízt
éreztem, és a fejem kalapált.
Mencheres letérdelt mellém.
– Emlékszel valamire az álmodból, Cat?
Ruhákat. Most azonnal, lövelltem a gondolatot Bones felé.
– Kit érdekel? – motyogta Bones, de azért gatyát húzott, és
szerzett egy köntöst.

40
 – Tessék! – Bones felszakította a kezét, aztán a számra ta-
pasztotta. – Nyelj!
Szívni kezdtem a sebet, nyeltem a vért, és azonnal csilla-
podni kezdett a fájdalom az egész testemben. Aztán leültem az
ágyra, és elhűlve szemléltem a padlót, ahol eddig feküdtem.
– Mi a fenét műveltél velem?
– Próbáltalak felébreszteni – felelte Bones csikorogva. –
Megvágtalak, leöntöttelek vízzel, pofozgattalak, öngyújtóval
perzseltem a lábujjad. Csak a tanulság kedvéért, melyik vált
be?
– Szentséges ég – szisszentem fel. – Nem csoda, hogy a tes-
tet öltött Halálnak hittelek álmomban, és ezért kezdtem először
Gregor felé futni!
– Akkor hát emlékszel az álomra – jegyezte meg
Mencheres. – Ez kedvezőtlen előjel.
A félelemtől harapós lettem.
– Tisztelt járkáló múmia úr, mi lenne, ha ez egyszer hagy-
nád a fellengzős mellébeszélést és szíveskednél úgy viselkedni,
mintha tényleg a huszonegyedik században élnél?
– Fel fog habzani a szar, ha piszkálod – felelte Mencheres.
Először csak néztem rá, aztán kirobbant belőlem a nevetés,
ami eléggé nem odaillő volt az elhangzott fenyegető szavak
után.
– Én ebben semmi vicceset nem látok – morogta Bones.
– Én sem, de attól még muszáj rajta röhögni – nyögtem ki. –
Bocs a szőnyeg miatt, Spádé. Vér, égésnyomok, víz… talán
mégis az istállóban volna a helyünk.
– Mint már említettem – folytatta Mencheres –, ez igen ked-
vezőtlen előjel.
Olyan pillantást vetett rám, mintha választ várna. Én azon-
ban remegő szájjal hallgattam.
– Emlékszel az álmodra, és nem működtek nálad a külső
behatások, ami azt jelenti, hogy Gregor már közel jár. Haladék-
talanul el kell mennetek innen.

41
 Bones Spádéra pillantott.
– Szóltál bárkinek is arról, hogy ide jövünk?
Spádé megrázta a fejét.
– A francba, Crispin, én magam is épphogy tudomást sze-
reztem róla! Te vagy a legjobb barátom, és közel van a házam.
Ki is lehetett következtetni.
– Akár igen. – Bones nem volt meggyőzve. – Vagy talán
csak nem voltunk elég elővigyázatosak, és valaki követett min-
ket.
– Máris hozatom a kocsit, haver.
– Hármat hozass. – Bones kimért pillantást vetett rám. – És
mind másfelé menjen, egy emberrel és legalább két vámpírral.
Hadd töprengjen rajta bárki, aki esetleg figyel minket, hogy
melyikben lehet Cat.
– Ezt ilyen trükközéssel nem lehet megoldani.
Szarkasztikus énemnek támadt egy ötlete. Ha Gregor eltölt-
hetne egy kis időt velem, talán egy életre kigyógyulna abból,
hogy engem akarjon. A baj úgy jár a nyomomban, mint a hón-
aljszag.
Színlelt derűvel mosolyodtam el.
– Spádé, csodálatos volt a házad. Mencheres… Bones. – Az
óra reggel kilencet mutatott. Csak két órát aludtam, de nem
szándékoztam egyhamar újra lehunyni a szemem. – Én készen
állok, ha ti is.
– Máris, szivi. – Bones néhány ruhadarabot dobott nekem,
aztán oda sem pillantva felvett valami inget. – Amint felöltöz-
tél.

42
 Öt

A gép kissé rázósan ért földet. Engem nem zavart, de Bones

összeszorította a száját. Nem szeretett repülni. Ha elbírt volna a
távolsággal, szerintem megpróbált volna rábeszélni a világ leg-
barátságosabb légitársaságára – önmagára. De hát mindenkinek
megvannak a korlátai.
Három órával azután landoltunk, hogy elhagytuk Spádé há-
zát. Don bácsikám megmozgatott néhány szálat, miután felhív-
tam és közöltem vele, hogy azonnal vissza kell térnünk az Ál-
lamokba, így aztán a telt London-Orlando járaton hirtelen ke-
letkezett négy szabad hely. Néha jól tud jönni egy magas kor-
mányzati kapcsolatokkal rendelkező családtag.
Mencheres és Spádé Londonban maradt. Két másik vámpír
jött velünk, Ugróiskola és Ragtapasz nevűek. Hogy elüssem az
időt, megkérdeztem tőlük, hogyan tettek szert becenevükre.
Ugróiskola – egy ausztrál bennszülött, aki több mint kétszáz
éve ismerte Bonest – azt felelte, hogy az ugróiskola volt foga-
dott gyermekének a legkedvesebb játéka. Ragtapasz pedig azt
mondta, hogy jobbára fájdalommentes. Tovább nem faggattam.
Mi szálltunk ki elsőnek, a stewardessek kíséretében. A gép
még oda sem gurult a terminálhoz. A repülőtéri dolgozók által
használt szervizlépcsőn másztunk le. A közelben jókora limu-

43
zin parkolt, és a legördülő sötét ablak mögül Don bácsikám ar-
ca bukkant elő.
Jó pár hónapja nem láttam. Amikor az arca mosolyra derült,
hirtelen rádöbbentem, hogy mennyire hiányzott.
– Gondoltam, megleplek kicsit.
Bones óvatosan körülnézett, mielőtt a limuzinhoz vezetett
volna. Ragtapasz és Ugróiskola körbejártak és vérebekként
szimatoltak a levegőbe, míg mi beszálltunk. Aztán ők is elhe-
lyezkedtek velünk szemben.
Hirtelen indíttatástól vezérelve megöleltem Dont, mindket-
tőnk legnagyobb meglepetésére. Mikor elengedtem, ismerős
hangot hallottam elölről.
– Querida, én nem kapok csókot?
– Juan? – kacagtam fel. – Don befogott sofőrnek?
– Egy traktort is elvezetnék, csak hogy láthassalak –
vigyorodott el hátrafordulva Juan. – Hiányzott az arcod, a mo-
solyod, a szexi kerek…
– Te csak vezess, haver – vágott közbe Bones. – Sietünk.
Dont szemlátomást meghökkentette Bones érdes modora.
Bones és Juan szinte haverok voltak, pedig Bones volt a főnök,
amióta átváltoztatta Juant, aki így a vonala tagja lett.
Juant is meglepte Bones kurta megjegyzése, hiszen máskor
is évődött velem – meg minden más hallótávolságban lévő nő-
vel –, de nem szólt semmit. Egy utolsó mosolyt villantott rám,
aztán indított.
– Azt kértem, hogy feltűnés nélkül várjon minket egy biz-
tonságos kocsival – támadt neki a bácsikámnak Bones. – Erre
idejön egy limuzinnal, egyenesen a géphez. Hogy gondolta ezt?
Don a szemöldökét tépdeste.
– Még várj két percet, aztán kritizálj, ha akarsz.
– Mindketten fáradtak vagyunk – mondtam gyorsan, és
gondolatban üzentem Bonesnak: Még azt se tudja senki, hogy
visszajöttünk az Államokba. Ne akard már mindenkinek leha-
rapni a fejét. Ugyanakkor megszorítottam a kezét, azzal a né-

44
ma ígérettel, hogy mindketten jobban fogjuk érezni magunkat,
ha megérkezünk oda, ahová szeretnénk.
– Bueno, pero cuál es el problema?
– Angolul, ha lehetne – emlékeztettem Juant.
– Azt akarja tudni, mi a probléma, szivi – dőlt hátra Bones,
és megpaskolta a csípőmet. – Biztonsági öv! Más se hiányzik,
mint hogy autóbalesetben sérülj meg.
Bekattintottam az övet.
– Most boldog vagy?
Egy fekete limuzin suhant el mellettünk. Aztán még egy. És
még egy. Elképedve bámultam ki az ablakon, és legalább egy
tucat limuzint láttam az úton, ahol mi is haladtunk.
– Az új Miramax film szereplőgárdája épp most kapta meg
az engedélyt, hogy elhagyja a repülőteret – rántott még egy
utolsót elégedetten a szemöldökén Don. – Szegény ördögök, jól
feltartották őket a biztonsági ellenőrzésnél. Órákig várakoztak.
Bones elmosolyodott.
– Furmányos egy vén fószer maga.
– Van némi gyakorlatom abban, hogy Catet rejtegessem, ha
még emlékszel.
Bones megvetően szívott egyet az orrán.
– Persze, nagyon is jól emlékszem.
– Játsszatok szépen! – jegyeztem meg.
Semmi szükség nem volt most arra, hogy kakaskodjanak
egymással.
Bones megszorította az ujjamat.
– Ne félj, már nem haragszom rá. Ami azt illeti, még hasz-
nunkra lehet. Mondja csak, öregem, van valamelyik zseniális
tudósának olyan tablettája, ami megakadályozza azt, hogy va-
laki álmodjon?
Don morbid érdeklődéssel hallgatta végig a beszámolómat a
Gregor-helyzetről, a vele töltött potenciális múltamról és arról,
miért nevezik őt Álomfogónak. Mire minden kérdésére vála-

45
szoltam, két óra telt el, és a bácsikám kezdett kissé betegen ki-
nézni.
– Juan, menj ki a következő kijáraton, egy másik szállító-
eszköz vár ránk a Shell kútnál – szólt Bones. – Cicuska, csak
pár perc, és megyünk tovább.
– Meglátom, mit tehetek Catért tablettafronton – mondta
Don, mikor kissé magához tért. – Csináltatni fogok neki vala-
mit, ami segít.
Juan lehajtott a pályáról, és befordult egy benzinkúthoz, ami
történetesen Shell volt.
– Megérkeztünk. Juan, vaya con dios, és Don… – nyújtotta
a kezét Bones –, vigyázzon magára.
Don megrázta Bones kezét.
– Seperc alatt meglesznek azok a tabletták.
Búcsúzóul is megöleltem a bácsikámat, bár alapból nem na-
gyon szoktuk kimutatni az érzelmeinket egymás iránt. De ki
tudja, mikor látom majd újra? Anyámtól eltekintve ő az egyet-
len megmaradt rokonom.
– Kösz, hogy velünk tartottál, Don. Biztosan felborította az
időbeosztásodat.
– A többi dolog várhat – nyomorgatta meg a vállamat Don.
– Légy óvatos, Cat.
– Megígérem.
Ugróiskola és Ragtapasz szállt ki elsőként. Gyorsan végig-
pásztázták a kutat és környékét, aztán feltartott hüvelykujjal je-
lezték, hogy minden okénak tűnik. Bones odament egy geszte-
nyebarna városi terepjáróhoz, és üdvözölte a sofőrt. Ez lesz az
új kocsink.
Én is kiszálltam és átmentem a limuzin másik oldalára.
– Semmi ölelés, haver?
Juan leparkolt, de a motort nem állította le. Kimászott, és
rendesen megölelt a szokásos fenékmarkolászás helyett.
– Az hombre harapós kedvében van – morogta.
– Csak nem aludta ki magát. Nem lesz semmi baj.

46
 – Cicuska! – toppantott türelmetlenül Bones. – Nagyon nyílt
itt a terep. Ne ácsorogjunk ennyit.
– Jó! – Még egyszer utoljára rámosolyogtam Juanra. – Ne
keveredj semmi bajba!
– Te se, querida.
Elindultam a NŐK feliratú ajtó felé a kút oldalában, és gon-
dolatban közöltem Bonesszal, hogy nem kell őrt állnia a mosdó
előtt. A WC undorító volt, de nem akadt túl sok választásom.
Ha majd nagyon elegem lesz a nyilvános budikból, átváltozom
vámpírrá. Mivel azonban eddig mindenáron meg akartam ma-
radni félvérnek, csak magamat okolhatom az ezzel járó ké-
nyelmetlenségekért.

Mire áthaladtunk a New Orleans felé vezető huszonkét mérföl-

des hídon, újra este lett. Még sosem jártam itt, mert Donnak
végzett munkám során nem volt szükség rá. A dzsessz szülővá-
rosában ugyan eléggé mindennaposnak számított a bűnözés, de
meglepő módon a tettesek jobbára emberek voltak, nem vámpí-
rok vagy ghoulok.
Bones nem volt hajlandó szundítani a Tallahassee-től New
Orleansig tartó ötórás út során. Úgy sejtettem, hogy fél: ha nem
figyel sasszemmel, talán engem nyom el a buzgóság. Ugróisko-
la vezetett, Ragtapasz az anyósülésen feszített. Miközben a hí-
don gurultunk, végre megkérdeztem, milyen okból látogatunk
el a híres városba.
– Beszélnem kell Orleans Királynőjével – felelte Bones. – A
személyében nagy erejű szövetségesre tehetünk szert, ha eset-
leg kenyértörésre kerül a dolog Gregorral, de nem szereti, ha
telefonon keresztül kérnek tőle szívességet.
– Már megint egy királynő? – Egész Európában kevesebb
király akadt, mint amennyi az élőhalottak között.
Bones rám sandított.
– New Orleans királynője Marie Laveau, bár mostanában
Felség néven fut. Marie az ország egyik legnagyobb hatalmú

47
ghoulja. Hallottál már szóbeszédeket a vudu mágiáról? Nem
szóbeszéd az, szivi.
Nem nagyon tetszett a dolog. A legutóbbi misztikus erejű
királynő majdnem mindannyiunkat elpusztított. Mindig is azt
tartottam, hogy a nők veszedelmesebbek a férfiaknál.
– Nem veszélyes kezdeni vele, ha ilyen sötét dolgokkal fog-
lalkozik?
– Marie nagyon szigorú etikett szerint cselekszik. Ha enge-
délyezi, hogy meglátogasd, biztonságban vagy a látogatásra
menet, a látogatás közben, és távozáskor. Lehet, hogy meg-
mondja: utána az első adandó alkalommal kikészít, de akkor
sértetlenül elenged. Persze utána érdemes szedni a lábadat.
– Lehet, hogy ő udvarias vendéglátó, de mi a helyzet a város
többi élőhalottjával? Tudod, „Hoppá, Felség, véletlenül kicsi-
náltam pár turistát?”
Bones komoran horkantott.
– Marie-nál nincs „hoppá”. Ha mellénk áll, senki sem mer
ránk támadni a Negyedben. Még Gregor sem.
– Szállodában fogunk lakni?
– Van itt egy házam, de egy ideje nem használom. Egy régi
barátom lakik benne és tartja rendben. Nem lehet tudni, meddig
maradunk, hisz még nincs megbeszélve a találkozó Marie-val.
Marie azt szereti, ha az emberek akkor mennek hozzá, amikor
ő látni akarja őket.
Az utcák kezdtek összeszűkülni. Mire elértük a francia ne-
gyedet, már csak egy kocsi szélesek voltak. Tégla és kő váltotta
fel a stukkót és gipszet – a város mintha egy szempillantás alatt
megöregedett volna. A legmegdöbbentőbb mégsem az építé-
szeti stílus volt.
– Bones! – tekergettem a fejem csodálkozva. – Te jó ég,
nézd!
Bonesnak felgörbült a szája.
– Nem semmi, igaz? De nehogy szóba állj velük: ledumálják
a füledet is.

48
 Mindenhol szellemek nyüzsögtek. A tetők felett lebegtek, a
járdák felett röpködtek, a padokon üldögéltek a mit sem sejtő
turisták mellett – vagy éppen rajtuk. Mikor egy piros lámpánál
megálltunk a kocsival, mellettünk egy olyan turistacsoport
ácsorgott, akik történetesen éppen New Orleans szellemtörté-
neti túrán vettek részt. Három szellem a szemem láttára vitat-
kozott össze az idegenvezető tévedésein. Az egyik szellem
annyira feldühödött, hogy ide-oda röpködött, át a vezető hasán,
állandó büfögésre késztetve a szerencsétlent. Biztosan azt hitte,
hogy emésztési zavarai vannak, pedig egy izgága szellem kel-
lemetlenkedett a zsigereiben.
Korábban is láttam már szellemeket, de nem ilyen tömeg-
ben. A környéknek volt egy olyan különleges kisugárzása, még
az autóból is érzékelhetően, hogy úgy éreztem: jó helyen van-
nak itt.
– Gyönyörű – mondtam végül. – Imádom.
Bones elmosolyodott, az arcán kissé enyhült a feszültség.
– Gondoltam, hogy így lesz, Cicuska.
A terepjáró megállt a Negyed legforgalmasabb részén túl
egy kereszteződésnél. Bones kipattant és átjött az én oldalamra,
hogy kinyissa nekem az ajtót.
– Megérkeztünk.
Sorházaknak tűnő épületek szegélyezték az utcát, de alig
néhánynak volt bejárati ajtaja.
– Szándékosan vannak így tervezve – felelte Bones ki nem
mondott kérdésemre, miközben Ragtapasz továbbhajtott, Ugró-
iskola pedig velünk maradt. – A kreol családok túl hivalkodó-
nak tartották volna. Oldalról kell bemenni.
Egy kis kapun keresztül szűk sikátorba jutottunk, és Bones
kinyitott egy ajtót az oldalfalban. A némileg szegényes kinti
környezet után fényűző helyiségbe érkeztünk.
– Liza! – kiáltotta el magát Bones. – Megjöttünk!
Udvarias mosollyal fordultam a lépcsőn lejövő lány felé.

49
 – Úgy örülök, hogy megismerhetlek, chérie – köszöntött
enyhe akcentussal.
– Öööö… – A kezemet nyújtottam, de nem jutottam szóhoz.
Liza ghoul volt, tehát valószínűleg nagyságrendekkel idősebb
nálam, de emberi szemmel körülbelül tizennégy évesnek lát-
szott.
A keze vékony és finom volt, akárcsak az egész testalkata.
Legfeljebb százhatvan centi lehetett, és vasággyal együtt is alig
negyvenöt kiló. Súlyosnak tűnő fekete haja meglebbent, ami-
kor odalépett Boneshoz.
– Mon cher…
Elég volt egy pillantás a lány arcára, ahogyan Bonesra né-
zett, és gyanúim a kapcsolatuk korábbi jellegéről bizonyítást
nyertek. Aljas disznó vagy, Bones. Mindig is sejtettem, de most
itt a cáfolhatatlan bizonyíték.
Bones megölelte. Liza úgyszólván eltűnt a karjaiban, de egy
pillanatra láttam közben az arcát. Vonásain megbékélt mosoly
ömlött el. Milyen csinos, döbbentem rá. Elsőre nem tűnt fel.
Bones eleresztette, a lány pedig elhúzódott, és inkább nekem
szentelte a figyelmét.
– Készítettem neked ennivalót, Cat, és kávét. Ugye jól gon-
dolom, hogy a koffeinest szereted?
– Igen, a jó erőset. – Ha nem lettem volna annyira fáradt, le-
pofoztam volna Bonest. Ezt a kislányt egy tizenhat éven felüli
filmre se engednék be.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy leültessem Lizát, mielőtt a
légkondi elfújja. A szokásos azonnali utálat helyett, melyet
Bones korábbi női iránt eddig éreztem, Lizával kapcsolatban
furcsán védelmező érzéseim támadtak. Először is halott, tehát
semmi szüksége védelemre. Másodszor pedig a lopott kis pil-
lantásaiból ítélve szerelmes Bonesba.
Pedofil fráter!
– Liza, lennél kedves elmondani Catnek, hogy mennyi idős
voltál, amikor átváltoztál? – kérdezte Bones, és célzatosan rám

50
pillantott. – Nehogy egy téves feltételezés miatt megorroljon
rám.
Liza félénken, halkan elnevette magát.
– Tizenhét éves voltam. Ha ember maradtam volna, későn
érő típusnak mondanának.
– Ó! – Legalább már nem gyerek, és a kisugárzásából ítélve
még ez is legális lehetett akkoriban. – Akkor miért nem vártál
az átváltozással?
Liza arca elborult.
– Nem volt rá módom. Megmérgeztek, már halott voltam.
Csak azért vagyok most itt, mert ugyanaznap vámpírvért is it-
tam. A családom hazavitt, hogy eltemessen. Aztán Bones ki-
szedett a sírból és ghoulként újraélesztett.
– Ó! – Kezdtem rosszul érezni magam. – Bocsánat. Bárki
tette is ezt veled, remélem, Bones megfizetett neki.
Liza szomorkásan elmosolyodott.
– Véletlen baleset volt. Egy orvos adta nekem a mérget, ab-
ban a hitben, hogy segít rajtam. 1831-ben még nem volt túl fej-
lett az orvostudomány.
– Ha már a gyógyszereknél tartunk, felhívhatnánk Dont. Ta-
lán már intézett nekem valamit.
– Beteg vagy? – kérdezte meglepetten Liza.
– Nem – jelentette ki Bones. – Ideértek már Gregor követe-
lésének hírei?
Liza gyors oldalpillantást lövellt rám.
– Igen.
– Remek. – Bones hirtelen nagyon fáradtnak tűnt. – Ezek
szerint Marie is tudomást szerzett már róla. – Odament a tele-
fonhoz és nyomkodni kezdte a gombokat. Nemsokára beszélni
kezdett valamilyen nyelven, ami némileg emlékeztetett a fran-
ciára. Ez lenne a kreol?
Persze ettől még egy büdös kukkot sem értettem belőle.
– Elmondja a hívott félnek, kicsoda, és hogy beszélni sze-
retne a Felséggel – fordított Liza segítőkészen. – Azt mondja,

51
hogy sürgős a dolog… most talán várakoztatják… – Valóban,
Bones elhallgatott. A combján dobolva számolta a múló pilla-
natokat, aztán újra beszélni kezdett. – Igen… igen… Azt
mondja, hogy várni fogja a visszahívást.
Bones letette a kagylót.
– Semmi értelme ismételgetni magamat. Most már hívhatod
a nagybátyádat, szivi. A mobilodról intézd, nem akarom lefog-
lalni ezt a vonalat.
Nagyon szűkszavú volt. Emlékeztettem magam, hogy rá is
hat az időeltérés, az alváshiány és persze a hatalmas feszültség.
Miközben Bones informálta Lizát Gregorral kapcsolatban, én
hívtam Dont. A beszélgetés végére tisztában voltam az új
gyógyszer szedésének szabályaival, és Don megígérte, hogy
azonnal el is küldeti nekem.
– Don összehozott nekem valamit – mondtam, alighogy le-
tettem. – Elméletileg azonnal a mélyalvás állapotába juttat, át-
ugorva a REM fázist. De csak hét óráig tart a hatása, aztán vért
kell adnod, hogy felébressz, így nem fogok felszínesebb REM
alvásba kerülni, amikor kifut.
Bones arcán végigsöpört a megkönnyebbülés.
– Még szerencse, hogy nem öltem meg a vén gazembert az
első találkozásunkkor, pedig nagyon szerettem volna. Ez remek
hír, Cicuska. Nem hiszem, hogy hagytalak volna elaludni, ha
egyik pillanatról a másikra eltűnhettél volna tőlem.
A hangjából kicsengő érzések szinte elfújták eddigi nehezte-
lésemet. Ha én lennék a helyében és ő tűnhetne el bármikor, én
is ideges lennék.
– Nem fogok eltűnni. – Odamentem hozzá és átöleltem.
Ebben a pillanatban megcsörrent Liza telefonja.

52
 Hat

Lenyűgözötten bóklásztam a házban, melynek méretei elké-

pesztőek voltak. Csodálatos belső terek, kovácsoltvas erkélyek,
két emelet. A falakat erős színekkel festették be, díszes fehér
stukkózattal ékesítették. Minden fürdőszoba márványból volt,
amit csak láttam. Dióhéjban, fényűző volt, mégis ízléses, s itt
nem féltem beleülni a tizennyolcadik századi székekbe.
Bones hatása is érződött néhol a nőies enteriőrben. Egy
ezüst késkészlet. Süppedős, nem pedig elegáns kanapék. Bőven
volt időm a nézelődésre. Bones nélkülem ment el Marie-hoz.
Mikor bejelentette, hogy egyedül megy, fújni kezdtem, mire
Liza pánikszerűen magunkra hagyott minket. Bones némán vi-
selte dühöngésemet, s megvárta, amíg befejezem, csak aztán
utasította el kerek perec, hogy magával vigyen. Azt mondta,
hogy a jelenlétem elvonná Marie figyelmét, vagy valami ha-
sonló baromságot.
Egy pillanatig sem hittem neki. Már megint csak védelmez-
ni akar. Ha nem visz magával, az azt jelenti, hogy hiába han-
goztatta annyit a szabad eltávozást, mégiscsak veszélyes az a
találkozó. Két dolgot tehettem: vagy fizikailag szembeszállok
vele, amikor el akar indulni, vagy későbbre tartogatom a visz-
szavágást. Az utóbbit választottam.

53
 Miután tehát felderítettem a házat, fürdőt vettem az egyik
oroszlánkarmos lábazatú kádban. Aztán csipkés köntöst öltöt-
tem, és újra nekivágtam a háznak, hogy mosógépet és szárítót
keressek. Nem maradt tiszta ruhám, Liza cuccai pedig nem jöt-
tek volna rám. Vásárolni sem mehettem – hajnali három táján
csak a bárok tartanak nyitva.
Amikor Bones hazajött, már csaknem hajnalodott. Belépett
az ajtón, és megtorpant, amikor megpillantott minket Lizával.
A földön üldögéltünk, és én éppen a fekete fürtöket fontam
copfba. Míg Bones távol volt, szóba elegyedtem Lizával. Iga-
zán kedves lánynak tűnt, s hamar megkedveltem. Csak egy
gyors, szúrós pillantást vetettem Bonesra, miközben határtala-
nul megkönnyebbültem, hogy él, aztán újra Liza hajának szen-
teltem minden figyelmemet.
– Fantasztikus hajad van. Olyan vastag szálú. Egészen a föl-
dig meg tudnád növeszteni.
– Látom, jól elvagytok – jegyezte meg Bones, enyhe megle-
petéssel. – Nem is kérdezed meg, mi volt, Cicuska?
– Odaértél és fölmentél a lépcsőn – feleltem. – És nem riká-
csolsz velem, hogy azonnal szálljak be valami autóba, úgyhogy
feltételezem, a Felség nem mondta azt, hogy mindenki ránk
vadászik. Igazam van?
Bones szája széle felkunkorodott.
– Tudom, tudom, még mindig haragszol rám. Úgyhogy tet-
szeni fog, amit most mondok: Marie látni akar téged, mégpedig
nélkülem.
Éles, önelégült kacajt hallattam.
– Te jó ég, Bones, akkor nehéz dolgod lehetett. Máris kez-
dem kedvelni ezt a Marie-t.
– Gondoltam, hogy örülni fogsz. – Az arckifejezése elárulta,
hogy neki nem igazán tetszik a dolog. – Hagyjalak nyugodtan
fonni és feküdjek le egyedül? Úgy látom, előnyben részesíted
Liza társaságát az enyémmel szemben.

54
 – Elég bosszantó tud lenni, amikor tétlenül kell malmoznod,
amíg a szerelmed a veszélybe megy, nem igaz? – feleltem, s
nem volt egy csepp bűntudatom sem.
– Egyáltalán nem örültem neki, hogy itt kell hagynom téged
– vágott vissza Bones. – Te viszont szemlátomást élvezed,
hogy ugyanezt teheted velem.
Liza csak kapkodta a fejét. Mivel azonban a copfja vége a
kezemben volt, ez kissé megnehezítette a dolgát.
– Cseppet sem érdekelt téged, hogy mit éreztem, amíg ma-
gamra hagytál – csattantam fel az elmúlt napok összes feszült-
ségével. – Úgyhogy igenis élvezem a visszavágást. Nyugodtan
tarthatsz kicsinyesnek érte.
– Rosszindulatú kis nyavalyásnak tartalak – felelte Bones,
és fölém magasodott. – Erre mit mondasz?
Elengedtem Liza haját és felpattantam. A kihívás elhang-
zott.
– Az embereket ki kell ismerni. Mi a baj? Dühös vagy, hogy
hiába lóbáltad meg a farkadat Marie előtt és hiába hivatkoztál a
régi szép napokra, nem érted el azt, amit akartál?
– Szeretnélek tájékoztatni, hogy sosem dugtam Marie-vel –
bökött a mellkasomba Bones. Liza arrébb iszkolt.
Hitetlenkedve meredtem a mellkasomnak feszülő ujjra.
– Vedd le rólam a kezed, vagy ellököm!
Bones szemöldöke felszaladt.
– Próbáld csak meg, szivi!
Te akartad. Az öklöm az állába csapott. Bones elhajolt, mie-
lőtt újabb találatot vihettem volna be, és a szemében zöld láng
csapott fel.
– Csak ennyire vagy képes? Kevés lesz. – Ezzel újra a mell-
kasomba bökött.
Hát akkor kezdődjön a banzáj!
Elkaptam Bones csuklóját, és megrántottam, miközben síp-
csonton is rúgtam, hogy kibillentsem az egyensúlyából. De túl
gyors volt: átugrott lendülő lábam fölött, egyúttal el is lökött.

55
Egyetlen könnyed taszajtásától kiterültem a díványon. Liza ré-
mülten felsikkantott.
– Kérlek, hagyjátok abba!
Ügyet sem vetettem rá, de Bones sem. Az izgalomtól fel-
gyorsuló pulzussal tápászkodtam fel. Tetszett az ötlet, hogy
egy jó kis bunyóval eresszem ki a felgyülemlett gőzt. A szeme
zöld csillogásából ítélve Bones is benne volt a játékban.
Mégis biztos akartam lenni a dolgomban.
– Valóban durván akarsz játszani? – kérdeztem szenvtelen
arccal.
Önelégült, szemtelen és szexi volt a mosolya, ahogy köze-
lebb engedett magához.
– Miért is ne? Úgyis én győzök.
Visszavigyorogtam rá. Aztán behúztam egyet a gyomrába.
Használj ki minden kézenfekvő lehetőséget, ezt éppen ő mon-
dogatta mindig. Én pedig figyelmes tanítvány vagyok.
De ahelyett, hogy kétrét görnyedt volna, ahogy vártam,
egyenesen átdobott a válla fölött. Úgy nekivágódtam a meny-
nyezetnek, hogy kiment belőlem az összes levegő. Egy töredék
pillanatom maradt csupán, hogy elrugaszkodjak a stukkóktól,
mielőtt rám repült, de így csak a hűlt helyemet találta.
Aztán már rajtam is volt. Bones vigyorogva, teljes súlyával
szorított le. A köntösöm felső része szétnyílt, meztelen mellem
súrolta az ingét, ahogy vergődtem alatta. Lepillantott, és meg-
nyalta a száját.
– Most már feladod? – kérdezte.
A szívem vadul vert az izgalomtól, de szívesen letöröltem
volna azt az önelégült mosolyt Bones képéről. Szabadon hagy-
ta a karomat, ami hiba volt.
– Még nem. – Magam mögé nyúltam és megragadtam az el-
ső kezem ügyébe eső dolgot. Aztán a fejem fölül rádobtam.
A márvány kávézóasztalka diribdarabra tört. Bones fejét ta-
lálta, ami némi kábultságot okozott, s én ezt ki is használtam.
Kimásztam alóla és már éppen világgá akartam kiáltani győ-

56
zelmem… amikor két vasmarok kulcsolódott a bokáimra. Pró-
báltam kirángatni magam, de ő erősen tartott, lerázva magáról
az asztalka romjait. Csak egy jókora cintálat tudtam elérni.
Felkaptam és fegyverként emeltem magam elé.
– Legközelebb ezt fogom használni! – mondtam figyelmez-
tetően.
Bones felpillantott rám, miközben változatlanul szorongatta
a bokámat. Liza a legtávolabbi sarokban kuporgott, öklét a szá-
jába tömve ijedtében. Ugróiskola és Ragtapasz az ajtónál lap-
pangott, tanácstalanul.
Hirtelen kitört belőlem a nevetés.
Bones szája is rángatózni kezdett. Lizának kimeredt a sze-
me, mikor Bones kuncogni kezdett.
– A fenébe is, Cicuska, sosem hittem volna, hogy egyszer a
saját bútoraimmal vernek le. Tudod, hogy csillagokat láttam,
amikor fejbe kólintottál?
Letérdeltem mellé, és beletúrtam a hajába, hogy kiszedjem a
márvány utolsó szilánkjait. Bones szeme élénkzölden ragyo-
gott, s torkomra fagyott a nevetés, amikor magához rántott és
megcsókolt.
A csókja kemény volt, válaszra várt. Az adrenalin valami
mássá változott át bennem, amikor hasonló sürgetéssel vissza-
csókoltam. Még hallottam, ahogy az ajtó becsukódik a sietősen
távozó nézők után, aztán maga alá nyomott.
– Elég régen nem bunyóztunk már – morogta Bones, mi-
közben a szája végigsiklott a nyakamon. – Már el is felejtettem,
mennyire élvezem.
A keze akadálytalanul kalandozott a combomon, hiszen
semmit sem viseltem a köntös alatt. Ősi hang szakadt fel belő-
lem, amikor ujjai a lábam közé értek.
– Úgy látom, neked is tetszett – suttogta.
Szétrántottam az ingét, mit sem törődve a szétszóródott asz-
taldarabokkal, és köré fontam a lábamat.
– Kellesz nekem.

57
 Nemcsak úgy értettem, hogy kívánom. Utáltam azt a távol-
ságot, ami az elmúlt napokban közénk állt. Újra közel akartam
érezni magamhoz. Hinni akartam abban, hogy minden jóra for-
dul majd, bármilyen őrült is a helyzet.
Lenyomott a díványra, és lehúzta a nadrágját. Felnyögtem
az érzések kavalkádjában az első döfésére, és a vállába harap-
tam, hogy ne kiáltsak fel a gyönyörtől.
Bones közelebb húzta a fejemet, ahogy még mélyebbre ha-
tolt belém.
– Erősebben – nyögte.
Belemélyesztettem a fogaimat, és nyelni kezdtem a vért fel-
hasadt bőre alól. Az apró seb azonnal beforrt, ahogy elhúztam a
számat, hogy megcsókoljam.
Az ajka az enyémre tapadt, hogy elállt a lélegzetem.
– Imádom, amikor megharapsz – hörögte, amint épp levegőt
vettem.
Még erősebben szorítottam magamhoz, körmeim a hátába
vájtak.
– Mutasd meg, mennyire.
Halkan felkacagott. Gyorsabban kezdett mozogni.
– Épp ez volt a tervem.

Bones francia fánkkal és kávéval ébresztett, de egy darabig

még ágyban maradtunk. Az eddigi kölcsönös neheztelésnek
nyoma sem maradt, legalábbis egy időre.
Mivel Marie estére várt, egyelőre a vendéglistáján voltunk,
tehát szabadon járkálhattunk a városban. Ezt kihasználva meg-
néztük a Francia Negyedet. Dzsekire nem volt szükség a forró
augusztusban, naptejre viszont igen.
Bones a Bourbon Streetről a Jackson Square-re vitt, majd a
Szent Lajos-katedrálishoz, amely nagyon hasonlított a Párizs-
ban látott templomokhoz. Ezután a Lafitte’s Blacksmith Shop-
nál álltunk meg, a negyed egyik legrégebbi épületénél. Miköz-

58
ben gin-tonikot szürcsöltünk a kinti asztalok egyikénél, hirtelen
egy szellemet pillantottam meg mellettünk.
– Kopj le, haver – mondta neki Bones. – Mint már mondot-
tam, szivi, a Nagy Tűzvész…
– Nyomorult igazság ez, hogy csak a legbolondabbak állnak
szóba veled, ha meghaltál – motyogta a szellem. – A vámpírok
és a ghoulok még köszönésre se méltatnak.
Bones bosszús neszt hallatott.
– Akkor jó napot, menj el.
– A lány biztosan nem tudja, kihez beszélsz – vigyorgott fe-
lém a szellem. – Biztosan azt hiszi, megőrültél…
– Én is látlak téged – szóltam közbe.
Ha egy félig áttetsző egyénről azt lehet mondani, hogy elké-
ped, akkor most ez történt. Valaha talán kék szeme résnyire
húzódott.
– Nem tűnsz érintettnek – mondta végül.
– Úgy érted, nem vagyok bolond? Sok minden vagyok, de
az nem. De nem gondolod, hogy udvariatlanság beleszólni má-
sok beszélgetésébe? Még csak azt se mondtad, hogy elnézést.
– Cicuska, figyelmeztettelek, hogy mi van, ha szóba állsz
velük – sóhajtott fel Bones.
– Nem gondoltam, hogy válaszra méltattok – felelte moso-
lyogva a szellem. – Az élőhallottak… – biccentett Bones felé –
keresztülnéznek rajtunk. Pedig csak ők látnak minket, mégsem
törődnek velünk.
Olyan szenvedéllyel beszélt, hogy a legszívesebben hátba
veregettem volna, ha lett volna teste. Így csak együtt érzőn rá-
mosolyogtam.
– Téged hogy hívnak? Engem Catnek.
A szellem meghajolt, feje áthatolt az asztalon.
– A nevem Fabian du Brac. Születtem 1877-ben, meghaltam
1922-ben.
Bones hátradőlt a székén.

59
 – Fabian, örülök, hogy megismertelek. De most, ha megbo-
csátasz, dolgunk van.
– Te Bones vagy – jelentette ki a szellem. – Már láttalak
párszor. Mindig túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy beszélgess ve-
lünk.
– Valóban, kíváncsi szellem barátom…
– Bones! – rángattam meg a karját. – Ez tudja, hogy ki
vagy!
– Cicuska, de mi…
A hangja elakadt, amikor eljutott a tudatáig az, amit szavak
nélkül üzentem neki. Aztán odaadó figyelemmel, mosolyogva
Fabian felé fordult.
– Elismerem, hogy igazad van, cimbora. Néha engem is em-
lékeztetni kell a jó modorra. Azt mondod, 1877-ben születtél?
Jól emlékszem 1877-re. Akkoriban jobb idők jártak, nem igaz?
Bonesnak igaza volt, ami a szellemek bőbeszédűségét illeti.
Fabian parttalanul fecsegni kezdett a régmúlt napokról, a mo-
dern kultúra silányságáról, a kedvenc elnökeiről és a
Louisianában lejátszódott változásokról. Olyan volt, mint egy
két lábon járó enciklopédia. Elképesztő, mi mindent képes
megjegyezni egy fantom. Például mesélt a nem-idevalósi
ghoulok tömeges beáramlásáról New Orleansba. A titkos talál-
kozóikról. Gregor neve is felbukkant időként, valamint az a
szóbeszéd, hogy a ghoul fajt veszély fenyegeti.
– Gregor és a ghoulok? – próbálkozott Bones. – Mit mond-
tak még?
Fabian ravaszkás pillantást vetett rá.
– Többé nem akarok elfeledett lenni.
– Gondolom – felelte Bones. – Nekem jó memóriám van,
örökké emlékezni fogok rád.
Ritkán szóltam bele a beszélgetésükbe, de most megtettem.
A huszadik század elejéhez és a lovak kiszorulásához, az autók
térnyeréséhez nem tudtam hozzászólni, de ehhez igen.

60
 – Fabiannak társaság kell – jegyeztem meg. – Magányos.
Ugye ezt akartad mondani?
– Igen. – Talán csak a napfény játéka tette, de mintha köny-
nyek csillogtak volna a szellem szemében. – Otthonra vágyom.
Persze tudom, hogy többé nem lehet igazi családom, de újra
tartozni szeretnék valahová.
Vannak dolgok, amik sosem változnak. A társaság utáni
vágy az élet és halál közti szakadékon is átível.
Bones rezignáltan felelte:
– Csavargókat fogadjunk be, Cicuska? Előbb állítsuk fel a
szabályokat. Ha ezektől eltérsz, Fabian, azonnal rád uszítom a
létező legjobb szelleműzőt, értve vagyok?
– Hallgatlak. – Fabian próbált szenvtelennek tűnni, de szinte
remegett az izgalomtól.
– Először is, nem szolgáltatsz információkat sem rólam, sem
a feleségemről senki élőnek, holtnak, élőhalottnak vagy más-
nak. Érthető?
Fabian bólogatott.
– Rendben.
– Tartsd tiszteletben a magánéletünket, ugyanúgy, mintha
élő lennél. Ha azt hiszed, hogy egy szellemnek elnézzük a
kukkolást, nagyon tévedsz.
Sértett fújtatás.
– Hajlandó vagyok megbocsátani a jellememre irányuló té-
ves feltételezést a modern világban elharapózott felületességre
való tekintettel.
– Ezt vegyük beleegyezésnek? – nevettem.
– Igen.
– Akkor jó – ropogtatta meg az ujjperceit Bones. – És végül
ne dicsekedj el senkinek az új lakásoddal. Nincs szükségem
több rászoruló szellemre a házamban. Egy szót se az egészről,
rendben?
– Természetesen.
– Akkor megegyeztünk, Fabian du Brac.

61
 A szellem a legboldogabb mosolyt villantotta ránk, amit va-
laha is láttam. Bones felállt. Én követtem a példáját, miután
gyorsan kiittam a poharamból az utolsó cseppet is.
– Akkor most már a házam népéhez tartozol, Fabian. Azt
nem mondhatom, hogy ennél jobb dolgod már nem is lehetne,
de megígérem, hogy ha tartod magad a szabályokhoz, többet
sosem leszel otthon nélkül.
Otthagytuk a teraszt és elindultunk haza, nyomunkban a
szellemmel, akinek egyik keze a vállamon nyugodott.

62
 Hét

Bones azt mondta, hogy csizmát vegyek fel. Először azt hittem,
hogy a fegyvertárolás miatt akarja, de az új csizmámba a lába-
mon kívül semmi más nem fért volna bele. Ezenkívül éjkék
nadrágot és fehér blúzt húztam. Ékszert nem viseltem az el-
jegyzési gyűrűmön kívül. Liza szerette volna megcsinálni a ha-
jamat, de én elhárítottam. Elvégre nem partira megyek, hanem
barátságos mérkőzésre.
Miután kísérőnk megérkezett, gyalog indultunk útnak. A
fickót – egy ghoult – Jacques-nak hívták. A bőre szurokfekete
volt, a testéből féken tartott, mégis vibráló erő áradt. Bones
előzőleg megbeszélte, hogy egy darabig eljöhet velem, aztán
egyedül megyek tovább Jacques-kal. Nem vittem fegyvert, s et-
től némiképp meztelennek éreztem magam. Hiányoztak a kése-
im. Ismerős és megnyugtató érzés lett volna magamnál tudni
őket. Biztosan ez is a személyiségem egy különc vonása.
Bones kissé előttem haladt, s fogta a kezemet. Lépései biz-
tonságából látszott, hogy tudja, merre tartunk. Jacques nem be-
szélt útközben. Én sem, mert nem akartam semmi olyat mon-
dani, amit a ghoul esetleg később felhasználhat ellenem. Mint a
letartóztatottaknak, nekem is jogom volt hallgatni. Amit
Bonesszal akartam közölni, azt gondolatban is megtehettem.
Néha haszna is van a gondolatolvasásnak.

63
 Fabian körülbelül száz méterre tőlünk röpködött az épületek
között, mintha csak a saját dolgával lenne elfoglalva. Jacques
pillantásra se méltatta. Elképesztő, mennyire nem törődnek a
szellemekkel azok, akik látják őket. Az ősrégi előítélet az élő-
halottak részéről a szellemlények irányába most a mi mal-
munkra hajtotta a vizet. Bones nem kísérhetett el végig,
Fabiant azonban nem kötötte semmiféle megállapodás. Liza
megdöbbent, amikor hazaértünk vele. Eddig neki sem jutott
soha eszébe, hogy szellemekkel barátkozzon.
Megálltunk az 1-es számú Szent Lajos temető kapujánál.
Bones elengedte a kezem. Bekukkantottam a bezárt sírkertbe,
és felvontam a szemöldököm.
– Itt?
– Ez Marie lakásának bejárata – felelte Bones, mintha csak
egy ház előtt álldogálnánk. – Most magadra kell hagynom té-
ged, Cicuska.
Szuper. Egy temetőnél. Milyen megnyugtató.
– Akkor a temetőben fogok vele találkozni?
– Nem egészen. – Bones hangja egyszerre volt kissé gunyo-
ros és együttérző. – Alatta.
Jacques elfordított egy kulcsot a kapu zárjában, és intett.
– Erre, Kaszás.
Ha Marie Laveau-nak az volt a szándéka, hogy kihasználja a
hazai pálya előnyét, akkor jól csinálta: egy ijesztő ghoullal be-
lépni egy sötét temetőbe, ahol a hatalmas kapu döngve csukó-
dik be a hátam mögött…
– Rendben. Csak utánad, Jacques.

Marie Laveau kriptája a temető nagyobbjai közé tartozott. Ma-

gas volt, talán két méter, alul szélesebb, felfelé keskenyedő.
Fekete x-ekből álló vudu graffiti díszítette az oldalát. A kripta
előtt friss és elszáradt virágok hevertek a legendás vudu király-
nő kőbe vésett neve alatt. Mindezeket néhány pillanatig láthat-
tam csupán, mert Jacques a sírkő előtti földre mutatott, és kreol

64
nyelven mormogott valamit. Aztán a talaj elkezdett visszahú-
zódni.
A csikorgó hangból ítélve valamilyen fémszerkezet mozgat-
ta. A sírkő körüli kis elkerített részen négyszögletű lyuk nyílt
meg. Odalentről csöpögés hallatszott, amiről eszembe jutott,
hogy New Orleansban mindenhol víz van a föld alatt. Jacques
azonban nem osztotta aggodalmaimat. Egyszerűen belevetette
magát a nyílásba, és megismételte előbbi utasítását.
– Erre, Kaszás!
A sötét lyukba bámulva saját tükörképem nézett vissza rám.
Jacques körülbelül tizenöt méteres mélységben volt. Gondolat-
ban vállat vontam, összehúztam magam és ugrottam. Halk
csobbanással értem földet.
Jacques segítőkészen utánam nyúlt, de eltoltam a kezét.
Nem vagyok magatehetetlen baba. A nyílás a fejünk fölött csi-
korogva összezárult, tovább fokozva a kísérteties hangulatot.
Körülbelül ötcentis vízréteg borította az alagútnak tűnő járat
alját. Fények nem voltak, s csak előre lehetett menni. Miköz-
ben a vízben tapicskolva követtem Jacques-ot a majdnem teljes
sötétségben, rájöttem, miért forszírozta Bones a csizmát – ha
valami undorítóba lépek, nem annyira kellemetlen így. A leve-
gő nedves volt, és dohos szagot árasztott. Amikor megérintet-
tem a falat, azt is vizesnek éreztem. Miközben mentünk tovább,
titokban hálát adtam az emberinél élesebb látásomnak, mely-
nek révén nem teljesen vakon botorkáltam.
– Én úgy tudtam, hogy New Orleansban nem lehet a föld
alatt építkezni – jegyeztem meg. – Nem önti el a víz?
Jacques menet közben hátranézett.
– Mindig el van árasztva. Ha nem jön éppen vendég, az ala-
gutakba visszaengedjük a vizet.
Hmmm. Marie nyilván így riasztja el a nemkívánt látogató-
kat. Jó megoldás a kíváncsi turisták távoltartására.
– Ez csak a levegőt lélegzők ellen működik. Mi a helyzet a
többiekkel?

65
 Jacques nem felelt. Nyilván elhasználta a számára engedé-
lyezett beszélgetési kvótát. Körülbelül harminc méter után
fémajtóhoz érkeztünk, mely zajtalanul tárult fel. Mögötte kivi-
lágított előtér következett. Jacques félreállt, hogy bemehessek,
aztán megérintette a karomat.
– Nézd!
Hussanó nesz hallatszott. A mögöttünk tátongó alagút hirte-
len tele lett a falból kiálló pengékkel, minden irányból, mintha
egy szörnyeteg szájába néznénk. Ha pár méterrel hátrébb áll-
tam volna, vékony csíkokra szeletelődöm.
– Klassz – feleltem. Potenciális áldozatként méregettem a jó
kis csapdát. – Egy vagyonba kerülhetett ez a rengeteg ezüst.
– Nem ezüst.
Női hang csendült az előttem emelkedő lépcső tetejéről. Si-
ma, behízelgő. Valóságos crème brűlée a fülnek.
– Acélpengék – folytatta. – Nem szeretném megölni az élő-
halott behatolókat. Inkább élve hozzák őket elém.
Összehúztam magam, mint mielőtt a sötét lyukba ugrottam
volna, aztán elindultam felfelé a lépcsőn, hogy találkozzam a
vudu királynővel.
Ahogyan azt a sírfeliratán olvashattam odafönt, Marie
Laveau 1881-ben halt meg. Nem sokat tudtam róla azon kívül,
hogy ghoul, és hogy roppant hatalommal rendelkezik. Bones
nem ment bele a részletekbe. Óvatossága mindennél többet
mondott el a lépésről lépésre kibontakozó alakról. Kevéske in-
formációm alapján arra számítottam, hogy Marie trónszéken
foglal majd helyet, turbánosan, egyik kezében lefejezett csirké-
vel, a másikban összeaszott koponyával. Így aztán komoly
meglepetésben volt részem.
Marie modern, vastagon párnázott karosszékben üldögélt,
kézimunka fölé hajolva. Fekete ruhát viselt a vállára dobott fe-
hér kendővel. A lábán csinos magas sarkú cipő, talán Prada.
Vállig érő, sötét, kissé göndörödő haj, könnyed smink. A Mát-
rix egyik jelenete ugrott be. Akár ő is lehetett volna ott, a süte-

66
mény fölé hajolva, „Ugye milyen finom az illata?”, miközben
én eltörök egy vázát, ami valójában nincs is ott.
– Orákulum? – szaladt ki a számon gondolkodás nélkül.
Nem csoda, hogy Bones annyira velem akart jönni. Egy pilla-
nat alatt képes vagyok magamra haragítani bárkit.
Az éber mogyoróbarna szempár tetőtől talpig végigmért.
Egy karcsú ujj bökött felém.
– Bingó!
Megint az az édes, déli kreol hang. Ha fülön keresztül is le-
hetett volna kalóriákat felvenni, már kilókkal gyarapodtam
volna. Válaszával követte a Mátrix forgatókönyvét.
– Jó kis film volt, igaz? – Nem ültem le, mert nem kínáltak
hellyel. – Az egyik kedvencem. Legalábbis az első rész. A töb-
bi nem annyira.
Az átható tekintetű szempár rám szegeződött.
– Azt hiszed, hogy te vagy a Kiválasztott? Mindnyájunk
majdani vezére?
– Nem – léptem előbbre, és a kezemet nyújtottam. –
Egyszerűen csak Cat vagyok. Örülök, hogy megismerhetem.
Marie megrázta a kezem. Egy pillanatig meg is szorította, de
nem fájdalmasan.
Elengedett, és a szomszédos szék felé biccentett.
– Ülj le kérlek.
– Köszönöm.
A kis helyiség teljesen dísztelen volt. Puszta betonfalak –
bár legalább szárazak –, mindössze két szék. Mint egy börtön-
cella. Sivár és homályos.
– Csapjak bele azonnal a témába, és mondjam el, hogy Gre-
gor nagyon gáz, vagy előbb csevegjünk egy kicsit?
A céltalan szócséplés nem tűnt hatékony eljárásnak. Külön-
ben pedig nem egy embert haragítottam már magamra ártatlan
csevegés címszó alatt. Vannak dolgok, amik meghaladják a ké-
pességeimet. Na jó, elég sok ilyen dolog van.
– Mit akarsz? – kérdezte Marie.

67
 Az enyémhez hasonló szókimondása mosolyra késztetett.
– Maga nem feküdt le Bonesszal és nem köntörfalaz. Ha
nem Gregort támogatja Bones ellenében, nagyon fogom ked-
velni.
Marie vállat vont, és folytatta a kötést.
– Hogy kit kedvelek vagy kit nem, annak édeskevés köze
van ahhoz, kit ölök meg. Ez vagy szükséges, vagy nem.
Felmordultam.
– Mintha csak Vladot hallanám.
A kötőtűk megálltak a levegőben.
– Újabb érdekes adalék. Vlad, a Karóbahúzó nem könnyen
barátkozik. Az Álomfogó sem szokott ennyire belehabarodni
valakibe. Figyelemreméltóak a hódításaid, Kaszás.
Megemelkedett a szemöldököm.
– A hódításhoz az kell, hogy harcolj valamiért. Gregort nem
is ismerem, Vlad pedig csak jó barát, és Bones az egyetlen, aki
számít, hogy úgy mondjam.
Marie torokhangú kacajt hallatott.
– Kiváló színész vagy, vagy nagyon naiv. Gregor vissza
akar szerezni téged, és szorgalmasan gyűjtögeti a bizonyítéko-
kat arra, hogy vérrel kötött téged magához. Vlad Tepes a barát-
jának nevezett. Bones pedig, aki hírhedt volt a nőügyeiről, egy-
szer csak elvett téged, és két háborúba is belement miattad.
– Kettőbe? Én csak egyről tudtam.
– Gregor érthető módon neheztel Mencheresre, amiért egy
évtizedre bebörtönözte, de felajánlotta, hogy nem áll bosszút,
ha visszakap téged. Bones erre nem volt hajlandó, és mivel
társ-uralkodók, így Mencheres nevében is szólt. Technikailag
ez azt jelenti, hogy háborúban állnak Gregorral.
Nagyszerű. Bones ezt elfelejtette megemlíteni.
– Ha Gregor nem tolakodott volna be az álmaimba, akkor
sem ismerném fel, ha elütném kocsival – feleltem lazán. – Arra
emlékszem, amikor megvágtam a kezem és megesküdtem a vé-
remre, hogy Bones a férjem, több száz szemtanú előtt. Hol

68
vannak Gregor tanúi? Hol a bizonyítéka? Ha csakugyan felesé-
gül vett, nyilván megtartott valami emléket róla.
– Majd saját szemeddel láthatod az igazságot – felelte Ma-
rie. – Csoda, hogy eddig még nem láttad.
Kihúztam magam ültömben.
– Mencheres azt mondta, hogy nem lehet visszahozni az em-
lékeimet.
– Valóban ezt mondta? Pontosan ezekkel a szavakkal?
Körmömmel dobolni kezdtem a szék karfáján.
– Valahogy így.
– Mencheres nem is hozhatja vissza az emlékeidet, de Gre-
gor igen – jelentette ki szenvtelenül Marie. – Ezt Mencheres is
tudja. És Bones is.
Egy ideig semmit sem mondtam. Marie meredten figyelte a
reakcióimat, aztán elmosolyodott.
– Szóval te nem tudtad. Milyen érdekes.
– Ez nem jelent semmit – mondtam, leplezve nyilvánvaló
megdöbbenésemet. – Nem ismerem Gregort, de nem olyan fa-
zonnak tűnik, aki szépen visszaadja az emlékeimet, aztán derű-
sen integetve távozik, amikor kiderül, hogy nem volt igaza.
– És mi van, ha igaza volt?
Légy óvatos! Nagyon óvatos!
– Mint mondtam, miért van az, hogy minden követelése az
én emlékeimen alapszik? Ez csapda is lehet, hogy elég közel
kerülhessen hozzám, és aztán huss, elragadjon.
Marie letette a kötést. Úgy tűnt, kezdünk komoly vizekre
evezni.
– Pillanatnyilag elhiszem, hogy valóban nem tudod, hogy
összekötötted-e magad Gregorral. Ha viszont bebizonyosodik,
hogy az ő felesége vagy, és nem Bonesé, a törvényeink értel-
mében Gregor oldalára állok. Ez a válaszom az ügyben.
– Az előbb azt kérdezte, hogy mit akarok. Haza akarok
menni Bonesszal, és szeretném, ha mindenki békén hagyna
vagy tíz évig. Nem emlékszem Gregorra, de még ha emlékez-

69
nék is, az sem változtatna a Bones iránti érzéseimen. Ha Gre-
gor vagy te harcot akartok azzal, hogy hozzá kényszerítetek,
akkor megkapjátok.
Marie arcán új, kortalan kifejezés jelent meg. Lehetett akár
húszéves is, amikor ghoullá változott. Vagy ötven.
– Én is voltam férjnél valaha – jegyezte meg. – Jacques-nak
hívták. Egy nap Jacques megvert, és tudtam, hogy élvezi. Más-
nap reggel mérgezett tonikot itattam vele, aztán eltemettem a
veranda alá. Azóta valahányszor a szeretőm lesz valaki,
Jacques-nak nevezem, hogy emlékeztessem magam: ha kell,
meg is ölhetem.
Marie oldalra hajtotta a fejét, és kihívó pillantást vetett rám.
– Nem innál valamit?
Ez után a kis történet után nem sok kedvem volt hozzá. De
ha azt hiszi, hogy most fülemet-farkamat behúzom ijedtemben,
téved.
– De, szívesen. – Hajrá, Vudu királynő.
– Jacques!
A fekete ghoul megjelent.
– Igen, szerelmem?
Majdnem felkuncogtam a név hallatán. Neked aztán mindig
résen kell lenned, haver. Te biztosan soha nem feledkezel meg
a jeles napokról, igaz?
– Hozz nekem bort, Jacques, és ugye a vendég ízlését is is-
merjük?
A ghoul hamarosan visszatért. A vörös folyadékkal töltött
poharat mély meghajlással Marie-nak nyújtotta, az átlátszót
pedig nekem. Vendéglátómra emeltem az italt, és egy hajtásra
kiittam. Gin-tonik, mily meglepő.
Marie a borát kortyolgatva figyelt. Én Jacques felé nyújtot-
tam kiürült poharamat.
– Finom volt. Kaphatnék még egyet?
Marie lerakta a borát és csettintett Jacques-nak, aki elvette a
poharat és távozott.

70
 – Te sem vagy mindenre immúnis, Kaszás.
– Nem, valóban. De amennyire tudom, önnek is megvan a
maga protokollja a gyilkolásra, úgyhogy akár egy hordóval is
nyugodtan megihatok bármit, amit most kapok. Amúgy pedig
Cat a nevem.
– Te ghoullá akarsz változni? – kérdezte hirtelen Marie.
A kérdés olyannyira váratlan volt, hogy nem válaszoltam
azonnal.
– Nem. Miért?
Marie titokzatos pillantást vetett rám.
– Egy vámpírral élsz. Állandó veszélyben forog az életed, és
bár félvérként gyengébb vagy, mégsem akartál soha vámpírrá
változni. Ha jól tudom, azért, mert félvér képességeidet a
ghoulok erejével akarod ötvözni, hogy te legyél az első ghoul-
vámpír hibrid.
Mi a fenét ihatott ez?, tűnődtem.
– Ez a gondolat soha meg sem fordult a fejemben – feleltem.
– A vámpírok nem képesek ghoullá változni, csak az embe-
rek. Tehát rajtad félvéren kívül senki sem tudja egyesíteni a
vámpírok erejét az ezüsttel szembeni immunitással. Határtala-
nul erős lehetnél. Még sosem gondoltál erre?
A szavaiban nyílt kihívás csengett. Eszembe jutottak Fabian
szavai arról, hogy mostanában a ghoulok csak úgy özönlenek
New Orleansba, és arról suttogtak, hogy a fajtájukat veszély
fenyegeti. Vajon mi lehet ez a veszély? Tényleg azt hiszik,
hogy képes lennék ilyesmire pusztán torz hatalomvágyból?
– Miután apám feltépte a torkomat, Bones azt mondta, hogy
ha meghaltam volna, mielőtt a vére meggyógyíthat, ghoulként
keltett volna új életre. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor va-
laha is eszembe jutott, hogy ghoul is lehetnék. Ha bármikor is
úgy döntenék, felség, hogy átváltozom, akkor csakis vámpírrá
változnék. Úgyhogy megmondhatja annak, aki ezt a pletykát
terjeszti, hogy még nagyobb csodabogár akarok lenni, mint
amilyen már most is vagyok.

71
 Jacques érkezett egy újabb tele pohárral, de Marie megint
csettintett neki.
– A vendégünk távozik.
Felálltam, és gondolatban szapulni kezdtem magam. Ezt
megcsináltad, Cat. Tíz perc alatt felhergelted.
– Mindig öröm, ha híres történelmi személyiséggel találkoz-
hatom – jegyeztem meg.
Marie is felállt. Magas volt, tűsarkújában talán száz-
kilencvennél is több. Szoborszerű alakja a fenyegetés és a mat-
rónás erő különös keverékét árasztotta.
– Egészen más vagy, mint amilyennek elképzeltelek.
A kezét nyújtotta – lágy tejeskávészín bőr. A kézfogás után
legszívesebben kiráztam volna a kezemből a szorítása okozta
zsibbadást.
– Maga is. Meg mertem volna esküdni, hogy lesz lefejezett
csirke.
Miért is ne mondjam ki? Ha valaki meg akar ölni, már úgy-
sem számít.
Marie elmosolyodott.
– Sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy épp a ked-
venc filmemmel indítasz. Menj békével, Cat.
Jacques kitárta előttem az alagút ajtaját. A hosszú, ívelt
pengék szisszenve csúsztak vissza a falba. Homályos villanást
észleltem a folyosó végén. Fabian volt az, de eltűnt, mire
Jacques felzárkózott mögém.
Kísérőm továbbra sem szólt semmit. Mikor visszaértünk a
mennyezeti lejáróhoz, a nyitószerkezet csikorogva működésbe
lépett. Jacques a kezét nyújtotta, hogy segítsen följutni, de én
elhárítottam.
– Kösz, ne fáradj. Egyedül is menni fog.
Gyors térdrogyasztás, egy kis koncentrálás, és máris magam
alá gyűrtem a tizenöt méteres magasságot. Fejlődő ugróképes-
ségeim legalább megfeleltek macskás nevemnek. Egy kis erő-
feszítéssel még sokkal nagyobbat is tudtam volna szökkenni.

72
 Bones a temetőkapunál várt. Mikor a rácsoknak dőlve rám
mosolygott, hirtelen már nem volt fontos semmi, csak a szája
vonala. Az a halvány rózsaszín, gyönyörű ív. Az erős áll, a
metszett pofacsontok. A sötét, fürkésző szem. Mikor kinyílt a
kapu, Bones elkapta a kezemet, és hasonlóan erős energia áradt
belőle, mint Marie-ból, csak éppen nem zsibbasztott el. Bizton-
ságban éreztem magam.
– Vehetnénk pár fánkot az útra – kezdtem.
Megszorította a kezem.
– Ne izgulj, előre sejtettem, hogy nem fogtok kijönni egy-
mással. Már összepakoltunk. Liza a kocsiban vár.
A forgalom vörös és fehér fénycsíkokkal nyüzsgött, mikor
visszaértünk a Negyedbe. Ez a város nem nyugovóra tért éjfél
után, hanem ekkor kezdett élni. Jacques elmaradt mögöttünk –
nem nagyon igyekezett, hogy visszafelé is elkísérjen minket.
– Mit mondott neked Marie legutoljára? – kérdezte Bones.
– „Menj békével.” Van ennek valami titkos jelentése?
Bones megtorpant a zebra közepén. Valaki ránk dudált.
Bones bemutatott neki, aztán átvonszolt a másik oldalra.
– Biztos vagy benne, hogy ezt mondta?
– Nem vagyok süket! – Ez vajon valami nagyon rossz?
Bones elnevette magát.
– Egész pontosan mit mondott neked, szivi? Évszázadok óta
ismerem Marie-t, és a legtöbb, amit kaptam, az volt, hogy „Ne
érjen bántódás utadon”, ami finoman megfogalmazva azt jelen-
ti, hogy „Jól vigyázz magadra, haver!”. A „Menj békével” azt
jelenti, hogy támogat téged. Miután alig fél óráig voltál lent ná-
la. Mi a fenéről beszélgettetek?
Elöntött a megkönnyebbülés.
– Filmekről. Italokról. Lefejezett csirkékről. Tudod, ilyen
csajos dolgokról.
Szemöldök fel.
– Tényleg?
Befordultunk a sarkon. Még négy tömb a házig.

73
 – Szerencsénk van, hogy Matrix-rajongó…
Elhalt a hangom és ledermedtem. Bones is megtorpant és
aggodalmasan mért végig, aztán megfeszült a teste. Ő is meg-
érezhette azt, amit én csak éppen megpillantottam három ház-
tömbbel előttünk. Akkor sem ismerném meg, ha kocsival elüt-
ném…
Mégis felismertem most Gregort. Egyetlen szemvillanás
alatt. És nem álmodtam.

74
 Nyolc

Gregor tekintete mintha perzselte volna a szememet. Bár ilyen

messziről nem láthattam a szeme színét, tudtam, hogy szürkés-
zöld. Aranyszín hajába sötétebb szálak keveredtek, amitől
hamuszőkének tűnt. Mintha túl fényes lett volna, és valaki por-
ral szórta volna be, hogy tompítsa a ragyogást.
– Ugróiskola, Ragtapasz, hozzám, azonnal.
Bones nem emelte fel a hangját, tehát a két vámpír nem le-
hetett messze. Elő is bukkantak a járókelők közül, és elfoglal-
ták a helyüket mellettünk. Bones a mozdulatlanul álló alak felé
fordította a fejét, és halkan átkozódott.
– Majdnem pont a házam előtt ácsorog az a szemétláda. Ta-
lán úgy gondolta, hogy felcsönget érted?
Szorosan fogta a kezem. Feljajdultam. Bones enyhített a
szorításon, de nem nagyon. Még a távolból is láttam, hogy
Gregor szeme összeszűkül és zölden megvillan, aztán elindult
felénk.
Bones elengedte a kezem. Körözött néhányat a fejével, és
ropogtatni kezdte az ujjait, miközben gyilkos eltökéltséggel
megindult. Én is mentem volna vele, de Ragtapaszék visszatar-
tottak.
– Bones!

75
 Ügyet sem vetett rá, csak ment tovább. Akárcsak Gregor.
Nyilvánvaló volt, hogy egyik se tárgyalni akar. Émelyítő féle-
lem fogott el, miközben a két testőr-vámpírral huzakodtam. Jó
fogást találtak rajtam, amíg nem figyeltem oda.
Mikor Bonest és Gregort már csak tíz méter választotta el,
Jacques kinyújtott karral belépett közéjük.
– Egyikőtök se jöjjön tovább!
Amazok nem törődtek vele. Valószínűleg félrelökték volna
Jacques-ot, de ekkor újabb hang csattant fel.
– Az én városomban nem fogtok harcolni!
Bones megtorpant. Gregor lassított, aztán megállt Jacques
kinyújtott keze előtt.
Marie nem annyira járt, mint inkább siklott. Bones dühödten
csalódott pillantást vetett rá.
– Krisztus szerelmére, felség, ha nem akartad, hogy harcol-
junk, akkor miért mondtad el neki, hol vagyunk?
A kibontakozó drámai jelenet alatt sikerült szemen könyö-
kölnöm Ragtapaszt, aztán kicsúszni Ugróiskola meggyengült
szorításából.
– Ilyet többet ne csináljatok! – figyelmeztettem őket, mi-
közben elrohantam.
– Én nem mondtam meg neki – felelte Marie. – És az embe-
reim sem.
Gregor arcán önhitt fintor futott át. A valóságban sokkal
tiszteletet parancsolóbb benyomást keltett, mint az álmaimban.
Volt benne valami idegborzoló, pedig minden ellenségesség
nélkül nézett rám. Talán a tekintetéből áradó vágyakozás volt
az, ami megállásra késztetett. Apró, fájdalmas tűszúrások kezd-
tek pattogni az agyamban.
…én is egy tanyáról származom. Dél-Franciaországból. De
ott nem volt cseresznye…
A kezem a halántékomhoz emelkedett. Gregor orrlyukai ki-
tágultak. Hosszan, provokatívan, jól hallhatóan szívta be a le-
vegőt.

76
 – Catherine.
– Vedd le a szemed a feleségemről! – morogta Bones, alig
féken tartott dühvel. A belőle sistergő energia még méterekről
is mellbevágott. Gregor hasonlóan gyilkos vicsorgást produ-
kált, és előrelépett egyet.
– Az én feleségem.
Mikor Gregor energiája kibontakozott, mint a páva díszes
farktollazata, elállt a lélegzetem.
Gregor álmaimban is erősnek tűnt, de az csak afféle hígított
verzió lehetett. Olyan energia áradt belőle feltartóztathatatlan
hullámokban, amivel az egész Francia Negyed áramellátását
meg lehetett volna oldani. Szent ég. Ez legalább olyan erős,
mint Bones, ha ugyan nem erősebb…
Fékcsikorgás hallatszott mellettünk, de a két férfi nem vette
le a szemét egymásról. Én viszont odanéztem, és Lizát láttam
egy terepjáró letekert ablakában. A szeme kimeredt, és sürgető
mozdulattal intett.
– Kérlek, szállj be, Cat!
– Bones nélkül nem.
Ez Gregornak is szólt. Nem számított, hogy Gregor hangja
késként hasított bele a tudatalattimba. Nem számított, hogy egy
töredék pillanatig, amikor a tekintete az enyémbe mélyedt, vil-
lanásnyi epekedés fogott el. Akár éber, akár alvó állapotomban
én csak Bonesé vagyok, senki másé.
– Látod? Ő már választott.
Ezt Bones mondta, minden szótagot kéjes gyűlölettel meg-
nyomva. Ugyan háttal állt, mégis el tudtam képzelni incselkedő
félmosolyát. Gregor arckifejezéséből ítélve helytálló volt az el-
képzelésem.
– Nyamvadt fráter, az ő igazi választását kitörölte
Mencheres! Alig egy órával az egyesülésünk után ragadta el tő-
lem erőszakkal!

77
 – Engem az se érdekel, ha Mencheres a farkadról szedte le –
vicsorogta Bones. – Majd egyszer felébredsz, és a bilibe lóg a
kezed, te rohadék!
Úgy tűnt, hogy Marie már nem sokáig képes őket távol tar-
tani egymástól. Amellett, hogy Bonest halálos veszély fenye-
gette, sok volt a járókelő is. Rengeteg ember sérülhetett volna
meg, ha ők ketten egymásnak esnek. A szemem sarkából lát-
tam, hogy Fabian besuhan a teherautóba.
– Bones! – kezdtem nyugodt hangon. Ne riaszd meg a ve-
szett kutyát. – Ha ő tudja, hol lakunk, akkor mások is tudhatják.
El kell mennünk.
– Arcátlan fattyú – fröcsögte Bones. – Semmi alantasabbat
nem tudok elképzelni annál, mint ellopni egy másik férfi fele-
ségét még azelőtt, hogy találkoznának.
– Bones, menj! – Marie ugyan nem emelte fel a hangját, de
így is nagyon fenyegetőnek tűnt. – Gregor, te itt maradsz hol-
nap hajnalig. Hívatlanul jöttél a városomba erőszakot szítani.
Hiába a múlt, tudhatnád, hogy ez nem megy.
– Marie…
– Az én negyedemben vagy – tromfolta le Marie Gregort. –
Neked kéne a legjobban tudnod.
Gregor keze megfeszült. Egy pillanatig azt hittem, meg
akarja ütni Marie-t. Ne csináld, haver, mert egyet se pislogsz,
és ott vagy elásva a verandája alatt!
– Ha ragaszkodsz hozzá… – felelte Gregor feszesen.
Bones fejet hajtott.
– Szállj be a kocsiba, Cicuska. Ugróiskola, Ragtapasz, ti is.
Felség, remélem, hogy Gregor alaptalan fecsegése a jövőben
nem fogja elhomályosítani az ítélőképességedet.
Bemásztam az autóba, gondosan kerülve azt a homályos
zöld tekintetet.
– Ég veled, Álomfogó – folytatta Bones, miközben beszállt.
– Remélem, élvezted a mai estét, mert ez volt az utolsó alka-
lom, amikor láthattad Catet.

78
 – Catherine! – Nem kellett Gregorra néznem, akkor is ma-
gamon éreztem a tekintetét. – Az emlékeid a vérembe ivódtak.
Várnak rád, ma bien-aimée, és én megtartom az eskümet…
A becsapódó kocsiajtó elvágta Gregor mondatát. Liza részeg
autóversenyző módjára kanyarodott ki a szúk kis utcából. Le-
hunytam a szemem, hogy ne akarjak visszanézni.

– Szerinted hogy talált meg minket?

Csak később tettem fel ezt a kérdést. Az igazat megvallva nem
sok kedvem volt beszélni a Gregorral történt találkozás után.
Sötét hallgatásából ítélve Bonesnak sem. A nap felkelt. Liza
vezetett. A ghoulok nem annyira hajlamosak a reggeli fáradt-
ságra, mint a vámpírok. Ragtapaszék az igazak álmát aludták
sötét napszemüvegeik alatt.
Ebben az új terepjáróban legalább akkor hely volt, mint két
rendes autóban. Arra az esetre, ha követnének minket, három-
szor is kocsit váltottunk. Bones vadidegen sofőröket bűvölt
meg zöld tekintetével, hogy elszedhessük a járművüket. Mind-
ezt olyan gyorsan, hogy aligha tarthatott velünk a lépést bárki
is. Eddig még nyoma sem volt Gregornak, és már majdnem
Fort Worth-nél jártunk.
Bones bosszús neszt hallatott.
– Hacsak nem Marie valamelyik embere csinált valamit az ő
tudta nélkül – ami valószínűtlen –, vagy valaki az enyéim kö-
zül, akkor tanácstalan vagyok – dobolt a combján. – Talán Don
keze van a dologban. Milyen néven küldette azokat a pirulákat
a házamba, Cicuska?
– Kathleen Smith. – Megborzongtam a gondolatra, hogy a
nagybátyám olyan ostoba lehet, hogy az igazi nevemet használ-
ja. – És ha az idődimenziót nézzük, csak egy nappal azután,
hogy megmondtam neki a tartózkodási helyünket, ez nem jön
össze. Tudjuk, hogy Gregor Párizsban és Londonban is ott volt
akkor, amikor mi, tehát nem sokkal utánunk ide is el kellett in-
dulnia. Ez kizárja Dont.

79
 Bones rám meredt.
– Igazad van. Csak Charles tudta, hová indulunk, amikor el-
hagytuk a házát. Nem gondolnám, hogy nagydobra verte. Ma-
rie csak akkor szerzett tudomást rólunk, amikor megérkeztünk.
Tehát csak néhányan maradnak, akik értesíthették Gregort, és
ők mind itt vannak ebben a kocsiban.
Ragtapaszék erre felriadtak. Liza nagy szemeket meresztett
a visszapillantóba. Én megfeszültem, hátha valamelyikük hirte-
len nekem ugrik.
Semmi ilyesmi nem történt. Ragtapaszék Bonesra meredtek,
aki hideg, kifürkészhetetlen tekintettel méregette őket. Jól tud-
tam, hogy a gyilkolás lehetőségét latolgatja.
– Nemzőm… – kezdte Ragtapasz.
– Ne erőlködj. Csörgő után már senkiről sem tartom elkép-
zelhetetlennek az árulást, három személyt kivéve, de ti nem tar-
toztok közéjük. Úgyhogy nem kell kapkodni. Egyikőtökről sem
veszem le a szemem, amíg meg nem érkezünk, aztán pedig
hermetikusan elszigetelünk benneteket. Ha Gregor így is ránk
talál, tudni fogom, hogy nem ti voltatok.
Mindenki kissé meghökkent képet vágott. Ugróiskola tért
magához először, és bólintott.
– Én sosem árulnálak el, és örömmel fogadom a lehetőséget
arra, hogy ezt be is bizonyítsam.
– Én is – kontrázott Ragtapasz, és Lizára sandított.
– Bármit megteszek, amit szükségesnek tartasz – szólt Liza
halkan.
– Nem foglak kényszeríteni. – Bones majdnem sóhajtott. –
De megkérlek, Liza.
Liza szomorkásan, szívfájdítóan elmosolyodott.
– Ha ettől nagyobb biztonságban érzed magad, igazán sem-
miség.
Elég kellemetlen volt gyanakodni a közvetlen környezetünk-
re. Nagy, sötét barlang. Kezdett egyre jobban hangzani.

80
 – Tudom, hogy én alig ismerem Marie-t, de valahogy nem
hiszem, hogy ő lenne – jegyeztem meg.
Bones felvonta a szemöldökét.
– Miért nem?
– Hát… elmesélt egy furcsa történetet arról, hogyan mérgez-
te meg a férjét. Először azt hittem, hogy csak ijesztgetni akar
vele, de utána mondta azt, hogy ha valóban hozzámentem Gre-
gorhoz, akkor őt támogatná, hisz a vámpírok nem válhatnak el.
– Csakugyan? – mélázott Bones. – Ez nagyon érdekes. Per-
sze mindenki tudja, hogy Marie még ember korában megölte a
férjét. Csak azt nem hallottam még soha, hogyan csinálta.
– Én azt hittem, baltával verte agyon – felelte Liza. – Így
hallottam.
– Érdekes – ismételte Bones. – Miből gondolod, hogy ez
együtt érzőbbé teszi a mi irányunkba, szivi? Mikor tulajdon-
képpen megmondta, hogy ki mellett áll.
Inkább nem szeretném elmondani.
Fészkelődni kezdtem, és megbántam, hogy eddig nem fog-
tam be a számat.
– Te blokkolsz engem – villant meg zölden Bones szeme.
Hát, igen, próbáltam távol tartani az elmémtől minden lehet-
séges eszközzel. Nagy száj. Miért nem hagysz békén?
Ezt nem Bonesnak szántam, hanem saját magamat szidtam.
Volt egy pár dolog, amit kettesben szerettem volna megbeszél-
ni Bonesszal a Marie-féle találkozóról, és most kissé sokan vol-
tunk ehhez.
– Már megegyeztünk, hogy ezt nem csináljuk – folytatta
Bones. – Nem titkolunk el egymás elől semmit. Bármi is az,
Cicuska, mondd el.
Nagy levegőt vettem. Ez aztán nem fog neki tetszeni.
– Marie azt mondta, hogy Gregor vissza tudja hozni az em-
lékeimet, és hogy te meg Mencheres tudtátok ezt. Nem értette,
miért nem akarjátok, hogy emlékezzek arra, ami történt. Még
ott, az utcán lett volna rá alkalma, hogy visszakényszerítse az

81
emlékeimet. Az ő területén voltunk, túlerővel szemben: ra-
gaszkodhatott volna hozzá. Mégis elengedett minket. Szerin-
tem azért… mert úgy hiszi, hogy csakugyan Gregorhoz kötöt-
tem magam, és tudja, hogy ha ez bebizonyosodik, akkor őt kel-
lene támogatnia.
Bones teljes némaságba süppedt. A tekintete azonban egyre
intenzívebb lett, amíg már úgy nem éreztem, hogy zöld lézer-
fények perzselnek.
– Szeretnél visszaemlékezni a vele töltött időre?
Újabb nagy levegőt vettem, még nagyobbat, mint az előbb.
– Zavar, hogy van több mint egy hónap az életemből, amire
nem emlékszem. Elmondhattad volna, Bones. Te is megígér-
ted, hogy nem titkolsz el előlem semmit, mégis Marie-tól kel-
lett megtudnom.
– Azért nem mondtam el, mert nem voltam benne biztos.
Mindenesetre nem akartam hagyni, hogy az a mocskos disznó
rád tegye a mocskos mancsát, és te a száddal illesd…
– Ez komoly? – szóltam közbe. – Honná a fenéből gondo-
lod, hogy megcsókolnám?
Bones éles pillantást vetett rám.
– Az elmédet nyitó erő Gregor vérében van, mint mondotta.
Tehát meg kéne őt harapnod.
– Nem tudtam, hogy ez így működik.
– Lehet, de megtennéd, ha tehetnéd – mondta Bones vádlón,
s nekem ökölbe szorult a kezem.
– Ha valaki kitépne egy hónapnyi emléket az életedből, te is
tudni szeretnéd, mi az. – Nem kiabáltam. Jó nekem.
– Nem, nem szeretném.
Ő nem volt higgadt, hanem vicsorgott.
– Ha valaki egy olyan emléket szedett volna ki a fejemből,
ami tönkreteheti a házasságomat, semmi szín alatt nem akar-
nám újra visszaszerezni, de talán nekem többet jelent a kapcso-
latunk, mint neked.

82
 A magamra kényszerített zen-nyugalomnak lőttek. Vörös ri-
asztás, maximális fokozat!
– Te vagy az egyetlen, aki tönkreteheti a házasságunkat. Te-
gyük fel, kiderülne, hogy csakugyan hozzámentem Gregorhoz.
Nem hangzik számodra túl csábítóan a gondolat, hogy újra
agglegény lehetsz?
– Itt csak te keresel kibúvókat – felelte Bones tajtékozva. –
Tetszik neked Gregor? Lehet, hogy szívesebben dugtál vele,
mint velem? Erre akarsz emlékezni?
Vérig sértődtem.
– Neked teljesen elment az eszed!
Meglöktem, de nem mozdult.
– Danny vette el a szüzességemet, még véreztem is, emlék-
szel? Vagy rajzoljam is le?
Normális körülmények között sosem mondtam volna ilyen
intim dolgokat hallgatóság előtt, de a harag furcsa dolgokra ké-
pes. Teljesen elvakítja az embert.
Bones az enyémhez tolta az arcát.
– Az a rohadék akárhányszor megdughatott, attól még vé-
rezhettél később Dannyvel. Csak annyi kellett, hogy
Mencheres adjon neked egy kis vért, amikor megtalál. Mert az
minden sebet begyógyít, nem igaz? Ha nem sokkal azután ra-
gadtak el Gregortól, hogy ágyba vitt, akkor csak volt egy se-
bed, ami összeforrt.
– De hát ez… – Az ötlet olyan elképesztő volt, hogy szóhoz
sem jutottam. – Ez baromság! – nyögtem ki végül.
– Valóban? – hajolt közelebb Bones. – Egész véletlenül tu-
dom, hogy nem az, mert én is megcsináltam már.
Kirobbant belőlem a düh, a tagadás, a féltékenység.
– A te bajod, hogy lelkiismeretlen hímringyó vagy.
Bones nem vette le rólam a szemét, és a hangját sem emelte
fel.

83
 – Ahhoz mentél hozzá, Cicuska. Egy lelkiismeretlen hím-
ringyóhoz. De ha vissza tudsz emlékezni, soha nem is tettem
úgy, mintha nem az lennék.
Persze tudtam, hogy ember-korában hivatásos szerető volt,
de nem ez bántott. Ha abbahagyta volna, amikor már nem volt
rászorulva, gondoltam keserűen. De nem. Miután vámpír lett
belőle, akkor is folytatta, csak az élvezet kedvéért, ahogyan ke-
gyeskedett rá emlékeztetni.
Nem akartam, hogy tudja, még mindig mennyire bánt a
múltja, úgyhogy felvontam mentális pajzsaimat. Máshogy nem
tudtam őt kizárni magamból. Kinéztem az ablakon. Képtelen
lettem volna elviselni gyönyörű arcának látványát.
Bones hátradőlt. Innentől egy szót sem szóltunk egymáshoz.

84
 Kilenc

– Nyihaha!
Megcsóváltam a fejem. Kocsma beltéri rodeóval. És ez nem
vicc. Még élő, fújtató bika is volt. A kiírt ár ellenében, a koráb-
bi tapasztalat igazolásával, számtalan nyilatkozat aláírásával és
a józan ész teljes hiányával fel is lehetett ülni rá.
Bones és én még mindig alig álltunk szóba egymással. El-
meséltem neki a pletykát, miszerint ghoullá akarok változni, de
ezen túlmenően nem nagyon beszélgettünk. Egyéb közös tevé-
kenységünk se nagyon akadt. Miután egynapos autókázással
elértük a Fort Worth-i motelt, benyeltem Don piruláit és ki-
nyúltam. A legintimebb pillanatunk az volt, amikor Bones fel-
ébresztett, csuklójával a szám előtt. Lenyeltem a vérét, közöl-
tem, hogy zuhanyoznom kell, és ennyi. Mire kijöttem, már fel-
öltözve várt, s tárgyszerűen csak a lényegre szorítkozott. A
köztünk emelkedő láthatatlan fal még a veszekedésnél is rosz-
szabb volt.
Bones egy ghoul kapcsolatával találkozott ebben a bárban.
Nem tetszett neki a rólam keringő ghoul-szóbeszéd, ezért tudni
akarta, mennyire veszik komolyan az érintettek. Spádé is itt
várt minket, mivel Ragtapasz, Ugróiskola és Liza el volt zárva
a külvilágtól.

85
 Fabian hasznossá tette magát, és előre átfésülte a bárt, hátha
a ghoul csapdát állít. Pillanatnyi depressziómban csak két do-
log derített fel. Legjobb barátnőm, Denise most Texasban la-
kott, és ő is eljött a kocsmába. Korábbi csapattársam, Cooper is
meghívást kapott – Spádé hozta el mindkettőjüket.
Amikor megérkeztek, annyira örültem nekik, hogy majdnem
félrelöktem magam elől az embereket. Denise kisebb lelkese-
déssel viszonozta ölelésemet, Cooper pedig némileg meghök-
kent a lendületemtől.
Spádé jött mögöttük. Miközben üdvözölt minket, fürkésző
pillantást vetett ránk. Nyilván érzékelte a kettőnk közti súrló-
dást.
– Crispin, jobban néznél ki egy dobozba szögezve –
jegyezte meg. Enyhe undorral vette szemügyre a kocsmát. –
Ez a nyavalyás zene! Nem értem, hogy a countryénekesek mi-
ért akarnak mindenkit depresszióba ejteni.
Denise elmosolyodott.
– Szerintem szuper ez a hely. Az ott egy bika?
– Naná. – Az állat, mintegy végszóra, boldogtalan horkanást
hallatott. Csak egyetérteni tudtam vele.
– Bár felülhetnék rá – sóhajtotta Denise.
Jó volt látni őt mosolyogni. Tulajdonképpen egyáltalán nem
is láttam őt mostanában, se mosolyogva, se másképp. A férje,
Randy erőszakos halála után Denise pár hétig nálunk lakott.
Aztán visszament Virginiába, mondván, hogy távol akar lenni
mindenféle természetfelettitől.
Nem hibáztattam érte. Randyt a természetfeletti ölte meg,
miért is ne akarta volna Denise a háta mögött hagyni? Texasba
költözött, azzal a megjegyzéssel, hogy csak ezzel tudja elkerül-
ni, hogy az anyja megpróbálja összehozni valaki mással. Deni-
se még nem állt készen arra, hogy levesse gyászát. Ezért sem
hibáztattam.
– Cooper, haver, jó, hogy újra itt vagy velünk – mondta
Bones. – Maradj a hölgyekkel, amíg én meg Charles vissza

86
nem jövünk. Cat biztosan nagyon szeretné tudni, mi a helyzet a
régi csapatával.
Ezzel sarkon fordult. Spádé vele tartott, s mi hárman ott ma-
radtunk a bikaaréna szélénél.
A rohadék.
Nem mintha nem szívesen lettem volna Denise-szel vagy
Cooperrel, de úgy sejtettem, hogy a ghoul összekötővel mentek
tárgyalni. Úgy tűnt ésszerűnek, hogy én is tájékozva legyek a
részletekről.
– …átalakították a Roncs szobát, hogy legyen benne… Pa-
rancsnok, figyelsz te egyáltalán?
Csak ekkor hatolt el az agyamig Cooper folyamatos duru-
zsolása.
– Jaj, bocs, Coop. Innom kéne valamit – indultam a legköze-
lebbi pult felé.
Rendeltem egy gint, tonik nélkül, és azonnal felhajtottam. A
pultos alaposan megnézett, amikor visszalöktem neki az üres
poharat újratöltésre.
– Kilenc ötven lesz, hölgyem.
– Persze – morogtam, és a farmerom zsebébe túrtam, majd
zavartan megdermedtem. Nincs nálam pénztárca. A rám erősí-
tett öt kiló ezüstön kívül semmi értéket nem hordozok. Te jó
ég, ez aztán az utolsó csepp a pohárban. Várjon egy kicsit, amíg
megtalálom Bonest, és elkérem a zsebpénzemet.
– Tessék, tartsa meg a visszajárót. És adjon még egy ugyan-
ilyet.
Cooper pénzt dobott a pultra. Denis leült mellém, és nagy
szemeket meresztett rám.
– Cat, jól vagy? Úgy nézel ki, mint akinél mindjárt kiolvad a
biztosíték.
A pultos elkészítette az italokat. Cooper odaadta a harmadi-
kat is, miután a másodikat is villámgyorsan bedobtam.
– Jól vagyok.

87
 Nem lett volna értelme előadni mindazt, ami nincs rendben.
A nyomor szereti a társaságot, de Denise-nek elég volt a saját
baja is, nem akartam még többet rázúdítani.
– Nem úgy nézel ki…
Nem szerettem volna belemenni a dologba, de nem is akar-
tam neki megmondani. Inkább tereléssel próbálkoztam.
– Nézzétek, kint van a bika!
Denise figyelmét sikeresen ráirányítottam az állat hátán sze-
rencsétlenkedő amatőr cowboyra. A tömegben megpillantottam
Bonesékat. Bones megbökte Spádét, aztán egy nagyon magas,
nagyon sovány és nagyon halott fickó felé fordultak, aki felé-
jük tartott. Biztosan a ghoul kapcsolat. Hamarosan mindhár-
man eltűntek a nyüzsgésben.
– Hát ez klassz! Dobjunk be még valamit, Cat. Aztán te pat-
tanhatsz fel következőnek.
Szívesen ittam volna még, de most nem mehettem oda
Boneshoz, hogy elkérjem a tárcáját.
– Mennyi pénz van nálad, Denise?
Elborult az arca.
– A francba, Spádé kocsijában hagytam a táskámat.
Cooper újra a zsebébe nyúlt.
– Kártyát kellett volna hoznom. Ez… – húzott elő egy köteg
húszast kritikus pillantással – körülbelül tíz percig lesz még
elég.
A jó öreg Coop. Ő aztán igazán tudja, mire képes egy élőha-
lott.
– Majd megadom – fogadkoztam, mint egy szegény rokon.
Cooper előrejelzése tévesnek bizonyult. Majdnem fél óra
múlva fogyott csak ki a pénzből. Persze a körülöttünk tébláboló
pasikra nem számítottam, akik egyfolytában meg akartak min-
ket hívni. Én visszautasítottam őket, de Denise mindenkitől el-
fogadta az elsőt és megköszönte, de szilárd nemet mondott a
másodikra. A legtöbben jól fogadták a dolgot, és csak mímel-

88
ték a csalódottságot, egy nagydarab, bozontos hajú fickónak
azonban több győzködés kellett.
– Ugyan már, szépségem – mondta Denise-nek. – Gyere,
táncoljunk!
Rátette a kezét Denise lábára. Nekem felszaladt a szemöl-
dököm. Cooper már állt fel, amikor félresöpörtem a tolakodó
mancsot.
– A barátnőm csak velem táncol.
Denise elmosolyodott.
– Elnézést.
A pasi szúrós, undorodó pillantást vetett rám, aztán három
cimborája kíséretében lelépett. Ezt bebuktad, Bozont, gondol-
tam.
– Szép munka volt, Parancsnok – jegyezte meg Cooper.
– Ne hívj már így!
Nem akartam ilyen élesen felcsattanni, de Cooper egyszerű-
en nem tudhatta, hogy azt juttatja eszembe: vezetői pozícióm-
nak örökre lőttek. Ahogy itt, a bárpultnál ültem, és sikertelenül
próbáltam italba fojtani a problémáimat, meglehetősen haszon-
talannak éreztem magam.
Denise ránk nézett.
– Azt hiszem, ideje elmennünk a táskámért – jegyezte meg.
Hármasban sétáltunk ki Spádé járgányához. Legnagyobb
meglepetésemre nyitva volt. Mikor ezt szóvá tettem, Denise
vállat vont és közölte: Spádé oda nyilatkozott, hogy a zár csak
a tisztességes embereket tartja távol. A táskája ott volt az
utasülés alatt, ahol hagyta. Éppen a vállára vetette, amikor súr-
lódó nesz hallatszott a hátunk mögül.
– Nézzétek, fiúk, mit találtunk!
Már hallottam, hogy jönnek. A szaguk, a lépéseik zaja, a
szívverésük messziről elárulta őket, de mivel emberek voltak,
nem aggódtam.
– Kopjatok le, srácok – mondtam nekik.

89
 Bozont azonban nem állt meg. És a két hasonló termetű ha-
verja sem.
– Éppen arról dumáltunk – kezdte Bozont nehezen forgó
nyelvvel, mivel atomrészeg volt –, milyen gáz, hogy két ilyen
jó csaj csak ezzel a negróval foglalkozik itt.
– Negró?
Cooper nyílt kihívással ismételte meg a szót. Te jó ég, há-
rom ilyen barom. Ez most nem hiányzott.
– Majd én megoldom – mondtam hidegen. Ezek az idióták
nem tudják, hogy én vagyok a legveszélyesebb a csapatból.
Cooperre koncentrálnak, mert kigyúrt férfi lévén csak benne
látnak fenyegetést.
– Hadd adjak egy jó tanácsot: menjetek el. Rossz kedvem-
ben találtok, úgyhogy tűnjetek innen, mielőtt elszakad a cérna.
Nem vacakoltam azzal, hogy előszedjem az ezüstjeimet.
Emberek ellen nincs szükségem fegyverekre. Spádé a parkoló
hátsó zugában állt meg. A nyavalyások azt hitték, hogy ez jó
nekik, de sajnos tévedtek.
Mindazonáltal meglepett, amikor Bozont pisztolyt húzott
elő az inge alól. Cooperre szegezte.
– Te ott – mondta kellemetlen hangon. – Ülj le a földre és
maradj úgy, amíg mi elszórakozunk a csajokkal.
– Cooper – mordultam fel. Nem kockáztathattam az életü-
ket. – Tedd, amit mond.
Cooper sokáig állt a parancsnokságom alatt. Dühösen fújt
egyet, de leült. Abból, ahogy Bozont átadta a pisztolyt az egyik
haverjának, úgy tűnt, elégedett.
– Okosan beszéltél, kis vörös – nyáladzotta. – Most pedig
maradj itt a barátaimmal, amíg a barátnőd meg én beszállunk a
hátsó ülésre.
Odamentem a cimboráihoz, ahogy mondta. Elvégre most
náluk van a fegyver. Ha gyorsan hidegre teszem őket, nem lesz
baj…

90
 Bozont éppen csak hozzáért Denise-hez, amikor hussanó
nesz hallatszott. Egy pillanatra megfeszültem, mielőtt rájöttem,
ki az, s ekkor émelyítő puffanás hallatszott. Pontosabban tocs-
csanás.
Nehéz lett volna eldönteni, ki vágott rémültebb arcot – a két
pasi, akiket Bones a nyakuknál fogva tartott, vagy Denise, aki
Bozont fejének maradványaival nézett szembe. Spádé ott ter-
mett mellette, valami csúnyát mormogott, aztán lerúgta az au-
tóról Bozont rángatózó testét. A pasi feje úgy nézett ki, mint
egy öt emelet magasból leejtett görögdinnye.
– Denise, jól vagy? – érdeklődött Spádé.
– Ez… ez… – Denise nem nagyon tudott megszólalni.
– Nagyon halott – segítettem ki, s megkönnyebbülten nyug-
táztam, hogy a parkoló felett átrepülő kér vámpír nem keltett
kellemetlen feltűnést. – Bones, azokat meg engedd el, megölöd
őket!
– Épp ez a célom – felelte Bones, és meg se moccant. –
Eltörném a nyakukat, de az túl gyors lenne.
A két fickó enyhén kifittyedő nyelvvel vergődött a marká-
ban. Denise úgy festett, mint aki menten kidobja a taccsot.
– Miért kellett megölnöd? – suttogta Denise Spádénak.
– Azért, amit csinálni akart – felelte Spádé szenvedélyesen.
– Ezek után senki sem érdemli meg, hogy éljen.
Cooper minden szánakozás nélkül méregette a holttestet.
– El kell tüntetnünk, Parancsnok.
Most nem kötöttem bele a megszólításba. Mindent a maga
idejében.
– Bones!
Bones úgy nézett rám, mintha nem két félholt embert tartana
a kezében. Már kezdtek elernyedni. Egyikük bevizelt, sötét folt
kezdett terjengeni a nadrágja elején. Látszott, hogy Bones nem
csak ijesztgetni akar.
– Akkor legalább ne itt csináld – erősködtem. –
Közterületen vagyunk, és Denise-t is halálra rémíted. Csapd be

91
őket a csomagtartóba, és majd útközben lejátsszuk. Ha te
nyersz, kétszer is megfojthatod őket.
Bones a száját biggyesztette.
– Tudom, mit akarsz, szivi, de most konkrétan igazad van.
Eleresztette a két embert, akik krumpliszsák módjára puf-
fantak le. Zajos gurgulázás közepette kezdtek újra lélegezni.
Hallottam, hogy valakik közelednek. Nevettek, el voltak
foglalva magukkal – és éppen egy véres tetthely, valamint két
félig megfojtott egyén felé tartottak.
– Spádé, fogd a kocsidat és vidd el Denise-t – mondtam. –
Majd később összefutunk. Cooper, nyisd a csomagtartót, pa-
koljunk be.
– Kék Forerunner, a parkoló másik oldalán – dobta oda a
kulcsokat Bones Spádénak, aztán egy másik kulcscsomót is. –
Holnap hívlak.
Spádé elvitte Denise-t, de közben egy pillanatra megállt,
hogy egy zöld szemvillanással eltérítse a felénk tartókat.
– Menjetek vissza a kocsmába, még maradtok egy kicsit –
utasította őket. Amazok bólintottak, száznyolcvan fokos fordu-
latot vettek, aztán visszafelé indultak.
Szegények valószínűleg az egész éjszakát itt fogják tölteni.
– Cooper, ne vérezd össze magad, mert te nem tudod senki-
vel elfeledtetni, hogy látott – tuszkoltam be az élettelen testet a
csomagtartóba. – Fogd meg a másikat, és dobd be.
Cooper felnyalábolta a közelebbi fickót, és begyömöszölte.
Bones felkapta a másikat, és megrázta.
– Ha csak egy nyikkanást is meghallok bármelyikőtöktől,
örökre elnémítalak benneteket. Hol van a kocsitok?
– Ööööö… – hörögte a fickó. – Ööööö…
– Megsértetted a légcsövét, nem tud beszélni – jegyeztem
meg.
– Csakugyan. – Bones megkarcolta az ujja hegyét az egyik
agyarával, kajánul a fickóra pillantott, aztán beledugta véres uj-

92
ját az áldozat szájába. – Most pedig válaszolj. Halkan. Vagy ki-
tépem a nyelved, és inkább a haverodat kérdezem meg.
Bones vérének már egy cseppje is elég volt, hogy a srác újra
beszélni tudjon, még ha nem is túl érthetően.
– …fehér… platós… kisteher…
– Az, amelyiken a déli zászló van? – rázta meg Bones. – Az
az?
– …geeen…
– Kinél van a kulcs?
Görcsös köhögés következett, majd fájdalmas nyögés.
– Kenny… zseb… megölted…
– A halott fickó zsebében van?
– Igen…
– Cicuska, lennél olyan kedves?
Elkezdtem turkálni a hulla zsebében. Semmi, sem elöl, sem
hátul. Aztán megtapogattam az inge elejét. Bingó.
– Itt van.
– Cooper, menj el a kocsijukkal a Huszonnyolcadik és a
Weber sarkára. Ott várj, majd felveszünk, ha végeztünk.
– Tartsd kéznél a mobilodat, mindenesetre – mondtam még,
s nem tettem megjegyzést arra, milyen ironikus, hogy egy feke-
te vezet egy déli zászlós kocsit.
– Kösz, haver. – Bones a csomagtartóba helyezte a fickót, és
lecsapta a fedelet. – Fejekre vigyázni!

93
 Tíz

A Candleridge Park táblája ugyan tanösvényeket és egyéb lát-

nivalókat kínált, mi azonban nem ezért jöttünk. Hanem azért,
hogy elássunk egy hullát. Szerencsére csak egyet.
Fabian a fák fölött lebegett, miután kérés nélkül
bepofátlankodott Spádé kocsijába. Valamivel érintkeznie kel-
lett ahhoz, hogy hosszabb utakat tehessen meg. Ez alól csak az
a kivétel, ha erővonalon van, de ezt még mindig nem értettem.
Ez valami láthatatlan energiaáramlat, mely spirituális gyorsfor-
galmi útként működik. Feljegyeztem magamban, hogy erre
még rákérdezek később. De most Bonesszal kellett vitatkoz-
nom. Már megint.
– Az egy dolog, hogy Spádé hirtelen felindulásból cselek-
szik, de ha te most megölöd ezeket a fickókat, az hidegvérű
gyilkosság, Bones. Börtönbe kéne kerülniük, plusz némi agy-
mosáson átesniük. Biztosan van családjuk, akik sírnának utá-
nuk.
– Mindenkinek van valakije – felelte szánalom nélkül
Bones. – Még a szörnyetegeknek is. Persze nem fair, de mit
sem változtat a szükségszerűségen.
– A pisztoly nem volt megtöltve – morogtam, taktikát vált-
va. – Megnéztem. Különben sem sütötte volna el. Ura voltam a
helyzetnek…

94
 – Hát már megint erről van szó?
Bones leállította a motort, és szembefordult velem.
– Te nem hallod a gondolataikat, de én igen. Nem először
csinálnak ilyesmit. És még ha megkorbácsolnád is őket, hogy
bocsánatért esedezzenek, a szándékaik akkor is ugyanazok ma-
radnának. Ha nem lennének emberek, vajon vitatkoznál velem
miattuk?
Ezzel megfogott. És látszott, hogy ezt ő is tudja.
– A vámpíroknak és ghouloknak megvannak a maguk saját
szabályai – próbálkoztam. – Ők tudják, mi vár rájuk, ha ilyes-
mit csinálnak. Ezek a srácok azonban nem ilyen szabályok sze-
rint játszanak. A börtönt megérdemlik, de a halált nem.
Bones szívott egyet az orrán.
– Vajon miért nem gondoltak arra, hogy ha ilyen visszata-
szító dolgot csinálnak, és megbuknak, akkor ott helyben kivég-
zik őket? Nem az én hibám, hogy a vámpírok igazságosabban
büntetik az erőszakoskodókat, mint az emberek.
A tenyerembe támasztottam sajgó fejemet. Persze biztosan
kevésbé fájt, mint Bozontnak, amikor beleállt a betonba. Az
észérveket tekintve Bonesnak igaza van. De akkor sem tűnik
helyesnek a dolog.
– Nyilvánvalóan már elhatároztad magad, úgyhogy csináld
csak, amit akarsz. Túl erős vagy ahhoz, hogy utadat állhassam.
Bones kifürkészhetetlen pillantást vetett rám, aztán kiszállt
és kinyitotta a csomagtartót. Végighallgattam, ahogy az erdőbe
cipelteti a halottat a két fickóval. Aztán Bones utasította őket,
hogy puszta kézzel kezdjenek ásni. Körülbelül negyven perc
alatt készültek el, aztán rezignált sóhajt hallottam.
– Ez ellentmond minden józanésznek, Cicuska… Nézzetek
rám, mindketten. Elmentek a legközelebbi rendőrőrsre, és be-
vallotok minden bűnt, amit valaha is elkövettetek, kivéve ezt a
ma éjszakai dolgot. Ha letartóztatnak benneteket, ne kérjetek
ügyvédet, és a bíróság előtt valljátok bűnösnek magatokat. És
ha letöltitek a rátok kiszabott időt a rács mögött, tudjátok, hogy

95
minden egyes percét megérdemeltétek. Most pedig menjetek és
vigyétek szánalmas kis irhátokat.
Amikor Bones visszajött a kocsihoz, még mindig a szeme-
met dörgöltem. Becsukta a vezetőoldali ajtót, és lekicsinylően
fújt egyet.
– Olyan rossz volt minden mostanában, hogy néhány kis
mocsok megmenekülése a jogos büntetéstől fénypontnak szá-
mít az életünkben?
Szellemesnek szánta a szavait, de a szemében egy pillanatra
bánat tükröződött.
– Csak azért van, mert azt mutatja, hogy továbbra is fontos
vagyok neked, bármilyen rosszul állt is a kettőnk ügye.
Újra átsuhant valami az arcán.
– Te tényleg azt hitted, hogy már nem vagy fontos nekem?
Cicuska, annyira szeretlek, hogy tönkremegyek bele.
A nyakába vetettem magam, és megkönnyebbülten éreztem
forró ölelését.
– El sem tudom hinni, hogy annyira felidegesítettem magam
az előbb azon, hogy nincs munkám és tárcám – fuldokoltam,
mert rádöbbentem, milyen abszurd probléma ez ahhoz képest,
ami igazán számít.
– Tessék?
– Semmi. – Megcsókoltam mélyen, kutatóan, s ez véget ve-
tett az elmúlt napok feszültségének. – Milyen gyorsan tudunk
visszaérni a motelbe?
Bones szeme gyönyörű, mohó smaragdszínben izzott.
– Nagyon gyorsan.
– Remek – nyögtem fel. – Felhívom Coopert és szólok neki,
hogy majd reggel találkozunk.
Bones leengedte az ablakát.
– Fabian! – kiáltott ki. – Tedd le a szellemsegged a hátsó
ülésre, mert indulunk!

96
Bones valóban jó időt nyomott a Red Roof Innhez. A vékony
lepedővel letakart kényelmetlen matrac gondolata most kéjesen
hívogatónak tűnt. Amikor azonban egy piros lámpánál vára-
koztunk a moteltől körülbelül még egymérföldnyire, éles fájda-
lom hasított a koponyámba.
…meg kell értened, hogy ő soha nem fog megállni és sosem
leszel biztonságban…
– Gregor – leheltem alig hallhatóan.
– Hol? – tekergette a nyakát Bones.
…én megvédelek, de bíznod kell bennem, chérie…
– Jézusom – suttogtam. – Bones! Azt hiszem, a motelnél
van!
Bones visszafordult, aztán a gázba taposott. Fékek csikorog-
tak, dudák visítottak. Bones nem várta meg a zöld lámpát.
– Fabian! – mondta feszülten. – Menj vissza a motelhez és
nézz körül! Mi ott leszünk a park kapujánál, ahonnan az előbb
eljöttünk.
– Gyors leszek – fogadkozott Fabian, és eltűnt. Még csak
lassítanunk sem kellett.
Bones továbbra is padlógázon nyomta és a visszapillantóba
tekingetett. Számos mérföldet magunk mögött hagyva befor-
dultunk egy benzinkúthoz.
– Ideje kocsit cserélnünk, szivi.
Kiszálltunk. A mellettünk tankoló Honda-tulajdonosnak
csak annyira futotta, hogy, hogy „Mi a…?”, mielőtt Bones rá-
villantotta zöld tekintetét.
– Mostantól ez a te kocsid. A tiéd pedig az enyém.
– Az enyém – ismételte a fickó üres tekintettel.
– Helyes. Menj haza és takarítsd ki, nagyon mocskos.
– Majd nagyot néz, ha a csomagtartóhoz ér – motyogtam,
miközben beszálltam a Hondába.
Bones most már kevésbé agresszívan vezetett, de még min-
dig jóval a sebességhatár fölött. Nem a főutat választotta vissza
a parkhoz, hanem kis mellékutakat. Mikor megérkeztünk,

97
Bones egy fa alá kanyarodott, leállította a motort, és lekapcsol-
ta a fényszórókat.
A néma csendben szinte fülsüketítő volt felgyorsult légzé-
sem. – Gondolod… gondolod…
– Miért gondolod, hogy Gregor a motelnél van?
Ezt olyan lazán kérdezte, mintha csak arról érdeklődne,
hogy parancsolok-e zacskót. De persze nem tévesztett meg. Uj-
jai elfehéredve feszültek a kormányra.
Hogy is magyarázzam meg?
– Megint hasogatni kezdett a fejem, és hallottam őt, de nem
most beszélt hozzám. Talán emlékek voltak arról, amit régeb-
ben mondott nekem, és ez csak akkor történt meg a múltkor is,
amikor közel volt hozzám, ott, az utcán New Orleansban.
Hallgatás.
– És mit mondott?
– Te nem hallottad? – csodálkoztam.
– Nem. – A hangjából eltűnt minden szelídség. – Különben
nem kérdezném.
– Hát jó. A múltkori mondata gyors volt, csak töredék.
Hogy valami francia farmon nem volt cseresznye. Most mintha
arra figyelmeztetett volna, hogy valami a nyomomban van.
Bones felmordult.
– Ez eléggé jelen idejűnek hangzik, nem gondolod?
– Hát, igen – tűnődtem. – Valahogy mégis azt hiszem, hogy
emlék.
Fabian jelent meg a szélvédő előtt. Hirtelen megjelenésétől
megugrottam ültömben. Értett hozzá, hogyan kell meglepni va-
lakit.
– Ott volt az a sárga hajú vámpír – jelentette be. – A motel
mögött, hat másikkal. Szerintem nem láttak meg.
Bones rám meredt. Valami megnevezhetetlen volt a tekinte-
tében.
– Ne haragudj – mondta halkan.
– Miért?

98
 – Ezért.
És lendült az ökle.

Amikor kinyitottam a szemem, sötétséget láttam, a szélén apró

fénypontokkal. Ültem, de nem kocsiban. Úgy festett a dolog,
mintha repülőn lennék.
Azonnal a szemkötő felé nyúltam, de hűvös kezek lefogtak.
– Ne csináld, Cicuska.
A hang felé fordultam.
– Szedd le rólam azt a vackot.
– Nem. Maradj nyugton és hagyd, hogy beszéljek.
Megborzongtam az emléktől.
– Te leütöttél!
– Igen – mondta Bones óvatosan. – Nyugton maradsz?
– Az attól függ. Miért ütöttél meg? – Ha nem tud valami na-
gyon nyomós okot mondani, akkor…
– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy mindazok, akik in-
formálhatták Gregort, ott vannak az autóban? Liza, Ragtapasz
és Ugróiskola most nem tudták, hogy Fort Worth-ben vagyunk,
de ha tudták is volna, nem tudtak volna kommunikálni. Denise
és Spádé sem tudták, hol fogunk megszállni. Fabian mindvégig
velünk volt, és ha áruló lenne, nem mondta volna meg, hogy
Gregor ott van a motelnél. Akkor maradunk mi ketten. Én nem
mondtam Gregornak semmit, úgyhogy akkor maradsz… te.
El voltam képedve.
– Te azt hiszed, hogy a hátad mögött szövetkeztem Gregor-
ral?
– Nem szándékosan, de ahogy Gregor oda tudott csalni Pá-
rizsba és beszélt veled az álmaidban, ki tudja, hogy nem talált-e
valami módot a hallgatózásra is? Ez csak feltételezés volt,
Cicuska, de ha tévedtem, akkor is csak néhány éber órát vesz-
tettél az életedből.
Ha viszont igaza volt…

99
 – Mi a terved? Kómába ejtesz és megvárod, amíg Gregor
elmegy? – Eddig azt hittem, hogy a tehetetlenségnél semmi
sem lehet szörnyűbb, de potenciális veszélyforrásnak lenni…
Az még rosszabb.
– Dehogy. De amikor átmegyünk egyik helyről a másikra,
szedd be azokat a pirulákat és aludj. Ha nem tudod, hol va-
gyunk, és Gregor továbbra is a nyomunkban marad, akkor tud-
ni fogjuk, hogy nem az álmaidból szedi.
Te jó ég, ez nagyon gáz. Karanténba kerülök, mint egy ve-
szettséggyanús állat.
– Akkor miért ébresztettél fel? Repülőn vagyunk. Hallom a
hajtóműveket. Miért nem vártál addig, amíg megérkezünk oda,
ahová tartunk?
– Enned és innod kell, és nyilván szeretnéd felfrissíteni ma-
gad.
Újra a szemkötő felé nyúltam, s Bones megint leállított.
– Hagyd csak magadon.
– Miért? Úgyis tudom, hogy repülőn vagyunk, és a felhők
alapján úgysem tudom meghatározni a helyzetünket.
– Azt még nem tudod, milyen repülőn – felelte. – Hogy mi-
lyen típusú. Ez alapján is le lehet követni minket. Még egy ki-
csit bírd ki, Cicuska.
Csak még egy kicsit, ha tévedett. De mi van, ha igaza volt?
– Szuper. Mi lesz előbb, az evés vagy a tisztálkodás? A
számat nyissam vagy vetkőzzek le?
Bones egy ideig hallgatott.
– Ne haragudj.
– Ez akkor azt jelenti, hogy le fogsz ütni? A legutóbb, mikor
így mentegetőztél, kaptam egy jó nagyot.
Szellemeskedéssel próbáltam elnyomni a torkomat fojtogató
sírhatnékot, mikor arra gondoltam, hogy talán én vagyok az,
aki drótozik Gregornak.
– Nem, nem foglak megütni.

100
 Szerettem volna látni a szemét. Az többet elárult volna ab-
ból, amit valójában gondol. De csak a hangját hallhattam, és
azt gondosan kordában tartotta.
– Akkor vezess a mosdóba. Zavar a saját bűzöm.
Bármennyi ideig voltam is eszméletlen, biztosan nem csak
egy rövid szunyókálás erejéig. A hólyagom fájdalmasan fe-
szült, a szám pedig össze akart ragadni. Milyen elbűvölő.
Ujjai az enyéimre fonódtak.
– Gyere.
Mivel nem volt más lehetőségem, hagytam, hogy Bones ve-
zessen.
Az aprócska mosdókagylóban megmostam a hajam. Érdekes
volt ezt csukott szemmel csinálni, mivel ragaszkodtam hozzá,
hogy a kötést vegyék le. Bones végig az ajtóban állt, és adogat-
ta nekem, amit kértem. A hangokból ítélve mások is voltak a
gépen kívülünk. Bár nyilván egyikük sem kukkolt, mégis mez-
telennek éreztem magam a nyitott ajtó mellett. Mikor elkészül-
tem, Bones tiszta ruhákat adott.
Aztán kanállal megetetett. A csirkének tűnő valami minden
egyes falatjával egyre nőtt az elkeseredettségem. Ennél hasz-
navehetetlenebb már nem is lehetnék. Mikor Bones a kezembe
nyomta a négy kapszulát, mohón nyeltem le őket. Ennél még
az eszméletlen állapot is jobb.
Bones egy idő után újra felébresztett, és megismételtük az
egész procedúrát. Éreztem, hogy még mindig repülőgépen va-
gyok, de talán már nem ugyanazon. A hajtómű hangja öblö-
sebbnek tűnt. Megint lenyeltem egy marék tablettát, és nem
voltam hajlandó hagyni, hogy kanállal etetgessenek. Éhen nem
fogok halni, a folyadékpótlásra pedig odafigyelek. Bones nem
vitatkozott. Csak a fejemet simogatta, amíg vártuk, hogy a tab-
letták hatni kezdjenek.
Mielőtt magába zárt a sötétség, még annyit hallottam: –
…nemsokára leszállunk, Crispin. – Mintha Spádé lett volna
az. Vagy talán máris álmodtam.

101
 Tizenegy

A szemem kinyílt, és lassan alkalmazkodott a helyiség fényé-

hez. Már nyeltem Bones ismerős ízű vérét, mikor rádöbbentem,
hogy pohárból iszom, nem vénából.
– Ha mindennap ennek a vadállatnak a vérét kellene innom,
inkább éhen halnék.
Te jó ég! Bárcsak álom lenne!
– Anya?
Anyám helytelenítően ráncolta a homlokát, mielőtt letette
volna a poharat egy asztalkára.
– Megint fogytál. Ez az alak képtelen megakadályozni, hogy
éhezz?
Nem, ez nem álom. Ez maga a hús-vér valóság.
– Mit keresel itt? Hol van Bones?
Anyám széttárta a kezét.
– Elment valahová. De még ha tudnám, hova, akkor sem
mondhatnám meg. Mert akkor a másik vámpír is megtudhatná.
Meg kell mondanom, Catherine, pocsék az ízlésed a férfiakat
illetően.
Jézus, Mária, Szent József. Valamelyikőtök segítsen.
– Eltekinthetnénk a szokásos Csúnya Bones játéktól? Most
éppen nem vagyok túl jó hangulatban.

102
 – Ne is legyél – felelte anyám minden együttérzés nélkül.
Tipikus. – Hozzámentél a serpenyőhöz, és most úgy tűnik,
hogy a tűzhöz is.
Mi a fenét forgathat Bones a fejében, hogy idehozta anyá-
mat? Biztosan kell hogy legyen valaki mellettem. Ezek után
könyörögni fogok, hogy újra kómába eshessek.
– Ne is emlegesd Gregort, vagy…
Elhallgattam, s anyám lebiggyesztette a száját.
– Vagy mi lesz, Catherine?
Tényleg, mi? Elvégre ő az anyám. Sosem fenyegetném az-
zal, hogy megütöm, megölöm vagy csúnyákat mondok rá. Pró-
báltam kiagyalni valamit, amivel kellőképpen megijeszthetem
anélkül, hogy újra szóba hoznám az Álomfogót.
– Vagy gruppenszex-rajongó leszek – mondtam. Anyámnak
kidülledt a szeme. – Bizony. Hármasban, négyesben, többes-
ben. Bones vagy ezer csajt ismer, akik örömmel bújnának ágy-
ba velünk. Elég izgi lenne…
– Catherine! – rivallt rám anyám tajtékozva.
Lentről női nevetést hallottam. Tudtam is, kiét.
– Én benne vagyok!
Annette, az első vámpír, akit Bones létrehozott, újra felka-
cagott, de a nevetése nem úgy hangzott, mintha viccelne.
Anyám felpattant. A hálószoba ajtaja nyitva volt, és Annette
elég hangosan beszélt ahhoz, hogy még anyám is meghallja.
– Sohanapján kiskedden, te gátlástalan angol lotyó!
Noha lelkem mélyén tetszett a megjegyzés, végül is én
kezdtem az egészet.
– Anya, ne nevezd Annette-et lotyónak. Semmi közünk hoz-
zá, hány emberrel dugott már életében.
Azért tökéletesen nem lehettem nyájas. Mit gondolt Bones,
amikor ezzel a két nővel hozott egy fedél alá?
A Bonesszal még előttem folytatott régi keletű viszonyára
tekintettel sosem jöttem ki igazán jól Annette-tel. Anyámmal is

103
akadtak nézeteltéréseink, bár újabban sokat javult a hozzáállása
az élőhalottakhoz, különösen egy bizonyos ghoulhoz.
– Szia, anya, örülök, hogy látlak. Most pedig végre szeret-
nék rendesen megfürödni.
Anyám felállt.
– A házban mindenki tudja, hogy nem szabad megmondani
neked, hol vagy, úgyhogy azt csinálsz, amit akarsz, amennyi-
ben nem mész ki. Hoztam neked pár ruhát. A szekrényben
vannak. Ja, és ne kapcsold be a tévét. Se a rádiót. És persze
nem is telefonálhatsz.
Miután megosztotta velem ezeket a hasznos információkat,
kiviharzott. Egy kicsit még vártam, aztán kiraktam a lábam az
ágyból. Legalább fürdeni egyedül mehetek. Az első szárnypró-
bálgatások.
Miután megfürödtem, piperészkedtem és felöltöztem, le-
mentem, mert lentről hallottam emberi hangokat. A küldetés
eddig sikeresen alakult annyiban, hogy fogalmam sem volt, hol
lehetek. Csak annyit érzékeltem, hogy a ház régebbi épület, bár
modernül bútorozva, és hogy egy meredek sziklán áll. Minden-
felé zöldellő dombok és fehér sziklák, a levegőnek pedig isme-
retlen volt az illata. Lehetett a Szikláshegység északi része, de
valahogy nem érződött amerikainak. Talán Kanada. Vagy nem.
Úgy döntöttem, jobb, ha nem kezdek el találgatni, mert
mindent elronthatok.
A beszélgetés már-már komikus módon maradt abba, ami-
kor beléptem a konyhába. Öt arc burkolózott hamis közönybe.
Anyámon és Annette-en kívül Bones nemzője, Ian is jelen volt,
valamint Spádé és Rodney.
– Helló mindenkinek – jegyeztem meg. – Ez a teljes csapat?
Vagy lappang még valaki a környéken?
– Még vannak – kezdte anyám, aztán feljajdult. – Au! Ki
rúgott belém?
Finom úrihölgyhöz méltatlan horkantást hallattam.

104
 – Gondolom, Spádé. Tehát még azt sem szabad tudnom, kik
vannak itt? Mit számít ez?
– Csak néhány testőr, Cat – felelte hárítólag Spádé, figyel-
meztetőn méregetve anyámat. – Semmi lényeges.
– Remek. – Ha tovább kérdezősködöm, a végén még újra
bekötik a szememet.
Ian hátradőlt a széken, lába bokánál keresztezve. Türkizkék
szeme dévajul csillant anyámra.
– Kár, hogy nem találkoztunk tegnap este, amikor érkeztem.
Jó újra látni kegyedet – búgta.
Rodney ugyanolyan figyelmeztető pillantást vetett Ianre,
mint én, csak éppen más okból. Rodney és anyám, izé, szóval
jártak. Vagy legalábbis utolsó információim szerint. Anyám
szerelmi élete kissé kiborított, és nem amiatt, hogy Rodney
ghoul.
– Hagyd békén az anyámat! – meredtem dühösen Ianre.
Ian zavartalan lelki nyugalommal elmosolyodott. Akkor sem
tudná, mi az a könyörület, ha az élete függne tőle. Noha
Bonesnak hűséges barátja volt, a kettőnk kapcsolata kissé zűrö-
sen alakult. Gyűjtötte a furcsaságokat, legyenek akár tárgyak,
akár emberek. Ez a gyengéje tette, hogy egyszer megpróbált
megzsarolni a „barátságomért”, még mielőtt tudta volna a
Bonesszal kapcsolatos teljes igazságomat. Azóta nem nyomult
rám, viszont örömét lelte abban, hogy minden más módon
bosszantson.
Ian végigmérte anyámat, kellőképpen elidőzve egyes testré-
szein, aztán elvigyorodott.
– Igazi öröm számomra, hogy megint találkoztunk, Justina.
Csak reménykedhettem benne, hogy anyám továbbra is
ugyanúgy irtózik a vámpíroktól, mint ahogy régen, amikor
megkeserítette vele a gyerekkoromat. Gyűlölte az apámat,
Maxot, aki elcsábította, aztán azt mondta neki, csak úgy vicc-
ből, hogy épp most szexelt egy gonosz démonnal. Anyám te-
herbe esett, és azt hitte, hogy egy féldémont szült – engem. Én

105
fizettem meg apám torz humoráért, hosszú éveken át, amíg
Bones rá nem ébresztett, hogy nem csak az agyar teszi a vám-
pírt.
Anyám még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy az
agyarak nem az ördög jelei – legalábbis ahogy Ianre nézett.
– Nem tudna valahol máshol lenni? – kérdezte Iantól elhaló
hangon.
Ian vigyora csak még szélesebb lett.
– Nagyon is. Csak húzza fel a szoknyáját, és megmutatom.
– Ebből elég! – rikoltottam, és Ianre vetettem magam szinte
ugyanabban a pillanatban, amikor Rodney is felpattant és vető-
dött. Mindkettőnket elvakított a düh. Iannek csak egy kicsit
hátra kellett húzódnia és néznie, ahogy egymásnak koppanunk.
– Ian, elég legyen! – csattant fel Spádé is, és belépett elénk
Rodneyval, amikor felpattantunk, hogy újra támadjunk. – Cat,
Rodney! Ian befejezte. Igaz?
Spádé Ianre meredt, aki csak megvonta a fél vállát.
– Egyelőre igen.
Ott álltam bezárva anyámmal és tajtékzó pasijával, Bones
exszeretőjével, egy begerjedt Mester vámpírral és egy titkolózó
jó baráttal. Ha volt is étvágyam, mikor lejöttem, máris elmúlt.
Mást sem akartam, csak megszabadulni tőlük, ami azt jelentette
volna, hogy elvonulok a szobámba – márpedig ebből ugyan-
csak elegem volt.
Talán egy dolgot még tehetek. Odamentem a kredenchez, és
elszántan keresgélni kezdtem.
– Mit keresel, Catherine? – kérdezte anyám.
– Piát.

Már a harmadik üveg Jack Daniel’snél tartottam, amikor Bones

befutott. Napnyugta volt, a haldokló sugarak vörösre festették a
haját, amikor belépett az ajtón. Elég volt egy pillantás kemény,
izmos alakjára ahhoz, hogy ujjaim megfeszüljenek a poháron.
Fantasztikusan nézett ki, de most fedőt kellett borítanom

106
mocskos fantáziámra, és más töprengenivalót találnom. Tanya-
si felszerelések. Mezőgazdálkodás. A gazdaság állapota.
– Te jó ég, Cicuska, egész nap ezt csináltad? Vedeltél?
Bones vádló hangja kizökkentett pillanatnyi ellágyulásom-
ból. Nem kell ide semmilyen költségvetési hiány!
– Neked is jó a színed, úgyhogy nem szólhatsz egy szót sem
– feleltem. – Ez tartott olyan sokáig? Jó íze volt a csajnak?
Féltékenykedtem, ami a lehető legnagyobb ostobaság volt.
Bones általában nőket választott étkezési célra, két okból – jó
kinézete miatt könnyen le tudta őket venni a lábukról, és az
ízüket is jobban szerette. Korábban nem hittem el neki, hogy
képes az íz alapján különbséget tenni férfi- és női vér között, de
aztán bebizonyította. Képes lett volna egy komplett vérbankot
szétválogatni nem szerint. Egyszer azt mondta, hogy talán az
ösztrogén bukéját kedvelte meg.
– Hát, annyira nem jó, mint egy hordó whiskey-nek, az biz-
tos – vette szemügyre felvont szemöldökkel a majdnem üres
üveget. – Mert legalább annyit megittál, nem igaz?
– De igaz, Crispin – fuvolázta Ian. – Olyan huzata van, mint
egy ír kőművesnek!
Nem akadt semmi, amit Ianhez vághattam volna a whiskey-
n kívül, úgyhogy annyiban hagytam. – Harapj meg, Ian!
Bones az üvegem után kapott, de számítottam rá. Beleka-
paszkodtam, és heves kötélhúzás kezdődött.
– Tedd le! – mordult rám Bones, és kifeszegette ujjaim kö-
zül az értékes zsákmányt. – Szilárd ételre van szükséged,
Cicuska, és rengeteg vízre. A fenébe is, hol az anyád? Még ab-
ban sem lehet számítani rá, hogy gondoskodjon az etetésedről?
Ha szándékosan fel akart volna hergelni, akkor sem csinál-
hatta volna jobban.
– Hát persze. Kell valaki, aki etet, itat és rövid pórázon tart.
Tudod, mit kellett volna feleségül venned, Bones? Egy kutyát,
és akkor nem kéne azzal bajlódnod, hogy időnként önállóan
akar cselekedni.

107
 – Pont erre volt szükségem – morogta Bones, és a hajába
túrt. – Hazajövök, és egy részeg hárpiát találok, aki le akarja
harapni a fejem.
Méghogy neki nem erre volt szüksége? Engem ütöttek ki,
drogoztak be, etettek kézből – mindez egy őrült vámpír miatt,
aki tizenhat éves koromban elrabolt, és most nem fogadja el a
„nem” választ.
– Részeg hárpiának lenni a hetem fénypontja, úgyhogy nézd
el nekem, amiért nem vártalak az ajtóban a nyakamon a desz-
szert helyét jelölő nagy piros X-szel.
Kissé magam is megijedtem attól, amit mondtam. Elvégre
nem Bonesra haragudtam, hanem a körülményekre. De vala-
hogy elromlott a szűrő az agyamban a szándékom és a kimon-
dott szavaim között. Még az ivást sem okolhattam érte, hiszen
fél-vámpír lévén be sem tudtam rúgni rendesen.
– Inkább neked lenne szükséged erre – vágott vissza Bones.
– Ugye? Vigyelek ágyba és szívjam ki belőled a morcosságot?
Noha szívesebben náspángolnálak el inkább, egy vámpírnak
mindig készen kell állnia.
A szám tátva maradt, és a kezem viszketni kezdett. Szívem
szerint lekevertem volna neki egyet.
Ugyanakkor a sírás is kerülgetett. Ez az egész olyan rossz.
Darabokra hullok, mégpedig magányosan, hiába vannak körü-
löttem annyian.
Vagy látszottak az arcomon az érzések, vagy a gondolata-
imból hallott meg valamit Bones. Vonásai elvesztették jeges
keménységüket, és felsóhajtott.
– Cicuska…
– Ne. – Próbáltam visszafojtani a feltörő zokogást. Mivel
nem tudom kordában tartani az érzéseimet és a szavaimat, leg-
jobb, ha magányba vonulok. De gyorsan, még mielőtt megint
mondok valami aljasat.
– Khm, fáradt vagyok.

108
 Felmentem az emeletre, a whiskey-t lent hagytam a dívá-
nyon. Úgysem segít. Amióta felébredtem, csak annyit értem el,
hogy még rosszabbra fordultak a dolgok. Tudtam, hogy ez a
helyzet nem Bones hibája. Ő csak próbál mindenki biztonságá-
ról gondoskodni, beleértve engem is. Mégis mindig rá zúdítom
minden dühömet. Még szerencse, hogy most nem rontottam el
megint a kettőnk dolgát.
Becsuktam magam mögött az ajtót. A hálóban nem volt po-
hár, úgyhogy a tenyeremmel formáztam csészét a víznek, úgy
vettem be Don piruláit. A gyógyszer rohamosan fogyott. Kér-
nem kell tőle újabb adagot – csak éppen nem tudom, hol va-
gyok.
Hamarosan jelentkezett a zuhanásszerű érzés, mintha a mat-
rac szétnyílna és én belehullanék. Egy pillanatra elfogott a pá-
nik, és kétségbeesetten próbáltam belekapaszkodni valamibe.
De egyedül voltam, ahogy akartam.
Később, amikor hűvös húst éreztem a számon, megköny-
nyebbültem. Aztán nyeltem, és tudtam, hogy ez nem Bones,
pedig még nem nyitottam ki a szemem. Más íze volt a vérének.
Mikor pislogni kezdtem, Spádét pillantottam meg. Elhúzta a
kezét, de nem állt fel mellőlem az ágyról. Még sötét volt oda-
kint. Sajnálatos módon nem aludtam át az egész nyomorúságos
napot.
– Hol van Bones? – kérdeztem.
– Kint, de nemsokára visszajön.
Erre nem mondtam semmit, de az arcomon jó látszott, hogy
nyomaszt a helyzet. Mennyire rosszul állhatnak a dolgok, ha
Bones még arra sem tud időt szakítani, hogy felébresszen?
Spádé felsóhajtott.
– Nincs hozzászokva ehhez, Cat, és elég rosszul viseli.
– Mihez nincs hozzászokva? – Ahhoz, hogy egy dilis nősze-
mély férje?, gondoltam magamban.
– A félelemhez – fogta halkabbra a hangját Spádé. – Crispin
mindig is büszke volt az érzelmi kontrolljára, de veled kapcso-

109
latban nem működik a dolog. Eddig nem ismerte az ilyesfajta
félelmet, hogy valaki elveszi tőle azt, akit szeret. Persze Tate
barátod is bosszantotta, de ő nem jelentett igazi fenyegetést.
Gregor viszont egészen más. Ő idősebb Crispinnél, erősebb is,
és nem lehet tudni, hogy mennyire volt fontos neked.
Attól tartottam, hogy Spádé alábecsüli a helyzet komolysá-
gát.
– Nem hinném, hogy erről van szó. Bones meg én egyfoly-
tában marjuk egymást.
– Mindketten rosszkedvűek vagytok, és nem sokat tudtok
tenni a veszekedésen kívül, de ne tévesszétek szem elől a lé-
nyeget. Hát nem őérte küzdesz?
Beharaptam a szám.
– Mi van, ha tényleg én árulom el mindig a tartózkodási he-
lyünket? Mi van, ha minden, amit tudok, álmomban nyitott
könyv Gregor számára? Mindenkit bajba kevernék, ha feléb-
rednék! És képtelen vagyok összeszedni magam.
Megremegett a hangom. A szememet könnyek homályosí-
tották el. Tessék, kész érzelmi roncs vagyok.
– Azt hiszem, el kéne mennem Donhoz – töröltem meg vé-
gül a szememet. – Neki vannak olyan telephelyei, amiket nem
ismerek, ráadásul bombabiztosak. Ott meghúzhatnám magam,
amíg elcsitulnak a dolgok. És akkor nem sodornék veszélybe
mindenkit magam körül…
– Nem mész sehová.
Bones jelent meg az ajtóban Spádé mögött. Nem is hallot-
tam, ahogy feljött a lépcsőn – majdnem olyan nesztelenül moz-
gott, mint Fabian. Zölden izzott a szeme, arca, akár a gránit.
– Ha esetleg nem figyeltél volna, Cicuska, elmondom még
egyszer. Nem mész sehová. Se Donhoz, se máshoz. Az enyém
vagy, úgyhogy eszedbe se jusson újra elmenni.
Ez nem volt éppen gyengéd megfogalmazása annak, hogy
„Szükségem van arra, hogy mellettem legyél.” Inkább úgy
hangzott, hogy „Te az én láncos vasgolyóm vagy, és én von-

110
szollak a bokámon!” Bones megfordult és kiment, mást nem is
mondott.
Spádé megszorította a kezemet, és felállt. Majdhogynem
szánakozó pillantást vetett rám.
– Minden rendben lesz.
Nem vitatkoztam vele, pedig nem hittem neki. Bones még
csak esélyt sem adott nekem, hogy bocsánatot kérjek a koráb-
biakért. Minden, ami fontos volt nekem – a kapcsolatunk
Bonesszal, a függetlenségem, a barátaim, a gyilkosok felkuta-
tása –, most romokban hevert. Nagyrészt Gregor hibájából. De
részben az enyémből is. Ez ellen legalább tehettem valamit.
Csak szép sorjában. Uralkodni kell hintaként lengő érzelme-
imen, hogy ha később összefutok Bonesszal, képesek legyünk
megbeszélni a dolgokat. Elővettem érzelmi védőpajzsaimat,
melyeket gyerekkoromban hoztam létre, amikor még anyám is
elutasított, és melyeket még tovább erősítettem, miután elhagy-
tam Bonest. Éppoly ismerősek voltak, mint a tulajdon bőröm,
és most csak ezek tarthattak össze.
Mikor már elég szilárdnak éreztem magam, tervezgetni
kezdtem. Először is veszek egy hosszú, forró zuhanyt, aztán
edzek egy kicsit, hogy kieresszem a gőzt. Ha szerencsém van,
Ian hajlandó lesz velem tartani. Egy kis agyabugya jó kezdet-
nek tűnt, és Ian amúgy is vágyik egy visszavágóra, amióta csak
legyőztem.
Nos, Ian, gondoltam magamban, ma végre eljött a te napod!
És aztán beszélek Bonesszal. Tisztázom a problémákat ket-
tőnk közt, mielőtt még jobban elmérgesednének.

111
 Tizenkettő

Ian izzó tekintettel meredt rám.

– Ha nem lenne olyan rohadt közel a hajnal, már rég kegyele-
mért könyörögnél.
Rajta ültem, combjaimmal leszorítottam a derekát. Más kö-
rülmények között talán még tetszett is volna neki a helyzet.
Most azonban, késemmel a mellkasában, nem gondolt ilyesmi-
re.
– Savanyú a szőlő – rántottam ki a kést, és felpattantam. –
Gyere. Folytassuk.
– Elég soványka pótlék dugás helyett – morogta, és bosszú-
san nézegette a szakadást az ingén. – Teljesen tönkretetted.
– Mondtam, hogy vedd le! – vonogattam a vállam.
Ian vigyorgott.
– Azt hittem, csak a látványban akarsz gyönyörködni, ked-
vesem.
Egyfolytában hasonló megjegyzésekkel bombázott, hogy ki-
zökkentsen. Persze én egy percig sem vettem komolyan. Tud-
tam, hogy ez a módszere.
– Csacsogj csak, szépfiú. Annál kellemesebb, amikor elhall-
gatsz.
Erre elnevette magát, miközben egymással szemben köröz-
tünk. Ian szemében várakozás csillogott.

112
 Szerette a csúnya verekedéseket. Ez a szimpatikus vonásai
egyike volt.
– Vonzónak tartasz, igaz? Mindig is tudtam. Annak idején
remekül elszórakozhattunk volna, Kaszás, de neked persze mu-
száj volt hozzámenned Crispinhez. Most már örökre tabu vagy
a számomra, pedig jó lehetett volna. Nagyon jó.
– Soha nem volt esélyed, Ian.
Mocskos kacajjal kerülte ki a feléje hajított pengét.
– Csapnivalóan célzol, édes. Egy méterrel hibáztál el. Még
mindig azon rágódsz, milyen könnyen lefektethettelek volna,
mielőtt Crispin visszatért az életedbe? Tényleg azt hiszed, hogy
sokáig ellenállhattál volna nekem, ha komolyan meg akarlak
szerezni?
Az önhitt hólyag. Nekirontottam, de Ian az utolsó pillanat-
ban ellépett előlem. Túl későn vettem észre, hogy hibát követ-
tem el. Lendült a lába, aztán az ökle, és kibillentett az egyensú-
lyomból. Kemény könyök csapott hátba. A földre buktam, ő
rajtam. Hátrarántotta a karomat, és szája a nyakamra tapadt.
– Elég lenne egy csattintás az agyaraimmal, és a nyakad ca-
fatokban lógna – morogta, mielőtt elengedett volna. Sziszegve
fordultam a hátamra, és láttam győzelemittas ábrázatát.
– Az a fránya hevességed – jegyezte meg. – Gyengeség és
erő is egyben.
Feltápászkodtam töröttnek érződő bordáimmal. A vállízüle-
tem is mintha kinyúlt volna. Majdnem úgy fájt, mint a bordám.
– Háromból egy, Ian. Én erre nem vágnék fel annyira.
– Tudtam, hogy a végén legyőzlek – ellenkezett Ian. –
Idővel mindenki elkövet valami hibát.
Lépteket hallottam, anyám érkezett. Végignézett a széttolo-
gatott bútorokon, rajtam és Ianen.
– Catherine, meddig akarsz még itt vacakolni? –
érdeklődött.
– Nem is üdvözöl, szépségem?

113
 Ian szinte dorombolt. Némán mozgó szájjal formáltam szit-
kokat feléje anyám válla fölött. Ian csak vigyorgott.
Anyám ügyet sem vetett rá, de az én zihálásom feltűnt neki.
– Jól vagy, Catherine?
Akkor hát játsszunk. A nagyobb hatás kedvéért látványosan
fújtatni kezdtem.
– Nem, nem vagyok jól.
Ian eltörte a bordámat.
– A kis árulkodós – kacarászott Ian, mert tudta, mire megy
ki a játék.
Anyám azonban ahelyett, hogy halálra aggódta volna magát,
csak topogni kezdett.
– Nem lett volna szabad olyan közel engedned. Talán kicsit
berozsdásodtál, amióta nem dolgozol.
Majdnem szétvetett a düh. Ian elfojtotta a nevetését.
Ekkor az egyik sarokba tolt televízió bekapcsolódott. Zavar-
tan pillantottam körül, hátha valaki észrevétlenül bejött és
megnyomta a távirányítót, Ian pedig elkáromkodta magát.
– A franc egye meg.
– Mi?
Ian egyik kezével az én karomat kapta el, a másikkal anyá-
mét. Ellenkeztem volna, de elnémultam, amikor folytatta.
– Hajnal van. Miért szeret minden ghoul hajnalban támadni?
Ian kivonszolt minket a szobából, fel a földszintre. Minden-
ki előjött a szobájából, és minden tévé be volt kapcsolva. Nem
hangosan szóltak, épp csak halkan.
Ekkor értettem meg, mit jelent a tévék egyidejű bekapcsoló-
dása. Riasztást. Feltűnés nélküli riasztást.
– Ki támad?
– Most nincs időm erről csevegni – mondta Ian, aztán siet-
ségében majdnem Bonesba ütközött. – Ó, Crispin! Fel vagy
dobódva, mi? Elég sűrűnek ígérkezik ez a reggel.
– Eléggé – tette a vállamra a kezét Bones. – Te velem jössz,
Cicuska. Ian, vidd le az anyját.

114
 – Várj!
Kirántottam egy tőrt Bones övéből. Volt ott jó pár. Persze
érthető.
– A bordáim darabokban, és van néhány ínszakadásom. Vért
kell adnod nekem, hogy ne legyek lassú.
Ian gúnyosan felhördült.
– A többit nem várom meg.
– Nem is kell – felelte Bones. – Erre, Cicuska.
Bones nem törődött a kezemben tartott késsel, csak felvon-
szolt a második emeletre. Először azt hittem, hogy fegyvereket
tartogat nekem. Vagy valami védőfelszerelést. De mikor beér-
tünk a hálószobába és megnyomott egy rejtett gombot a szek-
rényben, s feltárult egy titkos szoba, amiről eddig nem is tud-
tam, megértettem a helyzetet.
És égtelen haragra gerjedtem.
– Elment az eszed, ha azt hiszed, hogy ebben a dobozban
fogok lapulni.
– Nincs idő a vitára – tuszkolt be Bones. – Vannak itt moni-
torok, telefon, a mobilod, és más holmijaid. Ghoulok a táma-
dók. Ha azokra a pletykákra gondolsz, amelyek a Felség szerint
keringenek, mit tippelsz, ki a célpontjuk? Te, és mindazok,
akik téged őriznek. Ha láthatatlan maradsz, azzal javítod a har-
colók esélyeit, úgyhogy az ég szerelmére, Cicuska, maradj itt!
Elég volt egy pillantás Bones izzó szemébe, hogy tudjam:
akár ébren, akár eszméletlenül, de idebent leszek egy darabig.
– Egy monitor mutatja ezt az ajtót – folytatta Bones, és egy
gombra bökött valami vezérlőpanelen. – Ha valaki olyan akar
bejönni, akit nem ismersz, nyomd meg ezt. Most pedig húzódj
hátra.
Anélkül, hogy megvárt volna, hátrébb tolt, aztán kiment és
megnyomta a külső gombot. Az ajtó becsukódott, és zárak kat-
tanása hallatszott. Aztán súlyos, végleges csend támadt, mint-
egy a helyzethez illően. Be voltam zárva.

115
 Valami magára vonta a figyelmem a kalitkámban. Monito-
rokat láttam. Hat darab volt belőlük, mind más képpel. Az
egyik a kamra előterét mutatta, ahogy Bones mondta, de a töb-
bi kívülre nézett. Meglepetten vettem szemügyre a ház környé-
két, mert rengeteget elárult a hollétünkről. Nem csoda, hogy
nem engedtek kimenni. Úgy festett, hogy egy kisebb kastély-
ban vagyunk. Bentről ezt nem lehetett tudni, hiszen minden
nagyon modernül volt berendezve.
Hajnalodott. A derengésben már elég jól lehetett látni a kinti
történéseket, bár úgy tűnt, hogy a kameráknak nincs éjjellátó
funkciója. A legtöbb a kastély szomszédságát mutatta, de egy
az alsó udvar lejtőjére irányult.
Elállt a lélegzetem. Rengetegen voltak.
Több mint száz ghoul masírozott halálos eltökéltséggel a gö-
röngyös talajon. Mind fegyverrel. Egyeseknél nemcsak pisztoly
vagy kés volt, hanem egyenesen rakétavető. És hányan voltunk
mi? Bones, Spádé, Rodney, Ian… meg néhány testőr, ahogy
Spádé mondta. Ilyen túlerővel szemben csak vérfürdő várható.
Miért nem aknázták alá a környéket?, dühöngtem. Miért nin-
csenek itt többen? És miért sorakoznak fel a vár előtt, mint va-
lami céltáblák, ahelyett, hogy elbarikádoznák magukat a falak
mögött?
Egy férfi lépett elő a támadók soraiból, és elindult a vár felé.
Közepesen magas, őszülő hajú, tekintélyt parancsoló alak.
Mondott valamit, de a nyavalyás monitorok nem közvetítettek
hangot. A szoba pedig olyan jól volt szigetelve, hogy a saját fü-
lemmel sem hallhattam semmit. Mindenesetre bármit mondott
is, nem talált kedvező fogadtatásra. Bones valamit jelzett neki,
de nem a mutatóujjával. A fickó Bones lába elé köpött, aztán
visszatért a csapatához.
Hang nélkül is nyilvánvalónak tűnt, hogy nem fog sor ke-
rülni tárgyalásokra.
Felugatott az első gépfegyver. A vámpírok egy csapásra a
levegőbe emelkedtek, míg Rodney a saját géppuskáját kezelte.

116
Megkönnyebbülten láttam, hogy a kastélyból ismeretlen alakok
bukkannak elő, hogy csatlakozzanak Bonesékhoz. A vámpírok
néhány pillanatra eltűntek a képernyőkről, majd újra láthatóvá
váltak, eleven rakéták módjára zuhogtak az ellenségre. Egy-egy
nekilódulásuk nyomán fej nélküli vagy harcképtelen ghoulok
maradtak.
Elképesztő látvány volt. Gyors számításaim alapján egy tu-
cat vámpír őrizte a kastélyt, és mindegyik egy tornádó erejével
csapott le.
De még ez is kevésnek tűnt. Azok a ghoulok, akik túlélték
az első csapást, hamar magukhoz tértek döbbenetükből. Meg-
rázták magukat és folytatták komor menetelésüket. Egyre köze-
lebb és közelebb jutottak a kastélyhoz. Kétségtelenül megrit-
kultak a soraik, de látható volt az elszántságuk. Bonesék ugyan
félelmetesen küzdöttek, de a tények attól még tények maradtak.
Egyszerűen nem voltunk elegen.
Körülbelül húszpercnyi vad harc után a ghoul vezér kilőtt
egy fénylövedéket, izzó ragyogásba borítva a hajnali eget.
Megfeszültem, és tenyeremet a szenvtelen képernyőre nyom-
tam, mintha segíthetne rajtam. Persze nem segített. És újabb
csapatok bukkantak elő a lenti dombok rejtekéből.
Felsikoltottam és rángatni kezdtem cellám ajtaját, de a fém
meg se mozdult. Aztán keresni kezdtem a nyitószerkezetet,
mert hisz kell lennie.
A szívem olyan hangosan kalapált, mintha velem együtt si-
kítana. Újabb száznyi ghoul vált láthatóvá a mezőn. Két hul-
lámban támadtak, ravasz terv alapján. Éppen hajnal előtt, ami-
kor a vámpírok a leggyengébbek. Az első csapat leszívta az
energiákat, aztán jött a második, hogy a kifáradt ellenfelet
megközelítse és elpusztítsa. Én pedig ott csücsültem egy lezárt
szobában, ahonnan csak tehetetlenül figyelhettem az esemé-
nyeket.
Csöngés zökkentett ki a gondolataimból. Dübörgő pulzussal
töprengtem, hogy valódi volt-e, vagy csak képzelődtem. Aztán

117
újra megszólalt, s én elkezdtem turkálni a szanaszét szórt hol-
mik között, hogy rátaláljak a forrására. Ott volt a mobilom a
ruhák alatt. Felkaptam, hátha Don az. Ő talán segíthet. Küld
egy csapatot hozzánk, még ha nem is tudom, hol a fenében va-
gyunk.
– Catherine!
Még megszólalni sem volt időm. Nem a bácsikám volt az.
– Gregor!
Nehezen vettem a levegőt, részben törött bordáim miatt,
részben a félelemtől, hogy elveszítem Bonest, részben hiábava-
ló menekülési kísérletem következtében.
– Ne félj, édes feleségem!
A hangja nyugtató volt, de lappangott mögötte valami. Hogy
mi, azt nem tudtam, de nem is érdekelt.
– Erre most nincs idő… – ziháltam szaggatottan. – Ki kell
jutnom innen…
– Nem vagy veszélyben.
Erre élesen felkacagtam.
– Nagyon tévedsz, haver.
– Téged nem bántanak, Catherine.
Erősen megszorítottam a telefont, és rájöttem, mi bujkált a
hangjában. Magabiztosság.
– Szóval ezek a te ghouljaid? – leheltem.
A képernyőn Bones éppen rendezte a mellette álló vámpírok
sorait, folyamatosan lövéseket kerülgetve. A korábban látottak
kezdtek értelmet nyerni. Az őszes férfi követ volt, akinek aján-
latát Bones visszautasította. Nem kellett túl sok ész ahhoz,
hogy kitaláljam, mi volt ez az ajánlat. Ezért tett engem lakat alá
Bones. Tudta, hogy önszántamból nem lettem volna képes
mindenkit feláldozni.
– Nem kell, hogy ilyen vége legyen, chérie – szólt Gregor. –
Gyere hozzám, és megesküszöm rá, hogy az embereim azon-
nal elvonulnak.

118
 – Talán nem tudod, de be vagyok zárva egy pánikszobába –
csattantam fel. – Még ha akarnék, akkor sem mehetnék seho-
vá.
– Egy lépést sem kell tenned ahhoz, hogy hozzám érj –
dorombolta Gregor. – Én vagyok az Álomfogó. Álmodban is
elérlek.
Aludni? Ki alhatna ilyen helyzetben? A falak remegtek a lö-
völdözéstől, és majdnem kifordult a gyomrom attól, amit a
monitorokon láttam. Hacsak nem csapkodom a falba a fejem,
amíg el nem ájulok, nem sok esélyem van az alvásra.
– Ezt könnyebb mondani, mint megcsinálni.
A hangom elhalt, s elvesztette keserű élét. Bones nagy
gonddal pakolt be a szobába. Hozott könyveket, ennivalót, italt,
íróeszközt – és tablettákat.
Mérlegelni kezdtem a döntést, hol a tablettás fiolára, hol a
monitorokon kibontakozó elkeseredett jelenetekre pillantva.
Mencheres azt mondta, hogy Gregor nem akar bántani. Bones
intézkedései arra irányultak, hogy Gregor ne találhasson meg
engem, de nem azért, mert Gregor meg akar ölni, hanem mert
azt akarja, hogy vele legyek.
Lehet, hogy veszélyes Gregorhoz mennem, de Bonesék
most sokkal nagyobb veszélyben vannak, mint én lennék Gre-
gorral később. Nem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy a szemem
láttára lemészárolnak mindenkit.
– Megteszem, de csak néhány feltétellel.
Gregor hitetlenkedő neszt hallatott.
– Talán nem látod át a helyzet komolyságát.
– Van némi rálátásom – haraptam be a szám. – De továbbra
is vannak feltételeim.
Újabb nesz.
– Nem foglak bántani, Catherine.
– Ez igazán szép tőled, de nem erre gondoltam. – Te jó ég,
újabb ghoulok nyitnak tüzet és csatlakoznak az elsőkhöz. Nincs
sok időm. – Amint ott leszek veled, a támadásnak legyen vége.

119
Te vagy a felelős azért, hogy visszahívd a csapataidat és tartsd
távol őket. Szeretnéd, ha visszaemlékeznék arra, ami kettőnk-
kel történt? Rendben, benne vagyok. De amikor már mindenre
emlékszem, vissza akarok menni Boneshoz… és te elengedsz,
azonnal és feltétel nélkül. Ez hazárdjáték, Álomfogó. Mennyire
bízol magadban?
Szándékosan játszottam rá az hiúságára. Nem volt kétségem
afelől, hogy bármit fedezek is majd fel, az nem változtat a
Bones iránti érzéseimen. Ezt persze Gregor nem tudhatta. A
nyílt kihívással szemben bizonytalanságot jelentett volna, ha
nem megy bele a dologba, márpedig a legkevésbé sem tűnt bi-
zonytalannak.
– Védelem nélkül nem adlak át, ha arra kerül a sor. Bizton-
ságos kíséretet rendelek melléd – érkezett óvatos, gondosan
mérlegelt válasza. – Igen, eléggé bízom magamban ahhoz,
hogy kockáztassak. Elfogadhatóak számomra a feltételeid.
Nem akartam hagyni, hogy csűrjön-csavarjon.
– Esküdj meg az életedre, Gregor, mert ha hazudsz, az lesz
az ára.
– Fenyegetni akarsz? – Mintha mulatságosnak találta volna.
– Hát jó. Megesküszöm az életemre.
Mélyen felsóhajtottam. Nem nagyon bíztam Gregorban, de
vállalnom kellett a rizikót. Ha nem teszem meg, és mindenki
meghal, sosem bocsátom meg magamnak. Uram, kérlek, add,
hogy Gregor igazat mondjon, és kérlek, kérlek, add, hogy
Bones megértse.
– Rendben. Készülj, mert jövök!
Lecsuktam a telefont és kézbe vettem a tablettás dobozt,
amit Bones készített be arra az esetre, ha távol kéne tartanom
Gregort. Nem is sejthette, hogy most éppen így akarom been-
gedni.
Don nagyon pontosan megadta az adagolást: egyszer négy
tabletta. Ha kevesebbet veszek be, normális álomba merülök.
Lecsavartam a kupakot és kettőt a számba pottyantottam, aztán

120
leöblítettem egy kis vízzel. Aztán fogtam egy tollat a könyveim
mellől. A tabletták gyorsan felszívódtak – máris kezdtem szé-
delegni. Papírom nem volt, úgyhogy kitéptem egy lapot az
egyik könyvből, és ráfirkantottam az üres részre.
Visszajövök…
Alig írtam le ezt az egy szót, máris kezdett elmosódni a
szemem előtt. Utolsó erőmmel odaböktem a pontokat, aztán el-
sötétült előttem a világ.

Futottam, de most kivételesen nem üldözött senki.

– Gyere közelebb, Catherine.
Követtem a hangot, és meg is pillantottam Gregort. Hűvös, vá-
rakozó mosoly ült az arcán, amitől lelassítottam.
– Ne feledd az egyezségünket! – figyelmeztettem, amikor
megéreztem az erejét, mely mintha láthatatlan csápként nyúlt
volna felém.
Gregor szeme megcsillant.
– Gyere hozzám!
Egy pillanatig tétováztam. Hátrasandítottam a vállam fölött,
hátha Bones egyszer csak előbukkan valahonnan. Persze sem-
mi sem történt. Bones most a saját életéért és a barátaiért küzd.
De legalább most már segíthetek neki.
Odamentem és hagytam, hogy Gregor átkaroljon. Valami
súrolta a nyakamat, talán a szája, de ettől eltekintve…
– Semmi sem történik.
A mellkasába beszéltem, olyan magas volt. Az elmosódott,
álomszerű érzés nem múlt el, pedig a levegő mintha elektro-
mossággal telítődött volna körülöttünk.
– Nem értem – motyogta Gregor.
– Éppen most támadnak teljesítményproblémáid? –
sziszegtem, mert ingerültté tett a gondolat, hogy mi történhet
most Bonesszal. – Gyerünk, Gregor. Elő az Álomfogóval.
Még erősebben magához szorított.
– Talán te vagy az oka – suttogta. – Blokkolsz engem.

121
 A francba. A védőpajzsaim megszüntetése az egyik legne-
hezebb dolog a számomra, főleg egy vadidegennel szemben.
– Próbálok tenni ellene.
Felizzott a szeme.
– Sokba kerülhet a késlekedés.
A fenébe is, igaza van. Muszáj csinálnom valamit. Méghoz-
zá gyorsan.
A nyaka köré fontam a karomat és lehúztam a fejét. Mikor a
szája az enyémmel egy szintbe ért, megcsókoltam, kissé meg-
lepődve azon, hogy ismerősnek tűnik. Mikor elvonta a figyel-
mem az, hogy durva mohósággal visszacsókol, éreztem, hogy
pajzsaim recsegve hullanak darabokra. Engedd el magad, Cat.
Lazíts…
Dübörgő fájdalom árasztott el, mintha kirántanák a belső-
met. A fehér zajban és zűrzavarban sikoltottam volna, de nem
volt torkom, nem volt hangom, nem volt testem. Leírhatatlan
rémülettel éreztem, hogy kifejtenek a bőrömből és a semmibe
hajítanak. Rettenetes érzés volt, mintha hangsebességgel zu-
hannék.
A csúcsponton nem újraegyesültem a testemmel, hanem
szinte beletoccsantam. Elkábított az érzés, hogy újra hús és vér
vagyok, szívverésem édes hangja pedig egyenesen lenyűgözött.
– Catherine!
Csak ekkor tértek magukhoz az érzékeim. Egy ilyen mole-
kuláris transzportáció bárkit kikészítene, aki elég szerencsétlen
ahhoz, hogy végigélje. Úgy tűnt, hogy már nem állok, de to-
vábbra is Gregor karjában vagyok. Az agyam lassított üzem-
módban kezdte a számvevést. Két kar, két láb, kipipálva. Ujjak,
lábujjak, kipipálva. Kalapáló szív, kipipálva. De valami hiány-
zott.
Nagy kezek siklottak végig meztelen hátamon. Gregornak,
aki nagyon is szilárdnak és álomszerűtlennek látszott, diadal-
mas mosoly ült az arcán.
És hozzám hasonlóan ő sem viselt egyebet.

122
 Tizenhárom

– Hol vannak a ruháim?

Dühös kérdésemre megrovó homlokráncolás volt a válasz.
– Ne vicsorogj, Catherine. Csak az élő dolgokat tudom
transzportálni.
Ez akár igaz is lehetett, de nem magyarázta meg azt, hogy
miért van ő is au naturel. Erősen kételkedtem benne, hogy ez
puszta véletlen. És az sem volt véletlen, hogy simogat.
– Vedd le a kezed rólam, Gregor, és hívd vissza az emberei-
det, ahogy megígérted. Most azonnal.
Ezt nem mérgesen mondtam, hanem hűvös, szenvtelen hatá-
rozottsággal.
Úgy nézett rám, hogy azt hittem, el fog utasítani. Aztán
szándékos lassúsággal levált rólam.
– Még ne próbálj felkelni. Idő kell, amíg regenerálódsz.
Ágyban voltam. Méghogy nem volt az egész előre megren-
dezve…
– Részemről minden rendben, amíg megtartod a szavad.
Gregor nem felelt, csak odament az ajtóhoz és kinyitotta.
Volt bennem annyi ösztönös szemérem, hogy a hasamra henge-
redjek, de a végtagjaimat nem nagyon tudtam irányítani.
Valaki volt odakint, és Gregor hátralépett, hogy beengedje.
– Lucius, lásd!

123
 Lucius, egy magas, szőke, északi kinézetű férfi, szemügyre
vett. Láthatta, hogy a tekintetem gyilkos tőröket lődöz mind-
kettőjükre.
– Itt van a feleségem. A saját akaratából jött ide, úgyhogy
szólhatsz Simonnak, vonja vissza a csapatait.
– Még nekem is meg kéne győződnöm róla, hogy csakugyan
a felséged vagyok, és azért jöttem ide, mert megzsaroltál –
jegyeztem meg, és a pillantásom elárulta, hogy nem értékelem
játékát a szavakkal.
– Gondoskodj róla, hogy Simon részletesen megtudja az ál-
lapotát, hogy jelenthesse – folytatta Gregor. – És az enyémet is.
Te jó ég, Bones ki fog akadni. Nyugtalanság vett erőt raj-
tam. Talán jobban át kellett volna gondolnom ezt a dolgot.
– Oui, monsieur.
Lucius hátra sem pillantva távozott, Gregor pedig becsukta
az ajtót, de sajnos belülről.
– Hívni fogja ezt a Simont? Milyen messze vagyunk tőlük?
– kérdeztem, és próbáltam valamennyire beburkolózni a taka-
róba.
– Hívni fogja – Gregor szemében fény csillant. – De nagyon
messze vagyunk Bajorországtól, Catherine.
– Bajorország? – Hát, igen, nem véletlenül tűnt olyan ide-
gennek. – És most hol vagyunk? Persze, gondolom, nem fogod
megmondani.
Elég fura volt egy meztelen idegennel csevegni. Gregor meg
sem próbálta eltakarni magát. Nem néztem meg, de vak sem
vagyok. Olyan teste volt, mint egy rögbijátékosnak – csupa
izom és forradás.
– Megmondom. Nem vagyok olyan, mint az a vadállat, aki
ide-oda rángatott téged vakon és tudatlanul.
Az utolsó mondat mindent elárult. Akkor hát én voltam.
– Nem álmodtam rólad, mégis a fejemben kotorásztál. Elég
nehéz lehetett annyi részletet megtudni.

124
 Gregor leült az ágy szélére, és visszafogott, amikor arrébb
akartam gurulni. A mozdulataim rendezetlensége megrémített.
Ki akartam ugrani az ágyból, de csak rángatóztam.
– Tudom, amit te tudsz – simított végig a karomon. – Nem
transzportálhatok olyasvalakit, és az elméjébe sem hatolhatok
be olyannak, akinek a vére nem volt bennem. Bár hosszú évek
teltek el, a véred még mindig a részem, Catherine.
Újabb apróság, amit még senki sem említett.
– Ha tudsz mindent, amit teszek, akkor azt is tudod, hogy
Bonest szeretem – feleltem.
– Csak hiszed. – A keze lejjebb csúszott, a takaró aljához,
aztán be alá.
A vádlimon felfelé haladó ujjai nem felizgattak, hanem fel-
bosszantottak.
– Milyen szar alak az olyan, aki letapiz egy mozgásképtelen
nőt?
A keze megállt a lábamon. Sikerült valahogy átdobnom ma-
gam és megtartanom a takarót remegő kezemben. De most leg-
alább szemben vagyok vele, ahelyett hogy a nyakamat kellene
tekergetnem.
– Csak azért egyeztem bele, hogy visszavonjam az embere-
imet az engedelmességed fejében, mert Bones többször is
megmentett téged a haláltól – nyögte ki Gregor. – De most már
nem kap tőlem több haladékot.
– Így nevezed azt, hogy meggyilkolod őt, az anyámat és a
barátaimat egy gyalázatos hajnali orvtámadással? Haladéknak?
Különben is, hogyan találtál ránk? Mert most nem rajtam ke-
resztül.
Gregor álla megfeszült.
– Bones ostobasága miatt találtalak meg benneteket, és ha ő
lenne az én helyemben, ő is hasonló kíméletlenséggel járt volna
el.
Már éppen válaszra nyitottam a számat, amikor sürgető ko-
pogás hallatszott.

125
 – Megmondtam, hogy senki ne zavarjon! – csattant fel Gre-
gor, és feltépte az ajtót.
Megint Lucius volt az. Szinte pattogott az idegességtől.
– Mester, velem kell jönnöd. Híreim… vannak.
Néha rám-rám villanó tekintete erőt adott, hogy meglendít-
sem lábaimat és nagy nehezen felálljak.
– Mi történt? Az a hogyishívják megkapta az üzenetet? –
kérdeztem szédelegve.
– Azt akarod, hogy most veled menjek? – intett felém Gre-
gor. – Több mint tíz éve nem voltam együtt a feleségemmel.
Nem várhat a dolog?
– Nem, monsieur – suttogta leszegett fejjel Lucius.
– Bonesról van szó? – kérdeztem rogyadozva. – Ha meghalt,
Gregor…
– Él még az a disznó? – szólt közbe Gregor. – Válaszolj,
hogy a feleségem ne essen kétségbe.
– Él, igen, él. – Édes szavak. – De ha lennél szíves jönni…
– Anyám? – szakítottam félbe, azon töprengve, hogy mi
rossz történhetett még.
– Nem vagyok informálva a veszteségeitekről – tördelte a
kezét Lucius.
– Választ kaptál a kérdéseidre – jelentette ki Gregor, és visz-
szahelyezett az ágyra. – Ha nem akarsz megsérülni, maradj itt.
Hamarosan visszajövök.
Ezzel kiviharzott. Miután az ajtó becsukódott, reteszek jel-
legzetes kattanása hallatszott. Mivel nem sok értelmes válasz-
tásom maradt, elkezdtem gyakorolni a végtagjaim mozgatását.

Gregor körülbelül egy óra múlva érkezett vissza, nadrágban, de

ing nélkül. Egy kevés ruha is jobb, mint a semmi. Felültem, az
államig húzva a takarót, a hátam mögött párnák. Amikor talál-
kozott a tekintetünk, valami végigfutott kemény vonásain. Az
ajka kissé ellazult, de nem egészen mosolygott.

126
 – Emlékeztetsz a régi önmagadra. Már nem az vagy, most
mégis úgy nézel ki.
Ez hihetetlenül furcsa volt. Emlékszik valakire, aki régen
voltam, nekem pedig fogalmam sincs erről a valakiről. Egy ti-
zenhat éves Catherine, aki nem gyűlöli a vámpírokat, és el is
megy az egyikkel Párizsba?
– Nem, már nem az vagyok – helyeseltem. – De mivel az
idő kerekét nem lehet visszaforgatni, miért nem válunk el most
félig-meddig barátságban?
Erre nem válaszolt.
– A tested is más. Kicsit magasabb vagy, és egy kis súlyt is
magadra szedtél.
– A mindenit a kritikus fejednek – morogtam.
Erre elmosolyodott, és megvakart egy forradást a szemöldö-
kén.
– Nem sértésnek szántam, ma femme. Teltebb lett a kebled
és puhább a combod.
Túl sok információ, de nem a kellő irányban.
– Gregor! – mozdultam meg, és fújtam egyet. A mocorgás
nyomást gyakorolt a bordáimra.
Már hajolt is fölém.
– Megsérültél! Azt hittem, hogy csak a transzportáció utóha-
tása, de neked fájdalmaid vannak!
– Semmiség – toltam el a kezét. – Kaptam egy kicsit edzés
közben, de jól vagyok. Hol vagyunk? Még nem mondtad.
– Ausztriában. – Leült anélkül, hogy kértem volna, én pedig
elhúzódtam a közeléből.
– És mi volt az a hír, amit Lucius nem akart előttem közöl-
ni? – kérdeztem felvont szemöldökkel, bátorítólag.
A válla megrándult egy kicsit.
– Senki nem sérült vagy halt meg, aki kedves neked. Az
embereim visszavonultak, ahogy megbeszéltük, ezzel teljesítet-
tem az ígéretemet.
– Nem az egész ígéretedet – feleltem élesen.

127
 – Te sem a tiédet. Most rajtad a sor. – A nadrágja zsebéből
apró, finoman vésett ezüsttőrt húzott elő. – Igyál belőlem. Tudd
meg, hogy mit loptak el tőled.
Most, amikor eljött a pillanat, amikor megtudhattam, mit
vettek ki a fejemből, elbizonytalanodtam. Lehetséges volna,
hogy valaha szerettem ezt a vámpírt itt? Elképzelni sem tud-
tam, de Gregor roppant magabiztosnak tűnt. És mi van, ha a
múltamnak ez a darabja valóban megváltoztatja a dolgokat
Bones és énköztem? Vállalhatom ezt a kockázatot?
Másfelől viszont nem volt más választásom. Ha Gregor
kényszeríteni akar rá, hogy igyak belőle, jelenlegi állapotom-
ban úgyis könnyedén megteheti. Különben sem hagyhatom,
hogy a kétely irányítson. Szeretem Bonest. Ezen semmiféle
emlék nem változtathat, bármit gondoljon is Gregor.
Nem fordítottam el a tekintetem, amikor átvettem a kést.
Mikor a keze után nyúltam, Gregor megállított.
– Ne! A nyakamból igyál, ahogyan én is ittam belőled.
Nem akartam közelebb kerülni hozzá, de értelmetlen lett
volna ellenkezni. Legalább Bones tévedett, gondoltam. Eskü-
dözött, hogy Gregor majd azt akarja: harapjam meg.
Habozás nélkül Gregor torkába mélyesztettem a tőrt, és
számat a sebre tapasztottam. Nyelés közben éreztem, hogy át-
ölel, de már nem törődtem vele. Valami mintha szétrobbant
volna az agyamban. Most nem zuhantam, hanem valami hajtott
előre.

Az alsó szinten, a bejárati ajtónál várakoztam, ahogy Cannelle,

Gregor házvezetőnője meghagyta. Motyogott valamit franciául,
amit nem egészen értettem, de nem hangzott túl barátságosan.
Gregor előtt Cannelle persze udvarias volt velem, de amint a
gazda kitette a lábát, hideg és undok lett. Nem tudtam, miért
van ez, mégis elszomorított. Távol voltam az otthonomtól, és a
ház népén kívül nem sok emberrel találkoztam. Jól jött volna
egy barát.

128
 Gregor előszobája elég barátságtalan volt. Magas mennye-
zet, az eget sehol sem látni, s a belépőre mosolytalan, komor
arcú festett alakok merednek szigorúan. Címer, fölötte keresz-
tezett alabárdok. Igazán szívélyes hely. Mondjuk, Hitlernek.
Gregor hamarosan belépett. Rendkívül impozánsan festett
hosszú, sötét kabátjában és szénfekete nadrágjában. Noha kissé
félelmetesnek találtam, egyszersmind elkápráztatott.
Nem is tűnt valóságosnak, hogy Gregor vámpír. Még alig
tértem napirendre afölött, hogy magam félvér vagyok, amikor
elragadott egy különös vámpír, akiben, hihetetlen módon,
anyám megbízott. És mivel ő senkiben sem bízik meg, Gregor-
nak nagyon különlegesnek kell lennie.
– Gyönyörű vagy ebben a ruhában – nézett végig rajtam. –
Igazi fiatal hölgy egy kószáló tanyasi kölyök helyett.
Összerezzentem, de nem akartam, hogy lássa: az elevenem-
re tapintott.
– Köszönd Cannelle-nek. Ő készített ki nekem mindent.
– Majd megköszönöm – felelte. – Nem jobb így, mint far-
merben, a hajadban szalmatörekkel?
Az elmúlt két napban alig szólaltam meg. Túlságosan meg-
szeppentem tőle és az új körülményektől, de erre most kiegye-
nesedett a gerincem.
– Eddigi életemben jó volt így – feleltem. – Ha ilyen nagy
gond neked, hogy honnan jöttem, talán jobb lesz, ha máris fe-
lültetsz a következő repülőre.
Csinálhatsz bármit, de ne bántsd a családom. Nem tehetnek
róla, hogy nem gazdagok. A nagyszüleim keményebben dol-
goztak, mint a legtöbb ember valaha is, mégsem sikerült egyről
a kettőre jutniuk.
Gregor széttárta a kezét.
– Nem akartalak megbántani, chérie. Én is tanyáról szárma-
zom. Dél-Franciaországból. De ott nem volt cseresznye. Látod?
Még ez is közös bennünk.
Kissé lehiggadtam.

129
 – Miért, mi más közös még?
– Ó – mosolyodott el, és arcán megenyhültek a szigorú vo-
nások. – Gyere, majd meglátod.
Elindultunk Párizs utcáin. Elvitt a kivilágított szökőkúthoz a
téren, és elmesélte a történetét. Varázslatos este lett volna, ha
nem merül fel annyi megválaszolatlan kérdés bennem, ami elől
folyton kitért.
– Miért vagyok én most itt veled? – böktem ki végül, mikor
már nem bírtam tovább, hogy ne tudjam, miért hoztak el Ohió-
ból ilyen sietve. – Mármint anyám megmondta, hogy azért kell
eljönnöm, mert egy gonosz vámpír van a nyomomban, csak azt
nem mondták el, hogy ki az.
Már majdnem az Eiffel-toronynál jártunk. Lélegzetelállító
volt, de pillanatnyilag semmiféle látvány nem tudta feledtetni
velem azt, hogy fogalmam sincs a jövőmről.
Gregor egy közeli pad felé intett, és leültünk. Hűvösebbre
fordult az idő naplemente után. Levette a kabátját, és odaadta.
Ez az egyszerű gesztus megérintett és újra elbátortalanított.
Így viselkedik egy férfi egy randevún, legalábbis így képzeltem
el. Gregor nagyon közel ült hozzám. Hirtelen a leheletem szaga
miatt kezdtem el aggódni, vagy hogy nincs-e valami a fogam
között.
– Az, ami te vagy, Catherine – kezdte –, nagy ritkaság.
Vannak vámpírok ezen a világon, vannak emberek és vannak
ghoulok, de csak egyetlen félvérről tudok a történelem során,
és az is évszázadokkal ezelőtt volt. Az egyediséged miatt sokan
ki akarnak használni. Főleg egyvalaki van, aki ezzel akar pró-
bálkozni.
– Ki? – leheltem, és hirtelen nagyon magányosnak éreztem
magam a gondolattól, hogy nincs senki más hozzám hasonló. –
És miért?
– A neve Bones – fröcsögte Gregor. – Kényszeríteni fog ar-
ra, hogy olyan gyilkos legyél, mint amilyen ő. Kurvát csinál
belőled, hogy lépre csalja áldozatait. Megöli a családod, hogy

130
rajta kívül senki se maradjon, aki megvéd. Márpedig szükséged
lesz védelemre, Catherine. Mindazok után a szörnyűségek után,
amelyeket elkövettet majd veled, egész életedben menekülnöd
kell.
– Nem!
Tagadni akartam a jövőt, melyet Gregor az imént felvázolt.
Hogy szörnyeteg leszek, aki miatt elpusztul az egész családom.
Legszívesebben világgá futottam volna, de Gregor átfogta a
vállamat és visszatartott.
– Ezért vagyok itt, ma chérie. Itt nem talál rád. Nemsokára
magamhoz kötlek, és akkor senki sem vehet el tőlem. Ha azt
teszed, amit mondok, sosem kényszerülsz majd ilyen életre.
– És a családom? Anyám? Ők biztonságban lesznek?
Gregor nagyon magabiztosnak tűnt. Ezért küldött el anyám,
gondoltam tompán. Ha nem jöttem volna el, mindnyájukat
megölték volna.
Gregor végigsimított az arcomon.
– De hallgatnod kell a szavamra, rendben, chérie? Máskü-
lönben nem tudlak megvédeni.
– Oké – szívtam be mélyen a levegőt. – Azt fogom tenni,
amit mondasz.
– Remek. – A zöld izzás kihunyt a szemében, és mosolya
fesztelenebbé vált. – Így lesz a legjobb. Most pedig gyere hoz-
zám.
Kitárta a karját, de én haboztam. Meg akar ölelni?
– Öhm – mozgolódtam. – Mi…?
– Máris kérdezősködsz? – szűkült össze a szeme.
– Nem, nem… – Gyorsan átöleltem, s a szívem heves dobo-
gásba kezdett. Szokatlan volt számomra a helyzet.
– Így már jobb. – Gregor szinte morgott. Úgy szorított, hogy
kivörösödtem. – Most menjünk haza. Biztosan fáradt vagy.
– Hát… Egy kicsit… Mi?

131
 A levegőbe röppentünk. Hirtelen ijedelmem csodálattá vál-
tozott, amikor lepillantottam. Huh! Nem csoda, hogy Párizst a
Fények Városának nevezik.
Gregor elsuhant az épületek felett. Leírhatatlan érzés volt a
szél fütyülése a fülemben és a Gregorból áradó erő a csodálatos
látkép háttere előtt. A szívem nem dobogott: valósággal dübör-
gött. Ha ez álom, akkor nem akarok felébredni.
Nemsokára leereszkedtünk egy szürke épületre, Gregor há-
zára. Egy kicsit még kapaszkodnom kellett belé, amíg vissza-
nyertem az egyensúlyomat, még mindig kábán az élménytől.
Repültem. Ha a vámpírok ilyeneket tudnak, akkor talán nem is
olyan rossz dolog félvérnek lenni.
– Úgy látom, tetszett – jegyezte meg Gregor mosolyogja. –
Látod? Csak bíznod kell bennem.
Az a mosoly. Kellemesen összeszorulta gyomrom. Még so-
ha senki nem mosolygott rám úgy, mint Gregor.
– Légy üdvözölve nálam, Catherine.

132
 Tizennégy

A következő három hét elképesztő gyorsasággal szállt el.

Cannelle undokságától és a családom miatti aggodalomtól elte-
kintve még sosem voltam boldogabb.
Gregorral öröm volt együtt lenni – amíg nem ellenkeztem
vele vagy nem nyilvánítottam ellenvéleményt. Ezt hamar meg-
tanultam. Ki vagyok én, a tini, hogy vitatkozzam egy ezeréves
vámpírral, aki felfoghatatlan erővel és tudással bír? Gregor
mindig ezt mondogatta, amikor felmérgesedett. Nem is volt
rossz érv. Semmit sem tudtam felhozni ellene.
Amikor viszont Gregor jókedvében volt, az maga volt a
mennyország. Órákig hallgatta a gyerekkoromról szóló történe-
teket. Bátorított, hogy mutassam ki nem emberi tulajdonságai-
mat, melyeket anyám mellett mindeddig rejtegetni próbáltam.
Cipőket, ruhákat, ékszereket vett nekem, tiltakozásomat el-
nyomva azzal, hogy egy szép lánynak szép dolgokat kell hor-
dania.
Előtte még soha senki nem mondta nekem, hogy szép va-
gyok. Soha senki nem figyelt úgy rám, mint Gregor. Magányos
számkivetettből egy csapásra különleges kedvenc lettem. Itt
volt ez a vonzó, sima modorú, karizmatikus férfi, aki minden
idejét velem tölti, és bár tudtam, hogy ostobaság, egyre jobban
kezdtem belehabarodni.

133
 Gregor azonban pusztán védelmezőként viselkedett. Nap
mint nap próbáltam lebeszélni magam erről zavarba ejtő vonza-
lomról. Gregor nemcsak ezer évvel idősebb nálad, de nyilván
több tucat barátnője is van. Cannelle teljesen nyilvánvalóan
bele van zúgva, de Gregor rá se hederít, pedig nagyon szép nő.
Akkor milyen esélyed lehet neked? Semmilyen.
Mire elvitt Az angol betegre, már rávettem magam, hogy ne
álmodozzak folyton róla. Egy gyorstalpaló tanfolyam után a
franciatudásom már elég volt ahhoz, hogy ne kelljen folyton a
feliratot olvasnom, és egyes részeket teljesen megértettem.
A hősnőt éppen Catherine-nek hívták. A saját nevemet hal-
lani nyögve-búgva a film erotikus részeiben olyan volt, mintha
fényszóróval rávilágítanának titkos erotikus fantáziáimra. Fel-
fokozottan éreztem Gregor térdének érintését a lábamon, a kar-
fán pihenő karját, a teste nagyságát. Éreztem, hogy elvörösö-
döm, aztán felpattantam, és azzal az ürüggyel, hogy a mosdóba
megyek, kirohantam.
Nem jutottam el odáig. Az előcsarnokban valaki elkapott és
megpördített. Beleütköztem Gregorba. Meglepetésemben ki-
nyílt a szám, amikor fölém hajolt, és a nyelve az enyémhez ért.
Belemarkolt a hajamba, úgy tartotta a fejem, és megcsókolt.
Mindent elsöprő, ijesztő és jó érzés volt egyszerre. Meg sem
tudtam mozdulni a szorításában, és levegőt sem kaptam, olyan
mélyen csókolt. Végül feltűnhetett neki, hogy csapkodok, mert
elengedett. Megtántorodtam, és szerencsére a fal megakadá-
lyozta, hogy elessek. A szívverésem olyan hangos lett, hogy
biztosan megfájdult tőle a feje.
– Ez volt az első csókod? – kérdezte Gregor rekedten, és
gyilkos pillantást vetett egy elhaladó párocskára, akik megbá-
multak minket.
Nem akartam beismerni, de úgyis mindig észrevette, ha ha-
zudok.
– Igen. – Milyen szánalmas. Tizenhat éves vagyok… az osz-
tálytársaim fele már szexelt is.

134
 Mosolyra görbült a szája.
– Tetszik a válasz. Nagyon jól csinálod. – Kétoldalt a vállam
mellé tette a kezét, szinte odaszögezve engem a falhoz. –
Kíváncsi vagyok, hogyan fogadod majd a többi élvezetet, amit
majd mutatok.
Csak bámultam rá. Azt hittem, nem jól értettem. Olyan nagy
volt a váltás ahhoz képest, ahogy eddig viselkedett, hogy nem
tudtam vele lépést tartani.
– Azt akarod mondani, hogy… izé… szexelni akarsz velem?
Döbbent suttogásomra azzal válaszolt, hogy magához rán-
tott.
– Mit gondolsz, miért vagy itt? Mit gondolsz, miért fogadta-
lak be a házamba, miért öltöztettelek fel és miért töltöttem ve-
led annyi időt? Azt vártam, hogy megszokd az új otthonodat, és
nagyon türelmes voltam, oui? De már kezd fogyni a türelmem.
Az enyém leszel. Mégpedig hamarosan.
Nem találtam szavakat. Igaz, hogy őrülten tetszett Gregor,
de arra nem voltam felkészülve, hogy fejest ugorjak vele az
ágyba.
Bizonytalanul elmosolyodtam.
– Ugye, csak viccelsz?
Rögtön tudtam, hogy hibát követtem el. Összevonta a szem-
öldökét, az arca elsötétült.
– Te gúnyolódsz velem? Felajánlom azt, amiért Cannelle
ölni tudna, te meg csak nevetgélsz. Talán jobban járnék egy
igazi nővel egy ilyen ostoba kölyök helyett.
Könnybe lábadt a szemem. Nem kellett körülpillantanom
ahhoz, hogy tudjam, hogyan néznek ránk a mellettünk elhaladó
emberek.
– Ne haragudj, nem akartam… – kezdtem.
– Nem, nem akartad – mondta megvetően. – Nem akartad,
mert nem gondolkoztál. Gyere, Catherine. Már elég későre jár.
Ezzel a karomnál fogva kivonszolt a moziból. Lehajtottam a
fejemet, hogy a szembejövők ne lássák, ahogy sírok.

135
Gregor két napig nem szólt hozzám. Felhívtam anyámat, de
csak ledorongolást kaptam tőle, hogy miért sértegetek egy
ilyen nagyszerű embert. Hát nem tudom, milyen szerencsés va-
gyok, hogy befogadott? Nem érdekel, hogy a legjobbat akarja
nekem? Nem említettem neki, hogy ami őt érdekli, az a szí-
vemnél kissé lejjebb található. Talán tényleg hálátlan vagyok.
Elvégre Gregor annyi mindent tett értem. Nélküle a családom
rettentő veszélyben lenne. És ő felnőtt férfi – nagyon felnőtt.
Egy ilyen körű embertől nem lehet azt várni, hogy csak egy
kézfogásra vágyjon, ha érdeklődik valaki iránt.
Kivártam a harmadik napot, hogy beszéljek vele. Volt egy
tervem, csak azt nem tudtam, működik-e majd.
Először is feldobtam egy kis sminket. Gregor szereti. Aztán
megcsináltam a hajam. Új élet, új külső. Én legszívesebben
mindig nadrágot hordtam volna, de Gregor utálta. Végignéztem
az új ruháimat, s közben egyre szórtam a hamut a fejemre.
Nézd ezt a sok szép darabot. Mindet ő vette neked. Nézd ezt a
szobát. Akkora, mint a nagyszüleid egész háza. Soha senki nem
bánt még veled ilyen jól. Persze Gregornak vannak hangulat-
ingadozásai, de te csak egy félvér csodabogár vagy. Hogy vet-
hetnél követ bárkire?
Egy ujjatlan fehér ruhát választottam, és bocsánatkérő han-
gulatba lovalltam magam. Aztán megmostam a fogam, és az aj-
tó felé indultam.
Odakint azonban megtorpantam. Mi van, ha máris eldöntöt-
te, hogy hazaküld? Te jó ég, hogyan lehettem ilyen idióta?
– Gyere csak be, hallak téged – kiáltotta Gregor.
Huh. Most vagy soha.
Bementem a hálószobájába, és a látványtól majdnem megfe-
ledkeztem a célomról. Tyűha! Micsoda antik barbár pompa!
Az ágy körülbelül kétszer akkora volt, mint az én francia-
ágyam. Mind a négy oldalán görbe, fényesre csiszolt fatörzsek
magasodtak. Különféle alakokra voltak kifaragva, összefonódó
testekké, és felül összefutottak, valóságos mennyezetet alkotva.

136
Az egész ágy úgy festett, mint egyetlen hatalmas, gigantikusra
megnövesztett fa. Még sosem láttam ehhez foghatót, s elpirul-
tam, amikor alaposabban szemügyre vettem néhány alakot.
Voltak harcoló és egyéb tevékenységeket űző figurák is.
– Több mint négyszáz éves, Odüsszeusz ágyáról mintázták.
Egy olyan asztalos készítette, aki kedve szerint növesztette ösz-
sze a fákat – felelte Gregor néma ámulatomra. – Csodálatos,
non?
– Igen. – Elszakítottam tekintetem a különös ágyról, és Gre-
gorra függesztettem. Az íróasztalánál ült a számítógép előtt.
Minimalizálta az ablakot, és karbafont kézzel hátradőlt. Várt.
– Ne haragudj a múltkori miatt – kezdtem. – Nagyon meg-
tetszettél nekem, de azt hittem, hogy őrültség, mert úgysem ér-
dekellek. Úgyhogy amikor megcsókoltál és azt mondtad…
amit mondtál, annyira meglepődtem, hogy… el sem hittem,
hogy ilyen szerencsém lehet.
Mikor előre megfogalmaztam magamban a mentegetőzést,
úgy gondoltam, jobban fog kinézni, ha elárulom a vonzalma-
mat, bármilyen kínos is. Ráadásul igaz is. El nem tudtam kép-
zelni, miért akar Gregor épp engem, amikor csinos, dögös nők
tucatjai versengenek a kegyeiért. Úgy véltem, hogy ha nem
lenne az az indulatos természete, tökéletes lenne.
– Gyere közelebb!
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mert úgy tűnt, már nem
haragszik. Elindultam feléje, és körülbelül egy lépésre tőle
megálltam.
– Közelebb!
Még egyet léptem, a térdem súrolta a lábát.
– Közelebb!
Dorombolva mondta ezt, de a szeme kezdett megváltozni. A
szürke íriszbe zöld pettyek vegyültek.
A vállára tettem a kezem és megremegtem. Szétnyitotta a
lábát, és én ott álltam közöttük.
– Csókolj meg!

137
 Ideges lettem, de féltem visszautasítani. Az ajkára illesztet-
tem a számat. Azt se tudtam, jól csinálom-e.
Kinyílt a szája, és a keze is életre kelt. Magához szorított, és
a nyelve a számat súrolta. Egyszer csak rajta feküdtem, a szék
hátrabillent, és Gregor úgy csókolt, mintha rejtett kincsek len-
nének a számban.
Tetszett a csókolódzás, noha kissé túláradó volt. Csak akkor
mordultam fel helytelenítőleg, amikor felemelt és a matracra
rakott.
– Gregor, várj!
A szája a torkomhoz siklott. Hűvös levegő csapta meg a lá-
bamat, ahogy a szoknyám felgyűrődött.
Huh. Szóban szerettem volna bocsánatot kérni, esetleg egy
kis csókolódzással, de ez nem állt szándékomban.
– Mit mondtál?
Ezt szinte vakkantotta, és megállt a keze a ruhám cipzárazá-
sa közben. Reszkettem a szájából kibukkanó agyarak láttán.
Eddig csak egyszer láttam ezt, amikor kivillantotta a nagy-
anyámék verandáján, hogy bebizonyítsa: tényleg vámpír. A fo-
gak megijesztettek, de ötletet is adtak.
– Azt akarom, hogy megharapj – rögtönöztem. A szívem
hevesen vert a félelemtől, de muszáj volt valami alternatívát ki-
találni, méghozzá gyorsan. Hogy ne kezdjen el balhézni. –
Igyál belőlem!
Gregor rám meredt, aztán elmosolyodott.
– Oui. Ma a tested vére, holnap pedig az ártatlanságodé.
Te jó isten. Mit cselekedtem?
Gregor felült és felhúzott magához. Félresöpörte a hajamat,
és lefelé rángatta a ruhám gallérját.
Összerándultak a zsigereim. Mennyire lesz rossz?
– Te félsz – mormolta. Mikor a nyelve dörzsölni kezdte a
nyakamat, hátraugrottam. A szorítása acélossá szilárdult. –
Annál édesebb leszel.

138
 Mondani akartam valamit, de csak feljajdultam. Agyarak
döftek belém, és szó szerint úgy éreztem, hogy a vérem kirob-
ban a bőröm alól. Gregor szívni kezdett, és futó fájdalom hasí-
tott belém, de aztán ezt elmosta a mindent elárasztó forróság.
Gregor egyre erősebben szívott, én pedig megszédültem, aztán
megadtam magam a várakozó sötétségnek.

139
 Tizenöt

– Hát felébredtél.
Pislogni kezdtem, és a fölém hajló Cannelle-t pillantottam meg.
Felegyenesedett és egy tálcára mutatott.
– Tessék. Ennivaló és vastabletta. Mindkettőre szükséged
lesz. Már csak néhány órád van napnyugtáig.
– Mi?
Azonnal felültem, mintha áramütés ért volna. Amikor fel-
fogtam, mit mond, elfogott a szédülés. Cannelle minden
együttérzés nélkül figyelt.
– Jó sokat ivott belőled – mondta, aztán morgott valamit az
orra alatt franciául.
Bár a nyelvtudásom még korántsem volt kifogástalan, a
„csontos” és „kecske” szavakat sikerült elcsípnem.
– Mi az, Cannelle? – kérdeztem morcosan. – Nem tudod,
hogy gorombaság valakit idegen nyelven szidni, hogy ne tud-
jon visszavágni?
Az ágyra tette a tálcát, s a tea kilöttyent hanyag mozdulatá-
tól.
– Csak azt mondtam, nem tudom, miért evett ennyit egy
ilyen sovány kis kecskéből – foglalta össze sötéten. – Most azt
tanácsolom, hogy egyél. Gregor nem fog örülni, ha semmi
másra nem leszel képes alatta, csak arra, hogy vérezz.

140
 Elsápadtam érzékletes leírásától. Elfogott az aggodalom, és
fogalmam sem volt, hogyan vágom ki magam. Gregor nem az a
típus, aki könnyen venne egy „meggondoltam magam” jellegű
kifogást.
A másik lehetőségem az volt, hogy végigcsinálom. Talán ez
a jobbik megoldás, ha félreteszem az aggodalmaimat. Gregor
nem lesz dühös, nem küld el, és ha igaz, amit mond, akkor sem
terhes, sem nemi beteg nem lehetek tőle. Hát igen, én szíve-
sebben vártam volna még egy keveset, vagy inkább sokat, egy
ilyen lépés megtételére, de úgy tűnt, nem maradt több időm.
– Cannelle! – Halkabbra fogtam a hangomat, és odaintettem
magamhoz. Ő meglepetten oda is jött. – Talán te el tudod mon-
dani, hogy… izé… pontosan mire is számítsak.
Senki mást nem tudtam megkérdezni. Mit tehettem volna?
Hívtam volna föl anyámat? Aligha. Barátnőim sosem voltak, az
iskolában felszedett információmorzsák pedig nem sokat segí-
tettek. Persze azt tudtam, hogy mit dugnak hova. De hogy ho-
gyan fest a szex egy vámpírral? Passz.
– Hogy mire számíts? – ismételte Cannelle. Integettem neki,
hogy halkabban, de ügyet sem vetett rá. – Arra, hogy megdug-
nak, te ostoba kis piszkafa!
Zavarba jöttem, de hirtelen meg is világosodtam.
– Gregor elmondta, hogy hatvan éve vagy mellette. És a sa-
ját vérével tart fiatalon, de te a nagy kiugrásra vársz, igaz?
Vámpír akarsz lenni, és gyűlölsz engem, mert tudod, hogy ha
én megkérném, engem bármikor átváltoztatna. Neked pedig so-
sem ajánlotta fel ezt.
Az égszínkék szempár résnyire szűkült. Cannelle rosszindu-
latú mosollyal hajolt fölém.
– Tudod, mire számíthatsz első alkalommal? – suttogta,
szinte alig hallhatóan. – Rengeteg fájdalomra. Bon appétit!
Ezzel kiment. Teljes érdektelenséggel pillantottam a tálcára,
aztán félretoltam.

141
Két óra múlva kopogtak. Nem a hálószobámban, ahol úgy fi-
gyeltem az óramutatót, mint az ítéletvégrehajtásra váró fe-
gyenc, hanem a bejárati ajtón.
Gregor kinyitotta, én pedig lelestem a földszintre. Nem vár-
tunk vendégeket. Mivel nem kevesebb mint hat ember érkezett,
lejjebb lopóztam. Franciául beszéltek, és olyan gyorsan, hogy
semmit sem értettem.
– Merde! – szitkozódott Gregor, és még mondott mindenfé-
lét, ami szintén káromkodás lehetett. – Ma éjjel? Ha el akarja
őt lopni tőlem, nagyon alábecsül! Catherine! Azonnal gyere le!
Megtettem, s közben azon tűnődtem, mit fogok kapni a
hallgatózásért. De Gregor szerencsére nem törődött most ezzel.
Kinyitotta a gardróbot, és a kezembe nyomott egy kabátot.
– Vedd fel! Elmegyünk.
– Most? – kérdeztem. Lelkem mélyén ujjongtam a váratlan
megmenekülésen. – Mi a baj?
– Majd útközben elmondom – felelte. – Most nincs veszte-
getni való időnk.
Két másik vámpír várt ránk egy fekete Mercedesnél. Be-
szálltunk és azonnal indultunk. A sebesség az ülésbe lapított.
Még bekötni sem volt időm magamat. Szóval, ennyire sietünk.
– Mi a baj? – kérdeztem újra.
Gregor hosszan szemügyre vett. Ez megijesztett. Mintha ép-
pen elhatározna valamit.
– Catherine – mondta végül. – Rád találtak. Bones emberei
már az egész városban keresnek. Ha megtalálnak, akkor olyan
szörnyet csinálnak belőled, mint elmondtam.
Meg voltam döbbenve.
– Kérlek ne engedd! Nem akarok gyilkos lenni. Nem aka-
rok… nem akarok kurva lenni.
Megesküdnék rá, hogy egy pillanatig diadalmasnak tűnt. De
aztán összeráncolta a homlokát, és megcsóválta a fejét.

142
 – Ezt csak egyféleképpen akadályozhatjuk meg, ma chérie.
Hozzám kell kötnöd magad. Ez az egyetlen dolog, amit nem
lehet visszacsinálni.
– Persze, kössük csak, amit kell. – Bármit jelentsen is ez. –
Csak ne adj azoknak a szörnyetegeknek a kezére.
– Lucius, a Ritzbe! – vakkantotta Gregor. A kocsi olyat fa-
rolt, hogy az egész életem lepergett a szemem előtt, aztán újra
egyenesbe fordult. – Szólj a többieknek is, hogy jöjjenek oda.
Nem egy rohadt autó hátsó ülésén akarom csinálni.
Aztán hozzám fordult.
– Catherine, ha ezt megteszed, életed végéig biztonságban
leszel. Ha viszont nem teszed meg, akkor nem tudom megmen-
teni a családodat. Úgyhogy amikor eljön az idő, ne tétovázz!
Ez igencsak baljóslatúan hangzott. Arra gondoltam, hogy ta-
lán bővebben kifejthetné ezt a kötésdolgot.
– Pontosan mit kell tennem?
Gregor megfogta a kezem, ujja a tenyerembe simított.
– Itt megvágod magad – mondta egyszerűen –, aztán meg-
szorítod a kezem és kijelented, hogy az enyém vagy. Én is
megvágom a kezem, és megcsinálom ugyanezt.
– Ennyi? – Attól féltem, hogy esetleg valahogy vámpírrá
változtatnak. – Adj csak egy kést, és csináljuk!
Gregor mosolyogva tartotta a kezemet.
– Tanúk is kellenek, és Lucius nem elég. Ez amúgy sem
megfelelő hely az első egyesülésünkhöz, és ha már az enyém
leszel, nem akarok tovább várni.
Ez utóbbi megjegyzése nem szorult további magyarázatra.
De inkább megfizetem ezt az árat.
– Akkor ez afféle vámpír… eljegyzés, amikor kimondjuk,
hogy összetartozunk? – Nem voltam képes ránézni. Minden
olyan gyorsan történt.
Gregor egy darabig mérlegelt magában.
– A vámpíroknál ilyesmi nem létezik. Ha emberi analógiát
kell választanom, akkor leginkább házasságnak nevezhető.

143
 Házasság? Volt annyi eszem, hogy ne bökjem ki: „De hát
még nem vagyok elég idős!” Itt most az élőhalott-szabályok
érvényesek, nem az emberiek.
– Egy kicsit más, mint hogy aláírok egy papírt és felveszem
a neved – nevetgéltem idegesen. – Ez csak olyan vámpírdolog?
Lucius hátrapillantott ránk. Gregor odavetett neki pár szót,
és Lucius visszafordult. Aztán Gregor elmosolyodott.
– Pontosan. A te vallásod és szokásaid szerint nincs jelentő-
sége.
– Ó! – Most már csak a minket üldöző vadállat és a szüzes-
ségem elvesztése miatt aggódtam. – Akkor jó.
Gregor két embere fogadott minket a fényűző szállodában.
Gregor a hat vámpírral tartott, akik értünk jöttek, engem pedig
elküldtek az előcsarnokban lévő butikba ruhát válogatni. Gre-
gor nagyon halkra fogta a hangját, és szorosan összehajoltak. A
nagy háttérzajban egy szót sem tudtam kivenni a beszélgeté-
sükből.
Magam elé emeltem a ruhát. Pávakék selyem rátett gyön-
gyökkel. Mellettem egy fiatal szőke lány is a ruhákat nézegette,
de sokkal lelkesebben. Kettesével szedte le a vállfákat.
– Ha az ember siet, sosem talál egy normális cuccot –
jegyezte meg angolul.
Körülpillantottam.
– Hozzám beszélsz?
A lány nevetett.
– Hát persze. Nem beszélek franciául, és hallottam, hogy az
a fickó, akivel voltál, angolul beszélt veled. Én is amerikai va-
gyok. Régóta vagy Franciaországban?
Ártalmatlannak tűnt, de tudtam, hogy Gregor nem helyesel-
né, hogy szóba állok egy idegennel. Kerülnöm kell a feltűnést.
– Nem régóta – feleltem, és úgy tettem, mintha kiszúrtam
volna egy ruhát a másik soron.
A lány utánam jött.
– Jaj, ez a narancssárga szörnyen áll az arcszínemhez.

144
 Szemügyre vettem.
– Igaz – mondtam őszintén.
– Gondoltam! – vetett vádló pillantást az eladó felé.
– A franciák utálják az amerikaiakat. Legszívesebben sze-
meteszsákba öltöztetne, egy vagyonért.
A szemem sarkából láttam, hogy Gregor érkezik. Nem tűnt
túl vidámnak.
– Bocs, mennem kell. Jön a vőlegényem. Sietnünk kell a
próbavacsorára.
A lány elámult.
– Férjhez mész? Pedig olyan fiatalnak tűnsz!
Elindultam Gregor felé.
– Egy jó kis márkás arckrém csodákra képes.
– Gyere, Catherine! – intett türelmetlenül Gregor, és bosszús
pillantást vetett a lányra.
Miközben utánasiettem, még hallottam a lány morgolódását:
– Nyavalyás pokróc franciák!
Lifttel mentünk fel a szobánkhoz, a legfelső emeletre. Amint
beléptünk, a testőrök elhúztak minden függönyt, elzárva sze-
münk elől a csodás párizsi panorámát. A nyitott ajtón keresztül
beláttam a hálószobába, és megremegtem, Itt az út vége, súgta
az agyam.
– Kérem a kést! – szólt Gregor. Nem vesztegette az időt.
Vésettel díszített nyelű kis tőrt adtak oda neki. Gregor min-
den tétovázás nélkül megvágta a tenyerét és feltartotta.
– A véremre, ő a feleségem. Catherine! – nyújtotta felém a
pengét. – Tedd azt, amit én. Ismételd el a szavaimat.
Egy pillanatra bizonytalanság fogott el. Hét szempár szege-
ződött rám. Gregor szája baljóslatúan elkeskenyedett. Gondo-
latban vettem egy nagy lélegzetet és belehasítottam a tenye-
rembe, mielőtt Gregor kirobbant volna.
– A véremre, a felesége vagyok – szajkóztam ijedten, s
megkönnyebbülten láttam, hogy Gregor arcvonásai ellazulnak.

145
Megragadta a kezem, és a véreink bizsergető érzéssel találkoz-
tak.
A hat ember éljenzésben tört ki. Megölelgették és megcsó-
kolták Gregort, aztán engem. Gregor is mosolygott, még min-
dig fogta a kezem, és a szemében zöld fénypontok izzottak fel.
– Elég, mes amis – hűtötte le a többieket. – Etienne, Marcel,
Lucius, vigyétek szét egybekelésünk hírét. Francois, Tomas, ti
tartsátok szemmel az előcsarnokot. Bemard, te maradj ezen az
emeleten.
A vámpírok távoztak. Gregor felém fordult. Hátrálni kezd-
tem.
– A… a kezem – hebegtem. – Be kéne kötni…
– Semmi szükség rá – szakított félbe. – Begyógyul,
Catherine, és nem fogod tovább húzni az időt.
A hangjából áradó kíméletlen mohóság megdermesztett.
Nekiállt lerúgni a cipőjét és kigombolni az ingét. Egyre jött fe-
lém, s közben a nadrágjából is kilépett. Nem maradt rajta sem-
mi.
Hatalmas és izmos volt tetőtől talpig. A farka keményen me-
redt felfelé, és a látványtól megtántorodtam volna, ha nem kap
el. Felemelt, bevitt a hálóba, és maga alá gyűrt az ágyon.
Vergődni kezdtem, de lefogott.
– Ne mozgolódj annyit, chérie – ingerkedett, és gombolni
kezdte a ruhámat. – Tudod, hogy most már az enyém vagy, mi-
ért ellenkezel?
– Nem várhatnánk egy kicsit?
– Várni? – ismételte, mintha még sosem hallotta volna ezt a
szót. – Vissza akarsz utasítani a nászéjszakánkon?
Látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban begőzölhet az
agya.
– Elég ideges vagyok – vallottam be.
Végigsimított az oldalamon, a combját a lábamra tette. Szin-
te eltörpültem mellette. Hatalmas volt.

146
 – Természetes, hogy ideges vagy az első alkalommal, ma
femme. Csak lazíts!
Bikaerejével szemben nem nagyon volt esélyem. Bólintot-
tam, behunytam a szemem, és próbáltam megnyugodni. Gregor
újra megcsókolt, és további gombokat oldott ki a ruhámon.
Húzni kezdte lefelé, amíg teljesen le nem jött rólam.
– Gyönyörű – suttogta, és megsimogatta a hasamat, aztán
tenyerébe vette a mellemet. Megremegtem. Még sosem érez-
tem magam ilyen sebezhetőnek.
Gregor hirtelen vicsorogva szitkozódni kezdett, és kipattant
az ágyból. Két férfi rontott be az ajtón. Az egyik olyan erős ás
átható energiát árasztott, hogy összeszorult a torkom.
– Te ostoba gyermek – mondta a magasabbik, egzotikus
külsejű férfi.
Egy pillanatig azt hittem, hozzám beszél. De Gregorra me-
redt, mintha én ott sem lennék.
– Mencheres! – szólt dacosan Gregor. – Elkéstél.
A vámpír a fejét csóválta, én pedig gyorsan betakaróztam.
– Gregor, olyasmibe avatkoztál, amibe nem kellett volna.
– Azt te szoktad csinálni – vakkantotta Gregor.
– Én arra használom a vízióimat, hogy útját álljam a halál-
nak, nem pedig arra, hogy nagyobb hatalomra tegyek szert.
Tudtad, hogy helytelen dolgot teszel, különben nem próbáltad
volna olyan kínos gonddal rejtegetni.
– Neked is ugyanazért kell a lány, amiért nekem, de most
már az enyém. Magamhoz kötöttem. – Gregor felkapott és elő-
retolt. – Nézd a kezén a vért. És a nyakán is ott van a jelem.
A másik vámpír bement a fürdőszobába, és egy köntössel
tért vissza.
– Tessék, vedd fel.
Mivel egy szál bugyiban és melltartóban álldogáltam, hálás
voltam a köntösért, de Gregor a szoba sarkába hajított.
– Maradjon úgy, ahogy van, amikor szembenéz azzal, aki
feláldozza a gyilkos, strici kölykének!

147
 Sejtettem, hogy ezek itt az üldöző vámpírok társai, de a bi-
zonyosság szörnyű volt.
– Ne csináljátok! – mondtam hevesen. – Én Gregorral aka-
rok lenni. Hagyjatok minket békén!
Megragadtam Gregor karját, és belenéztem a dermedt ar-
cokba. Gregor diadalmasan tekintett körbe.
– A saját szájából hallhattátok az álláspontját. Most már a
feleségem, és semmit sem tehettek, hogy…
Az ágyra repültem a hatalmas energiakitöréstől. Egy kábult
pillanatig azt hittem, hogy nekem szánták. Aztán mikor meglát-
tam Gregort, rájöttem, hogy ő volt a célpont. Végtagjai termé-
szetellenesen elnehezedtek, aztán megdermedt.
– Mit műveltetek vele? – kérdeztem rémülten.
Mencheres egyik kezét Gregor felé nyújtotta. Nem láttam a
belőle kiáradó energiát, de éreztem. Olyan volt, mint a nyers
villám. Gregor még beszélni is alig tudott.
– Büntetésben fogsz részesülni a beavatkozásodért – mondta
Mencheres. – A lány visszakerül az otthonába. Kudarcot vallot-
tál, Gregor. Nem az volt a sorsa, hogy a tiéd legyen.
– Ez tiszta hülyeség – ellenkeztem. – Nem akarom, hogy
gyilkos lotyót csináljanak belőlem, és ha valaha is találkozom
azzal a Bonesszal, megölöm – vagy őt, vagy magamat. Inkább
leszek halott, mint holmi vérszívó eszelős!
Hirtelen ötlettől vezérelve átrohantam a másik szobába. A
két férfi kíváncsian figyelt. Felkaptam a szertartáshoz használt
kis kést, és a torkomhoz tartottam.
– Ha bármelyikőtök megmozdul, elvágom a torkomat –
fogadkoztam.
A két férfi összenézett. Fenyegetően a nyakamhoz nyomtam
a kést. Nem blöfföltem. Megöli a családodat, hogy ő maradjon
az egyetlen, aki megvédelmez. Gregor ezt mondta Bonesról. De
ez nem fog megtörténni, ha rajtam múlik.
Aztán hirtelen úgy éreztem, mintha a karom folyékony nit-
rogénné változna. Akárcsak a lábaim és a másik karom. Csak a

148
nyakamat, a fejemet és a törzsemet tudtam irányítani, semmi
mást. Olyan lettem, mint egy fatuskó. Tudtam lélegezni és be-
szélni, és de semmi mást.
Mencheres odajött hozzám, én pedig leköptem. Másként
nem tudtam védekezni. Mencheres kivette a kést élettelen ke-
zemből.
– Látod? – mondta Gregornak. – Elviheted az otthonából,
teletömheted a fejét hazugságokkal, meggyőzheted, hogy a
megmentője vagy, megpróbálhatod teljesen az uralmad alá haj-
tani… de legbelül ugyanaz marad. Mit tett, amikor veszélybe
került? Kést ragadott. Ez az én bizonyítékom, Gregor. A tiéd
éppolyan üres, mint a szándékaid.
– Gyűlöllek – fröcsögtem. – Hazavihetsz, de tudom az igaz-
ságot. Anyám is tudja. El fogunk menekülni előled és Bones
elől.
Mencheres töprengő arcot vágott.
– Hiszek neked.
– Nem… mehetsz… – nyögte ki emberfeletti erőfeszítéssel
Gregor.
Mencheres kérdő pillantást vetett rá, és pattintott az ujjával.
Mintha hirtelen visszakapcsolták volna a hangot Gregorra.
– Nem tudod manipulálni az elméjét – jelentette ki Gregor
vad diadallal. – Én is megpróbáltam, de a származása miatt ez
nem lehetséges. Nem fog elfelejteni engem, bármit teszel.
Manipulálni az elmémet? Gregor ilyesmivel próbálkozott?
Mencheres szisszenő hangot hallatott.
– Csak attól, hogy te nem tudsz valamit megcsinálni, még
nem lehetetlen.
Elfordult Gregortól, és egy újabb csettintéssel lekapcsolta
Gregor dühödt ordítását. Aztán engem vett szemügyre, mint
valami félkész munkadarabot.
– Távozz tőlem – sziszegtem.

149
 A szénfekete szem az enyémbe mélyedt. Egy pillanatra
mintha együttérzést láttam volna benne. Aztán Mencheres elő-
relépett.
Elöntött a rettegés. Mit akar tenni velem? El akar vinni ah-
hoz a vámpírhoz, aki kiirtja a családomat? Vajon Gregort is
megölik? Tehetek bármit is, hogy ezt megakadályozzam?
Gregorra néztem, s kimondtam utolsó szavaimat, mielőtt a
hideg kezek a homlokomra tapadtak.
– Ha elmegyek is, vissza fogok jönni hozzád. És ha te el-
mész, te is ígérd meg, hogy visszatérsz hozzám.
Aztán már semmit sem láttam, és semmit sem éreztem.

150
 Tizenhat

A szeme volt az első, amit érzékeltem: zölddel árnyalt szürke.

Aztán az arcát, homályosan, majd egyre tisztábban. Végül a
testét és az ölelését, mely olyan szorosan tartott, mintha sosem
váltunk volna el. A visszatérő öntudat töredezett pillanataiban
valóban úgy tűnt, mintha így lenne.
– Gregor – leheltem, szédelegve az emlékek áradatától.
– Igen, chérie – suttogta. – Újra együtt vagyunk.
A szája az enyémre tapadt. Megkönnyebbülés áradt szét
bennem. Átöleltem és visszacsókoltam. Miközben magamhoz
szorítottam és belereszkettem az utolsó szörnyű pillanatok em-
lékébe, amikor azt hittem, hogy megölik őt, hirtelen a helyére
kattant életem későbbi része.
Bones.
Gregor iránti érzéseimet mintha lavina temette volna maga
alá. Gregor emlékei valóban a szívembe ásták magukat, de az a
hely már Bonesé lett.
Elfordultam, kitépve magam Gregor öleléséből.
– Ne!
Gregor teste mozdulatlanná dermedt.
– Ne?
Határozottan meglöktem a vállát.
– Ne.

151
 Összevonta a szemöldökét, forradása figyelmeztetően meg-
nyúlt, és hitetlenkedve elbődült.
– Te visszautasítasz engem?
Az első reakcióm az volt, hogy összerezzentem a dühétől.
Gregor ezt a megadás jelének vette, és visszalökött a párnára.
Az emlékek visszatérésének ideje alatt már felültem, de Gregor
időközben lemanőverezte rólam a takarót, és kényelmesen el-
helyezkedett rajtam.
Újra meg akart csókolni, amikor lesújtottam. Kedveltem
ugyan, de nem akartam, hogy bármi történjen köztünk. Úgy
kell neki, hogy elfelejtette, kés van nálam.
– Hadd mondjak el neked valamit, ami talán elkerülte a fi-
gyelmedet az elmúlt pár száz évben – a „nem” azt jelenti, hogy
„nem”. Ne próbálkozz semmiféle cseles mozdulattal, Gregor.
Az ezüstkés, melyről most már tudtam, hogy az esküvőnk
főszereplője volt, a hátába fúródott. A kezem olyan határozott-
sággal szorította a markolatot, ahogy még soha. Semmi szín
alatt nem árulom el Bonest Gregor miatt, bármilyen érzések
maradtak is vissza bennem.
A tőr nem döfte át Gregor szívét, de közel járt hozzá. Bizto-
san érezte, mert megdermedt.
– Ma femme, miért bántasz engem? – kérdezte lágyan. – Ha
tényleg nem akarsz szerelmeskedni, akkor természetesen nem
kényszerítelek.
– Természetesen? – ismételtem megvető horkantással. – Azt
hiszed, hogy egyes dolgokra már nem emlékszem? Marad a
penge.
– Ok nélkül húzódoztál szűzi szemérmedben, bárki férfi
ugyanezt tette volna a helyemben – kezdett ellenkezni.
– Baromság. Nem azt tetted, amit bármelyik férfi tett volna.
Azt tetted, amihez kedved volt, mint általában. Nem akarlak
bántani, Gregor, de nem bízom benned eléggé ahhoz, hogy ki-
húzzam ezt a kést, úgyhogy állapodjunk meg. Most már emlék-

152
szem mindenre, ahogy szeretted volna… és most el akarok
menni.
Gregor teljesen megdöbbent.
– Vissza ahhoz a bérgyilkoshoz? – fröcsögte. – Vissza
akarsz menni Boneshoz, ahhoz a kutyához, aki ezt a… Vörös
Kaszást csinálta belőled?
Úgy vágta hozzám a nevet, mintha a legocsmányabb sértés
lenne. Én viszont nem sértődtem meg, csak nevettem.
– Bones nem csinált belőlem semmit. Mire találkoztunk,
már tizenhat vámpírt öltem meg. Bones csak tökéletesebbé tett,
és kurvát sem csinált belőlem. Te sokkal lazább erkölcsű vagy,
mint én. Te hány emberrel feküdtél már le?
Gregor méltatlankodó arcot vágott.
– Én férfi vagyok. Az más.
– Ezzel el is érkeztünk oda, hogy a kettőnk kapcsolata miért
nem működött volna, még Bones nélkül sem – morogtam. –
Azonnal hívasd Luciust. Annak ellenére, hogy még sok bajom
lesz belőle, nem öllek meg, Gregor. De ha bármivel próbálko-
zol, megteszem, amit jónak látok, és mindketten tudjuk, hogy
mi az.
Azonnal meg kellett volna ölnöm, amikor a hátába szúrtam
azt a kést. Visszakapott emlékeim megmutatták, hogy hazudott
nekem, manipulált, és csellel vett rá, hogy hozzá kössem ma-
gam. Továbbá veszélyt jelentett rám és Bonesra nézve is, miu-
tán nem viselte jól a visszautasítást. De először is nem voltam
olyan kondícióban, hogy felvegyem a harcot az embereivel a
halála után – márpedig fogadni mertem volna, hogy nem csak
Lucius van a közelben. Másodszor volt egy megállapodásunk,
amiben nem szerepelt az, hogy a végén kinyuvasztom.
Harmadszor, valahai rajongó tini énem nem tudta volna el-
viselni Gregor meggyilkolásának gondolatát, bár a felnőtt énem
tudta, hogy fennáll ez a lehetőség. Ez azonban nem jelentette
azt, hogy kihúzom a kést. Ha Gregor valami trükkel próbálko-
zik, használni fogom.

153
 Gregor rám meredt. Én rezzenetlenül álltam a pillantását. Ez
már nem az a Catherine volt, akit ő ismert. Most már Cat vol-
tam, és most találkozott velem először.
– Lucius! – kiáltotta végül. – Azonnal gyere ide!
Pár pillanat múlva kitárult az ajtó. Lucius megtorpant, ami-
kor meglátta Gregort rajtam fekve, késsel a hátában.
– Mester! Mi a…
– Idehallgass, Lucius! – Nem vettem le a szemem Gregor-
ról, Luciust csak a látómezőm szélén észleltem. – Szerzel egy
telefont és idehozod nekem. Most azonnal. Ha bármi mással
próbálkozol, te leszel a következő, aki meghal, haver. Megér-
tetted?
– Monsieur?
– Tedd, amit mond – mondta Gregor selymes hangon. Mos-
tanra már visszanyerte az önuralmát. – Elvégre tettem egy ígé-
retet a feleségemnek.
Lebiggyedt a szájam a szóra, de nem mentem bele a
bosszantósdiba.
– Örömmel hallom, hogy meg akarod tartani a szavad. Egy
kis szerencsével ettől a pengétől is megszabadulhatsz néhány
órán belül.
– Órán? – ráncolta a homlokát hitetlenkedve.
– Azt mondtad, Ausztriában vagyunk – feleltem töprengve.
– Ha hajlandó idejönni, kell egypár óra, amíg ideér. És ha meg-
érkezik, akkor húzom ki a kést.
– Bonest akarod hívni?
– Szeretnéd, ugye? – kérdeztem. – De nem. Valaki mást.

Vlad Tepes tele szájjal nevetett, amikor belépett a szobába.

Még az ajtókeretnek is neki kellett támaszkodnia, annyira rázta
a kacagás.
– Hát ez megérte a hosszú utat idáig – nevetett, és rózsaszín
cseppek gyülekeztek a szemében. – Hogy ityeg a fityeg, Gre-

154
gor? Megfeledkeztél a jó modorról? Ha tudtam volna, hogy
ilyen… kényes helyzetben vagy, egy kicsit… lassabban jövök.
Időközben kettőnk közé húztam egy takarót, és felemeltet-
tem Gregorral a fenekét, de a teste többi része maradt, ahol
volt, hogy a kés ne mozduljon el. Úgyhogy a hátsója az égnek
meredt, míg az arca velem egy szintben volt. Nem vicces akar-
tam lenni, csupán praktikus.
– Kösz, hogy jöttél, Vlad. Már kezd zsibbadni a karom.
Vladot alig egy éve ismertem meg a szörnyű háború idején,
mégis megbíztam benne. Tulajdonképpen az életemet is meg-
mentette, és bár egy ideje nem láttam, jól sejtettem, hogy eleget
tesz a kérésemnek, ha hívom. Ezenfelül ha végigpörgettem
magamban azon kelet-európai vámpírok nevét, akik elég erő-
sek és félelmetesek is ahhoz, hogy kordában tarthassák Gre-
gort, Vlad volt az egyetlen szóba jöhető személy. Drakula vé-
res hírnevét nem csupán kezdeti vajda-évei során szerezte.
– Oké, Gregor. Most szép lassan kihúzom a kést. Ha kész,
akkor lemászol. Csak semmi trükk.
Gregor Vladra sandított, aki ragadozómosollyal méregette.
Aztán Gregor bólintott.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és húzni kezdtem a tőrt.
Amikor kint volt a penge, Gregor felkelt az ágyból. Egy pilla-
natra megállt fölöttem, és arckifejezése arról árulkodott, hogy
még mindig nem tudja elhinni, ami történt.
– Hagylak elmenni, mert megígértem, de attól még hozzám
vagy kötve, Catherine. Kapsz pár napot, hogy elrendezd a dol-
gaidat, de aztán vissza kell térned hozzám.
– Ruhát! – utasítottam Vladot válasz helyett. Őszintén szól-
va nem nagyon tudtam, mi a fenét kezdjek ezzel a kötelékdo-
loggal. Nyilvánvaló volt, hogy ő nem adja fel csak azért, mert
még az emlékek birtokában is Bonest választom. Csakugyan
azt hiszi, hogy pár nap alatt észre térek és visszajövök hozzá?
Te jó ég, ez aztán tényleg nem ismer engem.

155
 – Van még egy dolog, ami miatt érdemes volt megtenni azt
az utat – jegyezte meg Vlad, és átnyújtott nekem egy hosszú
ruhát.
Felültem, és minden álszemérem nélkül magamra húztam.
Vlad nem bámult, de azért férfi volt ő is. Most nem vettem tőle
zokon.
– A felsőtestemet már láttad, úgyhogy, gondolom, nem
fogsz elpirulni.
– Mikor látta a melledet? – sziszegte Gregor.
– Amikor egy csapat zombi leette a fél karomat és az egész
melltartómat – csattantam fel.
Gregor felhördült.
– Ehhez akarsz visszatérni? Hogyan akarsz élni? Gondol-
kozz, Catherine!
– Még nem mondta? – dorombolta Vlad. – Nem szereti, ha
így szólítják.
Megálltam az ajtónál, Vlad mellett.
– Ég veled, Gregor. És ne gyere többet utánam, se testileg,
se az álmaimban.
Valami megkeményedett Gregor arcán. Ebből tudni lehetett,
hogy a játszmának még nincs vége, és Gregor továbbra is ül-
dözni fog. Miért?, tűnődtem. Csak a büszkesége nem tudja
megemészteni, hogy valaki mást választottam?
Vlad mosolyogva dörzsölgette a tenyerét. Figyelmeztető
szikrák pattogtak a kezéből.
– Ugye nem akarsz az utunkba állni? – kérdezte mézesmá-
zosan.
Vlad egyetlen érintéssel hamuvá tudott égetni bárkit, még
egy olyan erős vámpírt is, mint Gregor. Úgyhogy a legtöbben
nem akarták kiprovokálni, hogy Drakula a gyufáival kezdjen
játszadozni.
– Nem lesz rá szükség – nézett rám Gregor. – Meg fogom
mutatni neked, mi is Bones valójában. És akkor könyörögni
fogsz a bocsánatomért.

156
 – Ég veled – ismételtem. Akkor most erről ennyit.
Kiléptünk a hatalmas házból, a nyomunkban Vlad négy kí-
sérőjével. Senki sem próbált az utunkba állni. Ennyire félnek
tőled?, kérdeztem. Vagy Gregor készül valamire?
Boneshoz és Menchereshez hasonlóan Vlad is tudott olvasni
a gondolatokban.
– Mindkettő és egyik sem – felelte, és sötét haja meglebbent
léptei ritmusára. – Gregor bajban van. Vissza akarja kapni a
ghouljait.
– Mi?
Ezt hangosan mondtam. Vlad ironikusan elmosolyodott.
– Ritka jó formába hoztad Bonest. Okosan tetted, hogy nem
őt hívtad ide. Teljesen elvesztette volna a fejét, ha meglát Gre-
gorral meztelenül. Már így is hatással lesznek rá az események.
– Azt mondtad a telefonban, hogy Bones jól van, beszéltél
Spádéval, és minden rendben! – robbant ki belőlem.
Vlad a ránk várakozó kis repülőhöz kísért, az emberei is be-
szálltak utánunk. Végiggurultunk a mezőn, és a levegőbe
emelkedtünk.
– Ha jól értettem, amit Spádé mondott, Bones bezárt téged
egy szobába a támadás idejére? – kérdezte Vlad, és én rábólin-
tottam. – Aztán Gregor felhívott és felajánlotta, hogy véget vet
a támadásnak, ha elmész hozzá?
Megint bólintottam.
– Ez csel volt, Cat. Bonesék ellenfelei nem voltak túlerőben,
és fogalmam sincs, hogy te miért nem tudtad ezt. Bonesnak
vagy száz veszedelmes élőhalott zsoldosa rejtőzködött a ház
mögött, és csak arra vártak, hogy Gregor erői elbízzák magu-
kat. Mire odaértél Gregorhoz, Bones már megnyerte a csatát.
Elzsibbadt az agyam. Ez a teljes csapat? Vagy lappang még
valaki a környéken?, kérdeztem annak idején anyámtól. És be-
ugrott a válasz is. Még vannak…
– A francba – suttogtam.

157
 Egy darabig egyikünk se szólt semmit, aztán Vlad előhúzta
a mobilját.
– Itt van velem – jelentette be. – Jól van, és a levegőben va-
gyunk.
– Bones az? – szorult össze a gyomrom az idegességtől. Na-
gyon mérges lesz rám.
– Spádé – takarta el a mikrofont Vlad. Aztán: – Igen… tu-
dom… hmmm, nagyjából. Három óra múlva ott leszünk.
Letette, én pedig pislogtam.
– Bones nem volt ott?
Vlad összecsukta a telefont és eltette. A tekintete tele volt
gúnnyal.
– Spádé úgy vélte, nem lett volna túl jó ötlet, hogy beszélj
vele. Így is biztosan őt nyugtatgatja.
– Gondoltam, hogy nagyon dühös lesz, de azt hittem, min-
denki el fog pusztulni. Mit tehettem volna?
– Mindketten döntést hoztatok – vélte Vlad. – Bármi is a
következménye, megtörtént. Bones tulajdonképpen meglepett
engem ezzel az egész vállalkozással. Nem gondoltam, hogy
ilyen ravasz, de az elmúlt években nagyon felfejlődött.
– Hogy érted ezt? – Előre rosszul voltam az elkerülhetetlen
összeütközéstől.
– Először is zsoldosokat vetett be – mosolygott gonoszul
Vlad. – Nagyon kalandos húzás, bár nyilván még fejvadász ko-
rából ismerte a legtöbbjüket. Ha a saját vonalából szedte volna
össze a száz legerősebbet, Gregor tudomást szerzett volna róla
és megsejti a csapdát. De fizetett gyilkosok, akik senkinek sem
tartoznak elszámolással? Senkinek sem tűnik fel, ha egyszer
csak eltűnnek szem elől.
– Bones mindig is okos volt – motyogtam. – Csak egy cso-
mó puncival álcázta.
Vlad nevetett, aztán elkomorodott.
– Meglehet, de most felszínre tört a kíméletlensége is.
Óránként lefejeztetett egyet Gregor ghouljai közül, amióta el-

158
tűntél, és megmondta, hogy akár mindet megöli, ha nem kap
vissza téged.
– Micsoda?
Az élőhalottak sosem játszottak normál szabályok szerint,
de a hadifoglyokkal kapcsolatban elég következetesek. Ők tú-
szok, akiket később kiadnak vagy kicserélnek. Persze ha in-
formációszerzésről volt szó, akadtak kreatív megoldások, de
mivel az élőhalottakban elég nehéz maradandó kárt tenni, ez a
szokás alakult ki. Bones kíméletlenül legyilkolja a foglyait?
Meg voltam döbbenve.
Vlad viszont nem. Inkább feldobta a dolog.
– Mint mondottam, ez ritkaság, ezért engedett el téged Gre-
gor különösebb gond nélkül. Ha nem tette volna meg, gondban
lenne legközelebb, amikor harcba hívj az embereit. De elég eb-
ből. Nem nézel ki valami jól.
Keserűen felkacagtam.
– Úgy gondolod? A férjem nem tud a telefonhoz jönni, mert
éppen fejeket vagdos le, és mi a poén? Hogy nem is ő az iga-
zi…
– Ki ne mondd! – szakított félbe Vlad, és halálosan komoly
lett az arca. – Tudni és beismerni valamit két különböző dolog.
Gregor még mindig a te nyilvános vallomásodat akarja, bizo-
nyítéknak. Ne add meg neki.
– És te hol állsz ebben a dologban? – kérdeztem halkan.
Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, de így alakult.
Tudtam, hogy nem fog félni bevallani az igazi álláspontját,
bármi is az.
Vlad végigmért. Nem volt klasszikus értelemben jóképű,
mint azok a színészek, akikkel általában eljátszatták a film-
vásznon. Ovális volt az arca, az ajka keskeny, a szeme mélyen
ülő, a homloka széles, a szakálla rövid. Egy-nyolcvanöt magas
lehetett, és vékony. De egyik színész sem tudta visszaadni az
auráját. Ami esetleg hiányzott az arca vonzerejéből, azt pótolta
a kisugárzása.

159
 Végül megfogta a kezem. Az ő kezén számtalan forradás ék-
telenkedett, és veszedelmesebb volt a fogainál is, mert ez volt
pirokinetikus erejének kivezető csatornája, de én nem ijedtem
meg tőle. Talán kellett volna, de mégsem.
– Mint már egyszer mondottam, köteléket érzek kettőnk kö-
zött. Nem szerelmet, nem vonzalmat, és nem áldoznám fel ma-
gam érted, de ha szükséged van rám, és nekem hatalmamban
áll segíteni, mint ma is, akkor eljövök. Bármelyik oldalról
hívsz is.
Megszorítottam a kezét, mielőtt elengedtem.
– Köszönöm.
Vlad hátradőlt az ülésben.
– Nagyon szívesen.

160
 Tizenhét

Nem tértünk vissza a bajorországi kastélyba. Persze a levegő-

ből nem tudhattam, hogy tényleg nem vagyunk Bajorország-
ban, de nem ugyanoda mentünk vissza. Miután nem voltak ná-
lam a tablettáim, egyszerűen becsuktam a szemem, amikor föl-
det értünk, aztán autóval folytattuk az utunkat. Úgy döntöttem,
hogy ezentúl egyáltalán nem fogom beszedni az altatót. Gregor
nem tud elvinni az álmaimból, ha nem segítek neki, márpedig
ezentúl nem fogok. Különben is arra gondoltam, hogy a tablet-
ták ártanak, mert mint Vlad is utalt rá, elég rosszul éreztem
magam. Fel kell hívnom majd Dont, hogy kifaggassam az eset-
leges mellékhatásokról.
Spádé volt az első, akit megpillantottam, amikor kinyitottam
a szemem, és Vlad bevezetett a házba. Spádé az előcsarnokban
álldogált karba font kézzel, és rezignált arcot vágott.
– Nem lett volna szabad elmenned.
– Hol van Bones?
Nem akartam leállni beszélgetni Spádéval. Tudtam, hogy túl
kell esnem rajta, de csak egyvalaki van, akivel megtehetem. Az
a tény, hogy Bones nem jött elő az érkezésünkre, mindennél
többet mondott. Biztosan rettenetesen mérges.
Spádé bal felé pillantott.
– Menj a zene után!

161
 Zongoraszó hallatszott a Spádé által jelzett irányból. Talán
Bones valami relaxa-CD-t hallgat. Remélem, segített neki va-
lamit.
– Kösz – indultam meg a szobák mellett a hang felé.
Amikor beléptem a hatalmas, könyvtárnak tűnő terembe,
láttam, hogy a zene zongorából jön, nem CD-ről. Bones fölé
hajolt, háttal nekem, és sápadt ujjai virtuózan száguldoztak a
billentyűk felett.
– Helló – mondtam, miután jó darabig álltam és vártam,
hogy hátraforduljon. Tüntetőleg nem vesz észre? Abból nem
eszik. Inkább essünk túl rajta.
– Nem is mondtad, hogy tudsz zongorázni – próbálkoztam
újra, és közelebb mentem.
Mikor elég közel értem ahhoz, hogy érezzem a vibrálását,
megálltam. Úgy éreztem, a robbanás határán áll, noha a keze
alól áradó zene nyugodt volt. Talán Chopin. Vagy Mozart.
– Miért vagy itt?
Ezt megtévesztő szelídséggel kérdezte, anélkül hogy felpil-
lantott vagy abbahagyta volna a játékot. A kérdés meglepett.
– Azért… azért, amiért te – feleltem, és átkoztam magam,
amiért úgy hebegek, mint egy gátlásos tinédzser. Ebből már
elegem volt.
Bones még mindig nem nézett fel.
– Ha azért jöttél, hogy elbúcsúzz, ne fáradj. Nincs szüksé-
gem könnyes magyarázkodásra. Csak menj el ugyanúgy, aho-
gyan jöttél.
Gombóc támadt a torkomban.
– Bones, ez nem…
– Ne érj hozzám!
Meg akartam simogatni a hátát, de olyan erővel lökte el a
kezem, hogy megpördültem. Most már szembefordult velem,
és a tekintetéből izzó düh mozdulatlanná dermesztett.
– Nem. Nem jössz be csak úgy ide Gregor szagától bűzö-
lögve, hogy aztán hozzám nyúlj. – Minden egyes szava kimért,

162
dühödt mordulás volt. – Volt már részem épp elég patronálás-
ban. Úgy bánsz velem, mintha gyenge ember lennék, aki nem
képes életben maradni a segítséged nélkül, pedig egy nyavalyás
Mester vámpír vagyok.
Ezt már ordította. Összerezzentem. Bones keze megfeszült,
mintha uralkodni akarna magán. Aztán fogcsikorgatva folytat-
ta:
– Ha úgy akarnám, puszta kézzel széttéphetnélek. Igen, erős
vagy. Gyors vagy. De korántsem elég erős vagy gyors ahhoz,
hogy ne tudjalak megölni, ha úgy gondolom. Ennek ellenére te
mégis az alacsonyabb rendűnek kijáró megvetéssel kezelsz en-
gem. Eddig leráztam magamról és meggyőztem magam, hogy
nem számít, de ennek vége. Tegnap jobban hittél Gregorban,
mint bennem. Itt hagytál engem, hogy elmenj hozzá, ezért újra
megkérdezem, miért jöttél ide?
– Azért, mert szeretlek, és mert mi… – Azt akartam monda-
ni, hogy házastársak vagyunk, de a szavak megakadtak a tor-
komban. Nem, bebizonyosodott, hogy nem vagyunk azok, leg-
alábbis vámpírszempontból.
Bones hidegen felhorkant.
– Nekem ez kevés. Nem foglak úgy a karomban tartani,
hogy talán éppen más jár az eszedben.
– Bones, jól tudod, hogy ez nem igaz! – Mélységesen elke-
serített ez a vád. – Szeretlek, és ezt te is tudod. És ha nem tu-
dod, akkor nézd meg jobban és lásd…
– Azok csak árnyak – szólt közbe kíméletlenül. –
Villanások, amikor éppen nem figyelsz magadra, amikor a fa-
lak, amelyek mögé elzárkózol előlem, éppen nem állnak. Én
mindig nyílt voltam veled magamat illetően, még a rossz dol-
gokban is, mert úgy gondoltam, hogy ez a legkevesebb, amit
megérdemelsz, de te nem tartottál engem ugyanilyen becsben.
Nem, ezt Gregornak tartogattad. Benne eléggé megbíztál ah-
hoz, hogy egyetlen szavára mindent otthagyj. Nos, szivi, én el-
ismerem, ha vereséget szenvedek, és Gregor nagyvonalúan le-

163
győzött. Ő az, akit tisztelsz. Ő az, akiben megbízol, úgyhogy
ha nem te mész el, akkor én.
Hidegség lepett el, és a torkomban lévő gombóc egyre na-
gyobbra dagadt. Ez nem veszekedés, hanem valami sokkal
rosszabb.
– Elhagysz?
Visszaült a zongoraszékre. Szinte szórakozottan ütögette a
billentyűket.
– Sok mindent elviselek.
A szavai szinte durvák voltak szenvtelenségükben. Hátrahő-
költem. Egy pillanatra meg is ijedtem tőle.
– Sok mindent – ismételte. – Elviselem, hogy kedveled
Tate-et, jóllehet én megvetem. Elviselem a féltékenykedésedet
más nőkre, noha nem adtam rá okot, mert én is ugyanezt ten-
ném a helyedben. Elviselem, hogy mindenáron veszélyes hely-
zetekbe akarsz keveredni, amelyek túlmutatnak rajtad, de én is
ilyen vagyok. Ezek a dolgok mind bántottak, de a kedvedért
úgy döntöttem, hogy elviselem őket.
Felállt. A higgadt modor eltűnt, és a hangja minden egyes
szóval magasabbra csapott.
– Azokat a dolgokat is inkább elviseltem, amiket be sem
vallottál, mint például mikor titokban eltöprengtél azon, vajon
Gregor nem tett-e boldogabbá, mint én. Még azt is elviseltem,
hogy mi az igazi okod arra, hogy ne változz át teljesen, hogy ne
mondj le a dobogó szívedről. Elviseltem a tudatot, hogy vala-
hol a lelked mélyén még mindig úgy gondolod, hogy a vámpí-
rok gonoszak!
Most már üvöltött. Hátrálni kezdtem. Még sosem láttam
ilyennek. A szeme zölden világított, és reszketett az indulattól.
– Ne hidd, hogy nem tudtam. Ne hidd, hogy nem tudtam
mindig is! Mégis el tudtam viselni, még úgy is, hogy a húzódo-
zásod másik okával is tisztában voltam. A szép szavaid, a sze-
relmed ellenére – mert mindennek ellenére elhiszem, hogy sze-
retsz – azért nem akarsz átváltozni, mert nem hiszed el, hogy

164
nekünk kettőnknek jövőnk van. Úgy gondolod, hogy csak egy
időre szól a kapcsolatunk, vámpírrá változni pedig olyan vég-
leges dolog, nem igaz? Jól tudom ezt, amióta csak ismerlek, de
eddig türelmes voltam. Azt mondogattam magamnak, hogy egy
nap majd nem titkolózol előttem. Hogy egy nap majd ugyan-
úgy fogsz szeretni, mint ahogy én téged…
A zongora a szemközti falhoz csattant. Rettentő jajkiáltást
hallatott, mintha fájna neki a halál. A számhoz kaptam, s a
gyomromban támadt űr az egész testemen eluralkodott.
– Ostoba voltam.
Ez az egyszerű mondat jobban megrázott, mint a zongora
pusztulása. Fájdalmasan feljajdultam, de Bones ügyet sem ve-
tett rám.
– De ez, ez olyan dolog, amit nem vagyok képes elviselni –
hogy elmentél tőlem. Szívesebben haltam volna meg, mint
hogy azt a papírt lássam. Szívesebben feküdtem volna bele a
saját síromba, mint hogy el kelljen olvasnom azt a mocskos kis
irományt!
– Nem hagytalak el. Segíteni akartam, és megmondtam,
hogy visszajövök…
– Nem számít, hogy mit mondasz.
Ez úgy ért, mint az arculcsapás. Mintha egy szoborral állnék
szemben. A szívem kalapálni kezdett a félelemtől, hogy most
minden darabjaira hullik.
– Bones, várj…
– Nem. Mit változtatna a dolgon? Visszaforgatná az idő ke-
rekét, mintha el sem mentél volna? Semmiképp sem, ezért
nincs értelme. Te csak egyvalamiből tanulsz. Csakis egyvala-
miből, és ezt nem lett volna szabad elfelejtenem. Talán ez vég-
re áthatol majd a páncélodon, amit olyan fáradhatatlanul fénye-
sítgetsz és erősítgetsz.
Sarkon fordult és a kijárat felé indult. Megkövülten néztem,
aztán hirtelen utánarohantam és elkaptam a folyosón.

165
 – Várj! Beszéljük meg! Biztosan találunk megoldást. Nem
mehetsz el csak így!
Szinte dadogtam a rémülettől, csorgott a könnyem. Elvakí-
tott, de megéreztem a kezét, ahogy gyengéden megérinti az ar-
comat.
– Cicuska… – A hangja fojtott volt valamitől, amit nem tud-
tam megnevezni. – Ez az a pillanat… amikor nem te döntesz.
A háta mögött becsapódó ajtó csattanása levert a lábamról.

166
 Tizennyolc

Annette visszaejtette a sötétítőfüggönyt.

– Esik. Mondtam, hogy érzem a szagát.
Visszafordítottam figyelmemet az előttem árválkodó jégkrémes
dobozokra. Praliné és tejszín. Majdnem üres volt már. Követ-
kezőnek a svájci csokisat nyitom ki.
– Téged aztán nem lehet mindenféle időjárás-jelentésekkel
félrevezetni.
– Majd megnézzük a filmet séta helyett – folytatta Annette.
– Úgy hallottam, jó.
Jó? Már nem is emlékeztem, mit jelent ez a szó. Úgy érez-
tem magam, mint egy két lábon járó nyílt seb. Aludni is csak
néhány percet tudtam egyhuzamban, bármilyen kimerült vol-
tam, mert féltem, hogy ha Bones esetleg visszajön, lemaradok
róla. Egyetlen könnyebbséget nyomorult helyzetemben csak az
jelentett, hogy anyám nem volt jelen. Elment valahová
Rodney-val, de nyilvánvaló okoknál fogva nem tudtam, hova.
– Crispinnek időre van szüksége – mondta Spádé a szörnyű
elválás után. – Ne rohanj utána ész nélkül. Különben sem tu-
dod, hol van.
Így aztán csak vártam, és egyre azokon a szörnyű dolgokon
rágódtam, amiket a fejemhez vágott. Rájöttem, hogy sok min-
denben igaza van. Nem szándékosan tartottam tőle távolságot.

167
Nem tudom, miért zártam el előle a lelkem egyes részeit. De
leginkább azt szerettem volna, ha azon hajnalon nem mentem
volna el Gregorral.
Márpedig Gregor szorgalmasan ügyködött azóta is. Miután
nem elégedett meg a kapcsolatom tönkretételével, tovább táp-
lálta azokat a pletykákat, hogy ha nem avatkozott volna közbe,
vámpír-ghoul hibridet csinálok magamból. Ezért szedte össze a
kétszáz fős ghoul sereget is a bajorországi támadáshoz. Azt
ígérte a ghouloknak, hogy ha egyszer elkap, vámpírrá változtat.
Még ahhoz is volt képe, hogy kijelentse: ha Mencheres annak
idején nem lop vissza tőle és őt nem börtönzi be, akkor már rég
vámpír lennék, és nem tettem volna szert kétes hírnevemre.
Mégis működő pulzussal engedett el. Beszélni kezdték,
hogy én is befolyásoltam őt. Csak arra nem volt senki kíváncsi,
hogy nem Gregor határozott az átváltoztatásomról. A hátából
kiálló ezüsttőr döntött helyette.
A ghoul-vámpíros félelmekhez jócskán hozzáadtak párizsi
toronyugrásaim is. Ki gondolta volna, hogy ezek még erősebb
paranoiát keltenek majd? Mivel azonban repülésre csak a Mes-
ter vámpírok lehetnek képesek, az a tény, hogy ehhez hasonlót
produkáltam, nyilván elgondolkodtatta az embereket arról,
hogy milyen más titkos aduim lehetnek még. Mindez felszította
a félelmeket azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, ha még a
ghoulok képességei is hozzáadódnának ehhez a repertoárhoz.
Talán legyőzhetetlenné válnék? Egyetlen rugaszkodással épüle-
tek tetejére jutnék fel, és visszafordítanám a bolygó forgását?
Egyre vadabb elméletek láttak napvilágot.
Kevesen tudták, hogy pillanatnyilag csak az édességekre je-
lentek veszélyt. Hogy aztán igyak is egy keveset rá a biztonság
kedvéért. A világon nem volt annyi cukor, amennyi csillapít-
hatta volna a fájdalmamat.
– Mikor jön vissza Spádé? – kérdeztem Annette-et. Spádé
egy ideje már lelépett valami ürüggyel, hogy dolga van. Senki
sem mondott nekem semmi olyat, amit fel lehetetett volna

168
használni ellenem. Mindnyájan tudtuk, hogy Gregor továbbra
is kutat az elmémben, bár alig aludtam, és hogy szinte semmit
sem volt képes megtudni. Fogalmam sem volt róla, hol va-
gyunk. Nem mintha mindez érdekelt volna. Csak annyit tud-
tam, hogy Bones öt napja ment el. Én így mértem az időt.
Azokban a percekben és másodpercekben, amelyet nélküle töl-
töttem.
– Sötétedés után – felelte Annette.
Fabian suhant le a lépcsőn, majd ült le a maga módján
Annette mellé. Megittasultan mosolygott rá.
Égnek emeltem a szemem. Úgy látszik, ez a nő még a fan-
tomokat is képes beindítani. Talán még szexelni is fognak va-
lahogy. Bár Fabian áttetsző, és kábé olyan szilárd, mint egy ré-
szecskefelhő, ha valaki képes rá, akkor az Annette.
– Milyen elbűvölő ember – jegyezte meg. – Még a végén ki-
csempészem magammal, ha elmegyek.
Nagy önuralmamba került, hogy ne kérdezzem meg: „És az
mikor lesz?” De úgyis gyakorolnom kellett az „ami a szíve-
men, az a számon” hajlamom elfojtását.
– Annette, azt hiszem, kihagyom a filmet, és inkább olva-
sok. Nézd csak meg nélkülem.
A lépcsőfordulóban elhaladtam Vlad mellett. Ő is velünk
maradt, mondván, hogy majd akkor megy el, ha rendeződtek a
dolgok. Úgy sejtettem, nem számított ilyen hosszas tartózko-
dásra.
Már majdnem beértem a hálószobámba, amikor meghallot-
tam, hogy csöng a telefonom. Szinte bevetődtem az ajtón.
– Bones? – szóltam bele a készülékbe.
Megvető szippantást hallottam.
– Nem, chérie. Még mindig a szerelmesed visszatérésében
reménykedsz? Milyen vicces.
Gregor. Más se hiányzott.
– Mi a helyzet, drága? – mondtam gúnyosan. – Tudom,
hogy még mindig kutakodsz az álmaimban. Bocsánatot kértél

169
már a ghouljaidtól, hogy továbbra is levegőt szívok és nem
vért? Amikor már azt hitted, hogy sarokba szorítottad a kicsi
lányt, hopp, elfelejtetted, hogy kés van nála.
– Velem kellett volna maradnod, és akkor megkímélhetted
volna magad attól, hogy a paraszt hímringyó téged is elhajítson
– dorombolta. – Amíg te utána epekedsz, ő más nőkkel enye-
leg.
– Hazudsz. Bones talán haragszik rám, de ennél jobb ember.
Persze te ezt úgysem értheted.
Gregor csak nevetett.
– Ó, Catherine, hamarosan kiderül, mekkorát tévedtél.
Tényleg azt hiszed, hogy megváltozott? Már régóta kereste a
szabadulási lehetőséget, és most megtalálta.
Kinyomtam a telefont, és a legszívesebben rá is tapostam
volna, ha nem félek attól, hogy Bones hamarosan jelentkezhet.
Ziháltam, mintha futottam volna. Amikor Vlad kopogtatott az
ajtókereten, megpördültem és elkaptam a vállát.
– Te tudod, hol van Bones? Mondd meg az igazat!
Vlad az ingére pillantott, mintha azt akarná mondani, „Len-
nél szíves elengedni?”.
– Nem tudom, Cat. Meg is fogsz rázni?
A kezem lehanyatlott és tehetetlenül ökölbe szorult.
– Az a nyavalyás szórakozik velem. Tudja, mi az, amitől a
legjobban félek, és arra használja, hogy fájdalmat okozzon ne-
kem!
– Gregor? – kérdezte szenvtelenül Vlad. – Vagy Bones?
Abbahagytam a járkálást és végigmértem.
– Gregorra gondoltam, de… lehet valami abban, amit mond-
tál.
Vlad elmosolyodott. – És mit akarsz tenni?
– Ha Spádé visszajön, majd őt rázom meg – feleltem söté-
ten.

170
Spádé épp csak betette a lábát az ajtón, már el is kaptam az in-
génél fogva.
– Azonnal lépj kapcsolatba Bonesszal, és mondd meg neki,
hogy megértettem. Én talán tévedtem, ő viszont gonosz velem,
és elegem volt.
Spádé könnyedén félrepöckölte a kezemet.
– Ezt nem lehetett volna anélkül elmondani, hogy összegyű-
röd az ingem?
– Csak figyelemfelkeltésnek szántam – feleltem. – Ha eset-
leg szükséged van rá.
Vlad a szoba másik végében tartózkodott Fabiannál és
Annette-tel. Mindhárman kíváncsian várták, hogy Spádé vajon
elutasít-e, vagy engedelmeskedik. Előzőleg már félretologat-
tam pár bútordarabot arra az esetre, ha az előbbi történne.
Semmi értelme szétverni a szobát.
– Cat – kezdte Spádé. – Adj nekem pár napot.
– Rossz válasz – mosolyogtam, és behúztam neki egyet.
Talán a mosolyom altatta el az éberségét. A feje oldalra bil-
lent az ütéstől, és onnantól már komolyan vett. Testtartásából
eltűnt a lazaság, egy lépéssel hátrább húzódott, keze megfeszült
a készenlétben.
– Nem ilyen egyszerű a dolog, de nem tudom elmondani,
miért.
– Jobb, ha kitalálsz rá valamit.
– Időre van szükségem – csattant fel.
Hirtelen mindent megértettem, és élesen felkacagtam.
– Ó, már értem. Nem tudod elérni, ugye? Ezért hebegsz-
habogsz. Fogalmad sincs róla, hol van!
Spádé elmorzsolt egy szitkot.
– Te jó ég, Kaszás! Amint elalszol, Gregor mindent megtud
tőled. Céltáblát akarsz akasztani Crispin nyakába?
– Mennyi idő kell? – faggattam, és kezdett elfogni a félelem.
– Tudod egyáltalán, hová ment?

171
 – Nem vagyok hajlandó kiadni olyan információkat, ame-
lyek veszélybe…
– De igen, hajlandó vagy – rivalltam rá az aggodalomtól és
dühtől felpaprikázva. – Miattam ne aggódj, ha egész végig éb-
ren kell maradnom, azt is megteszem. Ha kell, megdöntőm a
nemalvás világrekordját, de most beszélni fogsz, mégpedig
azonnal.
Spádé szája elkeskenyedett. Smaragdzöld fény jelent meg a
szemében, és acélos tekintettel meredt rám.
– Jobban teszed, ha tartod magad ehhez a fogadalmadhoz,
mert számon kérem rajtad!
A Spádé által közölt információk valóságos érzelmi hullám-
vasútra löktek. Igen, tudta, hogyan lehet Bonesszal kapcsolatba
lépni, mikor elment. Mielőtt visszaértem volna Vladdal, Bones
megadott neki egy vészhelyzeti számot, de azt nem mondta,
hová megy. Két nappal ezelőtt Spádé üzenetet hagyott neki,
hogy megtudakolja, mikor jön vissza. De megkeresése válasz
nélkül maradt. Azóta Spádé hívogatta, e-mailezett, üzenetet
hagyott több megbízható embernél, de senki sem hallott
Bonesról.
– Próbálok diszkréten érdeklődni utána, mint ma is, amikor
távol voltam, és azt hiszem, hogy talán kihallgatást akart kérni
Marie-tól – fejezte be Spádé. – Rodney azt mondja, hogy há-
rom napja beszélt Crispinnel, és ő valami megjegyzést tett,
hogy milyen meleg van New Orleansban. Mi másért ment vol-
na oda? Kiküldtem Rodney-t, hogy nézzen utána. Ez minden,
amit tudok.
– Miért nem hívtad fel egyszerűen Lizát és kérdezted meg
őt, ahelyett hogy megvárod, amíg Rodney odaér?
– Természetesen hívtam Lizát – feszült meg Spádé álla. –
Azt mondta, hogy Marie egy héttel ezelőtt kiparancsolta őt a
Negyedből, és még csak szóba sem állhat vele senki onnan.
Magyarázatot nem kapott; Marie csak annyit mondott, hogy
szólni fog, ha visszamehet.

172
 – Ezt mikor tudtad meg? Hogyhogy nem mondtad el ne-
kem?
– Crispin kifejezetten megtiltotta, hogy belekeverjelek –
felelte Spádé. – A múltkor sem sült el túl jól, amikor elrohan-
tál, nem igaz? Most türelmet javaslok neked. Nagyon jót tenne.
Már éppen le akartam hurrogni, amikor megszólalt a lelki-
ismeretem. Igaza van. Legutóbb is elfutottál, és tessék, itt a kö-
vetkezmény. Talán Bones csak nem tud most éppen kommuni-
kálni. Csinálják csak, ahogy akarják. Várd meg Rodney jelent-
kezését.
– Jól van – ültem le. – Akkor várjuk Rodney híreit.
Spádé figyelmesen fürkészett, mintha azt várná, hogy mind-
járt visszaszívom.
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan telefonál.
A „hamarosan” még öt órának bizonyult. Rodney hangja
kihangosítás nélkül is mindenki számára hallható volt, ugyanis
ordított.
– Nem tudom, mi a franc folyik itt, de lezárták az egész Ne-
gyedet. A Felség csak olyan embereket enged be, akik nem tar-
toznak se vámpír, se ghoul vonalhoz. Nem tudom, itt van-e
Bones.
– Ezt meg hogy csinálja? – Spádé mérhetetlenül megdöb-
bent. Akárcsak én. Hogyan lehet képes Marie zár alatt tartani
egy teljes városrészt?
– Ghoulok és rendőrök vannak mindenhol, állítólag egy el-
tűnt gyereket keresnek. Nagyon egyszerűen csinálják – fordulj
vissza, vagy megbánod. A folyót is megnéztem, hátha be tudok
jutni, de azt is őrzik. Marie nem játszadozik. Valami mással
kell próbálkoznunk.
Annette elsápadt.
– A rendőrséget is felhasználják – leheltem, s fejemben va-
dul kavarogtak a gondolatok. – Megkérhetek valakit a régi csa-
patomból, hogy menjen oda és nézzen körül. Ők emberek, és

173
sok mindenre van felhatalmazásuk… de ezzel bevallanánk,
hogy közünk van a dologhoz. Valaki más kell.
Megmarkoltam a telefonomat. Nagy szívességet akartam
kérni, és talán hiába, de meg kellett próbálnom. Elvégre kire
számíthat az ember, ha a családjára nem?
– Don! – mondtam, amikor a bácsikám felvette. – Ha esetleg
már most azon töprengsz, hogy mit vegyél a szülinapomra,
lenne egy jó tippem. Átadom Spádénak a telefont, és befogom
a fülem, amíg ő elmondja, hol vagyunk. Aztán meg foglak kér-
ni, hogy azonnal küldj ide egy gépet, és utaztass el egy szelle-
met Louisianába. Csak tegyétek le valahol két-három városnyi-
ra New Orleanstól, és a többit majd ő elintézi.
– Cat? – Don várt egy kicsit. – Te ittál?
Keserű kacajt hallattam.
– Bár úgy lenne.

Újra csak vártam. Úgy látszik, mostanában ez minden, amit te-

hetek. Spádé elintézett néhány hívást pár közös ismerős felé, s
nyakatekert körülírással érdeklődött, tudnak-e Bonesról, de
senki sem tudott semmit. Miután nem mondhatta ki azt, hogy
„Láttátok valahol Crispint arrafelé?”, ez eléggé fáradságos pro-
cedúrának bizonyult.
Így aztán amikor befutott egy autó, odarohantam az ablak-
hoz, és hőn fohászkodtam, hátha Bones az. De nem ő volt, és
nem is okozhatott volna nagyobb meglepetést az érkező szemé-
lye.
Tate, hajdani csapatom kapitánya és régi barátom lépett be a
szobába, és egyenesen odajött hozzám, mintha más ott se len-
ne.
– Hogy gondoltad, hogy nekem nem szólsz? – kérdezte.
Spádé és Vlad is ellenséges pillantásokkal méregette Tate-
et. Nekem talán a barátom volt, de nekik nem.
– Én sem tudtam, hogy Bones eltűnt. Azt hittem, csak meg-
sértődött.

174
 Tate megvetően horkantott.
– Nem a Kriptaszökevény érdekel. Ő le van ejtve. Én rád
gondoltam, meg arra a másik vámpírra, aki Don szerint hetek
óta üldöz téged.
Te jó ég. Tate meg van sértődve, hogy Gregorról nem szá-
moltam be neki? Más se hiányzott.
– Mert alig látlak, amióta már nem dolgozom Donnak. Segí-
teni jöttél vagy sem? Veled ellentétben engem nagyon is izgat,
hogy Bones eltűnt.
– Nem eltűnt – felelte Tate hidegen. – Hanem seggfej.
Mikor ezt kimondta, még állt, de a következő pillanatban
már a földön volt. Spádé izzó gyűlölettel meredt rá. A belőle
sugárzó gyilkos düh arra késztetett, hogy közéjük lépjek.
– Szerintem megértette.
– Crispin nincs itt, hogy válaszoljon a sértéseire, én pedig
nem vagyok hajlandó végighallgatni, hogy valaki ócsárolja –
sziszegte Spádé, a kését markolászva.
– A fiúkád nem tűnt el – tápászkodott fel Tate. – A Francia
Negyedben van, ahogy sejtettétek, és ha akarata ellenére tartják
ott, akkor biztosan a legjobbat hozza ki a helyzetből.
– Ezt hogy érted?
Tate lesajnáló, mégis kemény pillantást vetett rám, és papír-
lapokat húzott elő a kabátja alól.
– Műholdas felvételek. Indulás előtt nyomtattam ki őket, ki-
csit elmosódottak, de semmi kétség, hogy ő az. Látod az idő-
jelzést? Éjjel 11.32. Múlt éjszaka. Amennyire én látom, egész
jól van.
Spádéval szétteregettük a képeket az asztalon. Az első a
Bourbon Streeten készült. Nem túl élesen, de valóban Bones
volt az. Az utca közepén haladt. Kirítt a tömegből.
Te jó ég, gondoltam.
Megnéztem a második képet. Bones egy ház előtt állt, ame-
lyet felismertem. Egy nőt tartott a karjában.

175
 Felmordultam. Továbbmentem a harmadik képre. Elkárom-
kodtam magam, és majdnem hozzávágtam a papírt Spádéhoz.
– Kell neki egy kis idő, mi? Vicces, hogy nem egyedül tölti
el.
Az utolsó kép csak részben mutatta Bones arcát. A házához
vezető kapun belül volt. Ugyanaz a lotyó csüngött rajta, meg-
ismertem a ruhájáról, de az arca nem látszott, mert csókolóztak.
– Csaló faszfej – mondta szenvtelenül Tate. – Azóta elő sem
bukkant a házból, a műhold szerint. Nyilván tudod, hogy a mű-
holdat hamarosan visszairányítjuk oda, ahová kell, Cat. Don
már ezzel is a hatásköre határait feszegeti.
– A rohadék – tajtékoztam.
– Ez semmit sem bizonyít – tért magához döbbenetéből
Spádé. – Fogalmunk sincs róla, mi folyik ott, vagy ki ez a nő.
Lehet, hogy csak egy kapcsolattartó, és az egész csak álca.
– Hát, igen, elég szorosan tartja a kapcsolatot. – Egyszerre
szerettem volna még alaposabban megnézni és elégetni is a fo-
tókat.
– Tiszta sor – morogta Tate.
– Csend legyen! – rivallt rá Spádé Tate-re, aztán kissé eny-
hébben hozzám fordult: – Crispin sosem árulna el téged így,
bármilyen ideges is. Kell lennie valami magyarázatnak. Fabian
majd odamegy és kideríti.
Dühöm mögött fájó sértettség lapult. Hinni akartam, hogy
mindez valóban csak félreértés, de a lelkem legmélyén isza-
mós, szörnyű félelem bujkált. Mi van, ha mégsem az?
– Oké – nyögtem ki, és a fejem lüktetni kezdett. – Fabian, te
menj oda és keresd meg Bonest. Hadd magyarázza meg, ki ez a
tyúk. Megvárom a válaszát.
– Neked tisztára elment az eszed? – robbant ki Tate. – Nem
nézted meg azokat a képeket? Mi a francot akarsz még, élő
videoközvetítést?
– Néha még az sem bizonyíték – rikoltottam. Csípett a sze-
mem, de nem sírtam el magam. – Ezt egyszer már keservesen

176
megtanultam, és nem akarom másodszor is elkövetni ugyanazt
a hibát.
Tate hitetlenkedve bámult rám.
– Hát te hülye vagy – mondta undorral, és kiment.
– Hírt fogok hozni neked – fogadkozott Fabian.
– Az jó lesz – pillantottam a fotók felé. – Bármi legyen is.

177
 Tizenkilenc

Juan jött Fabianért. Barátságos, de óvatos üdvözléséből tudtam,

hogy ő is látta a képeket.
– Mennyi idő alatt ér oda? – kérdeztem, amikor már induló-
ban voltak.
Juan feszengett.
– Querida, ha pontos számot mondok, akkor túl sokat árulok
el.
– Legalább nagyjából… – kérleltem, és gyűlöltem ezt a tit-
kolózást, de Gregor már bebizonyította, hogy továbbra is kutat
az álmaimban. Ha valamiképpen elaludnék, egyen meg a fene,
ha bármi hasznosat is megtud tőlem.
– Körülbelül egy nap az út tartózkodással és visszaúttal –
mérlegelt.
Olyan sok? Addigra árkot taposok a padlóba.
– Remek. – Most sokat segített a hosszú évek gyakorlata,
amikor higgadtságot kellett színlelnem. – Vigyázz az én kis
szellememre.
Juan törődött pillantást vetett rám. Fabian rám mosolygott, a
keze pedig áthatolt Juan kulcscsontján.
– Örülök, hogy újra láttalak, querida – vetett furcsálkodó
pillantást a saját vállára Juan. Erőltetett mosollyal intettem ne-

178
ki. Semmiképp sem szabad úgy festenem, mint egy aggódó,
idegbeteg feleség.
A szemem sarkából láttam, hogy Spádé megdörgöli a halán-
tékát. Annette az ajtóban állt, a keretnek támaszkodva. Már na-
gyon régóta nem aludt egyikünk sem.
– Aludjatok egy kicsit, srácok. Ez most nem ki tud tovább
fennmaradni csoportverseny. Főleg te aludj, Spádé. Formában
kell lenned, mire választ kapunk, úgyhogy kénytelen vagy pi-
henni.
Spádé bólintott.
– Csak néhány órácskát. Annyi elég lesz.
– Ha amiatt aggódsz, hogy esetleg én is elszunyókálok, fe-
lesleges. Simán ébren tudok maradni, amíg van min rágódnom.
Spádé megvető pillantást lövellt Tate-re.
– Azok a képek biztosan hamisítványok. Határtalanul félté-
keny Crispinre. Legkevésbé sem lepne meg, ha Fabian azt je-
lentené, hogy a nő nem is létezik.
– Na persze – pufogott Tate. – Soha nem tennék ilyet. Cat
barátja vagyok. És ha Bonesnak nincs rejtegetnivalója, akkor
miért rejtőzködik?
– Elég ebből, fiúk. – Szét akart pattanni a fejem.
Spádé még egyszer utoljára végigmérte Tate-et.
– Nemsokára ki fog derülni, hogy tévedtél. Örömömre fog
szolgálni, ha majd elmesélhetem Crispinnek, hogyan zaklattad
fel Catet ok nélkül. Hiába próbálod őt megszerezni, már csak
azért is, mert szerintem Crispin most meg fog ölni téged ezért.
Tate kihúzta magát.
– Az, amivel felzaklatom, az igazság, mert nem hallgatha-
tok, amikor Bones hülyét csinál belőle a háta mögött.
Spádé úgy nézett Tate-re, hogy komolyan aggódni kezdtem.
Úgy tűnt, komoly erőfeszítésébe kerül, hogy le ne gyilkolja, ott
helyben.
– Szerencséd, hogy Crispin megesketett rá, hogy nem bánt-
hatlak – szólt Spádé. – Különben már nem lenne fejed.

179
 – Aludj jól – felelte Tate.
– Ez legyen az utolsó szavad – intettem Tate-et. Spádé nem
az a fajta kutya, aki csak ugat, de nem harap. Tate talán nincs
tisztában ezzel?
Spádé teste megfeszült. Arra gondoltam, hogy elgáncsolom,
de aztán más taktika mellett döntöttem.
Hördültem egyet, aztán úgy tettem, mintha meginognék áll-
tomban, és a homlokomhoz kaptam. Spádé máris mellettem
termett. A lovagiassága erősebb volt még a hevességénél is.
– Mi a baj, Cat?
– Ez a sok stressz meg az alváshiány… olyan gyengének ér-
zem magam.
Egy utolsó fenyegető pillantás kíséretében, melyet Tate-re
vetett, Spádé megfogta a karomat.
– Hozok egy kis vizet.
Kiment, én pedig Tate felé fordultam.
– Talán az életedet mentettem meg most – mondtam halkan.
Vlad mérsékelt érdeklődéssel követte eddig a cselekményt.
Tudhatta, hogy csak színlelek, mert hallotta a fejemből.
– Attól tartok, hogy egy nap szörnyű baleset éri majd, fiatal-
ember – mondta Tate-nek. – Ha tovább provokál másokat, ez a
nap elég közeli is lehet.
Tate a szemét forgatta.
– Igen, igen, tudom, csúnya halálom lesz. Ha annyi dollá-
rom lenne, ahányszor már hallottam ezt!
– Ha meg akar halni, akkor úgy is lesz. Ha valakit annyira
felbosszant, hogy az elveszti a fejét, akkor magának nagyon
erősnek kell lennie ahhoz, hogy legyen esélye túlélni.
– Kitűnő tanács – jegyeztem meg. – Hallgatnod kellene rá.
Tate rám vetette a pillantását.
– Nehogy már, Cat. A saját árnyékomra is ráugranék, ha
minden kis fenyegetést komolyan vennék. Egyszer úgyis meg-
halok. Mindenki elpusztul valamikor, még a mi fajtánk is. Ro-
hadjak meg, ha gyáva módra meglapulva fogom eltölteni a hát-

180
ralévő napjaimat, nehogy magamra haragítsak valakit. Az én
dolgom az, hogy hogyan élek. És hogy hogyan halok meg? Az
legyen annak a problémája, aki eltesz majd láb alól.
– Te jó ég – motyogtam. Senkire nem hallgat.
Vlad halkan füttyentett.
– Már régóta tűnődöm, mit lát benned Cat. Legtöbbször elég
szánalmasan viselkedsz. De most legalább a bátorság halvány
nyomai megmutatkoztak benned.
– Te kibaszott… – kezdte Tate.
Lángra kapott a lába. Aztán a keze. A Vlad felé indított ro-
hama hirtelen különös toppantós tánccá változott, ahogy a tüzet
próbálta eloltani magán.
Vlad cöcögött.
– Látod? Jobb, ha vigyázol a nyelvedre.
– Khm… – köszörültem meg a torkomat. – Lennél olyan
szíves…?
A lángok lassan kialudtak Tate testén. Megcsóváltam a fe-
jem. Jobb lesz, ha Fabian minél hamarabb visszatér. Ki gondol-
ta volna valaha, hogy egyszer még ennyire várom a találkozást
egy szellemmel?
– Bízhatom abban, hogy nem fogod megölni, Vlad, amíg
bemegyek és nem alszom? – érdeklődtem.
Vlad elmosolyodott.
– Egy ideig igen.
Juan nem jött. És nem jött Fabian sem, csak tizennyolc óra
elteltével érkezett egy hír. Milyen érdekes, hogy a szörnyű hí-
rek újabban mindig telefonon jönnek.
– Cat!
Juan volt az. Amint meghallottam, tudtam, hogy valami baj
van. Túlságosan kontrollált volt a hangja. Erőltettem kedves.
– Nem akartam várni azzal, hogy elmondjam neked,
querida…
Vlad kérdőn meredt rám. Tate ugyancsak. Spádé majdnem a
vállamra hajtotta a fejét, hogy saját fülével hallja a beszámolót.

181
 – Mikor Fabian rátalált, világossá vált, hogy Bonest nem
akarata ellenére tartják ott. És értésére adta Fabiannak, hogy
nemkívánatos a jelenléte… Megtennéd, hogy összeszeded ma-
gad, amigo? – Ez nyilván a szellemnek szólt, mert én még nem
estem szét. Eddig. – Fabian azt mondta, querida, hogy Bones
elég nyers volt. Azt mondta, hogy kopjon le, vagy valami ha-
sonlót.
Mély lélegzetet vettem.
– Szóval azt mondod, azt akarja, hogy békén hagyják.
Mondta… mondta, hogy mennyi ideig? És mondott valamit ró-
lam?
Nem tehettem róla – a hangom szinte recsegett az utolsó
kérdésnél. A szívem vadul vert és ájulás környékezett, de leg-
alább a lábam megtartott.
– Sí. – Juan hangja olyan volt, mintha valami savasat nyelt
volna. – Fabian megkérdezte, hogy „És ezt hogyan mondjam
meg a feleségednek?”, mire Bones azt mondta, hogy…
Juan elhallgatott.
– Mit mondott? – kérdeztem szinte sikítva.
– Azt, hogy „Nekem nincs feleségem”.
Spádé kiragadta a készüléket zsibbadt ujjaim közül.
– Ez szemenszedett hazugság!
– Nekem se nagyon tetszett – hallottam Juan felcsattanó
hangját. – De nem hazudik.
Spádé tovább dühöngött.
– Én már kétszázhúsz éve ismerem, és mondhatom…
– Hagyd, Spádé.
Higgadt kérésemre abbahagyta a hőbörgést, és tátott szájjal
meredt rám.
– Csak nem hiszed el ezt a maszlagot?
Arra gondoltam, hogy talán most nevetni kéne. Magam sem
tudtam biztosan eldönteni.
– Azt hiszem, hogy a műholdas képek és a szemtanúk be-
számolója alapján talán a „de igen”-re szavazok. Egyet mondj

182
meg – Bones ténylegesen azt mondta, hogy vissza fog jönni
hozzám, vagy ez csak a te feltételezésed?
Spádé kihúzta magát.
– Nem kell írásban adnia ahhoz, hogy ismerjem a szándéka-
it…
Most már biztos voltam benne, hogy nevetnem kell, és elég
csúnyára sikerült.
– Szóval nem mondta, csak te gondoltad.
Tehát Bones világosan megüzente, hogy vége, csak én nem
fogtam még fel. Kapaszkodtam a remény szalmaszálába, me-
lyet Spádé húzott el előttem, egészen a keserű végig.
Annette okosan a szoba távoli sarkában maradt. Spádé szó
nélkül kinyomta Juant.
– Cat, tűnjünk el innen – szólt Tate. – Visszamehetsz Don-
hoz és a csapathoz. Ott mindig van számodra hely. Semmi
szükséged erre itt.
Rámeredtem, és a hideg valóság közém és az izzó fájdalom
közé ékelődött. Igaza van. Ez nem az otthonod. Nem tartozol
ide. Nem tartozol sehová.
– Nem.
Én is ezt gondoltam, de nem én mondtam ki. Vlad úgy ment
el Tate mellett, mintha az ott se lenne.
– Gregor megmutatta, hogy nem fogja elengedni Catet, és te
nem tudod tőle megvédeni. Csak az embereidet öleted halomra,
és végül magát Catet is. Eljöhet velem, amíg el nem dönti, mit
akar tenni.
– Kétlem, hogy tisztességesek a szándékaid – izzott fel zöl-
den Spádé szeme.
– Ha Bonest érdekelnék a szándékaim, itt lenne, hogy mér-
legelje őket – felelte Vlad. Tate ellenkezése sem segített. A
hangulat kezdett veszedelmessé válni. – Te csak egy elhagyott
szerelmest védelmezel, nem a legjobb barátod feleségét. Miért
nem a saját szerelmi életeddel törődsz inkább? Abban újabban
elég gyenge vagy.

183
 Ha egy vámpír képes volt elsápadni, akkor Spádéval éppen
ez történt. Vlad Giseldára célzott, Spádé menyasszonyára, akit
meggyilkoltak. Gyorsan, mielőtt valami jóvátehetetlen történt
volna, beálltam Spádé és Vlad közé. Nem mintha Vladot féltet-
tem volna. Attól tartottam, hogy ha Spádé csak egy ujjal is
hozzáér, Drakula menten szénné égeti.
– Spádé, bármit is hiszel, Bones teljesen világossá tette,
hogy a kettőnk ügyének vége. Az én hibám, hogy nem tudtam
elfogadni. Tate… Nem mehetek vissza. Nincs visszaút. – Bár
lenne. – Vlad, és mit kérnél cserébe? A vámpírok semmit sem
csinálnak ok nélkül, úgyhogy mit akarsz, ha veled megyek,
amíg át nem gondolom a dolgokat?
Vlad gondolkodóba esett.
– Iszom belőled néha. Ez tisztességes ár.
– Rendben. – „Eladva!”, a rézbarna-zöld szemű vámpír úr-
nak.
Spádé összefonta a karját.
– Semmiképp sem engedhetem, hogy elmenj vele.
Ne folyamodj tettlegességhez!, üzentem némán Vladnak,
amikor láttam, hogy lebiggyeszti a száját a kihívásra. Spádé a
barátom, még ha most nincs is igaza. Nem pálya, rendben?
Ugyanez vonatkozik Tate-re is, mert nagyon úgy fest, hogy
közbe akar avatkozni.
– Csak nem füstszagot érzek? – kérdezte Vlad, hervadhatat-
lan apró mosolyával.
Lángok csaptak fel a falakon. Mintha vörös-narancs kígyók
termettek volna ott váratlanul, hogy gyors növekedésnek indul-
janak.
Spádé káromkodni kezdett, aztán a mosogatóhoz ugrott, és
töltögetni kezdte az edényeket, miközben segítséget kért.
– Ha gyorsak vagytok, pillanatok alatt elintézitek –
nyugtatta meg őket Vlad, és a karját nyújtotta. – Mehetünk?
Maradni egyet jelentett volna a helyzet teljes elmérgesedé-
sével. Tudtam, hogy kenyértörésre került volna a dolog, és

184
semmiféle közbeavatkozás nem segített volna. Tate máris esz-
telenséget művelt. Elkapta Vlad vállát – aztán elszállt a meny-
nyezeten át. És azzal együtt. Sitt záporozott le a lángok közé.
Vladnak arcizma sem rándult.
– Ez csak figyelmeztetés. De a következő már nem az lesz.
Még egy utolsó pillantást vetettem a plafonon tátongó lyuk-
ra és az égő falakra, aztán megfogtam Vlad karját. A fejem
még mindig zúgott az elmúlt percek történéseitől.
– Mehetünk.
Beszálltunk egy kocsiba, ami nyilván Vladé lehetett. Ami-
kor elindultunk, határozott durranások hallatszottak, s a
kocsibehajtón álló autók egymás után robbantak fel.
– Csak hogy ne próbáljanak meg utánunk jönni – felelte
Vlad a ki nem mondott kérdésemre.
Villám hasított az égbolt szövetébe. Ez volt az utolsó dolog,
amit láttam, mielőtt lehunytam volna a szemem.

185
 Húsz

A gyászfolyamatnak öt lépése van, úgy mondják. Az első a ta-

gadás. Ezen már túl voltam Spádé házában. A második a düh.
Hát, igen, eléggé haragudtam. Nem bírtál várni egypár napot,
hogy leállj és végiggondold a dolgokat, Bones, hogy hagyd az
egészet kicsit leülepedni? Ugyan, te nem ilyen vagy. Újra a
nyeregben, igaz, cowboy?
Aztán az egyezkedés, talán a legszánalmasabb fázis, mely az
egész repülőutamat lefoglalta ismeretlen úti célunkig. Csak jöj-
jön vissza! Annyira szeretem, és ő is szeretett engem. Talán
helyre tudjuk hozni…
A francba vele!, mondta a dühöm. Mindig is tudtam, hogy
Bones egyszer vissza fog térni a régi trükkjeihez. Egy leopárd
nem vetkőzheti le a foltjait, nem igaz? Még hogy nincs is fele-
sége… Különben is, kinek van rá szüksége?
Ha a mellettem ülő vámpír hallotta is mentális vívódásomat,
semmi jelét nem adta. Vlad gondtalanul fütyörészett, míg én
orosz rulettet játszottam az érzéseimmel. Mire bejelentette,
hogy megérkeztünk, már teljes depresszióba süllyedtem.
Más szóval, elértem a negyedik lépést.
A kocsi lefékezett, és hallottam, hogy valakik közelednek.
Egyiküknek sem dobogott a szíve.
Kinyílt az ajtóm. Valaki óvatosan meghúzta a kezemet.

186
 – Még egy kicsit tartsd csukva a szemed. Beviszlek a házba.
Körülbelül egypercnyi óvatos botorkálás után megálltunk.
– Most már kinyithatod, Cat.
Engedelmeskedtem. Valamilyen hosszú, réginek kinéző
csarnokban voltunk. Elképesztően magas csarnokban. Gótika a
maga teljességében.
Vlad elmosolyodott.
– Lépj be szabadon és saját akaratodból, ugye ezt kellene
mondanom?
Tekintetem végigcikázott a csarnokon.
– Csak pár napig maradok, hogy rendezzem a gondolatai-
mat. – És összekapcsozgassam darabokra szakadt szívemet.
– Addig maradsz, ameddig csak akarsz. Elvégre tartozol ne-
kem. És talán néhány napnál tovább fog tartani, amíg behaj-
tom.
Fáradtan pillantottam rá.
– Erre azért ne vegyél mérget.
Egy dolog mindenképpen amellett szólt, hogy a Sötétség ko-
ronázatlan királya mellett maradjak. A személyzete nem volt
sem lusta, sem figyelmetlen. Miután egy Srapnel nevezetű
vámpír a szobámba kísért, megkérdeztem tőle, hogy milyen
plazmamentes italaik vannak. Erre Srapnel nem végigmondta,
hanem egyszerűen odahozta a hűtő teljes tartalmát. Amikor azt
mondtam neki, hogy én is el tudtam volna menni megnézni,
úgy bámult rám, mintha megőrültem volna.
Tulajdonképpen nem is tévedett.
Vlad minden este velem tartott a vacsoránál, bár ő maga
nem evett. Napközben alig láttam, nyilván a saját dolgaival
foglalkozott. Persze biztosan nem tudhattam. Jobbára a szo-
bámban tartózkodtam és borongtam, és hol a Bones iránti harag
uralkodott el rajtam, hol az önostorozás. A kapcsolatunk kez-
dettől fogva kudarcra ítéltetett volna amiatt, hogy Bones képte-
len uralkodni szoknyavadász természetén? Vagy éppen minden
rendben lett volna, ha én nem megyek el akkor Gregorral?

187
Nem tudhattam, és ez a bizonytalanság egyre csak erjedt a lel-
kemben.
Kilenckor mentem le az ebédlőbe. Érthető okokból későn
szolgálták fel a vacsorát. Vlad már várt. Hosszú barna fürtjei
kifésülve, szabadon omlottak a vállára, s borospohara tartalmát
lotyogtatta, mikor leültem mellé.
Elkezdtem szedni a tányéromra a tálakból. Rozmaringos bá-
ránysült, marinált spárga mangósalsával és apró, zsenge újbur-
gonya. Vlad csak figyelt, és a borát szopogatta. Mivel éltem
már vámpírral, rég hozzászoktam, hogy én falatozom, míg a
másik csak néz, úgyhogy nem jöttem zavarba.
Néhány perc múlva megjegyeztem:
– Ez a bárány remek. Biztosan nem kóstolod meg?
– Nemsokára úgyis eszem.
Volt valami a hangjában, amitől megállt a kezemben a villa.
Nem úgy tűnt, mintha a tálakból akarná csillapítani az éhségét.
– Ezt csak úgy megjegyezted, vagy elő akarsz készíteni?
– Fel akartam mérni a reakciódat – billentette oldalra a fejét.
– Ma este nem olyan puffadt a szemed. És a hangulatod sem
olyan nyomorúságos. Ez azt jelenti, hogy végre túltetted magad
Bones távozásán?
Négy nap óta most említette ezt először. Ami engem illet, én
kibírtam volna, ha még ennél is később pengeti meg a dolgot.
– Ne izgulj, nem kell megint ledumálnod a szikla széléről.
– Ezt örömmel hallom.
Hátradőlt a székén, és forgatni kezdte a poharát.
– Nem léptél kapcsolatba se Spádéval, se mással, amióta itt
vagy. Nem vagy kíváncsi rá, hogy beszéltek-e vele?
Erre már letettem a villámat. Nem tudtam, mit akar elérni
ezzel, de Vlad soha semmit nem csinált ok nélkül.
– Mi az, haver? Fel akarod pumpálni a vérnyomásomat?
Megpuhítasz kicsit? Nem, nem beszéltem velük, és nem is aka-
rok. Nincs szükségem további zaftos részletekre.

188
 – Mint hogy most is éppen a karjában tart valakit? Öleli,
csókolja… meztelenül hozzásimul?
A tányérom átrepült a termen, és csattanva darabokra tört a
falon. Átkoztam magamat, Vladot, de leginkább Bonest.
– Csak meg akartad nézni, milyen gyorsan vesztem el a
nyugalmam, igaz? Szórakozol velem? Mint láthatod, eléggé
harapós vagyok, úgyhogy bocsáss meg érte.
Felmarkoltam a damasztszalvétát és a tányér maradványai
felé indultam, hogy feltakarítsam a rendetlenséget, de Vlad
gyorsabb volt. Ültéből villámgyorsan magához rántott.
– Mit művelsz? – csattantam fel.
A szorítása erősebb lett, szinte fájt.
– Csak elveszem a kialkudott árat.
Volt még időm megfeszülni, mielőtt Vlad szája a torkomra
forrt és agyarai a bőrömbe mélyedtek.
Felkiáltottam, de nem a fájdalomtól. Vlad egyre erősebben
szívott, a vérem szinte áradt át a torkába. Minden egyes száj-
mozdulatára lüktető melegség öntött el. Vámpírméreg. Nem ár-
talmas, de kellemes ál-hőérzetet hoz létre.
– Vlad, most már elég…
– Nem – hörögte fojtottan. – Még kell.
Közelebb húzott magához. Már szinte csüngtem a karjában,
s mintha egyenesen a gerincvelőmet szívta volna.
Vlad végigsimított a karomon. Megdöbbentem. Szinte forró
volt a keze, ami nem jellemző a vámpírokra. Biztosan a
pirokinézis miatt. Az én vérem nem melegíthette fel ilyen
gyorsan.
Aztán éppen olyan hirtelen, ahogy elkapott, egyszer csak el-
engedett. Az asztalra támaszkodtam, elgyengült térddel.
– Most aztán kaptál némileg más gondolkodnivalót – szólt
Vlad.
– Nem igazán.
Megtört volt a hangom. Egyszerre sírva fakadtam.

189
 – Még mindig szeretem, Vlad! Talán gyűlölöm is egyben,
de… akkor is szeretem.
Vlad higgadt maradt.
– Majd elmúlik.
Tényleg elmúlhat valaha is?
Nem mondtam ki hangosan, de ez nem is számított. Vlad
így is hallotta.
– Elment az étvágyam. – Csak ennyit mondtam, aztán ki-
mentem az ebédlőből.
Késő éjjel már majdnem éppen elaludtam, amikor megmoz-
dult az ágy. Riadtan kinyitottam a szemem, s egy ujj tapadt a
számra.
– Csak én vagyok! Beszélnünk kell.
Teljesen felébredtem. Az emberek nem beszélgetni szoktak
bemászni mások ágyába, márpedig Vlad éppen ezt tette.
– Tényleg? – feleltem maró gúnnyal.
Vlad legyintett.
– Ne szorongasd olyan erősen azt a takarót, Cat. Nem akar-
lak megerőszakolni.
– Ott, ahonnan én jövök, függőleges helyzetben szokás be-
szélgetni – jegyeztem meg, és célzatosan felültem. A takarót
azért nem engedtem el. – Ez egy kicsit bűzlik nekem, haver.
Vlad lazán a feje alá gyűrt egy párnát és felkacagott.
– Micsoda tökéletes szobra vagy a felháborodásnak, Kaszás,
pedig mindketten tudjuk, hogy egy mozdulattal porrá égethet-
ném azokat a takarókat. Merev középnyugati neveltetésedtől
eltekintve zavarna, hogy így vagyok itt veled?
Ujjaim kissé ellazultak a takarón. Volt valami a szavaiban.
Sokkal erősebb nálam, úgyhogy lángok nélkül is ki tudná
kényszeríteni a szexet, ha akarná. Valamint ijedezni tőle, miu-
tán egy csomó véremet már kiitta, kissé képmutató dolog lett
volna.
– Hát jó. Miről akarsz beszélni?
– A jövődről.

190
 Megfeszültem.
– Szóval azt akarod, hogy elmenjek. Legyen. Én…
– Tényleg azt hiszed, hogy azért jöttem ide, hogy kitegyem
a szűrödet? – vágott közbe Vlad. – Jobban ismerhetnél már.
– Bocsánat. Kissé kemény volt nekem ez a hét.
– Hát igen. – Hangjában nem volt semmi hamis szánalom. –
Az önbecsülésed komolyan csorbát szenvedett, és most na-
gyon sebezhető vagy. Ha az lenne a célom, könnyen elcsábít-
hatnálak.
– Látom, a te önbizalmadnak semmi baja – fújtam. – De
rossz fa alatt vonítasz, ha azt hiszed, hogy könyör-dugásra haj-
tok.
Vlad szája lebiggyedt.
– Már megmondtam, hogy nem romantikus érzelmekkel vi-
seltetem irántad. Azért vagyok itt, mert a barátod vagyok, és
egy barátról sokkal nehezebb lemondanom, mint egy dugásról.
Nálam sem ez volt a helyzet, noha kétségtelenül vonzó férfit
ismerhettem meg benne. Inkább valamiféle lelki rokonságot
éreztem vele.
– Örülök, hogy itt vagy – mondtam, és ez igaz is volt.
Mencheres vagy Spádé vagy hasonlók mellett, akik szánakozó
felelősségérzettel vettek volna körül, nem tudtam volna kezelni
ezt a helyzetet.
Vlad megszorította a kezemet.
– Majd túlesel rajta, de előbb szembe kell nézned vele.
Vele. Azaz Bonesszal. Elfordítottam a tekintetem.
– Értékelem a jó szándékot, de most semmi haszna. Nem
fogok vele újra találkozni. Nem akarom látni, hogy mit művel
és kivel.
– Catherine, ostoba vagy.
Megmerevedtem a sértéstől és az eredeti nevemtől.
– Miért, Drakula? – vágtam vissza a névvel, amit viszont ő
rühellt.

191
 – Azért nem tudsz túljutni rajta, mert még mindig nem hi-
szed el teljesen, hogy elment. Ezért nem tudod elengedni. És
ezért fogod a végén megöletni magad, mert ez annyira elvonja
a figyelmedet, hogy észre sem vetted, hogy egy vámpír jött be
a szobádba, amíg be nem feküdt melléd az ágyba. Rendezd el a
dolgodat Bonesszal egyszer s mindenkorra. Aztán lépj tovább,
vele vagy nélküle.
– Tudom jól, hogy vége – mondtam elcsukló hangon. –
Világosan megmutatta, hogy ez a helyzet.
– Te pedig azon rágódsz, hogy komolyan gondolta-e. Arra
gondolsz, hogy talán csak fájdalmat akar okozni neked, mint
ahogy te okoztál neki, amikor elmentél az ellenséggel a harc
közepén. Az őrületbe kergeted magad azzal, hogy azon tépe-
lődsz: hátha azt várja, hogy utánamenj, ahogyan ő is mindig
megkeresett téged.
– Ne kutakodj már az agyamban! – Visszahallani legtitko-
sabb gondolataimat olyan volt, mint egy érzéstelenítés nélkül
elvégzett műtét.
– Ez nem is annyira beteg ötlet – folytatta Vlad higgadtan. –
Talán csakugyan a legrosszabb félelmeidet akarja ellened for-
dítani, ahogyan te tetted vele. Szerintem ez nagyon is fair bün-
tetés lenne. Csak kétlem, hogy Bonesban megvan a kurázsi ar-
ra, hogy megtegye.
– Akkor miért mondod, hogy nézzek utána, ha azt hiszed,
hogy úgyis csak megint pofára esem?
– Mert ha igazad van, akkor nemsokára kopogtatni fog az
ajtómon. Ha nem, akkor összetörik a szíved, de eltökélt leszel,
mert sokkal erősebb vagy, mint gondolnád.
Beharaptam az alsó ajkam. Kockáztassam meg, hogy újra a
szívemre tiporjanak, csak hogy lássam, nem egy afféle furcsa
vámpír-játszadozásról van-e szó? És ha arról van szó, vajon
meg tudnám bocsátani? Meg akarnám bocsátani?
Bármi is az igazság, legalább biztosat tudnék, ami talán
jobb, mint lassan becsavarodni valami csodában reménykedve.

192
 Vlad mindezt kiolvashatta a fejemből, mert bólintott.
– Reggel hívd fel Spádét, és szervezz meg egy találkozót
Bonesszal. Bones nem fogja elutasítani ezt, bármi legyen is a
szándéka veled kapcsolatban. És akkor legalább tudni fogod,
hogy tényleg vége vagy sem.
Ez túl sok töprengenivaló volt álmos és vashiányos állapo-
tomban. Sóhajtva dőltem le a párnára, s megfeledkeztem róla,
hogy Vlad is ott van mellettem.
Közelebb húzódott, és a párnáimra hajtotta a fejét.
– Khm – köszörültem egyet a torkomon. – Nem épp most
egyeztünk meg abban, hogy csak barátok vagyunk?
– Én nem szexet akarok. Csak éppen nagyon régen nem
aludtam már olyan nő mellett, aki igazán jelentett számomra
valamit.
– Aha. Jó. – Pizsamaparti Drakulával? Végül is miért ne? –
Oké, de horkolni szoktam.
Vlad elvigyorodott.
– Már egy hete vagyok veled egy fedél alatt, úgyhogy tu-
dom.
Csúnya pillantást lövelltem rá, de aztán elnyújtóztam az
ágyban, ahogy máskor is szoktam.
Vlad egyik kezével átfogott, és fejét a párnámon nyugtatta.
Zavarban kellett volna lennem, hogy egy ágyban tartózkodom
vele, főleg mivel félmeztelen volt, én pedig csupán egy hosszú
alvópólót és bugyit viseltem, mégsem voltam. Jó érzés volt
megint együtt aludni valakivel, még ha nem is azzal, akivel a
legjobban szerettem volna.
– Jó éjt, Cat – morogta Vlad, bár már majdnem hajnalodott.
Ásítottam, és lehunytam a szemem.
– Jó éjt, Vlad.

A kopogás nem ébresztett fel. Biztosan túl halk és bátortalan

volt. Csak arra riadtam fel, amikor Vlad bosszúsan azt mondta,

193
hogy „Szabad!”. Te jó ég, igaza volt. A reflexeim teljesen el-
tompultak.
Srapnel dugta be a fejét az ajtón. Magamban szidtam
Vladot, amiért esélyt sem adott rá, hogy előbb eltűnjek a fürdő-
szobában. Elég kompromittáló lehet a látvány.
– Bocsáss meg, uram, de a hívó fél azt mondja, sürgős.
Odaadhatom a telefont?
Szemmel látható idegességgel szorongatta a készüléket az
oldala mellett. Talán Vlad morcos szokott lenni ébredéskor.
Vlad intett.
– Jó, add ide.
Srapnel úgy pattant oda, mint egy nyúl, aztán eliszkolt, és
becsukta az ajtót.
– Ki az? – mordult bele a telefonba Vlad.
Spádé hangja úgy süvöltött, hogy egyből felültem.
– Ha most sem adsz át Catnek, elevenen megsütlek a saját
zsírodban…
Elragadtam a telefont Vladtól.
– Mi az? Itt vagyok. Mi a baj?
Súlyos csend támadt a vonal másik végén. Túl későn döb-
bentem rá, hogy mit tettem. Vlad megvonta a vállát, mintha azt
mondaná: Most már nyakig benne vagy.
– Az előbb azt mondták, hogy nem lehet zavarni Vladot,
mert ágyban van. – Minden szóból csak úgy sütött a vád. – És
hogy gyengélkedik. Lucifer tökeire, ezért nem hívtál soha visz-
sza?
– Én… én nem… – Te jó ég, hiszen hebegek!
– Szóval így állunk!
– Ne hülyéskedj! – sietett a segítségemre a harag. – Ha va-
lami baj van, mondd meg, de ha csak azért hívtál, hogy er-
kölcsbírót játssz, akkor kezdd a legjobb barátoddal! Valószínű-
leg éppen most is ügyködik.
– Hatalmas veszélyben van, ha egyáltalán érdekel még –
felelte jegesen Spádé.

194
 Egy csapásra elszállt minden ellenségességem. Spádé nem
volt a hisztérikus túlzások embere. Úgy szorítottam a telefont,
mintha ki akarna csúszni a kezemből.
– Mi történt?
Talán érződött a hangomon a félelem, mert Spádé is meg-
enyhült valamelyest.
– Fabian, a te segítőkész szellemed ott volt New Orleans-
ban, és próbált beszélni vele. Abból, amit kikövetkeztetett,
Crispinnek hamarosan el kell hagynia a Negyedet. Gregor pe-
dig ott áll lesben a város határán.
– Hogy érted azt, hogy el kell hagynia? – A hangom nem is
lehetett volna ennél élesebb. Vlad megborzongott.
– Crispin azért ment New Orleansba, hogy beszéljen Marie-
val. A találkozójuk után, már amennyire tudom, Marie lezárta a
Negyedet az élőhalott látogatók elől, Gregor pedig komoly
erőket gyűjtött össze a városon kívül.
Felpattantam, és ruhákat kezdtem keresgélni. Vlad nem za-
vartatta magát, csak a helyemre fordult.
– Te már ott vagy? Vagy oda tartasz?
– Nem mehetünk oda, épp ez a probléma! Miattad Gregor-
nak törvény szerint joga van elintézni Crispint. Ez ügyben
egyetlen vámpír sem siethet a segítségére.
Elgyengült térddel rogytam le a padlóra. Egy pillanatig még
levegőt sem tudtam venni. Aztán elkezdtem terveket kovácsol-
ni.
– A levegőben kell kihozni onnan. Helikopter lenne a leg-
jobb. Felszerelhetjük ezüstlövedékekkel. A levegőben átszál-
lunk egy repülőgépre. Azt mondod, hogy több üzenetet is
hagytál nekem ez ügyben? – vetettem fenyegető pillantást
Vladra.
– Csak annyit üzentem, hogy hívj vissza, és Gregor csapdá-
járól csak ma este szereztünk tudomást.
Vlad mentegetőzés nélkül vállat vont.

195
 – Te mondtad, hogy nem akarsz velük beszélni. Ez a rész
nekem is új. Ha tudtam volna, elmondom neked.
Nem kezdtem el veszekedni vele. Elvégre az én hibám volt,
hogy elrejtőztem, nem Vladé.
– Van egy kis gond a terveddel, Cat – mondta mereven Spá-
dé. – Különben már mi is megpróbálkoztunk volna vele. Senki
nem léphet be a városba, aki valamilyen vonalhoz tartozik, és
ez a város légterére is vonatkozik. Ez halálos ítéletet jelentene
Marie rendelkezése értelmében, és ő túl erős ahhoz, hogy fi-
gyelmen kívül hagyjuk. Én magam megkockáztatnám, de ha
egyetlen vámpír vagy ghoul is betenné a lábát a Negyedbe,
Gregor és az övéi utánamennének. Egy olyan emberre van
szükség, aki nem kötődik a vámpírokhoz, érted?
Persze hogy értettem. Most már tudtam, miért törte magát
annyira Spádé, hogy elérjen.
– Add meg a számod, és nemsokára visszahívlak.

196
 Huszonegy

– Próba egy, kettő, három… Hallasz, Geri?

Geri Hicks hadnagy, az utódom Don csapatában, köhintett, és
azt morogta: – Igen.
Egy vevőkészüléket ültettek be sebészi úton a bőre alá, mely
közvetlenül a dobhártyájába továbbította a hangom. Ha kiabál-
tam volna, fájdalmat okozok neki. A mikrofonja kissé kényel-
mesebben, a nyakláncába volt beépítve.
– Hol vagy, Geri?
– Épp átmegyek a St. Ann Streeten, és a Bourbon felé tar-
tok. A madárka még ott van?
Rápillantottam a kölcsönlaptop műholdas képére. A repülő-
gép rázkódása nem sokat segített, de így is láttam Bonest. És a
nőt, aki vele volt.
– Igen. Mint tudod, van egy kis időbeli csúszás, de ott kell
lennie. Nálad minden rendben?
Geri ideges volt. Nem hibáztathattam ezért. Ki kellett hoznia
Bonest anélkül, hogy bármelyikük otthagyná a fogát. Én is
jócskán be lettem volna sózva.
– Jól vagyok – mondta Geri.
– Vettem. Most pedig kapd el.
Én voltam az egyetlen olyan személy Spádé ismerősei kö-
zött, aki közvetlen élőhalott-kapcsolattal nem rendelkező em-

197
bereket ismert, valamint légitámogatást, fegyvert és technoló-
giát szerezhetett. Persze a régi csapatom nagyrészt kapcsolat-
ban állt Bonesszal, de amióta én kiléptem, egyikük sem állt a
parancsnoksága alatt. Ezt a nagybátyámnak köszönhettem.
Ember lévén Geri nem láthatta Fabiant. Pedig a szellem ott
volt, hogy próbálja segíteni a tervet, és közben Marie emberei
se vegyék észre. Ez nem volt könnyű. Tudtam, hogy ha vége
lesz, Fabiannak is sok mindent megköszönhetek majd. De ho-
gyan lehet kifejezni hálánkat egy szellemnek? Ezen még majd
gondolkodnom kell.
– Közelítek a célponthoz, nem beszélhetek többet – suttogta
Geri.
A képernyőn láttam, hogy valóban így van. Bones Pat
O’Brien kocsmájában tartózkodott, a Negyed szélén, és nyilván
megszokott whiskyjét iszogatta. Karját egy csinos barna dere-
kán tartotta, aki szinte rátapadt, és a csípőjét simogatta.
Ökölbe szorult a kezem. Te szemét dög, ha ennek vége van,
lesz hozzád egy-két szavam.
Cannelle persze nem hallotta néma figyelmeztetésemet, de
Vlad igen. Átült a velem szemközti székbe, nem zavartatva
magát a légörvényektől. A találkozási pont felé tartottunk.
– Te aztán tényleg nem kedveled ezt a nőt.
Nem mondtam ki hangosan a választ, nehogy megzavarjam
Gerit, hisz a fülhallgató és a mikrofon még mindig a fejemen
volt.
Nem. Tényleg nem.
– Tudom, hogy kicsit erős – dorombolta a fülhallgatóban
Geri, miközben a műholdas kép tanúsága szerint odaért
Bonesékhoz. – De ahogy megláttalak titeket, két ilyen szuper
testet, nem is tudom, melyikőtökkel keféljek elsőnek.
– Ez az! – suttogtam. Te jó ég, most éppen azért drukkolok,
hogy valaki felszedje a férfit, akit szeretek! Miért is nem lehet
normális életem?

198
 Bones lerakta a poharát. Ha meglepődött is azon, hogy látja
Gerit, nem mutatta. Visszatartottam a lélegzetem. Mit fog ten-
ni? Tudnia kell, hogy én küldtem a lányt. Vajon lebuktatja?
Vagy belemegy a játékba, és vele tart?
– Könnyű a döntés, szivi. – A nyaklánc továbbította az an-
gol akcentus minden árnyalatát. – Hölgyek előnyben. Nem
igaz, kicsi Fahéjam?
Cannelle cinkos nevetése a szívembe döfött. Az ülésem
egyik karfája szegényebb lett egy jókora darabbal.
– Nagyon vadnak tűnik, chérie. Kicsit szelídebb társaságban
reménykedtem.
Geri nem hagyta, hogy Cannelle becsmérlő szavai az útjába
álljanak. Belemártotta ujjait Bones poharába, és látványosan
lenyalogatta róluk az italt.
– Olyan szelíd leszek, mint egy bárány, drágám.
Geri rengeteget fejlődött azóta, hogy néhány hónappal ez-
előtt elkezdtem kiképezni.
Cannelle megfogta Geri csuklóját, a szájához emelte a te-
nyerét, és ő is nyaldosni kezdte.
– Majd meglátjuk.
Aztán Cannelle átölelte Bonest és megcsókolta. Geri mikro-
fonján keresztül szinte hallottam, ahogy hozzádörgölődzik.
Hallottam a fojtott, kéjes nyögéseket.
Csak teljes két perc múlva váltak szét. Addigra már majd-
nem Bones halálát kívántam.
Vlad minden együttérzés nélkül figyelt.
– Valaki másnak kéne ezt csinálnia.
Igaza volt. Én ragaszkodtam hozzá, hogy az összekötő le-
gyek. Senki másra nem akartam bízni ezt a fontos feladatot,
még ha szenvedtem is tőle.
– Mozgasd meg – mondtam Gerinek, nagyon halkan.
Geri belépett közéjük.

199
 – Nem kell előjáték – mondta doromboló torokhangon. –
Muszáj mindenáron megismernünk egymást? Én csak dugni
akarok, de úgy, hogy el sem tudjátok képzelni.
Bones kibontakozott Cannelle karjaiból, és megfogta Geri
kezét.
– Nem szeretek szép lányokat várakoztatni. Gyere, Fahéjam.
Őt akarom ma este.
– Nem választhatok én?
Kihallottam a duzzogást Cannelle hangjából. Minden erőm-
re szükség volt, hogy ne visítsak.
– Most nem, szivi.
– Cheri…
– Az összes többit te választottad – szólt közbe Bones, és el-
indult a tömegben. – Ha nyavalyogsz, akkor csak utánam kap-
hatod meg.
– Szemétláda – morogtam. Az összes többit? Hát ez nagy-
szerű.
Bones megtorpant egy járdaszélen. Vajon meghallott engem
Geri fülmütyürjén keresztül?
De aztán továbbindult. Kifújtam a levegőt. Eddig jó. Te
szemétláda.
– Tartsatok a templom felé – mondtam Gerinek alig hallha-
tóan.
Aztán levettem a fejhallgató-mikrofont, és beleszóltam a
mobilomba.
– Oké, Don, kezdjétek. Már úton vannak. Mondd meg Coo-
pernek, hogy ne eressze le a létrát, amíg nem ér ötven méterre.
– Rendben, Cat.
Visszavettem a fejhallgatót. Geri éppen azt búgta Bonesnak,
hogy a templom tetején akar szexelni, de Cannelle akadékos-
kodott.
– Non, ott patkányok lehetnek! Miért nem mehetünk el in-
nen csak egy éjszakára? Már mondtam, hogy tündéri barátaim
vannak Metairie-ben, akikkel feltétlenül találkoznod kell.

200
 – Tudod mit, szivi? Holnap elmegyünk. Ha már napok óta
rágod a fülem miattuk, biztosan nagyon különlegesek.
– Oui. Très magnifique.
Tehát Cannelle próbálja őt kicsalogatni a városból, egyene-
sen Gregor karjaiba, gondoltam növekvő dühvel. Talán Vlad
karóba húzós hobbija nem is olyan hülyeség. Mi lelte Bonest,
hogy nem tűnik fel neki Cannelle különös eltökéltsége? Ennyi-
re elvakítja a kéjvágy?
– Holnap azt csináljuk, amit te akarsz, de ez a mai este az
enyém – folytatta Bones. – Megígérem, hogy új oldalamról is-
merhetsz meg.
És én is. Alig vártam, hogy újra találkozzam Cannelle-lel.
Már nem láthattam a három alakot. Amióta elindultak, kike-
rültek a műholdas látómezőmből.
– Nézz körbe, Geri. Nem követnek?
– Ugye nem fog senki elkapni minket, miközben felmá-
szunk? – kérdezte ravaszkásan Geri.
Bones megcsókolta. Látni nem láttam, de hallottam.
– Semmiképp sem.
Oké. Tehát tiszta a levegő. Te jó ég, bár vége lenne már!
Épségben, és hamar.
– Ó, itt is van a templom. Most pedig, szépségem, nézz rám
egy pillanatra. Nem kell félned sem a szemem, sem a fogam
miatt, rendben? Nem látsz rajtuk semmi különöset. Nem félsz,
mert tudod, hogy nem akarlak bántani. Mondd utánam.
– Nem akarsz bántani – ismételte Geri. – Nem félek.
Szóval így rendezi el Bones az izzó szempár és a hegyes
agyarak dolgát, amikor emberekkel dug. Eddig is sejtettem, de
sosem akartam rákérdezni. Már így is többet tudtam a múltjá-
ról, mint amennyit kellett volna. Bár úgy sejtettem, hogy ez a
színjáték most Cannelle-nek szól, hiszen Bones tudta, hogy
Geri ismeri a titkát.
Hányinger környékezett.
– Fahéjam, megyünk?

201
 – Ha kell, chéri…
– Kell.
Némi súrlódó zaj után Bones újra megszólalt.
– Végre itt a tető. És nincsenek patkányok, petite, úgyhogy
ne izgulj.
Vlad, szólj a kopternek!
Ő eleget tett néma kérésemnek, átvette a mobilomat, és
megnyomta az újrahívást.
– A tetőn vannak – közölte tömören Donnal. – Mennyi
idő?… Igen – Lerakta. – Hat perc.
– Hat perced van, Geri. Ne feledd, hogy Bonesnak fognia
kell téged is meg Cannelle-t is, amikor ugrik, és a csaj nem
akar menni.
– Gyertek ide, gyönyörűségeim. Így mindjárt jobb.
Bones hangja megváltozott. Az a kéjes dorombolás lett,
amitől én is mindig elolvadtam. Most viszont inkább bosszan-
tott. Aztán zihálás és csókolózás neszei hallatszottak.
Majd Geri szólalt meg:
– Hé, bébi! Ne olyan hevesen!
– Miért? – méltatlankodott Cannelle. – Készen állok rá,
hogy kielégíts.
Az órára pillantottam.
– Még két perc. Tartsd magad, de feltűnés nélkül.
– Fahéjam, ne legyél olyan mohó. Előbb egy kicsit megéde-
sítem neked. Jobban fogod élvezni, ha egy kicsit várnod kell rá.
Az öklömmel verdestem a combomat, de nem visítottam.
Csak néztem a ketyegő másodperceket, és szakszerű távolság-
tartással fürkésztem a hangokban az esetleges veszély jeleit.
Sajnos az, amit hallottam, nem éppen veszedelemre utalt.
Még harminc másodperc. Most már nem várhatunk tovább,
még ha valaki meghall is minket.
– Mondd meg neki a tutit, Geri.
– Bones, egy helikopter fog elrepülni a templom fölött kö-
rülbelül kétszáz méter magasságban. Egy lánclétra lóg majd ró-

202
la. Ha látod, hogy jön, fogj mindkettőnket, repülj fel, és kapd el
a hágcsót. Amint kiértünk a városból, át kell ugranod egy má-
sik gépre. Spádé lesz rajta.
– Ez meg mi? – sziszegte Cannelle.
– Tíz másodperc – recsegtem. – Kilenc, nyolc, hét…
– Tudod mi, Fahéjam? – Bones hangjából kiveszett a csábító
búgás, s csak a hideg acél maradt. – Elegem van a panaszkodá-
sodból.
– …egy! – kiáltottam.
Aztán már csak a helikopter dübörgése hallatszott, majd fé-
mes csattanás, egy puffanás, és a szavak, amiket hallani akar-
tam Geritől.
– Fent vagyunk!
A helikopternek speciális, halk forgólapátjai voltak, ami
némileg csökkentette a zajt, de persze Cooperből és a két má-
sodpilótából semmit sem hallottam. Geriből viszont szerencsé-
re igen.
– Lélegzik? – kérdezte Geri. – Jó nagyot kapott tőled.
– Életben van.
Súrlódó hang, majd Geri:
– A lábad közé akartad rántani a fejem, mi? Most örülsz, te
kurva?
– Nem érzi, hogy rugdosod – jegyezte meg Bones minden él
nélkül.
– De én igen, és nekem jó!
Puffogó hangok hallatszottak. Nem akartam közbeszólni.
Túlságosan is tetszett, hogy Cannelle-t megrugdossák.
– És ő hol van? – kérdezte Bones.
Megdermedtem. Geri egy végső fújtatást eresztett meg,
mintha bevitte volna az utolsó kegyelemrúgást, csak aztán fe-
lelt.
– A repülő, amire átszállsz, hozzá visz.
Bones nem felelt, de a hallgatása mindent elmondott. Semmi
szükség arra, hogy szemtől szemben lássam, gondoltam söté-

203
ten. Az összes többit te választottad, mondotta az imént Bones
Cannelle-nek. Hát, igen, ennyi is elég ahhoz, hogy tudjam: vé-
ge. A vámpírok talán képesek elfogadni a megcsalást valamifé-
le bosszúként, de én talán túlságosan is ember vagyok ehhez.
Sok mindent lenyeltem már Bonestól igazságos visszavágás
címszó alatt, de ezt most nem fogom.
Megvártam, amíg Bones átszállt Spádéhoz, aztán levettem a
fülhallgatót. Geri biztosan örül, hogy mostantól nem dörömbö-
lök folyton a dobhártyáján. Bones egyedül hajtotta végre a légi
ugrást – Geri és Cannelle maradt a helikopteren. Spádé gépé-
nek elvileg Don egyik helyén kellett volna találkoznia velem,
de erre már nem volt szükség.
Felhívtam a nagybátyámat.
– Változtassátok meg Bones útvonalát – mondtam. – Ne
mondjátok meg, hová megy, csak oda ne jöjjön, ahol én va-
gyok.
Don nem tett fel felesleges kérdéseket.
– Rendben, Cat.
Letettem. Vlad végig figyelt. Sikerült kipréselnem magam-
ból valami szánalmas mosolyfélét.
– Ez megadja a választ.
– Mintha nem ismernéd a régebbi szokásait – felelte Vlad,
mindenféle hamis együttérzés nélkül.
Persze hogy ismertem. De arra nem számítottam, hogy a fü-
lem hallatára ismeri be számos kalandját. Vagy talán mégis?
Elmondta volna ugyanezt a szemembe is, ha találkoztunk vol-
na. Legalább ezt el tudtam kerülni. Könnyekben törtem ki, és
elvesztettem méltóságom maradék roncsait is.
Két óra múlva leszálltunk egy bázison, nem tudni, hol. Kí-
vülről a legtöbb katonai létesítmény ugyanolyan, de nem is na-
gyon néztem. Becsuktam a szemem, és Vlad karjára tettem a
kezem, úgy szálltam ki a gépből.
– Helló, parancsnok! – hallatszott egy férfihang.
Elmosolyodtam, lehunyt szemmel.

204
 – Cooper! Mondhatnám, örülök, hogy újra látlak, de erre
még pár percet várnod kell.
Mordult egyet, ami nála nevetést jelentett, és hamarosan be-
értünk az épületbe.
– Most már kinyithatod a szemed – szólt Cooper.
Az ő arca volt az első, amit megpillantottam: a sötét tónusú
ábrázat és a még a Tate-énél is rövidebb frizura. Gyorsan meg-
öleltem, ami mintha meglepte volna, de mosolygott, amikor el-
engedtem.
– Hiányoztál, csodabogár – mondta vigyorogva.
Nevettem, még ha csikorogva is.
– Te is nekem, Coop. Mi a pálya?
– Geri koptere harminc perce érkezett meg. A fogoly bizton-
ságos őrizetben és ébren. Ian is itt van. A foglyot kérdezi ki.
Erre már tényleg elmosolyodtam. Azért hívattam ide Iant,
mert egy hidegvérű rohadék – és most éppen ezt szerettem
benne.
– Maradhatsz itt is, vagy jöhetsz velem – mondtam Vladnak.
– Megyek – felelte, s futó pillantást vetett az éppen feltűnt
Fabianra. A szellem odalebegett Cooperhez, aki persze nem
láthatta, hiszen ember.
– Fabian, fantasztikus voltál – jegyeztem meg. – Bármi lesz
is, mindig számíthatsz rám. Mindig lesz hol laknod.
– Köszönöm – felelte Fabian, és szeretetteljesen beleolvasz-
totta karját az enyémbe. – És nagyon sajnálom, Cat.
Nem kellett megmagyaráznia, hogy mit. Nyilvánvaló volt.
A mosolyom megkeseredett.
– Bárki mondta is, hogy a tudatlanság boldogság, elég rö-
vidlátó lehetett, ha engem kérdezel. De ami történt, megtörtént,
és most egy régi ismeretséget kell felújítanom.
A szellem egy pillanatig reménykedni kezdett.
– Bones?
– Nem. Az a kis lotyó odabent. És ne gyere utánam. Csúnya
lesz.

205
 Nem kellett kétszer mondanom. Fabian egy pördüléssel el-
enyészett. Ügyes trükk. Kár, hogy fantomnak kell lenni hozzá.
Bácsikám egy kicsit beljebb várt a folyosón. Eléggé… rosz-
szul nézett ki.
– Valami baj van? – kérdeztem hirtelen aggodalommal.
Megtámadták vagy eltérítették Bones gépét? Vagy még rosz-
szabb?
– Nem – köhécselt. – Csak megfáztam.
– Ó. – Megöleltem üdvözlésképpen. Meglepő módon meg-
szorított és hosszan a karjában tartott. Eddig nem voltunk olyan
ölelkezős család.
Vlad a levegőbe szimatolt.
– Megfázott?
Don elengedett, és bosszús pillantást lövellt Vladra.
– Igen. De ne aggódjon. Nem vagyok fertőző a maga fajtájá-
ra.
Ezt elég keményen mondta. Tényleg rosszul érezhette ma-
gát. A nagybátyám általában nem viselkedett ilyen mogorván,
még ha nem kedvelte is a vámpírokat.
Vlad végigmérte, és vállat vont.
Don visszatért a tárgyra, ahogy szokott.
– Épp most jövök a lenti cellából. A fogoly nem túl közlé-
keny a saját szerepét illetően.
– Akkor ideje, hogy újra lássam egy régi jó barátomat.

206
 Huszonkettő

Cannelle mintha egy napot sem öregedett volna az eltelt tizen-

két év alatt. Csak a haja volt más, rövidebb. Gondolom, innen
kapta a nevét is, a hajszínéről. Cannelle. Franciául: fahéj.
Fémpriccsen ült, mely a fal egész hosszát elfoglalta a négy-
zet alapú, dobozforma helyiségben. Nem volt lekötözve, mivel
Ian és Geri is vele volt a cellában. Még ha valami csoda folytán
rajtuk átjutott volna is, további őrök álltak az ajtó előtt.
Cannelle szeme körül fekete monokli éktelenkedett, a szájából
és a homlokából pedig csöpögött a vér, de nem tört meg.
Mikor beléptem, először pislogott, aztán elnevette magát.
– Bonjour, Catherine! Rég nem láttalak. Végre kezdesz nő-
nek kinézni. Meg vagyok lepve.
Ajkam gonosz mosolyra húzódott.
– Bonjour neked is, Cannelle. Igen, növesztettem egy kis ci-
cit, popsit és egyebeket is. Mit tesz tizenkét év, nem igaz?
Cannelle azonnal támadásba lendült.
– Gratulálnom kell a szeretődhöz, Boneshoz. Qu’un animal,
non? Rosszabb, mint a híre.
A kis kurva. Legszívesebben lecsaptam volna azt a vigyort
az arcáról.

207
 – Kár, hogy nem nyűgözték le az ágybéli képességeid. Nem
fest túl jól, hogy még egy kellemes városon kívüli ménage à
trois-ra sem tudtad rávenni, nemde?
Ian rosszindulatúan felkacagott.
– Ti ketten régről ismeritek egymást, igaz? Most már ideje
lenne elkezdened beszélni, szépségem. Én kesztyűs kézzel bán-
tam veled, de Catnek szörnyen heves a természete. Valószínű-
leg kibelez téged, mielőtt lecsillapíthatnám.
– Ő csak egy gyerek – csettintett lekicsinylően Cannelle.
Nem talált jókedvemben.
– Kérem a kést, Ian.
Ian szikrázó szemmel odaadta. Geri kissé idegesnek tűnt.
Cannelle-nek arcizma se rándult.
– Nem fogsz megölni, Catherine. Megjátszod a kemény nőt,
de nekem akkor is csak kislány maradsz.
Ian elképedve meredt Cannelle-re.
– Ez nem komplett.
– Csak olyannak emlékszik rám, amilyen régen voltam. Elő-
ször Gregor is elkövette ezt a hibát.
Újra rámosolyogtam Cannelle-re, és egyik kezemből a má-
sikba dobálgattam a kést. Cannelle a szemével követte, és most
először kissé mintha elbizonytalanodott volna.
– Emlékszel arra a csúnya, nagy, gyilkos nőszemélyre, ami-
vé Gregor nem akarta, hogy váljak? Nos, mégis az lettem. És
most sietek, úgyhogy a következő a menetrend. Belevágom ezt
a kést a kezedbe, és csak úgy akadályozhatod meg, ha beszélsz,
úgyhogy kérlek. Kérlek, ne beszélj.
Cannelle nem hitt nekem. Mikor Ian leszorította a csuklóját
a padra, még mindig olyan úgysem-mered pillantást vetett rám.
A keze fölé tartottam a kést, hogy egy utolsó esélyt adjak neki
a vallomástételre, de még mindig azt hitte, hogy csak blöffölök.
Csak amikor lesújtottam a csuklója és az ujjai közötti részre,
akkor fogta fel, hogy mi a helyzet.
És elkezdett sikoltozni.

208
 – Tudom, hogy fáj – jegyeztem meg. – Apám ugyanezt csi-
nálta velem tavaly, és nagyon rossz volt. Valamint maradandó
károsodást okoz. Mikor kirántottam a kést, az összes inam el
volt vágva. Vámpírvér kellett hozzá, hogy rendbe jöjjön. Ne-
ked is az kell majd, Cannelle, különben soha az életben nem
tudod többé használni a kezed. Úgyhogy beszélj, és megkapod
a vámpírvért, amitől jobb leszel, mint új korodban. Vagy ne
beszélj, és akkor a másik kezed következik.
– Gyógyítsd meg! Gyógyítsd meg!
– Elmondod, amit tudni akarunk?
– Oui!
Felsóhajtottam és kirántottam a kést.
– Ian?
Cannelle még mindig visított, amikor Ian megvágta saját te-
nyerét, és az áldozat szájára tapasztotta.
– Hagyd abba a nyivákolást és nyelj!
Cannelle nyeldekelni kezdett. A vérzése pillanatok alatt el-
állt, és a sebe beforrt.
Geri képtelen volt levenni a szemét a begyógyuló kézről.
Megremegett, és önkéntelenül összedörzsölte a kezét. Engem
inkább Cannelle arca aggasztott. Látszott rajta a tépelődés,
hogy betartsa-e a szavát vagy sem.
– Mivel már megállapíthattuk, hogy igencsak komisz hangu-
latban vagyok, térjünk át a kérdezz-felelek fázisra. Ja, és ha új-
ra használnom kell a kést… nem fogom begyógyítani, amit el-
vágok. Mi volt a célod ott, a Francia Negyedben Bonesszal?
Cannelle a kezét próbálgatta, és iszonyodva meredt rám.
– Dugni akartam vele, naturellement, majd amikor már biz-
tos vagyok benne, hogy tudomást szereztél a hűtlenségéről, el-
vittem volna Gregorhoz. Marie nem engedte be Gregor embe-
reit a Negyedbe, bár neki megüzente, hogy bemehet.
Ez újdonság volt. Eddig azt hittem, senki sem mehetett be.
Ian érdeklődése is feltámadt.

209
 – Ha szabad bejárást adott neki, akkor miért nem ment be
Gregor a Negyedbe és harcolt Bonesszal, ha egyszer annyira
meg akarja ölni?
Cannelle lebiggyesztette a száját.
– Gregor azt mondta, hogy Bones nem méltó a tisztességes
küzdelemre.
– Vagy talán csak Gregor egy beszari alak, és így szerette
volna növelni az esélyeit – morogtam.
– Gregor erősebb – sziszegte Cannelle. – De miért hagyta
volna, hogy az ellensége becsülettel haljon meg azok után,
amiket elkövetett?
Nem óhajtottam vitába szállni Canelle-lel Gregorról.
– Tehát Gregornak sikerült maga mellé állítania Marie-t, Or-
leans Királynőjét. Érdekes.
Cannelle megvonta a vállát.
– Marie azt mondta, hogy Gregor csak a városon kívül
csaphat le Bonesra, ezért nem engedte be a csapatait a Negyed-
be. Marie nem akart részt venni abban sem, hogy Bonest távo-
zásra bírja, de Gregor csinálta.
– Erővel rávette?
– Non, félreérted a dolgot. Gregor csinálta Marie-t. A saját
vérével támasztotta fel őt ghoulként, és megölte Marie másik
nemzőjét még az átváltozás éjszakáján, ezért Marie csak neki
tartozik hűséggel. Gregor beleegyezett, hogy cserében elenge-
di, márpedig Marie már vagy száz éve meg akar szabadulni
Gregortól.
– És Bones megbízott Marie-ban, mert a vendégeinek min-
dig szabad elvonulást ad. – Az a mocskos, ravasz szemétláda.
Cannelle elvigyorodott.
– Oui.
A dühöm valósággal jéggé fagyott.
– Ez minden, Cannelle?
– Oui.
Ianhez fordultam.

210
 – Szerinted tud még valamit?
Ian pillantása az enyémhez hasonlóan fagyos volt.
– Nem, szépségem. Szerintem ennyi volt.
A kezemben még mindig ott volt a kés, Cannelle vérétől
iszamlósan.
– Cannelle – mondtam tisztán és higgadtan. – Most meg
foglak ölni. Azért mondom ezt meg neked, hogy legyen egy
pillanatod imádkozni, vagy gondolkodni, vagy bármire. Elcsal-
tad a férjemet azzal a tudatos céllal, hogy a vesztébe vezesd, és
ez egyszerűen megbocsáthatatlan számomra.
– Cat, ne! – mondta Geri.
Nem válaszoltam neki. Cannelle tekintetében rosszindulatú
dac lángolt.
– De hát Bones nem is a férjed. Gregor az.
– Ez csak szófacsarás. Időhúzás. Rendezd el a dolgaidat is-
tennel, de gyorsan.
– Én ember vagyok – sziszegte Cannelle. – Eleven, lélegző
lény. Talán képes vagy megsebesíteni, de megölni nem.
Ezzel sem törődtem.
– Marie a szabadságát kapta a közreműködéséért cserébe.
Neked mit ígért Gregor? Azt, hogy vámpírrá változtat?
Újabb ellenséges pillantás.
– Oui. Ez lenne a fizetségem a sok-sok éves szolgálatomért
mellette.
– Akkor rossz lóra tettél – feleltem. – Nem lesz belőled
vámpír, Cannelle, de meghalhatsz úgy, mintha az lennél.
Cannelle felállt.
– Nem mered megtenni. Gregor megölne érte.
Aztán lenézett. Az ezüsttőr a mellkasába fúródott.
Még vibrált is néhány pillanatig az utolsó szívdobbanásai-
val. Cannelle döbbenten figyelte a markolat rángásait, aztán a
tekintete elhomályosult, a térde megroggyant.
Ott álltam fölötte, és ugyanazt a szörnyű hidegséget érez-
tem.

211
 – Lehet, hogy Gregor megöl ezért, Cannelle. De vállalom a
kockázatot.

Elmentem Donhoz. Már ő is induláshoz készülődött. Fogal-

mam sem volt, hol állomásozik éppen a hajdani egységem, de
ez most kapóra jött. Legalább nem adom át önkéntelenül Gre-
gornak az információt, hogy aztán a saját javára fordíthassa. És
Don sem fogja. Mint ahogy senki sem a csapatból.
Vlad ott volt Don irodájában. Amikor beléptem, elhallgat-
tak. Lebiggyesztettem a szám.
– Kicsit feltűnően csináljátok, srácok. Mi volt a téma? „Va-
jon Catnek ideg-összeroppanása lesz” vagy „Hogyan beszél-
jünk le valakit az öngyilkosságról tíz egyszerű lépésben?”
Mindketten megnyugodhattok. Jól vagyok.
A bácsikám köhintett.
– Ne légy már olyan drámai. Csak tudni akartam, hogyan
léphetek veled kapcsolatba, ha már képeslapot nem küldhetsz,
és Vlad elmondta, hogy vele leszel.
Olyan pillantást vetettem Vladra, ami akár kihívás is lehetett
volna – ha előzőleg nem repülök tíznél több órát éhgyomorra,
alvás nélkül, általános feszültségben.
– Egyelőre igen.
Vlad mosolya egyszerre volt megvető és derűs.
– Te döntőd el, Cat. Én nem erőltetlek.
Don hol egyikünkre, hol másikunkra nézett, szürke szeme
résnyire szűkült. Ugyanolyan füstszínű volt, mint az én sze-
mem, de most kissé gyanakvóan hunyorgott.
– Van valami kettőtökkel, amiről tudnom kellene?
– Van valami magával, amiről Catnek tudnia kéne? –
kérdezett vissza Vlad.
Most rajtam volt az ide-oda nézés sora.
– Mi az?
Don köhintett és Vladra meredt.
– Semmi.

212
 Vlad felmordult.
– Akkor tőlem is azt fogja kapni, Williams.
Már éppen meg akartam kérdezni, hogy mégis mit jelentsen
ez, amikor Don váratlanul megszólalt.
– Cat, már korábban kértél, hogy nézzek utána, milyen mel-
lékhatásai vannak az álomelnyomó tablettáknak. Megkérdez-
tem a patológiát, és azt mondták, hogy előfordulhat depresszió,
hangulatingadozás, ingerlékenység, paranoia és krónikus fá-
radtság. Tapasztaltad ezek közül valamelyiket?
Visszagondoltam a Bonesszal történt utolsó találkozásaimra,
aztán eszelős kacajban törtem ki.
– Persze. Mindegyiket és egyszerre. Ez az információ rop-
pant hasznos lett volna néhány héttel ezelőtt, de most már nem
túl sokat számít.
Nem fogom megint beszedni azokat a tablettákat. Inkább ne
tudjam, hol vagyok, mint hogy újra megtapasztaljam azokat a
mellékhatásokat, amelyek elszakítottak Bonestól. Don sejthet-
te, merre járnak a gondolataim, mert szomorkás pillantást vetett
rám.
Aztán a pillanat varázsa megtört, amikor Cooper érkezett
rohanvást.
– A B4358 közeledik és leszállni készül.
– Micsoda? – csattant fel Don. – Nem is kaptak engedélyt!
Elkerekedett a szemem. Ez Dave gépének a száma. Amelyi-
ken Bones és Spádé utazott.
– Tudom, uram. A torony megmondta nekik, hogy nem
szállhatnak le, de állítólag egy angol pasi ragadta magához a
mikrofont, és azt üvöltötte, hogy hagyják őket landolni, külön-
ben a szart is kiveri belőlük.
Bones.
– Indulnunk kell – mondtam Vladnak. – Most azonnal.
– Fuss, Forrest, fuss! – viccelődött Vlad.
– Dugulj el, Drakula – csattantam fel. – Veled vagy nélkü-
led, de a levegőben leszek, mire leszáll arról a gépről.

213
 – Velem. Williams… – biccentett a bácsikám felé. – Ég ön-
nel! Keveseknek adatik meg olyan eltökéltség, mint magának,
hogy végigjárják az útjukat.
A nagy sietségben meg sem öleltem a bácsikámat. Csak a
folyosóról kiabáltam vissza, hogy „szia és köszi”.
– Vigyázz magadra, Cat! – kiáltotta utánam Don.
Igyekezni fogok, gondoltam.

Olyan szoros volt a helyzet, hogy jól tudtam: még sokáig kísér-
teni fog, és nem a fedélzeten tartózkodó szellem miatt. Cooper
feltankolta a gépet, amíg én Cannelle-lel foglalatoskodtam,
úgyhogy ezzel már nem kellett az időt vesztegetnünk. Én száll-
tam be elöl, utánam Vlad, s a vállán csüngve Fabian. Nem is
lett volna semmi bajom, ha nem éreztem volna ellenállhatatlan
késztetést, hogy kipillantsak a repülőből az apró ablakon át fel-
szállás közben. Éppen akkor emelkedtünk fel, amikor a másik
Cessna ajtaja feltárult, és egy fájón ismerős alak rontott ki be-
lőle. Egy őrült, szívdermesztő pillanatig úgy éreztem, hogy
egyenesen rám néz.
– Vajon miért hallom lelki füleimmel a Casablanca zenéjét?
– morfondírozott gunyorosan Vlad.
Elfordítottam a fejem a kifutópályától.
– Kész filmenciklopédia vagy.
– Te meg a fiú, aki farkast kiáltott. Ha azt mondod, hogy
vége, akkor legyen vége, vagy ne tegyél olyan hamis kinyilat-
koztatásokat, amikben te magad sem hiszel.
A kegyetlen erdélyi trónbitorlója! Tulajdonképpen mit is ke-
resek vele egy gépen? Miért nem veszem be magam egyedül a
dzsungelbe, hogy addig rejtőzzek ott, amíg Gregor, a ghoulok
és mindenki más is annyira el nem feledkezik rólam, mint
Bones?
Még egy utolsó pillantást vetettem kifelé az ablakból. Már
elég magasan voltunk ahhoz, hogy ne tudhassam, utánunk néz-
e – vagy éppen elfordítja a fejét, ahogy én tettem.

214
 – Igazad van – mondtam Vladnak.
Felém nyújtotta a kezét. A bőrén éktelenkedő forradások ré-
gi, kegyetlen csaták néma tanúságai voltak, és ezek csak az
emberként megvívott harcai voltak.
Megfogtam a kezét. Örültem, hogy van mellettem valaki, és
gyűlöltem magam ezért. Milyen gyenge vagyok.
Vlad megszorított.
– Én sem szeretnék most egyedül lenni – mondta, teljesen
magától értetődően, mintha semmi szégyellnivaló nem lenne
ebben.
Felsóhajtottam. Hát jó, haver. Kettő-kettő.

215
 Huszonhárom

Vad vízár örvénylett körülöttem. Minden sötét volt és ködös.

Hol vagyok? Hogyan kerültem ide? A levegő szörnyen bűzlött,
és a folyadék, amivel küszködtem, fekete lett, és túl sűrű ah-
hoz, hogy úszni tudjak benne. Egy kevés a számba került belő-
le, és elfogott a hányinger. Nem víz volt, hanem kátrány.
– Segítség!
Senkitől sem kaptam választ. A kátrány mintha lefelé húzott
volna. Zihálva kapkodtam a levegőt, és égett a bensőm, mintha
a kátrány a tüdőmbe is bejutott volna. Egyre mélyebbre süly-
lyedtem. Fuldokoltam. Homályos gondolat ködlött fel a ben-
nem. Hát így fogok meghalni. Fura, mert mindig azt hittem,
hogy harcban…
– Fogd meg a kezem! – szólt egy sürgető hang.
Vakon nyújtottam a karom, mert semmit sem láttam a szu-
rokfeketeségben – aztán a kátrány eltűnt, és ott álltam a férfi
előtt, akitől menekültem.
– Gregor! – hördültem fel, és próbáltam valahogy felébred-
ni. Ez csak álom. Álomcsapda. – A francba, hagyj már békén!
Gregor fölém tornyosult. Láthatatlan szél fútta hamuszőke
haját, és a füstzöld szempár most smaragdszínben virított.

216
 – Most talán sikerült kiragadnod a szeretődet a kezeim közül,
de nemsokára úgyis elkapom. Milyen érzés, kedves kis felesé-
gem, eltaszítottnak lenni? Megérdemled a fájdalmad, chérie.
Gregor erősen megmarkolta a karomat. Éreztem, hogy pró-
bál kirántani a bőrömből, és hirtelen pánik fogott el. Épp most
rendeztem el, hogy Bones megmeneküljön. Miért is nem szá-
mítottam rá, hogy Gregor csak arra vár, hogy lehunyjam a
szemem? Az ereje belém szivárgott, lassan kitöltött. Gyorsan el
kellett vonnom a figyelmét valamivel, mielőtt veszedelmes au-
rája teljesen körülfog.
– Hibát követtél el, hogy Cannelle-t küldted. Ha esetleg nem
tudnád, megöltem. Ian fogja kézbesíteni neked a testét piros
szalaggal átkötve. Nehezebb lesz majd embereket toboroznod a
piszkos munkákhoz, ha ez kiderül.
Gregor bólintott. Nem nagyon jött ki a sodrából.
– Oui, ez váratlan fordulat, és meg is fogsz fizetni érte, ma
femme. De ha visszatérsz hozzám, talán nem lesz olyan nagy az
ár.
– Miért akarod annyira, hogy visszamenjek? – kérdeztem
csüggedten. – Világos, hogy nem illünk össze. És nem is úgy
viselkedsz, mint aki szeret. Legtöbbször úgy érzem, hogy még
csak nem is kedvelsz.
Valami átvillant Gregor arcán, de túl gyorsan ahhoz, hogy
azonosítani tudjam.
– Az enyém vagy – mondta végül. – Hamarosan meg fogod
látni, hogy hozzám tartozol.
Tudtam, hogy ennél többről van szó, de pillanatnyilag sú-
lyosabb problémáim voltak. Gregor ereje rám fonódott. Próbál-
tam lefeszegetni magamról a kezét, de mintha rám hegesztették
volna.
– Akkor rossz hírem van a számodra, mert eszemben sincs
lábujjhegyen járni körülötted minden egyes hangulatváltozá-
sodnál. Bocs, Gregor. Elvesztetted az esélyedet, minthogy fel-

217
nőttem, és kialakult az önbecsülésem. Soha nem térek vissza
hozzád.
– Miért csinálod ezt? – rivallt rám Gregor, feladva a nyuga-
lom színlelését. – Én mindent megadnék neked, mégis úgy
becsmérelsz, mintha alantasabb volnék annál a hímringyónál,
aki elhagyott!
A dühe visszaszívta az energiáit tőlem. Tovább ütöttem a
vasat.
– Mert még egy hímringyó eldobott szeretőjeként is boldo-
gabb vagyok, mint amilyen a feleségedként valaha is lennék.
Gregor ellökött magától. Visszazuhantam a kátránytóba, s
vállig merültem a fekete ragacsba. Gregor fölém magasodott,
és az öklét rázta.
– Az enyém vagy, akár tetszik, akár nem, és majd elgondol-
kodhatsz ezen, ha továbbra is bujkálsz előlem. Újra meg fogom
találni Bonest, amikor nem lesznek körülötte az emberei. Csak
idő kérdése. És aztán, chérie, meg fog halni.
Esélyem sem volt rá, hogy gyűlölködve ráordítsak, mert a
következő pillanatban a kátrány cuppanva csapott össze a fe-
jem fölött. Gyorsan, nagyon gyorsan merültem alá, mintha le-
húztak volna a vécén, aztán…
Hirtelen felültem az ágyban. Az ágynemű nedves volt körü-
löttem, de nem kátrányos. Hideg verítékben fürdött a testem.
És pokolian dühös voltam.
– Meg foglak ölni, Gregor – vicsorogtam az üres szobának.
Ami még megmaradhatott fruskakori érzéseimből, mostanra
teljesen elpárolgott. Ha most lett volna még egy esélyem egy
késsel Gregor hátában, mosolyogva forgattam volna meg a
pengét. Már a múltkor is meg kellett volna, súgta az agyam. Jó-
tett helyébe rosszat várj.
Vlad lépett be, kopogás nélkül.
– Már vagy öt perce égeted az agyamat a dühöngéseddel.
– Gyűlölöm – pattantam fel az ágyból, és űzötten járkálni
kezdtem.

218
 Vlad rezzenetlenül rám meredt.
– Nincs okom rá, hogy háborút kezdjek Gregorral, Cat, de
fáj, hogy így látlak.
– Őrjítő érzés – folytattam. – Bones talán meg tudná ölni
Gregort egy tisztességes párbajban, de Gregor erre sosem lesz
hajlandó. Én pedig nem vagyok elég erős, hogy egyedül győz-
zem le. Lélegzem, vérzek, nem gyógyulok azonnal – nem va-
gyok elég kemény hozzá képest. A régi munkámnál jó volt,
hogy félig ember vagyok. Könnyebben magamhoz csaltam az
áldozatokat, és hatékonyabban tudtam vadászni. De az olyan
ősöreg vámpírokkal szemben, mint Gregor, ez csak… gyengé-
vé tesz.
Vlad nem mondott semmit. Nem is volt rá szükség. Mind-
ketten tudtuk, hogy ez az igazság.
– És mit akarsz tenni? – kérdezte végül.
Abbahagytam az eszelős járkálást. Ez volt az egymillió dol-
láros kérdés, igaz?

Másnap éjjel Vlad, Maximus, Srapnel és én pókereztünk az

emeleten. Vlad volt nyerésben egész este, amit gondolatolvasó
képességének tudtam be – bár megesküdött, hogy nem veti be
ellenem –, és annak a ténynek, hogy Srapnelék nyilván akkor
se merték volna legyőzni őt, ha képesek lettek volna rá. Már
majdnem éjfélre járt, amikor lentről hangos kopogás hallat-
szott. A három vámpír villanásszerűen felpattant. Vlad ujjaiból
máris előtörtek a lángok.
Vlad nem várt senkit, ez nyilvánvaló volt a reakciójából,
úgyhogy értettem a riadó okát. Bárki is az, akinek sikerült ész-
revétlenül túljutnia Vlad félelmetes őrszemein, kopogással
akarta megmutatni, hogy nincs szüksége a meglepetés előnyé-
re.
Egyszóval nyakig voltunk a bajban.
Vlad után rohantam, de ő vicsorogva fordult hátra.
– Maradj itt!

219
 Mentálisan rárivalltam, hogy nem fogok ölbe tett kézzel ül-
ni, amikor valami mozgás vonta magára a figyelmemet az ab-
lakon kívül.
– Nézd! – mutattam oda.
Vlad őrségének körülbelül három tucat tagja lebegett a tiszta
éjszakai égbolton, lassú körökben forogva. Nyitották-csukták a
szájukat, mintha beszélni próbálnának, csak nem sikerülne ne-
kik.
Ebből elég jó sejtésem támadt arról, hogy ki kopogtat az aj-
tón. Csak egy olyan vámpírt ismertem, aki álcázni tudta az ere-
jét, és képes volt magatehetetlen testőröket forgatni a levegő-
ben.
Vlad is ugyanerre a következtetésre juthatott, mert kialudtak
a lángok ökölbe szorított ujjain.
– Mencheres – morogta.
Megtorpantam a folyosón. Vajon a Mester vámpír egyedül
van, vagy valaki mással?
A kopogás újra hallatszott. Most talán még baljóslatúbbnak
éreztem, mint amikor még azt hittem, hogy ellenség az.
Vlad intett Srapnelnek és Maximusnak, hogy engedjék le a
fegyvereiket.
– Maradj itt – mondta megint nekem, de ezúttal kevesebb
meggyőződéssel. – Kiderítem, mit akar.
– Mencheres! – hallottam Vlad hangját pár pillanattal ké-
sőbb, kicsapódó ajtó csattanása után. – Szívesen látlak a há-
zamban és beléphetsz. De te… – és itt nagyot dobbant a szí-
vem, mert gyilkos hanghordozása beigazolta gyanúmat – nem.
Az udvariatlan fogadtatásra nevetés volt a válasz.
Bones hangja ilyen közelségből úgy hatott rám, mintha
meglöktek volna.
– Tepes, nagyon hosszú utat tettem meg idáig, és bármilyen
szépek is a sárkányok a kapudon, nem szívesen nézegetném
őket tovább innen kintről.

220
 Mencheres tapintatosabban járt el: úgy kezelte Vladot, mint
türelmes szülő az engedetlen gyereket.
– Vlad, tudod jól, nem engedhetem, hogy megtiltsd a belé-
pést a vonalam társuralkodójának. Ezzel engem is megsértenél,
és tudom, hogy ez nem áll szándékodban.
– Engedd el az embereimet – mondta Vlad élesen.
– Természetesen. – Mencheres hangja úgy csengett, mintha
meg is feledkezett volna a lógva hagyott harmincvalahány
vámpírról. Sorozatos puffanások hallatszottak.
Más körülmények között ez akár vicces is lehetett volna.
– Rendben, akkor gyertek be. – Vlad hangja távolról sem
volt szívélyes. – De visszaéltek a vendégszeretetemmel, ha
akár csak egy lépést is tesztek felfelé azon a lépcsőn, és mind-
nyájan tudjuk, hogy ez kinek szól.
Bones megint nevetett, ezúttal még közelebbről. Tehát bent
vannak.
– Haver, tisztára olyan vagy, mint a csont fölött acsarkodó
kutya. Vigyázz, nehogy véletlenül kirobbanj, mert tönkreten-
néd ezt a szép perzsa szőnyegutánzatot.
– Elegem volt a megjegyzéseitekből a házammal kapcsolat-
ban! – csattant fel Vlad. Szinte éreztem a füstszagot. – Mit
akarsz, haver? Nem mintha a legkisebb esély is lenne rá, hogy
megkaphasd.
Vlad eltúlzott cockney akcentusa eloszlatta dermedtségemet,
és készenléti állapotba zökkentett. Bones pillanatok alatt fel-
hergelte Vladot. Mire készülhet?
– Cat miatt jöttem – felelte Bones, minden további gúny
nélkül.
Olyan heves érzelmek rohantak meg, hogy beleszédültem.
Aztán gyorsan bezártam az elmémet, és a legszívesebben
ugyanezt tettem volna a szívemmel is. Nem akartam megalázni
magam azzal, hogy megmutassam Bonesnak, milyen hatással
van rám a hangja. Épp ő mondta, milyen jól távol tudom tartani
a pajzsaimmal. Remélem, még nem felejtettem el, hogyan kell.

221
 – Ha ő nem akar látni téged, akkor csak az idődet vesztege-
ted – mondta Vlad merészen.
Én még azon tépelődtem, hogy akarom-e látni őt vagy sem,
amikor megszólalt.
– Félreértesz, Tepes. Nem azért jöttem, hogy lássam. Hanem
azért, hogy elvigyem.
Leesett az állam. Vlad hörgésforma hangot hallatott.
– Ott helyben szétégetlek.
Összecsattanó kések félreismerhetetlen pendülése hallat-
szott, és én minden erőmmel próbáltam félretolni az utamból
Maximust, miközben Bones azt felelte:
– Próbáld csak meg!
– Hagyjátok abba!
Három fej fordult felém. Vlad keze még lángolt, Bones ke-
zében pedig két ezüstpenge csillogott. Mencheres néhány lé-
péssel arrébb ácsorgott és figyelte őket, mint valami döntőbíró.
Lementem a lépcsőn. Fabian utánam lebegett, ki-be bújva a fa-
lon át.
Egy pillantással felmértem, mi változott Boneson azóta,
hogy utoljára láttam. A haja rövidebb lett, a tincsek vége meg-
hajlott. Szenvtelen tekintettel meredt rám. Ez volt a legrosz-
szabb.
– Mi a fenét művelsz? – kérdeztem tőle.
– Elviszlek – felelte felvont szemöldökkel.
Ha ezt úgy mondta volna, hogy átnyújt egy csokor rózsát és
bocsánatot kér, talán ellágyultam volna. De úgy beszélt, mintha
egy pár elveszett zokniról lenne szó. Összehúztam a szemem.
– És mi van, ha én nem akarom?
Bones először Vladra pillantott, aztán rám, és ijesztően el-
mosolyodott.
– Akkor vendéglátódként Tepes kénytelen lesz becsületből
megvédeni téged. Ez azt jelenti, hogy párbajoznom kell vele, és
már így is eléggé felbosszantottam. Nyilván megpróbál azon-
mód porrá égetni. Persze csak ha előbb nem tépem ki a szívét.

222
Úgyhogy ha nem jössz velem, egyikünk meghal néhány percen
belül. Ha viszont jössz, mindketten életben maradunk.
Vlad csúnyán elkáromkodta magát, én pedig felfortyantam:
– Komolyan beszélsz? Te hagytál el engem, nem emlékszel?
Most pedig élethalálharcot akarsz vívni értem? Miféle játék ez?
– Ez nem játék, szivi – felelte Bones. – Csak visszaveszem,
ami az enyém. Gyorsan kell döntened. Vlad mindjárt robban.
Gyors oldalpillantást vetettem Vladra, aki valóban úgy fes-
tett, mintha csak pillanatok választanák el a detonációtól.
– Megfenyegeted egy barátomat az otthonomban? –
vicsorogta Vlad. A lángok magasabbra kúsztak a karján. –
Mindjárt…
– Elmegyek.
Vlad felém fordította a tekintetét. Feléje nyújtottam a ke-
zem, nem törődve a tűzzel.
– Ne csináld. Nem tudnám…
Csak remélhettem, hogy Vlad hallotta a mondat további ré-
szét. Nem tudnám elviselni, ha valami történne vele. Nagyon
haragudtam Bonesra, és szívesen megsütögettem volna magam
is egy kicsit, de nem kockáztathattam az életét a makacssá-
gommal. Amennyi energia Vladból áradt, még csak sebet sem
tudott volna rajta ejteni.
Arról nem is beszélve, hogy egy barátom életét sem akartam
kockára tenni; Bones szeméből látszott, hogy nem csak figyel-
meztető döfést tervez.
Vlad rántott egyet a szakállán, és fagyos pillantást vetett
Bonesra.
– Ezt nem fogom neked elfelejteni.
Bones nyílt kihívással elmosolyodott.
– Remélem is.
A dolgok bármelyik pillanatban elszabadulhattak. Elrohan-
tam mellettük. Hagyjuk a holmimat, ideje menni.
– Most akkor jössz vagy nem? – kérdeztem Bonest kifelé
menet.

223
 – Hát persze – felelte Bones. Nem vártam rá, hanem meg-
fogtam Mencheres udvariasan felém nyújtott karját, és határo-
zottan lépkedtem tovább arra, amerre a kocsijukat sejtettem.
Fabian ott lappangott mögöttem.
– Nagyon tetszik a házad – mondta Bones Vladnak távozó-
ban.
A válasz hallatán örültem, hogy inkább eljöttem. Ha azok
ketten egymásnak esnek, biztos, hogy csak egyikük marad
meg.
Teljes fél órát vártam az indulás után, amíg megszólaltam.
Bones egy fülhallgatót nyomott a kezembe, alighogy beszáll-
tunk. Jó hangosra állítottam a zenét. A nagy zajban nem tudhat-
tam, merre megyünk. Végül levettem a fülhallgatót, de a sze-
memet csukva tartottam.
– Mi a fenét műveltél? Vlad tócsává olvasztott volna, ha
nem döntök úgy, hogy eljövök.
Bones szívott egyet az orrán.
– Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy így lesz. So-
sem tudtál ellenállni annak, hogy hőst játssz és megments.
A rohadék, gondoltam magamban, és reméltem, hogy jól
hallja. Bármi is az oka, hogy eljött értem, nem romantikus in-
díttatásból tette, ez világos. Pusztán a vámpírok birtokvédel-
mezéséről lenne szó? Még ha neki már nem kellek is, akkor
sem hagyja, hogy másé legyek? Valószínűleg ez a lényeg. De ő
is meg Gregor is rá fog jönni, hogy nem vagyok senkinek a tu-
lajdona. Végül csak ennyit mondtam:
– Ezt még megbánod.
Újabb horkantás.
– Ebben nem kételkedem, Cicuska.
Nem feleltem, csak visszavettem a fülhallgatót.

224
 Huszonnégy

– Ezt nem gondolhatod komolyan.

Elhűlten vettem szemügyre a kitört ablakú, rogyadozó, horpadt
tetős, elhagyatott épületet. Ráadásul valóságos szemétdomb
vette körül. Jó büdös szemétdomb. Még Fabian is úgy nézett
ki, mint aki menten eliszkol.
Bones vállat vont.
– Nem értem, mi a gond. Nagyon biztonságos.
Te bosszúálló, manipuláló…
– Meg akarod nézni a szobád? – szakította félbe mentális
rohamomat. Látszott rajta, hogy jól szórakozik.
– Hadd találjam ki… biztosan az a roncsautó ott – mutattam
egy összelapult, ócska Buickra.
– Nem, nem lakhatsz idekint – felelte Bones, és odament a
házhoz. – Quasimodo! – kiáltotta el magát.
Hangos csikorgás hallatszott, mintha egy gépezet jajdulna
fel fájdalmában. Aztán az épület romos oldala felől két vámpír
került elő, mintha csak a földből nőttek volna ki.
– Már egy órája várunk rátok – jegyezte meg az egyik. –
Elhűlt az étel.
Már éppen meg akartam nyugtatni az ismeretlent, hogy a
bűztől amúgy is elment az étvágyam, amikor egy barna hajú nő
libbent melléje.

225
 – Catherine!
Olyan pillantást vetettem Bonesra, mely szörnyű bosszú ígé-
retével volt terhes. Bones nem nézett rám, csak a szája széle
remegett.
– Legközelebb – jegyezte meg anyám minden formaság nél-
kül – szóljatok ide, ha késtek.
Az épület csak álcaként működött. A beomlottnak tűnő rész
liftet rejtett, rajta ál-betonlapokkal. A lenti komplexumnak leg-
alább volt saját légkondicionáló rendszere, így a szeméttelep
bűze jóval elviselhetőbb volt itt. Régi óvóhelynek tippeltem.
Don is felhasznált ilyeneket az Államokban saját bázisainak.
Fő a takarékosság.
– Isten hozott Szemétvárban – mondta anyám, és körbeveze-
tett minket Fabiannál. – Amikor először megláttam, úgy von-
szoltak be ide, akaratom ellenére. Biztos vagyok benne, hogy
ez a te furmányos férjed direkt bosszúból választotta.
Én is ugyanígy gondoltam, de nem hagytam annyiban.
– Bones nem a férjem, mint azt nyilván már tudod.
Anyám rám meredt.
– Ezt te magad sem hiszed el.
Hat perc és tíz másodperc. Ennyi kellett ahhoz, hogy sikol-
tozva ki akarjak rohanni innen.
Bones nem volt velünk. Azzal hagyott magamra, hogy dolga
van valahol máshol. Minden erőmre szükség volt, hogy ne
üvöltsem a képébe: „Miért kockáztattad az életedet azért, hogy
elhozz Vladtól, ha aztán meg nem bírod a közelségemet?” De
ez elárulta volna, mennyire fontos nekem. Így aztán inkább
nem szóltam semmit. Néztem, ahogy elmegy, és nem kérdez-
tem meg, mikor szándékozik visszajönni, vagy visszajön-e
egyáltalán. Inkább rothadtam egy hatalmas szemétdomb alatt,
mint hogy beismerjem, mennyire fáj újra látni és újra elválni
tőle. Bizony.
Három szemétvári nap után eldöntöttem, hogy a hely tökéle-
tes a megőrüléshez, de erre csak korlátozott idő állt rendelkezé-

226
semre. Ötven méter mélyen a mocsok alatt, összezárva valami
cellafélében egy közönyös szellemmel és egy szókimondó
anyával, állandóan arra a férfira gondolva, aki elhagyott, úgy
éreztem, hogy közelebb állok a tébolyhoz, mint valaha. Hama-
rosan kezdtem egészen vonzónak találni az ötletet, hogy a falba
verdessem a fejem, és úgy fantáziáltam a halálközeli élmények-
ről, mintha csokibonbonok lennének. A serdülőkor valóságos
leányálom volt ehhez képest.
A bűz ellenére időnként felmentem és az udvar egyes részeit
feltakarítottam, csak hogy csináljak valamit. Fabian a maga
módján kezelte a helyzetet. Egyfolytában a tévét bámulta.
Anyám olvasott vagy rejtvényt fejtett, időnként megjegyezve,
hogy ha hallgattam volna rá, most nem tartanék itt. Hát csoda,
hogy inkább a szagos szemét közé vágytam?
Éppen a hulladékkal bíbelődtem a hátsó kertben, amikor au-
tó hangját hallottam. Noha tudtam, hogy nem lehet eltévedt tu-
rista, hiszen a semmi közepén voltunk, nem nagyon érdekelt,
hogy barát-e vagy ellenség jött, miközben felmásztam a legkö-
zelebbi szeméthegyre. A halál nem riasztott. Valóságos meg-
váltás lett volna Szemétvártól.
– Ki találta ki ezt a Quasimodo jelszót? – morogta Spádé,
miközben kiszállt a kocsiból.
– Helló, Spádé! – kiáltottam rá, és leráztam a törmeléket ar-
ról a gereblyeféleségről, melyet vékony fémrudakból és egy te-
herautó-tengelyből eszkábáltam össze.
Spádé felpillantott, és csinos arcán undorral vegyes hitetlen-
kedés tükröződött.
– Lucifer szőrös tökére! Valóságos földalatti szörnyeteg lett
belőled.
Spádé választékos kinézete, fehér inge, fényes fekete cipője
és élre vasalt nadrágja ráébresztett, hogy tetőtől talpig merő
szutyok vagyok, és valószínűleg úgy szaglok, mint egy görény.
– Napok óta egy szeméttelep alá temetve élek, mi mást vár-
tál?

227
 Spádé becsapta a kocsi ajtaját. Hirtelen kedvem lett volna
bepattanni a kocsiba és addig vezetni, amíg el nem ájulok a vo-
lánnál.
– Nem tudom tovább ölbe tett kézzel nézni, hogy te meg
Crispin belefulladtok a saját makacsságotok posványába. Ha
akarsz, inkább halj meg és ennyi.
Pislogtam.
– Te is elmehetsz a francba.
– Szállj vissza a kocsidba, nem lenne szabad itt lenned –
szólalt meg egyszer csak Techno, az egyik bennlakó vámpír.
Az épület sarka mögül került elő, kezében ezüstgolyókkal töl-
tött Uzival, melyet Spádéra fogott.
– Rajta vagyok a listán, te idióta – csattant fel Spádé. – Most
pedig fordulj vissza, mielőtt a seggedbe dugom azt a játék pus-
kát.
Spádé háttal állt nekem. Felkaptam egy kidobott autógumit
és hozzávágtam. Gonosz elégtétellel néztem a fekete kosznyo-
mokat vakítóan fehér ingén.
– Ne beszélj vele így, csak a munkáját végzi.
Spádé gyorsan magához tért a gumis orvtámadásból, és egy
szempillantás alatt előttem termett.
– Az isten szerelmére, Cat, ugorj már, mire vársz?
Egy pillanatra eltűnődtem, hogy tényleg elvesztettem-e a
küzdelmet. Úgy hangzott, mintha Spádé arra akarna rávenni,
hogy megöljem magam.
– Csináltam valamit, amivel magamra haragítottalak?
Spádé ökölbe szorított kézzel megpördült. Techno zavartan
pislogott rám, mintha nem tudná eldönteni, veszélyben vagyok-
e vagy sem.
– Akarod, hogy lelőjem? – érdeklődött.
– El akarod mérgesíteni a helyzetet? Most csak ember vagy,
miért ragaszkodsz a végsőkig haszontalan, halandó porhüve-
lyedhez?

228
 – Ne lőj – mondtam Technónak, aki célzásra emelte az Uzit.
– Sőt inkább menj el.
– De hát ő nem… – hebegte Techno.
– Nem mi? – kérdezett vissza Spádé. – Nem lenne szabad
neki elárulnom, ugye? Ezért néz rám úgy, mint egy borjú, igaz?
Mert halvány gőze sincs, hogy miről beszélek.
Megfeszült az állam. Techno arckifejezése mindent elárult.
A rohadék.
– Már megint a ghoulok? – kérdeztem, dühösen, amiért ed-
dig annyira elmerültem saját problémáimba. Nem gyanakod-
tam eléggé amiatt, hogy túl nagy a csend ezen a fronton.
Spádé még egy utolsó fenyegető pillantást vetett Technóra,
aztán összefonta a karját.
– Igen, a ghoulok. Egyre hangosabbak. Egyes környékeken
a Mester nélküli vámpírok kezdenek eltünedezni. Lehet, hogy
csak ostobák, és egy magadfajta öldösi őket, de jó okunk van
azt hinni, hogy több van a dolog mögött.
Rábámultam. Spádé tigrissárga tekintete rezzenetlen volt.
Emögött Gregor van, döbbentem rá. Minél erősebb a félelem
attól, hogy vámpír-ghoul hibriddé változom, annál több támo-
gatót tud maga mellé gyűjteni, hogy elkapjon és az irányítása
alatt tarthasson.
– Miért nem szóltak nekem?
Spádé égnek emelte a tekintetét.
– Nem is sejted? Crispin nem akarja, hogy ez befolyásoljon
a vámpírrá válási döntésedben.
– Nem érdeklem én már őt – morogtam önkéntelenül.
– Te tiszta hülye vagy.
Éreztem, hogy a szemem dühös zöldben izzik.
– Tessék?
– Hülye vagy – ismételte Spádé hangsúlyosan. – Mit gon-
dolsz, miért hozott el Vladtól? Tudta, hogy ha választásra kerül
a sor közted és Vlad népe között, te húznád a rövidebbet. Tepes

229
talán kedvel téged, de rendkívüli módon védelmezi az embereit
is.
Egy pillanatra kénytelen voltam félrenézni. Aztán megráz-
tam a fejem.
– Ha Bonesnak fontos vagyok, elég furcsán mutatta ki azzal,
hogy végigdugta fél New Orleanst.
Spádé cinikus pillantással méregetett.
– Ha azt hitted, hogy Crispin a tiéd, és nem számít, mit tesz,
akkor miért nem vártad meg New Orleans után, ahelyett hogy
elszállsz Tepessel?
Leesett az állam.
– Ilyenkor hallod magadat?
– Te nem úgy gondolkodsz, mint egy vámpír – morogta
Spádé. – Minél hamarabb leszámolsz az emberi látásmóddal,
annál jobba. De nem beszélhetnénk meg később az érvelésed
hiányosságait? Ha még egy percig kell szívnom ezt a szörnyű
levegőt, összeaszok.
– Hiányosságokat mondtál? Pukkadj meg!
Spádé feszülten elmosolyodott.
– Nem azzal kéne törődnöd, amit mondok, hanem azzal, mit
fogsz mondani Crispinnek, amikor majd rá akarod venni, hogy
változtasson át vámpírrá.
Ettől hirtelen kihagyott a szívverésem. Spádé is hallotta, és
szívott egyet az orrán.
– Most már felkeltettem az érdeklődésedet, igaz? Crispinnek
kell megcsinálnia. Én biztosan nem merném. Megölne bárkit,
aki átváltoztatna téged.
– És azt honnan veszed, hogy át akarok változni?
Spádé gúnyos könnyedségét mintha elfújták volna, s a leg-
komolyabb pillantást vetette rám, amit valaha is láttam tőle.
– Ugyan már, Kaszás. Mindketten tudjuk, hogy már túl rég-
óta ragaszkodsz az emberi mivoltodhoz. Csak egy kis lökésre
volt szükséged, nem igaz?

230
 Számtalan különböző gondolat futott át az agyamon egy-
szerre. Eszembe jutotta gyermekkorom, amikor rejtegettem
természetfeletti képességeimet, hogy ne ijesszem meg anyámat.
Aztán az iskola, ahol kirekesztettnek éreztem magam, és pró-
báltam normálisnak látszani, pedig távolról sem voltam az. Az-
tán később, amikor vámpírokra vadásztam – az emberségem
akkor is csak álca volt az érzéseim palástolására. Most pedig
azon kesergek, hogy túl gyenge vagyok, és egyedül nem tudok
szembeszállni Gregorral. A kettős énemből fakadó meglepetés
ereje nélkül mindig is túl gyenge leszek az igazán öreg mega-
Mesterekkel szemben – már ha megmaradok félig embernek.
De ettől eltekintve, ha végeznék a Bones-üggyel, Gregor
mágikus módon eltűnne és a ghoulok elhallgatnának, képes
lennék-e valaha is visszatérni az emberek közé és úgy tenni,
mintha hozzájuk hasonló lennék?
Nem. Többé nem tudnám azt színlelni, hogy azok a dolgok,
amelyek bennem lakoznak, nem léteznek. Ha magam mögött
hagynám az élőhalottak világát, már akkor is inkább lennék
vámpír, mint ember. Ha pedig nem akarom magam mögött
hagyni, és nem akarom újra embernek tettetni magam, miért
ragaszkodom még mindig a szívverésemhez? Te jó ég, csak
nem volt igaza Bonesnak? Tényleg csupán az a mélyen meg-
húzódó előítélet tartott volna vissza tőle eddig, hogy megte-
gyem ezt a lépést? Rengeteg okom lenne az átváltozásra. De
van akár csak egy is arra, hogy megmaradjak annak, ami va-
gyok?
– Meg fogom kérni Bonest, hogy csinálja meg – hallottam a
saját hangomat. – De valószínűleg nemet fog mondani.

Spádénak nem volt fülhallgatója, hogy ne hallhassam, hová

megyünk. Ehelyett beütött nekem egy jókorát, hogy az út nagy
részére öntudatlan legyek. Spádé igazi Mester volt, úgyhogy
jócskán sajgott a fejem, amikor magamhoz tértem.

231
 – Zuhanyozz le, mielőtt találkozol vele – jegyezte meg Spá-
dé, amikor ébredezni kezdtem. – Még mindig szörnyű a sza-
god. Nehogy Crispin azért ne változtasson át, mert nem képes a
közeledbe menni.
Magamban mindennek elmondtam Spádét. Valami hűvös
simított végig a kezemen. Csukott szemmel is tudtam, hogy
Fabian az, aki a maga módján együttérzéséről biztosít. Ő is el-
jött velünk. Gondolom, még egy szellemnek sem lehetett kel-
lemes a szemétvári élet. Ő legalább nem tett megjegyzést a
szagomra – ilyenkor előny, hogy nincs orra.
– Na, megjöttünk – szólt Spádé. – Csak semmi kukucskálás.
Nem lenne jó, ha Gregor pontos címet kapna, amikor elalszol.
Már nagyon elegem volt abból, hogy csak csukott vagy fe-
dett szemmel mehettem bárhová. Már tudtam, hogy hová me-
gyek, ha Bones nem lesz hajlandó átváltoztatni – egyenesen
Vladhoz. Előzőleg már felhívtam és megkérdeztem, hogy vál-
lalkozna-e a feladatra. Azonnal rávágta, hogy igen. Még min-
dig nem tudtam, mi inspirálja Vlad barátságát irányomba, de
nagyon hálás voltam érte.
Még egypercnyi utazás után a kocsi megállt.
– Maradj itt – mondta Spádé. – Beszólok, hogy megjöttünk,
aztán visszajövök érted.
– Más szóval kideríted, hogy Bones egyáltalán engedi-e,
hogy kitegyem a lábam ebből a kocsiból – feleltem lehunyt
szemmel.
– Emiatt nem aggódom. Ki fogsz szállni és lezuhanyozol,
még ha le kell is fognom Crispint, amíg megteszed.
– Kösz – feleltem. Spádé nevetve rám csukta az ajtót. Mivel
Bonesnak volt a legjobb barátja, csak vele törődött, és az nem
érdekelte, mit élek át én, még a büdösségről tett megjegyzései-
től eltekintve is.
Odakintről hangokat hallottam, talán a házbeliekét. Főleg az
egyikre kezdtem fülelni, de nehéz volt kiszűrni a többi közül.
Rengetegen nyüzsögtek itt, bárhol is volt.

232
 – …Crispin… – emelkedett fel Spádé hangja egy pillanatra.
– …késztet…? – hallottam Bones mondatfoszlányát.
– …odakint… – mondta Spádé – …téged…
Miért nem tudja mindenki befogni egy kicsit a száját, hogy
halljam őket?, gondoltam.
– …mindenképpen… – Ez Bones volt.
Ez eldöntötte a dolgot. Felsóhajtottam.
– Úgy tűnik, végül bemehetünk, Fabian.
– Remek – felelte a szellem. – Már ha tényleg ezt akartad.
Tulajdonképpen a lelkem egy kis zuga azt szerette volna, ha
Bones elutasít, és még az autóból sem enged kiszállni. De nem
volt ilyen szerencséje a lelki békémnek.
Nemsokára jött Spádé, és kinyitotta az ajtót.
– Egyenesen a fürdőbe veled, majd utána beszélj Crispinnel.
Megmondtam neki, hogy a saját érdeke, hogy várjon egy kicsit.
– Még egy megjegyzés a szagomról, és szíven szúrlak –
mondtam, és nem viccből.
Spádé csettintett a nyelvével.
– Rossz kislány. Gyere, kapaszkodj a karomba – de ne olyan
erősen!
Teljes erőmből szorítottam. A nyikkanása mosolyra fakasz-
tott.
– Ki kellene szedned a ruháimat a csomagtartóból, hogy fel-
vegyek valamit a zuhany után, különben az egésznek semmi ér-
telme.
– Már bent vagyunk – közölte Spádé. – Kinyithatod a sze-
med.
Megtettem. Fabian előttünk lebegett, amint végighaladtunk
a szép előcsarnokon. Egy darab roncsautót vagy szemetet se
láttam. Hát itt tanyázott Bones, amíg mi a szemétben fuldokol-
tunk? Tévedsz, Spádé, gondoltam. Már nem is lehetnék
Bonesnak ennél kevésbé fontos.
Végigmentünk a csarnokon. Egy ismeretlen vámpír
furcsálkodó pillantást vetett ránk, amikor elhaladtunk mellette.

233
 – Mi ez a szag? – tűnődött fennhangon.
Fabian elenyészett, de még láttam, hogy vigyorog. Spádé
elnevette magát.
– Törődj a magad dolgával – rivalltam rá a fickóra, de aztán
elszégyelltem magam, amikor láttam, hogy elsápad. Te jó ég,
milyen goromba vagyok!
– Elnézést – mondtam. – Ne haragudj rám, de egy föld alatti
szemetesbe voltam bezárva.
Spádé még mindig vihogott, úgyhogy nem túl szelíden bor-
dán könyököltem.
– Mehetnénk tovább?
– Persze, máris – törölgette szeméből a rózsaszín cseppeket.
– Rá se rántson, fiatalember – mondta aztán a döbbent vámpír-
nak.
Mikor elindultunk, próbáltam összeszedni maradék önbe-
csülésemet, ami esetemben a nullával volt egyenlő.

234
 Huszonöt

Egy órányi erőteljes suvickolással megszabadultam a bűztől.

Talán azért, mert bőröm se nagyon maradt. Nem kevesebb mint
négyszer mostam meg a hajam, és kétszer tettem rá kondicio-
nálót. Aki ezek után bármit is érez, az csókolja meg a habtiszta
fenekemet.
Spádé a fürdőszobájával szomszédos hálóban tartózkodott,
és egy fotelben terpeszkedett. Intett az egyik szék felé.
– Hoztam pár cuccot. Nem tudtam, hogy melltartót meg bu-
gyit is kölcsönözzek-e neked, vagy kényes vagy az ilyesmire.
A fehérneműim megbeszélése Spádéval nem sokat lendített
a hangulatomon.
– Hol vannak a saját ruháim?
Szélesen elvigyorodott.
– Bedobtam őket a kályhába. Nem mertem behozni azt a
bűzölgő koffert Crispin házába.
Nagy lélegzetet vettem.
– Nem volt jogod ehhez – mondtam, nagyon-nagyon hig-
gadtan.
Spádé felállt.
– Ezt most hagyjuk. Inkább azt mondd meg, hogy szerez-
zek-e bugyit.

235
 – Nem fogom felvenni valami ismeretlen tyúk bugyiját,
kösz. Inkább kommandózom.
Spádé rám kacsintott.
– Ez a beszéd! Szerintem Crispin hozzáállását is javítja
majd.
Az ajtóra mutattam.
– Viszlát!
Spádé nevetve távozott. Szerettem volna én is ilyen jókedvű
lenni.
Szörnyülködve vettem szemügyre a ruhát. Ha ezt felveszem,
akkor többé nincs megállás.
– A francba – jelentettem ki fennhangon. Előadom az aján-
latomat Bonesnak, nyilván visszautasításban részesülök, aztán
indulok Vladhoz. Felhúztam magamon a ruha cipzárját, és fel-
vettem a színben passzoló cipőt, ami kissé szorított. Kimasíroz-
tam a vendégszobából. A hajam még nedves volt. Megráztam,
és körülnéztem. Senkit sem láttam.
– Halló! – kiáltottam hangosan. Nem fogok bekukucskálni
az ajtókon. Hová tűnt Spádé? És Fabian?
– Lent vagyok.
Bones hangja volt. Megborzongtam, és gyorsan adtam ma-
gamnak egy képzeletbeli pofont. Szedd össze magad.
– Most azt kéne mondanom, hogy „Aki bújt, aki nem, me-
gyek?” – indultam el a lépcsőn.
Hallottam szenvtelen horkantását a lépcsőpihenőtől balra lé-
vő szobából. – Ha akarod…
Jöjj szabadon és saját akaratodból. Kihúztam magam, és ezt
tettem.
Bones a szeménél néhány árnyalattal világosabb barna bőr-
kanapén üldögélt. A falakat rozsdaszínűre festették, fehér ko-
ronamintával, a megfeketedett tölgyfa padlót pedig vastag sző-
nyegek borították. Bones majdnem a szobához öltözött: krém-
színű, nyakig kigombolt ing, feltűrt ujjal, sötétbarna nadrággal.
És annyira jól nézett ki, hogy szinte fájt.

236
 – Nem vártalak, úgyhogy nincs ginem – töltött egy pohárba.
– Jó lesz whiskey is helyette?
– Persze. Köszi – tettem hozzá, mintegy utólag, az ajtóban
ácsorogva.
Miközben egy másik poharat is megtöltött, végigmért.
– Ugye nem azért tettél meg ilyen hosszú utat idáig, hogy az
ajtófélfát támaszd?
Miután nem maradt túl sok választásom, kinéztem egy he-
lyet a kanapén vele szemben. De azonnal meg is merevedtem,
mert eszembe jutott, hogy nincs rajtam alsónemű. A ruha még
a térdemig sem ért. Mi van, ha Bones azt hiszi, hogy villantani
akarok?
– Khm, leülhetek? – hebegtem, és leültem a kanapéra, de
olyan messze tőle, amennyire csak lehetett.
Szemöldök fel.
– Hogyne.
Odaadta a whiskey-s poharat. Egy hajtásra kiittam.
– Ugye szomjas vagy? – kérdezte és újra töltött. – Biztosan.
Különben azt lehetne hinni, hogy azért iszol, hogy beszélni tudj
velem.
Fanyar hanghordozása jelezte, hogy átlát rajtam. Lassan
szopogattam tovább az italt.
Bones hátradőlt, és tanulmányozni kezdett. Mintha nagyító
alatt láttam volna saját magam. Bár lenne rajtam ápoló és elta-
karó smink, frizura… és igen. Bugyi.
Bones nem szólt egy szót sem. A csend kezdett hosszúra
nyúlni. Egyszerűen nem tudtam rászánni magam, hogy meg-
mondjam, miért jöttem. Talán azt reméltem, hogy egyszerűen
kiszedi a fejemből, és átugorhatjuk az egész beszélgetős részt.
Elfordítottam a tekintetem, de így is éreztem magamon a
pillantását. Bones félig feküdt, félig ült, úgy iszogatta a
whiskey-t, és közben engem figyelt. Fészkelődni kezdett. Ha ez
a vallatási technikája, akkor működik. Nemsokára bármit el-
mondok, csak hogy megtörjem ezt a feszült csendet.

237
 – Hát, jó… akkor essünk túl rajta.
Próbáltam ránézni beszéd közben, de nem voltam rá képes.
Igazságtalanságnak éreztem, hogy a találkozásunk olyan elsöp-
rő hatással van rám, és olyannyira közömbös az ő számára.
– Khm, készen állok arra, hogy vámpírrá változzak –
nyögtem ki.
Finom kis nyitás. Egy pillanatra rávetettem a tekintetem. A
sötétbarna szempár rám szegeződött, mielőtt még kitérhettem
volna előle.
A feszültség idegessé tett. Felálltam, hogy járkálni kezdjek,
amikor egyszer csak letette a poharát, és hirtelen elkapott.
Azonnal hátrahúzódtam, de az ujjai erősen tartottak.
– Ülj le – mondta nyugodtan, de keményen.
Esélyem sem volt kiszabadítani magam. Csalódottan hup-
pantam le a kanapéra.
– Most már ülök, elengedhetsz!
– Nem hiszem, hogy el foglak – felelte, ugyanazzal az acé-
losan kemény felhanggal. – Nem bántalak, úgyhogy ne bámulj
így rám, és ha megint ki akarod rángatni magad, akkor rád ug-
rom és lefoglak, amíg ez a beszélgetés véget nem ér.
Ez lecsendesített. Bones nem az üres fenyegetések embere
volt. Az a gondolat, hogy a testével szorít le, több okból is ri-
asztónak tűnt, és ezek között nem szerepelt a félelem.
– Így már jobb. – A szorítása szelídült, de nem eresztett el. –
Nos, akkor lenne néhány kérdésem, te pedig válaszolni fogsz
rájuk.
Miért is nem ragaszkodtam hozzá, hogy telefonon beszéljük
meg?, hördültem fel magamban.
– Csak kérdezz. Itt vagyok, és nem mehetek sehova.
Szerettem volna, ha elenged. Úgy nézegettem a kezére,
mintha ettől eltűnne a karomról.
– Megint blokkolsz.
Higgadtan mondta, de a szeme összeszűkült. Zöld pöttyök
kezdtek kavarogni a mélyén, aztán elnyelték a barnaságot.

238
 – Ügyes próbálkozás – mordultam fel. – De azt hittem, már
tisztáztuk, hogy jó védőpajzsaim vannak.
Jaj-jaj. Megint el akartam húzódni, miközben ezt mondtam,
ösztönösen védekezve az elmémre irányuló behatolási kísérlet
ellen. Egy szemvillanás alatt kiterültem a kanapén, és Bones a
kezével a karomat, a lábával a lábamat szorította le.
– Szállj le rólam! – követeltem.
De inkább csak erősített a szorításon. Hirtelen felötlött ben-
nem, hogy a további vergődéstől csak még jobban felcsúszik a
szoknyám. Tekintve a helyzetemet és azt a tényt, hogy az
anyag amúgy is rövidke, a fehérnemű hiánya egyszeriben égető
kérdéssé vált.
– Bones! – Mozdulatlanná dermedtem, és új taktikával pró-
bálkoztam. – Kérlek, szállj le rólam.
– Miért akarsz vámpír lenni?
Sejtettem, hogy nem fog engedni az előnyéből. Teljes sú-
lyával rám nehezedett, és feszülő izmokkal várta a legkisebb
moccanásomat is. Nem volt jó arra gondolni, hogy már hetek
óta nem feküdt így rajtam. Valamint ebből a közelségből lehe-
tetlen volt elkerülni a tekintetét.
Megköszörültem a torkomat.
– Elegem van abból, hogy Gregor két lábon járó adókészü-
léke legyek. Ha teljesen vámpír leszek, Gregor hoppon marad.
Nem kell többé becsuknom a szemem és betömnöm a fülem
utazás közben, és senki sem zaklat álmomban.
Bones csak nézett rám.
– Ez az egyetlen ok?
Ha igent mondok, akkor a beszélgetésnek vége. Bones ezt
biztosan nem találja elégséges oknak. Csak az igazságot, még
ha könnyes lesz is tőle a szemem.
– Igazad volt – suttogtam. – Tényleg sokáig azt gondoltam,
hogy vámpírnak lenni valamiképpen rossz dolog. Sok ellenté-
tes tapasztalat után is megmaradtak az előítéleteim. Ostobaság,

239
igaz? Most biztosan büszke vagy, hogy az orrom alá dörgölhet-
ted. Ugyan ki hibáztathatna érte?
Az ujjai már nem mélyedtek a csuklómba. Nem, most már
valami rosszabbat műveltek – apró körökben simogatták. A
szeme viszont még nem változott vissza teljesen sötétbarnára.
Reménykedtem benne, hogy ez csak a dühe utóhatása.
– Nos, nem vagyok büszke arra, hogy úgy neked rontottam
– mondta nagyon halkan. – Nekem is tizenöt évembe telt, hogy
helyre tegyem magam, miután Ian átváltoztatott. Nem csoda,
hogy neked is vegyesek az érzelmeid.
Erre nem számítottam. Már előre megerősítettem a lelkem
arra, hogy igen, tiszta hülye vagyok a diszkriminációmmal.
Nyeltem egyet, és próbáltam kipislogni a szememből a köny-
nyeket.
– Oké… akkor ez azt jelenti, hogy hajlandó vagy átváltoz-
tatni engem?
– Csak ne olyan gyorsan! Eddig csak annyit hallottam ok-
ként, hogy távol akarod tartani Gregort.
– Szóval nem akarod magadra venni annak a felelősségét,
hogy a nemzőm légy – morogtam, kissé csalódottan a hosszas
faggatózástól. – Ha ez a helyzet, Vlad boldogan megteszi he-
lyetted.
Valami villant Bones tekintetében.
– Efelől semmi kétségem. De ha valaki átváltoztat téged, az
csakis én lehetek. Mondhatni, én vagyok az, aki a leginkább
kiérdemelte. És ha a hátam mögött akarnád csinálni, megeskü-
szöm rá, hogy megölöm, aki átváltoztat, bárki legyen is az.
Bárkit megölne, aki átváltoztat téged, mondta Spádé. Való-
színűleg igaza volt. A fene essen ezekbe a vámpírokba meg a
birtoklási vágyukba.
– Ha a régi előítéleteimet félretesszük, semmi okom nem
marad arra, hogy továbbra is ember legyek – feleltem határo-
zottan. – Félvérként sebezhetőbb vagyok, és a képességim is
korlátozottak. Teljes értékű vámpírként nem lennének előttem

240
határok, legalábbis olyanok nem, amiket a légzés és a szívverés
okoz. Amúgy sem térhetnék többé vissza a hétköznapi életbe,
teljes emberi normalitást színlelve. Szándékaimban és céljaim-
ban máris vámpír vagyok. Csak agyaraim nincsenek még.
– Ezt őszintén így gondolod? – kérdezte Bones selymes
hangon, de kőkemény tekintettel.
– Igen – vágtam rá habozás nélkül.
– Akkor bizonyítsd be. Engedj be az elmédbe, hogy én is
láthassam.
Te jó ég, azt már nem. Nem fogom leengedni mentális paj-
zsaimat és kiszolgáltatni magamat. És nem azért, mert az imént
hazudtam. Hanem mert féltem, hogy más dolgokat is meglát.
– Ne haragudj, Bones, de kénytelen leszel beérni az adott
szavammal.
Egy hosszú pillanatig nem szólt. Igyekeznem kellett, hogy
ne tartsam vissza a lélegzetem.
– Hát jó – mondta végül. – Holnap megcsinálom.
Majdnem felsóhajtottam megkönnyebbülésemben, de ekkor
folytatta:
– Egy feltétellel.
Jellemző.
– És mi lenne az?
– Ó, semmi komoly. Csak meg kell osztani velem az ágyad
ma éjjel.
Vártam egy pillanatig, de nem volt slusszpoén.
– Ez komoly? – böktem ki.
Úgy nézett rám, mint egy elmefogyatékosra.
– A legkomolyabb.
– Azért, mert nincs rajtam bugyi?
Erre elmosolyodott.
– Nem, de kétségtelenül súlyosbítja a helyzetet.
– Ne légy nevetséges! – feszültem neki, de mintha egy tég-
lafalat próbáltam volna ellökni. – Mi a franc ez, valami élőha-
lottas dominancia-baromság?

241
 – Csak próbára teszem az elhatározásod erejét – felelte hig-
gadtan. – Nem vagy hajlandó beengedni az elmédbe, hogy lát-
hassam, nem csak Gregor meg a ghoulok miatt csinálod. Ha
tényleg saját magadért akarod, akkor megéri az árat, amit sza-
bok. A vámpírok soha semmit nem csinálnak ingyen, Cicuska,
ezt te is jól tudod. – Megvonta a vállát. – De az elmédbe is be-
engedhetsz, és akkor erre nincs szükség.
Vagy az agyamat csupaszítsam le, vagy a testem. Jó kis vá-
lasztás.
– Meg vagyok lepve, hogy ilyen hirtelen képes vagy helyet
szorítani nekem zsúfolt hálószobai időbeosztásodban –
jegyeztem meg, hogy felbosszantsam és esetleg meggondolja
magát.
Felvonta a szemöldökét.
– Mindnyájan azt tesszük, amit tennünk kell.
Nem tudtam, hogyan fogom végigcsinálni. Mindkét megol-
dás megsebezte volna a szívemet.
– És az, hogy egyáltalán nem akarok szexelni veled, nem
számít?
Elfordította az arcom, amíg az ajka a torkomhoz nem ért. –
Hát, szivi… Nemes feladatomnak tartom, hogy meggyőzze-
lek…
A hangjában a kéj ígérete vibrált. Önkéntelenül is megbor-
zongtam, amikor végigszimatolta a bőrömet. A fene az érzé-
keny nyakamba. Elárul, amikor közönyt színlelek.
De annak a gondolata, hogy belepillantson a fejembe és lás-
sa, milyen mélyen bele van ágyazva még mindig minden gon-
dolatomba, ijesztőbb volt, mint bármi más. Sakk-matt, Cat.
Vesztettél.
Ez persze nem jelentette azt, hogy könnyen adom magam.
Kötözködő arcot vágtam.
– Remélem, ez lesz életed legrosszabb dugása, te kímélet-
len, manipulatív alak.

242
 – Mintha máris az ágyban cseverésznénk – vigyorodott el. –
Te be akarsz indítani.
Keserűen megbántam, hogy lezuhanyoztam a találkozónk
előtt. És hol egy jó kis gombás fertőzés, amikor az ember lá-
nyának szüksége lenne rá?
– Nekem is van egy feltételem – közöltem. – Egy üres ven-
dégszobában zuhanyoztam. Ott kerüljön sor a dologra. – Nem
akartam Bonesszal az ő ágyában hemperegni, ahol talán egy
másik nővel hancúrozott előző éjjel. Huh.
– Ahogy akarod. – A szája szélén még mindig ott ült az a kis
kunkor. Látszott, hogy esze ágában sincs megváltoztatni a dön-
tését. – Akár ezt a kanapét is használhatjuk, ha gondolod.
Ahogyan megnyalta az alsó ajka belsejét, elárulta, hogyan
vélekedik a dologról. Forróság öntött el, és magamban szitko-
zódtam. Ez jó kis trükk lesz. Érzelmi távolságtartás dugás köz-
ben.
– Jó lesz a vendégszoba – nyögtem ki.
Felizzott a tekintete.
– Remek. Mehetünk?
Sokkal több volt ebben az egy szóban egyszerű érdeklődés-
nél. Abban a hiábavaló reményben néztem körül, hogy valami
talán történik, ami megakadályoz bennünket. Földrengés. Tűz-
vész. Idegenek támadása. Mindegy, mi, csak történjen már!
De nem volt semmi más, csak ő, én és az egyezség, amit kö-
töttünk.
– Azt hiszem, igen.

243
 Huszonhat

Bones egyetlen könnyed mozdulattal szállt le rólam és álló

helyzetbe emelt. Megrezzentem, amikor keze a derekamhoz
ért, és szívem heves dobogását csak egy ezüstgolyó tudta volna
megállítani.
Közvetlenül mellettem haladt, s a hátamra tapasztott tenye-
rével tolt szelíden előre. Nem húztam a lábam, pedig szerettem
volna. A lépcsőn felfelé összefutottunk néhány emberrel, de én
lehajtva tartottam a fejem és arra gondoltam, ami történni fog,
ha beérünk abba a szobába.
Hogy is őrizhetném meg a hidegvéremet szeretkezés köz-
ben? Mi van, ha valami olyasmit találok sikoltani, hogy „Sze-
retlek”, vagy hasonló? Mi van, ha epilepsziás rohamom támad
és habzani kezd a szájam éppen az akció kellős közepén?
Mire visszaértünk a vendégszobába, ahonnan nemrég jöttem
el, már sikerült elég csinos pánikba hajszolnom magamat. Le-
vetett köntösöm még ott árválkodott a széken, ahová dobtam.
Bones becsukta az ajtót, én pedig kétségbeesetten próbáltam
magamhoz ragadni az irányítást.
– Oké – mondtam, a szokásosnál magasabb hangon. – Van
valami konkrét elképzelésed, vagy kezdjük a kézenfekvővel?
Megrándult a szája.

244
 – Próbálsz valami ígéretet kicsalni belőlem? Bocs, szivi, de
ez most az én estém. Ha én kérek tőled szívességet és te szabod
a feltételeket, akkor irányíthatsz te. De most rajtam a sor. Rúgd
csak le a cipődet. Tudom, hogy szorít.
Már-már komoran engedelmeskedtem. Az ágy fenyegetően
terpeszkedett előttem, a falak pedig mintha összezsugorodtak
volna, hogy az egész szoba egyetlen hatalmas, pihe-puha aré-
nává váljon.
Bones lehúzta az ingét. Elkaptam a tekintetem a pompás,
izmos felsőtestről. Körmeim a tenyerembe vájtak. Úgy tűnt,
nem tudom megóvni magam attól, ami következik.
Hűvös ujjak húzták félre a hajamat, s megborzongtam. Egy
kis rántás a ruhámon, aztán a cipzár elindult lassú, könyörtelen
útjára a derekam felé. A ruha tartását vesztve lecsúszott a vál-
lamról, majd lejjebb a bokámig.
Bones halkan felszisszent. Önkéntelenül lehunytam a sze-
mem, mintha ettől kevésbé lennék meztelen. Visszatartott lé-
legzettel megremegtem.
– Te fázol, szivi. Bújj be az ágyba.
A hangja teltebb lett, az akcentusa erősebb. Odamásztam az
ágyhoz, hagytam, hogy felhajtsa a takarót, aztán rám terítse.
Bones letérdelt az ágy mellé, és megsimogatta a hajamat.
– Ezzel a nyakadig húzott takaróval és a nagy szemeddel
nagyon fiatalnak látszol.
– Szóval titkos pedofil vagy.
Bones félrehajtotta a fejét.
– Tekintetbe véve a kettőnk közti korkülönbséget és azt,
hogy mi mindent akarok csinálni veled, talán tényleg az va-
gyok. – Aztán elkomolyodott. – Cicuska, a gúnyolódásod, a
közönyöd, a dühöd mélyén szerintem még mindig akarsz en-
gem, különben nem ragaszkodtam volna a dologhoz. Beisme-
rem, hogy kíméletlen, manipulatív alak vagyok, ahogy mond-
tad, de nem erőszaktevő. Ha tényleg nem kívánsz, békén hagy-
lak, de holnap akkor is átváltoztatlak, ahogy megígértem.

245
 Elhallgatott. Elengedte a hajfürtömet, amit eddig babrált, és
a tenyerébe fogta az arcomat.
– Persze azért mindent el fogok követni, hogy belemenj a
dologba. Efelől ne legyen kétséged.
Jaj, ne, gondoltam azonnal. Nekem végem. Gondolj a sze-
métdombra. Gregor vicsorgására. Bármi jöjjön inkább, csak ne
kezdje el kigombolni a nadrágját.
De volt egyvalami, ami garantáltan képes volt lelohasztani.
– Miért csaltál meg, Bones?
Megdermedt. A felső gombját már kigombolta, de a cipzárt
még nem húzta le.
– Komolyan azt hiszed, hogy hűtlen voltam?
Durva horkantás szakadt fel belőlem.
– Először ott voltak a fotók, aztán Fabian beszámolója,
Cannelle vallomása és a saját személyes beismerésed, amikor
Geri kirángatott New Orleansból. Igen. Azt hiszem.
A tekintete mintha az agyalapomba hatolt volna.
– Láttál néhány képet, amelyeken nőkkel megyek be a há-
zamba, de azt nem láthattad, mi történik a zárt ajtók mögött.
Azzal az ürüggyel mentem New Orleansba, hogy kihasználom
a szabadságomat, hátha Gregor bekapja a csalit. Be is kapta.
Még Cannelle-t is odaküldte, mintha olyan ostoba lennék, hogy
nem érezném meg a szagát rajta. Könnyű volt inni a vérét és
rávenni, hogy jelentse azt Gregornak: védtelenül és gyanútlanul
tivornyázom. Mire Fabian odaért, Gregor kémei közül már egy
csomóan ott nyüzsögtek körülöttem. Mit mondhattam volna
neki?
Megfordult velem a világ.
– De hát hallottalak! Te magad mondtad Cannelle-nek, hogy
ő választhatja ki az összes nőt, akivel aztán együtt hemperegte-
tek!
– És ő el is hitte ezt – felelte Bones. – Hagytam, hogy min-
den este másik lányt szedjen fel és hozza el a házamba. Aztán
eszméletlenre szívtam őket, és hagytam, hogy együtt ébredje-

246
nek fel, meztelenül. Egyszerű trükk volt. Tudtam, hogyan tűn-
hetett fel mindez előtted, Cicuska, de hagynod kellett volna,
hogy megmagyarázzam, mi volt valójában, ahelyett hogy elhú-
zol Tepessel.
Érzéseim közé gyanakvás vegyült. Mármint melyik nő hinné
el mindazok után, amit látott és halott, hogy ez az egész csak
egy ravasz félrevezetés volt, és a szerelme csak színlelte a csa-
lást?
– De akkor is elhagytál. – Nem tudtam kiszűrni a fájdalmat
a hangomból. – Azt mondtad, vége.
Bones felsóhajtott.
– Teljesen kikészültem, amikor rájöttem, hogy elmentél
Gregorral. Nem tudtam, hogy szerelemből vagy kényszerből
maradsz mellette – és egyik lehetőség sem indokolta. Mire
visszajöttél, még mindig nem voltam ura önmagamnak. Töb-
bek közt azért mentem el, mert ha nem teszem, még több olyan
dolgot mondtam volna, amit később megbánok. Aztán elmen-
tem New Orleansba, hogy a végére járjak ennek a dolognak
Gregorral, és utána veled is rendbe hozzak mindent, de te bele-
avatkoztál. – Már megint, sugallta ki nem mondva.
– Azzal, hogy megmentettelek?
Bones értetlenül meredt rám.
– Elfelejtetted, hogy tudok repülni? Ezt Gregor is tudja. És
Marie is. Marie azt akarta, hogy pusztítsam el Gregort, ezért
azt mondta neki, hogy el akar űzni a Negyedből. Tisztában volt
vele, hogy Gregor tudni fogja: vagy neki kell bejönni értem,
vagy nekem kell kirepülnöm a biztonságba. De te utánam küld-
ted a régi csapatodat, melyről Gregor hamarosan tudomást
szerzett volna, bármilyen jól vannak is álcázva. Tudtam, hogy
meghalnak, ha ellenállok, és időt adok Gregornak, hogy betör-
jön, úgyhogy hagytam, hogy elhozzanak. De ezzel tönkrement
a tervem.
Bones most sem mondta ki a nyilvánvaló szót: megint. Ha
abban a pillanatban megnyílt volna a föld előttem, szívesen be-

247
leugrottam volna a hasadékba. Spádénak igaza van, idióta va-
gyok. Méghozzá kapitális.
Nyilván megérezte önostorozásomat, mert azt mondta:
– Nem vagy idióta. Charles elmondta, hogy ő rángatott bele
téged, pedig mindenki közül éppen ő tudhatta volna jobban.
Úgy gondolhatta, hogy túl kockázatos lenne egyedül szembe-
szállnom Gregorral, ezért is nem szóltam neki róla.
– Most biztosan gyűlölsz – jajdultam fel. – Már kétszer ron-
tottam el mindent azzal, hogy segíteni próbáltam.
Felvonta a szemöldökét.
– Ami azt illeti, háromszor. Don miatt is otthagytál, mert azt
hitted, hogy ezzel jót teszel. Régebben úgy véltem, nem tisz-
telsz eléggé, ezért nem hagyod, hogy megvívjam a saját harca-
imat, de aztán rájöttem, hogy önkéntelenül csinálod. Egyszerű-
en ilyen vagy. Soha nem fogsz ölbe tett kézzel ülni, ha valaki,
akit szeretsz, harcolni kényszerül. Hiába is fogadkozol, hogy
megváltozol.
Szavai mintha a szívembe döftek volna. Hát ezért hagyott
el, piszkált a lelkiismeretem. Szeretnéd azt hinni, hogy azért
tette, hogy újra szabadon csaponghasson, mert akkor az ő hi-
bája lenne, és nem a tiéd. Pedig a te hibád volt. Bonesnak iga-
za van: sosem fogsz megváltozni. És így senki a világon nem
fog elviselni.
Nem lett volna értelme azt mondani, hogy sajnálom. Sőt in-
kább sértés lett volna mindazok után, ami történt. Úgyhogy az
egyetlen dolgot tettem, amivel még megmutathattam, mennyire
szeretném, hogy másképp legyenek a dolgok. Leengedtem a
pajzsaimat és megnyitottam az elmémet Bones előtt, hogy
hallhasson mindent, amit érzek, megszabadulva minden sal-
langtól, amellyel általában értelmet próbáltam adni a tetteim-
nek.
Bones lehunyta a szemét. Megremegett, mintha a gondolata-
im csapásként érnék. Amint megszüntettem a szoros kontrollt,

248
minden szinte kibukott belőlem, s régóta titkolt érzések merül-
tek a felszínre.
– Cicuska… – mormolta Bones.
– Csak azt akartam, hogy tudd: megértettem. – Alig bírtam
beszélni a torkomban ülő gombóctól. – Te mindent beleadtál,
Bones. Én rontottam a dolgokat.
Kinyílt a szeme.
– Nem. Azért kellett elválnunk, mert én mindenáron ragasz-
kodtam hozzá, hogy egyedül kapjam el Gregort. Megmondhat-
tam volna neked, hogy csapdát állítottam, mielőtt bedugtalak
abba a pánikszobába. Elmesélhettem volna New Orleanst is, és
beszedethettem volna veled a tablettákat, hogy Gregor nem
tudhassa meg az álmaidból. De én mindenáron egyedül akar-
tam csinálni mindent. Az én kevélységem és féltékenységem
szakított szét minket. Minden hibáért, amit velem kapcsolatban
elkövettél, Cicuska, nekem is volt egy hibám veled szemben,
de ne beszéljünk erről többet. Egyáltalán nem is akarok beszél-
ni.
Kezdte lehúzni a sliccét, én pedig meghökkenve pislogtam
rá.
– Még mindezek után is le akarsz velem feküdni?
Bones kibújt a nadrágjából. Alatta semmit sem viselt, mint
általában.
– Mindezek után még mindig szeretlek.
Torkomra forrt a szó a döbbenettől. Aztán kimondtam, ami
először eszembe jutott:
– Te meg vagy őrülve.
Lágyan, fanyarul felkacagott.
– Elsősorban épp a vakmerő bátorságod miatt szerettem be-
léd. Noha most éppen megőrülök tőle, valószínűleg nem sze-
retnélek így, ha más lennél.
Annyira szerettem volna hinni, hogy a szerelem mindent le-
győz. Hogy Bones és én pusztán az érzéseinkkel irányíthatjuk a
dolgokat. De hát az élet nem ilyen egyszerű.

249
 – Ha egyikünk sem képes megváltozni – mondtam összeszo-
ruló szívvel –, akkor előbb vagy utóbb megint elüldözzük
egymást.
Bones az ágyra térdelt.
– Igazad van, nem fogunk megváltozni. Én mindig meg
akarlak majd védelmezni, és nagyon dühös leszek, ha nem fog
menni. Te pedig mindig a tűzbe ugrasz értem, bármennyire is
szeretném, hogy maradj a biztonságos partvonalon. Állandóan
küzdenünk kell majd a saját természetünkkel, hogy működjön a
kapcsolatunk. Hajlandó vagy vállalni ezt?
Amikor hat évvel ezelőtt járni kezdtem Bonesszal, tudtam,
hogy ez a viszony összetörheti a szívem. Így is lett, nem is egy-
szer, és Bones nem is próbált megnyugtatni, hogy ez többé nem
fordul majd elő. De éppúgy, mint akkor régen, most sem vol-
tam képes ellenállni neki.
– A biztonsági játék nyusziknak való – suttogtam.
Bones az ágyra guggolt, csupa megfeszülő ín és kemény,
fehér hús. Aztán előrehajolt, és ráérősen végighúzta a száját a
hasam és a nyakam közötti területen. A mellbimbóim megke-
ményedtek, gyomrom összeugrott a vágytól, és a testem ívben
feléje feszült.
A szája az enyémre tapadt, és Bones átkarolt. Meztelen tes-
tének érzetétől majdnem elvesztettem a fejem. A bőröm bi-
zsergett, ahol csak hozzáértem. Nem tudtam eléggé hozzáta-
padni. Lerúgtam a takarót. Bones szinte fuldokolva csókolt,
nyelve lenyomta az enyémet, miközben érzékien dörgölődzött
hozzám és simogatott, mintha egyszerre mindenhol érintene.
Én is végigsimítottam a bőrén, és belenyögtem a szájába.
Szinte fájt bennem a vágy, amikor az ujja belém hatolt, rátalált
a legérzékenyebb pontomra és masszírozni kezdte. A hátába
mélyesztettem a körmeimet. Könnyek szivárogtak a szemem-
ből. Az eksztázis szinte elviselhetetlenné fokozódott, szinte fe-
szítette a bőrömet. Elszakítottam a szám az övétől.
– Istenem, Bones, igen!

250
 Ez a zokogás és a sikoly keveréke volt. Azzal válaszolt,
hogy magára fordított, ugyanazzal a mozdulattal felemelt, és
száját a lábam közé fúrta.
Görcsösen összerándultam és remegni kezdtem. Keze a csí-
pőmet szorította, miközben agyarak nélkül nyalt és szívott,
mintha inná magába a gyönyört. Belekapaszkodtam a fejébe,
mikor éreztem, hogy átfutnak rajtam az utolsó hullámok.
Bones visszafektetett a matracra anélkül, hogy a száját el-
vette volna rólam. Még mindig ziháltam az előbbi orgazmustól,
és félig ernyedten hevertem a párnákon. Bones felemelte a fe-
jét, és tekintete a szemembe fúródott, miközben kúszott felém.
– Nézz rám – mondta, és rám ereszkedett.
Engedelmeskedtem. Széttártam a combomat, és a meden-
cémet felfelé feszítve vártam az első döfést. Már el is felejtet-
tem, milyen. Keménysége a falaimat feszegette és mélyen ki-
töltött. Igen. Igen. Így akartalak.
– Keményebben.
Felnyögtem, amikor óvatosan mozogni kezdett bennem, de
én nem szelídséget akartam. Azt akartam, ami, jól tudtam,
mindvégig ott rejtőzött a gyengédségre való törekvése mögött.
Erőteljesebben kezdett mozogni és csókolni, még mindig
nyitott szemmel. Én sem hunytam le a sajátomat. Az arca lát-
ványa, miközben bennem volt, teljesen lenyűgözött. Belemar-
koltam a hajába, a tekintetünk összekapcsolódott, és addig csó-
koltam, amíg kénytelen nem voltam levegőt venni.
– Érzem a saját ízemet a szádon – lihegtem. – Azt akarom,
hogy te is érezd a magadét az enyémen. Szopni akarlak, amíg a
számba élvezel, hogy lenyeljem…
– Ne beszélj ilyeneket, mert most azonnal elmegyek tőle –
Bones keze megfeszült a csípőmön, és még erősebben szorí-
tott. Már közel járt a csúcshoz. Éreztem abból, ahogyan fog és
azokból a visszafogott, kimért lökésekből, melyek szenvedély-
lyel borítottak el. Az orgazmusa közelsége erotikus céltudatos-
sággal töltött el, szerettem volna minden határon túl repíteni.

251
 Hozzátapadtam és a fülébe sikoltottam, milyen jó.
– Még. Keményebben!
Bones szabadjára engedte magát, nekem pedig elállt a léleg-
zetem az érzések vakító áradatában. Édes fájdalom öntött el és
összerándult a testem, miközben felkiáltottam kemény, fürge
döfései alatt. Mikor a csúcsra ért, nekinyomott a fejtámlának és
kéjesen, remegve felüvöltött. Én is reszketve kapaszkodtam be-
lé, és a szívem robbanásveszélyesen kalapált.
Néhány másodperc után Bones lefejtett magáról – és a fej-
támláról – és gyengéden lefektetett. – Te jó ég, Cicuska, jól
vagy?
Ha nem kapkodtam volna levegőért, kinevettem volna az
aggodalmát.
– Gyere csak vissza.
Lehúztam, amíg újra rajtam nem feküdt. Fél kézzel egyensú-
lyozott rajtam, a másik keze a fejem felé indult, miközben
szívni kezdtem a mellbimbóját.
Sós íze volt, de valószínűleg csak az én izzadságomtól. Ke-
ze a hajamba veszett, ahogy magához húzott, s torkából mély
hörgés tört fel.
– Most szelídebb leszek, de rád is szükség lesz megint.
Megharaptam, és éreztem, hogy megborzong. Szóval tetszik
neki. Nekem is tetszett, és nem is akartam abbahagyni.
– Ne óvatoskodj. Imádom, amikor elereszted magad. Azt
akarom, hogy most is így legyen.
Lejjebb csúsztam, és megízleltem egy másik testrészét, ami
nem a verítékemtől volt sós. A számba vettem és beszívtam,
amíg be nem töltött, aztán felnyögtem, amikor testhelyzetet
változtatott, hogy viszonozza ténykedésemet.
Minden összemosódott a bőr, az ajkak, nyelvek, a kemény
hús forgatagában. A vágyam annál inkább fokozódott, minél
jobban táplálta, márpedig mást sem tett. Miután körülbelül egy
óra telhetett el így, a válla fölött fényt pillantottam meg.

252
 – Felkapcsoltál valami lámpát? – hörögtem, és azon tűnőd-
tem, hogy vajon mikor szakíthatott időt erre.
Bones a nyakát nyújtogatta a sarok felől érkező fénysugár
felé.
– Az nem lehet – motyogta.
– Mi? – ugrottam ki az ágyból.
További világosság szökött be, miközben Bones igazgatni
kezdte azt, amiről most már láttam, hogy függöny.
– A nap az.
Nem lehet, hogy máris reggel van. De ott a bizonyíték – a
testünk elejét megvilágító sárga sugarak.
Bones rám meredt, mielőtt összehúzta volna a drapériákat.
– Nem érdekel – jelentette ki, és visszamászott az ágyba. –
Hol is tartottunk?

253
 Huszonhét

– Te kurva!
Az ütéstől hátratántorodtam, mielőtt még felfoghattam volna,
hogy kitől származik. Aztán kaptam még egyet, és még egyet.
Próbáltam védekezni, de nem mozdultak a karjaim. A lábaim
sem. Csak egy pillanat múlva jöttem rá, hogy miért. Mert a
padlóhoz voltak bilincselve. Gregor ott térdelt mellettem, és ir-
galom nélkül ütött.
– Ezt még megbánod – nyögtem ki, amikor egy pillanatra
abbahagyta.
– Fenyegetni akarsz? – A gyomromba vágó brutális csapás-
tól kétrét görnyedtem, már amennyire a bilincsek engedték. A
fenébe is, ki mondja, hogy az ember álmában nem érez fájdal-
mat? – A férjed vagyok, még ha nem érdemled is meg, hogy a
feleségemnek nevezzelek, áruló szajha!
A verés hirtelen abbamaradt, és Gregor megsimogatta az ar-
comat.
– Chérie, miért csinálod ezt? Miért akarsz mindenáron fel-
mérgesíteni? Tudod jól, hogy meg kell büntetnem a házasság-
törésed miatt, pedig fáj, hogy ezt kell tennem.
Sikerült kipréselnem magamból egy nevetést még a fájda-
lom mellett is.

254
 – Na persze. Talán még jobban is fáj neked, mint nekem,
mi? Te vagy a világ legnagyobb seggfeje, Gregor.
– Azt teszed, amit én mondok! – A hamis kedvesség szerte-
foszlott. Gregor tovább püfölt minden egyes mondatával. –
Most azonnal visszatérsz hozzám, vagy nagyon megbánod.
– Rajta csak! Mutass meg mindent, amid van! Voltam már
megverve és megkínozva, de nálad az egész véget ér, amint ki-
nyitom a szemem. Nem félek tőled, Gregor!
Megmarkolta a hajamat, és úgy megcibálta, hogy csomók-
ban maradt a kezében.
– Ha hagyod, hogy vámpírt csináljon belőled – sziszegte –,
gondoskodni fogok róla, hogy megszenvedd. Megértettél?
Rámeredtem.
– Tizenhat évesen még fontos voltál nekem. Amikor először
visszatértek az emlékeim, egy kis részem még mindig így ér-
zett. De most esküszöm, és isten rá a tanúm, hogy a legszíve-
sebben a föld alá tennélek. Te megértettél engem?
Olyan erővel ütött meg, hogy minden elsötétült előttem, de
heves természete az én malmomra hajtotta a vizet, mert vissza-
zökkentett a valóságba. Aggodalmas hang hatolt a fülembe.
– Cicuska, ébredj fel!
Bones rázogatott. Az arcom halványan bizsergett, és tudtam,
hogy ez nem Gregor öklének a nyoma. Bones is többféle mód-
szert vetett be a keltegetésemnél.
– Hagyd abba, már elegem van a verésből – morogtam, és
eltoltam a kezét.
Nem hagyott békén, de nem rázott tovább.
– Megvert? Azért kiabáltál álmodban, mert megütött?
Felültem, államig húztam a takarót, és próbáltam lerázni
magamról az álom maradékait. A fantomfájdalmak minden
múló pillanattal enyhültek.
– Nagyon ki volt akadva.
Bones torokból felmordult. Az egész teste ugrásra készen
feszült.

255
 – Alig egy órát aludtál, de nem kéne fennmaradnod? Vagy
van még azokból a tablettákból? Nem tudom elviselni a gondo-
latot, hogy újra bánthat, ha elalszol.
– Tablettát semmiképp sem – húztam el a szám a mellékha-
tások emlékétől. – Gregor sosem látogat meg egy éjszaka –
vagy egy nap – kétszer. Gondolom, túl nagy energiájába kerül
a kapcsolatteremtés, és utána pihenésre van szüksége a követ-
kezőhöz.
– Nem lesz következő – mondta sötéten Bones.
Nem, mert az éjszaka vámpírrá változom. Ezért tombolt
annyira Gregor. Tudta, hogy ha ez megtörténik, elveszti a kap-
csolódás lehetőségét. Ég veled, Gregor. Remélem, jól alszol.
Mert én úgy fogok.
Bones csókot lehelt a fejem búbjára.
– Akkor próbálj meg aludni, szivi. Nemsokára vége lesz en-
nek az egésznek.
Nem, gondoltam. Nem lesz vége, amíg meg nem ölöm Gre-
gort. És ha már vámpír leszek, egy újabb lépéssel kerülök köze-
lebb ahhoz, hogy ezt megtehessem.

Mikor megint felébredtem, Bones már nem volt ott. A függö-

nyök még összehúzva, de úgy sejtettem, hogy elmúlt egy óra.
Utolsó fél-emberként eltöltött délelőttöm elmúlt. Néhány hó-
napig még ennél is később fogok majd felkelni, amikor újsütetű
vámpír leszek, hacsak a félvérség nem segít abban, hogy ez az
idő kissé lerövidüljön.
Most, hogy elérkezett a nagy nap, halvány idegesség támadt
bennem. Mi lesz, ha az átváltozás nem erősebbé, hanem éppen
gyengébbé tesz, mintha alacsonyabb szintről kellene újra in-
dulnom? Szörnyű lenne úgy felébredni, hogy puhány lettem.
Aztán meg milyen lesz nem lélegezni? Milyen lesz, ha nem
hallom többé a saját szívverésemet? Mennyi ideig fog tartani
az első vérszomjroham? Pár napig? Egy hétig?

256
 És milyen lesz, hogy többé nem a különleges félvér leszek,
hanem csak mezei Cat, vámpír újonc? Ez a gondolat tulajdon-
képpen megnyugtatott. Nincs itt semmi látnivaló. Menjenek to-
vább. Hát, igen, erre vágytam egész életemben.
Az ajtó kinyílt, és Spádé lépett be. A takaró után kaptam,
hisz még mindig nem volt rajtam ruha, aztán rosszalló pillan-
tást lövelltem felé.
– Nem tudsz kopogni?
– Hallottam, hogy fent vagy – felelte Spádé. – Tessék, hoz-
tam reggelit, vagy inkább ebédet, mert hisz annyi idő van már.
Letett egy teli tálcát az ágy melletti asztalra, aztán kajánul
elvigyorodott.
– Látom, hogy sikerült rendezni az ellentéteiteket Crispinnel.
Senki nem tudott tőletek aludni a házban az éjszaka.
Lehunytam a szemem. Mostanra már túltehettem volna ma-
gam azon, hogy zavarba jöjjek az élőhalott fülektől, melyek
legintimebb pillanataimnak is tanúi, de ezek szerint még nem
sikerült.
– Remélem, hogy azért nem sínyli meg a szépséged, Spádé.
A hangom csípős éle nem kerülte el a figyelmét. Legyintett.
– Egyáltalán nem. És Crispin sokkal jobb hangulatba került.
Mostanában kibírhatatlanul undok kezdett lenni.
Elértünk a lényeghez.
– És hol van most?
– Elment Mencheresért. Azt nem mondhatom meg, hogy
hová, ha esetleg még elszundítanál az éjszaka előtt. Órákig tá-
vol lesz.
Aha. Megértettem, de szerettem volna látni még indulás
előtt. Az elmúlt időszak feszültségei után most mindennél job-
ban szerettem volna kiélvezni a társaságát.
– Kösz a reggelit – mondtam.
– Szívesen. És most én is megyek enni.

257
 Miután Spádé elment, eltöprengtem, hogy mit is kezdjek
magammal estig. Az evés és a zuhanyozás nem tart túl sokáig.
Talán értesítenem kéne némelyeket arról, mire készülök.
Felhívhatnám Denise-t. De neki most nem hiányzik túlságo-
san az, hogy vámpírokra emlékeztessék. Randy szörnyű halála
után még azt is végig kellett néznie, hogyan loccsantja szét
Spádé egy tolakodó fickó fejét a rodeobár parkolójában. Majd
elmesélem neki, ha már túl vagyok rajta. Akkor nem kell iz-
gulnia, hogy valami baj történik menet közben. Az ember ne
okozzon felesleges aggodalmat a barátainak.
Aztán arra gondoltam, hogy a nagybátyámat hívom fel, de
meggondoltam magam. Nem éppen a gratuláció lenne az első
szava, bár nyilván sejti, hogy a dolog elkerülhetetlen.
Anyámnak biztosan nem szólok. Előre tudom, mit mondana,
és a „ne csináld” lenne a legenyhébb. Az a vicces, hogy bárm-
ennyire utálja is majd az egészet – és az utolsó porcikájáig
utálni fogja, az biztos –, mindez nem jelenti majd a kapcsola-
tunk végét. Ezt néhány évvel ezelőtt még nem állíthattam volna
ilyen biztosan.
Hívhatnám Vladot, hogy nincs szükség a nagyvonalú fel-
ajánlására. Valahogy éreztem, hogy a dolog nem lepné meg.
De amikor már emeltem a telefont, eszembe jutott valaki más,
akivel beszélnem kéne.
Becsuktam az ajtót, és letérdeltem az ágy mellé. Üdv, Uram,
itt Catherine. Tudom, hogy már régen nem jelentkeztem…

Hallottam, ahogy Bones bejön a házba. Megkérdezte Spádét,

hol vagyok, aztán hosszú léptekkel megindult a szalon felé,
ahol előző nap találkoztunk. Én a díványon olvastam, nehogy
önkéntelenül is rájöjjek a tartózkodási helyünkre a tévéből, va-
lami helyi csatornából. Mikor Bones bejött, felálltam és szem-
ügyre vettem. Fekete nadrágot viselt rövid ujjú fekete inggel és
fekete cipővel. Nagyon jól álltak neki a sötét színek. A bőre
még áttetszőbbnek tűnt mellettük.

258
 – Milyen stílszerű – jegyeztem meg, hogy leplezzem ideges-
ségemet. – A tökéletes Zord Kaszás.
Olyan hosszan meredt rám, hogy meg kellett köszörülnöm a
torkomat.
– Na, jó, elég rossz vicc volt…
– Biztos vagy a dolgodban, Cicuska? Még nem késő meg-
gondolni magad.
– Biztosan akarom. – És valóban így is volt. Készen álltam.
Bones lassú, kecses léptekkel odajött hozzám, és alig né-
hány centire tőlem megállt. Megfogta a kezem és az ajkához
emelte. Mindvégig a szemembe nézett.
– Te döntöd el, mikor csináljuk. Várhatunk is még. Nem
kell sietnünk.
Egész nap erre készültem. A várakozástól nem leszek még
felkészültebb, úgyhogy itt a pillanat.
– Csináljuk most. Át kell mennünk hozzá valahová?
– Itt is teljesen jó.
Körbepillantottam a helyiségben. Nem tűnt túl biztonságos-
nak, a sok emberrel a házban, de úgysem fogok sokáig itt ma-
radni a… halálom után. Azon tűnődtem, vajon meddig leszek
hulla. Hogy a halál olyan-e, mint az álom, és hogy tudatában
leszek-e bárminek is, amíg újra fel nem nyitom a szemem. Ezt
csak egyféleképpen tudhatom meg.
– Rendben.
Már láttam, mi történik, amikor Bones átváltoztatta Tate-et
és Juant, úgyhogy tudtam, mire számítsak, de nézni és átélni
egészen más dolog. A szívverésem felgyorsult. Talán ez még
segít is most.
Bones szeme bezöldült, agyarai előbújtak a szájából. Hátra-
simította a hajam, és szorosan tartott maga mellett. Lehunytam
a szemem, amikor rám hajolt és az arcunk összeért. Hűs volt a
bőre. Nemsokára én is ilyen hideg leszek.

259
 – Teljesen normális, ha izgulsz, de nincs mitől félned –
suttogta Bones. – Már sokszor csináltam, és nem mész semmi
olyan helyre, ahol ne érnélek el.
A megnyugtató szavak segítettek valamennyit. Az ember
nem mutathat fityiszt a halálnak, bármilyenek is a körülmé-
nyek.
– Készen állsz, Cicuska?
Ezt a nyakamba lehelte, miközben nyelve a legmegfelelőbb
helyet kereste.
– Igen… Várj!
A fogai nyomása abban a pillanatban megszűnt. Mély léleg-
zetet vettem.
– Ne adjatok élő kaját, még ha az alany önként vállalkozik,
akkor sem. Csak zacskós vért. Nem akarok úgy felébredni,
hogy valakinek a nyaka van a számban.
Bones hátrahúzódott és végigmért, aztán megsimogatta a
nyakam.
– Már gondoskodtunk róla. Ne izgulj. Amikor felébredsz,
ott leszek melletted, és minden jó lesz.
A nyaka köré fontam a karom, és örültem, hogy éppen ő az,
aki a sírba visz és visszahoz, nem pedig akárki más.
– Bones!
– Igen?
– Csinálj belőlem vámpírt!
Vannak dolgok, amikre mindig emlékszik az ember. Ilyen
volt a pillantása, amikor lehajtotta a fejét. Az agyarai lassú,
mély behatolása a bőröm alá. A keze, ahogy magához szorított,
miközben a másik kezünk ujjai egymásba fonódtak. A vér bu-
gyogása a harapásból, mely mélyebb volt bármelyik korábbi-
nál. A testemet elárasztó melegség. A szívem dobbanásai, elő-
ször gyorsan, aztán elkerülhetetlenül egyre lassabban. Egyre
szórványosabban, ahogy az élet és a hő kezdett elapadni ben-
nem.

260
 A gondolataim összezavarodtak. Már nem is olyan hangos a
zúgás. Nem is látok. Fura, az előbb még fények is voltak, ezer-
nyi apró pötty. Szépek voltak. Hová tűntek? Egyre hidegebb
van. Honnan jön ez a szél?
Ez meg mi volt? Valami húz. Hol vagyok? Nem tudok be-
szélni. Mozgok? Nem látok. Miért nem látok? Miért nem tudok
mozogni? Hol vagyok? Hol vagyok? HOL VAGYOK?
Micsoda? Alig hallak titeket… Igen! Igen, én vagyok, itt va-
gyok! Most már látlak benneteket. Mindjárt ott vagyok, már jö-
vök. Várjatok, ne menjetek el. Gyertek vissza! Álljatok meg,
olyan rég nem láttalak titeket!
Ne, vigyél vissza! Még egyszer látnom kell őket…

A pokolban voltam.
A szörnyű tűz olyan hevességgel égetett, hogy tudtam: a földi
lángok ezeknek csupán halovány utánzatai. Ez az izzás könyör-
telen és mindenhol jelenvaló volt. Égetett anélkül, hogy megölt
volna. Kimondhatatlan fájdalommal kínzott. Nem tudtam ordí-
tani, azt sem tudtam, van-e még szám egyáltalán. Csak a fájda-
lom volt bizonyos. Elég, ne többet, fáj FÁJ FÁJ!
És aztán valami hűvösség telepedett rám, és lassacskán kiol-
totta a lángokat. Az elkárhozottak minden kétségbeesésével
nyújtóztam utána, mert végre a fájdalom is kezdett alábbhagy-
ni. Még, istenem, még mindig fáj, kérlek, adj még többet, még,
kérlek, még többet…
Dobolásforma hang. Fény. Hangok a vontatott doboláson
túl. Rengeteg különféle szag.
Kinyitottam a szemem és nem lángoló tűztavat láttam, ha-
nem betonfalakat. Egy pillanatig eltartott, amíg rájöttem, kik
állnak körülöttem, de aztán belém hasított a felismerés. Bones
házában vagyok, vámpírrá változtam, és minden rendben, mert
elmúlt a fájdalom. Látok, hallok, érzem a szagokat és ízeket, ó,
az ízeket…
Valami finom volt a számban. De még milyen finom.

261
 Végül a valóság utolsó visszamaradt darabja is a helyére
kattant. Te jó ég, valaki van a karomban. Nem vérzacskót szív-
tam, hanem embert. Számat a nyakához szorítottam, és vér
csöpögött az agyaraimról – a francba, most már agyaraim van-
nak! –, és nem érzem a pulzusát.
– Jézusom! – kiáltottam, és iszonyodva ellöktem magamtól
a testet. – Megmondtam Bonesnak, hogy embereket ne! Ő hol
van?
Tekintetem keresni kezdte Bonest, elszörnyedve azon, hogy
hagyta, hogy megöljek valakit, de Spádé arckifejezése elgon-
dolkodtatott. Szinte meghökkentnek tűnt.
– Épp most lökted le Crispint a padlóra.
Lepillantottam. Az imént elhajított hulla felült, és hitetlen-
kedő barna szemmel nézett rám. A kezében teli, érintetlen vér-
tasak.
Ekkor ébredtem rá a második problémámra.
– Khm, srácok… – kezdtem tétován. – Miért dobog még
mindig a szívem?

262
 Huszonnyolc

A dobolás, amit az imént hallottam, a saját mellkasomból

származott. Egy pillanatra összezavarodtam. Nem sikerült vol-
na? Az ajkamat szurkáló két vadonatúj agyar nem erre utalt, de
miért ver még mindig a szívem?
– Majd egy kicsit később fog megállni, vagy mi?
Elfelejtettek volna elmondani nekem valami fontos részle-
tet? Mint például, „Igen, az első pár percben még fogsz hallani
valami dübögést, de aztán elmúlik.” A rám meredő tekintetek
arra utaltak, hogy ez nem normális dolog.
– Szuper lenne, ha esetleg valamelyikőtök tudna nekem vá-
laszolni.
– Nem kéred a vért? – bökte ki Spádé.
Szemügyre vettem a tasakot Bones kezében.
– Nem igazán.
Bones feltápászkodott. Rendkívül fura pillantást vetett rám,
aztán feltépte a zacskót és felém nyújtotta.
– Igyál.
– Inkább nem szeretnék.
– Csak kortyolj egyet belőle! – utasított Bones.
Fintorogva a számhoz emeltem a zacskót, és óvatosan bele-
nyaltam.
Fúj! Mintha régi pénzeket szopogatnék. Kiköptem.

263
 – Az előbb mit adtatok? Az finom volt, de ez szörnyű.
Spádé konkrétan elsápadt. Bones visszavette a zacskót, és
néhány erőteljes korttyal kiürítette.
– Semmi baj nincs vele – jelentette ki. Aztán előhúzott egy
kést a zsebéből, és minden figyelmeztetés nélkül megvágta a
karomat.
– Au! Ez meg mire volt jó?
Odakaptam a sebhez, de a fájdalom szinte azonnal viszkető
bizsergéssé enyhült. Bones visszahúzta a kezem, és látszott,
hogy a bőröm vérfoltos ugyan, de ép. A seb nem volt sehol.
Teljesen begyógyult.
Minden probléma dacára elvigyorodtam.
– Ez jó sok fejfájást megspórol majd harc közben.
– Észrevetted, hogy nem lélegzel? – érdeklődött Bones.
Igaza volt. Nem lélegeztem, és fel sem tűnt. Mikor nem hi-
ányzik, hogy nem veszel levegőt? Amikor már nincs rá szüksé-
ged.
– A szívverése – mondta Mencheres, aki első ízben szólalt
meg azóta, hogy felnyitottam a szemem. – Lassul.
A mellkasomra pillantottam, mintha ebből bármit megtud-
hatnék. Tény és való, a korábbi egyenletes dübögés kezdett
vontatottá, szaggatottá válni, egyre hosszabb kihagyásokkal.
Nagyon-nagyon furcsa érzés volt. Akár pánikba is eshettem
volna tőle.
– Ez ugye jó dolog? Talán csak egy kis időre volt szükség,
mire a szervezetem rájött, hogy már nincs rá szüksége.
Bones átölelt.
– Hogy érzed magad, Cicuska?
– Jól. Ami azt illeti, remekül. Tudod, hogy finom a szagod?
Nagyon, nagyon finom, nyami…
Újra éreztem a számban azt a finom ízt. De most valaki
visszatartott, egyik kezével a derekamnál, másikkal a nyakam
alatt. Mivel Bones és Spádé előttem állt, csak Mencheres lehe-
tett, aki lefogott.

264
 – Mi történt? – érdeklődtem.
– Megharaptál – felelte Bones.
– Mi?
Spádé megerősítőleg bólintott. Teljesen megdöbbentem.
– Ne haragudj, nem is voltam tudatában… – Hirtelen elhall-
gattam, és szimatolni kezdtem Mencheres karját. Ez az illat…
Nyami.
Aztán mire észbe kaptam, már a számban volt Mencheres
csuklója, és ide-oda ráztam, mint cápa a zsákmányt. Amikor
tudatosult bennem, mit művelek, kiköptem.
– Megmondaná valaki, hogy mi a franc baj van velem?
Megnyaltam a szám. Ez az íz… Tökéletes. Te jó ég, azelőtt
soha nem kóstoltam semmit, ami akár csak fele ilyen jó is len-
ne!
– Te élőhalott véren élsz.
Mencheres ezt a kinyilatkoztatást a megszokott kifürkészhe-
tetlenségével tette. Bonesnak felszaladt a szemöldöke. Aztán
odajött, vért fakasztott a csuklójából a fogával, és meglengette
az orrom előtt.
– Kéred?
Gondolkodás nélkül vetődtem előre. Mencheres keze villant,
és egyszeriben mintha láthatatlan falba ütközött volna az ar-
com.
– Maradj nyugton.
Nem volt más választásom – megdermedtem; guggolva, be-
hajlított térddel, kinyújtott karral, arcomon ragadozó vicsorgás-
sal. És ami a legrosszabb, nem is izgatott a dolog.
– Add ide.
Tudtam, hogy ez az én hangom, de a vérszomjas árnyalat
ismeretlen volt. A fájdalom, a szörnyű égető érzés kezdett visz-
szatérni.
– Add ide!

265
 Mencheres elengedett. Csak akkor vettem észre, amikor
megláttam őt Bones mellett, aki új vérzacskót hozott, és feltép-
te a tetejét. Most Bones egyenesen a számra kente a vért.
– Ezt kéred? – tartotta elém a zacskót.
Lenyaltam a vért a számról.
– Nem – hörögtem dühösen.
A három férfi összenézett, aztán Bones felsóhajtott.
– Nos jó. Próbáljuk meg másképp.
Benyelte a tasak tartalmát. Megbűvölten néztem a nyakiz-
mai mozgását. Mikor odajött hozzám, az izzó fájdalom elérte
tetőpontját, és könny csordult a szememből.
– Kérlek! Éget! Annyira éget!
Bones a szám elé tartotta a csuklóját. Később megtudtam,
hogy vadul tépni kezdtem, de abban a pillanatban csak a hűsítő
megkönnyebbülést éreztem. A torkomon lecsorgó fantasztikus
ízt. Az egész testemet mintha orgazmusszerű gyönyör járta
volna át.
– Tudod, hogy ez példátlan – mondta Spádé. A hangja vala-
honnan távolról hatolt el hozzám. Még mindig remegtem a
Bones csuklójából kiszopott utolsó cseppek élvezetétől.
– Mindig van egy első alkalom – felelte Bones. – Csak hogy
rájöjjünk: ha azt hisszük, hogy már mindent tudunk, nagyon
tévedünk. Hallgassátok! Már megállt a szíve.
Erre én is felfigyeltem. Meg aztán a vér is elfogyott, így
jobban tudtam újra a környezetre figyelni.
– Gondolod, hogy úgy is marad?
Megint összenéztek. Aztán Bones egy vállrándítással újabb
vértasakot húzott elő a hűtőből, és megitta.
– Szerintem hamarosan megtudjuk.

Az apró, megerősített alagsori helyiség eredendően börtöncella

volt. Nem volt ablaka, ajtaját pedig csak kívülről lehetett zárni.
A túlsó falnál duplaágy állt. Új és használt könyvek mindenfe-
lé. Toll és papír. És persze a hűtő.

266
 Ez utóbbi tele volt vértasakokkal, és legnagyobb meglepeté-
semre, vizespalackokkal. Bones elmagyarázta, hogy ezek segí-
tenek majd hidratálni a szervezetemet, amikor az anyagcserém
átalakul és eléget minden beszívott vért, hogy ne tűnjek kiszá-
radtnak. Az első egy hétben sok vizet kell innom, aztán elég
napi egy pohár bármilyen folyadék. Mondjuk, gin-tonik.
A levegő vér szagától volt terhes. Valamint Spádé, Bones,
Mencheres és a többiek illatától. Próbáltam azonosítani a kü-
lönböző szagokat, de elég nehéz volt, mert még nem volt mihez
viszonyítanom.
Három további alkalommal lett úrrá rajtam a mindent elsöp-
rő éhség, és ilyenkor megszűnt a külvilág, aztán azon vettem
észre magam, hogy piócaként tapadok Bonesra. Mencheres ak-
kor engedett ki láthatatlan ketrecéből, amikor Bones kijelentet-
te, hogy megfelelő utánpótlás megléte esetén akárhányszor ki-
szívhatom őt. És mivel teljesen elvesztettem a józan eszem, va-
lahányszor elkapott a vágy, nem lett volna értelme mást mar-
cangolni. Időközben az a benyomásom is kezdett megerősödni,
hogy szeretnék titokban tartani szokatlan étrendemet.
– Jellemző, hogy még ezt se csinálom normálisan –
jegyeztem meg, miután megint kiszívtam az utolsó cseppet is
Bones csuklójából. A lelkem mélyén eltöprengtem, hogy miért
nem vagyok zavarban saját viselkedésem miatt. Tehetetlenül
csüggeni valakinek a vénáján a függés csúcsa, mégsem izga-
tom magam. Talán még mindig dolgozik bennem az eufória,
amit Bones vére keltett.
– Mit, szivi? A vámpírrá változást? Vagy a harapást?
– Még a harapást is rosszul csinálom?
Bones elnevette magát, és kisöpörte a hajamat az arcomból.
– Pontosan úgy harapsz, ahogy minden más új vámpír, azaz
túl keményen és szétszórtan, de teljesen normálisan, az éhség-
rohamokról pedig nem tehetsz. Még sose változtatott át senki
félvért. Vagy ha igen, ugyanez történhetett, és akkor ennéd,
amit enned kell.

267
 – Kösz. – Kissé felderültem most, hogy kis időre elmúlt az
éhségem. – Gyors az észjárásod.
– Gyakorlat teszi a mestert. Gyerünk, Cicuska, takarítsunk
össze.
Bones felnyitott egy üveg vizet, és megnedvesített egy tö-
rülközőt, aztán letörölte az államat és a nyakamat. Persze a tö-
rülköző vörös lett, és Bonesnak kétszer is meg kellett ismétel-
nie a műveletet, mire elégedett lett az eredménnyel. Tükör nem
volt a helyiségben, úgyhogy nem tudtam megnézni magam, és
örültem, hogy ő tisztogat, már csak azért is, mert hozzám ért
közben. Hatalmas ereje ellenére a legfinomabb szelídséggel
bánt velem, mintha bármi, ami durvább a simogatásnál, mara-
dandó kárt tehetne bennem.
Újabb illat csapta meg az orromat. Mélyen beszívtam, és
meglepetten jöttem rá, hogy tőlem ered.
Bones is megérezte, és a szeme zöldülni kezdett. A levegő
kezdett megtelni mósusz, karamella és fűszer keverékével –
Bones illatával, de most erősebben.
– Érzed, mennyire kívánlak?
Mélyebb lett a hangja. Hiányzott belőle az a megnyugtató
tónus, amit az elmúlt órákban használt, amikor a féktelen éh-
séggel küzdöttem.
Újabb nagy lélegzetet vettem, és beszívtam az lebegő illatok
részegítő keverékét.
– Igen.
Az én beszédem is torokhangú lett. Már-már dorombolás.
Éreztem, hogy visszahúzódott agyaraim újra előbújnak. Más-
fajta éhség vett erőt rajtam. Bár ez nem okozott fájdalmat, épp-
olyan sürgetőnek éreztem, mint a másikat.
A földön ültem – hogy hogyan kerültem oda, nem tudom,
számban Bones csuklójával –, amikor a vágy maga alá gyűrt.
Az ágyra nyomtam Bonest, és lovagló ülésben rátérdeltem.
– Várj! – mondta Bones, és lenyúlt valamiért a padlóra.

268
 Én nem akartam várni. A nyers vágy elvakított. Letéptem
magamról a ruhát és Bonesról is lerántottam a nadrágot, aztán
csalódottan felhördültem, amikor ráfontam az ujjaimat.
Bones derűsen felmordult.
– Nem ok nélkül mondtam, hogy várj. Kiszívtál, de ne félj.
Van itt elég vér.
Újabb zacskót vett elő a hűtőből, mely kényelmes közelség-
ben volt az ágy mellett, és kiitta, aztán levetkőzött. Jó volt,
hogy az összes folyadék egy helyre ment, mert amíg vártam,
vágyam lángoló kínná erősödött.
Bones nem vesződött előjátékkal. Belém hatolt, amint a ta-
sak kiürült. Felsikoltottam, és mozogni kezdtem rajta. Szavak
törtek elő belőlem. Fogalmam sincs, mik, mert csak úgy jöttek.
Bones felült, megragadta a derekamat, beszívta a mellemet, ha-
rapdálni kezdte a bimbóimat és szorosan fogott, míg én gyor-
sabban kezdtem el mozogni.
A kéj illata körülölelt minket, éretten és intenzíven. Szinte
elkábultam tőle, ugyanakkor még sosem éreztem, hogy ennyire
élek. Az egész korábbi életem olyannak tűnt, mintha végigalud-
tam volna. Most a bőröm minden pórusa hiperérzékeny lett,
szinte szikrázott a szenvedélytől, és olyan belső feszültségtől
vibrált, amilyet azelőtt sosem éreztem. Ez minden érintésre
csak fokozódott és olyan magaslatokba röpített, hogy megszűnt
körülöttem a szoba. Nem létezett semmi, csak a pillanat, és az
orgazmus, már ha lehet ezt a közönséges szót alkalmazni annak
a leírására, ami végigsöpört rajtam, és nem csak az ágyékomon.
Az egész testemen.
– Igen – nyögte Bones, és gyorsított. – Olyan jó, szivi.
Nemsokára jövök, maradj velem, maradj velem…
Egy pillanatra belém villant, mit gondol, hová megyek?, az-
tán minden elfeketült előttem.

269
 Huszonkilenc

– Készen állsz?
Bólintottam. – Csináld csak.
Bones hosszú vágást ejtett az alkarja mentén, felhasítva a véná-
ját. Az értékes vörös folyadék azonnal betöltötte a hasadékot.
A számban összefutott a nyál.
Ezután Bones az ujjaira kente a vérét, és néhány centire a
számtól elhúzta. Nagyot nyeltem, és igyekeztem leküzdeni a
késztetést, hogy utánakapjak és lenyaljam a kezét – aztán pedig
a karját.
Ezután Bones a számba dugta véres ujjait, s ingerlően édes
volt ízük. Megremegtem, de nem nyaltam le, nem is haraptam
meg őket. Képes vagy rá, Cat. Ne add fel.
Bones szalvétát nyomott a kezembe.
– Köpd ki, Cicuska.
Engedelmeskedtem, megszabadulva attól a néhány csepptől
is, melyek oly erős, fájdalmas vágyat keltettek a számban. Ha
még tudtam volna izzadni, most biztosan puskagolyókat veri
fékeztem volna.
– Még egyszer.
Bones még öt alkalommal ismételte meg ezt a tortúrát, s ki-
köpette velem azt, amit a testem vinnyogva követelt. A végén
rám mosolygott.

270
 – Megcsináltad, szivi.
– Szép volt, Cat – szólt Spádé.
– Több volt, mint szép – csókolta meg a homlokomat Bones.
– Három nap alatt úrrá lenni a belső szomjúságon egészen ki-
vételes.
– Mennyi az idő?
– Körülbelül 12.30 – felelte Spádé.
Kevesebb mint hat óra van hátra hajnalig. Ez az átalakulás
másik „mellékhatása”. Mikor a nap felkel, és kifekszem. Nem-
csak elálmosodom, mint régen, hanem rajtaütésszerűen elal-
szom, egyik pillanatról a másikra. Ez bizonyos szempontból
aggasztóbbnak tűnt, mint az éhségrohamok. Ha éppen harcolok
hajnalhasadáskor, akkor végem.
Éppen azon igyekeztem, hogy magamnál maradjak, amikor
feljött a nap. Eddig képes voltam néhány percig nyitva tartani a
szemem, miközben testem sikeresen keltette a mosott rongy
benyomását. Idővel majd megszokom, de nem tudtam, mennyi
lesz ez az idő. Mostanában megmozdulni sem tudtam délig.
– Ki akarok menni – mondtam. – Kocsival ki valahová,
hogy megnézzek minden utcatáblát, térképet, amíg csak meg
nem vakulok, és ötpercenként kérdezgessem az irányt. De
előbb lefürdök. Abból a kis izéből az alagsorban csak hideg víz
jött.
Mencheres lépett be. Amint megláttam az arcát, tudtam,
hogy valami nagyon nagy baj van.
– Gregor, ugye? – kérdeztem, mielőtt megszólalhatott volna.
– Mit művelt most?
Mencheres a vállamra tett a kezét.
– Cat, anyád eltűnt.
– Nem!
Az ellenkezés a könnyeimmel együtt robbant ki belőlem.
Bones átfogta a derekam.
– Hogyhogy? Támadás érte a szeméttelepet? – kérdezte.
Mencheres megrázta a fejét.

271
 – Rodney azt mondja, a szobájából tűnt el. A hálóinge még
ott volt az ágyban.
Tehát álmában ragadta el. Te jó ég, Gregor az álmai közül
rabolta el anyámat.
– Azt mondta, hogy meg fogok fizetni – suttogtam, és újra a
fülemben csengett Gregor vicsorgása az utolsó álmomból. – De
ezt nem gondoltam, hogy anyámra utazik. Hogyan lehetséges
ez, ha sosem ivott belőle?
Elhalt a hangom. Lehet, hogy megtette. Nyilván hatalmában
állt, hogy tekintetével elbűvölje anyámat, és úgy hitesse el vele,
hogy régi jó barát – ez történhetett azon a hajdani éjszakán,
amikor először találkoztunk. De lehet, hogy szívott is a véré-
ből.
– Beszélnem kell Gregorral – mondtam azonnal. – Valaki
biztosan tudja, hol lehet elérni.
Mencheres keze lehanyatlott a vállamról.
– Tudod, hogy éppen ezt akarja. Cserét akar majd – téged
anyádért.
– Akkor úgy is lesz – feleltem.
Bones szorítása megerősödött a derekamon.
– Nem, nem lesz úgy.
– Mit vársz tőlem? Vonjam meg a vállam és reménykedjek,
hogy Gregor nem öli meg az anyámat? Tudom, hogy nem ked-
veled, Bones, de attól még a szülőanyám. Nem hagyhatom
cserben.
– Gregor semmiféleképpen nem fogja megölni, Cicuska –
felelte Bones keményen. – Ő az egyetlen ütőkártya a kezében
ellened most, hogy vámpír lettél, és álmodban már nem tud el-
érni.
Félelem, harag és tehetetlenség támadt fel bennem erős szag
formájában, mintha műanyag égne. Elmész Gregorhoz, és ak-
kor Bones már tud támadni, ha ismeri Gregor tartózkodási he-
lyét. Nem, Gregor nyilván számít erre, és csapdát állít. Ha
Bones elég sok embert hoz ahhoz, hogy a csapda ne működjön,

272
Gregor tudni fogja, hogy átverjük, és valószínűleg megöli
anyámat.
– Mencheres! – kiáltottam fel, és megmarkoltam az inge ele-
jét. – Te eljöhetnél velem. Egyszer már bebörtönözted Gregort,
akkor megtehetnéd megint! Vagy még jobb, ha megöljük.
Mencheres a fejét rázta.
– Titokban fogtam el, hogy elkerüljem a háborút az ő szö-
vetségesei és az enyémek között. Ha Gregor most eltűnik, min-
denki tudni fogja, hogy Bones vagy az én kezem van a dolog-
ban. A szövetségesei bizonyosan ránk támadnának bosszúból.
Újabb lehetőség után néztem.
– Sakkban tarthatnád Gregort és az embereit az elméddel –
már láttam, ahogy csinálod. Közben én megszöktetném anyá-
mat.
Egyenes, fekete hajának néhány tincse előrebukott, ahogy
ráztam, de a tekintete szenvtelen volt – és szomorú.
– Nem tehetem meg, Cat.
– Miért?
– Mert Gregornak a törvény szerint joga van anyádhoz –
felelte Mencheres halkan. – Ha megtámadnánk őt azért, mert
elviszi az egyik saját emberét, nem csak a szövetségeseit fordí-
tanánk magunk ellen.
– Gregornak semmiféle joga sincs anyámhoz – csattantam
fel. Aztán hidegség futott végig rajtam, de ennek semmi köze
nem volt új testhőmérsékletemhez.
Mencheresnek igaza volt. A vámpírtörvények értelmében én
Gregor felesége vagyok, ami azt jelenti, hogy minden, ami az
enyém, egyben az övé is. A tetejében Gregor nyilván megha-
rapta anyámat, miáltal a vámpírtörvények szerint az övé lesz,
ha akarja.
Te jó isten. Egyetlen vámpír sem lesz hajlandó törvényt sér-
teni azért, hogy segítsen visszaszerezni anyámat. Még Vlad
sem.

273
 – Ha ilyen szigorúak a törvények, engem miért nem kény-
szerítettek vissza erővel Gregorhoz? – kérdeztem keserűen. –
Miért vagyok én szabad, amíg anyám fogoly?
– Nem ismerted el nyilvánosan, hogy a felesége vagy, egy-
részt. De így is akadnak olyan vámpírok, akik hisznek Gregor-
nak, és amellett vannak, hogy erőszakkal is visszakapjon,
Cicuska. A legtöbben azonban úgy gondolják: semmi közük
hozzá, hogy te mégis mást választottál. Ha viszont megtámad-
nánk Gregort anyád miatt, akkor már lenne közük hozzá. Tu-
dod, hogy anyád elvileg Gregor tulajdona, így ha visszaven-
nénk, az sokakban félelmet keltene, hogy Mencheres meg én
esetleg egyszer az ő embereiket is ellopnánk, minden ok nél-
kül.
– Ok nélkül? – kérdeztem gyilkos dühvel.
Bones rám meredt.
– Az ő szemszögükből ok nélkül, nem a miénkből.
– Egyszerűen nem hagyhatom a sorsára Gregornál, törvény
ide vagy oda – jelentettem ki.
Bones szembefordított magával.
– Cicuska, én is így gondolom, de várnunk kell. Ha Gregor
meghal, anyád szabad lesz. Gregor arra számít, hogy hanyatt-
homlok oda fogsz rohanni. Nincs felkészülve arra, hogy esetleg
elővigyázatos leszel. Hajlandó vagy megbízni bennem és várni,
amíg el nem érkezik a megfelelő pillanat?
Beharaptam a számat. A kiserkedő vér eszembe juttatta,
hogy az agyaraim elöl vannak. Sötét gondolataim közepette el-
öntött az éhség. Hogyan is várhatnék és remélhetném, hogy
Gregor nem veszti el a türelmét és nem kezdi el anyám darabja-
it elküldözgetni nekem, csak hogy ösztönözzön a visszatérésre?
Viszont nem is ronthatok ajtóstul a házba épkézláb terv vagy
támogatás nélkül. A szokásos kit érdekelnek a torpedók, teljes
gőzzel előre stratégiám újabban nem nagyon működik.
Bones megérintette az arcomat.
– Én megtalálom, szivi. És meg is ölöm. Bízz bennem.

274
 Nyeltem egyet. Éreztem, hogy könny folyik végig az arco-
mon, és tudtam, hogy rózsaszín.
– Rendben.
Bones megcsókolt. Gyorsan, mégis gyengéden. Aztán
Menchereshez fordult.
– Bejelentjük Cat átváltozását. Egy hivatalos összejövetel
lenne a legjobb, hogy bemutatkozása a vámpírtársadalom előtt
fegyvernyugvásnál történjen, elkerülve a támadások lehetősé-
gét.
– Rendben – felelte Mencheres. – Máris megkezdem a szer-
vezést.
– Bulit akarsz rendezni? – kérdeztem, mert nem voltam biz-
tos benne, hogy jól halottam. – Ez lenne a bomba ötleted?
– Akadnak még ghoulok, akik továbbra is a fajuk elleni fe-
nyegetést látnak benned – felelte Bones. – Van köztük egy, egy
bizonyos Apollyon, akinek különösen nagy a szája. Ha meg-
mutatjuk neki és a többieknek, hogy vámpír lettél, megszaba-
dulunk ettől a problémától. Ez jóindulatot is ébreszt majd irá-
nyunkban a közösség többi vámpírja részéről, amire nagy
szükségünk is lesz, ha Gregort eléri majd szerencsétlen és gyá-
szos végzete.
Hideg és gyakorlatias. Ezek Bones erősségei. Ha élve vissza
akarom kapni anyámat, jó lesz, ha én is elsajátítom ezeket a tu-
lajdonságokat.
– Ügyes gondolkodás – mosolyodtam el keserűen. – Ha
többször hallgattam volna rád, anyám valószínűleg most nem
lenne bajban.
Bones megfogta az állam.
– Ne merd magadat hibáztatni. Már így is rengeteg embert
megvédelmeztél rövid életed során. Túl sokat vársz el önma-
gadtól. Nem kell mindenre neked megadnod a választ, Cicuska.
Többé nem vagy egyedül.

275
 Azt a két évet kivéve, amióta együtt voltam Bonesszal, min-
dig egyedül éreztem magam. Nem csoda, hogy elhatároztam
magam az átváltozásra.
– Rendben, akkor legyen meg az élőhalott-avatási partim.
Még emberek nyakát is hajlandó vagyok kiszívni a nyilvános-
ság előtt, ha ez segít, mivel feltételezem, hogy továbbra is ti-
tokban tartjátok az étkezési szokásaimat.
Bones vállat vont.
– Nem látom okát, hogy bárkit is megriasszunk ilyesmivel,
úgyhogy valóban titokban fogjuk tartani. De nincs szükség
semmiféle drámai színjátékra. Most már nyilvánvalóan teljes
értékű vámpír vagy. Csak ezt kell látniuk.
– És hol lesz a buli?
– Itt. Már elég régen tartózkodunk ebben a házban. Itt fo-
gunk összegyűlni, aztán elmegyünk máshová. És utána hama-
rosan szerét ejtjük, hogy megmentsük anyádat.
Már alig vártam. Pillanatnyilag semmire sem vágytam job-
ban, mint hogy rendet vágjak Gregor testőrei között.
De mi van, ha nem tudnék rendet vágni? Lehet, hogy épp-
olyan gyenge vagyok, mint bármelyik új vámpír. Az elmúlt na-
pokban nem volt alkalmam kipróbálni az testi erőmet, csak a
lelkit, amikor úrrá lettem az éhségemen.
– Bones! Harcolnunk kell!

Legnagyobb megkönnyebbülésemre az erőm nem csökkent az

átlagos zöldfülűek szintjére. Sőt Bones egészen megdöbbent az
első tréningünkön, amikor kihasználva az első támadása vissza-
fogottságát legyőztem. Hitetlenkedve meredt a melléből kiálló
késre – acél volt, nem ezüst –, aztán hátravetett fejjel kacagni
kezdett. Utána úgy letámadott, mint egy gőzhenger, és én úgy
éreztem magam, mint aki lezuhan egy szikláról, majd átrobog
rajta egy vonat.
A felépülésem időtartama villámgyorsan redukálódott a fél-
vér-koromhoz képest, de ennek a fejlődésnek ára is volt. Min-

276
dent sokkal intenzívebben éreztem. Ez a hálószobában jó volt,
de verekedésnél nem. A sebek ugyan másodpercek alatt be-
gyógyultak, de addig agyzsibbasztóan fájtak. Bones elmagya-
rázta, hogy ez azért van, mert a testem már nem kerül sokkos
állapotba, hanem először jön az izzó fájdalom, és utána azonnal
a gyógyulás, már ha időközben nem szerzek be újabb sérülése-
ket.
A másik dolog, amit észrevettem, hogy mennyire más érzés,
ha ezüsttel sebzik meg az embert, mint ha más fémmel. Eddig
sosem fogtam fel teljesen, milyen erős a vámpírok irtózása az
ezüsttől, és hogy félvér mivoltom milyen mértékben védett
meg ettől. Ha ezüsttel szúrtak meg, az összes idegvégződésem
görcsbe rándult a sokktól, valamint perzselő fájdalmat éreztem,
amihez képest az egyéb sebek szinte kellemesnek tűntek.
Meg kellett tanulnom uralkodni ösztönös reakcióimon az új,
felerősödött fájdalomérzettel szemben, és pillanatnyilag ez
nagyban akadályozott. Az időmet is elvette, amit nem nagyon
engedhettem meg magamnak az anyám visszaszerzéséért indí-
tandó harc árnyékában.
Négy nap telt el úgy, hogy semmi hír nem érkezett anyám
felől. Minden percemet betábláztam valami tevékenységgel –
már amikor éppen nem voltam magatehetetlen a hajnal érkezé-
se miatt. Rájöttem, hogy minél többet iszom Bonesból, annál
jobban ébren tudok maradni, amikor a nap előbukkan a láthatár
mögül. Persze ilyenkor is olyan voltam, mint a gutaütött, de
mégis haladásnak értékeltem, még ha nem is volt mihez mérni.
Nem én voltam a világ egyetlen félvérje, de úgy tűnt, én va-
gyok az egyetlen, aki vámpírrá változott. Senki sem tudhatta,
hogy az új vámpírokat jellemző hajnali gyengeség milyen mér-
tékben érint majd engem. Lehet, hogy egy hét múlva már vir-
goncan cigánykerekezem – de lehet, hogy csak egy év múlva.
A tizenötödik estémen került sor az avatóünnepségre. Nem
volt túl sok kedvem ott ácsorogni és bazsalyogni, valamint
olyanokat üdvözölni kedélyesen, akik nemrég még szívesen át-

277
harapták volna a torkomat, de hát ez volt a dolgok rendje. Ha
ez elejét veszi a további feszültségeknek a vámpírok és a
ghoulok között, illetve segít visszaszerezni anyámat, akár mez-
telenül is végigcsinálom. Mivel ez hivatalos élőhalott-
összejövetel volt, ételről, italról és szórakozásról is gondos-
kodni kellett, amíg a fejesek azon töprengenek, hogy lemészá-
rolják-e a vendégsereg felét.
Más szóval olyan volt az egész, mint egy iskolai bál.
Éppen végeztem a hajszárítással, amikor hallottam, hogy
becsapódik a bejárati ajtó, és gyors léptekkel valaki felfelé in-
dul a lépcsőn. Bones jött vissza. Ruhát akart hozni nekem, mert
valamilyen oknál fogva úgy érezte, hogy a házban található da-
rabok közül egyik sem elég jó. Kezében egy ruhazsákkal lépett
be az ajtón.
– Épp időben – mondtam neki. – Éppen be akartam sütni a
hajam. Lássuk azt a ruhát!
Bones kicipzározta a zsákot, és egy hosszú, fekete,
spagettipántos ruha került elő, a mellrészénél kristályokkal dí-
szítve. A kivágás formájából láttam, hogy a kövek a mellem
körül csoportosulnak, és még a halvány világításnál is vakítóan
szikráznak.
– Gyönyörű – mosolyodtam el fanyarul. – De nem lehet alá
melltartót venni. Ez, gondolom, csak véletlen a részedről.
Bones elvigyorodott. – Hát persze.
Csakugyan csodálatos darab volt. Egyszerű, gótikus jellegű,
mégis csillogó. Tökéletes választás egy vámpírbemutatkozó
partihoz.
– Remekül fog menni az agyaraimhoz – próbáltam humori-
zálással leplezni az idegességemet. Persze így is éreztem a sza-
gát saját magamon. Émelyítően édes volt, mint a túlérett ba-
rack. Bár leplezni tudnám valami parfümmel.
Bones megcsókolta meztelen vállamat – nem volt nehéz
dolga, mert csak egy törülközőt tekertem magamra.
– Minden rendben lesz, Cicuska.

278
 Elmosolyodtam, és próbáltam megfeledkezni a gyomrom
gombócba rándulásáról.
Hát persze.

Az utolsó fogadósor, amiben álltam, Randy temetésén volt. De

ez a mostani is körülbelül annyira tűnt vidámnak. Először is
Bonesszal épp csak annyit kommunikáltunk, hogy ő azt mond-
ta: – „Ez itt iksz-ipszilon. Kedves iksz-ipszilon, bemutatom
Catet, a vonalam legújabb tagját”, én pedig kezet ráztam az il-
letővel, aki talán hamarosan faszénen fog sütögetni.
Rodney is eljött, és éppolyan sötét arcot vágott, mint amilyet
én is szerettem volna. Önmagát hibáztatta, amiért nem ébresz-
tette fel anyámat, amikor Gregor elrabolta őt álmában. Már
próbáltam megértetni vele, hogy nem tudhatta, mi történik, de
vigasztalásom süket fülekre talált.
Fabian áttetsző főkomornyikként szálldosott fel-alá, és je-
lentette, ha valahol kezdett kifogyni az ital vagy az előétel.
Spádé és Ian formálisan is lerótták tiszteletüket a sorban. Kö-
rülbelül harminc bemutatkozással később Annette is felbuk-
kant. Pánt nélküli ruhát viselt, melyet mintha csak ráöntöttek
volna buja alakjára. Hosszú fekete kesztyűvel fokozta a szexi
öltözék hatását. Úgy éreztem magam mellette, mint Hamupi-
pőke a kemencesutban.
Annette megölelt. Döbbenten dermedtem meg. Annette
megszorította a vállamat.
– Jó döntést hoztál – suttogta, aztán mosolyogva eleresztett.
– Remekül nézel ki, Cat. Úgy látszik, neked tényleg jól áll a
halál.
Nem számítottam ilyen meleg fogadtatásra a részéről.
– Köszönöm – nyögtem ki.
Annette pajkosan elnevette magát.
– Remélhetem, hogy a pulzusoddal együtt kizárólagos hete-
roszexuális érdeklődésedet is levetetted?

279
 Ez már a régi, jól ismert Annette volt. A csinos nő álcája
mögött rejtőző falánk cápa.
– Ez nem változott meg – feleltem szárazon. – De kedves,
hogy kérdezed.
Felszikrázott a tekintete. – Kockázat nélkül nincs üzlet, így
tartja a mondás. De most már mennem kell. Jó sokan összejöt-
tek, hogy lássanak téged nem lélegezni.
Ismerős alakot pillantottam meg a bejárat mellett. Egyenes,
sötét haj, magas homlok, szögletes arc. A rézszínű szem rám
szegeződött.
– Vlad!
Az elmúlt órák feszültsége nem maradt hatástalan rám. Any-
nyira megörültem végre valakinek, akiben megbízhatok, hogy
otthagytam a helyem. Fahéj és füst szaga van, gondoltam, ami-
kor megöleltem. Milyen érdekes kombináció.
Aztán eljutott az agyamig, hogy a terem elcsendesedik. Mi-
kor körülnéztem, láttam, hogy mindenki abbahagyta, amit ad-
dig csinált, és minket bámul – Bones pillantása pedig a gőzt is
megfagyasztotta volna.
– Cicuska – mondta. – Lennél olyan szíves visszajönni…
most azonnal.
Huh. Úgy látszik, súlyos balfogást követtem el azzal, hogy
valakit soron kívül üdvözöltem.
– Most mennem kell – morogtam oda Vladnak. – Kösz,
hogy eljöttél.
– Ez csak természetes. – Vlad mosolya az előbbi őszintéről
a megszokott gunyorosra változott. – Menj, köszöntsd a rajon-
góidat.
Még hogy rajongók. Még sosem éreztem azt, hogy ennyire
megítélnének és ízekre szednének gondolatban, mint ma este.
Hiába nem volt már pulzusom és légzésem; ha valaki hirtelen
felfeszegette volna a számat, hogy megbizonyosodjon az agya-
raim meglétéről, azon sem lepődtem volna meg.

280
 – Elnézést – mondtam Bonesnak. Meglepett a merevsége.
Csak úgy áradt belőle a düh, mintha kerozinnal öntötték volna
le.
– Jól van – mondta, a jégnél semmivel sem melegebben. –
Hadd mutassam be Malcolme Untare-t. De talán más néven
ismered. Ő Apollyon.
Majdnem visszarántottam a kezem a fickó markából, akire
amúgy szinte rá sem néztem. Ez lenne az a ghoul, aki a legtöbb
pletykát terjeszti rólam?
Malcolme Untare, alias Apollyon, ahogy nevezte magát,
ugyanolyan magas lett volna, mint én, ha mezítláb vagyok. Jól
láthatóan festett fekete volt a haja, felül hosszúra hagyva és a
koponyán átfésülve, hogy leplezni igyekezzen kopaszságát.
Hirtelen erős vágy fogott el, hogy félrerántsam azt a néhány
tincset, és Látlak!-ot kiáltsak tar koponyájának. Miután azon-
ban már faképnél hagytam az előbb, hogy Vladot üdvözöljem,
nem akartam tovább fokozni a helyzetet.
De volt, aminek nem tudtam ellenállni.
– És te hogy vagy? – kérdeztem, miközben jó erősen kezet
ráztam vele.
Apollyon úgy engedte el a kezemet, mintha undorral töltené
el az érintésem. Tompakék szeme és sima babaarca éles ellen-
tétben állt a személyiségével. Úgy képzeltem, hogy kelésekkel
kéne tele lennie, mert összességében egy aljas, lapuló varangy-
ra emlékeztetett.
– Éppolyan vagy, mint amilyennek vártalak – biggyesztette
le a száját megvetően.
Teljes magasságomban kihúztam magam. Magas sarkúmban
legalább nyolc centi előnyöm volt vele szemben. Egy ilyen
alakot egy nő csak lenézhet.
– Szívesen viszonoznám a bókot.
– Cicuska! – hördült fel Bones.
Hát igen, itt most fegyvernyugvás van.

281
 – Örülök, hogy megismerhettelek, Apollyon, és feltétlenül
tégy félre nekem egy táncot. Fogadni mernék, hogy a lábadban
van a bugi.
Vlad meg sem próbálta palástolni derültségét. Mencheres az
egyik te-nem-vagy-normális pillantását lövellte rám, Bones pe-
dig úgy festett, mintha menten meg akarna fojtani. Nagyon saj-
nálom. Ez az Apollyon arra biztatott mindenkit, hogy öljenek
meg engem és más vámpírokat. Pusztuljak el, ha hízelgek neki.
Apollyon a dühtől bűzölögve lépett el mellőlem – kezdtem
belejönni a szaglásdologba –, én pedig az arcomra dermedt ál-
mosollyal üdvözöltem a következő kétes jóakarót.

282
 Harminc

Miután az utolsó sorban álló kezét is megráztam, Bones felém

fordult, és összeszorított foggal kérdezte:
– Minek hívtad meg Tepest?
Vlad felé pillantottam, aki a terem túlvégében beszélgetett
egy Lincoln nevű vámpírral. Tudomásom szerint az illető nem
volt azonos a híres rabszolga-felszabadítóval, viszont kétségkí-
vül nagyon magasra nőtt.
– Én ugyan nem hívtam meg!
Bones úgy nézett rám, mintha azt mérlegelné, igazat mon-
dok-e.
– Kérdezd meg tőle magad, ha nem hiszed – mondtam fel-
háborodva. – Nem mintha zavarna, hogy itt van, de eszembe
sem jutott, hogy meghívjam, mivel nem tartozik azok közé,
akik a fejemet akarják.
– Halkabban – sziszegte Bones, és nem túl gyengéden taszi-
gálni kezdett egy falifülke felé a bejárat közelében.
Nem tudtam, miért ilyen dühös. Tényleg olyan nagy dolog,
hogy otthagytam a sort és köszöntöttem Vladot? A franc essen
a vámpírokba meg az összes hülye szabályukba.
Bár talán át kéne gondolnom ezt a dolgot, hiszen most már
én is vámpír vagyok, és magamat szidom.
– Mi a gond? – kérdeztem nagyon halkan.

283
 Bones úgy nézett rám, mintha két fejet növesztettem volna.
– Az a probléma, kicsim, hogy úgy hagytál ott engem a régi
szeretőd üdvözlése kedvéért, mintha nagyon hiányzott volna
neked.
Most rajtam volt a sor, hogy úgy meredjek Bonesra, mint
egy marslakóra.
– Régi szeretőm? Neked elment az eszed?
Döbbenetemben kissé felemeltem a hangomat.
Bones ujjai megszorultak a karomon.
– Itt, mindenki előtt akarod kiteregetni a dolgainkat?
Tudatosan próbáltam lehiggadni, különben teljesen bepörög-
tem volna.
– Miből gondoltad, hogy szexeltem Vladdal? – kérdeztem
súgva.
Bones felvonta a szemöldökét.
– Charles elmondta, hogy épp ágyban voltatok Tepessel,
amikor hívott.
Te jó ég, ez igaz. Spádé éppen aznap reggel hívott, amikor
Vlad nálam aludt. Az események forgatagában később el is fe-
lejtettem, hogy ez milyen rosszul veheti ki magát.
– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy meg kellett volna
kérdeznem téged, mi történt New Orleansban, ahelyett, hogy a
látszat alapján ítélek? Nos, most ugyanez a helyzet, Bones. Ha
kérdeztél volna, elmondom, hogy sosem dugtam Vladdal. Még
csak meg sem csókoltam. Csak együtt aludtunk, mert mindket-
ten magányosak voltunk, és szükségünk volt egy barátra.
Semmi több.
Az arckifejezéséből ítélve Bones keményen birkózott a hal-
lottakkal. Toppantottam. Ha én el tudom hinni, hogy te egyik
lányt szedted föl a másik után Cannelle-lel, és aztán csak szí-
vással elaltattad őket, te is nyugodtan elhiheted nekem Vladot,
gondoltam hirtelen.
– Hát jó – mondta végül. – Hiszek neked, és tényleg meg
kellett volna kérdeznem tőled.

284
 – Nem tudom felfogni, hogy azt hitted, lefeküdtem Vladdal,
és mégsem hoztad szóba.
– Rá akartam kérdezni, csak később, amikor már megoldot-
tuk anyád dolgát – mondta keményen. – Azt hittem, azért csi-
náltad, mert azt gondoltad, hogy én eltaszítottalak, és is tucat-
nyi nővel csallak. Megértem, ha ez történt volna, de persze
nem hagytam volna annyiban.
Hát ezért is hívta ki Bones Vladot halálos párbajra azon az
éjszakán, amikor elvitt a házából. Nem csak azért akart vissza-
szerezni, mert aggódott, hogy Tepes inkább engem áldoz fel az
emberei helyett.
– Eljöttél értem annak ellenére, hogy azt hitted, megcsallak?
Bones a tenyerébe fogta az arcomat.
– Te is kihoztál New Orleansból, pedig azt hitted, hogy el-
hagytalak és megaláztalak egy csomó más nővel. A vámpírok
már csak ilyenek, Cicuska. Mindig visszavesszük, ami a miénk,
minden körülmények között.
Éppen arra gondoltam, hogy sosem örültem jobban a vám-
pírságnak, amikor felcsattant egy hang:
– Vedd le a kezed a feleségemről!
Jéggé dermedt tagokkal fordultam hátra. A nyitott ajtóból
jól látszott az érkező Gregor.
Bones közém és a közelítő vámpír közé ugrott. Inkább csak
éreztem, mint láttam, hogy Mencheres is hozzánk siklik.
– Nem vagy szívesen látott vendég itt, Álomfogó – mondta
Mencheres vérfagyasztó udvariassággal.
– Mencheres! – biggyesztette ajkát hidegen Gregor. – Azt
hitted, győzni fogsz, amikor elvetted az emlékeit, engem pedig
bebörtönöztél, de kudarcot vallottál. Mindenki tudja már, hogy
Catherine és énköztem kötelék van, és törvényeink világosan
kimondják, hogy ha valamely összejövetelen jelen van az egyik
házasfél, akkor a másiknak sem lehet megtiltani a belépést.
Gregornak igaza volt. Miért is nem gondoltam erre? És a
mellettem álló több ezer éves vámpír miért nem gondolt rá? A

285
fenébe is, hol vannak Mencheres híres látomásai, amikor szük-
ség lenne rájuk?
– Még sosem mondtak nekem nagyobb sértést annál, mint
hogy a feleséged vagyok – nyögtem ki. – Hol van anyám, Gre-
gor?
Vlad is közelebb húzódott. Ha Gregor támadni akar, akkor
először mozdulatlanná dermesztik, aztán ropogósra sütik.
Lehet, hogy mégiscsak jó lesz a buli.
– Éles nyelveddel csak további büntetésre kárhoztatod ma-
gad – felelte Gregor, és besuhant a házba.
Bones váratlanul elmosolyodott, és lassú mozdulattal végig-
simított a karomon.
– Nem szereted a nyelvét? Érdekes. Én többek közt azt sze-
retem benne a legjobban.
Gregor dühösen előrelendült – aztán megtorpant, és végig-
mérte Mencherest meg Bonest. Végül zengő hangon elnevette
magát.
– Nem – mondta. – Nem fogom én bevinni az első csapást a
fegyvernyugvás ellenében. Majd eljön a mi napunk is, chien,
de nem ma. Igazából azért jöttem, mert ajándékom van
Catherine számára.
Rodney előretört a sokadalomban, és majdnem akkora gyű-
lölettel méregette Gregort, mint én. Gregor nem törődött vele.
Mosolyogva pillantott maga mögé egy nőre, aki a ház felé tar-
tott. Vörös ruhát és fehér szőrmebundát viselt. A kezében szíj,
melynél fogva egy vámpírt vonszolt maga után a földön.
– De hisz te halott vagy! – tört ki belőlem.
A vörösbarna nő nevetett.
– Oui, Catherine. Te csak tudod, hisz te öltél meg. De elkö-
vettél egy hibát. Vámpírvért adtál nekem, mielőtt végeztél ve-
lem, és aztán visszaküldted a testem Gregornak, a fejemet is
mellékelve. Merci érte. Máskülönben nem tudott volna
ghoulként újjáéleszteni.

286
 Cannelle végig vigyorogva mondta el mindezt. Én legszíve-
sebben megpofoztam volna magam. Hát persze. Cannelle nyelt
Ian véréből, épp mielőtt szíven szúrtam volna. Gregor ezt meg-
tudhatta az álmaimból, mint ahogy megtudott sok minden mást
is. Cannelle mindig is vámpír akart lenni, de végül a segítsé-
gemmel ghoul lett belőle.
Cannelle belerúgott a mellette kuporgó vámpírba. Egy nő
volt az, akinek arcát hosszú, sötét haj takarta… és megfagyott
ereimben a vér.
– Nem – suttogtam.
A vámpír felemelte a fejét, a haja oldalra hullott – én pedig
odaugrottam hozzá.
– Anya!
Bones visszarántott. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadul-
ni, és iszonyodva néztem a valaha kék szem körül izzó zöld
gyűrűt.
– Catherine. – Anyámnak remegett a hangja, ami iszonyta-
tóan szokatlan volt egykori magabiztos, parancsoló stílusa
után. – Ölj meg, kérlek.
– Bones, engedj el!
De Bones kíméletlenül szorított és visszahúzott. Mellettünk
Spádé fogta vissza hasonlóképpen Rodney-t, és a ghoul átkokat
szórt Gregorra. Mencheres előlépett, és mutatóujját Gregor
mellkasa felé szegezte.
– Mit jelentsen mindez?
Gregor hátravetett fejjel hahotázott.
– Ez az én ajándékom a feleségemnek. Látod, milyen kö-
nyörületes vagyok? Most Catherine örökre maga mellett tud-
hatja az anyját… már ha Cannelle-nek már nem lesz szüksége a
szolgájára.
Cannelle elmosolyodott, és arcon rúgta anyámat, aki eldőlt.
– Ezért megöllek, Gregor!

287
 Dübörgés kezdődött a fülemben. Először azt hittem, hogy az
öklöm pufogása Bones testén, aki teljes erőből szorított. De az-
tán rájöttem, hogy nem innen jön a hang. Hanem belőlem.
Cannelle szeme kidülledt. Meglepett mormogás támadt. Az
emberek döbbenten bámultak. Apollyon előrejött a tömegből,
és rám meredt.
– Ennek ver a szíve! Miféle trükk ez?
Nem tudom, ki vitte be az első ütést, de egyszeriben tömeg-
verekedés tört ki. Apollyon és a ghoulok üvöltve rohantak fe-
lém.
– Vidd el Catet – csattant fel Bones, és átpasszolt Vladnak,
aztán belevetette magát a küzdelembe. Vlad hasonlóképpen
erősen lefogott és hátrálni kezdett. Mencheres hálóként vetette
szét erejét, hogy próbálja elfojtani az erőszakot, de túl sok nagy
erejű élőhalott volt jelen ahhoz, hogy mindet semlegesítse. Elő-
ször kiáltások röpködtek a levegőben, aztán vendégek, ahogy
elmérgesedett a helyzet, és végül tűz is támadt, amikor Vlad
úgy döntött, távozik.
Védelmező lángfal emelkedett körénk, és Vlad a levegőbe
emelkedett, én a karjában. A következő pillanatban szétrobbant
a mennyezet a fejünk felett. Aztán a következő és a következő,
amíg nem maradt más fölöttünk, mint az éjszakai égbolt.
– Nem hagyom ott őket! – ordítottam, amikor kirepültünk a
tetőn tátongó lyukon.
– Máshogy nem megy – morogta Vlad, és olyan erősen szo-
rított, hogy hánytam volna, ha még tudok.
Bumm. Bumm. Bumm. A szívem egyre dörömbölt a mellka-
somban. Megszédültem tőle – az érzés elképesztően szokatlan
lett alig egy hét alatt. Kínzó képek kavarogtak az agyamban.
Anya. Édes istenem, anya! Vámpírrá változtatták. Ütik-verik és
pórázon tartják. Bones pedig ott küzd a veszély közepén. És
Gregor jókat röhög a markába.
– Mencheres majd elrendezi – jegyezte meg Vlad. Persze
ordítania kellett, ahogy egyre gyorsabban suhantunk. Még tü-

288
zes uszályt is húztunk magunk után, mint az üstökösök. – De
csak úgy, ha te nem vagy ott a Gregor elleni dühöddel és a rej-
télyes szívveréseddel. Ha maradtál volna, nem lenne vége, csak
ha már a fele társaság kipusztult.
Legszívesebben kiugrottam volna a karjából és visszarepül-
tem volna a helyszínre, de szomorúan tudomásul kellett ven-
nem, hogy Vladnak igaza van. Megint csak úgy áll a dolog,
hogy mindenki, aki fontos nekem, jobban jár, ha én nem va-
gyok ott.

Mikor kinyílt a szemem, eltartott néhány pillanatig, amíg re-

gisztráltam a környezetemet. Először azt tudtam, hogy egy autó
hátsó ülésén vagyok. Másodszor, hogy állunk. Harmadszor, a
számmal valakinek a nyakára tapadtam, és az ízéből tudtam,
hogy nem Boneséra.
Hátrahőkölve láttam, hogy Vlad az, akit éppen szívtam. Az
inge szét volt tépve, és egészen nekiszorítottam a kocsi csukott
ajtajának.
Vlad felült.
– Mi volt ez? – kérdezte higgadtan.
Szidtam magam, amiért elfelejtettem elmondani neki az ét-
kezésemet illető fontos apróságot, bár eddig nem nagyon törőd-
tem ezzel. Légi menekülésünk után Vlad fogta az első embert,
aki az útjába került, megbűvölte, és zöld pillantásával rávette,
hogy fuvarozzon el minket a legközelebbi vasútállomásra. Ott
felszálltunk az első vonatra. Utána ragaszkodtam hozzá, hogy
felhívjuk Bonest, aki persze nem vette fel. De Spádé és
Mencheres sem.
Vlad elhessegette aggodalmaimat, mondván, hogy biztosan
csak nem érnek rá. További próbálkozásaimnak elejét vette,
hogy egy órával később felkelt a nap, és én elájultam ültömben.
Ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem.
– Hallottál valamit Bones felől?
– Pár órája beszéltem vele. Nemsokára ide kell érnie.

289
 Miközben ezen rágódtam, észrevettem, hogy a szívverésem,
ami kiváltotta az egész balhét az éjjel, mostanra elnémult. Mi-
lyen vicces, hogy épp a ghoulok megnyugtatására szerveztük a
bulit, és erre most Apollyon rögeszméi újabb tápot kaptak.
Csak remélhettem, hogy Mencheresnek és Bonesnak sikerült
lecsillapítani a kedélyeket, és hogy én csodabogár vámpír lé-
temre kevésbé vagyok fenyegető jelenség a ghoulok számára,
mint félvérként.
Vlad összehúzta a gallérja maradványait, én pedig megpró-
báltam magyarázatot adni neki.
– Valami különös történt azután, hogy átváltoztam. A vám-
pírokra vetettem rá magam, ahelyett hogy embervérre vágytam
volna. Valamilyen oknál fogva a vámpírvér… vonz, és már te
is tudod, hogy időnként elkezd verni a szívem.
Még soha nem láttam Vladot ilyen meglepettnek.
– Elképesztő – motyogta.
Önkéntelenül is megnyaltam a számat. Vlad vérének más
volt a zamata, de ugyanúgy ízlett.
Vlad nézni kezdett, én pedig abbahagytam a nyalogatást.
Noha nem voltam tudatában annak, hogy csinálom, bűntuda-
tom volt azért, hogy egy barátomat szívtam ki.
– Ne haragudj – mormogtam.
Vlad csak a száját biggyesztette.
– Hát azt nem lehet mondani, hogy kiszámítható lennél, Cat.
Bárcsak az lennék. Először csodabogár voltam, aztán félvér,
most pedig még sokkal különcebb vámpír.
És most már anyám is vámpír. Anyám, aki világéletében
gyűlölte a vérszívókat, amint tudomást szerzett a létezésükről.
Anyám, aki tegnap ezért könyörgött, hogy öljem meg.
– Lehet, hogy át kell gondolnod a barátságunkat, Vlad, mert
vissza fogom szerezni az anyámat, még ha minden nyavalyás
vámpírtörvényt meg kell is szegnem érte.
Vladnak a szeme sem rebbent.
– Nem is vártam mást tőled.

290
 Erre nem válaszoltam, csak kinéztem az ablakon. A nap már
félúton járt a delelő felé. Órákig eszméletlen voltam. Minden
vámpírtörvényt félretéve is az maradt az igazi kérdés, hogy ho-
gyan válthatnám be a fogadalmamat, amikor a hajnal minden
erőmet elszívja. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs,
hol rejtette el anyámat Gregor. Mostanra már bárhol lehetnek.
– Cat! – Felpillantottam és láttam, hogy Vlad még mindig
engem néz. – Én ebben nem segíthetek, ezt jól tudod.
Apró, szomorkás mosolyt vetettem rá.
– Persze, tudom – Az eszemmel tudtam is, de a szívem mé-
lyén nagyon szerettem volna, ha Vlad mögöttem áll.
– Gregor legnagyobb gyengéje a kevélysége – jelentette ki
Vlad. – Azt használd fel ellene. Annak mindig bedől.
Még azelőtt megéreztem Bonest, hogy hallottam volna a ko-
csiját. Mivel ő változtatott át, elképesztő mértékben rá voltam
hangolódva. Most is érzékeltem a türelmetlenségét, mely mint-
ha dörzspapírként reszelte volna a tudatalattimat.
Már kint is voltam a kocsiból, mire a fekete Mercedes meg-
állt mellettünk. Bones kiszállt és elkapott, még mielőtt megszó-
lalhattam volna. Olyan keményen csókolt meg, hogy elakad a
lélegzetem, ha még lett volna. Aztán elengedett és a számat
fürkészte, miközben a szeme hirtelen bezöldült.
Tudtam, hogy érzi rajtam Vlad vérét. Az egyik felem men-
tegetőzni akart, a másik viszont azzal érvelt, hogy leginkább
neki kellene megértenie a helyzetet.
– Bones… – kezdtem.
– Ne izgulj – simított végig a számon. – Menjünk. Tepes…
– biccentett kurtán Vlad felé. – Viszlát legközelebb!
Vlad szokásos unott félmosolyával támaszkodott a kocsijá-
ra.
– Valamiért azt hiszem, hogy ez inkább előbb lesz, mint
utóbb.

291
 Harmincegy

Meglepetten hallottam, hogy mindössze hárman haltak meg az

éjszakai csetepatéban. Mivel hivatalos összejövetel volt fegy-
vernyugvási feltétellel, a legtöbb vendég fegyvertelenül érke-
zett. A három áldozat ember volt, akik nem éltek túl egy olyan
szabadkézi ereszd-el-a-hajam tusát, amit egy ghoul vagy egy
vámpír gond nélkül kibír. A fegyvernyugvás megsértését ille-
tően senki sem tudta – vagy nem akarta elmondani –, hogy ki
kezdte a verekedést. Menchereséknek sikerült annyira meg-
nyugtatniuk a közönséget, hogy ne kerüljön sor hadüzenetekre.
Gregor Cannelle-lel és anyámmal elhúzta a csíkot. És hogy
Apollyon meg a társai hogyan dolgozzák fel a szívverésem
példátlan estét… azt majd eldönti az idő.
Ez sokkal kevésbé izgatott, mint az anyám megmentésére
kovácsolt tervek. Bukarest felé menet egész úton ezen töpreng-
tem. Don és a régi csapatom nem segíthet. A bácsikámnak per-
sze vannak nemzetközi kapcsolatai, de nem olyan kiterjedtek,
mint az élőhalottaknak. Ő éppen olyan eszköztelen ebben az
ügyben, mint én. Már csak azért sem akartam őt felhívni, mert
nem akartam belemenni a „Most már vámpír vagyok” kezdetű
beszélgetésbe. Pillanatnyilag kisebb dolgom is nagyobb volt
annál, mint hogy legyőzzem a nagybátyám mélyen gyökerező
előítéleteit.

292
 Hajnali három után érkeztünk meg úti célunkhoz, egy hor-
rorfilmbe illő jókora házhoz. Tudtam, hogy közeleg a napkelte,
és hamarosan használhatatlan leszek. A délelőtt kiesése olyas-
mi volt, amire felkészültnek véltem magam az átváltozás előtt,
de azt nem sejtettem, hogy milyen súlyosak lesznek a körülmé-
nyek, amikor bekövetkezik. Most minden elvesztegetett pilla-
nat számított. Vajon mit művelhet Gregor anyámmal? Vagy
mit művelhet Cannelle? Korábban azt hittem, nem tehetnek
rosszabbat annál, mint hogy megölik. Tudhattam volna, hogy
Gregor nem lesz ennyire könyörületes.
Rodney fogadott minket. Ugyanolyan izzó düh lappangott a
tekintetében, mint amilyen nyilván az enyémben is. Hirtelen
indíttatásból megöleltem, és gombócot éreztem a torkomban,
amikor ő is megszorított. Bones a poklon is átkel, hogy vissza-
szerezze anyámat, de ő csak az irántam érzett szerelméből te-
szi. Nem anyámért. Anyámnak nem volt túl sok rajongója, ami-
ről csak ő tehetett, de most kimondhatatlanul sokat jelentett ne-
kem, hogy van valaki, akinek mégis fontos, minden hibájával
együtt.
– Kemény asszony – mondta Rodney. Szakálla dörzsölte az
arcomat. – Ha vissza tudjuk hozni, túl fogja élni. Nem számít,
mi most, vagy mit tettek vele.
– Azt akarta, hogy öljem meg – suttogtam. – Istenem,
Rodney, mindig azt mondogatta, hogy inkább meghal, mintsem
valaha is vámpír legyen.
– Túl fogja élni – ismételte Rodney. A hangja megkemé-
nyedett. – Neked is nehéz volt, amíg felnőttél, de neki is. Most
nagyon rémült, de nem adja fel. Az életemet teszem rá.
– Rodney, a törvények… – kezdte Bones.
– Ugyan már. – A ghoul elengedett, hogy szembenézzen
Bonesszal. – Ha nem ölöd meg nagyon hamar Gregort, akkor
én megyek utána, törvény és segítség ide vagy oda.
– Ne légy ostoba. Ez kész öngyilkosság lenne – csattant fel
Bones.

293
 Rodney hideg mosolyt villantott rá.
– Te mondogatod mindig, hogy senki sem él örökké.
Legszívesebben megint megöleltem volna Rodney-t, de azt
is tudtam, hogy Bonesnak igaza van.
– Szüksége lesz rád, ha visszatér – mondtam, ezúttal a logi-
ka fegyverével élve. – Tudod, hogy anyám meg én sok min-
denben nem értünk egyet. Te vagy az egyetlen, akire hallgat, és
ha meghalsz, nem fogsz tudni segíteni neki abban, hogy elfo-
gadja önmagát vámpírként.
Rodney rám pillantott, aztán szó nélkül visszament a házba.
Fogalmam sem volt, hogy ezzel azt mondja: várni fog, vagy
azt, hogy nem.
– Nem fog sokáig tartani, Cicuska – törte meg a súlyos
csendet Bones. – Gregor kezd kifogyni a trükkökből. Nemso-
kára kénytelen lesz találkozni velem, mert az emberei fel fog-
ják tenni a kérdést, hogy miért nem hajlandó szembenézni az-
zal, aki ellopta a feleségét, és aki párbajra is kihívta.
Ez elvonta gondolataimat anyámról.
– Mikor hívtad ki?
Bones sötét tekintete felvillant.
– Nyilvánosan hívtam ki, akkor, amikor Mencheres először
elmondta, hogy behatol az álmaidba.
Tudtam, hogy Bones már New Orleansban is meg akart
küzdeni Gregorral, de azt nem tudtam, hogy formailag is meg-
történt a kihívás. A gondolat, hogy Gregor ezt bármikor elfo-
gadhatja, és élethalálharcot vív majd Bonesszal, jeges féle-
lemmel töltött el.
– Erősebb, mint te. – A hangom alig volt több suttogásnál.
Bones felhorkant.
– Tudom, szivi, de nem ő lesz az első, aki erősebb nálam,
mégis összeaszalom. Elég, ha egyszer hibázik, és máris az
enyém.
Nem mondtam ki hangosan azt, ami összeszorította a szí-
vemet.

294
 És mi van, ha Gregor egyszer sem nem hibázik?

Két nap telt el Gregor nélkül. Rodney-val felváltva tapostunk

lyukakat a szőnyegbe a járkálásunkkal. Bones folyamatosan tü-
relemre intett bennünket. Ha Rodney egy kicsit is hasonlít rám,
akkor már rég meggyűlölte ezt a szót.
Egy dologra viszont jó volt a stressz: könnyebben fel tudtam
kelni a hajnal elmúltával. Most már lábra is tudtam állni egész
délelőtt, noha nagyjából úgy festettem, mint egy tántorgó ré-
szeg. A stresszen kívül azt is észrevettem, hogy minél többet
iszom Bonesból reggel, annál jobban ellenállok a felkelő nap
bénító hatásának. Talán valóban a helyes táplálkozás a jó
egészség alapja, nemcsak az embereknél, de a vámpíroknál is.
A mai nap igazi mérföldkövet jelentett az életemben: sike-
rült lemennem a harmadik emeletről a konyhába és vissza. Per-
sze két órába telt az, amit délután néhány pillanat alatt elintéz-
tem volna, mégis roppant elégedett voltam a teljesítményem-
mel, amikor kimerülten beleroskadtam a legközelebbi fotelbe.
– Holnap kimegyek – jelentettem ki. A közvetlen napfény
még keményebb diónak ígérkezett, de muszáj volt felturbózni
magam. Mostani állapotomban egy ember is könnyedén elbánt
volna velem a délelőtt folyamán.
– Van fogalmad róla, mekkora dolog az, hogy egyáltalán éb-
ren vagy? – mondta Bones, és Mencheres felé intett. – Mondd
csak meg neki. Én az első hónapban napkeltétől napnyugtáig
aludtam. A harmadik hónapban is nagy fegyvertény volt, hogy
egyáltalán valamikor fenn tudtam lenni napközben. Neked pe-
dig ez még csak a második heted, Cicuska.
– Valóban példátlan – helyeselt Mencheres.
Volt valami a hangjában, amitől rá kellett néznem. Elkaptam
egy villanást az arcán, de aztán visszasüppedt szokásos kifeje-
zéstelenségébe. Bones is megérezhetett valamit rajta, mert fel-
vonta a szemöldökét.
– Esetleg szeretnél még valamit hozzáfűzni, nagyuram?

295
 Egy ismeretlen vámpír lépett be a konyhába, elejét véve
Mencheres esetleges vallomásának. Biztosan Mencheres egyik
embere volt, bár Bones felé hajolt meg az egyiptomi vámpír
helyett.
– Mi az? – kérdezte Bones.
– Megbocsáss, de van valaki a telefonban, aki azt mondja,
hogy hívása van a számodra.
Felszaladt a szemöldököm. Bonesé is.
– Azért hív, hogy megmondja, van egy hívásom? – kérdezte
gyanakvón.
A vámpír feszengve nyújtotta feléje a telefont.
– A barátom, Lachlan az. Azért hívott, hogy szóljon: megke-
reste őt Chili, egy ismerős vámpír, akit Nathan hívott fel, aki
Kyoko vonalához tartozik és azt állítja, hogy egy Rollo nevű
vámpír megkereste, mert találkozott egy szellemmel, aki állító-
lag a tiédnek vallja magát…
– Fabian! – kiáltottam fel, és csak most döbbentem rá, hogy
a kudarcba fulladt buli óta nem is láttam őt.
Bones átvette a telefont, és minden megváltozott.

Kétmérföldnyi távolságra várakoztunk a roskatag moldovai

háztól, ahol Gregor fogva tartotta anyámat. Rodney mellettem
guggolt, különféle veszedelmesen görbülő pengékkel felszerel-
kezve. Bones a másik oldalamon kuporgott, olyan mozdulatla-
nul, mintha kőből faragták volna ki. Próbáltam utánozni, de
nem sikerült. A pillantásom türelmetlenül cikázott ide-oda. Hol
lehet Fabian? Már vissza kellett volna jönnie.
Spádé kúszott elő a bozótból. Miközben mi Fabainra vár-
tunk, ő ellenőrizte, nem közelednek-e ellenséges erők hátulról.
Egy biccentéssel nyugtázta, hogy mi vagyunk az egyetlenek,
akik a fagyos tájékon rejtőzködnek. A szél kifújta Spádé éjfe-
kete haját az arcából, amikor tekintetét előreszegezte, ugyanar-
ra, amerre Bones.

296
 Egy örökkévalóságnak tűnő idő után homályos villanás
bukkant fel a fák közt, és megpillantottuk a deres föld felett su-
hanó Fabiant.
– Gregor nincs itt, de Cannelle viselkedéséből ítélve nemso-
kára megérkezik – jelentette a szellem, amikor elért minket. –
Most körülbelül egy tucat őrszem van a helyszínen. És még
jönnek majd többen is Gregorral.
Bones nem vette le a szemét arról, amit a távolban kémlelt.
– Akkor most van a megfelelő pillanat. Fabian, őrködj az
úton. Gregorék érkezésének első jelére gyere és szólj nekünk!
A szellem bólintott, és áttetsző vonásaira eltökéltség ült ki.
– Nem fogok csalódást okozni!
A mai napon már körülbelül tizedszer öleltem volna meg
Fabiant, ha tudom. Sosem gondoltam, hogy egyszer egy szel-
lem adósa leszek, Fabiannak viszont máris többel tartoztam,
mint amit valaha is képes leszek neki meghálálni. A katasztro-
fális parti után Fabiannak volt annyi lélekjelenléte, hogy Gre-
gor nyomába eredjen, és befészkelte magát Gregor vagy a kör-
nyezete járműveibe. Jellemző az élőhalott előítéletességre,
hogy Gregornak fel sem tűnt, hogy követik, pedig ő vagy va-
lamelyik embere biztosan megpillantotta néha Fabiant. A ke-
vélység veszélyes dolog.
Fabiannak az volt a legnehezebb, hogy Gregor búvóhely-
ének felderítése után kapcsolatba lépjen velünk és tudassa az
eredményt. A fantomok nem tudnak telefonálni, e-mailezni
vagy levelet küldeni. A szellemek általános megvetettsége mi-
att, ami lehetővé tette, hogy kémkedjen, most viszont nehéz
volt olyan vámpírt találnia, aki hajlandó volt meghallgatni, és
megejteni a láncolat első telefonhívását.
Amíg meg nem érkeztünk, azt sem tudhattuk, hogy Gregor
még a házban van-e egyáltalán. Teljes másfél nap telt el, mire
Bones megkapta azt a bizonyos telefonhívást. Újabb órákba
telt, mire eljutottunk Moldovába, aztán még néhány órába,
amíg felderítettük a terepet és kizártuk a csapda lehetőségét.

297
Nem mintha nem bíztunk volna meg Fabianban, de fennállt az
esély, hogy Gregor esetleg mégis felismerte, és összerakta ma-
gában a képet. Eddig azonban úgy tűnt, hogy a házbélieknek
sejtelmük sincs a közelgő támadásról.
Aggodalmasan fürkésztem az eget. Eddig minden jól ment,
viszont még fél óra, és hajnalodni kezd.
Mintha hallaná a gondolataimat, Bones a szemembe nézett.
– Hátul kéne maradnod, Cicuska.
Kapásból ellenkezni akartam, hevesen és szemtelenül. El-
végre az én anyám sínylődik abban a házban, úgyhogy nem fo-
gok malmozni, amíg rendbe jönnek a dolgok.
Aztán végignéztem a többiek arcán. Mindnyájan az életüket
kockáztatják az én anyámért, ráadásul az élőhalott-törvényeket
is megszegik, és csak én vagyok ilyen érzékeny a hajnalra. Per-
sze már ébren tudok maradni, esetleg járok is, ha kell, de hogy
harcoljak… Azt nem. Még akkor sem lennék rá képes, ha
anyám élete, vagy éppen az enyém múlna rajta.
– Rendben – feleltem, és láttam, hogy Bones szemöldöke
megugrik, mintha ez lenne az a válasz, amit a legkevésbé várt
tőlem. – Adjátok ide a detonátort. Szükség lehet a figyelemel-
terelésre, ha Gregor idő előtt visszaér.
Spádé bólintott, és a kezembe nyomta az övében tartott rob-
bantószerkezetet. Több csomag TNT-t erősítettünk a fákra, a
lehető legközelebb a házhoz. Ha úgy alakul, a robbanások nem
sokat ártanak az élőhalottaknak, legfeljebb közvetlen közelről,
viszont jókora zűrzavart keltenek. És időnként ez adja meg azt
a hajszálnyi különbséget élet és halál – vagy megmenekülés és
fogság – között.
Bones gyors, kemény csókot nyomott a számra.
– Nem jövök vissza anyád nélkül – fogadkozott.
– Ilyet ne mondj – szaladt ki belőlem. – Ha bármi történik,
ha túl veszélyes lenne most elhozni, inkább gyere vissza egye-
dül. Majd kitalálunk valami mást.

298
 Rodney kúszva megindult az aljnövényzetben. Spádé ünne-
pélyes pillantást vetett rám, és követte. Bones megsimogatta az
arcomat, aztán ugyancsak elindult. Fabian is elsuhant. Ott ma-
radtam egyedül, de legalább nem volt szükségem messzelátóra,
hogy tekintettemmel kövessem őket a ház felé. Kint négy őr
strázsált, és Fabian szerint még legalább nyolcan tartózkodtak
bent, plusz Cannelle. Csak a meglepetés erejére támaszkodhat-
tunk a négyszeres túlerővel szemben, és erősen kételkedtem
benne, hogy Gregor gyenge legényeket hagyott hátra őrködni.
Noha alig két mérföldet kellett megtenniük, Boneséknak
több mint tíz percükbe telt, bár alig mozdult körülöttük a fű.
Mire odaértek, kész idegroncs lettem. Majdnem kibújtam a bő-
römből a félelemtől, tehetetlenségtől és idegességtől. Vajon az
őrök azt a parancsot kapták, hogy azonnal öljék meg anyámat,
ha támadás éri őket? Bones, Spádé vagy Rodney képes lesz
időben odaérni anyámhoz anélkül, hogy megöletnék magukat?
Istenem, add, hogy sikerüljön!
Nem bírtam magammal – kúszni kezdtem a ház felé, miköz-
ben megfogadtam magamnak, hogy csak egy mérfölddel me-
gyek közelebb. Épp csak annyira, hogy lássam, mi történik. A
fák közül elég rosszul lehetett szemmel tartani a házat.
A ház körül harminc méterre megszűnt a magas fű, úgyhogy
Boneséknak nem maradt fedezékük. Minden ízemben megfe-
szültem, amikor láttam, hogy a három férfi egyszerre áll fel,
hogy megrohamozza a házat.
A négy őr riadót kiáltott, de vad örömmel töltött el, mikor
láttam, milyen gyorsan végeznek velük. Bones egymaga kettőt
intézett el, az egyiket távolról, ezüst dobótőrrel, a másikat kö-
zelről, ugyancsak ezüstpengével. Spádé és Rodney is rövid
úton végzett a maga emberével, aztán különböző irányokból
hatoltak be a házba.
Odabentről újabb kiáltozás hallatszott. Gyorsabban kezdtem
kúszni, alacsonyan, de úgy, hogy lássam a házat. Gépfegyverek
ugattak fel szörnyű staccatóban. Női hang sipított dühödt ak-

299
centussal. Cannelle. Amikor eszembe jutott az anyámat pórá-
zon vezető és rugdosó perszóna, éppannyira kívántam az ő ha-
lálát is, mint Gregorét.
Éppen odaértem a magamnak kiszabott határvonalhoz, ami-
kor Fabian röppent oda hozzám vadul integetve.
– Gregor visszajött! – kiáltotta.
A francba.
– Menj és szólj Bonesnak – helyeztem készenlétbe a detoná-
tort. Egyre erősödő kétségbeeséssel szemléltem az eget. Túl
közel járt már a hajnal ahhoz, hogy belevessem magam a küz-
delembe, de néhány gombot azért még meg tudtam nyomni.
Legalább ennyit segítek.
Fabian beleolvadt a ház falába. Nem vacakolt azzal, hogy a
kilőtt ablakot használja. Izgatottan számoltam a másodperce-
ket, amíg újra fel nem bukkant a tető fölött. Mintha a bal olda-
lam felé mutatott volna, ahonnan kerékcsikorgás hallatszott. A
francba, hogy ez a Gregor ilyen fineszes egy vérszívó. Nem fog
egyenesen a házhoz hajtatni, hogy könnyű célpontot nyújtson.
Inkább az erdőn tör át, hogy ő is meglepetésszerűen támadhas-
son.
Intettem Fabiannak, miközben vigyáztam, hogy fedezékben
maradjak, a szellem pedig leereszkedett, és mintha belecsúszott
volna a talajba. Hamarosan újra felbukkant, közvetlenül előt-
tem, alig néhány centiméterre az arcomtól.
– Mondd, hol vannak – suttogtam.
Fabian újra eltűnt a földben. Vártam, és az idegeim pattaná-
sig feszültek. Aztán Fabian szellemfeje előbukkant a talajból,
mint valami fura kerti lámpa.
– Kerülnek egyet – mondta alig hallhatóan. – Épp erre tarta-
nak, de kicsit feljebb, mint ahol most vagyunk.
Sötéten elmosolyodtam. Akkor éppen a TNT-mezőnél men-
nek majd el. Gyerünk, Gregor. Mutasd meg magad.

300
 Kívánságom hamarosan teljesült, amikor neszt hallottam a
bozótosból körülbelül ötvenméternyi távolságra. Húsz méter.
Tíz. Már majdnem megvan. Majdnem…
Akkor aktiváltam a tölteteket, amikor Gregor és testőrei a
legközelebb haladtak el a legjobban megpakolt fák mellett.
Egyik robbanás a másik után visszhangzott, és Gregorék szét-
szóródtak – nem tudták, hol lesz a következő detonáció. Ez
egyben hangos jelzés is volt Bonesnak, hogy azonnal ki kell
jönniük, akár megvan anyám, akár nincs. Gregor tucatnyi
újonnan érkezett emberével szemben nincs esélyük. Nem vár-
hatnak tovább.
Gyűlölködve meredtem az egyre világosodó égre. Ha csak
egy órával lenne korábban, még tudnék harcolni! Segíthetnék
megmenteni anyámat, vagy elintéznék néhány őrt, vagy egy-
szerűen csak csinálhatnék valamit azon kívül, hogy nem foga-
tom el magam.
A ház egyik ablaka kirobbant, és két alak vetődött ki rajta a
szabadba. Felismertem őket, és jeges elégtétellel nyugtáztam,
hogy Bones az egyik. Cannelle torkára fonta a kezét, megrán-
totta és letépte a nő fejét. Adieu, lotyó, gondoltam, amikor
Bones elengedte az élettelen testet. De a győzelmi mámor rövid
életűnek bizonyult. Gregor valami parancsot kiáltott franciául,
és mind a tizenkét testőre rárohant Bonesra.
Már nem törődtem azzal, hogy láthatatlan maradjak. Felpat-
tantam, amikor Spádé kirohant a házból. Ezüstkéseket szórt a
barátja támadóira, hogy magára vonja figyelmüket. A gyáva,
gondoltam keserűen, mikor láttam, hogy Gregor hátramarad a
ház túlsó sarkánál. Most mit fogsz tenni, Álomfogó? Elfutsz,
amíg még teheted, vagy maradsz és harcolsz?
Valaki kirúgta a bejárati ajtót. Elállt a lélegzetem, amikor
megpillantottam Rodney-t, a karjában anyámmal. És anyám
mozgott. Él. Ó, köszönöm, istenem!

301
 Gregor elvicsorodott és kardot rántott. Rodney megtorpant
és megpördült, anyámmal együtt. Gregor pengéje megvillant a
hajnali derengésben, ahogy megindult feléjük.
Bones és Spádé fejenként hat-hat vámpírral küzdött. Egyi-
kük sem siethetett Rodney segítségére. Futásnak eredtem, és
szitkozódva kaptam elő a késeimet. Gregor túl messze volt ah-
hoz, hogy eltaláljam. Istenem, miért is nem tudok gyorsabban
futni?
Rodney letette anyámat, futólag megsimogatta a véres arcot,
aztán szembefordult Gregorral. Csak két kése maradt, és Gre-
gor sokkal erősebb volt nála.
– Gregor! – ordítottam.
A hamuszőke fej megrándult, amikor Gregor meglátta, hogy
premier piában feléjük rohanok.
– Catherine! – Inkább láttam, mintsem hallottam Gregort.
Ebben a pillanatban, amíg elvontam Gregor figyelmét,
Rodney elhajította az egyik tőrét. Mellbe találta Gregort, de
Gregor olyan fürgén rántotta ki magából, hogy nem érhette a
szívét. Gregor visszafordult Rodney felé, és lesújtott a kardjá-
val.
Kitérés helyett Rodney rohamot indított. Teljes élőhalott-
erejével ellökte Gregort. Az megtántorodott, de nem esett el.
Rodney felemelt kése már nem ért célba. Gregor elkapta a
csuklóját és keményen a földre rántotta, kihasználva a lendüle-
tét. Aztán a hosszú kardpenge egyenes, könyörtelen ívben le-
csapott.
Anyám odarohant.
– Rodney, ne! – sikoltotta.
Gregor nem nézett fel, amíg a penge át nem vágta Rodney
nyakát. Gregor ekkor rám pillantott és elmosolyodott.
Nem fordítottam el a tekintetem smaragdzöld szemétől. Ak-
kor sem, amikor anyám felé rúgta Rodney levágott fejét, majd
kimért, ráérős léptekkel megindult felém.

302
 Mintegy álomban, megálltam. Leejtettem a késeimet és néz-
tem, hogyan közeledik Gregor. Hallottam Bones kiáltását, de
csak nagyon távolról. A mellkasomban tompa dübörgés kezdő-
dött, és tudtam, hogy a szívem indult be újra, de most már ez
sem számított. Csak az ereimben szétáradó csillapíthatatlan düh
létezett, mely hullámokban csapott át rajtam, amíg a robbanás
küszöbére nem kerültem.
Ezért is nem tűnt annyira meglepőnek, amikor a fű hirtelen
lángra kapott körülöttem. A szemem elé ereszkedett vörös kö-
dön át tulajdonképpen egészen természetesnek találtam. A fű
nem maradhat meg, hogy beszívja Rodney kiontott vérét. És
nem maradhat meg a ház sem, amelyben Gregor anyámat kí-
nozta. Legyen minden a tűz martaléka. Minden.
Narancsvörös lángok rohantak a fűben a ház oldala felé, az-
tán felkúsztak rajta, és elborították a tetőt. Aztán Gregor körül
is fellobbant a fű, és a tűz belekapott a lábába. Ez tetszett, de
nem volt elég. Azt akartam látni, hogy a bőre megrepedezik és
felhasad. Hogy körülötte minden pislákoló hamuvá változik.
Méghozzá azonnal.
A fák recsegve robbantak körülöttem, de én nem fordítottam
el a pillantásom Gregorról. Égj. Égj. Csak erre tudtam gondol-
ni. Csak ez tűnt valóságosnak, nem pedig anyám zokogása
Rodney teste felett, vagy Gregor sikoltozása, ahogy elborítják a
lángok.
– Catherine, hagyd abba! – ordította Gregor.
Futólag eltűnődtem. Miért gondolja Gregor, hogy én vagyok
a felelős ezért a klassz tüzért? Biztosan Spádé szórt szét valami
robbanóanyagot útközben. Vagy Bones. Most, hogy Gregort le-
foglalja a lángolás, el kellene vinnem innen anyámat. De nem
tudtam rávenni magam, hogy megmozduljak. A harag forró,
diadalmas hullámai a földhöz szegeztek. Égj. Égj.
– Cicuska!
Bones hangja kizökkentett a transzból. Ránéztem, és cso-
dálkoztam, mitől tűnik vörösnek és kéknek. Mint ahogy min-

303
den más is. Bones ledöfte az előtte álló vámpírt és félrelökte.
Miután nem maradt közöttünk senki, láttam, hogy az arca
megdermed a döbbenettől.
Megbűvölten bámulta a derekamat. Én is odanéztem – és el-
állt a lélegzetem. A karom könyöktől lefelé kék volt, és vibráló
lángok borították, amelyeket meg sem éreztem. Mindkét ke-
zemből narancs és vörös nyalábok csaptak ki, és egészen a ház
tetejéig mindent felperzseltek maguk előtt.
Bones odarohant hozzám és magához rántott, mit sem tö-
rődve a lángokkal.
– Charles, hozd Justinát! – kiáltotta, és ekkor hirtelen kifu-
tott alólam a talaj. Szemem vörös-kék ködén keresztül még lát-
tam, Spádé felkapja anyámat és a levegőbe röppen. Gregor és a
ház tovább lángolt alattunk, s Gregor hemperegni kezdett az ép
füvön. Sikerült elég gyorsan kioltani a régi lángokat ahhoz,
hogy az újak ne emésszék el.
Gyilkos, gondoltam, és újra feltámadt bennem az izzó harag.
Vörösség ereszkedett a szemem elé, és Gregor felsikoltott. Új
lángok támadtak fel körülötte.
A felhők tovaúsztak, és a nap egy sugara az arcomra vetült.
Mintha fejbe rúgtak volna. A látásom kissé kitisztult a vörös-
ből. Ugyanebben a pillanatban Bones a nyakamba mélyesztette
az agyarait és szívni kezdett.
Utolsó emlékeim a hajnal tündöklő színei voltak, melyek az
alattunk táncoló lángokra emlékeztettek.

304
 Harminckettő

Puszta betonfalakra esett a pillantásom, amikor kinyitottam a

szemem, és egy sötét alak hajolt fölém.
– Jól vagy, Cicuska?
Bones kormos arca sötétlett fölöttem. Az egész szobában
erős füstszag uralkodott. Azonnal a kezemre pillantottam –
ártatlanul pihentek a hasamon. Talán csak képzeltem mindazt,
ami történt.
Olyan hirtelen ültem fel, hogy a fejemet belevertem
Boneséba. Mencheres is ott állt kicsit arrébb a betonkamrában,
ami a vámpírőrző cella volt.
– Nyugi, szivi – simított végig a karomon Bones.
Abban reménykedtem, hogy a robbanások elindítása után
elájultam, és mindaz, ami később történt, szörnyű álom volt
csupán.
– Anyám? Rodney?
– Anyád biztonságban van. Rodney-nak vége – felelte resze-
lős hangon Bones.
Rodney halála ezek szerint valóság, ami azt jelenti, hogy a
tűzvész is az volt. Azok a lángok. Belőlem jöttek.
Nem akartam elhinni, de világosan emlékeztem rá, milyen
elragadtatással engedtem szabadjára a gyűlöletemet és dühö-
met, ami valamiképpen tűz formájában jelentkezett.

305
 – Képes vagyok a pirokinézisre.
Fennhangon mondtam ki ezt, és figyeltem Bones arcát. Tit-
kon abban bíztam, hogy ő majd szolgál valamilyen más magya-
rázattal a történtekre. De nem így lett.
– Úgy tűnik.
– De hogyan? – kérdeztem, és ernyedt rongycsomókként ló-
gattam le lábaimat a priccs széléről. Az egész testemet átjárta a
kimerültség. – Te mondtad, hogy a vámpírok egyéni képessé-
gei évtizedekig nem kerülnek felszínre. És én azt hittem, hogy
közvetlen kapcsolatban vannak a nemző képességeivel is. De te
nem vagy piró, Bones, hacsak nem titkolsz valamit előlem.
– Semmit sem titkolok előled, és még ha az emberi éveidet
beleszámítjuk, akkor sem láttam még soha vámpírt, sem Mes-
tert, sem mást, akinél az átváltozása után ilyen hamar megnyil-
vánult a képessége.
Bones frusztráltnak tűnt. Mencheresre sandítottam, aki hű-
vös, szénfekete pillantást vetett rám. Az ő szemében nem volt
sem zavar, sem meglepettség – és egyszeriben rájöttem, miért.
– Te rohadék – suttogtam.
Bones először azt hitte, hozzá beszélek, de aztán követte a
tekintetemet az egyiptomi vámpír felé, aki nem szólalt meg.
– Ő végig tudta. – A hangom kezdett emelkedni, akárcsak a
dühöm. – Tudta, hogy Gregor nem egy vízióban látott engem
és nem azért akart megszerezni, mert félszerzet vagyok, vagy
mert belém szeretett. Tudta, hogy Gregor vámpírként látott en-
gem, aki mindent felgyűjt maga körül, mint a görögtűz. Ezért
kellettem Gregornak, hogy ezt az erőt tudja irányítani rajtam
keresztül. De Mencheresnek is ez kellett. Ezért is vett el Gre-
gortól és zárta őt be annyi évre. Azt akarta, hogy az ő oldalán
álljon az erőm. Emiatt volt az egész!
Bones nem kérdezte meg Mencherestől, hogy igaz-e mind-
ez. Barna szeme zöldre változott, amikor végigmérte a férfit,
akit több mint kétszázhúsz éve ismert.
– Ezért meg kellene ölnöm téged – vicsorogta.

306
 Mencheres arckifejezése változatlan maradt. A síküvegben
is több érzés van.
– Talán meg is teszed. A jövőre vonatkozó vízióim csak a
mai reggelig terjedtek, úgyhogy feltételezem: hamarosan meg-
halok. Most, hogy te vagy a vonalam társuralkodója, és Cat is
veled van, az embereim a pusztulásom után is biztonságban
lesznek.
Áthatolhatatlan maszkja lehullt, s arcára dacos eltökéltség
ült ki.
– Igen, tizenkét évvel ezelőtt azért vettem el Catet Gregor-
tól, hogy az enyém legyen az ereje, és ne Gregoré. Ezenfelül én
adtam neked azt a tippet, ami miatt elmentél abba a bárba ott,
Ohióban azon az estén, amikor először találkoztatok, Bones. Ez
túl sok manipuláció neked? Nekem nem. Ezernyi ember szorul
a védelmemre a vonalamban, ami többet kell, hogy jelentsen
nekem, mint a te jelenlegi érzéseid. Ha te is olyan sokáig élet-
ben tudsz maradni, mint én, majd megtanulod, hogy hidegnek
és manipulatívnak kell lenni, még azokkal is, akiket szeretsz.
Bones keserűen horkantott.
– Azt mondod, szeretsz? Nyilvánvalóan puszta sakkbábunak
használtál.
Mencheres sötét tekintete nem rebbent.
– Mindig is szerettelek. Mintha a saját fiam lennél.
Bones odament Menchereshez. Még mindig ugyanaz a ruha
volt rajta, mint korábban. Véres volt, kormos és sáros… és ma-
radt nála néhány ezüsttőr.
Mencheres meg sem mozdult, és nem lehetett érezni hatal-
mas ereje kisugárzását, amikor Bones elővette az egyik kést.
– Ennyire biztos vagy magadban? – húzta végig a penge he-
gyét Mencheres mellkasán Bones. – Ennyire bízol benne, hogy
meg tudsz állítani, mielőtt megforgatnám ezt a kést a szíved-
ben?
Szerettem volna felugrani és közéjük állni. Nem a
Mencheres miatti aggodalomból, hanem azért, mert ha Bones

307
támad, és Mencheres védekezni kezd, az a kés akár Bones szí-
vében is végezheti. De a lábaim továbbra sem engedelmesked-
tek.
– Meg tudnálak állítani, de nem fogom megtenni – mondta
Mencheres elcsigázottan. – Ha meg kell tenned, hogy meg-
bosszuld, amit csináltam, tedd meg. Már így is többet éltem a
kelleténél.
– Bones – suttogtam, de magam sem tudtam, hogy mit aka-
rok: hogy dobja el azt a kést, vagy hogy használja.
Bones keze megfeszült a markolaton. Mencheres továbbra
sem mozdult. Vártam, és úgy éreztem, mintha visszatartanám a
lélegzetem, pedig már nem is volt légzésem.
Bones keze megvillant, és a kés visszakerült az övébe.
– Egyszer megérdemeltem volna a halált tőled, Mencheres,
te mégis életben hagytál. Most én hagyom meg a te életedet,
így kvittek vagyunk. De ha még egyszer hazudsz nekem vagy
felhasználsz, akkor vége.
Bones hátralépett. Mencheres mintha egy kicsit ellazult
vagy megkönnyebbült volna. Nem voltam biztos benne. Aztán
Bones leült mellém, és rátette a kezét hasznavehetetlen lábam-
ra.
– Ne legyen több titok. Honnan van Catnek ez az ereje? Túl
fiatal hozzá, és tőlem sem kaphatta, akkor hogyan lehetséges?
Mencheres beletúrt szénfekete hajába, csak aztán válaszolt.
– A vámpírok azért isznak embervért, hogy magukba szív-
ják a halandókból azt az életerőt, ami bennük már nincs meg.
Cat viszont nem iszik halandó vért, mert igazából nem is halott.
Leesett az állam. Bones nem reagált.
– Folytasd!
– Neki ver a szíve, ha elragadják az érzelmei – folytatta
Mencheres. – Ez annak a bizonyítéka, hogy még maradt benne
élet. E miatt az élet miatt a teste visszautasítja az embervért,
mivel nincs szüksége az abban lévő életerőre. Energiára vi-
szont szüksége van a létezéshez. Mint ahogy a haldokló ember

308
magába szívja a vámpírvér energiáját az átváltozáshoz, ő ebben
a halálközeli állapotában ugyancsak élőhalott energiát szív ma-
gába, valahányszor vámpírokból táplálkozik.
De hát én csak Bonesból ittam. Várjunk csak… És
Vladból…
Ettem Vladból, aki képes a pirokinézisre. Csakugyan lehet-
séges lenne, hogy a vérével együtt magamba szívtam a tűz fe-
letti hatalmát is? Csak így lehet. Semmi mással nem lehet ma-
gyarázni a tegnapi tűzijátékot. És azt is észrevettem, hogy va-
lahányszor Bonesból iszom, erősebb leszek. Sokkal erősebb,
mint egy új vámpírnak lennie kellene.
Nyeltem egyet.
– Gregor tudja, honnan van a képességem?
– Gregor víziói korántsem olyan erősek és gyakoriak, mint
az enyémek. Ő csak az erődet látta. A forrását nem ismeri. Va-
lószínűleg azt hitte, hogy több időre van szükséged, mire kifej-
lődik benned, különben már tizenhat évesen átváltoztatott vol-
na.
Ismerve Gregort, ezt el is tudtam hinni. Ez azt is megmagya-
rázta, eddig miért nem félt tőlem. Nem gondolta, hogy ilyen
hamar szert teszek az új képességeimre.
– Ezek a dolgok maradandók? Vagy elhalványulnak, ha
többé nem iszom azokból a bizonyos vámpírokból?
Mencheres elfordította a tekintetét.
– Nem tudom – felelte. – Megmondtam: már nem látom a
jövőt. Sem a tiédet, sem másét.

Mivel ennél többet pillanatnyilag nem lehetett kezdeni az „ál-

lapotommal”, elmentem meglátogatni anyámat. Szegény a pok-
lok poklát járta meg az elmúlt néhány hétben. Hogy úrrá le-
gyek testem tehetetlenségét, megint ittam Bonesból, és némi-
képp nyugtalanított, hogy milyen gyorsan hat. Olyan büszke
voltam a haladásomra, és erre kiderül, hogy tulajdonképpen
nem is önmagamnak köszönhetem. Félvérből jobbára halott

309
energiapióca lettem. Csak silány vámpírutánzatnak éreztem
magam, azaz még nagyobb csodabogárnak, mint eddig.
Mikor nem felfelé indultunk anyámhoz, hanem lefelé, végig
egy szűk folyosón az alagsorban, meglepetten láttam, hogy őt
is vámpírőrző cellában tartják.
– Miért? – kérdeztem. – Még nem esett túl a vérszomjas
időszakon?
– A saját épsége érdekében – felelte Bones. – Megpróbált
kárt tenni magában. Nem is egyszer.
Jaj, ne. Összehúztam magam, s Bones biccentett az őrnek,
hogy engedjen be minket.
Anyám a sarokban kuporgott. Úgy tűnt, ő sem zuhanyozott,
nem is öltözött át. Hosszú barna fürtjei vértől és sártól ragacso-
san lógtak. Még csak fel sem pillantott az érkezésünkre.
– Anya – mondtam halkan. – Én vagyok az, Catherine!
Erre felkapta a fejét. Elállt a szavam a rám szegeződő mé-
regzöld tekintettől és a kivillanó agyarkezdeményektől.
– Ha valaha is szerettél, mondd, hogy meg fogsz ölni, mert
nem tudok így élni.
A kezem ökölbe szorult, és a szívembe izzó fájdalom hasí-
tott.
– Nagyon sajnálom, ami történt – kezdtem, és még sosem
éreztem magam ennyire tehetetlennek. – De még…
– De még mi? – csattant fel. – Élhetek tovább gyilkosként?
Embereket öltem, Catherine! Feltéptem a torkukat és megöltem
őket, ők pedig küzdöttek az életükért. Nem élhetek együtt ez-
zel!
Csak a düh akadályozott meg, hogy elsírjam magam. Az a
szemét Gregor embereket tett be anyám mellé az átváltoztatás
után, pedig tudta, mi fog történni. Egy vámpír sem tudja meg-
állni az első vérszomj rohamában, hogy halálra ne szívja az ál-
dozatát. Ha Bones nem lett volna eleve halott, én is többször
megöltem volna saját eszelős éhségemben.
– Nem a te hibád volt – nyögtem ki kétségbeesetten.

310
 Anyám undorral fordult el.
– Te ezt nem érted.
– De én igen.
Bones kimért hangjára anyám feltekintett.
– Én pontosan értem – folytatta. – Ian akaratom ellenére vál-
toztatott át, halálra szívott, pedig ellenkeztem. Aztán egy teme-
tőben tértem magamhoz, a karomban egy feltépett torkú fiúval,
számban pedig a legcsodálatosabb ízzel. Ez még hatszor történt
meg, mire eléggé úrrá lettem az éhségemen ahhoz, hogy ne öl-
jek, és hidd el nekem, Justina, gyűlöltem magam minden alka-
lommal. Mégis túléltem, és te is túl fogod.
– Én nem akarom túlélni – állt fel anyám. – Az enyém a
döntés, és én nem vagyok hajlandó így tovább élni!
– Rodney hitt benned – csuklott el a hangom a régi barát
emlékétől. – Azt mondta, hogy ha ki tudunk hozni, túléled.
Bármi is történt veled.
– Rodney meghalt – szólt anyám, és a szemében rózsaszín
cseppek csillantak.
Mielőtt egyet pislanthattam volna, Bones a blúzánál fogva
felemelte a földről anyámat, és úgy tartotta lógva.
– Rodney hatéves volt, amikor rátaláltam, árván és éhezve
Lengyelországban, az utcán. Én neveltem fel, nagy szeretetben,
aztán segítettem neki ghoullá változni – több mint egy évszá-
zaddal a te születésed előtt. Azért halt meg, hogy téged meg-
mentsen, úgyhogy ne gyalázd meg az áldozatát azzal, hogy
megölöd magad. Engem nem érdekel, ha egész életedben gyű-
lölni fogod is magad, de élni fogsz, mert Rodney megérdemel
ennyit. Megértettél?
Bones megrázta, aztán elengedte anyámat. Anyám megtán-
torodott, de képtelen voltam rászólni Bonesra. A hangja tele
volt nyers fájdalommal.
Az ajtó kinyílt, és Spádé lépett be. Éppolyan viharverten
festett, mint ahogy én éreztem magam. Sárga tekintete most
üres és kemény.

311
 – Gregor életben maradt és úgy döntött, hogy elfogadja a
kihívásod. Holnap éjjel idejön.
Lehunytam a szemem. Miért most? Miért ilyen hamar?
Persze Gregor nyilván szándékosan csinálta így, hogy ki-
használja Bones gyászát a barátja elvesztése után. Vagy talán
csak a büszkesége nem bírta el, hogy hamarosan mindenki
megtudja: Bones elragadta tőle még anyámat is, a felesége
után. Gregor legnagyobb gyengéje a kevélysége, mondta Vlad.
Talán már nem bírta tovább a sorozatos csapásokat.
– Akkor hát holnap – felelte Bones.
– Mi a kihívás? – kérdezet anyám.
– Párbaj halálig – felelte kurtán Bones.
Anyám még mindig a padlón kuporgott, de a szeme már
másképp csillogott. Eddigi kétségbeesését és öngyűlöletét vad
düh váltotta fel.
– Öld meg Gregort! Ha megteszed, élni fogok, bármennyire
is nem akarok – vicsorogta.
– Megölöm – felelte Bones, hasonlóan szilárdan.
Félelem markolt a szívembe. Holnap éjjel Bones vagy be-
váltja a fogadalmát – vagy meghal.

312
 Harminchárom

Bones megállt előttem. Nem volt rajta más, csak egy bő fekete
nadrág. Próbáltam visszafojtani magamban a feltörekvő páni-
kot, de bármilyen kifejezéstelen maradt is az arcom, elárult a
bőrömből áradó émelyítő szag.
Bones megszorította a kezem. Az övé meleg volt, nemrég
evett. Az enyém jegesnek tűnt hozzá képest.
– Talán halálra égethettem volna Gregort tegnap hajnalban,
ha lett volna időm – mondtam, és gyűlöltem, ami következett.
– Miért haraptál meg, amikor felszálltunk? Most talán nem
lenne szükség erre az egészre, ha nem szívtál volna ki belőlem
annyi vért.
Fanyar kacaj tört ki Bonesból.
– Meglehet, csak éppen nem úgy, ahogy te gondolod,
Cicuska. Mert engem is égettél, ahogy tartottalak. Vagy halálra
perzseltél volna, vagy megharaplak és reménykedem, hogy ez
és a nap fénye együtt kioltja a tüzedet, vagy eldoblak. Tovább-
ra is kritizálod a döntésemet?
Bonest is égettem volna?
– Remélem, el fog múlni ez a képességem – jegyeztem meg,
és komolyan is gondoltam.
Bones vállat vont.

313
 – Meglehet. A vámpírok is csak néhány napra kapnak ener-
giát az emberi vérből, aztán újra enniük kell. Ugyanez érvényes
lehet rád is, és nem nagyon szeretném, ha újra megharapnád
Tepest, csak hogy fenntartsd a tűzhajigáló képességedet.
– Soha többet – helyeseltem, és beleborzongtam a gondolat-
ba, hogy megégettem Bonest. Kinek kell az ilyen erő, ha nem
tudja irányítani, és fájdalmat okoz vele a szeretteinek?
Spádé jött be kopogás nélkül.
– Itt az idő – jelentette be. Az arca merev és érzelemmentes
volt, pedig tudtam, hogy éppannyira aggódik, mint én.
Bones barna tekintete rám szegeződött. Elmosolyodott, de
én az életem árán sem tudtam volna viszonozni a mosolyát.
Ereje végigsimogatott, mint egy gyengéd kéz. Éreztem, hogy
csillapítja a félelmemet és behatol a tudatalattimba, még szoro-
sabban egymáshoz kapcsolva minket.
– Ne aggódj, szivi – szólt lágyan. – Nemsokára vége, és
Gregor halott lesz.
Csak bólintottam, mert nem volt erőm megszólalni. Istenem,
ha helyet cserélhetnék Bonesszal, szíves-örömest megtenném!
Méghozzá azonnal.
– Mondanám, hogy maradj itt – folytatta Bones –, de, gon-
dolom, nem lennél hajlandó.
Önkéntelenül is felhorkantam.
– Te aztán tudsz valamit. – Képtelen lettem volna meghú-
zódni egy szobában, míg Bones élethalálharcot vív Gregorral. –
De ne törődj velem. Csak rá koncentrálj. Én megleszek ma-
gamban.
– Csakis rá fogok figyelni, Cicuska – mondta Bones komo-
ran. – Ebben biztos lehetsz.
Szerettem volna azt mondani Bonesnak, hogy erre nincs
szükség, és hogy kitalálunk valamit, de tudtam, hogy semmi ér-
telme nem lenne. Bones nem fog meghátrálni ez elől a párbaj
elől, még akkor sem, ha Gregor hirtelen ígéretet tenne, hogy
békén hagy minket, és anyám rájönne, hogy imád vámpír lenni.

314
Gregor ugyanis meggyilkolta Rodney-t. Bones nem csak miat-
tam száll szembe Gregorral.
Mencheres jelent meg az ajtóban, mögötte Ian. Szemügyre
vettem a két vámpírt: a sötét hajú egzotikust és az elegáns vö-
röset. Mindkettőjüknek köze volt Bones létrejöttéhez, hiszen
Mencheres változtatta át Iant, Ian pedig Bonest. Mennyi ese-
mény összessége vezetett el eddig a pillanatig…
Bones lehajolt és könnyedén megcsókolt, éppen csak súrol-
va szájával a számat. Mikor felemelte a fejét, végigsimítottam
a pofacsontján, és a legszívesebben magamhoz szorítottam
volna, hogy soha ne engedjem el.
Körüllengett kétségbeesésem szúrós kipárolgása. Bones
megfogta és szelíden megszorította a vállamat.
– Nem most először nézek szembe a halállal, Cicuska, és
szándékom szerint nem is utoljára. Nagyon veszélyes életet vá-
lasztottam magamnak, de hát ilyen vagyok. Ilyen vagy te is, és
ez akkor is ugyanígy igaz lenne, ha soha nem találkoztunk vol-
na.
Tudtam, hogy tulajdonképpen azt akarja mondani: Nem a te
hibád lesz, ha meghalok. Valóban, Bones és én egyaránt hason-
lóan veszélyes életet éltünk volna akkor is, ha nem ismerke-
dünk össze, de végső fokon akkor is az a helyzet, hogy ha ma
meghal, az igenis én hibám.
– Szeretlek.
Csak ezt tudtam mondani neki. Bármi más csak felzaklatta
volna, és most minden idegszálával Gregorra kellett összepon-
tosítania.
– Tudom – suttogta. – És én is szeretlek. Mindig is szeretni
foglak.
Aztán mielőtt egyet pislanthattam volna, sarkon fordult és
kiment az ajtón.

Az a döntés született, hogy a párbajra Mencheres hátsó kertjé-

ben kerül sor. Ez kétségkívül elég tágas terep volt, többhektár-

315
nyi gyeppel és elszórtan álló fákkal. Egy baseballrombusz mé-
retű területet mindentől megtisztítottak, csak a puszta föld ma-
radt rajta – ezt szánták az összecsapás helyének. Nem tudtam,
miiért van szükség ekkora területre, de még soha nem láttam
ilyesmit – és reméltem, hogy nem is fogok többet.
Gregor már megérkezett szőke szolgája, Lucius kíséretében.
Csodálkoztam, hogy Lucius még él, mert feltételeztem, hogy ő
is azok között volt, akiket Bonesék megöltek a házban, ahol
anyámat tartották. Távolléte előző nap is különösnek tűnt, hi-
szen máskor Gregort szinte csak vele együtt láttam. Persze
most kisebb aggodalmam is nagyobb volt annál, mint hogy mi-
ért nem volt Lucius a gazdája mellett a rajtaütéskor.
Nem Gregorék voltak az egyetlen újonnan érkezők. Egy
ilyen meghirdetett párbaj szemlátomást eseménynek számított.
Több, számomra ismeretlen Mester vámpír verődött össze a
látványosságra. Gregor szövetségesei, tájékoztatott Mencheres,
valamint Bones vonalának egyes tagjai, és négy vámpír, akiket
a Törvény Őreiként mutattak be.
A négy bíró közül az egyik, egy magas szőke nő olyan vib-
ráló energiát sugárzott magából, hogy nyugtalan lettem. Bár
mindössze tizennyolcnak nézett ki, érzésre körülbelül ötezer
éves lehetett, és a másik három hímnemű Őr is mega-Mester
benyomását keltette. Bones, Spádé és én megszegtük a törvényt
azzal, hogy elvettük anyámat Gregortól. Persze Rodney is, de ő
már kívül esett az élőhalott igazságszolgáltatás körén. Ránk ta-
lán még egyéb büntetés is vár.
Ami anyámat illeti, ő is megjelent. Azt hittem, hogy nagy
ívben kerülni fogja Gregort, de ott állt a gyep túlvégén, és izzó
tekintettel méregette Gregort. Harmincméteres körzetben árasz-
totta magából a düh és a gyűlölet átható szagát. Nem is akartam
elképzelni, mi minden történhetett még vele azalatt, amíg Gre-
gornál volt. Már így is eléggé felhergeltem magam ahhoz, hogy
aggódhassak a kezeim ismételt lángralobbanása miatt.

316
 Bones került engem, amióta húsz perccel korábban elbúcsú-
zott tőlem. Értettem, hogy miért: meg akarta tisztítani az elmé-
jét mindentől, ami nem kapcsolódik közvetlenül a küszöbönál-
ló küzdelemhez. Valahogy azt a megfoghatatlan kapcsolatot is
blokkolta, ami azóta jött létre köztünk, hogy átváltoztatott.
Semmit sem éreztem az irányából. Mintha fal emelkedett volna
a tudatalattimban. Hiányérzetem támadt, mintha egy végtago-
mat veszítettem volna el. Sokszor beszélt nekem arról a köte-
lékről, mely a vámpírokat a nemzőjükhöz fűzi. Csak most ér-
tettem meg igazán ennek a mélységét, amikor elveszítettem.
Bones a harctér szélén állt, és Spádéval értekezett. Nem hal-
lottam őket, vagy a háttérzaj miatt, vagy azért, mert szándéko-
san halkan beszéltek.
A holdfény megcsillant Bones halovány, makulátlan bőrén
és sötét haján. Nem tudtam levenni róla a szemem, de az aggo-
dalmam egyre nőtt az idő múlásával. Nem halhat meg most.
Egyszerűen nem. A sors nem lehet olyan kegyetlen, hogy Gre-
gornak juttassa a győzelmet mindazok után, amiket elkövetett,
nem igaz?
Reméltem, hogy nem.
A küzdőtéren túl ismerős sötét hajzatot pillantottam meg a
nézők között. Vlad.
Rám pillantott, de aztán elindult az ellenkező irányba. Fel-
szaladt a szemöldököm, amikor Bones odaintette magához, s a
körülötte serénykedő két Őr utat engedett neki. Vlad haja elta-
karta az arcát, amikor odahajolt és meghallgatta Bones monda-
nivalóját. Spádé zárkózott arcáról semmit sem olvashattam le,
hallani pedig egy árva szót sem hallottam. Csak tehetetlenül fi-
gyeltem, ahogy Vlad válaszol, ugyancsak érthetetlenül, Bones
pedig bólint. Aztán Vlad elsétált, ezúttal felém.
– Mit mondott? – csaptam le rá azonnal, ahogy hozzám ér-
kezett.
Vlad megvonta a vállát.
– Azt, ami várható tőle.

317
 Jeges hideg kúszott végig a gerincemen. Ismerve Bonest,
biztosan azt kérte, hogy Vlad majd vigyázzon rám, ha Gregor
megöli őt. Noha sosem kedvelte Vladot, ez jellemző lenne rá.
Vajon csak elővigyázatos, vagy pontosan tudja, hogy nem
győzheti le Gregort? Te jó ég, talán úgy ment bele az egészbe,
hogy tudja: meg fog halni, mégsem hajlandó meghátrálni?
Már éppen oda akartam rohanni hozzá, hogy könyörögjek
neki, fújjuk le a meccset, amikor a magas szőke Őr beállt a szo-
rító közepére.
– A párbaj ezennel megkezdődik. Az előzetes megállapodás
szerint addig tart, amíg az egyik küzdő fél meg nem hal. Bárki,
aki közbeavatkozik, az életével fizet.
Mencheres elkapta a karom.
– Már késő, hogy megakadályozd – mondta lágyan, mintha
sejtené, mire készültem. – Ha beleavatkozol, véged.
A szokás hatalmánál fogva nyeltem egyet, pedig a szám tel-
jesen száraz volt. Vlad a vállamra tette a kezét, amikor Bones
kilépett a pályára, a nyomában Spádéval. Gregor is kiállt, Lu-
ciusszal az oldalán. Nem értettem a dolgot, amíg Spádé és Lu-
cius át nem adott egy-egy kést a bajnokának, és ki nem hátrált
a térről. Párbajsegédek, döbbentem rá. Spádénál és Luciusnál
is mindössze három kés volt, és ebből egyet most odaadtak. Ha
ezek a fegyverek elfogynak, nincs több.
Újra nyeltem.
A Törvény Őre is elhagyta a szorítót. Csak Bones és Gregor
maradtak egymással szemben, alig több mint tízlépésnyire
egymástól. Zölden világított a szemük, és kimeredt az agyaruk.
A belőlük áradó energiától súlyos lett a levegő. Olyan feszült
lettem, hogy összerezzentem, amikor a nőnemű Őr megszólat:
– Kezdjétek!
Bones és Gregor egy elmosódott villanásban suhant egymás
felé, s egy jó méterrel a föld felett csattantak össze. Egy pilla-
natig ki sem tudtam venni, hogy melyikük melyik a fehér bőr-
felületek vad kavargásában – mert Gregor is félmeztelenül

318
küzdött. Aztán szétváltak, mindkettőjük testén gyorsan gyógy-
uló vörös vágásokkal.
Bármennyire haragudtam is Mencheresre, megszorítottam a
kezét, és éreztem, hogy válaszul ő is megszorítja az enyémet. A
szemem sarkából láttam, hogy Annette sápadtan ácsorog Ian
mellett. Ian sem tűnt túl jókedvűnek. A félelem újra görcsbe
rándította a gyomromat. Talán úgy gondolják, hogy Bones
húzza majd a rövidebbet? Mindenki tudja, csak én nem?
Gregor és Bones újra összecsaptak. Most már láttam a húsba
hasító pengéket, melyek ezüstösen villantak a holdfényben,
miközben vörösre színeződve vagdalkoztak. De hang nem hal-
latszott. A nézők is némán figyeltek. Ez a csend talán még sú-
lyosabb volt, mint a hangos tombolás.
Bones elvetődött egy vágás elől, mely a szíve felé sújtott, el-
lökte magát Gregortól, és néhány lépéssel arrébb sárosan pat-
tant fel. A következő pillanatban már el is hajította a kését, s a
penge Gregor szegycsontjába fúródott – de előbb még Gregor
is útnak indította sajátját, mely Bones szemébe talált.
Visszafojtottam feltörő sikolyomat, mert féltem, hogy a leg-
kisebb hang is végzetes lehet Bones koncentrációjára. Bones
azonnal kirántotta magából a kést és ellentámadásba lendült,
miközben Gregor is kihúzta a mellkasából a pengét, és elké-
pesztő sebességgel rontott neki. Bones egy pillanat kihagyás
nélkül küzdött, miközben a szeme lassan kezdett visszanőni.
Gregor balra cselezett, aztán mélyen elvetődött, átcsúszott
Bones alatt, és olyan gyorsan állt fel a másik oldalon, hogy fel
sem fogtam, mi történik, amíg Bones teste meg nem feszült a
fájdalomtól, és meg nem láttam a hátából kiálló kést. Gregor
odavakkantott valamit Luciusnak, elkapta a feléje repülő ezüst-
kést, aztán nekitámadt Bonesnak, aki éppen a hátába állt pengét
próbálta elérni. De egyszerre nem lehetett keresgélni és véde-
kezni is Gregor megújuló rohamával szemben.
Gregor felgyorsult, s mintha kettő helyett négy keze lett
volna, ahogy vagdalkozott, újabb vágásokat ejtve Bones testén.

319
Eddig visszafogta magát, döbbentem rá elszörnyedve, és már-
már hatalmába kerített a pánik. Még annál is gyorsabb, mint
ahogy először gondoltam.
Bones visszaszorult, az első kés továbbra is ott meredezett a
lapockái között, és Gregor kíméletlenül szorongatta tovább.
Csak az egymásnak csattanó ezüstök pendülése hallatszott, és a
vágások alatt széthasadó bőr émelyítő hangja – amíg az a tom-
pa, lassú dübörgés el nem kezdődött a mellkasomban.
Mencheres olyan erővel szorította meg a kezemet, hogy fájt,
de ettől még nem állt le a szívverésem. Minden újabb penge-
váltás, minden újabb vöröslő vércsepp látványa csak fokozta a
tempót. A tömegben mormogás kezdődött, leginkább az újon-
nan érkezettek részéről, ahogy belső ritmusom egyre egyenle-
tesebbé és hallhatóbbá vált.
Gregor tekintete felém villant – és Bones előrelendült, neki-
csapta a koponyáját Gregorénak, miközben brutális felfelé rán-
tott vágással felhasította a bordáit. Gregor feljajdult, de elég
gyorsan ugrott hátra ahhoz, hogy a penge ne tudjon magasabb-
ra hatolni a mellkasában. Elkaszálta Bones lábát és rávetette
magát, mit sem törődve azzal, hogy a kés egyre mélyebbre
nyomódik a bordái között.
Nem értettem, mire jó ez, amíg Bones fel nem hördült, és
arca el nem torzult a kíntól. A kés a hátában! Kettejük együttes
súlya egészen mélyre nyomta, s a penge hegye már elöl állt ki
Bones mellkasából, veszedelmesen közel a szívéhez. Mikor
Bones felpattant és lelökte magáról Gregort, aztán megpördült,
hogy felkészüljön a következő rohamra, láttam, hogy a marko-
lat vége szinte belesüllyedt a hátába. Most már nem fogja tudni
kihúzni, gondoltam, és a dobolás a bensőmben felerősödött.
Hogyan győzhetné le Gregort, miközben az ezüst folyamatosan
égeti belülről? Amikor minden ütés és csapás közelebb tolja a
pengét a szívéhez?
Bones azonban állapotát meghazudtoló gyorsasággal és
hévvel folytatta a küzdelmet. Hátraszorította Gregort, egy kö-

320
vethetetlenül fürge mozdulattal elgáncsolta, aztán mély vágást
ejtett Gregor szemén, aki a szívét próbálta védeni. A következő
pillanatban Bones leszökkent Gregorról, elkerülve a hátába
szánt döfést, aztán ellenfele arcába rúgta a földet, még jobban
elvakítva. Mikor Gregor felkapta a karját, hogy védekezzen,
Bones olyan erővel vágta át, hogy a sérült végtag fele a földre
hullt.
Kirántottam magam Mencheres szorításából, hogy kezemet
imára kulcsolva könyörögjek Gregor küszöbönálló vereségéért.
De Gregor elkerülte a következő lefelé irányuló suhintást, fel-
szökkent a levegőbe, és elkérte Luciustól a harmadik, egyben
utolsó kést. A szeme nyilván eléggé rendbejött már ahhoz,
hogy lássa az ezüst csillanását a levegőben. Lucius olyan ma-
gasan dobta a kést, hogy Gregornak utána kellett nyúlnia.
Bones a levegőben fogadta, épp amikor Gregor elkapta a
kést. A penge, amit Bones Gregor mellkasába célzott, a gyo-
morba fúródott, mikor Gregor lecsapta. Bones oldalra rántotta a
pengét, mire vörös zsigerfoszlányok záporoztak rá. A földre
zuhantak. Bones talpra esett, Gregor viszont elterült, kezét szé-
les hasi sebére szorítva.
Amikor Bones rárohant Gregorra, és az Álomfogó meg sem
próbált védekezni, diadalmas öröm fogott el. De amint Bones
kése lecsapott Gregor védtelen hátára, pontosan a szívénél,
Gregor ökle előrelendült, és a benne szorongatott kés mélyen
Bones hasába fúródott.
Fájdalom villant át a tudatalattimon, amikor a Bones által
felhúzott fal leomlott, és érzései dübörögve törtek elő. Máris
éreztem a hátában hordott kés és a hasi seb kínját. Ez utóbbi sé-
rülés forróban égetett, és ösztönösen a hasamhoz kaptam. Ha
ez csak halvány visszfénye annak, amit Bones átél, akkor a fáj-
dalom bugyborgó savként mardoshatja az egész testét.
Bones pengéje megremegett és félresiklott Gregor hátán,
ahelyett hogy az ellenfél szívébe hatolt volna. Elhűlve láttam,
hogy Bones hátratántorodik és a hasából kiálló késhez kap. Ki-

321
húzta, miközben Gregor, akinek karja és súlyos hasi sebe már
begyógyult, feltápászkodott. Bones ingatag léptekkel hátrálni
kezdett. Nem tudtam visszatartani a sikolyomat, amikor Gregor
kirántotta a pengét Bones kezéből, és úgy megrúgta, hogy
Bones hanyatt terült el.
Elöntött a düh és az elkeseredettség. Érzéseink olyannyira
összefonódtak, hogy nem tudtam eldönteni: a sajátom vagy
Bonesé. Noha az ezüstpenge kikerült a hasából, a fájdalom
nem hagyott alább. Hihetetlen módon még fokozódott is, egyre
bénítóbb erővel, és hullámokban csapott le rám, míg a végén
már csak Vlad tartott meg függőleges helyzetben.
Valami nem stimmel. A fájdalomnak nem lenne szabad erő-
södnie, ha az ezüst eltávozott. És miért nem tud mozogni? Kelj
fel!, sikoltottam hang nélkül. Kelj fel!
Bumm. Bumm. A szívem vadul dübörgött, miközben Gregor
ráugrott a fegyvertelen Bonesra. Halványan hallottam Annette
felcsapó zokogását, éreztem Vlad kezét megfeszülni a válla-
mon, de minden más elhomályosult körülöttem a sötét küzdőté-
ren fehérlő két alak kivételével.
Mintegy lassított felvételen láttam, ahogy Gregor felemeli a
kését. Láttam, ahogy a térde lenyomja Bones karjait, aki próbál
kiszabadulni. Láttam, ahogy a kés ereszkedni kezd a vérmocs-
kos mellkas felé. Éreztem Bones méreg-keserű kétségbeesését.
Láttam Gregor smaragdzöld tekintetét végigsöpörni a sokasá-
gon, amíg meg nem talál engem. És ekkor Gregor elmosolyo-
dott.
Ugyanígy mosolygott akkor is, amikor megölte Rodney-t.
Elégedetten. Diadalmasan. Kegyetlenül. Pengéje odaért Bones
mellkasához, felhasította a bőrét, és a mosoly még szélesebbre
húzódott.
A szemem előtt minden vörösbe borult, és egyetlen gondolat
hatotta át egész testemet: Nem!
Gregorból lángok csaptak ki, és olyan gyorsan borították el,
hogy a mosolynak nem volt ideje lehervadni az arcáról. Még

322
volt egy pillanatom, hogy visszamosolyogjak – aztán Gregor
feje szétrobbant. Keze még mindig szorította a Bones mellka-
sába szúrt kést, de aztán a teste oldalra dőlt, és a feje helyén
csak lángok táncoltak.
Vlad döbbent káromkodást eresztett meg mellettem. Csak
ekkor tudatosult bennem, hogy minden tekintet rám szegező-
dik, és a kezeimet kék lángok borítják.
– A közbeavatkozónak meg kell halnia – jelentette ki a nő-
nemű Őr.

323
 Harmincnégy

Senki sem próbálta útját állni a három férfi Törvény Őrének,

akik odajöttek és lefogtak. Az igazat megvallva én magam sem
szálltam szembe velük. Túlságosan lefoglalt az, hogy megpil-
lanthassam Bonest az elém gyűlt emberek között. Bones nem
mozdult azóta, hogy utoljára ránéztem. Vajon Gregor kése még
időben megállt? Vagy túl mélyre hatolt?
– Cat, mit műveltél? – recsegte Vlad. Megbűvölten bámulta
a kezeimet. A lángok már csillapodtak, amit az Őrök, akik a
karomnál fogva tartottak, nyilván nagyra értékeltek.
– Bones jól van? – kérdeztem, elengedve fülem mellett a
kérdést. Különös békesség telepedett rám. Nem tudatosan küld-
tem azt a gyilkos tűzgolyót Gregorra, de nem bántam meg.
Még ha nem mentettem is meg vele Bonest időben, hamarosan
úgyis csatlakozom hozzá, és Gregor pusztulása anyám szabad-
ságát jelenti. Ennél kisebb dolgokért is érdemes meghalni.
Mencheres éppannyira megdöbbent, mint Vlad. Csakugyan
elveszíthette a jövőbelátó képességét, mert az arca arról árul-
kodott, hogy álmában sem gondolt ilyesféle végkifejletre.
Anyám áttört a tömegen. Még mindig zölden izzott a tekin-
tete, és beleöklözött az első Őrbe, aki a keze ügyébe került.
– Vegyék le a kezüket a lányomról! – rikoltotta.
– Vlad! – szóltam. – Kérlek…

324
 Vlad merev arccal bólintott. Aztán elkapta anyámat, és meg-
törhetetlen szorítással magához húzta. Hálás mosolyt vetettem
rá, mert tudtam, hogy nem csak most fogja majd megvédeni.
– Igaz barát vagy – mondtam.
Ennyire futotta. Az egyik Őr a nyakamra kulcsolta a karját
és elfojtotta tervezett búcsúmat anyámtól, aztán kivonszoltak a
küzdőtérre. A szőke női Őr már középen várt, kezében hosszú
pengéjű ezüstkéssel.
Ezek aztán nem vacakolnak a büntetés-végrehajtással, gon-
doltam, és próbáltam összeszedni a bátorságomat. Nem voltam
képes oda nézni, ahol az emberek Bones körül gyülekeztek. Ha
még él, akkor nem akarom, hogy lássa ezt. Reméltem, hogy az
Őrök csakugyan gyorsak lesznek, és már mindennek vége lesz,
mire Bones felfogja, mi történik.
– Állj!
Ez Bones elhaló hangja volt, és nagyot ugrott a szívem. Él.
Istenem, csak legyenek gyorsak, és ő ne lássa!
– Megszegte a törvényt! – csattant fel a szőke Őr. Elkapott
és hátrahúzta a fejemet, miközben Bones felénk támolygott.
Belenéztem a szemébe, és próbáltam megüzenni neki még
az utolsó pillanatban, hogy szeretem, és nem félek, amikor kö-
vetkező szavai megdermesztették a Törvény Őrét.
– Gregor csalt!
A szőke nő olyan hirtelen engedett el, hogy elestem. Bones
már nem nézett rám. Csak a nőre koncentrált, aki odamasíro-
zott hozzá.
Bones a hasára bökött, ahol különös fekete örvény látszódott
a húsában még a vérfoltok alatt is.
– Folyékony ezüst – jelentette ki Bones. Feltartotta Gregor
kését. – Valahol belül egy injekciós szerkezet rejlik. Gregor az
utolsó döfésével megmérgezett, hogy lassabb és gyengébb le-
gyek. Valószínűleg arra számított, hogy senki sem jön rá, mi
történt, ha egyszer összeaszalódom.

325
 Ez megmagyarázta az egyre erősödő fájdalmat, amit Bones
felől éreztem – az ezüst volt az, ami szétterjedt a vérében attól
az alattomos szúrástól. Tudni lehetett, hogy a fájdalom túlságo-
san bénító egy normális sebhez képest. Ez Gregorra vall, hogy
ilyen alattomosan csalt, amikor rájött, hogy tisztességes küzde-
lemben nem tudja legyőzni Bonest.
A Törvény Őre átvette a kést, és gondosan megvizsgálta.
Mindenhol megnyomkodta, és amikor a hegyéhez ért, csillámló
folyadék futott végig a pengén.
– Ravasz – mormolta, aztán szigorúan rám meredt. – De ő
nem tudhatott erről. Tehát ettől függetlenül megkapja a bünte-
tését.
– Tudtam róla.
Az Őr feje felém fordult.
– Éreztem, hogyan égeti az ezüst belülről Bonest –
folytattam. – Köztünk kötelék van, hiszen a nemzőm és egy-
ben a férjem is. Ezért tudtam.
Lucius odalépett hozzám.
– Nem ő a férjed, hanem Gregor!
Bones felvont szemöldökkel pillantott Gregor hullája felé.
– Most már csak egy férje van, nem igaz?
A Törvény Őrének arckifejezéséből ítélve a magyarázatom
nem volt kielégítő. Megmerevedtem. Az egy dolog, hogy meg-
halok Bonesért, de ha van esély az életben maradásra…
– Ezenkívül Gregor mutatott nekem egy hasonló kést tizen-
éves koromban – tettem hozzá. – De olyan régen volt, hogy el
is feledkeztem róla. Ám amikor Bones kezdett olyan furcsán
viselkedni a döfés után, és éreztem, hogy tovább terjed benne a
fájdalom azután is, hogy kihúzta a kést…
– Hazudik! – kiáltott fel Lucius. – Gregornak nem volt ilyen
kése egészen tegnapig, amikor megszereztem neki!
A Törvény Őrének pillantása Luciusra vándorolt. Lucius
megkésve fogta fel, mit tett.

326
 – Tehát benne voltál a csalásban – állapította meg a szőke
nő. – Vigyétek el.
Két másik Őr kapta el Luciust, aki már iszkolt volna. Olyan
erősek voltak, hogy a fickónak esélye sem volt a szökésre. De
nekem sem.
A Törvény Őrének mindentudó pillantása ezután látható
gyanakvással rám szegeződött.
– Megesküszöl a véredre, hogy csak akkor avatkoztál be a
párbajba, amikor rájöttél, hogy Gregor csalt?
– Igen.
Végül is ez nagyjából igaz volt. Megéreztem, hogy valami
nincs rendben, csak éppen azt nem tudtam, micsoda. Ilyen érte-
lemben tehát nem léptem közbe, amíg rá nem döbbentem, hogy
Gregor csal. Amúgy pedig, ha Gregor nem csalt volna, nem is
kellett volna semmit csinálnom, mert Bones végül győzött vol-
na.
A Törvény Őre hosszan vizslatott, de nekem a szemem sem
rebbent, álltam a pillantását. Aztán körülnézett. Bones kemény
tekintettel meredt rá, akárcsak Mencheres, Spádé és Vlad. Mi-
vel volt helye a kételynek, tudni lehetett, hogy kedvezőtlen íté-
let esetén Bones fellázad, és vérfürdő lesz. Ezt az Őrnek is tud-
nia kellett. De vajon ez befolyásolja a döntésében?
Végül az Őr vállat vont.
– Nem tudom bizonyítani, hogy hazudsz, Gregor bűnössége
pedig nyilvánvaló, ezért szabadon távozhatsz.
Bones a következő pillanatban már el is kapott, és úgy ölelt,
hogy minden levegőt kipréselt volna a tüdőmből, ha lett volna
benne. Én is szorosan hozzásimultam, és még hallottam Gregor
híveinek méltatlankodó ellenvetéseit. Ennek még lesznek utó-
rezgései, gondoltam. És annak is, hogy ennyien látták, mire
vagyok képes a tűzzel, még ha nem tudják is, mióta vagyok
birtokában ennek a képességnek. De ezen ráérünk később ag-
gódni.

327
 – Ki kell szednünk belőled az ezüstöt, Crispin – hallottam
Spádét Bones háta mögül.
– Még ne – felelte Bones.
Gyengéden meglöktem.
– De igen, most. Megőrültél?
Egy horkantással eleresztett.
– Nem, szivi. Te őrültél meg.
Bones jól tudta, hogy nem csak Gregor csalása miatt léptem
közbe. Ennek is lesz még visszhangja, állapítottam meg ma-
gamban, de mindent a maga idejében.
Kiderült, hogy a folyékony ezüstöt ki kell vágni Bones tes-
téből. Hosszadalmas és véres munka volt, ami miatt még halá-
lában is ezerszer elátkoztam Gregort. Nem csoda, hogy az
ilyesmi tilos a párbajban. Én sosem vetnék be ilyen alattomos
fegyvert. Bones újra falat emelt közénk, amikor Spádé vagdos-
ni kezdte, de nem volt szükség természetfeletti kapcsolatra ah-
hoz, hogy nekem is fájjon.
Luciust a Törvény Őrei a helyszínen kivégezték.
Mikor ezzel megvoltak, az Őrök vezetője közölte, hogy
pénzügyi jóvátétellel tartozunk Gregor egyik emberének elrab-
lásáért – ez lett volna anyám. Tátva maradt a szám az összeg
hallatán, de Bones csak rábólintott, és azt mondta, megoldja.
Mivel Gregor meghalt, nem tudtam, ki fogja megkapni a pénzt,
vagy hogy nem száll-e az egész az Őrökre, de ez megint csak a
jövő zenéje volt.
Mencheres letérdelt mellénk a véráztatta földre. A kezét
nyújtotta Bones felé, aki néhány másodpercig csak nézte, aztán
megfogta.
– Ezt nem láttad előre? – kérdezte Bones.
Az egyiptomi vámpír alig észrevehetően elmosolyodott.
– Még halványan sem. Rájöttem, hogy utálom, ha nem tud-
hatom, mi következik.
Bones felhorkant.
– Légy üdvözölve a hétköznapi életben.

328
 Spádé az utolsó csepp ezüstöt is kihalászta Bonesból, és fúj-
tatva egyenesedett fel. – Basszus, Crispin, remélem, többet
ilyet nem csinálsz.
Bones megint horkantott.
– Én is remélem, haver.
– Mehetnénk végre?
Most, hogy Bones szervezetét már nem mérgezte tovább az
ezüst, úgy véltem, ideje távozni. Gregor rajongói továbbra is
ellenséges pillantásokkal méregettek bennünket, de a Törvény
Őreinek – és Bones embereinek – jelenléte visszatartotta őket
attól, hogy a tettek mezejére lépjenek. Ezzel együtt úgy gon-
doltam, hogy nem kell tovább feszíteni a húrt. A mai éjszakán
jó párat elpazaroltunk kilenc életünkből, Bones is, én is.
– Remek ötlet, szivi – tápászkodott fel Bones. – Na és hová
menjünk?
Némi gúnyos éllel kacagtam fel.
– Bárhová, csak ne Párizsba, Bones. Bárhová, csak oda ne.

329
 Tartalomjegyzék

Egy ......................................................................................... 5
Kettő ..................................................................................... 15
Három................................................................................... 27
Négy ..................................................................................... 34
Öt.......................................................................................... 43
Hat ........................................................................................ 53
Hét ........................................................................................ 63
Nyolc .................................................................................... 75
Kilenc ................................................................................... 85
Tíz ........................................................................................ 94
Tizenegy ............................................................................. 102
Tizenkettő ........................................................................... 112
Tizenhárom ......................................................................... 123
Tizennégy ........................................................................... 133
Tizenöt................................................................................ 140
Tizenhat .............................................................................. 151
Tizenhét .............................................................................. 161
Tizennyolc .......................................................................... 167
Tizenkilenc ......................................................................... 178
Húsz ................................................................................... 186
Huszonegy .......................................................................... 197
Huszonkettő ........................................................................ 207
Huszonhárom ...................................................................... 216

330
Huszonnégy ........................................................................ 225
Huszonöt............................................................................. 235
Huszonhat ........................................................................... 244
Huszonhét ........................................................................... 254
Huszonnyolc ....................................................................... 263
Huszonkilenc ...................................................................... 270
Harminc .............................................................................. 283
Harmincegy ........................................................................ 292
Harminckettő ...................................................................... 305
Harminchárom .................................................................... 313
Harmincnégy ...................................................................... 324

331