Kálvin János(1509-1564)

Ifjúsága

Míg Zwingli Ulrik életét áldozta fel a kappeli síkon, Isten már nevelte Franciaországban
a harmadik nagy reformátort, Kálvin Jánost, aki már folytatta a svájci reformációt.
Kálvin gyermekkora egészen más volt, mint a másik két reformátoré. Apja előkelő
ügyvéd, püspöki titkár, anyja korának egyik legszebb asszonya. Amikor 1509. június 10-én
megszületett Noyoban (Noajon) mint második gyermek, nem is nagyon remélték, hogy
életben marad, annyira gyenge volt. Beteges, sápadt, vézna maradt később is, csak égő fekete
szemei mutatták rendkívüli tehetségét. A széltől is óvott kisfiú visszahúzódó lett, pajtásai nem
voltak, játszani nem szeretett, csak olvasni. Valósággal „falta” a könyveket. Az iskolában első
tanuló volt.
Apja fényes jövőt szánt fiának, erre legalkalmasabbnak a jól jövedelmező papságot
látta. 12 éves korában egy kerek foltot borotváltak ki a hajából: a tonzúrát, ami jelezte, hogy
felvették a papok közé. Az akkori szokás szerint az egyik gyülekezet tanítatta ki magának,
ezért még ösztöndíjat is kapott.
Így került 14 éves korában (1523) a híres párizsi kollégiumba. Itt szokta meg az
önfegyelmet, pontos időbeosztást, szinte fegyházszerű volt a fegyelem. A diákélet minden
öröme ki volt zárva. Reggel 4 órától este 9-ig szigorúan szabott rend szerint éltek, tanultak.
Közben híre jött, hogy egyes vidékeken a parasztok fellázadtak az őket szipolyozó
főpapok ellen, Kálvin apja féltve fiát, átparancsolta a jogi pályára. Búcsút mondott hát a
szigorú párizsi kollégiumnak és (1528) átment Orleansba. Emlékező tehetségét, még jobban
kicsiszolta. Éjfélig tanult. Reggeli előtt ötkor még az ágyban átismételte a megtanultakat. Itt
Orleansban volt Kálvin nagybátyja, a görög nyelv tanára és Luther híve. A nagybácsi véget
nem érő vitákat folytatott unokaöccsével, mert kezdetben ellenezte a reformációt és védte az
egyedüli üdvözítő római egyházat. De az igazság végül is megtalálta. Elkezdet tanulmányozni
a Bibliát és rájött, hogy a római egyház tanítása, élete nincs összhangban a Bibliával.

Párizsban

Amikor Kálvin apja meghalt, elhatározta, hogy otthagyja a jogot, visszamegy Párizsba
és bibliai tudományokkal fog foglalkozni (1532). Egy Pelikán nevű kis vendégfogadóban
szállt meg Párizsban, amelynek tulajdonosa egy istenfélő posztókereskedő volt, aki segítette a
hitükért üldözötteket. Az ifjú Kálvin padlásszobájában sokat olvasott, töprengett, kinek van
igaza? Eljárt az evangélium híveinek titkos összejöveteleire és végleg a reformáció ügye
mellé állt.
1533-ban a párizsi egyetem új rektort választott: Kapp Miklóst. Szokás szerint
székfoglaló beszédet kellett tartania, mindenszentek napján. Az ünnepi hallgatóság
megbotránkozva hallgatta, hogy az új rektor beszédében egy szó sem esett a szentekről,
hanem arról, hogy Krisztus az egyetlen közbenjáró. A papság azonnal feljelentette, hogy
eretnek, el kell fogni és kivégezni. Koppot értesítették barátai és álruhában elmenekült
Párizsból.
Mivel gyanították, hogy Kálvin segített neki beszéde megírásában, elfogatási parancsot
adtak ki ellene is. Diákok rohantak hozzá, aki nyugodtan olvasott padlásszobájában. Míg lent
a kapun már dörömböltek a poroszlók, takaróból kötelet csavartak és az ablakon át leengedték
az utcára. Kálvin egyik barátjához futott, aki álruhát adott rá. Vincellérnek öltözve, puttonnyal
a hátán, szőlőről szőlőre vándorolva menekült ki Párizsból.
Baselben
Egy darabig vidéken hányódott-vetődött Kálvin álruhájában, végül búcsút vett hazájától
és kiment a szabad Svájcba (1534), Baselbe. Itt szobát bérelt egy külvárosi házban és
nekifogott, hogy megírja a keresztyén vallás rendszerét, az Institúciót.
Közben riasztó hírek érkeztek Párizsból. Néhány forrófejű ifjú plakátokat ragasztott ki
városszerte a falakra, ilyen feliratokkal:- Igaz tételek a pápás misének az Úr Krisztus ellen
kitalált visszaéléseiről!- Óriási botrány tört ki. A király azonnal nyomozást rendelt el. Az első
ember, akit elfogtak, megrémült és hogy a máglyát elkerülje mindenkit beárult. Ezután
egyenként égették el a hitvallókat az utcasarkokon. Az áldozatok között volt Kálvin
szállásadója.
Amikor Kálvin ezt megtudta, levelet írt Ferenc francia királynak. Ebben arra kérte, hogy
ne higgye el a hamis rágalmakat, amelyeket az evangélium hívei ellen terjesztenek. Az
evangélium hívei Krisztus gyermekei, akik a Szentírást követik. Ennek bizonyítására
összefoglalta, amit az evangélium hívei hisznek a keresztyén vallás rendszerében. Olvassa el!
Ezt a levelet a könyv elé illesztette. Kálvin alig volt 27 éves, amikor ezt a nagy munkát 1536-
ban megírta. Olyan nagy sikere volt, hogy nemcsak Baselben lett híres ember, ahol könyvét
kinyomtatták, hanem egész Európában. Ekkor elhatározta, hogy tollával fogja szolgálni a re-
formációt, de Istennek más terve volt vele.
Először Genfben
Egyik nap Genf városán keresztül vezetett útja. Csak egy éjszakát akart itt tölteni. Genf
városa ebben az időben már elfogadta a reformációt. A genfieknek tetszett, hogy nem kellett
misére járni, gyónni, Péter-filléreket fizetni, a pápának engedelmeskedni. De az már nem
tetszett, hogy a Szentírás szerint kell élni. Megszokták már a könnyelmű, dologtalan léha
életet.
Lelkészük, Farel Vilmos nagyszerű prédikátor, kitűnő vitatkozó volt, de fegyelmezni
nem tudott. Amikor meghallotta, hogy az Institúció szerzője Genfben van, még aznap éjjel
felkereste. Szinte ajtóstól rontott be Kálvin szobájába és az üdvözlés után azonnal
felszólította, hogy maradjon Genfben és segítsen a várost rendbe hozni, Kálvin
visszautasította.
Először csodálkozva nézte a dörgő hangú óriást, majd kijelentette:- Könyveket akarok
írni, csendben, nyugalomban, nem rendet teremteni egy zavaros városban!- Hiába kérlelte
Farel, Kálvin mindig újabb és újabb kifogást hozott fel.
1536 augusztusában kezdte el munkáját Genfben Pál leveleinek magyarázatával. A
városi tanács eleinte félvállról kezelte, csak úgy emlegették „az a francia”, még fizetést sem
adtak neki. Csakhamar rájöttek, hogy energikus, komoly prédikátor. A Szent Péter templom
mindig tele volt, ha ő prédikált.
Kálvin kijelentette, hogy nem elég Isten szavát hallgatni, hanem aki keresztyénnek
vallja magát, annak aszerint kell élnie is. Eltiltotta a részeg mulatozást, Kártyázást,
verekedést, mint ami nem illik a hívő keresztyénhez. A férfiak dolgozzanak, az asszonyok
vezessék a háztartást, neveljék gyermekeiket, a gyermekek járjanak iskolába! - kívánta. Aki
vétkezett, azt pellengérre állították a város közepén: a részegesre ráakasztották a boros
flakont, a kártyásnak nyakába tették a kártyákból font láncot.
Azután megírta a genfi egyház hitvallását és a tanács elrendelte, hogy a hívek tegyenek
ünnepélyes esküt rá (1537. július 29.) vasárnap a hívek a templomban fennállva hallgatták
végig a hitvallást, utána jobb kezüket felemelve megesküdtek, hogy aszerint fognak élni.
Sokan hiányoztak azonban az eskütételről. Ezeket felszólították, hogy hagyják el a város. Lett
nagy felzúdulás. A városi tanács, amely eddig Kálvin mellett volt, most elfordult tőle.
Bern példájára (1538) megparancsolták, hogy az úrvacsorában ne adjon kenyeret a
híveknek, mint addig tette, hanem ostyát, mint régen a misében. Kálvin erre nem volt
hajlandó. A tanács erre megtiltotta neki és Farelnek, hogy tovább prédikáljanak. A nép egész
éjjel ott zajongott Kálvin ablakán, dörömböltek kapuján, még puskákat is sütögettek. Kálvin
azonban úrvacsorát nem osztott. A tanács összeült és meghozta ítéletét: mivel a tilalom
ellenére prédikáltak, el kellett hagyniuk a várost 3 napon belül. Kálvin megkönnyebbülve
hagyta el Genfet. Örült, hogy ismét szabad, olvashat, írhat.
Ekkor Stasbourg hívta meg, hogy a városba menekült francia híveknek legyen
lelkipásztora. Milyen más volt ez a gyülekezet, a genfitől! Ők, akik hitükért mindenüket
elhagyták, még hazájukat is, valóban az Ige szerint éltek. A genfiek öröme, hogy
megszabadultak Kálvintól, nem tartott sokáig. Amikor meghallották a pápa hívei, hogy
Kálvint száműzték, elérkezettnek látták, hogy visszatérjenek.
Sadolet bíboros nyílt levelet írt a genfieknek és buzdította őket: térjenek vissza a római
pápához. Erre válaszolni is kellett, de senki sem tudott. Ekkor valaki titokban elvitte a levelet
Kálvinhoz és kérte, hogy írja meg ő a választ. A reformáció ügyének érdekében félretette
sérelmét és megírta az elutasító választ. Sadolet felsóhajtott, ha ilyen embereim volnának,
meghódítanám a világot!
Többet nem zaklatta a genfieket. Luther is olvasta a válasz-levelet és felkiáltott:
 Ennek aztán van keze-lába!
Másodszor Genfben
A reformáció ismét megerősödött Genfben. Felébredt a kívánság: jöjjön vissza Kálvin!
Ő azonban hallani sem akart erről. Olyan jó volt Strasbourban, Genfben pedig örökké bajok
voltak.
Farel vette kezébe a dolgot és ráparancsolt Kálvinra:- Vissza kell menned!- Kálvin
engedelmeskedett Isten akaratának. Genf tárt karokkal várta. A városi tanács eléje ment és
átnyújtotta neki a város kulcsait. Otthonos lakást rendeztek be neki, még új posztóruhát is
kapott. 1541. szeptember első vasárnapján prédikált először, zsúfolt volt a templom, mindenki
várta, mit fog mondani? Kálvin ott nyitotta ki a Bibliát, ahol 3 évvel ezelőtt abbahagyta és a
soron következő versekről prédikált: a hegyi beszédből, a szelíd és békeszerető emberekről.
Egyetlen szót sem szólt arról, hogy közben mi történt. Megbocsátott.
Kálvin haláláig Genfben maradt. Az első évek nehezek voltak. Újabb ellenségei
összeesküvést is szőttek ellene, amit Kálvin megtudott és eltiltotta őket az úrvacsorától.
Ellenségei azonban karddal a kezükben léptek az úrasztalához. Kálvin rátette kezeit a szent
jegyekre:
  Kezeimet levághatjátok, de nem kényszeríthettek, hogy az Úrnak kenyerét
méltatlanoknak adjam!
A kardok visszakerültek hüvelyükbe és ők megszégyenülten távoztak a templomból.
Genf megváltozott: a mulatós városból józan, becsületes, szorgalmas város lett, ezért
gazdaságilag is fellendült. A sok munka felőrölte Kálvin erejét. Mindig Isten ügyének érdekét
nézte, sohasem a magáét. Egyedül Istené a dicsőség! Ez volt a jelmondata. Pecsétje egy égő
szívet tartó kéz, ezzel a felirattal: Szívemet égő áldozatul az Úrnak adom! Életereje valóban
szinte elégett Isten ügyének szolgálatában.
1559 karácsonyán lett először rosszul a templomban. Utána már lassú haldoklás volt
élete. 1564 tavaszán hordágyon vitette be magát a Szent Péter templomba, hogy utoljára
vehesse magához híveivel együtt az úrvacsorát. Utána halkan énekelte Simeon énekét:- Uram,
bocsásd el szolgádat békével.
1564. május 27-én halt meg. Végrendeletében meghagyta, hogy csendben, egyszerűen
temessék el, úgy mint egy közönséges genfi polgárt. Fektessék egyszerű fenyőfa koporsóba,
sírkövet ne állítsanak föléje. Ma sem tudjuk, melyik jeltelen sírban pihen.