Elmebeteg anyák

A veszélyeztetettség a Gyermekvédelmi Törvény szerint olyan - magatartás, mulasztás vagy

körülmény következtében kialakult - állapot, amely a gyermek testi, értelmi, érzelmi vagy
erkölcsi fejlődését gátolja, vagy akadályozza.

Rossz bánásmódot jelent, ha a gyermeket alapvető szükségleteitől megfosztják

(elhanyagolják). Az elhanyagolás a gyermek testi, egészségbeli, tanulási és az érzelmi
szükségleteinek megvonását jelenti. Az érzelmi elhanyagolás az érzelmi bántalmazás része.
Érzelmi bántalmazás, ha egy gyermeket szavakkal, vagy cselekedetekkel lelkileg
bántalmaznak. Ha elhitetik, ha azt éreztetik vele, hogy értéktelen, és hibás; ha nem szeretik,
ha nincs rá szükség, vagy csak akkor értékes, ha megfelel mások igényeinek. Az érzelmi
bántalmazás része a megvetés, a kihasználás, a terrorizálás, az elszigetelés és az elhanyagolás.
Elutasításkor lekicsinylik a gyermek képességeit és teljesítményét. Érzelmi elhanyagolás a
gyermek semmibevétele, vele minden kapcsolat mellőzése.  

Az érzelmileg bántalmazott gyermekek más emberekkel való kapcsolataikban általában

bizonytalanok és szorongóak, mivel igényeiket nem elégítették ki. Szociális képességei
hiányosak lehetnek, beszéd- és nyelvi képességei az elhanyagoltság miatt lassabban
fejlődhetnek. A szociális helyzeteket ügyetlenül kezelik, a normális kapcsolatok kialakítása
pedig nehézséget jelent a számukra
 
Ha egy anya nemcsak, hogy arra nem képes, hogy teljesítse és kitalálja gyermeke kívánalmait,
hanem maga is szükséget szenved, akkor gyermeke felhasználásával fog arra törekedni, hogy
saját igényeit kielégítse. Az ilyen kizsákmányoló kapcsolatból hiányzik a megbízhatóság, az
érzelmek folytonossága és állandósága, de legfőképp annak a lehetősége, hogy a gyermek
átélhesse saját érzéseit, érzelmeit. Ilyenkor olyasmit fejleszt ki magában, amire az anyának
van szüksége, és ami az adott pillanatban valójában megmenti az életét – azaz biztosítja anya
„szeretetét”. Ám ez sajnos egész életén át megakadályozhatja majd abban, hogy önmaga
lehessen. Az így felnövő ember, később, anélkül, hogy tudomása lenne róla, saját múltjában
él.

A Münchausen-szindróma elnevezés Rudolf Eric Raspe író mesehősének - eredeti német

nevén Münchausen bárónak - a nevéből származik, aki szerencsés kimenetelű, de valótlan
történeteket talált ki társai szórakoztatására. A Münchausen szindróma a neurózisnak egy
ritka formája, amikor az illető úgy érzi, csak betegként fontos, csak így figyel rá a környezete,
csak így nem hagyják el a szerettei. Így csikarja ki azt a gondoskodást az emberekből,amit
másképp képtelen megszerezni. Orvostól orvosig, kórháztól kórházig jár, folyamatosan
betegségtüneteket tart fenn, kórosan hazudik, agresszív és makacs.

A szimulálás és a Münchausen szindróma között az a különbség, hogy a szimulánsok

valamilyen cél érdekében színlelik a betegséget - például nem akarnak dolgozni, vagy anyagi
juttatást remélnek - de a Münchausen szindrómást kizárólag a figyelemfelkeltés motiválja. Az
ilyen betegek sokat tesznek azért, hogy csalásukat ne tudják felfedezni, így a család, a
környezet általában nem tulajdonít nagy jelentőséget a tüneteknek, de egy pszichiáter
könnyen felismeri.
Az „átruházott” Münchausen-szindróma az a bizarr változat, amikor a gyermekét használja fel
a szülő.  Ez a gyermek fizikai-érzelmi bántalmazásának egy olyan formája, ahol - általában -
az anyák folyamatosan betegségtüneteket találnak ki, vagy idéznek elő gyermeküknél abból a
célból, hogy azokat betegnek tartsák. Viselkedésük hátterében a figyelemfelkeltésre irányuló
kóros igény áll. Többnyire a párkapcsolatot nélkülöző anya az, aki saját fontosságát akarja így
hangsúlyozni a gyermeke életében. Az ilyen, lelkileg sérült „gondviselőnek” az a célja, hogy
gondoskodó szülőnek tartsa őt a környezete. Az ilyen szindrómában szenvedők éretlen
személyiségűek, és rendkívül fontos számukra, hogy állandó megerősítést kapjanak arról,
hogy szeretnivaló, értékes emberek. A betegség diagnosztizálását nehezíti, hogy nagyon jól
hazudnak.

Viszont gyanakvásra adhat okot, ha nem teljesen érthetőek, vagy követhetőek a gyermek
általa előadott tünetei, vagy ha a kórelőzményben sokféle orvos, intézmény és város neve
szerepel. Az is gyakori, hogy az anya drámai történeteket ad elő a betegségről, a kezelésekről,
és a kórházi élményekről. A gyermek tünetei többnyire akkor jelentkeznek, amikor az anya
egyedül van a gyermekkel.
A Münchausen szindrómás anyák élete kész színpad; szakértőivé válnak a színlelésnek,
valótlan tünetekről számolnak be, akadályozzák a gyermek gyógyulását, és szándékosan
súlyosbítják állapotukat. Meghamisítják, vagy tagadják a leletek eredményeit.

A mai napig kevés a tudás arra nézve, hogy mi játssza a szerepet a Münchausen szindróma
létrejöttében; mi okoz valakiben ilyen erős vágyat, hogy gyermeke által a beteg szerepében
tetszelegjen? Annak ellenére, hogy nem tudni biztosan a Münchausen szindróma valódi okát,
több tényező is fokozhatja a kockázatot. Például gyermekkori trauma (érzelmi, fizikai vagy
szexuális bántalmazás), súlyos gyermekkori betegség, amit hosszú ápolás követett, vagy
identitásproblémák és alacsony önbecsülés, alacsony megküzdési készség. Gyakori a
pénzügyi problémákkal való küzdelem, az életminőség-romlás, valamint az emberi
kapcsolatok elvesztése is. Ha valaki ily módon igyekszik kivívni mások figyelmét,
tulajdonképp gyermeteg, és egyúttal egy rendkívül merev megoldást választ.

Terápiát találni nehéz, mivel az ilyen szülők általában nem keresik a gyógyulást. A témával
foglalkozók azt javasolják, hogy az egészségügyi személyzet finoman szembesítse az anyát,
hogy úgy sejtik, Münchausen szindrómás. Ennek persze megvan a veszélye, hogy az illető
azonnal más intézetet fog keresni.
Annak ellenére, hogy a betegségnek nincs bevett kezelési módszere, megvan a lehetősége a
sikeres gyógyulásnak. Szükséges, hogy az tartalmazzon pszichoterápiát, viselkedésterápiát is,
és ha lehetséges, érdemes a családterápiát is bevetni. Vannak esetek, amikor az átmeneti,
pszichiátriai osztályon történő kezelés is szükséges.

Minden gyermekben megvan az a jogos kívánság, hogy az édesanyja észrevegye, megértse, és

tekintettel legyen rá; fontos, hogy „tükröződhessék benne”. Az édesanya nézi a karján tartott
kisbabát, a baba pedig a mama arcát nézi, és saját magát találja meg benne… Feltéve, ha az
anya valóban a gyermekét látja a karjaiban, és nem saját elvárásait, szorongásait és reményeit
vetíti bele. Mert akkor a gyermek az arcán nem saját magát pillantja meg, hanem az anyja
igényeit. Ő maga tükör nélkül marad, amit aztán hasztalan keres egész későbbi élete során.