Forrás: http://www.doksi.

hu

Biológia felvételi tételek IV.

Klikkelj a kívánt könyvjelzőre:

• Az RNS szintézisének folyamata

• Biológiai membránok felépítése
• Mitokondriumok szerkezete és funkciója
• Sejtciklus, mitózis, kromoszómák
• A meiózis és biológiai jelentősége
• A sejtmag felépítése és funkciói
• A hámszövet szerkezete és működése
• A kötő- és támasztószövetek szerkezete és működése
• Az izomszövet típusai, funkciói
• A légzőrendszer fejlődése a gerinces szervezeteknél

Vissza a biológia honlapra

Az RNS szintézisének folyamata

A fehérjeszintézis során a transzkripció (átírás) folyamatában az információ átírása során a

DNS bizonyos szakaszairól mRNS-molekulák képződnek. A DNS-lánc széttekerése, egyik
lemásolása, ez az aktív szál. Az RNS-polimeráz delta-faktora felismeri a DNS-en azt a
szakaszt, amely adenin-timin-párban gazdag - lánckezdés (iniciáció). Itt erős kötődés jön létre
az enzim és a DNS között. A lánckezdés utolsó lépését az első nukleozid-trifoszfát megkötése
jelenti, eztán a delta-faktor leválik a magenzimről, amely a láncnövekedést (elongáció)
irányítja. A szintézis leállítása a guanin-citozin párban gazdag (nehezen szétcsavarható)
szakasznál egy speciális fehérje a ró-faktor hatására következik be. Az mRNS és az RNS-
polimeráz leválik a templátról és DNS spirál szerkezete helyreáll. Ez a teljes mRNS-molekula
felépüléséig tart. Ezután az mRNS-nek érési folyamaton kell keresztülmennie az eukariota
sejtekben, hogy működőképes legyen. Ezután a maghártya pórusain kijutva az mRNS a
fehérjeszintézis helyére tudja vinni a DNS-ről átírt információt.

A DNS-szintézis során is keletkezik egy rövid RNS (RNS-primer). A replikáció RNS-

szintézissel kezdődik, mert a DNS-polimeráz nem képes csupasz templátláncon megindítani a
szintézist. Az RNS-polimerázok felismerik a DNS-en a replikáció kezdőpontjait és
ribonukleozid-trifoszfátokból a templátlánccal komplementer rövid indító RNS-t (RNS-
primer) szintetizálnak. A DNS-polimeráz az indító RNS-hez köti az első
dezoxiribonukleotidot foszfátészterkötéssel, majd a szintézist addig folytatja, amíg a
következő indítópontig nem ér, így jönnek létre az Okazaki-fragmentumok.

Vissza az elejére

Biológiai membránok felépítése

Forrás: http://www.doksi.hu

A sejtben egy időben több ezer biokémiai folyamat is lejátszódhat, ezek egymástól való
függetlenítésére alkalmasak a biológiai membránok, melyeknek alapja egy lipidmolekulákból
álló kettős réteg (leggyakrabban foszfatidok). Kettős réteg: kifelé a poláris, hidrofil réteg,
befelé a hidrofób. Szerepe tehát az elhatárolás, de egyben összeköttetést is biztosít a
külvilággal. Ezenkívül egyes elemi életfolyamatok működési egysége is, mivel bizonyos
folyamatok membránokhoz kötötten játszódnak le (terminális oxidáció). A kettős rétegben a
lipidmolekulák függőleges elmozdulása, a másik rétegbe való átkerülése igen ritkán fordul
elő, de oldalirányú mozgás lehetséges - rugalmas. A biológiai membránok felépítésében
fehérjék is részt vesznek, amelyek specifikus alkotórészek. A membránfehérjék harmadlagos
szerkezetüknek megfelelően helyezkednek el a kettős lipidrétegben. Apoláros részük befele,
poláros részük kifele áll. Helyzetüknek megfelelően lehetnek perifériás (felületen úszó),
különböző mértékben belesüppedők illetve csatornafehérjék. A membrán külső felszínén
szénhidrátláncok is találhatóak (glikokalix) - a specifitás fokozására, elősegíti a membrán
felismerését pld. ABO vércsoport, ezenkívül más molekuláknak a membránhoz kapcsolódás
lehetőségét is megteremti.

Néhány példa a sejten belüli membránokra: Minden sejtplazmát a külvilág felé 5-10 nm
vastagságú biológiai membrán, a sejthártya határol. Félig áteresztő. Néha ezt még
poliszacharid sejtfal is borítja, ami áteresztő. A plazmán belül található biológiai membrán az
endoplazmatikus membránrendszer - szinte az egész plazmát behálózza, lapított zsákokhoz
hasonló üregek rendszere, felületén riboszómákkal - fehérjék szintézise, belül tárolása,
érlelése.

Vissza az elejére

Mitokondriumok szerkezete és funkciója

A prokariota sejtekben nem található meg. Eukarióta sejtekben a mitokondriumok

biztosítanak helyet a szénhidrátok lebontásához. A sorozatos endoszimbiózis során az aerob
ősi prokariotákból alakulhattak ki (bizonyíték: önálló genetikai apparátus).
Baktériumméretűek: 5-100ľm. Számuk sejtenként változó, néhány darabtól (ostoros egysejtű)
több ezerig is változhat, az izomszövetben és a májban található nagy mennyiségben. Alakja
többnyire henger, de az élő sejtben alakváltozásra is képes. Felépítése: a sejtplazmától egy
feszes külső membrán választja el. A külső membránt a belső membrántól a membránközti tér
választja el. A belső membrán feladata, hogy növelje a belső felületet, ezért betűrődések
vannak rajta, amelyek benyúlnak az alapállományába (60-70% fehérje, 25-40% foszfatid, 5%
RNS, DNS): lemezes (krisztás) vagy csöves (tubuláris - ez elsősorban a növényeknél). A
mitokondrium működése: a sejt energiatermelő és energiaraktározó sejtalkotója, a lebontási
folyamatokból származó ATP 90%-a itt képződik. A glikolízis a sejtplazmában, a biológiai
oxidáció két utolsó lépése a mitokondriumban: a citromsavciklus a mitokondrium
alapállományában, a terminális oxidáció a mitokondrium belső membránjához kötötten
játszódik le. A Mitchell-féle kemiozmótikus elmélet itt is igaz. Ezek szerint a sejtek ATP-
szintézisének energiaforrása a membránokon végbemenő elektronszállítási folyamatokból
adódik. Az elektronok szállítása során felszabaduló energia ugyanis közvetlenül a membrán
két felszíne közti H+ koncentrációkülönbség kialakítására fordítódik. Amikor a
koncentrációkiegyenlítődés megindul a membránfehérjék ioncsatornáinak a segítségével, az
itt felszabaduló energiát az ATP-szintézis használja fel.
Forrás: http://www.doksi.hu

Vissza az elejére

Sejtciklus, mitózis, kromoszómák

A sejt kromoszómáinak DNS-molekulái tárolják azt az információt, ami a sejt fehérjéinek

felépítéséhez szükséges. A DNS megkettőződése és a sejt osztódásának folyamata teszi
lehetővé, hogy ez az információ tovább kerüljön az utódsejtekbe. A DNS-molekuláknak és a
hozzájuk kapcsolódó fehérjéknek együttes állományát kromatinnak nevezzük. A
kromatinállomány a sejt működésének egyes szakaszaiban jól elkülöníthető, tömör testekké
állnak össze, ez a megjelenési forma a kromoszóma (görögül: kroma-szín, szóma-test - mivel
jól festhetők). Egy faj kromoszómái különböző alakúak lehetnek, de egy adott faj adott
kromoszómája mindig adott méretű és alakú. A prokariotáknak maganyaga általában egy
DNS-molekulát tartalmaz, az eukarioták egy-egy sejtjében több kromoszóma található, ez
fajonként változó: egy féregnél 2, lepkefajnál 380, ember 46. A kromoszómákban levő DNS
hossza is változó: élesztőgomba 12mm, erre vonatkoztatott hossz házityúkban 65 cm, ember
2m.

Az osztódó sejteknek azt a körfolyamatát, amely a sejtek DNS-szintézis előtti állapotából

kiindulva, a DNS szintézisén és a sejtosztódáson keresztül visszatér a kiindulási szakaszba,
sejtciklusnak nevezzük.

Ennek első része egy nyugalmi szakasz, ekkor még nem indul meg a DNS megkettőződése -
mRNS, enzimfehérjék szintézise. Rendszeresen osztódó sejtek (pld. növényi gyökércsúcsban)
csak néhány órát töltenek ebben a szakaszban.

A második szakasz a DNS megkettőződése (hozzá tartozó fehérjék is keletkeznek), amely a

sejtciklus időtartamának közel felét veszi igénybe. Ezzel kialakult a sejt megkettőződött
kromoszómaállománya.

Eztán újabb nyugalmi szakasz következik - újabb mRNS és fehérjeszintézis.

Végül a sejtosztódás szakasza, amely 1-2 óra hosszúságú. Ennek során ketté válnak a
kromoszómák, majd kettéosztódik a sejt, a keletkezett két utódsejt nyugalmi szakaszba kerül.
Ha a sejtosztódás során olyan sejtek keletkeznek, amelyekben ugyanannyi a kromoszómák
száma, mint a kiindulási sejtben volt, akkor mitózisról beszélünk. A mitózis a sejtciklus
befejező szakasza.

A megelőző szakaszban a két sejtosztódás között a sejt DNS tartalma megduplázódik

(kétkromatidás kromoszómák).

Az előszakaszban (profázis) a sejtmag megkettőződött kromatinállománya

fénymikroszkópban is jól látható, tömör szerkezetű kromoszómákká alakul át. A maghártya
elkezd lebomlani, a magvacska felszívódik, az osztódott sejtközpont (nincs hártyával
körülvéve, kinézetre egy henger felületén 9 csővel) vándorol a sejt két pólusára.

A középszakaszban (metafázis) a sejtmaghártya teljesen eltűnik, a két sejtközpont között

kialakul a húzófonalakból (fehérje) álló magorsó. A kromoszómák a sejt középvonalába
rendeződnek és befűződésüknél a húzófonalakhoz kapcsolódnak.
Forrás: http://www.doksi.hu

Az utószakaszban (anafázis) a kromoszómákon felismerhetővé válnak az egymástól elváló

felek, a kromatidák, melyek a elválásuk után a húzófonalak mentén a sejt két pólusa felé
vándorolnak.

A végszakaszban (telofázis) megkezdődik az új maghártyák kiépülése, a kromoszómák

letekerednek - kromatin lesz belőlük. A sejt középen elkezd befűződni, a magvacskák újból
megjelennek, a citoplazma kettéválik - két új sejt.

A színtest és a mitokondrium is képes önálló osztódásra - van saját DNS-ük (a prokarioták kör
alakú DNS-ére hasonlít). A két sejtalkotó fehérjéinek egy része a saját DNS-információi
alapján épül fel. Másrészük a sejtplazmában szintetizálódik, ezek információja viszont a
sejtmag DNS-molekuláiban található.

Vissza az elejére

A meiózis és biológiai jelentősége

Ha egy sejtben a fajra jellemző kromaszómaszámnak csak a fele található meg, akkor a sejt
haploid, kromoszómaszáma n (görög haploósz - egyedülálló). A haploid sejtek keletkezéséhez
olyan sejtosztódási folyamat vezet, amelynek során a kiindulási diploid sejtek
kromoszómaszáma az utódsejtekben a felére csökken. Ez a sejtosztódási folyamat a meiózis.

A meiózis folyamata a mitózishoz hasonlóan szintén egy sejtciklus része. Az első

főszakaszban a homológ kromoszómák párba rendeződnek. Egymás mellett lévő karjaikkal
átkereszteződnek (crossing over). A kereszteződési pontokon a kromoszómák törékenyek, a
letört darabok a homológ párhoz párhoz forrhatnak. Ennek következményeként
génkicserélődés (allélkicserélődés) jön létre. Eredményeként az allélok olyan kombinációja
alakul ki, mely a szülői kromoszómákra nem jellemző. Rekombináns kromoszómák alakulnak
ki - a genetikai változatosság egyik alapja.

Az első főszakasz utószakaszában a homológ kromoszómák véletlenszerűen válnak szét. Nem

lehet tudni, hány apai és hány anyai megy együtt (embernél kettő a huszonharmadikon féle
variációt ad).

Az utószakaszban történik a számfelezés, a homológ kromoszómák válnak el egymástól, a

húzófonalak mentén kétkromatidás kromoszómák vándorolnak. Két utódsejt az első főszakasz
eredménye kétkromatidás kromoszómákkal. A két főszakasz között nincsen DNS-
megkettőződés rövid időn belül megindul a 2. főszakasz, melynek eredménye négy haploid
egykromatidás kromoszómájú sejt.

Ilyen folyamat például az emberekben az ivarsejtképzés: hímivarú egyedekben mind a négy

utódsejt működőképes lesz, míg nőivarúakban általában csak egy. A mohák és harasztok
spóraképzése is meiózisos folyamat.

Vissza az elejére
Forrás: http://www.doksi.hu

A sejtmag felépítése és funkciói

Az öröklődési tulajdonságok hordozója és a sejtek anyagcseréjének irányítója. A

prokariotáknál nincs maghártya, csak maganyag, ami gyűrű alakú DNS (nem kapcsolódnak
hozzá fehérjék - nincs kromoszóma), így nem nevezhetjük sejtmagnak. Az eukarióta
élőlények jellemző sejtalkotója a sejtmag, már van maghártya. Mérete változó, de arányban
van a citoplazma méretével. Alakja többféle (pld. laphámsejt - korong, ovális -
hengerhámsejt) - igazodik a sejt alakjához. Helye többnyire a sejt közepén. Száma
sejttípusonként változó: mag nélküli - vvtest, két mag - kétfélemagvúak, többmagvú
(polienergida) - harántcsíkolt izomsejt.

A sejtmagot a sejtmaghártya (kettős, köztük 15-30 nm, a külső közvetlen kapcsolatban áll az
endop. mem.-nal) választja el a sejtplazmától. Pórusok 30-100 nm: fehérjék, nukleinsavak
átjutnak rajta, de. Külső felületén riboszómák vannak.

A sejtmag belsejében jól elkülöníthető egységet képez a magvacska, ami rRNS-t és a hozzá
kapcsolódó fehérjéket szintetizálja. Ez sejtosztódáskor felszívódik.

A sejtmag belsejét jórészt a magplazma tölti ki. A kromatinállomány tartalmazza a DNS-t és a

hozzá tartozó fehérjéket - osztódáskor ez alakul kromoszómává. A magnedv vizet,
nukleinsavakat, fehérjék makromolekuláit és ezek építőegységeit, ionokat és sok enzimet
tartalmaz. Ebből a DNS-molekulának és a hozzájuk kapcsolódó fehérjéknek együttes
állományát kromatinnak nevezzük. A kromatinállomány a sejt működésének egyes
szakaszaiban jól elkülöníthető, tömör testekké, kromoszómává áll össze. A sejtmag DNS
tartalma hordozza a fehérjék felépítésére vonatkozó információkat, így a az egyed
tulajdonságait meghatározza.

Vissza az elejére

A hámszövet szerkezete és működése

A törzs- és egyedfejlődésben legkorábban megjelenő szövet, amely mindhárom csíralemezből

differenciálódhat. Az állati szervezet elsődleges védelmét a külvilágtól a hámszövetek látják
el, belső vagy külső felszínen helyezkednek el. Sejtjei szorosan kapcsolódnak egymáshoz,
sejtközötti állományt nem tartalmaz. Nincsenek benne vérerek, nyirokerek. Ezek a hámszövet
alatt mindig megtalálható kötőszövetben haladnak. A két szövet határa emlősöknél sohasem
közvetlen, egy szerkezet nélküli hártya, az alaphártya választja el őket. A hámba, különösen
többrétegű hámok esetén kötőszöveti szemölcsök. papillák nyúlnak be, így a hám- és a
kötőszövet nagyobb felületen érintkezhetnek egymással. Ez azért fontos, mert a hámszövet
táplálása az alaphártya felől történik, diffúzióval. A szomszédos sejtek több ponton is
összeérnek, ahol általában keskeny fehérjecsatornák kötik össze őket - a hám egy összefüggő,
élő szövetrendszer. A hámsejtek csúcsi felszíne különböző differenciálódásokat mutat;
mikrobolyhok növelhetik felületét (bélcsatorna) vagy csillók figyelhetők meg (légcső).

Működés szerint a hámok lehetnek: fedőhámok (védelem), felszívóhám (különböző

anyagokat vesz fel a vérbe vagy a nyirokba), légzőhám (gázcsere), mirigyhám
(váladéktermelés), érzékhám (ingerfelvétel).
Forrás: http://www.doksi.hu

A mirigyhámok váladéktermelésre kifejlődött szövetek. Végkamra és kivezető cső. A termelt

váladékot a test külső vagy belső felületére ürítik. Pld. verejtékezés. A belső elválasztásúak
váladékaikat közvetlenül a testfolyadékba juttatják, pld. a hormonok a vérbe.

A alak és rétegződés szerint.

Egyrétegű hámok:

• egyrétegű laphám: tüdőhólyagocskákban, vesetestecskék kettős falú tokjában, erek

falában. Két speciális formája a mezodermális eredetű endotélium és mezotélium. Az
endotélium a vér- és nyirokereket, szívet bélelő hámréteg. Egyes sejtjei fagocitálni is
képesek (retikulo-endotéliális rendszer - RES). A mezotélium a mellhártya, a
hashártya, a szívburok fedőhámja.
• egyrétegű köbhám: vesecsatornácskák felszívóhámja, mirigyek kivezetőcsövének fala.
• egyrétegű hengerhám: bélcső felületén a felszívóhám.
• többmagsoros, csillós hengerhám: minden sejtje az alaphártyából indul ki, a felszínt
azonban csak egyes sejtek érik el. Előfordulás: légcsőkben, hörgőkben.
• átmeneti hám (urotélium): Ez is többmagsoros hámok közé tartozik, mert a hám
minden sejtje eléri az alaphártyát. Nagymérvű tágulékonyság jellemzi, amit az
esernyősejtek biztosítanak (húgyutakban).

Többrétegű hámok:

• többrétegű el nem szarusodó laphám: nedves, nyálkával bevont területeken - halak

bőre, szájüreg, nyelőcső, szem szaruhártyájának elülső felszíne.
• többrétegű elszarusodó laphám: mechanikai ingereknek kitett testfelületeken - emberi
bőr. Az elpusztult sejtek az alaphártya felől folyamatosan pótlódnak.
• többrétegű hengerhám: ritka, emlősök gégefedő porcának felületén.

Vissza az elejére

A kötő- és támasztószövetek szerkezete és működése

Mezodermális eredetű szövetek, melyek a többi szöveteket szervekké, a szerveket

szervrendszerekké, azokat egységes szervezetté kötik össze és a többi szövetektől üresen
hagyott tereket kitöltik. A szerveket körülpólyázzák, azok belsejébe lépnek, idegeket, nyirok-
és véredényeket szállítanak, s az izmoknak a vázrendszeren való megtapadását lehetővé
teszik. Fejlődésük legmagasabb fokán, mint porc- és csontszövet a testnek a belső vázát
alkotják. A sejtek egymástól távol vannak, fontos a sejtközötti állomány. Az utóbbi lehet
folyékony (vér, mezenchima), kevésbé kemény (porc), kemény (csont).

Kötőszövetek: A sejtek részben helytülők, részben szabad vagy vándorsejtek. A sejtközötti

állományban három rostféleséget különböztetünk meg (fehérjetermészetűek):

• kollagén rostok (enyvadó rost): a legtöbb kötőszövetben előfordulnak, nagy a húzási

és szakítási szilárdságuk.
• rács- vagy retikuláris rostok: az előzőeknél vékonyabbak, finom recéket, hálózatokat
alkotnak, nagyfokú a rugalmasságuk.
Forrás: http://www.doksi.hu

• rugalmas (elasztikus) rostok: a rostok vastagsága átmenetet jelent az előző két rostféle
vastagsága között. Nagyfokú, reverzibilis nyújthatóságukkal tűnnek ki.

A kötőszövetek főbb típusai:

• mezenchima: nyúlványos sejtek térhálózata, a köztes tereket folyékony alapanyag tölti

ki. Ez a folyadék a turgor következtében feszességet kölcsönöz a mezenchimának. Az
embrióban legkorábban megjelenő kötőszövet, kezdetben a test jelentős részében
megtalálható, a chordaszövet kivételével az összes kötő- és támasztószövet belőle
differenciálódik.
• kocsonyás kötőszövet: elágazó, nyúlványos sejtekből áll, a sejtközötti állomány
azonban gélszerű és kollagén rostokat is tartalmaz. Magzatkorban a bőrben,
születéskor már csak a köldökzsinórban található. Az előzővel együtt az embrionális
kötőszövetet alkotják.
• recés vagy retikuláris kötőszövet: hasonlóságot mutat a mezenchimával, bár ez már a
kifejlődött szervezet egyik kötőszövete, mely a nyirokszervekben, a csontvelőben és a
hajszálerek környékén fordul elő. Vékony rácsrostok erősítik, az alapállomány
folyékony. A retikuláris sejtek ingerekre kiválnak a szöveti kötelékből és
legömbölyödve fagocitáló vándorsejtekké, nyiroksejtekké válnak. Az endotéliummal
együtt a szervezet egy fontos védelmi rendszerét, a retikulo-endotéliális (RES) képezi.
• lazarostos kötőszövet: a rostok laza szerkezetű hálózatot képeznek. A szervezet
legelterjedtebb kötőszövet félesége. Minden szerv felépítésében részt vesz. Sok eret,
ideget tartalmaz. A rostok között az alapállományban különböző funkciójú sejtek
találhatók (pld. rostképző fibroblasztok, nyiroksejtek).
• lemezes kötőszövet: a bőr és a nyálkahártyák alatt, valamint egyes szervek tokjában
találhatók meg (szem ínhártyája, ízületek tokja). A kollagénrostok a tér minden
irányába futó rostnyalábokká rendeződnek, azok hézag nélkül illeszkednek, miáltal
igen ellenálló szövetféleség alakul ki.
• tömöttrostos kötőszövet: a rostok szorosan egymás mellett helyezkednek el, közöttük
csak kevés alapállomány található. Az erezettség kismérvű. Attól függően, hogy
melyik rostféleség az uralkodó kollagénrostos vagy pedig rugalmasrostos tömöttrostos
kötőszövetről beszélünk. Ez a szövet alkotja az inakat (kollagénrostos), a
tarkószalagokat, a csigolyákat összekötő sárga szalagokat (rugalmasrostos).
• fehér zsírszövet: a retikuláris kötőszövetből alakul ki oly módon, hogy sejtjeiben
először apró zsírcseppek jelennek meg, amelyek később egyetlen zsírcseppé folynak
össze. A sejtek ezáltal megnagyobbodnak, legömbölyödnek. A citoplazma és a mag a
sejt szélére szorul. A test bizonyos helyein (bőr alatti kötőszövetben) nagy
mennyiségben fordulhat elő. Táplálékraktározás, nagy mennyiségű víz megkötése,
rugalmas párnákat képez, hővédelem.
• barna zsírszövet: nevét jellegzetes barnás színéről kapta, amely a színes foszfo-lipid-
bomlástermékekre és a gazdag hajszálérhálózatra vezethető vissza. Embernél
újszülött- és csecsemőkorban még több helyen megtalálható, később nagyrészt
visszafejlődik és csak egyes helyeken mutatható ki (két lapocka közt, hónaljárokban,
vesék körül). A téli álmot alvó emlősökben döntő szerepe van a felébredéshez
szükséges testhőmérséklet elérésében.

A támasztószövetek felépítése a kötőszövetekéhez hasonló, de szilárdak, ugyanakkor

rugalmasak - köszönhetően különleges összetételű amorf alapállományuknak.

A chordaszövet a gerinces állatok egyedfejlődése során megjelenő gerinchúrt alkotja.

Forrás: http://www.doksi.hu

Porcszövet: rugalmas, nagy nyomásszilárdságú, késsel vágható szövet, a gerinces állatok

vázában, légútjaiban elterjedt. A gömbölyded porcsejtek egyesével vagy csoportosan
helyezkednek el az alapállomány üregeiben. A porcban a porcsejteken kívül más sejt nem
fordul elő. A porcsejteket az alapállományban porctok veszi körül, több porcsejt csoportjait
pedig porcudvar formájában határolja az alapállomány. A porcot, az ízületi porc kivételével
porchártya határolja. Benne sok vérér, idegrost található, de ezek nem lépnek a porc belsejébe,
ezért a porcsejtek táplálása a porchártya felől, diffúzióval történik. A sejtközötti állomány sok
rostot tartalmaz. A rostok minősége alapján három porctípust különböztetünk meg:

• üvegporc: áttetsző, kékes árnyalatú szövetféleség. A kollagén rostok

fénymikroszkópban nem láthatók, de vékony, tömött rétegben körülveszik a
porcsejteket. Előfordulás: porcos halak váza, légcsőporcok, embrionális váz, ízületi
porcok.
• rugalmas rostos porc: a rugalmas rostok, melyek fénymikroszkóppal már jól láthatók,
túlsúlyban vannak benne. Fülkagyló, gégefedő, külső hallójárat.
• kollagén rostos porc: nagy tömegben tartalmaz enyvadó rostokat. A rostnyalábok
között egymástól távol fekszenek egyesével vagy kettesével a porcsejtek. Ember
csigolyaközti porckorongjai.

Csontszövet: támasztófunkció ellátására legalkalmasabb szövet, mely a gerincesek csontjait

építi fel. Sejtekből és sejtközötti állományból épül fel. A sejtközötti állományt szerves és
szervetlen anyagok építik fel. A szerves állományt a mukopoliszacharid jellegű alapállomány
és a benne futó kollagén rostok alkotják. A rostok párhuzamosan futó nyalábokká szedődnek
össze, a nyalábok lefutási iránya lemezenként változó. A szervetlen állományt az
alapállományba lerakódott ásványi sók, elsősorban a kálcium-foszfát képezi. A szerves
állomány(30%) a csont rugalmasságát, a szervetlen állomány (70%) pedig a szilárdságát
biztosítja. A csontszövetnek háromféle saját sejtes alkotórésze van:

• valódi csontsejtek (oszteociták): szilvamag alakúak és nyúlványosak. Az alapállomány

hasonló alakú üregeiben helyezkednek el. Nyúlványaikkal egymáshoz kapcsolódnak.
• csontképző sejtek
• csontfaló sejtek - ennek a két típusnak az összehangolt tevékenysége révén alakul ki a
mechanikai igénybevételének legmegfelelőbb csontszerkezet.

A csontszövet egysége az oszteon. Az oszteon koncentrikus felépítésű, közepén a csont

hossztengelyével párhuzamosan futó Harvers-féle csatorna húzódik, melyben erek haladnak.
A Harvers-féle csatorna körül koncentrikusan helyezkednek el a Harvers-féle lemezek,
közöttük pedig szintén koncentrikusan a nyúlványaikkal egymáshoz kapcsolódó valódi
csontsejtek. Táplálásuk a Harvers-féle csatorna felől diffúzióval történik. Az oszteonok
Harvers-féle csatornái között az összeköttetést a harántirányban haladó Wolkmann-féle
csatornák biztosítják. A csontok külső felszínét erekben, idegekben gazdag kötőszövet,
csonthártya borítja. Az erek innen lépnek be a Wolkmann-féle csatornákba. A csonthártya
legbelső sejtjei csontképző sejtek.

A vér is kötőszövet - nagy mennyiségű sejtközötti állománya folyékony, a szervezet második

védelmi vonalát képzi.

Vissza az elejére
Forrás: http://www.doksi.hu

Az izomszövet típusai, funkciói

Az állati test mozgatásában alapvető szerepük van az izomszöveteknek. Legjellemzőbb

tulajdonságuk a nagymérvű összehúzékonyság. Az összehúzódást (kontrakció) az elernyedés
(relaxáció) követi. Az izomszövet mezodermális eredetű. Alak és élettani sajátság alapján a
következő izomszöveteket különböztetjük meg: simaizom- , harántcsíkolt (váz-, szív-)
izomszövet.

Az izomsejtek külső rugalmas hártyája a szarkolemma, mely a sejthártyából, az azt borító

alaphártyából és a hozzá kapcsolódó rácsrostok szövedékéből áll. Az izomsejtek citoplazmáját
szarkoplazmának nevezzük. Ebbe ágyazódnak bele a sejt illetve a rost hossztengelyével
párhuzamosan futó miofibrillumok, melyek az izom működésének alapegységeinek
tekinthetők. A miofibrillumok miofilamentumok sokaságából épülnek fel, ezek azonban már
csak elektronmikroszkóppal láthatók. Kétféle filamentumot különböztetünk meg, mindkettő
fehérjetermészetű anyagokból épül fel. A vékony filamentumokban globuláris
aktinmonomerek két egymás köré tekeredő gyöngysorszerű fonalat képeznek. A vastag
filamentumok miozinmolekulák egymás mellett eltolódott többszörös sorából épülnek fel. A
miozinmolekula két globuláris feji részből és az ehhez kapcsolódó hosszú fonalból áll.

Simaizomszövet: sejtjei hosszúkásak, megnyúltak és orsó alakúak. A pálcika alakú sejtmag a

sejt közepén helyezkedik el, kontrakciókor dugóhúzó alakot vesz fel. A sejt hossztengelyével
párhuzamosan a szarkoplazmában fekszenek a miofibrillumok, a harántcsíkolt izomszövetre
jellemző rendezettség azonban hiányzik. A simaizomszövet az akarattól függetlenül működik,
lassan húzódik össze, de elfáradás nélkül sokáig marad kontrakcióban. Az izomfonalak sűrűn
helyezkednek el a sejtplazmában, a sejt hosszanti tengelyével párhuzamosan. A sejteket
lazarostos kötőszövet köti össze szövetté. Gerincesek számos belső szervében (bélcsatorna,
légcső, erek, anyaméh, ivarutak), gerinctelen állatokban.

Harántcsíkolt izomszövet: a sejtek illetve rostok szarkoplazmájában húzódnak, a

hossztengellyel párhuzamosan futó miofibrillumok. Keresztmetszetben jól látszik, hogy egy
vastag filamentum körül hat vékony filamentum húzódik. A harántcsíkolat, mely
fénymikroszkóposan is látható, arra vezethető vissza, hogy a miofibrillumok egymással
váltakozó, kettősen fénytörő csíkokból épül fel. Az azonosan fénytörő tagok, a párhuzamosan
haladó miofibrillumokban egymás mellé kerültek. Az egyes miofibrillumokat csőhálózat
veszi körül, mely a szarkomerek szerint ismétlődő szabályos szerkezeti képet mutat. Ez a
csőhálózat nem más, mint a sima felszínű endoplazmatikus retikulumnak megfelelő
szarkoplazmatikus retikulum. (A harántcsíkolati egység magasságában a szarkoplazmatikus
retikulum terminális ciszternává szélesedik. Ehhez egy harántirányban haladó, a sejthártya
betűrődéséből eredő T-tubulus kapcsolódik. A T-tubulus a miofibrillumok között elágazik és
összeköttetésben van az alatta és fölötte elhelyezkedő ciszternákkal.)

Izomösszehúzódáskor a vastag és vékony filamentumokban bonyolult fiziko-kémiai

folyamatok játszódnak le, melynek eredményeképpen a vékony szálak becsúsznak a vastag
szálak közé, az izom megrövidül. A harántcsíkolt izomszövet típusai:

• Vázizomszövet: gerincesek, ízeltlábúak vázát mozgatja (de pld. van a nyelvben,

nyelőcső felső harmadában). Sejtjei sokmagvúak (7000 is lehet), a rost szélén a
szarkolemma alatt helyezkednek el. A rost hossza az emberben elérheti a 12 cm-t is. A
rostokat vékony kötőszöveti hártya fogja egybe. Akaratlagosan működtethetők. Két
féle lehet: lassú, vörös izom - jó vérellátás, sok mitokondriumot tartalmaz, főleg
Forrás: http://www.doksi.hu

lipidet raktároz. Energiaellátásuk biológiai oxidációval történik. Lassú, de kitartó,

nehezen fáradó rostok. A gyors, fehér izmok vérellátása gyengébb, kevés
mitokondriumot tartalmaznak, főleg glikogént tartalmaznak. Energiaellátásuk anaerob
glikolízissel történik. Gyors, robbanékony rostok, de hamar fáradnak. Emberben a
kétféle rost egy izmon belül keveredik, de az arány eltolható.
• Szívizomszövet: gerinces állatokban a szív falának középső részét alkotja. Morfológiai
egységei, szemben a vázizomszövettel, nem rostok, hanem sejtek. A sejtek elágaznak,
egymáshoz kapcsolódnak és térrácsot alkotnak. Az egyes sejtek közötti határok a
szarkolemma lépcsőzetes betűrődéseiként (Eberth-féle vonalak) már
fénymikroszkóposan is jól láthatók. A szívizomszövet sejtjei miofibrillumokban jóval
szegényebbek a vázizomrostoknál, mitokondriumokban viszont gazdagabbak, sok
közöttük a kapilláris. A sejtmag a szarkoplazma közepén helyezkedik el. Ez a
munkaizomzaton kívül a szívben egy speciális, ingerképzést és ingerületvezetést
végző szívizomszövet is előfordul, amelyet a Purkinje-sejtek (jobb pitvar falában a
szinuszcsomó, a jobb pitvar alsó részében a pitvar-kamrai csomó) alkotnak. Gyengén
harántcsíkoltak és még kevesebb miofibrillumot tartalmaznak. A szívizomszövet
struktúrális és funkcionális szempontból egyaránt átmenetet képez a vázizom és a
simaizom között.

Vissza az elejére

A légzőrendszer fejlődése a gerinces szervezeteknél

A heterotrof életmódot folytató állatoknak a lebontó folyamataikhoz kapcsolódik a

gázcseréjük. A biológiai oxidációhoz szükséges gázcserét, vagyis az oxigén felvételét és a
termelődő szén-dioxid leadását légzésnek nevezzük. A légzés történhet levegőben vagy
vízben, de mindkét esetben alapvető feltétel, hogy az állatok bizonyos testfelületét olyan
vékony réteg válassza el a külvilágtól, amely nem akadályozza a légzési gázok diffúzióját. A
gerincesek légzőszervei az előbél kitüremkedéseiből keletkeztek az evolúció során. A vízből
légző gerincesekben kopoltyú, míg a légköri levegőből légzőkben tüdő alakult ki.

A halak kopoltyúi a garat két oldalán levő kopoltyúüregben helyezkednek el. Oldalról az
üreget mozgatható kopoltyúfedő borítja. A kopoltyúk szilárd alapjai a kopoltyúívek,
amelyekben nagyszámú kopoltyúlemezt találunk. A hajszálérhálózattal átszőtt
kopoltyúlemezek vékony hámszövettel borított felületén történik a gázcsere, a felvett gázokat
vér szállítja. A légzőmozgást a száj és a kopoltyúfedők összehangolt működése biztosítja. A
belégzésnél a száj kinyílik, a szájüreg kitágul, a kopoltyúfedő zárva marad, a beáramló víz
átmossa a kopoltyúlemezeket. Kilégzésnél a szájnyílás becsukódik, a szájüreg összeszűkül és
a kopoltyúfedő mellett a víz a külvilágba áramlik. A melegebb víz kevesebb oxigént képes
oldani, ilyenkor a halak nyelik a levegőt és az utóbél hámján keresztül veszik fel az oxigént.
Egyes halak a bőrükön is képesek diffúz légzést folytatni. Más halak (mászóhalfélék) képesek
a vízi közeget több napra is nélkülözni. Ezeknél a kopoltyú mellett erekben gazdag, nagy
felületű nyálkaredők nyúlnak a kopoltyúüregbe. Ez az úgynevezett labirintusszerv, amelynek
segítségével viszonylag hosszabb időn keresztül a légköri levegőben is képesek gázcserére.

A kétéltűek egyedfejlődésük kezdetén kopoltyúval lélegeznek, tüdejük csak később alakul ki.
A kifejlett állatnál a levegő egy rövid légcsövön keresztül jut be a páros, zsák alakú tüdőbe,
amelynek belső felületét vékony hámszövet borítja, amelyen keresztül folyik a gázok
Forrás: http://www.doksi.hu

diffúziója. A farkos kétéltűeknél még sima a tüdő belső felülete, de a farkatlanoknál

betüremkedések növelik a légzőfelületet. A tüdőben még nagy a központi üreg, mely nem
vesz részt a légzésben. Ezért fontos még a bőrön keresztül történő kiegészítő diffúz légzés.
Mivel a kétéltűeknek nincsenek bordáik és rekeszizmuk, a légzőmozgásokat a mellüreg
helyett a szájüreg nyelő mozgása végzi. Ez préseli a levegőt az állat tüdejébe.

A hüllők tüdejében a központi üreget egyre több válaszfal növi be - redős-kamrás tüdő - jóval
fejlettebb, mint a kétéltűek tüdeje. Már nincs bőrlégzés, mert elszarusodott a bőrük.

A madarak tüdejének különleges kiegészítő szervei a légzsákok (5 pár) - behatolnak a

csontokba is - könnyebbé válik a madarak teste. Ezek belégzéskor megtelnek levegővel.
Kettős légzés - belégzéskor a légcsövön keresztül, kilégzéskor a légzsákokból. A légzsákok
csak tárolják a levegőt. A tüdejük szivacsos szerkezetű, mely léghajszálcsövekre oszlik.
Ezeket hajszálerek veszik körül és a közöttük levő hámszövet vékony falán keresztül történik
a gázcsere. A madaraké a legfejlettebb tüdőtípus.

Az emlősök tüdeje nagyobb lebenyekre tagolódik. A lebenyekben gazdagon elágazó

hörgőrendszer alakult ki, amelyek végső elágazásai a léghólyagocskák (kicsi, szőlőfürtszerű).
Ezek vékony falát kívülről szorosan rátapadó hajszálerek hálózzák be, tökéletes diffúziós
lehetőséget biztosítva a gázcseréhez. Az emlősök légzőfelületét a léghólyagocskák óriási
felülete alkotja. Légzőműködését a mellkas és a has izmai segítik. Belégzéskor a mellkas és
ezzel együtt a tüdő térfogatát megnagyobbítják. Nyomásváltozások - ki-, belégzés
mechanizmusa.

Vissza az elejére