AZ OROSZ REALIZMUS

A 19. század az orosz irodalom fénykora: kiemelkedő tehetségek, írók jelzik a gyors fejlődést.
Oroszországban a társadalom nem volt még erős, művelt polgári osztály. Éppen ezért a
nemesség sürgette a polgári átalakulást, a cári önkényuralom megdöntését. 1825-ben
dekabrista felkelés volt (kísérlet a hatalom megragadására, polgárosításra), de ezt vérbe
fojtották. I. Miklós cár nem járult hozzá a jobbágyság felszabadításához, de hajlandó volt
számos enyhítő intézkedés meghozatalára. A jobbágyságot végül is csak 1861-ben szüntette
meg II. Sándor cár rendelete. Az ország siralmas helyzete lett az orosz realizmus legfőbb
témája. Az orosz regényírók fedezték fel és ábrázolták elsőnek a szegényeket, a
megalázottakat. Az orosz realista írók művei jórészt arról szólnak, hogyan nem szabad,
hogyan nem érdemes élni. Hőseik fölösleges emberek, akik valamilyen magasabb
elhivatottság nélkül, tétlenül, üresen tengetik életüket; nem használnak senkinek, semminek,
képtelenek bárkit is boldogítani, s maguk is reménytelenül boldogtalanok. Ilyen fölösleges
embereket mutat be Lermontov: Korunk hőse, Pecsorin. Puskin: Anyegin. Goncsarov:
Oblomov. A másik jellegzetes embertípus az orosz irodalomban az ún. kisember, aki
elsősorban a cári gépezet kiszolgálója. Gogol: A köpönyeg.
Tipikus embereket ábrázol tipikus körülmények között.

Tolsztoj: Ivan Iljics halála.

Egyik legkiválóbb kisregénye. A könyv megírásához véletlen eset adta az indítékot: rákban
meghalt Tolsztoj egy ismerőse, egy bírósági hivatalnok. A központi kérdés ebben is, hogyan
kellene élni, illetve hogyan nem szabad élni.
Tolsztoj megbontja a hagyományos időrendet. Egy közhivatalnok életének, pályafutásának
bemutatását a halálhírrel és a gyászszertartással kezdi. Ennek lényeges szerepe van: azt
tudhatjuk meg, hogyan hatott a halál ténye a barátokra, ismerősökre, hozzátartozókra. A
bíróság épületében újságból értesülnek arról, hogy Ivan Iljics Golovin, törvényszéki bíró,
1882. február 4-én elhunyt. Halála nem volt váratlan, betegségéről tudták, hogy
gyógyíthatatlan. A halál hírére az urak mindegyikében az volt az első gondolat, hogy milyen
hatással lehet ez saját rangjára. Örültek, hogy a másik halt meg, nem ők. Mindez némi
kellemetlenséget okozott, hiszen elkerülhetetlenné vált a részvétlátogatás, gyászszertartáson
való részvétel, s zavarta az estére tervezett kártyaparti megszokott rendjét. Pjotr Ivanovics (az
elhunyt legközelebbi barátja) kénytelen volt végighallgatni az özvegy, Praszkovja Fjodorovna
sopánkodásait, színlelt sirámait. Arról volt szó, hogy a halál ürügyén mennyi pénzt lehetne
még kicsikarni az államkincstárból.
A kisregény első része nemcsak az ismerősök lelki ürességét, közömbösségét tárja fel, hanem
az olvasóban is felkelti azt a kérdést, milyen ember is volt hát Ivan Iljics, ha senki sem
gyászolja. Erre a nyugtalanító kérdésre kapjuk meg a választ a mű további részeiben, most
már a hagyományos időrend keretei között. Már édesapja is Péterváron különféle
minisztériumokban „karriert csinált”. Három fia közül Ivan Iljics volt a középső, minden
tekintetben középszerű ember. Jó eredménnyel végezte el tanulmányait, tehetséges, jószívű
egyéniség, tökéletes csinovnyik: szigorúan teljesítette kötelességét, kötelességének pedig azt
tekintette, „amit a magas állású emberek annak tekintenek”. Mikor megnősült csak azt tette,
„mit a magas állású személyiségek helyeseltek”. Házasságának első éve boldog nyugalomban
telt el, de azután családi élete mind rosszabbá vált. Férj és feleség gyakran veszekedett. Ez
ellen úgy védekezett, hogy egyre többet töltött hivatalában. Magas beosztású ügyész lett, s
épp új lakását rendezte be, mikor a függönyök felakasztása közben megcsúszott, s az oldalát
beverte az ablakkilincsbe. Ettől kezdve fokozódó fájdalmat kezdett érezni oldalában.
A regény tere egyre jobban leszűkül, végül a színhely Ivan Iljics betegszobája, s a szereplők is
fogynak: a hős magára marad szörnyű szenvedéseivel. Különböző híres orvosok
vizsgálgatták, de egyik sem mondta meg az igazságot. Észrevette, hogy terhére van a
családjának. Fájdalmai napról napra erősödtek, ópiumot adtak neki, és már
morfiuminjekciókat is. Látta, hogy senki sem sajnálja, csak az egy Geraszim értette meg
helyzetét. Geraszim úgy viselkedett Ivan Iljiccsel, mint súlyos beteggel, nem hazudott neki,
derűse, panasz nélkül szolgálta ki. Belső, lelki vita lesz a mű további részeinek legfontosabb
tartalma.
Hosszas vívódások után rá kell döbbennie, hogy életét elhibázta. Felismerte, hogy nem
felfele, hanem lefele halad a lejtőn. Fizikai szenvedélyeinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi
szenvedése: lerontott, bűnös életének tudata. Még három napig élt, három napig vergődött
üvöltő szenvedések közt. Halála előtt egy órával, mikor kisfia megcsókolta kezét és sírva
fakadt, Ivan Iljics meglátta a fényt, megvilágosodott előtte minden. Élete utolsó hatvan
percében még jóvá tette elhibázott életét: észrevette, hogy mások is szenvednek; megesett a
szíve rajtuk, s lelkében feltámadt az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a szenvedők iránt.
Úgy kell intéznie halálát, hogy nekik ne fájjon, meg kell szabadítani őket a szenvedéstől.
Ivan Iljics csinovnyik módon élt, de a halála előtti percekben megváltozott, újra megtanult
igazi emberként élni és gondolkodni.