Faludy György

Test és lélek

Test és lélek

A világlíra 1400 gyöngyszeme

Faludy György műfordításai

34

I.

Az antológia története

Ötven évvel ezelőtt, 1938. március végén fölvittem az Új Idők Könyvkiadóhoz latin himnuszfordításaim kéziratát. A
kis könyvet előző évben rendelte meg a kiadó, és Dícsértessék címen rövidesen meg is jelent. Amikor a kéziratot
átadtam, a kiadó egyik vezetője, Almássyné – rokonszenves arcélével, római orrával, nagy, barna szemével olasz
reneszánsz festmény nőalakjára hasonlított – megkérdezte: melyik készülő könyvemet ajánlom nékik?

Azt feleltem: a világirodalom ezer legszebb versét szeretném lefordítani. Ilyen antológia magyarul még nem látott
napvilágot. És más nyelven? Nem is egy. Például Mark Van Doren nemrég megjelent, angol nyelvű gyűjteménye
mintegy 1500 verssel. Vagy az egyik német emigráns kiadó hasonlóan igényes, jóval rövidebb antológiája. Valahol a
kettő közt tartanám magam. Mintegy 960-970 költeménnyel képviselném az európai irodalmat a görögöktől a
jelenkorig. További 30-40 verset fordítanék a Csi kingből, Li Taj-pótól, Háfiztól, Omár Khájjámtól. (Amiből látható,
hogy ismereteim a keleti irodalomról akkoriban siralmasak lehettek.)

Elképzelésem tetszett Almássynénak. Megíratta a szerződést és feltette a kérdést: mi legyen a szállítási határidő? Ne
legyen, ajánlottam. Ezer vers fordítása nagy munka, rengeteget kell olvasnom hozzá és zavaros idők következnek.
(Hitler két héttel azelőtt vonult be Bécsbe.) Szállítási terminus nélkül, mondta Almássyné, nem tud előleget
folyósítani. Jó, indítványoztam sietve, szabjunk határidőt. A kész könyvet egy évvel a világháború után adom át.

Almássyné gyors pillantással szántott végig. Életem során nemegyszer kaptam ilyen jóindulatú, futó, de mégis
borzongó pillantást. No nézd a drága, bolond költőjét, már megint kiszabadult az értelem börtönéből! Majd csillapító
szelídséggel elmagyarázta, hogy a világháború 1918-ban, húsz esztendővel ezelőtt befejeződött. „A másodikra
gondolok. Nem arra, amelyik már volt. Arra, amelyik jön” – motyogtam bátortalanul, de a jóasszony nem figyelt rá,
mit mondok. Beíratta a szerződésbe, hogy a kéziratot, ha ugyan jól emlékszem, 1942-ben vagy 43-ban tartozom
szállítani.

Versírásra és fordításra az 1938-as esztendő nem volt alkalmas. Hitler és a nácizmus terjeszkedését szeptemberben
Chamberlain müncheni kapitulációja nemzetközileg is elismerte. A folyóiratok, melyekben írtam, egymás után
szűntek meg. Karinthy Frigyes halálát súlyos, személyes és bénító veszteségnek éreztem. Kétszer hívtak be
katonának: hadgyakorlatra nyáron, felvidéki bevonulásra ősszel. Az emigráció gondolata már régebben
foglalkoztatott: október felé láttam, hogy köze5ledik az utolsó pillanat. Időközben mégis vagy száz verssel birkóztam
meg, így a Görög antológiából Catullustól, Horatiustól, szonettekkel Petrarcától, Ronsard-tól, Shakespeare-től. Átfogó
tervvel még nem rendelkeztem: úgy estem neki Európa költészetének, mint a mészárosmester.
Amikor feleségemmel együtt Párizsba készültem, ezt a száz verset, kézirataimmal és könyvtárammal, apósom újpesti
házában hagytuk. Azt képzeltem, biztonságos hely. Visszatérésemkor, 1946 tavaszán már tudtam, hogy nincsenek
biztonságos helyek. Kézirataimat feltüzelték, könyvtáram java szétszaggatva hevert a feldúlt ház árnyékszékén. Azt
mondják: az ember hét év alatt megváltozik, mert sejtjei kicserélődnek. Ez annyiban tűnt igaznak, hogy ahányszor az
elveszett költemények címét felsoroltam magamnak, felét már nem akartam az antológiába fölvenni, így Ovidius
nyárdélutáni szeretkezését Corinnával vagy Keats Vén Megjét. Más verseket tudtam kívülről, mint a Görög antológia
vagy 20 versét, néhány Catullus-költeményt, két Horatius-ódát. Ezeket leírtam. Másokat, mint Poe A hollóját ismét
lefordítottam. Lehet, hogy ezek az új fordítások a régiekkel szóról-szóra azonosra sikerültek, mert az ember, akármi is
történjék sejtjeivel, hét év alatt mégsem változik meg. Ennek azonban nincs jelentősége, minthogy 1950-ben, amikor
letartóztattak, és 1956-ban, mikor másodszor emigráltam, ezek a kéziratok is elvesztek.

Egyelőre azonban még csak Párizsban vagyok, 1939 legelején. A szabadság és a nyomor kettős ihlete nem kis
mértékben segített a versírásban. Közben fordítottam is, vagy 30-35 költeményt másfél év alatt, 1940 júniusáig. Bár
elég jól ismertem, ezúttal még részletesebben foglalkozhattam a XX. század francia költészetével. Több költőt
személyesen is megismertem, anélkül azonban, hogy műveiket vagy egyéniségüket túlságosan vonzónak találtam
volna. Lelki rokonaimnak, ha szabad így kifejeznem magamat, két másik költőt tartottam, kik közül az egyiket 1936
nyarán gyilkolták meg, míg a másik akkoriban, 1939 januárjában hunyt el, García Lorcát és Yeatset. A mérleg azóta
sem lendült át bennem Valéry, Apollinaire, Supervielle, Jouve, Reverdy, Cocteau, Éluard, Breton, Aragon vagy
Guillevic javára.

Ugyanakkor kezdtem felvázolni magamnak az antológiát. Többnyire a hosszú éjjeli sétán, amikor az emigráció
találkozóhelyéről, a Café Napolitaine-ből az Operával ferdén szemközt baktattam szállásomra a Jardin des Plantes
közelébe. Egyúttal a válogatás és fordítás szabályain is elvitatkoztam önmagammal. (A két utóbbiról alább számolok
be részletesebben.) Legfontosabb döntésem egyelőre nem arra irányult, mi kapjon helyet az antológiában, hanem
hogy mi maradjon ki belőle. Úgy gondoltam: ez lesz a legszilárdabb alap. Kimaradnak a kötelező olvasmányok, a
szentimentális színfalhasogatók, a nemzeti önérzettől dagadt paprikajancsik, a politikai frázispufogtatók, a
világfájdalmasok, a közhelyek lovagjai. Így eleve megszabadultam a spanyol Bécquer szerelmes verseitől (szenvedély
helyett nyárspolgári enyelgés), az angol Swinburne-től, akit még Babits is oly nagyra tartott (mint a rossz rezesbanda,
amikor vasárnap délelőtt fel-alá jár a mezőváros poros főutcáján), Malherbe ásító klasszicizmusától, vagy a német
romantikától Uhlandtól Hebbelig: csupa sajgó szív és könnyes orca, csak éppen azt felejtik el tudomásunkra hozni,
min bánkódnak voltaképpen.

Elhatározásomra büszke voltam és maradtam is, mert azt dobtam ki, régit meg újat egyaránt, ami ebben a században
elavult. A kötet tartalmát illetően óvatosabban jártam el. Azt határoztam: nem követem a szokásos eljárást, azaz
nem antológiákból állítom össze a magam antológiáját, hanem elolvasom a Harvard–Heinemann-kötetekből az
ógörög és latin költészetet az elsőtől az utolsó sorig, valamint 6minden jelentős költő minden versét a nagyobb
európai nyelveken, és ebből válogatok. A közhelyes versek, az úgynevezett „töltelék” kidobásával tervezett
gyűjteményem rendkívül megcsappant. Kezdettől úgy akartam, hogy olvasóim és a magam örömére lefordítom
azokat az erotikus verseket, melyeket a világ irodalmárai és kiadói évszázadok óta egyformán tagadtak el és
rejtegettek. (Ez nemcsak múlt századi, viktoriánus hagyomány. Már a XIII. század klérusa is hadban állt az erotikával.
Erasmus kebelbarátja, a humanista John Colet kitiltotta Catullust az angol iskolákból.) Verlaine Femmes és Hombres
című, titkon kinyomott versköteteiről már hallottam, anélkül, hogy láttam volna őket. A Bibliothéque Nacionale egyik
könyvtárosa rendelkezésemre bocsátotta az akkoriban mindennél botrányosabbnak tekintett szöveget. Hat verset
(lásd a kötetben) mindjárt le is fordítottam, valamint néhány újkor eleji francia népdalt (lásd a kötetben), melyek
kinyomására akkoriban aligha lehetett gondolni.

Nem tudtam pontosan, melyik költőtől hány vers kerül az antológiába, de úgy tűnt, hogy Európa egész költészetében
nem találok több mint 6-700 jó verset. A szerződésben ezret ígértem. Mit tegyek? Szállítsam le a színvonalat és
próbáljam Herrera, Pope, Dryden, Sully-Prudhomme, François Coppée, Mörike, Liliencron vagy Aragon verseivel
megnyerni olvasóimat? A bajból, legalább részlegesen, az az év menekített ki, melyet 1940 nyarától 1941 nyaráig
Marokkóban töltöttem. Fiatal és művelt arab ismerősöm, Ámár Ibn Nasszer nemcsak a klasszikus arab költészettel
ismertetett meg, de sivatagi kasbájában ránikat, igriceket hívott vendégségbe, talán az utolsókat fajtájukból, akik a
heroikus kor (a Mohamed előtti idők) verseit adták elő, míg Ámár számomra a francia verziókkal szolgált. A
következő hetekben, ugyancsak Ámár segítségével, több arab költeményt fordítottam magyarra, köztük e kötet
leghosszabb versét, Imru’l-Qaisz 200 soros, híres Ódáját. (Ez a kézirat is elveszett: az Ódát nemrég Robert Bringhurst,
arabul kitűnően tudó, kanadai költő-kollégám segítségével sikerült rekonstruálnom.)

Más támaszom is akadt, kivált az andalúziai mór költészet területén. 1940–41 telét Marrakechben töltöttem. A kis
asztalokkal zsúfolt, szobányi nagyságú Café Universelbe jártam írni. Az egyik asztalkánál turbános arab ült rakott
sakktábla előtt és éhes szemmel méregetett. Átültem hozzá sakkozni. A helyi líceum arab irodalom tanára volt;
nevét, szégyenemre, elfelejtettem. Lassan játszottunk; közben beszélgettünk a világ minden témájáról, elsősorban
irodalomról. Érdeklődésemet az arab kultúra iránt megtisztelőnek tartotta. Ahányszor nyertem a sakkban, partnerem
mélységesen elszomorodott, bocsánatot kért és a szemközti bordélyházba szaladt át vigasztalódni. Ha megvert,
felvidult és szebbnél szebb andalúziai mór költeményekkel ismertetett meg; százával tudta őket kívülről. Ízlésünk
nem egyezett: én azokat a kifejezetten lírai verseket kedveltem, melyeket ő másodrendűeknek tekintett, mivel Ibn
Hámdisz, al-Mútamid, Ibn Zajdun meg Ibn Amar 42-féle, szónoki és stiláris fogással telitűzdelt, patetikus és
klasszicista ódáiért lelkesedett. Olykor megvertem, nehogy gyanút fogjon, de többnyire hagytam győzni, arab
irodalmi ismereteim meg felesége, illetve feleségei kedvéért. Az akkori illem szerint ezekről nem állt módomban
érdeklődni.

1941 őszén érkeztem New Yorkba; 1945 karácsonya előtt nyolc nappal szereltek le az Egyesült Államok
hadseregéből. Tartózkodásom elején, még mint civil, a New York-i 42-es utcai könyvtárba jártam, ógörög verseket
fordítottam és bizonyos mértékig – használható prózai versfordítás akkor még nem állt rendelkezésemre –
megismerkedtem a perzsa irodalommal. A hadseregben jóval többre mentem. Egy 7ideig mint az A. S. T. P. (Army
Special Training Program) tagját, a Stanford egyetemre vezényeltek, ahol, úgy emlékszem, hét hónapot töltöttem. Az
eljövendő megszálló hadseregek tisztjeit oktattuk francia, német, olasz történelemre, nyelvekre, adminisztrációra,
Côde Napoleonra, közgazdaságra – mindarra, amiről fogalmuk sem volt. Oktatás után sem. Bajtársaim közt akadt
néhány kínai is. Miután a kínai irodalmat csak Bethge, Klabund és Kosztolányi fordításaiból ismertem, igyekeztem
összebarátkozni a kínaiakkal, de ezek nemzeti irodalmukról mit sem tudtak. Végül az egyik – azt hiszem, Ken Liunak
hívták – ünnepélyesen szobájába invitált. Parancsnokunktól, McCoy ezredestől tudta, hogy költő vagyok. A
szokványos, szigorúan tilos itallal szolgált, coca-colával kevert kubai fehér rummal, miután előzőleg grape-fruitot
szedtünk a ház előtt és abból csavartunk poharainkba. Ken első kijelentését kétkedve hallgattam: azt hittem, máris
berúgott. „A kínai költészet – mondta – sem értékében, sem változatosságában nem marad alatta az európai
irodalmaknak, az ógörögöktől mindmáig.” Rövidesen meggyőzött igazáról, holott csak néhány tucat verset írt le a
Tang-korból és fordított (ma úgy emlékszem: elég gyengén) angolra. Elfogadható kínai irodalomtörténettel akkoriban
még nem rendelkeztünk semmilyen európai nyelven és Arthur Waley Londonban már két évtizede megjelent, úttörő
fordításairól (melyeket Kosztolányi Dezső jól ismert) Ken még nem tudott.

Több irodalmi ismeretet az amerikai hadseregben nem szereztem, de örültem, hogy az arab, kínai és perzsa
költeményekkel antológiám horizontját kitágítottam és most már nem lesz nehéz azt az ezer verset összeszednem,
amit a szerződésben lefektettünk. Végül is, mint mindenki, aki New Yorkban és közelében lakott, Fort Dixben
szereltem le a hadseregből. Megkértem bajtársaimat, hogy az esetleg hazaviendő hadizsákmány mellé – kint a hóban
japán géppuskák és apró aknavetők hevertek halomban – tegyenek katonazsákjukba néhány elnyűhetetlen
katonainget. Ezeket aztán a vonaton New York felé összeszedtem, hogy majd Magyarországon kioszthassam a
rászorulók közt. Még emlékszem diadalmas mozdulatomra, mellyel kézirataim köré – köztük a mintegy 250-300
versfordításra – rácsavartam a három tucat gyapjúinget és mindezt begyömöszöltem az egyik kék katonazsákba. A
párizsi vámházban ezt a zsákot lopták el. Budapesten megtudtam, hogy apósom házában maradt írásaim is elvesztek
(1946 áprilisa).

Még szerencse, hogy időközben az Új Idők Kiadó megszűnt és így nem kellett ezer verset azonnali hatállyal
szállítanom. Versfordításra a következő esztendők nem mutatkoztak alkalmasabbnak a harmincéves háború idejénél.
Amikor 1953 őszén kikerültem a recski fogolytáborból, sok szempontból megváltozott helyzet várt reám.
Megváltozott a műfordítás régi rendje is. A második világháborúig Magyarország legjobb költői fordították le azokat
a verseket, amelyeket szerettek és amelyekkel a magyarságot meg akarták ismertetni. Ezt egyik kötelességüknek
tekintették. Ha a feladat túlságosan nagynak tűnt, többen álltak össze, mint a szabadságharc előtt Vörösmarty, Arany
és Petőfi Shakespeare drámáinak lefordítására, vagy Babits Mihály, Szabó Lőrinc és Tóth Árpád A romlás virágai
magyar változatának elkészítésére. A megváltozott körülmények közt az állami kiadók illetékes ügyosztályainak
vezetői határozták el, hogy költőinknek mit kell lefordítaniok. Azt is, hogyan.

Volt eset, hogy égető hiányt pótoltak, mint Puskin összes verseinek kiadásával, bár többnyire irodalmi szempontok
helyett a pillanatnyi, politikai-ideológiai oppor8tunizmus szolgálatába kényszerültek. Így kerültek nagy példányszámú
kiadásra olyan hápogó kontárok, mint Johannes R. Becher vagy Alekszej Szurkov – hogy csak kettőt említsek a sokból
–, akiket rá lehetett a könyvtárakra és iskolákra tukmálni, de nem az olvasókra. Ennek következtében a fordítók
munkájukat nem művészi feladatnak, hanem favágásnak, pontosabban: puhafa-fűrészelésnek tekintették. Mégis
jótétemény volt, mert a versfordítást kitűnően fizették, jobban, mint valaha Magyarországon, sokkal jobban, mint
bárhol nyugaton, és így számos nem-pártos költő megélhetését biztosították a legnehezebb időben. A prózafordítást
ugyanekkor gyalázatosan fizették. Kiszabadulásom után eleinte az utóbbival kellett beérnem. Később, mikor barátom
és volt börtöntársam, Szász Béla lett a Szépirodalmi Kiadó egyik vezetője, verseket is kaptam. Így vettem részt a
Schiller- és Walt Whitman-kiadásokban és más munkákban. Arról természetesen nem lehetett szó, hogy az
antológiát, melyen újra kezdtem dolgozni, befejezzem, vagy hogy egy könyv ennyi szerelmes verssel és a magam
neve alatt, kiadásra kerüljön.

Nagyvégre, 1956 elején, András Sándor, a készülő García Lorca-kötet szerkesztője, a költő magam-választotta,
legszebb 12 versének fordításával bízott meg. Boldogan vetettem magam neki a munkának. Lorcáért réges-rég
rajongtam és a század alighanem legnagyobb költőjét láttam benne. Volt azonban egy irodalmon kívüli okom is,
amiért hálát érzek iránta. Franco lázadása 1936 nyarán Granadában érte, ahol a fasiszták már az első napokban
átvették a hatalmat. Lorca érezhette, hogy élete veszélyben forog, kivált azután, hogy sógorát, a város kommunista
polgármesterét elhurcolták. Azt is tudta, hogy alig néhány kilométernyire Granadától északra a terület köztársasági
kézben van. A város kertes környékén lakott. Gyermekkorából jól ismerte az utakat és ösvényeket, melyeken át
éjszaka veszély nélkül elérhette volna a lojalistákat; frontvonal még nem alakult ki. Miért nem ment, hogy
ellenségeitől megmeneküljön, akik agyonlőtték? Mialatt ezen töprengtem, eszembe jutott: ugyan miért nem akarok
én sem ellenségeim elől elmenekülni, amikor bizonnyal életemre törnek, mihelyt módjuk lesz reá? Az első, döntő
ösztönzést emigrációmhoz Lorca halálhíre adta.

Tizenkét Lorca-fordításom nem jelent meg a Szépirodalmi Kiadó Lorca-kötetében. András Sándor kerülő úton üzent
nékem Londonba: emigráns lettem, amiért fordításaim közlése akkora botrányt kavarna, hogy nem meri
megkockáztatni. Így mást bízott meg a munkával. Egy évvel később, 1958-ban sikerült a verseket hozzám
kicsempésznie. Második emigrációmba is kéziratok nélkül érkeztem, fogkefével feleségem kézitáskájában és 200
forinttal, de ezúttal már tudtam a leckét. 1948-tól kezdve előre láttam a házkutatást és minden rázósabb versemet
kívülről megtanultam. Minthogy Recsken sem ceruza, sem papír nem állt rendelkezésemre, verseimet már az
Andrássy út 60. pincéjétől kezdve fejben írtam és így tartottam emlékezetben. Egyszemélyes kézirat lett belőlem,
amin recski rabtársaim úgy segítettek, hogy költeményeimből mentől többet tanultak meg minél többen. Így, amikor
verseim Londonban végre megjelentek, volt rabtársaim Ausztriától Torontóig és New Yorktól Új-Zélandig álltak
rendelkezésemre és segítettek ott, ahol memóriám kihagyott. Fordításaimmal némileg hasonló viszonyba kerültem.
Már Budapesten, 1953 és 56 közt sokszor elolvastam őket – ha betéve nem is tudtam, de emlékeztem reájuk.
Londonban aztán leírtam újra a szöveget és ahol megakadtam, az eredetivel frissítettem emlékezetemet.

Többre – második emigrációm első évtizedében – nem futotta. Feleségem, Zsuzska súlyos betegsége, majd korai
halála, az előző években írt verseim és újabb 9munkáim kiadása, az Irodalmi Újság szerkesztése és napi gondjaim –
minden időmet igénybe vették. Kedvet az antológiához újra csak akkor kaptam, amikor 1967 legvégén Torontóba
költöztem, majd New Yorkban a Columbia egyetemen tanítottam néhány évig. A közel harminc éve megkezdett
munkához Észak-Amerika remek könyvtárai ösztönöztek, az ott elérhető, legújabban megjelent kiváló fordítások
keleti nyelvekből csakúgy, mint soknyelvű ismerőseim és barátaim. Újból nekiláttam a munkának, bár a 70-es évek
Magyarországán nevem említését is elkerülték és semmiféle reményt nem táplálhattam, hogy az antológia hazai
kiadónál megjelenjék. Ugyanilyen lehetetlen volt, hogy egy 6-700 oldalas könyv emigráns kiadónál napvilágot
láthasson.

Így nemegyszer villant fel előttem a kép, ahogy e könyv kéziratából halálom után legjobb barátaim egy-egy részletet
őriznek fiókjukban és olykor előveszik. Aztán bőröndökbe kerül és pincékben eszi meg a penész, mint megannyi
emigránstársam annyi, az enyémnél jóval fontosabb munkáját. (Kéri Pál condottieri-drámája; Fényes László
feljegyzései a Tisza-perről és Horthy gyilkosságairól.)

A 80-as évek kezdetén melankóliámat kétségbeesett harag váltotta fel. Nem lesz időm elkészíteni az antológiát,
öregszem és ez ellen nincs orvosság a patikában. Nekiestem a napi 12-14 óra munkának. Ezúttal igyekeztem
felkészülni arra, hogy ez a könyv csak a jövő ezredben, posztumuszként jelenik meg, valamikor 2010 táján, vagy még
később. De mint lehet erre felkészülni? A végén közel 1500 versem volt; az utolsó pillanatban még vagy százat
kihajítottam, többnyire az utolsó fejezetből: azokat, melyeket kortársaim alighanem kedvelnek, de a következő
nemzedékek feltehetően elutasítanak. (Ez többnyire az álmodern, nem-vers versekre vonatkozik, a zene nélkül való,
kívülről megtanulhatatlan, deklamatórikus, prózai unalomra.) Annál jobban ragaszkodtam a régiekhez: ha a Görög
antológia vagy Catullus versei túléltek 2000 esztendőt, remélhető, hogy túlélik a következő húszat is.

1988 tavaszára, ötven évvel azután, hogy az antológiára leszerződtem, 10-15 vers híján kész lettem a kötettel. Még
egy utolsó tisztogatást akartam végezni, de erre már nem jutott időm; csak most látom, amikor a kézirat nyomdába
került, hogy néhány kortársamat, mint Andradet, Cernudát meg a Nobel-díjas Rafael Albertit is nyugodtan
kihajíthattam volna; de elkéstem. Kosaras Vilmos barátom, aki a kéziratos könyv sorsát szívén viselte, informálta
munkámról Halász Györgyöt, a Magyar Világ Könyvkiadó vezetőjét. Halász nyár elején Budapestről Torontóba
érkezett és anélkül, hogy az antológia kéziratát ismerte volna, előlegezett bizalommal rövid, délutáni látogatása alatt
megállapodott velem a könyv kiadásáról.

10

II.

Mit és kitől mennyit, miért és hogyan

Ez az antológia számos szemszögből azonos a sok nem-magyar és az egyetlen magyar világantológiával. Néhány
ponton viszont különbözik valamennyitől.

Világirodalmi versantológiák az európai költészetre koncentrálnak. Ezer vershez mintegy 40-50 nem-európai
költeményt adagolnak, mintegy díszítésnek; többnyire ugyanazokat: Li Taj-po, Tu Fu, Háfiz meg Mútamid, továbbá
féltucat négysoros Omár Khájjámtól. Ez már azért is érthető, mert az antológiák kompilátorai keleti irodalmakban
általában járatlanok és az antológiák összeállítására néhány hónap állt rendelkezésükre, amiért könyveiket a már
ismert anyagból kompilálták és aligha maradt idejük, hogy kínai vagy perzsa fordítókat állítsanak munkába. Nékem
viszont félszázadnyi időm jutott olvasásra és az Európán kívüli irodalmak megismerésére. Ugyanekkor sokrétű és
olyan mérvű segítséget kaptam, melyet Magyarországon hiába kerestem volna.

Hadd hozom fel példának a kínai irodalmat. Felületesen már első amerikai tartózkodásom alatt megismerkedtem
vele, mint ahogy fentebb említettem. 1967 után különböző egyetemi könyvtárakban, kezembe kerültek az
úgynevezett „primer”-ek, melyekről addig nem is hallottam. Ezek a könyvek (mint például: Bernhard Karlgren: The
Book of Odes, Stockholm, 1952; David Hawkes: A Primer of Tu Fu, Oxford, 1967) kínai írással közlik az eredeti
szöveget, majd angol kiejtéssel adják, szó szerint lefordítják, gyakran még irodalmi fordítást is közölnek és bőséges
kommentárt mellékelnek. Ugyanekkor, a második világháborút követő fordítási lázzal, számos angol és francia
nyelvű, kiváló fordítás jelent meg kínaiból.

Egyebek közt: J. P. Diény: Aux Origines de la Poésie Classique en Chine, Leiden, 1968; A. C. Graham: Poems of the
Late Tang, Penguin Books, 1965; Patricia Guillermaz: La Poésie Chinoise, Paris, 1957; G. Margouliès: Anthologie
Raisonnée de la Litterature Chinoise, Paris, 1948; Robert Payne: The White Pony, New York, 1947; Kenneth Rexroth:
One Hundred Poems from the Chinese, New York, 1956 és One Hundred More Poems from the Chinese, New York,
1970 és Arthur Waley hat könyve, köztük a Madly Singing in the Mountains, New York, 1970. Mindezeknél is
fontosabb a Wu-chi Liu és Irving Yucheng több mint 1200 verset tartalmazó gyűjteménye, a Sunflower Splendor,
Garden City, New York, 1975. Ha ideszámítjuk a „primer”-eket meg húsz kisebb antológiát, mintegy 12.000 vers,
illetve 10.000 különböző vers közt válogathattam. Ezek közé tartozik a Dalok könyvének mind a 305 verse és Kína
négy legnagyobb költője: Vang Vej és Tu Fu mintegy 200-200, Li Taj-po 800 és Li Ho mind a 233 fennmaradt versével.

Mind e kiváló, pontos és ihletett fordítás mellett, vagy legalább: pontos avagy ihletett fordítás mellett, mindig akadt
kínai és kínaiul értő ismerős vagy jó barát, mint Jacqueline d’Amboise kisasszony, aki a kínai szöveget felolvasta és az
egyes költők sajátosságára, stiláris, verselési jellegzetességére felhívta figyelmemet.

A japán irodalomhoz ellentétes jellegű viszony fűzött, mióta valamelyik jóakaróm a 30-as évek vége felé Mijamori
Aszataro több mint 1000 tankát és más költeményt tartalmazó, barna selyembe kötött kétkötetes könyvével
ajándékozott meg (Masterpieces of Japanese Poetry, Tokio, 1936). A japán eredetit és fordítást közlő, 11pompás
kiállítású könyv szövege oly megrendítően silány volt, hogy évtizedekig hallani sem akartam japán poézisről. Arthur
Koestler lesújtó véleménye a tárgyról még jobban megerősítette nézetemet, mígcsak egy másik jóbarátom, Eric
Johnson – aki Japánt Koestlernél jobban ismerte és nem osztotta a második világháborúból rám maradt
viszolygásomat mindentől, ami Tokió felől jön – felvette ellenem a harcot. Elmondta, hogy a japán költészetben nem
szenvedélyt és látomást kell keresnem, mint az európaiban, hanem pillanatfelvételeket. A lefényképezett jelenetben,
vagy pontosabban: mozdulatban, állatban, virágban, tájban – szinte mindig néhány sorban és egyetlen mondatban –
aztán felvillan a költő lelkiállapota is. Ezek után R. H. Blyth mintegy 5000 haikut tartalmazó munkája (Haiku, Tokio,
1981), de még inkább Hiroáko Sáto és Burton Watson 2200 japán verset felölelő antológiája (From the Country of
Eight Islands, Garden City, New York, 1981) meggyőzött, hogy fel kell adnom előítéleteimet. Egyébként japán versek
fordítása rendkívül könnyű, már azért is, mert az egyes versek különböző fordításokból származó verziója majdhogy
szóról szóra ugyanazt a világos, félreérthetetlen szöveget adja. Európa költői közül egyedül Konsztántinosz Káváfisz
hasonlít hozzájuk. A fordító elemi feladatai közé természetesen nem ez tartozik csak, hanem annak megérzése és
tolmácsolása, ami a szöveg mögött rejlik; de a japán verseknél csakúgy, mint Káváfisznál, még ez is majdnem
nyilvánvaló.

Arab verseknél, fentebb említett barátaimon túl, későbbi marokkói látogatásaim alkalmával Akali doktor, egy
személyben irodalmár és szabadsághős, segített sokoldalú jótanáccsal és három könyvvel: James T. Monroe:
Hispano–Arab Poetry, Berkeley, 1979; Ewald Wagner: Abu Nuwas, Wiesbaden, 1965 és Emilio García: Todo Ben
Quzman, 3 kötet, Madrid, 1972. Az utóbbi két könyv szerzője ugyan két bogarászó filológus, akik Hárun ar-Rasíd
Bagdadjáról és az arab Andalúziáról szinte semmit se mondanak és közben Abú Nuvász és Ibn Quzmán erkölcsein
siránkoznak szüntelenül, de lapos fordításaikban legalább nem cifrázzák az eredeti szöveget, kivált García, aki
egyúttal a latin betűs arab szöveget is mellékli. Perzsa költeményekkel kevésbé voltam szerencsés. Pontos
nyersfordítást csak Omár Khájjámtól és Rúmitól tudtam szerezni; Rückert múlt századi, iszonyú átültetéseitől
mindmáig csak két használható antológiát találtam: Zabih Allah Safa: Anthologie de la Poésie Persane, Paris, 1964 és
Hadi Hasan: A Golden Treasury of Persian Poetry, Delhi, 1966. Azt hiszem, a keleti fejezetek közül ezért sikerült az
iráni a leggyengébbre és maradt hiányos.

Angolból, franciából és németből közvetlenül fordítottam, így görögből és latinból is, szótár és modern kommentárok
használatával. Olasz, provanszál és spanyol szövegeknél jóval szorgalmasabban nyúltam a szótár után és, hacsak
találtam, legalább 3-4 angol, francia, esetleg német fordítással hasonlítottam össze a magamét. Nemegyszer egy-egy
fordulatot is kölcsönvettem tőlük. Magyar fordításoktól magától értetődően óvakodtam, nehogy hatást
gyakoroljanak reám és mindig csak akkor vettem őket elő, ha már elkészültem a verssel. Amikor valamelyik nagyon
jól sikerült passzus azonos volt mindkettőnk szövegében, avagy feltűnően hasonlított, átjavítottam a magam
fordítását, rendszerint rosszabbra.

Néhány nagy költőnél (erre mindjárt rátérek) korlátozni kényszerültem versei számát, de egyébként a könyv mind a
húsz fejezeténél egyedül arra törekedtem, hogy minden szép verset lefordítsak, hacsak elém kerül. Ez többnyire
sikerült is, ha nem is mindig. Pindárosz Első püthiai ódáját háromszori nekifutással sem tudtam elfogadhatóan
átültetni, míg két angol kedvencem, Wystan Hugh Auden és Dylan 12Thomas fordítási kísérleteit is feladtam. Nem
azért, mert egyik főerejük angol anyanyelvük használatának szépsége – ezt a magyar nyelv szépségével könnyű lett
volna visszaadni –, hanem azért, mert angol kifejezéseik oly asszociációkat teremtenek és oly visszhangot adnak,
melyet a magyar nem ad meg. Így fordításuk degradálás.

Abból, hogy e könyv versválogatója és fordítója egy és ugyanaz a személy, még egy másik, nagyobb hiány származik.
Az antológiák összeállítói a meglévő, leghíresebb fordításokat is közölhetik, míg én kénytelen voltam kihagyni e
kötetből azokat a verseket, melyek fordításával nem mertem versenyre kelni. Így, egyebek közt, kimaradt A
hársfaágak (Walther von der Vogelweide–Babits), a Léthe, A játék, az Utazás Cytherébe (Baudelaire–Babits–Szabó–
Tóth), a Költészettan (Verlaine–Szabó Lőrinc), a Búcsú (Carducci–Kosztolányi) és még vagy egy tucat költemény.
Hozzájuk sorolhatnám Goethe Marienbadi elégiáját, Charlotte Steinhez írt versét vagy Keats néhány költeményét
(Óda egy csalogányhoz, Egy rekettyebokorhoz), ha valójában nem örülnék, hogy Szabó Lőrinc, Tóth Árpád és Vas
István utolérhetetlen fordításaira hivatkozva, kihagyhattam ezeket az egyre unalmasabbá váló mesterműveket.

Egyedül jó és szép verseket kerestem, de semmi módon nem határoztam meg előre, melyik népet vagy kort
részesítem előnyben, és munka közben igyekeztem, már amennyire ember képes erre, objektív lenni. Eredményként
a kötet szinte egyenlően tartalmaz hétszáznál néhánnyal több európai és hétszáznál néhánnyal kevesebb arab,
héber, japán, kínai, perzsa és szanszkrit verset. Így e könyv nemcsak alcímében viseli a „világlíra” kifejezést, hanem
valójában azt igyekszik reprezentálni. Ugyanekkor legalább 500, magyarul még ismeretlen verset sikerült
összegyűjtenem és az eredetileg ezer remélt költemény helyett – mondhatnám: minden nehézség nélkül –
ezernégyszázat találtam. A keleti költészet szerepeltetésének előnyét már fentebb említettem. Módot adott nékem,
hogy azt a fölösleges hordalékot, melyet a világ minden irodalmában nemzedék nemzedékre undorodott át
egymásnak, egyszerűen kihagyjam. Így kimaradtak a nyilak, melyekkel a kegyetlen szépség lövögeti a szegény,
szerelmes költő szívét (európai reneszánsz és barokk); az oroszlánszívű emír, aki kardjával, mint a tököt hasogatja
ellenségei fejét, sőt mellkasát (arab-perzsa költészet); vagy az elhagyott szerető, aki ablakából, tüllfüggöny mögül
nézi a teliholdat, miközben könnyei, mint gyöngyvirágszirmok peregnek alá (Kína). Ennek is megvan a maga hátránya,
mert ahol valamelyik nagy költő, mint Háfiz vagy du Bellay a kollégái ócska közhelyeit gúnyolja, az olvasó nem látja,
hogy voltaképpen mit is gúnyol.
Azt a módszert választottam, hogy elolvastam egy-egy költő verseit és listába foglaltam, melyeket szándékszom
lefordítani. Azután újra átnéztem a listába felvett költeményeket és rendszerint töröltem belőlük. Li Taj-pónál 42 vers
maradt a már megrövidített listán, Baudelaire-nél 58 – mintegy 60 oldal, e könyvnek majdnem tizede. Ez a száz vers
jobb volt a könyv legalább 600 versénél; azaz, ha valóban a legjobbakhoz ragaszkodom, ki kell tartanom mellettük.
Ami ésszerűtlen lett volna; a költőktől annyi verset kell közölni, ahány reprezentálja őket; elég baj, ha többet írtak. A
latin és perzsa fejezetek ekkor már készen álltak, Catullus és Omár Khájjám 26-26 versével, amiért elhatároztam,
hogy az egyes költőktől közölt verseket huszonhatra maximálom. (Ezt a szabályt egyszer szegtem meg Paul Verlaine
28 költeményével, de csak azért, mert elszámoltam magam.)

A költő jelentősége, nagysága nem függ össze legjobb versei számával. Ez talán magyarban érzékelhető leginkább:
Ady nagyságát 20 verse jobban reprezentálja, 13mintha 6 költemény mutatná be, viszont Vörösmarty nagysága 6
verséből (Szózat, Laurához, Az emberek, Előszó, Liszt Ferenchez, A vén cigány) jobban kitűnik, mintha húszat
közölnénk tőle. Így például Poe-tól A holló szinte teljes képet ad költőjéről. Az európai lírára kevesen gyakoroltak
akkora és olyan hosszan tartó befolyást, mint Petrarca; de miután ez az antológia nem irodalomtörténetet illusztrál,
hanem költőket, Petrarca nagy, de egyhúrú tehetségét 3-4 szonett is kellőképpen érzékelteti. Lényegesen más a
helyzet olyan sokoldalú költőknél, mint amilyen Horatius, Li Taj-po, Tu Fu, Burns, Heine vagy García Lorca volt;
mentől több verset tudtam válogatni tőlük, annál jobb. Farrukhínál és Háfiznál – használható nyersfordítás híján –
messze alatta maradtam annak, ami megillette volna őket. Még nagyobb hiánya e könyvnek, hogy – ugyanebből az
okból – Carl Michael Bellman, a svéd rokokó remek költője, teljesen kimaradt.

Munka közben természetesen nem figyeltem arra, hogy jelentős és kevésbé jelentős költőktől milyen arányban
választottam verseket; legfeljebb tapasztalatból tudtam, vagy sejtettem, hogy az első és másodrangúak közt
általában rendkívül nagy a színvonalkülönbség, annak ellenére, hogy kategóriák felállítása a művészetben kétes
értékű szórakozás. Mégis: Edmund Spenser és Shakespeare, Clément Marot és Pierre de Ronsard, Szikeliánosz és
Káváfisz, Rafael Alberti és Federico García Lorca közt ég és föld a különbség. Úgy hiszem, ezért történt, hogy nem
követtem az általános szokást – minél több költőt bemutatni –, hanem ösztönösen a nagy költők javára döntöttem,
legalábbis az európai fejezetekben. Így az ókori latin költőknél – Catullus és Horatius 38 költeménnyel szerepel
összesen 49 vers közt, a reneszánsz fejezetben pedig Dante, Petrarca, Villon, Michelangelo, du Bellay, Ronsard,
Shakespeare és Donne 79 költeménye áll szemközt 18 kisebb költő 25 versével.

A keleti irodalmakkal lényegesen más a helyzet. Kínaiban az úgynevezett másodvonalbeli költők közvetlenül
zárkóznak fel a legnagyobbak mögé hangjuk és mondanivalójuk eredetiségével, míg Európában a nem elsőrendű
költők többnyire a kor banális témáinak előadói és szokványos stílusának rabszolgái. Meng Hao-zsan, Cen San, Meng
Csiao, Po Csü-ji, Li Jü, Vang An-si vagy Li Ji verseinek szépsége nehezen, hallásra aligha különböztethető meg a
legjobbakétól; ugyanekkor Kínában sokkal több másodrendűnek és, ha muszáj így mondani, harmadrendűnek
tekintett költő született, mint Európában. Ennek eredménye, hogy a Tang-kori Kínából 185 verset közölhettem,
vagyis jóval többet mint az antológia bármelyik részében. Ezek közül 74 vers származik Kína négy legnagyobb
költőjétől és 111 a többi, alsóbbrendűnek aligha mondható harminckilenctől. Az arab és perzsa irodalomról ugyanezt
állíthatom. Így, noha az európai és a keleti költészet mintegy egyensúlyba kerültek, a kötet végén adott névsor 500
költőjének többsége keleten született és más antológiákhoz viszonyítva, sokszoros számban szerepelnek. (Lator
László antológiája 25 kínai verset közöl, én 265-öt, ő 10 perzsát, én 83-at, nála 3 japán vers található, itt pedig 177.)

Utoljára hagytam a tolmácsolás kérdését. Néhány évtizeddel ezelőtt nálunk bizottság állapította meg, jobban
mondva: „szegezte le” a műfordítás szabályait. A bizottság tagjai legjobb esetben – korántsem mind – irodalmárok
voltak, akik maguk sosem végeztek műfordítást és ha igen (mindjárt néhány példát mutatok), torzszülötteket hoztak
világra. Hatalmi szóval kiadott rendelkezéseiket már azért is semmisnek kell tekintenem, mert a Sztálin–Zsdanov–
Rákosi–Révai-vonal kései képviselői, akik minden hozzáértés nélkül adták ki régebben a költőknek szóló
napiparancsaikat és most, mikor azok már nem kényszerülnek őket meghallgatni, még 14mindig eluralkodnak a
műfordítók fölött. Lényegében ezek a kritikusok, szerkesztők és kontrollszerkesztők két rendelkezés mellett tartanak
ki.

1. Az egyik, hogy pontosan kell fordítani. Ez első hallásra elfogadhatónak hangzik, de a pontos fordítás egymagában
keveset mond és merőben elégtelen. Az irányzat egyik legerőszakosabb képviselője, Trencsényi-Waldapfel Imre
tulajdon-szerkesztésű egyetemi olvasókönyvében Horatius egyik ódájának (IV, 7) híres sorát például így fordítja:

Mégis: az ég csorbáit a hold gyorsan kijavítja.

A fordítás ugyan pontos, de a latinul érthető, bár csűr-csavart szöveget éppen a filológiai pontosság kedvéért
sületlenséggé változtatja. (A magam szerény képességével ezt a sort nem szó szerint ültettem át, de Horatius
mondanivalóját mégsem változtattam meg: Fenn a magasban a hold kerek arca csak egyre megújul.) A pontosnak
mondott fordítás ilyen változatát aztán Waldapfel és társai a múltban szinte minden műfordítóra rákényszerítették.
Így, a többi közt, az ország egyik legnagyobb költőjére, aki a Rákosi-időkben fordításból tengette maga és családja
életét, és tehetetlen volt kontár iskolamesterek ellen. Álljon itt példának, ugyancsak az egyetemi olvasókönyvből
Horatius egy másik ódájának (I, 29) néhány pontosan fordított sora az illető költőtől:

Ki tölti, melyik locsolthajú rab,

serlegedet, melyik ifjú herceg,

kit apja íján kínai nyíl ma még

célozni oktat?

A filológusok pontos fordítást követeltek, de nem azt, hogy a fordításnak értelme is legyen. Ugyanakkor, miután
semmiféle stiláris érzékkel nem rendelkeznek, nem vették észre, hogy a nemes magyar tradícióhoz híven a
klasszikusokat minden században a kor nyelvén, frissen fordítják újra. Ők ragaszkodtak a múlt század legavasabb
kifejezési formáihoz és legtöbb költőnk – egyesek, mint Devecseri Homérosza, szerencsés kivétel, de Catullus-
fordítása már nem – engedelmesen követte őket. Stiláris elegancia és költői szépség nem tartozik a pontosság
követelményeihez, holott az utóbbinál jóval fontosabb. Így, fordítóink penészes szókincse szerint a görögök és
rómaiak nem házakban, hanem lakokban éltek, a vénember nem szigorú, hanem mord szemmel nézett a világba és a
fiatalok szíve nem mellükben, hanem kebelükben dobogott stb. Ezt a dohos alaphangot oly mértékben sikerült
elterjeszteni, hogy a friss, modern fordítás – melyre e kötet szerzője törekszik – szentségtörésnek, az Ókor ellen
elkövetett merényletnek tűnik.

Ugyanazok a filológusok, akik a fordítás pontossága mellett kardoskodnak, azonnal lemondanak a pontosságról,
mikor erotikus passzusokra kerül sor. Hadd álljon itt sok száz példából kettő. Az egyik megint Waldapfel Imrétől való,
aki olyan szemérmetes volt, mint amilyennek a középkorban a francia királyok feleségeit illett mondani. A verset
Ánákreón írta; egy lányról szól, aki, mert

15

Lesbos lánya s az én hajam

ősz már, semmibe sem veszi,

máris másra kacsingat.

Világirodalmi antológia, Budapest, 1952, 200. oldal.

Ánákreón versének nem ez az értelme. Ugyanis a lány

Leszboszból jött át. Ősz hajam

láttán pimaszul fintorog,

miközben egy nővel szemez.

Ez az álszentség egyébként hagyomány Európában, mint ahogy említettem; a XIII. században súlyos büntetés terhe
alatt tiltották a domonkosrendi szerzeteseket, hogy rímes, azaz szerelmes verseket írjanak. Így korántsem kívánom a
költőnek, embernek egyformán kitűnő, korán elhunyt Dsida Jenő szemére vetni, mikor a 30-as években kénytelen
volt a kor álszentségéhez ragaszkodni és Catullus LVIII. versét (A világirodalom legszebb versei, válogatta Lator László,
Budapest, 1978) így ültette át:

Nézd csak, Caelius! A mi Lesbiánk, ő,

az a Lesbia, kit Catullus egykor

forróbban szeretett, mint önmagát és

véreit – ma sötét sikátorokban

fosztogatja ki Róma férfinépét.

Nevezett könyv, 34. oldal

Merőben valószínűtlen, hogy Lesbia, a gazdag arisztokrata nő, neves szenátor felesége útonállásra adta volna magát
Rómában és, amennyire szeretőjét, Catullust ismerem, ő ezen inkább nevetett, mint dühöngött volna. A latin
szövegben más áll. Az, hogy Lesbia most sikátorokban és kapualjakban (nunc in quadriviis et angiportis) a római
fiatalurak farkát veri (glubit magnanimos Remi nepotes). Miután a glubit ige értelme kétségtelen, nem kívántam
kitérni lefordítása elől. Jól tudom, hogy kritikusaim az irodalmi berkekben, akik esetenként azért kárhoztatnak,
amiért nem fordítok szóról szóra, most majd azért pécéznek ki, mert pontosan fordítok. Ezt a kétlaki eljárást már
Villon- és Rabelais-köteteim megjelenése alkalmával is tapasztaltam és, hála olvasóközönségem helyeslésének és
örömének, mindig elviseltem.

A mitológiai neveket és utalásokat nemcsak görög, latin, de kínai szövegekből is elhagytam és közérthető
passzusokkal, metaforákkal, hasonlatokkal pótoltam. Nézetem szerint semmilyen vers – a legszebb sem – bír ki tíz
sor magyarázatot; még 2-3 jegyzetet sem. Ahol mégis óhatatlan szükség lett volna erre, a nélkülözhetetlen
kommentárt, fél sor vagy egy sor erejéig, belecsempésztem magába az átültetett költeménybe. Amennyiben
hosszabb magyarázatra lett volna szükség, elhagytam a verset. Általában nem fordítottam szóról szóra, kivéve a
legnehezebb, nagy versekben (mint Baudelaire-nél, vagy Imru’l-Qaisz Ódájánál, a Részeg hajó esetében, Shakespeare
szonettjeinél), de mindig értelemszerűen, ha a versnek, mint a legtöbb alkalommal, de nem mindig, megfogható
értelme volt; mintegy 1200 esetben az 1400-ból. Máskor szabadabban és önkényesebben jártam el. Ibn Quzmán
ver16seinek második fele rendszerint nem tartozik tematikailag az első versszakokhoz: a költő pártfogójához intézi
szavait, magasztalja és pénzt vagy ajándékot kér tőle. Ezt a második részt egyszerűen elhagytam. Öt-hat esetben
ugyanannak a költőnek két, néha három, tematikailag azonos versét összeolvasztottam, többnyire angol vagy francia
fordítók példájára. Máskor, mint Ausoniusnál, Aszadínál, Bul-Fárázs Rúninál rövid, önmagában megálló részletet
ragadtam ki egy-egy hosszabb versből; az utóbbi kettőnél magát a perzsa antológistát követtem. Mindezeket olykor
túlhaladta eljárásom. Néhány érdekes, de nem túlságosan sikerült verset átírtam, mint ahogy Babits tette az
Eratóban, abban a reményben, hogy az eredetinél különbet tudunk produkálni. Jóval gyakrabban, ha a fordítás alatt
lévő vers megihletett és ugyanakkor egy jobb sor jutott eszembe az éppen kéznél lévő szövegbe, azt habozás nélkül
beleírtam, mint Szabó Lőrinc tette Omár Khájjám fordítása közben, sőt olykor A romlás virágaival is.
Végeredményben minden egyes költeménynél arra törekedtem, hogy mondanivalójával, kifejezéseivel, hangulatával,
zenéjével magyarul az eredetihez hasonló hatást keltsek, ugyanazokkal avagy más eszközökkel. Amennyiben ez
sikerült és az olvasó ebben a kötetben sok szép verset talál, elértem célomat és a kritikusok meg filológusok
dicsérete vagy gáncsa egyre megy.

Megemlítem még: arab, japán, kínai és perzsa személy- és helynevek átírása európai nyelvekre megoldhatatlan
problémákat vet fel és véget nem érő vitákra ad alkalmat. Így magyarban is. Jobb híján tehát elfogadtam az új
magyar átírásokat, bár korántsem mentesek az inkonzekvenciáktól. (Az egyik kínai „u” hangot például, melyet
angolban w-vel, azaz u-val jeleznek, magyarra „v”-nek írnak át – így lett a nagy költő Uáng Ué-ből Vang Vej stb.)

Az ógörögben más eljárást alkalmaztam. Egyike voltam az elsőknek, akik ógörög neveket konzekvensen fonetikusan
írtam, azaz Socrates helyett Szókrátészt, Alcman helyett Álkmánt. Akik jó alföldiesen Kháron helyett Charon, Ákhájá
helyett Achaia névvel illetik az alvilági révészt, illetve az országrészt, írják az illető szó fölé a maguk verzióját.

2. Második tézisükként irodalmáraink úgy határoztak, hogy fordításban az eredeti költemény versmértékét kell
követni, valamint annak rímképletét stb. Ez a rendelkezés, amennyiben a keleti irodalmakra vonatkoztatjuk, nem
érvényesíthető. A japán költészet két alapvető formája a tanka és a haiku. A tankát az, és csak az teszi verssé, hogy
31, a haikut, hogy 17 szótag hosszú. Magyarul attól, hogy 31 vagy 17 szótagot írunk le, a szöveg nem lesz verssé: így
az eredeti forma követése semmiféle eredményre nem vezet. A haikuban Kosztolányit tekintettem mesteremnek: a
verset három sorban írtam le és az elsőt összerímeltem a harmadik sorral, noha a japán költészet nem ismeri a rímet.
Mindvégig azt az elvet tartottam magam előtt, hogy verseket és nem versformákat fordítok.

Az arabbal és perzsával más a helyzet. A négysoros vers (Omár Khájjám közismert versformája) nagyszerűen
alkalmazható mind magyarban, mind az indoeurópai nyelvekben. Viszont az óda (qászidá) kétsoros versszakaival és a
versszakok második során végigfutó rímmel már a nyolcadik-tizedik rímnél egyhangúvá válik, arról nem is szólva,
hogy az egyetlen rím szüntelen ismétlése a szöveg megnyomorítása nélkül nem képzelhető el. Ezért, ha véletlenül
sikerült ugyanolyan könnyedséggel végigvinnem a rímet, mint ahogy az arab és perzsa költők teszik, végigvittem, ha
nem, elálltam tőle. Ugyanez a versforma kétszáz soron át (százegy azonos rímmel!) teljesen tűrhetetlen, amiért
alkalomadtán más és más versképletet választottam; így Imru’l-Qaisz Ódájánál a szabadverset.

17

A kínaiban minden szó egy szótagos. Versben a leggyakrabban használt sor ötszavas, vagyis öt szótagos (Ott fut, mint
a nyúl), ami szinte semmilyen nyelven nem utánozható. Ugyanekkor, amikor nálunk a szótagok vagy hangsúlyosak,
vagy hangsúlytalanok, illetve a másikfajta verstechnikában rövidek avagy hosszúak, kínaiban minden szónak-
szótagnak ötféle hangsúlya lehet, azaz a ritmus rendkívül bonyolult és ezzel együtt a rímelés is. Végül pedig a kínai
költemény, ha leírják, az azonos vagy hasonló írásjelek elhelyezésével bizonyos képszerű harmóniát mutat; hogy úgy
mondjam: kedves a szemnek. Mindezt magyarba átültetni lehetetlen, amiért igyekeztem a kínai verseket mentől
változatosabb módon fordítani, anélkül, hogy az eredeti szöveggel és zenéjével versenyre tudtam volna kelni. A
szanszkrit költemények hosszú sorait és ugyancsak rendkívül komplikált ritmusát is legfeljebb érzékeltetni próbáltam.

Az irodalmárok szabálya – azonos formában fordítani – természetesen az európai költészetre vonatkozik csupán, de
ott sem alkalmazható, már csak azért sem, mert az illetők minden igazi hozzáértés és elmélyülés nélkül hozták
döntéseiket és azt sem veszik észre, ami nyilvánvaló. Ez a megállapításom elsősorban megint a görög-római
költészetre vonatkozik. A múlt században szinte mindenki, aki nemcsak magyar költészettel foglalkozott, az iskolában
latin és görög verseket és verselést tanult. Az álkáioszi versre, szápphói strófára magyarban is azonnal ráismert.
Amióta a klasszikus művelődés megszűnt, a bonyolultabb görög versformák nem mondanak nékünk semmit; még
Berzsenyi híres sora (Romlásnak indult hajdan erős magyar!) is prózának hangzik, nem versnek. Csupán a daktilusban
gazdag sorok, mint a hexameter, a disztichon, az ádoniszi vers, az álkmáni strófa stb. ritmusát ismeri még fel – ki
tudja meddig! – a fül. Ezért Szápphót, Catullust, Horatiust többnyire daktilusban fordítottam és alkalomadtán
rímeket is használtam. Ez a filológusok szemében nem kis eretnekség; még szerencse, hogy ebben Arany János
Horatius-átültetésével osztozom.

Versfordítások a Görög antológiából soha Magyarországon sikert nem arattak. Itt is eltértem attól, amit kötelezőnek
tekintettek: hogy a disztichont disztichonnak fordítsam. A Görög antológia költeményei lírai versek, kivéve a
feliratszerű sírverseket – alig néhány a sok százból. Úgy gondoltam, hogy a XIX. század költészetéhez hasonló hellén
versek rímes formában találnak utat a modern olvasóhoz, és ezen az egy ponton majdnem biztos vagyok, hogy
helyesen választottam. A továbbiakban is nemegyszer vétettem a felállított, elfogadott szabályok ellen, mint ahogy
például a szonett első nyolc sorának kétszer négyes rímképletét, ha bilincsnek tűnt, elvetettem, de általában
tartottam magamat a szokásos ritmusokhoz. Ismétlem azonban még egyszer: verseket és nem versformákat
fordítottam és munkám közben az a remény vezetett, hogy, mint egykor Villon-kötetemmel, a költészet
népszerűsítéséhez még egyszer letettem a magam szerény ajándékát.

Faludy György

18

Görög költészet

(Kr. e. VII. század – Kr. u. VI. század)

19 20

ÁRKHÍLOKHOSZ (Kr. e. VII. század)

Önarckép

Bort s kenyeret lándzsámmal szerzek; a lándzsa hegyéhez

támasztom vállam, hogyha eszem vagy iszom.

A pajzs

Pajzsomat elhánytam harc közben – csipkebokorba

vágtam; trák barbár szedte fel és megörült.

Szép volt, mesteri mű. Sajnáljam-e? Élve maradtam.

Vesszen a pajzs! Szerzek jobbikat a piacon.

Egy nőhöz

Fügefa nő a magas sziklán, vándor varjak csemegéje,

jó voltál hozzánk, hontalanok gyönyöre!

Töredékek

(Thászosz szigete)

…mint egy szamárhát áll a tengerárban,

gerincén sűrű, irdatlan bozót,

nem boldog táj, hol a szépség borzongat

mint Dél-Itáliában…

(Ellenségeihez, nyári csetepaté előtt)

…kérem a kedves kánikulát, hogy aszalja

csontjaitokra a húst, fityegőtök ína szakadjon,

fel sose kapja fejét…

(Amikor a tenger kimosta hajótörött sógora holttestét)

…rejtsük gyorsan a földbe Poszeidón

rémes ajándékát…

(Vígasztalódás)

…bőghetek,

attól csak nem lesz könnyebb a keservem,

sem nehezebb, ha iszom s testi gyönyört keresek…

21

(Jambusok a 660. június 27-i napfogyatkozásról)

…nincs többé semmi meglepő, akármi megtörténhetik,

mióta az Olümposzon elszállásolt Zeüsz atyánk,

eldugta délben a napot, s az éj setétjét hozta ránk.

Mindenkit tompa rémület kapott el, szívünk megfagyott,

s ezentúl nem csodálkozunk, ha csodával találkozunk.

Megeshet, hogy a delfinek elhagyják holnap a vizet,

s a dombtetőn ütnek tanyát, s a réti barmok veszik át

helyüket a zúgó habok örvényeiben, mert nekik

a tengerár sós mélye lett a legelőnél édesebb…

(Még egyszer: Thászosz szigete)

A hellének minden baja és nyavalyája

e szigeten adott találkozót…

(Egy elveszett állatmeséből)

Sok cselhez ért a róka; a sün egyetlenegyhez,

de az pompás…

Múltbeli jó barátomról

…Szálmüdésszosznál

köpte ki meztelenül s undorral az Égei-tenger.

Petrezselyemhajú trák

népség várja a parton rablánccal, kenyerén majd

zöldell a pincepenész.

Most még ott fekszik, didereg, sír, tengeri sástól

nyálasan, álla a szirten,

mint kimerült kutya, fogsora csattog, béna, erőtlen,

s hullám hullámra

korbácsolja farát, ahogyan felzúdul a partra.

Bár látnám a dögöt!

Hűséges bajtársnak hittem a csirkefogót, de

megcsalt és becsapott.

ÁLKMÁN (Kr. e. VII. század)

…és évszakot hármat teremtett

…és évszakot hármat teremtett: őszt,

telet, nyarat s hogy számuk négy legyen,

tavaszt, mikor virág nő, rügy fakad,

de nincs mit enni…

22

Alszik a hegy teteje…

Alszik a hegy teteje, alszik a mély szakadék meg a völgy,

alszanak a patakok

és a setét föld méhében született kígyók és a dombmeredélyen

táborozó sokszínű vadak,

alszanak a sürgő méhek nemei és a setétlila tenger

mélyén hömpölygő szörnyetegek,

alszanak a szárnyas madarak fajai…

SZÁPPHÓ (Kr. e. ?620–?550)

Áphroditéhez

Díszes trónon ülő arany Áphrodité,

Zeüsz lánya, te csábító, te a mámor

istennője, ne zúzd szét aggodalommal

s kínnal a lelkem,

jöjj inkább, állj mellém, mint ahogyan

hallgattál hívó szavaimra a múltban,

s édesatyád palotájából ideszálltál

erre a szürke
földre, hová verebek díszes fogatán

érkeztél, amelyek víg szívdobogással

és repeső szárnnyal sebesen hoztak le

rézsut az égből

hozzám; és te csodálatos isteni lény,

el-sose-múló szépség, rám mosolyodtál

s megkérdeztél: – „Mért hívsz újra, mifajta

vágy heve perzsel,

mely kívánság gyötri bolond szívedet,

s hogy kielégülj, kit csábítsak el ismét,

szólj, Szápphó, mi a lány neve, hadd nyerem őt meg

néked azonnal,

mert ha ajándékodból nem kért eddig, ezúttal

ő ad; hogyha került, ezúttal ő fut utánad;

hogyha szaladt előled, megáll s a tiéd lesz

bár nem akarja.”

Így gyere énhozzám kerekes kocsidon,

áldott istennő, szabadíts meg a bútól,

hadd teljék be szerelmem, légy te segítőm,

lépj ide mellém!

23

…nyugszik a hold…

…nyugszik a hold túl a halmon,

fordul a Göncölszekér rúdja,

múlik az éjszaka, ám

én még egymagam alszom…

Egy lányhoz

Istennek tartom most e fiút, mivel ott

ülhet melletted, hozzád íly közel és

nézheti arcodat és hallgathatja szerelmes

szép szavaid suhogását

meg nevetésedet is. Mert mindez neki szól.

Vágyad is. Őneki csak. Szívem fellüktet,

jajgatnék, amikor futva csak épp odanézek

rád, megcsuklik a hangom,

nyelvem összeragad számmal, bőröm alatt

lángok gyulladnak s szétfutnak bennem,

nézek, nem látok, minden szürke, fülemben

vad zörejek kavarognak,

semmit sem hallok, izzadság lepi el

testemet s láz veri ki, sápad az arcom akár

ősszel a fű, a halál, úgy érzem, letelepszik

oldalamon s azután…

Imádtalak, Átthisz

Imádtalak, Átthisz, már akkor, mikor még

szépségem virága tündöklött s te nem voltál

csak egy apró, gusztustalan kislány…

Te tagjaimat oldó Szerelem…

Te tagjaimat oldó Szerelem,

te ellenállhatatlan, te keserű-édes!

Átthisz megborzong, ha nevemet hallja

és Ándromedát kergeti helyettem…

24

Átthiszhez

…Szárdisz felől

Árignota gyakran gondol reánk.

Míg köztünk élt e szigeten,

istennő szobrát látta alakodban,

imádott és figyelte dalodat.

Most ott pompázik a lídiai

asszonyok körében, mint a nap

tűnte után a halványkezű hold,

ha túlragyogja a csillagokat,

s fénye a sószagú, mély vizeken

hintázik s a hajlongó búzamezőn.

Ma is szép, csupa szikra harmat

hull, virágzik a lótusz, a fűben

a lóhere mézszagú illata száll,

ám ő nem tud aludni, nyugtalanul

jár fel-alá, tereád

gondol, gyermekes Átthisz,

a tengeren át kiált, de mi nem

halljuk a szót… ezer füllel

hallgat a parton az éj…

Gongülához

…átjöttem hozzád, mint ahogyan te

jöttél házamba s mondtad verseimet.

Ülj le az ágyra, beszélj, csússz közelébb, hadd látom

hol vagy a legszebb.

Egy a kívánságunk. Szolgaleányaidat

hívd be: olyan kecsesek. Osszuk meg velük itt

azt, aminél jobbat nem tudok és nem tudnak

isteneink sem.

Mindig ezt az utat választom az Olümposz

tájaihoz, amikor…

25

Vetélytársnőjéhez

Eltűnsz nyomtalanul. Néma leszel. Soha senki

nem gondol tereád, ha meghalsz. Mafla kezed nem

érintette a Múzsák rózsáit. Odalent kell

sodródnod nyomorult kis szellemszárnyaidon, te

megfeketült hulla…

…mint a vörös hegyi jácint…

Valószínűleg leányszeretőjéhez írta, mikor az durva emberhez ment feleségül.

…mint a vörös hegyi jácint szirma, amelyet az úton

vérfolttá taposott a parasztok bocskora és a szekér kereke…

Töredékek

…nem vagyok hisztérikus, haragot sem tartok,

szívem akár a kisdedeké…

Jól kitanítottam Hérót s Güárát, bár az utóbbi

hosszú lábaival próbált menekülni előlem…

Lehet, hogy szüzességemet kívánom vissza újra?

Két karommal az eget nem tudom

elérni, bár szeretném…

Egy lányról

…mint édes alma fenn az almafán,

a legmagasabb ág legtetején,

ha már piroslik s a szüretelők

nem látják, vagy inkább nagyon is látják,

izgulnak érte s nem tudják elérni

létrán, karral, sem hosszú póznáikkal…

Tímász sírjára

Násznapján halt meg Tímász s nem hitvesi ágy, de

Perszephoné fekete háza fogadta szegényt.

Éles vassal vagdosták le a lányok e sírnál

és tették le reá sokszínű fürtjeiket.

26

HIPPÓNÁX (Kr. e. VI. század)

Hermészhez

Fogam vacog, kínlódom, szörnyen fázom:

Hermész isten, védnököm, nagy barátom,

adj Hippónáxnak télire kabátot,

sapkát, szandált meg hatvan aranyat,

hogy eláshassa az ágya alatt.

Gazdag turista

Utazz, puffadt dög, le egész Szmürnáig,

menj Álüártész sírjához és ásíts,

folytasd Megásztrüsz oszlopánál, nézd meg

Gügész emlékét, mindent, mit nem értesz,

állj fel melléje nagybüszkén, mert láttad

ezt is és célozd meg hegyes hasaddal

a lemenő napot, te disznó állat.

Imádok verekedni

Szétverem Bupáloszt. Valaki fogja

övemet s a kabátot.
Pofozkodni mindig két kézzel szoktam.

Mindkettővel találok.

ÁLKÁIOSZ MÜTILÉNÉBŐL (Kr. e. ?630–?570)

Fohász tengeri viharban

Jöjjetek el Peloponnészoszból,

nagy Zeüszünk meg Léda hatalmas

sarjai, védjetek engem, Kásztór

meg Polüdeükész,

jó lelkek, kik a földet, a tengert

járjátok szárnyas paripákon

és menedéket adtok a végső

veszedelemben:

jöjjetek és lovagoljátok meg e

bárka kötélzeteit, szórjátok

fényeteket mireánk e viharvert

éjszaka mélyén.

27

A városállam lényege

Fényes épületek, házak szép teteje

nem teszi a várost, sem tágas kikötő,

dokkok, bástyafalak, sem nem a jól faragott

márványlap meg a kő,

ámde lakója, az ember…

Bordal-töredék

Öntsünk bort a garatra. Felkarikázott az égre a kutya-csillag.

Rettentő melegem lett. Nyár van, szomjas az ember. Szomjas a föld is.

Fenn a falombban a tücskök szárnyuk alól ciripelnek. Éles a hangjuk.

Minden szomjas állat boldog és a hév napban kacarászik…

Asszonyainkat ilyenkor nagy hevülés gerjeszti. Kár, hogy a férfi

gyenge a kánikulától, kókadozik, kiaszalta agyvelejét és ágyékát a meleg…

Öntsünk bort a garatra…

ÁNÁKREÓN (Kr. e. ?572–487)

Trák lány

Trák csikócska, mért nézel rám

ferdén és miért fordulsz el?

Azt hiszed, hogy nem tudnálak

megnyergelni, ha akarnám?

Megülnélek s lovagolnék

rajtad mint a versenypályán,

de csak hagylak, hogy kedvedre

torkoskodhass, hancúrozhass.

Úgy is jön egy kemény legény,

felszáll majd a kiskancára,

kantár nélkül, nyereg nélkül

és szőrén meglovagolja.

Oly szende vagy…

Oly szende vagy, mint egy leány,

fiam, s nem is figyelsz reám,

pedig szivem istrángjait

te tartod mind kezedben.

28

Szépszandálú leány

Piros labdát nyújt át nekem

az aranyhajú Szerelem,

s egy szépszandálú lány felé

mutat s azt súgja: – „Játssz vele!”

Lány kéne nékem, de nem ez.

Leszboszból jött át. Ősz hajam

láttán pimaszul fintorog,

miközben egy nővel szemez.

Egy fiúhoz

Te szép kamasz, te drága!

Imádlak s nem kérek sokat,

csak hogy két hosszú combodat

add kölcsön éjszakára.

Szerelmi bánat

…mint üllőjén a vad kovács

a szerelem kis istene

kikalapált, laposra vert

s a téli vízbe vágott…

Töredék

Jöjj, poharazz, dudorássz,

mókázz velem, ülj az ölembe,

lankadj, hogyha elernyedek

és ha felizgulok, izgulj…

Bordal

…hozz gyorsan, szolgám, vizet, újbort és koszorúkat,

hadd kezdek verekedni a vad, nyilazó Szerelemmel…

Síremlék a harctéren

Timokritosz hős volt, igazi férfi.

Ő nyugszik itt a márványtömb alatt.

A hadisten a gyávákat kíméli,

de nem a bátrakat.

29

Ártemón, az újgazdag

Régebben madzagokkal kötötte fel haját,

telente marhabőrbe burkolódzott, melyet

elhányt pajzsról kapart le a szemétben.

Mocskos fagombokat hordott fülbevalónak,

szajhákkal s bordélyházi édességárusokkal

barátkozott, mivel más nem állt le vele,

csalásért kalodába zárták s megkorbácsolták

sokszor, amíg irhája kemény lett, mint a kő,

a károsultak megtépték szakállát és haját is,

s tekintsd meg most! Fényes fogatban kelleti magát,

arany fülbevalók csüggnek válláig és markában

elefántcsontnyelű napernyőt tart, akár

az úridáma…

Halál

Halántékomra dér feküdt,

fejem fehér. Az ifjúság

bájából semmim sem maradt

és fogsorom koromsetét.

Az élet édes, ám mit ér,

mikor időm majdnem lejárt?

Ezért szomorgok. A Setét

Lyuktól is folyton reszketek.

Hideg és mély az Alvilág,

a meghalás s a lemenet

borzalmas, és ha lent leszek,

tudom, hogy nincsen visszaút.

XENOPHÁNÉSZ (Kr. e. ?576–484)

Atléta és filozófus

Vedd példának az atlétát, aki jól szedi lábát,

jobban, mint más és győz az olimpiai

játékban, vagy az öttusa nyertese lesz, vagy első

birkózásban, mert tűri az ütlegeket,

vagy koszorút nyer a rúgd-vágd-mard nevű undorodóban,

nagy garral hazatér, városa megbecsüli:

ünnepen legelöl trónolhat díszes ülésen,

közköltségen eszik, kedve szerint iszogat,

kap mindenből s halmozhatja a kincseit otthon,

vagy ha lovaglásban és kocsiversenyeken

győz s vigadoz – mint hogyha az ember nyers erejéhez

képest semmit sem érne a bölcseletem.

30

MIMNERMOSZ (Kr. e. VI. század)

Áphrodité nélkül semmit sem ér az élet

Áphrodité nélkül fagarast sem ér ez az élet.

Vetkőzés a szobán, szép, buja nő, hideg ágy –

jaj, hova lettetek! Ámde akasszam fel magamat, mert

kéj meg öröm nem hull, mint a virágzuhatag

csak fiatalra, de hogyha nyakunkba telepszik a vénség,

az ember rögvest randa lesz és nyomorék?

Elszoruló szívvel – mit várhat? – vár a halálra.

Semmiben a nap alatt nem leli már örömét.

Futnak előle a nők meg a szépfiúk. Undok az aggság,

mit végső jussul osztanak isteneink.

PHÓKÜLIDÉSZ (Kr. e. VI. század)

A városállam dicsérete

Szirt tetején épült bár kis, de demokrata város,

százszor, ezerszer tartósabb a bolond Ninivénél.

A DELPHI JÓSDA ÜZENETE ATHÉN VÁROSÁNAK (Kr. e. V. század)

Vessétek ki a hálót, isteni lesz a fogás.

SZIMÓNIDÉSZ (Kr. e. ?556–468)

Dánaé a tengeren

…a fortyogó vízen,

a faragott ládában,

amíg a szél üvöltött

s arcán csorgott a könny:

félelmében a gyermek

nyakába fonta karját

s szólt: – Perszeüsz, kicsim,

ezer gond üldöz engem,

s te oly nyugodtan alszol

e borzalmas világban,

s e bronzzal szegett éjben

ragyogsz a kék homályban

és nem mozdulsz. A tenger

feltornyosul körötted,

de nem törődsz vele,

sem a sós hullámokkal,

sem a sivító széllel.

31

Szép arcodat szelíden

bíbor párnádhoz tartod:

Ha e veszélyt veszélynek

gondolnád, bizonyára

meghallanád szavam.

Aludj, aludj, fiacskám,

hadd szunnyadjon a tenger,

s aludjanak a gondok.

Jöjjön valami jobb.

Zeüsz atyám, bocsáss meg,

ha sértelek s túlléptem

jogos panaszomat.

A sors

Ember vagy, ne találgasd, mit hoz a holnap

s a dúslakodót se nevezd a szerencse fiának.

Láttad-e már, mint reszket a szitakötőszárny?

Hidd meg, ilyesmin ülünk.

Az erényről

Azt mondják: az Erény

égmagasan lakozik, meredek kőszirt tetején,

tejszín lábú, magas, szűz nimfák kórusa körben.

Kérdem: hány porban született ember vetheti rá a szemét?

Csak kevesen, kik összeszorított foggal, csorgó verítékkel

másznak a csúcsra.

Félistenek

Még azok is, kik rég, az idők elején

félisteneknek születtek halhatatlan isteneinktől,

ők se kerülték el a szenvedést, a vénség terhét,

sem az emberek rosszindulatát s meghaltak,

mint ahogy mi halunk meg.

Egy kalmár sírjára

Brótász volt a nevem, Krétából üzleti ügyben

jöttem s elgáncsolt most ez a randa halál.

32

A szálámiszi győző sírjára

Ádeimátosz tengernagy nyugszik itt,

aki a haditanácsot vezette.

Néki köszönd, hogy Hellász a szabadság

babérját homlokára feltehette.

A szálámiszi tengeri csata halottaira

Hajdan a nagykikötőjü Korinthosz volt a lakásunk.

Most Szálámisz ezüst öble alatt pihenünk.

ÁISZKHÜLOSZ (Kr. e. ?526–456)

Eüphorión fia, Áiszkhülosz

Eüphorión fia, Áiszkhülosz alszom a sírban: Athénből

jöttem Gélába, mely csupa búzamező,

bátorságomról tudakold Marathón csatasíkját

és a lobancos méd armada harcosait.

PRÁXILLÁ (Kr. e. V. század)

Töredékek

… vigyázz, szivem, mert minden kő alatt

rád vár a skorpió…

… ablakodon kihajolsz szendén, oly szűzi az arcod,

nem látom a párkánytól szép hasadat, hol

terhes vagy, fiatal lány…

(Ádónisz beszél, amikor megérkezik az Alvilágba)

…legkedvesebb a nap világa volt, míg odafent

éltem, a hold ezüst ábrázata, a csillagok tüze,

aztán a körte s az uborka is…

PLÁTÓN (Kr. e. 427–347)

Hellén zsoldosok sírjára Szúszánál

Attika szült, s most itt pihenünk idegenben, a perzsa

puszta porában. Olyan messze vagy innen, Athén!

33

KRÁTÉSZ (Kr. e. ?IV. század)

Szerelem

Ha sírsz nappal, nyögsz éjjel,

mert nagyon szerelmes vagy:

próbálkozz éhezéssel

és bujaságod elhagy,

s ha nem segít e módszer,

úgy izzadj, rohanj, dolgozz,

az idő is jó gyógyszer,

mert feledtet és oldoz,

de hogyha a konok vágy

tovább kínoz, nem ernyed:

marad az öngyilkosság

hatékony ellenszernek.

ISMERETLEN KÖLTŐ

Boldogtalan ember sírjára

Diónnak hívtak, éltem hatvan évet

Társzoszban, hol lakik sok úr és szolga.

Nem választottam soha feleséget.

Bár jóatyám is ezt csinálta volna.

PÁMPHILOSZ (életrajzi adatai ismeretlenek)

A tücsök

Nem ülsz már kertünk lombjai között,

nem halljuk többé muzsikádat, édes

tücsök! Agyonvert veres tenyerével

vendégünk fia, egy rohadt kölyök.

DIOTIMOSZ ÁDRÁMÍTHIONBÓL (Kr. e. ? III. század)

Árisztón

Vadkacsát s vadlibát lőtt lesből. Nagyon szerényen

élt Árisztón, amíg a napvilág

sütött reá. Íja itt lóg sírján. Fölötte

kék szemmel húznak el a vadlibák.

34

LEÓNIDÁSZ TARENTUMBÓL (Kr. e. III. század)

Álkimenész

E domb alatt én, Álkimenész fekszem,

szegény béres, ki izzadtam sokat.

Ezt a gyomot irtottam negyven évig,

amelyik most belepi síromat.

Thérisz

Thérisz, ki dolgát nem hagyhatta másra,

s a hullámok közé ment aratásra:

halászember volt és nem méd király,

ki csónakon, nem széplegényű gályán,

de zord habok között s a szél dagályán

munkálkodott, akár a sok sirály.

A víz volt göncös nászi kerevetje,

s az álnok tenger is viszontszerette,

munkájánál nem érte soha baj,

de holdtöltekor, késő agg korában

lett sorsa, hogy kihunyjon sátorában,

mint lámpás, melyből elfogy az olaj.

Kréthón sírjára

A gazdag Kréthón sírját jelzi néktek e kő.

Nagy nyájakat, sok szántót birtokolt egykor ő.

Por s hamu most. Sok ezer holdját nem élvezi:

hat láb földet ha mondok: ennyi elég neki.

Eüszthenész, a fiziognomista

Eüszthenész, a bölcs, az olvasott,

ő fekszik itt, a vándorló szofista.

Kék szeme fénylett, mint az ég, ha tiszta,

s arcunkból, mint a könyvből olvasott.

Szegény s gyámoltalan volt idelent,

tanítványai temették egy este,

holtában tisztelve az idegent,

és hosszan sírtak sírhantja előtt.

Az is, ki rá e költeményt szerezte,

az is nagyon, nagyon szerette őt.

35

Tulajdon sírjára

Tarentumi hazámtól messze parton,

Itáliától távol hulltam porba.

Ezt a halálnál keserűbbnek tartom,

dehát ilyen az emigránsok sorsa.

Mégis: a helikoni Múzsák bőven

kevertek életemhez arany mézet,

s merem remélni: a múló időben

híre marad Leónidász nevének.

THÜMOKLÉSZ (életrajzi adatai ismeretlenek)

Egy gőgös szépfiúhoz

Szép vagy, mondtam; imádlak; ám vigyázz, mert a szépség

gyorsabban hervad, mint ősszel a kertek.

Kinevettél. Tekints most lábad elé s meglátod,

hogy szirmaid mind a földön hevernek.

ÁMMONIDÉSZ (életrajzi adatai ismeretlenek)

Roppant csúnya nő

Ha Ántipátrá a harcban, múlt szerdán

mezítlenül jár csapataink élén:

esküszöm, megfutnak tőlünk a perzsák

és leugrálnak a földtányér szélén.

THEODORIDÁSZ (Kr. e. III. század)

Az idegen

Szokásait, kiejtését csúfoltuk,

keresztülnéztünk rajta hidegen,

majd jött az ellenség, mi elfutottunk

s Athénért ő halt meg, az idegen.

Hajótörött…

Hajótörött halrágta teste fekszik

e tengerparti sírban.

Ne félj mégsem! Én is hajóra szálltam,

mikor e verset írtam.

36

Hérákleitosz, a filozófus sírverse

Egykor ragyogó szárkofágosz voltam,

de az idő kirágta kövemet,

és mert útszélen állok, lecsiszoltak

az Epheszoszba járó szekerek.

Mindegy! Vándorok így is megcsodálnak

s kopottan bár, de mindig itt vagyok,

s őrzöm nevét e felséges kutyának,

ki a veszett tömegre ugatott.

ÁLKÁIOSZ MESSZÉNÉBŐL (Kr. e. ?III. század)

Egy fiúhoz

Sarjad a szőr, Níkándrosz, combodon. Eljön a napja

és ugyanez a bozót nő ki az alfeleden.

Jaj, mi lesz akkor! Meglásd: pénzes, szép szeretőid

nem koptatják majd édesapád küszöbét.

Fond a nyakamba karod, csókolj meg: a fiatalság

lenge zefír, elszáll, senki sem éri utol.

KÁLLIMÁKHOSZ KÜRÉNÉBŐL (Kr. e. 305–240)

Kháridász

– „Sírodon állok, olvasom az írást,

szólj Kháridász, vajon te fekszel itt?”

– „Én volnék az, ha netán Árimmász

fiát gondoltad, a küréneit.”

– „Felelj nekem, mi van az Alvilágban?”

– „Álmatlan éj.” – „S mondjad, felébredünk?”

– „Egy nyavalyát.” – „És Plútón, Perszephoné?”

– „Gyermekmesék.” – „Jaj, százszor jaj nekünk!”

Kisfiú a kútban

Játszás közben beleesett a kútba

Árkhiánáx, egy hároméves gyermek.

Anyja közel volt a házban; kihúzta

a mozdulatlan fiúcskát, s kesergett.

Ölében víztől csepegő fiával

ott ült. Hangja felverte a falut.

De a kút jó nimfái elengedték

a gyermeket. Nem halt meg, csak aludt.

37

Hérákleitoszra emlékezem

Hérákleitosz Hálikárnásszoszból a Csalogányok című híres – azóta elveszett – verseskönyv szerzője volt. Halálhíre
csak évekkel később érte el Kállimákhoszt Alexandriában.

Azt hallom, hogy meghaltál, Hérákleitosz

és sírok. Hányszor ültünk alkonyat

felé kertemben. Csevegtünk és hallgattam

verseidet s a csalogányokat.

Most ott fekszel sírodban messze tőlem

és porrá lettél. Nem vártál, amíg

veled jövök magam is. De fölöttünk

tovább dalolnak csalogányaid.

NOSSZISZ, A KÖLTŐNŐ (Kr. e. III. század)

Rhintón sírjára

Mondj egy jó szót síromnál s mosolyogj. Rhintón voltam,

Szirakusza, a nagyváros leánya.

A babérból csak néhány levelet szedtem össze

én, a Múzsák legkisebb csalogánya.

ISMERETLEN KÖLTŐ

Eüripidész sírverse

Nem farkascsorda űzött az Ákherón vizére

és italodba mérget nem kevert női kéz –

Ezt a két legendát terjesztették Eüripidészről ellenségei.

magános voltál mindig, s nem szolgája Küthére

titokzatos ölének, ó Eüripidész.

Öregkorodban tértél az alvilági útra,

s kit Árkhelaüsz király jóbarátnak akart,

most itt tértél pihenni, ahol az Árethúsza

partjánál a makedón televény eltakart.

Nem bánom, hogy fölötted nem áll díszes síremlék,

mert örökös szobrodnak máshol kell állani:

a szín deszkáin, melyek nem tűrik el a gyengét,

s hol nem lépkednek, csak a titánok lábai.

38

ÁSZKLÉPIÁDÉSZ (Kr. e. III. század)

Nikáreté

Nikáreté kerülte a férfiakat,

de Kleophón beugratta a tűzbe:

tegnap csak épp megállt az ablaka alatt

s nézett, nézett, nézett a balga szűzre.

Árkheánásszá, a hetéra sírjára

Árkheánásszá, a szép hetéra Kolophónból

hatvan évet élt, de ránc egy sem volt arcán vénen.

Ti boldogok, kik ifjan ismertétek szerelmét:

míly izzó lángoszloppal hevertetek az éjben!

A koszorú

Koszorúm, felakasztlak ajtaja félfájára,

de ne hullasd el, őrizd sok rózsaleveled.

Sokat sírnak a megcsalt szeretők; könnyem árja

bőven megnedvezett.

De hogyha majd kinyitja ajtaját a félisten,

ki egy kamaszt meg egy lányt oly sikerrel imád:

reszkess, mikor meglátod és öntözd könnyeimmel

hosszú, szőke haját.

Egy vonakodó leányhoz

Mért véded, drágám, szüzességedet?

Futnak az évek. Reszketeg csoroszlya

válik belőled. S nincs ott élvezet,

hol Kháron vár s az Ákherón homokja.

A legfőbb gyönyörűség

A nyári sivatagban jeget

nyalni: megejtő gondolat,

ennél is jobb, mikor az ember

őszesten forralt bort hozat

a kocsmában, nyájas tűz mellett,

bár most vagyok legboldogabb,

hogy meztelen széplánnyal fekszem

egy áprilisi domb alatt.

39

DIOSZKORIDÉSZ (Kr. e. ?II. század)

A legyező

Felirat az Áphrodité templomában elhelyezett fogadalmi ajándékra.

E legyezőt a lantjátékos, elmés

Párménisz most, mikor ölelni fáradt,

hozta Áphrodité Urániának:

két éjszakája bruttó jövedelmét.

A nagy istennő enyhülést ezért ád

nyáron, ha a nap roppant tüze éget

és balzsamos, hűs szellőt küld Athénnek –

így legyezve vissza a vén hetérát.

MELEÁGROSZ (Kr. e. I. század)

Egy hűtelenhez

Tanúmnak téged hívlak, néma mécses,

ki meghallgattad éji esküinket:

ő sírva szólt, hogy már csupán enyém lesz,

s én, hogy semmi el nem választ minket.

A hűtelen napját most mással éli,

hazug könnyét a más mellére sírja,

és hogyha rólam kérdik, azt beszéli,

hogy esküit futó vizekbe írja.

Egy elhajózott fiú után

Ti, kiknek arca könnyektől lesz nedves,

ti, akik Erósz hatalmában hisztek:

a déli szél, mely matrózoknak kedves

– halljátok! – Ándrágáthoszt messze vitte.

Legyen háromszor áldott minden ajtó

s palánk a bárkán meg a tenger árja,

de négyszerest a szél, a gályahajtó,

mely a kölyök ruháit általjárja.

Bár lennék delfin s nem már-már ősz férfi!

Nyakamba venném teste könnyű báját

s a tengert szelve, megmutatnám néki

Rhodoszt, az édes szépfiúk hazáját.

40

PHILODÉMOSZ, AZ EPIKUREUS (Kr. e. ?110–30)

Boldogság

Philáinion – mondjak-e többet róla? –

nagyszerű lány. Imádom bőre selymét.

Haja csipkésebb a petrezselyemnél,

habár nem bodorítja. Mellbimbója

olyan hegyes, hogy mindig összeszúrkál.

Kérésemet – bármi legyen a kérés –

ágyunkban tüstént teljesíti. Készpénzt

csak nagyritkán kér, hogyha együtt alszunk,

s mindig keveset. Áphroditét áldom,

a hatalmas istennőt: ő szerezte

nékem e lányt. Ki is tartok mellette,

míg egy nálánál jobbat nem találok.

ISMERETLEN KÖLTŐ

A szofista Gorgiász sírjára

Gorgiásznak csak tulajdon személye

volt fontos. Mit bánta a mások dolgát?

Olykor kiagyal valamit. Beszéde

előtt krákogva köszörülte torkát.

Többnyire semmi sem jutott eszébe

és ilyenkor markába fújta orrát.

ISMERETLEN KÖLTŐ (Kr. e. I. század)

Hogyha halott leszek…

Tiberius és Nero császárok kedvenc verse volt, számtalanszor idézték jókedvükben.

Hogyha halott leszek: ám egye meg tűzvész e világot;

tökmindegy nekem ez; vesszen az emberiség!

AUTOMEDÓN (Kr. e. I. század)

Az emberi szörnyeteg

Esténként mindig tiszta az eszünk,

barátainkkal iszunk és eszünk.

Reggel felébred a bestia bennünk

és vicsorogva egymásnak esünk.

41

ISMERETLEN KÖLTŐ

Ami elmúlt, elmúlt

Egykor, mikor két dinnyécskéd kisarjadt

és domborodni kezdett melleden,

rimánkodtam: hadd szórakozzam rajtad;

de te visongtál, hogy „nem engedem”.

Ma fonnyadoznak dinnyéid és sárgák,

míg rám kacsintasz: „kell a szerelem?”

Adnád szívesen. De ráismersz, drágám,

a jelre, ha karomat lengetem?

LEÓNIDÁSZ ALEXANDRIÁBÓL (I. század)

Virágárus kamasz

Szép vagy. Szemfényed, akár ibolyáid.

Homlokod, mint fenn a tavaszi felhők.

Elolvadok mosolyodtól. Mit árulsz:

virágokat? Magadat? Mind a kettőt?

ISMERETLEN KÖLTŐ

Metamorfózis

Pusztul a föld. Kürnosz arca még télen

tükörsima volt, s bársonyos a bőre.

Ma hangja mutál, szakáll sarjad állán

és hátulról is kecske lett belőle.

ISMERETLEN KÖLTŐ

Philisztión, a komikus színész sírjára

Éveken át vidítottam szürke, szegény, nyomorult, bús

embertársaimat. Végül is itt pihenek.

Sok-sok színpadon álltam. Számtalan életet éltem.

Meghaltam sokszor. Ennyire még sohasem.

42

LUKILLIOSZ (I. század)

A hosszútávfutó megvénül

Túl voltunk a versenyen, elmúlt éjfél,

de Ápisz még a porondon futott.

A jegyszedők márványszobornak nézték

és rázárták a Colosseumot.

Ökölvívó és kutyája
Megjött. Ajka repedt, fél szeme zárva,

arca vérfolt. Füle cafatban lóg.

Odüszeüszt megismerte kutyája

húsz év után. De nem a bokszolót.

Eütükhosz, a festő

Mondjátok, mi ösztönzi Eütükhoszt,

hogy félresikerült portréit fesse?

Egyébként kilenc fia van szegénynek,

azokból sem hasonlít hozzá egy se.

Sovány lány

Ártemidóra vegetariánus,

nagyon sovány és sápadt hajadon.

Tollseprőm szellője, mikor a bútort

poroltam, kivitte az ablakon.

ISMERETLEN KÖLTŐ

Epiktétoszról

Rabszolgának született. Sokat verték.

Szegény maradt. Sohasem volt szerencsés.

Haláláig gyötörte a betegség,

de az istenek mégis őt szerették.

43

MÁRKOSZ ÁRGENTÁRIOSZ (I. század)

Fehér leányszoba

Már két hete udvarlok Álkippének

fehér leányszobájában, hogy adja

meg végre azt, mit oly hevesen kérek.

De fél. A szomszédban csücsül az anyja.

Levetkeztem végül minden szemérmet:

– „Nem bírom tovább” – suttogtam –, „te drága!

Felrobbanok, megveszem, úgy szeretlek.

Társalgás közben csússzunk be az ágyba,

úgysem látja, mit csinálunk kettesben.”

– „Hármasban” – szólt az ajtóban mamája.

Jótanács
Férfi szeressen nőt, mivel ez természetes, ámde

hadd mondjam, mit tégy, hogyha fiúkat akarsz.

Hozd be a szép Menophílát, fordítsd hasra az ágyon,

s nézd meg jól gyönyörű őszibarack-fenekét.

Aztán húnyd be szemed s képzeld nagy lelkesedéssel,

hogy Menophílosz, a lány öccse farán lovagolsz.

TÜMNÉSZ (életrajzi adatai ismeretlenek)

A „Bika” nevű máltai házőrző kutya sírjára

Szép fehér kutya vagyok Melitából,

sokat ugattam és híven vigyáztam

Eümélosz házára. Reá várok

s búsan vakkantok itt az Alvilágban.

Halál idegenben

Ne keserítsen holtodban, Philénisz,

hogy messze földön ért utol a vég,

és gyászbárkád a csendes, búzakék

habok között nem Nílusunk vizén visz.

Sírhelyedhez nem kísért senki se,

s emlék-köved a fűben elveszik.

De ez ne bántson. Egyremegy, melyik

kapun sétálunk ki a Semmibe.

44

DIODÓROSZ (I. század)

Koráx

Az udvaron Koráx, a kisgyerek

létrára mászott és hanyatt esett.

A zuhanást meghallotta gazdája

és futva jött. A fiúcska kitárta

felé karját, de átölelni már

nem tudta, mert nyakszirtje öszetört.

Öleld magadhoz lágyan a kétéves

rabszolgafiút, édes anyaföld!

TRAIANUS CSÁSZÁR (53–117)

Nagy orrú férfiú

Tátott, nagy szájjal s iszonyú ormánnyal

lebzselsz közöttünk. Figyellek, csodállak,

de mint használjalak? Fordulj az égnek,

hadd tekintem arcodat napórának!

RHUPHINOSZ (I. vagy II. század)

Cáfolom a városi pletykát

Azt pletykálják, hogy már nem nőzök.

Széplányok sima, meztelen

teste helyett mosdatlan, szőrös

kölykök szerelme kell nekem.

Így van? – tudakolod, barátom.

Nincs még, de biztos így leszen,

mihelyt delfin ül a faágon

és szarvas jár a tengeren.

Prodikénél, lánynézőben

Tegnap nagyvégre magamra maradtam

Prodikével. Megfogtam drága térdét:

– „Beteg vagyok. A föld inog alattam,

könyörülj rajtam, földöntúli szépség!”

Sírva fakadt. – „Megkaphatsz” – mondta végül.

Ekkor kezem szívemre tettem: – „Ámor

legyen tanúm, elveszlek feleségül.”

Mire szó nélkül kirúgott a házból.

45

Fürdő lány

Fürdő lányt leptem meg a patakparton.

Visított és eltakarta rózsaszőke

húsos szemérmét – már amennyit vaskos két

parasztmancsa eltakart belőle.

Dilemmában

Ámünomé, szomszédaim leánya

iránt szívemet felgyújtotta Ámor.

Ő nevetett, én szaladtam utána,

de kicsi volt még; azt képzelte: játszom.

Egy szép nap végül rádobtam az ágyra;

nagyon félénk volt, ettől lettem bátor.

Tíz hete történt. Most átjön a drága,

dagadt hasát mutatja és szipákol.

Mit tegyek? Üljek, várjak a botrányra,

avagy lógjam meg Alexandriából?

Kikötői szajha

Kerkúrion nagy kurva,

hajnalhasadtig járja

a kikötőt s ringatja

fenekét, mint a bárka.

A tengerparti szajhák

körében ő a legszebb,

s mint a díszhajók, arca

mindenkor frissen festett.

Hány tengerész süllyedt el

miatta, hány jóember,

de erős csónak: rajta

nem foghat ki a tenger.

Két utast visz egyszerre,

mivelhogy szívós bárka,

az egyik elöl száll fel,

a másik felszáll hátra.

46

Még egyszer Prodikéhez

Prodiké, édes, megmondtam előre:

– „Ne légy oly gőgös! Gondolj rám s magadra!

Élvezd szépséged, osztogass belőle,

az idő hamar hamut hint hajadra.”

Kérőid, kik sírtak s jajongtak érted,

hová lettek már, mire ezt leírom?

Ajkad elhervadt, bőröd ráncos, képed

rücskös emléktábla egy régi síron.

Mezítlen lány az utcán

Csupa kék folt vagy, szép kisasszony,

és ráadásul meztelen.

Valaki kidobott a házból,

hogy lehet ily embertelen!

Alighanem vetélytársával

ért tetten, úgy hiszem, az ágyban.

Ne zokogj! Ez évszázadunkban

több alkalommal megesett,

kiváltképpen a gyengébb nemmel.

Szolgáljon néked az eset

tanulságul. Ne pislogj, édes,

erkölcs-trombita nem vagyok,

csak azt ajánlom, hogy szeretkezz

annyiszor s annyival, ahogy

bírod, használj ki minden percet,

hányj bukfencet mezítlenül

az asztalon, ha kedved tartja,

de te légy az úrnő belül

a házban; zárd le jól az ajtót

és tagadj szemérmetlenül.

Szeretkezés utáni búbánat

Párzás után – panaszlod – bús leszel, szeretődnek

hátat fordítasz, nedves vagy s undorít a mámor.

S ha nem így lenne? Akkor hanyatt fektetnénk nőnket

és soha, soha többé nem bújnánk ki az ágyból.

47

ÁMMIÁNOSZ (II. század)

A gonosz Neárkhosz

A sírásónak egy-egy rézpénzt adtunk

temetésén és megkértük: – „Alig

porozd be földdel, hogy a kutyák éjjel

könnyen kaparják ki a csontjait.”

SZKÜTHINOSZ (? II. század)

Viszonzatlan szerelem
Elisszosz karcsú fiú. Ajka mézes,

kora fatális: ma tizenhat éves.

Nekem fatális. Hogyha verset olvas,

hangjától szívem azonnal elolvad.

Ha szorosan mellém ül s hosszú combját

hozzám szorítja, elfog a boldogság,

bár farkamat nézi gúnyosan: – „Látom,

hogy elemészt a bujaság, barátom.”

Játszik velem, mint labdájával. Bőre

friss elefántcsont. Megőrülök tőle.

Napestig fel-alá járkálok háza

előtt, hogy láthassam egy pillantásra.

Mi lesz velem? Éjjelente két kezemmel

vívok csatát e meddő szerelemmel.

LUKIÁNOSZ (?120–?180)

Mulandóság

Amink csak van, az mind mulandó,

mivel halandóknak születtünk:

elfutnak mellettünk a dolgok,

avagy mi futunk el melletük.

ISMERETLEN KÖLTŐ

Bokszoló a viadal után

Mikor az Ántiklész-fi Menekhármosz

harmadszor győzött az ökölvívásban:

lementem öltözője ajtajához

és homlokát virággal koronáztam.

Szép tagjain patakzott verejtéke.

Tisztelői ott ácsorogtak s nézték –

én letérdeltem s fölnyaltam öléből

vérét, mely édesebbnek tűnt a méznél.

48

SZTRÁTÓN (II. vagy III. század)

Kürosz

Remek hátsódat a Nagykönyvtár érdes

falának mért támasztod, szép kölyök?

A hideg márványt hasztalan kísérted.

Miért nem inkább hozzám dörgölöd?

Diodórosz dicsérete

Senki nem udvarol neked hiába,

pedig te vagy a fiúk közt a legszebb.

Kegyeidnek egy labda csak az ára,

s milyen boldog a férfi, aki lefektet!

Márványba vésték melledet, te drága,

hajad arany, tükrös ezüst a segged.

Bízhatsz bennünk! Ha megnősülsz, akkor sem

engedünk át kedves feleségednek.

Gazdag fiatalember

Kísérj haza. Ami nálam van, minden

ezüstpénzem tiéd.

Azt válaszolod: adományra nincsen

szükséged. De miért?

Gazdag vagy, mondod. Úgy ajánld fel ingyen

sudár, szép testedet,

mint egy fiatal és nagylelkű isten,

ki hozzánk érkezett.

Erőtlen a farizma…

Erőtlen a farizma –

a lányban nincs karizma.

A műveletlen meghülyít,

míg a tudákos feldühít.

Ágyán mint deszka kushad,

úgy vár, hogy meggyaluljad.

S nincs semmi, hová letegyed

ölében bolygó kezedet.

49

Alexandria utcáin

Ha szépfiút látok az utcán:

kifúlok, nézem, pihegek;

ne bámészkodj, mondom magamnak,

ismerhetnéd az illemet;

elpirulok: a kövezetre

szögezem szemem, remegek;

aztán megfordulok utána.

A segge! Márvány műremek.

Vöröshajú fiú

Szeretőm alszik. Haja vörös. Bőre

fehér. Halvány almavirág-fehér.

Olyan fehér, hogy piszkos-szürke tőle

a párna sarka, mely vállához ér.

Ölében könnyű, bíbor fű terem,

s e fűben –többet vágyol tudni róla? –

úgy álmodik a fáradt szerelem,

mint a bimbódzó, skarlát tearózsa.

Szívhez szóló ajánlat

Ha ártatlan, félénk fiúcska volnál,

hallgatnék, amilyen diszkrét vagyok,

de mert közismert, hogy a mesterséget

ismered, s barátod kitanított

az ágyban mindenre, ami szükséges

s fölösleges – kérdem: miért s minek

ragaszkodsz hozzá? Csak orgazmusával

bajlódik már. Igaz, hogy megfizet,

de ringyónak használ s ha kielégült,

aludni küld kamrádba. Átjöhetnél

hozzám. Sétálnék, labdáznék veled,

beszélgetnénk. Barát, szerető, testvér

lennék neked. Gyönyörű tested mellett

mást is kívánok: nemes szívedet.

Lelkem lelkedet akarja ölelni.

Tudd meg: én is készpénzzel fizetek.

50

ISMERETLEN HELLÉN KÖLTŐ

Modern festő

Azt mondják: könnyű mintázni a testet

s a léleknek nehéz megadni mását.

Te, épp fordítva, biztos kézzel fested

rohadt lelked minden perverzitását.

DIOGENÉSZ LÁERTIOSZ (?III. század)

Epikurosz halála

– „Emlékezzetek tanaimra” – mondta

Epikurosz híveinek, s kiszállt

a forró fürdőből. – „Hadd búcsúzom most”

– folytatta és arca fakóra vált.

Forralt bort kért a tűzről. Mind megitta,

s vele az egy korty jéghideg halált.

PÁLLÁDÁSZ (?360–?430)

Embersors

Életünk legfőbb nyavalyája,

hogy a halál előszobája.

Négy fal és egyetlen kijárat.

Az ember dolgozik, kifárad,

míg a világot megutálja

és nem marad remény. Utána:

menet, iránya pusztulásba.

Rossz házasság

Ki házsártos asszonyt vett feleségül,

házában ül s a messzeségbe réved.

Szeme előtt a világ elsötétül,

ha alkonyatkor behozzák a mécset.

51

A krisztiánus szekták

A kolostorban nyugalmat keresnek,

mert kint – mondják – az ördög incseleg,

majd odabent egymással fenekednek

oly dolgokért, amelyek nincsenek.

Az alexandriai vágóhíd előtt

Mint minket a halál – vén barmait,

most vágóhídra tereli a pásztor.

Jaj, sorstestvérek! Néktek legalább

nem szónokolnak a feltámadásról.

PAULOSZ SZILENTÁRIOSZ (VI. század)

Kurta monológ

Vetkezzünk, édes! Dobj le mindent:

kezdd saruddal, bársonyruháddal!

A többit is! Ilyenkor inged

batisztja vastag, mint a várfal.

Bújj közelebb, övezd comboddal

combon! Tapaszd be számat száddal,

szoríts, ölelj! Engedd, hadd fogjam,

öt ujjal angyali szemérmed

haját! De csitt! Mindennél jobban

utálom a trágár beszédet.

ISMERETLEN HELLÉN KÖLTŐ (VI. vagy VII. század)

Ezt jelentsd a királynak…

Ezt jelentsd a királynak: a csarnok összedőlt –

Apollón ajka néma – a szökőkút nem árad –

a forrásvíz kiszáradt – ezt jelentsd a királynak.

52

Kínai költészet (1)

(Kr. e. VI. század – Kr. u. VI. század)

53 54

A Dalok Könyvéből

(összegyűjtötték Kr. e. 620–580 táján)

Kilencvenharmadik dal:

A Keleti Kapunál

Milyen zöld és dús a lomha

koronájú füzek lombja

a Keleti Kapunál!

Azt ígérted, eljössz este,

de nélküled jött az este,

rézsút dől a napsugár,

s milyen sárga, s bús a lomha

koronájú füzek lombja

a Keleti Kapunál!

Száztizenegyedik dal:

Eperlevél

Tíz holdon százan gyűjtjük

az eperlevelet.

Nem veszi észre senki,

ha elszököm veled.

Ledőlünk a bokorban.

Ne félj tőlem. Nagyon

jól csinálom és gyorsan.

Van már gyakorlatom.

Te is tudod, hogy mit tégy.

Felfrissülök veled.

Azután tovább szedjük

az eperlevelet.

Százhuszonhatodik dal:

Az ifjúság kocsiján

Előkelő a fogatom,

kerekei zenélnek,

paripáim gyönyörűek,

homlokaik fehérek,

kerítsd elő szerelmemet –

unszolom a heréltet.

55

A lejtőn eperfák sora,

vadgesztenyék a lápban,

lantot hozott a szeretőm,

unszolni kezd, hogy játsszam –

ha majd egyszer megvénülünk,

úgysem játszunk egymással.

A mocsár szélén jegenyék –

dunyhás ágyunkat bújjuk,

később a párnán felülünk

s a nádi sípot fújjuk.

Halott szeretők keze csont.

Nem ér már össze ujjuk.

Százharminckilencedik dal:

Nád és sás

A nád s a sás nagyon zöld,

olvadni kezd a dér már.

A szép fiatalember

a folyó mellett sétál.

Elindulok mögötte,

nem tudom utolérni:

lépését szaporítja

a szép fiatal férfi.

Megmosolygom a drágát,

mily szűzies, mily gyengéd!

Tán fél tőlem szegényke,

tán szégyenli szerelmét.

A nád meg a sás fénylik,

a dér, akár a harmat,

a szép fiatalember

a folyó partján ballag.

Leszaladok utána

girbe-görbe csapáson:

vetkőzik már, ez jó jel,

levetkezett, ezt látom,

nyakig gázol a vízbe:

mily szűzies! Mily gyengéd!

És hátat fordít nékem.

Szégyenli gerjedelmét.

Itt-ott egy fehér dérfolt,

a sás meg a nád tarka.

A szép fiatalember
kiül a folyópartra.

Lefutok a bozótban:

56

várj rám! De ő csak nem vár,

mikor a vízhez érek,

pucérra vetkezett már,

s a jéghideg habokban

kiúszik egy szigetre.

Szép a fiatalember,

de nincsen hozzám kedve.

Száznyolcvanötödik dal:

A hadügyminiszterhez

Hadügyminiszter!

Te vagy a császár körme és foga.

Miért döntöttél bennünket nyomorba?

Harcolunk és nem pihenünk soha.

Hadügyminiszter!

Te vagy a császár kardja s ostora.

Miért döntesz mindnyájunkat nyomorba?

Nincs otthonunk. Ágyunk az út pora.

Hadügyminiszter!

Nagy terveid nem visznek semmire,

beszéded hasztalan és ostoba.

Anyáinknak nincsen mit ennie.

Kétszázegyedik dal:

Vihar és napsütés

A szélvihar keletről jön,

ami vészes előjel.

Most kézen fogsz. Velem maradsz

égzengésben, esőben,

de ha a nap kisüt, szaladsz –

mindjárt elszaladsz tőlem.

Keletről jött a szélvihar,

zápor veri a kertet:

mert félsz, hogy magadra maradsz,

babusgatsz és ölelgetsz,

de ha vidámak lehetnénk

meg boldogak, elkergetsz.

Keletről jött a szélvihar,

fákat tépdes a kertben,

bánatodat kiosztod rám,

de boldogságunk nem kell,

ha bajban vagy, hozzám szaladsz,

ha nincs bajunk, veszekszel.

57

Kétszázharmincnegyedik dal:

Katonák

Sárgulnak már a rétek,

menetelünk egész nap,

menetirányunk négyszeres:

nyugat, kelet, dél, észak.

A rét füve vöröslik,

testünknek nincsen ára,

jaj nékünk, katonáknak,

nem vesznek emberszámba.

Nem születtünk tigrisnek,

sem orrszarvúnak, mégsem

hagynak nyugodni, űznek

napvilágnál és éjjel.

A nagybundájú rókák

szagos füvön sétálnak.

Minket a poros útra

löktek ki katonának.

A „RÉGI STÍLUSÚ KÖLTEMÉNYEK” CÍMŰ GYŰJTEMÉNYBŐL

(Kr. e. ?II. század)

[Folyton megyek, egyre tovább]

Folyton megyek, egyre tovább

nélküled s mégis élek

tízezer mérföldet leróttam

mindjárt megérkezem az ég széléhez

az út nagyon kemény és hosszú

bizonytalan hogy találkozunk újra

tatár lovak támasztják oldalukat a szélnek

a viet

Vietnámi.

szellő tarka madarak tollát fújja

napok múlnak a selyemkendő

nyakamban egyre lazábban lebeg

versenyúszó felhők bújtatják a napot

visszatérésre gondolni sem merek

nagyon későre jár már az idő

megvénültem amíg szerettelek

üzeneteimnek ez legyen a vége

vigyázz nagyon magadra maradj élve.

58

JÜAN CSI (210–263)

Kinyilvánítom véleményemet

Mikor tizennégy vagy tizenöt lettem,

a versekért s a történelemért

rajongtam; jáde szívet rejtegettem

szakadt ingem alatt; nagyképű voltam;

csorbítatlan erkölccsel ablakomból,

mint fő-cenzor, figyeltem a világot,

hegyekre másztam, hogy az istenekkel

társalkodjak, de csak sírokat láttam

a domboldalban. Tízezer nap múlt el

közben, nem böngészek nagy könyveket,

s tudom: a halott hős híre üresség.

Csak nevetek az ember balgaságán.

CU JÖ, AZ ÉNEKESLÁNY (IV. század)

Szerelem
Kibontott hajam éjjel bokádra hullt. Keresztbe

feküdtem két mezítlen szép combodra, szerelmem.

Áhítattal vizsgáltál, pedig nincs már egyetlen

testrészem, amellyel nem szeretkeztél ezerszer.

CSANG FENG-SENG (IV. század)

Vitorláson hazafelé

A sziklafal: vagy ezer láb magas,

s függőlegesen nyúlik felfele.

A tó száz mérföldnél is szélesebb:

nincs rajta hullám, nincsen feneke.

S a nagy folyók! Öröktől így csobog,

dagad, zubog, áramlik mindegyik.

És partjukon a hófehér homok:

nem változik ezredtől ezredig.

S a hegytetőn a kékeszöld fenyők,

s a ködfelhő, a bércek címere!

Az utazó bús szíve felvidul,

ecsetet fog és verset ír vele.

59

TAO JÜAN-MING (?365–?427)

Az üres csónak

Az üres csónak kecsesen, nyugodtan

siklik le az öröklét vizein.

Most kezdődött az év s az állatöv már

félkört írt le a csillagok között.

A déli ablakban minden virágzik;

az erdő sűrű s vadzöld északon.

Múló eső hull időtlen tavakba,

lágy déli szellők borzolják a hajnalt.

Ki jött, el is megy. Ne harcolj a sorssal,

úgyis hiába. Maradj önmagad,

s ne add fel, könyöködre támaszkodva

azt a kerek egészet, aki vagy.

A váltakozó áramlás hol tiszta,

hol zavaros, de szabadságodat

nem érinti. A magas hegycsúcsokról

perspektívád jóval keservesebb.

Retrospektíva

Nem érdekelt a világ, amíg fiatal voltam,

csak lantommal törődtem s könyveimmel,

rosszul szőtt vászon ingemet szerettem

s nem bántott a korgó gyomrú nyomor.

Aztán eljött a változások napja:

nyeregbe szálltam és az országúton

kószáltam, s míg málhámat összeraktam,

szétdobáltam könyvtekercseimet.

Búcsút mondtam kertemnek s a mezőknek.

Magános csónak, mikor beleolvad

a messzeségbe. Szüntelen peregnek

gondolataim az otthonról, akár

fonál az orsón. Milyen messze jártam,

hány ezer lit tettem meg fel a hegynek,

le a dombokról! Szívem ott maradt

házamnál az erdők közt, a tavaknál.

Megszégyenítenek a szálló felhők,

s a magasan repülő madarak.

Elpirulok, ha surranó halat

látok a vízben. A tökéletes

ideált itt hordom mélyen magamban,

külső jelenség engem soha tőle

el nem téríthet és természetem

sugallatát kívánom most követni:

hadd térjek haza remete-kunyhómba.

60

Borivás

Az őszi krizantémok olyan gyönyörű szépek!

Csokrot szedek belőlük, ingujjam harmatos,

s aztán, hogy gondjaimon túltegyek,

a virágokat, magamat és minden

gondolatomat borban úsztatom.

Egyedül vagyok, töltök, s hogy megittam,

a kancsó önmagától tölt nekem.

A nap leszállt, elcsitul minden mozgás,

csak a madarak szállnak még haza.

Balkonomon gőgösen fütyörészek,

mert megtaláltam életem értelmét.

Orchidea

Orchidea udvaromon. Megtartja

jó illatát, amíg a szél kiszívja

kelyhéből. S akkor a magános

virág kitekint a gyomok közül.

Ki ragaszkodik útjához, eltéved:

őrizd meg eszedet, hogy célhoz érj.

Fordulj befelé. Hogyha lenyilaztál

minden madarat, dobd el íjadat.

Bordal

Vendég lakik testemben.

Kettőnk életmódja nem azonos egészen:

egyikünk mindig részeg,

a másik józan és rendkívül éber.

Ittasan bóbiskolva avagy ébren,

nagyokat szoktunk nevetni egymáson

s beszélgetünk, bár látom,

hogy nem ért engem, ahogy én sem értem.

Konvenció, illem, dicsőség, érdem:

ezek nagy marhaságok.

Légy közönyös, de kényes

és vesd meg a világot,

sajátítsd el a végső bölcsességet,

s ne törődj önmagaddal.

Figyelj ide, vén részeg:

ha haldoklik a nappal:
hozasd be, s gyújtsd meg szép lassan a mécset.

61

Az évszakok múlása

Reggelenként és alkonyat után

szerény házamban pihenek.

Kertemben virágok és gyógyfüvek.

Fák s bambuszok vetnek árnyékot rám,

széphangú lant hever az ágyamon,

félkancsó karcos bor az asztalon.

A császárok eltűntek nyomtalan:

én itt vagyok még, búsan s egyedül.

Részegségemet mentegetem

Hajam hull, bőröm ráncos,

a fogam kiesik.

Öt fiam van. Az írást

rühelli mindegyik.

Á-su most volt tizenhat:

lusta, mint a szamár.

Hszüán biflázik este

s másnap nem tudja már.

Jáng és Cuán, az ikrek

tizenkét évesek.

Egyik sem kapiskálja,

hogy mennyi kétszer egy.

Tung-cu, legkisebb sarjam,

nyolc lesz május hava

végén: őt nem érdekli

semmi, csak a zaba.

A Magas Ég így bánt el

velem. Csoda-e, hogy

kupámat teletöltöm,

s folyton kurjongatok?

TAO HUNG-CSING, A REMETE (V. század)

Válasz Kao császárnak,

mikor azt kérdeztette tőlem, miért élek a hegyek között és miféle vagyont szereztem

Miért élek a hegyek közt s mi hasznot hajt magányom?

Nem birtokolok mást, mint a bércen ülő felhőket.

Napestig nézem őket. Mélységesen sajnálom:

nem tudom felségednek becsomagolni őket.

62

FAN JÜN (?451–?503)

Búcsú egy jó baráttól

Ha keletnek, nyugatnak vitt utunk:

hányszor kísértük el a másikát

s búcsúztunk el itt egymástól, Lojáng

kapujában. Amíg fiatalok

voltunk, télen küldtek hivatalos

utakra. Hó esett, de nékünk

úgy tűnt, mint hogyha jázmin szirmai

szállonganának. Most, hogy öregek

lettünk, tavasszal utaztatnak csak,

mikor virul a jázmin, de nékünk már

olyan fehér s hideg, akár a hó.

NÉPDALOK (V–VI. század)

Szűzlány az éjszakában

Dobálom magam. Nem tudok aludni.

Ablakomban a hold kerek feje.

Olykor mint hogyha férfi szólna hozzám.

Mindig hangosan felelek: – „Gyere!”

A lány panasza

Alkonyat: átugrik a kerítésen

mosollyal arcán, virággal kezében.

Hajnal: kimegy, bevágja a kaput.

Hátra se fordul. Csak azért, mert éjjel

megkapott mindent, míg velem aludt.

Évszakok

Ősz

A szél befú az ablakon.

Az őszi hold kiváncsi:

bebámul a szobába,

ahol semmit se látni.

Mély csend. Aztán mocorgás.

A paplan alatt két test.

Vihogás. –„Megtaláltam!”

Hogy mit? Aligha kétes.

63

Tél

A téli szél úgy vág kint, mint az olló.

A dunyha alatt itt bent jó meleg van.

Most szemembe hull szeretőm haja.

Csípője hideg, de ágyéka forró,

oly forró, minta nyári éjszaka.

Tavasz

A fűzfáról friss ágakat törünk le,

madarak szólnak, pillangók keringnek.

Aztán lefekszünk a bokrok tövében

a kert végén és úgy beszélgetünk, hogy

egymás szájába nyomjuk nyelveinket.

Nyár

A takarót lerúgtuk.

A nyári éj oly fülledt!

Fordulj felém! Szolgálj ki!

Locsolj meg, hogy lehűljek!

64

Latin költészet

(Kr. e. I. század – Kr. u. IV. század)

65 66

CAIUS VALERIUS CATULLUS (Kr. e. ?84 – Kr. e. ?54)

Lesbiához (VII)

Azt kérded, Lesbiám, hány csókot várok tőled,

míg azt mondom: elég, elég, hadd abba már?

Annyi csókot, ahány homokszem fekszik együtt

a mítikus Battus király szent síremléke

és Juppiter Ammon sívai jóshelye

közt, Cyrenaica izzó sivatagjában;

ahány csillag lesi helyeslő hunyorgással

a titkos szeretők párzását csendes éjjel:

ha ennyi csókot adsz, mindet vad szenvedéllyel,

úgy ennyi csók elég lesz majd Catullusodnak,

mert az irigyeket íly sok csók megzavarja,

s a lepcses, pletykás nyelv megbénul számolásnál.

Ne járd, szegény Catullus… (VIII)

Ne járd, szegény Catullus, a bolondját.

Ami elveszett, elveszett, leírhasd.

Nemrég folyton reád sütött a napfény,

a lány karon fogott s vele mehettél,

szeretted, ahogy lányt még nem szerettek.

S hogy szórakoztatok ketten az ágyban!

Nem kérhettél olyat, mit nem adott meg.

A nap fénye valóban végigöntött.

Most nem kellesz többé. Te se kívánd őt.

Ne kérd, amit nem kapsz, ne keseredj el,

légy inkább érzéketlen, mint a szikla,

ne rimánkodj kegyeiért hiába!

Elmehetsz, széplány. Catullus megkövült.

Te szenvedsz, ha egyedül fekszel éjjel

és senki sem jön. Milyen életed lesz,

ha férfi nem vágyik rád? Ki mond szépnek?

Eldicsekedhetsz majd, hogy az enyém vagy?

Kit csókolsz? Kinek ajkát harapdálod?

Te meg, Catullus, viseld sorsodat.

Üzenet Lesbiának (XI)

Furius és Aurelius, két nagyon drága

barátom, kik velem jönnétek Indiába,

ha mennék – hol a Nagy Óceán vize harsog

s rázza a partot;
67

vagy a déli melegtől tunya arabokhoz,

a szittyákhoz, hol minden kölyök íjat hordoz,

s a tájra, melyet a Nílus önt el tavasszal

sárga iszappal;

vagy akár felmásznátok velem a kék Alpok

hágóira, hol Caesar oly vitézül harcolt,

és kísérnétek tovább a barbár britekhez,

kik zabot esznek;

ti, kik nem másztok le rólam, kikkel a végzet

összeláncolt, tőletek csupán egyet kérek:

hogy szaladjatok Lesbiához e kegyetlen

nyers üzenettel:

„Hallom, egyre üzekedsz a fiúkkal. Remélem,

hogy tizet is kikészítsz közülük minden éjjel,

mert nem tudsz már szeretni, s nem maradt, csak tátott

nagy bujaságod.

Ne várd, hogy újra kezdjük. Elpusztultál, nem vagy.

Nem én, te ölted meg szerelmünket. Elhervadt,

mint vadvirág, melyet az út szélére dobtak

és letapostak.”

Fabullusom, remekül vacsorázhatsz… (XIII)

Fabullusom, remekül vacsorázhatsz

nálam, ha isteneink így akarják,

néhány napon belül, feltéve, hogy

ételt-italt hozol magaddal, tréfát,

jókedvet és desszertnek egy leányt.

Ily körülmények közt nagy vacsorával

láthatlak, mert Catullusod erszénye

pókhálós lett. Viszonzásul a kéj

párlatát adom néked hegyikristály

fiolában, mit szeretőm kapott

Vénusztól. Csak egyszer szagolj bele,

s mindjárt kérlelni kezded majd kegyes

isteneinket, hogy szemöldöködtől

le sarkadik egyetlen orr lehess.

Töredék (XIV–A)

Ti, kik majd egyszer, messze az időben

ügyetlen verseimet olvassátok

s nem borzadtok meg tőlem…

68

Aureliushoz (XV)

Aurelius, most búcsút veszek tőled,

de egy kéréssel járulok eléd:

ha van valami, amit szentnek ismersz,

úgy fogadd meg barátságunkra, hogy

ujjal sem nyúlsz majd fiúszeretőmhöz.

A nagyvilágtól nem kell ijedeznem:

az emberek járnak-kelnek az utcán,

ki-ki a maga dolgával törődik;

csak tőled, s nagy farkadtól féltem őt.

Hány szép meg csúnya kölyköt rontottál meg!

Csináld vígan mindegyikkel, házadban

és házon kívül, ahogy kedved tartja,

de őt egyedül kíméld meg, könyörgöm.

Ámha esztelen szenvedélyed mégis

magával ragad, reszkess: hazaérek

egy nap s megszenvedsz aljasságodért:

nyakadhoz kötöm térded s fenekedbe

tormát meg sós heringeket tömök.

A veronaiakhoz (XVII)

Rozoga, rosszul ácsolt hídja van Veronának,

hol táncolni szeretne ünnepnapon a nép,

de fél: a másodkézből vásárolt deszka korhad,

és mocsárba szakadhat az ócska szerkezet.

Épüljön s legyen erős az új híd, bakugrásra

s táncra alkalmas, járják a csürdöngölőt rajta

Mars papjai, és hadd hogy nevessek egy nagyot!

Mert él egy polgártársam itt és szívesen látnám,

hogyan röpítik egy nap – persze fejjel előre –

oda, hol legnyálasabb s legbüdösebb a láp.

A férfiúnak nincsen annyi sütnivalója,

mint kétéves kisdednek, kit még papája ringat.

Egy lányt vett feleségül, kedvest, virágzó szépet,

érzékenyt és gyengédet, kire vigyázni kéne

és mint a ritka kincset, dugdosni más elől,

de nem! Csak hagyja, játsszék mással vagy önmagával

kedve szerint, miközben ő lomhán elnyúlik

ágyában, mint árokban a levágott, vizes rönk.

E dög csak annyit eszmél, mintha semmi se lenne,

nem hall, nem lát, nem érez, nem tudja, hogy mi van,

hogy él-e, vagy sem, azt sem képes megmondani.

Ezt a fickót szeretném belevágni a lápba,

hátha letargiáját végül levetkezi,

s közönyös, bamba énjét a láp sarában hagyja,

mint patkóját az öszvér a ragacsos agyagban.

69

Oly lágy vagy… (XXV)

Oly lágy vagy, mint a házinyúl, Thallus, vagy mint a tollpihe,

puha, mint újszülött füle vagy a vénember pénisze,

s a pókháló e péniszen – gyors, mint a leggyorsabb huzat,

mohóbb, mint az éhes sirály, mert lopós fürdőskurva vagy,

kedves fiam! Egyet szundít a kabinos, s te már viszed

köpenyemet s remek spanyol vászontörülközőimet.

És hogy prédádat dugdosod? Dehogy! Barátaid között

hencegsz vele, mint hogyha ez volna atyai örököd.

Ejtsd ki ragacsos ujjaid közül, szállítsd vissza nekem

tulajdonom. Mert hogyha nem: korbácsot fogok s szétverem

szarvasbőr hátadat s aztán kegyetlenül megnyergelem

még egyszer, s úgy táncoltatom, dobálom, rázom meztelen

hátuljadat, mint kis hajót roppant orkán a tengeren.

Könyörgök néked… (XXXII)

Könyörgök néked, Ipsithilla, drága,

boldogságom, vágyaim netovábbja:

hívj magadhoz most délután, azonnal,

ha szabad vagy és intézkedj, szerelmem,

hogy ágyadnál férfiba ne botoljak,

és házon kívül se akadjon sürgős

dolgod, de aprólékosan tervezd meg

kilenc jó numeránkat egy menetben,

szünet nélkül. Én már megebédeltem,

ágyamon döglök, válaszodat várom.

Farkam épp most fúrt lyukat tunikámon.

A vetélytársakhoz (XXXVII)

Fiúk, kik e kocsmának cégérzett bordélyházban

lebzseltek, Castor s Pollux templomától kilenc

sarokra, hol négyesben másztok rá minden nőre –

mondjátok: azt hiszitek, hogy más ember herélt,

és fasszal a természet csak titeket szerelt fel?

Míg egy rakáson ültök s isztok, nem féltek-e,

hogy hasra kényszerítlek benneteket a lócán

és megfúrom hátulról mind a huszatokat?

Nagy kedvem támadt szörnyű trágárságokat írni,

s viperákat rajzolni rossz csapszéktek falán,

mert Lesbia, a drága, kit oly nagyon szerettem,

ahogy fiatalember lányt még nem szeretett,

s akiért annyi harcot vívtam, elhagyott engem,

s most veletek tanyázik, nagypénzű taknyosok,

hosszú hajú csibészek, átkozott aranyifjak,

70

kik oly jól szórakoztok s üzekedtek vele,

kivált bandátok feje, Egnatius, kinek csak

szakálla szép – különben vigyorgó keltibér,

ki reggelente, honi hispán szokást követve

vizelettel pucolja zöld rozmárfogait.

Cornificiushoz (XXXVIII)
Jaj, Cornificius, Catullusodnak

bánata nagy, de panaszom nem használ.

Most is nagyon rossz, még rosszabb lesz holnap.

Nemrég jöttél, szerettél, símogattál.

Nem jössz. Haragszom rád. Mást vártam tőled.

Vígasztald meg egy odavetett, könnyed,

gyengéd kis verssel fiúszeretődet,

s porzó helyett hints rá két apró könnyet.

Acme és Septimius (XLV)

Septimius, Acméjével ölében

így szólt Acméhez: – „Szeretlek, szivem,

reménytelenül, észbontón, veszettül

és forró fejjel úgy, mint senki sem.

S ha most hazudnék, akkor Libyába

vessenek ki, egy mérges, zöld szemű

oroszlán elé, ki nyomban megöl.”

Mire Ámor, helyeslése jeléül

tüsszentett jobbról, aztán balfelől.

Ekkor Acme hátrafordult fejével,

s mihelyt tűzpiros ajkát végighúzta

a fiú rezgő szempilláin, így szólt:

– „Esküszöm, életem, Septimiuska,

hogy mióta a kisistent szolgáljuk,

egész testemben a vágy tüze éget,

és boldog fejem a gyönyörtől szédül.”

Mire Ámor, előbb jobbról, majd balról

rátüsszentett, helyeslése jeléül.

Íly kedvező ómenektől kísérve,

bár felveri kettőjüket az ínség,

Septimius jobban kívánja Acmét,

mint Szíria s Egyiptom minden kincsét,

és Acme minden élvezetet megkap,

mi ágyon kívül s ágyban megterem.

Ki hinné, hogy akad ilyen boldog pár

és hogy ily kezes lett a szerelem?

71

Ciceróhoz (XLIX)

Rómának nálad nagyobb szónoka

még nem született, Marcus Tullius,

nem született, nincs és nem lesz soha.

Catullus, a pocsék, semmire jó

versfaragó most felköszönt; Catullus,

ki poétának oly csapnivaló,

mint te vagy nagy szónoknak, Cicero.

Sorok Liciniushoz (L)

Oly roppant kellemes volt veled tegnap

Licinius! Kézirataimat

böngésztük, aztán mókás versikéket

szereztünk több modern mérték szerint,

bort ittunk, tréfálkoztunk és nevettünk.

Úgy elbűvöltél pezsgő szellemeddel

és bájos lényeddel, Licinius,

hogy hazamenet nem kívántam többé

ételt-italt; téged kívántalak.

Békés álom se szállt le homlokomra,

itt forgolódtam nyughatatlanul

párnáimon; a napkeltére vártam,

hogy lássalak s beszélhessek veled.

Később, a fáradtságtól kimerülten

és félig öntudatlanul, e verset

írtam. Ebből érted keservemet.

Most megalázom magamat előtted

s könyörgök néked. Ne űzz el magadtól,

ne játszd a gőgös ifjurat. Vigyázz:

szeszélyes istennő a Nemezis,

kitolt velem. Kitolhat veled is.

Töredék Caesarhoz (LIV–A)

Most megpukkadsz, ha elolvasod bátor

soraimat, dicsőséges diktátor…

Kuncogj, mert elmondom… (LVI)

Kuncogj, mert elmondom, hogy milyen furcsa

dolog történt velem minap, barátom,

séta közben: ici-pici fiúcskát

láttam lovagolni egy pöttöm lányon.

Kuncogj, Cato! Mert leguggoltam nyomban,

s merev dárdámat – bocsásson meg Ámor! –

a kamaszkölyök alfelébe nyomtam.

72

Caesar és Mamurra ellen (LVII)

E két passzív buzi jól összeillik:

Caesar kisasszony s Mamurra húgunk.

Az egyik hölgyet Róma szülte nékünk,

a másikat Formia. Szennyüket

nem mossa el víz, zápor, tengerár.

Paráznaságban mester mind a kettő:

egy ágyon adják bérbe farukat,

szopásban is kiválók. Máskülönben

az utcalányok konkurensei.

E két buzi pompásan összeillik.

Caeliushoz (LVIII)

Hallottad-e, hogy Lesbia, a drága,

kit mindenkinél különbnek tartottam

– magamnál is –, Catullus Lesbiája

most úton-útfélen római gazdag

úrfiak farkát feji térden állva?

Engem akar férjnek… (LXX)

Engem akar férjnek, más senkit, mondja szerelmem,

még ha kezére Zeüsz tartana joggal igényt.

Így ő, ám mit a nő suttog párnás, puha ágyban

azt a futó szélbe s csacska vizekbe jegyezd.

Mondjad… (LXXXI)

Mondjad, Róma ezernyi szép fiatalja közül neked nem kell

senki, Iuventius, épp csak e holthalovány, nekibúsult

és beteges jövevény a pisaurusi bolhatanyáról?

Ezt öleled, ezzel nyalakodsz, mikor én oly rettenetesen

sóvárgok fiútested és ágyad meghitt melegére?

Nem veszed észre, milyen természetellenes ez?

Gyűlölöm és szeretem (LXXXV)

Gyűlölöm és szeretem. De miért szeretem, ha e kettős

gyűlölet és szerelem átka keresztre feszít?

73

Caesarhoz (XCIII)

Nem keresem kegyedet, Caesar. Mit is érdekel engem,

hogy szőröd fejeden szőke-e vagy fekete?

Aufilenusba szerelmes… (C)

Aufilenusba szerelmes Coelius – Aufilenába

Quintius. Ős Veronánk dísze-virága e négy.

Aufilenus s húga és ez a két gyönyörű fiatal – de

kit szeretek jobban? Coeliusom, te vagy az.

Mert amikor nemrég érted gyúlt lángra a lelkem,

izzó csípőmre fontad erős karodat.

Úgy, mint én veled: élj a fiúval boldogan – adjon

nem szűnő örömet néktek a vágy s a gyönyör.

Számtalan országon… (CI)

Számtalan országon, sok tengeren át ideértem

sírodhoz, bátyám, és mit az ősi szokás

elrendelt, hozom íme a mézet, a bort, a virágot

és megszólítlak, bárha hiába teszem:

néma porod nem hallja beszédem, mert a bitang sors

elvitt, testvérem, gyorsan, igaztalanul.

Léttelen árnyékod vegye tőlem most e szokásos

bús adományt, amelyet sírodon elhelyezek:

könnyeim árja locsolta. Nehéz, testvérem, e búcsú.

Nem látlak többé. Áldja az ég nevedet!

Árverésen (CVI)

A kikiáltó mellett szép kamasz áll; tenyeremben

tartom a pénzt, hátha őt is elárverezik.

Légy öngyilkos, Catullus… (LII)

Légy öngyilkos, Catullus, vagy nem volt még elég?

Nonius bársonyszékben dagasztja alfelét,

Vatinius, a konzul, száz esküt megszegett.

Légy öngyilkos, Catullus. Nem volt még eleged?

74

CAIUS CILNIUS MAECENAS (Kr. e. 70–Kr. e. 8)

Töredék

…fejem kopasz, lábam remegve lépked,

hasam, hátam púpos, térdem, fogam laza,

de még így is nagyon jó, mert élet, édes élet…

QUINTUS HORATIUS FLACCUS (Kr. e. 65–Kr. e. 8)

Mondd, melyik illatozott…

(Carmina I, 5)

Mondd, melyik illatozottfürtű, nyurga fiú

tart most karjai közt,Pyrrha, a rózsalugas

mélyén? Szólj, kire bíztad– bár ideiglenesen –

pánttal hátracsatolt

fényes aranyhajadat?Jaj neki! Holnap majd

szidja az isteneketmeg hamis esküidet,

mert a gyönyör sugaras,ünnepi tengere néki

hirtelen elfeketült.

Most még azt hiszi, hogytested színaranya

mindig övé lesz, őtilleti csak – a bolond!

A szerelem vize álnok,pórul jár, ki ezüstös

tükrén messze evez;

s mint a hajós, ki a sósmélyből megmenekedve

Neptun istennek felajánljatört evezőjét

s ázott vackait: ígyén is rég befejeztem

kéjutazásaimat.

Ne tudakold…

(Carmina I, 11)

Ne tudakold, tiltva van ez,Leuconoé, míly véget

szántak nekeds nekem az istenségek.

A perzsa asztrológusokbeszédére ne hallgass,

tűrd, ami jön:számításaik csalnak;

hogy Juppiter sok éven átgondoskodik még rólad

vagy e teletrendelte utolsónak:

nem sejthető. A tenger zúg.Szűrd le a bort. Az élet

rövid. Nem adhelyet hosszú reménynek:

elszáll a perc. Nincsen, csakjelen idő e földön.

Gyümölcseitszakítsd le mind és rögtön.

75

Lydia, hogyha Telephus…

(Carmina I, 13)

Lydia, hogyha Telephus

rózsapiros, síma nyakát dicséred

s karját, „oly szép viaszfehér”

epém fölforr, elönt a pulykaméreg,

a féltékenységtől eszem

elhágy, mellemben megborzong a lélek,

szeretném elbőgni magam,

miközben bélcsavarodástól félek –

vagy ha meglátom részeg

dühe nyomát, amikor késsel vagdos

vállad selymes havába, vagy

arcon harap e bestiális taknyos:

iszonyodom. – De hallgass rám,

hiszen hamar elkerget majd a drága,

miután így bánt teveled,

kit a Szerelem mártott nektárjába:

s akkor milyen boldog lehetnél

egy férfival, ki tőled meg nem válik,

sosem vitázik, csak szeret

és meghitt társad marad mindhalálig.

A jó ember…

(Carmina I. 22)
A jó ember, ki tisztán él e világon

sértetlenül sétálgathat akárhol;

nem kell, hogy tőrt övezzen fel és zordon

hajítódárdát hordjon,

sem mérgezett nyilakat a tegezben,

ha az izzó Szaharán megy keresztbe,

a Kaukázusra hág fel, vagy a hindu

Hydaspes mellé indul.

Bizonyíték: minap túlmentem telkem

mezsgyéjén s Lalagéról énekeltem,

mikor roppant farkas jött velem szemben,

de én ránéztem, s menten

eliszkolt, holott nincs ily ordas párja

sehol, s a föld, amely szárazdajkája

e szörnyeknek, Numídia homokján

sem fut különb oroszlán.

76

Száműzhetsz – s lakjak élettelen tájon,

hol a zöld dicsfény nem újul a fákon,

mert nincsenek fák és a lucskos égből

örökös esőzés dől,

vagy délen, hol kohó a lapos térség,

ott sem dalolnám, csak Lalage báját,

Lalage lányos, pimasz nevetését,

édes lotyogását.

Ne búslakodj, Tibullus…

(Carmina I, 33)

Ne búslakodj, Tibullus; az elégikus témát

hagyd el. Mért savanyítson be mézédes Glycerád?

Ne kérdezgesd: „Mért csal meg?”, ha már egy sihederrel

pótolt – alig huszonnyolc esztendős öregembert!

Ez a sors. A szép frufrus Lycoris beleesett

Cyrusba, ki a maga részéről más lányt szeret,

Pholoét, aki viszont nagyhangon leszegezte:

– „Ha az őzike ordas farkassal szeretkezne,

én még akkor sem fekszem e sült paraszttal ágyba.”

Mert ilyen Aphrodité, ki összeboronálja

az össze nem illőket, s kuncog a maga álnok

módján, ha egyikük sem bírja a kettős jármot.

Tudom ezt. Mikor szebb lány tűnt fel a szemhatáron,

hűségem visszatartott, mert rabnő volt a párom,

bár verekedett velem – mint tengeri vihar

verekszik Calabria parti szikláival.

Most, mikor templomodat…

(Carmina I, 31)

Most, mikor templomodat szenteltük, Apollo,

s oltárodra bort öntöttünk serlegeinkből –

mely kegyet, mily adományt kívánjon tőled a költő?

Nem roppant terméshozamot, aminőért

szárd nagybirtokosok könyörögnek cifra imákban,

nem népes csordát Calabria dús legelőin,

nem nagy ékköveket s aranyat a messze keletről,

nem zsíros televényt a Liris aluszékony, zöld vize mellett.

77

Mindnek jussa szerint. Hadd vágja Calena polgára

vissza a szőlővesszőt. Ücsörögjön pénzesládáján a kalmár

s hörbölje kristálypoharából a bort, amelyet

a sydoniak verejtékéből sajtolt ki magának –

isteneink ezeket szeretik. Évente háromszor

kelnek a tengeren át, s úszás nélkül megúsznak

minden vihart, míg én beérem endíviával

s rebarbarával, melyért bendőm szokott könyörögni.

Mi kell nékem, Apollo, fiatal istenségem?

Egyensúly és egészség, világos gondolat,

méltóságteljes, stílusos öregség,

meg hogy végig erősen foghassam lantomat.

Lelki nyugalmadat…

(Carmina II, 3)
Lelki nyugalmadat tartsd meg a bajban,

ámha szerencse kísér utadon, ne nagyon

hencegj vele, hogy te lennél a kegyence:

figyelj e tanácsra, Delliusom,

mert ha nem tartod az ünnepeket, s ha

egy életen át nyavalyogsz, vagy akár

erdei réten elfekve szippantod a legjobb

falernumi óbort: elér a halál;

s mért esküszik össze a nyárfa ezüstje

s a luc teteje, hogy árnyuk alatt

ülhessünk? És szűk medrében csavarodva

kinek zubog, zúg és zeng a patak?

Nincs messze már búcsúd a római háztól,

sem szép nyaralódtól a szőke-vörös

Tiberis mentén és kincseskamrádtól,

mit elherdál a silány örökös.

Légy ősi királyok utóda, kit felver

a pénz s a tekintély; kéregető,

ki a szabad ég alatt hal meg: mennünk kell,

egyre megy, hogy ki az: én, te vagy ő.

Csorda vagyunk, lefelé hessegetnek,

fekete urnából húzzák a setét

cserepet mindnek; vár Kháron az éjben

s odalent a végtelen számüzetés.

78

Még nem tudja…

(Carmina II, 5)

Még nem tudja a házasság igáját

hordozni Lalage; gyermeteg melle

is gyenge hozzá, hogy a rája ugró

férfi bikányi terhét elviselje.

A zöld mezőt imádja egyelőre,

ott ugrándozik, s ha a nap hevével

ellankasztotta, szittyó, sás meg nád közt

mezítlenül lubickol a sekélyben

a kisborjakkal. Az ily fejletlen test

nem nagy öröm. Türtőztesd szenvedélyed.

Jön a bíbor nyár és a savanyú

szőlőszemekbe cseppenti a mézet.

A vágy úrrá lesz rajta is; nem ismer

szégyent, szemérmet; ő lesz, ki megkerget

és magához von. Te vénülsz, ő szépül

és unszol majd, hogy gyakrabban szeressed.

Várj még vele. Vígasztalódj eladdig

Chlorisszal. Oly szép! Nyakszirtje fehérebb,

mint a tenger tajtékja holdvilágnál.

Az illanó Pholoét el nem éred,

de Gygest, a Cnidusból hozzánk átjött

hosszú hajú, lányos kamaszt aránylag

könnyen kapod meg. Ő egyformán pompás,

ha fiúnak használod, ha leánynak.

Nem veszed észre…

(Carmina III, 20)

Nem veszed észre, mily nagy veszélyt hoztál fejedre

Pyrrhus, mikor – mintha csak oroszlán kölyke lenne –

idegenben portyázol, hogy fiúszeretőjét

elorozzad egy lánytól?

Az ifjak sűrűjén át – feldúlt nőstényoroszlán –

csörtetve jön a leány, szeme villámlik, körmét

mutatja: készen álltok a klasszikus párharchoz:

kié legyen Nearchus?

Eközben ő, aki e vetélkedés bírája

meg oka, s egy személyben a győzedelmi pálma,

odébb sétál a fényben s felvillantja mezítlen

testét, mint márvány isten.

A közönyös Nearchus! Előre tolja combját.

Szellő hűsíti vállát. Tarkóján haja mézes

függöny. Unottan várja, hogy megerőszakolják,

mint egykor Ganymedest.

79

Új harc vár rám…

(Carmina IV, 1)

Új harc vár rám, Vénusz, hosszú

béke után? Úrnőm, kímélj meg engem.

Más vagyok már, mint mikor a jó

Cinara volt királynői szerelmem.

Ötven év nyomja vállamat,

ne kívánj a rozzant gebétől vágtát;

oda menj, hol az ifjúság

imával szólíts izgatottan vár rád.

Rendeld a hattyúk fogatát,

hogy vigyenek Paulus Maximus házához,

s ha egy bíborvörös szívet

kívánsz, mely hű hozzád és néked áldoz:

válaszd ki őt, mert fiatal

s nemeslelkű, nevezd ki vezérednek,

ő lángra tudja gyújtani

s elviszi mindenhová a szerelmet –

s ha segíted, hogy diadalt

arasson valamennyi vetélytársán:

villájában az albáni

hegyek között felállíttatja márvány

képmásodat. Tömjénillat

kering majd ott – közismert, hogy imádod –,

lantokat, pásztorsípokat

hallgathatsz; napkeltétől fiúk, lányok

énekelnek himnuszokat

hozzád, s nézheted, hogy mezítlen lábak

a táncot olyan sebesen

ropják, mintha fehéren izzanának.

Ami engem illet, már nem

vágyom, hogy nővel vagy fiúval háljak

és dőzsöljek, koszorúval

homlokomon. Nem értem, hogy kiszáradt

orcámon mégis mért csorog

könnyem, Ligurinus, mikor megleslek,

s noha beszédben oly verzált

vagyok, egyszeriben dadogni kezdek.

Éjjel, álmomban, karjaim

közt tartalak és a Mars-mezőn téged

űzlek, a Tiberisben mögötted

úszom, habár tudom, hogy el nem érlek.

80

Tűnik a hó a mezőn…

(Carmina, IV, 7)

Tűnik a hó a mezőn, kivirulnak a réti füvecskék,

sarjad a fák haja is,

változtatja színét a világ; megapadt és visszahanyatlik

partja közé a folyó;

mélyen az erdőben ruha nélkül táncol a három

Grácia; lágy az idő.

Mégse felejtsd a halált !Illan az élet; a percek

éveidet feleszik;

most a zefír enyeleg, holnapra a nyár dübörög majd

forró lábaival,

almás puttonyait kiteríti az ősz s azután már

itt a nyakunkon a tél.

Fenn a magasban a hold kerek arca csak egyre megújul,

ám, ha te térsz meg oda,

hol szüleid meg az ősök nyugszanak: árnyalak, omló

por leszel és soha más.

Kérdéses, vajon adnak-e néked az égi hatalmak

még egy kurta napot –

élvezd hát, ami van, mert ezt már kapzsi utódod

tőled nem veszi el.

S hogyha elér a halál és Mínosz, az isteni bíró

kézbe kapott s elítélt:

hidd meg, sem rang, sem jótett, sem szép szavaid nem

hoznak vissza ide.

Jaj, fiam, te kegyetlen…

(Carmina IV, 10)

Jaj, fiam, te kegyetlen,

vad szépséged megszédít, hogyha nézlek,

bár közelít a reggel,

mely letöri majd öntelt nyegleséged,

Ligurinus, meg gőgöd,

ha tükörbe pillantasz és megrettent,

hogy arcodon, mely szebb volt

a legszebb rózsánál a rózsakertben

és rózsásabb – hogy arcodon

szakállad csúf borostái kinőttek,

(rémes napod lesz!) s nincsen

hatalmadban, hogy eltüntessed őket,

semhogy visszavarázsold

kamasz-szépségedet s mosolyod trágár

báját, mely felizgatott

mindünket, míg vihogva odább álltál.

81

Így nézed majd tükrödben

egy reggelen szakálladat kegyetlen

tüskéivel. – „Jaj” – suttogod –,

„Jaj nékem százszor, jaj nékem ezerszer.

Tegnap fiatal voltam,

de mit ért szépségem, mellyel nem éltem?

Végül megokosodtam,

ám szépség nélkül mit kezdek az ésszel?”

ALBIUS TIBULLUS (Kr. e. ?55 – Kr. e. ?19)

A béke-elégia

Akárki volt – az első kard kovácsa

ezer s ezerszer átkozott legyen!

Ezer s ezerszer legyen átkozott,

mert annyi kínt hozott e vak világra,

s részeg kocsisként fűzte derekára

a harci mének véres gyeplejét!

De nem; nem ő a vétkes, ki csupán

a vadállatra fogta fegyverét, míg

mi tébolyunkban öntestünkre fentük

kardunk vasát. Az átkozott arany

kísérte Mars csatáit; drága béke

borult a földre, míg nem álltak bástyák,

erődítmények, várak és közös

földet szántottak jámbor őseink!

Rosszkor születtem. Éhes háborúk

lesnek reám, maholnap menni kell

a harcmezőre, hogy ott ellenségem

reám találjon, aki már tegzében

hordja nyilát, melyet szívembe szánt!

Segítsetek, nagy istenek! Mezítláb

imádkoztam hozzátok, még gyerek,

s meghallottátok mindig az imát!

Te sem nehezteltél, mert durva fából

vésték, Zeüsz, szakállas arcodat

s szegény szentélyben álltál, hol egy fürt

szőlő meg búza volt az áldozat

oltárodon, s az ember, ha kérését

teljesítetted, maga hozta néked

a szent kalácsot és mögötte jött

leánykája, mézzel a tölgykupában.

Milyen őrültség harctéren keresni

a pusztulást! Úgyis itt leskelődik

szüntelenül s mezítláb jön felénk!

82

Nincsenek szép mezőföldek, jól ápolt

szőlők az Alvilágban; Cerberus

üvölt ott és üres szemgödrű árnyak

hurcolják lángpörzsölte hajukat.

Mily boldog ő, ki hű családi körben

várja az élet lassú alkonyát!

Fiával jár a réteken, az asszony

fürdővizet hoz néki, ha megfáradt –

ily vénséget adj nékem, Zeüsz-isten,

hogy fehér hajjal idézzem a múltat.

Ápoljuk földjeinket, mert a béke

terem csak mustot; hadd töltsön fiának

bort a kancsóból atyja, hadd ragyogjon

az ekevas s marja rozsda a kardot!

PHAEDRUS (Kr. e. ?15 – Kr. u. ?55)

A farkas meg a bárány

Azonos szomj vezette a farkast meg a bárányt

a patakhoz. Az ordas feljebb állt, a bárányka

lejjebb. A rablót szörnyű falánkság ingerelte

s a vérengzéshez okot keresett. – „Berondítod

ivóvizemet” – mondta. Mire a gyapjas állat

szelíden: – „Farkas uram, a víz felőled folyik

le hozzám. Nem verhettem fel az iszapot nálad.”

Fortyogott az igazság erejétől a farkas:

– „Hat hónappal ezelőtt megrágalmaztál engem.”

– „Négy hónapja születtem.” – „Úgy? Úgy? Akkor apádé

a rossz nyelv” – így a farkas, és széttépi a bárányt.

E tanmese az olyan gonoszakra íródott,

akik koholt vádakkal ölik meg az ártatlant.

PETRONIUS ARBITER (?25–66)

Durva a coitus…

Durva a coitus,izzadt brutalitás,

kurta görcs a gyönyör,undorodás követi.

Fond rám karjaidat,légy csendes, ne mozogj

– lármás párzástólelriad a szerelem –,

s kezdjük az eszményiszűzi szeretkezést,

csókoljuk – ez elég –egymást meztelenül,

csókoljunk hosszankönnyedén és elegánsan.

Boldogság lüktetbennünk s nem szünetel.

Túl ne szaladj a határon.Így maradunk örökké.

83

Tenger, tengerpart…

Tenger, tengerpart, gyönyörű vagy; s mily öröm újra

járnom e tájékon, melyhez a vágy heve hív!

Fiatalon hányszor csavarogtam e lágyvizű parton,

s hívtam a nimfákat: jöjjenek úszni velem.

Itt van a friss forrás és ott az öböl meg az algák,

s itt, a bozótban várt annyi sok földi gyönyör.

Életem édes volt, s ha netán fordulna szerencsém:

el sohasem veheti azt, mit a múlt megadott.

MARCUS VALERIUS MARTIALIS (?40–104)

A szenátor szónokol

Kendődet, ha beszélsz, féltett és drága füledre

mért tekered, Zoilus? A mi fülünkre tekerd.

Legyen néked könnyű a föld

Jó atyafik, minek is teszitek le a sírba a zsellért?

Bármi legyen, neki nem lesz soha könnyű e föld.

Nero Thermáiban

Mi jó e víz! Mily langyos és üde!

Mit szólsz Neróhoz? Tüzei még égnek.

Kérdem tőled: van-e a teremtésnek

a zsarnokoknál károsabb rühe?

Lepje be sírjukat a rét füve,

legyen nevük átkozott földön s égben!

Pusztuljanak mind! Ám sokáig éljen

a tirannusok építő-dühe!

HADRIANUS CSÁSZÁR (76–138)

Búcsúja lelkétől

Lengécske lelkecske, te drága,

testemnek vendége és társa,

hideg vagy és dermedt és sápadt,

elmégy most a messze országba

s többé nem mókázunk egymással.

84

DECIMUS IUNIUS IUVENALIS (60–140)

Az első szatírából

… itt vagyok én, aki jól kitanultam a rhétor

csínjeit és régóta nem ültem az oskola padján,

s úgy hiszem: ostoba, balga kímélet lenne, ha épp most

szánnám a papirost, amikor sok firka emészti –

megfogadom ma tehát, hogy ezentúl zöldes epébe

mártom a tollat, akár ama régi, aruncai mester,

s hogyha szavamra figyeltek, elértitek, hogy ma, midőn az

asszony férje helyett a heréltet várja az ágyán,

s ezrek előtt mutogatja a cirkuszban buja mellét,

most, mikor ő lett bankár, ő, a sehonnai senki,

ő, aki borbélyként kaparászta szakállamat ifjan;

most, hogy az ünnepeken a nagyok besúgói feszítnek,

s jöttment rabszolgák járnak bíborköpenyegben;

most, hogy az újgazdag, dőzsölve, nyaranta pehelynyi

gyűrűje súlyától is izzadozik – lehetetlen

volna nem írni szatírát…

DECIMUS MAGNUS AUSONIUS (?310–395)

A bánat erdejében

Mentek a mély erdőn a bizonytalan, alkonyi fényben,

bokrok kontya alatt meg a réten, nagyfejű mák közt,

holdtalan éjeken át, hullámtalan árú folyóknál

s partfokokon, hol bús soraikkal szótlanul álltak

holt kamaszok s fejedelmi nevek viselői: virágok.

85 86

Hindu költészet

(III–XVIII. század)

87 88

ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ

Az őzsuta szeme

Az őz egy szikla tetejénáll, az őzsuta messzirőlfigyeli,

szemében a vágys a melankólia vegyül,

ezt látja a vadász, amígott ül lesben, eszébe juthalott

felesége szemes elejti íját s nyilait.

A kaland kezdete

A fiatalasszony kijönházából és a szerzetesfacsészéjébe

rizst helyez

egymással szemtől szembe ígyállnak: a koldulóbarátmint

illik, lesüti szemét,

nem eszik és afiatalasszony szép köldökébe nézmereven,

miközben a nő

a még kamaszos szerzetesfehérholdarcát figyeli:így lesik

egymást, mialatt

a szarkák megeszik a rizst,és elcsórják a kanalat.

Emlék

Fiatalon,idő előtthalt meg; mondják:jobb így, mikor

élete csakrövid kaland,

de emlékebarátaiszívében úgyrezeg továbbsokáig,

minta nagyharang.

Ártatlan állatok

A keselyű a tornyoktetőin ül s hullákatzabál fel, ámde

mégsevádold emberöléssel.

A kócsag áll a tóban:szűzies szent aszkéta –látod, hogyan

ficánkola hal nyelőcsövében?

AMARU (?VII. század)

A papagáj

A leány hajnaligbesurranószeretőjével

élvezett

csupán a papagájhallotta megszavukat s a

nyögéseket,

de a gonosz madármost délelőtta tíztagú család

előtt

rikácsolja: „szívem,milyen kemény,szívem milyen

kemény neked.”

89

A férfi nem jött

A férfi nem jött,vágyam hasogat,szekér halad el

ablakom alatt,

kerékagy,áldottlyuk,hogy irigyelleka tengely

mindig állés mindig mozog benned.

Gyönyör

Ott álltunk, átöleltem derekát,és mellét mellemmel laposra nyomtam,

nem téptem le ruháját, mert magátólsiklott le combján bokája köré,

ne bánts, kímélj meg, ne marcangolj,ó, jaj nekem, milyen nagyon jó,

még, még te drága, még, aztán alighallottam, hogy azt suttogja: szerelmem

most hallgat, alszik, hová lett?Eltűnt, meghalt, felolvadt bennem.

A nő ellenáll

Míg szájával számhoz közelített,elnéztem,s konokul

bámultam a padlóra,

fülem nem akarta meghallani,de édes szavaiölemben

bizseregtek,

és elpirultam,izzadt arcomattenyerembe zártam,

tehetek-e róla,

hogy szemérmem virága magátólfeslett ki néki,mint

bimbójából a rózsa?

A feleség panasza

Nagyon szerettük egymástegy test voltunk s egy lélek

mért nem mondtam nemetmért lettem feleséged

mikor arcodba nézeknem ismerek reád

szívem akár a kőcsak gyűlöletem éltet.

A régi szerető látogatni jön

Nem csapta be az ajtótnem szidta hűtlenségétnem

emelte fel hangjátmég el sem fordult tőle

úgy szólt hozzá mint bármelyközömbös ismerőshöz

pedig ez volt legelsőés legszebb szeretője.

90

Fiútestvérek
Míg szüleik aludtaka fiúk felfedeztékaz ágyban egymás testét

mint ezüst gyümölcsnedvetszívták a másikábóla harmatot; fogukat

vacogtatta a mámor;most reggelinél ülnekszüleik és a lányok

közt s arra gondolnak, hogyéjszaka mennyi újatpróbálnak majd egymáson

nem mernek összenéznipedig nagyon kívánjákezért inkább a rézsűt

nézik a ház előtt mega pávákat a kertbencsészéjükben a kását

mert attól félnek:másként mindjárt feltör belőlükduhaj, vad nevetésük.

ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ

Kamaszfiú és az asszony

A fiú fekszik, a nő melléje ülaz ágyra:oly jó a

beszélgetés

ölelkezés előtt,a szép szavak,miktől az asszony

lelke felderül,

nem csak a szokványos birkózás ésa monoton izzadt

vajköpülés

két láb között,de a taknyos kölyökelaludt már,

felkelthetetlenül.

BHARTRIHARI (?VII. század)

Körtánc

Vágyam majdhogy megölaz asszonyért,akiügyet sem vet reám,

hanem egy férfiértbolondul,ki viszontegy szép fiút imád,

amíg a fiúnakaz a lány kellene,aki engem szeret

s aki nem érdekel –

hogy a fészkes feneenné meg az asszonyt,a férfit,a fiút,

a lányt,ezt az egészföldet, a szerelmet,de elsősorban engem.

Kiábrándulás

Te voltál én, én voltam te –

boldogan éltünk, de ahogy

múlt az idő, kettőnk között

elszakadt valami. Ma már

te: te vagy és én: én vagyok.

91

A párzás átka

Nézd ezt a vén kehes kutyát,

foghíjas már, hátsó lábára sánta,

a szőre hull, csipás, ugatni sem

tud, csak nyüszít, félvak, csorog a nyála,

csupa fekély, csontja kiáll, testébe,

ha jár ugyan, csak hálni jár a pára,

s ez a nyomorult roncs is egyre tűzbe

jön, s lógó lepcses nyelvével szukája

után biceg. Így űzi ostorával

az emberek nemét a szerelem.

A párzás öröme

E céltalan, esztelen mindenségben

a bölcs előtt két út áll nyitva csak:

az egyik, hogy szüntelen imádsággal

a hit malasztját szippantsa fel, és ha

ebből nem kér, hogy egy szépasszony mellén

csüggjön, meleg csípőjét símogassa,

s áldott farát, s mentől tovább időzzék

a mennyországban lábai között.

ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ

A szegények gyermekei

Kéz kézben és szorosan egymás mellett állhárom rongyos

gyerek,

félénkek s némák;olykor felemelikszemüket és

belesnek

az ajtón át egy házba,ahol valakiköleskását

eszik.

Majmok az ablakban

Férjem ma útnak indul,mégitt jár a házban, fel-alá,

istenekhez imádkozik,

míg én már arra gondolok,hogy este nem lesz itt,s

közben látom az ablak párkányán

a nősténymajmokat,kiketpárzásra felgerjedt hímek

hátulról kapnak el,

holott ha jobban figyelemaz ablak párkányát, azon

ma véletlenül nincs majom.

92

Univerzáliák

Mindig nőkről beszéltek általában,én ásítok,zsibbadni

kezd a lábam,

mi dolgom az univerzáliákkal?

Szemet hunyok fecsegő jóbarátok,és mindjárt ringó mellű

mezítlen asszonyt látok.

Tiltott szerelem

Az ég hajnali díszbe öltözöttkútveder dézsa és

szekér csörömpöl

ébren az egész falu de ő nem féls mozdulni sem tud az

eltűnt gyönyörtől

mit bánja férjét megjön hogyha megjöns nem érdekli

ha barátnői látják

az éj elmúlt nem volt elég belőleőt nézi most is benne

nincs szemérem

így fekszik ágyán s fiúszeretőjefejetlen kígyóját

tartja kezében.

Szép lány

A hold elhatározza újra s újra,

hogy gyönyörűszép arcodat lefesti,

s mert nem sikerül, letörli a képet,

s négy hét után ismét elölről kezdi.

Szeretkezés közben

Selymes húsa hozzád tapad,ölébe süpped horgonyod,körülvesz édes szőre,

csorgatott méz a pillanat,megszédülsz és azt gondolod, nem válsz el soha tőle,

nincs bánat, gond, se fájdalom,nincs múlt s jövő csupán jelen, s száguldasz rajta, meztelen

lovas, amíg az élvezetágyékodból fejedbe száll,s libabőr futkos hátadon

szemet hunysz; nyíló, illatoslótuszvirág az életeds a mindenség tökéletes.

Szeretkezés után

(Válasz az előbbi versre)

S aztán? Unalmas,latyakoslábfürdő lett a mindenség,homlokodnál a fejfájás

szúnyogja kering és zizeg,üres vagy,bamba és vizes.Nem szólsz,a lány fölösleges.

Mint bogáncs szúr a szőre

az élet cafattá mosott,egy elefánt letaposott.Kihúzhatnád belőle.

93

Verebek

Falunk körül az ekék felszántották

a barnuló, tavaszi földeket.

A barázdákban játszódnak s ugrálnak

seregestül a házi verebek,

vagy magokat keresnek ott, hol mag van,

kis, görbe csőrük a göröngybe vág,

rézsút tartják okos fejüket s közben

csipás szemükkel pislognak reád.

RAMPRASZAD SZEN (1720–1780)

Káli anyám, a halál istennőjéhez

Izzadok és nyögök mintha csak démonok hajtanának dolgozni

árkot gödröt ások sziklákat cipelek és nem keresek semmit

napibérem néhány morzsa: kenyérlesőm még az este bekapja

Szemem orrom fülem nyelvem bőröm visít mert nem segítek rajtuk

s én visszaordítok Nem megyünk semmire Végem van elintéztek

Vak koldus kapdos így elveszett botjáért ahogy én teutánad

Káli nagy istennő Tehetetlen vagyok Elrontották kármámat

Rampraszad felkiált: én nem bírom tovább Siess segítségemre

Káli anyám, halál! Szabadíts meg a lét mocskos kelepcéjétől

vágd szét érzékeim vonagló csápjait s a dolgok szövevényét

hadd fröcsköljön ki végleg altestemből a vágy mint a visszatartott húgy

aztán terítsd reám a megsemmisülés gyönyörű lepedőjét

s add meg hogy felrepedt koponyámból ujjongva lőhessem ki

az élet sistergő rakétáját.

94

Arab költészet

(VI–XIV. század)
95 96

ASZ–SZAMUAL IBN GHARID IBN ADIJA (VI. század)

Törzsem, a Banul-Daian dicsérete

Ha bátor vagy s az igazakszoros csapását követed:

nem számít, milyen szövetetviselsz, s hogy rongy a köpenyed.

Törzsünkben nem sokan vagyunk,de a hagyomány kötelez:

fel a csúcsig kapaszkodunkfiatalok vagy öregek.

Nagy hegység mélyében lakunk,ott leltünk biztos rejteket,

s ha riadót fújnak, én iskétélű kardot övezek.

Hegyünk lába a porhomokalá eresztett gyökeret

és orma – este láthatod –a holdtányérhoz közeleg.

Mi érdemnek tekintjük azt,hogy párharcban megöljenek,

s lenézzük, ki ettől remeg:a hitvány szomszéd törzseket.

Bár ifjak vagyunk, a haláltnem féljük, lépjen közelebb!

Vénüljenek szomszédaink,nyamvadt, fogatlan ölebek!

Köztünk férfi természeteshalállal nem múlt ki soha,

de bosszúlatlan sem maradtneve, emléke és pora.

Pengéink metsző éleinélünk, mélységek szélein

s kardélen buggyanunk ki, mintvérünk, s a vérrel, lelkeink.

Őrtüzeinket éjszakanem tapostuk el még soha:

szállást, ételt-italt találnálunk a puszta vándora.

Nem akad, ki panaszt emelt.S a híres, jóízű csaták!

Dárdáink éle hány nevesellenség szívét járta át!

És kardjaink hüvelybe nemkerülnek, míg egy is marad,

s a szomjú földbe nem szaladvérünk, minta búvópatak.

IMRU’L–QAISZ (?–?550)

Óda

– „Nyergelj, nyergelj” – unszoltak társaim.

De én csak álltam és zokogtam,

a lány miatt, a házakért.

Ez arra volt, amerre

a homokdombok csipkés gerincsora

ívet formál Miqrát s Tudih, Haumál s Dákhúl között,

97
ahol az északi

s a déli szél ölelkeznek egymással szünet nélkül

s porral tömnek be minden lábnyomot.

Bogyók, minőt a kecskék hullajtanak, akár a

feketebors, elszórva mindenütt.

Az udvarok s ciszternák álltak itt.

A fák alatt rakodtak fel a rablók

és tűntek el vele.

Mintha kókuszdió héját harapnám.

Barátaim lóhátról ösztönöztek:

„kérünk, ne zokogd magad agyon,

különb halált kereshetnél magadnak”.

Újra elkezdtem sírni.

A könny gyógyít. De itt nem nő vigasz.

Annyi romot sem hagytak,

hogy megtámasszam oldalamat rajta.

E lánnyal úgy voltam, mint korábban

Huvájrith anyjával és őelőtte

szomszédnőjével, ki Mászálban élt.

Ha megmozdultak, illat kapott szárnyra,

mint keleti szellőn a szegfűszeg

és könnyeim lecsordultak nyakamra

szabadon, mintha vér dőlne belőlem.

Végiglocsolták kardom hüvelyét.

Ami kijár a nőktől, azt megkaptam,

hány szép napot meg éjszakát

töltöttem el velük,

mint például Dárá Dzsuldzsulban nemrég,

kevés ember dicsekedhet ilyennel –

csak mellesleg említem a kalandot –

vagy amikor egy lánycsorda kedvéért

leszúrtam teve-kancámat és aztán

a kőkemény, hideg zsírt

áttetsző, hosszú szeletekre vágtam

(úgy csillogtak, mint a hernyóselyem),

s nyereg-kápámból osztogattam.

A leányok feldobták örömükben

a tevezsírt és szájukkal kapták el.

Vagy amikor felmásztam Onájzához

nyereg-sátrába. Hogy visítozott!

– „Menj a pokolba, vagy az kell neked,

hogy leugorjak s a forró homokban

császkáljak kedvedért, te szörnyeteg?”

Imbolygott a nyereg, a baldachín. Onájzá

nem hagyta abba:

98

– „Imru’l-Qaisz, lesántítod tevémet.

Szállj már le rólam.” – Mire így feleltem:

– „Verj rá tevédre, engedd el a gyeplőt.

Mit berzenkedsz velem, te édes dinnye?

Nem egy terhes nőt kaptam meg, mint téged

így hátulról. Előlről is sok szoptatós anyát.

Egyikkel sem tartott soká, amíg figyelmét

eltérítettem amulettekkel teleaggatott

kölykéről és mikor porontya bőgni kezdett

az anya

félkönyökkel fordult csak gyermekéhez,

szép teste alsó része

alattam maradt, mozdulatlanul.”

Vagy aznap, mikor – megint kint a dűnék

között – egy lány ráunt s a jóerényről próbált

kitanítani. – „Ne húzódozz tőlem.

Avagy talán kacérkodás a célod?

Légy jó hozzám, bár torkig vagy velem.

Nem hat meg, milyen kétségbeesett

harcot vívok érzelmeimmel? Nem hat meg, hogy bármit kívánsz,

azonnal engedek? Vagy botrányosnak tekinted

viselkedésemet? Úgy rakd külön halomba

ingeidet és könnyemet se bánd,

mert éles, szép szemeddel már amúgy is,

meg hosszú szempillád borotvájával

felvágtad csuklómon az ereket

és tengeri sót hintesz sebeimbe.”

És végül az a leggyönyörűbb lány –

nem akad férfi, olyan vakmerő,

hogy pillantását ott merje felejteni dísz-sátrán,

de én elkaptam s játszottam vele.

Nyílegyenesen szállására mentem

egy egész helyőrségen át,

hol minden harcos arra várt,

hogy torkon szúrjon engem.

Az ég ráncában csillagok aranyból kivert szögei.

Megemeltem a függönyt. A függöny mögött ott állt

egy szál ingben, mert éppen alváshoz vetkezett.

– „Úgy, hát itt vagy” – suttogta. – „Itt vagy, lefegyvereztél,

de ne kívánd,

hogy elragadónak találjalak.”

A sátrak közt osontunk el s tovább.

Fínom inge a homokot szántotta

és eltűntette lábaink nyomát.

A szél-korbácsolt dűnesor túlján gödröt találtunk.

Kezembe vettem fürtjeit mihelyt leheveredtünk.

Ő rám feküdt s becézni kezdte fejemet.

99

Zsenge derék. Tulipánbimbó bokacsont.

Síma, feszes hasa.

Kifényezett ezüst tükör a válla.

Bőre fehér és újra fehér, de odább

mézszínű ámbra,

újra odább kék ametiszt, mint tiszta vizek tetején

esteli fény.

Hátulját most csiszolták homokkőből.

Szeme az őzünő félénk szeme,

torka az antilopé,

nyaka gyönyörű, bármerre fordítja,

haja fekete vízesés, le véknyáig zuhog,

font tincsei hullámosak, mint a datolyafürtök szárai,

ujjai puha hernyók,

lágyság a lénye, semmi durvaság

és párás, hosszú combjai hajlékonyabbak, mint a nád.

Ágya felett

a napfényben mósusz-felhő lebeg.

Naponta délig alszik.

Mikor kilép az alkony bánatába,

alakja úgy fénylik, akár remetebarlangban a mécs világa.

Serdülő fiúk és álmodozók véresre harapott szájjal

lesik, ahogy ott áll s mereng az éjszakában,

félig lány, félig asszony.

Elkértem a vizestömlőt a törzsömbeliektől,

átvetettem keresztbe lapockámon

s alázatosan lezötyögtem a völgybe:

kétségbeejtőbb volt a vadszamár hasánál.

Magános sakál üvöltött, mint száműzött, ha fiaira gondol.

Visszafeleltem néki:

– „Sakál! Közös a sorsunk,

pénzeszacskóm üres, mint a tiéd,

ha ugyan volt valaha is erszényed.

De akármikor volt is valamink,

már nyoma veszett reménytelenül.

Csontvázzá fogy az ember, ki az én

földemen szánt-vet, avagy a tiéden.”

Korán indultunk másnap. A madarak még

fészkükben ültek. Rövidszőrű ménen

lovagoltam, féktelen paripámon,

mely vágtáz, ugrik, kerül, oldalaz,

hátrál – mindezt egyszerre –: súlyos hordó,

mely kőzáporban zúdul le a hegyről.

Szürke szőrében alvadt vér fénye csillog.

Orkán a szélben, szívverése tengerdagály s apály.

Csordultig tele katlan, melyben lobogva forr a víz.

100

Ömlik, zúdul, áramlik, míg más ember lova

ágaskodik, hőköl, botlik, bicsaklik.

A könnyű lovast lefújja hátáról,

a nehézről vágta közben lehámozza ruháit.

Halk zúgással pörög,

mint a kisgyermek búgócsigái.

Megpillantottunk egy csordát. A tehenek, fehérbe

redőzött krisztiánus

apácák módjára köröztek. Hirtelen

megfordultak és futni kezdtek, szorosan egymás mellett

a lejtőn, mint szakadó nyakékből hulló gyöngyök.

Utánuk iramodtunk. Paripám

a vezérbika s a vezértehén közé vágtázott.

A többi a puszta porába széledt.

Aznap tehát húst tehettünk a tűzre,

olyik füstölni kötötte magasra,

olyik sütötte avagy nyársra tűzte.

Az alkonyuló nap szembesütő

sugaraival dicsfénybe övezte

lovamat, úgyhogy szinte lehetetlen,

volt gyönyörködnöm kontúrjában. Éjjel

felkantározva állt, egész közel

hozzám s nem mozdult.

– „Láttad a villámlást?” – A felpárnázott

felhőben fény szaladt el odafent:

nincs kéz, mely gyorsabban kapdos kardjáért.

Majd újabb, szikrákat szóró villámlás,

mint amikor a zarándok a mécses

pisla belére friss olajat cseppent.

A vihart társaimmal ültem végig

nem messze Dáridzstól,

az út mellett, amely Othájb-ba visz.

Qátántól délre gömbvillámok emelték

fel fejüket, aztán levágott nyakkal

estek Szitárra. Záporozni kezdett.

Szél ráncigálgatta a tamariszkek

pofaszakállát. Qánán

lejtőin kikergette a kőszáli kecskéket odvaikból,

a pálmákat kicsavarta tövestől,

a bástyákat s erődítményeket

kődarabokra kalapálta szét.

Thábír hegye a zápor erdejében

didergett, mint a rongyokba csavart

vénember télen. Majd, hajnal felé

Mudzsájmir orma úgy emelkedett

101

a dúlás romjából, mint a feltartott orsó.

Zsákmányát a vihar szerteszórta a sivatagban,

akár a jemeni kalmár, ha a piactéren

kiteríti legújabb áruit.

S a bizonytalan reggeli félhomályban

keselyűk gyülekeztek

a borvörös homok fölött, ahol

vízbefúlt menyétek hullái hevertek mindenütt,

mint barna szerecsendiók,

meg a kitépett pálmafák

s az összegabalyodott gyökerek.

AL-HANSZA, A KÖLTŐNŐ (VI. század)

Óda Sákhr fivérem halálára

Itt forgolódom éjszaka az állatbőrökön, de nem

tudok aludni. Mintha csak csupa genny volna a szemem.

Ha kitisztul, sátram elé guggolok és így figyelem

a csillagok nyáját. Eddig nem néztem őket sohasem.

Szakadt köpenyemet magam köré csavarom, s irtózom

az élettől. Törzsünkhöz ért a földerítő, s hírt hozott.

Azt mondta: – „Sákhr ott hever két szirt közt. Sírja nem nagyon

mély s jeltelen. Leszúrták, s ott, a födön verték őt agyon.”

Menj hát utadra, fivérem, s Isten tartson egész közel

Magához, mert igaztalan tettet sosem követtél el.

Feszes izmaidat soha nem lankasztotta gyávaság

s vérbosszút álltál boldogan, ha az erény ezt rótta rád.

Mint lándzsahegy, ha hirtelen szemembe villan éjszaka:

hajthatatlan voltál és vad, szabad atyák szabad fia.

Testvérem, ezért könnyezem és bánkódom érted, amíg

a fák mögül a vadgalamb hallatja búgó szavait,

míg csillagtűz világítja a vándorember éjeit,

s míg kormos főzőfazekam magától kifehéredik.

102

ANTARA IBN SADDÁD, A FEKETE LOVAG (?525–?615)

Bemutatkozom

Hol jobb, hol bal vállam megett bujkáltok, szörnyek, éjjeli

lidércek, árnyak rémei, ólálkodó kísértetek,

s csak nem tudtok megsérteni; jöhettek, édes Istenem,

mit érdekeltek? Mindegyik fogásotokat ismerem.

És bánom is, hogy mit akar a végzet; semmit sem tehet:

erőm, akár a sziklafal s konok vagyok, mint a hegyek.

Ahogy kihúzom meztelen szablyámat, utat nyit nekem

s csüggedten válik kétfele a dárdák meddő erdeje.

Az én lándzsám más. Leghegyén acélkéken forog a fény –

és fénye éjjel elvezet haza, ha utam elveszett.

Kancám kátrányfekete és kontúrja éles, mint a kés:

sötétségével vágja át a csillagtalan éjszakát.

Mint nyíl száll, mint a gyík szalad, négy lába, mint a pillanat,

s patkója mögött szikra csak a villám, mely elém lecsap.

Fehér holdsarló a fején; barátság, majdhogy szerelem

köt össze minket, s érte én életemmel kezeskedem.

Ha újra kezdem harcomat, dárdák meg kardok pengenek,

a szenvedély magasra csap – s központja mindig én leszek.

Ilyenkor ormok, gádorok, sziklák, kövek meg pálmafák

alól és sátortáborok mögül jönnek a bestiák.

S a sok szörny mind engem követ: – Indulj el te is, állj megém,

hol vérben úsznak a kövek s jegyezd fel, hogy mit tettem én.

Kísérd lovam patkónyomát és nézz szét: ösvényem körül

fehérednek a koponyák.

Szedj össze hármat-négyet és vidd haza játékszerül

sok nyafka csemetédnek.

103

ABÍD IBN AL-ABRASZ (VI. század)

Vén törzsfőnök fiatal feleségéhez

Elég volt a panaszból!

Az ember teste vásik.

Ha így van, mért haragszol?

Az ördögbe, ne ásíts!

Tudom: egy virgonc, drága

érzéki kamasz kellene,

hogy barázdádat szántsa

és estimától hajnalig

járassa rajtad ajkait

a téli éjszakában.

Azt gondolod, hogy nem vagyok,

s nem voltam soha férfi?

Nem voltam férfi én, ki

oly sok nyerget elkoptatott?

Kardom hány dűnét festett

vérrel, s hány asszonytestet

öleltem, s hány

bimbódzó lány

vászon nyakán

csúszkált a szám?!

Vagy nem tudod, szerelmem,

hogy nem az én hibám?

Vágyódik a vénember,

de hiába kíván,

mert nem tud, ha akarna,

bár olykor, délután

tud, mikor nem akarna,

mivel, mint annyi más,

már egyedül Allah csodás

kezében van a farka.

Jöjj hát, ne fortyogj, szépség,

válassz inkább, szívem,

bujaság helyett békét

és érd be ennyivel.

104

MÁLIK IBN AR-RAIB (?650–?)

Epilóg

Ki nélkülöz a pusztaság ölén, ha egyszer meghalok?

A nap tüzes, az éj hideg.

A hulla megfő s felreped. Családot hátra nem hagyok.

Csak kardom árvul el, melyet Rudájnáh asszony készített

s lovam, fekete, mennyei

lovam járkál majd csüggedő szüggyel a kút mellett, ahol

nem lesz, ki vizet mer neki.

AT-TIRIMÁH (?660–?725)

Trónok és fellegek ura

Trónok és fellegek ura,

ne hagyd, hogy puha selymen

heverjek sátramban, mikor

magadhoz rendelsz engem.

Vessen az ellenség nekem

csapdát egy vízmosásban

és messe ketté nyakamat

egyetlen kardcsapással,

meg harcostársaim nyakát,

kik mind Allaht szolgálják,

hasogassák mellem húsát

keselyűk, varjak, kányák,

hiénáknak jusson szívem

s ágyékom estebédre

és szívja ki csontvázamat

a nyárnap gyolcsfehérre.

Megmosolygom önmagamat

Ez az én bolond emberema sivatagi éjben

ott csücsül kopott nyergemenés roskatag tevémen.

IBN AL-AHNAF (750–809)

Előkelő leány

A szolgálólány-párral jött,

s milyen gyönyörű volt!

Két imbolygó lámpás között

a nyugodt telihold.

105

ABÚ NUVÁSZ (?760–?813)

Levél osztálytársamhoz, a szép Muhammad ibn Iszmáilhoz

Nézd el, amiért összepofozkodtam

veled múltkor, hogy melyikünk a szebb.

Barátaim uszítottak, a disznók.

Amit mondtam: mindent visszaveszek.

Ma reggel ott álltam az iskolánál

a sarkon, mikor jönni láttalak.

Néztem öleden a hajlékony ágat,

ahogy hintázik köpenyed alatt,

meg vállig érő, mély hajadat, keskeny

csípődet s mikor bementél, tömör

ülepedet. Pihegtem és tarkómtól

véknyamig libabőrzött a gyönyör.

Szeretlek. Lényed eleganciája

vonz, nemcsak a várható élvezet.

Csodálom szóbőségedet, stiláris

tudásodat meg műveltségedet.

Jöjj el hozzám. Jöjj inkább ma, mint holnap,

de holnap is. Olyasmire, mit pásztor-

órának hívnak Bizáncban. Ajtómon

erős a zár. Bármeddig, akárhányszor

csinálhatjuk. Papád Bagdadból nem lát

ide. Ne habozz. Gondolj arra: hány

évig vágtázhatunk még így, szélfútta

hamvas mellel, rugalmas és sovány

combbal – mintha csak rászegeztek volna –

ifjúságunk elszabadult lován?

Beköszöntő

Verseket írok, nem ezer sor hosszú

nyavalygást feldúlt sátortáborokról,

hősökről, kikkel végez a vérbosszú,

törzsekről, miket szétver a gonosz kor –

mit bánom a gutaütéses pusztát,

hol a beduin úgy él, mint az állat,

a ganajon sült birkahúst s a pudvás

fogak között csikorgó datolyákat –

106

városban élek: füvet, fát, virágot,

házat, bútort, békét, barátot, kertet,

kocsmát, könyvtárat, kultúrát kívánok,

de elfutok a mecsetajtó mellett;

ima helyett inkább a szőlő lányát

használom gyógyszernek keserűségem

ellen s bár vijjog, nem adok találkát

a politika dögkeselyűjének –

csak vershez, stílushoz, nyelvtanhoz értek:

a dialektikából kimaradtam:

a világ érdekel, nem az elmélet,

mely a való faláról visszapattan.

S megint a bor, melyet már annyi szóval

dicsértem, a halványzöld s rózsa fürtök

leve, mely itt brummog, kotyog kancsómban,

mint misét mondó krisztiánus püspök,

az arany nedű, melyet keresztények,

zsidók meg tűzimádók mérnek drága

pénzért s a pincében sok éve érett,

hogy tán a római császár is látta:

hány botrányom volt miatta! De elszánt

vagyok és gyilkos nyelvemtől remegnek

mindannyian. Holott nem ismerek mást,

mint igazságot, szánalmat, szerelmet.

Hadd fogjam össze. Kedvencem a mámor,

zene, barátság, kocsma, versek. Minden

álarcot s fátylat leszaggatok másról,

magamról is. Nem vonz, csak a mezítlen.

Tivornyáim közismertek. Boromból

nem titkon szürcsölök az éjhomályban,

de közzéteszem versben. Rég tudom, hogy

a háború csak egy dombbal odább van

s holnapra rom lesz, ami ma felépül.

Vad arab kölykök járnak hozzám, s szende,

művelt perzsa fiúk, akik szépségük

alamizsnáját szórják az ölembe.

Bort iszunk s a kamaszok édes nyálát

szívom magamba, mihelyt levetik

ruhájukat és ajkukat kínálják

s ágyékuk érett, hegyes epreit.

Fiatalon és szegényen Bagdadban

Tavaszi kert, benne virág meg lepke;

sas szárnya fent, lent csipkés hegyvidék;

egy lány ananászforma, hosszú melle;

Bagdad fölött a rézszín, esti ég;

107

sikátor a tikkasztó éjhomályban;

mélykék árnyék a siheder ölén;

diák, ahogy elüget pejlovával;

szitakötők, halványzöld víznövény

a Tigris partján; szerelmesek néma

ajka hajnalban; fáradt karaván

a pusztán; mindez kitünő verstéma,

de nem verstéma az én nyavalyám.

A Próféta – legyen a neve áldott! –

a borivást megtiltotta nekünk.

Ám én esténként Ahmaddal kocsmázom.

Elébb sáfrányos ürühúst eszünk,

majd bort és ismét bort töltünk reája.

Verset rögtönzök, s közben fiúmat

szorongatom, mikor ránk tör a strázsa

s bevisz bennünket. Tudjuk az utat.

A tömlöcben néhány puritán támad

reánk. Botok, rúgások, ütlegek

esőznek, aztán bűzhödt lyukba zárnak.

Ahmadot külön, külön engemet.

Hajnal felé kivágnak az utcára.

Fánkot vegyek, szívem, meg friss tejet?

A szeme könnyes, kék és zöld a válla,

én sántikálok, nyögök, pihegek.

Hazaérünk és elfekszünk az ágyon.

Oly szép a teste! Mondjad, akarod?

Mert hogyha nagyon kell neked, csinálom.

Már alszik. Fáradt. Én is az vagyok.

De magához húz mindjárt, mikor ébred,

vállamba mártja éles fogait

és élvezünk, de csak egyszer. Setét lett,

és fel kell kelnünk, mert a kocsma nyit.

Reggeli borozás

Torkom több bort, szám több csókot kíván.

Siess és hozd mindkettőt, Szulímán!

Az ég alján a hajnal közeleg.

Bokáján rezgő, ezüst köpenyeg.

Mellbimbód vérfolt gyolcsinged mögött.

Lépj közelebb. Az élet nem örök.

Tölts bort. Mikor csípődet ölelem,

rügyedző ág szökik fel öleden.

Úsztassunk le a gyönyör vizein.

Ne hallgasd, mit kiált a müezzin.

108

Látogatás a hánnái monostorban

Szikkadt, csendes, merev nyakú aszkéták,

de szívesek a mozlim ifjurakhoz,

hátha lenyeljük a keresztény békát.

Megmutatják kolostoruk celláit

s a kápolnát, hol naphosszan danolják

a nótákat, miket Dávid király írt.

Majd pompás vacsorával vendégelnek,

öblös kupákban borral. A pohárnok

szép, karcsú szerzetes, félig még gyermek.

Megtudtam: éjjel cellájában alszom,

hol egy ágy áll. Ezek itt nem ismernek!

Kétség s remény közt hánykolódom. Arcom

izzik. Nem tudok bánni a kanállal.

Ő meg fehér, hosszú vászoncsuhában

jár körbe a kancsóval. Egyre szebb lesz.

Hitvita közben hozzám lép a borral,

mintha nem látna. Poharamat gyorsan

telelöttyinti. Aztán szomszédomnak

tölt csigalassan. Csípőcsontját vállam

mellé szorítja s vidáman megdörzsöl

felizgatott, rugalmas hátuljával.

Solymászat

A hajtók felverik a bokrost. Elengedjük a sólymokat,

Csőrük sarló az égi kékben. Gyorsabbak, mint a gondolat.

A nyulak egymás hegyén-hátán szaladnak föl-le, összevissza.

A sólymok úgy csapnak le rájuk, mint hegyről omló barna szikla.

Aztán felborzolt szárnyvégekkel jönnek a madarak, s leadják

a még vonagló zsákmányt. Rögtön fejükre borítjuk a sapkát.

Alig pár perc volt, s máris vége. Megfújja kürtjét a fősolymár.

A vadászház előtt fehérlő nagyasztal vár ránk, mint az oltár.

Ötven nyúl fekszik rajta. Bolyhos hátsó lábukról vér csepeg le,

és fénylő, tűzpiros bogyókat aggat a meggörbült füvekre.

Szégyenkezem. A levegőben zöld hasú legyek bizseregnek.

Így áldozunk, mint a barbárok hamis, kegyetlen isteneknek.

109

Formális vacsorameghívás a nemes fiatalember, Jáhjá al-Arqatnak

Hallottam, hogy Ön okos, művelt, bájos

és nemes lelkű. Megtudtam nevét,

amikor múltkor összemosolyodtunk

az utcán, s láttam: fiatal és szép.

Felteszem, tudja: e hat kvalitásban

osztozom Önnel, s híres is vagyok.

Holnapra négy barátomat hívtam meg

vacsorára. Mint mi, fiatalok.

Nagyon megtisztelne, ha velük Önt is

itt láthatnám. Úgy napszállta fele.

Lesz étel-ital, szórakozás bőven,

szavalat, tréfa, ének és zene.

S aztán, ha vendégeim búcsút vesznek,

kérem: maradjon velem, el ne menjen,

s kék díványomon azonnal megkapja

a ház nyúlánk gazdáját. Vagyis engem.

Régi szeretőm meglátogat

Régi szeretőm állított be tegnap.

– „Nézd” – szólt keserűn –, „szakállam kinőtt.

Szépségem elmúlt. Nyergesmesterséget

tanultam. Jaj, a régi szép idők!

Nem járok többé fiúkkal.” – „Szulimán”

– feleltem –, „megőrültél. Ez a kék

moha fülednél, állcsontod sarkánál

s orrod töve alatt gyönyörű szép.

Szemfényed mellett kialszik a lámpa

s zavarba hoz. Hullámos, fekete

hajad megszédít. És tarkód fehérje!

Hadd csókolom és harapjak bele.

Mit nyavalyogsz hát, édes? Inkább vetkezz

villámgyorsan! Segíthetek neked?

Igaz, megnőttél, de nyúlánk maradtál.

Combod közt a hús sima s ízletes.

Milyen nagyon élveztük egymást! Mindjárt

jó lesz megint. S mily tarka a szemérmed!

Minta szivárvány. És hátuljad, drágám!

Ezerszer szebb a legszebb lány arcánál.

Hanyatt feküdjek, vagy forduljak hasra?

De várj még. Gazdag lettem. Hadd futok

pár aranyért. Nem kell? Jöjj újra, édes.

Ha meglátlak, mindenkit kirúgok.”

110

A Hammam

A medence legvégén, a sötétben

ülök, és a belépő, meztelen,

magamfajta fiatalokat nézem;

az öregebbjét észre sem veszem.

Hány sima homlok, csábító szájszeglet,

hány orsós comb jön, hány sudár derék!

Mily hirtelen virulnak ki a testek,

ha elhagyják ruháik börtönét!

Hány nép vonul fel itt! Datolyabarna

mellű, kegyetlen arcú berberek;

szír fiú: lába pálma törzse, sarka

piros, akár a hónapos retek;

jemeni arab: puha léptű macska,

reám kacsint, megáll, majd megy tovább

partnert keresni, de szememben hagyja

farvágása brutális mosolyát.

A frank követ hosszú, szőke apródja:

mindenkit megnéz, s mily szépen mozog!

Szemérmét hegyes liliombimbóba

rejtette, mint a krisztiánusok.

A kádi fia. Így, mikor mezítlen,

ezerszer szebb. Megrázza fekete

sörényét. Köszön s fut tovább. Két lisztes,

frissen sütött cipó a feneke.

S a többi: húsos, fehér bőrű perzsák,

olajtól fénylő, nyurga négerek –

nézik, vizsgálják, kerülgetik egymást,

s futnak az elsietett élvezet

után. Nézem a sok fiatal férfit

tunyán, hidegen, s meg se moccanok.

Szeretőm, Jáhjá, éjente kikészít

és napszálltáig semleges vagyok.

Így ülök, ártatlanság, és számlálom,

hány csinos akad a fiúk között:

átlagban kilencen, olykor tíz a százból,

jobb napokon tizennégy-tizenöt –

s a gyönyörűket: kétszázból ha egyet.

Ezeket megjegyzem, hogy mindüket

felidézzem, mikor majd ágyban fekszem

és vén leszek már, ronda meg süket.

111

Boldog vagyok. Ők futkosnak, lihegnek,

véknyukon a verejték cseppjei –

milyen csodás a teremtés, a testek

örök körtánca! Mintha mennyei

felhőkről nézném. De a fürdőmester

zárórát rikkant s a deszkát veri

fakalapáccsal. Jönnek a rabszolgák

s a törülközőket vállunkra dobják.

Hadgyakorlat

A két ellenfél ütközetre készül.

Megszólalnak a kürtök. Fellebeg

az Abbászidák fekete zászlója.

Öltözik, páncélt övez a sereg.

Mi, jó barátok, harci játékunkhoz

nem öltözünk fel, de levetkezünk.

Nyolcan vagyunk fiatalok: ölünkön

bimbódzó ág nő: ez a fegyverünk.

Vezényszó sincs. A kancsó körbejárja.

Szabáh s Huszain a lantot pengetik.

A négy idősebb ellenfelet választ

s négy fehér liliomot dob nekik.

Szájon csókoljuk egymást. Így kezdődik

a viadal. Lándzsáink lengenek.

Terepnek nagy szobámat választottuk,

s kék szőnyegemet harcmező helyett.

Vadul birkózunk. Összebogozódik

a karok meg a combok erdeje.

Lefeküdni s az ellenfélnek hátat

fordítani nem gyávaság jele.

Aztán a földön heverünk mindnyájan

és lovagolunk, mint az angyalok.

Szeretlek! Kímélj! Mért kímélsz? Imádlak!

Jaj nékem, oly jó! Mindjárt meghalok!

Nyögés, sóhajtozás. Egyszerre csend lesz.

Dárdáink mind meggörbültek, akár

a kos szarva. De kiegyenesednek

hamar. Jáhjá a borral körbejár.

Ez lett a párbaj vége. A harctéren

nem halt meg senki. Temetés se lesz.

Történész nem ír róla. Én vagyok csak

a krónikás, aki lejegyzi ezt.

112

Lovaspóló

A rét brokát köpenyeg, telis-teli virággal.

Két csapat jön a szálas füvön: csupa vidám,

sudár fiatalember, vad mosollyal. Az egyik

csoport pejen, a másik éjszínű paripán.

A gyümölcsös szélén a kapitány megállítja

a fiúkat és piros almákat tép nekik.

Beleharapnak s egymás hosszú nyelű ütőit

nézik irígyen, holott egyforma mindegyik.

Lebeg a vörös labda az égen, mint a csillag,

azt hinnéd, sosem jön le. Aztán repül, akár

a nyíl, meg a lovak is a hajlongó fiúkkal.

Jajgatnak örömükben, ha ütésük talál.

Kékes hajak uszálya, lobogó lósörények.

Mind bízik, hogy ő győz most. Ügyesség? Nem hiszem.

Tudás, gyakorlat? Inkább a véletlen szerencse

s a végzet rendelése. Az élet is ilyen.

A győztesek fel-alá léptetnek egy csoportban.

Mindegyik nagyon büszke. Még büszkébb paripája.

A vesztesek csüggedten leszállnak a nyeregből

és némán belesírnak lovaik oldalába.

Üzenet Nureddinnek, egy darabka papiroson

A papír ekkor újdonság volt Bagdadban. Készítése titkát a tálászi ütközetben (751) elfogott kínai katonák árulták el a
győztes araboknak.

Nureddin: álmaimban hozzám bújsz minden éjjel.

Csókollak, átölellek, de ez nem élvezet.

Kínos, kiábrándító, rövid rángás a kéjem

és nedvesen, fejgörccsel s undorral ébredek.

Megőrülök, nem bírom ki nélküled. Imádlak.

Szegény vagyok, de ismert mindenhol a nevem.

Hagyd ott nagyúr apádat, vagyonát, palotádat,

a pompát, a rabszolgák seregét s élj velem.

Tudom, sokat kívánok. Ma alkonyatra várlak,

s ha nem tennéd meg, amit versemben kérek tőled:

fejjel szaladok neki kastélytok kapujának

s a küszöbre loccsantom rántotta agyvelőmet.

113

Ibráhim an-Názzám

Názzám tagadja Istent s a Prófétát.

Minden szava káromlás, kígyóméreg.

Még nem láttam pökhendibb ateistát,

kivéve persze, ha tükörbe nézek.

Ajjúb al-Kátib

Hűtlen szerelme nevét Kátib drága

tentával belefestette markába.

Azt nézi most – nagyon szép az írása! –

s a kedves nevet, sóhajtva lerántja

nadrágját, fogja farkát és kirázza.

A boldogtalan szerelmesek sírnak,

nyögnek, jajongnak, lefogynak. Kátibnak

nyugtot szereznek fürge ujjai.

Ha más is ezt tenné, nem látnánk annyi

férfit s nőt a Tigrisbe ugrani.

A háromszög megoldása

A rabszolgalány Durrá szabálytalan, szeszélyes

és rendkívüli szépség, míg Mufáddál húszéves

perzsa fiatalember. Azt tartom, hogy ő még szebb.

Belém Durrá szerelmes és Mufáddál Durrába,

én pedig Mufáddálba. Hogy mindegyik utálja

az életet s átkozza reménytelen szerelme

miatt sorsát? Tévedtek. Nagy szárukszőnyegemre

párnákat dobok este; süteményt, bort teszek le,

mósuszt s virágot hintek félkörben. Meztelenre

vetkőzünk mind a hárman. Durrá elfekszik s várja,

hogy hozzá guggoljak, vagy Mufáddál csússzék térde

közé, s a fiú jöjjön mögém, vagy én mögéje.

A leány alvást színlel, vonaglik, élvez, hallgat.

A fiút a kéj rázza, nyüszít, sziszeg és jajgat,

míg én a büszkeségtől s a gyönyörtől nyöszörgök,

mert megfúrtam tőrömmel a két gyönyörű gyöngyöt.

114

Rögtönzés Rusztem al-Hatimihez,

abból az alkalomból, mikor részegen aludt pamlagomon

Úgy maradt díványomon, ahogyan

ledőlt. Széles hátát a zsalukon

átsütő nap csíkozza. Így olyan,

akár a hímtigris. Karizmai

dagadnak, s alszik mozdulatlanul.

Mit tudok mentségemre mondani?

Fiatalsága, bája, ereje

vitt bűnbe. Láttam, nem bírok vele,

hát leitattam, s mikor berúgott:

nem kerestem, csak a magam javát,

s megtámadtam hátulravasz, galád

módon az ősi, nagyhírű család

sarjának – jaj! – oly hódító farát.

Csak azt motyogta: mihelyt talpra áll,

reszkessek, mert iszonyú bosszú vár.

Leüt? Megfojt? Elég a félkeze,

mert nemhiába Rusztem a neve.

S elgondolom, hogy én majd fekhetem

a sírban s minden mindegy lesz nekem,

de őt szegényt, mert megölt, felkötik.

Látom akasztását. Előkelő

ősz atyja görnyedezve lép elő,

és fátyolban hét jajveszékelő

kishúga jön. Csorognak könnyeik.

Hogy így legyen: nem, ezt nem akarom!

Megvigasztal, hogy ily markos legény

farizma teherbíró és kemény,

s a sérelmet, mely érte, nem veszi

zokon. Nagyon nem fájhatott neki,

mert morgott ugyan, és a rendőrséget

emlegette, de láthattam, hogy élvez.

Mivel a szégyen pírja mégis éget:

sörbetet hozattam köcsögben és édes

tejszínt; ezzel köszöntöm, mikor ébred

s e verssel, hogy viselkedjék okosan.

Mert így nem kerül a hóhér kezére,

s én is megúszom két-három pofonnal.

115

A kalifához

Felhúzott lábbal fekszem, mint a szöcske

cellám mélyén. A deszkaágy hasít.

Ne hagyd bűnbánó költődet örökre

így hervadozni, Hárun ar-Rasíd!

Nézd el fajtalanságomat, könyörgök!

Olvasmányom a Korán. Úgy fogom

nagy áhítattal, ahogy kamaszkölykök

bársony hátulját fogtam egykoron.

Házam bejárójában, közvetlenül a kapu mellett, ezeket a sorokat írtam fel a falra:

Ki itt belépsz, ha férfi, ha kamasz vagy

és szép: ne bánd, ha átölelnek rögtön,

kihúznak nadrágodból, s jól megnéznek.

Halálos ágyadon nincs más vigasznak,

csupán a kéj, mit átéltél e földön.

Szerencsétlen házasságom után írom

Szívleld meg tanácsom, hogy elkerüljed

a sorscsapást. Mert az élet nem ünnep.

Onanizálj, ha nagyon kell. Ez trágár,

silány gyönyör. De jobb a házasságnál.

Muhammad al-Amín, a trónörökös

Al-Amín már tizennégy éves korban

minden csinos kamaszt megkergetett.

Hárun kis mellű, karcsú lányokat

rendelt fiához apródok helyett.

Nem használt. Most éjszaka vele járom

a fürdőket s a kocsmakerteket.

Engem sem vonzanak a fiús lányok.

Én is lányos fiúkat keresek.

116

Kairói emigrációmból – a kopt fiú

Gazdag kopt kalmárember vett gondjába:

három rabszolgát rendelt mellém, házat

nyittatott nékem, s mi több, ideadta

tizenhét éves, szép fiát titkárnak.

Délben kelünk. Séta, zene, vendégség.

Éjfél után az omló selyempárnák

közé bújunk s elkezdődik a játék.

Kioktatták már mindenre a drágát.

Közben iszunk. Hamarost itt a reggel.

Ő bírja szusszal. Átölel: – „Te édes!

Mért nem csináljuk még egyszer?” De bennem

feltámad most a kötelességérzet:

– „Nem akarok. Inkább verset csinálok.”

Mély sóhajtással kiugrik az ágyból

mezítlenül. Az arany napsugárba

combja tövéig merül ezüst lába.

A kis asztalkán oldalvást a falnál

a zöld tenta meg néhány lúdtoll várja.

Mondani kezdem nagy-lassan a verset,

s oldalt fordulok párnámon, hogy lássam.

Tökrészeg vagyok. Ő a meszelt falra

jegyzi fel, finom, elegáns írással.

Megtaláltam végül a földi Édent,

gondolom. Libeg három hosszú ujja

között a toll. Versemet nem is nézem,

csak a fiút. Tükrös, hideg hátulja

meg-megremeg félelmes szépségében.

A kalifa teljesíti három kívánságomat

A trónteremben húszan ülünk a kalifával.

– „Kérj három dolgot, Abú Nuvász. Bármit kívánhatsz.”

– „Három csókot a szádra.” – Meglobbannak a fáklyák,

a testőrök kihúzzák kardjukat, hogy levágják

fejemet. – „Szerény óhaj” – mosolyog al-Amín.

Rózsaillatot szívnak szájából ajkaim.

S a három hosszú csók közt, a két rövid szünetben

fiatal arcát nézem. Nem volt kár megszületnem.

117

Halál

Az élet életünkre tör: nincsen, kit meg nem ölne.

Hány szép arc, hány gyönyörű test s nagy név került a földbe!

Minden lépés odavezet. Légy dús kalmár, kéregető,

hős hadvezér, torz nyomorult, vagy a teremtés gyöngye,

göröngyön járj vagy szőnyegen, mélyben, magasban: egyre megy

a sötét anyaölből jössz s mégy a sötétebb ölbe

Még jó, ha friss-fiatalon gáncsol el utadon a lét,

s nem öregen, ha testedet megnyúzta s összetörte.

Mindebben hol az értelem? És mit kapunk mást gyönge

vigasznak, mint hogy mások is bekerülnek a földbe?

Megtérés

Bűnöztem szóval, tettel, gondolatban,

de nem voltam sem álszent, sem hamis.

A szegényeknek mindig bőven adtam

alamizsnát s a gazdagoknak is.

Most megtértem. Naponta ötször járok

mecsetbe s tűröm a szörnyű unalmat

a Paradicsom kedvéért. Fennhangon

könyörgök hozzád, Allah, hogy meghalljad.

Nem vágyom nőkre. Miért is vesztegetném

kevés maradék erőmet reájuk?

Nem nagy bűn, hogy a fiúk vonzanak.

Utcán, piacon bicegek utánuk.

Tudom, sokszor tettem próbára Isten

irgalmát, mely, úgy mondják, végtelen.

Biztos vagyok, hogy az ítélet napján,

ha végigfutott minden vétkemen,

mindjárt megbocsájt. A Korán ígéri,

hogy bor patakszám folyik fent az égben.

Sima testű kölyköket ölelek majd

a pázsiton és félszemmel lenézek

a pokolra, hol a hipokriták

meg a siita eretnekek égnek.

118

Muhammad al-Amín kalifa halálára

Al-Amín kalifát öccse és utóda, al-Mamún gyilkoltatta meg katonáival 813 szeptemberében.

Halotti leplébe beledobtak mindent,

mi e földet összefűzte velem.

S amit a halál egyszer négyrét hajtott,

azt nem nyitja ki többé senki sem.

Könnyeim szakadozó gyöngysorával

kísérem őt, mert többhöz nincs hatalmam.

Kulccsal zártam le házam ajtaját,

s róla társalgok fennhangon magammal.

Egyedül őt féltettem a haláltól,

ki soha nem félt semmitől. Az élet

most hátat fordít nékem. Nincsen senki

– magam se –, kitől bármit is remélek.

Bagdad sem vonz már. Itt nem maradt ember,

ki szavamra vár. Néma árnyék lettem.

A temetőkbe és sírokba vágyom,

hol azok laknak, akiket szerettem.

ISMERETLEN ARAB KÖLTŐ (IX. század)

A barmakídák siratója
A barmakídák perzsa arisztokrata család sarjai voltak, akik remek diplomáciával vezették a kalifátust Hárun ar-Rasíd
és apja, Muhammad al-Máhdi alatt. Hárun, ismeretlen okokból, kegyetlenül lemészároltatta őket. A barmakídák
halálát a kalifátus bomlása követte.

Amikor éltetek:

ezüstösek voltak a nappalok,

világosak az éjjelek.

Amióta meghaltatok:

a kalifátus vakon tévelyeg,

és én is hallgatok,

jaj, Bármák fiai.

Amióta meghaltatok:

meddők a hajnalok

és üresek a napok útjai.

Üres a szívem is,

s a nappalok mentén az éjszakák

borzasztók, mint a párduc csíkjai,

jaj, Bármák fiai.

119

IBN AL-ABBÁR (?960–1042)

Ártatlan fiú

Apja hozzám engedte kamasz fiát nagyvégre,

de házitanítóját adta őrnek melléje.

Ürügyünk kitünő volt: nincs más, ki versírásra

oktatná Sevillában: s hogy ujjongott a drága!

Aranyló bort hozattam, mézzel sült édestésztát,

míg a testőr udvarom macskakövein sétált.

Mi a díványon ültünk. A fiúval szemeztem.

–„Nem félsz?” – kérdezte. – „Nézd csak: bennünket les, szerelmem.”

– „Hívjuk be, ültessük le, kínáljuk borral” – mondtam –,

„töltsünk, kínáljuk, töltsünk és rúgassuk be gyorsan.

Mi ne igyunk. Legyen szád boroskupám, te drága,

és két vérpiros ajkad poharam karimája.”

Az bejött, leült, ivott, nagyvégül hasra fordult

a szőnyegen előttünk, és nem beszélt, nem mozdult.

– „Elaludt” – szólt a fiú. – „Ne halaszd. Lassan, lopva

csússz hozzá és hátulról vedd gyorsan birtokodba.”

– „Mit fecsegsz, szerencsétlen” – súgtam –, „téged akarlak.

Ha kéznél a gazella, minek nekem a farkas?”

– „Jó” – nevetett a kamasz. Mindjárt vetkőzni kezdett

és hozzám bújt. – „Érzed már, milyen nagyon szeretlek?

Érzed? De hadd vallom be: még szűz vagyok, te édes.

Azt mondják: fáj először. Egy menet most elég lesz.

Ha elkészültél velem – könyörgök, ne siesd el! –,

mássz rá, húzd le nadrágját, erőszakold meg, mester!

Én közben a díványon ülök majd és figyellek,

mert tanulni szeretnék, ártatlan fiúgyermek.”

120

AT-TÁLIQ HERCEG (961–1009)

Az az-záhrai börtön éjszakáján

Híres vagyok és gyönyörű: alig húszéves, sápadt

és karcsú herceg. Még e mély börtönben is imádnak.

Én mondom meg, melyik fiút kívánom éjszakára.

A porkoláb megfürdeti, aztán cellámba zárja.

Mind örül és vetkőzni kezd, de leültetem, várok,

borral, szóval kínálom. Kár, hogy nincsenek itt lányok.

Ez szőke, szép és kék szemű. Hanyatt terült az ágyon.

Nagyon soká ölelkeztünk, míg elnyomta az álom.

A keskeny, rácsos ablakon besüt a hold. Keresztet

vetít mellére. Boldogan vizsgálom. Így a legszebb.

Hosszú haja arcába hull. Hogy élveztem a testét!

Még nálam is érzékibb. Bár karja közt nő lehetnék!

Félig behunyom szememet. Most duplán látok. Melle

lebegni kezd melle fölött. De mégsem asszony keble.

Tükörsima és hódító. Bimbói gőgös-szépek,

mint két málnaszem, mikor még egészen meg nem értek.

Ovális csípője nyúlánk s tömör – nem hasonló

a lányokéhoz s hidegebb, de ölelni nagyon jó.

Nyújtózkodik. Bokájánál cellám árnya takarja.

A lábbilincs égő, skarlát nyomát nem látni rajta.

Ágyéka lila bimbóját lecsüggesztette balra.

Heréje a Bűn Fájáról szakított piros alma.

Torkom elszorul. Mellemben felszökik a kegyetlen

hullám. Hátamon libabőr szalad le. Megszerettem.

Elszédülök. Már nem tudok csendben gyönyörködni, ahogy

így alszik. Hozzáhajlok és bársony combjába harapok.

121

Cordova, napszállta után

Visszafogom lovamat a dombháton,

a völgyben lent most tűnt fel Cordova.

A sok fáklyától aranyfényben lángol,

mint földre tett királyi korona.

Viharfelhő

Az alkonyég szélén a viharfelhő

ágaskodó, fekete mén. A sárga

villám viola kontúrt fest köréje

s narancsszín kantárt meg nyerget rak rája.

Önarckép

Fejdíszem a műveltség; testem sudár és szép;

ékesszólás a kardom; nemes vagyok, derék

és pazar verseimmel még egyszer ragyogóra

festem az Omajjádok megkopott hírnevét.

ABUL-ALÁ AL-MAARRÍ (973–1058)

A vak költő védekezik

Születünk, mért, majd szenvedünk, minek,

és meghalunk, mi célból? Kérdezem.

Ez a törvény, de hol az értelem?

Ezért nem ismételtem meg a bűnt,

mit apám követett el ellenem.

Rezignáció

A halál ellen Szókrátészt

nem segítette tenger bölcsessége,

s Hippokrátészt, az orvost

gyógyírja meg nem védte.

Hagyj elfeküdnöm, legyen egyszer végre

a hasztalan reménykedésnek vége,

ha ráesem a nemlét küszöbére,

s ne riaszd el a keselyűt a tornyon

holttestemtől, és hullámat ne mosd meg,

ne gondozz, mikor túl vagyok a gondon.

122

Hívők és hitetlenek

Máglyákat raknak Krisztus lábnyomán,

fanatizmusra uszít a Korán,

a szúfi csak azt látja, ami nincsen,

a panteistának a kő is isten,

a hindu fél, hogy százszor újraéled,

a hedonista bőg, hogy egy az élet.

Az általános elmegyógyintézet

osztályain zavarosak a dolgok:

vannak hitetlen és hívő bolondok.

AVICENNA (980–1037)

Négysoros vers

A bolygótól, mely fényét szórja fenn

a sár titkáig, mit nem lát a szem:

kezem között minden csomó kibomlott,

csupán a Lét mestercsomója nem.

MUHAMMAD ABUL-KÁSZIM IBN ABBÁD (?985–1042)

Virágzó jázminbokor

Jázminbokor, mit írjak rólad?

Nem hasonlít hozzád, csupán

a lánc frissen vert ezüstpénzzel

egy tengerzöld selyemruhán.

A lótusz kelyhe

Szőke igazgyöngyökből metszett

váza vagy. S mily gyönyörű szép!

Hadd bámullak, s imádom kelyhed

aljának éjszín gyűrűjét!

Vörös tulipánbimbó

Vörös bimbódban nincs szemérem.

Szebb vagy, mint holnap a virág,

ahogy felágaskodsz kevélyen

s hegyesen, mint a férfivágy.

123

ABU AMÍR AHMAD IBN SUHAID (992–1035)

Levél Ibn Hazmnak

Az élet elfordítottatőlem fejét,

s mikor láttam, hogy a halál

biztos zsákmánya lettem én:

egy barlangot választottamszállásomul,

itt legfelül, az égmagas

szélfútta hegycsúcs tetején.

A földön elszórt magvakbóltáplálkozom

s esővizet iszom, amely

a repedésekben marad;

csak egy jóbarát jött velem;ő a halált

nem látta még – én százszor is,

hogy kibökjem az igazat.

Ám most, mikor távozásomközeledik

és tűnő életem csupán

egy villanás visszfénye volt:

elküldöm ezt a leveletIbn Hazmnak,

ki a balsorsban gyámolóm,

s bús napjaim reménye volt:

„Üdvözöllek, s béke veled.Utam végén

azt kérem tőled búcsúzón,

hogy te beszélj sírom felett.

Szónoklatodat ne felejtsdkicifrázni.

Vázold jelentőségemet

és ismerd el, hogy példás volta jellemem

s ragyogó a költészetem.

Ríkasd meg irgalmatlanul

a hosszú combú fiúkat,akik majd ott

lebzselnek temetésemen.

Tán meghallom a sírban isbeszédedet,

vagy legalább a fülhasogtató zenét

és kellőképpen élvezem.

Mert nagy öröm, ha az embertmegbecsülik.

És úgy hiszem, te nem veszed

zokon, ha hullám mosolyog vagy felnevet.

Remélem, Allah megbocsát,mert bűneim

szőrköpenyegén át belát

lelkembe, ami jó dolog.”

124

MUHAMMAD IBN HAZM AL-ANDALUSZI (994–1064)

Szerelmes versek

Nem hunyhatom le a szemem,

ébren tart minden éjszaka

a viszonzatlan szerelem.

Itt ülök kertecském setét

sarkában kint az ég alatt

és azt remélem: rám szakad.

Köröttem néma nárciszok

s babérfák. Szüntelen csorog

könnyeim olcsó gyöngysora.

Ptolemaiosz! Ma én vagyok

Sevillában a csillagok

nyájának éji pásztora.

Csak ketten voltunk egyedül

házamban s harmadiknak

a bor, mohón töltöttünk,

míg szárnyait az éjszaka

lassan kiterjesztette

és megpihent fölöttünk.
E leány közelsége kell

nekem, hogy kimondhassam:

most nem csal meg az élet –

mert tiltja-e az örömet,

a gyönyört meg a vágyat

a törvény vagy a végzet?

Ágyékából vulkán fakadt,

szökőkút az enyémből;

borunk a gyertyafényben

olvadt arannyá változott,

s ébenfa baldachinná

a csillagtalan éjjel.

Szerelmem érted nem halványul,

nem délibáb, amely kitárul

és összedől, ha közeledsz,

125

neved visszhang, nem halkul bennem,

lényed mindig velem van s mellem

húsába késsel véstelek;

te kellesz, senkit se kívánok;

és hogyha mást lelek lelkemben

– és lenne bármi a világon:

fogalom, állat, növény, ember

vagy tárgy –, azt eldobom, kivágom,

mert te kellesz és senki más;

csak rád és szerelmedre vágyom

és ha most igent válaszolnál:

számomra minden a világon:

al-Andalusz sok friss mezője,

a városok, a hegy, az erdő

olyan lesz, mint vén teve szőre,

s az emberek, kiket korábban

eltűrtem valahogy, tekergő

férgek a piactér porában.

Szelíd s engedékeny vagyok;

ha kell, lealázom magam

porig a szerelemben.

Boldogság ez, mert jólesik,

s az áldozat nem áldozat –

ne gúnyolj érte engem!

Mert aki igazán szeret,

elejti gőgjét: hadd legyen

fölötte úr az asszony!

Hason fekve várom a szép

kamaszt, de ha nagyon pimasz,

lefordítom magamról.

Ha beszélgetés közben

említik a fiú nevét,

ámbraillatot érzek;

ha társaságban ül velem,

nem hallom, csak az ő szavát

s hangját, a csorgó mézet;

ha az utcán elbúcsúzik,

sebzett állattá változom

és vánszorogni kezdek;

fuldokló vagyok, ő a part;

126

olykor babérfám ágán

hintázik kint a kertben;

máskor úgy látom: ott lebeg

a kék égbolt legtetején

mezítlenül fejem felett.

– „Hogy éred ott el?” – kérdezed.

– „Leugrik hozzám” – felelem.

– „S ha nem?” – „Úgy utána megyek,

mert szárnyat ad a szerelem.”

Ismerősöm a tél derét

vizsgálta halántékomon

s megkérdezett: – „Hány éves vagy?” –

Mire én: – „Életem nem volt

sokkal több mint egy pillanat.

Ez jól átgondolt válaszom.”

– „Hogy-hogy?” – szólt ő. – „Nem értelek.

Magyarázd meg e keserű,

szokatlan információt.”

– „Nagyon szerettem egy leányt”

– mondtam –, „s egy őszi délután

arcon csókoltam hirtelen.

Ahányszor visszagondolok

a csókra, azt érzem, hogy e

kis, gyors csók volt az életem.”

– „Kamasz-szeretőd elment” – mondták, s én így feleltem:

– „Vele egy korban élek, egy században szüllettünk

s al-Andaluszban. Ennyi elég boldogságomhoz.

Ugyanaz a nap járja fölöttünk az ég boltját.

Öszvérháton nincs több mint két napi útra tőlem.

Alkonykor, ha vágyódom utána, s déli szél fú,

lemegyek és kiállok Sevilla kapujába,

hunyt szemmel a vár széles falához nyomom vállam

s teleszívom tüdőmet szép teste illatával.”

Szeretőm hajnaltájban felkelt. Én még az ágyban

feküdtem és meglestem. Szívem majdhogy elolvadt,

s mosolyogtam, pedig csak egy pillanatra láttam

sápadt-ezüst hátulját, a dupla teliholdat.

127

9
Az alkalom villámfény:

egy másodperc, s már nincs is.

Most haraphatom számat,

hány lányt, fiút, nőt, férfit

mulasztottam el bambán –

de kései a bánat.

Emlékük számban maradt

keserű pilulának;

bár lettem volna léha –

légy gyors, merész és csapj le

reá, mihelyt meglátod,

mint zsákmányra a héja,

szeretkezz vele rögtön,

de elébb csókold végig

halántéktól bokáig –

a kegyetlen mindenség

csak kéjt ad vigaszunkra,

s azt sem adja sokáig.

IBN ZAJDUN AL-KORTÓBI (1003–1071)

Cordova

Allah, küldj lágy esőket Cordovára,

öltöztesd földjét, mint az eget, sárga,

fehér, kék és piros csillag-virágba!

Nők hajlongtak köröttem, mint a fákon

a zsenge ág. Kezes rabszolgalányom

volt az Idő. Így múlt el ifjúságom.

Uálládá hercegnőhöz

Mióta elhagytál, s magam maradtam,

a föld, min járok, keményebb alattam.

Melletted fehér volt az éjszaka.

Tenélküled koromsetét a nappal.

128

UÁLLÁDÁ OMAJJÁD HERCEGNŐ (?998–1091)

Négysoros vers,
melyet a hercegnő házi köpenyegére hímeztetett

Hercegnő vagyok, híres, előkelő, szeszélyes;

nincs ember, hogy előtte szép fejemet meghajtsam;

de ha szeretsz, lépj ide ágyamhoz, nem kell félned,

vetkőzz gyorsan, bújj forró testemhez, s legelj rajtam.

ISMERETLEN ARAB KÖLTŐ (XI. század)

Uálládá hercegnőhöz

Eszed nyílt, szókincsed bő, ismeretköröd széles,

horizontod tág – közismert dolog,

hogy tág lány vagy. Mily szűkek hozzád képest

a tizenkét gyermekes asszonyok!

Mór közmondás

Ellenséged, mondod, roppant erős lett.

Azt kérded: mily tanácsot tudok adni?

Csókold meg undor nélkül a kezet,

melyet nem áll módodban megharapni.

SZULAJMÁN IBN KHÁLEF AL-BÁDZSI AT-TUGHLIBI (1013–1081)

Jáhjá fiam halálára

Elolvasom az írást minden síron;

ha magas fiú jön szemközt, elsírom

magam; s mikor megszólít, újra

zokogni kezdek és Jáhjának hívom.

AL-MUTADID IBN ABBÁD, SEVILLAI KIRÁLY (1016–1069)

Én

Bevettem Serpát, Farot,

Carmona elhagyott

falain varjú károg:

a nyertes én vagyok.

129

Másnak nincsen, csak nékem

ily sok jó katonám,

reájuk én lenézek,

s ők fölnéznek reám.

Legyen veréb vagy túzok,

enyém a jófalat,

sorra karóba húzom

a vetélytársakat.

Ameddig Allah éltet,

s amíg szívem dobog,

hordozom kardom éles

pengéjén a jogot.

Minap befalaztattam

néhány vendégemet

fürdőmben – nékik mosdás

volt, nékem élvezet.

Koponyáik füzére

itt lóg fejem felett

a trónon; ha felnézek,

nagyokat nevetek.

ASZ-SZUMÁJSZIR (XI. század)

Almería nyáron

Szegény testem a szúnyogok szerelme:

hozzám bújnak éjente, céda lányok,

én meg gatyában, gyorsuló ütemre

járom díványomon a vitustáncot,

míg ők nótájukat húzzák fülembe.

Zord idő

Nem vigasz, hogy egymás után lebuknak

azok, kik tegnap bennünket lecsuktak,

és életünk még attól sem lesz jobb,

hogy egymást is ölik a gyilkosok.

Berberek

Ádám járt nálam álmomban. Megtudakoltam tőle:

– „Atyánk, te lennél csakugyan a berberek nemzője?”

– „Tíz évvel rá” – felelte –, „hogy Évától elváltam,

született ama berber. Én már egyedül háltam.

Unokáim pelenkát hordtak még, drága kölykök.

A földön nemzőképes csak Éva volt s az ördög.”

130

AL-MÚTAMID, SEVILLAI KIRÁLY (1040–1095)

Kard nevű apródomhoz

Kard a neved; szemed fénye is két kard;

mind a kettő sugárzó és kemény;

szemöldököd felvont íj finom íve,

szünet nélkül nyilakat küld felém;

ajándékba kaptalak; gazdád lettem;

rabszolgám vagy; rabszolgád vagyok én;

boldog lettem veled; ha megmarkollak,

azt hiszem, hogy a félvilág enyém;

kívánlak, Kard, ahányszor megkívánsz, Kard,

engedd gyönyörű pengédet belém.

Bordal

Vigasztalódj – a beteg is feléled,

ha keservében sárga borba nézhet.

Vendégségben vagy idelent, ne tévedj,

használd ki jól: rövid cafat az élet.

S ha ezer évig tartana is, véges,

és attól szép, hogy véges – ez a lényeg.

Űzd el gondod, míg lugasban henyélhetsz,

virág nyílik, hárfáslányok zenélnek.

Ha kupádban a bor gyöngyeit nézed,

jusson eszedbe, hogy a jelen édes –

töprenkedéssel messzire nem érhetsz.

Eszed azt súgja: mondj búcsút az Észnek.

ABUL-QÁSZIM IBN AL-ATTÁR (XI. század)

Gyönyör

Kertem végén a hold a fodros tóra

vértet csatolt. Majd szégyen és szemérem

nélkül ránk hajlik, s rézveresre festi

merev dárdámat szeretőm kezében.

131

Tükör előtt
Boldog volt és duhaj az ifjúságom:

hány nővel háltam, hány illatos ágyon!

Az út pora, melyet paripám felvert,

ősz fejemre szállt. Elnézem s utálom.

AL-HIDZSÁRI (XI. század)

Búcsú a piactéren

Szomorkodom, hogy elmégy két hónapra, de végül

némi öröm ér, mikor búcsút veszek itt tőled:

ez egyszer nyilvánosan, hosszan, közbotrány nélkül

ölelgethetem kamasz-szeretőmet.

ISMERETLEN ARAB KÖLTŐ (XI. század)

Toledo eleste után

Arabok, adjátok fel al-Andaluszt; a földön

az adósnak fizetni kell, ha lejárt a kölcsön.

Nézzétek: királynő lett a gyaurok parasztja,

s a mór király a tábla sarkában vár sakk-mattra.

IBN AR-RÁMÁI (életrajzi adatai ismeretlenek)

Szülőfalum

Álljatok meg, barátok,

Esz-Szalámban velem.

Itt szédített meg engem

az ifjú szerelem.

A kén titkos lángjával

égett bennem a vér.

Lánykarok fonódtak rám,

mint a virágfüzér.

Ahogy testük hajlongott,

hajlongnak most a fák,

s a szélben érzem testük

kakukkfű-illatát.

132

ABU BEKR MUHAMMAD IBN HÁMDISZ ASZ-SZÍQQÍLÍ (1055–1132)

Szicília

Kék vízben mélyzöld kertem,

övemen rőt palást,

hol csak gyönyört ismertem,

és soha-soha mást,

ahol fiatal voltam,

hajtás a rózsafán,

s ahol most úr a norman,

Szicília, hazám,

mennék, ahová mennem

többé már nem lehet,

hogy szikláin szétverjem

mezítlen mellemet.

Borozás a király kertjében

A kis folyónál ültünk

iszákos cimborák,

ezüst serlegből ittuk

a király színborát,

pohárnokunk a vízben

úsztatta a kupákat,

így jöttek hozzánk, s mi tíz

ujjal kaptunk utána,

majd játékhajót küldött

a hűs folyócskán úszva

a fiú, s poharunkat

zsinegén visszahúzta.

Megbuggyantunk. Az ember

csak ember és nem férfi,

mert ha iszik, az ivás

hatását meg nem érzi,

és kornyikáltunk hozzá,

hol hangosan, hol halkan,

de a részeg nem tudja,

hogy sántikál a dallam,

133

nem érti és nem érzi,

ha a szöveggel baj van –

a madár megelégszik

szavak nélküli dallal,

de bántuk is mi mindezt,

ürítettünk és kaptuk

a bort, és lábainkat

a folyóban áztattuk.

Így ültünk egymás mellett,

vízparti városok.

Nem bántam volna, hogyha

mindjárt elkárhozok.

ABU ISZHÁK IBRÁHIM IBN HAFADZSA (1058–1139)

Mit korbácsol a déli szél

Mit korbácsol a déli szél dühe: halványfehér, remek

tevém farát vagy nyergemet, az utazást vagy engemet?

Lestem a hajnalcsillagot s indultam az úttalan út

homokján, míg az alkonyat utolsó fénye kialudt.

Sivatag után sivatag. A Végzet kétségbeesett

arcát kell látnom mindenütt fekete fátylai megett.

Csak kardom éle a remény. Itt minden ember remete.

Más otthonom sincs, mint tevém nyergének somfakerete.

Társas viszony sincsen, csupán egy tátott száj a mereven

előretolt pofán, hol a kielégülést keresem.

Hányszor gondoltam hajnaltájt: szeretkezésünk véget ért,

volt s nincs; emléket nem hagyott; vágytam rá, bár nem volt miért.

Hány fiút itattam le, hogy fehér mellükhöz érjek el,

s markoltam fürtjeik setét függönyét! Egy sem érdekelt.

Ezzel sem tartott most soká, csak míg szétnyílt az éj kopott

kabátja s láttam, hogy reám farkas fogsora vicsorog.

Rászántam néhány percet még, aztán elküldtem. Izgatott

szemem már más célt keresett: vártam a hajnalcsillagot.

Mentem. Magas hegycsúcs alatt vezetett utam, mely nem út.

Komor orom, csupa bozót. Teteje, mint a tevepúp.

134
A szél ereje megtörik körötte négyfelől. S alig

sötétedik, az ég felé emeli roppant vállait.

A víztelen síkság fölött borong. Mintha ő is a lét

okán, értelmén s céljain törné hiába a fejét.

A felhők fekete turbánt csavarnak homlokára,

s mikor villámlik, úgy tűnik: vörös fürtjeit rázza.

Figyeltem rá, bár néma és süket is, de egy éjen,

míg körbejártam, megszólalt s elmondta titkát nékem.

– „Felelj, meddig lesz oldalam haramiáknak menedék,

s barlangjaimban meddig s mért nyifegnek bamba remeték?

Egymással küzdő szelek mért kapdosnak oldalamba

és csípőmet mért verdesi a zöld tenger haragja?

Magányos vagyok, mint te, bár sok bestia meg utas ment

el mellettem, ki nálam hált vagy árnyékomban megpihent.

Mért futkosnak? Hogy a halál erőt vehessen rajtuk

s a némaság agyagjában megmerevedjen ajkuk?

Zizegő fáim, bokraim az elmúlást siratják,

és galambjaim örökké azt búgják: nincs igazság!

Nem csillapítja könnyeim árját vigasz, mert a világ

nem folyamat, csak átmenet. Enyém a melankóliád.

Utazó vissza sose tér, ha búcsút vettem tőle.

Meddig kell ácsorognom itt, mint a nap tűznyelője?

S meddig kell lesnem az alkonyt, az unalmas bűvészt, ahogy

kendőjét rázza, s alóla kibújtat néhány csillagot?

Érezz velem, barátom, hisz látod: az ember meg a hegy,

nem két idegen. Ecetes keservünk régtől egyre megy.”

Mohón figyeltem, míg beszélt s feleltem volna, de szavam

sós könnyeimbe fúlt. Nagyon jól értem: minden hasztalan.

De könnyeimből vigaszt is merítettem, mert éjszaka

nincs jobb pajtás az ég alatt, mint az utazók bánata.

Elfordultam a hegytől és így búcsúztam: – „Isten veled.

Van, aki maradni szeret. Én nem akarok. Elmegyek.”

135

MÁRJÁM BINT ABU JÁKÚB AL-ANSZÁRI (életrajzi adatai ismeretlenek)

Vénség

Izmaim, mint szélfútta pókhálók; roggyant térdem

meg-megcsuklik alattam; nehéz hetvenhét évem

tarkómon trónol; még mit kívántok tőlem? Vaksin

botorkálok a vénség rozsdás vasbilincsében.

IBN L-UÁLID AZ-ZÁRÁKUSZTI (1059–1131)

Éjjel kiállok házam udvarára

Éjjel kiállok házam udvarára

és mindig ugyanazt a csillagot

figyelem, hátha te is ezt teszed;

ha karaván érkezik messziről,

a vásártérre megyek és lesem

az utazókat: tán akad közöttük,

aki érezte tested illatát,

s arcod kontúrját rejtette szeme

beláthatatlan mélyébe; ha szellő

támad, gyorsan lefutok Zaragóza

kapujához, a várfalnak támasztom

csípőmet s fülelek: nem hoz-e tőled

üzenetet a szellő? Vagy cél nélkül

kóborlok, s a szembejövőket nézem:

melyik látott? És ki hozott szépséged

zuhatagából fényt a homlokán?

IBN SZÁRÁ ASZ-SZÁNTÁRINI (?1060–1123)

Könyvkötészet

A könyvkötészet hálátlan mesterség:

aranyozok, préselek, bőrt varrok,

s ha felruháztam a kézirat testét:

elviszik. Én mezítlen maradok.

A Guadalquivir este

A folyó áttetsző köpenyt öltött; az alkony

kékes szegélyt hímzett reá a parton,

s a szellőtől oly fodros lett a bőre,

mint ágyban ülő ténsasszony csípője.

136

Kék szemű fiatalember

Megláttalak, megnéztelek,

s a mindenségből nem maradt

számomra más, csak kék szemed.

Csiszolt türkíz nem ékesebb,

kék csillagtűz nem fényesebb

és nem szebb, mint két kék szemed.

Ha vad, tavaszi ég remeg

fáim fölött, azt suttogom:

nincs kékebb ég, mint kék szemed.

Ha a tengerhez érkezem,

boldogan tárom szét kezem:

mert mélyebb nála kék szemed.

Mikor hazafelé megyek,

lámpásnak gyúl ki és vezet

a vaksötétben kék szemed.

Álmatlan, hosszú éjjelek

legmélyén fekhelyem felett

lebeg mindig két kék szemed.

Balsors mar, házam szétesett,

de mit bánom a végzetet,

amíg velem van kék szemed.

S hogy szeretem az életet,

mióta semmim sem maradt,

csak kék szemed, csak kék szemed!

AL-ÁMÁ AT-TÚTULI („A tudélai vak ember”; ?–1126)

Hűtlen szeretőmhöz

Zenét hallgattam, mint máskor is, este,

mert szerencsém szép csillaga letűnt –

emlékszel még a nyári éjjelekre,

mikor nem volt egymásból elegünk?

ABU BEKR MUHAMMAD IBN QUZMÁN AL-KORTÓBI (1087–1160)

A zállákai diadal (1086)

A zállákai győzelem nagy napja!

S az ujjongó nép! Mily kár, hogy nem láttam!

De akkoriban én még ott szorongtam

apuka tömör herezacskójában.

137

A szép pékné

Hull a könnyem, arcom bús,

elhagyott Senora Cruz,

szép pékné, Senora Cruz,

csupa liszt és csupa hús,

ropogó, friss szerelem,

pékné, pompás szerető,

hogyha ő aludt velem,

kilyukadt a lepedő –

s most mégis Senora Cruz

ágyába más fiút húz,

ragya marja meg a csúz,

csalfa ő, mint minden nő,

minden nő, ha andalúz.

Ha szépfiú ül mellettem…

Ha szépfiú ül mellettem s iszom:

ez a paradicsom.

Ha kamasszal szeretkezem vagy nővel,

bárhol vagyunk, közbotrány lesz belőlem.

Mit bánom hát? Tölts a korsóból bőven.

A jótanácsot hagyd el, kár belém!

Nekem a bűn: erény.

Mi fontos? Versemmel e papiros.

Pompás a bor, ha sárga, ha piros,

s még ízesebb lesz attól, hogy tilos.

Hozd a tömlőt! Tartom a poharat!

Szabad vagy nem szabad!

Légies vagy, mint elilló madár,

mint könnyű szellő, s szeszélyes, akár

a tenger árja, Ibn al-Attár!

Ahányszor elkergetlek, itt maradsz,

ha hívlak, elszaladsz.

Ajkad között oly friss a zamatod,

mintha piros almába harapok.

Ha nem vagy mellettem, nem alhatok.

Szád zamatára vágyódom. Gyere,

és mérgezz meg vele.

138

Melankólia Sevillában

Mint vigasztaljam őket, kik élnek, mert megszülettek?

Azoknak jó, kik nincsenek. Vége van a szüretnek.

Mi tart örökké? És kiből nem lesz egy napon hulla?

Itt járok a Guadalquivir vizénél elborulva.

Hány országot, népet sodort el az idő, hány embert!

A történelem öreg, de szeszélyes, mint a gyermek.

Körös-körül szomorú táj. Meddig húzódik? Kérded.

Addig, amíg eső esik, s amíg hulló levél lesz.

Mintha az erdő szólana: – „Ifjú vagy, fuss előlem.

Itt holnap többé nem lesz út, mert fáim összenőnek.”

Ember nem él e tájakon. Leszállt ide az átok,

mint mikor pestis falja föl az egész lakosságot.

Az elhagyott kert bokrai közt nyúl vörös szeme forog,

s a kikötő cölöpjein magános daru ácsorog.

Hogyha szívemre hallgatok: a parton ülnék ölbe tett

kézzel, amíg belesírom a vízbe minden könnyemet.

És nappal is meg éjjel is így siratnám e népet:

mi lesz veletek, mozlimek, zsidók és keresztények?

Szívem legjobb barátja

A karcsú, szőke Ibráhim

azúr szemű és szép nagyon.

Húszéves csak, s már al-ámín,

főellenőr a piacon.

Akárki, ki meglátja őt,

déltájt, mikor a parkban jár,

hunyt szemmel marad a padon

és szépségéről meditál.

Úgy hírlik, hogy kissé heves.

Ha a piachoz közelít

reggel, a kalmárnép remeg

és hazaküldi kölykeit.

Korbáccsal jön és mindent lát.

Egy légypiszok elég neki

a mérlegen, s az eladót

segédestül pofon veri;

s jaj annak, ki silány, rohadt

árut terít ki! Ibráhim

gyors igazságot osztogat

139

korbácsával s feldönti a

hasas tojásoskosarat.

Oly gyönyörű dühtől piros

arccal – így mondják a fiúk –,

kivált, ha lábát emeli,

mikor valakit farba rúg.

S ezerszer jaj mindenkinek,

ki csal s hamis pénzzel fizet!

Elkapja mindjárt s szapora

nyaklevesekkel kergeti

a tömlöc vagy a kaloda

felé. Én nem járok soha

piacra, hogy ne lássam ott –

de ezt beszéli Cordova.

S ha végigpofozta a fél

vásárt, alkonykor hazatér.

Elnézem, ahogy közeleg:

virágot hoz, pedig csupán

négy évvel vagyok öregebb:

megsimogatja hajamat,

s minden új verssorért, melyet

írtam, hétszer hét csókot ad.

Közben szemet huny s felliheg

a boldogságtól. Soha még

nem láttam szendébb, szelídebb,

ártatlanabb, ragaszkodóbb

fiút. A szomszédból vizet

hoz, megterít. Egy éve, hogy

így élünk. Minden nap meg éj

felejthetetlen ünnepély.

Aztán megfogja kezemet,

mosolyog, leültet: eszünk

s iszunk, bár mindig keveset.

Végül ágyat bont, ajkait

kínálja – így ölelkezünk,

alszunk s nem alszunk hajnalig.

Reggel még fekszem, mialatt

olajban sült fánkért szalad

a sarokra, kecsketejet

melegít s akkor könny fakad

szemében, míg elnéz, mivel

pár perc még és mennie kell.

A háztetőről követem,

ahogy a macskaköveken

elsiet s búcsút int nekem

jobbkézzel. Arcán mennyei,

révült mosoly. Baljában már

a nagy korbácsot lengeti.

140

keserveimből nyaralót…

keserveimből nyaralót rendeztél be magadnak,

sóhajaimmal legyezed

szép arcodat, ha lankadsz;

szemem könnyel telt tó, hová fürödni jössz mezítlen

és lubickolsz egy fiúval,

hogy verjen meg az Isten…

Piknik előtt

Tizenkét lány vetkezik

meg hét szolgálólány.

Fürdés, locspocs estvelig,

majd piknik következik

lenn a zöld folyónál.

Tizenkilenc hableány

nyakig a folyóban,

fátylat visel mindahány

s folyóvizet ing helyett:

ez a szokás; jól van.

Gonosz, aki incseleg,

meg ne sértsd az illemet,

ne figyeld a fátylat,

süsd le inkább a szemed –

s fenekükre láthatsz.

Tündöklő telihold vagy

Tündöklő telihold vagy,

mikor a parkban látlak:

szegény szívem megolvad,

s te elhúzod a szádat.

Ha este végiglejtesz

a cordovai korzón:

táncolni kezd a lelkem,

de erszényem megborzong.

Lágy szellő kap hajadba,

ha várfalon sétálsz –

keserves hét hónapja

gyűjtögetem a pénzt rád.

Fiam, te vagy a legszebb

kamasz, lakoma annak,

aki veled lefekhet.

Kár, hogy oly sokan vannak.

141

A táncos szépsége

Azonnal megszeretlek

és szívem felriad,

mert táncodban a tested

mozgása, mint a legszebb

verskézirat.

E finom teaházban

nem vagyok idegen,

hol bort iszunk mindnyájan,

de most, hogy el ne ázzam,

víz kell nekem.

Téged kíván a szomjam.

Foglalj mellém helyet.

Néztelek, koldus voltam.

Te is szeretsz? Azonnal

szultán leszek.

Sötét szemfényed éget,

rózsalugas a szád,

mosolyod versidézet.

Imádom verítéked

vad illatát.

– „Mondj nékem irodalmat!

Költészeted varázs.

Oly roppant a hatalmad!

Beszélj! Nézd: vár és hallgat

a teaház.”

Nem úgy! Még kinevetnek

rögtön mindannyian.

Igaz, nagy költő lettem,

holott tökműveletlen

vagyok, fiam.
– „Csak ugratsz! Verset kérek,

ez könnyű lesz neked,

rögtönözz egy szerényet,

de ne felejtsd ki édes

szépségemet.”

Míg körmölök, ne nézzed.

A kezem sem remeg.

Játékszer a lángésznek

rólad írni. Fogd, kész lett

a műremek.

S most jöjj házamba, mondom.

Megyünk. Az ágyat bontom.

Így jobban élvezünk,

mintha irodalomról

beszélgetünk.

142

Zenekar a lugasban

Három széplány vár rám:

Zuhrá, Ájshá, Márjám.

Fújd, fiam, a flótát,

ez a zene lelke,

s te dalold a nótát

gyorsuló ütemre,

lassabban a dobbal,

fojtsd le: így a legszebb,

s te ropogtasd jobban

azt a kasztanyettet!

Te ne pislogj félre itt,

te ne nyald a szádat,

nézd a lugas szépeit,

nézd inkább és válassz;

ki melléüt, vétkezik,

rúgjátok bokán azt,

tuss! Szomszédnőd térdeit

fogdosni ne resteld,

lbn Quzmán érkezik,

költő és karmester.

Három széplány vár rám:

Zuhrá, Ájshá, Márjám.

Test és lélek

Így szóltam hozzá: – „Meghitt

szerető kell nekem

készpénzért. Bökd ki, mennyit

kívánsz, te szemtelen.”

Alkudoztunk, vitáztam,

dühöngtem két napig.

Most édenkert a házam:

velem hál és lakik.

Tizenhat éves bugris,

szem-szájnak ingere,

ha sétálunk, kiugrik

a félváros szeme.

Nincs ember Cordovában,

ki nálam boldogabb.

Nagyvégre megtaláltam

zsákomhoz foltomat.

S ha testével beteltem

és szellem kell meg ész:

szomszédom a nagymester,

a bölcs Averroés.

143

Berber fiú

Tíz hete ültem itt veled

és nyakaltuk a karcost,

berber kamasz, s figyeltelek:

oly sima volt az arcod!

Most borostás az állad,

kiserkent a szakállad,
egyetlen barnaság vagy,

sörtéd nőtt, vagy egymillió,

s nem értem, hogy ez mire jó.

Kezembe veszem fejedet

s felnevetünk. Mi lett veled,

kókuszdió! Kókuszdió!

Romok, varjak, vénség

Amióta szerelmesem

elvándorolt, a háza

szomorú rom, repező

falait a szél rázza.

Ostrom alatt a Mezquitát

elseperte a tűzvész,

a várfalnál érezni még

az elesettek bűzét.

S ez itt a ház, mely annyi sok

hangos, vad murit látott:

itt lantoltunk, énekeltünk

és ittunk, jó barátok.

Vigasztalásom nem maradt,

mert előbb fésülöm meg

a csillagok ezüst haját,

semhogy ők visszajönnek.

Rongyaimban foszladozó

gyapjúfonál a testem.

Megtértem, mert éhes voltam,

ugyan mi mást tehettem?

S mert nincs, ki pénzt ad versemért:

öregen imám lettem,

napi ötször a nagydobot

verem a minaretben.

Előimádkozó vagyok,

s amitől viszolyogtam:

négykézláb dicsérem Allaht

a nyeszlett jámborokkal.

Nyomorult élet. Végtelen

a szegények türelme.

Fekete, csúf varjú a fán:

károgj siket fülembe!

144

Vénség

Nem felejtettem el: kék szemű, szőke,

karcsú s nagyon magas növésű voltam.

Ma görbe háttal botorkálok, mintha

ifjúságomat keresném a porban.

AVENZOAR (1110/11–1199/1200)

Sírvers

Vándor, e sírkő mellett állj meg egy pillanatra:

lbn Zuhr Sevillából – én pihenek alatta.

Némán fekszem, gyökérrel és porhomokkal számban.

Elhiszed-e, hogy egykor én is e földön jártam?

Orvos voltam. A halál karmaiból kitéptem

sok embert. Mindig tudtam, hogy egyiket se végleg.

IBN NIZÁR AL-UÁDI-UÁSZI (XII. század)

Fényét a teliholdtól

Fényét a teliholdtól

kölcsönözte barátom,

arcán a gránátalma

pírját hagyja az álom,

mellbimbója, mint rózsa

tüskéje, hamvas és nagyon merev,

boldog vagyok, ahányszor

összekarcolja vele mellemet.

MUHZSEDDIN ABU ABDALLÁH IBN AL-ARÁBI (1165–1240)

Háromféle szerelem

Nem értem, mi a szerelem, de három arcát ismerem:

az első, hogyha odanő szorosan szív a szívhez;

a másik: két szem összenéz, ellenséges körívek,

és a harmadik szerelem, melyet halálnak hívnak.

145

Szúfi hitvallás

Szívem minden hit otthona,

nem rekesztettem ki soha

senkit-semmit belőle:

így lettem szomjazók bora,

Krisztus-hívők monostora,

gazellák legelője,

zsidóknak törvénytábla,

muzulmánoknak Kábakő,

pogány bálványok háza,

és követem a Szeretet

útját, bármerre jár is ő

retek-fehér tevéivel:

vándorbotot fogtam, szívem

megdobban és megyek

az égi karaván megett,

bármelyik hit felé vezet.

ABUL-HASZÁN AS-SUSTÁRI (?1205–1269)

Misztikus szerelem

Koromsetét kertemben

eljött hozzám szerelmem

lelkem mély éjjelén,

szívem megtelt gyönyörrel,

a kert kigyúlt köröttem,

s megszédített a fény.

Spirituális borral

kínált; karját úgy fonta

körém, mint az övet,

csókra nyújtotta ajkát,

s megbocsátotta mindjárt

sok titkos bűnömet.

Harmatos kis kertemben

velem maradt szerelmem,

míg felvirradt reám.

Madarak énekeltek

a négyemeletes fák

mind a négy karzatán.

146

Felgöngyöltem az életet

Hencegek, mertszegény vagyok

nincsen házamse pénzem

az Idő nemvehet erőt

már rajtam,sem a Végzet.

Egy szép napona titkos hang

sugallta ezt:Elég volt.

Mit ér nekede sárvilág

és mit számítaz égbolt?

Mint szőnyegetgöngyöltem fel

a létet. Mostkeresztbe tett

lábbal ülöka hengeren

s hol könnyezemhol nevetek.

ABU ISZHÁK AL-IZRÁÍLI (?1210–1250/1251)

Négysoros

Nem vonz virág a kertben, hajókázás a bárkán,

fürdés a tóban, otthon angyali kamasz vár rám,

tarkója, ajka, melle illatos, mint a rózsa,

csípője langyos, mint a Paradicsom folyója.

IBN AL-HATÍB ASZ-SZALMÁNI (1313–1374)

Granada

Gyönyörű asszony feje; haja körül mezők

s a hajnalfény ezüstje vállán. Imádom őt,

Granadát a hegyormon. És karcsú hídjai!

Mint szép leány csuklóján az ékes karkötők.

147 148

Kínai költészet (2)

(Tang-kor: VI–X. század)

149 150

VANG CSI (?590–644)

Mi kell nékem?

– Nyugalom, meg egy szép pohár bor

az asztalon, ez kell neked.

– Ennél többet kérek, barátom.

Szerény házamban vendég is kell

mohó adószedők helyett,

borissza cimborák, akikkel

bölcsészetről beszélhetek,

az is kell, hogy öt fiam tisztes

családba nősüljön, s öt lányom

jólelkű, hű férjet találjon,

meg hogy ötször húsz évig békén

élhessek és ne legyen gondom

se bajom. S akkor, a legvégén

lemondok a Paradicsomról.

VANG FAN-CSÖ (?600–?660)

Halál

Egy embert láttam ma meghalni:

azt hittem, elmegy az eszem.

Nem mintha megsajnáltam volna.

Féltem, hogy én következem.

LU CSAO-LIN (?640–680)

Lótuszok

A part mentén lótuszvirágok állnak.

A domb sötét, kerek árnyék a tóban.

Tudom: az őszi köd kivisz magával

a vízre és nem hallasz többé rólam.

SZU TING MINISZTERELNÖK (670–727)

Kertem falára írom

Új év kezdődik, közel a tavasz,

öregedem, de közben fogy a rangom:

és cihelődnöm kell, mivel az udvar

írnoknak küld le Icsuba Lojangból –

száműztek! Nézem kertem sok bimbóját

a virágágyban és a szilvafákon.

Én ültettem mindet s mégis kinyílnak

nélkülem is. Megfújt a bosszúságom.

151

MENG HAO-ZSAN (689–740)

Kolostor a hegytetőn

Egy szerzetes csuhája fogason lóg. Az ablak

előtt aludni térő, gyors madarak suhannak.

Az ösvényen feljebb jött a setétség barlangja.

A patak ezüst csengőt szorít a hegyoldalba.

Éj a Csien-ti folyón

Ködös sziget végén, a fák

alá kötöm ladikomat.

A vándorember bánatát

meghozza minden alkonyat.

Mély, nagy vadon. Az ég a fák

csúcsán. A folyó meztelen

elfekvő nő. A holdvilág

kitüntetése mellemen.

Alkony a főváros utcáin

A sok kikent-kifent uracska!

Lovon ülnek, szemük kegyetlen,

modoruk nyegle, kezük kacska,

jönnek fényes kis nyílhegyekkel,

aranykengyelben lógó lábbal,

verekedést meg nőt keresni,

s részegen lófrálni az esti

Lojang tikkadt, piros porában.

Az emberek ízlése

A szilvafák virágzanak a kertben,

pedig itt-ott még megmaradt a hó.

Fiatal asszony jön ki mosolyogva,

nézi a fát és egy ágat letör,

bemegy a házba s tükre mellé rakja.

Aztán elnézi: nem, ez nem elég jó,

nagyon szegényes csak így egymagában.

Ollóval gyorsan két tucat virágot

vág ki papírból s az ág mellé tűzi.

152

Elbúcsúzom Vang Vejtől

Ügyefogyott vagyok s bús; üldöz a sors haragja;

csak marcangolni tudom magamat napról napra.

A régi jó barátot elhagynom fáj, de kerget

a vágy, hogy az erdőkben szagos füvekre leljek.

A nagyok közt ki pártol engem? Bajban ki véd meg?

Hány ember a világon érti az én zenémet?

Ugyan, mi mást tehetnék? Visszatérek magányom

börtönébe, s vén kertem kapuját jól bezárom.

Hazatérés a Lu-meng-hegységbe

Nem állok már a császár kapujában

kérvénnyel kezemben. E roskadó

házba száműzött az Őzkapu-hegység

közepébe a bölcs uralkodó

egyik tanácsosa. Barátaimról

alig hallok és betegeskedem.

Látogató nem jön. Mint az év végén

a nap szórt fénye, fakul a fejem.

Ezt pusztulásom jelének tekintsed.

Naphosszat töprengek, miért lakoltam.

Éjjel nem alszom. A holdas fenyőfák

árnyékát lesem üres ablakomban.

VANG CSANG-LING (?690–756)

Határerőd alatt állok

Igyál, lovam. Átkelünk a folyón.

A víz hideg. A szél, akár a kard.

Míg a véres nap leszáll a homokra,

az utat nézem, mely Tibetbe tart.

Hány harcot vívtak itt, a Nagy Fal mentén!

Azt képzelték: a hős neve örök.

Ma por minden. Nincs különbség a várrom

málló köve s a lábszárcsont között.

A császári hárem romjai

Száradó fű a kertben. A holdfény halálsápadt.

A nagy csarnokban szőnyeg helyett zöld iszalag.

Az udvarhölgyek mindent elfecsegtek egymásnak

s a föld alá kerültek. Illatjuk itt maradt.

153

A szomorúfűz gyászt hoz

Rávette férjét: álljon katonának

a hunok ellen, hogy rangot szerezzen.

Levél ma sem jött. Előtte a kertben

szomorúfűz. Azt nézi. Kellemetlen.

CSANG CSI (?765–830)

Hegyi madarak

A csőrük halványkék volt,

a tolluk tejfehér.

Házam előtt aludtak,

a szelídgesztenyén.

A fán majom járt éjjel:

a gesztenyét majszolta.

Madaraim párjával

felrepültek a holdba.

JÜAN CSIE (?723–772)

Civilizáció

Távol délen, a Jüan s a Hsziang

folyók hatalmas tóba ömlenek.

A tó melletti hegyben él egy fajta,

mely a rosszat hírből sem ismeri.

Magas fák csúcsán hintáznak vidáman,

nevetnek, kézzel fogják a halat,

játszódnak, mint a gyermekek, dalolnak

s ölelkezésből sosincs elegük.

Megjártam Kína kilenc tartományát,

de jobb népséget nem láttam sehol.

Csodálom őket és azon töprengek:

mit érnek nékünk a bölcsek s a szentek?

VANG VEJ (701–761)

Őzek kertje

Embert az ember itt sehol se lát

a visszhang súg csak titkos szavakat

sötét fenyves itt-ott besüt a nap

s citromsárgára festi a mohát

154

Fehérkavics-rév

Szép tiszta víz a Fehérkavics-révnél

zöld sűrű sáshasas komor halak

itt mossa ki selyemruháit éjfél

után a lélek ezüst hold alatt

Békalencse tó

Halászomaztán értem jön a bárka

csatornát vág a tóbanmegyünk vissza

a békalencse nyomunkat bezárja

s egy vízbe lógó ág megint kinyitja

Barackos tavasszal

A folyó mellett vad tavaszi szélben

száz barackfa borul virágba éjjel

a gyümölcsös most halványrózsaszín

tutajhintázik a víz fodrain

Séta a folyóparton

Vérvörös lomboka Csing mellett

sétálok fehér köveken

a kék levegőtől nedves lett

és illatos a köpenyem

Négysoros vers
Szelíd esőkis felhőka monostor a mélyben

kapuja zárvabár márdélre jár az idő

itt ülök reggel óta a sziklák közt s nézem

ahogy ruhám zöldjévela moha összenő

Beszélgetés önmagammal

Leszállsz lovadróliszunkUtadkérdem

ugyan hová vezet

Megvert a sorsmost a Déli-hegységben

keresek menhelyet

ElhallgatunkVonulnak fenn az égen

a fehér fellegek

155

Kérvény Si-Hszing herceg miniszterelnökhöz

Inkább vadorzónak megyek

patakparton mosom ki szám

semmint díszasztalnál egyek

s hajlongjak audiencián

ízlésem vulgáris nagyon

s habár intelligenciám

csekély s kopott a kalapom

emberségemben nincs hiány

azt hallom Excellenciád

nyílegyenest előre tart

keresi mindnyájunk javát

s nem árul pénzért hivatalt

kérek szerény és címtelen

állást a kancellárián

mitől rögvest tekintsen el

ha a közérdek mást kíván

Jing Jao búcsúztatója

Ciprusok köztfogaton meg lovon

s fenyveseken keresztül

vonultunk lefelé a Kőtorony-

hegyrőlhol eltemettünk
Csontvázzá fogysz mostörökké fehér

felhők folynak feletted

sírodnál csak a kis patak beszél

s fut le az emberekhez

Hazatérés a Szung-hegyhez

A folyó mentén magas fű s virágok

nézekelejtem minden gondomat

szálló madár kíséraz ég világos

lassan húzzák szekerem a lovak

a rév fölött a fekete romváros

a dombok közt alámerül a nap

messziről jöttem a Szung-hegy lábához

hazaérekbezárom kapumat

156

Buddhista szerzetes testvéreim

Meditálnak az erdős, mély völgyekben

s szutrákat énekelnek a barátok

Lojang magas faláról ideleshetsz

de csak a felhők fehér árját látod

Búcsú Csu-Mu titkártól

E mindennél pompásabbdicsőséges

korszakbanhitvány állásban tengődtél

a nagyok rajtad is keresztülnéztek

mint rajtamugyan minek mérgelődnénk

ez sorsunkez integritásunk ára

Hivatali köntösödet nyugodtan

levetted válladrólés elcserélted

a száműzöttek rojtos gúnyájára

aggódhatnékmi lesz most a világgal

lesz ami lesza világ sose bánja

Elindultálszáz mérföldre az égen

egyetlen felhő sincskésőbb az alkony

fénye a Sárga-folyónitt az éjjel

koraőszi éjcsendes és meleg

tán dalolsz s bárkád oldalán vered

ki a ritmusta holdfény mint a köd

elrejtőzöl az irigy emberektől

s boldog vagy halak s madarak között

Meglátogatom unokafivéremet, Cui Hsziang-Cungot, a remetét

Az erdő egyre mélyebbs árnyékrétegre réteg

a moha vastag szőnyegés napról napra kékebb

Ott ülkinyújtott lábbalfölötte fenyőágak

nem szólszeme fehérjétmutatja a világnak

Vendég a fővárosból

Harmatot harangoznaka gyűszűvirág-kelyhek

dél felé jára fiú rendbe hozta a kertet

a fűzfák virágporbana cseresznyefán torkos

rigó fütyülvendégünk a városból még hortyog

157

Őszi este egyedül

Elfog a búfekete hajam ősz lett

üres házamban ülök késő estig

erdei gyümölcs kopog az esőben

lámpám alatt két kis szöcske melegszik

nincsen szer mely fiatallá varázsol

ne add át mégse vén fejed a búnak

búcsúzz a relatív világtól

keresd az abszolútat

Kései bánat

Ellustultamahhoz ishogy verseket szerezzek

társam sincscsak a vénségaz gondoskodik rólam

Hibáztamsose menjenköltőnek olyan ember

ki festő volt egy másikjobb inkarnációban

Őszi tücsökdal

Hideg erdődombhátak fájdalmas sötétzöldje

őszi vizek zubognakbetöltik a napot

Nádfonatú kapumbanállok botomra dőlve

A szélben öreg tücsökdalára hallgatok

Csónakban

Daru a homokparton meg a felhők

fölöttEmber nincs ittAz őszi ég

azért oly tiszta mert őzek s galambok

lehelnek ráEgy hegyoldal elég

boldogságomhozVén vagyokAz alkony

leszállFodroktól csillámlik a víz

Kibújt a holdBehúzom evezőmet

Csobog az árVigyen amerre visz

SIH TÖ (VIII. század)

Öregszem

Megroggyantam, öregszem, erőm fogy, kinevetnek,

de sétálok: a felhők s a fenyők még szeretnek.

Azt bánom csak, hogy máig a sült galambra vártam,

s kormány nélkül sodródtam, részeg hajó az árban.

158

LI CSI (VIII. század)

Elkísérem Csen Csang-fu barátomat, mikor száműzetésbe indul

Április friss hava ez, a köles sárga vetését fújja a szél,

virágzik a datolyapálma és hosszúra nő a lakkalevél.

Távolból kísér csak az otthoni hegy, közelebbről a csíz, meg a gerlice hangja,

nyerítenek jó lovaink, szívesen térnének vissza Lojangba.

Sárkány-bajszú, tigris-szemöldökű Csen Csang-fu barátom,

Csen, ki fejedben, polcos agyadban sok-sok ezer könyvet tartasz raktáron:

Csen, jeles ember, Csen, csupa jóság és csupa gondolat,

Csen, ki nem hajtod meg soha senki előtt szép masszív homlokodat:

hadd lovagoljunk! Most pedig üljünk! Jó ez a kocsma,

csendes a kertje, tünjön a gondunk, könnyű legyen, mint lúd pihetolla.

Már kapatos vagy. Hátrahajolsz, fölnézel a napra,

fenn magasan felhő jön és elszáll, mintha szaladna.

Setétlik az alkony. A Sárga-folyó vize szürkül és fölcsap az égre,

partra kötötte kompját a révész, tarkónkon az éjjel.

Túlnan a víznél sok-sok az ember – nem jönnek öreg este át hajóval,

mi itt is maradunk éjjelre e sásból és nádból font fogadóban.

Száműzetésbe parancsolt téged a császár – remélem – múló haragja;

tegnapelőtt sok volt a barátod – nézz körül, mennyi maradt ma?

CSANG CSIEN (708–765)

Buddhista szentély a Repedt-hegyen

A hajnali nap csak a fatetőket

nyilazza még; a vén templomba tartok

kanyargó úton, hol virágzó bokrok

közt rejtőzik a Meditáló-csarnok.

A táj tükörképével együtt lényem

a tó tükrébe rejtőzik; a hangos

madarak is hallgatnak; nem beszélnek

csak a kőgongok és templomharangok.

159

CSIN VÉ (?VIII. század)

Hiába keresem a remetét házában

Fel kunyhódig a Nyugati-hegy ormán

tíz mérföldet nyomtam le, meg sem álltam.

Kopogtattam s vártam, hogy válaszolnál.

Belestem s láttam asztalod meg ágyad.

Talán kilovagoltál. Avagy, inkább,

halászol valamelyik őszi tóban.

Kár, hogy nem találkozhattunk, mikor már

nem meditálok senkiről, csak rólad –

s milyen szépek virágaid az ablak

alatt! Fenyőid mint húrok zenélnek!

Kunyhód, kerted, fáid: mind megnyugtattak;

hallak, látlak, érezlek; tiszta lényed

belém ivódik s bár a házigazda

hiányzik, ittlétem vendéglátásnak

tökéletes volt. Mindjárt leszaladtam

a hegyről. Mert, gondoltam, mire várjak?

LI PO (?701–762)

Egyedül ülök a Csung-ting-hegyen

Madárcsapat jön s elszáll a kék, jeges hidegben.

Magános, lassú felhő közeledik felém.

Nézzük egymást. Ezt el nem unjuk ketten:

a Csung-ting-hegy meg én.

Tanár vagyok Csanganban, a Han-lin Akadémián

Pitymallatkor a Bíbor Intézetbe

futok, ott szorgoskodom estelig,

mikor is az Arany Kapunál várjuk

a császár újabb rendeleteit.

Könyvet olvasok könyv után; köröttem

kéziratok, jegyzetek, ritkaságok,

tanulmányozom a régmúlt időket,

hogy megleljem a végső igazságot.

Még nem leltem meg. Ha olykor megértek

egy mondatot, becsapom könyvemet,

mosolygok és gratulálok magamnak.

De miként a szép tükröt a legyek

160

könnyen berondítják, olyképpen én is

elromlok, valahányszor muzsikát

hallok fel az utcáról, legyen bár az

„A fehér hó” s hasonló marhaság.

És dúdolom. Természetemtől fogva

gátlástalan s nemtörődöm vagyok.

Excentrikusnak mondanak, s megrónak.

Ha télvíz táján az ég felragyog:

vad vágyat érzek, hogy erdőket lássak,

s hegyek közt járjak. S mikor hirtelen

friss szellő támad, erkélyemre ugrok

és füttyömmel fél Csangant felverem.

A bölcs Kuang-patak partján horgászott,

Ling-jün, a költő, hegytetőkre mászott,

ha tanulmányaimat befejeztem,

rögtön magam alá kapom a lábam

s példájukat követve
pecázni kezdek istenigazában.

Vakmerő utazás

Az igazi bor flaskájának ezer rézpénz az ára,

s tízezer minden jó fogás zöldes nefritkő tálon.

Most eltolom poharamat. Meguntam inni-enni.

Kihúzom tőrömet s a föld nyolc égtáját vizsgálom.

Mindhiába. Átmehetnék

a Sárga-folyón, de a jég

megfojtotta a kompot.

Felmásznék a Tajhangra,

de a sok hótól vak az ég.

Horgászbottal kezemben ülnék

lustán a patak vize mellett…

Hirtelen arra gondolok:

meglovaglok egy fekete

vitorlást, aztán repülök

nyílegyenest a nap fele.

Az utazás fanyar.

Fanyar az utazás.

Olyan sok a kanyar.

Ki után mehetek?

És ki jön majd utánam?

Ha senki, azt se bánom.

Egy nap a hosszú szélre szállok,

nem rémítenek a hullámok.

Ködös vitorlámat egy nap kibontom

és híd leszek a roppant óceánon.

161

Tünemény az úton

Fogat az út porán. A függöny lebben.

Mosolygó nő. Nem találkoztam szebbel.

– Hol laksz? – Ott – süti le szemét. – Egy házban.

– Melyikben? – kérdem. – Itt tízezer ház van.

– Abban – mutatja. – A piroslámpásban.

Poharazás hármasban

Egyedül borozom a fák alatt.

Jöjj másodiknak, hívom árnyamat.

Majd poharam a holdra emelem:

a harmadik te légy, mulass velem!

Árnyékom hajlong. Oly csúf fekete!

A holdnak meg nem kell a hegy leve.

Igyunk, unszolom őket. A tavasz

ma ezer mérföld, holnap félarasz.

Danolok. A hold pislog. Táncolok,

míg árnyékom köröttem tántorog.

A részegség magányos kaloda.

Józanságomhoz kell a cimbora.

Kössünk örök barátságot! Tudom:

találkozunk még, túl a Tejúton.

Ének a Han-folyón

Halvány szantálfa-bárkavirágszál evezőkkel

tatján zenészek ülnekorrán muzsikusok

széplányok egymás mellettflaskák még szorosabban

hadd ringasson a hullámmit bánom hova visz

Most én vagyok a tündéra Sárga Daru hátán

célom nincsa sirályokjárását követem

Csu királysága eltűntCsu-ping versei élnek

nekem is költészettőlragyog a köpenyem

Ecsetem egy vonásamegrendít öt hegyláncot

most mikor versem kész lettnevetekgyönyöröm

nagyobb az óceánnálde azt is megtanultam

ne fújd fel magadmert haa hírnév örök volna

úgy a Han megfordulnas forrása felé folyna

162

Három barátomhoz

A vadász csapdát állít rókának, nyúlnak, nyestnek,

de sárkányt fogni az ilyen csapdával nem lehet.

Nem kell állami hivatal annak, ki felhőket akar

s barlangja szájában dúdol, ahol szikla a derékalja.

Barátom, Han, te csupa szellem,

Pej, mint tiszta forrásvizek,

s te, Kung, pompás és ritka ember,

kik a ködöt kedvelitek,

ti hárman, szálfenyők a hóban,

sudár, magasba törő lelkek,

kik egy bundával takarództok

és meztelen kövön hevertek,

kik jégbevágott lékből isztok

s két pár facipőt hordtok hárman:

mindig kedvetekre kószáltatok,

vándorok, mint az égi felhők,

ti, kik lejöttetek a hegyről

köszönteni az új kormányzót,

majd hivatali köntösökben

felraktátok a szemellenzőt,

bár folyton fütyültetek közben,

most azt mondtátok, hogy elég volt,

a Bambuszvölgyből szebb a félhold,

s ma hajnalban Lu kapuja alatt

felhúztátok a tarka sátrat,

hogy megigyuk a búcsúpoharat.

Vigyázzatok, a havas út veszélyes,

a sziklán könnyen elcsúszik a ló,

de semmiképp ne feledjétek,

hogy hűséges, megbízható

társatok maradok, három barátom.

Ragaszkodásom olyan, mint a dudva:

virul, sarjad, tenyészik télen-nyáron.

Ivászat a hegyen

Egész éjjel hozattuk az új, újabb s legújabb

kancsókat, hogy lemossuk krónikus bánatunkat,

míg felderült a lelkünk, kurjongattunk vidáman,

s aztán, bár megbuggyantunk és dülöngtünk mindnyájan:

restelltünk ágyba bújni. A holdvilág oly szép volt!

A föld lett derékaljunk és paplanunk az égbolt.

163

Nankingi lány

Előttünk huszonkét tál,

az aranyló bor édes,

pónival jött a széplány,

ma lett tizenöt éves.

Pilláit kékre festi,

selymet hord és brokátot,

beszéde locska semmi,

de éneke csodás volt.

Megszédültem a bortól,

hozzácsúsztam kezemmel,

a kismacska dorombolt,

mikor ölembe vettem.

Majd hímzett ágyba tettem,

mindent megadott nékem.

Hány mérföldet ügettem

bolyhos nyergecskéjében!

Su-jün államtitkárnak írom a Hszien Tiao villából

Ezer bajom-bosszúságom volt tegnap,

de ma sem lettem sokkal boldogabb.

A vadlibákat hosszú szél kíséri.

Elnézem őket s iszom boromat.

A múlt idők nagyjainak csontjával

írunk, mert itt, az Égi iskolában

sincs jobb ecset. Ezt elhihesd, ha mondom,

habár költőnek apróbb vagyok nálad.

Szárnyaláshoz ragaszkodunk mindketten.

Célunk: az ég s a lány a teliholdon.

A víz folyik, bár kardommal elvágom,

a bánat visszatér, bár borba fojtom.

Vágyaim csak nem teljesülnek. Holnap

csónakba szállok. Vizek várnak s felhők.

Hosszú hajamat kibontom a szélnek,

mint lovas, ki elengedi a gyeplőt.

Meng Hao-zsan elvitorlázik a Jangcén

A tavaszi nap lángol, füstölnek a virágok.

A Sárga Daru Háznál vettünk búcsút egymástól.

Vitorlád még fehérlik. Majd eltűnik a kékben.

A Hosszú Folyót nézem, ahogy felfut az égig.

164

Ho Csi-csang emlékére

Csi-kiángból származott el. Joviális, lomha

és művelt udvaronc volt, szelek s tavak bolondja.

„Emigráns istenségnek” hívott, mihelyt meglátott

Csanganban. Nem találtam sok nála jobb barátot.

Hogy tudott inni, s mennyit! Mily jól beszélt, míg sorra

cserélt be gyűrűt, láncot, inget s minden mást borra!

Nem élt soká. Most porlad sötét fenyőfák árnya

alatt. Csak én maradtam, ki emlékszik reája.

Nyári erdőben

Mezítlenre vetkeztem, ledőltem az erdőben.

Olykor meg-megmozdítom pehelytoll legyezőmet.

Kalapom a bokorban csücsül a patakparton.

A szellőt hívom: gondozd frizurámat, míg alszom.

Látomás éjfélkor

Irgalmatlanul vedeltük a bort.

Hűs lámpását lengette ránk a hold.

Lármánkra hófehér kócsag röppent fel

a parti nádból. Éjfél tája volt.

A Csuipo-tó mellett

A környéken fehér majmok ugrálnak

tízezrével: azt hinnéd, hófúvás van.

Faágon hintáznak, indákon lógnak

s a teliholdat pofozzák a tóban.

Lusanba költözöm

Lusantól délkeletre a Vu-hegy áll a róna

legszélén. Úgy aranylik, mint hibiszkusz az égen.

A város kilencszínű kendőjét most csomóba

kötöm: fenyők és felhők között itt lesz a fészkem.

A Tungting-tónál

Párátlan őszi éjjel. A tavon fények úsznak.

Jön a dagály s az égig emelkedünk az árral.

Bonts vitorlát, kérjük meg a holdat kalauznak,

markodban tarts pénzt, mert nincs egy rézfillér se nálam,

s igyunk bort fent a felhők kimeszelt kocsmájában.

165

Beszélgetés a hegyek között

Mért élek a hegyek közt – tudakolja

látogatóm. Csendesen nevetek.

A kék-ezüst patakban leúsztatnak

a rózsapiros viráglevelek.

Hová úsztatnak – kérdezhetném tőle,

de hallgatok. Mit mondjak néki még,

ha nem tudja, hogy az ember világán

túl van egy másik föld s egy másik ég?

Csangani lány

Mezítláb jársz és nagyon szép vagy,

szemfényed, mint a tiszta tó,

lábad fehérebb, mint a jégcsap,

szíved hidegebb, mint a hó.

Száműzötten a Jangce-parton

Szép, zöld tavasz. A sármány

dalol s nem hagyja abba.

A Jangce-parton sárgán

ül a vénség hajamra.

Holtiglan itt gubbasztok,

nem leszek soha boldog,

a hold hozzáragasztott
fekete árnyékomhoz.

A jelenről lekéstem,

jövendőmet elvertem,

kiszáradt a vetésem,

kórót termett a kertem.

Mi mást kezdhetnék vénen?

Verset írok, nótázok,

lökdössék egymást mások

a császár tróntermében.

Feleségemhez, elutazásom előtt

Harmadszor hív a herceg. Holnap reggel

elutazom. Te itt maradsz a házban.

Nem térek vissza. Azt ajánlom: menj fel

a dombra és sok-sok könnyel szemedben

bámulj görnyedten és hosszan utánam.

166

Dal a Lu-san-hegyről

Cu Ju vagyok, a nagyhírűbolond Csu tartományból,

ki lóvá tettem egykoronKonfuciuszt, a bölcset.

Most felkapom zöld kőbotomés hajnaltájban elhagyom

a Sárga Daru Tornyot.Nem térek vissza többet.

Elindulok a nagy hegyekközé s szellemet keresek.

Divatos hegyi nyaralókis nagyon érdekelnek.

A Lu-san-hegy úgy áll eléd,mint nagyobb ember melle.

Úgy magasodik fel kilenccsúcsa az égi kékben,

mint kilencrészes paravána felhők hímzésével,

s a Szan-si-liáng oldalánködösen lóg egy vízesés,

mint a Tejút az égen.

Rózsás köd táncol ormains az ormok mélyzöld lombjain.

Ha sietsz s korán vágsz neki

magasan vagy s a reggelinap mélyen jár alattad.

Egy rétre érsz, hol csend honol,s ahol madarak ülnek.

Töprengenek, mért nem tudnaka hegyen átrepülni.

Ott állsz tehát a hallgatag fennsíkon,hol szél nem evez,

körötted magas, egyenesvirágok, mint felszálló füst

és lent a Jangce színezüstvize, ahogy elhömpölyög

és nem tér soha vissza.

A Jangce nagy folyóvíz.

A Lu-sanról írnom gyönyörmeg inspiráció is.

A Kő-Tükörbe nézek, hogytisztába tegyem lelkemet.

Ezt tette Sijeh herceg is,ki a mohában elveszett,

míg én már zöld korombanlenyeltem a szent pirulát

és akkor mindjárt elhagyottminden világi hiúság,

Háromszor érintettem csaka hárfát s tudtam az Utat.

Látom a gyöngyház fellegekközött, ahogy a szellemek

liliommal kézben, az égkapuján járkálnak ki-be.

Én is majd a kilencedikMennyben találom őt, akit

nem definiál senki se.És aztán indulok tovább

utamra, a Nagy Semmibe.

LIU CSANG-CSING (?710–?780)

Ling Csö zarándok lemegy a hegyről

Bambuszok közt a buddhista szentélyben

az ezüst csengők estimára járják.

Szalmakalapod leviszi a mélyzöld

lejtőn az esti nap vörös brokátját.

167

A lantos játékát hallgatom

Hét húrod úgy szól, mint hideg

szél, hogyha átsivít a fenyvesen.

Mondjad a drága, régi verseket,

miket nem hallgat többé senki se.

TU FU (712–770)

Négysoros

Tavaszi szél; a dombok; illat, szépség;

gőzölgő iszap, arany napvilág;

csapongó fecskék, forró homok, kék ég;

párzás után nagyalvó vadlibák.

Udvari hivatalnok lettem

A palotából kijövet zálogba csapom a ruhám

s dülöngve érkezem haza vízparti kocsmázás után.

Miért ne innék? Száz közül él-e több mint egy: hetvenig?

Bárhol járok, mindig akad hitelező, ki megsegít.

A rózsakertben lepke száll: a színest vonzzák a színek.

A szitakötő szárnyai szelíden seprik a vizet.

Mit mondhatok e változó díszletek közt? Elillannak

a napok meg az évszakok. Vigasznak itt a pillanat.

Birsalmafámat kidöntötte a vihar

Ez a fa – a környék vénei mondják –

már kétszáz éve állt a folyóparton.

Itt irtottam gyomot, emeltem házat,

hol májusban a tücsök hangját hallom.

A délkeleti szél sziklákat vert szét,

áradás vitte el a dombsor alját:

birsalmafám dacolt mindezzel. Tegnap

kidőlt – talán az istenek akarták.

Hogy szerettem ezt a fát! Koronája

óriási ernyő volt, csupa szépség

s hűs nyugalom. Az utazók megálltak

és hallgatták levelei zenéjét.

Csak emléke maradt velem. Sírhatnék,

ha rágondolok. Körülöttem sápadt

tejszín folyó lett a világ. Házamból

elköltöztek a színek meg az árnyak.

168

Örülök a tavaszi esőnek

Az áprilisi eső

diszkréten lopódzik be

a fák közé – széljegyzet

a természet margóján.

Szelíd szél hozza hozzánk,

éjszaka érkezik meg,

csak illata van s íze,

de hangot sosem hallat.

A dűlőutak végén

fekete felhők ülnek,

a Hoang-hón egy bárka

lámpása villan olykor.

Hajnalra majd kék, sárga

s piros szirmok esőznek

s brokát szőnyeg terül el

Csangan főútjain.

A nefritkő palota

A palota ott áll, hol a szél mindig nyögdécsel,

cserepei közt szürke egerek játszanak:

egy hercegé volt – nevét elfelejtették régen –,

bár néha látni lehet fent, a sziklák alatt.

A nagy, sötét teremben szellem-zöld tűz parázsa.

Siránkozik az útnál a mélabús patak.

Az erdő furulyái sok ezer hangot fújnak,

s friss esőktől e tájék örökké zöld marad.

A lányok rég kimentek a sárga temetőkbe.

Mért maradtak a képek a falon? Száz fogat

aranyból s a versenyző szépfiúk. Rég meghaltak.

A kapuban még állnak a homokkőlovak.

Cammogva jön a bánat s letelepszik a fűre.

Dalom panaszba fullad. Magas falak között

vezet az élet útja s a messzeségbe olvad.

Ki mondhatja magáról, hogy hírneve örök?

169

Dombtetőn a sivatag szélén

Leszűrt, kitisztult ősz. Csak éppen

lent, a város fölött

úszkál a füst. A horizont üvegjén

egy szalagocska köd.

A nap hanyatlik. Reszketnek a dombok.

Megdühödik a szél.
Kísérteties esti fény. A fákon

több varjú, mint levél.

Magány

A magasban sólyom kering. Két réce

ereszkedik le a víz folyásával.

Könnyű annak, kinek éles a karma

s lecsaphat prédájára a magasból.

Annak nehéz, ki önfeledt-bután

vagy csak szelíden úsztat a vizekben.

A hangafű között, hol harmat csillog,

zsákmányra vár hálójában a pók.

A természet sem működik másként, mint

az emberek konyhája s vágóhídja.

Tízezer bánatommal itt állok egyedül.

Téli hajnal

Az állatöv figurái újabb kört

jártak fejem felett: egy esztendővel

vénebb vagyok. Az asztalon üres

zöld flaskák és homárok téglaszín

maradványai. Hallgatunk, későn van,

szekerek mocorognak odakint.

Hamar megvirrad s én itt maradok

negyven letűnt esztendőmmel. Az alkony

növekvő, hosszú árnyai közé

születtem. És ha mégsem volt sötét,

azért történt, mert e tébolyodott,

sistergő, fojtó élet elfutott

mellettem, mint az éjjeli erdőtűz.

170

Főúri hölgyek

Ma a negyedik hónap tizedik napját írják.

A tóparton sétálnak Csangan előkelő

dámái. Arcuk finom. Mily kecsesen mozognak,

mily könnyedek, mily szépek! S milyen szép az idő!

Ruháikat hímzéses egyszarvúak diszítik,

homlokpántjukon gyémánt tündöklik meg smaragd.

Frizuráikban kócsag-, főnix- és pávatollak:

ha szellő jön, egy-egy toll súrolja ajkukat.

Régi nemes családok sarjai mind e hölgyek,

Mennyei Birodalmunk fényei, nagy nevek,

kik a Borsvirág-Szállás s a Felhő-Függöny-Kastély

lakóival tartanak távolabb-közelebb

rokonságot. Gyönggyel varrt feszes selyemkabátjuk

nem ismer ráncot s könnyű derekukhoz tapad.

S hogy csevegnek e dámák, miközben a császárné

függönyös pavilonja felé pislantanak!

Oldalt, sok kristálytálon halak fehér mártásban.

Serpenyőkben piroslik a tevepúp-szelet.

Étkezni ülnek bársony baldachín árnyékában,

kínálják őket, de a hölgyek nem éhesek.

Közben szolgák s heréltek érkeznek lóhalálban

az udvari konyhákról és újabb ételek

kerülnek terítékre, de az evőpálcák már

pihennek s az aranyból vert vörös késhegyek.

Majd hirtelen megszólal a zene, oly erővel,

hogy a hatnapos hulla is megrezzenne tőle

és nem nyugszik. A nyüzsgő őrkíséret lezárja

az utat. Jön a ménes legszebbik paripája

kényes lépéssel. Rajta a kancellár. Pökhendi

arccal a balusztrádhoz biceg fel és leül.

Majd körülnéz s a csókját látja, mely egy udvarhölgy

skarlát zsebkendőjével csőrében, felrepül.

Kerüld a főminisztert, fordítsd el tőle orcád!

Mert oly roppant hatalmat sugároz zömök teste,

hogy égési sebet kapsz, ha közel hajolsz hozzá.

De az is lehetséges, hogy rosszkedvű ma este.

Tavaszi tájkép

Az ország szétesett, a dombok megmaradtak.

Csangan parkjaiban húsos bimbók fakadnak.

A fákon, mint a könny, nagy harmatcseppek ülnek.

Kérdem: a madarak miért nem menekülnek?

Az őrtüzek három hónapja folyton égnek.

Hazulról egy levél ezer aranyat érne.

Fejemet csapkodom. Egykor oly vad növésű

hajamban reggelenként hanyatt fordul a fésű.

171

Hazatérés

Több mint egy év utánmost végre hazaértem

feleségem csont és bőra gyerekek rongyokban

izgatott szavainkata fenyves visszhangozza

s a bús patak megosztjaa fojtott zokogást

Fiunk kit kényeztettünks mosolyogva neveltünk

ott áll halálfehéren

mikor meglátja atyjátelfordulsírni kezd

komor piszkos törődöttnincs rajta lábbeli

Az ágy előtt két lányunkszipákol félszegen

kinőtt szoknyácskáik nemfedik be térdüket sem

durva vászonkabátjukkopott

a széle rojtos

néhány sokszínű folttalrégi drága brokátból

a tenger kék hullámameg a Tündérkirálynő

darabokra szabdalvaés fejjel lefele

Elszédültem vénembercsupa hörgés a mellem

hasmenés üldözhányokágyba dőlök négy napra

Még jó hogy csomagombannéhány takarót hoztam

ruhát a hideg ellenmeg függönyt az ablakra

málhámat bontogatjukmíg előkerül minden

a kendőknéhány ujjasa selyema szemfesték

butuska leányaimanyjukat utánozzák

és reggelenként hosszangondosan fésülködnek

rúzst mázolnak ajkukraarcukra pirosítót

majd rizsport kapnak tőlemmire ólomfehérrel

szemöldökükre íveltháztetőt festenek

Élek és hazaértem!Gyermekeimmel játszom

felejtjük az éhségeta szomjata nyomort

folyton-folyvást kérdeznekszakállamat húzgálják

nem tudom mondani hogyhess néktek taknyosok

Olykor meg-megborzongokhogy zendülők közt éltem

s az édes fecsegésnekadom át lényemet

itt vagyokhazaértemvigasztalódom csendben

csupán egy kérdés kínozmiből fogunk megélni?

172

Fehér éj

Fehér éj. Elhányt íj a negyedes hold.

A már-már hunyó lámpa bele üszkös.

Üvölt a szél, nyugtalan őzek járnak,

levelek hullnak, riadnak a tücskök.

Díszes bárkában ültünk egyszer, régen:

zene szólt, vállainkra hó szállongott.

Itt barbárok nótái ostromolják

az üres eget. Nem lehetek boldog.

Parti fecskék

Kis, szűk szobában élek, hol alacsony az ablak.

A parti fecskék mégis naponta látogatnak.

Az iszapot csőrükből könyveim hátán hagyják.

Csemetéik szárnyukkal arcomat simogatják.

Ismét találkozom Li Kuéj-niennel,

néhai Hszüan-cung császár udvari zeneszerzőjével

A császár udvarában találkoztunk vagy százszor

damasztfüggönyök között, aranykapuk alatt.

Tavasz volt. Most magadban ülsz a vízparton, fázol

s az őszi lombok lassan válladra hullanak.

Nyári éjszaka

Hűs bambuszindák lebegnek szobámban.

A hold ezüstlakodalmat ünnepel

kertemben. Kis cseppekkel hull a harmat.

Elszórt csillagok gyúlnak s tűnnek el.

Szentjánosbogár lámpása világít.

Vízimadár hívja párját a parton.

Háború van. E körül forog minden.

Hosszú az éj. Meditálok, nem alszom.

Legkisebb fiamnak

Csu-cu fiam, tavasz van s egymástól távol élünk.

Millió rigó dalol az édesbús melegben.

Itt élek, messze tőled, butuló öregember,

s okosságodra vágyom. Olyan nagyon szeretlek.

Csupán a hegyi úttal s a patakkal törődöm,

meg a fákkal falucskánk körül a dombtetőkön,

és csak alhatnék mindig, mert rólad álmodom.

Tornácunkon lehajlok s a nap vad lángját érzem

vén, görbe hátamon.

173

Öregség

Közömbös lettem. Fáradt, hogy falumat elhagyjam.

Fiamat hívom este: jól zárd be kapumat.

Karcos, új bor; zöld moha; nyugalom a lugasban;

tavaszi szellő; kék víz; rám hulló alkonyat.

Éjszaka a bárkán

Gyengéd szellő és finom fű a parton.

Alig hogy ring magas árbocú bárkám.

Csillagokat enged le rám az alkony

s a hold dobálódzik a Jangce árján.

Költőnek megbuktam. Mint hivatalnok

sem kellek. Kicsorbultam. Vénülök.

Úgy kószálok, hányódom és bolyongok,

mint a sirályok, föld és ég között.

CEN SAN (715–770)

Kao generális stratagémája

A Tien-sannál szörnyű viharok járnak ősszel.

Lovam sörénye összefagy, patkója jégen táncol.

Tábornokunk kockát ráz. Aztán dob. Ismét ő nyer,

s mi lehúzzuk a bundát a gonosz tatár kánról.

A Vágtázó-Paripa-folyóról szóló vers,

melyet Feng tábornoknak mutattam be

Látod a Paripa-folyót, mely kanyarjait rója

a havas út hosszában s rohan a messzeségbe,

ahol a pusztaság sárga homokja felfut

a sárgaréz felhőktől halványan izzó égre?

A Luntajnál az őszi szél üvölt éjjelente,

mázsás sziklákkal zsúfolt a folyóvíz,

az út, a levegő is; és hogyha vihar támad:

azt gondolom, kövekkel dobálódzik.

174

Szeptembertájt a hunok lovacskái elhíznak

a zsíros legelőkön és az Altáj-hegyekben

szállongni kezd a zendülés fekete füstje. Ekkor

tábornokunk megindul ellenük a sereggel.

Vasvértben alszik, hogyha pihenni dől nagyritkán.

Velünk menetel éjjel. Összecsendülnek, bongnak

a nehéz alabárdok. A szél ilyenkor kést ránt,

elém áll s belém döfi arccsontomba kétoldalt.

Lovaink gőzölögnek. A ködben alig látom

pejparipám sörényét. Csupa jégcsap vagyok.

A tábornok jelentést írna, de szép ecsetjét

bemártani nem tudja. Tentája megfagyott.

Jó volna, ha a hunok ismernék bátorságát,

és sejtenék, hogy kardunk pengéje nem életlen.

Futnak így is előlünk. Most már biztos: miénk lesz

a győzelem s Turfanba bevonulunk még egyszer.

A szerzetesről a Tajpej-hegységben

Mondják, hogy él egy szerzetes a Tajpejben, vagy csak lebeg,

akár az illatszer, máskor pedig inkább csatangol

több száz lábbal a föld felett,

egyszer pedig noteszével a nagy csúcs mögé rejtezett.

Néhány pap látta csak, akik figyelik a harangot.

Két egymást tépő hímtigrist választott szét, mikor még

fémbottal járt. Most cellája ablakának támasztja.

Ágya alatt kőkorsót tart sárkánnyal. Fülcimpája

válláig ér, szemöldöke ajkáig. Ez a maszkja.

Korát nem tudja senki sem. Egykor fenyőket ültetett,

miket öt férfi sem fog most körbe. Falomb és szellő

az öltönye. Kristálypatak a szelleme s már túljutott

jón s rosszon, mint a felhő.

Egy vénember Sang-sanból még látta. És én is úttalan

bércek közt jártam, hogy nyomát leljem. Nem tudni, hol van.

Ám biztos, hogy még él. A nép, bár nem ismeri, keresi

az ég kékjében, amely az ember szemébe olvad.

175

Vej kormányzó lova

Lovad oly szép, hogy festő ecsetje azt nem éri fel.

Forgószélben barackvirág a színe. Mikor nyargal:

szügye veres, bokája rőt, nyaka piros, füle korall.

Zöld nyerge alatt takaró egy kevéske arannyal.

Hozasd ki, kérlek, ülj fel rá, hadd nézzem, hogyan vágtat,

míg hosszú farka a füvet söpri, mint skarlát bóbita.

Száz aranyért vetted. Magad is büszkélkedsz, hogy nem akad

hozzá hasonló paripa a földön. Ezen nincs vita.

Ha a főváros utcáin átüget nagy kevélyen:

mindenki téged irigyel, minden szem őt csodálja.

Verejtéke fehér tajték. Ha hirtelen vágtázni kezd:

patkója ropog, mintha csak üveggyöngyökön járna.

A pofaszakállas nomád lovászfiú hajnalban

aranyfésűvel négy helyen feltornyozza sörényét.

Állásában, a többi ló közt fénylik virgonc szelleme,

s ha az istállóból kilép, maga a nemes szépség.

Ahányszor róka s nyúl után vadászni mégy, s kilovagolsz

a városból a dombvidék tövéhez, a harasztba:

ha fűcsomót lát, úgy iszkol oda, mintha repülne,

s vágtában a zöld sólymokat mind maga mögött hagyja.

Mikor először láttalak, ott ügettél ernyő alatt –

s hogy emelte egymás rangját a paripa s a férfi!

Csilingelt sok kengyeldíszed. Mindnyájunkat megszédített

a tábornok dicsősége, ki az országot védi.

Mekkora lehet örömed! A harcosé, kinek lova

fújtat, mint az északi szél! Indulj el, kapj fel izmos

hátára, szaladjon veled száz mérföldet egy nap alatt!

Söpörd ki a barbárokat Kínából, mint a piszkot!

KU KUANG (?725–814)

Éjjel a császári palotában

A lányok énekelnek a jáde díszteremben,

daluk felszáll a széllel feleúton az égig.

Most csak a víziórát hallod, oly néma csend lett:

félrehúzták a függönyt és a Tejutat nézik.

176

CSIEN CSI (?730–?)

Búcsú egy hazainduló japán paptól

Te megtaláltad a dolgok forrását,

miként eleve elrendeltetett.

Most odaérsz, mint bűvös álomjáró,

ahol a tenger felfolyik az égig.

A víz békésen vár reád, a hold

nyájasan süt, s miközben énekelsz,

halak meg sárkányok úsznak mögötted.

Törékeny bárkád elvisz tőlünk. Nézlek:

a szürke horizonton nincsen semmi,

csak hajólámpád ezüst csillaga.

Boldog ház a völgyben

Fűből font házban lakom a pataknál.

Kertem kőfalán felhők másznak át,

a bambusz mindig zöldell az esőtől,

s a messzeségben nagy, békés hegyek.

Pázsitomra darvak szállnak pihenni,

virágaim későn hervadnak el.

Az őszi lombot most mind felsepertem

az ösvényen, mely ajtómhoz vezet,

hogy ablakomból szép bokáját lássam,

ha este megjön fiúszeretőm.

VEJ JING-VU (737–?)

A fiatal diákkal, Csao Pi-csianggal túrázom télen a Kőkapu-hegységben

A csúcson hó. Se út, se lábnyom

nem vezet a sziklák között.

Fenyőillat terjeng köröttünk,

a völgyben összefagy a köd.

Néhány madár a faluszélen

ételmaradékot keres.

Szakadt köpeny lóg a fa ágán.

Elment az öreg szerzetes.

177

Gúnyvers a hun katona lováról

Tömzsi hun lovacska,

nem ül rajtad senki,

hun van a hun gazda,

hová mégy legelni,

le a sivatagba, föl a havas hegyre?

Szőrös hun lovacska,

megugrott a gazda,

rád borul az este,

megkarmol a macska,

széjjeltép a farkas, randa hun lovacska.

LU LUN (?745–?827)

A határon

Szálló vadlibák éjszín árnya a teliholdon.

Iszkol előlünk a tatár kagán.

A hidegtől ragadnak kardjaink. A szél folyton

friss havat kavar kucsmáink haván.

Beteg katona
Az út sok-sok ezer li; az utat alig bírja,

s roncs teste súlyát; éhes, de hazafele tart.

Városa fala alatt megáll roggyantan, sírva.

A szél lemarja arany sebeiről a vart.

Hazaúton megpillantom Csangant

A síkság s a víz felett ondolált felhők szállnak.

Paloták, tornyok, várak a húnyó napsugárban.

Ősz fejjel Csangant nézem a Csin-hágó porában.

De ki gondol költőkre véres harcok korában?

LI JI (?749–?830)

Fiatalasszony keserve

Csu-tangból jött dúsgazdag, öreg kalmár a férjem.

Az asztalnál nagyhangú, az ágyban tehetetlen.

Ha a hajóslegények feszes nadrágját nézem

bal combjuk töve mellett, zokogni volna kedvem.

178

A Su-Hsziangi citadellából hallgatom a hunok sípjait

A Hujli-hegy alján a hó, mint a homok.

A bástyasor fölött a hold is elfagyott.

A hunok sípjait hallom napszálltakor

és sírok éjszaka, mert katona vagyok.

Hadsereggel a Gobi sivatagban

A lovasok vasvértjén hóvirágok fakadtak.

Kürt szólt, az út homokja megfagyott kőkeményre.

Százezren meneteltek az éji sivatagban.

Hirtelen mind megfordult s a teliholdat nézte.

LIU CSUNG-JANG (VIII. század)

Lovaskatonák éneke

Esztendők óta védjük a Zöld-Nefritkő-hágót.

Kezünkben kardot tartunk meg gyeplőt, nem virágot.

Hó hull a hős sírjára. A Sötét-hegység lába

körül örökké köröz a Sárga-folyam árja.

MENG CSIAO (751–814)

Ismét megbuktam az államvizsgán

Kifakulok, mint hajnalban a hold.

Szívem lármázik, fejem csupa gond.

Nem igaz, hogy virágos a tavasz,

minden bimbón ott látni a havat.

Fiatal vagyok: így nagyobb a kín,

hogy nem húznak laza sas-szárnyaim.

Üres a világ, üres vagyok, és

a szégyen szurkál, mint a konyhakés.

Végre átmentem a vizsgán

Tűnt éveim bajával nincsen mit dicsekednem:

felszabadultam végre, kivirágzott a kedvem,

kopog lovam patkója, enyém a széles város,

betérek estig minden csangani utcalányhoz.

179

A keleti vizek pavilonjában

A víz s a bambusz-szárak kölcsönösen

lemossák egymásról a színeket.

A vad szél cél nélkül futkos, de közben

megszelidíti szenvedélyeinket.

A fagy bőrt cserzett minden falevélen.

A hidegben elhalkul a beszéd.

Csak néhány napja érkeztem ide

a Remetekert Kolostorba, s már nem

érzem többé vágyaim lüktetését.

Ruhámról is levált a föld pora.

Kirándulás a Sárkánytó Kolostorhoz

A Csung-nan nagy és meredek.

Madár nem száll a hegyre.

A tó fent mindig kék, mivel

sárkányok laknak benne.

Kolostor épült a tetőn

tarkára festett fából.

Még frissebb lett a levegő,

mikor elállt a zápor.

Sziklák közt, erdőn-réten át

hajnal óta kaptattam.

Fejem fölött fénylett a nap,

most itt ragyog alattam.

A bokrok erre kicsinyek,

a fenyőfa is törpe.

Tűhegyes szirtek mindenütt.

Letelepszem a földre.

A patak fölé lógatom

lábam az esti csendben.

A kolostor harangja szól,

a vendégek elmennek.

Bealkonyul. Én meg ülök,

boldog és néma néző,

míg hangjegyek csepegnek rám

a legmagasabb égből.

180

A Csung-nan-hegyen

Lovam feje körül legyek bozsognak,

nem megy tovább. A szügye tele vérrel.

Tigris üvölt előttem a hegyháton,

mögöttem térdig érő ár az éjjel.

Az utas szíve lobogó ilyenkor,

száz láb magasan csapong fenn a széllel.

Folyó a szakadékban

A szakadék fölött egy szalagocska ég.

A vízesés fehér köteleket sodor.

Fenn olykor egy szelet holdfény vagy napvilág.

Sziklák tartják az ár ellen zöld hátukat.

Néha egy csillantás. Melleden libabőr.

Az árnyék odalent száz évre megfagyott.

A déli napsugár sem hull függélyesen.

Az örvények között éhes köpet forog.

Groteszken lóg a fák csontváza fölfelé,

gyökerük korhadó koporsókba bújik,

s ha fagy jön, ágaik élesen pengetik

távolról érkezett bánatuk dallamát.

A kivert száműzött elcsavart belei

jajgatnak, nyögnek itt az ég s a föld között.

Élete nyűtt fonál, hamarost elszakad.

Ott, hol a szakadék széle az úthoz ér:

leguggol s megáldoz. Jönnek a szellemek.

Ezüstös remegés fut végig a vízen.

Őszi meditáció 1.

A bambusz szára beszélget a széllel,

de szűk szobámból nem tudom kivenni.

Hallásom rossz, fantomok nyögnek bennem,

nem látok jól, hiába nézelődöm.

Száraz lombok esőznek; sáng-sáng – mondják.

Kinn kusza felhők. Dunyha alatt fekszem,

pusztuló csontjaim egymást kaparják.

Untan makogok, így csinálok verset.

Szikkadt lesz, mint ez, gyűrött és kehes.

Hanyatló életem alámerül a nappal.

Végigjártam a lét spirálisát.

Most megkötöztek és véremet szívják

a pókhálóban, mit a Föld s az Ég sző.

181

Őszi meditáció 2.

Az őszi hold arcomat megfagyasztja.

Elhasználtam szellemem erejét.

Öreg vagyok; nincs otthonom; deres

harmat hull rám s elvágja álmomat.

A szél kegyetlen súrolókeféje

csontjaimat kaparja és kihűt.

A lepedőn beteg testem kontúrja,

szívemben gondjaim kötélcsomói.

Kétes értékű gondolataimmal

mit kezdek? Nincs hová ültetnem őket.

Mohó figyelmem eredménytelen.

Előttem kint kopasz, toronymagas fa.

Hajlong a szélben szüntelenül. Hangja

soká rezgő jajszó egy hosszú húron.

Lu Jin siratója

A költők rendszerint rongyokban járnak,

nagyon szegények, olykor éhen halnak

és elhagyott hegyekhez ragaszkodnak.

Elszálltál, mint a felhő, melynek nincsen

gazdája. Lelked mindig tiszta volt

s derűs. Kamasz-szolgád olyan törődött

és gyenge, hogy nem tudott eltemetni.

Csonttá fogyva a hosszú betegségtől

most itt fekszel az egyetlen szobában

szűk ágyadon; körötted szerteszórva

vén könyveid. Mindük sarkát, kötését

patkányok rágták meg. Most, amikor

kísérteties embertársaink

köréből más kísértetek közé mégy

megnézlek: arcod öreg elefántcsont.

Szégyenkezem, mert senki sem akadt,

ki visszahív, mikor a földbe térsz.

Kinn tavasz virul, s új tavaszok jönnek,

de nem hozzád. Melléd ülök. Oly hosszú

a délután. Csak a hegylejtőn zúgó

vizek mormolnak érted siratót.

182

HAN JÜ (768–824)

Őszi vers

Ablakom előtt két fa teljes díszben.

Leveleiket fényezi a reggel.

S a szelíd őszi szellő.

Csak nem enged

mesterségéből. Simogat szünetlen.

A pisla lámpás még mindig itt virraszt

az ágytakarón, éji szemfedőmön.

Félelmek rohannak meg.

Ezektől az ember

egy sóhajjal szabadul.

Cihelődöm.

A hajnalfényben.

Tükröm elé állok.

Arcom egészen más most, mint a múltkor.

Lehetsz nagy hős,

a vízióra ellen

hiába állsz ki.

Összeköt s elhurcol.

Az élet tájain sok út visz át. Egyetlen

ösvény vezet a megsemmisüléshez.

Minek kínlódni, ha úgysincs segítség?

Tölts bort magadnak.

Élvezz.

VANG CSIEN (768–833)

A császári palotában

A főlakáj ébreszt. Nem vagyok álmos.

Öltözöm. Csendes eső esik, későn

éjfél után. Megyünk a Menny Fiához,

kék lámpással. A síkos aranylépcsőn

magasra kapom szoknyámat illetlen

mozdulattal. Izgalmamban zihálok.

Mi lesz velem? Most megnézi a császár

ágyékomat, a fekete virágot.

183

Mikor hírt kaptam, hogy fiatal barátom hazatér a háborúból

A katona régente három évre

tizenkét hónap szabadságot kapott.

Ez megszűnt most; a harcos addig szolgál,

amíg a csatatéren elesik.

Hányszor gondoltam rád, ki nem vagy fürge,

sem harcias. Lehetetlennek hittem,

hogy menetelni és nyilazni tudj!

S hogy ily fiatalember hazajusson

valószinűtlenebb, semhogy a kék ég

leereszkedjék, s arcomhoz simuljon.

Mióta a hír azt mondja, hogy megjössz,

kétszer jártam fenn szüleid házánál.

Öcséd lovad állását javította

az istállóban, anyád új ruhát

varr néked. Vajon igaz-e a jóhír?

Folyton az utcát nézem és naphosszan

állok Lojang nyugati kapujában

egy flaska borral, hátha megszomjaztál.

Bár összezsugoríthatnám a földet,

hogy azonnal mellém lépj s átölelj!

LIU JÜ-HSZI (772–842)

Dal a bambuszkalapokról

A dombon teraszosan szilvafák fel a csúcsig.

A kémények kék füstje a felhők közé kúszik.

A földekre dolgozni mentek mind. Láthatatlan

bambuszkalapjuk sárgán csillámlik fel a napban.

Lány a kertben

Gondosan festett arccal kijött vörös tornyából

a kertbe. Frissen sarjadt nárciszbimbókat számol.

Fejénél szitakötő köröz s rezgeti selymes

szárnyát. A lány borostyán hajtűjébe szerelmes.

184

PO CSÜ-JI (772–846)

Lefekszem magános ágyamba

A víz tele volt úszó, sárga vutung levéllel.

Mosónők sulykolták a ruhát s az ősz dalolt.

Az eresz alá húztam a hencsert. Felébredtem

s nem voltam egyedül már. Mellém feküdt a hold.

A főváros, Tienmen útján

Tavaszi szél. A Nan-san ormán a hó elolvadt.

A csúcsok tengerkéken

emelkednek a barna tetők fölé, a frissen

mosdatott, türkíz égen.

Csangan kilenc főútján tolong a nép ezrével,

hintón, riksán, nyeregben.

Mögöttük a szépséges hegylánc ragyog, de hátra

nem fordul soha egy sem.

A kalapról, melyet Li Csientől kaptam

Egy fehér hajú úrtól réges-régen

kalapot kaptam, fényes feketét.

Hordom most is, habár az úriember

a föld alatti sárga vízhez ért.

Öreg kalap, mégis használható,

de őt nem látom többé soha már.

Sírján ma éjjel hold süt és a fákat

üdvözlésére meghajtja a szél.

A Ling-Jing kilátóban

Mászom a hegyre fel s kezdem látni, milyen parányi

a halandók országa.

Felérek a tetőre s érzem, mily óriási

e világ hiúsága.

Megfordulok s futok le. A császár udvarában

a kulit munka várja.

Egy rizsszem csavarogni indult. Most visszacsúszik

a Hallgatag Magtárba.

185

Arany Csengettyű

Feleségem bájos kislányt szült nékem

tavaly. Arany Csengettyű a neve.

Most járni tanul. Beszélni még nem tud.

Én negyven múltam és szégyenkezem,

hogy alantasak az érzéseim.

Mert búsongok, hogy magam helyett mással

muszáj törődnöm. Eljátszom vele,

de egyébként mi hasznot hajt nekem?

Ha korán elhal, csak gyászt hoz fejemre.

Ha nem, férjhez kell adnom. Tizenöt

évig gürcölhetek a hivatalban

miatta, s nem lesz egy fél perc nyugalmam.

Hegyek közt dalolok bolondul

Minden embernek van gyengéje; nékem

az a gyengém, hogy verseket írok.

Ahányszor szép erdőhöz, réthez érek,

vagy jó baráttal ha találkozom:

felemelem hangomat s verset mondok

vad boldogsággal, mintha ismeretlen

istenség jönne és ölelne át.

Most, hogy Hszün-jangban élek száműzötten

dombok közt töltöm napjaim javát:

valahányszor elkészülök egy verssel,

a szűk ösvényen felkapaszkodom

a Keleti Sziklára, hátamat

nekitámasztom a fehér mészkőnek

s magamhoz húzok egy kasszia-ágat.

Bolond énekszavammal meghökkentem

az erdőséget és a völgyeket,

a madarak elhallgatnak s figyelnek,

a lomb mögül majmok pislognak rám.

Mindig attól féltem, hogy kinevetnek.

Magányt keresek emberek helyett.

Jüan Csen emléke

Nem ír több költeményt soha,

meghalt a híre is,

fiókok meg ládák pora

takarja rímeit.
Verset mondtak a kertben

nemrég. A bűvös rím!

Mielőtt ráismertem,

átjárta szörnyű kín.

186

Gyerekek

Kis unokaöcsémet Teknősbékának hívják:

hatéves; lányom három: Szoknyácska a neve;

az öcskös verseket tud mondani s énekelni,

a kisleány már érti a tréfát és csacsog.

Reggel játékkal kezdik, térdem körül tolongnak,

ruhámon párnázzák fel fejüket éjszaka.

Kicsinyek, mért ily későn jöttetek a világra,

mikor elfogyasztottam már kenyerem javát?

A gyermekek több érzést keltenek, mint a felnőtt

s a vénembernek mindjárt ellágyul a szíve.

Örüljek e kései szüret édességének,

mit ecetté savanyít betegség és halál?

Szerelem fűzi egybe a világot. Mért hittem,

hogy én vagyok az első, ki ebből kimarad?

Éjszakára megállok Zseng-Jangban

Tizenkét éves voltam, mikor innét

elköltöztünk, most ötvenhat leszek.

Nem jártam erre, míg ma éjszaka

megszálltam itt. Gyermekjátékaim:

a házfalak, pajtásaim, a bokrok

emlékeimben roppant élesek,

pedig az épületek mind eltűntek,

rokon nem él többé, sem ismerős,

az utcák megváltoztak, térből rét lett,

lejtőből út: csak a Csin és a Ju

partja a régi, míg jön a nagy árvíz,

s a folyók medrét is megváltoztatja.

Ráébredek az élet hiábavalóságára

Attól kezdve, hogy kéjenc kamasz voltam

mostig, mikor öreg s beteg vagyok,

folyton más és más dolgokért hevültem,

de munkálkodtam – s ez nem változott:

a tengerparton homok-pagodákat

építettem, most meg mütyürkék csüggnek

köntösömről a császári udvarban:

egyformán gyermekded játék mindkettő

és értelmetlen. Csak az a Tan helyes,

melyhez nincs Írás s nem kell Magyarázat.

Töprenghetsz, hogy mi a Tao – és mentől

jobban iparkodsz, annál többet tévedsz.

187

Csing-csu kormányzója lettem és fákat ültetek

Ládikámból pénzt vettem ki, palántát

s facsemetét hozattam és a Kíp

partján gondosan elültettem mindet.

Nem bántam, szilva, alma vagy narancs,

csak virágozzék! Száz és száz gyümölcsfa,

ezer faág, rügy, bimbó meg levél!

Vörös virágok, mint az alkony fénye,

fehér virágok, mint a hóesés;

a méhek itt rakott asztalt találnak,

madarak hintát és gyerekszobát;

odább a víz sebes folyása; hátul

a macskaköves kőterasz, melyet

jómagamnak kell felsöpörnöm; olykor

felköszöntöm a szellőt telt pohárral;

tavasszal szirmok esőznek reám;

az ágak sátrat fonnak fölém nyáron;

így borozok és dúdolok magamban

s a gáton éjjel elém áll a hold.

Pá népe nem kíváncsi virágokra,

nem jár itt vendég, sem kérvényező:

csak én, a főkormányzó ülök estig

pohárral kézben, mozdulatlanul.

Velem egyidős Liu Ju-hszi barátomnak ajánlom

Együtt öregszünk. Felteszem a kérdést:

ugyan mit tesz az emberrel a vénség?

Folyós szeme már délután lecsuklik,

gyér hajzata ebédig nem lát fésűt,

olykor botra púpozva megy sétálni,

máskor napestig zárt házban henyél,

nem mer tükre fényes arcába nézni,

nem tud kisbetűs könyveket olvasni,

mind jobban régi barátokra vágyik,

fiataloktól mind messzebb kerül –

üres lotyogás lett a szenvedélye:

ezt tesszük ketten, ha találkozunk.

188

Vendégem mondta

Vendégem mondta: nemrég

egy emberrel beszélt,

aki soká hajózott

a messze tengeren,

hol egy szigetre értek,

mit mély erdő takart.

Az erdőben meglátott

egy bűvös palotát,

s az egyik szobaajtón

arany feliratot:

Ez lészen, hogyha meghal,

Po Csü-ji lakhelye.

Mire így válaszoltam:

Én Buddha követője

vagyok, nem a Taóé.

Amit az ember mondott –

felelőtlen hazugság.
Ha meghalok, rám nem vár

a Boldogak Szigete,

minthogy ily sziget nincsen.

Hanem Buddha egébe

költözöm, a Szent Lótusz

tündöklő közepébe.

LIU CUNG-JÜAN (773–819)

Száműzetésben, Liucsou városa őrtornyán

Malária meg hasmenés, eső meg dzsungel – semmi más

e retkes tájon nincsen,

s a Krokodil-folyó kilenc kanyarja, mint a csikarás

szorongó beleimben.

Nézzük a páratelt eget. Út innét haza nem vezet.

Átizzadjuk az inget.

Alul, a nagy őrtornyon túl az erdő mocskos ködbe fúl:

ide száműztek minket.

Mindenütt zöldre tetovált vad törzseket rejt a bozót,

kik dárdáikat rázzák.

A hozzánk címzett levelet eldobják a rendőrkopók,

de elébb cenzúrázzák.

189

Megszeretem a száműzetést

Túl sokat jártam hivatali mezben,

s boldog lettem most itt, e vad vidéken,

hol szomszédaim aratnak és vetnek,

s kék hegység meg zöld őserdő vendégel.

Korán kelek, míg harmatos a hajnal,

szántok; alkonykor csónakomba lépek,

s vágom vele a sötét vizet. Nappal

hosszú verseket mondok fel az égnek.

Csang Csin

Istállószolgának lenni nem szégyen,

de nem is kitüntetés idelent.

A kéj s az iszony földjén élünk; aztán

jót s rosszat egyként befejez a csend.

Nem panaszkodtál soha, hogy fáradt vagy.

Szecskát vágtál istállómban, lovat

csutakoltál; vedret cipeltél; olcsó koporsóban

temettünk a keleti domb alatt.

Ott feküdtél pár évig, amíg egyszer

érted jött a tavaszi áradat

és szétvitte, minden rend és cél nélkül

az útszélre s a rétre sárga csontjaidat.

Még jó, hogy a temetőőr jelentette nékem,

mi történt. Kimentem. Szememből könny

szivárgott. Ott feküdtél diribdarabra törve,

formátlanul a sárban s a kövön.

Taligákat hozattam, pár lapátot,

s mély sírt ásattam a tetőn, ahol

– így remélem – sokáig, kényelmesen

és háborítatlanul alhatol.

Lelkiismeretemet megnyugtattam, s remélem,

te sem neheztelsz rám, bár meglehet,

hogy holtan nem tudsz semmiről. Ez nagy kár.

Nem kívánom hálád. Sajnos, az emberek

azt mondják: a jóindulat nem egyik sajátságom.

Bár téged, úgy hiszem, kedveltelek.

Utolér az öregség

Mindig tudtam: eléregy napon az öregség,

de nem képzeltem, hogyilyen hatalma van.

Örülök, mert idénnem lettem sokkal gyengébb,

bár fogaim lazák,s elhervadt a hajam.

Futni nem tudok. Húshelyett méz, lágy cipó

s tej kell nekem. Csámcsogvapusztulunk el. Igaz,

190

többször ismétlem elmagamnak, hogy Li Po

s Csuang Ce is meghaltak.Ami sovány vigasz.

Egyre jobb bort kívánok,de a kancsó nehéz már.

Töltsön egyik barátom.Reggel kisebbik lányom

hozza saruimatés adja a zekét rám.

Indulok a szabadba.Nagy bottal botorkálok.

Ezer ellenségem van:kő, tócsa, lejtő, árok,

faág az úton. Mégisörülök a tavasznak:

lágy szellő, virágillat,földieper- s barackszag,

fenn vadludak repülnek.Még jobban élvezek,

ha verseket mondok fel.Olykor egy könny pereg le

szememből, mert siratnomkell ezt az életet.

CSANG HU (IX. század)

Búcsú

Még egyszer átöleltem s nekivágtam az útnak.

Virág a réten, szagos füvek a fák alatt.

A föld is csupa illat, de erről mit se tudtam,

amíg szerény parfümje ingujjamhoz tapadt.

JÜAN CSEN (779–831)

Fiam halálára

Újjászületsz, fiam, a Buddha oldalán,

a nagy lótuszvirág kelyhében odafenn.

Kármánk különbözik. Lényem alantasabb.

Én lejjebb kerülök. Nem látlak sohasem.

Néhai Hszüan-cung császár nyári palotája

A kastély mállik, roskad,

azt hinnéd, rögtön eldől.

A vén kert még virágzik,

de nincsen, aki nézze.

Galambősz udvarhölgyek

ülnek, s az etikettről

vitáznak: milyen is volt

Hszüan-cung idejében.

Vége a tavasznak

Ablakom előtt fecskék

csaponganak. Az esti

szellő megjön és kertem

nád ajtaját behajtja.

Ágyamon négy veréb ül.

Hadd maradjanak rajta.

Jázminszirom hull lassan,

és hozzám nem jön senki.

191

CSIA TAO (779–849)

Éjszaka a meditációs csarnokban

A tar tölgyek közt hullócsillagok.

Ragadós dér a hegycsúcsok színe,

futó felhők közt ácsorog a hold.

Vándor darvak nem szállnak le ide.

A hegytetőre ritkán jön zarándok,

hírt a világból nem hoz senki se,

minek is? Csak egyetlen szerzetes

él itt, nyolcvanesztendős öregember,

szelíd, magányos és boldog nagyon,

mert nem törődik a történelemmel.

LIU TEH-ZSEN (790–820)

Hárfáslánnyal a fogadóban

Dereng már. Őszi eső kopogtat. A hárfáslány

szeme lecsuklik. – „Fáradt vagyok” – suttogja –, „drágám.”

Itt piheg most mellettem. Oly forró a párnás ágy!

Dunyhánk alatt szelíden pengetem hárfácskáját.

Kora tavaszi erdő

Egy szép paraszt-kamasszal a nyugtalan folyónál.

Kora tavasz, kék holdfény, magas fák és folyondár.

Elrejtőzünk a fűben, köpönyegünk az ágyunk.

Mandulatejet iszunk. Ne kérdezd, mit csinálunk.

Különös esküvő

A menyasszonynak mondom: – „Milyen gyönyörű lány vagy!”

A vőlegény fülembe súgja: – „Téged kívánlak!”

Hármasban vetkőzünk le, mikor a násznép elmegy.

Én a szűzlányt kapom meg, a fiatal férj engem.

Alkonyi lovaglás

Lovam lassan poroszkál. Az út sarából hetyke

siheder szemez velem: – „Felvennél a nyeregbe?”

Ölembe ül. Fél karral tartom mellét. Altestem

gyökeret ver testébe. Így kocogunk az estben.

192

Lányos családnál

A két leánytestvérhez osontam be az éjjel.

– „Csak testemen keresztül!” – áll az anyjuk elébem.

– „Helyes! Rajtad keresztül” – nevetek –, „kezdem máris.”

Úgy viháncoltunk négyen, hogy felborult az ágy is.

A telihold varázsa

– „Jöjj alkonytájt kertembe” – hív a gazdag, gonosz lány –

„a teliholdat nézni. Felelj, mért nem szólsz hozzám?”

Mit szóljak? Kis lovásza a szénapadláson vár

alkony felé. Hátulja szebb ezer teliholdnál.

Falusi házban, nyáron

Elaludt a lányarcú özvegy. Az éj világos.

Megcsókolom s átcsúszom szép, serdülő fiához.

Csípőjük porcelánból készült. A nőé lágyabb.

Déltájban reggelit hoz, ha felülünk az ágyban.

Vacsora a fogadóban

– „Hány éves vagy? Huszonnégy?” – Felsóhajt. Velem szemben

ül este a söntésben, szép arcú öregember.

Fiúval még sosem hált. Szeme fúr, mint a véső.

– „Gyere szobámba” – mondom –, „meglátod: még nem késő.”

Házitanító lettem

Versírásra tanítom a nagyúr gyermeklányát.

Nem könnyű, mert butácska. Tatár herélt vigyáz ránk.

A magas, kerti fűben fekszünk. Ezt is elértem!

Elébb a lánnyal játszom, utána a herélttel.

Mindjárt temetés után

Nem kezdtünk ki egymással – sem én, sem felesége –,

mert szerettük mindketten. Ez most a temetése.

– „Maradjunk” – szól az özvegy –, „így talán jobban bírom.”

Ingemet kiterítem alánk a puha síron.

193

Felvilágosítom a város fiatalságát

Lányt vagy fiút szedek fel az iskolánál délben.

Megmosdatom s ágyamban kioktatom gyengéden.

Ha szerelmespár pillant meg az utcán, felgyullad

szemük és rám nevetnek. Mind énnálam tanultak.

Boldog élet

A nők férfit kívánnak és a férfiak nőket –

lány, férfi, fiú, asszony: az én skálám a bővebb,

és ifjúságom lángja jobban lobog. Utána

Konfuciuszra bízom magamat, vagy Buddhára.

LI HO (791–817)

Ne ültess fát!

Ne ültess fát! A kerti fák árnyéka fojtó és nehéz.

Füved haja kihull. A lomb mögött démon tanyázik.

Aludj a kristály hold alatt egy ablakban, mely délre néz

s magánosan. Az egyik ősz olyan, akár a másik.

Han Jü irodalmi államtitkár és Huang-fu-si főcenzor meglátogatnak és verset rendelnek tőlem

Ruháik selyme kékeszöld, mint az újhagyma levele.

Nem tűvel, de a jégmadár tollával varrták. Fekete

lovaikon aranygyűrűk csillognak, s roppant gyöngyszemek

remegnek nyergeik alatt. Kapumhoz ér a körmenet.

Most állnak meg az udvaron. Urak, lakájok, paripák:

mind engem néz. Fejük fölött színezüst dicsfénykarikák.

– „Lojangból jött e két zseni” – sugdossa a szomszédnép –,

– „ők hordják keblükben az ég huszonnyolc csillagképét.

Mindkettő rímes prózát ír. Lefestik a világot

és kijavítják azt, amit az Isten elhibázott.”

Hozzám szólnak. Szegény diák, remegni kezd a lábam

s elpirulok szemöldököm sas-szárnya árnyékában.

Tört nádnak gondoltam magam. A tikkadt földön fekszem,

de tán a párás szél alatt felszökkenek ezegyszer.

Szerénységemet eldobom. És bírom majd erővel

meg ésszel is. Kígyó vagyok, de sárkány lesz belőlem.

194

Ne lépj ki házad ajtaján!

Kérdezz, de az ég nem felel. A föld sem. Tátott szája

vulkán. Tüzet meg ként okád. Vagy omló homokbánya.

Bárhová mehetsz a kilenc kínai tartományba:

szitakötőszárny-lelkedet kilenc sárkányfej várja.

A fagytól csontod megreped, a nyár hevétől olvad.

Minden sarokban vérebek szaglásznak és csaholnak.

Csak azt nem bántják, akinek orrán-fülében ékszerek

nőnek, s ölén orchidea ágaskodik ágyék helyett.

Mért nyergelném meg lovamat? Kint nincsenek, csak mocsarak.

Kimérák fújtatnak hamut. Elsüllyedt minden visszaút.

Huszonöt éves sem vagyok, de szemem alatt szarkaláb.

Mit tegyek? Inkább maradok, s várom a halál angyalát.

Könyveim sorsát kérdezem, de a menny nem felel nekem,

és még ha százszor kérdem is, és még ha kőbe vésem is

e verset, akkor is tudom, hogy nincs ott irgalom, ahol

a másodpercek sarka jár oly csendben, mint a hangyaláb.

A hódító tivornyázik

Huang Si-ti egész Kínát bevette. A szélrózsa nyolc

sarkáig egy szabálytalan hímtigris hátán lovagolt.

Kilenc láb hosszú kardot tart nyergében. Ha kihúzza:

egy villanás, és színezüst az ég mélykék azúrja.

A múltat eltörölte, mert ő egy személyben Buddha,

Csuang Cü és Konfuciusz. A jövendőt is tudja.

A történelmet átírják. Nem volt még jobb kezekben

a császárság. Nincs háború, aszály, sőt baleset sem.

A bronzsárkányok orrlyuka bort fröcsköl. Tivornyáznak

a hódítók. Az ablakok áttetsző lepkeszárnyak.

A flóták egész hangokat fújnak – késő az óra –,

úgy, mintha ősszel lágy eső pereg a Tungting-tóra.

A jáspispalota felett most megálltak a fellegek:

havas hegylánc a főváros tetőin túl. Nagyot remeg

a császár serlege, ahogy borát hörbölve issza.

A nyugvó teliholdra néz s ráordít: – Gyere vissza!

195

A vízióra csak kotyog. Lenn a várudvar párás

macskakövein dübörög az első őrségváltás.

A falra festett zöld baglyok huhognak. Lidérckékek

a fénygyűrűk a gyertyákon, mik mindjárt csonkig égnek.

A táncoslányok hattyúnak öltöztek. Átlebegnek

a termen, ki a teraszig. A déli szél meleg lett.

Tulipánszirom arcukon ólomkönnyek peregnek.

Május eleje

Beért a tavasz. Odafenn harmattal teli spongyák

minden reggel a kék eget fényesebb kékre mossák.

Az ajtókban tüllfüggönyök lebegnek: a függöny mögött

test nélküli, kecses kezek a legyezőkre vadlibát,

kacsát és sárkányt festenek. A bambuszágyak hidegek,

mint a márványpad ősszel. Légy óvatos a nőkkel!

A lányok és az asszonyok is jól vigyázzanak, nehogy

selyem kabátjuk ujjait a szélben ott felejtsék.

A búza érik. Illata édes, mint a verejték.

A fiatalember éneke, ki atyja gyilkosát keresi

Otthagytam szülőfalumat, mentem a hegy s az ég fele.

Kardom kemény: egy felleget is kettészelhetnék vele.

Csanganban, ifjú lovasok közt leltem otthont. Lihegek

a bosszúvágytól, s vad vagyok, mint a tigris s a kikelet.

Reggel megnézem kardomat és örülök: milyen szép éles,

de este elszomorodom, hogy a pengéje még nem véres.

Ha rátalálok, négy napig gyönyörködöm, mint jajgat s reszket,

míg átvágom nyakát. Aztán leülök s meditálni kezdek.

Liang herceg terasza

A herceg kastélya az ég közepén áll és szilvakék.

Van tágas kertje és tava. A Göncöl minden éjszaka

fürdőt vesz benne. Teraszán tömött sorfalban porcelán-

sárkányok. Zöld rizspor terem mindegyik kerti levelen.

A bort gongszóra issza, míg magasra küldi nyilait.

Tigrisbundát hord, min haránt vércsíkok futnak, s kacagányt.

Hajnalban s este felzokog, mivel az égbolt elforog

s pányvára fűzte a napot, hogy kőkemény, fiús húsát

meg ne poshassza az idő, s örök legyen az ifjúság.

Hiába. Mozog a világ. A késő hibiszkuszvirág

bimbója alvadt vérdarab. Lilára festi majd a fagy,

és az esők a mocsarak nyálaszöld, álmos vizeit

halálfehérre színezik.

196

Alkony I.

Hajnal előtt s alkony felé a föld fái lehülnek.

Egy perc: s a borozók ínyén ecetes lesz az ünnep.

A vízparton fehér homok meg ametiszt patkónyomok.

Mélyzöld denevér röppen. A szelíd patak felzokog,

mert esti séta közben

vigyázatlanul egy setét

sziklába verte a fejét.

Alkony II.

Fiatal halász ül a parton. Csodás fogásról álmodik.

Az est madara csattogtatja nagy, galambszürke szárnyait.

A krokodil mögött a tiszta tóvízben tüllfátyol marad.

A fátyol mellé gyöngynyakláncot köpnek a bugyborgó halak.

Hangosan mondd e versemet!

A Déli Szél elhord minden hegyet. Ha a föld sík lesz:

Isten szolgája vedret fog s leönti tengervízzel.

Fiatal vagyok még nagyon. Borzongok, de nem félek.

Hány ember él e földön még, míg nem lesz földi élet?

A kék lovak sörényében apró ezüstpénzt vernek

a démonok. Tavasz van. Zöld tömjént fújnak a kertek.

A szép hárfáslány arcomat lazac ajkához húzza.

Hol járt a lelkem, mielőtt beleszorult a húsba?

Azt mondom Tang kormányzónak: lassan, uram, a testtel!

A borivás nem mesterség, s lángésznek nem kell mester.

Finom szinekkel dolgozom: a holtak ingét festem;

s ami kevés borom terem, azt nem magamba töltöm,

de szétosztom e földön.

A vízióra cseppjeit hallom, de még nem hallgatom.

A futó időt kergetik gyémántból csiszolt sarkakon.

Húszéves és pimasz vagyok. Nem értem, hogy csak romfalak

s lyukak vannak. És lázadok, mert pusztulnak a városok,

s a lányok összeomlanak.

197

Október

Az ég olyan most, mint a víz. A sárgarigó néma.

A pókok éhes ajkai közt elfogyott a cérna.

A bujdosó azt képzeli, hogy háza áll előtte

a fák mögött. Sóhajtozik s rádől az esti ködre.

A temetőben szellemek ülnek le minden sírra.

Az özvegyasszony, ha öreg, szemét veresre sírja,

ha fiatal, fog egy kamaszt s megnézi: hányszor bírja.

Akad, ki erről mit se tud, de akad, ki megírja.

Az eresz alól démonok lesnek rám: papírvékony

farkasfülük folyton mozog. Szájuk szederjes vérfolt.

Letelepszem tornácomon, előttem egy pohárka bor,

és ezt a verset álmodom. Köröttem szürkeség, nyomor,

de függőlámpám a falon kigyúl, mint egy virágcsokor.

Hszi kisasszony felébred

A tüllfüggöny még hűs, ahogy az este összehúzta.

Egy fürt haja ajkára hullt, a már cserepes rúzsra.

A kútvödörből víz csorog, mintha ezer üveggolyót

ráznának. Felkeltik Hszi Sit, aki oly mélyen és oly jót

aludt, akár a lótuszok.

A félhomályban a tükör hajnali tó tavasszal.

A tavat most fedezi fel két madár az ablakban.

A lány a bambuszágyon áll, amíg megoldozza nehéz

haját és lábai elé, az alacsony tükörbe néz.

A halványlila, parfümös szőttes a padlón még ködös.

Elejti jáspis fésűjét. Nem látja, hogy hová esik.

Hangot nem ad, csak fényt. Aztán hátrasimítja fürtjeit.

Sötétek és fényes-simák. Itt-ott egy keskeny, tengerkék

csík. Áll az ágyon és kemény haját tizennyolc fekete

fonatba fonja. Mire kész, elfogyott minden ereje.

Körülnéz a szobában. Vár. Aztán sétálni kezd, akár

a vadliba a homokon. A könnyű szellő átszalad

bárányfelhő ingén. Kimegy a kertbe és virágot szed

nyíló cseresznyefák alatt.

Ping városa alatt

Állunk a strázsán s éhezünk. A hó éjente kőkemény,

s a hold ezer mérföld hosszan fekszik a Nagy Fal tetején.

A puszta szele eltöri a kékfürtös bakák haját

és szétszaggatja a tatár ellenség messze kürtszavát.

198

A felhők reggel súlyosak, ólomszürkék és rondák.

Elfekszenek Ping városán. Azt hinnéd, agyonnyomják.

Az őrmester parancsot ad: siessünk fel a falra.

A kokonori műutat a horizont felfalta.

Nézzük a havat, mely vakít, meg a nomádok sátrait:

a sátrakon túl vége van ennek s a másvilágnak is.

Aranysárkányos zászlaink megkoptak a piszokban.

Fagyott törek az utakon. Félhold gebék nyihognak.

Szablyámat faggyúval kenem. Pengéje már nem villan.

Filigrán, hosszú fuvolát fújunk kék sátrainkban.

Esténként a bástyán lesem az eget. Egyik negyede

skarlátpiros, akár a tűz. A másik három: fekete.

Ki volt az őrült, aki ezt a várost építette?

Kérdezgetjük a tiszteket, de nem tudja egyik se.

A beteg hazavánszorog, ha bírja. Újak jönnek

helyébe. Mi meg maradunk, mert itt meghalni könnyebb.

Kétségbeesés

Kinn lovagoltam a hegyek közt

cél nélkül egész délután.

A bambuszerdő illatától

átnedvesedett a ruhám.

Ez nem vigasztal. Most itt állok

tornácomon és remegek.

Cipőm lyukas. Mindennap este

váltóláz rázza testemet.

Huszonkét évemmel kiégek?

Őszülni kezdek. Feladom.

Mikor leülök verset írni,

széthull az íróasztalom.

Őszi dal

Sivít a tücskök hangja, mint mikor selymet sodornak.

Kéjvágyó vagyok, fiatal, s félek, mit hoz a holnap.

A jéghideg tükör előtt vizsgálom magam mereven:

kezemben papírlap, mire verseket ír az ecsetem.

A molyt, a szút, a férgeket hogy kergetem el innen,

melyek húsomba lyukakat rágnak, meg könyveimbe?

Az idő tajtékos lovon vágtázik. Hol vár rám az út

szélén selyemben száz leány és a mezítlen abszolút?

Azt mondják: mindent szétverek, amihez hozzáérek,

s hogy kegyetlen az ifjúság. Sehol testvéri lélek,

ki keservemben osztozik. E versből is, mit kezem ír,

ezer év múlva hamu lesz, véremből vadzöld klorofill.

199

A csangpingi csatatéren

Cinóber sár a katonák húsa. Vérükből bronzvirágok

nőnek a tankönyvben. Vértet, vasat, mindent elrágott

egy ezredév. A jeltelen, mérföldes tömegsír felett

emlékül semmi sem maradt, csak a farkasfog nyílhegyek.

Felszedtem egyet. Két kehes gebét vezettem száron

tar dombok és tört nád között, garnizonomtól távol.

Kóró, mint vörheny fáklyaláng; rövid nap, aztán izgatott,

gyors alkonyat s hisztériás, vadul pislogó csillagok,

merev szöcskék, gyomorgörcstől hápogó vadlibák, kegyetlen

bogáncsok. Jártam fel-alá, két kantárral s a nyílheggyel kezemben.

Később az ég padlásáról nyirkos felhő lógott reám,

s lidérclángok gyulladtak fel az ösvény mindkét oldalán.

Leguggoltam és boromat kiöntöttem a meztelen

agyagra. Azt gondoltam: így talán kiengesztelhetem

a háromszázharmincezer katona lelkét, kiket itt elevenen temettek el.

Aztán forgószél érkezett s elfújta a lidérceket.

Ki verset ír, az vért okád. Másnap, hazafelé menet,

a Déli Kapu elején egy, vagy tízéves kisgyerek

elém állt kócos pejlován és elkérte a nyílhegyet.

TU MU (803–852)

Hegyek közt

A hegy felhőket szül. Az ősz virágos.

Oldalt borzalmas szakadék. Kiszállok

kocsimból. A jávorfalevelek

pirosabbak, mint bármi a világon.

Tavasz Mongóliában

A folyó mérget forral.

A fű elszánt haraggal nő.

Homok szitál. Múlt és jövő

elszáll a sárga porral.

Estére átkot mormol

a szél. Madár jajong a fán.

Jázminszirom hull. Egy leány

leugrik a toronyból.

200

Pavilon a folyónál

A vízválasztó hegygerinc zubog a horizont megett.

Szemközt a fenyőfák csúcsán laposra nyársalt fellegek.

Jöjj, rád vár karcsú furulyám. A holdsugárral játszhatunk,

és ágy helyett a tavaszi szellőkön fekszem el veled.

Fürdőmedence a kertben

Úszás, öröm, az égből egy darab,

ahol tegnap csak fű meg moha volt.

Tükrében minden felhő megakad.

Lépcsőin éjjel elesik a hold.

Bárkával a Csin-huaj-folyón

A víz fölött a holdfény kék füstje s könnyű párák.

Egy parti kocsma mellé kötöttem ki a bárkát.

Túlnan vidám leányok dalolnak. Még nem tudják,

hogy a hun hordák győztek. Elbukott a császárság.

Búcsú egy fiatal kurtizántól

Nem szólunk fájdalmunkról. Nagyon mélyen lakik

bennünk. Még csak mosolyra sem nyílnak ajkaink.

Bort iszunk a mély ágyban, hol forró, merev gyertyám

hullatja újra s újra könnyeit hajnalig.

Jang-csü vöröslámpás negyedében

Köd ül a dombtetőre. Harmat minden fűszálon.

A nap leszáll. Jang-csüre nem száll le soha álom.

A hold kivilágítja a huszonnégy hidat.

De hol a lány, ki annyi dalt játszott furulyámon?

Nem bántam meg semmit

Vizeknél ültem, kocsmákban tanyáztam,

pöttöm hunáni lányokkal cicáztam.

Tíz év múlt el. Felébredek, szétnézek.

Híres lettem. De hol? A bordélyházban.

201

Ismét odahaza

Kölykeim rongyos kabátujjamat

rángatják, mikor végre hazaérek:

– „Mért maradtál el ily soká, ha csak

hajad ezüstje volt a fizetésed?”

Múltamra gondolok

Mit összecsavarogtam! Ködös hegyek közt fáztam,

mély erdőkben a zápor vízesést öntött számba.

Voltam császári titkár. Három évig vigyázz!-ban

ágaskodtam, mint testőr ujjai közt a lándzsa.

Az aranyszínű völgyben

A víz nyugodt és hűvös, a fű merev s részvétlen.

Ülök és ifjúságom kalandjait idézem.

Madár kiált az estben. Egy virág szirmát ejti.

Szeretőm dobta így le szoknyáját réges-régen.

Öregen újra meglátogatom szülőfalum barlangjait

Sziklák, cseppkő, tejszín domb: anyamell duzzadt halma.

Szarvaimat behúzom. Nem vonz már a világ.

Szűkülő szerpentinen hátrálok önmagamba,

barlangjaim mélyére: házukba a csigák.

LI SANG-JIN (?813–858)

Tiltott szerelem

Ajtó s rács mögött őrzöm: titkunkon moha nőjön,

Folyosók mélyén és sötét szobákban járkálok magam.

Tudtam: a szél feltámad. A holdnak is udvara van.

Ez a hideg harmat hava, mikor a rügy még kőkemény.

Szakadt pókháló közt egér. Gyanakvó, rőt szem. Denevér

repül be és cikázni kezd. A suhogás most végleges.

Háttal a mécsnek elhagyott illatoddal beszélgetek

és öntudatlan dúdolom: „Kelj fel az éjből, jöjj ide.”

202

Cü Csih hivatali kartársamnak

A dísztó fénye hirtelen áttör hivatalunk falán,

kakukkfű s menta illata árad be és leszáll reám.

Az ablakpárkány fekete lakkján kék lepke hímpora:

aktáidat az asztalon át titkárodnak lökd oda.

Mindegyik tintakulinak van szobacica kedvese:

vigye az államtitkokat az ágyba s ossza meg vele,

mi meg üljünk meg két lovat, hadd szárnyaljanak szíveink,

mondjunk ügetve verseket s feledjük Kína kínjait.

Az élet nem volt könnyű

Az élet nem volt könnyű. Távozni nehezebb.

A szél elállt. Az őszi virágok betegek.

Most okádja halotti leplét a selyemhernyó.

A gyertyának is vége, ha könnye elpereg.

A reggeli tükörben köd ül halántékomra.

Ha verset mondok éjjel, jeges a holdsugár.

Tündérország nincs messze.

Hol az út a halálba?

Mutasd meg, kékmadár.

CSU CSING-JÜ (IX. század)

Udvarhölgyek

Zárt ajtók, pompa, csend, nyíló virágok.

A kerti lépcsőn állnak, tarka szoknyák.

Pletykálhatnának, de ez nem tanácsos:

a papagájok hallják s visszamondják.

HSZÜE FENG (IX. század)

Reggel a császári palotában

A reggeli nap fénylik. A vízióra kottyan.

A zárt ajtón aranyból vert béka lóg rézláncon.

A Tündérkirakatban ülnek és nagy titokban

tíz termen át a Mennyek Fiát lesik a lányok.

Az egyik végigönti parfümmel felsőcombját.

Selyemköpenybe csúszik s tükrébe néz, mert látja

a függönyök mögött, hogy livrés heréltek bontják,

s felraknak minden párnát a nagy császári ágyra.

203

VEN TING-JÜN (?813–870)

Hajnali dal a vízióráról

Rúzstól fénylett az ajkam,

aranypinty volt hajamban.

A kertben láttam meg. Szép szeme intett.

Megéreztem szerelmét.

Oly szíves volt és gyengéd!

Az ég számlálta csak gyönyöreinket.

A tömjénrúd elhamvadt.

Hogy horkol s milyen nyamvadt!

Így poshadt meg szerelmünk kakasszóra.

A hajnali nap bágyadt.

Összekente az ágyat.

Riadtan nézem. Áll a vízióra.

CSÖN TAO (824–882)

Halott katonák

Megfogadták: elsöprik a barbár betörőket,

de a Szangkan vizénél a hun hódítók győztek.

Vérüket most a puszta lisztes homokja issza.

Asszonyaik álmában térnek még néha vissza.

PI ZSI-HSZIU (?833–?881)

Olvasmányok

Hol ástam el családi kincseinket?

Itt tartom őket könyvespolcomon.

Nézz meg hajnalban: ülök egy kötettel

kezemben s bölcsekkel társalkodom.

Okos emberek, tudom, ma is élnek.

Ismerek kettőt. Mégsem áltatom

magamat. A halottak erősebbek

és túltesznek minden kortársamon.

Gyermekvers a tengeri rákról

Azt beszélik a tengeri rákról, hogy nagyon ronda.

Én bámulom, mert csontjait a bőre fölött hordja.

Senkitől sem fél. Oldalvást sétafikál, algával

farán, a bősz Sárkánykirály vízi birodalmában.

204

LO JIN (833–909)

Sorok Vu Hsziang szerzeteshez

Szolgáld Buddhát, a Negatívák

királyát – ezt mondja mindenki,

s aztán a piacon riszálja

testét, lelkét meg batyuját.

Vándor a Paripa-hegy ormán!

Te tudod csak semmibe venni

az élet lármás országútját

s a halál néma kapuját.

VEJ CSUANG (836–910)

Nankingi tájkép

Bár zápor veri a füvet

egy madár folyton énekel

a Tiltott Város romjai

mellett állok a gáton

a gát hosszában lenge köd

s három mérföld szomorúfűz

ennyi maradt és semmi több

a hat császári házból

Fenyőfákhoz és bambuszokhoz szólok

Szagos füvekaz udvar elején

jóval zöldebbekmint egy zöld kabát

itt állok a tornácon

hajam majdnem fehérelnyűtt a sok betegség

nem bírom nézniaz ősz pusztítását

rokkant költő vagyok

fenyőfák az esőbenbambuszok a viharban

csak ne jajgassatok

205

SZ-SZU-KUNG TU (837–908)

Ősz a Magas-hegységben

A madár csevegni szeret,

az ember csendre vágyik.

Lompos felhők féltékenyek,

mert a hold rám világít.

Mindenki mást száz gond kísér,

de engem egy se kerget.

Azt bánom csak, hogy itt az ősz,

s nem írtam róla verset.

Az Ökörfő Monostornál

Fekete ég alatt szerzetesek kántálnak.

A Csung-nan-hegy csúcsán kinyílik a szívem.

Itt-ott egy lucfenyő áll fenséges magányban,

s a völgy fölött üres köd remeg a semmiben.

206

Japán költészet (1)

(VIII–XII. század)

207 208

ÓTOMO NO SZAKANUE ASSZONY (VIII. század)

Istenség szentélyében

Dicső istenség, ki leszálltál hozzánk

az Örök Ég síkjáról,

eljöttem szentélyedbe, fiatal nemesasszony,

legjobb selyemruhámban,

bogyókat hoztam a hegyek mélyéből,

gyűrűbe vágott bambuszágakat,

megszentelt kőkorsóba tettem mindezt

és szépen elrendeztem,

most itt vagyok,

mint szelíd őz, meghajtom térdemet

s leborulok eléd,

de kérdezem: nem volna lehetséges,

hogy négyszemközt találkozzam Veled?

Ajánlás

Szentélyed nagyon népes.

Felelj: nem volna lehetséges,

hogy négyszemközt találkozzam Veled?

KÁSZÁ ASSZONY (VIII. század)

Három tanka Ótomo no Jakamocsinak

Egyszer láttalak este,

ködben. Csak képzelem

az arcod. De tudom, hogy

erre a szerelemre

megy rá az életem.

Mindörökké imádlak,

bár oly borzalmas vagy,

mint a viharos tenger,

ha veri a sziklákat

az ólmos ég alatt.

Azt álmodtam, hogy kardot

öleltem és a vad kín

átjárta szívemet.

Mit jelent ez? Hogy újra

találkozom veled?

209

SZUGAVARA NO MICSIDZANE (845–903)

Ámáróról álmodom

Mióta fiam meghalt, nem tudok elaludni,

s ha nagyvégre elalszom, csorogni kezd a könnyem,

mert róla álmodom. Már három láb magas volt

múlt nyár végén; most éppen hogy hétesztendős volna.

Jó fiú akart lenni. „Mint legyek az?” – kérdezte,

s kívülről recitálta Lo Pin versét Csanganról.

Lo Pin-vang VII. századi kínai költő hosszú verset írt a birodalom fővárosáról, Csanganról. Ebből a versből tanultak a
japán kisdiákok az iskolában kínaiul olvasni.

Az orvosság tíz napig segített rajta, aztán

a szél a Hét Forráshoz sodorta kósza lelkét.

Azóta gyűlölöm az istenségek csürhéjét,

bár sohasem teremtik a földet s az eget!

Keservemben térdemet nézem s nevetni kezdek,

feleségem sírásban fecsérli napjait.

Somfából készült íja itt lóg az ajtófélfán,

mellette nyílvesszői s lovaglóostora.

Kint nyílnak a virágok, miket vele ültettem,

bent a falon a leckék, mikor írni tanult.

Nevetését idézem s beszédét: újra itt van,

aztán eltűnik, s köd lesz köröttem, nap meg éj.

Olykor úgy érzem, mintha fájdalmam csillapodnék,

majd hirtelen reám csap, hogy belefulladok.

A bajok milliója esőzik reánk folyton,

háromezer sötétség tanyája ez a föld –

ó irgalom örök Bodhiszattvája,

ültesd az Égi Lótusz szirmára fiamat!

IZÚMI GRÓFNŐ, AZ UDVARHÖLGY (?975–?)

Hat tanka

A kertben megrekedt

a köd, mikor elmentél

hajnalban. Mit tegyek?

Maradok hanyatt fekve

és nézem az eget.

Hogy viszonyunk milyen volt,

és hogy te milyen voltál?

Azonnal elfelejtem,

mert pofozkodás, botrány

nélkül éltünk, szerelmem.

210

(Átszumicsi hercegnek írom)

Homlokodon szivárvány.

Hogy karod lett a párnám:

ma még senki se tudja,

de a pletyka köröttünk

úgy nő már, mint a dudva.

(Átszumicsi herceg a tizedik hónap második napján halt meg, 1007-ben. Ugyanez év végén írom, kísértetek
éjszakáján)

Nem jöttél látogatni

ma éjjel, kedvesem.

Hitvány faluban élek,

hol nincs eleven lélek

s még halott lélek sem.

Azt kívánom, hogy egyszer,

még egyszer lássalak.

Mindegy, nappal vagy éjjel,

vagy akár villámfényben,

fél pillanatra csak.

(Azzal a gondolattal foglalkozom, hogy kolostorba vonulok)

Minden napom magános,

szomorú minden estém,

de félek, hogy megbántlak,

ha eldobom e testet,

mit oly nagyon élveztél.

A Riozsin Hisóból

A Titkon válogatott dalok című antológiát Gosirakava császár (1127–1192) kompiláltatta.

Dalocskák

Dolgok, melyektől szívszélhüdést kaphatsz:

éjfél után betolja

hozzád egy szellem köd-arcát az ablak

mögül; útszéli kocsma

szaga s bolháid, míg szomszédod nővel

hancúrozik; magános

országúton jársz éjszaka, esőben,

s nincs pénzed, sem lakásod;

a kolostorból szerzetesi orrhang

harsogja ki a szutrát

mély fenyvesben; és szeretőd, ki otthagy

még mielőtt megunnád.

211

Egész éjjel szeretkeztem. Most virrad:

kolomp, harang, a tűzhelyeken tej forr.

Nem vagyok fáradt. Folytatni szeretném.

Mondjátok: mit tesz az ember ilyenkor?

Dolgok, melyek kelleténél görbébbek:

a kos szarva, ha eléd áll és béget,

kisgyermekek sírásra hajló szája

s a vénember – hogy mondjam – micsodája.

Kislányunk tízéves lehet mostanság.

Pénzt keres, messze mitőlünk, a tenger

partján, Tágónál. Sót szárít. Tán éppen

két halászember jön most vele szemben.

Az egyik csettint: – „Látod a szüzecskét?

Szép arcát, kis csöcsét? Ez már döfi.”

– „Túl fiatal még” – fanyalog a másik.

De azért mind a kettő meglövi.

Nem is vallott szerelmet,

csak azt ígérte: elvesz.

Két éjjel ölelkeztünk.

Nappal fiúkat nézett,

éjjel láttam: nem élvez.

Sebaj, hittem: a lelkünk!

Harmadnapon éjféltájt

nadrággal kézben sétált

ki házunkból és eltűnt.

FUDZSIVARA NO SUNZEJ (1114–1201)

Négy tanka

A világ rossz és rothadt.

Nincs belőle kiút.

Még a legelhagyottabb

hegyekben is jajongnak

a szarvaslányok és szarvasfiúk.

212

(Egy nőnek írom)

Nem kellek Önnek. Értem.

De mert szörnyen kínlódom:

ígérje meg levélben,

hogy velem hál egy éjjel

jövendő életében.
Rég volt, mondtam, ha rája

A költő 25 éves volt, mikor anyja meghalt; ezt a verset 51 esztendővel később, 76 éves korában írta.

gondoltam réges-régen,

de még most is utána

vágyódom minden este.

Tudom, egész hiába.

Amíg világunk sorsán

s a jövendőn töprengtem:

a horizontot néztem,

hol fehér felhő jött fel

s tűnt el az üres égen.

SIKISI HERCEGNŐ (?–?1201)

Hét tanka

Álmok

Mindig múltamról álmodok,

mit sosem látok újra

és narancsvirágillatot

érzek, mit párnámon hagyott

holt szeretőm ingujja.

Ősz

A kolostorban, hol lakom,

eső veri az ablakom.

Ülök az éji ködben

s bánkódom, míg a levegő

tejfehér lesz köröttem.

Esti séta

Ha sétálni megyek

este, magánosabb

vagyok akárkinél.

Csak az a vigaszom,

hogy a hold elkisér.

213

Tél
Az irgalmatlan széllel

a fákról éjről éjre

hulló levelek szállnak.

Kiürítik a kertet

a jeges holdvilágnak.

Apácasors

Naponta százszor ledobom

lelkem az elhagyott

mély szakadékba. Nézhetem

magam kívülről. Létezem

talán, de nem vagyok.

Magány

Hulló lomb az ablaknál.

Már látogató sem jár

ide. Az avar egyre

mélyebb lesz. Még madár se

lép be hozzám a kertbe.

Hegyi patak

Mióta moha lett az ágyam

és fejem alatt kő a párna

és csillagokba nézhetek:

a hegyi patak csobogása

tisztára mosta lényemet.

FUDZSIVARA NO TEIKA (1162–1241)

Négy tanka

Óceán

A kék síkság legvégén

ég és víz összeér.

Minden vadul ragyog,

de hegycsúcs nem fogadja

a lemenő napot.

Emlék

Hosszú hajadat lassan

emeltem fel hátadról,

rétegre réteget

az ágyon – behunyt szemmel

látom és élvezek.

214

Szerelem

Hanyag vagyok; ezért nem ölt

meg a szerelmi bánat.

Egy év múlt el megint és én

élek, mert arra számítok:

ha élek, viszontlátlak.

Pirkadat

Hajnalodik már. Pisla

lámpácskám mellett minden

fakulni kezd, kifárad,

vagy elpilled; csak fájó

vad gondolataim nem.

MIOJE, BUDDHA PAPJA (1173–1232)

Tanka

Templomomban a hegytetőn

az éjjel egyre hidegebb.

Selyemköpönyegem fölött

egy réteg erdei ködöt

meg őszi felhőt viselek.

MINAMOTO NO SZANETOMO (1192–1219)

Három tanka

Építtess pagodákat,

emelj szentélyt Buddhának:

ez érdemnek kevés lesz.

Jobb volna, ha megbánnád,

mit mások ellen vétesz.

Mondjad, miként értékeled

a mindenséget, mint ahogy

érzékeiddel észleled?

Reálisnak nem mondható

és irreálisnak sem.

Ez a mi kis világunk:

a magas part, alatta

a bárkák lassan húzzák

mélykék hálóikat. Bár

örökké így maradna.

215 216

Középkori latin, görög és kelta költészet

(VI–XV. század)

217 218

1. Latin költészet

GOTTSCHALK, AZ ERETNEK (?805–870)

Ének a száműzetésből

Szerzetestárs, félig gyermek,

mért kérlelsz, hogy énekeljek,

honnét vegyek édes verset,

most, a messze tengerekre

számüzetve?

Mért unszolsz, hogy énekeljek?

Jaj, szegénykém, nóta helyett

okosabb, ha könnyet ejtek,

könnyre könnyet, és nem szerzek

néked verset latin nyelven,

szívszerelmem,

mért unszolsz, hogy énekeljek?

Inkább üljünk egymás mellett

némán, legszebb kamaszgyermek,

és lelkemmel ossza lelked

a sok sóhajt, bánatot, bajt

és keservet;

mért unszolsz, hogy énekeljek?

Vándorutadon a mennybe

tudnod kell, szívem szerelme,

hogy megvetve, kinevetve

hordozom a súlyos terhet

számkivetve;

mért unszolsz, hogy énekeljek?

Az elhurcolt zsidót folyton

noszogatták, hogy daloljon

babilóni vizek mellett,

otthonától, Júdeától

messze távol;

mért unszolsz, hogy énekeljek?

Adriai-tenger partján

élünk, hol mindenki barbár,

egy se tudja ezt a nyelvet,

népük, földjük sem vonz engem,

szép szerelmem,

mért unszolsz, hogy énekeljek?

219

Mégis, mivel nagyon esdesz,

társam, barátom, te drága,

vigaszom, szemem világa,

s mert szeretlek, úgy hadd szerzek

spontán verset

a legszentebb Trinitásra.

Atyát, Fiút és az áldott

Lelket, a Szentháromságot,

az erőben mérhetetlen

és merőben érthetetlen

Istenséget

zengem néked énekemben.

Nyomorultul, száműzötten

töltöttem harmadfél évet

e zord tenger partján itt lenn,

csoda az is, hogy még élek,

Uramisten,

segíts rajtam, kérve kérlek.

Addig is, kis barátommal

engedd, hogy e dalt daloljam,

alázattal, éjjel-nappal,

nyíló ajkkal, szakadatlan

téged áldva,

egek Ura, föld Királya.

? II. RÓBERT, FRANCIA KIRÁLY (?970–?1031)

Jöjj, Szentlélek…

Jöjj, Szentlélek Isten, jöjj

és hozd le a mennyekből

fényed minden sugarát!

Jöjj, szegények atyja, te,

jöjj, reményünk magja, te,

jöjj le, csupa ragyogás!

Hozd malasztod óborát,

légy lelkünkkel jó barát,

kit keres a szenvedő!

Csatazajban nyugalom,

szellő tüzes ugaron,

zokogásban keszkenő.

220

Jöjj és áldd meg híveid

bensőséges szíveit,

állj mellettünk szüntelen!

Nálad nélkül emberek

dolgaiban nem lehet

semmi tiszta, bűntelen.

Öntözd meg a száradót,

mosd a szennyel áradót,

töltsd ki balzsam-nedvedet!

Ki olvasztasz jégmezőt,

őrizd meg a vétkezőt,

téged vár az elveszett!

Óvd meg híveid szívét,

hogy hozzád zengjen a hét

szent malasztért köszönet!

Adj a jónak jóerényt,

haldoklónak jóreményt,

s majdan örök örömet!

ISMERETLEN LATIN KÖLTŐ (X. század)

Vénusz istenasszony…

Vénusz istenasszony csodálatos képe,

makulátlan testű fiú, szépek szépe,

csillag, zenit, nadír, ég s föld Alkotója,

a hatalmas Isten gondoskodjék rólad,

s ne tudjon irgalmat a rút cselszövővel,

a ravasz tolvajjal, ki elrabolt tőlem.

Harag nélkül küldök üdvözletet, áldást,

térj vissza, eretnek, te mindennél drágább;

segítsen meg, kérem Lachesist, a párkát,

valamint Neptunust: vigyázzon rád, szívem,

mikor csábítóddal átkelsz az Adigen,

miért szöksz el tőlem? Oly nagyon imádlak,

nyomorult, csak sírok folyton, mert nem látlak.

Az istenek, mondják, ormótlan kövekkel

dobálództak, s ilyen kőből lett az ember:

ennél is keményebb anyag vagy, fiacskám;

vetélytársam vidul, sírásom nem használ,

kiáltozni megyek a sötét erdőbe,

fiatal hímszarvas után az ünője.

221

? CLAIRVAUX-I SZENT BERNÁT (1090–1153)

A világ hiúsága

Mért harcolnak hiúkincsért az emberek,

ha a kéj s a hírnévfelhőként ellebeg?

Illandó látszatokködképét kergeted,

míg tested nyomorultcserepe elreped.

Tovább tart olvadóhótömbbe rótt igéd,

mint e föld, mely hidegmezítlen hóvidék,

nincs benne semmi szent,nincs rajta semmi szép,

mulandó balgaság,árnyék és semmiség.

Szilárdabb az üveg,tartósabb a virág,

mint az öröm, mellyelbolondít e világ,

s mi lesz az emberrel,ki átkos bűnt imád,

és pogány oltároklépcsőin mond imát?

Hová lett Salamon,ki magos trónon ült,

Absalon fiatalszép feje, csupa fürt,

Sámson, kit győztesnekzengett a csatakürt,

s Jonatán ragyogóorcája hova tűnt?

Hol Caesar, kit fennenhirdet sok hódítás,

Cicero, ki könnyennyert minden szóvitát,

vagy Xerxész, a hadakútjain glóriás,

meg Arisztótelész,a tollal óriás?

Annyi sok nagyurak,bárók és hercegek,

annyi sok dús, akikincsével hencegett,

s hasztalan üldözteaz illó perceket:

eltűnt a semmibe,égen a fellegek.

Ó milyen mulandóe földi lakoma,

nyomodat belepiaz árnyék s a moha,

minékünk e világbozót és kaloda,

mégy setét utakon,ki tudja, hogy hova?

Jaj, libegő salak,férgeknek jó falat,

jaj, undor, rohadás,mért fújod fel magad?

Maholnap elragadaz örök áradat,

s ki támaszt fel, ha lennfekszel a sár alatt?

Akinek rabja vagy,a szörnyű testi kéj

vezet a pokolra,libegő falevél,

mint gyűrött papirostmaholnap visz a szél

sírodba, hová azember mind maga tér.

Amit itt kergetsz ma,holnap már elveszett,

gyúljon fel szerelmedlángjától szellemed,

engedd a magasbaszárnyaló lelkedet –

boldog vagy, ha e földhívságát elveted.

222

ISMERETLEN KÖLTŐ (?XII. század)

Kölni diáknóta

Pertransivit clericus,

zöldellő virányon,

szemfehére megakadt

nagyfenekű jányon.

Salve mihi, puella,

üdvözöllek, szépjány,

bujaságra ingerel

e magányos sétány.

Nolo, tisztelendő úr,

ne tréfáljon, kérem,

ámha komolyan beszél:

nem gátol szemérem.

Kámzsáját letolta ő,

fehér volt az lába:

csodadolgok lőnek ott,

más ember nem látta.

S eljátszván játékukat,

ambo surrexerunt,

jobbra ez ment, balra az

et nunquam revenerunt.

ASSISI SZENT FERENC (1181–1226)

Naphimnusz

Mindenható, nagyságos, jó Úristen,

tiéd a hír, tiéd a fény és minden

malaszt, áldás, dicséret;

nincsen e földön ember,

ki méltó lenne megnevezni téged.

Dicsértessél és dicsértessék véled

minden sok teremtményed, de leginkább

bátyánk-urunk, a Nap,
mert ő hint ránk sok tüzes aranyszikrát,

s oly nagy, oly pompás és oly roppant fénnyel

vetíti felénk a te arcodat.

223

Dicsértessék nevednek jóízével,

asszonynénénk, a Hold, s a csillagok,

oly szépen szőtted őket fenn az égen.

Dicsértessék nevednek dallamával,

Szél nővérkénk, ki fürtös felleget

és szép időt hoz, s esőt is, hogy tőle

viduljanak fák, barmok, emberek.

Dicsértessék nevednek fűszerével

tiszta húgunk, a Víz, mert oly ízes,

oly halk, oly szende és oly szűzies.

Dicsértessék nevednek mámorával

vad öcskösünk, a Tűz, ki ragyog éjjel

s oly nagy, oly friss, oly víg, oly óriás.

Dicsértessék nevednek illatával

asszonyanyánk, a Föld, a glóriás,

mely eltart minket, gyümölcsöt hoz s ékes

bimbókat szül és puha füveket.

Dicsértessék nevednek jóhírével,

ki szenved, s a szent szeretet nevében

megbántást tűr, és szótlan megbocsát,

ki békességben él, hogy lenne méltó

hordozni egykor a te koronád.

S dicsértessék nevednek balzsamával

idősebb bátyánk, a Testi Halál.

Előle halandó meg nem menekszik;

ezer jaj annak, kit bűnben talál!

De boldog az, ki szent akaratodba

merülve, benned szunnyad el: mert arra

pallost nem fenhet a Másik Halál!

Szent és dicső az én Uram, ki fennen áll a bűn felett:

szolgálni őt porig hajolt alázattal ne szűnjetek!

ISMERETLEN KÖLTŐ (XIII. század)

Lányka voltam…

Lányka voltam, jaj, de szép,

virgo dum florebam,

megbámult a férfinép,

omnibus placebam.

224

Urak, pórok átkoznak,

tisztes nők utálnak:

jaj a szegény lányoknak,

kik a sarkon állnak.

Mentem a szép reggelen,

flores adunare,

arra jött egy szemtelen,

vult me deflorare.

Urak, pórok átkoznak,

tisztes nők utálnak,

jaj a szegény lányoknak,

kik a sarkon állnak.

Megragadta két kezem,

sed non indecenter,

kisérj, mondta, édesem,

valde fraudulenter.

Urak, pórok átkoznak…

Megpaskolta mellemet,

valde indecenter,

átkarolt, siettetett,

multum violenter.

Urak, pórok átkoznak…

Szép kisasszony, jer velem,

nemus est remotum,

felfrissít a szerelem,

planxi et hoc totum.

Urak, pórok átkoznak,

tisztes nők utálnak,

jaj a szegény lányoknak,

kik az utcán állnak.

Nézd a hársat a mezőn,

non procul a via,

ott vár lantom, lantverőm,

tympanum cum lyra.

Urak, pórok átkoznak…

Csüccs le, súgta, angyalom,

dixit: sedeamus,

állt a kedvesnek nagyon,

ludum faciamus.

225

Urak, pórok átkoznak…

Hová nyúlt, jaj, Istenem,

non absque timore,

légy te, mondta, hitvesem,

dulcis es cum ore.

Urak, pórok átkoznak…

Fölhajtotta ingemet,

corpore detecta,

és megfúrt nagy hirtelen,

cuspide erecta.

Urak, pórok átkoznak…

Kamatyolni, azt tudott,

bene venebatur,

aztán felkelt s otthagyott,

ludus compleatur.

Urak, pórok átkoznak,

tisztes nők utálnak,

jaj a kurva lányoknak,

kik az utcán állnak.

ISMERETLEN KÖLTŐ (XIII. század)

Koldusdiák, avagy kolduló barát éneke

Vagyok: vándor klerikus,

jövök messze tájról,

csalán nő az útfelen

zúg a szél a fákon.

Éhség marja gyomromat,

megnyúzott a bánat,

így szolgálok a magas

teológiának.

Eső csapja homlokom,

s zápor, vadul pergőn,

térdem reszket, mint a nád,

hó szállong az erdőn.

226

Irgalmas nagyságos úr,

van nőd, pénzed, csizmád,

nélkülöznöd nem nehéz

némi alamizsnát.

Mint Szent Márton, légy kegyes,

ridegen ne vess meg,

inget, bocskort és ruhát

adj az idegennek,

hogy lehess az égben fenn

mulatozó vendég,

s angyalnyelven nevedet

örökkétig zengjék.

? GIACOPONE DA TODI (1220–1306)

Stabat Mater

Állt az Anya sírva, halvány

orcával a kereszt alján,

mely tartotta szent Fiát,

míg kiáradt, bútól fáradt

szenvedő szívét a bánat

tőre hétszer járta át.

Mily megbántott, kínra váltott

szívvel állott ama Áldott,

az Egyszülött anyja ott,

könnyre könnye hogyan pergett,

míg kesergett, mert a Gyermek

haldokolva hallgatott.

Van-e ember, ki ne sírna,

s szótlan tudna lenni, kínja

közt így látva az Anyát,

s panaszát nem vele vallja,

mikor felzokogni hallja,

míg siratja Krisztusát?

Látta Fiát, aki népe

bűneit magára véve

sajgó korbács-kínnak állt,

s látta Jézust, vért eresztve

s reményt vesztve, fakeresztje

karján tűrni kínhalált.

227

Kútja szűzi szeretetnek,

add, hogy kínjától lelkednek

sebesüljön meg húsom,

tűz égessen nagy hevesen,

s veled sírva el ne vessen,

ám szeressen Jézusom.

Anyja égi szeretetnek,

a Keresztre szegezettnek,

vájd szívembe sebeit,

hogy néki, ki elítélten

s dárda-érten halt meg értem,

kínban társa legyek itt.

Hulljon árva könnyem árja,

s szemem már a Golgotára

szegeződjék egyedül,
és e lélek is cseléded

legyen, míg búdban tevéled

osztozkodni lelkesül.

Ó, Szűz, minden szüzek dísze,

tápláljon malasztod íze,

hadd, hogy véled álljak ott,

s együtt sírván Krisztus sírján,

oltsd szívembe, késsel írván,

szívedből a bánatot.

Legyen kínja nékem mámor,

legyek ittas fájdalmától

és érette érdemes,

hogy szerelmi lángra kapván

az ítélet ama napján

oltalmazni légy kegyes.

Add, hogy védjen a kereszttel,

kegyéből el ne eresszen,

holta nyújtson életet,

s majdan borral, billikommal,

s liliommal, milliommal

várjon ékes édened.

228

2. Bizánci költészet

MIKHÁILOSZ ÁKOMINÁTOSZ (?1140–1210)

Athén

Imádom Athén egykor nagy hírű városát:

nagy szerelmem íratja velem e költeményt,

de csak árnyakkal játszom s vágyam nem csillapul.

Jaj, mert már mit se látok e versekben híres

városból; mérhetetlen sok éve elmerült

s a feledés homályos mélyében rejtezik.

Úgy szenvedek ettől, mint elhagyott szerető.

Mert az is, csakúgy, mint én, ha kedvese eltűnt,

s való alakját többé nem leli fel sehol:

maga elé idézi, avagy előveszi

szerelmese arcképét s vágyódva nézi azt.

Így én is, szerencsétlen, Athén szerelmese,

ki imádom, mint Athén Hérát, az istennőt,

sóhajtozom utána s egy árnyat ölelek.

Jaj annak, amit írok, beszélek, szenvedek,

mert itt lakom Athénben, de Athén nincs sehol,

csak szomorú, szállongó s mégis áldott pora.

Te szerencsétlen város, hová tűnt hírneved?

Mindened lehanyatlott, csak mítoszod maradt.

Vagy talán mese volt csak minden: a törvények,

bíráid, a szónokok fenn az emelvényen

s világos érvelésük; meg a népszavazás,

tengernagyok s vezérek, matrózok s katonák

irányítói győztes csatákban, s a kilenc

Múzsa, a sok nagy ünnep s a beszéd ereje!

Athén nagy fényessége kilobbant; hiába

keresem, nem találom sehol sem a nyomát.

S mert nem látom a dalban híres város arcát:

verseimben idézem fel őt magam elé.

ISMERETLEN KÖLTŐ (XV. század)

A lány ajka

Szájon csókoltam, s ajka megfestette az ajkam,

zsebkendőmbe töröltem, s a vászon vérpiros lett,

lementem a vízpartra, hogy kendőmet kimossam,

s míg mostam, megfestettem a széles víz folyását,

majd sas ereszkedett le, hogy igyék a folyóból,

és megmártotta szárnyát, az rögtön vérveres lett,

majd felszállt a magasba, ahol addig keringett,

míg piros lett az égbolt, a nap, aztán a hold.

229

ISMERETLEN KÖLTŐ (XV. század)

Utolsó mise a Szent Szofiában

Harangoz az Istenharangoz a föld isharangoz az égbolt

harsognak a gongokés a harangoka Szent Szófiában

mennyi harang szólpap vagy apát állmindegyikénél

zúgnak a gongokmindegyikénélkét diakónus.

Eminnen a császáramonnan a főpapénekli a zsoltárt

száll fel a dallamszent erejétőlring a sok oszlop

kezdik a himnuszta kerubokhozám elakadnak

mert a magasbólGábriel angyalszól le eképpen:

– „Görbed a gyásztólminden ereklyeszűnjön az ének

vigyék a papok kia kelyheket innétgyertya ne égjen

Isten akarjaúgy hogy e várostmegszállja az ozmán.

Kérjetek inkábbhárom erős széphajót a Nyugattól

ha jönnek az elsőna Biblia menjenmajd a kereszt is

a legsebesebbikbárkára tegyéteka magas oltárt

hogy azt a hitetlentar fejü hadseregmeg ne gyalázza.”

Búsul a Szent Szűzsírva jajongnakmind az ikónok.

– „Nyeld le a könnyedSzűzanya múlnakévre az évek

s egyszer e városés ez a templomújra tiéd lesz.”

230

3. Kelta költészet

AMERGIN (VI. század)

Mágikus naptár

Nagy agancsú szarvas vagyok,

a mezőföldön vízözön,

mély tavak tükrén szél vagyok,

a Nap szeméből hulló könny;

a szirt-tetőn sólyom vagyok,

s a tüske körmeid alatt;

virágaid közt dísznövény

és mágus: mert mi füstölög

hideg fejedben, ha nem én?

Vérszomjas lándzsafej vagyok,

elviszlek s nem tudod, hova;

tengerben égszínkék lazac,

hegycsúcson költő lábnyoma,

gonosz, vörös vadkan vagyok,

dagály vagyok, veszedelem,

szökőár is, mely elragad,

s a kisded: én leselkedem

a szentély kőtömbje alatt.

A Földanya is én vagyok,

a dombon esti fény vagyok,

a kasban királynő vagyok.

Védőpajzs és gyógyír vagyok.

Reménykedsz? Én a sír vagyok.

ANEIRIN (VI. század)

Catraeth alatt

Catraeth alatt, háromszázhatvanhárom

vitéz, mézsört ittunk aranykupákból,

dőzsöltünk télen és dőzsöltünk nyáron,

míg a szászok ellen egy délutánon

részegen indultunk, sajnos, rohamra.

Háromszázhatvan dőlt ott kora sírba:

nem vágta ki magát, csak három bátor

meg én, csupa vér, hogy e verset írjam.

231

TALIESIN (VI. század)

Tökéletes ritmust, melódiát…

Tökéletes ritmust, melódiát

és makulátlan verset szerzek,

hadd tartson, amíg világ a világ.

Tudom, mért visszhangzik a barlang,

tudom, mért fénylik az ezüst,

a szenvedélyes nők mért vannak,

mért kék az ég, mért zöld a fű,

a nyári kakukk hol rejtőzik

télen, a sör mért keserű,

tudom, hány csepp a nyári zápor,

mért van a halnak pikkelye,

hány lándzsa tér meg a csatából,

tudom, mifajta bestiákat

táplál a tenger feneke

meg a bozót, s a fehér hattyú

két lába miért fekete.

Voltam lazac a tengervízben,

őzbak, ki hűs forrásra jár,

kutya, ki a hímszarvast űztem,

ásó, kapa meg csatabárd,

árpának nőttem a dombélen,

sarlóval vágott le egy kéz,

megsütöttek a kemencében,

a fekete tyúk bekapott,

és zuzájában eltöltöttem

kilenc éjszakát, nyolc napot.

Voltam halott és eleven.

Rég volt. Taliesin a nevem.

ISMERETLEN WALESI BÁRD (VI. század)

Sírvers

Hórihorgas, bátor Bryno, itt alszol

a temetői téglafal megett.

Felkarcoltam reá a nevedet,

hogy sírköved kiordítson a falból.

232

SEDULIUS SCOTUS (IX. század)

Tanítok, írok, olvasok…

Tanítok, írok, olvasok, töprengek,

mi az igazság s hívlak, Istenem.

Eszem-iszom, horkolva alszom, verset

szerzek, vagy virrasztok. Jól ismerem

bűneimet, melyek rám nehezednek.

Irgalmazz, Jézus Krisztus, emberednek.

MEILYR BRYDYDD (XII. század)

A halálos ágyon
Míg őket zengtem: arannyal, brokáttal

fizettek meg egykor a gazdagok.

De a dal adományát elvesztettem,

erőm kihagy, pénzem nincs, hallgatok.

Készíts fel engem, Szent Péter, a bárdot,

Meilyrt, ki él még, bár mindjárt halott,

a nagy zarándokútra, amely hozzád

vezet majd engem, ha feltámadok.

S amíg meghallom hívásod, elfekszem

odalent, hol a sírkert vár reám

közvetlenül ablakomnál, a tenger

lélegző, roppant melle oldalán.

Szép sziget ez, nagy fákkal, puha fűvel:

feltámadásra alkalmas nagyon:

ismerj rám, Krisztus uram, mikor meglátsz,

támadjon benned értem irgalom,

s kalauzolj a mennybe a kietlen

pokol helyett a többi walesiekkel.

ISMERETLEN WALESI BÁRD (XII. század)

Sírvers

Kinek csontjait takarja e föld?

Itt Cerwyd fekszik, Cynddylan fia.

Úgy harcolt, mint a megvadult bika,

de rád mosolygott, amikor megölt.

233

GIOLLA BRIGHDE MACNAMEE (XIII. század)

Gyermektelenül

Dicső Szentháromság! Kívánságodra

fű nő a szirteken,

látni kezd a vak, és a béna táncol –

add, hogy fiam legyen!

Virágdíszbe öltözteted a kertet,

nincs, mit meg nem tehetsz –

sötét lombbal roskasztod a nagyerdőt,

mi néked egy gyerek?

Pisztrángokat keltesz a buborékból,

tojásból madarat,

mogyorót a bogyóból, Jézus Krisztus!

Hozd meg a fiamat!

Egyetlen makkból nagy tölgyet növesztesz,

kivirít az ugar,

aratni engedsz a maroknyi magból –

áldj meg egy fiúval!

Nincs ily pokol, mint magtalannak lenni,

ha a vég közeleg,

mezítlen kő a fű alatt; utánam

nem marad szeretet.

Úristenem, két dolgot kérek Tőled:

helyet a mennyben és

bért a költőnek, mint illik – egy gyermek

legyen a fizetés.

Szűz Mária! Méhed az istenségből

emberi testet font,

járj közben értem! Nem idegen Tőled

semmilyen földi gond.

S te, Szent Brigitta, ki után neveztek,

A szerző férfi, nem nő.

állj ki értem nagyon,

hogy ne kelljen siratnom e világot,

amikor elhagyom.

234

Perzsa költészet

(X–XVII. század)

235 236

SAHIDI-BÁLKHI (?–?936)

Kétsorosak

Ész és vagyon: az egyik rózsa, nárcisz a másik –

a kettő nem fér össze. Mindig külön virágzik.

Szép lány! Csípője íve is impozáns, hiszen

több férfit bírt el már, mint a híd a Tigrisen.

A zsarnok meghal ágyban, leszúrják vagy széttépik,

de a szenny, mit felkavart, velünk marad száz évig.

Ha – mint mondják – szerelmi vágyunk valóban égne:

a roppant füsttől senki nem látna föl az égre.

Járd be a széles földet, hajózz be minden tengert:

a bölcsek közt nem találsz egyetlen boldog embert.

ABU ABDALLÁH DZSAFAR RÚDAKÍ (?–?940)

Imádság helyett

Mit ér, ha fejed Mekka felé fordul,

s hason kúszva fohászkodsz,

amikor szíved Buharát imádja

és bálványoknak áldoz?

Görnyedezhetsz és hívhatod az Istent,

imád nem hatja Őt meg.

Inkább feküdj melléje és ölelgesd

úgy, mint a szeretődet.

Jó tanács irigy embereknek

Ne irigyeld más ember sikereit, ne fortyogj,

ne használd köpenyegnek keservedet, ne

siránkozz mindig, hogy megvert a sorsod,

arra gondolj: hány ember lenne boldog,

ha veled cserélhetne.

Táncosfiú

Tizenhat éves volt csak a szép, hajlékony táncos:

lovon jött falujából, egyenest a királyhoz.

Az mindjárt megtapsolta, kitüntette, szerette.

Tíz év után megvénült a táncosfiú teste.

A király elkergette. Batyuja sincs. Bokája

csupa sár s vér. Mezítláb megy haza falujába.

237

Intelem fiataloknak
Add oda a lánynak szíved, lelked, lényed.

Kurta szemfényvesztés, fuvalom az élet.

A jelennek élj, ne emlegesd a multat.

A jövőt ne piszkáld, mert a lombok hullnak.

Mind lehull. Elég, hogy ifjú még a véred,

s szép nő ül öledben. Több nem jár ki néked.

Osszad a gyönyört és osszad a szerelmet,

aki nem ad, nem kap és holtiglan szenved.

Csapda ez az élet, hamisak az álmok.

Hozd a nagykupában boromat, pohárnok.

Monológ

Ha szomorkodsz – jól tudom, száz okod van –,

s titkon zokogsz, mert sorsod fekete:

ne bánd! Mi volt, elmúlt, mi van, elmúlik,

ilyen a földi dolgok menete;

és ami jön, bár a világ végéig

keseregsz, azt meg nem változtatod,

még akkor sem, ha fél Ázsia lenne

a birtokod. Nemsokára halott

leszel amúgy is. Meddő panasz helyett

készülj fel inkább, mert még épp elég

baj vár. Bölcsebb, ha letérdelsz a végzet

elé s megcsókolod véres kezét.

Szerelmemhez

Ha kiterítenek majd, jöjj házamba, te legszebb,

és állj meg sóvárgástól elsárgult testem mellett

és suttogd édes hangon: – „Ez itt fekszik most holtan;

én boldog vagyok s ifjú, habár őt meggyilkoltam.”

Búcsú

Ember nem volt hű hozzám; a balszerencse ápolt;

magamban melegedtem; kályhám a váltóláz volt;

ha meghalok, nem mos meg majd senki; meztelen

fekszem s utolsó könnyem csorog le mellemen.

238
MUHAMMAD DAQÍQÍ (?–979)

Április

Virradat felé, szerelmem,

áprilisi gyémánteső csepegett,

koronákat tett a fűre, míg a fákra

hurik aggattak ma éjjel pettyeket.

Az ég selymét most kezdik fenn

anilinnel tengerkékre festeni,

kertünk brokát, kis forrásunk íze nektár,

színe, mint a lánygazellák szemei.

Szép az élet! Azt hinnéd, hogy

a párduc ma nőstényével enyeleg,

és a táj is, mint a páva, kibontotta

farkát, a szivárványszínű kereket.

Édenkertté vált az ország!

Engedj ismét kőkancsónkból töltenem,

s jöjj sétálni: rózsavízzel locsolták meg,

mirha s muskát szaga száll a földeken.

Mit nem kínál a mindenség!

Sok kincséből választottam négyszer egy-egy valamit:

szád rubinját, hárfám hangját, tiszta, friss bort

s Zoroaszter halhatatlan tanait.

ABÚ’L-QÁSZEM MANSZÚR FIRDAUSZÍ (?940–?1020)

A költő utolsó imája

Te, ki eget-földet alkottál a porból,

nagy igazságosztó, ki mindenre gondol:

állítsd vissza végre a perzsa trón fényét

s jóhírét, melyet a gonoszság lerombolt,

küldj nékünk egy férfit népünkből, keményet,

nemes lelkűt, józant, csak egyet a sokból,

tiszta fejűt, jogban s tudományban jártast

és előrelátót, ki mindent megfontol,

ki őseink hírét-nevét megújítja

és Iránban édent teremt a pokolból.

239

ABÚ’L-HASSZAN ALÍ IBN DZSÚLÚGH FARRUKHÍ (?–?1037)

Az Ősz

A kerti fák

s bokrok: csupa új, meztelen

aranyszobor –

pogány szentélyben jársz velem.

Vadrózsaszín,

nagy gránátalmák az utak

mentén, bután

tátják ártatlan szájukat.

A venyige

barnul, s a platánlevelek

lábunk alatt

hennával festett lánykezek.

A hófehér

nárcisz tartása hercegi:

minden faág

ajándékot ejt le neki.

Fenn csupa petty

bárányfelhő. Figyeld, ahogy

közeledik.

Mint szétrebbenő kócsagok.

Szép lány

Szép leány volt, még nem háltam szebbel,

mit nem adott! S mily örömmel adta!

Míg felvirradt s a müezzin hangja

a mecsetbe hívott áhitatra.

Szolgálónak csak a bort engedtem

pamlagomhoz, s ránk zártam a kamra

ajtaját, de ő nekem a kéjek

ajtócskáját kissé nyitva hagyta.

Megöleltem, birkóztunk, elnyúltunk,

vártunk, míg lekonyult vágyam felkelt,

beszélgettünk, ismét hancúroztunk

s felszürcsöltük egymásból a lelket.

240

Hajfonatai, ha ült, körívben

fogták át a bokáját, s én az éjjel

két kézzel setét fürtjein csüggtem:

harangozó a harangkötélen.

Hogy tudott ölelni! Csípőcsontom

ropogott, ha átfogott a combja.

Még a hold is lejjebb jött, rábámult,

s ezüst ajkát poharunkba nyomta.

Olykor, mikor pihentünk, gitárját

fogta, és hogy játszott bűvös újja!

Én meg rögtönöztem és daloltam.

Mily nagy éj volt! Bár kezdhetném újra!

Tán meghallja versem a hatalmas

Mahmúd szultán, költők kedvelője,

büszkeségünk, aki pincéjéből

bort küldött fel, s pénzt adott a nőre.

Kora tavasz, pirkadat előtt

A kert fölött a csillagok

távolról lengő lámpák.

Az éj már nem félelmetes,

de ölelkező lágyság.

A levegő Kínából jött

selyemköpenybe göngyöl.

Megállok, mélyet lélegzem.

Pihegek a gyönyörtől.

Az ég pávakék kupola,

könnyű volna elérni.

Szélén cikázni kezdenek

a fény zöld gereblyéi.

Szellő fut el: a fekete

ciprus némán hajbókol.

Oldódnak már az illatok

burkai a bimbókról.

Mocorgás a bokrok között,

amit fül meg nem hallhat.

Súlytalan fürtökről csepeg

ajkam mellé a harmat.

241

Körös-körül ígéretes

tavaszi nyugtalanság.

Madár füttyent, egyet csupán,

hogy kipróbálja hangját.

Lábamnál sima még a föld

mezítlen, barna bőre.

Lehajlok. Akkor látom csak:

kinőtt a fű belőle.

A finom szálú, újonnan

fakadó fű. Elnézném

sokáig, mint a sarjadó

szőrt egy leány szemérmén.

AHMAD MÁNOTSÉRI (?–?1040)

Emlék

Megyek, narancsot szakítok a kertben,

kezemben tartom. Milyen izgatott

lettem hirtelen. Hozzáhajlok. Melled

volt ilyen kemény, ilyen illatos.

Hűtlen szeretőmhöz

Nem pirulsz, ha utcámbanflangálsz, újabb barátod

mellett, s kapumban sápadt,bús képemet meglátod?

Tudom, hogy sok hibám van.Mégsem vagyok oly léha,

sem oly rigolyás, mint te.Felpofoztalak néha,

de úgy láttam, nem bánod.Szerettelek, virágszál.

Nagylelkű voltam veled,habár sokat kívántál.

Az ágyban sem ismertélmértéket. Tudsz-e férfit,

ki gyorsan meg nem rokkanattól, ha kielégít?

Csak két hónapig győztem szusszal. Elszöktél tőlem

a zöldfülű ripőkhöz, ki bírja még erővel.

Vagy nem bírja? Tünődöm, mért jössz vele utcámba:

pöffeszkedni, hogy ennek még nem remeg a lába?

Vagy azért, hogy bemutasd: nem nagy kakas már ő se,

s a végső életnedvet most szívod ki belőle?

Vagy hogy felépülésem fokát gyorsan megnézzed

és rám üzenj: elölről kezdhetjük el, te édes?!

242

Keserű összegezés

A világ csalás, ámítás, hazugság,

virágoskertje csupa, csupa gaz.

Százszor próbáltam ki az élet útját,

port láttam rajta és mellette dudvát,

s ez mindig így van, s mindig ugyanaz.

ASZADÍ ABÚ NÁSZR IBN AHMAD TÚSZI (?1020–?1080)

Téli sötét éj

Az újhold ezüst sarló; a sarló belsejében

fekete bika les rád mozdulatlan fejével.

Egyetlen csillag ragyog magasan fenn az égen:

szikrázó fél szemével figyel a szálas néger.

Még sötétebb éj

Az éj faszén köpenybe burkolt szingaléz szépség,

ki arcába fésülte még sötétebb sörényét.

A napot megláncolták, s mély pincelyukba zárták.

Az idő áll: nem látja, hová tegye le lábát.

Pompás paripa

Gyors patkói a felkelő napot magasra rúgják.

Nyomában a por ellepi a várost meg a pusztát.

Orrlyukai a szélvihart a horizontig fújják.

Ha felnyerít, a mindenség fülébe dugja ujját.

A nyári éj

Gyönyörűszép, mezítlen fiú. Kristály edények

közt ül s játszik türkizkék szőnyege közepében.

Teste kemény és sima. Ágyéka még keményebb.

Tapadj menyasszonyodhoz! Engedj a vőlegénynek!

Nappal és éjszaka

Ez fehér pejen, az meg fekete ménen nyargal.

Ez görög vitéz arany-, az néger ezüstkarddal.

Ki üldöz kit? Nem tudni, bár a világ végéig

egymást kergetik körben és utol sosem érik.

243

Test és lélek

Tested viskó vagy kéjlak egy kellemetes kertben;

belső világosságod lelked transzcendens lángja.

Nagy hirtelen majd egy nap szállásod összeomlik,

kerted homokba fullad és kilobban a lámpa.

ABU’L-KASZIM HASZAN UNSZURI (?–?1050)

Udvari költő lettem

Régebben a világot jártam folyton.

Senki nem ismert. Pártfogót kerestem,

de hiába. Most megfordult a sorsom,

mert Mahmúd szultán koszorúsa lettem.

Kupám színezüst. Bársony ágyban hálok,

s nem mozdulok ki házamból. Helyettem

költői hírem járja a világot.

Nagyon szép fiatalember

Ha túl sokáig nézel szemébe, megvakíthat.

A pólónál a réten mindenki néki szurkol.

Legszebb a gőzfürdőben, bár vitás, mikor izgat

fel jobban: ha elölről vizsgálod, vagy hátulról.

Ázáz, Mahmúd szultán apródja

Vállán fehér köpeny övig, azon túl kék harisnyapár;

dereka keskeny s oly sudár, hogy félek: mindjárt eltörik.

A kerti, kavicsos úton áll vagy lebeg, nem is tudom.

Övében tőr, hat nyíl s a kard; egy dáliát arcához tart,

gyöngyházszínű szemhéjait lehunyja s nem mozdul, amíg

a virághoz támaszkodik. Most dereka remegni kezd

az illattól s vele remeg az ég, a palota, a kert.

Lányokról szeretnék írni

Mindig lányokról akartam dalolni.

Ha kamaszokról kell írnom, nyögök.

De ily verseket arannyal fizetnek,

s nem hosszú tőrrel bordáim között.

244

BUL-FÁRÁZS RÚNI (?–?1096)

Újév

A tótükör selymét alig borzolja

a szél. A kacsák óvatosan isznak

a vízből, majd sétálni kezdenek

frissen mosott, sárga szandáljaikban.

MASZÚD-I SZAD-I SZALMÁN (?1046–?1121)

Náj vára kazamatáiban

Szívem remeg, ahogy a lég rezeg a fuvolában.

A tömlöc mélye fojtogat és kiszívja erőmet.

Mi lesz velem négy fal közt, hol pókhálót sző a bánat,

s bokám körül a rémület bolondgombái nőnek?

De nem. Nem adom meg magam az olcsó szenvedésnek;

vigaszt nyújt, táplál, megsegít, felemel a költészet,

Kihúzom derekam. Ez itt hatalmas birodalmam,

királyságom. Nagy úr vagyok s az égmagasba érek.

Verset írtam. A holdkaréj lépcsőjén pihen lábam,

a Vénusz ezüst csillagát markolom jobb kezemmel.

Majd a kéziratot fogom és simogatni kezdem,

mint egykor szeretőm haját. De elborul a kedvem.

Hirtelen összeroskadok, lábamon alig állok,

s jajgatni sincs erőm. Magam alá húzom a lócát.

Mit ér minden igyekezet, minek írom e verseket,

ha nincsen hallgatóság?

Mozdulj meg, szenvedés komor hegylánca, s távozz tőlem;

végy észre, boldogság, és fújj arcomba lágy szeleddel;

simítsd ki életem gyűrött tekercsét, hitvány korszak;

vak, szívtelen sors, ülj mellém, ölelj meg végül engem.

S ha már a kín tíz kapuját tárod reám naponta,

úgy párolj rózsaolajat a kín lángján belőlem,

próbáld választóvizedet ki rajtam; csak a színarany

maradjon és kohóidat ne vond meg többé tőlem.

Bűvölj el, hogy kedved szerint táncoljak, mint a kobrák;

lapíts szét, sors malomköve, míg többé nem nyöszörgök;

végzet sárkánya, tépd ki és zabáld fel véres szívemet;

reménység, vágd ki méhedet, ne szülj nékem több kölyköt.

S testem, ne óbégass tovább, hiszen a lét csak látszat,

imádság rajtad nem segít, mankót nem ád a ráció.

Tanácsadóm inkább legyen és vigaszom a türelem,

és kalauzom az úton a rezignáció.

245

OMÁR KHÁJJÁM (1025/1050–1122)

Huszonhat rubáí

A kocsma zárva. Száz borissza vár

előtte reggel. Mikor nyitnak már?

Siess, kocsmáros, az élet rövid:

ki egyszer elmegy, nem tér vissza már.

Nagyképűen mindig emlegeted

öt érzékünket, a négy elemet

s a hét bolygót, holott azt sem tudod:

honnét jöttél, ki vagy, mi lesz veled.

Félkancsó újbor, lugas, rózsafák,

ürücomb, friss cipó, meg csókos szád:

mondj verset, s Édenné varázsolod

a teremtés brutális vadonát.

A föld alá dugnak, ha elmegyünk,

s az öröklétben elvész a nevünk.

Ki hiányolt, kérdem, mikor nem voltunk?

Ki hív bennünket, ha majd nem leszünk?

Tetőm alatt a gyönyör él velem,

mivel túladtam meddő nejemen

a Ráción, s éjjel díványomon

a Szőlő Lányával szeretkezem.

Hány verekedésnek volt színhelye

e rossz csapszék, melynek föld a neve!

Hány bősz szultán trónolt pár percig itt,

s botorkált lógó fejjel kifele!

Ne bánd, ha megszólalnak, mert ujjaid

között kupát szorongatsz hajnalig.

S ha még többet kívánsz, úgy simogasd

a szép kamaszt és hárfád húrjait.

A sakktábla kockái: éj és nap.

Bábuk vagyunk a sors keze alatt,

ő játszik velünk, tologat, kiüt

és a sötét dobozba visszarak.

Fogd jól kupádat s a lány ujjait,

mert elhervadsz, s nem látnak újra itt:

a sors szele letépi ingedet

és elfúj, mint a rózsa szirmait.

246

A menny kerek, rozzant fedél szegény

fejünk felett. Alatta nincs remény.

Ne hívd az eget! Tehetetlenül

forog az űrben, akár te meg én.

Halad az idő, mint a karaván.

De mit bánom, amíg bor az arám,

s az élet illó ámbraillatát

csókolhatom pohárnokom haján!

A próféták s a bölcselők lyukat

beszéltek hasunkba, de szavukat

a szél elhordta. Mi lett ővelük?

Egy fél marok por tömi ajkukat.

– „Boldogság vár az égben odafenn!”

Bors pénz szebben szól nékem idelenn.

– „Szférák zenéje, angyalok kara!”

Ezt hallja, uram? Vagy a füle cseng?

Amíg a végzet lesből nyilakat

ereszt beléd, hozasd a poharat,

vagy aranyrúdnak képzeled magad,

kit elásnak, hogy majd kiássanak?

Vörösbort még és édes szád ízét!

Ne félj, fiam, mert mindez semmiség,

s netán, ha kárhozat jár érte, úgy

a mennybe nem jutott be senki még.

Hajnaltájt lekonyul a tulipán,

de éjjel bimbó: vörös és vidám,

fejecskéjét emeli mereven

és új meg új meg új gyönyört kíván.

Nagy Alkotónknak játék az anyag,

fel sem néz, míg hullát hullára rak.

Ne húzódozz! Mit bánja Ő, melyik

testrészedhez nyomom szakállamat.

Az ég szférája erőtlen, s ezt mondja:

– „Egy nagyúrnak vagyok a kapcarongya.

Ő kényszerít forogni. Ha tehetném:

fellázadnék, s megállnék csikorogva.”

Mért vágja földhöz minden cserepét

az Alkotó, ha készítménye szép?

Semmi sem jó Neki, amit teremt?

Vagy kontár munka, azért veri szét?

247

Isten volt teremtője e világnak?

Magától lett? Hallgatom a vitákat,

bár ez máris oly dögmindegy nekem,

mint akkor lesz, mikor a férgek rágnak.

Talpunk alatt tán egy szultán feje

porlad. A föld holtakkal van tele.

Lehet: királylány karja volt e kancsó.

Mit tehetsz? Tölts és ne törődj vele.

A mindenség titkát hiába űztem,

még fix pontot sem találtam az űrben,

csak egy gyöngyöt a tudás tengerében,

az is eltört, mikor cérnára fűztem.

Maradnék, ha a reménynek csupán

egyetlen rügye fakadna a fán.

De nem fakad. Tehát elindulok,

s kisétálok a Semmi kapuján.

Korom nehéz teher. Ezer bajom

gyötör. Derekam is görbe nagyon.

– „Maradj, szép Élet” – nyögöm. Mire ő:

– „Roskadni kezd szállásod. Elhagyom.”

Most itt ülök s iszom; ha elmegyek,

musttal mossátok meg holttestemet,

szőlőlevélbe csomagoljatok

s a kocsmakert mellé temessetek.

A holdvilág kupám fölé hajolt

és ringatódzik benne. Idd a bort,

mert nem lesz ringás, sem bor, ha bedőlt

sírodra süt az ezüst telihold.

ABUL-MADZS MADZSÚD SZANÁI (?–?1150)

Jó tanács

Abban a percben, mikor megszülettél,

te sírtál és szüleid mosolyogtak.

Élj úgy, hogy mikor távoznod kell, testvér,

mindenki sírjon, de te mosolyoghass.

248

AUHADU’D-DÍN MUHAMMAD ANVARÍ (?–1150/1170)

A közhelyek hatalma

„Orcád, mint piros rózsa, melyet szűz harmat öntöz,

rubinból vart az ajkad, fogaid igazgyöngyök.

Termeted, mint a ciprus; hó kebled alabástrom

– ezt csak sejtem, mert ó jaj, félek, hogy meg nem látom.

A liliom fehérje nem versenghet kezeddel;

sem az ébenfa hajad fényével, te kegyetlen.

Megrészegedtem tőled; elbűvölt hangod méze;

követlek és imádlak, ám te nem veszed észre.

Zokogok éjjel-nappal; reád gondolok folyton;

megöl a keserűség; holnap átvágom torkom.

Ott porladok a sírban, s ha arra jársz, te legszebb,

ki lábad alatt hallod sóhajomat: szeretlek.”

E rohadt frázisokat tegnap, nagyokat nyögve

előolvastam néki. Láttam: csorog a könnye.

– „Másként lesz! Jöjj”– szipogta s fehér karját kitárta,

majd combját is. Nem írtam versikémet hiába.

AMÍR ABDULLÁH MUHAMMAD MUIZZÍ

Szandzsár szelcsuk szultán udvari költője volt. Egyes források szerint az uralkodó fia vadászaton véletlenül eltalálta
nyilával a költőt. Más krónikások úgy tudják, hogy Szandzsár nemegyszer céltáblának használta udvari embereit.

(?1048–?1125)

Felépülésemre

Muizzí él! Illesse Allaht hála,

hogy Őfelsége nem szíven találta.

S mily öröm, hogy a királyok királya

nem célzott sem fejére, sem hasára.

Az engedelmes nyíl repült útjára,

s mi volt az út végén? Muizzí válla.

A költő ekkor felhördült kínjában

és három hétig a halált kívánta.

Egy évig nyomta az ágyat utána,

s most visszatér a szultán udvarába.

Dicshimnuszokat megy írni urára,

az oroszlánszívű Szandzsár szultánra.

249

AFDALU’D-DÍN IBRAHIM KHÁQÁNÍ (?1121–1199)

Gonosz asszony

Mint gyöngyszem a kagylóban, két fájdalom nőtt bennem

és egyre jobban kínoz. Életemet utálom.

Ne hidd, hogy hozzád szólok, te gőgös, te kegyetlen.

Barátaim halottak. Elmúlt az ifjúságom.

Számadás

Összegezd, hogy mit láttál itt, barátom.

Írd le a hajnalt rózsaszín, és kék

tintával az alkonyt. Rossz utazás volt,

legfeljebb, hogy a tinták színe szép.

A föld terített asztal, szólsz. Lehet, de

mérgezett ételt kínálnak a tálak.

Maga az élet zavaros lázálom.

Értelmet néki csupán a halál ad.

DZSAMÁL ISZFAHÁNBÓL (?–1192)

Bölcs ember

Magános bölcs az őszi kertben. Sárga

arca petyhüdt. Kétségbeesés rázza

szivét meg lelkét. Csupán tudománya

ül lába előtt büszkén, mint a páva.

Tűrhetetlen fiatalember

Meghalsz. Barátaid majd csak kibírják.

Ellenséged vidul: – „Lám, összepakol!”

S mi téged illet, felelj nékem: harminc

esztendő nem volt elég önmagadból?

Halál

Félálmomban ma éjjel a Halál

lépett ágyam mellé és könnyű kézzel

megsimogatta ősz hajam. Lehunytam

fáradt szemem és vártam, hogy beszéljen.

Mire megszólalt: – „Alszol? Hányszor mondtam:

csomagolj s tartsd batyudat útra készen.”

250

Menj a fenébe

Drágaság, szerelem, életem reménye,

lótuszarcú szépség, menj most a fenébe,

több üzenet nem jön, sem rózsás levélke,

csillagszemű kedves, mehetsz a fenébe,

ne szipogj, ne lármázz, ne dühöngj, ne nézz le,

nem haragszom én se, de menj a fenébe,

rögtön elfelejtlek, esküszöm az égre,

nevedet se tudom, csak menj a fenébe,

nem akarlak látni, sem holtan, sem élve,

aranyvirág, tündér, kotródj a fenébe,

sok pénzt költöttem rád, nem rúglak fenékbe,

pofont se kenek le, lódulj a fenébe,

hányszor ismételjem, hogy mindennek vége,

kappan lettem néked, mehetsz a fenébe,

meghaltál örökre, ülj a más ölébe,

eddig is megcsaltál, tűnj el a fenébe.

MUDZSÍR BEJLÁKÁNI (?–1197)

Borozás közben

Egyik kezemben pohár, a másikban a Korán.

A Törvényt respektálom, ugyanakkor áthágom.

De tökéletes lények e világon nem élnek:

félig mohamedánok vagyunk, félig pogányok.

NIZÁMÍ GANDZSAVÍ (1141–1209)

Döglött kutya

Volt, ki félrefordult, volt, ki felsóhajtott: jaj nekem,

ott, ahol a döglött kutya terült el az útfelen.

Volt, ki orrát fogta, volt, ki megborzongott, kiköpött,

volt, ki hányingert kapott, de mind továbbment sebesen.

Így feküdt a dög a porban, mikor Krisztus arra jött,

odaállt a hulla mellé s hívei, vagy negyvenen.

– „Nézzétek” – szólt– „a szegény kis elhullt állat fogsorát,

tisztább, mint a frissen hullt hó, csillog, mint a nyersselyem.

Almavirág nem fehérebb. Ez a szépség, úgy hiszem.”

Senki sem szólt. Mindahányan álltak, mint egy ünnepen.

Óceán mozdult mellükben. Testük szakadt köpenyükben

rózsaszínre izzott, mint a kagylóhéj a tűzhelyen.

251
NASZÍRADDIN TÚSZÍ (1201–1274)

Aki tud és aki nem tud

Van, aki tud és tudja, hogy semmit se tud:

s ezért a vágy s a kéj lován az égbe jut.

S van, aki tud s tudja, hogy tud, s ezért talán

földi célját eléri majd rossz szamarán.

S van, ki nem tud, s nem tudja, hogy semmit se tud:

az ilyen szarvasmarha

okoskodik, locsog-fecseg sok hülye közt

és a tökét vakarja.

MAULÁNÁ DZSALÁL-AD-DÍN RÚMÍ (1207–1273)

Misztikus szerelem

Ez a szerelem nem kíván kommentárt,

sót nem is tűri el. Ha az ember szóra

nyitja száját, összezavarodik.

Dzsalál-Ad-Dín Rúmí ezerszer nekikezdett,

hogy írjon róla,

ami mellesleg hivatása lenne:

de mikor írni próbál, kettétörik a tolla.

Mesterem, Sámsz-i Tábrízíhez

Szerelmesem egy fürt haját küldte borravalónak;

azt zsebre vágtam, s őt magát kerestem, s nem találtam.

Kutattam krisztiánusok közt, a Golgotán álltam,

hol a keresztből vér buzog, de Őt ott nem találtam.

Jártam a hindu templomok mélyén, s a pagodákban,

míg sarum talpa elkopott, de Őt mégsem találtam.

Megmásztam Herát hegyeit, bolyongtam Kandahárban,

dombon, síkságon, ott meg itt, de Őt csak nem találtam.

252

A Káf sziklája égmagas, lihegtem, míg fölértem,

ott fészkel a főnix-kakas, de Őt ott sem találtam.

Azt hittem, hogy a Kábakő majd megsegít, s csalódtam:

hány férfi jár ott, mennyi nő! De Őt mégsem találtam.

És Avicenna könyvei! Mely bölcsesség és bőség!

De Isten túl nagy őneki, ezért ott sem találtam.

Mondják: Ő egy araszra sincs az oroszlánudvartól,

de ez az arasz végtelen, mert Őt ott sem találtam.

Így futottam utána, míg szívem mélyére szálltam,

és ráébredtem: ott lakik, bár máshol nem találtam.

Sámsz-i Tábrízí, te tiszta szív! Nem élt még soha részegebb,

zavarosabb két színbolond a földön, mint te s én veled.

FÁKHRUDDIN IBRÁHIM IRÁQI (1213–1289)

Misztikus szeretőmhöz

Az istenséghez.

Hozzád szólok verseimben, mert maga a dal vagyok.

Nem felelsz. Talán jobb lenne, hogyha én is hallgatok.

Nem tudok napodba nézni, mély vagy, mint az éjszaka,

hol az út, az ösvény, melyen közeledbe tarthatok?

Roppant, néma sivatag vagy, hol elvész a lábnyomom,

s el nem készíthetlek téged, bár csak rajtad faragok.

Részegen dülöngök tőled; a pohár vagy meg a bor.

Vágyódom rád szünet nélkül, úgyhogy sosem alhatok.

Mindenben te vagy a lényeg, de hol leljem lényedet?

Mindenben te vagy a forma, de hová tűnt alakod?

Te vagy, aki megkerestél, s akit folyton keresek.

Száz neved van s még sincsen név, melyet reád aggatok.

Tengerednél száraz ajkkal tikkadt homokpart vagyok.

Tengeredben úszom mindig, s mégis szomjas hal vagyok.

253

Szúfik kocsmája

A kocsma zárt faajtaján kopogtattam az este,

s üvöltöttem: – „Mulatozók! Csapos! Engedjetek be!”

Válasz nem jött. A küszöbön maradtam, míg éjféltájt

kisablak nyílt s a magasból egy részeg nevetett le:

– „Mi kell, te félbolond? Talán korhely papádra vársz itt

ily későn?” – Fényes aranyat tartottam fel: – „Eressz be!”

– „Hordd el magad” – felelte –, „vagy azt képzeled, beengedünk

minden bugrist magunk közé? Nem ér ilyen szerencse!

Van intézmény elég, amely kapuját tágra tárja

akármely senkiházinak. Mért nem mégy a mecsetbe?

Könyököddel ott hamarost az első sorba jutsz el.

E csapszékben lakmároznak a szúfik, bár nem esznek.

Senki nem alszik itt soha, s nem fogy ki serlegünk bora,

száz gyertya ég, lant szól, de a szerelmes vers a legszebb.

Az aranynak hatalma nincs rajtunk, sem földi kincsnek.

Helyet köztünk akkor találsz, ha minden mást elvesztesz.”

MUSZLIHUDDÍN SZÁÁDI (1213–1299)

Gnómák

A jó ember, ha fél cipót fogyaszt el,

másik felét átnyújtja a szegénynek.

A király, mikor lenyelt egy országot,

büfög és a következőre éhes.

A szultán almát tép egy kerti fáról

s húsz botütéssel fizet gazdájának.

– „Megadtad néki” – mondják a vezírek,

és kivágatják mind az almafákat.

Oltsátok ki a zsarnok életét,

gyorsan, gyorsan, ti urak és királyok.

Nem látjátok, mit tervez? Nemsokára

csóvát ragad s fölgyújtja a világot.

254

AMÍR KUSZRÁV (1253–1324)

Búcsúzkodás

A felhők is sírnak, érzik a nagy bajt.

Állunk az ajtóban, kérdezem: mi hajt?

Zokognak a felhők, zokogunk mindketten;

csókolódzunk; mennél; karom visszatart.

Csorog az esőlé, zöld a fű a kertben.

Vén varjak károgják búcsúnkhoz a dalt.

Vakuljak meg inkább, ha nem látlak téged!

És milyen sors vár rád, ki menni akarsz?

Szépséged elvirul Amír Kuszráv nélkül,

s hüvelyed mit érlel, ha nálam a kard?

SAMSZU’D–DÍN MUHAMMAD HÁFIZ (1325–1390)

Puritán zsarnokság

Rózsaszirmot hoz a szellő, tiszta a bor és világos,

meg ne idd a hárfahangot, rád figyel a felvigyázó.

Tiltva van a csók, az öröm, az ivászat meg az ének,

de főként a gondolkodás mondatik bűncselekménynek.

Ablakodban sanda szem les: kedveseddel le ne vetkezz,

ne a pamlagon, de inkább pamlagod mögött szeretkezz.

Rejtsd poharad köpenyedbe, mert az emberélet olcsó.

Öntik a vért, ahogy régen vörösbort öntött a korsó.

Könnyel mosd ki a borfoltot ujjasodból: piszkos kor jött.

Itt kell élnünk puritánok, rendőrkémek, gyilkosok közt.

A szép pohárnok

Látom, amit korom előre vet:

s íly öregen remélni nem merek.

A meddő gondolat s a dőre tett

kétségbe ejt. Nincs már az emberek

közt vigaszom. Boromból lőre lett.

Mit tegyek? Húzzam hulló hajamat?

Az öröm illan és a baj marad.

Szomorúságom mindjárt eltemet.

Jöjj, szép pohárnok és nyújtsd ajkadat,

hadd szürcsölöm mézédes lelkedet.

255

Tavasz

A kert hajnalra felvirult, a szellő lágy és szende,

kupámba bort, az angyali kamasz fiút ölembe!

Koldus vagyok, de ilyenkor magam királynak hívom,

a rét szultáni udvarom, felhő a baldachínom.

A mezők a május dalát éneklik: „Járd a kocsmát,

kinek a gazda hitelez, azé minden boldogság.”

A világ rozoga malom. Nem kezded itt előlről:

ha búza vagy, ha pelyva vagy, a malomkő megőröl.

Ellenségek kerülgetnek. Lelkükben nincsen lámpa.

Örökmécs vagyok; lángomat az arkangyal táplálja.

Azt jósolják, hogy jövendőm napjai éjsötétek,

de ki tudja, mit ír kemény lúdtollával a végzet?

Jöjj el, ha Háfizt temetik; de a vén bűnöst ne keresd

sehol, mert én a hetedik Édenbe megyek egyenest.

Vágyaim palotája

Rozoga csűr a remény, füstös rom a boldogság,

hozz bort, mert életünket szellőkre alapozták.

Én rabszolgája vagyok Annak, ki a legkékebb

kupola alatt trónol s nem ismer kötöttséget.

Tegnap, mikor holtrészegen nyakaltam

boromat a csapszékben – ugye, hogy még nem mondtam,

mit súgott nékem a misztikus angyal?

Azt súgta: – „Pillantásod akár a sólyomé,

mely a hetedik égben a nagy tujafán fészkel,

nem hallod, hogy a mennyei trombita téged szólít,

megsiketültél, Háfiz, a föld vén ketrecében?”

S tudod-e, mit tanácsolt mesterem és fivérem?

Szavát jó lesz követnünk; megjegyeztem magamnak,

bár ezúttal csak kapásból idézem:

– „Elégedj meg mindazzal, mi adatott és szűnj meg

nyavalyogni; a szabad akarat

kapuja úgysem nyílik meg itt semelyikünknek.

S ne adj hitelt a világ elhasznált kurvájának,

akkor sem, ha körötte

takonypóc kérők ezerszám ugrálnak.”

Mért átkozzátok Háfizt, ti lógószájú, locska

költőcskék, ti szegények?

Mint rám a tehetséget,

a kontárságot Allah aggatta nyakatokba.

256

Síráz dicsérete
Zöld hegyekbe ágyazott szép otthonom, Sírázom,

kényeztessen el a jósors, rád Isten vigyázzon.

Dzsafárábádból lebegjen a szellő, a drága,

s hozzon ámbraillatot a rózsák városára.

Vándor, jöjj hozzánk, ha ugyan vonz a szép s a kellem,

maradt még itt nálunk némi műveltség meg szellem!

S mondjad nékem, drága szellő, hol van, s mit csinál ma

a cigányfiú, kit múltkor reggelig imádtam.

Részeg voltam szépségétől: te vagy szívem-lelkem,

ha megkéselsz, azt se bánom, mondtam, s átöleltem.

Melled sima, ajkad mézes, bőröd rózsaillat,

idd úgy véremet, mint egykor anyád tejét ittad.

Sírázban is gyors az idő, hervad majd a teste –

megkeresem most azonnal, s vele hálok este.

Angyalok a kocsmában

Az ajtóban guggoltam, mert még nem élt derék

ember, ki szakállával

soha fel nem seperte a kocsma küszöbét,

s tökrészegen dúdoltam. Két angyal sétált arra

mázatlan kőkorsóval,

megnéztek s egy kevéske bort töltöttek nyakamba.

Jelképes volt. A szerelem terhét nem bírja senki

hordozni itt a földön.

Így jött, hogy nékem kellett mindent vállamra venni,

míg a mozlimok hetvenkét szektája egymást marja,

az igazságot nem lelik,

de rémeket és átkokat mázolnak fel a falra,

ám mit nekem ők, amikor enyém Allah kegyelme!

A táncoló szúfik mindezt

megértették s egy kupa bort ittak egészségemre,

merthogy az égi szerelem nem pislogó gyertyácska,

mely molylepkékre éhes,

de lángoló, roppant kohó, magát emésztő máglya,

és Háfiz ily tűzvészben ég, bár kollégái rühellik,

mert tollával ő tudja csak

fésülni a perzsa szavak

lobogó, hosszú fürtjeit.

257

Szerelmi bánat

Holdnál is szebb szépség, megcsaltál, elhagytál,

folyt a könnyem, ámde sírásom nem használt.

Jártam a pusztában, még mindig zokogtam,

megmártottam nedves arcom a homokban.

S mert nem használt semmi, ismét hazatértem,

kis kertem ösvényén sétálgattam éjjel.

Az újhold sarlója nyakam felett lógott,

hintáztak a rózsák, véres lampiónok,

a liliom lepcses nyelvét rám öltötte,

a bú, sóhajtottam, rám maradt örökre.

Kerestem a gyógyírt, megtaláltam végre.

Telt pohárral kézben ülök a csapszékben,

ajkamon mosoly jár, írom ezt a verset,

mely megtáncoltatja a legbúsabb szentet.

Négysoros

Nagyon nehéz volt s érdekes. Most vége a szüretnek.

Az este egyre hidegebb, de tagadom, hogy fázom.

A sötétség kint égig ér és szállásom üres lett.

Csomagjaimat cipeli ki a hordára házból.

KAMÁL KHUDZSANDÍ (?–?1405)

Szeretők bánata

A jámbor nem is sejti, hogy más unott imája,

s más a szeretők vágya, s vad melankóliája.

Bennünket nem vonz az Éden, amelyet beigértek,

mivel misztikus gyönyörünk még feljebb fekszik s mélyebb.

Mit bánom, ha rendfőnököm korbáccsal ki is verne

cellámból? Övé a szabály, enyém az Úr kegyelme.

Bort inni jó, bár még jobbak a rózsaarcú lányok,

de városunkban ily gyönyört kívánhat-e a jámbor?

Itt fekszünk most az isteni jelenlét roppant szőnyegén,

míg cenzoraink homloka legfeljebb a küszöbig ér.

Figyelj, szúfi! Most eladom övemet és csuhámat is,

a pénz a korhelyeknek megy; övék könyveim ára is.

Kamált őrült vágy kergeti, hogy két arcát bokáid

közé szorítsa. Megvan. Most egész testedre vágyik.

258

BÁBUR, A TIMURIDA, HINDUSZTÁN CSÁSZÁRA (1483–1530)

Négysoros

Virágillat; a szellő, mely fürtjeimet fújja;

aranyló bor; tarkómon szerelmesem tíz ujja:

élvezz, Bábur, mert hosszú utat kell még megtenned

s e földi fogadóba nem térsz be soha újra.

KÁMRÁN HERCEG, A TIMURIDA (?–1557)

Bátyám, Humájun császár halálhírére

Kámrán herceg egyik összeesküvést szervezte a másik után bátyja, a timurida Humájun császár ellen. A császár végül
is Mekkába száműzte. Olt érte Kámránt bátyja halálhíre, mely azonban valótlannak bizonyult.

Fellélegzem. Hát elpatkoltál végre,

bátyám, erőszak, gőg, dicsőség, szépség!

Zenét, bort, nőt! E hír többet ér, mintha

orgazmusban tölthetnék ezer évet.

Humájunhoz, mikor megvakíttatott

Mit írjak néked, drága testvérbátyám, szerelmem,

kinek nem jár tőlem más, csak köszönet és hála,

akár tüzes kötőtűt szúratsz mindkét szemembe,

vagy gyilkost küldesz karddal, mely szívemet átjárja?

MUHAMMAD URFI-I-SIRÁZI (1554–1590)

Aznap, amikor majdnem meghaltam

Ágyam körül – szédültem, testem vad lázban égett –

a jó barátok álltak, méltóságos szószékek.

Az egyik kezét lassan szakállához emelte:

– „Atyád sírjára mondom, mulandó a szerencse.”

Felnyögtem. A második – komor, nagyképű felcser –

megbotránkozva korholt: – „Nem értelek, jóember.

Meghalt Caesar, Nagy Sándor és annyi jeles férfi.

Éppen te szándékoztál háromszáz évig élni?”

A harmadik, a költő, megveregette vállam

s vigasztalt: – „Hagyatékod jó kezekben lesz nálam.

259

Még háládat sem kérem mindezért túl a síron.

Megtalpalom irályod. Rímeidet átírom.

Jól átjavítok mindent. Semmi sem marad nyersen.

S az egekig dicsérlek, hol prózában, hol versben.”

Magamban Allaht kértem, hogy növelné erőmet,

nem élni – seggbe rúgni e rút szenteskedőket,

de hátrahanyatlottam. S a negyedik kis piszkos

vihogni kezdett: – „Ne félj. Mert felgyógyulsz. Holtbiztos.”

HÁFI MUHAMMAD DZSÁN QÁDSZI (?–1646)

Az utolsó ítélet

Az ítélet napján mindenkinek

el kell számolni bűneivel. Én is

ott állok persze. Fiúszeretőm

portréját tartom a hónom alatt.

– „És nem félsz, Qádszi?” – Ugyan mitől féljek?

A Megbocsátó, az Irgalmas ott ül

a kerubok kara közt trónusán,

a szánalom aranyával ölében,

és én eléje állok bűneimmel,

miket elhoztam a hónom alatt.

ABÚ TÁLIB KALÍM (?1580–?1651)

Vágyakozás

Kinn a kertbenarcom előlfélrefordul a rózsa.

Köpenyemheztüske ragad,míg le nem tépem róla.

Hasztalanulvágyakozomlégyottra a szép nővel:

én part vagyok,ő a patak,ki elillan mellőlem.

Nyomorult kishangya, bárcsakgazdag volnék: kitárnám

szívemet ésadakozóbblennék minden királynál.

Udvaroltamnéki szóval,mosollyal, hallgatással,

bánatommal,örömömmel,s csak hiába csatáztam.

Virágtestétmikor fűzikaromba az ölelés,

s fonja körémcombja szárátmeg bokái gyökerét?

Mikor fedembe szépségeshegyes mellét szívemmel

s merülünk ela bűn áldottmocsarában mindketten?

Ne értsétekfélre könnyemhulló árját, emberek.

A vízözönsem tisztítjameg parázna lelkemet.

260

Önarckép fiatalon

Kacat vagyok,amilyet abazár szélénaz ócskások

boltjuk elékidobnak

a városban,hol megtörikaz emberekszívét, én a

kenőcs vagyok,mellyel elnyűttbakancsokatzsíroznak,

jobban tenném,ha lényemethét lópokrócalá dugnám

titokban,

de szégyenemelmúlik majd,ha magamata hiúság

tömlöcéből kiloptam.

Szegénységemnem mosta lekét orcámróla vétkeket.

Aszkézisemrejtekhelyénsetét az éj,mivel lámpást

nem égetek.

Tükröm mindenszépet s csúnyátmagába gyűjt,mert

nem melegés nem hideg.

Alázatosvagyok, sohanem hencegekés sohasem

parádéztammég senkinek.

Vitorlásomgyorsan repül,nyomor hajtjafriss szél

helyett:

a koldulásnagy tengeréngyűjtöm össze,s fecsérlem el

a szellemiműkincseket.

Szorongat akéjvágy nagyon,perzsel, pörkölés éget,

szüzességemnem érdememés nem erény,mert a lányok

lenéznek.

És mégiscsaka női nema fűszeremés semmi sem

vonz jobban, minta szépség.

Oly út vagyok,amelynek mégnem láthatnia végét.

Ez a gyalázatos élet

Eltűnt a részeg ifjúság,rám települt a vénség.

Lehajlok a kupához, mertnem tudom megemelni.

A világ túl ocsmány, semhogymásodszor is megnézném,

ne fordulj oda vissza, holromok között kell menni.

Alakítsd jellemed úgy, hogymindenki elfogadhat,

vagy ne törődj velük s maradjvigasza önmagadnak.

Jó, hogy sorsunk azt rendeli:ágaskodás itt nem segít,

s ki homlokát az út porába hajtja,az ég szintje fölé emelkedik.

Még többet használ néked, hafészkeddel együtt porrá égeted,

mint legendás főnix-madár,szívós, ragacsos éneked.

Ha vak vagy, úgy nem láthatod:földi utad hol van s hová vezet,

de hogy e földet elkerüld,jobb, ha behunyod szemedet.

Miből állt életed, mondjad, Kalím?Csupán két kurta napból.

Szívemet tegnap ehhez s ahhoz fűztem,s ma szívemet eloldom ettől s

261

A világ

A kezdet s vég titkát kutathatod,

iparkodásod nyomra nem vezet:

elsárgult, rongyos könyv a vén világ,

első s utolsó íve elveszett.

SZÁIB-I-TÁBRÍZÍ (1607–1671)

Kesergés, életem vége felé

A virradat rózsás jázminvirágátnem lestem meg az ég alján soha,

napjaim emlői is elszáradtak,mert nem szívtam belőlük a tejet,

az ég ezerszer vetkezettelőttem meztelenre,

de én mellényem felső gombjátsem gomboltam ki egyszer.

Mint füge lógtam és rohadtamaz élet fáján, ahelyett

hogy ágról ágra szálltam volna,mint a csalogány, ki lehetnék.

Melankóliám állt elém keresztbe

és így mindvégig a bizonytalanságútvesztőjén fészkeltem.

Az abszolút imafüzérébe sembújtathattam nyugtalan nyakamat.

Nőtt-e kertemben valami?

Ha nőtt is, rózsaolajatnem pároltam belőle.

Penészes falra festett képvagyok e nedves földi lakhelyen:

lehámlok s eltűnök.

Nem űztem József szépségét semúgy, mint hajdan Putifár asszonya,

pedig azt kellett volna.

Borospoharam karimájátcsorbára rágtam mindig,

de odáig már nem jutottam,

hogy alkalmi bűnbánatombantulajdon ajkaimat rágjam.

Nagytakarítást sose kezdtempiszkos magamban, de még arra sem

gondoltam, hogy seprűt ragadjak.

Közönyöm mindig visszatartott,hogy más ember házába lessek,

holott ez használt volna.

Tudtam, hogy az alázatelnyeri a magas Ég pártfogását,

de nem jutott eszembe,

hogy az újhold sarlóját utánozvameggörbítsem szelíden

krónikus önteltségtőlfeszülő hátamat.

Tavaszom elmúlt,nem ültettem semmit,

most itt az ősz és mindhiába várom,hogy gyümölcsöt teremjek.

Vad gondolatok kergetődztek bennemnappal meg éjszaka,

míg itt maradtam asztalomnál,

s csodálkozom, hogy a csömörmosóteknője hullámzik előttem.

Nem növesztettem angyalszárnyakat,

sárrá puhult a testem,

egy életen át másokkal vitáztam;

most magammal veszekszem.

262

Széljegyzetek

Mag és virág az ágon egyszerre nem terem.

Válassz, mert más a nemzés és más a szerelem.

Látod a bűn fertőjét? Ne köpj ki! Léte törvény,

avagy ne emelj sátrat a jelenségek földjén.

Adagold csak mértékkel, s az arzén-por nem káros.

Szívedet lassú-lassan így szoktasd a halálhoz.

Most akarod pótolni, mikor nincsen fogad már?

Felelj: hány nőt ölelnél, ha még egyszer fogannál?

Szájunkba imát adtak, markunkba imafűzért,

s testünkbe olthatatlan vágyat egy céda szűzért.

A bölcsész égő gyertya, világít Kumtól Túszig:

fején korona csillog, de válla könnyben úszik.

263 264

Középkori zsidó költészet

(X–XIII. század)

265 266

SMUEL HÁNNÁGID (993–1056)

Fellegvár romjain

A citadella romján éjszakázom

csapataimmal. Ezt a várost máskor

és más hadvezér verte szét – nem én.

Fekhelyem hangafűben és kemény

kövön. A hajdani lakók alattam:

a kőműves, aki a falat rakta,

a pórok, akik vetettek s arattak,

az urak, a hajcsárok, a rabok,

a gazdag kalmárok és a szegények,

ibérek, vízigótok és vandálok,

az esküvőre váró vőlegények,

a fiú, aki szülőanyát gyászol,

s a fiú fia – szökőkutas házból,

kunyhóból, csempés udvarokból jöttek

ide. Földünkön éltek és most földet

esznek alattam. Ha fölébrednének:

megölnek, hogy ne szívjuk el az élet

aromáját tőlük, s a szerelem

mézízét. Fekszem, nem merek fölnézni.

Maholnap én is így nyugszom, s velem

mind-mind, ki most itt mocorog az éji

szellő alatt: húszezer emberem.

A háború
A háború elébb széplánynak látszik,

kivel mindenki örömest eljátszik;

később ordas, vén ringyó lesz belőle,

kitől menekül minden szeretője.

Fogyó hold

Életemet adom a fiúért,

aki tegnap, mikor kupámat

fogtam, hozzám bújt s így beszélt:

– „Ne vörösborral nedvezd szádat,

inkább ajkamból idd a vért!”

Lantszó hangzott s hárfák zenéje,

és míg szemem

horgonyt vetett mindkét szemébe,

egy kéz aranytentával írta fel

a hold C-jét az égbolt köpenyére.

267

A pogrom vezetője

Vedd a selymes jázminvirágot,

nézd hegyikristály-fényű ajkát,

vagy figyeld, mint feslik az ágon

a karneolpiros, friss hajtás.

Ilyen a fiú. Szűz-fehéren

ragyog szép arca. Orsós combja

jázminszirom. Ezüst kezével

az ártatlanok vérét ontja.

Nem menekülhetsz

Ezt magyaráztam egy buta kölyöknek:

e föld holtiglan börtönünk. Előre-

mégy, hátra, oldalt, tömlöcnek körötted

az ég fala. Szökj meg, ha tudsz, belőle.

A mester

Ne képzelődj, barátom, hogy a mester

jóindulatból hív meg tanítványnak.

Azért tűr maga mellett, hogy kedvére

henyélhessen, míg te halálra fáradsz.

Lenyúzza rólad a bőrt is, elkoptat

és piszkafának használ majd, akit

a tűzbe dugdos, nehogy ő, a híres

megpörkölje értékes ujjait.

Életemet adom a gazelláért

Életemet adom a gazelláért

(mert szeretem, pedig mindig gonosz volt

hozzám és megcsalt százszor),

ki tegnap így beszélt a kelő holdhoz:

– „Bújj vissza! Az én fényes arcom mellett

kívánod mutogatni feldagadt

pofádat? Ne merészeld!”

A zöldes hold mégis föltűnt az égen,

mint a smaragd

egy négerlány kezében.

Légy bátor

Búban-bajban ne jajongj. És légy bátor

halálod előtt, ha félsz is titokban.

Ez sokat számít. Tanulj a gyertyától,

amely fellángol, mielőtt kilobban.

268

SLÓMÓ IBN GABIROL (1021–?1055)

Istenhez

Nyiss ajtót nékem, Uram. Kigúnyolnak

hontalanságom éjszakáján. Ajkam

kiszáradt. Kelj fel, Uramisten, hol vagy?

Mohamedán disznók taposnak rajtam.

Segíts; száműzetésünk hétpecsétes

könyvét lezárták. Elemészt a szomjam.

Vezetőm nincs, s vadszamár keresztények

üldöznek engem a sötét vadonban.

MÓSE IBN EZRA (?1055–?1135)

Az utazás
Én tudom, hogy az utazás

végén a halál vár rám.

Elfekszem mozdulatlanul,

mint tengerész a bárkán,

s mégis tudom, hogy csónakom

repül az idő szárnyán.

Jogos osztályrészünk

Nappalra a nő melle, szája,

édes ágyéka éjszakára.

Ne hallgasd, hogy mit mondanak

a vének; csitítsd szomjadat

napfényben és a hold alatt,

figyeld, mit szólnak vágyaid:

ölelgesd Éva lányait!

Tapsolj, vidulj, táncolj; dal, versek,

lantszó, galambok, női mellek,

bortömlő, lugas, folyó mellett,

aztán kopogtass be a lány

ölének titkos ajtaján.

Ragadd meg osztályrészedet,

míg tested ifjú és meleg,

mert nem vár itt más élvezet

a lét keserves gondja közt,

csupán a lányok combja közt.

269

JEHUDA HALÉVI (?1075–?1140)

Szívem Keletre vágyik

Halévi fiatal korában megfogadta, hogy elzarándokol Jeruzsálembe, mely akkoriban egyiptomi-arab fennhatóság
alatt állt. A költő 22 éves volt, amikor Jeruzsálemet elfoglalták a keresztesek és a város 40.000 lakóját lemészárolták,
a keresztényeket is, míg a zsidókat a zsinagógába hajtották, és azt rájuk gyújtották. Öregkorában Halévi mégis
elindult a Szentföldre; a legenda szerint arab lovas gyilkolta meg, amikor Jeruzsálem kapujához ért.

Szívem Keletre vágyik s a Nyugat mélyén élek.

Fanyar az étel számon. Mint is lehetne édes,

amikor megfogadtam: Ciónba zarándoklok,

hová a keresztesek áthajózták a poklot?

És még sincs maradásom idehaza a kincses

Hispániában, melyre a mór rakott bilincset.

Van, ki marasztal, van ki átkot szór majd utánam,

mikor a hajó s a lábam visz hozzád, Jeruzsálem,

de a boldogság ott vár reám a túlsó parton,

ha a lerombolt Szentély porába hajtom arcom.

TODROSZ ABULÁFIÁ (1247–?1295)

Emlék

Elutaztál. Rég volt. Azóta hányszor

idéztelek fel. S ilyenkor azt látom,

ahogy tárt combod közt, a kócos hajban

piros kagylóddal összenő az ajkam.

270

Trubadúrok és minnesängerek

(XI–XV. század)

271 272

1. Trubadúrok

IX. VILMOS, AQUITÁNIA HERCEGE (1071–1127)

Barátaim…

Barátaim, felkészültem egy versre,

bölcsesség helyett bolondság lesz benne,

tréfálkozás s az ifjúság szerelme.

Szívedbe vésd, ha ifjú, ha kamasz vagy,

hogy testi vágyadat tekintsd malasztnak,

ki ezt nem érti, szólítsd sült parasztnak.

Alámvaló két gyors, tüzes kancám van.

Oly lelkesen mozognak a csatában!

De mit tegyek? Nem férnek meg egymással.

Boldog volnék, ha békesség lehetne

a kettő közt! Mert ugyan hol teszem be

felszerelésemet különb nyeregbe?

Az első hegyi kanca, nagy sörénnyel,

izgulékony s mégis csupa szemérem

és vadság: táncol s rúg, mikor kefélem.

A másikat Confolens-ben dajkálták,

oly szép és karcsú! Nem adnám, ha árát

súlya szerint, színaranyban kínálnák.

Ezt egyik hűbéruramnak kiadtam

kosztra, kvártélyra s egyébre, de azzal,

hogy én lovaglom ősszel meg tavasszal.

Jó cimboráim, adjatok tanácsot:

melyiket válasszam? Ti kit ajánltok,

Ágnes kisasszonyt? Arsen asszonyságot?

Az évszak egyre édesebb lesz…

Az évszak egyre édesebb lesz,

az erdő zöld, a madarak

a fán latinul énekelnek

az új költészet dallamára.

Legfőbb jó, ha az ember azt,

amire vágyott, megtalálja.

Míg szépségétől hírt nem vettem:

postáját lestem s lovasát,

került az álom, nem nevettem,

273

de nem mentem eléje térden.

Vártam, míg megadja magát,

ahogy kívántam, s kérve kértem.

Látom: olyan e szerelem,

mint a rekettyebokor ága,

az éjben szél és vihar rázza,

fagy marja, míg egy reggelen

szelíden ring s a nap világa

átcsillan minden levelen.

A napra örökké emlékszem,

mikor békét kötött velem,

s aztán szerelmet vallott nékem.

Ujjamra kis gyűrűt húzott.

Uram, még addig engedj élnem,

míg szoknyája alá nyúlok.

Dámák s lovagok nyelvelése

nem bánt, sem az, hogy ki mit lódít;

pletykáiknak úgysem lesz vége.

Nem hallgatok reájuk és

eszem szerelmünk friss cipóit,

mert ő a kenyér, én a kés.

BERNART DE VENTADORN (?1125–?1180)

Nem csoda, hogy szebb verset írok…

Nem csoda, hogy szebb verset írok,

mint társaim, a trubadúrok,

mert szerelmemhez jobban húzok,

szívem szavában inkább bízok.

Hitet, erőmet, testet-lelket

s vágyaimat mind erre tettem,

másfele néznem lehetetlen:

nem ismerem, csak a szerelmet.

Bízvást dalolhatom, hogy hölgyem

szebb s jobb, mint minden földi dáma.

Ezért sóhajtozom utána,

ezért búsongok s hull a könnyem.

Szívemet általverte Ámor,

de keservem oly boldog-édes,

hogy meghalok naponta érte,

s feltámadok mindennap százszor.

274

Láthatni rajtam, ha megnéztek,

hogy szemem révedezik, arcom

beesett és ha megpillantom:

remegni kezdek, lomb a szélben.

Bár volnék kisfiú, gyermeklány,

ki a szerelmet még nem érzi,

és nem szépasszony rabja, férfi,

ki azt reméli: hátha megszán.

Nemes hölgy, könyörülj szolgádon,

fogadj meg inasnak, lakájnak,

mint királynőmet, úgy szolgállak,

s a bért, mit adnál, nem számlálom.

Tedd meg, hadd teljesüljön álmom,

oly szép vagy, oly gyengéd s szemérmes!

Talán nem utálsz, hogy megmérgezz,

de, ha kedved van, azt se bánom.

BERTRAN DE BORN (?1140–?)

Sirventes-t írok most a két királyról…

Sirventes-t írok most a két királyról

A sirventes: politikai tartalmú vers. – A két uralkodó: VIII. Alfonz, Kasztília királya (1158–1214) és sógora,
Oroszlánszívű Richárd (1157–1199). – A költemény nem háborúellenes szatíra; éppen ellenkezőleg, a szabad rablás
és a mészárlás dicsérete. – Mindez 1183 júniusában történt; Bertran a királyi címet megelőlegezte Oroszlánszívű
Richárdnak, aki csak 1189-ben lépett trónra.

mert mindkettő közeleg s reám támad:

az egyik Alfonz úr Kasztíliából,

ki jó pénzt ígért minden zsoldosának,

a másik Richárd, Anglia királya:

vedreket hoz csurig tele arannyal:

békén nem él, a harci zajt imádja

s prédára éhes, héja a galambra.

Oly dühösek s merészek mind a ketten!

Szép öldöklés lesz. Rétjeink maholnap

megtelnek szétszórt pajzsokkal, nyergekkel,

s le köldökig felmetszett lovagokkal.

Gazdátlan mének vágtáznak falkában,

holtak hevernek, kiket torkon döftek,

lesz könny és öröm, ünnepség meg bánat,

sok embert vesztünk, de hasznunk még több lesz.

275

Küzdünk, zászlót lengetünk, trombitálunk,

és sorsunk végre ismét jobbra fordul:

a fuvarostól elszedjük az árut,

a drága holmit kihordjuk a boltból,

országút többé nem lesz biztonságos

nappal sem; az utas piros vért hullat,

kivált, ha francia; pórok s polgárok

hápoghatnak; mi megszedjük magunkat.

Ajánlás:

Míg Richárd ideér, tán szeletekre

vágtak már; segíts, édes Istenem!

Tán élek még; mely váratlan szerencse!

Vagy hulla leszek, rég túl mindenen.

GUIRAUT DE BORNELH (?1140–?1211)

Dicső Király, világosság, fénytenger…

Dicső Király, világosság, fénytenger,

mindenható Uram, hallgass meg engem,

karold fel társamat, gondoskodj róla,

vigyázz reá: nem láttam este óta

s közeledik a hajnal.

Virrasztasz-e, szép társam, avagy álmodsz?

Ne aludj, szállj le csendesen az ágyról,

kelet felől fényes csillag világol,

a nappal jön vele, előre látom

és mindjárt itt a hajnal.

E dallal szólítlak, társam, hogy ébredj,

a madarak a faágon zenélnek,

ligeten-erdőn napsugárra vágynak,

félek: a férj reád talál az ágyban,

ahogy hasad a hajnal.

Szép társam, lépj az ablakhoz és nézz ki:

csillagok hunynak, az ég alja kéklik,

hű cimborád hív, kerüld a féltékeny

férj kardvasát, hogy bántalom ne érjen,

mikor dereng a hajnal.

276

Mióta elváltunk, az este s éjjel

itt virrasztottam, szép barátom, térden,

s Urunkat, a Szűz Fiát, kérve kértem,

hogy sértetlenül adjon vissza nékem,

ha felvirrad a hajnal.

Könyörögtél az este, szép barátom,

ne nyomjon el a lépcsőn itt az álom,

de várjam meg, hogy a reggel derengjen –

s most elátkozod ezt a dalt meg engem,

mert piroslik a hajnal.

ARNAUT DANIEL (?1150–?)

E szép, édes dallamra…

E szép, édes dallamra szerzek

sok válogatott szóval verset,

jelzőkkel és rímekkel játszok,

ebből fűzök reád nyakláncot,

bár én csupán a ritmust értem:

a fényt dalomhoz Ámor adja,

míg tőled jön ihlet meg érdem.

A legnemesebb dáma rabja,

jobb ember lettem napról napra,

hűségem éber, sosem alszik,

tiéd vagyok tetőtől talpig,

s égzengés, zápor, vihar érhet,

szél zúghat, téli hó eshet rám,

nem bánom, belső tűzben égek.

Misét mondattam már ezerszám,

hány mécsesem gyúlt s mennyi gyertyám,

hogy hozzád segítsen az Isten,

ha rejtekem előled nincsen.

Mikor szőke fejedre nézek:

aranyban sem tudom az árát,

sem testedét, mely csupa lélek.

Sosem érdekelt a császárság,

nem irigylek királyt, se pápát,

mert ha a konklávé megválaszt,

nem időzhetnék többé nálad.

Inkább csókolj meg gyorsan engem,

különben lógni látsz egy fáról

s ezért pokolra jutsz, szerelmem.

Ajánlás:

Arnaut vagyok, ki szellőt zsákol,

nyúlra vadászik tehénháton,

s nem úszik, csak az árral szemben.

277

2. Minnesängerek

ISMERETLEN MINNESÄNGER

Aquitániai Eleonóra királyné szépsége

Ha e világ enyém volna,

s kertemben a Rajna folyna:

odaadnám azonnal,

hogy az angol királynét

tarthassam két karomban.

DER VON KÜRENBERG (?1150–?)

Szép sólymocskát neveltem…

Szép sólymocskát neveltem

egy éven át, amíg

olyan lett, mint kívántam:

kezes s nagyon szelíd,

tollazatát arannyal

festettem be, mire

az égmagasba röppent

és elszállt messzire.

Azóta gyakran látom

a fellegek alatt,

fehér selyemzsinórom

két lábán ott maradt,

kiterjesztett, nagy szárnya

az aranytól még rőt –

Úristenem, hozz össze

minden hű szeretőt.

Jó későn tegnap éjjel…

Jó későn tegnap éjjel

ott álltam ágyad mellett,

hozzád fekszem, gondoltam,

úrnőm, de mégse mertem.

– „Vaddisznó ünőjének

képzelsz, lovagom, kincsem?

Miért nem keltettél fel,

hogy verjen meg az Isten!”

278

WALTHER VON DER VOGELWEIDE (?1160–?1230)

Róma ura…

Róma ura, Apúljakirálya, szánj meg engem.

Költészetem oly gazdag,s koldusnak kellett lennem.

Egy vágy fűt: hogy tulajdontüzemnél melegedjem,

mint énekelnék akkormegint a madarakról,

a mezőföldről és avirágokról a kertben,

meg a szép hölgyről, akimegkoszorúzna engem!

Viszonzásul orcájánpiros rózsát színeznék.

Reggel felver a gazdám:„takarodjon a vendég!”

Legyen házam, hadd zengekszagos fűről a réten,

nemes király, segíts meg,hogy sorsod megsegéljen.

Megvan a hűbér…

Megvan a hűbér, megvan,kiáltom a világba,

februárban nem félekmár, hogy elfagy a lábam,

és nem kell pénzért fukaruraknak kunyerálnom.

Megsegített a király,teljesült régi álmom,

hogy nyaranta hűsöljekés télen melegedjek.

A nagyvilág egyszerreelőkelőbb és szebb lett,

az emberek szemébennem vagyok már kísértet,

mert az voltam – mindvégiggondok s bajok kísértek,

„büdös a szád is” – mondták.Most elönt a boldogság.

A nemes király tette,hogy dalolhatok néktek.

VI. HENRIK NÉMET–RÓMAI CSÁSZÁR (1165–1197)

Édes úrnőmet köszönti ez ének…

Édes úrnőmet köszönti ez ének,

kihez örökre köt a szerelem,

de mert sok napja tőle távol élek:

társalgásunkat versben keresem,

s aki e dalt betéve megtanulja:

ha útja tán hozzá közel vezet,

megkérem, üdvözölje őt nevemben újra s újra.

Körben enyém minden nép, minden ország,

mikor úrnőmmel együtt lakhatom,

s ha nincs velem: hatalmamat megosztják,

seregem szétfut, házam csupa rom,

s elönt a sóvárgás s a bánat könnye.

Öröm s bú csigalépcsőjén kell szaladgálnom föl-le,

míg testem kriptába kerül, avagy az anyaföldbe.

Azt kérded: ha úrnőmet ily hűséggel imádom

és soha meg nem ingok, de néki áldozom

279

szívem-lelkem és mindent e világon

(bár kelleténél jóval többet siránkozom),

ha ily nagy a szerelmem – mi hűségem jutalma?

Teljes boldogság, felelem,

mi többet ér, mint jogarom s a birodalmi alma.

Ki szavamat nem hiszi, téved.

Értsétek el: mindegy nekem,

hogy van-e, amíg vele élek,

vagy nincs korona fejemen.

Ha elhagy, többé nem találok sem örömet, sem jó barátot,

míg így ugyan mit árthat

romlás, balsors, egyházi átok?

V. KONRÁD NÉMET KIRÁLY (1252–1268)

Örülök a piros virágnak…

Örülök a piros virágnak,

melyet a május majd fakaszt;

veri a szél még most a fákat

s a tél bút hoz csak, meg panaszt,

de a tavasz majd megvigasztal,

ha eljönnek a szép napok,

mikor az élet rakott asztal.

De a szép nyárnapok mit érnek

s a hosszú ezüst estvelek,

ha egy hölgytől függ jó reményem

és szüntelenül szenvedek?

Csak ritkán, ha rózsát ad nékem

vagy elmenőben rám nevet,

tér vissza régi büszkeségem.

Ahányszor elválunk, úgy érzem,

hogy jó szerencsém elhagyott,

mégis, bár szívest élnék érte,

félek: miatta meghalok.

Úrnőm! Zöldségeket beszélek?

A szerelemhez még nem értek,

mivel félig gyerek vagyok.

STEINMAR (XIII. század)

A kis lovász a mindenessel…

A kis lovász a mindenessel

hált nagytitkon a szalma közt.

Kinn ezüst fénnyel gyúlt a reggel,

s a marhapásztor arra jött:

„Ki az ökrökkel, tehenekkel!”

És hogy felriadtak kegyetlen kiáltásától mind a ketten!

280

El kell hagyniok a jó ágyat,

mily kár! A fiú lihegett,

de most még egyszer megpróbállak,

súgta. A szalma zizegett,

a fényben arany szikrák szálltak

és hogy sietett! A leánynak édes nevethetnékje támadt.

Aztán szemet hunyt s odanyomta

ölét öléhez. Mennyei

az ilyen lakoma éhomra,

jobb, mint a legjobb reggeli.

Így ölelkeztek, élvezkedtek, a fiú meg a mindenes.

A gyönyör hajnaltájt a legszebb: áldásos, vidám, ingyenes.

OSWALD VON WOLKENSTEIN (?1367–1445)

Mindenható

Mindenható,

ki fenn lebegsz és lenn vezetsz, segélj meg,

mert rám kegyesen csak te vársz, aki

őrzesz, hogy rút gebéjén el ne érjen

a Belzebúb meg sanda társai.

Nézz énreám, hogy poklokon ne égjen

szívem, ó Mária,

gondolj reá, hogy szent Fiadnak értem

kellett keresztre szállnia.

Bizonnyal nem feledkezett meg rólam,

míg kínjában engem vidítva állt ott,

s megváltott

minden keresztény nemzetet,

mitől lelkem e testi tömlöc mélyén,

hol annyit szenvedett,

örvendezve kiált:

add hát ki végre nékem

bérem,

bolond Világ, s feledj el mindörökre!

Ha az Urat szolgáltam volna békén,

s nem vad erdőkbe vitt volna utam,

úgy most
mélyébe az égi rózsakehelynek

térhetnék meg nyugodtan. Ó Uram,

ragyogj, ragyogj Oswald von Wolkensteinnek!

281 282

Európai költészet (1)

(XIII–XVII. század)

283 284

A reneszánsz

CECCO ANGIOLIERI (1250–1319)

Bár volnék tűz…

Bár volnék tűz, hogy mindent felpörköljek;

ha szél volnék, elfúnám a világot;

ha víz volnék, szökőárt hoznék rátok;

ha Isten volnék, szétrúgnám a földet;

ha pápa volnék, ontanám az átkot,

hogy reszkessen a krisztiánus jónép;

ha császár volnék, hivatnám a hóhért:

nyakazd le mindet, senkit nem sajnálok;

ha halál volnék, elmennék apámért,

s kerülném, hogyha én volnék az élet;

gonosz anyámmal sem tehetnék másként;

ha Cecco volnék (s az vagyok, úgy mondják),

ölembe húznék minden ifjú szépet,

s hagynám másnak az öreget s a rondát.

DANTE ALIGHIERI (1265–1321)

Ti mind, nemes szívek…

Ti mind, nemes szívek s érzékeny lelkek,

tinéktek szól a szerelem nevében

üdvözletem, és ha hozzátok ér el:

válaszoljátok meg nékem e verset.

Harmad útját megtette már az éjjel

csillagfényben, s egyszerre Ámor isten

lépett elémbe, tenyerén mezítlen

szívemmel, mitől megfagyott a vérem.

Két karjában Beatricét tartotta,

kit körülpréselt bársony köpenye,

s aludt, de Ámor felkeltette: „tessék!”

– szólt rá s a lány megette vonakodva

égő szívemet, mire az istenség

hangos sírással elszaladt vele.

285

A kurta napokhoz…

A kurta napokhoz s a hosszú árnyak

közé értem; hótakaró a dombon,

s minden szín régen elfakult a lombban,

csak vágyódásom és reményem zöldell,

mivel gyökerem mély, talajom zord kő,

habár úgy szólok s érzek, mint egy asszony.

Mert hidegebb ez a fiatal asszony

a hónál, melyet eltakar az árnyék,

és érzéketlen, akár a rideg kő,

tavasszal is, ha langyosak a dombok,

minden, ami hó volt meg jég, kizöldell,

s a táj virul fűvel, virággal, lombbal.

Ha homlokát megkoszorúzza lombbal:

elhalványul mellette minden asszony,

ha szőke haja elvegyül a zölddel:

a kertben Ámor, mögötte az árnyék,

két melle, mint kerek, parányi dombok,

de én csak nézem, mint a léttelen kő.

Szépsége szebben csillog, mint az ékkő,

s a seb, mit üt, nem gyógyul babérlombbal,

sem írral; futok, rejtsenek a dombok,

de hiába, nem enged a szép asszony

és nem bújtat előle várfal, árnyék,

sem az erdőség, bármily sűrűn zöldell.

Egyszer láttam ruhájával, a zölddel,

megolvadt volna tőle a kemény kő:

bár enyém lenne lábánál az árnyék

és ülhetnénk a kertben, tele lombbal

és szeretne, mint férfit soha asszony

és köröttünk félkörben karcsú dombok.

De elébb fut fel a patak a dombon,

elébb gyullad ki a faág, mely zöldell,

semmint értem lángolna ez az asszony:

s párnám olyan lett, mint a meztelen kő,

s az ösvényről, mely eltakar falombbal,

leselkedem reá akár az árnyék.

Ha a dombokon megnyúlik az árnyék:

felmerül mindig elém ez az asszony,

míg eltűnök, mint kő az őszi lombban.

286

FRANCESCO PETRARCA (1304–1374)

Tűnődve, egyedül…

Tűnődve, egyedül rovom a rétek

magányát, lassú léptekkel merengek,

s ahányszor csak az út porában ember

nyomát fedem fel, más ösvényre térek.

Barátot, társaságot, ünnepséget

is kerülök: ez egyetlen védelmem,

hogy ne lássák a bánatot szememben,

sem a tüzet, mely belülről eléget.

Így csak folyók, fák, bokrok ismerik meg,

mint szenvedek, míg az erdőket járom,

s mindenhol, sűrű bozótban, vad szirtek

meredékén is, beszélgetni Ámor

szegődik mellém: ő az útitársam,

s a szerelemről veszekszünk egymással.

Menny, föld és szél…

Menny, föld és szél elhallgat, minden csendes;

barom, madár az álom bilincsében,

csillagszekér jár lassan fenn az égen;

alszik a tenger is, még fodrot sem vet,

csak én töprengek, zokogok és égek;

ő áll elém, édes kínzóm, szerelmem;

majd rágondolok s lelkem fortyog, szenved,

vagy így talál épp egy kis békességet.

Eleven, tiszta forrásból egyszerre

kell innom a keserűt meg az édest,

ugyanaz a kéz gyógyít s váj sebembe:

így kínjaimnak nem lesz vége; százszor

gyilkol meg és támaszt fel minden éjjel.

Nagyon messze estem a boldogságtól.

287

Szeme, melyről oly égő szenvedéllyel…

Szeme, melyről oly égő szenvedéllyel

szóltam, és arca, ujja, karja, melle,

mindaz, mi ő volt, s elválasztott engem

mástól, úgyhogy külön világban éltem,

arany haja, mely lebegett a szélben,

az angyali mosoly, mely ajkán játszott

s idehozta közénk a mennyországot:

mind egy marék por, mely már mit sem érez.

De én még élek s szégyenkezem érte;

kihunyt a fény, amely vezérelt, s fáradt,

rozzant bárkám hányódik a viharban.

Legyen szerelmem énekének vége;

rutinom csörgő patakja kiszáradt,

s lantom jajgatni tud csak, mint az ajkam.

FRANÇOIS VILLON (1431–?1463)

Chanson a párizsi szépasszonyokról

Szeress brit dámát, régi lordok

utódját, szeplőst, kékruhást:

vagy norvég lánnyal lesd a fjordok

fölött az őszi szélzúgást:

szeress szír asszonyt, lassú tánctól

vonagló, lomha kéjű nőt,

sápadt, görög szajhát Bizáncból,

arany-termekben vénülőt:

szeress nagy mellű, lágy flamandot,

ki úntan s lagymatag mozog:

nem csókol asszony úgy a földön,

mint a párizsi asszonyok.

Keresd szláv hitvesed szemében

alkony táján a nagy talányt:

ölelj cigánylotyót a réten:

szeress arab nőt, perzsa lányt,

borulj sudár s fehér hasára,

mely hűs, akár a gyík hasa:

288

hágj fel Madonnád ablakára

lajtorján május éjszaka:

hajolj mór rabnőd íriszére,

hol zöldessárga fény lobog:

nem csókol asszony úgy a földön,

mint a párizsi asszonyok.

Utazz, s hajózd be mind a tengert,

kutass fel messze népeket,

imádj kígyójárású berbert,

kívánj nagy lábú németet:

várd hölgyedet brokát ruhában

Toledó őszi lombja közt,

vagy kurtizán a Szuburában

forgasson tejszín combja közt:

szeress zsidólányt, búst és édest,

mint május éji óborok:

nem csókol asszony úgy a földön,

mint a párizsi asszonyok.

Jegyzet:

Tudom, hogy vannak még ezerszám,

örmények, lappok, négerek,

sárgák, oly aprók, mint az öklöm,

s mindig csak csókra éhesek,

hinduk, litvánok, svédek, írek,

bretónok, szerbek, angolok:

de egy sem csókol úgy a földön,

mint a párizsi asszonyok.

Kerítőballada Villonról és kövér Margot-járól

Persze: pukkadnak a párizsi polgárok,

mióta hírlik, hogy egy lánnyal járok,

ki az utcáról tartja el magát.

De a kis dögöt nagyon szeretem,

ingét megvarrom, ágyát megvetem

és megkefélem este a haját;

bort hozok a kocsmából, a kútról vizet,

s ha egy vendég jön, aki jól fizet:

a hátsó ajtón diszkréten távozom,

hogy a gavallérok és a tiszturak,

mint a mennyben, úgy érezzék maguk

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

289

Persze, gyakran beköszönt a nyomor.

Ilyenkor Margót látni sem tudom,

gyűlölöm, mint a kést, a vérem forr,

belérúgok és a haját húzom,

Józsefre és Máriára esküszöm,

hogy holnap reggelig agyonütöm,

ha nem lesz pénz – zálogházba teszem

ruháit, és ha nincsen mit egyem:

káromkodom, míg a gyomrom korog,

ő meg a szoba sarkában kuporog,

s ilyenkor napestig pofozkodunk

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Aztán egyszerre pénz áll a konyhára,

mert hirtelen nagy lett a forgalom,

vagy én találkoztam a Bac utcában,

avagy a Montmartre-i domboldalon

egy bitanggal, ki meglógott a cehhel…

S kövér Margóm akkor megint a régi,

combomra csap és arcunk felderül,

lefekszünk s én egy dalt trillázok néki,

ahogyan ez a legjobb férfinak

száz évben is csak egyszer sikerül.

És aztán másnap estig horkolunk

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Ajánlás:

Kik ezeket a sorokat olvassátok,

gavallérok, urak és kapitányok,

jegyezzétek meg: ha egy lányt kívántok,

ki az ágyban mindenre kapható:

szolgálatotokra készen itt vagyunk

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Négysoros vers,

melyet Villon halálítélete szélére írt

Francia vagyok Párizs városából,

mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,

s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,

s a nyakamon érzem, hogy a seggem mily nehéz.

290

Ballada a parlamenthez

Most, hogy a bitó árnyékában állok,

a parlament eszéhez apellálok.

Mert jogában áll minden féregnek, dögnek

védekezni, ha életére törnek,

a kutya vonít, a kígyó sziszeg,

a farkas üvölt, s ebben a hideg,

tetves ketrecben, ahová bezártak:

csak én, csak én fogjam be a pofámat?

Persze: nem nékem állna a deres,

ha úr lehetnék, vagy gazdag nemes,

de mivelhogy szegény bitang vagyok,

a vallatásnál csak pofont kapok,

s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek,

ha hegyes szögekkel a húsomba tépnek,

ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak:

most is, most is fogjam be a pofámat?

Nem – a fejemben még több szalma lenne,

mint amennyi szalma nőtt már eddig benne,

ha most a parlament elé nem állnék

s végső lehelletig nem protestálnék,

hogy ártatlan vagyok –, s ha siralomházba zárnak,

s a bitó alatt martalócok várnak,

míg a szuronyok merev négyszögben állnak,

még akkor is fogjam be a pofámat?

Búcsú

Nem: látjátok, nemhiába firkálok,

mert ha ezt a verset ki nem gondolom,

fölöttem folyna már régen az árok,

s csalán nőtt volna rég a gyomromon.

Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak,

az urak előtt ne fogd be a pofádat.

Ballada a múlt idők dámáiról

Ha az útkereszten május alkonyatkor

én, a csavargó, egy percre megállok:

akkor halkan megkérdem önmagamtól,

hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most?

Hol van Sabina, a szőke császárnő,

aki előtt fél Róma térdepelt,

és hol a nimfa, ki a tó vizéből

fehér testének választ énekelt?

Hova lettek a csókok és a vágyak,

az alkonyattól piros szénaágyak,

a pásztorórák s a szerelmi szó?

De hova lett a tavalyi hó?

291

És aztán, napszálltakor, újra kérdem,

hogy szőke volt, vagy barna volt a lány,

kinek fehér válláért minden éjjel

felsírt a ciszternából Johanán?

Hol van a melle, mely kígyózva táncolt,

hol van az öle, melyen aranylánc volt,

és hol van teste, mely olyan halvány volt,

mint ezüsttükörben a liliom?

Hova lettek a csókok és a vágyak,

az alkonyattól piros szénaágyak,

a pásztorórák s a szerelmi szó?

De hova lett a tavalyi hó?

Hol vannak a thébai királylányok,

mellbimbóikról hova lett a rúzs

s ámbrától még illatos múmiájuk

fehér csontjáról hova lett a hús?

S a szír nők, kik görög hajósok ölében

feküdtek tarka bambuszágyakon,

s a hetérák, kik kis mellüket nézve

álltak a korinthoszi várfalon?

Hova lettek a csókok és a vágyak,

az alkonyattól piros szénaágyak,

a pásztorórák s a szerelmi szó?

De hova lett a tavalyi hó?

Hol van Héloise, kiért a szarkofágban

Abélard szíve még most is dobog,

és hol van a szűz, akit Rouen várában

égettek meg nemrég az angolok?

Odaadnám érte fél életem:

ha a kezét kezembe tudnám venni,

s egyszer tudnék vele csak végigmenni

az alkonyattól lila réteken…

De nyomát már hiába kutatom,

mert hol van a fekete ugaron

a pásztoróra, a szerelmi szó?

De hova lett a tavalyi hó?

Tanulságos utóirat

Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz,

és nem tudod, hogy Pláton vén szamár,

s ha a kertben csiklandó nevetése

mögött nem érzed meg, hogy mire vár,

akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd,

hogy hova lett és kivel merre jár?

Mert megtudod, hogy a szerelmi szó

számodra volt – mint a tavalyi hó.

292

Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,

és hű barátom egy akadt: a köd.

Rakott tálak között kivert az éhség,

s halálra fáztam rőt kályhák előtt.

Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,

s szájam széléig áradt már a sár,

utam mellett a rózsák elpusztultak,

s leheletemtől megfakult a nyár,

csodálom szinte már a napvilágot,

hogy néha még rongyos vállamra süt,

én, ki megjártam mind a hat világot,

megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,

ruhám csupán egy fügefalevél,

mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,

mi sem sötétebb nékem, mint a dél.

A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,

ahogy a temetőkben nevetek,

enyém csak az, amit a sárba dobtam,

s mindent megöltem, amit szeretek.

Fehér derével lángveres hajamra,

s halántékomra már az ősz feküdt,

és így megyek, fütyülve egymagamban,

megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,

a harmattól kék lett a homlokom,

s így kergettem az Istent, aki hátrált,

s a jövendőt, amely az otthonom.

A hegytetőkön órákig pihentem,

s megbámultam az izzadt kőtörőt,

de a dómok mellett fütyülve mentem,

s kinevettem a cifra püspököt:

s ezért csak csók és korbács hullott árva

testemre, mely oly egyformán feküdt

csipkés párnák között és utcasárban,

megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs borom, hazám, se feleségem,

és lábaim között a szél fütyül:

lesz még pénzem és biztosan remélem,

hogy egyszer nékem minden sikerül.

S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,

a palotákat megint otthagyom,

hasamért kánkánt járnak már a férgek,

és valahol az őszi avaron,

egy vén tövisbokor aljában, melyre

csak egy rossz csillag sanda fénye süt:

maradok egyszer, François Villon, fekve –

megáldva és leköpve mindenütt.

293

ISMERETLEN FRANCIA KÖLTŐK (XV. század)

Dalok lantkíséretre

1. Chanson
Hová legyek? Nem ád nekem

nyugtot a szerelem,

nem ád nyugtot, mert elhagyott,

eltűnt a kedvesem.

Nincs nappalom, sem éjszakám,

felkelek meztelen,

sóhajtozom és szürkeszín

ruhámat felveszem;

a kiskapun megyek ki, már

pitymallik kertemen,

hallom, dalol a csalogány,

madár, dalolj nekem,

dalold el, mikor érkezik

már új szerelmesem.

A Szajnán gálya horgonyoz,

rám vár, hogy felvegyen,

hegyikristály az árboca,

vitorlája selyem,

padlata szantál- s tujafa,

mely keleten terem,

száz tengerész, két kapitány

fenn a fedélzeten:

az egyik herceg s francia,

a másik meztelen

és szép, mert a Sátán fia,

ez lesz a kedvesem.

2. Dal a katonáról

Jó francia vitézek, kik háborúzni mentek,

szívem üdvözletét ti vigyétek kedvesemnek.

Mint üdvözöljük, széplány? Nevét se tudja senki.

Nevét se kell, hogy mondjam, mert könnyű ráismerni:

fehér kereszt a mellén, kuracén a mellénye,

arany a sarkantyúja, ezüst lándzsája vége.

Ne zokogj, szép kisasszony, szeretőd elkallódott,

elkallódott Bretagne-ban, leszúrták a bretónok.

Ásunk majd árkot néki a leggyönyörűbb réten,

és sírja felett három szürke barát misézzen.

294

3. Ének La Perronelle-ről

Nem láttátok La Perronelle nyomát,

akit elhurcoltak a katonák?

Apródruhába bújtatták a széplányt,

úgy ügettek vele a Dauphinén át.

Három kis fitestvére volt a lánynak,

most mind a három elindult utána.

Addig keresték, míg reá nem leltek

a zöld mezőn, egy forrás vize mellett.

Szép La Perronelle, az Isten megáldjon,

hazánkat többé látni nem kívánod?

Eltaláltátok, drága jó fivérek,

a franciákhoz vissza én nem térek.

Mit üzensz haza, a kedves szülőknek?

Mondjátok meg, hogy tiszteltetem őket.

4. Nagy Isten, hol a vigaszom?

Nagy Isten, hol a vigaszom?

Férjem féltékeny vén barom,

háza, akár a börtön.

Aggastyánhoz adott apám,

nappal motyog: na lám, na lám!

Éjjel nyög, ha felköltöm.

Fiatalember kell nekem,

ki tudja, mi a szerelem

s nem krákog, nyifeg, szürcsöl.

Mit dalolsz nékem, csalogány,

ki életemet e kaján,

petyhüdt öreggel töltöm?

Dalold: az erdő közepén

vár rám egy vad, kemény legény

a fák alatt, a földön.

295

5. Társasjáték dalban

Ha tűri, hogy szájon csókold:

írj tíz pontot javadra;

tizenöt, hogyha átfogod

derekát, és ő hagyja;

húsz, ha két mellét kiveszed:

oly gyönyörű fehérek;

nyúlj szoknyája alá: negyven,

s mi megtapsolunk érte;

de ha az ágyra fekteted

elibénk, a sarokba,

és ő nem karmol, rúg, hanem

vezeti, ahogy fogja:

úgy karban énekeljük el

a nótát: „Most lyukasztja”,

s minden tiéd az asztalon,

pénzünk, a bank, a kassza.

6. Rondeau

Látod a lányt a fapadon?

A haja koromfekete,

amiből kitalálhatom,

hogy tejfehér a feneke.

Hogy mennyit kér s jól teker-e?

Én két garasért megkapom,

többet ne adj neki te se

a fapadon.

Már anyja is nagy kurva volt,

kinek még apám udvarolt.

Ülj melléje, csináld vele,

míg szól: készülj el, angyalom,

emennek itt is kell nagyon

a fapadon.
JACOPO SANNAZARO (1458–1530)

Két epigramma

Cesare Borgia jelszavára

Aut Caesar, aut nihil (Cézár akarok lenni, vagy semmi) – ez volt Cesare Borgia jelszava.

Vagy Cézár, vagy semmi – mondod, Borgia. De Cézár

voltál már eleget. Holnap semmi leszel.

Lucretia Borgia sírjára

Lucretia Borgiának állítólag viszonya volt atyjával, VI. Sándor pápával és bátyjával, Cesaréval.

Itt fekszik Lucretia: hitves, szajha, nagyasszony,

és VI. Sándor ágyasa, lánya, menye.

296

ISMERETLEN, LATIN NYELVEN ÍRÓ KÖLTŐ (XV. század)

Vándorszínészek karácsonyi éneke

Jaj, pici Krisztus, lágy-e a szalma?

Nincs ki babusgat Betlehemedben,

így jövök én most, színpadi dalnok

s zengem e nótát nádfurulyámon.

S hogyha dalomban sántít a dallam:

meg ne neheztelj; jászol a bölcsőd

s ez a mi sorsunk – mert a szegénynek

tört hegedűcskét ád a szülője.

(Üdv az Atyának, üdv a Fiúnak,

üdv teneked, Szent Lélek Úristen.)

Áldott az ének, még ha silány is,

s jó a szegénynek búfeledésre,

jó, ha ütemre zizzen a szalma

jászolban alvó kisgyerekeknek.

Vedd szivesen hát egy faragatlan

szívtől e nótát, bár bika bőgi

néked a basszust s a magas altot

kiscsacsi mondja csúnya iá-val.

(Üdv az Atyának, üdv a Fiúnak,

üdv teneked, Szent Lélek Úristen.)

Tente, te kisfiú, lágy barikáknál

lágyabb a tested és nem oly édes,

mint te, a szőlő; fényes az arcod,

mint az a csillag a magos égen:

halljad e nótát, bárha paraszti,

s el sose merném mondani másnak,

ámde te jó vagy, tűröd e jászlat,

s tűröd e kurta-furcsa dalocskát.

(Üdv az Atyának, üdv a Fiúnak,

üdv teneked, Szent Lélek Úristen.)

Nem keres udvari tapsot a múzsám,

nincsen e versnek kezdete-vége,

mondom, s csak akkor hagyhatom abba,

hogyha aludni hajtod az állad.

Tente, szegények istene, tente,

zizzen a szalma, bőg a szamárka,

hunyd le szemecskéd s vedd e dalocskát

tiszta szivemből, jóakarattal.

(Üdv az Atyának, üdv a Fiúnak,

üdv teneked, Szent Lélek Úristen.)

297

ISMERETLEN SPANYOL KÖLTŐK (XV. század)

Három románc

1. A rab románca

Itt a május, itt a május, vérpezsdítő, nagy meleg lett,

ifjú párok szolgálják ki egymást, s buzgón szeretkeznek,

csak én fekszem, szerencsétlen, lent az ólmos tömlöc-mélyben

nem tudom, hogy mi a nappal, nem tudom, hogy mi az éjjel;

kismadár szólt ékes nyelven régebben, ha jött a reggel,

de egy katona lelőtte. Uram Isten, verjed őt meg!

2. Juliána románca

– „Lábatokat ragya marja! Csak előre, kutyafalka!

Csütörtökön ártányt öltök, pénteken tort ültök rajta.

Hét esztendeje mezétláb járok erdőt, völgyet, sziklát,

nyers szarvashúst falok este, róka vérét iszom reggel,

elnyűtt gúnya fedi testem, arcom-talpam csupa sebhely,

bánatosan Juliánát keresem, a császár lányát,

akivel Szent Iván napja hajnalán egy mór meglépett,

míg a lányzó császár atyja kertjében virágot tépett.”

Hallja mindezt mór gazdája karjai közt Juliána,

s patakban hull könnye árja a szaracén pofájára.

3. Arnaldos gróf románca

Mint Arnaldos grófnak, nincsen embernek jobb szerencséje!

Vadászni ment, mikor virradt Szent Iván-nap reggelére.

Öklén tarka sólymot tartott, akkor látja: büszke gálya

közelít a tengerparthoz, bársonyból a vitorlája,

selyemből a kötélzete, tengerész a kapitánya.

Dalba kezd a matrózember. Énekhangja dallamára

a szél meg a hullám elül, a nagy halak seregestül

feljönnek a tengermélyből, s akik éppen arra szálltak:

a madarak ájtatosan megülték az árbocfákat.

Álmélkodik Arnaldos gróf s a matrózhoz ily szóval szól:

– „Ismételd meg, tengerészem, dalodat, merthogy nem értem.”

Szól a matróz: – „Meghallod, ha feljössz hozzám a gályára.”

– „Mondjad, merre tart a gálya?” – „Szelek szárnyán a halálba.”

298

MICHELANGELO BUONARROTI (1475–1564)

Szonett Giovanni da Pistoiához

Ezt a verset Michelangelo 1509 és 1512 közt írta, amikor az európai festészet egyik legnagyobb alkotásán, a Sixtusi
kápolna mennyezetén dolgozott. Mint ismeretes, lámpával homlokán, deszkaállványon hanyatt fekve festett.

A kizsigerelő nehéz munkában

golyvám támadt, akár a kutak poshadt

vizeitől a lombárd parasztoknak

meg macskáknak; tenyészik a szakállam

s az ég felé nő; felsebez az állvány;

mellem, mint hogyha hárpiáé volna;

szemembe festék csöpög, s a kápolna

padlóján ezerszínű tavat táplál;

ágyékom csüggedten ragad hasamra;

tarkóm iga, kútgémnél nehezebb;

semmi sem megy, nem jutok magasabbra;

a bőr feszül és hámlik kezemen;

hátam csomós; szeretnék elrohanni,

s mint görbe íj, csak fekszem mereven.

Jöjj és segíts, Giovanni.

Becsületemnek vége. Elhagyott

a tehetségem. Rossz festő vagyok.

Befejezetlen Madrigál 1522-ből

Hány nőt hozott már létre a természet,

de mind ügyefogyott próbálkozás volt,

kísérlet, míg téged megalkotott.

Jég vagy, mely megfagyaszt, tűz, mely eléget,

és férfi sosem élt még,

kinek bánata nagyobb az enyémnél,

ki ily szorongást érez,

ennyi fájdalmat vállal,

de mert árnyék s fény vagy, gyönyörűségem,

nem élt ember, ki boldogabb volt nálam…

299

Szonett

Szeretlek, de nem szívem szeret téged,

vagy nemcsak szívem, mert ez nem elég:

az öröklét vonz és mindentől félek,

ami mulandó, hazug vagy setét.

Mikor Istenből kiszakadt a lelked,

sok fényt hozott magával, s én merev

szempár vagyok csak, ki a földi terhet

látom rajtad, a húst s a bőrt, de mert

imádatom, mint hő a tűztől, el nem

válik az Örök Szépségtől, s mert benned

is Őt nézem, ki ok és okozat –

nincs menekvésem, s mindig visszatérek

s maradok, honnan menekülnöm kéne,

parázsló számmal homlokod alatt.

Töredék

Tebenned életem, bennem halálom.

Te vezetsz és mondod meg, hol időzzem.

Addig élek és úgy, ahogy kívánod.

A jó ember nem számol az idővel.

Boldog vagyok, mert eltanultam tőled,

hogyan kell kontemplálnom az Időtlent.

Sorok egy fiatalemberhez, ajándékba küldött illatszeres üvegcsével

E pompás illatú hogyishívjákot

néked vettem, bár méregdrága áron.

Hasznos dolog; hány utcát és sikátort

ismertem fel, ha másról nem, szagáról.

Ezentúl, ha bujkálnál, azt se bánom,

mert bárhol vagyok és időzz akárhol

– csak e fiola legyen mindig nálad:

és én akár vakon is megtalállak.

300

Szonett-töredék 1531-ből

Ha az öngyilkosságot Egyházunk el nem tiltja,

jogos volna, hogy minden boldogtalan, kifáradt,

nyomorult szolgaember végezne önmagával,

mert azt hiszi: halála az Égbe viszi vissza.

Én félek, hogy az ember nem főnix, ki feltámad

porából és az égi Nap fényét újra issza.

Ezért vigyázva járok, kezem lusta és bágyadt…

Szonett

Kalapácsom a kőből kiszabadítja sorra

a lények benne rejlő formáit: testre testet,

de lendületem Tőle jön, ki százszor nemesebb

s nagyobb énnálam. Markom a szerszámot csak fogja.

Mivel minden az Egytől jön, ki az eget lakja,

az örök mozgató, ki kalapácsot nem másolt,

hanem az ideából faragott kalapácsot,

ki a szépséget adta, s aki mindnyájunk Atyja.

S mert a pöröly csapása attól hatásosabb, ha

a kovács nem csak izmos, de mentől magasabbra

emeli: én nyomorult is, örökké felnézek,

mivel minden munkámmal meddő, befejezetlen

torzó leszek, s magamnak is semmivé kell lennem,

ha nem kapok az égi műhelyből segítséget.

Stanza

A szerelem, mikor szívemben érzem,

úgy képzelem: a csillagokig ér fel.

De ha feltörne és mondani kezdem:

nem kap formát. Ajkam csak meddő sebhely.

Minden szépség, mely itt virágzik bennem,

koldusbottá zsugorodik kezemben.

Aki mondja, nem érzi, és aki

átérzi, nem tudja megmondani.

Két töredék

A nap hevénél erősebb tüzek

aszaltak meg és égettek el engem…

…ahogy ezek vidulnak

s élnek, az nékem betegség, halál.

Attól tartok, hogy más anyagból gyúrtak…

301

Madrigál Tommaso de’ Cavalierinek

Minden személy és tárgy taszít, de arra

tanít meg, hogy téged imádjalak;

mi nem te vagy, fölösleges, rossz, satnya;

a föld minden csodáját elcseréltem

szépségedért, egyetlen napvilágom,

csak rád vágyom, lemondtam üdvösségem

reményéről, az égi karok s rendek

támaszáról; lobogó tűzben élek,

s csak azoknak bocsátok meg, kik hozzád

hasonlítanak, akárha egyetlen

vonásodat lopták el és hordozzák –

nélküled nincsen levegő, se fény,

se mennyország, ha nem teremted újjá

magad köré s körém.

Madrigál Tommaso de’ Cavalierinek

Szépséged kincsem, célom, szemem fénye,

és mégis örök üdvösségre vágyom –

de akad-e más lépcső föl az égbe,

mint amit szépnek látunk e világon?

A csillagok szikrázó glóriája

ezüst sugarat küld az emberekhez,

hogy felemelje őket a magasba:

ezt hívjuk szerelemnek,

s szelíd szívemnek nincs bölcsebb vezére,

tisztítóbb tüze, nemesebb reménye,

mint földi arcod földöntúli fénye.

Szonett Tommaso de’ Cavalierihez

Más tévelygésén többé nem mosolygok,

mint egykor tettem; inkább szánni kezdem

az embereket; erőm elhágy engem

és jóra vágyó lelkem is megromlott.

Ha más zászló alatt más vértet hordok:

belátnám, hogy biztosan el kell esnem

a harci zajban, vad katonák ellen,

de te levetted vállamról e gondot.

Jaj, szenvedélyem, jaj, agóniáim!

Lökd el tőlem a bűnt, mely átölel,

s melyben fogantattunk mi és atyáink!

Te vagy a jóság. Irgalmad segítsen

vétkeim ellen, mikor oly közel

hozzám a halál s oly messze az Isten.

302

Szonett Tommaso de’ Cavalierihez

Mikor először megláttam szépséged:

ájtatosan csodáltalak és hosszan;

már-már azt képzeltem: sassá változtam,

aki puszta szemmel az égbe nézhet.

Ráébredtem: a gőg hozta rám mindezt,

mert szárny nélkül elérni az egekben

lebegő angyalt éppoly lehetetlen,

mint értelmemmel megismerni Istent.

Ha maradhatnék vakító szépséged

mellett, mely roppant fényével betölt:

boldog lennék. Ha nem, mit ér az élet?

Nem szült még oly erős testőrt e föld,

ki tőled meg tud védeni. Elégetsz,

mikor velem vagy; ha elmégy, megölsz.

Válasz Tommaso de’ Cavalierinek

Cavalieri küldönccel menesztett levélben rajzot kért ajándékba Michelangelótól.

Ki ifjúságod lobogó tüzével

életet lehelsz vénülő szívembe,

ki nem törődsz a sok illusztris névvel

köröttünk, és nem követsz mást, csak engem;

ki feladtad gyönyöreidet értem

s még kedvteléseidet is – szerelmem

s őszinteségem talán, úgy remélem,

nem sért meg e sebten írt levelemben.

Kiállsz értem, konok hűséged megvéd

mindenkitől – mit mondhat, hogy lerója

háláját, többet e sorok írója?

Rajzot nem kapsz. Aljas uzsorás lennék,

ha küldenék s elvárnám, hogy cserébe

szép fiatal testeddel fizess érte.

303
Szonett Tommaso de’ Cavalieriről

Miért fékezzem vágyam, vagy zokogjak,

s rágódjak fennhangon keservemen,

ha az Ég úgysem irgalmaz azoknak,

kikre lánginget húz a szerelem?

S mért hívnám a halált, mikor maholnap

mind meghalunk? Míg ő itt van velem:

végórám édes lesz, múlásom gyorsabb,

nem érzek majd kínt s nem lesz búcsú sem.

Béklyómat tőle én loptam magamnak,

s akartam, hogy végzetem ő legyen,

s örömet meg bút egy forrásból kapjak.

S mert boldogságot a megadás ad csak:

nincs panaszom. Maradok meztelen

szolgája s rabja egy nemes lovagnak.

„Lovag” olaszul: cavaliere.

Szonett Vittoria Colonnához

A legnagyobb szobrásznak sincs olyan álma, terve,

amelyet már nem őriz magában az anyag

a nyers márványtömb mélyén; de csak az kél életre,

amit szellem-vezette vésője kifarag.

A Gonosz, mit utálok, s a Jó, melyet kívánok,

így rejlik, mint a kőzet ölén, Önben, nemes,

csodás, mennyei asszony; de engem ver az átok,

s képességem nem éri el célját, mit keres.

Mindezért nem szépségét vádolom, nem a dolgok

inerciáját, avagy szerelmemet, a sorsot,

s nem képzelődöm, hogy a végzet utamban állt.

Az irgalom s a halál: ők ketten együtt laknak

Önben, és bár megláttam lelkében az irgalmat:

nem véstem ki a márványkőből, csak a halált.

Szonett Vittoria Colonnához

Hosszú barátságunk alatt gyakorta

gondoltam s láttam is, hogy nő meg férfi

hegyből-fejtett-kő-képmása túléli

faragóját, ki visszatér a porba.

304

A természet ez egyszer fejét hajtja

a művészet előtt; győz a vésővel,

ecsettel nyert Szépség, mit az idő nem

zúz szét, s a halál sem vesz erőt rajta.

Két eszközöm szolgál, márvány és festék,

hogy átmentsem kettőnk arcát és testét –

megszédülök, a boldogság elönt,

hogy szépségét mától még ezer évre

is csodálhatják, s megértik, hogy én se

voltam bolond, mert így szerettem Önt.

GIOVANNI BATTISTA STROZZI (1479–1547)

Vers Michelangelo szobrára, az Éjre

Giovanni Battista Strozzi firenzei költő, a maga korában híres ember volt és Michelangelo leglelkesebb rajongói közé
tartozott. A vers első sorában szereplő „angyal” szó Michelangelo nevére céloz.

Ez itt az éj. Zord angyal keze véste.

Az égből jött hozzánk, nem földi test.

Alvó szobor, mely vár az ébredésre.

Érintsd ujjaddal és beszélni kezd.

Michelangelo válasza

Aludni jó; jobb lenni béna bálvány,

a szenny s a romlás esztelen korát

nem látni s így heverni, néma márvány –

ne nyúlj hozzám. Menj csendesen tovább.

Michelangelo töredékben maradt szonett-tercettjei Tommaso de’ Cavalierihez

Zöld ifjúságunk alatt még nem sejtjük,

milyen más lesz utunk végső határán

gondolkozásunk, ízlésünk, szerelmünk.

A külvilág eltörpül, nő a lélek,

de mert művész nem fér meg a halállal:

mivé lennék, hogyha nem ismernélek?

305

Szonett

Rossz bárkámon, viharvert vizeken

közel a rév már, ahol partra szállok,

hogy pályám végén, mint mindenki, számot

adjak jóról s rosszról, mit cselekedtem.

Ma már tudom: mikor a művészetben

fantáziám vitt izgalmas bálványok

felé, s mikor vad vággyal e világot

kívántam csak: a bűn útját követtem.

Mi lett egykor oly hiú és parázna

örömeimből most, hogy a halálra

hanyatlom s a pokloktól félek én?

A rajz már untat, a szobrászat szintén;

az út végét lesem csupán, hol mindkét

karját a kereszt kitárja felém.

Töredékek az utolsó évekből

…gyönyörű nőt láttam…

hogy éppen én… mikor a végzet…

és mégis teljes boldogságot érzek…

…zsarnokság, undok vénség, unalom.

A pokol vár rám, míg pogány testekkel

fejemben, Krisztus szobrát faragom…

…ragyogó nap az égen…

de nincs meleg, az árnyékban henyélek

…aranyfénye a zöld mezőn a legszebb,

sötét keserveim elszíntelenedtek…

…és a siker volt legfőbb ellenségem…

…mesternek

ne szólíts még. Ne rajongj senkiért,

míg évei… beteltek

és művészete legvégéhez ért…

306
Befejezetlenül maradt szonett eleje Tommaso de’ Cavalierihez

A dolgok bánatától ég szemem,

s szívem csordultig tele a világgal –

mit tennék itt, ha nemes adománynak

nem adtad volna magadat nekem?

Sok rossz szokásom, vétkes életem

miatt ellepnek a legsűrűbb árnyak.

Tőled jön minden vigasz és bocsánat:

nem tartok már soká, maradj velem…

HANS SACHS (1494–1576)

A vénasszony és a zsarnok

Mikor Dionizus tirannisával

– Plutárkhosz mondja – sok vért önte el,

s mikoron minden jámbor úgy kívánta:

bárha volna már halála közel:

egy vén anyóka, égre tárt két karral

és fennhangon kéré a halhatatlan

isteneket: őrizzék meg a zsarnok

jó egészségét. Az hallá a hangot,

amint sunyin kikémlelt ablakából

és felhozatta. Mikoron magukra

maradtak, rárivallt: – „Csúfolsz vagy játszol

velem? Olajba főzetlek, vén kurva,

vagy azt véled, nem tudom, hogy utálnak,

s te is gyűlölsz? Pénz kell, csúf asszonyállat?”

Mire az aggnő: – „Lányságom korában

egy zsarnok élt, kegyetlen módfelett,

s mikor bunkóval agyonveretett,

egy még bitangabb kényúr jött utána,

s mikor az is kimúlt gonosz halállal,

a te tirannisod szakadt reánk,

s mutatkoztál még rútabb despotának.

Uraink, lásd, egyre kegyetlenebbek,

és nálad is rosszabb lesz majd egy másik.

Ezért fohászkodom az istenekhez,

hogy tartsanak meg – vihogta – sokáig.”

307

CLÉMENT MAROT (?1497–1544)

Tízsoros vers

Miért e hosszú csókolódzás, kérded.

Mert ez az ínycsiklandó előétel,

s közben mindketten eljutunk az ágyig.

Majd ölelkezés s barátkozás kézzel,

mellel, combbal, térddel s végül az édes,

harmatos gyönyör, mely nem tart sokáig.

Lehet, hogy másnak csak ennyi, szerelmem,

míg nékem több, mint csók, ölelés, mámor:

mert ez a pár pillanat életemben,

mikor megfeledkezem a halálról.

Nem vagyok többé…

Nem vagyok többé, aki voltam,

múltamat vissza nem kapom:

szép tavaszom, aztán a nyár is,

kiugrottak az ablakon.

Tőled tudom, Ámor, a leckét,

hallgattam rád, mint senkire:

s még mennyivel jobb szolgád lennék,

ha újra szülnének ide!

LOPE DE RUEDA (?1505–1565)

Dal

A parti fűzet látod?

Oda megyünk, barátom.

Két jó barát, csak mentek

át a zöld fenyvesen.

A fűzfa alatt selymes

a fű s a szerelem.

Az árnyas fűz az ernyő,

a fű a lepedő,
a fűz alatti fűben

fekszik két szerető.

308

ISMERETLEN SPANYOL KÖLTŐ (XVI. század)

Tölgyek alján…

Tölgyek alján, tölgyek alján,

árnyas tölgyesekben.

Jámborsággal telten

zarándokutamra

szűzegyedül mentem,

kísérj, Isten Anyja,

árnyas tölgyesekben.

Ájtatos serényen

mentem-mendegéltem,

zarándokösvényről

más ösvényre tértem,

árnyas erdőmélyben.

Fenn a dombon látom:

utat tévesztettem.

Gondoltam, lefekszem,

nyomjon el az álom

a setét tölgyesben.

Felriadtam éjjel:

jaj nekem, itt fekszem

egy fiú ölében.

Mindjárt megszerettem

a vén tölgy tövében.

Jaj, már itt a reggel,

s elválasztja tőlem

a fiatalembert,

kit nagyon élveztem

a mély tölgyerdőben.

Áldja meg az ilyen

zarándoklást Isten,
a tölgyerdő mélyén.

309

ISMERETLEN SPANYOL UDVARONC

Dal

II. Fülöp spanyol király 1554-ben kíséretével együtt áthajózott Angliába és ott nagy ünnepségek közt ülte esküvőjét
Mária (Mary Tudor) angol királynővel. Fenti verset a király egyik udvari embere írta Londonban.

Mért keressek kedvest

ködös Angliában,

mikor otthon annyi

gyönyörű leány van?

Vágyamat kiölöm én

s vele a szerelmet,

szűzesség a jeligém,

míg itt vendégelnek.

Időlopás Kupidót

űzni Angliában,

mikor otthon annyi sok

gyönyörű leány van.

Hány évig, hány hónapig

tehetném a szépet!

Inkább várok holnapig,

mire hazaérek,

s tud-e sorsom adni jobb

hölgyet Angliában,

mikor otthon annyi sok

gyönyörű leány van?

Nőt hazámban keresek,

hol mindegyik szépség

természetben adja meg

udvarlásom bérét.

Bolond koslat szerető

után Angliában,

mikor otthon annyi sok

gyönyörű leány van.

JOACHIM DU BELLAY (1522–1560)

Róma (V)

Ha látni vágyod, mit tud az emberkéz

s a művészet: utazz ide, nézz szét itt,

ha ugyan Róma nagyságát, a régit,

az elfakult vázlatból kiveszed még.

310

Mert Róma nincs többé, csak pár műemlék

mutatja síri árnyát, mintha éjjel

titokzatos varázslat idézné fel

kriptájából a halott ember lelkét.

A Város teste szétesett, elporladt,

vagy a Körszínház tömegébe olvadt,

de néhány nagy költője és írója

lelkén nem vett erőt a síri börtön,

sem az idő; itt bolyonganak Róma

kultúrájával közöttünk a földön.

Róma (VII)

Hét áldott domb, s ti, sok szent omladék,

végső bástyái róma hírnevének;

műemlékek, ti, kik megőriztétek

sok nagy polgára elszállt szellemét;

s diadalívek, ti, a magas ég

szomszédai, kik ledőltök a porba,

míg a csürhe márványtokat lopkodja,

s nem tud rólatok, csak dajkamesét!

Időnként még harcoltok az idővel,

mint antik hősök, bár az idő győz le

s elbuktok. Mi bánt, lelkem, árva lélek?

A mulandóság, mely a legkeményebb

márványt is szétrepeszti és lerontja,

gyógyírt hoz majd szerény kis bánatodra.

Bevezető egy verseskönyvhöz

A természet nagy könyvét átírni nem kívánom,

a mindenség lelkéhez nincsen új kommentárom,

a mélységek titkának én nem leszek búvára,

s hagyom az égi szférák megfejtését is másra.

Kis képeimet öblös gesztusokkal nem festem,

nagy problémákat senki e könyvben ne keressen;

érzést vagy epizódot: ezt adom, és nem többet,

megverselem a jót meg a rosszat, ahogy jönnek.

Ha baj vagy bánat üldöz, úgy a szonettben sírok

vagy nevetek, és nincsen titkom, mit meg nem írok;

ami itt jön, mind szívem meg életem tanúja.

Soraimon nem kotlok, nem írom őket újra,

s neven nevezve mindent, ha barát, ha ellenség,

szereztem ezt a könyvet, mintha naplót vezetnék.

311

Akarod tudni…

Akarod tudni, Panjas, mivel töltöm időmet?

Elsősorban töprengek, lesz-e holnap mit enni,

és közben kifundálom, mit kell tennem, s majd mennyi

részlettörlesztést adok egy-egy hitelezőmnek.

Teszek-veszek, száguldok, mint a futóbolondok,

udvarlok a bankárnak, előleget veszek fel,

ha végzek vele, mindjárt egy másikkal veszekszem:

tizedét sem keresem annak, mit néki mondok.

Levelet hoznak, számlát; értesülök, hogy másnap

a konzisztóriumba kell mennem mint titkárnak;

majd látogatók jönnek ezerféle dologgal:

keseregnek, pletykálnak, dühöngenek, zokognak –

nem csodálkozom, Panjas, ha ezután megkérded:

hogy az ördögbe jutok olykor a verseléshez?

Honvágy

Boldog, ki mint Ulixes szép és nagy utat tett meg,

vagy bolyongott, mint Jázon és aranygyapjat szerzett,

s otthon, ha már tudással meg bölcsességgel teljes

övéi közt holtiglan nyugodhat s emlékezhet.

De jaj, én mikor látom megint kis falum táját,

kéményem füstjét, jön-e a boldog év vagy hónap,

amikor kinyithatom igénytelen viskómat,

mely gazdag s tágas nékem, mint másnak egy királyság?

A latin palotáknál a dús portikuszokkal

őseim szerény házát szeretem százszor jobban,

a római márványnál hamvas palatetőmet,

a Liré lankás halmát a Város hét dombjánál,

a gall Loir folyását a Tiberis árjánál,

s a sós tengeri szélnél a francia szellőket.

312

Ó szép ezüst haj…

Du Bellay a korában százezerszámra ontott szonetteket gúnyolja. Ezek a versek javarészt nem létező hölgyekhez
íródtak, akiket a versfaragók, Petrarcát mímelve, „édes kínzómnak”, „imádott gyilkosomnak”, „kegyetlen úrnőmnek”
szólítottak, miközben rendületlen egyhangúsággal magasztalták liliom-arcukat, gyöngyfogaikat, hattyúnyakukat és
hókeblüket. Du Bellay ugyanekkor Louise Labé híres Gyöngysorszonettjét (a következő lapon olvasható) is
kifigurázza.

Ó szép ezüst haj, melyet sok-sok fonatba szedtek.

ó bájdús, tiszta homlok! S a fehér kenőcs rajta!

ó hegyikristály szempár! Ó hölgyem vastag ajka!

oly szép, ha csücsöríti! S ha behúzza, a legszebb!

Ó bársonyos nyak, melyet száz szarkaláb keresztez!

ó kiálló fogacskák, feketék, mint az ében!

ó andalító vigyor, melytől megszédül lényem!

ó ti, vaskos mellbimbók, méltók e pompás testhez!

Ó hosszú, éles körmök! Rövid, zsíros ujjacskák!

ó középen hasadt segg! ó combok, kurták s kacskák!

ó az a rész, mit versben nem illik megneveznem!

Ó légies jelenség, jégtömbökhöz hasonló!

ó mennyei istennő! Túlságosan halandó

vagyok, hogy kurizálni merhessek kigyelmednek.

III. Gyula pápáról

Szonett Gillebert úrhoz

Jó Gillebert barátom! Ellentmondasz-e nékem,

ha azt írom: Szent Péter széke a földi éden,

valóságos mennyország, ahol urunk, a pápa

a múlt Jupiterének tetőtől talpig mása?

Amazt az Olümposzra ültették a hellének,

ahonnan mennydörgéssel rémítgette a népet,

emez itt lent tart udvart, de hogyha nem vigyázol,

egyházi átkot dörög le rád a Vatikánból.

Jupiternek elég volt a kamasz Ganimédesz,

míg ő toszkán szentsége két tucat kölyköt élvez;

az nektártól rúgott be, ez a bort kedveli;

az odafent gyűlölte a zsarnokot, s nyakába

villámot szórt, ez itt lent a zsarnokok lakája.

Az istenség volt, ez meg alighogy emberi.

313

LOUISE LABÉ (1525/1526–1565)

Gyöngysorszonett

Ó tőlem elfordított szép szemed,

ó meddő sóhajaim, könnyem árja,

ó fényes nappalok vesszőfutása,

ó gyötrődéstől kátrány éjjelek!

Ó testem annyi olthatatlan vágya,

ó kín, melyben az élet elveszett,

ó tőrvetések, buktatók, cselek,

ó végzetem reám mért ezer átka!

Ó nevetésed, homlokod és szád,

ó bánatos lantok és violák,

ó mennyi tűz és láng, hogy meggyulladjon

egy gyenge nő! Nem bánom, csak panaszlom,

hogy fáklyáidtól porrá ég szívem,

amíg reád nem hull egy szikra sem.

PIERRE DE RONSARD (1524–1585)

Szonett Helénához

Ha már nagyon öreg lesz, s alkony felé rokkát

fogva ül kandallója fényével ősz haján

rímeimet dúdolva s elcsodálkozik: – „Ronsard

volt az, ki szépségemről írt verset hajdanán.”

Míg fonalát sodorja meg bontja, szolgalánya,

bár közben elbóbiskolt, most felnyitja szemét

és mosolyog a költő versének hallatára,

ki örök dicsőségbe fonta az Ön nevét.

Én már a ciprusok közt nyugszom, csonttalan árny,

Ön reszketeg anyóka lesz, töpörödött vénség,

s hogy hozzám ily kemény volt, megbánja majd talán.

Ne várjon a holnapra. Most élvezzen, míg szép még,

mert késő lesz. Ne vesse meg az élet rózsáit,

de szakítsa le mindet. Nem virulnak sokáig.

314

Az ágyú ellen

Vajon mily szenvedésre ítélnéd s mely halálra

az embert, ki a fegyvert, s az ágyút feltalálta?

És átkozott csövébe romlást és gyilkot rejtett,

s míg elsütötte, Istent meg embert elfelejtett,

s könny nélkül tudta nézni, hogy annyi összetépett

fejből s hasból bombája miként gyúr össze pépet?

Sem Ixión nyögése, sem Szíszüphosz munkája,

sem Tantalosz keserve, sem Prométheüsz mája,

melyet keselyűk tépnek, s mely tépve újra megnő,

nem volna ily gazságot büntetni elegendő.

Mert azóta fanyar kor virradt a Hektórokra,

ma többet ér az ágyú mögött egy vén csoroszlya,

s akik tegnap még gyáván futottak meg, bitangok,

ma kardjukat cserdítik és ők kapják a rangot.

Hajdan a jóerények győztek s a harci szellem,

mikor nem lesből öltek: ember ment ember ellen,

s szikrázó harcmezőkön, mikről dalol Homérosz,

nemes dalják küzdöttek. Ma ritka lett a hérosz:

egykor Ákhillesz győzött, ma Therszítész ül lesbe,

s ő nyer, mert biztos mellvéd mögül lő Ákhilleszre.

Ó boldog, százszor boldog, ki háborúktól távol

ül csendes otthonában és rózsafákat ápol,

mert édes életének nem zsoldgaras az ára,

nem ugrik fel hajnalban a kürt undok szavára,

lakása nem a sátor, nem poshadó havon hál,

nem ismeri e szókat: kanóc, muskéta, mordály,

de míg a tél a fák közt hintázó ködöt lóbál,

úgy várja vén halálát az esti kandallónál,

s mikor szemét lezárja, ágyánál lánya sír, s holt-

testét elrejti békén az ős családi sírbolt,

s nem döghúsként kaparják árokba földdel s vérrel

kásás testét, amelyet egy bomba vágott széjjel.

Az Iliász olvasása előtt

El akarom olvasni Homérosz Iliászát.

Három szabad napom van, azt rászánom egészen.

Corydon, derék szolgám, te gondozz, te vigyázz rám,

mert ha nem, megtanítlak, milyen szörnyű a mérgem.

Csak az inas léphet be, hogy ágyamat megvesse,

általa izenem meg, mit ihatnék és ennék,

egyébként ne zavarjon szakácsnő, kertész, sem te;

két hétig szórakoztam, most okulni szeretnék.

315

De ha netán Cassandra, s ha ő nem, úgy küldönce

kopogtatna portámon: ne várasd meg, jöjjön be,

ne kérdezz tőle semmit, vezesd mindjárt szobámba.

Csak őt kívánom látni; ám ha istenség szállna

alá a magas égből, úgy mondjad: nem óhajtok

vele beszélni; csapd be orra előtt az ajtót.

Sinope-ém, életem te…

Sinope-ém, életem te, szívem, világosságom,

olyan üde, szépséges és viruló leány vagy,

de hiába becézlek, ajnározlak, imádlak:

hűtlenségeddel folyton idegeimre mászol.

Bocsáss meg, hogy kimondom: de mentől csapodárabb,

gőgösebb, álnokabb vagy, miközben megalázol,

kerülsz, becsapsz, lenézel és odasimulsz máshoz:

annál többre becsüllek, annál jobban kívánlak.

Barátomat elhoztam házadba. Én hibáztam,

mert jóval fiatalabb, szebb, s rámenősebb nálam,

s nem hasonlít hozzám, ki epekedéssel töltöm

napomat. Csak rád nézett és lefektetett rögtön…

Kerítőnek használsz fel. Nem kárhoztatlak téged;

te élvezel s a végén én kárhozom el érted.

II. Henrik francia királyhoz, a Cateau-Cambresis-i békeszerződés után

Higgyje el nékem, Fenség, jobb kevéssel beérni,

mint háborgó hadakkal kardunkat összemérni

és balgán áhítozni a mások jogarára:

(nem egy királyság volt már ily vakmerőség ára)

kísérteni Fortunát, ki csalfa némber, s ó jaj,

játszik velünk s nem nézi, mi szívünkben az óhaj.

De mit kívánhat Ön még? Oly nagy a birodalma!

A telhetetlen ember, ki napestig csak falna,

fenn Isten trónján is csak sopánkodnék, mivel

mindig habzsolna s mégsem érné be semmivel.

Vagy képzelje el, Uram, hogy győzött a flamandon,

mely dicsőség fakadna e szegényes kalandból,

hogy egy király szavára, ki a legkeresztényebb,

viselnének bilincset a flamand keresztények?

Jobb volna tán az ozmánt kikergetni Hellászból,

hol a nép szolgaságban már annyi éve gyászol,

mint rabkirályt kísérni Párizsba, láncra vertet,

és mint Önt, Jézus Krisztus nevére kereszteltet.

316

Illendőbb lenne Önhöz, s már-már deres fejéhez,

ha visszatérne végre szemérmetes nejéhez,

s így őrizné ezentúl nemes-nagy háza népét

és nem indulna harcba a hervadó babérért.

Élete mily szép lenne! Mi boldog és mi könnyed!

Felépítné a Louvre-t, lapozgatna egy könyvet,

vadászna künn az erdőn, s nem üldözné a drága

dicsőséget, amelynek olyan sok könny az ára.

Mert mire vágyik jobban? Mulandó a szerencse,

sokáig volt az ágyúk dörgése közt kegyence,

elég, elég a vérből! Utolsót ver az óra,

tiporja el a harcot; a hír se szóljon róla.

Vagy Istennek képzeli magát netán Fenséged?

El kell pusztulnunk egyszer; illanó füst az élet,

s ott lenn, hol csontkezével a vén Kaszás marasztja,

nem ér majd Ön se többet, mint legkisebb parasztja.

De lám, az Isten, Fenség, ki védi koronáját,

a Békét küldte Önhöz, elsőszülött leányát,

nem részesült ily kegyben sok holt királyi őse;

őrizze jól; ez többet ér, mintha százszor győzne,

s úgy indulna sereggel és győzedelmi hittel,

még egyszer ölre menni a taljánnal s a brittel.

Ó Béke, Isten lánya, ki drága, csókos ajkkal

leszállsz hozzánk az égből, mint éj után a hajnal,

s lágy ujjaddal kibontod a fakadó bimbókat,

s a rózsát, amely tegnap a hév napon lekókadt,

szűz harmattal frissíted; vad vészeknek utána

gyere le közénk újra, ó Béke, Isten lánya.

S kergessed el, könyörgöm, a vérontást s a harcot,

hogy el ne érje többé e keresztényi partot,

hadd küzdjenek a mórok, a parthusok, a szittyák,

s kik a Nílus zsilipjét becsukják és kinyitják;

de a mi kardjainkat ne küldd már harcterekre,

és a mi pajzsainkat akasszad fel a szegre,

hogy tőreink vérázott pengéjét rozsda marja,

és vértjeink acélját penész és por takarja,

hogy rejtsék pincék, csűrök, lomtárak és komódok,

és fonjanak reájuk örök hálót a pókok.

Ölelj meg, kedvesem…

Ölelj meg, kevesem, csókolj, szorongass,

lehelj belém, tüzesítsd át e testet,

adj még ezer csókot és még tízezret;

a szerelem nem számol s mindig szomjas.

317

Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,

ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,

s az Alvilág sápadt ködébe olvad,

hol porrá válik, többé semmi sem lesz.

Szorítsd körém öled piros rózsáját,

amíg mézédes, szédült vonaglásunk,

a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;

s ha vágyam meghal, hamarost feltámad;

csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk

a kurta napnak s rövid éjszakának.

Köszöntelek, csodás barázda…

Köszöntelek, csodás barázda, kéjes

metszet két comb között, szeretők párnás

találkahelye, fürtös, duzzadt vágás,

te drága! Mit ér nélküled az élet?

Te vagy a vágy s ellenszere; négy éjjel

múlt el, s bár még mindig veled csatázom,

te adod, hogy kínzóm, a nyilas Ámor

szorongatását mind kevésbé érzem.

Vidámság, móka, izgalom, mulatság

s gyönyör, mitől a legvadabb kamaszvágy

is megpuhul – úgy illenék, hogy minden

gavallér térdre boruljon elébed

s némán imádjon, te édes, mezítlen,

ágaskodó gyertyájával kezében.

Ágyő, ovális női kagylócskák…

Ágyő, ovális női kagylócskák, korall árkok,

drágák, kik nékem annyi sok örömet szereztek,

titokzatos barlangok, gyapjas ajkú virágok,

szivecskéim, ti minden kincsemnél becsesebbek!

Helyettetek divatba jöttek a fiúseggek,

a húsos, jól borotvált, rizsporos teliholdak;

a taknyos udvaroncok hegyes lándzsát szegeznek,

s háttámadásba kezdve, egymáson lovagolnak.

A király ki nem állhat, mert bajszot-szakállt hordok;

ő csak síma pofákkal meg seggpofákkal boldog;

nyílásuk, úgymond szűkebb, mint hölgyeink szemérme,

s ez nagy előny, állítja – nem is korholom érte,

családi hagyatéknak ezt hagyta hátra rája

sok hátsógondolattal hátulravasz papája.

318

Mert oly nagyon szeretlek…

Mert oly nagyon szeretlek, eltávolodtál tőlem.

Illetlen voltam, mikor finomnak kéne lennem

és ízlésesnek. Dehát túl forró a szerelmem,

és lángja elemészti bolondos szeretődet.

Szívemet felperzseli meg-nem-szűnő, kegyetlen

szenvedélyem, mit belém oltottál s oly erővel

szorongat, hogy dühöngő tűzhányó lett belőlem,

s a dolgokat nem mérem többé józan eszemmel.

Gyógyíts meg, hogy ezentúl ne bódultan szeressek

és személyednek kellő tisztelettel adózzak,

vagy legalább bocsáss meg ormótlan kedvesednek.

Nagyot vétettem, mikor megpaskoltam hátsódat

párzás után. Dehát a gyönyörű, tiltott dombok

láttán elfeledtem, hogy nevelőnőm mit mondott.

El kell hagynom a házat…

El kell hagynom a házat, a gyümölcsöst, a kertet,

míves kancsóimat s mindent, mit birtokoltam,

hogy közben mint haldokló hattyú még eldaloljam

a végső dalt Loirom kanyargó vize mellett.

Rendeltetésem, sorsom ösvényét végigjártam,

nevemet, amíg éltem, elég ismertté tettem;

mit írtam, égbe száll, hogy csillagok közt lebegjen

túl e hitvány világon, nem múló ideának.

Boldog, kit nem szültek meg. Boldog, ki visszatérhet

a semmibe, mely ősi hazánk. Még boldogabb, ki

angyalnak Jézus Krisztus közelébe megy lakni,

s levetkezheti testét, e foszladó kabátot,

mellyel itt lent betegség, balsors s öregség játszott,

és lélek lesz, más semmi, testetlen, tiszta lélek.

Életem hóhérai…

Életem hóhérai, ti hosszú téli éjek,

engedjetek aludnom, hagyjatok nyugton engem,

ahányszor csak napközben eszembe juttok, félek,

verejték fut le rajtam, egy remegés a testem.

319

Nem borul rám az álom jótékony, puha szárnya,

itt hánykódom éjente, a sötétséget nézem,

nincs már erőm, hogy duzzadt szemhéjamat lezárjam –

Ixion lett belőlem; örök a szenvedésem.

A földi élet árnya s az Alvilág homálya

egyszerre tört be hozzám, rászegezett az ágyra,

megbilincselt és tüzes vasfogóival éget:

Halál, gyengéd barátom, gondatlan álmok őre,

nyugodt vizek révésze, boldogság kikötője,

összetett kézzel kérlek, jöjj s vess kínomnak véget.

Búcsú

Testemen nem maradt hús; erőtlen csontváz lettem;

izmaim meglazultak; csigolyáim elkoptak:

térdem roggyan; bordáim közt a Halál kopogtat;

karomat meg se nézem, hogy ne kelljen remegnem.

Szerelem és költészet: szárnyatok vitt magasra;

most nem segíttek többé; elhágy a mesterségem;

Isten veled, szép napfény; a föld mélyébe térek,

ahol, ami egész volt, széthull diribdarabra.

Így pusztulok, miközben látogatóim jönnek,

leülnek ágyam mellé, tettetik, hogy vidámak,

tréfálnak, vígasztalnak, megcsókolják orcámat

és letörlik fénytelen szemem sarkán a könnyet.

Búcsúzom, utitársak, barátok, drága lények.

Elsőnek távozom, hogy szállást készítsek néktek.

LUÍZ DE CAMÕES (1524–1580)

Pero Montez tengerészbajtársam halálára, kint az óceánon

Rövid életem túl hosszú volt nékem,

tele robottal, bajjal, szenvedéssel;

napom hanyatlik; elmúlok szerényen,

pedig épp hogy huszonöt évet éltem.

320

Hajóztam, messze földekre futottam

egy kis boldogságért; de a szerencse

karját csak abba fűzi, ki kegyence –

nékem nyomor, veszély és kín jutott csak.

Alenquer városa nevelt, a drága,

de a mocsarak gyilkos váltóláza

utolért, s lettem cápák lakomája

a fortyogó, fekete óceánon,

mely az abesszin partot veri, távol

a kövirózsás Portugáliától.

EDMUND SPENSER (1552–1599)

Egy nap leírtam nevét…

Egy nap leírtam nevét a homokba,

de aztán jött a dagály és elmosta:

néztem búsan, megkíséreltem ismét,

de a hullámok csak újra elvitték.

Szerelmem (szólt ő), hiába próbálod

tartóssá tenni a mulandóságot,

mi engem illet: már rég megegyeztem

a sorssal, hogy emlékem is elvesztem.

Nem így (feleltem), hulljon porba minden,

de én megtartlak téged verseimben,

erényed jóhírének nem lesz vége,

dicső nevedet feljegyzem az égre,

hogy ott, ha sírjában mindenki eltünt,

éljen s ragyogjon nem-múló szerelmünk.

THÉODORE AGRIPPA D’AUBIGNÉ (1552–1630)

Szonett a királyhoz

Fenséges Úr, az Ön ölebe, Bébi,

damaszt díványáról az út kövére

került, s kinek régen a hús kövére

s libamáj jutott, korpával beéri.

Parányan bár, de úgy ült hadvezéri

gőggel és most, foghíjasan és vénen

rúgás, fagy, korbács, éhség: ez a bére,

ahogy királyok fukar marka méri.

321

Oly kedves volt dühödt kis szelleme,

ám így, lomposan, mire kellene?

Az utcán fut, kódorog, liheg és

éhen döglik, ha többé nem kap koncot.

Ne röhögjetek rajta, udvaroncok:

hűségtekért ez lesz a fizetés.

SIR PHILIP SIDNEY (1554–1586)

Ma, mert lovamnak…

Ma, mert lovamnak, kezemnek, lándzsámnak

jól vettem hasznát a lovagi tornán:

győzelmem az angoloknak egyformán

tetszik s a nálunk járó franciáknak.

Paripámat dícséri a lovasnép,

míg a polgárok izmaimat nézik,

gyakorlat – mondják – formálja a férfit;

egy tréfás úr nevet: csupán szerencsés!

Mások szerint szüleim mind a ketten

nagy sportolók, s a természet jókedve

katonának szánt már bölcsőmtől kezdve –

de mind tévednek! Győztes azért lettem,

mert a nézők közt Stellám égi arca

és szemsugara buzdította harcra.

MARC DE PAPILLON (1556–1599)

Szonett Noémihez

Nagy Ég, micsoda áldás a süppedő, dús ágyon

karod közt, s mily pompásan csinálod és csinálom!

Idefent mozdulatlan ajkam összenőtt száddal,

de egymásra szorított csípőnk közt áll a párbaj.

Nagy Ég, hogy ringatódzunk, lökdösődünk, csatázunk,

dobálódzunk, vonaglunk: félek, mindjárt megázunk.

– „Ne siess! Fúrj még beljebb! Tartsd vissza! Most jöjj! Élvezz!”

S két sóhaj közt feljajdulsz: – „Kikészítettél, édes!”

Nagy Ég, most tátott halszáj híján nekem sincs kedvem

a horgászáshoz, vagy hogy alfeledet csípkedjem,

inkább lejjebb csúszom és végigcsókolom melled

két halmát, tovább siklom köldököd gödre mellett,

és combjaid tövében számat a bűvös árok

aranyhajába mártom, s pár percig csendben várok.

322

CHIDIOCK TICHBORNE (?1558–1586)

Elégia a Tower börtönében

Tichborne lelkes katolikus volt az Erzsébet-kori katolikusüldözés idején. 1583-ban hosszú kihallgatásoknak vetették
alá, amiért „engedély nélkül külföldön tartózkodott” és „pápista ereklyéket” hozott magával. Három évvel később
Tichborne részt vett a Babington-féle összeesküvésben, amiért halálra ítélték és 1586. szeptember 20-án
felakasztották. Fenti versét állítólag utolsó éjszakáján írta a Tower börtönében.

A fagy elverte ifjúságomat,

öröm helyett kínt tálaltak elém,

kertemben dudva meg bogáncs fakadt,

minden javam egy mérő vak remény,

rám alkonyult, bár nem láttam napot,

nem éltem még, s reggelre meghalok.

Történetemet nem mondottam el,

gyümölcsöm nincs, még zöld a levelem,

világot láttam távol és közel,

de engem nem látott meg senki sem,

szőhetnék, de szakadt fonál vagyok,

nem éltem még, s reggelre meghalok.

A pusztulást kerestem, jól tudom,

a nap rám mindig árnyékot vetett,

innen maradtam így a félúton,

és nem találtam mást, csak sírhelyet:

pohárnokom üres kupát adott,

nem éltem még, s reggelre meghalok.

THOMAS CAMPION (?1559–1634)

Ha hazatérsz…

Ha hazatérsz az alvilági árnyak

közé s megbámult jövevény vagy ott,

s a szép hölgyek kiváncsin körbeállnak,

Heléna és a többi kárhozott,

míg szerelmeid történetét mondod

csodás hangoddal, mely majd elbűvöli a poklot:

mondd el a sok bált s hogy vívtak meg érted,

s mint udvarolt neked az ifjúság,

lovagjaid hogy epedtek, s szépséged

mint ünnepelte sok triumfusát,

sorold el orgiáidat, szerelmem,

s aztán beszéld el azt is, hogy öltél meg engem.

323

Tölgyfahamut dobj fel…

Tölgyfahamut dobj fel háromszor a légbe,

azután háromszor ülj a bűvös székbe,

majd háromszor három csomót kötözz hamar,

mormold hozzá halkan: akar, vagy nem akar?

Kék lángon égess el mérges beléndeket,

ölyvbagoly tollával hangafű-gyökeret,

akasztott emberek sírján gyűjtött gyomot,

amitől múljék el minden búd és bajod.

Tündérek, jöjjetek, táncoljatok velem,

dalotoktól talán megolvad kedvesem.

De jaj, varázslatom ellene mit sem ér,

megtörik a bűbáj kegyetlen szép szemén.

WILLIAM SHAKESPEARE (1564–1616)

XVIII. szonett

Szép nyári naphoz hasonlítsalak?

Bájosabb vagy, mértékletesebb, szendébb.

A május kedvenc virágait vad

szelek rázzák s a nyár csak futóvendég.

A nap szeme olykor túl forrón éget,

aranyló fényét máskor köd fedi,

s a szépségről – a sors vagy a természet

dühét okold – lehullnak díszei.

De a te örök nyarad el nem veszhet,

szépséged kincseit el nem hagyod,

megírlak és a Halál nem henceghet,

hogy árnyában kell majd bolyonganod.

Míg ember lesz, ki lát, lélegzik, érez:

él versem és versem örökre éltet.

XX. szonett

Lányarcot adott a Természet neked,

ki szerelmem úrnője-ura vagy,

s lágy lányszívet – de nem a csalfa némber

lényével, mely csapongó s ingatag;

meg szempárt, asszonyénál tündöklőbbet,

mely mindent, hová néz, bearanyoz,

s hozzá férfinak irígylendő s nőket

elbolondító fiús alakot.

Mikor megformált, a Természet lánynak

szánt, majd balgán csípődre aggatott

valamit – kérdem: ezzel mit csináljak? –,

melyet kihímzett és felállított

a nők örömére, akik kegyelnek:

övék a gyönyör; enyém a szerelmed.

324

XXIX. szonett

Az emberek lenéznek; a Szerencse

kitagadott; egymagam sírok itt lenn;

jajomat küldöm a siket egekbe;

káromlom sorsom; töprengek; irígylem

az embert, ki nálam többet remélhet;

ezt is, mert szép vagy, barátokban gazdag;

azt, mert modorban, emezt, mert eszével

túlszárnyal; búsongok, hogy elmaradtam;

de felvidulok, mert rád gondolok most,

mikor magamat már-már megutáltam,

és mint pacsirta, mely felszáll a mocskos

földről s himnuszt zeng az ég kapujában:

szerelmedért oly roppant büszkeséget

érzek, hogy nincs király, kivel cserélek.

XXXI. szonett

Attól vagy nékem még drágább, mert benned

felélednek barátaim, kiket

halottnak véltem, vagy kik messze mentek,

s kiket szívem őriz csak és szíved.

Mennyi fájdalmas, temetési könnyet

lopott szemsarkamból a kegyelet

– halottak jussa –, de most visszajönnek

a könnyek is, s a múlt, mely elveszett.

Te vagy sírkertje volt szeretőimnek,

vágyaik emlékművével tele;

mit tőlük kaptam s nékik adtam: mindezt

te örökölted; tiéd; élj vele.

Mert benned látom minden holt barátom

árnyékát, ahogy bennem őket látod.

XXXIII. szonett

Sokszor lesem a dicső napot reggel,

ha királyi fényt vet a hegycsúcsokra

s a rétek zöldjét meg a sápadt csermelyt

égi alkímiával aranyozza;

de csak eltűnik; koromsetét felhők

érkeznek; izzadt testükkel vágtatnak

előtte és ő, titkokban, s szégyentől

pirosló arccal lopakszik nyugatnak.

325

Egy reggel földi napom is felfénylett

és glóriát font homlokomra – bár csak

egy órára mondhattam őt enyémnek;

azóta mással bújkál, hogy ne lássam.

Imádom mégis s nem szidom, hogy léha:

a földi nap is elhalványul néha.

XXXV. szonett

Megcsaltál újra; nem baj; tövis nélkül

nincs rózsa; sár az ezüst forrás alja;

fogy a hold fénye; a nap elsötétül;

a legszebb bimbót undok féreg marja.

Én is tévelygek; mindenki megtéved;

tudom, felbíztatlak, ha bűnödet

megbocsátom; de hát elnéznék néked

még többet is, mint amit elkövetsz.

Paráznaságodat nagylelkűséggel

magyarázom; melléd, ellenfelemhez

állok; polgárháborút vívok mérgem

és szerelmem között; bűntársad lettem

s ügyvéded is a bírónál, ahol a

tolvajt védem, mikor kirabol.

LIII. szonett

Mily különleges anyagból formáltak,

hogy millió árnyék követ és szolgál?

Más ember nem vet, csak egyetlen árnyat,

te számtalant, mert nincs formádon korlát.

Rajzold le Ádoniszt és nézd a testét;

csak ügyefogyott mása a tiédnek;

fejed ógörög márvány; nem képzelték

Helénát sem ily szépnek a hellének.

Idézd a tavaszt: a te bájos árnyad

simul a földhöz; mintha kedvességed

adományozná kincseit a nyárnak;

minden teremtett lényből, kit szentségnek

tisztel a nép, a szebbik részt kivetted –

de legjobban örülök hű szívednek.

326

LIV. szonett

Oly sokkal szebb az a szépség szívemnek,

mely a hűség palástjában pompázhat!

A rózsa kedves, de még kedvesebb lesz,

ha édes parfüm bérel benne házat.

A vadrózsa más: kelyhében nincs illat,

bár őt is mély tinktúrával színezték;

játszódj e gyommal, ha bimbói nyílnak

s riszálni kezdi – mást se tud – a testét.

Érdemük csekély; nem is udvarolják

körül őket és elhagyatva állnak,

ha meghalnak. Nem így a tearózsák:

holttestükből illatszert desztillálnak.

Bájos fiú, ha a hervadás megjön,

verset párolok égi lényegedből.

LV. szonett

Királyszobor márványból, aranyképmás

nem éri fel e rímek erejét;

ragyognod kell versemben, míg minden más

sírkőre port borít a feledés.

S bár a prédáló háború szétmarja

a téglát s minden szobrot leterít:

sem az ugráló tűzvész, sem Mars kardja

nem hatolhat el fényes nevedig.

Győztesen lépkedsz majd az Idő sodra

s az irígy Halál fölött: versemet

tovább mondják, átér az utókorba,

s míg a világvég mindent eltemet:

otthont találsz a szeretők szemében,

és az Ítélet Napján újra éledsz.

LVII. szonett

Rabod vagyok; mi más dolgom, mint lesnem

és ajnároznom kényed-kedvedet?

Időm tiéd mind; nincs, csak egy kötelmem:

szolgálnom téged, ahogy rendeled.

327

A vánszorgó órákat, mikor várlak,

parancsolóm, átkozni nem merem,

és távolléted mérgét megadással

nyeldeklem, ha búcsúztál: „Elmegyek.”

Féltékeny szorongásomban nem kérdem:

Hol vagy? Kivel? Miért kívánod őt?

Csak ülök, bús rabszolga és ismétlem:

boldog, kivel szeretőm elidőz.

Nem gyanakszom; bármit tehetsz velem –

ily bolondokat szül a szerelem.

LXI. szonett

Árnyképed mért nem engedi lehúnyni

pillámat oly sok nyűgös éjjelen?

Mért nem tűröd, hogy aludjak, míg annyi

hozzád hasonló fantom ingerel?

Te küldöd-e kisértetedet távol

tájról, hogy titkolt dolgaimba lessen,

s féltékeny gyanúddal paráznaságom

gyalázatához szemtanút szerezhess?

Nem, nem! Bár nagy, de nem ily nagy szerelmed;

az én szerelmem tart ágyamban ébren,

igaz szerelmem, mely kínoz és elveszt;

miattad kell virrasztanom; és téged,

téged sem álmod két karja ölel,

oly távol tőlem; máshoz oly közel.

LXV. szonett

Ha érc, se kő, se a véghetlen tenger

nem győzi le a bús mulandóságot,

úgy dühe ellen mint állhatna versenyt

a szépség, mely gyengéd, mint a virágok?

S hogyne fúlna ki a nyár édes torka

a napok örök rohamával szemben,

ha az acélt is felfalja a rozsda,

s a szikla porhomok az Idő ellen?

Kérdem: ki marad őre szépségednek,

hogy az évek ne zárják koporsóba?

Van-e, ki gyors lábuknak gáncsot vethet,

van-e, ki béklyót rakhat a rablókra?

Nincsen. Talán a csoda ment meg bennünk,

s e fekete tintában él szerelmünk.

328

LXXI. szonett

Azt kérem tőled: semmiképp se gyászolj,

ha a savanyú harang majd unottan

adja hírül, hogy e hitvány világból

még hitványabb férgek közé jutottam.

S ha tán ezt olvasnád, úgy ne idézd fel

a kezet, mely megírta; oly nagyon

szeretlek; inkább feledj el egészen,

semhogy szomorkodj elmúlásomon.

Avagy, ismétlem, ha látnád e verset,

mikor nagyrészt már sár s agyag leszek:

ne próbáld felújítani nevem sem;

vesd el magadtól holt szerelmemet,

nehogy a pimasz emberek még értem

gúnyoljanak, ha a túlpartra értem.

LXXIII. szonett

Oly évszakhoz hasonlíts, ha a fákon

már nincs, vagy csak teng-leng a sárga lomb,

mint romtemplom didergő karzatán, hol

nemrég édes madárkórus dalolt.

Nézz engem, mint nyugati szemhatáron

foszló alkonypírt, mikor a setét

éjj lassú-lassan csukja le az álom

szemhéját, mint koporsó fedelét.

Lásd bennem a már-már húnyó lidércet,

ki ifjúságom hamuján lebeg,

halálos ágyán, mert tüze kiégett,

s ami táplálta, az emészti meg.

Ezt forgasd elmédben, s növeld szerelmed

az emberért, ki nemsokára elmegy.

LXXVI. szonett

Miért, hogy versemből mindig kihagytam

a meglepőt, az újat, a modernet?

Mért nem néztem fél szemmel a divatra,

hogy cicomákat rakjak a szonettre?

Bilincset mért vertem fantáziámra,

s ragaszkodom konokul stílusomhoz,

ha olvasóm azonnal kitalálja,

ki írja ezt, mert csak ugyanazt mondom.

329

Tudnod kell, szívem, minden versem hozzád

szól és egyetlen témájuk: szerelmem;

örök mondanivalómat hordozzák

e szonettek azonos köpenyegben,

s ahogy a nap nem változik az égen,

úgy én sem írok rólad mást, mint régen.

LXXXVI. szonett

Menj; túl értékes vagy, hogy az enyém légy;

fontosságodra rájöttél ma már;

fölém nőttél; szabad vagy; rád igényt én

nem tarthatok; szerződésünk lejár.

Csak irgalmadból bírhattalak téged;

ily kincshez, mint te, nincsen érdemem.

Ezerszer különb lényemnél a lényed;

vedd vissza, mit ingyen adtál nekem.

Fiatal voltál s túlbecsültél engem;

vagy nem tudtad magadról, mennyit érsz;

hozd helyre tévedésedet, ha bennem

csalódtál s hagyj el; most jobban itélsz.

Király voltam; álmomban tested fénye

ölelt körül s elvesztlek ébredésre.

XCVII. szonett

Milyen borús télnek tűnt távolléted,

ki a szálló esztendő nyara vagy,

hogy vacogtam a nappali sötétben,

mikor a tar december rám szakadt!

Pedig nyár volt. Utána az ősz jött el,

mely a tavaszi kéjek hozamát

úgy hordozza ölében, mint az özvegy

méhe holt férje élő magzatát.

De mind e bőség nékem csak az árvák

sorsa s a kert férges gyümölcse volt,

hiszen nyaram gyönyöreiért rád vár,

s ahol hiányzol, a madár se szól,

s ha szól, oly fásult, hogy a falevél

remegni kezd, mert érzi, jön a tél.

330

CIV. szonett

Nekem sosem öregszel meg, barátom.

Szememnek most is oly gyönyörű szép

vagy, mint első látáskor. Közben három

tél verte sárba három nyár díszét,

három kikelet csavarodott sárgán

megannyi őszbe, három április

lobbant ki három július parazsán,

de te kamaszos maradtál és friss.

Mégis: tested bájából minden óra

ellop egy keveset; de mert nekem

nem változol és Időnk mutatója

megállt: attól félek, csal a szemem,

s kik utánunk születnek e világon,

lemaradtak szépséged tavaszáról.

CVI. szonett

Ha a múlt krónikájával kezemben

tűnt korok nagyjairól olvasok,

s a régi rímek szárnyán megjelennek

a holt dámák s a délceg lovagok:

látom, mily híven ábrázolták sorra

mindük ajkát, kezét, arcát, szemét,

s azt gondolom: jól megfesthették volna

a szépséget, mely, ifjúr, a tiéd.

De nem mondottak, csak próféciákat,

bizonytalan sejtéseket, mivel

nem ismertek és senkit sem találtak,

ki méltó hódolatot érdemel.

Nékünk viszont, kik élünk s láthatunk:

szemünk ugyan van, de nincs rád szavunk.

CXVI. szonett

A hű szívek frigyüknél nem ismernek

halasztást, akadályt; a szerelem

nem szerelem, ha kifárad s elernyed;

hajlékony, de nem hajlong; mereven

331

tör céljához; a szerelem irányt ad;

nem hánykódik viharos tengeren;

sarkcsillaga a bolyongó bárkának,

s biztos utat mutat; a szerelem

nem múlik el, bár az Idő sarlója

rózsás ajkakba s arcokba hasít;

nem kezdi ki a változékony óra;

kitart, ha kell, úgy Ítéletnapig.

Sosem írtam még verset, s tégedet

sem szeretlek, ha ebben tévedek.

JOHN DONNE (1572–1631)

Elégia a vetkőzésről

Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,

vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.

S mint harcos, ha ellenségre talál:

lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.

Öved délkörét oldozd meg hamar:

minden tájnál szebb földövet takar.

Pruszlidat vesd le, olyan feszesen

tapad; más nem lát bele, de nekem

hadd suttogja a susogó selyem

esése, hogy most lefekszel velem.

Fűződre régtől féltékeny vagyok,

de megnyugtató, mikor kikapcsolod.

Oly szép vagy, ha ruhád leengeded:

kibukkanó nap nyári kert felett.

Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy

talpadat nászi templomunk, az ágy.

S le fejdíszed filigrán, csupa fény

hálójával; hajad szebb diadém.

Ily fehér ingben égi angyalok

szállnak a földre; magaddal hozod

azt, mit Mohamed Paradicsoma

ígér nekünk, örök gyönyört, noha

a kísértet is vászoningben jár,

de tőled égnek nem a hajam áll.

Engedd szabaddá szeretőd kezét,

hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.

Amerikám! Frissen fölfedezett

földem, melyet bejárok, fölfedek,

aranybányám, országom, hol mohó

kényúr vagyok, egyeduralkodó,

s boldog pionír, miközben sötét

kincseskamrádon ujjam a pöcsét.

332

A lélek úgy teljes, ha testtelen,

s a test akkor egész, ha meztelen.

Az ékszer nem kell, az csak elvakít,

mintha Atlanta kincseket hajít,

s a bolond férfi szeme ottragad

gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak,

ami képkeret, könyvön díszkötés,

amatőr-öröm. De ennyi kevés.

Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell:

a szeretőnek a nő teste kell.

A bűn nem bűn, és itt nem incseleg

az ördög sem. Engedd le ingedet.

Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy

föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.

Mezítlenül is gondoskodom rólad,

vagy nem elég egy férfi takarónak?

Elégia portrémról

Alighanem arról a festményről van szó, melyet William Marshall festett a katonaruhás a Donne-ról. A verset a költő
feltehetően akkor írta, amikor Essex vezetése alatt az angol hajóhaddal Cádiz ellen indult, vagy az Azori-szigetekhez.

A gálya vár; fogd portrémat, szívem,

a tiedet lelkem mélyén viszem.

Hasonlít hozzám, de ha meghalok,

többet mutat, mint ami most vagyok.

S ha viharverten visszaérkezem,

s az evezők föltörték két kezem,

ráncos leszek, s bozót nőtt meztelen

arcomon s most még síma mellemen;

testem bőrzsákjában tört csontjaim

meg az égő puskapor rozsdaszín

sebei. S ha kérdik: ő kell neked,

a vadember, ki, jaj! akkor leszek,

mutasd nekik e festményt s válaszold:

nem fájlalom, hogy más, mint aki volt,

s elvették volna sebei eszét,

hogy nem szeretne úgy, mint az elébb?

Tejképű volt, törékeny s delikát,

így kezdtük el; s most még jobban imád.

Íly férfiasnak nem láttam soha,

bár ízlésemnek kissé marcona.

Állhatatos nő

Ágyban töltöttük az egész napot.

Ha elmégy holnap, mit mondasz nekem?

Hogy nem vagyunk azok,

kik tegnap voltunk, csak két idegen?

333

Hogy elígérted másnak már magad?

Hogy minden eskű, mit a Szerelem

kikényszerít, utóbb érvénytelen?

Vagy hogy a párzás olyasmi, akár

a végső görcs (úgy hívják: „kis halál”),

szabadulás: nem köt, hanem felold?

Vagy hogy csalárdságodat igazold,

őszintén beveted,

hogy mindig új meg új hím kell neked?

Holdkóros lány, nyughatatlan holdvilág,

kezdhetném és győzném is a vitát,

de nem teszem. Lehet,

hogy holnap osztom véleményedet.

Elégia az illatszerről
Aki csak egyszer meglátott veled,

azt kérdi tőlem: lefektettelek?

S ha nem, miért nem? S mint az elkapott

tolvajt faggatja ezer meglopott:

te voltál? Így kérdezget, megaláz

és idegesít vízfejű apád,

ha üveges szemmel vizsgál, liheg,

mint Szent György, ki a sárkányt öli meg,

s esküszik, hogy mindennél édesebb

szerelmem célját, örökségedet

veszi el, ha megtudná, hogy veled

hempergek; jó, hogy még nem tudta meg;

s ő, ki az egész, fényes napon át

ágyban döglik, halhatatlan anyád,

hogy aztán ébren lesse a banya,

mikor osonsz házukba éjszaka,

nagy kedvesen elkapja a kezed,

nincs-e rajtad új gyűrű, karperec,

válladra pislant (megharaptalak?),

magához húz (dagad-e hasad?),

nem vonzanak szokatlan ételek?

Sápadsz? Pirulsz? Sóhajtasz? Szédelegsz?

S elmondja aprólékosan, amit

nem tudsz: lánykora kikapásait,

de praktikáival semmit sem ér:

orránál vezeted szerelmemért;

és éjfélkor szobádba surranó

kisöccseid, a két virgonc manó,

bár atyád mézes süteményt adott

nekik, nem tudták, mit csinálunk ott;

s végül a vasvértes, nyolc láb magas

káromkodó lakáj, a vadparaszt,

334

ki mint a rhodoszi kolosszus áll

szép házatok előtt a kapunál:

a Pokoltól már nagyon reszketek,

mert ő is ott lesz; ez a szörnyeteg

kísért, figyelt, szaglászott, rám ragadt,

s mégsem látta, hogyan fogdostalak –

én csempésztem be, balsors, a szagot

házatokba, mely minket feladott,

a hangos illatszert, az kiabált

jöttömre és atyád orrába szállt,

s mint zsarnok, ha ágyában puskaport

érez, az átkozott megszimatolt;

ha bűz lett volna, nem csodálkozik,

mivel megszokta retkes lábait,

s úgy, mint mi mind, szegényes szigetünk

rabjai, kik csak birkát nevelünk,

ámulnánk, ha Egyszarvú lép elő:

úgy reagált jó parfümömre ő.

Dublónom selyme okos, nem zizeg,

némára tapostam cipőimet,

te árultad el, indiszkrét, remek

illatszer, titkos jelenésemet,

az öreghez repültél nesztelen,

és itt maradtál bűnjelnek velem;

rohadt beléndek párlata, te dög,

ki nem disztingválsz jó meg rossz között;

a szende szeretőnek te adod

ezt a bajhozó kurva-illatot,

te okozod, pletykáló, ronda szag,

hogy lányos piperkőcnek mondanak;

a nagyurak termében édelegj,

hol a járulékos a lényeges;

sokat égtél pogány oltárokon,

bár Jupiternek terhes a korom –

mért izgattok, jó illatok, mivel

oly sietősen párologtok el,

bolyongó szellők, légi ékkövek?

Felajánlom minden parfümömet

balzsamnak apád hulláján. Felelj:

meddig kell várni? Mikor patkol el?

A szerelem istenségéhez

Minden óráért, mikor nyugton hagysz,

szép Szerelem,

viszonzásul másik húsz órát kapsz,

mire majd dér takarja a fejem,

de addig tűrd el, hogy vérem legyen

335

s a szenvedély egyetlen mesterem,

hogy futtában élvezzek nőre nőt,

s párzás közben töprengjek, mint szedem

le tíz körméről a következőt,

azt is dobjam, feledjem és vegyem

elő újból a tavaly félretett,

alig használt ereklyét: kedvesem,

mi a neved?

Engedj minden fondorlatot, rohadt

praxist, nézd el, mikor felszarvazom

vetélytársamat s jó barátomat,

azt, hogy elébb a cselédhez megyek,

s aztán, mikor az úrnőt mozgatom,

bevalljam, hogy a lány jobban esett;

minden jöhet, csak nem a Szerelem,

bármely nő, legyen akár kőkemény

paraszt-süldő, udvarhölgy-sütemény,

hitves Londonban, tökmindegy nekem,

ha réten hempergünk, ha habselyem

díszágyon vagy polgári hencseren.

Íly alkut kössünk; és ha vén leszek,

hozd majd a tüzet te;

ne bántson bánatom, se szégyenem,

mert tiéd életem rosszabb fele:

meghajlok mélyen hatalmad előtt,

vezesd be elém pórázon a nőt,

s legyen bár kellemetlen,

de eltűröm, hogy kitartson mellettem.

A jelenés

Gyilkos némber, ha testem elrohadt

s kezedet dörzsölöd,

hogy nem kell tűrnöd udvarlásomat:

kísértet leszek s ágyadhoz jövök.

Lelkecskéd pisla mécse megremeg

majd ott, a fekhelyen,

nálam százszor hitványabb szeretőd

mellett, kiből kiszívtad az erőt,

s ki azt hiszi, mikor keltegeted,

hogy több kéne neked,

s hátat fordítva, alvást szimulál,

míg rémüldözöl tőlem s testedet

pimasz, hitvány banya,

elönti a verejték higanya.

Hogy mit mondok majd? Nem árulom el,

nehogy mágiát használj ellenem,

de értsd meg, hogy többé nem játszhatod

a kis ártatlant. Tarts bűnbánatot!

336

Európai költészet (2)

(XVI–XVIII. század)

337 338

A barokk

FRANCISCO TERRAZAS (?1530–?)

Mexikó

A közvitézek serdületlen bászlik:

csatateret csak a csapszékben láttak;

a tábornok harácsolásban jártas;

a tengernagy szoknyák közt vitorázik;

az őrmester vénasszonyokkal bátor:

a tiszt urak vitézi gesztusokkal

pöffeszkednek, tíz mohó ujjal lopnak,

s nem tudják az alanyt az állítmánytól.

Flandria vérzik; nálunk mindent ellep

a korrupció; szolgáink vedelnek;

a szegény bére könny, rúgás, gyalázat,

s a hidalgó süvegén pávatollal

flangál köztünk. E dicsőséges korban

fülelek, nézek s befogom a számat.

FRANCISCO DE MEDRANO (1545–1607)

Óda egy kurtizánhoz

A fizetővendégek már nem rázzák

ajtódat éjjel, pedig egész falkák

jártak hozzád régebben és zavarták

meg szomszédaid álmát;

hány tölgyfaágy esett össze alattad

a ringástól, hány lepedőd repedt meg,

mikor még virgonc fiúk üzekedtek

veled! Most egymagadban

durmolsz, vagy a szép időkre emlékszel,

mikor veled táncoltak, tivornyáztak

az ifjurak s te hajnaltájt egymásnak

ugrattad őket késsel;

tavasz van most, hold süt, tested öregszik,

de te nem alhatsz a szerelmi vágytól:

ilyenkor pukkadsz, s elátkozod százszor

a rothadt kölyköket, kik

hervadt, tág rózsád kelyhéből nem kérnek

és frissebb lányok lába közt keresnek

bimbócskákat, melyek már kifeslettek,

de szűkek még s kemények.

339

Don Juan de Arguijóhoz

Figyeld a szép és jól ápolt díszkertet,

nyírt bokrait, a sorban álló fákat

s virágait – szemed gyorsan kifárad

s elúnod, mint mindent, mit ember tervez:

s most fordulj a könnyelmű természethez,

mely arra késztet, hogy folyton csodáljad,

mert káoszából harmónia árad,

s rendet teremt, mikor semmit sem rendez:

a hegyláncot nézd, s ahogy lejjebb lépnek

a dombsorok lépcsői, vagy a rétet

a kerten túl, s ahogy díszletre díszlet

következik, míg megdobban a szíved

s elérted, hogy egy roppant Isten fénye

ömlik le rád és minden teremtményre.

LUPERCIO LEONARDO DE ARGENSOLA (1559–1613)

Az október venyigéinket rázza…

Az október venyigéinket rázza,

az Ebro vize esőktől kövéren

nem tűr hasán hidat, szántón és réten

tipródik és felkúszik minden gátra.

A Moncayo hegyorma piszkossárga,

majd ránk pillant havas szemöldökével,

a nap bágyadtan, nagy későre ébred

s opál hálókabátot ölt magára.

Az északi szél a tengeren tombol

s az erdőben, de a parasztok otthon

ülnek s a tél nyugalmát élvezik:

csak Fabio fetreng arccal kurvája

küszöbén s bőg, mert többé sose látja

elherdált pénzét s ifjú éveit.

340

LUIS DE GÓNGORA Y ARGOTE (1561–1627)

Amíg hajaddal mindhiába verseng…

Amíg hajaddal mindhiába verseng

a színarany nap fenn a nyári égen,

amíg homlokod símább és fehérebb

a liliomsziromnál kint a kertben,

míg ajkad hamvas bíborát csodálom,

s a nyíló, vörös szegfüt meg se nézem,

s amíg sudár nyakad győztes gőgjével

túltesz a szikrázó hegyikristályon:

addig élvezd homlokod, nyakad, ajkad,

hajad szépségét, mindent, ami még ma

arany, kristály, liliom, szegfű rajtad,

mert szürkülsz, mint a letört ibolyák,

és köd leszel, füst, a semmi árnyéka,

ha beléd keverik a föld porát.

LOPE DE VEGA CARPIO (1562–1635)

Kapud előtt…

Kapud előtt kapott el

a bika

szép menyasszony, és te nem

mondtad, hogy „jaj Istenem”.

Férjed, a vastag bika

kapud előtt kapott el,

felrúgott és megdöfött,

amíg fél Valencia

bámult minket s röhögött,

s te gúnyos-fölényesen

álltál ott, és annyit sem

mondtál, hogy „jaj Istenem”.

Széplány panasza

Édes kislány, jöjj velünk most –

kérleltek a fuvarosok.

Felugrottam. És azóta

hány fuvarost fuvaroztam!

341

Befejezésül

Élveztem az ifjúságot,

majd leéltem még sok évet,

ma már csak merengek, várok

s nézem, hogy a másik élvez.

A magas ég hetven évet

adott nékem – megosztottam:

negyven évig gyönyörködtem,

harminc évig undorodtam.

NICOLAS VAUQUELIN, SIEUR DES YVETEAUX (?1567–1649)

Szonett

Legyen számos cselédem, ám még több jövedelmem;

jó egészség kísérjen; kíméljen a rokonság;

tiltott, bár tűrt kéjekből kóstoljak folyton-folyvást:

de a halálos bűntől maradjon tiszta lelkem.

Üres ambiciókkal magam sose terheljem;

vezessem méltósággal családom minden dolgát;

szabadon járjak tágas börtönödben, boldogság;

orromat be ne üssem abba, mi kellemetlen.

Muzsika, kert, festmények, mulatság, versek, szépség;

kevés vendég és rakott asztal, sok jó fogással;

nézzem a magam javát s ne dámáim szeszélyét;

becsüljön meg a király, de csak nagy ritkán lássam;

tüntessenek ki gyakran; négy lányom menjen férjhez,

és hirtelen halálom szép Párizsunkban érjen.

TOMMASO CAMPANELLA (1568–1639)

Ámor ellen

Több mint kétezer éve imádjuk Ámor istent,

a mindenható kölyköt íjával, a tegezzel

s a szárnyakkal; de ő nem hallgatja meg az ember

siralmait, mert süket és irgalmat sem ismer.

Pénzéhes lett, mogorva, bársonydolmányban járkál

s megvénült; nem a kedves, gömbölyű kiskamasz már,

ki játszott velünk egykor; arany nyilat sem használ,

mióta Pistoiában a pisztolyt feltalálták.

342

Faszén, salétrom, kén, láng, ólom, kín: ez a bére

sok áldozatának, kik letérdelnek eléje,

s vonaglanak, lihegnek, míg egymáshoz tapadnak,

aztán jajgatnak, sírnak, gyűlölködnek, de nem

találnak boldogságot. – Ne félj – súgom magamnak –,

mert vár reád e földön az égi szerelem.

Az inkvizíció börtönéből

A börtönben, 1950 nyarán ezt a verset mondtam fel magamnak minden reggel, vigasztalásul.

Ami súlyos: a magasból a mélybe

zuhan le. Tátott szájú bestiák

lesnek a szende, játékos menyétre,

s aki a meddő teológiát

kerüli, nagyobb bölcsességre éhes

s tudásra; babonáktól meg nem ing,

de az igazság roppant tengeréhez

kívánkozik: itt végzi rendszerint.

Vannak, kik labirintusról beszélnek,

vagy Polüphémosz barlangjának mondják

e lyukat, meg a pokol fenekének,

hol nincs jog, törvény, kegyelem, hit – térdem

megrogy: a titkos fellegvárba értem,

hol vágóhidat tart fenn a zsarnokság.

ISMERETLEN SPANYOL KÖLTŐ (XVI. század)

Krisztushoz a keresztfán

Uram Jézus, én nem azért imádlak,

hogy díszüléssel jutalmazz az égben,

sem nem azért, mert a pokoltól félek,

vagy hogy bűneim sorát megbocsáthasd;

az indított meg, Krisztusom, ha látlak,

miként csúfolnak meg, hogyan szegeznek

a keresztre, hol csupa seb a tested,

s leszel prédája kínnak és halálnak.

Szerelmed indít meg. Az én szerelmem

így lángolna, hogyha nincs is mennyország,

s a kárhozattól sem kéne remegnem.

Imádatom nem kér tőled viszonzást,

és szeretnélek, ahogy most szeretlek,

ha hitem megcsal, és túlvilág sem lesz.

343

SIR JOHN DAVIS (1569–1626)

Ódivatú szerelmi vallomás

Ne várj udvarlást, szép kisasszony, tőlem:

nem kurizálok néked nagybőgővel

két combom közt, s ablakodhoz sem állok

hegedűvel nyekegni szerenádot;

szívszaggató elégiát sem szerzek

Ámor nyiláról, mely halálra sebzett,

rühellem az új módit, mivel – ó jaj! –

ajkamon több mosoly fakad, mint sóhaj.

Nem epedek, táncolok, nem cifrázom,

ujjamból a szonettet ki nem rázom,

s nem hirdetem nagy gesztussal: – „Kegyetlen

úrnőm, figyeld, mint pusztít el szerelmem.”

Fogaid gyöngysoráról nem beszélek

s orcád rózsáiról; örök hűséget

sem esküszöm, de mellesleg és főleg

ígérem, hogy jóízűen meglőlek.

FRANCISCO DE QUEVEDO Y VILLEGAS (1580–1645)

Róma

Utas, ki az Örök Várost elérted végre,

de Rómában Rómát hiába keresed:

a körfal, nézd, ledőlt már rég és szétesett,

s az Aventinus lett a város síremléke,

romsor a Palatinus, hol a hatalom székelt,

szobrok, medáliák és csarnokok helyett

vesztett csaták nyomát látod, s a meredek

lejtőn tört köveket találsz, nem dicsőséget;

a Tiberis, amely árjával büszkén mosta

Róma márvány lábát, sírja szélén ül mostan,

s hulló könnyei közt búcsúztatóját zengi –

mondjad, Róma, hová lett hírneved, csodás

szépséged? Az ember szétnéz s megérti: semmi

sem maradandó itt, csupán a változás.

344

Hazám védőbástyáit…

Hazám védőbástyáit vettem szemre

s láttam: mállnak, repednek, omlanak,

mert ez az új kor elpusztítja azt,

mi nagynak és nemesnek készült egyszer.

A mezőföldön jártam és elnéztem,

mint issza fel a vizet az aszály,

hogyan tengődik szomjasan a nyáj,

és veri fel bozót az erdőséget.

Győzött a kor, csatámat elvesztettem:

kint romos, belül penészes a házam,

vén botom, mint én, girbegurba már,

kardom fényes volt, most rozsdás s életlen,

és nincsen semmi bennem s az országban,

mit nem jelzett kereszttel a halál.

FRANÇOIS DE MAYNARD (1582–1646)

Két nézet

A Szajna partján két dáma beszélget

szerelemről. Egyikük így: – „Sok farkat

próbáltam ki. Jó, ha az ember élvez,

habár mindez pár pillanatig tart csak,

ám az egész gusztustalan nagyon.”

Mire a másik: – „Nézetem hasonló,

ha fordított sorrendben mondhatom:

gusztustalan, roppant rövid, nagyon jó.”

Felfedezés

Hajósnak érzem most magam, ahogy

combod közé veszed költőd fejét.

Ez egyszer Kolumbus Kristóf vagyok,

aki meglátta mindkét féltekét.

Gyönyör

Párzás közben hallom, hogy jár a szíved;

s miket beszélsz! És milyen buja vagy!

De legjobban imádom begörbített

tíz rózsaszín lábujjadat.

345

Vidulj fel, mert itt jövök…

Vidulj fel, mert itt jövök, drágám,

és kézben tartom farkamat.

Ki tudja, milyen holnap vár ránk,

de még miénk a mai nap.

Egyszer csak rám szakad a vénség,

és kedvem-nedvem elapad.

Majd testem legvirgoncabb részét

férgek rágják a föld alatt.

Testünk, mondják, feltámad, bárha

egy dologról hallgat a pap.

Attól félek: a túlvilágra

nem viszem át a farkamat.

THÉOPHILE DE VIAU (1590–1626)

Kétségbeesés

A varjú dögvészt károg rám,

lovam lábát töri; szemem

közé árnyék hull s elesem;

apródom vitustáncot jár;

egy rókapár meg két menyét

szalad keresztül utamon;

dörög; kísértet áll elém,

köszön s én bemutatkozom;

Kháron rám szól: lépj közelébb,

s meglátom a föld közepét.

Hegynek fel ömlik a patak;

a nősténymedve nyög s liheg,

mert áspiskígyó lövi meg;

a sziklafalból vér fakad;

két sas küzd egy rom tetején;

tükröm üvegje lángra gyúl;

toronyra mászik egy tehén;

a hold mindjárt nyakamba hull;

a dél setétebb, mint az est;

mellettem egy fa járni kezd.

346

Epigramma

Nagy öröm, ha az ember farka

hosszú és benne örök tűz ég;

szeretőm szemlesütve tartja

markában, mint a rózsafűzért.

ROBERT HERRICK (1591–1674)

A „Hesperidák” bevezetője

Lugas, lomb, lány, csíz, csermely versem tárgya,

április, május, június virága,

füvekről írok, fényről, májusfákról,

arák, vőfélyek s esküvői fánkról;

fiatal vagyok, szerelemtől égek,

s jussot formálok némi ledérséghez;

megéneklem a harmatot, az ámbrát,

a balzsamot s a szálló Idő szárnyát;

elmondom, hogy a liliom mióta

íly szűz-fehér és mért piros a rózsa;

fogatokról dalolok, félhományról,

Mab udvaráról s a Tündérkirályról,

a pokolról s a mennyről – s úgy remélem,

hogy az utóbbi lesz végül a bérem.

Hajadonoknak való jó tanács

Szakíts virágot, míg lehet,

a vén Idő csak szárnyal:

a rózsaszál ma rád nevet,

holnap reggel leszárad.

Tündöklő lámpásunk, a Nap

följebb sétál az égen,

s ahogy pályája magasabb,

úgy közelít az éjjel.

Kornak legszebb az ifjúság,

mikor pezseg a véred,

ami utána vár reád,

sötét, egyre sötétebb.

Élvezd, míg lehet, testedet,

dobálj le szoknyát, inget:

ha ifjúságod elveszett,

úgy elvesztettél mindent.

347

A hanyagság dicsérete

Rendetlenség az öltözetben

elbűvöl és begerjeszt engem.

A nő nyakán ingerlőn lengő,

csak odavetett batisztkendő,

a pruszlikból kicsúszott ingváll,

mely mindennél jobban disztingvál,

lepattant gomb mögött a melle,

mintha a Tejút teje lenne,

a ránc, mely rám nevet ledéren

szoknyája viharfellegében,

lazán csomózott, libegő

de kulturált cipőkötő:

szeretkezésre inkább ösztökél,

mint hogyha túl precíz az öltözék.

Ibolyák

Üdv, kertem gyöngyei:

kikeltetek,

a kikelet

kis udvarhölgyei.

Mind nyurgák s kecsesek

leányai,

de nincs, aki

nálatok kedvesebb.

Legyen a rózsa szép –

nékem sivár

sorsotok fáj,

bár más rátok se néz.

Mert meg kell halnotok

a fák alatt,

hoppon maradt

szegény kisasszonyok.

Júlia ruhája

Ha selymet ölt fel Júliám:

minő villámló, vad, vidám

zuhatag árja ömlik rám!

Megnézem jól: hány árnyalat,

szín, rezgés, fény bont szárnyakat!

Minden szivárvány rám szakad.

348

Júlia combja

Júliám tejszín combja oly csodás!

Szőrtelenebb, mint a keménytojás.

Ahogy szeretők jönnek, mennek

Gűgész gyűrűjét hordják ujjukon

a szeretők. Hol vannak? Nem tudom.

Felhőkön járnak, olyan nesztelen,

mint harmat hull tavaszi reggelen.

Találkozásuk csupa rejtelem:

így szineződik a cseresznyeszem.

Lábuk nyoma áttetsző levegő,

nem látja senki, hova tűnnek ők.

Meditáció kedvesemhez

Ma még tulipán vagy, szivem,

de maholnap már, azt hiszem,

nem emlékszik rád senki sem.

A nyárelő virága vagy,

de elver az eső, avagy

a szél pár kurta nap alatt.

Rózsabimbó vagy, rózsarőt,

szűz hús és vér. Ki látta őt,

kérdik majd egyszer, s merre nőtt?

Szőlő vagy, édes az ized,

a bőröd havas tejüveg,

de elszáradsz, s nem lesz szüret.

Balzsam vagy, bűvös illatár,

melyet kristály üvegcse zár,

s parfümöd, félek, tovaszáll.

Te vagy a bájos viola,

kinek elhervad homloka

felett a szűzi korona.

Nincs virág, melynek szirma szebb,

de a sors, széplány, sírba tesz,

csakúgy, mint őt, ki írja ezt.

349

Júlia mellbimbóiról

Láttál piros rózsát, amint

fehér rózsák közt rád kacsint,

vagy érett meggyszemet, melyet

valaki márványlapra tett?

Szikrázó, ékes, kőkemény

rubint, sok-sok gyöngy tetején?

Vagy felvert tejszínbe esett

szamócát, nagyon hegyeset?

Mindez nem ér fel – mit írok –

Júlia mellbimbóihoz.

A venyige

Azt álmodtam éjjel, hogy testem

átváltozott: szőlőtő lettem,

rügyet neveltem, lombot, szárat,

s beleptem velük Lúciámat,

indáimmal combját és pöttöm

lábát is átöleltem többször,

majd sok mohó, de lágy kacsommal

hátulját is magamhoz fontam,

koszorúnak sok zöldessárga

fürtöt aggattam homlokára,

míg úgy állt mellettem a drága

lány, mint venyigék közt mezítlen,

fiatal, ittas Bacchus isten.

Csavarodó indákkal közben

kezét-lábát is megkötöztem,

hogy zsákmányommá lett a rablány

minden testrésze: s mikor aztán

levéllel fedtem ama részét,

mit másnak nem mutat a szépség,

kirázott a gyors kéj, s egyszerre

nem voltam többé puha, szende,

jámbor venyige: sokat akaró

vesszőm felállt, mint a szőlőkaró.

MARC-ANTOINE GÉRARD, SIEUR DE SAINT-AMANT (1594–1661)

Melankolikusan és nagy lustán…

Melankolikusan és nagy lustán elomoltam

takaró s lepedő közt; nincs megmozdulni kedvem.

Kicsontozott nyúl nyúlik el a nyúlpástétomban

ekként, vagy Don Quijote, ha szalmazsákján lebzsel.

350
Ki győz Itáliában, s cseh király lesz, vagy nem lesz

Frigyes, a Palatinus: dög- és tökmindegy nékem.

A tétlenség fontos most, melyről szonettet szerzek,

míg lelkecském szunyókál, mint álmos kripta-mélyben.

A munka temetése! Milyen gyönyörű álom!

Gazdag leszek: sült galamb repül be tátott számon,

a jóléttől hasam nő: félig húnyt szemmel látom,

hogy gyűlölök dolgozni! Nagy nehezen, lihegve,

jobbomat a paplanból kidugom a hidegbe

s e verset írom hozzád, Jean Baudoin barátom.

Ínyencek

Hárman fekszünk az ágyban: se mécsvilág, se tűzhely

e nyomorult szálláson. Kint csikorog a fagy.

A padlón sárga macskák nyávognak, bagzanak,

és villámokat szórnak felénk görgő szemükkel.

Háromlábú fejőszék tartja ágyunk fejrészét,

de nyomorunkhoz jókedv járul s nem unalom:

hintázunk és vigyorgunk, mint a makimajom,

bár csigákká fogyasztott le a kétéves éhség.

Fövegeink bélését hordjuk hálósipkának.

Takaró helyett három kabátunk s három szűrünk

domborodik hasunkon, hol a bolhák cicáznak.

Mérges, vén házigazdánk rigolyáit kell tűrnünk;

pénz nincs. E zord idényben öröm kevés akad,

de az mind itt van kéznél, a takaró alatt.

BERTHELOT (XVII. század)

Falun

Mikor az erdőt járom, gyakran üdít a látvány:

pásztorfiú lovagol az avarban, tölgyágak

alatt egy parasztlányon, s oly pompásan csinálják,

hogy jajgatnak, lihegnek, mintha csak meghalnának.

Hasonló öröm, mikor hivatlan szemtanunak

állítok be a nászhoz a fényben úszó réten,

s figyelem, míg a konok kos nőstényére ugrat,

és nagy-komoran fúrja – kár, hogy oly hamar kész lesz.

Tehén, farán bikával: ez is frissítően hat rám,

bár nem költői élmény, inkább erőmutatvány –

de nékem tarka tavasz! Ám oly nap, ha nem látok

hanyatt fekvő leányzót s pásztorkölyköt felette,

vagy – nékem mindegy! – párzó barmot, akkor megette

a fene a nagyerdőt, a rétet, a világot.

351

DENIS SANGUIN DE SAINT-PAVIN (1595–1670)

Életemet megreformálták…

Életemet megreformálták –

mint pap, aligha vártam ezt:

Alidor tiszt a lovasságnál

és Philiszből apáca lett.

Így szeretők nélkül maradtam,

s mert nincs, csak ez a két kezem,

esténként eljátszom magammal

a sekrestyében, s élvezem.

Ne képzeljétek, hogy a drága

hadnagyra s a klassz apácára

gondolok ilyenkor; elég

a jóérzés, hogy senki sem lát,

s jámborul őrzöm a Szentegyház

meg apátságom hírnevét.

CHARLES VION, SIEUR DE DALIBRAY (?1600–1650)

Szonett kövérségemről

Csapszék fölött, parány szobában

lakom; nagy vagyok s oly kövér,

hogy mellem, csípőcsontom, hátam

s a négy fal mindig összeér.

A világ túl nagy; utcán, téren

mindenki százfelé szalad:

én szükségleteimhez mérem

testhezálló lakásomat.
Mint a demizson fonatában:

megtelek borral és zabával,

országló császár, mennyei

hatalmasság – s van itt a mélyben

még egy harmadik szenvedélyem,

de rózsás hasam elfedi.

352

JOHN MILTON (1608–1674)

A vak szonettje

Ha éveimen – túl az ötvenhármon –

így megvakulva végigfutok tétlen:

már nem háborgok; csak e síri létben

elásott meddő tálentumot szánom.

Ha majd az Úr munkámat kéri számon:

van-e vajon haragja ellen érdem

mentségemül? De mit tehettem, kérdem,

fény nélkül? Majd íly válasz tör ki számon:

ne félj; méltó munkát nem vihet senki

Isten elé; ám járma szelíd járom;

uralma szent és könnyű azt viselni:

mert sok szolgája futkos és kereng

a szárazföldön meg az óceánon;

s az is szolgál, ki vár és elmereng.

LUIS DE SANDOVAL Y ZAPATA (XVII. század)

Fiatal színésznő a ravatalon

Szépség, ki a tragikus ihletet

hoztad közénk és elviszed magaddal,

ki fényt kölcsönöztél a színfalaknak:

gyertyáid végső búcsút intenek.

Sok-sok kérőd kívánta szívedet

prédájának, s te mindnyájunknak adtad,

s aki szűz anyja voltál száz alaknak:

hány zengő lélek fekszik itt veled!

Torkodból régi versek új zenével

támadtak fel. Vad voltál, hideg, gőgös,

kegyetlen, lágy és forró. S bár legyőzött

a Halál, mégsem bántott, csak gyengéden

hajolt föléd. Most sem tudom, mint máskor,

hogy élő lányt vagy halott leányt játszol.

353

Az ősanyaghoz

Hány metamorfózison mentél át,

hogy újra nyílsz, jázmin havas virága?

Halott mag voltál; föld, víz, napfény, trágya

csorgott beléd, rügy lettél, lomb meg ág;

holnap illatszer lesz belőled; fád

tűzre kerül, lombod lehull a sárba –

te vagy, ki majd a jövő májust látja,

vagy lányod ölti fel fehér ruhád?

Avagy azért csak, mert lényed nem ébred

az ész fényére, s az özvegy anyagban

szorongasz – azért kímélnek az évek,

s maradsz, nem úgy, mint fajtám, halhatatlan,

mert így akarja gyilkos természet,

hogy elszáradj és mégis újjáéledj?

PAUL SCARRON (1610–1660)

Párizsról

Egymás hegyén-hátán a házak,

utcák, melyeket szennylé öntöz,

sok híd, palota, templom, tömlöc

s butikok, honnan nagy bűz árad;

százfajta ember- s asszonyállat,

ringyók, szenteskedő kevélyek,

besúgók, brávók, rendőrkémek

s tollforgatók, kik plagizálnak;

bicegő koldusok, kifestett

perverzek, sanda ágyrajárók,

kiket a fogdmegek keresnek,

apródok, zsebmetszők, lakájok,

szekerek, lovak, szörnyű lárma.

Ez Párizs. Vágyódol utána?

Epigramma

Azt kérded: mit tesz a szerelmes

emberrel a kisisten, Ámor?

Szívét teletömi selejttel,

míg fejéből mindent kirámol.

354

Sírvers

Nem irigyelhet senki engem:

sorsom szánalmat érdemel,

mert ezer halálkínt szenvedtem,

amíg idáig értem el.

Szólj halkan, fel ne kelts – ez egyszer

valami nékem is kijut:

az első éj ez itt, amelyben

szegény Scarron aludni tud.

CHARLES, SIEUR DE SAINT-ÉVREMOND (1613–1703)

Ninon de Lenclos kisasszonyhoz, angliai száműzetésemből

Legszívesebben könyvvel kézben

ülök, s ebből nincs elegem;

az írás másik kedvtelésem,

nem szenvedély, se kenyerem.

A gúnyolódásról leszoktam;

izgága döfködés helyett

inkább állítómondatokba

gyömöszölöm a lényegest.

Messze kerültem Párizsomtól,

nem vagyok gazdag, sem szegény,

és megszoktam, hogy egy a sorsom

a többséggel e földtekén.

A kéjt s az erényt túlzás nélkül

kívánom, s maradtam az élet

szerelmese. Tudom, hogy végül

meg kell halnom. De már nem félek.

ANDREAS GRYPHIUS (1616–1664)

A haza könnyei, anno 1636

Most immár mindenünk, de mindenünk leégett.

A dombról ágyúfüstöt és pernyét hoz a szél,

s mit úgy hordtak halomra a hangyaszorgú népek,

azt elvitte a zsoldos, ki senkit sem kímél.

355

A csorda szerteszéledt, a városház leégett,

a templom tótágast áll, az utca csupa vér,

a nőket meggyalázták, s amerre mégy, enyészet,

rablás, vérontás, dobszó, halál s dögvész kísér.

Már háromszor hat éve, hogy köztünk jár a kánya,

és polgárvértől bűzlik a várárok hínárja,

és hullák torlaszolják a folyók medreit:

és mind e tűz és pestis, és mind e sok, szederjes

holttest közt itt maradtunk beteg, romlással teljes

lelkünkkel, mely a poklok tüzére vettetik.

ANDREW MARVELL (1621–1678)

A bermudai emigránsok éneke

Az enyhe szél, mely késő délután

zenélt a sárga partú Bermudán,

a lágy szél, mely lazacszín hold alatt

cirógatott élőket s holtakat,

hallotta kék ködökbe érkezett

brit vándoroktól ezt az éneket:

– „Itt, hol köröttünk nincs, csak víz meg ég,

mit zenghetnénk mást, mint az Ő nevét

és zsoltárait, melyek átvezettek

útvesztőjén a hullám-ezredeknek,

hol zöld örvénytölcsérben forrt a só,

s az osztrigákat hátán hordozó

szökőkút-orrú bálnanép között,

s fellebbenti a halványkék ködöt,

melyen túl vendéglátón integet

az otthonunknál itthonabb sziget,

hol nem vagyunk a pártviszályok rabja,

s nem ér utol a püspök úr haragja.

Itt ád Isten nekünk örök tavaszt,

hol háromszor vet s arat a paraszt,

itt küld halászni minden estvelen

roppant halakra kint a tengeren,

s a langyos légbe, kecsesen s puhán

kolibriket sző minden délután,

s érett narancsot lenget fenn a fán,

mint aranylámpást mélyzöld éjszakán,

356

s szőlőt növeszt, hogy adjon édes bort,

szőlőt, melyet karója nyögve hord,

s tornyos Libanon minden cédrusát

Önnön kezével hozta ide át,

feldíszítve a lankák kertjeit,

s dagályával borostyánt hengerít,

és mikkel hívságunkban hencegünk,

igazgyöngyöt marokkal szór nekünk,

s templomot ád, úgy rendezve a mélykék

tenger fölött a kőszirtek szeszélyét,

hogy köztük, mint csúcsíves bolt alatt

állunk, míg lent hullámok zsonganak,

s mit zenghetnénk mást, mint az Ő nevét,

míg zsoltárunktól megzendül az ég

és visszhangjától, hogyha visszaszáll

a Mexikóig ömlő tengerár?”

Így hangzott kék alkonyba elvesző

daluk, míg húzott minden evező,

s csupán a szél, mely lazac-hold alatt

cirógatott élőt és holtakat,

hallotta kék ködökbe érkezett

brit vándoroktól ezt az éneket.

Aratómunkás a szentjánosbogárhoz

Élő lámpás, kinek világa

mellett virraszt a csalogány,

és dallamait meditálja

a kurta nyári éjszakán;

kis üstökös, parányi fényed

hadat, halált, vészt nem jelez,

legfeljebb, hogy a fű a réten,

mire az ősz jön, sárga lesz;

jótékony szentjánosbogárka

ki buzgalmadban elkísérsz,

s utat mutatsz az éjszakában,

hogy be ne csapjon a lidérc,

nagylelkű fényed most hiába

vezet; Júliám szép szava

fejemet úgy összekuszálta,

hogy sosem találok haza.

357

Vonakodó kedvesemhez

Ha sok időnk lenne e földtekén:

vonakodásod nem rühelleném.

Töprengenék, hol töltsem el veled

a végtelen szerelmi éveket.

A Gangesz-parton, hol rubin terem,

járnál te: én a ködös Humberen

szenvelgenék. Ha száz év elszaladt,

felkérnélek: add végre meg magad,

mire te addig húznád az időt,

míg megkeresztelkednek a zsidók.

Szerelmem folyton nőne, oly nagyon

lassan, mint egy világbirodalom.

Tíz évig lesném homlokod; tizet

adnék, hogy feldicsérjem szép szemed,

mindegyik fehér mellednek huszat,

százezret annak, ami fennmarad;

minden testrészednek egy korszakot

s az Újkort, ha szívedet megadod.

Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád,

s hidd meg, szerelmem nem adná alább.

De folyton hallom, hogy hátam mögött

az Idő szárnyas fogata zörög,

s tekints előre: lábaink alatt

jön a jövő, az üres sivatag.

Márványkriptád mélyében elveszik

szépséged, s szépségeddel verseim

visszhangja is. És szűziségedet,

mit úgy féltettél, féreg fúrja meg;

s a por elfekszik – ugyanaz a por –

erényeden meg bujaságomon.

A sír privát szállás, ahol kevés

alkalmat kínál a szeretkezés.

Ezért, míg az ifjúság s az öröm

harmat módjára csillog bőrödön,

s készséges, vágyó lelked, mint a láng

bukkan fel tested minden pórusán:

tekintsük egymást prédának, akár

két felgerjedt ragadozó madár,

hadd használjuk a percet, ahelyett,

hogy elkenődve lötyögjek veled;

hemperegjünk, míg édességed s vad

erőm egyetlen, görgő gombolyag,

aztán nyergeljünk és a kéj lován

vágtázzunk be az élet kapuján,

s mivel megállítani az Időt

lehetetlen, kergessük mi meg őt.

358
ANGELUS SILESIUS (1624–1677)

„Az angyali vándor” párrímeiből

Ébredj fel, mert a május ég ablakod keresztjén.

Meghaltál mindörökre, ha most nem vagy keresztény.

Nékem kell nappá válnom, hogy szivárványszinekkel

a színtelen Köd-Isten kontúrjait kifessem.

Mi a legjobb imádság? Ha nem könyörögsz, kérlelsz,

de azonosulsz Azzal, aki előtt letérdelsz.

Megmondom, hogy a Sátán házába mi vezérel.

Egy szóval érsz odáig, az átkozott enyém-mel.

Amit szeretsz, azzá kell válnod majd egyszer. Válassz:

Isten leszel, ha Istent, és sár, ha sárt imádasz.

Kristály az Anya, Krisztus a sugár. Ez a nyitja,

hogy áttört szűzi testén, szűz testét meg se nyitva.

Vedd be az eget. Könnyű. Tudod az ostrom titkát?

Erős vagy. Isten gyenge. Megadja magát mindjárt.

Küzdj vagy imádkozz! Ámde jobb a hallgatás útja:

aki nem tud, az beszél; nem beszél, aki tudja.

Isten nem tart lakhelyet. Ruhája nincs neki.

Ezért mondják, hogy minden szegénység isteni.

A Pokol roppant tüze folyton ég, de oly könnyen

oltja el a bűnbánat vize egyetlen könnyel.

Óceán az Istenség, apró vízcsepp az ember,

de ne félj a haláltól, mert te leszel a tenger.

Testvér, a Poklot senki itt nem kerülte el még:

ha élve elmulasztod, holtan vagy benne vendég.

Bevégeztem. Ha többet kíván eszmélni lényed:

menj útnak, és magad légy az Írás meg a Lényeg.

359

JACQUES CARPENTIER DE MARIGNY (?1635–1670)

Levélben, Sévigné márkinéhez

Imádnivaló dáma, az Ön bőre

(hatszázhatvankilencben, az újév első napján

hadd jegyzem ezt le), mint a szatén, a szattyán,

megbolondulok tőle,

és szelleme! és bája! meg hogy mindenhez ért!

s az a gyönyörű teste!

vad, olthatatlan vágyam kínoz, epeszt Önért;

azt kérdem: észrevette?

THOMAS FLATMAN (1635–1688)

Nősülésről

A házasélet nagyszerű lehetne:

ágy, tűzhely, puha paplan,

ha az ember hitvest úgy bérelhetne,

esztendőre vagy napra,

de hogy megtartsa, többé el ne hagyja,

amíg megőszül, mint a szürke macska.

Vikárius uram! Jámborság atyja!

Ebből ugyan nem kérek.

RENÉ LE PAYS, SIEUR DU PLESSY-VILLENEUVE (1639–1690)

Egy kisasszonyhoz, aki őszidőn vidéken akar maradni

A falu ilyenkor már nem tud mit adni Önnek,

mikor búzát, árpát, rozst magtárba gyömöszöltek,

a bor lenn a pincében,

s Ön házatáján mindent szép sorra elintézett,

mi az ördögöt tesz-vesz az elhagyott vidéken?

Ámor nyaranta falun lakik velünk, kisasszony,

mindünkkel táncot járat,

de ilyenkor, ha a tél közeleg, összepakol,

és feljön a városba burzsoának.

ISMERETLEN FRANCIA KÖLTŐ (XVII. század)

Sírfelirat

Mint más, vér, sár, urina és piszok

közé születtem. Buzdított

mindenki, túrj, dolgozz, tanulj,

s jobb lesz. De nem lett soha jobb.

360

SIR CHARLES SEDLEY (1639–1701)

Fiatalkori vers

Jövőre tizennégy vagyok,

te majdnem tizenöt –

hiába festik a nagyok

elénk az ördögöt.

Ne félj, szívem, nem nagy dolog,

s vetkezz hamar, mivel

fut az idő; más taknyosok

korábban kezdik el.

Néztem papát-mamát, tudok

némi mechanikát.

Láthatod, a kedvem is buzog,

mondjunk egy gyors imát.

Megvan minden hozzávalónk:

te alul, én felül,

s fölöttünk Te, Mindenhatónk –

remélem, sikerül.

Életveszélyes úriember

Egy asszonyt sem mondhattál szeretődnek,

kit barátaid sorra meg nem lőttek:

te, jó keresztény, csak tűrtél és nézted,

ahogy vérbajod vérbosszút áll érted.

ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (XVII. század)

Csóró a repedtsarkúhoz

Maris, csili szemed ragyog,

lefőz tíz ékszerüzletet.

Hercegnők, prémbundás csajok

sem hordanak jobb ülepet.

Nyomás, jönnek a fogdmegek,

és kuss, elég a szóbeszéd.

A füstös kéménysor megett

a hold kinyomta pónemét.

361

Elkapom szőke háridat,

ölelj meg, édes, adj smacit,

hadd fogjon el az áhitat

fejem búbjától farkamig.

Ugorj, én is ugrom veled,

a kerítés, mint a karám:

szunyókálnak a szekerek

Perkins fuvaros udvarán.

Hopp újra, tartom a piát,

ne bánd, ha a kutya ugat,

meleg az öled, mákvirág!

Markold meg s vezesd fiúdat.

A holdvilág hozzánk ragad,

a redves deszka nyekereg,

s míg tekerünk, farod alatt

csikorognak a kerekek.

APHRA BEHN (?1640–1689)

Fantasztikus triumfusában…

Fantasztikus triumfusában

trónolt a kényúr szerelem,

vérző szivek közt, és korlátlan

hatalmát tárta fel nekem.

Két szép szemedből a szikrákat

vette kölcsön s a szenvedélyt,

míg én a sóhajtást s a vágyat

adtam, meg minden szenvedést.

Tőlem a könnyek árját kapta,

félelmet s bánatot, te meg

szeszélyed férfi-gőgjét adtad,

s gyilkos kegyetlenségedet.

Így fegyvereztük fel. Most ketten

állunk az istentrón alatt:

én vesztes vagyok s csupa sebhely,

te diadalmas és szabad.

362
BERNARD DE LA MONNOYE (1641–1728)

Életkörülményeim, anno MDCXC

Minden reám szakadt, barátom,

s mindjárt elpusztít engemet:

folyton vesztek, mikor kártyázom,

s a rossz játékos nem nevet.

A forróság elönt vagy fázom,

s mindég a rossz lapot veszem,

életerőmet fogyni látom,

és egyre több a gyermekem.

Dugába dőlt sok-sok nagy tervem,

legszebb éveim elmaradtak,

és vén tökfejemmel szerelmes

vagyok, bár Celimène anyó

imád most is. Boldogtalannak

nem vagyok éppen mondható.

Boldogság

Szerény birtok, mely egyre szépül;

jó termőföld és kellemes

élet, ügyvéd, per, gondok nélkül;

egészség, erős idegek;

sok jó barát; nem túl nagy tálak

az asztalon mindig elég

friss étellel; szép hozománnyal

kibélelt, huncut feleség;

sok-sok háztáji kötelesség;

délután nyájas társaság;

boros, bár nem borgőzös esték;

rövidnek tűnő éjszakák;

sok nevetéshez ritka könnyek;

ne féld s ne hívjad a halált;

ez a boldogság; ennél többet

fajtánk itt lenn még nem talált.

363
Gilles Ménage, a fűzfaköltő halálára

Mindnyájan elszunnyadtunk,

mikor oly roppant hévvel

szavalta nékünk rémes

verseit még nemrégen.

Ez egyszer ő aludt el

és mi maradtunk ébren.

ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (XVII. század)

Szűzlánnyal való bajaink

Ha kandallódba zöld gallyat dobsz:

elébb megizzad, víz csöpög

belőle, aztán durrog, pattog,

és mindkét vége füstölög.

Ilyen a szűz: nyög, sírás rázza,

izzad, míg vele üzekedsz,

de a gyakorlott nő hasábfa:

forgasd és egyre tüzesebb.

ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (?XVII. század)

John Anderson

Ez a költemény számos variációban ismeretes. Száz évvel később Robert Burns két változatot készített belőle: az
egyik a fenti vershez hasonlít, míg a másik, Burns egyik leghíresebb költeménye.

John Anderson, szerelmem,

kérdem: miért kerülsz?

Reggel az ágyban döglesz,

este széken csücsülsz,

tönkreteszed estémet,

magadat is, hiszen

ide bújhatnál mellém,

John Anderson, szivem.

John Anderson, szívem John,

mikor kezdted velem,

farkad, mint más legényé,

felpattant mereven,
kemény volt, mint a somfa,

most petyhüdten pihen,

nem ezt érdemlem tőled,

John Anderson, szivem.

364

Rózsás lazac a seggem,

két mellem hattyúpár,

hasam, mint a tollpárna,

legalja téged vár,

dolgozz meg jól, kontyomtól

bokámig le, mivel

ettől jön az egészség.

John Anderson, szivem.

Árok partján lófrálnod

egész nap szép lehet,

de ha hátsódat rázod,

az különb élvezet,

szállj fel, lovagolj rajtam,

míg olvadoz a nyergem,

mert ez a legszebb nóta,

John Anderson, szerelmem.

Üld meg a bársony nyerget,

és tégy ki magadért,

markolj, szorongass, kergesd

altestembe a vért,

míg azt nyüszítem: jaj, jaj,

számból kilóg a nyelvem,

s ropogni kezd a hátad,

John Anderson, szerelmem.

John Anderson, szerelmem,

ha unalmas az ágyam,

csinálhatjuk a kertben,

széken, csűrben, pajtában,

de ha nem jössz, jobb farkat

keresek, úgy hiszem,

s szarvat növesztek rajtad,

John Anderson, szivem.

JOHN WILMOT, ROCHESTER ŐRGRÓFJA (1647–1680)

Dalocska

Mért koslatsz nők után? Szamár vagy.

Szerelmedért nem kapsz cserébe

boldogságot. Az asszonyállat

Isten legbambább teremtménye.

Ne a kocsist majmold s a kondást!

Testáld a csürhére a nőket:

köpüljék ők az utánpótlást

az aggságnak s a temetőknek.

365

Adieu, hölgyek! Elhatároztam,

hogy minden éjjel, télen-nyáron

ledér, jólelkű barátommal

ülök, tréfálok, kvaterkázom.

Nincs baj, míg kedv, erő, pénz, bor van

s egészség; és ha vágyam ébred:

lefekszem édes apródommal,

ki kenterbe ver minden némbert.

Élet és szerelem

A múlt idő már nem tied,

tán nem is létezett,

tűnt álmok, megfakult szinek;

lomtárunkban nem őrzi meg,

csak az emlékezet.

A jövő semmit sem jelent,

mert nincs és nem miénk;

más kincsem sincs, minta jelen,

ajándéknak jött hirtelen,

átnyújtom most: tiéd.

S ne szónokolj, hogy hűtelen

vagyok s eskümet megszegem:

elég a pillanat,

ha élvezed és élvezem;

többet az ég nem ad.

JUANA DE ASBAJE (1651–1695)

Zöld káprázat

Zöld káprázat az ember életében,

gazdagság, képzelt kincs, balgák reménye,

gyémánthegy álma, melyből ébredésre

üveggyöngy lesz, s nem ér egy rézfillért sem;

ez azt akarja, hogy száz évig éljen,

az ifjan vénhedt gazdaggal cserélne,

ez nőt kíván, ha már remeg a térde:

oly őrültség mindez, hogy meg sem értem.

Hadd hordjon más rózsaszín okulárét

a vágyálmával átfestett világon:

én nem tudom, mi fénylik s mi az árnyék,

mert megtanultam a kegyetlen titkot,

hogy éjben éljek, szememet lezárom,

s csak azt hiszem el, amit kitapintok.

366

Maradj még…

Ez a híres szonett számos vitára adott alkalmat. Egyesek azt tartják, hogy Jézus Krisztushoz szól. Mások erotikus
versnek tekintik, melyet Juana de Asbaje a szeretőjéhez írt abban az időben, amikor udvarhölgye volt Új-Hispánia
alkirálynéjának. Mások végül azt tartják, hogy kolostorba vonulása után írta egyik volt – vagy képzelt – szeretőjéhez.

Maradj még, árnykép, ki megvetsz s lenézel,

szellem, kit varázsigékkel idézek,

illúzió, kiért szívest halnék meg,

absztrakció, kiért kínlódva élek.

Tanulékony keblem ércét magadhoz

vonod lényed hódító mágnesével,

de mért izgatsz fel, ha mindig kevélyen

és szótlanul kell tőlem elszaladnod?

Ne hencegj, hogy zsarnok vagy, s páriára

leltél bennem. Csodás, legszebb szépséged

hiába bújt el szűk csigaházába

imádatom elől s gőgöd mit ér el,

hogy nem kell néki ölelésem, mellem,

ha fantáziám rabja vagy, szerelmem?

Tükröm előtt

E tarka árnykép, melyet vizsgálsz, látszat;

ruhád, a divat, ékszered s izlésed

tatarozza, bár ura az enyészet;

valónak tűnik, holott délibáb csak;

nem szellem, de nem is anyag egészen;

szerény tákolmány, mely az önimádat

oltárán áll; kendőzéssel cifráztad,

hogy kifogj az időn s a vénülésen;

porcelán ez, mit levernek a polcról;

rossz állvány, mely nem ér meg ennyi gondot;

silány növényke, mit a szél kitép;

menedékház, hová betör a végzet;

biztos csatavesztés; s ha jól megnézed:

por, ködkép, férgek étke, semmiség.

367 368

Kínai költészet (3)

(X–XIX. század)

369 370

CSANG PEN (X. század)

Háború után

Megbékültünk a hunnal. Szállítunk néki újra.

Kóbor varjak bámulják a megrohadt vetést.

Mit szereztek a hősök? Tömegsírt önmaguknak,

a tábornoknak előléptetést.

SZUN KUANG-HSZIEN (?–968)

Pávatollak

A páva farkát húzza a sok aranyfonállal.

Majd megijed és felszáll a szegfűszeg-bokorra.

A lányok a zöld tollat felszedik a homokból

s hazamennek, a ferde esti nappal

ringó hátuljukon.

Gazdag gavallér

Aranykengyellel, gyönggyel kivarrt kantárral

áll a ló a fűz árnyában s nyerít.

A piros ajtó zárva,

a függöny mozdulatlan.

Patak szalad a kertben, liliomok hervadnak,

vége a kéjelgésnek.

Üld meg a tükrös nyerget,

és tűnj el a sötétség kilenc kapuboltjában.

LI CSIEN-HSZÜN (X. század)

Az udvarhölgy

Rám zárták a kaput;ruháim dohosak,

sírhatnék, de elvárják,hogy folyton mosolyogjak;

térdeim meglazultak;a császár már nem kéret

díszágyába; sötétkékhajkoronám fehér lett;

a szellő lenn a hervadtvirágszirmokat rázza:

bár én is lehullhatnékvelük a csatornába.

371

LI JÜ, DÉL-KÍNAI CSÁSZÁR (938–978)

Legszebb udvarhölgyem

Két csepp szantálfaolajat figyelmesen és lassan

elsimít ajkán az öltözőasztal

s tükre előtt. Látni lehet

nyelvét. Apró rózsalevél tavasszal.

Elkészült a reggeli toalett.

Font kosarából datolyát vesz szájba.

Köpenyujján a szagos vörösbortól

pipacsok nőttek. Nézi, de nem bánja.

Aztán feláll és elkényeztetett,

nyegle járással odalép ágyához,

ahol gyönyörű fiúszeretője

ül ájtatos bambán, ahogy

díszszobrok ülnek, s a szépfiú hímzett

brokát ölébe köpi a magot.

Az udvarnép szerelme

Friss szeretők az ágyban.Eső vágja a nádat.

Körmük élével sebezikegymás húsát. Azt képzelik,

hogy új hangszert találtak.

Olcsó a kéj hulláma.Sokszor felcsap. Utána

érzik: sehogy sem volt jó.

Parfümös ágyban nem leledsoha a másik testét.

Ki vallja be érzelmeitnásfaajtók megett?

Párzás után más nem maradcsak az ősi üresség

s őrült álmok, míg odakintólmos eső pereg.

Éjszaka Nankingben

A táncoslányok libasorbansiklanak be: úszó halak.

A zene hallgat, de a dallammegáll a fellegek alatt.

Intek, s a kürtök újra kezdika Szivárvány-szoknyák dalát.

Kinek lebegteti a szellőa sok-sok illatot? Nekem.

Kimegyek ittasan a kertbe.Testem mézédes. Ízlelem.

Nyergeltetek, s mikor a szolgáka gyertyák bimbóit eloltják,

indulok lakkos paripámon,hogy a patkók zaját hallgassam

a bokrokkal, füvekkel, fákkals holdakkal zsúfolt éjszakában.

372

Ma lettem negyvenéves

Ma lettem negyvenévesés hol a birodalmunk,

az ezer mérföld széles,a folyók, a hegységek!

A Sárkány-torony éjjela csillagokig ért fel,

és gránátalmafáinkés jáspis-indás kertünk!

Soha nem háborúztunk,nem öltünk, nem ölettünk.

Ezért mondtam le önként,s rabszolga lett belőlem,

száraz csípőjű, hervadthomlokú és erőtlen.

Eljött a nap s indultama fényből a homályba:

császári zenekarunka búcsút intonálta

és én zokogni kezdtemaz udvarnép előtt.

Nanking emléke

Múltam csak arra jó, hogy keseregjek rajta.

Nem hagy nyugton, elém áll szüntelen.

Kikerülném, de nincs erő, mely visszatartja.

A szél sivít, az ég kifakult félgömb,

elhagyott minden asszony,

barátom sincsen, ki meglátogasson,

az udvarról a zöld moha jön csak elém a lépcsőn.

Színarany kardomat a föld mélyébe ásták.

Fiatalságom függőkertjei

fölött vörös bogáncsok gyulladtak, mint a fáklyák.

Este, mikor csendes az éj, s a hold vadul virágzik,

nem térek nyugovóra.

Megállok az erkélyen,

és újra látom kertemet meg Nanking palotáit,

ahogy üres szemükkel rádőlnek a folyóra.

A bánat folyója

Skarlát virág virít el a hegyekben,

rövid játék a mámor;

nem menekülhetsz az esőtől reggel

s az esti szél porától.

Festett arcodon csorogtak a könnyek:

megittuk őket ketten.

Hiszed-e, hogy a holtak idejönnek,

hogy múltunk visszajárhat?

S tudod-e, hogy szeretlek?

Az emberélet bánata úgy árad,

ahogy a Jangce hömpölyög keletnek.

373

MEJ JAO-CSEN (1002–1060)

Mentegetem magam,

amiért nem mentem előkelő látogatóm elé

Ne csodálkozz, hogy nem mentem elébed:

ismersz régtől és megértesz azonnal.

Ültem; térdemen ült legkisebb lányom,

és kisfiam mögöttem állt a széken:

most kezd beszélni, szüntelen lotyog,

s éppen mindkét kezével átölelt.

Székemtől ajtómig az út valóban nem nagy,

de lehetetlen volt, hogy megtegyem.

Nyomor

Oly nyomorult e tájon a szegény nép:

itt nincs aratás, nem láttak ekét még;

a folyókból halásznak hordalékfát,

azon sütnek kagylót, csigát meg békát;

viskójuk nád, a tetője fakéreg,

kúszóindákat fonnak meg sövénynek;

a gyermekek vért köpnek, ritkán szólnak,

s lótuszlevelet gyűjtenek a tóban:

azt hordják kurta nadrágnak, szoknyának,

míg vézna csípőcsontjukról leszárad.

Találkozás az újoncokkal

Katonáink, a sorozott nomádok,

megrohanták falvainkat s a várost.

Nincs irgalom. A vetést letapossák,

csizmáikat az ivóvízben mossák,

korbáccsal kézben mennek a vásárra,

visznek mindent – nem kérdik, mi az ára –,

elhajtják a marhákat s az ünőket,

magtárainkba tüzes nyilat lőnek,

s a többit hagyják az adószedőnek.

NGU JANG-HSZIU (1007–1072)

Keserű vénség

Beteg vagyok. Szemem ködös és száraz.

Ha túl sokáig ülök egy helyen,

egész testem fáj. Minden összevissza

jut eszembe. Szemétdomb a fejem.

374
Ha egy gondolatsor végére érek,

nem tudom már, mi volt az eleje.

Fiatalon mindig nagyon szerettem

olvasni. Most nincsen energiám.

Magános lettem és bús. Ha nagy ritkán

valami érdekes adódik, nem találok

többé embert, kivel megoszthatom.

Nyögök. Rémesen sajnálom magam.

LIU JANG (XI. század)

Öregszem

Kajfeng felé lovam lassan kocog

a fűzfákon zavarodott

tücskök sikonganak

a sok zsúfolt sziget között

hanyatt fekszik a nap

a síkon őszi szelek nyargalásznak

és túl a fákon

az ég halványkék feszes függönye

csak emlékszemNem látom

A szakadozó felhők továbbszállnak

és nem hagynak nyomot

múltam is elrepült

Leülökborozom

de gondolataim megzavarodnak

Nincs tegnapnem lesz holnap

Milyen másnak tűnt a világ

mikor fiatal voltam

VANG AN-SI (1021–1086)

Erdei folyó mentén

Járok a folyó mellett.

Szemközt virágos rét.

A fenyők rám lehelnek.

Mélyül a sűrűség.

Túlnan madarak isznak.

Megállok, pihegek.

Csend. Csak a virágillat

jár át a víz felett.

375

Tavaszi nyugtalanság

Aranyfényű csészém fölött

a tömjénrúd elhamvadt.

Az éji szél felizgatott.

A vízióra halkabb.

A hold nyugvóra hajlik.

Fejemre nem száll álom.

A virágok árnyéka

átlép a balkonrácson.

Elhagyott ház

Itt senki sem lakik.

A roppant kertben csermely

fut a fák közt. Hány ember

lehetne boldog itt!

Virágzik az eper.

Almavirágok hullnak.

Kérdem: kinek virulnak,

kinek hervadnak el?

Bolyongás a hegyek között

Harmat szitál rám a hegyek közt.

Megyek a fellegek után.

A vadvirágok illatától

lerészegedik a ruhám.

Kolostor udvarán

Lassan kell körbemenni,

lótuszt nézni a vízben.

Tudni, hogy minden semmi,

tudni, hogy Buddha minden.

SZU TUNG-PO (1037–1101)

Újszülött fiamhoz
Az apák mind okos fiat akarnak,

de engem eszem fejjel vitt a falnak.

Bár lennél blazírt, szófukar és bamba,

hogy méltó légy a legmagasabb rangra!

376

HUANG TING-CSIEN (1045–1105)

A Kuaj pavilonban

Mit ér az élet, a világ, a teremtés, az ifjúság,

ha állami hivatalnok az ember?

Pavilonomban föl-alá járok, legyintek, fortyogok:

megint egy nap, mely hülyüléssel telt el.

Köröttem erdős hegytetők; a hulló lombok színe rőt,

s a kristály ég oly messze-messze tőlem!

Széttéptem lantom húrjait. Széplány nem él e tájon itt,

s hivatalnok-kuli nem kell a finom nőnek.

A hajósnépet hallgatom irigyen, míg bárkáikon

hazamenet napeste muzsikálnak.

Lemondok rangomról. Kenyér tán még akad, ha a fehér

sirályokhoz szegődöm, utitársnak.

Éji népvándorlás a temetőben

Nappal a déli domboldalban,

hol annyi zsúfolt sír van,

áldozatot mutatnak be a holtak

szellemének és sírnak,

eldugult orrok trombitálnak, mint a

postakocsik; a jajnak

nincs vége; úgy huhognak, mint a baglyok,

kárognak, mint a varjak –

majd alkonyul, s a rókák visszatérnek,

kik a kriptákban laknak:

fiatalemberek jönnek lámpással,

borosüveggel, kedves

lányokkal s a porhanyós, frissen ásott

sírokon szeretkeznek.
Barátaim! Értsétek meg a leckét,

míg éltek és pihegtek:

ölelkezzetek és ki ne ürüljön

kezetekben a serleg,

kérjetek többet és kérjetek jobbat,

amikor isztok-esztek,

s lányokkal jártok, mivel nincs menekvés,

és jön a nap, ha nem lesz

repeta többé borból, jó falatból,

sem édes asszonymellek

nem várnak ránk, ha majdan ott bolyongunk

a Sárga Vizek mellett.

377

CSU TUN-ZSU (1080–1175)

Részegség

Nem hívott ide senki,

de tudom, hogy gyékényemet az árok

partjára kell letenni.

Aztán bort szívok, verset komponálok,

megbámulom a fákat,

és nagy harangvirágok

szoknyáival cicázok,

mintha szolgálólányaim volnának.

Boldog vagyok, mert szomjam

puszták homokja; berugok azonnal.

A hold is így a legszebb.

Repülve jön hozzám. Táncolni kezdek.

És szép kalapom hol van?

Egykor szalmából fontam.

Most tele van falombbal

és poharam

tele a teliholddal.

CSEN JÜ-JI (1090–1138)

Tavaszi reggelen
Kertemben kinn egy költemény

szállt le az ösvényre elém.

Szédültem a meglepetéstől.

Szívem derült.

A rím s a ritmus hálójával

iramodtam mindjárt utána.

De elrepült.

JANG VAN-LI (1124–1206)

A légy

Egy légy

ablakpárkányom közepén. Elnézem,

ahogy egymáshoz dörzsöli fagyos

lábát a reggeli nap melegében.

Azt is tudja, hogy a nap jár az égen.

Züm, züm! Hirtelen odaszáll

a másik ablakra, hol most arany

kévében dől a napsugár.

378

Hideg lámpás

Csak én vagyok ébren. A ház öregje

és fiatalja elaludt korán.

Éjfél táján pislogni kezd a lámpás,

egyetlen cimborám.

Szemem elhomályosul, ahogy nézem.

Egyre nagyobb és szélesebb a lángja.

Itt hintázik előttem,

mint egy lebegő borostyánkő váza.

Kétségbeesés

Mit tegyek? Olvassak, mikor most minden olvasmányt rühellek?

Járkálok s felrázom magam, mint az orvosságos üveget.

De nem használ. És bor se kell már.

A versírás sem érdekel már.

Így kapkodok, fújok, őgyelgek. Szívem verését hallgatom,

s megszámlálom az esőcseppek nyomát a piszkos ablakon.

Mint a buborék

Láttad a minden titkok gyöngyét?

Máris eltűnt a víz alatt.

Ne elmélkedj! Nézz! Az öröklét

számunkra ez a pillanat.

S a gazdagok hiába tátják

nagy szájukat. Bérük sovány.

Átlaghülyék félig sem látják

a diadémot Buddha homlokán.

Liu mester megfesti arcképemet és felszólít: írjak néhány sort alája

Kevéske haj; felea fésűn marad reggel.

Gyér bajusz: az Idővasmarokkal cibálta.

Az ajkak közti réstele zajló rímekkel.

Mi másra adhattam magammint versírásra?

379

Éjszaka a Holdfürdő Teraszon

Az őszi nap még forró, de hűvösek az éjek.

A Holdfürdő Teraszon ültem s az eget néztem,

míg halványpiros ajkkal fölém hajolt a hajnal.

Vad, üde szelek jártak. Az égen felhőfátylak:

tüllszoknyás lányok szálltak kelet felől nyugatra.

A hold, jó házigazda, mindüket elkísérte.

Amíg a boldogságot kerestem, nem találtam.

Most idejött magától s leborult elém térdre.

LU JU (1125–1210)

Szilvafák a hóban

Hólepte, apró szilvafák a falun véges-végig,

meg két viruló kocsma, hol a bort hitelre mérik.

Míg fiatal s erős vagyok, kedvemre vándorolhatok.

Mint másutt, leiszom magam és elsietek innen.

Boldog, kinek otthona van. Boldogabb, kinek nincsen.

Álom

Elfekszem a nagy fa alatt. Árnyéka fekete patak.

Most megfordul felettem.

Elmúlt dél. Az eresz alól csengettyűk vékony hangja szól

a szélben. Felébredtem.

Álmomban festett, csodaszép csarnok közepén álltam, hol

kristálypohárból ittam.

Kék fecskepár jött és leszállt. Halkan egy ezüst citerát

pengettek lábaikkal.

Vége a tavasznak

A nyugati határ helyettitthon ülök és vénülök.

Szúnyogokat meg legyeketkergetek barbárok helyett.

Fiam két fejjel magasabbnálam. Tükrömben hajamat

figyelem, s látom, hogy havas.Guggolnom egyre nehezebb.

Gutaütést kap a tavasz.Az idő jócskán melegebb.

Nem olvasok, csak keveset.Legfeljebb, hogyha nevemet

leírom olykor. Meztelennők helyett főtt rizsért s fehér,

mézillatú virágokértbolondulok már. Jaj nekem!

380

Hitvány szálláson és részegen írtam,

útban a harctér felé, a negyedik hónap tizenegyedik napján

Pár év előtt még nyers halat

ettem víg cimborákkal

a tengernél; az óriás

hullámok mellbe vágtak.

Tigrisre vadásztam tavaly;

ősszel magas hegyekbe

másztam föl, hol az éji hó

bundámat kimeszelte;

most itt fetrengek hamuszín

arccal – jó, hogy nem látom –,

ványadt vagyok és másnapos;

kinevethetsz, barátom.

Ha bort adsz, rögtön feldobom

sapkám s mókázni kezdek,

ugrálok és mindenkire

kapásból szerzek verset.

És mért? Mert fáj, hogy a barbár

hunt nem veri meg senki.

Kardom a párnán hangtalan

sikoltásomat pengi.

Így fekszem a mocskos szobán,

hol döglődik a lámpa.

Eső kocog az ablakon.

Pitymallik nemsokára.

Jó barátomhoz, aki télidőn vendégségbe hívott házába a magas hegyek közé

A hegységben zord tél; a hó az út mentén két láb magas

és benne tigris sétál.

A hóban hagyja lábnyomát; mindegyik lábnyom akkora,

akár a levesestál.

A fagy s a tigris rossz nagyon; vén fejemmel találgatom:

melyiktől félek jobban.

Meghívtál, ám én nem jövök; esendő vagyok már; ezért

ne sújts rám haragoddal.

Tavasszal majd, ha már virul minden s kinyílt a sok virág,

fölbaktatok lóháton

hozzád, ha nem csapsz nagy cécót, s megígéred, hogy hideget

tálalsz csak fel, barátom.

És bort se végy, nem érdemes, mialatt ott ülök veled

a kristályforrás szélén,

vizet iszunk sajtárból, s friss bambuszhajtást eszünk hozzá,

édesebbet a méznél.

381

Történelem

A múlt idők nagyjai tar dombok aljában fekszenek.

Vén könyvekben pár sort találsz róluk, ha nagyon keresed.

De mi igaz, s mi nem igaz abból? Nem tudja senki se.

Bort töltök poharamba, és nézek a roppant semmibe.

A látogató eltűnik

Két törődött vénember,

ülünk egymással szemben

a rokkant szalmaszéken.

Társalgunk. Már nem látom.

Hová tűnt a barátom?

Vagy nem is volt vendégem?

Szemem előtt szivárvány

forog. A lebukó nap

lángol az ablaktáblán.

Önéletrajz

Fenn a felhők vásznát szövik, feltépik, vágják, göngyölik.

Én lenn a babot fejtem.

Három viskóm van – rozogák, törek meg sás a tetejük –,

meg egy kis konyhakertem.

A kora őszi éjszakák szelídek. A rét haja lágy,

mint pónilovam szőre.

Frissen kiforrott, gyenge bort iszom. Olykor kijózanít,

máskor berúgok tőle.

Betegségem már nem kínoz. Jól alszom. Nem gyötör a pénz,

s az új könyvek hiánya.

Gyakran mosolygok. Hasztalan minden. De biztatom magam:

ne búslakodj hiába.

Halál

Egyik szomszédom, Csang apó, négyévi szenvedés után

halt meg; a másik, Vu apó, egy áprilisi délután

összeesett a teraszon. Nem volt több mint egy pillanat.

Én kovácsolt vasból vagyok. Bordáim, mint a szirtfalak.

És ujjaim kampósszegek. Most lettem nyolcvanéves.

Az ajtóhoz támaszkodom s egy berilldombot nézek.

382

HSZIN CSI-CSI (1140–1207)

Éltes kurtizánnal, fiatalon

Vetkőzünk. Áhítattal

mondom: – „Te szép, te drága.”

Nem válaszolsz. Pucéran

hanyatt terülsz az ágyra.

Megbámullak. Felhördülsz:

– „Mit gondolsz, meddig várok?

A mama szokta rólad

letolni a nadrágot?”

Utána: – „Bujj ingedbe!

Nem hallod, hogy kopognak?”

Ásítva számolod meg

a pénzt. Milyen gonosz vagy!

Ahogy öledet törlöd –

szentségtörésnek érzem.

A következőt hívod.

Kiódalgok szerényen.

A kocsmakertben írok,

de mérgem elpárolgott.

Húsz év se kell, és én is

így unom majd e dolgot.

Letelepszem a Po-San Kolostorban

A fővárosba hívtak, hogy ünnepeljenek:

jöjj közénk, hős tábornok! Feleltem: nem megyek.

A kolostor nyugalma réges-rég izgatott.

Beléptem az apáthoz és mondtam: itt vagyok.

Kardom övemben volt még. Ugrott, mikor meglátott,

remegett keze-lába. Kuncogtak a barátok.

Itt élek, hol az ember lófrál, ásít vagy hallgat,

s böjtöl. Mindent meguntam, kivéve az unalmat.

383

CSIN TAO KÖLTŐNŐ (? XII. század)

Férjemnek, a generálisnak,

mikor arra kért: vásároljak néki egy vég selymet, s írjak verset erről

A szövőlány ruhája foszlik, alig takarja

testét. Ott ül parányi ablaknál, a hidegben.

Gémberedett, kék ujját fújja, míg a vetélő

merev, akár a jégcsap. A téli szél kegyetlen.

Így dolgozik egész nap,

amíg estére megsző egy-egy láb brokát kelmét.

S te azt kívánod: írjak víg versikét minderről,

hogy azt selyembe öltözött kurváid énekeljék?

TIAO LIN-JÜ (XII. század)

Hintaló

Ezt a verset a költő 10 éves korában írta.

A kisfiúk a falovat

büszkén ülik meg, mintha csak

így ügetnének el vele a császár udvarába.

Én nem vagyok ily ostoba, mert engem a gyermekszoba

nem butít el, s tudom, hova

viszi az embert falova,

kocsija, paripája

vagy botladozó lába:

irgalmatlanul, pontosan s egyenest a halálba.

KUAN HAN-CSING (1229–?1300)

Virágok

Virágokért bolondulok. Nekem mindegy, hol nőnek:

út mentén, városban, falun. Rögtön letépem őket.

Ha kell, beugrom lopva a más ember kertjébe,

vagy csak benyúlok érte.

Legjobban a bimbó vonz, mikor még ki se feslett,

kemény és fel kell nyitni. Elnézem: így a legszebb.

Bolyhok takarják szirmait, a porzót meg a pártát.

Van pasztellrózsaszín, piros, bíborvörös meg skárlát.

Így élek: gavallér vagyok, nőcsábász és svihák.

Szúz dísznövényeket teszek magam mellé az ágyra.

Kinyújtott, hosszú combjaik, mint két liliom szára,

és köztük én, a kardvirág.

384

CSANG JANG-HAO (1269–1329)

Új élet
Sok bajt hoztam fejemre, míg kitüntetés,

pénz s rang után futottam.

Ez mind a múlté. Kis patak partján lakom,

s dombokra nézek mostan.

Nemrégen még a hivatal volt börtönöm

és főnököm a porkoláb,

kakasszóra keltem fel, nyápic udvaronc:

most délig alszom, vagy tovább.

Hajdan a császár vérpiros lépcsőjén álltam mereven,

írószerrel kezemben.

Most virágot gyűjtök kertem mögött a dombtetőn. Fehér

krizantém a szerelmem.

Egykor a nagyurak kedvét kerestem: a száműzetést

elkerültem, de sokszor

megvesszőztek nyilvánosan. Most látogatóba megyek

a régi barátokhoz.

Régen vad voltam és bolond, most könnyed lettem és vidám.

Életem egyre szebb lesz.

Rájöttem, mint kell verset írni

a hóhoz, a szellőhöz, a holdhoz s a hegyekhez.

DZUNG SZ-SZU-CSENG (?1275–?1350)

Vers rútságomról

Tehetségem semmit sem ért, mert külsőm nem előnyös.

Pompás ötletektől dagad keblem, s jaj, mindhiába!

Arcom hamuszürke, sovány, kifejezése báva,

és mégis dupla a tokám. Fogazatom hiányos.

Csak vizet meg tejet iszom, de orrom borvirágos.

Szipákolásom krónikus, minden gesztusom kómikus,

húsos fülcimpám kónikus, csipás szemem mogorva,

pofaszakállam ritkás és mégis csupa korpa,

hajam gyér, bajszomat csupán erős napfényben látni.

Hidd meg, nem gúnyolom magam, megerősít akárki.

S a baj, hogy mindezt jól tudom.

Anyám, apám! Nem tudtatok különb klapecot összehozni?

Ha a rútság eszményképét országszerte keresnék:

a listát én vezetném.

385

CSIAO DZI (1280–1345)

Vallomás

A tudósok listáján nevem nem szerepel.

A jeles férfiakról szerkesztett lexikonból

hiányzik életrajzom.

Holott borkóstolásból kitűnően vizsgáztam,

költészetből meg Zenből

szakértőként csavargok a világon,

patakoknak, tavaknak és folyóknak

nincsen jobb ismerője.

A felhők és ködök főiskoláján

engem neveztek ki igazgatónak,

éji sétákon én járok elől

mint hadvezér és viszem a vitát

hajnalig vagy tovább,

történeteim s tréfáim jellemzik

e kor történetét,

s kommentáromat negyven éve írom

a szélhez meg a holdhoz.

KUAN JÜN-SIH (1286–1324)

Augusztusi éj

Két nagy felhő az égen:

a testünk összeér.

Beléd merültem mélyen,

akár a szívgyökér.

Combomat fogja combod,

öled az ölemet.

Dalt dúdolunk a holdhoz.

A hajnal közeleg.

Remegünk mind a ketten,

mert egyre édesebb;

nem szűnik a kegyetlen,

vonagló élvezet.

Öledbe nőttem, mélyre,

akár a szívgyökér.

Nagy Ég, mit adnánk még egy

félóra gyönyörért.

386

CSEN JU-TING (?–1368)

Csu generális száműzetésbe indul

Hívták, de a hatalmat szolgálni nem akarja.

Kopár hegyeknek s izzó pusztáknak néz elébe.

Magános vándorutak lesnek reá, de arca

hűs, mint az őszi szél vagy mint kardpengéje éle.

JANG DZSI-SENG (1516–1555)

Végrendelet

Ezt a verset állítólag a vesztőhely felé vezető úton írta, miután liberális nézeteiért halálra ítélték.

Hagyományozom lelkem

a véghetetlen űrnek,

szívem tüzét azoknak,

kik szenvednek s nem tűrnek,

és hadd teszem még hozzá

harmadiknak s utószor:

amit elmulasztottam,

te hozd meg, szebb utókor.

CSANG FONG-CSU (XVII. század)

Újév

Érzéketlenül

folyik el mellettem az idő árja.

Hófoltokat

ejt az ember horpadt halántékára.

Régi esőket

idézek fel magamban, bár szeretném

feledni őket.
Újesztendőre

virrad megint, hányadszor…! Mit csináljak?

Olvassam Buddhát,

hogy könnyen mondjak búcsút e világnak?

Menjek parasztnak,

és higyjem el az ócska babonákat?

Vénségem egén

nehéz felhők vonulnak. Elsötétült

a világ meg én.

387

VU VEJ-JÖ (1609–1671)

A főváros előtt

A kapun túl a Jangce árja gyorsabb.

Itt nincs hely, hol az ember megpihen,

csak temetők friss sírokkal. Köröttem

a hegyláncok sokszoros kerítése.

Eső esik, mint rizspapír, ha könyvet

lapozol gyorsan. Túl a pagodán

viharfellegek tömör hadosztálya,

jönnek haza dühödten, vert sereg.

Alkony táján sípolni kezd a nádas,

s varjak kószálnak az úttalan égen.

NA-LAN HSZING-TÖ (?1654–1685)

A Sárkány-tó partján

Ránc ránc után,

orom orom megett:

türemlő hegycsúcsok

repesztik az eget,

repesztik az eget.

A sziklán moha nő,

a moha egyre terjed,

moha alá írunk

könyveket és verset.

Peng a szél: érclemez,

peng a szél és hasít,

a földrengés veres

sárkánya lakik itt,

sárkánya lakik itt.

Ácsorogsz, nézegetsz,

s mit tehetsz? Nem sokat.

Hallgasd az élőket,

hívhasd a holtakat,

városok születnek,

városok omlanak,

császárságok jönnek,

császárságok mennek,

az öreg hold alatt,

a fogyó hold alatt.

388

A Nagy Falnál

Mocsárvidék pislákoló tüzekkel.

Füstölnek a tüzek

s a felhők tüdejében gyülekeznek.

Madár nem énekel.

Fenn szálló vadlibák,

mint hegycsúcsok a vízfestményeken.

Hegyek s völgyek hány díszletén keresztül

kapaszkodnak, ívelnek, kanyarognak

a Nagy Fal roppant kő mellvédjei?

Szemmel kísérem, mint fut les fölfelé,

és kezdem érteni,

hogyan ette meg apáink s nagyapáink

szívét, lelkét, miként

falta fel testüket,

de volt-e ellenség, akit megállított?

Kinek használ, kinek kell?

Ki állítja, hogy szép?

Melyik nagyravágyó építész, melyik hebrencs

tábornok lelte benne örömét?

Őszi vadászat

Valószínű, hogy ez volt a fiatalon elhunyt költő ulolsó verse.

Sárguló fű a réten.

Lassan hullonganak a levelek.

Tavasszal

jádéból volt lovamon a nyereg.

Jégmadártollat gyűjtöttek a parton

a kisfiúk. Egy flóta hangját hallom

akkorról – alig három hangjegyet.

A lompos

tócsákban őszi ég. Elvonatkoztatott

és alaktalan felhők a magasban.

Múlik az ifjúság.

Csak a gyönyört ne hagyja ki az ember!

Ahányszor erről elfeledkezem,

maga az élet sem kell.

Az ablakdeszkán elfújtam a gyertyát,

az ágyban várt szerelmem:

vad voltam én is, de ő vadabb nálam,

vagy elhagyott lépcsőkön szeretkeztünk,

az éji eső illatával

ajkunk között.

389

Mért féljek?

A bort külvárosi boltokból szerzem be,

s rövid köpenyt hordok, mióta élek,

hogy szép combomat mindenki láthassa.

Harmincéves

sem vagyok még. A húnyó napba nézek.

Hajszínem fényes ében.

Lovamhoz támasztom könyökömet,

s kihúzom magam a hős szerepében.

JÜAN MEJ (1716–1798)

A régiek

Könyvet nyitok fel és találkozom

velük. Az utcán kortársaimba

botlok bele. Túl sok akad belőlük.

A régiek! Csontjaik porrá lettek,

de lényükkel összebarátkozom

írásaikban. Aki él, hasonlít

hozzám, de unom társalgásukat.

Mint hogyha viaszgyertyát kéne rágnom.

Inkább kavicsot csörgetek markomban.

Ezért olvasok, és életemet

szebb horizontok közé viszem vissza.

Öregség

Fiatalon, mikor nem volt még pénzem,

csak drága dolgokra vágyódtam folyton:

nehéz, meleg bundákról álmodoztam,

pompás falatokról, miket a gazdagok

elé raknak, s mámoros italokról,

de csak hiába! Végül búskomor

lettem, mivel semmi sem jutott nékem.

Manapság divatos ruhákban járok,

de mit érek? Öreg vagyok és rusnya.

Híres szakácskönyvet írtam; a legjobb

fogásoktól roskad az asztalom,

de éppen hogy csipegetek belőlük,

azt is unom. Teremtőmhöz így szóltam:

– „Uram, ha még egyszer e földre küldesz,

tégy gazdaggá, míg fiatal vagyok,

hadd élvezem! Legyek később szegény.

Az embernek minden mindegy, ha vén.”

390

Még egyszer az öregségről

Felkelek székemről és megyek biztos

lépésekkel célom felé, de közben

elfelejtem, minek indultam el.

Behívom a szolgálót; mikor ott áll

ajtómban, felé fordulok, s kíváncsin

megkérdem tőle, hogy mit keres itt?

Ha kilépek a kertbe, inasom

rohanva érkezik, hogy támogasson;

ha a lépcsőn felfele indulok:

egész családom pánikot kap, hátha

hanyatt esem. Mindenki felkarol, félt,

les és sajnál. Ez is a vénség egyik

nyavalyája. S akad még tízezer.

A játék végén

Betegségem esztendők óta játszik

velem: hol az egyik, hol meg a másik

tagom fáj; nem fáj: sajdít, szúr, vagy vág.

Most értem csak a mondás igazát,

hogy Isten kezében játékszerek

vagyunk, felnőttek. Mert ő a gyerek.

CSAO JI (1727–1814)

Ébredés a csapszékben

Utálom a kakasszót a hajnali setétben.

A folyosón csoszogó fuvarosok császkálnak.

Ordítani szeretnék. Asztalomon egér ül,

s piros szemével nézi pislákoló lámpámat.

391 392

Japán költészet (2)

(XV–XIX. század)

393 394

IKKIJU SZÓDZSUN, A SZERZETES (1394–1481)

Öt vers

Tíz évig bordélyokba jártam,

hogy szenvedélyemet kiéljem.

Most testemet mély szakadékba

száműztem e vad hegyvidéken.

Hány mérföldre van a sok jó ágy,

hol annyi lánnyal rugdalództam!

Fenyők. Fülembe jéghideg szél

sipít, mint kint a tar bozótban.

A Tant e gőgös csuhások őriznék?

Ők tartanák be, mit Buddha elrendelt,

meg fiúik, az elegáns, nagyképű

ministránsok a pazar fenekekkel?

Háromezer versem van. Poharamban

iszapos bor. Ennél több nékem nem kell.

Mit szóljak? Fütyülök a Zen-papokra,

kik tudnak mit kezdeni a Zennel.

Sárga köpenybe öltöztem, a Törvényt

kontempláltam és szutrákat lapoztam.

A Mester ordított. Botjával hányszor

verte deszkazsámolyomat laposra!

Ma már látom, hogy mégsem a Zen papja

voltam, csupán a mocskos szenvedélyé.

Az hajtott, hogy lányokkal üzekedjem,

fiúkkal nem kevésbé.

Vak Mori hallgat, én éneklek

éjente, s mézes szavakat

súgunk egymásnak, két parázna

házinyúl a dunyha alatt.

Majd ő: – „Veled, míg az Új Buddha

megjön egy reggel, madárszóra.”

Míg én: – „A Régi Buddha nálunk

lakik itt ezer tavasz óta.”

Ikkiju hetvenhárom éves korában beleszeretett egy vak lányba, Moriba: arról fogva vele élt. A versben szereplő „Régi
Buddha” maga Buddha, míg „Új Buddha” alatt Maitreját, Buddha eljövendő inkarnációját kell érteni.

395

Sárgult a lomb, később lehullt a fáról,

aztán ismét új tavasz érkezett,

bimbók fakadtak, s mi elismételtük

a sok-sok esküt és ígéretet.

Hogyan köszönjem, Mori, amit értem

tettél az évek igája alatt?

Vadállatnak szülessek mindig újjá,

ha elfelejtem tartozásomat.

KISUN RIJUKI (1511–1591)

Újév napján

Kék, téli ég a tó fölött. Szalmából font rövid kabátban

s elnyűtt kalapommal csoda, hogy ezt az évet is megláttam.

Falusi, buta szerzetes vagyok. Nem értem a világot.

Lábam kinyújtom, burgonyát sütök kályhámon s szundikálok.

Még egy újévi vers

Sodródó vándorember, megértem nyolcvan évet

meg egyet; a többit már, Magas Ég, te intézed.

Nem voltam soha gazdag, de szegény sem soha:

ezüstöm a hold képe, rézpénzem a moha.

A ZENRINKUSU GYŰJTEMÉNYBŐL

A több évezred termését felölelő Zenrinkusu című antológiát kétszáz, nagyrészt buddhista és Zenbuddhista műből
állították össze a XX. században. Az itt közölt versek a XVII. századból származnak.

[Öt vers]

Fakul a fű a vézna fák alatt.

Lehullott a gyümölcsös levele,

de kertünk mégis egyre tágasabb,

mert több holdvilág fér bele.

Itt állunk a kilátó korlátjánál

szorosan egymás mellett, és szájtátva

nézzük a hegyláncot a messzeségben,

bár mindegyikünk más színűnek látja.

Érvelsz? Az érvelés nem magyarázat.

Ne másnak papolj: magaddal közöld,

hogy fejed felett nincs tető, sem lábad

alatt egyetlen talpalatnyi föld.

396

Nem kerüli el gondját semmi;

a mindenség okát kívánja

kifejteni s fejünkbe verni.

Ez vallásunk legfőbb hibája.

Mi az ész s az észnek a test?

Utitárs, sírbolt, szálloda?

S a lélek? Felhők közt keresd,

milyen a madár lábnyoma.

MACUO BASÓ (1644–1694)

Tizenkét haiku

Búcsúzik a tavasz. Sárgul a réten

a szagos fű. Madár jajong.

Könnyek a hal szemében.

Üvegtartályból les ki ránk az álnok

polip. Tekergő csápjai

között kusza, nyáréji álmok.

Holdfény és fodros, ondolált

felhők. Egy féreg titkon

most fúr meg egy sós mandulát.

A fák közt riadt őzek.

Varjú a száraz ágon.

Búcsút mondok az ősznek.

Köd, eső, szálló párák.

Oly jó, hogy nem kell mindig

látni a Fudzsijámát.

Megjött a tél. Havas eső esik.

A fáról két bús majom les utánam.

Télikabátom kellene nekik.

Kis fellegek.

A kakukk hangja laposan

hasal a víz felett.

A viskóban, ahol lakom,

négyszögű fényt vet rád s reám

ablakholdam, holdablakom.

Vad tücskök muzsikálnak.

Megrepesztik a sziklát.

Átfúrják fülcimpámat.

397

Barátom konyhájában ér az alkony.

Felrakom a jéghideg falra

vén talpamat s elalszom.

Öregen s betegen

Fáradtan és letörve

fekszem. Kiszáradt tarlón

futnak álmaim körbe.

Az utolsó haiku

Ösvény az esti ködben.

Megyek. Itt már nem hallok

lépéseket mögöttem.

KÁÁJ CSIGECU ASSZONY (?1644–?1708)

Három haiku

Négy hete, hogy meghalt a férjem.

Hideg párnámról egy hímszúnyog

sírását hallom minden éjjel.

Egy tücsök van csak velem. Lágyan

ciripel fáim közt, a kerti

madárijesztő ingujjában.

Oly szép ma a hold asszonyteste!

Ha még egy hold lenne az égen:

a kettő összeverekedne.

HATTORI RANSETSU (1654–1707)

Haiku

Mélykék az est.

A telihold az égre

sötét fenyőket fest.

UEDZSIMA ONICURÁ (1661–1738)

Haiku

A patak fölött repülőhalak

ugrálnak, a pisztrángok. Fellegek

folynak mélyen a víztükör alatt.

398

NAITO DZSÓSÓ (1662–1701)

Két haiku

Útmenti ibolyákat nézek.

Letépni bűn.

Itthagyni vétek.

Elhagyott minden égi hatalom.

A jéghegynél is hidegebb

a téli holdfény ezüsthajamon.

TÁKÁMÁSZÁ (XVII. század)

Az egér

Süteményt Buddha oltáráról szajrézik este az egér.

Sapkáját is ingyen szerezte:

fejére hullt egy krizantémlevél.

Ankét a békákról

BASÓ

Lábát kinyújtja hosszan

a versenyúszó béka,

mikor a tóba lottyan.

DZSOKUSI

A varangyos féltékeny:

a fűben ül egész nap,

hátán csinos nejével.

SZENSZECU

A hegygerinc mögött felkelt a nap.

Hajnalban alig hallhatók a békák,

mert buddhista imákat mondanak.

BUSZON

Bárányfelhő ezüst uszálya.

A béka elbűvölten nézi,

s lassan fordítja a fejét utána.

399

SUGEN

A szerzetes enervált, bús és fáradt.

De levelibékákra is

ránehezedik alkonytájt a bánat.

ISSZÁ

A kanca izgatottan

szaglássza, de a béka

nyugodt és meg se moccan.

TOTÁKU

Ma hősszerelmest alakít

a béka. Fenn a gáton ül

és várja azt a valakit.

UEDZSIMA

Kikeletkor az ablak

alatt még csak brekegnek,

de nyáron már ugatnak.

CSIJOZSO, AZ APÁCA (1703–1775)

Haiku

A fűzfa haja ellibben az éles

szélben, majd valahogy

visszafolyik törzséhez.

TAN TAJGI (1709–1771)

Két haiku

Búcsú a havas télben

Északnak indul, én délnek megyek.

Száz lépés után visszafordulunk.

Mi volnánk ezek a hóemberek?

A szolgálót kidobták. Némán pakol.

Nem köszön. Megy. De kint az istállóban

még búcsút vesz sorjában a lovaktól.

400

CSINOKU (XVIII. század)

Haiku

A szitakötő arcát figyelem.

Arc? Ábrázat? Profil? Pofa?

Úgy találom, többnyire szem.

JOSZÁ BUSZON (1716–1783)

Tizenkét haiku

Kilépek a büdös budiból. Szemben

gyönyörű lepke száll.

Elpirulok. Ezt most nem érdemeltem.

Halászhálót akasztanak a fára.

A háló szemeiből kicsepeg

a víz s a hold világa.

(Találkozom és összebarátkozom Szejhán szerzetessel)

A favödör ringó vizében sápadt

sárgadinnye s egy fényes padlizsán.

Biccentenek egymásnak.

A körtefa csupa virág a holdas

tavaszi éjben. A fa tövében

egy nő szerelmes verset olvas.

Május vége. Kegyetlenül

porzik a zápor. Az úszó hínár is

már majdhogy elmerül.

Nagy társzekér döcög el három szőke

nagy lóval. Az útszéli

petúniák megborzonganak tőle.

Gyönyörű éj. Mindenki boldog.

Az útonálló lesben áll,

és verset ír a teliholdhoz.

Sárga krizantém
A szobában tíz gyertya ég.

A sárga krizantém kezemben

rögtön elveszti a színét.

401

Fehér krizantém

Csupa szépség és földöntúli illat.

A nyitott olló megmerevedik

s ellenáll ujjaimnak.

A tavaszról, öregen

Vidámság, zaj, szerelmek.

Ez a rózsaszín szemüveg

idegen már szememnek.

Erotikus emlékek

Tölgyfamakkok a faragott fatálon.

Trágár makkok! Mondjátok el nekem,

milyen szép volt garázda ifjúságom.

A téli szél zizeg.

Hány kavics fekszik a tarlón! Most végre

látom mindegyiket.

NATSZUME SZEJBI (1749–1816)

Öt haiku

Virággal jött a május és malaszttal,

de kellemetlen ismerősök száma

is folyton-folyvást nő tavasszal.

Ahányszor üres madárfészket

találok, ellenállhatatlan

ingert érzek, hogy belenézzek.

Önarckép

Kis szilvafa mögötte a kulissza.

Dereka, karja rendkívül sovány,

de ami látszik, s ami nem, az tiszta.

Kétségbeesés

A haikukhoz életem csak keretnek

szolgált. Hány réteg avar hull fölém,

ha egyszer eltemetnek?

Feleségem sírjánál

Sírköveden dér, hó a városon.

De mégse félj, szivem. Hamar

én is mélyzöld mohává változom.

402

RIÓKEN (1758–1831)

Ezt akartam mindig

Tavasz van. Friss szellő játszik a fűvel,

a fűzfákon minden rügy rózsaszín.

Kéregető csészémmel tenyeremben

csoszogok a nagyváros útjain.

A szentély ajtajában körülállnak

a kisfiúk; néznek, ujjonganak:

– „Megjött a bolond szerzetes tavalyról!”

– kiáltják, s húzzák kabátujjamat.

A fehér kőre leteszem csészémet,

iszákomat a cédrushoz kötöm.

– „Éneklek hozzá, üssétek a labdát!”

– „Most ti énekeltek, és én ütöm!”

Ugrálunk, játszunk, röpülnek az órák.

Járókelő jön, bámul, kinevet:

– „Meggárgyultál, vénség, hogy így viselkedsz?”

Nem felelek. Lehajtom fejemet.

Mit válaszoljak néki? Úgysem érti.

De mit súg fejem? Mit sugall a szív?

Magamnak mondom csak, hogy ezt akartam

és semmi mást. Így élni. Mindig így.

A tavasz lehelete

Ma már langyosabban lehel

ránk a tavasz. A karikát

csörgetem koldusbotomon.

Így megyek a városon át.

Kertekben zöldellnek a fák,

tavakban békalencse, nád,

és mennyi, mennyi buborék!

S hány friss fűszál! Mind jó barát.

Rücskös facsészémet fogom,

s élvezem a rizs jó szagát,

az összekoldult adományt.

Nem kérek szákét, sem dohányt.

Pénz, hírnév nem kell. A közöny

bő köpenyébe öltözöm,

s megyek ösvényemen, ahol

előttem oly sok Buddha járt.

403

Téli éj

Fiatalon, a nagy, üres teremben

virrasztottam könyvem s a mécs felett,

megtöltöttem olajjal sok ezerszer,

s nem tudtam még, hogy hosszúak a téli éjjelek.

Rongyok, koldusbot

Rongyok, koldusbot: ez az élet,

az életem. Vizet iszom.

Ennivalóm? Útközben szerzem.

Kertem? Azt verje fel a gyom.

A holdat nézem éjjelente,

és virradatig verset mondok,

virágokra leselkedem

naphosszat réten, temetőben.

Mióta szerzetes vagyok,

s elindultam a kolostorból,

ilyen lusta, haszontalan,

rozzant vén gebe lett belőlem.

Előttem havas hegycsúcsok

Előttem havas hegycsúcsok,

mögöttem havas hegycsúcsok

és szakadékok. Fűből van

kunyhóm ajtaja. Becsukom.

Ha eszembe jut ifjúságom

a havas téli éjszakákon,

kis ágakat rakok a tűzre,

s vén szakállamat huzigálom.

KOBAJASI ISSZA (1763–1827)

Tizenkét haiku

Van még remény!

Árnyékom pompás egészségnek örvend

az újév reggelén.

Oly sárga, mint a nyíló kankalin,

s milyen mély és kerek a lyuk, melyet

a friss hóba vizeltem odakinn!

404

Nagy pelyhekben havazik. A mokány

bikára mennyi terhet raktak!

A hó is egyre gyűlik homlokán.

Virágaim közt lepke libeg részeg

gyönyörrel. Új pillangó érkezik,

és megszökteti kertemből lepkémet.

Kásás lett éjjel és elolvadt reggel

a téli hó. Falunk

megtelik gyermekekkel.

Mellettem négy fuvaros horkolt

gurgulázva. A nagy, nehéz ló

szellentése majdnem levitt a kompról.

Kerti ajtómon betörők matatnak

éjszaka. Ezért egy barna csigát

nyomtam oda a riglihez lakatnak.

Az óriási, kövér macska

elbűvöli a lepkéket, mikor

narancsszínű farkát mozgatja.

Hogyan tudsz verset költeni,

ha agyoncsapnád a kis legyet,

mikor kezét meg lábát tördeli?

Őszi eső. Beázik

szobámba, és a szél

lyukas ajtómon furulyázik.

Az év utolsó hete

Üres napok. Ülök a félhományban.

Elfog a melankólia

és megalkuszom a mulandósággal.

Vigília

Hideg éj, bolhák. Hólé csepereg

a lyukas háztetőről. Felülök,

s virrasztok önnön holttestem felett.

ENOMOTO SZEJFU-DZSO (?–1814)

Haiku

Mind alszanak. Csak én

virrasztok, mert most senki sem jöhet

a hold és én közém.

405

OSU, A KURTIZÁN (XIX. század)

Végrendelet

Más asszonyok férjei érdekeltek.

Ők fészkeltek ágyamban. Meghagyom,

hogy síromon a kakukk énekeljen.

GÁRÁKU (1777–1859)

Haiku

Nem fél s nem törődik veled

a lepke: akkor sem repül

gyorsabban, mikor kergeted.

ISMERETLEN KÖLTŐK (XVIII–XIX. század)

Tizenhat szenriú

Kisgyermek áll az utcán. Sír.

Nem tudja a hazautat.

De mihelyt egy úr felveszi,

a cukrászda felé mutat.

A betörő munkába

indul, s így szól nejéhez:

– „Ha lefekszel, az ajtót

riglizd be jól, te édes!”

Macskánkat megzavarták.

Kifelé áll négy lába,

és hasát kandúrgőggel

felhúzza a hátára.

Az urak tükröspontyot

s disznósültet rendeltek

négy körítéssel – s tortát

meg hasgörcsöt desszertnek.

Hideg tél. Iskolásfiúk

csapata a fagyos úton.

A fülük vöröspaprika.

Zöld jégcsap lóg az orrukon.

406

Teljes boldogság. Odacsúszom

a lány mezítlen, hódító

melléhez. Vésztjósló sivítás.

Közeledik a moszkitó.

A csirke egyenesen

felénk jön. Szárnyait

karba fonja. Körülnéz.

Mindjárt nyilatkozik.

Falunkban színtársulat járt:

üdv a népművelőknek,

kik felcsináltak minden lányt,

s minden kamaszt meglőttek.

Itt fekszünk végre-valahára

mindketten a dunyha alatt,

de mily nehéz a kimonóból

előkotorni farkamat!

Nem tudtam, hogy ily szorosan

összefüggnek a dolgok!

A bokrok közt brunzoltam,

és lekéstem a kompot.

A gyékény szélén, a sarokban

ki-nem-fakult négyszög világít.

Ne nézd. Az elvált feleség

öltözőtükre állt itt.

Alkony táján az agglegény

hazaér a lakásba.

Sóhajt. A múlt hétről maradt

köleskását szaglássza.

Ébred a kandúr, nyújtózik.

Oly szép fényes a szőre!

Hangosan ásít. Lőni megy

a lapos háztetőre.

Társaság nélkül egyedül

az ember bús és hontalan.

Abban sem lelek örömet,

ha este elfingom magam.

Az apáca szellőzteti

fejpárnáját, jó magasan

egy ablakban. Sajnos, még nem

szellemült át. Testszaga van.

Kisvárosunkban a tűzoltó

az őrtorony tetején áll,

és őszi, esős éjszakákon

a korlát fölött kipisál.

407 408

Európai költészet (3)

(XVIII. század)

409 410

JOHN BYROM (1692–1763)

A pártviszály ellen

Hitünket s a királyt áldd meg, nem az eretnek

trónkövetelőt, Uram – ezt mindenki így mondja,

de hogy ki a törvényes király a kettő közt,

és melyik az igaz hit – az vélekedés dolga.

GIORGIO BAFFO (1694–1768)

Szonett egy színésznőhöz

A híres Cecilia Brescianihoz, aki fiatalon óriási sikert aratott Goldoni A perzsa menyasszony című darabjában a
velencei Teatro di San Lucában.

A perzsa rabnőt pompásan játszottad:

rabszolgád lettem. Láthatatlan, éles

fogak martak belém. Szívem megolvadt.

Utat vesztettem. Szédülök, ha nézlek.

Attól félek, megtébolyít szerelmem.

Oly bestiális vágy fog el utánad,

oly szörnyű indulat, hogy nem is ember

vagyok már, de párzásra kész vadállat.

Mondjad, úrnőm, te földre szállott angyal,

ki összetörsz, hogy mit tegyek magammal?

Szoknyád szegélyéről a rózsaillat

velem maradt. Szólj, és embert ölök.

Engedd meg, hogy mint nyughatatlan csillag,

remegjek bűvös altested fölött.

A kamasz

Az iskolában s otthon gőgös szolga

– pap meg szülő uralkodik fölötte –

a sok szabályt, tant és dogmát magolja,

csupa maszlag! És semmi sem függ össze;

elábrándozik: sárkányt öl s a lánnyal

hősnek jön haza – s mit neki e marhák! –

majd mélabú tör rá az iskolában,

s a pad alatt előkotorja farkát;

411

szép tőrök, csínyek, burnótos szelencék

vonzzák, bársony nadrágok és Velencénk

bordélyai, habár bemenni nem mer,

de azt képzeli, hogy odabent párnás

királyi ágyban tündérlányok várják

arany mellekkel, ezüst fenekekkel.

Plátói szerelem

Rossz szagú bordélyokban üzekedtem,

buja ténsasszonyok háltak velem

pénzért; a Lidón, kinn a füzesekben

kéjfiúkat öleltem sebtiben:

de piszkos életem s gondolkodásom

megváltozott, mert ablakod alatt

vitt el, eszményi angyal, gondolásom,

s hat emelet magasban láttalak;

s bár nevedet sem tudja még imádód,

rajongok érted, szépség, s szerenádot

adok számodra minden estvelen,

s rút földi vágyakon túlemelkedve,

mikor éjjelit ürítesz fejemre:

megértem, mi az Égi Szerelem.

Szonett Catto ifjasszonyhoz Páduában

Hadd vallok most szerelmet ülepednek,

melyért urak s polgárok tülekednek,

hátsódnak, mely mellett az újhó kátrány,

a hattyú holló és rücskös a márvány.

Markomban labda volt, arcomnak párna,

elringatott, mint lagunán a gálya –

nem tündöklik különb segg Páduában,

s ma utazom. Mi lesz vele utánam?

Ha püspök lennék, vagy római pápa,

megfestetném képét a főoltárra,

hogy a jónép imádja és csodálja.

De férjed jön. Megyek. A sors kegyetlen.

Oly boldog voltam rózsás alfeleddel!

Száz esztendő kevés, hogy elfeledjem.

412

A jezsuita rend közelgő feloszlatásának hírére

Mi lesz, ha Szentatyánk Lojála rendjét

betiltja – őket, akik annyi jót

tettek, s Japánig vitték a keresztény

türelmet meg az inkvizíciót?

Jaj, gőzfürdőnek, színháznak, bazárnak

– ők forgalmazzák mindet, nem vitás –,

a játékbarlangok sorra bezárnak,

mi lesz, ha nincsenek jezsuiták?

A Márkus téren nem látjuk majd őket,

ahogy lornyonnal gusztálják a nőket;

nem fordulnak be többé filckalapban

a divatos bordélyház kapuján;

s a sikátorokban már nem szaladnak

egy-egy festői kamaszsegg után.

JOHANN CHRISTIAN GÜNTHER (1695–1723)

Vigasztaló

Lesz még egyszer jobb az élet,

mikor nem lesz porkoláb,

lesz még egyszer jó reményed,

házad, kerted, orgonád,

lesz még egyszer dús kaszálód

és szívedben büszkeség,

lesz még egyszer bús halálod,

ha az óra szól: elég!

Lesz még egyszer bor kupádban,

hogy vidáman hörbölöd,

lesz még egyszer nyugtod ágyban,

ha nem lesznek börtönök,

lesz még egyszer úr a rabból,

lesz még portád, jó neved,

lesz még egyszer, hogy kutadból

fölhoznak, mint Józsefet.

413

Lesz még egyszer ünnepséged

ott, hol Nero háza van,

lesz még rajtad Dávid tépett

pásztoringe sárarany,

romba dőlnek majd a várak,

virulnak a városok,

lesz egyszer, hogy Saul kifárad

űzni illó lábnyomod.

Lesz még egyszer föld az áldott

földből, hová vér csurog,

jön még egyszer minden jármot

összetörni Jézusod,

lesz még egyszer völgyed, réted,

túl e ködös vizeken,

lesz még egyszer negyvenéves

bújdosásra szerelem.

Egyszer véget ér az ínség,

lesz még nyíló áloéd,

s élvezhesd az élet kincsét,

vágyadét meg álmodét,

egyszer elmúlik az átok,

megsegít az istened:

lesz még egyszer boldogságod,

kedved, békéd, mindened.

PIERRE-AUGUSTIN DE BEAUMARCHAIS (1732–1799)

Felirat kertem falára, a bokros mögé

Múltam olyan, mint egy rossz álom:

mikor ébredek, feledem;

tivornyáidat nem kívánom,

bikavadító szerelem;

gügye emberiség, feladlak,

mit bánom harcaidat – és

búcsút mondok a nagy szavaknak:

Erény, Végzet, Gondviselés –

megnyúzva bár, de toleránsan

életpályámon félreálltam,

elég volt! Többre nem megyek,

s mint Candide, aki összebékül

sorsával, illúziók nélkül

ápolni kezdem kertemet.

414

JACQUES DELILLE (1738–1813)

A kávé

Költők itala, kávé, melyet Voltaire imádott,

s a szegény Vergilius, míg élt, sohasem látott,

ki fejemet tágítod meg lelkem horizontját,

áldott nedű! Ne hagyj el, mert ragaszkodom hozzád,

s ha majd testem viskója félig már összeroskadt,

még akkor is örülni óhajtok italodnak.

Kitüntetésnek érzem, mikor készítlek téged,

a világért se bíznám másra e mesterséget.

Rázom a kávébabot a tűz fölött serényen

tepsimben, míg barnából sötét lesz, mint az ében;

térdem közt a daráló; élvezem, mint recsegnek

és ropognak a szemek; aztán vizet eresztek

a török rézibrikbe, s aggodalmas, de elszánt

figyelemmel háromszor felforralom a nektárt,

míg eltűnik a habja, és a mennyei illat

szállásomat bejárja, minden bútort felizgat.

Várok, hogy ülepedjék az alja, aztán mindjárt

megtöltöm a párolgó lével a hasas findzsát;

arab kávé, porcelán csészék – a hajó távol

Japánból hozta őket –, s cukor Amerikából:

hogy méltó keretek közt élvezhessem e nedvet,

kávémhoz összeálltak a messze kontinensek.

Jöjj, mennyei aroma, jöjj és ihless meg engem,

mert most már csak pár habcsók hiányzik és szerelmem.

Mihelyt illatod bűvös, átható árját érzem,

langyos fuvallatától öt érzékem feléled,

s ahogy hullámot hullám után dob ki a tenger,

rendezett gondolatsor gyülekezik fejemben.

Az elébb még mogorva voltam, unott és bamba,

most mosolygok és bíbor köpenyt öltök vállamra,

lángész lettem, ki egy szebb és jobb világba pottyant,

s azt képzelem, hogy napfényt szürcsölök nagy kortyokban.

SÉBASTIEN-ROCH-NICOLAS DE CHAMFORT (1741–1794)

Boldog kor

Boldog kor: Lajos király s a Pompadour uralma,

mikor nem számított, csak a muzsika s az élet

szépsége, a regények, a tánc, a költemények,

a művészet presztízse s a szerelem hatalma!

Mi volt az ember legfőbb célja? Hogy másnak tessen.

Az estét átnevette; éjfél után kettesben

feküdt le, s gyönyöreit gondosan váltogatta;

415

déltájt kiszállt az ágyból

s megkérdezte, hogy aznap Melpomené vagy Thália

melyik ifjú lovagja

mesterművét hozzák be a szín deszkáira?

És a Szalonban melyik piktoré lett a pálma?

És Bouchardon vésője mit formál a márványból?

S Vénusz melyik leánya

– még ismeretlen csillag – bukkant fel s indul Ámor

hintóján karrierje tündöklő magasába?

Az emberek Dumesnilt avagy Clairont tapsolták,

s a könyvekből tanultak, miket Voltaire hagyott ránk.

Buffon a természetet írta le nagy elánnal,

Diderot – az ékesszólás s a szellem kettős lángja –

pontot tett a hatalmas Enciklopédiára;

tudósaink felmérték a bolygókat s a földet,

kiszámították, hogy a kométák visszajönnek:

s a bárdolatlan köznép már nem remeg hiába;

diadalmas csatákkal büszkélkedtünk; a hölgyek

ünnepi koszorúkat adtak át a sok hősnek,

akik Fontenoynál és Lawfeld mellett győztek.

Az utasok az állam gályáján békén ültek,

hol üdülés volt minden nap s minden óra ünnep,

önkínzó, fölös kérdést egyet sem vetettek fel,

nem törődtek az árral, a szirttel, a szelekkel,

nem mondták, ki vezessen,

de rábízták a hajót a matrózok kezére

s a kormányos eszére.

JEAN-ANTOINE ROUCHER (1745–1794)

Sorok egy ceruzarajzra

Ezt a négysorost Roucher az őt ábrázoló ceruzarajzra írta, melyet egyik börtöntársa készített róla a Conciergerie-ben
1794. július 25-én, ugyanazon a napon, amikor őt és André Chéniert a guillotine alá hurcolták.

Szelíd, szent, drága lények, családom, jó barátok!

Ne csodálkozzatok, ha e szép ceruzarajzon,

mit rabtársam készített, bú árnyékolja arcom –

rátok gondolok most, míg a nyaktilóra várok.

416

JOHANN WOLFGANG VON GOETHE (1749–1832)

Prométheusz

Rejtsd egedet, Zeüsz,

fellegeidbe

és hajlítsd szeleiddel a

bérci fenyőket,

mint a suhanc, ki a kórót

verdesi bottal!

El nem veheted

szántóföldemet és kunyhómat, amit

nem te emeltél,

s tűzhelyemet, melynek parazsáért

mar az irígység.
Nincs szánandóbb lénye a földnek,

mint ti az égben!

Istenségtek

gyatra imákból s áldozatokból

tengeti létét,

s elhullnátok,

hogyha közöttünk nem volnának

gyermekek, aggnők,

balga remények.

Ostoba voltam,

s gyermeki szemmel

néztem a napra,

mintha fölötte

isteni fül hallgatna jajomra,

s emberi lélek

nyílna meg a nyomorult panaszára.

A víz s a titánok vak dühe ellen

szólj, ki segített?

Szolgafajom rút rabguzsalyát ki

vette le rólam?

Nem te vezettél-e, szent és öröktüzű

emberi lélek?

S nem zengtél-e ezerszer

hálaimákat

néki, ki ott fenn alszik unottan?

Mért tiszteljelek? Mért? A szegények

véres igája

nyomta-e vállaidat?

A zokogók könnyét letörölte-e

egyszer is ujjad?

417

Avagy nem a kor kalapálta a férfit

gyenge húsomból

és az örök Sors,
kit te se bírsz le?

Azt akarod, hogy meggyűlöljem a létet,

s puszta homokba

fussak az élet elől, mert olykor a sárba

dől aratásom?

Itt ülök, embert

gyúrok agyagból,

képemre hasonló

fajzatot, hogy majd

szenvedjen, örüljön,

s téged is így vegyen

semmibe, mint én!

A hárfajátékos dala

Ki kenyerét könnyekkel sosem ette,

ki párnájáról nem fordult a falnak

s nézett gyötrelmes, hosszú éjjelekbe:

nem ismer benneteket, égi hatalmak.

Belökitek az életbe az embert,

hogy vétkezhessen s űzze a gyönyört,

ti meg fenn ültök s nézitek, mint szenved,

mert minden bűnért bosszút áll a föld.

Hátem

Szép fehér arcodba nézek,

keret hozzá a hajad;

barna kígyófürtök, néktek

megadom most magamat.

Szívem maradt fiatal csak,

minden más körötte jég,

hófúvás, köd, de alatta

még az Etna tüze ég.

S mint zord sziklafal, ha rőtre

színezi a hajnal-ég:

most még egyszer érzi Hátem

a tavasz s a nyár hevét.

418

JEAN-PIERRE-CLARIS DE FLORIAN (1755–1794)

Repülőhal

Egy ifjú repülőhal, ki sok vész közt félt nagyon,

így kért tanácsot: – „Nagyanyám,

mit tegyek, hogy fiatalon

utol ne érjen a gonosz halál?

A tengeri sas szaggató karmától remegek,

mikor magasra repülök;

s a cápa szörnyű szeme les,

ha a mély vízbe merülök.”

Mire az öregasszony így: – „Kisunokám, szívem,

mert nem vagy sas, se cápa,

élj csendesen, vigyázva,

ne szállj magasra, s ha úszol, maradj a mocskos felszínen.”

WILLIAM BLAKE (1757–1827)

A tigris

Tigris! Tigris! Szörnyű fénnyel

égsz az éjek erdejében,

mely isten tervezte sárga,

borzalmas szimmetriádat?

Mily mélységek vagy egek

szikrájából lett szemed,

ki csinálta? Szárnya volt?

Tűzoszlopból rád hajolt?

Van-e erő, amelyik

ily szívizmot kifeszít,

s mikor szíved dobogott,

volt-e kéz, mely lefogott?

Mely pörölyök, mely vasak?

Mely kohókban kelt agyad?

Mily üllő? Melyik konok kar

birkózott meg terroroddal?

S mikor a csillag tőröket

dobált, örült-e ő neked?

Az volt, aki kitalált,

aki bárányt is csinált?

Tigris! Tigris! Szörnyű fénnyel

égsz az éjek erdejében,

mely isten tervezte sárga,

borzalmas szimmetriádat?

419

A négergyerek

Anyám a déli erdőben szült; bőröm

koromsetét, de lelkem hófehér.

Fehér az angol gyermek, mint az angyal,

de én sötét vagyok, mert fény nem ér.

Anyám a déli erdőn szoptatott meg,

a fák tövén, hol barna lomb henyélt,

ölébe vett, megcsókolt, pirkadatkor

kelet felé mutatott, s így beszélt:

– „Tekints a napra; nézd: ott él az Isten,

kiből szerelme hő sugára hull,

ő ad fűnek, fának, mindannyiunknak

kedvet, ha virrad, kéjt, ha alkonyul.

Így küldettünk e földi létre, tűrni

a szeretet tüzét: e gyapjas haj,

e mélysetét bőr és e barna orca,

mind fátyol csak, mely Tőle eltakar.

De ha szerelme tüzét majd megértjük:

a köd szétfoszlik s meghalljuk szavát,

amint szól: – Gyertek énhozzám, szerelmes

gyermekeim, ti arany barikák!”

Így szólt anyám és megcsókolt; így szólok

kis angol gyermektestvérkémhez én:

ha a sötét s fehér ködből kiszálltunk,

leszünk bárányok még az Ő ölén.

És lesz lelkünk, sugártüzétől izzón,

aranysátrába lépni érdemes,

hogy mindnyájan behulljunk ősz hajába,

ha arcunk már az Ő orcája lesz.

A Szerelem Kertje

A Szerelem Kertjébe léptem

s azt láttam, amit még sosem:

mert most kápolna állt középen,

ahol játszottam a gyepen.

A kápolna kapuja zárva.

„Ne!” – szólt rajta a felirat.

Temető lett a bűvös kertből,

hol sok kedves virág fakadt,

sírkövekkel virág helyett,

s a kertben fekete papok köröztek

és tüskével kötözték össze

vágyaimat s az örömet.

420

ROBERT BURNS (1759–1796)

Az egérhez,

melyet ekémmel kifordítottam hajlékából, 1785 novemberében

Reszkető kis selymes állat,

mért szeded oly gyorsan lábad?

Maradj! Mért futnék utánad?

Nem kell félned,

készakarva sose bántlak

az ekémmel.

Sírnék, mert az ember véget

vetett durván a természet

szociális egységének,

és most megvetsz,

testvéredet, kit, mint téged,

sárból vettek.

Kis tolvajnak tűntél nékem,

de élned kell, azt megértem;

a kalászban huszonnégy szem,

csórj el egyet,

esküszöm, nem veszem észre

soha többet.

Romba dőlt szegényes házad,

s a tar földön új lakásnak,

ha keresnél, sem találhatsz

füvet, lombot,

míg december szele vágtat,

dühe tombol.

Viskódat jól összeraktad,

hogy kitelelhess alatta,

s frissen bújj elő tavaszra,

s most egyszerre

jött ekével a parasztja,

s széjjelverte.

Mennyi munkát, mennyi terhet

viseltél, tán pénzt is kellett

letenned, míg kunyhód meglett,

s itt magadban

élhetsz feldúlt fészked mellett

hóban-fagyban!

421

Nem vagy egyedül, egérke!

Küzd az ember, hogy elérje

célját, ám keserv a vége,

s mit kívánhat:

szerencséje, jó reménye

délibáb csak.

Boldogabbnak ne mondj engem!

Mivel törődsz? A jelennel,

s jaj, ha visszanéz az ember!

És jövője?

Bár nem látom puszta szemmel:

félek tőle!

A szép bányászlány

A szép bányászlányt kérte

feleségül a lord,

a lord, kinek készpénze

és földje dosztig volt.

Nem kellett bársony nászágy

a lánynak, sem a lord,

csak egy szénszínű bányász,

amilyen apja volt.

Egy vasgyároshoz

Jöttem megnézni gyáradat,

hogy okuljak belőle,

s ha tán pokolra kerülök,

ne lepődjem meg tőle.

Ám kapusod elkergetett.

A pokol is ilyen lesz:

a poéta, ő kinn marad,

de a vasgyáros benn lesz.

Van egy jó feleségem…

Van egy jó feleségem,

aki szavamra hallgat;

nem csal meg engem; én sem

rakok senkire szarvat.

422

Mit keresek? Egy pennyt.

Itt van – mindjárt elköltöm.

Nem kölcsönzök ki semmit,

semmit se kérek kölcsön.

Nem vagyok senki hálás

cselédje, senki lordja;

kardom van, mely a bántást

azonnal megtorolja.

Nincsen, kiért bánkódom,

szabad vagyok és boldog,

nem gondoskodnak rólam,

nekem sincs másra gondom.

Add meg a lány jussát…

Add meg a lány jussát, fiam,

öleld át jó keményen,

amit cserébe ád, fiam,

fél zsák arannyal ér fel.

Ha félsz, úgy szopd be whiskydet,

ha fél, tapaszd be száját,

és húzd el jól, hejehuja,

jól húzd el a nótáját.

A lányt repítsd az ágyra fel,

az ajtót sarkad zárja el,

szólj rá, hogy combját vesse szét,

húzd fel szőrös kis kesztyűjét,

légy szenvedélyes, nem mulya,

ha ordít, fogd be száját,

s húzd el, fiam, hejehuja,

jól húzd el a nótáját.

Kislány vagyok…

Kislány vagyok, korai rám

a menyasszonyi fátyol,

bűn volna, nagy bűn, jó uram,

ha elhurcol mamámtól.

Egyetlen gyermek is vagyok,

megborzadok és fázom,

hogy mire készül, jó uram,

ha ott fekszünk az ágyon.

423

Október elmúlt, hosszúak

a sötét téli éjek,

karja közt lát a virradat –

jó uram, ettől félek.

Átsüvítenek a szelek,

jó uram, a tar fákon,

de nyáron idősebb leszek:

hátsó kapunkban várom.

Láttad-e…

Láttad-e szép Lesley-t, mikor

átlépett a határon?

Hódítását terjeszteni

indul el, mint Nagy Sándor.

Ha látod őt, belészeretsz

örökre, mert a legszebb,

a Természet alkotta így,

s nem alkotott, csak egyet.

Királynőnk vagy, alattvalók

vagyunk előtted térden,

szép Lesley! Nincs oly férfiszív,

mely nem dobog fel érted.

Az Ördög nem tud ártani,

s már nem kerülget téged:

– „Oly szép! Nem nyúlok hozzá” –

nyögte, mikor megnézett.

Az Égiek nem engedik,

hogy bánat érjen, balsors

sújtson rád, mert, mint az övék,

oly szépséges az arcod.

Ne légy, szép Lesley, hűtelen

vén Caledoniához,

hadd hencegjünk: köztünk a lány,

ki legszebb a világon!

424

Oly szép és zöld az árpaföld…

Oly szép és zöld az árpaföld,

amikor lábon áll már,

és nincsen ágy, szebb meg puhább

a kisasszony hasánál.

Este találkoztam vele,

szelíden szólt és halkan,

nyak-kendőmön volt balkeze,

és jobbjában a farkam.

Tik és tak: szívem muzsikált,

de már nem féltem végül,

és megtaláltam punciját

nagyobb felhajtás nélkül.

A dunnás ágy, a tollas ágy,

a rozs, ha lábon áll már,

de nincsen ágy, jobb meg puhább

a kisasszony hasánál.

Oly szép és zöld az árpaföld,

a fű mellette párnás,

lányon a nyílás karcolás,

az özvegyen kardvágás.

Kocsmárosné, a számlát

Leszállt a kormos éjjel,

de itt a kocsmán nem vagyunk

hiján az égi fénynek:

a whisky holdunk, csillagunk,

s a bor vérszínű sugarat

vet ránk, mint a hajnali nap.

Az urakat, a dzsentriket

a pénz s a jókedv felveti,

a szegény küzd, izzad, liheg,

és sorsa nem is emberi,

de ha lerészegedtünk,

mindnyájan lordok lettünk.

Az ital bűvös gyógyvize

az asztalon sunyít ránk,

hogy gondjainkat elvigye.

Az öröm illó pisztráng,

de hogyha korsómat fogom,

talán beugrik torkomon.

425

Isten veled, vén hitvesem…

Isten veled, vén hitvesem,

a fene megehet,

Isten veled, vén hitvesem,

hordd el a feneked,

velem többé nem fenekedsz,

ha hajnaltájt bújok hozzád,

hol és kivel mulattam át

az éjszakát.

Isten veled, furkósbotom,

öreg botom,

somfádat többé nem fogom,

öreg botom,

ha megérzi az asszonyom

a bor szagát, a sör szagát,

és kérdi: hol mulattad át

az éjszakát?

Volt ellenségei Thomsont magasztalják

Mint nézel, sértett síri árny,

e sok gazdag baromra,

kik, amíg éltél, egy kanál

vízbe fojtottak volna?

Tudom: szétvernéd a zajos,

elkésett hódolókat:

soha egy lyukas garast sem

adtak neked, hogy jóllakj.

Becsületeddel válladon

vitt utad a magasba;

örökzöld babérkoszorút

érdemeltél magadnak.

Viseld! És hirdesd elvedet,

hadd értse minden férfi:

nem kellett úri kegy neked,

anélkül szoktál élni.

„Kinek van, annak adatik”

– ez a lordok előnye.

Szegény vagy? Vigyázz, elszedik

a keveset is tőled.

426

Az Elibanks s az Elibraes!

Az Elibanks s az Elibraes!

E vidéket megáldom,

kis bugyogóm mindjárt nehéz,

mikor e tájat látom!

Oly édesek a csókjaink!

Ördög vigyen el engem,

ha tudom, hogy jött le az ing

rólam, fiatalember!

Lány Skóciában nem akad,

ki jobban baszik nálam,

pattintsd elő a farkadat,

megfullad a nadrágban,

szeretlek! Rögtön elégek!

S ha egy nap nem imádlak:

használja szőrös erszénynek

a Sátán puncikámat!

Karom angolna torkodon,

melled dagadó vászon,

hátsódat csülköm közt fogom,

mint ahogy rúdra mászom,

fülön csókollak, hajadat

öt ujjal borzolom fel,

s ha kicsúsztatnád farkadat,

bokámmal pofozom fel!

Az Elibraes-n zöld cirok nő,

a kankalin meg sárga,

hasam rezgő szitakötő,

most leszek kész, te drága!

Ezüstöt szór reánk a hold,

s te nem hagyod a táncot,

segged fölöttem lovagol,

én alatta zihálok.

A flaska

A flaska s egy igaz barát!

Az óra elfut, ember,

és egy nap sár tömi be szád:

több néked nem jut, ember.

Fogd el a szálló perceket,

és használd kedvvel, ember,

a boldogság félénk gyerek,

ha hívod, elmegy, ember!

427

Vacsora hármasban

Ha alulról szagolnád már

az ibolyákat, férjem,

e szép erdészre testálnám

viharos özvegységem.

Hat tojás sül a tepsiben,

hat tyúktojás sül, férjem,

tenéked egy, három neki,

és két tojása nékem.

A fazékban kos feje fő,

mire megfő, kimérem,

húsom övé, enyém a lé,

tiéd két szarva, férjem.

A vén várfal tövén…

A vén várfal tövén – már alkony tája volt –

ősz öregember ült a füvön és dalolt,

s míg énekelt, arcán végigcsorgott a könny:

– „Nem lesz béke, míg James király haza nem jön.

Romokban az egyház, az állam összedőlt,

elnyomástól, harctól vérzik a skót felföld,

nem mondjuk ki, de jól tudjuk, ki a bűnös,

nincs béke, James király, amíg haza nem jössz.

Jamesért mind a hét hős fiam kardot fogott,

kertem végén a gyep alatt az ágyuk most;

a szíve megszakadt, így halt el drága nőm:

nem lesz béke, míg James király haza nem jő.

Bánattól sújtva így élünk a földtekén,

korona nélkül ő, és fiak nélkül én;

de ezt ismétlem csak, míg bírja a tüdőm:

nem lesz béke, míg James király haza nem jő.”

Egy hölgy kriptájára

E szép barokk

sírban a holt

ezer farok

hüvelye volt.

428

Elégia a pap kancájáról

Peggie jó vörheny kanca volt,

ügetett hóban, sárban,

de most a Nith-folyó viszi

testét a tengerárba.

Peggie jó vörheny kanca volt,

ura csak sarkantyúzta,

most bőre sincsen, mert a pap,

mikor kimúlt, megnyúzta.

Peggie jó vörheny kanca volt,

most étele a halnak,

gazdája Nicol volt, a pap,

ki nem ismer irgalmat.

Peggie jó kanca volt szegény,

sovány és tele sebbel,

s oly nyomorult, mint minden lény,

kit a papság megnyergel.

John Anderson

John Anderson, szerelmem,

mikor megláttalak:

a homlokod fehér volt,

hollószín a hajad.

Most homlokod redős lett,

a tűz kihunyt szemedben,

de áldás ősz fejedre,

John Anderson, szerelmem.

John Anderson, szerelmem,

együtt mentem veled

dombnak fel, s mennyi boldog

napom telt el veled.

Lefele baktatunk már,

kezemmel a kezedben,

s a völgyben együtt alszunk,

John Anderson, szerelmem.

429

FRIEDRICH SCHILLER (1759–1805)

Anno 1801

Nemes barátom! Merre tűnt a béke,

s a szabadságnak van-e menhelye?

Véres viharba fúlt a század vége,

és vérből kelt e század eleje.

Szomszéd, barát, testvér egymásra támad;

új tűzvész gyúlt a hunyt parázs nyomán,

s a zsoldosok dühének nem vet gátat

sem Rajna, Majna, Nílus, Óceán.

A mindenségért két nagy nép csatázik:

ők birtokolják a föld harmadát;

az egyik tenger ágyút önt; a másik

mohón gyárt armadára armadát.

Nékik gyűjt sarcot a föld minden népe,

s mint egykor Brennus, zord idők fia:

az igazság imbolygó mérlegébe

dobta mázsás kardját a francia.

A brit hajóhad, mint a polip csápja

kanyarog a habokon szerteszét,

és mint raktárát a kalmár, úgy zárja

el Amfitrite nyitott tengerét.

De érjen a Dél csillagáig, járja

be a földrészeket s minden vizet,

kutasson fel száz szirtet kapzsi vágya:

az Édenkertet nem találja meg.

Mert jaj, szíved csak mindhiába vágyik

elérni azt a sehol sincs hazát,

hol szabadságtól örökzöld a pázsit,

s a kertekben virul az ifjúság.

Mily nagy a föld! Választhatod hazádul;

szélét gyors gálya alig éri el,

de óriás ölén sehol se tárul

a boldogságnak egy tenyérnyi hely.

Merülj magadba. Lelked drága érce

vigaszt nyújt néked, ki már nem remél.

A szabadság ma álmaink lidérce,

s a halott szépség csak a versben él.

430

ANDRÉ CHÉNIER (1762–1794)

A kisfiú

Ő szép volt és magas, én gyenge kisgyerek.

Mindig mosolygott rám és hívott, hogy: gyere!

Térdére ültetett, s kis kezem leszaladt

haján, arcán, nyakán meg ruhája alatt.

Mindig játékosan emelt reám kezet,

de nem büntette meg szemtelenségemet.

Szép és magas leány volt ő és csupa gőg:

agyonkényeztetett szeretői előtt.

S hányszor futott ajka végig az arcomon!

(De mit ért az ember ilyen fiatalon?)

S mily büszke voltam én! De a szerelmesek:

– „Hány elpackázott csók! S az átkozott gyerek!”

Jambusok

Mint végső napsugár, mint könnyű fuvallat

libeg a szép nap alkonyán:

a vérpad előtt így pengetem lantomat,

s várom, míg sor kerül reám.

Mert lehet, hogy mire a zománc csillogó

lapján még egyszer hatvanat

lép megszabott útján a serény mutató,

s az óra üt, a föld alatt

már síri álom ül mind a két szememen,

s elnémultam, még mielőtt

e verset, melyet most kezdek, befejezem,

s e rémítő falak között

a halál ügynöke, az árnyak fogdmege,

kit rút őrhad követ,

elüvölti nevem végig a fekete

bús folyosón, hol lépkedek,

s ellenük e sorok dárdáit lihegem

(hatástalan védekezés),

miközben ő belém fagyasztja rímemet,

összeköti csuklómat és

a tömegen átlökdösve, elvezet.

Rabtársaim, e bús csapat

lehorgasztja fejét. Mind ismert engemet,

s többé rólam nem hallanak.

Eleget éltem. Hol van már a férfiak

lelkéből az erény, a tett,

az igazságosztás vágya, a szent harag

ereje, melytől megremeg

és elsápad a bűnbe fulladt hatalom?

431

Kiállás, antik hősiség,

igaz barátság, könnyes szemű irgalom,

mely példái díszítik még

e feldúlt földi hajlékot, ahol lakunk?

Itt meghunyászkodást imád

és szolgál, aki él. Hitvány férgek vagyunk

mind, mind! Isten veled, világ,

jöjj el értem, halál, öleljen át karod!

Hadd rakja le e fáradt szív

minden terhét! – De nem, mert élni akarok:

a kötelesség visszahív.

Az igaz ember, kit elragadta galád

önkény, s koporsójára néz:

magasra emeli hangját meg homlokát,

lénye megszentelt tűzben ég,

s ha égi parancs, hogy többé ne fogjanak

kardmarkolatot ujjaim:

úgy most fanyar tentába mártom tollamat

értetek, embertársaim!

Igazság, Jog! Hogyha szavam s a gondolat,

mely bennem titkon háborog,

kedves néktek, s az átkozott siserehad,

mely jött s diadalmaskodott,

ha győztes röhejük, s mi több, ahogy

önmagukat tömjénezik:

szívetekbe sebet hasít, úgy nyújtsatok

nékem kart, amely felsegít,

hadd szórjak, bosszúálló apródotok

villámokat rájuk, amíg

élek, s szúrom szájon a Törvény és a Jog

méregfogú hóhérait,

Franciaország síri férgeit. Epém,

te toll! Borzalmam, istenem,

haragom és kínom: tőled lélegzem én,

te legfőbb kincsem, mindenem!

Ha megrázzák, az izzó szurok fellobog

s a hunyó fáklya lángra kap.

Szenvedek, de élek, és újra elfogott

s magával visz az áradat.

Igazság nélkül szemétre hányt dög vagyok,

láthatatlan bú zápfoga.

Társaim a Hazug Gyilkos

Robespierre.

kezén rabok,

győz elnyomói tábora,

432

rendeleteivel mindenkit utolér,

megöl, proskribál, tönkretesz,

elhervasztja az életet. Szívem felé

irányította tőrömet.

Történelmét megírni, kérdem, ki marad?

A lemészárolt igazak fiát

és özvegyét ki vígasztalja majd?

Ki tart a gyűlölt banditák

elé tükröt, hogy képüket meglássák?

Ki fut le velük félúton

a Pokolig, hogy a bosszú korbácsát

végigpróbálja arcukon?

Leköpje nevüket? Elzengje átkukat?

Igazság, érted szomjazok.

A gyűlölettől szívem szenved s megdagad.

Velem együtt hal meg a Jog.

433 434

Európai költészet (4)

(XIX. század)
435 436

FRIEDRICH HÖLDERLIN (1770–1843)

Az élet felén

Sárga gyümölccsel

és csupa lombbal

csügg le a tóba

táj meg a dombhát

ó puha hattyúk

kéjtől aléltan

buktok a józan

szűzi vizekbe.

Jaj nekem hol veszem

télen a rózsát

a napot és az

árnyat a földön?

Néma rideg falak

állnak a szélben

pengnek a zászlók.

A kellemest e világból kivettem…

A kellemest e világból kivettem.

Ifjúságom elmúlt. A lét kietlen.

Április, május, június hová tűnt?

Semmi vagyok. Nem élek már szívesen.

WILLIAM WORDSWORTH (1770–1850)

Lucy halála

Révületben éltem vele.

Nem gondoltam, hogy félek.

Ily lényt, képzeltem, sohase

sodornak el az évek.

Meghalt. Szava, ereje nincs.

Nem hall és nem is láthat.

A föld némán forgatja, mint

a köveket s a fákat.

437
A Westminster-hídon

Látványt a föld nem nyújthat ennél szebbet:

silány az ember, ha meg nem ragadja,

e bűvös kép most: a város felkapta,

s a reggel báját hordja köpenyegnek;

hajók, színházak, tornyok, dómok, kertek

csendben pihennek a kékeszöld, lanka

mezőföldekig, föl az égmagasba

s a füsttelen levegőben remegnek.

Szűz dicsfényében a nap sosem hágott

ily hódítón hegycsúcsra, sziklafalra,

s nem éreztem még ily mély boldogságot:

nyugosznak a házak, s míg elfolyik –

a Temze ezüst derekát csavarja:

London hatalmas lelke álmodik.

A Velencei Köztársaság vége

Nyugat védője volt; kinyújtott lába

Kelet nyakán, honnét mindig beszedte

sarcát; győztesen s bátran állt Velence,

a Szabadság elsőszülött leánya,

a Szűzi Város, kin fortély, ígéret

ki nem fogott, erőszak le nem gázolt,

meg nem ijesztett, s ki, mert férjre vágyott,

a tengert választotta vőlegénynek.

S most, mikor dicsfényét a mulandóság

kioltotta, híre letűnt, hatalma

megdőlt s utolsó napját túlhaladta:

rójuk le melankóliánk adóját

a Köztársaságnak, mely nagy volt s boldog,

majd árnyék lett s árnyéka is eloszlott.

Miltonhoz – London, 1802

Fertőnkből, hol szenny bűzlik és gyalázat,

idézlek, Költő, szűzi égi fényt.

Szólj, merre leljük régi Angliádat,

hol egy kard őrzött lordot és szegényt,

438

s gőgös gályáink szétvert armadákat

s nem váltókat hoztak kelengyeként?

Most jöjj, mikor a láp ajkunkig árad,

és adj kalmárnépednek új erényt!

Lángoltál, fáklya messze szirt fokán;

dalod ránk borult, mint a tiszta égbolt,

tüdőd morajlott, mint az óceán,

és lelked, melyet ópeplum redője

fedett, a harcban bátran szállt előre,

habár a béke lobogója volt.

A világ

A népek adnak-vesznek, elmerülnek

a nagy vásárba, hol erejük sorvad,

a Természetnek már-már búcsút mondtak,

s zálogba vágták szívüket s szívünket.

Szelek zenélnek folyton, el nem ülnek;

a tenger mellét kitárja a holdnak;

álmukban a virágok meghajolnak –

de mindez már nem érdekel bennünket.

Nagy ég! Bár volnék ókori pogány,

hogy ne érezzem magam elveszettnek

a víznél itt, e nyájas szirt fokán,

és Proteust láthatnám, ahogy újra

kiszáll a habból, s hallgatnám a kedves

öreg tritónt, míg bűvös kürtjét fújja.

Aranyliliomok

Mint felhő völgy és domb felett,

magányosan ballagtam én,

mikor hirtelen egy sereg

aranyliliom tűnt elém:

a tóparton, nagy fák alatt

járták a szélben táncukat.

S mint a Tejút sok csillaga,

mely összebújva reszket, ég

s szikrázik – úgy övezte a

sok-sok virág e partszegélyt:

csupa táncos virágkehely,

tán tízezer, tán százezer.

439

Táncolt a fodros tó vize,

de szebben táncolt a virág;

költőt nem vidít semmi se

úgy, mint ily nyájas társaság,

bár nem tudtam még, hogy mi mély

emlékem lesz ez ünnepély:

mert ahányszor fekhelyemen

tűnődöm éjjel, egyedül,

a bájos látvány hunyt szemem

előtt még egyszer felmerül,

s akkor lelkem a százezer

tűzliliommal táncra kel.

ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (?1800–?)

Gyermek, gyermek, nyafka gyermek…

Gyermek, gyermek, nyafka gyermek,

hadd a bőgést, mert megverlek,

s ha nem nyugszol, rád tör máris

Buonaparte generális.

Óriási, roppant ronda,

magasabb, mint Rouen tornya,

gyermeket zabál a beste,

egyet reggel, kettőt este.

Fogd be, kisfiam, a szádat,

mert ha bömbölsz, idevágtat,

s mint egérkét gonosz macska:

testecskédet szétszaggatja.

De először elnáspángol,
heherészik, körültáncol,

ham-ham, mondja, eszik bőven,

morzsa sem marad bölcsődben.

ADALBERT VON CHAMISSO (1781–1838)

Jezsuita szerenád

Térj nyugvóra: rest kalandor

is hazatér estharangkor,

s ha a tornyok elverik,

mit se gondolj reggelig.

Dicsértessék Szent Ignác!

440

Virraszt a pap s a király is,

jó ember nem liberális,

ha az volnál, jól vigyázz,

mert körmödre ég a ház.

Dicsértessék Szent Ignác!

Ahogy ott fenn úr az Isten,

akként vagyunk urak itt lenn,

legyen zsarnok a király,

mi szabjuk meg, mit csinál.

Dicsértessék Szent Ignác!

Ha a többség balra ment,

mire jó a parlament?

Legyen föld meg ég veled,

oltsd el pisla mécsedet.

Dicsértessék Szent Ignác!

Kik töprengni szeretnek,

tűzre minden eretnek,

s aki könyvet magyaráz,

annak izzik a parázs.

Dicsértessék Szent Ignác!

Ha az este rád borul:

térj pihenni jámborul,

bújj ágyadba s ne remélj,

hosszú, hosszú még az éj.

Dicsértessék Szent Ignác!

A Boncourt-kastély

Gyermekkorom lebeg felém

s megrázom ősz fejem:

ti elfelejtett árnyak,

mit akartok velem?

Magas kastély tündöklik

mély erdőség ölén,

kőhídját, karcsú tornyait

ismerem régtől én.

A címer oroszlánjai

szelíden néznek rám:

köszöntöm őket, s átfutok

a kastély udvarán.

441

A kútnál a porfír szfinx

s a fügefa fogad,

és odafent álmodtam

legelső álmomat.

A kápolnában ősöm

síremléke komor,

kopjája, vértje fenn csügg

a márványoszlopon.

A gót írást a kriptán

nem érti még szemem,

színes napfény árad be

az ólomüvegen.

Így őrizlek magamban,

atyáim lakhelye,

bár eltűntél a földről,

s fölszántott az eke.

Légy, drága föld, termékeny,

százszor áldjon az Ég,

és őt is, ki most rajtad

elhúzza az ekét.

Én meg felállok, lanttal

kezemben s elmegyek,

hogy országról országra

daloljam versemet.

PERCY BYSSHE SHELLEY (1792–1822)

Ozymandiasz

Távolról jött utazó mondta nékem:

két roppant kőláb áll a sivatag

mélyén; mellette, félig a fövényben

feje; sivár homlokán ott maradt

gazsága; ajka szemtelen fölénnyel

vigyorog; jól látta ura kaján

lényét a szobrász, ki rég halott, mint e

tört mű modellje. És talapzatán

az írás: „Ozymandiasz vagyok,

a Nagy Király; nézzetek műveimre,

s essetek kétségbe, hatalmasok.”

De körben, a kolosszus törmeléke

körül nincs semmi; semmi; csak lapos,

meddő homok nyúlik a messzeségbe.

442

Az idő

Ó Idő óceánja, hullámaid az évek,

mérhetetlen mélyű tenger, vized bánat és méreg,

és könnyeinktől sós is, meg hínáros;

parttalan ár, apályod és dagályod

túlmarkol múló életünk határán;

prédától puffadsz, az új zsákmányt várod

s kiokádod az ellenséges partra;

viharban szörnyű vagy, csendedben csalfa –

Idő, mérhetetlen mélységű tenger,

mit érünk, ha kiállunk veled szemben?

Dal Anglia férfiaihoz

Angol paraszt, mért aratsz,

ha földeden rab maradsz?

Brit takács, mért szősz utált

zsarnokodnak díszruhát?

Mért vagy szolga, őr, cseléd,

ha nem őrzöl, csak herét,

s nem szolgálsz, csak vérebet,

ki felnyalja véredet?

Miért gyűjtesz, brit méh, mézet,

mért kovácsolsz kardot, vértet,

hogy míg roppant terhed hordod,

otthon üljön renyhe lordod?

Van-e házad, van-e nőd,

vígaszod vagy pihenőd,

kapsz-e zsoldot, kapsz-e bért

kínodért meg könnyedért?

Aratsz, s hol az aratás?

Izzadsz, s ágyad farakás;

ők győznek – tiéd a harc,

kardot fensz – s övék a kard.

Arass: tartsd meg te a lisztet,

dolgozz: töltsd be te a tisztet,

harcolj: győztes légy magad,

fend ki szablyád, s védd magad.

Pinceodú a hazád,

s másnak emelsz palotát:

mit nyögsz, ha félholtra vernek?

Korbácsukat is te cserzed.

Mi haszna van kardvasadnak,

életednek? Csak magadnak

szősz halotti lepedőt,

s Anglia a temetőd.

443
JOHN KEATS (1795–1821)

Az utolsó szonett

Szép Csillag, bár lennék ily halhatatlan,

mint te; nem hogy így lógjak le az éjbe

s örökké felvont szemhéjjal kutassam

– a mindenség álmatlan remetéje –

a tengert, mely keresztelő vizével,

mint pap, földünk partját tisztára mossa,

vagy hogy a friss hó gyengéd maszkját nézzem,

amint ráhull mocsárra s hegycsúcsokra –

nem így, de bár úgy lennék halhatatlan,

el sosem múló, hogy szelíd szerelmem

melle még kis párnájával alattam,

le- meg felszálló ritmusát figyeljem,

s örökké lágy leheletvételére

hallgathassak – vagy haljak meg már végre.

AUGUST GRAF VON PLATEN-HALLERMÜNDE (1796–1835)

Trisztán

Ki a Szépséget szemtől szembe látta:

semmire sem jó többé a világon,

élet helyett a halál lesz a háza,

és mégis mindig reszket a haláltól:

ki a Szépséget szemtől szembe látta.

Szerelmi bú kíséri útját folyton,

mert olyasmit csupán őrült kívánhat,

hogy az ember a Vágynak parancsoljon:

kit a Szépség átszegezett nyilával,

szerelmi bánat kíséri azt folyton.

Hervadni kezd s elpusztul önmagától,

mert megérzi a szellőben a mérget,

s a halál illatát minden virágon:

ki egyszer a Szépség szemébe nézett,

hervadni kezd, s elpusztul önmagától.

444
HEINRICH HEINE (1797–1856)

Memento

Súlyos hajad éjfekete,

fodros ruhád fehér:

az ifjúság szent reggele

olyan sokat ígér.

De az ember csak remete,

és élete mit ér?

Lesz még ruhád éjfekete

és hajad hófehér.

Fenyőfa

Észak kopár hegyormán

fenyőfa a fakó

ég alján. Leplet dob rá

a jég, a szél, a hó.

Egy pálmafára gondol,

amely magában áll

az izzó szikladombon,

ahol örök a nyár.

Szemezés az ablakban

Holthalvány Henrik arra járt,

hol szép Hedvig kinézett

az ablakon és szólt: – „Nagy Ég!

Sápadt, mint egy kísértet.”

S elfogja most szép Hedviget

a szerelmi igézet:

ablakánál naphosszat áll,

s fakul, mint egy kísértet.

De ott fenn, a kísértetek

órájában, kímélet

nélkül, vadul szeretkezik

a két pucér kísértet.

445

Új tavasz
Szellő jár át lényemen,

csengettyűk zenéje,

csengj, tavaszi énekem,

csengj a messzeségbe.

Távol innen áll a ház,

kertjében virágok,

ha köztük egy rózsát látsz,

súgd meg, hogy imádom.

Diána

Mely gigászi, mérhetetlen

női szépség a nagy ágyban!

Elfeküdt, hogy azt csináljam

vele, ami kényem-kedvem.

Ha nekiszaladok trágár

vágyammal e roppant nőnek:

vágotthúst aprít belőlem;

ámde most mezítlen vár rám.

Mely keblek, mely nyak meg gége!

(Feljebb nem adatik látnom.)

Kezdjük! De elébb ajánlom

lelkemet Isten kezébe.

Emma

Azt szeretném tudni, Emma,

hogy szerelmem őrjített meg,

vagy fordítva: őrültségem

okozója szerelmemnek?

Bolond szerelmem, szerelmes

bolondságom mellett, Emma,

ráadásul agyonkínoz

e megoldatlan dilemma.

446

Donna Clara

Az alkonyatban Donna Clara

sápadt volt, mint a pergament,

midőn halványzöld ruhában

– akár egy parfümflaska árnya –

az álmos nyári parkba ment.

S míg fent a grófi palotában

száz kürt rivallt, száz hárfa pengett:

két nagy, mélykék szemét lezárta

a gróf leánya, Donna Clara,

s az estre várva, így töprengett:

– „Untatnak a caballerók,

untatnak a hosszú táncok,

bús románcok, mézes bókok,

mióta az ismeretlen

lovag adott nékem csókot.

Haja setét, arca fennkölt,

azt gondoltam, mikor láttam:

bizonyisten, szebb, mint Szent György,

aki ott áll bronzba öntve

a dóm előtt Cordovában.”

Este lett, s a nyárfa árnya

bánatosan bólogat,

ezt gondolta Donna Clara,

s hogy felnéz, előtte áll az

ismeretlen, szép lovag.

Nyárfák lassan bólogatnak

s ők egymásnak csókot adnak,

s berken át meg kerten át,

fűkön át meg fákon át,

szól a tücsökszerenád.

Csókolódznak, ölelkeznek,

este tíz a toronyórán,

vajszínű hold fenn az égen.

– „De az arcod, valld be nékem,

mért piroslik, Señoritám?”

– „Ronda szúnyog csípett vállon,

két karomba tüske tépett,

s tüske, szúnyog: úgy utálom

őket, drága Caballeróm,

mint a szennyes zsidónépet.”

447

– „Hagyd a tüskét s a zsidókat”

– szól a lovag, s ők nevetve

száz és száz új csókot adnak,

nyárfák lassan bólogatnak –,

„inkább mondjad, hogy szeretsz-e?”

– „Szeretlek én, Caballeróm,

esküszöm Isten Fiára,

kit a körbevakaródzó

gonosz zsidók aljas módon

hurcoltak a Golgotára.”

– „Ne gondolj most a zsidókra”

– szól a lovag és vidáman

hajlik le, mert a kisasszony

két fehér mellét kívánja,

éjfélt üt a toronyóra.

Liliomok hajladoznak,

harmatoznak már a rétek,

éjfélt ver a toronyóra:

– „Señoritám, egyet mondj csak,

igaz volt-e esküvésed?”

– „Igaz, ahogy ereimben

nincs más vér, mint grófi vérből,

s mórokéból egy csepp sincsen,

sem pedig a fondorlatos,

alávaló zsidónépből.”

– „Hagyd a mórt meg a zsidót is”

– szól a lovag, s enyelegve

vezeti a grófkisasszonyt

a sötét szőlőlugasba,
fűből vetett kerevetre.

Nyárfák lassan bólogatnak,

s ők ezernyi csókot adnak,

és már egyik sem beszél,

nyárfák lassan bólogatnak

s hullni kezd a falevél.

Rigók nászdalt énekelnek,

ring a jázmin meg a rózsa,

kis füvek letérdepelnek,

rigók nászdalt énekelnek,

ötöt üt a toronyóra.

448

Kürtszó hallatszik a várból,

s Donna Clara hófehér

testét a lovag karjából

kioldozza, s míg a mámor

ég még arcán, így beszél:

– „Hallod! Kürtszó hív a várból,

de mielőtt elmegyek,

drága Señor mondjad nékem,

mit előlem olyan régen

titkoltál, a nevedet.”

És a lovag lágy mosollyal

megcsókolja Donna Clara

ajkát s aztán így beszél:

– „Látod ama sárga házat?

A holdfényben most fehér.

Ott lakozom jó atyámmal,

s atyám – ki ne tudna róla?

ő a bölcs és messze híres,

nagy szakállú, tudós Rabbi,

Izráel de Zaragoza.”

Bertran de Born

Figyeld nemes arcán a gőgöt,

ahol a szellem lángja gyúl –

nem élt oly szív, mit le nem győzött

Bertran de Born, a trubadúr.

Megolvadt tőle Eleánor,

a gyönyörű, királyi nő.

Mit tudsz lányáról, két fiáról?

Ágyába vitte mindet ő.

S az angol király, hármuk atyja?

Már nem dühöngött a nagyúr,

amikor kobzát kézbe kapta

Bertran de Born, a trubadúr.

A világ sora

Aki gazdag, vagyonához

egyre többet s többet lophat,

akinek csak kevés jutott:

azt is elveszíti holnap.

Ám ha semmid sincs, az élet

hallani nem akar rólad.

Mit tehetsz bankszámla nélkül?

Megrendelheted koporsódat.

449

Egy német vakondok Párizsba érkezik

– Ki eljöttél, Európa vakondja, német filiszter

s Párizs utcáin oly félve szaladsz:

hogy vannak, beszéld el, barátaim otthon,

s Germánia mikorra lesz végre szabad?

– A barátok jól vannak mindnyájan, s a Rajna

még ott folyik a kölniek dómja alatt,

Münchenben söröznek, a tölgyek is zöldek,

megért a cseresznye, virágzik a bab.

– Kasselnál – mesélik –, a westfaleni réten

a fajgermán répa már emeletes,

és Németország eközben saját erejéből

és békén fejlődik, mint ismeretes.

– Nem felületesen, mint Franciaország,

hol a szabadság zajától hangos az élet;

a szabadság ideálját rejtve, lezárva,

benn a szívében hordja a német.

– Rejtve, lezárva hordja szívében –

a börtönök őre csakúgy, mint a rab

(e két hivatás a legrégibb időktől

fajtánk szeretett hivatása maradt).

– Lesz munka, kenyér – a miniszter ígérte –,

s népünkben azóta felgyúlt a remény:

miniszteri szavak, ez éppen olyan kincs,

mint Siegfriedünk kincse a víz fenekén.

– Egy kis flottát is akar adni az Isten,

hogy börtöneinkre szükség ne legyen,

és foglyaink ezentúl a hosszú gályákon

evezhessenek vígan a kék vizeken.

– A honfiak eközben dolgoznak és isznak,

s munkájukra már régen kiszabtuk a bért:

mindnek szabad lesz hősi halállal

elesni a Marne-nál a fémiparért.

– Egy nagy, zsíros háború az, mire vágyunk,

s míg megjön, jó addig a menzúra is,

és ha betiltottunk már minden újságot,

úgy elmarad egy nap a cenzúra is.

450

Az azra

A szultán gyönyörű lánya

minden áldott nap ott sétál

alkonykor a szökőkútnál,

hol ezüst vizek zubognak.

Fiatal rabszolga áll őrt

esténként a szökőkútnál,

hol ezüst vizek zubognak,

s napról napra halaványabb.

A szultánlány egyszer este

így szól hozzá, halkan s gyorsan:

– „Nevedet kívánom tudni,

törzsedet meg szülőfölded.”

S az így felel: – „Mohamednek

hívnak. Jemenben születtem

ama azrák fajtájából,

kik meghalnak, ha szeretnek.”

Látogatás síromnál

Nem misézik pap felettem,

kádist sem mond értem senki,

dallam nélkül, szavak nélkül

fognak egyszer sírba tenni.

De olyankor, ha már fújni

kezd a tavasz lágy szellője:

Matild eljön Paulinával

a Montmartre-i temetőbe.

Füzérbe font nefelejcset

helyez síromra szerényen:

„szegény ember” – sóhajtozza,

nedves bánat két szemében.

S én nézem, hogy Matild asszony

mint imbolyog fáradt lábbal:

s magasból nincs már módom,

hogy karszékkel megkínáljam.

Drága, kövér feleségem,

nehogy gyalog hazafáradj,

nézd, a Barriere-rács mellett

üres fiákerek állnak.

451

Hol?

Hol vár fáradt vándorembert,

végül is, hol vár a hant?

Délvidéki pálmakertben?
Rajna menti hárs alatt?

Pusztaság lesz, hol majd engem

idegen kéz temet el?

Vagy homokban kell pihennem

valamelyik tengeren?

Mindegy. Fejem fölött ég lesz,

bárhol fekszem, itt vagy ott,

s éjjel síri mécsnek égnek

fölöttem a csillagok.

Morfium

Nagyon hasonlít egymáshoz e két szép

fiatalember, bár az egyik sokkal

sápadtabb, mint a másik, s komorabb,

mondhatnám szinte: jóval elegánsabb,

mint az a másik, ki e pillanatban

magához ölel. – Mily szelíd volt mindig

mosolya és vidító szeme fénye!

Most homlokomhoz szorítja fejét

a mákvirágok füzérével rajta,

s különös aromája eloszlatja

minden fájdalmam. De ily enyhülés

nem tart sokáig. Akkor gyógyulok meg

végleg, mikor sápadt s komor fivére

égő fáklyáját lehajtja a földig.

Aludni jó. Meghalni jobb, de persze

legjobb lett volna sohasem születni.

Hagyd a jámbor példálódzást…

Hagyd a jámbor példálódzást,

hagyd a kegyes doktrinákat,

adj az átkos kérdésekre

most kertelés nélkül választ.

Mért hordoz az igaz ember

bút, bajt, nyomort roggyant vállán,

s mért néz le rá magas lóról

dölyfösen a győztes ármány?

452

Ki hibázik? Tehetetlen

a mindenség Teremtője?

Vagy a gonosz pártját fogja?

Aljas játék lenne tőle.

Így kell kérdezgetnünk folyton,

mígnem egy nap eltemetnek,

fél marok sárral pofánkon.

Ezt nevezik feleletnek?

1849 októberében

Elültek a dühös szelek,

meghitt csend ül meg minden házat,

s Germánia, a nagy gyerek

örvend ismét a sok karácsonyfának.

Az ember családjának él,

a többi a Sátán csalétke –

s a békefecske visszatér:

az eresz alatt várja régi fészke.

Pihen az erdő, a folyó,

a holdfény rajtuk ezüst szőnyeg;

olykor csattan. Sortűz? Golyó?

Tán jó barát volt, akit főbe lőttek.

Övében volt tán fegyvere,

mikor elkapták a bolondot.

(Lám, Flaccust védte jó esze,

midőn Philippinél kereket oldott.)

Talán tüzijáték ropog

Weimarban Goethe ünnepéhez,

vagy taps Sonntagnak, a konok

spinének, mert megint színpadra lépett.

És Liszt Ferenc is megjelent.

A vérben ázott magyar puszta

harctereire ült a csend,

de őt nem lőtte le horvát vagy muszka.

A szabadság végvára elesett,

de Liszt lovag, hálisten, jól van,

nem hord karcolást, sem sebet,

s kardja fogason fityeg a komódban.

453

Liszt Franci él! S mint bászli agg,

a szabadságharcról csodákat

mesél majd unokáinak:

– „Így feküdtem, s így forgattam szablyámat!”

Ha nevedet hallom, magyar,

szűk lesz a német zeke rajtam,

szívem zúgó tengert kavar,

és büszke trombiták zenéje harsan.

Emlékeimből felrivall

a legenda, a bűvös dallam,

a régmúlt, érces harci dal,

mint buktak el a Nibelungok hajdan.

A hősök sorsa ugyanegy,

s újra éledt a régi ének,

nem változtak, csak a nevek,

mert ők ezek a „páratlan vitézek”.

És sorsuk mindig azonos:

merészen lengő zászlót tarthat

a hős, legyőzik a gonosz,

vadállati, éjfekete hatalmak.

Ez egyszer a kétfejű sas

állt össze az orosz medvével –

vígaszod, magyar, annyi csak,

hogy mirajtunk esett a nagyobb szégyen.

Elvégre tisztes bestiák

győztek le nyílt csatában téged,

míg ránk titkon raktak igát

a vérebek, vaddisznók és görények.

Nem bírom el a győztesek

bűzét – hogy nyínak és röfögnek!

Egész testemben reszketek.

Beteg vagyok, s hallgatnom volna bölcsebb.

Virulni sok virágot láttam…

Virulni sok virágot láttam,

de kényelmes voltam nagyon:

nem hajoltam le, s elvágtáztam

mellettük gőgös lovamon.

454

De most, hogy ágyamon zihálok,

s megásták már a síromat:

a le-nem-szakított virágok

gúnyos illata fojtogat.

A sárga lángú violára

gondolok mindenekelőtt:

oly vad lány volt! De csak hiába

bánom, hogy nem élveztem őt.

Egy vígaszom maradt: a Léthe

ereje el még nem veszett,

s a feledés örök éjébe

ringatja balga lelkemet.

Bár tudtam…

Bár tudtam: a győzelmet meg nem érem,

utolsó cseppig elfolyik a vérem,

s a matracsírban ősz lesz a hajam:

a szabadságharc elhagyott állását

huszonhat éve védem egymagam.

Szavaim fogynak, hallgatnak az ágyuk –

állok a vártán tört zászlók alatt,

barátaim jót szundítanak sátruk

mélyén, de mindig felkölt hortyogásuk,

ha bóbiskolni kezdek néhanap.

Így töltöttem, hány napot már, hány éjet,

és sokszor elfogott a félelem

(mert én is féltem; csak hülyék nem félnek),

s hogy felviduljak, egy-egy gúnyos ének

melódiáját fújtam hirtelen.

Az éj sötét volt és hosszú a strázsa:

virrasztottam a néma kert felett,

vidáman mindig, és lövésre várva,

s ha ellenség jött, fegyverem hasába

pár jelképes golyóbist kergetett.

Ám megtörtént, hogy oly bitang akadt,

ki lőtt oly jól, mint én, és – mit tagadjam? –,

gyakran történt a hosszú harc alatt,

hogy a golyókból párat én is kaptam:

sebeim égnek, vérem elszalad.

455

Új szabadságharcot hiába várok:

mélyen alusznak a német polgárok,

s tudom, hogy a frankfurti csalogányok

dalát nem hallom többé sohasem.

De itt kitartok még az őrhelyen.

És hogyha egy nap egy golyó megölt:

akad majd más, ki helyemet betöltse,

mert dicstelenül nem hullok a földre,

veretlen vagyok, kardom nincs eltörve,

csupán a szívem az, mely összetört.

S a németek nagy örömére végre

én, Heinrich Heine, feljutok az égbe,

s ha igaz lenne, hogy sok rosszat tettem,

úgy az Úristen törvényt ül felettem,

és megbocsát, mert az a mestersége.

Életmódunk nem alantas…

Életmódunk nem alantas

s durva, mint a középkorban –

nagy a kulturális áldás,

mely a zongorákból csorran.

Polgárosodásunk mellett

a vaspálya sem csekélység:

ülj fel rá, és nőd nem ér el,

sem anyósod, sem a nénék.

Hátgerincem sorvadása

miatt nagy kár, hogy halódom,

s a haladás lábvizében

élvezkedni nincs több módom.

GIACOMO LEOPARDI (1798–1837)

A végtelen

Mindig kedveltem e remete dombot

és bozótját, mely nagyrészt eltakarja

szemem elől a végső horizontot.

De míg itt ülök, s a határtalan

teret vizsgálom, s az emberentúli

csendet hallom, mélységes nyugalom

ereszkedik le rám; szívem alig

456

rezdül. S miközben a szél zúgására

figyelek, ahogy a bozótot rázza,

összehasonlítom az űr csendjével,

s örök dolgokon meditálok: a múlt

halott idényein meg a jelenkor

ricsaján. Eszmélésem elmerül

a parttalanban. Édes így szenvedni

hajótörést a végtelen vizén.

Szombat faluhelyen

Mihelyt a nap lemegy,

a fiatal lány hazatér a rétről

kendőbe kötött gyógyfűvel meg egy

violával s rózsával kézben, hogy legyen

mit ünneplő ruhájába s hajába

tűzni másnap, ahogy faluhelyen

a régtől bevett szokás megkívánja.

Vénasszony ül a lépcsőkön, mellette

szomszédnők, s míg a fonalat sodorja,

gyors pillantást vet a hanyatló estbe,

s a régi jó időkről szól nekik,

amikor még ő is vasárnapon

felvette legszebb ünneplő ruháját,

s táncolt, táncolt éjszaka reggelig,

s a legények gyönyörűnek találták.

A levegő már elsötétedik,

az ég mélykék, a dombokról árnyékok

csúsznak le, majd a tetők és falak

kifehérednek az újhold alatt.

Most harangszó csendül fel hirtelen

megnyugtatásnak:

ne aggódjatok többé, jó szivek,

biztos már, hogy ünnep lesz másnap.

A község apró főterén

összegyűlnek a lármás gyerekek,

ugrálnak, szaladgálnak, s muzsikává

varázsolják az örömet,

míg a zsellér hazatér a kapával,

fütyörészik, mert megjön az egyetlen

nap, amikor nyugodalmat találhat.

Később, midőn kialudtak a mécsek,

s elcsendesül körös-körül, csupán

az asztalos kalapácsol s fűrészel

zárt műhelyében, vad

igyekezettel pisla mécsvilágnál,

457

hogy el készüljön nehéz munkájával,

mielőtt még a hajnal meghasad.

A hét napból csak ez az ünnepi

s a reménykeltő, mely megszünteti

a csalódást meg a szomorúságot,

és az unott munkától

visszaterel mindenkit önmagához.

Fiatalemberek, szakítsátok le

az élet virágát,

kísérjen utatokra bennetek

könnyedség és vidámság

a földi lét elilló fesztiválján.

Örüljetek s fogadjátok az áldott

órákat repeső szívvel. Elhallgatok,

s azt kívánom: soha meg ne lássátok

az én szememmel a vasárnapot.

Önmagamhoz

Most már végképpen megpihenhetsz,

sebzett szívem. Azt hittem, hogy a szerelem

mindent kibír. Nem bír ki. Még reményem,

hogy a megcsalatást elszenvedem,

még ez a remény is kihalt szívemből.

Ne dobogj már tovább. A küzdelem

átjár egészen. Nem érdemel többet,

egyetlen szívverést. A föld nem méltó

életjeledre. Életed

mocsokba fúlt. Tisztátlan a világ.

Nyugodj meg. Mert nem maradt csak

a végső kétségbeesés. Más ajándékot

nem tartogat a sors, csak a halált.

Fordulj el megvetéssel a természet

piszkos erőitől, melyek az ember kínját

alakítják csak, s vesd meg ezt a végtelenül

hiábavaló, undok mindenséget.

DIONÜSZIOSZ SZOLOMOSZ (1798–1857)

Pszára szikláin

Ott mereng a görögök álmán,

míg Pszára szénszínű ormán jár

a lányarcú Történelem.

Koszorúnak néhány fűszálat

hord homlokán, mert Hellász száraz,

kopár földjén más nem terem.

458

ALEKSZANDR SZERGEJEVICS PUSKIN (1799–1837)

Szőlő

Szeretem a liliomokat, bárha

a tavasz tűnik, s ők vele,

de még jobban a venyigéket drága

völgyemben, mely az ősznap sárga

aranyát tölti önmagába,

s hol minden fürt minden szeme

oly hosszú s áttetsző, akár a

fiatal lányok ujjhegye.

A próféta

Spirituális szomjamat

csitítni, vándor lettem én,

mikor egy puszta domb alatt

hatszárnyú angyal állt elém,

pillámat álom-szelíden

megsímogatta bal keze,

mitől prófétai szemem

kitágult, rémült sas szeme.

Megérintette fülemet,

s mindjárt ezer dörgő morajt

hallottam, a zengő eget,

suhogó angyalszárnyakat,

szörnyek zaját a víz alatt

s a fákban járó nedveket.

Majd odahajolt arcomhoz,

kitépte bűnös nyelvemet,

mely sok rágalmat meg gonosz

pletykát hintett el, s fecsegett,

s véres jobbjával e helyett

elnémult számba kéthegyű,

bölcs kígyónyelvet ültetett.

Végül felvágta mellemet,

kidobta szívem, s az üreg

mélyébe roppant tüzet tett.

S így félholtan a pusztaság

ölén hallám az Úr szavát:

– „Kelj fel, próféta, és eredj,

te légy a híd a föld s az ég

között, és gyújtsa fel igéd

az emberek hideg szívét.”

459

A szabadság

A jogokat nem tartom fontosaknak,

mikért az emberek úgy odavannak.

Azt, hogy az istenek nem engedik

megszabnom a királyok tetteit,

s hogy szabadon hazudik, avagy nem

a sajtó, az is egyre megy nekem,

s hogy a firkászok zöldségeit ok

vagy ok nélkül nyírják a cenzorok.

Ezek szavak csak. Más jogért, nagyobb

és mélyebb szabadságért harcolok.

Az államot szolgáljuk vagy a népet?

Költő vagyok, válasz nélkül lelépek

a szószékről. Nem adni senkinek

számot, tenni, mit a lelkiismeret

kíván, hátadat nem hajtani meg

azért, mit hatalomnak mondanak,

bár a lakáj hálókabátja csak,

de szabadon sétálni a Természet

csodái közt és tudni, hogy a lélek

az ember nagy céljaiért lobog:

ezek az áldott, igazi jogok!

VICTOR-MARIE HUGO (1802–1885)

Olykor, ha mind alusznak…

Minden összhangban van velem is, ami harmonizál veled, kozmosz: semmi sem korai, avagy kései számomra, ami
idejében ér el téged, mindenség: gyümölcsömnek nevezek mindent, amit csak évszakaid megteremnek, természet:
mindent te adsz, tőled jön, avagy hozzád megy a dolgok összessége.

MARCUS AURELIUS

Olykor, ha mind alusznak, ülök s elfog a mámor

a csillagkupolától, mely fejem fölött lángol;

fülelek: lecsordul-e hozzám hang, zene, lárma,

míg vállamra csukódik a szálló idő szárnya;

így ülök és szemlélem az örök ünnepséget,

mit az ember számára rendeznek fent az éjek.

Soká hittem: e roppant napok a végtelenben

nem érdeklik az alvó halandókat, csak engem,

s hogy e pompát figyelni mást nem predesztináltak

e földön, épp csak engem, obskúrus, hiú árnyat,

hogy nékem gyúl ki éjjel az égi fény világa,

s én vagyok egyedül a kozmikus bál királya.

460

Hány matróz…

Hány matróz, hány kormányos, hány hajó kapitánya

indult távoli partok felé útnak vidáman,

s hányan nem jöttek vissza, hányan egymás után!

A haragos horizont homloka alatt, éjjel

hányat küldött bús sorsa a feneketlen mélybe,

hol senkit nem bocsát el a vaksi óceán!

Hány utas tűnt el, míg még szorongatta csomagját!

A vihar kiszaggatta élete minden lapját,

egy pillanat, s a zúgó habokra szórta szét!

Nem tudjuk, hogy az örvény torkán mint süllyedtek el,

mindegyik tornyos hullám új s új zsákmányt szedett fel,

mentőcsónakot innét, onnét egy tengerészt!

Pusztulástokról senki sem tud meg soha többet,

míg a határtalan víz pusztája tovagörget,

homloktok ösmeretlen zátonyok zúzzák össze.

Vén szüleitek hosszan, hunyó hittel reméltek,

s a móló végén álltak alkony táján, míg éltek

és várták, hogy jöttök-e?

Barátaitok: fiúk meg lányok, kik az ünnep

előestjén a parti rozsdás horgonyon ülnek,

élményeket tárgyalnak, tréfálkoznak, vagy verset

mondanak fel, nevetnek és közben csókot lopnak

– tőletek vagy egymástól? –, nagy néha szóba hoznak,

kiket már a hínár zöld kígyói ölelgetnek.

Hol vannak? Királyokként országolnak egy messzi

szigeten? – kérdik –, vagy szebb tájakon kötöttek ki?

Később halotti lepel takarja be emléktek.

A test elvész az árban. Aztán még sűrűbb árnyat

terít az Idő eltűnt árnyatokra, és átad

a sötét óceánon a sötét feledésnek.

Az egyik bárkájával, a másik az ekével

törődik; szemeikből is eltüntök egészen,

csak özvegyeiteknek, kik megunták a várást,

juttok eszébe, ha az éjjelt orkánok rázzák,

s homlokukat meghajtva szítják a tűzhely lángját

meg szíveik parázsát.

Mikor sírotok nedves szemét végleg bezárja,

neveteket nem érzi alázatos kőtábla,

sem egy fűzfa, mely ősszel sárga könnyeket hullat,

a kis sírkertben, hol még visszabeszél a visszhang,

sem egy monoton dallam, mit magában dúdol csak

a koldus, feljáróján egy régi-régi hídnak.

461

Hová tűntek az éjben a bátor tengerészek?

Ha szólnátok, hullámok, mennyi bút beszélnétek!

Az anyák térdre esve szórják rátok az átkot,

ha fiaik jajszavát hallják az esti árban,

mikor ostromra jöttök a csapkodó dagállyal,

és őrült dühötökben a partokat rázzátok!

Mezítláb ült…

Mezítláb ült a parti nádas s a vadvirágok

között; szabadon lengő, hosszú haja szemébe

csüggött. Hogy melléléptem, azt hittem, tündért látok

s így szóltam hozzá: „Mondjad, eljössz velem a rétre?”

Végigmért, oly felséges, jéghideg pillantással,

mely a védtelen szépség utolsó menedéke,

s én szóltam: „A szerelmek idényét éljük, nyár van,

akarod-e, hogy együtt menjünk az erdőmélybe?”

A parti fűben gyorsan megtörölte bokáját,

és aztán eltünődve még egyszer végignézett

– hirtelen eltűnt róla a játékos vidámság,

és a madárcsicsergés hogy felverte a rétet!

S hogy símogatták a víz partját a kis hullámok!

A lány felkelt, és jött már felém a sáson által,

nagy, szabad sörényével, mely szeme előtt táncolt

és szép arcán keresztbe vad, boldog mosolyával.

A madarakat mindig nagyon-nagyon szerettem…

A madarakat mindig nagyon-nagyon szerettem.

Kamaszkoromban gyakran jártam kinn a berekben,

puha fiókát szedtem ki fészkéből vigyázva,

és felneveltem nádból eszkábált kalitkában,

friss mohával alatta; s mert nem emelek börtönt,

szobám ablakát később nyitva hagytam, hogy döntsön.

Egyik maradt; a másik eltűnt az erdőmélyben,

de füttyszavamra eljött az ágra, hogy megnézzen.

Sok éve egy galambbal tartottam fenn szerelmi

viszonyt. Most tudom, mint kell a lelkeket megnyerni.

462

Mit érdekel, szívem…

Mit érdekel, szívem, a királyok születése,

a győzelmes csatákat ünneplő díszlövések,

hogy harangok dicsérik

és pompás körmenetben áldják az Urat érte,

meg tüzijáték szórja városszerte az égre

a csillagok kévéit?

Szegezd szemed Istenre! Mindig csak Őt figyeljed!

A földön semmi sincs, mi nem hiúsággal teljes,

csupán egy pillanatra

villan fel a dicsőség; a királyi trón eldől;

s a korona nem ér föl a fűszálakkal, melyből

a fecske fészkét rakja.

A nagyságot a Semmi fújja fel még nagyobbra!

A galambdúcnál elébb repeszti szét a bomba

a roppant obeliszket,

de a kereszt az arany koronák fölött szárnyal,

és senki más nem békít meg királyt a királlyal,

csak a halál meg Isten.

Napóleon, Augustus, Nagy Károly, Ramszesz, Mehmed!

A kastélyok! A várak! A pompa! A dísztermek!

Aztán elporlad minden

és mindegyik. Ha érted, magyarázd meg magadnak.

A föld alatt pár lábbal milyen mélyen hallgatnak,

s hogy üvöltöznek itt fenn!

Látomás

Fejem fölött éjjel fehér angyal suhant;

csodás jelenés, mely elűzte a vihart,

s csitult a távoli tenger hangos szava.

– Miért jöttél hozzám, angyal, ma éjszaka?

– kérdeztem, mire ő: – Elviszem lelkedet.

– Amikor így beszélt, megszállt a rémület,

mert az angyal leány volt és gyönyörű szép.

– Mim marad, ha viszed? – Megragadtam kezét.

Nem válaszolt. Kiterjedt köröttünk a setét.

– Szólj, hova viszed el, mutasd meg a helyet!

– Még mindig hallgatott. – Mennyekből érkezett

vándor, felelj, halál vagy élet a neved?

– Az angyal fekete testével rám hajolt,

széttárta szárnyait, aztán így válaszolt:

– Nem élet, nem halál; a szerelem vagyok.

– Akkor megláttam, hogy a nappal átragyog

sötét szemén, és az egész csillagvilág,

ezer csillag fénylik szárnya tollain át.

463

Júniusi éjszakák

Elmenekült a nappal, csukott a rózsák kelyhe,

de illatuktól mégis részeg a hangtalan sík.

Elfekszik csukott szemmel, de fülel minden neszre

az ember, míg áttetsző, éber félálmot alszik.

A csillagok tisztábbak, sötétebbek az árnyak,

bizonytalan fény játszik az örök mennybolt halvány

kupoláján, s a hajnal, mintha hívásra várna,

ott bolyong egész éjjel a horizont legalján.

Kislányom…

Kislányom ezt az egy, gyermekes trükköt tudta:

minden reggel szobámba jött: „Jó reggelt, apuska!”

Úgy vártam rá naponta, mint a reménysugárra.

A lúdtollat kivette kezemből; szétdobálta

asztalomon a papírt, könyveimet leszedte

a polcról, lapozgatta, ágyamra ült nevetve,

s oly hirtelenül tűnt el, ahogy madár elrebben.

Felvidultam, és tisztult lélekkel nekikezdtem

félbehagyott munkámnak. A kéziratos irkák

oldalain nemegyszer találtam irkafirkát

meg összegyűrt lapokat, tele szamárfülekkel;

jobb soraimat – furcsa! – ezekre jegyeztem fel.

A virágot szerette, Istent, a zöld mezőket,

külön egyéniség volt, mielőtt lány vagy nő lett.

Ártatlan, tiszta lelke két szeméből sugárzott.

Pillanatonként jött be, és kért tőlem tanácsot.

S az áldott téli estek, mikor a történelmet

beszéltük meg egymással meg a francia nyelvet,

oldalamon a hitves, térdemen a négy gyermek,

s a jó barát karszékben, kandallónk tüze mellett!

Ezt hívják boldogságnak és megelégedésnek.

Mondjam el, hogy nem él már? Úristenem, segélj meg!

Nem tudtam vidám lenni, ha szomorúnak láttam,

és leverten kószáltam a legszebb báli éjjel,

ha elmenőben árnyat fedeztem fel szemében.

Fújjátok meg!

Fújjátok meg az eszme trombitáit!

Egykor, midőn Jozsué szemét az égre tárva

először ment kürtökkel a jerikói bástya

körül, vad gesztusokkal, mint tébolyult próféta,

a király fenn a bástya fokán ámulva, néma

464

mosollyal nézte; s mikor másodszor jöttek körbe,

a király a magasból a menetet röhögte,

s leszólt: „Zsidók! A várat zenével akarjátok

bevenni? S milyen búsan recseg a trombitátok!”

S mikor a frigyládával harmadszor is megtértek,

s a leviták torkából feldübörgött az ének,

suhancok jöttek elő, lőcslábúak és bandzsák,

kik krákogva majmolták a kürtök tompa hangját;

s mikor negyedszer jöttek, hogy Áron ős fajával

gúnyt űzzenek, rokkával s pókhálós piszkafával,

az asszonynép a várfal mögé tódult nevetve,

s követ dobált meg kátrányt öntött a héberekre;

s hogy a menet ötödször is visszatért, otromba

és szennyes söpredék jött, mely a zenét majmolta,

s szitkokat szórt a kürtök ropogó dallamába;

s mikor hatodszor jöttek, a király fenn a bástya

fokán, mely büszkén dacolt évekkel s századokkal,

s hol csak kőszáli sasok fészkeltek, telt torokkal

röhögött s combját verve kiáltott: „Már kilóg

a nyelvük, de jól fújnak, jól fújnak a zsidók!”

S a vének is vihogtak s a mágusok a téren,

aztán a tanácsházba vonultak át kevélyen –

és hetedszerre összedőlt a fal.

A háború

A puska szól, a kürt ropog,

hat ezredéve dúl a lárma,

s urunk, az Isten, mindhiába

fúr és farag fenn csillagot.

A tiszta tó, az ibolyák,

a meztelen menny minden titka,

s az új tavasz sem csillapítja

vérszomjú lelkük tébolyát.

Így kell hát minden főteren

s utcán setét tömegben mennünk,

mert olthatatlan, nagy szerelmünk

a hatalom! A győzelem!

Triumfus lesz! A díszmenet

zötyögve lép a macskakőre,

s a csürhe nem látja a pőre

árvát s a síró özvegyet.

465

Hogy sorsunk forgó, nem vitás:

„Menjünk meghalni” – bőg a válasz,

lobog a zászló, fújja nyálas

ajkán a dalt a trombitás.

A kürt felveri ámuló

lelked mélyén az ősi vágyat,

és ölni futsz, mint a vadállat,

mihelyt felbőg az ágyúszó.

S mindezt azért, hogy barna, rút

sírodra, melyen lombot hint el

az őszi szél, néhány cilinder

hozzon majd olcsó koszorút,

s a puszta, néma romsoron

lompos sakálhad kússzék este,

a dőlt kereszt alatt keresve,

maradt-e hús a csontodon?

Egy náció sem tűri meg,

hogy szomszédja békében éljen,

s ha híg szánknak nincs mit beszéljen,

van egy témánk: a gyűlölet!

Amott egy muszka! A tusát

kend homlokához! Szerb! Előre!

Tépd fel bendőjét, s kérd meg tőle:

mért hord fehér egyenruhát?

Lődd át fején a süveget!

Vágj! Ölj! Taposs! Szúrj! Rajta, rajta!

Ez is gazember, mert a Rajna

árjától jobbra született!

Hogy lehetne az életet

élvezni, ülni s inni halvány

borokból lomha tölgyek alján…

De testvért ölni édesebb.

Pusztákon kúszol, éjsetét

hegyekre hágsz ökörfogattal,

s a sárba hullva, tört fogaddal

rágcsálod holt lovad szügyét.

Lágy pára száll az égre fel,

a hajnal árad, mint a tenger,

s azt kérdi: hogy tudsz ölni, ember,

ha a pacsirta énekel?

466

A császár kabátja
Victor Hugo ezt a költeményt – csakúgy, mint a Fújjátok meg! verset – száműzetéséből írta III. Napóleon császár
ellen.

Ti, kiknek kéj és kedv a munka,

kik mézet szedtek asztalunkra,

s akik fölött a csillagok

ragyognak; kik fáztok december

táján, s kiknek a rét ad tenger

illattárából illatot:

ti dolgos népei a nyárnak,

kiket parány kelyhükbe várnak

hajnalkák, szegfük, ibolyák:

ne féljetek reája szállni,

és szaggassátok szét császári

palástja véres bíborát!

Repüljetek rá, harcra készen,

kiké a kaptár minden méze,

akik vért adtok s életet,

ó, dolgozók! Ó, sárga szárnyú,

ó, zsongó méhecskék, e bárgyú

zsarnokhoz így beszéljetek:

– „Gazember, mi vagyunk a méhek,

bennünket látsz hajnaltájt édes

virágbozótban rajzani,

miértünk ég a nap ragyogva,

miénk a rózsa tiszta csókja,

miéink Platón ajkai.

Ki szennyből jött, a szennybe tér meg,

légy Xerxész, állj be Nero véres

örömházába cinkosul,

éltessenek Bábel lakói,

míg kabátod a montfauconi

setét bitóra súlyosul!”

Legyen fullánkotok a szerszám,

mely tönkremarja; százezerszám

lepjétek el gonosz szemét,

hogy romlását ne lássa jókor,

s vakon keresse, merre bókol

a rendőrkém s a csőcselék,

kergessétek csalánba, forró

tövisbozótba trónbitorló

pökhendi bajsza kunkorát,

hol légyraj lepje el, s a bámész

hülye s a szolgahad, ha ránéz,

ne fojtsa vissza undorát!

467

Boáz alszik

Boáz, az öregember szérűjén küszködött

napestig, és mikor munkájától kifáradt:

a megszokott helyen ágyat vetett magának,

s elaludt a magasra hányt asztagok között.

Búzát meg rozst és árpát földje bőven hozott,

de kapzsiság helyett az osztogató igazság

vezérelte; kristályszín vizek hajtották malmát,

s kohói tüzében nem ugráltak démonok.

Szakálla színezüstje, mint tavaszi patak.

Gyűlölséget nem ismert, s szíve mindig megolvadt,

mikor tarlója mentén keresgélők bolyongtak:

„Hullassatok sok kalászt” – intett szolgáinak.

Az igazak ösvényén egyenesen s bizton járt,

takarékos volt mindig, hogy a nagylelkűséget

gyakorolhassa folyton, s a szomszédos szegények

csurig telt zsákjait közös kutaknak mondják.

Gazdának áldott lelkű és atyafinak hű.

A becsület fehér lenvászna fedte testét;

ifjak helyett a nők szemei őt követték,

mert szép a fiatal, de az öreg nagyszerű.

A változó napokból az örök nappalok

forrásához tért vissza, hot egy a ma s a holnap;

a fiatal szemekben vad lángnyelvek lobognak,

de az aggastyán szeme belső fénytől ragyog.

Boáz övéi mellett alszik a sűrű éjben;

kazlai meredeznek, mint roppant házromok,

alvó aratónépe körötte mocorog –

az idők kezdetének is elejét idézem.

Izrael törzseit e korban bírák vezették,

a földön az emberrel együtt vándorolt sátra,

a gigászok lábnyoma ott virított a sárban,

mert a vízözön szörnyű árja nem száradt fel még.

A lomb alatt, sátrában Boáz szemét lezárta,

és úgy aludt, mint Jákob, úgy aludt, mint Judit,

mikor az égi kapu feje fölött kinyílt,

s a hasadékon álom ereszkedett le rája.

468

Különös álmot látott. Álma egy tölgyfa volt,

mely ágyékából sarjadt és a kék égig ért fel,

mint láncszemek, úgy nőttek rajta a nemzedékek:

alul király hárfázott, fönt isten haldokolt.

És Boáz, lelki szóval mormolva, így beszélt:

„Új emberfaj belőlem mint támadhatna mostan?

Négyszer húsz évet és még pár esztendőt tapostam,

nem született fiam, és hitvesem már nem él.

Hosszú idő telt el, hogy az asszony elhagyott,

Uram, nálad lakozik, nem velem hál az ágyban,

bár mégis összebújunk-keveredünk egymással:

szívemben félig élő s én félhalott vagyok.

Új nemzetséget nemzek? Mikor nincs nő velem?

S hogyan képzelhetném el, hogy gyermekem lehet még?

Míg fiatal az ember, minden reggel ünnepség,

s az éj után a reggel harsogó győzelem;

most remegek a kortól, minta téli faág,

Úristen! Özvegy lettem, minden estem magános,

és ilyenkor az ember úgy hajlik már sírjához,

mint szomjas barom hajtja a vízre homlokát.”

Így szólt Boáz, míg álma megriasztotta őt,

és Isten felé fordult könny-áztatott szemével;

a cédrus nem érzi meg, ha rózsa nő tövében,

és ő sem érezte meg lába mellett a nőt.

Mialatt így aludt, Ruth, egy moabita lány

mezítlen feküdt ágyán, lábai közelében,

és várta, hogy egy sugár, rejtelmes égi fénnyel

keresztülszelje testét, a gyönyör hajnalán.

Boáz nem is sejtette, hogy a lány vele hál,

sem Ruth nem tudott róla, hogy az Úr mire szánja,

a légben aszfodéloszvirágok illatárja,

s a betlehemi dombról az éj szellője száll.

Körös-körül magasztos, ünneplő nászi árnyak,

és nem fért hozzá kétség, hogy nagy ritkán az éjjel

homályában áttetsző, alig látható lények

suhantak el fölöttük, mint kéklő angyalszárnyak.

A moha közt iramló, fel-felcsengő patakkal

összeolvadt az alvó aggastyán pihegése,

s virult köröttük legszebb, lágy hónapja az évnek,

mikor a lankák élén liliomok fakadnak.

469

Ruth felült és merengett, Boáz még álmot látott;

bizonytalan kolomp szólt; az égből mérhetetlen

boldogság szállt alá és fekete füvön mentek

a nagy folyóhoz vizet inni az oroszlánok.

Ur városa szendergett, lakóin édes álom,

míg csillagoktól fénylett a mély, zománcos égbolt,

s a virágzó homályból az éles, negyedes hold

tűnt fel nyugatról, és Ruth ezt kérdezte magától,

ahogy ott ült, fátylakkal borított szép fejével,

tünődve, hogy az örök nyár s az örök mindenség

melyik nagy aratója, melyik hanyag istenség

feledte ezt az arany sarlót az égi réten.

FJODOR IVANOVICS TYUTCSEV (1803–1873)

Silentium

Hallgass. Élj titkon. Ne fecsegd

ki álmodat, szerelmedet,

de jól figyeld, mit szíved ad:

a rejtett látomásokat,

csillagfényt, mit a végtelen

gyújt, s olt ki minden éjjelen.

Ha új szót, formát, új rímet

alkotsz, s hited ki érti meg,

melyért élsz, halsz? A gondolat,

mihelyt kimondod, megrohad.

A forrás él; fel ne kavard,

de idd, míg tiszta vize tart.

Titkold el lelked kincseit.

Kit érdekel, ha ismerik?

Kerüld a vak világ zaját

s hajszáját. A harmóniát

füleld, amely benned belül

zenél. Élj ismeretlenül.

FELIPE PRADO Y ALIAGA (1805–1869)

Új zsarnok

Agyrémekből született, kigondolták,

s mégis élő tirannus lett belőle:

az utcát rója, üvölt, rabol, kocsmák

után szaglik; övében véres tőre;

470

szeszélyes zsarnok, ki szabadon tombol

pampáinkon, miket rég ver az átok;

a feltámadt, gyászos múlt; egy a sokból,

ki Krisztusra feszítsd meg!-et kiáltott;

zászlót bontott a cár három színével,

mert indián ő, meg fehér, meg néger;

joghoz nem ért; a törvényt sose tűrte:

kényúr, ki a föld felét leigázta,

s most rátelepszik Dél-Amerikára,

a Felséges Nép, a Szuverén Csürhe.

ANASTASIUS GRÜN (1806–1876)

Metternich Kelemen herceg

Bent már lángol minden csillár, s kint az éj sem issza fel

a roppant fényt, mit a kristálytükrök sora visszaver,

és e fényben, fénytengerben ringva, szinte lengve már,

s komótosan, idős dámák s gáláns hölgyek raja jár.

Mögöttük, díszes mentében a nagy bajszú hadfiak,

kik császárukhoz holtiglan s azon túl lojálisak,

de egy akad csupán köztük, kit száz kandi szem követ,

s hozzálépni csak egynéhány választott mer közelebb.

Ő az, ki az osztrák gályát vezeti a vizeken,

néki táncol a kongresszus, ő úr itt a sziveken,

most nézzétek, mily maníros, mily figyelmes, mily szerény,

hajbókjának mily egyformán örvend gazdag és szegény!

Díszkabátján a sok rendjel diszkrét, majdhogy halavány,

s invitáló, szelíd mosoly lebeg keskeny ajakán,

valahányszor egy-egy dáma kebléről virágot tép,

vagy mint hervadt rózsát szaggat országokat szerteszét.

Mily bűbájos, ha így lépked ékes kvadrillsoron át,

és felszentelt főkről rángat le egy ősi koronát,

hogy vidulhat, kinek ez a fennkölt, pompás agy szerez

Munkács várában vagy Elba szirtjén örök lakhelyet!

Ha most látná Európa, milyen vidám s szellemes,

hogyan békül meg szavára nuncius és ezredes,

államférfik homlokáról mint oszlat el bút-borút,

s hogy frissíti élceivel a szép dámakoszorút!

471

Dicső herceg! Ha már kedved árja ily magasra csap,

és nemesnek, nemtelennek jut kegyedből egy falat,

nézz ki: ajtód szárnya előtt koldusasszony ácsorog,

s arra vár, hogy irgalmadnak egy csepp méze rácsorog.

Ne félj: kérges tenyerében nincsen tőr, se fringia,

békés, jámborképű némber, úgy hívják, hogy Auszria,

és szelíden ennyit szól csak, átkarolva nyakadat:

Mikor lesz szabad szabadnak mondanom már magamat?

EDGAR ALLAN POE (1809–1849)

A tudományhoz

Tudomány, te az Ókor kedvenc lánya,

kezedtől megváltozik a világ,

de keselyűcsőröd miért vájkálja

költőd szívét, unott realitás?

Mért szeresselek? Mért mondjalak bölcsnek?

Nem engeded, hogy éjem-napomat

az ékszeres ég kincsei közt töltsem,

pedig szárnyam a magasba ragad.

Kikergetted Diánát fogatából,

s az erdőből a driádot, hogy távol

csillagokon most menhelyet kutat,

nem tűrsz többé nimfát a zöld mezőben,

najádot vízben, és elloptad tőlem

álmaimat a tamariszk alatt.

Helénához

Heléna, úgy elbűvölsz engem

szépségeddel, mint a fehér

görög bárkák, mikkel a tenger

parfümittas vizén az ember

szülőföldjére visszatér.

Utast, ki hosszan vándorolt

jácint hajad, antik, nemes szád,

és najád lényed hazahoz

a glóriához, amely Hellász

s a nagysághoz, mi Róma volt.

Agát lámpásoddal kezedben

állsz a fényes ablakkeretben,

leányszobor a szirtfokon.
Te vagy Psychém az ismeretlen

földről, mely a Paradicsom.

472

A holló

Egyszer, késő éjféltájon, hogy már-már rám szállt az álom,

s asztalom mellett fáradtan vén könyvekben lapozgattam,

szunnyadóban úgy hallottam, hogy szobám ajtóján koppan,

hogy valaki kint áll ottan, s ajtómon félénken koccant:

„Látogató jött” – morogtam –, „vendég, aki ott kinn áll,

más ugyan ki volna már?”

Emlékszem: vak éjszakában volt, december bús havában,

pattogott a tűz a fában, padlómon lidércfény járt,

s vén könyvek közt ülve, tépett lelkemnek nem leltem Léthet,

s szüntelen zokogtam érted, akit elvitt a halál,

s kit Lenóra angyalnéven szólongatnak fenn az égben,

és itt lenn nincs neve már.

S most egy árny suhant, egy gyönge remegés a függönyön le,

s fantasztikus félelmekkel, szorongással telt meg lelkem,

amilyet még nem ismertem és csitítón ismételtem:

„Nyugodjatok, szívem, lelkem, látogató érkezett meg,

arra vár, hogy beengedjem, vendég az, ki ott kinn áll,

más ugyan ki volna már?”

Hirtelen felbátorodtam, megnyugodtam s nem haboztam:

„Uram, avagy hölgyem” – mondtam –, „szíves elnézését kérem,

nem voltam, csak félig ébren; kopogtatott bár, de roppant

halkan; ajtóm alig koppant; nem neheztel, ugyebár?”

Ily szavakkal gyorsan s bátran ajtóm szárnyát tágra tártam:

semmi, csak az éjhomály.

A setétbe lestem hosszan, ám ott semmi meg nem moccant,

s ahogy álltam, álmodoztam rémekről, miket az ember

felidézni máskor nem mer, s nem hangzott a néma csendben

csak pihegésem: „Lenóra”, mert e szót suttogta szám,

Lenórát hívtam, s a visszhang Lenórát sóhajtott vissza,

sóhajtott és tovaszállt.
S most, mikor szobámba tértem, szívem vert, megroggyant térdem,

újra hallottam, hogy kip-kop, hangosabban, nem vitás:

„Várj, megfejtettem a titkot, ablakomnál a hívás,

azt hittem, hogy senki sincs ott, és most újra hallom: kip-kop,

mindjárt megfejtem a titkot, ablakomnál a hívás:

csak a szél lesz, semmi más.”

S ablakom szárnyát kihajtva láttam: gőgös, régifajta

komor holló száll be rajta, s invitációt se várva

odarepült ajtófélfám fölött Pállász kőszobrára,

és megülte büszke némán, mintha lord volna vagy dáma,

ajtófélfám fölött Pállász mellszobrára odaszállt,

és nem mozdult róla már.

473

Bánatomban mosolyogtam, mert bár vénen és kopottan,

de oly hetykén trónolt ottan, hogy mindjárt megszólítottam:

„Tolladat nem érte olló, varjúhoz nem vagy hasonló,

mérges, csúf, elaggott holló; mozgásod mégis királyi,

hogy hívnak az alvilági partokon, gonosz madár?”

S szólt a holló: „Sohamár.”

Elcsodálkoztam, hogy választ ad nekem e ronda szárnyas,

s noha neve nem jelentett semmit, mégis megdöbbentett,

hogy beszél, bár csak egy szót szól; nem hallottam halandóról,

kinek éjjel szobájába, szobájának ajtajára,

s ajtaján Pállász szobrára ült egy fekete madár

ily néven, hogy „Sohamár.”

És a holló, mint a bálvány, csak ott fészkelt Pállász vállán,

még a tollát sem borzolta, mintha lelke s minden dolga

a „Sohamár” szóban volna, s mást nem tudna, nem gondolna,

míg én ezt motyogtam félve: „Járt már nálam sok madár,

sok madár és sok remény, de hajnaltájt mind tovaszáll.”

S szólt a holló: „Soha már.”

Elképedtem, mert valóban igazat szólt az egy szóval,

s így töprengtem: „Bizonyára e szó minden tudománya,

sors-üldözte, bús gazdája ismételte egyre-másra,

mikor elhervadt jövője és minden reménye: tőle

tanulta el a madár, semmi mást nem hallva már,

mint ezt: „Soha-soha már.”

Bánatomban mosolyogtam, mert oly gőggel trónolt ottan,

s párnás székemet sietve az ajtóhoz gördítettem,

s így tünődtem, töprenkedtem, hogy az ósdi, kellemetlen

vészes állat Pállász szobra vállán, hogy ez a mogorva

furcsa holló, ez a ronda, gyászos, átkozott madár,

mért károgja: „Soha már?”

Nem nyitottam szóra számat, ám éreztem, hogy az állat

irgalmatlan szeme átjár, tarkómmal a bársony támlán,

és e csendben elmerengtem, szemem körül lámpafénnyel,

lámpásom fénygyűrűjével, míg a borzongás rám szállt már,

fejemmel a bársony támlán, mert ő fejét oda már

le nem hajtja soha már.

S mintha tömjén füstölője olvadna a levegőbe,

s szőnyegem bolyhán szeráfok kezdenének könnyű táncot.

„Te nyomorult, hogyha küldönc volnál, kit az Isten küldött,

hozz nephentét, Léthe-nedvet, hogy többé ne emlékezzek,

hogy Lenórát elfeledjem s múltunkat, mely tovaszáll.”

S szólt a holló: „Soha már.”

474

„Próféta” – nyögtem – „vagy ördög, madár, kit a Sátán küldött,

ha vihar sodort e partra, ha a Kísértő akarta,

hogy látogatást tégy nálam, e vad, szellemlakta házban,

az elvarázsolt vidéken, rimánkodom: felelj nékem,

nő-e balzsam Gileádban? Lelkem vígaszodra vár.”

S szólt a holló: „Soha már.”

„Próféta” – nyögtem – „vagy ördög, madár, kit a Sátán költött,

ha ismersz Istent, könyörgök, válaszolj e szóra már,

felelj kérdésemre nékem, van-e földöntúli Éden

és e messze, messze égben lesz-e majd oly nap meg óra,

mikor a szent lány, Lenóra oldalára odavár?”

S szólt a holló: „Soha már.”

„Kárhozott madár vagy lélek” – ordítottam –, „tűnj el, félek,

kotródj vissza a viharba, vagy a zord plútói partra,

egyet se felejts itt átkos tollaidból, menj e házból,

hogy ne hazudj nékem többet, hadd el ajtómon a szobrot,

tépd ki szívemből meggörbedt csőrödet és messze szállj!”

S szólt a holló: „Soha már.”

És a holló meg se moccan, és éjente és naphosszan

diadalmasan s mogorván egyre ott ül Pállász szobrán,

szeme mintha álmos démon trónolna az omladékon,

és padlómat szárnya árnya végigönti, mint az ár,

s az árnyékból a lámpafényben, lelkem, legyen nap vagy éjjel,

fel nem röppen soha már.

ALFRED DE MUSSET (1810–1857)

Andalúz nő

Láttátok őt már lopva, lesve?

Két keble barna, szeme hű,

szerelmem ő, enyém a teste,

s oly halvány, mint az őszi este

a szép Marquesa d’Amegue.

Megvívtam érte hősi tornán,

száz dalt írtam rá legalább,

s szilánkká hányszor tört a bordám,

hogy meglássam kastélya tornyán

kisujja körme vonalát!

475

Enyém egészen, ha kibontja

ruháit: melle rózsaszín

bimbója, orsós hosszú combja

s haja, mely úgy esőzik lomha

palástban, mint a hermelin.

Enyém hímzéses mantillája,

budoárjában a homály,

nyaka a selyemingben, válla,

mezítlen csípője, bokája

s lábán a bársonyos topán.

Úristenem! Sötét szemfénye

hogyan lobog felém s vakít!

Ki köpenye széléhez érne:

Kasztília minden szentjére

vallom, szétzúzom csontjait!

S milyen felséges, ha rendetlen

ágyán napeste csókra vár!

Hogy vonaglik, harap kegyetlen

fogával, s közben ismeretlen,

trágár szavakat kiabál!

És mily csábító örömében,

ha kora reggel dalba fog,

selyemharisnyával kezében,

s derekán a fűző keményen

feszül, szikrázik és ropog!

Fel hát, apródom, szádat tátod,

az éj meleg, a táj virít,

adjunk most néki szerenádot,

hogy pukkadjanak az alkádok

az Alcazártól Cádizig!

Velence

A rőt Velencén sápadt

az est; a bárkák állnak,

pihen a sok fakó

halászhajó.

Csak a szárnyas oroszlán

emeli talpát posztján,

s a nyájas alkonyat

felé mutat.

Körös-körül seregben

ezer hajó, dereglye

s csónak, mint lágy habok

közt kócsagok,
476

s ahogy a pára lebben,

mind-mind a szürkületben

meglengeti saját

kis zászlaját.

A hold tejképe bús lesz,

és homlokára húz egy

csillaggal hímezett

gyors felleget:

a Szent Kereszt-nővérke

ilyen, mikor kövérke

arcán fátylához ér

a lenge szél,

s a paloták, a roskadt

nehéz portikuszokkal,

meg a fehér, kopott

lépcsőfokok,

a sok híd, kis utcácska,

a szobrok komor árnya,

s az öböl, mely meleg

széltől rezeg:

most nem zajong a város,

csak néhány alabárdos,

mikor az arzenál

előtt feláll.

A hold alatt a sétány

árnyékában hány széplány

lesi, hol jön elő

a szerető,

s hány nő készül most bálba,

s nézi, tükréhez állva,

mint fest selyemdamaszt

arcán a maszk;

Vanina elalélt már

ágyán, de még több kéjt vár,

s magához húzza szép

szerelmesét;

Narcisa gondolája

mélyén hajnalig állja

– közbotrány! mákvirág! –

az orgiát.

477

Mert lásd, Itáliába

nem utazunk hiába,

hol szabadon terem

a szerelem;

s ne bánd az órát, drágám,

a dózsék vén szállásán

hadd üsse reggelig

negyedeit:

számoljuk együtt inkább

a csókot, melyet kis szád

csak ad, meg nem tagad

és újra ad,

s a könnyet, mit a mámor

fakaszt szemünk sarkából,

míg tart e tündér, esztelen

vad szerelem!

PIERRE-JULES-THÉOPHILE GAUTIER (1811–1872)

A művészet

A mű szebb, hogyha pántos

formából lép elő,

de táncos:

vers, márvány, drágakő.

Csak semmi ócska közhely!

A szabványok suták;

jól kösd fel

Múzsád kothurnuszát.
A ritmust el ne hagyjad:

divatos, ám minek?

Tág bakancs

minden lábon fityeg.

Szobrász, jól tartsd eszedben,

hogy fontos az anyag,

s a szellem

még sokkal magasabb;

végy carrarai márványt,

bár ritka és kemény:

szivárványt

színez szobrod fején;

478

vagy szirakúzi bronzot,

mivel a meztelen

test vonzóbb

ettől a metszeten;

s a kőbe lágyan omló

rajzzal vésd az agát

Apolló

profilját és haját;

az akvarellt kerüld el,

festő; akár a rím,

csak tűzben

tartósodik a szín;

szirént fess kék farokkal,

ahogy egy szirt felett

napozgat

a bájos szörnyeteg;

s a Szűzet gyermekével,

adj nékik glóriát,

s a mélyben

forogjon a világ;

és bár mindent legázol

balsors, idő s a kor:

a várost

túléli a szobor;

s a rézpénz, mit kapával

a földmíves kiás,

feltámaszt

egy névtelen királyt.

Az istenek halódnak,

te szuverén vagy, mert

tartósabb

a páncélnál a vers.

Alkotni sose szűnj meg!

Az anyag ellened

szegül, de

a szellem fellebeg.

479

Az Escoriál

A gyászos Escoriált már messziről meglátod:

a tar mezőn háromszáz lépés hosszában áll ott,

szorosan a hegy mellett – tán kihívásnak szánták? –,

mint iszonyú elefánt ácsorog; válla, sarka

– Rómát majmoló gránit trágárság – kajlán tartja

magasra undorítón idétlen kupoláját.

Vén fáraó eszébe soha nem jutott volna,

hogy múmiáját ilyen sírboltba raktározza,

ily gigászi unalmat az öreg szfinx sem látott;

a kémények tetején elbóbiskol a gólya,

s a dudvás udvarokból szalad minden lakója:

katonák, udvaroncok, cselédek és csuhások.

Nincs itt élet, ha csak a királyszobrok kezében,

akik piszkos fülkékben állnak a tetőszélen,

nem tanyáznának dévaj, csapongó seregekben

a fecskék, amelyeknek verdeső, kékes szárnya

hiába keltegeti, hasztalan provokálja

a holtakat, kik örök dicsőségről fecsegtek.

Pasztellképek

Sokszor nézlek benneteket az ovális

keretben, sok szép, régi-régi dáma,

ujjatok közt megfakult a virág is,

miként ez százéves rózsák szokása.

A téli szél csókol bennetek arcon,

ha az árus kitesz a Szajna mellett,

homloktokról eltünt a szépségflastrom,

s a fogatok rátok sárt meg port vernek.

Hová lett a szépasszonyok uralma,

mikor még a Pompadour szíve lángolt?

A fellázadt nép őt is lenyakazta,

és mellé tette tömegsírba Ámort.

Fakó portrék, melyeket elfelednek,

virágcsokrok, miknek már nincs parfőmje,

nők, kik tűnő mosollyal emlékeznek

a régen elhunyt, gáláns szeretőkre.

480

THEODOR STORM (1817–1888)

A város

A szürke part, a szürke tenger,

és oldalvást a város,

tetőin a köd súlyos terhe,

a csenden átzubog a tenger,

és oldalvást a város.

Erdő nem zeng itt, rigó este

nem szól, tavasszal nincs derű,

ősszel a vadlúd keserű

krúgással repül át felette,

s a parton leng a hangafű.

S mégis szívemmel csüggök rajtad,

szürke város a tengeren,

ifjúságom varázsát adtad,

s révült mosollyal csüggök rajtad,

szürke város a tengeren.

ALBERT PATIN DE LA FIZELIERE (1819–1878)

Falusi nyaralás

Kerítések mentén meg kint a réten

alkony előtt, után és olykor délben

vagy féltucat parasztleányt meglőttem,

de jövő nyáron – s ezt bizton ígérem –

semmiképpen sem háborítom őket.

Szeretkezéshez nincsen bennük érzék,

s ha akarnák is, soha el nem érnék

a párizsi leányokat és nőket:

hullák módjára nyúlnak el szegénykék,

mikor gyalulják őket,

és ami minden érvemnél erősebb:

hogy testük alsó, értékesebb részét

sosem mossák meg. S persze, a felsőt sem.

WALT WHITMAN (1819–1892)

Ó, napsütött fiú…

Ó, napsütött fiú a prériről,

mielőtt a táborba érkeztél, sokan hoztak csomagokat magukkal,

ételt, italt meg bátorítást hoztak,

te utolsónak jöttél hozzánk az újoncokkal,

hallgattál, nem volt semmid, s mégis a világ legnagyobb

ajándékát adtad nékem,

amit fiú csak adhat.

481

Kolumbusz imája

Törődött öreg roncs vagyok,

hazámtól távol e vad partra értem,

tizenkét hosszú hónap óta setéthomlokú lázadók tartanak fogva

meg a tenger,

sok szenvedéstől bénán, betegen és közel a halálhoz

a szigetcsúcs felé megyek most, szellőztetni teher nyomta szívem

talán egy napig sem élek már, de nem tudok, Uram, sem enni, sem

aludni, sem pihenni,

amíg imámban nem szólok Hozzád, míg nem lélegzem, meg nem fürdök

Benned, nem jelentkezem Nálad.

Ismered minden évemet,

hosszú, zsúfolt életemet, tele aktív munkával, mert a passzív extázis

távol maradt tőlem,

ismered ifjúságom fohászait és vigiliáit,

férfikorom látomásos meditációit,

tudod, hogy mielőtt nekikezdtem, Néked ajánlottam mindent, amit

elérni reméltem, tudod, hogy megtartottam fogadalmaimat,

tudod, hogy egyetlenegyszer sem vesztettem el Beléd vetett

hitemet,

hogy kegyvesztetten, börtönben, bilincsben nem panaszkodtam, mert

elfogadtam mindent, ami Tőled jött.

Minden vállalkozásom Veled telt meg, minden tervemet Tőled

tettem függővé,

Érted szeltem a mély vizet, s utaztam be a partokat,

a szándék, a véghezvitel enyém, az eredmény Tiéd.

Biztos vagyok, Tőled jött lelkesedésem, lebírhatatlan akaratom,

a hatalmas, belső parancs, erősebb minden szónál,

az égi üzenet, melyet álmomban is megsúgtál:

ezek vittek előre.

Általam és sok utazásom által

pattant fel az eddig lezárt országok ajtaja,

és kerekítettem ki a földtekét, és kapcsoltam szorosra az ismerthez

az ismeretlent.

A végső célt nem ismerem, mert a cél Rajtad múlik,

nem tudom, szándékod messzemenő-e, avagy csekély; én csak a széles

térségeket ismerem, az országokat meg az emberek mérhetetlen

bestiális bozótját,

lehet, hogy átplántálva magasra nőnek, és méltóak lesznek Hozzád,

lehet, hogy fegyverek helyett, melyeket ismerek, ekét készítenek

majd,
lehet, hogy az élettelen kereszt, Európa holt keresztje itt

kivirul megint.

Hadd mondok még egy szót e homokparti oltáron:

Te világítottad meg fénnyel életemet, Uram,

elmondhatatlan, leírhatatlan világossággal,

ez legyen utolsó szavam, hogy e fényért itt térdre esve, öregen,

bénán, szegényen köszönetet mondok Néked.

482

Végem közeledik,

a felhők összesűrűsödnek köröttem,

utam eltért a vitatott, de tervezett iránytól,

most átadom hajóimat Neked.

Kezemben, tagjaimban az idegek halódnak,

agyam zavaros, ijedt, bizonytalan,

engedd útjára a korhadt deszkát, mert Tőled úgysem válik el az

utam, Uram,

a tenger áramlatai bizonytalanok,

de Téged ismerlek.

Próféta szól belőlem, vagy őrjöngök?

Mert mit tudok az életről? Magamról?

Munkám eredményét sem ismerem,

bizonytalan, ködös elképzelések inognak előttem,

egy új, egy jobb, egy jövendő világ fantazmagóriája

játszik velem, hogy megszédülök tőle.

És amit látok, ugyan mit jelent?

Mintha isteni csoda nyitná tágra szemem:

roppant formák eveznek fent az égen,

a habokon ezer hajó tolong,

s új nyelveken dicsérik nevemet.

Polgárháború

Bajtárs, ahogy feküdtünk, öledben fejemmel,

vallomást tettem; újra elismétlem:

tudom, nyugtalan vagyok és nyugtalanító,

tudom, szavam veszélyes, halált hozó lőfegyver,

mert szembeszállok biztonsággal, békével, törvényen kívül

kívánom helyezni a törvényeket,

határozottabb vagyok másnál, mert mindenki megtagadott,

és nem tudtam elfogadtatni magamat,

nem hallgatok tapasztalatra, tanácsra, az óvatosakra,

a többségre, nem bánom, ha kinevetnek,

a pokol fenyegetése nekem mit sem jelent,

a mennyország csábítása még kevesebbet;

drága bajtársam: bevallom, buzdítottalak, hogy folytassuk

a harcot, unszollak most is, hogy előre, pedig

fogalmam sincs, mi a célunk,

én nem is sejtem: győztesek leszünk-e, vagy a végső

katasztrófa leskelődik reánk.

Lincoln temetése

E por nemrég ember volt,

szelíd, őszinte, igazságos és határozott. Gondos keze alatt

a történelem leggyalázatosabb bűnözői ellen

mentettük meg az Egyesült Államokat.

483

Győzelem

Győztes vagy fenn a hegytetőn,

ahonnan büszke homlokkal nézhetsz a világra

(a világra, mely hasztalanul esküdt össze ellened, Szabadság),

az ostromlók minden fegyverét összezúztad,

és most diadalmasan állsz a nap fényözönében,

biztonságodban tündökölsz s virágzol – s ebben a felséges

órában nem büszke ódát hozok néked, nem elragadtatott,

mesteri költeményt,

hanem az éj fekete zuhatagját és a vértől csepegő sebek

vörös zuhatagját

meg az elesettek jaját.

Ó, mindig élni és meghalni mindig!

Ó, mindig élni és meghalni mindig!

Szünet nélkül temetem magamat,

amíg követelődző, domináns testemmel folyton-folyvást csak

előre török,

egy részlet, egy nagy darab belőlem, vagy az egész, meghal

(regisztrálom csak, nem óbégatok),

de elkülönülök holttesteimtől, bár visszafordulok oda, hová

elhánytam őket –

élni, mindig élni! S hulláinkat magukra hagyni!

Ahogy társaimmal ülök…

Ahogy társaimmal ülök egy nagy ünnepélyen, hirtelen, miközben

zene szól,

felmerül bennem (és nem tudom, miért merül fel) a hajóroncs

kísértete a ködben,

nem is egy, több gőzös képe, amint elhagyják utánuk dobott

csókokkal és lengő szerpentinekkel a kikötőt;

a „President” megoldatlan rejtélyére gondolok, ahogy – ötven

nemzedék tengerészetének virága – zátonyra fut az északkeleti

parton s merül, ahogy az „Arctic” is elsüllyedt,

fátylas kép: az asszonyok tömege a fedélzeten, hősiesen és

sápadtan készülnek a közeledő pillanatra – jaj, az a pillanat!

Egy roppant sóhaj, néhány buborék, az érzéketlen ár tovább

hömpölyög, és én most töröm a fejem:

csakugyan eltűntek ezek a nők,

és lelkük is elpusztult?

Mindig az anyag győz a szellemen?

484

Világos éjszaka

Ez a te órád, lélek, szabad röptöd a kimondhatatlanba,

könyvektől, művészettől távol; leckédet elvégezted, kiradíroztad

a mai napot,

s most felmerülsz eszmélni, s a témákat keresed, melyeket a

legjobban kívánsz:

az éjszakát, az álmot, a csillagokat és a halált.

Az estebéd s a társalgás után…

Az estebéd s a társalgás után csak egyre

halogattuk a végleges elválást; Isten veled,

Isten veled, ismételtük szentimentális hangon –

milyen nehéz a kezet kicsúsztatni a kézből,

mikor e két kéz többé sosem találkozik,

sem örvendetes alkalomra, sem gyászos alkalomra öregek

és fiatalok között,

mert az út messze visz bennünket, nincs rajta visszatérés.

Így húztuk távozását, s mikor lement a lépcsőn,

az ajtónál megfordult, s felesleges szavakkal – a hulló éj árnyai

sötétedtek,

búcsúzkodott megint – a szó lényegtelen már, a távozó alakja

ellebeg,

nemsokára elvész a mély homályban – jaj, szörnyű búcsúzás!

Hanem még most is túl sokat beszélt.

Az ócska hajó

Ezt a verset Whitman bénán, két szélütés után írta.

Az elhagyott lagunában, névtelen öböl mélyén,

poshadt, magányos vízben, nagyon közel a parthoz

lehorgonyozva áll az árboctalan, elhasznált, leszerelt

hajó, mely szabadon szállt mindegyik óceánon,

és most a rozsda eszi s a penész.

A vénség kigyúló hegytetői

Az illumináló tűz lángja megérint – felséges pillantást vetek végre

tengerre és városra, prérire, szenvedélyre, a világra magára,

levegős, perspektivikus, újszerű pillantást az omló alkonyban

mindenre: tárgyra, emlékre, arcra, embercsoportra,

nyugodt, józan pillantást a széles, aranyszínű és tiszta díszletekre,

mert az atmoszféra ilyenné vált, mikor búcsúzni kell,

minden romlatlan tiszta, aminő sose volt és magam előtt látom

csillámlani a vénség napsütte hegytetőit.

485

CHARLES BAUDELAIRE (1821–1867)

Az albatrosz
A tengerészeknek kell olykor a vidámság,

s albatroszt ejtenek foglyul, nagy tengeri

madarat, közönyös s hallgatag útitársát

a hajónak, mikor a sós habokat szeli.

Mihelyt leteszik a fedélzet deszkájára:

az azúr ég ura szégyenkezőn, sután

vonszolja testét; két gyönyörű, fehér szárnya

– eldobott evező – búsan lóg oldalán.

Milyen ügyefogyott, csúf állat lett belőle,

pedig királyuknak tisztelték a vizek!

Csőrébe egy matróz makrapipát erőltet,

a másik vihogva mímeli, mint biceg.

A költő is ilyen, az albatrosz fivére:

az íjászon nevet, a szélviharba száll,

de itt lent száműzött; füttyszó meg gúny a bére,

s két óriás szárnya elbuktatja, ha jár.

Vándorcigányok

Az égő szembogárú jósnép felszedte sátrát,

és útnak indul; nőik a paszomántos köntöst

nyitva hagyják elől, hogy a vad étvágyú kölykök

hintázó mellük kincsét azonnal megtalálják.

A férfiak puskával ballagnak az útszélen

a szekerek mellett – fenn rakásban az övéik

szoronganak – és borús szemmel az eget nézik,

ahol – rossz jel! – nem látnak boszorkányt seprűnyélen.

Amerre elvonulnak, szállásáról a pázsit

alól a tücsök rögtön megduplázza trilláit,

Kibéle parancsára a fű is zöldebben nő,

a sivatag virágot fakaszt, vizet a szikla,

s az örök vándoroknak kapuját tágra nyitja

édes, meghitt hazájuk, a ködfelhős jövendő.

486

Don Juan az alvilágban

Hogy Don Juan alászállt az Ákherón vizéhez,

s Kháronnak, a révésznek, már obuluszt dobott:

egy koldus, vad nézésű s dölyfös, mint Ántiszthénesz,

bosszúálló marokkal két evezőt fogott.

Szétnyílt köntösben, mellük hervadt terhét kitárva,

vonagló nők vonultak az ólmos ég alatt

bús áldozati nyájként, s jajuk özvegyi fátyla

hosszan lengett utánuk, s el már sosem szakad.

Sganarello, a szolga, röhögve kérte bérét,

míg Don Luis a parton bolygó halotti nép

felé fordult, s remegő ujjal mutatta vérét,

fiát, ki oly merészen csúfolta ősz fejét.

A szűzies Elvíra, soványan, gyászban, fázva,

álnok férjét figyelte, a remek szeretőt,

s ajkáról még utolszor az első mosolyt várta,

és esküit, melyekkel lángra gyújtotta őt.

Egy kőszobor, kin fénylett a vértezet vasérce,

a kormánydeszkát fogta, s oszolt a vak hínár,

de ő, a hős, kevélyen tőrére dőlt, úgy nézte

a fakó folyót, mintha semmit sem látna már.

Fároszok

Rubens, feledés árja, elomlás lomha kertje,

friss húspárnák, ahonnét megfut a szerelem,

s ahol az élet mégis áramlik s újul egyre,

mint szellő az egekben, mint víz a tengeren;

Leonardo da Vinci, tükröző, kék mélységek,

ahol bájos angyalhad misztikus mosolya

merül fel a homályos tájképből, mit háttérnek

néhány gleccser szegélyez, meg fenyőfák sora;

Rembrandt, kétségbeesett morajok ispotálya,

ahol dísznek egyetlen feszület csügg csupán,

s a szennyből száll magasra a zokogók imája,

míg hirtelen közéjük hull egy téli sugár;

Michelangelo, sziklás táj, hol Herkulesekkel

Krisztusok keverednek, s nem tudni, ki melyik,

hol gigászok csavarják tagjaikat az estben,

s megrázzák combjukat, ha leplüket levetik;

487

te, ki a faunok báját, az útonállók véres

szépségét szedted össze s a bokszolók dühét,

felfuvalkodott festő, sápadt, óriás lélek,

láncos rabok búskomor császárura, Puget;

Watteau, csapongó szívek bolondos karneválja,

ahol mindenki lángol, és mint a lepke száll,

könnyelmű díszletekre csorgó csillár opálja,

s az öröklétre éhes, szédülten forgó bál;

Goya, boszorkányszombat, ahol a tűzhely piszkán

embriót főznek üstben, aggnők tükrök között

szemeznek, s pőre kölykök, s lánykák veres harisnyát

húznak, hogy megkísértse testük az ördögöt;

Delacroix, nagy vértó, hol démonok tanyáznak,

és az erdőn örökzöld rügyeket hord a fa,

s a bánat ege alatt olykor harsonák járnak,

mint Weber zenéjének elfojtott sóhaja:

ti vagytok a káromlás, a panasz és az átok,

az extázis, a sóhaj, a könny, a Te Deum,

száz labirintusból zeng fel a visszhang tirátok,

ti vagytok szíveinknek az égi ópium,

ti vagytok a jelszó, mit az őr ismétel tornyán,

a hírhozók ajkáról felhangzó üzenet,

a fárosz fénysugara a citadella ormán,

a vadász kürtje, ki a nagyerdőn elveszett,

az emberi méltóság hitvallói ti vagytok

az Úr előtt, az égő jajkiáltás, melyet

továbbadtok, hogy évről évezredekig harsog,

s a végtelen partjáig viszi el nevetek!

Az óriáslány

Mikor a természet, hogy fitogtassa

erejét, még roppant lényeket nemzett:

éltem volna egy óriáslány mellett,

mint királynő lábánál buja macska.

Nézni: mit tesz lelke a gazdag hússal,

miközben szörnyű játékait játssza,

s találgatni: felszáll-e szíve lángja

a ködökig, melyek szemében úsznak;

körülfutni: milyenek a formái,

olykor térde kilátójára mászni,

s ha a dögletes nyármeleg elárad,

s gigászi teste végigdől a réten,

elszundítani melle árnyékában,

mint apró kunyhó nagy hegy tövében.

488

Kései bánat

Ha elalszol végleg, misztikus szépség,

s pihensz az éjszín márványtömb tövében,

s nincs alkóvod már s nyaralód vidéken,

mert fekhelyül kaptad az árok mélyét;

ha a rögök, mik öledhez tapadnak

(oly közönyösen adtad oda másnak!),

nem tűrik, hogy szíved dobogjon, s lázas

kedvedben új kaland után szaladhass:

a sír, amely tanúja vágyaimnak

(sír és költő egymásról mindent tudnak),

a nagy, álmatlan éjszakán megkérdez:

„Mit érsz vele, szeszélyes kurtizán már,

hogy nem adtad, mit kért s te is kívántál?”

S a furdalás úgy mar majd, mint a férgek.

A dög

Ugye, emlékszel, mit láttunk, szerelmem,

a bűvös nyári reggelen:

az ösvény mentén, kavicsos fekhelyen

hevert a borzalmas tetem,

combját, mint ringyó, feldobta magasra,

bőrén csorgott a nyű s a nyák,

s cinikus trágársággal mutogatta

gázoktól viselős hasát.

S e hullán a nap heves lángja égett,

mintha azt munkálná csak, hogy

sejtekre ossza fel, mit a Természet

nemrég még egynek alkotott.

Mint nyíló rózsára, nézett e vázra,

s rámosolygott az égi szem;

a bűz, attól féltem már, ájulásba

terít le téged a gyepen.

Rohadt hasa körül legyek bozsogtak,

ahonnan pondrók fekete

serege mászott ki; mint szennylé folytak

a dögön föl meg lefele,

489

s mindez dagadt, apadt meg újra

emelkedett, úgyhogy, amíg

elnéztük, már-már azt hittük: a hulla

feléled és sokasodik,

s a zöld legyek mégis úgy muzsikáltak,

mint a lágy szellő meg a tó,

vagy mint a búzaszem, melyet szitában

ütemre ráz az arató.

Már szétesett eredeti formája,

csupán egy elkent húshalom

maradt, mit a festő fantáziája

egészít ki a vázlaton.

Egy elijesztett szuka sunyi szemmel

lesett ki ránk a szirt mögött,

mikor megyünk már el, hogy újra kezdje

zabálni az oszló dögöt.

– S jaj, mégis: mint e szörnyű roncs, te drága,

ilyen leszel te egy napon,

szemem fénye, életem napsugára,

vágyaim kelyhe, angyalom,

mert ilyen leszel, gráciakirálynő

az utolsó szentség után,

ha fölötted zsíros fű és virág nő,

s csontod penészt fakaszt csupán;

ilyen leszel, de súgd meg a féregnek,

ha csókjaival mar beléd,

hogy én meg őrzöm, őrzöm, s felélesztem

szerelmünk égi lényegét.

Hullámzik rajta…

Hullámzik rajta a gyöngyházszín szoknya,

ha sétál, olyan, mintha táncot járna:

mint ihletett fakír előtt a kobra,

mely pontosan ring a melódiára.

Mint sivatag gyilkos, tikkadt homokja:

a más kínját nem érzi át, nem bánja,

magának nőtt fel, önmagát ápolja,

akár a tenger indifferens árja.

Szemét csodás drágakövekből vésték,

angyal meg szfinx egy személyben: a szépség

s a rejtelem szimbolizálja lényét,

mely csupa arany, acél, gyémánt s illat

és homlokán – magános, messze csillag –

a meddő nők jeges felsége csillog.

490

Egzotikus parfüm

A forró nyári estben, ha melled aromáját

tüdőmre szívom mélyen, hunyt szemhéjam alatt

trópikus partot látok, paradicsomi táját,

hová monoton kéjjel szórja lángját a nap;

lanyha szigetet, melyet megáldott a Természet,

ahol különös fákon ízes gyümölcs terem,

a férfiak nyulánkak, és belső tűztől égnek,

a nők szeme merész, tág, testük félmeztelen.

Két melled aromája boldogabb földet láttat

velem: zsúfolt kikötőt, hajókat, vitorlákat,

ahogy lustán hintáznak a kis móló körül;

a mélyzöld tamariszkok felől hűs illat árad,

mely gyengéden feszíti s felizgatja cimpámat,

míg lelkem a matrózok dalával elvegyül.

A fedő

Menj bárhová: tengerre, trópikus, déli tájra,

mely lángol, vagy északra, hol a nap, mint a jég,

szolgáld Krisztus Urunkat, légy Vénusz kurtizánja,

kivert koldus vagy Krőzus, ki aranymáglyán ég,

polgár, paraszt vagy vándor, őrizd kis házad táját,

üljön homály fejedre, vagy uraljon az ész:

a misztikus borzongás minden halandót átjár,

s a rémület elönti, ha a magasba néz.

Mert fenn az Ég: fullasztó barlanglakásunk boltja,

lenn bohózati színpad, hol, míg tréfáit mondja,

a ripacs vértől ázott deszkázaton topog;

kéjenc félelme s balga hívő reménye: Égbolt,

fenn a fekete fedő, s lenn a csukott fazék, hol

az Emberiség szörnyű húslevese rotyog.

Leszbosz

Latin tivornyák s hellén vágyak anyja,

Leszbosz, hol a gyönyör magasra szárnyal,

s legyen bár forró, friss, vidám vagy lanyha,

de éjt meg napot övez glóriával,

latin tivornyák s hellén vágyak anyja,

491

Leszbosz, ahol a csókok vízesések

és feneketlen mélységekbe hullnak,

titokzatosak, örvénylők, merészek,

kavarodnak, felcsapnak, megújulnak,

Leszbosz, ahol a csókok vízesések,

Leszbosz, ahol egymást vonzzák a lányok:

sóhaj sóhajra, szív visszhangzik szívre,

Páphosznál feljebb tört az égre lángod,

s Szápphóra féltékeny lett Áphrodíte –

Leszbosz, ahol egymást vonzzák a lányok;

Leszbosz, vérperzselő éjek hazája,

hol a szűzek, mikor már szemük alját

kék árnyék festi, tükör elé állva,

vágyuk feslő kagylóját símogatják –

Leszbosz, vérperzselő éjek hazája;

hadd ráncolja fennkölt homlokát Plató,

a csóközön, Leszbosz, kell hogy feloldjon,

királynő vagy, boldog tájon országló,

hol új kéjeket fedeznek fel folyton,

hadd ráncolja fennkölt homlokát Plató!

Örök mártíromságod felment téged,

mit a túlbuzgó szeretők szenvednek,

kiket megmosolyoghatnak más népek

e földtekén, de sosem érthetnek meg –

örök mártíromságod felment téged,

mert hol az istenség, ki elítélhet,

Leszbosz, mikor szeretkezéstől sápadt

testednél többre becsüli a mérleg

a könnyözönt, amely szemedből áradt?

Mert hol az istenség, ki elítélhet?

A Jó s a Rossz dilemmáját mit bánom?

Ti sem bánjátok, nemes lelkű lények,

a szigettenger díszei, leányok,

kik nevettek a Poklon meg az Égen –

a Jó s a Rossz dilemmáját mit bánom?

Ezért választott egykor Leszbosz engem,

hogy feslő szűzei titkát daloljam,

hogy orgiákat lássak gyermekszemmel,

hol vad nevetés vegyült a sikollyal –

ezért választott Leszbosz egykor engem.

492

Azóta itt virrasztok, őr a vártán,

Leükátosz szirtjén fenn, nappal s éjjel,

s lesek brigget, gályát, fregattát, bárkát,

ahogy kontúrja felremeg az égen –

azóta itt virrasztok, őr a vártán,

hogy megtudjam: irgalmas-e a tenger,

s egy alkonyatkor talán visszahozza

az imádott Szápphó testét, ki elment,

Szápphó imádott holttestét Leszboszba;

hogy megtudjam: irgalmas-e a tenger?

A hím Szápphót, a szeretőt, a költőt,

ki Áphroditénél is szebb, mert sápadt.

– Az azúr szem fekete fátylat öltött,

mert átvette a fájdalom s a bánat

a hím Szápphót, a szeretőt, a költőt. –

A születő Áphroditénél szebb volt,

ki felséges nyugalmában sugárzó

fiatalságot és szőkeséget szórt

az óceán öreg vizére; Szápphó,

a költő, ki Aphroditénél szebb volt,

s aki meghalt szentségtörése napján,

s a kultuszt, melyet ápolt, megtagadva

lányteste gyengéd, mennyei malasztját

egy brutális hím önkényének adta,

s ezért meghalt a szentségtörés napján.

Azóta Leszbosz sír és jajveszékel,

és bár a mindenség karban dicséri,

keserveit zokogja minden éjjel,

elhagyott partjairól fel az égig.

Azóta Leszbosz sír és jajveszékel.

Spleen

Ha a lapos ég, mint fazék fedője

borul elménkre, és a horizont

összébb szorítja a komor felhőket,

s fejünkre nappal éjsötétet ont;

ha a föld redves börtönlyukká vált már,

hol denevér módjára a Remény,

a négy falon végigsebzi szárnyát,

s a mennyezetbe beveri fejét;

ha a zápor, mint lándzsák kerítése,

testünket utált vackához köti,

s megjön a pókok alattomos népe,

s hálóját agyvelőnk köré szövi:

493

akkor hirtelen dühödt harangnyelvek

szólalnak meg, s átkot üvöltenek

az égre, mint a kivert, kósza lelkek,

kik nem találnak már sehol helyet.

S zeneszó nélkül gyászmenet merül fel

fejemben: a reményvesztette Vágy

felzokog és a zsarnok Iszony csüggedt

koponyámba szúrja fekete zászlaját.

Spleen

Jeges, zord eső őrjöng a világra

s feneketlen urnáját egyre ontja:

mocskot önt a sírok lakosságára

s halandóságot a külvárosokra.

Sovány macskám forog: helyet keresgél

szobám sarkában, hol lekuporodhat,

vén költő lelke bolyong az eresznél

fázós sóhajjal, mint a kárhozottak.

A brácsa nyög, nyí a füstös hasábfa,

a náthás ingaóra megkontrázza,

amíg a mocskos pakliban, melyet

vízkóros néném örökül hagyott rám,

a gyönyörű Coeur Fiú meg a Pique Dame

búsan tárgyalják holt szerelmüket.

Spleen

Mint hogyha esős ország királya volnék én:

gazdag, de tehetetlen; fiatal s koravén;

aki az udvarmester hajbókjait fitymálja,

az agarakat unja, ügyet sem vet lovára,

sólymászat nem érdekli, sem az erdőn a vad,

sem népe, mely haldoklik balkonjai alatt.

Bolondja tréfás verse, bukfence, udvaroncok

mókái nem vidítják fel e kegyetlen roncsot;

sírbolttá vált az ágya a Bourbon liliommal,

s a dámák, kiknek minden herceg szép, bárha ronda,

nem találnak oly maszkot, oly nevetséges jelmezt,

hogy mosolyra fakasszák a bús fiatalembert.

Az alkimista, aki aranypénzét csinálja,

nem tud szert, mely belőle a kórt kidesztillálja,

s a vérrel telt fürdőkád, melyet a régi Róma

használt s a múltban számos királyi vár lakója

fel nem frissíti többé e beteges csontvázat,

akiben vér helyett a Léthe zöld vize árad.

494

A rongyszedő bora

Gyakorta, hol vörhenyszín fényt sző az utcalámpa,

és tört üvegje csörren, s lángját a szél cibálja,

nyomortanyák s palánkok mögött, amerre sáros

útvesztők közt rohasztó mocsárba vész a város:

agg rongyszedő botorkál feléd magános séta

útján, fejét a falhoz koccintva, mint poéta,

s a rendőrökre – piszkok! – ügyet se vet, míg részeg

agyában sorra gyúlnak a tündöklő remények.

Szent esküt tesz, parancsol s magasztos törvényt hozva

jutalmat mér a jóra és büntetést a rosszra,

s az ég alatt, amelynek dús baldachinja ráhull,

jósága mámorában úgy jár, mint vén apátúr.

Így jönnek ők, az árvák, kivertek, meggyötörtek,

kiket a gyár megőrölt s az évek összetörtek,

s akiket bénán, vénen, bűzhödt iszap gyanánt

borzalmas Párizsunk roppant gyomra kihányt:

bús had, melyet csapszékből űz ki az esti óra,

kiknek bőrét a munka súrolta ily fakóra,

s akiknek bajsza úgy csüng, mint ócska lobogó.

Így jönnek most zászlókkal, virággal s dobogó

szívük diadalívként mellükben tágra tárul,

bort visznek, bús agyuknak örökös lakomául,

setétségükbe napnak, csendjükbe trombitának,

s a szeretettől ittas tömegre glóriának.

Mert az Emberiség felé, mely még csak állat,

a bor gyémánttal görgő szent Paktolusza árad,

hogy míg hűs nedve szomjú, száraz torkán alászáll,

lehessen úr bilincsben, császárok közt is császár.

S ha nézted már, mint élünk és döglünk meg szerényen,

Uram, tudom, hogy Téged is elfogott a szégyen,

s az embernek a Halál hugát, az Álmot adtad,

mi meg a bort vedeljük, kaján lányát a Napnak!

Az ékszerek

Mezítlen volt s mert tudta, mit kívánok:

testén sok zengő ékszerével várt rám,

hódítóbban, mint a mór rableányok

a gyönyörök Ezeregyéjszakáján.

Fülönfüggők, karperecek, nyakláncok:

a drágakő s a nemesfém zenéltek,

s én megszédültem, mert mindent imádok,

ahol a csengés elvegyül a fénnyel.

495

A pamlagon engedte, hogy szeressem,

s mosolygott, ahogy karjai közt tartott,

s mohó szerelmem, akárcsak a tenger,

ágaskodott és rázta, mint a partot.

Szemével rajtam, készséges vadállat,

új pózokat talált vágyunk hevében,

és odaadást kevert bujasággal,

hogy változatainktól nőtt a kéjem,

s karja, csípője, olajsíma combja,

haja, mely arcához hajolt keretnek,

dereka, mintha hattyú nyaka volna,

hasa s melle, szőlőmben dús gerezdek;

talán mindez Rossz Angyal praktikája

volt ellenem, csak hogy megfosszon lelkem

egyensúlyától, ki kristálysziklára

kapaszkodtam, hogy szívem nyugtot leljen;

és mintha Ántiópé csípőjére

emelné egy ephébosz felsőtestét,

s öle, mit domborműnek tárt elébem,

és ajka, min fénylett a finom festék.

A lámpa elhatározta: kilobban,

nem világolt, csak a kandalló lángja,

s ahányszor felkapott, vad sóhajokkal

vért öntött el húsán, mely csupa ámbra.

A szeretők halála

Lesz könnyű illatoktól puha ágyunk

és dunyhánk, mélyebb, mint a temetők,

s a polcokon sok különös virágunk,

mely mind délszaki egek alatt nőtt.

Végső lángunk nagyot lobban a földön;

szívünk, mint két óriás fáklya ég,

és lelkünkből, e két ikertükörből

visszavetítjük egymásra a fényt.

Egy rózsakék, misztikus alkonyatban

kettőnk között váratlan szikra pattan,

mint sóhajtás, mint búcsúüzenet.

Később víg angyal jön hozzánk, kinyitja

az ajtókat, s azonnal megújítja

a vak tükört s a kihunyt tüzeket.

496

A szegények halála

Csak a halál vigyáz ránk; ő éltet, ő marasztal,

bús életünknek ő ad ezüstös keretet;

kehely, amely eltölti lelkünket dús malaszttal,

elixír, mely felgyújtja a fáradt szemeket;

Éhségben, kínban, fagyban, viharban ő vígasztal,

s aranybrokáttal festi a fakó egeket,

sonkáktól szagos csapszék, borokkal rakott asztal,

aludni puha dunyha, pihenni kerevet;

ércmellű, győztes angyal, aki mágikus, áldott

két tenyerében békét hoz s révedezni álmot,

s a vacogó szegénynek örökös ágyat bont;

aranyfényű istenség és nevető pohárnok,

bankókkal pöffedt erszény, s a jeltelen sírárkok

közt, misztikus egekbe vibráló horizont.

Az utazás

Maxime du Campnak

A kisfiúnak, aki térképekbe szerelmes,

a mindenség, mint lelke roppant éhsége, tág;

milyen nagy is a világ a mécses fénye mellett,

s az emlék félhomályán mily kicsiny a világ!

Elindulunk egy reggel, fellobban szívünk lángja,

hol máskor metsző méreg s keserű vágy terem,

megyünk, mert megszomjaztunk a habok ritmusára,

s végtelen lelkünk elring a véges tengeren.

Van köztünk üldözött, ki szennyes hazájától fut,

van, akit származása késztet szaladni, s van

asszony csillagszemében fuldokló asztrológus,

aki zsarnok Circéje parfümjétől rohan,

hogy a dög állattá ne bűvölje, inkább részeg

lesz térrel, láthatárral, fényt szürcsöl, napparázst,

húsába jég mar, testét a trópus vörösrézzel

ötvözi, s eltakarja a női harapást;

497

de igazi utazó azért indul csak útra,

hogy utazzon és szíve léggömb módján lebeg,

mert a végzet vonzását leküzdeni nem tudja,

s bár nem érti, ezt mondja: megyek, mivel megyek,

kiben, akár a felhő, a vágy száz formát vesz fel,

és ahogy bősz hadastyánt szólít a fegyverek

zaja, úgy hívja titkos, változó, ismeretlen

kalandok kéje, miknek nem adtak még nevet.

II

Mint a rulett golyója, forgunk, mert egyre sarkall

a Kiváncsiság: lelkünk álmában sem leli

tőle nyugtát, úgy verdes, akár a dühödt Angyal,

ki a bolygók búgóit korbáccsal pörgeti.

Balsors, hogy a cél hátrál, melyet mindenki kerget,

mindenhol ott lehetne, bár soha sincs sehol,

s mert a remény fogai marják, az őrült ember

nyugalmat úgy keres, hogy szünet nélkül lohol.

Lelkünk háromárbócos gálya; lkáriába

tart: „part! part!” harsogja a hajóhídról a hírt

egy hang, mire a másik félbolond ezt kiáltja:

„Dicsőség! Kéj! Szerencse!” S száz ördög, itt a szírt.

Minden sziget, mit éjjel még az árbóckosárból

jeleznek, Eldorádó, aranyborítta táj,

hol fantáziánk mindjárt ujjongó kánkánt táncol,

s zátony bukkan fel reggel, ha oszlik a homály.

Ó, jaj, képzelt országok szerelmes vőlegénye!

Verjük vasra a részeg matrózt, Amerikák

örök felfedezőjét, vagy vessük az örvénybe,

mert fanyarabb a hab, ha eltűnt a délibáb?

S így, térdével mocsokban, az álmodozó ember

orrát a légbe fúrja s paradicsomot lát,

csillámló Capuákat megbabonázott szemmel,

hol magános viskóban rezeg a mécsvilág.

III

Utazók, csodás lények, szemetek tengermélyén

hány szép látványt, hány nemes emléket hoztatok!

Pattintsátok fel a múlt gyémántos szelencéjét,

hol annyi csillagékszer és holdvilág ragyog!

498

Gőz és vitorla nélkül utazunk, ha beszéltek,

vidítsatok bennünket; unalmas börtön ez;

mondjátok el, míg lelkünk vászna feszül elétek,

a sok élményt, mit azúr horizont keretez.

Mit láttatok, mondjátok?

IV

„Tornyos habok szeszélyét,

láttunk csillagvilágot, homoksivatagot,

és bár sokszor küszködtünk viharral és veszéllyel

úgy, mint ti itt, nemegyszer untuk magunkat ott.

Bukó napok varázsát viola óceánon,

s varázsos várost, melyre lilán bukott az est;

de nyughatatlan szívünk csak egyre inkább vágyott,

hogy az ég visszfényébe ugorhassunk fejest.

Sok gazdag földet láttunk, dús réteket, őserdőt,

de semmi sem vonzott úgy – táj, tenger, csillagok –,

mint az alakot váltó, misztikus titkú felhők;

tűnődni kezdtünk, s vágyunk még jobban izgatott.

Mert a szeretkezés is csak növeli a vágyat

és élteti; vágy, ősi fa, trágyád a gyönyör,

duzzaszt és megkeményít, testedbe nedvet áraszt,

míg törzsed a nap felé, az égmagasba tör.

Meddig nősz még, konok fa, karcsúbbra, magasabbra,

mint a ciprus? Nagy gonddal összegyűjtöttünk még

néhány vázlatot, s hoztuk mohó albumotokba,

fivérek, kiknek minden, mi távolról jön, szép.

Tisztelegni siettünk több ormányos bálványhoz,

láttunk áttetsző gyöngyből trónt, aranybaldachint,

s mesebeli pompával épített palotát, hogy

elájulnának tőle gőgös bankáraink.

Ruhákat láttunk, melyek részegítők a szemnek,

nőket, akik fogukat festik meg a szemet,

tudós fakírt és zsonglőrt, kit kobrája ölelget.”

És aztán, még mit aztán?

499

VI

„Jaj, naiv emberek!

De hogy a legfontosabb fenomént ne feledjük,

mit szemünk akaratlan meglátni sose szünt:

ahogy a lét fatális lépcsőin fel-le mentünk,

a színpadon szemlélnünk kellett az örök bűnt;

láttuk a nőt, e bamba és parázna cselédet,

ki röhej nélkül tudja imádni önmagát,

s a férfit, a tirannus csatornatölteléket,

a rabnő rabszolgáját, ki buja és falánk;

mártírt, ki jajveszékel; hóhért, ki ajkát nyalja;

verejtéktől s vérszagtól iszamlós ünnepet;

dühöngő zsarnokot, kit megőrjített hatalma,

és népet, mely a hátán korbácsütést szeret;

vallást is sokat láttunk, hasonlót a miénkhez,

hívőt, ki kötélhágcsón mászik az ég felé,

szentet, ki szöges ágyon várja az üdvösséget,

ahogy a kéjenc selymes bordélypárnán henyél;

a szájas, szellemére kényes Emberiséget,

undok fajtát, mely most is mint mindig, esztelen,

s duhaj agóniában kiált oda az égnek:

Utállak, mert képemre formáltak, Istenem!

És kevésbé balgákat, kik a Végzettől futnak,

amely elől sehol sincs biztonság, s testüket

gigantikus mellére dobják az ópiumnak.

A földgömb életéről ennyit jelenthetek.”

VII

Fanyar ismeret ez, az utazás tanúsága:

a világ tegnap és ma, holnap s holnapután

kicsinyes, monoton hely, rémálmaink tanyája,

az iszony oázisa a megunt Szaharán.

Maradjunk, vagy utazzunk? Menj, ha sarkall a kényszer,

maradj, ha tudsz. Az egyik szalad, a másik áll,

hogy rászedje az Időt, a síri, folyton éber

ellenfelet. De futhasz, mint a legjobb futár,

mint az apostolok s a bolygó zsidó; hiába,

mert ha szaladsz, vitorla és szekér nem elég,

s ha otthon ülsz faludban, s nem is gondolsz reája,

a Halál hálójával mindenhol utolér,

500

s mikor egy nap tarkódra hág diadalmas lába,

reménykedve kiálthatsz: „A vitorla dagad!”

S ahogy régen indultál a nagy útra Kínába:

szemed a horizonton, a szélben a hajad,

úgy hajózol be végül az Árnyak Tengerére,

mint jókedvű utas, ki megfiatalodott,

és meghallod a hangot – oly bájos a csengése –,

mely így dalol: „A lótusz virágát akarod

kóstolni? Gyere erre! Itt minden szüret áldott,

csodálatos gyümölcsök érnek folyton a fán,

akarsz lerészegedni e bűvös, sose látott

mesevilágtól, ahol örök a délután?”

A kísérteties hang csak egyre ismerősebb:

„Tárt karral vár Püládész, ki most itt lenn lakik!”

„Evezz ki Elektrádhoz!” – hallod suttogni nődet,

akinek egykor combján kúsztak fel ajkaid.

VIII

Halál, vén kapitányunk! Untat minket e táj már,

horgonyt fel! Induljunk el, mert az idő lejár!

Legyen az ég s a tenger feketébb a tintánál,

te jól tudod, hogy szívünk csupa fényes sugár.

Üdíts fel minket, töltsed altatódat a borba,

hogy egyre menjen nékünk, míg agyunk lángra gyúl:

az örvények közt Égbe megyünk, vagy a Pokolra,

hacsak az Ismeretlen legmélyén vár az új!

MATTHEW ARNOLD (1822–1888)

A doveri parton

A tenger is pihenni tért ma éjjel.

A holdfény, mint nagy puha híd lebeg

a túlpartig, hol néhány kurta fényjel

ragyog, s az angol szirtek hófehéren

merednek a derengő víz felett.

Jöjj ablakunkhoz játszani a széllel,

rég nem volt már ily halk, tündéri éj:

csak lennről hallik, hol a tenger árja

a holdfényes homokkal összeér,

valami nyughatatlan, durva lárma,

amint ezer s ezer kavics görög

a part felé, s a hab megint magába

nyeli, s a hullám újra felveri,

s az éjszakába az Idő örök,

fanyar szomorúságát keveri.

501

Így hallhatta Szophoklész a görög

tenger zaját, midőn áron s apályon

olvasta ki az ember nyomorát,

s így halljuk mi is ma éjjel örök

bánatunkat, mint messze orgonát

zokogni lenn a jeges óceánon.

A békesség vize, a jó remény

hulláma máma már csak dőre álom,

s e tenger, mely öv volt a földtekén,

úgy sír fülünkbe, mint az éji szél,

mikor sivítva szalad a kemény

vén földeken, az emberiség nedves

ruházatán, az ingó tornyok ormán

s a háztetők mezítlen cserepén.

Ó, ne hagyj engem ma hazudni, Kedves!

Mert e földnek, mely itt ragyog fakó

holdfényben, mint tündéri álomország,

s oly szép, oly dús, oly új, oly megható:

e földnek nincs se szerelme, se fénye,

se nyugta, se öröme, se reménye,

se békéje, se gyógyírja sebére,

s úgy állunk itt, mint kürtfelverte nép

a puszta síkon, örök alkonyatban,

ahol köröttünk tébolyult, setét,

őrült hordák harcolnak szakadatlan.

VICENTE RIVA PALACIO (1832–1896)

A szélhez

Félénk fiú, ott feküdtem az ágyban,

s mikor ajtómon hallottalak téged

sírni, azt hittem: földöntúli lélek

fordul hozzám keserves panaszával.

Később, ifjan, sátortáborban háltam

a felkelő sereggel és ha éjjel

zúgtál, tomboltál, azt vettem ki érces

hangodból: „Jól van, jól van, védd hazádat.”

Manapság, hogyha elkerül az álom,

és itt jajgatsz a rozsdás börtönrácson,

legyintek, mert tudom már, hogy tulajdon

keservemet, s nem a tiédet hallom,

s ha félek a léttől, vagy a hazára

teszek fel mindent: sejtem, hogy hiába.

502

STÉPHANE MALLARMÉ (1842–1898)

Az ablakok

Unva a kórtermet és bús párákban feredve,

mik ott másztak az ablak banális függönyén,

s nem nézve a fölötte unatkozó keresztre,

s az örökléttől fehér falra, a vézna, vén

beteg, halódó teste terhétől megremegve

a párkányhoz vánszorgott, hogy egyszer nézne ki

még a hunyó alkonyban vereslő útkövekre,

s csontváz markába fogjon egy szikra kései

napfényt, s száját, mely láztól pörzsölten ég-azúrra

vágyott, a tört üveghez tapassza és beteg

napok fanyar borától utolsó kéjre gyúlva,

langy csókkal üdvözölje a bíbor köveket.

S így, ittasan, feledve görcsöt meg orvosságot,

a szent kenet borzalmát s a gyűrött lepedőt,

a véres alkonyégen lágy fénypatakot látott

a horizontig folyni, s eltűnni, s a tetők

felett sáraranygályák libegő, puha súlyát,

mint nagy hattyúkat úszni, melyek szikrázva, zord

villámokként gyújtották fel alakjuk kontúrját

a ködben, hol az Emlék rőt óceánja folyt!

Így én is, megutálva a kloákái szennye

között unt dáridókon hempergő Bestiát,

ki egyre csak szaglászik: bő vályút merre lelhet,

hogy falhasson, s nősténye megszoptassa fiát,

futok és megfogódzom minden ablakkeretbe,

melyet közénk s a gőgös Űr közé vert a lét,

s harmattól mámorosan, szűz párákon lebegve

már látom az Új Élet nagy, tiszta reggelét;

angyal vagyok, kit kristály fényekhez hurcol szomja

– Művészet, Misztikum, Szó: mind-mind csak ablakok! –,

s az Eszme glóriáját övezve homlokomra

antik szférákba szállok, hol még a Szép ragyog!

De jaj! A fertő úr itt, amelyben lomha béka

brekeg, s mely hömpölyögve áramlik sárba fúrt

viskónkig és a Téboly ragacsos hányadéka

felbuktat, hogy nem érjük el soha az azúrt.

Lehet-e majd, ó énem, ki szíttál annyi bürköt,

e bús kristályt áttörnöd, mit eléd tolt a Rém,

lehet-e tollafosztott szárnyaddal felrepülnöd,

hol vak ködökbe hullni, csak hullni hív a Fény?

503

PAUL VERLAINE (1844–1896)

Párizsi vázlat

A pléhlapokra tompaszögeket

rak ki a hold-ezüst.

A tornyos, kürtös háztetők felett

ötös formában csavarog a füst.

Zokog, mint a fagott, a téli szél

a szürke ég alól.

A távolból borzongó, ösztövér

kandúr redves siránkozása szól.

Itt csellengek, Plátónról álmodom,

meg önről, Phídiász,

győztes csaták: Szálámisz, Marathon!

S fölöttem kék csőrrel libeg a gáz.

Szerenád

Úgy, mint a hullát, aki még dalol,

bár sírjában rohad:

hallgasd, úrnőm, magas tetőd alól

recsegő hangomat.

Fogadd, add át e mandolin mohó

dalának énedet:

neked szereztem e siránkozó,

kegyetlen éneket.

Hadd zengem, hogy szemed tiszta ónix

és aranyárnyalat,

melled a Léthe árja és a Sztix

vize setét hajad.

Úgy, mint a hullát, aki még dalol,

bár sírjában rohad:

hallgasd, úrnőm, magas tetőd alól

recsegő hangomat.

Hadd dicsérem, mint illik, testedet,

áldott, ha élvezem,

s dús illata előttem fellebeg

álmatlan éjeken.

S hadd magasztaljam csókod ízeit,

a lángot ajkadon,

és vágyunkat, mely keresztre feszít,

kurtizán! Angyalom!

Fogadd s add át mandolinom mohó

dalának énedet:

néked szereztem e siránkozó,

kegyetlen éneket.

504

Szemtelen szerelmesek

– Az élet mocskos szennyözön.

Haljunk meg együtt. Akar Ön?

– Ez az ajánlat meglepő.

– Meglepő? Lehet. Mégis szép:

romantikus, regényes vég.

– Hi! hi! hi! Furcsa szerető!

– Furcsa? Inkább nagyon-nagyon

hű szerelmes, kisasszony.

Tartson velem és meghalunk.

– Ha nem tréfálkozik velem,

Uram, úgy tervét kedvelem.

De pszt! Minderről hallgatunk.

Így jött, hogy Tircis s Dorimene

az este, a tó peremén

két faunszobor közt a fenyők

alá dőltek, s lemondtak Ámor

kedvéért egy remek halálról.

Hi! hi! Furcsák a szeretők.

Szentimentális párbeszéd

A jeges parkon, hol a fák ledobták

már lombjukat, két árnyék baktatott át.

Ajkuk lágy, szemük a semmibe réved,

csupán az éj hallotta, mit beszéltek.

A jeges parkban, hol a lombok hullnak,

két árnyalak idézte föl a múltat.

– Emlékszel még tünt kéjeinkre, kedves?

– Mért kívánod tőlem, hogy emlékezzek?

– Dobog-e szíved, ha hallod nevem,

és látsz-e még álmodban? – Sohasem.

– Oly nagy volt boldogságunk és oly édes,

mikor ajkunk összeforrt! – Lehetséges.

– Az ég kék volt, csupa remény az élet!

– Nincsen remény; az ég koromsetét lett.

Így lépkedtek az avaron a szélben,

s csupán az éj hallotta, mit beszéltek.

505

Rokokó pázsiton

Az abbé részeg. – S önnek, grófom,

tótágast áll a parókája.

– Nem ízesebb a görög óbor

Camargo, mint a kegyed válla.

– Szerelmem, lángom… Do, mi, szó, la.

– Papocskám, sötét vagy és öntelt.

– Kisasszonyom, haljak meg, hogyha

egy csillagot nem csórok önnek.

– Hadd bújjak ölébe ölebnek!

– Fúrjuk meg a dámákat sorban!

– Mi az, uraim, élvezkednek?

– Jó éjt, tündöklő teliholdam!

Holdvilág

Watteau festette, finom park a lelked,

ahol álarcos lények muzsikálnak

s táncolnak, de a sok bűbájos jelmez

alól csak átüt szívükből a bánat.

Az élet szépségéről, örök vágyak

meg szerelmek győzelméről dalolnak,

ám, mintha énekükben nem bíznának,

és dallamuk a holdvilágba olvad,

szelíd, szűz, méla fényébe a holdnak,

mely alvó madarak közt szánt utat,

míg a márványszobrok közt felzokognak

a meztelen, sudár szökőkutak.

A kagylók

A barlangban, a partszegélyen,

ahol naphosszan szeretkeztünk,

kagylók hevertek szanaszéjjel.

Az egyik bíbor volt, mint lelkünk,

ha belső lánggal égsz és égek,

s felkészülünk, hogy újra kezdjük;

a másik sápadt, mint szeszélyes

arcod, mikor betelt a vágyad,

s kihívó szemmel végignézel;

az ott csűrt-csavart fülcsigádat

jelezte; ez, akár habos

tajtékba mártott, kurta vállad;

és még egy. Az felizgatott.

506

A balkon

Nézték, hogyan cikáznak az alkonyban a fecskék.

Az egyik opálbőrű, ébenhajú; a másik

rózsás és szalmaszőke. Kígyódzó pongyoláik

átfogták, szálló felhők, kettejük karcsú testét.

Mint aszfodéloszok – unt, hivalgó gőggel várták,

míg az elliptikus hold lassan felszállt a tiszta,

szürkés égre, mialatt mindegyik mohón itta

a perc kéjét s hűséges szívük bús boldogságát.

Furcsa pár, mely lenézi a szokványos szerelmet,

állnak a fiatal nők, kéz kézben, egymás mellett

és langyos ágyékukkal rádőlnek a balkonra.

Mögöttük a szobában, hol az árnyak megnőnek,

ott magasodik, mint a drámák királyi trónja

az illatos, nyitott ágy, mely visszavárja őket.

Tavasz

A szép, vörös nő súgja

a szőke, szende lánynak:

– „Engedj magadhoz újra,

kulcsold nyakamba lábad!

Nyílj meg, szerelmem, szépség,

hadd csókoljam, csodáljam

kagylócskád bíbor élét

az angyali mohában.

Hadd szívjam virágkelyhed

szirmai közt a nedvet

vonagló, duzzadt ajkkal,

míg homlokodon lázad

kigyullad, mint a sápadt

horizonton a hajnal.”

Intézeti lányok

A lányok egy szobában laknak az intézetben:

szeptember-alkony hull le, mély színeket sugárzik;

az egyik tizenhat múlt és tizenöt a másik,

hajlékonyak és szőkék s kék szeműek mindketten.

Ámbra illatú, finom ingüket levetették:

a kisebbik félénken áll, s megringatja párás

csípőjét; az idősebb vadul csókolja száját,

míg tenyere kúpjában tartja a kislány mellét.

507
Aztán eléje térdel, bolond lesz és parázna,

s ágaskodó nyelvével belefúr a barázda

kelyhébe, és beissza az aranyló mohát;

a kicsi megvonaglik, s barátnőjéhez nyomja

ölét, ujján az ígért gyönyöröket számolja,

s felvillantja elbűvölt, ártatlan mosolyát.

E kávéházban…

E kávéházban, hülyék közt, mi ketten

képviseljük a hirhedt emberfajtát,

akik – gyalázat! – fiúkat szeretnek.

De ezt köröttünk nem sejtik a marhák.

A vén pincér bicegve jön, megrázza

karján a damasztszalvétát, s grogot hoz.

Kint eső esik, két tokás apáca

megy el, s a Sorbonne-ról a híres orvos.

Eközben mi kiengedjük farkunkat

a nadrágból, s ahogy az órák múlnak,

pipáinkból szertefújjuk a füstöt,

s az asztal alatt avatott fogással

dolgozunk, s minden tíz percben ezüstös

szökőkutakat fakasztunk egymásnak.

Spleen

A rózsák túl vörösen égnek,

s a repkénylombok túl sötétek:

ahányszor csak megmozdulsz, édes,

minden félelmem újra éled.

Az ég túl kék, túl zöld a tenger,

túl sok lágyság a levegőben:

ezért riadozom, szerelmem,

hogy menekülni vágysz előlem;

nékem fa, csillag többé nem szép,

a passzióvirág illatát

unom, s a rétek végtelenjét:

te kellesz, csak te, senki más!

508

Walcourt

Itt találnak

hegyes tetők

alatt ágyat

a szeretők.

Dombon, hegyen

szőlőkarók,

reméljetek,

borkóstolók!

Söröshordó

cégér alatt

várják a jó

pipásokat.

Nagy út, nagy ég,

száz vízió,

megyünk, a két

bolygó zsidó.

Caspard Hauser énekel

Megjöttem egy nap, elhagyott,

szelíd szemfényű, csendes árva

az emberek nagy városába,

s ők elfogadtak, úgy-ahogy.

Húsz bús évemmel megcsapott,

mint villám, a szerelem lángja,

beleszerettem minden lányba,

de ők azt mondták: csúf vagyok.

Hazát kerestem és királyt,

s bár féltem, mentem a csatába,

hogy meghaljak, de mindhiába,

mert még a halál sem kívánt.

Korán, későn szült a világ?

Tudom, felesleges vagyok.

Oly nagy a kínom! Mondjatok

szegény Caspard-ért egy imát.

509

Szövegtelen románc

A pusztaság konok

és végtelen unalma –

a hótakaró rajta,

mint csillogó homok.

A vörösréz-szín égen

egy tompa fényű folt:

azt gondolnád, most éled –

s mindjárt meghal a hold.

A szemhatár felett

ködülte, szürke tölgyek

gomolyognak, dülöngnek,

mint fent a fellegek.

A vörösréz-szín égen

egy tompa fényű folt:

azt gondolnád, most éled –

s mindjárt meghal a hold.

Elgörbült varjak, éhes,

kóborló farkasok,

a sívó téli szélben

mi lesz a sorsotok?

A pusztaság konok

és végtelen unalma –

a hótakaró rajta,

mint csillogó homok.

A remény fakón fénylik…

A remény fakón fénylik, mint pajtában a szalma.

Miért félsz a cikázó, részegröptű darázstól?

A nap mindig talál egy aprócska rést, hol áttör.

Mért nem alszol? Hajolj le, homlokkal az asztalra.

Szegény, sápadt barátom, hűs vizet hoztam, idd meg

e pohárból, s aludj el. Veled maradok ébren,

s miközben csendben szunnyadsz, álmaidat becézem,

te meg dúdolhatsz hozzá, mint bölcsőben a kisded.

Delet üt. Fáradjon ki, jó asszony. Alszik, kérem.

Váratlan, mily visszhangot vetnek a távozó nő

lépései a szegény szerencsétlen fejében.

Delet üt. Meghintettem vízzel szobánk padlóját.

A jó remény, mint gödrök legmélyén csillogó kő.

Mikor nyílnak még egyszer a szeptemberi rózsák?

510

Dekadencia

Georges Courteline-nek

Róma vagyok: hanyatló, porladt sáncról

tekintek nyüzsgő, nagy barbárhadakra,

s kezem, ha tudna, pajzán dalt faragna,

melyben az ősznap vert aranya táncol.

De nem tudok. Reménytelen csatáktól

vereslik ránk az esti ég haragja.

– Harcost, harcost, a várfalakra!

S e lágy szeptember pamlagomhoz láncol.

Mindent megittunk és mindent megettünk.

Vörheny folyondár haldoklik felettünk,

s rakott tálak közt kell heverni szomjan,

s nincs, csak rossz vers, mit kezünk tűzbe vet,

egy fonnyadt szajha, aki kinevet,

s az unalom, mely ránk hullt valahonnan.

E versért megrágalmaznak

Charles Vigier-nek

Rád hajoltam, meglestem álmodat,

amíg ágyunkon szűzies mezítlen

aludtál, és rádöbbentem, hogy minden

hiábavaló itt a nap alatt.

Tűnő, törékeny játékszer az élet,

a test rossz gép, rozsdás lesz, elrohad,

száraz virág – őrjítő gondolat!

Aludj szegény, nem keltelek fel téged.

Most még lélegzel. Abbahagyod egy nap,

s én addig szerethetlek csak, míg megvagy,

Eljön a halál, kialszik szemfényed,

s ajkadból, mely még itt pihen a számon,

zörgő fogsor lesz. Ébredj fel, barátom,

s felelj, hogy halhatatlan-e a lélek?

Az orléans-i szűz

Robert Caze-nak

A piacon fellángolt s ropogott már a máglya,

üvöltő szerzeteshad a zsoltárt énekelte,

a zsúfolt ablakokból ezer szempár dárdázta,

és Jeanne-nak megborzongott a teste meg a lelke.

511

És mint a bárány, mikor hajtják a vágóhídra,

s talán még visszagondol a rétek illatára:

a Szűz egy pillanatra a múlt emlékét hívta,

s urát, a királyt nagyon hálátlannak találta.

– „Jó Xaintrailles, szelíd Károly, hetedik már e néven,

mért tűritek, hogy a brit hóhérok így öljék meg

a lányt, ki felmentette Orléans várát néktek?”

Gonosztevőnek mondják s így végzik ki: e szégyen

szünet nélkül mardosta. Néma könnyekkel arcán

szótlanul halt meg, úgy mint bármelyik más parasztlány.

Berenike hercegnő

Jacques Madelaine-nek

Elfekszik ágyán; átszellemült arca

kis kezében. A beszűrődő, lágyan

csobogó szökőkutak visszhangjában

Titus, a császár áldott nevét hallja.

Szemét behunyja, megdobban a szíve:

mert nagyszerű szeretőjét, a márvány

arcú hőst látja a zsidó királylány,

kit rabláncára fűzött Áphrodíte.

Azon szomorog, hogy Róma kegyetlen

népe nem tűri, sem törvényük barbár

hatalma, hogy császárnéjük lehessen.

Lelkét a bánat sebzi vérveresre,

míg legkedvesebb szolgalánya ajkán

meg-megvonaglik gyönyörű alteste.

Út menti fogadó

Jean Moréas-nak

Vörös tető, fehér fal – mikor az ember lába

felvérzett már az úton, meglátja és betérhet,

mert a Jószerencséhez cégérzett csapszék várja

kék borral, lágy kenyérrel. Útlevelet nem kérnek.

Danolunk, eszünk, alszunk. A kocsmáros kiszolgált

őrmester. Felesége tíz rózsás csemetével

bajlódik, mossa őket, s míg kifésüli korpás

hajukat, vígságokról és szerelemről trécsel.

512

Füstös mestergerendák; borús olajnyomatnak

Dantona nyaktilónál, de felénk száll vígasznak

a káposztalevesből fakadt baráti pára.

Hallod-e? A duruzsló fazekak énekelnek

nékünk az ingaóra kényelmes taktusára,

s az apró ablakokban a mezők végtelenje.

A Batignolles-i temető

A nagy homokkőtömb négy névvel rajta:

apám, anyám, én és te is, fiam

(jöjj későn!), hol a lapos temetőben

fekszünk szűk helyen majd mindannyian.

Magasabb egy méternél a négyszögletes sírkő,

és diszkrét díszítésnek az öblös lánc lezárja

a téglalap formájú parcellát a fal mentén,

ahová már nem ér el a külvárosi lárma.

Itt támad fel egyszerre majd mind a négyünk teste,

mikor halljuk az angyal harsonáját

az életre, melynek sosem lesz vége,

apám, anyám s édes fiam, ti drágák.

Ritának

Sovány nőket nem állhatok,

de te lenyűgözöl, Rita,

érzéki, kissé négeres

ajkaddal. Erről nincs vita.

Hajad lágyékod göndörebb,

gyűrűdző prémét sejteti;

pupilládban nők, férfiak

összefonódott testei.

Szégyenkezést nem ismerünk

hírből sem. Ha szemérmesen

elfordulsz tőlem, sejdítem,

mi jár fejedben, édesem.

Az, mit nem mer kimondani

a nyárspolgár, s mit elvetett

az illem. Nékem fontosabb

az illemnél az alfeled.

513

Derekad keskeny és sovány.

Mégis szép. Nézem kis, konok,

alig domború melledet

és Szodomára gondolok.

Vállad hegyes; szoknyádon át

medencéd keveset mutat:

ki melletted csak elsiet,

nem tudja, lány vagy fiú vagy.

De combod vastag és húsos,

s pompásan tartja feneked

két gömbjét. Ez a labdapár,

amelyért szívem eleped.

Ruhád lágyabbnak tünteti

fel azt, mi sima és kemény –

vetkőzz! Mérjük meg hasamat

hasacskád márvány mérlegén.

Tűz, szenvedély, érzékiség

árad lényedből. Oly buják

vagyunk! De vajon melyikünk

talál ki ma több figurát?

Mezítlen infánsnőm, siess,

csússzunk az ágyba. Jön az éj.

Hajnalra majd csak kiderül,

ki nagyobb kurva: te vagy én?

Mille e tre

Mozart operájában, a Don Giovanniban a hős szolgája, Leporello áriájában elmondja, hogy gazdája sok országban sok
nőt csábított el, de spanyol hazájában annyi lányt és nőt kap meg, amennyit akar: mille e tre, ezerhármat, ha úgy
kívánja. Az ária szövegét persziflálja Verlaine a vers címével.

Szeretőim nem úri fiúk; a külvárosban

laknak; sokan vidékről jöttek; legtöbbje munkás.

Tizenöttől húszéves fiatalok; nem tudnak

sem illemet, sem gátlást; szabadszájúak s durvák.

De így szeretem őket, kócosan, overallban,

illatszer, kölni nélkül, mert hogy egészség árad

minden tagukból; frissek, kényszer nélkül mozognak;

s míly súlyos és rugalmas a testük, mikor járnak!

514

Szemük sarkában némi rokonszenves komiszság;

naív, ravasz beszédük mit sem árul el róluk;

hazudnak, káromkodnak – az utóbbi csak fűszer –,

de mindenkor őszinte és üdítő a csókjuk.

Hány százszor keltették fel vágyamat kézben tartott

ismétlőpisztolyukkal, viháncos seggeikkel!

Az esti lámpafénynél, éjjel meg virradatkor

hogy megdolgoztak engem, te jószagú Úristen!

Karok, csípők, gerincek, összefonódott combok,

ágyékok! Testem-lelkem orgiája s szerelmem!

Rövid párzások s hosszú ölelések emléke,

jelen, múlt és jövendő, most együtt éled bennem:

mert csak járjuk a kánkánt a vonagló refrénnel;

s táncunk nem ronda, inkább szép és inkább parázna,

mint szép – s engem visz, úsztat leheletük szellője,

verejtékük patakja, spermájuk ezüst árja.

Két Charlot-m. Kölyöktigris az egyik, macskaszemmel,

kis ministráns volt nemrég, holnap markos csibész lesz;

a másik gőgös taknyos, ki sokat ad magára,

s elszemtelenedik, ha golyóit megdicsérem;

Odillon utcagyermek, nem nőtt fel még egészen,

és máris mint fonódik nyakam köré a combja!

A lába gyönyörű szép, boldogságom megszédít,

ha háttal áll és rojtos kisnadrágját letolja,

talpa szatén, bokája tengerkék ér villája,

ha lágyéka szőrpajzsát faromhoz nyomja, ágyunk

vibrál, mint földrengéskor, és nyolc jó végtagunkat

nem két: egy lélek lakja, mikor lovacskát játszunk;

Antoine peckét hírnév övezi városszerte,

király a sihederek között, szeme azúrja

átjárja lelkemet, s ha felnyársal acélvégű

lándzsájával, azt érzem, hogy agyvelőmig fúrja;

Paul remek karizmával aranyhajú atléta,

mellbimbója százszorszép: mindig lelkesen szoptam,

mint lent másik bimbóját; François szalmaszőke

s pasztellrózsaszín farka van, mint az angyaloknak;

Auguste kerek hátulján a szőr most kezd kinőni

(tükörsima volt tegnap); és Jules, a szép és sápadt,

ki egyre kurvásabb lesz, és fenekét ringatja,

oly pompás volt az ágyban, de viszik katonának –

szép fiúk, játszótársak, kik velem együtt annyit

lógtatok, kártyáztatok, de főként lőttetek:

édes múlt, még édesebb jelen, bűvös jövendő –

sosem volt és sosem lesz elég belőletek.

515
A lila budoárban, 1830

Istennek hála, este lett,

mutasd meg barna testedet,

mert itt az alkalom,

amelyre várva vártam

e lila budoárban,

a sárga pamlagon.

S ha félig meztelenre

vetkőztél, add kezembe

kis, kurta válladat,

míg mellbimbód, szerelmem,

kemény, hegyes eperszem,

ha ajkam rátapad.

Ingecskédet lehúzom,

és egyre lejjebb csúszom

hasadon, köldököd

porcelán csészéjéhez,

s aztán lágyékod édes

hajában fölnyögök.

– „Még, még, még, még, még” – mondod,

mikor szétnyíló combod

nyakamba öleled.

– „Még, még még, még” – zihálod,

ahogy elémbe tárod,

megringatod s riszálod

felborzolt öledet.

S mert rám is gondolsz néha,

fínom, keskeny és léha

kezeddel, asszonyom,

áldást osztón, szerényen

oda kapsz, hol szemérmem

ágaskodik kevélyen,

mint egy vörös torony.

Frigid nő
Nem vádollak érzékiséggel:

a sok nő közt, ki bekapott

a múlt szezonban, én is ettem

nálad ízesebb falatot.

Mégis imádlak. Fiatal vagy,

könnyű tested nyílegyenes,

s elutasító nyugalmával

lányosan vonzó és kecses;

516

hosszú lábfejedet száz évig

csókolnám; szemedet sosem

homályosítja-gyújtogatja

az orgazmus s a szerelem;

tested jó illata szerényen

nem szalad szeretőd elé:

odatapad fehér bőrödhöz

és friss, akár a tengeré;

kicsikéd elegánsan keskeny;

ajka aranyszínű, finom

szőrével szendén válik szét, ha

bunkómmal durván kinyitom;

melled, hódító, lányos melled,

e hegyes élű, pici mell

úgy áll fel, mintha a pubertás

ma reggel érte volna el;

zárt ajkad gőgös és fölényes;

vállad serdülő fiúváll;

álszent homlokod nem akarja

tudni, altested mit csinál;

fodrász-nem-látta hajad kurta

fürtjei hintáznak remek

tarkódon, s akkor sem nyugosznak,

mikor egymásra fekszenek;

csigolyáid, mint gyöngyvirágsor

vezetnek egyenest oda,

hol tested legfehérebb része

és bűvös völgye Canova

vésőjét idézne, ha volna

szobrász, ki ily hátsót hasít,

meg ilyen lábat, le egészen

hónaposretek sarkadig.

Ölelkezésünk nem viharzott,

esőcske volt, mely csepereg,

nem lángoltunk és nem is adtunk,

csak egy kevéske meleget.

Kis pöcködet megudvaroltam,

de nem mozdult nyelvem alatt –

így párzásunk nem nyújtott többet,

mintha kiráznám magamat.

517

Többször próbáltam felsrófolni

extázisunkat, kedvesem,

de te, mint lány az intézetből,

rám szóltál: – „Ezt ne tedd velem.”

Mégsem felejtlek el. Remélem,

hogy ismét lefekszem veled –

igérem: vadabb leszek és te

utána jóval nedvesebb.

Balladácska

A fordított szívecske!

Piros, mint a koráll,

véred-vágyad színezte,

s hegyes, mikor feláll.

A fordított szívecske!

Akár a kamasz Ámor,

ha pökhendi fejét

kidugja ingnyakából,

és csupa büszkeség.
Akár a kamasz Ámor.

Vagy rőtruhás papocska,

félig-meddig kölyök,

mikor az áldást osztja,

majd ajkaim között

elolvad, mint az ostya.

Avagy a rózsa lelke,

az égi szerelem,

a táncos piruettje,

s balettje nyelvemen.

Avagy a rózsa lelke.

Oly karcsún és keményen

ugrik fel minden éjjel,

és ínyemhez ragad

aranyló gyűrűjével

karimája alatt.

Bimbócskád, mint a bársony:

lökdös, fúr, fojtogat,

s elárasztja a mámor

tejével torkomat.

Bimbócskád, mint a bársony.

518

Heréd kerek vadalma,

dagasztja a zamat,

hintázik jobbra-balra,

és nedvét egyre adja,

míg jön a virradat.

Akkor lekókad makkja,

bántja a napvilág.

Elcsorgott mind a magja,

fáradt, nem tűr vitát,

szép kobakjára kapja

selymes kapucniját.

Egy lányhoz
A vers francia címe: A madame. Ahogy a vers tartalmából kitűnik, a címzett nem asszony, hanem prostituált, amiért
is a „lány” szót használtam „asszony” helyett.

Ha két combod közé veszed

halántékomat, lihegek,

végigkóstolom prémedet,

magamba szívom ízedet;

ha altestedbe olvadok,

és nagyigényű, de rövid

ágyékomat szorongatod

kopasz fejbúbjától tövig;

ha úgy riszálod meseszép

hátuljad jobb meg balfelét,

ahogy erényes feleség

nem tudja rázni alfelét;

ha számba engeded, szivem,

recés, játszódó nyelvedet,

s az élvezettől azt hiszem,

hogy vizeletem elered;

ha derekadat ölelem

és pukkanásig telt herém

úgy trónol bolyhos öleden,

mint szultán díszes szőnyegén:

gusztálom mindezt s élvezek,

de ennél százszor szebb nekem,

ha elterpeszted térdedet,

s combod közét megleshetem,

hol párnák közt s a lepedő

krétás fehérjén hajnalig

nézném a Bohóc nevető

cseresznyepiros ajkait.

519

Tanács kisfiúknak nyárra

A kisleány kiváncsi:
két ujjhegyével tartja,

mert azt hiszi, pisálni

készül a kölyök farka.

De az feláll. Húzgálja

– csak tízéves, Úristen! –,

s hogy nyögdicsél a drága,

míg jobbra-balra spriccel.

A lány bámul: nem sárgás,

fehér tejet eresztett.

Lehajtja hozzá száját,

megkóstolja a nedvet.

Ne büszkélkedj, fiacskám,

ne mondd ezt élvezetnek.

Pajtásod többet használ,

kivel a rétre mentek.

Elfeküsztök az árok

legalján, komisz kölykök,

gyorsan le a nadrágot,

dugjátok ki a pöcköt,

szívd őt meg, de a spermát

tartsd vissza, mert így kéjes,

mikor két suhanc egymás

tátott szájába élvez.

S hogy ennél jobb már nincsen?

Van! Osztályodban negyven

bugris jár, egy-egy frissen

meszelt, ruganyos seggel.

Menj egyikkel a pajta

mögé, állítsd négykézláb,

fektesd a fűben hasra,

guggoltasd, mint a békát:

térdelj mögéje szépen,

húzd szét farráncát, lődd meg.

Azt érzed, hogy az égben

vagy és szárnyaid nőttek.

Vagy te feküdj le s hagyd, hogy

ő fúrjon meg fardombod

tövén – nem élt még taknyos,

ki erre nemet mondott.

S a lánykák! Most bérmáltak:

nagyszámú a rokonság,

mind vétkezni kívánnak –

és nővérkéd, hugocskád!

520

Csináld velük akárhol,

találsz csűrt, padlást, kertet

dosztig – csak ne az ágyon,

mert ezzel gyanút keltesz.

Hanyatt fektesd az édest.

Két lába között árok.

Azt nem kell keresgélned:

szabad szemmel meglátod.

Oda, fiam! Előlről

nyomod be. Használj némi

erőszakot először.

Tudja meg, ki a férfi!

A lányság között gyorsan

veszik neszét hírednek.

Jönnek hozzád csoportban,

s akikkel egyszer tetted:

mind utánad szaladnak

s repetálnak belőle.

Ezt meg ne gyónd a papnak,

mert ideges lesz tőle.

A vers eredeti címe: High life.

GERMAIN NOUVEAU (1851–1920)

Spirituális szerelem
Tegnap, mikor a templomba betértem

– csak nézelődni: hitetlen vagyok –,

térdeplő leányt láttam hófehérben,

amint csendes-buzgón imádkozott.

Ketten voltunk csupán a félhomályban;

letérdeltem mögéje, hogy remek

alakját meg hátulját kontempláljam,

s áhitatát mégse zavarjam meg.

Az ágyban nem volt soha ilyen seggem;

a sorsnak – gondoltam – örökké hálás

vagyok, mert mindjárt, ha csak képzeletben,

de enyém lesz a két félgömb s a vágás.

Egyre közelebb csúsztam hozzá térden,

szemem behunytam. Ágyékom kegyetlen,

kaján gyönyörrel állt. Hamar elértem,

hogy bár szűz maradt, szeretője lettem.

521

SALVADOR DÍAZ MIRÓN (1853–1928)

„Példát kell statuálni”

A szörnyű hulla itt csügg, oszló gyümölcs az ágon

bírái örömére, kik példát statuáltak.

A kenderkötél hurka nyakában, mint a járom:

az út felett hintázik az inga ritmusával.

Kék nyelve száraz tajték; mezítlensége trágár;

kopasz fején egy fürt haj ágaskodik az égnek,

mint bohóc Pierrot-nak, míg pejlovam lábánál

rosszképű huligánok köpködnek s heherésznek.

Egy ember maradványa a zöld akasztófára

kötött, félénknek tűnő, lekonyuló fejével,

s a rémes bűz körötte. A szellő úgy kívánja,

hogy mint nagyméltóságú tömjénfüstölő lengjen.

S a nap, mely feljebb kúszik a makulátlan égen,

s a hisztérikus tájék, mint egy Tibullus-versben.

JEAN-ARTHUR RIMBAUD (1854–1891)

A völgy alvója

Rimbaud A völgy alvója és a Gyalázat című verseket 1870-ben, a francia–porosz háború idején írta.

A fák közötti résben kis folyó dalolászik,

és fenn a lángoló nap a dombsor tetején;

a délután még perzsel, de friss és hűs a pázsit:

kis völgy ez, melyben ezüst tajtékot ver a fény.

A fiatal katona, csákója nélkül, tátott

szájjal hever; tarkója mellett a búzakék

fűtakaró hullámzik; fenn apró felhő szállong;

oly sápadt így, míg ágyán tükröződik az ég.

Kinyújtózkodott hosszan; lábához víznövény

tapad; ajkán mosoly jár, mint beteg gyermekén.

Természet, ringasd lágyan, mivel hideg a teste,

s a rezgő virágillat sem boldogítja már.

Merev jobb kezét melle közepére ejtette

és pihen, két vöröslő lyukkal az oldalán.

522

Gyalázat

A sok géppuska vörheny köpéseit dobálja,

az ég végtelen kékje alatt nagyágyúk lőnek,

zöld s bíbor zászlóaljak esnek a föld porába,

míg a császár a dombról figyel s korholja őket.

Így zakatol őrjöngő malmával az enyészet,

százezer katonából hegységet rak halomba,

sok halottat a nyári füvön, bár a természet

örömében mindüket szépnek s szentnek alkotta.

És van egy Isten, aki aranykelyhek, ereklyék,

damaszt oltárterítők s füstölők közt nevetgél,

hozsannák szárnyán alszik, de azonnal felébred,

amikor fiát féltő, zokogó anya lép be

szerényen a templomba, és gyűrött zsebkendője

sarkából egy ezüstpénzt ejt hasas perselyébe.

Vándorélet
Baktattam, két öklömmel riherongyos zsebemben,

kabátom is szakadt volt s légies, mint egy eszme;

szedtem lábam, a Múzsa szolgája és kegyence,

míg pompás párzásokról ábrándozott a lelkem.

Lyuk volt nadrágomon, mint egy kisebbfajta ablak,

sodródtam, Hüvelyk Matyi, fejemben versek értek,

fogadómon a Göncöl rúdja lengett cégérnek,

és a csillagok sárga hajukkal simogattak.

Útszélen ültem s néztem a szeptemberi estek

szépségét; homlokomra nagy harmatcseppek estek,

ittasak, mint az óbor; vagy suttogva rímeltem

a fantasztikus árnyak közt – ez oly szépnek hangzott –,

s míg bal bakancsomat föl, szívem mellé emeltem,

gumi cipőfűzőmet pengettem, mint a lantot.

A csillagfény…

A csillagfény füleddel rózsavizet itat,

tarkódtól combodig le a végtelen fehérje,

mellbimbódon vörös gyöngy termett. A férfiak

fekete vért hullatnak mennyei medencédre.

523

Faunfej

A lugas aranyló és zöld ékszeres-szelence,

hol a lomb közé szórva, bizonytalan s szerény

virágok alatt alszik a mindenség szerelme:

e váratlan hímzésű, friss lugas közepén

vad, meztelen faun barna szempárja villan; fényes

fogaival vöröslő virágokba harap,

érzéki ajka, mintha óbortól volna véres,

s az ágbogak közt újból és újból felkacag.

Egy pintyőke füttyétől most hirtelen megretten,

s akár a surranó gyík, nesz nélkül elszalad,

de mosolya itt rezeg tovább a levelekben

az újra összesimult, szerelmes fák alatt.

Téli utazás
Visz a vasút bennünket, majd az estben

a fülkepárnák kékek.

Oly szép lesz. Csókok várnak reám tested

mindegyik szegletében.

Hunyt szemmel nem látod: az esti rémek

milyen képeket vágnak

az ablak előtt – szörnyeteg lidércek,

fekete farkasárnyak.

Mintha sebten iramló, apró pókot

éreznél, úgy fut arcodon le csókom.

De ajkam többre vágyik.

– Menj lejjebb – mondod, és intesz fejeddel,

én meg lejjebb csúszom, hogy megkeressem.

Így utazunk sokáig.

Esti imádság

Itt ülök, mint borbélyszékben az angyal,

markomban korsót tartok. Nyakamat

mélyen meghajtom; ínyem tele habbal;

a lég vitorla: tarkómhoz tapad.

Mint nagy dúc mélyén erjedő galambszar:

száz álom éleszt bennem parazsat,

míg egy napsugár szívemet arannyal

telíti: elszórt lomb a fa alatt.

524

Majd álmaimat szépen összehajtom;

kínoz az inger: kiesek az ajtón;

húgyhólyagom óriásra dagadt,

s szelíden, mint az Úristen, egy árok

partján a barna égre fölpisálok.

A napraforgók rám bólintanak.

Kastélyok, estek, éjek

Kastélyok, estek, éjek!

Van-e még szűzi lélek?

Kastélyok, estek, éjek.

Mágikus boldogságom

rajta múlik, nem máson.

A gall kakas, ő kell nekem,

felszáll rám, s énekel nekem.

Nem érhet baj, se gond, se gyász,

míg lépteimre ő vigyáz.

Ezentúl semmit sem teszek:

átvette testem s lelkemet.

Szavam a szél szárnyára

ő adta fel, a drága.

Ki érti, mit beszélek?

Kastélyok, estek, éjek!

Nem marad kedv, öröm, remény,

ha kegyeit elveszteném.

Akkor se test, se lélek:

korai sírba térek.

Kastélyok, estek, éjek!

Magánhangzók

Magánhangzók: fekete Á, hófehér É, rőt I,

zöld Ü, kék O – megfejtem rendeltetéstek titkát:

Á: árnyak éjszín öble, bűzhödt, infernális táj,

bozsgó legyek raja és bolyhos fűzők redői;

525

É: friss szellő, királyi hermelin, sátortábor,

rezgő csillagvirágok, jéglándzsás gleccserek;

bíborszín I, kihányt vér, röhej egy lány kegyetlen

ajkán, hol bűnbánattal vegyül a részeg mámor;

Ü: az isteni tenger vibrálása, a zöldes

gyűrűdző hab, elszórt nyáj a réten, öreg bölcsek

homlokán sok békés ránc, mely ősz hajukig ér föl;

O: felségesen zengő nagy harsonák fejhangja,

a Csend, melyben bolygók és arkangyalok suhannak;

és Omega: viola sugár az Úr szeméből.

Züllés
Az állat fara nem szép, de némely fiú sápadt

segge csodás. Falunknál, hol sűrű bokrok nőttek,

esténként levetkőztünk, s bemutattuk egymásnak

hátuljainkat, s mindjárt fel is használtuk őket.

A dupla teliholdak! A kőkemény és párnás

két gömb, mely glóriával övez és felmagasztal

minden szép kölyköt! És a bájos, egyenes vágás,

a mennyei barázda a lágy, szatén pamaccsal!

Mert nincsen földi szépség szebb, mint a kamaszülep,

megdicsőült szent szűzek, ártatlan üdvözültek

elbűvölt mosolyával! A fűbe heveredtem

vele. S minő boldogság, pezsdítő életérzés

járt át, mikor megfúrtam elragadó testrészét,

s a gyönyörtől kirúgtunk, s nyöszörögtünk mindketten.

A részeg hajó

Ahogy a Nagy Folyók közömbös árja sodrott,

éreztem: vontatóim serege nincs velem,

ujjongó indiánok rikító póznasorhoz

kötötték s lenyilazták mindüket meztelen.

Mit bántam, a sok matróz testemről hová tűnt el,

s hogy bennem belga búza vagy angol gyapjú ring,

mióta velük végzett a vörösbőrű csürhe:

folyamokon úsztattam kényem-kedvem szerint.

526

Múlt télen már dagályok emelgették a vizet,

néztem, mint siket kisded, de csupa figyelem,

és hogy siklottam! Soha elszabadult félsziget

nem lottyant a tengerbe ilyen győzelmesen.

Az óceán jöttömet viharral köszöntötte,

mint parafát dobált tíz nagy éjszakán a hab,

mely áldozatok ezrét hempergeti örökre –

s a part buta lámpáit nevettem ezalatt.

Fenyőbordás mellembe, mint gyermek szomjú torkán

az almalé, zöld víz folyt be, s én ringtam tovább,

az ár elvette tőlem a horgonyt meg a kormányt,

s lemosta a kékes bor s a hányadék nyomát.

Azóta itt fürdőzöm a tenger dallamában,

mely csillagoktól hemzseg, és hajnali tejet

iszom, s falom a zöldes azúrt, min olykor sápadt

arccal egy-egy merengő vízihulla lebeg;

ahol a szende kéket gyorsuló ritmusába

rázza s delíriummal szinezi át a nap,

mely izgatóbb a szesznél, szebben zeng, mint a hárfa,

s felébreszti a vörheny szerelmi vágyakat!

Láttam villám szabdalta eget, hegyláncnyi tengert,

szökőárt, örvénytölcsért, alkonyt csendes vizen,

s az egzaltált galambok fehér raját, a reggelt –

mit más csupán képzel, vagy nem mer képzelni sem.

A bukó nap borzalmas misztikumába néztem,

ahogy fénye elnyúló, lila árnyat vetett,

mint réges-rég a hellén tragédiák színésze,

s mögötte a tornyos hab függönye remegett.

Álmodoztam porhótól szikrázó éjszakákról,

ha csókdossa a tenger két szemét a setét,

alattam ismeretlen, rejtélyes áramlások,

és hallottam a sárga s kék foszfor énekét.

Hónapokig kísértem a vészt, ahogy hullámok

őrült csordái verték a partfal körbezárt

szikláit, s már nem hittem, hogy Szűz Mária áldott

intése megnyugtatná a hörgő óceánt.

Aztán Florida-szerű szigetek mellé értem,

hol óriás virágok között párducszemek

virulnak, szürke nyájak élnek a tengermélyben,

s a vízi horizonton szivárványív lebeg.

527

Erjedő, mérhetetlen mocsarakat is láttam,

hol roppant Leviátán rohadt a sásban, és

szélcsendes időn néha eső zubogott lágyan,

s visszahátrált a térben, mint lépcsős vízesés.

Gyöngyházszín hab, parázsló szén-ég, ezüst nap, gleccser;

rovar marta nagy kígyók, amikor feketén

szagló, meggörbült fákról a döglött mélybe esnek;

s hajóroncsok a barna, csúf öböl fenekén.

Oly szívesen mutattam volna a kisfiúknak

a kék habok delfinjét s az éneklő halat!

Utam mentén virágok tajtékmezői úsztak,

s a szelíd szellő szárnya oldalamhoz tapadt.

S mikor az égtájakkal s délkörökkel beteltem,

bolygásomban a tenger hintáztatott, s reám

a sárga árnyvirágok szívókúpját emelte:

és én úgy csüggtem rajtuk térden, mint egy leány.

Már majdnem sziget voltam; kötélzetemre gyakran

szennyhullató, békétlen sirályok hada ült,

s olykor egy vízihulla, mely tovább aludt rajtam,

míg a hullám elkapta és mélyebbre merült.

A hínár zöld hajában kallódó bitang bárka,

az orkán oda dob fel, ahol madár se jár,

s e víztől ittas roncsot sem Hansa vitorlása,

sem őrhajó a habból ki nem vontatja már;

szabadon, párát fúva, lila ködben kószáltam,

én, ki az égbolt skarlát falába kaput fúrt,

s ízlelte süteményét a legjobb poétáknak:

a nap zöld kővirágát s a nyálkás égazúrt;

elektromos medúzák leptek el, míg sodródtam,

csikóhalak kísérték deszkáimat, ahogy

a júliusi napfény megemelt, rőt bunkóval

az ultramarin égen lyukakat szaggatott;

örvények sűrűjében féltem, s mikor a szélvész

a hőbörgő vulkánhoz ötven mérföldre vitt –

örök pörgettyűd lettem, mozdíthatatlan kékség,

s hogy szánom Európa roskadó sáncait!

Csillagtengert is láttam s szigeteket, hol várja

a vándort a rányíló delírium ege:

– Aludni emigráltál a sűrű éjszakába,

mint a madár, jövendőnk Éltető Ereje?

528

Igaz, sokat zokogtam. Szívszaggató a reggel,

a holdvilág kegyetlen és keserű a nap:

a szerelem bódító vágyától felpüffedtem.

Hasadjon meg a testem és nyeljen be a hab!

Ha van Európában víz, mely magához húzna,

hűs tócsa ez, hová lágy balzsamnak hull az est,

s hol egy bánatos szemű, leguggoló fiúcska

pillangónál is könnyebb papírhajót ereszt.

És mert megfürdetett már minden bú óceánja,

nem kívánok követni rakott uszályokat,

nem tűrök gőgös zászlót, s nem akarok hiába

elúszni a hidak zöld s vörös szeme alatt.

MANUEL JOSÉ OTHÓN (1858–1906)

Pusztaság Mexikóban

Figyeld meg: lent a végtelen vidék,

s fejünk felett semminek sincs határa;

a hegylánc felkúszott az ég falára;

lábánál omló kő meg szakadék.

A földrengés gigászi tömböket

tépett az élő sziklafal hasából,

s e vajúdó, de meddő pusztaságon

nem áll ház; út, ösvény át nem vezet.

Mint kis szögek, fent a magasban lomha

sasok, miket lassan a hegyoromba

ver a levegő izzó kalapácsa;

kétségbeejtő csönd, forróság, döbbent

iszony, melyet csupán nagy ritkán tör meg

egy tarka őz izgalmas átfutása.

Az elátkozott sztyeppén…

Az elátkozott sztyeppén, hol a szél és

a hőség két kazánja kavarog:

kontúrod, mint márványból faragott

szobor szökött fel a szemhatár szélén.

Azóta a nyers, esőző homok

zizegését égi zenének hallom,

s ha vízesésnek omlik ránk az alkony:

véget nem érő csókra gondolok.

529

Vad, néma vágyad szemsarkadból dárdát

röpít felém, mely ágyékomon jár át;

így állsz meg a halódó nap alatt,

és nem mozdulsz. Csípőd körül szivárvány,

s mint barbár tolldísz, éjsötéten vár rám

örvénylő, sűrű indián hajad.

Idill a vadonban

A sós, véghetlenül keserű síkság,

mint rég kiszáradt tenger szomjas medre,

s odább, mintha kikötő partja lenne,

a rátüremlő, szabdalt, pőre sziklák.

Arcom köré itt úgy ragad az este,

mint a kenőcs; pórusaim beszívják;

míg rajtad szépiával azték mintát

kever a napbarnított rézveresbe.

A homlokát ráncoló szirt tövében

ilyenkor vár ránk, örökké sötéten

mély barlangunk, hol kivirult szerelmed,

hol csípőmre csavarod meztelen

combod liánjait, míg férfivágyam

kígyófejét öledbe engedem.

FRANCISCO DE ICAZA (1863–1925)

Vak koldus panasza

Adj alamizsnát nékem,

mert nincsen nagyobb átok,

mint Granadában élnem

úgy, hogy semmit se látok.

530

Kínai költészet (4)

(Az utolsó 100 év)

531 532

LU HSZÜN (1881–1936)

Emlékezés egy kivégzett íróra

Tavaszom régen elszállt; az éjjel egyre hosszabb.

Nő s gyermek fogja csuklóm, halántékom behorpadt.

Anyám szemében könnyek; valahol reám gondol.

Új pártzászlókat tűznek a várfalakra folyton.

Barátaim harcoltak, aztán szellemek lettek:

elfordulok most tőlük, hogy rímeket keressek.

Írásra alkalmatlan az ország s ez az óra.

Éjfekete ruhámon a hold széles folyója.

SZU MAN-SU (1884–1418)

Japán kotójátékos szépséghez

A Zen híve vagyok, kinnem fog női igézet.

Nem szédít éji lepkeszemöldököd s szemed.

Buddha szerint vonzás éstaszítás egyre megy.

Nem gyűlölöm s nem áldommeg az emberiséget.

Felveszem bambuszból fontköpenyemet, s megyek.

Búcsú a kotójátékos leánytól

Utálom a rózsákat, s a fákat is; húsz éve

bolyongok itt, a Sárga-tenger partján és hátán.

Ruhám rongy, erszényem nincs; minden vágyam kiégett.

A domboldalban alszom, ahol szutra a párnám.

533 534

Japán költészet (3)

(Az utolsó 100 év)

535 536

MURAKAMI KIJO (1865–1938)

Hat haiku

Vízipók lépeget
a tavon. A tó tükre sima,

mint az acéllemez.

Itt-ott himlőhelyes

lett Buddha szobrának fenséges arca.

Őszi eső pereg.

Mögöttem a télesti, tunya nap,

de árnyékom tömör, fekete rúd.

Elzárja utamat.

A tóban két buborék egyesül

és azonnal elpattan.

Fénylik a lótusz gőgös-egyedül.

Egész nap csorgott a hideg, nehéz

eső. Egy lekaszált gyom

utoljára emeli fel fejét.

Őszi reggel. Köd ül a fákon.

Falitükrömbe bámulok

és apám arcát látom.

MASAOKA SIKI (1867–1902)

Három haiku

A tó tükrén a zápor, mint sok dárda.

Az úszó ponty nem érti,

mikor egy csepp fejen találja.

A sinto templom őszies ködökbe

burkolódzott. Álomszuszék

vadmadarak repülnek el fölötte.

Eltapostam egy pókot. Lábam

zsibbadni kezd. Szörnyű magány

a téli éjszakában.

537

TAKAHAMA KIOSI (1874–1959)

Három haiku

Tolvajlásért fejbe vert Buddha engem:

ólomnehéz rajtam az ázott filckalap,

melyet egy madárijesztőről csentem.

Egy kék lepke a leszállást próbálja

a virágszálra, de nem sikerül. Pedig

hat lába van. De keskeny a bokája.

Az ősz ezüstös, kék derűt

hoz. Rőt levelek, s félig kész

haikuk feküsznek mindenütt.

JOSZANO AKIKO KÖLTŐNŐ (1878–1942)

Nyolc tanka

Fésűm fogain átfolyik

sötét hajam. Sosem húzom.

Húszéves vagyok, arrogáns,

nagyon szép és szűz holnapig.

Gyönyörű lesz a májusom.

– „El kell most mennem” – búcsúzik

tőlem a fiatal

költő, vágyaim istene.

Csak kézfejemhez ért keze,

s ölemben párás lett a haj.

Hárfámra dobtam hajamat,

hol összekuszálódott.

Ma éjszaka velem maradsz,

hogy bevérezhesd ajkamat,

s lábam közt a bozótot.

Hajnal felé ezt súgtam:

– „Szívem, most megpihenhetsz,

amíg fésülködöm.”

Majd visszabújtam hozzá

és felráztam a kedvest.

Csak ő izgult és jajgatott.

Én boldogan idézem

az éjszakát. Nem féltem.

538

Szerelmemben vak nő vagyok,

otthonos a sötétben.
Szomszédunkat, a festőt

láttam este, ahogy

ott állt a kerítésnél.

Rokonszenves. S a hangja

milyen fiatalos!

– „Te sem vagy halhatatlan,

s a tavasz ellebeg” –

unszoltam szeretőmet.

– „Fogd meg, símogasd gyorsan

kemény, nagy mellemet.”

Mit kívánok leginkább?

Szeretkezésre vágyom,

s elképzelem, mint várom

a szép, fiatal férfit,

mérgezett mézzel számon.

TAKAMURA KOTARO (1883–1956)

A bálna

Mikor Kuroisóban megérkezett a május,

úgy tűnt, mintha a tenger kiszélesedett volna,

s lengett, szélfútta sátor halványkék celofánból.

A hullámok a parthoz futottak, a nap lángolt.

A bálna ekkor gejzírt köpött föl a magasba

s feje roppant súlyát a víz színére tette,

a dosztig sózott, langyos tenger áramlatára,

s azt gondolta: mily jó bálnának lenni és nem

delfinnek vagy cápának; bálnának a jelenben,

mert csak a jelen számít. S a bálna boldog. Nem tud

kusza elméletekről vagy metafizikáról.

Érzékei ködösek, mintha csak szunyókálna.

Nem tudta, de sejtette, hogy egyre közelebb húz

az ismeretlen parthoz; félig örült, félig félt,

és újra kiemelte roppant fejét a vízből,

s fröcskölni kezdte ismét a sugarat orrából

a májusi kékségbe. Szivárvány ugrált benne.

Kint, végig Odzsijakán és Ajukava partján

üvöltött a sziréna, mert légitámadás jött.

De a nagy optimista nem vette mindezt észre.

539

OZAKI HÓSZAJ (1885–1926)

Két haiku

A gránátalma mindig meztelen.

Szárát szopja a szája.

Jaj, őrült szerelem!

Lángol az alkonyat.

Szememmel a vérpiros napban

kergetek egy vörös lovat.

MIZUHARA SUOSI (1892–1981)

Haiku

Molylepkék a magas hegyekben

gyertyák s petrollámpák helyett

a telihold körül repkednek.

NISIVAKI DZSUNZABURO (1894–1980)

Haiku

A hajnal kristálytiszta s hangtalan.

Az ég ránk borult ékszeres szelence.

Talán Isten születésnapja van.

MARUJAMA KAORU (1899–1974)

Szótlan, szomorú búcsú

Sirály ül a nagy, kék horgony fülén

és boldog. Most a horgony csúszni kezd

a víz felé. A sirály felrepül.

A tengerben már halványul a horgony

és nincs. A sirály kétségbeesett

vijjogása repeszti az eget.

Szürkület a folyón

(egysoros vers)

A víz hasa sötét; mellén fehér virág.

540
Elhagyott ágyú a tengerparton

Az ágyútalp repedései szívesen

forrnának össze újra egy mosollyal.

A cső is felülhetne megint az ágyútalpra,

de nem tud. Minden rész a volt egészet

kívánja vissza, s a homokba süpped.

Fenn vadmadarak sebes árnyai.

A kapitány iszik

A kapitány rumot nyakal. Bárszéken

csücsül. Hátuljára (sok éve már)

ledér, kék hölgyet tetováltatott.

Rekedten, búsan énekel. Hajója

lassan forog a horgonylánc körül.

Jön a dagály. A folyótorkolatban

félóra múlva felkel majd a hold.

A kapitány keblében is már árad

a rum. Bújára nincs más vígasza,

csak hogy fél farral a kék hölgyön ül.

SZAJTO SZANKI (1900–1962)

Haiku

Ha felakasztanának az újhold fogasára:

a tenger lábvizében

talpam szivaccsá ázna.

TADSZUDZSI MIJOSI (1900–1964)

Haiku

A dűnéken fehér lepke lebeg,

s nagy öltésekkel varrja össze

a dombtetőt meg az eget.

HATSZUI SIZUJE (1900–1982)

Két haiku

Sok-sok virágszirom esett

a sárba; de ott fenn a fán

nem ily szép színesek.

Néhány fagyos levél meg egy kevés fehér

porhó: a gyalogút tétován kanyarog

a sírkövekig, és hirtelen véget ér.

541

JASZAO AKÉDA (XX. század)

Lárva

Nem tudom, mi a hold, mert zárt helységben élek,

nem tudom, mi a napfény: pince a lakhelyem,

nem tudom, mi a kék ég, mert pincémen nincs ablak,

s merevített fejem mindig lefele görbed,

összetévesztem a lányt a virággal,

mert hiányzik a szervem, mely más lényeket meglát,

de mégis élek,

és ismerem a huzatot s a nedves föld szagát.

HINO SZÓDZSÓ (1901–1956)

Haiku

Nem sejtem, hogy mifajta mag lehet,

de ha pár szemet felszedek, az élet

csiklandozza tenyeremet.

ONO TOZABURO (1903–1982)

Páfrányok

A tengerparton

apró parcellák.

Téli nap süt

és mély csend mindenütt.

A levegőben némi vitriol,

elektromosság, vas,

foszfor-pentoxid.

Ezek már régen bűzlenek köröttünk.

De nézd a rézvörös rozsdát a nádon,

a páfrányokat, mik elszenesedtek,

meg a füvet,

mely hozzálényegül az elpusztult mezőhöz.

A szitakötők már színtelenek

és áttetszőek.
Apró lelkecskéjük

kihullt belőlük.

Mi emberek később következünk.

KATÓ SUSZON (1905)

Két haiku

Szállongó falevél.

Lelassul az idő,

mikor a földhöz ér.

542

A harmatos kertben sétálunk ketten.

Belőle macska lett.

Én embernek születtem.

ICSIRO ANDO (1907–1972)

Koponya

Egy dolgot jól tudok:

hogy a rosszul megvilágított

és érthetetlen

dzsungel végén,

éppen túl a tapasztalat határán

ott fekszik koponyám

halvány-szürkés-fehéren,

üres szemgödre örökre sötét,

és vár, hogy összeolvadjak vele.

KANEKO TÓTA (1919)

Két haiku

Oda-nem-illő jövevény:

fenyőtoboz ül egyenes

derékkal a fű közepén.

A bankban még civódom elmenőben

kollégáimmal, de az utcán

rögtön motorbicikli lesz belőlem.

ISIGAKI RIN ASSZONY (1920)

Kagylók

Felébredtem éjfélkor.
A kagylók konyhám asztalán,

miket az este vettem,

kissé nyitott szájjal lestek reám.

– „Hát éltek! Sebaj! Mert holnap

felzabállak bennetek,

fel ám, utolsó szálig.”

Nevettem,

diadalmas boszorkány,

de ezután nem tudtam elaludni;

csak mikor kissé

kinyitottam a számat.

543

JADZSI MIKADZSO (1924)

Versenyfutó

A versenyfutó combjai

a napfényben ezüstös sugarak.

Kis vízesésnek merném mondani.

TADA CSIMAKO ASSZONY (1930)

Tükör

Tükröm kissé magasabb nálam,

s tükörképem alacsonyabb, mint én vagyok,

valamivel később neveti el magát,

s ha elpirulok, főtt rák lesz belőlem.

Ha arcom a tükörhöz közelít,

elhomályosodik s én eltünök,

mint a lovag sisakrostélya

vagy a kalózkapitány melle

a tetoválások mögött.

Tükröm a mosoly temetője.

Vándor, ha Lákedájmonba érsz,

mondjad el nékik, hogy láttad a sírt,

a tükröt, melyben egy fiatal arc fekszik:

csupa rizspor és festék,

s fölötte sír, zúg és sivít a szél.

TAKAHASI MUTSZUO (1937)

Búcsú fiatal testemtől

A fiatalember guggol,

és megköti cipőjén a zsinórt.

Tarkója szép és gyengéd,

vállán némi ovális hús rezeg,

törzse alatt rézsút

friss és kerek a térde,

mellbimbója őszibarackszínű.

Magába zárt, egyenes pillantását

ujjára szegezi, ahogy cipője

zsinórját köti, bár keze magától

mozog csakúgy, mint hogyha transzban volna.

544

Nem nézi ágyékát, de arra gondol,

mindig arra, ágyéka bársonyos

hegyére, az áttetsző nyersselyembe

csomagolt bimbóra, mely itt hintázik

keze feje fölött, ahogy cipője

kötőjét fűzi, síma és sovány

hasa alatt – az éhes farkasok

hasa ilyen – szemérme lüktető

koronájára, a fénytől ezüstös

szőrrel fölötte. Most feláll, cipőben

s mezítlenül, a szobában sétálni

kezd fel-alá – ahogy majd sokszor sétál,

és közben gyorsan megöregszik, arca

merev lesz, és nem mer visszafordulni

ide, hol a fiatalember guggolt,

s cipőjét kötötte, finom selyembe

csomagolt makkjával, mert csak ez volt az élet

szépsége; a többi lényegtelen.

545 546

Európai költészet (5)

(XX. század)

547 548

THOMAS HARDY (1840–1928)

Az újév ébredése

Honnan tudod, esti madár,

hogy zarándok napunk ma már

állatövi látszólagos

útján a Halak meg a Kos

felé halad, bár az eget

kagylós felhők fedik hetek

óta, hogy a tavasz, habár

nem ad jelzést, közeleg már,

honnan tudod, esti madár,

honnan tudod?

Honnan tudod, krókuszgyökér,

a föld alatt, ahol nem ér

se fény, se hang, s ahol a fagy

nem enyhült, s épp csak élni hagy,

hogy bár alig pár perc, ahogy

hosszabbodnak a nappalok,

és bár sok hét még, de a tél

múlik és lágyabb lesz a szél,

honnan tudod, krókuszgyökér,

honnan tudod?

Az ökrök

Karácsony est. Éjfélt ütött.

Ültünk a tűznél, kölykök

csoportosan. Az öreg szólt:

„Most térdelnek az ökrök.”

Elképzeltük, hogy a szelíd

barmok leereszkednek

térdükre. Köztünk egy se volt,

ki kételkedett ebben.

Ugyan ki szőne ily mesét

manapság? Ám, úgy érzem,

ha karácsonykor hívnának:

„Jöjj az ökrökhöz: térden

állnak most is, gyermekkorod

völgyében, jászluk mellett”,

velük mennék, remélve, hogy

csakugyan ott térdelnek.

549

A népek romlása idején

Csak egy paraszt meg egy lassú gebe,

ahogy szelíden törik a rögöt,

s az öreg olykor a fekete

földön megbotlik vén lova mögött.

Csak egy kis füst, mely véznán csavarog

a boglya mögül és égnek szalad,

de ez a kék füst csavarodni fog,

amíg népek s királyok omlanak.

Csak egy fiatalember s egy leány a

dombon, amint szavuk a szélbe fúl,

de hol lesz már a hadak krónikája,

mikor a szerelemre alkonyul?

Külvárosi hóesés

Hó az ágon,

ágvillákon,

mint egy fehér madárlábon;

némaság ül az utcákon:

némely pehely felfelé száll, amíg más pelyhek lehullnak,

találkoznak s a felfele szálló pelyhek megfordulnak,

nemhogy szelet, még szellőt sem érezni;

sima fallá nőttek össze a kerítés lécei.

Egy veréb repül a fára,

lavina zuhog nyakába,

szemére meg a farkára;

háromszor is nagyobb nála,

megforgatja, feldönti

és újra végigönti,

míg új ágat választ kakasülőnek,

honnan puha hógombócok esőznek.

Házunk lépcsője lejtős meredék lett,

hol most cingár, fekete macska lépked;

nincs sok reménye, hogy vendégül látjuk;

de rögtön bebocsátjuk.

550

Mondtam a Szerelemnek…

Mondtam a Szerelemnek:

„Lejárt az idő, szép gyerek,

amikor még az emberek

imádtak s ünnepeltek,

s a gyönyört hozó Fiúnak

szólítottak a nap alatt.”

– mondtam a Szerelemnek.

Szóltam a Szerelemhez:

„Most sokkal jobban ismerünk,

mert tévesen ítélkeztünk,

mikor, kótyagos lelkek,

azt hittük: te adod a kéjt

s a fanyar-édes szenvedélyt.”

– szóltam a Szerelemhez.

Szóltam a Szerelemhez:

„Nem vagy szép, mint az angyalok,

az ifjúságod elhagyott,

nincs galambod, se tegzed,

nincs nézésedben irgalom,

s acéldárdád a fájdalom.”

– szóltam a Szerelemhez.

Mondtam a Szerelemnek:

„Kerítőnk voltál; elmehetsz.

Kihal az ember, fenyegetsz.

A jövővel ijesztegetsz?

Mi nem tudjuk, milyen lesz,

rémesnek hisszük. Itt ülünk

és cinikusan vénülünk.

Kihalunk? Annyi baj legyen!”

– mondtam a Szerelemnek.

ALFRED EDWARD HOUSMAN (1859–1936)

Az „Egy Shropshire-i kamasz” című verseskönyvből

A világ legszebb fája

a cseresznye, virágba

borult és fenn, a domb fölött

húsvétra hóba öltözött.

551

Úgy vélem, s tán nem tévedek,

hogy hetven év az életem,

s húsz esztendőmmel hátra csak

ötven futó évem maradt.

S mert félszázad nagyon kevés,

a domboldalra futok és

megnézem, míg áll a világ,

a hófedett cseresznyefát.

A jósda

A jósnő megnémult; Dodona hegyén hiába mentek fel,

kondérok forrtak és a tölgyek mélyén mérges szél sziszegett,

de az éneklő forrás mellett az angol jósnő sem felelt,

s visszhang sem válaszolt, hol régen még hazudtak az istenek.

Egy másik szentélyhez, szívemhez fordultam; ez, ha megszólítom,

mindig felel, kertelés nélkül, érthetően, egyenesen;

s ekkor a jósda barlangjából végül a papnő felvisított,

hogy ő biztosan meghal s én is, és ébredés nincs sohasem.

Jaj, papnő, kiáltásod roppant világos és úgy vélem, józan,

ám hadd nyugodjék a visszhang, s szebb, ha habzó ajkad nem remeg;

van jobb ital a tengervíznél, de csak ez jut a fuldoklónak,

s jaj, széplány, nem új ez az újság, régtől tudják az emberek.

A napkelet királya jött meg, mögötte óriás hada,

amely felissza a folyókat, s eláraszt földet és utat,

ki ellenáll, semmiért hal meg, s ember köztük nem ér haza.

A spártaiak a sziklákon fésülték hosszú hajukat.

Posztumusz versek

Az Orion hanyatlik

s a tengerbe merül,

elvert éjfélt az óra,

lefekszem egyedül.

Az Orion egy fiút

néz túl a tengeren.

Én vele álmodom, s ő

nem álmodik velem.

552

Most, hogy a zajok mind elhaltak

s csak a malom vize nem hallgat:

hídpillér és homály alatt

éj és pokol reám szakadt.

E földi pokol alkotója

ki lehetett? Nem tudok róla.

A teremtéssel sohasem

mocskoltam be vérző kezem.

Sok ember volt – ezt megtanultam –,

ki magára maradt a múltban,

s én nem szenvedtem annyit, mint más,

de öklömmel verem a sziklát.

Figyeljetek, nő- s férfinép,

kiknek kedves az élet:

e kés, akár a többi kés,

húsz pennit adtam érte.

Ha szíven döföm magamat,

nem lesz nap, hold meg ég sem,

a föld feneke kiszakad,

s mind felfordultok nékem.

Én nem tartok örökké,

sem a föld, sem az ég,

ki gyönyört szürcsöl jókor,

mielőtt meghal, él.

Nem jön veled a télbe

melegével a nyár,

sárral telik meg szája,

aki az égre vár.

KOSZTISZ PÁLÁMÁSZ (1859–1943)

A ciprus

Szemközt az ablak. És az ablakban, távol tőlem

az ég; az egek boltja; az ég és semmi más;

s az égen, a középen, egy ég övezte ciprus,

egy karcsú, magas ciprus, de semmi, semmi más.

S az ég, akár mosolygó kék, avagy szürke ólom,

és akár jó idő van, vagy felhőszakadás:

a ciprus csak egyformán bólog, szépen, nyugodtan;

a reménytelen ciprus; és semmi, semmi más.

553

Athén

Minden oldalról kék ég, mindenütt napfény táncol,

s mintha patak csorogna mellettem, tele mézzel;

liliomok fakadnak a repedő márványból,

s a Pentélikon vállát tartja a messzeségben.

A csákány szemfogával szobrot harap a földben

s Kübelé szép melléhez még istenek tapadnak;

nézem, ahogy az esti sugarak ferdén dőlnek,

és viola vért izzad Athén az alkonyatban.

A templomok s olajfák szent ligeteit járom,

a sokaság mellettem váltakozó menetben

vonul, akár a lassú hernyó fehér virágon.

Ezer ereklye él itt; a föld alól kirobban

szikrázva, győzelmesen az ezer lelkű szellem,

s birkózni kezd az éji sötétséggel húsomban.

Theopháno császárné

Theopháno, a császárné közeleg, nézd, a kúria

felől! Csillag meg fúria. Varázsvesszőjét emeli.

Hegyén a háromlevelű, aranyból vert lótuszvirág:

a boszorkányság címere. Ha hosszan nézed, megveszel;

kóstolj belőle s az aszkór szétrág; érj hozzá, és kezed

lerohad; légy ifjú, vidám szoknyavadász vagy szerzetes:

megvénülsz, bőröd felreped, elhágy erőd meg az eszed;

s ha király volnál, ki brokáttrónon ül, lehull koronád.

Kisfiút játszol néki, hogy becézzen? Ő nem símogat.

Rabolsz, gyilkolsz, hogy csókot kapj jutalmul tőle? Ő nem ad.

Varázsbotjával zsarnokol sok-sok hatalmas harcoson,

néki hódolnak a szívek, a földek, minden jó vitéz

s a három császár-despota: Románosz, Phokász, Tszimiszkész;

nézésére mezítelenül repül ki hüvelyből a kard,

s mindenki szédül, megvadul, felizgul, küzdeni akar

gályákon, várban, szerteszét a világon, mert messziről

megérzik lénye lángoló, olthatatlan görögtüzét,

s mint a vérbosszú magja, a folyékony nafta, mely csak ég

és gyújtogat a szárazon, a víz alatt s a tengeren:

nézd, Theopháno közelít, aki császárnő mindenütt,

Bizáncban s a birodalom földjein legfőbb hatalom!

Mellbimbója szebben ragyog, mint vulkán s mind a csillagok,

s a karcsú, kéjenc hercegek és fiús hadvezérek, kik

tönkreverték a kalifát, mind-mind remegnek, mint a nád,

s agyukat vérhullám lepi, ha megszívhatják melleit,

s szeméremajka rózsaszín kagylóját szétfeszíthetik.

554

Mosolya, mint az angyalé, ki az ég kapujában áll.

Theopháno császárné jön! Édes pillantásával öl;

varázsbotján szerelmesek pucér hullái lengenek.

Nézd, Theopháno közelít! És ahogy harmatgyöngyeit

szórja reá a pirkadat, úgy hoz bukást és pusztulást.

A törhetetlent megtöri, s fejére dönti az eget,

a fiatalnak őrület, a vénembernek szívroham.

Szépsége, mint a színarany sarló. Az isteni malaszt,

mondod, ha ránézel. Esze pókhálót sző, hol bennragadsz.

Szerelme méreg, ópium, beléndek. Ez a kobranő,

Áphrodité, a szfinx. A hús, a fúria, a gyönyör ő.

KONSZTÁNTINOSZ KÁVÁFISZ (1863–1933)

Gyertyák

Jövőm napjai úgy állnak előttem,

akár a fénylő gyertyák sorfala:

csupa aranyló, élő, forró gyertya.

Múltam napjai mögöttem maradtak,

szomorú csonkok ösvényem szegélyén:

sarkam mellett néhány még füstölög,

kihűlt, elgörbült, szétolvadt gyertyácskák.

Nem akarom már látni őket; búsít,

ha felidézem, mint lobogtak egykor,

inkább előre nézek, hol még égnek.

Nem fordulok vissza, mert megborzongok,

hogy hosszabbodik múltam kormos útja

és sokasodnak a csonkok mögöttem.

Ithaka

Mikor elindulsz Ithaka felé,

imádkozz, hogy utad sokáig tartson,

legyen kalanddal s tanulsággal teljes.

Ne félj a laisztrügóniaktól, sem Poszeidón

haragjától – mert ezek nincsenek

mindaddig, amíg gondolatod szárnyal,

s nemes gyönyör vezérli lényedet.

A láisztrügóniak, a Küklopsz, a dühödt

Poszeidón: velük nem találkozol,

hacsak lelkedben meg nem szálltak, s onnan

parancsolod őket magad elé.

555

Imádkozz, hogy utad hosszú legyen:

sok nyári hajnal virradjon reád,

mikor boldogan érsz oly kikötőkbe,

miket nem látogattál még soha.

Nézz szét Phoinikia piacain

és vásárolj sok-sok értékes árut,

elefántcsontot, ámbrát meg korallt

s érzéki illatszert kis üvegcsékben,

parfümöket, amennyit csak találsz;

Egyiptom városait is látogasd sorra,

s tanulj azoktól, kik tudnak. Tanulj.

Mindig Ithaka lebegjen előtted,

mivel egy cél vezet: hogy odaérj.

De ne siess. Utazz lassan, nyugodtan.

Jobb néked, ha utad sok évig eltart,

s öreg vagy már, amire odaérsz,

tapasztalatban gazdag, és nem várod,

hogy szigeteden kincseket találj.

Köszönd csodás utadat Ithakának:

nélküle nem indultál volna el,

s most semmije sem lesz, mit adhat néked.

Szegényen vár s nem vádolod, hogy megcsalt,

mert bölcs lettél, ismeretekben gazdag,

és rájöttél, Ithaka mit jelent.

A város

Azt mondtad: – „Más országba megyek, másik tengerhez,

és más várost találok, ennél jobbat és szebbet.

Bármit teszek, a sors itt lesújt rám, újra s újra,

szívem megállt s elporlik, mint sírjában a hulla.

Meddig maradjak még itt, s tegyem magamat tönkre

e pusztaságban? Szemem hiába tekint körbe:

csak fekete romokat látok, bármerre nézek.

Nincs maradásom többé, felőrölnek az évek.”

Nem találsz majd más tengert, nem találsz más országot.

Ez a város követ csak. Régi utcáit járod

máshol. Aztán megvénülsz az ismert környezetben,

és a házak körötted is azonosak lesznek.

Bárhová mégy, végül csak ideérsz. Ne reménykedj!

Vihet hajó vagy műút: nem visz el innen téged.

Ha a világ egyik kis sarkában megölted

magad, elpusztítottad vele az egész földet.

556

Iónia

Templomaikból kikergettük őket,

összetörtük márványszobraikat,

de isteneik nem haltak meg mégsem.

Iónia, most is téged szeretnek,

s minduntalan emlékeznek reád.

Ha augusztusban a hajnal felébred,

frissességük feléd repül a széllel,

és olykor egy-egy légies fiú

bizonytalan, áttetsző sziluettje

suhan át a zöld dombkúpok felett.

Várunk a barbárokra

– Miért gyűlt össze népünk a köztéren?

Mivel ma megérkeznek a barbárok.

– És miért nem tesz a Szenátus semmit,

mért nem tart ülést, hoz törvényeket?

Mivel ma megérkeznek a barbárok,

és nincs értelme a törvényhozásnak.

Barbárok jönnek, ők hoznak majd törvényt.

– És császárunk mért kelt fel ilyen korán,

és ül trónján a város kapujában,

teljes díszben, koronával fején?

Mivel ma megérkeznek a barbárok.

Császárunk ott ül, hogy vezérüket

méltón fogadja, kezében tekerccsel,

hol rangokat meg címet adományoz

a barbárság előkelőinek.
– A praetorok, s két konzulunk miért

vonult ki bíborszegélyű tógában,

mért húztak ékes gyűrűt ujjaikra,

mért hordanak ametiszt karkötőket

s tartanak kézben drága botokat

remekbe faragott aranybetéttel?

Mivel ma megérkeznek a barbárok,

s ily csecsebecsék elbájolják őket.

– Jeles szónokaink miért nem jöttek,

hogy mint máskor, beszédet tartsanak?

Mivel ma megérkeznek a barbárok,

s a szónoklás idegeikre megy.

557

– Mi ez a hirtelen nagy nyugtalanság,

mért ürülnek ki ily gyorsan az utcák,

terek, piacok, s mély gondba merülve

miért igyekszik mindenki haza?

Mert itt az est, s a barbárok nem jönnek.

Néhányan, kik a határról érkeztek,

azt állítják: barbárok nincsenek.

– Mi lesz velünk most a barbárok nélkül?

Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan

dolgainkra holmi megoldásfélét.

Amennyire csak lehet

Ha életed már nem lehet olyan,

amilyennek szeretnéd,

próbálj legalább annyit,

hogy ne gyalázd meg, s tedd egészen tönkre

a zsúfolt társasággal, a divattal,

a lélekoldó, unott fecsegéssel.

Ne csoszogj a világ mögött,

és hadd, hogy úgy vonszoljon, mint a terhet,

ne kergesd el magadtól magadat,

ne vetkezz le mindent az ostobák

kedvéért, míg az összejövetelek

egymást kergető hajszáin

oly idegenné válik életed,

mint a más ember fonnyadt élete.

Thermopíle

Tiszteld őket, kik azért élnek itt lent,

hogy megvédjék Thermopíléjüket.

Nem tágítanak a kötelességtől,

minden dolgukban derekak s kitartók,

de értik azt is, mi az irgalom.

Nagylelkűek, ha gazdagok és hogyha

szegények, akkor is segítőkészek,

s adakoznak tehetségük felett.

Az igazságot mindenkor kimondják,

s mégsem gyűlölik a hazugokat.

Még több tisztelet jár azoknak, kik

előre látják – s ezt sokan teszik –,

hogy Ephiáltész megjelenik végül

és Thermopíle mindig elesik.

558

Isteneink egyike

Alkonykor jött le közülük az egyik

sudár, gyönyörű fiú alakjában,

s átment Szeleükeia főterén,

a halhatatlanok fényével arcán,

sok-sok illattal fekete hajában –

a járókelők csodálkozva nézik,

s egymást kérdezgetik: ki ismeri,

s ugyan hellén-e, szír vagy idegen?

De akad, aki jobban megvizsgálja,

mindent megért és utat nyit neki,

míg eltűnik az árkádok alatt,

az esti árnyak és mécsek között

útban a hirhedt negyedhez, mely éjjel

éled dorbézolásra, orgiákra,

s hol kéjfiúk állnak az utcasarkon

mezítlenül – s az emberek tűnődnek:

vajon melyik fiatal hellén isten

ereszkedett le Szeleükeiába

a Fenséges Mennyei Csarnokokból.

Antoniust elhagyja az Isten

Éjfél táján, ha hirtelen ráébredsz,

hogy láthatatlan menet jön az úton

remek zenével, nagy rikoltozással –

ne óbégass, hogy elhagyott a jó sors,

hogy hasztalan munkálkodtál, hogy minden

nagy terved álomkép volt s délibáb lett.

De mintha vártál volna erre: légy

kemény, s végy búcsút Alexandriától.

Ne áltasd magad, hogy nincs ellenséged,

hogy zúg a füled, s ott lent nem jár senki:

az öncsalás aligha segít rajtad.

Mint hogyha rég készültél volna erre,

légy méltó a városhoz s tenmagadhoz,

állj meg biztos tartással az ablakban,

figyeld a lármát mély emócióval

jajszó s otromba zokogás helyett,

s hallgasd a misztikus sereg zenéjét

vad gyönyörrel, míg végső búcsút intesz

Alexandriának, mit elveszítesz.

Érzéki gyönyör

Örömöm, ihletőm: tűnt óráim emléke,

amikor szép, húszéves fiúk testét élveztem.

Életem nagy győzelme: hogy sosem kértem abból,

mit a többség szokványos szerelemnek nevez.

559

Lüsziász, a grammatikus sírjára

A bejrúti könyvtár udvarán, itt mindjárt a bejárat

mellett temettük el Lüsziászt. A legszebb

helyet kerestük és találtuk sírjának.

Azért fektettük ide, mert így, s nem nagyon mélyen

a földben, tán megérzi, hogy közel mindahhoz, ami kedves

volt néki: a sok könyvhöz, kommentárhoz s kódexhez

a hellén anyanyelvről. S bennünk is újraéled

édes emléke, ahányszor csak bemegyünk a könyvtárba.

Hajón

Hasonlít hozzá, persze hogy hasonlít

a kis, igénytelen ceruzarajz.

Gyorsan készült, hajó fedélzetén,

vázlatnak a mágikus délutánon

az Ión-tengervizével köröttünk.

Hasonlít. De úgy emlékszem, hogy szebb volt

patológikus érzékenységével,

mely arcának tragikus bájt adott.

És most még szebbnek látom őt, mikor

visszarabolom árnyát az Időből.

Az Időből. Mindezek régi dolgok:

a rajz, a hajó meg a délután.

Vers Ántiokhosz királyra

Miután eltemették a tudós Ántiokhoszt,

Kommágéné királyát, ki szíves és szelíd

volt mindig – testvérhúga, mélységes bánatában

verset kívánt vésetni a király kriptájára.

Ezért, szír udvaroncok tanácsára, felkérte

Kallisztrátosz szofistát Epheszosz városából,

aki olyan gyakran járt a kis Kommágénében,

ahol szívesen látott vendége volt mindenkor

a jó uralkodónak. S a szofista megírta

a sírverset, s elküldte az öreg kisasszonynak:

„Ántiokhosz nagylelkű király volt. Őrizzétek

emlékét méltóképpen, Kommágéné lakói.

Előrelátón s bölcsen kormányozta országát.

Higgadt volt és türelmes, igazságosztó s bátor,

és ráadásul hellén, ami a halandóknak

legnagyobb kincse. S ha van ennél különb jelesség:

úgy azt már isteneink tartják fenn önmaguknak.”

560

A Szerápeion papja

Apám, a drága öregember

mindig kiállt értem és szeretett –

most jóságos apámat gyászolom,

ki meghalt tegnap, virradat előtt.

Tettekkel, szóban s gondolatban is

mindig követni igyekeztelek,

Uram, Krisztus és legszentebb Egyházad

hű fia voltam; elfordultam tőle,

ki megtagad – de most szülőapámat

siratom, Jézus, apámat, aki

– jaj, borzalom! –, aki az átkozott

Szerápeion pogány főpapja volt.

Tükör az előcsarnokban

A luxusvilla előcsarnokában

falitükör, széles aranykeretben;

régen készült, tán nyolcvan éve már.

A karcsú, nagyon szép szabólegény

(vasárnaponként hosszútávfutó)

csomagot hozott. Az inasnak adta,

ki a nyugtával beszaladt a házba.

A szépfiú, amikor így magára

marad az előcsarnokban és vár,

odalép a tükörhöz, belenéz

s megigazítja nyakkendőjét. Öt perc

múlva az inas meghozza a nyugtát.

A fiú fogja, zsebre teszi, elmegy.

De az öreg tükör, mely annyi éven át

olyan sok mindent látott:

mozdulatokat, tárgyat, arcokat,

a vén tükör most boldog s nagyon büszke,

hogy ennyi szépséget

vendégül láthatott

pár kurta pillanatra.

561

MIGUEL DE UNAMUNO (1864–1936)

Falusi temető Kasztíliában

Szegény halottak akla, juhakol,

fala hitvány agyagból,

szegény tarló, hol sarló nem arat,

s ahol a tar talajba szúrt keresztek

súgják meg, mit jelentesz.

Falad tövén a juhok menedéket

találnak az északi szél elől,

mint a halottak

földedben a történelem s az élet

ostorcsapása ellen.

Júniusban a búza tengerében

szigetté változol,

ha szellő fú, arany hullámok érnek,

s aratási dalával

halottaid fölött pacsirta szárnyal.

S aztán, ha az ég ráborul a rétre,

s eső esik a sápadt

szentelt fűre a temetősarokban,

hol sohasem kaszálnak:

csontjuk szikkadt bunkóival a holtak

talán megérzik az élet vizét.

És töve-rokkadt agyagfalaid

gondosan őrzik a magot, amit

a szél öledbe ejtett,

a gyomok között mályva

lapul, sárgás kankalin nő, és rejtett

pipacs terített asztallal kínálja

a vándormadarat.

Rögöt, növényt itt nem bont kar vagy ásó,

csak ha egy emberi

lélek magját helyezik el alád,

egy sokat szenvedettet;

s hány évig fekszik majd e lelki mag

meddőn a föld alatt?

Falad mentén az élők útja visz,

akik még szabadon

járhatnak, akik sírnak és nevetnek,

s halotti csendedet

megtörik résztvevő avagy részvétlen

sírással s nevetéssel.

Ha a nap lassan közel jön a földhöz,

s a fennsík az égig emelkedik,

a harangok miséhez

hívnak, aztán megnyugszanak,

s csupán a durva, mállott kőbe vésett,

562

magános, vén kereszt marad,

hogy őrizze és védje itt

a holtak alvó lelkeit.

Mert a kereszt nem vigyáz az élőkre,

kik a falvakban alszanak,

a kereszt a halottak őre,

kik az égi juhakolba kerülnek.

Krisztus, a pásztorok királya

most számtalan szemrebbenéssel,

ahogy le-lenéz a földre fenn az égen,

juhait újra megszámlálja,

amíg ti, szegények karáma

itt feküsztök, mert elnyomott az álom,

agyagok az agyag között

a kopott és részvétlen pusztaságban.

WILLIAM BUTLER YEATS (1865–1939)

Ír pilóta megsejti halálát

Úgy érzem: a felhők fölött

valahol vár a végzetem;

nem gyűlölöm, kit megölök,

kit védek, azt nem szeretem;

szülőföldem Kiltartan Cross,

jól ismerem szegényeit,

halálom nem oszt, nem szoroz,

szegényeinken nem segít.

Nem hívtak be; törvény se köt;

szólam, babér nem kell nekem;

a felhők könnyű melle közt

a múló gyönyört keresem;

multam bús és reménytelen,

üres a jövő, ami vár;

e kettőből, úgy képzelem,

nincs szebb kiút, mint a halál.

A hableány

A hableány, mikor a tenger áradt,

egy úszó szép kamaszt fogott magának,

ölébe zárta, s oly nagy volt a kéje,

hogy lemerült a fiúval a mélybe,

de arra persze nem gondolt a léha,

hogy szeretők is megfulladnak néha.

563

Sziget Innisfree taván

Felállok most, elindulok és Innisfreebe tartok,

agyagból, nádból építek magamnak parány házat;

kilenc sor babot ültetek, lesz méhkasom a parton:

így élek kis tisztásomon, ahol a méhek járnak.

Nyugalmat kell találnom ott, hol a csend cseppről cseppre

hull a hajnal fátylairól, s a tücsökzenét hallom;

a dél ott skarlát robbanás, ezüst az éjfél selyme,

s tarka pintyőkeszárnyakkal telis-tele az alkony.

Most elindulok, mert akár a poros úton állok,

vagy a bús járda közepén, de éjjel-nappal hallom,

ahogy a tóvíz szelíden csobog, s a kis hullámok

sosem érik egymást utól, míg túlfolynak a parton.

Irodalmárok

Tudós, tisztelt s nagyon kopasz fejek,

kik a rímeket jegyzetelitek,

miket szerelmes, kétségbeesett,

vad fiatalok, míg ágyukat rúgták,

gondoltak azért, hogy verseiket

a széplányok süket fülébe súgják –

tentatartókba fulladt, krákogó nép,

akik nem tudtok többet, mint a szomszéd,

kik megmagyarázzátok a költőket,

míg cipótöktől elkopik a szőnyeg –

nagy Istenem, mit szólnátok ti, ha

Catullus rátok hasonlítana?

Propertius így írta volna le

Nemes hullámvonal szalad a lány

fejétől térde kemény hófehérje

felé. Biztosan őt választanám,

hogy Athéne istennőt elkísérje,

ha templomában az oltárhoz lépked.

S nincs szűzleány, ki nála méltóbb volna,

hogy egy vad, keveretlen bortól részeg

kentaur előttünk megerőszakolja.

564

Vándorlegény éneke

Fejem lángolt: halászvesszőt

vágtam magamnak a bozót

mélyén, horgot tettem reá,

s horgomra egy piros bogyót;

lepkék szálltak, s az éji ég

csillaglepkékkel volt tele,

patakba dobtam horgomat

és pisztrángot fogtam vele.

Letettem a fényes halat,

és mentem tüzet szítani,

amikor zördült a haraszt

és megszólított valaki;

gyönyörű leány lett a hal,

hajában virág; nevemet

suttogta és a reszkető

fényes távolban elveszett.

Bár vándorlástól vén vagyok,

síkságon, lombos dombokon,

én felkutatom, merre ment,

kézen fogom, megcsókolom,

s vezetem szálas füvön át,

hol mindörökre ránk marad

ezüst almáival a hold,

arany almáival a nap.

A XIX. század és utána

A nagy versek korának vége,

de van még, ami megható:

a kavicsok csendes zörgése,

ahogy visszavonul a tó.

A sarkantyú

Mért átkozol, hogy témáimat vénen

érzékiségem szolgáltatja s mérgem?

Ifjan nem bántottak, de most már így lett,

hogy e kettőből adódik az íhlet.

565

Hajón Bizánc felé

Ez az ország nem való öregeknek.

A fiatalok egymást ölelik,

a haldokló madarak énekelnek;

a nyár egyetlen lármás ünnep itt,

hús, hal meg fácán; szeretkeznek, élnek

s elpusztulnak; az érzéki zenének

rabjai mindnyájan, és megvetik

a szellem el-nem-múló műveit.

II

Mit ér a megvetendő öregember?

Szakadt kabát egy bot végén, hacsak

dalolni nem kezd egyre lelkesebben,

és minden foltért testén verset ad.

Itt nem dalolnak, mert nagyságuk égig

érő műalkotásait szemlélik;

ezért szálltam hajóra, s nemhiába

értem Bizánc megszentelt városába.

III

Bölcsek, kik Isten szent tüzében éltek,

mint mozaikban az arany falon:

a szent lángokból lépjetek ki értem,

s tanítsatok, mert szívemet adom,

egy haldokló állathoz odaláncolt

szívet, s a lelkem azt kéri Bizánctól:

szedjétek le a testi terhet róla,

s mentsétek át az örökkévalóba.

IV

Ha levethetem ezt a testi hüvelyt:

nem kérek testi formát soha már,

csak olyat, mit a hellén aranyműves

aranylemezből vert vagy kalapált,

hogy ébren tartsa a császárt, ha álmos;

vagy ülhessek Bizáncban aranyágon,

hogy uraknak meg hölgyeknek daloljak,

mi volt tegnap, mi van ma, mi lesz holnap.

566

Az ember éjsötét…

Az ember éjsötét szivét

megszánja Jézus és kilép

a forrongó Galileába;

Asszíria csillagvilága

alatt mesés homály terem;

s meghal Krisztus elomló, tiszta

vérével minden platonista

egyensúly és dór fegyelem.

Minden, mire az ember felnéz,

egy perc, avagy nap alatt elvész,

kéj öli meg szerelmedet,

festője álmát az ecset,

a dicsőséget a falánk

katonák lompos léptei,

s az emberszív az éjjeli

égen ellobbant szalmaláng.

Yeats felirata út menti sírjára

Szemeddel nézz fölényes hidegen

életre meg halálra,

s ügess tovább lovadon, idegen.

RUBEN DARIO (1867–1916)

Szimfónia szürkében

Az óceán hatalmas higanytükre

visszaveri a cinklemez eget;

a palaszürke, csiszolt láthatáron

bizonytalan, sötét madársereg.

A nap kerek, tejüveg hajóablak,

felkúszik lassan a zenitre s reszket;

a szél elaludt: párnának használja

hangszerét, a fekete klarinettet.

Ólomhasú hullámok nyöszörögnek

a part alatt. Egy vastag kábelen

pipázó tengerész. Félig hunyt szemmel

messze, ködös partokról álmodik.

567

Vén tengeri medve. Arcán keresztbe

a hév napbarna barázdákat pörkölt.

A Sárga-tenger tájfunjai látták,

miként nyakalta a gint az üvegből.

A tenger jód- meg salétromszagú

tajtékja ismeri őt réges-régen:

veres orrát, csapzott haját, lenvászon

sapkájával, atléta bicepszével.

A vén tengerész pipája füstjében

a ködös, messze partot újra látja,

hová útnak indult egy arany esten

brigantinján dagadó vitorlákkal.

Déli szieszta. A szürkeség ellep

mindent. A matrózt elnyomta az álom.

Egy láthatatlan karbonceruza félkörben

pontos ívet rajzol a szemhatáron.

Déli szieszta a trópuson. A rekedt

tücsök rosszul hangolt gitárját nyúzza.

Egy szöcske unott szólóval kíséri

hegedűjén, melynek csak egy a húrja.

Végzet

Boldog a fa, mivel alig érez,

de a kemény kő jóval boldogabb,

mert nincs nagyobb fájdalom, mint az élet,

s kegyetlenebb kín, mint az öntudat.

S ez a vaksi bolyongás! Mert csupán találomra

tudjuk, hogy a múlt elmúlt, s jövőre sem jön semmi,

csak a halál érkezik halálbiztosan holnap;

elszenvedni a létet s a nemléttől remegni:

ez sorsunk. Nem kívánjuk tudni, mit folyton sejtünk;

sírunkat látjuk, s közben meg-megvonaglunk testünk

vágyától, mely friss fürtök ízével bűvöl minket –

s ezalatt nem is sejtjük, miért és miből lettünk,

s hová visznek ki minket.

STEFAN GEORGE (1868–1933)

Maximinhez

Sudár vagy s könnyed, mint a lángnyelv,

szelíd fény minden reggelen,

nemes hajtás, mely rózsafán kelt,

forrás, mely csupa rejtelem.

568

Kísérsz a napsütötte réten,

körülölelsz, ha este lett,

úti lámpásom a setétben,

hűs szellő, izzó lehelet.

Te vagy eszményem meg a vágyam,

a lég, mely nélkül nem vagyok,

és italom minden pohárban,

és csókjaid az illatok.

Sudár vagy s könnyed, mint a lángnyelv,

szelíd fény minden reggelen,

nemes hajtás, mely rózsafán kelt,

forrás, mely csupa rejtelem.

EDGAR LEE MASTERS (1868–1950)

A „Spoon River Anthology”-ból

A Spoon River-antológia egy illinoisi kisváros, Spoon River nagyrészt valóban élt 244 lakójának képzelt, de igazmondó
sírfeliratát tartalmazza.

Knowlt Hoheimer

Malacot loptam Curl Tremarytól,

s mivel rájöttek, katonának álltam.

A Missionary Ridge-i ütközetben

elsőnek estem el. Amikor átjárt

a golyó, azt gondoltam: bár fekhetnék

inkább a Spoon River-i tömlöc ágyán!

Hazahoztak. Most márványtömb alatt

nyugszom, mire arany betűkkel vésték

a felírást: PRO PATRIA. Hiába

töröm a fejem, hogy ez mit jelent.

Taylor, a diakónus

A templomban az alkohol borzalmas

hatásáról dörögtem híveimnek,

kik azt hiszik: görögdinnyeevéstől

haltam meg, bár májzsugor vitt a sírba,

merthogy delente, harminc éven át

Trainor üzletéből a kocsmarészbe

csúsztam a spanyolfal mögött, és jócska

söröskancsóval töltöttem magamnak

a demizsonból, melyen „törköly” állt.

569

A. D. Blood

Ha úgy vélitek, hogy helyesen tettem,

amikor bezárattam minden kocsmát,

véget vetettem a kártyajátéknak,

ügyész elé vittem a szájalókat,

s a bűn ellen kereszteshadjáratba

kezdtem – ha egyetérttek még velem,

úgy meddig tűritek, Spoon River népe,

hogy Benjamin Pantier taknyos, rohadt

fia meg a molnárlány éjről éjre

szép síromon paráználkodjanak?

Roger Heston

Milyen gyakran s mily hosszan vitatkoztam

Ernest Hyde-del a szabad akaratról!

Kedvenc példám Prickett bikája volt,

mely a rét szélén áll kipányvázva:

legeljen, míg kötele engedi.

Egy szép nap vita közben a bikára

figyeltünk, s mert a füvet letarolta

körben, nekirugaszkodott, karója

kidőlt s száguldva vágtázott felénk.

– „Látod, mégis van szabad akarat!”

– kiáltott Ernest. A bika beért,

felöklelt s kitaposta lelkemet.

Jang Jin

A vasárnapi iskolába

ültettek, mihelyt Spoon Riverbe értem

és intettek: adjam fel Konfuciuszt

a Krisztus Jézusért. Próbálkozásuk nem volt sikeresebb,

mintha én igyekeztem volna Konfuciuszt

nyakukba varrni Jézus Krisztusért.

Egy nap, mintha kamaszcsínyre készülne, a lelkész

fia, Harry Wiley mögém került, és egyetlen

ökölcsapással öt bordámat verte a tüdőmbe.

Sosem alszom Pekingben őseimmel,

s fiaim síromat nem látogatják.

Frank Drummer

Az élet zárkájából át a teljes sötétbe –

huszonöt évet éltem még csupán!

Nyelvem nem mondta még ki, ami bennem forrongott,

a kisváros azt hitte,

hogy színbolond vagyok.

570

De kezdettől volt egy világos célom,

s hajtott a nagy, leküzdhetetlen vágy:

hogy megtanuljam kívülről,

bevágjam

az Encyclopedia Britannicát.

Dr. Siegfried Iseman

Amikor kézhez kaptam diplomámat:

megfogadtam, hogy jó orvos leszek,

segítőkész, bölcs, bátor, s a keresztény

tanítást átplántálom praxisomba.

De ha ily nemes rezolúcióval

indulsz el, embertársaid azonnal

szagolják, s így az orvos kollégák.

Mindent megtettek, hogy kiüssenek.

Csak a legszegényebbje jött el hozzám.

Túl későn ébredtem rá: meg kell élnem

foglalkozásomból, és a nyomor,

a keresztény hit, nőm s a gyermekek

együtt: el nem viselhető teher.

Ezért kotyvasztottam a folyadékot,

mit Az Ifjúság Elixírje néven

árultak jó pénzért a patikákban.

Egy igazságos federális bíró

szélhámosnak s álorvosnak bélyegzett,

és fogházba küldött Peoriában.

Lois Spears

Lois Spears, született Lois Flake fekszem

e sírban.

Neje voltam Cyrus Spearsnek,

anyja Myrtle Spearsnek meg Virgil Spearsnek,

két egészséges, szép szemű gyereknek,

bár magam vakon jöttem e világra.

A legboldogabb asszony voltam én,

feleség, anya, ki imádtam

családomat;

házunk az öröm, s a vendégbarátság

kastélya volt, hol szobáról szobára

jártam meg kinn a kertben,

oly biztos ösztönnel,

mint hogyha mind a tíz ujjam hegyén

egy-egy szemet viselnék –

dicsőség az Úrnak ott fenn a mennyben.

571

Barney Hainsfeather
Egész biztosan megszököm ebből

az undok kisvárosból,

s a peoriai kirándulóvonat

katasztrófájában sem kell meghalnom,

hacsak tűz nem üt ki a kocsiban

s égek porrá.

John Allenével tévesztették össze

holttestemet, s helyettem őt vitték a chicagói

zsidótemetőbe.

Divatáru-kereskedést vezetni Spoon Riverben

épp elég megalázó,

de ráadásul még itt is feküdni –

jaj, százszor jaj nekem!

JOSÉ JUAN TABLADA (1871–1928)

Hat haiku

A páván alkirályi köpenyeg.

A pórias baromfiudvaron

átvonul, mint a díszmenet.

A kis majom zavartan néz föl:

mondani akart valamit,

de kiment a fejéből.

A háztetőkön holdas, ezüst éjjel

meg muzsikus kandúrok,

kínai népzenével.

A vigyorgó nyár inge:

ovális asztalon

egy szelet görögdinnye.

A bolondgomba nagyon tarka.

Behízelgő napernyő.

Japán asszonyság tartja.

Az éji ég, mint hogyha tenger lenne.

A felhő: setét kagyló.

A hold igazgyöngy benne.

572
PAUL VALÉRY (1871–1945)

Heléna

Az azúr nő vagyok; az Alvilágból jöttem,

hogy a partot verő, tajtékos habot nézzem,

s a bárkákról szóljak, amelyek véres ködben

lopództak Trója felé a hajnali széllel.

A sok lármás király! Hogy hencegtek, míg sótól

merev szakállukat becéztem ujjhegyemmel!

Azt mondták: nincs öböl, mely kardjuknak meg nem hódol,

s vad énekük elől visszahátrált a tenger.

Vezényszó, trombiták zaja, recsegő kormány,

a sok gyors evező, mely metronómot járat;

még azt is látom, hogy a bárkák magas orrán,

mint hosszú cső végén, az istenszobrok állnak.

Tajtékos ajkukon archaikus mosoly jár,

és mafla kezeikkel kapdosnak utánam.

GILBERT KEITH CHESTERTON (1874–1936)

A szamár

Az erdő járt, a hal repült,

füge nőtt a kemény

bogáncson, véres volt a hold:

akkor születtem én.

Fejem túl nagy, fülem elszáll,

bőgésem borzadály:

karikatúrának nevez

az állat- s embernyáj.

Torz rendelés gyalázott meg,

mikor e földre tett;

gúnyolj, szidj, üss, de titkomat

nem mondom el neked.

Marhák! Megláttam egy napon

az égi glóriát:

fülem mellett hozsánna szólt,

lábamnál pálmaág.
573

LEOPOLDO LUGONES (1874–1938)

Vihar

Az ég, mint hogyha vízből formált barlangszáj volna.

Távoli dörgés, mely a sziklákat görgeti;

szabálytalanul szárnyal a szél, s magával hordja

a citromok savas és üdítő ízeit.

Titokzatos, őrjöngő korbács csapkod a légben,

s végig a láthatáron dühödt villám szalad,

a földön át kegyetlen borzongás fut, s az ég fenn:

kristályból öntött s vasból vert roppant boltozat.

Megered az eső. A rét forró virágport

lehel, aztán elhozza a lóhere szagát.

A setétség felhői közt sok hegyes sárkányfog

és villámok. Oly kékek, mint a búzavirág.

Vénusz megadja magát

Csak gyöngysorod volt rajtad, semmi más már,

azt is ledobtad. A szobába tévedt

késői napfényben rezgő szivárvány

ült rá. Közöttünk, mintha vízfestmények

lebegtek volna. Ledőltél az ágyra,

és combodat kitártad, s felemelted,

mint Danaé, mikor az istent várja

Tizián képén. Mozdulatlan melled

fölé hajoltam. Lüktető szerelmem

ágaskodott s feléd mutatott, szépség.

Te utána nyúltál, mert behunyt szemmel

is megleled. Öledhez nyomtad végét,

hol az éjsötét hajtarajban legszebb

szegfűd vöröslő kelyhe már kifeslett.

Az óceán leánya

A tenger, mint mérges hímállat harsog,

körülölel, odatapad csípődre –

azt gondolnám: csupán a messze partfok

hajlásának nagy karja védhet tőle.

574

Arcbőröd finom, asztrális opálja

dekadensen sápadt, de szemed büszkén

ragyog, mint az alkonyat félhomálya,

mely hosszan időz csendes vizek tükrén.

A tenger hullámzik, akár a melled,

szelíden; közben füledbe szerelmes

szavakat súgdos, hogy öledhez engedd,

majd hirtelen hullámtaraj hasítja

a víz szinét, s habzó élével selymes

combod közé fúródik, mint a bicska.

MANUEL MACHADO (1874–1947)

IV. Fülöp király

Tündöklő térdnadrágja éjszín bársony.

Nincs udvaronc, finomabb s elegánsabb

Fülöp királyunknál, kit Isten áldjon.

Mint téli alkony, bőre halálsápadt.

Arany hajfürtjei keretbe zárják

kobaltkék szemét a merev pillákkal.

Nemes keblét nem ékesíti mellvért;

aranyláncok, rubinok nem cifrázzák

a fekete velur borzongó csendjét.

Puha selyemkesztyűi narancssárgák.

Ájultan csüggő, kék eres kezéből

mindjárt kiejti a királyi pálcát.

ROBERT FROST (1874–1963)

Havas zuhany

Mikor az öreg kánya,

ahogy a fa alatt

álltam, nyakamba rázta

egy ágról a havat:

tréfája annyi kedvet

és örömet adott,
hogy azonnal megmentett

egy elrontott napot.

575

Hófolt

Az árok oldalára ráragadt

öreg hófoltnak néztem,

míg rájöttem: vén újság. Valahogy

odakerült a széllel.

Apró szedésű, sűrű sorokon

piszok- meg esőcseppek:

egy elmerült nap hírei, amelyek

akkor sem érdekeltek.

Havas este az erdőben

Kié az erdő? Valakit

tudok: a faluban lakik

s nem lát, míg nézem: erdeje

mint lesz hóval telis-tele.

Lovam bolondnak hisz, tudom,

hogy itt állunk a mélyúton,

a semmiben, ő, én s a szán

az év legmélyebb alkonyán.

Csengőjét rázza: nem vagyok

-e bajban, hogy így hallgatok,

s csak a szelíd szél kergeti

a hó kerengő pelyheit.

Az erdő mély és szörnyű szép,

de menjünk, otthon vár a nép,

és házam messze-messze még,

és házam messze-messze még.

Tavaszi szél

Jöjj, déli szél és hozz esőt,

s pintyőkét, vígan repdesőt;

hadd gőzöljön a hóhegy;

a rügynek súgd meg: jó lesz

öltözni szép tarkába;

jöhet a rét barnája;

és ablakomon ne feledd

megolvasztani a jeget,

576

ne maradjon, csak a keret,

s benne a remetekereszt;

szobámba ronts be, nézegesd

és rángasd le a képeket;

fújd el noteszem s minden

kéziratot alatta,

költőjüket pediglen

kergesd ki a szabadba.

Hová visz, s hová nem visz az út

Mintha az út előttem

túl az emelkedésen

megszűnne, s folytatása

nem lenne, csak az égben.

És most, mintha kanyarja

az erdőbe vezetne,

ahol fatörzsek állnak

némán, öröktől kezdve.

Az úthoz köt az autó,

és nem nyújt soha többet,

csak annyit, hogy két pont közt

lármásan elzörögjek.

S mindennek semmi dolga

a nyugalommal s csenddel,

melyet a helyszín zöldje

s az égi kék elrendel.

Taposom az avart

Lombot gereblyéztem egész nap, s beteltem az ősszel.

Hány szín s forma! Nem tudja csak az Isten, tán még ő sem.

Lehet: pazarlom erőmet és vad vagyok, mert félek.

Sikeresen lábam alá tapostam még egy évet.

Nyáron fejem fölött lengtek, gőgös emelkedetten.

Sírjuk felé úgy kell, hogy most lecsússzanak mellettem.

Hallottam nyáron: száraik alól valamit súgtak.

Ahogy estek, úgy tünt nekem: eltemetnek magukkal.

Rémült szívemhez szóltak, mint levél beszél levélhez.

Szemhéjamat súrolták és ajkam sarkához értek.

De meghalni nem volt okom csak azért, mert meghalnak.

Most még egy évig kibírom, már térdig az avarban.

577

Sírvers

Ha sírkövemre rímeket kívánnak,

úgy szívesen szolgálhatok ezekkel:

„Ahogy igaz szeretők veszekesznek,

úgy veszekedtem én is e világgal.”

RAINER MARIA RILKE (1875–1926)

Őszi nap

Uram, elég. Vess véget a nagy nyárnak.

Fektess napóráidra hosszú árnyat,

s adj a szeleknek újra szárnyakat.

Telítsd aromáiddal a megkésett

gyümölcsöt, hozz még egy-két délies

napot, fejezd be munkád, s az ízes

borokba vegyítsd a végső csepp mézet.

Kinek most nincs, nem is épít már házat,

ha egyedül van, egyedül marad,

virraszt, ír, olvas, mert senkit se várhat,

és nyugtalanul csavarog a fáradt

fasorokban, kavargó lomb alatt.

A párduc

A rács menti járástól úgy kifáradt

a nézése, hogy már semmit se lát:

mintha mindenütt vasrácsok volnának,

s ezer rács mögött nem lenne világ.

Az acéltalpon a puha lépések

a legkisebb körben járják e vad,

szenvedélyes balettet, és középen

áll az elkábult, roppant akarat.

Olykor egy kép csúszik bele a renyhén

nyíló szemhéj homályán át, akár

a függönyön; átfut tagjai csendjén,

szívéhez ér s megáll.

578

Archaikus Apollo-torzó

Nem ismerhettük csodálatos arcát,

amely felett szeme almái értek,

de parázsló torzójában még érzed,

akár a mécsben, ha visszacsavarják

tűnt nézését. Másként szikrázó melle

nem vakítana, s nem szaladna lágyan

kihívó mosolya combhajlásában

oda, hol egykor ágyékát viselte.

Másként e szobor az áttetsző vállak

alatt csúf lenne, kurta, nem vibrálna

és nem csillogna úgy, mint a vadállat

bundája. Mint a csillag, fény rezeg

minden sarkában. Nincsen porcikája,

mely nem néz téged. Kezdj új életet!

Az Olajfák hegyén

Amint felment a szürke lombon át,

szürkén olvadt az olajfák sorába,

s bágyadtan, mint a hulló orgonát,

temette sápadt tenyere porába

az út porától sárga homlokát.

Eljött a vég. Holnapra nincsen holnap.

S így induljak neki az éjszakának,

míg azt kívánod: hirdesselek, hogy vagy,

mikor nem vagy, s magamban sem talállak.

Mert nem talállak. Ujjaim vakok.

Nem vagy bennem, se másban; e halott

kövekben sem vagy. Egyedül vagyok.

Egyedül vagyok a föld bánatát

oszlatni Neved balzsamos ízével,

aki nem vagy. Halálos, szörnyű szégyen.

Majd angyal jött, mondják, az űrön át.

Miért az angyal? Nem jött, csak az éj

és közönyösen lapozott a fákon.

Az apostolok arcán ült az álom.

Miért az angyal? Nem jött, csak az éj.

579

És ez az éj sem volt az éjek éje,

így tűnt el éjek milliója már.

Ott kutya alszik, itt a kövek éle

ragyog; éjjel volt, bús, akármiféle

közömbös éj, mely virradatra vár.

Mert angyal nem jön íly imádkozóhoz,

és könnyeit az éj se fogja föl;

a lázadót a föld magára hagyja,

elűzi őt házától önnön atyja,

s nem nyílik néki soha anyaöl.

ANTONIO MACHADO (1875–1939)

Az alvás…

Az alvás: híd, amelyen a holnapba

sétálunk át csukott szemmel. Alatta

folyik álmaink hangtalan patakja.

CARL SANDBURG (1878–1967)

Expressz

Jegyfoglalásos expresszen utazom, országunk egyik leghíresebb

vonatán.

Tizenöt acél kocsi fut a prérin át kék ködbe s éjsötétbe, és

ezer ember foglal helyet benne.

Száz év múlva rozsdás ócskavas lesz a tizenöt kocsiból, por meg

hamu az utasokból.

A dohányzóban megkérdem az egyik férfit: hová utazik? – Én –

válaszolja –, Omahába tartok.

JOHN MASEFIELD (1878–1967)

Epilógus

Láttam szép rózsát, amely a sziklán kelt,

csúf embert, kinek szíve végtelen,

s gebét, amely a versenyen kupát nyert.

Tehát reménykedem.

580

JOSEPH CAMPBELL (1879–1944)

Öregasszony

Mint gyertyaszál

a szent helyen:

ilyen a szépség

öregen.

A téli napban

nincs erő,

de ezüst fény

az öreg nő.

Elvégezte

a dolgait;

holt part alatt

csobog a víz.

TUDOR ARGHEZI (1880–1967)

Dal

Hiába védtem magamat; nagy lándzsámat szétvertem;

fehér hold árnyéka alatt osonok el most csendben.

Gátakat emeltem, közénk vizesárkokat ástam,

de azért mégis mindenütt együtt vagyunk egymással.

Az ösvények kanyarjai mögött megállok, várlak;

nékem adattál néma és örökös útitársnak.

A kútnál egy kevés vizet tenyérbe fogsz s kínálod,

meg azt is, mi a kavicsok közt halkan felszivárgott.

Kigombolod ruhádat és melleddel kézben kérdezel:

belőled oltom szomjamat, vagy csak a forrás vize kell?

Hogy megkeresd a jégcsapot, letérdelsz elém mélyen,

de inni együtt akarod jégcsapomat a fénnyel.

A mindenségbe keveredsz, mint a szellem s a gondolat,

a fénysugár magában hord, s a föld fölkapja arcodat.

Kihallom némaságod a lármából: dobogó lovak,

lépések, imák, viharok, hegedűk rejtik arcodat.

Úgy képzelem, hogy fáj neked mindaz, amitől szenvedek:

a születés meg a halál az, ami tart, s mi elreped.

Közvetlenül mellettem állsz, s eltünsz a messzeségben,

szeretőm mindörökre már; de soha feleségem.

581

Bizonytalanság

Inkább lopom a napomat s megölöm minden álmom,

s nyűtt kabátomra foltokat varrok fel a sötétben,

mert jól tudom, hogy a jeges égbolt e téli tájon

a lyukakon át testemet megfúrná csillagfénnyel.

S ne tűrjem el, hogy köpenyem égi kincsekkel teljen,

vagy rongyos ingben adjanak majd át a temetőnek?

Luciferrel könyökömön, aranyozott mellemmel,

villámokkal tetováltan ne hódítsak, ne győzzek?

Vagy hogy az idő mocsarát csukott szemmel tiporjam,

s részeg hülyék rángassák le testemről a ruhámat?

Mint lepke, melyet hernyótest húz még az úti porban,

tűrjem el, hogy nyakamban két élet terhével járjak?

Egy férfi, elhasznált, mint én, egyszer reggel kitárja

kriptám ajtóját és mivel közben kenyérré lettem,

darabokra tör gondosan, feltart a napvilágba,

s megsúgja testvéreimnek: most kioszt köztük engem.

De ez a múló nap sebez, megaláz, ellankasztja

jókedvemet, végül végez ölem liliomával,

s lekókasztja, miért szívem kulcsa-vesztett lakatja

nyugtalanul himbálódzik a fények kapujában.

Miért nem sejtem, nem hallom, s hogy tudja meg az ember,

napjai mit jelentenek, s értelmükre hogyan talál?

Tárd tágra nékem furulyád mind a hét szemét, lelkem,

hogy verseim zenéjébe fullasszak életet s halált.

Zsoltár

Az öröklétet kaptam útitársnak,

megosztok vele mindent a fejemben,

hogy új hegedűn új zenét találjak,

s e vad, rikító verseket szerezzem.

A lant beszélni kezd, ha hozzáérek;

a vonót tartom, s a húr belereszket:

ideges szenvedélyemtől a térdek

megrándulnak, s vonaglanak a lelkek.

Nagy csillagunk, tudom, duzzad és várja,

hogy az égről lantommal leemeljem,

de homlokomon jel, titkosírással:

ő hoz gyógyszert mindünk halála ellen.

582

Miért s kiért kell, Uram, hogy a bronzot

érintse, s víg fúgát csiholjon ujjam?

Nem magasztaltalak soha, s nem vonzott,

hogy csajkámat csillaggal koszorúzzam.

Én csak az Ég szenvedését dicsérem,

de szeretőmet nem hozom s hagyom Rád,

hogy ölelésemtől forró testével

felverhesd újra a Jordán iszapját.

Azt akarom: rohadjak meg e szennyben,

kerüljön el hírnév, jóság, kímélet,

ne tudják meg, hogy simogattál engem,

s bennem, csak bennem élt igazi lényed.

Ima közben

Az élő tűz! De mit érsz gázrezsóddal?

Szórj papírt kék lángjára, s fojtogat.

Nem ülsz többé tüzednél a bozótban,

hogy láncos ingeden a kapcsokat

fanyarrá füstöld. És páncél mellvérted

sem tükrözi a nyugvó s felkelő

napokkal vemhes éjjeli sötétet.

Bolygó nyájunké volt a legelő,

s szabadon vándoroltunk helyről helyre,

s horizont csak előttünk lebegett,

s egy ébresztőóránk volt: a napkelte,

s nagy vizek partján ültünk ünnepet,

s mint kerék futott velünk az öröklét,

s magunkkal hordtunk ásót és kapát,

s nem érdekelt, kik ássák sírunk gödrét,

s milyen tájékon, s álmunk volt az ágy,

vidám szemünk a lét sok takarója

közt nem kutatta a félhomály foltját,

ha volt is tenta, úgy nem tudtunk róla,

torkunkból szálltak fel a kardalok,

s az élet végtelenjét nem rontották

igazolványok, freskók, kánonok.

Hová indulsz? Kérdeztük elváláskor.

Nyugat felé mutattak a kezek,

vagy föl az égre, hol a könnyű fátyol

tömjénfüstnek tűnt a fejünk felett.

Nyugat, dél, észak meg a fellegeknek:

a lét négy útját rótta menetünk;

mellettünk nehéz tehenek bicegtek,

s tárt szárnyú sasok úsztattak velünk.

Időt az órák akkor még nem mértek,

s napjaikról az emberek nem vártak

jóslást a csillagoktól, mert az égben

is otthon voltunk, mint most a szobánkban.

583

Tinka

Ha csípőjéhez tartja és megrázza

a fonott kosarat,

a fiatalemberek tulipánja

lüktetni kezd a tejszín bőr alatt.

Fekete szeder mellbimbója

felizgatja az úri társaságot,

a kerek asztal körül nem beszélnek, csak róla:

– „A menyasszonynak melyikünk hoz virágot?”

Selyempapucs, fülbevaló, nyakékek –

mondd, Tinka, ezt Nesztásze adta néked?

És vőlegényed volt, ki e sok ritka

szépségű gyűrűt húzta ujjaidra?

Elefántcsontszínű húsodat ki dögönyözte meg?

Ki vette komolyan csalfa nyögésedet?

Hány fiú élvezte hanyatt vetett

királyleányi testedet?

Dohányszínű hajadat ki oldotta meg?

És ki húzta le rólad

szoknyádat, bugyogódat?

Melyik férfi szőrcsimbókos karjába temetted a fejed?

És öledet, te drága,

ki lobbantotta lángra?

Nem árultad el soha senkinek,

melyik mennyit fizet,

és kivel mentél esténként az ágyba,

te édes kurva, május gyöngyvirága!

Nesztásze, az életfogytiglanos

csupán egyszer fúrt meg a nászi éjen;

aztán mindjárt átjárta tejhabos

melled a konyhakéssel.

Vacsora

A sáros úton, fekete

ég alatt rabok menete.

Verejtékük jéghideg mocsarában

fürödnek. Láncot vonszolnak néhányan.

584

Esteledik.

Havas eső esik.

Megállnak. A gulyásos kondért hozzák.

Nagy kanállal – akár a lapát – osztják.

Van köztük gyilkos is. S tolvaj. Vén meg majdnem gyerek.

Olyan is, ki egy álmot kergetett.

Mindegy, mit próbálsz, mitől szenved a lelked:

hogy a gazdagon taposs, hogy a szegényt emeljed.

A paprikás lé gőze eléri mindük arcát.

Mintha saját vérüket kanalaznák.

Rabkórház

Az Úristen ma éjjel

leereszkedett szomszédom ágyához,

szentekkel, angyalokkal, égi fénnyel

meg tűzzel, hogy az egész átkos

kórház egyszerre átmelegedett,

mint lovas fara alatt a nyereg.

Trombitát fújtak, húros hangszeren

játszottak, mialatt

egy-két imát mondtak és kegyesen

megáldották a doktorokat és az ágyakat.

Aztán két angyal nagy könyvet hozott,

melyről a kapcsok félig már leestek,

két másik püspöki pásztorbotot,

s még ketten, kik ikonnal érkeztek meg.

Diakónok szálltak le prémbundákban;

alighanem nagyon magasról jöttek,

mert sarkuk koppant, amikor leálltak.

Mirhától meg tömjéntől füstölögtek.

A vastag

gyertyák összeolvadtak.

Közben a Magas Mennyek Országából

egy létra esett le a kórterembe

– valamennyi foka hegyikristályból –

a rabló fejrészével szemtől szembe.

Az égiek meg ott álltak az ablak

alatt, s papos modorban bólogattak.

585

A folyosón üveges jegenyék

nőttek két sorban, s oldalt

lógott a hold, mint egy kocsikerék.

Úgy hallottam, hogy szomszédom felsóhajt.

Reggelig a vendégekkel beszélt

meg az ikonnal,

vagyis Szűz Máriával,

azaz Urunk anyjával.

– „Hagyja békén. Nem hallja önt. Mit bámul?

Túl sok látogatója volt az éjjel,

főporkoláb úr.”

A börtönrácsok közt az ég fái benéztek,

csillaggyertyák csüggtek az ágakon.

A zárt ablaksoron

oltárterítők lógtak,

az ortodox templomból kölcsönzött légycsapókkal.

Hajnalig a csupa penész és pára

terem úgy szaglott, mint Isten országa.

Azt találtam, hogy megmerevedett

a teste és kihült.

De hova lett

a lelke? Úgy látszik, elmenekült.

Ráda

Szájsarkában virág, de ő maga

is rózsa; rőt tüskéi izzanak.

Mézzel telt kaptár a haja,

ha táncol és rásüt a nap.

Perdül, hajlong, felugrik a magasba,

gyöngyei megcsillannak: lóharapásos zabla,

földig hajol, csípőjét oldalt dobja,

majd lába felmutat a csillagokra,

oda, hol a Sagittarius szokta

ezüst sasok fényével

rémíteni az utasokat éjjel.

Így lebegett ő, elterpesztett lábbal,

hogy combja közt a vérveres

ékszerdobozra láttam,

jaj, jó anyám, oda vezess,

hadd szívhassam meg számmal.

586

Ha patkót rak a fiatal kancára:

úgy földre fekteti le a kovács.

Át akarom szegezni Ráda ámbra

testét, kezdő lovász.

Mondd meg: ne fűzfát, liliomot játsszon,

sem lebegő sirályokat, ha táncol.

Megőrülök csípője illatától.

Mama, hozd ide nékem,

hozd ide és terítsd le,

terítsd le, hogy fektében

táncoljon és nyerítsen.

A vőlegény

Oroszlánfogas és csupa virág

mezőföldem leszel.

És én ártatlan, hófehér bikád,

aki rajtad legel,

kérődzni kezd, mikor esteledik.

S közben roppant súlyokat emelek

az üres egekig,

s elérem a holdbeli hegyeket.

A hold diszkoszán időzöm veled,

felszántjuk a krétakő völgyeket,

s timiánt meg rozmaringot vetek.

Testemből készíts húsos, szép igát,

két szarvamból rekamiét magadnak.

Szerelmesem, tündöklő színarany vagy,

s én engedelmes, reszkető bikád.

Jöjj hozzám!

Ha szemeid netán az ismeretlent

s a láthatatlant kívánnák, jöjj hozzám,

ugorj ki a biztonság bárkájából,

s add át magad mindenfajta veszélynek.

Velem leszel s nem törődsz többé mással,

még vakarék kis életeddel sem.

A minden titkok iszapját magamban

hordom tótágast.

Ez húzza hajómat, mely csillagokba

s vízililiomokba ütközik.

587

Barbár nyelven meséket mondok néked

egy távoli országról.

Markomban a szavakat szorongatom,

akár a pusztaság porát,

és sűrű könnyeimmel megduzzasztom

ama délszaki ország vizeit.

Hallgasd a vízárt: rajtam omlik át,

vagy nem hallod elég jól?

Hallgasd a suttogó búzát,

s füled megérti a kalász növését.

Nézd: kaptár gyümölcsösben,

nézd: farkas hóviharban,

nézd: szarvasok,

nézd: egy magános fűszál.

Figyeld meg

a csordákat, a madarak raját:

ez mind enyém, az én tulajdonom.

Ami nem enyém, jelentéktelen.

A hegyláncok párnáiból az Isten

ágyat vetett magának;

a többit elfektette

egy lompos folyóparton.

UMBERTO SABA (1883–1957)

A kecske

Megszólítottam egy kecskét a réten.

Ott legelt egyedül, hosszú kötélen.

Sokáig rágta a füvet, míg pergett

rá az eső. Aztán mekegni kezdett.

E monoton mekegésben testvéri

hangot hallottam, s utánoztam rögvest,

elébb gúnyból, de azután rájöttem,

hogy mekegése örök üzenet.

A szemitaképű kecske rekedt, ronda

hangjával bánatomat panaszolja,

az emberiség minden bánatát.

588

MANUEL BANDEIRA (1886–1968)

Ahogy a temetési menet haladt…

Ahogy a temetési menet haladt,

s a kávéházhoz ért, az emberek

mechanikusan kalapot emeltek.

Szokásból tisztelegtek a halálnak,

miközben élvezték az életet

a teraszon, és elmerültek benne.

Egy volt csak köztük, ki széles gesztussal

emelte meg kalapját,

és szemével a koporsót követte,

mert ez az egy jól tudta, hogy az élet

eszeveszett tobzódás, és a hullát,

az anyagot üdvözölte, mely végre

megszabadult az élősdi lélektől,

mely oly sokáig ette erejét.

SIEGFRIED SASSOON (1886–1967)

Roham

A fenyegető magaslatra vad,

vörheny színt mázol a felkelő nap;

a szörnyű sziklafalon füst szivárog

gomolyokban; a tankok egyesével

bújnak elő, s kúsznak a drótsövényhez,

a pergőtűz elhallgat. A csatárok

meggörbült testtel, ásóval, szuronnyal

– sok szürke arc – kiugranak az árok

mélyéből és a tűzzel találkoznak:

dermedt maszkok, görcsösen rángó ujjak,

csuklóikon az idő perceg. Odvas

szemük reménye elönti a piszkos

földet. Vess véget ennek, Jézus Krisztus!

A tábornok

„Jó reggelt, reggelt, reggelt” – mondta, inkább hadarta

a tábornok múlt héten. Indultunk a vonalba

Arras mellett. Ő ott állt és mosolyogva nézett.

„Figyeld mosolyát” – szólt Jack Harryhez –, „áldott lélek!”

De hitvány haditerve mindkettőjükkel végzett.

589

GEORG TRAKL (1887–1914)

Rondel

Eltűnt a napok arany árnya,

az alkony kékje és barnája,

meghalt a pásztor furulyája,

az alkony kékje meg barnája,

eltűnt a napok arany árnya.

Gyönyörű ősz

Hatalmasan jön az év vége:

a fák gyümölcse, aranyló bor,

s az erdőség körötted: kóbor

magányod társa, menedéke.

A gazda így szól: minden jól van.

Az estharang oly hosszan, lágyan

bong, hogy felvidulsz. Madárszárnyak

integetnek elutazóban.

Áldozz a szende szerelemnek!

Egy csónak a folyón lecsorgat,

útján festménybe olvad –

majd eltűnik. Megtért a csendhez.

Az elnémítottak

Jaj, a nagyváros tébolya, hol este

fekete fal mentén rokkant fák lesnek,

s ezüst álarc mögött rossz szellemek lapulnak;

a villany korbácsával elűzte a megkövült éjszakát,

és jaj, az estharangok víz alatti zúgása.

Szajha, ki jeges görccsel halott kisgyermeket szülsz.

A megszállottak homlokát Isten haragja ostorozza,

vérszínű dögvész, inség, a zöld szem eltörik,

jaj, az arany borzalmas röhögése.

Néma barlangjában a még némább emberiség vérzik,

s kemény ércből megváltó fejeket kalapál.

590

Panasz

Álom s halál, e zord sasok

keringenek fejem körül

éjjel. Az ember színarany

képét jégvízzel mossa el

az öröklét. Vad szirteken

széttörnek bíbor testeink.

Sötét hanggal panasz sivít

a tengeren.

Nézd, zúgó bánatom húga:

egy félénk csónak elmerül

a csillagok

s a néma arcú éj alatt.

Suttogás a délutánba

Őszi halk napfény szivárog,

szilvákat dobálnak fáink,

kék szobákban nagy sokáig

tartanak a délutánok.

Érces hangok haldoklása,

a fehér ló összeroskad,

mit barna lányok dalolnak,

elveszik a lombhullásban.

Isten színein tünődöm,

a téboly lágy szárnya lebben,

árnyék fordul a völgyekben,

pusztulás a dombtetőkön.

Esti csendben újbort isznak,

bús gitárok szemeregnek,

benn az enyhe lámpa mellett

járkálunk, mint álmainkban.

Grodek

Halálos fegyverek visszhangoznak napeste

az őszi erdőn, az arany síkságon

s a tenger kékjén. Fölöttünk dühödten

görög a nap; haldokló katonák

tört szájának vad panaszát

öleli át az éjjel.

591

De a horpadt füzes egén vérveres felhők

gyűlnek: őrjöngő Isten lakik ott;

elomló vér folyik, a hold hideg;

fekete pusztulásba torkoll be minden út.

Az éjszaka s a csillagok arany ágboga alatt

nővérünk árnyéka imbolyog,

hogy a holtak szellemét, a vérző fejeket köszöntse;

s megszólalnak halkan a nádban az ősz fekete furulyái.

Jaj, büszke gyász, s jaj, ti érces oltárok,

a lélek forró lángját most nagy bánat táplálja:

a meg-nem-született utódok.

RUPERT BROOKE (1887–1915)

Heléna és Meneláosz

Meneláosz kivont karddal kezében

rohant az égő Tróján át Priámosz

várába, bosszút állni meggyalázott

jó híréért és szajha feleségén,

meg a tízéves háborúért. Pernyén

és füstön át ért el a női szállás

ajtajához, berúgta, és szablyáját

pörgette, mint egy lángoló istenség.

Heléna szendén ült a nagy trónszékben.

Ő meghökkent: nem hitte ilyen szépnek,

sem hogy nyaka kontúrja s homlokáé

ily vonzó. Kardját eldobta, letérdelt,

s lábát csókolta. Aztán összenéztek:

a példás hős s a példátlan királyné.

II

Így a költő. Kísérjük haza őket.

Mint teltek el a hosszú házasévek?

Heléna egyre-másra szült törvényes

utódokat. Közben veszekedős lett,

a hangja éles, amíg Meneláosz

egyre rosszabbul hallott és szószátyár

vénemberré vált. Minden vacsoránál

több volt az ellenség, kiket levágott.

592

Az öreg elfeledte, hogy Trójánál

mit keresett, s mint bánt vele a léha

Páris. Ha nevét suttogták, Heléna

összeverte száraz combját s pityergett.

A király pukkadt. A szép Páris álmát

aludta a Szkámándrosz vize mellett.

GIUSEPPE UNGARETTI (1888–1970)

E házakból…

E házakból

meg nem marad

csupán néhány

tégladarab

Olyan sokan

jöttek velem

kikből nincs már

még ennyi sem.

Keresztjüket

mind-mind szívembe nyomták

az én szívem

halálra gyötört ország.

GABRIELA MISTRAL (1889–1957)

A jéghideg kriptából…

A jéghideg kriptából, ahová eltemettek,

átviszlek majd a langyos napsütötte földbe, drágám.

Az emberek nem sejtik, hogy el nem engedhetlek,

s együtt kell, hogy aludjunk, ugyanazon a párnán.

A napsütötte földbe temetlek el majd, szívem,

mint anya teszi ágyba fiát, kit őriz s megvéd,

s a föld, akár a bölcső, körülölel szelíden,

ahogy rácsos ágy tartja az alvó kisded testét.

A föld porával hintlek meg, s elhervadt rózsákkal,

ki maroknyi por lettél a holdfény kék porában,

és otthagylak dalolva, hogy bosszúm milyen édes,

mert elfogtalak végre, enyém lettél, szerelmem,

és nyughatsz már a mélyben, a titokban, a csendben,

ahol más asszony többé nem kaparint meg téged.

593

BORISZ LEONYIDOVICS PASZTERNAK (1890–1960)

Hamlet
Csend lett. A színre léptem

rivaldánk oldalán.

A rezgésekből érzem,

milyen sors vár reám.

Száz látcső, mint gépfegyver

megcéloz, rám tapad.

Ábbá, Úristen, vedd el

tőlem e poharat.

Predesztinált világodért szeretlek,

de e szerep sehogy se kell nekem.

Ezt a tragédiát nem én szereztem.

Bocsáss el, Uram, s mindjárt elmegyek.

Kiagyaltak mindent. Csapdáik készek.

Előre látom gyászos végemet.

Farizeusok közt állok. Az élet

nem séta már a nyíló réteken.

(1946)

Éva

Parti füzek. A delelő nap

megállt szemközt a domb felett,

s a felhőket a tóba dobja:

hálóikat a halászemberek.

A hálóban, mely kék, akár az ég fenn,

egymás hegyén-hátán locsolkodnak

s úsznak nők, gyermekek, férfiak, lányok:

bő választék nyáresti horgászoknak.

Egy féltucat leány bújik elő

a füzesből, némán s kissé rátartin,

és kicsavarják víztől csöpögő

fürdőruháikat a homokparton.

A ruhák most, akár a siklók, csúszni

kezdenek, meggörbülnek, tekeregnek:

azt gondolom, hogy a kísértő kígyó

rejtőzködik a nedves szövetekben.

594

Leányom, nyughatatlan szemezésed

nem bolondít meg úgy, ahogy reméled.

Gombócok vagytok torkomban mindnyájan,

s egy kevéssé fel is izgatsz, leányom.

Mintha csak hanyagul odavetett,

sebtében alkotott verssorom volnál,

vagy álmomból szabadultál elő,

meglépett oldalbordám.

Aztán, mihelyt ölelni kezdtelek,

kitépted magad karomból. Olyan

félénk vagy és szemérmes és ijesztő,

te szívöröm, te szívroham.

A lelkem

Csupa fekete gyász vagy

lelkem, mert mindazoknak

mauzóleuma lettél,

kiket agyonkínoztak.

Bebalzsamoztad őket,

s terhüket mégse bírod:

valamennyiről külön

költeményt kéne írnod.

Egy korban, melyben nincs hit

s nem ismernek szerelmet,

kiállsz, magános urna,

szétdobált csontok mellett.

Agóniájuk kínja

meggörbítette hátad,

úgy szaglasz, mint a holtak,

vagy, mint a hullaházak.

Tömegsír lettél, lelkem,

s amit e szörnyű korszak

reánk hozott, megőrlöd,

mint a malomkő forgasz,

mit itt látsz negyven éve,

azt dolgozod fel s őrlöd,

ennél többet nem várhat

senki egy temetőtől.

(1957)

595

OSZIP EMILJEVICS MANDELSTAM (1891–?1938

Mandelstamot utoljára rabtársai látták egy Vlagyivosztok melletti fogolytáborban, 1938 decemberében.

Álmatlanság

Álmatlanság. Homérosz. A vitorlák dagadnak.

Hajóik jegyzékét is már elolvastam félig.

A hosszan elnyúló ék, a V-ben szálló darvak,

ahogy Hellasz földjéről fölrepülnek az égig.

A darvak megcéloznak egy távoli országot –

s a királyok, testükön az istenek tajtékja.

Hová tarttok, hajósok? Feleljetek, achájok,

mit bánnátok ti Tróját, ha nem lenne Heléna!

Tengert, Homéroszt – mindent csak a szerelem mozgat.

Melyikük szól most hozzám? Hallgat a görög dalnok.

A sötét tenger zaja mennydörgéses szónoklat,

egész közel jön hozzám és párnám mellett harsog.

Az udvaron

Mosakszom éjszaka az udvar szélén.

Az ég kegyetlen, sima és merev.

Csillagfény, mint a só a balta élén.

A teli hordó elfehéredett.

A csillag, mint só olvad a hordóban.

A jeges víz most egyre feketébb.

Áttetszőbb a halál, a balsors sósabb,

igaz és rémes a föld meg az ég.

Idegen, s irreális az ország…

Idegen, s irreális az ország, ahol élünk;

öt lépésre sem hallják, ha egymással beszélünk,

de hangosan dicsérjük, mihelyt bájtársalgásra

kerül sor, a hőst, ki a Kreml falát megmászta.

Külön gesztikulál tíz fölhízlalt-hernyó-ujja,

mindegyik mondatának harminc kiló a súlya.

Csizmája a suviksztól tündöklik, sose halvány,

s kegyes mosoly rejtőzik lótetű-bajsza alján.

596

Körötte vastagbőrű, már alig-alig ember

lakájok s alvezérek mohón lesik, mit rendel,

míg ukázt ukázra gyárt, testünkhöz vágja s élvez,

mert mindig eltalálja szemünket vagy herénket.

Ekkora mellkast még nem termesztett a grúz fajta.

Minden új gyilkossága után az ajkát nyalja.

(1934)

Az élet értéke

Most, amikor mellettem testőrnek áll a terror,

megadom magamat e sík föld laposságának,

mely mindent vízszintesre mángorol, döngöl, elnyom,

pedig egykor az égbolt volt mániám s a vágyam.

Sokszor a levegőhöz fordultam, hű szolgámhoz,

azt vártam: figyelmes lesz, s jó híreket hoz nékem.

Oly utazások íve alatt vezet el álmom,

s oly élményeket várok, mikben már nem lesz részem.

Bolyongani szeretnék, több eget, földet, felhőt

akarok látni; dehát senkit sem sodor vágya

ebből a serdületlen dombhátú Voronyezsből

a humánusabb dombú Toszkánába.

(Voronyezs, 1937. március 16.)

EDNA ST. VINCENT MILLAY (1892–1950)

Hol csókolt ajkam…

Hol csókolt ajkam, mért, és mennyi ajkat,

már nem tudom, s hogy fejem alá hányan

fektették karjukat az éjszakában;

de most, mikor eső kopog az ablak

üvegjén és kísértet bámul énrám:

csendes bánat kezd mozdulni szívemben

a fiúkért, kik éjfélkor pihegve

nem fordítják szép mellüket felém már.

A téli fa nem érti, ágbogáról

a madarak hogyan s mért tűntek el,

de érzi, hogy magánosabb, mint máskor;

így én sem tudom, mint jött s tűnt szerelmem,

csak azt tudom: a nyár énekelt bennem

néhány napig, de már nem énekel.

597

GEORGIJ VLAGYIMIROVICS IVANOV (1894–1958)

Párizsi park padján

Küszködsz? Mindünkkel végez

az embertelen végzet.

Harcoljunk? Nincs remény.

De ez a halványkék est

talán még az enyém.

S az ég. Skarlát az ágak

között. Az alja sápadt.

A fán csalogány énekel,

a fűben hangyák másznak –

tán ebben is van értelem.

Talán használ valakinek,

ha itt ülök, mellem piheg,

vén kabátom balján ragyog

a nap, s jobbja a csillagok

jeges fényébe olvad.

SZERGEJ ALEKSZANDROVICS JESZENYIN (1895–1925)

Az első hó

Ügetek; a csend köröttem olyan nagy,

hogy kancám mindegyik patkóját hallom,

mikor a hóba mártja; csak a varjak

zajonganak a tarlón.

Mert varázsló tartja kezében őket:

az alvó erdők tündérmesét látnak,

s a hóesés fehérlő zsebkendőket

csomóz a fenyőfákra.

Mint vénasszony, ki göcsös botját tartja,

s nem tud felnézni görbe derekától:

magános harkály ül az égmagas fa

tetején és kopácsol.

Tovább ügetek a sík végtelenbe;

hó hull, s nyakamba puha sálat horgol,

míg az országút úgy tekeredik le,

mint szalag a korongról.

598

Ott, hol a hajnal…

Ott, hol a hajnal a káposztaágyra

áttetsző, vérpiros vizet terít:

a kis jávorfacsemete anyjához

hajlik s megszívja zöldes melleit.

Ősz

A galagonyabokrok közt, a szakadék szélén

most sörényét fésüli az ősz, e vörös kanca.

Jó messzire, a folyó partját őrző töltésnél

is hallatszik még csengő patkói kékes hangja.

A szellő, mint szelíd pap, csak éppen félrehajtja

a lombot az országút mentén, térdre esik

a kőrisfa elé és végigcsókolja rajta

a láthatatlan Krisztus rőt, üszkös sebeit.

Csónakon

Vízi ködök nyalják

a folyót, a horhost,

fényes, sárga zablák

csúsznak le a holdról.

Bárkám lassan partnak

fordítja az orrát,

ahol néma kazlak

állnak, mint kápolnák.

Fajdkakas rikácsol,

s hív, hogy elkísérne

a setét mocsárból

éjféli misére.

Fák árnyéka rejti

el a szegénységet.

Ha nem látja senki:

imádkozom érted.

599

Dal a szukáról

A pajta tetőtlen sarkában

a szutykos gyékénnyel fedett

földön a szuka kora reggel

hét vörös kicsit kölykezett.

Nyelvével fésülte símára

és formálta a fiakat,

langyos tej csurrant s a hópelyhek

megolvadtak hasa alatt.

Alkony felé, mikor a csirkék

elcsitultak, megérkezett

a durva képű gazda, s zsákba

dugta a kutyakölyköket.

Hótorlaszok között bukdácsolt,

hogy lépést tarthasson vele.

Aztán még sokáig vonaglott

a tó jegedző felszíne.

Izzadt oldalát nyalta, ahogy

nyüszítve haza bandukolt:

azt képzelte, hogy egyik kölyke

a ház fölött a vörös hold.

A dermedt mindenségbe meredt,

szűkölt, vonított és nyögött,

amíg az áttetsző hold lejjebb

csúszott, s eltűnt a domb mögött.

S mintha kenyér helyett tréfából

valaki követ dob neki:

mint arany csillagok, a hóba

hulltak a kutya szemei.

Bűnbánat…

Bűnbánat, könny s panasz híján vagyok;

almavirágeső; minden meghal.

Rajtam az arany hervadás ragyog,

s tudom: nem leszek újból fiatal.

Szívem sem ver már a régi erővel:

a sok szorongás és görcs reám tette

kezét és az otthoni tölgyerdő sem

hív, hogy mezítláb tekeregjek benne.

600

A vándorösztön csak nagy ritkán éled

és csap ki számból olthatatlan lánggal;

elherdáltam a fiús frissességet,

szemem fényét s a sok vadító vágyat.

Alamizsnát, s nem sikert vár a kedvem.

Való élet volt, vagy csupán álmodtam,

hogy rózsaszín kanca hátán ügettem

a visszhangos tavaszi hajnalokban?

Elmúlunk mind. A jávorfa halott

levelei bronzát esőzi ránk.

Örök áldásunk, hogy megadatott

virágoznunk, mielőtt elhervadnánk.

Úgy van!

Úgy van! Minek is tagadnám, döntöttem,

s elhagytam szülőföldem mezejét.

Szárnyaló ezüst lombjukkal fölöttem

nem bólognak többé a jegenyék.

A roskadt viskó nélkülem még görbébb;

kedvenc kutyámat elföldelték régen.

Emigráns lettem, Isten így kívánta,

Moszkva kanyargó utcaerdejében.

S mégis szeretem e leroggyant, petyhüdt

nagyvárost és őrségül álló fáit,

az álomittas Ázsiával rajta,

ahogy megfekszi arany kupoláit.

De éjszaka, mikor a hold előjön,

vagy nem jön elő – tudja is az ördög! –,

az utcasarkon túl, meghajtott fejjel

imádott csapszékem felé dülöngök.

A kocsmában olyan sűrű a lárma,

hogy vágni lehetne. Reggelig töltöm

a vodkát, míg gazfickókkal koccintok,

s a szajháknak verseimet üvöltöm.

Szívem ismét vadabbul s gyorsabban ver,

és ezt ismétlem, bárha értelmetlen:

„Olyan vagyok, akár ti, cimboráim,

nem kelek fel többé, mert mélyre estem.”

A görbe viskó nélkülem még görbébb,

kedvenc kutyámat elföldelték régen.

Itt kell meghalnom – Isten így kívánja –

Moszkva kanyargó utcaerdejében.

601

Egy örömöm maradt…

Egy örömöm maradt: két ujjal

számban fütyülni – kocsmahős

lényem s lármás garázdaságom

ma már mindenhol ismerős.

Milyen komikus a bukásom!

Az élet bukfenccel fizet.

Egykor azt szégyelltem, hogy hittem,

most az búsít, hogy nem hiszek.

Színarany volt a szemhatárom!

Az éj mindent a mélybe ránt.

Azért, hogy nagyobb lánggal égjek,

játszottam csak a huligánt.

A költészet látszatra luxus.

Kétségbeesés legbelül.

A fehér rózsát meg az éjszín

varangyost vágytam hitvesül.

A múlt rózsás ambíciói!

A sorstól semmit sem kapok.

Lelkem ágán ördögök ülnek,

mint régebben az angyalok.

Ha majd a túlvilági útra

nagy örömömre sor kerül:

jó előre kérek mindenkit,

ki kéznél lesz véletlenül:

hogy rút bűneim ellenére

mégis elérjen a malaszt:

terítsenek ki orosz ingben,

egy rám hajló ikon alatt.

FEDERICO GARCÍA LORCA (1898–1936)

Felkelt a hold

Mikor a hold fölbukkan,

a harangok eltünnek,

s a megtalálhatatlan

ösvények felmerülnek.

Mikor a hold előjön,

a világ csupa tenger,

s azt gondolom, hogy szívem

sziget a végtelenben.

602

A telihold alatt ne

rágjon narancsot senki.

Illendőbb zöld, éretlen,

jeges gyümölcsöt enni.

Mikor a hold fölbukkan,

egyetlen arc néz engem

száz arccal. S az ezüstpénz

zokogni kezd zsebemben.

Az út

Talpig gyászban merre halad,

vándorútján hova húz

a narancsszín egek alatt

e száz lovas andalúz?

Sem Cordobát, sem Sevillát

nem érik el soha már,

Granadát sem, mely úgy vágyik

reád, messze tengerár,

álomittas paripáik

oda viszik el e száz

lovast, hol a sírkeresztek

közt majd egy sem dudorász.

Szívében a hét halálos

bűn tőrével, hova húz,

hova megy és merre halad

a narancsszín egek alatt

e száz lovas andalúz?

Szonett

Rezgő ezüst elnyúlt fantomja, mélán

nyöszörgő éji szellő szürke karma:

feltépte régi sebemet, majd némán

elszállt, s a vággyal itt hagyott magamra.

Szerelmi seb, sugározz tiszta fényt rám,

vérforrásom te légy s az élet napja,

mély árok, hol elnémult filomélám,

fájdalmam alá puha fészkét rakja.

Legyen szívem szédült zsongása mézem,

ha majd a vadvirágok közt kinyúltam,

s szépséged helyett lelked leng fölébem.

A kis csermely meg okkersárgán surran,

hol párás parti fűcsomók tövében

vörös vérem a vándorvízbe csurran.

603

A kiszáradt narancsfa éneke

Favágó!

Kiszáradtam, vágj ki.

Nem akarom magamat

gyümölcs nélkül látni.

Minek éljek tükrök közt,

hol nappalok nyilnak,

s kigúnyoljon éjszaka

minden égi csillag?

Olyan álom kell nekem,

hol meglelem magamat

s gyermekláncfű-bóbiták

köröttem a madarak.

Favágó!

Kiszáradtam, vágj ki.

Nem akarom magamat

gyümölcs nélkül látni.

Olajfák

Olajbogyót szed a fák közt

a gyönyörűszép leány.

A szél, tornyok udvarlója,

átkarolja derekát.

Andalúz kis pónik hátán

négy hidalgó üget arra,

azúrkék a pantallójuk,

köpenyegük sötétbarna:

– „Gyere velünk Cordobába!”

A leány nem szól, nem hallja.

Két bikaviador nyargal

a fák mellett, aranysárga

dolmányokban, ezüstkarddal:

– „Gyere velünk Sevillába!”

A leány nem figyel rájuk.

Mikor bíbor lett az este

s bizonytalan ködöt bontott,

fiú haladt el mellette,

ki mirtuszt hozott a holdról:

– „Gyere velem Granadába!”

De a lány nem hallgat rája.

Olajbogyót szed kosárba,

és milyen gyönyörű szép!

A szél mindkét szürke karja

átöleli az övét.

604

Szűzlány a misén

A tömjénfüst viola nádkosár,

álomba ringat téged.

Imafüzéredből harmat csepeg,

bikaszemek kísérnek.

Dőlj hátra mély, kemény üléseden,

ne moccanj, szűz igézet,

s melled sötétzöld dinnyehéjait

add át a szentmisének.

Lucía Martínez

Árnyék lángvörös hernyóselymen,

Lucía Martínez, szerelmem.

Combod, akár a délután

fényből az árnyékig szalad.

Szökőkutad, magnóliád

rejtőzik ott a fű alatt.

Addig csókollak, kedvesem,

amíg puhulni kezd a szád,

hajadat húzom, s beveszem

kagylód rózsálló hajnalát.

Csípőd karéját átfogom.

Árnyék lángvörös bársonyon.

Vers más költők stílusában

A pásztortűz, mint őrült őzek szarva

a délutáni füvek közt. A pázsit

nagyon messzire nyújtózik a völgybe.

Az ormokon apró szél karikázik.

A füst alatt a levegő kristályos:

szomorú, fényes tekintetű macskák.

Szemem ágakon gurul a magasban,

míg az ágak a víztükröt tapossák.

Lényeges dolgaim most érkeznek

hozzám: refrének, ritmusok, rímek.

A nádban, késő délután: milyen

furcsa, hogy Federicónak hívnak!

605

Lovasember éneke

Cordoba.

Szívem messze otthona.

Iszákomban olajbogyó,

kancám lába szapora.

Telihold süt, mégsem érek

kapuidhoz, Cordoba.

Vérszín hold és éjszín kanca,

sosem érek el oda,

hol a halál leskelődik

bástyáidról, Cordoba.

Jaj, gyors kancám lába véres,

végtelen az út pora,

jaj, a halál előbb ér el,

mint én téged, Cordoba.

Cordoba.

Szívem messze otthona.

Hűtlen feleség

Levittem háta parthoz,

úgy gondoltam, leány még,

nem tudhattam, hogy asszony.

Mi mást tehettem volna

Szent Iván éjszakáján.

Megszólaltak a tücskök,

elaludtak a lámpák.

Az utolsó utcánál

megfogtam mellbimbóját:

ahogy a jácintszáron

a legfelső virág áll.

Ahogy siettünk, karton-

szoknyája oly keményen

ropogott, mintha selymet

hasítanának késsel.

A falombok setéten

tapadtak rá az égre,

és kutyák horizontja

ugatott túl a réten.

Túl a kék galagonyákon,

a szederfán meg a nádon,

606

puha füvet szedtem össze,

hogy tarkóját rátehesse.

Nyakkendőmet kibontottam,

s övemet a revolverrel,

ő két ingvállát ledobta,

és szoknyáját elengedte.

Hegyikristály fényesebben

nem ragyog a holdvilágban,

ilyen ametisztet, ilyen

gyöngykagylót még sose láttam.

Surranó hal volt a combja,

ellibbent, ha hozzáértem,

belső felén tele lánggal,

külső felén tele jéggel.

Mily kancát kaptam az éjjel!

Gazdag zsákmánnyal a tolvaj,

kantár nélkül, kengyel nélkül

édes szőrén lovagoltam.

Gavallérként nem ismétlem,

mit suttogott, hogy enyelgett:

diszkrécióm, jó izlésem

hallgatásra köteleznek.

Csupa homok lett a válla,

csupa izzadság az arcom,

csupa csók a teste, mikor

elvittem a folyópartról,

hol egy írisz karcsú tőre

párbajozott a szellővel.

Hű maradtam önmagamhoz

és, mint gáláns cigányférfi,

szalmaszín, szaténnal bélelt

varródobozt adtam néki.

Nem szerettem meg, mert férjes

asszony, s úgy segéljen Isten,

azt hazudta, hogy leány még,

mikor a folyóhoz vittem.

Holdkóros románc

Zöldet s zöldet. Zöldnek látlak.

Zöld szellő és zöld faágak.

Zöld a ló a domboldalban,

zöld a tengeren a bárka.

Árnyékával csipőjénél

áll a verandán, s elréved

zöld hajával, zöld húsával

és hideg ezüst szemével.

607

Még több zöldet, mert kívánlak.

Nagy cigányhold fenn az égen,

ő alatta, nem néz semmit,

de a dolgok mind ránéznek.

Még több zöldet, mert imádlak.

Hókristályból sok-sok csillag,

s halak árnya, mik a hajnal

kapujához utat nyitnak.

A fügefák görcsös, érdes

ágai a szellőt tépik,

a hegyoldal sunyi macska:

felborzolja agavéit.

Jön-e ember? Meddig várjam?

Tesz-vesz, matat a verandán

zöld hajával, zöld húsával

s a fanyar tengerre gondol.

– „Cimborám, most elcserélném

otthonodra paripámat,

kengyelemet zsebtükrödre,

takaródra a bicskámat.

Cobrából jövök, testvérem,

nézz reám: csorog a vérem.”

– „Édes fiam, ha tehetném,

megkötném az alkut nyomban,

de a házam nem a házam,

nem vagyok már, aki voltam.”

– „Cimborám, csak arra vágyom,

hogy szép csipkés paplan fedjen,

s úgy haljak meg tiszta ágyban,

ha már egyszer el kell vesznem.

Vagy nem látod, hogy mellemtől

gégémig fel fut a sebhely?”

– „Fehér ingeden, barátom,

mályvaszín száz rózsát látok.

Véred vörös csermelyei

vállkendődön körbe folynak,

de házam már nem a házam,

nem vagyok az, aki voltam.”

– „Engedd meg, hogy hadd másszak fel

a veranda oszlopára,

a veranda oszlopáról

föl a mélyzöld verandára.

Föl a hold verandájára,

hol a hulló víz visszhangzik.”

608

Odaérnek mind a ketten,

s a magas oszlopra kúsznak.

Véres nyom marad mögöttük,

könnyek maradnak nyomukban.

A tetőkön szerte lengő

ólomlámpások remegnek.

Kristálytamburinok hangja

hozza közelebb a reggelt.

Zöldet, zöldet, még több zöldet.

Zöld faágak és zöld falak.

A két cimbora felmászik.

Hajukkal a zöld szél szalad.

Ajkaik közt bazsalikom,

menta s epe íze marad.

– „Hol van, cimborám, szerelmed,

hol van a fanyar cigánylány?

Hányszor várt az éjszakában,

virradatig hányszor várt rád,

setét hajjal, hűs arcával

idefenn zöld verandáján!”

A ciszterna ólmos arcán

ott hintázik a cigánylány

zöld hajával, zöld húsával

s jéghideg ezüst szemével.

A holdvilág jégcsapokkal

szegezi a víz színéhez.

Köröttük a csendes éjjel,

mint a meghitt, kicsi téren.

Odalent részeg csendőrök

öklükkel verik az ajtót.

Zöldet látok, zöldet hallok.

Zöld szellő és zöld fa ága.

Zöld a ló a domboldalban,

zöld a tengeren a bárka.

Hajnal New Yorkban

New Yorkban a hajnal négy mocskossárga

iszaposzlop tetején érkezik meg,

míg fekete galambok hurrikánja

süvölt végig a poshadó vizen.

New Yorkban a hajnal mérhetetlen nagy

lépcsőfokok magasságába hág:

ott jajgat, s az emberek ágyékába

fújja bele az iszony nárdusát.

609

Jön a hajnal, de senki nem kóstolhat belőle,

mert soha sem lesz reggel és nem virrad remény,

bár olykor vad pénzeső veri a kitaszított

gyerekeket, átfúrja és felzabálja őket.

Az elsők, kik kilépnek a kapun, csontjaikban

érzik, hogy nem téphetnek lombot a szerelem

kertjében, mert a számok börtöne vár itt rájuk,

nincs szépség, s verejtékük gyümölcsöt nem terem.

A lárma meg a gépek eltemették a fényt itt,

gyökere nincs, de megnőtt s bagzik a tudomány.

A külváros álmatlan népe úgy jön vacogva, mintha

vértengerből mászna ki, hajótörés után.

Alba

Hajnal Cordobában

harangok szavával,

reggeli harangok

hangja Granadában.

Zendül a harangszó,

hallgatja magában

ahány spanyol lány él

panaszos magányban,

ahány lány él Alsó-,

ahány lány él Felső-

Andalúziában.

Libegő szoknyában

ahány pöttöm lábú,

ahány spanyol lány van:

gyertyát gyújt az úton

keresztfák aljában.

Cordobai hajnal

harangok szavával,

hajnali harangok

hangja Granadában.

Ignacio Sanchez Mejías torreádor siratója

1. Felökleltetése és halála

Délután öt óra volt,

pillanatnyi pontossággal délután öt óra volt.

Kamasz vitte le a fehér lepedőt

délután öt órakor.

610

Ott állt még a meszesvödör, mint előbb,

délután öt órakor,

s nem maradt, csak a halál meg a halott

délután öt órakor.

Szél görgette a sok vattacsomagot

délután öt órakor,
a műszerek nikkelére s a szondákra pára szállt

délután öt órakor,

viaskodott lelkéért már galamb meg a leopárd

délután öt órakor,

és a bikaszarv sebével küszködött egy férficomb

délután öt órakor.

Mély húr hangja zendült s bongott, mint a gong,

délután öt órakor,

csoportosan ácsorgott az utcasarkokon a csend

délután öt órakor,

s szállt az arzén ködharangja a porondon odalent

délután öt órakor,

izzadozni, olvadozni kezdett teste hava már

délután öt órakor,

miközben az arénában a jód lila szaga szállt

délután öt órakor,

és petéit mély sebébe belerakta a halál

délután öt órakor,

s a homokban néma daccal csak a bika maga állt

délután öt órakor,

délután öt órakor,

pillanatnyi pontossággal délután öt órakor.

Tolóágy lett koporsója, görgették a kerekek

délután öt órakor,

fülében tört sípcsontjai zenekara recsegett

délután öt órakor,

és a bika győzelmesen tipródott a homlokán

délután öt órakor,

s haldoklása bizonytalan szivárványt szőtt a szobán

délután öt órakor.

A gangréna, mint az árnyék simult hozzá közelebb

délután öt órakor.

s fűzöld ágyékán viola kardvirágot szinezett

délután öt órakor.
Sebeiben lángok égtek, láva lett a betegágy

délután öt órakor,

a tömeg kint úgy szorongott, hogy beverte ablakát

délután öt órakor,

délután öt órakor,

minden óra hallgatott

délután öt órakor.

611

2. Kiontott vére

Csak a vért, a vért ne lássam!

Fedje a hold fénypalásttal,

hogy vérében Ignaciót

a porondon meg ne lássam!

Csak a vért, a vért ne lássam!

Tárt ablakú hold az égen,

tépett felhőkendők szállnak.

Az aréna mellvédjére

ólomszürke füzek álltak.

Jaj, csak vért, csak vért ne lássak!

Emlékének gödröt ástak.

Szólj a sápadt jázminoknak,

szólj, hogy ő is jázminsápadt.

Jaj, csak vért, csak vért ne lássak!

Tehene a vén világnak

bús nyelvével végignyalja

orrát, hol a torreádor

porba omlott vére szárad,

és a kőbe-pusztulásba

dermedt bikák Guisandóban

olyat bőgnek, mint e fáradt

köztünk járó, bús évszázad.

Nem, csak vért, csak vért ne lássak!

Megy a lépcsős körszinházban

felfelé a torreádor,
de a hajnalt nem találja,

és halálát viszi vállon.

Omló vérpatakban lábol,

de szép testét nem találja,

sziluettje már csak álom,

és halálát hordja háta,

csak vérét ne kelljen látnom,

ahogy apad s dagad árja,

végigömlik a korláton,

felfolyik a páholyokba,

véres lesz a vörös bársony,

bugyborognak az ülések –

miért kell omló vérét látnom?

612

Mikor megdöfték a szarvak,

szemet sem hunyt, meg se hőkölt,

riadt anyák borzadozva

néztek fel az égtetőre,

reszketett a legelőföld,

könyörgött a néma csorda

az égi Vezérbikához,

ki a sápadt ködök őre.

Sevillának nincs oly nagyja,

kivel méltán összevessem,

kard nem fénylett, mint a kardja,

szív nem dobbant ily nemesen,

oroszlánok jártak inni

karizmai csermelyéhez,

mint az antik márványszobrok,

csupa arány volt és méret,

Andalúzia Rómája

csókolt homlokára mézet,

ötlet, élc volt szava sója,

mosolygása: tubarózsa!
S mily hatalmas viador volt

mikor a porondra lépett,

keze kalászt simogatott,

sarkantyúja vasat tépett,

s hogy ment végig a vásáron!

Szemöldökén harmat fénylett,

s a halálban is mily rettenthetetlen

az elmúlás banderillái ellen!

Elaludt most mindörökre,

gyökér, pondró el nem hagyja,

virágszirom koponyáját

tolvajkulccsal nyitogatja.

Réten át és tenger mellett

dalolászik vérpatakja,

bikaszarvon sellőt ugrik,

medrét vakon változtatja,

száz patán át botladozik,

mint az állat hosszú nyelve,

s halálkínja tovább duzzad,

mindent ellep

fenn a Tejút

Guadalquivirje mellett.

Ó, jaj, ó, jaj, Spanyolország

sziklafalas fehér földje,

ó, jaj, ó, jaj, Ignacio

kemény vére, vérözönje,

613

ó, jaj, ó jaj, érverése

dalolászó csalogánya!

Csak a vérét,

csak a vérét meg ne lássam!

Mert nem fér el vérkehelyben,

sem pohárban,

nincsen fecske,
hogy feligya cseppről-cseppre,

hogy lehűtse, a zúzmarás

fénynek nincsen elég könnye,

nem elég a liliomok vízözönje,

sem a kristályhegyek minden

ezüstje, hogy őt befödje.

Nem akarom!

Nem akarom látni többet!

3. Itt maradt teste

A sírkő márványhomlok, alatta álmok nyögnek,

de hol a fodros víz s a didergő ciprusok?

A sírkő hátán hordja az idő tarisznyáját,

fa sarjad rajta könnyből és csillagkoszorú.

Én már a nemzedékek esőit láttam hullni,

kik mind kérve emelték fel vézna karjukat:

így akartak elfutni a sír gránitboltjától,

mely tagjaikat oldja, s a vért nem issza fel.

Mert a sírban csak a köd s a gyom gyökere nő meg,

a pacsirta csontváza s a homály farkasa:

kapu a sírkő, honnét arénák sora nyílik,

a túlvilág porondja, melynek nincs körfala.

Ott fekszik kiterítve Ignacio, a délceg,

tekintsetek még egyszer testére. Vége van.

A halál halvány kénnel kente be bőrét; arcát

is átformálja, mint egy zord Minótauruszét.

Mert vége van. Esővíz szalad le szája ereszén,

s bordái horpadt kerítésén az őrült szél dühöng.

Kiomló vérszagától megrészegül a csorda,

s a szarvasmarhák bőgve s izzadtan párzanak.

Nos hát, mit szóltok ehhez? Egy néma hulla bűzlik.

Teste előttünk fekszik, a gyorsan illanó.

Nemes forma, mely csupa leopárd és rigó volt,

s most kút, mely véghetetlen lyukakkal lesz tele.

614
Kik merték halotti leplét összegyűrni?

Minden szavuk hazugság!

E ravatalnál senki ne nyögjön s óbégasson,

ne pengessen sarkantyút, ne cifrázza a gyászt!

Ne lépjen ide ember, csak tág, nagy szembogárral

és nézzük meg e testet, melynek nincs nyugta már.

Most lépjen ide minden keménykötésű férfi,

ki a lovat nyeregbe töri, s a víz ura,

kinek bunkó a csontja, vad dalra nyílik szája,

és fogain a nyárnap vet szikrát, mint a vas.

Ily férfiakat lássak most a ravatal mellett

e testnél, melynek minden gyeplője elszakadt,

most mutassák meg, merre s mely kapun menekült el

kapitányunk, akit a halál megkötözött.

Azt akarom, hogy jöjjön el a könnyek folyója,

mely lágy ködöket hurcol, s melynél mélyebb a part,

vigye az ár, s vezesse el Ignacio testét,

hogy a bikák bőgését többé ne hallja már.

Hadd vesszen el holtteste a hold körszinházában,

mely mozdulatlanságot színlel, mint egy leány,

hadd tűnjék el az éjben, hol halak sem ugrálnak,

s deres cserjéssé fagynak az elszállt illatok.

Nem engedem, hogy testét gyászkendőkkel takarják,

hadd szokja meg a halált, mely elragadta őt.

Eredj, Ignacio, ne hallgasd a szarvasbőgést,

eridj, magállt számodra a víz, akár a part.

4. Bolygó lelke

Nem ismer rád a bika, sem a fügefa,

lakóházad hangyái meg a pejlovad,

nem ismernek rád a kölykök s a délután,

mert meghaltál, s ez végleges.

Nem ismer rád a temetőaréna sem,

sem a fényes selyemlepel, amelyben semmivé leszel,

és szótalan emlékköved sem emlékezik tereád,

mert meghaltál s ez végleges.

Jön majd az ősz: csigabigák fújják meg nyálas kürtjeit,

s a borhegyre az őszi köd aggatja szőlőfürtjeit,

de soha senki nem akad, aki szemed fényébe les,

mert meghaltál, s ez végleges.

615

Meghaltál oly örökre, mint földünkön minden más halott,

minden halott, akit a világ elfelejt,

s döglött macskák szemétdombjára dob.

Nem ismer holnap senki rád. De versemben megzengelek,

hogy a jövőnek mennyei tested báját én nyújtsam át,

hadd zengem messze földekig érett tudásod hírnevét,

hadd zengelek, ki arcodon hordoztad a halál ízét,

s egy gesztusoddal könnyedén elűztél minden bánatot.

Nagyon soká lesz, ha ugyan születik még ily andalúz,

a sors kegyence, ily nemes, ily szép, ily karcsú, ily fiús.

Nyögő panasszal lényed tűnt varázsát így daloltam én

a szellőnek, a ciprusnak, az ifjú olajfáknak.

Gacela a váratlan szerelemről

Öled setét magnóliavirágát

és illatát nem érti senki más.

Még azt sem tudja senki, hogy szerelmem

kolibrijét hogyan gyötörte szád.

Ezer kis póni aludt mozdulatlan

holdas homlokod négyszögű terén,

amíg én négy éjszakán át öleltem

magamhoz csípőd olvadó jegét.

Tekinteted halvány spermacsokor lett

szobánk fala s a jázminok között.

Elefántcsontot kerestem, hogy arra

írjam le néked: szerelmem örök,

örök, örök: de csak elilló tested,

agóniáim lugasa örök,

meg véred íze számban, és halálom

híre kilobbant ajkaid között.

Az álmatlan szerelem éjszakája

Kettőnk fölött az éj s a hold vízárja,

én sírni kezdek, mire felnevetsz.

Istenség vagy, ki megvetsz engem, s láncra

vered minden meddő keservemet.

616

Kettőnk alatt az éj. Kristálya bánat;

közönyös vagy; én érted lihegek,

s míg elfordulsz, fürtös agóniámmal

díszítem hitvány homokszívedet.

Az ágyban végre összehoz a hajnal,

s mint omló vért, amely magasra freccsen,

úgy isszuk egymást két közönyös ajkkal.

A zárt balkonra a nap már belépett,

és testemre, halotti gyászleplemben

koráll ágával ráborul az élet.

BERTOLT BRECHT (1898–1956)

Dal a szegény B. B.-ről

Én, Bertolt Brecht, a mély erdőkből jöttem

anyám ölén a porvárosba át,

de én, Bertolt Brecht, szívem mélyébe zártam

az azúr erdők fagyos harmatát.

Az aszfaltváros lett az otthonom. Gázlámpás utcáin

a szentháromság végigkergetett:

rossz hírlapok, rossz borok, rossz dohányok.

Bizalmatlan vagyok, fanyar és megelégedett.

Az embereket kedvelem, s szokásból

hordom, mint ők, a keménykalapot.

Azt mondom: különös szagú bestiák.

S azt mondom: sebaj, én is az vagyok.

4

Üres foteleimbe délelőttre,

ha kedvem van, pár asszonyt ültetek.

Hanyagul nézem őket, s aztán így szólok: ez itt a szeretőtök,

kiben megbízni nem lehet.

Esténként férfiak jönnek szobámba, s gentlemennek

szólítjuk egymást, mikor hatott a bor.

S ha lábukat már asztalomra tették,

azt mondják: jobb lesz. S én megkérdem: mikor?

617

De reggel, ha a haldokló fasorok közt

a lomha folyó untan kifakul:

akkor felhajtom a városban a gint az utolsó pohárból,

eldobom a csikket, s utána elalszom nyugtalanul.

Mi – léha nemzedék – betonkockák közt éltünk,

amelyeket lebonthatatlanoknak mondtak.

Mi építettük a Manhattan Island magas házait s az antennákat,

melyek a tengerek felett pókhálót fontak.

E városokból nem marad meg semmi,

csupán a szél, mely átsivított rajtuk.

Tudjuk: nem voltunk említésre méltók,

s utánunk sem jön semmi lényeges.

De a földrengések közt, amelyek majd megjönnek,

remélem, nem oltom ki a virginiámat,

én, Bertolt Brecht, ki az azúr erdők fagyos harmatával

a porvárosba kísértem anyámat.

ERICH KÄSTNER (1899–1975)

A piramis

A: A kövek, melyekből a piramisok állnak,

egymáshoz nagyon hasonlítanak.

Mondhatni, csak egy ponton differálnak:

az alsó kövek többet hordanak.

B: Ki alul van, izzad, míg hűsöl a felső,

de ha zúgolódnak is a kövek:

vén szabály, hogy mindenki nem lehet első,

és az alsóknak mindig nehezebb.

A: Nem volna okosabb ilyen esetben

fejükre állítani a dolgokat?

Úgy vélem, hogy nem lenne lehetetlen

felforgatni a piramisokat.

618

B: A felfordított piramis összeomolna,

s ha megnézed, hol vannak a kövek:

úgy csúcsuk megint csak fölfele volna,

s megint alul maradna a tömeg.

A: Ha tehát az emberek – pardon! – a kövekbe

a vihar szele egyszer belekap,

ön úgy gondolja, hogy végül s mindörökre

a többség folyton csak alul marad?

B: Így gondolom. Ez számtan. Fanyar, de igaz lecke.

Harc, óbégatás nem segít sokat.

Csak egy segít.

A: Éspedig?

B: Mától kezdve

nem építeni piramisokat.

Ha mi, németek győztünk volna

Parádé lenne minden délben,

Európa germán volna régen,

„Heil!” – harsognák a négerek,

ha a csatát a Marne-i réten

mi nyertük volna, németek.

Ha őrmester jön, jó előre

ugornánk félre a járdáról,

s feszes vigyázz!-ban lenn a sárból

köszönnénk minden csörtetőre,

s kardot kötnénk a csecsemőre.

És mit törődnénk az eszünkkel!

Gránátok közt járnánk vakon:

amíg Wotán véd, nem veszünk el,

és úgy aludnánk, két kezünkkel

simán a nadrágvarraton.

Fülek lesnének a falakban,

és puskacsövek, száz alakban

a föld alatt, a víz felett,

és nászágyukban vaskalappal

feküdnének a Lieschenek.

619

Törvény rendelkeznék a nővel,

hogy minden páros esztendőben

szülnie kelljen egy fiút,

mivelhogy puszta ágyúcsővel

nem nyerni meg a háborút.

Berlinben trónolna a császár,

és szabadságára a Lázár

várhatna századéveket,

ha akkor, Verdun ostrománál

mi győztünk volna, németek.

Farsang lenne a junkereknek,

s nem volna már litvánnak, lettnek,

magyarnak, lengyelnek, cseheknek

meg a zsidóknak irgalom,

s a háborúk, mint operettek

vonulnának a színpadon.

Hogy mindezt most csak úgy mesélem,

mint egy hóbortos éneket,

azért van, mert, ha jól emlékszem,

úgy az Ardennek erdejében,

Verdun alatt s a Marne-i réten

csatát vesztettünk, németek.

RAFAEL ALBERTI (1902)

Egy hajó kapitányához

Hajód zöld ablakpárkány, rajta sárga

tajték, kagylók s a csillagok smaragdja,

viharok és kék fecskék kapitánya,

kit az ujjongó tenger tart magasra,

kinek hullámszerpentinek s kavargó

partok dalolnak, míg a habot szántod,

s te matróz, ki a vízeken barangolsz,

mondjad, mit izen sarkcsillag barátod,

szabad matróz, kit Észak könnytől nedves

világa szült, s habzó vizek kertjének

zászlója lettél, s sziréneket kergetsz:

parthoz horgonyzott lakóit e földnek,

vigyél bennünket ki a tágas Éden

vizére, hol láncaink összetörnek.

620

JORGE CARRERA ANDRADE (1903)

A földi szállás

Szállásom kártyavár, házam homokra épült,

légvárakban szoktam szellős szobát bérelni,

időmet azzal töltöm, hogy ülök és lesem:

mikor dől már a ház rám, vagy csap belém a villám,

vagy érkezik az égből a felmondólevél,

mely vad darazsak szárnyán jön le suhogva, mint

vérfröcskölő ostorcsapás és jámbor angyalok

hamvát kavarja, s szórja szét a szélben.

Akkor elvesztem ezt a földi szállást,

és egyszer ismét meztelen leszek.

A csillagok visszafolynak helyükre,

s az égbolt újra elfordul alám.

Minden madár, hal, szín és név megint

nem lesz több, mint egy féltenyér setétség,

s mindarra, mi a számokból, ábrákból

meg a szerelem zene- s gyümölcstestéből

marad, finom por hull, akár az árnyék,

mely emlékezni nem tud s nem akar.

LUIS CERNUDA (1904–1963)

Régi tavasz

A nyári nap szép, vérvörös nyugtában,

mikor a nyíló magnólia párás

a harmattól s a hold megnő az égen,

sétám olyan, akár az alvajárás.

Csapongó fecskék húznak szárnyaikkal

fejünk fölé mennyezetet az estben.

Egy forrás a lét hűvös tisztaságát

csobogja: aztán földön-égen csend lesz.

A kolostorban hófehér kisértet,

egyedül ülsz, homlokoddal kezedben,

s felsírsz, ha arra gondolsz, milyen szép volt

az életed, és milyen értelmetlen.

621

CHAIRIL ANWAR (1922–1949)

Nagyapám sírjára

Búsulok, de keservem nem örök,

az zavar, hogy nem bántad a halált.

Hol vagy? S ha vagy, milyen magasan állsz

tulajdon hullád s bánatom fölött?

Proklamáció

Nem akarom sorsomat megosztani asszonnyal;

egyedüllét: ez sorsunk teljesülése, vége.

Kivettelek a lányok tömegéből, azonban

hamar visszagubództunk magányunk dzsungelébe.

Kívántalak először az iszonyú sötétben,

úgy játszottunk egymással, mint a kisgyermekek,

nem ismertünk unalmat, csak csókot. Azt reméltem:

sohasem jön a napja, hogy elengedjelek.

Ne kösd hozzám életed, mert csak pár napig bírom

a nőket; nékem nem kell feleség.

E verset is zászlótlan hajó deszkáján írom

egy tengeren, melynek nincs neve még.

Kérsz, könyörögsz, kívánsz…

Kérsz, könyörögsz, kívánsz – hát visszaveszlek,

nékem is kell a tested,

mert magányom kése húsomba vág.

Tudom, nem vagy már, mi voltál: a legszebb,

jaj, szétmorzsolt virág.

Ne csússz a porban! Kelj fel, nézz szemembe!

Kérsz, könyörögsz, kívánsz – hát visszaveszlek,

de nem osztlak meg senkivel, szerelmem,

senkivel többé, még a tükörrel sem.

622

Vonaton utazom…

Vonaton utazom.

Vastag eső a vonatablakon.

Majd derül. Közeledünk Semarang

felé. Az alkony köpenyt dob reánk.

A holdat kiköpik a fellegek.

Sugarai nyársukra húzzák szánkat.

Fordítsd fel a mozdonyt s a lelkeket.

Borotvával hasítsd szét mellemet.

Az élet

A feneketlen óceán

folyton kopog

kis gátjaink homokfalán.

Addig kopog,

míg egyszer összedől a gát,

s a gát tetején kártyavárunk,

kis boldogságunk,

melyet hiába,
egész hiába kultiválunk.

Őrszem az éjszakában

Báhárnak, Riváinak

Száll az idő. Nem tudom, merre száll, miért s mi lesz belőle.

Vad, harcias fiatalok s erős, sasszemű vének

azt gondolják, hogy a szabadság itt tündöklik köröttünk,

ahogy a csillagok égnek köröttem most, mikor

itt járok fel-alá őrhelyemen

a senki földjén.

Az olyan embert szeretem,

ki élni mer, s az éjszakát akarja fölfedezni,

s az álmokat, melyek száraz porfelhőinkből nőnek.

Száll az idő. Nem tudom, merre száll, miért s mi lesz belőle.

623

Ecetfák sora

Az útfélen ecetfák menetelnek,

az est árnyai nőnek,

kis ablakomat faágak súrolják,

a gyönge szél könyöke löki őket.

Bírom már mindazt, mit régen nem bírtam,

mert gyermekkorom messze tűnt. Sokáig

hittem, hogy van valami folytatásos

és maradandó itt. De ez nem számít.

Messze estem a szerelemtől. Végső

katasztrófánk halogatása – ennyi csak az élet.

A lényeget úgysem merjük kimondani, miközben

feladjuk az egészet.

Ez mindig így van…

Ez mindig így van, már nagyon régóta:

az ujj nem meditál, ha a ravaszt megnyomja.

Hogy mit keres az ujj a ravaszon, ne kérdezz,

én nem tudom a hogyant s a miértet,

azt sem, ki ás majd sírt az utolsó embernek, kit megölnek,

azt sem, hogy ki vagy mi örökli tőlünk e romos földet.

Ez mindig így volt, s már nagyon régóta:

az ujj nem gondolkodik, ha a gombot megnyomja.

PAUL CELAN (1920–1970)

Halálfúga

Isszuk a reggelek szürke tejét napeste is isszuk

délben is isszuk hajnalban is isszuk és éjszaka isszuk

isszuk és isszuk

sírt ásunk magunknak a légben ott nem fekszünk szorosan majd

Kígyókkal játszik egy ember a házban és ír

és ír ha sötétlik Németországnak aranyhajad Margit

ír és a ház elé lép ki villannak a csillagok füttyszóval hívja a vérebeket

füttyszóval hívja zsidóit elrendeli ássatok sírt a talajban

táczene szóljon

Isszuk a reggel szürke tejét azt isszuk az éjben

hajnalban is isszuk és délben is isszuk és este is isszuk

isszuk és isszuk

624

Egy ember lakik a házban kígyóival játszik és ír

ír ha sötétedik Németországban aranyhajad Margit

Hamuszürke hajad Szulamit sírt ásunk a légben ott nem fekszünk szorosan majd

Ordít ez az ember nyomjátok mélyebbre az ásót amott meg harsogjon az ének

tőre után nyúl pörgeti germán kék szeme villan

nyomjátok mélyebbre az ásót ti meg húzzátok a táncot

Isszuk a reggelek szürke tejét éjszaka isszuk

délben is isszuk és reggel is isszuk és este is isszuk

isszuk és isszuk

a házban lakik egy ember aranyhajad Margit

hamuszínű hajad Szulamit kígyóival játszik

Húzzátok a halálhoz vígabban üvölti a halál német nagymester

szomorúbb hegedűket üvölti füstnek szálltok fel a légbe

nyughattok a fellegeken ott majd nem kell szorosan heverészni

Isszuk a reggelek szürke tejét éjszaka isszuk

délben is isszuk német nagymester a halál

este is isszuk hajnalban is isszuk és isszuk

német nagymester a halál két kék szeme villan

ólomgolyóival lődöz ránk célba talál velük mindig

egy ember lakik házadban aranyhajú Margit

uszítja reánk a vérebeket sírt bérelt mindünknek a légben

kígyóival játszik és képzeleg német nagymester a halál

aranyhajú Margit

hamuszínhajú Szulamit

625 626

Rendhagyó tartalomjegyzék

a költők életrajzi adataival

Az itt következő életrajzok nem törekszenek teljességre, semmiféle irodalomtörténetet nem illusztrálnak, és irodalmi
igényekkel nem lépnek fel. Közel 500 költőt bemutatni lehetetlen: Shakespeare, Dante, Goethe vagy Ronsard
életútját követni értelmetlen lett volna. A költők értékelését sem tekinthettem feladatomnak. Amikor pl. Tu Fu
életrajzát azzal kezdem, hogy „Kína egyik legnagyobb költője”, akkor általánosan elfogadott véleményt idézek.
Amennyiben – nagy ritkán – nézetem különbözik, ennek egy mondatban kifejezést adtam. Az arab, kínai és perzsa –
nálunk kevéssé ismert – költőkről bővebben írtam; ugyanígy az ógörögökről és latinokról, akik egyre jobban
elmerülnek az ismeretlenség homályában, miután a klasszikus műveltség manapság egyre kevésbé divat.
Mindenekelőtt azonban arra törekedtem, hogy a biográfiák szokványos szárazságát a költőkre és korukra vonatkozó
történetekkel, jellegzetességekkel és anekdotákkal enyhítsem.

627

I. fejezet

Görög költészet

(Kr. e. VII. század – Kr. u. Vl. század)

Amennyiben költészetnek az oly versek összességét nevezzük, melyekben a szerzők egyéni érzéseiket, indulataikat,
örömüket, bánatukat, szerelmeiket, impresszióikat, avagy látomásaikat írják meg, lehetőleg röviden, úgy a görögöké
a világirodalmi elsőség, fejhosszal a kínaiak előtt. A hellének költészetének hasonlíthatatlan előnye, hogy nagy költők
egész sorának megjelenésével kezdődött, és ugyanekkor tragikus hátránya, hogy ezektől a nagy költőktől – amilyen
Árkhílokhosz, Álkmán, Szápphó, Álkáiosz vagy Ánákreón – csak szegényes töredékek maradtak fenn.

ÁRKHÍLOKHOSZ Kr. e. 680 táján született Párosz szigetén és 640 körül, valószínűleg a trákok ellen vívott harcokban
halt meg. Arisztokrata férfi és rabszolganő fia; feltehetően törvénytelen születése miatt apja nem kívánt
gondoskodni róla, és ezért zsoldos katonának kényszerült állni. Részt vett a harcokban Thászosz szigetén – melyet a
hellének akkor gyarmatosítottak a trák parton – és Dél-Itáliában. A világirodalom első, név szerint ismert lírikusa, aki
szerelmeit, harci élményeit és keserveit verselte meg, mint Catullus, Villon vagy Petőfi. Állítólag jegyben járt a
verseiben megnevezett Neobuléval, a gazdag Lükámbész lányával. Az apa nem akart a szegény zsoldosról hallani, ki
idegen földön szolgált, azaz emigránsszámba ment, és megakadályozta a házasságot. Á. kegyetlen szatírákat írt a
gazdag ember és családja ellen, amiért Lükámbész és lányai felakasztották magukat. A történetben a hellének a
költészet diadalát látták. Á. eredeti és nagy erejű költő; fennmaradt töredékeinek többsége e kötetben olvasható.
Önarckép

A pajzs

Egy nőhöz

Töredékek

Múltbeli jó barátomról

ÁLKMÁN Kr. e. 670 táján született a kis-ázsiai Szárdiszban vagy a lakóniai Messzoában. Szárdisz és Spárta lakói
évszázadokig vitatkoztak, melyikük mondhatja fiának; egyik versében Ántipátrosz (Görög antológia, VII, 18) meg is
jegyezte, hogy nagy költőnek, úgy látszik, nemcsak több szülővárosa, hanem több anyja is lehet. Á. Spártában lakott,
és verseit a 37. Olimpiász idején (Kr. e. 632–629) egész Görögországban ismerték. Mikor meghalt, Spárta lakói díszes
síremléket állítottak néki. Életéről ennyi ismeretes. A Szuidasznak nevezett bizánci lexikon a maga korlátoltságával
azt állítja, hogy Á. találta fel az erotikus verseket, mégpedig azért, mert „nagyon szerelmes természetű volt”. Ennél
biztosabb, hogy a költészetre nem éppen alkalmas dór (spártai) nyelvjárást Á. tette dallamossá, valahogy úgy, mint
Walther von der Vogelweide és később Heine meg Rainer Maria Rilke a németet.

…és évszakot hármat teremtett

Alszik a hegy teteje

628

SZÁPPHÓ Kr. e. 620 körül Leszbosz szigetén született, és ugyanott halt meg 550 táján. Leszbosz fővárosában,
Mütilénében élt; fiatalon, családjával együtt, alighanem politikai okokból (a demokratikus városállamban időnként
zsarnokok kaparintották meg a hatalmat) a görög Szicíliába emigrált. Hazatérése után férjhez ment, és leánya
született. Később, vagy ugyanekkor, leánybarátnő-tanítványok seregét gyűjtötte maga köré, kikhez, mint a Szuidasz
lexikon írja másfél évezred múlva, „rágalmazói szerint gyalázatos szenvedély fűzte”. A legenda úgy tarja, hogy Sz.
viszonyt folytatott a nála fiatalabb, ugyancsak mütilénéi költővel, Álkáiosszal. Öregkorában beleszeretett a Pháón
nevű fiatal révészbe, aki utasokat szállított Leszbosz és az ázsiai part között. A fiatalember nem törődött Sz.-val, mire
a hetvenéves költőnő a tengerbe vetette magát. – A hellén irodalmat a Ptolemeida királyok alapította alexandriai
Nagykönyvtárban gyűjtötték. Ott Szápphó verseit hét könyvre (pontosabban: tekercsre) osztották fel. Költeményei
ezer évvel halála után, Kr. u. a VI. században még megvoltak. Nem tudni, elveszésükért ki felelős. Ibn al-Asz arab
fővezér állítólag 642-ben, Alexandria bevételekor azért gyújtatta föl a Nagykönyvtárat, mert fölösleges, ha a könyvek
tartalma benn van a Koránban, és eretnekség, ha nincs. Lehetséges, hogy Szápphó versei átkerültek
Konstantinápolyba, és 1204-ben vesztek el, mikor a IV. kereszteshadjárat vitézei a könyvtárak anyagát az ablakon át
hajigálták ki az utcára. Végül az is lehet, hogy Bizánc filológus-nyelvészei a felelősek, kik gondosan feljegyezték, mikor
használ Sz. dativust accusativusszal járó igéhez, de akik versei tartalma és szépsége iránt a legcsekélyebb érdeklődést
sem mutatták. – Csonkítatlanul egyetlen verse, az Áphroditéhez intézett óda maradt fenn. Töredékei nagyrészt az
istenekhez és leánybarátnőihez szólnak. Sz.-t egyéni, hasonlíthatatlan hangja, szemérmetlenségig menő őszintesége,
szenvedélye ereje, maga-találta, bonyolult versformája, költeményei tömörsége, víziószerű metaforái csonkán is a
világirodalom egyik legnagyobb költőjévé avatják.
Áphroditéhez

…nyugszik a hold

Egy lányhoz

Imádtalak, Átthisz

Te tagjaimat oldó Szerelem

Átthiszhez

Gongülához

Vetélytársnőjéhez

…mint a vörös hegyi jácint

Töredékek

Egy lányról

Tímász sírjára

HIPPÓNÁX Epheszoszban élt a Kr. e. VI. század első felében. Verseinek néhány rövid töredéke maradt fenn; ezek
szerzőjük jókedvét, humorát és gyilkos szatíráját tanúsítják.

Hermészhez

Gazdag turista

Imádok verekedni

629
ÁLKÁIOSZ MÜTILÉNÉBŐL (Kr. e. VI. század) Szápphó fiatalabb kortársa és honfitársa Mütilénéből; mint arisztokrata
részt vett a városállam politikai életében és irgalmatlan szatírákat szerzett Mütiléne demokrata rendjét felforgató,
egymást váltogató zsarnokai ellen. Amikor az új tirannus, Pittákosz vette át a hatalmat, a fiatal Á. részt vett a kényúr
ellen szervezett fegyveres felkelésben. Elfogták és a zsarnok elé vezették, aki a „megbocsátani bölcsebb, mint
büntetni” megjegyzéssel szabadon engedte. Tíz évvel később Pittákosz, miután rendbe hozta a város anyagi ügyeit,
békésen átadta a hatalmat a demokrata párt vezetőinek. Á. ekkor folytatta politika küzdelmét, de ezúttal konzervatív
oldalról támadta a demokrata kormány szociális reformjait. Ókori szerzők tanúsága szerint Á. sokkal nagyobb költő
volt, mint ahogy ez ránk maradt, szegényes töredékei mutatják.

Fohász tengeri viharban

A városállam lényege

Bordal-töredék

ÁNÁKREÓN Kr. e. 572 és 565 között született Teosz városában Kis-Ázsiában, és 487 táján Athénben halt meg. Fiatalon
híres költőnek ismerték, amikor szülővárosa lakói tömegesen emigráltak a tűrhetetlen perzsa megszállás elől. Ekkor
Polükrátész, a nagy hatalmú számoszi zsarnok (537–522-ig uralkodott), meghívta udvarába. Számoszon Á. az ifjabb
Polükrátész nevelője lett és jótékony befolyást gyakorolt tanítványa apjára, hogy enyhítse zsarnoki uralmát.
Ugyanekkor, mint véges-végig hosszú életén, mulatott, táncolt, énekelt, lantolt és szeretkezett, amiért 150 évvel
később az erénycsősznek aligha nevezhető Árisztophánész is megrótta. Szerelmes verseket írt szép fiúkhoz, és
amikor megkérdezték, miért nem a halhatatlan isteneket magasztalja, azt válaszolta: „Mert ezek a kamaszok az
isteneim.” Polükrátész legendás szerencséje nem tartott örökké: a perzsák tőrbe csalták, meggyilkolták, és
elfoglalták Számoszt. Á. továbbemigrált: előbb Athén diktátorához, Hippárkhoszhoz, annak bukása után a
phárszáloszi zsarnok udvarába került, végül Athénben telepedett meg, miután a városban helyreállították a
demokráciát. Athén lakói rajongtak Á. verseiért és derűs, mulatós személyéért. A peloponnészoszi háború után
abban a rendkívüli megtiszteltetésben részesítették, hogy szobrát közvetlenül Periklészé mellett állították fel az
Ákropolisz tetején. Ez a szobor Á.-t részegen, dudorászva ábrázolta; egyik lábáról hiányzott dorbézolás közben
elvesztett saruja. Álkáiosz csakúgy, mint Anákreón fiatalabb kortársai – Szimónidész, Pindárosz – verseikben bizonyos
„emelkedett hangot” használtak, mint pl. a magyarban Vörösmarty. Á. szívélyes közvetlenséggel írt duhajkodásairól,
szerelmeiről, élete eseményeiről, mint Csokonai, Petőfi, Kosztolányi. Tulajdon személyét iróniával, az életet
vidámsággal vegyített melankóliával szemlélte; megpróbáltatásait, emigrációját keserűség nélkül ábrázolta; mintegy
kalandos világjárásnak tekintette. Formái virtuozitásával és könnyedségével az európai líra egyik alaphangját adta; ez
a hang csendült fel újra és újra a későbbi évszázadok alatt Pierre de Ronsard, Robert Herrick vagy Heine
költeményeiben.

Trák lány

Oly szende vagy

Szép szandálú leány

Egy fiúhoz

Szerelmi bánat

Töredék

630

Bordal

Síremlék a harctéren

Árternón, az újgazdag

Halál

XENOPHÁNÉSZ Kr. e. 576 táján született a kis-ázsiai Kolophónban, és közel százesztendősen halt meg Éleában.
Fiatalon egy ideig mint vándorköltő járta Görögországot, majd megtelepedett a dél-itáliai hellén városban, Éleában,
ahol filozófiai iskolát alapított. Ehhez az iskolához csatlakozott később Pármenidész és Zénó is.

Atléta és filozófus

MIMNERMOSZ Kolophónban született Kr. e. a VI. században. Néhány rövid verse maradt fenn; ezeket Kállimákhosz, a
nagynevű alexandriai kritikus, mézédeseknek nevezte.

Áphrodité nélkül semmit sem ér az élet

PHÓKÜLIDÉSZ Kr. e. a VI. században élt Milétoszban; oktató tartalmú epigrammákat, úgynevezett gnómákat írt.

A városállam dicsérete

A DELPHI JÓSDA a Kr. e. V. század elején nagy jövőt ígért Athén városának. A jóslat bevált.

Üzenet Athén városának

SZIMÓNIDÉSZ Kr. e. 556–553 között született Keosz szigetén, és 468-ban a szicíliai Ákrágászban (ma: Girgenti) halt
meg. Hosszú élete során sokfele járt. Fiatalon, Ánákreónnal együtt, Hippárkhosz vendéglátását élvezte Athénben,
majd Páuszániászét Spártában. Idősebb korában Hierón szicíliai zsarnok udvarában élt. – Sokoldalú költő volt: írt
bordalokat, elbeszélő költeményeket, himnuszokat, epigrammákat. A költők általában pártfogókat kerestek,
rendszerint a helyi zsarnok személyében, hogy megélhetésüket biztosítsák. Ezek a pártfogók, a későbbi gyakorlattal
ellentétben, nem kívántak poétáiktól hízelkedő költeményeket. Sz. volt az első, aki az államkasszából jelentős
összegeket kért és vett fel, amiért kortársai megvetették, hivatalos költőnek, kitartottnak bélyegezték. Lenézésük
igazságtalan volt, mert Sz. költeményeiben, kivált az úgynevezett epiníkionokban (kardalokkal váltakozó, nagyobb
kompozíciókban) nemcsak a görögök marathóni és szálámiszi diadalát énekelte meg, de jelentősen hozzájárult, hogy
verseivel az egymással acsarkodó görög államok polgáraiban felébressze a nemzeti összefogás, a pánhellenizmus
szellemét a perzsa hódítókkal szemben. – Sajnálatos, hogy egyénisége nem volt éppen vonzó; kortársai irígy,
pénzéhes, mocskos szájú és gonosz embernek jellemzik. Önmagát sasnak aposztrofálta, míg kortársát, Áiszkhüloszt
varjúnak nevezte. Amikor Hierón szirakuszai tirannus felesége megkérdezte, mit tart fontosabbnak, a pénz, avagy a
bölcsesség megszerzését, azt felelte: „Persze hogy a pénzét; elvégre a bölcsek mind ott szoronganak a gazdag
emberek küszöbén.” – Már az ókori irodalmárok megállapították – nem kis bosszúságukra –, hogy disztichonjai
kivételével Sz. költeményeiben semmiféle versmértéket nem használ. Merem remélni, hogy ezt magyarban sikeresen
adtam vissza.

631

Dánaé a tengeren

A sors

Az erényről

Félistenek

Egy kalmár sírjára

A szálámiszi győző sírjára

A szálámiszi tengeri csata halottaira

ÁISZKHÜLOSZ az emberiség egyik legnagyobb drámaírója, aki azzal, hogy a színpadon a színész és a kar mellé még
egy színészt léptetett fel, voltaképpen feltalálta a drámát. Eleüsziszben született, Athén mellett Kr. e. 526-ban, más
forrás szerint 536-ban; 80 drámát írt, melyekből 7 maradt fenn és 13 alkalommal győzött a Dionüszián, a színjátékok
athéni versenyén. A szicíliai Gélában halt meg 456-ban. A legenda szerint azt jósolták néki, hogy nyolcvanadik
születésnapján fejére hulló tárgy öli meg, amiért Géla mellett, a sík mezőn telepedett le azon a napon, távol fától,
épülettől és sziklától. Egy fölötte elszálló sas teknősbékát ejtett ki karmai közül, ez hullt homlokára, és ölte meg. –
Jellemző rá, hogy sírversében meg sem említi, hogy ő találta fel a tragédiát, arra volt büszke, hogy ott harcolt a
marathóni csatában.

Eüphorión fia, Áiszkhülosz

PRÁXILLÁ a Kr. e. V. században élt Sziküonban, Korinthosz mellett; életrajzi adatai ismeretlenek. Verse, melyben az
uborkát a földi szépségek közé sorolja, megbotránkoztatta kortársait, sőt századok múlva még az olyan nagyképű
egyházatyákat is, amilyen Tatianus volt.

Töredékek

PLÁTÓN, a filozófus Kr. e. 427-től 347-ig élt. Több epigrammát írt. A kötetben közölt vers képzelt sírfelirat (a görögök
egyik kedvenc műfaja) a hellén zsoldosokra, akik a lázadó Kürosz herceg, „az ifjabb király” szolgálatában estek el
Szúszánál, Perzsiában, a király csapatai ellen harcolva.

Hellén zsoldosok sírjára Szúszánál

KRÁTÉSZ feltehetően a Kr. e. IV. században élt. Vígjátékíró volt; művei elvesztek.

Szerelem

Az itt következő versek, az utolsó kivételével, a „Görög antológiá”-ban (Anthologia Palatina) maradtak fenn. Ezt a
gyűjteményt Konsztántinosz Kephálász bizánci irodalmár állította össze a X. században, más, időközben elveszett
antológiákból. Értéke felbecsülhetetlen, minthogy az egyetlen ránk maradt válogatás a görög költészetből a Krisztus
előtti negyedik századtól a Krisztus utáni hatodikig. A mintegy 4000, általában rövid verset Kephálász tárgykör szerint
csoportosította: nőkhöz szóló szerelmi költemények (V. könyv), fogadalmi ajándékokat kísérő feliratok (VI. könyv),
sírversek (VII. könyv), Nazianzi Szent Gergely epigrammái (VIII. könyv), leíró költemények (IX. könyv), szatirikus
epigrammák (X. könyv) stb. A klasszikus korból az antológia aránylag kevés verset közöl, mint pl. Áiszkhülosz és
Plátón fenti költeményeit; majd sajnálatosan, bő lére ereszti a Justinianus-korabeli, VI. 632századi poézis
bemutatását, amikor a hellénista kor költőinek líraiságát és tömör ábrázoló erejét a bizánci retorika és lotyogás
váltotta fel, nem is szólva Szent Gergelynek a könyve sehogy sem illő, 252 halálunalmas és dilettáns epigrammájáról.
Szerencsére a „Görög antológia” verseinek többsége a hellénista korból származik, a Krisztus előtti III. század
legelejét követő ötszáz esztendőből, amikor Görögország helyett a Ptolemeidák Alexandriája lett a hellén irodalom
központja. Ezek a versek a klasszikus kor költeményeinél líraiabbak, közvetlenebbek és modernebbek, azaz a mai
olvasóhoz közelebb állnak.

ISMERETLEN KÖLTŐ

Boldogtalan ember sírjára (Anthologia Palatina, VII, 309)

PÁMPHILOSZ életrajzi adatai ismeretlenek.

A tücsök (A. P. VII, 201)

DIOTIMOSZ ÁDRÁMÍTHIONBÓL (Kr. e.? III. század)

Árisztón (A. P. VII, 546)

LEÓNIDÁSZ TARENTUMBÓL (Kr. e. III. század), a tarentumi demokrata párt egyik vezetője volt. A rómaiak ebben az
időben sorra igázták le a dél-itáliai görög városokat. Amikor Tarentumra került sor, L. emigrálni kényszerült. A görög
szigeteken és szárazföldön bolyongott, mondhatni házról házra járt, és szállás meg élelem fejében vendéglátói
elhunyt hozzátartozóira sírverseket szerzett. Főleg hajósok, halászok, pásztorok, vadászok házait és sátrait látogatta,
de akadtak magas rangú pártfogói is, mint Pürrhosz epiróta király. L. az emberek sorsát, életét, jellemét mesteri
módon tudta néhány szóban megeleveníteni, olykor a dombos-hegyes, avagy sziklapartos tájjal együtt, ahol éltek.

Álkimenész (A. P. VII, 656)

Thérisz (A. P. VII, 259)

Kréthón sírjára (A. P. VII, 201)

Eüszthenész, a fiziognomista (A. P. VII, 661)

Tulajdon sírjára (A. P. VII, 715)

THÜMOKLÉSZ életrajzi adatai ismeretlenek.

Egy gőgös szépfiúhoz (A. P. XII, 35)

ÁMMONIDÉSZ életrajzi adatai ismeretlenek.

Roppant csúnya nő (A. P. XI, 201)

THEODORIDÁSZ (Kr. e. III. század)

Az idegen (A. P. VII, 722)

Hajótörött… (A. P. VII, 282)

Hérákleitosz, a filozófus sírverse (A. P. VII, 479)

ÁLKÁIOSZ MESSZÉNÉBŐL (Kr. e. ? III. század)

Egy fiúhoz (A. P. XII, 30)

633

KÁLLIMÁKHOSZ KÜRÉNÉBŐL (Kr. e. 305–240) fiatalon került Alexandriába, ahol eleinte külvárosi iskolában tanított.
Nagy Sándor halála után alvezérei egymást gyilkolták; egyes-egyedül a „szótér” (a megváltó) jelzővel kitüntetett
Ptolemeüsznek sikerült Egyiptomban görög vezette, stabil államot alapítani. A főváros, Alexandria néhány évtized
alatt a Földközi-tenger medencéjének – a nyugati világnak – legszebb városa lett Nagy Sándor sírjával; a Szerapeion
templomkomplexumával; a knűdoszi Szosztrátész építette világítótoronnyal, a Phárosszal; a fehér márványkövezetű,
pontosan nyugat–kelet irányú főutcával (március 21-én és szeptember 22-én egyik végében kelt, másik végében – a
városkapukban – szállt le a nap); de elsősorban a Nagykönyvtárral, melynek 800.000 tekercse felölelte a görög
irodalom, történetírás, filozófia és tudományos irodalom egészét. Ehhez járult a Ptolemeidák tradicionális
műpártolása. – Kállimákhosz hamarost a Nagykönyvtár tisztviselője, majd főkönyvtárosa lett. 120 könyvtekercsen ő
állította össze a könyvtár első, rendszerezett katalógusát. Tudós költő volt, aki irodalomelmélettel is foglalkozott; a
klasszicizmus és a romantika első nagy vitáját ő folytatta ellenfelével, a rhodoszi Apollóniosszal. Elméleteivel
nemcsak kortársaira hatott, hanem a római költőkre, Catullusra és Propertiusra is, és ezeken keresztül a reneszánsz
európa irodalmára. Rövid elbeszélő költeményeket (epüllionokat) írt; az eposzt elvetette, mert „a hosszú vers
hosszantartó bosszúság”. Lírai költeményeiben – ezekből a Görög antológia 39-et őrzött meg – K. gondos, ízléses és
nagyon is tudatos költőnek mutatkozik, akit éppen a költészet fortélyainak ismerete és tulajdon elméletei
akadályoznak abban, hogy igazán nagyot alkosson.

Kháridász (A. P. VII, 524)

Kisfiú a kútban (A. P. VII, 170)

Hérákleitoszra emlékezem (A. P. VII, 80)

NOSSZISZ, A KÖLTŐNŐ (Kr. e. III. század)

Rhintón sírjára (A. P. VII, 414)

ISMERETLEN KÖLTŐ

Eüripidész sírverse (A. P. VII, 46 és VII, 51)

ÁSZKLÉPIÁDÉSZ (Kr. e. III. század) Számosz szigetéről érkezett Alexandriába. Mintegy negyven fennmaradt versében
nem csekély lírai lendülettel, könnyedséggel és érzékiséggel, elragadó miniatűröket festett szerelmeiről és az
alexandriai fiatalság „keserűen-édes” életéről.
Nikáreté (A. P. V, 153)

Arkheánásszá, a hetéra sírjára (A. P. VII, 217)

A koszorú (A. P. V, 114)

Egy vonakodó leányhoz (A. P. V, 85)

A legfőbb gyönyörűség (A. P. V, 169)

DIOSZKORIDÉSZ (Kr. e. ? II. század)

A legyező

MELEÁGROSZ (Kr. e. I. század) a szíriai Gadarában született; életét Türosz és Kósz szigete rózsalugasaiban meg
borpincéiben töltötte. Versei tanúsága szerint késő 634vénségéig lányok és kamaszok szerelmét élvezte, és
maradéktalanul boldognak mondta magát, miközben a római polgárháborúk feldúlták Alexandriát, Itáliát,
Görögországot. A hellénista költők a Ptolemeidák, majd a rómaiak uralma alatt lemondtak arról, hogy az állam
ügyeibe avatkozzanak, társadalmi jelenségeket bíráljanak, vagy hazafias jellegű verseket írjanak, mint Türtáiosz vagy
Szimónidész. A görögség merőben kulturális jelenség lett, s a líra fő témája a szerelem. Ennek a szerelmi költészetnek
volt M. legjellegzetesebb, nemegyszer édeskés és triviális képviselője, bár erotikus versei közt akad néhány
felejthetetlen szépségű. A reneszánsz idején sokan próbálták utánozni, de behízelgő művészetét senki nem tudta
utolérni, talán azért, mert a boldog ember könnyed melankóliája nála valódi volt.

Egy hűtelenhez (A. P. V, 8)

Egy elhajózott fiú után (A. P. XII, 52)

PHILODÉMOSZ, AZ EPIKUREUS (Kr. e. ?110–30) görög vándortanító volt, kit az előkelő rómaiak áthívtak Itáliába,
mikor magasabb körökben kötelezővé vált a görög filozófia iránti érdeklődés. Ph. mint házitanitó élt a Pisók pompeji
villájában. Neve akkor bukkant fel az ismeretlenségből, amikor a pompeji ásatások alkalmából a Pisók házában
elszenesedett kézirattekercset találtak, mely Ph. Az istenek életéről szóló traktátusát tartalmazza. Az összeragadt
tekercs megfejtését roppant várakozás előzte meg, és keserű csalódás követte. A káté formában írt művecske
ugyanis üres halandzsa. (KÉRDÉS: Mit esznek az istenek? VÁLASZ: Ambróziát, illetve az ambróziához nagyon hasonló
étket. KÉRDÉS: Mit isznak az istenek? VÁLASZ: Nektárt, illetve a nektárhoz megtévesztően hasonló italt stb.) Ph.
feltehetően nagyot nevetett, mikor a római sznobok firkájáért nemcsak tisztelték, de bőségesen jutalmazták.

Boldogság (A. P. V, 121)

ISMERETLEN KÖLTŐ

A szofista Gorgiász sírjára (A. P. VII, 134)

ISMERETLEN KÖLTŐ (Kr. e. I. század)

Hogyha halott leszek… (A. P. VII, 204)

AUTOMEDÓN (Kr. e. I. század)

Az emberi szörnyeteg (A. P. XI, 46)

ISMERETLEN KÖLTŐ

Ami elmúlt, elmúlt (A. P. V, 304)

LEÓNIDÁSZ ALEXANDRIÁBÓL (I. század)

Virágárus kamasz (A. P. V, 81)

ISMERETLEN KÖLTŐ

Metamorfózis (A. P. XI, 51)

ISMERETLEN KÖLTŐ

Philisztión, a komikus színész sírjára (A. P. VII, 155)

635

LUKILLIOSZ (I. század) groteszk humoráért közkedvelt szatirikus volt a római császárkor elején.

A hosszútávfutó megvénül (A. P. XI, 85)

Ökölvívó és kutyája (A. P. XI, 77)

Eütükhosz, a festő (A. P. XI, 215)

Sovány lány (A. P. XI, 94)

ISMERETLEN KÖLTŐ

Epiktétoszról (A. P. VII, 676)

MÁRKOSZ ÁRGENTÁRIOSZ (I. század)

Fehér leányszoba (A. P. V, 127)

Jótanács (A. P. V, 116)

TÜMNÉSZ életrajzi adatai ismeretlenek.

A „Bika” nevű máltai házőrző kutya sírjára (A. P. VII, 211)

Halál idegenben (A. P. VII, 477)

DIODÓROSZ (I. század)

Koráx (A. P. VII, 632)

TRAIANUS CSÁSZÁR (53–117)

Nagy orrú férfiú (A. P. XI, 418)

RHUPHINOSZ (I. vagy II. század) Alexandriában írta tematikusan ügyesen választott, könnyed, modern hangzású
verseit.

Cáfolom a városi pletykát (A. P. V, 19)

Prodikénél, lánynézőben (A. P. V, 66)

Fürdő lány (A. P. V, 60)

Dilemmában (A. P. V, 75)

Kikötői szajha (A. P. V, 44)

Még egyszer Prodikéhez (A. P. V, 21)

Mezítlen lány az utcán (A. P. V, 41 és V, 43)

Szeretkezés utáni búbánat (A. P. V, 77)

ÁMMIÁNOSZ (II. század)

A gonosz Neárkhosz (A. P. XI, 226)

SZKÜTHINOSZ (? II. század)

Viszonzatlan szerelem (A. P. XII, 22)

LUKIÁNOSZ (?120–?180) a szíriai Számoszátában született; a Római Birodalom nagyvárosaiban élt Antonius Pius és
Marcus Aurelius császárok idején. Nagy jelentőségű, sokoldalú író, akit az „Ókor Voltaire-je” néven emlegetnek.
Művei fennmaradtak, köztük néhány filozofikus és moralizáló epigrammája.

Mulandóság (A. P. X, 31)

636

ISMERETLEN KÖLTŐ

Bokszoló a viadal után

SZTRÁTÓN (II. vagy III. század) a kis-ázsiai Szárdiszban született, Alexandriában halt meg. A Görög antológia XII.
részét, a Músza Páidikét (a Fiús múzsát) önálló könyvnek valószínűleg ő állította össze, és ezt a könyvet vette át 800
évvel később Konsztántinosz Kephálász, és osztotta be a Görög antológiába. A Músza Páidiké 258 költeménye
fiatalemberekhez címzett szerelmes vers. Ezekből közel százat Sztrátón írt; a többit Kállimákhosztól,
Ászklepiádésztől, Meleágrosztól és egy sor kisebb költőtől vette át.

Kürosz (A. P. XII, 213)

Diodórosz dicsérete (A. P. XII, 9)

Gazdag fiatalember (A. P. XII, 214)

Erőtlen a farizma… (A. P. XII, 7)

Alexandria utcáin (A. P. XII, 227)

Vöröshajú fiú (A. P. XII, 251)

Szívhez szóló ajánlat (A. P. XII, 211)

ISMERETLEN HELLÉN KÖLTŐ

Modern festő (A. P. XI, 421)

DIOGENÉSZ LÁERTIOSZ (?III. század) életrajzi adatai ismeretlenek. A Filozófusok élete és vélekedéseik című műve
számos, másutt nem található adalékot és anekdotát tartalmaz a görög bölcsekről.

Epikurosz halála (A. P. VII, 106)

PÁLLÁDÁSZ valószínű, hogy 360 és 430 között Alexandriában élt, és a pogány irodalmi és filozófiai hagyományok híve
maradt, miközben a győztes keresztények feldúlták a pogány templomokat, hadat üzentek a görög-római
irodalomnak, és szektariánus megoszlottságukban (trinitáriusok, ariánusok, meletisták, donatisták stb.) egymást
marták és mészárolták. Mindezek mellett a Római Birodalom bomlása és a reménytelen jövő szolgáltatta P. versei
sötét hátterét.

Embersors (A. P. X, 72)

Rossz házasság (A. P. XI, 287)

A krisztiánus szekták (A. P. XI, 384)

Az alexandriai vágóhíd előtt (A. P. X, 85)

PAULOSZ SZILENTÁRIOSZ (VI. század) Justinianus bizánci császár uralkodása idején egyike volt a császári palota 24
szilentárioszának, csendre ügyelő nemesember-lakájának. Kérvényezőknek és alacsonyabb rangú személyeknek
pisszegéssel jelezték a folyosókon, hogy fogják be a szájukat. P. Sz. a Hágia Szophia templom leírása című hosszú,
művészettörténetileg fontos költeményében ad számot az akkor épült, impozáns hodály belső berendezéséről és
mozaikjairól. (Ártemisz gyönyörű epheszoszi templomát úgy tették tönkre, hogy több mint száz márványoszlopot
hoztak el belőle.) A Görög antológia P. Sz. 78 versét őrizte meg. Költeményei jelentőségét nagyban emeli, hogy ő volt
a görögség utolsó, valamirevaló költője. Utána, közel ezer évig – azaz a birodalom megszűntéig – egyetlen számba
vehető vers nem született a Keletrómai Császárságban.

637

Kurta monológ (A. P. V, 252)

ISMERETLEN HELLÉN KÖLTŐ (VI. vagy VII. század)

Ezt jelentsd a királynak

II. fejezet

Kínai költészet (1)

(Kr. e. VI. század – Kr. u. VI. század)

A „Dalok könyve” (Csi-king) egyúttal bevezetés a kínai költészethez. Ezt a háromszázöt verset tartalmazó
gyűjteményt valamikor a VI. és az V. század fordulója táján állították össze. Egyesek Konfuciuszt tekintik a könyv
kompilátorának, ami éppen olyan valószínűtlen, mint az az állítás, hogy a könyv anyagát képező népdalok egy része
már a gyűjtés idején több száz, sőt ezeréves lett volna. Új népdalok folyton születnek, miközben a régieket elfelejtik.
A „Csi-king”-et háromszáz évvel később elkobozták, és valamikor a Han-kor elején adták ki vagy gyűjtötték újra.
Mindez bizonytalan, alighanem közelebb járok az igazsághoz, ha a „Dalok könyvé”-nek keletkezését későbbre
datálom, és nem a kínai irodalomtörténeti hagyományt követem. A könyv ősiségénél fontosabb a tény, hogy a kínai
irodalom, ellentétben a göröggel és a szanszkrittal, nem eposzokkal, hanem lírai költeményekkel kezdődik, és hogy a
kínai líra tematikájában (és többnyire formájában is) egyenes folytatása a „Csi-king”-nek. Egyúttal a legtöbb motívum
megtalálható benne, amiben a kínai költészet alapvetően különbözik más népek lírájától. Így Szápphó vagy Catullus
lángoló szenvedélyei helyett a kínai költők központi tárgya nem a szerelem, hanem az élet csendesebb örömeinek
epikureánusnak mondható élvezete: a kedvenc téma a jó társaság, avagy a magány dicsérete; séta és kertünk
ápolása; csónakázás és halászat; borozás jó barátokkal. A melankóliát és bánatot a kínai költő rendszerint nem első
személyben ábrázolja, mint európai kollégái, hanem elváló szerelmesekről ír, ablakuknál álló magányos özvegyekről,
azaz lehetőleg más ember bánatáról és melankóliájáról. A halálfélelem, az európai költészet fontos motívuma, szinte
teljesen ismeretlen. A görög-római lírában és tovább, egészen a középkor latin nyelvű, világi költészetéig, a
természet legfeljebb fél mondatban jelenik meg, hacsak nem tengeri viharról vagy Lesbia verebéről van szó; míg Kína
lírájában az ég, a nap, a hold, a csillagok, dombok, hegyek, erdők, kertek, madarak, virágok és füvek a vers szerves
részei, állandó és megelevenített szereplői. Szinte mindig nyilvánvaló, hogy a nap melyik szakaszáról szól a
költemény és – mint a japán haiku – melyik évszakról. Mindez talán a természettel való taoista összeolvadásból
következik, mint ahogy a nép nyomorával való foglalkozásra a haza iránti konfuciánus kötelességérzet motiválja a
költőket. – Kínai irodalmárok a „Dalok könyv”-ét népük legnagyobb költői alkotásának tekintik, melyből az út azóta
lefelé vezetett. Ha Vang Vej, Li Taj-po vagy Tu Fu verseit olvassuk, úgy e megállapítás aligha tűnik helytállónak; de
annyi bizonyos, hogy Kína költészete nem alacsonyról tört lassan felfelé, hanem magasan kezdődött.

638

A DALOK KÖNYVÉBŐL (összegyűjtötték Kr. e. 620–580 táján)

93. dal: A Keleti Kapunál

111. dal: Eperlevél

126. dal: Az ifjúság kocsiján

139. dal: Nád és sás

185. dal: A hadügyminiszterhez

201. dal: Vihar és napsütés

234. dal: Katonák

RÉGI STÍLUSÚ KÖLTEMÉNYEK (Kr. e. ?II. század) 19 verset tartalmazó gyűjtemény; a kínai költészetben azért
nevezetes, mert új versformát – az öt szótagos, illetve ötszavas sort – honosított meg.

Folyton megyek, egyre tovább

JÜAN CSI (210–263) műveltségéről ismert költő és zenész. A három kínai királyság közti háborúk idején élt. Mikor e
harcok esztelenségét belátta, lemondott udvari állásáról. Hat neves irodalmárral, tudóssal és filozófussal a
fővárostól, Lojangtól nem messze fekvő bambuszligetbe vonult vissza. Elvetették a taoista vallás parancsait és
társadalmi kötelezettségeiket. Színvonalas dialógusaik és társadalmi különállásuk híressé tette őket és kortársaiktól
„a bambuszliget hét bölcse” elnevezést kapták ajándékba. Amikor a feltörekvő Cen-dinasztia ügynökei megérkeztek a
bambuszligetbe, hogy a nagynevű társaságot az új császári ház szolgálatába állítsák, a filozófusok hónapokon
keresztül tökrészegre itták le magukat, úgyhogy a politikai megbizottak nem tudtak mit kezdeni velük.

Kinyilvánítom véleményemet

CU JÖ, AZ ÉNEKESLÁNY (IV. század)

Szerelem

CSANG FENG-SENG (IV. század) életrajzi adatai ismeretlenek.

Vitorláson hazafelé

TAO JÜAN-MING (?365–?427) A Han-dinasztia bukását követő polgárháborúk korában született. Ősei állami
hivatalnokok voltak, de a család szegény maradt, mert tagjai az általános korrupció közepette szigorú etikai
parancsokhoz tartották magukat. A róla szóló számos legenda egyike szerint T. fiatalkorában mindösze 83 napot
töltött állami szolgálatban, majd azzal a kijelentéssel, hogy „nem kívánom gerincemet elgörbíteni”, szülőfalujába
vonult vissza. Mindhalálig földműveléssel tartotta fenn magát és nagyszámú családját, bár időközben (háza leégett,
vetését elvitte az árvíz) nemegyszer koldulni kényszerült. Noha szeretett társaságban borozni, és faluja társadalmi
életében is részt vett, remetének érezte magát, amit nem bánt. Az egymással hadilábon álló taoisták és buddhisták
egyformán hittestvérüknek tekintették. A személyére legjellemzőbb anekdota szerint egy nap Ling Csiang-hsziu
taoista szerzetessel sétálgatott a hegyek felé. Beszélgetésbe merültek, s mikor egy hídon haladtak át, a közelből
tigrisordítást hallottak, mire mindketten csillapíthatatlan nevetésben törtek ki. A híd mellé később, a híres nevetés
emlékére, templomot állítottak fel. A kínaiak T.-et első nagy költőjüknek tartják. Leginkább a természetről,
családjáról, háza tájáról és virágokról szeretett írni. Az évszakok közül legjob639ban az őszt szerette, és
költeményeiben halvány pasztellszínekről ír, amiért „az öregek költőjének” szokták nevezni, pedig legszívesebben
kisgyerekekkel játszott.

Az üres csónak

Retrospektíva

Borivás

Orchidea

Bordal

Az évszakok múlása

Részegségemet mentegetem

TAO HUNG-CSING (V. század) hosszú élete második felét mint remete töltötte el Kiangszu erdős hegyei közt, ahol Vu
császár nemegyszer kérte tanácsát államügyekben, amiért „az erdő mélyén megbújt főminiszter” néven ismerték.
Néhány verse mellett taoista műveket írt.
Válasz Kao császárnak

FAN JÜN (?451–1503) Tao Jüan-ming tanítványa volt.

Búcsú egy jó baráttól

NÉPDALOK (V–VI. század)

Szűzlány az éjszakában

A lány panasza

Évszakok

III. fejezet

Latin költészet

(Kr. e. I. század – Kr. u. IV. század)

Az aranykor latin költői, Catullustól Ovidiusig, szakítottak elődeik, Ennius, Livius Andronicus és Naevius
hagyományával, és működésükben a görög irodalmat tekintették irányadónak. Ez a folyamat tudatos volt: Catullus
mesterének Kállimákhoszt tartotta, Horatius Árkhílokhosz és Álkáiosz munkáját folytatta, vagy vélte folytatni. A
latinok nemcsak a görögök műfajait és versformáit vették át, de költeményeik tematikáját és a „költői modor”
különféle variánsait is. Ez ritka jelenség a népek irodalmában; egyedül a perzsákéhoz hasonlítható, kiknek irodalma
arab hatásra újult meg, de hamarosan külön útra tért. Nem így a római; mindig a hellén példaképet követte, míg a
görög tradíciót már hazai, latin tradiciónak tartották. Ugyanez a jelenség megismétlődött a reneszánsz idején, mikor
a latin költészet lett ideálja, vagy még inkább anyja az új európai lírának. Természetesen mindkét esetben nem
szolgai utánzásról volt szó; akik ezt tették, mint a reneszánsz humanista költői, és anyanyelvük helyett latinul írták
szorgalmi feladataikat, sok százezer verskötetükkel sem mentek semmire. – A latin irodalom két nagy lírikust adott a
világnak: Horatiust és Catullust. Antik szerzők még kettőt említenek, Gallust és Liciniust, de ezek művei, mint számos
hellén költőé, az utolsó sorig elvesztek. Ugyanekkor a latin költők jóval hátrányosabb viszonyok közt éltek, mint a
görögök. Az V. századi 640Athénben, de más nagyvárosokban is, és e kor után sokáig, a férfilakosság többsége tudott
írni és olvasni; a színházakban Aiszkhülosz, Szophoklész, Eüripidész és Árisztophanész darabjait láthatta, írni-olvasni
pedig Homérosz eposzaiból tanult. A Római Birodalom nagyvárosaiban a lakosság túlnyomó többsége analfabéta
volt, színház helyett a szadista cirkuszi játékokat látogatta, és nagy íróik meg költőik nevét sem hallotta. Költészetről
csak a magasabb társadalmi körökben tudtak, és az augustusi kor néhány patrióta birodalmi lelkesedésű évtizedét
leszámítva, ezekben a körökben a görög költészetet többre tartották a latinnál. Róma költői nagy sikereiket
századokkal haláluk után aratták. A középkor kedvenc költője Ovidius lett, talán nem is versei szépségéért, mint
azért, mert „annyi mindent lehet megtudni tőle” szerelemről, mitológiáról, pogány szokásokról – mindarról, ami nem
keresztény. A barokk Horatiusért rajongott, míg a Nyugat Róma legnagyobb költőjének a XIX. század végéig több
mint ezer éven át Vergiliust tartotta. Amióta a latin nyelv oktatása megszűnt, a római költők hatása elhalványodott,
ami nem változtat a tényen, hogy funkciójuk óriási volt; nemcsak verseik befolyásával irodalmon belül és kívül,
nemcsak azzal, hogy a görögöket ők közvetítették, hanem mindenekelőtt azzal, hogy szóvívői és élesztői voltak
annak, amit két latin szóval civilizációnak és kultúrának hívunk.
CATULLUS, CAIUS VALERIUS (Kr. e. ?84 – Kr. e.?54) Veronában született római patricius családban. Szülei jelentős
vagyonnal rendelkezhettek, mert a költő fiatalkorában kíséretével együtt többször látták vendégül a tartomány –
Gallia Transpadana – kormányzóját, Julius Caesart, ami nem volt olcsó mulatság. Fiukat a kor szokása szerint fiatalon
Rómába küldték. Ott C. rövid időn belül a Város legmagasabb köreinek tagja lett. Cornelius Nepos, a történetíró és a
polihisztor Terentius Varro barátságukba fogadták, ugyanekkor bejáratos volt Ciceróhoz és Cicero kebelbarátjához,
Pomponius Atticushoz. Caesart még Veronából ismerte. Nehéz megmondani, mi indította ezeket a zárt körben élő
hatalmasakat, hogy a náluk 20-30 évvel fiatalabb, vad, egoista, erotomán, alig felserdült kamaszt barátságukkal
ajándékozzák meg. Költészetét, talán Atticuson kívül, aligha értette bármelyikük; a legkevésbé éppen Cicero.
Személyéről, mint ókori költőkről általában, keveset jegyeztek fel kortársaik és a közvetlen utódok, néhány,
egymástól ollózott jelzőn kívül. („A művelt Catullus”, „doctus Catullus” /Tibullus, III, 6/; „docte Catulle” /Ovidius,
Amores, III, 9/; „Verono docti vatis” /Martialis, I,62/ stb.) Így fel kell tételeznünk, hogy C. ugyanazt a megfoghatatlan
varázserőt gyakorolta akaratlanul, de tudatosan, mint Rimbaud vagy a fiatal Michelangelo. Szülei jóvoltából jelentős
vagyonnal rendelkezett. Rómában saját házában lakott, villát birtokolt az elegáns Tivoliban; másik nyaralója – talán
szüleivel együtt használta – Sirmióban állt a Lacus Benacus (ma: Lago di Garda) partján. Politikai ambíciókat nem
táplált, állást nem keresett, és nem vállalt. Egyetlen hosszabb útjáról tudunk, mikor Memmius kormányzóval
Bithiniába (kis-ázsiai római gyarmatra) utazott. Gazdag római fiatalok gyakran kísérték a proconsulokat
állomáshelyeikre, hogy világot lássanak és szórakozzanak. A koloniális adminisztrációval és a helyi lakossággal
egyikük sem törődött; C. sem. Útjáról mindössze azt jegyezte fel, hogy Trója mellett meglátogatta korán elhunyt
fivére sírját, és hogy Memmius kormányzó el akarta őt csábítani, ami abban az időben nem volt szokatlan esemény;
versei tanúsága szerint C. is ezt tette mindenkivel, Memmiusénál nagyobb sikerrel. Amikor C. Rómába érkezett, a
régebbi latin költőket, Naeviust, Enniust elavultnak tekintették; Vergilius talán 5 éves lehetett, 641Horatius, Tibullus,
Propertius, Ovidius még meg sem születtek. Az új költői iskola, melyhez csatlakozott, és amely nagyobb hatást
gyakorolt a latin irodalomra, mint a Nyugat köre a magyarra, közbotrány tárgyát képezte. Nem annyira írásaik, mint a
kör tagjainak viselkedése miatt. Egytől egyig aranyifjak voltak, és kocsmában jöttek össze – az előkelő római taverna
megtévesztően hasonlított a modern bárokhoz –, ahol görög mértékre szerzett latin verseiket olvasták fel
egymásnak, ittak, társas szeretkezést folytattak, lehetőleg idősebb arisztokraták fiatal feleségeivel, és gúnyverseket
rögtönöztek ellenfeleikre. Szellemi vezérük, az egyetlen harminc évnél idősebb, a Veronában Kr. e. 100 táján
rabszolgának született Valerius Cato volt; a többi – Licinius, Cornificius, Bibaculus, Cinna és mások – húszas éveik
elejét taposta. A kör az újköltők (novi poetae) nevet viselte. Ezzel a kifejezéssel, megvetése jeléül, Cicero illette őket,
amiért inkább újfajta költőcskéknek fordítandó. A kör irodalmi irányzatát pontosan ismerjük; arról, hogy C. mit vett
át tőlük, és mit adott az új irodalmi mozgalomnak, semmit sem tudunk. Feltételezem, hogy C. relációja az
újköltőkhöz hasonlított Ady viszonyához a Nyugat irányzatához és íróihoz; irodalmi alapelveikkel egyetértett, költői
nagyságában különállt. Az újköltők irodalmi nézetei három pontban foglalhatók össze: 1/ a római irodalom múltját és
tradícióit elvetették, mint használhatatlant; 2/ elfogadták Kállimákhosz alaptételét: a költő írjon rövid, rendkívüli
gonddal kidolgozott elbeszélő költeményeket, melyekben megeleveníti tárgyát, és lemond a szokványos retorikai
fogásokról, vagy 3/ írjon rövid lírai költeményeket, melyekben életét, szerelmeit, mindennapjait verseli meg. – C.
eleget tett mind a három követelménynek. Peleus és Thetis című 400 soros elbeszélő költeménye a Kállimákhosz
által ajánlott epüllion műfajához tartozik; ezen kívül le is fordította latinra Kállimákhosz egyik epüllionját. 116
fennmaradt verse (kétségtelenül többet írt) nagyrészt lírai tárgyú, köztük mintegy 70 erotikus tartalmú költemény,
gyengéd szerelmi vers, kétségbeesett, önkínzó vallomás, káromkodás vagy trágárság. Egyes versek azokhoz íródtak,
akikkel C. viszonyt folytatott: egy Ipsithilla nevű kurtizánhoz, két fiatal költőtársához, Cornificiushoz és Liciniushoz –
akinek időközben elveszett verseit Catulluséival egyenrangúaknak tartották –, Coeliushoz, Iuventiushoz és más
fiatalemberekhez. Költői hírét C. annak a 25 versnek köszönheti, melyeknek Lesbia a tárgya. Ezekben, először a világ
költészetében, egy tragikus szerelmet kísér végig, az első idők bódult boldogságától a veszekedéseken,
megcsalásokon és kibéküléseken keresztül a szakításig és a szakítást is túlélő, önkínzó, feneketlen gyűlöletig. C.
azokban a római felső körökben mozgott, melyek tagjairól még 2000 év múltán is sokat tudni. Ovidius Corinnájával,
Dante Beatricéjével, Petrarca Laurájával ellentétben Lesbia nem ismeretlen személy. Clodiának hívták, C.-nél idősebb
(de nem sokkal idősebb) férjes asszony volt, befolyásos és jelentéktelen politikus, Quintus Metellus Celer felesége és
húga Clodius Pulchernek, Cicero főellenségének – a testvérpár állítólag viszonyt folytatott egymással, ha éppen
szabadok voltak. Clodia botrányos élete közismert volt, de az akkori Rómában nem keltett különösebb feltűnést.
Catullus mellett viszonya volt Marcus Caelius Rufusszal (Kr. e. 83–49), aki Róma legjobb szónokai közé számított. A
Clodius–Clodia testvérpár pert indított Caelius ellen. Azzal vádolták, hogy a fiatal, rendkívül eszes szónok meg akarta
mérgezni Clodiát. Szónok kollégáját Cicero védte, és beszédében (Pro Caelio) borzalmas képet festett Clodiáról. Noha
a nagy rétor, ha ellenfeleit jellemezte, nem mindig tartotta magát a tényekhez, ez egyszer ugyanazt az elragadó
külsejű szörnyeteget ábrázolta beszédében, mint C. a verseiben. Az egyik jellemrajz tükörképe a másiknak,
legfeljebb, hogy Cicero szónoklata 642a domináns, hisztériás, nimfomániás asszony ellen irányult, míg C.
ugyanezekért a tulajdonságaiért imádta Lesbiát. Szerelme nem sokkal Rómába érkezése után kezdődött; még élete
utolsó évében is üzenetet küldött az asszonynak, hogy gyűlöli. A legenda szerint a harmincéves költőt, újabb
kibékülés után vagy közben, Lesbia mérgezte meg. – Catullus verseit a középkor nem ismerte. Költeményei egyetlen,
minden bizonnyal hiányos kéziratát a XV. század elején Gianfrancesco Poggio Bracciolini firenzei humanista fedezte
fel a veronai dómkönyvtárban.

Lesbiához (VII)

Ne járd, szegény Catullus… (VIII)

Üzenet Lesbiának (XI)

Fabullusom, remekül vacsorázhatsz… (XIII)

Töredék (XIV-A)

Aureliushoz (XV)

A veronaiakhoz (XVII)

Oly lágy vagy… (XXV)

Könyörgök néked… (XXXII)

A vetélytársakhoz (XXXVII)

Cornificiushoz (XXXVIII)

Acme és Septimius (XLV)

Ciceróhoz (XLIX)
Sorok Liciniushoz (L)

Töredék Caesarhoz (LIV-A)

Kuncogj, mert elmondom… (LVI)

Caesar és Mamurra ellen (LVII)

Caeliushoz (LVIII)

Engem akar férjnek… (LXX)

Mondjad… (LXXXI)

Gyűlölöm és szeretem (LXXXV)

Caesarhoz (XCIII)

Aufilenusba szerelmes… (C)

Számtalan országon… (CI)

Árverésen (CVI)

Légy öngyilkos, Catullus… (LII)

Az Üzenet Lesbiának című vershez: Catullus verseinek egyetlen fennmaradt kézirata a költeményeket versmérték
szerint csoportosítja: először jönnek a különféle görög mértékre szerzett költemények, aztán a disztichonok és
hexameterek. Mint Shakespeare szonettjeit, irodalmárok megpróbálták a verseket keletkezésük időrendje szerint
csoportosítani, mindkét esetben eredménytelenül. Furiust és Aureliust C. tréfásan nevezi barátainak; halálos
ellenségei voltak.

Cornificiushoz: Quintus Cornificius az újköltők társaságának egyik tagja volt, később Caesar csapatainak parancsnoka
Illyriában; Kr. e. 41-ben a köztársasági oldalon esett el az uticai csatában. Költeményei elvesztek.
Ciceróhoz: Ezt a verset évszázadokig Ciceróhoz írt, magasztaló költeménynek tekintették. C. Rómába érkezése után
gyakran járt Cicerónál; de mint az újköltők tagja, kiket Cicero megvetett, és mint Lesbia szeretője, kétségtelenül
ellenséges viszonyba került a nagy szónokkal. Így a kétértelmű verset – más modern angol fordítókkal egyetértve –
támadó értelmében fordítottam.

643

Sorok Liciniushoz: Gaius Licinius Calvus (Kr. e. 82–47) az újköltők társaságának volt tagja; verseit kortársai
Catulluséihoz hasonlították. Szónoklataival nagy nevet szerzett magának. Művei elvesztek.

Kuncogj, mert elmondom: Cato alatt természetesen nem a híres Catót (Kr. e. 234–149) kell érteni, hanem Publius
Valerius Catót, az újköltők vezérét és teoretikusát, C. honfitársát Veronából.

Caesar és Mamurra ellen: Mamurra Formiában született, Caesar alvezére volt Galliában, és egyik kegyence és
bizalmasa maradt.

Caeliushoz: Marcus Caelius Rufus, a fent említett szónok, Lesbia egyik szeretője, akivel, úgy látszik, C. jó barátságot
tartott fenn.

Caesarhoz: Iulius Caesar, mint ismeretes, korán kezdett kopaszodni. Ellenfelei örömére a legkülönbözőbb
hajnövesztő szereket használta kétségbeesésében, állítólag boszorkányokhoz fordult segítségért, persze
eredménytelenül.

MAECENAS, CAIUS CILNIUS (Kr. e. 70–Kr. e.8) régi etruszk királyi családból származott. Mint Augustus császár
bizalmasa és tanácsadója, tehetséges költőket fedezett fel, és azokat villák ajándékozásával, anyagi segítséggel és
ügyes diplomáciájával az uralkodó szolgálatába állította.

Töredék

HORATIUS FLACCUS, QUINTUS (Kr. e. 65–Kr. e.8) Dél-Itáliában, a Beneventum és Tarentum közt fekvő Venusiában
született a Kr. előtti 65-ös év decemberének nyolcadik napján, hajnali három órakor. Nincs klasszikus költő, kinek
születését ekkora pontossággal ismernők; de H. gondoskodott verseiben, hogy az utókor sok mindent megtudjon (és
meg ne tudjon) róla. Apja, felszabadult rabszolga, mint adószedő vagy végrehajtó működött. Megszedte magát, és
fiát elsőrangú nevelésben részesítette. Először Rómába küldte, majd húszéves korában Athénbe, ahol a legelőkelőbb
rómaiak fiaival, köztük Ciceróéval együtt hallgatott filozófiát. Caesar meggyilkolása után, Kr. e. 44-ben Brutus
Athénbe érkezett, és szervezni kezdte seregét a triumvirátus ellen. Hamarosan összebarátkozott H.-szal, aki kész volt
a köztársaság védelmére fegyvert fogni, mire Brutus katonai tribunná nevezte ki a 21-22 éves fiatalembert.
Felszabadított rabszolga fia ritkán ért el ilyen magas rangot: a kinevezés azt jelentette, hogy H. légióparancsnok, a
lovagrend tagja lett, és bíborszegélyű tógában járhatott, mint a szenátorok. Brutus serege 42 októberében ütközött
meg Octavianus, a későbbi Augustus császár légióival Philippinél. A vesztett csatát követően Brutus öngyilkosságot
követett el, míg H., mint ahogy egyik versében megírta, kis pajzsocskáját eldobta, és futásnak eredt. Mikor a
következő év elején koldusszegényen hazaért Itáliába, tudomására jutott, hogy atyja meghalt, és az atyai birtokot
elkobozták a győztes seregek veteránjai számára. (Nem büntetés, bevett szokás volt.) Egy ideig mint írnok kereste
kenyerét, de hamarost megismerkedett a már akkor híres Vergiliusszal; az bemutatta H.-t Maecenasnak.
Maecenasszal annyira összebarátkozott, hogy H. nem feledkezett meg többé verseiben nagy hatalmú barátja
dicséretéről, kivéve azokban az években, amikor Maecenas éppen kiesett az uralkodó kegyeiből. H. szatíráinak első
könyve Kr. e. 35-ben, a második Kr. e. 30 táján került az olvasók elé. A két könyv megjelenése közti időben
ajándékozta meg a költőt Maecenas a gyönyörű fekvésű villával és birtokkal a szabin hegyekben, hol attól fogva gond
nélkül élhetett. Legmaradandóbb hatású műve, az Ódák (Carmina: voltaképpen dalok, lantkíséretre énekelhető
költemények) első három könyvét 644Kr. e. 23-ban adta közre. Jéghideg fogadtatásra talált, talán azért, mert H.
egyelőre még nem osztotta az augustusi kor kötelező optimizmusát. „E hitvány nemzedék után még silányabb
utódok következnek” – jósolta. Köztársasági múltját sem tagadta meg, de ugyanakkor – a maga tartózkodóan elegáns
módján – megbékült a császárral, amiért a polgárháború vérfürdője után rendet és békét teremtett. Az Ódák
negyedik, utolsó könyve Kr. e. 13-ban látott napvilágot. Itt H. az előbbieknél jóval tovább ment a császár személye és
uralkodása elismerésében. Öt évvel később Maecenas meghalt, és H., mint ahogy megjósolta (Carmina, II,17),
néhány héttel később követte. Maecenas mellé, az Esquilinus-domb tetején temették el. – A latin líra kedvelői régtől
két táborra oszlottak: az egyik Catullust, a másik Horatiust tartja nagyobbra. Összehasonlításuk azért jogos és
elkerülhetetlen, mert mindkettőjüknek az a lényege, amiben a másiktól különböznek. Catullus el sem tudta képzelni,
hogy költészetének limitációi is lehetnek. H. pontosan ismerte képességei határát, és nagy gonddal ügyelt rá, hogy
ezt a határvonalat át ne lépje. Vagyis a maga módján nagyobb tökéletességre törekedett, mint Catullus, de
Catullusénál mindig alacsonyabb szinten. Catullus verseit 20 és 30 éves kora közt írta, és úgy is hangzanak, míg H.
legalább 50 esztendősnek tűnik azokban a verseiben is, melyek korábban keletkeztek. Catullus könnyeden írt; versei,
mondhatni életének – nagyrészt nemi életének – intarziái. H. megválogatta és láthatóan alaposan megfontolta
költeményei tárgyát, mint Baudelaire. Catullus 14-féle, görögből átvett, bonyolult versmértéket használt, legtöbbjét,
valószínűleg először latin nyelven, amit szóval sem említ, mert nem erre volt büszke. H. büszkén vallja, hogy mind a
19 hellén versformát sikeresen használta, illetve kényszerzubbonynak húzta rá latin anyanyelvére. Közben, e
versmérték kedvéért, felforgatta a latin természetes szórendjét, és feltehetően alaposan verejtékezett, bár 2000 év
alatt annyit idézték és olvasták, hogy a verejték felszáradt. Catullus egyes-egyedül szenvedélyeit kívánja tolmácsolni;
a bölcselet, a közügyek, a közerkölcs nem tartozik érdeklődési körébe, kivéve, mikor a köztársasági Róma utolsó
éveinek züllését bunkónak kívánja felhasználni egyes személyek ellen. H. az államügyeket nem tudja semleges
szemmel nézni, és költeményeiben epikureus-sztoikus nézeteinek ad hangot: az élet rövid, a halál egyformán utolér
gazdagot és szegényt; az ember egyik nagy gyönyörűsége, ha erdei tisztáson vagy téli meleg tűzhely mellett borozhat
jó baráttal; tartózkodjunk a hitvány tömeg zsivajától, és ápoljuk kertünket – és így tovább. Mindezt H. nem
prédikálja, hanem ügyesen ágyazza verseibe, és habár e filozófiai közhelyekkel újat nem mond, mégis ráébreszti
olvasóját, hogy életfilozófiának ez a horatiusi variáns a legelfogadhatóbb – feltéve, ha az ember elég pénzzel
rendelkezik. Catullus lírai verseiben kizárólag önmagáról és relációiról beszél; nem propagál soha semmit.
Költeményeiben nők és férfiak hihetetlen élességgel jelennek meg, amilyeneknek a költő látta őket, miután más
ember szempontjával nem törődik. H. alakjai sokrétűbbek, gyakran elmosódottak, ahogy ő maga is többrétű,
bizonytalan, ellentmondásos. Arra ösztönöz, hogy verseihez a magunk gondolatait is hozzátegyük, vagy
kölcsönözzünk belőlük. Catullus nem tűr ilyesmit; őt csak idézni lehet, önmagában áll, autochton, hozzányúlhatatlan.
H.-t sokan utánozták, néhányan sikerrel; Catullust is próbálták utánozni, de senki nem ment semmire. Kettejüknek
alig akad közös vonása azon túl, hogy Róma legnagyobb lírikusai voltak.

Mondd, melyik illatozott… (I,5)

Ne tudakold… (I,11)

Lydia, hogyha Telephus… (I,13)

645

A jó ember… (I,22)
Ne búslakodj, Tibullus… (I,33)

Most, mikor templomodat… (I,31)

Lelki nyugalmadat… (II,3)

Még nem tudja… (II,5)

Nem veszed észre… (III,20)

Új harc vár rám… (IV,1)

Tűnik a hó a mezőn… (IV,7)

Jaj, fiam, te kegyetlen… (IV,10)

TIBULLUS, ALBIUS (Kr. e.?55–Kr. e.?19) vagyonos római lovag volt; Augustus uralkodása idején Messala hadvezért
kísérte aquitániai és közel-keleti hadjárataiban. Mitológiai cicoma és retorikai kirohanások nélkül írta hol
szenvedélyes, hol melankolikus verseit két lányszeretőjéhez, Deliához és a kegyetlen Nemesishez, meg egy Marathus
nevű fiúhoz. Az élet szimpla örömeit és a falusi magányt kedvelte. Híres elégiája a békéről szelíd, rokonszenves
egyéniségéről ad számot.

A béke-elégia

PHAEDRUS (Kr. e.?15–Kr. u.?55) macedón származású rabszolga volt, kit Augustus császár szabadított fel. Tiberius
hírhedt testőrparancsnoka, nem tudni miért, perbe fogta. Ph. szerencsésen túlélte a pert, a testőrparancsnok
Seianust, Tiberiust és Caligulát is. Nagy sikert aratott verses meséivel, melyekben a gyermekeknek szóló történeteket
társadalmi szatírákká alakította át. Itt közölt verses meséje is sokszor, sok helyen volt aktuális a XX. század során.

A farkas meg a bárány

PETRONIUS ARBITER (személyneve bizonytalan, Kr. u.?25–66) életéről egyedül Tacitus Annaleseinek XVI. könyvéből
tudunk: „Nappal aludt, éjszaka az életet élvezte. Az elismerést, melyet más szorgalommal érdemel ki, ő lustaságával
szerezte. Ámde mint Bithinia kormányzója és később mint konzul, minden szempontból hivatása magaslatán állt.”
Nero kegyence és udvarában az arbiter elegantiarum, a jó ízlés mestere volt. 66-ban Tigellinus testőrparancsnok
bevádolta Nerónál, hogy részese a császár élete ellen szőtt, Piso-féle összeesküvésnek. Mielőtt felvágta ereit, P.
elküldte Nerónak bűnei lajstromát, és összetörte azt a remekművű vázát, melyről tudta, hogy a császár akarja
megkaparintani. P. néhány fennmaradt verse azzal jellemezhető, hogy ezek az európai intellektuális költészet, ha
nem is elindítói, de első termékei. Huszonnégy kötetes regényéből, a Satiriconból csak a XV. és a XVI. könyv egy-egy
hosszabb töredéke maradt fenn, egy sor forgács mellett. A mű pikareszk regény. Három züllött fiatalember
kalandjairól szól Dél-Itáliában, újgazdagok, vándorbölcsek, szajhák, nimfomániás dámák, jósnők és szélhámosok
szüntelenül váltakozó társaságában. Stiláris bravúrjával P. nemcsak a három főhőst, de könyve majdnem minden
szereplőjét rokonszenvessé tudta tenni; alakjait és szeretkezéseiket az aszexuális voyeur nyugodt fölényével mutatja
be, és ugyanekkor félelmes körképet fest Róma társadalmáról, anélkül, hogy akár egyetlen szóval is ítélkezne. A
Satiricont John of Salisbury (XII. század) még teljes szövegében ismerte; a könyv elvesztése messze a legnagyobb
csapás, mely a latin irodalmat érte.

Durva a coitus

Tenger, tengerpart

646

MARTIALIS, MARCUS VALERIUS (?40–104) a hispániai Bilbilisben született Kr. u. 40. március elsején; innen a neve:
Martialis. 64 táján került Rómába, ahol eleinte gazdag patrónusok klienseként tengette életét. Később csípős és
szellemes epigrammáival ismertté tette nevét, majd talpnyaló versekkel Róma egyik legundorítóbb zsarnoka,
Domitianus császár kegyét is elnyerte. A Városban házat, vidéken villát és birtokot szerzett. 96-ban Domitianust
meggyilkolták, mire M. nyomban átkozni kezdte a halottat, kinek nemcsak személyét, de eszeveszett rendelkezéseit
is az egekig magasztalta. Mivel M.-nak csakúgy, mint Triboulet-nek, XII. Lajos király udvari bolondjának, a
„legkegyetlenebb tréfák mindig az éppen lebukottakról jutottak eszébe”, számtalan ellenséget szerzett azok közt,
akik véletlenül még élve maradtak. Menekülni kényszerült Hispániába, ahol hamarosan meghalt. – M.
epigrammáiban a Görög antológia hasonló verseinek példáját követte, és bár kitűnő megfigyelő, jóval kevésbé
önálló, mint ahogy az irodalmárok állítják, hacsak abban nem, hogy kapzsi, öntelt, törtető, áldatlan lényét képtelen
volt verseiből kirekeszteni.

A szenátor szónokol

Legyen néked könnyű a föld

Nero Thermáiban

HADRIANUS CSÁSZÁR (PUBLIUS AELIUS HADRIANUS IMPERATOR; 76–138) görög nyelven írott önéletrajza elveszett.
Florus költővel váltott néhány jelentéktelen epigrammáján kívül csak halálos ágyán írott, ötsoros versét hagyta az
utókorra. A híres kis költeményben a császár Catullus legjobb hagyományai követőjének mutatkozott.

Búcsúja lelkétől

IUVENALIS, DECIMUS IUNIUS (60–140) életéről keveset tudni. Egy Aquinumban talált felirat szerint (Corp. Insc. Lat. X,
5382) patrícius családból származott ugyanabban a városban, ahol később Szent Tamás született. Domitianus alatt
száműzték szatíráiért, majd már öregen, nagy nyomorban élt, míg valaki – valószínűleg Hadrianus császár – szerény
megélhetést biztosított részére. – Verseit, tulajdon vallomása szerint, „a felháborodás szülte”. Ugyanekkor a
kortársaira szerzett, számukra kínos és metsző szatírákat a szexuális részek bőségével tette olvasmányossá.

Az első szatírából

AUSONIUS, DECIMUS MAGNUS (?310–395) Gallia kulturális központjában, Burdigalában (ma: Bordeaux) született.
Ott tanítóskodott, míg Gratianus császár meghívta treveri (trieri) udvarába. Egymás után a legmagasabb
méltóságokat töltötte be: előbb Gallia, majd Africa kormányzójaként működött. Amikor 383-ban Gratianust
meggyilkolták, hazatért szülővárosába, és valószínleg ott is halt meg. „Jelentős költői tehetséggel rendelkezett” –
írták róla –, „csak éppen az önkritika hiányzott belőle teljesen”. Verseiből kiemelkedik a Mosella című költemény,
melyben a Moselle folyó szőlődombjait és környékét írja le. Ebből vettem a közölt, önmagában is megálló részletet.

A bánat erdejében

647

IV. fejezet

Hindu költészet

(III–XVIII. század)

Az Európában meglehetősen ismert hindu filozófiai és teológiai művek, mint a „Rigvéda”, az „Upanisa”-dok vagy a
„Bhagavad-gita” mellett a hindu, pontosabban szanszkrit költészetről jóval kevesebben tudnak. Pedig a szanszkrit
költészet virágkorából – valamikor a III. és a X. századok között – Indiával kapcsolatban minden dátum bizonytalan –
testes antológiák maradtak fenn: így a három legnevezetesebb 1738, 3527, illetve 4620 verset közöl. Ebben a
roppant tömegben kevés a lírai költemény; így pl. Sarngadhara 4620 verses gyűjteményében a tanköltemények egész
sora olvasható: mit kell tenni kígyómarás ellen, mint kell gránátalmából, tárkonyból és tojásból kenőcsöt
kotyvasztani, mely megvédi az ember haját az őszüléstől stb. Ugyanekkor a szanszkrit költőkről semmit sem tudunk.
A két legjelentősebb lírikus, Amaru és Bhartrihari életkörülményei ismeretlenek; még az is bizonytalan, melyik
században éltek, sőt egyáltalán éltek-e? Amaruról egyes filológusok legújabban azt állítják, hogy ilyen nevű költő nem
létezett; verseit a nagy teológus, Sankara írta „Amaru” álnéven. (E vélekedés feltűnően hasonlít azokéhoz, kik szerint
Shakespeare drámáit és szonettjeit kortársa, a filozófus Sir Francis Bacon írta Shakespeare fedőneve alatt.) Mások
Bhartriharit egy ugyanilyen nevű grammatikussal azonosítják, amire, feljegyzések, állami okirattárak, születési
anyakönyvek hiányában semmiféle bizonyíték nincs; igaz, hogy ellenne sem. Végül egyesek azt tartják, hogy Amaru
és Bhartrihari verseskönyvei antológiák, azaz ezek ketten a gyűjteményeknek a szerkesztői csupán, nem pedig költői.
Növeli a zavart, hogy a többi antológiában mintegy 200 költő szerepel ugyan, de számos vers, mely az egyik kötetben
egy bizonyos költőt jelöl meg szerzőjének, a másik antológiában „névtelen” címke alatt jelenik meg, és a
harmadikban újabb költőt kap szerzőjének. – Ilyen körülmények közt nem állt módomban, hogy a szanszkrit verseket
időrendben közöljem, és a lírikusok életéről sem mondhatok semmit. Legfeljebb azt jegyezhetem meg, hogy
szorgalmasabb munkával több verset gyűjthettem volna össze, és Kalidasza valamelyik szép, bár túlontúl hosszú
versét is lefordíthattam volna. Az Amaru név alatt megjelent verseket az Amaru-satakából vettem, Bhartrihariét a
Bhartrihari-satakatrajadi-ból. A névtelen, vagy bizonytalan szerzőségű költeményeket többnyire Sarngadhara fent
említett könyvében találtam és Vidjapati híres „Szubhaszita-ratna-kosa” (Finom versek kincsestára) című
gyűjteményében. Nagy segítségemre szolgált, hogy az utóbbi szó szerinti angol fordításban is megjelent a Harvard
Oriental Series 44. köteteként (Cambridge, Massachusetts, 1965).

ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ

Az őzsuta szeme

A kaland kezdete

Emlék

Ártatlan állatok

648

AMARU (?VII. század)

A papagáj

A férfi nem jött

Gyönyör

A nő ellenáll

A feleség panasza

A régi szerető látogatni jön

Fiútestvérek

ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ

Kamaszfiú és az asszony

BHARTRIHARI (?VII. század)

Körtánc
Kiábrándulás

A párzás átka

A párzás öröme

ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ

A szegények gyermekei

Majmok az ablakban

Univerzáliák

Tiltott szerelem

Szép lány

Szeretkezés közben

Szeretkezés után

Verebek

RAMPRASZAD SZEN (1720–1780) bengáli költő, aki nyomorúságos életét megrázó erővel írta le verseiben.

Káli anyám, a halál istennőjéhez

V. fejezet

Arab költészet

(VI–XIV. század)

A klasszikusnak nevezett arab költészet a VI. században, közvetlenül Mohamed fellépése előtt virágzott,
pontosabban: e klasszikus arab költészetnek, a végét ismerjük, mivel a VI. században szerzett verseket feljegyezték,
az előbb keletkezetteket nem. Ódáikban a beduin költők az Arab-félsziget mélyén vívott törzsi háborúk epizódjait
írták le, sikeres vérbosszúk lefolyását ünnepelték, vagy ritkábban szerelmi témákat választottak. Költészetük
elementáris ereje, a költők változatos egyénisége, mondanivalójuk primitív szépsége és váratlansága sikeresen
egyensúlyozza a versek barbár jellegét és szerkezeti összevisszaságát, spontán rendezetlenségét. Ez a heroikus
költészet nem olvasásra készült: bárdok adták elő, szájhagyomány útján terjedt. A Próféta a költőket a pokol felé
vezető út kalauzainak nevezte, már azért 649is, mert költő kortársai Mohamed irodalmi dilettantizmusát éppúgy
kigúnyolták, mint vallásalapító tevékenységét. Meg azért is, mert az iszlám prófétájának, csakúgy, mint más vallások
alapítóinak, kulturális érdeklődése a nullával volt egyenlő. Az arabok Mohamed rendelkezéseit ugyanolyan szigorúan
tartották be, mint a zsidók Mózes parancsait, de a költészet terén nem engedtek a Prófétának. A pokol felé vezető út
kalauzai az iszlám diadala után változatlanul népszerűek maradtak és terjedtek, noha hivatalosan ekkor már a
„tudatlanság hírnökeinek”, pogányoknak tekintették őket. Muhammad al-Mahdi és Hárun ar-Rasíd kalifátusa idején
a Baszra városában alakult filológiai központ vezetője, Halaf al-Ahmar – emlékezetből – írásba foglalta, talán
némiképpen át is írta az egész heroikus költészetet, mely népszerűségéből akkor sem veszített, amikor már egészen
más, urbánus jellegű irodalom jött divatba.

IBN ADIJA, ASZ-SZAMUAL IBN GHARID (VI. század) a Dajan nevű törzs főnöke és a beduin erények – bátorság,
lovagiasság, vendégbarátság – megtestesítője, számos legenda hőse. Költőtársa, Imru’l–Qaisz egy napon I. A.
várában, al-Ablaqban keresett és talált menedéket. (Arab „vár” alatt inkább megerősített tornyot, mint kastélyt kell
képzelni.) A várat körülvették Imru’l–Qaisz üldözői, akik elfogták asz-Szamual fiát, és apját azzal fenyegették: ha nem
adja ki védencét, úgy fiát ott végzik ki a torony lábánál. I. A. felháborodva utasította vissza követelésüket, és tornya
lapos tetejéről kényszerült végignézni, mint fejezik le a fiát.

Törzsem, a Banul-Daian dicsérete

IMRU’L–QAISZ (vagy: AMR IL–QAISZ; ?–?550) a klasszikus arab költészet legnagyobb alakja; életéről csak legendákat
ismerünk. Állítólag atyja beduin törzsi közösség főnöke volt. A törzsfőnök halálával a törzsi közösség feloszlott és
Imru’l–Qaiszt kikergették apja várából. I. ezután mint bérgyilkos és sivatagi rabló működött. Bandát szervezett, hogy
ennek segítségével atyja várát és hatalmát visszaszerezze. A legenda szerint a banda olyan erős lett, hogy Justinianus
kelet-római császár, amikor háborúra készült a perzsák ellen, Konstantinápolyba hívta I.-t, hogy megbeszélje vele
szabadcsapata közreműködését a háborúban. I. a hazaúton, Ankarában halt meg. Állítólag elcsábított egy fiatal
herceglányt, amiért Justinianus mérgezett köpenyeggel ajándékozta meg. – I. Ódája a klasszikus arab költészet
legnagyobb, lefordíthatatlan alkotása.

Óda

AL-HANSZA (TUMADÍR BINT AMR IBN AS-SARID; VI. század) a kor legismertebb költőnője. Híresek ódái, melyekben
két fivére, Muavija és Sákhr rablóvezérek halálát siratja.

Óda Sákhr fivérem halálára

ANTARA IBN SADDÁD, A FEKETE LOVAG (?525–?615) sok párviadal és portya hőse; nevét onnan kapta, hogy abesszin
anya gyermeke volt.

Bemutatkozom

IBN AL-ABRASZ, ABÍD (VI. század) életrajzi adatai ismeretlenek.

Vén törzsfőnök fiatal feleségéhez

650

IBN AR-RAIB, MÁLIK (?650–?)

Epilóg

AT-TIRIMÁH (?660–?725) állítólag rablóvezér volt Irakban, amíg Abd al-Málik omajjád kalifa magához nem hívatta, és
meg nem térítette. Azontúl A. T. bandájával együtt harcolt az iszlám világuralmáért.

Trónok és fellegek ura

Megmosolygom önmagamat

Mohamed halála után a négy ortodoxnak nevezett kalifa alig 30 éves uralkodása alatt a félsziget arabjai
meghódították Szíriát, Egyiptomot és Perzsiát. Omár kalifa leszármazottai, az Omajjádok (661–750) székhelyüket
Mekkából Damaszkuszba helyezték át, és birtokba vették Észak-Afrikát, Spanyolországot, Portugáliát, a Baleári-
szigeteket, Szicíliát, mialatt Ázsiában Kabulig és az Indusig nyomultak. 750-ben a Próféta nagybátyjának családja, az
Abbászidák vérfürdőt rendeztek Damaszkuszban, legyilkolták az Omajjádokat, majd székhelyüket Bagdadba
helyezték át. Az újonnan alapított főváros lakossága hamarost megközelítette az egymilliót; uralkodó osztálya és
nagyszámú polgársága, az iszlám fanatizmusa és az arab nacionalizmus mellett jelentős perzsa és kisebb mértékű
bizánci meg hindu befolyás alá került. A sivatagi költészetet új, modern hangzású, urbánus líra váltotta fel, mely nem
sokat különbözött a XIX. század európai lírájától. A rövid fénykort, Hárun ar-Rasíd és fiai idején lassú, állandó
hanyatlás követte, bár Bagdad mindvégig az egyetem és a könyvtárak városa maradt, míg a mongolok 1256-ban
elpusztították. A költészet már sok évszázaddal korábban Szíriába, Kairóba, de mindenekelőtt a Cordovai kalifátusba
költözött át.

IBN AL-AHNAF (750-ben Bagdadban született és 809-ben ugyanott halt meg), szerelmes verseket írt Hárun ar-Rasíd
uralkodása idején.

Előkelő leány

ABÚ NUVÁSZ („A HAJFÜRT ATYJA”, illetőleg „A HOSSZÚHAJÚ”, eredeti nevén valószínűleg AL-HASZAN IBN HANI AL-
HAKAMI; különböző források szerint 753-ban vagy 758-ban, 762-ben vagy 766-ban született Damaszkuszban vagy
Baszraban és Bagdadban halt meg röviddel 813 szeptembere után.) Az arab irodalmárok többsége szerint
legnagyobb költőjük. Arab, szíriai, jemenita atyától – egyformán bizonytalan – és perzsa anyától született. Baszrában,
az arab filológia akkori központjában nevelkedett. Tanítómestere a híres Halaf al-Ahmar volt, aki emlékezetében
megőrizte és írásba fektette, majd kiadta a múlt arab költészetét. Nemcsak száz meg száz verset tudott kívülről, de a
Koránt is; ezt minden éjszaka felmondta önmagának. A. N. kora fiatalságától megvetette a beduinok költészetét,
életmódját, kulturálatlanságát az iszlámmal és vallási parancsaival együtt, amiért állandó harcban állt öreg
mesterével. Az utóbbi megadóan tűrte a kamasz szemtelenségét, sőt ellene írt gúnyverseit is. A. N. nézeteit
alighanem nála néhány évvel idősebb unokafivérének, Uálibá Ibn al-Hubabnak köszönhette. Uálibá a borivást és a
szépfiúkat ünneplő verseivel először Bagdadban próbált szerencsét, de menekülni kényszerült a puritán Muhammad
al-Máhdi kalifa haragja elől. A legenda szerint beleszeretett unokaöccsébe, mikor annak házitanítója lett, és
öngyilkosságot akart elkövetni, mert családi kapcsolataik miatt neveletlenségnek tartotta, ha elcsábítaná a szép
ka651maszt. Kétségbeesett helyzetéből A. N. mentette meg, aki viszonyt kezdett vele. Ebből az időből származik
Uálibá önéletrajzi feljegyzése, melyet azelőtt írt – mert már nem élte meg –, mielőtt unokaöccse költői pályára
lépett: „Ma éjszaka megjelent előttem álmomban Iblisz (az ördög), és megkérdezte tőlem: »Tudod-e, ki fekszik
melletted az ágyban? Nagyobb költő nálad, nagyobb költő mindenkinél. Verseivel elcsábítja majd a láthatatlan
lényeket meg az embereket, keleten és nyugaton egyaránt. Allah előtt én le nem borulok, de Abú Nuvász előtt
ezerszer a földre vetem magam.« Nyomban felkeltettem mellettem alvó unokaöcsémet, hogy tudomására hozzam
álmomat.” – A következőkben együtt tanultak irodalmat és látogatták Baszra kocsmáit. Uálibá korai halála után A. N.
Bagdadba költözött, ahol már Muhammad al-Máhdi második fia, Hárun ar-Rasíd uralkodott (786–809) miután
fivérét, a törvényes kalifát eltétette láb alól. Rövid nyomorgás után verseivel megalapozta hírét, olyannyira, hogy
Fádl nagyvezírtől 1000 dirhemet (ezüstöt) kapott ajándékba. A. N. életmódjáról kortársai írásaiból és az
Ezeregyéjszakából tudunk. Ezek az anekdoták többnyire kocsmázásairól, szállásain tartott orgiáiról és botrányos
viselkedéséről szólnak; aligha hitelesek, de mégis jellemzik. A kalifa nagymértékben pártolta az irodalmat; udvari
költőjét Abul-Atáhijának hívták. Éltesebb, dühödt jámborságú férfiú volt, kit Hárun nemegyszer ajándékozott meg
jelentős pénzösszeggel. A. N. csak egyszer kapott pénzajándékot a kalifától, azt is mindjárt szétosztotta szegényebb
költőtársai közt. Hárun alighanem tudta az igazat, de uralmi szempontokból fent kellett tartania a kegyesség látszatát
és nem ünnepelhette nyíltan az istentelen költőt. Erre vall egyik állítólagos megjegyzése: „Az igazság mindig kiderül.
Eljön a nap, amikor Abul-Atáhija ezer kegyes himnusza a Paradicsomból nem ér fel Abú Nuvász egyetlen
szellentésével a Pokolból.” – Verseiben A. N. arra buzdítja olvasóit, hogy nevessék ki atyjukat, szeretkezzenek
amennyit bírnak, látogassák az iszlám hívei számára tiltott kocsmákat, és kerüljék el a mecset kapuját. Leírta kocsmai
dorbézolásait és többször erősgette, hogy műveletlen arab kölyköknél többre becsüli a jól nevelt, perzsa krisztiánus
fiatalembereket. Végül még azzal sértette a közfelfogást, hogy a háborút, az erőszakot és a vadászatot barbár
kegyetlenségnek minősítette. Mindezért, sőt ennél sokkal kevesebbért más helyen és más korban arab költőt már
szomszédai is agyonvertek volna. A. N.-tól mindent eltűrtek. A világváros némiképpen kozmopolita lakossága
szabadulni akart a puritán múlt emlékétől és örömmel üdvözölte a lázadás egyetlen megtűrt formáját, az
erkölcstelenséget. Ehhez járult a költészet tradicionális tisztelete. A. N., mint Catullus, mint Villon a régi, közhelyekké
vált költészetet új mondanivalóval, új versformákkal, új, közvetlen, minden szónokiasságot nélkülöző hangjával
váltotta fel, és ellenállhatatlannak bizonyult. Kortársai mellett az utókort is magával ragadta, még botrányos
szerelmes verseivel is. „Furcsa”, jegyezte meg évszázadok múltán a konzervatív lexikográfus, Ibn Kallikan, „furcsa,
hogy éppen legdisznóbb versei azok, amelyeket mindnyájan kívülről tudunk”. – A mulatozásairól, részegségéről és
orgiáiról keringő történetek jelentősen hozzájárultak költői hírének terjedéséhez a kalifátusban. 803-ban Hárun
váratlanul meggyilkoltatta a Barmakidákat, a világbirodalom perzsa arisztokrata származású, kiváló politikai vezetőit,
és ezzel megindította a kalifátus bomlását. A következő évben A. N. Kairóba emigrált, talán éppen ezért; talán azért,
mert a kalifa előzőleg – egyszer vagy többször – lecsukatta, nem tudni, iszákossága, istentelensége vagy fiúkkal
rendezett orgiái miatt. A. N. ekkoriban már olyan híres volt, hogy Damaszkuszban több ezer főnyi tömeg gyűlt össze
piactéri előadására, bár csak két versét olvasta fel. („Többet nem érdemeltek” 652– mondta, mikor leszállt az
emelvényről.) Kairó kapujában Abd al-Hamid, Egyiptom kormányzója fogadta, és mindjárt egy lánnyal meg egy
fiatalemberrel ajándékozta meg, majd tulajdon kamasz fiát, Ibrahimot is rendelkezésére bocsátotta. A. N. csak Hárun
ar-Rasíd halála után, 809-ben tért vissza Bagdadba. Az új kalifa, Muhammad al-Amín, Hárun fia, gyönyörű házat
bocsátott rendelkezésére a Tigris partján (ma: Abú Nuvász korzó). Ezután A. N. a nála jóval fiatalabb kalifával
látogatta éjjelente a kocsmákat. A kalifa öccse, al-Mamun, Korászán kormányzója felhasználta az alkalmat, és
prédikációt írt, melyben elkeseredetten panaszolta, hogy szeretett testvére, az igazhitűek védője, Abú Nuvász
kíséretében látogatja a hitetlenek kocsmáit és paráználkodik a kéjfiúkkal. A prédikációt tartománya mecseteiben
olvastatta fel, majd 813 szeptemberében hatalmas sereggel jelent meg Bagdad falai alatt, fivérét meggyilkoltatta és a
kalifátus trónjára ült. Mindenki arra készült, hogy A. N.-t rövidesen karóba húzzák. Ehelyett az új kalifa palotájába
hívatta, nagy tisztelettel kezelte és több alkalommal magához kérette, hogy verseit meghallgassa. – A. N. három
elégiában siratta el al-Amínt. Ugyanebben az időben, bár a maga módján, megtért; szánta-bánta régi bűneit, kivéve a
borivást és a kamaszokat. Röviddel ezután ágynak esett és házában csak fiatal költőket fogadott. A róla szóló utolsó
anekdota szerint már nagyon gyenge volt, mikor fűzfaköltő tolakodott be hozzá, és olvasta fel tűrhetetlen
zengeményeit. A. N. szolgái, kikkel kidobathatta volna, véletlenül nem tartózkodtak a házban. „Szóval azt képzeled” –
szólt rá látogatójára –, „hogy erőtlenségem miatt büntetlenül olvashatod fel ezt a szemetet?” Ezzel kiugrott ágyából,
és felpofozta az illetőt. – „Abú Nuvász halálával a költészet rangját vesztette. Allah átka legyen azon, aki rosszat mer
mondani róla” – kommentálta halálát a kalifa.

Levél osztálytársamhoz, a szép Muhammad ibn Iszmáilhoz

Beköszöntő

Fiatalon és szegényen Bagdadban

Reggeli borozás

Látogatása hánnái monostorban

Solymászat

Formális vacsorameghívás a nemes fiatalember Jáhjá al-Arqatnak

Régi szeretőm meglátogat

A Hammam

Hadgyakorlat

Lovaspóló

Üzenet Nureddinnek, egy darabka papiroson

Ibráhim an-Názzám

Ajjúb al-Kátib

A háromszög megoldása

Rögtönzés Rusztem al-Hatimihez

A kalifához

Házam bejárójában

Szerencsétlen házasságom után írom

Muhammad al-Amín, a trónörökös

Kairói emigrációmból – a kopt fiú

A kalifa teljesíti három kívánságomat

Halál

653

Megtérés

Muhammad al-Amín kalifa halálára

Jegyzet a fordításhoz: hellyel-közzel enyhítettem A. N. szövegén –ami a klasszikus arabban elmegy, magyarul
tűrhetetlenül durva. Angol fordítók példáját követtem, amikor több esetben két-három verset olvasztottam össze
egyetlen költeménnyé.

Jegyzet a Fiatalon és szegényen Bagdadban című vershez: a Korán rendelkezése szerint az iszlám követői nem ihattak
bort. Az ortodox kalifák a borivást még halállal büntették. Közvetlen utódaik nem törődtek e rendelkezéssel; Akhtal,
a görögkeleti vallású udvari költő lengő aranykereszttel nyakában és vörösbortól csepegő szakállal szokott berontani
Abd al-Málik omajjád kalifához, hogy legújabb szerzeményét felolvassa. Az Abbászidák a soknyelvű, sokhitű Irakban
félig-meddig liberálisan kezelték a tilalmat. Kocsmát csak keresztény, zsidó, tűzimádó stb. tarthatott nyitva. Hivatalos
rendelkezés szerint ezeket a kocsmákat mohamedán nem látogathatta; a rendelkezést olykor ellenőrizték; többnyire
nem.

ISMERETLEN ARAB KÖLTŐ (IX. század)

A barmakídák siratója
IBN AL-ABBÁR AL-ISZBILI, ABU DZSÁFÁR ÁHMÁD (960 táján Sevillában született és 1042-ben ugyanott halt meg.) Al-
Mutadid sevillai király udvari költője.

Ártatlan fiú

AT-TÁLIQ HERCEG (AS-SARIF AT-TÁLIQ, eredeti nevén: AS-SARIF ABÚ ABD AL-MÁLIK IBN ABD AR-RÁHMÁN IBN
MARUAN IBN ABD AR-RÁHMÁN AN-NASSZÍR; 961-ben Cordovában született, és 1009-ben ugyanott halt meg. III.)
Abd ar-Ráhmán kalifa dédunokája. Gyermekkorában apja gyönyörű, szőke rabszolgalánnyal ajándékozta meg, akivel
együtt nevelték. A fiú 16 esztendős volt, amikor apja visszavette a lányt, és hálószobájába akarta vinni, mire a fiú
leszúrta. Ez Cordova kertvárosában, Mediná az-Záhrában történt, ahol fűggőkertek és könyvtárépületek közt a kalifa,
rokonai és a főemberek palotái álltak, meg az előkelőségeknek fenntartott börtön. A. T. ebben a börtönben
raboskodott 16 évig, miközben szerelmes verseket írt a szőke rablányhoz meg fiatal börtöntársaihoz. 16 esztendei
raboskodás után a herceg kegyelmi kérvénnyel fordult másodunokatestvéréhez, al-Mánszur kalifához. A marrakechi
történész, Abd al-Uáhid al-Márráksi szerint: „A kalifa egy struccot tartott palotájában. Szokása szerint a petíciókat
olvasatlanul hajította oda kedvenc madarának, az meg hol felfalta, hol eldobta a kérvényeket. Ezt az egy kérvényt az
állat visszarakta az uralkodó ölébe. Al-Mánszur ismét odavetette a kérvényt a struccnak, mire a madár csőrében a
folyamodvánnyal körülsétálta a kastélyt, és visszahozta a kalifának. Miután mindezt még egyszer megismételték, a
kalifa elolvasta az írást, és megkegyelmezett a hercegnek.” Azóta hívták Abd al-Málik herceget at-Táliq, azaz a
„szabadon engedett” hercegnek. A. T. ezután még 16 évet élt szabadlábon. Arab irodalmárok a IV. (mohamedán)
évszázad legjobb költőjének tekintik.

Az az-záhrai börtön éjszakáján

Cordova, napszállta után

654

Viharfelhő

Önarckép

AL-MAARRÍ, ABUL-ALÁ (973–1058) a szíriai Maarraban született Aleppó mellett. Négyéves korában feketehimlő
következtében megvakult. Vakon is mindent megtanult, amit a X. században tudni lehetett, egyebek közt a hellén és
a hindu filozófiát, Zoroaszter tanait, a buddhizmust; a keresztény teológiában sem volt járatlan, bár az iszlám tanaival
együtt nem tartotta sokra. Verseivel már fiatal korában feltűnt Szíriában, de ennél többre vágyott, és Bagdadba
utazott, hogy a fővárosban ismertté tegye nevét. Ez nem sikerült. Visszatért szülővárosába és évekig nem mozdult ki
kunyhójából, hogy mint írta „a négy fal meg a vakság kettős börtönében” töltse életét. Kunyhójában főiskolát
rendezett be. Ő volt az egyetlen tanár; ingyenesen oktatott irodalmat, filozófiát, csillagászatot, matematikát,
stilisztikát. Pártfogókat nem keresett, és koldusszegény maradt mindhalálig. Egy arab utazó meglátogatta, és
részletes leírást adott róla. A. M. napi egy tányér főzelékkel és néhány fügével vagy datolyával beérte; máskor fél
kenyeret fogyasztott a szokásos korsó vízzel. Nem nősült meg, mert „nem kívánta ugyanazt a bűnt elkövetni, melyet
atyja követett el ellene”. Ateistának vallotta magát és a kötelezőnek tekintett mekkai zarándokutat sem tette meg.
Könyveit tanítványainak diktálta, de ha nem voltak kéznél, nagyon szépen és gyorsan tudott írni vakon is. Nyolcvanöt
éves korában halt meg; utolsó éveiben keservesen panaszkodott, amiért ilyen sokáig kell élnie. Két verseskönyve, a
Szikt az-Zand (Parázs a piszkafa végén), de még inkább a Luzimijját (Túlzott iparkodás) lényegesen különbözik elődei
és kortársai írásaitól. A rövid költemények merész támadásokat tartalmaznak az álszentség, a fanatizmus, a
korrupció, a kormányok önkénye, az emberi butaság és aljasság ellen; ugyanekkor kegyetlen, nihilista filozófiát
hirdetnek. A vak költő nem a haláltól félt, hanem az értelmetlen életet utálta. A. M.-t sokan hasonlították össze a
félszázaddal utána született Omár Khájjámmal, aki (bizonyíthatóan al-Maarrí hatása alatt) hasonló filozófiát hirdetett
verseiben. De Omárt a bor és a szerelem megvédte a kétségbeeséstől, bár kéjelgett abban, hogy az emberi sors
reménytelenségére utaljon újra meg újra négysorosaiban, míg a vak költő, aki Omárnál jóval kisebb erővel tudta
kifejezni magát, magányosan ült a lét és a halál értelmetlenségével szemben.

A vak költő védekezik

Rezignáció

Hivők és hitetlenek

AVICENNA (IBN SZINÁ, HUSZAIN IBN ABDALLAH 980-ban Buhara mellett született, és 1037-ben Iszfahánban halt meg:
az „Avicenna” név az Ibn Sziná középkori, európai eltorzítása) mint orvos, enciklopédista és polihisztor ismeretes.
Különböző közel-keleti udvarok szolgálatában állt; egyformán jól írt arab, perzsa és csagatáj (keleti török) nyelven. A
Kitáb al-Sifá (A gyógyítás könyve) című művében a logika, a lélektan, a természettan és más tudományok problémáit
elemezte, míg a Qánun (Az orvostan kánona) nagy befolyást gyakorolt három földrész gyógyászatára. Az utóbbit
közel 500 évig vezető tankönyvnek használták Európa szinte valamennyi orvosi egyetemén.

Négysoros vers

IBN ABBÁD, MUHAMMAD ABUL-KÁSZIM (?985–1042) Sevillában született, és a 655város főbírája volt, amikor a
Cordovai Kalifátus az 1020-as években összeomlott. I. A. felhasználta a politikai zűrzavart, és szülővárosát meg
környékét „Sevillai Királyság” néven önállósította, nem kis mértékben honfitársai hasznára. Kortársai osztatlan
elismeréssel nyilatkoztak róla. Számos rövid, megkapó verset rögtönzött, többnyire virágokról.

Virágzó jázminbokor

A lótusz kelyhe

Vörös tulipánbimbó

IBN SUHAID, ABU AMÍR AHMAD (992–1035), Cordovában élt és halt meg. Híres elégiát írt a marokkói berberekről,
akik arab hittestvéreik kérésére átjöttek Afrikából, hogy a spanyolok ellen megsegítsék őket, és aztán
végigpusztították és -gyilkolták Andalúziát. Elégikus hangú leveleiben őszinte, ha nem is éppen rokonszenvesre
sikerült képet festett önmagáról.

Levél Ibn Hazmnak

IBN HAZM AL-ANDALUSZI, ABU MUHAMMAD (994–1064) Cordovában született, ahol atyja magasrangú állami
hivatalnok volt. Amikor a marokkói berberek elfoglalták, kirabolták és felgyújtották a várost, Ibn Hazm családja
koldusbotra jutott. A kalifátus felbomlása után Ibn Hazm minden öszeesküvésben részt vett, melynek célja Andalúzia
újraegyesítése és a kalifátus visszaállítása volt. Többször bebörtönözték, és csak kivételes szerencséjének
köszönhette, hogy nem végezték ki. Harmincéves korában elhatározta: hátat fordít a politikának, és életét azontúl
„az irodalomnak meg a szőke lányoknak” szenteli. Nevét a Tauq al-hamama (Örv a galamb nyakán) című könyve
őrizte meg. Ebben a munkájában prózát vegyített verssel. A prózai részben a XI. századi mozlim Spanyolország
mindennapos életét, a versekben szerelmeit örökítette meg.

Nem hunyhatom le a szemem

Csak ketten voltunk egyedül

Szerelmem érted nem halványul

Szelíd s engedékeny vagyok

Ha beszélgetés közben

Ismerősöm a tél derét

Kamasz-szeretőd elment

Szeretőm hajnaltájban felkelt

Az alkalom villámfény

IBN ZAJDUN AL-KORTÓBI, ABUL-UALID AHMAD (1003–1071) Cordovában született egy arab patrícius családban.
1029-ben beleszeretett a négy esztendővel korábban megmérgezett al-Musztakfi kalifa lányába, Uálládá
hercegnőbe. Viszonyukat mindketten a szerelmes versek özönével ünnepelték, amivel nem kis figyelmet és
megbotránkozást keltettek. A hercegnő szenvedélye nem tartott sokáig: megunta rajongóját, és még hevesebb
szerelmi viszonyt kezdett egy Muligha nevű költőnővel. Az őt szerelmével üldöző I. Z.-t pedig lecsukatta. A költő a
tömlöcből szerelmes levelekkel és versekkel ostromolta a hercegnőt, majd megszökött a börtönből, és tíz évig
ólálkodott Cordova környékén, abban a hiú reményben, hogy Uálládá könyörül rajta. Végül feladta az udvarlást és
udvari költőnek állt al-Mutadid sevillai királyhoz. Hosszú dicshimnuszokban ünnepelte a kor legundorítóbb zsarnokát.
I. 656Z. Sevillában halt meg, al-Mutadid fia, al-Mútamid uralkodása idején. – I. Z. irodalmárok és filológusok
kedvence azért, mert az arab klasszikus hagyományt követi, melyből a negyven retorikai fogást, a szószátyárságot, a
nagyképűséget, unalmat és a közhelyeket vette át, csakúgy mint kortársai: Uálládá hercegnő, Ibn Hamdisz, Ibn Amar
vagy al-Mútamid. Szerelmes verseik szólamai az európai költészetben is megtalálhatók: a hölgy gyöngyfogai,
rubinajka, liliomkeble, ábrázata, mely „rangban és fényben édestestvére a holdnak”, és a szegény költő, aki „a
szerelem rabbilincsében nyögdécsel”, miközben hölgye kacérsága „nyílvessző módján járja át szenvedő szívét”. –
Szerencsére I. Z. olykor megfeledkezett e szinte kötelező klasszikus hangról, az állandó idézgetésről, valóban nagy
műveltsége fitogtatásáról, és néhány szép verset is írt. Ezekkel sem az utókor irodalmárainál, sem kortársainál nem
volt sikere. Így pl. Uálládához írt egyik költeményét elküldte Juszuf marokkói szultánnak. A barbár uralkodó
felolvastatta magának a verset és bólintott: „Értem. Azt akarja, hogy küldjek néki fehér és fekete rabnőket.” Amikor
elmagyarázták a szultánnak a vers értelmét, újra bólintott: „Milyen kedves! Mondjátok meg néki: én is bőgök Uálládá
után, és ettől a kurvától még mindig fáj a fejem.”

Cordova

Uálládá hercegnőhöz

UÁLLÁDÁ HERCEGNŐ (AS-SÁRIFÁ L-UÁLLÁDÁ BINT ABI AL-MUSZTAKFI (?998 Cordova – 1091 ugyanott) al-Musztakfi
omajjád kalifa lánya egyedülálló jelenség volt az arab világban. Szépségét, kék szemét, szőke vagy vörös haját
csakúgy, mint erőszakos természetét és hideg eszét atyjától örökölte. A kalifa halála után levetette a fátylat, az
iszlám vallási parancsaival többé nem törődött – elég gazdag volt ahhoz, hogy megtehesse –, és irodalmi szalont
nyitott cordovai palotájában. Versei érzelgősek és klasszikus pedantériával teljesek; nagy ritkán azonban a
hercegnőből úgy tör ki az őszinteség, mint a dühroham és ilyenkor kitűnő. Ibn Zajdun, Muligha költőnő és még
néhány tucat szeretője után férjhez ment egy gazdag, buta emberhez, bezárta szalonját, búcsút mondott a
verselésnek, és 83, mások szerint 93 éves korában halt meg Cordovában.

Négysoros vers

ISMERETLEN ARAB KÖLTŐ (XI. század)

Uálládá hercegnőhöz

Mór közmondás

AT-TUGHLIBI, SZULAJMÁN IBN KHÁLEF IBN SZAAD AL-BÁDZSI (1013–1081) Béjában született Cordova mellett, 13 évig
tanult a bagdadi egyetemen, 1047-ben hazatért és mint Mallorca kormányzójának udvari költője halt meg. Andalúzia
mór fejedelmei, kiskirályai és helytartói szinte kivétel nélkül műpártolók voltak; évről évre rendezték a költői
versenyeket. Ezeken a résztvevőknek adott témára, gyakran megadott formára és rímképletre kellett költeményeket
rögtönözni. A nyertes nagy összegű pénzjutalomban részesült. A. T. híres volt arról, hogy minden versenyt megnyert.

Jáhjá fiam halálára

657

Jegyzet: a költemény szerint at-Tughlibi fiát Muhammadnak hívták. Mivel minden második arabot így hívnak, a fiú
nevét önkényesen Jáhjára változtattam. Allah bocsásson meg érte!
AL-MUTADID IBN ABBÁD, SEVILLAI KIRÁLY (1016–1069) a virágokat kedvelő, jóindulatú és bölcs Ibn Abbád álnok,
kegyetlen, eszeveszett fia. Országa nem volt nagyobb egy közepes magyar vármegyénél; ennek ellenére a világ
meghódításáról ábrándozott: „Segíts, Allah, hadd legyek ura és parancsolója minden arabnak és nem arabnak.”
Földrajzi ismeretei nem terjedhettek a francia királyságig, de az emberek lélektanáról alapos ismeretekkel
rendelkezett. Ezek segítségével csalta tőrbe, mint később Cesare Borgia, szomszédait, az arab kiskirályokat.
Kifehérített koponyáikat trónszékére akasztatta, másokét bőrzacskóban tartotta, időnként elővette és szagolgatta.
Mindhalálig változatlan szerencse kísérte; fiára, al-Mútamidra teli kincstárat és reszkető alattvalókat hagyott. –
Bosszantó, hogy ez az alávaló bandita jó verseket írt.

Én

Jegyzet: Al-Mutadid legnagyobb fegyverténye Ronda várának bevétele volt. A város nevét más helységgel pótoltam,
miután magyarul sehogysem hangzik, hogy „meghódítottam Rondát is”.

ASZ-SZUMÁJSZIR, ABUL-QÁSZIM HÁLÁF IBN FARADZS (XI. század) Evorában született, a mai Portugáliában. Al-
Mutaszim cádizi kiskirály udvarában élt, és szatíráival berber származású urát sem kímélte. A Berberek című verséért
több évet töltött börtönben. Egy másik, hasonló tárgyú költeményéért éppen keresztre akarták feszíteni, mikor azzal
vágta ki magát, hogy nem urára, hanem a granadai emírre célzott, mire a naív al-Mutaszim bőségesen
megajándékozta.

Almería nyáron

Zord idő

Berberek

AL-MÚTAMID, SEVILLAI KIRÁLY (1040–1095) ifjúkorában folyton attól tartott, hogy atyja, a hírhedt al-Mutadid
valamilyen okból megharagszik és kivégezteti. Amikor mint a sevillai sereg vezére, nem tudta bevenni Malagát
(1063), ékes költeményben kért bocsánatot apjától. A. M. 1069-ben került trónra. Udvarában költőket, írókat,
történészeket tartott, koncerteket és költői versenyeket rendezett. Hamarosan Cordovát és környékét sevillai
birodalmához csatolta. Ezzel a lépésével Andalúzia valamennyi mór kiskirályánál hatalmasabb lett, mire az utóbbiak
valamennyiük halálos ellenségével, VI. Alfonz kasztíliai királlyal szövetkeztek ellene. Reménytelen helyzetében A. M.
sakkjátszmára kérte a királyt, azzal, hogy a vesztesnek teljesítenie kell a győztes kívánságát. A. M. győzött, és azt
kérte Alfonztól, hogy ne indítson háborút ellene. A lovagías spanyol állta szavát, de amikor A. M. minden ok nélkül
megfojtatta a kasztíliai követet, összegyűjtötte seregét és 1085-ben elfoglalta Toledót. A. M. Juszuf marokkói
szultánt hívta segítségül, mert „mégiscsak előnyben részesítem a marokkói tevehajcsárt a kasztíliai disznópásztorral
szemben.” Ezzel kezdődött az arabok spanyolországi uralmának vége. Alfonz ugyan visszavonult, de ráébredt, hogy
az egymással fenekedőket ki is lehet verni az Ibériai-félszigetről, a szultánnak pedig megtetszett Andalúzia. Néhány
év múlva 658visszatért, birtokába vette Sevillát és A. M.-ot vasraverve küldte Marokkóba, ahol a volt király hosszú
elégiákban siratta keserű, de jól megérdemelt sorsát.

Kard nevű apródomhoz

Bordal

IBN AL-ATTÁR, ABUL-QÁSZIM (XI. század) sevillai költő, akit „al-Andalusz legnagyobb kéjence” néven emlegettek, bár
életkörülményei ismeretlenek maradtak.

Gyönyör

Tükör előtt

AL-HIDZSÁRI (XI. század) életrajzi adatai ismeretlenek.

Búcsú a piactéren

ISMERETLEN ARAB KÖLTŐ (XI. század) Toledo volt a régi, vízigót fővárosa Hispániának. Visszafoglalásával kezdődött a
reconquista, a mórok kiverése a spanyol félszigetről. Versében a névtelen költő VI. Alfonz és al-Mútamid fent
említett sakkjátszmájára céloz.

Toledo eleste után

IBN AR-RÁMÁI életrajzi adatai ismeretlenek.

Szülőfalum

IBN HÁMDISZ ASZ-SZÍQQÍLÍ, ABU BEKR MUHAMMAD (1055–1132) Szirakúszában vagy Palermóban született. 1072-
ben a normannok meghódították a közel 400 esztendeje arab fennhatóság alá került Szicíliát. A mórok menekülni
kényszerültek. I. H. al-Mútamid sevillai udvarában talált szívélyes fogadtatást. Elkísérte királyát ágmáti, marokkói
rabságába, majd Bougieban (Algéria) élt. Szicíliáról írt versét az arab költészet egyik remekművének tartják.

Szicília

Borozás a király kertjében

IBN HAFADZSA, ABU ISZHÁK IBRÁHIM 1058-ban született Alcirában, Valencia mellett. Háromfelől vízzel körülvett
szülővárosa narancsligeteit akkor sem hagyta el, mikor híres költő lett, és a mór kiskirályok mindent elkövettek, hogy
udvarukba csábítsák. Idillikus élet után 81 éves korában halt meg virágerdővel körülvett házában. Verseiben az
ember és a természet viszonyát kutatta, a szerelem és az élet reménytelenségéről írt. Költészetével elkülönül arab
elődeitől és kortársaitól; ugyanekkor pesszimista költészete ellentétben áll hosszú és boldog életével. – A kötetben
közölt verse első olvasásra, vagy emlékezetből felidézve, zseniális őrült lírai vallomássá áll össze.
Mit korbácsol a déli szél

MÁRJÁM BINT ABU JÁKÚB AL-ANSZÁRI Sevillában halt meg, mintegy 80 éves korában. Lányokat és asszonyokat
tanított irodalomra.

Vénség

AZ-ZÁRÁKUSZTI, vagy AT-TURTUSZI, ABU BEKR IBN L-UÁLID Tortosában született Zaragoza mellett 1059-ben.
Sevillában tanult, majd Damaszkuszban és Alexandriában élt, és ott is halt meg 1131-ben.

659

Éjjel kiállok házam udvarára

IBN SZÁRÁ ASZ-SZÁNTÁRINI, ABU MUHAMMAD ABDALLAH (?1060–1123), Santaremben (a mai Portugáliában) élt.
Mór kiskirályok udvari költője volt, amíg a marokkói Almohád-szultánok elkergették vagy meggyilkolták a náluk
sokkal civilizáltabb zsarnokokat. A költők pártfogók nélkül maradtak. I. Sz. Sevillába költözött, ahol könyvkötészettel
kereste kenyerét 1123-ban bekövetkezett haláláig.

Könyvkötészet

A Guadalquivir este

Kék szemű fiatalember

AT-TÚTULI, AL-ÁMÁ („A tudélai vak ember”; ?–1126) Tudélában született Zaragoza mellett, és Murciában meg
Sevillában élt. Vakon jött világra, de kortársai szerint tárgyakról, virágokról, nők arcáról, ha csak éppen megsimogatta
azokat, pontosan megmondta, mennyire szépek, tetszetősek, avagy sem.

Hűtlen szeretőmhöz

IBN QUZMÁN AL-KORTÓBI, ABU BEKR az arab irodalom utolsó jelentős költője, szegény cipész fiának született 1087-
ben Cordovában. Fiatalon széles körű műveltségre tett szert, nem tudni hogyan, mivel iskoláztatására atyjának
semmiképpen sem lehetett pénze. I. Q. szerette a táncot, zenét, mulatságot, a bort és a jó életet, de elsősorban a
mindkét nembeli fiatalságot. Élete nagy részét mint vándorköltő töltötte Murciában, Granadában és más
városokban. Patrónusokat keresett és talált is, míg az Almohádok vallási fanatizmussal és éhínségekkel összekötött
rémuralma idején a gazdagok elszegényedtek és feladták a költők addigi, tradicionális pártolását. I. Q., mint költői
ideálja; Abú Nuvász, ateizmusa miatt kétszer került börtönbe. Mindkét alkalommal a kivégzéstől két, „a régi világból
maradt” verskedvelő öreg bíró mentette meg. Élete vége felé, Cordova arab időkben tizenharmadik, a várost szinte
teljesen elpusztító ostroma után a borissza, bohém és istentelen költő kénytelen volt mecseti előimádkozónak állni,
hogy éhen ne haljon. Cordova tizennegyedik ostroma idején halt meg, 1160. október 2-án. – Költészetét halála után
sem kísérte szerencse. Művei elvesztek. Neve 1881-ben bukkant fel újra, amikor Victor von Rosen báró, orosz
filológus a damaszkuszi ócskapiacon fillérekért vásárolt egy kéziratköteget, mely I. Q. 150 versét tartalmazta. Még
50, részben töredékes költeménye ezután került elő.

A zállákai diadal (1086) (XXXVIII, 9. versszak)

A szép pékné (XCIX)

Ha szépfiú ül mellettem… (LXII)

Melankólia Sevillában (LXXVIII)

Szívem legjobb barátja (I+II+VI)

keserveimből nyaralót… (CLXX1X)

Piknik előtt (XXVIII)

Tündöklő telihold vagy (LXXXVIII)

A táncos szépsége (CLXV)

Zenekar a lugasban

Test és lélek (LIX+CVI)

Berber fiú (CXC)

Romok, varjak, vénség (CXLVII)

Vénség (számozatlan töredék)

660
Jegyzet A zállákai diadal című vershez: Toledo eleste (1085) után egy évvel Zállákánál az arab-berber seregek
visszavonulásra kényszerítették VI. Alfonz hadait. Toledo bevétele akkora pszichológiai csapást jelentett számukra,
hogy a zállákai jelentéktelen csatát, mint óriási diadalt ünnepelték.

A szép pékné című vershez: Andalúzia lakói – arabok, zsidók, spanyolok – egyformán „andalúzoknak” vallották
magukat. I. Q. versében, mikor csalfáknak nevezi az andalúz nőket, nem a keresztény asszonyokat támadja, hanem
valamennyit. Vallási, nemzetiségi, faji előítéletek távol álltak I. Q.-tól.

A Test és lélek című vershez: Averroés (Ibn Rusd) az arabok legnagyobb filozófusa.

A forditáshoz: I. Q. verseinek fordításánál nagyobb szabadságot vettem magamnak, mint másutt. Legtöbb
költeménye ugyanis három részből áll. Az első a tulajdonképpeni vers; a második rövid „átmenet” költeménye
tárgyától a harmadik részhez. Ebben a harmadik részben patrónusa erényeit magasztalja, és állást, pénzt, ajándékot,
vagy legalábbis vacsorameghívást kér tőle. Ezt a két utóbbi részt egyszerűen elhagytam a fordításban; más
alkalommal megrövidítettem egy-egy verset, több verset egybeolvasztottam, vagy a költeményhez nélkülözhetetlen
magyarázatot belecsempésztem a versbe.

AVENZOAR (IBN ZUHR, ABU BEKR MUHAMMAD) Sevillában született, 1110/11-ben, és Marrakechben halt meg
1199/1200-ban. A középkor – Avicenna és Majmonidész mellett – legnagyobb orvosát Jaqub Abu Juszuf marokkói
szultán hívta meg udvarába. Ott A. rövidesen melankóliába esett, Sevillában maradt családja és ottani szép kertes
háza miatt. A szultán titokban felépíttette A. házának pontos mását, és séta ürügyén oda kísérte udvari orvosát, ahol
könyvtárával és bútoraival együtt családja várakozott reá. A szultán kitüntető megbecsülése azt eredményezte, hogy
a féltékeny vezír megmérgeztette a 90 esztendős orvost.

Sírvers

IBN NIZÁR AL-UÁDI-UÁSZI (XII. század) életrajzi adatai ismeretlenek. Egyedül neve jelzi, hogy Cádizban vagy annak
környékén született.

Fényét a teliholdtól

IBN AL-ARÁBI, MUHZSEDDIN ABU ABDALLÁH, más források szerint MUHAMMAD ALI ABU BEKR 1165-ben született
Murciában. Cordovában és Sevillában tanult, Mekkába zarándokolt, majd Damaszkuszban telepedett meg; sírja
mindmáig zarándokhely az ottani temetőben. Misztikus teológus volt; műveiben mohamedán ortodoxiát vegyít
neoplatonizmussal, gnoszticizmussal, keresztény tanokkal, manicheizmussal és panteizmussal. Számos könyvet,
mondhatni egész könyvtárat hagyott híveire, a szúfíkra – az iszlám misztikusaira –, kik versekkel vegyített
prózaműveit „metafizikus Koránjuknak” tartják.

Háromféle szerelem

Szúfi hitvallás
Jegyzet: Ibn al-Arábi külön szótárat készített gondolatai kifejezésére, úgyhogy versei hosszadalmas magyarázat nélkül
érthetetlenek. A Szúfi hitvallás című verset ezért lerövidítettem, illetve Ibn al-Arábi azon gondolataiból
kondenzáltam, melyeket szerény képességeimmel meg tudtam érteni.

661

AS-SUSTÁRI, ABUL-HASZÁN (?1205–1269) Sustárban született Cádiz mellett, sokszor járt zarándokúton Mekkában,
majd mint misztikus prédikátor utazta be Észak-Afrikát. Algériában halt meg, de mert azt kívánta, hogy Damiettában
legyen eltemetve, hívei vállukra vették koporsóját és néhány ezer kilométer hosszan végigvitték az afrikai
tengerparton. Sok népszerű verset írt. Misztikus szerelem című költeménye a szúfik egyik kedvenc témáját dolgozza
fel: a hívő találkozását az égi kedvessel – istenséggel vagy angyallal – szerelmi légyott formájában. (Ugyanezt a verset
később Keresztelő Szent János is megírta, lásd fordításomban a Dicsértessék című könyvemben, Budapest, 1938).

Misztikus szerelem

Felgöngyöltem az életet

AL-IZRÁÍLI, ABU ISZHÁK, IBRAHIM IBN SZÁHL (1210 körül született és 1250 vagy 1251-ben halt meg) Sevillában
született, fiatalon zsidóból mohamedán hitre tért, amiért hittestvérei elátkozták, míg arab irodalmárok mindmáig
azzal vádolják, hogy „ravasz módon befurakodott az iszlám közösségébe”. Érzelmektől túláradó verseivel hamarost
népszerű lett. Negyvenéves korában szeretőjével, Ceuta arab kormányzójával együtt fürdés közben a Földközi-
tengerbe fulladt. „Az óceán visszavette az igazgyöngyöt” – írta egyik kortársa.

Négysoros

ASZ-SZALMÁNI, LISZÁN AD-DIN ABU ABDALLAH IBN AL-HATÍB (1313–1374) Andalúzia utolsó nagy arab intellektuelje,
Lojában született, Granadában nevelkedett. Apja magasrangú állami tisztviselő volt, aki elesett a tarifai csatában.
Neveléséről a granadai emír gondoskodott, és amikor vezíre meghalt pestisben, asz-Szalmánit nevezte ki helyére.
Asz. Sz. versein kívül 24 testes munkát hagyott az utókorra, köztük Granada történetét. Kortársai elismeréssel
adóztak roppant tudásának és műveltségének; ugyanakkor féktelen nagyravágyástól fűtött harácsoló, álnok, maga
mellől mindenkit elmaró és agyonrágalmazó embernek jellemezték. Egyetlen emberrel tett jót, egy Ibn Zámrák nevű
koldusszegény fiatalemberrel, akit titkárává fogadott és minden jóval ellátott. Asz. Sz. rengeteg ellenséget szerzett,
míg azok összeálltak és az eretnekség vádját emelték ellene. Asz. Sz. a tlemceni emírnél keresett és talált menedéket,
míg az emír utódja kiadta Granadának. Ugyanekkor Asz. Sz. örömére, Ibn Zámrákot nevezték ki granadai vezírnek,
valamint a bíróság fejének, mely fölötte ítélkezni készült. Öröme korai volt: mielőtt tárgyalásra került volna sor, Ibn
Zámrák emberei rátörtek és megfojtották cellájában.

Granada

VI. fejezet

Kínai költészet (2)

(Tang-kor: VI–X. század)

A Tang-dinasztia 612-től 907-ig uralkodott; ebből az időből a 720 és 820 közt eltelt időszak az úgynevezett „magas
Tang”, a kínai költészet virágkora. Különböző megítélések szerint az utóbbi 2600 esztendőben az egész világon
mintegy 15-20 na662gyon nagy lírikus született, ezek közül 4 a Tang-kori Kínában egyetlen évszázadon belül.
Ugyanekkor a kitűnő, másodrangúnak aligha nevezhető költők száma is nagyobb, mint a világ bármelyik
irodalmában. Jelen fejezet 185 kínai verset közöl, több költeményt, mint e könyv bármelyik része. A több mint ezer
éve, tőlünk idegen kultúrában szerzett lírai versek oly közvetlenséggel szólnak a mai olvasóhoz, hogy kommentárt
nem igényelnek.

VANG CSI (?590–644) Lung-mönből (Sanszi tartomány) már fiatalon nagy sikert aratott a kínai fővárosban,
Csanganban, mint „irodalmi lángész”. Költők elismerést, olvasókat és megélhetést egyedül a császári udvarnál és a
hivatalnoki karnál várhattak. V. Cs. nem érezte jól magát az udvarnál és borivással vígasztalódott. Két sikeres prózai
munkát írt: A klasszikus borivó és A boldog részegek országában címűeket; az utóbbi képzelt útleírás. Verseiben
szakított elődei „udvari” stílusával, vagyis a pusztára formalista és dekoratív jellegű szócsépléssel. Tao Jüan-ming
követőjének vallotta magát, s egyúttal előfutára lett Vang Vej és Meng Hao-zsan költészetének.

Mi kell nékem?

VANG FAN-CSÖ (?600–?660)

Halál

LU CSAO-LIN (?640–680) Fan-jangból (Hopej) magas katonai tisztségeket viselt, de gyenge egészsége miatt
lemondott rangjáról és a Tajpej-hegység erdeibe vonult remetének. Ott a taoista tanokat tanulmányozta és mágikus
gyógyfüvekkel gyógyíttatta magát, amitől még betegebb lett. Végül a Jang-folyóba vetette magát.

Lótuszok

SZU TING MINISZTERELNÖK (670-727) négy évig vezette Kína államügyeit, amikor, ismeretlen okból írnokká fokozták
le. Versei mellett hírnevét annak köszönhette, hogy rendeleteit gyönyörű irodalmi stílusban fogalmazta.

Kertem falára írom

MENG HAO-ZSAN (689–740) Hszianjangból (Hupej) a Tang-kor első jelentős lírikusa. A kínai irodalomtörténet mint
remetét tartja számon, bár a remeteség a Mennyei Birodalomban csupán magánosan álló házat, kertet, apró
birtokot jelentett, lehetőleg szép, erdős vidéken, ahol az illető gazdálkodással, borozással töltötte idejét, miközben
barátai látogatását várta a két fővárosból, Csanganból és Lojangból. M. H. fiatalon sokat utazott, bejárta a Jangce
középső folyásának vidékét, megismerkedett és barátságot kötött két költőtársával, Vang Vejjel és Li Taj-póval, kik
mint „a nagy öreget” tisztelték azontúl, noha mindketten csak 12-12 évvel voltak fiatalabbak nála. Vándorlásai után
Lojangba ment, hogy letegye az államvizsgát. Ez a vizsga minden kínai fiatal reménysége és réme volt. Sikeres
letétele utat nyitott az állami adminisztrációba. A bukás élethossziglan tartó nyomort jelentett, hacsak az illető nem
származott gazdag, vagyis földbirtokos családból. A vizsga irodalmi jellegű volt: Konfucius tanainak ismerete mellett a
jelölt stiláris készségét, irodalmi ismereteit értékelték; megadott témára verset is kellett írnia. M. H. megbukott a
vizsgán negyvenéves korában, és vagy tulajdon képességeiben, vagy a vizsgáztató bürokratákban nem bízott –
vizsgára újra és újra lehetett jelentkezni – és szülőfalujától nem messze, az Őzkapu-hegység (Lu-meng-san) egyik
erdőszegte 663völgyébe vonult vissza. – M. H. eredeti hangú, realista, tájképfestő, sokrétű, nemegyszer filozofikus
hangú versei a Tang-kor lírájának szinte minden tárgyát megpendítették.

Kolostor a hegytetőn

Éj a Csien-ti folyón

Alkony a főváros utcáin

Az emberek ízlése

Elbúcsúzom Vang Vejtől

Hazatérés a Lu-meng-hegységbe

VANG CSANG-LING (?690–756) ötletes és tehetséges költő volt, kit kortársai többre tartottak Li Taj-pónál és Tu
Funál. Idővel annyira elfelejtették, hogy születési helyét sem jegyezték fel.

Határerőd alatt állok

A császári hárem romjai

A szomorúfűz gyászt hoz

CSANG CSI (?765–830)

Hegyi madarak

JÜAN CSIE (?723–772)

Civilizáció

VANG VEJ (701–761) Kína egyik legnagyobb költője, ismert hivatalnok és irodalmár családból származott Sensziből.
16 éves korában öccsével, Vang Csinnel Lojangba ment, ahol 6 évvel később letette az államvizsgát. Utána rögtön a
zenei minisztérium államtitkárává nevezték ki. Hibás ügyintézés miatt jelentéktelen vidéki állásba küldték Santungba.
Néhány évvel később lemondott posztjáról, birtokot vásárolt a Déli-hegyekben, nem messze a fővárostól,
Csangantól, megnősült, de fiatal felesége halála után ismét állásért folyamodott. Később mint főcenzor működött,
majd mint a császár személye körüli miniszter; máskor az udvari intrikák következményeként, vagy büntetésből,
távoli határvidékre és maláriás mocsarakba rendelték. Mindez a kínai államhivatalnokok és költők szokványos
életpályájához tartozott; de V. V. még Kína viharos történelmének is egyik legtragikusabb idején élt. Kortársa, a
dicsőségesnek aposztrofált Hszüan-cung császár (uralk. 713–755) sok szempontból hasonlított XIV. Lajoshoz.
Kedvelte a pompát, a fényes udvartartást, és grandiózus építkezéseket rendelt el. Mint XIV. Lajos, támogatta az
irodalmat, a zenét, a festészetet és a táncot, habár ezekhez egyikhez sem értett. Hszüan-cung uralkodása elején a
dinasztikus küzdelmekhez, katonai anarchiához és háborúkhoz szokott Kína a belső és külső békének, sőt bizonyos
fokú prosperitásnak is örvendett. A baj akkor kezdődött, amikor az öregedő császár beleszeretett fia fiatal
feleségébe, és ha titkon nem is vette feleségül, mint XIV. Lajos Mme de Maintenont, főágyasává tette meg. Jang
Kuaj-fej (kínaiul: favorizált ágyas) átvette a hatalmat: hitvány unokafivérét miniszterelnökké neveztette ki, udvari
állásokat pénzért árult és az öreg császárt arra bírta, hogy „hadi dicsőséget” szerezzen. Hódító háború Kína nyugati
határán túl élő, behódolást nem ismerő szomszédok ellen, mindig kockázatos vállalkozás volt, és ennél is
kockázatosabb a százezres hadsereget olyan vezérekre bízni, kiknél a katonai lázadás tradíciója kísértett. A háború
következtében 664újabb és újabb adókat vezettek be, úgyhogy az országos nyomor tűrhetetlenné vált, – ami
Hszüan-cungot éppoly kevéssé érdekelte, mint XIV. Lajost. Hadvezérré egy An Lu-san nevű, félig török származású
férfit nevezett ki. An Lu-san addig az udvari bohóc szerepét játszotta. Szellemességével és tréfáival annyira
megkedveltette magát az udvarnál, hogy Hszüan-cung adoptáltatta szeretőjével a már nem fiatal embert, aki, magas
rangjához illően, rövid idő alatt a féktelen zabálástól épp olyan kövérre hízott, mint a császár és ágyasa. 754
decemberében An Lu-san fellázadt, részben tatár seregével bevette a keleti fővárost, Lojangot, és császárrá kiáltatta
ki magát. Megverte a császári sereget (200.000 katonából 8000 maradt élve), és bevonult a nyugati fővárosba,
Csanganba, ahol katonái iszonyú vérfürdőt rendeztek. Hszüan-cung a miniszterelnökkel, az udvaronc-heréltekkel és
maradék seregével, az utolsó pillanatban menekült el. Másnap, úton Szecsuan felé, katonai fedezete pihenő
alkalmából körülvette a miniszterelnököt, aki megfeledkezett a testőrség élelmezéséről gondoskodni, és lenyilazták.
Aztán kihozatták a fogadóból, Jang Kuaj-fejt ahol megpihent, míg a lovakat váltották, és egy eunuchhal megfojtatták.
Holttestét a körtefa alatt bemutatták a katonáknak, mire azok: „Éljen a császár!” felkiáltással feleltek. An Lu-san
uralma nem tartott sokáig: a következő évben udvaroncai, fia részvételével, összeesküdtek ellene és meggyilkolták.
757-ben az új Szu-cung császár csapatai bevonultak a fővárosba és bár a Tang-dinasztia uralmát 150 évre
meghosszabbították, a központi kormány hatalmát többé helyreállítani nem tudták, és a katonai lázadások is
megismétlődtek. – An Lu-san felkelésének iszonyú megrázkódtatását mind a három nagy költő, Vang Vej, Li Taj-po és
Tu Fu végigélte; az események a legkülönbözőbb módon hatottak személyükre és költészetükre. V. V. a lázadók
közeledtére nem menekült Csanganból. A legvalószínűbb magyarázat szerint V. V., aki hívő buddhista volt és mint
ilyen megvetett minden világi hatalmat, nem látott különbséget aközött, hogy Hszüan-cung vagy An Lu-san
zsarnokoskodik Kína fölött. A zendülők nem kínozták halálra, mint a többi elfogott főtisztviselőt vagy a császári ház
tagjait, hanem An Lu-san elé vezették. A fővezérrel való interjú után V. V. állást vállalt a lázadó kormányban. 757-
ben, mikor Szu-cung visszafoglalta Csangant, hűtlenségért vádat emeltek ellene. Öccse, Vang Csin befolyására, aki
mindvégig a törvényes uralkodóház mellett tartott ki, vagy talán költői híre miatt, felmentették. Ezután V. V.
továbbra is magas udvari állásokat töltött be, míg halála előtt visszavonult vidéki remeteségébe. – Kortársai
egybehangzó vallomása szerint kiváló zeneszerző és költőnél is jelentékenyebb festő volt. Zenéje és képei elvesztek,
de a kínai tájképfestők legjellegzetesebb tulajdonságai verseiben is megtalálhatók: a tájképen mindig elvész a
hatalmas sziklák vagy erdőségek közt az ember, de a festményekből a művész lelki világát éppen úgy kiérezni, mint V.
V. verseiből. Állítólag több ezer költeményt írt; ezekból 400 maradt fenn.

Őzek kertje

Fehérkavics-rév

Békalencse tó
Barackos tavasszal

Séta a folyóparton

Négysoros vers

Beszélgetés önmagammal

Kérvény Si-Hszing herceg miniszterelnökhöz

Jing Jao búcsúztatója

Hazatérés a Szung-hegyhez

665

Buddhista szerzetes testvéreim

Búcsú Csu-Mu titkártól

Meglátogatom unokafivéremet, Cui Hsziang-Cungot, a remetét

Vendég a fővárosból

Őszi este egyedül

Kései bánat

Őszi tücsökdal

Csónakban

SIH TÖ (VIII. század) buddhista szerzetes volt; életrajzi adatai ismeretlenek.

Öregszem

LI CSI (VIII. század)

Elkísérem Csen Csang-fu barátomat

CSANG CSIEN (708–765) Csanganból, rövid hivatalnokoskodás után buddhista szerzetes lett.

Buddhista szentély a Repedt-hegyen

CSIN VÉ (96 éves korában halt meg valószínűleg a VIII. század végén.)

Hiába keresem a remetét házában

LI PO vagy LI TAJ-PO (?701–762), Kína egyik legnagyobb költője, valószínűleg Kínán kívül, a mai Szovjetunió és
Afganisztán határvidékén született. Fiatalságáról semmi bizonyosat nem tudni. Ebben elsősorban L. P. a ludas, aki a
legkülönbözőbb legendákat terjesztette születéséről, vándorlásairól. Így pl. azt, hogy közvetlen leszármazottja a 417-
ben elhunyt Li Kao hercegnek, kit a Tang-dinasztia is ősének vallott, amiért a fővárosban a császári hercegeket a
„kedves unokatestvér” megszólítással tüntette ki. Szülei valószínűleg Közép-Ázsiából, L. P. gyermekkorában
telepedtek át Szecsuanba. Ezután nem tudunk róla húszéves koráig, mikor otthagyta a szülői házat és egy ideig
bolyongott Kínában; elbeszélése szerint még Tündérországban is járt. Időnként alacsonyabb adminisztrációs állásokat
vállalt, melyekhez nem kívánták az államvizsga letételét. Megnősült, legalább kétszer, talán többször is. Nem tudni,
hogy volt feleségeiről megfeledkezett-e, mint a sorrendben valószínűleg utolsóról, miután versben megizente, hogy
ne várja vissza. 742 táján a fővárosba utazott, ahol nagy ünnepléssel fogadták és bemutatták Hszüan-cung
császárnak. Az uralkodó, mikor L. P.-val vacsorázott, a legenda szerint tulajdon kezével fűszerezte a költő levesét, és
mikor az berúgott, a nagyhatalmú Kao Li-si udvaronccal huzatta le L. P. lábáról a sarut, hogy kényelmesebben érezze
magát. Egy másik udvaronc, Ho Csi-csang „emigráns istenség”-nek szólította, mert feltűnése váratlan volt, mint az
istenek megjelenése, barátsága bizonytalan, lénye kiismerhetetlen. Sokan várták, hogy rendkívüli műveltségével
leteszi az államvizsgát és magas állásban marad a fővárosban. Akik ennél jobban érzékelték egyéniségét, sejtették,
hogy a Hajnalcsillag (taj-po: a név, melyet anyja a születésekor adott neki) nemtörődömsége csakúgy, mint Konfucius
tanai iránt érzett ellenszenve valószínűtlenné teszik, hogy résztvegyen a vizsgán, ahol Konfucius az egyik főtárgy.
Alighanem az udvar vezetői is látták ezt, és szabály és szokás ellenére tanárnak nevezték ki a Han-Lin Akadémiára,
Kína egyetemére, melynek akkor mintegy 30.000 diákja 666volt. L. P. egyik verse szerint inkább tanult, mint tanított,
és nevetségesnek tartotta, hogy reggelenként az egyetem tanáraival és diákjaival együtt a császár legújabb
rendeleteit kell tanulmányoznia. Ugyanekkor életre szóló barátságot kötött a nála tíz esztendővel fiatalabb Tu Fuval,
aki akkor még ismeretlen költő volt. L. P. mintegy két évig maradt a fővárosban. Miután az állam ügyei, a hatalmasok,
a törvények, konvenciók, valamint tulajdon hírneve, az állás- és vagyonszerzés iránt egyforma közönnyel viseltetett,
nem meglepő, hogy az udvari intrikák eredményeként hirtelen parancsot kapott Csangan elhagyására és
„visszatérésre a hegyekbe”. Még az is lehet, hogy az utasítást ő kérte és fogalmazta. Ezután Kína számos városában
lakott, többször száműzték, egyszer halálra ítélték, bár száműzetéseit és a halálítéletet mindig gyorsan – az utóbbit
szinte azonnal – visszavonták. Kérdéses, hogy mindezzel törődött-e? A költészet érdekelte egyedül, az sem, mint
hivatás, hanem, mint szórakozás. Nemegyszer gyönyörű kalligráfiával megírt verse kéziratából papírcsónakot hajtott
össze és a mellette elfolyó patakba dobta, aztán elnézte, mint viszi a víz. Mint kebelbarátja Tu Fu, állandóan
részegeskedett; de amíg az utóbbi ritkán írt borozásairól és L. P. állandóan, ő lett a kínai irodalom alkoholistája, mint
Burns az angolé, Verlaine a franciáé. Tu Fuval ellentétben, roppant könnyedséggel írta költeményeit.
„Fáradhatatlanul verselek, miközben házam előtt szekerek csikorognak” – írta. Egyszer tréfálkozva megkérdezte Tu
Fut, aki verejtékezve szerezte verseit, nem vesztett-e túlságosan sokat testsúlyából, mialatt legújabb verseskönyvét
elkészítette? L. P. szerette költeményeit elszavalni. Magas növésű volt, vállig érő, fekete hajjal – olyan fekete hajjal,
mint „a darázs csíkjai” – és éles hangú. Ilyenkor csípőre tett kézzel állt hallgatói elé, és mintegy delíriumban beszélt,
mintha „az istenek üzenetét adná elő”. Máskor, prózában és a világ legtermészetesebb hangján, Tündérországba tett
látogatásairól, angyalokkal és démonokkal folytatott beszélgetéseiről adott számot. Olykor depresszió fogta el;
ilyenkor menekült az emberek elől és nem írt semmit. Tematikája határtalan; csak éppen a kétségbeesést zárja ki. Írt
a részegség gyönyörűségeiről, Kína múltjáról, utazásairól, barátairól, az udvarhölgyek szépségéről, a dolgok
mulandóságáról; mások lelki világába, de mindenekelőtt fiatal lányokéba élte bele magát, és szólalt meg nevükben,
bár „mindenekfölött a virágokat, tavakat, folyókat és patakokat szerette”. – 755-ben, An Lu-san lázadása idején
Észak-Kínából délre menekült és Jang császári herceg szolgálatába lépett. Később a herceget lázadással vádolták és L.
P.-t a Tang-birodalom legdélkeletibb, maláriás sarkába száműzték, de még útközben amnesztiát kapott. Három évvel
később halt meg. A legenda szerint tökrészegen ült éjjel a csónakban és a telihold ábrázatát akarta a vízben
összecsókolni. – Állítólag több mint 20.000 verset írt. Szung Ming-csiu csak jóval L. P. halála után – 1080 körül –
gyűjtött össze belőlük mintegy 1800-at.

Egyedül ülök a Csung-ting-hegyen

Tanár vagyok Csanganban

Vakmerő utazás

Tünemény az úton

Poharazás hármasban

Ének a Han-folyón

Három barátomhoz

Ivászat a hegyen

Nankingi lány

Su-jün államtitkárnak írom a Hszien Tiao villából

667

Meng Hao-zsan elvitorlázik a Jangcén

Ho Csi-csang emlékére

Nyári erdőben

Látomás éjfélkor

A Csui-po-tó mellett

Lusanba költözöm

A Tungting-tónál

Beszélgetés a hegyek között

Csangani lány

Száműzötten a Jangce-parton

Feleségemhez, elutazásom előtt

Dal a Lu-san-hegyről

Jegyzet a Tanár vagyok Csanganban című vershez: Jen Kuang (Kr. e. 37–Kr. u. 43) bölcs ember hírében állt, mint
Kuang-vu császár tanácsadója.

Ének a Han-folyón és Meng Hao-zsan elvitorlázik a Jangcén: A Sárga Daru Ház (vagy fogadó vagy torony) gyakran
szerepel a Tang-kor költőinél. Dombtetőn állt a Jangce partján; írók, költők, festők kedvenc tanyájául szolgált. A
legenda szerint sok esztendővel L. P. születése előtt nyomorult csapszék állt a helyén. Egy napon rongyos tanárember
állított be, és megkérdezte: adnak-e néki hitelt? Csin kocsmáros a legjobb borát tette eléje, legnagyobb kupájában. A
professzor napról napra folytatta az ivászatot, anélkül, hogy a kocsmáros a fizetség felől érdeklődött volna. Hat
hónap múlva a vendég megszólalt: „Némi adósságot csináltam. Most fizetek.” Citromhéjjal sárga darut rajzolt a
csapszék falára, tapsolt, mire a daru életre kelt. A professzor muzsikált, a daru táncolt. A látogatók özönlöttek a
kocsmába. A tulajdonos hamarosan meggazdagodott, mire a tanár ráült a sárga daru hátára, és elrepült, senki sem
tudja, hová. A kocsmáros pedig, a sárga daru emlékére, tornyot építtetett kocsmája fölé. – A Sárga Daru Torony még
állt a XX. század elején a Jangce partján. Időközben eltűnt, nem tudni, melyik tábornok-bandita vagy politikus-
bandita katonái döntötték le.
LIU CSANG-CSING (?710–?780) Ho-csien, Hopejből, mint cenzor szolgálta Hszüan-cung és Szu-cung császárokat.
Remek prozódiával megírt, ötszavas (szótagos: kínaiban minden szó egyetlen szótag) sorai rendkívül népszerűek
voltak; költőtársai az „Ötszótagos Nagy Kínai Fal” néven becézték.

Ling Csö zarándok lemegy a hegyről

A lantos játékát hallgatom

TU FU (712–770) Kína egyik legnagyobb költője, Sao-lingben született Sensziben, nem messze Csangantól, a
fővárostól. Családja az uralkodóosztály tagja volt, habár elszegényedett; T. F. számos ősét, így nagyatyját is neves
irodalmárként tartották számon. Amíg Li Taj-po ereiben csörgő nagyon is kétes királyi vérével szokott hencegni,
addig legbensőbb barátja, T. F. főúri származását említésre sem méltatta. Szigorúan konfuciánus hagyományok
szerint nevelték Kína és az uralkodóház önzetlen szolgálatára, kötelességtudó és erényes életre. Ez a nevelés egész
életét végigkísérte. Mint Li Po, 20 éves korában ő is vándorútra indult Kínában. Három év múltán a konfuciánus
parancs – szolgáld az államot – Lojangba vezette (735), hogy letegye az államvizsgát, és mint hivatalnok hasznosítsa
magát, de megbukott. Ismét 668vándorútra indult. A régi Kína már romba dőlt kultúrközpontjait látogatta sorra;
verseiben nem mulasztotta feljegyezni az iszonyú nyomort, mellyel a központi síkságon túl, Kína minden
tartományában találkozott. 747-ben, ezúttal Csanganban, ismét megbukott az államvizsgán, valamennyi jelölttel
együtt. A vizsgát a miniszterelnök vezette, aki be akarta bizonyítani a császárnak, hogy minden tehetséges ember
már tagja az állami bürokráciának, és újabb jelentkezőkre nincs szükség. T. F. egy ideig még vándorolt, megnősült,
visszatért a fővárosba – ahonnét családját kénytelen volt vidékre költöztetni a drága megélhetés miatt –, és
nyomorúságos állásokat vállalt. Közben verseivel sem tudott sikert elérni, talán azért, mert költeményeiben (lásd pl.
Főuri hölgyek) megírta az udvar eszeveszett pazarlását, önkényét és dekadenciáját a maga jellegzetesen elegáns
nyugalmával és pártatlanságával, míg másik versében a bekövetkezendő katasztrófát jósolta:

A piros lakkal festett ajtók mögött bűzlik a hús s a bor,

az elhanyagolt dülőutakon halálra fagyott parasztok hevernek;

itt féktelen gazdagság és egy hajszállal odább a nyomor;

a szörnyű ellentétet nézem, s remegni kezdek.

Végül mégis sikerült megalázóan alacsony beosztást szereznie a trónörökös palotájában. Röviddel utána
bekövetkezett, amitől félt. An Lu-san katonái elfogták, amikor menekülni akart a császár után, de alacsony rangja
miatt nem bántották. Tíz hónapig bujkált Csanganban az éhhalál küszöbén, míg végül sikerült utat találnia az új
császár, Szu-cung udvarába, Szecsuánba. Újabb megpróbáltatások után családjához is eljutott. Kétségbeejtő
nyomorban találta őket; egyik fia időközben éhen halt. Hűségéért a császár 757-ben magasabb állásba helyezte, de T.
F. reformterveit nem hallgatta meg, majd a kellemetlen embert, aki folyton a közelgő, újabb katasztrófát emlegette,
száműzte a fővárosból. Csak jóval később, amikor T. F. egyik barátja lett Csengtu kormányzója, kapott állást az illető
adminisztrációjában. Az ott eltöltött évek lettek T. F. boldog és nyugalmas esztendei. Fennmaradt 1450 versének
felét ebben az időben írta, háza tornácán egy Csengtutól nem messze fekvő kis faluban. 770-ben halt meg, állítólag
utazás közben, amikor csónakja a Jangce ködébe veszett. Más forrás szerint betegen találták a vízen sodródó
csónakjában, lefektették egy templomban, ahol másnap meghalt. – T. F.-t kínai irodalmárok rendszerint úgy
jellemzik, hogy barátjával, Li Taj-póval hasonlítják össze és kettejük ellentétével karakterizálják őket. Ugyanez a
módszer a két nagy latin költő, Catullus és Horatius jellemzésénél is a legcélravezetőbb módszer. Li Po hihetetlen
könnyedséggel verselt, T. F. verejtékes műgonddal. Li Po szórakozásnak tekintette a költészetet, T. F. fennkölt
hivatásnak. Li Po fiatal és öregkori versei közt nincs különbség, elannyira, hogy költeményeit datálni nem lehet. T. F.
költészetével mozzanatról mozzanatra kísérte végig nemcsak tulajdon életútját, de a korabeli Kína történelmét is. Li
Po versei szerzőjük szenvedéseiről, hányatott életéről, gondjairól alig-alig adnak hírt, míg T. F. verseit a szenvedés
érlelte és mélyítette. Li Póból úgyszólván teljesen hiányzott, nemhogy a részvét, de még az embertársai iránti
érdeklődés is, hacsak nem barátairól volt szó. T. F. együtt kínlódott a katonának elhurcolt öreg parasztokkal, az
utakon fekvő legyilkoltak vagy éhen haltak holttestével, és Kína nemzeti tragédiáját tulajdon sorsának tekintette. Li
Po versei lazán függnek össze, sokszor logikus fonál nem vezet végig rajtuk. Egyik kínai kommentátora ezt úgy fejezte
ki, hogy „sorai hegyláncok, de a völgyeket az olvasónak kell hozzágondolnia”, amit azzal toldhatok meg, hogy Li Po
legjelentősebb versei végére nem kell pontot ten669ni; az olvasókban, vagy a végtelenben fejeződnek be. T. F. úgy
dolgozta ki költeményeit, hogy azok önmagukban megálljanak, befejezett alkotások legyenek, mint az ógörög
szobrok, mint Baudelaire versei. Az olvasó feladata, hogy a költeményt érzékelje, de érzelmi-értelmi szempontból
ezen túl nem kap szerepet. Li Po egy-egy jellegzetességét, kellő óvatossággal, össze lehet hasonlítani a hellénista
lírikusokkal (Ászklepiádész, Meleágrosz), Villonnal, Heinével, Verlaine-nel, García Lorcával. Ha Tu Fut európai
költőhöz akarom hasonlítani, zavarban vagyok. A kiváló angol író és műfordító, Robert Payne jár alighanem közel az
igazsághoz, amikor Charles Baudelaire-t ajánlja.

Négysoros

Udvari hivatalnok lettem

Birsalmafámat kidöntötte a vihar

Örülök a tavaszi esőnek

A nefritkő palota

Dombtetőn a sivatag szélén

Magány

Téli hajnal

Főúri hölgyek

Tavaszi tájkép

Hazatérés

Fehér éj

Parti fecskék
Ismét találkozom Li Kuéj-niennel

Nyári éjszaka

Legkisebb fiamnak

Öregség

Éjszaka a bárkán

Jegyzet a Tavaszi tájkép című vershez: Tu Fu ezt a költeményt a fővárosban való bujkálása idején írta, amikor An Lu-
san csapatai mészárolták a lakosságot. A vers végén a költő azt írja, hogy hulló hajába már nem tudja a hajtűket
betenni, mert kiesnek. A hajtűt fésűnek fordítottam. (E kötetben számtalan helyen így jártam el: mellékes kérdésben
az idegenszerűt otthonosra fordítottam.)

CEN (vagy CÖN) SAN (715–770) Nanjangból (Honan). Li Póval és Tu Fuval állt baráti kapcsolatban. Néhány évig
Csanganban hivatalnokoskodott, majd 749-ben Kao tábornok szolgálatába lépett, később pedig Feng tábornokot
kísérte közép-ázsiai hadjárataiban. Kevesen festettek az ázsiai hegyekben és sivatagokban dúló hadjáratokról ilyen
egyszerre realista és romantikus képet, mint ő. Később, mint udvaronc és írnok-történész, élettapasztalatait jegyezte
fel hasonló módon.

Kao generális stratagémája

A Vágtázó-Paripa-folyóról szóló vers

A szerzetesről a Tajpej-hegységben

Vej kormányzó lova

KU KUANG (?725–814) Hajan, Csekiangból, elutasította a magas állást, melyet az államvizsga letétele után ajánlottak
néki, beutazta Kínát, taoista remete lett és 90 évnél magasabb kort ért meg.

670

Éjjel a császári palotában

CSIEN CSI (?730–?)

Búcsú egy hazainduló japán paptól

Boldog ház a völgyben

VEJ JING-VU (737–?) Csanganból, nagyon szegény sorból származott és testőrszolgálatot teljesített a császári
palotában. Némi pénzt gyűjtött, tanulni kezdett, nagy sikerrel tette le az államvizsgát, és több fontos állást töltött be.
Versei mindmáig népszerűek.

A fiatal diákkal, Csao Pi-csianggal túrázom télen a Kőkapu-hegységben

Gúnyvers a hun katona lováról

Jegyzet: a Tang-kor versei bővelkednek szójátékokban, mint Petrarca szonettjei. Ilyen szójátékok lírai versben a mai
fülnek merőben tűrhetetlenek. Itt végre, mint később Li Sang-jin egyik költeményében, helyénvalónak találtam, hogy
a sok elmulasztott szójátékot pótoljam.

LU LUN (?745–?827)

A határon

Beteg katona

Hazaúton megpillantom Csangant

LI JI (?749–?830) Csanganban volt hivatalnok, majd a katonaságnál szolgált a nyugati határon és a Góbi-sivatagban.
Kortársai „a négysoros versek mesterének” nevezték.

Fiatalasszony keserve

A Su-Hsziangi citadellából hallgatom a hunok sípjait

Hadsereggel a Gobi sivatagban

LIU CSUNG-JANG (VIII. század)

Lovaskatonák éneke

MENG CSIAO (751–814) 40 éves volt, amikor sok sikertelen próbálkozás után letette az államvizsgát. Több
jelentéktelen állást kapott, de inkompetenciája miatt mindenünnen kidobták. Mégis ragaszkodott a fővároshoz, ahol
az élet méregdrága volt, miután a versolvasó közönség többsége ott lakott. Véges-végig barátai és néhány,
bőkezűnek aligha mondható patrónus támogatására szorult. Jelentősebb irodalmi siker nélkül, örökös gondok közt
tengette életét. Mindez nyomot hagyott költészetén, melyben M. Cs. a világmindenség hasonló nyomorúságának
gondolatával vigasztalta önmagát. Halála után merész kifejezései és meglepő metaforái irodalmi körökre nagy hatást
gyakoroltak, míg a neves kritikus, Jen Jü (XIII. század) olvashatatlanoknak ítélte verseit, mivel „boldogtalanná teszik
az embert”. Ez, Szu Tung-po megjegyzésével együtt – „Meng Csiao hangja olyan, mint a hideg tücsöké” – irodalmi
halálítéletnek számított. Elfelejtették, és csak a XIX. században fedezték fel újra.

671

Ismét megbuktam az államvizsgán

Végre átmentem a vizsgán

A keleti vizek pavilonjában

Kirándulás a Sárkánytó Kolostorhoz

A Csung-nan-hegyen

Folyó a szakadékban

Őszi meditáció 1

Őszi meditáció 2

Lu Jin siratója

HAN JÜ (768–824) honáni dzsentri családból származott, egy ideig mint segédoktató működött a Han-Lin Akadémián
Csanganban; több alkalommal száműzték, egyszer, mert memorandumában konfuciánus elvei alapján megtámadta a
buddhista császárt; kétségbeesett apológiája után visszahívták és az egyetem rektorává nevezték ki. – H.J. szerepe a
kínai próza történetében jelentékeny: a korábban agyondíszített, cikornyásan semmitmondó prózai stílus helyébe
visszaállította a klasszikusok „régi stílusát”, vagyis a közérthető, a köznyelvtől nem nagyon távol álló prózát.
Versírásnál az a meggondolás vezette, hogy Li Po és Tu Fu költészetét úgysem lehet utolérni, amiért más irányt kell
venni. Metaforákkal telezsúfolt, jól megtervezett költeményeket írt. Ezek bizonyos mértékig hasonlítanak a XIX.
század végi–XX. század eleji nyugati költőiskolák termékeihez. Amíg Li Po és Tu Fu elméletek nélkül írták verseiket,
addig e kiagyalt költészet maga-állította korlátok közé zárta H. J.-t és követőit.
Őszi vers

VANG CSIEN (768–833) Jing-csuanból (Honan) hányatott, de sikeres működése során állami tisztviselő, udvaronc,
katona, végül remete volt. Egyik távoli rokona mint eunuch szolgált Tö-cung császár (uralk. 806–820) udvarában és
minden hálószobatitkot elárult a költőnek, aki értesüléseit nagy sikerű, Versek a palotából című könyvében tette
közzé.

A császári palotában

Mikor hírt kaptam, hogy fiatal barátom hazatér a háborúból

LIU JÜ-HSZI (772–842) Vucsi, Hopejből, állami tisztviselőként működött. Politikai nézeteiért, gyilkos humoráért
többször száműzték, bár pályáját mint a Tradíciókat Őrző Hivatal egyik vezetője fejezte be. Jüan Csenével rokon,
édeskés verseivel nagy sikert aratott.

Dala bambuszkalapokról

Lány a kertben

PO CSÜ-JI (772–846) Tajjüan, Sensziből, kora fiatalságától irodalmi csodagyereknek számított. 15 éves korában írta
Örökké tartó búbánat című költeményét Hszüan-cung császár meneküléséről és szeretője megfojtásáról az út menti
körtefa alatt. A romantikus és patetikus vers, bár a történelmi tényeket nem követte szorosan, azonnal közismert
lett, és évszázadokig maradt forrásműve a nevezetes eseménynek. P. Cs. eleinte alacsony állami állásban tengődött
mint a „hivatalos szövegek összehasonlítója”, majd költői hírnevére való tekintettel a Han-Lin Akadémiára került;
később más fontos beosztást kapott. A kormány politikájának bírálata miatt 672többször száműzték. Kényszerű
utazásai alkalmával, majd mint Hengcsau és Szucsau kormányzója megismerkedett az új adórendszerrel, mely az
előzőnél is jobban megnyomorította a parasztságot a császári komisszárok önkényével, a katonaság rablásaival és az
általános káosszal és anarchiával. Úgy gondolta, hogy költészetének a társadalmi kritika szerepét kell vállalnia. Jüan
Csen költőtársának és jó barátjának 815-ben egy köteg verset küldött azzal a híressé vált kommentárral, hogy „e
kompozíciókat azért írtam, hátha megmenthetem velük a világot”. (A világ alatt Kína értendő.) Ugyanekkor
száműzetése elhagyatottabb vidékein Buddha beszédeit olvasta és buddhista szerzetesekkel barátkozott. Mikor
utolsó száműzetéséből visszatért Csanganba, híre nagyobb volt, mint bármelyik kínai költőé előtte. Egyik magas
állásba nevezték ki a másik után; halála előtt négy évvel visszavonult szép házába verseket írni és kéziratait
elrendezni. – P. Cs. alapvetően magányos, társaságban szerény és visszahúzódó, szófukar ember volt. Szigorú erkölcsi
elveit kizárólag önmagára alkalmazta; másokkal szolgálatkész volt, és elnéző. Egyik vezérmotívuma, a birodalom
nyomorának bemutatása a vezető réteg lelkiismeretének felébresztése céljából, nem volt új a kínai irodalomban: a
Csi-king néhány versétől Tu Fuig számos költemény tanúskodik erről. A szándék nemes volt, az eredmény csekély.
Ugyanekkor a legtöbb ilyen tárgyú költeménye – mint Tu Fu hosszabb, ugyanerre célzó versei – inkább vers alakban
írott riportoknak tűnnek, mint igazi költeményeknek. Hosszabb verseikben Kína költői rendszerint gyengébb
oldalukról mutatkoztak be. (Alighanem a nyomorról igazán megragadóan és lázítóan írni a XX. század költőinek
tartatott fenn, mint nálunk József Attilának.) – Sikerét P. Cs. nem szociális tartalmú, didaktikus és szatirikus verseivel
érte el, melyektől halhatatlanságát remélte, hanem azokkal a költeményekkel, melyekben mindennapi életéről,
családjáról, környezetéről adott számot, majdhogy rögtönzés szerűen, de mindig maximális rövidséggel. Nemegyszer
arcátlan trükk felhasználásával: az olvasó rokonszenvét úgy nyeri meg, hogy önmagát a lehető legkedvezőtlenebb
színekkel festi. – Nem tudni pontosan, mi volt az oka, hogy P. Cs. idejében a költészet, mely eladdig az uralkodó
osztály, a vidéki földbirtokosok és nagyrészt a két fővárosba tömörült, művelt rétegek olvasmánya volt, a nép
szélesebb köreiben is elterjedt. P. Cs. verseit parasztok, hajósok és kurtizánok ismerték: „Kao Hszia-jü százados egy
énekeslány kegyeire áhítozott. Nem kell azt képzelnie, mondta a lány, hogy közönséges szajha vagyok. Kívülről
tudom Po Csü-ji mester versét, az Örökké tartó búbánatot, és ezzel duplájára emelte föl a taksát.” Öregkorában P.
Cs. vidéki iskolák, csapszékek, fogadók falán, hajók deszkáin és templomok előcsarnokában találkozott fölfestett
verseivel. Költői híre nem szorítkozott Kínára. Csangani utasok – japánok, koreaiak, mongolok – magas árat fizettek
verseiért; kortársa, Szaga japán császár (768–842) P. Cs. költeményeit a Császári Titkárság palotájában őriztette. –
Talán nem érdektelen hozzáfűznöm, hogy a kínai irodalom két nagy értője és csodálója, Kosztolányi Dezső és Arthur
Waley, a Mennyei Birodalom valamennyi költője közül Po Csü-jit kedvelte a legjobban.

Lefekszem magános ágyamba

A főváros, Tienmen útján

A kalapról, melyet Li Csientől kaptam

A Ling-Jing kilátóban

Arany Csengettyű

Hegyek közt dalolok bolondul

Jüan Csen emléke

673

Gyerekek

Éjszakára megállok Zseng-Jangban

Ráébredek az élet hiábavalóságára

Csing-csu kormányzója lettem és fákat ültetek

Velem egyidős Liu Ju-hszi barátomnak ajánlom

Vendégem mondta
LIU CUNG-JÜAN (773–819) Csanganban született és nevelkedett. Dél-kínai száműzetésében megszerette a barbár
környezetet és tájat, s nagyszerű leírással szolgált róla.

Száműzetésben, Liucsou városa őrtornyán

Megszeretem a száműzetést

Csang Csin

Utolér az öregség

CSANG HU (IX. század eleje)

Búcsú

JÜAN CSEN (779–831) Lojangban született; az Észak-Kínában évszázadokkal korábban uralkodó, tatár dinasztia
leszármazottja volt. Felesége, fia korán hunytak el; az utóbbit egyik híres versében siratta.

Fiam halálára

Néhai Hszüan-cung császár nyári palotája

Vége a tavasznak

CSIA TAO (779–849)

Éjszaka a meditációs csarnokban

LIU TEH-ZSEN (790–820) életéről csupán annyit tudunk, hogy Csanganban élt, és fiatalon halt meg.

Hárfáslánnyal a fogadóban

Kora tavaszi erdő

Különös esküvő

Alkonyi lovaglás

Lányos családnál

A telihold varázsa

Falusi házban, nyáron

Vacsora a fogadóban

Házitanító lettem

Mindjárt temetés után

Felvilágosítom a város fiatalságát

Boldog élet

LI HO (791–817) Kína egyik legnagyobb költője, Cseng-csiben (Kanszu) született, nagynevű, elszegényedett és – nem
tudni miért– lenézett családból. Karcsú, magas fiatalember volt, hosszúra növesztett körmökkel, arisztokratikus
mozdulatokkal és tartással. A kisvárost, ahol született és élt, bambusszal és galagonyabokrokkal sűrűn benőtt hegyek
övezték. Egy közeli erdőben ismeretlen, szűz istennő romtemploma 674állt; az oszlopokon hosszú pókhálók lógtak és
a szentélyt éjszaka „szentjánosbogarak világították meg”. L. H. oda szokott kilovagolni, egyedül vagy szolgája
kíséretében. Nyergéhez selyemtarsolyt erősített: ebbe csúsztatta versei kéziratát. Távol az emberektől, sámánista
álomvilágban élt, és mint a magányos fiatalok, egyszerre volt érzékeny és brutális. Mindenkitől visszahúzódott;
ugyanekkor nagy sikereket remélt az udvarnál és a fővárosban. Noha verseit a selyemtarsolyban őrizte, Han Jü, a
költő valahogyan tudomást szerzett róluk irodalmi államtitkár korában, és a főcenzorral együtt meglátogatta a 18
éves L. H.-t szülei házában). A fiatal költő a következő évben fölutazott a fővárosba, hogy az államvizsgát, a csin-siht
letegye. Jelentkezését elutasították. (L. H. apját Li Csin-szunak hívták. Tabunak tekintették, hogy valaki a csin rangot
elérhesse, akinek az apját is Csinnek nevezték.) L. H. ekkor feladta reményét, hogy „az ég szeme kinyíljon reá”; attól
fogva betegeskedni kezdett és szakálla 19 éves korára megőszült. Egy időre, mert a régi császári ház, a Han-dinasztia
egyenes leszármazottja volt, állást kapott a Császári Rituále és Áldozatok Székénél, majd egy tábornokhoz
csatlakozott, aki a nyugati határon harcolt a barbárok ellen. Betegsége hamarost arra kényszerítette, hogy
hazatérjen. Huszonhat éves korában halt meg. Halálát Li Sang-jin, aki akkortájt született, így írta le: „Li Ho már
haldoklott, mikor fényes nappal vörösruhás férfit pillantott meg, aki vörös sárkányon lovagolt. Kezében táblát tartott
régi írással. – Eljöttünk Li Hóért – jelentette ki. A költő nem tudta elolvasni a régies írást a fatáblán, de kiszállt
ágyából és térdre esett. – Anyám öreg és beteg – könyörgött –, nem akarom magára hagyni. – A vörösruhás ember
mosolygott: – A Király most építtetett palotát fehér jádekőből és azt kívánja, hogy verset írj kastélyáról. Az Ég küldött
hozzád kísérőnek. Biztosíthatlak, hogy az utazás nem lesz kellemetlen. – Li Ho sírt. A férfiak és nők ágya körül mind
tanúi voltak a csodás jelenésnek. Kis idő múlva Li Ho megszűnt lélegezni. Az ablak ködbe borult, fogatok zörögtek és
zene hallatszott.” – Verseit hamarost L. H. halála után összegyűjtötték. Tu Mu, aki az összegyűjtött versekhez előszót
írt, korábban bizonyos Szun Cö-mingtől a kéziratokkal együtt a következő levelet kapta: „Tisztelt uraság, én Li Ho
barátja voltam. Együtt ébredtünk, ugyanabban az ágyban aludtunk, együtt ettünk és ittunk. Mikor közeledni érezte
halálát, átadta nékem élete során írt költeményeit, összesen 233 verset. Ezeket négy kötetre osztotta fel.” – L. H.
költészetét senkiéhez nem lehet hasonlítani a világirodalomban. Sokat foglalkozott Kína múltjának legendáival,
eltűnt kultúráival, romvárosaival. Költeményében nagy szerepet kapott a mulandóság, versei tele vannak sírokkal,
kísértetekkel, haldokló állatokkal, lidérclánggal, megfeketedett fáklyákkal és démonokkal. Víziói nemegyszer a taoista
paradicsomba vezetnek, de az ő paradicsomában a halhatatlan istenek is meghalnak. A császárhoz írt egyik versében
azt kívánta az uralkodónak, hogy éljen sokáig: „amíg csak a Hét Csillag tartófonala elszakad, és a Hölgy a Holdban is
meghal.” Fantáziája a mulandóságot kozmikus méretekben látta, mint senki előtte és utána ezer évig: arról ír, hogy
az eső és a szél századok alatt lehordja a hegyeket, a szárazföldi lapály és a tenger helyet cserélnek, és akkor minden
mindegy lesz. Megírja, hogy az idő múlását jelző vízióra cseppjei „idegeire csavarodnak”; egy másik versében
paranoiás haraggal támad a mindenségre, hol a pillanatok irgalmatlan sarkai úgy mozognak, mint a hangyalábak.
Mind e sötét, sámánista és sátánista látomások mellett (L. H. „sohasem mulasztott el temetéseket megnézni, kivéve,
ha tökrészeg volt”), kevés költő élt, aki a természetről, madarak lábnyomáról vízparti agyagban, pókok ajkán
elfogyott cérnáról, gyomorgörcstől hápogó vadlibákról, leejtett jáspisfésű fényéről ilyen lenyűgö675ző szépséggel és
páratlan eredetiséggel tudott írni. Önmagáról két sorban tudja környezetét és gondjait megeleveníteni („birtokom
egyetlen hold föld; éjjel a szél, s az adószedő üvölt”). Hihetetlenül bonyolult versei, melyekben a költő nyugtalanító
egyénisége az egész kínai történelemmel és mitológiával együtt vitustáncot jár, mégis első hallásra érthetőek.

Ne ültess fát!

Han Jü irodalmi államtitkár

Ne lépj ki házad ajtaján!

A hódító tivornyázik

Május eleje

A fiatalember éneke, ki atyja gyilkosát keresi

Liang herceg terasza

Alkony I

Alkony II

Hangosan mondd e versemet!

Október
Hszi kisasszony felébred

Ping városa alatt

Kétségbeesés

Őszi dal

A csangpingi csatatéren

A hódító tivornyázik című vershez: Huang Si-ti Kr. e. 221-ben egyesítette Kínát.

TU MU (803–852) nagynevű irodalmár, tudós és lexikográfus család sarja. Van-nijenben, a főváros közelében
(Sensziben) élt. Magas udvari állást viselt Ven-cung császár udvarában. Politikai céljának a múlt dicsőségének
visszaállítását és a császár hatalmának megerősítését tekintette a helyi kiskirályok és az általános rohadás idején.
Mivel az udvari intrikák közepette erre nem talált módot, leköszönt állásáról, és életét „a bornak, nőknek és szép
tavaszi tájaknak” szentelte. A négysoros vers egyik nagymestere volt.

Hegyek közt

Tavasz Mongóliában

Pavilon a folyónál

Fürdőmedence a kertben

Bárkával a Csin-huaj-folyón

Búcsú egy fiatal kurtizántól

Jang-csü vöröslámpás negyedében

Nem bántam meg semmit

Ismét odahaza
Múltamra gondolok

Az aranyszínű völgyben

Öregen újra meglátogatom szülőfalum barlangjait

LI SANG-JIN (?813–858) katonai kormányzók mellett hivatalnokoskodott Kvantungban, Sensziben, Szecsuanban.

Később tanárrá nevezték ki a Han-Lin Akadémiára. Kortársai nagy jelentőségű költőnek tartották. Szerelmes versei
célzásokkal teljesek, nehezen érthetőek vagy egyszerre többértelműek, klasszikus vonatkozásokban, szójátékokban
gazdagok.

676

Tiltott szerelem

Cü Csih hivatali kartársamnak

Az élet nem volt könnyű

CSU CSING-JÜ (IX. század első fele)

Udvarhölgyek

HSZÜE FENG (IX. század)

Reggel a császári palotában

VEN TING-JÜN (?813–870) hivatalos pályáján nem sok sikert ért el, mert kigúnyolta a konfuciánus elveket, és lenézte
a bürokratákat. Kocsmákat, mulatóhelyeket és bordélyokat látogatott, kitűnő flóta- és citerajátékos volt; ugyanekkor
modortalan, pökhendi és felelőtlen ember hírében állt. Ő lett Kína első nagy, rendkívül sikeres dalszerzője. Vagy
hetven cuja (dal) maradt fenn. Ezek többnyire két téma körül forognak: az egyik a fiatal szerelmesek öröme-bánata, a
másik az elhagyott leány, feleség, szerető vagy énekeslány keserve.

Hajnali dal a vízióráról

CSÖN TAO (824–882)

Halott katonák

PI ZSI-HSZIU (?833–?881) irodalmat tanított az egyetemen Csanganban. Huang Csao lázadása idején elfogták, és arra
kényszerítették, hogy tovább tanítson, majd meggyilkolták.

Olvasmányok

Gyermekvers a tengeri rákról

LO JIN (833–909) az utolsó Tang-uralkodók idején szatírákat szerzett magas rangú hivatalnokokra és mágnásokra.
Nagyon híres, és rendkívül csúnya ember volt. A kínai irodalomtörténet szerint egy gazdag arisztokrata leánya
„halálosan beleszeretett” verseibe, és elhatározta, hogy elvéteti magát a költővel. Amikor végül megpillantotta, úgy
döntött, hogy sem róla, sem költeményeiről többé nem kíván hallani.

Sorok Vu Hsziang szerzeteshez

VEJ CSUANG (836–910) elszegényedett birtokoscsalád sarja Ti-ling, Sensziból. Jól ismert, bár nyomorúsággal
küszködő költő volt, amikor 881 elején Huang Csao generális 60.000 éhes paraszttal megjelent a főváros előtt. Hszi-
cung császár, csakúgy mint elődje, Hszüan-cung, udvarával Szecsuanba menekült. Ezután másodszor következett be
ugyanaz, amitől Kína költői 150 éve féltek, és amiért, mikor messzemenő reformok mellett kardoskodtak, száműzték
őket. Huang Csao a főváros bevétele után császárrá kiáltatta ki magát, és egyik alvezérét „A Tang-ház Nagy Hóhéra”
címmel tüntette ki. A következőkben a nagy hóhér az állami tisztviselők százait és 80.000 csangani polgárt kínoztatott
halálra. 883-ban, amikor a császári hadsereg visszafoglalta a fővárost, a sok száz miniszteriális, adminisztrációs és
egyetemi épületből mindössze négy állt. A megrázkódtatást a Tang-ház ezúttal nem bírta ki; néhány újabb
katasztrófa után a dinasztia utolsó egyenes ági leszármazottját 907-ben meggyilkolták, és Kína tíz, egymással
marakodó utódállamra bomlott. – V. Cs., akár 677Tu Fu, minden kritikája és szatírája mellett hű maradt a Tang-
házhoz. Mint Tu Fu, ő is egy ideig Csanganban bujkált, majd megszökött, és csatlakozott a szecsuani udvarhoz. 896-
ban Csengtuba küldték magas rangú tisztviselőnek. Ott V. Cs., aki Tu Fut nemcsak verseiért kedvelte, hanem kettőjük
sorsának hasonlóságát is érzékelte, megvette a költő félig már romba dőlt házát és gyönyörűen berendezte. A Tang-
dinasztia bukása után V. Cs. már idős korban, a Su-nak nevezett utódállam főminisztere lett.

Nankingi tájkép

Fenyőfákhoz és bambuszokhoz szólok

SZ-SZU-KUNG TU (837–908) magasrangú tisztviselő volt. A Tang-dinasztia bukása előtti zűrzavaros években otthagyta
hivatalát és Sanszi egyik félreeső völgyébe vonult vissza, ahol szerzetesek és tudósok társaságában élt. Amikor a
Tang-ház utolsó uralkodóját meggyilkolták, a 71 esztendős ember nem vett magához többé táplálékot és éhen halt.

Ősz a Magas-hegységben
Az Ökörfő Monostornál

VII. fejezet

Japán költészet (1)

(VIII–XII. század)

A japán írás, mint közismert, a kínaiból származik. A Tang-dinasztia idején japán iskolákban nemcsak a kínai irodalmat
tanították, hanem kisiskolás gyerekeknek kínaiul kellett olvasni tanulniok, egyebek közt Lo Pin-vang korai Tang-kori
költő Csangant leíró, hosszú verséből. Számos japán költő kínai nyelven írt, és a császári udvarnál a kínai nyelv és
irodalom ismerete kötelező volt. A roppant kínai hatás ellenére a Heian-korban (794–1185 – jelen fejezet tárgya)
Japán irodalma önálló utat választott. Ekkor terjedt el az egyik domináns versforma, a tanka használata. A tanka 31
szótagos, rövid vers, mely japánul egy érzés vagy egy szituáció tömör leírására szerfelett alkalmas.

ÓTOMO NO SZAKANUE ASSZONY (VIII. század eleje), azaz Ótomo asszony Szakanuéból; verseit még a régebbi japán,
ajánlással végződő balladaformában írta. Ez a versforma feltűnően hasonlít a XV. századi, kivált Franciaországban
használt balladákhoz, bár a kettő közt semmi összefüggés nem képzelhető el. – A Heian-kor költészetében és
irodalmában is, a nők kiváltságos helyet foglalnak el; úgy tűnik, hogy szellemi képességükkel messze fölötte álltak
koruk férfiainak. – Ó. asszony jelentős intellektuális erővel rendelkezett; a kötetben közölt verse mesteri módon
fejezi ki megvetését, melyet szerényebb tehetségű asszonytársai iránt érzett, akik az áhítatot nem tudták a
szemtelenségtől elválasztani.

Istenség szentélyében

KÁSZÁ ASSZONY (VIII. század közepe) életrajzi adatai ismeretlenek. Ótomo no Jakamocsihoz, a neves és előkelő
költőhöz írt szerelmes versei tették híressé.

Három tanka Ótomo no Jakamocsinak

678

SZUGAVARA NO MICSIDZANE (845–903) irodalmár és miniszter volt. Árulás vádjával száműzték Kiusuba, ahol
meghalt. Később mint a kalligráfia mesterét majdhogy isteni tiszteletben részesítették. Közölt versét, mely a Tang-
költők hatását mutatja, kínai nyelven írta.

Ámáróról álmodom

IZÚMI GRÓFNŐ, AZ UDVARHÖLGY (?975–?) kollégája volt Muraszaki Sikibu asszonynak, a Genzsi története
szerzőjének. Versei mellett Izúmi grófnő naplója címen közreadott önéletrajzi írása nem csekély erővel festi
szenvedélyes életét és analizálja önmagát – és mindezt Zsolt fejedelem idején.

Hat tanka
A RIOZSIN HISÓBÓL (XII. század) Japánban a költészetet egy évezred óta államügynek tekintették. Időről időre a
császárok antológiákat állíttattak össze, hogy a szép verseket megőrizzék. Ennek köszönhető, hogy Japán az egyetlen
ország, ahol a múlt költőinek művei, ha nem is hiánytalanul, de nagyrészt fennmaradtak. Hozzájárult ehhez, hogy a
császárok, miniszterek és előkelőségek kötelességüknek tekintették vagy kedvüket látták benne, hogy fontosabb
alkalmakra – nagy győzelem után vagy cseresznyevirágzásra – tankát, később haikut írjanak. Ugyanekkor nem
szűntek meg költői versenyeket tartani, melyeken az udvari dilettantizmus termékei mellett hivatásos költők és
érzékeny lelkű hölgyek művei is bemutatásra kerültek. – A „Riozsin hiso” a hatodik számú császári antológia, melyet
Gosirakava császár rendeletére kompiláltak.

Dalocskák

FUDZSIVARA NO SUNZEJ (1114–1201) „az ízlés mestere”, jelentős szerepet játszott mint „az udvari költészet
kifinomítója és elmélyítője”. Ő állította össze a hetedik császári versantológiát.

Négy tanka

SIKISI HERCEGNŐ (?–?1201), Gosirakava császár harmadik leánya. Állítólag hosszú, szenvedélyes viszonyt folytatott
Fudzsivara no Teikával, a költővel, majd kolostorba vonult. Tankáit a Heian-kor legszebb alkotásainak tartják.

Hét tanka

FUDZSIVARA NO TEIKA (1162–1241), Fudzsivara no Sunzej fia, aki a Genzsi történetét kiadta, talán át is dolgozta.
Kitűnő esszéket írt a japán költészetről és verselésről.

Négy tanka

MIOJE, BUDDHA PAPJA (1173–1232)

Tanka

MINAMOTO NO SZANETOMO (1192–1219) sógun volt; unokafivére gyilkolta meg.

Három tanka

VIII. fejezet

Középkori latin, görög és kelta költészet

(VI–XV. század)
A latin nyelv már az ókor végén jelentős változáson ment át. Prozódiája is átalakult: az időmértékes – a szótagok
hosszán alapuló – verselés helyett a költők azontúl a latinnyelv természetes hangsúlyát követték, habár ezt a
természetes hangsúlyt a helyi köznyelv különféle, gyakran ellentétes irányban befolyásolta. Latin költészet a IV. és a
X. század határolta idők mostoha körülményei közt csak nagy ritkán csendült fel. Gót, alemann, frank, lombard,
vízigót, alán stb. költészetről nem tudunk. Gyökeres változás csak az ezredforduló táján következett be, majdnem
egyidejűleg a román építkezés megindulásával Észak-Katalóniában. Művelői főleg szerzetesek és goliárdok
(vándorköltők, diákok, klerikusok) voltak. Verseik hangja friss, naiv; a természet dicsérete és az erotika primitív
formái is helyet kaptak e kellemes, nem túlságosan jelentős költészetben. A goliárdokat követték a provanszál
nyelven és katalánul író trubadúrok, majd a többi európai nyelv költői. Ugyanekkor az egyházi költészet is megújult, a
himnuszok dallamosabbak, egyénibbek és költőiebbek lettek. – A Keletrómai Császárságban Romanosz (540 körül)
után a himnuszköltészet forrásai is elapadtak; egy-két lírai vers és népdal mellett Bizánc költészete említést is alig
érdemel. – Más volt a helyzet a kelta nyelvterületen, Írországban, Walesben és Skóciában, ahol véges-végig – akár
pogány, akár keresztény cégér alatt – jelentős költészet virágzott.

GOTTSCHALK, AZ ERETNEK (GODESCALDUS HERETICUS; ?805–870) Orbaisben született. Apja, a fiú kétségbeesett
tiltakozása ellenére, kolostorba kényszerítette, ahol – Fuldában – Rabanus Maurus mainzi érsek felügyelete alá
került. A fiatal szerzetes nem a kereszténység, nem a kolostor szigorú rendje, hanem a dogmatikus teológia ellen
lázadt. Egyebek közt azt hangoztatta: miután a mindenség Isten teremtménye, a bűn is az Ő alkotása. Így az Úr
jóságában aligha küldheti a kárhozat tüzére az embert, ha vétkezik; elvégre a bűn Isten csapdája. Miután hasonló
kérdések felvetésével lázba hozta a kolostort, Rabanus zsinatot hívott össze Mainzban, ahol elmagyarázták G.-nak,
hogy a bűn a jóság hiánya, azaz nem Isten alkotása. G. azt válaszolta, hogy a jóság hiánya közömbös állapot, mely
aligha vonatkoztatható gyilkosok cselekedeteire. Miután a teológia számos gyengéjét felhozta, és ellenfelei érveit
megcáfolta, a zsinat – érvek híján – száműzetésbe küldte. G. fiatal rendtársa kíséretében az akkoriban avar
Pannónián át valószínűleg Dalmáciába gyalogolt. Hosszabb idő múltán visszatért Fuldába és továbbra is hangot adott
teológiai kételyeinek. Több egyházi törvényszék és helyi zsinat után Hincmar reimsi érsek palotájának egyik
szobájába zárták. Az érsek, hacsak ideje akadt, bement hozzá, hogy tévtanai visszavonására bírja. Ez történt akkor is,
amikor G. halálos ágyán feküdt. A püspök ott is hiába próbálta meggyőzni, míg „meghalt és eltávozott a maga
helyére”, azaz a pokolba, melyet a jámbor érsek nem kívánt néven nevezni.

Ének a száműzetésből

680

II. RÓBERT, FRANCIA KIRÁLY (970 táján született és 1031 körül halt meg), az első Capeting uralkodó, Hugo Capet fia,
tehetséges hadvezér, diplomata, zeneszerző meg himnuszköltő volt.

Jöjj, Szentlélek

ISMERETLEN LATIN KÖLTŐ (X. század)

Vénusz istenasszony

CLAIRVAUX-I SZENT BERNÁT (SANCTUS BERNHARDUS DE CLARAVALLE; 1090–1153) Fontaines-ben Dijon mellett
született; kora fiatalságától a cisztercita rend tagja. Angliai, írországi utazásai során csakúgy, mint a császárságban és
hazájában, 68 új rendházat alapított. Szónoklataiban a klérus kapzsiságát, a papok gőgjét támadta, védelmére kelt az
üldözött zsidóságnak. Számos vitájával, mint pl. Pierre Abélard-dal folytatott disputájával az univerzáliákról, európai
hírnevet szerzett magának. Inkább egyházatya volt a szó klasszikus értelmében, mint skolasztikus teológus. Az Egyház
a Doctor mellifluus („a mézédes Tanítómester”) címen tiszteli.

A világ hiúsága

E vers szerzőjének megállapítása – csakúgy, mint a Vénusz istenasszony és a Stabat Mater véget nem érő vitákra
adott alkalmat. A filológusok folyton változó és gyermeteg érvei helyett okosabbnak tartottam, ha – bár
megkérdőjelezve – a katolikus tradíciót követem.

ISMERETLEN KÖLTŐ (?XII. század)

Kölni diáknóta

ASSISI SZENT FERENC (1181–1226) híres Naphimnuszát nem latinul, hanem olasz anyanyelvén írta.

Naphimnusz

ISMERETLEN KÖLTŐ (XIII. század)

Lányka voltam

ISMERETLEN KÖLTŐ (XIII. század)

Koldusdiák, avagy kolduló barát éneke

GIACOPONE DA TODI (1220–1306) a legenda szerint harácsoló, lelketlen ügyvéd volt szülővárosában, Todiban. Egy
lovagi torna alkalmából összedőlt a tribün és feleségét, gyermekeit maga alá temette. G. ekkor pénzzé tette minden
birtokát, és a pénzt szétosztotta a szegények közt, ő pedig azzal kereste a kenyerét, hogy a piactérről módosabb
asszonyok bevásárlását házukhoz vitte. Csakhamar bajba keveredett, mert az árut nem az illetők házába, hanem
családi sírboltjukhoz vitte a temetőbe, azzal, hogy „ez az ő valódi szállásuk”. Miután kikergették Todiból, belépett a
ferencesek rendjébe. Olasz nyelvű verseiben a szegénységet dicsérte, és a magas klérus erkölcseit és tivornyázását
támadta. Ezért VIII. Bonifác pápa – ugyanaz, aki Dante Poklában tüzes koporsóban fekszik – évekig tömlöcben
tartatta az öreg, nyolcvanéves szerzetest.

Stabat Mater

681
MIKHÁILOSZ ÁKOMINÁTOSZ (?1140–1210)

Athén

ISMERETLEN KÖLTŐ (XV. század)

A lány ajka

ISMERETLEN KÖLTŐ (XV. század)

Utolsó mise a Szent Szofiában

A vers egy korábbi elveszett költemény későbbi feldolgozása.

AMERGIN (VI. század)

Mágikus naptár

A misztikus-mágikus, sokféleképpen magyarázható vershez Robert Graves fűzött érdekes kommentárt a The White
Goddess című könyvében.

ANEIRIN (VI. század)

Catraeth alatt

TALIESIN (VI. század)

Tökéletes ritmust, melódiát

ISMERETLEN WALESI BÁRD (VI. század)

Sírvers

SEDULIUS SCOTUS ír (nem skót) költő volt a IX. században. Személyes hangú verseit nem kelta, hanem latin nyelven
írta.
Tanítok, írok, olvasok

MEILYR BRYDYDD (XII. század)

A halálos ágyon

ISMERETLEN WALESI BÁRD (XII. század)

Sírvers

MACNAMEE, GIOLLA BRIGHDE (XIII. század)

Gyermektelenül

IX. fejezet

Perzsa költészet

(X–XVII. század)

Az újperzsa költészet arab befolyásra indult útnak a X. században. Az arab versformákat sokáig megtartotta, de a
perzsa líra hamarosan önállósult. Néhány nagy és 682számos kitűnő költőjével jellegzetesen iráni irodalom
teremtődött. Amikor Európában a XVIII. század folyamán – Montesquieu és mások könyvei révén – a perzsák „jöttek
divatba”, elsőnek valamennyi keleti irodalom közül a Nyugat-Perzsia költészetéről szerzett tudomást.

SAHIDI-BÁLKHI (?–?936) korai perzsa költő; Bálkhban (a mai Afganisztánban) született; egyéb életrajzi adatai
ismeretlenek.

Kétsorosak

RÚDAKÍ, ABU ABDALLÁH DZSAFAR IBN MUHAMMAD „a perzsa költészet atyja” kis hegyi faluban született, Rudakban,
nem messze Szamarkandtól. Balami nagyvezír pártfogására a költészetért rajongó II. Naszr szamarkandi emír udvari
poétája lett. Palotában lakott, ha szállását elhagyta, állítólag rangjához illő 200 rabszolgafiú ment előtte, és tevék
meg tevehajcsárok tömege követte. A gyönyörűség 30 évig tartott, de nem örökké. Balami vezér megbukott és a
költőt, szektariánus mozlim nézeteiért elébb megvakították, aztán kikergették Szamarkandból. Szülőfalujába tért
vissza és ott halt meg nagy nyomorban 940 táján. – A hagyomány úgy tudja, hogy százezer verset írt, vagyis napi tízet
30 év alatt. R. költeményeit szerelmeiről, ivászatairól, mindennapi életéről írta. Ez lett veszte: ugyanis az iráni
filológusok ebben az időben a lírai verseket „szemét”-nek minősítették és a gondjukra bízott verseket majdnem
utolsóig megsemmisítették; csak néhány moralizáló versikét tartottak meg.
Imádság helyett

Jó tanács irigy embereknek

Táncos fiú

Intelem fiataloknak

Monológ

Szerelmemhez

Búcsú

DAQÍQÍ, MUHAMMAD – csak annyit tudunk róla, hogy Transoxoniában született és a helybeli Csaganída hercegek, és
más uralkodók udvari költője volt. Rabszolgái 979-ben meggyilkolták. Elsőnek D. akarta megírni eposz formájában
Irán múltját és nemzeti hősei legendáit. Mindössze 2000 sorral készült el. Ezt az ezer párrímet Firdauszí szóról szóra
átvette nagy eposza, a Sáhnáme elejére. – Néhány fennmaradt lírai verse már teljes díszben mutatja a perzsa
költészetet.

Április

FIRDAUSZÍ (FERDAUSZI, FIRDAUSZI), ABÚ’L-QÁSZEM MANSZÚR IBN HASZAN (?940–?1020), Irán ünnepelt nemzeti
költője, Sáhnáme (Királyok könyve) című eposzában a perzsa múltat, elsősorban a Szaszanída dinasztia uralmát és
dicsőségét írta meg 641-ig, amikor az arab hódítók elfoglalták Iránt, a lakosokat mozlim hitre térítették és véget
vetettek nemzeti függetlenségüknek. F. Bájban született Túsz mellett, földbirtokos családból származott. Daqíqí
halála után hozzálátott eposza megteremtéséhez. 30 évig dolgozott rajta, mikor kész lett, elküldte az uralkodónak,
Mahmúd gháznai szultánnak. A gháznai dinasztiát török rabszolga alapította a Szaszanídák lemészárlása után.
Mahmúd az irodalom lelkes pártolója és fanatikus szunnita volt. A siita költő eposzát a lehető legrosszabb címre
küldte, mert Mah683múd szükségszerűen égetnivaló eretneknek tartotta, és ráadásul F. eposza a Szaszanída házat
glorifikálta. Ennek ellenére szerény jutalmat küldött a költőnek, aki megvetése jeléül a pénzt egy kocsmáros, a
szultán küldönce és egy hímnemű fürdőskurva közt osztotta szét. Majd gyilkos szatírát szerzett Mahmúdra, és
Tabarisztan uralkodó hercegénél keresett menedéket a Kaszpi-tenger déli partján. A herceg a szatíra legdurvább
passzusait elégettette a költővel, úgyhogy F. még élete végén vissza tudott térni Túszba. A hagyomány szerint
Mahmúd végül elolvasta a Sáhnámét, és karavánnal 60.000 dirhem (ezüstpénz) értékű ajándékot menesztett a
költőnek. Amikor a tevék Túsz egyik kapuján bevonultak, akkor vitték ki a szembelévő városkapun F. koporsóját. –
Túszi sírját Rida Sah Pavlevi, közel ezer évvel a költő születése után, gyönyörű márvány mauzóleummal díszíttette.

A költő utolsó imája

FARRUKHÍ, ABÚ’L-HASZAN ALÍ IBN DZSÚLÚGH a perzsák egyik legnagyobb költője (?–?1037), a visszamaradt Szisztán
tartományban született, melynek lakóit Közel-Keleten „buta parasztoknak” szokták aposztrofálni. F. már fiatalon
remek hárfajátékos és versrögtönző hírében állt. Nem tartott sokáig, míg pártfogást szerzett. „A mi uraink”,
állapította meg egy korabeli történész, „még a nőkről is lemondanának, csakhogy költőket tarthassanak, kik
dicshimnuszaikkal halhatatlanokká teszik őket.” Először helybeli földbirtokos fogadta kegyeibe F.-t, és verseiért
szerződésben lefektetett évi 100 dirhemet és 200 mérő gabonát fizetett. Amikor F. a helybeli emír egyik
udvarhölgyét vette feleségül, a földesúr a javadalmazást 500 dirhemre és 300 mérő gabonára emelte. F. nem
tartotta kielégítőnek az összeget, és a bőkezűségéről ismert Abúl Muzzaffar transoxoniai emírhez gyalogolt
Csaghanijanba. Az emír éppen roppant ménesét látogatta. Az udvarmester gyanakodva vizsgálgatta „a rosszul
öltözött szisztáni bugrist, aki majdnem összeroskadt az utazás fáradalmaitól és a fejére csavart éktelen turbán alatt”.
Elmondta a jövevénynek, hogy az emír gyönyörű réten tartózkodik lovai közt; sátraiban Rúdakí verseit szavalják, a
paripák csodálatosak, az emír bora mennyei. Erről írjon qászidát (ódát) és olvassa fel következő nap az emírnek.
Másnap F.-t az emír sátrába vezették. A költő jóideig várt, míg Abúl Muzzaffar kellőképpen leitta magát, mert
hallotta, hogy ilyenkor elérzékenyedik, majd felolvasta az előzetesen megírt, ügyes, banális, de nem szellemtelen
hízelkedést az emír nagyságáról, díszsátra szépségéről, pompás lovairól. Abúl Muzzaffar meghatódva emelkedett
szólásra: „Odakint ezer fehér fejű, fehér lábú csődöröm szaladgál. Menj ki, te szisztáni lókötő, és ahányat el tudsz
fogni, annyi a tiéd.” F. is már tökrészeg volt, lecsavarta fejéről turbánját, és a hosszú szalaggal hadonászva kergette a
lovakat. Elfogni egyet sem tudott, de a megriasztott csődörök a rét végében álló árnyékszéképületbe menekültek. F.
keresztbe feküdt az ajtó küszöbén, és elaludt. Az apródok 42 lovat számláltak össze az árnyékszékben. Ezeken felül az
emír „díszparipával, három tevével, öt rabszolgafiúval, bútorral és szőnyegekkel ajándékozta meg.” Idővel F. Abúl
Muzzaffar bőkezűségét is kevesellte, és továbbment Mahmúd gháznai szultán udvarába, mely a kor költőinek
gyülekezőhelye volt. Mahmúd halála után F. a szultán fiának szolgálatában maradt mindhalálig.

Az ősz

Szép lány

Kora tavasz, pirkadat előtt

684

MÁNOTSÉRI, vagy MINUCSÍRI, AHMAD a XI. század elején született Danghanban, Asztarabad mellett. Maszúd gháznai
szultánnak (Mahmúd fiának) udvari költője lett. Nagyon fiatalon, 1040 táján halt meg.

Emlék

Hűtlen szeretőmhöz

Keserű összegezés

ASZADÍ ABÚ NÁSZR IBN AHMAD TÚSZI (?1020–?1080) Túszban, Mervben vagy Herátban született. A szelcsuk–török
invázió elől Azerbajdzsánba menekült, és az ottani fejedelmek udvarában élt. Úgynevezett monázereket – verses
disputákat – írt. Ezekben két személy, pl. a perzsa és az arab egy-egy prototípusa fejtik ki párbeszéd formájában,
ellentétes nézeteiket. Ez a műfaj, száz évvel később, provanszál trubadúroknál is megtalálható.
Téli sötét éj

Még sötétebb éj

Pompás paripa

A nyári éj

Nappal és éjszaka

Test és lélek

A fenti, önmagukban is megálló négysoros részleteket A. Az éjszaka és a nappal vitája című terjengős költeményéből
vettem.

UNSZURI, ABU’L-KASZIM HASZAN (XI. század) ambiciózus perzsa fiatalember volt: mihelyt meghallotta, hogy
Mahmúd szultán 400 költőt tart palotájában és a melléképületekben, Gháznába gyalogolt. Rövidesen a szultán
udvarmestere és a zászlóalj erejű verselőgárda teljhatalmú parancsnoka lett. Ő döntötte el, melyik poéta járulhat az
uralkodó elé és olvashatja fel legújabb szerzeményét. U. részt vett a szultán diadalmas indiai hadjáratában is (gháznai
szultánnak kötelező volt Indiát megtámadni, már azért is, mert a számtalan fejedelemségre oszlott ország könnyű
prédaszámba ment), és történelmi forrásműnek használhatatlan eposzban zengte el uralkodója hőstetteit. E mellett
qászidák (ódák) tömegében ünnepelte a szultán mindennapját. Ügyes verselő volt és hízelkedésben találékony:
„szultánom, az Állam lován te vagy a kengyel és a kantár; „a Szerencse térden állva mászik palotád kapuja elé”;
„szablyáddal úgy hasogatod ellenségeid fejét, mint a dinnyét”. Versei hangja vidám, mintha ezt a rutinos talpnyalást
élvezte volna; de Mahmúd taknyos fiúszeretőinek magasztalása idegeire ment. Egyik, e kötetben nem közölt
versében elbeszéli, hogy a szultán kedvenc apródját, Ázázt borbélyhoz küldi, hogy nyírassa le túl hosszú fürtjeit.
Amikor Mahmúd hajnyírás után megpillantotta a fiút, annyira kétségbeesett, hogy öngyilkosságot akart elkövetni;
mire U. költeményében azzal vigasztalta őfelségét: az ilyen kölykök „attól szépülnek, ha nyírják őket”. A nyírni ige
másik értelme perzsában, csakúgy mint magyarban azt szuggerálja, hogy az ilyen fiatalemberek attól szépülnek, ha
kinyírják őket.

Udvari költő lettem

Nagyon szép fiatalember

Ázáz, Mahmúd szultán apródja

Lányokról szeretnék írni

685

RÚNI, BUL-FÁRÁZS (?–?1096) az indiai Lahore-ban született és valószínűleg arab nyelvterületen, Bagdadban vagy
Kairóban élt.

Újév

MASZÚD-I SZAD-I SZALMÁN (?1046–?1121) ugyancsak Lahore-ban született. Magasrangú tisztviselő volt Ibráhim
gháznái szultán udvarában. A szultán azzal gyanúsította, hogy összejátszik ellenségével, Malik Sah szelcsuk
szultánnal, és a költőt 18 esztendőre Náj várának kazamatáiba záratta. Csak élete vége felé engedték ki, mikor is
főkönyvtárosnak alkalmazták az udvarnál. A kazamatákról írt költeménye egyike a világ legszebb börtönversének.

Náj vára kazamatáiban

OMÁR KHÁJJÁM (GHIJÁSZEDDIN ABÚ L-FATH OMÁR IBN IBRAHÍM AL-HAJJAMI) 1025 és 1050 között Nisápurban
született, és ugyanott 1122-ben halt meg. Apja sátorkészítő („hájjám”) volt, így neve Omár al-Hájjámi, és nem
Khájjám. Kortársai hol mint csillagászt és matematikust magasztalják, hol mint istentagadót kárhoztatják, de verseit
nem említik. 1074-ben Malik Sah szelcsuk szultán összehívta az asztronómusokat, mert az arab holdévről (352 nap,
körbenforgó hónapokkal; 103 holdév 100 napév alatt) át kívánt térni a napévre. A sok csillagász közül egyedül O.-t
választotta, és bízta meg az új naptár elkészítésével. Az új időszámítás 1079. március 16-án lépett életbe; a történész
Gibbon szerint éppen olyan pontos volt, mint a jelenleg használt, gregoriánus naptárunk. A harmadfokú egyenlet
megoldásáról O. írta az első úttörő munkát. Ugyanebben az időben nyilvános vitát folytatott a legnagyobb arab
teológussal, al-Gházalival. O. Platón és Árisztótelész tanai mellett kardoskodott; a vita végén a teológus már csak
azzal tudott védekezni, hogy O. idegen – azaz ógörög, pogány és eretnek – bölcseletet hirdet és dühödten felkelt,
mert – úgymond – „az igazság egyedül a Koránban található”. Az istentelenség vádja ellen O. egyszer azzal
védekezett, hogy gyorsan elzarándokolt Mekkába, míg később a hatalmasok álltak ki érte, amiért horoszkópokat
csinált nékik. Egyik tanítványa, Nizámí (csak névrokona a költőnek) tanúsága szerint ezeket a jóslatokat és a velük
kapcsolatos számításokat villámgyorsan csapta össze és „minden illúzió nélkül kezelte”, vagyis egy kukkot sem hitt
belőlük. O. 85, vagy talán 112 esztendős volt, amikor halálos ágyán Avicenna A gyógyászat könyve című művének
metafizikai fejezetét olvasta és reményének adott kifejezést, hogy tudományos érdemeiért Allah elnézi bűneit, „ha
ugyan van olyasmi, mint bűn”. „Még utolsó szavai is bűzlöttek az eretnekségtől”, állapította meg egyik gyűlölője,
Fakhruddin Attar. – O. költészetéről először, több mint száz évvel halála után, az irodalmár az-Zauzáni tett említést:
„versei tévelygések szövevényei, akár a mérges kígyók”, és: „négysorosainak titkos mondanivalója leleplezi írójuk
szellemének fertelmességét”. Ortodox szemszögből az-Zauzáninak igaza volt; O. négysorosaiban azt írta meg, amit az
iszlám és a teokrata mohamedán állam nem tűr: hogy Allah, ha ugyan létezik, tehetetlen a mindenség törvényeivel
szemben; hogy az idő elfújja a szultánokat és hatalmasságokat, mint a porszemeket; hogy feltámadást aligha
remélhetünk, mert ugyan miért alkotta volna Allah halandónak az embert, ha ugyan halhatatlannak szánta; és hogy
így, szemközt a legsötétebb jövendővel, vigasztaljuk magunkat borral és szeretőinkkel. Ez a pesszimista, nihilista
filozófia al-Maarrí versein kívül, melyeket O. bizonyíthatóan ismert, addig még nem jelentkezett sem az arab, sem a
perzsa irodalomban. Feltehető, hogy versei titkon már O. életében, és az utána 686következő száz év alatt
elterjedtek, mert azt fejezték ki, amit sokan gondoltak, de nem mertek kimondani. Elterjedésüket minden bizonnyal
előmozdította formájuk, a négysoros vers, melyet írástudatlan emberek is könnyen megjegyeztek és adhattak
tovább. Idővel a kétszáz, eredetileg O.-nak tulajdonított négysoros kétezerre dagadt és manapság nehéz
megállapítani, melyik a valódi. Egyetlen iránytű maradt: O. gondolatait mindig konkrét képek formájában jeleníti
meg.
Huszonhat rubáí

A négysoros vers (perzsául: rubáí, többesszámban: rubáját) nem Omár Khájjám találmánya. Arab és perzsa költők
számtalanszor használták előtte. Ez a versforma úgy keletkezett, hogy a qászidá (óda) első két, összerímelő sorát
négy sorban írták, és az első sort (eredetileg félsort) összerímelték a másodikkal és a negyedikkel. Egyébként a
négysoros vers számos nyelv költészetének szinte önmagától kialakuló, természetes formája. Ógörögben ez volt a
négysoros disztichon; lásd a közel negyven négysorost e kötet első fejezetében. Ugyanez vonatkozik a latinra, és, bár
formájában kissé másként jelent meg, a kínaira. Magyarban: Vörösmarty sok híres négysorosától (A száműzött;
Laurának; Emléksorok egy sírkőre) József Attiláig (Egy spanyol földműves sírjára) hasonló forma jelent meg.

Omár európai népszerűségét Edward Fitzgerald angol költőnek köszönheti, aki a múlt század derekán adta ki a
Rubáját angol átköltését. Habár szövege nincs híján az akkori idők kötelező viktoriánus cicomáinak, Fitzgerald Omár
nihilizmusát hiánytalanul adta vissza, amit az akkori angolok honfitárstól nem, de egy perzsától szó nélkül eltűrtek. –
Magyarul a Rubáját Szabó Lőrinc nagyszerű fordításában jelent meg Fitzgerald szövege nyomán. A jelen fordítás
többnyire nem Fitzgeraldot, hanem az eredeti szöveget követi.

SZANÁI, ABUL-MADZS MADZSÚD (?–?1150) udvaronc volt fiatalkorában, később remete lett. Filozófiai
mondanivalóját metafizikai absztrakciók formájában verselte meg, amiért egyik olyan költeményét választottam,
mely nem jellemzi.

Jó tanács

ANVARÍ, AUHADU’D-DÍN MUHAMMAD (Abivardon, Merv mellett született, és 1150–1170 között Bálkhban halt meg.)
Szegény sorból származott és páratlan szorgalommal tanult a túszi Mánszurijja kollégiumban fizikát, csillagászatot,
jogot, zenét és metafizikát, hogy családját kiszabadíthassa a nyomorból. A legenda szerint egy napon pazar öltözetű,
testes férfiú lovagolt el a kollégium kapuja előtt, gyönyörű paripán, szolgái kíséretében. A. kérdésére, ki ez,
felvilágosították: Muizzít, a költőt látta. „Nagy ég!” – kiáltott A. – „A tudomány rangja égmagas, de én koldusszegény
vagyok. A költészetet mindenki lenézi, és ez ennyire megszedte magát! Allah segítségével ezután a versírásnak
szentelem magam!” Amikor a következőkben Szandzsár szultán ellátogatott Túszba, A. dicshimnusszal köszöntötte,
mire az uralkodó magával vitte Mervi udvarába. Ott nehéz problémával kényszerült megbirkózni. Szandzsár kedvenc
poétájától, a fent említett Muizzítől függött, ki olvashat fel verset a szultánnak. Muizzí nemcsak féltékeny volt
minden tehetséges költőre, de fantasztikus memóriával is rendelkezett. A szokványos, 20-30 sor hosszú
dicshimnuszokat első hallásra megtanulta. (Egyetlen rím ment rajtuk végig és a közismert frázisokat ismételték:
„fényed, szultán, mint a napé”, „orcád, mint a hold a tizennegyedik napon”, „dicsőségedet irigylik a csillagok” stb. Így
a vers megjegy687zése nem volt túlontúl nehéz.) Muizzí igyekezett fiát és szolgáját is betanítani, de azok kevesebb
tehetséggel rendelkeztek: fia másodszori, szolgája harmadszori hallásra jegyzett meg ódát. Költőtársait Muizzí fia és
szolgája jelenlétében fogadta. Ha a vers csapnivaló volt, Muizzí gratulált a fűzfapoétának, megölelte és a szultán elé
vezette, aki meghallgatta a verset és kirúgta a kontárt. Ha tehetséges költő olvasott fel jó költeményt, Muizzí
figyelmesen hallgatta, majd megszólalt: „Ezt tőlem plagizáltad. Nem hiszed?” Ezzel felmondta a verset. „Egyébként
alkotásomat fiam is megtanulta” – folytatta, mire a fiú is előadta. „Még szolgám is tudja” – hencegett, és amikor az is
felmondta, kidobta a költőt. Mervben a poéták hasztalanul tanakodtak, mit tegyenek, mikor A. megoldotta a
problémát. Tűrhetetlen versikét olvasott fel Muizzínek, mire az nyomban vitte a szultánhoz. A. remek ódába kezdett.
Muizzí ettől annyira megzavarodott, hogy közbevágott: „Ezt tőlem loptad”. A. álszent nyájassággal bíztatta: „Akkor
talán kegyeskedj folytatni”, amit Muizzí nem tudott megtenni. Szandzsár kegyeibe fogadta A.-t, de Muizzínek is
gratulált, amiért ilyen remek trükköt használt kollégái ellen. – A. néhány mulatságos verset írt és bizonyára különb
kötetet hagy az utókorra, ha udvari költői állása nem kényszeríti, hogy napról napra kísérje a szultán életfunkcióit.
Verset írt, mekkora hősiességgel szenvedi el a fejfájást Szandzsár egy nyári délutánon; ha a szultán köpköd, mint
bámulja az udvar az ezüst hullócsillagokat; vagy hogyan ereszkedik alá az orvosságos labdacs a szultán nyelőcsövének
elmondhatatlan szépségű alagútján. (Mindez alig különbözik a szovjet költő versétől Sztálin elmondhatatlan szépségű
mosolyáról.) – A. nem elégedett meg sikereivel, és mindenáron nagy csillagjósnak akarta feltűntetni magát. Néhány
apróbb jövendölése bevált. Végül megjósolta, hogy a közeli napon, mikor a hét planéta konjunkcióba kerül a mérleg
jegyében, iszonyú szélvihar dönti romba a városokat. A. tekintélye akkora volt, hogy az emberek felkészültek a
kataklizmára: kivágták a nagy fákat a kertben, nehogy házukra dőljenek, mély gödröket ástak és családjukkal,
lovaikkal és bútoraikkal ott várták a katasztrófát, de aznap „szellő se rezdült”. Az általános felháborodás elől A.
menekülni kényszerült és visszavonultságban, koldusszegényen halt meg.

A közhelyek hatalma

MUIZZÍ (AMÍR) ABDULLÁH MUHAMMAD (?1048–?1125) Szandzsár szelcsuk szultán udvari költője és kegyence. Verse
arról tanúskodik, hogy az ilyen magas állás sem volt nyakig tejfel.

Felépülésemre

KHÁQÁNÍ, AFDALU’D-DÍN IBRAHIM (?1121–1199) Gandzsában (ma: Kirovabad) született; apja asztalosmester, anyja
nesztoriánus-keresztény rabszolganő volt. Szülei korán elhaltak. Nagybátyja, az orvos, Kh. vallomása szerint pompás
nevelésben részesítette. Legfeljebb, hogy didaktikus célzattal kegyetlenül verte, kivált nehezebb tantárgyaknál. Így
még nyolcvanéves korában is, ha a metafizika szót meghallotta, behúzta a nyakár és várta a pofonokat. Nagybátyja
halála után Sirván sah bakui udvarába került, ahol veszekedős természetével és kihívó verseivel nem egy botrányt
keltett. Egyik költeményében a sah főellenségét, Komnénosz II. János bizánci császárt magasztalta, és kijelentette: az
uralkodó hívéül kíván szegődni, ha visszatéríti a perzsákat régi, zoroaszteri hitükre. A megkövezéstől az a
magyarázata mentette meg, hogy versét provokációnak szánta. Egy másik alkalommal a sahhoz intézett versében
elpanaszolta: fázik most télen, szegény, és arra kérte Sirvánt: 688„ajándékozz nékem kabátot, avagy szép
rabszolgafiút, hogy az egyiket vagy a másikat hátamra vehessem és bemelegedjek.” A sah lecsukatta, és ki akarta
végeztetni. Korántsem a szépfiúra vonatkozó kívánságáért, hanem azért, mert Kh. lebecsüli az uralkodó
nagylelkűségét, azaz kabátot vagy szépfiút, nem pedig kabátot és szépfiút kér tőle, holott mindkettőt boldogan
megadta volna. Később összeveszett apósával, a legdurvább szatírákat írta ellene, elvált feleségétől, Mekkába
zarándokolt és hosszú felfedező utakra indult Szíria, Irán nagyobb városaiba és a sivatagokba. Megtelepedett
Iszfahánban, és újabb bajba keveredett, mert gúnyversében a várost az emberiség szemétdombjának nevezte,
amiért a lakosok agyon akarták verni. Kh. a szatíra szerzőségét egyik tanítványára fogta, kit kicsempésztetett a
városból, és elszavalta a polgároknak Iszfahánra szerzett magasztaló ódáját, melyet azok könnybe lábadt szemmel
hallgattak. Számos kaland és újabb börtön után Tabrízíbe menekült és ott halt meg. – Kh. néhány nagyszerű verset
írt, mint pl. egyik tömlöcéről és a sivatagról; de az egyik 16, a másik 20 oldalt foglalna el e kötetben. Két rövid verse
nem reprezentálja tehetségét.

Gonosz asszony

Számadás

DZSAMÁL ISZFAHÁNBÓL, DZSELÁLEDDIN (?–1192) jó nevű festő és sokoldalú, szórakoztató költő volt; szülővárosában
élt és halt meg.
Bölcs ember

Tűrhetetlen fiatalember

Halál

Menj a fenébe

BEJLÁKÁNI, MUDZSÍR (?–1197) Bejlákánban született (ma: azerbajdzsáni romváros) és a helybeli herceg udvarában
élt, majd Iszfahánba költözött, ahol ismeretlen okból meggyilkolták.

Borozás közben

NIZÁMÍ GANDZSAVÍ (NIZAMUDDIN ABU MUHAMMAD IBN JUSZUF (1141–1209) földbirtokos apától és kurd anyától
született Gandzsában (ma: Kirovabad) a Kaukázus hegyei közt. Uralkodók udvarát nem látogatta, hízelgő ódákat nem
szerzett senkiről, mindössze munkáit ajánlotta az azerbajdzsáni hercegeknek. Szülővárosát és környékét nem hagyta
el. Nem annyira földbirtokos dzsentrihez, mint a reneszánsz polgárának legrokonszenvesebb típusához hasonlít
önálló gondolkodásával, műveltségével, vallási és nemzetiségi toleranciájával. Hírnevét öt, gondosan kidolgozott
eposzának, vagy inkább romantikus, verses regényének köszönhette. Ezekben, mint Lodovico Ariosto négyszáz évvel
később, fantasztikus mesevilágba vezeti olvasóit. Leghíresebb a Koszráv és Sirín, II. Koszráv perzsa király és Sirín
örmény hegcegnő szerelmének története. – Eposzai mellett N. néhány szép lírai verset írt; az itt közölt az első perzsa
költemény, mely 200 évvel ezelőtt Európában is közismertté vált. (Goethe fordította németre.)

Döglött kutya

NASZÍRADDIN TÚSZÍ (1201–1274) nagynevű tudós, bölcsész és csillagász. Főként élete utolsó 6 évét ismerjük. 1256
január elsején Hulágu, Dzsingisz unokája óriási seregével elindult a már meghódított Szamarkandból, és sorra vette
be Irán 689városait. Ahol ellenállást talált – és gyakran ott is, ahol nem talált – a város lakóit kiparancsolta a falak alá,
ahol mérnököknek, történetíróknak és csillagjósoknak engedélyt adott, hogy kilépjenek. A többit katonái lefejezték
és koponyáikból – külön a férfiakéból, az asszonyokéból és a gyermekekéből – szabályos piramisokat állítottak fel,
mielőtt továbbmentek. Hamadan alatt így került N. T. Hulágu szolgálatába; a mongol vezér bolondja volt az
asztrológiának. Hat hét múlva, február 13-án vették be Bagdadot; a következő néhány nap alatt a mongolok legalább
750.000 embert gyilkoltak meg, mégpedig úgy – miután vezéreik azt az álhírt terjesztették, hogy a lakosok lenyelték
igazgyöngyeiket –, hogy eleven áldozataik hasából húzták elő, és nyomkodták szét beleiket. AI-Musztaszim kalifát,
kinek megígérték hogy nem nyúlnak hozzá, megadás fejében, trónterme állítólag 8000 négyzetméteres
perzsaszőnyegébe göngyölték. Aztán felgyújtották Bagdadot, Irak több ezer éves öntözőműveit tönkretették, a
gyümölcsfákat kivágták, és szokásukhoz híven két hét múlva csapatot küldtek vissza Bagdadba, hogy agyonverjék a
nyomorultakat, akik a füstölgő romok alól előbújtak. (Ugyanezt tették Hitler SS-ei, amikor zsidólakta lengyelországi
falvakból elszállítottak mindenkit a gázkamrák felé, majd visszatértek, hogy a bujkáló néhányat is agyonverjék.) N. T.
ekkor – mint Hulágu bizalmasa, a kán közvetlen környezetéhez tartozott – mindent végignézett. Mégsem volt áruló.
Felhasználta Hulágu vakhitét a csillagjóslásban, és számos életet mentett meg; a könyvtárak felgyújtása előtt pedig
sok száz, pótolhatatlan munkát hozott ki és őrzött meg. Ugyanő intézte Hulágu levelezését a még meg nem hódított
arab fejedelmekkel; a sorok közt ügyesen, megírta nékik, mit várhatnak. Később Bagdadban telepedett meg, amikor
a várost kezdték újra felépíteni, bár régi rangját és fényét a kalifátus összeomlása óta mindmáig nem nyerte vissza. –
N. T. filozófiai és tudományos munkák mellett néhány verset írt arab és perzsa nyelven. Költeményei nincsenek
híjával sem a cinizmusnak, sem az emberiség utálatának.

Aki tud és aki nem tud

RÚMÍ, MAULÁNÁ DZSALÁL-AD-DÍN MUHAMMAD IBN MUHAMMAD („Mauláná” annyit jelent, mint „a mi mesterünk”
Rúmí pedig, hogy római, azaz kis-ázsiai, minthogy Kis-Ázsia korábban a Keletrómai Császársághoz tartozott.) R.
Bálkhban született 1207-ben és mintegy 14 éves volt, mikor atyját, a mohamedán teológust, száműzték a városból. A
család nem kis szerencséjére, mert így megmenekültek a mongol vérfürdőtől. Hosszú bolyongás után a kis-ázsiai
szelcsuk szultanátus fővárosában, Konjában (Iconium) telepedtek le. Atyja halála után R. vette át a teológiai katedrát
és atyja prédikátorságát. Nemcsak mecsetekben, hanem köztereken is szónokolt, nagyszámú hallgatóság előtt. A
szúfizmusba (iszlám misztikába) atyja egyik tanítványa vezette be, de R. életének döntő változása akkor következett
be, amikor egy Sámsz-i Tábrízí nevű vándordervis érkezett Konjába. R. rajongó imádattal fordult a hipnotikus
tekintetű ember felé, akiben „Allah tökéletességének földi tükörképét” vélte felfedezni. R. tanítványai féltékenyek
lettek a dervisre, úgyhogy fenyegetéseik elől Sámsz-i kétszer menekült el Konjából, de R. fiát küldte utána és
visszahozatta. Harmadszorra, 3 évvel érkezése után, 1247-ben a dervis nyomtalanul eltűnt; állítólag R. tanítványai
tették el láb alól. A következőkben R. azonosította magát a nyomaveszett dervissel, mintha annak inkarnációja volna,
és tulajdon verseit is annak neve alatt (Diván-i Sámsz-i Tábrízí) adta ki. Ezután megalapította a táncoló, másként
őrjöngő dervisek rendjét, melynek ő lett első nagymestere. 1273-ban halt meg Konjában; sírja mindmáig
zarándokhely, a mellette 690épült Mevlivi (Mauláná) közösség rendházaival és iskoláival. – A legjelentősebb perzsa
misztikus költő 60.000 párrímet hagyott a utókorra. Ezekben, virágnyelven bár, de közérthetően, nem annyira a
szúfik tanait, mint életérzését adja elő. Szúfizmusa számos forrásból táplálkozik, elsősorban Plotinoszból és a hellén
neoplatonistákból, de helyet kap benne a panteizmus, a gnoszticizmus és nemegyszer Mózes, Krisztus, Buddha,
Mohamed szellemi örökségének egy-egy töredéke. A világ azonos az istenséggel. A nap és a porszem egyformán az ő
partikulája. Az ember, a Mindenható kiszakadt része, visszavágyódik, nem Istenhez, hanem Istenbe. A szúfik
közössége részegen fetreng a kocsmában, mert berúgtak az istenség jelenlététől. (A kocsma és a részegség
szimbólikusan is értelmezhető.) Isten angyala légyottra hívja az aszkétát, és szerelmi mámorban ölelkezik vele, de az
istenséggel való végleges egyesülést csak a halál hozza meg. Mindezt – és még sokkal többet – a szúfik nem dogmák
formájában hirdették; a dogmákat náluk rajongás pótolta. Ugyanekkor aszkézisük megfért egyfajta szelíd
hedonizmussal; valamennyien egyetértettek az ember istenítésében, a panteizmus szeretetteljes kiterjesztésében
állatra, növényre, holt tárgyakra és egyetértettek a három monoteista vallás fanatizmusával szemben a vallási
toleranciában. Ennek az irányzatnak volt legköltőibb és – tulajdon kifejezése szerint – legbolondabb képviselője
Rúmí. 120.000 sor verse a szúfi hívő Bibliája; a nem-bennfentest a versek tematikus azonossága untatja, a metaforák
és kifejezések szűntelen ismétlése fárasztja, csakúgy, mint Ibn al-Arábi versei, Buddha szerzeteseinek zsoltárai, vagy a
keresztény egyházi énekek Szent Ambrustól XIII. Leó pápáig.

Misztikus szerelem

Mesterem, Sámsz-i Tábrízíhez

IRÁQI, FÁKHRUDDIN IBRÁHIM (1213–1289) Hámádánban született, Hindosztánban, majd Konjában tanult Rúmínál és
Damaszkuszban halt meg. Misztikus költő, Rúmí követője volt.

Misztikus szeretőmhöz
Szúfik kocsmája

SZÁÁDI, MUSZHÁRIFUDDIN IBN MUSZLIHUDDÍN (1213–1299, más források szerint: 1198–1304) Sírázban született és
a bagdadi Nizámijja Kollégiumban tanult. Életét tulajdon leírásából ismerjük; kár, hogy sokat hazudik. Tanulmányai
után bejárta Hedzsászt, Jement, Abesszíniát, Irakot. Szíriában keresztesek fogságába esett, és más rabokkal együtt
dolgozott Tripoliss sáncainak megerősítésén, míg egyik jó barátja kiváltotta. Sz. hálából elvette megmentője lányát,
de az „tűrhetetlen szipirtyónak bizonyult”, amiért, hosszadalmas botrányok után elvált tőle. Ezután Indiába utazott.
Mikor Szomnáth egyik hindu templomában sétálgatott, felfedezte a titkos mechanizmust, mellyel a papok az
istenséget mozgatták, hogy a hívők csodát lássanak. A templomszolga meglepte Sz.-t, miközben a szerkezetet
vizsgálta, úgyhogy kénytelen volt agyoncsapni egy gerendával, nehogy a papok vele végezzenek. 1255-ben hazatért
Sírázba, a városba, mely délkeleti fekvése miatt elkerülte a mongol hódítókat. A következő évben Sz. meglepte a
helyi uralkodót a Busztán (Gyümölcsös) című hosszú – és mulatságos – tankölteményével, melynek ajánlásában ezt
írta: „tanulmányokat állítottam össze a helyes igazságszolgáltatásról, a jófajta kormányzásról, égi és földi
szerelemről, alázatról, elégedettségről és hasonló pompás dolgokról”. 1258-ban adta közre leghíresebb művét, a
Gulisztánt 691(Rózsakert). A könyv éles támadásai a zsarnokság ellen és emberbarát, már-már humanista hangja
roppant népszerűvé tette szerzőjét; azóta is a Közel-Kelet egyik kedvenc olvasmánya. Sz. prózát, rímes prózát és
verset vegyít, és így mond el anekdotát, tanmesét, „morális” történeteket és gnómákat. (A könyv felülmúlhatatlan,
másfél évszázad múlva is pompás angol fordítását a magyar Rehacsek Edvárd készítette, aki Bombayben sátorban
lakva arabból, perzsából, ó-perzsából és törökből fordított irodalmi és történelmi szövegeket.)

Gnómák

AMÍR, KUSZRÁV (1253–1324) a mongolok elől Bálkhból Indiába menekült, ahol a delhi uralkodó udvari költője lett.

Búcsúzkodás

HÁFIZ, SAMSZU’D-DÍN MUHAMMAD (1325–1390) Irán legnagyobb lírai költője, szegény kézmíves családba született
Sírázban. Alapos irodalmi műveltsége mellett kívülről tudta a Koránt is; innét neve, háfi (z). Fiatalon mint tanító és
kéziratmásoló kereste kenyerét, míg pártfogójául nyerte a helybeli Muzaffarid-uralkodóház trónörökösét, aki Abu
Iszak néven hamarost trónralépett. H. kocsmákban és szeretői ágyában töltötte napjait és éjszakáit, miközben verseit
hihetetlen könnyedséggel írta. Hírneve futótűzként terjedt; soha perzsa költő nem bűvölte el ennyire olvasóit, noha
legtöbb kortársa nem értette, miről is szólnak versei. Az életvidám Abu Izsak 1352-ben meghalt; utóda, Muharifuddin
Muhammad herceg kegyetlen mozlim fundamentalista volt: bezáratta a kocsmákat, besúgók százait pénzelte, akik
alattvalói életmódját figyelték, és jelentéseket adtak le, mit beszélnek róla: „Ha ma a herceg parancsára bezárják a
kocsmákat” – vígasztalódott H. –, „úgy holnap kinyitják majd őket Allah parancsára.” A puritán rémuralom nem
tartott sokáig: 1357-ben a trónörökös, Sudzsá herceg meggyilkoltatta apját és fivérét, kivel az uralmat meg kellett
volna osztania. A nem sokat ígérő bevezetés után Sudzsá uralma kellemesnek bizonyult: a rendőrkémeket
elbocsátották, a kocsmák kinyíltak és a mindig vidám Sírázban helyreállt a jó élet. Az új sah annyira tisztelte H.
költészetét, hogy a diplomáciai korrespondenciában folyton-folyvást idézte verseit, akkor is, ha az idézet egyáltalán
nem illett oda. 1387-ben a világ réme, a roppant hatalmú Timur (Timur-i-Leng, a Sánta Timur) érkezett Sírázba.
Mindenki reszketett, de a látogatás barátinak bizonyult. Timur nemcsak hírből ismerte H.-t, hanem verseit is tudta; a
legenda szerint beszélgetéseik alkalmával H. olykor egy-egy költeményéből idézett, és Timur, ha a citátum nem volt
pontos, szívélyes mosollyal kijavította. – H. hagyatéka 500 lírai versből (gházelből) áll. Sok költeményéből nem lehet
megállapítani, hogy jelképesen gondolja-e, hogy az istenséghez, szeretőjéhez vagy a sahhoz címezi-e, csakúgy, mint
ahogy gyakran semmiféle kapcsolat nem állapítható meg az egyes versszakok közt; úgy tűnik, mintha a költő össze-
vissza firkálna arról, ami éppen eszébe jut, de az utolsó sor elolvasása után a vers mégis egyetlen egésszé áll össze és
marad az emlékezetben. H. minden egyes verse váratlan (mint Catullus költeményei), mint költő utánozhatatlan
(mint Ady Endre) és versei szépsége épp olyan magyarázhatatlan, mint ahogy nem tudni, mitől és miért szépek Rilke,
Verlaine vagy Shakespeare versei. Talán ez is hozzájárult, hogy hazájában 600 esztendeje nagyra tartják, és
Európában, a szégyenletes fordítások ellenére is elismerik páratlan érdemeit.

692

Puritán zsarnokság

A szép pohárnok

Tavasz

Vágyaim palotája

Síráz dicsérete

Angyalok a kocsmában

Szerelmi bánat

Négysoros

KAMÁL, KHUDZSANDÍ (?–?1405) Khudzsandban született Transoxoniában. Misztikus költő és hitszónok volt; a helyi
szultán Tábrízíben palotát építtetett számára, ahol tanítványai közt élt, mint prófétájuk.

Szeretők bánata

BÁBUR, A TIMURIDA, HINDUSZTÁN CSÁSZÁRA (1483–1530), a Sánta Timur kései leszármazottja, Fergánában
született; 11 éves korában lépett atyja örökébe, mint egy kis türkmén törzs fejedelme. Idővel szomszédai annyira
szorongatták, hogy seregével Kabulból Indiába vonult. Példátlan hadvezéri képességével sorra foglalta el Lahore-t,
Delhit, Agrát és mint a mogul dinasztia alapítója és Hindusztán császára halt meg. B. eszes volt, művelt, lovagias és
toleráns; hadjáratai közben nemegyszer leállította seregeit, hogy időt szakítson versírásra és olvasásra. A csagatáj
(keleti török) nyelven írt Báburnáméban őszintén, szerényen és érdekesen mondta el élete történetét. Verseit
csagatájul és perzsául írta; több értekezés szerzője: az egyikben a perzsa prozódiát elemzi.

Négysoros
KÁMRÁN HERCEG, A TIMURIDA (?–1557) Bábur második fia, élete javát azzal töltötte, hogy összeesküvéseket
szervezett fivére, Humájun hindusztáni császár ellen. Humájun egy ideig tűrte öccse intrikáit, aztán Mekkába
száműzte, végül megvakíttatta.

Bátyám, Humájun császár halálhírére

Humájunhoz, mikor megvakíttatott

URFI-I-SIRÁZI, MUHAMMAD (1554–1590) Irán egyik legeredetibb költője, Sírázban született, fiatalon otthagyta
Perzsiát és megtelepedett Akbar indiai császár lahore-i udvarában, ahol főként perzsául beszéltek. Mint ünnepelt
költő halt meg ugyanott.

Aznap, amikor majdnem meghaltam

QÁDSZI, HÁFI MUHAMMAD DZSÁN (?–1646)

Az utolsó ítélet

KALÍM ABÚ TÁLIB (?1580–?1651) Hamadanban született, Kásánban és Sírázban élt, majd Dzsáhángir nagymogul
lahore-i udvarában telepedett meg. Az uralkodó utóda a költők királyává koronázta.

Vágyakozás

Önarckép fiatalon

693

Ez a gyalázatos élet

A világ

SZÁIB-I-TÁBRÍZÍ (1607–1671) kereskedőcsaládból származott. Dzsahan sah nagymogul szolgálatába lépett, majd
Iszfahánban telepedett meg, ahol II. Abbász perzsa uralkodó a költők fejedelmévé avatta. Szülővárosában, Tábrízíben
halt meg.

Kesergés, életem vége felé

Széljegyzetek
X. fejezet

Középkori zsidó költészet

(X–XIII. század)

Mohamed próféta a pokol felé vezető út kalauzainak nevezte a költőket. Támadása nem sok eredményt hozott a
versimádó arabok közt, sem a Próféta életében, sem utána. Néhány évtizeddel Mohamed támadása előtt Nagy Szent
Gergely pápa (590-től 630-ig uralkodott), sommásan elítélte a pogány múlthoz tartozó világi irodalmat és csak az
„új”, azaz egyházi irodalmat kívánta megtűrni. Miután az irodalom művelői szinte kizárólag szerzetesek és papok
voltak, a pápa rendelkezése nem maradt eredménytelen. Más volt a helyzet a diaszpóra zsidóságánál: őket az
üldöztetés mellett kizárólag a vallási parancsolatok és a vallásos tartalmú irodalom tartotta össze. Szűk gettókba
zárva, az uralkodó néptől, fáktól, virágoktól és rétektől elkülönítve, egyébként sem nyílt sok alkalmuk lírai
költészetre. Amikor 711-712-ben az arabok elfoglalták a vízigót királyságot – a mai Spanyolországot meg Portugáliát
– az ottani, nagyszámú zsidó lakosság rabszolgasorban élt. Arab uralom alatt, kivált a cordovai emirátus megalapítása
után a zsidó lakosság szabad mozgást nyert, bizonyos mértékig tagja lett az andalúz társadalomnak, látogathatta a
mindenki számára nyitva tartott közkönyvtárakat és a cordovai egyetemet. Ugyanekkor virágzó, arabnyelvű
irodalom, építészet, tudomány és történetírás kellős közepén találták magukat. Lassanként, a XI. századtól kezdve,
hébernyelvű lírai költészet indult virágzásnak Andalúziában. Mind az arab, mind a zsidó kultúrának először az
országra rátörő marokkói berberek, utánuk a spanyolok vetettek véget.

HÁNNÁGID, SMUEL (SÁMUEL HERCEG; SMUEL HÁ-LÉVI IBN NÁGRELÁ) 993-ban Cordovában született, és 1056-ban
halt meg. Húszéves korában elmenekült a fővárosból, mikor azt a berberek kifosztották és felgyújtották. Kitűnő arab
kalligráfus volt; hamarost Ibn al-Arif granadai nagyvezír titkára lett. Al-Arif halála után az emír H.-ot nevezte ki
vezírének. 1038-tól 1056-ig, a szüntelen háborúskodások során, ő vezette a granadai hadsereget a szomszédos arab
államok ellen. Győzelmeiről verseiben adott számot, de nem a szokványos vértől ittas modorban, hanem filozófus
módjára. Költészete korántsem szorítkozik csataképekre; sokat írt szerelemről, borozásról, az élet élvezetéről és
mindehhez csipetnyi sztoikus és epikureus filozófiát vegyített. Halála után fia, Jehoszef Hánnágid lett a granadai
hadsereg vezére, akit tíz évvel később a granadai zsidósággal együtt mészároltak le a mórok.

694

Fellegvár romjain

A háború

Fogyó hold

A pogrom vezetője

Nem menekülhetsz

A mester
Életemet adom a gazelláért

Légy bátor

IBN GABIROL, SLÓMÓ (a középkori Európában eltorzított nevén ÁVICEBRON-nak ismerték; 1021–?1055) Malagában
született. Rövid élete nagyobb részét Zaragozában töltötte. Szenvedélyes, szókimondó és veszekedős természetével,
de még inkább nyughatatlanságával és radikálisan neoplatonista filozófiájával rengeteg ellenséget szerzett magának,
elidegenítette legjobb barátait, és a helybeli zsidó hitközséggel is állandó hadilábon állt. Végül Zaragozából
Valenciába menekült, ahol rövidesen meghalt. – Versei mellett arabnyelvű filozófiai munkát írt, mely latin
fordításban Fons vitae címen nagy hatást gyakorolt a nyugati világra, kivált a párizsi és az olaszföldi egyetemekre.

Istenhez

IBN EZRA, MÓSE (?1055–?1135) Granadában született. Három fiatal fiútestvérével együtt túlélte a granadai zsidóság
1066-os lemészárlását: hagyomány szerint jó lelkű arab utcalány rejtette el őket. Néhány esztendővel később
visszatértek szülővárosukba, mikor a kereskedelem és az ipar pangása miatt Granada lakói visszahívták az
izraelitákat. A városban működő, közös arab-zsidó irodalmi körben I. E. jelentős szerepet játszott, amíg 1090-ben a
Marokkóból átjött berber megszállók még egyszer szétkergették a zsidókat. I. E. és fivérei később ismét hazajöttek
Granadába. Néhány év múlva családi botrány következett, mely kis híján életébe került. Nem tudni pontosan, mi
történt. Állítólag I. E. testvérével együtt csábította el idősebb fivérük, Izsák fiatal korú lányát; lehet, hogy a lány
csábította el őket, vagy holmi még bonyolultabb, szexuális kapcsolat teremtődött a családban. I. E. menekülni
kényszerült, és mintegy 40 évig bujdosott Észak-Spanyolország keresztény királyságaiban. Több szép, javarészt
erotikus témájú verse mellett filozófiai traktátust írt. Címe: A fűszerek ágya.

Az utazás

Jogos osztályrészünk

HALÉVI, JEHUDA (?1075–?1140) Tudelában, a mór és keresztény Spanyolország határvárosában született.

Granadában tanult; a város 1090-ben történt feldúlása után áttelepült Kasztília nemrég elfoglalt új fővárosába,
Toledóba. Állítólag mint orvos praktizált VI. Alfonz király szolgálatában. Mikor 1109-ben Kasztíliában is kezdetét vette
a zsidóüldözés, azzal az ürüggyel, hogy az izraeliták a mórok titkos ügynökei, H. visszatért az ország arab
fennhatósága alá tartozó, déli felébe. Egy ideig Cordovában élt, ahol arab és zsidó barátaival azt a nézetet osztotta,
hogy a spanyol-mór konfliktus csak katasztrófát hozhat arabnak és zsidónak egyaránt. Egyetlen kiútnak H. a zsidóság
emigrációját látta Palesztínába. Föltehető, hogy értesülései hiányosak voltak: az első kereszteshadjárat vitézei
néhány évvel korábban vették be Jeruzsálemet. Ekkor a város 40.000 lakóját – mohamedánt, zsidót, görög695keleti
keresztényt egyaránt – az utolsó szál emberig lemészárolták. Híressé vált prózaművében, mely A kazár könyv címet
viseli, H. zsidó tudós és János kazár király képzelt párbeszédét írta meg, melyben ugyancsak a Palesztínába való ki-
vagy visszavándorlást ajánlja a zsidóságnak. (János kazár király a VIII. században, Bizánc és a Kalifátus kettős
fenyegetésével szemben, népe nagy részével együtt zsidó hitre tért. H. csak idős korában, 1140 szeptemberében
szállt hajóra Palesztína felé. Alexandriáig ért csak, ahol ágynak esett és rövidesen meghalt. Más forrás szerint
Alexandriából gyalog folytatta útját. Néhány lépésre Jeruzsálem kapuja előtt kereszteslovag vagy arab lovasember
leszúrta.
Szívem Keletre vágyik

ABULÁFIÁ, TODROSZ (1247–?1295) Toledóban élt X. Alfonz és IV. Sancho kasztíliai királyok idején. Nemegyszer
magasrangú állami tisztviselő (vagy tanácsos?) volt, máskor hosszú éveket töltött iszonyú tömlöcökben. Szerelmeiről
és börtöneiről realista, majdhogy naturalista versekben adott számot.

Emlék

XI. fejezet

Trubadúrok és minnesängerek

(XI–XV. század)

A középkorvégi-újkoreleji Európa költészete – a reneszánsz költészete – a katalán, szicíliai, de elsősorban provanszál

trubadúroktól nyert ihletet nemcsak Dante és Petrarca személyében, de már előttük és utánuk is. A provanszál
rövidségével, dallamosságával alighanem Európa legszebb, költészetre legalkalmasabb nyelve. A trubadúrok
rendkívül bonyolult versformákra és rímképletekre szerzett költeményeiket provanszálul értő avagy nem értő
királyok és fejedelmek tróntermeiben, várkastélyok udvarán, vagy zöld réteken adták elő ünneplő közönség előtt és
mindig lantjukkal kísérték. Költeményt és zenét állítólag rögtönöztek, ami majdnem lehetetlennek tűnik; de
költőknek semmi sem lehetetlen.

IX. VILMOS, AQUITÁNIA HERCEGE (1071–1127) az első és legeredetibb trubadúr. „Szeszélyes és kiszámíthatatlan
uralkodó volt. Mindig arra vágyott, amit lehetetlen elérni”. XIII. századi életrajzírója, Orderic Vital bátorságát,
szellemi rangját és törhetetlen jókedvét dícséri: „és egyúttal a világ leglovagiasabb embere volt, hölgyek bolondítója,
fegyverfogásban verhetetlen, szeretőnek nagyszerű”. 1101-ben katasztrófával végződő kereszteshadjáratra vezette
hűbéreseit; 1120-ban Alfonz aragón királyt segítette 600 lovagjával az Almorávidák ellen, nagy katonai sikerrel. Élete
végéig hadakozott lázadó vazallusaival és az Egyház egyre növekvő igényei és farkasétvágya ellen. – Mindössze 11
költeménye maradt fenn. Megfejthetetlen, hogyan tudott ennyire eredeti verseket írni. Költeményei az általa
fordításban valószínűleg ismert (közszájon forgó) arab költészet hatását nem mutatják, még versformában sem,
ugyanekkor a középkor latin világi verseitől és a népdalok hangjától is távol állnak. A versek fele tréfás és botrányos
tartalmú, bár a költemények alaphangja valahogyan mégis komoly. A későbbi idők kötelező közhelyei is távol állnak
tőle; annál több verseiben az öngúny és az életöröm.

696

Barátaim

Az évszak egyre édesebb lesz

BERNART DE VENTADORN (?1125–?1180) a ventadorni kastély pékjének fia. Fiatalon híres lett, a Toulouse-i gróf, V.
Raymond kastélyában és Aquitániai Eleonóra (1154-től II. Henrik angol király felesége) normandiai udvarában adta
elő a meg-nem-nevezhető Hölgyhöz írt szerelmes verseit.

Nem csoda, hogy szebb verset írok

BERTRAN DE BORN (?1140–?) Hautefortban (Périgord) született; feudális lovag volt. Normandiában résztvett II.
Henrik angol király udvari ünnepségein, miután a király, Aquitániai Eleonórával kötött házassága révén Nyugat-
Franciaország ura lett. A legenda szerint B. hosszantartó viszonya Aquitániai Eleonórával ekkor kezdődött; egyúttal a
király két fiát, Oroszlánszívű Richárdot és a fiatal Henrik herceget is elcsábította. Szerelmi sikerei ellenére az angol
urakat lenézte, mert a luxust és a pazarlást hírből sem ismerték. Később Henrik herceget, kire nagy befolyást
gyakorolt, apja ellen uszította, amiért a trónörökös Richárd mellett nem juttatta méltó szerephez. Henrik sereget
gyűjtött, hogy atyját hátbatámadja, de hirtelen meghalt. Dante, aki a Convivióban megdicséri B.-t nagylelkűségéért, a
Pokol XXVIII. énekében úgy jeleníti meg a trubadúrt, hogy fejét, mint a lámpást tartja kezében és hozzáteszi: mert a
fiút el akarta választani apjától, büntetésből törzsétől elválasztott fejét kell örökre markában tartania. Henrik herceg
lázadása után Oroszlánszívű Richárd és sógora, VIII. Alfonz kasztíliai király sereget gyűjtöttek, hogy megbüntessék a
rablólovagot. Kilenc napos ostrom után B. feladta Hautefort várát. A francia krónikás szerint Oroszlánszívű Richárd a
vár fala alatt „hűségesküje után keblére ölelte Bertrant, és újra meg újra átölelte, amikor lakomához ültek.”
Hűségesküjét B. nem szegte meg; Oroszlánszívű Richárd mellett akkor is kitartott, amikor az osztrák herceg
bebörtönözte és minden híve elhagyta. – 1197-ben B. a cisztercita rend tagja lett és valószínűleg a Daloni
Apátságban fejezte be életét. Nyugtalanító személyisége sokáig tartotta ébren az utókor érdeklődését. Életéről
számos regényes krónika számolt be provanszál és francia nyelven; neve még ma is a trubadúr jelképe. (Lásd Heine
versét)

Sirventes-t írok most a két királyról

GUIRAUT DE BORNELH (?1140–?1211) A trubadúrok poeta laureatusa. Minden műfajban: cerebrálisan elvont,
platonista szerelmes versben, románcban, halottat sirató költeményben egyformán elegáns műveket alkotott.
Sirventesei irgalmatlanul ostromolják a társadalmi igazságtalanságokat. Ezekért Dante (De vulgari eloquentia, II,2),
mint igaz embert magasztalja. – A hajnali vers, az alba a trubadúrok jellegzetes műfaja volt; hét évszázadon át nem
egy költő élesztette újra. (Lásd pl. García Lorca versét.)

Dicső Király, világosság, fénytenger

ARNAUT DÁNIEL (?1150–?) Bertran de Born jóbarátja és ünnepelt trubadúr, aki gyakran adta elő verseit
Oroszlánszívű Richárd udvarában. Dante a költők példaképének tekintette, amiért szerelmes verseit nem latinul,
hanem provanszál köznyelven írta. A Purgatorium XXVI. énekében, ahol Arnaut szelleme beszél, Dante nem kis
stilisztikai bravúrral provanszál nyelven szólaltatja meg az olasz szövegben. A. 697eredeti hangú költő és rendkívüli
formaművész volt. Az egyik halhatatlan (és feltalálhatatlan) versformát, a szesztinát minden bizonnyal ő találta fel;
valószínűleg a szonettet is.

E szép, édes dallamra

ISMERETLEN MINNESÄNGER (életrajzi adatai ismeretlenek)

Aquitániai Eleonóra királyné szépsége

DER VON KÜRENBERG (?1150–?) az első Minnesänger. Valószínűleg osztrák vagy bajor származású volt. Életrajzi
adatai ismeretlenek.

Szép sólymocskát neveltem

Jó későn tegnap éjjel

WALTHER VON DER VOGELWEIDE (?1160–?1230) a középkor legnagyobb német költőjéről egyetlen korabeli
feljegyzés maradt: 1203. november 12-én Wolfger von Erla, Passau püspöke téli bundára való pénzt ajándékozott
bizonyos Walthero cantori de Vogelweide, azaz W. v. V. dalnoknak, vándorköltőnek. Nem tudni pontosan, hogy
mikor született, hol halt meg. A XIX. századi német irodalmárok ragyogó vértbe öltözött nemes lovagnak állították
be. Időközben kiderült, hogy Vogelweide nevű tanya vagy falu sehol nem létezett és W. nevét azért választotta, vagy
kapta, mert szerette a madarakat etetni, ha éppen volt kenyere. Egy későbbi, képzelt sírfelirat szerint: Pascua qui
volucrum vivus, Walthere fuisti: míg éltél, Walther, a madarak legelője voltál. Nemesi származása ellen tanúskodik,
hogy egyik versében elpanaszolta: nem engedték a nemesek asztalához, a konyhában kellett ingyen ennivalóját
elfogyasztania, a többi kóbor muzsikus, kardnyelő, bűvész és mesemondó társaságában. A Német-római
Császárságban a költőket korántsem övezte az a megbecsülés, mint a Provence trubadúrjait. – W. verseiből
nyilvánvaló, hogy fiatalon az osztrák herceg udvarában tartózkodott és vitába keveredett Reimárral, a hivatalos
udvari poétával. Verses vitájukban az utóbbi a provanszál tradicióhoz ragaszkodott: a Hölgyet megközelíthetetlen,
égi tüneménynek kell ábrázolni, ködképpé idealizálni, elevenen megfagyasztani, míg W. a nőben partnert, szeretőt és
társat kívánt találni. Noha a vitát, a fennmaradt szövegek alapján (és a XX. század ítélete szerint) kétségtelenül W.
nyerte meg, valószínű, hogy az udvarban a költői verseny vesztesének nyilvánították, ha vitájukra egyáltalán
odafigyeltek és nem valamelyik alacsonyrangú udvaronc menesztette W.-t Bécsből. Ezután úgy élt, „mint a kivert
kutya”. Egyik helyről a másikra vándorolt és patrónust keresett. Elébb Fülöpöt, a megkoronázott német királyt
magasztalta, mint Isten földi helytartóját. Fülöp meggyilkolása után átállt az ellenkirály Ottóhoz, majd, amikor
belátta, hogy a császári koronát a fiatal hohenstaufi Frigyes nyeri el, átkokat szórt Ottóra, és a győztes mellé
igyekezett szegődni. Öregkorában, a vénség előrevetett árnyékában Frigyeshez fordult, aki éppen útban volt Róma
felé, hogy ott a pápa megkoronázza, és hűbéri birtokot kért tőle). A császár, aki egész életében, ha nem is hasonló,
de állandó nehézségekkel küszködött, alighanem elolvasta a verset és megértette a közös sorsukra való célzást W.
költeménye utolsó sorából. W. másik verse szerint II. Frigyes megadta néki a birtokot; hogy hol volt és meddig élt
rajta, nem ismeretes. – A múlt században Németország és Ausztria több helyén mutogatták W. állítólagos sírját.
Bozenben (ma: Bolzano) a sírt madáretető díszítette.

698

Róma ura

Megvan a hűbér

Ide kívánkozik Walther von der Vogelweide legszebb és leghíresebb költeménye, az Under den Linden an der Heide
(A hársfaágak csendes árnyán) kezdetű. Babits Mihály ezt a verset olyan mesteri módon fordította, hogy nem
mertem hozzányúlni.

VI. HENRIK NÉMET–RÓMAI CSÁSZÁR (1165–1197) rövid uralkodása alatt két hadjáratot vezetett Itália ellen. Fiatalon,
32 éves korában halt meg.
Édes úrnőmet köszönti ez ének

V. KONRÁD NÉMET KIRÁLY (1252–1268) IV. Konrád német–római császár fiát és a császári trón örökösét a
tagliacozzói csatában elfogták és 16 éves korában, Nápolyban lefejezték.

Örülök a piros virágnak

STEINMAR (XIII. század) életrajzi adatai ismeretlenek. Az udvari etikettet szem előtt tartó, a nőket idealizáló lovagi
költészet (hohe Minne) „régi” irányzata ellen lépett fel realista, nemegyszer durva verseiben. A kötetben közölt
költeménye mellesleg az albát, a trubadúrok ájtatos hajnali dalát is kigúnyolja.

A kis lovász a mindenessel

OSWALD VON WOLKENSTEIN (?1367–1445) dél-tiroli lovag sokfelé utazott, egy ideig Zsigmond magyar király és a
német–római császár udvarában élt Budán. Számtalan háborúban vett részt és még több szerelmi kalanddal
henceghetett, amikor öregségében ősei wolkensteini kastélyába vonult vissza.

Mindenható

XII. fejezet

Európai költészet (1)

(XIII–XVII. század)

A reneszánsz, a barokk, a XVIII–XX. század nagy költőinek, Danténak, Shakespeare-nek, Burnsnek, Heinének vagy
Garcia Lorcának bemutatását aligha igényli az olvasó. Így a következőkben az életrajzi jegyzeteket a lehető
legrövidebbre szabtam, kivéve ott, ahol kevéssé ismert, vagy ismeretlen költőkre került sor.

ANGIOLIERI, CECCO (1250–1319) bátor hangú, érdekes és eredeti olasz költő.

Bár volnék tűz

DANTE ALIGHIERI (1265 Firenze – 1321 Ravenna) Európa egyik legnagyobb költője. Firenzei nemesi család sarja. VIII.
Bonifác pápánál járt hivatalos küldetésben, mikor politikai ellenfelei Firenzében uralomra kerültek és előbb két évi
száműzetésre, később halálra ítélték. D. nem tért többé vissza Firenzébe; elébb Veronában, majd Ravennában élt. Az
Isteni Színjáték mellett más, jelentős műveket írt. A Vita 699nuova (Új élet) prózába ágyazott lírai versek
gyűjteménye, ahol Beatrice Portinari iránti szerelmét beszéli el. A befejezetlenül maradt Convivióban (Vendégség)
néhány versét – canzonéját – elemezte, míg a latin nyelven írt De vulgari eloquentiában (A nép nyelvén való
ékesszólásról) az olasz köznyelv alapjait fektette le.
Ti mind, nemes szívek

A kurta napokhoz

PETRARCA, FRANCESCO (1304 Arezzo – 1374 Arquà) firenzei származású, száműzött galádjával fiatalon a Provence-
ban élt. A nagyhatalmú Colonnák és más mecénások segítségével életét a tanulásnak, utazásnak és irodalomnak
szentelhette. A Canzoniere 366 versével Európa szerelmi líráját indította el, és befolyásolta századokon át; latin
prózaműveivel és leveleivel az európai irodalom megújítója és „a humanizmus atyja” lett.

Tűnődve, egyedül

Menny, föld és szél

Szeme, melyről oly égő szenvedéllyel

VILLON, FRANÇOIS (1431 Párizs–?1463) Franciaország egyik legnagyobb költője, nevelőapja, Guillaume de Villon apát
jóvoltából végezte iskoláit Párizsban és nyerte el a magister artium címet (1452). 1455-ben ismeretlen körülmények
között leszúrt egy papot; a következő évben felmentették, de hamarost résztvett a Collège de Navarre kirablásában,
és menekülni kényszerült a fővárosból. Egy ideig (1456–60) vidéken bújdosott; 1461-ben a Meung-sur-Loire-i
börtönben várta a halált, állítólag egy templom kirablásáért. XI. Lajos király ekkor átvonult kíséretével a városon, ami
azt jelentette, hogy minden rabot szabadon engedtek. 1463-ban Párizsban kocsmai verekedésért (vagy újabb
gyilkosságért?) halálra ítélték, de – talán éppen Négysoros verse miatt – kegyelmet kapott és tíz évre száműzték a
fővárosból. Ezután nyoma veszett. Villont Európa első „nagyvárosi költőjének” nevezték, aki verseiben a középkort és
az újkort egyesítette, és az emberi szenvedélyeket és a szenvedéseket tragikus erővel tudta kifejezni.

Chanson a párizsi szépasszonyokról

Kerítőballada

Négysoros vers

Ballada a parlamenthez

Ballada a múlt idők dámáiról

Ballada a senki fiáról

ISMERETLEN FRANCIA KÖLTŐK (XV. század)

Chanson

Dal a katonáról

Ének La Peronelle-ről

Nagy Isten, hol a vigaszom?

Társasjáték dalban

Rondeau

JACOPO SANNAZARO (1458-ban Nápolyban született és ugyanott 1530-ban halt meg) kitűnő latin epigrammákat írt.
Arcadia nevű pásztorjátékát százszor és százszor adták elő XVI. és XVII. századi udvarokban; manapság olvashatatlan.

700

Cesare Borgia jelszavára

Lucretia Borgia sírjára

ISMERETLEN, LATIN NYELVEN ÍRÓ KÖLTŐ (XV. század)

Vándorszínészek karácsonyi éneke

ISMERETLEN SPANYOL KÖLTŐK (XV. század)

A rab románca

Juliána románca

Arnaldos gróf románca

MICHELANGELO BUONARROTI (1475 Caprese – 1564 Róma) versei, az 1623-as csonka kiadás után ebben a században
kerültek először teljes szövegükben az olvasó elé. A nagy művész vívódásai, melyek szobraiban és freskóiban
nyilvánvalóak, a szonettekben és madrigálokban még egyénibb jelleget kapnak. Költő kortársa, Francesco Berni, aki
ismerte a versek kéziratát, megjegyezte, hogy Michelangelo költeményei abban különböznek kora verselőitől, hogy
szerzőjük „nem szólamokat keres, hanem magukról a dolgokról ír”.

Szonett Giovanni da Pistoiához

Befejezetlen Madrigál 1522-ből

Szonett

Töredék

Sorok egy fiatalemberhez

Szonett-töredék 1531-ből

Szonett

Stanza

Két töredék

Madrigál Tommaso de’Cavalierinek

Madrigál Tommaso de’Cavalierinek

Szonett Tommaso de’Cavalierihez

Szonett Tommaso de’Cavalierihez

Válasz Tommaso de’Cavalierinek

Szonett Tommaso de’Cavalieriről

Szonett Vittoria Colonnához

Szonett Vittoria Colonnához

Giovanni Battista Strozzi verse és Michelangelo válasza

Töredékben maradt szonett

Szonett

Töredékek az utolsó évekből

Befejezetlenül maradt szonett

SACHS, HANS (1494 Nürnberg – 1576 Nürnberg) szülővárosában cipészmesterséget folytatott, és mintegy 6000
különböző műfajú, nagyrészt rövid művet tett közzé, ezek közt 125 színdarabot, farsangi játékokat, dramatizált
anekdotákat a múltból, a mindennapi életből és verseket. S. fantáziája nem volt nagy: művei tárgyát a görög és a
latin klasszikusoktól (Plütárkhosz, Terentius, Suetonius), lovagregényekből, Boccacciótól, középkori krónikákból vette
át, vagy – és nem utolsósorban – a Bibliából. Humora, ábrázoló készsége, dikciója sohasem hagyta el. Roppant
nép701szerű munkáit azzal a szándékkal írta kaptafája mellől, hogy olvasóit és hallgatóit becsületes életre nevelje.
Nem rajta múlt.

A vénasszony és a zsarnok

MAROT, CLÉMENT (?1497–1544) Cahors-ban született, fiatalon I. Ferenc francia király nővére, Margit hercegnő
(később navarrai királyné) titkára lett. Az 1525-ös páviai csatában (ahol I. Ferencet V. Károly katonái elfogták)
megsebesült. Amikor 1526-ban nagyböjt idején húst evett, ellenségei lutheránus eretnekség vádjával börtönbe
zárták. A király – költők, humanisták, művészek és tudósok pártfogója – azonnal kihozatta a börtönből. Ferenc
nemcsak M. verseit kedvelte, de duhaj, szoknyavadász természetét is közel érezte a magáéhoz. Később is újra kiállt
érte és mindig visszavette szolgálatába, amikor a protestáns ügyhöz hajló M. az eretnekség vádja elől hol a navarrai
királyné udvarába, hol Ferrarába és Velencébe menekült. Egy alkalommal Kálvin János Genfjében keresett
menedéket, a puritánok paradicsomában, ahonnét borzongva futott tovább. Remek zsoltárfordítását a Sorbonne
1543-ban elátkozta, amiért ismét menekülni kényszerült; Torinóban halt meg a következő évben. Életében
kíméletlen csatákat vívott Franciaország régimódi, vaskalapos költőivel, akik egy emberként álltak ki ellene. Az első
francia esszét (Villon költészetéről) ő írta, és költészetével ő egyengette az utat jó előre Ronsard-nak, Du Bellay-nek
és társainak. Jelentősége a francia irodalom történetében igen nagy, a költészetében közepes.

Tízsoros vers

Nem vagyok többé

LOPE DE RUEDA (?1505 Sevilla – 1565 Cordova) színész és színdarabíró; műveit dalokkal díszítette.

Dal

ISMERETLEN SPANYOL KÖLTŐ (XVI. század)

Tölgyek alján

ISMERETLEN SPANYOL UDVARONC

Dal

DU BELLAY, JOACHIM (1522–1560) a francia reneszánsz egyik legnagyobb költője Liré-ben (Anjou) született, jogot
tanult Poitiers-ben. Tanulmányai után összebarátkozott Ronsard-ral és Párizsban megalapították a Pléiade nevű
költői iskolát, melynek tagjai „kisebb-nagyobb csillagok lettek a francia reneszánsz egén”. Nagybátyja, Du Bellay
kardinális, mikor Franciaország római követévé nevezték ki, magával vitte D. B.-t titkárnak és háznagynak. Róma
régiségei elragadtatással töltötték el, de a Kúria erkölcsi züllése és korrupciója kétségbe ejtette. Hazatérése után
nagy költői erővel, rokonszenves egyénisége bájával és bámulatosan időt álló hangvétellel írta meg két, 1558-ban
egyszerre kinyomtatott verseskönyvét, a Római antikvitásokat és a Panaszokat. A pápaság ellen intézett szatíráival
magára vonta nagybátyja, a kardinális haragját, míg barátai, az ellenreformáció mindent elsöprő áradata láttán
elfordultak tőle. 1560. január elsején szívroham végzett vele.

Róma (V)

Róma (VII)

702

Bevezető egy verseskönyvhöz

Akarod tudni

Honvágy

Ó szép ezüst haj

III. Gyula pápáról

LABÉ, LOUISE (1525/1526–1565) vagyonos lyoni kötélverő lánya és lyoni kötélverő felesége volt; innét neve, „a szép
kötelverőnő”. Kitűnő nevelésben részesült; jól tudott latinul és görögül, értett a zenéhez, különböző hangszereken
játszott, remek hímzéseket készített, és kortársai véleménye szerint nagyon szép volt. Intellektuális-erotikus versei –
3 elégia, 23 szonett – 1555-ben jelentek meg, és ismertté tették egész Franciaországban: „a nagy költőnőre”, már a
XV. század itáliai udvaraiban is hiába várakoztak. L. irodalmi szalont nyitott Lyonban, melyet a Pléiade számos költője
látogatott, nem éppen irodalmi szándékkal. Sokan átmeneti viszonyt folytattak vele, mint pl. Olivier de Magny, a
Pléiade egyik pisla csillaga, aztán elutaztak. Mikor újra betoppantak hozzá, azt várták, hogy a szépasszony újra
azonnal rendelkezésükre álljon, és amikor ez nem történt meg, gúnyverseket szereztek ellene. Claude Rubis, a híres
ügyvéd, kiről nem akart hallani, felháborodott szatírát írt L. felszarvazott férjéről. Du Bellay támadásaiban irodalmi
szinten maradt: azt vetette a költőnő szemére, hogy Petrarcától örökölt siránkozó hangja sehogy sem illik erotikus
verseihez. Férje halála után vidéki magányba vonult vissza.

Gyöngysorszonett

RONSARD, PIERRE DE (1524–1585) főúri családba született a Possonniére kastélyban (Vendôme). Fiatalon mint apród
szolgált a királyi udvarban: később Du Bellay-vel és több fiatal költővel megalapította a Pléiade-ot, a francia
reneszánsz-költészet szellemi irányítóját. 26 éves korától „a költők fejedelmének” ismerték el Franciaországban. II.
Henrik (1547–59) és IX. Károly (1560–74) ösztöndíjjal támogatták. A Valois-ház utolsó tagjának, III. Henriknek
trónralépését követően visszavonult az udvartól. Sikerekben gazdag élete után, melyre csak utolsó, kínos betegsége
vetett árnyat, a Saint-Come-i apátságban halt meg. – R. sokkal többet írt a kelleténél, így a La Franciade című
befejezetlen eposzt, az uralkodók udvari előadásaira készült pásztorjátékokat, a királyi családhoz, közéleti
nagyságokhoz és feleségükhöz intézett ódáikat, melyekben mindenki Jupiterhez, Marshoz, illetve Vénuszhoz és
Junóhoz hasonlít. Mindez jelentéktelenné törpül szerelmes szonettjei mellett. Ugyanekkor, költői rangjával élve, nem
egy költői levélben intette Franciaország királyait békeszeretetre és emberségre. Fölösleges megjegyezni, hogy
teljesen hiába. (1572: a Szent Bertalan-éjszaka.)

Szonett Helénához

Az ágyú ellen

Az Iliász olvasása előtt

Sinope-ém, életem te

II. Henrik francia királyhoz

Ölelj meg, kedvesem

Köszöntelek, csodás barázda

Ágyő, ovális női kagylócskák

Mert oly nagyon szeretlek

El kell hagynom a házat

703

Életem hóhérai

Búcsú

CAMÕES, LUÍZ DE (1524–1580 Lisszabon) portugál nemesi családból származott, a coimbrai egyetemen tanult,
katonának állt és fél szeme világát vesztette a marokkói harcokban. Mikor visszatért Lisszabonba, lovagias ügy vagy
utcai verekedés miatt bebörtönözték. 1553-ban behajózott India felé és a Dél-Kínai-tengerig ért; visszaúton a
Mekong torkolatában hajótörést szenvedett. Lírai versei kéziratát ellopták, de mikor hazatért, sikerült az Os Lusiadas
(A luzitánok) című eposzát publikálnia. A költeményért Sebestyén király szerény havi járadékot ígért néki, melyet
csak nagy ritkán fizettek ki. Humanista-neoplatonista eposzának hősei a portugál tengerészek. Lírai költeményei
érzékiek, spirituálisak és misztikusak. (A kötetben nincs kellőképpen reprezentálva.)

Pero Montez tengerészbajtársam halálára

SPENSER, EDMUND (1552 London – 1599 ugyanott) mint ösztöndíjas „szegény diák” végezte el a Cambridge-i
egyetemet, és híres költő volt már, amikor Lord Gray of Wilton, Írország kormányzója magával vitte titkárnak
Dublinbe. Élete javát a „zöld szigeten” töltötte, amit száműzetésnek tekintett. 1598-ban Cork tartomány High
Sheriffjévé (főbíró-rendőrfőnöknek) nevezték ki. Rövidesen az ír felkelők fejére gyújtották házát. Angliába menekült,
és Londonba érkezése után 3 héttel meghalt. – Főműve, a Faerie Queen fantasztikus lovagi eposz; hősnője, a
Tündérkirálynő ábrázolásánál S. nem kis megerőltetéssel, Erzsébet királynőre gondolt.

Egy nap leírtam nevét

D’AUBIGNÉ, THÉODORE AGRIPPA (1552 Pons, Saintogne – 1630 Genf) atyja hugenotta bíró volt, aki 8 éves fiát az
Amboise-i összeesküvés miatt kivégzett hugenották akasztófáihoz vezette, és ott, a himbálódzó holttestek alatt
eskette meg, hogy bosszút áll értük. Az apa, Jean d’Aubigné halála után Párizsban, Orléans-ban és Lyonban tanult.
Latinban, héberben, görögben és franciában egyformán kitűnt. 16 éves korában hálóingben éjszaka megszökött
nevelőszüleitől, és a hugenotta hadsereghez csatlakozott. A harcokban tanúsított bátorsága legendássá tette nevét.
Összebarátkozott Navarrai Henrikkel, aki A. katonai szolgálata mellett, tanácsait is sokszor vette igénybe. Amikor
Henrik katolikus hitre tért, hogy francia királlyá koronázzák, A.-t Meillezais kormányzójává nevezte ki. Ott a
hugenották ügyét kard helyett tollával szolgálta tovább. Les Tragiques című verseskönyvében az Ószövetség
prófétáinak hangján támadta a társadalmi igazságtalanságokat s buzdította harcra a protestánsokat. A Histoire
universelle néven közreadott prózaművében önéletrajzával összekötötte az 1550 és 1602 közt eltelt francia
történelmet. A könyv harmadik kötetét megjelenésekor (1620) megégették, mire Genfbe menekült, ahol 71 éves
korára másodszor is megnősült, miközben folytatta harcát a hugenották ügye mellett. Versei váratlan módon vidám,
érzékeny lelkű és jó humorú embernek mutatják.
Szonett a királyhoz

SIDNEY, SIR PHILIP (1554–1586) Oxfordban és Cambridge-ben tanult, udvari szolgálatba lépett, 1577-ben már mint
Anglia követe ment küldetésbe II. Rudolf né704met császárhoz, 1583-ban megnősült és lovagi rangot nyert, majd
1586-ban egy csetepatéban Zutphen mellett (Németalföld) halálos sebet kapott.

Ma, mert lovamnak

PAPILLON, MARC DE (1556–1599) életéről keveset tudni. Árvagyermek volt, aki 15 éves korában katonának
szegődött el, hogy kisebb testvéreit életben tartsa. „Miközben két házat kirabolt, vagy két lányt megerőszakolt, a
múzsákkal szeretkezett.”

Szonett Noémihez

TICHBORNE, CHIDIOCK (?1558–1586) lelkes katolikus volt az üldözések korában. A Babington-féle állítólagos
összeesküvésben való részvételéért Londonban halálra ítélték és a Towerben fölakasztották.

Elégia a Tower börtönében

CAMPION, THOMAS (?1559–1634) angol költő, zenész és orvos. Diplomáját külföldön szerezte, mert katolikus
közembert Erzsébet királyné uralkodása alatt nem engedtek egyetemi vizsgák elé. Életéről keveset tudni.

Ha hazatérsz

Tölgyfahamut dobj fel

SHAKESPEARE, WILLIAM (1564 Stratford-on-Avon – 1616 ugyanott) szonettjeiről többet írtak, mint a Biblia
kivételével bármilyen más könyvről, és minden bizonnyal több ostobaságot is. Így, bár a drámaíró stílusa azonos a
szonettek stílusával, sokan még ezt is tagadták. (Karinthy fejezte ki magát e tárgyról k legszellemesebben, amikor
megállapította, hogy Shakespeare műveit, úgy látszik, egy másik Shakespeare írta. – A többi közt Freud, aki mindig
bakot lőtt, ahányszor orrát művészi-irodalmi kérdésbe beleütötte, azt a meggyőződését hangoztatta, hogy S.
szonettjeit Oxford őrgrófja írta.) Az évszázados irodalmi vita semmiféle eredményt nem hozott. Nem sikerült
eldönteni, ki volt a W. H. monogramos fiatalember, akihez S. az első 126 szonettet intézte. Nem derült ki, hogy a
„fekete hölgy” ki lehetett, aki a 127–154 szonettekben szerepel. Nem találtak választ arra a kérdésre: biszexuális
volt-e S., mint ahogy szonettjeiből láthatni, vagy heteroszexuális, mint ahogy drámáiból kitűnik? Mindennél
fontosabb kérdésekről – arról, hogy a szonettek kéziratát bizonnyal nem S. rendezte sajtó alá, hogy feltehetően jóval
több szonettet írt, és a kiadó a szonetteket össze-vissza dobálta – lásd W. H. Auden rövid, kitűnő esszéjét; bár ahhoz,
hogy az ember S. szonettjeit élvezze, semmiféle magyarázatra nincs szükség.
XVIII. szonett

XX. szonett

XXIX. szonett

XXXI. szonett

XXXIII. szonett

XXXV. szonett

LIII. szonett

LIV. szonett

LV. szonett

705

LVII. szonett

LXI. szonett

LXV. szonett

LXXI. szonett

LXXIII. szonett

LXXVI. szonett

LXXXVI. szonett

XCVII. szonett
CIV. szonett

CVI. szonett

CXVI. szonett

DONNE, JOHN (1572 London – 1631 ugyanott) katolikus szülők gyermekeként az oxfordi egyetemre járt, majd Essex-
szel, mint katona, résztvett az Azori szigetek és a Cádiz elleni tengeri hadjáratban (1596–97). Időközben anglikán
hitre tért és Sir Thomas Egerton, a pecsétőr titkára lett. Titkon feleségül vette gazdája fiatal unokahúgát, Anne More-
t, amiért rögtön lecsukták. Majd szabadon bocsátották és a canterbury érsek érvényesítette házasságát. Sokat
nyomorgott; felesége 12 gyermeknek adott életet. Idővel polemikus írásokat adott közre a pápaság ellen, közéleti
személyiség lett, kétszer mint képviselő ült a Parlamentben és a Cambridge-i egyetem teológiai díszdoktorrá
választotta. 1621-től a Szent Pál Katedrális dékánjaként számos prédikációt tartott I. Károly angol király előtt; az
utolsót Párbaj a halállal címmel, alig egy hónappal tulajdon halála előtt. – Fiatal korában D. nagy népszerűségre tett
szert erotikus témájú verseivel a csúnya szeretőről, féltékenységről, vetkőzésről, a szeretkezés anatómiai részleteiről,
a nők bujaságáról és a férfiak közönyéről – ugyanekkor az igazi szerelem ébredéséről, hatalmáról innen és túl a
halálon. Versei megzenésítve és antológiákban terjedtek. Később „szent szonetteket” írt Krisztus szenvedéseiről,
Jeremiás siralmairól és hasonló vallásos tárgyakról. Az udvari prédikátor ájtatossága csekély visszhangra talált az
olvasóknál. Bármilyen őszintének is tűnt jámborsága, azt tartották, hogy karrierjét egyengeti vele; a hitszónok nem
bírta a versenyt a fiatal, cinikus nőcsábásszal, aki egykor volt. Idősebb korában régebbi verseiről így írt egyik
barátjának: „jegyezd meg, hogy ezeket Jack Donne írta és nem Donne, a teológia doktora.” – D. fiatalkori, a szexuális
jelenségeket szabadon és foghegyről ábrázoló, a valóság és látszat kettősségét megelevenítő, borzongó és kéjelgő
versei évszázadokig rajongókra és gyűlölőkre osztották olvasóit és kritikusait. Új és merőben szabálytalan
versformákat használt, amiért kortársa, Ben Johnson meg is jegyezte, hogy D.-t fel kéne akasztani, amiért
költeményeiben nem tartja „a hangsúlyt”, azaz a versmértéket.

Elégia a vetkőzésről

Elégia portrémról

Állhatatos nő

Elégia az illatszerről

A szerelem istenségéhez

A jelenés

706

XIII. fejezet

Európai költészet (2)

(XVI–XVIII. század)

TERRAZAS, FRANCISCO (?1530–?) spanyol konkvisztádor fia volt; Mexikóban született. További életrajzi adatai
ismeretlenek.

Mexikó

MEDRANO, FRANCISCO DE (1545 Sevilla – 1607 Sevilla) Horatius spanyol fordítója. Óda egy kurtizánhoz című verse
Horatius hatását mutatja, pontosabban szólva plágium – annak idején a műveltség jelének és a klasszikusok iránt
érzett hódolatnak számított.

Óda egy kurtizánhoz

Don Juan de Arguijóhoz

ARGENSOLA, LUPERCIO LEONARDO DE (1559 Barbastro, Kasztília – 1613 Nápoly) az Aragóniai ház (a nápolyi királyok)
udvari krónikása, színdarabíró és költő. Öccsével, Bartholome Leonardóval, a királyné káplánjával együtt, aki
ugyancsak történész és költő is volt, a kasztíliai nyelvet kívánta megreformálni, vagyis leegyszerűsíteni. Élete végéig
harcolt Góngora ellen, aki sikeresebben képviselte az ellentétes irányzatot: bonyolultabbá akarta tenni a spanyolt. –
A. nem volt rossz költő; kár, hogy többnyire moralizáló költeményeket írt, melyekben a szexuális témákat szerette
kiteregetni álszent oldalpillantásokkal. Egy alkalommal memorandumot nyújtott be II. Fülöp spanyol királyhoz: ebben
arra kérte az uralkodót, hogy tiltsa be erkölcsi okokból a színelőadásokat – noha ő maga is színdarabíró volt.

Az október venyigéinket rázza

GÓNGORA Y ARGOTE, LUIS DE (1561 Cordova – 1627 ugyanott) arcvonásait Velázquez remek portréja őrizte meg.
Kulturált, jónevű családból származott. Salamancában járt egyetemre, majd szerzetes lett Cordovában. 1588-ban a
helyi püspök súlyos megrovásban részesítette, mert mise közben társalogni szokott, imádta a pletykát,
bikaviadalokat látogatott és profán verseket írt. G. túlságosan előkelő családból származott, semhogy a püspöki
megrovást komolyan vette volna. Egész életében társaságot kedvelő, zenebarát, szellemes és életvidám ember
maradt, még akkor is, amikor a király káplánja lett és viselkedése nehezen harmonizált III. Fülöp ceremóniától és
álszentségtől megkövült udvarával. – 1609-ben látogatást tett a fővárosban. Madridi tapasztalatai meghökkentették
(a kancellár Lerna herceget „Spanyolország legnagyobb tolvaja” néven ismerték), hazatérve megírta Soledades című
költeménysorozatának első darabját. Ebben képzelt, primitív ország aranykorabeli társadalmát mutatta be, ahol az
emberek a természettel összhangban élnek, szegényen, de erkölcsi javakban gazdagon. A Soledades ügyesen
megformált szatíra III. Fülöp és udvara ellen, mely az Új Világ kincseivel kezében nem tudott mit kezdeni, és politikai-
katonai-gazdasági dilettantizmusával tönkretette Spanyolországot – ugyanakkor, amikor a spanyol irodalom
virágkorát élte. – G. működése során fokozatosan fejlesztette a góngorizmus nevű stiláris irányzatot. Ez az irányzat
latin és görög szavak bőséges használatával kívánta gazdagítani a spanyol nyelvet. 707Ugyanekkora spanyol szintaxist
semmibe vette, ritmus és rím kedvéért összevissza dobálta a mondatrészeket és a görög–római mitológiára való
szüntelen vonatkozásokkal és körmönfont metaforákkal igyekezett felfrissíteni a költészetet. A góngorizmus az
olvasók egy részét magával ragadta, a többit feldühítette. G. költészete mindmáig vita tárgyát képezi; halála után 200
évig bolondnak tartották.
Amíg hajaddal mindhiába verseng

LOPE DE VEGA CARPIO, FÉLIX (1562 Madrid – 1635 Madrid) 1588-ban elhajózott az Armadával Anglia ellen és
karcolás nélkül megúszta a nagy hajóhad katasztrófáját. Számtalan szerelmi kalanddal dicsekedhetett, még jóval
azután is, hogy pappá szentelték. Előzőleg kétszer nősült, két fia korán elhunyt, lányát megszöktette egy udvaronc,
utolsó szeretője megőrült. Mint pap, lelkesen szolgálta az inkvizíciót: pert vezetett egy szerzetes ellen, akit máglyán
égettetett el. Utolsó éveiben, mikor már világhíres volt, fehérre meszelt cellájában minden pénteken megkorbácsolta
magát, úgy, hogy „a négy falon nem maradt hely, amely nem volt pettyes a vértől.” Mindezzel múltbeli bűneiért
vezekelt, mármint a szerelmi kalandok, nem pedig a máglyára küldött franciskánus miatt. – Elsősorban mint
drámaíró jelentős. Állítólag 1800, egész estét betöltő, verses színdarabot írt, hatvanszor annyit, mint Shakespeare.
Ezekből mindössze 500 maradt fenn, köztük több magyar tárgyú. Számos könnyed, őszintének hangzó,
mesterkéletlen verset írt.

Kapud előtt

Széplány panasza

Befejezésül

VAUQUELIN, NICOLAS SIEUR DES YVETEAUX (?1567 Château de La Fresnaye-en-Sauvage – 1649 Brianval, Párizs
mellett) atyja kívánsága ellenére sem akart egyházi pályát választani. Szerencséjére atyja a legjobb időben meghalt
és Y. a fővárosba ment, ahol később a dauphin (IV. Henrik fiának) nevelője lett. Szerette a jó életet és a nőket;
állásából állítólag ezért bocsátották el. Nem bánta, mert gazdag volt. Kortársai szerint úgy élt, „mint a tökéletes
filozófus, vagyis duhajság nélkül lakmározott”, a nőket „állandó, de kis adagokban fogyasztotta”, sokat olvasott, és
távol tartotta magát a politikától. 80 éves korában is még szép, fiatal szeretők váltogatták egymást házában; a
pártharcok idején hátat fordított Párizsnak, és vidéki kastélyában halt meg.

Szonett

CAMPANELLA, TOMMASO (1568 Stilo di Calabria – 1639 Párizs) domonkosrendi szerzetes, állítólag azért szökött el
kolostorából, mert Rotterdámi Erasmus egyik könyvét olvasta titkon, amiért súlyos büntetést szabtak rá. Nápolyban
elfogták és vissza akarták kényszeríteni a kolostorba, de megszökött. Paduában az inkvizíció kezére került.
Kínvallatásnak vetették alá (1594) és miután „tévtanait visszavonta”, Rómában egy ideig fogva tartották, majd
katonai kísérettel visszaküldték calabriai kolostorába. Ott összeesküvést szervezett. Az összeesküvés célja az volt,
hogy először kikergessék a spanyol megszállókat a Nápolyi Királyságból, aztán szocialista-utópista államot
szervezzenek Dél-Itáliában és Szicíliában. Katonai segítséget a spanyolok kiűzésére a török szultántól kértek. C.-t
letartóztatták, mikor az összeesküvés kitudódott (1599). A kivégzéstől úgy szabadult meg, hogy őrültnek tettette
magát. Az inkvizíció nápolyi börtönében 27 esztendőt töltött, iszonyú odúban 708ugyan, de úgy, hogy papír, tinta,
írószer állt rendelkezésére – vagyis különb körülmények közt, mint a XX. századi Európa zsarnokainak tömlöceiben és
munkatáboraiban. Kéziratait háborítatlanul vihette magával, mikor végre szabadon engedték. Ezek közt volt a De
civitate Solis (A Napállam) című híres munkája és Galilei védelmében írt, ugyancsak remek vitairata. Rómában ismét
letartóztatták; VIII. Orbán pápa közbenjárására engedték három év múlva szabadon. Utolsó éveit Párizsban, művei
kiadásával töltötte.
Ámor ellen

Az inkvizíció börtönéből

ISMERETLEN SPANYOL KÖLTŐ (XVI. század)

Krisztushoz a keresztfán

DAVIS SIR JOHN (1569–1626)

Ódivatú szerelmi vallomás

QUEVEDO Y VILLEGAS, FRANCISCO DE (1580 Madrid – 1645 Villanueva de los Infantes) az Alcala de Henares-i
egyetemen tanult jogot, klasszikus irodalmat és teológiát. Noha lőcslábú volt, III. Fülöp király udvaronca lett és fiatal
társai közül kivált vívásban és párbajozásban. Egy időre – éppen párbajvétség miatt – száműzték az udvartól vidéki
birtokára, majd az új uralkodó, IV. Fülöp és mindenható minisztere, Olivares kegyeikbe fogadták. (Olivares a spanyol
XVII. század egyik rákfenéje volt.) Hamarosan a király asztalkendője alatt találta Q. Olivaresre szerzett irgalmatlan
szatíráját, és 5 évre bebörtönözte. Utolsó éveit vidéki birtokán töltötte; megtért, és olvasóit óva intette attól a
veszélytől, mely fiatalkori művei olvasásakor leselkedik reájuk, mármint a pokoltól. Az utókor nem fogadta meg
tanácsát. Szatíráiból Goya nem egyszer merített ihletet rajzaihoz.

Róma

Hazám védőbástyáit…

MAYNARD, FRANÇOIS DE (1582 Toulouse – 1646 Párizs) szonettjei, ódái és epigrammái a francia barokk szikkadt
közhelyeit ismételgetik; egyedül „antológia-költeménye” A szép öregasszony érdemel említést. Kevésbé ismert,
erotikus verseivel kárpótoltam az olvasót.

Két nézet

Felfedezés

Gyönyör

Vidulj fel, mert itt jövök

VIAU THÉOPHILE DE (1590 Bousseres-Sainte-Radegonde – 1626 Párizs) húszéves korában érkezett fel Párizsba, ahol
Montmorency herceg hamarosan kegyeibe fogadta. Alkalmi verseket és pásztorjátékokat rögtönzött a főúr részére.
Vidám, mulatós életet élt, és szerelmes verseket írt különböző fiatalemberekhez. Többször feljelentették XIII. Lajos
királynál, aki osztotta V. érzelmeit, de mert a költő hugenotta volt, végül mégis száműzte. Angliából ódát írt a
királyhoz, azonnal kegyelmet kapott, hazatért Párizsba és felvette a katolikus vallást. 1622-ben újabb botrány
következett: Szatírok Parnasszusa címen V. szerkesztésében, V. és mások verseivel anto709lógia jelent meg.
Pornográf tartalma miatt a jezsuiták nemcsak elkoboztatták a könyvet, de a pulpitusról denunciálták szerzőjét, és a
nyomdásszal együtt vád alá helyezték. XIII. Lajos király ezúttal nem tartotta tanácsosnak, hogy kiálljon V.-ért. A költő
elmenekült, a pert távollétében lefolytatták és felségsértéséért – nem a király, hanem Isten felségének
megsértéséért, mivel vétett a természet istenadta rendje ellen – arra ítélték, hogy a Notre-Dame előtt, kötéllel
nyakában vallja be, és bánja meg töredelmesen bűneit, majd a „Grève-téren égettessék meg lassú tűz fölött”. Az
ítéletet 1623 augusztusában „formálisan” végrehajtották. Néhány nap múlva megtalálták V. búvóhelyét St. Quentin
mellett, felhozták Párizsba és a Châtelet-ben abba az iszonyú tömlöclyukba zárták, ahol 13 évvel korábban Ravaillac-
ot, IV. Henrik gyilkosát tartották. A per sokáig húzódott, míg 1625 szeptemberében megváltoztatták az előző ítéletet,
és száműzetéssel sújtották. Montmorency herceg vidéki kastélyában talált menedéket, majd egy év múlva már
halálos betegen Párizsba ment meghalni.

Kétségbeesés

Epigramma

HERRICK, ROBERT (1591 London – 1674 Dean Prior, Devon) londoni aranyműves fia; 1623-ban anglikán pappá
szentelték. Ben Johnson baráti köréhez tartozott; Ánákreón és Catullus hatására írt, de mégis egyéni hangú lírájával
fiatalon nagy sikert ért el, bár versei csak kéziratban terjedtek. 1629-ben vikáriussá nevezték ki Dean Priorba, egy kis
devoni faluba. I. Károly iránt tanúsított rendületlen hűsége miatt egy Cromwell-kinevezte bizottság megfosztotta
hivatalától, házától és papi rangjától (1647). A következő 15 évet Londonban töltötte polgári ruhában, és minden
jövedelem nélkül. Barátai viselték gondját. 1662-ben, azonnal a restauráció után, II. Károly király visszahelyezte az
öreg papot házába és hivatalába. – Egyetlen verseskönyve, a Hesperidák, több mint 1400 rövid verssel 1648-ban
jelent meg Londonban. Később a kor ízlése megváltozott (Dryden jött „dübörgéssel, lódobogással és rekedt
trombitákkal”) és H.-et még életében elfelejtették. A XIX. század elején fedezték fel újra; azóta foglalja el megillető
helyét Anglia lírikusai között.

A „Hesperidák” bevezetője

Hajadonoknak való jó tanács

A hanyagság dicsérete

Ibolyák

Júlia ruhája
Júlia combja

Ahogy szeretők jönnek, mennek

Meditáció kedvesemhez

Júlia mellbimbóiról

A venyige

SAINT-AMANT, MARC-ANTOINE GÉRARD, SIEUR DE (1594 Rouen – 1661 Párizs) Marc-Antoine Gérard-nak hívták; a
szép Sieur de Saint-Amant névvel és ranggal maga ruházta fel önmagát. Hugenottának született, de atyja halála után
katolikus hitre tért. Sokat nyomorgott, majd Retz herceg kíséretének lett tagja és diplomáciai küldetésekben
megjárta Angliát és Lengyelországot. Tehetséges, rendkívül eredeti hangú költő.

710

Melankolikusan és nagy lustán

Ínyencek

BERTHELOT (XVII. század) Keresztneve ismeretlen és így élete adatai is. Annyit tudni csak róla, hogy istentelenségért
és pornográfiáért Párizsban vád alá helyezték, de vagy elmenekült, vagy felmentették.

Falun

SAINT-PAVIN, DENIS SANGUIN DE (1595 Párizs – 1670 Párizs) Jacques Sanguin parlamenti tanácsos, vagy talán inkább
de Guise kardinális fia, a kényelmes élet kedvéért egyházi pályát választott, bár „nem sok bizalommal viseltetett a
Szentegyház dogmái iránt”. Összeköttetései révén sorra kapta meg „a legzsírosabb apátságokat”; apátúri méltósága
csupán annyi kötelezettséggel járt, hogy a javadalmazást felvegye. Párizsban írással, szerelemmel és barátaival –
köztük Théophile de Viauval – töltötte napjait. Öregkorában köszvény gyötörte. Ekkor hatalmas, selyemmel bevont
karszékben telepedett meg nappalra és éjszakára. A köszvény sem evésben-ivásban nem zavarta, sem
szeretkezésben („hihetetlenül ügyes volt”) nem akadályozta meg. Élete vége felé „megtért a karosszékben”.

Életemet megreformálták

VION, CHARLES SIEUR DE DALIBRAY (?1600 Párizs – 1650 Párizs) fiatalon katonáskodott, de csakhamar lemondott
rangjáról, hogy az életet örömeinek szentelhesse. Pénze nem volt, éppen annyi, hogy parányi szobát béreljen egy
kocsma fölött. Vagyonos barátainál – például Saint-Pavin-nél – vendégeskedett és velük dorbézolt.
Szonett kövérségemről

MILTON, JOHN (1608 London – 1674 London) az Elveszett paradicsom szerzője, Anglia koszorús költője. Szerb Antal
„az egyetemes protestantizmus” nagy poétájának nevezte. Jómódú londoni polgárcsaládból származott, Cambridge-
ben tanult. Eleinte pap akart lenni, de nem talált vallásfelekezetet, melyet magához méltónak ítélt volna.
Olaszországi útjáról sietve hazatért, hogy a király és a Parlament harcában az utóbbi oldalán részt vehessen.
Háromszor is megnősült, de nem bírta feleségei „szellemi alsóbbrendűségét”, ahogy az asszonyok sem bírták M.
zsarnokságát. Cromwell titkára lett, lángoló szavakkal állt ki a szabadságért és a Parlamentért, de egy szót sem szólt,
amikor Cromwell szétkergette a Parlamentet és tagjai egy részét bebörtönözte. Hasonló lánglelkűséggel támadta az
inkvizíció garázdálkodását Piemont-ban, de amikor Cromwell tízezrével mészároltatta az ír katolikusokat, diszkréten
hallgatott. Később megvakult, és leányainak diktált (lásd Munkácsy szép festményét), de lányai sem bírták a szörnyű
öregember mellett az életet. Mikor a puritánok véres álma összedőlt, és II. Károly elfoglalta a trónt, mindenki azt
vélte, hogy a királygyilkos Cromwell titkárának végnapjai érkeztek el. A király azonban megbocsátott néki.

A vak szonettje

SANDOVAL Y ZAPATA, LUIS DE (XVII. század) életéről annyit tudunk, hogy mexikói volt és verseivel a XVII. század
közepén nagy sikert aratott. Utána teljesen elfelejtették. Alfonso Mendés Plancarte (Poetas novohispanos, I., Cuidad
de Mexico, 7111941) fedezte fel újra. Népszerűsítéséhez Octavio Paz és Samuel Beckett is nagyban hozzájárultak.

Fiatal színésznő a ravatalon

Az ősanyaghoz

SCARRON, PAUL (1610 Párizs – 1660 Párizs) a francia főváros irodalmi köreiben és úgynevezett gáláns társaságaiban
lett ismeretes, ahol szellemességét és személyisége varázsát „ellenállhatatlannak találták”. 28 éves korában
kezdődött tragikus betegsége. A baj állítólag úgy keletkezett, hogy egy karnevál alkalmával mézzel kente be magát,
és meztelenül tollakban hempergett, hogy mint „madárember” vehessen részt a bálon. A méz nem bizonyult elég
erősnek, hogy a tollakat megtartsa. Meztelensége láttán az emberek üldözőbe vették. S. egy híd alatt, a csatorna
jéghideg vizében rejtőzött el, ahol súlyos betegséget kapott. Ugyanekkor családi pereskedésben vagyonát utolsó
fillérig elvesztette. Nyomorából a királyné penziója segítette ki. Zsámolyon kuporogva, kicsavart tagokkal tudott csak
ülni, de kínjai közt szellemi képességeit, jókedvét nem vesztette el. Háza irodalmi központ lett, ahol az ország
legjobbjai találkoznak. Különleges áldásnak tekintette, hogy 1652-ben, már majdnem teljesen bénultan, szép, angyali
lelkű feleségre talált Françoise d’Aubigné személyében, aki később, Mme de Maintenon néven, XIV. Lajos király öreg,
intrikus és gonosz szeretője lett. – S. a burleszk első nagymestere; Roman comique című regénye mindmáig élvezetes
olvasmány; versei érdekesek, bár aligha nevezhetők jelentőseknek.

Párizsról

Epigramma
Sírvers

SAINT-ÉVREMOND, CHARLES SIEUR DE (1613 Saint-Denis-du-Guast – 1703 London) abbahagyta jogi tanulmányait, és
katonának állt. 30 éves korában Enghien herceg gárdaparancsnoka lett. Ugyanebben az évben mutatták be szatírikus
vígjátékát (Académiciens), melyben a nemrég alapított Francia Akadémia tagjain verte el a port. 1648-ban a
mindenható Mazarin kigúnyolása miatt néhány hónapot töltött a Bastille tömlöcében. Mazarin nem kis mérgére
szabadon bocsátása után folytatta vidám életét, a legjobb szalonokat látogatta, és – ami mindennél irigylésre
méltóbbnak tűnt – szeretője lett Ninon de Lenclos-nak, a kurtizánnak, aki kedveseit szellemi rangjuk szerint
válogatta. 1661-ben, bonyolult politikai intrikák miatt (lásd Saint-Simon, Mémoires, IV., 224, ed. Ramsay, Paris, 1979)
– melyekben valószínűleg ártatlan volt –, Mazarin elől Angliába menekült. Egész életében jelentős munkákat írt,
tanult, olvasott és mértékletes epikureus módján töltötte el hosszú öregségét. Voltaire-rel, annak londoni
tartózkodása alatt, szoros barátságba került. Noha angolul sohasem tudott megtanulni, London irodalmi körei
annyira megkedvelték, hogy a Westminster Apátságban temették el.

Ninon de Lenclos kisasszonyhoz

GRYPHIUS, ANDREAS (1616 Glogau, Szilézia – 1664 ugyanott) fiatalon árvaságra jutott, és végigélte a harmincéves
háború minden szörnyűségét. Később bejárta Angliát, Franciaországot és Itáliát; egy ideig a leydeni egyetemen
tanított. Költőkortársai a XVII. század derekán sokat írtak az emberi nyomorúságról, világi dolgok
712hiábavalóságáról és a földi-mennyei békéről; senki olyan szépen, mint a sziléziai költő.

A haza könnyei, anno 1636

MARVELL, ANDREW (1621 Hull – 1678 London) Cambridge-ben járt egyetemre, Lord Fairfax lányának, majd Cromwell
egyik védencének lett nevelője. Noha zengő, de üres ódát írt Cromwell dicséretére, és többször beválasztották a
parlamentbe Hull képviselőjének, a restauráció után azonnal az udvar egyik kedvence lett. 1663-ban mint az angol
követség tagja látogatta meg Dániát, Svédországot és Rettenetes Iván moszkvai udvarát, haláláig még számos, magas
udvari méltóságot viselt. – M. imádta a természetet; a nagyvilág (Amerika, India) meseszerű megelevenítése mellett
a barokk talán legszebb, egyszerre naív-erotikus költeményét is megírta. Hogy ez az életvidám, nőbolond költő mint
lehetett fiatalon a puritán-fasiszta Cromwell lelkes híve, nehezen érthető.

A bermudai emigránsok éneke

Aratómunkás a szentjánosbogárhoz

Vonakodó kedvesemhez

SILESIUS, ANGELUS (JOHANNES SCHEFFLER; 1624 Boroszló – 1677 ugyanott) vagyonos lutheránus nemesember fia, a
strassbourgi, leydeni és páduai egyetemeken hallgatott orvostant, majd egy jelentéktelen sziléziai herceg udvari
orvosa lett. Az öhlsi lutheránus udvarban örömmel fogadták a jámborságáról ismert fiatal doktort. Hamarost
kiderült, hogy örömük korai volt. S. egyetemi évei alatt elsajátította Jakob Böhme misztikus tanait. Akkori lutheránus
körökben a miszticizmus a katolicizmussal, panteizmussal és istentelenséggel jelentett egyet. S.-t a herceg
elbocsátotta szolgálatából; az öhlsi udvari lelkész mint álorvost és ördögfiat emlegette prédikációiban. S. röpiratában
hasonló hangnemben válaszolt, pokolbeli veszett kutyának nevezte a lelkipásztort, és sietve átköltözött Boroszlóba,
ahol katolikus hitre tért. – Szilézia a cseh királysághoz tartozott; amikor 1526-ban II. Lajos magyar és cseh király
Mohácsnál elesett, Szilézia – Csehországgal együtt – Habsburg uralom alá került. A harmincéves háború alatt a
lakosok többsége lutheránus hitre tért. A westfáliai békét követően a Habsburgok nem mertek nyílt erőszakot
alkalmazni, de jezsuitákat küldtek Sziléziába, hogy elébb a földbirtokosokat és a gazdagabb polgárokat térítsék vissza;
a többi majd követi őket. Így S. nemcsak protestáns szemszögből volt hitehagyó, de a nemzeti ügyet is elárulta. Még
nagyobb botrány tört ki, amikor S.-t katolikus pappá szentelték, és a boroszlói körmenet élén haladt töviskoronával a
fején – amivel arra célzott, hogy a lutheránusok üldözésükkel Krisztushoz hasonló mártírt csináltak belőle. A vihar
nem nyugodott többé. S. haláláig 55 röpiratot szerzett, melyekre a lutheránusok az ideológiai viták hasonló
gorombaságaival és sületlenségével válaszoltak. E teljesen haszontalan tevékenysége közben S. szétosztotta
vagyonát a szegények közt, úgyhogy élete végén az egyház gondoskodott róla. – Der cherubinische Wandersmann
(Az angyali vándor) 1676 epigrammáját – nagyrészt párrímeket – 1657-ben adta ki. A misztikus költészet egyik
legszebb alkotása; bámulatos példája annak, hogyan tud az ember, akit a vallásvita általános elhülyülése magával
ragadott, egyetlen könyv erejéig messze önmaga fölé emelkedni.

„Az angyali vándor” párrímeiből

713

MARIGNY, JACQUES CARPENTIER DE (?1635–1670)

Levélben, Sévigné márkinéhez

FLATMAN, THOMAS (1635–1688) angol költő, ügyvéd és miniatűrfestő.

Nősülésről

PLESSY-VILLENEUVE, RENÉ LE PAYS, SIEUR DU (1639–1690)

Egy kisasszonyhoz

ISMERETLEN FRANCIA KÖLTŐ (XVII. század)

Sírfelirat

SEDLEY, SIR CHARLES (1639 London – 1701 London) „az udvar legmulatságosabb és legcivilizáltabb tagja” a Stuartok
restaurációja után, Oxfordban nevelkedett, remek társalgó és számos szerelmi kaland hősének hírében állt. Az 1688-
as úgynevezett „dicsőséges forradalom” szervezői közé tartozott, bár leánya, Cathrine, az elkergetett II. James király
szeretője volt.

Fiatalkori vers
Életveszélyes úriember

ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (XVII. század)

Csóró a repedtsarkúhoz

BEHN, APHRA (?1640–1689 London) fiatalkorában atyját kísérte Suriname-ba. A hajón apja meghalt, ő egy ideig
Suriname-ban maradt, majd hazatért Londonba. Először 1666-ból tudni róla, amikor az angol kormány megbízásából
kémkedni ment a Németalföldre. Első színdarabját 1670-ben mutatták be sikerrel. Ekkor – a restauráció idején –
számos vígjátékíró versengett egymással életre-halálra. B. kitűnően állta a versenyt férfi-kortársaival. 18 színdarabot,
egy tucat novellát és néhány verset írt.

Fantasztikus triumfusában

MONNOYE, BERNARD DE LA (1641 Dijon – 1728 Párizs) ügyvédnek készült, de az irodalom kedvéért feladta praxisát.
Kitűnő biográfiákat írt a XVI. és XVII. század francia költőiről.

Életkörülményeim, anno MDCXC

Boldogság

Gilles Ménage, a fűzfaköltő halálára

ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (XVII. század)

Szűzlánnyal való bajaink

ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (?XVII. század)

John Anderson

WILMOT, JOHN, ROCHESTER ŐRGRÓFJA (1647 Ditchley Manor House, Oxfordshire – 1680 London) Oxfordban
nevelkedett, és a restauráció után II. Károly király bizalmasa és cimborája lett. Szatíráiban sem a király szeretőit, a
katolikus Ports714mouth hercegnőt és a protestáns Nelly Gwynnt, sem magát az uralkodót nem kímélte. Tréfáival
sem. Egyszer, szerény öltözetben, a királlyal együtt mentek bordélyházi látogatásra. Vetkőzés közben W. ellopta az
uralkodó pénzeszacskóját, és miután dolgát gyorsabban végezte, távozott. Mikor a király nem tudott fizetni, és a
bordélygazda a kidobóemberrel együtt meg akarta verni, gyűrűjét ajánlotta zálogul. A gazda biztos volt benne, hogy
hamis a gyűrű, de lement egy ékszerészhez. Az megnézte a gyűrűt, és azt mondta: akkora az értéke, hogy csak az
angol király tulajdona lehet. Nem hasonlít-e a garázda vendég profilban őfelségéhez az aranytalléron? Dehogynem! A
király meztelenül ült az ágyon, mert elvették a ruháit, nehogy megszökhessen. A bordélyos és felesége térdre estek
eléje, visszaadták a gyűrűjét és biztosították, bármikor szívesen látják ingyen is. – A király nem bánta Rochester
őrgrófja tréfáit, és megbocsátott néki kocsmai verekedéseiért, gúnyverseiért, sőt akkor is, amikor egy fiatal lányt,
Elisabeth Mallet-et megszöktetett, és erőszakot ejtett rajta. (Később elvette feleségül.) – Botrányos versei rendkívül
népszerűek lettek és maradtak egy ideig; Voltaire a Lettres Philosophiques-ben nagy dicsérettel emlékszik meg róla.
A XIX. században „undorító obszcenitásai” miatt eltüntették a könyvtárakból. Újabban reneszánszát éli.

Dalocska

Élet és szerelem

ASBAJE, JUANA DE (SOR JUANA IÑES DE LA CRUZ; 1651–1695) Új-Hispánia – Mexikó – alkirálynéjának udvarhölgye
volt. Még fiatalon – állítólag szerelmi csalódás érte – kolostorba vonult. Cellájában fizikai és kémiai kísérleteket
végzett, míg a püspök eltiltotta „a fölösleges és ártalmas kíváncsiságtól”.

Zöld káprázat

Maradj még

Tükröm előtt

XIV. fejezet

Kínai költészet (3)

(X–XIX. század)

A kínai költészet a Tang-kor színvonalát nem tudta többé elérni, bár a X–XIII. századig még mindig számos jelentős
költő akadt. A következőkben egyre gyérült számuk, habár az irodalom és irodalmi élet folytonossága fennmaradt, és
sok jelentős prózai munka született. A lírai költészet hanyatlásának sok oka volt. Egyik közülük a „cu”, azaz a dal,
pontosabban: a műdal, az énekelhető, különböző populáris dallamokra szerzett lírai szövegek roppant népszerűsége
a X. századtól kezdve. E versek témája és frazeológiája rendszerint banális, habár nivójukkal messze fölötte állnak
annak, amit a jelenkorban műdalnak, operettbetétnek, slágernek nevezünk. Az igazi lírai költészetet nagymértékben
kiszorították. Ezt a jelenséget kínai irodalmárok állhatatosan tagadják. Döntő ellenérvnek megemlítem, hogy ebbe az
antológiába 145 verset fordítottam 28 költőtől, akik Kínában a VIII. században születtek. A XII. században már csak 5
költőt találtam, 19 verssel. Ezután, a nagy kínai irodalom iránti tiszteletből nemcsak buzgóbban kerestem verseket,
de a színvonalat is lejjebb engedtem. Még így is csak egy költeményt tudtam használni a XVI. századból, és 3 költő öt
versét a XVII. századból.

715

CSANG PEN (X. század) Csinghó, Hopejből a Tang-dinasztia bukása után az utódállamok egyikében szolgált, mint
állami hivatalnok.
Háború után

SZUN KUANG-HSZIEN (?–968) Szecsuánból, magasrangú állami hivatalnok volt az egyik utódállamban.

Pávatollak

Gazdag gavallér

LI CSIEN-HSZÜN (X. század) a volt császári ház tagja, jelentős szerepet játszott a nankingi udvarnál, ahol az új, dél-
kínai államot felállították és az első, „déli Tang” uralkodó főminisztereként szolgált.

Az udvarhölgy

LI JÜ, DÉL-KÍNAI CSÁSZÁR (938–978) a „déli Tang-dinasztia” harmadik és utolsó uralkodója ugyanabban az évben
született, amikor nagyapja Nankingben az új államot megalapította. L. apja 4 évvel később került trónra. Udvara a
kor kulturális központja, írók, költők, festők és zenészek paradicsoma lett, miközben az uralkodó számtalan
hadjáratot vezetett, hogy kilenc kínai-ellenfél-fenyegette országát megvédje, nyugat és dél felé kiterjessze, de a
vereségek egész sorát szenvedte. L. uralkodása kezdetétől fogva (961) apja példáját követte műpártolásban.
Ugyanekkor, mint Buddha tanainak követője, mindent megtett a béke fenntartásáért. Legfőbb ellenfele, a hatalmas
Szung-dinasztia, Kína egyesítését tűzte ki céljául; L. uralomra jutásakor az ellenség csapatai már a fővárossal
szemközt, a Jangce másik partján álltak. L. különböző engedményekkel és ügyes diplomáciával 13 évig fenntartotta a
békét. 975-ben a Szung-csapatok elfoglalták és felégették Nankinget, a császárt pedig fogolyként vitték az új
fővárosba, Kajfengbe. Három évvel később a Szung-uralkodó mérgezett bort küldött L. születésnapjára; megivása elől
nem térhetett ki. – A tragikus sorsú császár költőnek, festőnek és kalligráfusnak egyformán jelentős volt.

Legszebb udvarhölgyem

Az udvarnép szerelme

Éjszaka Nankingben

Ma lettem negyvenéves

Nanking emléke

A bánat folyója
MEl JAO-CSEN (1002–1060) mint alacsonyrangú állami hivatalnok élte végig életét vidéken. Az 1040-es években
Honán tartományba rendelték, ahol tanúja volt mind a betörő tangutok mészárlásainak, mind a kínai hadsereg
pusztításának. Élményei új irányt adtak költészetének. Szerinte lírai versben „nehezen leírható” jeleneteket, vagyis a
nép nyomorát, úgy kell megeleveníteni, hogy az olvasó „ott lássa szeme előtt”.

Mentegetem magam

Nyomor

Találkozás az újoncokkal

716

NGU JANG-HSZIU (1007–1072) a szecsuáni Mijencsúban élt, államférfi, költő, archeológus, történész, esszéíró és
kritikus volt. Politikában a konzervatív irányhoz tartotta magát, verseiben újító lett: köznyelven írt, népi kifejezéseket
honosított meg. (Dalszerű versei sem magyar, sem másnyelvű fordításban nem mondanak sokat. Olyan költeményét
fordítottam, amely nem jellemzi.)

Keserű vénség

LIU JANG (XI. század) szokványos témákat verselt meg nagy virtuozitással. Dalait egész Kínában énekelték.
Koldusszegény maradt; temetésére a költséget a főváros, Kajfeng kurtizánjai adták össze.

Öregszem

VANG AN-Sl (1021–1086) húsz évig vidéken rostokolt mint állami tisztviselő. Arra várt, hogy a radikalizmusával
rokonszenvező trónörökös átvegye a hatalmat. Mikor az öreg császár meghalt, Sen Cung, az új uralkodó a fővárosba
hívta, és miniszterelnökké nevezte ki. V. nagy energiával keresztülvitte tervezett katonai és gazdasági reformjait.
Kilenc év után, mikor újításai jövőjét biztosítva látta, lemondott és nankingi villájába vonult vissza verseket írni. 1085-
ben Sen Cung császár meghalt. Utóda konzervatív miniszterelnököt nevezett ki, és ez egyetlen tollvonással hatályon
kívül helyezte elődje reformjait. Így V. politikai működését elfújta a szél, de nem verseit.

Erdei folyó mentén

Tavaszi nyugtalanság

Elhagyott ház

Bolyongás a hegyek között

Kolostor udvarán

SZU TUNG-PO (1037–1101) vidéki adminisztrátorként működött. Politikai írásai és Vang An-si miniszterelnök ellen
intézett, sorozatos és szélsőségesen konzervatív támadásai miatt tizenkét alkalommal küldték száműzetésbe, egyszer
Hajnan-szigetére, ami a sziget klímája miatt, halálítéletnek számított. Sz. szerencsésen túlélte. – Számos prózai,
politikai és irodalomkritikai műve mellett 2000 verse maradt fenn.

Újszülött fiamhoz

A kínai irodalomtörténészek Szu Tung-pót nagyra tartják. Hasonlóan nyilatkozott róla Bethge és Klabund, a kínai
költészet két német fordítója. Véleményüket nemcsak Burton Watson osztja Sz.-ról írt monográfiájában (Su Tung Po,
Columbia University Press, New York, 1965) hanem Robert Payne (The White Pony, New York, 1947) és Vu-csi Liu és
Irving Jucseng Lo (Sunflower Splendor, Garden City, New York, 1975), a két eddigi legjobb kínai, angol nyelven
megjelent versantológia szerkesztői. Így szerettem volna 10-12 verset Sz.-tól lefordítani. Az anyag ellenállt; vagy én
álltam ellent, mert a verseket csinálmányoknak éreztem. Ez az egyetlen eset, amikor véleményem radikálisan eltér a
kínai irodalom legjobb ismerőinek ítéletétől, és nem nagy örömmel, egy kisebb versikéjét fordítottam le. – Most,
mikor az életrajzokat írom, látom, hogy a kitűnő Arthur Waley Sz. verseit „korábbi költők műveiből készült
tákolmányoknak” nevezi. Szóval van egy szavazat mellettem.

717

HUANG TING-CSIEN (1045–1105) költő, kalligráfus és egyetemi tanár.

A Kuaj pavilonban

Éji népvándorlás a temetőben

CSU TUN-ZSU (1080–1175) Lojangból származott, a tatár invázió elől Dél-Kínába menekült; egy ideig a
ceremóniamesteri méltóságot töltötte be a „déli Szung” udvarban.

Részegség

CSEN JÜ-JI (1090–1138) a tatár betörés idején az Arany Horda elől a „déli Szung” udvarba menekült.

Tavaszi reggelen

JANG VAN-LI (1124–1206) a „déli Szung-udvar” tisztviselője, és pályája végén a császári könyvtár igazgatója.
Legjelentősebb politikai műve az Ezer gondnak nevezett memorandum, melyben a császárt arra figyelmeztette: első
kötelessége, hogy az Észak-Kínát megszálló tatárokat kiverje az országból. – „Életem során” – írta –, „egyedül az
irodalmat szerettem, úgy, ahogy férfi szereti a nőt.” 38 éves korában addig szerzett verseit elégette, mert Han Jü,
Meng Csiao és mások nyomdokait követte. „Elmém hirtelen megvilágosodott, és a természet ezer meg ezer alakban
jelent meg előttem.” Azontúl rendkívüli könnyedséggel írt. 4200 költeménye maradt fenn; valóságérzéke és
egyszerű, erőteljes kifejezésmódja miatt kínai irodalomtörténészek „nagy, kollokviális költőnk”-nek nevezik.

A légy

Hideg lámpás

Kétségbeesés

Mint a buborék

Liu mester megfesti arcképemet

Éjszaka a Holdfürdő Teraszon

LU JU (1125–1210) hivatalnok–irodalmár családból született Sanjingben. Kétéves volt, amikor az Észak–Kínát

megszálló tatárok ellen élethalálharcot hirdetett az újonnan megalakult „déli Szung” dinasztia, mely Kína fővárosát
Linanba (Hengcsau) helyezte át. L. élete nem volt szerencsés. Imádott feleségétől anyja parancsára kénytelen volt
elválni. Az államvizsgákat sikerrel tette le (1153–54), de Csin Kuej miniszterelnök ismeretlen okból bosszút esküdött
ellene, és megakadályozta, hogy álláshoz jusson. A miniszterelnök haláláig kellett várakozni. Ez 1160-ban következett
be, de L. csak nyomorúságos írnoki beosztást kapott Fukien tartományban. Hivatali idejének lejárta után katonának
jelentkezett; gyermekkori álma volt, hogy az Arany Horda ellen harcolhasson. A nyugati határon újabb csalódás érte.
A tatárok roppant katonai fölénye miatt a kínai helyőrségeket eltiltották a harctól. Így L. a garnizonokban csak
tétlenséget és unalmat talált. Hírneve közben bejárta az országot: Kína nemzeti érzését ő élesztette számtalan
költeményben, valahogy úgy, mint a görögökét Szimónidész a perzsa háborúk idején. A császár kihallgatásra hívta
Linanba, de megint csak alárendelt vidéki állással jutalmazta. 1190-ben L. visszavonult parányi birtokára Sanjingbe.
Hetvenhetedik születésnapján virágzó cseresznyefa alatt borozott és megállapította: „prózai írásaimmal senkinek
nem 718használtam, de utolsó hatvan évemben pontosan tízezer verset írtam.” Kis póniján járta a környéket,
virágokat szedett, útszéli kocsmákban borozott, és szóba elegyedett ismerőssel-ismeretlennel. A termésről, az
időjárásról, a dolgok mulandóságáról beszélgetett velük, meg a tatárokról, kik azokban az évtizedekben újra s újra
megverték a Szung császárok seregeit. Nem sokkal halála előtt verset írt fiaihoz. Arra kérte őket: a családi
szentélysarokban adják majd szelleme tudtára, ha a kínai hadak visszafoglalták a barbároktól a Központi síkságot
(magyar viszonylatban: a Nagyalföldet.) Lefeküdt halálos ágyába: koporsója készen állt, asztalán ott feküdt a
buddhista szerzetesek számára a pénz, de még verset írt, hogy szeretne inni; felkelt és a piactéri kocsmában
megborozott. – L. volt Kína utolsó jelentős költője.

Szilvafák a hóban

Álom
Vége a tavasznak

Hitvány szálláson és részegen írtam

Jó barátomhoz, aki télidőn vendégségbe hívott

Történelem

A látogató eltűnik

Önéletrajz

Halál

A Hitvány szálláson című vershez: L. a hunokat említi. Hunok már régóta nem fenyegették Kína nyugati határát. A
„hun” szó még századokig gyűjtőnév maradt ellenséges barbárok: ujgurok, dzsurcsidek, mongolok megjelölésére.

HSZIN CSI-CSI (1140–1207) fiatalon katonáival elfogott egy lázadó vezért, tábornoki rangot kapott, és általános
csodálkozás közepette kolostorba vonult. Később adminisztrációs és katonai posztokat töltött be. Élete utolsó két
évtizedét magas hegyek és tavak közt fekvő villájában töltötte, barátai, tudósok és filozófusok társaságában.

Éltes kurtizánnal, fiatalon

Letelepszem a Po-San Kolostorban

CSIN TAO KÖLTŐNŐ (?XII. század) életrajzi adatai ismeretlenek.

Férjemnek, a generálisnak

TIAO LIN-JÜ (XII. század) életrajzi adatai ismeretlenek.

Hintaló

KUAN HAN-CSING (1229–?1300) életét az új, mongol uralkodóház fővárosában, Tatuban töltötte. Színész, drámaíró,
színházigazgató, költő és dalszerző volt; a hagyomány szerint „minden nőcsábász vezére a csillagos ég alatt”.
Virágok

CSANG JANG-HAO (1269–1329) magasrangú hivatalnok és dalszerző. Legjobb költeményeit öregkorában írta, amikor
a társadalmi tülekedéstől való visszavonulását és a természet szépségeit ünnepelte.

Új élet

719

DZUNG SZ-SZU-CSENG (?1275–?1350) az államvizsgán megbukott. Ezt nem ismeretei hiányosságának, hanem
csúnyasága vizsgáztatóira gyakorolt hatásának tulajdonította. Verseiben saját magát és a társadalmi sznobizmust
gúnyolta ki. Százötven költőről és színdarabíróról – személyes ismerőseiről – elhalálozásuk után életrajzokat írt;
könyvét Kísértetek listája címen adta közre.

Vers rútságomról

CSIAO DZI (1280–1345) dalszerző, színdarabíró és lírai költő volt.

Vallomás

KUAN JÜN-SIH (1286–1324) ujgur származású magasrangú katonatiszt fia. Apja halála után, még kamaszkorban,
örökbe kapta a Liang-huaj-i katonai kerület parancsnokságát Észak-Kínában. Mint katonai parancsnok, vadász és
lovasember egyformán kivált és megnyerte a mongol uralkodóház elismerését. Ennek ellenére, még húszéves kora
előtt, katonai rangját öccsének adta át és konfucianizmust ment tanulni a kor vezető filozófusától. Huszonöt éves
korában a trónörökös, a későbbi Jing-cung császár nevelője, a Han-Lin Akadémia tanára és Kína hivatalos
történetírója lett. Harmincéves kora előtt megint lemondott rangjáról, minden állásáról és a Nyugati-tó mellett
telepedett meg. Csan-buddhizmust tanult, verseket írt, alkímiával és mágiával foglalkozott. Ha elfogyott a pénze,
álruhát öltött, és faluról-falura járva árulta a csodatevő pilulákat, melyeket ő maga kotyvasztott. Ugyanekkor vidám,
bohém életmódot folytatott. Szabad szellemű, erotikus verseiért a kínai irodalmárok mélységesen elítélték.

Augusztusi éj

CSEN JU-TING (?–1368) szegény parasztcsaládból származott. A mongol uralom vége felé Fukien kormányzója lett. Az
új Ming-dinasztia katonái elfogták és kivégezték.

Csu generális száműzetésbe indul

JANG DZSI-SENG (1516–1555) nevét a hatalmas Jen Szung miniszter elleni bátor támadásaival tette ismertté. A
miniszter kivégeztette.
Végrendelet

CSANG FONG-CSU (XVII. század) életrajzi adatai ismeretlenek.

Újév

VU VEJ-JÖ (1609–1671) tanár volt a császári akadémián és lírai verseket írt Po Csü-ji modorában.

A főváros előtt

NA-LAN HSZING-TÖ (?1654–1685) mandzsu arisztokraták leszármazottja. Az államvizsga után a császári testőrséghez
vezényelték. 23 éves korában egyszerre két verseskönyve jelent meg Pekingben; költészetéhez nagy reményeket
fűztek. Kang-hszi császárt (1661–1722 között uralkodott) elkísérte a Jangce torkolatvidékére, az Amurhoz és közép-
ázsiai útjára. Fiatalon, dolgavégezetlenül halt meg.

A Sárkány-tó partján

720

A Nagy Falnál

Őszi vadászat

JÜAN MEJ (1716–1798) fiatalon visszavonult villájába, ahonnan roppant tekintélyt szerzett magának írásaival, és
évtizedekig Kína szellemi életének irányítója lett.

A régiek

Öregség

Még egyszer az öregségről

A játék végén

CSAO JI (1727–1814) házitanító, majd magániskola igazgatója; kommentárt írt a kínai dinasztiák történetéhez és a
Burma meg a Tajvan elleni háborúról, melyben maga is résztvett.
Ébredés a csapszékben

XV. fejezet

Japán költészet (2)

(XV–XIX. század)

A hetedik fejezetben említett tanka mellett a japán költészetben, melynek múltjában a versforma mindig jelentős
szerepet játszott, a századok folyamán új versalakok tűntek fel, mint pl. a renga 1350 táján, de egyiknek sem volt
akkora szerepe a japán irodalomban, mint a haikunak. A haiku voltaképpen az 5-7-5-7-7, összesen 31 szótagot
tartalmazó, ötsoros tankának első három sora, 5-7-5, azaz 17 szótaggal. Ezt a versformát már a XVII. század előtt
használták, többnyire tréfás célra, baráti körben szerzett bökversnek. Macuo Basó a XVII. század utolsó harmadában
a formát érintetlenül hagyta, de a vers tartalmát elmélyítette. A haiku abban különbözik a világ minden más lírai
versétől, hogy pillanatfelvétel. Speciálisan japán jellege először idegenszerű, mert mint egyetlen filmkocka, bonyolult
érzelmek, szenvedélyek kifejezésére alkalmatlan, gondolati tartalmát is csak sejteti. Pillanatfelvétel fáról, virágról,
állatról – az apróbbak előnyben –, esőcseppről, fűről, kavicsról, holdfényről. De lehet pillanatfelvétel két ember
megismerkedéséről vagy búcsújáról – az első vagy az utolsó impresszió félmondatban – a költő egyetlen
mozdulatáról vagy a moháról felesége sírján. A jó haiku a valóság parányi részletének megragadásával felidézi, vagy
legalább megsejteti az egészet: a virág mögött a tájat és az évszakot, a béka ugrása mögött az élet groteszkségét, a
ködbe vesző ösvény mögött a halált. A japán költők, a közhittel ellentétben, hosszabb, sőt hosszú verseket is írtak,
de, az úgynevezett Tokugava-Edo-korban (1600–1868) a haiku lett költészetük központi, legkifejezőbb műfaja.

IKKIJU SZÓDZSUN (1394–1481) Zen szerzetes; excentrikus viselkedéséért nevét mindmáig legendák övezik.
Gátlástalan őszintesége verseinek maradandó hatást kölcsönöz.

Öt vers

721

KISUN RIJUKI (1511–1591) Zen-buddhista szerzetes volt.

Újév napján

Még egy újévi vers

A ZENRINKUSU GYŰJTEMÉNYBŐL (XVII. század)

Öt vers

MACUO BASÓ (1644–1694) Iga-Uenóban született Kioto mellett szamuráj családból. A helyi földesúr fiával együtt
tanult, majd 1667-ben Edóba költözött (ma: Tokió), és a város mellett remetekunyhót épített magának. Szerény
megélhetését tanítványai biztosították, meg hogy költői versenyeken mint bíró szerepelt csekély díjazásért. Li Taj-po
és Tu Fu példáját követte: sokat utazott, illetve begyalogolta Közép és Észak-Japánt (Honsut), hogy nevezetes
helyeket látogasson, és a természet szépségét élvezze. Utazás közben templomok előcsarnokában aludt, vagy
költőtársaknál szállt meg. Vándorlásait utirajzaiban örökítette meg; ezek közül a leghíresebb az Oku no hoszomocsi
(Ösvényen Oku felé). – A haiku átalakítása lírai verssé Basó legfőbb érdeme. Zen-buddhista, mondhatni stiláris
nyugalmával megóvta saját és követői haikuit az éles színektől, fölösleges cicomáktól, retorikától és nagyhangú
kijelentésektől; még a szentimentalizmustól is. Legjobb haikui a meditáció láthatatlan hátteréből villannak fel, mint a
hirtelen eszmélés.

Tizenkét haiku

KÁÁJ CSIGECU ASSZONY (?1644–?1708)

Három haiku

HATTORI RANSETSU (1654–1707) Basó egyik tehetséges tanítványa.

Haiku

UEDZSIMA ONICURÁ (1661–1738)

Haiku

NAITO DZSÓSÓ (1662–1701) Basó iskolájának tagja.

Két haiku

TÁKÁMÁSZÁ (XVII. század)

Az egér

BASÓ, DZSOKUSI, SZENSZECU, BUSZON, SUGEN, ISSZÁ, TOTÁKU ÉS UEDZSIMA (az én összeállításom)

Ankét a békákról

CSIJOZSO, AZ APÁCA (1703–1775)

Haiku
TAN TAJGI (1709–1771)

Két haiku

722

CSINOKU (XVIII. század)

Haiku

JOSZÁ BUSZON (1716–1783) Szettszuban született, Kiotóban élt. Jelentós festő volt és Basó mellett a haiku
legismertebb mestere.

Tizenkét haiku

NATSZUME SZEJBI (1749–1816) üzletember Edóból (Tokióból), aki egészségi okokból búcsút mondott
foglalkozásának és haikuírásnak szentelte életét.

Öt haiku

RIÓKEN (1758–1831) Zen-buddhista szerzetes-pap, költő és kalligráfus. Olykor utazni ment, máskor kunyhójába
zárkózott, vagy nagyvárosok utcáin koldult és gyermekekkel játszott. Verseit japán és kínai nyelven írta; egyike a
világirodalom legelragadóbb költőinek.

Ezt akartam mindig

A tavasz lehelete

Téli éj

Rongyok, koldusbot

Előttem havas hegycsúcsok

KOBAJASI ISSZA (1763–1827) szegényparaszt fia; élete csupa küzdelem és nyomorúság. Basó és Buszon mellett a
haikuköltészet harmadik nagymestere.
Tizenkét haiku

ENOMOTO SZEJFU-DZSO (?–1814)

Haiku

OSU, A KURTIZÁN (XIX. század)

Végrendelet

GÁRÁKU (1777–1859)

Haiku

ISMERETLEN KÖLTŐK (XVIII–XIX. század)

Tizenhat szenriú

Jegyzet: A szenriú tréfás, szatirikus, neveletlen vers. A japán költők, bár a szemérmetesség nyugati formáját nem
ismerték, mégsem adták szívesen nevüket az ilyen költeményekhez. A műfajt Karaj Szenriú (1718–1790) költő és
tréfacsináló után nevezték el.

723

XVI. fejezet

Európai költészet (3)

(XVIII. század)

BYROM, JOHN (1692–1763) angol költő, kit liberális-voltairiánus nézeteiért kedveltek. Epigrammája a Hannover-ház
és a Stuart trónkövetelők viszályára vonatkozik, illetve az anglikánusok és a katolikusok évszázados perpatvarára.

A pártviszály ellen

BAFFO, GIORGIO (1694 Velence – 1768 ugyanott) patrícius családból származott. Fiatalon a köztársaság
adminisztrációjában dolgozott, majd – feltehetően jómódú volt – kedvteléseinek élt egy Sansovino-építette
palotában. Emlékirataiban Giacomo Casanova megemlékszik B.-hoz fűződő barátságáról és verseit a „maguk
műfajában” kíválóaknak ismeri el. „Műfaj” alatt Casanova a pornográfia műfaját értette. B. verseiben – többnyire
szonettekben –szeretkezéseiről számol be. Partnerei közé tartozott Bresciani, a híres színésznő; egy fiatalasszony
Páduából; néhány velencei dáma és kofa, kiknek roppant fenekét magasztalja. A fennmaradt, rendkívül gyér adatok
szerint viszont B. példás házaséletet élt Cecilia Sagredo nevű hitvesével. – Pornográf versei közé vegyített vagy 30
szonettet, melyekben Voltaire szellemében támadja a katolikus egyházat és Velence zsarnoki kormányát.
Költeményeit barátainak olvasta fel divatos cukrászdákban, valamint az El Ridotta meg a Botega d’Acqua nevű
kocsmákban. Minderről egyedül Manuzzi rendőrkém feljelentéséből tudunk; ez az inkvizíció irattárában maradt fenn.
A denunciáns azon kesereg, hogy „Zorzi Baffo nemesúr” versei nagy népszerűségre tettek szert, holott „hamisítatlan
istentelenségről” tanúskodnak és a Szentegyházat gyalázzák. Szinte biztosra vehető, hogy B.-t befolyásos barátai
megvédték az üldöztetéstől. – Versei mintegy húsz évvel halála után jelentek meg először könyv alakban, a nyomda
megjelölése nélkül, „Cosmopolisban”, ami alatt Velence értendő.

Szonett egy színésznőhöz

A kamasz

Plátói szerelem

Szonett Catto ifjasszonyhoz Páduában

A jezsuita rend közelgő feloszlatásának hírére

GÜNTHER, JOHANN CHRISTIAN (1695–1723) tehetséges, fiatalon elhunyt német költő.

Vigasztaló

BEAUMARCHAIS, PIERRE-AUGUSTIN DE (1732–1799) A sevillai borbély és a Figaro házassága közismert szerzője.

Párizsban született, élt és halt meg.

Felirat kertem falára

DELILLE, JACQUES (1738–1813) Aigueperse (Auvergne) falucskában, egy plébános fiának született; a pap helyett egy
Clermont-Ferrand-i ügyvéd vállalta az apaságot. D. humorával, szórakoztató egyéniségével hamarosan népszerű lett
Párizsban; nők, irodalmi szalonok törték magukat érte. A kertek, illetve a tájék megszépítésé724nek művészete című,
manapság olvashatatlan könyv terjedelmű költeménye roppant sikert aratott. Beválasztották az Akadémiára és
amikor 1784-ben XVI. Lajos király Choiseul-Gouffier grófot nevezte ki konstantinápolyi követnek, a gróf, D.
kétségbeesett tiltakozása ellenére elraboltatta a kitűnő társalgót, hogy a török fővárosban legyen, aki szórakoztatja.
Visszatérése után D. a latin költészet tanára lett a Collège Royalban (ma: Collège de France). A rémuralom kezdetén
Londonba menekült és csak 1801-ben tért haza. Hosszú, affektált költeményeit a közönség változatlan lelkesedéssel
fogadta. Mikor meghalt, koporsóját mérföldes gyászmenet kísérte a Père-Lachaise temetőbe. – Csak az intellektuelek
italáról, a kávéról írt, egykor Európaszerte ismert költeménye élte túl.

A kávé
CHAMFORT, SÉBASTIEN-ROCH-NICOLAS DE (1741–1794) kis Auvegne-i faluban született Sébastien-Roch Nicolas
néven. Hogy előrejutását megkönnyítse, az arisztokratikus de Chamfort névvel ajándékozta meg magát; még nem
sejthette, hogy 30 év múlva ez lesz a veszte. Húszesztendős korában már a Revue encyclopédique egyik szerkesztője
volt; két évvel később mutatta be a Comédie-Française nagy sikerrel A fiatal indiánlány című darabját. 1789-ben C. a
forradalom eszméi mellett szállt síkra. Mégis letartóztatták, feltehetően arisztokratikus neve miatt. Szabadon
bocsátották; később ismét le akarták tartóztatni; ekkor tőrével megsebesítette magát és iszonyú kínok közt halt meg
1794. április 13-án.

Boldog kor

Jegyzet: a rémuralom a Bourbon-királyság emlékét bearanyozta. Ez érthető; de C. versében az aranyozás hamis.

Voltaire és az enciklopédisták nem voltak XV. Lajos hívei; éppen ellenkezőleg. A gondatlan élet örömeinek csak
nagyon kevés kiváltságos lehetett részese. A két győzelem mit sem számított a sorozatos vereségek mellett,
melyekben Franciaország elvesztette Kanadát, Louisiánát és indiai birtokait. Az állam hajóját XV. Lajos és Pompadour
nem jól, hanem a pusztulásba vezették.

ROUCHER, JEAN-ANTOINE (1745–1794) Montpellier-ben született, egyházi pályára készült, de meggondolta magát.
Költői nyomorúságából, a trónörökös és Marie Antoinette esküvőjére szerzett verse mentette meg, amelyért Turgot
miniszter nem éppen költőhöz illő állással jutalmazta, sóadó-főbeszedőnek – vagy inkább főellenőrnek – tette meg.
Csekély hivatali munkája mellett bőségesen jutott ideje versírásra. Az 1789-es forradalmat lelkesen üdvözölte, de a
rémuralom elején titkos társaságot alapított „a törvényes rend védelmére”. Letartóztatták, majd jóakarója, Guyot-
Desherbiers, Alfred de Musset nagybátyja, közbenjárására szabadon engedték. Másodszor 1793 októberében
tartóztatták le, és 1974. július 25-én vitték a guillotine alá, ugyanazon a napon, mint André Chénier-t.

Sorok egy ceruzarajzra

GOETHE, JOHANN WOLFGANG VON (1749–1832) Majna-Frankfurtban született jómódú polgárcsaládban, jogot
tanult Lipcsében és Strasbourgban, 1775-ben Karl August herceg meghívására Weimarba költözött, a herceg
minisztere lett és mint Németország költőfejedelme halt meg ugyanott 83 éves korában. Regényeket, színdarabokat,
lírai és epikus költeményeket, valamint tudományos igényű munkákat írt.

725

Prométheusz

A hárfajátékos dala

Hátem

FLORIAN, JEAN-PIERRE-CLARIS DE (1755–1794) a Florian-kastélyban született, nem messze Anduze-tól. Tízéves

korában nagybátyja elvitte Ferney-be és bemutatta Voltaire-nek. Öt évvel később Pantièvre herceg apródja lett
Párizsban, majd belépett a hadseregbe, és mint dragonyoskapitány szerelt le 1782-ben. Galatée című regénye a
következő évben nagy sikert aratott. 1788-ban beválasztották az Akadémiára. Legnépszerűbb munkája, a verses
Mesék 1792-ben jelent meg. Rövidesen ezután a konvent rendelkezésére, az arisztokratákkal együtt kitelepítették
Párizsból. Sceaux-ban vett lakást, ahol letartóztatták. A nyaktilótól Robespierre bukása mentette meg, de börtönben
szerzett betegsége néhány héttel szabadulása után megölte.

Repülőhal

BLAKE, WILLIAM (1757 London – 1827 London) apja kívánságára rézmetsző lett, és a költészettel és festészettel
együtt hármas hivatásának élt. Verseiben 1796-ig az amerikai szabadságot, a francia forradalmat, Washingtont és
Lafayette-et ünnepelte. Mikor reményeiben csalódott, búcsút mondott a politikának és költeményei főtémájául a
kereszténységet választotta. Misztikus, homályos, profetikus és eretnek kereszténységet hirdetett, mely angol
kortársainál épp oly kevés megértéssel találkozott, mint előzetes politikai radikalizmusa. Helyenként nagyszerű,
másutt csapnivaló verseiben gyermeteg naivitás, öntelt tudatlanság és műveletlenség vegyül lenyűgöző képekkel és
profetikus meglátásokkal. Az ipari forradalom akkor még csak eljövendő borzalmait senki sem látta előre oly tisztán,
mint éppen ő. A tigrisről írt verse egyike a világirodalom remekeinek a maga megfoghatatlan kozmikus fantáziájával.

A tigris

A négergyerek

A Szerelem Kertje

BURNS, ROBERT (1759 Alloway, Ayrshire – 1796 Dumfries) Európa legnagyobb költője, skót parasztcsalád gyermeke,
egész életében szélsőséges nyomorral küszködött. Szerelmi bonyodalmak elől 1786-ban Nyugat-Indiába akart
menekülni, de barátai kiadták verseskönyvét. Nagy sikere volt mint az első, skót nemzeti költőnek; Edinburgh-be
hívták, ünnepelték, majd hirtelen ejtették. Talán éppen vad skót nacionalizmusáért; de lehet, mert megvetette a
gazdagokat, a presbiteriánus úrhatnám papságot, vagy mert nem kért a kor kötelező szentimentalizmusából, szabad
szájú volt és goromba, vagy mert minden nőbe azonnal beleszeretett és gyermekkel ajándékozta meg, vagy mert túl
nyíltan részegeskedett. Visszatért a sovány skót földet túrni, gazdaságához nem volt forgótőkéje, hitel nem létezett,
úgyhogy a finánc közutálatnak kitett, rosszul fizetett foglalkozását vállalta. Az alkohol 37 éves korára végzett vele.
Gyönyörű temetést kapott, miközben feleségének és kilenc gyermeküknek ennivalóra sem futotta. Még legalább hat
gyermeket hagyott hátra különböző nőktől. – Számos kevésbé sikerült ballada és elbeszélő költemény mellett
személyes élményeit, szerelmeit, kocsmázását, barátait és ellenségeit írta meg nagy művészi erővel és félelmes
tömörséggel, skót nyelvjárásban.

726

Az egérhez, melyet ekémmel kifordítottam hajlékából

A szép bányászlány

Egy vasgyároshoz
Van egy jó feleségem

Add meg a lány jussát

Kislány vagyok

Láttad-e

Oly szép és zöld az árpaföld

Kocsmárosné, a számlát

Isten veled, vén hitvesem

Volt ellenségei Thomsont magasztalják

Az Elibanks s az Elibraes!

A flaska

Vacsora hármasban

A vén várfal tövén

Egy hölgy kriptájára

Elégia a pap kancájáról

John Anderson

FRIEDRICH SCHILLER (1759 Marbach am Neckar – 1805 Weimar) harmincéves korától történelmet tanított a jénai
egyetemen, és szoros, mindkettejük számára termékeny barátságba került Goethével, habár a költőfejedelem
mellett mindig csak a másodhegedűs szerepére kényszerült. Szerény anyagi viszonyok közt élt; 46 éves korában,
hosszas szenvedés után a tüdővész végzett vele. – Sch. a felvilágosodás és a szabadság rajongó híve volt. Színdarabjai
mellett – melyeket drámai erejük tartott két évszázadon át német színpadon – történelmi és filozófiai műveket,
balladákat és az emberi szolidaritást, örömet és testvériséget ünneplő költeményeket írt. Lírai versei gyengécskék; az
Anno 1801 csak a szabadság szószólója, a nemes és igaz ember iránti tiszteletből került e kötetbe.

Anno 1801

CHÉNIER, ANDRÉ-MARIE (1762 Konstantinápoly – 1794 Párizs) francia apától és görög anyától született. Szülei Ch.
fiatal korában előbb Carcassonne-ban, majd Párizsban telepedtek meg. Ch. művelt és eszes anyja Párizsban irodalmi
szalont nyitott, ahol a fiatalember számos íróval és kritikussal ismerkedett meg. Katonai pályára lépett (1782–83), de
a hadsereg életébe sehogyan sem tudott beilleszkedni. Négy évig klasszikus tanulmányokat folytatott, és költői
pályáját próbálta egyengetni, de sikertelenül. Később La Luzerne gróf francia követ mellett teljesített titkári
szolgálatot Londonban. A francia forradalom hírére hazatért, és mint királypárti liberális, örömmel üdvözölte az
eseményeket. Később bátran kiállt e rémuralom embertelensége és jogtalanságai ellen. Letartóztatták, halála ítélték
és Robespierre uralmának utolsó napjaiban, 1794. július 25-én kivégezték. („A forradalomnak nincs szüksége
költőkre” – mondta állítólag Fouquier-Thinville vészbíró a tárgyaláson.)

A kisfiú

Jambusok

727

XVII. fejezet

Európai költészet (4)

(XIX. század)

HÖLDERLIN, JOHANN CHRISTIAN FRIEDRICH (1770 Lauffen am Neckar – 1843 Tübingen) protestáns teológiát tanult
Hegellel és Schellinggel együtt Tübingában, de inkább házitanító lett, semmint lelkésze a lutheránus vallásnak,
melyben – mélységes vallásossága mellett – nem tudott hinni. Jénában próbált letelepedni, ahol Schiller atyai
barátja, ideálja és támogatója lett, de hamarosan riadtan menekült Goethe közeléből. Frankfurtban (1796–98)
házitanítóként működött a von Gontard nevű dúsgazdag bankár házában, beleszeretett és viszonyt folytatott a
bankár feleségével, Suzette Gontarddal, aztán a féltékeny férj elbocsátotta. Svájcban és Bordeaux-ban talált
alkalmazást, 1802-ben betegen, elborult elmével tért haza Franciaországból. Egy ideig gyógyításával kísérleteztek,
majd feladtak minden reményt. 1806-tól 37 évig élt, mint szelíd őrült, egy Zimmer nevű jólelkű asztalosmester
házában Tübingában; ott halt meg, 73 éves korban. – H. osztotta a weimari klasszikusok, Goethe és Schiller nézetét,
mely szerint az ókori Görögország volt az emberiség aranykora, és hogy a költő feladata a hellének szellemének
felélesztése, az Újkornak megfelelő formában. H. néhány lépéssel tovább ment: hitt a költő prófétai hatalmában,
látnoki erejében, az emberiség újjászületésében, Krisztus második eljövetelében és az új aranykor közeledtében.
Nehéz klasszikus formákat használt; mesteri versei a németség egyik legnagyobb költőjévé avatják. Mondanivalója
súlyos és bonyolult, a XIX. században alig-alig talált megértést. Rainer Maria Rilkének, Stefan Georgének és másoknak
köszönhető, hogy ismét felfedezték.

Az élet felén

A kellemest e világból kivettem

WORDSWORTH, WILLIAM (1770 Cockermouth – 1850 Westmoreland County) élete eseménytelenül telt el. A
Cambridge-i egyetemre járt, tanulmányutat tett Itáliában és látta a forradalmat Franciaországban. Németországi
utazása után megtelepedett a Tóvidéken. Egyik rajongója ráhagyta jelentékeny vagyonát, úgyhogy életét a
költészetnek szentelhette. Pályáján siker és elismerés kísérte; 1843-ban Viktória királynő poeta laureatusa lett. –
Költőtársával és jó barátjával, Samuel Taylor Coleridge-zsel W. megalapította az angol költészet úgynevezett „tavi
iskoláját”. Ez az irányzat, W. értelmezésében, a francia és német romantikánál kevésbé rikító, inkább befelé forduló
romantikát jelentett. Felhagyott Dryden, Ottway és társai dübörgő, deklamatorikus és nagyrészt üresen kongó
költészetével; retorika helyett a természethez, a virágokhoz, fákhoz és az élet apróbb eseményeihez fordult ihletért.
W. mindenütt a világ rejtett jelenségeit és a lélek titkait kereste. Ezeket nem találta meg, de ugyanekkor a természet
nagy angol költője lett. Alighanem még nagyobb költő lenne, ha gondosabban, negyed annyit írt volna, mint
amennyit hátrahagyott.

Lucy halála

A Westminster-hídon

A Velencei Köztársaság vége

Miltonhoz – London, 1802

728

A világ

Aranyliliomok

ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (?1800–?)

Gyermek, gyermek, nyafka gyermek…

CHAMISSO, ADALBERT VON (voltaképpen: LOUIS-CHARLES-ADELAIDE DE CHAMISSEAU, SEIGNEUR DE BONCOURT;

1781 Château Boncourt, Champagne – 1838 Berlin) 1790-ben szüleivel menekült el Franciaországból, ahol családi
kastélyukat felgyújtották és lerombolták. 1815-től mint botanikus vett részt Otto von Kotzebue felfedezőútján a világ
körül; visszatérésük után a berlini botanikuskert tisztviselője lett. – Hírnevét mindmáig az 1814-ben megjelent, Peter
Schlemihls wundersame Geschichte (Schlemihl Péter csodálatos története) című hosszabb novellájának köszönheti.
Ebben az elbeszélésben a hős eladja árnyékát az ördögnek, mire kivetik az emberi közösségből. Ch. annak ellenére,
hogy a francia forradalom arisztokrata menekültje és egy ideig porosz katonatiszt is volt, liberális elveket vallott. –
Lírai versei közül a legszebbeket Schumann zenésítette meg.

Jezsuita szerenád
A Boncourt-kastély

SHELLEY, PERCY BYSSHE (1792 Field Place, Sussex – 1822 a speziai öböl) Anglia egyik legnagyobb költője, főúri
családba született, mint barátja és vetélytársa, lord Byron. Már a középiskolában minden társadalmi konvenciót
elutasított magától. Forradalmár volt, nem elvi alapon, nem a külvilág szemlélése vagy szenvedések és
megaláztatások után, hanem belső, autochton elhatározásból. Barátai angyalnak nevezték, mert angyali lénye az őt
körülvevő realitást nem vette észre. „Hitt abban, hogy az ember végtelenül tökéletesíthető, de fogalma sem volt az
emberi tökéletlenségről” (Szerb Antal). 19 éves korában feleségül vette Harriet Westbrooke-ot, mire apja kitagadta.
Ami azt jelentette, hogy sem a báróságot, sem a családi birtokot nem örökölhette. Házassága nem sikerült, és miután
Sh. elvált, az asszony öngyilkosságot követett el. A gyermekeket elvették Sh.-től, nehogy istentelen ember nevelje
őket. Sh. ekkor egy anarchista filozófus lányával, Mary Godwinnal élt. A szabadszerelem jogosultságát hirdető költő
az angol társadalom felháborodása elől elébb Svájcba, majd 1818-ban Rómába emigrált Maryvel együtt, akit
feleségül vett. Rómában drámákat írt, megrendítő versben búcsúztatta barátját és költőtársát, Keatset, majd –
imádta a vizet és a napfényt – csónakjával a speziai öbölben viharba került. Holttestét lord Byron égettette el a
tengerparton, hamvait, Sh. kívánságához híven a tengerbe szórta, szívét Cestius piramisa alatt földelték el Rómában.
– Költészetéről álljon itt két ítélet. „Shelley olyan szárnyalást produkált, amilyen emberi nyelven egyáltalán
lehetséges. Ez csupa éteriség. A szavak elvesztik súlyukat és anyagi salakjukat…” (Babits Mihály) „Shelley szép és
tehetetlen angyal volt, aki szárnyaival a ragyogó semmiben csapkodott mindhiába” (Matthew Arnold). – Sh.
leghíresebb lírai költeményét, az Óda a nyugati szélhez címűt Tóth Árpád fordította mesterien magyarra. Amikor
Babits Mihályt megkérdezték, melyik a legszebb magyar vers, azt válaszolta: Sh. Óda a nyugati szélhez, Tóth Árpád
fordításában. Ezért a vers újabb fordításától visszariadtam.

Ozymandiasz

Az idő

Dal Anglia férfiaihoz

729

KEATS, JOHN (1795 London – 1821 Róma) a két arisztokrata, híres, botránykeverő – nagy testi szépséggel megáldott
angol költő – lord Byron és Shelley mellett a harmadik legnagyobb. Eletében sikert nem ért el, első verseskönyvét
szétszedték a kritikusok; ezen felül beteg volt, csúnya és szegény. 26 éves korában, tüdővészben halt meg Rómában.
Halála után ötven évre majdhogy elfelejtették, míg a preraffaelita költők – Rosetti és társai – újra felfedezték. A XIX.
század végén, a XX. elején világhíres lett. Babits Mihály, Tóth Árpád rajongott érte; irodalomhoz értő, nálam egy vagy
másfél nemzedékkel idősebb barátaim a világ legnagyobb költőjének tartották.

Az utolsó szonett

PLATEN-HALLERMÜNDE, AUGUST GRAF VON (1796 Ansbach, Bajorország – 1835 Szirakúza) a német romantika
virágzása idején, mikor a költészet romantikus ábrándokra, esti tóban tükröződő csillagokra, pásztorfiúk bánatára és
a németséget ünneplő közhelyekre szorítkozott, inspirációját az antik világban kereste – a weimari klasszikusok
mintájára. Szerelmi botrányai miatt menekülni kényszerült Münchenből. Először Velencében élt. Szirakúzában a
német konzul a közelgő kolerajárványra figyelmeztette, és lelkére kötötte: hagyja el a várost. P. H. azonban
beleszeretett egy fiúba és maradt, majd rövidesen a járvány végzett vele. (Állítólag ez szolgáltatta Thomas Mann-nak
az alapot a Halál Velencében című novellájához.) Más, prózaibb forrás szerint P. H. vérbajban pusztult el.

Trisztán

HEINE, HEINRICH (1797 Düsseldorf – 1856 Párizs) szegény zsidó családba született a katolikus Rajna-vidéken. Első
szerelme kinevette; Goethénél való látogatása, mint várható volt, kínosan végződött. Zsidók közt hitehagyónak,
keresztények közt zsidónak, hosszú emigrációjában franciák közt németnek, polgárok közt forradalmárnak,
forradalmárok közt burzsujnak nézték. Ezt a sok kettősséget mélységesen átérezte, és szenvedett miattuk; de ezek
lettek legjobb versei ihletői is. A bonni, a berlini és a göttingiai egyetemeken végezte tanulmányait; állást nem kapott
sehol. A júliusi forradalmat követően Párizsba emigrált, és ott maradt mindhalálig. Több kitűnő prózai munkájában a
franciákkal a német, a németekkel a francia kultúrát ismertette meg; ugyanekkor mindmáig vonzó írásokban
kommentálta Franciaország irodalmi és társadalmi eseményeit a polgárkirályság idejéből. Emlékiratait sajnálatos
módon halála után egyik jámbor, tökkelütött rokona nagyrészt elégette, nyilvánvalóan a költő őszintesége és
gúnyolódó képessége miatt. Élete utolsó nyolc esztendejében kínos betegsége, hátgerincsorvadása ágyához láncolta;
de szelleme törhetetlenségét, humorát és szatíráját még, mint ahogy nevezte, a matracsírban is megőrizte. Legszebb
versei jelentős részét ekkor írta.

Memento

Fenyőfa

Szemezés az ablakban

Új tavasz

Diána

Emma

Donna Clara

Bertran de Born

730

A világ sora

Egy német vakondok Párizsba érkezik

Az azra

Látogatás síromnál

Hol?

Morfium

Hagyd a jámbor példálódzást

1849 októberében

Virulni sok virágot láttam…

Bár tudtam

Életmódunk nem alantas…

LEOPARDI, GIACOMO (1798 Recanati – 1837 Nápoly) „vad kisvárosban” született nem messze az Adriától. Apja
Monaldo Leopardi gróf, megrögzötten konzervatív és gyenge férfi volt, habár szerette a könyveket, ha azok nem
tartalmaztak liberális eszméket. Fia tanulmányait, amennyire tudta, elősegítette. Anyját rideg, domináns, félelmes
nőszemélynek írták le mindazok, akik ismerték. 24 éves koráig mint fegyenc élt szülei házában, a Casa Leopardiban.
Idejét tanulással töltötte. Minden érdekelte: teológia, csillagászat, archeológia és retorika. Tizenhat éves korában
tökéletesen tudott görögül, latinul, héberül és franciául: lefordította Horatius Ars poeticáját olaszra, valamint
nagyobb részleteket az Aeneisből, az Odüsszeiából és több eredeti munkát írt. Végül szülei engedélyt adtak Recanati
elhagyására, melyet „rémes, undorító, átkozott sírbolt”-nak nevezett, „ahol a halottak boldogabbak az élőknél”.
Ezután, gyakori betegségek közt és nyomorban töltötte élete nagyobb részét. Eleinte teljesen idegennek érezte
magát az olasz társadalomban, „mert a kétezer év előtti görögöket százszor jobban ismertem és értettem, mint
honfitársaimat”. Bolognában és Firenzében, 1825 és 33 közt, az olasz kultúra számos reprezentánsával ismerkedett
meg, köztük Manzonival. Barátságot senkivel nem kötött, amíg 1830-ban Firenzében egy nápolyi fiatalemberrel,
Antonio Ranierivel össze nem ismerkedett. Ugyanott beleszeretett Fanny Targioni-Tozzetti asszonyba. Zavaros
szerelmi háromszög alakult ki L., Ranieri és a nő között, aki jobban vonzódott Ranierihez, mint a keserű költőhöz.
Végül Fanny elől Nápolyba szöktek, ahol a költő betegsége súlyosabb lett; Ranieri mindhalálig gondosan ápolta. – L.
kétségtelenül Itália legkiválóbb és egyetlen igazán jelentős költője a XIX. századból. Kevés verset írt. Költeményei
többségükben az ember boldogtalanságáról és tehetetlenségéről szólnak a természet mindent elsöprő,
barátságtalan hatalmával szemben. Sajnálatos, hogy L. rideg, bár meggyőző nihilizmusa versei olvasásakor mintegy
ellenszernek hat; ha az élet ennyire értelmetlen, úgy mi értelme a versírásnak? Feltehető, hogy ezt maga L. is érezte,
amikor így védekezett: „A nagy szellemek munkájának van egy közös tulajdonsága: mégha azt mutatják és
érzékeltetik, hogy az élet elkerülhetetlen boldogtalanság, és ha a legnagyobb kétségbeesést fejezik ki, akkor is
megvigasztalják a nemes lelkeket…”
A végtelen

Szombat faluhelyen

Önmagamhoz

SZOLOMOSZ, DIONÜSZIOSZ (1798–1857) Zánte szigetén született ión arisztokrata családból. A helyi szokás szerint
Itáliában nevelkedett; első verseit olasz nyel731ven írta. Később rövid lírai költeményeket szerzett görög népi
nyelven, majd a törökök elleni függetlenségi háború idején a megújuló hellén irodalom élére állt. A Szabadsághoz
intézett ódájának első versszakaszai adják a görög himnusz szövegét.

Pszára szikláin

PUSKIN, ALEKSZANDR SZERGEJEVICS (1799 Moszkva – 1837 Szentpétervár) Oroszország legnagyobb költője, tizenkét
éves koráig szülei házában liberális nevelést kapott, majd a Carszkoje Szelói líceumba került, melyet I. Sándor cár
alapított a nemesség tehetséges fiai számára. Mikor 18 éves korában befejezte a líceumot, híres költőnek ismerték.
Három évig dolgozott Szentpétervárott – mint a külügyminisztérium hivatalnoka (fizetéssel, de ügykör nélkül) –
ezalatt könnyed, nagyrészt erotikus tartalmú, finoman kicsiszolt rokokó verseket írt. Barátságot kötött a „titkos” –
liberális és demokrata – társaságok tagjaival, és noha sohasem lépett be közéjük, a forradalmárok mégis zászlójukra
tűzték P. nevét. 1820-ban A szabadság című, kéziratos verséért Dél-Oroszországba száműzték. Három évet töltött
Kisinyovban, nagyrészt dorbézolással; a negyedik esztendőben Odesszában megírta a Cigányok című elbeszélő
költeményét és hozzákezdett az Anyeginhez, amivel nemcsak a romantikus költészetet ültette át orosz talajba, de
egyúttal az orosz realizmus megteremtője lett. 1824 közepétől szülei mihajlovszkojei birtokát jelölték ki
kényszertartózkodási helyéül. 1826-ban „kegyvesztettsége” hivatalosan ugyan véget ért, de a titkosrendőrség
továbbra is szemmel tartotta. Az új cár, I. Miklós maga cenzúrázta az általa bizonyos mértékig tisztelt költő írásait,
amivel P. cseberből vederbe esett, minthogy ezután nem panaszkodhatott a kitüntető eljárás ellen, és mert a cár
sem volt kevésbé ostoba, mint cenzorai. 1830-ban, szülei egy másik (bolgyinói) birtokán befejezte az Anyegint; a
következő évben feleségül vett egy udvari szépséget, Natalja Goncsarovát. Azontúl szüntelen pénzgondok gyötörték,
hogy költekező és csélcsap felesége mértéktelen igényeit kielégíthesse. Ugyanebből az okból 1834-ben állást vállalt
az udvarnál, amiért intellektuel és forradalmár barátai elfordultak tőle. Felesége hűtlensége miatt pisztolypárbajra
hívott egy d’Anthes nevű francia kalandort, aki a cári lovastestőrségnél szolgált. A párbaj – 1937 januárjában – Puskin
halálos sérülésével végződött. – Régebben Magyarországon P.-t csak mint az Anyegin szerzőjét ismerték. Működési
területe ennél sokkal nagyobb volt. Mesteri novellák és a Borisz Godunov című dráma mellett számos költeményt írt,
melyekben tájrajzoktól, politikai nézeteinek elegáns kifejezésétől szerelmes versekig minden műfajban nagyszerűt
alkotott.

Szőlő

A próféta

A szabadság
HUGO, VICTOR-MARIE (1802 Besançon – 1885 Párizs) Napóleon egyik tábornokának fia, eleinte apját kísérte a
hadjáratok során; 1811–12 közt a spanyol arisztokraták líceumában tanult, mikor apja Madrid kormányzója volt.
Később katolikus, voltairiánus és royalista (váratlan kombináció!), anyjával élt Párizsban, miután szülei elváltak, és
apját, a napóleoni grófot, a Bourbonok a Loire mellé száműzték. Első, hangsúlyozottan monarchista és katolikus
verseskönyvéért, az Odes et Poésies diverses-ért (1822) XVIII. Lajos király évi járadékban részesítette, ami alkalmat
adott a költőnek, hogy szerelmét, Adéle Foucher-t végül feleségül vegye. Közben 732H. a royalista Chateaubriand-nal
kötött szoros barátságot, XVIII. Lajostól újabb kegydíjat kapott, a becsületrend lovagja lett, és 22 éves korában a
díszvendégek közt vett részt X. Károly koronázásában Reimsben. Az utolsó Bourbon-király reakciós uralma alatt H. a
liberalizmus felé fordult; Chateaubriand helyére Sainte Beuve-öt választotta irodalmi küzdőtársának. (H. sokszor
tévedett, de aztán körülnézett, és a rendelkezésére álló irányzatok közül mindig a legnemesebbnek tűnőt
választotta; írásai mellett roppant népszerűségét és a lelkesedést, mely egész életében körülvette, nem kis részben
ennek köszönhette.) Az Orientales című verseskönyve (1829) előszavában a költészet teljes szabadságát hirdette,
míg színdarabjaiban, így a Hernaniban, szakított Boileau-nak a drámát gúzsba kötő hármas szabályával. A Hernani
bemutatóján a Comédie Française-ben a maradi és a haladó közönség összekeveredet, de az utóbbi győzött, és H. a
romantikus mozgalom elismert vezetője lett. 1833-ban kebelbarátját, Sainte-Beuve-öt in flagranti érte feleségével;
ezután a szép színésznővel, Juliette Drouettel vigasztalódott. Lajos Fülöp polgárkirályságát örömmel üdvözölte;
később úgy látta, hogy a monarchia nem váltja be hozzáfűzött, demokrata és liberális reményeit. Ennek ellenére
elérte az uralkodónál, hogy a halálra ítélt felkelőknek, Barbès-nek és Blanquinak megkegyelmezett. 1841-ben,
többszöri sikertelen próbálkozás után, beválasztották az Akadémiára, négy évvel később Franciaország pairjévé
nevezték ki. Ugyanakkor új szeretőjével, Mme Léonie Briard-ral őket érte tetten a férj. A februári forradalom idején
(1848. február 24-én) a Place de la Bastille-on nagyhatású beszédet tartott a monarchia mellett; néhány hónappal
később beválasztották az alkotmányozó nemzetgyűlésbe. Előzetesen felállították az úgynevezett nemzeti
munkaműhelyeket, ahol a munkanélkülieket dolgoztatták borzalmas körülmények közt. H. 1848. június 20-án
tartotta beszédét a munkahelyek ellen a nemzetgyűlésben – másnap feloszlatták. Szeptemberben a halálbüntetés
ellen beszélt. Később, már mint a parlament tagja, az elítéltek (Cayenne-be való) deportálása ellen foglalt állást, és a
sajtószabadság és az általános, titkos választójog mellett tartott szónoklatot. Eleinte Bonaparte Lajos köztársasági
elnöksége mellett kardoskodott; később a bonapartista veszélyre figyelmeztette a parlamentet. Az államcsíny után
(1851. december) ellenállást szervezett, egy ideig bujkált, majd Brüsszelbe, onnan Jersey-be emigrált. Châtiments
(később: Les Châtiments) című verskötete (1853) talán Ostorozás címmel fordítható magyarra a legszabatosabban.
Ebben a könyvében H. hol vádbeszédek, hol népies dalok formájában, máskor a mészárlások látomásszerű
felelevenítésével, az áldozatok elsiratásával és a szabadság eljövendő győzelmének próféciáival ostorozza III.
Napóleon véres uralomrajutását, uralmát és minisztereit, újságíróit meg fő támaszát, a katolikus klérust. Legújabban,
főként angol és francia irodalmárok azt hangoztatják, hogy H. túl sok puskaport pazarolt „a kis Napóleon” nem éppen
tisztakezű, de aránylag enyhe császárkodására. III. Napóleon uralma, ha a XX. századból nézünk vissza, valóban enyhe
zsarnokság; ugyanekkor a Les Châtiments versei nagyszerűen alkalmazhatóak a világ minden zsarnokságára, és a
kötet egyes költeményeit, mint pl. a Fekete vadászt, már Horthy idején sem lehetett Magyarországon kinyomtatni,
mint ahogy ezt e sorok írója személyes tapasztalatból tudja. – A francia sajtó a császárság idején szűntelenül piszkolta
H.-t, ahogy ez minden emigráns sorsa. Ennek ellenére verseskönyveit, vagy az 1862-ben Brüsszelben megjelent
Nyomorultakat nem sikerült kitiltani Franciaországból; Baudelaire egyik legszebb versét ajánlotta Victor Hugónak, és
a száműzött a levelek százait kapta rajongóitól hazulról, köztük a még gyermek Paul Verlaine-től. Az 1859-ben
felajánlott amnesztiát 733visszautasította és csak III. Napóleon bukása után tért haza Franciaországba. Még egyszer
tagja lett az alkotmányozó nemzetgyűlésnek, majd szenátorrá választották. Halála után százezres tömeg kísérte
nemzeti gyász közepette a Panthéonba.

Olykor, ha mind alusznak

Hány matróz

Mezítláb ült
A madarakat mindig nagyon-nagyon szerettem…

Mit érdekel, szívem…

Látomás

Júniusi éjszakák

Kislányom

Fújjátok meg!

A háború

A császár kabátja

Boáz alszik

TYUTCSEV, FJODOR IVANOVICS (1803–1873) kiváló orosz lírikus, aki a moszkvai egyetem elvégzése után külügyi
szolgálatban több évtizedet töltött Münchenben és másutt. Turgenyev rendezte első verseskönyvét sajtó alá.

Silentium

PRADO Y ALIAGA FELIPE (1805–1869) Peru egyik nemzeti költője.

Új zsarnok

GRÜN ANASTASIUS (valódi nevén: ANTON ALEXANDER GRAF VON AUERSPERG; 1806 Laibach – 1876 Graz) Bécsben
tanult jogot, bejárta Itáliát, Franciaországot és Angliát. 1848-ban a frankfurti német parlament tagja volt, és liberális–
demokrata nézeteivel irgalmatlan támadásokat intézett versben és prózában a mindenható Metternich osztrák
kancellár ellen.

Metternich Kelemen herceg

POE, EDGAR ALLAN (1809 Boston – 1849 Baltimore) szülei korai halála után nevelőapjához, egy virginiai
dohánytermelőhöz került, aki Angliában iskoláztatta. Nevelőapjától megszökött, az egyetemről kicsapták
kártyaadósságai miatt, később New Yorkban és Philadelphiában élt mint újságíró. Életét mindvégig szélsőséges
nyomor kísérte; a sok éhezés és részegeskedése ásta alá egészségét és okozta korai halálát. – P. az első jelentős
amerikai költő, de költészetének kevés köze van az Egyesült Államokhoz. Versei színteréül, mondhatni inkább:
tárgyául fantasztikus, borzongató álomvilágot választott, ahol szellemek és bukott angyalok kavarognak a levegőben,
és halott szerelmesek hangja vagy visszhangja hallatszik. Leghíresebb verse A holló, melyet a század első
harmadában annyian fordítottak magyarra; nagy hatását, verstechnikai bravúrjai mellett nem kis részben P.
megjelenítő képességének köszönheti, és annak, hogy a vers értelme egyszerre nyilvánvaló és bizonytalan. Egyesek
azt hiszik: a költő halott kedvesének szándékozott emléket állítani. Mások úgy vélik: ez a világ első nagy költeménye,
hol a szerző nem hisz többé a lélek halhatatlanságában, csak a képzelt kísértetjárásban. Mások meg azt tartják: P. azt
kívánta kifejezni, hogy a halottak nem hagyják nyugton az élőket.

A tudományhoz

734

Helénához

A holló

MUSSET, ALFRED-LOUIS-CHARLES DE (1810 Párizs – 1857 Párizs) Szerb Antal szerint „Petőfivel és Heinével rokon
költő; csapongó érzelmeit szabadon, természetes közvetlenséggel énekli ki, nagyszerű, meglepő, groteszk
ötletekkel”. Pályája ragyogóan indult: húszéves korában csatlakozott a romantikus mozgalomhoz: Victor Hugo
írásainak és személyének varázsa vonzotta. Versei szinte azonnal híressé tették nevét, csakúgy, mint George Sand
írónővel folytatott viharos szerelme. Utána az történt, ami költőknél nagyon ritka: 27 éves korára „kiégett”, és 1837
után, élete következő 20 esztendejében úgyszólván semmi értékeset nem alkotott.

Andalúz nő

Velence

GAUTIER, PIERRE-JULES-THÉOPHILE (1811 Tarbes – 1872 Neuilly-sur-Seine) festőnek készült, Victor Hugo hatása alatt
fiatalon a romantikus mozgalomhoz csatlakozott, és annak egyik elismert, nagyműveltségű tagja lett. A l’art pour l’art
híve volt; kritikáival, melyek 4 éven át jelentek meg a párizsi sajtóban, jelentékeny és jótékony hatást gyakorolt a
francia irodalomra, a szépművészetre és a színházra.

A művészet

Az Escoriál

Pasztellképek
STORM, THEODOR (1817 Husum – 1888 Hademarschen) ügyvéd és bíró volt szülővárosában, míg a dánok 1853-ban
elfoglalták Schleswig-Holsteint; akkor Potsdamba menekült, és a porosz csapatokkal tért vissza 1864-ben. Történelmi
és szociális tartalmú regények mellett, főként pályája elején, egyéni hangú, az akkori német költészettől elütő
verseket írt. Főleg a magánnyal és a halállal, „ezzel az agonizáló rejtéllyel” foglalkozott.

A város

FIZELIÈRE, ALBERT PATIN DE LA (1819–1878) több sikeres színmű szerzője volt; a még ismeretlen Baudelaire-t kitűnő
tanulmányban méltatta.

Falusi nyaralás

WHITMAN, WALT (1819 West Hills, Long Island – 1892 Camden, New Jersey) nyomdász, tanító, újságíró és szerkesztő
volt. 1855-ben adta közre verskötetét, a Leaves of Grasst (Fűszálak); ezt a könyvét bővítette és változtatta közel 47
éven át az utolsó, kilencedik, úgynevezett „halálos ágy-kiadásig”. W. egész életében, még szélütéssel is,
fáradhatatlanul járta az Egyesült Államokat, hírlapokat szerkesztett, tanított, előadásokat tartott, hogy minden
erejével segítse „ezt az atletikus demokráciát”. A polgárháborúban mint önkéntes betegápoló, majd mint a
belügyminisztérium kistisztviselője vett részt, míg James Harlan államtitkár felmondta állását, mert verseit
erkölcsteleneknek tartotta. Verseskönyvét későbbi államügyészek is elkobzással fenyegették és W. nevét, sok
évtizeddel halála után, amerikai iskolai irodalomtörténetekben meg sem említették. – Verseiben W. kifogyhatatlan
derűvel és energiával a demokráciát, az Államokat, a haladást, az emberiséget, Lincolnt, barátait és önmagát
ünnepelte. Költeményei nemegyszer végeláthatatlan felsorolások, 735melyekben sorra veregeti a világ népeinek
vállát, vagy az Új Világ nagyszerűségeinek listájával szolgál, vagy keblére ölel mindenkit, vagy prófétai harsonákat
szólaltat meg, miközben banalitásokat ad elő. Szabadversei – ő volt e műfaj első nagy alkalmazója és mestere –
nemegyszer alig különböznek a hordószónoki prózától, bár alakalomadtán ellenállhatatlan erejűek. George
Santayana, a költészet nagy értője és ismerője, híres esszéjében „barbár”-nak nevezte W.-t. – Régebben, ha az
ember vasúton átutazta az Államokat New Yorktól San Franciscóig, kénytelen volt tudomásul venni, hogy a tájat, az
embereket és az ország atmoszféráját mégis W. fejezte ki a leghűségesebben.

Ó, napsütött fiú…

Kolumbusz imája

Polgárháború

Lincoln temetése

Győzelem

Ó mindig élni és meghalni mindig!

Ahogy társaimmal ülök

Világos éjszaka

Az estebéd s a társalgás után

Az ócska hajó

A vénség kigyúló hegytetői

BAUDELAIRE, CHARLES (1821 Párizs – 1867 Párizs) Európa egyik legnagyobb költője, apját korán elveszette;
gyermekkora, melyet mostohaapja, Aupick tábornok házában töltött, szerencsétlenné tette, és kétségbeejtő
emlékekkel üldözte. Az előkelő Lycée Louis-le-Grand-ból extravagáns viselkedése miatt kicsapták. Mikor a párizsi
egyetemre beiratkozott, bordélyházi látogatásai során már vérbajjal fertőzte meg magát, mely akkoriban
gyógyíthatatlan volt. Diszciplináris okokból, vagy csak azért, hogy egy időre megszabaduljon tőle, a tábornok távol-
keleti útra küldte. B. azt képzelte: mostohaapja meg akarja öletni a kapitánnyal. Mauritius szigetén leszállt a hajóról,
másik gőzösre ült és visszatért Párizsba. Ott beleszeretett egy Jeanne Duval nevű malabár lányba, kivel másfél
évtizedig viszonyt folytatott. 1842-ben jelentékeny atyai örökségét kézhez kapta, és rövid idő alatt – imádta a szép
dolgokat és remek ízlése volt – az összeg felét elverte, mire gyámság alá helyezték, amit kibírhatatlan
megaláztatásnak tekintett. Közben megírt néhány verset és a Salon de 1846, de még inkább Salon de 1847-ben, az
addig szokványos műbírálatok helyett a festészet lényegével foglalkozó két remek tanulmányt adott közre. (Későbbi
műbírálatai hasonlóak voltak. Kiállt az akkor még erősen kritizált Delacroix mellett; Manet-t ő fedezte fel; később
Richard Wagnert védelmezte koncentrikus támadásokkal szemben.) A februári forradalom idején két rövidéletű,
köztársasági, szocialista tendenciájú lapot szerkesztett, de az 1851-es államcsíny után undorral fordított hátat a
politikának. Jeanne Duvallal való kínos szakítását követően hosszantartó, plátói szerelmet érzett Mme Sabatier, a
nagy szépségű, előkelő kurtizán iránt. Gyönyörű verseket írt hozzá, majd egy éjszakát töltött vele, és azon túl nem
akart többé hallani róla. Verskötete A romlás virágai (Les fleurs du mal) 1857-ben jelent meg. Előzőleg két esztendőt
töltött a 101 költemény revideálásával és „logikus sorrendberakásukkal”. B. mint kortársa, Gustave Flaubert,
perfekcionista volt: keservesen írt, tökéletességre törekedett, és addig dolgozott minden egyes versén, míg
átdolgozhatatlannak, mindörökre késznek érezte. Költeményeinél a 736spontaneitást a kondenzálás és a végleges
megfogalmazás helyettesíti. Ugyanekkor a verseskönyv – némi romantikus kicsengéssel ugyan, de gondosan
ellenőrzött klasszikus elokvenciával a költészet teljesen új, addig nemcsak ismeretlen, de elképzelhetetlen területeire
vezette az olvasót: az emberi szenvedés, nyomor és kétségbeesés, a legideálisabb és a legpiszkosabb szerelem
tisztásaira vagy sűrűjébe, a lázadás, a perverzitás és a halál mélységeibe és vizióiba, és adta olvasója értésére azt a
hidegen fogalmazott, de lángoló részvétet, melyet a költő a szerencsétlenek, kivetettek és nyomorultak iránt érzett.
A romlás virágait – mely 101 verse közt legalább 40 halhatatlan költeményt tartalmaz – a kortársak közül nagyon
kevesen értették. A többség, mely előzőleg a Revue des Deux Mondes-ban közölt néhány B. versen is
megbotránkozott, elérkezettnek látta az időt, hogy leszámoljon a költővel. Ugyanaz a bíróság, mely Flaubert
Bovarynéját elítélte, ítélkezett A romlás virágai felett. Kimondta, hogy a versek közül 6 „obszcén vagy erkölcstelen” –
köztük az e kötetben közölt Leszbosz és Az ékszerek – amiért ezeket „meg kell semmisíteni”, és a költőt jelentős
pénzbírsággal sújtotta. B-t az ítélet legsötétebb pesszimizmusba kergette. Később 1861-ben, mégis megjelentette A
romlás virágainak új, bővített kiadását, majd előadókörútra ment Belgiumba. 1866-ban bénán vitték haza Párizsba. A
következő évben meghalt. Temetésén 13-an vettek részt egy zivatarban.

Az albatrosz
Vándorcigányok

Don Juan az alvilágban

Fároszok

Az óriáslány

Kései bánat

A dög

Hullámzik rajta

Egzotikus parfüm

A fedő

Leszbosz

Spleen

Spleen

Spleen

A rongyszedő bora

Az ékszerek

A szerető halála

A szegények halála
Az utazás

ARNOLD, MATTHEW (1822 Laleham – 1888 Liverpool) a neves Rugby School iskolamesterének fia, maga is egy ideig
az angol iskolák főfelügyelője: sokat utazott Európában, előadássorozatokat tartott az Államokban, és néhány,
prófétai lírikus vers mellett több hosszabb, ma idejétmúlt epikus költeményt írt.

A doveri parton

PALACIO, VICENTE RIVA (1832–1896) romantikus ihletésű, mexikói forradalmár költő.

A szélhez

737

MALLARMÉ, STÉPHANE (1842 Párizs – 1898 Valvins) szülei korán elhaltak; tanári pályára lépett, és eleinte Baudelaire
hatása alá került, majd, különböző elméletek segítségével (a reális világ fölött található az esszenciák világa az űrben
– a költőnek ezeket az esszenciákat kell kifejeznie –, ami a platonizmus igen durva újrafogalmazása) kívánt
Baudelaire mindent elsöprő hatásától szabadulni. Idővel nevet szerzett magának a francia költészetben. Évtizedekig
készült az általa behirdetett „nagy mű” megalkotására, melyhez sem idejéből, sem erejéből nem futotta. Kitűnő
ízlésével sok költő – köztük Verlaine – elismertetésében jelentős szerepet játszott. A XX. század francia költészetére
jelentékeny, ha nem is éppen áldásos hatást gyakorolt.

Az ablakok

VERLAINE, PAUL (1844 Metz – 1896 Párizs) Franciaország egyik legnagyobb költője, katonatiszt fia volt, a párizsi
Lycée Bonaparte-ban járta ki iskoláit, majd tisztviselő lett. Első verseskönyvét, saját költségén, Poèmes saturniens
címen, 1866-ban jelentette meg. Mallarmén kívül senki fel nem figyelt rá. A következő évben, Brüsszelben, Pablo de
Herlañes álnéven látott napvilágot Barátnők: a szápphói szerelem néhány jelenete; hat szonett; ezeket a Lille-i
törvényszék a következőkben elkoboztatta. A Fêtes galantes, Lemerre kiadásában, 1869-ben került az olvasók elé.
Ekkorra a 23 éves V. barátai – Banville, Coppée, Cros, Heredia, Mallarmé – segítségével már jólismert költő volt. Két
költői iskola – a szimbolisták és a parnasszisták – versengett érte és tagjának képzelte. V. jóval később bevallotta,
hogy egyikkel sem rokonszenvezik. A Szaturnuszi versek meg a Gáláns ünnepélyek egyszerre vidám és melankolikus
világba vezetnek. A költemények nagyrésze olyan, mintha Watteau-festmények volnának: rokokó versek, melyeket a
rokokó valamelyik nagy költőjének kellett volna megírnia, de ilyen nem akadt. (Bellman és Csokonai túlságosan a
periférián éltek, semhogy ekkora tűzijátékot produkáljanak.) Ugyanekkor a két kötet néhány verse, nyíltan vagy suba
alatt, személyes jellegű, és a Watteau-festményeken is átkopírozódnak a XIX. század (és bizonyos mértékben a
jelenkor) párizsi parkjai és a francia élet könnyed szatírája. – Még abban az évben (1869-ben) V. beleszeretett
Mathilde Mauté de Fleurville-be. Különös hangú levélben, melyet Arrasból, egy orgia utáni csömörben írt, megkérte
kezét. A következő évben, bár Mathilde-et óvták az iszákos és erőszakoskodónak ismert fiatal költőtől,
összeházasodtak. Rövidesen V. levelet kapott egy 17 éves ismeretlen fiatalembertől Charleville-ből. Arthur Rimbaud
V. segítségét kérte; leveléhez néhány remek (köztük több örökre elveszett) verset csatolt. V. biztatására Rimbaud
1871 szeptemberében feljött Párizsba. A fiatalember arra bírta V.-t, hogy „mondjanak búcsút jónak meg rossznak”,
éljenek új vagy inkább semmilyen erkölcsi törvények szerint, mert „a modern költészet létrehozása új életformát
követel”. Verlaine fia, Georges, ekkor született; a fiatal házaspár életében egyik botrány váltotta a másikat. 1872-ben
V. a hazulról negyedszer megszökött fiú kíséretében otthagyta a családját, Belgiumba, Londonba, majd ismét
Belgiumba utazott vele. Egy alkalommal Mathilde utánuk ment Brüsszelbe, hogy férjét visszahódítsa „a züllött,
szörnyű taknyostól”, akinek „arca olyan volt, mint egy bukott angyalé, és teste, mint egy görög istené” (Verlaine), de
hiába. 1873 júliusában egy féltékenységi jelenet alkalmával, V. kétszer rálőtt pisztolyával Rimbaud-ra, és
megsebesítette csuklóján. A bíróság előtt Rimbaud kijelentette, hogy nem kívánja V. megbüntetését. V.-t mégis
kétévi fegy738házra ítélték. A Mons-i börtönben kapta kézhez Sens-ban megjelent verseskönyvét, a Romances sans
paroles-t (Szövegtelen románcok). Spanyolul tanult, Shakespeare-t olvasott, majd magához kérette a fegyház papját,
megtért, és katolikus szellemű versek írásába fogott. 1875-ben szabadult; mindjárt ki is utasították Belgiumból.
Feleségével sikertelenül próbált megbékülni. Stuttgartban utoljára találkozott Rimbaud-val. Régi barátságuk
felújítását ajánlotta arra az esetre, ha Rimbaud búcsút mond istentelenségének és megtér. A fiatalember kinevette,
mire V. a vendéglőben úgy megverte, hogy Rimbaud elájult. Ezután V. néhány évig Angliában tanított francia nyelvet
és rajzot. Sagesse (Keresztény bölcsességnek fordítható) verseskönyve nagy késéssel 1880 legvégén jelent meg,
katolikus kiadónál ugyan, de szerzője költségén. A versekből az első tíz év alatt alig néhány példány kelt el; csak akkor
kezdett fogyni, amikor V. egyre híresebb lett. Mégis úgy tűnik, hogy az első benyomás volt a helyesebb. V. megtérése
őszinte lehetett, ha nem is bizonyult tartósnak, de a Sagesse 49 verséből csak az a három tűnik értékesnek,
melyeknek nem a kereszténység és V. megtérése a tárgya. Hogy mi az oka ennek, nehezen érthető. V. rendkívüli
méretű költő volt; hogy élete egyik legnagyobb lelki élményét nem tudta méltó versbe szedni, és helyette unalmat
nyújtott, váratlan. Egyesek a XIX. század áporodott francia katolicizmusában látják a baj forrását; mások úgy vélik,
hogy ennyire gonosz ember, mint amilyen V. volt, nem tud szép vallásos verseket írni. A következő években V.
anyjával együtt élt; 1885-ben részegen, fojtogatással fenyegette az öregasszonyt, amiért egy évi börtönre ítélték, de
néhány hét múlva kiengedték. Ugyanebben az évben jelent meg Jadis et Naguère címen egyik legjobb verskötete.
1886-ban, anyja halála után, egy Marie Gambier nevű prostituálttal költözött össze, majd – vérbaja ellenére –
számtalan fiatalemberrel folytatott hosszabb-rövidebb viszonyt, utolsó éveiben szerelmét két prostituált, Philomène
Boudin és Eugénie Krantz közt osztotta meg – ha nem éppen kórházban kezeltette vérbaja egyre fenyegetőbb
szimptómáit. Közben vallásos, világi és erotikus verseket írt; az utóbbiak közel hetven évig halála után csak titkos
kiadásokban terjedtek. 1888-tól a dekadensek vezérének tekintették; 1893-ban az Akadémia tagja lett, 1894-ben a
költők fejedelmévé választották. Eugénie Krantz lakásán halt meg 1896. január 8-án.

Párizsi vázlat

Szerenád

Szemtelen szerelmesek

Szentimentális párbeszéd

Rokokó pázsiton

Holdvilág

A kagylók

A balkon
Tavasz

Intézeti lányok

E kávéházban

Spleen

Walcourt

Caspard Hauser énekel

Szövegtelen románc

A remény fakón fénylik

739

Dekadencia

E versért megrágalmaznak

Az orléans-i szűz

Berenike hercegnő

Út menti fogadó

A Batignolles-i temető

Ritának

Mille e tre
A lila budoárban, 1830

Frigid nő

Balladácska

Egy lányhoz

Tanács kisfiúknak nyárra

NOUVEAU, GERMAIN (1851–1920) Verlaine és Rimbaud jó barátja, eleinte cinikus bohém volt, majd aszkéta lett.
Néhány frankért bódét vásárolt magának Párizsban, abban élt és ott találták holtan. Verseit halála után adták ki.

Spirituális szerelem

DÍAZ MIRÓN, SALVADOR (1853–1928) neves mexikói költő.

„Példát kell statuálni”

RIMBAUD, JEAN-ARTHUR (1854 Charleville – 1891 Marseille) katonatiszt apja elhagyta feleségét és családját, amikor
R. hatéves volt. Ezután elkeseredett, zsarnoki anyja nevelte. A fiú fellázadt anyja, családja, a nyárspolgári környezet,
az egész világ és az iskola ellen. Köztársasági érzelmű, hitetlen, a klérus és a kisváros gyűlölője lett 15 éves korától
fogva, többször megszökött hazulról, majd Verlaine-nél keresett menedéket Párizsban, akit „bölcs szűznek” és
„mennyei férjének” nevezett. Vele készült forradalomra a közerkölcs ellen a társadalomban, teljes formabontásra a
költészetben. Közös élményeiket és katasztrófájukat lásd Verlaine életrajzában. R. verseit 16 és 19 éves kora közt
írta, de kis verskötetével kitörölhetetlen nyomot hagyott a világ költészetében. Ezután, mint ahogy a A részeg hajó
című versében megjósolta, búcsút mondott az irodalomnak és Európának. Részeg hajó módjára sodródott Aden és
Etiópia között, fegyverrel kereskedett, olykor felfedező utakat tett. Súlyos betegen tért vissza Franciaországba 1891-
ben, és halt meg, sikertelen amputáció után egy Marseilles-i kórházban.

A völgy alvója

Gyalázat

Vándorélet

A csillagfény
Faunfej

Téli utazás

Esti imádság

Kastélyok, estek, éjek

Magánhangzók

Züllés

A részeg hajó

740

OTHÓN, MANUEL JOSÉ (1858–1906) neves mexikói költő.

Pusztaság Mexikóban

Az elátkozott sztyeppén

Idill a vadonban

ICAZA, FRANCISCO DE (1863–1925) spanyol költő, az úgynevezett „modernista” iskola egyik vezető tagja;
Cervantesről, Lope de Vegáról és más honfitársairól szóló kitűnő esszék írója.

Vak koldus panasza

XVIII. fejezet

Kínai költészet (4)

(Az utolsó 100 év)

LU HSZÜN (1881–1936) részben Japánban nevelkedett, Kínában kormánytisztviselő volt; 1918-ban Egy őrült naplója
című novellája tette híressé.

Emlékezés egy kivégzett íróra

SZU MAN-SU (1884–1918) Jokohamában született kínai apától és japán anyától. Eleinte forradalmár újságíró volt,
majd buddhista szerzetes lett. Sokat utazott; egy ideig Jáva szigetén tanított Surabajában.

Japán kotójátékos szépséghez

Búcsú a kotójátékos leánytól

XIX. fejezet

Japán költészet (3)

(Az utolsó 100 év)

MURAKAMI KIJO (1865–1938) Tokióban; jogi tanulmányait kénytelen volt feladni, mikor betegség következtében
elvesztette hallását. 1894-től mint írnok dolgozott egy kisvárosban; nehéz anyagi gondok közt nevelte fel két fiát,
nyolc lányát. 1915-ben elbocsátották állásából; 1923-ban háza porrá égett. Első verseskönyve csak 52 éves korában
látott napvilágot.

Hat haiku

MASAOKA SIKI (1867–1902) Matszujamában, Sikoku szigetén született; fiatalon mint a Nippon című napilap riportere
vett részt a kínai-japán háborúban. Élete hátralevő részét nagyrészt mint súlyos beteg, Tokióban töltötte.

Három haiku

741

TAKAHAMA KIOSI (1874–1959)

Három haiku

JOSZANO AKIKO KÖLTŐNŐ (1878–1942) Szakajban, Oszaka mellett született. Összekuszált haj című verskötetét (mely
400 tankát tartalmaz) 1901-ben adta közre. Ebben részint a nyugati irodalom, részint a fiatal Joszano Hirosi, annak
idején híres, bár jelentéktelen költő hatása alatt írt verseit gyűjtötte össze. Az itt közölt versek ebből az első kötetből
valók, és Joszano Hirosihoz íródtak. A bátor hangú versek nem kis hatást keltettek Japánban, mint ahogy az 1900-as
évek európai szecessziójában is feltűntek. A költőnő megítélése különbözik. Egyesek romantikus–erotikus újítónak,
mások „megbolondult nimfomániás tyúknak” nevezik. Későbbi költeményei értéktelenek.

Nyolc tanka

TAKAMURA KOTARO (1883–1956) költő és festő volt.

A bálna

OZAKI HÓSZAJ (1885–1926) nagy fantáziájú haikuköltő; élete végén buddhista szerzetes.

Két haiku

MIZUHARA SUOSI (1892–1981)

Haiku

NISIVAKI DZSUNZABURO (1894–1980) a legbefolyásosabb modern japán költők egyike. Az oxfordi egyetemen tanult,
egyetemi tanár lett Japánban, angolul és franciául is írt. Több esszékötetet tett közzé a jelenkor angol íróiról.

Haiku

MARUJAMA KAORU (1899–1974) tengerész szeretett volna lenni, de gyenge testi alkata, és rossz egészsége miatt
alkalmatlannak találták. Így a parton maradt, és egész életében a tengerről írt.

Szótlan, szomorú búcsú

Szürkület a folyón

Elhagyott ágyú a tengerparton

A kapitány iszik

SZAJTO SZANKI (1900–1962) liberális nézeteiért több hónapot töltött börtönben 1940 után. Amikor kiszabadult,
abbahagyta a versírást és csak a háború után folytatta.

Haiku

TADSZUDZSI MIJOSI (1900–1964)

Haiku
742

HATSZUI SIZUJE (1900–1982)

Két haiku

JASZAO AKÉDA életrajzi adatai ismeretlenek. Egyetlen verseskönyve jelent meg 1929-ben 150 példányban. Sem
előtte, sem utána nem hallottak róla.

Lárva

HINO SZÓDZSÓ (1901–1956)

Haiku

ONO TOZABURO (1903–1982)

Páfrányok

KATÓ SUSZON (1905) Tokióban született keresztény japán családból. Elemi iskolai tanítóként kezdte, majd
irodalomból doktorált. 1940-ben, amikor már ismert költő volt, a Mennydörgés Télen című befolyásos folyóiratot
alapította. Tíz kötet haikut adott közre.

Két haiku

ICSIRO ANDO (1907–1972) „modernista” költő, számos verseskönyv szerzője.

Koponya

KANEKO TÓTA (1919) a Japán Bank tisztviselője; fiatalon számos haikut írt; később két jelentékeny tanulmánya jelent
meg (A mai haiku, 1965. és A haiku, 1972.).

Két haiku

ISIGAKI RIN ASSZONY (1920) mindennapi élete eseményeiről írja modern hangzású, pszichológiailag pompásan
alátámasztott verseit.
Kagylók

JADZSI MIKADZSO (1924)

Versenyfutó

TADA CSIMAKO ASSZONY (1930)

Tükör

TAKAHASI MUTSZUO (1937) a japán irodalom enfant terrible-je, amióta Mino, atasi no usi (Mino, te vagy a bikám)
című első verseskönyvét húszéves korában megjelentette.

Búcsú fiatal testemtől

743

XX. fejezet

Európai költészet (5)

(XX. század)

HARDY, THOMAS (1840–1928) Dorchesterben született, és noha élete első 60 esztendejét a XIX. században élte le,
regényeivel (a leghíresebb közülük a Jude the Obscure), de még inkább realista, nyugtalan, befelé és új témákhoz
forduló verseivel a XX. századhoz tartozik.

Az újév ébredése

Az ökrök

A népek romlása idején

Külvárosi hóesés

Mondtam a Szerelemnek
HOUSMAN, ALFRED EDWARD (1859–1936) szerencsétlen gyermekkora után kiváló és arrogáns diákja lett az oxfordi
egyetemnek; később mint rosszul fizetett kistisztviselő dolgozott megalázó állásokban, majd pedig mint Anglia egyik
legkitűnőbb latinistája tanított a Cambridge-i egyetemen.

Az „Egy Shropshire-i kamasz” című verseskönyvből

A jósda

Posztumusz versek

PÁLÁMÁSZ, KOSZTISZ 1859-ben született Pátrászban, Missolonghiban nevelkedett, majd Athénben tanult az
egyetemen jogot. Fiatalkorától újságokban és irodalmi lapokban közölték számtalan írását, melyekben az európai
modern irodalommal, filozófiával és gondolkodással ismertette meg görög kortársait. 18 verskötete jelent meg.
Költeményeiben hol az ógörög klasszikusokat követte, hol romantikus, szimbolista és parnasszista irányzatokat
képviselt; inspirációját a történelemből, a világ vallásaiból, filozófiából merítette csakúgy, mint a görög jelenkorból és
tulajdon életéből. Nagy fantáziájú, rendkívül befolyásos, hasonlíthatatlanul egyéni hangú költő, a hellén nyelv és
ritmika mestere. 84 éves korban halt meg Athénben.

A ciprus

Athén

Theopháno császárné

KÁVÁFISZ, KONSZTÁNTINOSZ 1863-ban született görög kereskedőcsaládba Alexandriában. Gyermekkora egy részét
Angliában töltötte, néhány rövid görögországi és konstantinápolyi utazást leszámítva mindvégig Alexandriában élt,
mint az ottani vízművek osztályvezetője, az egyiptomi kormány szolgálatában. 154 verse javát idősebb korban írta;
életében csak kevés jelent meg közülük irodalmi folyóiratokban vagy kis példányszámban nyomtatott papírlapokon.
K. versei tárgyát nagyrészt a hellénista, latin vagy bizánci történelemből választja, de úgy, hogy azok – anélkül, hogy
megemlítené – a jelenkorra is vonatkoznak. Költeményei rendszerint egy-egy tragikus konfliktust jelenítenek meg két
vallás, két ember, két történelmi helyzet között. Stiláris kidolgozottsága és tematikája segítségével versei
tökéleteseknek mondhatók; ugyanekkor bármilyen nyelvre könnyen lefordíthatóak. K. het744venéves korában halt
meg Alexandriában. Híre azóta egyre nő, versei senkihez nem hasonlítható, egyedülálló helyet foglalnak el a
világirodalomban.

Gyertyák

Ithaka

A város
Iónia

Várunk a barbárokra

Amennyire csak lehet

Thermopíle

Isteneink egyike

Antoniust elhagyja az Isten

Érzéki gyönyör

Lüsziász, a grammatikus sírjára

Hajón

Vers Ántiokhosz királyra

A Szerápeion papja

Tükör az előcsarnokban

UNAMUNO, MIGUEL DE (1864 Bilbao – 1936 Salamanca) 1891-tól a salamancai egyetem görög nyelv- és
irodalomtanára, majd az egyetem rektora, alapvető filozófiai kérdéseket vetett fel nagy hatású prózaműveiben, mint
amilyen A tragikus életérzés és Don Quijote meg Sancho élete. Verseiben Spanyolország tájainak nagyszerű leírásával
szolgált.

Falusi temető Kasztíliában

Jegyzet: legszebb költeményét, a Salamancát néhai Gáspár Endre barátom fordította magyarra.

YEATS, WILLIAM BUTLER 1865-ben született Sandymountban Dublin mellett. Írország legnagyobb költője, a kelta
reneszánsz főalakja, egyúttal a XX. század angol irodalmának egyik legihletettebb és legbefolyásosabb mozgatója.
Fiatalon kelta legendákat választott tárgyul; a legszebbek ezek közül azok, melyeket rövid, lírai versekké alakított át.
Később a görög és latin klasszikusok hatása alá került, és nem kevésbé nagyot tudott alkotni. Ír forradalmár volt;
forradalmi versei bensőségükkel, pátoszmentes erejükkel messze különbek attól, amit mások ebben a műfajban
alkottak. 1923-ban Nobel-díjjal tüntették ki. 1939-ben halt meg.

Ír pilóta megsejti halálát

A hableány

Sziget Innisfree taván

Irodalmárok

Propertius így írta volna le

Vándorlegény éneke

A XIX. század és utána

A sarkantyú

Hajón Bizánc felé

Az ember éjsötét

Felirata út menti sírjára

745

DARIO, RUBEN (1867–1916) nicaraguai költő, a spanyol „modern irodalmi irányzat” alapítója; a francia parnasszisták
és szimbolisták követője volt; egyúttal új irodalmi nyelvet alakított ki.

Szimfónia szürkében

Végzet
GEORGE, STEFAN (1868 Büdesheim – 1933 Locarno) fiatalon sokat utazott, Párizsban megismerkedett Mallarméval
és Verlaine-nel, majd bámulói szűk körébe vonult vissza, kik számára az ezoterikus irodalmi folyóiratot, a Blätter für
die Kunstot (1890–1929) szerkesztette. Nemzedékének papja és prófétája kívánt lenni az általános dekadencia ellen;
a német nácik, félreértve intencióit, uralomra jutásuk után nagy kitüntetésekkel akarták honorálni, mire azonnal
emigrált Svájcba. Tanítványai közül többen részesei lettek a Hitler élete elleni 1944-es, sajnálatosan sikertelen
merényletnek. – G. nagy fáradsággal dolgozta ki míves verseit; ideális célokat hirdetett bennük; kár, hogy nem tudott
jobbakat írni.

Maximinhez

MASTERS, EDGAR LEE (1868 Garnett, Kansas – 1950 Melrose Park, Pennsylvania) chicagói ügyvéd és irodalmár volt,
amikor, állítólag a Görög antológia sírverseinek olvasása után elhatározta, hogy valami hasonlót alkot.
Verseskönyvében, a Spoon River Anthologyban (1915) egy amerikai kisváros temetőjének 244 sírköve szólal meg: a
halottak, őszintén és minden puritán álszemérem nélkül mondják el többnyire szerencsétlen életüket a nagy
indusztrializáció korából. A könyv óriási, maradandó sikert ért el. M. még ötven könyvet publikált, verset, regényt,
biográfiát, drámát, melyekből kivétel nélkül hiányzik az az ihlet, mellyel mesterművét alkotta.

Knowlt Hoheimer

Taylor, a diakónus

A. D. Blood

Roger Heston

Jang Jin

Frank Drummer

Dr. Siegfried Iseman

Lois Spears

Barney Hainsfeather

TABLADA, JOSÉ JUAN (1871–1928) mexikói költő, műkritikus és újságíró, a „modernista” mozgalom egyik befolyásos
tagja.
Hat haiku

VALÉRY, PAUL (1871 Sète – 1945 Párizs) a Cahiers, 29 vaskos esszé, vagy inkább jegyzetkötet szerzője, először
Mallarmé hatása alatt, majd tulajdon, kifinomult, narcisztikus és cerebrális teóriáihoz híven írt verseket. Elméletei
annak idején nagyban hozzájárultak hírnevéhez, kivált a 20-as és a 30-as években. Azóta, elméleteivel együtt versei
fakulni kezdenek.

Heléna

746

CHESTERTON, GILBERT KEITH (1874–1936) Az ember, aki csütörtök volt című regény és számos esszé szerzője (köztük
Szent Tamás és Assisi Szent Ferenc életrajzai), egyúttal néhány kellemes verset is írt. Kortársai, köztük a kitűnő Szerb
Antal, tehetségét messze túlbecsülték.

A szamár

LUGONES, LEOPOLDO (1874–1938) argentin költő, hazája irodalmában vezető szerepet játszott, mint a modern
irányzatok egyesítője és reprezentánsa. Sajnálatos, hogy éppen ez a vezető szerep – mely nemcsak irodalmi, hanem
politikai jellegű is volt – a szocializmusból egyenest a fasizmusba vitte.

Vihar

Vénusz megadja magát

Az óceán leánya

MACHADO, MANUEL (1874 Sevilla – 1947 Madrid) franciaországi látogatásai után „félig párizsinak, félig cigánynak”
érezte magát, és az andalúz népköltészet mellett Verlaine és a parnasszisták hatása alá került; lásd a kötetben közölt
versét. Könnyedén írni nehéz témákról – ezt tekintette költészete vezérfonalának. Könyvtáros, színikritikus volt, és
testvérével közösen több sikeres színdarabot írt.

IV. Fülöp király

FROST, ROBERT (1874–1963) régi New England-i pionir családba született (angol és skót ősei 1630 táján érkeztek az
Új Világba), apját 10 éves korában elvesztette. 19 volt, amikor egyik versét a The Independent nevű, ismert irodalmi
folyóirat közölte. Ekkor elhatározta, hogy költő akar lenni. „Költészetből senki sem él meg” – jelentette ki F.
nagyapja. – „De én adok néked egy esztendőt, hogy híres költő légy. Ha nem sikerül, abba kell hagynod a versírást.” –
„Adj húsz évet” – felelte a fiatalember szemrebbenés nélkül. Ezután a Harvard egyetemen tanult latint, görögöt és
filozófiát, megnősült, majd nagyatyjától ajándékba kapott szerény farmon gazdálkodott Derry mellett (New
Hampshire), azzal a szerződésben kikötött feltétellel, hogy tíz évig gazdálkodnia kell rajta. Tíz év múltán F. pénzzé
tette a farmot, és családjával átköltözött Angliába. Az angliai irodalmi élettel nem törődött, és újra gazdálkodni
kezdett. 38 éves volt, amikor összeszedte azt a néhány versét, mely folyóiratokban jelent meg, és azokat, melyeket
kéziratban őrzött, elküldte egy kiadóhoz. A verskötet címéül A Boy’s Willt választotta, a Longfellow-idézet első felét
(„egy fiú akarata olyan, mint a szél akarata”). A könyv szinte pontosan 20 évvel nagyapjával való beszélgetése után
jelent meg. Rendkívüli sikert ért el, csakúgy, mint egy évvel később megjelent, Bostontól északra című verseskönyve.
1915 elején családjával visszatért az Államokba, ahol neve éppen olyan ismert volt, mint Angliában. Amikor látta,
hogy ezek után költészetből is meg tud élni, farmot vásárolt magának. Azontúl gazdálkodott, időnként városokba
költözött, tanított, előadásokat tartott, és számos verskötetet adott ki változatlan sikerrel – 89 éves korában
bekövetkezett haláláig. – F. hosszabb versei nagyrészt egyszerű emberek bonyolult, roppant szimplán megírt
dolgairól szólnak; a rövidebbek közt a többség a természetről, illetve a költő és a természet viszonyáról,
párbeszédéről vagy inkább párbajáról. Egyszerűségükről és erejükről nehéz számot adni. Egyik amerikai kritikusa azt
írta, hogy, noha a legamerikaibb költő, ezt bizonyítani lehetetlen, mert szinte semmi amerikai nincs benne; első
olvasásra inkább kínai apától és japán 747anyától származó, sohasem élt költő műveihez hasonlítanak versei,
melyekben a természet olyan reálisan jelenik meg, mint amilyen valóban, de amilyennek F. nélkül sohasem láttuk
volna. (A „valóban” nem annyira a természetre vonatkozik, mint az emberi lélek és a természet titkos
kölcsönhatásaira.)

Havas zuhany

Hófolt

Havas este az erdőben

Tavaszi szél

Hová visz, s hová nem visz az út

Taposom az avart

Sírvers

RILKE, RAINER MARIA (1875 Prága – 1926 Montreux) a legnagyobb osztrák és alighanem a század legnagyobb német
költője, fiatalságában lángoló érdeklődéssel járta be Európát. 1900-ban Poroszország annyira megtetszett néki, hogy
az áttelepülés gondolatával foglalkozott. 1905 és 1906 közt Rodin titkára volt Párizsban, később Marie von Thurn und
Taxis hercegnő látta vendégül Trieszt melletti kastélyában, később más arisztokratáknál vendégeskedett. Mindez
nem kis mértékben segítette, hogy középkori vártornyok szobáiban, áhitatos szerzetes módjára szolgálja a
költészetet egy életen át. A legnagyobb hatást az Erste Gedichte és a Neue Gedichte (Első versek; Új versek) című,
aránylag fiatalon írt köteteivel keltette; későbbi könyvei, mint a Duinói elégiák és Szonettek Orpheushoz jóval
bonyolultabb problémákat vetnek fel, a szerelem, az élet és a halál értelmével foglalkoznak, az immanens realitással,
melyet az ember nem tud többé illuzió köpenye alá rejteni. Minden érdeme mellett R. legnagyobb érdeme az volt,
hogy a nehezen kezelhető német nyelvet varázslatosan széppé tudta tenni.

Őszi nap
A párduc

Archaikus Apollo-torzó

Az Olajfák hegyén

MACHADO, ANTONIO (1875 Sevilla – 1939 Collioure) Manuel M. öccse, eleinte Verlaine hatása alatt írta verseit;
később gyilkos gúnnyal ostorozta Spanyolország maradiságát és apátiáját. A polgárháborúban a köztársasági oldalon
állt, és mint emigráns halt meg Franciaországban.

Az alvás

SANDBURG, CARL (1878–1967) neves amerikai költő; a század első felében szabadversei rendkívül népszerűek voltak.

Expressz

MASEFIELD, JOHN (1878–1967) angol költő és poeta laureatus.

Epilógus

CAMPBELL, JOSEPH (1879–1944) angol költő.

Öregasszony

748

ARGHEZI, TUDOR (1880 Bukarest – 1967 Bukarest) a legnagyobb román költő 1896-ban tűnt fel, amikor verseit a
szimbolista Macedonski a lehető legnagyobb elismerésben részesítette, amiért szakított a szokványosan unott
verseléssel, és a szinte kötelezővé vált banális frazeológiával. Utána elfelejtették. Három évvel később szerzetes lett;
1904-ben elhagyta Romániát, és mint kereskedelmi utazó járta be Svájcot és Franciaországot. 1910-ben hazatért, és
mint újságíró működött; pacifista és szocialista cikkeiért nacionalista és konzervatív ellenfelei állandó támadásban
részesítették. A háború után bebörtönözték, mert egy napilapban cikkezett, melyet a német megszállók adtak ki.
Összegyűjtött versei első kiadásával (1927) diadalmasan bevonult a román irodalomba. A továbbiakban számos
sikeres regényt – köztük egy Swifti szatírát – és verseskönyvet adott közre. A háború után (1947–54) hallgatott, vagy
hallgatásra kényszerült; később, újabb verskötetek után, a román „hivatalosak” is elismerték a nemzet nagy
költőjének. – A. versei tematikusan rendkívül változatosak. Még a gyakran feldolgozott témákról – az elesettekről, az
abszolút kereséséről vagy a rothadó világról – is teljesen újszerűen ír. Metaforái, képei is azok; ugyanekkor
költeményei nagy része drámai erővel hat, behízelgően obszcén, földbe gyökeredzett és ugyanakkor apokaliptikus és
látomásszerű. Sokszor hasonlították García Lorcához; kíváló fordítói segítségével – spanyolra Rafael Alberti, olaszra
Salvatore Quasimodo ültette át verseit – neve külföldön is jól ismert.

Dal

Bizonytalanság

Zsoltár

Ima közben

Tinka

Vacsora

Rabkórház

Ráda

A vőlegény

Jöjj hozzám

SABA, UMBERTO (1883 Trieszt – 1957 Gorizia) verseiben – mintha naplót írt volna – jegyezte fel érzelmeit, főként a
szerelemmel, fiatalsággal és halállal kapcsolatban.

A kecske

BANDEIRA, MANUEL (1886–1968) Reciféből származik, Brazília egyik legjelentősebb modern költője. Fiatalsága nagy
részét Európában töltötte; később tanár volt Rióban.

Ahogy a temetési menet haladt

SASSOON, SIEGFRIED (1886–1967) angol költő; az első világháborúban írt, pacifista versei tették híressé.
Roham

A tábornok

TRAKL, GEORG (1887 Salzburg – 1914 Krakkó) gyógyszerészetet tanult, és mint orvos-hadnagy szolgált az első
világháborúban; a Grodek melletti csatában vett 749részt, és iszonyú tapasztalataitól elborult elmével szállították
egy krakkói katonai kórházba, ahol pár nap múlva meghalt. – Szürrealista verseit először Hölderlin, Baudelaire és
Rimbaud hatása alatt írta, szabálytalan szintaxisával, a spirituális világrend iránti vágyakozásával, kereszténységével
és költeményei fenyegető közvetlenségével a század egyik legkifejezőbb és legeredetibb lírikusa lett.

Rondel

Gyönyörű ősz

Az elnémítottak

Panasz

Suttogás a délutánba

Grodek

BROOKE, RUPERT (1887–1915) az angol líra nagy ígérete volt; 28 éves korában halt meg francia kórházhajón az Égei-
tengeren.

Heléna és Meneláosz

UNGARETTI, GIUSEPPE (1888–1970) kiváló olasz költő; sokáig élt Párizsban, majd olasz irodalmat tanított Sao
Paulóban és Rómában. Eleinte a francia szimbolizmus hatása alatt állt. Az első világháború után az olasz „hermetista”
költői irányzat vezetője lett, majd verseiből elhagyta a ritmust, a rímet, a pontozást, a retorikát, „hogy a lehető
legegyszerűbb módon fejezzek ki lényegbevágó igazságokat”.

E házakból

MISTRAL, GABRIELA (1889–1957) chilei költőnő; mint tanárnő és mint diplomata megjárta Európa és Amerika
legkülönbözőbb országait, sokáig élt New Yorkban és Mexikóban. Szenvedélyes, zengő verseiért 1946-ban Nobel-
díjjal tüntették ki.
A jéghideg kriptából

PASZTERNAK, BORISZ LEONYIDOVICS (1890 Moszkva – 1960 Peregyelkino) atyja ismert festő, anyja neves
zongoraművésznő volt. A marburgi egyetemen, majd a moszkvain tanult filozófiát közvetlenül az első világháború
előtt. Első négy lírai versgyűjteménye 1914 és 1932 közt került az olvasó elé; két, 1927-ben megjelent eposzára
időközben súlyos porréteg rakódott. 1934 után, mikor a költőkre a szocialista realizmus kényszerzubbonyát akarták
ráhúzni, P. csendes tiltakozása jeléül 9 évig nem adott közre verset, és nyugati irodalmat fordított, köztük
Shakespeare 7 drámáját. Később, 1946-tól Sztálin haláláig szintén hallgatott, miközben a Zsivago doktoron dolgozott.
Az írószövetség Sztálint magasztaló, vagy üldözötteket mocskoló kiáltványaiból és körleveleiből soha egyetlenegyet
alá nem írt. P. megmenekülését a fogolytáborból vagy a tarkón lövéstől annak tulajdonítják, hogy Sztálin „hitt
Paszternak jóstehetségében és félt tőle”. – A Zsivago doktor 1957-ben jelent meg Milánóban; a következő évben P.-
ot Nobel-díjjal tüntették ki. (A hatóság koncentrikus támadásai és fenyegetései arra kényszerítették, hogy a díj
átvételéről lemondjon.) Élete vége felé P. visszatért a vershez. Késői költeményei klasszikusabb hangúak és
szenvedélyesebbek, mint a korábban írottak; ugyanekkor az orosz táj nagyszerű leírásával, az emberek iránti
keresztényi részvéttel és mélységes humanista együttérzéssel teljesek. Nem csoda, hogy peregyelkinói sírja
zarándokhely lett.

750

Hamlet

Éva

A lelkem

MANDELSTAM, OSZIP EMILJEVICS (1891 Varsó –?1938 szibériai fogolytábor) fiatalságát Szentpétervárott töltötte, a
heidelbergi és párizsi egyetemeken tanult, 1907 és 1910 közt beutazta Itáliát, majd hazatért Oroszországba. Az
úgynevezett „akmeista” költői csoporthoz csatlakozott. Az akmeisták, tulajdon programjuk szavai szerint „e világból
való, konkrét, pontos és architekturális költemények” megírását tűzték céljukul. Mindez 50 vagy 100 év múltán, mint
a legtöbb költői iskola programja, üresen kong. M., amikor 1937-ben az akmeizmus definicióját kérték tőle, ezt
válaszolta: „Nem más, mint honvágy a világ kultúrája után.” – Életében 3 verseskönyve jelent meg, az utolsó 1928-
ban. Az 1930-as évektől egyik támadás érte a másik után, a hatóság insztigációjára, miután semmi kedvet nem
mutatott, de ha akarta, sem tudott volna beállni Sztálin azóta elfelejtett fűzfapoétái közé. 1934-ben íródott verse
(lásd 596. oldal) Sztálin kezébe került; M. elég elővigyázatlan volt, hogy kéziratban körözze, de „ha nem körözöm,
nincs értelme, hogy írtam”. Letartóztatták, száműzték, elébb az Uralba, majd Voronyezsbe, ahol már látta közeledő
végét. Gorkij halála és Buharin letartóztatása után nem maradt senki, aki érte esetleg ki mert volna állni Sztálinnál.
1938-ban újra letartóztatták. Utoljára ugyanezen év decemberében látták egy Vlagyivosztok melletti fogolytáborban,
ahogy a jégtömbbé fagyott szemétdombon hulladékot keresett. – Élete utolsó tíz évében írt verseit – költészete
majdnem felét – nagyszerű felesége, Nagyezsda Mandelstam őrizte meg emlékezetében, és rejtette, biztonság
okából ócska csizmák talpába, karosszékekbe és ajtófélfákba. Ugyancsak Nagyezsda M. írt férjéről és életükről két
mélyenszántó, emlékezetes és megkapó könyvet; az első – a fontosabbik – angol nyelven jelent meg (Hope Against
Hope, New York, 1970).

Álmatlanság
Az udvaron

Idegen, s irreális az ország

Az élet értéke

MILLAY, EDNA ST. VINCENT (1892–1950) kiváló amerikai költőnő; sok remek szonett szerzője.

Hol csókolt ajkam

IVANOV, GEORGIJ VLAGYIMIROVICS (1894–1958) orosz, melankolikus hangú, nihilista ihletésű költő; Párizsban halt
meg, ahol élete nagyobb részét nyomorban töltötte.

Párizsi park padján

JESZENYIN, SZERGEJ ALEKSZANDROVICS (1895 Konsztantyinovo – 1925 Leningrád) Rjazany melletti faluban született
„Oroszország legmélyén”, paraszt családból származott. Kora fiatalságától kezdve verseket írt; katonai szolgálata
idején, még az első háború előtt, Carszkoje Szelóban szolgált, és a cár leányainak olvasta fel verseit. Az októberi
forradalmat lelkesen üdvözölte, de ugyanekkor kiút vagy szintézis reménye nélkül hányódott régi vallásossága és
sebten felvett istentelensége, „a Szent Oroszország ősi, falusi nyugalma” és a nagyváros prostituáltjai és kocsmái
751között. Tehetsége és sikerei mellett sem volt képes a szovjet élet realitásaihoz alkalmazkodni. 1922-ben feleségül
vette Isidora Duncant, a Szovjetunióba látogató amerikai táncosnőt; vele együtt utazta be Franciaországot és az
Államokat, anélkül, hogy – közös nyelv hiányában – feleségével beszélgetni vagy a külvilággal érintkezni tudott volna.
A következő évben kétségbeesetten tért haza, újra megnősült, elvált, még egyszer megnősült. Mint kocsmai
verekedő, iszákos és huligán, elüldözte magától barátait, miközben néhány nagyszerű önvallomást írt. 1925-ben egy
leningrádi szállodában felakasztotta magát. – Annak ellenére, hogy Sztálin irodalmárai nem szűntek pálcát törni
művészete felett, Puskin mellett az oroszok legkedvesebb, legnépszerűbb költője maradt mindmáig.

Az első hó

Ott, hol a hajnal

Ősz

Csónakon

Dal a szukáról
Bűnbánat

Úgy van!

Egy örömöm maradt

GARCÍA LORCA, FEDERICO (1898 Fuentevaqueros – 1936 Granada melletti kivégző udvar) Granadában és Madridban
tanult. Ötödik verseskönyve, a Romancero gitano (Cigány románcok) roppant sikere után – barátai szerint: a siker
elől menekülve – New Yorkba utazott. Egy évet töltött a Columbia Egyetemen és Vermontban. 1919 és 1935 közt tíz
drámát írt, a század legjobb spanyol színdarabjait. Amerikából való hazatérése után államilag támogatott színtársulat
igazgatója lett, mely jó darabokkal járta az országot. Írói és költői hírneve egyre nőtt, mikor, granadai nyári
tartózkodása idején, 1936 júliusában kitört Franco katonai lázadása. Granada azonnal fasiszta kézre került, és G.
sógorát, Granada kommunista polgármesterét letartóztatták. A költő nem volt kommunista; ennek ellenére barátai
azt tanácsolták: menjen éjszaka mellékutakon – a frontok még nem alakultak ki – néhány kilométerre északnak, ahol
a vidék köztársasági kézben volt. G. nem ment, de egyik fasiszta barátja házába költözött Granadában, hol
biztonságban képzelte magát. Letartóztatták és a városházáról néhány nap múlva egy környékbeli házba hurcolták,
ahol a baloldali foglyokat szögesdróttal összekötve tartották, majd agyonlőtték. – G. verseiben az andalúziai
népköltészet és al-Andalusz egykori arab lírája éled újjá és vegyül a civilizáció féltésével, brutalitásának gyűlöletével,
vérrel, szépséggel, lázadással, a halál és a szerelem állandó jelenlétében. Lehet, hogy G. volt a század legnagyobb
költője.

Felkelt a hold

Az út

Szonett

A kiszáradt narancsfa éneke

Olajfák

Szűzlány a misén

Lucía Martinez

Vers más költők stílusában

Lovasember éneke
Hűtlen feleség

752

Holdkóros románc

Hajnal New Yorkban

Alba

Ignacio Sanchez Mejías torreádor siratója

Gacela a váratlan szerelemről

Az álmatlan szerelem éjszakája

BRECHT, BERTOLT (1898 Augsburg – 1956 Berlin) gyártulajdonos fia, fiatalon mint színházi dramaturg működött
Münchenben és Berlinben. 1928-ban elvette Helene Weigelt, az ismert színésznőt. Ugyanebben az évben a
kommunista párthoz csatlakozott, melynek azontúl rendíthetetlen híve maradt. 1933-ban Dániába, Svédországba,
Helsinkibe, majd az Egyesült Államokba emigrált. Háború után (1949) Kelet-Berlinben telepedett le, amikor felesége
vezetésével a Berliner Ensemble megalakult. 1954-ben Sztálin-díjjal tüntették ki. B. B. költőnek indult; hírnevét
színműveinek (Koldus opera, Mahagonny, Kurázsi mama, A kaukázusi krétakör) köszönhette. Későbbi versei inkább
napihírekhez írt glosszák, melyekben felemelt mutatóujjal inti olvasóit, hogyan viselkedjenek.

Dal a szegény B. B.-ről

KÄSTNER, ERICH (1899–1975) Drezdában született és, mint Brecht költőnek indult, de mint gyermekkönyvek (Emil és
a detektívek, 1929) és humoros-szatírikus regények szerzője (Három ember a hóban, 1935; Az eltűnt miniatűr, 1936)
lett híres. Amikor a nácik átvették a hatalmat, és máglyán égették meg humanista szellemű könyveit, egy ideig még
Németországban maradt, „hogy legyen szemtanú, aki egy nap beszámol ezekről”. Tüdőbetegségét Svájcban
kezeltette. – Csevegő hangú verseiben hol élénk mesélő kedvvel, hol vonzó, de irgalmatlan szatírával jegyezte fel a
XX. század középső felének társadalmi és politikai problémáit.

A piramis

Ha mi, németek győztünk volna

ALBERTI, RAFAEL (1902) Puerto de Santa Maríában született; mint szegény diák jezsuita kollégiumban nevelkedett az
„ingyenes tanítványok” között. Gyermekkori emlékeivel együtt alighanem ez volt az egyik oka, hogy 1931-ben
belépett a Spanyol Kommunista Pártba. A polgárháborúban a köztársasági oldalon harcolt, majd Argentínába
emigrált. Egyéni hangját, mely Sobre los ángeles (1928) című verskötetét emlékezetessé tette, sajnálatos módon a
harmincas években az úgynevezett „kollektív költészet” szólamaira cserélte fel.

Egy hajó kapitányához

ANDRADE, JORGE CARRERA (1903) ecuadori költő; a 20-as években mint csavargó járta be a világot; jellegzetesen
egyéni, lírai költemények szerzője.

A földi szállás

CERNUDA, LUIS (1904–1963) Sevillában született; a polgárháború után Angliába, majd Mexikóba emigrált és ott halt
meg.

Régi tavasz

753

CHAIRIL ANWAR (1922 Medan, Szumátra – 1949 Djakarta) holland iskolába járt szülővárosában, 18 éves korában
Djakartába ment. Foglalkozást nem vállalt, lakást csak akkor tartott fenn, mikor megnősült és leánya született.
Rövidesen megszökött családjától, és egyik helyről a másikra költözött. („Nem ágyban, az utcán akarok meghalni.”) A
japán megszállók, akik az indonéz ellenállók címét akarták megtudni, elfogták és kínvallatásnak vetették alá. – Ch.
vad és szenvedélyes egyénisége nem ismert korlátot: alkoholista volt, kábítószerekkel élt, és nem egyszer
botránkoztatta meg honfitársait, mint amikor pl. prostituáltat fizetett, és egy park padján szeretkezett vele,
nagyszámú nézőközönség előtt. Mindent megbocsátottak néki, mert már 23 éves korában az indonéz irodalom
nyilvánvalóan legnagyobb költője volt. Három évvel később halt meg: egyszerre szenvedett tüdővészben, vérbajban,
májzsugorban és tifuszban. – Ch. Rainer Maria Rilkét, Archibald Mac-Leash-t és holland költőket fordított mesteri
módon indonézre; ugyanekkor Verlaine-t, Rimbaud-t, García Lorcát jól ismerte, és noha az indonéz nyelv megújítója
volt, és az indonéz költészet magányos és legnagyobb reprezentánsa, verseivel az európai kultúrkörhöz tartozik.

Nagyapám sírjára

Proklamáció

Kérsz, könyörögsz, kívánsz

Vonaton utazom

Az élet

Őrszem az éjszakában
Ecetfák sora

Ez mindig így van

CELAN, PAUL (1920 Czernowitz, ma: Csernovci – 1970 Párizs) orvosnak készült, szülei német koncentrációs táborban
pusztultak el, ő maga munkatáborba került. 1948-tól Párizsban élt, ahol mint nyelvtanár és fordító kereste kenyerét.
Borzalmas emlékei egyik lelki válságból a másikba sodorták; 1970-ben öngyilkos lett. – Halálfúga című versét – szinte
egyhangúan – az utolsó 50 év német lírája legkimagaslóbb alkotásának tekintik.

Halálfúga

754

Névmutató

ABULÁFIÁ, TODROSZ

ABÚ NUVÁSZ

ÁISZKHÜLOSZ

ALBERTI, RAFAEL

AL-HANSZA

AL-HIDZSÁRI

ÁL-IZRÁÍLI

ÁLKÁIOSZ MESSZÉNÉBŐL

ÁLKÁIOSZ MÜTILÉNÉBŐL

ÁLKMÁN

AL-MAARRÍ
AL-MUTADID

AL-MÚTAMID

AMARU

AMERGIN

AMÍR KUSZRÁV

ÁMMIÁNOSZ

ÁMMONIDÉSZ

ÁNÁKREÓN

ANDRADE, JORGE

ANEIRIN

ANGIOLIERI, CECCO

ANTARA

ANVARÍ

ARGENSOLA, LUPERCIO

ÁRGENTÁRIOSZ, MÁRKOSZ

ARGHEZI, TUDOR

ÁRKHÍLOKHOSZ
ARNAUT, DANIEL

ARNOLD, MATTHEW

ASBAJE, JUANA DE

AS-SUSTÁRI

ASSISI SZENT FERENC

ASZADÍ

ÁSZKLÉPIÁDÉSZ

ASZ-SZALMÁNI

ASZ-SZUMÁJSZIR

AT-TÁLIQ HERCEG

AT-TIRIMÁH

AT-TUGHLIBI

AT-TÚTULI

AUBIGNÉ, THÉODORE AGRIPPA D’

AUSONIUS

AUTOMEDÓN

AVENZOAR
AVICENNA

AZ-ZÁRÁKUSZTI

BÁBUR, A TIMURIDA

BAFFO, GIORGIO

BANDEIRA, MANUEL

BASÓ

BAUDELAIRE, CHARLES

BEAUMARCHAIS

BEHN, APHRA

BEJLÁKÁNI

BERNART DE VENTADORN

BERTHELOT

BERTRAN DE BORN

BHARTRIHARI

BLAKE, WILLIAM

BRECHT, BERTOLT

BROOKE, RUPERT
BURNS, ROBERT

BUSZON

BYROM, JOHN

CAMÕES, LUÍZ DE

CAMPANELLA, TOMMASO

CAMPBELL, JOSEPH

CAMPION, THOMAS

CATULLUS

CELAN, PAUL

CEN SAN

CERNUDA, LUIS

CHAIRIL, ANWAR

CHAMFORT

CHAMISSO, ADALBERT VON

CHÉNIER, ANDRÉ

CHESTERTON, GILBERT KEITH

CLAIRVAUX-I SZENT BERNÁT

CU JÖ

CSANG CSI

CSANG CSIEN

CSANG FENG-SENG

755

CSANG FONG-CSU

CSANG HU

CSANG JANG-HAO

CSANG PEN

CSAO JI

CSEN JU-TING

CSEN JÜ-JI

CSIAO DZI

CSIA TAO

CSIEN CSI

CSIJOZSO, AZ APÁCA

CSINOKU
CSIN TAO

CSIN VÉ

CSÖN TAO

CSU CSING-JÜ

CSU TUN-ZSU

„DALOK KÖNYVE”

DAQÍQÍ

DANTE

DARIO, RUBEN

DAVIS, SIR JOHN

DELILLE, JACQUES

„DELPHI JÓSDA”

DÍAZ MIRÓN, SALVADOR

DIOGENÉSZ LÁERTIOSZ

DIODÓROSZ

DIOSZKORIDÉSZ

DIOTIMOSZ
DONNE, JOHN

DU BELLAY, JOACHIM

DZSAMÁL ISZFAHÁNBÓL

DZSOKUSI

DZUNG SZ-SZU-CSENG

ENOMOTO SZEJFU-DZSO

FAN JÜN

FARRUKHÍ

FIRDAUSZÍ

FIZELIÈRE, ALBERT

FLATMAN, THOMAS

FLORIAN, JEAN-PIERRE

FROST, ROBERT

FUDZSIVARA NO SUNZEJ

FUDZSIVARA NO TEIKA

GÁRÁKU

GARCÍA LORCA, FEDERICO

GAUTIER, THÉOPHILE

GEORGE, STEFAN

GIACOPONE DA TODI

GOETHE

GÓNGORA, LUIS DE

GOTTSCHALK

GRÜN, ANASTASIUS

GRYPHIUS, ANDREAS

GUIRAUT DE BORNELH

GÜNTHER, JOHANN CHRISTIAN

HADRIANUS CSÁSZÁR

HÁFIZ

HALÉVI, JEHUDA

HÁNNÁGID

HAN JÜ

HARDY, THOMAS

HATSZUI SIZUJE
HATTORI RANSETSU

HEINE, HEINRICH

VI. HENRIK NÉMET–RÓMAI CSÁSZÁR

HERRICK, ROBERT

HINO SZÓDZSÓ

HIPPÓNÁX

HORATIUS

HOUSMAN, ALFRED EDWARD

HÖLDERLIN, FRIEDRICH

HSZIN CSI-CSI

HSZÜE FENG

HUANG TING-CSIEN

HUGO, VICTOR

IBN ABBÁD

IBN ADIJA, ASZ-SZAMUAL

756

IBN AL-ABBÁR

IBN AL-ABRASZ
IBN AL-AHNAF

IBN AL-ARÁBI

IBN AL-ATTÁR

IBN AR-RAIB

IBN AR-RÁMÁI

IBN EZRA

IBN GABIROL

IBN HAFADZSA

IBN HÁMDISZ

IBN HAZM

IBN NIZÁR

IBN QUZMÁN

IBN SUHAID

IBN SZÁRÁ

IBN ZAJDUN

ICAZA, FRANCISCO DE

ICSIRO ANDO
IKKIJU SZÓDZSUN

IMRU’L-QAISZ

IRÁQI

ISIGAKI RIN ASSZONY

ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐK 361, 364, 440

ISMERETLEN ARAB KÖLTŐK 119, 129, 132

ISMERETLEN FRANCIA KÖLTŐK 294, 360

ISMERETLEN GÖRÖG KÖLTŐK 34, 38, 41, 41, 42, 42, 42, 43, 48

ISMERETLEN HELLÉN KÖLTŐK 51, 52

ISMERETLEN JAPÁN KÖLTŐK 406

ISMERETLEN LATIN KÖLTŐK 221, 223, 224, 226

ISMERETLEN, LATIN NYELVEN ÍRÓ RENESZÁNSZ KORI KÖLTŐ 297

ISMERETLEN MINNESÄNGER 278

ISMERETLEN SPANYOL KÖLTŐK 298, 309, 310, 343

ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐK 89, 91, 92

ISMERETLEN WALESI BÁRDOK 232, 233

ISSZÁ
IUVENALIS

IVANOV, GEORGIJ

IZÚMI GRÓFNŐ

JACOPO SANNAZARO

JADZSI MIKADZSO

JANG DZSI-SENG

JANG VAN-LI

JASZAO AKÉDA

JESZENYIN, SZERGEJ

JOSZANO AKIKO

JÜAN CSI

JÜAN CSIE

JÜAN CSEN

JÜAN MEJ

KÁÁJ CSIGECU ASSZONY

KALÍM, ABÚ TÁLIB

KÁLLIMÁKHOSZ KÜRÉNÉBŐL
KAMÁL KHUDZSANDÍ

KÁMRÁN HERCEG

KANEKO TÓTA

KÄSTNER, ERICH

KÁSZÁ ASSZONY

KATÓ SUSZON

KÁVÁFISZ, KONSZTÁNTINOSZ

KEATS, JOHN

KHÁQÁNÍ

KISUN RIJUKI

KOBAJASI ISSZA

V. KONRÁD NÉMET KIRÁLY

KRÁTÉSZ

KUAN HAN-CSING

KUAN JÜN-SIH

KU KUANG

KÜRENBERG, DER VON

LABÉ, LOUISE

LEÓNIDÁSZ ALEXANDRIÁBÓL

LEÓNIDÁSZ TARENTUMBÓL

LEOPARDI, GIACOMO

LI CSI

757

LI CSIEN-HSZÜN

LI HO

LI JI

LI JÜ CSÁSZÁR

LI PO

LI SANG-JIN

LIU CSANG-CSING

LIU CSUNG-JANG

LIU CUNG-JÜAN

LIU JANG

LIU JÜ-HSZI
LIU TEH-ZSEN

LO JIN

LOPE DE RUEDA

LOPE DE VEGA

LU CSAO-LIN

LUGONES, LEOPOLDO

LU HSZÜN

LU JU

LUKIÁNOSZ 48

LUKILLIOSZ 43

LU LUN

MACHADO, ANTONIO

MACHADO, MANUEL

MACNAMEE

MAECENAS

MALLARMÉ, STÉPHANE

MANDELSTAM, OSZIP
MÁNOTSÉRI

MARIGNY, JACQUES DE

MÁRJÁM BINT ABU JÁKÚB

MAROT, CLÉMENT

MARTIALIS

MARUJAMA KAORU

MARVELL, ANDREW

MASAOKA SIKI

MASEFIELD, JOHN

MASTERS, EDGAR LEE

MASZÚD-I SZAD-I

MAYNARD, FRANÇOIS DE

MEDRANO, FRANCISCO DE

MEILYR BRYDYDD

MEJ JAO-CSEN

MELEÁGROSZ

MENG CSIAO
MENG HAO-ZSAN

MICHELANGELO

MIKHÁILOSZ ÁKOMINÁTOSZ

MILLAY, EDNA ST. VINCENT

MILTON, JOHN

MIMNERMOSZ

MINAMOTO NO SZANETOMO

MIOJE, BUDDHA PAPJA

MISTRAL, GABRIELA

MIZUHARA SUOSI

MONNOYE, BERNARD DE LA

MUIZZÍ

MURAKAMI KIJO

MUSSET, ALFRED DE

NAITO DZSÓSÓ

NA-LAN HSZING-TÖ

NATSZUME SZEJBI
„NÉPDALOK” (KÍNA)

NGU JANG-HSZIU

NISIVAKI DZSUNZABURO

NIZÁMÍ

NOSSZISZ

NOUVEAU, GERMAIN

OMÁR KHÁJJÁM

ONO TOZABURO

OSU, A KURTIZÁN

OSWALD VON WOLKENSTEIN

OTHÓN, MANUEL JOSÉ

ÓTOMO NO SZAKANUE

OZAKI HÓSZAJ

PALACIO, VICENTE

PÁLÁMÁSZ, KOSZTISZ

PÁLLÁDÁSZ

PÁMPHILOSZ
PAPILLON, MARC DE

PASZTERNAK, BORISZ

PAULOSZ SZILENTÁRIOSZ

PETRARCA

PETRONIUS

PHAEDRUS

PHILODÉMOSZ

PHÓKÜLIDÉSZ

PI ZSI-HSZIU

PLATEN-HALLERMÜNDE

PLÁTÓN

PLESSY-VILLENEUVE, RENÉ

PO CSÜ-JI

POE, EDGAR ALLAN

PRADO, FELIPE

PRÁXILLÁ

PUSKIN, ALEKSZANDR
QÁDSZI

QUEVEDO, FRANCISCO DE

RAMPRASZAD SZEN

„RÉGI STÍLUSÚ KÖLTEMÉNYEK”

RHUPHINOSZ

RILKE, RAINER MARIA

RIMBAUD

RIÓKEN

„RIOZSIN HISO”

II. RÓBERT KIRÁLY

RONSARD, PIERRE DE

ROUCHER, JEAN-ANTOINE

RÚDAKÍ

RÚMÍ

RÚNI

SABA, UMBERTO

SACHS, HANS
SAHIDI-BÁLKHI

SAINT-AMANT

SAINT-ÉVREMOND

SAINT-PAVIN

SANDBURG, CARL

SANDOVAL, LUIS DE

SASSOON, SIEGFRIED

SCARRON, PAUL

SCHILLER, FRIEDRICH

SEDLEY, SIR CHARLES

SEDULIUS SCOTUS

SHAKESPEARE, WILLIAM

SHELLEY, PERCY BYSSHE

SIDNEY, SIR PHILIP

SIH TÖ

SIKISI HERCEGNŐ

SILESIUS, ANGELUS
SPENSER, EDMUND

STEINMAR

STORM, THEODOR

STROZZI, GIOVANNI

SUGEN

SZÁÁDI

SZÁIB-I-TÁBRÍZÍ

SZAJTO SZANKI

SZANÁI

SZÁPPHÓ

SZENSZECU

SZIMÓNIDÉSZ

SZKÜTHINOSZ

SZOLOMOSZ, DIONÜSZIOSZ

SZ-SZU-KUNG TU

SZTRÁTÓN

SZUGAVARA NO MICSIDZANE
SZU MAN-SU

SZUN KUANG-HSZIEN

SZU TING

SZU TUNG-PO

TABLADA, JOSÉ JUAN

TADA CSIMAKO

TADSZUDZSI MIJOSI

TAKAHAMA KIOSI

TAKAHASI MUTSZUO

TÁKÁMÁSZÁ

TAKAMURA KOTARO

TALIESIN

TAN TAJGI

TAO HUNG-CSING

TAO JÜAN-MING

TERRAZAS, FRANCISCO

THEODORIDÁSZ
THÜMOKLÉSZ

TIAO LIN-JÜ

TIBULLUS

TICHBORNE, CHIDIOCK

TOTÁKU

TRAIANUS CSÁSZÁR

TRAKL, GEORG

TU FU

TU MU

758

TÚSZÍ

TÜMNÉSZ

TYUTCSEV, FJODOR

UÁLLÁDÁ HERCEGNŐ

UEDZSIMA ONICURÁ

UNAMUNO, MlGUEL DE

URFI-I-SIRÁZI

UNGARETTI, GIUSEPPE
UNSZURI

VALÉRY, PAUL

VANG AN-SI

VANG CSANG-LING

VANG CSI

VANG CSIEN

VANG FAN-CSÖ

VANG VEJ

VAUQUELIN, NICOLAS

VEJ CSUANG

VEJ JING-VU

VEN TING-JÜN

VERLAINE, PAUL

VIAU, THÉOPHILE DE

VILLON, FRANÇOIS

IX. VILMOS HERCEG

VION, CHARLES
VU VEJ-JÖ

WALTHER VON DER VOGELWEIDE

WHITMAN, WALT

WILMOT, JOHN

WORDSWORTH, WILLIAM

XENOPHÁNÉSZ

YEATS, WILLIAM BUTLER

„ZENRINKUSU”

759

(Gyűjtemények, antológiák idézőjelben. – Indonéz, japán és kínai nyelven, mint a magyarban, a vezetéknév megelőzi
a keresztnevet, bár Japánban a nagyon híres költőket személynéven szokták idézni, így Macuo Basót „Basó”-nak,
Joszá Buszont „Buszon”-nak. A provanszál trubadúrokat ugyanígy keresztnevükön ismerték, azaz Bertran de Bornt
Bertránnak, Guiraut de Bornelh-t Guiraut-nak. Ezért a névjegyzékben is így szerepelnek.)

760

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]