A két világháború között

A 20. században Székesfehérvár jelentős iparvárossá alakult. Nagyon szerencsés helyzetbe került a város
az 1930-as évek második felére. Egy tehetséges polgármester, Csitáry G. Emil és egy historikus és
képviselő miniszter, Hóman Bálint olyan városfejlesztési koncepciót valósított meg, amelynek
eredményeként 1938-ra, a Szent István-emlékévre Székesfehérvár több alkalommal is az országos
érdeklődés középpontjába került, s az egyik legdinamikusabban fejlődő várossá vált. Ehhez nagyszerű
művészek mellett Hóman és fő patrónusuk, a legnagyobb hatású magyar művészettörténész, Gerevich
Tibor is nagyban hozzájárult. Közvetve szerepet játszottak ebben a város szülöttei, a korábban elhunyt
Klebelsberg Kuno és az egyik legbefolyásosabb magyar értelmiségi, Szekfű Gyula is.

Szent István király lovasszobra, Sidló Ferenc alkotása

A 20. század elején 35 ezres Székesfehérvárnak — amint azt a város 1931 és 1941 közötti polgármestere,
Csitáry G. Emil közelmúltban megjelent emlékirataiban is olvashatjuk – már rendkívül élénk és változatos
közoktatási, egyesületi, kávéházi, színházi és sajtóélete volt, sok-sok kulturális rendezvénnyel és társasági
eseménnyel. Csitáry maga is diákja volt az egy évig itt tanító Szabó Dezsőnek, az 1919 utáni magyar
szellemi élet egyik meghatározó, főleg az értelmiségi ifjúságot magával ragadó írójának. 1915-től itt járt
gimnáziumba a később kiváló regényeket író Kodolányi János, akinek a nevét napjainkban a
székesfehérvári egyetem őrzi. Itt élt s alkotott Bory Jenő, a neves szobrász és építész is.

Az első világháború következményeként a nagy múltú és lélekszámú magyar kulturális központok

többsége a határon túlra került, így Fehérvár a korábbinál lényegesen előrébb jutott a városok
rangsorában. Több szülötte, illetve patrónusa a kulturális életben vagy a nagypolitikában vezető
pozíciókba jutva eredményesen támogatta fejlesztését. A korábbi korszak kultuszminisztere (1910–1913,
1918), Zichy János többnyire a városhoz közeli nagylángi kastélyában élt, egyik utóda, Klebelsberg Kuno
(miniszter: 1922–1931) pedig másfél évesen került Székesfehérvárra, és itt is érettségizett. Hóman Bálint
(kultuszminiszter: 1932–1942, 1938–1939-ben rövid megszakítással) még mielőtt miniszter és a város
képviselője lett volna, tudósként foglalkozott a magyar középkor történetével, és ebben kiemelt szerepet
tulajdonított Fehérvárnak.

Az 1938-as Szent István-emlékév

Barokk lakóház a Megyeház utcában

Az Országalma
A püspöki palota

1938 mind bel- és külpolitika, mind a reprezentáció szempontjából mozgalmas esztendő volt a Horthy-
kor történetében. A teljesség igénye nélkül: a Darányi-kormány ebben az évben hirdette meg a
hadseregfejlesztő győri programot, ekkor került sor az első revíziós sikerre, az első bécsi döntésre, ekkor
ünnepelte a kormányzó a 70. születésnapját, amellyel a Horthy-kultusz is fontos állomáshoz érkezett. Az
ország életére hatást gyakorló események közé tartozott a Szent István-emlékév is, amelynek révén
Székesfehérvár jelentős szerepet kapott. Számtalan egyesület és szervezet helyezte rendezvényeit az év
folyamán megújuló városba.

Három kiemelkedő pillanat is volt, amikor az országos figyelem homlokterébe került a város. Az első a
május 22-én, közvetlenül a 34. Eucharisztikus világkongresszus előtt lezajló vitézavatás, a "kard ünnepe"
volt. A második június 1-je, amikor a Szent Jobb országjáró körútjának második állomásaként érkezett
Székesfehérvárra az Aranyvonaton, a harmadik pedig a városháza udvarán augusztusban megtartott
székesfehérvári országgyűlés, mely |Szent István király emlékét és a nemzeti ünnepet törvénybe iktatta.

Az országgyűlést eredetileg augusztus 21-én tartották volna, ám a kormányzó németországi hivatalos

látogatása miatt augusztus 18-ra kellett előrehozni. Így némi sietséggel fejeződtek be az előkészületek,
melynek során az egyházmegye püspöke, Shvoy Lajos augusztus 13-án szentelte be a középkori királyi
bazilika ásatásainál fellelt csontmaradványokat.

A városháza C épülete

Az I. István mauzóleumát díszítő, Aba-Novák Vilmos által festett szekkó részlete

A vitézavatások hagyományos helyszíne Budapest volt, az országgyűlésé 1848-tól kezdődően úgyszintén.

Komoly politikai lobbitevékenység állt ezek Székesfehérvárra történő kihelyezése mögött, amelyben a
kulcsszerepet a város képviselőségét 1932 óta ellátó Hóman Bálint játszotta.