Marilyn Miller

A HOLLÓ

Sötét lelkek 2.

ÁLOMGYÁR KIADÓ
2023
 Prológus

A karácsony a kedvenc ünnepem. És nemcsak azért, mert csillogó

díszbe borul minden, vagy mert a fa alatt ajándék vár minket, hanem
azért is, mert együtt van az egész család.
Papi és mami is el szokott jönni hozzánk. Vagyis… mi megyünk el
értük. Emlékszem, tavaly azt mondták, nem jönnek, mert ők már túl
öregek. Fárasztó nekik az út. Sírtam. Nagyon. Felhívtuk őket
telefonon. Ahogy a mami és a papi meghallotta a sírásomat, azonnal
meggondolták magukat, és eljöttek. Mert számomra velük együtt
teljes a karácsony. Anya, apa, Valentina, papi, mami és persze én. A
mami mindig hoz magával egy hatalmas kijevi tortát. Az ő tortája a
legkrémesebb és legfinomabb a világon. A papi pedig, láttam már,
ahogy becsempészi a fa alá az ajándékokat. Azt mondja, hogy
Fagyapó és Hóleányka hozzájuk dobják be az ajándékainkat, ők
pedig elhozzák nekünk. Mert bizony Fagyapó nagyon messziről jön
gyönyörű szép hófehér lovával, Trojkával.
Este, ahogy befejezzük a vacsorát, én és a húgom befekszünk a
fa alá, és várunk. A szüleink azt mondják, hogy Fagyapó és
Hóleányka nem fognak jönni, ha mi ott vagyunk. Pedig mi nagyon
szeretnénk látni őket. Fagyapónak világoskék ruhája van, hosszú,
fehér göndör szakálla, hatalmas puttonya, abban hozza nekünk és
persze más gyerekeknek az ajándékokat. Hóleánykának szintén
gyönyörű szép kék ruhája van, ami úgy csillog, mintha arany lenne
rajta. Hosszú szőke haja van és meseszép arca. Akár egy
porcelánbaba. Minden kislány rá akar hasonlítani, leginkább
karácsony idején.
– Снегурочка!{*} Gyere be, mert hamarosan indulunk! – Anya
kiabál ki az ajtón. Tovább szökdelek a süppedős hóban. Szeretem a
frissen hullott havat, szeretem, ahogy ropog a talpam alatt. Imádom
a hatalmas és csillogó hópelyheket. De leginkább hóembert szeretek
építeni a húgommal. A tél gyönyörű. Hideg, de gyönyörű. A világ
fehérbe borul és csillog a szikrázó napsütésben. – Снегурочка! –
Hallom ismét anya kiabálását, mire nevetve felé fordulok. – A papi
és a mami már vár minket. Ugye nem akarunk elkésni?
– Nem! – Hangosan nevetve futok anya felé. Lehajol, és kitárja a
karját, így szó szerint az ölelésébe szaladok. Szorosan magához
ölel, és megpuszilja a jéghideg arcomat.
– Egy forró csoki indulás előtt?
– Jöhet.
Anya elmosolyodik, majd feláll a karjában velem és bemegyünk a
házba.
– Miléna! Hova tettem a sapkámat? – kérdezi apa, közben
körbefordul.
– A fogason van a sálad alatt.
– Anyuci, anyuci! Hol van a kék színű manósapkám? – Kiabálja
Valentina hangosan.
– A kis komód tetején a táskám mellett.
Anyától bármit kérdezhetünk, ő mindenre tudja a választ. Letesz,
majd leveszi rólam a kabátot, a sapkát, végül a sálat.
– Ki kér egy finom forró csokit indulás előtt?
– Én… én… – Valentina sikoltozva beszalad a konyhába.
– Én is beszállok. – Apa átölel minket jó szorosan. – De hideg
valakinek az arca. – Rám néz. – Csak nem hópelyheket kergettél?
– Azokat nem is lehet megfogni, mert elolvadnak a kezedben! –
Vág közbe durcásan Valentina.
– De! El lehet kapni őket. És ha kesztyű van a kezeden, akkor
nem olvadnak el azonnal.
– Nem veszekedünk, lányok! – Anya megrovón ránk néz. – A
szeretet ünnepén főleg nem. A rossz gyerekek bizony nem kapnak
ajándékot. Trojka paci messzire elkerüli a házunkat.
– De mi jók voltunk, igaz, anya? – Izgatottan teszem fel a kérdést,
amire úgyis tudom a választ. Jók voltunk.
– Jók, bizony. Viszont most… – anya letesz a földre – elkészítem a
forró csokit, aztán indulunk a mamiért és a papiért.
Miután anya elkészítette az incsi-fincsi forró csokit, és mindenki
megitta, beültünk az autóba, és elindultunk. Útközben a húgommal,
Valentinával azon tanakodtunk, hogy idén vajon milyen ajándékot
fogunk kapni. Valentina nagyon szereti a babákat. Rengeteg van
neki. Én a dinókat szeretem. Az első dinóm olyan picike volt, hogy
elfért a tenyeremben. Aztán mindig, mindig nagyobb lett.
Megkérdeztem anyát és apát, hogy mikor nézhetem meg a filmet.
A jurrassicosat, amiben benne vannak a kedvenc dinóim.
Hosszúnyakú, az ő nevét mindig elfelejtem, Blue, ő raptor, erős T-rex
és a fehér dinó, ő a kedvencem, az Indominus rex. Mert tudom, hogy
van a dinókról olyan film, amit a felnőttek szeretnek. Anya a fal mellé
állított, ahol minden évben be szoktuk jelölni, hogy mennyit nőttünk.
Elővette a dinós matricás füzetemet, kivette belőle az egyik kedvenc
dinómat, majd jó magasra felragasztotta, és azt mondta: amikor a
fejed búbja eléri a dinót, akkor megnézheted te is a filmet.
Csalódottan néztem fel, mert bizony addig még nagyon sokat kell
nőnöm. De anya megígérte, ha felnövök, megnézhetem a dinós
filmeket.
A rádióban karácsonyi dalok szólnak, Valentina hangosan énekel
anyával együtt, apa és én kifelé bámulunk az ablakon. Ahogy
előrefordulok meglátok egy hatalmas kamiont felénk közeledni. Az út
nagyon csúszós, a hó megállás nélkül szakad.
– Drágám, lassíts! – Apa megszorítja anya kezét.
– Jól van, nyugodj meg, nem megyünk gyorsan – válaszolja anya,
közben olyan erősen markolja a kormányt, hogy fehérek lesznek az
ujjai. A karácsonyi zene hangosan szól, Valentina folyamatosan
énekel, a kamion pedig egyre közelebb és közelebb kerül hozzánk.
A következő pillanatban éktelen sikoltás, ami nem tudom, hogy
anyáé vagy az enyém. Anya elrántja a kormányt, és az utolsó, amit
látok, a feneketlen sötétség, és az utolsó, amit hallok, egy hangos
csattanás és vérfagyasztó sikoly…
Még mindig hallom a karácsonyi dalt.
És még mindig minden sötét.
Éles fájdalom hasít a fejembe, a szememet nem bírom kinyitni.
Minden végtagom ernyedten pihen a testem mellett. Nem tudom, hol
vagyok. Érzéketlenné váltam. Próbálok koncentrálni a karácsonyi
dalra, de megzavar valami tompa pittyegés. Megpróbálok nyelni, de
nem tudok, valamit érzek a torkomban. Mintha meg akarnék fulladni.
Az ujjam talán megmozdul, ami valami puhán pihen. Dünnyögni
kezdek, ami erős fájdalommal jár a torkomban. A levegőt zihálva
veszem, majd valaki megérinti a kezemet és finoman megszorítja.
– Anya… – próbálok koncentrálni, felülkerekedni a gyengeségen,
de nem tudok. A testem nem engedelmeskedik.
– Nyugodj meg! – Egy nagyon mély férfihangot hallok. Ez nem
apa hangja. Az övé olyan… megnyugtató. De ez… ettől félek… –
Minden rendben lesz, most már biztonságban vagy.
Érzem, hogy megmozdul a szemhéjam. Látni akarom a bácsit,
akinek a hangját hallom. Tudni akarom, hol van anya. Apa és a
húgom, Valentina. Nem akarok most már karácsonyi zenét hallgatni.
Soha többé nem akarok… Hirtelen erős fény támad, ahogy
megpróbálom kinyitni a szememet. Egy sötét alak rajzolódik ki. Az
arcát nem látom, de tudom, hogy itt van mellettem. Érzem, hogy
megszorítja a kezemet.
– Erős vagy!
– Anya… – megpróbálom kimondani ezt a szót, de talán csak a
fejemben sikerül, mert a szám nem engedelmeskedik. A torkomra
forr, a semmibe vész…
– Pihenned kell! Ha felépülsz, magammal viszlek.
Nem tudom, ki ez a bácsi. Azt sem tudom hova akar vinni. A
szemem lecsukódik. Próbálom rávenni, hogy kinyíljon. Nagy
nehezen, de még egyszer sikerül. A kép ezúttal tisztább és élesebb
lesz. Aki mellettem van, nem az apukám. Egy idegen ember fekete
ruhában, fekete szemekkel. Félek tőle. Felém nyúl. Becsukom a
szemem, és összeszorítom a szemhéjam. Nem létezik. Ez biztos,
hogy csak egy rossz álom, amiből nemsokára felébredek. Érzem,
hogy végigsimít az arcomon. Az érintése hideg és érdes.
– Pihenj csak! Nem lesz baj.
Az utolsó, amit magam előtt látok, a gonosz tekintetű bácsi arca,
és az utolsó, amit hallok, mielőtt ismét magával ragad a sötétség,
ugyanaz a karácsonyi dal, ami magával ragadta a szüleimet és a
húgomat.
 Natasa

A napok csendesen, olykor némán teltek. Olyan voltam, akár egy

szellem. Lelketlenül bolyongtam a ház falai között.
A lelketlen szó igaz.
Hiszen milyen ember képes arra, amire én? Elvenni valakitől a
szeretteit, és mélységes gyászba taszítani?
Nos, én.
A lelkünk velünk születik, és velünk együtt is hal meg. Az enyém
már rég meghalt. Kereshetnék mentséget a tetteimre, de nem tudok.
Sem arra, amit tettem, sem arra, amit tenni fogok.
Igor szenved. Az öccse volt a szíve, amit én kíméletlenül kitéptem
a helyéről. Napok óta alig láttam. A temetést követő napokban
bezárkózott az irodájába, és vedelt. Ha kijózanodott, akkor meg
edzett. Vagyis, épp szétvert valamit a teremben, ami mára úgy fest,
akár egy háborús övezet. A gépek felborítva, a tükrök összetörve.
Igor pusztított. Éjjel és nappal. Egyszer próbáltam közeledni felé. Azt
hittem, engem is elpusztít. Teljes erővel a falhoz szorított, izmos
karja a torkomnak feszült. Olyan volt, akár egy fenevad. A szemében
féktelenség ragyogott, méghozzá a gyász legsötétebb árnyékában.
Én tehetek róla. Miattam bánatos. Ahogy a szemébe néztem,
megszólalt bennem egy hang. Azt hiszem, az volt a lelkiismeret
hangja. Sajnáltam őt. Enyhíteni akartam a fájdalmán. De Igor nem
fogadta el. Nem akart engem. Azt mondta, ha megpróbálná, talán
belehalnék. Nem akar durva és kegyetlen lenni velem. Még ebben a
megszállott állapotban is gondolt rám. Pedig, ha tudná, hogy én
vagyok az oka az őt ért veszteségnek, nem habozna. Azonnal golyót
repítene a fejembe.
És most… most reggelit készítek neki. Újra azt az Igort akarom,
aki volt. Vagy legalábbis… majdnem ugyanazt. Befejezem a
szirnyikit,{ † } majd felpakolom egy tálcára egy kis friss gyümölccsel,
és elindulok a szobája, vagyis a szobánk felé. Napok óta a
közelében sem járt, de tegnap éjjel végre befeküdt mellém. Éreztem,
amikor hozzám ért. Görcsös volt. Követelőző. A fenekemhez nyomta
a farkát, egyik kezével a mellemet szorította és a fülembe suttogott.
– Hiányzik valami.
Nem válaszolok.
– Valami, ami nem lehet az enyém.
Felé akarok fordulni, de nem hagyja.
– Ne fordulj meg!
Beharapom a számat.
– Üvölt a farkas.
– Miért? – szinte suttogva teszem fel a kérdést. Nem tőle félek.
Sokkal inkább attól, hogy eltűnik az éjszaka sötétjében, és én
egyedül maradok…
– Mert vérzik a szíve.
– Begyógyítom – bukik ki a számon.
– Te nem tudod. Csak a vér tudja.
– Szemet szemért… – suttogom.
– Így van. Szeretnék úgy nézni rád, ahogy pár héttel ezelőtt, de
nem megy.
– Igor…
– Nem szeretnélek bántani.
– De akarsz.
– Az egész világot le tudnám rombolni.
– És vele együtt engem is.
– Talán téged is. – Megmozdul. A farka még jobban nekem feszül.
– Fájdalmat okoznék. Istenem… – elakad a hangja. – Fájdalmat
akarok okozni neked.
És megérdemelném…
– Aludj, Natasa Szidorov!
A szívem hatalmasat dobbant. És hatalmasat dobban most is, ha
ezekre a percekre gondolok. Enyhíteni akarok a fájdalmán. És nem
azért, mert ez egy megfontolt lépés, hanem mert valóban ezt
akarom. A sebzett szívű farkast, aki egy áruló holló mocskos tollaiba
kapaszkodik…
Belépek a szobába. Még mindig félhomályban úszik minden. A
spaletták között félve kúszik be még a fény is. Leteszem az ágyra a
tálcát, majd a távirányítóért nyúlok.
 – Hagyd így!
Igor felé fordulok. Az ágyon fekszik, teljesen meztelenül. Két karja
a feje alatt pihen, vastag lába széles terpeszben, ami között
megsimul lankadt farka. A látvány semmihez sem fogható. Tökéletes
férfitest, törött lélekkel.
– Reggelit csináltál nekem? – kérdezi reszelős hangon.
– Igen. – Mellé lépek, közben újra végignézek rajta. Nem tudom
levenni róla a szemem. Edzett izmok, amik lágyan hullámzanak
levegővétel közben, lapos has, hangsúlyos V vonal az ágyék felé.
Egy gyönyörű és veszedelmes fenevad, aki gyilkolásra született.
Felül, egyenesen velem szembe. Ahogy felnéz rám, a vérem
besűrűsödik. A lábam köze majd felrobban. Mohó és ragadozó
tekintet. Egyik keze a farka köré simul, és mozogni kezd rajta.
– Vetkőzz! – A hangja keményen cseng. Legalább olyan
keményen, mint egyre jobban ágaskodó farka vastag combja között.
Megszabadulok a ruháimtól, közben nem szakítom el a tekintetemet
róla egy pillanatra sem. A makkja selymesen ragyog, miközben a
keze egyre gyorsabban jár rajta. A következő pillanatban hirtelen
feláll, így fölém magasodik. – Térdre!
Most nem kemény, sokkal inkább durva. Ennek ellenére dacosan
nézek fel rá, ennek ellenére mégis elé térdelek. Megérdemli, hogy
enyhítsem a fájdalmát. Mert az övé az enyém is lesz egy napon…
Végigsimít duzzadt és vastag farkán, közben a hegyét az
ajkamhoz nyomja.
– Ne fogd vissza magad, Natasa! Keményen szopj! – Elveszi a
kezét, mire meredező farka a hasához simul. Megragadom és
megszorítom. Jár neki egy kibaszottul kemény szopás. Sőt, ami azt
illeti, sokkal több is. A számba veszem, és szopni kezdem.
Megmarkolja a hajamat, majd kíméletlenül előrelendíti a csípőjét.
Szó szerint a torkomra zuhan sikamlós makkja. Fuldokolva szopom,
miközben könnyek gyűlnek a szemembe. Megérdemlem. Nem jár
nekem könyörület. Ez sem járna. Én mégis úgy teszek a kedvére,
ahogy akarja. Erre van szüksége. Nem testi kontaktusra. Mozogni
kezd előttem, egyre keményebben. Nem számít, mit bírok és mit
nem. Hagyom, hogy ostrom alá vonjon. Még erősebben húzza a
hajamat, miközben én a lábába kapaszkodom. Még egyszer
előredöf, majd üvöltve a számba élvez. Forró magja a torkomba
spriccel, majd lassan kicsúszik a számból. A nyálam kifolyik a
számból sűrű ondójával együtt. Elhúzódik tőlem, és lenéz rám. A
tekintete üres. Valóban nem úgy néz rám, ahogy pár nappal ezelőtt.
Felemeli a kezét, amitől megrezzenek. Majd végül lassan leengedi,
és végigsimít az arcomon. Egy cseppnyi gyengédség a
kegyetlenség mögött. Maga mellé ejti a kezét, majd elfordul, és
elindul a fürdőszoba felé.
– Köszönöm a reggelit – morogja, majd bezárja maga mögött az
ajtót. Én továbbra is a földön térdelek, és az ajtót bámulom. Nem
érzem magam rosszul. Hiszen így is többet kaptam tőle, mint amit
érdemelnék. Tudom, hogy szüksége van rám. Ez volt az első lépés,
amit nagyon meg kell becsülnöm. A második sem lesz gyengédebb,
ebben biztos vagyok.
Felállok, megtörlöm a számat, majd visszaveszem a ruháimat.
Jobb lesz, ha nem megyek utána. Meg kell várnom, hogy ő tegyen
felém egy újabb lépést.
Kilépek az ajtón, és nekidőlök.
Most a legsebezhetőbb.
Most kell elkapnod!
Újra és újra előjönnek ezek a soha véget nem érő mondatok. A
Mester eredményeket vár tőlem. Igor most valóban nem figyel a
környezetére, sem arra, ami körülötte zajlik. Dimitrij is csak félve
látogatta meg egyetlenegyszer, annak is majdnem tragédia lett a
vége. Nem tudom mikor fog feltámadni benne a pusztító vérszomj.
De abban biztos vagyok, hogy mindenkit megöl, aki csak az útjába
kerül.
– Kisasszony! – Zinaida jelenik meg egy hatalmas kosárral a
kezében tele ruhákkal. – Miért nem szólt, hogy készítsek reggelit?
– Nyugodjon meg, megoldottam egyedül is.
– De azért vagyok, hogy…
Mellé lépek, és végigsimítok a karján.
– Nem vagyok úrinő, Zinaida.
– Az teljesen mindegy, kisasszony. Akkor is az uram vendége.
Kötelességem önt kiszolgálni.
– Én…
 – Maga más. Tudom. Más, mint például Szvetlána kisasszony.
– Sűrű vendég volt itt?
– Nem, kisasszony. – Lesüti a tekintetét. – Ne haragudjon, de…
– Maga ne haragudjon! Nem akartam kíváncsiskodni. Csak tudni
akartam, milyen nők fordultak meg itt előttem.
– Olyan nő még nem volt az uram mellett, mint maga.
– Milyen vagyok, Zinaida?
– Kemény.
– Zinaida!
Igor mély hangjára mindketten az ajtó felé fordulunk. Egy szál
törülközőben áll előttünk, izmos mellkasa még mindig vizes, a
tekintete… még mindig vért kíván.
– Hol vannak a ruháim?
– A helyükön, uram.
– Nem a szaros öltönyeimre gondolok.
– Azok a szekrényben, uram. – Zinaida hangja remeg. Fél tőle. És
minden oka megvan rá. Bárcsak én is éreznék félelmet! Vagy úgy
egyáltalán bármit…
– Tegye őket legközelebb szem elé!
– Értettem, uram. Engedelmével…
– Menjen csak!
Zinaida sietősen távozik, így ismét magunk maradunk. Feszülten
nézzük egymást néhány idegőrlő pillanatig.
– Ma is szétvered a termet vagy esetleg használhatom én is?
Összehúzza vastag szemöldökét.
– Izzadni akarsz? – Közelebb lép hozzám. Friss illata van. Végre
nem alkohol és cigarettaszag bűzlik róla.
– Még az is lehet. Tudod… – Én is közelebb lépek hozzá, a
mellem izmos mellkasának feszül. – Ebben a házban nem sok
mindent tudok csinálni.
– Csak nem unatkozol, pacsirta?
– De. Ami azt illeti, unatkozom.
Megfeszül az állkapcsa. Talán nem jó ötlet ingerelni, viszont
muszáj kiváltani belőle valamiféle érzelmet. Muszáj kockáztatnom.
– Talán adhatnál nekem valami munkát.
– Szóval munkát akarsz?
 – Igen. Ha berendezési tárgyat szeretnél magadnak, akkor azt
nem jó helyen vásároltál.
Hirtelen megragadja a karomat, és az ajtónak szorít.
– Még mindig tiszteletlen vagy!
– És te még mindig a hatalmadat fitogtatod! – vágok vissza.
Mintha megjelenne egy halvány mosoly a szája sarkában. De
annyira halvány, hogy talán csak én képzelem oda.
– Talán lenne számodra egy testhezálló feladatom. Viszont az én
szabályaim szerint.
– Miért is nem vagyok meglepve. – Elhúzom a számat, mire még
szorosabban nekem feszül edzett és kemény teste.
– Ne tedd próbára a türelmemet! Most kurvára ne! – A hangja
fenyegetőn cseng.
Nem fogom…
– Rendben van – válaszolom megadóan. – Milyen testhezálló
feladatra gondoltál?
– Készülj el, és megmutatom!

Mire elkészültem, Igor már a bejárat előtt várt. Valóban szögre

akasztotta az öltönyt. Fekete nadrág és póló, ami rásimul izmos
testére, és persze a vastag szőrmés bőrdzseki, amitől igazi rosszfiús
kinézete lesz. Természetesen már önmagában az arca is ezt
sugározza. Szúrós tekintet, pengevékony ajak, erős állkapocs, amit
hol hosszabb, hol rövidebb borosta ölel körbe.
– Jól áll neked – mellé lépek.
Felém fordul, közben kifújja a füstöt. Elidőzik rajtam a tekintete,
majd újra maga elé réved.
– Az első volt.
– Ki? – Izgatottan kérdezek. Igor ritkán mesél magáról, de ha igen,
akkor úgy bukkan elő belőle az igazság, ahogy a nap első sugarai,
amik megölik a sötétséget.
– Az első alfa. Még ma is emlékszem az első találkozásunkra –
Egy pillanatra elmereng, majd folytatja: – Hideg volt. Nagyon hideg.
Egészen a csontomig hatolt. A szél besüvített a ruhám alá. Egyedül
a favágás segített.
Lélegzet-visszafojtva hallgatom, ahogy magáról mesél. Igor
emlékezik. És közben ad nekem magából egy újabb darabot…
– Minden tél hideg és zord, de az különösen az volt. Azt hittem,
megfagyunk. Nem volt mit ennünk. Ezért vadászni mentem. És
akkor… – Beleszív a cigibe. – Akkor találkoztunk először.
– Az alfával?
– Igen. Soha nem láttam még nála különlegesebbet. Kegyetlen
fenevad volt, akinek rám fájt a foga.
A füst kiandalog az ajka közül, miközben beszél. Veszélyesen
vonzó…
– Azt hittem, meghalok.
Újra felém fordul. A tekintete szomorú. Lefogadom, most azt
kívánja, bárcsak valóban meghalt volna.
– Mi történt?
– Meglátta bennem a vadat. A szörnyeteget. Kék szeme volt. Akár
a jég.
Akárcsak neki…
– Elindult felém. Moccanni sem tudtam. Nem is volt értelme. –
Gúnyosan elmosolyodik. – Elkapott volna. A farkasok gyorsak és
hatékonyak. Tökéletes gyilkológépek. Álltam és vártam, miközben ő
közelebb és közelebb jött. Egészen addig – újra beleszív a cigibe –,
amíg a szemembe nem nézett.
– Látott téged. Azt, akinek születtél.
– Valószínűleg. Talán ezért maradtam életben. Mert meglátta, ki
vagyok. Szörnyeteg, akárcsak ő…
– Nem! – közbevágok. – Azt látta, hogy más vagy.
Bólint. Újabb slukk.
– Mintha a telkembe látott volna a szememen át.
– A prém…
– A prém ő maga. A fehér farkas. Aki megkímélte az életemet. Alig
pár éve pusztult el. – Újra elfordul tőlem. – A farkasok nem élnek
sokáig. Főleg a vadonban élők. Talán öt-hat évig. De ő… ő
különleges volt. Erős.
Akárcsak te…
 – Tisztelted őt.
– Igen.
És ezért nem akarta megölni a medvét sem. Tiszteli a vadakat.
Mert a szíve mélyén ő is az. És ezt látta a farkas. Nem a szemét,
hanem azon át a lelkét.
– És ezért vagy fehér farkas.
Megfeszül az állkapcsa.
– Nem azért, mert az ellenségeidet eléjük dobod. Ez tisztelet.
Lopva rám pillant, közben elpöccinti a cigit, és felém fordul.
– Igen. Tisztelnek és félnek tőlem. De te nem. Te kurvára üres és
feneketlen vagy. Miért?
Jó kérdés. Sokszor kerestem rá választ. Nekem nem volt
lehetőségem jobb életre. Nem nőttem fel szerető családban. Nem
nyújtott vigaszt az ölelés vagy a csók. Nincs mit elvenniük tőlem.
Mert ami fontos volt, azt rég elveszítettem.
– Mindketten túlélünk. Tettünk dolgokat. Veszítettünk el számunkra
fontos embereket. A különbség csak az, hogy nekem nincs akkora
hatalmam, mint neked.
Megcsóválja a fejét.
– Tévedsz! Sokkal nagyobb hatalmad van, mint nekem. –
Közelebb lép hozzám. Az illata, a közelsége, ahogy rám néz,
megérint és magával ragad. Ő az alfa…
– Igor! – Dimitrij jelenik meg mögöttünk. – Hova mentek? – kérdezi
idegesen.
– Az egyik klubba! – válaszolja Igor foghegyről.
– És nekem miért nem szóltál?
– Kellett volna?
– Kurvára! Meg kell védjelek.
– Felkötött kézzel? – Igor hangja gúnytól csöpög.
– Bárkinek kilövöm a szemét…
– Volt rá alkalmad. – Igor hangja most már keményen cseng. –
Nem veszem így hasznodat.
– De…
– Nincs de! Itthon maradsz és nyomozol. Elintézem ezt az ügyet. –
Rám pillant, majd újra Dimitrijre. – Aztán csakis Ivánra akarok
koncentrálni.
 Dimitrij szóra nyitná a száját, de végül csendben marad.
– Nagyszerű. Inkább annak járj utána, hol a kibaszott kocsi!
Lassan lefagy a tököm ebben a hidegben.
– Intézem.
Dimitrij elviharzik.
– Hűséges hozzád.
– Talán igen.
– Talán nem bízol benne?
– Senkiben sem bízom, Natasa! – Megfeszül az állkapcsa, ahogy
újra rám néz.
– Elmondod, hova megyünk?
– Az előbb mondtam. Egy klubba.

Az autó pontosan az előtt a klub előtt parkol le, ahol felléptünk a

bandával. Nem gondoltam volna, hogy ide jövünk.
– Szállj ki! – Igor kiadja a parancsot, majd kiszáll az autóból. Én is
ezt teszem. Továbbra is hűvös és távolságtartó. A gyász maga alá
temeti. Tudom, hogy most bezárkózott. Próbál magyarázatot találni a
történtekre. Hajtóvadászatot akar indítani egy olyan ember ellen,
akinek az egész merénylethez semmi köze. Habár Iván több
szempontból is az ellensége, ebben az ügyben nem ő a hunyó.
Ahogy belépünk, néhány tekintet ránk szegeződik. A pultban álló
lányoké, a biztonsági őröké, és egy idegesítő, nagyképű faszkalapé
is.
– Igor! – Egy pohár piával a kezében lép mellénk. Lopva rám
pillant, de nem időzik el rajtam a tekintete sokáig. A múltkor
észrevettem, amikor Igor elkapta a nyakánál fogva. Gyanús, hogy
miattam. És a tudat enyhe mosolyt csal az arcomra. Viszont még
mindig nem értem, mit akarunk itt.
– Beszélnünk kell! – közli Igor szárazon, majd marokra fogja a
kezem, és elindulunk.
– Igor… – hallom a hátam mögött a férfi hangját, de nem állunk
meg. Egy ajtóhoz érünk, ami előtt egy biztonsági őr áll. Kinyitja, majd
félreáll. Egy vörösre festett folyosón haladunk tovább, egészen
addig, amíg el nem érünk egy újabb ajtóhoz. Igor kinyitja, és maga
elé enged. Pia és erős cigaretta szag van bent. Az asztalon egy
üveg vodka, mellette egy eldőlt pohár.
– Az új irodád! – Igor felém fordul.
– Nem értem. – Összeszűkült szemmel nézek rá.
– Munkát akartál. És én adok neked.
– Tessék? – A férfi felcsattan mögöttünk. Igor az asztal mellé lép,
és a földre seper mindent. A vodka kiborul, a pohár összetörik,
ahogy az üveg hamutál is, majd leül a székre, és kényelembe
helyezi magát.
– Mi nem volt érthető, Vlado?
– Mégis mit jelentsen, hogy az ő irodája? – A Vlado nevezetű fickó
lenézően végignéz rajtam. Szarházi. Pár perccel ezelőtt még
legszívesebben megbaszott volna. De úgy fest, fordult a kocka.
– Pontosan azt jelenti, amit mondtam. Túl sok időt töltesz
kurvázással és vedeléssel. A felszippantott koksz mennyiségéről
már említést sem teszek. Az a helyzet, hogy szarul megy a klub, és
ennek nagyon nem örülök.
– És úgy gondolod, ha a csinibabára bízod, akkor működni fog?
– Hidd el, ha valamit ő a kezébe vesz, az kurva jól működik. –
Gonosz mosolyra húzódik a szája.
– És akkor most mi lesz? Engem kivágsz az utcára?
– Nem – Igor a fejét rázza. – Továbbra is itt dolgozhatsz, de a
klubot ettől a perctől kezdve nem te vezeted!
– Nemmmm! – Vlado az asztal mellé áll, és rácsap a tetejére. –
Nekem nem fog egy cicuska parancsolgatni. Mégis milyen feladatot
szánsz nekem, ha ő lesz az üzletvezető?
– Te fogod segíteni a munkáját. Nevezzük… – Igor elgondolkodik
– asszisztensnek? – Elégedetten rám néz, mire elmosolyodom.
– Lófaszt! – Vlado újra rácsap az asztalra. Igor egy hirtelen
mozdulattal feláll, a szék felborul mögötte.
– Nagy a pofád, Vlado! Tiszteletlen szarházi vagy, aki nem tudta
értékelni a szervezetben betöltött pozícióját. De ezen most
változtatni fogunk. – Megkerüli az asztalt, és Vlado mellé áll. Igor
mellett még egy olyan kaliberű nehézfiú is eltörpül, mint Vlado. – Ha
én azt mondom, hogy Natasa lesz a főnök, akkor ő lesz a főnök. Ha
úgy gondolod, sérti az egódat az új felállás, keresünk neked más
munkát. De oda… – közelebb lép hozzá, centiméterek választják el
őket – nem lesz szükséged selyemingre és drága öltönyre. Nem
fognak escort kurvák cuppogni a farkadon.
– Lefokozol a nőd miatt!?
– Nem – széles mosoly ül Igor arcára. – Azért fokozlak le, mert
szarsz a dolgodra. Azért, mert így kurvára nem veszem hasznodat.
És akinek én nem veszem hasznát… – Igor a kabátja alá nyúl, mire
Vlado szeme kikerekedik és hátrálni kezd.
– Értem… nyugi, főnök! – Feltartja a kezét megadásképpen. Vlado
nem több, mint egy behúzott farkú kutya, aki meghunyászkodik a
nagy fehér farkas előtt. A gazdája előtt…
– Tudtam, hogy okos vagy. – Igor kihúzza a kezét a kabátja alól. –
És most hagyj magunkra, lenne némi megbeszélnivalónk az új
vezetővel. – Rám pillant, és Vlado is. Nem gondoltam volna, hogy
ilyen feladatot fog rám bízni. Az egyik klubja vezetését. De
megoldom, mert nálam jobb embert keresve sem talál. Azt a
szutykos kocsmát is a nulláról hoztam fel. Egy ilyen klub valóságos
aranybánya, ahol a szexi főnököm kedvére bányászhat, és még
csak meg sem kell erőltetnie magát. – Elmehetsz! – Igor hangja
keményen cseng. Vlado szúrósan méreget, majd sértetten távozik.
– Azt hiszem, most kicsit beletapostál a lelkébe. – Közelebb lépek
az asztalhoz, és nekidőlök.
– Szarok a kibaszott kis lelkére! Pénzből élünk. Ő az elmúlt
időszakban nem csinált mást, csak szórta két kézzel.
– Nem lett volna egyszerűbb kiiktatni?
Igor elém áll, majd közelebb hajol hozzám, és megtámaszkodik az
asztalon, ezzel csapdába ejtve.
– Nem adott rá okot, hogy golyót eresszek a kibaszott fejébe.
Ennyiért nem jár halál.
– És miért pont én?
– Munkát akartál, nem?
– De! – válaszolom, miközben keményen a szemébe nézek. –
Ez…
– Nagy dolog.
 – Egy nőt tenni ilyen felelős pozícióba…
– Más nők is betöltenek felelős pozíciót a szervezetben. De tény,
hogy esetedben ez nagy dolognak számít. Viszont tudom, hogy
megbirkózol a feladattal.
– Miből?
– Mit akarsz hallani? Dicshimnuszt? Mondjam el, hogy milyen
kurva jó vagy? Vagy mennyire dögös? – Még közelebb hajol
hozzám. – Hogy milyen izgatóan áll neked a hatalom? – Az ajka
centiméterekre van az enyémtől. – Vagy azt, hogy kedvem lenne
megbaszni ezen az asztalon? Az asztalodon…
– Mi tart vissza? – A hangom izgatottan cseng.
Ellöki magát tőlem, majd tesz egy lépést hátra, de a tekintete
továbbra is rajtam marad.
– Ami történt…
– Megtörtént! – vág közbe. – Tedd a dolgod! Meglátjuk hogyan
birkózol meg a feladattal.
– Ha bizonyítok neked… – én is ellököm magam az asztaltól, és
elé lépek, majd a mellkasára teszem a kezem. Érzem a
szívdobogását a kemény izmok alatt. Végig egymás szemébe
nézünk, miközben én végigsimítok a mellizmától kezdve le egészen
a hasáig, mire megfogja a csuklómat és megszorítja. – Ha
bizonyítok, mit kapok cserébe?
– Mit akarsz? – kérdezi felvont szemöldökkel.
– Téged! – válaszolom határozottan, válaszul halvány mosolyra
húzódik a szája.
– Hálálkodni akarsz?
– Ha úgy akarod, igen.
Megfeszül az állkapcsa.
– Tudom, min mész most keresztül.
– Fogalmad sincs róla! – Az arcizmai megfeszülnek, miközben
még erősebben szorítja a csuklómat. Igor szenved. A gyász még
mindig erősen uralkodik fölötte. Harag és gyűlölet irányítja. És
mindaddig, amíg ez nem csillapszik, nem érek el hozzá.
– Segíthetek…
– Akkor hozd vissza az öcsémet és Dását! – Elengedi a kezemet,
majd miután még egyszer mélyen a szemembe néz, sarkon fordul,
és kimegy az irodából.
Sebzett fenevad, aki nem találja a helyét. Azt hiszi, a mérhetetlen
vér és gyilkolás majd enyhíteni fog a fájdalmán. De ez nem igaz.
Közhelyesen hangzik, de az idő a megoldás. Minden egyes nappal
könnyebb lesz. Ám a lelke csak akkor fog végleg megnyugodni,
amikor már nem szomjazik vérre.
Leülök az asztal mögé, kényelembe helyezem magam a hatalmas
széken, majd felnyitom a laptop fedelét. Jelszóval védett. Sejtettem.
Felállok és a kivilágított bárpulthoz lépek. Már-már felháborító,
milyen jó világuk van a klubvezetőknek. A tulajdonosról szót sem
ejtek. Öntök magamnak egy pohár vodkát, majd visszamegyek az
asztalhoz, és megállok előtte. A falon fiatal táncoslányok képei
lógnak. Az egyik szebb, mint a másik. Vajon ők mikor veszítették el a
lelküket? Egyáltalán van még nekik olyan?
Ahogy leteszem a poharat az asztalra, kivágódik az ajtó, mire felé
fordulok. A vérig sértett és lefokozott volt vezető áll előttem.
Becsapja maga után az ajtót, majd néhány lépéssel előttem terem.
– Ravasz egy kurva vagy te!
– Ugye nem felejted el, hogy kivel beszélsz? – Kihúzom magam.
Megannyi hozzá hasonló férfival volt már dolgom. De az alvilági
fickók mások. Gonoszabbak. Könyörtelenebbek…
A dühtől eltorzul az arca. Hirtelen megragadja a karomat, és a
hátam mögé csavarja, majd lenyom az asztalra, és szorosan mögém
áll. Érzem, ahogy a farka a fenekemnek feszül. Meg akarja mutatni,
hogy ő a főnök. De csak mert hagyom neki. Ha felkapnám az
asztalon lévő levélkést, egy szempillantás alatt a nyakába döfném.
Átszakítanám az ütőereket. Egészen a gerincéig nyomnám.
– Amikor Igor elhozott a klubba, és te felléptél azzal a
semmirekellő bandáddal, arra gondoltam, hogy téged kibaszott nagy
élvezet lehet megbaszni. Belenyomni a kőkemény farkamat a
hatalmas csöcseid közé. Beleélvezni a szádba.
– Milyen kár, hogy számodra ez csak egy vágyálom marad –
gúnyosan felnevetek, mire az arcomnak feszíti a könyökét.
– A főnök basznivaló kis cicuskája vagy! Semmi több. –
Előrelendíti a csípőjét. – Én is megbasznám azt a félelmetesen
kerek seggedet. És még az is lehet, hogy élveznéd!
 – Igor levágná a farkadat, te szarházi! – dünnyögöm.
– Igor agyát most elborította a szarság! Kinyírták az öccsét és a
szukáját, és persze itt vagy te. – Rám hajol, és végignyalja az
arcomat. – A kibaszottul szexi főnök, akiről mindenki beszél. –
Elhúzódik tőlem, közben ahogy lazít a szorításán, kirántom a kezem,
megfordulok, és orrba verem, de olyan erővel, hogy megtántorodik.
– Te mocskos kurva! – motyogja, miközben vérző orrát szorongatja.
– Ha még egyszer hozzám mersz érni, megöllek!
– Te… – Tesz egy lépést felém, mire kinyílik az ajtó. Igor áll
előttünk és minket néz.
– Csak nem megzavartam valamit? – kérdezi jókedvűen.
– Ugyan. Dehogy. – Lustán legyintek. – Vladóval megbeszéltünk
néhány dolgot, nem igaz? – Ránézek, mire válaszul csak bólint. –
Ja, és a jelszót még nem adtad meg – lebiggyesztem az ajkamat,
mire az asztal mögé ront, és feloldja a jelszóval védett gépet. –
Köszönöm – válaszolom elégedetten, amivel csak még jobban
felbőszítem, tudom.
– Megyek… – Elindul az ajtó felé, de nem tud kimenni, mert Igor
az útját állja.
– Mi történt az orroddal? Csak nem nekimentél az ajtónak? –
Hamis mosolyra húzódik Igor szája, ami az én arcomra is mosolyt
csal. A helyzet egyértelmű.
– Valami olyasmi – dünnyögi.
– Figyelni foglak, Vlado! Ha szarakodsz…
– Nem fogok!
– Helyes! Menj, szedd össze magad! – Igor félreáll, hogy ez a
szerencsétlen kimehessen. Tudom, hogy nem ez volt az utolsó
összetűzésünk. Biztos vagyok benne, Vlado azon fog dolgozni, hogy
megbuktasson. De nem fog sikerülni neki. Én régebb óta űzöm ezt a
játékot. És kurva jó vagyok benne.
– Mi történt? – kérdezi Igor számonkérőn.
– Semmi. Mint mondtam, megbeszéltük a dolgokat.
– Vlado nem fogja lenyelni a békát egykönnyen.
– Pedig úgy néz ki, muszáj lesz neki, nem igaz?
– De. Igaz. – Bólint.
– Egyébként nem kell aggódnod, meg tudom védeni magam.
 – Ezt is tudom.
Nézzük egymást néhány pillanatig, közben nem mozdulunk.
Feszítő, ugyanakkor idegőrlő ez a távolság, ami kettőnk között van.
Mintha egy feneketlen szakadék lenne, amit halálos átugrani.
Én mégis nekirugaszkodom…
– Lesz egy megbeszélésem, később rád nézek. – Sarkon fordul és
elindul, mire utánaszólok.
Rád nézek…
Mintha egy taknyot kölyök lennék!
– Ne aggódj miattam!
Megáll, de nem néz vissza rám.
– Nem aggódom. De szólj, ha kellek.
Kellesz…
Ismét bezáródik az ajtó, és magam maradok. Mivel Vlado volt
olyan kedves, és feloldotta a gépet, ezért úgy döntök, átnézem a
klub anyagait, és persze módosítom a jelszót is. Látni akarom a
bevételeket és a kiadásokat. Ha ezzel nagyjából képbe kerülök,
sínen leszek. Bizonyítani akarok, és bizonyítani is fogok Igornak.
Most már ő is tudja.
Nem vagyok bárány a farkasok között…
 Igor

Kényelembe helyezem magam a puha kanapén, majd

végignyújtom a karomat a tetején. Az ujjam a zene ritmusára mozog
a kemény bőrön.
Kinyílik az ajtó.
Az egyik felszolgálólány lép be egy fényes tálcával a kezében.
Nem sok ruha van rajta. Ruha? Szinte semmi. Egy nagyon rövid
nadrág amiből kilátszik a segge, és egy csillogó melltartó, amiben
buján ring a melle. Lehajol, majd óvatosan elém csúsztatja a tálcát.
Végignézek rajta. Ő is ezt teszi. Annyi hozzá hasonlóval találkoztam
már. És annyi hozzá hasonló lányt basztam már meg…
Újabb lányok lépnek be a szűk helyiségbe. Egy szőke és egy
fekete. A mellük teljesen fedetlen, mindössze egy vékony tanga van
rajtuk és szemtelenül magas sarkú cipő, amitől a lábuk még
hosszabbnak tűnik.
Most kezd izgalmassá válni a dolog…
Nem akarok érzelmeket. Nem akarom a ragyogó zöld szempárt,
ami minden csillogás ellenére feneketlen és üres. Ami mégis képes
volt a mélybe taszítani.
A fekete hajú lány mellém térdel és a combomra csúsztatja a
kezét, addig a szőke helyet foglal a hatalmas kanapén.
– Nocsak… nocsak. – Megjelenik Oleg. Vele fogok tárgyalni,
miközben a csinos lányok társaságát élvezzük. Oleget évek óta
ismerem. Jelentéktelen, már ami a kemény üzletet érinti. De sok
embere van. Kapcsolatai. Mondják, a falnak füle van, a sötétnek
meg szeme. Nos, akkor ő a fal és a sötétség.
– Nyugalom. Nem maradtál ki semmiből. Foglalj helyet. – Magam
mellé mutatok, mire a szőke hajú lány közelebb húzódik hozzám,
hogy Oleg leülhessen mellé.
– Szia, cicuska! – Oleg a lány combjára teszi a kezét.
– Első az üzlet. – Elé tolom a fényes tálcát.
– Kóstoló?
Bólintok.
 – Úgy hallottam erős üzleti érdekeltségeid lettek Amerikában is.
– Jól hallottad.
– Valami Salvatore a pasas, aki Vezérnek hívatja magát –
gúnyosan felnevet.
– Az a pasas letépné a fejed!
– Jól van na. Amerikai seggfej. Egyébként övék a cucc?
– Igen.
Oleg lehajol, felveszi a kis csövet, majd felszippant egy csíkot.
– Ahhh – hátradől és becsukja a szemét.
– Nos?
– Megteszi.
– Megteszi?
– Kurva jó. A nagy Vezérnek jó az áruja. – Újra rám néz, közben a
szőke lány az ölébe mászik. Oleg a melle közé nyomja az arcát. –
Mennyország.
Fogalmad sincs róla, te szarházi, hogy milyen az igazi
mennyország.
– Ára van.
Oleg újra rám néz.
– Sejtettem. Mit kérsz cserébe?
– Ivánt.
– Tudod, hogy az a fickó olyan, mint egy szellem.
– Lófaszt! Ő is ugyanolyan hús-vér ember, mint te vagy én. Őt is el
lehet kapni és ki lehet nyírni. Őt akarom.
– Szóval azt akarod, hogy segítsek.
– Azt akarom, hogy azonnal szólj nekem, ha bármi infód van róla.
Nem leszek hálátlan. – A tálcára, majd az ölében vonagló lányra
nézek.
– Hűséget vársz tőlem.
– Nevezd, aminek akarod.
– Legyen. Amúgy se nagyon van olyan család, aki szarakodni
merne veled.
– Azért akadnak ellenségeim – elhúzom a számat.
– Kinek nem? – Oleg felnevet, közben a lány seggébe markol. –
De ha már itt vagyok, érezzük jól magunkat.
 – Érezzük. – Magam elé húzom a tálcát, majd én is felszippantok
egy csíkot. A lány továbbra is mellettem térdel. Megragadom a
tarkójánál fogva, és közelebb rántom az asztalhoz.
– Szippants!
A lány a tálca fölé hajol, majd ő is felszippant egy csíkot.
– Táncoljatok nekünk, csajok! – Oleg a szőke lány szájába csókol,
majd ellöki magától. Mindkét lány feláll, vonaglani kezdenek. A
mellük ring, ahogy a seggük is. Egymást simogatják. Csókolóznak.
Olcsó trükk, de beválik. Az egyik az asztalra fekszik, a másik fölé
hajol. Belemarkol a csöcsébe, majd a szájába veszi a mellbimbóját
és szopogatni kezdi.
A két lány rendkívül izgató, szó se róla. Azonban nem tudom
tovább élvezni a műsort, mert a következő pillanatban megjelenik
Natasa. Az arca dühös grimaszba torzul, ahogy minket néz.
– Remélem, nem zavarok!
– Te? Sose, csinibaba! Gyere, csatlakozz hozzánk! – Oleg int
Natasának, mire megfogom a kezét és rosszallóan ránézek.
– Ő az enyém! – Ellököm a kibaszott kezét. – Ha egy ujjal is hozzá
mersz érni, levágom!
– Értettem – Oleg felemeli a kezét.
Natasa elindul felénk. A járása kecses, széles csípője ide-oda
ring. A két csaj ügyet sem vet Natasára, ahogy ő sem rájuk. Natasa
magasan fölöttük áll. Elém áll csípőre tett kézzel, és lenézően
végignéz rajtam. Egy lassabb zene következik. Olyan, amire ha egy
ilyen nő elkezd vonaglani, azon nyomban megkeményedik a farkad.
Mozogni kezd előttem. Nem veszem le róla a szemem egy pillanatra
sem. Megfordul, feszes feneke felém domborodik, miközben újabb
és újabb kört tesz a csípőjével. Mindkét kezével a hajába túr és
megborzolja. A háta félig meztelen, így kilátszik a tetoválása, amitől
még veszélyesebbnek és még izgatóbbnak hat. Legszívesebben
belemarkolnék abba a kerek seggébe, és mocskosul szétkúrnám
ezen a kibaszott asztalon.
Újra felém fordul. A mutatóujját a szájába dugja és ráharap,
közben a csípője előre-hátra mozog. Közelebb lép hozzám, lehajol,
belenyomja az ujját a porba, majd újra a szájába veszi és szopni
kezdi. Összeszűkült szemmel figyelem. Nem mozdulok. Várok.
 Fenevadak vagyunk.
Féktelenek.
Aljasak és üresek…
A következő pillanatban rám ereszkedik. Az öle az ágyékomnak
feszül, a melle a mellkasomnak. Az arcunk és a tekintetünk egy
vonalba kerül.
– Kifelé! – mennydörgöm.
– Tessék? – kérdezi Oleg bamba arckifejezéssel.
– Azt mondtam, kifelé! – Ránézek, mire fújtatva feláll.
– Oké, hölgyeim! Külön folytatjuk a bulit. Gyertek! – A két csaj
lemászik az asztalról, majd Oleg mellé állnak.
– Ne felejtsd el, amiben megállapodtunk!
– Nem fogom! További szép estét! – Átkarolja a két csajt, majd
távoznak. Natasa még mindig az ölemben ül, és engem néz.
– Mi volt ezzel a célod? – A csípőjébe markolok, és még közelebb
húzom magamhoz. Forró. Valódi. Eleven. Ez az igazi mennyország.
– Úgy láttam, szórakozni akarsz.
– És úgy gondolod, rád van szükségem?
– Miért, nincs? – Átkarolja a nyakamat, a másik keze a hajamba
siklik. – Üvölt még a farkas, oroszom?
Bárcsak hallanád…
De most a lelkem üvölt. Nem én.
– Ne játssz velem, Natasa! – Megpróbálom eltolni magamtól, de
erősen átkarolja a nyakamat, és hozzám simul teljesen. Mint bőr a
húshoz.
– Én nem játszom! Azt akarom, hogy üvölts!
Megfeszül az állkapcsom, közben a hajába siklik a kezem, és
hátrarántom a fejét.
– Fájna az üvöltésem! – Közelebb hajolok hozzá. Finom illata van.
A vére valósággal lüktet a vékony érben. A nyakába harapok, mire
felszisszen. – Nem akarod, hogy üvöltsek, Natasa! Nem engem
akarsz! – A derekába markolok, majd egy határozott mozdulattal
leemelem magamról és felállok. Haragosan néz fel rám, majd
hirtelen felpattan a kanapéról.
– Meddig menekülsz még az érzéseid elől?
 – Nekem nincsenek érzéseim, Natasa! Maximum szükségleteim.
És most hazamegyünk!
– Dolgom van! – vágja vissza dacosan, mire elé lépek. Derekasan
állja kemény tekintetemet.
– Hazamegyünk! – vicsorgok.
– Még hogy nincsenek érzéseid… – Gúnyosan lebiggyeszti az
ajkát, majd kikerülve engem távozik a szobából. Ökölbe szorítom a
kezemet, a testemben megfeszül minden egyes izom. Nem sok
ember képes belém látni, de nagyon úgy fest, neki valahogy mégis
sikerül. Nem tagadom, vannak érzéseim. De ezek az érzések most
képesek lennének elpusztítani. Nemcsak azt, ami kettőnk között van,
hanem talán őt magát is.

Mindig is pokolban éltem. Úgy hittem, mára már a legmélyére

zuhantam. Tévedtem. Van még lejjebb. A pokolnak az a kis szeglete,
ami kiégeti belőled a hit utolsó szilánkját is. Vele együtt szép lassan
elporlad az emberség és a maradék becsület is.
Földhöz vágom a poharat. A csillogó kristály apró darabokra törik.
Akárcsak az életem…
Az első napokban gyenge szardarabként csak vedeltem.
Felfoghatatlan volt számomra, hogy az öcsém meghalt. Hiányzik. De
pokolian. A testvérem, akit minden igyekezetem ellenére nem
tudtam megvédeni. Amikor ott álltam a koporsója fölött,
legszívesebben utánavetettem volna magam. De tudom, hogy
dolgom van még. Most már készen állok.
Bosszú. Megtorlás. Halál.
Ha eddig nem féltek tőlem, most egyenesen rettegni fognak. Nem
lesz olyan nap, hogy ne tűzzem valaki fejét karóra. Addig megyek,
míg el nem kapom azt a rohadékot. Ez jár Jegornak. És jár Dásának
is, aki mintha a húgom lett volna. Nem tudtam elbúcsúzni tőlük. Nem
láthattam. A tűz felemésztette a testüket. Összeégett hús és egy
marék csont. Ennyi maradt belőlük. És egy napon belőlem is ennyi
marad…
 Kinyílik az ajtó. Felnézek. Natasa áll előttem, és engem néz. Nem
érzek semmit, amikor ránézek. Üresség van. Csillapíthatatlan
vérszomj. Fájdalom. Ennyi maradt nekem. Mindig is ennyim volt.
– Menj ki! – utasítom keményen. Nem tudnék vele most úgy bánni,
ahogy megérdemli. Senkivel sem tudnék. A gyász semmihez sem
fogható. Anyám halála után azt hittem, nagyon sokáig elkerül. Ebben
is tévedtem. A halál nem válogat. Nem kegyes. És nem becsüli az
életet. – Azt mondtam, hagyj magamra! – Ezúttal erélyesebben
utasítom, de Natasát ez nem érdekli. Megfontolt és lassú léptekkel
elindul felém. Mindössze egy vékony selyemköntös van rajta. A haja
most lágy hullámokban omlik rá a vállára. A tekintete már nem
kietlen. Megcsillan benne valami. Menedék. Béke. De ez nem jár
nekem. Nincs számomra béke. És nem létezik menedék…
A járása kecses, hosszú combja kivillan a vékony anyag alól.
Bárcsak éreznék valamit! Bárcsak el tudnék menekülni! És bárcsak
vigaszt tudnék találni a csókjaiban!
Befurakodik közém és az asztal közé, és nekidől. Megpróbál
megérinteni, de megfogom a csuklóját.
– Azt mondtam, menj ki!
– Nem!
– Nincs szükségem rád! – Erősebben szorítom. Azt akarom, hogy
érezze azt a fájdalmat, amit én érzek.
– Csak rám van szükséged! – A hangja határozottan cseng, a
tekintete eltökélten csillog. Nem fog meghátrálni. Sohasem fog.
Felállok, közben elengedem a kezét, ami hanyagul a combjára
zuhan.
– Még elmehetsz! – pattognak a szavak a számból.
– Nem akarok! És te sem akarod!
Megfogom a köntöst, és egy határozott mozdulattal széttépem
rajta. Meztelen. Teljesen. A mellkasa egyre gyorsabban emelkedik
és süllyed, a mellbimbója keményen meredezik felém.
Megmarkolom a mellét, közben kíméletlenül belenyomom az ujjamat
feszes hüvelyébe. Felnyög, ahogy járni kezd benne az ujjam,
miközben egymás szemébe nézünk. A melléről felcsúszik a kezem a
nyakára. Érzem pőre bőrén keresztül is a szívverését. Erősen
szorítom az állkapcsát, közben a hüvelykujjammal végigsimítok az
alsó ajkán. Olyan gyönyörű. És olyan kibaszottul üres. Akárcsak én.
Mégis hogyan létezhet menedék egy olyan szívben, ami kopár és
üres? Hogyan vágyakozhat egy olyan lélek, ami sötét és kietlen?
Dühös vagyok. Kiszolgáltatott. Tehetetlen. Legszívesebben mindent
elpusztítanék magam körül.
Még őt is.
Mert valahol a végeláthatatlan sötétségben képes fényt gyújtani.
Kihúzom az ujjamat, majd egy határozott mozdulattal leveszem az
asztalról és megfordítom. A hátánál fogva lenyomom, így a feneke
felém domborodik. Nem akarok a szemébe nézni. Nincs kapcsolat.
És nincs kötődés!
Sietősen kiszabadítom kőkemény farkamat, majd szó szerint
felnyársalom az asztal tetején. Felsikolt, ahogy újra és újra
belevágódok. Nincs könyörület. Még akkor sem, ha erre vágyom
napok óta. Erre vágyom azóta, hogy hazajöttünk a klubból. Már ott,
abban a szűk szobában meg akartam baszni. De nem tettem. Azt
hittem, erős vagyok. Nos, úgy fest ebben is tévedtem. Natasának
igaza van. Szükségem van rá. Néhány megszállott pillanatig, amíg a
testünk egybeforr. Amíg a lelkek, amik csak sötétségben léteznek, a
fény felé fordulnak és felszabadulnak.
Megmarkolom a derekát, az ujjaim belemélyednek a puha húsba,
közben rendíthetetlenül mozgok mögötte. Nem tudom, mi hajt ebben
a pillanatban. De azt tudom, hogy az élet egy apró szikrája
megmutatja magát nekem a végtelennek tűnő pusztaságban.
– El kellett volna menned! – Olyan mélyre lököm magam benne,
amennyire csak lehetséges. – Kurvára el kellett volna! – Újabb és
újabb sikoly szakad fel belőle, ahogy a csípőm könyörtelenül
előrelendül. Magába fogad teljesen. Az öklöm köré tekerem a haját,
és meghúzom. A teste teljesen megfeszül, a hüvelye lüktet
körülöttem. Izzadságcseppek folynak végig az arcomon, a testem
újra és újra görcsbe rándul. A látványa, ahogy benne vagyok, az
érzés, milyen uralkodni fölötte, egy pillanatra elfeledteti velem a
fájdalmat. Hátrahúzódom, majd ismét előrelendülök. A csípőm ring
mögötte. Közénk nézek. Ahol egyesülünk. A testünk kinyílik, de a
lelkünk… a lelkünk rejtve marad. Örökre…
 – Natasa… – mennydörgöm. Nem tudok uralkodni magamon.
Nem tudom visszafogni a fenevadat, ami a lelkemből lakmározik.
– Add ki a fájdalmadat! Leszek a bölcsőd. A menedéked, ahol
megnyugodhatsz – felsikolt, ahogy újra belenyomom a farkamat. –
Leteheted a terheidet. Igor én… – újabb sikoly. – Én… sajnálom.
– Nem, Natasa! – Egyre durvábban mozgok. Nem akarok nála
hagyni semmit. De elveszek mindent, amit adni tud. – Én sajnálom.
– Megrántom a haját, majd ahogy ismét elmerülök benne, forró
magom lüktetve belelövell. Lustán mozgok még néhányat,
elringatom magam egészen a világáig, majd megállok előtte.
Nincs ott helyem.
A menedék, ahová meghívott, nem létezik.
Kihúzódom belőle, és elengedem. Itt fekszik előttem kitárulkozva
és kiszolgáltatottan. Én mögötte állok, és továbbra is őt nézem.
Hosszú lábát, kerek fenekét, piros csiklóját, amiből kifolyik fehér
váladékom. Újra üres vagyok. És tompa.
Felhúzom a nadrágomat, majd elindulok az ajtó felé.
– Igor… – A hangja reszketeg. Mint egy vékony ág, amin súlyosan
ül meg a hó. Ő mégis elbírja. Mert erős. Ő erős…
Megállok, de nem fordulok vissza. Várok egy idegőrlő pillanatig.
Mindenki máshogy dolgozza fel a szerettei elvesztését. Én így
tudom.
Épp kinyitnám az ajtót, mire Natasa megfogja a kezemet.
– Itt vagyok! Bármit megadok neked, amire szükséged van. De ne
kezelj kurvaként! – Elengedi a kezemet, mire felé fordulok. A
széttépett köntös hanyagul simul rá tökéletes testére, alig takar el
valamit a kerek halmokból.
– Ha úgy kezelnélek, most azt mondanám, szedd össze a holmid,
és hagyd el a házamat!
– Ha nem érdekelnél – közelebb lép hozzám –, akkor most
azonnal összepakolnék és elmennék. Ha nem értenélek meg, vissza
se néznék. Egyszerűen csak magam mögött hagynálak. De itt
vagyok. Egészen addig maradok, amíg mindketten úgy akarjuk. A
kérdés az, te mit akarsz? – Végigsimít a mellkasomon, majd a keze
a derekam köré fonódik. – Akarsz engem?
 Lenézek rá. A tekintete csillog. Az arca kipirult. A mellbimbója
kivillan a vékony, szakadt anyag alól. Gyászolok. Próbálom magam
túltenni az öcsém elvesztésén. Haragba és gyűlöletbe
kapaszkodom. Mindig is abba kapaszkodtam. Ezekből merítettem
erőt.
De most…
A derekára teszem a kezem, és közelebb húzom magamhoz.
Egy hús-vér testbe kapaszkodom.
Onnan próbálok erőt meríteni. Csókokból, érintésből, vágyból és
szükségből. Belőle.
És ez félelmetes.
Mert a szívem egy elbaszott kis szegletében akarom őt.

Az éjjel éhező fenevadként lakmároztam a leggyönyörűbb nő

testéből. Magamhoz vettem az ízt, a gyönyört, magamévá tettem az
utolsó elfojtott sikolyt is.
De még mindig sajog a szívem.
A gyász nehéz súlyként nehezedik a lelkemre. Bárcsak ki tudnám
tépni és a farkasaim elé dobni. Élvezettel nézném, ahogy felfalják.
És végül… nem maradna belőlem semmi. Nem tudtam másra
gondolni, csak a bosszúra. Kétségbeesetten bolyongtam a sötétben.
Vadásztam. De mindeközben elfelejtettem, hogy maradt még egy
érték. Valami, ami képes életben tartani. Ami miatt… képes vagyok
tovább küzdeni.
Anna halála után azt hittem, soha többé nem fog a hatalmába
keríteni még csak hasonló érzés sem. Tévedtem. Méghozzá kurva
nagyot. Mert Natasa Szidorov elérte, hogy vágyjak az életre.
Befészkelte magát a bőröm alá. Lassan szívódott fel, akár a méreg.
Reggel, mielőtt elment, a nyakamba fonta a karját, és
szenvedélyesen megcsókolt. Nem csak vágyat éreztem benne.
Sokkal többet. Az íze… az íze olyan volt, mintha beleharaptam volna
a boldogságba.
 Kihúzom a fiókot, majd kiveszem a vörös rózsafüzért, és az öklöm
köré tekerem.
Áruló vagyok.
Elárultam a fiamat, és elárultam a szerelmemet.
Mert képes vagyok… érezni. De olyan mélyen, olyan húsba
vágóan, mint még soha.
Anna tökéletes volt és tiszta. Akár egy angyal. Nem volt benne
önzés. Nem volt sem romlott, sem feslett. Maga volt a két lábon járó
tökéletesség. Úgy hittem, soha nem találkozom hozzá hasonlóval.
Nem lesz olyan nő, aki képes megérinteni a szívemet. A szívemet,
amit ő és a fiam darabokra törtek. Ők elmentek. De a szilánkok
megmaradtak. Minden egyes kibaszott nap sebet ejtettek rajtam.
Hogy érezzem, tartozom. Hogy az adósuk vagyok.
És minden fogadalmam ellenére, megérintett egy nő. Akinek
legalább olyan sötét a lelke, mint az enyém. Bárcsak ne éreznék
olthatatlan vágyat, hogy megtudjam minden egyes titkát. Az álmait,
amiket egytől egyig valóra akarok váltani.
Annát teljes szívemből szerettem. Pontosan tudom, mi a
szerelem. Ahogy azt is, milyen, ha elveszik tőled. Ami Natasa és
köztem van, teljesen más. Kapcsolat. És nemcsak a testeké, hanem
a lelkeké is. Mert akármennyire sem akarom, az övé és az enyém
kapcsolódik. Éppen ezért az éjszakát együtt töltöttük. Olyan vadul és
féktelenül szeretkeztünk, nem, nem szeretkeztünk, basztunk, mint
még soha. Mintha csak láttuk volna egymás gondolatait. A
zsigereink legmélyén is éreztük egymás vágyait. Nem voltak
korlátok. Sem határok. Átléptük őket. És istenemre esküszöm, újra
és újra megtenném.
– Igor… – Dimitrij bedugja a fejét az ajtón. Leveszem a kezemről a
füzért, és visszateszem a fiókba. Pontosan Anna fényképére, majd
óvatosan visszatolom.
– Gyere be!
Szélesebbre tárja az ajtót, és bejön. A keze még mindig fel van
kötve. Több hét, mire begyógyul a lövés helye. Sokáig gondolkodtam
azon, hogy beleeresszek egy tárat. Hiszen annyiszor hibázott már.
És a legutóbbi majdnem Natasa életébe került. Az öcsémről és
Dásáról már nem is beszélve.
 – Ülj le! – A székre mutatok. – Cigit?
– Jöhet.
Felé nyújtom a dobozt, kivesz egy szálat, majd én is, és
meggyújtjuk.
– Halljam! Van valamink? – kérdezem ingerülten.
– Nem sok. Iván felszívódott. Amire számítottunk is. Egy egész
hadsereg keresi, de nem találjuk.
– Akkor keressétek még többen! – dörrenek rá. – Az a féreg nem
úszhatja meg még egyszer, Dimitrij! Megölte az öcsémet és Dását!
Kurvára jár nekik a bosszú! És nekem Iván feje!
– Nem fogja megúszni.
– De kibaszott sokszor hallottam már ezt a szádból.
– Ügyesen álcázza magát.
– Vagy nem ügyes, csak okos – résnyire húzom a szemem.
– Mire gondolsz?
– Mi van – közelebb hajolok hozzá –, ha valaki segít neki?
– Arra gondolsz, tégla van a szervezetben?
– Arra. – Újra hátradőlök, majd beleszívok a cigibe. Egyértelmű,
hogy valaki segít annak a faszfej Ivánnak. Hiszen hogy lehet, hogy
mindig kicsúszik a kezünk közül? Csak ez lehet a magyarázat. Már
csak azt kell kiderítenem, ki az. – Tudom, hogy valaki infókat
szivárogtat ki.
– Azért ez…
– Mégis mivel magyarázod, hogy mindig az utolsó pillanatban
csúszik ki a kezünk közül? – ezúttal hangosan is kimondom az előbb
feltett kérdést. – Mindig előttünk jár egy kibaszott lépéssel.
– Gyanakszol valakire?
– Mindenkire. – Kifújom a füstöt. – Bárki lehet áruló. Még az is, aki
az életét ajánlja a hűségért cserébe.
– Megtalálom. Esküszöm, megtalálom azt az áruló szarházit! És
ha megtudom, ki a tégla, saját kezűleg fogom kinyírni.
– Ó, nem. – Megcsóválom a fejem. – Azt majd bízd rám. És nem
kell olyan messze keresni. Sokkal közelebb van, mint gondolnánk.
– Nyitva tartom a szemem. Mert akárki is az, előbb-utóbb elárulja
magát.
 El fogja. És én észreveszem. Az igazi vadász nem csap le
azonnal. Kivárja a megfelelő pillanatot. Játszik a prédával.
Lopakodik. Pont, mint a farkas. Ha biztos a célpont, a zsákmány
torkának esik, és megöli. Nincs kegyelem. Nincs második esély.
– Ha itt végeztem, én is kimegyek az utcára.
– Nem biztonságos!
– Ugyan – kifújom a füstöt. – Ott nőttem fel. Nálam jobban senki
sem ismeri. Nem félek a haláltól! Régóta nem félek. Nem fogok
karba tett kézzel ülni és várni. Vadászni akarok. Vért a véremért.
– Megértem. Én is ezt tenném. Amúgy kit vársz? Említettél egy
vendéget reggel, de megszakadt a beszélgetésünk a házi cicusod
miatt.
– Vigyázz a szádra, Dimitrij! – Fenyegetőn rámutatok, mire csak
bólint. – Szvetlánát.
– Az a nő nem adja fel. Talán jobb lett volna, ha te veszed el. Jó
taktikai lépés lett volna.
– A jó taktikai lépés az, ha hozzámegy ahhoz a seggfej
politikushoz.
Nem avattam be senkit sem a tervembe. Ez a saját bulim. És ha
jól mennek a dolgok, talán még a maffiát is a hátam mögött
hagyhatom, ha úgy akarom.
Ha úgy akarom…
Nem ismerek már más életet. Nem létezik számomra más világ.
Ez az életem. És egy napon ez lesz a végzetem is. Nem vagyok
hülye. Ha én ki is szállnék, akkor is maradnának ellenségeim.
Olyanok, akik a halálomat akarják. Ha egyszer belépsz, nincs kiút.
Mint egy kibaszott pókháló. Beleragadsz. És miért is érném be
kevesebbel? Miért legyek az életéért vergődő légy, ha pók is
lehetek…?
– Akárhogy is, Szvetlána jó parti lett volna. Gazdag, befolyásos, és
kurva szexi. Azok a hatalmas csöcsök…
Volt szerencsém közéjük dugni a farkamat többször is. Szvetlána
valóban gyönyörű nő. A szex is kurva jó vele. De ennyi. Habár ő el
akarta érni a szívemet, mégsem sikerült neki. És talán senkinek sem
fog. Még Natasának sem, aki olyan rohadt közel került hozzá. Az
ajtó előtt áll. A kérdés az, engedem-e, hogy bejöjjön rajta. De még
az sem kizárt, hogy rám töri, anélkül, hogy észrevenném, anélkül,
hogy védekezhetnék… Natasa veszélyes. Én mégis akarom.
Veszélyben élek, mióta csak megszülettem. Ugyan miért ne
vállalnám ezt is, ha a jutalom maga a gyönyör?
– Hagyd a csöcseit! – mennydörgöm, mire Dimitrij megint csak
bólint. – Van mivel foglalkoznod, úgy hiszem. Szvetlánát bízd rám.
– Igaz. – Elnyomja a cigit, majd feláll. – Megyek.
– Hamarosan én is csatlakozom.
Alighogy Dimitrij kilép az ajtón, jelez a telefonom.
Szvetlána.

Szia!
Késni fogok, közbejött egy sürgős megbeszélés.
Várj rám!

Hát persze. Majd az ajtóban fogom csóválni a farkamat.

Zsebre vágom a telefont, majd elindulok az edzőterem felé.
Megbíztam egy csapatot, hogy hozza rendbe, miután én totál
szétvertem. Valamit össze kellett törnöm magam körül. Elpusztítani,
ha a halált már nem sikerül…
Ahogy belépek, a csapat főnöke azonnal idejön hozzám.
– Nos, uram? – elégedetten körbenéz.
– Nagyon jó.
Mintha soha nem történt volna pusztítás. A tükrök épek, a gépek
nincsenek felborulva, nincs mindenhol törmelék és üvegdarab.
Valahol ki kellett tombolni magam az öcsém halála után, és ez volt a
legjobb hely erre. Edzettem, közben tomboltam. Törtem-zúztam. A
falhoz vágtam a piás üvegeket, a cigicsikket elpöcköltem. Akár egy
kibaszott szemétdomb.
– Gyorsan kitakarítunk, és készen vagyunk.
– Hagyják. Azt majd megoldjuk.
– De uram…
– Menjenek! A pénzt már elutaltam a számlájára.
– Ahogy akarja, uram. – Felém nyújtja a kezét. Megfogom és
megszorítom. – Hívjon, ha kellünk.
 Nem tervezem újra szétverni a termet. Bár… sose lehet tudni.
Mindenesetre Natasa örülni fog. Hiányzott neki az edzés. Mintha ő is
abban élné ki az őrületet, adná ki magából a felgyülemlett
frusztrációt. Csak tudnám, min bassza így fel az agyát. Mégis mi
vagy ki képes ilyen erejű dühöt gerjeszteni benne?
De végre magam maradok. Az elmúlt napokban sűrű volt a
mozgás a házamban. Hiányzott a csend. A magány. Ami soha nem
volt olyan súlyos és nyomasztó, mint most. Külön életet akartam az
öcsémnek. Vettem nekik egy hatalmas házat. És idővel…
leválasztottam volna a maffiáról. Mert megvan hozzá a hatalmam.
Az ő boldogságuk az enyém is volt. Egyedül akartam lenni.
Viszont… körbenézek. Már nem akarok. Azt akarom, hogy az öcsém
és Dása előttem üljön az asztalnál, és szerelmesen
összeölelkezzenek. Hogy szerelmes szavakat suttogjanak egymás
fülébe. Hogy a ház, ami az otthonuk lett volna, ne álljon üresen.
Hogy az ajtó, ami arra vár, hogy kinyissák, ne maradjon zárva…
Körbejárok a teremben, majd megállok az egyik zsák előtt és
beleütök. Kemény. Sokkal keményebb, mint a másik volt. Tökéletes
lesz.
Újabb ütés.
A fájdalom egy szempillantás alatt végigcikázik a testemen.
Újabb ütés.
Akarom a fájdalmat. Mert jelenleg ez képes táplálni a haragomat.
Ez élteti a bosszút. Egyik ütés követi a másikat. Kövér
izzadságcseppek folynak végig az arcomon. Megfogom a pólót, ami
már tiszta víz volt rajtam, leveszem és folytatom. Mintha ez a
hatalmas zsák képes lenne magába szívni az elfojtott indulataimat.
– Csak nem felújítás volt?
Megállok, majd a hang felé fordulok. Szvetlána áll az ajtóban és
engem néz.
– Ráfért.
– Értem. – Elindul felém. Kerek csípőjét ide-oda dobálja, közben
végig a szemembe néz. Alig két lépéssel előttem megáll. Hatalmas
magas sarkú cipőjében majdnem olyan magas, mint én, így az
arcunk és a tekintetünk szinte egy vonalba kerül.
– Mi járatban? – kérdezem szenvtelenül.
 – Szerettem volna neked személyesen átadni ezt. – Felém nyújt
egy csillogó ezüst borítékot. Elveszem és kibontom, majd kiveszem
a benne lévő kártyát.
– Esküvői meghívó? – Felvont szemöldökkel nézek vissza rá.
– Igen. Két hét múlva.
– Gyors vagy – a földre dobom a borítékot a kártyával együtt.
– Már hetekkel ezelőtt megkezdtem a szervezést, de csak most
lett hivatalos. Tudod – még közelebb lép hozzám, a testünk már
majdnem összeér. – Minél hamarabb meg akarom kötni ezt az
üzletet.
– Ha hallaná a férjed, hogy beszélsz róla…
– Még nem a férjem.
– Szép dolog a szerelem… – a hangom gúnytól, és talán némi
elismeréstől csöpög. Szvetlána okos nő. Tudja, hova kell tennie a
seggét ahhoz, hogy még nagyobb hatalomra tegyen szert.
Politikusfeleségként sok mindenre ráteheti a kezét. És ez által én is
ráfogom…
– Szerelem – gúnyosan felnevet, a fejét hátraveti, így megfeszül
hosszú nyaka. Az illata körbelengi a termet. Akaratlanul is összefut a
nyál a számban. Mert Szvetlána rendkívül vonzó nő. Az a fajta, akitől
kőkeményen tud meredezni a farkad.
Újra rám néz. A szeme csillog. Vörösre rúzsozott ajka hamis
mosolyra görbül. Végigsimít a mellkasomon, majd a szájába veszi a
mutatóujját.
– Hmmm… – dünnyög, majd úgy húzza ki az ujját a szájából, hogy
cuppant egyet. – Egyvalaki meg tudná akadályozni ezt a frigyet.
– Nocsak. Egy jobb üzlet?
– Egy jobb férfi. Mi a javaslatod?
– Menj hozzá a politikushoz.
– Van két heted, hogy meggondold magad.
– Nem fogom.
– Hallottam hírét, hogy a házi cicád már az egyik klubodat vezeti.
– Milyen jól informált vagy.
Megvonja a vállát.
– Hiszen tudod, hogy megy ez.
 – Tudom. Lassan hugyozni se tudunk anélkül, hogy a másik
maffiacsoport ne tudna róla.
– Nem biztos, hogy jó döntés volt részedről…
Megragadom az állkapcsát és megszorítom.
– Nem veled fogom megvitatni a döntéseimet. – Még jobban
összeszorítom a száját. Hányszor nyomtam bele a farkamat.
Hányszor élveztem a szájába. Bármit megtehettem az előttem álló
nővel, aki mindig kemény és határozott. De én be tudtam törni. Le
tudtam igázni, és ő piszkosul élvezte. – Javaslom, foglalkozz az
esküvőddel! – Elengedem, mire elmosolyodik.
– Én pedig azt javaslom, tartsd nyitva a szemed. Nehogy a punci
elvakítsa a józan ítélőképességedet.

Ahogy végeztem a teendőimmel, az első dolgom volt eljönni a

klubba. Tudni akarom, hogy mennek a dolgok. Natasa nem akart
otthon ülni és unatkozni. Én pedig teljesítettem ezt a kívánságát.
Kapóra jönnek az adottságai és a rátermettsége. Vlado kibaszott
régóta szúrja a szemem. Persze kinyírhattam volna. De akkor mégis
ki akarna nekem dolgozni? Ki akarna egy olyan főnök alkalmazottja
lenni, aki simán kinyírja azt, aki nem tetszik neki? Ha ezt tenném,
akkor a fél maffiavilágot kiirtanám Oroszországban. Okosan kell ezt
csinálni.
Leülök az egyik asztalhoz. Idegesen dobolok az ujjammal a
tetején. Natasa külön irodát kapott. Kiváltságokat és jogokat. És
most mit csinál? Pultozik. Szúrós tekintettel figyelem, ahogy feldobja
a háta mögött a vodkásüveget, majd a másik kezével elkapja és
megtölti a poharat. Tisztában voltam vele, hogy jó a kézügyessége,
viszont azt rohadtul nem gondoltam, hogy ennyire jó. Az egyik
részeg pasas közelebb hajol hozzá, és megpróbálja megérinteni,
mire ellöki a kezét. Elmosolyodom. Sokkal jobban illik hozzám és a
világomba, mint azt bármelyikünk is hitte volna.
Hosszú ideje nem tudtam rá úgy nézni, mint most. Minden
gondolatomat körülölelte a gyász. A fájdalom az öcsém elvesztése
miatt. Ez persze nem múlt el. Ezen nem segít egy kiadós baszás.
Még mindig gyászolok. És még mindig kibaszottul fáj. Ha tehetném,
kitépném azt a gyászoló szívemet, és a farkasaim elé dobnám. De
nem tudom. És talán nem is akarom, mert fészket rakott benne egy
fekete holló. Talán pont neki tartogatom azt, ami maradt. Mert talán
csak ő képes értékelni…
Felcsendül egy dal, ami dögös, szexi, pont, mint ő. Egy
szempillantás alatt felmászik a pultra, és táncolni kezd. A dobolást
abbahagyom. Érzem, hogy megroppan az állkapcsom, ahogy
összeszorítom a fogsoromat. Megfeszülök a széken. Piszok jól
mozog. Vékony magas sarkú cipőjében végigsétál a pulton, közben
úgy riszálja magát, hogy mindenki megőrül körülötte. A férfi, aki
megpróbálta megérinteni, ismét megpróbálja, de ezúttal a bokáját.
Natasa felrúgja a poharat, így a benne lévő ital a férfi ruháján végzi.
Gonosz, ugyanakkor hamis mosolyra húzódik a szája. Élvezi. Élvezi,
hogy megőrülnek érte a férfiak. Hogy mindannyian őt akarják. Le
akarják róla tépni azt a fekete bőrgatyát, majd keményen megbaszni
hátulról. Aztán elölről is. Én biztosan ezt tenném. Erre gondolok. Rá.
Hogy milyen, amikor a puncija körém feszül. Milyen érzés benne
lenni. Összeolvadni vele. Uralkodni fölötte.
A pasas kiabálni kezd, majd megjelenik egy kidobó, és kivezeti.
Harag ébred bennem.
Vérszomj.
Agresszió.
Felállok, és utánunk megyek. A kidobó kivágja az ajtón az ordibáló
férfit, majd szinte belém botlik, ahogy megfordul.
– Uram…
– Befelé!
A kigyúrt pasas elfordul és visszamegy.
– Hát micsoda egy lefosott szemétdomb ez? Mocskos seggriszáló
kurva! – A földre köp. – Mit bámulsz szobrocska?
– Azon tűnődöm, hogy az orrodat törjem be vagy a töködet tépjem
le. – Elindulok felé, közben ökölbe szorítom a kezemet.
– Mi van?! Csak nem egy újabb kidobó? Itt ez a módi? Felállítjátok
a kuncsaft farkát, majd az egyik faszszopó kivezeti, a másik meg
ijesztgetni próbálja? Tudod te, ki vagyok én, öcsém?
 Mire felteszi a kérdést, úgy gyomorszájon vágom, hogy köhögve
kétrét görnyed, majd felrántom a ruhájánál fogva, és teljes erőből az
arcába ütök. Erősen szorítom, majd még egyszer orrba verem.
Csont roppan. Vér fröccsen. A tüdőm megtelik a vér szagával.
– Hagyd abba, te állat! – ordítja összefüggéstelenül.
– Nem vagyok az öcséd! – Még egyszer orrba vágom, de ezúttal
el is engedem, így hanyatt esik. Mellé állok, a mellkasára taposok,
majd előrántom a fegyveremet, és rászegezem. – A kérdés az, te
tudod-e, kinek pofázol?
– Ne bassz! Hallod! – Maga elé tartja mindkét kezét
védekezésképpen. – Elmegyek.
– Most már elmennél, mi? Szó nélkül elkullognál, akár egy kutya.
– Igen – hadarja.
– Nem lehet.
– Hallod, öcsém…
Az arcába taposok, mire felordít. Lehajolok, és magamhoz rántom
véres ruhájánál fogva.
– Ha még egyszer azt mondod nekem, hogy öcsém, esküszöm
levágom a fejedet! És most takarodj, mielőtt meggondolom magam!
– Elengedem, mire a feje az aszfaltnak ütődik. – Meg ne lássalak itt
még egyszer, különben kibelezlek.
Ezúttal én köpök a földre, majd elteszem a fegyvert, és
visszamegyek a klubba. Ahogy beérek, Natasa már megint a pult
mögött áll, és kiszolgálja a vendégeket. Átvágok a tömegen,
félrelökök mindenkit, aki csak az utamba kerül.
– Kifelé! – intek neki, mire dacosan csípőre teszi a kezét.
– Hogy mondtad?
– Három másodpercet kapsz, hogy kigyere a mögül a kibaszott
pult mögül.
– Mert ha nem?
– Akkor én megyek be érted, de abban nem lesz köszönet. Kifelé!
– mennydörgöm, mire felszegett fejjel elindul a pult vége felé, ezzel
egy időben én is. Ahogy elérünk egymáshoz, megragadom a karját,
és vonszolni kezdem magam után az iroda felé. Próbálja elhúzni a
kezét, de túl erősen szorítom. A folyosón csak két testőr áll. Már
majdnem elérjük az ajtót, amikor valahogy mégis sikerül
kiszabadulnia.
– Te mégis mi a faszt képzelsz magadról?
Dühösen felé fordulok.
– Te, te – biccent felém. – Nem a kibaszott pincsikutyád vagyok,
akinek parancsokat osztogatsz vagy megsétáltatod.
Ismét megragadom, és a falhoz szorítom.
– És szerinted az rendben van, hogy úgy rázod a picsádat a pult
tetején, akár egy útszéli kurva?
Rángatózni kezd, de ezúttal mindkét kezét erősen lefogom.
– Engedj el, baszd meg! Mégis mit képzelsz magadról? Munkát
ajánlottál, és én elfogadtam.
– Azt mondtam, hogy te vagy a kibaszott főnök ezen a kibaszott
szemétdombon.
– És ha a kibaszott főnök a kibaszott pult mögött akar állni, akkor
ott fog!
– Kelletted magad. Legszívesebben mindegyik a seggedbe dugná
a farkát.
– De, mint tudjuk, ez csak egyvalakinek sikerülhet.
– Még annak az egynek sem! – Elkapom az állkapcsát, és most
azt szorítom meg. – De ha sokáig fogsz ingerelni, akkor hamarosan
megtörténik.
– Most félnem kellene?
– Kurvára! Mert nem fogod élvezni, de én igen. – Lehajolok, és a
szájába harapok. – Legszívesebben már most megtennem.
Rábasználak az asztalra, és szétkúrnám azt a félelmetesen jó
seggedet.
– Tedd meg, ha ezt akarod. – Megnyalja az alsó ajkát, aminek sós
íze van. Vér. Az ő ajkán mégis olyan, akár a legédesebb méz.
– Egy napon – nekifeszítem az ágyékomat, érzem, hogy a farkam
majd felrobban. – Megteszem. És te… – még jobban nekiszorítom. –
Gyűlölni fogsz érte.
– Nem kell addig várnod, mert már most is gyűlöllek.
Hamis mosolyra húzódik a szám, miközben elhúzódom tőle.
– Szeretnél még mást is megbeszélni vagy visszamehetek?
– Ne ingerelj!
 – Ugyan. Nem szokásom húzgálni a farkas bajszát.
Sarkon fordul, és elindul visszafelé. A csípőjét ide-oda riszálja,
magas sarkú cipője hangosan koppan minden egyes lépés után.
Feszülten figyelem, ahogy eltűnik a szemem elől.
– Natasa Szidorov… – megcsóválom a fejem, majd végül
követem. A közelében akarok lenni. Úgy ólálkodom körülötte, akár
egy éhező farkas.
Leülök az egyik asztalhoz. Pillanatokon belül megjelenik az egyik
felszolgáló tálcával a kezében, rajta egy pohár vodkával.
– Uram – elém csúsztatja. – Óhajt még valamit?
Óhajtanék…
– Elmehetsz!
Felveszem a poharat, és iszom néhány kortyot, közben őt
keresem, de nem látom. A zsebembe nyúlok, mire két kéz a
mellkasomra csúszik.
– Innen fogsz figyelni? – suttogja a fülembe, közben lejjebb
csúszik a keze.
– Igen.
– Nagylány vagyok már. – Beleharap a fülcimpámba, majd
elhúzódik tőlem, és mellém lép. Csípőre teszi a kezét, miközben
szúrósan végignéz rajtam.
– Ne felejtsd el, kivel beszélsz! A klub vezetője te vagy. A
tulajdonosa pedig én.
– Úgy hiszem a tulajdonos nem csak a klub fölött akar jogot
gyakorolni.
Résnyire húzom a szemem.
– Jól hiszed. – Egykedvűen iszom még egy kortyot. – Menj, tedd a
dolgod! Addig én szórakozom.
– Natasa! – Egy ismerős férfihangot hallok jobb oldalról. – Itt
vagyunk.
– Lew! – Natasa felé fordul, majd két puszival üdvözlik egymást.
Összeszorítom az állkapcsom, ahogy őket nézem.
– Igor! – A pasas felém nyújtja a kezét.
Meg akar halni? Mégis ki a faszomnak hiszi magát?
Felállok. Majd egy fejjel vagyok magasabb nála. Egyéb testi
adottságokról már nem is beszélek. A kis Lew a banda gitárosa,
akinek olyanra fáj a foga, amit soha nem kaphat meg. A nőmre!
Viszont mivel én mindezek fölött állok, elfordítom a fejem, és
elindulok vissza az irodába. Ha még egy percet maradok, esküszöm,
letépem a fejét ennek az idióta szarházinak. Útközben találkozom a
banda többi tagjával is. Tudok róla, hogy találkozgatnak még. Ahogy
arról is, hogy felléptek közösen a klubban.
– Natasa! Helló!
Hallom a hátam mögött.
– Gyertek, igyunk valamit. – Natasa hangja kedvesen cseng.
Ahogy visszaérek az irodába, azonnal helyet foglalok a kényelmes
széken. A falról lekerültek a félmeztelen táncoslányokat ábrázoló
képek. Végre nem tornyosul az asztalon megannyi szemét és papír.
Pénzről és a drogokról nem is beszélve. Vlado állandóan közöttük
hempergett. Úgy hitte, ez mind egyenlő a hatalommal. Nos, tévedett.
Az igazi hatalmat a félelem és a tisztelet adja. Nem a pénz és a
kurvák.
Meggyújtok egy szál cigit, és kényelembe helyezem magam. Mire
végre élvezhetném a csendet, az emlegetett szamár megjelenik.
– Beszélnünk kell! – Vlado bevágja maga után az ajtót.
– Az új ajtót majd levonom a fizetésedből.
Gonosz mosoly ül a számra.
– Igazán? – Vlado az asztal elé áll és rátámaszkodik. – Azt
hiszem, rövidebb pórázon kellene tartani a csajodat.
– Más nyakába is szívesen tennék. – Jókedvűen beleszívok a
cigibe, majd komótosan kifújom a füstöt. Bevallom őszintén,
rettenetesen élvezem, hogy ez a barom majd felrobban a dühtől. Ez
számára az első számú lecke, amin, eddig úgy fest, csúfosan
elbukott.
– Alig pár napja irányítja a klubbot, és máris felforgatta itt a
dolgokat.
– Mire gondolsz?
– Ez a hely nem egy kibaszott tehetségkutató. Idehozza azokat a
züllött alakokat, fellépést szervez, amit persze a klub pénzéből
finanszíroz. Ide az emberek, de legfőképp a férfiak szórakozni
jönnek.
 – Természetesen tudok a fellépésekről. Nem egy, nem két vendég
megjegyezte, hogy roppantul tetszett neki a műsor.
Ugyanis Natasa nemcsak énekel, hanem dögös táncos csajok is
vonaglanak a háttérben. Bassza Vlado csőrét, hogy a kis dalos
pacsirta igenis el tudja vezetni a klubbot. Ezzel sokkal több pénzt
hoz a konyhára, mint amit ő hozott.
– Azt javaslom, nézzük meg azt a fellépést. Ha a vendégek
elégedetlenek lesznek, visszakapod a pozíciódat. Viszont, ha tetszik
nekik, minden marad így.
– Ez faszság!
– Ha nem tetszik, ott az ajtó! – Az ajtó felé mutatok.
– Kibaszott kurva!
– Hogy mondtad!? – Hirtelen felállok a székről.
– Jól van.
Megkerülöm az asztalt, és mellé lépek.
– Jól válogasd meg a szavaidat, nehogy az utolsók legyenek!
– Úgy látom, a kis dalos pacsirta nem csak éneklésben jó.
– Valóban nem. – Jókedvűen megpaskolom Vlado borostás
pofáját, majd elindulunk a színpad felé. Vlado nem azért bukta el a
felelős pozícióját, mert nem végezte volna jól a dolgát. Az elején
kifejezetten elégedett voltam vele. Viszont paraszt kezébe hatalmat
adni kockázatos. Vlado két kézzel szórta a pénzt. Az én pénzemet!
Miközben a klub egyre kevesebbet hozott a konyhára. Ez egy elit
hely. Kibaszott befolyásos és gazdag faszkalapok járnak ide, és
nemcsak szórakozni, hanem buja élvezeteket keresni. És itt meg is
találják. A lányok egytől egyig tökéletesek. Nincs olyan dolog, amit
ne tennének meg a kuncsaftoknak. Natasa kezébe adtam az
irányítást. Meglátom, mihez kezd vele. És mihez kezd Vlado…
Erotikával túlfűtött zene szól. A banda játszik, a háttérben dögös
táncos csajok vonaglanak, és elöl… elöl Natasa énekel. A fények
hívogatóan csillannak meg tökéletes alakján. Fekete ruha, sötét
smink, hosszú fekete haj. Natasa vonzó és veszélyes nő. És ezzel ő
is tökéletesen tisztában van.
– Mit szólsz? – megszorítom Vlado vállát. – Úgy látod a vendégek
nem élvezik a műsort?
 Minden férfi tekintete feléjük irányul. Tapsolnak, pénzt dobálnak a
színpad felé.
– Gyere! – Az italpulthoz lépünk. – Két vodkát. – Intek Iljának. Ő a
kezdetektől fogva nálunk pultozik. A csajok mellé kellett egy jóképű,
nagydumás mixerfiú is. Aki, ha kell, meg tudja védeni őket.
– Uram. – Elénk csúsztatja az italokat.
– Hogy alakul az este, Ilja?
– Soha jobban, uram. Majdnem telt ház van.
– A lányok?
– Nincs szabad lány, uram. De ha óhajtja…
– Nem óhajtom. – Felveszem a poharat, majd Vlado felé tartom a
másikat. – Igyál! – Dühösen felveszi a poharat, majd koccintunk. –
Úgy néz ki, Natasa jól végzi a dolgát. – Iszom egy kortyot.
– Még! – Iszik ő is.
– Megyek. – Leteszem a poharat a pultra, és elindulnék a színpad
felé, mire Vlado megfogja a karomat.
– Hidd el, nem olyan különleges, mint hiszed!
Elrántom a kezemet, és teszek egy lépést felé.
– Ha valóban nem olyan különleges, akkor miért ágaskodik utána
a farkad!? – Elmosolyodom, majd sarkon fordulok, és elindulok a
színpad felé. Tudom, mit akar Vlado. És ha Natasa ügyes lesz, a
kezemre játssza. Aljas terv. Itt nincs tiszta játszma. Nincsenek tiszta
lapok.
Van egy üres asztal jobb oldalon, oda ülök le. Közel hozzá…
Natasából árad a nőiesség és a bujaság. És ezt minden férfi látja.
Lenézően néz végig rajtam. Mindig ezt csinálja. A hatalmát fitogtatja.
Mert ő is tudja, hogy a férfiakkal szemben az ő kezében van az
irányítás. A birtokában van a legerősebb fegyvereknek, amivel képes
bármelyik férfit térdre kényszeríteni.
Talán még engem is…
A következő dalnál kiveszi a mikrofont az állványból, majd kecses
léptekkel elindul felém. Mindenki követi minden egyes mozdulatát.
Én is. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre elér hozzám. Leteszi
a mikrofont az asztalra, majd az ölembe ül. Az öle az ágyékomnak
feszül. A melle a mellkasomnak. A lelke a kibaszott lelkemnek…
A következő sorokat már csak nekem énekli.
 Csak nekem.

Ólomsúlyú ököllel ébredtem

S átcsókolóztam a reggelt
Valami feltörekvő együttes száma járt a fejemben
Miközben beszélgettünk
Mindarról, amiben hinni szeretnék:
A szerelemről, az igazságról
S arról, mit jelentesz nekem
És az igazság az, hogy te vagy minden, amire vágyom

Megfeszülök teljes testemben, ahogy fölöttem ringatózik, A kezem

a csípőjére teszem és megszorítom. Közelebb hajol hozzám. Az
ajkam közé suttog…

Rá akarlak fektetni egy rózsákkal teli ágyra

Én ma éjjel egy szögekkel teli ágyon alszom
Olyan közel akarok lenni hozzád, mint a Szentlélek
Rá akarlak fektetni egy rózsákkal teli ágyra{‡}

A következő pillanatban feláll, magához veszi a mikrofont, és

visszamegy a színpadra. Legszívesebben én is ráfektetném egy
rózsákkal teli ágyra, és reggelig szeretkeznék vele. Tudom, ő képes
lenne enyhíteni a fájdalmamon. Csak ő képes rá.
Mindenki őt nézi. Ahogy eggyé válik a dallal, ahogy
szenvedélyesen a magáévá tesz minden egyes akkordot. Nem
veszem le róla a tekintetemet egy pillanatra sem. Rajongva figyelem,
ahogy kinyílnak azok a szárnyak és felemelkedik.
Én itt maradok a földön, és utána üvöltök.
Hadakozom az érzéseimmel.
Azzal, hogy mit jelent nekem.
Üvöltök…
 Múlt

A HOLLÓ

Az életem, amiről azt hittem, boldog és önfeledt lesz,

bezsúfolódott egy apró, koszos szobába. Nincsenek játékok. Nincs
friss illat. És nincs fény. A szakadt, molyrágta függöny keserűen lóg,
amin nem jut be a napfény.
Újabb és újabb könnycseppek buggyannak ki a szememből.
Hiányzik anya és apa, hiányzik a kishúgom, Valentina, és persze a
nagyszüleim is. Az ünnepek, amiket úgy vártam, semmivé lettek. A
szeretet gyűlöletté alakult. Már nem kergetek hangosan nevetve
hópelyheket. Nem fekszem bele a puha és süppedős hóba, nem
csinálok angyalkát. Mert most már tudom, hogy az angyalok nem
léteznek.
Az ablak elé állok, és kinézek.
Hatalmas hópelyhek táncolnak az üvegen túl. A világ fehér és
tiszta. Csak át kell törnöm az üvegen…
Ráteszem a kezem. Hideg és nyirkos. Az udvaron hatalmas kopár
fa áll, lázadó ágai között békésen lopakodik át a fény. Csend van.
Csak én ordítok mélyen legbelül.
Becsukom a szemem. Az ablak előtt, ami mögött nem vár semmi,
egy kislány boldog emlékekbe kapaszkodik. Az élet, amiben hittem,
a család, amit szerettem, úgy vált köddé, akár a hajnal.
Újra kinyitom a szemem. A hatalmas fa tetején egy fekete madár
ül. Közelebb hajolok, az orrom a hideg üveghez ér. A tolla
koromfekete. Engem néz. Én is őt. Ő szabad. Bármikor elrepülhet.
Én is akarok szárnyakat. Én is fel akarok repülni és messze menni
innen. Szeretném azt hinni, hogy ez egy rossz álom, amiből
felébredek. Hogy a családom nem halt meg. Hogy nem maradtam
egyedül a nagyvilágban.
– Mit nézel kicsi lány? – A férfi, aki a kórházban volt, magával
hozott. Azt mondta ezentúl ő fog vigyázni rám. Ő az új családom.
Csakhogy én nem akarok újat. Anyát és apát akarom. És a húgomat.
Újabb könnycseppek gurulnak le az arcomon. Nem válaszolok.
Szótlanul nézem tovább a fekete madarat. Mintha a tekintetén át
megpróbálna kapcsolódni a lelkünk. Érzem, hogy a férfi a hátam
mögé lép.
– Gyönyörű, nem igaz?
Bólintok, miközben további könnycseppek folynak végig az
arcomon.
– Szeretnéd tudni, milyen madár? – Leguggol mellém. Engem
néz. Én továbbra is a madarat. Talán, ha sokáig nézem, nekem is
nőnek szárnyaim, és vele repülhetek…
– Holló. Tudod… több mindent tartanak erről a madárról. Van, aki
szerint a halált jelzik. Míg más legendák szerint lélekvivő madarak.
Kapcsolatot teremtenek élők és holtak között. Több mítosz is az
istenek küldötteinek tartja.
A holló kitárja hosszú szárnyát, és elrepül. Újra az üvegre teszem
a kezem és közelebb húzódom hozzá.
– A holló a hűség jelképe. – A férfi hangja határozottan cseng,
miközben megfogja a kezemet, és maga felé fordít. – Régi
hagyomány szerint két varjút engedtek el, amikor férfi és nő
házasságot kötött. A repülésükből következtettek az ifjú pár sorsára.
Ugyanis ezek a madarak csak egyszer választanak párt maguknak.
Ezért jelképezik a hűséget. Bár… – elgondolkodik – a varjú és a
holló nem egy és ugyanaz a madár.
– Láttam már itt többször – megremeg a hangom. – Visszajön…
– A holló kapcsolat. Szeretnél magadnak egyet?
– Igen – elcsuklik a hangom.
– Jól van. A mestered leszek, kicsi lány. Általam olyanná válsz
majd, mint ő.
Nem értem, miről beszél ez a férfi. Miért mondja azt, hogy olyan
leszek, mint az a fekete holló?
– Te is lehetsz holló. És tudom, hogy az leszel. Viszont, hogy azzá
válj, be kell bizonyítanod, hogy méltó vagy rá. Túl kell élned. –
Végigsimít az arcomon. Annyira félek tőle, hogy moccanni se tudok.
A szeme gonosz és a sötéten villan. – Én hiszek benne, hogy túl
fogod. Különleges vagy. Ezt már akkor tudtam, amikor megláttalak a
kórházban az ágyon fekve. Túlélő vagy. Harcos.
– Haza akarok menni… – elhúzódom.
– Nincs már olyan, hogy haza, kicsi lány. Ez az új otthonod. A
szüleid engem bíztak meg, hogy vigyázzak rád, ha velük bármi
történne. Ígéretet tettem.
– Félek… – körbenézek a sötét szobában – itt.
– Most még félsz. De egy napon a félelmeid fölé fogsz kerekedni.
Egy napon érinthetetlen leszel. De még túl kicsi vagy, hogy
megértsd, miről beszélek. Félni fogsz. Bántani akarnak majd.
– Miért? – kérdezem szipogva.
– Mert az vagy, aki. A félelmeid fogják táplálni az erődet. Dolgozni
fogunk. Gyakorolni. Hogy egy napon te is repülhess – feláll, és
megfogja a kezemet, majd az ablak felé fordul.
Repülhetek…
De miért érzem azt, hogy ahhoz először nagyon mélyre kell
zuhannom?
 Natasa

Igor korán reggel elment, így egyedül maradtam a házban.

Mármint Zinaidát és a testőröket leszámítva, akik mellett nem nehéz
kisurranni a házból. Bármilyen információ jó lehet, amit sikerült
megszerezni Igorról, én mégis a személyes dolgaira és a
legféltettebb titkaira vagyok kíváncsi. Azt hiszem, megtört a jég.
Vagy legalábbis… a kemény felszín. A klubban, amikor a dalt
énekeltem neki, az valóban neki szólt. És ő tudta. Mintha a lelke
szomjazta volna azokat a szavakat. Mintha szomjazta volna az
enyémet.
Tudok az emberekkel bánni. Az elmúlt évek alatt ez
bebizonyosodott. Nem nehéz kideríteni, kit mi motivál, mi hajt, mire
vágyik. Igor vért akar. Halált. Amiért nem fél pokolra szállni. De ott, a
kemény test mögött, ott van a szíve. Ami akár bevallja akár nem,
szomjazza a szeretetet és a békét. Hogy miért? Mert ő soha nem
tapasztalta meg igazán, mi a boldogság. Mintha csak a pálya
széléről figyelte volna. Nem harcolt érte. Nem akarta. Mert sosem
volt az övé.
Kimászom az ablakon, de mielőtt kiugrok, még egyszer
körbenézek. Az egyik testőr körülbelül félóránként ér az ablak elé.
Nincs öt perce, hogy elment, tehát huszonöt percem van visszaérni.
Az állandó dolgok kiszámíthatóak. Ahogy az állandóan cigarettázó őr
is, aki minden túlzás nélkül félóránként rágyújt. A napi egy doboz a
minimum nála.
Kész szerencse, hogy nem több emelet magasból kell kiugrani.
Igor háza hatalmas. És nem annyira őrzött, hogy egy magamfajta ne
tudna észrevétlenül kisurranni a házból.
Ahogy kimászom, óvatosan becsukom magam mögött az ablakot.
Csendes idő van. A nap ragyogóan süt. Végre nem fúj a szél sem.
Nem lesz baj. Senki sem veszi észre.
Ahogy megteszek pár métert, elbújok az egyik bokor mögött, amit
vastag hótakaró borít. Az egyik őr alig pár méterre megy el
mellettem. Összehúzom magam. Amilyen kicsire csak lehetséges.
Ahogy végre újra tiszta lesz a levegő, folytatom az utamat az erdő
felé. Nehezen haladok. A hó elnyeli a lépteimet. Az sem segít, hogy
igyekszem eltüntetni magam után a nyomokat. De nem adom fel.
Látni akarom a házat, ahol Igor felnőtt. Ahová évek óta nem lépett
be. Aminek ajtaja elé fehér liliomot tett. Látni akarom, mit rejtenek a
falak.
Ahogy az ajtóhoz érek, megállok. Tudom, nincs jogom betörni az
életébe. Nincs jogom megismerni a félelmeit. Az emlékeit. Mégis
minden sejtem ezt akarja.
Lenyomom a kilincset, de az ajtó nem nyílik ki. Még erősebben
próbálkozom, majd a következő pillanatban mégis megmozdul. A
korhadt fa reccsen, a rozsdás vasalatok szinte feljajdulnak, ahogy
kitárom az ajtót. Sötét van. Az a nehéz és nyomasztó fajta.
Beljebb lépek.
Az ablakon poros függöny lóg, a bútorok régiek, a falak hidegek, a
padló nyikorog a lábam alatt, ahogy beljebb merészkedem. Egy
kopott asztal, három székkel. Három. De ők négyen voltak… Bal
oldalon egy lepukkant konyha van, jobbról egy ajtó.
Borzongás fut végig rajtam. Nem tudom, miért érzem ezt. Talán a
hely ridegsége, vagy a tiltás miatt, miszerint nem lenne szabad itt
lennem. Minden lépésemet hallom. Nyikorgás, ami vékony sikoltásra
emlékeztet. Ez a hely nem otthon. Ezek a falak nem boldog
pillanatokat, hanem bánatot és keserűséget szívtak magukba.
Megfogom a hideg kilincset, majd némi habozás után lenyomom.
Két ágyat látok, ahogy beljebb lépek. Az egyik a fal mellett a
sarokban, a másik az ablak alatt. Amellé lépek, amelyik a sötétben
van. Szinte hívogat. Ahogy elérem az ágyat, leülök rá, és
végigsimítok a tetején. Vajon mennyi könnycseppet szívott magába
a durva szövet? Egyáltalán hullott egy olyan ember szeméből, mint
Igor? Minden bizonnyal. A gyermeki szív még tiszta, amit nem nehéz
bemocskolni. És a test gyenge, amit nem nehéz összetörni. A falra
pillantok. Rovátkák. Feléjük nyúlok, és végigsimítok rajtuk. Mélyek.
Haraggal vésték bele a falba.
Igor…
Vajon mit számolgattál ennyire? Mi volt olyan fontos, hogy a falba
vésted? Igor sok fájdalmat cipel. A szív fájdalmát. Harag tombol
benne, ami sohasem nyugszik le. Talán akkor, ha vért ont.
De a vér… a vér örök. Nem lehet lemosni…
Felállok. A szobában egy szekrény van még, aminek egyik ajtaja
hiányzik. Közelebb lépek hozzá. Néhány ruha, és egy… résnyire
húzom a szemem, miközben még közelebb lépek. Egy fejsze. Felé
nyúlok, de valami zajt hallok. Azonnal az ablak mellé osonok, és
kinézek. Semmi. Hófehér és csendes minden. Mégis… az érzékeim
azt súgják, valami les rám. Tudja, hogy itt vagyok.
Még egyszer Igor ágya felé pillantok. Szomorú sors. Ismerem ezt.
Én is évekig éltem sötétségben. És talán még… most is abban
élek…
Elindulok a kijárat felé. Nincs itt semmi, ami számomra fontos
lehet. Egy dolog van csak. A halál, ami körbelengi a házat.
Óvatosan becsukom az ajtót, majd átlépem a küszöbön lévő
liliomokat. Elindulok vissza a ház felé, amikor újabb neszt hallok.
Megfordulok.
Ez nem lehet igaz. Egy újabb fenevaddal találom szembe magam.
Ám ez nem medve. Farkas. Éjfekete bundája van, borostyánszínű
szeme. Éles fogai, amik kivillannak a pofájából, ahogy felém
vicsorog. Sokféle veszéllyel találkoztam már. De egy ilyen állat előtt
állva rádöbben az ember, hogy valójában semmik vagyunk. Egy
ilyen ragadozó előtt állva, az életünk értéktelenné válik. Nem számít
az erő, a hatalom vagy a pénz. A természet erői fölött nem
uralkodhatunk.
Hátrálni kezdek. A félelmetes farkas tesz egy lépést felém.
Hatalmas mancsa a puha hóba süpped. Ha futásnak eredek, rám
veti magát, és valószínűleg átharapja a torkomat. Ha maradok,
szintén ez a sors vár rám.
Még egy lépés.
A farkas érzi, hogy nem vagyok ellenfél. Óvatosan a hátam mögé
nyúlok, és előveszem a kést. A penge halálosan megcsillan a
verőfényes napsütésben. Ha támad, én is.
Ember és állat. Erő és akarat.
Teszek még néhány lépést hátra. A farkas feszülten figyeli a
mozdulataimat. Erősen markolom a kés markolatát. Minden
idegvégződésem rá összpontosul. A farkas elindul felém. Várok.
Készen állok. Ahogy elrugaszkodik, Igor szó szerint közénk áll.
Feltartja a kezét, mire a farkas megáll.
Igor…
Большой белый волк…{§}
– Állj meg! – A hangja keményen cseng. A teste megfeszül. – És
most távozz! – Jön a következő utasítás, mire a farkas még
szélesebben vicsorog. Hatalmas szemfogai vannak. Egy harapás.
Tiszta és kíméletlen munka. Tökéletes gyilkológép. Ugyanakkor
csodálatos is. Miközben Igor és az állat farkasszemet néz
egymással, én óvatosan elrakom a kést. Feszült izgatottsággal
várom, hogy ezúttal mi fog történni. A medve azonnal ránk támadt.
Viszont ez az állat valamiért habozik. Igorral egymást nézik. Mintha
megpróbálnának valamiféle kapcsolatba lépni egymással. A farkas
újabb lépést tesz felénk. Igor testtartása továbbra is feszes. Sugárzik
belőle az erő és a dominancia.
Ő az alfa…
– Csernaja Luna!{**}
A farkas mellső lábai megrogynak. Tovább vicsorog, miközben
enyhén lehajtja a fejét. Tiszteli Igort!
– Jó kislány! – Igor közelebb lép hozzá, de a kezét továbbra is
feltartja. Újabb lépés. Lélegzet-visszafojtva várom, mi fog történni. A
farkas tovább vicsorog és a levegőbe harap. Éles fogai akár egy
halálos csapda, úgy záródnak össze minden egyes harapás után.
Továbbra is a kést markolom a hátam mögött. Várok… Ha kell,
belemártom a vérengző fenevadba. Alig néhány méter választja el
őket. Igor megáll. – Nyugalom. – A farkas morog. A következő
pillanatban megjelenik még kettő a fekete háta mögött. – Sejtettem,
hogy nem vagy egyedül! Ezüst! Gyilkos! – Igor feléjük bólint. A
hangja feszes, mégis árad belőle a tisztelet. Ahogy a farkasok
tekintetéből is. – Nem akartok bajt, igaz?
A farkas újra kiegyenesedik. Hárman vannak. Nem rossz arány,
de félek, ketten kevesek leszünk, ha a falka ránk támad.
– Natasa! Lássák mind a két kezed! – Igor nem néz hátra. – Ha
veszélyt jelentesz rájuk, támadni fognak.
Baszd meg!
 Óvatosan feltartom mindkét kezem. A fekete hol Igort, hol engem
figyel. A másik kettő szintén. Nem az ember az igazi ragadozó. Ha
ilyen állatokkal kerülünk szembe, semmivé válunk.
– Igor…
– Hátrálj, Natasa! De csak szép lassan. – Igor hangjából továbbra
is nyugalom és tisztelet árad. Én nem szoktam meghátrálni, most
mégis úgy hiszem, ez a legjobb döntés. Óvatosan lépkedek hátrafelé
a puha és süppedős hóban, miközben a kezem mindvégig magam
előtt van. – Jól van. Mi most hazamegyünk. – Igor szép lassan
leengedi a kezét, mire a farkas felborzolja a szőrét. Az adrenalin szó
szerint végigszáguld a testemben. Nem tudom, hogy a következő
másodperc vagy annak törtrésze mit tartogat nekünk. – És ti is!
Menjetek haza! – Igor is hátrálni kezd, majd néhány lépés után hátat
fordít a farkasoknak, és folytatja az útját felém. Figyelem, ahogy Igor
felém közeledik, miközben a farkasok azon tanakodnak,
támadjanak-e ránk. Végül nem tudom, mi számít győzelemnek és mi
nem, de a hatalmas fekete farkas megfordul, és eltűnik a kopasz fák
között, nyomában a másik kettővel.
– Csernaja Luna…
– Fekete Hold! – Igor elém lép. – Jól vagy?
– Hogy találtál meg? – felnézek rá. A medvetámadásnál is a
semmiből jelent meg. És most is.
– Mindent látok, Natasa! Ne feledd!
Szóval nem csak a ház van bekamerázva. Azt meg tudom zavarni.
Viszont azzal nem számoltam, hogy más helyeken is lehetnek
kihelyezve. Igor okos és elővigyázatos. Nem egy tudatlan izomagyú,
aki csak úgy öldököl a nagyvilágba. És egy profi gyilkos nem is így
öl. Kivár. Tervez. Majd lecsap…
– A farkasok… hallgattak rád.
– Nem érezték fenyegetve magukat.
– Veszélyes… mégis gyönyörű volt az az állat. Fejet hajtott neked.
– Tartozik nekem. Ahogy én is neki. Luna egy sötét éjszakán
született. Telihold volt, és majd mínusz negyven fok odakint.
Hatalmas vihar tombolt. Szellem majdnem belehalt Luna
születésébe. Ő volt az utolsó. És a legnagyobb. Segítettem neki
világra jönni, majd összeszedtem őt és a testvéreit, és magammal
vittem őket.
Igor tekintete ellágyul. Egy férfi, aki szívesebben enged magához
közel veszélyes fenevadakat, mint egy embert. Jelenleg engem…
– És ezért hallgattak rád! Mert kialakult valamiféle kapcsolat
közterek.
– A vadak mindig vadak maradnak. Nem lehet őket
megszelídíteni, és nem lehet rácsok mögé kényszeríteni. Ők sokkal
többek, mint kóbor farkasok a birtokomon.
– Ezt nem értem…
– Mielőtt bármit is mondanék. – Közelebb lép hozzám. Úgy néz
rám, akár Luna. Azon tanakodik, tépjen szét vagy hagyjon életben…
– Tudni akarom, mit kerestél idekint. Mit kerestél a házam körül.
Keményen a szemébe nézek mielőtt válaszolnék.
– Meg akarlak ismerni.
– Te nem engem akarsz, hanem a titkaimat.
– A kettő egy és ugyanaz. Azt kérted, maradjak, és én maradtam.
– Azért maradtál, mert ezt akartad. Nem azért, mert erre kértelek.
– Ha jól emlékszem, te nem szoktál kérni.
Enyhe mosolyra görbül a szája.
– Halljam, mit tudtál meg! – A tekintete veszedelmesen csillog. Az
arcizmai megfeszülnek. Elkapott. Mégsem fog darabokra tépni. Most
én lépek közelebb hozzá. A testünk összeér.
– Tudom, hogy kemény múltad van. Azok a falak – a ház felé
pillantok – nem sok boldog emléket őriznek. Ahogy te sem. De
mégsem romboltad le. A múltbéli gyengeséged táplálja a mostani
erődet. Azok tesznek téged azzá, aki most vagy.
– Gyere! – Marokra fogja a kezem, és elindulunk a ház felé. Olyan
hosszan lép, hogy alig bírok menni utána.
Kinyitja az ajtót, majd belépünk a házba. Érzem, hogy
megfeszülnek az ujjai az enyémek körül.
Egy helyben állunk.
– Három szék… – suttogom magam elé.
– Nem volt helyem az asztalnál.
– Hol ettél?
Igor állkapcsa megfeszül.
 – A földön. A szörnyek nem érdemelnek széket a családi asztal
mellett.
Elindul velem a szoba felé, ahol a két ágy van. Belöki az ajtót,
majd bemegyünk.
– Kérdezz! – Indulatosan felém fordul.
– Mik azok a rovátkák a falon?
Igor feléjük pillant, majd újra rám.
– Az ütések, amiket kaptam.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem.
– És a fejsze a szekrényben?
– Azzal öltem meg azt az embert, akitől az ütéseket kaptam.
– Ki volt ő? – Félve kérdezek. Tudom, most átlépek egy határt.
Mindketten átlépjük a saját határainkat.
– Az apám.
Nem mondom, hogy teljesen meglepett a válasz, ugyanakkor
mégis megdöbbent. Igor megölte a saját apját. Minden bizonnyal
megvolt rá az oka. És ez valahol mélyen legbelül félelemre ad okot.
Igor nem válogat, ha ölni kell. Nem marad adósa senkinek sem.
– Legközelebb… – elém áll, megfogja az állkapcsomat és
félrebillenti a fejemet, a tekintete szúrós és rideg – engem kérdezz!
Nem szeretem, ha nyomoznak utánam.
– Nem vagy egy beszédes típus, ha az érzelmeidről van szó.
– Azt hittem, képes vagy már olvasni bennem.
– Az vágy. Azokat ismerem. Én másról beszélek. Arról – a
mellkasára teszem a kezem –, ami itt van bent. – Megfogja a
kezemet és megszorítja.
– Oda nem léphetsz be hívatlanul!
Szeretnék betörni! Egyenesen a szívébe. Látni akarom, mi van
benne.
– És ha megküzdök érte? – felnézek rá. Egyenesen a szemébe,
amiben bánat és keserűség honol.
Közelebb hajol hozzám. Centiméterek választanak el egymástól,
mégis mély és feneketlen szakadéknak érzem. Két világot választ el
egymástól. Én mégis képes vagyok ugrani.
– Ha túléled, kapsz kulcsot.
Túlélem…
 A lehelete forró. Legszívesebben itt helyben rávetném magam. De
nem alkalmas sem a hely, sem az idő. Nem akarom, hogy a közös
pillanataink szomorú és sötét emlékek között szülessenek. Igazából
semmit sem akarhatnék. Nem vágyhatnék olyan dologra, amit olyan
kétségbeesetten akarok. Nincstelen vagyok. De Igor mellett úgy
érzem, dúskálok a javakban. Tudom, nem marad büntetlenül, amit
iránta érzek. Ha megtagadom, őt magát tagadom meg. Ha
elfogadom, akkor önmagamat és az eddigi életemet kérdőjelezem
meg. Akárhogy is döntök, mindenképp veszíteni fogok. Nem
kerülhetek ki győztesen egy olyan csatából, ahol már nemcsak az
életem, hanem a szívem a tét.
Elhúzódik tőlem, majd ismét megfogja a kezemet, és magunk
mögött hagyjuk az emlékeit, a fájdalmát és a gyengeségét.
A ház felé tartunk, de nem megyünk be, hanem elhaladunk
mellette. A háza után ez lett volna a másik épület, amit meg akartam
nézni magamnak. Magas drótkerítés veszi körbe, két fegyveres őr
őrzi. Vajon mit tart ott bent Igor? Az őrök tisztelettudóan bólintanak
és félreállnak. Igor kinyitja az ajtót, ami megzörren. Ahogy közelebb
érünk az ajtóhoz, hatalmas kutyák vagy farkasok, hirtelen nem is
tudom eldönteni, mik jelennek meg előttünk alig pár méterre. A
láncok hangosan csörögnek, miközben ők rendíthetetlenül ugatnak
és küzdenek a szabadulásért. Sohasem láttam még hozzájuk
hasonlót. Hatalmas és izmos testük van, rövid szőrük, hegyes fülük.
Sokkal inkább farkashoz tudnám hasonlítani őket, semmint
kutyához.
Igor megszorítja a kezemet, majd beljebb lépünk, ahol további
ketrecek fogadnak. Az egyik oldalt kutyák, a másik oldalt farkasok.
Igor megáll.
– Ezek…
– Ők minket védenek.
– Félig farkasok, félig kutyák… – suttogom.
– Igen. – Felém fordul. – Mint mondtam, egy vadon élő állatot nem
lehet megszelídíteni.
– De ha kutyával keresztezed a vérvonalat…
– Akkor igen. Az orosz hadsereg is használ hozzájuk hasonló
hibrideket. Tökéletes védelmezők, és tökéletes gyilkológépek.
Megvan bennük a vérszomj, ugyanakkor a tisztelet is a gazdájuk
felé.
Közelebb lépek az egyik ketrechez. Ahogy a bezárt állat
észrevesz, azonnal feláll és közelebb lép hozzám. Hófehér bundája
van, rikító jégkék szeme, erős és zömök teste. Érzem, hogy Igor
mögém lép. A mellkasa a hátamnak feszül.
– Ő Éjfél! Az első leszármazottja.
– Éjfél! – suttogom, miközben a gyönyörű állatot nézem, és ő is
engem. Felé nyújtom a kezem, mire ő még közelebb lép hozzám.
– Ne! – Igor megfogja a kezem, és megpróbálja elhúzni a
ketrectől, de nem hagyom. Várom, hogy Éjfél közelebb jöjjön
hozzám. Megszagolja a kezemet, közben tanulmányozza az
arcomat.
– Ő nem vad!
– Nem tudhatod! Még kiképzés alatt áll.
Éjfél tovább szagolgatja a kezemet. Nem lép fel fenyegetően
velem szemben. Meg akarom érinteni. Bele akarok túrni hosszú
szőrébe, miközben beleveszek abba a csillogó kékségbe.
Lassan elhúzódik tőlem, majd megfordul, és elmegy.
Igor maga felé fordít.
– Ne érj hozzá! Veszélyes.
– Te is az vagy! Mégis hozzád érek.
– Én más vagyok.
– Igen. Sokkal veszélyesebb.
Mert te nemcsak az életemet vagy képes elrabolni, hanem a
szívemet is…
– Nem akarom, hogy még egyszer olyan helyre menj, ahová nincs
jogod belépni!
– Én csak…
– „Te csak”? – Megragadja az állkapcsomat, és megszorítja. – Ha
még egyszer rajtakaplak, hogy utánam szaglászol, farkaskaja lesz
belőled. Remélem, értjük egymást. – Ellöki a fejemet. Az egyik
pillanatban megmutatja a gyengéd és sebzett oldalát. Kinyit
számomra egy ajtót, amin nincs lehetőségem berontani, mert a
következő pillanatban bezáródik előttem, és újra a kegyetlen és
véreskezű maffiafőnök áll előttem. Tévedtem, és a Mester is
tévedett, amikor azt hittük, Igor gyenge lesz, ha kiiktatjuk Jegort.
Habár volt pár nap, amikor igazán szenvedett. Akkor valóban
sebezhető volt. De ahogy felülkerekedett a gyász fölött a harag, újra
erőre kapott a benne lakozó fenevad. Igor nem hülye. Lefogadom,
mindenki előtt jár legalább egy lépéssel. Tudom, hogy nem bízik
bennem. Igazából senkiben sem. És éppen ezért maradhatott eddig
életben. Éppen ezért ő a legalkalmasabb az egyik legnagyobb és
legkegyetlenebb maffiacsoport vezetésére. Tisztában vagyok vele,
hogyan vette át a szervezet irányítását. Sokoldalnyi olvasnivalót
kaptam Igorról, mielőtt egymás közelébe kerültünk. Tisztában voltam
vele, hogy kegyetlen. Hogy a maffiában eltöltött évei alatt kivívta
magának a törhetetlen és megkérdőjelezhetetlen tiszteletet. De a
múltja… arról nincsenek feljegyzések. Azokat a sorokat ott őrzi
mélyen, legbelül. El akarom olvasni őket. Tudni akarom, milyen
történetek alkották meg a férfit, akit még a halál és a gyász sem tud
térdre kényszeríteni. Akinek a szemében most is ott csillog a
hatalom. Aki nem fél. Nem kegyelmez. Nem hisz, és nem remél. Igor
sokkal veszélyesebb, mint valaha. Hogy miért? Mert már nincs
vesztenivalója. Nincs gyenge pontja. Nincs semmi, amivel el lehet őt
pusztítani.
– Értjük!
– Ha kíváncsi vagy, kérdezz! De ne leskelődj, és ne nyomozz
utánam, mert az gyanús. És ha én valakire gyanakszom – közelebb
hajol hozzám –, az nem marad sokáig életben! És most elmegyek.
Bólintok.
– Úgy hiszem, neked is lenne tennivalód a házamon kívül is.
– Lenne.
– Akkor? – Kinyújtja a karját, hogy induljak meg végre a kijárat
felé. Lopva a ketrec felé pillantok. A sarokban, a sötétségben
megvillan egy kék szempár. Egy szempár, ami rabul ejtett.
Újra Igorra nézek.
Pont, mint az övé…
Gyorsan összeszedtem a cuccaimat, és elkészültem. Igor azt
mondta, megvár, ő fog személyesen elvinni a klubba. Persze az úton
már nem beszéltünk. Mint mondtam, bezárult az ajtó. Mindig csak
résnyire nyílik ki. És mindig csak egy keveset láthatok abból, ami
mögötte van.
Az autó leparkol a klub előtt. Igor felém fordul. Vajon mire
gondolhat most? Arra, hogy áruló vagyok? Arra, hogy nem az
vagyok, akinek mondom magam? Sejt valamit abból, ami körülötte
zajlik?
A szemébe nézek. Igen. Nem csak sejti. Talán tudja is. Igor okos
és óvatos. Biztosan lenyomozott. És az is biztos, hogy nem talált
semmit. Hiszen Natasa Szidorov olyan patyolattiszta, akár a frissen
hullott hó. Ha valamihez, akkor ehhez jól ért a Gárda. Olyan
kapcsolatrendszere van, amiről még a maffia is csak álmodhat.
Mindenhol ott vagyunk.
– Este érted jövök.
– Várni foglak. – Adok egy rövid csókot a szájára, majd kiszállok
az autóból, és elindulok a bejárat felé. Mielőtt kinyitom az ajtót,
megfordulok és hátranézek. Az autó még mindig áll, és Igor engem
néz a sötét üveg mögül. Érzem. Az autó végül elindul, én pedig
bemegyek a klubba.
Egyenesen az iroda felé veszem az irányt. Pár percen belül
megérkezik a legújabb csapatom. Habár eddig is voltak
táncoslányok a klubban, én abszolút profikat akarok. Olyan lányokat,
akiktől bármelyik pasasnak feláll a farka.
Ledobom a táskát az asztalra, majd leülök a székre, és
bekapcsolom a laptopot. Ahogy betölt, azonnal megnézem, hogy
sikerült a tegnapi nap.
– Hmmm… – dünnyögök. Sikerülhetett volna jobban is. De ha
összehasonlítom a pár héttel ezelőtti napokkal, akkor azt kell
mondanom, sokkal jobb. Vlado szó szerint elbaszta az időt, és két
kézzel szórta a pénzt.
Kopognak.
– Igen?
Az egyik testőr nyitja ki az ajtót.
– Egy lánycsapat várakozik az ajtó előtt.
– Pompás! – Elégedetten összecsapom a tenyeremet. – Engedd
be őket!
 A testőr tisztelettudóan bólint, majd jobban kinyitja az ajtót, és
egymást követve bejönnek a szebbnél szebb lányok. A portfoliójuk
nagyon meggyőző volt. Ők nem azok a félénk fajták, ez már a
képekből is kiderült számomra. Ezért is esett rájuk a választásom.
– Üdv a klubban! – Felállok, majd mindegyikükkel kezet fogok. –
Gyertek, foglaljatok helyet.
Öten vannak. Öt gyönyörű és tehetséges lány.
– Egy italt? – kérdezem.
– Térjünk a tárgyra! – keményen válaszol a középső lány. Gyanús,
hogy a magas, fekete hajú a főnök közöttük. Alina.
– Térjünk! – Visszaülök a székbe, és hanyatt dőlök.
– A legjobb csapatot akartad. Viszont ennek ára van.
– Manapság a minőségnek az van. Tisztában vagyok vele, ezért is
akartam a legjobbakat.
– Hetente kérjük a fizetést.
– Nem probléma.
– És kápéban.
– Rendben.
– Bármilyen plusz szolgáltatás feláras. Az viszont a miénk.
– Milyen plusz szolgáltatásra gondolsz? – Az asztalra könyökölök.
– Egyértelmű, hogy nem minden vendég elégszik meg egy
öltánccal. Viszont mi döntjük el, hogy meddig megyünk el a
kuncsafttal.
– Rendben. Viszont amit a vendég kifizet, abból részesedést
kérünk.
– A francokat! Ha lányok ágyba bújnak a kuncsafttal, az abszolút
az ő döntésük és az ő pénzük.
– Viszont azt ne felejtsük el, hogy én adom a vendégkört és a
helyet, ahol a lányok, azaz ti – végigmutatok rajtuk –, kurva sok
pénzt kereshetnek. Ebbe a klubba igényes és befolyásos emberek
járnak, akik bizony nem félnek mélyen a zsebükbe nyúlni. Ötven-
ötven százalék. Ez szerintem korrekt ajánlat.
– Negyven hatvan.
– Ha alkudozni akarsz, akkor javaslom, más helyre menjetek
táncikálni. Ha viszont pénzt akartok keresni… – közelebb hajolok
hozzájuk –, méghozzá kurva sok pénzt, akkor a lehető legjobb
helyen vagytok. Az utolsó ajánlatom ötven-ötven. Abba, hogy mi
zajlik a négy fal között, nincs beleszólásom, és nem is érdekel.
Engem csak az érdekel, hogy a vendég elégedetten távozzon. Áll az
üzlet? – Felé nyújtom a kezemet.
Alina lopva a társaira pillant.
– Legyen! Fifti-fifti.
Kezet fogunk.
– Nagyszerű. – Diadalittas mosolyra húzódik a szám. Elengedem
Alina kezét, majd kihúzom a fiókot, előveszem a szerződést, és
eléjük csúsztatom.
– Látom, készültél.
– Tudtam, hogy előnyös üzletet fogunk kötni.
Alina elveszi a papírt, adok neki egy tollat, aláírja a szerződést,
majd visszacsúsztatja elém a lapot.
– Akkor… – felállok, majd a lányok is. – Mint mondtam, üdv a
klubban! Szeretném, ha már ma este kezdenétek.
– Itt leszünk. Csajok? Mehetünk. – A lányok sarkon fordulnak,
majd elindulnak az ajtó felé, ami a következő pillanatban kinyílik.
Vlado áll előttük hanyagul, zsebre dugott kézzel.
– Nocsak, nocsak, nocsak! Miről maradtam le majdnem?
– Te? Semmiről.
– Ő ki? – kérdezi Alina.
– Lányok, Vlado az asszisztensem.
Vlado azonnal kihúzza a kezét a zsebéből, majd beviharzik az
irodába a lányok mellett.
– Mi lépünk.
– Jól van, hamarosan találkozunk.
A lányok távoznak, így ketten maradunk.
– Asszisztens?
– Talán rosszul fogalmaztam? – kérdezek vissza gúnyosan.
– Fogalmad sincs kivel szórakozol, igaz?
– De. Pontosan tudom. Veled. Miért hiszed azt, hogy ez a fellépés
félelmet gerjeszt bennem? Azt hiszed, félni fogok tőled, ha előadod
itt a kemény maffiózót?
Vlado arca dühös grimaszba torzul, majd felborítja az előtte lévő
székeket, és az asztalra támaszkodik. Fenyegetni akar. Félelmet
gerjeszteni bennem. Ha hétköznapi nő lennék, sikerülne neki. Vlado
arca kifejező. Főleg, ha az érzelmeiről van szó. Pengevékony ajkak,
éles arccsont, metsző kék szem, borostás arc.
– Egy olcsó felkapaszkodó kis kurva vagy, aki lefogadom,
kibaszottul jól tud faszt szopni. Máskülönben a nagyfőnök nem rakta
volna ilyen felelős pozícióba azt a kerek picsádat!
– Kicsit több tiszteletet, ha kérhetem. Mégiscsak a főnököddel
beszélsz. – Fölényes vagyok és arrogáns. Ne gondolja már azt ez a
senkiházi, hogy meg fogok hunyászkodni előtte. Vagy hogy hagyni
fogom, hogy sértegessen. – Ha még egyszer a szádra mered venni
bármelyik testrészemet – oldalra billentem a fejem –, levágom a
töködet!
– Natasa! – Ilja lép be, ezzel megszakítva a kis vitánkat, ami
minden bizonnyal folytatódik majd. – Minden oké? – A felborult
székekre pillant.
– Persze. Mi az?
– Egyeztetnünk kellene az italrendeléssel kapcsolatban.
Beszéltünk arról a néhány újdonságról, amit szeretnél bevezetni, de
még nem fixáltunk le semmit.
– Akkor, ha jól gondolom, sikeres volt az új kínálat – mosolyogva
Vladóra pillantok.
– Igen. Tetszett a vendégeknek, és az új koktélok is nagy sikert
arattak.
– Ezt örömmel hallom. Kérek pár percet, mindjárt megyek.
– Biztos minden oké?
– Süket vagy, baszd meg!? – Vlado kiabálva felé fordul. – Húzzál
vissza a kibaszott pultba! A főnökasszony mindjárt megy. – A
főnökasszony szó minden egyes betűjét gúnyosan mondja ki.
– Menj csak! – intek Iljának, hogy nyugodtan elmehet. Megoldom
ezt a problémát. – Pár perc.
Ahogy újra magunk maradunk, Vlado felém fordul.
– Ugye tudod, hogy ezt nem fogod megúszni?
– Ezek az olcsó fenyegetések sem jönnek be. – Megkerülöm az
asztalt és elindulok az ajtó felé, de Vlado hirtelen megragadja a
karomat, és visszaránt.
– Nem fogsz mindig megszökni előlem.
 – Vedd le rólam a kibaszott kezedet! – Kirántom a karomat a
kezéből. – Azt javaslom, szokd meg ezt a helyzetet.
– Szokjam meg?
– Úgy bizony! Mert akár akarod, akár nem, én még nagyon sokáig
itt leszek. – Sarkon fordulok, majd határozott léptekkel magam
mögött hagyom ezt a beképzelt faszkalapot.
Iljával elrendeztük az új italrendelést. Bevezettünk néhány új
koktélt, és persze rendeltem a legdrágább és legminőségibb
vodkákból, whiskykből és röviditalokból. Nekem kissé szegényes volt
a kínálat ahhoz képest, hogy ez milyen elit hely. Persze tisztában
vagyok vele, hogy egyéb más szereket is fogyasztanak a vendégek.
Hiszen nem csak itallal és gyönyörű lányokkal szolgáljuk ki őket,
hanem a legjobb anyaggal is. Hihetetlen, hogy a gazdag és
befolyásos emberek mit meg nem engedhetnek maguknak.
Büntetlenül habzsolják az élvezeteket, amíg némelyiknek otthon ül a
felesége, netán még a gyerekeiket is nevelik. De nem az én tisztem
pálcát törni bárki feje fölött is. Számomra az emberek vagy eszközök
voltak a céljaim eléréséhez, vagy célpontok. Nem láttam egyikbe se
többet.
– Megjööötttttünkkkk! – Hangos és vékony női hang a hátam
mögött. Azonnal felé fordulok. A lányok csillogó ruhában, gyönyörű
sminkkel és kifogástalan megjelenéssel szó szerint berontottak a
klubba, magukra vonva a férfiak figyelmét. És ez volt a cél.
– Helló, csajok! Gyönyörűek vagytok. – Elismerően végignézek
mindegyiken. Az arcuk boldogságtól sugárzik. Úgy fest, számukra
nagyon is megfelel ez az élet. Sokan bevállalják, és sokan élvezik is.
Hiszen rövid időn belül rengeteg pénzt tudnak keresni pusztán csak
azzal, hogy gyönyörűek. Mint mondtam, a nők kezében van az igazi
hatalom.
– Köszönjük. Ha nem bánod, mi el is kezdjük az estét.
– Csak tessék. – A terem felé mutatok. – A tiétek a színpad. A
terem. És a férfiak – rájuk kacsintok.
– Ahhh… Én már ki is szúrtam magamnak egy jóképű öltönyöst. –
A rövid szőke hajú lány beharapja az alsó ajkát, miközben bal
oldalra pillant, ahol egy csapat bankár iszogat, köztük feltörekvő,
jóképű fiatal férfiak is.
 – Te meg az öltönyös faszik! – A mellette álló másik szőke lány a
vállára csap.
– Áu! Kapd be!
– Majd meglátjuk ki kapja be és mit. – A lányok jókedvűen
felnevetnek, ami az én arcomra is mosolyt csal. Ők választották ezt
az életet, és szemmel láthatóan elégedettek is vele. Ez persze nem
azt jelenti, hogy ők érzéketlen kurvák. Nem szabad ítélkezni mások
fölött, mert nem tudhatjuk, hogy egy-egy mosoly milyen embert
takar. Hogy egy-egy mosoly vagy egy határozott jellem mögött
mennyi küzdelem lapul.
A lányok elfoglalják a színpadot. Erotikus dal szól, amire érzékien
ringatózni kezdenek.
– Ezt el tudnám nézni egész éjszaka! – Ilja megtörli az utolsó
poharat, majd a helyére teszi.
– Szerintem te azzal foglalkozz, hogy mindig tele legyen mindenki
pohara. – Elégedetten a pultra csapok, majd elindulok vissza az
irodába. Ahogy újra magam maradok, felnyitom a laptop tetejét. Egy
ideig csak üveges tekintettel bámulom a kijelzőt. Az elmúlt napokban
átnéztem az összes gépen lévő partíciót, de nem találtam semmit.
Semmi olyat, ami fontos lehet. Csak a klubbal kapcsolatos ügyek
vannak rajta, meg persze jó néhány pornófilm.
Megnyitom a kamerarendszert, hogy megnézzem, mi zajlik a
klubban. A lányok őrült hangulatot csináltak. Elégedett mosolyra
húzódik a szám. Jó döntés volt egy igazán profi csapat. Igornak
látnia kell, hogy elboldogulok. De mindenekelőtt most azt kell
elérnem, hogy a bizalma töretlen legyen felém. A reggeli kis
húzásom minden bizonnyal gyanakvást ébresztett benne. Bennem is
azt keltett volna.
Ki kell találnom valamit, amivel el tudom altatni a gyanakvását.
Valahogy el kell érnem, hogy bízzon bennem. Valami olyan dolgot
kell neki adnom, amivel megkérdőjelezhetetlenül magam mellé
állítom. Egy olyan dolog van, amire Igor mindennél jobban vágyik.
És az nem más, mint Iván. Ha sikerül hamarabb kézre kerítenem,
mint neki, és elkapom, azzal megoldottam a kettőnk között lévő
bizalmatlanság kérdését. A szex csak testiség. Azt eddig is
megkapta, csak éppen más nőktől. Többet kell neki adnom
magamból. Meg kell mutatnom, mennyire fontos nekem. Ami nem
lesz nehéz, hiszen Igor valóban fontos lett nekem. Mert nem minden
lépésem megfontolt. Nincs mindegyik mögött hátsó szándék. A
csókok, amiket neki adok, az ölelés, ami talán menedéket nyújt
számára, a gyönyör, ami mindkettőnknek elhozza a szabadságot,
igazi. Abban nincs és soha nem is lesz hazugság.
Kihúzom a felső fiókot, és kiveszek belőle egy papírlapot.
Egy ideig csak nézem az üres lapot, majd végül felveszem a tollat
és írni kezdek…

Mikor megérint az alkony tudom,

hogy eljön a sötétség.
Eljössz te, hogy megérints.
Hogy a magadévá tégy…
Megvillan a gonosz tekintete,
mely borzongató és selymes,
bennem mégis szétárad a béke,
mert te itt vagy velem.

Az utolsó szavak… talán azokat volt a legnehezebb leírni.

Méghozzá azért, mert Igor számomra is egy illékony álom marad.
Mert tudom, hogy meg kell tennem, amit várnak tőlem. Még akkor is,
ha meg kell ölnöm vele együtt a szívemet is. Hiszen gyilkos vagyok,
nem igaz? Ha képes vagyok kivégezni egy embert, akkor a saját
áruló szívem nem lehet akadály.
Felveszem a papírt, és összegyűröm. Ki akarom dobni, de
valamiért mégsem sikerül. Mert ezen a papíron az én érzéseim
vannak. Az én gondolataim. Mintha kiterítettem volna a szívemet
erre a gyűrött lapra. De nagyon nem tetszik, ami rajta van. Ez a nő
nem én vagyok. Mégis… a lelkem ordít rajta.
Kihajtogatom a gyűrött papírlapot, majd végül kihúzom a fiókot, és
a papírok legaljára teszem. Megőrzőm. Ha majd egy napon újra a
kezembe kerül, tudni fogom, milyen volt érezni. Milyen volt néhány
elesett pillanatig embernek lenni.
Felállok és a minibárhoz lépek. Öntök magamnak egy pohár
vodkát. Majd még egyet. És végül még egyet. Jóleső tompaság
száguld végig rajtam. Nem hagyhatom, hogy az érzelmek
eluralkodjanak fölöttem. Egy végrehajtó nem érez, csak végrehajtja
a parancsot. Nem tesz többet. Nem hagy maga után semmit, csak
fájdalmat és halált. De egy dolgot mindig magával visz. A halott
emberek rémült tekintetét. Akárcsak a holló, ami károgva ül a tetem
fölött.
Öntök még egy pohárral, majd visszamegyek az asztalhoz, és
megállok előtte. Leteszem a poharat, majd az asztalra
támaszkodom, és mély levegőt veszek. Ha becsukom a szemem, őt
látom magam előtt. Azt a mélyreható tekintetet. A kéket és a sötétet.
A gonoszt és a jót. A kegyetlent és a könyörületest.
– Nocsak… nocsak!
Erre a hangra megfeszül minden izom a testemben. Dacosan az
ajtó felé fordulok. Vlado áll előttem.
– Mindig meg tudsz lepni! A dögös táncoslányok, hmm… –
becsapja maga után az ajtót. – Jó húzás volt. – Elindul felém. –
Szeretnélek téged is úgy látni vonaglani. De tudod, mit szeretnék a
legjobban?
Elém áll.
– Takarodj! – szűröm a fogam közt.
– Ccccccc – nemleges választ int az ujjával. – Durván meg akarlak
baszni ezen a kibaszott asztalon! – Hirtelen megragadja a torkomat
és magához ránt. Megcsókol. De olyan durván, hogy kiharapja a
számat is. Fel akarom húzni a térdemet, valószínűleg számított erre
a támadásra, mert egy határozott ütéssel elüti a lábamat. – Izgató
egy kurva vagy te. – Megfogja a felsőmet, és széttépi a mellem
fölött. Olyan gyorsan történik minden, hogy szinte időm sincs
reagálni. De annyit azért mégis, hogy a tenyeremmel felfelé ütve
olyan keményen az orrába ütök, hogy hátratántorodik. Elveszi a
kezét az orrától. Csuromvér. – Ezért keményen szét foglak kúrni! –
Újra nekem ront. Küzdünk egymással. Megpróbálja tovább szaggatni
a ruháimat, én közben erős és célzott ütéseket mérek a testére. –
Baszd meg! – Káromkodik. A következő pillanatban olyan pofont ad,
hogy a fejem oldalra billen, és ezúttal én tántorodom meg. Erősen
kapaszkodok az asztalba, hogy el ne essek. Volt már erős férfiakkal
dolgom, de olyannal talán még nem, mint Vlado. Az asztalra
kényszerít, és teljes súlyával rám nehezedik. – Ha hagyod magad,
ribanc, hamarabb szabadulsz! – Durván megmarkolja a mellemet.
– Szállj le rólam, te szarházi! – További ütések záporoznak a
bordája közé, de az erős és kemény test magába szívja őket.
– De kurva erős vagy! Nem baj, ellenkezz csak, annál jobban
fogom élvezni azt a szűk pinádat! – A vállamban harap. Szó szerint
küzdünk egymással. Épp mikor félrerántja a melltartómat, hirtelen
valaki lerántja rólam.
Igor…
Megfogja Vlado nyakát, majd olyan erős ütéseket mér a fejére,
hogy Vlado pillanatokon belül elájul. Ideje sincs felfogni, mi történik
vele. És nekem sincs…
Igor elengedi Vladót, aki tehetetlen rongybabaként a lába elé
zuhan. Még egyet belerúg, majd az arcába köp.
– Te kibaszott faszszopó!
Felülök az asztalon, közben megigazítom a ruhámat. Igor néhány
lépéssel átszeli az irodát, majd segít felülni.
– Mi a faszom történt itt? – bömböli, közben megnézi a
sérüléseimet.
– Amit láttál. Vlado rám támadt.
– Jól vagy? – végre valami érzelmet látok az arcán. Aggódik
értem…
– Néhány kemény pofont leszámítva jól. – Megdörzsölöm az
arcomat, ami pokolian sajog az utolsó ütés helyén. – Mi lesz vele? –
Vladóra pillantok.
– Hogy mi lesz? Az, ami azokra vár, akik elárulnak. Tudni akartad,
milyen ember vagyok? Hát most megtudod!

Miután összeszedtem magam, kocsiba ültünk, és elindultunk

haza. Vlado a mögöttünk lévő autó csomagtartójában van. Nem
tudom, mit tervez vele Igor, de semmi jóra nem számítok. Vagyis ő
ne számítson…
Igor elfordul jobbra.
 – Hova megyünk?
– Mindjárt meglátod!
Azt hittem a házhoz, de nem. Egyenesen a sűrű erdő felé tartunk.
Sötét van. Vihar tombol. Az a fajta, ami egészen a csontodig hatol. A
kövér és nehéz hópelyhek szinte táncot járnak, ahogy a szél felkapja
őket. Az autó megáll. Igor leállítja, majd kiszáll és behajol.
– Gyerünk!
Kiszállok én is az anyósülésről. Nem messze vagyunk Igor régi
házától. Fogalmam sincs, mit keresünk itt, de ahogy ő is mondta,
hamarosan megtudom. Összehúzom magamon a kabátot. A hideg
könnyedén bekúszik a szétszaggatott ruhám alá. A testem libabőrös.
Az ujjaim remegnek. Fázom.
Ahogy megáll a másik autó, Igor azonnal a csomagtartóhoz ront,
felnyitja, majd kirángatja belőle Vladót.
– Igor! – Hangosan kiabál, közben kapálózik. – Nem teheted ezt,
hallod!? – Igor megáll, majd ahogy Vlado felé fordul, célzott és
kemény ütéssel válaszol. Vlado kétrét görnyedve köhög, Igor
megragadja a hajánál fogva, és kényszeríti, hogy nézzen rá.
– Mit mondtam neked arról, ami az enyém? – Az arcába üt. Vlado
valamit motyog az orra alatt. Igor még egyszer arcon üti, majd
kiabálva folytatja: – Megmondtam neked, hogy ő az enyém. Ahogy
azt is megmondtam, hogy levágom a farkadat, ha még egyszer
hozzá mersz érni vagy úgy nézel rá, ahogy az nekem nem tetszik.
Tudtam, hogy nem bírod majd a gatyádban tartani a farkadat. – Igor
arcára gonosz mosoly ül.
– Nem teheted! Egy kibaszott kurva miatt akarsz megválni az
egyik legjobb emberedtől? A szervezet nem fogja tétlenül nézni,
hogy az embereidet ölöd!
– Ölöm? – Igor maga elé rántja Vladót. – Én nem öllek meg. –
Oldalra nyújtja a kezét. Az egyik testőr a kezébe ad egy nyakörvet,
ami egy vastag és hosszú láncon lóg.
– Engedj el, baszd meg! – Vlado szabadulni próbál, de nem
sikerül. Az egyik testőr lefogja, addig Igor a nyakába teszi a
nyakörvet, majd elengedi. A kabátja alól előrántja a fegyvert, és
lábon lövi Vladót, aki ordítva térdre zuhan előtte.
– Elengedlek! Szabad leszel – széttárja hosszú karját.
 – Te mocskos kibaszott fattyú!
Igor arcon üti, ezúttal a fegyver kemény markolatával.
– A farkasok a hangra és a vérre jönnek, tudtad? Érzik a félelem
szagát. Még én is érzem rajtad! – Vlado elé guggol. – Tudtam, hogy
el fogsz bukni. Tudtam, hogy nem fogsz tudni ellenállni annak, ami
az enyém. Mert Natasa az enyém!
Szóval Igor ezért vitt abba a klubba. Egy kibaszott csali voltam.
Semmi több. Harag és gyűlölet gyúl a szívemben.
Igor feláll, majd elindul felém fegyverrel a kezében.
– Igaz ez? – kérdezem számonkérően. Mellém áll, de nem néz
rám. – Egy kibaszott csalit csináltál belőlem, akire a pincsikutyád
ráugrik az első adandó alkalommal?
– Munkát akartál, és én adtam neked. A többit már nem én
intéztem.
– Te rohadék!
Haragosan felém fordul, majd hirtelen megragad a karomnál
fogva, és magához ránt.
– Azt akarod, hogy bízzak benned? Hát dolgozz meg érte! Tudni
akartad a titkaimat? Nekem nincsenek titkaim, csak ellenségeim.
Olyanok, mint ő! – Vlado felé fordít, aki megállás nélkül ordítozik és
a hosszú láncot rángatja.
Chernaya Luna…
A fekete szörnyeteg megjelenik a sűrű és nehéz sötétségben. A
szeme szinte ragyog a sötétben. A járása puha. Nesztelen.
– Igor! Igor! Légy könyörületes!
– És látod! Az árulók tudnak a legjobban könyörögni. – A hátam
mögé áll. – Mi legyen, Natasa? – A fülembe suttog. Mintha maga a
halál kerülgetne. A könyörtelen végzet, ami elől nincs menekvés. –
Milyen halált kívánsz neki? Várj, ne válaszolj. Lassú…
A következő pillanatban a hatalmas fenevad rátámad Vladóra, aki
felordít, ahogy kiharap az arcából egy darabot. Egy szempillantás
alatt a földre teperi, majd újra az arcába harap. Hallani lehet a
csontok roppanását, miközben a vér mindenfelé spriccel, vörösre,
már-már majdnem feketére festve a csillogó hótakarót.
– Bárki, aki elárul, annak ilyen halála lesz. Nincs kegyelem,
Natasa!
 Hátborzongató, én mégis elégedetten nézem végig, ahogy a
farkas darabokra tépi Vladót. Végtelen ordítása valósággal
visszhangzik a kopár fák között. Olyan sok arcát láttam már a
halálnak. Ez is csak egy a sok közül. De a legszebb és
legtökéletesebb mégis az, amikor Igorra nézek. Mert az ő arca
egyenesen a lelkedbe ég.
– Gyere! – Megfogjuk egymás kezét, majd visszaülünk az autóba,
és hazamegyünk, mintha mi se történt volna. A visszapillantó
tükörben látom, ahogy megjelenik még legalább négy farkas. Ők is
részt vesznek a lakomában. Eltüntetik a nyomokat.
Igor megáll a ház előtt, majd szó nélkül kiszáll az autóból, és
elindul a bejárat felé. Én is ezt teszem. De még mielőtt elérjük az
ajtót, megfogom a karját és megállásra kényszerítem.
– Miért?
– Mit miért? – Dühösen felém fordul.
– Nem kellett volna ez tenned.
– Nem? – Felvonja vastag szemöldökét. – Talán hagynom kellett
volna, hogy az a rohadék bemocskolja azt, ami az enyém?
– Hiszen ez volt a célod, nem igaz? Azért vittél oda, hogy Vlado
megtegye ezt a lépést. Ezzel okot adott neked rá, hogy kinyírhasd.
Aljas ugyanakkor ravasz húzás volt részedről, ami miatt nem tudom,
hogy gyűlölöm kellene téged vagy csodálnom?
Résnyire húzza a szemét, majd közelebb hajol hozzám.
– Talán félned kellene, nem gondolod?
– Nem! – Én is közelebb hajolok hozzá. Az a néhány pillanat,
amíg egymás tekintetébe zuhanunk, egy örökkévalóságnak tűnik.
Végül Igor szakítja meg a szemkontaktust, és elindul az ajtó felé.
Ahogy beérünk a meleg házba, a bőröm szó szerint égni kezd. Igor
ledobálja magáról a ruháit, és elindul az edzőterem felé. Én is ezt
teszem. Követem őt.
Ahogy beérünk, azonnal felém fordul, így szinte a mellkasának
ütközöm.
– Jobb lenne, ha most elmennél!
– Talán az lenne a legjobb, ha itt maradnék. – Végigsimítok egy
hosszú és mély seben a karján. Olyan sok sebbel tért haza az elmúlt
napokban. De nem is a seb, sokkal inkább a vér, ami mindig sok volt
rajta. Igor kemény és véres hadjáratot indított az öccse gyilkosa
ellen. Bárkit megöl, aki az útjába kerül. Azonban a legnagyobb
ellensége, akit tiszta szívből gyűlöl, és akit minden erejével el akar
pusztítani, pontosan előtte áll.
A karomnál fogva magához ránt, majd egy határozott mozdulattal
megfordít, így a hátam izmos mellkasának feszül. A fülemhez hajol,
és beszívja az illatomat.
– Megőrültem volna, ha bajod esik!
– Mégis olyan könnyen elé dobtál! – Felnéz, egyenesen a
szemembe. Mindkettőnk tükörképe zilált és véres. A testünket
tetoválások és sebek borítják. Sérültek vagyunk, mégis a
legtökéletesebbnek látom magunkat. Őt. Ahogy erős és izmos karja
védelmezőn körbeölel.
– Semmit sem teszek ok nélkül! Minden döntésem előre
megfontolt. De a mostanit… – egyik keze a nadrágomba süllyed,
pontosan a bugyi alá. Ahogy az ujjai elérik a csiklómat, belém
nyomja az egyiket. – Ezt az őrület szüli! Most már mindenki tudja,
hogy az enyém vagy. Hogy képes vagyok ölni érted! Te mit vagy
képes megtenni értem, Natasa Szidorov?
Hogy mit vagyok képes megtenni érte?
Megtagadni önmagamat…
 Igor

Tudtam, hogy Vlado rá fog mozdulni Natasára. Az első

pillanatban, ahogy meglátta, észrevettem a tekintetében. Aljas húzás
volt részemről, hogy a helyére ültettem Natasát. De ebben a
világban nincsenek tiszta eszközök. Tudtam, hogy Vlado nem fogja
lenyelni a békát. Ahogy azzal is tisztában voltam, hogy Natasát
magának akarja. Az én nőmet. Akire másnak még csak ránéznie
sem lenne szabad.
A háttérben figyeltem, ahogy kialakul kettejük között az a bizonyos
hatalmi harc. Tudtam, ha elég idő telik el, Vlado lépni fog. Egy
egoista faszkalap volt, aki nem tűrte volna sokáig, hogy egy nő a
főnöke. És megtörtént. Vlado lépett. És szar lépést választott. Mivel
megszegte a parancsomat, jogomban állt példát statuálni. Baszta a
csőröm az a seggfej. Így, még ha alattomos módon is, de kinyírtam.
Natasa persze kérdőre vont. Ő volt a csali.
De micsoda csali…
Nem fogom megvitatni a döntéseimet senkivel sem. Főleg egy
nővel nem! Duzzogjon csak. Még párszor belemártom a farkamat,
szó szerint kikúrom belőle a duzzogást. Ahogy este is tettem.
Hangosan sikoltozott, ami diadalittas mosolyt csalt az arcomra.
Féktelenek és vadak voltunk. Ennek születtünk…
Ez a probléma elhárult. De van még egy sokkal nagyobb, ami
megoldásra vár.
Iván.
Épp elrakom a fegyvert a tokba, amikor váratlanul megjelenik
Dimitrij az ajtóban.
– Szóval továbbra is komolyan gondolod, amit mondtál.
– Nem szoktam feleslegesen pofázni. – Becsatolom a tartót,
közben elindulok felé, majd megállok előtte. – Úgy látszik, az
embereim nem jutnak egyről a kettőre, ezért a kezembe kell vennem
az irányítást.
– Veszélyes az utcákat járni. A múltkori esetből tanulhatnál.
 – Veszélyes? Számunkra az maga az élet, Dimitrij! –
Megpaskolom az arcát, mire elhúzza a száját. – Ne aggódj! A sebek
begyógyulnak.
– Továbbra sem tartom ezt jó ötletnek. Egy kibaszott céltáblát
rajzolsz, méghozzá egyenesen a homlokod közepére.
– Nyugalom! Visszajövök.
– Veled megyek.
– Nem!
– De szükséged lesz rám.
– Felkötött kézzel nem sokra megyek veled. Folytasd a kutatást.
Szállj rá a helyi zsarukra. Szerezz kamerafelvételeket! Bármit, ami
alapján megtalálhatjuk azt a rohadékot.
– Szar ötlet.
– Jó ötlet. Imádkozz, hogy Iván fejével térjek vissza.
Félrelököm az útból Dimitrijt, majd öles léptekkel elindulok a kijárat
felé. Felveszem a kabátot, és kinyitom az ajtót. Viszont azzal nem
számolok, hogy egyenesen Natasába botlok. Az arca pirospozsgás.
Zihálva veszi a levegőt, látszik meleg lehelete a hidegben. Reggel,
mikor felkeltem, nem volt mellettem. Nem csak én szeretem a
magányt…
– Úgy látszik nem csak én szeretek korán kelni.
– Úgy látszik – válaszolja.
Ellépek mellette, mire megfogja a karomat, és elhúzza a
kabátomat.
– Szóval a bosszúhadjárat folytatódik?
– Nincs más választásom. – Elhúzom a kezem. – Szemet
szemért. Ha valaki, akkor te tudhatnád.
– Tudom. Ahogy azt is, hogy a lelked nem fog megnyugodni utána
sem. Mert a vér nem megoldás.
– Példát kell statuálni. Ez nem csak egyszerű bosszú. Mégis
milyen vezető lennék, ha nem torolnám meg a testvérem halálát?
– Te ezek fölött állsz. Te maga vagy a hatalom. Ez bosszú.
– Foglalkozz a saját dolgoddal, azt javaslom. A klub még mindig
nem elég jövedelmező. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet rád
bízni? – Közelebb hajolok hozzá. Narancsos illata azonnal az
orromba kúszik. – Az egyik legjobb emberemet nyírtam ki miattad.
Talán hiba volt? – cukkolom.
Vlado veszteség volt. Egy hiba.
– Mindketten tudjuk, hogy ez nem róla szól. A másik, nálam jobbat
keresve sem találnál. Ezt te is tudod. – Dacosan vág vissza. A
tekintete eltökélten csillog. Tudom, hogy képes megbirkózni a
feladattal. Nem hiába adtam át neki a klub vezetését.
– Este benézek. – Végigsimítok enyhén vöröses ajkán. Puha.
Meleg. – Legyél jó kislány! – Elengedem, majd magára hagyom.
Most másfajta érzelmek vezérelnek. Olyanok, amik pusztításra
születtek. Az ellenségeim elpusztítására.
Beülök a kocsiba, majd nagy gázzal elindulok. Van néhány hely,
amit mindenképpen megnézek. Természetesen nem egyedül. Egy
autó követ, benne felfegyverzett testőrökkel. Nem vagyok idióta,
pontosan tudom, ahogy bárkinek lehetősége nyílik rá, nem habozna
belém ereszteni egy tárat. Az orosz maffia nem éppen a
könyörületességről híres. Hozzánk képest az olaszok igazi
kispályások. A nagy játék itt folyik. Amit vérrel fizetünk meg! A
keményebb maffiacsoportok tagjai csak két dolgot ismernek. A vért
és a halált. Közülünk kerülnek ki a legjobb bérgyilkosok. A
szervkereskedelem virágzik a kezünk alatt. A legaljasabb alvilági
emberek közé tartozunk, mégis egy egész világ kíváncsi ránk. Mert
habár az emberek félnek tőlünk, tudni, látni akarják, miben rejlik az
erőnk. Sötétségből és kegyetlenségből táplálkozunk. Igazi
fenevadak vagyunk. Én is az vagyok. Nincs bennem semmi jó.
Semmi, ami értékes lenne. Mégis, mikor Natasa a közelembe kerül,
úgy érzem, az élet még számomra is tartogat valami jót. Valami
különlegeset. Valami olyat, amitől embernek érezhetem magam. Egy
magunkfajta úgy hiszi, elpusztíthatatlan. Hogy a hatalom és a pénz
olyan számunkra, akár egy pajzs. Kurva nagy tévedés. Mi is hús és
vér vagyunk. Lelketlen szörnyetegek, célpontok, akiket egy napon
élvezettel fognak megölni. Mert nem vagyunk halhatatlanok. Élők,
kibaszott sötét lelkek a soha nem szűnő sötétségben…
Beülök az autóba, majd nagy gázzal elindulok. Nem lesz sem éjjel
sem nappal, hogy ne vadásznék. Jegor és Dása megérdemli. Jár
nekik a nyugalom. És jár nekik béke.
 A város felé haladva magával ragad a fehér Oroszország. Jegor
imádta a telet. A havat. Nálam is voltak ilyen pillanatok. Amikor
gyerekként élvezni tudtam. Amikor nem azért gázoltam térdig a
hóban, hogy fát szerezzek. Az öcsémmel hatalmas hóembereket
építettünk. Bunkert a kopár fák alá. A tél gyermekei voltunk. Az volt
az igazi otthonunk. És ezt az életérzést még azt sem tudta feledtetni,
ha apám dühében a hóba vágott. Amikor pirkadatkor a nap első
fénycsóvái felkúsztak a horizontra, én már kint voltam a hidegben,
és fát vágtam. Megálltam, és ámulattal néztem, ahogy szép lassan
felkel a nap. Talán a szívem mélyén mindig valami újat vártam.
Valami jobbat.
Ami végül soha nem jött el…
Aztán ráébredtem, hogy a sötétség az én otthonom.
Megcsörren a telefonom. Morozov az. Rég beszéltünk, akkor is
egy üzlet kapcsán. Morozov már hatvan fölött jár. Lassan itt az ideje,
hogy átadja a hatalmat a fiának. De ő még mindig uralkodni akar.
Úgy hiszi, megbirkózik ezzel a világgal. Az igazság viszont az, hogy
napról napra gyengébb lesz. És ha nem lép, nem lesz kinek átadni a
hatalmat. Mert egy meggyengült vezető rés a pajzson. A család és a
szervezet pajzsán.
– Igen! – szólok bele.
– Találkoznunk kell.
– Mikor?
– Most!
– Szerencséje, épp arra van dolgom.
– Várlak. – És elnémul a vonal. Igazából két helyre akartam
bemenni, így nem lesz nagy kitérő meglátogatni az öregembert.
Morozov és Vorobjov jóban voltak. Annyira, hogy azt tervezték,
összeadják a gyerekeiket. Ugyan ki lehet olyan ostoba, hogy egy
olyan szarcsimbókhoz adja a lányát, mint Iván? Hiszen mindenki
tudta róla, hogy egy semmirekellő. Egy beteg állat, aki ha
bedrogozott, bántotta a lányokat. Kegyetlen volt, mindig is élvezte a
gyilkolást. Egy elmebeteg. És ez az elmebeteg vadászik rám. Ez az
elmebeteg volt az, aki megölte a családomat. Akit, ha elkapok,
hosszú és fájdalmas halála lesz.
 Miután kiborult a bili, pontosabban miután én kiborítottam, az
eltervezett frigy meghiúsult. Persze az öregember hozzám is adta
volna a lányát, csak hogy a családja biztonságban legyen. Én nem
úgy akarok hatalmat szerezni, hogy jó helyre lógatom a farkamat.
Neki sem így kellene. Éppen ezért lett az ő családja az enyém
lekötelezettje. És ez bassza a csőrét. Ahogy sok maffiafőnöknek a
szervezeten belül. Pedig azt hinné az ember, ennyi év után
elfogadták már a szervezetben betöltött helyemet. De mindig lesz
egy idióta, aki szembe akar hugyozni a széllel. És az öregember
talán pont ezt teszi.
Megérkezem a ház elé, amiről már messziről bűzlik, hogy
kőgazdagok lakják. Majd három méter magas kovácsoltvas kerítés
veszi körbe, ami mögött egy háromszintes villa tornyosul. Fegyveres
őrök járőröznek mindenhol. Kamerák figyelik a mozgást. Az
öregember tudja, hogy a hatalma véges. Előbb-utóbb le kell
mondania róla. De egy olyan kaliberű fickó, mint ő, bizony nehezen
engedi ki a keze közül a hatalmat. A hatalmat, amit hosszú
évtizedekig megtartott. Éppen ezért nem nyúltam még hozzá. Talán
érzek valamiféle tiszteletet. Hiszen ő valóban megküzdött a
maffiában elért helyéért. Nem volt rest megvédeni a családja
becsületét, ha arról volt szó.
A kapu kinyílik, lassan begurulok, mögöttem az embereimmel.
Megállok a kétszárnyú mahagóniajtó előtt, majd kiszállok, és
elindulok felé. Két fegyveres őr állja az utamat.
– Megbeszélt találkozónk van – közlöm tárgyilagosan.
– Tudjuk. A fegyvert! – Az egyik őr felém nyújtja a kezét. Elhúzom
a számat, majd a kabátom alá nyúlok, és átadom a fegyveremet. –
Ugye tisztában vagy vele, hogy fegyver nélkül is veszélyes vagyok?
– Igen. Éppen ezért egyedül megy be!
Morozov fél. És minden oka megvan rá.
A két őr félreáll, az embereim addig kint maradnak velük. Jártam
már ebben a házban néhányszor. Pontosan tudom, hol van az
öregember irodája. A légzésem nyugodt, ahogy a szívverésem is.
Hosszú, mégis könnyed léptekkel haladok az ajtó felé. Ahogy elérek
hozzá, újabb két őr állja az utamat. Ők már nem tesznek fel további
kérdéseket, félreállnak, az egyik kinyitja nekem az ajtót és
bemegyek.
– Igor! – Az öregember kényelmesen pöfékel a hatalmas székén,
közben méregdrága vodkát kortyolgat.
– Korán van még az italhoz! – Közelebb lépek hozzá, közben
hallom, hogy bezáródik mögöttem az ajtó.
– Egy jó szivarhoz és egy jó vodkához sosincs korán. Ülj le, fiam!
Leülök, pontosan vele szemben.
– Miért kellett ide jönnöm?
– Úgy hírlik, a nagy fehér farkas az utcákat járja, és halomra öli az
embereket.
– Jól hírlik.
– Ugye tudod, hogy ezt nem nézik jó szemmel más
maffiacsoportok? Messzire mész, Igor!
– Ezért hívtál ide? Ezt enélkül is tudtuk – fölényesen széttárom a
karomat.
– Vakmerő vagy és ostoba! Ne gondold, hogy csak te vagy itt a
faszagyerek! Hagyd abba, amit most csinálsz. Mert ha nem, hidd el,
nem marad következmények nélkül.
– Ez most fenyegetés?
– Nem. Még nem. Ez pusztán jó tanács. – Közelebb hajol hozzám.
– Az öldöklés nem megoldás. Nem hozza vissza a fivéredet.
– Azt mondod? – Kényelmesen hátradőlök a széken.
– Azt. Tudom, miről beszélek. Amikor megölték a fiamat, én is
gyilkoltam. Oltani akartam a vérszomjat.
– Kitalálom. Nem sikerült.
– Nagyon nem. A fiam nem jött vissza. Ellenben sok ellenséget
szereztem.
– Bárkit megölök, aki az utamba mer állni. Bárkit! – Most én
hajolok hozzá közelebb.
– Nagy szavak egy nagy embertől. De hidd el, vannak nálad
hatalmasabb emberek is.
– Mire célzol?
– A családjaink szövetségesek.
– Nem vagyunk egy család.
 – Dehogynem. Nem a vér kötelez. Hanem a név. Mert te
akármennyire is ki akartál irtani egyet, a Vorobjov név még mindig él.
Annak köszönheted a szövetségeseidet.
– Tévedsz! – Felállok, ezzel fölé magasodom. – Annak
köszönhetem, hogy nem dobom oda a fejed a farkasaim elé!
– Ó, igen, majd elfelejtettem. Emberhússal eteted azokat a
dögöket. Vigyázz, Igor! Nagyon vigyázz! Talán nem jó ötlet olyan
embert fenyegetni, aki eddig melletted állt!
– Nem! Te vigyázz! A maffiát öt nagy csoport fogja össze
Oroszországban. De ne feledd, ki a legerősebb!
– Nem felejtem! De ne gondold, hogy egyik nagyhatalom sem
kikezdhetetlen. Hiszen gondolj csak bele, hány meg hány nagynak
hitt birodalom dőlt össze. És azokat, akik ezeknek a birodalmaknak
az élén álltak, megölték. Te sem vagy isten, Igor! Hús és vér vagy.
Sebezhető. És megölhető. – Az öregember is feláll, majd az asztalra
dobja a poharat. Kihúzza a fiókot, majd kivesz belőle egy dossziét és
elém dobja.
– Mi ez?
– Az utolsó szívesség, amit neked teszek.
Felveszem a dossziét, és kinyitom. A fotón Iván szerepel egy
másik férfival.
– Ki a pasas?
– Jelentéktelen. Téged a másik fickó érdekel. A fotó tegnap este
készült. Ha szerencséd lesz, azon a címen megtalálod.
Becsukom a dossziét, majd az öregemberre nézek. Tudom, ha
lehetőség adódik, ő is ellenem fordul majd. Viszont most óriási
szívességet tett nekem. Ez egy nyom. Ivánhoz.
– Mi az ára? – Feltartom a borítékot, mire az öregnek hamis
mosolyra görbül a szája.
– A lányomat nem akartad elvenni. Így a szavadat kell adnod.
– A szavamat?
– Igen. Azt. Tudom, nálad az sokkal erősebb, mint bármilyen
szerződés. Ezért is kaptad meg a dossziét. Cserébe valódi
szövetséget akarok. A te családod nem támad az enyémre. Nem fog
területet elvenni, nem fog belepofázni az üzletbe.
Megszívom a fogamat.
 – Sokat kérsz.
– Tudom. De amit adtam neked, számodra még többet ér. Áll az
alku? – Felém nyújtja a kezét, amit végül megfogok.
– Áll az alku. De ha megtudom, hogy hátba támadsz – kicsit
megszorítom a kezét –, az alku érvényét veszti. Remélem értjük
egymást, öregember?
– Értjük! – bólint, mire elengedem a kezét. – Vorobjov veszélyes
volt. Kibaszott egy könyörtelen faszkalap. De te… – újra bólint, ám
ezúttal tiszteletből – még veszélyesebb vagy. Kevés olyan ember
volt, van és lesz a szervezetben, mint te. Akinek a szava elég ahhoz,
hogy szövetségeket kössön, hogy békét ajánljon vagy háborút
indítson. Kivívtad a tiszteletet a családod iránt. És a neved…
visszavonhatatlanul beírja magát a maffiavilág történetébe.

Miután sikeresen leráztam a testőreimet, az öregember után

egyből a megadott címre megyek, ami egy másik luxusvilla a város
szélén. Meghagytam az embereimnek, ha egy is utánam mer jönni,
azt megölöm. Erről a kis akcióról ezúttal senki nem tud. Egyedül én.
Megállok messzebb a háztól, hogy feltűnés nélkül meg tudjam
figyelni. Túl sok mindent nem látok, mivel közel három méter magas
átláthatatlan kerítés veszi körbe a birtokot. Minimum négy kamerát
számolok, ami az utcafrontot nézi.
Előveszek egy szál cigit, és meggyújtom. Lehúzom az ablakot, és
várok. Fogalmam sincs, mi van a kerítés mögött. Ahogy azt sem
tudom, kicsoda van bent. Csak azt tudom, hogy Iván itt járt tegnap,
és ha szerencsém van, újra eljön. Miközben itt várakozom és
feszülten figyelek, rácsatlakozom a klub kamerarendszerére.
Megnézem, mit csinál Natasa. A múltkori eset után minden lépését
figyelem. Hiszen attól függetlenül, hogy már egy ideje mellettem van,
bizony nem sok mindent tudok róla. Habár nem sikerült kideríteni
semmit, mármint semmi gyanúsat, valami nekem mégis bűzlik
körülötte. Érzem, hogy valami nem stimmel. Érzem a veszélyt, mégis
minden tiltás ellenére közelebb akarok kerülni hozzá. Tudni akarom
a titkait. Magamnak akarom a vágyait. És a szívem mélyén talán
hinni akarok abban, hogy nem fog számomra csalódást okozni.
Azért kapta a munkát, hogy a segítségével sikerüljön
megszabadulnom Vladótól, és persze azért, mert így szemmel
tudom tartani. Néha-néha a házra pillantok, majd újra a telefonom
kijelzőjére, ahol megnézem a kameraállásokat.
Megvagy. Épp az új táncoslányokkal beszélget a színpadon. A
háta mögé int, a lányok felsorakoznak, majd felveszi a mikrofont, és
énekelni kezd. Szeretném hallani, hogy ezúttal miről, de a kamera
hangot nem rögzít, csak képet. Erősen markolom a telefont,
miközben őt nézem. A lányok mögötte táncolnak, én mégsem rájuk
figyelek. Csak Natasát látom, ahogy éneklés közben az uralma alá
hajtja a színpadot, és vele együtt a világot.
Újra a ház felé pillantok. Kinyílik a hatalmas kapu, majd kigurul
egy autó, aminek a hátsó ablaka le van húzva. Az a fickó ül hátul, aki
a fotón szerepel Ivánnal, mellette lányok ülnek.
Akció indul.
Lezárom a telefont, és az ülésre dobom. Beindítom az autót, és
követem őket. Néhány kocsi közénk ékelődik. Nem veszítem szem
elől. Szorosan a nyomában vagyok egészen addig, amíg meg nem
érkezünk egy klub elé. Az autó megáll, én is ezt teszem jó pár
méterrel mögötte. A pasas kiszáll, majd a két csaj is, és nevetve
bemennek. Ismerem ezt a helyet. Az embereim is ellenőrizték már,
de nem találtak semmit. Valamikor Vorobjov fennhatósága alatt volt,
de végül átengedte egy másik maffiacsaládnak. Próbálom felidézni a
nevét, de most nem jut eszembe. Az elmúlt időszakban sok
maffiacsoport cserélt gazdát. Mint mondtam, soha nem vagyunk
biztonságban. Még a legerősebbek sem.
Várok még egy kicsit.
Meggyújtok egy szál cigit, miközben feszülten figyelem a bejárati
ajtót, ami előtt egy kidobó áll. Órákat töltöttem megfigyeléssel.
Remélem, végre valóban használható nyomra bukkantam, és az
öreg nem vert át. Ahogy azt is nagyon remélem, nem egy csapdába
készülök belesétálni. Hiszen, ha én meghalok, nem lesz, aki átvegye
a helyemet, nem lesz, aki megtorolja a halálomat.
A kutyának sem hiányoznék…
 Lehúzom az ablakot, és elpöckölöm a cigit. Épp újra felhúzom,
amikor a szürkületben megjelenik egy sötét alak. Kapucni van a
fején, ezért az arca nem kivehető. Megáll a kidobó előtt, váltanak
néhány szót, majd átad neki egy kis kártyát. Miközben őket nézem,
észreveszem a skorpiót a kezén.
Iván.
Megfeszül az állkapcsom, a kezem ökölbe szorul.
Hát megvagy, te rohadék!
Megvárom, amíg bemegy, majd kiszállok az autóból, és elindulok
a bejárat felé. Az ajtó előtt álló pasas mogorván néz rám, ahogy
megállok előtte.
– Zárt körű parti. Csak meghívóval lehet bejönni.
– És ha a meghívó ez? – felé tartok egy köteg pénzt.
– Megkérem, távozzon!
Teszek még egy lépést felé. A zsebembe nyúlok, és előveszek
még egy köteg pénzt.
– Itt az én meghívóm! Ha elfogadod, gazdag ember leszel. Ha
nem, halott. – Elhúzom a kabátomat. Azonnal észreveszi a fegyvert
a tokban. – Mi legyen?
Megmarkolja a pénzt és zsebre vágja, majd kinyitja előttem az
ajtót.
– Okos ember.
Elégedetten bemegyek. Hangos zene szól. A levegő fű és
piaszagú. Minden vörös. A falak, az ülőalkalmatosságok, még a
fények is. A terem végében egy színpad van, amin meztelen csajok
vonaglanak. Az egyik oldalon hosszú rúd, azon egy lány pörög. A
színpad mellett egy kényelmes kanapé, amin három lány
maszturbál. Öt férfi körbeveszi és őket nézi. Sok ilyen lepukkant és
olcsó lebuj van a városban.
Annyi ilyet üzemeltet a maffia. Drogok, kurvák, szerencsejáték,
pénzmosás, igazi kincsesbánya. Újra feltűnik a kapucnis alak. A
vécék felé megy. Követem. Épp mire elérném, két csaj szó szerint
nekem esik, ahogy kilépnek a budiból.
– Ó, helló, szépfiú! – Végigsimít az arcomon. – Csak nem
eltévedtél?
Ellököm a kezét. Mire újra felnézek, Iván eltűnik.
 Mi a faszom!?
Próbálok utánamenni, de a két csaj utamat állja.
– Ne siess!
A másik azonnal rámarkol a farkamra.
– Baszd meg, mekkora farkad van! – Látványosan megnyalja a
száját.
Előrántom a fegyvert, és a fejéhez nyomom.
– Takarodj az utamból! – Mennydörgöm, mire megadón feltartja
mindkét kezét, és hátrálni kezd.
– Te beteg fasz! – kiabálja a másik, majd megkarolja a barátnőjét
és elfutnak.
Elteszem a fegyvert, aztán elindulok a folyosó vége felé. Ahogy
elérem az ajtót, azonnal berúgom, és berontok. A kurvák sikoltozni
kezdenek, a pasas, aki a fotón szerepel, kigombolt nadrágban ül a
kanapén. És a kapucnis pasas, Iván Vorobjov szó szerint a pofámba
vigyorog. Ahogy felemelem a fegyvert, Iván felrángatja az egyik
csajt, épp, miután meghúztam a ravaszt, így a golyó egyenesen a
lány mellkasába fúródik. Iván felröhög, majd előrelöki a lány testét,
aki rongybabaként a földre zuhan. Futásnak eredek, átlépek az
élettelen test fölött, félrerántom a függönyt, ami mögött még egy ajtó
van. Az ajtó egy újabb folyosóra visz. Iván épp elér a végéhez, újabb
lövést adok le.
– Baszd meg! – káromkodik, majd kivágja az ajtót, ami ezúttal az
utcára vezet. Fékcsikorgást hallok, mire én is kiérek, Iván beugrik az
autóba, és elhajtanak. Újabb és újabb lövést adok le, egészen addig,
amíg a fegyver szánja hátra nem ugrik.
Dühömben a földre köpök.
– Te faszszopó köcsög!
Az ajtó felé fordulok. A földön vércseppeket látok. Eltaláltam azt a
kibaszott rohadékot. Leguggolok, az ujjamat belenyomom a meleg
vérbe, és összedörzsölöm az ujjaimat. Megfeszül az állkapcsom,
majd felállok, és sietős léptekkel visszamegyek. Mire visszaérek, a
szoba üres. Szó szerint kirontok, meg kell találnom azt a kis
köcsögöt. Átvágok a tömegen fegyverrel a kezemben. Néhányan
rémülten néznek rám, vannak, akik felállnak. Fenyegetés vagyok.
Két lábon járó kibaszott veszedelem. Bárkit megölök, aki az utamba
mer állni!
Ahogy kilépek az utcára, pont akkor száll be a fickó az autóba. Elé
állok, és golyót eresztek a sofőr fejébe. Az üveg összetörik a lövés
körül, sűrű vére a szélvédőre fröccsen. Azonnal az autó mellé lépek,
és kivágom az ajtót. Megfogom a kis senkiházit a ruhájánál fogva, és
kirángatom.
– Te ámokfutó, beteg állat! – kiabálja az arcomba. – Ki a tököm
vagy te? – Úgy vergődik, akár egy szűz kurva a nászéjszakán.
Tarkón vágom a fegyverrel, mire elájul. Feldobom a hátamra, majd
elindulok az autó felé. Az utcákon lézengő emberek félreállnak,
ahogy elhaladok mellettük. Megállok a klub előtt, és a kidobó fejéhez
szegezem a fegyvert.
– Uram… – feltartja mindkét kezét megadásképpen. Vért akarok.
Halált. De nem az övét…
Elfordítom a fejem, majd leengedem a fegyvert és továbbmegyek.
Megnyomom a kulcson lévő gombot, az autó csomagtartója kinyílik,
mire odaérünk. Bevágom ezt a szarkupacot, lezárom a kocsi
hátulját, és elindulunk. Ivánnak megint sikerült meglógnia. Egy
karnyújtásnyira volt tőlem, és nem bírtam elkapni. A kormányba ütök
újra és újra. De legalább most van egy nyom. Egy nyom, amin
nagyon remélem, elindulhatok…

Ahogy hazaérek, újra felkapom a vállamra ezt a nyöszörgő

szarzsákot, és elindulok vele egyenesen az alagsor felé. Már
majdnem elérem az ajtót, amikor megjelenik Natasa.
– Vártalak! – A hangja keményen cseng.
– Dolgom van.
– Azt látom. Ki ő?
– Egy senki.
– Senki – bólogat. – Nem lennék a helyében.
Résnyire húzom a szemem, majd elfordulok, és kivágom magam
előtt az ajtót. Mindössze néhány lépcsőfok választ el az alagsortól.
Az alagsortól, ami az igazi sötétség otthona. Olyan sok embert
hoztam már ide. Volt, akinek gyors halála volt, és volt, akinek nem.
Berúgom az ajtót, majd ledobom a pasast a földre. Ahogy a feje
hangosan koppan a hideg és nyirkos betonon, azonnal feljajdul.
– Mi a faszom… – a hátára gördül. Megdörzsöli a fejét, majd az
arcát. Leguggolok mellé, épp akkor, amikor végre kinyitja a szemét.
Ami azonnal tágra nyílik, ahogy tudatosul benne, ki vagyok.
Megragadom a torkánál fogva, és megszorítom. – Ki vagy te… –
dadogja.
– Nem az számít, ki vagyok, sokkal inkább az, hogy mit akarok.
– Mi van?
– Ha elmondod, amit tudni akarok, talán életben maradsz.
– Te begőzöltél! – kiabálja összefüggéstelenül.
Felrángatom a földről, majd a székre dobom. Próbál felállni, mire
pofán verem kétszer, de olyan erővel, hogy elszédül. Amíg
megpróbál magához térni, a székhez bilincselem.
– Mit akarsz tőlem? – Fröcsög a nyál a szájából, ahogy kiabál.
– Információt!
– Miről?
– Sokkal inkább kiről.
Megrázza a fejét.
– Jézusom… – körbenéz. – Micsoda egy anyaszomorító helyre
hoztál… Hol vagyok?
– Ott, ahol az ilyen gerinctelen kis férgeknek hamar megered a
nyelve. – Elé állok. – Hol van Iván Vorobjov? Honnan ismered? Mit
akar tőled?
– Vorobjov?
– Süket vagy, baszd meg? – Kemény pofon csattan az arcán. –
Vo-rob-jov! – szótagolom.
– Hallottam! De én nem ismerek semmilyen Iván Vorobjovot.
– Oké, játszhatjuk ezt máshogy is. – Leveszem a kabátomat és a
földre dobom, majd a fényes asztal mellé állok, és kinyitom a
bőrtáskát. A kisebb és nagyobb élesebbnél élesebb pengék
megcsillannak a baljós sötétségben.
– Öreg! Te beteg vagy!
Kiveszek egy rövid pengéjű kést, és felé fordulok.
 – Kicsi penge, kicsi seb. Nem halsz bele, de hidd el, kurvára fog
fájni! – Egy határozott mozdulattal a combjába döföm a kést, mire
felordít.
– Hagyddd abbaaa!!!! – ordibálja.
– Csak el kell mondanod, amit tudni akarok! Hol van Iván?
– Most mondtam el a kurva életbe, hogy nem ismerek semmilyen
Ivánt!
Még egyszer a combjába döfök, de ezúttal a másikba. Újabb
ordítás. Mennyi ehhez hasonló hangot szívtak már magukba a
falak… A vérről már nem is beszélve, ami a padlóra folyt. Addig
fogom kínozni ezt a szarházit, amíg el nem mondja, amit tudni
akarok.
– Vo-rob-jov!
– Nem ismerem! Nem érted? Nem is-me-rem! Fel tudod fogni,
amit mondok?
– Fel. Csak nem értem, miért hazudsz a pofámba. De legyen! –
Kifeszítem az ujjait. – Melyikkel kezdjem? – Ránézek. Próbálja
elhúzni a kezét, de nem sikerül. Erősen szorítom. – Ezt szoktad a
pinába nyomni? – Levágom a mutatóujját, mire felordít. – Vagy ezt?
– Nem várom meg a választ, levágom a középső ujját is, majd az
ölébe dobom.
– Neeee – felzokog. – Neeee! – ordibálja.
– Utoljára kérdezem! Hol van?
– Esküszöm, nem tudom, ki a faszról beszélsz!
– Arról a kibaszott kapucnis faszszopóról, aki ott volt veled abban
a kibaszott szobában!
– Az nem Iván!
Összeráncolom a homlokomat.
– Az egy mezei kis díler. Intézett nekem és a csajoknak drogot.
Cserébe csak néhány infót akart.
– Miről?
– Egy csajról.
– Kiről?
– Nem tudom. Ma beszéltük volna meg a részleteket.
Semmit sem értek. Mit akart Iván ettől a szarházitól? És milyen
csaj után kémkedik?
 – Ki vagy te?
– Nikolaj Tarasov!
Nem lettem okosabb. Milye lehet ennek a fickónak, amire Ivánnak
fáj a foga? Hiányzik még néhány darab ebből a rohadt kirakósból.
– Esküszöm, nem ismerek semmilyen Ivánt. – Kövér
könnycseppek buggyannak ki a szeméből. – Az istenre esküszöm,
igazat mondok!
– Igazat mond!
Felállok, az asztalra dobom a kést, majd az ajtó felé fordulok.
Natasa áll az ajtóban, és minket néz. Lehajolok, mire a fickó
megrezzen.
– Kérem… – dadogja.
Elengedem, majd elindulok az ajtó felé, közben Natasát nézem,
ahogy rezzenéstelen arccal minket figyel.
– Én most…
– Te most szabad vagy! – Megállok. – De ha eljár a pofád,
megkereslek és megöllek!
Tudom, hogy a kapucnis pasas Iván. Minden bizonnyal ez csak
egy álca. Valahogy neki is fenn kell maradni a felszínen. Gondolom,
most drogokkal és ki tudja mivel kereskedik. Ügyesen építi ki a
kapcsolatait. Olyan embereket keres, akiknek gyenge pontja van,
akik a lekötelezettjeivé válnak. Ez a kis szarházi pontosan ilyen.
Csak nem tudom, ki a faszom Tarasov?
Natasa az utamban áll.
– Honnan tudtad, hogy igazat mond? – Elé állok.
– Az alvilág figurái nem mutatnak félelmet, de legfőképpen nem
sírnak. Ez a fickó viszont szó szerint összeszarta magát tőled.
Semmi mást nem kell tenned, csak követni, és hidd el, el fog vezetni
Ivánhoz.
– Tudom. Ezért marad életben. Viszont Iván nem lesz olyan hülye,
hogy megkeresse. Tudja, hogy felismertem. Óriási hiba lenne, ha
visszajönne. Tudja, hogy a sarkában vagyok.
– Ez igaz. Viszont azt is tudja, hogy szorul a hurok. Hidd el,
hibázni fog.
– Előbb-utóbb mindenki hibázik, Natasa! – Szúrósan nézek rá. Én
is arra várok, hogy hibázzon, ugyanakkor bízom benne, hogy nem
fog. Bízom benne, hogy nem kapom áruláson. Viszont a
zsigereimben érzem, hogy Natasa nem mutatta még meg az igazi
arcát.

Hullafáradtan esek be az ajtón. Az elmúlt napokban a határaimat

feszegettem, mind testileg, mind lelkileg. Hiába az a rengeteg vér,
hiába a gyilkolás, egyszerűen nem jutok egyről a kettőre. Az a
kibaszott anyaszomorító valahogy mindig meglóg a kezem közül.
Utánajártam Tarasovnak is. Az apjának jól menő magánnyomozó
cége van. Nincs olyan ember, akit ne találna meg, és nincs olyan,
amit ne sikerülne megoldania. Persze, ha meg tudod fizetni a
szolgáltatásokat. Iván vajon mi vagy ki után nyomoz ennyire? Miért
kellett neki a legjobb? Nem jöttem rá. Rohadtul nem, mert a kis
szarzsák valóban nem tud semmit. Számára Iván egy pitiáner
drogdíler, aki szállította az anyagot, hogy jól beszívhasson a
kurváival. Akár tetszik, akár nem, megint zsákutcába jutottam.
Csalódottan végigmegyek a hatalmas házon, őt keresem.
Tulajdonképpen mindig és mindenhol. Mert tudom, hogy mellette, ha
csak egy kis időre is, de megtisztulok.
– Uram! – Zinaida meglepetten felém fordul, ahogy belépek a
konyhába.
– Natasa?
– Nem tudom, uram. Néhány órája távozott egy kisebb bőrönddel
a kezében.
– Tessék? – A hangom megemelkedik, ahogy visszakérdezek. –
Nem mondta, hova megy?
– Nem, uram.
Mi a picsa!
Sarkon fordulok, majd sietős léptekkel a szobába megyek. Szó
szerint bevágom magam mögött az ajtót, és a gardróbba sietek. Az
összes ruha, amit neki vettem, a helyén van. Összeráncolom a
homlokom, majd visszamegyek a szobába. Az ágyon egy szál fekete
rózsa van, mellette egy borítékkal. Felveszem és kinyitom.
 Fektess egy rózsákkal teli ágyra…

Megfordítom a kis kártyát, amin egy cím van.

Ez a nő most kurvára játszik velem!
Ledobálom magamról a ruhákat, gyorsan lezuhanyozom, majd
bepakolok én is egy kisebb táskába. Nem tudom, hova vezet ez a
cím, azt se tudom, egyáltalán miért rohanok utána. De azt tudom,
nem, érzem, hogy mennem kell.
Lerobogok a lépcsőn, majd egyenesen a konyhába megyek.
Zinaida épp letörli a pultot.
– Elmegyek. Nem tudom, mikor jövök vissza.
– Értettem, uram. A kisasszony…
– A kisasszony is visszajön velem.
– Várom, uram. – Halványan elmosolyodik. Elindulok a kijárat felé.
Ledobom a táskát és felveszem a kabátot, majd újra a kezembe
veszem, és kimegyek az autóhoz. Bedobom a táskát az ülésre, majd
beülök a volán mögé, és nagy gázzal elindulok. Alig érek ki a kapun,
megcsörren a telefonom.
– Igor, hova mész? – kérdezi Dimitrij ingerülten.
– Van egy kis elintéznivalóm. Tartsd a frontot, amíg visszajövök.
– Ne bassz fel! Védelem nélkül…
Kinyomom a telefont, majd a mellettem lévő ülésre dobom. Nekem
kurvára nem kell védelem. Amire most szükségem van, az az én
dögös pacsirtám, akinek kurvára játszani támadt kedve. Beütöm a
GPS-be a címet. Több mint kétórás út van előttem a célig, ami nem
tudom, mit tartogat számomra, de abban biztos vagyok, hogy Natasa
várni fog rám.
 Natasa

Mindent a legnagyobb titokban szerveztem le. Alig több mint két

órára vagyunk Igor házától, mégis szinte a világ végének tűnik.
És ez még csak a kezdet…
Az ujjaim a jeges korlátra simulnak, miközben magamba szívom a
csendet és a békét. A hideg levegő csípi az orromat, ahogy
beszívom, végigégeti a nyelőcsövemet egészen a tüdőmig.
Távolságot akartam. Időt. Ami számomra most a legnagyobb érték.
Önző vagyok. Igen. Akarok egy darabka mennyországot magamnak,
mielőtt a pokol legmélyére zuhanok. Lakmározni akarok a boldogság
érzéséből. Abból, hogy milyen szeretni, és milyen szeretve lenni.
A szerelem valóban nem válogat.
Nem ítélkezik.
Nem kér engedélyt.
Egyszerűen csak belép az életedbe, és átveszi az irányítást a
szíved fölött. Még az olyan szív fölött is, ami eddig bánatból és
gyászból táplálkozott. Makacsul küzdöttem ez ellen az érzés ellen.
Úgy hittem, velem soha nem fordulhat elő, hogy szerelmes legyek.
De Olga megmondta, hogy el fog jönni az a nap, akár akarom, akár
nem. Meg fogom tapasztalni, milyen szeretni. Talán még azt is, hogy
milyen az, amikor viszontszeretnek. Viszont ezt az érzést ugyanúgy
el kell pusztítanom, mint a célpontjaimat.
Ez lesz az utolsó próba.
A szív és az akarat próbája.
Olga elmesélte egy gyengébb pillanatában, hogy ő is szeretett egy
férfit. Tudta, hogy veszélyes. Tudta, hogy tilos. Mégis megszegte a
szabályokat, amiért drágán megfizetett. A Mester megparancsolta
neki, hogy ölje meg. És Olga megtette. Megtette, mert mindennél
jobban érinthetetlenné akart válni. Ő volt az első nő, akinek ez
sikerült. Ő volt az első és hosszú évekig az egyetlen, aki a Gárda
élére került. Azt mondta, ő csak ezt az életet ismeri. Nem tudna
létezni a hétköznapi emberek világában. Bármit megtehet. Bárki
lehet. Olyan, akár egy szellem. Élő, de mégis halott.
 Amikor a Mester átadta nekem a dossziét, benne a célszeméllyel,
úgy gondoltam, könnyű dolgom lesz. Egy tipikus lelketlen alvilági
figura, aki nem képes a jóra. Akinek vér tapad a kezéhez. Aki nem
érdemli meg a kegyelmet és az életet. Nem kérdezünk. Csak
tesszük, amit parancsba adnak nekünk. Végrehajtó vagyok. Ez a
dolgom. De időközben rájöttem, hogy Igor nem ilyen. Hogy a
hatalmas és erős test nem egy gonosz és ocsmány lelket takar.
Hogy a férfi, akitől úgy félnek, valójában nem is elpusztíthatatlan.
Hogy akiről azt hiszik, nincsenek érzelmei, annak nagyon is vannak.
Ezek hajtották mindig, és ezek hajtják most is, amikor vérengző
vadállatként az utcákat járja, és mindenkit megöl, aki csak az útjába
kerül. Fájdalom, harag és gyász irányítja. Én képes voltam
megtalálni a szörnyeteg mögött az embert.
És képes voltam beleszeretni…
Hacsak pár napra is, de félre akarom tenni azt, hogy kik vagyunk.
Mielőtt elárulom a szerelmemet, és vele együtt elárulom Igort, vele
akarok lenni. Tudni és érezni akarom, hogy ami köztünk van, nem
egyoldalú. Magamnak akarom a kegyetlen maffiafőnököt. A
félelmetes orosz Pakhant. És akarom a bennem lévő nőt is. Aki, ha
pár napig is, de igazán nőnek érezheti magát.
Gyengének.
Esendőnek.
Kinyitom a szemem, majd újra végignézek a körülöttem lévő tájon.
Egy elszigetelt kis világ, ami csak a miénk. Ahol szívből
szerethetünk. Ahol önmagunk lehetünk.
Megfordulok, és visszamegyek a házba. A hideg már egészen a
csontomig hatolt. Nemsokára besötétedik, és Igor még sehol. Talán
el sem jön. Hiszen ő nem olyan férfi, aki egy nő után rohan. De ha
most megteszi, akkor tudni fogom, hogy fontos vagyok neki. Tudni
fogom, hogy igenis szüksége van rám. És tudni fogom, hogyan
pusztítsam majd el…
Lezuhanyozom, aztán felveszem a fekete melltartót és tangát.
Izgatottan készülődöm. A hajamat kifésülöm, teszek fel egy csekély
sminket is. Tökéletes akarok lenni. Végleg és visszavonhatatlanul az
ujjam köré csavarni…
 Kimegyek a nappaliba, majd meggyújtom a gyertyát az asztal
közepén. Leülök a kényelmes és hófehér kanapéra, magamhoz
veszek egy pohár italt, és kényelembe helyezem magam.
Várok…
Várom, hogy kinyíljon végre az az ajtó, és belépjen rajta az én
kemény oroszom. Az ölem valósággal pulzál a lábam között. A
bőröm ég, a kandalló perzselő melege sem segít. Vörös színekben
pompázik a szoba. Lüktető izgatottság uralkodik el rajtam, ahogy
belekortyolok a finom italba. Vörös vodka. Minden cseppje
végigégeti a torkomat és a nyelőcsövemet. Megforgatom a poharat a
kezemben, majd iszom még egy kortyot, amikor robbanásszerűen
kinyílik az ajtó. A csípős hideg besüvít és végigsimít felhevült
testemen. A mellbimbóm megkeményedik, libabőrös leszek.
– Zárd be az ajtót! – A hangom lágyan cseng. Igor szája féloldalas
mosolyra görbül, majd ahogy beljebb lép, becsapja maga után az
ajtót, és a földre dobja a kezében lévő táskát. A tekintete eltökélten
csillog. A keze ökölbe szorul a teste mellett.
Felállok, közben az asztalra teszem a poharat, és elindulok felé.
– Ne legyél ilyen dühös – a járásom kecses és ruganyos, a
csípőm ide-oda billen. Igor végig engem néz. Én is őt. A világ
összezsugorodik körülöttünk. Csak mi létezünk. És egy érzés. Ami,
ha úgy akarjuk, szárnyalni fog.
Elé állok. Az arcizmai megfeszülnek. Hideg ökle köré fonom meleg
ujjaimat.
– Nem szokásom nők után futni.
– Nem is kell utánuk. Elég, ha csak utánam teszed. – Halvány
mosolyra húzódik a szám, mire egy hirtelen mozdulattal megragad a
tarkómnál fogva, és magához ránt.
– A farkas nem akkor jön, ha hívják, hanem amikor ő úgy akarja.
– Sosem parancsolnék neked. – Az övére siklik a kezem, majd
elkezdem kicsatolni. – És nem is tudnék, nem igaz? – Az övét a
gomb és a cipzár követi. Magához ránt, és mohón szájon csókol,
közben a bokszer alá süllyesztem a kezem, és megmarkolom
ágaskodó farkát. Forró és vastag. Lüktető és selymes. Alig várom,
hogy a számba vegyem, és végignyaljak rajta. Ahogy lazít a
szorításán, lassan elhúzódom tőle, és elé térdelek. A nadrágba
akasztom az ujjamat és lehúzom a bokszerrel együtt, ami alól szó
szerint kipattan kőkeményen meredező farka. Felnézek rá,
egyenesen bele abba a sötét szempárba, majd mélyen a számba
engedem és szopni kezdem. Olyan mohón, mintha csak most
tenném először. Megmarkolom a tövét, kissé hátrahúzom a bőrt,
miközben hangosan cuppogok selymes csúcsán. Vastag ujjai a
hajamba siklanak, kicsit hátrarántja a fejem, mire a farka kipattan a
számból. A másik keze az enyém köré simul. A farka hegyét
végighúzza az alsó ajkamon, majd benyomja a számba. Előrelendül
a csípője, ezzel a torkom mélyére zuhan. És én magamba fogadom.
Szívom, csókolgatom, szopom. Akarom!
– Elég! – Felmordul, mire felnézek rá. Leveszi a nehéz kabátot és
a földre dobja, majd megfogja a pólója alját, és leveszi azt is. Én
továbbra is előtte térdelek, segítek megszabadulni a nadrágtól, a
bokszertől, amit a végén a zokni követ. Felnézek rá, végigsimítok
vastag combján, egészen a tövéig, még egyszer rámarkolok isteni
farkára, és végignyalom a tövétől a csúcsáig, miközben
hozzásimulva újra felállok. Egy határozott mozdulattal a fenekem alá
nyúl, az ölébe vesz, és elindul velem. Megállunk a kandalló előtt,
majd végigfektet az előtte lévő puha szőnyegen. A keze a bugyim
alá furakodik, majd kérdés nélkül belém nyomja az ujját. Ujjazni
kezd, a testem beleringatózik az élvezetbe.
– Vedd le a melltartót! – A hangja feszes. Ellentmondást nem
tűrően cseng. Megemelem magam, majd a hátam mögé nyúlok, és
kikapcsolom a melltartót. Újra visszaereszkedem és megszabadulok
tőle. A mellem fölé hajol, végignyalja mindenhol, míg végül
megérkezik a kis barna udvarhoz, a fájdalmasan meredező
bimbóhoz. Miközben az ujja folyamatosan jár bennem, kemény ajka
közé szippantja az érzékeny bimbót, és szopni kezdi. A kezem a
hajába siklik, onnan lecsúszik a nyakáról izmos karjára és
belemarkolok. A tűz vörösen izzik a testünkön. A lángok valósággal
megcsillannak a szemünkben. Igor lecsúszik rajtam, félrerántja az
apró bugyit, majd az ujja után a nyelvét nyomja belém. Úgy nyal,
mint még soha. Éhesen. Mohón. Birtoklón. Rajongással. És ez az
élet. Ez a mennyország. Amiből most mindketten magunkkal
ragadunk egy darabot. Végignyalja a duzzadt ajkakat, közben újra
belém nyomja legalább két ujját.
Dug és nyal. Szív és harap.
Hangosan felnyögök, ahogy újra és újra elmerül bennem. A
testemben megfeszül minden egyes izom. De leginkább a
hüvelyemben, ami remegve köré feszül.
– Igor… – A neve szó szerint kirobban a számból, ahogy belém
csókol. Érzem, hogy elmosolyodik. Tudja, hogy leigázott. És én is
tudom, hogy leigáztam őt.
Utánam jött.
A magáévá tesz.
Megjelöl.
Elragad.
Újra felkúszik rajtam, majd szenvedélyesen megcsókol. Kettőnk
íze egyesül ebben a csókban. Kettőnk lelke simul össze. Duzzadt
farkát reszkető hüvelyemhez illeszti, majd lustán előrenyomul.
Kíméletes, lehengerlő, kemény, ugyanakkor gyengéd.
Elhúzódik tőlem. Végigsimít a homlokomon, hátrafelé a hajamon,
majd elidőzik az ajkamon a hüvelykujja, miközben lassú mozgással
a szakadék felé terel minket.
– Utánam jöttél – nyögdécselem.
– Mert rózsákat akarsz.
– Tévedsz! Én téged akarlak. – Végigsimítok én is a homlokától
kezdve a fején, majd megállok az ajkán, ami a legkeményebb és
legszenvedélyesebb csókokat adja.
– Miért?
– Nem tudom. Talán hallani akarom az üvöltést.
Elmosolyodik. És én is.
– Nem akarod! – A mozgása felgyorsul és erőteljesebbé válik.
– Csak téged akarlak. Pár napot. Veled. Vér és harag nélkül.
– És mi lesz utána? – Megáll. Mélyen néz a szemembe. A
lelkembe lát…
– Nem számít a holnap. Csak a pillanat.
Diadalittas mosolyra húzódik a szája.
– Elkaptalak, holló.
– Igen – megfeszülök, ahogy előrelöki a csípőjét.
 – Bánod?
– Azt bánnám, ha nem néznél így rám. – A szeméhez csúszik a
kezem. – Azt bánnám, ha most nem nézhetnék bele a kékbe. –
Megfeszül az állkapcsa, de hagyja, hogy kivegyem a kontaktlencsét.
– Csak te látsz engem igazán – újabb lökés, majd magába
szippantja remegő ajkamat, és vele együtt minden iránta érzett
érzésemet.
És csak te voltál képes utánam jönni…
Úgy szeretkezünk, mint még soha. A fenevad, akiről azt hiszik,
nem lehet megszelídíteni, igenis megszelídül. Gyengéd minden
érintés és csók. A mozdulatok nem túlzóak, átitatja őket a vágy és a
sóvárgás. Simogatjuk, becézgetjük egymást, édes csókokat lopunk
egymás ajkáról. A következő pillanatban összeolvad két világ, két
lélek és két test. Érzem, ahogy lüktet bennem. A testünk izzadságtól
nedves, szinte csillog a ropogó tűz fényében.
– Szeretném, ha eljönnél velem valahova.
– Nem volt elég, hogy ide rángattál?
Diadalittas mosolyra húzódik a szám, ahogy a szemébe nézek.
Kék és fekete. Most mindkettő mélységesen sötét, mégis, szinte
ragyog a vörösen pislákoló fényben.
– Tetszeni fog.
Finoman előrelöki a csípőjét, válaszul a szájába nyögök.
– Ennél is jobban?
– Közel hasonló… – nyögdécselem. – Bízol bennem?
Csendben figyel.
Nem bízik. Még nem.
– Megértelek. – Végigsimítok az arcán. – Nem adtam rá okot.
– Senkiben sem bízom, mondtam már neked.
– Ezért is kérlek, gyere velem.
– Haza kell mennem.
– Maradj! – A kezem borostás arcára simul. – Csak még egy
napot.
– Legyen – gyengéden megcsókol. – Csak meg ne bánjam.
– Nem fogod.
 – Nem gondoltam, hogy szmoking is kell a közös programhoz. – A
combomra teszi a kezét. – Készültél.
– Igen. Ugyanis ahová megyünk, ez a kötelező dresscode.
Felvonja vastag szemöldökét, közben rám pillant. Mindent
elrendeztem. És ez volt az egyik. Elegáns ruha neki és nekem. A
keze feljebb csúszik a combomon, akadálytalanul siklik a selymes,
fekete anyagon.
– Gyönyörű vagy.
– Köszönöm. – Zavarba jövök. Úgy érzem magam, mint egy
szerelmes kamaszlány. Egyáltalán megengedhetem magamnak ezt
a luxust? Hiszen ez már bőven kimeríti az önkínzás fogalmát. Mégis
mit akarok elérni? Miért akarok romantikus pillanatokat eltölteni egy
olyan férfival, akit meg kell ölnöm? Eluralkodik rajtam a rosszkedv,
de Igor ebből nem vesz észre semmit. A mosoly az arcomon csalfa
és hazug. Nem akarok a holnapra gondolni. Arra, hogy mi lesz, ha
az utunk végéhez érünk. Akarok néhány önfeledt pillanatot. Olyan
pillanatokat, amiket magammal vihetek. Amik meg fognak sebezni
életem végéig.
Igort ezt jelenti szeretni.
Tiltott. Veszélyes. Halálos.
Én mégis vállalom. Mert a jutalom hús és vér. Érzés és lüktetés,
amit átitat a bosszúvágy és a harag. Talán pont ezért tud olyan
intenzív lenni. Talán pont ezért tudott egészen a szívemig jutni. Mert
mi ketten valóban hasonlítunk egymásra. Sötét lelkek vagyunk, akik
nem érdemlik meg a tiszta szerelmet. Tolvajok vagyunk mindketten.
De ez a jutalom nem marad a miénk.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy milyen jól áll neked a szmoking.
– Hazudsz! – Újra az utat figyeli, az ujjai erősen szorítják a
kormányt. Oldalra fordulok, és kinézek az ablakon. A város
gyönyörű. Minden hófehér és hófödte. Merengésem közben újra
felsejlik egy emlékkép, ami időről időre visszatér. Egy kislány táncol
jókedvűen a hóban, majd elterül és angyalkát készít. Sűrű és nehéz
hópelyhek esnek az arcára. Hideg. De elolvad. Elillannak, pont, mint
a nő arca a ház előtt.
Újra kinyitom a szemem. Közel vagyunk.
– Itt fordulj be!
Átsorolunk a másik sávba. Igorra pillantok. Az arca feszes. A
tekintete most is eltökélten csillog. Ahogy mindig.
– Natasa…
– Itt vagyunk.
Leállítja az autót, majd felém fordul.
– Tudom, hogy szereted az operát. Megnyugtat. Ma egy olyan
darabot adnak, amit szeretnék megnézni.
Enyhe mosolyra görbül a szája, majd közel hajol hozzám. Erős
ujjai finoman a tarkómra simulnak, magához ránt és megcsókol.
Eltelítődöm a nyugalom érzésével. Hiszen ebben a pillanatban nem
vagyunk többek egy nőnél és egy férfinál. Halandó emberek
vagyunk, akikre nem nehezedik súly. Akiknek egy-egy döntése nem
hoz halált másokra.
Kiszállunk az autóból, gyalog tesszük meg a hátralévő utat. Kéz a
kézben.
– Jártál már itt, gondolom – felnézek rá séta közben.
– Persze.
– Melyik színházat szereted jobban? Ezt vagy a szentpétervárit?
– Mind a kettőt. De talán ezt… – picit elmereng – jobban. A
moszkvai Nagyszínház, vagy ahogy sokan hívják a Bolsoj, a világ
egyik legrégebbi és legnagyobb operaszínpada, amit még a tűz sem
tudott elpusztítani, pedig több alkalommal is kis híján porig égett. A
Bolsoj a hagyományok őrzője, ahol közel két évszázada tehetséges
énekeseket és táncosokat nevelnek ki. A színház rengeteg mindent
túlélt, ezzel is bizonyítva, hogy az örökkévalóság egyik kulturális
bástyája. Nyolcoszlopos klasszicista főhomlokzatával a főváros
városképének egyik meghatározó épülete, az orosz opera- és
balettművészet nagy hagyományú intézménye, egyben a klasszikus
balett bölcsője. Ez egy ikon. Oroszország egyik ikonja.
A színház valóban csodálatos hatalmas faragott oszlopaival, a
rendezett parkkal, amit most hó takar, a szökőkutakkal, amikből
nyáron jókedvűen csobog a víz. Mintha a régi idők tekintenének
vissza ránk a falakról. Értelem és művészet.
Ahogy bejutunk a színházba, azonnal elfoglaljuk az egyik páholyt,
ahonnan látni a vörös huzatokkal borított termet, az aranyszínű
díszítéseket, a hatalmas színpadot, amit még vörös függöny takar.
Ahogy kényelembe helyezzük magunkat, Igor felém fordul.
– Elmondod, mit nézünk meg?
– Jolántát.
Bólint.
– Gondolom, láttad már.
– Igen.
– Mesélj közben nekem – izgatottan közelebb hajolok hozzá. Az ő
hangjával együtt akarom végignézni ezt a darabot is. A hattyúk tava
csodálatos volt, de számomra attól vált felejthetetlenné, hogy Igor
hangja folyamatosan a fülemben duruzsolt.
– Valaki csak nem megszerette az operát? – A combomra teszi a
kezét, és enyhén megszorítja, amitől szó szerint végigszáguld a
testemen a már jól ismert érzés.
És nem csak azt…
– Kezdődik – a hangom izgatott. A függöny kettéválik, felcsendül a
zene, majd megjelenik az egyik énekes.
– Jolánta – Igorra pillantok, majd újra a színpad felé. – A szép
Jolánta születése óta vak. Szerető apja nem akarja, hogy a lánya
megtudja az igazságot, ezért bezárva tartja a palotában a dajkájával
együtt.
Ismerős érzés. Sokáig én sem tudtam a körülöttem lévő világról
szinte semmit. Csak a sötétséget ismertem…
– Jolánta előtt tilos bárkinek is fényekről, színekről és látható
dolgokról beszélni.
– Ez szomorú.
– Ez volt Csajkovszkij utolsó operája. Direkt választott olyan
témát, ami a kor színpadi szerzőinek nem volt szokása. Talán abban
bízott, hogy ennek a darabnak nagyobb sikere lesz, mint az
előzőeknek.
– Szerintem jó volt a témaválasztás.
– Véleményem szerint is.
 – Mondd tovább! – biztatom.
– A szép lassan felcseperedő Jolántában kérdések merülnek fel
az őt körülvevő világról. Egy napon a király ellátogat a palotába, és
magával hoz egy híres mór orvost, aki talán vissza tudja adni a lány
szeme világát. És ott – a színpad felé mutat – a királlyal együtt
megérkezik Róbert herceg is, aki Jolánta kiválasztott jövendőbelije.
Hol a színpadot nézem és az előttem játszódó előadást, hol Igort,
ahogy teljes átéléssel mesél. Ilyenkor mintha egy teljesen más
ember lenne. Halandóbb… sebezhetőbb…
– Róbert nem tudja, hogy Jolánta vak. Az orvos megvizsgálja a
lányt, de rossz hírrel szolgál. Nem tudja visszaadni a látását. Viszont
azt javasolja, hogy mondják el Jolántának az igazságot. Ugyanakkor
hozzáteszi, hogy talán van esély a gyógyulásra beavatkozás nélkül
is.
– Sajnálom Jolantát – elszomorodom. Hatással van rám ez a
darab is… – Van számára esély?
– Figyeld tovább!
Imádom, hogy csillog a szeme előadás közben…
– A király elveti az ötletet, mert fél, hogy ez túl nagy
megrázkódtatás lenne Jolánta számára. Eközben Róbert herceg,
Vaudémont gróf és néhány kísérője útban a királyhoz eltéved. A
palota kertjébe jutnak. Róbert azon töpreng, hogy miként tudná
felbontani az eljegyzést, hiszen ő Lotaringiai Matild grófnőbe
szerelmes.
– De ott van Jolánta.
– Ott bizony. A tévelygő lovagok megpillantják a palota teraszán
Jolantát, akinek szépsége azonnal megbabonázza Vaudémont
grófot. – Rám pillant. – Jolánta eleinte bizalmatlan a gróffal, de
annak szavai, kedvessége eddig nem ismert érzéseket keltenek
benne.
Vajon még mindig a darabról beszél?
Néhány pillanatig elidőzik rajtam a tekintete, majd újra a színpad
felé fordul. Nézem őt még néhány másodpercig, majd a túlharsogó
dal a színpad felé vonzza az én tekintetemet is.
– Vaudémont arra kéri a lányt, ajándékozzon neki egy vörös rózsát
emlékbe, ő azonban minduntalan fehér virágot vesz a kezébe.
Vaudémont rájön, hogy a lány vak, és mit sem sejtve az előéletéről,
elkezd neki mesélni a természet színeiről, csodáiról, a világról,
amiben él. Ekkor váratlanul megérkezik a király. Szörnyű haragra
gerjed, hiszen a gróf nemcsak azt a tilalmat szegte meg, hogy
ismeretlenül kettesben maradjon a lányával, hanem azt is, hogy
beszéljen neki a látható világ szépségeiről. Megparancsolja az
orvosnak, hogy próbálkozzon meg még egyszer sebészi úton
visszaadni a lányának a látását, ugyanakkor kihirdeti, ha Jolánta
nem kapja vissza a látását, Vaudémont meghal.
– És mi történik ezután? – Izgatottan kérdezek. Szó szerint zsigeri
izgatottság uralja a testemet, mert a szívem legmélyén hinni akarom,
hogy ez a szerelem igenis beteljesedik, és hinni akarok abban is,
hogy a lány visszakapja a látását.
– Jolántát lesújtja apja döntése, így eldönti, hogy mindent elkövet
a szerelme megmentéséért. Amikor mindenki távozik, a király
magához rendeli a grófot, és elmondja neki, hogy csak Jolánta
érzelmi világára próbált hatni, azaz megpróbált az orvos tanácsai
szerint cselekedni. Mert a lelke mélyén hisz Jolánta gyógyulásában.
A király szabad távozást biztosít a grófnak, de ő nem akar elmenni,
mert izgatottan várja a beavatkozás eredményét. Bevallja a
királynak, hogy ő is szerelmes a lányba, de a király eloszlatja
reményeit, hiszen a lánya Róbert herceg jegyese.
Belemarkolok Igor alkarjába, mire enyhe mosollyal újra felém
fordul.
– Mi az? – ránézek.
– Tetszik, ahogy reagálsz. Tudni akarod kettejük történetének
végét?
– Szerinted tudni akarom?
– Szerintem igen. Tudod, vannak olyan szerelmek, amik meg
vannak írva. Mindegy mennyi akadály gördül eléjük, mindegy, milyen
próbát kell kiállniuk, ha a szerelem igaz, életben marad és mindkét
fél szívében tovább él. De ha hamis…
Megharapom a szám belsejét, ahogy Igor szemébe nézek. Nem
tudom, hogyan érez. Egyáltalán születhetnek-e még egy ilyen
férfiban igaz érzelmek? Bár én sem gondoltam volna, hogy az én
szívemben születhet. Hiszen ez volt az egyik alapja annak, hogy én
is érinthetetlenné váljak. Hogy a Gárda teljes jogú tagja lehessek.
Minden, amiben hittem, darabokra tört, ahogy megismertem Igort.
Minden, amiben biztos voltam, valójában sosem volt igaz. Mert
minden ember képes a szeretetre. Még az is, akitől ádázul elvették.
– Most mi történik? – Újra a színpad felé pillantok.
– Most lép be Róbert, oldalán a menyasszonyával, Matilddal. A
király bocsánatát és feloldozását kéri gyermekkori eljegyzése alól,
hiszen mást szeret. Vaudémont örömmel fogadja a bejelentést. Az
orvos és Jolánta örömmámorban tér vissza, ugyanis a beavatkozás
sikerült. A lány boldogan megöleli az apját, majd Vaudémontot, aki
nemcsak a látás lehetőségét hozta el számára, hanem a szerelmet
is.
Óriási tapsvihar és ováció zárja ezt a gyönyörű és csodálatos
előadást. Mindenki, aki a teremben van állva tapsol. Mi is. Nem
gondoltam volna, hogy az opera ilyen katartikus élményt tud adni.
Ahogy azt sem, hogy egy kegyetlen orosz maffiafőnök varázslatossá
tud tenni egy pillanatot. Hogy képes szeretetre éhes emberré
formálni olyasvalakit, aki már rég nem hisz a szeretet erejében.
Igor mögém áll, majd a ruhám alá csúszik a keze.
– Hajolj előre! – Suttogja a fülembe, amitől végigszáguld rajtam a
jóleső borzongás.
– Igor… – elcsuklik a hangom, ahogy a keze hátulról becsúszik a
combom közé.
– Látom, valóban szeretsz operába járni. – Félrehúzza a bugyit,
majd belém nyomja az ujját. A szemhéjam elnehezedik, és
becsukom a szemem, miközben rendíthetetlenül mozog bennem. A
testem vele együtt ringatózik. Előre-hátra. Felrántja a ruha alját a
derekamra, majd a következő pillanatban belém csókol. Még mindig
hangos a színház. Zene. Taps. Beszéd. Nagy a zsivaj. De én
mégsem erre koncentrálok, hanem a mögöttem lévő férfira, aki újra
és újra belém mártja kemény nyelvét. Végignyalja a csiklómat, egyik
lyukról halad a másikra, miközben a bugyimat oldalra húzza, ami az
érzékeny húsba vág. A csókja pedig a lelkembe. Abba a rothadó
lélekbe, ami mellette újjászületik.
– Natasa… – a hangja egészen mélyről tör fel. Az én hangom ott
vergődik valahol az élvezet és a kielégülés határán. A lábam közé
siklik a kezem, és dörzsölni kezdem a kis idegcsomót. A fenekem
ide-oda ring Igor arca előtt.
– Igor… – a testem beleremeg ezekbe a csókokba és érintésekbe.
A csiklóm lüktet. Majd a következő pillanatban ürességet érzek a
hüvelyemben. Igor feláll, hosszú ujjait a nyakam köré fonja, oldalra
fordítja a fejemet és ezúttal a számba csókol. Az íz, az élvezet íze. A
csók, a rajongásé. A számba nyomja a nyelvét. Őrjítő örvény.
Elrugaszkodom és ugrok. A mélybe. Egészen a szívéig akarok
zuhanni…
A kezem még mindig a lábam között mozog. El akarok élvezni. A
karjai között. A csókja között. Eltolja a kezemet, majd újra belém
nyomja az ujját. A csípőm előrebillen. Egyenesen hatalmas tenyere
felé, ami birtoklón simul a puha dombra. A szánk nem válik el
egymástól egy pillanatra sem. A csókok legmélyén is érzem őt. A
lelkét. A szívét. Amit olyan nagyon magamnak akarok. Még egy
utolsó mozdulat és a világ darabokra hullik, vele együtt darabokra
hullok én is. A lába elé zuhanok. De nem félek. Mert tudom, hogy
újraalkot.
Olyan emberré, akit még én is szeretni tudok…
 Múlt

A POKOLBAN…

Már nem félek a sötétségtől. A sötétség számomra menedék lett.

Amikor bezáródik mögöttem az ajtó és körbeölelnek a falak, tudom,
hogy biztonságban vagyok.
Az ablak elé állok. Elhúzom a nehéz és poros függönyt. A fa még
mindig kopár. De az ágain már nem ül nehéz és vastag hótakaró.
Csak ő…
A hideg üvegre simítom a tenyeremet.
Ha akarom, repülhetek…
És hiszem, hogy egy napon fogok is!
Csak erre tudok gondolni amióta megláttam őt. Hogy képes leszek
felrepülni a pokol tornácáról.
– Natasa!
Gyűlölöm ezt a hangot. Átitatja a gúny és a gonoszság.
– Nem hallasz, te lány!?
A hang felé fordulok. Olga lép be a szobába. Olga nem kedves nő.
Magas, erős és szikár. Az arca mindig feszes és merev. Soha nem
láttam még mosolyogni.
– Indulás!
Megrázom a fejem, mire rosszallóan rám néz.
– Azt mondtam, indulunk!
– Nem akarok! – Leülök az ágyra, majd magamhoz húzom
remegő lábamat és átkarolom. Nem akarok oda menni. Az a ház
maga a gonoszság. A sötétség még nehezebb. A szagok… bűz árad
mindenből. Főleg Gordejből. Undorító kövér ember, koszos és
izzadságfoltos ruhában. Ha angyalok nem léteznek, akkor elvileg
ördögök sem, nem igaz? De ő… ő mégis olyan.
– Natasa! – Olga elém lép, meglendíti hosszú karját, és pofon vág,
mire a fejem erőtlenül oldalra billen. Veszek egy mély levegőt, majd
újra felé fordulok.
 – Nem. – A hangom csendes és nyugodt. De csak a hangom.
Legbelül üvöltök.
Újabb pofon. Az arcom sajog, az előbbi könnycseppek elapadnak
a félelemtől.
– Nem szegülsz ellen, megmondtam már! Azért mész oda, hogy
erősebb legyél.
Nem. Nem azért megyek…
Az a pokol. Ahol a testem a lelkemmel együtt hamuvá válik.
Olga leül mellém, és biztatón megszorítja a kezemet.
– Több van benned, Natasa! Sokkal több. Én tudom, hogy túl
fogod élni. Erős leszel és kegyetlen. Egy napon vissza fogod fizetni
az adósságot. És a büntetés, amit kapsz, feloldozás lesz.
– Mégis hogyan lehet túlélni a poklot?
– Úgy, hogy hagyod, hogy kiégjen belőled az emberség.
Érinthetetlen leszel. Olyan nő, akinek a lelke rejtve marad minden és
mindenki előtt. A tested csak egy eszköz. De ugyanakkor fegyver is.
– Akkor sem akarok odamenni. Gordej gonosz ember.
– És te ilyen emberek fölött fogsz uralkodni. Mert egy napon te
büntetsz, Natasa Szidorov! – Olga feláll. – És most indulunk!
Hamarosan megfizetheted az adósságot. Gondolj erre. – Felém
nyújtja a kezét, amit némi habozás után mégis megfogok. Olga
kemény nő. Mindig azt mondja, ő a maximumot akarja kihozni
belőlem. Mert tudja, hogy én erre születtem. Mellettem van az óta a
nap óta, hogy betettem a lábam ebbe a házba. Az elején megpróbált
kedves lenni, de igazából sohasem sikerült neki. Belőle már minden
bizonnyal kiégett az emberség. Azt mondja, bízzak benne, mert ha
rá hallgatok, sokkal erősebb leszek, mint azt valaha gondoltam
volna. Mindaz, amin most keresztülmegyek, minden ocsmányság,
minden nehézség és félelem engem tesz napról napra erősebbé.
Szótlanul lépkedünk a hosszú és vészjóslóan sötét folyosón. Több
ajtó mellett megyünk el. Mindegyik zárva van. Mindegyik ajtó mögött
valaki arra vár, hogy egy napon szabad legyen. Hogy az út, amin
botladozva megyünk végig, minél hamarabb véget érjen. A földet
nézem, majd felpillantok, és megállok az egyik ajtó előtt. Olga
észreveszi, hogy megálltam. Hátrafordul.
– Kövess!
 Az ajtó mögött egy nálam fiatalabb lány van. Nemrég került ide.
Amikor először megláttam az étkezőben, úgy éreztem, ismerem.
Hogy hasonlít valakire, akit szerettem…
Újra a földre szegezem a tekintetemet, majd követem Olgát. A
hatalmas ház elé érve egy lesötétített autó vár minket. Beszállunk és
elindulunk. Görcsbe rándul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy
hamarosan újra abban a házban leszek. Elönt az undor. Olga szerint
ez is csak egy lépcsőfok, amit meg kell tenni.
Tízévesen jártam abban a házban először. Koszos volt és büdös.
Az volt a feladatom, hogy takarítsak ki. Négykézláb kúsztam a
padlón, és súroltam és súroltam megállás nélkül. Gordejnek nem
tetszett a munkám, amiért olykor verés volt a fizetség. Amikor el
mertem panaszolni Olgának, hogy Gordej mit tett velem, tőle is
verést kaptam. Azt mondta, táplálják csak az ütések a haragomat.
És így lett. Minden egyes ütés a lelkemig zuhant, egyre nagyobbra
és nagyobbra duzzasztva bennem a haragot és a gyűlöletet.
Megfogadtam, ha egy napon elég nagy és erős leszek, Gordej meg
fog fizetni minden kegyetlenségért, amit elkövetett ellenem.
Ahogy megérkezünk a ház elé, Olga felém fordul.
– Délután érted jövök.
– Vigyél magaddal… – elcsuklik a hangom.
– Túléled. Most menj! Mutasd meg, hogy a Holló szárnyait még
erőszakkal sem tudják letépni. – Olga arcára halvány mosoly ül,
miközben a szemében mintha együttérzés és elismerés csillanna
meg. De talán csak én képzelem ezt. Hiszen számára nem vagyok
több mint egy megoldandó feladat. A mi világunkban nincsenek
érzések.
Ahogy kiszállok a kocsiból és becsukom magam után az ajtót, az
autó elindul, és eltűnik az utca végén. Mély levegőt veszek, majd a
ház felé fordulok. Az emberek nem is gondolnák, micsoda
gonoszság lapul a falak mögött. Csak én tudom. Talán csak nekem
mutatja meg az igazán ocsmány arcát.
Ahogy belépek a házba, szinte a semmiből előttem terem Gordej.
Most is gusztustalan. Sörszagú koszos pólóban áll előttem, ami alól
kilóg a hasa, és a kopott farmer sem segít az összképen. Egy
lecsúszott piás, aki örülhet, hogy egy olyan lányt kap meg, mint én.
A Mester tudta, kihez küld. A legaljasabb embert választotta nekem.
Nincs benne semmi szép, de legfőképpen nincs benne semmi
emberi…
– Vártalak! – A hangja durván cseng. Megissza a maradék vodkát,
majd földhöz vágja az üveget, ami apró darabokra törik. Gúnyosan
felnevet, és elővesz egy dobozt a nadrágjából. Kivesz belőle egy
szál cigit, aztán meggyújtja, és elégedetten pöfékelni kezd. –
Takarítsd össze! – Pattognak a szavak a szájából. Néhány lépéssel
elé lépek, majd letérdelek, és elkezdem összeszedni az
üvegdarabokat. – Jó kislány. – Mellém lép, belemarkol a hajamba,
és hátrarántja a fejemet. – Ha itt végeztél, gyere a szobába! – Ellöki
a fejemet, majd elindul a szoba felé. Megpróbálhatnám húzni az időt,
de teljesen felesleges. Innen nincs menekvés…
Miután feltakarítottam, bemegyek a szobába. Gordej meztelenül
áll előttem, álló farokkal, kezében a nadrágszíjjal.
– Gyere ide!
Nagyot nyelek, majd ökölbe szorított kézzel elindulok felé.
Egy napon visszafizeted az adósságot…
– Állj meg! – jön a következő utasítás, mire azonnal megállok. –
Vetkőzz!
Könnyek gyűlnek a szemembe, miközben megszabadulok a
ruhámtól.
– Gyönyörű vagy! – Elém lép, majd végigsimít az arcomon. – Nem
tudom eldönteni, hogy a seggedbe vagy a pinádba nyomjam a
farkamat. De elgondolkodtam a szádon is. – Végigsimít az ajkamon.
A Mester utasítása szerint Gordej nem okozhat maradandó sérülést.
De bármit megtehet velem, amit csak akar. És nekem hagynom kell.
Itt állok egy életerős férfi előtt tizennégy éves kislányként, arra várva,
hogy eldöntse, most épp melyik lyukamat akarja megbaszni.
Annyiszor meggyalázott már. Emlékszem, az első alkalomnál
tizenkét éves voltam. És bizony nem telt el sok idő, mire teljesen
birtokba vette a testemet, amit ott és úgy használt, ahogy csak akart.
– Szopni fogsz! – A számba dugja cigarettaszagú ujját. – Szopj!
Szopni kezdem kérges és büdös ujját. Emlékszem, az első
alkalmak után elhánytam magam. De már nem. Erősebb vagyok. És
tudom, hogy egy napon ez az aljas rohadék meg fog fizetni
mindenért. Annyiszor elképzeltem már, hogy hogyan fogom megölni.
Levágom azt a fonnyadt farkát, és a mocskos szájába dugom. Igen.
Ezt képzeltem el már nagyon sokszor.
– Alakul. – Megfogja a farkát, és verni kezdi. – Úgy döntöttem,
most először keményen megbaszlak. Majd álló fasszal végig fogom
nézni, ahogy kitakarítod a házamat. Majd, ha úgy tartja kedvem,
még egyszer bele fogom nyomni a farkamat a seggedbe. Értjük
egymást?
Bólintok.
Alázat…
Nincs mit elvegyen tőlem…
A testem eszköz, ami egy napon fegyver lesz…
– Helyes! És most térdelj le, te kis kurva! – Megragad a hajamnál
fogva, majd térdre kényszerít. A nyakam köré tekeri az övét és
meghúzza. Nem fog bántani. Tudja, ha komoly sérülést okoz,
meghal. És amúgy is. Ő az enyém! Őt én fogom megölni…
Megrántja az övet.
– Kapd be, és szopd keményen!
Előrelöki a csípőjét, mire a farka a torkom legmélyére zuhan.
Holló vagyok.
A halál madara.
És egy napon eljövök érted…
 Igor

Elindulok a konyha felé, ahonnan hangos zene szól. És a hang. A

hang, ami képes megérinteni. Szeretem, amikor Natasa énekel.
Szeretem a hangját, amiből üvölt az erő.
A tűzhely mellett áll. A feneke ide-oda ring, miközben valamit
gyorsan összekavar. Habár nem egy konyhatündér, itt is feltalálja
magát. A szirnyikije például isteni. Miután durván leszopott, és én
kijöttem a fürdőszobából, már nem volt ott. De a tálca finomság igen.
Belenyomtam az ujjamat az édes eperlekvárba és lenyaltam, majd
bekaptam egy falatot a túrós lepényből.
Ahogy kezében a serpenyővel felém fordul, azonnal elmosolyodik.
– Jó reggelt! – És a mosoly. Ami képes mosolyt csalni az én
arcomra is. A bánat barázdái kisimulnak. A gyász, hacsak egy
pillanatra is, de tovaillan.
– Jó reggelt! – Elindulok felé, közben őt nézem. Csak őt látom.
Csak őt érzem. És ez félelmetes… – Reggelit készítesz nekem? –
Először a derekára, majd onnan a fenekére csúszik a kezem, és
belemarkolok.
– Magunknak. Farkaséhes vagyok.
– Aha – kiveszem a kezéből a serpenyőt, és leteszem, majd a
derekánál fogva feldobom a pultra, mire felszisszen.
– Ez hideg – felkacag.
Közelebb húzom magamhoz, majd magamba szívom finom illatát.
Az övé és az enyém. Együtt.
– Tartogatsz még valamit nekem?
– Ami azt illeti… – elgondolkodik. – Igen. – Ezúttal hamis mosolyra
húzódik a szája. – Félsz még a repüléstől?
– Semmitől sem félek!
– Aha… – átkarolja a nyakamat. – Hazudsz.
Ezúttal az én szám görbül enyhe mosolyra. Azt hiszem, kezdjük
egyre jobban kiismerni egymást.
– Szóval? – A derekába markolok ezúttal. – Mihez kell nekünk
repülő?
 – Ha elmondanám, nem lenne meglepetés.
– Halljam!
Tiltakozón megrázza a fejét.
– Ugye tudod, hogy nem mászkálhatok kényemre-kedvemre.
– Nem? – felvonja hosszan ívelő szemöldökét. – Hiszen te vagy a
főnök. Azt teszel, amit akarsz.
– Azt. Egy kibaszott céltáblával a homlokom közepén.
– Mellettem biztonságban vagy.
– Szóval hova akarsz elcsábítani?
– Tudom, hogy szereted Oroszországot. Szereted a telet. A havat.
Én is szeretem. De mit szólnál egy csipetnyi paradicsomhoz?
– Azt hittem, ez az.
Ez maga a paradicsom, ahová bármikor betörhetek. Ahol nem vér
árán szerzem meg, amit akarok.
Csókok. Érintések. Gyönyör…
– És ez még csak a kezdet. Szeretném, ha velem jönnél.
Résnyire szűkül a szemem.
– Imádni fogod. Napsütés, kristálytiszta víz, bikini… vagy az sem –
beharapja az ajkát.
– Hova akarsz elcsábítani Natasa Szidorov?
– Csak a mennyországba! – A derekam köré fonja hosszú lábát. –
Egy gyönyörű szigetre. Csak te meg én. Akarok néhány napot. Te
tízet kértél. Én… – az ajkát harapdálva elgondolkodik – ötöt. Ez
igazán fair ajánlat, nem gondolod?
Most meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen ötlettel áll elő.
Való igaz, erre sem számítottam. Egy eldugott kis faház a semmi
közepén. De több ezer kilométerre vagy mindössze kétórányira lenni
attól a helytől, ahol otthonosan mozogsz, ahol biztonságban vagy,
teljesen más. Igaz, sok helyen jártam már. De az mind csak üzleti út
volt. Nem kerestem sehol sem a pihenést. Nem értékeltem a helyek
szépségét, ahova eljutottam. Natasa valóban a paradicsomot kínálja
fel nekem. Egy belépőt.
– Miért gondolkozol? Csak nem félsz? – Kihívóan néz rám, mire a
fenekénél fogva még közelebb rántom magamhoz.
– Kötelességeim vannak. Egy maffiafőnök…
– A vér és a háború megvár.
 Megfeszül az állkapcsom. Nem szeghetem meg az ígéretemet,
amit az öcsém sírjánál tettem. Nem nyugodhatok, amíg el nem
kapom a gyilkosát. Nem létezhet számomra addig az a bizonyos
paradicsom. Nem léphetek át a kapuján addig, amíg a szívemben
harag és gyűlölet él.
Megcsóválom a fejem.
– Nem! – válaszolom keményen.
– Igor – a nyakamról ezúttal az arcomra csúszik meleg tenyere. –
Jár neked ez a pár nap. Pokolban élsz, mióta megszülettél.
Elveszítetted a szeretteidet. Ők meghaltak. De te itt maradtál.
Natasa szavai éles késként hasogatják a szívemet.
– Talán most gyűlölsz ezekért a szavakért, de te is tudod, hogy
igazam van. Az ellenségeid megvárnak. A maffia megvár. És…
– És…
– És én is.
– Miért érzem azt, hogy te is félsz valamitől?
– Nem félek semmitől. De nem akarok úgy meghalni, hogy előtte
nem éltem.
Halál…
Mindig körülöttünk ólálkodik. Köztünk jár. Les ránk. Bárcsak el
tudnám pusztítani!
– Csak mondj igent! Mondj igent az öt napra, és mondj igent az
életre!

Miután megreggeliztünk, felhívtam Dimitrijt, és közöltem vele,

hogy nyaralni megyek. Bizonyára nem kell mondanom, teljesen
kiakadt. Nem pont a nyaralás miatt, hanem hogy védelem nélkül
megyek. Viszont, ahova készülünk az egy teljesen eldugott és elzárt
világ. Nem hiszem, hogy ott veszélyben lennék. De természetesen
fel vagyok készülve mindenre. Igazából mindig is készen álltam a
támadásra. Már kisgyerekként, mikor remegő testtel az ajtót lestem,
arra várva, hogy az apám mikor ront be rajta, mikor rángat ki az
ágyból, és mikor ver félájultra. Éberré váltam. A legapróbb neszre is
felriadok.
De egy valamit soha nem fogok megszokni. Mégpedig a repülést.
Még akkor sem, ha Natasa úgy gondoskodik a lazításomról, ahogy
pár perccel ezelőtt tette előttem térdelve.
Az úti célunk a Maldív-szigetek. Többórás repülőút, amitől
borsódzott a hátam. De belementem. Hogy miért? Mert jólesett látni
rajta ezt a fajta izgatottságot. És nem tagadom, jómagam is az
vagyok. Sok mindent kipróbáltam már életem során. Láttam rossz és
kevésbé rossz dolgokat. Megtapasztaltam az élvezet szinte minden
létező formáját. De úgy hiszem, az igazán nagy kaland számomra
most kezdődik.
Gondolataimba révetegen bevillan egy korábbi beszélgetésünk az
öcsémmel.
– Jót tenne neked egy szerelem, testvér! – Jegor tekintetében
tömény aggodalom ül. Amikor megismerkedtek Dósával, úgy
gondolta, nem lesz több, csak egy egyéjszakás kaland. Viszont
Dása különleges. Nem adta meg neki azt, amit más lányok olyan
könnyedén a lába elé dobtak. Ezáltal a mosolygós arcú lány még
jobban felkeltette az öcsém érdeklődését. Én már akkor láttam, hogy
ez sokkal több, mint puszta vadászösztön. Nemcsak meg akarta
szerezni azt a lányt, hanem meg is akarta tartani. Még akkor is, ha
első perctől azt állította, hogy ő bizony csak meg akarja dugni. Talán
ez a szerelem első látásra. Valami hasonló, mint ami Anna és
köztem volt. Édes Anna…
– Hidd el, tudni fogom, ha eljön az én időm.
Nem hiszem, hogy létezik számomra megfelelő nő. Olyan, aki a
társam lehet. Aki képes lesz bejutni a vastag pajzsom mögé. Anna
képes volt. Tiszta volt. Ártatlan. De rossz embert szeretett. Amiért az
életével és a fiam életével fizetett.
– De mikor? Hiszen te sem leszel már fiatalabb. – Vállon bokszol.
Résnyire húzom a szemem, közben megpaskolom az arcát.
– Megsúgom neked, drága kisöcsém, hogy a nők az érett férfiakat
szeretik.
– Lófaszt! – Kedélyesen felnevet. – A borotvált mellkasú
seggtitánokat szeretik. – Büszkén kihúzza magát.
 Emlékszem, az első szőrtelenítés után majdnem sírva jött ki a
szalonból. Még most is előttem van az arca, ami széles mosolyt csal
az arcomra.
– Mi olyan vicces? Te is tudod, hogy igazam van. A bekecs nem
divat.
– Mégis mikor lettél te ilyen hiú?
– Akkor, amikor rájöttem, hogy a farkam nem csak hugyozásra
való.
– Idióta kis barom! – Mindketten felnevetünk, majd meggyújtunk
egy-egy szál cigit.
– De minden faszság ellenére komolyan gondoltam, amit
mondtam. Állapodj meg. Szvetlána jó parti lenne.
– Ha baszni akarok, majd felhívom.
Szvetlána dögös. Alig több mint egy évvel ezelőtt ismerkedtünk
meg. Nem volt kérdés, hogy néhány találkozás után az ágyamba
viszem. És azóta is tart a kapcsolatunk. Vagyis… sokkal inkább úgy
fogalmaznék viszonyunk, mert ez nem szól semmi többről csak
szexről. Mert tény, hogy abban kurva jók vagyunk együtt.
– Szerintem te foglalkozz a barátnőddel. A szerelmi életemet
pedig bízd rám.
– Jól van. Én csak azt akarom, hogy boldog legyél. Annyi
szarságon vagyunk már túl. Anya halála. Anna… – Anna nevét
csendben teszi hozzá. – A börtönéveid. Apánk halála. Egy kezemen
meg tudom számolni, hány boldog évünk volt.
Bólintok.
Hány boldog évünk volt? Megsúgom. Egy se. Jó. Ez nem teljesen
igaz. Azokat az éveket kárpótolta az Annával töltött idő. Mellette úgy
éreztem, számítok. Hogy valami nagy dolog részese leszek.
Igazából az voltam. Ha csak pár hónapig is…

– Elmondod, mire gondolsz? – Natasa megszorítja a lábamon lévő

kezemet.
– Arra, hogy mennyire nem szeretek repülni.
– Hazudsz!
– És persze arra, hogy miként fogsz kárpótolni engem ezért a
hosszú útért.
 – Úgy gondolom, meg tudunk egyezni. – Közelebb hajol hozzám.
Érzem mentolos leheletét. – Örülök, hogy velem jöttél.
– Én viszlek oda téged.
– Értsd jól! Azt akarom, ha csak egy kis időre is, de hagyjuk
magunk mögött azt az őrületet. Azt, hogy kik vagyunk.
– Sokat kérsz tőlem.
– Talán. De tudom, hogy megadod ezt nekem. – A mellkasomra
teszi a kezét. – Mert a szíved mélyén te is ezt akarod.
Nem válaszolok, de úgy hiszem, ő így is tudja. Valóban ezt
akarom. A sötét lelkű lányt, aki képes volt leigázni az enyémet.
 Natasa

Nem gondoltam volna, hogy sikerül Igort rávenni erre az utazásra.

Minden idejét és erejét a bosszúra összpontosította. Miután
abbahagyta az ivászatot, nyakába vette a várost, és vadászni ment.
Nem nagyon volt olyan nap, hogy ne jött volna haza véresen vagy
sebekkel a testén. Soha nem éreztem őt annyira távol, mint azokban
a napokban.
Fájt őt így látni. De talán leginkább maga a tudat fájt, hogy én
okoztam neki ekkora bánatot. Megszállottként keresi az öccse és
Dása gyilkosát, szent meggyőződése, hogy Iván az. Ennél jobban
nem is alakulhattak volna a dolgok, nem igaz? Sikerült kiiktatni az
öccsét, ezáltal kibillenteni Igort a stabil és erős világából. És persze
mindeközben másra kenni a gyilkosságot. Még csak meg sem kell
erőltetnem magam. Senki sem gyanakszik rám. De én tudom.
Tudom, hogy gyilkos vagyok. Tudom, hogy egy napon meg kell
ölnöm Igort…
– Még egy repülő, és fejest ugrok az óceánba – dörmögi Igor, mire
felnevetek.
– Ez hidroplán.
– Leszarom. Szárazföldet akarok végre a lábam alatt.
– Az egyik legszebb helyre jöttünk.
– Sokba kerül ez nekem. De még többe fog neked.
– Megfizetem az árát.
– Abban biztos lehetsz!
– Az út hátralévő részét motorcsónakkal teszik majd meg. A
kisebb szigetcsoportokat így érjük el a leggyorsabban – közli a
pilóta, miután leállítja a motort.
– Köszönjük szépen.
– Igazán nincs mit. – Kedvesen rám mosolyog. – Érezzék jól
magukat.
Igor rosszallóan néz rá, mire a pilóta előrefordul.
Megrázom a fejem, majd leszállunk.
– Nem kell mindenkit megfélemlíteni.
 – Ó, mindenkit nem is szándékozom. Csak, aki úgy néz rád.
– Hogy?
– Hogy majd kiesik a kibaszott szeme. Talán kevesebbet kellene
mutatnod ebből – beleakasztja az ujját a felsőmbe, majd meghúzza.
– Nincs az a fasz, ami ne állna fel rád.
– Dehogy nincs – felnevetek, mire magához ránt a tarkómnál
fogva. – Ha így viselkedsz egy mély dekoltázs miatt, mi lesz, ha
bikinit veszek?
– Ne akard te azt megtudni. – Megcsókol. A szája szinte morzsolja
az enyémet, a nyelve fullasztóan tolul be a számba.
– Khmmm… elnézést. A csónak…
Elhúzódom Igortól, beülök a motorcsónakba, majd néhány pillanat
múlva ő is csatlakozik.
Ez a hely tényleg maga a paradicsom. A türkizkék víz, ami olyan
tiszta, hogy pár méter mélységig lelátni az aljára. Aranyló homokos
partok, ringatózó korallzátony a felszín alatt. A messzi távolban
egybeolvad az óceán és a horizont. Mélységes kék egy csipet
türkizzel.
Újra Igor felé fordulok. Ezúttal fehér trikót visel, ami izgatóan
ráfeszül edzett izmaira. A terepszínű rövidnadrágról már említést
sem teszek. Az arcizma feszes, ahogy előrenéz. Az utat figyeli. Hogy
hova megyünk. A repülőgépen észrevettem, hogy megnézte a
helyet, ahol megszállunk. Lefogadom, a fejében összeállt egy
haditerv, ha bármi történne. Az igazság viszont az, hogy innen nem
sok menekülőút van. A másik pedig, hogy most valóban csak ketten
vagyunk. Késő éjszaka vágtunk neki ennek a kalandnak, hogy még
délelőtt megérkezhessünk. Néha aludtunk egy picit vagy
beszélgettünk útközben. Vagy éppen segítettem neki lazítani. És
persze egyszer ő is nekem.
A kémia már az első pillanattól kezdve működik közöttünk. A
szexről nem is beszélve. Mintha csak olvasnánk egymás
gondolataiban. Tudjuk, nem, a zsigereink legmélyén is érezzük, hogy
mire van szüksége a másiknak. Azokban a pillanatokban, amikor
együtt vagyunk, olyan, mintha nemcsak a testünk kapcsolódna
össze, hanem valahol a lelkünk is. A lelkünk, amiről mindketten azt
hittük, halott. Sötét és kietlen. De úgy fest, hogy ez nem így van.
Hatással vagyunk egymásra.
– Nézzék csak, ott! – a motorcsónak vezetője előremutat.
Egyenesen egy hatalmas luxusbungalóra, ami a vízre épült. Való
igaz, én akartam egyedül leszervezni ezt az utat, de Igor átvette az
irányítást. Azt mondták, nem tudnak nekünk ilyen rövid időn belül
szállást biztosítani. De persze most is bebizonyosodott, hogy a pénz,
beszél a kutya meg csak ugat. Igor szemtelenül nagy árat kínált fel
ezért a pár napért. Az együtt töltött napjainkért. – Az lesz az önöké.
Mosolyogva felpillantok Igorra. Nem tudok leolvasni az arcáról
semmit sem. Kemény. Feszes. És persze a napszemüveg sem
segít. Nem látom azt a sötét szempárt. És nem látom a sötét lelket
mögötte. A férfit. Aki képes volt elérni, hogy megszegjem a
szabályaimat.
Aki képes volt elérni, hogy újra szeressek…
A motorcsónak közel húzódik a lépcsősorhoz, ami egyenesen a
kristálytiszta vízbe vezet.
– Jöjjön, segítek! – A napbarnított arcú férfi felém nyújtja a kezét,
amit megfogok, majd segít nekem kiszállni a csónakból. – Uram… –
most Igorra néz.
Felkuncogok. Ugye nem gondolta ez az alig hetvenkilós férfi, hogy
a nagy orosz maffiafőnök majd megfogja a kezét?
– Hozza inkább a csomagokat! – Igor kiszáll a csónakból, majd a
derekamra teszi a kezét, és elindulunk a bejárat felé. Több ehhez
hasonló bungaló is van a vízen, de mindegyik között több száz méter
van, így biztosítva a turistáknak a privátszférát.
– Nyitom, egy pillanat. – A férfi kinyitja nekünk az ajtót, kinyújtja a
kezét, hogy menjünk beljebb.
– Minden ház foglalt? – kérdezi Igor zsebre dugott kézzel.
– Nem, uram. A sor elején vannak többen, ezen a végén jelenleg
csak önök.
– Nagyszerű. – Elé lép, és a kezébe nyom egy marék pénzt.
– Köszönöm uram. Köszönöm. – A férfi tisztelettudóan bólint. –
Érezzék jól magukat.
– Köszönjük szépen. – Bólintok. – Nos? – Igor felé fordulok, ahogy
magunk maradunk.
 – Pillanat! – Felemeli a kezét és előveszi a telefonját.
– Kit hívsz?
Int, hogy hallgassak.
– Üdvözlöm! Igor Ivanov. Most értesültem róla, hogy a mellettünk
lévő házak még nincsenek kiadva.
Várunk.
– Aha. Nos, szeretném, ha ez így is maradna.
Újabb csend.
– Ugyan! Minden csak pénz kérdése. Küldje el, hogy mennyit
utaljak, és intézem.
Tessék? Igor kibéreli a mellettünk lévő házakat is?
– Jól van, intézem az utalást. Viszonthallásra. – Leteszi a telefont,
majd nyomkodni kezdi.
– Mit csinálsz?
– Elintézem, hogy csak mi legyünk itt a környéken. Nem akarom,
hogy mindenki a fehér orosz seggemet bámulja.
– Fehér lenne? – Látványosan elgondolkodom. – Akkor
mindenképpen napoznunk is kell.
– Majd azt is fogunk. – Tovább nyomkodja a telefonját. – Meg is
vagyunk. – Lezárja, majd zsebre vágja. Elém áll, és megfogja a
felsőm alját.
– Mi lesz a fehér fenekeddel? – kérdezem felvont szemöldökkel.
– Előbb a tiédről szeretnék gondoskodni.

A bungalókat leszámítva a sziget olyan, mintha érintetlen lenne. A

növényzet dús és buja. Nem akartam az egész napot ágyban tölteni,
bár való igaz, csábító volt az ajánlat. Ahogy Igor a hófehér selyem
anyag között feküdt, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra,
hogy szeretkezni akarok vele egész nap. Ahogy a ragyogó napfény
megérintette a testét, mintha valami földöntúli látványban lett volna
részem. Hiába a bőrét borító sebek és tetoválások, mégis tökéletes.
Minden porcikája. De leginkább a szíve. Amiről azt hitte, halott,
nagyon is él.
 Lüktet. Magával ragad.
Igor leállítja a motorcsónakot, majd felém fordul. A tekintete
eltökélten csillog. Azok a szemek… kék és barna. Mindkettő egy
újabb csodálatos mélységét mutatja meg a szikrázó napsütésben. A
barna akár a méz. Sötét és kegyetlen, mégis ott ül benne a
szenvedély és a vágy. A kék… a kék olyan kék és mély, mint az
óceán. Tiszta és őszinte. Az arca feszes. A teste… sziklaszilárd.
Akárcsak az én érzéseim…
– Félsz?
– Mégis mitől? – Fellengzősen kérdez vissza. – Néhány színes
halacskától vagy csiklandozó koralltól?
– Ki tudja, mit találunk ott lent – megrántom a vállam.
– Nagy levegő – mire kimondja, belök a vízbe, majd utánam ugrik.
Szinte egyszerre törünk fel a felszínre.
– Baszd meg! – Az arcába locsolok egy marék vizet.
– Tervben van. De most a te kedvedben járunk.
– Milyen előzékeny lettél! – Hátrasimítom a hajamat, addig ő
közelebb úszik hozzám és magához ránt.
– Ha mindent megkapsz, amire vágysz, készségesen teljesíted
azt, amire én vágyom.
– Nocsak! Ki tudja, milyen perverz dolgok járnak a fejedben. – A
dereka köré kulcsolom a lábam.
– Szeretném megmutatni őket neked egytől egyig. Akarod?
– Igen! – Megcsókolom. Igen. Akarom. Mert minden, amit ad, egy
újabb lépcsőfok a mennyország felé. Vajon mikor érjük el a tetejét?
És mi van, ha végül valóban elérjük? Magam mögött akarom majd
hagyni? Hiszen, ha egyszer bejutottál oda, már nem akarod a
poklot…
Elhúzódom tőle, majd végigsimítok borostás arcán.
– Gyere! – Leeresztem a lábam. – Bízz bennem!
– Sokat kérsz.
– Ahogy te is. – Erős ujjai az enyémek köré simulnak.
– Nagy levegő. – Egyszerre a víz alá bukunk, majd úszni kezdünk
az óceán feneke felé, ami mindössze csak pár méter. A víz
kristálytiszta. A kisebb és nagyobb korallok szinte táncolnak az
áramlatokkal. Apró színes halak úsznak el mellettünk, majd végül
elbújnak a biztonságot adó növényzetben. Nincs ehhez fogható
látvány, és nincs ehhez fogható érzés. Mintha beleharaptam volna a
végtelen szabadságba. És a tudat, hogy ezt együtt éljük át,
mérhetetlen békével és nyugalommal áraszt el. Néhány másodperc
után Igornak valószínűleg fogyni kezd a levegője. Én még bírom.
Újabb öt másodperc után Igor rám néz. Ha néhány másodpercig
még lent tudnám tartani, az ájulás határára kerülne. És még néhány
másodperc múlva meghalna. A gondolat, hogy soha többé nem
nézhetek a szemébe, éles késként hasít a szívembe. Akarom a
sötétet és a világosat. Azt a gyönyörű kéket, ami tiszta és őszinte.
Hogy mit teszek? Magamhoz rántom, és megcsókolom. Átadom
neki az összes levegőt. Nem állok még készen elveszíteni. Nem
lehet, hogy pont a mennyország ragadja magával a szívemet. Azt a
pokolnak tartogatom. Ahol születtem…
Csók közben folyamatosan mozog a lábunk, méterről méterre
haladunk a vízfelszín felé. Ahogy a fejünk felbukik a víz alól,
továbbra is egymást csókoljuk. Nem létezik élet, ahol ő nincs jelen.
És nem létezik csók, ami más ajkán édesebb lenne.
A fenekembe markol, és még jobban magához szorít. Kemény
farka az ölemnek feszül. Ahogy elhúzódom tőle és újra a szemébe
nézek, valósággal mellbe vág a felismerés, hogy a legkülönlegesebb
dolgot tartom a karjaim között. Az ember egy egész életen át
hajszolja a gazdagságot. Ahogy magamhoz ölelem Igort, rájövök,
hogy nekem ő a gazdagság. A legszegényebb ember voltam a
világon, amíg meg nem ismertem őt. És nincstelenné válok azon a
napon, amikor elveszítem.
– Mire gondolsz? – Végigsimít az arcomon.
– Arra, hogy milyen tökéletes vagy. – Én is végigsimítok az ő
arcán. – Arra, hogy bárcsak ez a pillanat örökké tartana!
– Még a végén kiderül, hogy szentimentális nő vagy. – Huncut
mosolyra görbül a szája, ami az én arcomra is mosolyt csal.
– Tudod nagyon jól, hogy nem vagyok az! – vágok vissza
dacosan.
– Nem vagy. De legbelül van egy lány, aki igenis képes a
gyengédségre, és képes a szentimentalizmusra is. Nem attól leszel
gyenge, ha érzelmeid vannak.
 – Hanem mitől?
– Attól, ha nem tudsz uralkodni fölöttük. Ha nem tudod kordában
tartani őket.
– Neked sikerül?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most rettenetesen vágyom
egy dologra, amiről nem tudom meddig lehet az enyém.
– Dolog – elhúzom a számat.
– Asszony. Nő. Szív és lélek.
– Azt hittem, csak a test fontos számodra.
– Én is azt hittem. De úgy fest, vannak bizonyos érzések, amik
fölött bizony nem könnyű uralkodni. – Erős karja pajzsként feszül
körém. – Mihez is kezdjek veled, Natasa Szidorov?
– Uralkodj! De ezúttal fölöttem. – Rövid csókot lopok a szájáról.
Érzem, hogy elmosolyodik a csók közben. Talán én is
megengedhetem magamnak a gyengeséget. Talán mélyen legbelül
valóban él bennem egy lány, aki a gyengédségbe kapaszkodik. Aki
vágyik rá.
Elhúzódik tőlem, majd kiúszunk a partra. Alig érjük el a forró
homokot, amikor Igor megállít, majd leveszi rólam a bikinifelsőt, így
elnehezült mellem fedetlenné válik. Újabb csókban egyesülünk. A
mellem a mellkasához simul. Jó érzés ölelkezni vele. Gyengéd
pillanatot teremteni. Ez nem a testiségről szól. Nem azok forrnak
össze, hanem a lelkek. Lelkek, amiken mély sebek húzódnak. Amik
sötétben élnek.
Óvatosan végignyújtózunk a meleg homokban, amit néha
megsimogatnak az elkóborló hullámok. Egyik keze a bugyimba
süllyed, majd ahogy belém dugja az ujját, hangosan a csókunk közé
nyögök. Finoman, mégis ritmusosan jár bennem az ujja. Alig várom,
hogy végre ő legyen bennem. Hogy a testem magába fogadja és
elringassa.
Érezni akarom. Őt akarom. A szabadságot. A féktelenséget. A
megszelídíthetetlen fehér farkast, aki képes volt elérni a fekete
hollót. Egyesével tépkedte ki a tollait, és maradásra bírta. Elérte,
hogy fészket rakjon a szívében a szerelem. Egy olyan érzés, ami
egy napon a pusztulásához vezet. De vállaltam ezt. Mert az a lány
létezik. Mélyen. Legbelül. Bezárva. Az a lány csak Igor mellett él.
Nélküle… halott.
Közénk nyúlok, megmarkolom vastag és sikamlós farkát.
Megpróbálom lejjebb tolni a nadrágot, közben ő kiköti a bugyin lévő
csomót, és félrehúzza.
– Legyél a menedékem – suttogom miközben a csiklómnak
nyomódik selymes makkja.
– Natasa… – végigsimít az arcomon, az ajkamon, le a mellemen,
végig az oldalamon, a combomon, majd végül magához húzza a
lábamat.
– Ne mondj semmit. Élj velem. Élj bennem.
Ahogy előrelöki a csípőjét, és én magamba fogadom, megfeszül a
testem, és vele együtt megfeszül a szívem is. Mert minden lökés egy
vallomás. Vallomás, hogy mi igenis összetartozunk. Hogy igenis
létezik számunkra jövő. Hogy igenis tartogat az élet néhány boldog
pillanatot nekünk is. Hogy igenis a sötét lelkek is képesek érezni.
Mert emberek vagyunk. Sebekkel. Fájó múlttal. Reménnyel teli
szívvel…

A nap jólesőn simogat, miközben egy eltévedt szellő a hajamba

kúszik. A sziget minden szegletéből árad a béke és a nyugalom.
Szükségem volt pár perc nyugalomra. Egyedül akartam a
magamévá tenni ezt a helyet, anélkül, hogy Igor is benne lenne.
Önző módon saját pillanatokat akartam teremteni magamnak. Talán
pont olyanokat, amikben neki nincs helye. Hogy mikor ő nem lesz,
akkor is szívesen emlékezzek vissza erre a helyre. A kristálytiszta
vízre, a mélykék égboltra, az aranyszínű homokra, a békésen
hajladozó pálmafákra.
Megállok.
Hirtelen borzongás fut végig rajtam. Ismerem ezt az érzést.
Résnyire húzom a szemem, majd a vállam fölött hátrapillantok.
Valaki figyel. Érzem. És látom. A pálmafák között. Sietős léptekkel
elindulok felé. Az árnyék, ami ott van, létezik. Les rám. Szapora
minden egyes lépés. Mindjárt ott vagyok. Az egyik hosszú
pálmalevél még mozog. Valaki járt itt. A bokrok között. Engem
figyelt. De hiába kutatok. Eltűnt. Én viszont itt maradtam. Nincs
menekvés abból a világból, amibe születtem. Láthatatlan láncok
kötnek hozzá, amik életem végéig rabságra ítéltek. Az előbbi béke
érzete elillant. Nem lubickolhatok sokáig a boldogságban.
Visszamegyek a bungalóba, ami ezúttal üres. Sehol nem találom
Igort. Talán neki is szüksége volt egy kis magányra. Talán nemcsak
engem kerít hatalmába egy érzés, hanem őt is. Talán őt is az
aggasztja, ami engem. Hogyan tovább? Mi lesz ezután? A parton,
ahogy újra egymásé lettünk, valami megváltozott. És ez biztos, hogy
nem a képzeletem szüleménye. Másképp értünk egymáshoz.
Másképp éreztünk. Nemcsak a testünk akart kielégülni, hanem a
lelkünk is.
Menedéket kerestünk egymás tekintetében, és otthont a másik
szívében.
Valami rezeg. A telefonom. Gyorsan felveszem, hogy megnézzem
ki az.

Szia, kicsi Hollóm!

Nem kerestél. Ugye tudod, hogy nem bújhatsz el előlem?
Bármerre is járj, tudd, mögötted vagyok. Vigyázok rád.
M.

– Ki az?
Igor hangjára azonnal felkapom a fejem. A teraszon áll
csuromvizesen és kérdőn, nem, sokkal inkább gyanakvóan néz rám.
Kikapcsolom a telefont, majd unottan az ágyra dobom.
– Csak egy barátom.
Igor szeme résnyire szűkül.
– Most mi van?
– Azt hittem magányos farkas vagy.
– Nem, az te vagy! – Elindulok felé, közben végig a szemébe
nézek. Itt, ahol csak mi vagyunk, Igor nem rejti el mennyire
különleges. Mindig láthatom a kéket és a barnát. És ezt szeretem a
legjobban. Két férfi lakozik egy kemény tekintet mögött. A sötét
engedelmességet és behódolást vár. A világos képes a lábad elé
tenni a világot.
A Mester a nyomomban van. Fejleményeket vár. Persze tudtam,
hogy nem bújhatok el előle. Hiszen gondoskodott róla, hogy mindig
szem előtt legyek. Mert nem létezik olyan hely, ahol ő ne találna
rám…
– Mai program? – A nyaka köré fonom a karomat.
– Mondd meg te! – A fenekemre csúszik a keze, és belemarkol. –
De ha rám bízod, szívesen megmutatom, mihez kezdjünk
egymással.
– Bevallom, másra gondoltam.
– Nem örülök.
– Járjuk körbe a szigetet!
– Lófaszt! Inkább bújjunk ágyba.
– Ágyban lehetünk még sokat. De a paradicsomban…
– Azt hittem, rájöttél már, hogy nekünk az ágy a paradicsom!
Akaratlanul is elmosolyodom. Igaza van. Számunkra valóban az
az igazi paradicsom. De most, hogy itt vagyunk ezen a gyönyörű
helyen, feléledt bennem a kíváncsiság. Olyan, amit utoljára talán
gyerekként éreztem. Ha éreztem egyáltalán valaha is…
– Járj a kedvemben.
– Én benned járnék… – Lépkedni kezdünk az ágy felé, de a
következő pillanatban megállásra kényszerítem.
– Lesz még időnk… – Elcsuklik a hangom.
Időnk… vajon mennyi van még hátra? Egymásra.
– Legyen. Napközben azt csinálunk, amit akarsz. De éjjel… –
Lehajol hozzám, a fülembe harap. – Az lesz, amit én akarok.
– Legyen. – Becsukom a szemem. Pillekönnyűnek érzem magam.
És… boldognak.
Egy bőséges reggeli után kéz a kézben sétálunk a parton,
egyenesen a hajók és jetskik felé.
– Valamiért nem tetszik nekem ez az ötlet. – Igor ujjai
megfeszülnek az enyémek körül.
– Imádni fogod. Gyere! – Izgatottan lépek a napbarnított arcú férfi
mellé.
 – Helló! – Bizonytalanul köszönök, mert nem tudom milyen
nyelven beszél ez a férfi.
– Helló! – szélesen elmosolyodik, ahogy végignéz rajtunk. –
Milyen programot ajánlhatok önöknek? – Először rám néz, majd
Igorra.
Angolul. Hála istennek!
– Olyat. – A távolba mutatok, ahol egy motorcsónak maga után
húzza az ejtőernyős párt több száz méter magasan.
– Nem! – Igor a fejét rázza. – Erre nem fogsz rávenni.
– Ó, dehogynem! – Hamis mosolyra húzódik a szám, ahogy felé
fordulok. – Ha feljössz velem… – közel állok hozzá, a mellem
hozzáér izmos mellkasához –, azt teszel velem este, amit csak
akarsz.
– Azt anélkül is megteszem, hogy felszállnék veled arra az izére.
– Nos? Mi legyen? – kérdezi a férfi érdeklődve.
– Jetski! De nem aggatsz rám köteleket.
– Legyen! – Újra a férfi felé fordulok. – Elvinnénk azt a kettőt.
– Rendben. Készpénz vagy kártya?
– Kártya – válaszolja Igor, majd kifizeti a két jetskit.
– Ültek már ilyenen?
– Igen – vágom rá, mire észreveszem, hogy Igor felvonja a
szemöldökét.
– Uram! – ezúttal Igorra pillant.
– Megoldjuk, ne aggódjon! – Marokra fogja a kezem, és elindulunk
a vízi járművek felé. – Nem is tudtam, hogy ültél már ilyenen. –
Megint úgy néz rám. Gyanakvóan.
Sok mindent kipróbáltam már. A jetski is ilyen.
– Egyszer sikerült eljutni egy mediterrán nyaralásra még a
bandával. Lew… – Abbahagyom a mesét, ahogy Igorra nézek. –
Gondolom nem érdekel a mese többi része.
– Jól gondolod! – Ahogy elérjük a két jetskit, azonnal felülünk,
beindítjuk. Először lassan siklunk a türkizkék víz tetején, majd a
következő pillanatban meghúzom a gázt, így magam mögött hagyom
Igort. Bevallom, nagyon vicces, ugyanakkor szexi, ahogy ez a
hatalmas ember szó szerint meglovagolja ezt a vízi járművet. Még
nagyobb gázt adok, közben hátrapillantok. A víz habként fodrozódik
mögöttem. Mintha egy habos-babos menyasszonyi ruha uszálya
lenne. Igor is gázt ad, de nem ér utol. A következő pillanatban
elfordítom a kormányt, és visszafordulok. Lassítok, ahogy a
közelébe érek. Ő is. Körözni kezdek körülötte, közben végig
egymást nézzük.
– Na, hogy érzed magad? – kérdezem széles mosollyal az
arcomon.
– Nem rossz.
– Nem rossz? Ez egyszerűen hihetetlen! – Elengedem a
kormányt, és széttárom karomat, így siklok tovább a kristálytiszta víz
tetején. Igor mellém jön, majd kinyújtja hosszú karját, megragadja a
karomat és magához ránt. Jókedvűen felsikoltok, miközben összeér
a szánk. Igor boldog. Hosszú napok óta most látom őt igazán annak.
Jólesik így látni. Jólesik így megcsókolni.
– Boldog vagy – suttogom szenvedélyes csókunk közé.
– Igen. – Elhúzódik tőlem. – Habár nem lenne szabad ezt
éreznem, mégis ezt érzem. Dása imádta volna ezt a helyet. Mindig is
szerette a vizet és a napsütést. Jegor pedig… – elmereng. – Őt
szerette. – A távolba réved. Megfogom a kezét és megszorítom.
– Ne érezd magad rosszul. Nem azért vagyunk itt.
– Akkor miért? – Újra rám néz.
Nem jönnek a szavak, ahogy a szemébe nézek, ami olyan
fenségesen csillog a napfényben. Talán életemben először most
kellene őszintének lennem. És talán ennek a férfinak is most pont
erre lenne szüksége. Az igazságra.
– Azért, hogy boldoggá tegyelek!
Nem is volt olyan nehéz…
– Miért?
– Ah – megrázom a fejem. – Ha azt hiszed most szerelmet vallok
neked, akkor nagyon tévedsz.
– Nem? – kérdezi felvont szemöldökkel.
– Nem.
– Kár. – Beharapja a száját.
Valóban azt akarja hallani, hogy szeretem? Valóban vallomást vár
tőlem? Hiszen az a vallomás olyan nehezen született meg még
bennem is. Olyan rohadtul küzdöttem ellene, és mégsem tudtam
legyőzni. És ő most azt várja tőlem, hogy mondjam ki? Nem. Nem
ezt akarja. Igor egy olyan világot akar, ahol nem létezik gyász és
kegyetlenség. Ahol nem él meg a gonosz. De az a világ nem
bennem van. Mert nem vagyok jó.
– Az lenne kár, ha most nem érnél utol! – Nagy gázt adok, a jetski
szó szerint kilő. Erősen kell kapaszkodnom, hogy le ne essek.
Mindössze pár száz méter a part. Igor szorosan a nyomomban van.
– De jó a segged!
– Kapj el! – kiabálom vissza, mire nagyon közel kerül hozzám, és
hátulról nekem jön.
– Ne kísértsd a sorsot, Natasa Szidorov, mert utolér.
Felnevetek, majd a part előtt néhány méterrel hatalmas kört
teszek, miközben leállítom a motort. Az utolsó pár métert szinte
andalogva teszem meg. És Igor is.
– Hogy tetszett? – kérdezi érdeklődve a parton álló férfi. – Még
egy kört?
– Ennyi nedvesség most pont elég volt – morogja Igor.
– Akkor mit szólnának egy finom koktélhoz ebben a nagy
melegben? Ott a pálmafák alatt – megfordul és a háta mögé mutat. –
Isteni italokat készítünk.
– Köszönjük szépen. – Kezet fogok a férfival, majd megfogjuk
egymás kezét Igorral, és elindulunk a kis szalmatetős bódé felé,
ahonnan karibi stílusú zene szól.
– Most mi jön? Cukorszirup színes esernyővel a pohár szélén?
– Hmm – látványosan megnyalom a számat, ami azonnal oda
vonzza a tekintetét. – Igen. Jó napot! – köszönök a mixernek.
– Jó napot! – A fiatal fiú erős akcentussal köszön vissza,
miközben látványosan megnézi a mellettem álló férfit, hosszan
elidőzve a testét borító tetoválásokon. Igor feltűnő jelenség…
– Szeretnénk kérni két koktélt.
A férfi zavartan rám néz.
– Maguk lenni… – végignéz mindkettőnkön.
– Oroszok – válaszolom.
– Ó, a gyönyörű hófehér Oroszország. Csinál két finom koktél,
amibe lenni vodka. Neve Dark Lady! – A fiatal fiú azonnal keverni
kezd. – Tenni bele finom vodka. Pici kávé, csokoládé, majd tejszín.
Lenni nagyon finom. – Megpuszilja az ujját.
– Az mi? – kíváncsian az egyik tányérra mutatok.
– Vörös cukor. Csinálni másfajta koktél beletenni pohár a cukorba.
Széle édes és vörös.
– Nem láttam még vörös cukrot.
– Hibiszkuszvirágtól lenni ilyen gyönyörű színe. Pohárban finom
kókuszlikőr. Maldív-szigetek nagyon sok kókusz lenni. Meg persze
banán. Abból is lenni vörös csak az most nem érik. De zöld van.
– Igen, azt láttuk. A szigeten sétálva rengeteg banánpálmafa van.
– És virág.
– Igen. – Bólogatok. Megannyi szépség található a Maldív-
szigeteken, amit körülbelül 1200 sziget alkot. Ezek a szigetek alig
több mint egy méter magasan emelkednek ki a vízfelszínből, éppen
ezért félő, hogy a sarkvidék olvadása milyen hatással lesz a víz
magasságára. Ugyanis, ha drasztikusan megemelkedik a vízszint, a
szigetek eltűnnek.
– Ha menni vissza arra – jobbra mutat, a hatalmas fák felé –, látni
pont kókuszszüret.
– Igen? – kíváncsian megfordulok.
– Igen.
– Akkor arra megyünk.
– Kész is. – A fiatal fiú elénk teszi a koktélokat. Felveszem
mindkét poharat, és Igor felé nyújtom az egyiket.
– Nekem kérhettél volna tisztán vodkát.
– Ugyan, akkor hol marad az igazi élvezet? – Megkóstolom ezt az
isteni illatú és rendkívül krémes koktélt. Szinte felrobbannak az
ízlelőbimbók a számban. Tökéletes harmóniát alkot a kávé, a
csokoládé, a tejszín és a vodka. Mindegyiket lehet érezni, és
mindegyiket máshol.
– Hmmm…
– Na? – A fiú elégedetten mosolyog.
– Ez nagyon finom! – Igorra nézek, aki egy hajtásra megissza. –
ízlett?
– Ja. Csak kevés volt. – Leteszi a poharat a pultra.
– Kérsz még egyet?
 – Nem! Tisztán szeretem a vodkát.
Kifizetjük a koktélokat, majd elindulunk abba az irányba, amerre a
fiatal férfi mutatott. Valóban olyan, mintha egy nyaraláson lennénk.
És ez tulajdonképpen az is. Életünk első, egyben utolsó közös
nyaralása…
Igor járása lassú és tekintélyt parancsoló. Hatalmas teste szinte
csillog a napsütésben. A bőre barnább, az arca kisimultabb. És a
tekintete… őszintén boldog.
Ahogy a sziget belsejébe érünk, meglátunk egy férfit, aki játszi
könnyedséggel felmászik a magas fákra, egy hosszú kötél
segítségével a lába és a keze között. Ahogy felér, válogatni kezdi a
kókuszdiókat, majd, amiről úgy gondolja, érett, ledobja a földre, ahol
tompán puffan. Lezuhan még jó néhány kókuszdió, majd a férfi
elindul lefelé. Sokféle látványosság van Oroszországban is. Ott a tél
és a hideg az úr. Itt a párás forróság és a burjánzó növényzet.
Szemet gyönyörködtető és megnyugtató ez a hely.
Ahogy a férfi leér, lefaragja az egyik kókuszdió tetejét, majd kis
lyukat üt rá, és felénk nyújtja.
– Kóstolják meg! – Igor megrázza a fejét, én viszont elveszem a
kókuszdiót, és megkóstolom. Nem akarok kihagyni semmit. Mindent
meg akarok tapasztalni, amit csak lehet. A Maldív-szigeteken a
kókusz nagyon erősen jelen van, ételként és italként is
megkerülhetetlen. Kókuszból önellátóak, kétfélét nevelnek belőle.
Ezeket meg is számozzák, regisztrálva vannak, így tudják nyomon
követni őket, a fejlődésüket. Egy kókuszpálma tíz év után kezd
termést hozni. Az egyik fajtája főzésre jó. Kevesebb a leve, több a
húsa. Az ivókókusznak nyilván a leve több. Ez a sziget, ahol mi
vagyunk, nagyon kicsi. Durván egy kilométerszer egy kilométer. A
hulladékot naponta szállítják el lerakóhelyekre, így vigyáznak a
sziget ökológiai környezetére. A felhalmozódott szennyvizet
megtisztítják, és azt használják a növények öntözéséhez, mivel
alapvetően sós víz veszi körbe a szigetet, így az alkalmatlan lenne.
Saját hangszigetelt generátor termeli az elektromos energiát.
Hihetetlen… mert habár teljesen el vannak különülve ezek a kis
szigetcsoportok a világtól, mégis mindent képesek megoldani. A
másik a finomszemcsés homok. Ami nem sima tengeri homok,
hanem úgynevezett korallhomok, ami természetes
szűrőberendezésként is működik. Hát nem csodálatos?
A következő pillanatban elered az eső. A férfi sietősen pakolni
kezd, én leteszem a kókuszt a földre, majd futásnak eredünk vissza
a szállásunk felé. Ahogy kiérünk a teljesen szabad ég alá, megállok,
ezzel megállásra kényszerítem Igort is.
– Natasa! – a hangja izgatottan cseng. – Csukd be a szemed! –
Lehunyom a szemem, és az égbolt felé fordítom az arcomat. Az
esőcseppek ugyanolyan melegek, mint a levegő. Talán egy vagy két
fokkal képesek lehűteni a forró levegőt. Ahogy újra kinyitom a
szemem, Igor pontosan előttem áll, és engem néz. Hatalmas
tenyerével végigsimít a hajamon. A kövér esőcseppek lefolynak az
arcán, érintve minden vonását. Néhány az ajkán pihen meg, végül a
lábunk elé hull.
– Gyönyörű vagy! – A szeme akár az esőcseppek. Csillog. Él.
Újra becsukom a szemem.
Még egy csodálatos és meghitt pillanat, amit el akarok zárni.
Olyan helyre, ahová csak az juthat be, akit beengedek. A szívembe.
– Nézz rám! – A hangja keményen cseng.
Nem lehet. Nem lehet még ennél is erősebb ez az érzés. Már így
is veszélyes. Már így is túlságosan messzire mentem…
– Natasa Szidorov! Nézz rám, ha erre kérlek. – Az ujjai erősebben
szorítanak. Jó belesimulni egy olyan kézbe, ami halálos, amit olyan
sokszor borít vér. Könyörtelen, mégis ez a legbiztonságosabb hely a
világon.
Újra kinyitom a szemem. A vihar, ami körülöttünk tombol, először
lecsendesedik, majd megszűnik létezni, ahogy a szemébe nézek.
Nem kellenek szavak. Tudja. Tudja, hogy szeretem. Bárcsak
számomra is egyértelműek lennének a jelek! Mert igen, vágyom
arra, hogy szeressen. Istenemre mondom, semmit nem akarok ennél
jobban. Talán csak… a régi életemet. A családomat.
– Üvölt még a farkas? – kérdezem csendesen, miközben a
karjába simulok.
– Most üvölt csak igazán – puhán megcsókol. Talán nem is
kellenek szavak. Talán ebben a csókban benne van minden. Minden,
amit adni tud.
 – Ugyanolyan sötét lelkek vagyunk mind a ketten – suttogom
kemény ajka közé, ami egyre követelőzőbben simul az enyémre.
– Így igaz, Natasa Szidorov! – Elhúzódik tőlem, majd marokra
fogja a kezemet. – Gyere, teljesítem a kívánságodat.
– Azt hittem, ez a csók volt az.
– Többet adok, mint egy csók. Egy világot, amit ketten építünk fel.
Tégláról téglára.
Elindulunk a bungaló felé, miközben az eső nem áll el. Jólesőn
esik. Meleg, kövér cseppek. Az égbolt néhol sötétkék, néhol
sötétszürkébe hajlik. A tenger is életre kel, a tetején boldogan
bukfenceznek a habzó hullámok.
Belelépünk a pici lábmosó kádba a bejárat mellett, majd szó
szerint nevetve beesünk az ajtón. Valóban ilyen könnyű lenne a
boldogság? Valóban ennyire jól tud esni a nevetés, a csók és az
érintés?
– Gyere! – Igor maga után húz, egyenesen a hálószoba felé,
aminek hatalmas ablakai a tengerre néznek. Ahogy belépünk,
elakad a lélegzetem. Az ágyon fekete rózsaszirmok hevernek,
körülöttünk vastag gyertyák égnek. Szóhoz sem jutok…
Igor mögém áll, félresöpri vizes hajamat, és a nyakamba csókol.
– Hogy tetszik?
– Ez…
– Azt az üzenetet hagytad, hogy fektesselek rózsákkal teli ágyba.
Nos… – leveszi a bikinifelsőmet. – Ha már megtettem ezt a hosszú
utat, teljesítenem kell a kívánságodat. – A földre ejti a vizes anyagot,
majd hatalmas tenyere a mellemre simul. Ahogy szorosan és
védelmezőn a karjába zár, miközben én végignézek a szobán,
könnybe lábad a szemem.
Nekem.
A Gárda tagjának.
Egy végrehajtónak.
Egy érinthetetlennek.
Egy gyilkosnak.
Csak a halált ismerem, azt becsülöm, az életet nem. De most…
most leigáztak. Eltöröltek. Megöltek és újraalkottak. Egy férfi. Egy
maffiafőnök. Egy olyan ember, aki nem féli a halált. Egy férfi, aki
ugyanolyan, mint én…
Megfordulok és felnézek rá.
Gyűlölöm kellene, mégis szeretem.
Meg kellene ölnöm, mégis a karjába vágyom. Már nem vagyok
érinthetetlen. És nem vagyok elpusztíthatatlan. Mégis úgy érzem,
most vagyok a legerősebb. A legsebezhetőbb. Élő.
– Köszönöm.
– Köszönd meg rendesen – lépkedni kezd velem az ágy felé, majd
ahogy elérjük, meglök, így hátrazuhanok –, ha végeztem veled. –
Határozott mozdulattal leveszi a bugyimat, majd megszabadul
fürdőnadrágjától, és fölém magasodik. Érzem, ahogy a puncimnak
feszül kőkemény farka, a mellemnek feszülnek edzett izmai. A
lelkemhez simul a lelke. Végigsimítok az ágy tetején. A puha szirmok
csiklandozzák a bőrömet. Végigsimít az arcomon, miközben
keményen a szemembe néz. – Az enyém vagy, Natasa Szidorov! És
én a tiéd! – Közénk nyúl, a lüktető réshez illeszti a farkát, majd
előrelendíti a csípőjét. A hüvelyem valósággal felrobban körülötte,
ahogy mozogni kezd. Nem gyengéd, de nem is kemény. Vékony a
határ e két érzés között. Mintha ő is azon tanakodna, mit érez, mit
akar.
Felhúzom mindkét lábam, érezni akarom mélyen… legbelül. A
szívemben. A lelkemben. Gonosz mosolyra húzódik a szája,
feltérdel, a lábamat a vállára teszi, majd előrehajol. Ahogy
előrenyomul, hangosan felnyögök. A kezem az ágyékának tövéhez
teszem, és megszorítom. Érzem az izmokat. Az erőt. Egyre
keményebben lendül előre, és én boldogan fogadom magamba
minden egyes lökését, ami a szívem legmélyén is visszhangzik.
Hosszú percekig hajszoljuk így az élvezetet, majd a következő
pillanatban oldalra fordít, az egyik lábamat a vállára teszi és úgy
folytatja tovább.
– A végletekig akarlak baszni! Azt akarom, hogy tudd, ez igazi!
Hogy tudd, mindez a tiéd! Ha akarod, minden napunk ilyen lehet.
Nem válaszolok. Becsukom a szemem. Nekünk nem lehet minden
napunk ilyen. De az az idő, amit együtt tölthetünk, valóban a miénk.
 Megszorítja a lábamat, leveszi a válláról, majd velem együtt a
hátára fekszik. Én rajta ülök. Lehengerlő vastagsága pulzál forró
hüvelyemben. Fellendíti a medencéjét.
– Mozogj, Natasa! – utasít, mire mozogni kezdek. A csípőm előre-
hátra ring, miközben ő elnehezült mellemet gyúrja. – Istenem… –
megfeszül a teste, a feje hátrabillen, az ádámcsutkája kidülled,
ahogy az erek is vastag nyakában. Miután kellően kiélvezte a
pillanatot, újra rám néz. – Olyan gyönyörű vagy. – Végigsimít a
tetoválásokon, a sebeken, a kibaszott kegyetlen lelkemen. A
kezemen támaszkodom, úgy mozgok tovább, miközben ő a mellem
közé temeti az arcát. Megcsókolja hol az egyik, hol a másik
mellbimbómat, szopogatja, szívja és harapja, miközben én
ringatózom rajta. – Baszd meg! – Felmordul, ahogy újra
kiegyenesedem, és le-fel mozgok rajta. Meglovagolom őt, és
meglovagolom a gyönyört. – Guggolj fel, Natasa! – Teszem, amit kér.
Belemarkol a csípőmbe, majd olyan ritmusosan kezd mozogni
bennem, hogy majdnem leszédülök róla. Le és fel. Ki és be.
Nedvességtől lucskos bőrünk csattan, ahogy egymáshoz ér,
miközben pulzáló farka szó szerint a méhemig zuhan. Zsibbadni
kezd az egész testem. Az előbbi nyögések kéjesen megformált
sikolyokba fordulnak.
– Igor… – hátrahajtom a fejem, próbálok uralkodni a gyönyör
fölött. Fölötte…
– Még nem, Natasa! Még nem! Fordulj meg! – Leereszkedem,
majd hátat fordítok neki. – Gyere feljebb! – A szájához húzza a
medencémet, majd lüktető puncimba csókol. – Szopj, Natasa!
Nem kell kétszer kérnie, marokra fogom keményen meredező
farkát, majd elnyelem, amennyire csak tudom. Durván szopom,
miközben ő egyre mohóbban nyal. Egyszerre mozog a testünk. Az
enyém előre és hátra ringatózik, az övé fel és le. Szabadon lévő
kezem a lába közé csúszik, és marokra fogom a golyóit. Ő továbbra
is rendíthetetlenül nyal, majd mikor a fenekembe dugja az egyik
ujját, felrobban a világ. Nyal és dug. Szív és harap. Ez nem a
mennyország. Ez a pokol. Az édeni és mocskos fajta. Hol a farkát
szopom, hol a számba veszem a golyóit. Közel a vég. Remegünk.
Lüktetünk. És élünk.
 – Édes Natasám… – kihúzza az ujját, még egyszer végigsimít a
sikamlós húson, én is végignyalom lehengerlő hosszát, kemény
heréit.
– Beléd akarok élvezni.
A hátamra fekszem, ő oldalra feszíti a lábamat, majd megfogja a
farka tövét, és az ajkak közé nyomja. Forró érzés. Isteni. Leigázó.
Könnyedén siklik a nedves ajkak között.
– Gyerünk, Igor! – Elégedetlenül felkiáltok.
– Mit szeretnél?
– Azt, hogy basszál meg végre!
Gonosz mosolyra húzódik a szája. A lábam közé nyúlok, mire
ellöki a kezemet.
– Az enyém! – Belém nyomja először csak kőkemény makkját. –
Csodálatos vagy. – Engem néz. Minket. Ahogy egybeolvadunk.
Végigsimít a mellem alatt lévő tetováláson, egészen addig, míg el
nem ér a lábam közéig, ahol erős ujjával nyomást gyakorol rám. A
testem beleremeg, ahogy körözni kezd a kis idegcsomó fölött. A
testem önálló életre kel. Táncol az érintés alatt. Lubickol egy
érzésben. Él és létezik a szerelemben. – Mindened az enyém. – A
következő pillanatban olyan erővel vágódik belém, hogy megfeszül
minden izmom, és felnyögök. – Kívánsz még valamit?
– Csak téged! – zihálom, miközben egyre ritmusosabban lökődik
belém. Diadalittas mosolyra húzódik a szája, majd rám hajol, és
szenvedélyesen szájon csókol.
– Megkapsz!
Megkapom.
De egy napon elveszítem.
Csak azt nem tudom, hogyan létezem majd abban a világban,
aminek ő már nem lesz a része…
Igor elaludt.
Olyan mélyen és békésen alszik. Felé nyúlok. Meg akarom
érinteni. Végig akarok simítani az arcán, amin incselkedve pihen
meg a telihold ezüstös fénye. De végül nem teszem. Elhúzom a
kezem, majd óvatosan kiszállok az ágyból, és kimegyek a teraszra.
Még mindig meleg van. A párás levegő szinte simogatja meztelen
testemet. Belekapaszkodom a korlátba, majd felnézek az égre. A
hold teljesen kerek. Akár egy ezüstérme. Közeli. Rideg. Fehér.
Akárcsak ő…
Újra a szoba felé pillantok. Vajon képes leszek megtenni, amit
elvárnak tőlem? Talán ez a pár nap, amit magamnak akartam,
mégsem volt olyan jó ötlet. Emlékeket akartam. Érzéseket. Tudni,
hogy milyen érzés a szerelem. Hogy milyen az igazi csók. A
védelmező ölelés. De helyettük sebeket kaptam. Mindegyiket a
szívemre.
Épp indulok vissza az oroszomhoz, hogy eloszlassam a
kétségeimet, amikor valaki hátulról elkap, és oldalra húz a fal
takarásába. Mire támadásba lendülnék, megszólal a hang. Az a
hang, ami engedelmességet követel.
– Az én gyönyörű fekete hollóm! – a karja megfeszül a nyakam
körül, én még sem teszek semmit. Nem állok ellen. – Azt hitted, nem
követlek a világ végére is? – Megpróbálok nyelni, de a torkomnak
feszülő kartól nagyon nehezen sikerül. – Mi a feladatod?
Nem válaszolok. Becsukom a szemem.
– Mi a feladatod?
– Megölni Igor Ivanovot!
– Igen. Ehelyett mit teszel? – a fülembe suttog. Mint mikor a halál
arcon csókolja a haldoklót. – Szerelmeskedsz vele!
– Én…
– Te mi? Minek nevezed?
– Szeretkeztünk… – válaszolom elcsukló hangon.
– Nem csak a tested az övé. Igazam van, fekete holló?
Könnyek gyűlnek a szemembe.
– A lelked is. A szíved! – még erősebben szorít. – Mit mondtam a
szívről, gyermekem?
Nem küzdök. Haldoklom…
– Halált hoz. Vért követel. A Gárda tagjai nem szeretnek.
Végrehajtó vagy. Eszköz. A tulajdonom. Csak engem kell szeretned
és tisztelned!
Bólintok, mire enged a szorításán.
– Szerezd meg, amit kértem tőled, majd öld meg! – a fülemhez
hajol. – Öld meg! Vagy te halsz meg!
 A következő pillanatban elenged. Mire hátrafordulok, sehol sincs.
Ahogy becsukom a szemem, kövér könnycseppek gurulnak végig az
arcomon.
Érinthetetlen vagyok.
A holló.
Aki nem kegyelmez.
Nem hisz.
Nem remél.
És nem szeret.
 Múlt

AZ ÉN NAPOM…

Elzárom a vizet, majd kilépek a zuhany alól. Az éjjel rémálmaim

voltak. Patakokban folyt rólam a víz. Mindig ugyanaz a kép. Egy
kislány táncol a hóban, ami egy idő után vörös lesz. Vér… rengeteg
vér. A háttérben halk dúdolás, ami sikollyá alakul. Egy alak, aminek
nincs arca, ami felém rohan, és én felébredek. Néha úgy érzem,
összemosódik az álom és a valóság. Képek villannak be. Mintha egy
régi diavetítő előtt ülnék, és várnám a következő képkockát.
Egybeolvad múlt és a jelen.
Az elmúlt években egyvalamit tartottam szem előtt. A túlélést.
Mindeközben szörnyű dolgokon mentem keresztül. Szenvedett a
testem, és szenvedett a lelkem is. De mindennap keményen
edzettem mindkettőt.
A testemet most fogom.
Gyorsan felöltözöm, majd lemegyek a terembe. Mindennap
pontban tíz órakor kezdődik a közös edzés. Fiatalabbak és
idősebbek, fiúk és lányok küzdenek egymás ellen.
– Natasa! – Ahogy Kátya meglát, azonnal hozzám rohan.
Emlékeztet valakire. Valakire… akit azt hiszem… szerettem. De már
nem emlékszem az arcára. Csak az érzésre. Kátya megfogja a
kezemet, és megszorítja.
– Kátya! Natasa! Ti jöttök! – Olga hangja keményen cseng. A
háttérben a Mester kényelmesen pöffeszkedik a hatalmas székén,
és minket néz. Minden egyes edzésen jelen van. Nem akarok Kátya
ellen harcolni. Ő gyengébb nálam.
– Natasa… – Kátya hangja megremeg, ahogy rám néz. Keringeni
kezdek körülötte, akár egy fenevad a préda körül. Közel hajolok
hozzá, és a fülébe suttogok.
– Fájni fog. De figyeld az arcomat, és ha jelzek, üss. – Újra elé
állok, majd felemelem a kezemet, és ő is. Körözni kezdünk. Gyenge
pontot próbálunk keresni. Én találok. De Kátya nem. Emlékszem,
hányszor feküdtem ezen a koszos és büdös padlón. Hányszor vertek
majdnem félholtra. A Mester megtanít minket a küzdelemre, és
megtanít minket a fájdalomra. Ahogy lankad Kátya figyelme,
beviszem az első ütést. Az öklöm puha arcába mélyed, mire
megtántorodik.
– Üss! – Intek neki, hogy támadjon. Megindul felém, de nem ér el
hozzám, mert beviszem a következő ütést, egyenesen a gyomrába.
Kétrét görnyedve köhögni kezd. – Üss! – kiabálom, mire újra
felegyenesedik, és rám néz. Nem akarom bántani. De ha nem
küzdünk, sokkal keményebb büntetést kapunk. Emlékszem, az
elején megtagadtam a parancsot. Cserébe bevágtak egy koszos
lyukba, levetkőztettek, és kikötöztek egy fémasztalhoz. Az arcomra
kendőt terítettek, és vizet locsoltak a fejemre. Fuldokoltam. Azt
hittem, az lesz a vég. Talán még reménykedtem is benne. De nem
így lett. Végül magamra hagytak. Ott feküdtem kikötözve, meztelenül
abban a hideg és nyirkos szobában három teljes napig. A végtagjaim
fájtak. Éhes voltam és szomjas. Mikor visszajöttek hozzám és
elengedtek, nem bírtam megtartani magam, úgy csuklottam össze
az asztal mellett, akár egy rongybaba. Felkapartak a földről, majd
visszavittek a szobába. Ezután kellett pár nap, mire visszanyertem
az erőmet. Megfáztam. Beteg voltam és lázas. Ezek után soha nem
mondtam nemet a harcra. Készen álltam. Vártam az ütéseket, még
akkor is, ha padlóra kerültem tőlük. Minden nap keményen
edzettem. Kiélesedtek az érzékeim. A testem valóban fegyver lett.
Mindez tizenhét évesen.
Kátya újra megindul felém. Ahogy egymás közelébe kerülünk, ütni
kezdjük a másikat, ahol csak érjük. Kátyára kacsintok. Rést hagyok
a pajzson, így a következő ütések sorra betalálnak. Az egyik a
mellem alá, a másik az állkapcsom alá, a harmadik pedig egyenesen
orrba talál. Ezúttal én hajolok le. Érzem, hogy a forró vér végigfolyik
az ujjaim között egészen le a könyökömig.
– Állj! – A Mester hangjára mindketten felé fordulunk. Szenvtelenül
végignéz rajtunk. – Innen úgy fest, Kátya nyert. Natasa. Veszített. –
A Mester feláll. A teremben mindenki megfeszül, és abbahagyja az
edzést. Várjuk, hogy mi fog történni. – A vesztesek álljanak elém.
 Én és még három lány a Mester elé állunk.
– Ti négyen. – A Mester int. – Gyertek ide!
A vállam fölött hátrapillantok. Négy fiú mögénk áll.
– Natasa… – Demjan a fülembe suttog. Demjan régóta próbál
elkapni. Túl régóta…
– Térdre! – A Mester gyilkos tekintettel néz végig rajtunk. És mi
mind a négyen letérdelünk. – Toljátok le a nadrágot és a bugyit! – jön
a következő utasítás. Nem gondolkodik egyikünk sem. Alázatosan
tesszük, amit kér a mesterünk. Letoljuk a nadrágot és a bugyit. – És
most négykézlábra! – Mindannyian négykézlábra helyezkedünk,
teljesen kitárulkozva ezzel a többiek előtt. – Fiúk! Ne fogjátok vissza
magatokat! – Gonosz mosolyra húzódik a szája. A következő
pillanatban érzem, hogy Demjan belemarkol a derekamba, a
fenekemre köp, majd tövig belém nyomja a farkát. Időm sincs
megszokni, mozogni kezd. Mindannyian mozogni kezdenek. Nem
élvezem. Ez csak testi kontaktus, semmi több. Kizárom a körülöttem
lévő világot. Demjant, aki kíméletlenül szétkefél a Mester és
mindenki más szeme láttára. Én mindezek fölött állok.
Mert érinthetetlen vagyok…

Egy frissítő zuhany után lefekszem az ágyra, és pihenek egy

kicsit. Demjan durva volt velem. Sokszor mondogatta, alig várja,
hogy végre megbasszon. Ott fog állni mögöttem, amikor hibázni
fogok. És ott volt. De ha nem hagyom Kátyát nyerni, akkor ő térdelt
volna a Mester előtt. Az ő testét gyalázták volna meg. És erre még
nem áll készen. Tudom, nem szabad érzelmeket táplálni senki iránt.
De Kátya valamiért képes felébreszteni bennem az együttérzést és a
védelmező ösztönt.
– Natasa! – Olga lép be az ajtón. – Lenne egy kis dolgunk.
– Most? – Az órára pillantok. Nemsokára tanulunk. Egy
számítógépekkel felszerelt szobába megyünk mindannyian, ahol
különböző órákat tartanak nekünk. Idegen nyelven beszélni, profi
szinten kezelni a számítógépet, és még sorolhatnám.
 – Igen. Most. Habár a Mester nem volt ma elégedett veled, mégis
eljött a te napod.
– A napom? – Izgatottan felülök az ágyon.
– Igen. A napod. – Olga arcára halvány mosoly ül. Erre a napra
várok öt éve. Minden egyes kibaszott nap csak arra vágytam, hogy
végre Olga belépjen azon az ajtón, és azt mondja: eljött a te napod.
Felpattanok az ágyról, ám a hirtelen mozdulattól fájdalom hasít a
lábam közé.
– Talán nem kellett volna hagynod nyerni – a hangja gúnytól
csöpög.
– Nem hagytam!
– A hazudozást még gyakorolni kell. – Olga kedélyesen rám
kacsint. – Készülj el! A kocsiban megvárlak.
Nem várattam sokáig Olgát, pillanatok alatt elkészültem, majd szó
szerint lerohantam a lépcsőn. Ám mielőtt kiléphettem volna az ajtón,
a Mesterbe botlottam.
– Mester! – tisztelettudóan bólintok.
– Ma hibáztál – a hangja kimért és nyugodt.
– Tudom, Mester.
– Lófaszt se tudsz még! – Meglendíti a kezét, és pofon vág. – Mit
mondtam neked az érzésekről?
– Nem léteznek… – motyogom az orrom alatt.
– Ma érzelmet láttam az arcodon. Magad elé helyeztél valaki
mást. A saját érdekeid és a parancs elé.
– A parancs az volt, hogy küzdjek, nem az, hogy nyerjek.
Ismét felemeli a kezét, de ezúttal nem sújt le rám, hanem
végigsimít az arcomon, pontosan az előbbi pofon helyén.
– A mai nap a te napod. Megérdemled. Élvezd hát ki. –
Elismerően végignéz rajtam, majd elfordul, és lassú léptekkel
távozik.
Diadalittas mosolyra húzódik a szám, majd kirontok az ajtón, és
beülök az autóba.
– Hogyan…
– Ezzel. – Olga a kezembe nyom egy fiolát. – Ha megissza,
onnantól pár perced van. Nem érdekel, hogy csinálod, de tiszta
munka legyen.
 – Az lesz. – Megszorítom a kezemben lévő kis csövet, majd az
ablak felé fordulok.
Az én napom…
Az emberek mindig terveket szövögetnek. Álmodoznak. Ám
nagyon kevesen mernek és tudnak harcolni értük. Én nem féltem.
Csak a célt láttam magam előtt. Vért. Halált.
Ahogy megállunk a ház előtt, Olga felém fordul.
– Délután érted jövök. Jó szórakozást!
Nem válaszolok, de ő úgyis tudja. Igazából hálás vagyok Olgának,
mert életben tudott tartani egy olyan világban, ahol más valószínűleg
elpusztult volna. Tudom, hogy ő is végigment azon, amin én.
Keringenek róla pletykák a ház falain belül. Habár Olga nem jó
ember, érzéketlen és kemény, tudom, hogy rám mégsem tud
feladatként tekinteni. Látom a szemében, ahogy rám néz. Olga
igenis érez, még ha minden erejével azon van is, hogy ez ne így
legyen. Egy napon… akik túlélik a kiképzést, tökéletes gyilkológéppé
válnak. Olyan emberré, akit nem rémít meg a halál. Aki nem ismeri
sem a félelmet, sem a megbocsátást. De legbelül… az elsorvadt
lelkünk legmélyén mi is emberek vagyunk. Habár sötétségben élünk
és bolyongunk, mégis vágyunk egy aprócska fényre.
A zsebembe dugom a fiolát, majd elindulok a ház felé. Hosszú és
kemény éveket töltöttem itt. Ez a hely maga a megtestesült pokol. Itt
születtem én is. Kínban és könnyekben…
Az ajtó most is hangosan nyikorog, ahogy kinyitom. A levegő most
is áporodott. A ház falai bűzlenek az alkoholtól és a cigarettaszagtól.
Egyenesen a nappali felé veszem az irányt, ahonnan hangokat
hallok. Gordej a kanapén ül, egyik kezében sör, a másikban cigi,
közben a meccset nézi. Az egész élete erről szólt. Egy nincstelen
senkiházi patkány, aki azt sem érdemelte volna meg, hogy eddig
éljen. Mögé lopakodom. Nem veszi észre, hogy a közelében vagyok.
A tévét nézi, közben hangosan káromkodik. Ahogy mögé lépek,
azonnal átkarolom a nyakát. Olyan erősen szorítom, amennyire csak
bírom. Ez a szarházi még így is rohadt erős, hogy félig ki van ütve.
Alig bírom lefogni rángatózó kövér testét. Még erősebben szorítom.
Lassan elfogy az oxigénje, és végre az ájulás határához kerül.
 – Megmondtam, hogy eljövök érted, te rohadék! – suttogom a
fülébe, közben olyan erősen szorítom, hogy zsibbadni kezd a karom.
Nem engedem el. Belemélyesztettem a karmaimat.
Érte vagyok itt.
Ez az én napom.
Verejték csurog végig az arcomon, majd a következő pillanatban
végre elájul, és lehanyatlik a feje. Elengedem, majd elé állok.
Felveszem a cigit, ami kiesett a kezéből, beleszívok, majd elnyomom
a hamutálba. Olga azt mondta, csak délután jön értem.
Ez a pár óra a miénk.
A kettőnké…
Gonosz mosolyra húzódik a szám, aztán kimegyek a konyhába,
és behozok egy széket. Nagy nehezen ráültetem ezt a kövér
szarzsákot, majd kihúzom a nadrágjából az övét, és megkötözöm
hátul a kezét. Kényelembe helyezem magam a kanapén, ami olyan
sok könnycseppet szívott magába. Az én könnyeimet. Legtöbbször
itt kefélt hülyére. Vagy a szobájában.
Felveszek az asztalról egy szál cigit, és meggyújtom. Nyugodt
vagyok. A testem ernyedten süllyed bele a büdös kanapéba. Mélyen
beleszívok a cigibe, majd kifújom a sűrű füstöt. Egyenesen Gordej
arcába. Hosszú percekig csak nézem az előttem lévő férfit. Azt a
férfit, aki elvette az ártatlanságomat. Aki kegyetlenül meggyalázta a
testemet. Aki eltiporta bennem a kislányt. Aki lerombolta az
álmaimat.
Még egy utolsót szívok a cigibe, majd az arcába pöckölöm a
csikket. Továbbra is mozdulatlan. Belerúgok a lábába, mire
dünnyögve mocorogni kezd.
– Mi a faszom történt? – motyogja az orra alatt, mire megint
belerúgok a lábába. Ahogy rám néz, összeráncolja a homlokát, mint
aki nem hiszi el, hogy valóban én ülök előtte.
– Mi a…
– Kussolsz! – Újra belerúgok, de ezúttal a lába közé. A lábam
akadálytalanul az ágyékába nyomódik, mire felordít.
– Te aljas kis kurvaaaaa! – ordítja.
Felveszek egy rongydarabot, és a szájába tömöm.
 – Azt mondtam, kussolsz, te mocskos szarházi! Rángatózni kezd,
közben folyamatosan ordibál.
– Ugye most nem is olyan nagy a faszod!? – Rámarkolok és
megszorítom, mire úgy felordít a fájdalomtól, hogy a nyakán
kidüllednek az erek. Lehajolok, újra meggyújtok egy szál cigit és
beleszívok. Kiguvadt szemmel néz fel rám. Lehajolok hozzá, és
megszorítom az állkapcsát. – Ugye nem gondoltad, hogy meg fogod
úszni azt a sok szarságot? Tudod, mi volt a cél? Mindvégig az, hogy
könyörtelen legyél velem. Hogy megbassz újra és újra. Soha a
büdös életben nem találtál volna magad mellé egy normális nőt,
akibe bele tudtad volna verni a farkadat, te elbaszott, beteg állat!
Kiválasztottak. És te teljesítetted a feladatodat. Most én jövök! –
Beleszívok a cigibe, majd az arcához nyomom az izzó végével újra
és újra, ügyelve arra, hogy fájdalmat okozzak neki. – Úgy visítasz,
akár egy kibaszott disznó! – Újra beleszívok a cigibe, és megint
hozzányomom az arcához. Látom a kétségbeesett tekintetét,
semmihez sem fogható. Évek óta erre várok. Ez az én feladatom. –
Lassú és fájdalmas halálod lesz. Majd csak délután jönnek értem.
Addig kellemesen elszórakozunk, ahogy eddig is, nem igaz? –
Elnyomom a homloka közepén a csikket, majd kimegyek a
konyhába, és behozok egy kést. Gordej pupillája kitágul, ahogy elé
állok a késsel a kezemben. A nyakához tartom, majd pengével lefelé
fordítom, és széthasítom rajta a pólót. Tovább vergődik, de
hasztalan. Nincs menekülés. És nincs kegyelem. – Hallani akarom,
ahogy könyörögsz! – Kiveszem a szájából a rongyot, mire ordibálni
kezd. Az arcába ütök újra és újra. Érzem még az ujjperceimben is az
arccsontját. – Hallottad szarzsák!? – Újra megfogom az állkapcsát,
és megszorítom. – Azt akarom, hogy könyörögj a kibaszott életedért!
– Nem fogok könyörögni egy mocskos kis szukának! – ordítja az
arcomba.
– Ám legyen! – A lábába döföm a kést, mire éktelenül felordít. A
mellkasához szorítom a pengét, majd végighúzom egészen a
köldökéig. Szétnyílik a bőr, kiserken a vér, miközben engem átjár a
tökéletes béke és nyugalom. Újra a szájába dugom a rongydarabot,
és folytatom a kínzást. A sebek nem mélyek, de fájdalmasak.
Minden egyes seb az a nap, amit ebben a házban töltöttem. Minden
egyes vércsepp az a könnycsepp, ami a szememből hullott.
Majd két órán keresztül kínzom.
– Kitartó egy rohadék vagy, hallod!
A szeme hosszabb időre lecsukódik. Megpróbál levegőhöz jutni.
Elfáradt.
– Halljam! – Rászorítok véres arcára, és közelebb húzom
magamhoz. – Akarsz-e könyörögni? – Kiveszem a rongyot a
szájából és a földre dobom, majd a zsebembe nyúlok, és kiveszem a
kis fiolát.
– Kérlek… – a hangja úgy remeg, akár a teste a sokktól és a
vérveszteségtől.
– Mit kérsz?
– Kegyelmezz…
– Te megkegyelmeztél nekem, amikor arra kértelek? Abbahagytad
a bántalmazásomat, amikor könyörögtem neked?
Megrázza a fejét.
– Abbahagytad? – Ezúttal én ordítok. Hagyom, hogy az üvöltéssel
távozzon belőlem minden harag és gyűlölet. Azt akarom, hogy az ő
halála valóban feloldozás legyen.
– Nem… – suttogja.
– Nem – én is suttogok. – Nem hagytad abba. Élvezted a
könyörgésemet. Élvezted az ártatlanságomat. Egy kislány félelemtől
remegő testén élősködtél, te aljas szemétláda! Tőlem ne várj se
kegyelmet, se feloldozást.
– Neee!
Összeszorítom az állkapcsát, majd lepöccintem a fiola kupakját,
és a szájába öntöm annak tartalmát. Van még pár percem. Az pont
elég, hogy megadjam a kegyelemdöfést. Kiszabadítom a nadrágból
a lankadt farkát.
– Te beteg kurvaaaaaa! – az utolsó ordítás fájdalomba torkollik,
ahogy az éles penge a puha húsba mélyed. A markomba fogom a
húsdarabot, majd a szájába gyömöszölöm, és teszek két lépést
hátra. Elégedetten nézem a vérben rángatózó testet. Az üvöltését. A
rémületben forgó tekintetét. A lába közéből spriccelő vért. A
következő pillanatban, mintha felrobbannának a belső szervei, sűrű,
majdnem fekete vér bugyog ki a szájából, a füléből, a szeméből.
Minden nyílásból a testén. Az éktelen ordítás halálos hörgéssé
torzul, majd néhány másodperc múlva a ház újra néma lesz és
csendes. Közelebb lépek hozzá. Magamba szívom a látványt és a
vér semmihez sem fogható szagát. Megkönnyebbülés járja át a
testemet. Nem maradtam adósa ennek a pokolfajzatnak. Pontosan
azt kapta, amit megérdemelt. Most pedig el kell tüntetnem a
nyomokat. Ez a gonosz szarkupac úgysem fog hiányozni senkinek.
Mindenki tudta a környéken, hogy egy lecsúszott alkoholista.
Kimegyek a konyhába, és kinyitom a hűtő ajtaját. Semmi normális
kaja sincs benne. Kinyitom a bal oldali szekrényajtót. Itt találok két
doboz konzervet. Tökéletes. Gyorsan kinyitom őket, és beleborítom
egy lábasba, majd felteszem a tűzhelyre, és alágyújtok. Követem a
gázcső útját. A kezemben lévő késsel kis lyukat szúrok rá. Miután
ezzel megvagyok, visszamegyek a nappaliba, hogy
megbizonyosodjak arról, Gordej valóban halott. A feje ernyedten lóg,
a vér még mindig bugyog a szájából, a füléből, az orrából, sőt, még
a levágott farka helyéről is. Minden csupa vér. Én is.
Elmosolyodom, majd hátat fordítok neki, és sietősen távozom.
Akár egy árnyék, amit soha többé nem zárnak e falak közé. Soha
többé nem kell ide visszajönnöm. Soha többé nem kell elviselnem,
hogy hozzám ér.
Vége van…
 Igor

Magunk mögött hagytuk a földi paradicsomot…

Be kell ismernem, hogy az elmúlt pár nap nagyon jó volt. Habár
eleinte nem tetszett az ötlet, örülök, hogy végül belementem az
utazásba. Már maga az erdei ház is elég lett volna. Megfejelve az
operával. Az volt a hab a tortán. Gyerekkorom óta rajongok érte.
Örülök, hogy Natasa is kezdi megszeretni. Ahogy az előadást nézte,
ahogy izgatottan kérdezősködött, akaratlanul is mosolyt csalt az
arcomra. Élvezte. Emlékszem, anya is szerette az operát.
Egyetlenegyszer sikerült együtt megnézni egy előadást. Titokban.
Mert apám ezt is gyűlölte. Anya szülei szegény emberek voltak, de
igyekeztek neki megadni mindent. Amikor tehették, elmentek
megnézni egy világhírű előadást. De a halál hamar eljött értük. A tél
veszélyes. Az utak csúszósak. Egy szerencsétlen baleset volt.
Esélyük sem volt a túlélésre. Nem ismertem őket, de anya
elmondása szerint jó emberek voltak. Szerettem volna őket. Főleg
nagyapát, akiknek nagyon ügyes keze volt. Anya adott nekem egy
fából faragott medvét. Nagyapa készítette anyának, hogy vigyázzon
rá. Anya pedig nekem adta, hogy rám vigyázzon.
Apám szüleiről semmit sem tudunk. Ahogy arról sem, honnan jött.
Egyszer csak berobbant anya életébe, és mellette maradt. Anya
áradozott róla. Arról, hogy milyen fess és erős férfi volt. Arról, hogy
titokzatos volt és szenvedélyes. Azt mondta, hasonlítok rá. Az
arcom. A természetem. Az az ember egy gazember volt. Kegyetlen
és aljas. Nos, az alma nem is esett olyan messze a fájától, nem
igaz?
Hiszen én is reménytelenül belekapaszkodom valamibe, amiről
úgy gondolom, jó. Amikor megláttam a kocsmában, tudtam, hogy
kell nekem. Ahogy azt is tudtam, egy éjszaka vele nem lesz elég.
Ezért felajánlottam neki tíz napot. Úgy gondoltam, ez elég lesz arra,
hogy kiábránduljak belőle. Viszont azzal nem számoltam, hogy saját
magamat állítom választás elé. Mert mikor letelt a tíz nap, már nem
akartam elengedni.
 És most… most úgy érzem, össze vagyok zavarodva. És ezt a
zavart Natasa okozza. Natasa és egy érzés. Egy érzés, ami olykor
felülkerekedik a józan ítélőképességen. Érvényét veszti, a
tudatosság helyét átveszi az ösztön. Ösztönösen védelmezem, és
ösztönösen magamnak akarom. Hiszen nem sok olyan emberrel
találkozunk életünk során, aki az első pillantás után hatással van
ránk. Aki néhány nap után képes felkorbácsolni bennünk a
felemésztő vágyat és a sóvárgást. Nem vagyok bolond. Tökéletesen
tisztában vagyok vele, hogy Natasa nem az, akinek mondja magát.
Csak még arra nem sikerült rájönnöm, hogy kicsoda ő valójában.
Natasa okos és ravasz nő. Vajon amiket nekem mondott, tényleg
igazak, vagy csak azért mondta, hogy elnyomja bennem a
gyanakvást? A gyanakvást, ami soha nem szunnyad. Éberen figyel.
Körbejárom a házat. Natasa már megint eltűnt. Mostanában egyre
többször csinál ilyet. És ilyenkor… akaratlanul is megszólal bennem
a kisördög. Tudom, hogy nyomozgat utánam. A kérdés az, hogy
miért. Valóban én érdeklem, vagy valami más? Erre még nem jöttem
rá. Mert habár nem tagadom, érzek dolgokat, talán szeretem is, de a
két lépés távolságot továbbra is tartom. Mert a bizalomnak ára van.
És ő ezt még nem harcolta ki magának.
Felveszem a kabátomat, és körbejárom a birtokot is. Sehol sem
találom. Olyan, akár egy szellem…
Elindulok vissza a ház felé, de hirtelen megtorpanok. A ketrecek
felől hangos ugatás hallatszik.
– Baszd meg, Natasa! – káromkodok. Azonnal futásnak eredek.
Kivágom magam előtt az ajtót, ami előtt kurvára nem áll az őr. A
kutyák hangosan ugatnak, a láncok csörögnek. A ház mögött
meglátom Natasát, előtte Éjféllel, előttük két harci kutya áll
támadásra készen. A földön három kutya hever. Gyanús, hogy Éjfél
ölte meg őket. Előveszem a fegyvert, és a kutyákra fogom.
– Natasa! Jól vagy?
– Igen. Jól. – A két kutya vicsorogva felém fordul, ahogy Éjfél is. A
vadak elrugaszkodnak, támadásba lendülnek, de nem érnek el
hozzám, mert lelövöm őket. Ahogy a földre zuhannak, Éjfélre fogom
a fegyvert. – Ne! – Natasa mellé áll.
– Állj félre!
 – Nem! Ő csak engem védett! Ha nincs Éjfél, azok a kutyák
megöltek volna.
Éjfél pofája véres, miközben továbbra is felém vicsorog. Natasát
védelmezi. Velem szemben. Akitől enni kap. Akinek a létezését
köszönheti.
– Gyere ide! – intek Natasának.
– Menj el, Igor!
– Lófaszt! Nem hagylak itt ezzel a fenevaddal.
– Ugyan. Éjfél nem jelent rám veszélyt. Igaz, Éjfél? – Elé guggol,
majd megdörzsöli a füle mögött. Éjfél megnyugszik. Hálásan bújik
Natasához. Éjfél egy kutya és farkas keverék. A vérvonala az elsőé.
Szellemé. Ezért is hasonlít rá annyira. A szeme… a színe… Amikor
megszületett, tudtam, hogy különleges. A vérében van a gyilkolás, ő
mégis úgy viselkedik, akár egy kölyökkutya. Az lenne a feladata,
hogy engem és az otthonomat védje. De úgy fest, Éjfél választott.
Számára Natasa az alfa. – Nézd, milyen aranyos.
Aranyos…
Az lenne a dolga, hogy kíméletlenül átharapja egy ember torkát.
Natasa feláll, Éjfél kihúzza magát mellette.
– Nyugalom – végigsimít a hátán. – Igor nem bánt minket. – Rám
néz. A tekintete csillog. Ahogy Éjfélé is. Két gyönyörű fenevad. Két
veszélyes nőstény, akik falkába verődtek.
– Nem! – Elteszem a fegyvert.
– Éhes vagy? – kérdezi Natasa Éjfélt, mire ő hálásan megcsóválja
a farkát. – Gyere! – Elindulnak vissza a ketrecek felé. Utánalépek, és
megállítom a karjánál fogva.
– Öt harci kutya halt meg miatta.
– Azért, mert ő különleges.
– Csak egy kutya, akinek az a dolga, hogy engem védjen. Ezért
született.
– Vagy ő több, mint azt hitted. – Elhúzza a kezét, majd a háta
mögé pillant. – Sajnálom.
– Sajnálhatod is. Több hónap munkája hever a földön. Nem
szeretem a kis magánakcióidat. Veszélyesek és szükségtelenek.
– Látni akartam őt.
 – Tudom. – Felsóhajtok. – De akkor se szarj bele az
utasításaimba, mert azok téged védenek.
– Szeretem, hogy így védelmezel. – A nyakam köré fonja a karját.
– A nagy fehér farkas öl és uralkodik. Minden és mindenki fölött. A
kemény külső mögött ott a szív.
– Túl sokat beszélsz! – Megcsókolom. Igen. Védelmezem Natasát,
mert beledöglenék, ha bármi baja esne. Elhúzódom tőle. – Készülj!
Van egy kis dolgunk.
– Hova megyünk?
– Egy kicsit szórakozni – hamis mosolyra görbül a szám. Olykor-
olykor összeülnek a maffiacsoportok vezetői. Talán nem nehéz
kitalálni, mi zajlik egy-egy ilyen tárgyalás közben vagy után. A város
egyik legnívósabb klubjában ülünk össze. Az enyémben. Azt
akarom, hogy Natasa is velem legyen. Lehetőséget adok neki, hogy
közelebb kerüljön hozzám, és közelebb kerüljön a szervezethez. Ha
az, akinek mondja magát, le se fogja szarni, mi zajlik körülötte.
Viszont ha ellenem játszik, előbb-utóbb lépni fog. Nagyon remélem,
leginkább az ő érdekében, hogy nem fog csalódást okozni nekem.
Elindulunk vissza a ház felé, közben Natasa az eget kémleli.
– Mit látsz?
– Varjak…
– Sűrű vendégek nálunk. Amit meghagynak a farkasok, azt ők
takarítják el. Gyanús, hogy Vlado sok volt nekik.
– Vagy talán túl sok embert adtál nekik az elmúlt időben. – Rám
néz.
– Tény, hogy talán soha nem éltek olyan jól, mint az elmúlt időben.
– A zsebembe nyúlok és előveszek egy szál cigit. – Kérsz?
– Nem.
– Különleges kapcsolatod van ezekkel a madarakkal.
– Akárcsak neked a farkasokkal. – Megáll. – Sőt, úgy hiszem, a
tiéd sokkal különlegesebb. Hiszen én nem tudom megszelídíteni
azokat a madarakat. De te…
– Az igazi vadakat soha nem is lehet! – Végigsimítok az arcán,
közben kifújom a sűrű és nehéz füstöt, ami elandalog a csípős
hidegbe.
– Szeretném, ha nekem adnád Éjfélt.
 – Miért?
– Mert akarom. És ő is engem.
– Egy fekete holló és egy fehér farkas… – elgondolkodom. –
Gyönyörű és veszélyes párosítás.
– Farkaskutya – kijavít, közben lebiggyeszti a száját.
– Az.
– Szóval? – kérdőn néz rám. – Az enyém lehet?
– Bármit megadok neked, csak kérned kell!
– Igazán? – Közelebb lép hozzám. A melle a mellkasomnak
nyomódik. – Van még egy fenevad, akit nem sikerült becserkészni.
– Nem? – Elpöckölöm a cigit, majd magamhoz rántom, és
szorosan átölelem.
– Nem. Ahogy mondtad, vannak vadak, akiket nem lehet
megszelídíteni. De azért én mégis megpróbálom! – Átkarolja a
nyakamat, egy határozott mozdulattal magához húz, és
szenvedélyesen szájon csókol.
Natasa talán nem is sejti, hogy nincs olyan messze attól, hogy
valóban maga mellé állítson egy fenevadat…

Mindenki erről beszél. Az év esküvője. A politikus, aki sikeresen

beszavaztatta magát. És a maffiacsoport vezetője, aki sikeresen
behálózott egy nagy hatalmú embert. Ahogy már említettem, okos
húzás volt Szvetlána részéről az esküvő. És persze ravasz húzás
volt részemről is, hogy összehoztam őket. Szvetlána apja engem
akart vejének. Ha egyesült volna a két család, egyesültek volna az
erők is. De én már nemcsak a maffián belül akarok nagy hatalomra
szert tenni, hanem a maffián kívül is. Ha minden a terveim szerint
alakul, sikerül kialakítani egy másik életet. Habár most is a
feddhetetlen vagyok, azonban kell egy… nevezzük úgy, menekülési
útvonal. Mert a maffiából nem egyszerű kiszállni. Nem lehet csak
úgy magad mögött hagyni. Főleg egy teljhatalmú vezetőnek. Hiszen
rengeteg mindent tudsz. Információid vannak más
maffiacsoportokról. Olyan üzleti érdekeltségeid vannak, amikről
mások csak álmodni mernek. És persze mondanom sem kell,
nemcsak szövetségeseket gyűjtesz magad köré, hanem
ellenségeket is. És ezek az emberek alig várják, hogy
kinyírhassanak. Ahhoz, hogy megváltsd a szabadságodat a
pokolból, előtte meg kell szerezned a saját mennyországodat.
Ahogy belépek a szobába és meglátom Natasát, szó szerint
elakad a lélegzetem. Hosszú fekete haja ezúttal finoman oldalra van
tűzve, lágy hullámokban omlik le a vállán. A sminkje most
visszafogott, de az ajka… az ajka olyan vörös, akár egy téli hajnal.
– Nem biztos, hogy ebben a ruhában kellene jönnöd. Szvetlána
szívinfarktust fog kapni.
– Akkor mindenképpen marad – elmosolyodik, majd elindul felém.
A jobb combja minden egyes lépésnél kivillan a kellemes hasíték
alól. A ruha tökéletesen simul az alakjára. A felsőrész mélyen
dekoltált, talán túlságosan is, ami odavonzza majd minden férfi
tekintetét.
Elém lép. Az illata az orromba kúszik. Izgatottságomban
beharapom a szám belsejét, miközben őt nézem.
– Nem jó ötlet.
– A színe miatt, vagy mert… – végigsimít a melle között. A
tekintetem végigkíséri az ujja útját. Megfogom a csuklóját.
– Gonosz dolog túlszárnyalni a menyasszonyt, nem gondolod?
– Hmm… – elgondolkodik. – Nem. Különben is. Semmi kedvem
elmenni erre az esküvőre.
Elhúzom a számat.
– Nem tetszik ez az arckifejezés.
– Fordulj meg! – utasítom.
– Miért?
– Mert azt mondtam.
Beleharap az alsó ajkába, végül megfordul. Megfogom a hátánál
fogva, és lenyomom az asztalra. A kezem a ruhája alá furakodik,
közbe a zsebembe nyúlok.
– Tedd szét a lábad, Natasa!
Teszi, amit kérek. És szó nélkül.
– Mit csinálsz? – kérdezi izgatottan.
 – Meghozom a kedvedet. – Belenyomom az ujjamat, mire a teste
megfeszül. – Nedves vagy. – Még jobban felém domborítja a
fenekét. Nagyobb terpeszbe kényszerítem, majd kihúzom az
ujjamat. A szűk réshez illesztem az eszközt, és lassan felnyomom,
amilyen mélyre csak tudom. Miután kihúzom az ujjam reszkető
hüvelyéből, a számba nyomom. Ezt az ízt akarom érezni egész este.
Kipirult arccal és mosolyogva felém fordul.
– Mit csinálsz?
A zsebembe süllyesztem a kezem, és megnyomok a távirányítón
egy gombot, mire Natasa medencéje enyhén előrebillen. Felnyög.
– Gondoskodom arról, hogy ne unatkozz! – A derekára teszem a
kezem, és belemarkolok. – Az igazság az, hogy nekem sincs
kedvem ehhez a puccparádéhoz. De így talán kellemesebb lesz. –
Gonosz mosolyra húzódik a szám.
– Elmondod, mihez lenne kedved?
A derekáról kőkemény seggére zuhan a kezem, és most abba
markolok bele.
– Úgy hiszem, pontosan tudod, mihez lenne kedvem.
– Szvetlána dühös lenne…
– Leszarom Szvetlánát. Talán… – a hasíték alá csúszik a kezem.
– Ha késnénk egy kicsit…
Megfogja a kezem, és eltolja.
– Nem kevés munkába és erőfeszítésembe került, hogy így
nézzek ki.
– Nekem viszont kurva nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne
vágjalak rá az ágyra.
Felnevet. De olyan jókedvűen, hogy akaratlanul is mosolyra görbül
a szám, ahogy őt nézem.
– Csillog a szemed. – Végigsimítok az arcán, ahogy újra rám néz.
– A tiéd is.
– Az nem jó – megcsóválom a fejem.
– Miért?
– Mert akkor mindketten elvesztünk.
 Natasa

Az esküvőt egy gyönyörű birtokon tartják. Minden hófehér és

csillogó. Szeretem a téli menyegzőket. Valamiért jobban eluralkodik
rajtam az esküvő hangulata. Magával ragad.
Igor bevezet a hatalmas csarnokba, ahol hófehér virágba borult
minden. A felfelé vezető lépcsőkorlát, a kínálóasztalok, a karcsú
oszlopok, melyek tetején hatalmas vázákban gyönyörű rózsacsokrok
vannak. Nem spóroltak semmivel. Minden négyzetcentiméterről
bűzlik a pénz.
Elvegyülünk a tömegben. Igor keze folyamatosan a derekamon
pihen. Nem enged el egy pillanatra sem.
– Igor! – Zsukovszkij lép mellénk. Találkoztunk már egyszer. Nem
esett le egyből, ki ő, de végül rájöttem. Ismerem. És ő is engem,
mert most is kíváncsian néz végig rajtam. – Reméltem, hogy
összefutunk.
– Zsukovszkij!
Kezet fognak.
– És a bájos kísérője? – Zsukovszkij újra rám néz.
– Natasa Szidorov – Igor keze megfeszül a derekamon, ahogy
kimondja a nevemet.
– Szidorov… – szinte kóstolgatja a nevemet. – Igazán örvendek
Szidorov kisasszony. – Megfogja a kezemet és megcsókolja.
– A kedves felesége is elkísérte? – vág közbe határozottan Igor,
mire elhúzom a kezemet.
– Nők… Megálltak csacsogni egymással. Hiszen tudja, hogy megy
ez – felnevet. Volt már szerencsém a vén rohadékhoz az egyik ügy
kapcsán. Csak akkor szőke hajam volt, és nem fekete.
– Igor – felé fordulok. – Hoznál egy pohár italt?
Le kell ráznom a pasast. Még a végén elszólja magát…
– Nem!
– Nem? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel.
– Nem vagyok pincér. Azokat megfizette a mélyen tisztelt politikus
úr és a menyasszonya.
 – Khmm… – Zsukovszkij felhorkan. – Maga nem változik, Igor.
– Dehogynem… – Megfeszül a derekamon a keze, közben
észreveszem, hogy szúrósan nézi az előttünk lévő idős politikust.
– Ha óhajtja, nagyon szívesen hozok magának egy pohár italt. –
Zsukovszkij újra rám néz. A hangja kedvességtől csöpög. De abból
az émelyítő fajtából, amitől egyből kinyílik a bicska a zsebedben.
– A hölgy nem óhajtja. És ha most megbocsát… – Igor a másik
irányba terel, majd megállunk a fal mellett, egymásba
kapaszkodunk, és táncolni kezdünk.
– Honnan ismerted a pasast?
– Nem ismerem.
– Hazudsz, Natasa! Felteszem még egyszer a kérdést. Honnan
ismered?
Nincsenek titkok…
Igor előtt talán soha nem is lesznek…
– Találkoztunk egy bárban.
– Milyen bárban?
Tovább ringatózunk.
– Olyan bárban, ahová a férfiak szórakozni járnak. – Erősebbé
válik a szorítása. – Azért nem kell összetörni! – A vállába markolok.
– Nyugodj meg, nem ért hozzám egy ujjal sem.
– Kíváncsi vagyok, mik fognak még kiderülni rólad.
– Nem nagy dolog ez. Fiatal voltam, és sürgősen pénzre volt
szükségem. Egy ilyen helyen meg könnyen hozzá lehet jutni.
– Kurva voltál?
Teljes testemben megfeszülök. Megpróbálok elhúzódni tőle, de
nem hagyja, még erősebben magához szorít.
– Baszd meg!
– Azt kérdeztem, kurva voltál?
– Nem! – vágom az arcába. – Csak felszolgáltam, és néha
táncoltam egy-két kuncsaftnak, ha arról volt szó. Ennyi.
– Titkok… nem szeretem a titkokat. És tudom, hogy körülötted
kibaszott sok van még. – Rám néz. Egyenesen a szemembe.
– Egyikünk múltja sem makulátlan. Ezzel mindketten tisztában
vagyunk. Túléltünk. Te is és én is. Ki-ki a maga módján.
 A következő pillanatban felcsendül egy szokásos esküvői
bevonulózene, mire mindketten a lépcső felé fordulunk, aminek
tetején Szvetlána áll talpig fehér ruhában, ami tökéletesen simul
homokóra alakjára. A felső része mélyen dekoltált, drágakövekkel
díszített, az alja testre simuló, hosszú uszállyal. Hát mit mondjak, az
a ruha bizony nem sokat bíz a képzeletre. A haja szoros kontyba
tűzve, a sminkje szinte ragyog. A kezében egy fehér rózsákból álló,
gyöngyökkel díszített csokor.
Igor is őt nézi. Vajon mi járhat a fejében? Talán az, hogy ő is
állhatna most a lépcső alján? Mert tudom, hogy köztük is szóba jött a
házasság kérdése. Szvetlána semmi mást nem akart, csak ezt.
Valóban jó taktikai lépés lett volna részükről, ha két maffiacsaládot
összehoznak, de Igor nem akarta. Kíváncsi vagyok, miért nem ezt az
utat választotta. Igaz, ő már így is nagyon erős. Ha nem a
legerősebb. De egy ilyen erős szövetség által kikezdhetetlen lett
volna.
– Gyönyörű, nem igaz? – kérdezem, miközben Igor feszes arcát
figyelem.
– Igaz. – Újra felém fordul. – De te gyönyörűbb vagy.
– Bánod, hogy nem te állsz ott?
– Azt bánnám, ha te nem állnál itt. – Újra magához húz. A
tekintete most is csillog. Annyira szeretném látni a barnát és a kéket.
A sötétséget és a fényt. A bánatot és az örömöt. Közelebb hajolunk
egymáshoz. A szánk már majdnem összeér, amikor körülöttünk a dal
kicsúcsosodik, és hangos tapsvihar keletkezik. A lépcső felé
fordulunk. Szvetlána és Orlov épp megcsókolják egymást. Az a csók
nem ér semmit. Nincs értéke. A semmibe vész. De a miénk… a
miénk él és lüktet. Bevésődik, és örökre ott marad.
Követjük az ifjú párt a terem végébe, ahol pillanatokon belül
kimondják egymásnak a kevésbé boldogító igent. Orlovon látszik,
hogy szerelmes. Képes szeretni egy olyan szívtelen szörnyeteget,
mint Szvetlána. A nő csak megjátssza. Mert minden mosoly és
pillantás hamis. Minden csak hazugság. Érdek. Üzlet. Amiért képes
feláldozni más valaki boldogságát.
Miközben őket nézzük és hallgatjuk, néha egymásra pillantunk
Igorral. Egy pillanatra valamiért azt kívánom, bárcsak mi állnánk ott.
Nem vágytam a szerelemre. Arra a legkevésbé sem, hogy valaki
felesége legyek. Igor mellett el tudnám képzelni az életemet. De
vajon ő is mellettem? Vajon ő is azt érzi, amit én, amikor egymás
közelébe kerülünk? Mert a vágy létezik. Eleven és valódi.
Kézzelfogható. De az érzelem… illékony és sebezhető.
– Ezennel házastársakká nyilvánítom önöket. Csókolják meg
egymást!
Felcsendül egy újabb dal, amit csak a hangos taps képes
túlszárnyalni.
Sorban érkeznek a gratulációk, mi továbbra is egy helyben állunk.
Tudom, Igor nem fog odamenni. Ő nem az a fajta. Ő majd
diszkréten, négyszemközt gratulál. Nem akar feltűnést kelteni.
Pedig, ha valakinek, akkor neki sikerül kitűnni a tömegből.
Háromrészes öltönyében fenségesen fest. A haja és a szakálla
milliméter pontosra és tökéletesen van levágva. A legvonzóbb férfi
mind közül. Ahogy végignéz az embereken, mintha tudná, hogy
mindegyik fölött áll. És tulajdonképpen ez így is van. Igor nagy
hatalomra tett szert, de nem ezzel tartja meg a királyságát. Ő maga
a kulcs. Elpusztíthatatlan és erős. Félelmet nem ismerő férfi, akit
mindenki tisztel. Köztük én is.
Ahogy végre elfogy a tömeg, megjelenik Szvetlána, immáron
politikusfeleségként. Ahogy végignéz rajtam, azonnal dühös
grimaszba torzul az arca.
– Úgy fest, valaki nincs tisztában az esküvő szabályaival.
– Vannak olyanok? – kérdezek vissza gúnyosan, mire szemmel
láthatóan még dühösebb lesz.
– Egy esküvőn csak a menyasszony lehet fehér ruhában. Ezt
mindenki tudja.
– Lenne esküvői etikai kódex? – látványosan elgondolkodom. –
Mert ha igen, sajnos azt nem olvastam. – Elhúzom a számat. Oké,
szemét húzás volt a részemről fehér ruhát választani az esküvőre.
De meg akartam mutatni ennek a beképzelt, fennhéjázó nőnek, hogy
nem áll fölöttem.
– Jobban tennéd, ha rövidebb pórázon tartanád a cicát! – Ezúttal
megrovón Igorra néz, aki minden bizonnyal rohadt jól szórakozik.
– Ha ezt megtenném, akkor hogyan dorombolna nekem?
 Szvetlána lassan felrobban. És ez mosolyt csal az arcomra.
– Hozok magamnak egy pohár italt. Mire visszajövök, beszéljétek
meg a kettőtök dolgát! – Sarkon fordul, majd öles léptekkel távozik.
– Gratulálok az esküvőhöz! Előnyös üzletet kötöttél.
Közelebb lép hozzám.
– El foglak kapni, Natasa! – a hangja ezúttal fenyegetően cseng.
– Igazán?
– Igen. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Túl régóta szúrod a
szemem.
– Milyen kár, hogy nem félek tőled. – Én is teszek egy lépést. –
Javaslom, mindenki foglalkozzon azzal, ami az övé. Igort bízd rám.
És amúgy is. Jól menő politikusfeleség lettél, nem igaz?
– Egy aljas kurva vagy. Egy söpredék. Hidd el, el fog jönni az én
időm. El foglak kapni.
– Várni foglak, Szvetlána. Csak nehogy visszafelé süljön el a
dolog! – Elmosolyodom, majd megfordulok, és Igor után megyek.
Hallom, hogy valamit motyog még a hátam mögött, de nem
foglalkozom vele. Nem állok meg. Tudom, eljön majd az a nap,
amikor mi ketten összecsapunk.
És azt a napot én kurvára fogom élvezni…
Sehol sem találom Igort. Mindegy, majd megkeresem. Most
bemegyek a mosdóba, és gyorsan elvégzem a dolgom. Miután
végeztem, megigazítom a hajamat és a sminkemet is. Tökéletesen
festek. Egy határozott mosoly, majd visszamegyek az esküvőre.
Hihetetlen, mennyi embert vonz ez az esemény. Orlov nagy
hatalomra tesz szert. És ezáltal Szvetlána is. Apropó Szvetlána…
Végre megtalálom Igort. És mily meglepő, épp jókedvűen
beszélgetnek, miközben az a számító némber most is fogdossa,
mintha az övé lenne. Nincs benne sem tartás, sem szégyenérzet.
Kihúzom magam, és elindulok feléjük. Ahogy odaérek, Szvetlána
súg valamit Igor fülébe, majd nevetve elhúzódik.
– Jó étvágyat a vacsorához! – a hangja negédes.
– Ez a nő akkor sem száll le rólad, ha már férjnél van?
– Féltékeny vagy? – Igor fölényesen elmosolyodik.
– Ugyan. Nem.
 – Nincs is rá okod. Gyere! – A derekamra simul a keze, és
elindulunk a bőségesen megterített asztalok felé. Helyet foglalunk.
Sok ismerős arcot látok. A politika nagyágyúi egytől egyig itt vannak.
Ha Orlov még feljebb kerül, határ a csillagos ég. Tudom, hogy a párt
élére akar kerülni. És talán még a miniszterelnök-választáson és
indulni fog. Ha nyer, azzal Szvetlána is hatalmas előnyhöz jut. Az a
nő pontosan tudta, hova kell beházasodni.
Nekilátunk a vacsorának.
– Hmm… ez isteni. – Cuppantok a számmal, miután lenyelem a
falatot.
– Éhes vagy?
– Farkas. – Rápillantok. Megint az a gonosz mosoly. Közelebb
húzódik hozzám.
– Unatkozol?
– Meglehet. – Felszúrok a villára egy újabb falat húst, majd a
számba teszem, és a rágni kezdem.
A keze eltűnik az asztal alatt. A következő pillanatban az a kis
valami rezegni kezd bennem.
– Baszd meg! – robban ki belőlem.
– Ugyan, Szidorov kisasszony! Nem illik ilyen csúnyán beszélni
vacsora közben.
A rezgés még intenzívebbé válik, válaszul összeszorítom a
combomat.
– Igor… – belemarkolok a kezébe.
– Éhes vagy még?
A számat harapdálva felé fordulok, és közelebb hajolok hozzá. Az
illata részegítő…
– Ezért keményen meg kell basznod, ha hazamegyünk. – Még
erősebben szorítom a karját, mire az arcára még szélesebb mosoly
ül. Élvezi. És én is. A villa kifordul a kezemből, ahogy élvezek.
– Nem ízlik? – kérdezi a mellettem ülő nő, mire valószínűleg totál
bamba arckifejezéssel ránézek.
– De, nagyon fiiinommm – alig bírom kimondani az utolsó szót.
– Várja meg a desszertet. Szvetlána hatalmas kijevi tortát
készíttetett.
– Igazánnnnn…?
 – Igen. – A nő furcsán néz. – Biztos jól van? Kicsit… – az arcomra
mutat, ami valószínűleg kipirult.
– Kicsit sok csípőset ettem. – A medencém előrebillen, hallom,
hogy Igor felmordul mellettem. Mire újra felé fordulok, a lábam közé
süllyeszti a kezét. Ahogy az ujjait a csiklómra nyomja, valósággal
felrobban a világ. Megfeszül a testem, az orgazmus elemi erővel
szánt végig rajtam. Finom, mégis erőteljes mozdulatokkal
megdörzsöli a nedves ajkakat.
– Legszívesebben belenyalnék! – Elhúzza a kezét, majd a
szószba nyomja és lenyalja. – Isteni. Ne hagyd ki!
Ördögi fickó.
Mosolyogva megrázom a fejem, majd nekilátunk a desszertnek.
Vacsora közben szóba elegyedünk néhány politikussal. Igor
meglepően jól ért a nyelvükön. Nem csak csupa izom és nyers erő.
Igor okos és ravasz férfi. Tudja, kitől mit akar, ahogy azt is, hogyan
szerezze meg.
– Ne haragudj, de magadra kell hagyjalak pár percre! – Feláll az
asztaltól, közben ledobja a szalvétát. – Maradj itt, nemsokára jövök!
Bólintok. Továbbra is a helyemen maradok, és méregdrága
pezsgőt kortyolgatok. Élvezem a gazdagok miliőjét, akik azt hiszik,
övék a világ, és hogy mindenük megvan, pedig valójában semmijük
sincs. Értéktelenek.
Miután megittam két pohár pezsgőt, úgy döntök, felállok, még
mielőtt a fejembe szállna, de valaki megakadályoz ebben.
Zsukovszkij…
– Szidorov kisasszony! Reméltem, tud rám szakítani néhány
percet a drága idejéből.
– Ne haragudjon, de meg kell keresnem Igort.
– Nem is tudtam, hogy maga ennyire sokoldalú.
– Nem értem, miről beszél.
Továbbra is teszem a hülyét.
– Emlékszem magára, csak akkor… – megfogja a hajamat. –
Szőke volt, ha jól emlékszem.
– Biztosan összetéveszt valakivel, elnézést. – Próbálok ellépni
mellette, de nem hagyja, megszorítja a karomat.
 – Egy olyan nőt, mint maga, nem szokás elfelejteni. Tudja, akkor
este nem csak egy táncért fizettem. Tehát az adósom.
Elrántom a kezem, majd haragosan a szemébe nézek. Ha tovább
szemtelenkedik, felpofozom a násznép előtt, abban biztos lehet.
– Mégis mit képzel magáról? Errefelé így szokás ismerkedni?
Letámadják a nőket? Majd kurvaként kezelik őket?
– Csak azokat, akik valójában azok – pimasz mosolyra görbül a
szája. – Ha megunta Ivanovot, mindenképpen hívjon fel. – A
zsebébe süllyeszti a kezét, majd felém nyújt egy névjegykártyát, amit
egy határozott mozdulattal kiütök a kezéből.
– Tudja mit? – közelebb hajolok hozzá. – Dugja fel a
névjegykártyáját. Ha még egyszer hozzám mer érni, nem lesz mivel
megfogni a kanalat.
Ellépek mellette, megyek, megkeresem Igort. Az én szakmámban
nagyon sok emberrel találkozom. Ez tény. Viszont vagy nagyon
kevesen emlékeznek rám, vagy egyszerűen csak nincs kinek
emlékeznie. Zsukovszkijt nem kellett kiiktatnom, ő maximum csak
járulékos veszteség lett volna. Az volt a feladatom, hogy
megbuktassak egy korrupt politikust. Mint mondtam, néha jó ügyért
harcolunk. De a célpontokat nem mi választjuk. Kapunk egy mappát,
benne egy arccal. Ő a célpont. Nem számít semmi és senki, de a
fotón szereplő embernek meg kell halnia. Viszont erre a rohadékra
nem sikerült semmit rábizonyítani, holott tökéletesen tisztában
voltam vele, hogy ő is benne van a különböző mocskos üzletekben.
De mint említettem, nem ő volt célpont. Ezért maradhatott életben.
Nagy nehezen sikerül átverekedni magam a tömegen, de Igort
nem találom sehol, ahogy Szvetlánát sem. Összeráncolom a
homlokom, majd tovább keresem. Kinyitok minden egyes ajtót, ami
csak az utamba kerül. De mindegyik szoba üres. Elérek a földszinten
lévő utolsóhoz, ami mögül félreérthetetlen hangok szűrődtek ki.
Megfogom a hideg kilincset, és óvatosan lenyomom. Az ajtó kinyílik,
én pedig nesztelenül belépek. Szvetlána az ágyon térdel, és egy
magas, erős testalkatú férfi keményen keféli hátulról.
Nem…
Mintha szíven döftek volna…
 Teszek egy lépést hátra, az ajtó enyhén megnyikordul. Szvetlána
a válla fölött hátrapillant. Egyenesen a szemembe néz. Ördögi
mosoly ül az arcára.
– Tudsz te keményebb is lenni, Igor! – Hangosan felnyög, ahogy
Igor kíméletlenül belevágódik hátulról.
Megfordulok, majd sietősen távozom a szobából. Visszasietek az
esküvőre, meg sem állok a csillogó bárpultig.
– Egy dupla vodkát – intek a fiatal pultos lánynak, aki pillanatokon
belül elém csúsztat egy pohár italt. Felveszem, és egy szuszra
megiszom. – Még egyet – a márványpultra dobom a poharat, a fiatal
lány újra félig tölti.
– Baj van? – kérdezi érdeklődve, holott tudom, hogy le se szarja.
– Attól függ, mi számít bajnak. – Húzóra megiszom a második
pohár vodkát is.
– Akkor minden bizonnyal férfi van a dologban.
– Minden bizonnyal. – Ismét ledobom a poharat, majd elindulok a
terasz felé. Szívok egy kis friss levegőt, közben megpróbálok
uralkodni az érzéseim fölött. Olyan érzések fölött, amiknek meg sem
lett volna szabad születnie. Ha arra gondolok, amit Igor tett…
mérhetetlen féltékenység hatalmasodik el rajtam. Nem vagyunk egy
pár. Nem tartozunk egymásnak elszámolással. De mégis… ahogy
megláttam őket együtt, a szívembe hasított egy olyan érzés, amit
már évek óta nem éreztem.
Fájdalom…
 Igor

Jobbnak láttam, ha magukra hagyom a nőket, hogy megbeszéljék

a nézeteltéréseiket. Nem leszek gyertyatartó egy cicaharc mellett.
Így magamhoz vettem egy pohár italt, amit miután elkortyolgattam,
kimentem és elszívtam egy szál cigit. De a nyugalmam bizony nem
tartott sokáig, mert Szvetlána megtalált. Azt mondta, beszélni akar
velem. Annak a nőnek állandóan jár a szája. Úgy voltam vele, ha
betömöm, akkor végre békén hagy. Megadtam neki, amit kért.
Remélem, ha csak egy kis időre is, de végre nem velem foglalkozik.
A tervem első fele sikerült. Hozzáment ahhoz az idiótához. Ha
lenyugszanak a kedélyek, életbe lép a második fázis. És ha minden
jól alakul, pár hét múlva olyan gazdag leszek, akár a miniszter.
Teszek még egy kört, mielőtt visszamennék az esküvőre. Az
utolsó esküvő, amin voltam, az öcsémé volt. Fájdalom és harag
hasít belém. Vérszomjas düh, amiért ilyen kibaszott tehetetlen
vagyok. Mert hiába a hajtóvadászat, Ivánt nem találom. Talán most
meghúzza magát. Nem vállal kockázatot. De nem marad
büntetlenül, hogy megölte az öcsémet. Nem nyugszom addig, amíg
karóra nem tűzöm az utolsó Vorobjov fejét!
Zsebre dugott kézzel sétálok a parkban, a sötétben, miközben a
lábam alatt ropog a frissen hullott hó. Újra beleszívok a cigibe, majd
lassan kifújom a füstöt, ami eltűnik a sötét éjszakában. Épp
elnyomom a cigit, amikor észreveszem Natasát kilépni az ajtón.
Olyan fenségesen fest abban a ruhában. Akár egy királynő. A
legszebb és legveszélyesebb szépség, aki az én kegyeimet keresi.
Ő nem vesz észre engem. Takarásban vagyok, és túlságosan sötét
van. Épp elindulnék felé, amikor hátulról valaki elkapja.
Kibaszott Iván Vorobjov!
Sietős léptekkel elindulok feléjük, de mielőtt odaérnék hozzájuk,
Natasa egy könnyed mozdulattal kibújik a karja közül, kicsavarja a
kezét, és a háta mögé kényszeríti, majd ütést mér a torkára, amitől
Iván rongybabaként összecsuklik a lába előtt.
 Ahogy odaérek hozzájuk, azonnal magam felé fordítom. A
tekintete most is kibaszott üres. Hogy lehet, hogy ez a nő semmitől
se fél?
Ki vagy te!
– Jól vagyok. – Megfogja a torkát.
– Jól leszerelted.
– Nem volt elég felkészült. – A földre pillant, Iván ájultan fekszik.
Natasa volt, aki elkapta ezt a mocskos rohadékot. Hálásnak
kellene lennem, de valamiért mégsem ezt érzem. Az előbbi jelenet
további kérdéseket vet fel bennem.
– És most? – kérdőn rám néz. – Iván megvan. Szvetlána is el van
rendezve. – A tekintete haragos.
– Most hazavisszük. Minden további kérdést otthon fogunk
megvitatni, nem itt. Tüntessük el ezt a szardarabot.
– Dimitrij?
– Faszom tudja, hol van – mennydörgöm. – Soha sincs ott, ahol
lennie kellene. Az a feladata, hogy megvédjen téged.
– Én meg tudom védeni magam!
– Szar környék, mi? – felvonom a szemöldököm.
– Az.
– Keresd meg Dimitrijt, és mondd neki, hogy hozza a kocsit! Hátul
fogunk távozni angolosan.
Natasa sietősen visszamegy, hogy megkeresse Dimitrijt.
– Hát megvagy, te szarházi! – Belerúgok Ivánba, mire nyöszörögni
kezd. – Most hazamegyünk! – Megragadom a ruhájánál fogva,
feldobom a vállamra, és elindulok vele a hátsó kijárat felé. Egyszerre
csak egy dologgal foglalkozom. Most Iván az első. De ha vele
lezártam a dolgot, Natasa következik.

Egyenesen az alagsorba vittem Ivánt. Mikor hazaértünk, még

mindig nem volt magánál. Natasa jól kiütötte. Pontos volt, akár a
halál. Láttam már ehhez hasonlót. A börtönben. Volt ott egy
bérgyilkos. Ő volt a csendes halálosztó. Amikor észrevetted, hogy
lecsap, már kurvára késő volt. Az áldozatai élettelen rongybabaként
zuhantak a lába elé. Egy erős és határozott ütés a torokra, és vége.
Dimitrij próbálta belőle kiszedni, hogy csinálta, de ő nem beszélt.
Dimitrij sokszor azzal cukkolta, hogy néma. Az a pasas minden volt,
csak nem az. Tudta, mikor kell csendben maradni.
Keringtek pletykák egy elit szervezetről. Ahová csak különleges
képességű embereket válogattak be. Olyanokat, akik képesek túlélni
a kiképzést. Akik nem félik sem az életet, sem a halált. Persze sokak
szerint mindez csak mendemonda. Nem létezik ez a csoport.
Bérgyilkosok mindig voltak, és ezután is lesznek. Viszont ennek az
elit szervezetnek a tagjai rendkívül jól szervezettek. Okosak és
kíméletlenek. Már, aki tényleg elhiszi, hogy valóban létezik. Natasa
hasonlóképpen fegyverezte le Ivánt. És ennek semmi köze az
önvédelemhez. Rá fogok jönni, mit titkol Natasa. Utána fogok járni,
kicsoda ő valójában. Merthogy nem csak egy mezei
kocsmatulajdonos, ebben száz százalékig biztos vagyok. Az első
perctől tudtam, hogy valami nem kerek körülötte. Ahogy azt is
tudtam, ő valóban különleges.
– Iván? – Dimitrij jelenik meg előttem az ajtóban.
– Még csicsikál. Viszont nekünk beszélnünk kell.
– Mi történt?
– Mi történt? – Megfogom a felkötött kezét és kicsavarom, mire
felordít. – Az történt, hogy te a faszba se voltál megint. Csak
tudnám, mivel töltöd az időt ahelyett, hogy a feladatodat végeznéd?
– Kimentem hugyozni…
– Esküszöm, csomót kötök a faszodra! Mégis mi történt volna, ha
Natasa nem tudja elkapni Ivánt? Várj, ne gondolkodj, mert abban
nem vagy jó. Magával viszi. Megöli. Vagy zsarolt volna vele. Jobbnál
jobb lehetőségek, nem igaz?
– Igor…
– Nincs több lehetőség, Dimitrij. Elbasztad! Megint! –
Megragadom, majd vonszolni kezdem magam után az alagsor felé.
– Igor, ne szívass! Ezt nem teheted!
– Nem?! – Felmordulok és felé fordulok. – Bármit megtehetek.
Hallod?! Bármit. És te elfogadtad ezt, amikor utánam jöttél és
beléptél a szervezetbe. Megmondtam neked, ha nem végzed jól a
dolgod, meghalsz.
– De a dalos pacsirta életben van.
– Életben. De ez kurvára nem a te érdemed! Gyerünk! – Ismét
vonszolni kezdem magam után, míg el nem érek az egyik ajtóhoz,
és bevágom rajta. Dimitrij a földre zuhan, majd nyöszörögve felül és
felém fordul.
– Nem dobhatsz el egy többéves barátságot egy nő miatt!
– Barátság? Ugyan! A börtönben valóban olyan volt, mintha
barátok lennénk. De ahogy kijutottunk, minden megváltozott.
– Nem, Igor! Te változtál meg. Elvakított a pénz és a hatalom!
– Hogy mondtad? – Közelebb lépek hozzá, közben előrántom a
fegyveremet, és ráfogom. – Azt kérdeztem, hogy mondtad?
– Megváltoztál, igen. Vérengző lettél, akár egy vadállat. Aztán
mikor magadhoz ragadtad a hatalmat és megérezted az ízét,
megváltoztál. Már nem úgy néztél rám, mint azelőtt.
– Mégis, hogy a faszomba kellett volna rád nézni?
– Azt hittem, egyenrangú felek vagyunk. Megvédtük egymás
seggét a börtönben. Hűséget fogadtam neked. Ez igaz. De nem egy
csaholó kutya vagyok, akit semmibe lehet venni. És te ezt tetted! –
kiabálja felém.
– Te komolyan úgy gondolod, nem tekintek rád továbbra is
barátomként?
– Úgy.
– Ha nem tekintenélek annak, már régen golyót eresztettem volna
abba a hülye fejedbe. És még most is azon gondolkodom, hogy
megtegyem-e. Hányszor okoztál nekem csalódást? Iván hányszor
csúszott ki a kezünk közül? Az öcsémet és Dását sikerült
megvédeni? – ordítom vissza az arcába. – Nem! Kurvára nem
sikerült! És ezek után te pattogsz itt nekem? Pontosan a
barátságunkra való tekintettel nem nyírtalak még ki. Azért lehetsz
életben.
– És most mi lesz? Kivégzel, akár egy kutyát, majd itt hagysz
elrohadni?
– Csábító a gondolat. A hűség nemcsak az embereimnél fontos,
hanem nálam is. Én hűséges vagyok a barátságunkhoz, éppen ezért
nem kapsz golyót. De nem marad büntetés nélkül, hogy ismét
hibáztál. Fogd fel úgy, hogy ez egy esély. Itt hagylak gondolkodni.
Meglátjuk mihez kezdünk egymással pár nap múlva.
Elteszem a fegyvert, sarkon fordulok, és kimegyek a sötét
szobából. Bezárom az ajtót, és elfordítom a kulcsot.
– Kurva életbe! – suttogom magam elé. A csapda, amit nekik
állítottam, bejött. Miután magára hagytam Natasát, tökéletes csalit
csináltam belőle. Amit persze nem felejtettem el megosztani
Dimitrijjel sem, aki természetesen azonnal értesítette Ivánt, hogy
lecsaphat Natasára. így kiderült, hogy Dimitrij a tégla. Még ha
közvetve is, de kiderült. Elkaptuk Ivánt. Végre megvan az a mocskos
szemétláda. És itt jön a csapda harmadik résztvevője. Natasa. Akivel
nem számoltam, de mégis felfedte az igazi arcát…
– Igor!
Dimitrij az ajtóba üt, miközben a nevemet kiabálja. Elfordítom a
fejem, majd magára hagyom. Nem ölöm meg. Annak ellenére sem,
hogy elárult. Kivárok. Egyértelmű bizonyítékot akarok az árulására,
ezért holnap kiengedem. Lépni fog. Hiszen nálam van Iván. De
előtte nyilvánosan példát statuálok. Megbüntetem. Az emberek nem
fognak félni tőlem, ha azt látják könyörületes vagyok. Az embereim
nem fognak tisztelni, ha újabb és újabb esélyt adok a sokadik hiba
után is.
Visszamegyek Ivánhoz, aki végre ébredezni kezd. Elé állok, majd
teljes erőből az arcába ütök. A feje oldalra billen, felmordul, ahogy
még egyszer belecsapódik az öklöm az arcába.
– Ha még egyszer hozzám érsz, megöllek, te rohadék! – sziszegi
a foga között, mire gonosz mosolyra húzódik a szám, majd újra
lesújtok. Összegyűjti a nyálat a szájában, és a földre köp. Sűrű vér
buggyan ki a szájából.
– Úgy fest, megszűnt a lépéselőny. – Lehajolok hozzá, hogy végre
a szemébe nézhessek. – Hogy ízlik? Kérsz még?
– Te mocskos faszszopó! – Rángatózni kezd, mire nevetve
elhúzódom tőle.
– Bizonyára szar érzés, hogy egy nő letepert, nem igaz? Persze
most nem a szó legjobb értelmében.
 – Szó se róla, ügyes egy ribancot szedtél össze. Mondjuk mindig
jól tudtál választani. A kis szőke se volt semmi – Vigyorogva felnéz
rám, mire újra a pofájába ütök.
– Ha még egyszer a szádra mered venni, levágom a fejedet!
– Ugyan már, ne legyél ennyire álszent. Bőven volt kibe
belemártani a farkadat, nem igaz? De a mostani… – csettint a
nyelvével. – Hát mit mondjak, nekem is nagy kedvem lenne
megbaszni.
Megragadom a torkánál fogva.
– Te kibaszott pszichopata! Tudom, miben mesterkedsz, de
kurvára nem fog összejönni. Most már szeretnél meghalni, igaz?
Hát… – közelebb hajolok hozzá – megsúgom, nem fog az olyan
könnyen menni. Sok időt fogsz még itt eltölteni. És én újra és újra
eljövök hozzád. Ezt egészen addig fogom csinálni, amíg a végén
már térden állva fogsz könyörögni azért, hogy nyírjalak ki.
Ahogy elengedem, újra összegyűjti a nyálát, és a földre köp.
– Itt egyedül én vagyok, aki elégtételt vehet. Hallod, te senkiházi
paraszt! – Rángatózni kezd, de olyan erősen, hogy majdnem felborul
a székkel. – Te voltál az, aki elvett tőlem mindent. Az apámat. A
hatalmat. Beleültél abba a székbe, ami engem illet. És még te
pofázol itt nekem elégtételről? Bosszúról? Mindezt egy utolsó kis
szuka miatt, aki a zabigyerekedet várta!? Egy hatalom, egy
birodalom sem ér annyit, hogy egy nő miatt romba dőljön. De te… te
egyszemélyes bosszúhadjáratot indítottál. Az apámnak fogalma sem
volt róla, hogy ki vagy te, hogy ki volt a te drágalátos szerelmed a
kölyköddel a hasában. Apám kiadta a parancsot, az emberei pedig
végrehajtották. Nem volt személyes. Csak neked. És most mégis én
ülök itt a széken kikötözve. Én! A Vorobjov-birodalom egyetlen
örököse.
– Tudod, Iván… – sétálni kezdek előtte fel s alá –, te nagy ívben
szartál a szervezetre. Semmi mással nem töltötted az idődet, mint
megbasztad a legjobb kurvákat, és közben teleszívtad magad
kokóval. Ennyi volt az élet. A nagy és egyetlen örökös. Mégis milyen
vezetője lettél volna a szervezetnek? – Újra elé állok. – Megmondom
neked. Semmilyen. Egy jelentéktelen kis féreg vagy, akinek fogalma
sincs az életről. De legfőképpen fogalma sincs az igazi hatalomról. –
Ismét megragadom az arcát, kényszerítem, hogy rám nézzen. –
Anna és a fiam nem tehetett semmiről. Ők nem álltak a családod
útjában. De az apád emberei mégis kíméletlenül megölték őket. Egy
ártatlan nő és egy gyermek, akinek esélye sem volt megszületni. Az
én gyermekem. A fiam! – ordítom az arcába. – Az ő haláluk igenis
jogot adott nekem arra, hogy bosszút álljak. És bosszút is fogok. Jól
mondod, te vagy az utolsó élő örökös. A sok fenyegetés közül az
egyik. De ha te megszűnsz létezni, talán a többi ellenségem kétszer
is meggondolja, hogy ellenem merjen jönni.

Magára hagytam Ivánt az alagsorban. Nem fogom megölni. Még.

El fogom nyújtani a halálát. Meg fogom törni, mert Anna és a fiam
megérdemlik.
Egyenesen a fürdőszoba felé veszem az irányt, közben
megszabadulok néhány véres ruhadarabtól.
Ahogy belépek, kellemes és meleg pára ölel körbe, nem nyirkos
sötétség… Natasa a falnak támaszkodik. A víz végigcsorog a testén.
A tekintetem követi az útját. A válláról a tetoválásain át, le a hátán, a
fenekén, a lábán, végül a földre zuhan. Továbbra is egy helyben
állok, és szótlanul nézem őt. Próbálok rájönni, hogy ki ez a nő.
Próbálom megfejteni a titkait. De azok a kibaszott ajtók zárva vannak
előttem. Ha összetöröm, ha megsemmisítem, talán megtalálom a
válaszokat.
Leveszem a nadrágot, a zoknit és a bokszert is, majd mögé állok.
Én is a falra teszem a kezem, ezzel körbezárom. Védelmezőn.
Ahogy egy férfi védelmezhet egy nőt.
– Natasa… – A zsigereimben érzem, hogy Natasa veszélyes, én
mégis akarom őt. Minden tiltás ellenére egyre közelebb és közelebb
akarok kerülni hozzá. A veszély sohasem riasztott vissza semmitől.
Sőt! Csak még elszántabbá tett. Úgy fest, így van ez az ő esetében
is. Mert a veszély sohasem volt ennyire csábító, és egy nő sohasem
volt még ennyire törött…
– Menj el! – A hangja csalódottan cseng.
 – Még mindig elfelejted, hogy ez az én fürdőszobám.
Egy szempillantás alatt megfordul és felnéz rám. A tekintete maga
a háborgó mélység. Örvény, ami magával ránt, és nem ereszt.
– Ami ma történt…
– Ami ma történt, megtörtént. Nem tartozol nekem elszámolással.
– Próbál elmenni, de megakadályozom. – Jobb, ha elengedsz! – A
tekintete most sokkal inkább dühös. Itt az örvény… és én készen
állok beleugrani.
– Különben úgy végzem, mint Iván?
– Elkaptad, nem igaz?
– Nem. Te kaptad el! Kíváncsi lennék, hol tanultál meg így
verekedni.
– Az utcán – újra megpróbál elmenni, de most megragadom a
csuklóját, és a feje mellé kényszerítem. – Ehhez nincs jogod! –
sziszegi az arcomba. A düh sosem jó tanácsadó. Most sem az,
engem mégis teljesen felizgat. Mert a háborgó mélység alatt ott lapul
a sohasem nyugvó tűz. A lélek magja, ami ezúttal forrongón és
dühösen bugyog.
– Mindenhez jogom van! Hozzád. A testedhez. A lelkedhez.
– Akkor is erre gondoltál, amikor megbasztad Szvetlánát? – vágja
dacosan az arcomba, mire összeráncolom a homlokom.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Valóban? Otthagytál az asztalnál. Majd Szvetlána is hirtelen
eltűnt. Utánad mentem, hogy megkeresselek. És lám, benyitok az
utolsó szobába, és te hátulról baszod azt a hataloméhes kurvát.
– Nem tudom, kit láttál, de valamit nagyon benéztél. Egy ujjal sem
nyúltam hozzá.
– Valóban? Akkor miért sikoltozta a te nevedet?
– Igor?
– Úgy hívnak, nem?
– Igen, és rajtam kívül még néhány ezer férfit ebben a kibaszott
országban. Igor az egyik testőre.
– Mi? – elkerekedik a szeme.
– Jól hallottad, pacsirta! Igor az egyik testőre. – Szinte szótagolom
a mondatot. – Nem engem láttál. És ami azt illeti – elengedem az
egyik kezét, majd azonnal a lába közé zuhan a kezem és
belenyomom az ujjamat –, én rohadtul nem őt akarom megbaszni.
– Hagyd abba!
– Szeretném. De nem tudom – ritmusosan jár benne az ujjam. –
Szeretném azt hinni, hogy nem jelentesz rám veszélyt, de ez kurvára
nem így van. – Lehajolok hozzá, és mohón szájon csókolom, közben
folyamatosan jár benne az ujjam. Az ajkába harapok, mire válaszul a
számba nyög, és előrelendül a medencéje. – Veszélyes vagy. De
ezzel ráérünk később foglalkozni. Most… – megmarkolom a
farkamat és lüktető hüvelyéhez illesztem – ezt akarom. Téged. A
kérdés az, te is akarod-e? – Izgatni kezdem a kis ajkakat a
kőkemény makkom hegyével.
– Igazat mondtál?
– Nézz a szemembe, és megtudod.
– Csak az egyiket látom. Akarom a másikat is. A kéket. Az
sohasem hazudik.
Felnyúlok a szememhez, majd egy határozott mozdulattal
kiveszem a kontaktlencsét, és a földre dobom.
– Mondd, mit látsz, ha belenézel? – közelebb hajol hozzám.
– Magamat!
Elmosolyodom, majd egy határozott mozdulattal az ölembe
veszem, a falhoz szorítom, és fellendítem a csípőmet. Az utolsó
centiig magába fogad. Mindkettőnk teste belefeszül, ahogy végre
újra kapcsolódunk. Nedves hajába csúszik a kezem, és hátrarántom
a fejét. Ezúttal a nyakába csókolok, magamba szívom az illatát, a
csókom közé pőre bőrét, miközben a farkam rendíthetetlenül jár
benne. Lassan araszolok felfelé a nyakán, mígnem végre elérek a
szájához. Ahogy belenyomom a nyelvem, azonnal rabul ejtem az
övét. Őrjítő vihar. Mint a hurrikán, úgy forog körbe-körbe, miközben
én csak pumpálom és pumpálom.
Együtt lüktetünk.
Együtt élvezünk.
Együtt létezünk.
Megnyomom a gombot. A víz eláll. Továbbra is az ölemben
tartom, miközben elindulok a hálószoba felé. El akarom nyújtani az
élvezetét. El akarok menekülni abba a világba, amit ő épít nekem.
Ahová kibaszottul tartozni akarok! Be akarom törni az ajtót. Be
akarok jutni, méghozzá egyenesen a szívébe. Nem tudom, mit hoz a
holnap, de azt igen, hogy ez a pillanat a miénk. Ahogy a karomban
remegő nő is.
Ahogyan beérünk a szobába, megállok az ágy mellett, majd
óvatosan végigfektetem rajta. A farkam olyan erőteljesen pulzál, mint
még soha. Valósággal reszket feszes hüvelyében.
Megtámaszkodom, miközben lassan mozogni kezdek benne. Látni
akarom. Azt akarom, hogy pusztán a pillantásával elűzze a bennem
tobzódó kétségeket.
– Miért érzem azt, hogy most tényleg le akarsz igázni?
– Mert most valóban azt akarom – lustán kihúzódom belőle, majd
erőteljesen előrelököm a csípőmet, válaszul belefeszül a teste. –
Tudni akarom a titkaidat, Natasa. Tudni akarom, ki vagy te
valójában. És te meg fogod nekem mondani. – Becsukja a szemét,
mire olyan erővel vágódom bele, hogy felsikolt. – Nézz a szemembe!
Látni akartad. Hát láss engem!
Megpróbál megérinteni, mire elhúzódom, de a farkam továbbra is
rendületlenül mozog a lába között. Csattan a bőr, egymásba forr a
hús, lángol a vér.
– Érzed ezt?
– Igen – válaszolja elfúló hangon. – Érzem.
– Akkor miért akarod elpusztítani?
– Nem akarom… – mintha megbújna egy könnycsepp a szeme
sarkában. Csillog, mint a hó, mikor megcsípi a fagy.
– A holló csak akkor lesz szabad, ha a farkas úgy akarja.
– Akkor most…
– Kurvára nem akarja! – Teljes erőből belevágódom. – Nem
akarja. Legszívesebben kalitkába zárná. De ha ezt tenné…
– Megölné – zihálja, miközben a hátamba karmol.
– Igen. Nem akarok titkokat, Natasa Szidorov! De téged… –
közelebb hajolok hozzá – mindennél jobban akarlak…
 A sötétség számomra maga az élet. Mindig is itt éreztem jól
magam igazán. Már gyerekkoromban is, amikor apám bezárt a
fatárolóba.
Sokáig féltem. Sírtam.
A késő esti sötétség vészjóslón kúszott be a deszkák között,
ahogy néhány eltévedt hópehely is. Néha, mikor a farkasok már
nagyon éhesek voltak, kaparták a ház oldalát. Engem akartak. A
húsomat. Felmásztam a farakás tetejére, és magamhoz öleltem a
fejszét.
Vártam. Készen álltam.
De a farkasok végül nem jutottak be hozzám, csak a csontig
hatoló hideg és a rémület. Ott volt velem minden egyes alkalommal,
amikor apám bezárt. Aztán késő éjjel, mikor minden elcsendesült és
a könnyeim elapadtak, hol anya, hol az öcsém lopózott ki hozzám és
kiengedett. Teljesen át voltam fagyva. Vacogtam. És még mindig
féltem. Így ment ez hosszú éveken keresztül. Egészen addig, amíg
már nem féltem a sötétségtől. És nem féltem a körülöttem ólálkodó
farkasoktól…
Apám élvezte, ha bánthat. Anya zokogott. Jegor kiabált. Apám azt
mondta, egy kibaszott kis szörnyeteg vagyok. De igazából mindvégig
ő volt az.
Egy szörnyeteg, akit nem volt bátorságom hamarabb
elpusztítani…
Az ajtó lassan nyílik. Figyelem, ahogy némi fény beszökik. Várom,
hogy belépjen az áruló. És nem kell sokáig várnom. Megtántorodik,
ahogy észreveszi, hogy előtte ülök a szoba közepén egy széken, és
őt nézem.
– Már vártalak…
– Igor, én…
– Gyere csak beljebb! – Felé fordítom az ölemben pihenő fegyvert.
Az esküvő után bezártam egy kicsit elmélkedni. Viszont mivel
bizonyítékot akartam az árulására, másnap kiengedtem. És itt a
bizonyíték. Valóban ő az áruló.
– Baszd meg!
– Dobd elém a fegyveredet!
– Beszéljük meg!
 – Azt mondtam, dobd elém a kibaszott fegyvert! – A hangom
nyugodt.
– Jól van, jól van.
– Csak lassan!
A kabátja alá nyúl, majd óvatosan előveszi a fegyvert, és elém
dobja.
– És most halljam! Mennyi pénzt ígértek neked azért, hogy elárulj?
– Tudtad…
– Igen. Egy ideje már tudom, hogy te vagy a tégla. Vártam.
Vártam, mikor fogod lebuktatni saját magad.
– És ezért engedtél ki.
– Igen! Azt akartam, hogy lépj. És bizony nem kellett sokáig
várnom.
– Igor… – közelebb lép hozzám, mire rászegezem a fegyvert.
– Maradj ott, ahol vagy! Látni akarom az arcodat! Látni akarom azt
a kibaszott áruló arcodat!
– Igor… meg kell értened…
– Mit? Hogy aljas módon hátba támadtál? Hogy folyamatosan
segítettél annak a szarházinak? Hogy képes voltál elárulni a
barátságunkat?
– Mert te nem azt tetted? – üvölti felém. – Elvileg az első embered
vagyok, mégis úgy bánsz velem, akár a kutyáiddal.
– Kutyáimmal… – elhúzom a számat. – Akkor egy szavad sem
lehet, mert ők kurva jól élnek. És te is kurva jól éltél! Tudod, hol
basztad el a dolgot? – Felállok. – Ott, amikor mellé lőttél. Már akkor
tudtam, hogy áruló vagy. Kibaszott Iván mindig egy lépéssel előttünk
járt. Azt hiszed, nem tudtam, hogy tégla van a szervezetben?
Dehogynem. Csak vártam. Türelmesen vártam, hogy hibázzon. És
láss csodát – széttárom a karomat. – Megtetted. Gondolom, azért
jöttél ide, hogy kiszabadítsd. – Elindulok felé, mire megfordul, de
nincs ideje elmenekülni, mert szétlövöm a lábát. Ordítva összeesik
előttem. Mire mellé érek, a hátára fordul.
– Nem tiszteltél igazán! – köpi felém.
– Dimitrij – leguggolok mellé. – Testvéremként tiszteltelek. Hiszen
több hiba után sem eresztettem golyót a fejedbe. Vártam, hogy
helyrehozd őket. És te az ellenségem mellé álltál. Miért? Mit tudott
volna neked adni, amit én nem?
– Hatalmat. Tiszteletet.
– Megtanulhattad volna már, hogy azért keményen meg kell
küzdeni. De te nem küzdöttél. Te elárultál. – Felállok.
– Igor… kérlek…! Az elmúlt évekre való tekintettel.
– Pont azokra való tekintettel nem doblak élve a farkasok elé. –
Rászegezem a fegyvert. – Azok az évek hozzák el neked a gyors
halált.
– Igor… Igor…
Az utolsó hangokat elnyomja a lövés hangja. Egyenesen a
homloka közepébe lövök. Pillanatokon belül sűrű vér folyik a cipőm
elé. Teszek egy lépést hátra. Rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy
a barátomnak hitt ember vére beteríti a hideg betont. Mert Dimitrij
valóban a barátom volt. A testvérem. Megbíztam benne. Hatalmat
kapott, csakhogy ő sokkal többet akart. Vér és halál árán
szolgáltatok igazságot a családomnak. Annának és a fiamnak.
Elteszem a fegyvert, átlépek az élettelen test fölött, majd meg sem
állok Ivánig. Látni akarom. A szemébe nézni. Azt akarom, hogy
tudja, hamarosan ő következik. De előtte szenvedni fog. Pontosan
úgy, ahogy Anna és a fiam.
Ahogy kinyitom az ajtót, Iván azonnal nekem támad. Nincs nehéz
dolgom, egy jól irányzott ütéssel a földre küldöm. Mellé állok, és a
mellkasára taposok. Közelebb hajolok hozzá, és belenézek a
szemébe.
– Érzed már? – Hirtelen előrántom a fegyvert, és a homlokához
szorítom.
– Ölj meg! – vicsorogja felém.
– Ugyan! Mondtam, hogy nem lesz könnyű halálod. – Elteszem a
fegyvert, majd felrángatom a földről, és a székbe ültetem. A hátam
mögé nyúlok, és előhúzom a késemet, majd a torkához szorítom. –
Legszívesebben fültől fülig elvágnám a torkod. De még nem
szenvedtél eleget. Anna és a fiam, az öcsém és Dása…
– Semmi közöm a kibaszott öcséd és a kurvája halálához!
Düh torzítja el a vonásaimat, majd az arcához szorítom a kést, és
végighúzom rajta. Iván felordít. A seb nem mély. De fájdalmas.
 – Ne merd még egyszer a szádra venni őket! – Ezúttal a másik
oldalon hasítom fel az arcát.
– Kurvára el vagy tévedve, ha azt hiszed, én nyírtam ki őket! Aki
megtette, sokkal ügyesebb volt, mint én.
– Ne hazudj!
– Ugyan, mi okom lenne tagadni? Ez a kibaszott igazság. Az
öcsédet és a nőjét nem én küldtem a másvilágra.
Összeráncolom a homlokom.
– Igen. Kínozhatsz akármeddig. Ez az igazság! A te halálodat
akartam. Ők ketten maximum csak járulékos veszteségek lettek
volna. De nagyon úgy fest, van még valaki a játékban, akire nem
gondoltál! – Gúnyosan felnevet, mire pofán verem. Felröhög, de a
nevetést továbbra sem hagyja abba. – Vajon ki akarja ennyire a
bukásodat? Gondolkodj! De ne a farkaddal, Ivanov! Talán közelebb
van az ellenség, mint gondolnád. Talán nem a farkadat kellene
belenyomni, hanem egy kést, méghozzá egyenesen a hatalmas
csöcsei közé!
Natasa…
Még egyszer pofán verem, de olyan erővel, hogy lefordul a
székről.
– Itt fogsz megdögleni! – Leköpöm, majd elindulok az ajtó felé.
– Tudod, hogy igazam van. Kapd el a dögös kis csinibabát. Hidd
el, megered a nyelve, ha megszorongatod!
Bezárom az ajtót magam után, majd elindulok felfelé. Iván szavai
úgy keringenek a fejemben, akár egy kibaszott örvény.
– Nagyon úgy fest, van még valaki a játékban, akire nem
gondoltál! Vajon ki akarja ennyire a bukásodat? Gondolkodj! De ne a
farkaddal, Ivanov! Talán közelebb van az ellenség, mint gondolnád.
Nem lehet, hogy Natasa áruló legyen. Nem lehet, hogy az együtt
töltött idő és annak minden pillanata hazugság volt. De legfőképp
nem lehet, hogy ennyire vak és ostoba legyek, hogy nem vettem
észre a jeleket. Natasa Szidorov körül minden olyan rejtélyes. Hiába
nyomoztuk le, nem találtunk semmit. Semmit, ami rám, a
családomra vagy akár a szervezetre veszélyt jelentene. De talán
mégis van valami, ami fölött átsiklottam. Lehet, hogy Ivánnak van
igaza, és Natasa az ellenség? Vagy csak össze akar zavarni, mert
tudja, hogy Natasa fontos nekem. Talán pont arra játszik, hogy én
legyek az, aki saját kezűleg elpusztítja.
– Baszd meg! – Felordítok, majd a falba ütök. Kibaszott kétségek
gyötörnek. Tudni akarom az igazat. Tudni akarom, hogy a nő, akibe
halálosan szerelmes vagyok, nem egy rohadt áruló. Meg akarok
bizonyosodni róla, hogy mellettem áll. Hogy ez a kibaszott erős
érzés, amit a mellkasomban érzek, nem egyoldalú. Hogy a nő, akiért
képes vagyok ölni, valóban az enyém.
Egyenesen az edzőterem felé megyek, ahonnan most is üvölt a
zene. Sokszor elvonul ide. Olyan, mintha őt is kétségek gyötörnék.
Mintha ő is le akarná rombolni maga körül a világot fájdalmában.
Nem vesz észre, ahogy belépek a hatalmas terembe, minden
erejével egy zsákot püföl. Ahogy elérek hozzá, megragadom a
nyakánál fogva, és a falhoz szorítom. Ideje sincs felfogni, mi történik.
– Mit csinálsz? – kérdezi haragosan, közben a kezemet szorítja. –
És miért van vérszagod?
– Itt most én kérdezek! – Erősebben megszorítom a torkát. –
Tudni akarom, hogy valóban az vagy, akinek mondod magad!
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Elmondtam mindent, amit
tudnod kellett. Sőt, ha jól sejtem, nyomoztál is utánam. Talán találtál
valamit?
– Talán kellett volna?
– Nem! Az igazat mondtam neked.
– Szóval azt állítod, hogy a találkozásunk puszta véletlen volt.
– Te jelentél meg a kocsmában. Te tettél ajánlatot, majd te kérted
a tíz napot!
– És te maradtál!
– Mert nem hagytál más választást! – ordítja az arcomba.
– És most? – Közelebb hajolok hozzá. – Miért akarsz maradni?
Miért tartasz ki egy olyan ember mellett, mint én?
Megkeményedik az arca. A tekintete vad és féktelen.
– Halljam! Miért? – Ezúttal én üvöltök az ő arcába. Nem tudom, mi
a faszt akarok hallani. Olyan vagyok, akár egy kibaszott ámokfutó.
Nem! Egy szerelmes, kibaszott ámokfutó! Mert beledöglenék, ha ez
a nő elárulna. Mert nemcsak velem tenné, hanem azzal is, amit
iránta érzek.
 – Azért, mert… – nagyot nyel. Érzem az ujjaim között a
szívverését. – Mert… szeretlek. Azért, mert kurvára szerelmes
vagyok beléd! – kiabálja felém, mire magamhoz rántom és
megcsókolom. Nem tudom, milyen ízű lehet egy áruló csók. De azt
tudom, hogy egy szerelmes pontosan ilyen. Mert egy szerelmes
csók képes darabokra törni, majd újraalkotni. A földbe döngölni,
majd felemelni. És Natasa pontosan így csókol. Szerelmesen.
– És te, kemény oroszom? – Megharapja az alsó ajkamat. –
Mondd, szeretsz? Képes a nagy fehér farkas még tiszta szívből
szeretni?
Várok. Figyelem őt. A szemét. Az arcát. Az ajkát. A lelkét. Azt a
kibaszott sötét lelkét, amit nekem adott.
– Képes! – Megragadom a fenekénél fogva, és az ölembe
veszem, majd a falhoz szorítom. – De ne baszd el, Natasa! Mert az
én szerelmem halálos.
– Ahogy az enyém is!
 Natasa

A sötétség jó. A sötétség békés. Most különösen. Végignyújtózom

az ágyon. A kezem végigsimít a puha párnán, ami most is üres. Az
éjjeliszekrény felé nyúlok, felveszem a távirányítót, és megnyomom
az egyik gombot, mire a redőny elindul felfelé. A napsütés lágyan
lopakodik be alatta és a szétnyílt lamellák között. Hunyorgok. Felülök
az ágyon, és megdörzsölöm a szemem. Vakít a fény, és vakító a
fehérség is, amiből mégis kitűnik egy hatalmas fekete alak.
Farkas.
Luna…
Láttam már a ház körül ólálkodni. De most pontosan az ablak előtt
áll, és engem néz. Hosszú és hegyes szemfoga megcsillan a
verőfényes napsütésben, fekete bundáján kövér hópelyhek ülnek.
Valamitől megriad, megfordul, és eltűnik az erdőben. Magam köré
tekerem a lepedőt, és az ablak elé állok. A sötétség mellett a havas
táj az, amiből árad a nyugalom és a béke. De most mégsem erre
figyelek, hanem a hatalmas férfira, aki egy erős és határozott ütéssel
kettéhasítja a fát. A súlyos fejsze a magasba emelkedik, majd lesújt
a kemény fára. Újra és újra. Talán megérzi, hogy őt nézem. Felém
fordul, kezében a fejszével. Olümposzi istenség, akinek kezében egy
favágó fejsze is halálos fegyverré válik.
Érzem, hogy valami megváltozott. Igor talán gyanakszik. Igazából
az első perctől kezdve érzem ezt, de most valamiért ez az érzés
még intenzívebb. Hiába az utazás. Hiába az együtt töltött idő. És
hiába a vallomás… Igor nem bízik bennem. És ha azt vesszük,
minden oka megvan rá. Amikor belenéztem a szemébe, tudtam,
hogy hallani akarja. Az a bizonyos szó ott egyensúlyozott a
szívemen és a számon. Az a szó, ami talán soha nem volt még
ennyire őszinte, ennyire eleven és ennyire pusztító. Hiszen nemcsak
az érzéseimet árultam el, hanem önmagamat is. Azt, amiben hittem.
Azt, aminek megalkottak. Mert nem vagyok már érinthetetlen. Jött a
nagy fehér farkas, és megérintett. A testemen át egészen a lelkemig
jutott.
 Egymást nézzük. Beleveszünk a pillanatba.
Közelebb lépek az üveghez, közben erősen szorítom magam körül
a lepedőt. Ez a férfi megtanított szeretni. Megmutatta, hogy a világ
nem csak szenvedés és halál. Viszont ezzel teljesen az uralma alá
vont. Kételkedni kezdtem magamban. Hezitálok. Húzom az időt.
Viszont abból van a legkevesebb. A Mester fejleményeket vár tőlem.
Információkat. Igor halálát. És nekem akármennyire is fáj a szívem,
meg kell tennem. Mert vannak erők, amik sokkal hatalmasabbak,
mint a szerelem…
Igor eldobja a fejszét és megfordul.
Tudom, hogy kétségek gyötrik. Kételkedik velem kapcsolatban.
Ugyanakkor mérhetetlen haragot is hordoz a szívében. Ugyanis
kiderült, hogy akit a barátjának hitt, valójában áruló. Számomra
egyértelmű volt, hogy Dimitrij tégla. Ahogy az is egyértelmű, hogy
ezt Igor is tudta. Talán csak arra várt, hogy Dimitrij hibázzon. És
hibázott. Ki akarta menekíteni Ivánt. Tudta, hogy előbb-utóbb úgyis
eljárna a szája. Nem akart kockáztatni. Ahogy én sem akarok.
A földre ejtem a lepedőt, majd a gardróbba megyek, és sietősen
felöltözöm. Eddig kapóra jött Iván. Az, hogy ő életben van, hiszen
így sikerült elaltatni Igor gyanakvását. Viszont most, hogy Dimitrij
halott, Iván egy időzített bomba. Igor előbb-utóbb össze fogja rakni a
kirakóst, hogy nem csak ő van a játékban. Hogy nem csak Iván
akarja a halálát. Hogy Ivánnak semmi köze Jegor és Dása
halálához. Muszáj kitalálnom valamit. Szükségem van még egy kis
időre, hogy megszerezzem a maradék információt Igorról. Mert
nemcsak a halála van a megbízásomban, hanem fontos információk
megszerzése és átadása is. Ezen információk birtokában bárki Igor
helyére ülhet. És itt ébred fel az én kíváncsiságom. Ugyanis ha nem
Iván a megbízó, akkor ki? Ki gyűlölheti őt ennyire? Annak a
valakinek kapcsolatai vannak. És pénze. A Gárda teljes titokban
működik. Iszonyat erős kapcsolatrendszerrel kell rendelkezni ahhoz,
hogy valamilyen úton-módon ránk találjanak. A megbízó kiléte a
végrehajtók számára mindvégig ismeretlen marad. Kapunk egy
dossziét, benne az elvégzendő feladattal, a célszemély fényképével,
és néhány oldal leírással az életével kapcsolatban. Mivel foglalkozik,
hova szeret járni, családi állapota, életkörülményei. Rengeteg
információ, ami meghatározza az akciót. Ami alapján felállítjuk a
stratégiát. Megtervezzük a gyilkolás módját. Öltem már jó és rossz
embert, tisztességes és tisztességtelen polgárt. Nőt és férfit. Soha
nem érdekeltek az okok. Hogy valaki miért bérel fel bérgyilkost.
Tettem, amivel megbíztak. De ez más. Mert itt én is érintett vagyok.
Felhúzom a nadrág cipzárját, majd miután felvettem a bakancsot,
elindulok az alagsor felé. Nagy szerencsémre Igor nem szereti, ha
sok testőr tartózkodik a ház körül. A házban a legkevésbé sem.
Épp leérek a földszintre, amikor kinyílik az ajtó, és belép Igor.
– Jó reggelt!
– Neked is. – Kimért és távolságtartó. Az egyik pillanatban
szenvedélyes szerető, aki képes pusztán a csókjaival darabokra
törni, a következő pillanatban már a gyanakvó maffiafőnök, aki
mindenen és mindenkin rajta tartja a szemét. Ezúttal rajtam.
Elindul felém. A járása határozott, ugyanakkor ruganyos. A
tekintete eltökélten csillog.
– Hova, hova? – kérdezi már-már gyanakvóan. Persze úgy teszek,
mint aki ebből semmit nem vesz észre.
– Iszom egy csésze kávét.
– Mai program?
– Később bemegyek a klubba.
– Jól van.
– Neked?
– Lesz egy üzleti tárgyalásom. Későn jövök haza.
– Olyan sokáig fog tartani?
– Az a tárgyaló féltől függ.
– Tegnap este…
– Tegnap este megfizettem egy árulónak. – Szúrósan néz rám.
Mintha ez valamiféle burkolt üzenet lenne, hogy én is így járok, ha
elárulom.
– Nem gondoltam volna, hogy megölöd a barátodat.
– Nem? – Felvonja vastag szemöldökét. Ez az a bizonyos tekintet,
amitől mindenkit kiráz a hideg. Egy pillanatra talán még engem is.
Tudom, Igor nem habozik, ha meg kell húzni a ravaszt. Viszont úgy
gondoltam, hogy a barátja esetében elnézőbb lesz. Ha képes volt
kivégezni egy olyan embert, mint Dimitrij, akkor mit tesz egy
olyannal, aki közelebb áll hozzá? – Az árulás az árulás, Natasa,
amiért ebben a világban halál jár. És ez alól nem kivétel sem barát,
sem családtag, sem szerető. – A tekintete gyilkos mélység. A lelke
vérre szomjazó fenevad. Hogyan lehet szeretni egy ilyen férfit? Ha te
magad is olyan vagy, mint ő. Ha hasonló sebeid vannak, ha a múltad
kész káosz és sötétség. És a halál, amitől az emberek úgy félnek,
olyan számodra, akár a mennyország…
– Most mennem kell, mert elkések. Később találkozunk. – Ad egy
rövid, de annál keményebb csókot, majd kikerül, és felmegy az
emeletre. Utánanézek. Figyelem, ahogy egyik nehéz lépés követi a
másikat. Félnem kellene, bennem mégis teljesen más érzések
kavarognak. A halál mindig is jelen volt az életemben. Több arcát
ismerem, mint az életnek. Talán ezért nem riaszt. Talán a halál
számomra maga az élet…
Miután Igor elmegy, fogom magam, és lemegyek az alagsorba.
Vállalnom kell a kockázatot. Közel a cél. Nem lehet, hogy ez az
idióta elbassza nekem. Ha az esküvőn nem jelent volna meg Igor,
megölöm. Ezzel elvarrtam volna az utolsó szálat is. Viszont most
nem ölhetem meg, mert az gyanús lenne. Minden lépésemet meg
kell fontolnom…
Ahogy leérek, azonnal megcsapja az orromat a vér szaga. Olyan
erős bűz, amit csak a halál hagyhat maga után. Igornak kész kis
kínzórészlege van idelent. Az első ajtó nyitva van. A második viszont
csukva. Óvatosan kinyitom a zárat, majd belépek a sötét és hideg
helyiségbe.
– Nocsak… nocsak… – egy férfihang szűrődik át a nyomasztó
sötétségen. Iván előrehajol. Az arca véres. Ahogy a rajta lévő
szakadt ruha is. – Minek köszönhetem a látogatásodat?
Azonnal becsukom magam után az ajtót.
– Az oroszod tudja vajon, hogy itt vagy?
Az asztalhoz lépek, magamhoz veszek egy csinos kis kést, majd
ahogy Iván felé fordulok, azonnal a nyakához szorítom.
– Óóó, mindig is tudtam, hogy több van benned, mint amit
mutatsz.
– Most én beszélek!
 – Reméltem, hogy mást is fogsz csinálni! – Gúnyosan felnevet,
mire gyomorszájon vágom. A markomba köhög.
– Figyelj rám! Ha azt teszed, amit kérek tőled, megúszhatod.
Viszont, ha tovább akarod játszani a faszagyereket, meghalsz. Nos,
mi legyen?
Bólint.
– Sejtettem. – Elveszem a kezemet a szájától. – Nem akarom,
hogy kavard körülöttem a szart. Ugyanis, ha nekem jó, neked is az
lesz.
– Most kezd érdekes lenni a dolog. Mondtam Igornak, hogy
vigyázzon veled. De őt egyértelműen elvakítja a… – végignéz rajtam
– te magad. Nem csodálkozom. Én is beléd vágnám a farkamat! –
Újra felröhög, mire a lába közé taposok. – Oké oké. Nyugalom! –
sziszegi.
– Kettőtök közül te vagy az, aki csak a farkával bír gondolkodni.
Azt akarom, hogy szállj le rólam. Ne jártasd feleslegesen a pofádat!
– Kinek dolgozol?
Leteszem a lábamat.
– Ahhoz neked semmi közöd.
– Zsaru vagy? – újra végignéz rajtam. – Lófaszt! Azok petyhüdt
faszú szarházik. Viszont te… – közelebb hajol hozzám. – Te más
vagy. Nem félsz. Nem alkuszol meg. KGB?
– Ne érdekeljen, ki vagyok.
– Nyomozni akartam utánad, de sajnos Igor elkapta azt a kis
szarházit.
– Tarasov?
– Jah. Jól menő nyomozóirodája van apucinak. Ha megzsaroltam
volna…
– De elbénáztad.
– El. És te elkaptál. Úgy kiütöttél, mint a szart. És most segíteni
akarsz!
– Nem! Te csak próbáld meg túlélni.
– Hát… – körbenéz. – Nem könnyű ezen a lepra helyen. Vigyél ki!
– Dimitrij is megpróbálta, és mindketten tudjuk, mi lett a vége.
– Dimitrij egy pöcs volt. Közel sem volt annyi vér a lába között,
mint neked. – Újra végignéz rajtam. – Vigyél ki innen, és megígérem,
gazdaggá teszlek.
– Ugyan – felnevetek. – Semmit sem tudsz ajánlani nekem. És
csak hogy tudd, ez nem a pénzről szól. – Közelebb hajolok hozzá. –
Azt akarom, hogy tartsd a szádat.
– Ki akarod nyírni, igaz?
– Az legyen az én dolgom. – Elhúzódom tőle. – Megölhetnélek.
Na, de akkor hol marad Igornak az élvezet? Persze nem beszélve
arról, hogy azzal elárulnám magam.
– Ne legyél olyan magabiztos, már így is gyanakszik rád.
– Persze hogy gyanakszik. Ostoba lenne, ha nem tenné. Viszont a
férfiakat nem nehéz irányítani. Még egy olyan kaliberű pasast sem,
mint Igor. Őt bízd rám.
– Igyekezz, csinibaba! Nem akarok itt megdögleni!
– Akkor tartsd a szádat! És talán kiszabadulsz, feltéve, ha életben
maradsz. – Visszateszem a kést a helyére, majd ahogy elindulok az
ajtó felé, jelez a telefonom.

A szokásos helyen várlak.

M.

– Most mennem kell.

– És ha beszélek?
Visszafordulok.
– Te is tudod, hogy én vagyok az egyetlen esélyed a menekülésre.
Ezt ne felejtsd el!
Ahogy kilépek, azonnal becsukom magam után az ajtót. A
legkevésbé sem érdekel Iván sorsa. Felőlem megdögölhet ebben a
sötét alagsorban. Számomra most az a fontos, hogy ne tüzelje
tovább Igort. Tudom, hogy így is gyanakszik rám. Éppen ezért nem
hiányzik, hogy még valaki folyamatosan hergelje. Szorít az idő.
Hamarosan eljön a nap, amikor el kell végeznem a küldetésemet.
Magamhoz veszem a holmimat, majd felveszem a Mercedes
kulcsát, és kimegyek a garázsba. Igor gondoskodott a luxusról és a
kényelemről. Királynőként élhetnék. Én mégis az árulást választom.
Mert nincs más lehetőségem. És mert számomra nem létezik más
élet.
 Beülök az autóba, kinyitom a garázskaput, majd kihajtok. Néhány
őr észreveszi a távozásomat. Valószínűleg jelentik is Igornak.
Tudom, hogy igyekszik minden lépésemet figyelni. De teljesen nem
tud az ellenőrzése alatt tartani. És soha nem is fog.
Az úton idegesen szorítom a kormányt. Ha a Mester találkozni
akar velem, akkor minden bizonnyal dühös. Hiszen semmi
használható információt nem tudtam még átadni. Nem könnyű Igor
életébe beszivárogni. De legfőképp nem könnyű belelátni a
szervezet működésébe. Hiszen nem vagyok olyan helyen, hogy ezt
meg tudjam tenni. A klub vezetése csak egy dolog. Nem ott zajlanak
a nagyobb üzletek. Oda csak szórakozni járnak. Az információk,
amikre a Mesternek szüksége van, Igornál vannak. Otthon
egyértelműen nem tárol semmit, így az irodája marad. Oda viszont
nem könnyű észrevétlenül bejutni.
Megállok a kávézótól néhány méterre. A maradék távolságot
gyalog teszem meg. Többször is a hátam mögé pillantok. Tudom,
hogy a Mester nincs egyedül. Mindig van vele valaki, aki vigyáz rá.
Aki éberen figyel. Aki képes az életét adni érte.
Ahogy belépek a kávézóba, észreveszem, hogy a sarokban ül, és
engem vár. A Mesterről nem mondanám, hogy feltűnő jelenség.
Hétköznapi férfi benyomását kelti. Ötven körüli. Éles tekintetű,
karizmatikus férfi. Talán még vonzónak is mondanám, ha női
szemmel néznék rá. De a Mester az a Mester. Olyan férfi, aki előtt
gondolkodás nélkül térdre zuhannak az emberei. Nők és férfiak
egyaránt. Én is sokszor megtettem.
– Ülj le! – A hangja reszelős. Helyet foglalok. – Egy ideje nem
igazán tudok rólad semmit. Azt hittem, világos voltam a szigeten.
– Nincs könnyű dolgom, Mester!
– Pedig én úgy láttam, hogy nehéz sem. Hiszen játszi
könnyedséggel az ujjad köré csavartad az oroszt. Szeret téged.
Bármit megtenne érted.
Szeret engem…
Bármit megtenne értem…
– A kérdés az, te mit tennél meg értem? Végrehajtó vagy.
Feladatot kaptál. Információkat kell összeszedned Igorról és a
szervezetről, majd meg kell ölnöd. Az idő viszont keményen
dolgozik. Sokkal keményebben, mint te, gyermekem! – Megszorítja a
lábamat az asztal alatt. – Halljam! Kihez vagy hűséges?
– A Mesterhez! – Tisztelettudóan bólintok, majd lehajtom a
fejemet.
– Egy hetet kapsz! Ha egy hét múlva nem szerzed meg az
információkat, és nem hozod el tálcán az orosz fejét, a tiéd kerül
oda. Vagy…
– Nem! – idegesen közbevágok. – Végrehajtom a feladatot. De
nem könnyű a közelébe kerülni. Elővigyázatos. És gyanakszik rám.
– Akkor altasd el a gyanúját! Azt hittem ezt már megoldottad. –
Még erősebben megszorítja a lábamat, közel az combtövemhez. –
Minden eszköz a kezedben van, hogy elpusztítsd és térdre
kényszerítsd.
– Igor kemény ellenfél.
– Nem, gyermekem! Egy Gárdatagnak nincs ellenfele. Még egy
olyan hatalmas és erős férfi sem, mint Igor. Való igaz, azt hittem, az
öccse és a felesége kiiktatása meg fogja gyengíteni. De nem. Igor
tényleg erős, de nem elpusztíthatatlan! Egy hetet kapsz, Natasa. Ha
ez idő alatt nem sikerül végrehajtani a feladatot, más veszi át a
helyed, és te büntetést kapsz!
– Meg fogom oldani! – A hangom határozottan cseng, miközben a
szívem eszeveszett iramban dobog a mellkasomban.
Nem hibázhatok!
Végrehajtó vagyok.
A Gárda tagja.
Holló.
Aki kíméletlenül osztja a halált.
Mert erre születtem!
 Múlt

ÖLD MEG!

– Natasa!
– Igen, Mester! – Azonnal odamegyek hozzá, és tisztelettudóan
bólintok. Ahogy mindig.
– Natasa… – a hangja valamiért kedvesen cseng. Jobban
szeretem, ha dühös. Mert akkor tudom, hogy mi következik. De
most, ahogy rám néz, ahogy beszél, vérfagyasztó félelmet gerjeszt
bennem. – Elégedett vagyok veled. – Gyengéden végigsimít az
arcomon. – Keményen küzdöttél, hogy azzá válj, akinek születtél. De
mielőtt komoly feladatokat bízok rád, van egy utolsó próba. Ha
átmész, szabadságot kapsz. Olyat, amiről más hozzád hasonló nők
csak álmodni mernek. De ha elbuksz… – Az állkapcsom alá futnak
az ujjai, és felbillenti a fejemet, hogy a szemembe nézzen. –
Meghalsz. – Borzongás fut végig az egész testemen, ahogy a sötét
tekintetbe zuhanok. – Készen állsz az utolsó próbára, Natasa?
– Igen. – Válaszolom határozottan, mire halványan elmosolyodik.
Közelebb hajol hozzám. A lehelete szinte cirógatja az arcomat.
– Öld meg Kátyát! – Elenged, majd újra kiegyenesedik, ezzel szó
szerint félém tornyosulva.
Az arcomra minden bizonnyal kemény döbbenet ül.
– Nem… – Megrázom a fejemet.
Nem ölhetem meg a legjobb barátomat.
– Megtagadod a parancsot, Natasa? – kérdezi keményen.
– Mester… Kátya…
– Kátya a barátod, tudom. Figyelemmel kísértem, hogyan
védelmezted az elmúlt hónapokban. Te voltál a fényes páncélú
lovag, aki megvédte a gonosztól. Tőlem. – Alattomos mosolyra
görbül a szája. – De valójában nem tőlem kell megvédeni, hanem
magadtól.
 – Mester… – A hangom megremeg. A szemembe könnyek
tolulnak.
– Kátya gyenge pont. Gyenge pont neked, és gyenge pont
nekünk. A Gárdának. Olyan, mint a tumor. Ki kell vágni.
Erőt veszek magamon, de a Mester minden bizonnyal látja, hogy
hezitálok. Észreveszi az arcomra kiülő érzelmeket.
– Azért kell megölnöm, mert…
– Azért, mert érzéseket kelt benned. És egy olyan, mint te, nem
érezhet. Nem szerethet. Nem ragaszkodhat. Mi azért nem félünk,
mert nincs mit veszítenünk. A te szemedben még mindig van
félelem. Ha közénk akarsz tartozni, ha élni akarsz, megteszed. Ez az
utolsó próba, mielőtt érinthetetlenné válsz. Mielőtt a Gárda teljes
jogú tagja leszel. Nem lesz ellenséged. Nem lesz olyan ember, aki el
tudna pusztítani. Nem fogod félni a halált, mert te magad leszel az. A
kérdés csak annyi, elfogadod-e gyermekem, akinek születtél? – Újra
végigsimít az arcomon. Mintha a halál és a végzetem érintene meg.
– Mutasd meg, hogy nem hittem benned hiába. Hogy a holló…
valóban a lelkedben lakozik. – Elengedi az arcomat, majd eltűnik a
végeláthatatlan sötétségben.
Ahogy magam maradok, kövér könnycseppek buggyannak ki a
szememből. Erőszakosan letörlöm őket. Valóban ez lenne az én
utam? Megölni azokat az embereket, akiket szeretek? Bárki, aki
közelebb kerül hozzám, halálra van ítélve? Mert ha igen, akkor nem
akarom ezt az életet. De valahol mélyen legbelül… a könnyek
mögött… a lelkemben… egy belső hang azt suttogja: tedd meg! Mert
ez vagyok én. Fogadjam el a sorsomat, és fogadjam el azt, akinek
születtem.
Gyilkos vagyok.
Gonosz és kegyetlen ember, aki nem érdemel sem szeretetet,
sem együttérzést. Kátya a barátom. Ugyanakkor gyenge pont. Rés a
pajzson. Azért maradtam életben, hogy egy napon én is
érinthetetlenné váljak. Hogy az Érinthetetlenek Gárdájában
elfoglalhassam méltó helyemet. Mert nemcsak a jót pusztítjuk el,
hanem a gonoszt is…
Erőt veszek magamon, majd elindulok Kátya szobája felé. Ökölbe
szorítom a kezem, miközben a könnyeim szép lassan elapadnak. Ez
vagyok én. Egy lelketlen szörnyeteg. Semmi több. Nincs múltam.
Nincsenek emlékeim. Nincsenek érzéseim…
Ahogy az ajtó elé érek, megállok egy pillanatra, és veszek egy
mély levegőt.
Öld meg!
Válj azzá, akinek születtél!
Kinyitom az ajtót, majd belépek a szobába. Kátya épp egy könyv
fölött görnyed. Sokat tanul. Azt hiszem, ő a legokosabb és
legszorgalmasabb közöttünk.
– Natasa! – Felcsillan a szeme, ahogy észrevesz az ajtóban.
Mindennap eszembe fog jutni ez a tekintet. A szívembe vésem, hogy
soha ne felejtsem el, annak örökre zárva kell maradnia!
Elindulok felé. Talán sejti, mire készülök. Feláll, közben kiejti a
könyvet a kezéből.
– Natasa… – a hangja elcsuklik, ahogy elé lépek.
– Sajnálom, Kátya! – Egy határozott mozdulattal megfordítom,
majd a nyaka köré fonom a karomat, és megszorítom.
– Natasa… ne… – próbál szabadulni, de nem sikerül. A karom
satuként zárja közre a torkát. Próbálja elhúzni a kezemet, a körme a
húsomba váj. Sebek, amik megmaradnak. A lelkemen…
– Sajnálom, Kátya! – Kövér könnycseppek gurulnak végig az
arcomon, miközben elveszem a legjobb barátom életét. Ő küzd. Én
is küzdök.
Az emberrel.
A kislánnyal.
Önmagammal.
– Sajnálom… – suttogom elcsukló hangon. A következő
pillanatban a teste mellé zuhan a keze, de én még mindig erősen
szorítom. Mintha az együtt töltött időbe akarnék kapaszkodni. Az
érzésbe, hogy milyen, amikor valaki bizalommal és szeretettel néz
rád.
Mindketten a földre rogyunk. Magam felé fordítom a fejét,
miközben az ölembe veszem. A szeme nyitva van. Engem néz. De
már a túlvilágról tekint vissza rám. A homlokára simítom az ujjaimat,
majd végighúzom az arcán, így a szeme lecsukódik.
 – Kátya! – Felordítok, majd erősen magamhoz szorítom. Úgy
zokogok, akár egy kislány. Elveszítettem valami számomra fontos
dolgot.
A reményt…

Kátya most már békében nyugodhat. Nem kell küzdenie tovább.

Nem kell annyi szörnyűségen keresztülmennie, mint nekem. A
Mester szerint gyenge volt. Nem érdemelte ki a helyét a Gárda tagjai
között. A Mester döntött. Halál. És hogy mi marad nekem? A gyász
és a mérhetetlen bűntudat. A fájdalom és az önmarcangolás.
– Készen állsz, kislány? – kérdezi a nagydarab tetovált fickó
mögöttem.
– Nem vagyok kislány! Csináld! – Előrehajolok, és átfogom a
lábamat. Ez a fájdalom semmi ahhoz képest, amit már
megtapasztaltam. Az első tetoválásomat Kátya halála után
csináltattam. Két madarat a kulcscsontomra. Az egyik ő, a másik én.
Mert habár az életben nem szárnyalhatunk együtt, a halál után igen.
Hiszem, hogy ott újra találkozunk. Remélem, lesz alkalmam
elmondani neki, hogy miért tettem, amit tettem. Bocsánatot tudok
kérni tőle. Csak remélhetem, hogy létezik számomra megbocsátás.
Hogy a bűnök, amiket elkövetek, helyrehozhatók.
– Hogy állunk? – kérdezi Olga érdeklődve.
– Még csak nemrég kezdtem. Kell még legalább két óra. –
Válaszolja a pasas, aki megállás nélkül dolgozik a hátamon.
– Gyönyörű lesz! – Olga elém ül. – Bár szerintem nem sok értelme
van ennyi jelet tetováltatni a testedre. Tudod, a férfiak nem szeretik,
ha egy nőn sok van.
– A férfiaknak teljesen mindegy, milyen tetoválás van rajtam. Ők
engem akarnak. Tudják, hogy fékezhetetlen vagyok. Látják, hogy
velem bármit megtehetnek. Mert kibírom. És nekik ez elég.
– Felnőttél! – Olga elismerően bólint. – Mindent tudsz, amit tudnod
kell. Hogyan működik a világ, és hogyan működnek a férfiak.
Hallom, hogy a nagydarab fickó felhorkant mögöttem.
 – Igen. – Olga lenézően ránéz a vállam fölött. – Ha azt mondanám
neked, told le a nadrágodat, mert keményen le akarlak szopni,
megtennéd. Nem igaz?
Mélyről zengő nevetés.
– Kérdés nélkül. Ilyen nőnek?
Megáll.
– Dolgozz csak! Ha ügyes fiú leszel, két óra múlva visszatérünk
rá. – Olga megnyalja a száját, mire én elhúzom az enyémet. A nők
kezében van az igazi hatalom. Mondjon bárki bármit. Mi irányítjuk a
férfiakat, és mi irányítjuk a világot. A férfiak kiszámíthatóak. Mindig
csak egyet akarnak. Kúrni. A nők ennél összetettebbek. Nekünk
vágyaink és álmaink is vannak a hatalom mellett. Az alázat mellett
küzdeni akarás. A félelem mellett bátorság. Ha elhisszük magunkról,
hogy bármire képesek vagyunk, nem lesz előttünk olyan akadály,
amit ne tudnánk leküzdeni. Mert mi vagyunk az igazi harcosok. Nem
azok, akik fegyvert ragadnak. Nem azok, akik az erejüket fitogtatják.
Mert nekünk nincs szükségünk sem fegyverre, sem erőre ahhoz,
hogy háborúba meneteljünk. Ahogy ahhoz sem, hogy a végén
megnyerjük azt. Sokszor érezzük átoknak azt, hogy nőnek
születtünk. Pedig ez dicsőség. A mi dicsőségünk.
Több mint két órán keresztül dolgozik rajtam a tetováló. Ma végre
befejezi…
– Kész vagyunk! – morogja a férfi mögöttem. Na végre. Hallom,
hogy feláll a székről. Én is felállok, majd a tükör elé lépek és
megfordulok. – Hogy tetszik?
– Ez gyönyörű…
A gyönyörű szó nem is kifejező. Kidolgozott minden egyes részlet.
A tollakat, a karmokat és a sötétségbe révedő szemet is.
Megérintem a jobb oldali lapockámat, és óvatosan végigsimítok
fölötte. A holló mindig magasan ül és magasan repül. Halált hoz,
ugyanakkor kapcsolatot teremt élőkkel és holtakkal. A holló
kapcsolat. Szabadság. Olyan szabadság, amit megélhetek. Olyan
szabadság, amiért egy barátom vérével fizettem.
– Szó se róla, nagyon fasza lett. – A tetováló elismerően néz végig
rajtam, majd oldalra pillant. Olgára. – Remélem, elégedett mindenki
– összefonja vastag karját a mellkasa előtt.
 Olga elindul a fickó felé. A járása kecses és ruganyos. Árad belőle
a bujaság és a nőiesség. Mert ezek a dolgok nem korhoz kötöttek.
Egy nő akkor is nő marad, ha átlépi a negyvenet, vagy akár a
sokadik x-et. Mert mint mondtam, a mi kezünkben van a hatalom.
Amivel, ha jól bánunk, nyerhetünk.
Ahogy Olga a magas és izmos fickó elé lép, rámarkol a farkára.
– Elégedett majd akkor leszek, ha keményen szétkefélsz az
asztalon.
– Baszd meg! – felmordul, majd belemarkol Olga fenekébe,
közben rám néz. – Csatlakozol, cicuska?
– Nem! – Felveszem a felsőmet a székről, majd gyorsan
belebújok, és elindulok a kijárat felé. Alig zárom be az ajtót, hallom,
hogy felborul a szék, a pasas felüvölt, Olga pedig sikoltozni kezd.
Ahogy kilépek a verőfényes napsütésbe, becsukom a szemem.
Hagyom, hogy a nap fénye felmelegítse az arcomat. Mély levegőt
veszek, közben kitárom a karomat. Mintha arra készülnék, hogy
repülni fogok. Hogy a szárnyak, amik a hátamon vannak, valóban
képesek a magasba emelni.
Holló vagyok.
Madár, akit soha nem lehet kalitkába zárni.
Mert ez vagyok én…
 Igor

Egy hosszú és élvezetes zuhanyzás után a gardróbban állok,

hogy válasszak magamnak egy öltönyt. Nem vagyok egy tipikus
öltönyös maffiafőnök, de bizonyos találkozók megkívánják.
Emlékszem az első méregdrága öltönyre, amit magamnak vettem.
Olyan volt, mint egy láthatatlan bőr. Kényelmes volt és meleg. Nem
lyukas és koszos. Kölyökként bizony nem sok ruhám volt. Most akár
tíz ember is kedvére válogathatna. A gazdagság, kényelem és luxus.
Csillogás és hatalom. De az emberek, akik így élnek, sokszor üresek
és szegényebbek, mint bármelyik koldus.
Választok egy fekete selyeminget, és felveszem. Épp az apró
gombokkal küzdök, amikor a következő pillanatban megjelenik
Natasa fekete tangában és pánt nélküli melltartóban. Nagyot nyelek.
Végignézem, ahogy a ruhái elé áll, és válogatni kezd. A feneke
kidomborodik, ahogy kicsit lábujjhegyre áll, hogy leakasszon egy
fekete ruhát. Lehajol, belelép a ruhába, majd szép lassan felhúzza
magára. A háta mögé lépek, megfogom az apró cipzárt és felhúzom,
közben végigsimítok a gerincén. A holló szárnyai gyönyörűen
kirajzolódnak a ruha fölött. Finom és kidolgozott munka. Megfogom a
haját és eligazítom, így a tetoválás eltűnik a hosszú és fekete
hajzuhatag alatt. Magam felé fordítom. A ruha kellemesen dekoltált,
és tökéletesen rásimul kifogástalan alakjára. Vékony dereka, széles
csípője, hosszú lába…
– Mit gondolsz? – kérdezi felvont szemöldökkel.
– Az igazat?
– Mindig.
– Legszívesebben letépném rólad ezt a ruhát, és visszavinnélek
az ágyba. – A derekába markolok. – Felhúznám mindkét lábad, és
kíméletlenül kinyalnálak. Majd mikor a rózsaszín kis puncid vörös
lesz a nyalástól, elővenném a kőkemény farkamat, végigsimítanék a
nedves dombokon, majd szép lassan benyomulnék. Kiélvezném a
feszes és forró lyukadat. Közben a melledet markolnám, és a
mellbimbódat szopogatnám.
 – Hmmm… – nekem dörgölőzik, akár egy doromboló kiscica. – Ez
nagyon jól hangzik.
– Ugye?
Lenyúl közénk, és végigsimít a farkam kemény vonalán.
– Hús és vér – a hangjától, az érintésétől a vérem a farkamba
tolul. Hátradöntöm a fejem. Natasa a nyakamhoz hajol, és magába
szívja az illatomat.
– Legszívesebben eléd térdelnék – suttogja a fülembe. Továbbra
is a farkamat masszírozza, közben másik kezével a seggemet
markolja. – Kiszabadítanám azt a hatalmas farkadat, és durván
leszopnálak. Végignyalnám a tövétől a végéig, a feszes kis makk
alatt a bőrt, belenyomnám a nyelvemet a kis lyukba, miközben a
kezem olyan erősen járna rajtad, hogy beleremegne a lábad is.
Újra ránézek, és megszorítom az állkapcsa alatt.
– Ha hazajövünk, váltsd be az ígéretedet!
Az ajkába harap.
– És te a tiédet!
– Indulás! – A seggére csapok, majd elkészülünk, és beülünk az
autóba. Kora délután van. Egy ilyen találkozó késő estig szokott
tartani. Szó esik üzletről, pénzről és hatalomról, arról, hogy kinek
nagyobb a farka. Majd miután valóban megmutatjuk a másiknak,
amikor lelkes és szemrevaló kurvák vonulnak be, és zuhannak a
lábunk elé. Ezek a találkozók általában vad orgiába fulladnak.
Vedelünk, felszippantjuk a legjobb drogokat, közben hülyére basszuk
az összes nőt egymás után. Nincsenek gátlások. Semmi sincs. A
világ urai megmutatják, hogy szó szerint övék a világ, és minden,
ami benne van. A pénz. A drogok. A nők. Egy hétköznapi ember
csak álmodozik arról az életről, amit mi élünk. Nincsenek határok.
Nincsenek szabályok. Minden és mindenki fölött állunk. Nem
tartozunk elszámolással senkinek. Egyedül magunknak. De mivel
lelketlen szörnyetegek vagyunk, talán még magunknak sem. Olyan
sok hozzám hasonló férfival és nővel találkoztam már. Olyanokkal,
akik foggal-körömmel védték azt, ami az övék. Olyanokkal, akik
erősek, és olyanokkal, akik gyengék. Egy ilyen találkozó alkalmával
vagy szövetségest szerzel, vagy ellenséget.
– Megjöttünk! – az egyik emberem hátrafordul.
 – Nagyszerű! – Megigazítom a zakómat, majd kiszállok az
autóból, és megkerülöm. Kinyitom az ajtót, Natasa kinyújtja
félelmetesen hosszú lábát, majd megfogom a kezét, és segítek neki
kiszállni. Az embereimmel együtt elindulunk a bejárat felé, ahol két
fegyveres őr áll. Tudják, ki vagyok, ezért szó nélkül félreállnak, és
kinyitják előttem az ajtót. Ahogy bemegyünk, hangos és erotikus
zene fogad.
Még beljebb lépve a semmiből előbukkan egy félmeztelen lány,
tálcával a kezében.
– Egy italt, uram?
Leveszek egy pohárral, és Natasa felé nyújtom, majd egy másikat
is. A lány elmosolyodik, majd elmegy.
– Kissé alul volt öltözve, nem igaz? – Natasa szúrós szemmel néz
rám.
– Ne legyél féltékeny! – Közelebb hajolok hozzá. – Semmi másra
nem tudok gondolni, csak arra, hogy a segged közébe nyomom a
farkamat.
– Igor! – Mironov hangjára újra kiegyenesedem. – Örülök, hogy itt
vagy. – Kezet fogunk. – Ó, és micsoda szépséget hoztál magaddal.
Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Fedor Mironov.
Natasa felemeli a kezét, mire Mironov megfogja és megcsókolja.
– És a gyönyörű hölgy?
– Natasa Szidorov!
– Ó, a neve is mennyei. – Megnyalja a száját.
– Levágom a kibaszott szádat, ha még egyszer nyalogatni mered!
Natasa elmosolyodik.
– Ugyan, Igor! Ne legyél ennyire kemény! Csodálatos kísérőt
hoztál magaddal – még egyszer végignéz Natasán. – Ne
csodálkozz, ha majd minden férfi a száját fogja nyalni, ha mást már
valószínűleg nem tud. – Felnevet. Én nem. Megmarkolom a ruháját.
– Jól van, jól van, csak vicceltem! – Megpaskolja a kezemet, mire
elengedem. Mironov egy köcsög kis faszszopó, aki nemrég került az
egyik maffiacsoport élére. Nem is értem, hogyan lett belőle vezető.
Hiszen még az egyik legalapvetőbb dolgot sem ismeri, amit úgy
hívunk: tisztelet. Mert ebben a világban ez az egyik alapszabály.
Amibe, ha beleszarsz, könnyedén a gödör alján találhatod magad a
nyelveddel a seggedben.
– Örülnék, ha felesleges pofázás helyett másra használnád a
szádat. Tanúsíts egy kis tiszteletet! Mert ha nem teszed…
– Tudom, ki áll a csúcson, ne aggódj.
– Akkor azt tartsd is szem előtt! – Félrelököm, majd elindulok a
VIP-részleg felé.
– Miért hoztál magaddal, ha tudtad, hogy így fognak reagálni rám?
Az maradjon az én dolgom, hogy miért.
– Azért, mert én így akartam! – Kinyitom az ajtót, majd bemegyünk
a szobába.
– Igor! – Kozlov gúnyosan elmosolyodik, ahogy meglát. – Látom,
valaki nagyon érti a dolgát. – Végignéz Natasán.
– Jobban jársz, ha máson legelteted a szemed.
Ledobom magamról a nehéz kabátot, majd lesegítem Natasáról is
a fekete prémet.
– Mi ez a feszültség, Igor? – Csernov hangja számonkérőn cseng.
Csernov Vorobjov egyik szövetségese volt, akinek nyilvánvalóan
nem tetszett, hogy átvettem az egyik legnagyobb maffiacsoport
irányítását. Az első hónapokban, sőt, években szó szerint túl kellett
élnem. Mindig volt egy faszkalap, aki az életemre tört. Így volt ez
mindig is. Ha valaki nem tetszett, azt ki akarták nyírni. Viszont, ha
nem tudták, és az illető túlélte a támadásokat, nem nyúltak többé
hozzá. Levágtam mindegyik szarházi fejét, és karóra tűztem.
Megmutattam a maffiavilágnak, hogy velem nem érdemes
baszakodni. Így, még ha nagy nehezen is, de elfogadták a
szervezetben betöltött státuszomat. Mert ha nem hagyták volna
abba, megkerestem volna mindegyikük családját. Az asszonyaikkal
és a gyerekeikkel fenyegettem volna őket. Persze azt már senkinek
sem kell tudnia, hogy nem bántottam volna őket egy ujjal sem. Titkon
bíztam benne, hogy nem kell ártatlanokat ölnöm azért, hogy életben
maradjak. – És kicsoda a bájos kísérőd?
– A hölgy kizárólag engem szórakoztat! – Magamhoz szorítom
Natasát. Hadd lássa minden egyes faszkalap, hogy ez a nő az
enyém. Hogy bárki, aki egy ujjal hozzá mer érni, meghal. – Gyere! –
A hatalmas bőrkanapéhoz vezetem Natasát, és kényelembe
helyezzük magunkat.
– Egy italt, uram? – Az egyik felszolgálólány mellénk lép egy
tálcával a kezében, és felénk nyújtja. Leveszek egy pohárral, majd
Natasa is.
– Hallom, újabban földeket vásárolsz, Igor! – Kozlov előrehajol.
– Ahogy te is. Meg se tudod mondani, mennyi földterület van a
kezed alatt.
– Igaz! – Kedélyesen felnevet, és hanyatt vágja magát. Kozlov
múltkori húzása még mindig bassza a csőrömet.
– Ne legyél ilyen morcos! Inkább szippants egyet! – Felém tolja a
kis fényes tálcát, rajta vékony fehér csíkokkal.
– Most nem! – Eltolom.
Tiszta fejjel kell gondolkodnom.
– És a csinibaba? – Natasára néz.
– Ő sem kér!
– Neki nincs szája?
– De. Van. És használni is tudja.
– Kétségem sincs.
Natasára pillantok. Látom rajta, hogy nagyon nincs ínyére ez a
beszélgetés, mégis szótlanul tűri. Egy okos nő mindig tudja, mikor
kell befogni vagy épp szóra nyitni a száját. Oka van, hogy most itt ül
mellettem.
– És hogy halad az Iván elleni hajtóvadászat? – kérdezi Rudenko.
Nyilván nem kerüli el senki figyelmét a kis bosszúhadjáratom.
Rudenko egy önelégült faszkalap, aki azt hiszi, övé fél Oroszország.
Tény, hogy több érdekeltsége is van. Vorobjov után ő következett a
sorban. Már ami a vagyont, az emberek számát és a hatalmat illeti.
Beszivárgott a politikai életbe is. És aki ott is megveti a lábát,
messzire juthat.
– Jól – egy szóban válaszolok.
– Azt hallottuk. Csak úgy hullanak utánad az emberek. Zsaruk,
dílerek, más maffiacsoportok emberei.
– A vér kötelez! – szúrósan nézek rá.
– Ez igaz. De a vérkötelék nemcsak testvérek között létezik. A
szervezetben is. Ezt neked, az egyik nagy hatalmú vezetőnek
tudnod kellene.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Arra, hogy nem ölhetsz kényed-kedved szerint.
– És ki tiltja meg? – előrehajolok, mire Natasa megfogja a
karomat. – Talán te? Vagy te? – Kozlovra nézek, majd az öregre.
Morozov a háttérben marad. Az adósa vagyok.
– Nem ezért vagyunk itt! – Rudenko visszavonulót fúj. – De tudnod
kell, hol vannak a határaid!
– Számomra nincsenek olyanok, Rudenko!
– Ó, na végre! – Kozlov elégedetten tapsol egyet. Ő mindig a
háttérben marad. Soha nem kereste a konfliktust, és mindig azt a
segget nyalja, amelyik a legfinomabb. Félmeztelen csajok jelennek
meg a következő pillanatban. Mindössze egy tanga van rajtuk.
Semmi több. Legalább tízen vannak. Mindegyik maffiafőnökhöz
csatlakozik legalább kettő, hogy a kedvében járjon. Felém is elindul
egy, majd váratlanul elém térdel. Natasa felvonja a szemöldökét.
– Benne vagyok a hármasban is – a szőke nagy mellű lány Natasa
combjára teszi a kezét.
– Nem osztozkodom, ne haragudj! – Egy hanyag mozdulattal
lesöpri az előttem térdelő lány kezét. Natasa mindezek fölött áll. És
ezt ő is tudja.
– És te, nagyfiú? – Most az én combomra teszi rá mindkét kezét.
– Majd szólok, ha szükségem lesz rád! Állj fel! – utasítom, mire
szótlanul bólint, és feláll. A lányok kényeztetik a férfiakat, miközben
ők rövid és velős eszmecserét folytatnak az üzletről. Persze mindez
csak felszínes információ. Olyan, amit mások is hallhatnak.
Befolyásos üzletemberek ülnek itt. Olyanok, akikről az emberek nem
is gondolnák, hogy valójában milyenek. Az a bevett szokás, hogy
időről időre megtartjuk ezeket a találkozókat, csak mindig más
helyszínen. Ezúttal rajtam a sor. Én látom vendégül őket. Nagyon
sok kisebb és nagyobb maffiacsoport van, akik a legnagyobb
maffiavezetőknek dolgoznak. Szerteágazó a hálózat, amit össze kell
fogni. Ezt öten tesszük. Öt nagy hatalmú ember tartja az irányítása
alatt az oroszországi maffiát. A testvériség.
– Meddig fog tartani ez a műsor? – kérdezi Natasa unottan,
miközben a vonagló lányokat nézi.
 – Az igazság az – közelebb hajolok hozzá –, hogy az igazi műsor
még csak most kezdődik.
A lányok nem szégyenlősek. Néhányan megszabadulnak az
aprócska bugyitól is. Ketten kemény szexbe kezdenek. Előkerülnek
a vibrátorok. Nyalják-falják egymást, miközben egymással játszanak.
Natasa combjára teszem a kezem. Hazudnék, ha azt mondanám,
nincs hatással rám a jelenet. Hiszen gyönyörű és izgató lányok
elégítik ki egymást a szemünk előtt. Kozlov feje hátrabillen, ahogy az
egyik lány cuppogni kezd a farkán. Rudenko a térdelő lány mögé áll,
és nyalni kezdi.
Natasa fészkelődni kezd mellettem.
– A csinibaba nem száll be? – Rudenko végignyalja az ujját, majd
beledugja a lány seggébe.
– Nem. Ő miattam van itt.
– Akkor lássunk valamit.
Natasa megmozdul, mire erőteljesen a combjára szorítok.
– Eszedbe se jusson! – Felállok.
– Hova, hova, Igor? – Kozlov nyögve teszi fel a kérdést. –
Legalább hadd nézzük. – Megfeszül az állkapcsom, a kezem ökölbe
szorul. Egy jól irányzott ütés, és szilánkosra törném az orrát. Majd
elővenném a késemet, és végighasítanám a torkát, fültől fülig. Olyan
kibaszott kiszolgáltatott most. Meghalna, mielőtt feleszmélhetne. De
nem szerezhetek magamnak még több ellenséget. Most nem.
Natasa ujjai az öklöm köré simulnak.
– Ha ezt akarod…
– Nem! – dörrenek rá. Valóban képes lenne erre? Baszni mások
szeme láttára? Vajon erre vágyik, vagy csak azért tenné, mert azt
hiszi, én ezt akarom? Mert nem akarom. Nem akarom, hogy mások
is lássák azt, ami csak az enyém. – Gyere! – marokra fogom a
kezét, és elindulok a kijárat felé.
– Ugye tudod, mi a szokás, Igor? – kiabálja utánam Kozlov.
– Az, hogy kit baszol meg, az legyen a te dolgod. Az, hogy én kit,
az meg az enyém!
Kirontunk a szobából, majd egyenesen az irodám felé vesszük az
irányt. Ahogy kivágom magam előtt az ajtót, szó szerint belököm
Natasát. Beljebb lépek, majd bevágom magam után az ajtót, és
elindulok felé.
– Halljam!
– Mit? – Zihálva veszi a levegőt. Ahogy elé érek, megragadom a
nyakánál fogva.
– Képes lettél volna baszni mások előtt?
– Ha ezt akarod…
– Nem! Kurvára nem! Én csak téged akarlak! És arra, ami az
enyém, másnak még csak ránéznie sem szabad! – Megcsókolom,
közben a ruhája alá nyúlok. – Csak nem felizgultál? – Belenyomom
az ujjamat lucskos hüvelyébe, közben mohón harapom a száját.
– Ahogy te is. – Rámarkol a farkamra. – Ha nem lettem volna ott,
lefogadom, megbasztad volna az összeset.
– Talán… – Mélyebbre nyomom az ujjamat sikamlós hüvelyébe. –
De jelen pillanatban téged akarlak megbaszni.
– Igor…
– Mi a faszom! – Eltakarom Natasát, ahogy az egyik emberem
kinyitja az ajtót. – Mi van!? – mennydörgöm türelmetlenül.
– Jardok.
– Hogy kik?
– Zsaruk. Razzia van.
– Hogy basszák meg! Azonnal megyek! – Natasára pillantok. –
Maradj itt, amíg vége. – Megigazítom magamat, majd elindulok az
ajtó felé álló fasszal. Kibaszott jó. Dühös vagyok. Nálam nem
szoktak csak úgy razziázni. Az összes kibaszott zsaru a zsebemben
van.
Mire a földszintre érek, szerencsére sikerül lehiggadni. Már… ami
a férfiasságomat illeti. Az összes lámpa fel van kapcsolva. Minden
vakítóan fehér. Rendőrök jönnek-mennek a vendégek között, és az
arcukba világítanak.
– Ez meg mégis mit jelentsen? – Az egyik rendőr elé állok, aki
megpróbál csúnyán nézni rám.
– Ellenőrzést. Ön a…
– És mégis milyen okból?
– Tudomásunkra jutott, hogy illegális szerencsejáték zajlik,
valamint prostituáltak foglalkoztatása és drogfogyasztás. Úgy
hiszem, ez már elegendő ok egy alapos razziára.
Nem ismerem ezt a kis buzgómócsingot, de hogy ritka
tenyérbemászó pofája van, az biztos.
– Hazugság.
– Akkor bizonyára aláveti magát egy vérvizsgálatnak, nem igaz?
Közelebb lépek hozzá. Majd egy fejjel vagyok nagyobb, nála és
legalább kétszer akkora.
– Meg akar felemlíteni? – fel kell néznie, hogy a szemembe
nézhessen.
– Van parancsa?
– Hozzak?
– Tehát nincs. – Elhúzom a számat. – Tudja, mit jelent ez? Azt,
hogy most visszahívja a kutyáit, és távoznak.
– Ha jól gondolom, maga a klub tulajdonosa. Ivanov. Igaz?
– Igaz.
– Hallottam már magáról. Igazi nehézfiú. – Ő is közelebb áll
hozzám.
Ha faszt akar rázni, azt rossz helyen teszi.
– Tudok a korrupt embereiről. De tudja – látványosan
elgondolkodik – nem lehet mindenkit zsebre vágni.
– Ugyan. Mindenkinek megvan az ára. És higgye el, hamarosan
megtudom, hogy a magáé mennyi! És most takarodjanak! – az
arcom dühös grimaszba torzul.
– Visszajövünk.
– Efelől kétségem sincs.
– Fiúk! – Hangosan füttyent egyet. – Egyelőre végeztünk. – Újra
rám néz. – Még találkozunk.
– Várom.
Ahogy a zsaruk távoznak, az egyik testőr mellém lép. Alekszej
régóta dolgozik már nekem. Átmenetileg ő lesz az, aki átveszi
Dimitrij helyét. Alkalmas rá. Kemény, határozott.
– Tudj meg mindent róla! Ki ez, mikor kel, mikor fekszik, mikor
lógatja a farkát a budiba! – Ránézek. – Mindent!
– Igen, uram.
– Elő ne forduljon még egyszer, hogy valaki számon mer kérni a
saját klubomban! Megértetted?
 – Meg – bólint.
– Akkor intézkedj!
Visszamegyek az emeletre. Először a VIP-szoba felé. Benyitok.
Ezek semmit nem vettek észre a lent zajló dologból. Úgy basznak,
akár a nyulak.
– Igor! – Rudenko rám néz. – Gyere! Ennek a szukának olyan
lyuka van…
Megrázom a fejem, majd becsukom az ajtót, és elindulok az
irodám felé. Benyitok. Natasa az asztalom tetején ül, és engem vár.
– Nos? Hogyan tovább?
– Most hazamegyünk. Gyere!
Leugrik az asztalról.
– Baj van? – Aggodalmas tekintettel néz fel rám.
– Még nem tudom.

Alekszej kiderítette, hogy a zsaru, aki a razziát vezette,

nemrégiben került a rendőrség kötelékébe. Alekszej mindig is agilis
volt. Kemény és hűséges. Majd meglátjuk, mennyire lesz az…
Szóval a zsaru. A rendőrtiszti főiskolát kitűnő eredménnyel végezte.
Van egy menyasszonya. Az apja halálát követően csapott fel
rendőrnek. Utcai lövöldözés volt, egy véletlen baleset. Rosszkor volt
rossz helyen. Feltehetően most bosszút akar állni minden egyes
maffiózón. Úgy hiszi, ha megpróbálja elkapni az összeset, azzal
visszahozhatja az apját. Téved. A halál fölött nincs hatalmunk, de az
élet fölött igen. Minél hamarabb a tudtára kell hozni, hogy nem jó
emberrel akar szarakodni. Egyelőre nem fűződik érdekem ahhoz,
hogy kinyírjam, viszont, ha sokáig pattog körülöttem, akkor
megteszem. Vezetőként nem tehetek mást. Meg kell védenem azt,
ami az enyém. Méghozzá bármi áron.
Leülök a kényelmes fotelbe. Sötét van és csend. Csak Natasa
egyenletes szuszogását hallom.
Előveszem a telefonomat, és rácsatlakozom a klub
kamerarendszerére. Minden helyiségben van egy rejtett kamera.
Tudni akarom, mi történt az idő alatt, amíg én a rendőrökkel
beszéltem. Először a VIP-szobát kell látnom. Tudnom kell, hogy
mindenki mindvégig ott volt. Kikeresem az időpontot. Mindegyik
maffiavezető ott van. És a csajok is. Vad orgia zajlik. Mindenki baszik
mindenkivel. Kameranézetet váltok. Az irodámra vagyok kíváncsi.
Arra, hogy Natasa mit csinált a távollétemben. Beállítom a megfelelő
időt, és várok. Épp beledugom az ujjamat. És ő élvezi. Kibaszott jó
érzés benne lenni. Érzem, hogy megkeményedik a farkam, ahogy
magunkat nézem. Épp belejövünk, amikor váratlanul megjelenik
Alekszej. Néhány másodperccel később távozok a szobából. Natasa
megigazítja magát, majd körbenéz az irodámban. Végigsimít a
könyvespolcon, benéz a lámpa alá. Leül az asztalom mögé, majd
végigsimít az alján. Okos kislány. Poloskát keres. De nem jó helyen.
Rápillantok. Nézem, ahogy nyugodtan és békésen alszik, majd
újra a telefonom kijelzőjére összepontosítok. Kihúzza a fiókokat.
Kiveszi a papírokat, és megnézegeti őket. Mikor ezzel végez,
bekapcsolja a laptopot. Ám feltörni nem tudja, mert jelszóval védett.
Feláll, majd még egyszer körülnéz az irodában. Néhány könyvet
kivesz a helyéről. Talán valami titkos rejtekhelyet keres. Nos, az
nincs. Minden fontos információ a fejemben van. És persze egy
driveren, amihez csak én férek hozzá.
Ahogy végzett az irodám átkutatásával, ismét felül az asztal
tetejére, és kényelembe helyezi magát. Megállítom a felvételt.
Nézem, ahogy elégedetten ül az asztalom tetején, és rám vár. Az
arca merev, a tekintete eltökélt.
Ki vagy te? Felteszem a legfontosabb kérdést. Bizonyítékot
akartam. És megkaptam. Viszont egy pillanatig azt kívánom, bárcsak
ne láttam volna. Bárcsak ne igazolódott volna be a gyanúm vele
kapcsolatban. Tudtam, hogy valami nem stimmel. Ahogy azt is
tudtam, nem az, akinek mondja magát.
Lezárom a telefont, majd felállok, és az ágy mellé lépek. Harag
lobban a szívemben. Olyan erős, amitől görcsbe rándul a testem,
ökölbe szorul a kezem, elborul az agyam. Legszívesebben
kirángatnám az ágyból és megbüntetném. Szembesíteni akarom
azzal, hogy lebukott. Ugyanakkor tudom, nem árulná el nekem, amit
tudni akarok. Natasa kemény nő. Talán valami beépített ügynök.
Vagy lehet, hogy ő is rendőr. Nem tudom. Fogalmam sincs, kicsoda.
De azt tudom, ha eljön az ideje, meg fog fizetni az árulásért. Viszont
előtte még kiderítem, ki a megbízója. Tudni akarom, kinek dolgozik.
Ezért megtartom ezt a kis titkot magamnak. Figyelni fogok, és várok.
Várok a pillanatra, mikor fog hibázni. És várok a pillanatra, amikor
rászabadíthatom a haragomat…

Mielőtt elszabadul az apokalipszis, meg kell ágyazni a B tervnek.

Most, hogy a politikus elfoglalta a helyét, és Szvetlána is, nekem kell
lépnem.
– Jó napot!
– Üdvözlöm uram! Miben segíthetek?
– Igor Ivanov!
– Ó, igen. Orlov képviselő úr már várja.
Képviselő úr egy nagy lófaszt! Seggnyaló szarházi, akinek
kibaszott hosszú nyelvet adtak az égiek, és aki ezt nem fél
használni…
Bólintok, majd elindulok az ajtó felé. Ahogy kinyitom a nehéz
faajtót, Orlov önelégült arckifejezésével találom szembe magam,
ahogy a hatalmas asztala mögött pöffeszkedik. Tulajdonképpen
minden oka megvan rá. Hiszen baromi befolyásos ember lett, akinek
bizony sokfelé elér a keze.
– Igor! – Feláll, megkerüli az asztalt, majd elém lép és kezet
fogunk.
– Vaszilij!
– Gyere! Foglalj helyet.
– Köszönöm.
Leülünk.
– Egy pohár italt?
– Nem.
– Szivar?
– Nem. Térjünk rá arra, amiért itt vagyok.
 – Térjünk. – Elégedetten hátradől a kényelmes székén. Tudja,
hogy nagy hatalom van a kezében. De vajon azt is tudja, hogy ez
mivel jár?
– Említettem neked bizonyos földterületeket, amiket szeretnék
megszerezni.
– Igen. Viszont mindketten tudjuk, hova tartoznak azok a területek.
Az államé mind.
– Na igen. Viszont ez nem jelenti azt, hogy ne tudnál néhány
darabot az én kezemre játszani belőle.
– Ugye tudod, hogy nem folyamodhatok tisztességtelen
eszközökhöz? Hiszen még csak most választottak meg. Tudod, hogy
feddhetetlen…
– Persze, persze, tudom én, hogy működik ez. És nyilván nem is
kérek tőled semmi olyat, ami törvénybe ütköző lenne. Viszont azokra
a területekre nekem szükségem van.
– Az a kérdés, hogy vajon miért. Mi van ott, ami neked ennyire
kell?
Azt hittem, Orlov tájékozottabb ez ügyben, de nagy szerencsémre
kurvára nincs tisztában azzal, hogy milyen értékesek azok a
területek. És még mielőtt nagyon utánajárna a dolgoknak, azelőtt kell
megszereznem.
– Gyárakat szeretnék építeni, amikhez nagy területekre van
szükségem. Nagy, egybefüggő területekre. Mivel központi helyen
van, több irányból is könnyen megközelíthető…
– Ez csak a rizsa.
– Ha megkapom azokat a földeket, és megépülnek a gyárak,
mindenki tudni fogja, hogy a te közbenjárásoddal történt. Te leszel
az igazi hős, aki munkahelyeket teremt az embereknek. Én a tőkét
adom. Te a helyet.
– Utána kell néznem, milyen jogi következményei lennének ennek
a dolognak.
– Semmi. Te megmondod az árat, amit én szó nélkül kifizetek. De
ahogy gondolod. Viszont ne ülj rajta sokáig, mert akkor másfelé kell
nézelődnöm.
– Hidd el, a döntésem alapos lesz, és megfontolt.
 Hát hogyne. Egészen addig, amíg a dögös és bevállalós kis
feleséged rá nem ül a farkadra. Ha nem sikerül meggyőznöm
Orlovot, akkor jön Szvetlána. És az ő eszközei roppant meggyőzőek
tudnak lenni. Már csak az a kérdés őt mivel fogom meggyőzni.
– Legyen így, Vaszilij, legyen így! – Felállok, Vaszilij is, és kezet
fogunk. – Elküldöm neked azért az adásvételi szerződést. Úgy
hiszem, jó árat vagyok hajlandó fizetni azokért a földekért. Bőven a
piaci ár fölé lőttem. Úgyhogy még neked is leesik egy kevés, ha
ügyes vagy. – Rákacsintok, mire elhúzza a száját. Hiába próbálja
nekem itt játszani a becsületes és tisztességes politikust. Előbb-
utóbb Őt is bekebelezi a korrupció. Ha a felszínen akar maradni,
akkor bizony oda kell simulni, ahová az érdekei kívánják. Ahova
most én kívánom…
– Értesíts, ha megvan a döntés.
– Mindenképpen.
Nem volt kérdés, hogy Vaszilij után egyenesen Szvetlánához
megyek. A tervem első fele sikerült, méghozzá az, hogy Szvetlána
hozzámegy a seggfej politikushoz. Most már csak őt kell
meggyőznöm arról, hogy álljon mellém és győzze meg a férjét, adja
el nekem azokat a területeket. Mert véres harcok mennek azokért a
földekért, amik értékesek. És mivel nem lehet minden embert
kinyírni, másfajta eszközökhöz kell folyamodni.
Belépek az irodába. Szvetlána háttal áll nekem. Épp az asztal
fölött görnyed és papírokat válogat. Egyberészes ruhája rásimul
kerekded homokóra alakjára. A feneke felém domborodik, ahogy
mélyen lehajol.
– Látom, dolgozol!
Felém fordul.
– Én meg úgy látom, valaki még mindig szeret leskelődni.
– Nem akartalak megzavarni a munkában.
– Aha – beharapja az alsó ajkát. – Minek köszönhetem izgató
látogatásodat? – Szélesen elmosolyodik, ahogy végignéz rajtam,
közben az asztalnak dől. Elindulok felé. Észreveszem, hogy a
mellkasa szaporán emelkedik és süllyed. Mindig így reagált rám.
Mindig heves volt és szenvedélyes. Az üzletben határozott és
karakán nő, de az ágyban doromboló kiscicává változott mellettem.
Alig egy méter lehet köztünk, ahogy elé lépek.
– Szeretném, ha segítenél nekem.
– Miben?
– Abban, hogy a férjed kössön velem üzletet.
– Milyen üzletet? – kérdezi, közben kíváncsian méreget.
– Az nem fontos. Nekem az számít, hogy győzd meg.
– Miért tenném? – Elrugaszkodik és elém áll, majd végigsimít a
mellkasomon. – Mi hasznom származik belőle?
– Miért nem segítesz csak úgy? A régi szép idők emlékére. – A
füle mögé simítok egy kósza tincset.
– Ugyan, Igor! Ha valaki, akkor te tudhatnád, hogy a szívességnek
bizony ára van.
Sejtettem, hogy nem fog segíteni, csak ha a kedvében járok.
Pontosabban ő azt akarja, hogy benne járjak…
– Mit kérsz cserébe?
Újra beharapja az alsó ajkát, majd a következő pillanatban
rámarkol a farkamra.
– Pénzem van elég. Hatalmam is. De van valami, amit nagyon
akarok. – Simogatni kezd a nadrágomon keresztül. – Amit kívánok.
Becsukom a szemem egy pillanatra. Natasát látom magam előtt.
Az áruló Natasát. Habár elárult, és nemcsak engem, hanem azt is,
ami kettőnk között van, én mégis rá gondolok. Életemben először
habozok, és életemben először egy másik nőre gondolok. És bassza
meg, most először nem érzem helyesnek, amit tenni készülök.
Ugyanakkor tudom, hogy mindennek megvan az ára. És talán ez
csekély ár azért, ha olyan hatalomra teszek szert, amiről más csak
álmodik. Nem beszélve arról, hogy tombol bennem a harag és a
sértettség. Mert a nő, akinek a lábai elé akartam rakni a világot, nem
akarja azt. Az utóbbi időben, bevallom, elgondolkodtam azon, hogy
talán más életet kellene élnem. De más élet egy magamfajta
számára nem létezik a maffián kívül. Talán csak akkor, ha közel
akkora hatalmam van, mint egy maffiafőnöknek…
Újra kinyitom a szemem. Hagyom, hogy Szvetlána kigombolja a
nadrágomat, engedem, hogy elém térdeljen, és engedem, hogy
keményen leszopjon. Olyan durván mozog rajtam a keze és a szája,
hogy mindjárt elélvezek. Megfeszül minden izom a testemben, a
golyóim összezsugorodnak. Már majdnem a szájába élvezek, amikor
hirtelen abbahagyja, és feláll. A ruhája alá nyúl, és leveszi a bugyiját.
– Azt akarom, hogy élvezz belém! Azt akarom, hogy kegyetlenül
basszál meg az asztalom tetején! És ha ügyes leszel, talán
meggyőzöm a férjemet, hogy kössön veled üzletet! – Kihívó mosoly
ül az arcára. Az én arcom feltehetően dühbe torzul, méghozzá azért,
mert sarokba vagyok szorítva. Megfordítom Szvetlánát, aki
jókedvűen felnevet, felrántom a ruháját, majd a hátánál fogva
lenyomom. Széles terpeszbe kényszerítem a lábát, majd
kíméletlenül belevágódok, mire hangosan felnyög. Erősen a
derekába markolok, miközben rendíthetetlenül mozgok benne. Áruló
vagyok. Egy aljas gazember. De nem tehetek mást. Mert a
szívességnek ebben a világban valóban ára van. Amit én most a
farkammal fizetek meg…

Ahogy hazaérek, sötétség és csend fogad. Natasa békésen és

mélyen alszik. Hogyan tudja nyugodtan álomra hajtani a fejét?
Hogyan lehet nyugodt, miközben a halál itt ólálkodik körülötte? Mert
semmi másra nem tudtok gondolni csak arra, hogy megölöm!
Gyorsan lezuhanyozom. Lemosom magamról Szvetlána illatát.
Amikor basztam… Natasára gondoltam. Megszólalt bennem a
kibaszott lelkiismeret. Áruló rohadéknak éreztem magam, amiért
elárultam azt, ami kettőnk között van. Amiről azt hittem, hogy minden
sötétség ellenére egy tiszta és nemes dolog. Kinyitottam az ajtót. Ő
berontott és elfoglalta az őt megillető helyet. Aztán ahogy
Szvetlánába élveztem, kitisztult az agyam. Natasa nem méltó a
szerelmemre. Nem méltó az életre. És nem méltó a bocsánatomra.
Mert elárult. Ahogy kijövök a fürdőszobából, megállok az ágy mellett.
Harag gyullad a szívemben. Kegyetlen vérszomj. Ugyanakkor… még
mindig él a szerelem. A szerelem, ami sohasem volt igazi. Csak az
én szívemben…
 Mély levegőt veszek, majd befekszem mellé az ágyba. Nem
tartom rá méltónak, hogy az ágyamban aludjon. Vissza kell fognom
magam. Mert tudnom kell, kinek dolgozik. Tudnom kell, ki akar az
életemre törni. Nem egy másik maffiacsalád, ebben biztos vagyok.
Mert akkor azt ők maguk intéznék. Nem bújnának mindenféle
mocskos bérgyilkos mögé. Hiszen elismerés megölni egy másik
maffiavezetőt. Tisztelet övezi azt, aki ezt képes megtenni. Aki képes
erőszakkal kiragadni a hatalmat a másik kezéből.
Háttal fekszik nekem. Meztelenül. A levegőt egyenletesen veszi.
Farkasszemet néz velem a fekete holló. Egyenesen a telkembe lát.
A szívembe, ami azon tanakodik, hogyan lehetne kiirtani onnan.
Hogyan lehetne felégetni azt, amit együtt építettünk fel…

Épp megiszom a kávét, amikor megcsörren a telefonom. Hamis

mosolyra görbül a szám, ahogy meglátom a hívó felet.
– Jó reggelt! – Minden probléma és harag ellenére kedélyesen
köszönök a telefonba.
– Jó reggelt, Igor! Remélem, nem zavarlak.
– Ugyan, dehogy. Épp a reggeli kávémat kortyolgatom.
– Ha végeztél, be tudsz jönni hozzám az irodába?
– Persze. Remélem, jó hírekkel szolgálsz.
– Azt hiszem. Akkor egy óra múlva nálam.
– Ott leszek. – Kinyomom, majd az asztalra dobom a telefont.
Szvetlána ügyes volt. Vagyis… én voltam kibaszott ügyes, amikor
szétkúrtam az irodájában. Tudtam, hogy segíteni fog nekem.
Szvetlánát mindig is meg tudta hatni egy mélységes baszás.
Tudtam, ha a kedvében járok, meg fogja tenni, amit kérek tőle. Igen,
kihasználom azt, amit irántam érez. De ha nekem összejönnek a
dolgok, ő is jól jár majd. Mert nem felejtem el, hogy szívességet tett
nekem. Talán nem így intéztem volna a dolgokat, ha nem derül ki
Natasáról, hogy kétfelé játszik. Tiszteltem azt a nőt. Eszembe se
jutott volna megbaszni Szvetlánát. Még így is haboztam néhány
pillanatig. De ahogy eszembe jutott az árulása, elöntött a harag, és
már nem érdekelt a tetteim következménye. Nincs bűntudatom a
történtek miatt. Hiszen, ha majd Natasa kilép az életemből, nekem
akkor is tovább kell mennem az úton. Még akkor is, ha ő már nem
lesz társam ebben. Még akkor is, ha tiszta szívemből ezt akartam.
Mert azt nem tagadhatom, hogy beleszerettem abba az áruló
szajhába.
Felállok, majd öles léptekkel elindulok az alagsor felé. Mielőtt
elmegyek itthonról, látni akarom azt a szarházit. Vagy talán csak
azért megyek oda, hogy levezessem a haragomat. Miközben építeni
próbálok, úgy érzem, minden darabokra hullik körülöttem. Minden
szarság ellenére még most is a B terven dolgozom. Azon, ha úgy
alakul, megváltoztathatom az életemet vagy akár megválthatom a
szabadságomat is. Nem tudom, miért vágyom ezekre a dolgokra,
mikor tudom, hogy a tökéletes és boldog életet nem élhetem meg.
Hiszen nincs kivel megosztanom ezt az érzést.
Elveszítettem…
Megint…
A lépteim nehezek. Ugyanúgy, ahogy a levegővételem is. Hideg
van és sötét. Talán ideje lenne elfogadni, hogy én ide tartozom, és
nem kellene harcolni egy olyan ideáért, ami csak a fejemben létezik.
Amire gyerekkorom óta reményvesztetten vágyom…
Elfordítom a kulcsot a zárban, majd szó szerint kivágom magam
előtt az ajtót, ami hangosan koppan, ahogy a falnak ütődik.
– Élsz még, faszkalap?
– Nem könnyű kinyírni egy Vorobjovot – suttogja. Felnevetek.
– Nem könnyű? Elég volt egy készséges ribanc és egy kés ahhoz,
hogy megszabaduljak az egyiktől.
– Te kibaszott anyaszomorító fattyú! – Elindul felém, mire
előrántom a fegyvert, és ráfogom.
– Gyere csak! Adj rá okot, hogy pofán lőjelek!
Feltartja mindkét kezét, majd hátrálni kezd.
– Gondoltam.
– Nagy faszod van fegyverrel a kezedben.
– Puszta kézzel is megöllek, ha úgy akarom.
– Mire vársz még?
Elteszem a fegyvert.
 – Mint mondtam, nem lesz sem gyors, sem könnyű halálod.
– Úgy gondolod, ha bezársz ide, meg fogsz törni?
– Nem gondolom. Tudom. Az éhséget még ki lehet bírni. De a
szomjúságot… – megszívom a fogam. – Viszont mielőtt
megdöglesz, azt akarom, mondd el az igazat!
– Mindent elmondtam, amit tudnod kell. Semmi közöm az öcséd
kinyírásához. Van még valaki a játékban. Erre nem gondoltál? Azt
hiszed, egyedül én akarlak kiiktatni? Azt hiszed, csak nekem szúrod
a szemem? Nem! – megcsóválja a fejét. Azt a kibaszott fejét, amit
legszívesebben most azonnal letépnék. – Nem, Ivanov! Teljesen
mindegy, hogy átvetted a szervezet irányítását. Mindenki tudja, hogy
egy senki vagy. Egy alkoholista favágó fia. Semmi több. Nekem a
véremben van a bűnözés. Arra születtem, hogy egy napon átvegyem
az engem megillető helyet…
– Jogokról és örökségről beszélsz. Csak azt felejted el, hogy a
jogok és az örökség azt illetik meg, aki méltó arra.
– Vorobjov fia…
– Vorobjov… ezt a nevet már elfelejtették. Gondoskodtam róla.
Csak egy trónfosztott gazember vagy! Semmi több!
– Hidd el, egy napon megfizetsz mindenért!
– Lehet. Viszont azt te nem fogod látni. Itt… – körbemutatok – itt
fogod megfizetni mindennek az árát.
– Szar embert kaptál el!
– Talán tagadod, hogy meg akartál ölni?
– Azt nem. Egyértelmű, hogy te vagy az első számú ellenségem,
én pedig a tiéd. Viszont valaki még a háttérben munkálkodik. Csak
arra még én sem jöttem rá, hogy kicsoda.
Elindulok felé, mire hátrálni kezd, egészen addig, míg el nem éri a
falat.
– Mindig is elfutottál. Soha nem mertél szembenézni a sorsoddal.
– Nincs jogod ezt tenni! Kiéheztetni akár egy kutyát!
– Tévedsz, Iván! Nekem. Itt. Mindenhez jogom van –
hangsúlyozom a szavakat. – Mert nem marad megtorlatlanul, amit
velem és a családommal tettetek. – Gyomorszájon vágom, mire
köhögve kétrét görnyed.
– Te kibaszott…
 Megragadom a hajánál fogva, felrántom, majd ezúttal az arcába
ütök.
– Megdöglesz, Iván! De előtte kurvára szenvedni fogsz! – Újabb
ütés, ami után élettelenül elterül a hideg földön. Tudom, hogy már
csak napjai lehetnek hátra. Vagy még annyi sem. Étlen és szomjan
ilyen hidegben a test hamar feladja. Nem érdekel semmilyen
hazugság. De már az igazság sem, amit mondani akar. Holtan
akarom látni. Azt akarom, hogy ugyanúgy szenvedjen, ahogy Anna
és a kisfiam, ugyanúgy, ahogy én szenvedtem hosszú éveken át.
Bezárom magam mögött az ajtót, majd elindulok vissza. Ahogy
felérek, meghallom a hangos zenét az edzőterem felől.
Automatikusan elindulok a hang irányába, majd végül megállok az
ajtóban. Szótlanul figyelem, ahogy Natasa szarrá veri a zsákot. Ő
nem vesz észre. És nem is akarom. Résnyire húzott szemmel
figyelem minden egyes mozdulatát. Egyik ütés pontosabb, mint a
másik. Ez nem utcai bunyó. Ez harc. Mert minden mozdulat előre
megfontolt. Ezt nem a filmekben látjuk. Ezt tanítják.
Ki vagy te?
Katona?
Rendőr?
Ügynök?
Ellenséges maffiacsoport tagja?
Ezek a kérdések foglalkoztatnak már jó ideje. De sajnos nagyon
úgy fest, hogy erre a kérdésre a választ nem most fogom megtudni.
Nehéz uralkodni az indulataim fölött. Legszívesebben a falhoz
vágnám, és módszeresen kiszedném belőle az igazat. De nem
teszem. Arra várok, hogy hibázzon. Arra, hogy valahogy elvezessen
a megbízójához. De előtte még elrendezem a seggfej politikust. Mert
történt, ami történt, és jön, ami a jön, a jövőmet meg kell alapoznom
más helyen is.
Sarkon fordulok, majd magam mögött hagyom Natasát. Azt a nőt,
aki képes volt elérni hozzám. Aki képes volt lángba borítani nemcsak
az életemet, hanem a szívemet is.
 A tágas fogadóba érve ugyanaz a vékony és barna hajú lány
fogad a pult mögött, mint a múltkor.
– Uram! – Elmosolyodik, ahogy rám néz. – Orlov úr már várja.
– Pompás. – Megfordulok, majd határozott léptekkel elindulok a
kétszárnyú ajtó felé, amin Orlov neve áll egy díszes aranytáblán.
Benyitok. Meglepetésemre Szvetlána épp előtte ül az asztalon.
– Elnézést! – A hangomra mindketten felém fordulnak. Szvetlána
szélesen elmosolyodik. Nem gondoltam volna, hogy ő is jelen lesz a
tárgyaláson. Valószínűleg az orrom alá akarja dörgölni, hogy
tartozom neki.
– Ugyan, semmi gond. Gyere csak beljebb, Igor! – Orlov nyájas.
Gyanús, hogy belemegy az üzletbe, amitől busás hasznot vár. Nos,
arra rábaszott. Mert ez az én bulim.
– Szia, Igor! – Szvetlána hangja csilingel.
– Gyere, foglalj helyet, kérlek. – Vaszilij az előtte lévő székre
mutat. – Egy kávét esetleg?
– Köszönöm már ittam. Térjünk rá a tárgyra!
Szvetlána kihúzza magát Orlov mellett, közben kihívóan néz rám.
A bestia…
– Szóval… Átgondoltam az ajánlatodat. Este átnéztem az
adásvételi szerződést, amit átküldtél.
– És mire jutottál?
– Megkaphatod azokat a földeket. Viszont bármi is a célod velük,
szeretném, ha engem is belevonnál a dologba.
– Meg persze rólam se felejtkezzünk el! – Szvetlána vág közbe.
Végignyalja a száját, majd beharapja az alsó ajkát. Faszszopó
ribanc! Sejtettem, hogy megpróbál keresztbe tenni nekem.
– Nem emlékszem… – elgondolkodom –, hogy jeleztem volna,
hogy üzlettársakat szeretnék. – Beharapom a szám belsejét.
Kurvára nem akarok felvigyázókat, de a legkevésbé sem
üzlettársakat. Ez az én bulim. Ez az én pénzem, és talán az én
szabadságom is lesz.
– Valóban nem. Viszont sokat kérsz tőlem.
– Igen, aminek hajlandó vagyok megfizetni az árát!
– Kár, mivel már módosítottam az adásvételi szerződést.
 – Akkor ez esetben kérd meg a csinos titkárnődet, hogy javítsa
vissza. Vagy nem áll az üzlet. – Idegesen felállok. Kurvára nem erre
számítottam. Azt hittem, idejövök, aláírjuk a papírokat, és kész is
vagyunk.
– Drágám… – Szvetlána végigsimít Vaszilij vállán. – Talán
tartanod kellene magad az eredeti megállapodáshoz. Szavahihető
ember vagy. Ez maradjon is így – szerelmesen elmosolyodik. Vaszilij
úgy ugrál, ahogy Szvetlána fütyül. Erre számítottam. Viszont a
tervem kezd kisiklani a kezem közül…
– És a te üzleti részesedésed? – Vaszilij ezúttal Szvetlánára néz.
– Ez a ti üzletetek. Én visszalépek. – Szvetlána rám néz. Miért
érzem azt, hogy kurva sokba fog ez nekem kerülni?
– Nos, mi legyen, Vaszilij? Tartod a szavad, és megkötjük az
üzletet vagy keressek mást, aki hajlandó…
– Nem kell! A földterületek a tieid. Csak ne felejtsd el, ki játszotta a
kezedre őket.
– Nem felejtem!
– Pompás! – Szvetlána elégedetten összecsapja tenyerét. –
Megyek, hozok valami italt. Meg kell ünnepelni ezt a gyümölcsöző
kapcsolatot.
– Életem, én…
– Ugyan, csak egy korty, édes… – Szvetlána ad egy rövid csókot
Vaszilij szájára, majd kecses léptekkel távozik. Vaszilij úgy bámul,
utána akár egy farkát csóváló kiskutya. Vajon mit tenne, ha tudná,
hogy a kedves felesége szája néhány órával ezelőtt még az én
farkamon cuppogott?
– Ne legyél ilyen morcos, inkább ülj le!
– Nem szeretem az ilyen kis meglepetéseket – elhúzom a számat.
– Nem tagadom, bepróbálkoztunk, de nem jött be. Szvetlána
mondta, hogy az üzletben bizony kemény ellenfél vagy.
– Jól mondta. Mindent leírtam neked a szerződésben, semmit nem
titkoltam el. Erre jössz ezzel a kis…
– Tudom – elégedetten hanyatt vágja magát a széken. – Mint
mondtam, csak egy próba volt. De hát tudod, hogy megy ez…
Mindegyik hatalomnál van egy még nagyobb.
Igen. És te az én káromra akartad a tiédet növelni.
 – Itt is vagyok. – Szvetlána szó szerint belibben az irodába, majd
letesz az asztal szélére egy tálcát, rajta az italokkal. – Édesem… –
Vaszilij elé csúsztat egy poharat, majd a másikat elém, mindezt
olyan ügyesen csinálja, hogy a hatalmas melle szinte kibuggyan a
felső alól.
– Köszönöm. – Felveszem a poharat, majd ők is, és koccintunk.
Ha aláírom a szerződést, végre megszerzem azt, amire hónapok óta
fáj a fogam. Természetesen nem gyárakat akarok építeni, és a
legkevésbé sem földet művelni. Azok a területek sokkal többet
érnek, mint amit fizettem értük. Mert az érték nem maga a föld vagy
ami fölötte van, hanem sokkal inkább az, ami alatta.
– Uram! – A titkárnő dugja be a fejét az ajtón.
– Igen?
– Uram, elnézést. De lenne még néhány papír, amit alá kellene
írni.
– Hozza be!
– Nem tudom, mert sajnos összekevertem.
– Szonja… – Vaszilij felsóhajt. – Azonnal jövök! – Vaszilij feláll,
majd elindul az ajtó felé. – Mióta az esküvőjére készül, kissé
szétszórt…
– Igen, uram.
Bezáródik az ajtó.
– Olcsó és nevetséges próbálkozás volt! – Az asztalra dobom a
poharat.
– Olcsó… nevetséges… – Szvetlána elém áll, majd lehajol
hozzám. Az illata édes. A mellére siklik a tekintetem.
– Jó volt közéjük dugni a farkadat, igaz?
– Mit akarsz? – Ránézek. És nem tagadom. Jó volt.
– Tartozol.
Felállok, ezzel teljesen az asztalnak szorítom.
– Nem szeretem, ha fenyegetni próbálnak. Ne feledd! Az a farkas
az igazán veszedelmes, amit sarokba akarnak szorítani.
– Nem állt szándékomban.
– Akkor uralkodj magadon!
– Ha itt állsz előttem… – megint megnyalja a száját, majd
végigsimít a farkamon. – Csak arra tudok gondolni, milyen érzés,
amikor bennem vagy. Amikor úgy megba…
– Itt is vagyok. – Vaszilij lép be az irodába. Teszek egy lépést
hátra.
– Mi történt?
– Szvetlána kicsit megszédült.
Vaszilij átvág az irodán, majd magához öleli Szvetlánát.
– Jól vagy, életem? Hívjak orvost?
– Nem kell. Csak a munka. Kész szerencse, hogy itt volt Igor.
– Igen. – Vaszilij felém bólint.
– Nem akarok érzéketlennek tűnni, de írjuk alá a papírokat, mert
még lesz egy fontos tárgyalásom.
– Jól vagyok! – Szvetlána végigsimít Vaszilij borostás arcán. –
Írjátok alá a szerződést nyugodtan, addig én kimegyek a mosdóba.
– Menjek veled?
– Ugyan! Dehogy! Igor… – Jelentőségteljesen rám néz. Ha most
azt hiszi, hogy utánamegyek a klotyóba és megbaszom, akkor
nagyon téved. Aláírjuk a szerződést, és már itt sem vagyok. Hiszen
van még egy olyan elintéznivalóm, ami nem tűr halasztást!
 Natasa

Kora reggel kilopakodtam az ágyból. Igor mélyen aludt. Fogalmam

sincs, mikor ért haza. Azt sem tudom, egyáltalán mikor feküdt be
mellém. Emlékszem, tizenegykor néztem rá utoljára az órára. Akkor
még egyedül voltam. Fel sem merült bennem a kérdés, hogy vajon
merre járhat. Valószínűleg a piszkos ügyeit intézte. És most nekem
is ezt kell tennem. A múltkor, mikor átkutattam Igor irodáját, nem
találtam semmit. Igaz, nem is volt rá túl sok időm. A gép
természetesen jelszóval van védve. Azt kell feltörni, mert biztos,
hogy ott szerepelnek olyan információk, amikre szükségem van. Az
elmúlt időszakban sikerült beszerezni jó néhány dokumentumot.
Készítettem fotókat különböző találkozókról. Persze mindent a
legnagyobb titokban. Igor nem kérte számon rajtam a külön töltött
időt. Természetesen minden nap bementem a klubba, és ott
töltöttem több órát. Így az alibi rendben van. A fennmaradó
időszakban viszont utána nyomoztam. Mindenről részletes
feljegyzést készítettem. Már csak a számítógépet kell feltörni. Ha az
megvan, a markomban lesz.
A klub ebben az időben természetesen zárva van. Majd csak
délben nyit ki. Ez idő alatt nem őrzik. Nincs más dolgom, mint
észrevétlenül bejutni. De előtte ki kell iktatni a kamerákat, amik a
klubot figyelik.
Egyik éjjel felszereltem egy jelzavarót. Csak be kell élesítenem. Az
egyik kamera pont a bejáratot figyeli. Először azt iktatom ki.
Rácsatlakozom a kamerára, majd néhány másodperc múlva
elsötétül minden. Nem tudom, ki és milyen időközönként figyeli, de
biztos, hogy nem sok időm van.
Kinyitom az ajtót. Ez sem volt nehéz, készítettem egy másolatot a
kulcsokról. A klub most csendes. Árnyékként végigsuhanok az
épületben. Senki sem fogja tudni, hogy itt jártam. Ahogy bejutok az
irodába, azonnal bekapcsolom a gépet, majd rácsatlakoztatom a
kódtörőt. Menynyi speckó cucc. A kémkedés sem a régi már. A
modern technológia számos lehetőséget kínál. A Gárda a legújabb
eszközökkel dolgozik. Katonai szintűekkel. Néhány másodperc
múlva megvan a jelszó, így könnyedén belépek. Megnézem a
meghajtókat, lementek mindent egy virtuális meghajtóra. Különböző
kimutatások, könyvelési anyagok. Igor hatalmas birodalma
megelevenedik előttem. A földek, az ingatlanok, offshore és egyéb
számlák. Ha feltörjük ezeket, elszipolyozhatjuk Igor teljes vagyonát.
Bárki, aki ezen adatok birtokába jut, elpusztíthatja Igort. Átveheti a
szervezet irányítását. Lerombolhatja a szervezetet, és újat építhet.
Miután leszedtem mindent, amit akartam a gépről, eltüntetem
magam után a nyomokat, és távozom. Mire rájönnek, hogy valami
történt, vagy hogy egyáltalán valaki járt itt, én már messze leszek.
A nap még a horizont alatt nyugszik. Sötét van. Kora reggel. És
nagyon hideg. Ha ügyes vagyok, még azelőtt visszaérek Igorhoz,
hogy felkelne. Nem akarok a szemébe nézni. Nem akarom, hogy
szembesüljön az árulással. Csak meg kell húznom a ravaszt… és
vége…

Nesztelenül lopakodok mellé, akár egy holló. Nem tudja, hogy itt
vagyok, csak akkor, amikor már késő…
Az ujjaim görcsösen kapaszkodnak a fegyver kemény
markolatába. A levegőt egyenletesen veszem. Nyugodt vagyok.
Nyugodt, mindazok ellenére, hogy épp megölni készülök Igort. Izmos
mellkasa lassan emelkedik és süllyed, az arca laza, a teste ernyedt.
Még közelebb lépek hozzá, hogy érezzem őt még a zsigereim
legmélyén is. Férfias illata az orromba kúszik, körülölel a
mérhetetlen béke. Épp a homlokához nyomom a fegyver csövét,
amikor hirtelen megragadja a kezemet a fegyverrel együtt, és
egyenesen a szemembe néz. Az előbbi béke szertefoszlik, helyét
átveszi az apokalipszis. A káosz és a zűrzavar. Elég csak a
szemébe néznem, és minden, amiben eddig hittem, darabokra hullik.
– Már vártam a hollót. Vártam, hogy bebizonyítsa, valóban az élet
dögevője.
 Megfeszül az ujjam a ravaszon. Mindig könnyen öltem. Nem volt
bennem együttérzés. De most… most nálam sokkal nagyobb erők
munkálkodnak. Mintha vele együtt magamat is meg akarnám ölni…
Megrántja a kezemet, mire rázuhanok. Egyenesen a hasára ülök,
a fegyver még mindig a homlokának feszül. Még erősebben szorítja
a kezemet.
– Húzd meg a ravaszt! Gyerünk! – A hangja olyan, akár a
mennydörgés. A tekintete maga a villámlás. Az érintése pedig a
pusztító vihar.
– Üvölt még a farkas?
– Érted örökké tudna! – Megfeszül az állkapcsa, a teste, az izmai.
A kezemben van az élete. Legalábbis ezt hittem, egészen addig a
pillanatig, amíg bele nem néztem a barnába és a kékbe. – Gyilkos
vagy.
– Igen.
– Tudtam. Az első kibaszott pillanattól tudtam, hogy különleges
vagy. Ahogy azt is tudtam, hogy egy napon majd az életemre törsz.
– Egy határozott mozdulattal kicsavarja a kezemből a fegyvert, majd
maga alá fordít, és teljes súlyával rám nehezedik. – Mihez kezdjek
veled? – Végighúzza a fegyver csövét az arcomon.
– Ölj meg! – suttogom.
– Szeretnélek. Olyan nagyon szeretnélek. – A tekintete haragos.
Az arcizmai megfeszülnek. Valóban azon tanakodik, öljön-e meg.
– Mi az akadálya?
Nem félek. Ó, már régóta nem…
– Neked mi volt, fekete holló? Miért nem húztad meg a ravaszt?
Becsukom a szemem. Nem láthatja rajtam, hogy menynyire
gyenge vagyok. Hogy az érzelmek mennyire eluralkodtak rajtam.
Nem tudhatja, hogy mekkora hatalma van fölöttem. Hogy
legszívesebben a lába elé vetném magam, és könyörögnék neki.
Mert minden, amiben hittem, darabokra tört. És minden, amiben már
hiszek, miatta született.
– Nézz rám! Nézz rám, a kurva életbe! – ordítja az arcomba, mire
dacosan újra a sötét szempárba zuhanok. – Mit látsz, ha a
szemembe nézel?
– Haragot.
 – Nagyon jó. Mit még?
Elidőzök először a barnában, majd a kékben.
– Gyűlöletet.
– Tudod, én mit látok a tiédben? Csalódottságot. Amiért elbuktál!
Amiért gyenge voltál.
– Eressz! – Kapálózni kezdek, mire lefogja a kezemet.
– Ó, nem. Azt akarom, hogy gyűlölj. Pontosan úgy, ahogy én
gyűlöllek téged. – Mellém dobja a fegyvert, majd nagy nehezen
hasra fordít.
– Ezt nem teheted!
– Bármit megtehetek veled! Bármit! – Erőszakkal megpróbálja
lerángatni rólam a nadrágot. Próbálok ellenszegülni, amennyire csak
tudok, de a fölöttem lévő férfi túlságosan erős. A harag és a gyűlölet
teszi azzá. Szétfeszíti a lábamat, már amennyire lehetséges, majd
erőszakkal a fenekembe nyomja az egyik ujját. Minden izom
megfeszül az ujja körül, ahogy ki- és bedugja a szűk résen.
– Hagyd abba! – sikoltozom, de ő rendíthetetlenül mozog bennem
továbbra is.
– Nem, Natasa! Kurvára nem! Ez lesz az utolsó alkalom, hogy
hozzád érek! Hogy megbaszlak! De nem úgy, ahogy eddig. Habár a
testedet még nem törhetem össze, azért a lelkedet meg
megpróbálhatom. Már ha egyáltalán van neked olyan. – Egy
határozott mozdulattal négykézlábra kényszerít, majd a fenekem
közé köp. Meg akar gyalázni. El akarja pusztítani az együtt töltött
pillanatokat. A gyengéd érzelmeket, amiket mindketten táplálunk.
Amik annyira erőtlenek. Amiket valóban könnyű elpusztítani. A
világunkat, amit együtt építettünk. Tégláról téglára…
Egyik kezével szorosan szorítja a nyakamat, a másikkal
kiszabadítja a farkát, majd a szűk nyíláshoz illeszti.
– Igor… – könnyek tolulnak a szemembe, ahogy beljebb
nyomakodik. Szinte felrobban minden izom a lüktető farka körül.
– Azt akarom, hogy gyűlölj! Azt akarom, hogy megvess! – Mozogni
kezd. Egyre mélyebbre löki magát bennem. Fáj. De nem az, amit a
testemmel, sokkal inkább az, amit a lelkemmel tesz. Olyan sokszor
gyaláztak már meg. Ez is a kiképzés része volt. A fájdalom. A
gyönyör megtagadása. A test kitárulkozása. De a lélek… az mindig
elzárva maradt. De most… most nem megy. Nem tudom elzárni. Igor
minden egyes lökése összetör belőle egy darabot, és el is vesz.
Hogy végül ne maradjon nálam semmi, csak a fájdalom. – Gyűlölsz
már, Natasa Szidorov?! – Erősen belemarkol a derekamba.
Sohasem foglak…
– És te, Igor Ivanov? Gyűlölsz már?
– Én nem gyűlöllek! – Rám hajol, de közben olyan erősen lendíti
előre a csípőjét, hogy beleszédülök. – Én a véredet akarom. A
lelkedet. Az életedet azért, amiért tönkretetted az enyémet. Áruló
szajha vagy! Olyan, aki nem érdemel megbocsátást és könyörületet.
– Gyűlölsz, de mégis akarsz! Még ha csak egy kis darabot is, de
akarsz!
– Tévedsz! – Újra kiegyenesedik, majd kíméletlenül belém
vágódik. – Csak használlak téged! Még egyszer utoljára beléd
élvezek. És te hagyni fogod. Kiszolgáltatott vagy. Egy rongydarab!
– A tiéd! Vedd el!
– Baszd meg, Natasa! Baszd meg! – Érzem, hogy megfeszül
mögöttem, érzem, hogy a farka reménytelenül lüktetni kezd a
fenekemben. Feszítő és sikamlós. Ocsmány és áruló. Ahogy még
egyszer elmerül bennem, megérintem a gyönyört. De nem érem el.
Nincstelenül maradok a sötétben. Meggyalázva. Szerelmesen.
Gyűlölnöm kellene, de nem tudom. Meg akartam ölni, de az sem
ment. Ki kellene tépnem a szívemből, de képtelen vagyok rá. Mert
nem ölheted meg azt, aki megtanított újra hinni, és aki megtanított
tiszta szívből szeretni.
A következő pillanatban belém élvez. Szinte üvölt mögöttem. Akár
egy farkas, aki arra készül, hogy széttépje a zsákmányt. Lebuktam.
Elkapott még azelőtt, hogy én elkaphattam volna.
Lustán kihúzódik belőlem, majd erőszakosan a hátamra fordít, és
újra rám nehezedik.
– Milyen érzés?
Könnybe lábad a szemem. Pokoli. Mert nem látok a szemében
mást, csak megvetést és gyűlöletet.
– Fogalmad sincs róla, mit tettél!
– De! Van! – vágok vissza dacosan, mire megragadja a torkomat,
és megszorítja.
 – Nem, Natasa! Nem! Most írtad alá a halálos ítéletedet! De előtte
elárulod nekem, kinek dolgozol!
Próbálok levegőhöz jutni, ami nem könnyű, miközben vastag ujjai
a torkomra feszülnek.
– Tudtam, hogy egy ideje készülsz valamire! Vártam. Figyeltelek.
Tudtam, hogy nyomozol utánam. Vártam a pillanatra, hogy eláruld
magad. Hogy felfedd előttem, ki vagy valójában! Azt hiszed, egy
idióta fasz vagyok? Azt hiszed, nem vettem észre, miben
mesterkedsz? Ugyan… – gonoszul elmosolyodik.
– Akarsz engem! Még most is!
– Nem, Natasa! Kurvára nem! Azért nem kaptalak el hamarabb –
fölém hajol –, mert az utolsó pillanatig ki akartalak élvezni. Csak
használtalak. Basztalak. Minden gátlás és érzelem nélkül!
– Hazudsz! – Nagyot nyelek. – Szeretsz engem! És én is szeretlek
téged!
– Szeretsz?! – Olyan erősen rászorít a torkomra, hogy már levegőt
sem kapok. – Keményen tudsz szeretni, ha golyót akartál engedni
belém. Nálad ezt jelenti szeretni? Gyilkos vagy! Egy szardarab! Arra
sem vagy méltó, hogy hozzád érjek! – Ellöki a fejemet, majd leszáll
rólam. – El fogod árulni, amit tudni akarok! Sőt, tovább megyek!
Együtt fogjuk kinyírni a kibaszott megbízót. És ha vele végeztem, te
következel! – Felveszi a fegyvert, és rám fogja. – Nem lesz könnyű
halálod, Natasa Szidorov! Vagy hívjanak bárhogy is! De hidd el, én
minden percét élvezni fogom! És most beszélj!
A fejemet rázom.
– Azt mondtam, beszélj! – ordítja felém. – Vagy rakjalak seggbe
még egyszer? Akkor jobban megered a nyelved?
– Rohadj meg! – köpöm vissza. Nem mondhatok neki semmit,
tegyen velem bármit. Ez volt a kiképzésem első része. Ki kell bírnom
bármilyen kínzást. De mi van, ha ez a kínzás nem a testemet éri,
hanem a lelkemet? Mi van, ha életemben először úgy érzem, el kell
mondanom az igazat? Mert tartozom ennek a férfinak annyival. Mert
szeretem.
– Utoljára kérdezem. Ki vagy te? – a homlokomhoz szorítja a
fegyvert. – Mert nem egy útszéli dalos pacsirta egy lepukkant
kocsmában. Ezt az első perctől kezdve tudtam. Ahogy azt is, hogy
készülsz valamire. Vártam a pillanatot. Vártam, mikor fogsz hibázni.
Először ott buktál le, mikor átkutattad az irodámat. Habár módszeres
voltál, azzal mégsem számoltál, hogy van egy rejtett kamera is a
helyiségben.
– Miért vártál eddig?
– Tudni akartam, ki a megbízó. Azt akartam, hogy vezess el
hozzá. És ha megvan, mind a kettőtöket megölöm. De azzal az
eggyel még én sem számoltam, hogy fegyvert fogsz rám fogni. Hogy
olyan gyáva szar leszel, hogy álmomban akarsz megölni. Talán
féltél, hogy nem tudod meghúzni a ravaszt? – gúnyosan
elmosolyodik.
– Igen – a hangom határozottan cseng. Mert valóban ez az
igazság. Nem tudtam volna megölni, ha bele kellett volna néznem a
szemébe. Úgy gondoltam, így könnyű dolgom lesz. De úgy fest,
tévedtem, mert így sem tudtam megölni.
– Válaszolj, holló! Ki vagy te? – minden egyes szót
kihangsúlyozva teszi fel a kérdést.
– Gyilkos vagyok. Az volt a feladatom, hogy szedjek össze minél
több információt rólad és a szervezetről. Aztán ha ezzel megvagyok,
öljelek meg.
Az arca dühös grimaszba torzul, hallom, ahogy csikorgatja a fogát.
– Ki küldött? – olyan erősen a homlokomhoz szorítja a fegyvert,
hogy a fejem az ágyba süllyed. – Ki?
– Nem tudom.
– Hazudsz.
– Igazat mondok. A megbízók kiléte számomra is ismeretlen. Én
csak egy megbízást kapok. Egy mappát.
– Szóval ennyi voltam neked mindvégig. Egy kibaszott célpont egy
dosszié elején.
– Nem – a fejemet rázom. – Az elején valóban csak egy célpont
voltál. Viszont idővel…
– Kuss!
– Tudod, hogy igazat mondok. Csak nézz a szemembe!
Idegesen járkálni kezd a szobában fel s alá.
– Legszívesebben most azonnal megölnélek.
 – Minden jogod megvan hozzá – a hangom nyugodt. Régóta nem
félek már a haláltól. De most ez a gondolat mégis megrémiszt
valahol. Eddig nem volt mit veszítenem. De most már van. Egy
érzéketlen test voltam. Szívtelen és lelketlen. Egy kibaszott szellem,
aki csak bolyongott az élők között, és némelyikre halált hozott. Aztán
megismertem a kegyetlen oroszt. A férfit, aki ugyanolyan
kíméletlenül osztja a halált, mint én. A lelkem otthonra talált benne,
és az övé bennem. Mondjon bármit, tegyen bármit, tudom, hogy ő is
ezt érzi. Mert mi ketten összetartozunk.
– Meg! – újra az ágy mellé áll, ezzel fölém magasodik, akár egy
baljós és gyönyörű végzet. – De nem most. El fogsz vezetni hozzá.
– Oda nem lehet csak úgy besétálni.
– Nem?
– Nem.
Hirtelen megragadja az állkapcsomat, és közelebb ránt magához.
– Most már legalább tudom, kihez vagy hűséges.
– A hűség csak egy bizonyos pontig létezik. Ez tart össze
embereket, ez kovácsolja össze a hosszú távú kapcsolatokat. Erős
és törhetetlen szónak hangzik, valójában ugyanolyan elpusztítható,
mint bármi más. Darabokra törhető. Semmissé tehető.
– Te már csak tudod! – ellöki a fejemet, majd újra járkálni kezd a
szobában. Gondolkodik. Most rakja össze a kirakós utolsó darabjait
is.
– A kocsma…
– Több hónapja foglaltam el és vártam.
– Hogy puszta véletlennek tűnjön a találkozásunk – újra felém
fordul. – Hogy ne legyél gyanús.
– Igen. Már csak abban kellett bíznom, hogy elég vonzónak találsz
majd. – Lassú és megfontolt mozdulatokkal az ágy széléhez
araszolok, majd végül felállok. A lábam remeg, a fenekem ég. De ez
a fájdalom eltörpül amellett, amit Igor tekintetében látok.
Újra felém fordul. Fegyverrel a kezében. Veszélyes fenevad, aki
azon tanakodik, megöljön-e. Ádáz harcot vív benne az ész és a szív.
Ha a szemébe nézek, tudom melyik győzedelmeskedik a legvégén.
Habár tudom, hogy most tiszta szívből gyűlöl, azt is tudom, hogy
tiszta szívből szeret is. Ugyanúgy, ahogy én is szeretem őt.
 – Sokkal többre tartottalak, mint egy bedugandó lyuk. Öltem érted
– a fegyver csövével végigsimít az arcomon. – Talán még bízni is
kezdtem benned. – A nyakamon is végighúzza a fegyvert, majd
végül megáll a mellkasomon. Egyenesen a szívem fölött. – Sőt,
akartalak téged. Úgy hittem, méltó vagy arra, hogy elfoglald a
mellettem lévő helyet. Azt hittem, hogy mi ketten egyformák
vagyunk. Hasonló sebekkel, hasonló sötét múlttal, hasonló
érzésekkel…
– Amit az érzéseimről mondtam neked, mind igaz.
– Nem akarom, hogy még egyszer azt mondd, szeretsz. Mert ha
megteszed, azonnal golyót eresztek beléd. Méghozzá egyenesen
ebbe az áruló szívedbe. – A mellkasomhoz szorítja a fegyver hideg
csövét. – Mert nem szerethet olyan szív, ami képes volt elárulni a
másikat.
– Fogalmad sincs róla, mit miért tettem. Nem volt választási
lehetőségem.
– De. Volt – újra résnyire szűkül a szeme. Tovább gondolkodik,
tovább szövögeti a fejében a szálakat. Össze fogja rakni, hogy én
állok Jegor és Dása halála mögött. Mire szóra nyithatnám a számat,
megszorítja a nyakamat, és durván falhoz vág. Olyan erővel, hogy a
fejem a kemény falnak ütődik. – Mondd, hogy nem te voltál!
– Parancsot követtem… – még erősebben szorítja a torkomat,
majd újra a falhoz vág. Habár elmondtam, ki vagyok, tartani fogom
magam. Nem hagyom, hogy összetörjön. Nem hagyom, hogy
mindent romba döntsön. Igor haragja lesz az, ami segíteni fog
nekem. Nem álmodtam szabadságról addig a napig, amíg meg nem
ismertem őt. Úgy hittem, az az utam, amit a Mester kijelölt
számomra. Viszont Igor mellett rájöttem, hogy sokkal erősebb
vagyok, mint hittem. Hogy bármire képes vagyok azért, amit
szeretek.
– Alkut ajánlok.
– Ugyan, mit tudsz te nekem adni? – Közelebb hajol hozzám.
– Azt, amiért tudom, az életedet adnád.
Összeráncolja a homlokát.
– Azon gondolkozol, hogy megölj.
 – Bevallom, nagyon csábító a gondolat. De előtte tudni akarom, ki
vagy valójában. Mindent tudni akarok, mielőtt meghalok!
– Azt én is. – A tekintete megint üres. Nem látok benne semmit,
csak csalódottságot. – Minden hazugság. Az, hogy ki vagyok. Az
életem. Talán még a nevem is.
– És most sajnáljalak?
– Nem kell, hogy sajnálj! Segíts nekem megölni őket.
– Mégis miért tennék ilyet?
– Ha túléljük, megtudod. Addig is legyen elég a szavam.
– A szavad – még erősebben rászorít a torkomra. – A te szavad
már szart sem ér. Ahogy az életed sem! Azzal fizetsz az árulásért,
és azzal fizetsz az öcsém és Dása haláláért.
– Talán semmit sem ér. De a tiéd igen! Add a szavad, hogy
segítesz nekem. Cserébe megtudod, ki a megbízó. Vért onthatsz a
családodért. És ha úgy akarod, megölhetsz engem is. De amit tudni
akarsz, én nem tudom megmondani neked. De van valaki, aki igen.
– Legyen! – elenged. – Veled megyek. Segítek neked. De ne várj
tőlem könyörületet. Nem fogod megúszni, hogy megölted az
öcsémet és megölted Dását. Mert az ő vérük a tiéd lesz…
 Igor

Tudni akartam az igazat. De mi van akkor, ha az igazság sokkal

rosszabb, mint a hazugság? Azokban a percekben, amikor ott
remegett az élete az ujjaim között, nem tudtam semmi másra
gondolni, csak arra, hogy megölöm. Vért akartam ontani. Az övét.
Amikor kinyitottam a szemem és megláttam, hogy fölöttem áll
fegyverrel a kezében, az egyik rémálmom vált valóra.
Természetesen voltak intő jelek. És persze azok a bizonyos
megérzések. Akár egy kurva vészvillogó, ami folyamatosan vörösen
villogott, és szinte üvöltött a fejemben. Én mégis makacsul
ragaszkodtam ahhoz, hogy talán tévedés minden. Hogy Natasa –
vagy legyen ő bárki – nem áruló. Hogy ő valóban az a nő, aki méltó
arra, hogy elfoglalja a mellettem lévő helyet. Hatalmat akartam adni
a kezébe. Viszont menet közben rájöttem, hogy nem a pénz a
legnagyobb hatalom. Még csak nem is maffia, hanem a szív. Én
voltam az, aki a legveszedelmesebb fegyvert adta a kezébe. A
szerelmünk olyan, akár egy éles tőr, amit ő kíméletlenül a szívembe
döfött. Megforgatta benne. Hogy fájjon. Hogy a pokolra száműzzön.
És most…
Most arra készülünk, hogy mindketten megfizessünk valakinek.
Valakinek, aki a legtöbb bánatot okozta nekünk.
Natasa elmesélt néhány dolgot. Például azt, hogy egy végrehajtó.
Kiképezték az ölésre. Arra, hogyan tévesszen meg embereket,
hogyan szerezzen meg információkat valakiről. Hogyan férkőzzön a
közelébe. Az életébe. A szívébe… Habár tudom, hogy kislányként
elrabolták a családjától, megkínozták, átmosták az agyát, számomra
ez mégsem enyhítő körülmény. Hiszen nem csak rólam van szó.
Nemcsak nekem ártott, hanem a családomnak is.
Jegor és Dása.
Számára talán ők csak járulékos veszteség. De számomra maga
a vérkötelék. Eskü, hogy nem állok le addig, amíg meg nem ölök
mindenkit, akinek köze volt a halálukhoz. És az első számú célpont:
Natasa. Mikor elöntötte a szívemet az iránta érzett szerelem, mert
kár tagadni, még mindig szeretem, az öcsémre és Dására
gondoltam. Az összeégett testükre. Arra, hogy könyörtelenül
megölte őket. Az igaz szerelmet nem lehet kiirtani egyik napról a
másikra. Habár te próbálkozol, mindeközben újabb és újabb sebet
ejt rajtad. Megmutatja, hogy nélküle már csak fél ember vagy.
Eszedbe jutnak a boldog pillanatok… Az, hogy milyen volt őt ölelni
és csókolni. Milyen volt az ajka közé suttogni azt, hogy mennyire
szereted. Hogy milyen érzés volt belépni a mennyországba, majd
végül eszedbe jut, milyen volt a zuhanás a pokolba. Eszedbe jut az
árulása. Hogy elvette tőled az egyetlen dolgot, amiért érdemes volt
küzdeni. Amiért érdemes volt meghalni. Amikor ránézel, nem
szerelem, hanem harag gyúl szívedben.
Kinyitom az ajtót, majd szó szerint kivágom magam előtt.
– Készülj!
Feláll a fal mellől. Miután kiszedtem belőle az igazságot, lehoztam
ide az alagsorba. Mégis hova vihettem volna? Nem akartam
megkockáztatni, hogy megszökjön. És persze nem akartam
megkockáztatni, hogy idő előtt golyót eresszek belé. Meg kell
szervezni a rajtaütést. Natasa elmondta, hogy körülbelül két tucat jól
képzett ember védi azt a bizonyos Mestert. Azt a gátlástalan
faszkalapot, aki gyilkológépet csinál ártatlan kislányokból.
Elém áll.
A tekintete most is üres és feneketlen. Sötét mélység, amibe
minden szarság ellenére mégis képes lennék belevetni magam.
– Ugye tudod, hogy nem ronthatunk csak úgy be? Képzett
testőrök védik a bunkert és a Mestert. Nem beszélve a
bérgyilkosokról, akik ott élnek.
– Nem is készültem a falnak menni. Bőven elég, ha összeszedjük,
ami kell az akcióhoz, és útnak indulunk. Hiszen azt mondtad, nem a
szomszédban van.
– Nem. Viszont van néhány holmi, amit szeretnék összeszedni a
lakásomból.
– Minden van nálam, ami a gyilkoláshoz kell.
– Hidd el nekem, az oda kevés lesz.
Megfogom a karját, és erősen megszorítom.
– Ha trükközni próbálsz, az első adandó alkalommal fejbe lőlek.
 – Nem fogok – elhúzza a kezét. – Ezek az emberek nem bűnözők.
Ezek az emberek nem félnek. Csak egy dolgot ismernek, de azt
nagyon jól. A halált. A másik, hogy az életük árán is meg fogják
védeni a Mestert.
Közelebb hajolok hozzá.
– Én maga vagyok a halál, Natasa! Meg fogom ölni a mesteredet.
És vele együtt mindenkit, aki az utamba mer állni.
– Akkor bizony velem kell kezdened, mert a Mester az enyém. Te
megkapod a megbízó nevét. De a Mester…
– Miért nem ölted meg eddig? Ha úgy gyűlölted…
– Nem gyűlöltem őt. Sokkal inkább féltem tőle és tiszteltem. Csak
őt ismerem. Ő alkotott meg engem.
Natasa szavai éles pengeként hasogatják a szívemet. Mert ebben
a pillanatban az ötéves kislányt látom magam előtt. Egy védtelen
gyermeket, akit magával ragadott egy szörnyeteg.
– Ő nem megalkotott. Ő elpusztított téged. Jogod van megölni. És
nekem jogom van megölni téged.
– Hát olyan könnyű lenne? – közelebb lép hozzám, majd
végigsimít a mellkasomon. – Valóban ennyire könyörtelen lennél?
Képes lennél megölni a szerelmedet?
Érzem, hogy az arcomban megfeszül minden izom, az ujjaim
ökölbe szorulnak. Gyűlölöm, hogy belém lát. Gyűlölöm, hogy látja az
érzéseimet, amiket hiába próbálok megölni, mégsem tudom.
– Tudom, milyen érzés ez. Tudom, mennyire tud fájni.
Megragadom a nyakánál fogva, és magamhoz rántom. A szánk
milliméterekre van egymástól.
– Ne próbálj meg manipulálni! – És szállj ki a fejemből! Bármi is a
célod, nem fog sikerülni.
– Látom a tekintetedben. És te láttad az enyémben. Sötét lelkek
vagyunk mindketten, akik az első pillanattól kezdve kapcsolódnak
egymáshoz. Én is megpróbáltam elnyomni magamban ezt az érzést.
Ugyanúgy, ahogy most te teszed. Meg akartam ölni, gyökerestől ki
akartam tépni a szívemből. De rájöttem, hogy ez lehetetlen.
– Hallgass, Natasa, vagy esküszöm, itt helyben megöllek!
– Tedd meg! – Meleg lehelete szinte cirógatja az arcomat. – Nem
könnyű megtenni, nem igaz? Nekem sem sikerült.
 Ellököm magamtól. Nem bírom elviselni a közelségét, mert nem
tudok semmi másra gondolni, csak arra, hogy szájon csókolom.
Hogy kiszívom belőle az életet, és az utolsó csókunk után
egyenesen a pokolra küldöm. Bárcsak meglenne ez a képességem!
– Felfordul a gyomrom tőled. Koncentrálj a feladatodra!
– Rendben. Habár tudom, hogy gyűlölsz – végigsimít az arcomon
–, azt tudnod kell, hogy én szeretlek. Te vagy az első és az utolsó,
aki képes volt bejutni a szívembe – elhúzza a kezét. – Azt akartam,
hogy ezt tudd.
Tudom.
De ez mégsem hozza el számomra a békét…

A bosszú sosem hozza el a békét, az én szívem most mégis erre

szomjazik.
Ahogy belépünk a lepusztult lakásba, Natasa azonnal a kis szoba
felé megy. Én csendben követem, miközben folyamatosan
készenlétben vagyok. Az úton úgy láttam, hogy valaki követ minket.
Egy fekete, lesötétített Mercedes. De talán csak én látok oda is
veszélyt, ahova nem kellene. Egyedül vagyunk. Egy bérgyilkos és
én.
Natasa kinyitja a szekrényt, majd megfog egy kis kallantyút a bal
felső sarokban, és elhúzza a reteszt.
– Ejha! – füttyentek. – Szép kis fegyverarzenál. Talán háborúba
indulunk?
A szekrényben különböző fegyverek sorakoznak. Pisztolyok, kis
és nagy hatótávolságú lőfegyverek, kézigránátok.
Felém fordul.
– Veszélyes emberek. Mondtam neked.
– Igazán? – Összefonom a karomat. – Kész szerencse, hogy én is
az vagyok, nem igaz?
– Ők mások. Mindenekfölött állnak. A Gárda tagjai kiválasztottak.
Olyan emberek, akiknek különleges képességeik vannak.
Maga mellé ejti a kezét, majd néhány lépéssel elém lép.
 – Különleges – végigsimítok az alsó ajkán. – Tudom, mit láttak
benned.
– Mit?
– Kibaszott sötétséget és féktelenséget.
– Még csak hatéves voltam.
– Nem számít, hány éves voltál. Ez veled születik.
– Nem tudod, miket tettek velem.
– Valóban nem. De kibírtad. Itt vagy. És csak ez számít.
– Soha nem lehetek szabad, amíg ők életben vannak. – Elfordul,
majd szedegetni kezdi a fegyvereket egy fekete táskába. Miután
megpakolta mindenféle lőszerrel és fegyverrel, leguggol, és kivesz
egy hatalmas, bőrkötésű fekete táskát az alsó retesz alól. Végigsimít
a tetején, majd kipattintja a fényes csatot, és felnyitja a fedelét.
– Csinos darab – mellé állok. – És halálos.
– Ez egy SIG Sauer SSG 3000 ütőműves puska Zeiss teleszkópos
irányzékkal. Könnyű, pontos és halálos. – Feláll, majd kivesz egy
másik táskát is, és az ágyra dobja. Kivesz belőle egy ruhát, aztán
vetkőzni kezd. Résnyire szűkült szemmel figyelem, ahogy
megszabadul az utcai ruhától, és magára veszi a fekete, testre
simuló egyenruhát. Felteszi a lábát az ágyra, majd mindkét bakancs
szárába dug egy-egy kést. Kinyújtja a kezét, felcsatolja a tokot,
amiben szintén kés van. Egy gyors mozdulat, és az éles penge
kipattan. Miután ezekkel is megvan, felvesz egy golyóálló mellényt,
és becsatolja. Feszülten figyelem, ahogy felszerelkezik. Ennyi
fegyvert egy nő kezében. Nem, nem egy nő. Egy bérgyilkos
kezében. Veszélyes, de tudom, hogy nem fogja használni ellenem
őket. Habár lett volna rá alkalma, nem tette meg.
– Hát ez vagy te.
– Ez vagyok. – Felém fordul, majd elteszi a fegyvert a tokba.
– Mindig is tudtam, hogy más vagy. Láttam azt a bizonyos
ragadozó tekintetet. – Megfogom a mellényen lévő csatot, és
erősebbre húzom.
– Még visszaléphetsz! – felnéz rám.
– Natasa Szidorov! Láttál te már farkast meghátrálni?
A következő pillanatban lövés dördül. Reflexszerűen a hátam
mögé terelem Natasát, majd az ajtó felé fordulok, ahonnan férfiak
özönlenek be. Az egyiket fejbe lövöm, a következő fejébe beleáll egy
kés, majd a harmadik férfit én intézem el egy újabb lövéssel.
– Mi a faszom? – mennydörgöm, majd a testek mellé állok. – Kik
ezek?
– Utánam jöttek.
Natasa felé fordulok.
– Tudják, hogy jövünk.
Szóval megfigyelik.
– Fel kell szívódnunk. Hozd a cuccod, és induljunk!
 Natasa

A bunker még többórányi autóútra van. Mindketten fáradtak

vagyunk, ezért megálltunk egy kis motelben, hogy tartsunk egy rövid
pihenőt. Azt akartam, hogy ez egy jól megszervezett támadás
legyen, de nagyon úgy fest, improvizálnunk kell. A közelükbe kell
valahogy férkőzni, és a lehető leghamarabb lecsapni. Egyértelmű,
hogy a három pasas megfigyelő volt. A Mester állította rám őket.
Viszont mivel őket kinyírtuk, minden bizonnyal másokat küld majd
utánam.
– És most – a földre dobja a táskát – elmondod, hogy pontosan
kinek dolgozol.
Nem válaszolok, oldalra fordítom a fejem. Elmondtam, amit tudnia
kellett. Igor felborítja a széket, majd lehajol elém.
– Nem gondolom, hogy a hallgatás jelen esetben okos döntés
lenne. Azt kérdeztem, kinek dolgozol?! – ordítja az arcomba, mire
újra felé fordulok.
– Teljesen mindegy, mit mondok, úgyis megölsz, nem igaz?
– Egy ideje már fontolgatom, igen. Csak még nem találtam ki,
hogy lassan és ráérősen tegyem, vagy legyek könyörületes.
– Te könyörületes? – gúnyosan felnevetek. – Akkor nem lennél az,
aki.
Hirtelen megragadja az állkapcsomat és megszorítja.
– Ne hidd, hogy nem fogsz megdögleni! Azért, mert jó néhányszor
megbasztalak…
– Amit kibaszottul élveztél – szűröm a fogam között, mire még
erősebben az állkapcsomra szorít.
– Élveztem. Igen. Sőt, tovább megyek. Többet akartam tőled. De
hiba volt. Egy áruló kurva vagy! Gyilkos. – Ellöki a fejemet. –
Egyedül csak azért maradtál eddig életben, mert el akarom kapni a
faszfej főnöködet. Mindenkit megölök, akinek köze volt az öcsém
halálához – Újra elém hajol. – Mindenkit.
A szánk alig néhány centire van egymástól. Valamikor elég volt
ennyi ahhoz, hogy forró és szenvedélyes csókban egyesüljenek.
Valamikor elég volt egy pillantás is ahhoz, hogy elmosódjanak a
határok, romba dőljenek az ellentétek. Az a sötét szempár pár
nappal ezelőtt még másképpen nézett rám. Ígéret volt mögötte.
Ígéret egy jobb és szabadabb életre. De ahonnan én jövök nem
létezik szabadság. Nincs menekvés a Gárda elől. Aki megpróbálta
szörnyű halált halt. Olyat, hogy a végén már azt kívánta, öljék meg.
Kiválasztottak vagyunk. Érinthetetlenek. De engem mégis képes volt
megérinteni egy férfi. A nagy fehér farkas. A kegyetlen orosz
maffiafőnök. Akit félnek és tisztelnek. Akinek a lába előtt hever az
egész világ. És a lábai előtt heverek én is. Nem tartozom sehova.
Sem hozzá, sem a Gárdához. Már nem tudom, ki vagyok valójában.
Nem is keresek kiutat. Mert soha nem vártam még úgy a
végzetemet, mint most. Soha nem akartam úgy a keblemre ölelni a
halált, mint most. Mert az árulóknak nem jár kegyelem. Sem Igor
világában, sem az enyémben.
Még közelebb hajol hozzám. Érzem meleg leheletét, ami szinte
simogatja hideg ajkamat. Nem mozdulok. Várom, hogy lecsapjon.
Várom, hogy bekebelezzen.
Már majdnem összeér a szánk, amikor egy golyó süvít el nem
messze a fejünk mellett, amit még egy majd egy újabb követ.
– Baszd meg! – Igor előrántja a fegyvert, majd lőni kezd.
– Engedj el! – kiabálom, közben próbálok kiszabadulni, de
lehetetlen, mert a csomó túl erős. Első dolga volt ehhez a kibaszott
székhez kötözni. Nevetséges. Hiszen a lakásomban egy egész
fegyverarzenált hagyott, hogy magamhoz vegyek.
– Te csak maradj nyugton a seggeden! – Újabb golyó, amitől
kirobban a koszos üveg.
– Ha nem engedsz el, mindketten meghalunk! – kiabálom felé.
– Baszd meg, Natasa Szidorov, baszd meg! – Káromkodva
eloldoz, majd elém rúgja a táskát. Kiveszem belőle a
mesterlövészpuskát és egy marokfegyvert, amit a nadrágomba
nyomok. Elhelyezkedem a fal takarásában, megtöltöm a fegyvert,
belenézek a távcsőbe, majd meghúzom a ravaszt. Vér fröccsen,
agyvelő robban a fákra, élettelen testek hullnak a puha és süppedős
hóba.
 – Egy kész hadsereget küldtek érted! – Igor újabb és újabb lövést
ad le. – Kifogytam.
– Én nem! – Hátrahúzom a kis kallantyút, újratöltöm a fegyvert,
majd meghúzom a ravaszt. Erősen kell fognom a puskát, ami
visszaüt minden egyes lövés után. Egészen addig, míg
abbamaradnak a lövések, és újra némaságba burkolózik minden.
Felállok, majd Igor felé fordulok, kezemben a pisztollyal. Egy gyors
mozdulattal ráfogom. Ő is pisztolyt fog rám, amit lövöldözés közben
újratöltött.
– Nos, hogy legyen, Natasa? Meghalsz most vagy előtte
törleszted az adósságodat?
– Meghalnál, még mielőtt meghúznád a ravaszt!
Nem mozdulunk. Feszülten nézzük egymást, miközben fegyvert
fogunk a másikra. A szemem sarkából észreveszem, hogy egy alak
megmozdul néhány méterre tőlünk. Megfordulok, és leadom az
utolsó lövést, amivel megmentem Igor életét.
A pupillái kitágultak, ahogy az orrlyukai is. Leengedem a kezem,
majd lassan leguggolok, és a földre teszem a pisztolyt.
– Hogy a faszba találnak ránk mindig? – kiabálva felém fordul. A
tekintete sötéten villan, ahogy engem néz. – Hogy lehet, hogy mindig
tudják, merre vagyunk? – Elindul felém. A torkom összeszűkül, alig
bírok nyelni, ahogy őt nézem. Az asztalnak támaszkodom, ő lehajol
hozzám, majd az állam alá teszi a fegyvert, és felbillenti a fejemet. –
Nos, Natasa? Mi a válaszod?
– Nem tudom.
– Lófaszt! – A torkomnak szorítja a fegyvert, majd tesz egy lépést
hátra. – Vetkőzz!
– Mi lesz, ha nem?
– Ne akard megvárni, hogy én vegyem le rólad a ruhát! Vetkőzz!
Összeszorítom a fogsoromat, végül vetkőzni kezdek. Először a
kabátomtól, majd a trikótól szabadulok meg. Ezt követi a
bakancsom, a zokni, majd a nadrág, hogy végül mindössze egy szál
melltartóban és bugyiban álljak előtte. Hideg van. A bőrömet mintha
ezer tűvel szurkálnák.
– Fordulj meg!
Felszegem a fejem.
 – Nem hallottad!? – mennydörgi, mire az asztal felé fordulok. –
Hajolj le!
Becsukom a szemem, végül az asztalra hajolok. Próbálok
uralkodni a remegésen. Uralkodni a hideg és egy erős érzés fölött.
Igor leteszi az asztalra a fegyvert, majd megfogja a bugyit, és letépi
rólam. Hallom, hogy nehéz levegőt vesz a hátam mögött. Végigsimít
először a lábfejemen, onnan tovább a bokámon, a vádlimon
keresztül felfelé a combomon, egészen addig, míg el nem ér a
fenekemig. Belemarkol, és széthúzza a farpofámat, közben a
hüvelykujjával végigsimít a nyílások mentén. Hallom, hogy felmordul,
ahogy a hüvelykujja közel kerül a csiklómhoz.
– Csak nem élvezed? – Mögém áll. A nadrágja durva anyaga a
csupasz fenekemnek dörzsölődik. – Szeretnéd, ha beléd nyomnám
az ujjamat, igaz? – Még egyszer végigsimít a nyílás mentén.
Uralkodj magadon, Natasa!
– Vagy még jobban szeretnéd, ha megbasználak az asztal
tetején? Ó, igen. Keményen. Mélyrehatóan. Tudom, hogy úgy
szereted. – Megragad a vállamnál fogva, majd felállít, de még mindig
háttal állok neki. A keze előrecsúszik. A puha dombra. Erősen
dörzsöli. Onnan fel a hasamra, majd átgyúrja a mellemet. Miután
végzett vele is, hideg ujjai felcsúsznak a nyakamra, a fülem mögé,
végül a tarkómra. – Magasan ül a holló. – Végigsimít a fején, a
fölötte lévő csigolyákon, majd a hüvelykujja megáll egy ponton. Azon
a ponton. – De nem olyan magasan. – Elengedi a vállamat, majd a
következő pillanatban az arcom mellett kipattan egy fényes penge a
vastag markolatból. – Ezért találnak rád mindig.
– Ha kiveszed, meghalok.
– Ha az a sorsod! – A bőrömhöz nyomja az éles és hideg pengét.
– Imádkozz, hogy legyek pontos! – Becsukom a szemem. A
következő, amit érzek, egy erős és szúró fájdalom a nyakam alatt. A
Mester nem sokkal azután ültette belém a chipet, hogy magával vitt.
Azt mondta, ő így vigyáz rám. Mindig tudni fogja, merre vagyok. Ha
megszököm, rám talál, és a büntetés fájdalmas lesz. Először zavart,
később elfogadtam. Egy láthatatlan póráz, aminek vége a Mester
kezében van. – Ne mozdulj, Natasa! – Erősen szorítja a vállamat,
miközben kivágja a nyomkövetőt a bőröm alól. Érzem, hogy
megforgatja a kés hegyét a csigolyák között. Elengedi a nyakamat,
majd az arcom elé nyomja véres kezét, benne a pici nyomkövetővel.
Felé fordulok. A szemében harag és gyűlölet honol.
– Mit tettél volna, ha meghalok?
Gonosz mosolyra húzódik a szája.
– Odaadtalak volna a farkasaimnak.
Érzem, hogy dühös grimaszba torzul az arcom.
– Öltözz fel! Induljunk!
– És a nyomkövető?
– Magunkkal visszük. Jól jöhet még. – Zsebre vágja, majd öles
léptekkel magamra hagy. Hátranyúlok, és végigsimítok az aprócska
seben, ami még mindig vérzik. Ha nem jó helyre szúr, meghalok
vagy lebénulok. Most vagy ennyire leszarja, mi lesz velem, vagy
ennyire biztos magában. Mert nem tudja eltitkolni, hogy érez
irántam. A tekintete, ahogy rám nézett, ahogy hozzám ért, miközben
a nyomkövetőt kereste… Legszívesebben belém vágta volna azt a
kőkemény farkát. Mert éreztem, hogy akarja. Ahogy végigsimított a
szűk nyílás mellett, éreztem. Az ember sok mindent képes elárulni
vagy megtagadni. De magát vagy az érzéseit képtelen. Még egy
olyan kemény és könyörtelen ember is mint, Igor Ivanov.
 Múlt

AZ ÉLET DÖGEVŐJE

A víz jólesően simogat, miközben lemossa rólam a sós

izzadságcseppeket. Minden napot kemény edzéssel indítok. Hiszen
a testem szó szerint egy fegyver. A szépség csak egy dolog. Bár úgy
hiszem, egy női bérgyilkos esetében az az elsődleges. Azzal tudja
felhívni magára a figyelmet. Azzal tudja becserkészni a gyanútlan
áldozatot. Talán pont ezért választott ki a Mester.
Emlékszem, kislány koromban sokszor mondogatta, hogy nagyon
szép vagyok. Vigyázott rám. Habár bezárva éltem, mindent
megadott, ami a testi és lelki fejlődésemhez szükséges volt. Sokáig
gyötörtek mindenféle rémálmok. Emlékképek. Egy barna hajú nő
elmosódott arca. Egy kislány hangos kacaja. Egy férfi erős ölelése.
De idővel ezek a képek a feledés homályába vesztek. A Mester azt
mondta, kiválasztott vagyok. Erre születtem. Az a célom és a
feladatom, hogy őt és a hazámat szolgáljam. Egy napon sokkal
erősebb leszek. Erősebb, mint bármelyik ember. Tudni fogok olyan
dolgokat, amit mások soha életükben nem tapasztalnak meg. Nem
lesznek korlátaim. Nem lesznek határaim. Csak egyvalaki parancsát
kell követnem. A Mesterét.
Ahogy nagyobb és erősebb lettem, egyre keményebben edzettük
mind a testem mind a lelkem. Az első hónapokban sírtam. Olyan
mértékű fájdalmat éltem át, amiről azt hittem, nem élem túl. De a
Mester szerint ez is csak egy próba volt. Ha valóban az vagyok,
akinek ő gondol, ki fogom bírni.
És kibírtam.
Az ütéseket. A sebeket. A kínzást.
Amikor a Mesterhez kerültem, el akartam szökni. Tudtam, hogy ez
nem az otthonom. Hogy ő nem a családom. De idővel elfogadtam. A
Mester sokat beszélgetett velem. Elmondta, hogy számomra csak ez
az élet létezik. Mert ez vagyok én. Aztán kaptam egy gyönyörű
fekete hollót, ami olyan volt, mint ami mindig a hatalmas és kopár fa
tetején ült. Nevet akartam adni neki, de a Mester nem hagyta. Azt
mondta, nem kötődhetek. Én mégis megtettem. Mert az az aprócska
élőlény a barátom lett. Ha futásnak eredtem a sűrű erdőben, velem
tartott. Figyelt rám. Ha kint edzettem a hóban, felrepült a nagy fa
tetejére, és onnan nézett le rám. Valamiféle kapocs volt közte és
köztem.
De egy napon… egy napon a Mester látta, hogy a madár fontos
nekem. Hogy szeretem. Azt mondta, öljem meg. Nem akartam. Hogy
is ölhettem volna meg az egyetlen barátomat? A Mester
megharagudott rám. Megbüntetett. Félmeztelenül térdeltem előtte,
és ő megkorbácsolt. A kemény bőr kíméletlenül hasította szét a
finom bőrt a hátamon. Miután begyógyultak a sebek, végül
megöltem a hollót, majd rátetováltattam a hátamra.
Ő ott él tovább. Rajtam. És bennem.
– A gyönyörű fekete holló – Demjan jelenik meg az ajtóban
teljesen meztelenül. Sokszor előfordul, hogy a nők és a férfiak együtt
tisztálkodnak. A Mester azt mondta, nem ismerhetjük a
szemérmességet. El kell engednünk az összes bennünk lévő gátlást.
El kell fogadjuk, hogy a testünk csak egy eszköz. A túlélés eszköze.
Semmi több. Demjan résnyire szűkült szemmel végignéz rajtam,
majd elindul felém. Rövid szőke haja és kék szeme van. A teste
kemény és edzett. A farka hatalmas és vastag… Az egyik legjobb
végrehajtó közülünk. Az első gyilkosságot tizennégy évesen követte
el. Kegyetlenül kivéreztette az áldozatát. Ő nem becsüli és nem
tiszteli sem az életet, sem a halált. Az emberek számára nem
többek, mint elpusztítandó testek.
Megfeszül az állkapcsom, ahogy mellém lép.
– Folytasd! – Megnyitja a vizet, majd alá áll. Becsukja a szemét,
és a vízsugár felé tartja az arcát. Megpróbálom minél hamarabb
befejezni a tisztálkodást, mert a Mester látni akar. Elfordulok és
elzárom a vizet, amikor Demjan váratlanul megragad a nyakamnál
fogva, és a falhoz szorít.
– Csak nem végeztél? – a fülemhez hajol.
– Ami azt illeti, igen. A Mester vár. Úgyhogy jobban jársz, ha
elengedsz – a hangom határozott. Nem félek. Talán már azt sem
tudom, mi az…
– Tudod, mire gondolok? – Az egyik keze a lábam közé süllyed, és
belém nyomja az ujját. – Erre a lucskos kis pinádra, amit olyan
kibaszott nagy élvezet volt megbaszni.
Nem reagálok. Ez csak egy test. És amit Demjan tesz velem, nem
ébreszt fel bennem semmit.
– Szeretném újra beléd vágni a farkamat. De úgy istenesen. –
Durván ujjazni kezd. – Benne lennél? – A fenekem közé nyomja
keményen meredező farkát, és mozogni kezd. – Szeretnél egy kurva
jót baszni?
– Nem! – válaszolom, majd a következő pillanatban a
könyökömmel gyomorszájon vágom, ezután teljes erőből hátrafelé
meglendítem a fejem, a koponyám szó szerint megmártózik az
orrában. Demjan pár lépést hátrál.
– Te izgató kis kurva! – Elindul felém.
– Állj! – Erre a hangra Demjan azonnal megáll és kiegyenesedik.
A Mester áll az ajtóban, és feszülten néz minket. – Nem emlékszem,
hogy parancsot kaptál volna, hogy érj hozzá! Vagy talán rosszul
emlékszem?
– Nem, Mester! Nem! – Demjan meghunyászkodik a Mester előtt.
Tisztelettudóan fejet hajt előtte.
– Csak a parancsomra történhet bármi a házon belül is!
Megértettük egymást?
– Igen – Demjan bólint.
– Helyes! És most gyere, gyermekem! – A Mester kinyújtja felém a
kezét, mire magamhoz veszem a törülközőt, és magam köré
tekerem. Ahogy elhaladok Demjan mellett, észreveszem, hogy
rosszallón néz rám. Tudom, nem ez volt az utolsó menet közöttünk.
Ahogy azt is tudom, hogy nem fog leszállni rólam. Mert ő valóban
gonosz ember. Aki élvezi, ha bánthat másokat.
– Öltözz fel, aztán gyere az irodámba!
– Azonnal!
Gyorsan magamra kapok egy pólót és egy nadrágot, majd a
Mester irodájába sietek. Ahogy benyitok, ő már a székén ül, és
engem néz.
– Ülj le, gyermekem!
 Ahogy helyet foglalok előtte, elém csúsztat egy dossziét.
Felveszem és kinyitom, majd újra rápillantok.
– Az új célpontod. – Int, hogy fussam át a mappa tartalmát.
Bogdán Pavlov. Kétgyermekes családapa, és az egyik legnagyobb
oroszországi gyógyszerintézet kutatója.
– A gyógyszergyártó cég főnöke partit ad a magánbirtokán.
Szeretném, ha odamennél. Olga már előkészítette a ruhádat. Nincs
más dolgod, mint elcsábítani, és ha ketten maradtok, megölni.
Kérdés?
– Nincs. – Az asztalra dobom a mappát.
– Jól van. És még valami. Kell egy ujjlenyomat is.
– Rendben.
Rutinmeló. Tiszta. Gyors.
– Elmehetsz!
Felállok, és elindulok az ajtó felé.
– Ha Demjan bántani akar…
Visszafordulok.
– Meg tudom védeni magam.
– Demjan veszélyes.
Halványan elmosolyodom.
– Én is.

Fél napom csak a készülődéssel ment el. Fodrászhoz mentem,

majd manikűröshöz, hogy úgy nézzek ki, akár egy előkelő hölgy.
Olga egy fekete estélyit választott nekem, mély dekoltázzsal, ami
bizony egyik férfi tekintetét sem fogja elkerülni. A sminkem
kellemesen visszafogott, a hajam lágyan hullámos, lazán az egyik
oldalra tűzve. Orja csodálatos frizurát készít bármilyen póthajból
vagy parókából is. A vörös nem az én színem, de a fekete ruhához
és a figyelemfelkeltéshez tökéletes.
Ahogy belépek a gyönyörű épületbe, azonnal elvegyülök a
tömegben. Magamhoz veszek egy pohár pezsgőt és elkortyolgatom,
amíg keringek a vendégek között. Kellemes zene szól. Az épület
minden pórusából árad a gazdagság és az elegancia. A terem
végében meglátom Pavlovot, ahogy jókedvűen iszogat három férfi
társaságában. Leteszem a poharat, majd elindulok feléjük. A
járásom magabiztos és kecses. Végigsimítok a hajamon, közben
úgy nézelődöm, mintha keresnék valakit vagy valamit. Ahogy újra
feléjük fordulok, észreveszem, hogy mindannyian engem néznek.
Mindössze néhány méter választ el tőlük. Pavlov nem veszi le rólam
a tekintetét egy pillanatra sem. Már majdnem elérek hozzájuk,
amikor váratlanul jobbra fordulok, egyenesen a hosszan kanyargó
lépcsősor felé, ami az emeletre vezet. Megfogom a ruha finom
anyagát, és picit felemelem. A vállam felett diszkréten hátrapillantok.
Pavlov leteszi a poharat, majd elindul utánam. Hamis mosolyra
húzódik a szám, de nem állok meg. Folytatom az utamat egészen
addig, míg fel nem érek a lépcsősor tetejére. Néhány méter után
tanácstalanul állok. Természetesen pontosan tudom, hogy hol
vagyok. Ahogy azt is tudom, melyik szobába kell bemennünk.
– Elnézést! – Pavlov gyengéden megfogja a karomat, mire
szemérmesen felé fordulok. – Jó estét!
– Jó estét! – esetlenül elmosolyodom.
– Segíthetek valamiben?
– Igen. A mosdót keresem, de úgy hiszem, eltévedtem.
– Ha gondolja, szívesen megmutatom!
– Ez nagyon kedves öntől, köszönöm.
– Jöjjön! – Felém nyújtja a kezét, mire belekarolok és elindulunk.
Még néhány lépés, és elérjük az ajtót. Pavlov engem néz.
Pontosabban a ruha alól kibuggyanó mellemet. Ahogy elérjük az
ajtót, hirtelen megbillenek, mire ő szorosan magához húz. – Jól van?
– kérdezi aggodalmasan, közben végigsimít az arcomon. Az érintése
finom. A tekintete barátságos. Az arca sima, az ajka kicsit vastag.
Pavlov jóképű. Ugyanakkor, mint kiderült, egy szoknyapecér. Hiszen
erre az eseményre sem hozta el a feleségét. Gyanús, ő épp a
kisebbik gyerekkel van, aki mindössze hat hónapos. A nagyobbik
pedig hároméves. Két gyermek, akik hamarosan félárvák
maradnak…
– Biztosan csak a pezsgő – zavartan felnevetek.
 A férfiak szeretik a hőst játszani. Egy bajba jutott nő igazi
csemege számukra. Főleg egy olyan férfi számára, mint Pavlov.
– Ha gondolja, itt van egy szoba pontosan ön mögött – az ajtóra
pillant. – Bemehetünk, és lepihenhet egy kicsit.
– Ó, nem – tiltakozom. – Jobb lesz, ha megkeressük a mosdót.
Egy kis friss víz biztos jót fog tenni.
– Bízzon bennem. És ebben a szobában is van mosdó. – Mire
befejezi a mondatot, kinyitja a mögöttem lévő ajtót. – Ne féljen. – A
hangja kedvesen cseng. Vajon akkor is ilyen kedves, amikor
megcsókolja a feleségét? Akkor is így csillog a szeme, amikor a
gyerekei szemébe néz?
– Legyen – beleegyezőn bólintok, majd megfordulok, és
bemegyek a szobába. – Akkor én…
– Arra találja a mosdót.
– Köszönöm. – Pironkodom, majd bemegyek a fürdőszobába.
Megállok a tükör előtt. Várok néhány percet. Addig megigazítom a
hajamat és a sminkemet.
– Jól van? – szűrődik be a kérdés.
– Igen – válaszolom, közben magamhoz veszem a táskámat.
Ahogy kilépek az ajtón, Pavlov már az ágyon ül, meglazított
nyakkendővel. Végignéz rajtam. Hosszan elidőzve a mellemen. Nem
kérdés: meg akar dugni.
– Maga rendkívüli nő – újra végignéz rajtam. Ezúttal gátlástalanul.
Egyértelműen elkaptam. Nem kellenek a felesleges körök.
Elindulok felé. Látom, hogy hatalmasat nyel, ahogy közeledem
felé. Úgy hiszi, most élete egyik legjobb dugása következik. Téved.
Hamarosan halott lesz.
Mellé dobom a táskámat, majd lehajolok hozzá. Az ajkam
majdnem érinti az övét, amikor egy váratlan pillanatban magához
ránt a nyakamnál fogva, és megcsókol. Egy hirtelen mozdulattal
maga alá teper az ágyon, a keze azonnal a ruhám alá csúszik.
– Várj…
– Nem! Azonnal benned akarok lenni! – Megpróbálja leszakítani a
bugyimat, mire megfogom a kezét és megszorítom.
– Szeretkezni vagy baszni akarsz?
– Tudod te!
 – Akkor engedd, hogy én csináljam.
– Nem!
– Hidd el, élvezni fogod – belemarkolok a seggébe, mire
elégedetten elmosolyodik, így végül hagyja, hogy fölé kerekedjek.
– Először is… – kihúzom a nyakából a nyakkendőt. – Add a
kezed!
– Nem – megpróbál felülni, mire visszanyomom a mellkasánál
fogva.
– Olyan durván le foglak szopni, mint még soha senki. Aztán
kinyalhatsz. Keményen. És ha végeztél, belém nyomhatod azt a
kőkemény farkadat. Hiszen ezt akarod, nem? – Körözök egyet rajta.
Valóban kemény. – Megbaszni!
– Baszd meg! – Hangosan nevetve hanyatt vágja magát. –
Tudtam, hogy utánad kell jönnöm! Gyerünk! – Izgatottan felém tartja
a kezét. – Azt akarom, hogy kíméletlenül szopjál le! Úgy, mint még
soha senki!
– Le foglak! – Összekötözöm a kezét, majd leszállok róla, közben
magamhoz veszem a táskámat. Kirántom a fegyveremet és
ráfogom.
– Várj! Várj! – Ahogy felül az ágyon, azonnal leadom az egyetlen
és halálos lövést. A golyó pont a homloka közepébe fúródik, az
agyveleje az ágyra loccsan, vörös vére beteríti a selyem ágytakarót.
Gyorsan elteszem a fegyvert, majd mellé térdelek, előveszem a
sminktükröt, aztán leveszem az ujjlenyomatát. Miután végeztem,
gyorsan az ablakhoz rohanok és kinyitom. Leveszem a magas sarkú
cipőt, majd kimászok a keskeny párkányra. Mindössze néhány méter
választ el a hatalmas fától, aminek az ágain lejutok. Ahogy elérem
az egyik ágat, elrugaszkodom a faltól, majd átugrok. A kertben sötét
van, így észrevétlenül kisurranok, anélkül, hogy bárki is tudná, itt
jártam. Átmászok a magas kerítésen, majd átrohanok az úttesten, és
felnyitom a kukát. Kiveszem a fekete zsákot, aztán az egyik autó
mögé húzódom és átöltözöm. Mindössze néhány utcát kell csak
megtennem, ahol vár rám az autó. Elsuhanok a sötét falak mellett.
Akár egy árnyék. Ahogy elérem a fekete terepjárót, kinyitom a hátsó
ajtót és beülök.
– Nos? – Olga kérdőn néz rám a visszapillantó tükörbe.
– Kiiktatva.
– Ügyes.
– Nem volt nehéz dolgom.
– Persze hogy nem. Hiszen te vagy a Holló…
 Natasa

Ez már az én harcom. Ez rólam szól. A szabadságomról. Arról,

hogy ki voltam, ki vagyok, és ki lehetek.
Lehasalunk egy nagyobb hóbucka mögött.
– Mi ez a hely?
– Itt képzik ki Oroszország legjobb és legkegyetlenebb
bérgyilkosait. Ez a Gárda főhadiszállása. – Igorra nézek. – Most már
tudod, kinek dolgozom.
– Szóval nem csak mese.
– Nem – újra a távolba tévedek. Azt a helyet kémlelem, ahol eddig
éltem.
– Hogy tud észrevétlen maradni?
– Tagadják a létezését. Ez egy jól szervezett elit csapat. Olyan
emberekkel, akik néhány másodperc alatt eltüntetnek a föld
felszínéről. Nem lesz nyomod. Olyan, mintha nem is léteztél volna.
Nem válogatnak a kliensek között. Aki hajlandó megfizetni az árát,
az felbérelheti a legjobb bérgyilkost.
Igor arca megfeszül.
– Mint te – szúrósan rám néz.
– Igen.
– Hogy jutunk be?
– Innen sehogy.
– Viszont…
– Viszont van egy föld alatti alagútrendszer.
Igor felvonja vastag szemöldökét.
– Föld alatti… hát ezért nem találják.
Bólintok.
– Bejárat?
– Arra – a megfelelő irányba mutatok – egy óránál. Viszont a lesen
őrök vannak. Az a bunker első védelmi vonala. – Kinyitom a táskát,
majd kiveszem a puskát. Határozottan tartom, a kezem nem remeg.
A légzésem lelassul. Belenézek a távcsőbe, visszatartom a
lélegzetem, várok néhány másodpercet. Ez egy érzés. Eggyé válni a
kezedben lévő fegyverrel. Ki kell zárnod a külvilágot. Ahogy a
lélegzeted eláll, talán még a szíved sem dobog addig a pillanatig,
amíg a golyó ki nem robban a csőből. Ahogy a célpont biztos lesz,
leadom az első lövést. Az őr a mélybe zuhan.
– Szép.
Körbenézek. Észreveszek egy másik őrt, aki épp a fal tövében
hugyozik. Céloz és lő.
– Ah, csúnya halál. Hugyozás közben megdögleni.
– Maximum tíz percünk van, mire megtalálják a testeket.
Már majdnem elérjük a fal tövét, amikor kinyílik az ajtó, és kilép
rajta egy őr. Ideje sincs feleszmélni, Igor egy szempillantás alatt
kitöri a nyakát.
Bólintok, majd bemegyünk.
– És most?
– Várj! – Járkálni kezdek. Körbe-körbe.
Hol vagy már?
– Mit csinálsz?
– Itt! – Megreccsen a padló. Leguggolok, kihúzom a kést a
bakancsomból, majd a padló rései közé nyomom. Megfeszítem, mire
felnyílik a kis ajtó. – Gyerünk! – Előveszem a kis lámpát, Igor is,
majd lemegyünk.
– Mi ez a kibaszott bűz?
– Itt folyik el a szennyvíz. Arra! – Előrevilágítok, közben erősen
szorítom a fegyvert. Jó ideje nem használják már ezt az
alagútrendszert.
– Remélem, nem szokod meg a parancsolgatást. Tudod… –
megragadja a karomat és visszaránt –, kibaszott szarul viselem.
Főleg egy árulótól.
Kirántom a karomat erős markából.
– Ez nekem hazai terep.
– Leszarom, mi ez neked! Én vagyok…
– Nem, Igor! Ez nem a te világod, hanem az enyém.
– Ahol kíméletlenül osztom a halált.
– Efelől kétségem sincs. De most az egyszer… engedd el az
irányítást!
Látom, hogy megfeszül az állkapcsa.
 – Baszd meg, Natasa!
Elindul, én követem egy ideig, végül megállok.
– Mi van? – ingerülten megfordul, ahogy észreveszi, hogy nem
követem.
Nem tudom mi vár ránk, ha felérünk. De az biztos, hogy rengeteg
vér fog folyni. És még az is meglehet, hogy nem térünk haza. És Igor
vállalta ezt a kockázatot.
– Miért? – kérdezem csendesen.
– Mi az?
– Tudnom kell.
– Mit?
Felé fordulok.
– Miért akartál velem jönni?
– Ezt komolyan most akarod megbeszélni? Itt, a szarkupac
között?
– Igen. Mert talán nem lesz alkalmunk…
– Nem azért jöttem ide, hogy meghaljak! És szerintem te sem!
Alkut ajánlottál vagy netán elfelejtetted?
– Amit le is szarhattál volna.
– Le! Viszont akkor valószínűleg sose tudtam volna meg, ki akar
kinyírni, és valószínűleg sose találtam volna meg ezt a helyet. Te
vagy a kulcs ehhez.
– Ha ennek vége…
– Tudjuk le, amiért ide jöttünk – felhúzza a fegyvert.
– Van valami, amit…
– Mindent tudok, amit tudnom kell! Indulás! – Igor elindul, én pedig
csendben követem. Ha sikerül is véghez vinni a tervet, számunkra
tudom, akkor sem létezik már közös jövő. Én voltam az, aki
darabokra törte…
A folyosó végén elérünk egy ajtóhoz, ami a pincébe vezet. A pince
végén van egy lépcsősor, az pedig a kamrába visz.
– Készen állsz? – Igorra nézek, közben bedugom a fülembe a
mikrofont. Így tartjuk majd a kapcsolatot. Együtt hatékonyak
vagyunk. Külön-külön? Halálosak…
– Igen. – Eltökélten bólint, majd belopakodunk a bunkerbe.
Remélem, a társaimmal nem kell végeznem, csak az őrökkel, akik a
bunkert védik. Intek Igornak, hogy ő menjen jobbra, én elfordulok
balra. Alig néhány lépés után egy őr hirtelen elém lép. Ideje sincs
feleszmélni, nyakon szúrom, mire rongybabaként a lábam elé zuhan.
– Egyet kinyírtam.
Hörgést hallok.
– Én kettőt – szól vissza.
Továbbhaladunk a folyosókon. Az alsó szinten hat őrt iktatunk ki. A
Mester a második szinten van. Őt kell elkapnom. Ha levágom a
kígyó fejét, a teste megszűnik létezni.
– Állj! – rám kiabál egy őr. Mire leadhatná a lövést, fejbe lövöm és
összeesik.
– Még három – közli Igor.
Már majdnem elérem a Mester szobájának ajtaját, amikor az
váratlanul kinyílik.
– Csak nem hazarepült a fekete holló? – Demjan áll előttem talpig
felfegyverkezve. Pisztolyt fogunk egymásra. Egyikünk sem mozdul.
– Engedd be, Demjan! – A Mester hangja nyugodtan cseng a
háttérben.
Demjan félreáll, így belépek a hatalmas szobába. A Mester most
is, mint mindig a hatalmas székén ül, és áthatóan néz engem.
– Natasa, Natasa… – a fejét rázza. – Nem gondoltam volna, hogy
szembeszegülsz. Hogy megtagadod azt, akinek születtél. – Int, mire
a következő pillanatban Demjan hátulról nekem támad, és kiüti a
kezemből a fegyvert. Dulakodni kezdünk. Csak úgy záporoznak az
ütések. A következő ütéstől a földre zuhanok. Demjan azonnal rám
veti magát. Próbálok fölé kerekedni, de nincs könnyű dolgom.
Demjan nagyon erős. Felhúzom a bal lábam, kihúzom a bakancsból
a kést, majd az oldalába döföm. Felordít, majd erővel az arcomba üt,
és legördül rólam. Mindketten szó szerint felpattanunk. Demjan
kihúzza az oldalából a kést, majd keringeni kezdünk.
– Most nem menekülsz, fekete holló! – Hadonászni kezd a késsel,
én próbálok védekezni. – Kifilézlek! – A hasamba akar szúrni, mikor
megragadom a karját és kicsavarom, kiütöm a kezéből a kést, majd
minden erőmet összeszedve a földre viszem és ráülök. Belemarkol a
hajamba, és hátrarántja a fejemet, de olyan erővel, hogy szinte
kitörik a nyakam, majd a bordám közé üt újra és újra. Mikor végre
levegőhöz jutok, hátrahúzom a jobb kezemet, a kés kipattan a tokból
és egyenesen a jobb szemébe szúrom. Demjan felordít, majd lelök
magáról, így hanyatt zuhanok. Szédelegve feláll, és elindul felém.
Soha nem adhatjuk fel. Ha levágják a kezünket, lábunkat, mi akkor is
harcolunk. Az utolsó csepp vérünkig. Az utolsó lélegzetvételig.
Ingatagok a léptei, ennek ellenére még mindig erős és félelmetes.
Előveszem a másik kést, majd célzok és dobok. Egyenesen a
szívébe. Demjan térdre zuhan előttem, elejti a kést, és felnéz rám.
– Megmondtam neked, hogy egyszer úgyis megöllek! – Kirántom
a kést a mellkasából, majd a nyakába döföm. A vér mindenfelé
spriccel, miközben a teste tompán a földre zuhan. A Mester még
mindig a széken ül, és engem néz. Az arca rideg és rezzenéstelen.
Kihúzom Demjan nyakából a kést, megpörgetem a kezemben, aztán
elindulok felé.
– Csak lassan, gyermekem! – Oldalra nyújtja a kezét, ahonnan
besétál egy aprócska gyermek. Hosszú barna haja gyönyörű
fonatban lóg a jobb oldalon. A szeme könnyekkel teli. Az arca
pirospozsgás.
Megállok.
A lány…
A lány én vagyok…
A vérem. Az életem.
Nála van az, ami az enyém. Ami eddig életben tartott. Ami miatt…
akartam a szabadságot. Évekkel ezelőtt lemondtam róla. Azért, hogy
ő biztonságban legyen. Mert nem volt hozzá jogom. Nem akartam,
hogy köze legyen a beteg világomhoz. De az idő lejárt. Irina
majdnem annyi éves, mint én voltam az elrablásom napján. Tudom,
hogy a Mester elment volna érte. Őt is bemocskolta volna.
Gyilkológépet csinált volna belőle. És ezt nem hagyhattam. Mert ez
a kislány az én vérem.
– Gyere csak közelebb! – A Mester szorosan maga mellé húzza a
kislányt. A lányomat. – Hogyan is gondolhattad, hogy csak úgy
besétálsz a házamba? Azt hitted, csak úgy leölöd az embereimet és
engem, majd távozol? Ez volt a terved? Tudhatnád már, hogy mindig
egy lépéssel előtted járok.
– Engedd el! Ő nem a te tulajdonod!
 – Ó, dehogynem! Hiszen azért született. Hogy a te tökéletes
génjeidet továbbvigye. Hogy egy napon belőle is ugyanolyan
tökéletes katona legyen, mint belőled. Viszont tévedtem veled
kapcsolatban. Nem vagy különleges. És nem vagy pótolhatatlan. –
Rám fogja a fegyvert. – De ezt a kis hibát könnyen ki tudjuk javítani.
Tudod mi jár az árulóknak?
Megfeszülnek az ujjaim a kés kemény markolatán. A golyó
gyorsabb, mint én. Nincs időm…
– Látod, gyermekem? A végén mindig az erősebb győz. –
Gonoszul elmosolyodik, majd a következő pillanatban hangos lövés
visszhangzik a rideg falak között. A Mester elejti a fegyvert, a kislány
egyenesen hozzám szalad, és a hasamnak szorítja az arcát.
– Kérem… vigyen el innen! – Erősen szorít és zokog. Újabb lövés
dördül. De ez sem ejt végzetes sebet a Mesteren.
– Ne! Ő az enyém! – kiáltom.
– Nekem csak a megbízó neve kell! Ez az alku! – Igor a Mester
mellé áll, megragadja a lőtt sebnél fogva, és megszorítja. – És most
elmondod, ki a megbízó!
A Mester nem válaszol, csak a fejét rázza. Igor belenyomja az
ujját a vérző sebbe, mire a Mester felordít, és térdre zuhan előtte.
Magamhoz szorítom a lányomat. Nem akarom, hogy lássa, mi
történik körülötte.
– Azt kérdeztem, ki a megbízó! – üvölti Igor a Mester arcába, amin
életemben először félelmet látok átsuhanni.
– Miroslav Semenov – válaszolja a Mester, mire Igor arcára
kemény döbbenet ül. Ismeri a megbízót. És én is… Elengedi a
Mestert, majd hátrálni kezd.
– Igor…
Igor arca dühbe torzul, majd mellém áll, és rám néz.
– Ki a lány?
– Ő… – elcsuklik a hangom. – A lányom!
Igor szemmel láthatóan meglepődik. Gyanítom, nem ezt a választ
várta. Megfeszül az állkapcsa, majd leguggol a lányom mellé.
– Gyere velem!
– Nem! – A lányom a fejét rázza.
 – Megígérem, ő is utánunk jön nemsokára – Igor rám pillant,
ahogy a lányom is.
– Menj! – védelmezőn végigsimítok könnyáztatta arcán, majd Igor
az ölébe veszi a lányomat.
– Vigyázz rá! – A hangom sohasem volt olyan kemény, mint most.
Nem válaszol, csak bólint. Tudom, meg fogja védeni az élete árán
is.
– Csukd be a szemed!
Hallom a hátam mögött.
A Mestert nézem, ahogy a földön kúszva megpróbálja elérni a
fegyvert. Már majdnem hozzáér, amikor rátaposok a kezére.
Megfogom a ruhájánál fogva, és magam felé fordítom, majd mellé
guggolok.
– Miért!? – ordítom az arcába.
– Mit miért? – nyöszörgi.
– Miért én?
– Mondtam már neked, gyermekem. Azért, mert különlegesnek
születtél.
– Lófaszt! És nem vagyok a gyermeked! – Felemelem a kést, mire
feltartja a kezét. – És most halljam. Miért én?
– A nagyanyád miatt.
– A nagyanyám?
– Igen. Ügynök volt. Méghozzá a legjobb.
– Ő is…
– Nem. Ő a jó oldalon állt. – A jó szót gúnyosan ejti ki. – A Gárda
figyelt. A legjobb embereket szedte össze.
– És az anyám?
– Az anyád nem volt egészséges. Cukorbetegség és
vérnyomásproblémák. Nem lett volna jó halálosztó belőle. Nekünk
erős alany kell. Törhetetlen!
– Te kibaszott seggfej! – fellendítem a kezem.
– Várj! Ne ölj meg! Van még valami.
– Mi? – kiabálom.
– Ígérd meg, ha elmondom, nem fogsz megölni.
– Nem fogsz megint az agyammal játszani, te beteg fasz! –
Próbálom a mellkasába döfni a kést, de erősen megfogja a kezemet.
 – Élnek a szüleid!
– Nem igaz! – Megremeg a hangom. Pont úgy, ahogy az egész
testem, sőt, a szívem is erre a mondatra.
– De! Igaz!
– Nem! A szüleim meghaltak.
– Nem haltak meg. Túlélték a balesetet. Viszont nekik azt
hazudtuk, hogy te meghaltál. Hogy a tested a felismerhetetlenségig
összetört a balesetben.
– Nem… – a fejemet rázom. – Hazudsz! – ordítom. – Hazudsz!
Azért, hogy a kibaszott életedet mentsd.
– Nem Szidorov a neved. Az igazi neved Natasa Szolovjov.
Natasa Szolovjov…
– Csak a keresztnevedet hagytam meg. Nem tudtam, mennyire
leszel erős. Az emlékeid mennyire azok. Mennyire fogsz hinni
nekem. Mennyire lesz könnyű…
– Átmosni az agyamat! – befejezem a mondatot. – Tönkretetted az
életemet. – Felállok, majd a mellkasára taposok. – Elvetted tőlem a
lányomat. És mindeközben kegyetlen szörnyeteget csináltál belőlem.
– Előveszem a fegyvert, és ráfogom.
– Elmondtam neked az igazat! Ha akarsz, új életet kezdhetsz! De
csak akkor, ha én életben maradok!
– Tévedsz! Amíg te élsz, én soha nem lehetek szabad. Pont, mint
a holló!
– Natasa, Natasa…. – Az utolsó hangok elnémulnak, ahogy
beleeresztek három golyót. Egyet a mellkasába és kettőt a fejébe.
Biztosra akarok menni, hogy ez a rohadék valóban megdöglik.
Szétárad a véremben az adrenalin, ahogy a Mester vére az arcomra
és a számra fröccsen. Lenyalom. Ez a vér értem és a családomért
hullt. Sós méreg, ami mégis édes, és elhozza számomra a
feloldozást.
Elindulok a kijárat felé, útközben megölök még három őrt. Már
majdnem elérem az ajtót, de megállok. Olga áll előttem fegyverrel a
kezében.
– Még elmehetsz! – Fenyegetőn nézek rá. Nem akarom bántani.
Talán ő volt az egyetlen olyan ember, aki valamilyen szinten
mellettem állt. Aki a maga módján, de vigyázott rám. Viszont, ha
nem áll el az utamból, istenemre esküszöm, golyót repítek a
mellkasába. Ő az egyetlen és utolsó élő akadály az új életem előtt.
És haljak meg, ha hagyni fogom, hogy megállítson abban, hogy
végre valóban repülhessek. Hogy végre magam mögött hagyjam ezt
a kibaszott poklot.
Az arcán elismerő mosoly ül, miközben engem néz.
– Ugye tudod, hogy ez nem marad büntetlenül?
– Talán mégis – elhúzom a számat.
– Lesz valaki más, aki átveszi a Mester helyét. És a Gárda…
– A Gárda új vezetője új szabályokat hozhat.
Bólint.
– Eltűnök. Új életet kezdek. Legalábbis remélem létezik még
számomra az a bizonyos új élet.
Olga félreáll. Ahogy mellé érek, megállok mellette.
– Köszönöm.
– Ezt a csatát te nyerted! És persze a könyörtelen oroszod.
 Igor

Vezetés közben folyamatosan kattog az agyam. Natasa a Gárda

tagja volt. Egy olyan jól szervezett csapaté, ami bizony nem egy
kibaszott mese, hanem egy nagyon is létező dolog. Egy bérgyilkos.
Aki az életemre tört. Az, hogy kicsoda ő, mindent megmagyaráz. A
feneketlen és üres tekintetet, az erőt, a bátorságot, a harci
képességet. Mikor láttam, ahogy elintézte Ivánt, akkor igazolódott be
a gyanúm. Habár hinni akartam a tévedésben, de nem. Nem
tévedtem. Natasa valóban veszélyes nő. És anya. Ez volt a másik
dolog, ami gyomron vágott. Mert erre nem számítottam. És ez… ez
mindent megváltoztat…
És akkor ezenfelül megpróbálom feldolgozni a további
információkat is, amik a birtokomba jutottak. Először is azt, hogy ki a
megbízó. Esküszöm mindenkivel számoltam, de vele kurvára nem.
Anna halála után megszakadt a kapcsolatom a családjával. Igazából
köztem és köztük soha nem is volt. Az első találkozásunk
katasztrofális volt. Anna ragaszkodott hozzá, hogy bemutasson a
szüleinek, akik gazdag és befolyásos emberek voltak. Mondanom
sem kell, hogy néztek rám. Legfőképp az apja. Látszott a
tekintetében a megvetés és a gyűlölet. Megparancsolta Annának,
hogy hagyjon el, és menjen végre haza.
Anna választott.
Engem.
És ez a választás az életébe került.
A családja nem tudott az ügyeimről. Anna halála puszta
balesetnek tűnt. Borisz hamar értesült a gyilkosságról, és elrendezte
a dolgokat. A maffia egyértelműen nem akart belekeveredni. Miután
kiszabadultam a börtönből, megöltem azt a rohadékot. Habár nem ő
húzta meg a ravaszt, segített a gyilkosoknak felszívódni.
Anna halála sima utcai rablás volt. Egy szerencsétlen baleset.
Ezért nem értem, hogy az apja miért kezdett ennyi év után
bosszúhadjáratba ellenem. Egyáltalán, hogy találta meg a Gárdát?
Honnan értesült a létezéséről, mikor még én sem tudtam róla?
Honnan tudta, hogy én vezetem az egyik legnagyobb
maffiacsoportot Oroszországban? És mindezen információ ellenére,
hogy volt bátorsága bérgyilkost küldeni rám? Nem áll össze a
kibaszott kirakós. Valami még hiányzik. Miért most? Miért így? Miért
nem nyúlt tisztességes eszközökhöz? Utána kell járnom. Mert ugye
a bérgyilkost már elkaptam…
A visszapillantó tükörbe nézek. Natasa szorosan magához öleli a
kislányát. A kislányát. Bassza meg! Natasa anya. Bevallom, erősen
gondolkodtam rajta, hogy megölöm. El akartam pusztítani, amiért ő
is elpusztított engem. Amiért elárult egy olyan érzést, ami tudom,
hogy nem csak bennem élt. Hogyan tudta mindezt véghez vinni? És
ezek után én hogyan öljem meg? Vegyem el a kislánytól az
anyukáját?
Baszd meg, Natasa Szidorov! Baszd meg!
Idegesen a fékbe taposok, ahogy megállok a házam előtt. Nem
volt kérdés, hogy hazahozom őket. Egyelőre itt vannak a legnagyobb
biztonságban. Ha elrendeztem Anna apját, kitalálom, mihez kezdjek
vele. Velük. Mert már nem csak Natasa van.
– Szálljatok ki!
– Ez a te házad… – motyogja zavartan.
– Egyelőre itt vagytok a legnagyobb biztonságban. Ha visszajövök
eldöntöm, mi legyen veletek.
Újra belenézek a visszapillantó tükörbe.
Natasa sír. Az én kemény Natasám sír. Talán most látom őt
először, igazán gyengének. Most, hogy a gyermekét a kebléhez öleli.
Annyi vér, annyi halál, mi mégis találtunk a vérontás között egy
kincset. Egy kincset, ami valakinek elhozhatja a békét. De mi van az
én békémmel? Az talán sohasem létezett. Számomra nem.
– Szálljatok ki! – Ezúttal keményebben cseng a hangom.
– Gyere, Irina!
Irina…
Natasa magához szorítja a kislányt, majd kiszállnak az autóból, és
elindulnak a ház felé. Az egyik őr megmozdul az ajtóban.
Fenyegetően rámutatok. És ő érti. Meghal, ha bárki hozzájuk mer
érni akárcsak egy ujjal is.
 Ahogy végre biztonságba kerülnek, elindulok a reptér felé. Több
ezer kilométer választ el minket egymástól. Órák, ami alatt felemészt
majd a harag. Nem tudom, mit fogok tenni, ha odaérek. Hiszen
megfogadtam, hogy megölöm a megbízót. Mert miatta halt meg a
családom. Jegor és Dása. De mi van akkor, ha a megbízó is
tulajdonképpen a családom? Hiszen ő lett volna a gyermekem
nagyapja. Vajon, ha belenézek a szemébe, meg tudom majd húzni a
ravaszt? Ha az öcsémre és Dására gondolok, akkor az a válaszom,
hogy igen. Ugyanakkor felsejlik az én angyali Annám arca, és
bűntudat ébred bennem. Vajon most is a bosszú és a halál fog
győzni, vagy végre képes lesz utat törni a megbocsátás és az élet…

Az autóból figyelem, ahogy Miroslav bemegy a házba. Semmi sem

változott. Mintha Anna halála után ők is megrekedtek volna. Épp
kiszállnék az autóból, amikor kinyílik az ajtó, és kilép egy idősebb
nő. Ismerős az arca. De leginkább a szeme. A ragyogó szőke haj
őszbe fordult. A mosolygós és sima arc gondterhelt és ráncos lett. A
kezében egy csokor liliomot szorongat. Liliomot, ami a halál virága.
Ahogy kilép az utcára, előveszi a kocsikulcsot, a Mercedes
lámpája felvillan. Kinyitja az ajtót, majd gondosan az anyósülésre
teszi a virágot. Megkerüli az autót, beül, és elhajt. Így már szinte
biztos, hogy ketten leszünk. Anna apja és én. Fel voltam készülve
minden eshetőségre. Arra is, hogy Anna anyja, Vera is jelen lesz. De
talán jobb ez így. Neki így is épp elég feldolgozni a lánya és az
unokája elvesztését. Még akkor is, ha őt sem akarták igazán. A
fiamat. Aki semmiről sem tehet. A fiam, akinek esélye sem volt az
életre…
Kiszállok az autóból, és elindulok a ház felé. Mélyen magamba
szívom a késő délutáni hideg és csípős levegőt. Meleg és nehéz
leheletem látszik, ahogy kifújom.
Megállok a bejárati ajtó előtt.
Egy újabb mély levegő, majd bekopogok. Hosszú-hosszú évekkel
ezelőtt idegesen toporogtam ezelőtt az ajtó előtt egy csokor virággal
a kezemben. Tudtam, kevés vagyok Annához, de azért bíztam
benne, hogy a szülei elfogadnak. Reméltem, látni fogják, mennyire
szeretem a lányukat. Hogy az élet, ami nekem jutott, csak egy
hagyaték. A szüleim hagyatéka. Képes lettem volna újat építeni
Annának és a fiamnak. Mert semmit sem akartam jobban, mint egy
családot. Egy olyan boldog és kiegyensúlyozott családot, amilyen
nekem sosem lehetett…
Nem kell sokáig várnom. Anna apja ajtót nyit. Résnyire húzza a
szemét, miközben az arcomat tanulmányozza. Kell neki néhány
másodperc, mire felfogja, ki vagyok. Az elmúlt évek nemcsak őket
változtatta meg, hanem engem is. Mire reagálhatna, meglököm a
mellkasán, így megtántorodik. Ahogy beljebb lépek a házba,
bevágom magam után az ajtót, majd előrántom a fegyvert, és
ráfogom. A szunnyadó harag nagyobbra duzzad, ahogy a szemébe
nézek.
– Most beszélgetni fogunk! – a hangom kibaszott nyugodt. De a
szívem? Az üvölt…
– Takarodj a házamból, te mocskos maffiózó!
– Örülök, hogy nem kell elmagyaráznom, mi történik, ha nem
mond igazat! Leülni! – A kanapé felé mutatok.
– Az én házamban nem te parancsolsz!
– Csinálhatjuk másképp is – elhúzom a számat, majd a zsebembe
nyúlok, felszerelem a hangtompítót, és mellé lövök. – Nem kérem
még egyszer!
Miroslav végül a fogát csikorgatva leül a hatalmas bőrkanapéra.
Ahogy beljebb lépek, azonnal megakad a szemem az asztalon és a
falon lévő képeken. A képeken, amiknek legtöbbjén Anna van. Az én
Annám…
– Miért jöttél ide? Azért, hogy megölj?
– Még nem tudom. Attól függ, milyen válaszokat kapok! – Leülök
az előtte lévő asztalra, közben végig ráfogom a fegyvert.
Legszívesebben kérdéseket sem tennék fel, egyszerűen csak
beleengednék egy tárat. Méghozzá egyenesen a szívébe. De az
emlékek úgy rohannak meg, akár egy gyorsvonat. Anna hangos
kacaja. Gyengéd érintése. A hatalmas pocakja, amit úgy szeretett
simogatni. A fiam…
 – Miért? – újra ránézek.
– Mit miért?
– Miért várt ennyi évet, hogy megöljön?
– Ha hamarabb tudtam volna az igazságot, hamarabb megtettem
volna! Megölted a lányomat! És megölted az unokámat! Miattad
haltak meg mindketten. Azért, mert egy aljas és bűnös világhoz
tartoztál már akkor is. És most… – lenézően végignéz rajtam – …
most e fölött a világ fölött uralkodsz. Mondd, mit érzel, amikor a
lányomra gondolsz? Vagy a gyermekedre, akinek esélye sem volt
megszületni?
Meglóbálom a fegyvert.
Szart se tud az érzéseimről. Arról a fájdalmas szeretettől, amit
irántuk érzek…
– Gyerünk, fiam! Mutasd meg, milyen ember vagy! Mutasd meg,
hogy nem tévedtem, amikor azt mondtam, nem érdemled meg a
lányomat!
Életemben talán először megremeg a fegyver a kezemben.
Eluralkodik fölöttem a harag, a gyász, a fájdalom és a kín.
– Nem volt joga megölni a testvéremet és a feleségét! Nem volt
joga így megtorolni a lánya halálát!
– Tévedsz, fiam! – a fejét csóválja. – Én csak téged akartalak
holtan látni! Az öcséd és a felesége nem érdekelt. Én azt mondtam,
téged öljenek meg! Egyedül téged!
– Miért most? Hogy talált rá a szervezetre? Hogyan tudta meg,
hogy maffiafőnök vagyok?
Elgondolkodik.
– Halljam! – rádörrenek. – Mert biztos vagyok benne, hogy nem
magától jött rá ezekre a dolgokra. Maga és a családja tisztességes
emberek. Anna is…
– Ne merd még egyszer a szádra venni a lányomat! – ordítja
felém. – Ő valóban tisztességes volt. Jóravaló lány, aki rossz
emberbe szeretett bele. Hosszú évekig hazugságban éltünk. Mert a
szervezet eltitkolta. És nemcsak a szervezet, az igazságszolgáltatás
is eltitkolta előlünk az igazat. Mert a lányom és az unokám halála
nem baleset volt. A világ, amibe belekerültél, rájuk talált, és megölte
őket. Te ölted meg őket!
 – Nem! – Megrázom a fejemet. – Igyekeztem távol tartani őt. Meg
akartam adni neki mindent, és meg akartam adni a fiamnak is.
– Mert egy senkiházi voltál, és most is az vagy! Hiába a drága
öltöny, a pénz és a hatalom – lenézően végignéz rajtam.
– De ez a senkiházi szerette a lányát! – A mellkasomra ütök. – Azt
akartam, hogy boldog legyen. Azt akartam, hogy idővel büszkék
legyenek rá, és hogy büszkék legyenek majd rám is. Nem én
választottam családot. Nem én választottam az életemet.
Beleszülettem. Igaza van. Egy senkiházi voltam. Nem volt semmim.
De a lánya, Anna képes volt meglátni bennem az értéket.
Megmutatta, hogy igenis, én is tudok küzdeni…
– Küzdeni!? Te a könnyebbik utat választottad!
– Magának fogalma sincs arról milyen életem volt! – Megemelem
a hangom. – Fogalma sem volt arról milyen ember vagyok, mert
esélyt sem adott, hogy megmutassam. Lenézett. Majd kitagadta az
egyetlen és imádott lányát azért, mert engem szeretett. Akkor vajon
melyikünk ujja volt erősebb azon a bizonyos ravaszon?
– Ne merje rám kenni! – Az öreg felpattan, és én is.
– Üljön le!
– Nem! Ebben a házban nem parancsolsz. És ebben a világban te
elpusztulsz!
– Téved! Maga az, aki elpusztul. Ha csak el nem árulja nekem,
amit tudni akarok. Hogyan jött rá, hogy ki vagyok, és hogyan jött rá
arra, hogy Anna halála nem baleset volt?
– Hónapokkal ezelőtt megkeresett egy nő. Azt mondta, tudja mi az
igazság. Tudja, hogyan halt meg a lányom. És azt is pontosan tudja,
hogy ki a gyilkosa. Nem akartam elhinni. De bizonyítékokat is
mutatott. Aztán elmondta, hogy létezik egy elit csoport, a Gárda,
ahol kiváló bérgyilkosok vannak. Keressem meg őket, és ők el
fognak intézni. Tiszta munka lesz. Nem lesz nyoma.
– Ki volt a nő?
– Számít?
– Igen, ez esetben számít, mert ettől függ a maga élete! – Újra
ráfogom a fegyvert.
– Jelena Vorobjov.
Jelena… Vorobjov felesége.
 Megrázom a fejem. Végre a helyére kerül minden. Iván nem tudott
arról, hogy az anyja magánakcióba kezdett. Amikor megöltem
Vorobjovot, a család elveszített mindent. Iván elmenekült, ahogy az
anyja is. Vorobjov felesége elveszített mindent. A férjét, a
biztonságos életét, az egyetlen fiát és örökösét is. Mindvégig ő
mozgatta a háttérben a szálakat. Bosszúszomjas anya és egy vérre
szomjazó feleség, aki igazságot akar a családjának. Viszont ebbe a
bosszúhadjáratba én elveszítettem az öcsémet és Dását.
Az ujjam megfeszül a ravaszon.
Úgy jöttem ide, hogy megölöm az előttem álló férfit. Mondjon
bármit. De most, hogy itt állok az igazság kellős közepén, Anna apja
előtt, nem teszem. Leengedem a karom, és hosszan kifújom a
levegőt. Nem ő az igazi ellenség. Amit tett, ő is bosszúból tette.
Ugyanúgy cselekszik, ahogy én. Neki is ugyanannyi joga lenne vért
ontani, mint nekem.
– Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rájuk – ránézek. A szeme
könnyes. – Megöltem mindenkit, akiről tudtam, hogy köze volt a
halálukhoz.
– És ez elhozta neked a békét?
– Próbálja ki! – Felé nyújtom a fegyveremet. Olyan sokszor
kísértettem már a halált. Talán ez lesz az a pillanat, amikor eljön
értem, és magával ragad. Mert az előttem álló férfinak ugyanannyi
joga van ölni, mint nekem. Mert az ő szemében én vagyok a gyilkos.
Látom rajta, hogy habozik. Megmozdul a keze, de végül szorosan
a lába mellett tartja.
– A lányom nem ezt akarná. Ahogy az unokám sem. Én nem
vagyok gyilkos. Igazad van. Elpusztulnék a te világodban. Éppen
ezért azt akarom, hagyd el a házamat, és soha többé ne térj vissza.
Bólintok, majd megfordulok és elindulok a kijárat felé.
– Nem kívánok neked boldog életet. Még akkor sem, ha tudom,
talán még te is megérdemelnéd…
Ahogy kilépek az ajtón, azonnal becsukom magam után, és
nekidőlök. A házban megannyi emlék volt. Anna. Mintha megérintett
volna a falakon keresztül. Egy láthatatlan kéz, ami belemarkolt a
szívembe.
A vérengzés nem ért véget.
 Mert a fenevad, aki folyamatosan belőlem lakmározik, még mindig
éhes. A bosszú élteti. És egy lány arca. Akinek mindössze annyi
bűne volt, hogy rossz emberbe szeretett bele…

Ahogy beérek a házba, azonnal az irodába megyek. Szükségem

van egy kis magányra. Túl sok ez most…
Becsukom magam mögött az ajtót, majd öntök magamnak egy
pohár italt, és leülök a székre. Elmélázva forgatom az ujjaim között a
drága kristálypoharat, néha oldalra döntöm, így a vodka szinte
táncot jár benne.
Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, meg kell ölnöm Anna apját.
Hiszen szemet szemért, nem igaz? De ahogy belenéztem a
szemébe, ugyanazt a fájdalmat láttam benne, amivel én is
küzdöttem hosszú évekig. És amivel… talán még ma is küzdök. Vért
ontottak. A saját véremet. Ugyanakkor az övét is. Hiszen az ő
szemében én sem vagyok jobb azoknál, akik megölték Jegort és
Dását.
Kibaszott fárasztó órák vannak mögöttem. Nem is tudom, mióta
nem aludtam. Fáradt vagyok mind testileg, mind lelkileg. Ugyanakkor
van még néhány elintéznivaló. Az egyik Iván anyja. Nem fog leállni.
Biztos vagyok benne, hogy addig fog menni, amíg ki nem csinál.
Meg kell találnom, és meg kell ölnöm.
Halk kopogás, majd lassan kinyílik az ajtó.
És a másik gond, amit meg kell oldanom…
Vajon hogyan lehet elpusztítani a szívedet? Azt a szívet, ami a
mellkasodban dobog? Azt a szívet, aminek soha többé nem kellett
volna éreznie, benne mégis lángra lobbant a szerelem. Ezt az egy
dolgot nem tudtam irányítani magam körül. Uralkodom élet és halál
fölött. De efölött nem sikerült.
– Gyere! – A hangom mélyről tör fel. Valahol a gyűlölet és a
csalódottság határáról. Feszülten figyelem, ahogy belép a szobába.
Már nem azt a nőt látom, akit pár nappal vagy pár órával ezelőtt.
Megváltozott. Eddig csak egy nő volt. Most már anya is. – Térjünk rá
az üzletre! Alkut ajánlottál. Azt kérted kíméljem meg az életedet, és
segítsek neked. Megtettem. Habár magam sem értem, miért, de
megtettem. Lehet, hogy ez egy kibaszott csapda. Vagy egy rohadt
nagy átverés. És én idióta, vállaltam a kockázatot.
– Tudom, mit vállaltál értem. Ajánlottam neked valamit.
– Igen. És itt az ideje, hogy eláruld, mit!
– Gyere velem!
– Lófaszt! – Hirtelen felpattanok az asztal mögül. – Azt hittem,
világos, hogy nincs jogod követelőzni!
– Nem követeltem, hanem kértem.
Néhány lépéssel megkerülöm az asztalt, majd elé állok, és
megszorítom a nyakát.
– Miért mennék én veled bárhova is? Azt mondtad, segítsek
kinyírni a főnöködet. Megtettem. Vállaltam az alku rám eső részét.
Hiszen még mindig életben vagy.
– És én is vállalom az enyémet. De meg kell bíznod bennem.
– Bízni? – Gúnyosan felnevetek, majd újra rá nézek, de a mosoly
eltűnik az arcomról. – Bízni – megismétlem halál nyugodtan. –
Három másodperced van. Ha nem mondod el, amit tudni akarok,
kitöröm a nyakad.
– Az öcséd él. És Dása is.
Valószínűleg kibaszott hülye fejet vághatok. Résnyire húzom a
szemem, és közelebb hajolok hozzá, miközben még mindig a torkát
szorítom.
– Ismételd meg!
– Jegor és Dása él – fuldoklik. – Csak én tudom, hol vannak.
– Rohadj meg! – kiabálom az arcába, majd elengedem. – Ha ez
egy újabb csel…
– Nem az. Én rendeztem mindent így. A Mester lépéseket várt
tőlem.
– Tovább! – Az ajtóba ütök, mire Natasa megrezzen. – Tovább! –
ordítom.
– Tudtuk, hogy ő a gyenge pontod. Ahogy azt is tudtuk, ha őt
kivonjuk a játékból, te meggyengülsz.
– Csakhogy ez kurvára nem így történt, nem igaz?
– Igaz. Erősebb lettél. Vérszemet kaptál.
 – Hogy játszottál ki mindenkit?
– Tartozott nekem valaki. Ő segített. Nem akartam megölni az
öcsédet, bár bevallom, csábító volt a gondolat – csúnyán nézek rá. –
Igen. Te is tudod, hogy sosem kedveltük egymást.
– Vajon miért? – elhúzom a számat. Jegor tudta, hogy Natasa
veszélyes. És én telibe szartam. Mert mindennél jobban akartam ezt
a nőt.
– Jegor okos volt.
– Okos bizony! Már az elején figyelmeztetett, hogy ravasz egy
kurva vagy te! Én mégis bedőltem neked! – Teszek egy lépést hátra,
miközben megvetőn végignézek rajta.
– Ez volt a cél. De nem akartam bántani őket. Plusz kellett egy
biztosíték, ha lebukom, ne ölj meg!
– Okos – elfintorodom.
– Dása… szeretem őt.
– Szereted? – Az arcába mászok. – Egy magadfajta nem képes
szeretni. Te csak a halált és a gyilkolást ismered!
– Igaz. De Dása… ő mégis közel került hozzám. Hasonlít
valakire… – mintha emlékek között kutatna… – valakire, akit nagyon
szerettem. Akit erőszakkal elvettek tőlem. – A tekintete megtelik
haraggal és gyűlölettel. Újra megmutatja az igazi arcát. Azt a nőt, aki
képes volt magába bolondítani. – Nem akartam bántani.
– De engem ki akartál nyírni!
– Igen. De nem sikerült, mert…
– Ki ne mondd! Ki ne mondd, mert esküszöm, itt helyben
megfojtalak!
– Amit érzek, az nem volt hazugság. Még most is szeretlek…
Megszorítom a torkát.
– Az jó, mert én gyűlöllek. Egy hajszál választ el attól, hogy
megöljelek. Ha élni akarsz, áruld el, hol van az öcsém és Dása.
– Egy erdei faházban rejtettem el őket.
– Mégis, hogy a picsába tudtad rávenni az öcsémet, hogy üljön
meg a seggén, miközben ő tudta, hogy te ki akarsz nyírni?
– Azonnal meghalt volna. A faház alá van aknázva. Amint kitette
volna a lábát az ajtón, meghal.
– Ravasz egy kurva vagy te, hallod!
 – Mondtad már – enyhén elmosolyodik. – Ezért mondtam, hogy
veled megyek, mert csak én tudom, hol vannak. És én tudom
hatástalanítani a bombát.
– Otthagytad az öcsémet és Dását egy kibaszott erdő közepén.
– Nem. Biztonságba helyeztem és elrejtettem őket.
– Ki vagy te? – Ellépek tőle.
– Még mindig ugyanaz a nő, akibe beleszerettél.
– Én nem szeretlek téged!
– Dehogynem. Látom a szemedben.
Megtámaszkodom a feje mellett, majd megint az ajtóba ütök.
– Szállj ki a fejemből! És tűnj el az életemből!
– A lányom…
– Nem nyúlok hozzá egy ujjal sem. Mert habár szörnyeteg vagyok,
könyörtelen gyilkos mégsem. Megmutatod, hol rejtegeted az
öcsémet és Dását, utána eltakarodsz az életemből.
– Hallgass meg… – megpróbál megérinteni, de ellépek tőle.
Veszélyes a közelében lennem. Mert akár tetszik, akár nem, még
mindig hatással van rám.
– Ne akarj baszakodni az agyammal!
– Csak azt akarom, hogy tudd az igazat.
– Az igazság az, Natasa, vagy akárhogy is hívnak, hogy te egy
bérgyilkos vagy! Egy bérgyilkos, akit azért küldtek, hogy engem
kinyírjon. Úgy hiszem, mindent tudok, amit tudnom kell rólad.
– Natasa az igazi nevem. Ez igaz. De nem Szidorov, hanem
Szolovjov. A baleset, amiben azt hittem, meghalt a családom,
valójában nem volt halálos. Élnek. Valahol… – könnybe lábad a
szeme. – És a lányom…
– A lányod! – hangsúlyozom.
– Akire nem volt szabad még csak gondolnom sem!
– Ki az apja?
– Nem tudom.
– Az hogy a faszba lehet?
– Úgy, hogy mesterséges úton termékenyítettek meg.
– Micsoda beteg dologban vagy te benne?
– Hát ez az! – Hisztérikusan felkiált. – Irina… nem láthattam a
születésétől fogva. Azért szültem, mert szülnöm kellett. A Mester azt
mondta, kell az utánpótlás, és az én génállományom több mint
tökéletes. A másik, hogy vele sakkban tudtak tartani. Jézusom, még
csak 18 éves voltam, amikor megszültem. – Megdörzsöli az arcát. –
Szinte még gyerek! Fel tudod ezt fogni?
Megpróbálom…
Megpróbálom felfogni, és talán megpróbálom elhinni amit mond,
de rohadt nehéz. Mintha egy jól megírt rémálom lenne az egész.
Talán csak most találja ki ezt az egészet, hogy hasson rám.
– Hatéves voltam, amikor a Mester magával vitt a kórházból. Csak
néhány emléket vittem magammal. Azok az emlékek folyamatosan
visszatértek. Itt vannak a fejemben – a halántékát ütögeti. – De a
Mester ügyesen tudott játszani az emlékeimmel. Elpusztította a
hatéves kislányt, és újat alkotott.
– Nem értem, mi közöm nekem ehhez az egészhez. – Fapofával
nézek rá. Úgy nézek rá, mint akit nem hat meg ez a história, pedig
valójában nagyon is a szívembe mar. Natasa emlékeztet arra a
rongyos kisfiúra, akit az apja rettegésben tartott. Emlékeztet fiatalkori
önmagamra, hogy milyen szörnyetegekkel kellett szembeszállnom.
Csakhogy én fiú voltam. Ő pedig… egy törékeny kislány…
– Igazad van. Semmi. Csak azt akartam, hogy tudd az igazságot.
– Amit elmondtál, semmin sem változtat. Mutasd meg, hol van az
öcsém és Dása. Utána fogd a lányodat, és tűnj el az életemből!
 Múlt

JEGOR ÉS DÁSA

Nem volt egyszerű dolgom kijátszani a testőröket. Igornak azt

hazudtam, hogy elhozom a maradék holmimat, de persze erről szó
sincs. Elő kell készítenem a terv első felét. Habár Igor az elsődleges
célpont, a figyelmem ezúttal mégis Jegorra irányul. Tudom, ha Igor
elveszíti az öccsét, akkor az erős bástya összedől. Igor számára
Jegor a minden. Ő a gyenge pontja. A tökéletes célkereszt a szívén.
Ha ott ejtem a sebet, azzal gyengíteni tudom a nagy fehér farkast, és
később sokkal könnyebb dolgom lesz.
Viszont ez kétélű fegyver. Lehet, hogy Igor összeomlik, de az is
benne van a pakliban, hogy vérengző vadállattá válik, és mindent el
fog követni azért, hogy megtalálja az öccse gyilkosát. Aki egyértelmű
számára, hogy Iván. És meg is van az első számú bűnbak. Senki
sem fog gyanakodni másra, hiszen mindenki tudja, hogy Iván Igor
ősi ellensége. Ez nyílt titok. Így könnyű dolgom van. Csak tovább kell
játszanom a szerepemet. A mázlista kocsmárost, akire felfigyelt egy
orosz maffiafőnök. Minden jól meg volt szervezve. A kocsmát
hónapokkal ezelőtt vettem át a tulajdonosától. Aki bár nem akarta
eladni, de egy kis ráhatás, és mindjárt nem is ellenkezett annyira.
Tisztában voltunk vele, hogy a maffiacsoportok szempontjából a
kocsma egyelőre semleges terület. Részben a vakszerencsére
bíztuk a dolgot, miszerint Igor fogja előbb rátenni a kezét. Hónapokig
csak vártam és vártam a nagy találkozásra. Sokszor volt ilyen.
Kitalálni egy személyiséget, elfoglalni valaki helyét, és várni a
megfelelő pillanatra. Hiszen mindennek teljesen véletlenszerűnek
kellett tűnnie. Nem kelthettem senkiben sem gyanút. Csak
reménykedni tudtam benne, hogy leszek annyira vonzó Igor
számára, hogy nem fog rólam könnyen lemondani. És bejött. De
kurvára bejött.
 Elbújok az autó hátuljában. Néhány másodpercbe telt bejutni.
Habár majdnem két tucat testőr védi a házat, azzal mégsem
számolnak, hogy a veszély köztük van.
Én vagyok az.
Jegor és Dása beül az autóba, majd elindulunk.
– Örülnék, ha nem piszkálnád tovább Natasát.
– Nehogy megint elkezdj nekem róla áradozni. Nem bízom abban
a nőben. Valami nem tiszta körülötte, csak még nem bírtam rájönni,
hogy mi.
– Szerintem egyszerűen csak az bosszant, hogy Igor ennyire
odáig van érte. Inkább örülnöd kellene a boldogságának.
– Az a nő nem fogja boldoggá tenni a bátyámat. Csak egy
bedugandó lyuk, semmi több. Állítom, ha nem bukkant volna fel…
– De hát Igor talált rá a kocsmába, ahova bementetek, nem?
– Szar mindegy,ki talált kire. Véletlen vagy sem, ha az a nő nem
jelenik meg, Igor elveszi Szvetlánát, és ezáltal erős szövetség
született volna a két család között.
– Szvetlána már akkor Orlov menyasszonya volt.
– Ugyan már! Mindketten tudjuk, hogy Igornak csak egy szavába
kerülne, és faképnél hagyná azt a beképzelt politikus faszfejet. Azért
megy hozzá, mert ezt kívánják az érdekei. Viszont Igorhoz azért
ment volna hozzá, mert szerelmes belé.
– Én nem hiszem, hogy az a nő képes bármilyen emberi érzésre.
Szerintem nincs is szíve.
– Lófaszt nincs. Csak a bátyám most teljesen meg van őrülve az ő
kis pacsirtájáért.
– Hagyd őket. Legyen elég, hogy Igor boldog. A másik, szerintem
félreismered Natasát. Neki igenis hatalmas szíve van.
– Aha! A bátyámnak jelenleg a lába köze az érték.
– Ne legyél seggfej! Natasának kemény múltja van. Azért ilyen.
– Leszarom, miért ilyen. Engem csak az érdekel, hogy tűnjön el az
életünkből. Hagyja békén a bátyámat. Mert hidd el, az a nő csak bajt
hoz ránk.
Szótlanul hallgatom őket. Teljesen igaza van Jegornak, hogy nem
bízik bennem. És Dása… ő még most is kiáll mellettem. Igazi barát.
Vagyis… igazi barát lehetett volna. De amire most készülök, tudom,
hogy gyűlöletet fog kiváltani belőle. Elmarom magam mellől az
egyetlen olyan embert, aki barátként nézett rám.
Ahogy beérünk az erdőbe, felülök, és Jegor fejéhez szorítom a
fegyvert.
– Gázt!
– Mi a…
– Natasa… – Dása tágra nyílt szemmel fordul hátra.
– Azt mondtam, adj gázt, különben szétloccsantom az agyadat!
– Te kibaszott ribanc! – Jegor gázt ad. – Tudtam, hogy kurvára
nem lenne szabad megbízni benned.
– Natasa, mit csinálsz? – Kérdezi Dása sírva.
– Sajnálom!
Szomorúan néz vissza rám. A szemében csalódottság ül. És én
gyűlölöm magam ezért.
– És most mégis mi a terved? Fejbe lősz vezetés közben, majd
mindannyian meghalunk?
– Nem! Csak ti fogtok meghalni. – Erősebben a fejéhez szorítom a
fegyvert. – Tegyétek, amit mondok, és nem lesz baj.
– Baj? Te nem bajban vagy, hanem egyenesen szarban. A bátyám
ki fog filézni, ha megtudja, hogy elárultad.
– Jelenleg nem miatta aggódom. – Hátrafordulok. Sikerült lehagyni
a testőröket. Újra előrefordulok, és a visszapillantóba nézek, ahol
találkozik a tekintetem Jegoréval. – Körülbelül kettő, talán kettő és
fél perc előnyünk van. Gyorsnak kell lennünk.
– Mi a faszról beszélsz?
– Állj meg! Most! – üvöltöm.
– Faszomba! – Jegor a fékbe tapos, mire mindannyian
előrezuhanunk.
– Kifelé! – Kiugrok az autóból, majd intek nekik is. Jegor kiszáll, és
becsapja maga után az ajtót. – Segíts! – Az erdő felé mutatok.
– Nem értem, mi a faszt akarsz!
– Épp most mentem meg azt a kibaszott hálátlan seggedet!
Gyerünk! Fogy az időnk!
Elindulok a megjelölt fa felé, Jegor és Dása követ.
– Hullák? – Jegor értetlenül néz rám.
 – Fogd meg az egyiket és hozd, nincs sok időnk! – Jegor felkapja
a férfit, én pedig a nőt, és elindulunk vissza az autóhoz. Kinyitjuk az
ajtókat, és beültetjük a hullákat.
– Gyerünk! – Elindulunk be az erdőbe, majd ahogy kellő
távolságba kerülünk, megnyomom a távirányítón lévő gombot és az
autó felrobban.
– Ki vagy te?
– Az nem fontos.
– Natasa… – Dása folyamatosan csak sír.
– Egy időre el kell tűnnötök.
– Ugye nem gondoltad, hogy majd eltűnök a picsába!
Elindul felém, mire újra ráfogom a fegyvert.
– De! Kurvára el fogtok, ha élni akartok!
– Miért segítettél?
Enyhén megrázom a fejem. Nem válaszolok.
– Még a végén kiderül, hogy van szíved, te érzéketlen ribanc!
– Ne bízz annyira ebben!
 Igor

Natasa Zinaidára bízta a kis Irinát. Az a kislány egyszerűen

gyönyörű. Ugyanolyan gyönyörű, akár az anyja. Feketébe hajló haj,
hatalmas smaragdzöld szem, fehér bőr, és egy pici anyajegy a szája
mellett. Egy gyermek, aki semmiről sem tehet. Egy kislány, akinek az
anyja mellett van a helye.
Lopva Natasára pillantok. Az arca most fakó és szomorú, az az
eltökélten csillogó szempár homályos. Ki tudja, mennyi szarságon
ment keresztül. Még kislányként elszakították az igazi családjától.
Évekig kínozták, átmosták az agyát, elpusztították a múltját,
miközben egy igazi gyilkológépet csináltak belőle. Tökéletes és
gyönyörű. Egy igazi ragadozó, akinek ezúttal én voltam a prédája.
Tulajdonképpen nem is okolhatom magam, amiért besétáltam a
csapdájába. Hiszen melyik férfi tudna ellenállni egy ilyen nőnek?
Habár a tekintete üres és feneketlen, mégis… mindig ott ragyogott
benne a féktelen szabadság. A teste maga a gyönyör fájdalmas
temploma, aminek oltára előtt olyan sokszor térdre zuhantam. És a
szíve… az a kibaszott áruló sötét szíve, ami képes volt magához
láncolni az enyémet. Mert az egyik gonosz mindig megtalálja a
másikat. Vonzzák egymást. Mindketten sérültek és töröttek vagyunk.
Sötét lelkek, akik születésük óta keresik a helyüket a világban.
Otthont. Menedéket.
De rá kellett jönnöm, hogy az otthon és a menedék csak egymás
lelkében létezik. Az én otthonom az övében és az övé az enyémben.
– Itt fordulj be! – Behajtok a sűrű erdőbe. Natasa valóban jól
elrejtette Jegort és Dását mindenki elől. – Ott! – Alig száz méterre
feltűnik egy kis faház. Nagyobb gázt adok. Látni akarom, hogy az
öcsém valóban életben van.
Ahogy leállítom az autót, azonnal kiugrok, és elindulok a ház felé.
– Állj! – Natasa hangjára azonnal megállok.
A kibaszott aknák.
– Pillanat. – Elővesz egy tabletfélét. Megnyom néhány gombot,
majd rám néz. – Mehetsz.
 Lélekszakadva szaladok a bejárat felé. Talán őrültség, talán
vakmerőség, talán lehet egy újabb csapda. De a lehetőség, a
remény és az esély, hogy az ajtó mögött ott vár az öcsém…
meggondolatlanná tesz.
Szó szerint kivágom magam előtt az ajtót, majd a kanapéról
riadtan felpattan Dása, majd Jegor is.
– Igor…
– Jegor…
Dása felsír, mialatt szó szerint mindketten átrontunk az aprócska
helyiségen, és szorosan megöleljük egymást.
– Hát élsz? – Elhúzódom tőle, közben az arcára simítom a
tenyeremet.
– Még igen. De már majd felfordultam az unalomtól. Akaratlanul is
kicsordul egy könnycsepp a szememből.
Nem hiszem el, hogy az öcsémet tartom a kezemben.
– Igor… – Dása is csatlakozik hozzánk. – Mondd, hogy vége
ennek az egésznek. Mondd, hogy hazamehetünk. – Könnyes
szemmel néz fel rám, majd az öcsémre.
– Hazamegyünk.
– Te sírsz? – Jegor megpaskolja az arcomat.
– Csak a szemembe ment valami.
– Ahaaa… Na, húzzunk haza! – Elindulunk az ajtó felé. Natasa
előttünk áll, és minket néz. Érzem, hogy Jegor megfeszül mellettem.
Hárman állunk előtte összeölelkezve.
Bólintok. Nem mondok semmit, de ő tudja. Megmentette az öcsém
és Dása életét, ami miatt akár akarom, akár nem, egy életen át az
adósa maradok…

Útközben feszült volt a csend. Jegor nem értette, miért visszük

magunkkal Natasát. Dása meg… egyszerűen csak sodródik az
eseményekkel. Időre lesz szüksége, mire feldolgozza a történteket.
Habár tudta, mit vállalt, erre mégsem készült fel. A maffián belül
soha sincs nyugalom és béke. Soha nem lehet egy nyugodt
éjszakád, és soha nem lehet normális életed.
Ahogy beérünk a házba, megállunk, és egymást nézzük.
Beszélnem kell az öcsémmel.
– Én most megyek. – Végül Natasa töri meg a kínos csendet.
Dása felé nyúl, de ő elhúzza a kezét.
– Ne érj hozzám! – Dása szó szerint elviharzik.
– Én… – Natasa nem tudja mit kezdjen a helyzettel. Talán
könnyebb a holtakkal, mint az élőkkel…
– Menj! – intek neki, mire válaszul csak bólint, végül ő is magunkra
hagy.
Újra az öcsém felé fordulok. El sem hiszem, hogy itt áll előttem.
Életerős. Egészséges.
– Nem értem, miért hoztuk haza. Ott kellett volna hagyni az erdő
közepén megrohadni!
– Van néhány dolog, amiről tudnod kell.
– Jól van. De előtte adj végre egy szál cigit.
Halványan elmosolyodom, majd elindulunk az irodám felé.
Tisztába kell tenni a dolgokat, mert jelenleg minden darabokban
hever körülöttem.
Ahogy belépünk, leülünk az asztalhoz, közben magunkhoz
veszünk egy üveg vodkát és két poharat, majd meggyújtunk egy-egy
szál cigit.
– Mesélj, mi mindenről maradtam le?
Hirtelen nem is tudom hol kezdjem, hiszen annyi mindenről kell
mesélnem az öcsémnek.
– Kezdem azzal, hogy megválaszolom az első kérdésedet. Natasa
azért jött velem haza, mert van nálam valami, ami az övé.
– Mégis mi?
– A lánya.
– A lánya? – Jegor döbbenten kérdez vissza.
Feltehetően én is ilyen fejet vágtam, amikor megtudtam az
igazságot.
– Na várjál, várjál. Hogyan lehet az a nő anya?
– Nyilván az számodra is egyértelmű, hogy Natasa nem az, akinek
mondja magát.
 – Erről pofáztam neked az első perctől kezdve.
– Igen. – Kifújom a füstöt. – Viszont arra egyikünk sem gondolt,
hogy Natasa bérgyilkos.
– Tessék!? – Jegor hirtelen felpattant az asztal mellől. – Ismételd
már meg, hátha csak rossz a fülem.
– Először is ülj le! Van még itt néhány sokkoló információ.
Jegor lassan leül.
– Jól hallottad, Natasa bérgyilkos. És a megbízója Anna apja.
– Mi a faszom?! Nem úgy van, hogy Anna szülei úgy tudják,
véletlen baleset volt Anna és a baba halála?
– Igen, ebben a hitben éltek egészen addig, amíg meg nem
kereste Vorobjov felesége.
– Mi köze ehhez az egészhez Vorobjov feleségének?
– Úgy, hogy a háttérben mindvégig ő volt az igazi hunyó. Végig ő
mozgatta a szálakat. Bosszúhadjáratba kezdett ellenem. Addig
kutatott a múltamban, amíg rá nem bukkant Annára. Nyilván
egyértelmű volt számára, hogy nem baleset volt a haláluk. Ezért
megkereste Anna apját, akinek volt elegendő pénze ahhoz, hogy
megfizessen egy olyan bérgyilkost, mint Natasa.
– Baszd meg, ezt nem tudom elhinni! – Jegor a hajába túr.
– Hát én is hasonlóképpen reagáltam. Elmentem Anna apjához.
Meg akartam ölni az öreget. Szemet szemért.
– Még jó, hogy nem nyírtad ki a volt apósodat – Jegor kifújja a
füstöt.
– Erős volt a késztetés. Hiszen halottnak hittelek.
– Mennyi embert öltél meg miattam és Dása miatt?
– Faszom számolta! Az egész világot kiirtottam volna érted.
– Igazi testvér vagy. Még a halálom után is értem ontottad a vért.
– Nem álltam volna le.
– Tudom.
Egy pillanatra egymás tekintetébe zuhanunk. Azt hittem, belehalok
az öcsém elvesztésébe. A temetése… a virágok… a koporsó… a
fájdalom… mind-mind filmként pereg le a szemem előtt.
– Natasa jól átbaszott mindenkit!
– Át – beleszívok a cigibe.
 – Azt hittem, kinyír minket. Aztán jött a két holttesttel, akiket a
helyünkre tett. Volt vele egy fószer. Gőzöm sincs, kicsoda. Ő segített
az erdőbe hozni a testeket. Aztán minket a faházba vittek.
Természetesen ellenálltam. Aztán kiütöttek. A következő kép már a
faház. Esélyem sem volt megszökni, mert a ház alá volt aknázva.
Tudod, mit éreztem ezekben a hetekben? Azt hittem beleőrülök a
tudatba, hogy az a ribanc rád vadászik, és én nem tehetek semmit.
Dása állandóan hisztizett. Sokszor azon agyaltam, kisétálok a
házból és bummm.
– Hülye lettél volna.
– Az. Tudod, bíztam benne, hogy rájössz a dolgokra, és
megtalálsz. Bíztam benne, hogy tovább látsz Natasán.
– Láttam az első pillanattól kezdve. Tudtam, hogy nem az, akinek
mondja magát.
– De szartál rá!
– Igen, mert akartam azt a nőt.
– És hogyan tovább?
– Jó kérdés, Jegor. Jó kérdés – megdörzsölöm az államat. – Anna
apja nem jelent veszélyt. Éppen azért megkíméltem az életét.
– És mi a garancia, hogy az öreg nem fog még próbálkozni?
– Boldogabb a tudattól, hogy szenvedni lát.
– Kurvára nem tudom elhinni ezt az egészet. – Megissza a vodkát,
majd újratölti a poharat. – Már csak azt nem értem, hogy Natasa
miért van még életben.
– Nem tudom.
– Azt ne mondd, hogy szereted azt a nőt, mert…
– Szeretem azt a nőt! – vágok közbe. – És igen, meg akartam ölni.
Csak mikor kiderült, hogy gyereke van…
– Megszólalt a lelkiismereted.
– Valami olyasmi. Az a gyerek semmiről sem tehet.
– És ki az apja? Egyáltalán, hogy lehet egy olyan kaliberű nőnek
gyereke, mint Natasa?
– A Gárda akarta így.
– Gárda?
– Egy elit bérgyilkosképző.
– Hát ez kurva jó.
 – A lánnyal tudták sakkban tartani. Biztosíték és utánpótlás.
– Mégis micsoda beteg fasz talál ki ilyet?
– Az a beteg fasz halott. Megváltottuk Natasa szabadságát,
miközben kiszabadítottuk a lányát.
– Hihetetlen, milyen dolgokon mentél keresztül, amíg én abban a
kibaszott faházban csücsültem.
– Még mindig jobb, mint szénné égve és koporsóban feküdni.
– Ez igaz. Amikor megjelent Natasa és a fejemhez szorította a
fegyvert, egy pillanatra azt hittem, meghalunk. És nem is magam
miatt aggódtam, hanem Dásáért. De patthelyzet volt.
– Nem tehettél mást.
– Simán kinyírhatott volna minket.
– Igen. De nem tette.
– Nem. Talán neki is van lelkiismerete – elhúzza a száját.
Natasának nincs olyan. És ezt az öcsém is tudja. – Vagy még az is
elképzelhető, hogy vannak érzései. Mert minden gyűlöletem ellenére
látom a tekintetében, hogy szeret téged. Nem tudom, milyen elfajzott
egy beteges szerelemmel, de szeret.
– Már nem számít milyen érzései vannak.
– Valóban?
– Valóban. – Meggyújtok még egy szál cigit.
– Sosem tudtál jól hazudni, ha az érzelmeidről volt szó. Az első
találkozás után nyilvánvaló volt, hogy majd megdöglesz érte. És ez
most is nyilvánvaló.
– Örülnék, ha kiszállnál a fejemből.
– Szíves örömest. A komplikált nőket meghagyom neked. – Rám
kacsint, majd iszik egy korty vodkát.
Valóban képes leszek elengedni Natasát?
Mióta hazaértünk, ezen kattog az agyam. Tudom, hogy lépnem
kell. És ennek a lépésnek okosnak és megfontoltnak kell lennie. Ami
azt jelenti, hogy rohadtul nincs második esély. A bizalmamba
fogadtam. Beengedtem az otthonomba, és azzal együtt az életembe.
De talán nem is ez zavar. Sokkal inkább az, hogy tálcán kínáltam fel
a szívemet, amit ő simán átdöfött.
– Akkor most elkapjuk Vorobjov feleségét?
– Igen.
 – Mikor indulunk?
– Majd szólok.
– Remélem, nem nélkülem fogsz akciózni.
– Ugyan.
– Apropó akció. Hol van Dimitrij? Nem láttam.
– Nos, még egy változás. Dimitrij tégla volt.
– Ezt most nem mondod komolyan.
– De. Infókat szivárogtatott ki Ivánnak. Nem volt nehéz rájönni,
hogy ő a hunyó. Miután elkaptuk azt a szarzsákot Szvetlána
esküvőjén, és bezártam az alagsorba, Dimitrij volt az, aki ki akarta
szabadítani. Egy ideje már sejtettem, hogy ő áll a dolgok mögött. De
konkrét bizonyítékom nem volt. Ezért muszáj volt kivárni.
– És Iván?
– Iván még… – látványosan elgondolkodom. – Él.
– Nem nyírtad ki?
– Nem. Hosszú és fájdalmas halált tartogatok neki.
– Hú, baszd meg! Nem semmi história alig pár hét leforgása alatt.
– Hát, nem. De ha Vorobjov feleségét kiiktatjuk…
– Akkor talán eljön számunkra is a béke és a nyugalom. Vagy
legalábbis egy rövid időre. Ami, bevallom ennyi szarság után kurva
jó lenne – Jegor hanyatt vágja magát a széken. – Dásának szüksége
lenne a pihenésre.
– Gondolom megterhelte az elmúlt időszak, mind testileg, mind
lelkileg.
– Hát szó se róla, kicsit földhöz vágta. De erős nő, túl fog jutni
rajta. Már csak azért is – közelebb hajol hozzám és halványan
elmosolyodik –, mert nagyon úgy, fest apa leszek…
– Hogy micsoda?
– Igen. Jelentkeztek nála ilyen rosszullétek. Először arra
gyanakodott, hogy biztosan a kialakult helyzet miatt. A stressz és a
bezártság. Aztán egyik alkalommal, mikor Natasa hozott nekünk
kaját, hozott egy terhességi tesztet is, ami pozitív eredményt
mutatott.
– Jegor…
– Jaja, lehet, hogy én is valami hasonló fejet vágtam, mint te. –
Hangosan felnevet. Felállok a székről, és megkerülöm az asztalt.
 – Gratulálok!
Jegor is feláll, megöleljük egymást.
– De ne mondj még semmit se Dásának – elhúzódik tőlem. –
Szeretne elmenni orvoshoz, hogy biztos legyen. Meg persze tudni,
hogy minden rendben van vele.
– Persze, ahogy akarod.
Fülig ér a szám. Tagadhatatlan, hogy rettenetesen boldog vagyok,
amiért bővül a családunk. Nem elég, hogy visszakaptam az
öcsémet, még lesz egy unoka… húgom vagy öcsém ezt még nem
tudom. Igazából teljesen mindegy. Az a lényeg, hogy többet kaptam,
mint amit remélhettem.
– Ugye nem fogsz megint sírni? – Jegor felhorkant.
– Ha el mered mondani valakinek, letépem a töködet!
– Bízhatsz bennem – rám kacsint.
– Tudom. Gyere! Igyunk a családra!
– Igyunk!
Nem volt kérdés, hogy az üveg nyakára lépünk, miközben
átbeszéltünk még jó néhány dolgot. Valóban sok minden történt az
elmúlt időszakban. Többször a feje tetejére állt körülöttem minden.
De úgy hiszem, végre a helyére kerülnek a dolgok. Elintézem még
Vorobjov feleségét, és Natasát, aztán újra minden a régi lesz. Vagy
legalábbis… majdnem minden.
Miután sikeresen leitattam az öcsémet, felkísértem a szobába,
majd Dása gondjaira bíztam. Ám mielőtt Vorobjov feleségének
keresésébe kezdtem volna, látnom kellett azt a szarházi Ivánt. A
szemébe akarok nézni, mielőtt az anyja nyomába eredek. Tudja
csak meg, hogy rá is vadászom. Hogy őt is meg fogom ölni. Bárkit,
aki fenyegetést jelent rám és a családomra. Főleg most, hogy újra
visszakaptam az öcsémet.
Kinyitom az ajtót és belépek a sötét szobába. Iván ezúttal a földön
fekszik. Hallom, hogy csendben nyöszörög. Talán ezek életének
utolsó percei. Közelebb megyek hozzá. Az alkarját két patkány
rágcsálja. Már nincs ereje küzdeni ellenük. Szomorú és fájdalmas
vég…
– I… gor… – a hangja már a halál torkából visszhangzik.
Félrerúgom a patkányokat és leguggolok mellé. – Ölj… meg… –
suttogja.
– Azt mondtam, lassú és kegyetlen halálod lesz.
– Ne…
– Habár az életben nem tudtál küzdeni, a halálért meg fogsz –
felállok, és lenézek rá.
– Kö… nyö… rrrr…
– Megtanulhattad volna már, hogy nincs könyörület. És nincs
megbocsátás. És most elmegyek az anyádért!
– Az… anyám… – erőtlenül felnéz rám.
– Igen. Érte. Ő áll minden mögött. Végig ő mozgatta a szálakat.
Azt akartam, tudd, meghal. Ahogy te is. – Hátat fordítok neki, majd
magára hagyom. Mire visszajövök, halott lesz. A testén rágcsálók
fognak élősködni. Arra sem méltó, hogy a farkasaim elé dobjam. Itt
fog elrohadni ebben a szobában. És a világ újra megtudja, hogy Igor
Ivanov nem kegyelmez azoknak, akik elárulják, és nem kegyelmez
azoknak, akik az életére törnek. Lassú és fájdalmas halált ígértem
neki. És megkapja. Ettől lesz Iván Vorobjov kivégzése kegyetlen.
Visszavonulok a szobámba, és elintézek néhány telefont. Vorobjov
felesége nem volt olyan okos, hogy eltüntessen minden hozzá
vezető nyomot, így rövid időn belül sikerült kideríteni, hogy Liszkovó
városában húzta meg magát. Néhány órás autóút. Addig legalább
lesz időm gondolkodni és kitalálni, hogy mi legyen a következő
lépés. Hogy mihez kezdjek a romokkal, amik körülvesznek.
Nesztelenül lépek Natasa szobájába. Látni akartam. Habár
minden igyekezetem ellenére gyűlölni akarom, mégsem tudom. És
habár ő és én nem leszünk egy pár, attól még vágyhatok rá. És
mélyen legbelül… szerethetem…
Az ágy mellé lépek.
Összegömbölyödve alszik, karjában a kislányával. Kirekesztettnek
érzem magam. Nincstelennek. Egyedül állok a romok között…
Végigsimítok a haján.
– Magasan van a holló. A farkas üvölt. – A hangom halk suttogás.
Semmi több. Elhúzom a kezem. – Igazából sohasem értelek el.
Sohasem voltál az enyém. Mégis… a szívem egy része azt suttogja:
te azért születtél, hogy szeresselek.
 Az éjszaka leple alatt indultam útnak. Megvártam, míg mindenki
elalszik. Az öcsém és Dása végre biztonságban van. Nem
kockáztathatok soha többé. Hiszen hamarosan apa lesz. Annak a
gyermeknek szüksége lesz rá. Szüksége lesz valakire, aki meg fogja
védeni. Így nem volt kérdés, hogy ezt az ügyet egyedül, méghozzá a
legnagyobb titokban intézem el.
Amikor megláttam az öcsémet, azt hittem, a szívem felrobban.
Eltemettem és meggyászoltam. Lemondtam róla. Habár elengedni
nem tudtam, tudtam, hogy soha többé nem tér vissza. Olyan
szürreális volt a viszontlátás pillanata. Mintha egy édes álomban
találtam volna magam. Csak azt sajnálom, hogy Natasa nem fog az
álmaimhoz tartozni.
Beleszerettem.
Azt akartam, hogy hozzám és a világomhoz tartozzon. Anna és a
fiam halála után úgy gondoltam, ez az érzés soha nem ér utol, de
leginkább azt, hogy soha többé nem kerít a hatalmába. De jött ez a
nő, akinek ugyanolyan sötét lelke van, mint nekem.
És megérintett. Magával ragadott. Kitépett a szívemből egy jókora
darabot. És azt a darabot én nála hagyom. Hogy tovább
szerethesse. Ha én magam már… nem tudom.
Olykor a szeretet kevés ahhoz, hogy két ember tovább folytassa
az útját. Ha a bizalom összetörik, minden darabokra hull. A boldog
pillanatok a homályba vesznek. Helyét átveszi a harag és a
csalódottság. Megpróbálsz úgy ránézni, mint azelőtt, de már semmi
nem lesz ugyanaz. Mert ami összetörik, azt, ha sikerül is
összeilleszteni, akkor is törött marad. Hegek. Amik mindig
emlékeztetni fognak arra, hogy valamikor megbántott.
Hogy elárult…
Ezt érzem, amikor Natasára gondolok. Igazából már azt sem
tudom, kicsoda ő. Nem egy talpraesett, szexi kocsmáros, akit
felszedtem hónapokkal ezelőtt.
Gyilkos.
És anya.
 Az én világom elpusztul az övében, az övé pedig az enyémben.
Egymás végletei vagyunk. Sebzett fenevadak, akik nem képesek
tiszta szívből szeretni. Akiknek a boldog élet… elérhetetlen álom
marad.
Leparkolok a ház előtt, és leállítom az autót. Iván anyja több ezer
kilométerről irányította az eseményeket. Megértem, hogy nem
maradt Moszkvában. Hiszen, ha nem én, akkor az ellenségei ölték
volna meg. Vorobjov halála sok mindent megváltoztatott. Kiderült, ki
az igazi szövetséges és ki az ellenség. Sokan akarták a helyét. A
hatalmát és a kis birodalmát. De ez a meccs eldőlt. Habár Iván a
törvényes örökös, ez a cím őt nem illette meg. Ahogy engem sem.
Viszont nem kellett engedély ahhoz, hogy átvegyem a hatalmat és
vele együtt a szervezet irányítását. Ami bosszúhadjáratnak indult,
végül az életem részévé vált. Mikor már oly sok éve tartozol
valahova, és csak azt az életet ismered, már nem is akarsz újat. Bár
nem tagadom, volt, hogy eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha
magam mögött hagynám a maffiát. Hiszen bizonyos döntéseket pont
ezért hoztam. Talán a szívem legmélyén vágytam a boldogságra.
Egy teljesen más életre, amiről úgy gondoltam, Natasa mellett
megtalálom. Terveim voltak vele. De ezek a tervek szertefoszlottak,
amikor elárult.
Kiszállok az autóból, megigazítom a kabátomat, majd elindulok a
ház felé. Vorobjov özvegye nem él luxusban. Miután átvettem a
hatalmat, ő és Iván elmenekült. Csak annyit vittek magukkal, amit
tudtak. Készpénzt és ékszereket. Talán volt még néhány
lekötelezettje. Viszont ez a pénz mostanra elfogyott. Feltehetően
ezért küldött bérgyilkost rám. Egyértelmű, hogy ez bosszú volt.
Belegondolva mindenkit ez vezérelt. Engem. Ivánt. Natasát és még
Anna apját is. Oly sok éven át tartott a vérengzés, ami talán a mai
nappal abbamarad.
Óvatosan kinyitom a bejárati ajtót. Nem ütközöm akadályba, ami
némi gyanakvásra ad okot. Túlságosan könnyedén jutottam be
hozzá. Ennek ellenére nem állok meg. Nesztelenül belépek a házba,
közben az ujjaim megfeszülnek a fegyver markolatán. Megfogom az
előttem lévő ajtó kilincsét, majd óvatosan kinyitom. Ahogy belépek,
lövés dördül. A fegyver kiesik a kezemből. Vorobjov felesége előttem
ül és fegyvert fog rám.
– Tudtam, hogy el fogsz jönni hozzám. Vártalak. – Felém fordítja a
monitort. Bekamerázta a házat. Látta, hogy jövök. Ökölbe szorítom a
kezemet, a vér forrón és megállás nélkül csöpög a karomból.
– Okos asszony. – Tisztelettudóan bólintok. Mert ez a nő valóban
megérdemli. Képes volt emberek mögé bújni. És képes volt
megszervezni mindent, méghozzá a legnagyobb titokban. Ezért nem
szabad lebecsülni a nőket. Mert ez nem az erőről szól. Ez az
akaratról szól. Arról, hogy mit vagy képes megtenni a harc során. És
Vorobjov felesége bebizonyította, hogy jogosan volt az, aki. És
jogosan viseli ezt a nevet.
– Mégiscsak egy maffiafőnök felesége voltam. Sok mindent
láttam. Sok mindent túléltem. Viszont azt nem gondoltam, hogy jön
majd egy senkiházi paraszt, és elveszi azt, ami az enyém és a
családomé. A fiam…
– A fia mindig is egy léhűtő volt.
– A fiamról beszélsz! – kiabálja felém, majd újra elsüti a fegyvert,
de ezúttal mellém lő. – Nem volt jogod megölni a férjemet. És nem
volt jogod megölni a fiamat! – Elsírja magát.
– Megölték a barátnőmet és a fiamat.
– Mind a ketten veszítettünk el számunkra fontos embereket.
Legalább érzed te is, milyen érzés elveszíteni a gyermekedet.
Elvettél tőlem mindent. Kisemmizted a családomat.
– Okos húzás volt megkeresni a halott barátnőm édesapját. Ha
megúszta volna ezt az egészet, senki sem gyanakodott volna
magára.
– Csak ki kellett nyomozni, ki vagy te. A kis Anna halálának
körülményei számomra egyértelműek voltak. Viszont az apja
számára nem. Csak fel kellett világosítani az igazságról. Ő adta a
nevét és a pénzt. Én pedig elintéztem a többit. Tiszta munka. Amíg a
fiam küzdött, én is megtettem minden tőlem telhetőt, hogy segítsek
neki.
– Viszont neki fogalma sem volt arról, hogy az édesanyja is benne
van a játékban.
– Senkit nem avattam be a tervembe.
 – És mi lett volna a következő lépés? Visszatér a szervezet élére?
– Nem – megrázza a fejét. – Az a szék, amibe beletetted a szaros
seggedet, a fiamat illette volna meg. Őt akartam a méltó helyére
állítani. Csakhogy menet közben végeztél vele. És ez most feljogosít
arra, hogy én is végezzek veled! – Felemeli a kezét, és rám szegezi
a pisztolyt. – Azt hittem, a bérgyilkos sikerrel jár majd. De tudod, ez
így sokkal jobb. Belenézni a szemedbe. Látni a kudarcot. Meghúzni
a ravaszt… – Megfeszül az arca, miközben újabb és újabb
könnycseppek gurulnak végig az arcán. Látom, ahogy a mutatóujja a
ravaszra simul. – Viszlát a pokolban! – a hangja remeg. De a
tekintete elszánt. Mély levegőt veszek, majd a következő pillanatban
kirobban mögöttem az üveg, Jelena feje hátrabicsaklik, sűrű vére
vörösre festi a hófehér falat, majd élettelen teste az asztal mögé
zuhan, felborítva a széket. Az ablak felé fordulok. A távolban látom,
hogy megcsillan valami. De csak egy pillanatra.
Érzem, hogy rezeg a telefonom a zsebemben. Előveszem, és
megnézem.

Most már kvittek vagyunk.

Nem tartozom neked semmivel.

Újra a távolba nézek. Az ablak üres. Ő volt. Ilyen messziről lőni

csak egy mesterlövész tud. Natasa…
Ha nem jön utánam, én most halott lennék.
A zsebembe csúsztatom a telefont, majd Jelena mellé lépek. A
szeme nyitva van, a szája is résnyire, a fejéből még mindig dől a vér.
Ő volt az utolsó, akiről tudtam, hogy biztosan ártani akar nekem és a
családomnak. Habár ellenségeim mindig is voltak és mindig is
lesznek, attól már nem kell félnem, hogy a Vorobjov család az
életemre tör.
Most egészen más miatt aggódom…
 Natasa

Annyi fájdalmat okoztunk egymásnak. Mert habár Igor visszakapta

a családját, akkor sem fogja megbocsátani nekem, hogy elárultam.
Hogy hosszú hetekig gyászolt miattam. Bánatot okoztam neki.
Sebeket ejtettem rajta. És tudom, hogy azok a sebek soha nem
gyógyulnak be igazán.
Óvatosan felülök az ágyban, közben betakarom a kis Irinát.
Hihetetlen, hogy itt van velem. Hogy megölelhetem. Hogy
megpuszilhatom bársonyos kis arcát. Mégis minden egyes pillanat,
amit a közelében töltök, mérhetetlen fájdalommal tölt el. Hiszen
számára én egy idegen vagyok. A család, akinél nevelkedett, a nő,
aki esténként betakarta és mesélt neki, nem én vagyok. Számára ő
az anyukája. Az éjszaka sokat gondolkodtam azon, hogy mi legyen.
Tisztában vagyok vele, hogy nem tudok neki boldog és
kiegyensúlyozott életet biztosítani. Hiszen nincs otthonom. Rendes
állásom. Tulajdonképpen azt sem tudom, mihez kezdek ezek után.
Az öléshez értek. Annyi életet éltem, hogy közben teljesen elveszett
az enyém. Belebújtam különböző emberek bőrébe. És mindeközben
elveszítettem önmagamat.
De egy valami biztos. A hatéves kislány, akit elragadtak a családja
mellől egy téli éjszakán. Egyedül ő volt állandó. És az emlékek, amik
elmosódott képkockákként jelennek meg újra és újra. A kislány, aki
az udvar közepén állt és körbe-körbeforgott, miközben kövér
hópelyhek hullottak a ruhájára. A háttérben egy barna hajú nő áll,
akinek az arcát sohasem sikerült felidézni. És egy hang… egy hang
zakatol a fejemben újra és újra. Az a hang gyönyörű volt, vékony és
csilingelő. Ennyi maradt a régi életemből.
Irinát visszaviszem a családjához. Egyelőre ott lesz a legnagyobb
biztonságban. Ha sikerült összeszedni magam és felépíteni egy
életet, el fogom mondani neki az igazat. Mert nem mondok le róla. A
szívem soha nem szűnik meg érte dobogni. A szeretet, amit iránta
érzek, soha nem fog meghalni.
 Végigsimítok hófehér bőrén, rózsaszín kis ajkán, majd miután
eligazítom a takarót, kiszállok az ágyból. Kimegyek a fürdőszobába,
és összeszedem magam.
Igor tudja, hogy nem fogok megszökni. És az igazság az, hogy
már nem is akarok. Azt akarom, hogy legyen vége ennek az
egésznek. Alakuljon bárhogy is. Rendbe akarom tenni magam körül
a dolgokat. Tudom, hogy Igor bent járt nálunk múlt éjszaka. Láttam
őt remegő szempilláim alól, de mégsem mertem kinyitni a
szememet. Hallottam a szavakat, amiket az éjszaka sötétjébe
suttogott. A szívem olyan hevesen vert a mellkasomban, hogy azt
hittem, kiugrik a torkomon. A kemény orosz maffiafőnök egy
pillanatra megmutatta, hogy igenis ő is halandó, és hogy ő is tud
szeretni. Hogy ő is ugyanúgy vágyik erre az érzésre, mint bárki más.
Tudtam, hogy készül valamire. Féltettem őt. Ezért nem volt kérdés,
hogy utánamegyek. Az autójára nyomkövetőt szereltem, így nem
volt nehéz megtalálnom őt. Végezni akart az utolsó olyan
ellenséggel is, aki a halálát akarta. Amikor ott álltak egymással
szemben, és az a nő ráfogta a fegyvert, tudtam, hogy át kell vennem
az irányítást. Tudom, hogy Igor akarta megölni, de ha én nem
vagyok ott, valószínűleg Vorobjov felesége végez vele. Miután
kilőttem a nőt, sietősen összepakoltam a holmimat, és visszajöttem
a házba. Habár Igor ellenőrzés alatt akar tartani, nem tud. Állítson
rám bármennyi testőrt, zárjon be bárhová, előbb-utóbb úgyis
kiszabadulok. A másik meg, hogy van nála valami, amiért tudja,
hogy úgyis visszajövök.
A lányom.
Hagyhattam volna, hogy az a nő megölje Igort. Hiszen ő jelenti
számomra a legnagyobb veszélyt. Én mégis megmentettem. És újra
megtenném. Mikor ott álltam fölötte… annyi lett volna a dolgom,
hogy meghúzom a ravaszt. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem,
sikerülni fog. De amikor a szemébe néztem, minden szilárd
elhatározásom darabokra hullott. Mert beleszerettem. Mert akartam,
és még most is akarom azt a férfit. Hogy miért? Mert megtanított
szeretni. Mert megmutatta, hogy az élet erősebb a halálnál. Nem
akartam élni, amíg meg nem ismertem őt.
 Elfogadtam azt az életet, amit a Mester adott. Lelketlen test
voltam. Hús és vér. Nem több. De ahogy Igort megismertem, minden
megváltozott. Ahogy a családról beszélt, ahogy szerette őket. Az
életét adta volna értük. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy
én is ezt akarom. Én is az életemet akarom adni valaki olyanért, akit
tiszta szívből szeretek. Már akartam a szabadságot. Küzdeni
akartam magamért. Az elveszített életemért. A lányomért…
Viszont miközben ezekért harcoltam, elveszítettem őt. A
szerelmemet. Elárultam. Azt mondta, ha egyszer elkap és
megbüntet, azt nem fogom élvezni. Nos, nem élveztem. És tudom,
hogy ő sem. Leigázott és tönkretett, ugyanúgy, ahogy én
tönkretettem őt. Nincs jogom haragudni rá. Hiszen az ő helyében én
is ugyanezt tettem volna. Bántottuk egymást, méghozzá a
legocsmányabb eszközökkel. Éppen ezért tudom, hogy számunkra
nem létezik közös jövő. Az, amit a szívünkben érzünk, a gyűlölet
martalékává válik előbb-utóbb.
Összefogom a hajam, majd eltökélten a tükörbe nézek. Tudom,
hogy Igor hamarosan hazajön. Nincs sok időm, ezért megteszem az
első lépést az új életem felé. Elismerni a hibáinkat, bocsánatot kérni
attól, akit megbántottunk, nem gyengeség. Sokkal inkább erő és
bölcsesség. Mert meg tudjuk mutatni a másiknak, hogy mit jelent
nekünk.
Megállok az ajtó előtt, és bekopogok. Meg kell magyaráznom a
tetteimet, még akkor is, ha nem jár érte bocsánat. Még egyszer
bekopogok, mire a következő pillanatban kinyílik az ajtó. Dása
haragos tekintetével találom szembe magam. Akárhogy is,
megérdemli a magyarázatot ő is.
– Mit akarsz?
– Beszélgetni.
– És mi van, ha én nem akarok? Kinyírsz?
– Ne beszélj butaságokat! Én csak szeretném megmagyarázni a
történteket.
– Nincs mit megmagyarázni. Fegyvert fogtál a szerelmemre.
Bezárva tartottál minket hetekig. Azt hazudtad, hogy az apám
kórházban van.
– Megvédtelek.
 – Megvédtél? Halált hoztál ránk, Natasa. Ott hagytál minket a
kibaszott erdő közepén. Hagytad, hogy Jegor halálra aggódja magát
Igor miatt. És hagytad, hogy összeomoljak az apám miatt. Jó kis
csapdát állítottál mindenkinek.
– Nem tudod, hogy mit miért tettem.
– De. Most már pontosan tudom. Egy bérgyilkos vagy. Azért jöttél,
hogy megöld Igort. Velem pedig azért barátkoztál, hogy közelebb
kerülj hozzá.
– Ez nem igaz!
– Nem?
– Nem.
Csúnyán néz rám.
– Jó, rendben. Elismerem, az elején valóban csak információkhoz
akartam jutni. És te voltál a leggyengébb láncszem.
– Rohadj meg! – próbálja rám vágni az ajtót, de megfogom.
– Érted, hogy értem.
– Persze hogy értem. Éppen most neveztél gyenge szarnak.
– Nem – megcsóválom a fejem. – Tudtam, hogy te vagy a
legőszintébb és legegyenesebb ember mindenki között. Ugyanakkor
azt is tudtam, hogy a te jóságod kihasználható. És igen, elismerem,
valóban ki is akartam használni. Viszont menet közben
megkedveltelek. Úgy éreztem, igazi barátok lettünk.
– Tudod, Natasa, én is úgy éreztem. Kedveltelek téged. Kiálltam
melletted. Még a férjemmel szemben is, aki az első perctől kezdve
gyűlölt téged. Viszont amit tettél, megbocsáthatatlan. Kész csoda,
hogy Igor nem eresztett rögtön golyót a fejedbe. Tudod, mi a te nagy
szerencséd? Az, hogy Igor szeret téged. Méghozzá tiszta szívből.
Nagyon sok szarságon ment keresztül. És te ezt pontosan tudod,
mert meséltem neked róla. És akkor jöttél te. Én komolyan
szurkoltam nektek. Mert habár nem árultál el magadról sok mindent,
tudtam, hogy te is nagyon sok szarságon mentél keresztül. Úgy
gondoltam, segíteni fogtok egymásnak. Olyanok lesztek a másiknak,
mint a gyógyír. Csakhogy menet közben kiderült, hogy te maga vagy
a méreg. Egy két lábon járó halálosztó, aki halált hozott a
családunkra.
– De Dása… – Megpróbálom megérinteni, de elhúzódik tőlem.
 – Nincs „de Dása”. Eljátszottad a bizalmamat. Talán nem is az
számít, hogy ki vagy te vagy mit tettél a múltban, vagy mire
készültél. Sokkal inkább az, hogy hazudtál nekem. Egy barátságban
nem lehetnek hazugságok. Nem férhet meg a büszkeség és az
irigység. Mert ha ezek jelen vannak, akkor az már nem igazi.
– Tudom, hogy megbántottalak. És elismerem, nagyon sok
mindenben igazad van. De hidd el, nagyon sok seb van az én
szívemben is. És nagyon sok rossz van a hátam mögött. Talán el
sem hinnéd, ha elmesélném neked őket. Talán végig sem bírnád
hallgatni.
– Te esélyt sem adtál arra, hogy egyáltalán megpróbáljalak
megérteni. Viszont most már nem is akarlak.
– Megértem, és elfogadom. Én csak azt akartam, hogy tudd, én
mit érzek. Mert bármilyen hihetetlen, még nekem is van szívem. És
ez a szív, habár sérült, azt bebizonyította, hogy képes még szeretni.
– Sajnálom, Natasa. Sajnállak téged, de nem tudok megbocsátani
neked. Azt akarom, hogy minél hamarabb tűnj el az életünkből. Mert
tudom, ha te nem leszel, akkor Igor sem fog tovább szenvedni. Mert
jár neki is a boldog élet, és jár neki is a tiszta szerelem. De azt nem
melletted fogja megtalálni.
– Talán zavarok? – Igor hangjára azonnal megfordulok.
– Na ne bassz! – hogy teljes legyen a család, Jegor jelenik meg,
törülközővel a derekán. – Te mégis mi a faszomat keresel a szoba
ajtónk előtt?
– Én csak…
– Natasa velem jön! – Igor hangja ellentmondást nem tűrően
cseng.
– Nem értelek, testvér! Miért nem basztad már ki a picsába ezt a
nőt? Sőt, jobbat tudok. Eressz bele egy golyót. Méghozzá
egyenesen abba az áruló szívébe, és dobd a farkasok elé.
– Gondoltam rá én is, ne aggódj. Viszont, mint tudjátok, már nem
csak Natasa van.
– Ja. A kölyke. Baszd ki azt is!
Dása tekintete mintha ellágyulna, ahogy rám néz. A lányom miatt.
Tudom. Ahogy azt is tudom, hogy Jegor gyermekét hordja a szíve
alatt. Már nem csak nő. Anya is. Mert habár nem született még meg
a gyermeke, ő már most szereti. Már most feléled benne az anyai
védelmező szeretet. És ezért képes rám ebben a pillanatban
gyengédséggel nézni. Mert már ő is érzi, mit jelent anyának lenni…
– Bízd rám, el fogom intézni ezt a dolgot. Addig te öltözz fel! Senki
se kíváncsi a szőrtelen mellkasodra.
Jegor felhorkan, majd Igor megfogja a kilincset, és becsukja az
ajtót.
– Beszélnünk kell!
– Ahogy akarod – bólintok.
– Az irodámban! – Sarkon fordul, elindul az iroda felé, én pedig
csendben követem. Tudtam, hogy lesz még egy beszélgetésünk.
Habár nem tagadom, félek tőle, ugyanakkor szeretnék minél
hamarabb túlesni ezen a beszélgetésen. Mert tudom, hogy a
szavaival csak újabb és újabb sebeket ejt majd a szívemen. Viszont
azok a szavak, amik nekem fájdalmat okoznak, miattam születtek.
Kinyitja az ajtót, és maga elé enged. Bemegyek az irodába, és
megállok középen. Igor még mindig mögöttem áll. Érzem súlyos
levegővételét a tarkómon. Nem mozdulunk. Néhány idegőrlő
másodpercig csak várunk. Majd egyszer csak mély és reszelős
hangja megszakítja a csendet.
– Miért?
– Megírtam.
– Úgy gondolod, azzal, hogy megmentetted az életemet,
megváltottad a szabadságodat is? – elém áll. Bár az arca merev, a
tekintete haragos, látom rajta, hogy nagyon fáradt. Mind testileg,
mind lelkileg. Hosszú és véres bosszúhadjáratnak vetett véget
órákkal ezelőtt. Talán most eljöhet számára a várva várt béke. –
Miért jöttél utánam?
– Biztonságban akartalak tudni. Aggódtam érted.
– Akkor nem aggódtál, amikor fegyvert fogtál rám.
– Ösztönösen cselekedtem. Az volt a feladatom, hogy öljelek meg.
– Csak sajnos hiba csúszott a számításba, igaz?
– Igaz. Nem számoltam azzal, hogy beléd szeretek – határozottan
nézek a szemébe. Jólesik kimondani végre az igazat. Még akkor is,
ha Igort ez már valószínűleg nem érdekli.
 – Egy kibaszott bérgyilkos vagy. Egy áruló. Nem érdemelsz
kegyelmet. Én mégis… – Közelebb lép hozzám. A szívem megint
olyan hevesen ver, mint pár órával ezelőtt, mikor fölöttem állt.
– Te mégis… – A hangom megremeg, miközben a szemébe
nézek.
– Azon gondolkodom, hogy elengedlek.
– Mindig is tudtam, hogy nem vagy szörnyeteg.
– Talán nem. Van valaki, aki számít rád.
– Irina… – Elcsuklik a hangom, ahogy kimondom a nevét.
Mindenkinek van gyenge pontja. Az enyém pár évvel ezelőtt
született meg.
– Igen. Ő lesz a te igazi kereszted.
– A másik pedig te. – Megpróbálom megérinteni, mire megragadja
a kezemet, és megszorítja. – Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked.
Ahogy azt is tudom, nem létezik számomra bocsánat. Viszont mielőtt
elmegyek, tudnod kell, hogy az érzéseim soha nem voltak annyira
tiszták és elevenek, mint most. Soha nem szerettem még úgy senkit,
mint téged. Jézusom… talán azt sem tudom, mi az igazi szeretet.
Mégis, mikor a szemedbe nézek, azt érzem, otthonra találok
benned. Mindkettőnk lelke sötét, ám valamiért mégis vágyjuk
egymást. Talán rosszul érzem, amit érzek. Talán az elmúlt évek alatt
elferdült bennem minden emberi érzés. De valamiért azt érzem,
hogy te és… – megállok egy pillanatra és nagy levegőt veszek – és
a lányom… – ismét elcsuklik a hangom – jobbá tesztek. Talán
mégsem vagyok értéktelen és elveszett. Hogy talán engem is lehet
szeretni azért, aki vagyok.
A szeméhez húzza a kezemet, majd óvatosan hozzáérinti az
ujjamat, és együtt kivesszük a kontaktlencsét. Ahogy belenézek a
kékbe, kibuggyan egy könnycsepp a szememből. Mert most látom
igazán, mit veszítettem. Most látom, mi volt az a csodálatos és
veszedelmes dolog, amit majdnem elpusztítottam.
Elengedi a kezemet, majd gyengéden letörli a könnyeimet.
– Azért szeretsz engem, aki vagyok.
Könnyeimmel küszködve bólintok.
– És én azért szeretlek téged, aki te vagy.
 Újabb könnycseppek gurulnak végig az arcomon. Nem tudom,
mikor sírtam utoljára. Talán akkor, amikor megkínoztak. Most is…
minden egyes szót kínként élek meg. A szerelem éles tőrje, ami
kegyetlenül kivérezteti a szívemet. Talán csak azért mondja ezt,
hogy megmutassa, mit veszítettem. Hogy ez lesz az én igazi
büntetésem. Az én igazi keresztem, amit életem végéig cipelnem
kell.
– Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy veszélyt jelentesz rám.
Én mégis, minden tiltás ellenére akartalak téged. Jó ideje tudtam,
hogy el fogsz árulni. Vártam mikor fogsz lecsapni. Mégsem tettem
semmit. Talán az elbaszott szívem egy kis része bízott abban, hogy
nem fogod elárulni azt, ami kettőnk között van.
– Igor én…
Újabb könnyeket töröl le az arcomról.
– Ha ezek igazak – végigsimít a könnycseppek útján –, talán egy
dolgot mégsem tudtál elárulni. Méghozzá azt, amit itt bent érzel. – A
szívemre mutat, majd hatalmas tenyere a tarkómra simul és
magához ránt. A szánk már majdnem összeér. Zihálva veszem a
levegőt. És ő is. Nem tudom elfordítani a fejem. Végig a szemébe
nézek. A sötétbe és a világosba. A kékbe és a barnába. Mert
mindkettő mögött ott van Ő.
– Mondd a szemembe, amit arra a papírra írtál. Zavarba jövök,
mert nem tudom, mire gondol.
A vers… a dal…
A sorok, amik érte, amik miatta születtek…
Amiket olyan sokszor elolvastam…
– Kezdd el! – a lehelete forró. Akárcsak az érzés, ami szétárad
bennem. – Amennyiben emlékszel még rájuk…
Emlékszem…
Halálom napjáig emlékezni fogok…

Mikor megérint az alkony, tudom,

hogy eljön a sötétség.
Eljössz te, hogy megérints.
Hogy a magadévá tégy…
Megvillan a gonosz tekintete,
 mely borzongató és selymes,
bennem mégis szétárad a béke,
mert te itt vagy velem.

– Tovább… – Még erősebben szorít.

Mindig, mikor rád gondolok, elönt a vágy,

hogy szájon csókoljam a becstelenséget.

Még közelebb hajolok hozzá, az ajkam épphogy érinti az övét.

Téged, ősi, vérszomjas ellenséget!

Mindig, mikor megérintelek, megszületik a jó,
hűvös pajzsot vonva a szívem köré.
Kék és fekete.
Sötétség és fény.
Két lélek,
ami egyensúlyoz a jó és rossz
végtelennek tűnő peremén…

– Tovább! – A hangja nyugodtan és biztatóan cseng. A szeme

szinte ragyog a napfényben.

A törhetetlen pajzs megreped,

mikor rám nézel,
és nem marad más csak a kínzó vágy.
Sóvárgás…
Lecsupaszított érintés, mely eltűnik az alkony után.
És te nem maradsz!

Elcsuklik a hangom.

Hagyod, hogy a sötétség magával ragadjon.

Meglepődöm, mikor az én szavaimat suttogja az ajkam közé.

Amiket neki írtam. Elolvasta. Együtt fejezzük be az utolsó
versszakot.

A farkas üvölt, a holló magasan száll…

Mert nem érezhet az, ki érinthetetlen.
Kiben a jóság illékony álomként tovaszáll…

– És most, gyönyörű hollóm… – Puhán szájon csókol. – Mennyire

szállsz magasan? Elértelek?
Újabb könnycseppek. Ez nem a mennyország. Ez annál is
csodálatosabb.
– Igen. És soha ne eressz el!
– Nem foglak – erős karjába zár.
– Üvölt még a farkas, oroszom? – újabb könnycseppek, amiket
egytől egyig letöröl.
– Érted örökké fog! – Megcsókol. De ezúttal olyan mélyen, hogy a
lelkem mélyén is visszhangzik a farkasom üvöltése…
 Igor

Rendben. Nevezzenek gyenge szarnak, amiért megbocsátottam

egy árulónak. Elhatároztam, történjék bármi, nem fogok
megbocsátani Natasának. És ez az elhatározás mindaddig
sziklaszilárd volt, amíg utánam nem jött, és meg nem mentette az
életemet. Megint. Többször is lett volna alkalma megölni, mégsem
tette. És a picsába is, én szeretem azt a nőt. Minden lépésem
megfontolt volt. Olyan sokszor helyeztem a szervezet érdekeit a
sajátom elé. Most viszont csak magamra akarok gondolni. Fel
akarok építeni egy olyan életet, amit mindig is akartam. Családot
akarok és otthont. Igazából mindvégig erre vágytam. Tudom, hogy
számomra Natasa a tökéletes nő, minden tökéletlensége ellenére.
Hiszen mi ketten egyek vagyunk.
– Jól meggondoltad, testvér? – Jegor megszorítja a vállamat.
– Igen. Erős és boldog családot akarok végre magam köré. És
ugyanezt akarom Natasának is. Ugyanannyit szenvedett, mint mi.
Csak közte és köztünk annyi a különbség, hogy mi itt voltunk
egymásnak, mellette viszont soha nem volt senki. Egy félős és
védtelen kislány, akinek túl korán kellett felnőnie. De amíg mellettem
van, soha nem lesz egyedül, és soha nem érhet hozzá senki. – Felé
fordulok. – Azt akarom, hogy végre fogadd el a döntésemet. Fogadd
el azt a nőt, aki boldoggá tud tenni engem. Mert hosszú évek óta
most valóban úgy érzem, hogy boldog vagyok.
– Tudod, hogy mindig azt kívántam neked, hogy találd meg az
igazit.
– Tudom – bólintok.
– Akkor gondolom, azt is tudod, hogy mindig a legjobbat akartam
neked. Még ha sokszor feleslegesnek érezted a pofázásomat, akkor
is.
– Tény, hogy nagyon sokszor beleütötted az orrodat az életembe.
– Jókedvűen felnevetek, és az öcsém is.
– Mire valók a testvérek, ha nem erre?
– Dása?
 – Tudod milyen, most is a konyhában sündörög, ez tuti.
– Hogy van?
– Hát, egyre nehezebben viseli a terhességet.
– Nemsokára megszületik a kislányod, és túl lesz rajta.
– Ő igen. És én?
– Mi van veled?
– Készíthetem majd a kibaszott ketrecet.
– Ketrecet? – nevetve kérdezek vissza.
– Hát persze. Ha majd jön a sok kis taknyos. Mondjuk… –
látványosan elgondolkodik – a nagy kert előnye, ha ások egy mély
gödröt, oda simán bedobálhatom őket.
– Ne legyél hülye – megpaskolom az öcsém arcát. – A lányod
okos lesz.
– Az. De ha jön egy jóképű faszkalap…
– Ugye nem felejted el, hogy még hátravan hat hét a születéséig?
– Dása átkarolja hátulról az öcsémet.
– Időben el kell kezdeni a felkészülést! – Jegor Dása felé fordul,
majd gyengéden megcsókolja, és végigsimít a nő hatalmas
pocakján.
– Ne legyél pöcs! – A mellkasába bokszol. – És hol van már az
ünnepelt?
Az órámra pillantok.
– Nemsokára megérkezik, nyugalom.
Mióta Natasa kialakította a saját kis birodalmát, azóta rengeteg
időt tölt ott. Továbbra is ő viszi a klub ügyeit, de mellette a saját
álmaiért küzd. Amiért tisztelem és felnézek rá. Nem könnyű
felkapaszkodni onnan, ahova került. Igazából nem is élt. Csak a
halált ismerte. A vérontást. De mától ez megváltozik. Élő lesz.
Elevenebb, mint valaha. És csak az enyém!
– És a szülők? – kérdezi izgatottan Dása.
– Ők majd egy órával később érkeznek – biztos akartam lenni
benne, hogy mindenki itt lesz a nagy bejelentéskor.
– Azért most jó sok szar ki fog borulni a biliből. – Jegor elhúzza a
száját. – Remélem, jól fog elsülni a nagy családegyesítés.
– Bízz bennem!
 Habár úgy tűnik, én bízom benne, hogy senki sem fog hanyatt-
homlok menekülni a birtokról, ugyanakkor tartok tőle, hogy nem úgy
fognak reagálni a jelenlévők, ahogy kellene.
– Megjött! – Dása izgatottan felsikolt. Örülök, hogy a lányok között
rendeződött a nézeteltérés. Igaz, hosszú heteknek kellett eltelnie,
mire mindketten letették a fegyvert, és végre meg tudták beszélni a
dolgokat. Dása kitartott a saját sértettsége mellett nagyon sokáig.
Tulajdonképpen megértettem a haragját. Hiszen ő is úgy érezte,
elárulták. De kész szerencse, hogy Natasa ilyen kitartó. És persze
Dása sem haragtartó. Jegor elmondta, hogy sokszor emlegette
Natasát. Hogy szereti és hiányzik neki. Mert Dása ilyen. Ő köztünk a
csupaszív villámhárító.
Nem tagadom, az első napok nehezek voltak számomra is, és
talán nem csak a napok, hanem a hetek is. Hiszen hazudnék, ha azt
mondanám, nem jutott eszembe az árulása. Hogy nem jutottak
eszembe olyan emlékképek, amiknek nem kellett volna. De tény,
hogy míg élek nem felejtem el azt a pillanatot, amikor fegyvert fogott
rám. Amikor ott állt fölöttem akár egy sötét végzet. A végzetem. A
lelkem másik darabja.
Ahogy kinyílik az ajtó, és belép Natasa, énekelni kezdünk. Vagy
legalábbis Dása biztosan. Én szótlanul állok és nézem őt, ahogy
megilletődve áll az ajtóban. Miután kiderült, hogy kicsoda ő
valójában, kiderítettem róla és a múltjáról mindent, amit csak tudtam.
Így most már tudom, hogy mikor van a születésnapja. Mi az igazi
neve. Mi a kedvenc színe, és mi a kedvenc kajája. Tulajdonképpen
mindent tudok róla, amit tudnom kell. Számomra mindvégig egy
dolog volt fontos. Mégpedig az, hogy szeretem. És ez nekem bőven
elég volt ahhoz, hogy küzdjek érte, hogy küzdjek kettőnkért. Natasa
ugyanezt tette. És ugyanezt teszi minden egyes nap, amikor felkel.
Amikor megcsókol. Amikor átölel. Mert szeretve lenni jó. Akár
elfogadja ezt egy magamfajta akár nem, a szerelem ellen még mi
sem harcolhatunk. Efölött soha nem uralkodhatunk. És soha nem
fogjuk tudni elpusztítani.
– Köszönöm – meghatottan beljebb lép. Először engem üdvözöl
egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókkal, majd megpuszilja
Dását, és végül Jegort is. Tudom, az öcsémnek több időre van
szüksége. Az a helyzet, hogy ő ilyen téren bizony keményebb dió,
mint én. De mindketten tudjuk, hogy az én boldogságom az övé is és
az ő boldogsága az enyém. Elfogadta, hogy számomra Natasa a
minden. Az a bizonyos menedék, ahová minden nap hazatérhetek.
– Nem kellett volna ekkora felhajtás – körbenéz a feldíszített
nappaliban. Dása nem spórolt semmivel. Lufik, színes szalagok, kaja
és torta. – Meg se merem kérdezni, honnan tudtad, hogy ma van a
születésnapom.
– Kinyomoztam. – A derekára csúsztatom a kezemet és közelebb
húzom magamhoz.
– És mit sikerült még kideríteni? Mit tudsz rólam?
– Mindent!
– Na gyertek, gyertek, vágjuk fel a tortát!
– Mindenki számára teljesen nyilvánvaló, hogy te akarod az első
szeletet – Jegor Dása fenekére csap.
– Nem én, hanem a lányod, aki miatt lassan már akkora leszek,
mint egy orosz tank, – Dása felnevet, közben a pocakját simogatja.
– Ezek életed legszebb hónapjai. – Natasa elérzékenyül. Tudom,
hogy hiányzik neki Irina. Ugyanakkor megértem, miért hozta meg ezt
a döntést. Nincs még egy jól felépített élete. Nincs meg az a
biztonság, amit nyújtani tudna a kislányának. De dolgozunk rajta.
Mert egy napon biztos, hogy magunkhoz vesszük. Azt hittem, sok
időbe telik majd elfogadni, hogy nemcsak Natasa jár a csomagban,
hanem egy kislány is. Viszont az az igazság, hogy könnyebben
elfogadtam, mint hittem. Hiszen az a kislány semmiről sem tehet.
Ahogy Natasa sem. Mindketten egy aljas és alattomos szervezet
áldozatai. De egy napon minden a helyére kerül. És Irina helye
mellettünk van.
Miután teleettük magunkat tortával, Dása átadja a Natasának
szánt ajándékot.
– Túlzásba vittétek ezt a szülinapos dolgot. – Natasa izgatottan
kinyitja a csomagot. – Ez… – Dására pillant. Fekete füzet, gyönyörű
madártoll díszítéssel a hátulján és egy fekete hollóval. Dása
ajándéka telitalálat. Mert Natasa számára nagyon fontos a holló. És
nemcsak, mint szimbólum, hanem mint élőlény is. Éppen ezért
remélem, örülni fog az én ajándékomnak is.
 – Füzet és toll, amibe klasszabbnál klasszabb dalszövegeket
tudsz majd írni.
– Pár héttel ezelőtt még a pokolba kívántál. És most…
– Azért, mert haragudtam rád. Féltettem a családomat. A
gyermekemet. A szerelmemet. – Dása Jegorra pillant, majd újra
Natasára. – De már nem haragszom – megöleli. Jó erősen. Hogy
Natasa érezze, Dása valóban elengedte a múlt fájó sérelmeit.
Tudtam, hogy így lesz. Mert Dása nem haragtartó ember. Ahogy azt
is tudom, hogy szereti Natasát.
– Köszönöm – Natasa leteszi a füzetet, majd az öcsémre pillant.
– Tőlem ne várj ajándékot. Ezt is én fizettem – Dására néz, aki
ismét vállon bokszolja. – Áu! Ha nem hagyod abba a verekedést,
feljelentelek súlyos testi sértésért.
– Aha! Én meg jól fejbe verlek, amiért ilyen nagyokos vagy.
Jegor és Dása ehhez hasonló évődései mindig mosolyt csalnak az
arcomra. Ez volt az egyik dolog, ami rettenetesen hiányzott. Mert ők
ketten az életem részei, és hamarosan már hárman lesznek. Három
ember, akit magamon, Natasán és Irinán kívül meg kell védenem az
életem árán is.
Összeölelkezünk Natasával, és mosolyogva nézzük őket.
– Talán örültél volna, ha Irina is itt van a születésnapodon.
– Jobb ez így. Nem akarom összezavarni. Majd, ha minden
rendeződik körülöttem. Megmutatod mit kaptam tőled? – kíváncsian
felém fordul.
– Igen. – Marokra fogom a kezét és kimegyünk.
– Hova megyünk? – Natasa hangja izgatottan cseng, ami
akaratlanul is mosolyt csal az arcomra. – Ah, ismerem ezt az
arckifejezést. Mondd el, mit mutatsz nekem!?
– Ezt!
Megállunk a legnagyobb fa előtt, ami a birtokomon van.
– Egy fa?
– Ott fent! – a magasba mutatok.
– Az egy…
– Kalitka.
– Mi van benne? – elengedi a kezemet és közelebb lép. Felmászik
az alsó ágra, majd leül rá. – Igor, ez egy holló! – csillog a szeme,
ahogy rám néz.
– Tudom, hogy elveszítetted az elsőt. Gondoltam… örülnél
egynek.
– Még olyan kicsi.
– Lesz időd megtanítani.
Leugrik a fáról, majd ahogy elém lép, azonnal szájon csókol.
Édes, puha és követelőző.
– Akárcsak Odin… – suttogja.
– Odin?
– Igen. Neki is volt két hollója. Az egyik Huginn. Ő volt az
emlékezet. A másik Muninn. Ő volt az értelem. Huginn és Muninn a
kilenc világon keresztülrepülve bármit láttak eljuttatták Odinhoz. A
vállára ültek és a fülébe suttogták. Ahol a hollók megjelentek, ott
megjelent a háború istene is, nyomában két farkassal. Geri és Freki.
Geri volt a kapzsi. Freki a mohó. Hűségesen követték urukat, akár a
kutyák.
– Szóval isten lennék… – pimasz mosolyra görbül a szám. –
Kíváncsi lennék, hogy az én hollóm mit suttog a fülembe?
Natasa közelebb hajol hozzám. Meleg lehelete cirógatja a
nyakamat.
– Szeretlek! – elhúzódik tőlem, és a szemembe néz. – Mi a
válaszod?
A derekára csúsztatom a kezemet.
– Szeretlek! – újabb szenvedélyes csók, majd visszamegyünk a
házba. Hiszen a meglepetések sora még nem ért véget. Ráérünk
még kettesben ünnepelni… – Remélem, nem fogsz haragudni, de
készültem még valamivel – iszogatás közben észreveszem, hogy
begurul a ház elé egy autó.
– Mégis mivel? – Natasa gyanakvón néz rám.
– Mindjárt megtudod.
Kopognak. Az ajtóhoz lépek és kinyitom.
– Mi…
– Jöjjenek csak be! – Még jobban kinyitom az ajtót, amin félve lép
be egy ősz hajú férfi, egy mosolygós arcú nő, és egy lány, aki
hasonlít valakire, akit nagyon szeretek. Becsukom az ajtót, majd
Natasa felé fordulok.
 – Igor, kik ők?
Natasa mindig kemény és határozott. Most viszont látom rajta,
hogy fél. Hallom a hangján, hogy remeg. Több mint húsz év telt el az
óta az este óta.
– Ők a te családod.
A férfi és a nő folyamatosan Natasát méregeti. A fiatal lány,
Natasa húga könnyes szemmel áll a szülei mögött. Mindenki
számára felfoghatatlan, ami most történik. Natasa szülei azt hitték,
hogy elveszítették a kislányukat a balesetben. Natasa pedig úgy
hitte, hogy a szülei meghaltak. Mint utólag kiderült, a kórház bizony
vastagon benne volt ebben a dologban. Beadták a szülőknek, hogy
Natasa teste a felismerhetetlenségig roncsolódott. Nem kell
mondanom, hogy az anyja totál kikészült. A kórház hamvasztást
javasolt a családnak. És ők elfogadták. Persze hogy el, hiszen össze
voltak zavarodva. Gyászoltak. Küzdöttek a mélységes fájdalommal.
Nem tudták feldolgozni a kis Natasa elvesztését, így végül
beleegyeztek. Viszont nem Natasa hamvait kapták meg, csak egy
marék hamut.
Kibaszott jól meg volt szervezve minden. A Gárda részben így
toborzott gyerekeket. Elrendezték, hogy halottnak higgyék őket,
majd végül minden nyomot eltüntettek és a gyermekeket elnyelte a
sötétség. Ki tudja, hány ehhez hasonló hely működik nemcsak az
országban, hanem az egész világon. A maffia sem az irgalmasok és
tisztalelkűek rendje. Hiszen a kezünk alatt fut prostitúció,
szervkereskedelem, virágzik a pornóipar. Csupa olyan tevékenység,
ahol kihasználják az embereket. Ezért is döntöttem úgy, ha mindent
elrendeztem magam körül, mindannyian új életet kezdünk. Habár azt
a sok szarságot nem tudom semmivé tenni, amit elkövettem, azért
bízom benne, hogy az égiek még nekem is tartogatnak néhány
boldog évet. És ezekben az években arra fogok törekedni, hogy jóvá
tegyem mindazt a sok rosszat, amit elkövettem.
– Ezt nem teheted velem! – Natasa szemében kövér
könnycseppek ülnek.
– Natasa… – az anyukája tesz felé néhány lépést. – Mi vagyunk a
családod. Legalábbis… – egy pillanatra rám néz a vékony nő – ez a
férfi ezt állítja.
 – És minden, amit mondtam maguknak, igaz. Mert ez a lány –
Natasa mellé állok, és átkarolom –, ez a lány a maguk lánya. –
Natasa dühösen néz fel rám. Talán most gyűlöl ezért a húzásomért,
de tudom, hogy egy napon majd meg fogja köszönni.
– Azt mondtad, új életet akarsz kezdeni. Az új életed alapköve az,
ha visszatalálsz a családodhoz. Mert hidd el, az igazi erő mindig is
abban rejlett.
Natasa tesz egy lépést a családja felé, közben én leveszem róla a
kezem. A hátam mögött hallom, hogy Dása szipog. Valóban
megható ez a pillanat.

Növekvő kis fenyőpalánta

Valahol az erdőben,

Natasa anyukája énekelni kezd, mire Natasa hirtelen megtorpan.

Örökzöld volt és gyönyörű,

A vidámsága mindig jó volt.

A nő tovább folytatja a dalt, majd elindul Natasa felé.

Egy altatódalt énekeltek

Kavargó hóvihar által,

Mire elér hozzá az utolsó sorokat már együtt éneklik.

A fagy soha nem bántotta a fenyőt

Mert melegen le volt takarva{††}

Natasa félve az anyja felé nyúl, végigsimít hosszú haján, majd a

válla mögé igazgatja.
– Az emlékeimben él egy nő, akinek nincs arca. De a hangja
pontosan olyan, mint a tiéd.
– És az én emlékeimben él egy kislány, aki énekelve táncolt a
hóviharban, és közben körbe-körbepörgött hópelyheket kergetve.
– Anya… – Natasa hangja elcsuklik. Emlékszik…
 – Снегурочка!{‡‡} – Az anyukája szorosan magához öleli Natasát,
majd végül csatlakozik az apukája és a húga is.
Natasám…
Az én erős Natasám…
Az én gyönyörű fekete hollóm, aki most tanul meg repülni…
És én, végig itt voltam mellette…
 Epilógus

NATASA

Nem volt nehéz dolgom elcsalni Szvetlánát. Egy üzenet Igor

telefonjáról. Ennyi elég volt ahhoz, hogy csapdába csaljam.
Mindenkinek van gyenge pontja. Neki Igor. Tudom, hogy szereti.
Ahogy azt is tudom, ez a szerelem egyoldalú. Mert Igor nem keresett
benne társat. Üzlet volt. Eszköz.
Kinyitom az ajtót, majd belépek a sötét szobába.
– Na végre! Mióta itt ordítozok. Engedj el!
Nem válaszolok. Csendben állok a sötétségben és figyelem. Azon
tanakodom, mihez is kezdjek vele. Hiszen azt be kell ismernem,
most az érzelmeim vezérelnek. Az első pillanattól kezdve, ahogy
megláttam, tudtam, hogy veszélyt jelent rám. És veszélyt jelent
másokra. Habár ő nem szerepelt a listámon, ennek ellenére mégis
sikerült beírnia magát. Méghozzá az első helyre.
– Süket vagy!? Mutasd magad! Félsz, igaz? – Rángatózni kezd. –
Hát megsúgom, hogy minden okod megvan rá. Tudod te, ki vagyok
én?
Előlépek a sötétségből, mire elkerekedik a szeme.
– Igen. Tudom.
– Te!?
– Kit vártál?
– Azonnal engedj el, te senkiházi ribanc! – Ismét rángatózni kezd,
de hasztalan. A kötelek erősen szorítanak. A csomókat nem lehet
egykönnyen kioldani. Közelebb lépek hozzá.
– Megmondtam neked, hogy ne baszakodj velem!
– Te kibaszott kurva! – Elém köp.
– Hm… ez aztán finom volt és nőies.
– Ha kiszabadulok innen…
Hirtelen megragadom az állkapcsánál fogva, és megszorítom.
– Honnan veszed, hogy egyáltalán kiszabadulsz innen?
 – A maffia…
– A maffia… – gúnyosan felnevetek. – Ugyan. Nem érhet hozzám.
Sőt, rám sem talál, ha én nem akarom. – Elengedem.
– Mit akarsz? – sziszegi felém. – Pénzt?
– Ez nem a pénzről szól.
– Igor?
– Nem – megcsóválom a fejem. – Azt hiszed mindenki fölött állsz.
Azt hiszed bárkit meg tudsz félemlíteni. De mi van akkor – lehajolok
hozzá és megtámaszkodom a szék karján –, ha az a valaki nem
ismeri a félelmet?
– Ki vagy te?
– Hogy ki vagyok én? – Közelebb hajolok hozzá. – A rémálmod!
– Ezt nem fogod megúszni.
– Ó, dehogynem! – Elrugaszkodom, majd az asztalhoz lépek.
Kinyitom a fekete táskát, és előveszek egy vékony pengéjű kést.
– Ha egy ujjal is hozzám mersz érni… – nem érkezik befejezni a
mondatot, mert ismét megszorítom az állkapcsát.
– Miért hiszed azt, hogy most is te parancsolsz? Úgy hiszem,
rosszul méred fel az erőviszonyokat. Ez nem a maffia. Itt nem áll
mögötted a család. Ez nem a te világod, hanem az enyém. – Az
arcához szorítom a kést. – Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit
átszabnánk ezt a csinos arcot? – Meghúzom a kést, mire felordít. –
Vajon akkor is odáig lenne érted a politikus, ha egy hatalmas heg
lenne az arcodon?
– Engedj el!
Ellököm.
– Talán. – Az asztalra dobom a kést, majd elindulok az ajtó felé.
– Ezért drágán megfizetsz! – kiabálja utánam, mire halványan
elmosolyodom.
– Holnap visszajövök.
– Holnap?!
Kinyitom az ajtót.
– Ne merj itt hagyni a kibaszott sötétben, hallod!?
Hallom, de nem érdekel. Szvetlána leckét kap. Egyszer és
mindenkorra megtanulja, hogy vannak nála erősebb és keményebb
emberek is. Hogy nem lehet mindenkit a földbe taposni. Hogy a
világ, amiről azt hiszi, őt védi, valójában bármikor összetörhető.
Ahogy ő maga is.
Ahogy kilépek az ajtón, megjelenik Éjfél.
– Szia! – Leguggolok és megdörzsölöm a füle mögött. – Vigyázz
rá! Ha meg akar szökni, öld meg! – Végigsimítok a fején, majd adok
egy puszit a feje búbjára, és elindulok vissza a ház felé. Szvetlána
addig szarakodott velem és ólálkodott Igor körül, hogy megelégeltem
a dolgot. Megmondtam neki, hogy meg fog fizetni mindenért. Ne
higgye, hogy ő minden és mindenki fölött áll, csak mert egy
maffiacsoport vezetője és egy befolyásos politikus felesége. Nagy
cucc. Én bérgyilkos vagyok, és egy orosz maffiafőnök… szerelme.
Már majdnem elérem a házat, amikor számomra teljesen idegen
zenét hallok óriási hangerővel bömbölni. Ez mi a jó isten!?
Akaratlanul is felnevetek, miközben egyre közelebb és közelebb
kerülök a zene forrásához. Bár… ami fogad, bevallom őszintén
váratlanul ér. Igor kocsit mos. Igen és mindössze egy szál
rövidnadrágban teszi ezt. Nálunk nem igazán melegek a nyarak,
viszont egy kellemes 25 fok napsütéssel számunkra bőven elég
ahhoz, hogy ledobjuk a ruhát, és jól érezzük magunkat. Karba tett
kézzel megállok mindössze pár méterre tőle, és szó szerint iszom a
látványt. Dagadó izmok. Erős karok, kidülledő erek. Vastag ujjak,
amik közül kifolyik a fehér hab. A bőre fehér, és szinte ragyog a
napsütésben. Beharapom a számat, miközben őt nézem.
Ahogy észrevesz, a kocsira dobja a szivacsot, majd elindul felém.
A járása ruganyos, hosszú lépteibe esküszöm, beleremeg még a
szívem is. Nem gondoltam volna, hogy lehet valakit ennyire szeretni.
Hogy lehet valakiért ennyire rajongani. Ő az én nappalom és az
éjszakám. A napom és a holdam. Mindenem.
– Mi ez a zene? – kérdezem nevetve.
– Azt ne mondd, hogy nem ismered ezt a klasszikust?
– Nem – a fejemet rázom.
– Ez a Lambada.
– Lambada?
– Gyere, megmutatom. – Megfogja az egyik kezemet és felemeli,
a másik keze a derekamra csúszik, majd mozogni kezd. A mozgása
a tenger hullámzására emlékeztet. Ringatózik, hullámzik. Bevallom
őszintén, első ránézésre rettenetesen viccesnek tartom, ahogy a
nagy és erős orosz maffiafőnök lambadázik velem. – Csak csináld
utánam – biztat. Ahogy nekem szorítja az ágyékát, egy pillanatra
elakad a lélegzetem, de végül követem a mozgását. Együtt
hullámzunk. Ő és én. – Ügyes vagy. – A seggembe markol. –
Nagyon ügyes. – Erős karjába kapaszkodok, közben megpróbálok
uralkodni az egyre építkező vágy fölött. – Elmondod, mit csinálsz az
erdőben?
– Sétálok.
– Aha – tovább ringatózunk. – És kire vigyáz Éjfél?
– Honnan tudod, hogy őriz valakit?
– Natasa… – megcsóválja a fejét. – Azt hittem, rájöttél már, hogy
mindenről tudok, ami körülöttem zajlik. Nincsenek előttem titkaid.
– Úgy gondolod?
– Úgy. És most halljam!
– Talán haragudni fogsz érte.
– Talán nem. – Az ujja a fenekem közé csúszik. – Nos? – felvonja
vastag szemöldökét.
– Szvetlána.
Nem állunk meg, tovább táncolunk.
– Nem vagy ideges rám?
– Ezt majd eldöntöm azután, ha kiderül, mihez kezdesz vele.
– Nem fogom megölni.
– Nem?
– Nem. Csak megleckéztetem. Egy-két napig bezárva tartom,
utána elengedem.
– A nők és a sértettség.
Dacosan elhúzódom tőle.
– Ez nem a sértettségről szól.
– Akkor miről?
– Arról, hogy megvéded azt, ami a tiéd! – Most én markolok bele
az ő seggébe. – Szvetlána most megtudja, kié vagy. Hogy mi jár a
tiszteletlenségéért. Mert kurvára nem érinthetetlen, és ezt most
megtanulja!
– Szóval én a tiéd vagyok?
 – Azt hittem, ez egyértelmű már számodra is.
– Talán csak hallani akarom! – Megfordít, majd egy határozott
mozdulattal feldob a motorháztetőre.
– Mit csinálsz?
– Halmozom az élvezeteket. – Felhúzza mindkét lábam, majd
hanyatt dönt. – Menny és pokol! Nincs rajtad bugyi!
Elmosolyodom. Sokszor csinálok ilyet. Mert tudom, ha egymás
közelébe kerülünk, az a bizonyos menny és pokol egybeolvad.
– És most halljam!
– Az enyém vagy!
Rám hajol, közben belém nyomja az ujját.
– A tiéd! És te… – végignyalja a csiklómat – az enyém – az ujja
után a nyelvét nyomja remegő hüvelyembe.
– Lecsúszok! – sikoltozom.
– Foglak! – Erősen a fenekembe markol, így masszívan egy
helyben tart, miközben olyan mélyrehatóan nyal, hogy szinte
beleszédülök.
– Igor… – a hajába markolok, és meghúzom.
– Menny vagy pokol, Natasa?
– Menny! – Keményen végignyalja lüktető csiklómat. – És most
pokol! – Zihálok az adrenalintól és a testemet elárasztó izgalomtól.
Hirtelen a motorháztető széléhez ránt, letolja a nadrágját, majd olyan
kíméletlenül vágódik belém, hogy újra felsikoltok. Széttépi rajtam a
felsőmet, majd felveszi a szivacsot és mosni kezdi a mellemet.
Miután kellően habos vagyok, félredobja a szivacsot és most puszta
kézzel mossa tovább a mellemet. Meggyúrja hol az egyiket, hol a
másikat, közben rendíthetetlenül mozog a lábam között.
– Zuhansz velem? – morogja egy újabb lökés után.
– Igen. És te repülsz velem?
– Igen.
Felülök, ő közelebb hajol hozzám, így átkarolom a nyakát és
megcsókolom. Így akarok élni a hátralévő életünk minden egyes
napján. Azt akarom, hogy amit egymás iránt érzünk, soha ne
szűnjön meg létezni. Azt akarom, hogy ez a férfi a halálom napjáig
úgy szeressen, ahogy én szeretem őt.
 IGOR

Az elmúlt hónapok nem szóltak másról, mint hogy mindketten

felépítünk részben egy külön, részben egy közös életet. Natasának
tervei vannak. Álmai, amikért nem fél küzdeni, és amiket egytől
egyig meg fog valósítani. Az egyik ilyen nagy álom az volt, hogy
zeneszerzéssel foglalkozzon. Énekeljen. Mikor meghallom a hangját
vagy elolvasok egy újabb dalszöveget, amit írt, rájövök, hogy ez ő.
Ez az ő útja, amiről nem szabad letérnie. A régi életét sikerült
felszámolni. Natasa szíve meghalt azon a napon, amikor kiléptünk
azon a bizonyos ajtón. Egy bizonyos Olga vette át az új Gárda
vezetését. Natasa biztosított róla, hogy nem fog utána jönni.
Valamiért bízik abban a nőben. Én viszont nem. Amennyire csak
lehet, rajta tartom a szemem. Habár tudom Natasa képes
megvédeni magát, azt be kell ismernie, hogy neki is szüksége van
egy erős férfira, aki védelmezi őt. Rám van szüksége. Mert ő és én a
megismerkedésünk pillanatától kezdve egyek vagyunk. Egy szívként
dobbanunk és egy lélekként létezünk. Éppen ezért hatalmas hiba lett
volna elengedni őt. Annak ellenére is, amit tett. Ő csak azt az életet
ismerte.
És persze ott van a kislánya, Irina. Akivel eljutottak arra a szintre,
hogy találkozgatnak. Persze Irina nem tudja még az igazságot.
Natasa várni akar még vele. Túl kicsi ahhoz, hogy felfogja. Irina
szülei először féltek. Nem Natasától vagy tőlem, sokkal inkább attól,
hogy elveszítik a kislányukat. Hiszen még ha nem is a vér szerinti
szüleik, ők akkor is tiszta szívükből szeretik. Nem is tudom, hogy
gondolta ezt a Mester. Hogy majd egy napon elmegy érte, és
kiszakítja a meghitt és biztonságos kis világából? Ökölbe szorul a
kezem, ha arra a féregre gondolok. Szívesen megöltem volna, de
tudtam, hogy ezt Natasának kell megtennie. Mert habár nem tudja
semmissé tenni a mögötte álló éveket, talán elhozhat neki egyfajta
lelki békét. Hogy soha többé nem kell félnie attól a rohadéktól.
– Izgulsz? – Jegor megszorítja a vállamat.
– Nem!
 – Lófaszt nem. Emlékezz vissza, én milyen hullarészeg voltam az
esküvőm napján.
– Emlékszem. – Elmosolyodom. Emlékszem, mennyire
kétségbeesett volt az öcsém. Hiszen felelősség párt választani
magunknak. Mert ahogy két ember egy pár lesz, felelősséggel
tartozik a másik boldogságáért. Mert ez nemcsak rólunk szól, hanem
a másikról is. Ha mi boldogok vagyunk, ő is az. Ha boldogtalanok ő
is. Amikor megkértem Natasa kezét, tudtam, hogy életem második
legjobb döntését hoztam. Az első az volt, amikor megbocsátottam
neki. A második pedig ez. Nem titkoltam előtte sohasem, hogy
családot szeretnék. Hogy fel szeretném építeni azt az életet, amiről
már gyerekkoromban álmodtam. Az első lépcsőfok az volt, hogy
kiszálltam a maffiából. Habár megszoktam azt az életet, sőt,
bevallom őszintén meg is szerettem, mégsem volt nehéz magam
mögött hagyni. Mielőtt átadtam a szervezet irányítását, szereztem
néhány szövetségest magam mellé, hiszen a maffiából kilépni nem
egyszerű. Mondják, ha egyszer belépsz, sosem lépsz ki. Faszság.
Talán csak jól kell forgatni azokat a bizonyos lapokat. Szvetlána
családja vette át a szervezetet. Habár maradt benne némi tüske
Natasa kis magánakciója miatt, tudom, nem fog ránk támadni, ahogy
azt is tudom, hogy meg fog védeni más maffiacsoportokkal
szemben, ha arról van szó.
És akkor itt jött az a bizonyos B terv. A kiszálló. A földek. Amiket
megvettem. Amivel megváltottam a szabadságunkat. Ugyanis azok
a földek nem sima termőföldek. Gáz van alattuk. Méghozzá
rengeteg. És ezen földek tulajdonosaként, egészen a nagy fejesekig
repültem. Legális üzletekbe fogtam. Nem akarom, hogy a családom
rettegésben éljen. Nyilván az öcsém nem értett egyet a
döntésemmel. Ő tulajdonképpen szerette a bűnözői életet. Én
viszont őt szeretem mindennél jobban. Ez volt az ára annak, hogy
számunkra is eljöjjön a béke. Hiszen veszítettem már el számomra
fontos embereket a bűn miatt. Pontosan a maffia volt az, aki miatt
elveszítettem a szerelmemet és a fiamat. És haljak meg, ha még
egyszer hagyom, hogy ez megtörténjen!
– Akárhogy is, testvérem, örülök, hogy boldog vagy!
 – Én is, Jegor! Én is! – Megöleljük egymást, közben
megveregetjük a másik hátát. A következő pillanatban felcsendül
egy dal, majd mindannyian megfordulunk. Ezt a dalt is Natasa írta.
És ettől még különlegesebb, még értékesebb ez a pillanat. Csak a
család van jelen. Senki más. Az enyém és Natasa családja. Azt
akartam, hogy ez a pillanat csak a miénk legyen. A családunké. Nem
a hamis barátoké. Csak a miénk.
Ahogy meglátom Natasát, elakad a lélegzetem is.
Fekete hollóm…
Földig érő fekete ruhája van, aminek felső része csillogó tollakkal
díszített. Egy menyasszony, aki nem hófehérben lép az oltárhoz.
Egy nő, akinek a lelke ugyanolyan sötét, mint a ruhája. Ami mögött
mégis megcsillan a legszebb dolog, ami létezik a világon. Az igazi
lelke. Lecsupaszítva minden földi mocsoktól. Csak őt látom. A
szikrázó zöld szempárt, porcelánfehér bőrét, hosszú fekete haját,
mely rakoncátlan tincsekben omlik le a vállára. És én… én itt állok
hófehér öltönyben. A nagy fehér farkas és a fekete holló.
– De gyönyörű… – suttogja Dása meghatódva, közben magához
öleli a kapálózó kis Nastyát. A szívemre teszem a kezem. Soha nem
láttam még ennél csodálatosabbat és tökéletesebbet. Vad és
szenvedélyes. Zabolátlan és félelmet nem ismerő. Pontosan ilyen
nőt képzeltem magam mellé.
Ahogy elér hozzám felnéz rám.
– Merész ruhaválasztás.
– Reméltem, tetszik majd!
– Gyönyörű vagy! – Lehajolok és puhán megcsókolom. Ebben a
csókban benne van minden, amit iránta érzek. Minden fájdalom és
szükség. Maga a menny és a pokol.
A pap felé fordulunk, aki elkezdi a ceremóniát. Perceken belül
örök hűséget fogadunk egymásnak. Ígéretet teszünk, hogy egymás
támaszai leszünk életünk végéig.
Megfogom a kezét, majd felhúzom az ujjára a gyűrűt.
– Annyit gondolkodtam azon, mit mondjak neked, amikor itt fogunk
állni. Mit tudok ígérni. Ígéretet nem teszek. Viszont a szavamat
adom, hogy amíg élek, szeretni foglak. A szavamat adom, hogy
melletted leszek, egészségben, betegségben, jóban és rosszban. A
szavamat adom, hogy hűséges társad leszek, ameddig csak úgy
akarod. És a szavamat adom, hogy boldog leszel.
A kis Irina ezúttal Natasa felé tartja a párnát, ő leveszi róla a
gyűrűt, majd felhúzza az ujjamra.
– Nem hittem a szerelemben, és nem hittem a szeretetben sem.
Üres lélekként bolyongtam a világban egészen addig, míg rád nem
találtam. A lelkem menedéket talált a tiédben. És ez a lélek egy
életen át tartó menedéket kínál a tiédnek. Fogadom, hogy melletted
leszek jóban és rosszban, egészségben és betegségben. Fogadom,
hogy szeretni foglak a szívem utolsó dobbanásáig. Ugyanakkor
ígéretet teszek neked, hogy boldog leszel. És megkapod azt, amire
olyan régóta vágysz. – Felhúzza az ujjamra a gyűrűt, aztán füttyent
egyet. Összeráncolom a homlokom, majd a következő pillanatban
megjelenik Éjfél, és elindul felénk. Azt hiszem, ennél bizarrabb
esküvő még nem volt a világon. A menyasszony fekete ruhában áll
az oltárhoz, majd megjelenik egy farkas, aki felsőbbrendű lényként
végigsétál a jelenlévők között, míg végül megáll előttünk. Nem értem
a jelenetet. Résnyire húzom a szemem, ahogy meglátok egy kék
szalagot a nyakában. Elé guggolok. A szalag végén egy kicsi
farkasmedál van. Óvatosan leveszem, majd újra felállok.
Végigsimítok a kidolgozott munkán, aztán megfordítom a medált.

RUSZLÁN
2023. 12. 23.

Natasára nézek.
– Ez…
– Ekkor fog megszületni a fiad. – A hasára teszi azt a kezét, amin
a gyűrű csillog. Az a gyűrű, ami nemcsak az összetartozást jelképezi
számunkra, hanem egy életen át tartó hűséget és törhetetlen
szövetséget.
– Ruszlán… – a hangom elcsuklik.
– Ha szeretnéd!
– Szeretném. – Óvatosan magamhoz húzom a feleségemet, majd
szerelmesen megcsókolom. Túlárad bennem ezernyi érzés és
gondolat. Olyan boldog vagyok, hogy azt szavakba se lehet önteni.
Minden, amire vágytam, minden, amiért születésem óta küzdöttem,
itt van a karom között. A nő, akibe halálosan szerelmes vagyok. A
nő, aki a fiamat hordja a szíve alatt. A nő, aki a legcsodálatosabb
nevet adta a fiunknak.
Elhúzódom tőle, majd végigsimítok hűvös arcán.
– Te remegsz! Hideg van. Menjünk be!
– Nem azért remegek. – Megfogja a kezemet, majd a szájához
emeli, és megcsókolja a gyűrűt. – Azért remegek, mert boldog
vagyok. És azért, mert nem tudtam…
– Az, hogy a gyermekünket várod, a legcsodálatosabb dolog, ami
történhetett velem – vágok közbe. – Ami pedig a névválasztást
illeti… – egy pillanatra megrendülök. A szívem. – Anna is ezt akarná.
És a fiam is. Talán az ő lelkük a mi fiunkban tovább él majd. Nem
fogom fel, mi történik. Rettenetesen boldog vagyok, ugyanakkor nem
tagadom, hogy eszembe jut Anna és a fiam. A hetek, a hónapok,
hogy milyen izgatottan vártuk őt. Majd az a nap, amikor vérbe borult
a világom… Natasa az első pillanattól kezdve tudott róluk, és
tiszteletben tartotta, hogy én ugyanúgy szeretem őket és szeretni is
fogom, amíg a szívem meg nem szűnik dobogni. Hogy a vörös
rózsafüzér, amit minden egyes nap előveszek és az öklöm köré
tekerek, hogy az ima, amit minden egyes nap elmondok értük, míg
élek, élni fog. Ők bennem élnek tovább. És hamarosan a fiamban is.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek!
Egy újabb csók. Ami már nemcsak szerelmes, hanem hitvesi is.
Esküt tettünk. Fogadalmat. A szavunkat adtuk, hogy kitartunk
egymás mellett, történjék bármi.
– Gratulálok, Igor! – Jegor maga felé fordít, és erősen átölel. Nem
tudom elhinni, és nem tudom felfogni, mi történik. Pár hónappal
ezelőtt az életem romokban hevert körülöttem. Nem éltetett más,
csak a bosszú és a harag. És most végre teljes a család. A
családom. Megöleljük és megcsókoljuk egymást. Natasa szülei
elérzékenyülve ölelik magukhoz a lányukat. Valentina bálványként
néz Natasára. A két madár Natasa mellkasán ő és a húga. Mesélt
nekem Kátyáról. A lányról, aki a barátja volt. Akit a maga módján
szeretett és védelmezett. Azért, mert a húgát kereste benne. Ahogy
Dásában is. Natasában mindig is ott szunnyadtak az emlékek. Az a
kevés is. És tudat alatt életre akarta kelteni őket. Megtalálni a
szeretteit.
Bűnös életet éltünk.
Olykor erőszakkal szereztük meg, amit akartunk. Vért ontottunk.
És előfordult, hogy nem csak az ellenségeink vérét. Talán nem
érdemeltünk volna boldog életet, mi mégis megkaptuk. Új életet
kezdhetünk, amit nem fog beárnyékolni a maffia.
Miután lecsillapodtak a túláradó érzések mindenkiben, én
eltűntem. Magamhoz vettem egy szál liliomot, és meg sem álltam a
házunkig. Hiszen van még valaki, akit a szívemben őrzök. Akinek
joga lett volna ma velünk lenni.
Újra itt állok az ajtó előtt. De már nem érzek félelmet. Eddig is
hatalmasnak éreztem magam, de most egyenesen
elpusztíthatatlannak. Leteszem a virágot az ajtó elé, közben
végigsimítok rajta.
– Imádtad volna ezt a napot. Az én Natasámat. Az unokádat.
Minket. – Újra felállok. Holnap első dolgom lesz lerombolni végre ezt
a házat. Nem akarok olyan éveket őrizgetni, olyan emlékeket, amik
csak bánatot és gyászt hoztak. Az új élet építése olykor rombolással
jár. De a törmelékekből valami újat építhetünk. És azt az újat
megtölthetjük boldog és önfeledt pillanatokkal.
Veszek egy mély levegőt, majd megfordulok. Natasa áll előttem.
Vállán a hollóval, mellette egy farkassal. A látvány semmihez sem
fogható. A gyönyörű feleségem, aki istennőként emelkedik fölénk,
földi halandók fölé. Ha Odin istenség volt, akkor Natasa Ivanov
micsoda?
Elindulok felé.
Ő maga az élet. A remény és az újrakezdés.
A holló felrepül, de Éjfél továbbra is mozdulatlan marad. Hűséges
társa és a feleségem védelmezője halála napjáig. Natasa végigsimít
Éjfél fején, majd végül ő is távozik.
Ahogy Natasa elé állok, azonnal magamhoz húzom és
védelmezőn átölelem.
– És most? – csillogó tekintettel néz fel rám, majd végigsimít a kék
szemem mellett. Azt mondja ezt szereti a legjobban. A kéket, mert
az hozta el számára a békét. Ott talált otthonra.
– Most kezdődik a mi közös életünk!
 Nem mi választunk családot. Beleszületünk.
És nem mi választunk szerelmet. Elfogadjuk.
A család a legfontosabb dolog a világon.
Hiszen míg élünk,
ebbe az erős egységbe kapaszkodunk.
Elveszíthetjük azt, amit a legjobban szeretünk.
Nincstelenné válunk.
Lerombolunk magunk körül mindent.
Elhajtunk.
De a magány árnyékában megcsillan valami,
ha figyelünk. Ha nem félünk küzdeni akár egy farkas,
ha nem félünk zuhanni érte akár egy holló, elérhetjük.
Hogy mit nyerhetünk?
Életünk legboldogabb éveit.
Időt, hogy begyógyítsuk a lelkűnkön lévő sebeket.
És esélyt.
Hogy valaki mellett jobb emberré váljunk…
 Köszönetnyilvánítás

Még egy történet ért véget. Hosszú és rögös volt ez az út. És azt
hiszem, nem csak a könyvbéli karaktereknek. Egyrészesre
terveztem Az oroszt, de nagyon örülök, hogy végül sorozat lett
belőle, mert nagyon szerettem. A maffia kemény világa mindig is
vonzott. Így bizony nem esett nehezemre még 400 oldalt írni róla.
Bízom benne, hogy szerettétek ezt a sorozatot, hogy hozzátok is
olyan közel került, mint hozzám.
Köszönöm Neked, kedves olvasó, hogy elolvastad a könyvet.
Köszönöm a régi és új olvasóimnak is a támogatásukat. Miattatok
megéri újabb kalandokba kezdeni.
Köszönöm a családomnak, hogy támogatnak. A gyerekeimnek,
hogy hagynak alkotni. Talán lassan ők is megértik, hogy ez milyen
fontos nekem.
Köszönöm Ella Steel írónőnek a támogatását.
Köszönöm szépen az előolvasóimnak a segítségüket. Ők
rengeteget hozzátesznek ahhoz, hogy jó könyv szülessen.
És végül, de nem utolsósorban, köszönöm az Álomgyár Kiadó
csapatának, hogy újra megjelenhetett egy könyv, és teljesülhetett
egy álom. Szuper csapat lettünk!
{*} Hóleányka
{†} Orosz túrólepény, ami leginkább a túrógombócra hasonlít.
{‡} Bon Jovi: Bed Of Roses
{§} A nagy fehér farkas
{**} Fekete Hold!
{ † † } A szöveg szerzője: Raisa Adamovna Kudasheva, zeneszerző: Bekman Leonid

Karlovics
{‡‡} Hóleányka
 Tartalom
Title page
Prológus
Natasa
Igor
Múlt
A HOLLÓ
Natasa
Igor
Natasa
Múlt
A POKOLBAN…
Igor
Natasa
Múlt
AZ ÉN NAPOM…
Igor
Natasa
Igor
Natasa
Múlt
ÖLD MEG!
Igor
Natasa
Igor
Natasa
Múlt
AZ ÉLET DÖGEVŐJE
Natasa
Igor
Múlt
JEGOR ÉS DÁSA
Igor
Natasa
Igor
Epilógus
NATASA
IGOR
Köszönetnyilvánítás