1.

Bizalmatlanság/abúzus

2. Társas elszigetelődés

3. Kudarcra ítéltség

4. Elégtelen önkontroll /önfegyelem

5. Behódolás

6. Elismerés hajszolás

7. Könyörtelen mércék/hiperkritikusság

8. Büntető készenlét

A túlkompenzálás és elkerülés megküzdési stílusaik miatt a nárcisztikus

személyiségzavaros páciensek általában nincsenek tudatában a sémák

működésének.

A Magányos gyermek sémamód

Ez a mód a nárcizmusra jellemző és a Sebezhető gyermek mód változata. A

páciensek többsége a szíve mélyén magányos gyermeknek érzi magát, akit

csak akkor ismernek el a szülei, ha csodálattal tekint rájuk. Azonban a

páciensek általában alig tudatosítják ezt a központi érzést. Mivel a

legfontosabb érzelmi szükségleteik gyermekkorukban nem voltak

kielégítettek, ezért általában üresnek és magányosnak érzik magukat. A

terapeuta a legszorosabb kapcsolatot a páciens magányos gyermek

módjával alakítja ki.

Ebben a sémamódban a nárcisztikus személyiségzavaros páciensek gyakran

úgy érzik, hogy nem érdemlik meg mások szeretetét. A magányos gyermek

azt érzi, hogy nem szeretik, és nem is lehet őt szeretni. Számos nárcisztikus

személyiségzavaros paciens úgy véli, valamiért sokkal magasabb szinten

sikerült érvényesülnie, mint ahogy azt a valós képességei lehetővé tették

volna. Valamilyen módon túljártak mások eszén, vagy csodálatos

szerencséjük volt, ezért mélyen azt érzik, hogy nem képesek megfelelni

azoknak az elvárásoknak, melyeket más emberek támasztanak velük

szemben és amelyeknek a látszat szerint megfelelnek. Úgy vélik, hogy már

nem sokáig tudják fenntartani a látszatot. Ezeknek a pácienseknek nagyon

gyakran az a mély meggyőződésük, hogy az összeomlás szélén állnak az

életüknek azon területei, ahol túlkompenzálva elismerést, valamint pozitív

megítélést szereznek.

A nárcisztikus személyiségzavaros páciensek számára a „különlegesség”

érzésének ellentéte az „átlagosság” érzése. Többségük az átlagosságot az

egyik legrosszabb érzésként éli meg, mert az önmagukról alkotott képük

hasított, vagy a figyelem középpontjában állnak és csodálatosnak látják

magukat, vagy teljesen értéktelenek. Nincsen köztes állapot. Ez az énkép

annak a feltételekhez kötött elfogadásnak az eredménye, amelyet a

páciensek a gyermekkorukban megtapasztaltak. Számukra az átlagosság

egyet jelent az elhanyagoltság és az elutasítottság érzésével. Ha nem

különlegesek, akkor senki nem fogja szeretni őket és senki nem fog időt

tölteni velük. Akkor egyedül maradnak.

A magányos gyermek sémamód előtérbe kerülését a nárcisztikus

személyiségzavaros pácienseknél általában az elismerés vagy a különleges

megítélés valamilyen forrásának elvesztése váltja ki, üzleti ügyeik csődöt

mondanak, elbocsátják őket a munkahelyükről, házastársuk vagy élettársuk

elhagyja őket, elvesztenek egy versenyt, egy másik személy több sikert

vagy elismerést szerez, egy általuk tisztelt személy kritikával illeti őket,

vagy megbetegszenek és munkaképtelenné válnak. Amikor ezek a

páciensek átváltanak a magányos gyermek módba, amilyen gyorsan csak

tudnak, igyekeznek visszatérni valamelyik más működési módjukba (ezek a

nagyzásos mód, vagy az elidegenedett önmegnyugtató mód). A legtöbb

páciens a lehető legrövidebb ideig marad a magányos gyermek módban,

mivel a magányos gyermek megélése nagyfokú fájdalmat okoz. A

magányos gyermek szomorúságot, elutasítottságot, megalázottságot,

valamint (általában) önmagával szemben gyűlöletet érez. A nárcisztikus

személyiségzavaros páciensek többsége – még ha egy rövid ideig is – átélte

Magányos gyermek módot, az életük bizonyos pontján, a legyőzöttség,

sikertelenség, vagy elutasítottság miatt. Általában azonban erre nem

emlékeznek tisztán, nem is gondolnak rá és szinte mindent megtesznek az

ellen, hogy újra sérülékenynek érezzék magukat.

A Grandizoitásos sémamód

A grandizoitásos sémamód a páciens által érzett érzelmi elhanyagoltságnak

és csökkentértékűségnek a túlkompenzálása. Erre a sémamódra jellemző

viselkedések: a feljogosítottság, a versengés, a grandiozitás, a bántalmazás,

vagy a hatalomra törekvés. Általában automatikusan vagy

„alapértelmezetten” ebben a módban működnek, főként más emberek

társaságában. Ez az a mód, amit a nárcisztikus személyiségzavaros

páciensek az idejük jelentős részében átélnek. Amikor hosszabb ideig

egyedül maradnak, akkor általában átváltanak az elidegenedett

önmegnyugtató módba. Nagyon ritkán váltanak át a magányos gyermek

módba.

Mivel a Magányos gyermek (általában) csökkentértékűnek érzi magát, a

nagyzolásos mód megpróbálja kimutatni a felsőbbrendűségét. Ebben a

módban a páciensek gyakran elvárják, hogy csodálják őket, ugyanakkor

kritikával illetnek más embereket. A következő versengő viselkedésekre

hajlamosak: lenéző hangnemben beszélnek másokkal, dühösen megtorolják

a többiek sértőnek vélt tetteit, mindenek felett állónak érzik magukat és

mindig nekik kell, hogy igazuk legyen. Ezek a megnyilvánulások

kompenzatórikus jellegűek, ugyanis legbelül alacsonyrendűnek és

megbántottnak érzik magukat. A séma a következő intimitás-elkerülő

viselkedésekben is megmutatkozik: dühösek lesznek azokban a

helyzetekben, ahol sérülékenynek érzik magukat, valamint nem szívesen

beszélnek az érzelmeikről, az ilyen párbeszédekben inkább témát váltanak

(mint ahogy azt Carl próbálja megtenni, akit a fejezet későbbi szakaszában

fogunk bemutatni).

A Feljogosítottság séma eredményezi azt, hogy a páciensek én központúak,

nem törődnek más emberek szükségleteivel és jogaival, valamint

különlegesnek érzik magukat. A nagyzolásos módban a nárcisztikus

személyiségzavaros páciensek hajlamosak érzéketlenül viselkedni.

Ragaszkodnak ahhoz, hogy azt tegyék és azt szerezzék meg, amit csak

akarnak, nem törődve azzal, milyen kárt okoznak ezáltal másoknak. Szinte

kizárólag csak a saját érdekeik vezérlik a cselekedeteiket és csekély

empátiát mutatnak más emberek érzései és szükségletei iránt. A saját