I.

Gazdaság, gazdaságpolitika, anyagi kultúra, pénzügyi és

gazdasági ismeretek
1.) A mezőgazdasági és ipari termelés keretei, és a kereskedelem a
középkorban és a kora újkorban
1.) A feudalizmus

A feudalizmus kialakulásának legfontosabb előzménye a Római Birodalom válsága, melynek

során:
- visszaszorult az árutermelés
- beszűkült a piac
- a rabszolgák számának csökkentése miatt létrejött a colonus – rendszer (a rabszolgát felváltó
szabad bérlő a termény egy részét megkapta, így kevesebb élelem került a városba; ezáltal a
városok szerepe csökkent)
- a hanyatláshoz hozzájárult a birodalom szétesése, a barbár betörések és a pestis
- éhínségek, alacsony terméshozamok
- megszűnt a helyi kereskedelem; távolsági kereskedelem által lehetett luxuscikkekhez és
iparcikkekhez jutni, de ez a veszélyes utak miatt drága volt
- a városok helyett önellátó nagybirtokok jöttek létre, melyeket uradalmaknak (szerves
gazdasági egységnek) nevezzük: egy ember tulajdona és igazgatása alatt állt.
A feudalizmus az V.-XVIII. századig tartott. Olyan társadalmi rendszer, amelyben az emberek
közötti viszonyokat az alapvető tulajdon, a földbirtok határozza meg. A társadalom csoportjai
között nincs jogegyenlőség, fontos szerepe van a kiváltságoknak.
A feudalizmus három szakaszát különböztetjük meg:
a.) korai feudalizmus: V-X. század
b.) a virágzó (érett feudalizmus: XI-XV. század: árutermelés és pénzgazdálkodás elterjedése)
c.) hanyatló v. kései feudalizmus: XVI -XVIII. század.

2.) Az uradalmak és a társadalom jellemzői

A fő gazdasági ág a mezőgazdaság lett. Az önellátó gazdaságokban mindenki annyit termelt,

amely a maga és családja ellátásához szükséges volt. Így nem keletkezett felesleg, a kis
termésátlagok viszont kevés ember ellátását tudták biztosítani. A termelés helyszíne a
nagybirtok volt, a munkaerőt a parasztság (később jobbágyság) adta.
A hatalom alapja a föld volt. Új előkelő réteg alakult ki a római nagybirtokosokból és a
germán törzsfőkből = ők lettek a feudális társadalom nagybirtokosai. A korábbi rabszolgákból
és colonusokból alakult ki a jobbágyság.

A földet illetően az alábbi birtokviszonyok alakultak ki:

a. majorság (allódium): - a földesúr saját kezelésű földje, tulajdonosa a földesúr

- a jobbágy robotmunkával műveli a jobbágytelkek használatának
fejében

b. faluközösségi földek: - a földesúr tulajdonában lévő földön falvak alakultak, a földet a falu-
közösség művelte
- a földesúr nyomáskényszert alkalmazott a felparcellázott és csa-
ládok között kiosztott földeken: meghatározta melyik parcellán
mit kell termelni.

1
c. közös földek: - tulajdonosa a földbirtokos volt, de a földesúr és a faluközössége is
használta, pl. legelő, rét, folyó, erdő

d. jobbágytelkek: - a majorság része, a földesúr tulajdona

- részei: házhely, kert, szántóföld
- használatáért cserébe a jobbágy szolgáltatásokkal tartozott a
földesúrnak. Ez lehetett robot (ingyenmunka, pl. építkezés v. szántás),
terményadó (tized – az éves termés 1/10 része), esetleg ajándék.
- a jobbágy csak használója volt bár a földjének, de azt szabadon
örökíthette, sőt el is adhatta
- a jobbágyok röghöz kötöttek voltak, uruk beleegyezése nélkül nem
házasodhattak és a földesúrnak joga volt bíráskodni saját jobbágyai
ügyében (úriszék)

Az uralkodók pénzjövedelme a kevés felesleg miatt annyira kevés volt, hogy képtelenség volt
belőle fizetett hadsereget vagy hivatalszervezetet fenntartani.
Az uralkodó ezért földet kényszerült adományozni katonáskodásért, hivatalok betöltéséért
cserébe (feudum).
A király által adományozott nagy földterületekből azok urai is kénytelenek voltak szolgálat
fejében földet adományozni. Az uralkodó réteg ilyen rendeződését hűbéri láncnak nevezzük,
tagjai a seniorok (adományozók) és a vazallusok (akinek adományozzák). Az adományozó
hűbérúr (senior) és a megadományozott hűbéres (vazallus) kölcsönösen fogadalmat tettek a
hűségre és kötelességeik teljesítésére (hűbéri eskü). Ez a folyamat eljutott azokig, akik a
birtok jövedelméből már csak a saját fegyverzetüket tudták megvenni. Az állam a hűbéri
láncon keresztül működött, kölcsönös szolgálatra és függésre épült.

3.) Művelési módszerek és új eszközök

Kezdetben az erdőirtással nyert területeket felszántották, s a földet kimerülésig (7-30 év)

művelték, aztán más földeket fogtak termőre. A legelő- vagy talajváltó rendszer kis hozamú
volt, csak kevés ember ellátását biztosította. A népességnövekedés és a jobb életfeltételek
utáni vágy rákényszeríttette a földművelőket bizonyos, már az ókorban is ismert technikák
alkalmazására. A fejlesztések leginkább a kolostorokban zajlottak.
Az első állomás a fejlődés útján a kétnyomásos gazdálkodás elterjedése volt. A termőföld
felét bevetették, a másik felét pihentették, ugarnak hagyták, ahol az állatállomány legelhetett.
Így a föld fele termett. Ezt fokozatosan felváltotta a háromnyomásos gazdálkodás. Itt az ugar
a termőföldnek már csak egyharmadát jelentette, így a föld kétharmad része termett. A földet
három részre osztották: egy rész ugar, egy rész tavaszi gabona, egy rész őszi gabona. Az
egységek évente cserélődtek.
A talaj újszerű kihasználása új eszközök használatát igényelte, melyeknek segítségével
csökkenni kezdett a munkaidő, és eddig nem használt földeket is fel tudtak szántani
(mocsarak, kemény föld).
Döntő változást hozott az új, csoroszlyás, kormánylemezes, nehéz fordító eke. Jelentős volt a
borona elterjedése, mely a szántás után a föld lazításával segítette az elvetett magok
kicsírázását. A nehézeke csak a fogatolás új módjával, a szügyhámmal együtt terjedhetett el,
mellyel megnövekedett az állatok igaereje. Az aratáshoz sarlót használtak.
A X-XI. századra a mezőgazdaság fejlődése az életkörülmények javulásához, a népességszám
növekedéséhez, és a helyi kereskedelem újbóli megjelenéséhez vezetett.

2
4.) Városok felvirágzása
A városok a X-XIII. század között Észak-Itáliában, Franciaországban, Angliában, Flandriában
és Baltikumban jöttek létre nagy számban. A városok kialakulását a mezőgazdasági
árutermelés kibontakozása és a kereskedelem fellendülése tette lehetővé. A városok
létrejöhettek egykori római kori települések helyén, várak és püspökségek közelében, illetve
utak találkozásánál, folyami átkelőknél.
A városnak a feudális államban kiváltságai voltak. Ilyen kiváltság volt, hogy a városlakók
önkormányzatot szervezhettek. A városlakó a polgár volt, ez volt az új társadalmi réteg, aki se
jobbágy, se nemes nem volt. Az önkormányzat jogát a városlakók közössége, a kommuna
harcolta ki a város birtokosával szemben. Az volt a célja, hogy a városlakók függetlenedni
tudjanak a feudális rendszer kötöttségeitől. A város jogilag is elkülönült a környezetétől: a
városi polgárok szabadon választhatták a bíráikat és a plébánost. A városnak lehettek falvai,
jobbágyai, valamint tarthattak vásárt, és az adókat fizethették egy összegben (minél többen
élnek, annál kevesebb az egy főre jutó összeg). További városi kiváltság volt még a
vámszedés joga és a vámmentesség. A városnak árumegállító joga is volt, ami azt jelentette,
hogy a városon áthaladó kereskedőt arra kötelezték, hogy terményüket a városban adják el, a
város által meghatározott áron. Bizonyos dolgokkal csak az uralkodó és megbízottjai
kereskedhettek, számos árucikknek szabott ára volt, és előírták, hogy mikor mit szabad
árusítani. Kétféle vásár volt, az országos vásár és a heti piac. A helyi kereskedelem a
termelőkhöz kapcsolódott: a paraszt az élelmiszert a városba vitte és eladta a piacon. A
kézművesek vagy a piacon, vagy a műhelyeikben árulták a termékeiket. Az áruért ezüst és
aranypénzzel fizettek.
A városokat védelmi célból fallal vették körül. Nagyon szűk utcák (sikátorok) voltak,
amelyek nem voltak kikövezve, nem volt közvilágítás. Nem volt csatornázás, az utcán gyűlt
fel a szennyvíz, az ürülék és a szemét. A zsúfoltság és a kedvezőtlen higiéniai viszonyok miatt
járványok alakultak ki.
A piactér volt általában a központ, itt állt a városháza és a templom.
A házak általában kőből épültek, de északon inkább faépületek voltak, ezekben a városokban
gyakran pusztított tűzvész. A földszintes épülettől a több emeletes lakótoronyig sokféle
háztípus létezett.
A városi polgár sem nemes, sem jobbágy nem volt, köztes helyet foglalt el a társadalomban.
A városlakó szabad ember volt, szabadon rendelkezhetett a tulajdonával, ugyanakkor
mindenkinek kellett a vagyonának arányában adót fizetnie. A városban lakók kisebbik
részének volt polgárjoga. Polgárjogot általában csak ingatlantulajdonos szerezhetett. Ők
elsősorban céhmesterek, kereskedők, háztulajdonosok voltak.
A város élén a leggazdagabb polgárok (vagyonos távolsági kereskedők), a patríciusok álltak.
Közülük kerültek ki a felsőtanács tagjai, a bírók és a polgármester is. A nagytanácsba
választás útján kerültek a céhmesterek, kereskedők. A plebejusok (plebs) sem műhellyel, sem
kereskedéssel nem rendelkeztek, ők alkották a városi népet. Polgárjog nélküli szegények
voltak, zömében szökött jobbágyok, akik alkalmi munkákból, földművelésből éltek. A
szokásjog szerint, ha egy évet és egy napot a városban töltött a jobbágy, nem kellett
visszamennie a földesurához („a városi levegő szabaddá tesz”).

5.) A céhek (XI.-XII. század)

A céhek az azonos szakmát művelők érdekvédelmi szervezetei voltak. A kereskedők hanzái

rakták le a céhek alapjait, de a céhszervezetetek előképe az azonos termék gyártására
szakosodott mesterek vallásos egyesülete (gilde) volt. Amikortól ezek szigorúan szabályozott,
zárt csoporttá váltak, már beszélhetünk céhekről.

3
Voltak olyan szakmák, amelyeknek képviselői nem tömörültek céhekbe, mert szétszórtan
dolgoztak (pl. szénégetők), vagy mert nők voltak (pl. csipkeverők), vagy mert szervezetileg a
király alá tartoztak (pl. pénzverők, bányászok).
A céhek kiharcolták, hogy tisztségviselőiket maguk választhassák, és hogy részt vehessenek a
város irányításában.
A céh szakmai szervezet volt. Szabályozták a piacot, korlátozták a versenyt: minőségi és
mennyiségi rendelkezéseket vezettek be, az árakat maximalizálták, szabályozták továbbá az
inasok és a legények számát, illetve a nekik fizetett bért is maximalizálták, tiltották az
éjszakai munkát és a reklámot, valamint az iparűzést a város körüli falvakban.
Meghatározták a mesterek számát, és a mesterré válás feltételeit is. Csak annyi mester
működhetett a céhben, amennyi meg is tudott élni.
A mesterré váláshoz hosszú út vezetett. 2-10 évig kellett inasként dolgozni egy mester mellett,
amikor pedig az inas „felszabadult”, vándorútra ment, azaz más városban legénynek állt egy-
egy mester mellett, végül egy mesterremeket kellett készíteni; és ha ezt elfogadták, illetve a
leendő mesternek volt elegendő pénze a műhely nyitásához, akkor mesterré válhatott. Ha
nem, akkor legényként, segédként kellett tovább dolgoznia egy mester mellett.
Ha valaki céhen kívül kezdett iparűzésbe, kontárnak hívták – őket a céhek üldözték,
megpróbálták kiszorítani a városból.
A céh védelmet, segítséget biztosított tagjainak, például közös kasszát tartottak fenn,
amelyből a mester halála vagy betegsége esetén támogatni tudták a családot.
A céh fontos szerepet játszott a város életében. Mindegyik céhre ráosztották a városfal egy-
egy szakaszának védelmét, illetve szerepet kaptak a tisztségek betöltésénél, az adók
kivetésénél, illetve a céhmester bíráskodhatott is a céhtagok felett.
A munkaidő hajnaltól napnyugtáig tartott, de az ünnepnapokon (kb az év egyharmada) nem
dolgoztak. A mester műhelyében dolgoztak a családtagjai, az inasok (csak szállást és ellátást
kaptak) és a legények (ők bért kaptak). Egyetlen ember végezte el egy adott munkadarabon az
összes munkafolyamatot.

6.) Az ipar fellendülése

A rabszolgatartó termelési mód megszűnése miatt igény volt más eszközökre az állati és
emberi erőn kívül. A mezőgazdasági felesleg kialakulásával létrejött árutermelés és
pénzgazdálkodás az iparban technikai fejlődéshez vezetett.
A víz erejének felhasználásával létrejöttek a vízimalmok, melyeket gabonaőrlésre, kovácsok
fújtatóihoz és fűrészelésre használtak. A vízikerék forgómozgását egyenes irányúvá és
szakaszossá alakította át a bütykös forgótengely, amit a textiliparban használtak. A textilipar
fejlődését segítette a XIII. században feltalált lábítós szövőszék, mely a láb szakaszos
mozgását alakította körmozgássá.
A vízi energiával nem rendelkező helyeken szélmalmokat használtak.

7.) Kereskedelmi útvonalak

A középkori távolsági kereskedelembe elsősorban a luxuscikkekkel való kereskedelem és a

vízi úton történő szállítás volt jellemző.
► Levantei kereskedelem (Földközi-tenger keleti partvidéke)
Kínából, Iránból selyem, Indiából gyapot, az Indonéz szigetvilágból fűszerek érkeztek a
szárazföldi karavánutak csomópontjaiba (Bizánc, Alexandria), innen vitték tovább tengeren.
Mindezekért cserébe nemesfémet, nyersanyagokat, később iparcikkeket vittek Ázsiába.
A levantei térséget a VII. századtól arabok uralták, tengeri fölényüket a IX. századtól Bizánc
törte meg. A tengeri szállítás a XI. századtól, főleg a keresztes háborúk idejétől az itáliai

4
kereskedőállamok (Velence, Genova, Pisa) kezébe került a tengeri szállítás. A kereskedők
hajózását segítette a latinvitorla, mellyel széllel szemben is lehet hajózni.
► Hanza kereskedelem (Északi tenger, Balti-tenger)
Keletről keringet, prémeket, gabonát, viaszt, borostyánt és egyéb nyersanyagokat, míg
Flandriából posztót és fegyvereket szállítottak.
A térséget először a vikingek, később észak-német városok (Hamburg, Bréma) és flandriai
városok uraltak.
A távolsági kereskedelem nagy befektetést igényelt, és nagyon veszélyes volt, ezért a
kereskedők összefogtak egy-egy vállalkozás erejéig: ezek a kereskedő – társulások voltak a
hanzák. 1161-ben az Északi – tenger és a Balti – tenger kereskedői szövetkeztek, létrejött a
hanza-városok szövetsége. A XIV. században alakult meg az a nagy északi kereskedelmi
városszövetség, amit Hanzának nevezünk.
► Szárazföldi kereskedelem
Az északi és déli tengeri kereskedelem (Hanza, Levante) közötti szárazföldi összeköttetésként
jött létre folyamvölgyekben és zarándokutak mentén.
Az észak-déli kereskedelem központja Franciaországban Champagne grófság volt. Nagyon
hosszú (48 napos) vásárokat tartottak itt. Később dél-német városok, pl. Augsburg és a közép-
európai városok, pl. Bécs is bekapcsolódtak a távolsági kereskedelembe.
A karavánok a kelet-nyugati vonalon a Selyemút folytatásaként nyugat felé, a Földközi-
tengerhez vitték az árukat.
A távolsági kereskedelemhez szükséges volt a nemesfém, ezáltal Nyugat- és Közép-
Európában egyaránt felélénkült a nemesfém bányászat.

8.) A földrajzi felfedezések gazdasági hatásai

Nyugat Európa a XV. század közepétől kezdett kilábalni az általános válságból. Újból
növekedésnek indult a népesség, újból megjelent az igény a fűszerek, luxuscikkek, de a
mindennapi áruk (cukor, gabona, fa) iránt is.
A korábban Keletről beszerzett áruk Európába szállítása azonban a megszokott utakon
problematikussá vált, mivel Timur Lenk lerombolta a közép-ázsiai kereskedővárosokat, a
szárazföldi útvonal így kiszámíthatatlan, veszélyes volt. Az India felé vezető tengeri utakat az
Indiai – óceánon az arabok uralták, míg a Földközi-tengeren az oszmánok jelentek meg, mint
Velence és Genova vetélytársai. Az itáliai városállamok komoly háborúkat vívtak a
törökökkel, és egy idő múltán keresni kezdték az alternatív útvonalak lehetőségeit.
A megnövekedett európai kereslet ösztönözte új utak keresését, amely expedíciók mögött
szinte mindig megtaláljuk az itáliai kereskedő tőkét és az új szemlélet, hogy a Földet ismét
sokan gömb alakúnak látták. Új térképek láttak napvilágot: 1474-ben Toscanelli új
világtérképet alkotott. Megjelent az iránytű és a tájoló. Új, óceáni hajózásra alkalmas, jól
kormányozható, magas oldalfalú, nagy vitorlafelületű hajók jelentek meg: a karavellák.
A nagy földrajzi felfedezések kezdő hullámát a portugál hajósok jelentették. Céljuk Afrika
megkerülésével utat találni a Kelethez. 1415-ben a portugál hajósok átkeltek a Gibraltári-
szoroson. 1445-ben elérték a Zöld-fokot, 1471-ben Afrika partjai mentén haladva átlépték az
Egyenlítőt, 1480-ban túljutottak a Baktérítőn. 1487-ben Bartolomeo Diaz elérte Afrika
legdélebbi pontját, a Jóreménység – fokát. 1498-ban Vasco da Gama Afrika megkerülésével
eljutott Indiába. A portugálok kereskedelmi telepeket hoztak létre Indiában, később Kínában
is. Óriási jövedelemre tettek szert, a levantei kereskedelmet megkerülve az araboktól
magukhoz ragadták a fűszerkereskedelem hasznát. A keleti luxuscikkekért az európaiak
továbbra is csak nemesfémmel tudtak fizetni.
A felfedező hajóutakra a Spanyol Királyság később kapcsolódott be. Kolombusz Kristóf olasz
tengerész 1492-ben kapott megbízást a spanyol királytól, hogy nyugat felé indulva próbálja

5
meg elérni Indiát. Kolombusz 1492. október 12.-én érte el a Bahama-szigetcsoportot. Az
őslakosokat indiánoknak nevezte el, mivel haláláig abban a hitben élt, hogy Indiába jutott el.
További útjai során felfedezte Kubát és Hispaniolát, majd Közép-Amerika partvidékét.
Kolombusz expedícióival megalapozta a spanyol uralmat a térségben.
Amerigo Vespucci felismerte, hogy új földrészt fedeztek fel, élményeiről írt könyvében „új
világnak” nevezte a földrészt. A spanyolok és a porugálok az 1494-ben megkötött tordesillas-i
szerződésben felosztották egymás között az Újvilágot, s így elkülönítették a felfedezések, a
kereskedelem és a térítés jövőbeni területeit. A tordesillas-i szerződést az ázsiai és az óceániai
érdekszférát különítette el.
A francia, holland és angol felfedezők általában az északabbra eső területeket kutatták.
Az angol szolgálatban álló Coboto 1497-ben felfedezte Észak-Amerikát. Francia szolgálatban
Cartier 1534-ben a Szent Lőrinc – öböl térségét kutatta és megállapította Montrealt. A Föld
második körülhajózása az Erzsébet angol királynő szolgálatában álló Francis Drake nevéhez
fűződött (mellesleg kalózkapitány volt).
Európa számára a gyarmatosítás nem maradt következmények nélkül. Nyugat-Európában
továbbra is a mezőgazdaság volt a legfontosabb, legtöbb embert foglalkoztató gazdasági ág.
Általánossá vált azonban a jobbágyi kötelékek lazulása: a parasztok szabad bérlőkké,
kistulajdonosokká váltak, a földeket szabadon lehetett adni-venni.
A földbirtokosokból Németalföldön és Angliában vállalkozók lettek, akik piacra termeltek, és
érdekeltségeket szereztek a kereskedelemben és az iparban is.
A legfejlettebb területen, a Németalföldön megjelent a mezőgazdasági specializálódás (tej és
tejtermékek, ipari növények és virágtermesztés). Mindezt a gabona lehetséges megvásárlása a
piacokon tette lehetővé, mert így már nem kellett feltétlenül a földek nagy részén gabonát
termeszteni. Megjelent a vetésforgó is, amelyben már nem volt ugar: az állatokat istállóban
tartották. A földrajzi felfedezések hatására Európa megismert számos idegen növényt:
burgonya, kukorica, paradicsom, paprika. A burgonyát először dísznövényként termesztették,
majd mikor rájöttek, hogy a gumója ehető, tömegélelmezési cikké vált.
A XV. századi Európában meginduló gazdasági fellendülés, és a népesség gyarapodása a
XVI. századra már újra az egyensúlytalanság állapotába jutott: a mezőgazdaság fejlődése nem
tudott lépést tartani a lakosság növekedésével, emiatt elkezdődött, főként a mezőgazdasági
termékeknél egy lassú áremelkedés. Ezt a már megkezdődött lassú áremelkedést fokozta a
gyarmatoknál dömpingszerűen beáramló nemesfémtömeg. Emiatt csökkent a nemesfémek
többi áruhoz viszonyított vásárlóértéke, azaz ugyanannyi áruért egyre több pénzt kellett
fizetni. Az árforradalomként emlegetett lassú inflációs folyamat során a mezőgazdasági
termékek ára emelkedett a leginkább.

9.) A tőkés gazdaság kibontakozása

Kialakult a bankrendszer és a pénzgazdálkodás. A textiliparba a hosszútávú befektetés rövid

lejáratú hitelekkel is lehetségessé vált, azonban ahhoz, hogy nyereségesen működhessen,
olcsó nyersanyagra volt szükség.
Angliában a szabad bérlő a nemesektől bérelte a földjét. A meggazdagodott vállalkozóvá vált
nemesek, a gentry-k, felbontva a szerződést, elűzték a szabad bérlőket. Növénytermesztés
helyett bekerítették a földeket, legelőket (XVI.-XVIII. század a bekerítés folyamata) és az
éghajlatna megfelelőbb juhtenyésztést folytatak, mert a juhok adták a textil nyersanyagát.
Az elűzött bérlőkből nagy mennyiségű szabad munkerő lett (munkaerő túlkínálat), így olcsón
vállaltak munkát. Az elűzött parasztok először megölték a juhokat, csavarogtak, bűnöztek,
tömegével áramlottak a városokba. A rend fenntartása érdekében születtek I. Erzsébet „véres
törvényei”.

6
Kialakult az eredeti tőkefelhalmozás, mely megteremtette a tőkés árutermelés előfeltételeit
(pénzfelhalmozás, szabad munkaerő). Felvásárlási és kiadási kényszer alakult ki. A
vállalkozók az elűzött bérlők munkanélküliségét kihasználva nyers gyapjút adtak nekik
feldolgozásra, majd a készterméket begyűjtötték. Így Nyugat-Európában előrehaladt a céhes
keretű kézművesipar felbomlása, átalakulása. Ennek oka az volt, hogy a belső és a külső
piacok megnövekedett igénye, illetve az árforradalom során bekövetkezett romló
cserearányok (ugyanannyi élelmiszer megvásárlásához több iparcikket kellett eladni: „ipari-
olló kinyílása”) miatt többet kellett termelni.
A városi céhrendszer kikerülésére már régóta létezett a kisebb vidéki műhelyekben
alkalmazott kiadatási felvásárlási rendszer (verlag system). Az igazi áttörést azonban a városi
manufaktúrák megjelenése jelentette.
A manufaktúrákat általában kereskedők, vállalkozók alapították, akik bérmunkásokat
alkalmaztak. A műhelyekben még kézműves technikákkal (manus=kéz, facere=csinálni), de
már munkamegosztásban dolgoztak. A munkafolyamatokat fázisokra osztották, egy-egy
munkás már csak egy-egy fázist csinált; szakképzetlen, olcsó munkaerő is képes volt ellátni a
feladatokat. A manufaktúrákban így nagyobb tömegben, olcsóbb (persze sokszor rosszabb
minőségű) árut lehetett előállítani (olcsó tömegcikkek gyártása). A manufaktúra tulajdonosa
értéktöbbletet (mehrwert) hozott létre, melyet a munkaerő növelésével tudott megvalósítani: a
munkás a szükséges munkaideje alatt megtermelte a munkabérét, de túlmunkát szabtak ki
neki, melynek értékét a tőkés elsajátította, így értéktöbblet, vagyis haszon (profit) keletkezett.
A profitját a termelésbe forgatta vissza, az eredeti termeléshez képest más manufaktúrákat
állított elő (fonal, szövet, ruha); ezt nevezzük bővített újratermelésnek.

10.) A világkereskedelem létrejötte

A XVI. században kialakuló új világgazdasági rendszer centruma Németalföld, Anglia,

Észak-Franciaország és Észak-Itália volt. Ezek voltak a kiemelkedően iparosodott térségek. A
nemzetközi kereskedelemben iparcikk-exportőrök és mezőgazdasági termék, illetve
nyersanyag importőrök voltak.
A világgazdasági rendszer perifériájára szorult Kelet-Közép-Európa és Latin-Amerika. A
centrum régióba mezőgazdasági termékeket exportáltak és késztermékeket, iparcikkeket
importáltak.
A felfedezések legnagyobb hatása tehát a centrumváltás volt. Az Oszmán Birodalom által
ellenőrzött levantei kereskedelem hanyatlásnak indult. A központ áthelyeződött az Atlanti-
óceánra.
►Kis kereskedelmi háromszög:
Központjában Nyugat-Európa állt. A gyarmatokra iparcikkeket exportáltak cserébe aranyat és
cukrot kaptak az európaiak. A cukorból alkoholt készítettek, amit Afrikában rabszolgákért
eladtak. Majd Amerikába szállították, ahol az ültetvényeken és bányákban dolgoztatták őket.
► Nagy kereskededelmi háromszög:
Európa, Kelet-Ázsia és Amerika között állt. Kelet-Ázsiából luxuscikkek (selyem, porcelán,
tea) kerültek Európába és Amerikába, cserébe iparcikkeket és nemesfémet ajánlottak. Így az
Atlanti-óceán mentén fekvő városok szereztek hasznot (Lisszabon, Amszterdam, London).
Elterjedtek a gyarmatokon is használt világnyelvek, a spanyol és az angol.
Nyugat-Európa országai, a centrum térsége gyors fejlődének indultak. A kereskedőknél
felhalmozódott a pénz, így nőttek az adók, nőttek az állami bevételek. A kereskedelem új
formái jelentkeztek. Monopoljoggal rendelkező társaságok szerveződtek a tengerentúli
területekkel folytatandó kereskedelemre (1600: Brit Kelet-Indiai Társaság, 1602: Holland
Kelet-Indiai Társaság, 1664: Francia Kelet-Indiai Társaság). Kialakult a részvénytársasági
forma a vállalkozások nagy tőkeigénye és a kockázat megosztása miatt. A középkori

7
időszakos vásárok mellett megjelent az egész évben működő árubörze (tőzsde), ahol már csak
az üzletet kötötték meg, az árucikkek ott nem cseréltek ténylegesen gazdát. Új kereskedő
dinasztiák alakultak ki (pl. a augsburgi Fuggerek), amelyek azután más terülteken
(pénzügyek, bányászat, stb) is meghatározóvá váltak. A királyok kiszorították a rendeket a
hatalomból, kialakult az abszolutizmus. Megerősödött a polgárság, a gazdaság tőkés
átalakulása volt megfigyelhető.
Kelet-Közép-Európa, a perifériatérség, Nyugat-Európát látta el élelmiszerrel. A
földbirtokosok ismét megművelhették majorságaikat, hiszen nyugaton az élelmiszernek nagy
kereslete volt. A munkaerő megmaradása érdekében a jobbágyokat röghöz kötötték, ismét
terményben kellett adózniuk, és nőtt a robot mennyisége. Kialakult a második jobbágyság, a
feudalizmus megmerevedett.
Kontinentális munkamegosztás alakult ki.