2012. január 28., 29., szombat–vasárnap
com KILÁTÓ 21
SZERKESZTI: KONTRA FERENC LI. évfolyam, 4. szám
Különös egyensúlyok keresése
Sagmeister Peity Laura képeiről
S
zeretem a fákat. Égi gondolatok földi szálláshelyeit. Szeretem a
magányosan álló viharedzetteket. De szeretem az erdők titok-
zatosságát, nyitott-zártságát biztosító, sűrűt alkotó óriásokat is,
meg az erdőszéli, út menti, ferdén növő tépetteket is. Ez utóbbiakhoz
– mondhatni – különös vonzalom és rokonszenv köt.
Mindenkori nemességükért szeretem a fákat…
Hamvas Béla a XX. század magyar gondolkodója szerint mára/
mostanra a paradicsomi Élet; a paradicsomi Lét egyedüli őrzőiként
már csak a fák maradtak. Egyedül a fák. Melyek nemcsak kifejezik,
hanem nemes és ősegyszerűséggel véghez is viszik az élet egyedüli
célját: a fény felé törekvést. Még a legsötétebb korban is.
Mondják, hogy a fa ága nem más, mint égtermészetbe kapaszko-
dó gyökér. Gyökere földbe meredező ág. Sagmeister Peity Laura fás
képeit nézve ez az aránypár igencsak elgondolkodtat. Ugyanakkor
a fák mindenkori feladata az Égnek és a Földnek az összekötése, e
kötés létfontosságának tanítása és létrejöttének elősegítése.
Ég és Föld. Nem kizárja, feltételezi egymást. Emberi életünk-
nek e két pólusa közül az Ég-szinonima az angyali üzenethordozó
madarak, a nehézkes földelementumnak megfeleltethető sárkány-
gyík – Laura fáinak őrző-védő állatai. A bagoly-madár és a gyík.
Választott kettejük egyedüli találkozási lehetősége a hajnal és az
alkonyat princípiumváltásának ideje: egy rövidecske csendes és
meghitt pillanat. Ezért így beállítva princípiumi állatok. A naplény
gyík, és vele szembe állított éjjeli madár – a bagoly.
Inverz megegyezés. Találó, korunkat kifejező megegyeztetés. És
mindezt a fákon keresztül. Mert a „bölcsesség madarának alkonyat-
ba szállta” (mondhatni filozofikus alábukása) a légmadár földiessé
válását, illetve az önmagából is élni tudó alvilági gyík fény felé törése
a naplény születését jelképezi; jelképezheti.
Vajon festőnk az őrállatok ezen beállításával nem a kabbaliszti-
kus Szefirot-fa fejetetejére állítását célozta meg, ami napjainkat (az
utóbbi időket) nagyon is jellemzi? Mert jól tudja: igenis ez van. Az
ember feje tetejére állíttatott. A világ a visszájára fordult. Hisz a
Korona (Kether) a földbe, a Gyökér (Malkut) egy ravasz fordulattal
az égbe került.
Feje tetejére állított világunkban, az értékrendek zűrzavarában
már csak ezért is érdemes mindent újrarendeznünk és átvizsgál-
nunk. Szitálni és átvilágítani. Mindent. És az „ami fenn, az lenn,
illetve ami lenn az fenn” háromszoros ismeretében az aquariusi
világ átlátszóságában a fehérben meglátni a feketét, és a feketében
meglátni a fehéret, azaz Laura festményeivel a rózsaszínben meglátni
a földbarnát és úgyszintén a terracotta-sepiában meglátni a pinkes
n VALKAY ZOLTÁN
fehérséget, hisz emberi világunkban, az emberfelettihez képest
már semmi sem magától értetődő. Semmi nem az, ami. Csak árnya
annak, amivel pedig összetéveszti magát.
Merre is van a Föld? Merre is van az Ég?
Az árnyas fák ebben a kérdésben így tanítanak: lábad alatt a
Föld… fejed felett az Ég, és mi vagyunk a benned lévő Létra…
*
Fák és kövek, kövek és almák, gyökerek és lombkoronák, gyíkok
és baglyok, éjszakák és nappalok, lények és árnyékaik… az egymást
feltételező ellentétek és a KÜLÖNÖS EGYENSÚLYOK KERESÉ-
SE… ez Sagmeister Peity Laura művészi foglalatosságának
jelenlegi fő témája/techné-je… Alkotásainak analógiáival a
meglelt dinamikus egyensúly-rend hallatlan fontosságára
mutat rá.
Ahogy az emberben a mindennapok és az örökkévalóság
is összeér az önös én és felettes én képében, úgy jelennek
meg Laura képein a különösebbnél különösebb találkozások.
A dualitások és az ellentétek találkozásának enyészpontja
nagyon érzékeny inflexiós pont Laura képzőművészeti alko-
tásaiban. Ez az a pont, ahol a spontán és akarat/szándékozott,
az akár felcserélhető lombozat és gyökérzet, a lény és árnyé-
ka (árnyéklénye), vagy az egymásra helyezett, egy pontban
érintkező kövek akár a szívdobbanás és a két dobbanás közötti
hiátus/szünet „lelkesen” és csendesen egybeforr. Ez van akkor
is, amikor az éjszaka bagolymadara és a nappal gyíklénye
találkozik a Nap és a Hold együttes kozmikus sugárzásának
közepett. Ez a közép pontja: a hallhatatlan szimfóniák szfé-
rájában. A csöndes zene. Akár a kövek szívdobbanása. Hiszen
a kövek is élők, csak életük a felfoghatatlan súlyú lassúság.
Lassan élnek és kiegyensúlyozottan. Kiegyensúlyozottan a
változásban. Egyensúlyozva az akart és véletlen között…
Gránátalma contra kő. Elindulunk a gyíktól, mely leválva
árnyákéról, felmászik a fára, ahol bagollyá lesz, majd leesve
a földre, gomolyagként gurul el, később gránátalma alak-
jában nyugszik meg, miután megáll. Aztán megkövesedik.
Kővé lesz. A kő a pillanatnyi megérkezés. A mozgás általi
örökkévalóság kikristályosodott alakja. Aztán imbolyogni
kezd, lábakat növeszt, és újra megmozdul…
* döntöttem. A kínai kultúra kínálta prosperitást választom, annál
Végül egy nagyszerű fordulattal a helyi-idő és a világ-
idő Laura víz-sárral festett képein egy ponton találkát vesz.
A festőnő – mondhatni – Halak festészeti
korszakát a lokalitás Tiszától Járásig terjedő saját-
ságos világán keresztül billenti át önön megúju-
ló Vízöntő periódusába. A puszta és a víz közé
feszített mikro-lét sártengeri eksztatikus tragiku-
mába: ahol a sűlyedő vertikális pont a vízszintes
felé húz...
A különös egyensúlyok között a legkülönö-
sebb: a kanizsai precesszió. Oszciláció és egyen-
súlyozás a Tisza-víz és a járási gyógyító dagonya
között. Sárból születés és sárba ragadás. Sárfű-
rdőzés. Mitikus világrajövés. Érzékennyé érlelt
földiesség. Érzelmességen túl. Víz-sárral festve.
Saras vizet öntözők. Vízöntözők. Sáröntők. Félig
víz-sárban, félig napon. Mellettük sárba úszni
próbáló halak... a part és a víz, a múlló ősidő és
a most közötti megfoghatatlan mezsgyén.
Víz-Halak, Föld-Bikák, Levegő-Baglyok.
Legújabb, szinte megrettentő szellem-lélek-
bagoly-maszkos képein viszont az Élet-Halál érzé-
se feszül leginkább egymásnak. A végső metamor-
fózis az önmaga következményébe kapaszkodó
lefelé csüggő ember szemében ugyanakkor nem
más remény a meg- és újjászületésre.
Mert az örökkévalóság változás… és a változás
örökkévaló…
(Elhangzott 2012. január 21-én, a zentai Városi
Múzeum képtárában megtartott képzőművésze-
ti kiállítás megnyitóján. A mai Kilátót Sagmeis-
ter Peity Laura alkotásaival illusztráltuk.)
kilato@magyarszo.
Útközben n KÁICH KATALIN
5.
E
bben az évben a Belgrádi Filharmónia zenészei öt újévi
koncertet adtak. Az elsőt még valamikor szeptember-
ben hallhatta a zenekedvelő fővárosi közönség, mellyel
a zsidó újesztendőt köszöntötték. Ezt követte az iszlám, majd a
Gergely-, illetve a Julianus-naptár szerinti újév előtt való tisztel-
gés, s végül a napokban a kínai hagyományok újesztendejének
megérkezését is egy alkalmi hangverseny vezette be.
Ahány ház, annyi szokás, mondaná az egyszeri, mindenki
a maga módján áll hozzá ehhez az eseményhez. Ezzel nincs is
baj, és az is nagyszerű, hogy a Belgrádi Filharmónia vezetése
felismerve a különbözőségekből származó lehetőséget, feltehe-
tően elsőként a világban megálmodott egy olyan zenei projek-
tet, mely a másság kifejezésre juttatásában nyilvánul meg, és
mindenki örömére szolgál. Még az egyébként olyan nehezen
elnyerhető EU-s pénzekhez is sikerült hozzájutni.
Ötféle kultúrkör ötféle újévi hagyománnyal. És végre Belg-
rádban a kultúrkörök nem egymás ellenében és nem hábo-
rús összecsapásként nyilvánultak meg, ahogyan a civilizációk
összecsapásának okairól és természetrajzáról a kiváló amerikai
politológus, Samuel P. Huntington a 20. század 90-es éveiben
értekezett, hanem a nevezett másság az örvendezés és víg kedély
forrásaként mutatkozott a hallgatóság körében.
A másképpen való ünneplés tényét senki sem firtatta, vitat-
ta, jogosultságát nem kérdőjelezte meg, egyszerűen csak tudo-
másul vette, s ezáltal feltételeket teremtett magának a kellemes
időtöltésre, s ezen felül némi pozitív energiáknak is a birtokába
jutott.
Ha valamiben nagy szükség van a változtatásra/változásra,
hát az az, hogy megtanuljuk elfogadni a jót, még akkor is, ha
az a másság elfogadásával jár. Életünknek már az elviselhetet-
lenségig feszülő rongáltságában nagy szerepe volt/van annak,
hogy szinte szisztematikusan és folyamatosan olyan dolgok-
kal terheljük a létezésünket kifejezésre juttató történéseket,
a létkérdésekről való gondolkodásunkat, melyeket a sötétség
erői irányítanak. Így van ez pl. ezzel a 2012. december 21-ével
is, mint a biztos világvége megérkezésének időpontjával. A sok
lehetőség közül mi, a nyugati civilizációhoz tartozók a valaminek
– nem is tudjuk pontosan, minek – a végét megjövendölő maja
naptárra esküszünk, miközben a létezés számtalan másképpen
történhető, pozitív formában esedékes megnyilvánulásairól
semmit sem tudunk.
A kínai újév kezdetének megünneplésére rendezett belg-
rádi hangverseny juttatta eszembe ennek a kis elmélkedésnek
a témáját. A világ legnépesebb országába ugyanis a napokban
köszöntött be az újév, s ez nem más, mint a sárkány éve. A
kékeszöld sárkány pl. „a Han-dinasztia kora (i.e.206-i.sz.220)
óta a császárt mint a kínai állatöv ötödik jegyének patrónusát
jelképezi”, lévén hogy Kelet-Ázsiában a sárkány szerencseszim-
bólum, képessége van a halhatatlanság italának elkészítésére, a
nemző erő és a termékenység az ő kezében van, hiszen a kínai
világképben ő a jang nevet viselő egyik ősi elv, s a fokozott
aktivitás szintén az ő hatáskörét gazdagítja. S ha mindez nem
volna elég, íme még néhány jellemzője: a napfelkeltének és a
tavaszi esőnek is ő a szimbóluma.
Mindezek ismeretében tehát adott a választás lehetősége.
Ne feledjük, amit megidézünk, az jön majd velünk szembe. Én
is inkább, mert mint írtam volt, az ébredés keletről érkezik.
22 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com 2012. január 28., 29., szombat–vasárnap

A közvetített hangzó anyag

elesett és ami az adott kontextusban szintén meghatározó: ártatlan-
(patyolat)tiszta női főszereplője, Bess McNeill (Emily Watson) telefo-
non beszélget a tőle távol lévő, olajfúrókúton dolgozó férjével. Egy
idő után azonban a kettejük között zajló, szemantikailag (és emocio-
nálisan) terhelt, vagyis jelentéssel teli dialógus abbamarad, ugyanis
És Mirnics Gyula Jan Berger hazatér című elbeszéléskötete Bess – a rá jellemző naiv-infantilis módon – már nem a beszélgetés
mint verbális diskurzus tartalmi vonatkozásaira reflektál, és azokat
n BEKE OTTÓ
szövi tovább, hanem megjegyzi: hogy hallja a férfi lélegzetvételét.

K
imondhatatlanul hosszú ideig (időkig), amely(ek)nek a látha-
tatlan, immár csupán képzeletbeli pereme szinte az abszolút-
mitikus múlt homályába vész, amely arche-időnek a mindig
aktuális jelenünkhöz viszonyított, nyilván hipotetikus távolsága
állandónak mutatkozik, s amely ilyenformán valamiféle örökkéva-
lóság megnyugtató, ám egyben hátborzongató színeiben tűnik fel,
a beszédnek csak a vizuális, majd pedig (ami nem mindig egy és
ugyanaz) írásos-grafematikus formá(k)ban történő rögzítése bizo-
nyult megvalósíthatónak. Nem függetlenül természetesen az adott
kommunikáció-történeti kor(szak)ok technikai meghatározottsága-
itól, hiszen azt kell látnunk, mármint technikát és részben technoló-
giát magában az írásban, illetve a legkülönbözőbb írásformákban
és -típusokban egyaránt. (Főleg akkor, ha az írást nem a jel – és
minden-féle – jel intézményesüléseként, ezen intézményesülés folya-
mataként, a jel „motiválatlanná válás[aként]”1 fogjuk fel, vagyis nem
a derridai értelemben vett elsődleges, betű előtti írásként2, hanem
nagyon is profán, kevésbé teoretikus, azonban szinténcsak elméle-
ti implikációk sokaságával járó szűkebb értelemben vett írásként.
Mármint látható és jobb esetben olvasható, netán el- és fel is olvasható
írásként, vizuális jeleket – avagy koncepciótól függően: nyomokat
– hagyó rögzítésként, regisztrálásként.) És máris helyben vagyunk:
a látásnál és a láttatásnál, az érzékelésnek annál a területénél tehát,
amelynek révén, mármint a (szövegszerűen) leírtak megpillantása,
látása, szemügyre vétele, esetleg kisilabizálása révén ide, a lejegy-
zett-írásbeli nyelvi kód vizuális aspektusához jutottunk, majd pedig
reményeink szerint majd még tovább is.
Paul Virilio Az információs bomba V. számmal jelzett írásában,
szövegegységében a közgondolkodástól – talán és reményeink szerint
csupán egyelőre – eltérő módon, vagy inkább markánsan azzal szem-
behelyezkedve a kommunikáció-technológia történetét tekintve a
– ha szabad így fogalmaznunk: – bűnbeesés tragikus eseményeként
a gutenbergi produktumnak, a nyomtatott könyvnek a megjele-
nését és tömeges elterjedését jelölte meg. Ugyanis a nyomtatott
könyv(forma) tette lehetővé – többek között a maga szabványosí-
tott méretarányaival és könnyen felismerhető betűivel – a kéziratos
kultúrában (majd pedig a könyvkultúra első néhány századában)
a nagyobbára kollektív eseménynek számított hangos olvasásnak a
folyamatos átalakulását, Virilio koncepciója szerint: elszegényedését
individuális formában zajló néma olvasássá. Miként Virilio fogalmaz:
„A híres Gutenberg galaxis, amikor mindenki számára hozzáférhe-
tővé tette az olvasást, süketnémák tömegeit hozta létre. / S valóban,
az ipari méreteket öltő tipográfiával elterjedt az olvasás magányos,
azaz néma szokása, az emberek leszoktak a beszédről, a hallásról,
amelyet azelőtt a hangos (közös és több szólamú) olvasás közben
gyakoroltak, hiszen viszonylag kevés volt a kézirat.”3 Fontos kihang-
súlyozni továbbá, hogy Virilio nemcsak a nyelv és azon keresztül
az emberi érzékelés történelmi elszegényítésével, hanem deszociali-
zációs tendenciák magvainak elhintésével vádolja a könyvkultúrát,
annak megfelelően, hogy a könyvek – a kéziratokkal ellentétben
– immár lehetővé tették a magányos és individuális olvasás gyakor-
latát. Immár nem volt szükség tehát közösségre és hallható, vagyis
artikulált szóra ahhoz, hogy az olvasás
történjen, megtörténjen. Az olvasás egyre
kevésbé zajlott a vizuális-grafematikus
jelek igénybevételével rögzített hangok
aktualizációjának, vagyis felolvasásá-
nak formájában. Az olvasás elnémult és
elmagányosodott tevékenységgé vált, és
ennek következtében, visszahatásai által
– legalábbis Virilio szerint bizonyosan
– magányba és némaságba taszította az
embert.
(Az adott összefüggésben s/)Nem
véletlen, hogy Nyíri Kristóf kommuni-
kációs felszabadulásról beszél és ír azok-
nak a technikai újításoknak (s főleg a
mobiltelefóniának) a tükrében, amelyek
multimediális tartalmak rögzítésére és
közvetítésére is képesek. Miként fogalmaz:
„a mobilkommunikáció az emberiség
kommunikációs elidegenedettségének
visszavétele, kommunikációs felszabadu-
lás, kommunikációs hazatérés. A mobil-
kommunikáció azt az állandó multimedi-
ális kapcsolattartást teszi újra lehetővé, amely adott volt az eredeti
kisközösségek számára, de elveszett az írásbeliség évezredei során.”4
A multimediális kommunikációt lehetővé tevő berendezések, eszkö-
zök és eljárások ugyanis magának a hangzó anyagnak, vagyis nem
(csupán) az írásos-vizuális formában több-kevesebb sikerrel megra-
gadott, hangsúly(oz)ásától, hanglejtésétől, dallamától, ritmusától és
kommunikációs szituációjától egyaránt függetlenített és szemantika-
ilag általában terhelt nyelvi anyagnak, hanem az élő-eleven hang-
nak a rögzítésére és tárolására is alkalmasak. Függetlenül szeman-
tikai tartalmuktól, telítettségüktől vagy pedig esetenként mindezek
(közel sem pejoratív, hanem esetleg nagyon is pozitív értelemben
vett) hiányától. Sőt, magától (a nyelvhez kapcsolódó/kapcsolható)
jelentéstől mint olyantól is. Annál is inkább, hiszen – miként Slavoj
Žižek fogalmaz: „A hang az, amely, a jelölőnél, ellenáll a jelentésnek,
a jelentés által nem helyreállítható átlátszatlan mozdulatlanságot
képviselve.” S „Mint ilyen – folytatja néhány sorral később Žižek –,
a hang se nem élő, se nem halott: alapvető fenomenológiai státusa
inkább az élőhalotté, egy kísértetszerű jelenségé, amely valahogy
túléli saját halálát, azaz a jelentés elhalványulását. Más szavakkal,
igaz, hogy a hang élő jellege szembeállítható a beszéd halott betűivel,
azonban ez egy el nem pusztult szörny rejtélyes élete, nem pedig a
Jelentés »egészséges« élő jelenléte…”5
Idézzük fel a Hullámtörés (Breaking the Waves) című, Lars von Trier
rendezésében készült dogma-filmet. Látható ugyanis benne a 42.
perc környékén egy, a jelentéssel teli és a jelentés nélküli, avagy tago-
latlan hang közvetítésének mibenlétéről egyaránt kivételes inten-
zitással tanúskodó jelenet. A film pszichikai problémákkal küzdő,
Az a hang, az a hangsúlyos módon nem nyelvi hang kerül ekkor
előtérbe, amely nem a jelentés per definitionen hordozója, legfel-
jebb annak a (biológiai-fiziológiai) lehetőségfeltétele, és amely ennek
ellenére vagy pedig éppen ennek megfelelően szintén az individuum
legbelsőbb lényegéhez tartozónak tűnik. Ebben a hangban figyelhető
meg – Žižeket idézve és felidézve – a jelentés elhalványulása. Ez az
a hang, amely egyúttal élőnek és elevennek (is) tűnik, hiszen nem
nyomasztja a (nyelvi) jelentés közvetítésének terhe, viszont mégis
van, létezik, hallatszik és hallható, továbbá, miként Bess példájából
is kitetszik: kihallgatható. És ez az a nyelvileg artikulálatlan hang,
amely szemben áll a beszéddel, a beszéd hangjával és a beszéd
hangjaival egyaránt, hiszen nem mond semmit (legalábbis a nyelv
értelmében nem), legfeljebb tanúsítja, hogy él az, akihez képest én
(mint hang) érkezem. Ez – az adott összefüggésben profanizálva a
kérdéskört – a (jelen)lét bizonyságul szolgáló hangja6. Ez a hang és
lélegzet elszakíthatatlan (pneumatologikus) kapcsolata7, Derrida
kifejezésével élve: fonocentrizmus: „abszolút közelisége hangnak
és létnek, a lét hangjának és a lét értelmének”8.
Hasonló intenzitással jelenik meg és jelentkezik, bukkan fel
– akárcsak egy élőhalott kísértetszerű jelensége, vagy akárcsak egy
ismeretlen (esetleg szörny-)teremtés előreláthatatlan-megjósolha-
tatlan formája, hogy ehelyütt hangnemünkben is idézzük fel és
idézzük meg a science fiction (irodalom) apokaliptikus vonulatát
és túlvilági fényben vibráló meredek hegyoldalait – a technikailag-
technológiailag közvetített hangzó anyag problémaköre A gyermekkor
vége (Childhood’s End) című Arthur C. Clarke-regényben.9 A hangzó
anyag avagy az élőszó (habár ez utóbbiról, mint majd az alábbiak-
ból kiderül, nem avagy nemigen, illetve csupán fenntartásokkal
beszélhetünk) szövegszerűen, vagyis grafematikus-vizuális formák
igénybevételével tematizálódik. Ez a hangzó anyag és egyáltalán az
auditivitás explicit és implicit formában egyaránt kitüntetett szerepet
tölt be a regény cselekményében. A földönkívüliek – avagy ezúttal
talán megfelelőbb és helyesebb is volna azonosít(hat)atlan repülő
tárgyakról (közismertebb elnevezésükkel illetve őket/azokat: UFO-
król, a regény szerint a későbbi főkormányzók űrjáróiról beszélni)
jelennek meg a Föld legkülönbözőbb pontjainak, helyeinek légkör-
ében nem kis riadalmat okozva. „Ez volt az a pillanat, amikor a
történelem visszatartotta a lélegzetét, amikor a jelen elvált a múlttól,
ahogy a jéghegy válik le fagyott sziklaszülőjéről, hogy magányosan,
büszkén induljon ki a nyílt tenger felé.”10
Folytatjuk
1 „A jel »motiválatlansága« olyan szintézist követel, amelyben a tökéletesen más
csakugyan akként mutatkozik meg – bármiféle egyszerűség, bármiféle azonosság,
bármiféle hasonlóság vagy folyamatosság nélkül: amelyen belül már nem az,
ami.”; „A »motiválatlanság« mozgása ezért halad egyik struktúrából a másikba,
midőn a »jel« átlépi a »szimbólum« fázisát.” (Jacques Derrida: Grammatológia.
Első rész (fordította: Molnár Miklós) – Életünk–Magyar Műhely, Budapest–Párizs,
1991, 79. o.)
2 Jacques Derrida: i. m. 21–51. o. (különösképpen 27. o.)
3 Paul Virilio: Az információs bomba (fordította: Ádám Anikó) – Magus Design
Stúdió Kft., Budapest, 2002, 41–42. o.
4 A mobilos locsogás aligha elítélendő (interjú), http://mta.hu/mta_hirei/a-mobilos-
locsogas-aligha-elitelendo-3441/. Más, azonban szintén Nyíritől származó megfo-
galmazásban: „A kommunikációtechnológiai elidegenedés visszavételének korát
éljük.” (Nyíri Kristóf: Mobil információs társadalom: visszatérés a gyökerekhez,
http://wap.phil-inst.hu/2001_maj/Nyiri_prez/nyiri_text.htm) A kommunikációs
felszabadulás elképzelésével kapcsolatban lásd még: Kommunikációs felszabadu-
lás (Interjú Nyíri Kristóffal. Készítette: Kis Ervin Egon). In: Virtuális egyetem
Magyarországon (Kovács Gábor közreműködésével összeállította Nyíri Kristóf)
– Typotex, Budapest, 2003, 37–43. o.
5 Slavoj Žižek: Az inherens törvényszegés avagy a hatalom obszcenitása (fordította:
Csabai Márta), http://www.c3.hu/scripta/thalassa/97/01/08ziz.htm
6 Bővebben: Jacques Derrida: Grammatológia. Első rész (fordította: Molnár
Miklós) – Életünk–Magyar Műhely, Budapest–Párizs, 1991, 43. o.

Pályázati kiírás
7 Jacques Derrida: i. m. 39. o.
8 Jacques Derrida: i. m. 32–33. o.
9 Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége (fordította: F. Nagy Piroska) – Móra
Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1990
Az Írók Szakszervezete, az Írók Alapítványa, a Sárvári Tinódi Gimnázium és Sárvár Város Önkormányzata 2012. április 3. és 10 Arthur C. Clarke: i. m. 9. o.
6. között Sárvár városában megrendezi a magyar nyelvű Kárpát-medencei diákírók, diákköltők 35. irodalmi
pályázatának táborát. A pályázatot vers-, próza és tanulmány kategóriában hirdetjük meg, és várjuk minden
14–18 év közötti középiskolás diák magyar nyelven írt írásait. A pályázatok maximális terjedelme 15, írógéppel,
számítógéppel (14 pontos betűnagysággal) vagy kézzel írt kéziratoldal.
A pályázatok beérkezésének határideje: 2012. március 2.
Kérjük, hogy a pályázók postán, egy jól olvasható példányban küldjék el munkáikat, és a borítékra kívülről
írják rá, hogy melyik kategóriában pályáznak (így: „verspályázat”, „prózapályázat” vagy „tanulmánypályázat”).
Tehát, aki két kategóriában is pályázik, két borítékban küldje írásait.
A pályázatokat a következő – új – címünkre várjuk:
Írók Alapítványa, H – 1097 Budapest, Lónyay utca 43. fsz.1.
Fontos: E-mailen beérkező pályamunkákat – az esetleges technikai problémák miatt – nem nyomtatunk ki
és nem veszünk figyelembe!
Kérünk mindenkit, hogy tüntesse fel pályázata belső címoldalán a saját nevét és címét, iskolája nevét és címét,
továbbá a saját, ill. az iskolája e-mail címét, telefonszámát. A pályázat nem jeligés.
A legjobb ötven pályázat szerzője meghívást kap a 2012. április 3–6. között megrendezésre kerülő sárvári
irodalmi táborba, ahol értékeljük a pályamunkákat, és sor kerül a díjkiosztó ünnepségre is. A beérkezett írások
visszaküldésére, a várható nagyszámú pályázatra való tekintettel, nem vállalkozhatunk. A neves költőkből, írókból
álló zsűri által kiválasztott legjobb 50 pályázónak 2012. március 22-ig meghívót küldünk saját vagy iskolai e-mail
címére, esetleg postai úton értesítjük. A táborban csak a meghívottak részvételét tudjuk biztosítani, számukra a
rendezvény díjmentes. (Szükség esetén a pályázó útiköltségét is megtérítjük.)
A rendezők nevében minden érdekeltnek jó munkát és sikeres pályázatot kíván:
n MEZEY Katalin
2012. január 28., 29., szombat–vasárnap
Az állásinterjú
A
gyógyfürdő emeleti csarnokában, a Manager irodája előtt
ketten várakoztak. Az épület déli oldaláról, az üvegfalon
keresztül besütött az őszi napfény. Lázárt olvasás közben
zavarta ez a derűs, az üvegfalon át felerősödött meleg fény. A rövid
hajú, fiatal, szőke nő a fiúval szemben ült és női magazint lapozga-
tott. A húszéves ifjú udvariasan odaszólt a nőnek.
– Megengedi, kérem, hogy ön mellett foglaljak helyet? Itt zavar
a fény.
A nő felemelte fejét s kimeresztett szemekkel nézett Lázárra.
Másodpercek alatt történt minden, az ifjú mégis úgy érezte, hogy
legalább fél órája vár a válaszra.
– Talán – mondta később a szőke nő és mosolyra biggyesztette
meggyszínű ajkát. – Gondolom, te is az interjúra jöttél!
– Elképzelhető – mondta szorongva a fiú.
– Szvetlana vagyok – mutatkozott be a fiatal nő – Ismersz itt
valakit? – kérdezte, és az iroda ajtajára bökött.
– Nem, nem hiszem – válaszolta Lázár.
– Ajánlóleveled van?
– Talán csak szóbeli.
– Nekem négy van! – mondta tréfálkozva a szőke szépség.
– A diplomám, a melleim, a formás seggem, meg az okos szőke
agyam!
– Szerencsés vagy – mondta Lázár és helyet foglalt a nő mellett.
Az iroda ajtaja kinyílt.
– Szvetlana Begovics jelen van? – kiáltotta egy nőies férfihang. A
nő zavarba jött. A magazint Lázár ölébe dobta, igazított szoknyáján
s közben azt kiáltotta: – Igen, kérem, máris jövök!
Lázár, kezében a könyvvel és a hirtelen ölébe hullott női maga-
zinnal egy nedvesség okozta foltot bámult a napfénytől megvilágított
szemközti falon. A falnak aranysárga színe volt. Ilyenre festették vagy
csak a napfénytől aranyszínű? Mindenképpen meleg és megnyugtató
– gondolta. A fal színe annyira megnyugtatta, hogy ezután kicsit sem
izgult az állásinterjú miatt. Végül is, gondolta, könnyen kiüthetik a
ringből, hiszen csak középiskolai végzettsége van. A gyógytornász-
masszőr munkahely betöltéséhez legalább főiskolai végzettségre van
szükség. Gyógyító képességének jelen esetben semmi jelentősége
sincs. Arról csak néhány ember tudhatott. Az anyja, a fénymester
és Rebeka. Igaz, a titok valahogy mégis kiszivárgott, hiszen doktor
Hanifija nem véletlenül szólt telefonon az anyjának, hogy jelent-
kezzen a fiú a gyógyfürdő pályázatára.
A fiatal szőke nő, arcán görcsbe rándult mosollyal jött ki az
irodából.
– Kérik a következőt! – mondta, és mint aki rövid idő alatt nagy
mennyiségű alkoholt fogyasztott, úgy támolygott Lázárhoz, s az ifjú
segítségével belezuhant a műbőrrel bevont fotelba.
Az irodában hárman ültek egy hosszú asztalnál. Két férfi és egy
terebélyes asszonyság. Lázárnak jelezték, hogy a hosszú asztal másik
végén foglaljon helyet. A fiú elmosolyodott. Olyan hosszú az asztal,
gondolta, mint egy királyi ebédlőszalonban. Lehet, hogy nem állá-
sinterjúra hívtak, hanem egy királyi ebédre? Amikor helyet foglalt,
a termetes asszonyság felállt és körbejárta az asztalt. A nyomasztóan
mély csendet csak a női cipők kopogása zavarta. Lázár úgy érezte,
üres fémhordót kongatnak a fejében.
– Semmi különöset nem látok rajta – mondta az asszony, miután
visszaült székére. Ezután a bizottság tagjai halkan, egymás között
beszélgettek.
– Akkor két évig gyakornokként fog dolgozni, Flórián doktor
felügyelete mellett. Elfogadja? – kérdezte doktor Hanifija. Lázár
igenlően bólintott.
– Elmehet – szólt a terebélyes asszonyság. – Pénteken kezdhet!
Reggel hétkor jelentkezzen!
Amikor Lázár kilépett az irodából, azonnal a lépcsők felé indult.
– Halló, fiatalúr – kiáltotta a fiatal szőke nő – terád vártam, most
ne hagyj faképnél!
– Bocs… bocsánat – dadogta Lázár – nem gondoltam…
– Kikészültél, barátom – mondta Szvetlana – látom az arcodon!
Sebaj, fiú, fel a fejjel! Harcolnunk kell ellenük. Nem hagyhatjuk,
hogy méltóságunk és büszkeségünk tiporják! Ezek veszélyeztetik
az országot és Európát is.
– Miről beszélsz? – kérdezte meglepődve Lázár.
– Van itt egy kávézó, úgy százméternyire – mondta Szvetlana –,
a vendégem vagy. Mi más dolgod lehet? Ott majd beszélgetünk!
A kávézó fapados szeparéja igen kényelmetlen volt Lázár számá-
ra, azonban a tőle öt évvel idősebb fiatal nő, viselkedésével és formás
testével egy időre lekötötte a fiú figyelmét.
– Hallgass ide – szólt a fiatal nő –, ezek mind jobban terjesz-
kednek, és úgy szaporodnak, mint kiadós eső után a csiperke. A
bosnyák maffia, az arabok támogatásával, napról napra erősebb és
gazdagabb. Ezek be fogják szőni egész Európát. Meg kell állítani
őket, még itt, a Balkánon!
– Elnézést kérek – vágott a nő szavába Lázár –, de nem igazán
értem, amiről beszélsz!
– Olvasol újságot? – kérdezte Szvetlana –, követed a Szíriusz
csatorna híradóját? Gondolkodj! Ezek egy lapra játszanak. Elter-
jeszteni és győzelemre vinni a muzulmán vallást Európában!
– Légy szíves – szólt Lázár –, még mindig nem értelek igazán!
– Az a kopaszodó pasas a felvételi bizottságban muzulmán,
bosnyák
– Honnan tudod? – kérdezte a fiú.
– Látható – mondta izgatottan Szvetlana – a pofacsontjáról és a
koponya formájáról!
– Ő, doktor Hanifia!
kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 23
– Megaláztad magad, édesem – mondta Rebeka. Két év szolga-
ságot vállaltál értünk. Istenem én nem is tudom…
– Én sem tudok mit mondani – vágott Rebeka mondatába
Sára.
n N. CZIROK FERENC – Nincs is szükség most a szavakra – mondta Lázár, majd Rebe-
kához lépett. Nem szolgaságot vállaltam, édesem, csak szolgálatot.
– Honnan tudod, hogy így hívják? Az ebédet pedig haza is lehet hozni. A fürdőnek kitűnő konyhája
– Mondjuk onnan – válaszolta Lázár –, hogy én nem a pofacsont- van.
ját figyeltem, hanem a köpenyére tűzött lapocskát. – Gyerekek – szólt Sára –, üljünk ki egy kicsit a kertbe! Ma szép,
– S te szeretnéd, ha holnapután arabul kellene tanulnod!? langyos esténk lesz.
– Arabul? – csodálkozott a fiú. – Mióta beszélnek a bosnyákok – Menjetek – mondta Rebeka –, hozom a teát.
arabul? Sajnálom, hölgyem, de nekem most el kell mennem! A – Most olyan szép és nyugodt minden – mondta Sára, miután
kávézó ajtajából még visszaszólt. – Sok szerencsét, kisasszony, s most helyet foglaltak a kerti asztalnál – ha jól emlékszem, legutóbb húsz
bármit gondol is, én nem leszek az ellensége! évvel ezelőtt éreztem így magam, amikor apáddal üldögéltünk itt. És
Késő délután lett, mire Lázár hazaért. Útközben anyjára gondolt, van már húsz éve annak is, talán több is, amikor az a doktor Hani-
akinek az utóbbi hónapokban egyetlen panasz szava sem volt, aki fia megmentette az apádat, de akkor a Hanifia még csak mentős
egyszer sem jelezte, hogy rosszul érzi magát, Lázár mégis tudta, hogy volt.
az anyja beteg, s hogy már gyógyító ereje sem elegendő a megmen- Rebeka az asztalra helyezte a teát és néhány száraz süteményt
tésére. Igaz, a látását még sikerült visszaadnia neki, s így az anyja is. Csendesen teáztak, és Sára mesélt. Mindenre pontosan emléke-
láthatta feleségét, Rebekát, hogyan szépül és erősödik napról napra. zett. Emlékezett és mesélt. Időnként, amikor a száraz süteménybe
Most örülnie kellene, de ő mégis, először életében, nagyon tehe- haraptak, halk ropogás törte meg az emlékezés lágy folyamát, s
tetlennek és szomorúnak érezte magát. Semmihez sem volt igazán ilyenkor úgy érezték, mintha régi, visszafojtott fájdalmak szaba-
kedve. Csak menni, nézelődni, kóborolni a város romos, elhanya- dultak volna ki lelkükből.
golt, szeméttel tarkított utcáin. Mintha minden a legnagyobb rend- Másnap reggel Sárát holtan találták ágyában.
ben lenne. Az emberek jöttek – mentek
s csendesen beszélgettek, csak az ószere-
sek és a tollas cigányok hangja harsogott
szerte a városban. A fiú ismét anyjára és
Rebekára gondolt, ám valahányszor ezt
tette, gondolatai Szvetlana mondataival
ütköztek. A fenébe, motyogta Lázár önma-
gában, miért nem hagynak nyugton a nő
mondatai? Miért vagyok tehetetlen szem-
beszállni a butasággal és a gyűlölettel? Még
hogy holnapután arabul kell tanulnom!
És akkor? Hiszen a történelem folyamán
volt már egy idő, amikor a világ „arabul
beszélt!” Igaz, igen régen történt, kevesen
tudhatják, ám a nyugati világ sokat köszön-
het az arab kultúrának. – Azt hiszem, most
már hazamehetek – mondta hangosan a
fiú, és felgyorsította lépteit.
Mielőtt megfordította kulcsát a bejá-
rati ajtó zárjában, mély lélegzettet vett és
megmasszírozta halántékát.
– Tudtam, hogy sikerülni fog! – kiáltot-
ta Rebeka, amikor Lázár a nappali szobá-
ba lépett.
– Figyeljetek! – szólt az ifjú. A gyógy-
fürdő magántulajdon. Két évig gyakornok
lehetek. Az első évben reggelit, ebédet és
vacsorát adnak. A második évben kevéske
fizetést is kapok. Én elfogadtam azzal a
feltétellel, hogy az első évben, a reggeli és
a vacsora helyett plusz két ebédet kapok.
Ekkor váratlanul megkérdezték, hogy ki
a harmadik személy a családomban. Azt
mondtam, a húgom. Akkor doktor Hanifia
zavarba jött és azt mondta:
– Doktor Flórián, elnézését kérem, én
igazán nem tudtam, hogy Gyökér Titusz
barátomnak lánya is van! Hazudtam nekik,
de erre most nagyon büszke vagyok!
Felszalad a magasba n KOCSIS ÁRPÁD
A
pap, a bakó és a bíró felsorakozik a pódiumon. Az épületből két csuklyás férfi elővezeti a rabot. Lépteik csikordulnak a kavi-
cson, dübörögnek a deszkalépcsőn, a pódiumon. A rabot ráfektetik a padra, a bárd felszalad a magasba.
– Nyakat az ékbe, hajat hátraigazít, lehetőleg nem mocorog! – utasít, igazít a sapkáján, köp ki a kavicságyra a bakó. A bíró
súg valamit idegesen az egyik őrnek, deszkadübörgés, kavicscsikorgás, ajtónyikordulás – ajtónyikordulás, kavicscsikorgás, a pódium
dübörgése. A rab feje alatt a mélyben nyikkan a ledobott kosár. A bíró beletúr a tartalmába, szalmasziszegés.
– Friss – vonja le a tanulságot.
A pap imádkozni kezd. Varjúkárogás. A bakó krákogása.
– S az utolsó kívánság elmarad? – igazgatja a fejét, fájlalja a derekát, jön rá a vizelési inger, érzi kihűlni a lábát Anti. A szél megló-
bázza a bakó kezében a kötelet, a nyaktiló csigája nyikorog. Az ima félbeszakad.
– Azt tegnap már megejtettük – int a papnak folytatást, nyugtázza a Miatyánk folytatódását, néz türelmetlenül a bakóra, majd a
rabra a bíró. – Ne nyakaskodjon!
– Hé, hé, hé! – fordítaná a fejét, húz fekete csíkokat cipője sarkával a padra, támaszkodna a könyökére Anti. – Nem a fejvesztés,
a kivégzés elhalasztását kértem! Utolsó kívánságra ma is jogom van!
Az ima újból megszakad. Pusmogás. A bakó kiköp a kavicságyra.
– Utolsó kívánságra mindenkinek joga van – kulcsolja össze mellén a kezét, szégyenkezik gyomorkorgásán Anti. – Meg, tudják, ez
nekem különösen fontos... Mondhatni életbe vágóan. Amióta napról-napra nyújtjuk a kivégzésemet, tán’ épp a halál testközelisége
miatt – keresi a bakó tekintetét, csalódik, hogy az a sapkáját igazgatja, keresi a bíró tekintetét, csalódik, hogy nyakát nem tudja hátra-
fordítani, keresi a pap tekintetét, nézi a lehajtott fejet, állapodik meg tekintete a szürke égen –, tehát a testközelisége miatt még az
írás is jobban megy. A szüleim, barátaim megszerettek, minden reggel megsiratnak, minden délben friss virágot – majd feleszmélve –,
minden este vacsorát hoznak. Isten bizony, még az étvágyam is javult! Tehát nekem, mondhatni létfontosságú az utolsó kívánság!
Sutyorgás a füle mellett, bosszankodás, káromkodás. A pap feddő hangja.
– Csendesen, fiam.
Pódiumnyikorgás.
– Ez nem jótét szolgálat! – vörösödik el, int a bakónak, buzdítja a papot a bíró. – Meg különben is, már 23 éve húzzuk-halasztjuk
a dolgot. A törvény türelme is véges!
Csörren a nyaktiló csigája, suhan a penge, szörcsen a torok, zizzen a kosárban a szalma. A bakó kiköp a kavicságyra.
– Bassza meg – emeli a kosarat, ülteti fel a padon a fejetlen testet, ás gödröt, tisztít sarat ásóról a bakó. – Ezekkel a tollforgatókkal
mindig csak a baj van.
24 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com 2012. január 28., 29., szombat–vasárnap

Bronzkalap és hópihék n BALOGH ISTVÁN

Mint a busman vadász
n JÁNOSHÁZY GYÖRGY

Magányosan, mint sívó sivatagban

Ü
lök az újvidéki Duna-park lejáró lépcsőjén, nézem, Jovan
Soldatović szobrászművész hogyan szidolozza meg kence-
ficézi Đura Jakšić szobrát. Ott ül majd a költő és festő a
park nyugati bejáratánál, alig két órát kell várni a felavatásra, aztán
hivatalosan is elfoglalja helyét. Kalapja árnyékot vet majd estefelé az
arcára, széles karimát hagyott neki az alkotó, biztosan ilyenben járt
annakidején, ám ezt a fajta fejfedőt nehéz volt és késedelmes frajlák
és nagyságos frauk előtt megemelni! De költőnk begyakorolhatta
már ezt a míveletet, volt ideje ilyenre is, hiszen szeretett tükör előtt
állni hosszú percekig, rossz nyelvek szerint órákon át is!
Ülök én a lépcsőfokon, egyedül, az alkotó dörzsöli bronzba öntött
művét, szidolozza örökkévalóságát, dünnyögöm, erre föl is nevetek,
igaz, halkan, de Soldatović meghallja, mit nevet, kérem? Megbot-
ránkozó szemvillanását látom, belém csapna, ha jó kedélyem nem
hárítaná a kegyetlen nyilat, ám legyintek csak, nem önre gondoltam,
uram!, eszembe jutott az eleven költő.
– Festő is volt, nem is rossz! – rak helyre engem Soldatović.
– Nélküle nincs szerb romantika!
– Biztosan így van, ám nekem Jakšić habitusa jobban tetszik,
mint művészete!
– No, erről szóljon egy szót bár! – áll meg a szidolos rongy a
szobrász kezében, én meg a lépcsőre mutatok, van itt hely elég, ülj
le, pajtás! A mozdulatból ért, megtörli kezét a patinázástól, mellém
telepszik. Méricskéli képem.
– Ismerjük mi egymást?
– Ismerhetjük – válaszolom. – A zentai művésztelepen egyszer-
kétszer kedélyesen elborozgattunk néhány nyáron, még énekel-
tünk is.
S Z Ó F I G Y E L Ő nös teremtménye a Teremtőnek,
– Géza mindig énekelt! – említi föl Triplosky Gézát, a művész-
telep akkori vezetőjét.
– Meg én is, meg más is, meg mindenki, aki éppen jelen volt!
– Tényleg! – kiált s égnek emeli karjait. – Én is énekeltem, magya-
rul, mert egyet nagyon tudok! – S rákezdi: – Az a szép, az a szép,
akinek a szeme kék..!
– Besegítek! – nevetem, s dünnyögök a szobrásszal a lépcsőn.
Szép volt ez a pillanat, örökérvényű, mondanám most, lassan
harminc év elmúltával. Ilyen talán soha nincs is, nem is lehet. Ott
voltam én a szoboravatáson is, az üstdob beszédeket is meghallgat-
tam, Đura Jakšić nagyságát tömjénezték rendületlenül, pedig a
művész csak ült, a szállongó füst nem facsarta orrát, kalapja csúcsa
nem ért az égig. Italokat hordoztak körül, én nem kértem egy
kortyot sem, mert az átelleni sarkon lévő bosnyák étteremben belak-
mároztam, nagy adag bosanski lonacot faltam, akkor még hasas
köcsögökben mérték e pompás kaját az öreg híd előtt, amelyet első-
ként döntött Dunába a karóba húzást visító NATO-bomba.
– Te nem iszol vinjakot? – lépett hozzám a szobrász.
– Rizlinget innék, de az nincs.
Néhány lépésre volt egy kocsma, valaki odaugrott valami nagy
ember szavára, s hoztak nekem 2 deci karlócai rizlinget. Kicsit kilo-
csolta a kengyelfutó, de apróra akkor még nem néztünk! Megittam
az italt, indulnom kellett volna a Bölcsészkarra, ott volt délután
két órám, vártak a studentok, ám csak lett volna az a világmegvál-
tó előadás, tapodtat sem léptem a park bejáratától, ott tartottak
engem valami régi és új barátok. Nagyhatalmú emberek is. Akik
engem soha nem láttak azelőtt, s azután sem. Alighanem Soldato-
vićot sem regisztrálták agyukban, de akkor tudták még, hogy neki
legalább a híre nagy, és ki tudja,
ki vagyok én, biztos valami külö-
busman vadász, ha élelmet keres,
mert gyomra és garatja olthatatlan
tűzzel kínozza, szeme is veres –
úgy ülsz szobádban, a pállott sötétben,
és zsibbadt aggyal egyre kérdezel,
de mélységekből keserű, idétlen
kísértethang, bukott angyal felel.
Ülsz és borzadva hallgatod: eláraszt
saját kínjával; olyan, mint a métely,
csupa szorongás vagy, és csupa kétely –
de bátorító égi szót remélve,
hiába tárod lelkedet az éjbe:
a magasból nem kapsz sohase választ.
Ez a megnyilatkozás elég is volt, ámbár azt hiszem, a jelenlévők
Gézáról sem sejtették, ki is lehet ő, de mondtam már, akkor mi
apróra nem adtunk! Két decinként hordták ki nekem a rizlinget,
utóbb már egy kedves kislány mosolygott a tálca mögül a szemembe,
s még akkor is megtisztelt a tele pohárral, amikor már alig voltunk
néhányan Đuro szobra körül. Végül kedvesen arcom is megciró-
gatta, de ez valamivel mégis csak később volt, akkor, amikor én
már odaültem a szobor melletti kőfalra, a lépcső elején, mert saját
emberségemből állni már hajladozva sikerült.
– Mennék most már, indul a vonatom! – nyögtem végül, de a
csipkés fityula kiért a rizlinggel, én tenyérbe szorítottam a poharat,
újfent iszogattam. – Mennem kéne, gyerekek! – nyögtem.
Mintha csak Đurát hallanám! – csapta össze kezét a szobrász. – Ő
is így lépett el a belgrádi Skadarliján.
Hát az állítólag úgy esett, mármint az a lépdelés, hogy Đura
Jakšić, aki nem vetette meg a szeszt, egyszer mégis valami hölgy
előtt megfogadta, hogy leteszi az átkos a poharat. De mit ad Isten,
csak odakeveredett a belgrádi Skadarska utcába, mert esze ugyan
nem, de a lába mégis arra vitte! Hova is lépegethetett volna másfe-
lé, mint az éttermek és kocsmák világába? Ám költőnk és festőnk
antialkoholista fogadalma valóságos gránitnak bizonyult, hiszen
emelt fővel lépett el a Skadarlija korcsma és étterem előtt, ami nem
esett meg vele addig soha, mióta Belgrádban élt. És rendületlenül
haladt el a Három Kalap előtt is, ám kicsit túlhaladva a bejáraton,
gyökeret eresztett a lába. Alkotónk akkorát köpött a flaszterre, mint
a Habsburg-birodalom térképe.
– Hatalmas jellem vagy Đura! – kiáltott a vadgesztenyére, amely
mellette bólogatta az éjfelet. – Jellemedhez kétség nem fér! Gyere
velem, fizetek egy kört, bizony megérdemled!
A vadgesztenye susogott, az utca árnyai kórusban helyeseltek.
Soldatović átfogta a vállam, arcon csókolt.
– Te vagy Zenta! – kiáltotta a hattyúknak. Ott úszkáltak ez elhízott
madarak a Duna-park tavacskájában. De felénk sem néztek.
Nem mehettél el a Kiskantin előtt, mi? – kérdi vészt jóslón a
feleségem, miután megérkeztem a piacról. Késtem is, leheletem
pompás rizling.
– Anya, eszembe jutott Đura Jakšić meg a szobrász Soldatović.
– Kik ők?
– Hogyhogy „kik ők”? A szerb romantika…
– De a fene egye meg..! – és mondja oldalbordám, be nem áll a
szája. Ha igazzá lenne mindaz, ami hallatszik, romok hevernének

Stylist – stiliszta
egy pompás ivó helyén.
mert a nagy ember engem akkor Reggel havat mondott a körzeti időjárás-jelentés.
barátjának nevezett. Pontosabban Az még hajnalban volt. Sötétkor.
n MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ így fogalmazott: Igazad van. Sötét volt, akkor. De azóta kivilágosodott a világ.
– A fiatalember Tripolsky Géza Biztosan hull a hó most Újvidéken. Mit gondolsz, anya, Đura Jakšić
Viszonylag új keletű szakma vagy inkább hivatás a stylist. Ez a foglalkozás azon az igényen barátja, aki ez én szívbéli bará- kalapjának bronzkarimáján milyen vastag a fehér takaró?
alapul, hogy mindenki olyan megjelenésű legyen, amilyen az egyéniségének és az alkalomnak is tom, ezért ő is kedves nékem! Így
megfelel, tehát legyen stílusa. A stílus az öltözködésre, a frizurára, a sminkelésre, a viselkedésre fogadjátok, így tekintsetek rá! 2012. január 21.
egyaránt vonatkozik. A stylist vagy stílustervező leginkább azzal foglalatoskodik, hogy a megbe-
szélt alkalomhoz megfelelő stílusban öltöztet személyeket, attól függően, hogy a megbízó mit akar
kifejezni, képviselni a megjelenésével. A stylistnak jó emberismerete és kommunikációs készsége
kell, hogy legyen, szükséges számára a korszerű műveltség és a művészeti ágak ismerete, munká-
jához nagyfokú kreativitásra és empátiára van szükség. Ismernie kell a kor divatirányzatait, az új
alapanyagokat, a szín- és a formatrendeket. A stylist együttműködik divat- és öltözéktervezőkkel,
divatszerkesztőkkel, sminkesekkel, hajszobrászokkal, fotográfusokkal stb.
A divatbemutatókon, a divatfotózásokon, a médiában dolgozó stylist úgy rakja össze a ruhada-
rabokat, hogy erőteljes hangulatuk, stílusuk legyen. Ne legyenek szokványosak, hanem megdöb-
bentőek, extrém módon elegánsak vagy hanyagok. A stylist beleviszi a munkájába saját egyéniségét
és kreativitását, tehát alkot. Vele szemben az öltözködési tanácsadó nem alkot, hanem egyszerűen
csak kívülről szemléli az alanyt, tanácsot ad neki, megpróbálja kinyomozni, feltárni az egyénisé-
gét, és segíti az alkatához leginkább illő ruhadarabok megválasztásában. Szabályokat alkalmaz,
de nem rúgja fel őket, ahogyan a hatás kedvéért a stylist tenné. A stylist-tanfolyamok hallgatói
a képzésük során kapott ismeretek és gyakorlatok után végzettségüknek megfelelően személyi
stylistként, stílustanácsadóként, divat- és reklámfotózáson, divatújságoknál, valamint a médiában
helyezkedhetnek el, de lehet belőlük esküvői stylist vagy enteriőr stylist is.
Terjedőben van a stylist megnevezés analóg magyar megfelelője, a stiliszta. Hagyományosan
íróművészre vagy más olyan személyre utal, aki művészi színvonalon fogalmaz, illetve akinek
stílusa van, de divatművészre is lehet utalni vele. A stylistot arculattervezőnek is nevezhetnénk,
mivel valakinek vagy valaminek lényegét kifejező külső megnyilvánulását, jellemző külső képét,
látható részét alakítja ki, tervezi meg.