Richelieu 1624-ben lépett hivatalba, amikor II.

Ferdinánd német-római császár megkísérelte

helyreállítani a katolikus egyetemességet, kiirtani a protestantizmust és kiterjeszteni a császári
fennhatóságot Közép-Európa fejedelmei felett. Ez a folyamat, az ellenreformáció vezetett a
harmincéves háborúhoz.

1618-ra Közép-Európa német nyelvterületei, amelyek nagyrészt a Német-Római Császárság részét

képezték, két fegyveres táborra oszlottak - a protestánsra és a katolikusra. Ebben az évben Prágában
pattant ki az a szikra, amely a háború kirobbanásához vezetett, és nemsokára egész Németország
belesodródott a konfliktusba. Amint Németország lassan elvérzett, fejedelemségei könnyű prédává
váltak a külső betolakodók számára. Dánia és Svédország csapatai nemsokára betörtek Közép-
Európába, végül pedig a francia hadsereg is felvette a harcot. Mire a háború 1648-ban véget ért,
Közép-Európa siralmas állapotba került, Németország pedig lakosságának majdnem egyharmadát
elvesztette.

Mint egyházfejedelemnek, Richelieu-nek üdvözölnie kellett volna II. Ferdinánd törekvését, amely a
katolikus ortodoxia helyreállítására irányult. Csakhogy Richelieu minden vallási cél fölé a francia
nemzeti érdekeket helyezte. Bíborosi rangja nem akadályozta meg abban, hogy a katolikus vallás
helyreállítására tett Habsburg-kísérletben a francia biztonság geopolitikai fenyegetettségét lássa.
Mindezt Richelieu nem vallási kérdésnek, hanem politikai manővernek minősítette, amely azt a célt
szolgálta, hogy Ausztria Közép-Európában hatalmi helyzetbe kerüljön és Franciaországot a második
vonalba kényszerítse.

Richelieu aggodalma nem volt alaptalan. Egy pillantás a térképre bebizonyíthatja, hogy
Franciaországot minden oldalról Habsburg-országok határolták.

Richelieu-t kevéssé vigasztalta, hogy Spanyolország és Ausztria is ugyanolyan katolikus állam, mint
Franciaország. Éppen ellenkezőleg, Richelieu az ellenreformáció győzelmét akarta megakadályozni. A
mai értelemben vett nemzetbiztonsági érdektől vezérelve, amelyet akkor illettek először a raison
d’état névvel, Richelieu kész volt a protestáns fejedelmek pártjára állni, és kiaknázni a vallásszakadás
előnyeit.

A Habsburg-uralkodók az elvek emberei voltak.

II. Ferdinánd császár saját feladatát Isten akaratának végrehajtásában látta, és a Szent Német-Római
Császár címben mindig nagy hangsúlyt szánt a „szent” szónak. Sohasem fogadta volna el, hogy a
szent célok nemcsak erkölcsileg feddhetetlen eszközökkel érhetők el. Sohasem jutott volna eszébe,
hogy a protestáns svédekkel vagy a mohamedán törökökkel egyezkedjék, ahogyan ezt a bíboros
minden további nélkül megtette. Ferdinánd kijelentette: „Inkább meghalok, semmint engedményt
tegyek a vallás területén a szektariánusoknak.” Mai mércével mérve, fanatikus volt.

Richelieu sohasem engedte volna meg magának, hogy olyan lehetőséget szalasszon el, amely
Ferdinándnak 1629-ben, a háború tizenegyedik évében kínálkozott. A protestáns fejedelmek készek
voltak elismerni a Habsburgok politikai elsőséget, ha ez vallásszabadsággal párosul, és megtarthatják
az egyház birtokait, amelyeket a reformáció során szereztek meg. De Ferdinánd nem rendelte alá
vallási elhivatottságát politikai szükségleteinek. Visszautasította a kínálkozó hatalmas győzelmet és
birodalma garanciáját, csak azért, hogy a protestáns eretnekséget felszámolja. Kiadta restitúciós
rendeletét, amelyben követelte, hogy a protestáns uralkodók szolgáltassák vissza az egyház birtokait,
amelyeket 1555 óta szereztek meg. A túlbuzgóság győzelme volt ez a célszerűség felett, tipikus esete
annak, amikor a hit figyelmen kívül hagyja a politikai érdekek szempontjait.