Textbook Contemporary Issues in African Society Historical Analysis and Perspective 1St Edition George Klay Kieh Ebook All Chapter PDF

Contemporary Issues in African
Society: Historical Analysis and

Perspective 1st Edition George Klay
Kieh
Visit to download the full and correct content document:
https://textbookfull.com/product/contemporary-issues-in-african-society-historical-anal
ysis-and-perspective-1st-edition-george-klay-kieh/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...
Digitalization Of Society And Socio-Political Issues 1:

Digital, Communication And Culture Éric George
https://textbookfull.com/product/digitalization-of-society-and-
socio-political-issues-1-digital-communication-and-culture-eric-
george/
Digitalization Of Society And Socio■Political Issues 2:

Digital, Information And Research Éric George
https://textbookfull.com/product/digitalization-of-society-and-
socio%e2%80%90political-issues-2-digital-information-and-
research-eric-george/
Design and Analysis of Algorithms A Contemporary

Perspective Sandeep Sen
https://textbookfull.com/product/design-and-analysis-of-
algorithms-a-contemporary-perspective-sandeep-sen/
Popular Sovereignty in Historical Perspective 1st

Edition Richard Bourke
https://textbookfull.com/product/popular-sovereignty-in-
historical-perspective-1st-edition-richard-bourke/
Contemporary issues in strategic management 1st Edition
Moutinho
https://textbookfull.com/product/contemporary-issues-in-
strategic-management-1st-edition-moutinho/
The Book of Payments: Historical and Contemporary Views

on the Cashless Society 1st Edition Bernardo Batiz-Lazo
https://textbookfull.com/product/the-book-of-payments-historical-
and-contemporary-views-on-the-cashless-society-1st-edition-
bernardo-batiz-lazo/
Sports in society : issues and controversies Coakley
https://textbookfull.com/product/sports-in-society-issues-and-
controversies-coakley/
Themes Issues and Problems in African Philosophy Isaac

E. Ukpokolo
https://textbookfull.com/product/themes-issues-and-problems-in-
african-philosophy-isaac-e-ukpokolo/
Contemporary Issues in Microeconomics 1st Edition

Joseph E. Stiglitz
https://textbookfull.com/product/contemporary-issues-in-
microeconomics-1st-edition-joseph-e-stiglitz/
AFRICAN HISTORIES AND MODERNITIES
CONTEMPORARY ISSUES IN
AFRICAN SOCIETY
Historical Analysis and Perspective
Edited by
George Klay Kieh, Jr.
African Histories and Modernities
Series editors
Toyin Falola
University of Texas at Austin
Austin, TX, USA
Matthew M. Heaton
Virginia Tech
Blacksburg, USA
This book series serves as a scholarly forum on African contributions
to and negotiations of diverse modernities over time and space, with a
particular emphasis on historical developments. Specifically, it aims to
refute the hegemonic conception of a singular modernity, Western in ori-
gin, spreading out to encompass the globe over the last several decades.
Indeed, rather than reinforcing conceptual boundaries or parameters, the
series instead looks to receive and respond to changing perspectives on
an important but inherently nebulous idea, deliberately creating a space
in which multiple modernities can interact, overlap, and conflict. While
privileging works that emphasize historical change over time, the series
will also feature scholarship that blurs the lines between the histori-
cal and the contemporary, recognizing the ways in which our changing
understandings of modernity in the present have the capacity to affect
the way we think about African and global histories.
Editorial Board
Aderonke Adesanya, Art History, James Madison University
Kwabena Akurang-Parry, History, Shippensburg University
Samuel O. Oloruntoba, History, University of North Carolina, Wilmington
Tyler Fleming, History, University of Louisville
Barbara Harlow, English and Comparative Literature, University of
Texas at Austin
Emmanuel Mbah, History, College of Staten Island
Akin Ogundiran, Africana Studies, University of North Carolina, Charlotte
More information about this series at

http://www.springer.com/series/14758
Editor
Contemporary Issues
in African Society
Historical Analysis and Perspective
Editor
University of West Georgia
Carrollton, GA, USA
African Histories and Modernities

ISBN 978-3-319-49771-6 ISBN 978-3-319-49772-3 (eBook)
https://doi.org/10.1007/978-3-319-49772-3
Library of Congress Control Number: 2017950713
© The Editor(s) (if applicable) and The Author(s) 2018

This work is subject to copyright. All rights are solely and exclusively licensed by the
Publisher, whether the whole or part of the material is concerned, specifically the rights
of translation, reprinting, reuse of illustrations, recitation, broadcasting, reproduction
on microfilms or in any other physical way, and transmission or information storage and
retrieval, electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar methodology
now known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this
publication does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are
exempt from the relevant protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors and the editors are safe to assume that the advice and
information in this book are believed to be true and accurate at the date of publication.
Neither the publisher nor the authors or the editors give a warranty, express or implied,
with respect to the material contained herein or for any errors or omissions that may have
been made. The publisher remains neutral with regard to jurisdictional claims in published
maps and institutional affiliations.
Cover credit: Wsfurlan/Getty Images
Printed on acid-free paper
This Palgrave Macmillan imprint is published by Springer Nature

The registered company is Springer International Publishing AG
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
Preface
Like other regions of the world, there are some major frontier issues
facing Africa as we enter the latter half of the second decade of the

twenty-first century. Among these major issues are: the troubling
practice of some African states abdicating the responsibility for their citi-
zens’ material well-being to non-governmental organizations (NGOs),
and the resulting contestation for power between the state and NGOs,
democratization, the growing influence of Evangelical Christian

churches, civil conflicts and the efforts to resolve them, and Africa’s
international relations. Collectively, these issues have serious ramifica-
tions for stability and human-centered development and democracy,
especially, the linkages between political democracy and human well-
being. As the evidence shows, since the 1990s, the African Continent has
made laudable strides in terms of political democracy, but has faltered in
terms of addressing the material conditions of the majority of their citi-
zens. Importantly, the failure of the state has led to the erosion of state
legitimacy and in some cases—Liberia, Sierra Leone, Guinea Bissau, the
Democratic Republic of the Congo, Cote d’Ivoire and Mali—the result-
ing collapse of the state has reached its terminal phase; implosion and
violence in the form of civil wars and other types of militarism.
Against this backdrop, this book seeks to examine some of the major
frontier issues that are currently facing the African Continent. The cen-
tral purpose is to problematize them, and proffer some suggestions for
addressing them. This is because the role of scholarship is not simply to
catalog the African Continent’s challenges with the twin processes of
v
vi Preface
state-building and nation-building, but to suggest some concrete ways in

which these lacunas can be addressed.
I would like to thank the many organizations and individuals who
made invaluable contributions to the research and writing of the book, as
well as the African Studies and Research Forum (ASRF) which organized
the research project that led to the writing of the chapters that constitute
this book. Also, I would like to thank the contributors to this volume for
conducting the research, writing their respective chapters and submitting
them to thorough review.
Carrollton, USA George Klay Kieh, Jr.

Acknowledgements
Thanks and appreciation are extended to two journals for granting

permission to use copyright materials. Peace and Conflict Studies granted
permission to use materials from the article by George Klay Kieh, Jr.,
“An Anatomy of Conflict Resolution in Africa’s Civil Conflicts”, Volume
17, Number 2, 2010, pp. 277–306, in Chap. 7 on Conflict Resolution in
this book.
The Africa Journal on Conflict Resolution gave permission to use
materials from the article by Kelechi Kalu, “Resolving African crises:
Leadership Role for African States and the African Union in Darfur,”
Volume 9, Number 1, 2009, pp. 9–39.
vii
Contents
1 Introduction: Framing the African Condition 1

2 Non-Governmental Organizations and the African State 29

Johnson W. Makoba
3 Civil Society in Africa: Interrogating the Role

of Pentecostal Christianity in Africa’s Democratization
and Development Processes 47
Samuel Zalanga
4 The Military, Militarism and State Integrity in Africa 83

Earl Conteh-Morgan
5 Ethnic Conflicts in the Great Lakes Region

of East Africa 107
Theodora O. Ayot
6 The African Union and the Conflict

in Sudan’s Darfur Region 145
Kelechi A. Kalu
ix
x Contents
7 Conflict Resolution in Africa 175

8 Africa and the European Union 197

Jack Mangala
9 Toward Addressing the African Condition: The Lessons 239

Index 259
Editor and Contributors
About the Editor
George Klay Kieh, Jr. is Professor of Political Science at the University

of West Georgia. Prior to that, he served as Dean of the College of Arts
and Sciences at the University of West Georgia; Dean of International
Affairs and Professor of Political Science and African and African
American Studies at Grand Valley State University, Michigan and Chair
of the Department of Political Science; and Professor of Political Science
and International Studies at Morehouse College, Georgia. His research
interests are in the areas of security studies, American foreign policy, the
state, democratization and democracy, development studies, political
economy, regional and global institutions.
Contributors
Theodora O. Ayot is Professor of History at North Park University,

Chicago, Illinois. She has taught previously at Kenyatta University,
Nairobi, Kenya; State University of New York; College at Fredonia, New
York; as a visiting Professor at the University of Jonkoping, College of
Health Sciences, Jonkoping, Sweden; and at Tecnologico de Monterrey,
Chihuahua Campus, Chihuahua, Mexico, Tecnologico de Monterrey,
Aguascalientes Campus. She is also the Director of the Daniel Katete
xi
xii Editor and Contributors
Orwa Foundation for Humanity, and a Board Member of the Soul

Source Foundation and Operation My People.
Earl Conteh-Morgan is Professor of Government and International
Studies, and Director of Graduate Studies, University of South Florida.
His research interests include international conflict, the military and
American foreign policy; all areas in which he has been published quite
extensively.
Kelechi A. Kalu is Vice Provost for International Affairs at the
University of California at Riverside. Prior to that, he served as Associate
Provost for Global Strategies and International Affairs at The Ohio State
University; Director of the Center for African Studies at Ohio State
University; Professor of African American & African Studies, and Faculty
affiliate at the Mershon Center for International Security Studies at The
Ohio State University; a Mellon Research Fellow in the Department
of Government, Connecticut College, New London, Connecticut;
Professor of Political Science at the University of Northern Colorado,
Greeley; and Adjunct Professor of African Politics and Political Economy
at the Joseph Korbel School of International Studies, University of
Denver. He has also served as a consultant to the World Bank on Public
Sector Governance, and to the Asian Development Bank on Managing
Sustainable Development in Resource-Rich Countries. He specializes
in international politics, conflict & conflict resolution and Third World
development studies with an emphasis on Africa and has been widely
published. He is a recipient of grants from The Ford Foundation, The
Mershon Center for International Security Studies, and The Korea
Foundation.
Johnson W. Makoba is Associate Professor of Sociology at the
University of Nevada, Reno, where he has been teaching since 1990. He
has served twice as Chair of the Department of Sociology. His research
interests are organizations and bureaucracies, alternative African devel-
opment strategies, and other Third World development issues. He is
the author of two books on development in Africa, and has also pub-
lished several book chapters and articles in the International Journal of
Sociology of Law, Austrian Journal of Development Studies, Journal of
Third World Studies, African Development, and other scholarly jour-
nals. His most recent book is The Triple Partnership as an Alternative
Approach—The Case of Uganda.
Editor and Contributors xiii
Jack Mangala is Associate Professor of Political Science and African

Studies at Grand Valley State University, Michigan. Prior to that, he
served as the Director of the African and African American Studies
Program, and the Director of the Area Studies. His scholarly interests
center on the nexus between international law and human security,
and on Africa’s international relations, with a particular emphasis on its
EU and US dimensions. His publications include: Africa and the New
World Era: From Humanitarianism to a Strategic View, Palgrave, 2010,
New Security Threats and Crises in Africa: Regional and International
Perspectives, Palgrave, 2010, and Africa and the European Union: A
Strategic Partnership, Palgrave, 2012.
Samuel Zalanga is a Professor of Sociology at Bethel University,
Minnesota. He has served as an Associate Editor for Africa for the
Journal of Third World Studies. He is very passionate in the struggle for
social justice and the creation of a more just and egalitarian society at
the global, national and community levels. His most recent publications
are two book chapters on “Christianity in Africa: Pentecostalism and
Sociocultural Change in the Context of Neoliberal Globalization,” and
“Economic Development and Cultural Change in Islamic Context: The
Malaysian Experience.”
List of Tables
Table 1.1 The State of Political Democratization in Africa, 2016 13

Table 1.2 The State of Socioeconomic Democratization
(Human Well-Being) in Africa, 2014 14
xv
CHAPTER 1
Introduction: Framing the African

Condition
Introduction
The vagaries of colonialism—the suppression of political rights, mass
abject poverty and social malaise, among others—provided the major
causes that galvanized Africans from across the broad ethnic, class, gen-
der, ideological, regional and religious divide into organizing various
anti-colonial movements. In other words, the pedigree of colonialism
was uniformly unacceptable to Africans to the extent that they were pre-
pared to set aside their various differences, and join forces in struggling
against it. Amid the anti-colonial struggles, Africans entertained the hope
that the end of colonialism would usher in a new dispensation in which
their cultural, economic, political, religious and social rights, among oth-
ers, would be respected and promoted by the emergent post-colonial
state. Hence, when the wave of independence began to sweep across
the African Continent in the 1950s, the collective hope of Africans for a
G.K. Kieh, Jr. (*)

University of West Georgia, Carrollton, Georgia
© The Author(s) 2018 1

G.K. Kieh, Jr. (ed.), Contemporary Issues in African Society,
African Histories and Modernities,
https://doi.org/10.1007/978-3-319-49772-3_1
2 G.K. Kieh, Jr.
democratic and prosperous future reached fever pitch. Ramsay (1993: 3)

captured the tenor of the exuberance at independence:
The times were electric. In country after country, the flags of Britain,
Belgium, and France were replaced by the banners of the new states,
whose leaders offered idealistic promises to remake the continent and the
world. Hopes were high, and the most ambitious goals [seemed] obtain-
able. Even non-Africans spoke of the resource-rich continent as being on
the verge of a development take-off. Some of the old, racist myths about
Africa were [at] last being questioned.
Regrettably, while Africans were singing the requiem for the demise of
colonialism and demonstrating exuberance over the prospects of a new
beginning for the continent, the reality began to set in that the post-
colonial era would not be fundamentally different from its progenitor.
The overarching evidence was that the first generation of African lead-
ers—with few exceptions (Kwame Nkrumah (Ghana), Julius Nyerere
(Tanzania), Modibo Keita (Mali), and Seewoosagur Ramgoolam
(Mauritius)—failed to provide the requisite leadership for the disman-
tling, rethinking and democratic reconstitution of the “Berlinist state”,
which had been bequeathed to the continent by the colonialists (Kieh
2007, 2014). Clearly, the state is important because it sets the parame-
ters within which all societal activities occur. Hence, a state that is of the
wrong type cannot shepherd the process of constructing a human-cen-
tered democratic and developed society. In other words, the “Berlinist
state” was intrinsically anti-people, anti-democracy and anti-development.
Hence, it was incapable of serving as the foundation on which human-
centered development could be promoted, and holistic democracy (one
that transcends the political realm, and includes the cultural, economic,
environmental, religious, and social as well) could be championed.
Consequently, over the past six decades, the African peoples’ hopes
for a democratic and prosperous continent has been betrayed by the sub-
sequent generations of African leaders, with few exceptions (Longman
1998). Rather than focus on the needs of the African peoples, every
regime in every African state, with few exceptions, has made the primi-
tive accumulation of wealth through the instrumentality of the state
its preoccupation. Accordingly, the state in Africa has become akin
to a buffet service in which the members of the faction or fraction of
the ruling class that has control over state power at a particular histor-
ical juncture and their relations “eat all the can eat” (Kieh 2009: 10).
1 INTRODUCTION: FRAMING THE AFRICAN CONDITION 3
One of the major resulting effects was the serious deterioration of the
material conditions of ordinary Africans in the 1980s—the pervasiveness
of mass abject poverty, high unemployment, food insecurity, etc. This led
to the characterization of the decade of the 1980s as “Africa’s lost dec-
ade” (Meredith 2010).
Against this background, this chapter has several purposes. First, it
will examine some of the major dimensions of the African condition,
especially the challenges that need to be addressed in order for human-
centered democracy and development to take place on the continent.
Second, the chapter lays out the purposes of the book. Third, the the-
oretical framework that provides the analytical compass for the book is
articulated. Fourth, the chapter provides a summary of the key points of
the various constituent chapters of the book.
Dimensions of the African Condition
Background
As has been discussed, Africa has faced multiple cultural, economic, envi-
ronmental, gender, political, regional, religious, security and social prob-
lems over the past six decades of the post-colonial or post-independence
era. However, it is not possible to discuss all of these problems in either a
single chapter or a volume. Accordingly, only some of the dimensions—
ethnicity, religion, democratization, civil conflicts, conflict resolution,
non-governmental organizations, and international cooperation with the
European Union (EU) and the rest of the “Global South”—which are
reflections of the topics that are covered in the various chapters, will be
examined.
The Dimensions
Ethnicity is the most demonized social identity in the study of African
societies. This is reflected in two major ways. Some scholars and prac-
titioners portray ethnicity in Africa in a manner that suggests that it is
inherently bad (Reynolds 1985; Angstrom 2000). The other way is that
ethnicity is blamed by some scholars and practitioners as well as the prin-
cipal culprit for virtually every dimension of the multifaceted crises of
underdevelopment that has bedeviled the African Continent since the
post-colonial era (Lian and Oneal 1997; Adesina et al. 1999). For exam-
ple, the ethno-communal paradigm, the dominant perspective on the
4 G.K. Kieh, Jr.
root causes of civil conflicts and the resulting wars in the continent, iden-
tifies ethnicity as the major causal factor (Horowitz 2000; Sriskandarajah
2005; Denny and Walter 2014). This has led Mkandawire (2012: 107–
108) to observe, “In some essentialist (and often poorly veiled racist)
accounts, it is suggested there is something fundamentally wrong with
African cultures—and that senseless violence is an undisavowable excres-
cence of that culture.” So, the question is what is distinctively wrong
with ethnicity in Africa that makes it the cardinal source of the conti-
nent’s problems? Is ethnicity in Asia, Europe and the Americas of a dif-
ferent type that makes it inherently different? In the case of Europe,
how do we explain the implosion of ethnic conflicts and the resulting
wars with the associated deaths, injuries and destruction that rocked the
Balkans region, especially the former Yugoslavia, in the 1990s? Did these
wars also mean that ethnicity in Europe, like in Africa, is intrinsically
conflictual? Or were these ethnic conflicts aberrations?
Undoubtedly, ethnicity, in the post-colonial era, has contributed to
civil conflicts and other problems in various states in Africa. However,
on the other hand, ethnicity has also made major contributions to both
nation-building (the efforts to create nations out of the various ethnic
groups) and state-building on the continent (the efforts to construct the
governance multiplex and its associated values, institutions, rules and
processes). So, there is the need for a balanced approach to the examina-
tion of the role of ethnicity in African society. Such an approach must
begin with the historicization of the ethnicity-state-building nexus.
During the pre-colonial era, ethnicity was the central pillar of the vari-
ous indigenous polities that adorned the African landscape (Deng 1997;
Martin 2012). As Deng (1997: 1) notes,
Traditionally, African societies and even states functioned through an

elaborate system based on the family, the lineage, the clan, the tribe, and
ultimately confederation of groups with ethnic, cultural, and linguistic
characteristics in common. These were the units of social, economic, and
political organizations and intercommunal relations.
This meant that ethnicity was both the overarching tapestry of traditional
African societies, and a positive force for cultural, economic, political
and social development. And this was reflected in the major contribu-
tions that were made by several African polities in these areas. For exam-
ple, in the political domain, traditional African states made invaluable
contributions to the development of the rule of law and “checks and bal-
ances,” among others. In Pharaonic Egypt, for example, the rule of law
was reflected in the fact that the law applied to all citizens and foreign-
ers, irrespective of gender, class, and other forms of identities (Martin,
2012).
However, colonialism aborted the process of indigenous development
in Africa, as well as transformed ethnicity and intra- and inter-ethnic
relations. One major way was the division of ethnic groups into various
sections (Deng 1997). The other was the spreading of various ethnic
groups over several colonies (Deng 1997). In both cases, there was “lit-
tle or no regard for [the various ethnic groups’] common characteristics
or distinctive attributes” (Deng 1997: 1). The reason for the transfor-
mation was to subordinate ethnicity to the imperatives of the colonial
project, including its core pillar of external domination. The resulting
effects were the loss of sovereignty by the various ethnic groups, and the
establishment of the “Berlinist state as the pivot of the colonial govern-
ance architecture” (Kieh 2008: 3). To make matters worse, the hitherto
sovereign and autonomous ethnically-based African polities were subju-
gated by the colonialists and placed under the control of “outsider[s],
foreigner[s]” (Deng 1997: 1).
Importantly, the various colonial powers used ethnicity in various
negative ways in order to achieve their goals of political domination and
economic exploitation. For example, the colonial powers constructed the
mythology of so-called “superior” and “subordinate” ethnic groups. In
Rwanda, for instance, Belgian colonialism designated the Tutsis as the
so-called “superior” ethnic group and the Hutus as the “subordinate
one” (Mamdani 2001). The rationale for the Tutsis status was their so-
called European ancestry (Mamdani 2001). Accordingly, the Belgian
colonialists privileged the Tutsis by, among other things, giving them
access to education and mid-level positions in the colonial bureaucracy.
This laid the foundation for the polarization that developed between
the Tutsis and the Hutus, culminating in the 1994 genocide, in which
almost one million people were killed by genocidaires under the auspices
of the Interhamwe, a Hutu-based militia.
At independence, the colonizers continued the twin processes of
dividing and combining ethnic groups as the centerpiece of the pro-
cess of the construction of the post-colonial state. Since then, following
the footsteps of the colonialists, the first and subsequent generations of
African leaders in some of the states have continued to use ethnicity as
6 G.K. Kieh, Jr.
an instrument of “divide and rule.” For example, those Osaghae (2006:

6) aptly refers to as “ethnic gladiators,” have used ethnicity as an instru-
ment for personal economic and political gains in the name of serving
the broader interests of the ethnic groups. In other cases, the bureau-
cratic wings of the local ruling class have privileged some ethnic groups,
while marginalizing others. And this has found its most profound expres-
sion in the skewed distribution of societal resources, as well as patronage
(Berman 1998).
Consequently, the lack of ethnic pluralism and peaceful coexistence
has been one of the major pathologies of the neocolonial state in Africa.
That is, the managers of the neocolonial state failed to formulate and
implement pro-people policies that would have, inter alia, promoted
social justice, equality, fairness in the distribution of state resources,
political pluralism and tolerance. A major resultant effect was the occur-
rence of civil wars in various countries. For example, the failure of the
neocolonial Nigerian state to promote human-centered democracy and
development and their associated values of fairness, justice, equity, equal-
ity, pluralism and tolerance led to, among other things, ethno-regional
marginalization. In turn, this was one of the major precipitants of the
Nigerian civil war of 1967. The conflict pitted the Igbo ethnic group and
the eastern region against the Nigerian government. The Igbos and the
other easterners alleged that they had been marginalized by the Nigerian
government in the political and other spheres. Hence, they had made the
determination that secession was the best solution to the resolution of
the conflict. However, the Nigerian government rejected both the claims
and the drive for secession. Thus, unable to reach a peaceful resolution,
war broke out. Similarly, in the civil wars in the Sudan, Senegal, Somalia,
Djibouti, Rwanda and the Democratic Republic of the Congo, among
others, ethno-communal conflicts constituted major dimensions of the
root causes.
One of the major emergent issues in the religious sphere on the
African continent has been the proliferation of charismatic churches
in the past two decades. These churches are grounded in the genre of
the Pentecostal tradition. Several factors have accounted for this devel-
opment. A major one is the argument that a traditional Christian sect
such as Catholicism lacks dynamism—the phenomenon Asamoah-
Gyadu (2014: 1) refers to as “cerebral Christianity.” Second, there is
the postulate that traditional Christianity lacks the experiential aspects
of faith (Asamoah-Gyadu 2014). Another factor is based on the claim
that “charismatic Christianity” fills the void concerning the importance

of instant healing and deliverance as part of the pantheon of “signs and
wonders.” As well, there is the imperative of the “prosperity gospel”
factor. That is, “charismatic Christianity” is pivoted on the notion of
encouraging its adherents to believe that all will be well, including the
acquisition of personal wealth. In other words, “charismatic Christianity”
portrays the religion in idyllic terms.
Clearly, the theology of “charismatic Christianity” is resonating well
with many Africans, most of whom are living precariously on the mar-
gins of various African states. And this is evidenced by abject mass pov-
erty and deprivation, unemployment, food insecurity and social malaise,
among others. The power of gospel of the “charismatic” Christian
churches is reflected in, for example, the burgeoning increase in the
number of adherents. In Nigeria, for instance, the Deeper Life Ministry
in Lagos claims attendance of about 120,000 people (Knight 2013). The
Living Faith Church in Lagos also asserts that its attendance is around
50,000 (Knight 2013). In the southern region of the African Continent,
the Rhema Bible Church North located in Johannesburg, South Africa,
claims attendance of more than 45,000 (Knight 2013). In East Africa,
the Jesus Celebration Center in Mombasa, Kenya notes an attendance of
15,000 (Knight 2013).
Undoubtedly, the charismatic Christian churches have become major
players in several major spheres in various African states. In the area of
education, for example, various charismatic Christian churches have
established schools, including universities, in Nigeria and other African
countries. While these institutions are providing academic training for
thousands of young people, this is always major sources of revenue for
these churches. Especially, since the costs of these charismatic-church
based schools are prohibitively expensive, only the children of the mem-
bers of the local upper classes in these various African states can afford to
send their children to these institutions.
In the economic sphere, several of the charismatic Christian churches
have major businesses, including convention centers and hotels,
which rival those owned by both local and foreign-based capitalists.
Importantly, these businesses also serve as major sources of revenues for
these churches. In addition, these businesses employ several of the local
folk, especially the members of these churches. Overall, these businesses
have positioned these churches as major players in various African states’
economies.
8 G.K. Kieh, Jr.
Politically, these charismatic churches serve two major functions. A

key one is legitimation. Given their large memberships, the leaders of
these churches are heavily sought after by presidents, cabinet ministers
and other government officials to endorse their performances. In addi-
tion, their massive youth following makes them attractive to politicians
for electoral purposes (Asamoah-Gyadu 2014). For example, Pastor
T.B. Joshua, the General Overseer of The Synagogue Church of All
Nations (SCOAN), a Nigerian-based emerging international charismatic
Christian ministry, has become the coveted friend of presidents, and
other government officials in Nigeria, Ghana and in other West African
states.
The other major function is that of the providers of “supernatu-
ral powers” (Asamoah-Gyadu 2014). It is widely believed both among
politicians and the masses of the people that the leaders of these char-
ismatic churches possess “supernatural powers.” Thus they are sought
with missionary zeal by politicians for access to these so-called powers
with the belief that these “supernatural powers” will serve as a protective
shield around politicians to ensure that they have a long and uninter-
rupted tenure of office. Seizing on this “golden opportunity” to amass
personal wealth and to acquire other material possessions such as private
jets, the leaders of these charismatic churches have successfully marketed
the mythology of their so-called “supernatural powers” to vulnera-
ble and gullible politicians, including corrupt and authoritarian leaders
(Asamoah-Gyadu 2014).
The struggle for people-centered holistic democracy (the combination
of political and other rights and freedoms, including economic and social
ones) in Africa has spanned three major cycles: the “first wave,” (1885–
1960s), the “second wave,” (1960s–1990), and the “third wave” (the
current cycle) (1990–present). Each wave was shaped by major domestic
and external forces and factors. Some of these forces and factors were,
and are inimical to the establishment of human-centered democracy in
Africa, while others are struggling for such transformation.
The “first wave” had as its central thrust ridding the various African
societies of European colonialism, which was imposed upon hitherto
sovereign and independent African polities, as the result of the notorious
Berlin Conference of 1884–1885. The conclave of European imperialist
powers witnessed the carving up of African territories for the overarch-
ing purpose of exploiting them for their natural and other resources. The
results were the labyrinthine of cultural, economic, political, religious
and social vagaries, including the demonization of African cultures and

the resulting imposition of Euro-Western ones; economic marginali-
zation and exploitation; the suppression of political rights and civil lib-
erties such as the right to participate in the political process, as well as
the freedoms of assembly, association, press and speech; the vilification
of traditional African religions as barbaric and heathenistic; and the will-
ful neglect of the educational, health and related needs of the colonized
Africans.
Exasperated by the adverse effects of colonialism, the colonized
Africans organized various nationalist movements with anti-colonialism
as its pivot. Using their anti-colonial anchor, these movements were
able to mobilize Africans from across the ethnic, regional, gender, pro-
fessional, religious and class divides. Importantly, these anti-colonial
movements employed various methods to wage their struggles. Some
used the armed struggle as the instrumentarium, these included move-
ments in Algeria, Angola, Cape Verde, Guinea-Bissau, Mozambique
and Zimbabwe. On the other hand, others, the majority, employed
non-violent methods such as protests, demonstrations, strikes and peti-
tion drives. Yet, others used a combination of violent and non-violent
methods.
Cumulatively, the various anti-colonial struggles that were waged on
the African continent along with other factors, such as the devastating
impact of World War Two on the economies of the European colonial
powers, led to the collapse of colonialism and the resulting process of
decolonization, and then political independence. That is, the various
European colonial powers were overwhelmed by the combined cost of
these anti-colonial struggles and the Second World War, as well as the
demands from their citizens for them to address pressing domestic eco-
nomic and social issues. In addition, the United States, which emerged as
the new leader of the global capitalist bloc, pressured the European colo-
nial powers to dismantle their respective colonial empires. Clearly, the
American intervention was dictated by the U.S.’ desire to deal directly
with African societies. In other words, as an emergent “superpower,” the
U.S. saw the African Continent as a prime region for the pursuance of
its economic, political and strategic interests. But, this could not have
been done in the context of colonialism, especially the practice of abso-
lute control of African colonies by the various colonial powers.
Significantly, the decolonization process was attended, by and large,
by hastily organized elections based on the governmental models of the
10 G.K. Kieh, Jr.
various colonial powers. For example, the British imposed their parlia-
mentary model on their colonies such as Nigeria, while France forced
its mixed model (the combination of the parliamentary and presidential
models) on its colonies, like Senegal. One of the central issues was that
the various African societies had no understanding of the operations of
these models of government. Hence, they were destined to fail. In addi-
tion, in the majority of the cases, the departing colonial powers hand-
picked Africa’s “first generation of leaders.” Essentially, these new leaders
were compradors, who had been socialized in the ways of the various
colonial powers, and were thus subservient to these imperialist powers’
interests. However, Portugal refused to give up its colonies in Angola,
Cape Verde, Guinea Bissau and Mozambique, until 1975.
Africans greeted the end of European colonialism with great relief
and expectation for the construction of human-centered democratic and
developed states. However, just a few years later the horrendous perfor-
mance of most of the continent’s post-colonial first generation regimes
brought Africans to the realization that the colonial state was still intact,
howbeit, with fellow Africans as the rulers. This was because the first
generation regimes, with few exceptions, continued the colonial poli-
cies of political repression, the manipulation of ethno-communal iden-
tities, and the neglect of basic human needs, among others. Thus, the
post-independence era became more of a “struggle for survival” (Ramsay
1993: 3).
Disappointed by this outcome, various pro-democracy movements
emerged throughout the continent with the primary goal of waging
struggles against these emergent authoritarian regimes that had simul-
taneously failed to promote the material well-being of the majority of
Africans. Amid the “tugs and pulls” between the pro-democracy forces
and the continent’s various authoritarian regimes, putschits and other
militarists hijacked the democratic struggles by staging military coups,
and instigating rebellions that eventually led to civil wars (Japhet 1978;
Mwakikagile 2001; Kandeh 2004; Kieh 2002, 2004; Keller 2014). For
example, in the 1960s, there were 23 successful military coups on the
continent (Kieh 2004, 2008). Also during the same period, civil wars
broke out in the countries like Sudan, Senegal, Nigeria and Chad. Coup-
making and war-making continued throughout the decades of the 1970s
and 1980s. Similarly, the support received by some of the continent’s
various authoritarian regimes from the United States and its allies and
the Soviet Union and its allies undermined the success of the various
pro-democracy struggles as well.
The dawn of the decade of the 1990s witnessed an upsurge in pro-
democratic activities throughout the continent (Bratton and Van de
Walle 1997; Nzongola-Ntalaja 1998; Kieh 2008). This led Africa News
(1992: 1) to proclaim, “Africa is experiencing a revolution as profound
as the wave of independence that began to sweep through the conti-
nent three decades ago.” This development was caused by several major
factors. A major one was the collapse of the Soviet Union and Stalinist
socialism in Central and Eastern Europe, and the resulting end of the
Cold War. Importantly, this development adversely affected some of the
continent’s authoritarian regimes that were client states of the Soviet
Union and its allies. Similarly, with the end of the Cold War, the United
States and its allies also determined that some of their client regimes on
the continent were also disposable. In turn, these client African regimes
lost their supply of the “economic, political and military oxygen” that
enabled them to rule. Another factor was the success of the various pro-
democracy movements in Central and Eastern Europe in forcing the
removal of various Stalinist regimes from power, and the resulting setting
into motion the process of democratization.
Interestingly, the “third wave” on the African Continent has focused
primarily on the attainment of liberal democracy and its attendant bat-
tery of political rights and civil liberties. This means that very little
attention has been paid to the centrality of the material well-being of
the majority of Africans. This is quite unfortunate, because the clamor
for democracy on the continent was caused by the ardent desire of the
majority of Africans to democratically reconstitute the postcolonial
African state, so that it could adequately address their cultural, economic,
environmental, political, security and social needs. To make matters
worse, the suzerains of the world capitalist system—the United States,
its allies and the international economic institutions (the International
Monetary Fund and the World Bank)—have imposed on African states
a neoliberal development strategy that has led to the deterioration of
human material well-being throughout the continent (Harrison 2005;
Mensah 2008; Harrison 2010).
So, after more than two decades, what is the current state of democ-
ratization on the African continent? In order to address this important
question, two major sets of variables are examined: political democ-
ratization (political rights and civil liberties), and socioeconomic
12 G.K. Kieh, Jr.
democratization (human development or well-being). Based on the data

from Freedom House for 2016 on political democratization, 10 African
states were politically democratic. In terms of the regional break-down,
this consists of 1 country each in Central Africa and North Africa, none
in East Africa, 4 in West Africa and 4 in Southern Africa (see Table 1.1).
Twenty two countries were authoritarian; of these, 9 are in Central
Africa, 6 in East Africa, 3 in North Africa, and 2 each in West Africa and
Southern Africa. The remaining 22 states were hybrid (with elements of
political democracy and authoritarianism): none in Central Africa one
in North Africa, 5 in East Africa six in Southern Africa, and 10 in West
Africa.
In terms of socioeconomic democratization(human material well-
being), according to the data from the United Nations Development
Program’s Human Development Report, in 2015, no African state
attained the ‘very high’ category of socioeconomic democratization (see
Table 1.2). Five states attained a ‘high’ level of socioeconomic democ-
ratization, including Algeria and Libya, which were both classified as
authoritarian states, and the Seychelles that was categorized as a hybrid
state. This is a reflection of the fact that a high level of political democ-
ratization does not automatically lead to a high level of socioeconomic
democratization. In other words, politically democratic states can have
high, medium or low levels of socioeconomic democracy, as the cases
of democratic states (politically) such as Botswana, South Africa, Cape
Verde, Namibia and Ghana show (see Table 1.2). All of the aforemen-
tioned democracies had a ‘medium’ level of socioeconomic democrati-
zation. Fourteen states were classified as attaining ‘medium’ level of
socioeconomic democratization, while the overwhelming majority of 35
states attained only a ‘low’ level of socioeconomic democratization (see
Table 1.2 for the regional distribution).
Since the post-independence era, the African continent has been
plagued with various types of civil conflicts. For example, as has been dis-
cussed, the coup d’état has been one of the major enduring forms of civil
conflicts on the continent. Beginning in 1952, with the Free Officers-
led military coup in Egypt, the phenomenon spread like an epidemic
throughout the continent with the exception of Southern Africa (Japhet
1978; Mwakikagile 2001; Kieh 2002, 2004; Kandeh 2004; Collier and
Hoeffler 2005). Clearly, the multidimensional crises—cultural, eco-
nomic, political, security and social—of the neocolonial African state pro-
vided the causes of the phenomenon. But the various military regimes
Table 1.1 The

Democratic States
State of Political
Democratization in State Region
Africa, 2016 Benin West
Botswana Southern
Cape Verde West
Ghana West
Mauritius Southern
Namibia Southern
Sao Tome and Principe Central
Senegal West
South Africa Southern
Tunisia North
Authoritarian States
State Region
Algeria North
Angola Southern
Burundi Central
Cameroon Central
Central African Republic Central
Chad Central
Democratic Republic of the Congo Central
Djibouti East
Egypt North
Equatorial Guinea Central
Eritrea East
Ethiopia East
Gabon Central
Gambia West
Libya North
Mauritania West
Rwanda Central
Somalia East
South Sudan East
Sudan East
Swaziland Southern
Hybrid States
State Region
Burkina Faso West
Comoros East
Congo Central
Cote d’Ivoire West
Guinea West
Guinea-Bissau West
Kenya East
Lesotho Southern
(continued)
14 G.K. Kieh, Jr.
Table 1.1 (continued)

State Region
Liberia West
Madagascar East
Malawi Southern
Mali West
Morocco North
Mozambique Southern
Niger West
Nigeria West
Seychelles Southern
Sierra Leone West
Tanzania East
Togo West
Uganda East
Zambia Southern
Zimbabwe Southern
Source Compiled from Freedom House, Freedom in the World,

2016, (Washington DC: Freedom House, 2017)
Table 1.2 The State

Very High Level of Socioeconomic Democratization
of Socioeconomic
Democratization State Region
(Human Well-Being) in
No country
Africa, 2014
High Level of Socioeconomic Democratization
State Region
Libya North
Mauritius Southern
Seychelles Southern
Tunisia North
Algeria North
Medium Level of Socioeconomic Democratization
State Region
Botswana Southern
Egypt North
Gabon Central
South Africa Southern
Cape Verde West
Namibia Southern
Morocco North
Ghana West
Congo Central
Zambia Southern
Sao Tome and Principe Central
(continued)
Table 1.2 (continued)

State Region
Equatorial Guinea Central
Angola Southern Africa
Cameroon Central Africa
Low Level of Socioeconomic Democratization
State Region
Kenya East
Swaziland Southern
Angola Southern
Rwanda Central
Cameroon Central
Nigeria West
Madagascar East
Zimbabwe Southern
Comoros East
Tanzania East
Mauritania West
Lesotho Southern
Senegal West
Uganda East
Benin West
South Sudan East
Sudan East
Togo West
Djibouti East
Cote d’Ivoire West
Gambia West
Ethiopia East
Malawi Southern
Liberia West
Mali West
Guinea-Bissau West
Mozambique Southern
Guinea West
Burundi Central
Burkina Faso West
Eritrea East
Sierra Leone West
Chad Central
Central African Republic Central
Democratic Republic of Congo Central
Niger West
Source Compiled from United Nations Development Program,

Human Development Report, (New York: Oxford University Press,
2016)
Another random document with
no related content on Scribd:
a kit szolgának tart házában, de kezét a második testvér, Iván
vezette, elvakítva e páriát a «mindent szabad» hangoztatásával. A
gyanú természetesen Mitját veszi czélba, a ki felindultságában szinte
maga sem biztos önmaga felől.
Kettős tér nyílik itt az író művészetének: egyrészt az izgalmaktól
marczangolt szenvedélyes lélek rajza (egészen más léleké, mint
Raszkolnyikov), másrészt az igazságszolgáltatásé. A tárgyalás
kétszáz lapon át folyik; pompás vád- és védbeszédeket olvasunk; az
igazság mérlege hol jobbra, hol balra rezdül; a valaha elítélt író
egész gúnyját és keserűségét kiönti a törvénykezésre. Iván, a
gyilkosság értelmi szerzője, ki korcs féltestvérének minden
készülődését sejtette, hogy bátyját megmentse, föl akarná jelenteni
magát; kivallatja a gyilkost a részletek felől s ekkor tudja meg, hogy
bátyja teljesen ártatlan. De a gyilkos felköti magát, s a bírák nem
adnak hitelt a halottra tolt vádnak s a testvér mentő tanuságának.
Mitját elítélik.
Ez nem csupán az első fiú története, a féktelen szenvedélyé,
hanem Iváné is, a ki hallgatagon ül az apai házban, a más kezét
lendíti, s szenvedélyt, gyűlöletet, mindent az ész nyelvére tud
lefordítani. Higgadt sakkozó módjára játszik az élet bábjaival.
Számot vet öröklött vére átkával, s mint egy egyenletet, úgy számítja
ki jövendőjét. Hittel és erkölcscsel szakított, de az erkölcsöt az
aljastól és gyávaságtól való irtózat pótolja nála; ez sarkallja arra is,
hogy föladja magát. Mindhármójok vérében van egy-egy csöpp
anyjoktól is: Mitjában a féktelenség, a másik kettőben a második
asszonyból, a ki vallásos rajongó volt, atyjokhoz mérten valami
nemesség, legalább egy kis képzelgés, erkölcs dolgában legalább
lelkifurdalás. A lelki vegyületek ily elemzése valóságos lelki chemia.
Mitjában a szenvedély képzelgése ez: gyorsan kiforró szándéka
szinte összetéveszti magát a tettel; az író egy helyütt azzal jellemzi:
‚az ilyen emberek nehéz helyzetekben a legphantastikusabb terveket
találják a legvalószínűbbnek‘. Ivánban az ész és a beteg idegek
képzelgése van meg. Mikor a gyilkosból kicsikarja a vallomást, s
kezdődő ideglázzal hazamegy: szobájában egyszerre egy rejtélyes
vendég ül vele szemben, a ki gyakori és meghitt látogató gyanánt
viselkedik, fesztelenül beszél Iván titkos érzéseiről, melyeket
önmagának sem vall be, valónak mond sejthető, de még meg nem
történt eseményeket. Az ördög ily köznapi alakja s látogatása azóta
számos utánzatnak az őse; ezeket Dosztojevszkij nemcsak az ötlet
eredetiségével mulja felül, hanem a lélektani rajz gazdagságában is,
az agyrém és fel-felvillanó öntudat, az önvád és lelkifurdalás, titkolt
érzelmek és kényszerű önvallomás vegyületében. Pedig
elpanaszolja, mennyire hibáztatták, a mért az ördögöt idézni merte, s
boldog volt, mikor egyik orvos ismerőse hűnek találta a hallucinatio
rajzát.
Ivánnál ily látomásnak nemcsak lelki állapotában van alapja,
hanem természetében is. Eleven értelme tétlen élete közben
képzelődésben éli ki magát; gondolatai könnyen csapódnak le
alakokba. Egyszer föl akarja tárni hitbuzgó öcscse előtt a maga
hitetlenségét s egy költeményt rögtönöz prózában. Krisztus még
egyszer visszajő a földre, Sevillában, az inquisitio idején. Csodákat
tesz; a bibornok-főinquisitor elfogatja s börtönbe veti. Éjjel bemegy
hozzája. Rátámad, hogy miért jött vissza; tanításához nincs mit
hozzátenni. Ő túlbecsülte az embert, mikor a szabadság veszélyes
ajándékát adta neki; másfél évezredbe telt, míg azt elfojthatták. Most
végre az ember gyöngeségéhez illő boldogságot adnak neki, a
csoda, a titok és a tekintély segélyével, hogy nyugodtan éljen és
reménynyel haljon meg. Hagyja őket Krisztus munkálkodni. Az
Üdvezítő nem felel, csak megcsókolja a petyhüdt ajkakat. A
főinquisitor kitárja előtte az ajtót: Menj, és ne jőjj többé vissza! A
csók ég a pap szivében, de megmarad meggyőződése mellett. E
költeményben Iván bonczoló eszét, sarcasmusát, egész lelkét
harczba viszi hitbuzgó öcscse, Aljosa ellen. Aljosában sok az anyai
örökség. Egészen a szív embere. Megfér atyjával, szereti testvéreit,
segíteni kíván mindenkin. A Karamazov-vért lehűtik benne a zárda
hűvös falai, a hol él, a szentéletű, csodatevő remete, Szoszima
starecz oldalán. E kegyes, fölvilágosult és népies pap s az ő szívbeli
vallása tökéletes ellentéte Iván inquisitorának; ez a lélek szerint való,
Istennek tetsző, igazi pap. Az ő és Aljosa viszonya volt a regény
csirája és főtárgya, «a fiatal farkas, a mint a szent Tichonnal
találkozik». Halála előtt a starecz elbeszéli környezetének egész
életét s tanulságát örökségül hagyja rájok. Aljosának meghagyja,
hogy az ő halála után menjen ki a világba. «Megáldalak nagy
feladatodra. Hosszú vándorlás lesz részed, fiam. Sokat el kell
viselned, míg visszatérsz oda, a honnan elindultál. Sok lesz a
tennivalód. De benned nem kételkedem… Krisztus veled lesz. Őrizd
meg őt s ő is megőriz téged… Örökségül ezt hagyom reád: keresd a
boldogságot a szenvedésben». «Sok ellenséged lesz, de még azok
is szeretni fognak. Sok szenvedést mér rád az élet, de csak a
szenvedés boldogít, s szenvedéseidért fogod áldani az életet s
másokat is rá fogsz vezetni, hogy áldják – a mi a legfontosabb.»
Ebben ráismerünk az írónak s régebbi alakjainak lelkére. A maga
lelkéből csöppenti ezt az író alakjai lelkébe. Mitja is bűnbánó: a
szenvedés által új embert akar magában föltámasztani. A
gyermekek is, a kiken Aljosa munkáját kezdi, gyűlölködésből
szeretetre vezetvén őket, azokon is van valami fölmagasztosuló
vonás; egyikök fölkiált: «Szeretnék szenvedni az összes
emberekért.» A második rész, mely Aljosát végig kísérné útján a
világban, s melyhez az első rész csak előkészítés, elmaradt. Így is
hatalmas alkotás, kitetszenek belőle a tervezett egésznek
körvonalai.
Hová fejlődött e regény első csirájától, a ‚nagy bűnös életírásától‘
– a kivitelig! Ez óriási mű egy család tagjaiban az emberi lélek
főirányait tükrözi: a szenvedély és akarat, az ész és számítás
küszködését s mellettök Aljosában és mesterében a hit és szív
megváltó erejét. A bűn és tisztulás útját rajzolja; mi nagyobb ennél?
A halál kivette a fáradt kézből írótollát (1881 jan. 23.). De Vogüé
leírja, mint özönlötte el a nép a halott író kis szobáit, hullámaival
majd fölemelve az asztalon fekvő koporsót. A szenvedők a
magukénak vallották a szenvedők költőjét. Prófétát sirattak benne, a
ki vigaszt nyujtott a nyomorúságok közt, fönségesnek hirdette a
szenvedést, s a megalázottak előtt kinyitotta a mennyország kapuját.
Még Pobjedonoscev is gyászolta, az ő korának ‚főinquisitora‘.
Munkái nagyrészt csonkán maradtak, de így is teljes becsűek,
mint a Julius pápa el nem készült síremlékére szánt szobrok. Ő
maga ritkán volt elégedett munkáival; a Félkegyelműről kedve lett
volna szigorú bírálatot írni. A Daemonokat sem szerette, «már pedig
hogy’ lehetne az jó, a mivel az író maga sincs megelégedve».
«Írónak lenni roppant nehéz mesterség» – írja egy levelében. Ő
valóban nehezen írt; hosszan érlelte, újra meg újra kezdte műveit,
szemlátomást küzd tárgyával. A hosszú tervezés után a megélhetés
gondjai gyors munkára sürgetik. A Félkegyelmű egész első részét
huszonhárom nap alatt tette papirra; éveken át három ivet írt
hónaponként. Szinte féltékenyen gondol a Turgenyev vagyonára,
Gogoly és a ‚nagyok‘ honoráriumaira, a melyek mellett nyugodtan
dolgozhatnak; «de én szegény ember vagyok, a pénz kedvéért
gyorsan kell írnom és így mindent elrontok». Pegasusa mindig
járomba volt fogva. Tehetségében volt valami zsarnoki, daemoni
vonás, valami megszálltság, a mi folyvást sarkalta. Egészen
felolvadt munkáiban; maga mondja első könyvéről a Megalázottak-
ban, melyben önmagának is szerepet juttat: «Ha boldog voltam
valaha, hát nem első sikerem mámorító perczeiben, hanem akkor,
mikor még senkinek meg nem mutattam kéziratomat… akkor együtt
éltem alakjaimmal, a kiket magam alkottam, velök éltem úgy, mintha
családomhoz tartoztak s valóban éltek volna; szerettem őket, velök
örültem, búsultam, sőt néha őszinte könnyekkel és fájdalommal
sírtam velök!» – A tárgyak és alakok csak úgy tolongtak elébe,
munka közben is. «Legnagyobb kínom, hogy még most sem vagyok
ura eszközeimnek. Ha egy regényen dolgozom, egész sereg külön
regényt és novellát gyömöszölök belé, ezért aztán az egészből
hiányzik a mérték és harmonia.» Mindig új meg új szálakat sző a
szövetbe. Szenvedélylyel ássa magát egyre mélyebbre alakjai
lelkébe, mintha önmaga számára is meglepetéseket keresne ott.
Néha sokáig szerepeltet egyes személyeket, mielőtt a
cselekményhez kapcsolná őket; ezzel előbb az érdeklődést, a
kiváncsiságot fokozza, aztán annál drámaiabban haladhat tovább.
Sokszor óraszám tartó beszélgetéseket egész teljességökben ír le,
minden részletükkel, kihagyás nélkül, a mi nem ritkán fárasztó, kivált
mikor a gondolatmenet zürzavarosságát, az élőbeszéd kitéréseit,
vagy a beszélő ravasz bőbeszédűségét jellemzi, mint a
Megalázottak és megszomorítottak herczegének össze-vissza
kerepelésében. Néha a párbeszéd egy-egy szava eseményeket
pótol és indokokat jelöl, olykor messziről új világot vetve már ismerős
eseményekre. Ez leköti a figyelmet, az érdeket szítja, s az élet
complexitását tükrözi, de e távoli vonatkozásokat nem minden
olvasó bírja összekapcsolni. Némely helyütt szándékkal hagy valami
félhomályt, megtűr egy kis ködöt a háttérben; nem szivesen váltja föl
tetteinkben a rejtély hányadát a megnevezés aprópénzére. «Az
ember önkénytelenül kerüli, hogy kimondja az utolsó szót,
tartózkodik a kimondott gondolatoktól», – írja egy levelében.
Tárgyaiban, előadásában kevés a változatosság, munkái
meglehetősen egyszínűek. Nagy részök kívülről kriminologia, de
belül merő psychologia. Nála is vannak meglepetések, nem annyira
a cselekvényben, inkább a lélektanban, abban, hogy midőn tolla már
szédítő mélyre hatolt, még meg tudja toldani egy lépéssel.
Turgenyevhez, Tolstojhoz mérten egyszínű, azok könnyedsége,
világossága, változatos hangulatai hiányoznak nála. Tolstoj nagyobb
művész, de Dosztojevszkijben valami ingerlő titokzatosság van, s
lélekrajza még Tolstojénál is mélyebb. Őt olvasva, az ember azt
hinné, hogy Oroszországban nem süt a nap és nem nyílik virág.
Olvasója mintha valami nagy fájdalmon menne át. Komorságát még
fokozza sarcasmusa, s érzéke bizonyos mosolyogni való s egyben
szomorú félszegségek iránt, emberek és helyzetek rajzában; ez
állandóan kihangzó mellékzöngéje hangszerének. Csak egy
enyhület van itt: az emberszeretetben olvadó szív melege. Írói
készsége mégis roppantul gazdag; mintha minden eszköze
megvolna, csak érte kellene nyúlni. Nagy írói vonásai és képességei
mellett psychopathologia, symbolismus, phantastikum és
naturalismus, minden föltünik munkáiban, a miből később egyenként
az epigonok egész irányai élnek. Lehet azt mondani, hogy nyelve
egyhangú s alakjai mind az ő nyelvén beszélnek, de még sincs nála
drámaibb író; lehet gáncsolni fárasztó elemzéseit, de mindig
izgatóan érdekes. Könyve úgy leköt, hogy fogyatkozásait csak
olvasás után venni észre, midőn az erős benyomások elmélkedésre
késztetnek nemcsak a tárgy, hanem az író ereje felől is.
Megdöbbentő képzelete van s még sincs nála realisabb író.
Egész művészetére talál, a mit idealismusáról mondott: az én
idealismusom egészen realistikus. Turgenyevet szemtől-szembe
kigúnyolja, mikor külföldön élve, hazai kérdésekről merészel írni:
‚Hozasson magának egy jó messzelátót Párisból – tanácsolja neki –
mert a távolság igen nagy‘. Ő csak otthonn tud dolgozni. Külföldön
valósággal lázas a munka vágyától s terveitől, s folyvást azt írja, mint
Raszkolnyikov előtt: «Költészetemnek – másról nem is szólva –
szüksége van Oroszországra. Olyan vagyok, mint hal a szárazon;
minden erőm elhágy»; a Karamazov-tervről is: «Okvetlenül otthon
kell lennem, az orosz életben élnem». Ő rajta nem eshetett meg az,
a mit Turgenyevnél megfigyeltek, hogy alakjai későbbi munkáiban is
mind a negyvenes évek typusai; Dosztojevszkij boldog volt, mikor
egy barátja azt írta neki a Daemonokról: ezek a Turgenyev emberei
– de korosabbak.
Ő a legoroszabb író; a lelkek, viszonyok, események fölött mindig
érezni az orosz levegőt, e végtelen puszták tiszta szelét s e barbár
nagyvárosok miasmáit. A kor nagy kérdéseit – a Daemonok
kivételével – nem kérdezte, ez egyik fogyatkozása; de egész
világnézete és tanítása az orosz népről és az orosz népnek szól.
De nem csak az orosz néphez szól. Tanításának egy része is, a
bűn gyötrelmeiről, a hit és jóság isteni erejéről, általános emberi; de
főkép azzal tanít, mert a világirodalomban ő a legmélyebbre ható
búvára az emberi léleknek. Mint Michel Angelo, ő is csak embereket
teremt; tájkép, háttér nincsen nála. Mindig siet benyitni az emberi
lelkek ajtaján, hogy odabent mindent egy tudós
lelkiismeretességével leltározzon. Mereskovszkij azt mondja róla:
regényeinek egyik-másik részlete olyan, mint Goethe némely
költeménye vagy Lionardo egyes rajzai: bajos eldönteni, a művészet
vagy a tudomány körébe tartoznak-e. Nyugtalanítón mélyre lát a
lélekbe, s az olvasó úgy érzi, mintha halott szeme őt is átjárná.
Irgalmatlan a lelki bonczolásban; ezért nevezte Mihajlovszky
‚kegyetlen tehetségnek‘, Turgenyev marquis de Sadehoz
hasonlította. Főként a bonyolult, rendhagyó organismusok érdeklik, s
mint a jó orvos, az egészségeseken is rögtön észreveszi a kór
csiráit. Őt is az érdekes és súlyos esetek vonzzák, a lélek kóros
állapotai: a hallucinatiók, jövőbe látó álmok; nemcsak a lélek
logikáját képes föltárni, hanem elhajlásait, rendhagyóságait is. Deák
azt mondta Dickensről, hogy ha regényeit olvassa, néha azt képzeli,
mintha a bolondokházában volna; mit mondana még
Dosztojevszkijre? Az ő alakjai csupa különös teremtések, a kikben
elpattant valami: lelkiszegények, iszákosak, félkegyelműek,
nyavalyatörősek, megháborodásra, gyilkosságra és öngyilkosságra
jegyzettek. Mintha a bélpoklosokat látnánk a Bethezda tava körül,
várva az angyalt, a ki odatámogassa őket a csodatevő tó vizéhez, a
melyben tisztára mosdjanak s a mely meghozza egészségüket. Még
e körön belül is csak a szegényeket és a városiakat rajzolja; a
nyomor és a város írója.
De bennök az emberi lélek költője is.
Azt rajzolta, milyen jók és milyen rosszak az emberek
egymáshoz. Igyekezett megértetni a gyarló s mégis minden jóra
képes emberi lelket. Ez a legnagyobb és legnemesebb föladat, a
mire művész csak vállalkozhatik s minden külön tanulság nélkül is a
legtanulságosabb.
BJÖRNSON BJÖRNSTJERNE.
Norvégiának irodalmi önállósága a dán politikai és szellemi

fenhatóság leráztával kezdődik (1814.). Az irodalom két-három
évtized alatt egészen nemzetivé fejlik s világhirre is emelkedik. A
Karoling-idők félvad hordái, majd Gusztáv Adolfnak a
protestantismusért vívott küzdelmei óta most tűnnek fel újra észak e
tája felől hódítók és szellemi áramlatok vezérei s nevükre
hamarosan a világhír dicsősége sugárzik; e két név: Ibsen és
Björnson.
Életük és munkásságuk párhuzamosan folyt. A mint Björnson
gyönyörű meséjében (Arne elején) a lejtő fái, a nyír, fenyő, boróka
elindulnak a hegytetőre, s odafenn ámúlva veszik észre, hogy a túlsó
oldalon épen úgy nyomultak fölfelé testvéreik, kikkel a csúcson
találkoznak: mintha csak kettőjük munkásságának képe volna.1)
Fiatalon a százkezű, harczias Björnson járt elől, otthon háttérbe
szorította Ibsent, (ő nyerte el az utazási stipendiumot, később az írói
évdíjat is), – később külföldön Ibsen kerül elébe. Björnson feddő és
fanatizáló prédikátor; Ibsen szigorú gyóntató. Björnson sürgette a
politikában az Európához, első sorban Németországhoz való
csatlakozást, s Ibsen valósította meg azt az irodalomban. Mind a
ketten nemzeti irányban indultak, s az általános emberihez
emelkedtek. Björnson gyakorlatibb, a norvég élet problémáiból
indulva, az emberi vonások rajzával emelkedik általánossá; Ibsen
elvontabb; hazájától távol élve, az általános emberi kérdések
ragadják meg, s a norvég szinezet inkább különös alakjainak
rajzában nyilvánul, kiknek mintáit elzárkozott élete őrzi
emlékezetében. Ibsent a világ minden nemzete olvassa és játszsza
színpadain, – Björnsonról azt mondja honfitársa, Brandes, hogy ha
nevét kimondják, olyan, mint ha felhúznák a norvég lobogót.
Lelkében hazájának képe tükröződik, munkáiban korának
problemái. Alakja és egyénisége hasonló a tenger-parti bérczhez,
mely meredeken szegi föl fejét, megtépi a viharfelhőket s dús
tenyészetet hord sziklavállain, míg rajta az erős levegőjű tenger
mosolya csillog. Természetében egyesül a zordon Dovrefjeld, hol
született (1832. deczemberében), s a Ramsdale-vidék derűje, hova
atyja, a paraszt-származású pap, átköltözött, mikor fia hat éves volt.
Jól jellemzi az a vallomása, hogy az évből az áprilist szerette, mely
viharokat hoz, de tüzes napfényt is, mindent életre zsendít, s az
igéret és fejlődés kora. Ő maga is ilyen: csupa terv és igéret. Alig
rázza le magáról az iskola porát, s már könyvben és színpadon
tiszta norvég irodalmat akar teremteni, megtörve a dán hatást;
egyszerre ír színbírálatot, darabokat, elbeszélést és verset. Nem
sokkal azelőtt gyűjtötték össze Norvégiában a népdalokat és
meséket, s mint világszerte mindenütt, a költői szellem itt is
megerősült ez üde forrás éltető vizében. Európában mindenütt a nép
felé fordult a figyelem, s az irodalom követte a politika irányát.
Jütlandi rajzok, Zimmermann és Auerbach paraszttörténetei láttak
napvilágot. Norvégiában is akkor terjesztették ki a választó-jogot s a
népben látták a jövő erejét és magvát. Ily időben jelentek meg
Björnson népies elbeszélései, s e körülmények között szinte irány-
művek gyanánt hatottak. Jól ismerte a népet, belőle eredt, köztük élt,
ismerte hagyományait és dalait, mint azok az övéit énekelték; ő a
szerzője a norvég nemzeti dalnak; egyéb költeményei közül a
gyermek Finn Niels-ről szólót, a ki elveszti hótalpát s rejtelmes hang
és erő lehúzza a hó alá – Goethe Tündér királya mellé állítják.
Elbeszélései közé gyermekkori emlékei szövődnek, minő a pompás
rajz atyja hatalmas igás-lováról, mely megküzd a medvével s leteperi
patáival; e paripa egy Rubens-képre emlékeztet. Egyik első
beszélye, a Veszedelmes leánykérés (1856), a nép erejét és
bátorságát mutatja a szegény kérőben, a ki midőn kedvesének
hozzátartozói elállják előle a járható utat, a meredélyen kapaszkodik
fel hozzá, s merészségével és ügyességével megnyeri a leány
kezét. Emlékeinek e lyrai ere az erő vonásai között siklik el.
Legnagyobb hatást Solbakken Synnöve elbeszélése tett (1857); ez
Dániában is feltünt s valóságos diadalt jelentett; méltó párja Arne
(1858); nem legmélyebb prózai művei szerzőjüknek, de elbeszélő
művészetének gyöngyei. Sok bennök az egyéni emlék. Björnson
maga mondogatta, hogy ő ismert oly gyöngéd és nemes paraszt-
leányokat, környezetüknek oly virágait, mint Synnöve és Éli, s hogy
míg sorsukat írta, a sorok közül mindig reá mosolygott arczuk. Emlék
az is, hogy Thorbjörnt atyja nem szívesen keresztelteti e névre, csak
nem mer a szokással szakítani; minden második nemzedékben ezt
viseli a családban a fiú, de ezeknek nincs szerencséjük; – a költőt
sem akarta atyja Björnnek keresztelni, épen ily okból, s azért tette a
Björn (medve) mellé a csillagot (stjern). Mintha mind a kettőből volna
benne valami; vaskos józansága eszmékért való lelkesüléssel
párosul. Írás-művészetében is a józan realismus híve, de nem a
nyers, hanem a nemes ideal-realismusé. Természetes és egyszerű,
mégis idylli, a tiszta jókedv sem idegen tőle, mint a Vidám legény
rajzában. Életviszonyok rajzába, jellemfestésbe, a nyelvbe is az
ősmondák ereje vegyűl, de tiszta erkölcsi felfogás, emelkedett és
gyöngéd érzelmek mellett; egyszerű, sőt szegényes viszonyokat
rajzol, de bájjal és költészettel gazdagon. Nálunk Baksayhoz
hasonlít. Egész Norvégia benne van ez elbeszélésekben: a nép és a
tájak, mintha csupa Normann-képet látnánk, s a tenger tiszta
levegője. Nyelve a dán-norvég irodalmi nyelv, mely kapcsolatot
keres a déllel, Európával, a miért az ifjak, Arne Garborg s a tiszta
norvég nyelv harczosai, meg is itélték. Művészi tekintetben a hazai
kritika különösen a párbeszédek szűkszavuságát dícsérte.
A norvég olvasó nem csak abban találhatta örömét, hogy
irodalmuk egészen a norvég élet képét tárja elébe, hanem abban is,
hogy milyen művészi e kép, s az ifjú irodalomban milyen kitünő
tehetség támadt. Mind ennél többet jelentett s az idegen olvasót is
az hódítja meg, hogy e beszélyek olvasása édes gyönyörűség. A
művész és gondolkodó egyesül bennök, noha az élet nagy kérdései
még csak önkénytelenül tükröződnek az élet rajzában s nincsenek
kiemelve. Synnöve történetében a derűltebb hitet a puritán
haugianismussal állítja szembe; e théma többször visszatér
munkáiban s A halász-leány-ban, az Isten nyomai-ban mind
szigorúbban nézi az írás betűihez ragaszkodó komorságot. Másrészt
az átöröklést érinti, az Ibsen-féle Kisértetek thémaját. Az elbukott
leány, a falu bolondja festésében sötét színekhez is nyúl, minők a mi
falusi életünkből sem hiányzanak. Arne a nép dalos kedvének
megtestesítője, egy élő nótafa, rokon Andersen Rögtönző-jével; a
lelkében fakadó versek elárulják vágyódását a hegyeken túlra, – s
ebben a norvég léleknek kivált egy időben erős és általános vágyát,
az Amerikába vándorlás veszedelmét; az anyjához való szeretet s
egy szép szempár azonban megköti, s megtanítja rá, hogy a
csalogató vágynál többet ér a nyugodt élet és a csöndes boldogság.
E kérdést vizsgálja másik oldaláról A halász-leány, kit a nép
sarjában szunnyadó tehetség nagy színésznővé emel, s a ki ezzel
kiszakad a családi boldogság köréből. Egészen a későbbi
Björnsonra vall A sasfészek elbeszélése; a ragadozó elhordja a
szegény falu csibéit, bárányait, egy gyermeket is elragad; a fiatal
nemzedék mind arra készül, hogy szétrontsa a kártevő madár
megközelíthetlen fészkét; egy legény rá is szánja magát, s kezd az
oromra felkúszni a szakadék nyílásán; de a kő mállik, lezuhan. Egyik
aggastyán azt mondja a holttest mellett: «Vakmerőség volt; de mégis
jó, ha van valami olyan magasan, hogy nem éri el akárki». Nem
önnön lelkébe világít-e ezzel az északi gondolattal a problémák
későbbi költője, az Erőnkön felül írója?
Első színművei is ily erősen norvég jellegűek, s ezek szövegében
is ott csillámlanak mind a lyrai vonások, mind a nagy kérdések
arany-szálai. Színműírói jártasságát mint színbíráló és színigazgató
szerezte. Itt is úttörő. Az ő eleven, mozgalmas kis drámája, a Csaták
közben (1856), az első norvég történelmi színmű. A középkor zordon
hőseit, nagy szenvedélyeit idézi fel, valódi költői erővel. Egy úton jár
Ibsen fiatalkori darabjaival. Sánta Huldá-ja a Helgelandi hősök-kel
rokon, a főalakok egy vérből valók; Stuart Mária Skótországban a
katholicismus és protestantismus küzdelmét rajzolja, a vallások és
világnézetek harczát, mint Ibsen az Északi hadút-ban; de
Björnsonnál több a lyrai szinezet, az egész közelebb áll az élethez, a
múlt rajzában a jelen küzdelmei tükröződnek Sverre király-ban a
parasztság s a conservativ nagyok közt dúl a harcz, mintegy az
újkori demokraták küzdelme, s a király a föld népével tart.
Jeruzsálemi Sigurd táborában a vitézek arról beszélnek, mint vonja
sokukat, mint Arnét, messze a tenger és a vágy, s hogy Harald
Harfagar valamelyik utóda talán majd összegyűjti népét s elindul új
hazát keresni Dél felé. Ez – századokkal visszavetítve, – az amerikai
kivándorlás láza. Mindebből egy állandó vonás emelkedik ki: a nagy
ember hivatásának érzete. A csaták közben Sverre királya keserűn
panaszolja, hogy romok és holttestek közt jár, ördögnek tartják,
pedig ő jót akar, gyógyítani kíván s békét szerezni mindenkinek.
Sigurd-nak is nagy tervei vannak a róla szóló trilogiában; «elbűvöli
saját ereje», de az út el van torlaszolva előtte, (együgyű féltestvére
ül a trónon), s ereje és türelmetlensége késztetik erőszakra. Az írót a
tettre hivatott nagy ember problémája köti le, s az a nagy ember, a ki
e történelmi alakok tettvágyában és vivódásában lappang, – a költő
maga. Ő is tettvágytól feszül, hívja az élet; őt is félreértették,
gyülölettel és szenvedélyes ellenállással találkozott – s mint Sigurd
önkényt számüzetésbe, elkeseredésében ő is külföldi útra megy,
hogy tisztultabb lélekkel térjen vissza.
Sigurdnak, a kihez az ország harczos népe áramlik, azt mondja
testvére: hozza meg hazájának a legnagyobb áldozatot, áldozza föl
harczi dicsőségét. Björnson ily áldozatot hozott: kész volt feláldozni
írói dicsőségét. Külföldön inkább az életet, mint az irodalmat
tanulmányozta, s hazatérve, tanulságait előadásokon hordja szét
országszerte, belemerül a politikába; nincs társadalmi kérdés,
melyhez hozzá ne szólna. Mindenképen az életet, a haladást
szolgálja. Irodalmi termékenysége, fejlődése szinte megakad, míg a
hetvenes évek derekán egy második nagy európai út új
benyomásaival ismét föl nem ébreszti s magasra nem lendíti alkotó
erejét.
Akkoriban szakított a nyugati irodalom a múlt rajzával, s a
modern élet problémái felé fordult. Ez irány magával ragadta
Björnsont, kinek mindig éles szeme volt az élet kérdései iránt s
bátorsága azok kimondásához. Ott, külföldön, az általános emberi
feladatok, a jelen nagy kérdései kötik le. S miután megteremtették
Ibsennel együtt hazájuk nemzeti irodalmát, most összekapcsolják
azt a nyugati áramlatokkal s az emberiség nagy eszméivel. Ettől
fogva Björnson az eszmére veti munkáiban a súlyt s feláldozza
annak a művészi formát és hatást, de hazája földjét és levegőjét
nem hagyja el soha. Nem gyönyörködtetni, hanem felrázni, nem
hódítani, hanem hatni akar; Flake, jeles kézikönyvében, Björnsont
pályája második felében «problémaköltőnek» nevezi.
Már külföldi útjáról két szinművet küld haza, melyek a jelen
visszaéléseit ostorozzák. Egyik, A szerkesztő, a sajtóra lövi nyilait
(érintkezik Ibsennek Az ifjúság szövetségé-vel); a másik A csőd, az
első norvég társadalmi dráma, mely Ibsen Társadalom támaszai-ra
is hatott. Norvégia a krimi háború után súlyos gazdasági válságon
ment át, s Björnson heves czikkekkel támadt a hirtelen
meggazdagodottak fényűző életmódjára, mely sok kereskedő-házat
megrendített. Itt is ily hivalkodó házat rajzol, mely nehezen
előteremtett új meg új kölcsönökkel tatarozza a sülyedő hajó lékeit,
míg a kártyavár összedül. A család ekkor új életet kezd, jobban
mondva elülről kezdi az életet; a kényes lányok is munkához látnak,
segíti őket régi hű könyvelőjük, kihez az egyik leány most
hozzámegy; a végső felvonás ezt a józan, komoly és derült új életet
rajzolja, melynek munkája van, de gondjai nincsenek. E befejezés az
élénken lüktető dráma végén kissé édeskés, de a közönséget épen
ez nyerte meg, nem csak otthonn, hanem Németországban is. –
Társadalmi problemát feszeget Az új rendszer is, a kereskedői és
közélet erkölcsét, igazságot és szókimondást követelve. Ez is
actualis hazai eseményekkel áll kapcsolatban, noha ezek csak oly
külső eszköz szerepét viszik, mint Nórá-ban a váltó. Akkoriban
(1878–79) Norvégiát különösen foglalkoztatta a vasútak ügye; a
darabban egy Amerikát járt fiatal mérnök rájön, hogy a nagyhírű új
vasúti rendszer, mely a vezérigazgatónak positiót és jólétet adott,
téves és káros; megírja ezt egy szakmunkában, mely felrázza a
közvéleményt. A vezérigazgató hívei, fia, a ki barátja volt a
támadónak, leánya, a ki szinte jegyese, mind elfordulnak tőle, de
végre a bátorság és igazság győz, és visszatérnek hozzá. Oly
küzdelem ez, mint A nép ellené-é, de itt a győzelem nem marad az
önérzetre korlátozva: az igazság kivívja jogát, s a boldogulást és
boldogságot is, harczosa számára. Így akarja ezt a szerző életkedve
és optimismusa.
A munka és erkölcs állandó tárgya Björnson gondolatkörének.
Öregkori munkái közül is erről szól két darabja, a Laboremus és
Storhovén. Az érzékek káprázata, a szenvedélyek csábja, a lelki
harczok mind a munka békéjében nyugosznak el, mi az ember
legfőbb hivatása. A harmadik, Daglannet, az ifjak és öregek örök
harczát is erre vezeti vissza: az új nemzedék a maga munkáját
kivánja végezni, annak tör útat, s ez egy lépést jelent előre.
Költészetének másik oldala a társadalom és erkölcs vizsgálata. E
téren ép oly forradalmár, mint Ibsen. Leonarda a visszás erkölcsi
mérték ellen lázít, egy derék asszony rajzával, a kinek társadalmi
helyzete megdől, mihelyst kitudódik, hogy egy kalandor felesége; ő,
a legderekabb, hozza a legtöbb áldozatot, még leányától is el kell
szakadnia, ha nem akarja jövőjét tönkre tenni, – s a felületes
társadalom férjével őt is elitéli, mintha erkölcsi téren ma is fennállna
a barbár szokás, hogy a holt férjjel el kell égetni feleségét. A költő a
vallásos és erkölcsi türelem szószólója; csak a lélek arany-tartalmát
nézi s korbácscsal üzné az illem és társadalmi külsőségek kufár
lelkeit. Utolsó nagy regénye, Mary, egy leány története, a ki
szerelemből az esküvő előtt odaadja magát szíve választottjának,
büszkén és nemesen, de a férfiban a győztes önhittsége elárulja
alacsonyságát; Mary csalódásában már halálra itéli magát
ballépéseért, midőn mellőzött másik kérője mindent jóvá tesz, mert
meg van győződve, hogy a mit szerelme tárgya tett, az nem lehet
rossz.
Különösen sokat foglalkozik a házasélet erkölcsével. Már ifjan írt
egy kis szinművet az Új házasok-ról, melyet ma is folyvást adnak
német színpadokon. Arról szól, mily nehéz a fiatal asszonynak
elszakadni szüleitől s a régi környezet hatalmától; mily
boldogtalanná teszi ez a férjet, a ki egészen magának kivánná
feleségét, mert csak ez az igazi házasság. A kritika kifogásolta, hogy
ez a szeretet a darabban kölcsönös féltékenység útján támad fel, s
hogy a hitvesi szeretet itt prózai kötelességnek, a házasság szinte
nevelőintézetnek van feltüntetve; de ily túlzások gyakoriak a tételes
daraboknál, Björnson pedig egyenesen ezért ír, nem a könnyed
szórakoztatás kedvéért. E tárgykörbe esik Mikor az új bor forr czímű
derüs darabja, mely a fiatal házasok nehéz összeszokását, az
elkényeztetett leánynak magabálványozásáról való keserves
lemondását, a régi házastársak egymásra únását rajzolja, s hogy a
gyermekek szerelmétől mint mozdul meg a régi parázs. – Magnhild
elbeszélése egy leányról szól, a ki a pap házában kifinomult, s
egyszerre, szinte észrevétlenül, hozzá megy egy idős
mesteremberhez, a kitől inkább idegenkedik. Nem is igazi felesége,
inkább cselédje. A sors ő tőle sem tagadja meg az élet álmát s
feltámad érdeklődése egy tüdőbajos művész iránt. Egy barátnője is
segít feltárni lelkét. Midőn Magnhild fel akarja bontani házasságát,
hogy a munkában keressen életczélt, mert az embernek nem
csupán egy rendeltetése van, férje azt kérdi tőle: honnan veszi
ehhez a jogot; ilyesmi nincs a szent írásban; az új Nóra homlokára
mutatva, azt feleli: Így van megírva itt. A Nóra-probléma ez, hogy a
nem igazi házasság, mely nem épül a lelkek összhangján, lealázó
iga, a melytől szabadulni kell. Isten nyomai czímű nagy regényében
a válást és második házasságot kárhoztató szigorú pappal szembe
állítja a derék orvost, elvált asszonyból lett hitvesével, a kit az
emberek elfordulása, mint rá súlyosodó átok, megöl, de a kiknek
élete a papot is az élet és szeretet istenéhez téríti. A házasságban
teljes összhangot s egyforma erkölcsi alapot kíván; azt követeli,
hogy mind a két fél egyforma tisztán várjon a nászra. A keztyű czímű
darabjában a menyasszony, mikor megtudja, hogy vőlegényének
szerelmi viszonya volt, szeme közé vágja keztyűjét. Az alak typussá
vált, mint Nóra s szenvedélyes vitákat keltett. A költő maga is
előadásokat tartott a monogamia vagy polygamia tárgyáról, kitérve
az átöröklés nagy kérdésére is, mely e kort sokat foglalkoztatta
(Ibsen: Kisértetek), s ostorozza azt a balhitet, mintha az átöröklés
kizárná a nevelés hatását, hiszen senki sem örököl csupa rossz
tulajdonságot s a jó vonások öröklése csak megkönnyíti a nevelést,
mert erősbödve, erkölcsi tőke gyanánt öröklődnek át. A nevelés
nagy feladatát az anyára hárítja, több elbeszélésben fejtegeti ezt.
Absolon haja egy ifju rajza, a kit vére méltatlan asszony hálójába ejt,
fellázad anyja, mint Absolon az atyja ellen, de csalódva és
megtörten visszatér hozzá, mert az anyai szív nem ismer
ellentéteket és megbánást. Az anyai érzés általánosságánál
mélyebbre száll a Lobogók a városban és kikötőn beszélye.
Rendalen Tamás zabolátlan nemzetség sarja; atyja kicsapongó volt,
de erélyes is. Az özvegységre jutott anya, hogy szelídebbé tegye,
saját leányiskolájában neveli fiát, a ki később átveszi az iskolát. A
költő a maga eszményi iskoláját rajzolja itt: a fölvilágosítás s a
gondos testi nevelés módszerét, melynek Norvégia ifjú nemzedéke
sokat köszön. Ennek szükségét egy iskolás leány elbukásával
magyarázza, a kinek csábítóját aztán, mint A keztyű-ben, eltaszítja
menyasszonya; az esküvőre kitüzött zászlók ezt az erkölcsi diadalt
ünneplik. – Sokat foglalkozott a költő az iskolával Daglannet-ben is,
kivált az amerikai példával, a gyermek ottani tiszteletével,
önállóságra, szabad fejlődésre szoktatásával.
Mindez, a munka, erkölcs és nevelés kérdése a jobb életet és
jobb jövőt szolgálja. Az élet és a jövő szeretete az, a mi Björnson
munkáiból árad; a közfelfogást, az intézményeket mind ehhez
kívánná szabni. Ebben van munkáinak gyakorlati vonatkozása és
becse; a gyakorlatiság e súlya óvja meg túlzó elvek- és eszméktől.
Épen erre, a túlságok kerülésére s az emberi erő határaira világít
rá az a nagy drámai költemény, mely életének főműve. Czíme is
Erőnkön fölül. A vallásos hit túlságát s a társadalmi elméletekét
rajzolja s e túlságok káros, veszedelmes, kivihetetlen voltát. Az első
részben Sang lelkész az igaz keresztyénség példája kíván lenni,
mint Brand; imájával akarja meggyógyítani régóta beteg s
álomtalanul fekvő feleségét; az asszony az ima alatt csakugyan
elszunnyad, mintegy delejes álomban fel is kél ágyából, de
egyszerre holtan rogy össze; férje a kétség sikolyával kap szívéhez,
és ő is halott. A csoda megtörtént, de az emberek nem birják
elviselni, nincs hozzá elég erejök. A sok évvel később írt második
rész sociális dráma, a társadalmi elméletek túlságát, a forradalmi láz
rombolását mutatja. Sang lelkipásztor gyermekei valami amerikai
örökség útján meggazdagodtak; a kik atyjuk vallásában nem tudtak
hinni, most hisznek a társadalmi elméletekben. A fiú, Éliás,
szétosztja vagyonát a bányászok közt; atyjáéhoz hasonló rajongó
vágy él benne, hogy valami nagy áldozatot hozhasson, magát is
föláldozza munkás-testvéreiért. Egy tanácskozás alatt a levegőbe
röpíti a gyárosok egész gyülekezetét, s maga is elpusztul. A feladat
meghaladta erejét; a világ nem fordul ki sarkaiból, a régi rend csak
megerősödik. A haladás útja nem a rombolás. Testvére, Rachel,
kórházat épít, ott ápolja azt a gyárost is, ki testvérét a merényletnél
lelőtte. Az ő buzgósága mutatja az emberi erőhöz való s az emberi
erőhöz méltó feladatot. Két gyermekkel, a kiknek Spes és Credo (hit
és remény) a nevük, reformálni akarja az iskolákat, a találmányok
útján jobb sorsba emelni, egészségesebbé tenni az embereket. Ez a
nagy feladat, a mely nincsen erőnkön fölül: a haladás. Az ő ajkára
van adva az alapeszme: «Iszonyodom a nagy számvetéstől.
Áttörnek az emberinek körén, pedig a megváltás csak ebben van.
Irtózom a nem emberitől. Nem irtózatos-e valóban? Éliás velem
szenvedte, a mit csak szenvedni lehet a csoda emberfeletti erejétől,
s most ugyanő emberfeletti theoriák között botorkál». Mintha e két
darab hőse az emberiség maga volna, a mint a középkor vak hite
után most az elméletek vak hitébe veti magát.
Rachel tanítása merő általánosság, sőt naiv, de igazi
emberszeretet árad belőle, nem a végtelenbe vesző, elméleti
szeretet, hanem gyakorlati és munkás. Ez a Björnson tanítása.
A helyett, hogy Björnsonról beszélnénk, ime, folyvást őt
beszéltetjük, munkáinak tartalmát és eszméit adjuk jellemzés helyett.
De ez maga a legjobb jellemzés, s boldog író, a ki nem szorul
magyarázatok mankójára. Munkáinak ismertetése mutatja, hogy
Björnson egész életét munkában, eszmék szolgálatában töltötte,
mint lapszerkesztő a vidéken és a fővárosban, mint színigazgató,
író, politikus, felolvasó és népszónok. Egész munkássága gyakorlati,
s szoros kapcsolatban van Norvégia életével; nem csak olyan
irányzatos munkái, mint A király czímű drámája, melyben a királyság
intézménye ellen küzd, a miben később más útra tért, hanem
valamennyi. Alakja Norvégiának nemcsak irodalmi életébe, hanem
történetébe tartozik. Egyike azoknak, a kik kivívták a norvég szellem
önállóságát, s később segített kivívni hazája politikai függetlenségét
a svéd uralkodó házzal való personal-unio ellenében. Tanítás élete
és egyénisége is; egy ily egészséges, gondolkodó és küzdő ember
látványa mindig tanulságos és fölemelő. Munkáit úgy szórta el, mint
magvető hinti a magvat s az eszmék, melyek Észak hótakarója alatt
kihajtottak, az egész világnak teremnek.
Brandes azzal jellemzi őt: Norvégiára nézve több puszta költőnél.
Érezte ezt róla mindenki. A népnek egy egyszerű fia azt mondta róla:
Ibsent csodáljuk, de Björnsont szeretjük. – Ibsen maga, a kivel utaik
sokszor elváltak, de mindig újra találkoztak, egyik tartós
meghasonlás után azt írta neki: Munkáid első sorban állnak az
irodalomtörténetben. De ha rajtam állna, minő felíratot véssenek
emlék-kövedre, e szavakat ajánlanám: «Élete volt legszebb
költeménye».
SCOTT WALTER.
A sok mindenféle feladat közt, melyeket az egyes öltők az

utókorra hagynak, alig lehet szomorúbb tiszt a népszerűségek
átvizsgálásánál. Van abban valami kegyetlenség, ha holtukban
igazságot akarunk gyakorolni azokkal szemben, a kik iránt a maguk
kora csupa elnézés volt és hódolat. Méltánytalanság, kiszólítani az
írót kortársai közül, a kiknek érzései és gondolatai keringtek benne,
s számon kérni tőle, hogy van-e mondani-valója egy száz évvel
utána élő nemzedék számára is? Csakhogy az emberiség nem
őrizhet minden nevet az emlékezetében, nem vihet útján magával
minden művet; időnként egy-egy sereget át kell utalnia a
szakkönyvek névmutatóiba. S egy pár keserű leczke árán éppen
azok a nevek intenek bennünket leghamarabb óvatosságra, a
melyek körül a maguk korában sokat zúgott a taps.
Nem mintha a legnagyobbak közül is sokan, a kiknek igazi
megértői csak a választottak lehettek, hódolatra nem szólították
volna egész korukat. Goethe weimari háza előtt kalaplevéve ment el
minden német, s Petőfi versein a kecskeméti kofák is lelkesültek. Az
ilyen népszerűség ma is virágzó; a classikusok sírján nőtt babérfa
nem hervad el soha. Az aranyfüst azonban megpattog egy-két
évtized alatt, s ha megkopott, talminak hiszszük, a mi alatta volt.
Bizonyosra vehetni, hogy a kit sokan megértenek, az csak olyat
taníthat, a mi nem haladja meg a sokaság értelmét, s a kit a maga
kora egészen a magáénak foglal le, annak nem sok mondanivalója
maradhat más korok számára. Igaz, hogy a ki javára élt a maga
korának, az élt minden kornak, – mégis, ha nagyon hangos volt a
hűhó és az örömzaj, az író azzal elvette fáradozása díját s az
utókornak nincsen tartozása irányában. Az utólagos kritika kevés
hírnevet hagy érintetlenül, s rendkívül ritka az olyan művész vagy
író, a ki a maga korában nagy népszerűséget élvezett, s dicsőségén
holta után sem esett csorba hosszú időkig.
Scott Walter ezek közé a legszerencsésebb írók közé tartozik.
Életében kivette részét a dicsőségből, s népszerűsége, ámbár most
már kezd foszladozásnak indulni, átélt egy századot, és pedig olyan
századot, mely lángelmék dolgában eléggé termékeny volt.
Ennek a kivételes tisztességnek nála két magyarázata van. Egyik
az, hogy a maga korában hosszú ideig versenytárs nélkül állott
Angliában; csak élete vége felé kezdett föltünni Bulwer és Disraeli; a
regény hazájában két évtizeden át ő volt az egyetlen kiválóbb
regényíró.
Sikere tartósságának pedig az a nyitja, hogy munkáival a
regénynek szinte új faját alapította meg, s ezért neve mindig ott lesz
a regényírás classikusai között.
A mult század elején nem volt nála kapósabb író. Senkinek sem
volt több olvasója és senkit sem fizettek jobban. Munkái olyan
kapósak voltak, hogy volt idő, mikor egy-egy regényének kézirata a
kiadónak másfélszázezer koronát ért. Ez a nagy kelendőség nem
szorítkozott pusztán Angliára. Taine hozzávetése szerint csak
Francziaországban másfélmillió kötete forgott a közönség kezén. S
ez az elterjedtség nem volt csupa olcsó siker, irodalmi méltóság
híján való. Goethe élvezettel olvasta e munkákat, tisztelettel beszélt
írójukról, s levéllel kereste fel őt. Nyomán iskola támadt, s nem is
csupán a fiatal angol írók közt, hanem Európában is. Hatása nálunk
is érezhető Jósika Miklós regényein.
A népszerűségben a kápráztató mellett sok kisszerű vonás van.
Az a népszerűség azonban, melyet Scott élvezett, nemesebbnek
látszott a szokottnál abban a tekintetben, hogy közvetlenül
könyveinek szólt; legnépszerűbb munkáin, regényein, az író hosszú
ideig meg sem nevezte magát. Csak utolsó könyveire tette rá nevét,
mikor már neve szerzett kelendőséget munkáinak. A Wawerley
(1814.) nagy sikere után azonban az irodalom meghittjei is csak
ügygyel-bajjal tudták kifürkészni, hogy a regény írója egy
negyvenhároméves edinburghi ügyvéd, valami kis zúg-prókátornak

Textbook Contemporary Issues in African Society Historical Analysis and Perspective 1St Edition George Klay Kieh Ebook All Chapter PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Textbook Contemporary Issues in African Society Historical Analysis and Perspective 1St Edition George Klay Kieh Ebook All Chapter PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Contemporary Issues in African

Society: Historical Analysis and

Digitalization Of Society And Socio-Political Issues 1:

Digitalization Of Society And Socio■Political Issues 2:

Design and Analysis of Algorithms A Contemporary

Popular Sovereignty in Historical Perspective 1st

The Book of Payments: Historical and Contemporary Views

Sports in society : issues and controversies Coakley

Themes Issues and Problems in African Philosophy Isaac

Contemporary Issues in Microeconomics 1st Edition

More information about this series at

African Histories and Modernities

Library of Congress Control Number: 2017950713

© The Editor(s) (if applicable) and The Author(s) 2018

Cover credit: Wsfurlan/Getty Images

Printed on acid-free paper

This Palgrave Macmillan imprint is published by Springer Nature

state-building and nation-building, but to suggest some concrete ways in

Carrollton, USA George Klay Kieh, Jr.

Thanks and appreciation are extended to two journals for granting

1 Introduction: Framing the African Condition 1

2 Non-Governmental Organizations and the African State 29

3 Civil Society in Africa: Interrogating the Role

4 The Military, Militarism and State Integrity in Africa 83

5 Ethnic Conflicts in the Great Lakes Region

6 The African Union and the Conflict

7 Conflict Resolution in Africa 175

8 Africa and the European Union 197

9 Toward Addressing the African Condition: The Lessons 239

About the Editor

George Klay Kieh, Jr. is Professor of Political Science at the University

Theodora O. Ayot is Professor of History at North Park University,

Orwa Foundation for Humanity, and a Board Member of the Soul

Jack Mangala is Associate Professor of Political Science and African

Table 1.1 The State of Political Democratization in Africa, 2016 13

Introduction: Framing the African

George Klay Kieh, Jr.

G.K. Kieh, Jr. (*)

© The Author(s) 2018 1

democratic and prosperous future reached fever pitch. Ramsay (1993: 3)

Dimensions of the African Condition

Traditionally, African societies and even states functioned through an

an instrument of “divide and rule.” For example, those Osaghae (2006:

that “charismatic Christianity” fills the void concerning the importance

Politically, these charismatic churches serve two major functions. A

and social vagaries, including the demonization of African cultures and

democratization (human development or well-being). Based on the data

Table 1.1 The

Table 1.1 (continued)

Source Compiled from Freedom House, Freedom in the World,

Table 1.2 The State

Table 1.2 (continued)

Source Compiled from United Nations Development Program,

Norvégiának irodalmi önállósága a dán politikai és szellemi

A sok mindenféle feladat közt, melyeket az egyes öltők az

You might also like