13.

A gyermeki nézőpont szerepe Dragomán György novelláiban

Dragomán György (Marosvásárhely, 1973. szeptember 10. –) József Attila-díjas magyar író,
műfordító. Családjával 1988-ban települt át Magyarországra. Az ELTE bölcsészkarán tanult,
Diplomát végül angol szakon szerzett. Felesége Szabó T. Anna költőnő.

A jelen irodalmi kánonjában Dragomán egyre jelentősebb helyet foglal el. Regényei nemcsak
Magyarországon, de külföldön is számtalan elismerésben részesültek.

Legismertebb műve A fehér király c. regény, amelyet több mint harminc nyelvre fordítottak le,
de újabban a gasztronómia világába is elvezeti olvasóit (Főzőskönyv; Adjuk meg a módját c.
kötetek).

Írói stílusára jellemző a hosszú, sokszorosan összetett, oldalakon át hömpölygő mondatok

használata.

Dragomán novellái többféle közegben jelentek meg. Először irodalmi folyóiratokban, népszerű
női magazinokban, napilapokban láttak napvilágot, majd folyamatosan kerültek a nyilvánosság
elé a szerző saját honlapján, s végül, 2016-ban tizenhárom év termése, Oroszlánkórus címen
kötetbe szerkesztve jelent meg.

Az Oroszlánkórus c. novelláskötetében több novellafüzér vagy ciklus található, amelyek

egymással is sajátos viszonyban állnak. A Rosszaságok című novella például hét kisebb írásból
áll, az Örökség ötből. Ezek a motívumaikban összekapcsolódó novellák önmagukban is
értelmezhetők, de összeolvasva őket újabb rétegeik tárulnak fel.

Mindegyik rész egy témát vagy személyt mutat be, amely a gyerek szempontjából éppen fontos
vagy előtérbe kerül az adott életszakaszban: óvoda, iskola, rokonok, foci, népszokások. Az
elbeszélő gyermeki hangon szólal meg, egyszerű megfogalmazásokat használ, de épp a
naivitással és rácsodálkozással tud sokat mondani. A rövid fejezetekben gyakran találunk
szentenciaszerű összegzéseket, meglátásokat, amelyeket egy gyermek még könnyedén meg mer
fogalmazni: „[…] milyen kár, hogy nem azt látja az ember különlegesnek, ami mindig van”,
„[…] akik ketten vannak, azoknak csak könnyebb, mindent jobb többen csinálni, még rossznak
lenni is jobb.”

A novelláskötet darabjai többnyire a gyermekkor világát, a gyermekség lelkületét, valamint a

gyermekek és a felnőttek világának ütközéseit, átfedéseit, egymásra hatásait ábrázolják.
A szerző az Oroszlánkórus teljes anyagát régebbi és újabb novelláiból válogatta, elbeszélései
filmszerű jelenetekből építkeznek. A kötetben nem is egy olyan novella szerepel, amely akár
egy regény kezdete is lehetne.

Rögtön az első írás, a fekete hegedűsről szóló, a különösen szuggesztív Vasvonó is ilyen
szöveg. A Vasvonó című novellának alaphelyzete, a kötelező zenei gyakorlás sok diák számára
ismert élmény. A novella hátterét tehát egy gyermekkori emlék adja, ami azért fontos, mert a
szövegek többségében a gyermek mint narrátor szerepeltetése igen hangsúlyos, ez pedig
megengedi a fantasztikum és a képzelet beszivárgását a látszólag hétköznapi történetek
valóságába. Ezáltal az író a gyermek nézőpontján keresztül nyilatkozhat meg. A Vasvonó
voltaképpen az ördög hegedűsének alakját eleveníti meg. A hosszú mondatokból építkező
szöveg egyetlen pillanatra sem ér nyugvópontra, s ez a stilisztikai megoldás a hegedülni tanuló
gyerek gyakorlásának hajszoltságát is jól érzékelteti.

Az apa a fekete hegedűs alakjával rémisztgeti fiát, amely alak azonban az ember archaikus,
gyermeki félelmének megtestesüléseként is felfogható. A novella hangulata különösen
nyomasztó az apa felderengő traumája miatt (alulmaradt a fekete hegedűssel szemben), ami fiát
arra teszi képessé, hogy bukását felülírja. Az apa egykori kudarcát a fiú hegedűtudásának
eltúlzott tökéletesítésével akarja helyreigazítani.

A novella hangulatát meghatározza a misztikumnak, a babonák világának és a gyermeki

fantáziának a keveredése. Hangsúlyos a fekete szín szerepeltetése, ez is a nyomasztó hangulatot
erősíti. A keresztút, a temető, a szellemvilág szerepeltetése a novellában egyszerre idézik a népi
hiedelemvilágot és a gyermeki fantáziát.

Az író E/1. személyben írta meg gyermekkori emlékképét, ezzel is személyesebbé téve az
átélteket. Stílusára ebben a novellában is jellemző a bonyolult, hosszú, többszörösen összetett
mondatok használata.

A mű végét az író a csillagos ég képével, az apa mosolyával zárja, s ezzel egyben a gyermeki
lélek megnyugvását közvetíti az olvasóknak.