Bessenyei György: A filozófus

Bessenyei drámaírói életművében, sőt az 1770-es évek magyar nyelvű drámatermésben is kivételes
hely illeti meg A’ Filosófust (1777):180 az évtized színházi kapcsolat nélküli drámaprogramjából ez az
egyetlen mű, amely – első eredeti bemutatóként – belekerült az Első Magyar Játékszíni Társulat
műsorrendjébe, ráadásul úgy, hogy az 1792. június 4-ei, a koronázó országgyűlés alatti bemutató
sikert is aratott ( Kelemen L. játszotta)

A vígjátéknak a nyilvánvaló francia minták mellett az író saját életművéből származó, prózai
előzménye is van: a Galant levelek című levélregény. A filozófus címadó hőse ugyanis a Galant levelek
egyik levélírója, Párménio, a gáláns szalonélet üres csillogásától elforduló, magányában filozofáló
gyöngéd nemesifjú. Kopernikust, Descartes-ot, Locke-ot olvas, a világ értelmét kutatja, a történelem
tanulságaiban mélyed el – és szkeptikus marad ismeretelméletében. Ahhoz hasonló erkölcsi eszmét
vall, mint amelyet Bessenyei ez idő tájt fogalmazott meg a civilizálódás és az erényeknek egyáltalán
nem ellentétes voltáról: "Ne higgyed különben, hogy egy szelíd, tudós nemzet, melynek ifiai
nyakokon lepedőket tekergetnek öszve s asszonyaik szagos vizekben fürödnek, vitéz is ne lehetne ..."

Párménió, a filozófus, szerelmes Szidaliszba, a filozófusnőbe; s bár elméletben mindketten

vonakodnak a házasság gondolatától, nem tudnak ellenállni szerelmüknek, hanem egybekelnek.
Párménió filozófiai meggyőződésből veti meg a szerelem gyöngeségét, de azért is, mert nincs ínyére a
leányok kacérsága; Szidalisz viszont a hízelgő udvarlókat gyűlöli.

Szidalisznak merő ellentéte Párménió testvérhúga, Angyélika. Az eleven leány egész környezetét
felvillanyozza vidám ötleteivel; szeretetreméltó játékossága erősen enyhíti a vígjáték egyhangúbb
részleteit. Párménló szolgája és Szidalisz szolgálója, Lidás és Lucinda, a félművelt inas-elmét és a józan
cseléd-gondolkodást mutatják be; a szolga utánozza urát, a filozófust, de a szolgáló egészségesen
észretéríti. Az uraságok elég lenézően beszélnek az ábrándozó Lidással, pedig az inas irodalmi
hajlamú férfiú, kedvelt írója Kónyi János, olvasmányai: az álmoskönyv, a Nyúl Históriája, Trója
Veszedelme, Toldi Miklós, Árgirus, Markalf, Kariklia, Stilfrid. Filozófusnak tartja magát s az urak
frázisaival sóhajtozik Lucinda után.

A vígjáték legjobban sikerült személyében, Pontyiban, a falusi magyar nemes parlagi alakja
elevenedik meg. Pontyinak nagy a vagyona, de csekély a műveltsége; érdeklődik a világ haladása
iránt, de nincs semmi befogadó képessége; értelme meglehetősen korlátolt. Még újságot sem olvas,
hanem a kocsisától tudakolja a politikai eseményeket. Nem tud sem németül, sem franciául, magyar
beszéde pedig olyan parasztos, hogy előkelő modorú rokonai lépten-nyomon évődnek vele.
Hiszékeny, becsületes, jószívű. Szívesen politizál, buzgón gazdálkodik, szenvedélyesen pörösködik.

A vígjáték öt felvonásában kevés az esemény, a két szerelmes nem küzd semmiféle akadállyal, a
bonyodalom úgyszólván teljesen hiányzik. A cselekvény soványságát az elfogadható jellemrajz és a
tanulságos prózájú párbeszédek pótolják

A’ Filosófus drámatörténeti jelentőségét az adja, hogy Bessenyei ezzel a színművével tudatosan a

magyar vígjáték megteremtésére törekedett ( Kelemen László felhívására) s az, hogy a mű még a 18.
században színpadra is tudott kerülni, ezt a törekvést sikeresnek mutatja. Ugyanakkor viszont a
színmű olyan világnézeti problémákat is képes bevonni a dramaturgiailag ötletesen megoldott
világába, amelyek már jóval meghaladják egy vígjáték szokásos kereteit. Bessenyei kísérlete pedig,
hogy magyarnak érzett szereplőket léptessen fel vígjátéki típusokként, számos folytatóra lelt a 19.
században.