Júlia naplóját tekintve nem lehetünk abban biztosak, hogy nem szerette volna azt,

hogy az utókor később elolvassa naplóját, sőt inkább azt lehet kikövetkeztetnünk,
hogy igenis az utókornak szánta ezeket a feljegyzéseket, hiszen nem semmisítette
meg őket halála előtt, hanem Tóth Józsefre bízta levelesládáját minden kéziratával.
Eme tettével egyfajta biztosítékot hagyott hátra, hogy később megvédhessék nevét a
sok rosszakaróval szemben, akik elítélték őt.

Júlia naplóját olvasva arra is következtethetünk, hogy nála a naplóírás nem csupán
időtöltés volt, hanem valamivel komolyabban vette ezt a műfajt, és akár
szerkesztette is írásait, és tudatosan írt emelkedettebb stílusban, tehát akár
tanulhatta is a naplóírás műfaját, például Kármán József Fanni hagyományai című
művéből, amelyet már olvashatott, hiszen Kármán műve jóval Júlia írói
tevékenykedése előtt jelent meg.

Fábri Anna magyar írónőkről szóló könyvében[20] olvashatjuk azt, hogy néhány
naplóbejegyzése még 1847-ben megjelent, annak ellenére, hogy a többi csak jóval
halála után kerülhetett az érdeklődők kezébe. Ezen naplóbejegyzések az Életképekben
jelentek meg Petőfi szerkesztésével, aki mindvégig bíztatta Júliát az írásra. Ezek
a bejegyzések, melyek akkor megjelentek Koltón keletkeztek, a nászútjuk alatt.

Néhány helyen megfeledkezik arról, hogy az írások az utókornak szólnak, és őszinte

vallomásában szíve mélyére enged pillantanunk: „Nézzük a leányt, ki világba
lépésekor jó volt, mint isten angyala, szelid és kegyes, mint ők, tiszta, mint
bérctetőre esett hó. De ő szeretni kezd, szeretni igazán és lángolón; ábrándozva
csügg egész valója az ifjun, ki szerelmét tán csak időtöltésbül, vagy más mellékes
érdekekből éleszti, mig ráúnván, könnyelmüen elhagyja, midőn képe és e szerelem már
olly erős gyökeret vert a szegény lány szívében, mellyet, midőn szerelme
kijátszását látja, vérezve szakit ki belőle; mert a sziv nem szakad meg könnyen,
hanem összehúzódik önmagában, elzsibbad és mint jég olly hideg, de nem olly
olvadhatóvá lesz…”[21]

Találkozásuk után született első bejegyzéseiben még semmi nyomát sem találhatjuk
Petőfi iránt érzett szerelmének. Csak a bizonytalanság és a félelem olvasható azzal
kapcsolatban, hogy elveszítheti Petőfit: „Oh csak tudnám őt úgy szeretni, mint
amennyire szerettetni érdemel! Hátha akkor kell majd éreznem, mi a szerelem, midőn
már egy más leány fogja e szenvedélyes szavak édes mérgét lelkébe szívhatni, s én
csak mint a halvány múltnak csekély emléke fogok lelke előtt állhatni, mellyet
lassanként a feledés mindig sűrűbb fátyla fog végképp eltakarni.”[21] Azonban
Júliának minden hidegsége ellenére éreznie kellett, hogy kötelességei vannak Petőfi
iránt, akinek szívében a szenvedély lángját fölgyújtotta. Vele nem űzhetett
könnyelmű játékot, megvallja vonzalmát, azonban kételyét is kifejezi.

Miután Júlia szülei megtiltják neki, hogy egyáltalán levelezést folytasson

Petőfivel, Júlia levél formájában fogja megírni naplóbejegyzéseit, hogy alkalom
adtán elküldhesse ezeket Petőfinek. Ilyen levél formájú naplóbejegyzés például az
1846. október 21-én keletkezett bejegyzése, melyet Nagykárolyban írt és amelyben
megvallja Petőfinek szerelmét, de egyben bizonytalanságát is: „Én megvallom, hogy
szeretem Önt, jobban, mint bár kit, de én nem merek bízni magamban, hogy fogom-e
ezt érezni későbben is, midőn többszöri összejövetelünk és kölcsönös megismerésünk
tán olly szinben fog egymásnak mutatni, melly nem lesz arra való, hogy szerelmünket
megerősitse.”[22]
1847. május 16-án Petőfi Erdődre érkezik és a két szerelmes titokban a felügyelői
kertben eljegyezi egymást és örök hűséget esküdnek egymásnak: „kezdődött a
boldogság, melly ismét jóvá tenné egy élet keserűségét. E napon együtt voltunk!… e
napok óta vagyok Petőfi jegyese, s e nap óta szeretem őt jobban, mint mindent a
világon. Mit tettem és mondtam e napon, azt nem tudom, csak annyit hogy az felér
eddigi életem minden napjaival.”[22] Petőfi mielőtt visszament volna Pestre meg
akarta kérni Júlia kezét szüleitől. Végül az öreg Szendrey megsajnálta lányát, s
hagyta szabadon futni azon az ösvényen, amelyen boldogságát elérhette.[23]
Koltón tartózkodásuk ideje alatt sem hanyagolta el Júlia a naplóírást, ennek
köszönhetően mi is megismerhetjük legmélyebb gondolatait, amelyeket az váltott ki,
hogy teljesült vágya, azaz Petőfi felesége lehetett. Első Koltón írt bejegyzésében
így nyilatkozik: „Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és
legkeserűbb bánatát. Annyira különböznek ezek attól, miket leány-koromban éreztem,
hogy úgy tetszik előttem, mintha két egészen új érzelem lenne ez, millyenről
azelőtt nem is hallottam.”[24]

Az után, hogy Petőfivel utoljára látták egymást 1849. július 21-én, 10 napra rá
Petőfi eltűnt a csatatéren. Júlia naplójában egy olyan rész következik, melyet
Kolozsváron írt. Az első bejegyzés 1849. november 8-án keletkezett ugyanott, az
utolsó pedig 1850. március 25-én Erdődön. Miután tudtára adták a szomorú hírt,
Júlia „bejárta a vértől párolgó csatatért, az elpusztított vidéket, hogy
ismerőstől, ismeretlentől eltűnt férje után tudakozódjék.”[23]