Minta: Francesco Colonna, Polyphilus Álma.

(16) → Orfeo második nyitány-jelenetéhez:

Meghívó egy divatbemutatóra, elhagyott kolostorban, Paloma Picasso parfümgyár védnöksége alatt.
Loyola-Vogue kontraszt!

(17) → Lemenet a katakombákba.

Elárvult oltáron Paloma Picasso színes fotója: tébolyult jósnő. Manekenek: nyitható anatómiai bábuk és
szentszobrok.

(18) → Maria Mascara numero 1 – numero 5.

(19) → Montemedale jelmezei emlékek raját ébresztik Orpheuszban… tobzódása a tények, tárgyak
leírásában. De: végtelen viszolygása gondolatok, filozófiák iránt. Melltartóról emléke: Deauville-i
tengerparton eltemetett halacskák sírhantjai. Slip? – madarak V-betűs repülése. Katakombai szarkofágon:
Jézus színeváltozása. Orpheusz barokk víziója Avilai Szent Terézzel és Egyiptomi Máriával.

(20) → Raffaello utolsó képe: Krisztus színeváltozása.

Civilizációnk része egyszerre Olajfákhegyi Krisztusok és pogány gyönyöristennők. Raffaello képén a
főszereplő miért megszállott, nyavalyatörős gyermek? Ennek lehetséges magyarázatai.

(21) → Erről Orpheusz novella-témája:

Raffaello mint a manierista festők Fontainebleau-i királya? Vagy: Raffaello bíboros lesz?
Műtermébe három ifjú archeológus érkezik: kiásott antik emlékművekről rajzmásolatokat készítettek. Az
ettől nagyon is ihletett Raffaello bacchanáliát rendez. Jelmezekbe öltözve a társaság eljátssza az antik
hitregei szcénákat: Mithras születése… Európa elrablása… Mithras, a világosság megöli a Bikát, a
sötétséget. A Bacchanália vége: Raffaello hajnaltájt rosszul lett, hörög, hány, szeme megkergült
rulettgolyó. Elűzi magától a meztelen részegeket. Tapasztalatlan, fiatal papnak gyónja meg bűneit.

(22) → Orpheusz „koncepciós” álmai Orfeo park-színpadáról: tömény catholico-mistico jelenet.

Lelkigyakorlatos csoport felöltöztetett Madonna-szobrot visz. Velük szemben: satanista hölgyek Paloma
képét hozzák.
Táncoló ördögök szónoklata a Madonna ellen. Hirdetik a Sátán világuralmát: ó, 20. század vége, legszebb
politikai tetteid!

(23) → Orpheusz újraálmodja utolsó sétáját Pompejiben Medalia Marijuanával. „Botticelli-korom”

Flórája. Estélyi ruha, lábujjak, szandál. Ízisz-templom romjainál szövögeti Orpheusz és Montemedale
mitológiai tankönyveik emlékét: hogyan keresi Ízisz férje ama testrészét. Baedekker kinyílik a sírok és
temetők útjánál. Veszta-szüzek intim konferenciája.
Pompeji freskók.
Medale és Orpheusz tomboló beleéléssel a Pompeji pusztulásakor hamuba temetett szerelmeseket siratja.
Pompeji kék üvegvázák.
Medale Mercedes: ajándékozás az élete!

(24) → Ilyen emlékekkel, fantáziákkal kiegészítve képzeli el Orpheusz Monteverdi: Orfeo-színpadát.

Orpheusz csodálatos azonosulása Claudióval.
Mantova új hercege: Vincenzo. Trónralépése. Ünnepség. A zenészek között az ifjú Monteverdi. Tanítója:
Ingegneri hozta el a próbára.
Fejedelmi vendég is van: Rubens, a festő.
Vincenzo herceg társaságában: színpadias figurák.

(25) → A színészek pásztorjáték próbájára készülnek.

Kis Claudio-Orpheusz hasonló szerelmes hinta-palintában: Udvari gyász… Vincenzo herceg beöltözik
pásztornak. Rubens lép a terembe, hívja műtermébe Vincenzo herceget, tekintse meg Szentháromság
imádása készülő festményét. Kis Claudio pásztorsípon kíséri majd a jelenetet, a mennyei témát. De mikor
meglátja a képet, térdre borul, elnémul.
A Szentháromságot imádó hercegi figurák veszik körül. Vincenzo modellt ül Rubensnek.

(26) → Beront a műterembe Torquado Tasso gyóntatója: Tasso elmegyógyintézetben. Gyóntatójához

levélben kiszabadításért könyörög.
Vincenzo vágtat barátját kiszabadítani.
Claudio kettesben Rubensszel: a képen látható apácakülsejű hölgy története. Gonzaga Szent Alajos
misztikus elragadtatása. Blaszfémia vagy ima?

(27) → Claudio visszatér szobájába. Ablakából furcsa körmenetet pillant meg: Vincenzo herceg csele,
tömjénes körmenet alakjában hatolnak be a Szent Annáról elnevezett erődített kolostori tébolydába
kiszabadítani Tassót. Bolondok maskarái.
Bolondok verik és gúnyolják Tassót.
Vincenzo karddal szabadítja ki Tassót hóhérai keze közül.

(28) → Vincenzo palotája könyvtárába vezeti Tassót. Ott dolgozik Guarini költő úr.
Clorinda-Poppea-Claudio: háromlevelű lóhere, kukucskálnak, piperkőc Guarini úr szavalja Tasso sorait.
Tasso lenéző mosolya, majd tébolyult önostorozása: „Haszontalan hülyeség minden költészet…” – rúgja
a bútorokat, szakítja a térképeket.
Tasso őrjöngése a keresztes hadjáratok ellen. Végül szolgák és doktorok lefogják őrjöngő Tassót, és
betegszobába zárják.

(29) → Kis Claudio-Orpheusz Ingegneri szobájában zene-órára készül. Kertből felhallatszanak

szobalányok édes-egyszerű canzonettái. Claudio ezeket azonnal papírra veti.
Orpheusz portréjába illik:
1) legbonyolultabb matematikus barokk magasságokba tör,
2) legédesebb gyönyörűsége az egyszerű emberek beszéde, éneke…
A belépő Ingegneri észreveszi tanítványa alkotó furorát: Claudio papírra vetette, szavakba foglalta ifjúi
tépelődéseit, és… Ariadné siralma kottáját.

(30) → Orpheusz búcsúzó mormogásában… folytatja Claudio-életének jeleneteit.

Mantovában Francesco Gonzaga és Szavojai Margherita házasságára készülnek. A negyvenéves Claudio
Monteverdit kérik fel az ünnepi zene komponálására. Margherita: „allumeuse”. Francesco: „voyeur”.
Idill a kertben – kudarc, Margherita megugrik. Francesco hoppon marad.
Orpheusz-Claudio dühe a férfiakat hiába izgató nők ellen. Ebből született a Ballo delle Ingrate, kegyetlen
nők bálja – nimfa-balett.
Caterina, Monteverdi első énekesnője, szerelme, nem ilyen Ingrata. Tüzeli Claudiót: miért firkált Ariadné
nyavalygásairól lamentókat?
Azt írja meg, mikor Dionüszosz az alvó Ariadnét magáévá tette.
Caterina pajzán mosollyal elzárja a kottát.
De Claudio nincs pajzán hangulatban: Ariadné siralma meghalt feleségének siratása.
Claudio magános virrasztása az erkélyen. Önmarcangolása: Holdsarlós Szűz Mária dicsőségére fog
ezentúl zenélni.
Lent az utcán ricsaj. Oka: Francesco herceg szerelme meglógott. Claudio el. Caterina: vissza a szobájába,
előveszi a Lamento di Arianna kottáját. Közben szobalány beront: Francesco herceg bosszú-processziót
tervez, rejtélyes Margherita halálosan féltékeny. Caterina ötlete: átküldi a siránkozó menyasszonynak a
Lamento di Ariannát.
Végül mégiscsak sor kerül az esküvőre.

(31) → Orpheusz újabb epizódokat mesél:

Az esküvői zenei játékokat Margherita családi pereputtya is végighallgatta. A túl modern zene miatt
zendülés a publikum körében: disszonancia! kakofónia!
De van más közönség is: Ingegneri úr boldogan merül el Monteverdi „forradalmi zenéje” élvezetében. És:
Paolo Fiamingo festő is ott van. A festő Monteverdinek ajándékozza Aranykor című képét – a manierista
erotika diadala.
Lamento della Ninfa – a művészettel nem törődésben születik a legizgalmasabb művészet. Hasonló
eretnek szülés a Múzsa manierista méhéből a Ballo delle Ingrate előadása.
Orpheusz búcsúja a világtól.

(32) → Farsang utolsó napján a Mocenigo-család palotájában a Combattimento di Tancredo e Clorindát

mutatják be. Sikere. Dózse leánya zokog: egy öreg diplomatához kényszerítik feleségül. Dadája
megszökteti…
Mindenki elérzékenyül Monteverdi zenéje hallatán. Legenda: a Márkus-templomban öreg karmester
észrevette, hogy a Szenvedő Istenanyát ábrázoló kép is könnyeket hullat. A leakasztott könnyező képpel a
konyhába rohan.
A konyha, a szakácsok. Legvaskosabb farsangolásuk. A zajos konyha küszöbén az öreg karmester
magasra emeli a könnyező Mária-képet.
A karmester szónoklata Monteverdi megrendítő zenéjéről.
A farsangoló szakácsnépség térdre borul.
A Nagy Kanális ricsaja elhal, mindent elárasztanak a Combattimento szakrál-szenzuális hangjai.
Claudio-Orpheusz vidáman fogadja az üdvözléseket, mindenkitől, farsangoló stílusban.
A fergeteges cécóban az öreg karmester végre közel férkőzik Claudióhoz, és kéri, írjon misét… mert a
Madonna így megtisztelte őt, hogy zokogott a zene hallatán.
Monteverdi vallomása az öreg karmesternek régi fogadalmáról.
Lent vaskos, brutális lárma: Grimani-muzsikusok részeg zenebonával gúnyolják Monteverdi zenéjét.
Monteverdi kacagva tapsol.
A Grimaniak nehéz aranyhajója közeledik a Nagy Kanálison Velence tekintélyes uraival.

(33) → Két intermezzo:

1) A Velence királynője hajójának orrán szépséges hellén-provánszi trubadúr áll. Ebbe a bájtalizmán
ifjúba szerelmes egy velencei hölgy.
A féltékeny hölgy öngyilkossági kísérlete. Őrült, vagy őrültnek tetteti magát?
(Vőlegénye a Szent Anna tébolydába vitette. Ott egy bizonyos Gismondo Freudiano doktor
megállapította, hogy csak tetteti magát, mire kirúgták a kórházból. Vándorszínészek közé állt. Zsuzsanna
és a vének történetének előadása. Ferencesek jöttek arra, közöttük a nimfomán hölgy gyóntatója.
Egymásra borultak. A gyóntató hazavitte a lányt).
Vissza az öngyilkossági kísérlethez: megmentik, kihúzzák a kanálisból, ahova vetette magát.

(34) → 2) intermezzo:
Claudio a Mocenigo-palotából mindent látott. A színpadról az öltözőbe megy, ott találja a spanyol és az
angol nagykövetet, amint nagyban kártyáznak.
Az angol követ szaval: egy bizonyos angol költőtől.
A részeg spanyol követ maskarákat vesz magára a másik öltözőben.
Egymást támogatva legurulnak a lépcsőn, és eltűnnek egy gondolában.

(35) → Orpheusz-Claudio újra egyedül a manierista „Világűr Színpadán”.

Kísérleti látomás: Claudio a színpad végében didereg.

(36) → Monteverdi-Orpheusz álma:

Poppea menete: diadalmenet.
Saturnáliák: szatíra és szexus primátusa.
Orpheusz örök moralitása: Shakespeare Szentivánéji álom-ában a legegyszerűbb kézművesekkel
rokonszenvezik.
Claudio álmodjék utolsó nagy operáról… zúgnak fülében, szívében az angol költő nihil-prófétáló szavai.
A Shakespeare-szöveghez hispán Eszkoriál kripta-teátruma lesz a dobogó, a díszlet.

(37) → Hamvazószerda hajnalán megszólalnak Velence harangjai.

Claudio nem ébred fel, a harangszót beleszövi álmaiba.
A színpad: Dies Irae koráljai, halottak feltámadása.
Vonulnak a kísértetek. A színpad végében ül a Sátán vagy Antikrisztus: piros pojáca. Prédikációja a
Hegyi Beszéd „negatívja”.
Claudio álma Tasso halálra keseredett, őrült monológjához hasonlít…
Claudio felébred Hamvazószerda reggelén: zúgnak, zúgnak Velence vezeklésre szólító harangjai,
purgatorio és paradiso villámfényű kulcsai, melyek a Feltámadást hirdetik.

(1)

Orpheusz élete aranylombos, ←

visszaaranyágas, aranyleveles alkonyán

(édesen zörögnek, csilingelnek évezredek sweet archeológ távolából a mezopotámiai sírokból felbuggyant
királynői, örömházi, istennői ékszerek)

…élete nyolcvanadik évének kemény-szűz, hidegfényű, de barkaprémes tavaszán azon gondolkozott,

hogyan komponálhatná meg summaképpen Breviáriuma utolsó volumenjét: vallásról, szerelemről,
históriáról és minden Natúrák Natúrájáról, művészetről és véres szárnyú apokalipszisről, naplószerű,
legmindennapibb mindennapokról?

Hajnali négy óra tájban, szokása szerint örökmécs örökforró áhítattal elmondta ágyában, ingtelen
gyöngyház fehérségében a Veni Sancté-t, utána mosdóházába ment.

Könyvtára volt a hálószobája. A mennyezetről glóbuszos, „S”-ágazatos rézcsillár függött. Minden – még
Hold-harmatos, Szentlélek-szárnyas Auróra-nyíláskor

(szétnyíló Vénusz-kagylóból Minerva születése? a kísértő kéjekből az értelem diadala?…)

…igen, minden reggelen emlékezett egy júdeai legendára: mikor a rómaiak elpusztították a jeruzsálemi
templomot és se fal, se tető nem maradt – egy szent lámpa a magasban lebegve tovább égett
elpusztíthatatlanul: lángvirágos tündérfa, életfa, arany menóra, ezt látva tért át majdnem zsidó vallásra
Bereniké karjaiban a pogány Titus, de mikor Jehova a Lámpát az egekbe felemelte (assumptio…),
Titus… meggondolta magát.

(2)

Orpheusz a mosdóházban megpillantotta testét hulló hó Hold-hamvasságában, ←

visszaruhátlanul, a padlótól mennyezetig érő tükörben, a Hiúság szirén-csábos, afro-optikás kapujáV.
kötet 5ban – így fejezé ki magát, immár végzetes manierista stílusában.

Utolsó vallomásában, végrendeletében, gyónásában, utolsó színészi fellépésében, frivolitásában és

hitvallásában – így jelenjék meg? teste iniciálé- és ámen-alakjában? Ovidiusi búcsú-metamorfózisában,
erotikus rekviem-maskarában?

Emlékezett. Vagy hatvan évvel ezelőtt Rómában, a Palazzo Spadában megrészegítette egy Bellerophónt
ábrázoló ifjú képe: a hellenisztikus domborművön az adamita bujabőrben álló legifjabb ifjú, az angyal-
szárnyas Pegazus-lovag itatja a költészet és művészet szeráf-kancáját vagy kerub-csődörét. A „Hi-Hé-He”
(római kamasznaplójában ilyen bolondosan írta le a hímet, héroszt, hetérát) abszolút profilban állott a
húszéves római zarándok előtt, mint minden antik szépség olümposzi manekenje.

Hasonlítok rá, gondolta, szívesen elhencegnék ezzel az ámor-stilisztikai, Isten-ajándéka rokonsággal, de

az talán mégiscsak véteknél vétkesebb, kacagásnál kacagtatóbb, minden ízléstelenségnél ízléstelenebb bal
idea: ilyen kosztümben kezdeni a „Gyónom neked, Mindenható Atyám” kezdetű ave atque valé-t.

(3)

Maria Montemedale emlegette sokszor egy párizsi emlékét. ←

visszaValaki egyszer melankolikus iróniával és humoros szeretettel mondá neki – „il faut solliciter la
mémoire”, az Emlékezetet időnként ha jól megcsiklandozod, értékes darabok bukkannak elő a lélek
mélyjárataiból.
Hát Orpheusz most megcsiklandozta, sarkantyúzta a Pegazus ló-angyalt, hogy a római Palazzo Spadából
a párizsi Louvre-ba repüljön vele.

Sokan voltak Orpheusz szerzetestársai és novíciusai közül, akik azzal vádolták és gúnyolták, hogy
„Orphi, Orphi, Orpheum, nem élet, csak múzeum”. Orpheusz persze mosolygott ezen, egyrészt azért, mert
a Múzeumok Tárgyai V. kötet 6(nagy betűket aztán igazán megérdemelnek) olyan szenvedélyes, lávás,
aranyesős Dionűzosz-szüretelős életet váltottak ki benne, hogy a hírhedt-hitelesített vitálisok és vitalisták
girhes kísértetek mellette, még szellemtelen szellemüknek is mankóra van szüksége. Másrészt
mosolygott, mert a Breviárium-ot kísérő Titkos Appendix a kötelező hét pecséttel: a Napló,

(a Legszentebb Indiszkréció, Marriage of Heaven and Hell, az ég és pokol házassága, alliance-a és

mésalliance-a…)

a legvalóságosabb életbe való alámerülésnek olyan utazási regénye, amit csak Noé bárkájának fenekén
olvashatunk, egy középkori héber legenda szerint: ott a vízözönbe süllyedt világ minden lénye, ténye
vakító világossággal van leírva.

Pegazusom, abrakolj, abrakolj!

(cukrot is kapsz kedves párizsi kislányoktól, akiket a gondos szülők megtanítottak: lapos tenyéren kell
nyújtani a csemegét, nehogy megharapják nefelejcs-kicsi tenyerüket…)

így kezdte most Orpheusz, aztán így folytatta:

egy Louvre-beli domborművön Homérosz ül fel ágyán: antik meztelenség és antik redőzet-ábrázolás, ez a
két dolog valahogy traumatikusan belevésődött agyamba. A test mintha örökké a pogány antikvitást
jelentené. A redőzet már (izgató előkép módján) a középkori gótika fantasztikus ezer-szúrós, ezer-
szögletes szoknyái, madonnák bársony-bordái felé vezet el engem. Homérosz ezen a domborművön nem
a „misztikus vak-vizionárius”, nem! szinte előkelő görög vagy római szenátor, esetleg tökéletes lelki
harmóniában végrendelkező grand-seigneur.

Az ágy lábánál áll

(áll? lebeg? táncol? térdepelni óhajt? ő maga is szellő az Olümposzról, repül frissen, akár Gábriel a
Madonnához Szentlélek-felhők vihar-hajóján…)

V. kötet 7

az ágy lábánál áll Kalliopé, a múzsák királynője, Apolló parnasszusi „jobbkeze” és? – nyújtja az ágyán
felülő Homérosznak a táblákat, melyekre majd műveit írni fogja.

Ez! Ez! Ez az illendő, igaz és mindent előre eláruló invokációs szcéna nekem! – kiáltott fel Orpheusz
fényesen, monstranciásan, világító párizsi emlékének hatására, varázsára.

Bizonyára szokásos túlzással mondom: a dombormű felső jobb oldalán, vak vakolatlan semmi-háttérben
göcsörtös, bütykös, csonkos, ferde fatörzs, ennek leegyszerűsített lombja lebeg Homérosz feje fölött:
glória, baldachin és vegetáció.

Múzeum? Múzeum? – hiszen ennek láttán a Természet minden titka, csodája, őssejtje és túlvirága szórja a
szinte gyilkos mohóságú és telhetetlenségű kérdések villámait a hallgatag Isten felé?

Múzeum? mikor az ehhez a fához hasonló, félelmetesen simplicissimus, „formula-metaforához” közelítő

Paradicsomi Fára gondolok

(a veronai Szent Zénó templom kapuján, Ádám és Éva kiűzetése az Éden kertjéből: egy-egy csupasz ág,
egy-egy szív-alakú, tulipán-lelkületű falevél)
és: végső leszámolásra készülök, a 20. század végén az úgynevezett „legprimitívebb művészet és
naturalista fotóművészet” részegeskedő mérlegét billegetve, magam táncoló vágyait ítélkezőleg boncolva!
Múzeum? – mikor vérrel, spermával, tobozmiriggyel dolgozom a legaktuálisabb história tébolyultan
tologatott kulisszáinak denevérszárny árnyékában?

(4)

Orpheusz kifújta magát. ←

visszaSzeme az íróasztalán heverő középkori papagáj-miniatúrás, arany-iniciálés kódexek egyikére esett,
mozdulatlanul lebegő albatrosz-szárnyakkal V. kötet 8messze szétterülve, sóhajok kormánylapátjai: az
egész középkor.

Ha elkezdeném a Breviárium utolsó kötetét, tán mégsem Hellász mondáival kellene könyörgést
kántálnom

(Placidus fráter csip-csup alliterációi zsoltár-parafrázisaiban…)

hanem? …elvégre noblesse oblige, a szentségre való művészi törekvés, a művészet egyházi rendű
megszentelése: valahogy az oltár lépcsőihez és csók-harmatos, csók-izzadt ereklyéihez vonzott egy életen
át, tehát most, a mű vagy talán az egész élet végén, a „dekorum”, vagyis a liturgikus illendőség, illemtan
kötelez, a középkor ünnepélyes meghívására, búcsúlakomára.

Persze Hellásztól nem valami könnyed szitakötő piruettel vagyon szökhetnékem, éppen Kalliopé miatt
nem. Mert? A mítosz tanítása szerint Kalliopé édesanyja vala Orpheusznak.

A kolostor közelében túlvilágian szép rododendron park terült el; vaj- és viaszszínű óriások, halott viasz
Madonnák arca-bőre, messze kilövellő csigaszarv-porzókkal – véresek, húsosak, buborékosan duzzadtak,
vágóhidak és anyaméhek állati mártír-világa, a porzók szemtelenül szikrázó szökőkútjának végén fekete
mákszemek – és egészen fiatal szél-hajlékony, nád-törékeny ritka-ágakon egy-egy csillagvirág, szinte
Vénusz ajkára serkent nyálcsepp, szende-tréfás hajnali, huncut mitugrászok, csiripelések. De a porzók!
porzók! – itt is „távugró” korál- vagy üvegnyilak. És Nagymanierista Orpheusz

(„tán már nem soká láttok: levedlem én mindörökre ezt a stilisztikai stílustalan Marino-maskarámat” –
szinte jézusi hangsúllyal mondá)

Orpheusz, a kertre kitekintve, ovidiusi képzelődéssel Kalliopé-anyját ilyen rododendronnak látta: teste
legszebb floreál florida florentia, a virág torkából, méhéből villámlik ki – kalandor porzóként, bunkós
bibeként – édes gyermeke, Orpheusz.

V. kötet 9

Agyő, Kalliopé! – azzal elkezdte a középkori kódexet lapozni, bár az „agyő!” langyosan permetező őszi
esőjéből, bizony mi tagadás, a tarka pergamenekre is hullott.

(5)

Mindjárt a második vagy harmadik oldalon: ←

visszaNagy Szent Gergely pápát látta püspöki ornátusban, fülét szinte marja, csípi a Szentlélek Galambja,
ihletése tán kegyetlenebb a Prométheusz máját marcangoló dögkeselyűnél. Trónusa bizarr fantasztikum.
Éjjel-nappal színházi rendező (Bakst! Bakst!) Orpheuszt most éppen, nem először, ezek a
legbolondosabb, leglehetetlenebb, irrealitásokban részegeskedő architektúrák vonzották. Ha véletlenül, de
valóban elkezdené az utolsó Breviáriumot…

(beszélgetés? prédikáció? testamentáris episztóla? könyv? angyalok memóriájára bízott monológ? Beato
Angelicóra vagy Chagallra bízott képsorozat alakjában?)
ha el-elkezdegetné nyugalomba vonult komédiás pasziánsza időtöltéseképpen: nem volna-é édes kis
trükköcske: ő, Orpheusz, a „mű” elején Szent Gergely pápa módjára ül farsangi baldachinja alatt és, mint
az előtte heverő miniatúrán, diktál a patres et fratres valamelyikének?

A székek, a dísztetők, a trónus-oszlopok és lépcsős zsámolyok, az építészet: a perspektíva, a torzítás és

torzulás, színek és alakzatok bolondháza, rikoltozó madárház az állatkertben, geometriák bukfencező víg-
csődje, kulisszák földrengéskor. Agyoncifrázott, rojtos, tarajos, lángnyelv-öltögető gótikus tornyok,
váratlan (igen!) „Bauhaus”-kubizmus, olasz és német városok ablakai, kapui, háztetői, aggályos
topográfiai realitással vagy a vurstli görbetükrében. A Jeruzsálembe szamárháton érkező Jézust a zsidók –
Sainte-Chapelle karikatúrájának ható – csámpás fiamma-flamboyant szentségtartóban fogadják. A római
császár perzsa nyaraló sátorból, operai függönnyel körülvett páV. kötet 10holyból nézi – a Vénusznál
meztelenebb, franciskánus frizurás – Szent Lőrincet a rácson.

(6)

Orpheusz erről az építészeti zsibvásárról, ←

visszapontosabban a keletkezéséről méztől áradó legendát olvasott.

Johanna Papissa, a Nőpápa egy alkalommal látogatást tett egy apácakolostorban. Az apácák éppen
zsolozsmáztak, égi-kék himnuszokat énekeltek, fehér ruhák, fehér lelkek, fehér kottalapok, gyertyák,
orgonák, oltárterítők. A Papissa elolvadt a gyönyörűségtől. De! De! Mikor az apácák felkeltek a mágnes-
patkó U-alakban elhelyezett kórusszékekről, a Papissát babonás düh, félelem, kárhozattól rettegés,
szadista bosszúvágy kerítette hatalmába. Ugyan miért? Mert a Papissa teherben volt egyik (vagy a
másik?) szeretőjétől, a faragott kórusszékek támláin pedig az Egyház összes szent szüzei voltak
ábrázolva, az első vértanúktól egészen Johanna koráig, a leggazdagabb, legzsúfoltabb, legszínpadiasabb,
buja-barokk stílusban.

A Papissa úgy érezte, mintha ezek a faragott szüzek mind őt, őt, Johannát vádolnák fennszóval – és hogy
rögtön elárulnak mindent az apácáknak nővoltáról, terhességéről.

Johanna üvöltött, toporzékolt, az üvegablakok zörögtek, az örökmécs táncolt, a gyertyák lángjai

lehasaltak, mint róka a csapdában. Johanna a kórusszékek „elvetemült” és „kéjelgően világias”
díszességét átkozta, azonnal ácsokat, asztalosokat hívatott – ezek fűrésszel, baltával, máglyalánggal a
székeket elpusztították, Johanna pedig az apácákat a Vatikánba hívatta „lelkigyakorlatra”. Egy hét múlva
jelenjenek meg bűnbánó vezeklő rongyokban és! – mindegyik egy-egy közönséges konyhai hokedlit
hozzon magával.

Johanna Papissa a vezeklő apácákat, kezükben a hokedlikkel, a pápai trónteremben, pápai trónusán
fogadta. A terem végtelen hosszában egy csoport balra, másik csoV. kötet 11port jobbra, a hokedliken
foglalt helyet, ad audiendum verbum Petri, Szent Péter szavának meghallgatására. Annyit az apácák
megengedtek maguknak, hogy a legprimitívebb hokedliket – pirosra, kékre, cinóberre, kobaltra és
kárminra mázolták: ez talán mégsem lesz sátáni, gomorai barokknak minősítve.

A Papissa elfoglalta helyét (barokkabb barokk persze nem volt széles e világon), és elkezdte szavalni a
beesett arcú apácáknak íratlan-irdatlan szép enciklikáját.

Az Orpheusz által olvasott pedáns-precíz legenda ehelyütt két dologra hívja fel a figyelmet. Az egyik: a
Papissa kosztümje. A másik: a Papissa őrült prófétához hasonlítható indulatossága.

A kosztüm? Ostia szent érseke, éhínség idején, a templom minden egyházi kincsét eladta, hogy a pénzen
a szegényeket kenyérhez, húshoz, borhoz juttathassa. Egy ékszer-kiütéses, arany miseruha ily módon egy
híres római színésznő birtokába került, aki (akkoriban éppen ez volt a divat az Örök Városban) strip-tease
száma alkalmával ezt használta kabaré-vetkőzéséhez.

Johanna Papissa erről a legköznapibb színházi eseményről tudomást szerzett, majd (nincs szebb a
logikánál és a következetességnél) – Ostia püspökét „kiátkozta” és száműzte, mivel a szegények
félreértett érdekében elárverezte Ostia dómjának egyházi kincseit. Ugyanekkor a színésznőtől mázsás
tallérokért megvásárolta a miseruhát, a színésznőt öltözőjében megnyugtatta, hogy örök üdvössége
biztosítva van, hiszen a legszentebb, szentséges-szentelményes miseruhában, arany kazulában lépett fel,
csupán legszerényebb megélhetésének áldozatos-biztosítására.

A prófétai indulatosság? Johanna egy cicerói körmondat legkerekebb részénél bal kezével trónusszéke bal
karfájára csapott

(az eleuziszi misztériumokban ostorral csaptak így a beavatási lesbo-sado szertartások alkalmával a
flagello-masturbo-mártírkodó lányok hátára – Pompeji villájának V. kötet 12vörös falain a szcénát
minden római szentévi zarándok láthatta)

szóval Johanna Izaiás- és Ezekiél-erővel a bal karfára csapott – mire? a pápai trónus roncsokban,
romokban összedőlt, és az iszonyatos sokk hatására, Johanna a földön a dekorációk kazal-katafalkja alatt
abortált.

A miseruha kosztüm kettéhasad, mint a túlérett gyümölcs, vagy a Templom zsidó kárpitja a kereszthalál
pillanatában, és Johanna obszcén „apart” méhéből, abortált gyermekként, vörös varangyos béka ugrik-
tottyan a vatikáni suvikszolt parkettára, és máris, potty-lotty, plitty-platty, hízottan és béka-basedowosan
„szalad” az apácák jobb és bal hokedli-sorai között, egyenesen a középen.

Az apácák sikítanak, visítanak, őrjöngenek és imádkoznak (balga szüzek, akik eszelősen harangoznak
üres olajlámpájukkal). Mindahányan vannak, felkapják mindahány tulipiros és hupikék hokedlijüket:
dobják, hányják, verik, csapják a szortyog-hortyog varangyos békára – a Sátán! a Sátán! – próbálják
agyonütni. Sikerrel vagy hiába?

Őszintén szólva a finishre Orpheusz már régóta nem emlékezett – őt egyetlen dolog érdekelte: a
középkori kódexlapokon és freskó-falakon látható bolond, „rumpel-kammer” építészet eredete. Az eredet
pedig ez: a citromsárga, dinnyezöld négylábú hokedlik egymásra dobálva, máglyának vagy stráfkocsin
hurcolkodásra szánva, rossz gyerekek gyermekkuckójában így állnak tótágast az öltöztetőbabák –
Bellmer ezerfelé szétcsavarható, összesrófolható pornos-bábui, Taddeo Gaddiék szétcsavarható és
összesrófolható perspektíva-játéka.

(7)

No már most a terv: ←

visszaa búcsúlevél, gyónás, farce-végrendelet vagy operabál enciklika kezdéséhez, egy ötödik és egyben
utolsó Breviárium elindításához – egyelőre, minden változtatás jogát kolostori kánonunk szerint
fenntartva – a terv így alakulhatna:

V. kötet 13

Orpheusz egy ilyen perspektíva-kártyavár torony-trónszékén üldögélve elalszik, és – ahogy jómodorú,

illemtudásra, tisztességre nevelt epikumokban ősi szokás – lanttal és galambdomborokat „lehelő”, áttetsző
chithónban meglátogatja egy Múzsa…

(felhőkön, holdsarlókon, angyaltestekből font rózsaszínű fészekben aláereszkedik Szűz Mária, Blaue
Blume Immaculata, Hermann Hesse „Glasperlenspiel” szentolvasójával)

Ha éppen Vergilius lenne Orpheusz vendége, tarka székének lábánál, bizonyára nem Dante-korabeli,
varázsló és próféta-trionfo szerepében tenné ezt, hanem a 20. század egzisztencialista hangulatához
simulékonyan alkalmazkodva, Hermann Broch „Tod des Vergil” előírásai szerint.

És Hermész? Ehhez mit szólnának patres et fratres? Jómagam „kényes ízléséről” nem is beszélve…
Hermész: szárnyas lábakkal, szívlevelű, pehelykönnyű aranyfüst koszorúval (sportdíjaktól, glóriákon át
töviskoszorúig), karjában a gyermek Dionűzosz hímmadonna jézuskája, Rafaél arkangyal Tóbiása. Ez a
select látomás abból a szempontból egészen indokolt volna, miszerint Orpheusz lelkében még
nyolcvanéves korában is, rengeteg nem csupán zöldrügy, zöldtoboz kamaszkor virágzik, hanem
kisgyerekkori termékeny emlék, a Freud-partitúrától egyetlen hangjeggyel vagy félreveréssel eltérve.

No és! No és! Ha valami nem titok, hát egy dolog bizonyára nem az – a Breviárium köldöke: Orfeo!
Orfeo! Monteverdi Claudio! És a legszebb Hermész-szobrocska, égetett agyag, Tanagrából: mezítelen
efébosz, vágyalabástrom, karcsú ezüstnyár Hermész egy búsuló, könnyező hölgyet Kharón alvilági
csónakjába kísér, csábít és ajánl: – lehetek-e közelebb másik-én Claudiómhoz – kérdé magában tervein
töprengő Orpheusz – mint a parti, sűrű pálmák közül a Hölgy felé törleszkedő Hermész a Kharón-ábrán?

A Szentlélekről mint Alfa Ihletőről gondolkoztam – szövegezte tovább terveit Orpheusz-Orfeo –, mikor a
V. kötet 14Hiszekegyből nem ez a Harmadik, hanem az Első, az Atyaúristen hajolt le hozzám –
ideiglenes? végleges? – terveimben.

Körülöttem lángok, tengerek, fekete viharok, mintha nem is a Mennyekbe pillantottam volna fel, hanem
az apokalipszissé vadult Holt-tenger örvényei fojtogatnának, testem meztelen, minden izmom a
hellenisztikus szobrászat kéjidomai szerint erósz-feszültségre modellálva, hátrafele hajlom, lapockám
lehetne lombhullás, szemérmem hajóorrán kitolt önkínálás, két karom széttárva, Krisztusnál krisztusabb
kereszttelen keresztrefeszülés, az Atyaúristen fölém hajol, átölel, rámtapad, én a tékozló fiú, Ő a
megbocsátó apa, a Lélek egyesül Istennel, a katolikus, dogmatikai üdvözülés és az itt csak elhallgatható
legperverzebb paráznaság…

Orpheusznak William Blake illusztrációja jutott eszébe, a Jerusalem költeményéhez (1804–20).

Gondolta: egyelőre kitart Blake mellett – ameddig ennél jobb nem akad –, legyen ő az, mint Danténak
Vergilius, vagy másoknak Mária, Múzsa, Hermész, kikönyörgött égi Ész.

Ha meg így van, akkor a „Marriage of Heaven and Hell” gyermeke, az Ég és Pokol kopulációjának
angyali ördögfattya effélét proponálhatna kompozíciós gondokkal küzdő Orpheusznak:

– Édes fiam, mielőtt zárókőként megfaragnád, kikalapálnád a Breviárium tizedik küklopsz-kövét, igen-
igen szívélyes, mondhatnám majdnem művészies gesztus volna részedről, ha – e legutolsó stációd előtt
elmondanád az előző stációk genetikáját, születésük körülményeit, és – mivel azon időkben örökké
Claudio Monteverdi volt a legforróbb, legtajtékzóbb forrás, az Orfeo-opera zenéje – mit szólnál, kedves
fiam, ha az ötödik Breviárium-stáció legkezdetén, nyitányként egy Orfeo-előadás tanúi lennének minden
patres és minden fratres?

V. kötet 15
(8)

Mégpedig szabadtéri előadás lenne. ←

vissza

Monteverdi idejében hatalmas hercegek kedvtelése volt: óriási parkokban római romokat, szobrokat,
torzókat, megszakadt akveduktokat és medúza-hajú, szerteguruló oszlopfőket, amfiteátrum-lépcsőket és
szenátor-székeket, sűrű bokrok ibolyakék, feketezöld rejtett mélyén pornos falfestmény-töredékeket
helyeztek el. Ciprusok, píneák, pálmák és akácok váltakoznak kloáka-alagutakból megmaradt,
diadalívekhez hasonló boltozatbordákkal.

Örök refrén? Édes variációk? Vakfal repetíciók? – Orpheuszt mágikusan és magnetikusan bűvölték a
hajszál-törzsű, árvalány-ágú, szilfid-szellő mozdulatú fák, ritka, egymástól vonalas, pikkelyes, apró
leveleikkel – ilyenek bőségben integettek (Raffaello-hátterek?), kövek közül is kinőve a „szabadtéri”
Visconti- vagy Gonzaga-színpadon.

Magedyn! Dymagd! Gigi! – reggel négykor, auróra-hűvösségben, zöld és ezüst felhők szivárvány-üveg
hátterével, bikiniben, szőkeségben, Pegazus-lehelet áttetsző meztelenségedben fésülködtél, laureata
Loreley, egyet-egyet szisszentél, hangok fehér-ribizli bogyói…
(Marino költő jelen! sugdos nekem a színfalak mögül! közönségem fele fütyül, fele tapsol…),

igen, szisszentél, mikor a fehér fésű valahol beleakadt hajad zuhogó gubancába, néha megmutattad
nekem: hajadtól távol Tintoretto-Zsuzsanna fésűd milyen elektromos lett, hogy vonzotta szálanként (mint
szétfejtett arany pókháló) bőségszaru korona-koszorúd pazar kincseit.

A terasz nyugati falát repkény, folyondár, vadszőlő borította, piros és zöld, sárga és téglaszín
levélpillangók. A keleti falon hajnalkák Bernadette naivhitű, fehér-torkú, kék-ajakú trombitái, tölcsérei:
imák, mosolyok, szűziesen tárulkozó, hűs harmattal ékesített madonna-köldökök.

És a Monteverdi-Gonzaga Park bodza-rajzolatú és repkény-tollazatú, alga-sovány fáinak meg Orpheusz

terasz vadszőlő-leveleinek apoteózisa?…

V. kötet 16

Magedyn hosszú, kígyózó indákat szedett le a falról

(tapadásuk mily fantasztikusan erős! Natura: natura est… Kéjek arany keresztelő kútjában biologizáltunk,
botanizáltunk tudományosan, bővebben, mint égő avar illatában füstölgő Vénuszdombok sűrűje…)

a leszedett leveles, folyva-folyó, Éva-kígyó indákat teste köré csavarta, x-ekben és ipszilonokban, egy
ezüst prém téli sapkából pillanatok alatt parókát fabrikált, aranyhajnal, aranybizánc hajából Holdfény lett,
a paróka Mozart világába „gurított” bennünket, de a nagyvilági divathóbortok is vonzó örvényükbe
hívtak, Magedyn „végtelen” heverőjéről fellibbent, tűsarkú, fekete lakkcipőt húzott, az egyetlen
gyertyalámpától szinte gyújtópont erejű fények gyulladtak a cipőn

(az ilyesmit holland vagy spanyol csendélet festők egyetlen fehér packával sötétzöld palackokon remekül
tudják érzékeltetni).

És az azúr Méditerranée egekkel – és bennük úszó hattyú-fellegekkel – kupolázott kert-színház tornyos

gyász-ciprusai? Az ócskapiacra vagy garden-party kelléktárába került félszegúszó diadalívek, császári
mell- és lovasszobrok a Mulandóság Watteau-décor panoptikumában?…

Dymagd vidéki, földszintes (biedermeier tubákos szelence vagy porcelán bonbonnière) nyaralójának
kertjében, az egyik ablak közelében, telivér tűzbika fene nyáron, a magas tujafa árnyékában olvastam
Cola di Rienzo legkomikusabb históriáját. Dymagd valahol szobáiban szorgoskodott, és időnként
gyönyörű, halványzöld, felhőszöld üvegpohárban pálinkát nyújtott nekem, a párkányon kihajolva, melle
két alpesi rózsája rányomódott a párkányra, hűsítette. Játszottunk: a pálinka-adagokat nem adta ingyen. A
páratlan számú juttatásoknál valami nagyon fertelmes-röhögtető részletet kellett mesélnem Rienzo
„politikai” bajazzo életéből…

V. kötet 17

(Dymagd szoba felé néző feneke egy magasan lógó tükörben, két selyemfehér, bársonymeleg
olajbogyóként világított énfelém, a „ciprusi-sötétbe),

a páros pálinka-juttatásoknál pedig valami cseresznyepaprikaként csípős erotikus epizódot.

Így aztán belesodródtunk, Rienzo úrnak köszönhetőleg, gyáva commediante, a legkomolyabb

történelembölcseleti reflexiókba, a forradalmak természetének vizsgálatába, a forradalmak utáni, a
győzelem utáni idők vizsgálatába, legyen az Spartacus, Lenin és minden elődje meg utódja… Az olasz
nép hisztériája, hangulatváltozásai, fasizmusa és kommunizmusa, Sartre viszonya Sztálin
Oroszországához, halleluják és abcúgok keserédes kontrapunktjai. Hogyan lett a néptribun, puritán
forradalmárból cezaromániás playboy Néró császár… Aztán Petrarca költői babérleveleinek parfümjéről
és büdösségéről is csicseregtünk.
(Dymagd magánéletében gyakran volt tündéri vagy ősállati moral insanity megtestesülése, de politikai
témákat és tényeket illetően vércse-vijjogó abszolút moralista volt!)

Egy páros pohár emléke, a Monteverdi giardinetto zenejáték színpadának ciprus- és tuja-árnyékaihoz:
Rienzo életrajzában olvastam, hogy ez a teátrális bolond (ha ez volt, miért ne lettek volna hívei?), mikor
sikerült Itália sok nagyurát is megszédítenie és kapitóliumi maszlag-respublika maszlag-szenátusába
csalogatnia: valami „Szentlélek Lovagja” szertartás szerint meztelenül megfürdött abban a keresztelő
vörösmárvány medencében, melyben a szenthagyomány szerint I. Szilveszter pápa fürdette meg
Konstantin császárt, hogy leprájából kigyógyítsa. Sajnos a liturgikus, republikánus, unita itáliánus,
lovagrendi, templomos vagy csőcselék-rendi, krizmatikus és karizmatikus világbohózat…

(„ez lehetett? ez lehetett?” – faggatott Dymagd és – a „Szentlélek” szóra felfülelve V. kötet 18– az
ablakpárkány bádogjáról idegesen lekaparta az odaszáradt galambpiszkot)

vagyis a fürdő körülményeiről: nyilvános? titkos? kik voltak jelen? proletár-tribunissima hitvestársa is?…
olvasmányomban semmit sem tudtam meg. Viszont?

Dymagd behívott a kertből…

(néha az ablakon át másztam be, de most megkerültem a kis rokokó bizsu-kúriát, hogy lássam a
leghófehérebb margaréták sorát a kerítés mellett),

aztán minden további nélkül – „Rienzo a Ritterbadban” – a kád közepére állított és, tekintettel a
kánikulára, szépen körbezuhanyozott. A jelenetet, Haydn szavával élve, „der schönste Hund der Welt”,
Miska névre hallgató selyemszőrű pulikutyánk bámulta a fürdőszoba küszöbén…

(Doktor Haydn egyébként a fenti adresszátumot nem éppen kutyákra értette, hanem Anglia legelőkelőbb
hölgyeinek szánta: „die schönste Dame der Welt” – volt belőlük egy rakás…)

Nekem teljesítenem kellett, tovább és folytonosan, a páros-számú pálinka-ajándékhoz kötelező

„szerelmes” (godly pornos…) story-ígéretemet a zuhogó zuhany alatt.

Rienzo magát legdémoszibb, démonian ős és örök demokratikusnak, plebs, populus, proletariatus

romanus képviselőjének és egymaga-egyszemélyében megtestesítőjének érezte. Kissé furcsa
következtetések labirintusa végén, részeg és látomásos és meglehetősen delíriumos sznobizmussal: VII.
Henrik német-római császár titkos-fattyú fiának képzelte és reklámozta magát, kezdve felesége ágyától
itáliai principe-podestákig.

Dante úr babérait sem hagytuk (Orpheusz és Dymagd nyári duettje) megtépetlenül, mivelhogy VII.
Henrik iránti politikai utópiáit (sem ciprusok, sem tuják, sem fehér margaréták, sem hűvös fürdőkádak
kellékei között) nem éreztük a politikai értelem rekord-teljesítményének.

V. kötet 19

No de hogyan is ment ez a mystic-röhej sznob VII. Henrik-fattyúság démosz-dandy Rienzo fantaszta

fejébe?

Vala egy közismert legenda vagy pletyka: VII. Henrik császár életét egy mérgezett Szentostya oltotta ki,
mikor egy Siena közelében fekvő kolostor dominikánus szerzetese az utolsó kenetet adta fel a császárnak.

Rienzo változata?

(és ez volt Orpheusz részéről, állva a kádban, zuhany hűs záporában, az erotikus vagy pornos „adó”
Dymagdnak a páros számú pálinkákért)

Rienzo változata? VII. Henrik nem mérgezett ostyát kapott, hanem az ostyába belesütött hiper-szuper
afrodiziákumot. Az utolsó keneti szentáldozás után, halálos ágyán szerelmi vágyban őrjöngeni kezdett,
ágya, háza, kolostora belsejében, közelében sehol egyetlen nőszemély, csak? – Beatrix-leánya, aki
imazsámolyán, Isten legaszkétikusabb szentjeként császár-apja örök üdvösségéért imádkozott. Ha a
császár-apa, afrodiziás tébolyában, nem jut kielégüléshez, nem fog a Szent Kenet hatására felgyógyulni.
A zsolozsmázó papság pius piissimus szuggesztiójára: Beatrix elégítette ki apját, és nem hiába! – mert
VII. Henrik császár ugyan meghalt, de Beatrix (titokban!) megszülte Cola di Rienzót. Regélé a pseudo-
plebs, humbug-populus sznob Rienzo. Storymért Dymagdtól, kivételesen, dupla-pálinkát kaptam és…

(9)

Csonka oszlopok, repedt szobrok, ←

visszafoghíjas, repkényborostás márványzsöllyék egy titkos kabaréból, ívek, oltárok, Mozart Don
Giovanni-jába kívánkozó bálvány vak lovasszobrok, szóval az Orfeo temetőkert, mulatókert színpada:
Pompeji emlékét idézte fel Orpheuszban:

1925-ös pápai, jubileumi, teljesbúcsús, szent zarándokutamon, tizenhét éves koromban, Pompejiben is
jártam. Sokan a zarándokok közül nem jöttek el a bűnök romvároV. kötet 20sába, legföljebb azok, akik
Isten tűzesős, hamuesős ítéletében akartak gyönyörködni Szodoma és Gomora fölött. Néhány
rózsafüzéres nénike a magyar Dies Irae-t vagy nyálkásan szétklerikalizált bűnbánati zsoltárt énekelt
fekete ruhában a romok között, én szinte egyedül maradtam.

Vörös kapualjból egy tíz-tizenkét éves, rongyos, félmeztelen, cigány vagy arab kislány botlott elém,
italtól vagy kábítószertől elködösült szemekkel, képeslapokat kínált, és mikor kezéből a legfelsőt
kihúztam, alatta pornos fényképek voltak, Pompeji titkos, gabinetto segreto szobrai, festményei, objets
d’art d’aimer. Ezred pillanat alatt diadalmaskodott bennem a pubertás futótüze, kérdeztem a
szexgyűjtemény árát, majdnem megtébolyodtam a gyötrelemtől, mert pár lírám hiányzott, arról nem is
beszélve, hogy a szurtos leányzó, ajkát nyalogatva, valami szerelmi búvóhely felé mutogatott, hívogatott,
uborkasaláta, bor, parfüm, húgy, izzadtság, tán praecox menstruáció illatait árasztva. Most nem az utasok
őrangyala, Rafaél jött segítségemre, hanem maga a szicíliai Krampusz: az a vérmes, vastag kékharisnya,
vastag kéjtarisznya fekete nő keretnélküli szemüvegével, táskájában egy agyonolvasott Gregorovius
(Wanderjahre in Italien) zöld! zöld! kötetével. Szinte mimikriző teknősbékává lapulva, alakulva, füveket
és virágokat gyűjtött az utcaközépi, tojás- vagy vekni-alakú kövek tövében (ezeken lépegettek, térdig
felhúzott szoknyában a pompeji hölgyek, ha zuhogó zápor árasztotta el az úttestet).

A következő jelenet kurta pillanatok alatt játszódott le: gyilkosan megszorítottam a kis szajhetta csuklóját:
várjon! nehogy elrohanjon tőlem, gondolván, hogy nem vásárolok! Odaugrottam a gyanútlan virágszedő
nőhöz (Rómában én kalauzoltam a San Clementében), minden magyarázat nélkül, mint egy legrutinosabb
briganti, tíz vagy száz lírát kértem, pénzt-vagy-életet stílusban, a pénzt szinte kitéptem kezéből, lopott
salátalevelek, a kislány kezébe nyomtam… akit mintha a föld nyelt volna el, az Ördög kénköve! Én
azonnal, delíriumos kártyajátékosként, a kéV. kötet 21peket néztem ujjaimmal hadarva, de mikor az én
sznob gregoroviánám mellém lépett souvenir-csokrával, a szexképek fölé egy szolid képeslapot
tapasztottam… vörös lángok és koromfekete felhők törtek ki a Vezúvból.

Mondhatnám pár órája nyertem el, szent zarándok, Rómában a teljes búcsút, a legszentebb, legfehérebb
kegyelmi állapotban voltam, és most? Mindent, de mindent tönkretettem! Ha most temetne el a Vezúv
finom hamuesője, az örök kárhozatra vettetném! Mikor Cola di Rienzót menyasszonya legvégső
kacérsága minden trükkös arzenáljával észvesztésig felizgatta, de utána szentelt vízzel keresztet vetve
magára, megugrott – Rienzo ámokfutva dúlta a bordélyházakat és a pokoltól való félelmében a
gyóntatószékeket. Mikor első nyavalyatörős rohamából magához tért, Isten sújtó kezét érezte karvaly-
karmoktól szorongatott szívében.

Ó szerencsétlen, trivialissimo, banalissimo, hülye és siralmas, vakablaknál fölöslegesebben gyötrő és

röhögtető pubertás catholica, szakadék: oltár és lupanar, nagyheti tömjén és ópium között.

(10)
És ha ez volt a lélektani sablon és klisé-pokol kamaszkoromban, ←
visszaelmondom, patres et fratres, itt kuksolva, feltételesen és ide-oda tervezgetve az Orfeo Park-
színpadának képzelt (lehet-e más?) rivalda lámpái között, elmondom a harminc-negyven évvel később
rámvilágló megoldást, mennyországot, üdvösséget, afféle Trice! Trice! Beatrice! – minden poklokon,
tisztítókon és mennyeken át világító és tanító szirén és Madonna, Kirké és Ávila, Izolda és Szépheléna
bájital, Corpus Christi a Szentostya szűzhó álarcában: Maria Montemedale.

Nyári estén, abban a szobában, ahol anyám „mennybevitele” történt, virágokkal és pillangókkal telefestett
fehér porcelánlámpa fényében rose-marie rózsaszín rózsák között, a tárt ablakban látomásosan
tornyosodó fenyők, geszV. kötet 22tenyék, diófák, jegenyék és felhőlárváiból szilvák hamvának
kékszerénységével vetkőződő Hold gratia plenájában elmondtam Maria Montemedálénak negyven év
előtti kalandomat, catholico-loyolano Pompejimet.

Maria: titokzatos mosollyal, suhanva, fészket-ért madárként, selymesen, fátyolosan, femme fatale,
jázmin-illatú annunciáció-szél kiment a szobából (az aranyfonatokkal keretezett ovális barokk tükörben
láttam estélyi ruhájának gondola-formájú kivágásában fehéren világító meztelen hátát).

Mikor a vízipálmákkal sűrűn „teleültetett” hallból visszatért: 15. századi firenzei, színes majolika-tál volt
kezében, tönkrement párizsi bankár még jobban tönkrement özvegyétől vette (ezt gyorsan hadarta, a
zárójelbe szorított szavakat alig értettem, de Hölgyem a prózai részen azonnal túl akart jutni).

Nézem a belsejére festett, élénk miniatúrára emlékeztető, üvegablak-színekben izzó, égő képet. Krisztus
mennybemenetele? Szűz Mária mennybevitele? Vénusz születése? Éva teremtése? A csillagok
kalendáriumából a Szűz? Angyalok vagy amorettek veszik-e körül? A testet körülrámázó mandorla:
gótikus vagy rokokó Szentségmutató? Női szemérem falrafirkált „szabadkőműves” jele? A lebegő test
alatt a legszebb virágok, gyümölcsök paradicsomkertjében: az Egekbe emelkedő sokértelmű, kétértelmű,
egyértelmű test hódolói, imádói – Grál-lovagok, mókusok és Hubertus szentkeresztes szarvasok,
madarak, egyszarvúak. Bíborosok és alázatos minorka-minoriták. Császárok, parasztok, margókat díszítő
híres fürdős lányok a cseh Vencel képes Bibliájából. De török szultánok fejére illő turbánokkal
Arisztotelész és Platón sem hiányzott, a teológia és kánonjog párizsi doktorainak kíséretében, tudós
könyveiket navarrai Margit Boccaccio- és Luther-kedvelő, hol misztikus, hol feslett udvarhölgyei tartják
egzaltáltan magasba nyújtott, a rajongói imádattól szinte sikoltó kezeikben a Test felé, mely nekem e
legelső vizionárius pillaV. kötet 23natban sancto-porno, poetico-logico, ethico-histrio
magátólérthetőséggel egy volt a majolika-képen lebegő alakkal.

(11)

Mennybevitel! Nagyboldogasszony! Assumptio!… ←

visszaVelencében, úgy tudtam, az elmúlt századokban Nagyboldogasszony ünnepét augusztus elsején
ülték meg, egy ilyen napon gyűlt össze szűkebb baráti társaság Tiziano palotájában… erkély, Heszperida
aranyalma alkony, alabástrom rózsafüzér felhők, fekete hattyú gondolák, gitározó hölgyek madrigál-
éneke… – és mikor alkonyatkor a Sóhajok Hídjánál is sápadtabb Hold kacér benedikciójával Szűzanyánk
litániájára mentem (Monteverdi! Nimfatánctól vecsernyéig…), egy elhagyott kis téren, cincogó vagy
pityergő kis kút közepén, álarcokban, parókában, bohóccsuhában, hamisan nyávogó hangszerekkel, trágár
mozdulatokkal egy kis csoport körültáncolta a csiripelő kút közepén álló antik Bacchus-szobrot. Tudós
barátomtól tudtam meg másnap, hogy vagy másfél évezredes hagyományról van szó, a régi rómaiak
(szerinte) augusztus elsején (a derék velenceiek most 15-re tették) tartották Bacchus ünnepét.

A litánia mormolása tengerparti lapos hullámok ritmusára emlékeztetett, közben a Tiziano-alkonyat

rózsaszirom-hullására gondoltam: mintha így hulltak volna le Szűz Máriáról sírban viselt ruhái (hogy
spanyol szoborfestők végtelen, uszályos fehér palástot varázsoljanak vállaira), ugyanakkor szemem előtt a
groteszk Bacchus-szobor, fütyülője üvegszál vízsugarával és a táncoló populusque venezianus… (Bosch
bizonyára így festette volna le az egyiptomi borjú-bálványt masturbálva körül-locsoló, hitehagyott
zsidókat).

Arra a napra következően, mikor ezt Maria Montemedalénak elregéltem (csókomat imájába, imáját
csókjában… Monteverdi: nimfatánctól vecsernyéig!): Hölgyemtől fényképet és levelet hozott a postás.

V. kötet 24

A fényképen (barátnője készítette Velencében) Maria egy templom kapujához vezető lépcsőn lépdel
fölfele, földig érő fekete vagy sötétkék Éj Királynő-palástban, minden titkos notturnók vitorlája, sátora,
mise-kazulája – a lépcsők is fenségesek, szinte egymástól élesen elválasztott orgona-fúga gradus ad
Christum hangjai –, Maria Hamlet-hajjal vagy Primavera-parókával ünnepélyesen közeledik a kapuhoz,
szinte lebeg, Nagyboldogasszony, Nagyszombat Mozart-éjszakája, görög tragédiák kórus-vezetője, a
pokol kapuinak ledöntője – színésznő, feltámadás és üdvözülés Sarah Bernhardtja, Duse Eleonórája.
Pózos meztelenkedést sugallnak a redőzetek, minden teológiai magasságok felé szegi fel fejét, mintha
már a visio beatifica birtokosa volna – közben a legdivatosabb maneken (Elle! Madame! Vogue! Az én
soha nem múló Prae-időim). Magas kúpmetszet árnyéka integetve imbolyog a templom-kaput koszorúzó
domborműveken, gótikus szörnyek, fonatok, pávafarkok kígyószájból, a kódex-illusztrációk párzó
kentaurjai, gordiusi ölelkező hurkok: ölelkezéseinket megörökítő „Irish Iniciálék”.

Levelében megírta: szentáldozásra ment a templomba, és először érezte azt a harmónia coelestist, mely
nem ismeri a testi szerelem és a spirituális szeretet közötti különbséget (vagy mégis…?) – a tizedik vagy
tizenegyedik századi szekvenciát idézte az Égi Bárány és a széptestű szüzek nászáról, „amikor Krisztus
elhagyja ágyukat, őrangyalok zárják el azt, hogy paráznaság ne szennyezze be… az ágyakban velük
alszik Krisztus, boldog álom, álmát az ő keblükön alussza, fekhelyét mellük közt készíti, mert szűz
született Szűzanyától, s mindenekelőtt a szűz ölet keresi, nyugodt álma van az ő ölükben, somnus illi
placidus in capum sinibus, mert semmi sem mocskolja be!”

Előbb már – még nem legtökéletesebb bűntudatlanságban – odaírta zárójelben: „vagy mégis…?”, és a
levél végén, gyermekláncfű bóbitáját űző fuvallatként ez állt: „vajon Úrnapján, az Oltáriszentséget
ünneplő ezervirágos körmenetben, merném ezt – Veled – énekelni?”

V. kötet 25

Válaszképpen pompás frankfurti reprodukcióban…

(múzeum? múzeum?… csak éppen Erósz ős-állati, ős-sejti, biológiai végzetéről, örök-variábilis tobzódó
polifóniájáról és a Tridenti Zsinat Oltáriszentség-dogmatikájáról van némi purparlénk, csontunk velejéből
is tébolyító parazsat varázsolva kolostorunk társalgójában!)

válaszképpen tehát Úrnapjára: Raffaello Oltáriszentség Imádása freskójának vázlatát, rajzát küldtem
Mariának. Itt szentek, püspökök, próféták, hittudósok, extatikák és remeték, pápák és könyvmoly
„apokrifák” kivétel nélkül tök meztelenek! Egy filozóf: Alkibiadész selyemfiúként riszálja tomporát. Egy
spirituális félszektáriánus: Apollóként kapkod, vágytól fuldokolva, ruhátlan Falomb-Daphné felé. Szigorú
szövegbúvárok, afféle erazmisták: pompás tipográfiájú ősnyomtatványaikkal, vesszejüknek készítenek a
Krédó-lapokból provokatív tálcát. És az Átlényegülés élet-halál, Egyház-élet, Egyház-halál témáját –
Akvinói kerekasztal konferencián minden vitát lezáróan – megtárgyaló, leghiggadtabb, legjózanabb
Doktorok: ezen az „akt-szüret” képen mintha bacchánsnők volnának, akik szex és gyilkos vérszomjú
részegségben, őrületben tépnék szét saját anyjukat, fiaikat, akik nem hívei a Bacchus-kultusznak.

(Mondanom sem kell: Maria – minden azonosulása mellett velem és az esetleg blaszfémiát súroló
témával – napnál világosabban látta Raffaello nyakába akasztott porno-szomjas idegátok manierista
túlzásaimat).

(12)

Vagy tíz-tizenkét éve Provence legeslegeldugottabb falvait jártam, ←

visszaszinte a középkorban éltem, mikor „főhadiszállásomra” távirat érkezett Mariától: aznap este
nyolckor nézzem a párizsi Televíziót, ahol azidőben riporterként, rendezőként, műsortervezőként
dolgozott. Izgatottan vártam V. kötet 26a meglepetést, nyomtatott műsorom nem volt. Ezt hallottam, ezt
láttam:

A 15. században élt Szavója hercege, 1472-ben halt meg. Az egész tartomány védőszentje, de
különösképpen a szegényeké és színészeké. Szegényeké: mert a világ legbőkezűbb fejedelme volt és a
színészeké, mert temetésekor a gyászmenetben az arisztokrácia krémje nyomorult koldus-ruhában vonult
fel, a szegények meg aranyban, hermelinben, szikrázó ékszerekkel. Húshagyó kedd éjszakáján, egy hegy
tövében meghúzódó, kolostorhoz hasonló színházban, a legkiválóbb szavójai színészek és színésznők,
balett-táncosok és zenészek, Szent Amadé herceg emlékére eljátsszák Rimszkij-Korszakov Seherezádé-
ját, Bakst fantasztikus jelmezeiben (itt kezdődött szerelmi bárkánk útja, a szecesszió álomvilágában…).

Viharfelhő selyemnadrágok táncoló félholdakkal, meztelen hátak lapockáin arany pillangók, orrszarvú
papucsok, parittya fülbevalók, sinusokból sinusokba ömlő, szinte folyékony turbánok, lehelet-muszlin és
pára-tüll áttetsző nadrágok, majdnem infravörös és ultraibolya fények. A villogó, ringó, habkupolákkal
ékes tomporokat a Hold odaliszk-csillagai szórták be hímzett ezüstből.

Maria Montemedale maga is látható a táncosok öltözőjében, a balerinák kacagva, hancúrozva, groteszk
Nizsinszkij, Karsavina- és Fokin-ugrásokkal vetkőztették, fehér vándormadár melltartó repült (szinte
felhő, szinte dal) valamerre balfelé egy néger „eunuch” vállára, helyébe zöld strassz „álarc”, mint csattanó
adu a kártyajátékban, az álarcból meztelen bimbók villantak rózsaszín pupillaként.

Az igazi farsangi mulatság csak ezután kezdődött. Eddig a nézők és hallgatók 1910 körüli balettet,
revüdrámát élvezhettek. Utána? Seherezáde és a szultán háreme, udvara ma. Montemedále is
oroszlánkölyök részt kapott a rendezésben. Élő Playboy-képek következtek, Rimszkij-Korszakov
zenéjéből beat és rock és punk és diszkó-hipp kakofónia született, a szultánák és háremdámák vörös
sátánV. kötet 27reflektorok vagy gyilkos fehér fények keresztsugaraiban űzték, űzegették strip-tease hús-
monológjaikat.

Ekkor már Szalóme, Putifárné, Phrüné és János Jelenéseinek Babiloni Kéjnője is, karakterológiai pedáns
pontossággal, részt vett a symposionban.

Éjfélkor megszólal a harang. Hamvazószerda hajnala. Karthauzi kolostor templomát látom, könnyű hóval
cukrozott, édesített úton szent menet vonul a kapu felé.

Elöl Szavója „elit” szegényei, bíborban, nyaklánccal, pecsétnyelveket öltögető pergamenekkel, Privilegia
Pauperitatis, kesztyűk és koronák!

Utánuk a legelőkelőbb előkelőségek: koldusok rongyaiban, Szent Rókus sebes nyomorában, Miserere-
morgó, púpos, áhítatmaszatos zarándokok.

A menet harmadik strófája: a színészek és balett-táncosok „céhe”, bohóc-ruhájukra vagy playboy

pucérságukra kapkodva rádobott fekete talárokban (a böjti, kóstolgató előszellő fel-fellebbenti a rekviem-
bársonyt: Bakst szecessziós színei futó szivárványokat villantanak a televízió – kamaszlányok melle
domborulatára emlékeztető – képernyőjére.

Medále Mariamonte (tema con variazioni) így fejezte be műsorát – nekem, számomra, jól tudom! –
Vénusz születése és az Úrfelmutatás teológiai és szerelmi violinkulcsba szövődésének szent
szignáljaképpen: egy-egy színes, buja pillanat a régi és az új Seherezádéból – egy-egy Beato Angelico-
festményre emlékeztető kivágás a karthauziak hamvazószerdai szentmiséjéből.

(13)

Egy szilveszter-estén Tarragonában találkoztunk megbeszélés szerint. ←

visszaÉn Provence felől érkeztem, Medale Auvergne felől jött katalán földre.

Tarragonában, szilveszterestén, évről évre, a katedrális kolostorudvarán és kerengőjén misztériumjátékot

mutattak be: I. Szent Szilveszter pápa (314–335) bikacsodájának V. kötet 28emlékére. A legendás
történet és a kolostor-udvari katalán komédia ez:

Konstantin császár édesanyja, Igaz Keresztet Jeruzsálemben meglelő kocsmároslány túl sok időt töltött
Júdeában, a Keresztről szinte meg is feledkezett, talmudista rabbinusok zsákmánya lett, állítólag át is tért
titokban (a Szentföldet többször csúfosan káromolva) a zsidó hitre. Rómába visszaérkezve, császári és
lateráni kémek megfigyelték: időnként, sötét éjjel, álruhában, néhány fáklyás rabszolgalány kíséretében
ki-kiszökött a palotából, eltűnt a szépfiúk bordély-negyedében. De mint hamarosan kiderült, nem tiltott
gyönyöröket keresett a delfin-fickos eféboszok társaságában. A bűnök parfüm-felhőkben gőzölgő
kvártélya mögött húzódott meg a gettó, a Cloaca Maxima közelében, ahol egyéb illatok keveredtek a
kéjfiúk ablakaiból áradó „Molineux 5”-ekkel.

Szent Ilona zsidó szertartásokon vett részt, imádkozott, és a gettó lakóival (szól a mese) a keresztény
bazilikákból lopott szent tárgyakat gyalázta.

I. Szilveszter pápa arról értesült, hogy Ilona anyacsászárnő udvarhölgyeinek fele zsidó hitű lett, másik
fele született júdeai, nem egy Mária-templomban félreérthetetlenül Mózes-szimpatizáns papok
magyarázzák az evangéliumokat, a cirkuszok és színházak illemhelyein Krisztust káromló rajzok és
jelmondatok olvashatók – az ilyenkor gombamód szaporodó rémhírterjesztők, imakérődző vén banyák a
pápa fülébe súgták: Ilona császárnő, Szent Kereszt Szép Helénája, a katakombákból, az oltárasztalként
szolgáló szarkofágokból (confessiók-ból) kilopta a vértanúk szent ereklyéit és a Tiberisbe dobta, éjjel
lidércesen világítanak és? – helyükbe mindenütt a Tóra tekercseit helyezte el. Mikor buzgó keresztény
hívek odaadó szeretettel csodálják a császárnőt, amint ezeregyéjszakai keleti pompában imádkozik
katakombákban, bazilikákban: a „Vera Cruz” vénhedő Madámja – a Tóra előtt rója le hódolatát.

I. Szilveszter felhagyott minden tépelődéssel. Veni Sancte monológokkal, széttárt karú, „Y”-alakú,
aszkétikus testének V. kötet 29imárafeszítésével a Mennyek Királynőjének szobra előtt Nő-Helénáért Nő-
Madonnához fordult áhítat-gyakorlatai idején – és zsinatot hirdetett a Lateránba: legyen nagy, nyilvános,
Europa Romanát megvilágító hitvita zsidók és keresztények között, Isten a nagy Concilium Theatricum
végén majd meghozza hittudományi végítéletét.

Római lovaskatonák, lateráni papok, szent asszonyok, légió-jelvényekkel, felhőkből habot verő táncoló
keresztekkel, az okos szüzeket utánzó, kövéren fortyogó olajmécsesekkel vonultak be a Mózes-hitűek
negyedébe (a szépfiúk: kontra-tenor imák kíséretében valóságos rózsa-záporral köszöntötték villáik
között a Cloaca felé vonuló menetet).

Őszentsége hitvitázó zsinatra hívta a Mózes-hitűek hittudósait, de népükből jöhet bárki is, ha kedve tartja.

A gettó lakói halálra rémültek. A kikiáltók (zsidóul, görögül, latinul) hiába hirdették a zsinat szentségét,
békességét, császár és pápa Imperium és Laterán esküvel megerősített védnökségét: irtózatos csattogással
csapódtak be az ablakok fatáblái, a boltok vasajtói, a lányokat szekrénybe, lelakatolt sötét pincébe dugták,
a zsinagógát belülről mázsás sorompóval bezárták, halálra vált jajgatással zsoltárok törtek az égre,
pénzesládákat láncra fogva kutak mélyére dobtak (mint részeg koporsót böfögő sírgödrökbe): világvégi
pogromra számítottak.

Csak az örömlányok nem féltek semmitől, tapasztalatból a világ teremtése óta tudták, hogy a hinta-palinta
szent bölcsesség olajmécseseinél, a légiórudak végén kukorékoló S.P.Q.R. kappanoknál és bizony a
dióverő botokhoz hasonló nyurga crucifixeknél van valami hatalmasabb szép kerek világunkon… A
szajhák tárgyaltak a vezetőkkel, pontosan megérezték, hogy itt valóban semmiféle pogromról nincsen szó,
a hitvitázó zsinat komoly „ügy”, valamilyen imperiális és evangeliális „Ara Pacis” szellemben leend
lefolytatva. Ők, a szajhák, a „last moment”-ek, az utolsó politikai pillanatok diplomata nimfái garantálják,
hogy a gettó meghívottjai teljes számban igenis meg fognak jelenni a hitvitázó zsinaton.

V. kötet 30

Az invitáló nagy körmenetet ilyen canonica-diplomatica formulákkal fordították vissza a Laterán felé: az
egyik hölgy az egyik légió-századosnak megcsiklandozta borotválatlan állát:
– Apukám! Menj szépen haza, és légy szíves borotválkozzál meg. Ha esetleg ma este ezzel a ronda
szőrrel kopogtatsz be nálam, szó nélkül kirúglak. Nincs pénzed borbélyra? Nesze!

Hasonló diskurzus az okos szüzekkel, a világi politikában kissé ügyetlen, most „követségben” csámpázó
remetékkel.

A keresztény hittudósokhoz Szilveszter pápa nem küldött ilyen theo-karneváli, követségi körmenetet. Ő
maga látogatta meg teológus papjait bazilikákban, katakombákban, keresztelendőket oktatásban
részesítők csarnokaiban, sok szenátort is parlamenti kaszinójukban, vagy szintén buzgó keresztény
ezredeseket és altábornagyokat „lex mihi Mars!” campingjeikben.

(14)

Tulajdonképpen ezen előzmények után kezdődik ←

visszaa szilveszteresti misztériumjáték a tarragonai katalán katedrál kolostorudvarán és kerengőjén,
melyre Maria engem Provence-ből meghívott, és ahová ő Auvergne-ből érkezett.

Abban a fogadóban találkoztunk, ahol Maria lakott. Csak annyit mondott, leghuncutkodóbb
titkolódzással, hogy vele és a szentjátékkal kapcsolatban pikáns, szakro-pikáns meglepetés vár, és ebben a
meglepetésben nagy szerepe van a fogadós fiának! Ne kérdezzek, „fogd be a szádat! nézd a darabot!”

A kolostorudvar jobb oldalán, dobogón négy rabbinus állt (derék katalán ifjak!), lehetetlen maszkokban,
pomádés lószőr- meg légyfogó-papír pajeszokkal, Dávid-csillagokkal, halandzsa héber papírszalagokkal,
tíz-húsz méter darabja, karikákba gubancolva, mögöttük magasabb dobogó, ezen három „talmudista”
hittudós hasonló „szereV. kötet 31lésben”, aztán kettő tornyosult hétágú gyertyatartókkal, ócska viaszból
készült gyertyákkal, pillanatok alatt elolvadtak az egyébként lustanyelv nyalogató lángok alatt. A derék
katalán ifjak legrituálisabb rabbi-kosztümjeikben „hitlerista” obszcén káromkodással átkozták égvilág
minden zsidaját, körmük, ujjuk, tenyerük összeégett a tüzes viasztól.

Végül? A rozoga kártyavár tetején? Maria Montemedale, keblén széttárt Tóra-tekercs, jobb meg bal
karjával húzza szakadásig széjjel, feje tetején a zsidó tölcsér-kalap „szívókájával” fölfelé.

(Mondjam el itt? No jó, mondom. Erre a mistico-misterio szerepre a fogadós fia beszélte rá Montana
Medálomat – a derék jó katalán paraszt Antinoos jómaga percek múlva színre lép…)

A pápai, keresztény bal oldalon: angyalruhás szüzek, elevenek, közöttük zug- és díszkápolnákból
„toborzott” papagájtarka szentszobrok, fekete-fehér dominikánus köpönyegekben (elevenek) keményített
pelenkákból összetákolt kódexekkel az igaz hit nagyszájú apologétái, vurstli-cicerói (boldog fejüknek
persze efféle küllemeikről leghalványabb sejtelmük sem vala!). Középen a pápa: arany Gólem!

A zsidó rabbik röhögtető abrakadabrákat köpködnek, orrhangon és raccsolva, a keresztény hittudósok

fejüket égre fordítva (kacsák, libák, ha vizet nyelnek!) falsetto fejhangon (azt hitték, mennyei katolikus
koloratúra) torz latin himnuszokat kántáltak. Ez volt a zsinat, ez volt a hitvita.

Az egymástól jó távol álló két párt között, a kolostorudvar méregzöld gyepén hófehér ruhában állt Szent
Mihály arkangyal, a döntőbíró, kezében óriási mérleggel – a mérleg örökké táncolt, hol a zsidók, hol a
keresztények felé billenve, a két rozsdás serpenyő zörgött, mint az istennyila. Szent Mihály végül is
megunta (a bölcs falusi rendezőség tervei szerint) az ideodát, himnuszt, Talmudot, pápát, V. kötet 32Tórát
egyaránt: a mérleget a kerengő két oszlopa közé vágta, és szolgáival egy bikát cipeltetett a „porondra”.

A bika? Mintha csak Picasso minotaurosa lett volna! Ragyogó ifjú, monokiniben, csak arca előtt tart jobb
kezével, napellenző legyezőként egy bikafej álarcot.

Szent Mihály maszatos kisangyal-szolgái vörös pokrócot terítenek a gyepre, a bika-álarcos katalán
„kouros” erre nagyban játssza a tomboló megvadulást, Szent Mihály meg fenyegetőleg kérdi a
rabbinusokat és a Tórával tárulkozó Montemedálét: meg tudják-e szelídíteni, le tudják-e győzni az
őrjöngő bikát? Ha igen, a zsidók nyerték meg a hajszálfinom szillogizmusokkal lefolytatott hitvitát.

Medále magasba emeli a Tórát, Vénusztestű héber monstrancia, és a pontosan megtervezett színjáték
terve szerint: a bika, a Picasso-maszkos, csábos minotauros holtan esik össze a vörös pokrócon. Halleluja!

Erre a pápa, az arany Gólem, minden megvadult bikánál vadabban, kitépi magát vesztális, fehér és
szűzies Summa Theologiae környezetéből, odarohan a „halott bikához”, belerúg, ráordít és… a bika
feltámad halottaiból, Te Deum laudamus, Szent Mihály arkangyal a bika-álarcot odanyújtja a pápának, az
meg továbbítja diakónusainak, akik a bikafejet legszentebb ereklyeként hordják körül körmenetben a
kolostorudvar kerengőjén, aztán be a templomba, a gyönyörűségtől szinte bólogató sírkövek között.

(15)

Mikor Orfeo park-színpadáról ábrándoztam, ←

visszatervezgettem, összetört, kancsal-torz márvány-trionfók, színházak és félcitrom, mohalepte Vénusz-
mellek, fáradtfüst, lombkonty píneák, cipruskolonádok között, a mulandóság és őstenyészet dráma-
disputáját hallgatva, újra és újra minden Medale-Jelenés és minden opus-keresés Summáját szerettem
volna himnikus ave atque valéban, üdvözlégymáriában és elégikus agyőben elzengeni és a mindenség
lidérces káprázataitól megvédeni.

V. kötet 33

Valamikor, patres et fratres, együtt olvastuk Francesco Colonna domonkosrendi páter híres művét,
Polyphilus Álmát A Szerelem Bajvívásáról, Hypnerotomachia Polyphili (1499), melyben égi és földi
szerelem (Tiziano!), Maria-oltáriszentség és Medale-mámormenád vitorlái és evezői csattognak, a szerző
ugyancsak nekünk való volt: velencei és padovai szépnapok, hattyúnyakú szerelmes páholy-gondolák,
anatómiai, kánonjogi, esztétikai előadások, dogmák és démonok, születés, halál végső okai tekergő
kígyókként és bikaszarv félholdként, Beatrice-Madonnák korall lábujjai körül.

Születésemtől fogva az vagyok, akit én-emként akarok, Francesco testvér lettem (tán pontosabban:
mindig az is voltam!), és álmodtam, vizionáltam, a valóság legmélyére hágtam – ha most erről
beszélgetek, Monteverdi Orfeo-jához második nyitányként: bizonyára kitaláljátok, mi benne a Freudra
tartozó álom, mi a szent teológiára tartozó látomás, mi a tombolóan figuratív realizmusra tartozó valóság,
és a végén sírhattok vagy nevethettek rajta, mint – doux parfum des paradoxes! – szürrealista
misztériumjátékon.

(16)

Sevillai tavasszal, ←
visszaMariával meghívót kaptunk egy divatbemutatóra, melyet egy elhagyatott romtemplom és
romkolostor még elhagyatottabb kriptájában tartottak, mégpedig a Paloma Picasso-féle parfümgyár
„védnöksége” alatt. Már a meghívón is égő színekben Paloma arcképe és az illatszeres üveg, félig ezüst
argonauta-hajóból, félig nautilus-csigából vagy feltört húsvéti tojásból kikelve: a reklám a későbbiekben
majdhogynem a tébolyig fokozódott.

Keskeny utcán mentünk, a meghívó irányítását követve. Egyik oldalon a kártyalapoknál sűrűbben
összetapadt házak, egy-egy károgó ablaktábla részeg kormánylapátjával, félig leszakadt balkonok
csámpás kalickáival. Másik oldalon végig csupasz fal – tán a mórok idejéből itt maradt titV. kötet 34kos
kéjliget van mögötte? –, óriási lombok csapódtak az utcára, és suttogva csókolóztak kacéran illanó
árnyékaikkal.

A házak között (málló színes malter-levelek és bütykös kövek dadogása) egy beugróban reneszánsz vagy
barokk ékszer-villa, idilli szelence, kapuja kovácsolt vas-csipke. A kapuszéli oszlop mellett lámpa lóg a
falból, nyakát nyújtogató hülye kecske, alatta, esővédővel, színes festmény: távolból fekete háttérben
meztelen nőalakot láttunk csupán – a vak lámpa vak kuplerájt hirdetne? Közelebb mentünk…
(sokszor emlegettük Hitler mondatát, mikor megnemtámadási szerződést kötött Sztálinnal: „Russland
bleibt Russland”, nos itt meg – el florido Callejón de Agua… – „Spanien bleibt Spanien”)

…a meztelen nő mellett koporsóval a hóna alatt a kaszás halál, horpadtra tapossa a földgolyót, császári,
pápai koronák, kettős keresztek szertegurulnak.

Benéztünk a rácsos kapun: napsütötte, kertes, négyszögletes udvar, a cserjék levelei szinte karácsonyi
angyalhajjá kócolódtak a fényben és szellőkben. Középen a csicsergő, gyöngyfogait mutogató szökőkút
sem hiányzott. És nem hiányzott egy nyitott kapun túl, loyolai homályban a díszes Madonna-szobor,
széttárt karokkal, vállán valódi selyemkendővel (Mercedes!). Alatta, mint egy sátorban, imádkozó férfiak,
papok, katonák, láthatólag mesteremberek, alig hallhatóan a Szűzanya segítségét kérték. Koronáját
tömjén lengi körül, mint japán Holdat japán tusrajzok felhő-hínárja.

Mentünk tovább a meghívó térképe szerint, melyet Paloma Picasso képe alá kanyarítottak:
összemosolyogva a klisé Spanyolország és sablon „Loyola-Vogue” kontraszton, talán nem is örökre agyőt
integetve, hanem kifütyülve, toporzékolva és ásítozva blazírt lelkeinkben. És? és? (ezt is tudtuk
egymásról, anélkül, hogy mondtuk volna): az Úr ítélőszéke előtt állván, bizony a Krisztus-sebek vérV.
kötet 35rózsa stigmái és az histoire d’amour, turbulence et impertinance, tumulte et passion, mystère de
Rochas afrodiziás illatszerei mind együtt – a kontraszt égbekiáltó és botrányos banalitása ellenére – lettek
kiirthatatlan végzetünk, lelkünkbe, szívünkbe, idegrendszerünkbe, pokoljáró orgazmusainkba és Eget-táró
utolsó keneteinkbe beletetovált Fátum.

És ezt azért tudjuk hópehely-, pókháló-, ökörnyál- és madártoll-könnyedséggel „elviselni”, mert – már a
Prae közös újrarendezése óta! – kacagó közönnyel szakítottunk minden művészeti ambícióval. Csak a
valóság, úgy, ahogy átéltük, láttuk, hallottuk, ízleltük, tapintottuk, orgiáztuk, golgotáztuk (naplója!
naplóim!). Csak ez érdekelt bennünket. Csak az elérhető legszemélyesebb testi-lelki boldogságunk,
egészségünk, üdvösségünk. Az ilyen anti-ars és anti-poetica fajzat a világon a legkevésbé vak-
individualista és süket-egoista állatfaj! Akik (mint Orfeo-Medale) ennyire az úgynevezett „private
happiness”-re (John Cowper Powys…) törekszenek, életük boldogságának biztosítására törnek, a felejtés
Léthe-vizének legfenekére hajítva minden „artisztikus” szempontot: legszenvedélyesebb rokonszenvvel
és beleérzéssel, beleéléssel kívánják, vígan-vad, boldog-bőszült aktivitással mások hasonló egészséges
eufóriáját.

(17)

Katakomba-lépcsőkön botladoztunk le a divatbemutató kriptájába, ←

visszaromán, tömzsi, elefántláb oszlopok, salátalevelesen bugyborékoló kövér oszlopfők, száz, kétszáz év
óta a katolikus eszkatológiák elvarázsolt kastélyaiban porladt szerzetesek kőkoporsói. Egy elárvult oltár
asztala fölött Paloma Picasso színes fotója, fojtott neonfények múzeumi megvilágításában: óriási szemek,
tébolyult jósnő, gorgó, béka és szibilla, fenyegető szimmetriában (ez Maria mágiájához is
hozzátartozott…). Rikító festett száj (Man Ray szürrealista képén az égboltot betöltő piros ajkak), lebegő,
V. kötet 36fekvő, hasított és véres idol is lehetne… Sátán-vörös – nem feszes! ráncos! – könyökig érő
kesztyű, mindkét kezével, jobbról-balról, arcát, halántékát szorítja, jobb kisujján faltörő-nagy kék gyűrű,
Kasszandra-szemének hipnotizáló párja – fekete haj és fekete kámzsa-kalap barlangjából, denevér- és
szirénszárnyak sátorából mered a nézőre a végzet. „Parfums Paloma Picasso.”

A ruhákat, fehérneműt, prémet, harisnyát, bikinit és estélyi ékszereket nem manekenek mutatták be –
színes, festett, spanyol barokk, ultrarealisztikus babák viselték őket. Közöttük háromszáz-négyszáz éves
szentek szobrai: blaszfém szándékkal ezekre is aggattak egy-egy káromlóan nem rájuk való ruhát…
Vurstliban (gyerekkorunk!) a panoptikum és plasztikon viaszfigurái! A nyitható, csukható meztelen
hölgyek, angelica szépségek és: táruló hasukban belek, májak, mirigyek és hólyagok émelyítő mosléka!
Hans Bellmer ezer csavarható csigolyából álló babája, melyekből a Pornos Apoteózisát jelentő képet
fantáziálta! Öt-hat éveink idején a papír-ruhákkal öltöztethető papír-pouppéek! A sevillai körmenetek
agonizáló Madonna-bábjai, nászuszályos, Égkirálynő, Isten-menyasszony, nagypéntek és nagyszombat
csodatevő komédiásnői! Kellett-e nekünk több summa? több repetició és extinkció? több agyő? több
búcsú-eszmélkedés a luxus-ruhák láttán: szentségről, káromlásról, művészetről, hiúságról, a részeg
kapitalizmus hülye mű- és áldémonjairól?

(18)

És Maria Montemedale ←
vissza– választott ruhákat! Öngyilkos agyő racionális és érzéki mámorában.

Paloma Picasso-oltártól jobbra, két oszlop között lepedő volt kifeszítve. Ha valaki kiválasztott magának
egy ruhát, a vászon mögé kísérték, ott azonnal „beöltöztették”, ha kellett, a ruhához illő frizurát is
készítettek: mindez wayang árnyjáték formájában volt látható a közönség számára.

V. kötet 37

Maria Mascara numero 1: füléből, hajából arany és ezüst pikkelyekből vállig érő, csörgő, csillogó fürtök
hullottak alá, súlyosan, záporesősen. Mitikus föníciai hajók horgonya keresi ilyen zuhatagosan a
tengerfeneket. Haját szinte máglyalángként, viharosan, Capriccio-kócosan az egekig lobogtatták: Soutine-
festő fái átkok orkánjában? Csigahéjból gyertyatorony, most született Vénuszt fésülik szatír-vágyú,
óceáni fodrász-szelek?

Numero 2: kígyóbőrként tapadó fekete selyembársony ruha, hol vékonyodó, hol szélesedő zebra-
sávokkal, mindegyik vízszintesen

(színkép-elemzéseken a vegyi anyagokat jelző vonalak, úttesten az átjárók – hallom, ahogy Maria hirtelen
fékez a vörös lámpánál –, korhadó, rekedt, iszapszakállas marseille-i hajók farán a vízmagasság szurokkal
mázolt strigulái – vacsoráink, vagdalt polip, fanyalgás a tapadó korongoktól…)

Numero 3: karneváli kardinális-ruhám mintájára estélyi ruha, Maria szabta évekkel ezelőtt magának, a tű
vagy tíz gyöngyházasan csillogó szitakötő nász- vagy zsákmánytáncához hasonlított röpködő ujjai közt –
most ez az emlékem ötlött fel, a prousti ritkán használt emlékek hamvatlan frissességében és
fényességében. Piros selyem, kamaszkurta szoknya, halvány sávok táncolnak az anyagban, háta
meztelen…

(Mariával nézzük az ablak csipkefüggönyein a kertben széllengette bakfisfák kígyózó árnyékát, szüzek
idegeiben az első kísértések surranó vipera-villáma és az én bíbornoki áldásom a Kis-Svábhegyen ama
karneválon?… „Wie bist du verändert!” Bizony megváltoztál!)

Numero 4: legsimább, legegyszerűbb: a lila felhő-matéria fazon nélkül omlik végig testén, comb
kiviláglik. Húsarany és koromháló, a pikantéria alfa és ómega nobilitása, a szemérmetlenség búgócsiga
harmóniája és klasszicizmuV. kötet 38sa. Az omlás, a hullás, textil és gravitáció kábult és kábító
kaszkádja:

mikor együtt voltunk Weimarban és az Ilm melletti parkban, a Shakespeare-szobor közelében figyeltük,
hogyan hull, ereszkedik, selymesedik és szédít a lila alkony, álom-alkémiával változtatva a romok és
lombok színeit – így siklott szerelem-sejtelmesen a ruhád, már a fehér wayang-függöny mögött is láttam
habjait…

Hajadat is teljesen kibontották, csak az „anyag” omlott alá aszimmetrikusan, jobb arcod mellett, egészen a
fűszálvékony szalamandra-övig: Tivoli-alkonyat, a Villa d’Este vízesése, imádkozunk, csókolódzunk,
örök színészi kedveddel utánzod a fülkékben hellenizáló aktok pózait, a lomb-sűrű szinte őrjítő, őserdő,
Jáva, rain-forest és pápai balusztrád, reneszánsz elegancia. Kacagva és mamut-fagylaltot szopogatva,
tiarákat, fallo-bunkó Péter-kulcsokat és orvosi pilula-gombócokkal ékes basa-hasú Medici-címereket
kerestünk, Liszt és Debussy zongoradarabjairól, az ifjú Kodály Debussy-visszhangjairól vitáztunk,
cikáztunk – és most, itt a kriptai divatbemutatón, Tivoli jeux d’eau és Wasserspiel (a német szó vízi-
zenéje…) hajadban szivárványosan újra- és visszatükröződött.

Maria Mascara Ultima, numero 5: a wayang-függöny mögött meztelenre vetkőzött, és minislipet, mikro-
melltartót ragasztott vagy firkált napolaj bronzpolitúr bőrére. Ahogy vetkőzés és „öltözés” közben forgott,
hajlott, tornyosult a vászon mögött, kezében a kézitükör hol feje fölött ferdén a magasban (optikai
teniszezés melle hullámvonalaival, pornos Vasarely), hol meg a mélyben, combok gyümölcsös tágulása
táján – a századeleji szecessziós virágvázák, gyertyatartók ugyancsak megirigyelhették volna
legtehetségesebb modelljük sziluettjét, hiszen még állótükör is volt a fehér átlátszó függöny mögött,
hátrafordított, majdhogynem kifordított nyakkal abban nézte Medale magát, a hellenista szobrászat Joya
Picante-jét utánozva, a tomporát ellenőrző Afroditét, és így szecessziós amfora és kandeláber-kreátor
Lalique és Gallé uraságoknak még V. kötet 39szivárványos színárnyalatokat is üzent tündértánc
mozdulataival.

(19)

Ahogy ezt a ←
vissza– párzó kígyók „pattern”-jére ráfutó – árnyjátékot néztem (még Laokoon-tercett is lehetett volna!):
persze hogy emlékek raja szállta meg szívemet, agyamat, vitium viri-met.

Bálból jöttünk haza, valahol éjkék ibolyák és hajnali félénk rózsák idején, Hold, lombok, szellők, szinte
ékszerkemény harmat, a fekete zongorán kábító illatú fehér jácint, Montemedale afro-madonna, eros-
angelus címere. Olyan fáradtak voltunk, hogy lámpát sem gyújtottunk, hogy vetkőzéskor mit vetettünk le
és mit hagytunk magunkon, nem nagyon pontosan tudtuk. Ágyba estünk. Francia kastély-szálló volt
(tönkrement arisztokraták potom pénzért árulták középkori vagy rokokó hajlékaikat abban az időben),
Mars-mezőnél szétterülőbb ággyal, a kárpitozott bútorokat hófehér és aranyszélű fa-fioritúrák keretezték.

Holtfáradtak voltunk, de mégsem aludtunk soká, a forrón habzó izgalmak már korahajnalban riasztottak.
Tárt ablakok, anakronisztikusan déli tűzzel sütő Nap, lehellet-zöld, permet-pudica reszkető fűzfák
pointilista levélgyöngysorai, nagy ricsaj-ipszilonokban, dupla-wékben arany szertelenkedő forzitiák.

Maria Bailadora Danzarissa: lábamnál áll az ágyon, hó-melltartó szellemcsipkés dupla-tojásai táncolnak
(kacagva mondánk: „keblek napszemüvegei!” – és máris bedobtam rituális hajnalidő coctailem), táncolt,
akaratlanul, mert a puha ágy nem volt biztos piedesztál.

Patres et fratres, miközben ezt meglehetősen fanyar szájízzel és epés-ecetes szkepticizmussal nektek itt
elő-álmodom, vagy inkább csak álmodnám, kell hogy nektek margó-morogjam: dúskálok, tobzódom,
részegeskedem a tárgyak, tények, szagok, fények leírásában, egyszerre barokk-manierista és ultra-precíz,
super-pozitivista, tudományos, V. kötet 40hideg matematikával megtervezett módszerrel – miért? miért?
miért ez a vágyam, ösztönöm, módszerem és kényszerem? Oka egy: végtelen viszolygásom,
majdhogynem félelmem, utálatom a gondolatok, filozófiák, úgynevezett logikák, talmudok és
skolasztikák, Kant Immánuelek és minden racionalista pereputtya és minden egzisztencialista rettye-
ruttya iránt! Didergek megfagyásig az absztrakciók gyilkos és humbug és fals-visszhangzó
jégbarlangjában. No persze utóirat, el ne feledtessél: mindezt (absztrakciók kiátkozása és tárgyak, tények,
szagok, fények materialista bálványimádása), mindezt következetesen soha az életben nem tudtam és nem
fogom végigtalicskázni!

Mikro-melltartó… Ahogy a tüll-hálón futkároznak matt zsinór-kanyarokban az ironikusan biedermeier

vagy groteszk virágminták: pontosan azok a jégvirágok, csillagok, pálmák, kígyók és algák, melyeket
imádkozva és művészkedve és természettudományosan néztem diákkoromban a konyhában, mikor forró
grogot kotyvasztottam a gáztűzhelyen magamnak… Azok a tortapapírok se hagyták el hűtlenül agyamat,
melyek a Gerbeaud-tól származó születés- és névnapi tortáim alatt terültek szét: körbe-körbe Brüsszel
által is megirigyelhető, szenteltostya illatú papírcsipkék.

Mikro-melltartó… Montemedale! Divina Daedale! Maria Maritima! Hogyne emlékeznél egy Deauville-i
nyárra, strandra, úszásra, vitorlázásra, mikor a homokos tengerparton, a szolid-szelíd elődagály lassú-
lapos hullámait figyelve

(lassúságuk! ritka ritmusuk! placenta-laposságuk volt számunkra a szenzáció!)

– a homokos partra kivetett meztelen, döglött tengeri állatokat temettük, Isten és Natura titkait vajúdva,
divat-hóbortba habarodott milliomos-lányok közvetlen szomszédságában, pornos plusz szürrealista
úszótrikók infernale sex-apocalypse komédiájában.

A temetés: bádog-kanalakkal, gyerekek játéka a strandon, a homokból tojásdad, tojáshátú sírdombokat

emelV. kötet 41tünk (melled dombjai!), és ezek alá helyeztük a rejtélyes óceáni holttesteket, polipok,
rákok, csigák abortált embrióit –

(a Természet kifejezhetetlen és abszurd-irgalmatlan közönye, melyről Teilhard de Chardin is beszélt),

lám, Maria Danzanara, milyen rokonai vannak Alpenrose mellbimbóidat hófehér hókalickába záró
melltartódnak!

És odalent délen – egy régi sláger szövegét idézem –, mikor mini-sliped fehér háromszögére emlékezem
és ünnepelem meztelen tested szerelemdelén, pálmabontó comblomb „Y”, femur és sinus stigmatikus
násztérképén – mit gondolsz, Maria hetéra-menyasszony: mit láttam az álomemlékezés hasis-gőzös
barlangjában?

Kacagás, infantilis boldogság, „alkotói”, művészi mámor volt számomra, mikor hat-nyolc éves koromban
a levegőben röpködő madarakat „ezer” színeskrétás rajzomban: szimpla „V” betűvel tudtam ábrázolni,
persze nem hegyesszögű, hanem laposan szétterülő (albatrosz?) „V”-betűkkel. Mini-sliped Pythagoras-
tételes, dérlepte, csipkecsókolta háromszögének előképei voltak ezek az egyvonalas egy-cirkonflex, japán
miniatúrákon is viszontlátható „V”-madaraim.

Ezek a rajzok még a gyerekkor magányában születtek, de a „V” betű, a háromszegletű slip-kontúr,
valahol a negyvenes években: együtt jelent meg nekünk, most már miraculosa hasonlóságban csipkés
szemérem-sex szemfedődhöz. Stockholmi halottak napja: tengerpart közelében nyerskő oszlopokon,
dermedt parkban, vasból vagy bronzból, ilyen „V”-tárulkozó madarak szobrait láttuk és? és? – a szárnyak
fölött és között az odahullott legszűzebb (kék felé egzaltálódó fehér) hó: pontosan olyan
kéjháromszögben helyezkedett el, mint a te mini-sliped ama karneváli reggelen, az ingatag Louis XVI.
ágyon táncolva, vagy most a wayang-lepel, perverz spanyolfal mögött (onnan kilépve!).

V. kötet 42

Ó halljad, halljad, hófehér mini-slipes Maria Unica, Desmida y Realidad Descarnada: mikor félelmetes
Furia-Phryne megjelenésedkor a slip alabástrom-pókhálója alatt „ott-hajad” a divat-kriptában a nézők és
felém sötétlett: nem tudtam másra gondolni, mint ismeretségünk egyik első estéjére. Televízióban,
röntgen-felvételen láttuk egy csibe életét a kezdetek legkezdetétől a tojástörő utolsó percig. Most, hajad
tollas bozontja a csipke alatt ugyanolyan volt, mint a csibe „ázott” tolla a tojáshéjban. Nesze Vogue!
Nesze Darwin! Nesze szex! Nesze Húsvét!

Tovább álmodnám, ha megfelelő vakmerőségem és megfelelő erőm volna hozzá… A szarkofág falán
(amelyen állva, pörögve Maria a közönségnek bemutatkozott) elmosódott dombormű: Jézus
Színeváltozása, a nagy Transzfiguráció, jobbra-balra tőle Mózes és Illés lebegnek, lobognak, mint a
Rajna Kincse nimfái, és mintha Jézus hivatása vakvéglegesen csak „zsidó belügy” volna.

És ekkor látnám: Maria jobbján Avilai Szent Teréz, abban a sacro-erotico pózban, ahogy Bernini
ábrázolta, csak most nem az angyal arany nyila hasítja fel szívét, hanem? kezéből hullámzó, dagadó
lapokkal hull a földre az Ószövetségi Szentírás, kinyitva a Genezis 2. fejezeténél, a 25. versnél. Az Úr
már megalkotta Évát Ádám számára, és „mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem
szégyenkeztek egymás előtt”. Ezt! Ezt látta most Bernini operai balerinája, hattyú halála, Szentírás
erográfiája. A Mózes helyett mámor-statisztáló szent, a maga teljes szentségében, de a kísértés abortált
fogantatásában.

Illés helyett? A Montemedale divatrevü. Transfigurációban? A legendás Egyiptomi Mária, aki Alexandria
luxusszajhája volt, de a Szentföld szenthelyei és Jézus Krisztus utáni vágyódásában (kíváncsiságában)
hajóra szállt, és testével fizette meg a hajósoknak az útiköltséget, minthogy kissé meghervadozván,
vagyonának csak emléke maradt.

Látomásomban…

V. kötet 43

(egyelőre, patres et fratres, csak szeretném, ha lenne, Monteverdi Orfeo-jának és az én Orpheusz-

apokalipszisem tiszteletére…)

látomásomban Egyiptomi Mária a hajókabin falán hintázó Feszületre szegezi szemét, miközben az
Evangéliumok Mária Magdolnája, Rubens-aranyban és Rubens-rózsaszínben, szenvedélyesen, kacagó-
hisztériásan ölelgeti útitársát, kézzel-lábbal magyarázva neki

(a viharban táncol a hajó, ahogy a kastélyszálló végtelen ágya táncolt a hajnalban felágaskodott Maria
lábai alatt),

igen, Magdolna magyarázza: ne a véres-sárga krucifixumot imádja, hanem az élő, ma is élő Jézust, akit
pagana puberta szépségében meg fognak találni, és akivel… És (Ó! látomásom szeplőtelenül ortodox) az
Egyiptomi és Magdalai Máriák nem istenkáromló bujaságra gondoltak, hanem a húsvéti Agnus Dei
szentáldozáshoz hasonló szentházasságra.

(20)

Raffaello utolsó képe: Krisztus Színeváltozása. ←

visszaAz 1925-ös szent évben láttam először, kamaszkéjek és kamaszkommuniók kettős világításában,
Rómában, a vatikáni képtárban. Már előtte halálra izgatott, gyilkos rációmat és halálangyal érzékiségemet
keresztbe és keresztre feszítve az az eszmetörténeti legfantasztikusabb csoda, abszurdum, ridiculum et
diabolicum miraculum, hogy: Európában egymás mellett, szinte karöltve, gyakran egymásbaolvadva
lehet! létezhet! oly két csillagászati távolságoknál is távolabbi dolog, mint Raffaello Oltáriszentség
(disputázó) Imádása és a legpogányabb hellászi Athéni Iskola. Reneszánsz banalitás, tankönyvi trivialitás.
Tudjuk, tudjuk. Gyönyör- és bujaság-szülte meztelenkedés a Villa Farnesinában és Szent Cecília
Szentekkel. Tudjuk, tudjuk. De egy tizenhét éves Narcissus Asceticus, Lupanar Lunaticus, Confessor
Dubitans kiáltani szerette volna – emberek! (és hetven év V. kötet 44múlta után, most ti, patres et
fratres…) nem realizáljátok eléggé, micsoda non plus ultra, őrjítő szituáció, hogy egyszerre élünk olyan
civilizációban, melyet egyik oldalról Olajfákhegyi Krisztusok, másfelől hasis-gőzben kígyózó
gyönyöristennők hevítenek, Jahve Izraelje és Platón Symposionja. Les idylles du Vatican!

1925 táján, a budai Vigadóban székelő Városi Könyvtár jóvoltából, alaposan beleszagoltam a Wölfflin- és
Worringer-fajta vagy Geist-fajtalankodó művészettörténeti könyvekbe, így hát a most memoár-könyveit
tépettség és antagonizmus után a legharmonikusabb, angyalibb, mennyeibb, liliomszűz, mistico-eliseo
édes Raffaello Madonnák festőjében (ördögi gustóval…) szintén tépettségek, káoszok és vitus-táncot járó
rángó kapkodások után szaglásztam. Kajánul-évődve kurjantottam feléje:

– No, signore Santi! Hogy is állunk Peruginóval? Michelangelóval? Fráter Bartolomeóval?

Legprovokálóbb „modorosság-hitükkel”, perverz manieristákkal?

És édes à propos harmonia pacis Madonnák: miért fő, fő, főszereplő a Krisztus Színeváltozása képen…

(Montemedale! Dei pedale! Isis parade! Veled, veled, veled vagyok, dehogy feledkezném meg rólad, ezt
a szerelem és a kompozíció-igény kétkampós harapófogója természeti törvénnyé avatja)

…igen, miért főszereplő a megszállott, idegbeteg, őrült és nyavalyatört gyermek?

1925-ben erről a legeslegfeltűnőbb jelenség magyarázatáról semmit sem tudtam, bevallom, ma se, noha
bizonyára Dunát lehetne rekeszteni az indokolásokkal Charles de Tolnay vagy Panofsky modoraiban, de
hát, patres et fratres, jól tudjátok, hiszen, hehehe, rajtatok csattant az ostor: majdnem évtizedekig
lefoglaltak apáti teendőim, a regula (csúf vitákat böfögtető) „modernizálása”… Úgyhogy lelki és
kolostori cellámban tanakodtam: van erről az epizódról valami apokrif fantázia? Raffaello, éppen a
festmény terV. kötet 45vezése közben, látott egy ilyen féleszű klinikai szörnyszülöttet az utcán? Avagy

(magamat azonosítva Raffaellóval, ismét hehehe, mert rögtön mindenkivel azonos vagyok)

…avagy – talán a minden szentszűzszentségeket festő szatanista kéjhajhász Raffaello saját magát
ábrázolta emígyen, egyesítve az orgazmusok tébolyát az önvád és bűntudat önítélő tébolyával?
Meglehetősen Orpheusz-jellegű színes feltevés…

(21)

1925 őszén Itáliából hazatérve novellát akartam írni ←

vissza (ki nem?) Raffaello képéről. Krisztus Színeváltozása, már csak az utolsó ecsetvonások hiányzanak
– lent jobbról egy angyal kidolgozása hiányzik, aki majd a Színeváltozott Krisztus felé mutat, Tábor
Hegyének és minden mennyeknek magasába!

A képet Giulio Medici bíboros Franciaországba szállítaná, ott ugyanis I. Ferenc király mindenképpen
szövetséget akar kötni VIII. Henrik angol uralkodóval. A dolog a legsürgősebb, mert V. Károly, német-
római császár minden pillanatban lesöpörheti douce France recsegő színpadáról I. Ferencet, összes
manierista, pornos-piktoraival és meztelen csiki-csiga szeretőivel.

Pikáns jelenet: az egyik éppen soron-fekvő, naked-nuda szolgálattevő obszcén gúnyverseket mond a
francia király váratlan „vessző-hibájáról”, Vénusz himnuszába iktatva. A király hasonló irályban válaszol
párnáin a hölgynek, V. Károly vesszőjéről, mely fekete sorompó, Isten ostora és Sziriát Oszlopa módjára
fekszik rá virgo perdenda Európára.

Giulio Medici bíboros a manierista festők Fontainebleau-i királyává akarta koronázni Raffaellót. Isteni
modellek, csörgő-dobok pengő arany, arany, arany koszorúi, csábította Észak-Franciaországba, delfines-
tritónos tengerV. kötet 46partra, ahol – hogy egymásnak imponáljanak, egymást szédítsék – francia
Ferenc és angol Henrik leírhatatlan pompát, luxust, főpapokat, nőket, gobelineket halmoztak össze (a
vége kudarc vala…). Medici bíboros éppen ezt a politikai propaganda-pompát akarta fokozni Raffaello
festményének felállításával a legszínesebb, de egyúttal legmeddőbb purparlé-partokon.

A tervezett novellában (megírta valaha is Orpheusztok azt, amit valóban megírandónak tartott? Soha!).
Raffaello műtermében (tágassága felér római arénával) ül zsámolyán, a Színeváltozás-képet szemével
mérlegelve (a rajta szereplő nők eleven, ágyi mintáira és a hellenista szarkofágok domborművei forró
vérrel, lírával, tudós archeológiával emlékezve). Beront tanítványa, a huszonegy éves Giulio Romano,
Raffaello szerelmetes kumpánja némely „Sacre du Printemps” ex-kacskaringós alkalmából, és most hozza
a hírt: végleg biztos, hogy Raffaello bíboros lesz!

(…látta a kalapot a pápa asztalán! egy szabóinas a fürtös bojtokat szorgalmasan kefélte, akárcsak a
kutyákat kutyavásár reggelén. A pápa kiment. Ilyenkor, ha az illemhelyre vonult, finom csipkekesztyűt
húzott, de most a dolga úgy látszik nagyon sürgős volt és a bal kéz kesztyűjét már nem volt ideje felhúzni,
a bojtokat frizurázó szabóinas lábai közé pottyant, az inas megcsókolva felvette és az asztalra, a
Raffaellót bíborossá kinevező aktára tette. Már a Szentatya aranytintás aláírását is látta!)

Nem elég, hogy a Színeváltozás tán döntő szerepet játszik Calais szomszédságában egy „pán-európai”
jellegű és értékű szerződés megkötésében, pápai, püspöki, egyházdoktori szimbolikus magyarázatokkal,
nagy párizsi utazással, Fontainebleau-i művészeti és venerikus, rafinált összejövetelekkel – mindez
(novellámban) még nem elég szerencse Raffaello életében (halála évében). Megérkezik műtermébe
három ifjú (eféboszok, kouroszok), akiket tuV. kötet 47dós archeológus Raffaello Hellászba, Krétára,
Ciprusra, minden Égei-tenger-szigetekre küldött, hogy az ott feltalálható (görög vagy akár asszír vagy
akár egyiptomi!) kiásott vagy fennmaradt emlékekről legpontosabb rajzokat, gipszmásolatokat
készítsenek. Készítettek! Most hozzák őket.
A Színeváltozás befejezése, a bíboros kalap vörös Napfelkeltéje, a Hellászból hozott részegítően gazdag
és szép rajzgyűjtemény Raffaellót soha nem látott és élvezett bacchanália megrendezésére ihlette. Róma
legélvetegebb „Beardsley”-type aranyifjait, örömlányait és „színésznőit”, Phrünéit és pszeudo-Pszükhéit
titkos kéjlakába hívatta (a műterem kéjlak, a kéjlak műterem). A festményeihez használt kosztümöket,
maskarákat, szerzetes-csuhákat és konzervskatulya páncélokat, vitorla-has Ciceró-tógákat és remeteszőr
krumplizsákokat kihordatta, kiosztotta kelléktárából, albatrosz-szárnyú kódexek és recsegő, vígan kereplő
csontvázgereblyék is akadtak bőségben, mindenféle állatfejek, parókák, Apokalipszis lovai alá,
tipradéknak szánt császári és pápai koronák, Giulio Romano szex-plakátjai. Különben is ő volt a
főrendező. Egy-egy lobogó, majd falra szögelt képe közé egy-egy görög domborműről vagy freskóról
készült, frissen érkezett másolatot akasztott és mikor már bőven áldoztak Bacchusnak, de nem túl bőven,
úgy, hogy a társaság szerelmi ereje megmaradjon – „eljátszották” a hitregei jeleneteket.

Főszereplők: bikák, tehenek. Toro Picasso! Paloma Vacca! Pablo Malaga Temero!

Európa elrablása: ruhátlan Giulio bikamaszkot tett fejére, nyakában „lovagolt” egy – polgári vagy
keresztény illendőséggel pillanatnyilag nem törődő – illusztris vendéghölgy, fekete misék fekete
kereszttel kitüntetett érdemes művésze. A bika alatta megbokrosodott (Jupiter), a hölgyet magáról
levetette, az egy nautilus-kagylóhoz hasonló gyöngyház-ágyba, selyemágyba pottyant, és… Európa
minden csodálatot megérdemlő harmonikus történelme (tapsvihar!) nyilvánosan, hó-rukk! heuréka!
elkezdődött… V. kötet 48A jelenet vége felé (filmekben a finom „átcsúszások”) Pasziphaé vetkőzött,
szillogisztikus strip-tease logikával, premisszáról premisszára, majd elérvén a Conclusio Nuditásig, ő is
maszkot, elég bárgyú tehénmaszkot szerelt fürtjeire, lehajolt, és így prezentálta magát egy improvizált
báli bölény egyértelmű – Grundlagen der griechischen Mythologie, ein Versuch – jólirányzott
udvarlásának.

Mithras születése és bikaviadala sem hiányzott e késő nagyböjti éjszakán:

Mithras (Doncel Dios) egy lemásolt dombormű szerint sziklákból született. Egy pár mulatozó ifjú azokba
a szerzetes-csuhákba öltözött, Raffaello kimeríthetetlen kelléktárából, melyekbe a házigazda piktor
modelljeit akkor öltöztette, mikor Szentferenceket meg Remete Szentantalokat kellett festenie. Ahogy
ezek a fiúk a földön koszorúban, egymásba fonódva leheveredtek (csak heveredtek?): barnásszürke
csuhájukban valóban sziklákhoz hasonlítottak. A koszorúból emelkedett ki (Vénusz vízből, Mithras
mineraliákból) a meztelen Giulio Romano.

Mithras, a Világosság, megöli a fekete bikát, a Sötétséget? Ha tetszik: Mihály arkangyal Gargano
barlangjában megöli a bőszült bikát, ezt a Sátán-doppelgängert? Szemérmetlen, orgiás szatírája,
blaszfémiája a legeslegkézenfekvőbb volt főrendező Giulio Romano jeunesse dorée-nak. Mithras karddal,
dárdával, tőrrel döfi le a sötétség bikáját? A „Maison Santi”-ban (Raffaello műterme és örömbarlangja):
egy apollónikus szépfiú és egy bölénymaszkos veterán buzeráns látványos házassága lett… Szent Mihály
garganói csodatette, a „bál” hajnali óráiban, hasonló klisék és sablonok görgőin gurultak.

Képzelt novellámban (az önképzőkörben sokan lelkesen gratuláltak, hogy soha fél szót sem írtam meg
belőle): Raffaello csak néző, „voyeur” volt az orgián, de a látvány, a képzelet, a vágy, az álom sokkal
felforgatóbb hatást tett szerelmi tartalékaira és Vaticano-venerico üzemanyagaira, mintha cselekvőleg vett
volna részt az ördögnek ebben a commedia dell’artéjában.

V. kötet 49

„Felforgató hatást” emlegettem. Reggel három és négy óra tájt Raffaello rosszul lett, hányt, hörgött, arca
hol fehér, hol zöld, hol májkór-sárga, szeme megkergült rulettgolyó. A köréje sereglő meztelen részegeket
átkozódva, káromkodva elűzi magától, kiűzi őket házából, gyónni akar, a nagybetegek szentségét kívánja
felvenni, a műterem üres lesz, Giulio Romano is Merkur-szárnyacskákon elröppent, mivelhogy Raffaello-
barátja mindenét végrendeletében őrá (kéj-consors) hagyta, és félt az úrfi, nehogy Raffaello mea culpa
tébolyában ezt a papírt visszakérje és összetépje.

Patres et fratres, a szentek életéből – naponta olvasom halálomig veletek – jól ismeritek Szent Zita, az
alázatos, legszerényebb, legjobb, legokosabb cselédlány, majd főúri ház „főudvarmester”
házvezetőnőjének élettörténetét. Raffaellónak volt egy ilyen „örök dajkája”, dadusa, őrangyala, anyja
helyett anyja, Rosa Rosica. Most ő volt az egyetlen élőlény a bűnbánó haldokló mellett, ő rohant el
gyóntató papért, noha maga a Pápa Őszentsége is szíves szeretettel jött volna mennyekbe vezető szent
kenetekkel piktora és kamarása halálos ágyához.

Rosa Rosica (Szent Zita égi-földi párja) a sarki plébániáról hozott egy fiatal papot, tegnap tartotta első
miséjét, és életében még soha senkit nem gyóntatott. Raffaello, a haldokló Raffaello volt első bűnbánó
gyermeke!

Kamasz-novellában kamasz-tempó: a fiatal pap, kifejezhetetlen zavarában, alig hallja Raffaello gyónását,
ami nem is olyan meglepő mert, mert? Raffaello kiugrik ágyából, palettát, ecsetet ragad, és a
Színeváltozás képen, jobb oldalon, a tervezett Úr Angyala helyett, most, most, most festi oda az őrült-
nyomorék fiút, az ő, Raffaello beteg bűneinek jelképét és megtestesülését. Festés közben gyónja,
hangosan, parázna bűneit, legtitkosabb blaszfémiáit a zűrzavarában összezsugorodott papocskának.
Zavarát még csak fokozza szent Rosa Rosica anyai házvezetőnő, aki folyvást rángatta a gyóntató stóláját,
és zokogva ismételgette: „Santi úr a legjobb ember volt a világon, adakozás, tisztaság, szeV. kötet 50retet,
gyöngédség, segítség, kisjézusi gyermekesség, élő imádság!”

(22)

Patres et fratres, ←
visszahogyne emlékeznétek az időre, mikor Laurence Sterne angol író úr Tristram Shandy-könyvének
stílusát elemeztem nektek, az írói szeszély és korlátlan, szemtelen szabadosság, az individualista
„fütyülök minden széptani penészes szentszabályra”-elv lelki begyakorlása céljából, persze már akkor is
nem holmi infantilis-hülye l’art pour l’art forradalmaskodásból (utálom!), hanem: művészeti szempontok
fölé bábeltorony magasságba emelve az igazságot, gyónást, valóságot és vallomást, a Természet, a lélek,
az anyag, az ösztönök első szavát… nem a világ harcaiban, hanem ha véletlenül oly bolond vagy, hogy
tollat veszel kezedbe.

Persze hogy minderre emlékeztek. Akkor távolról sem tartjátok majd természetellenesnek, hogy most
kissé el-tristramkodom, neki-laurencekedem magam – miért?

Tervezgetek. „Koncepciós álmokat” álmodnék, mikor Monteverdi Orfeó-jának Park-színpadát próbálom

érzékeitekhez parázsnál perzselőbben közel hozni, és a legutolsó láb-strófa, varázs-vízió után tömény-
spanyol, tömény-katolikus, tömény-mistico jelenet következett volna:

egy Manréza-házból induló, égigérő, koronás, ékszeres, vízesés-leples Madonna-szobrot vállukon hurcoló
lelkigyakorlatos csoport szűk, fojtogató utcában összeütközik, és véres harcba keveredik egy velük
szembe vonuló, Sátánt, Satanissát, bűnét élvező Évát, pogány-parázna Jezabelt, Lilithet és Babiloni
Kurvát imádó, blaszfém körmenettel.

De hát: Loyola militarista, misztifista, diplomata exaltata figurájából és a dogmákat szifilizáló babiloni
heroin-heroina Hölgyekből mindnyájunknak elegünk van! még akkor is, ha álom-tervemben ez utóbbi
körmeneti protagonistát Paloma Picasso képe képviselte volna, két magasra tartott V. kötet 51rúd között
zászlós vászonra kifeszítve, delfin-fickos, ugronc-majom vörösördögökkel körülvéve. A parfüm-
reklámon Paloma két keze két pipacs-piros (ráncolódó!) kesztyűbe vala bújtatva. Ittas és pazarul
fölösleges képzeletemben ezekből a piros öklökből születtek volna az ördögök, akik…

(hol egyik, hol másik, hol balról, hol jobbról, hol bukfencező majmokként a manrézások mise-bálvány
Madonnájának végtelen uszályán táncolva)…

akik? bábszínházi gyakorlattal bíró bújtatott színészek vannak Paloma Picasso kulissza-képe mögött…
akik? efféléket káromolnak, köpködnek az ékszer-ciprus, menyasszonyi hófehér torta-Madonnának:

– Naiv voltál, legnaivabb voltál, te Egek Királynéjává felmaskarázott, agyon maquillage-maszkírozott

Mirjam, mikor elhitted, hogy szeplőtelenül jutott méhed Jézus-gyermekedhez! Hát a templomi rabbinus
iskolában kívülről megtanult 6. fejezetet a Teremtés Könyvéből (6,1–4) oly hamar elfelejtetted? Mikoris
az Isten fiai szerelmeskedtek az emberek leányaival? Azokból a szeretkezésekből óriások születtek, de
mikor téged a te Gábriel Arkangyalod elkábított és becsapott a Szentlélek és Szeplőtelenség hazug
trubadúr-költeményével, és te hittél neki, és engedtél férfiúi közeledésének: nem óriást szültél, nem Istent
szültél, hanem csak egy Harmadik Latort a választott nép húsvéti mulatságára, circenses Golgothae.

Minek írtam, álmodtam, terveztem volna tovább, megunt műsorok legkopottabb számaiként, például
afféléket, hogy az egyik hopsza-ördög – méghozzá Akvinói Szent Tamásra hivatkozva! – azt sipítja
leghegyezettebb cinizmussal a Parádé Madonna színes viasz vagy rózsaszín porcelán fülébe:

– Jézus születése után bezzeg jól kitomboltad magad a házaséletben! Még a barátod, Máté evangélista is
elszólta magát, mikor (1,25) azt írja férjedről, Józsefről, hogy „nem ismerte meg, míg világra nem hozta
fiát”. Vagyis? V. kötet 52Jézus születése után? Nászok és szülések a bibliai Énekek Éneke szent-szexus
eleve elrendeltsége szerint.

Édes pihenés és irodalmi, vallási boldogság, hogy ennek a teológ-filológ belzebúb-fattyúnak eretnek
dumáját nyom nélkül kihagytam a most erjedő, hol humoros, hol utolsókenetes végrendeletemből.

Ahogy a minden-semmik, a feledés Léthe-tócsájába, a soha ki nem mondott dolgok örök ködébe
hajítottam annak a vihogó csontváz-sovány, Luxuria-gebe cinikus ördögnek pán-sípon eljátszott sulphur
canzonettáját, melyben, fríg és líd hangnemekben és huszadik századi hangnemtelenségekben arról
dallamázik, hogy tökéletesen jogos és érthető, ha a spanyol szobrász-urak, halál-kéj-őrület-katolicizmus
szorgos-tisztes iparosai, a Madonnát hét tőr vagy kard által szíven-szúrva ábrázolják: hiszen nem hét,
hanem hetvenhét fájdalmat okozott Mirjamnak, hogy egy életen át mindenki becsapta, Gábriel, József, az
Atyaisten (…fia? fia?…). A Szentlélek eljövetelét jelentő Pünkösd napján már istenkáromló
hitetlenségben vacogott a hívő apostolok között – ecsetelte volna a gereblye-bordás diablo demonche,
vízköpő szobor gótikus katedrálison.

És legfontosabb, számomra trionfo-értékű kihagyásom, elhallgatásom és kihúzásom, margaréta angyal

cenzúrám, majális-mosolygó castratio litterariám: nem tud senki semmit tervezett álmom végkifejletéről,
mikor a Paloma Picasso körmeneti nagyplakátot körülugrándozó ördögfiókák és nagyszájú Lucifer-
advokátok letépik a velük szembe, a sikátor szűk torkában közeledő manrézás Madonna selyemeső
uszályát, miseruháját és kötényét. A letépett uszály alól – blasphemia absurda – sereg gyermek, amorettek
és próféták, tündérkék és evangéliumi apostolok, tanítványok szökkennek elő, azok, akik Mirjamtól Jézus
után születtek.

A Manrézások Madonnájáról az ördögök (gyertyaerdőn áttörve) az arcfestéket is levakarják, nyomában

(hál’Istennek nem tudja se klérus, se antiklérus, se irodalom, se antiirodalom, se Krisztus, se
Antikrisztus), igen, nyomában: V. kötet 53vagy iszonyatos csúf vén boszorkány vagy minden képzeletet
felülmúló legszebb női test lesz látható, hirdetvén az Ördög Világuralmát (Szent Pál, Kor. II. 4,4) – 20.
század! ó 20. század vége, legszebb politikai tetteid! A belzebúb-fiókák patkány-vinnyogással,
varangyböfögéssel, halálangyal szárnya verésével, viperasziszegéssel, denevérek szemfedő-szelével
parodizálják Megváltónk szavát: „most e Világ Fejedelme kivettetik”. – Nem történt meg.

De Orpheusz – Laurence Sterne úrtól tanult manírjában – most bevallotta nektek, alaposan elment a
kedve mindezektől (legalábbis itt…) egy dadogó fél-szillabust is még kiejteni.

(23)

Úgy képzeltem szertelenségemben, ←

visszahogy az Orfeo Park-színpadát, romjait, ciprusait nem érzékeltetem kielégítően, ha nem álmodom
újra legutolsó sétámat Medalia Marijuanámmal Pompejiben.

Ha valaki az a nő volt, akit Botticelli-koromban Floraként, vágyálmomban Tavaszi Tánc-képemen

megfestettem, akkor Medalia volt az. Kissé eszelős, szűzkacér, Beata Ofélia, provokáló primabalerina
mosolya, homlokába szellősen hulló szálakra kócolt, nyíló sátor frou-frou-ja, talán vizes, talán most jött
egy tóból, uszodából, májusi esőből, ajkai kissé nyitva, két hintázó függőágy huncutkodó puttók és
amorettek titkos játékaihoz…

Pompejibe, hozzánk illő bolondosan, napsütötte forró délelőtt, Maria Montemedale az előző nap
Nápolyban vásárolt estélyi ruhában jött velem: fehér, átlátszó selyem, ezüst káprázat, kéjvágy és
felhőszerelem lobogó vitorlája, rajta rózsaszín, áprilisi prunusz-ágak mintái („fütyülök a Botticelli-
korodban ágyadban primaverázó modelled guardarobájára!”) – hányszor szedett ilyeneket, csattogott a
nagyszájú kertészolló! Combja táján piros japán-birs, a „h” és „s” hangokat suttogó sikló szélben a
selyem gyűrődött, hullámzott, a birs-virág mintái, mintha partról vízbe hulV. kötet 54lottak volna,
meséltem gyönyörű emlékemet: áprilisi hóval rongyosan borított japán birs-ágak (az én Havas
Boldogasszony-csodám), Mariának csodálatosan hosszú és vékony lábujjai voltak, szinte örökké, örök
távlatokba futó fehér kígyók, tolakodtak messzi márvány-hűs füvek iránti szomjúságukban (szandálja is
két-három „fűszál” csupán): ezek fölé sárga tulipánok hullottak fekete torokkal – Maria fricskázva az én
Habsburg-komplexemet karikírozta, ugrált (hogy szeretett ugrálni! tiszta gyermek-örömében,
boldogságában!):

– Te schwarz-gelb! te Metternich-fattyú! – és egy narancsgerezdet dugott a számba.

Mikor az Ízisz-templom romjaihoz értünk, fekete ciprusok, azúr égboltozat, méregzöld selyemkefe gyep:
Maria levette szandálját (hajította! repültek! pillangóvá változott, buján-homorú lábnyomok!), hogy
érezze a füvet, a lépcsők néma kövét, az árnyékok fekete bársonyát shakespeare-i kék Kleopátra-erein,
lába fején. Közben pimasz-dilettánsan, dolcemente delirante, Ozirisz szétdarabolt holttestéről
beszéltünk…

(alvó macskák hevertek egy romkápolna tetejére ragadva!…),

hogyan találta meg Ízisz: férje és testvére…

(„incest is best!” állt nagybetűkkel egy amerikai lány trikóján, abban a boltban, ahol Maria a „pompeji”
estélyiruhát vásárolta)

hogyan találta meg Ízisz: férje minden testrészét, kivéve…

És itt tovább szövögettük mitológiai tankönyveink emlékét: hogyan segített hiányérzetén Ízisz

(hajszálon múlt, hogy Nagy Konstantin nagyrómai császár jóvoltából, Krisztus helyett, még a huszadik
században is ne Ízisz-vallásúak legyünk, derék theo-deo-torreádor Mithras-konkurensről nem is
beszélve…).

…szóval,

hogyan segített magán ama testrészt hiába kereső ügyes V. kötet 55Ízisz, márvány, gránit, viasz,
alabástrom, cédrusfa, ciprusfa phalluszokat állítván („beloved one”) a világ minden részébe, legszentebb
penis-penitenciárus kolostorokkal, al- és főpapsággal – mikor? Maria öléből leejtette az olasz pompeji
Baedekkert, óriási gyűjteménye volt könyvtárában ilyenekből – rikító piros bogár menekült ki alóla –
Maria a könyvet fölszedte, ujjai szanaszéjjel, mert ételek, gyümölcsök, szörpök, egyik ragadósabb, mint a
másik, és nem akarta összemaszatolni az útikönyvet – de hát bohóckodó…

(„nagy csibész!” – szerettük idézni Rejtő-imádott Jenőnket, a piszkos fredek szerzőjét)

bohóckodó nagy-csibész akrobatizmussal felhorgászta a fűből a könyvet, és a könyv estében hol nyílt ki
terpeszben?

A sírok és temetők útjánál! Nosza Primavera, Maria és Medale örök szerelmem, szaladjunk a filo-fallo
Ízisz-déjeuner után egyenesen a temetőbe, röhögjünk magunkon, és ezer rutinokat kintornázó mitológia-
kutatón (the blessed word!) jó nagyot és egy jó „utoljárá”-t – vagy talán ne is vihorásszunk állati durván,
hanem szalon-finoman intsünk kesztyűs agyőt „szerelem és halál” poste restantjának!

Az olasz útikönyvet nem értettük pontosan, úgyhogy a költészet és sweet-mérges konfabuláció vígan
virágozhatott: valami síremlék-szobáról, temetői lelkek társalgójáról olvastunk, monumentális márvány-
karszék előtt jártunk, amfiteátrális félkör padozatot láttunk…

(a végtelen egek kékségéből a halálos-szent ultra-csöndbe egyszerre csak belerikoltott, iszonyú sikollyal
egy fekete madár – honnan jött? hova tűnt?)

Mariával – itt Pompejiben – holmi Vesta-szüzek intim konferenciájáról képzelődtünk, Vesta-szüzek titkos
vágyairól első-áldozásos gyónás-stílusban cochonkodtunk. Maria post- vagy neo-Primavera estélyi
selyemruháján parázna orchideák is harsonázták színeiket és perverz méheiket – Orchis! Orchis! Orchis
volt a neve annak a V. kötet 56képzelt legszebb kamaszlánynak, aki Orpheusz hipnotikus álmaiban,
Orpheusz-intonálta dallamokra Mariával megjelent –, most a Vesta-szüzek kolostor-hotel-dieu romjainál
efféle szex-holmikat is ki-kirámolgattunk, Ozírisz viasz-fallusza és minden Halál két határköve között.

(Kocsmában, ha ittas fickó feldönt egy széket vagy poharat, a csapláros gépiesen duruzsolja: „berendezés
marad!” Most Orpheusztok duruzsolja: mosoly, humor, örök üdvösségben bízó földi víg-agyő marad!)

A pompeji freskók, a „negyedik stílus” impresszionistái és expresszionistái, a „százezer oszlopos” villák,

Manet-k és Monet-k győztes riválisai, templomok, luxusszállók, kéjtanyák, szentélyek, kiállítási-
helyiségek, börzék, bazilikák, fogpiszkáló-vékony oszlopaikkal és korall-világ vízalatti álom szigetei,
közben az öreg Rembrandt pacsmagoló, festékekkel pofozó forradalmi faktúrája… Mariám? Juana
Marianám? Orchisról ábrándozó paradox puritánám? A festmények láttán mit csinált? Hazatértünk után a
ti kelekótya Orpheusztok kamaszkori rajzait, festményeit gyűjtötte, rámázta, katalogizálta, várakat,
tájakat, erdőket, romokat, ad maiorem gloriam Pompei templi et cipresi – és? Pogány Pompejibe vagy
erotomán eretnekek barlangjaiba való színes képeimet, tinta, kréta, olaj- és víz-, ceruza- és lopott arc-
meg szemhéjfestékek, húsvéti tojásnak szóló pemzlivel – az Angyali Üdvözlet bűnös násszá erotizálva –,
Ádám és Éva, Gábriel és Mária, Orpheusz és Szeretői – az ábrákon ezek között semmi különbség,
„Pompei bleibt Pompei”.

(Babona, babona, hogy a kéjencek eleve, ab ovo és de limine gonoszok.)

Kik sírtak, imádkoztak, elmélkedtek, éltek és átéltek, haltak és meghaltak annyit és annyiszor, áhítattal és
„tomboló” beleéléssel, mint Medale és Orpheusztok, mikor a Pompeji pusztulásakor hamuba temetett
szerelmeseket, kutyákat, politico-orgasmo szenátorokat és kárász-szálka koldusokat meglátták –
mulandóság ijesztő bálványai, lelV. kötet 57künket pusztító, szívünk vérét kiszívó Ignoramus
legszentebb, legfélelmetesebb Nihil-bábjai!

Idoljaink, talizmánjaink, amulettjeink és sellőtestű maszkottjain: a pompeji kék, tenger-kék, Capri-kék,

nyár-éj-kék, Violetta ultra-kék üvegvázák. Maria éppoly édes-gimnazista, kamasz-Faust és tudós Faustina
volt, mint Orpheusztok, ennélfogva velem együtt tanakodott: hol, hogyan, mikor, miből, kikkel, mikkel,
kisműhelyben, nagyipari, Marx-rendezte gyárban, Itáliában vagy Kis-Ázsiában, Egyiptomban vagy
Skóciában készítették ezeket a kék-álom, Königin der Nacht oltárára való vázákat?

Nem volt a világon az a tárgy,

(sörösüveg kapszlija, lámpaernyő pergamenje, cipőhúzó lukasztása, villanykörte tungsram-húrja stb., stb.,
stb. ad omnium technicum saeculi!),

melynek készítéséről ne kérdezősködtünk volna, a feltalálókat milliószor magasabbra becsülve a

művészet gyakornokainál.

Medale Mercedes! Ajándékozás volt az élete: teste, csókja, könyvek, virágok, ruhák, ételek, ápolások,
zenék, imák, művem építése
(Medale Mercedes kacag – halljátok? halljátok? még akkor is, ha most csupán álmodom, és mondja:
„művedet építem, mint a mozgósított ördögök a Bambergi Dómot?”)

és! és! – hiszen most kéken-éppen erről van szó: vázák, soványak, kövérek, légiesek és dór-oszlopok, a
szecesszió diadalai, üveg és fém, átlátszó és vak-agyag, szappanbuborékok és balzsam-arany obeliszkek,
mindig kicsorduló virág-tajtékkal, incoronatio Mariae, Incoronazio di Poppea.

Ajándékozás volt az élete, és éppen ezért minden ajándékot, melyet Anyámtól kaptam, olyan szeretettel
gondozott, mintha egykor megholt gyermeke támadt volna fel bennük. Persze hogy most, Pompeji kék
üveg-eliziumában, arra az albumra gondolok (Das Glas!), melyet infantiV. kötet 58lis-állati mohósággal
kívántam a könyvkereskedések kirakataiból, nagyon drága volt, de Anyám nyugdíja szégyenletesen
nevetséges filléreiből nekem megvásárolta, és Maria Mercedes y los Angeles úgy helyezte ezt
könyvtáram egyik polcára, mint miséző pap a szentostyás kelyhet a tabernákulumba.

Váza és virág, váza és kézművesség, üveg és Róma, Mercedes és Orpheusz szerelme a Gallé-vázák
szecessziós stílusában is intim teatralitásokban élve, játszva, imádkozva, szentbűnözve, szentáldozva –
és? Mercedes mindig újabb és újabb poharakat, kelyheket hozott – metszett üveg-rafinériák –, és mikor
első áldomással felavattuk őket, arról konverzáltunk, hogy egyformák voltak Pompejiben a bor kék
kelyhei és a halottak kék hamvvedrei…

(24)

Nagyjából így képzelném el az Orfeo kerti színpadát, ←

visszailyen emlékekkel, fantáziákkal kiegészítve. Most búcsúzom, giardinetto, giardinone témámtól. Az
az érzésem, hogy soha többé nem térek vissza hozzá. Mint annyi lidérc és északi fény ábrándom, ez is
ábránd marad, eszkatologikus őszidők őszilevél balzsama borítja majd őket, Adonis Vernalis tavasz-
csillagai ezeknek nem hoznak feltámadást.

Hát Monteverdivel hogy is állnál – Szentlélek Galambjának tollait elég desperáltan tépegetve – vén
Orpheusz moriturus et moribundus? Bár valami fanyar mosoly, édenkerti humor még ottragadt orcáidon

(akárcsak a szobrász Lorenzo Ghibertién, ahogy szkeptikusan kiábrándultan tréfálkozó, vaksi tekintettel
kukucskál felénk a firenzei Keresztelő kápolna egyik kapujának „ablakából”).

Sokszor beszéltem nektek arról, hogy ha egy történelmi vagy művészeti vagy mitológiai figura – akár
keresztény, akár pogány – szenvedélyesen magával ragad: a szó szoros értelmében azonosulok vele,
nemcsak képletesen, metaV. kötet 59forikusan, ahogy ez minden valamirevaló színésznél vagy írónál
előfordul, hanem Szentegyházam szakrális értelmében: csoda történik velem, incarnazione e
incorporazione.

Eszerint a fantázia és fúga, hogy ne mondjam Madrigali a cinque voci:

Mantova, 1588–89 körül, nemrég temették el az uralkodó herceget, Vincenzo lépett a trónra, tömjén-,
krizantém- és pálmaszagú minden, a padlóra csurgott viaszgöröngyökön finnyás macskák botladoznak, a
koncert- és színházterem falairól még csak félig szedték le a drapériákat, de a szertelenkedéseiről híres
Vinzenzo máris új darabot akar próbálni. A nála bizonyára mélyebben vallásos zenészeket és énekesnőket
nyugtatja, hogy a művészettel az elhunyt herceg emlékét és üdvösségét szolgálják. A zenészek között ott
van a gyermek vagy ifjú Monteverdi is, zenetanítója, Ingegneri hozta el a próbára. Monteverdi Claudio
Proteo Orfeo – csekélységem –, ugyancsak félszeg gyermek volt, kottalapot szorongattam, igazolván
zenei gazdám előtt magamat, ne féljen, Ingegneri úr, attól, hogy kegyesen magával hozott a próbára, én
nem hanyagolom el a tanulást, a contrappunto feladat kezemben íme készen. Kis vakarcs voltam,
mesterem meg bársonytalárjában, mennyezetig érő torony.

Abban az időben, hamarosan többet beszélek erről, az udvarban tartózkodott fejedelmeknél fejedelmibb
vendégként Rubens, a festő, valóban fejedelmi jelenség, sokkal inkább, mint bohém mázoló
(láttam egyszer, hogy festőállványa előtt is parádé selymekben, hófehér, ezer „8”-as hajtogatott gallérban
hajlongott, palettáját tréfából hol cintányér, hol harci pajzsként lengette a megrémült modell orra előtt).

Most azért említem őt, mert egyszer egy karikatúrával ajándékozott meg, ahogy fekete ciprus Ingegneri úr
lábainál tarka kolibriként ugrálok kottaállványon (tátott csőrű madár az ágon).

V. kötet 60

Vincenzo herceg, ha zenét, prózát, színdarabot próbált, a próba előtt és közben valóságos akadémiai tudós
konferenciát rendezett, miközben ezek az udvari symposionok, gyönyörű nőkkel, színpadi maskarákkal,
virágzuhatagokat öntő antik vázákkal – Watteau kerti ünnepségeire is emlékeztettek. Nem tudtam volna
eldönteni, kik voltak színpadiasabb figurák a társaságban: a darabhoz hozzászóló nagyképű tudósok,
hülyénél hülyébb esztéták, nyelvészek, vak történészek, etiketté és nyikorgó rutinná száradt „reneszánsz”
ásatag kísértetei, kereplő és áldott mellébeszélők, avagy a színészek handabanda, sarabanda, trágár
vicceket a Szakemberek képébe fricskázó, füttyentő kompániája.

(25)

Pásztorjáték próbájára készültek… ←

vissza

(bűbájos ebek szaglásztak összevissza a teremben, a még maradék fekete ravatal-drapériákat a falakról
lehámozó munkások a legízesebb kolbászokkal tömték szájukat munka közben, jó nagy darabok hulltak a
földre, kutyák halotti tora, tömjénszag és fokhagyma-illat…)

…mondom, pásztorjátékra készültek, fene-hűséges szerelemről volt szó benne, a Hozzáértők

szemüveggel, görög szótárral, szentkatekizmussal, Platón meg Plótinosz javított kiadásával az érzéki és
szellemi szerelemről, a házasságról és a hét főerényről szavaltak és motyogtak. Én egy félig nyitott ajtó
felé pislogtam: félmeztelen színésznők öltöztek, vetkőztek, harisnyák, cipők megbolondult madarakként
röpködtek, lámpákat hintáztattak

(az elhunyt uralkodó temetésénél fel nem használt gyertyákat itt tárolták, és a hölgyek sajátságos
jelbeszéddel üzentek az Eszményi Szerelemről dadogó, makogó szakemberek pódiuma felé).

V. kötet 61

Vincenzo herceg nagyszerűen érezte magát ebben a post-requiem nimfeumban.

Vagy négyszáz évvel később, néhány feledhetetlen pillanatban, Claudio-Orpheusztok hasonló szerelmes
hinta-palintába keveredett: sok „művésznél” sokkal tehetségesebb műkedvelők eljátszották Udvari Gyász
címezetű báb-komédiámat (nem báb-alakban!), és az előadás után (szándékosan? véletlenül?) benyitottam
az öltözőbe: Claudio voltam, Vincenzo voltam, mikor testek és ruhák, desnudák és descarnadák, fekete
hálóharisnyák és hattyútojás melltartók tavaszi vihara fogadott. A négyszáz éves analógia egyébként azért
is „stimmel”, mert Haydn szavával élve „die schönste Dame der Welt, Eve of the Long Way” (pazar
orchidea-erdő ajándékait szent-sweet herbárium őrzi) báb-darabomban a komisz Leprana hercegnőt
játszotta és? – négyszáz évvel ezelőtt a mantovai, udvari pásztorjátékban: a gonosz Coriscát alakító
színésznő fehér-villám teste állította el lélegzetem, vizes kottámmal, izzadt kezecskémben.

Vincenzo herceg már beöltözött pásztornak, a Szakértők szakpódiumával nem éppen szakszemben,
karosszékben, ovális kézitükörrel kezében, púderpamaccsal, csipkés zsebkendővel a sminket korrigálta
képén, csúszkáló pásztor-parókájának radikális pofonokat adott, hogy jobban ragadjon, közben félig
hódolattal, félig gáláns humorral integetett a hiúságok hiúságáról, a „minden csak hiúság”-ról sok-sok
dioptriával értekező Szak Hozzászólónak (patkányok második nemzedéke), hogy csak beszéljen,
beszéljen, ne zavartassa magát a pedantéria finom impotenciáinak akadémikus és kissé dadogó
orgazmusában.
Ekkor lépett a terembe Rubens, a Színek Pápájának pózában (de sohasem nevetségesen!), és fütyülve a
pedantéria kerepelő csontvázaira és a félmeztelen hölgyek kukucskálásaira, Fortuna bőségszarujából
kipotyogó tarka gyümölcsök: barátságosan hívta Vincenzót katedrálisnak is beillő műtermébe, ahol egy
Szentháromság Imádása kéV. kötet 62pen dolgozott, a festményen a hercegi család férfi és nő tagja
hódolnak a Három Személy előtt.

Vincenzo kacagva kérdezte: így menjen a Tridenti Trinitas elé? Ebben a Pastor Fido, hűséges pásztor
maskarában?

– Nyugodtan, nyugodtan – biztatta a festő, csak az arcára van szükség és egy kis Égbe néző szalón-
áhítatra, azt meg az aranypúderes fürtök nem zavarják.

Mikor meglátott engem – mint a legnyájasabb Szent Miklós püspök –, fülön fogott, elvette Vincenzo
kezéből a pásztorsípot, szabad kezembe nyomta:

– Te meg muzsikálsz ezen a szép hangszeren valami szent nótát, ami illik a mennyei témához, sipirc,
szedd a lábad, van neked biztos gazdag repertoárod! Dixit Dominus! Laudate pueri!

Mikor megláttam a képet, bizony nem jutott eszembe semmi, majdnem térdre borultam az Egytermészet
Három személy előtt, az Atya kezében a Föld olyan volt, mintha az én játékaim közül legszebb
üveggolyóm („ticcs!”) nőtt volna meg az óriások országában, vagy szappanbuborék, mélyen szivárványos
görbetükörben hajladozik minden bútorom. Meleg boldogsággal töltött el, hogy Jézusom nem tartja
kezében a Keresztet, aranyharmonikus mosollyal ajánlja Atyjának a hermelines, páncélos herceg urakat.
Az egyik hölgy szinte pápáknál pompásabb, imazsámolya elmehetne bársony bíborosnak. A másik
viszont valóságos apáca. A díszes: Erzsébet angol királynéra hasonlított, mikor végighallgatta V. Pius
pápa kiközösítő szövegét, a pecsétes pergament kiveszi a pápai nuncius kezéből, irattárosának adja át, aki
egy nagy mappában a „P” vagy „R”-betűs iratok közé dugja, mintha csak a legjelentéktelenebb
konyhaszámláról volna szó, a királynő pedig letérdel, fejét egészen hátravetve a mennyezetre néz, ahol a
feltámadt Krisztus van lefestve. Erzsébet az Ő alattvalója, nem V. Pius puppy-pontifexé.

Az apáca-külsejű Gonzaga-hölgyről mindjárt érdekeset fogok mesélni.

V. kötet 63

Persze bűnös izgalmak sem hiányzottak belőlem: a Szentháromság égi lakása óriási lebegő, kiterített
szőnyeg volt a képen, ilyeneken repülnek az Ezeregyéjszaka hősei – ezt a hintázó koronázási palástot
vagy bíborló álomvitorlát angyalok terítik, tartják, feszítik és homorítják (számomra csupán?) a
legerotikusabb pózokban, zuhanva, tárulkozva, minden bukfences mozdulatot (számomra csupán?) a
szerelmi vonaglásig pazarolva.

(26)

Nagyban ment a festés, ←

visszaRubens és Vincenzo vígan társalogtak, frivolitások és hitvallások, mikor… izzadtan, sápadtan,
borotválatlanul és összesározott reverendában, sárgán forgó szemekkel, csak éppen veronai Petrus Martyr
baltája hiányzott kopasz fejéből, rohan a herceghez

(egyik szandálja épp mellettem esett le valami betegségtől zöld körmű lábáról, tisztelettel a bőrrongyot
ölembe vettem)

…és beszél, beszél, beszél, ugyanakkor dugdos egy levelet a „pastor fido” kezébe, és buzdítja: olvassa!
olvassa!

A pap Torquato Tasso költő úr gyóntatója volt, a költőt (mindenki tudta, nemcsak az udvar) bolondházba
zárták, joggal? jogtalanul? – És most sikerült kétségbeesett levelet küldenie misztikus lelkű lelkiatyjának,
esedezik, hogy a pap mozgasson meg minden követ kiszabadítása érdekében. A Szent Anna-kórház
divina tébolydájában az őrültek Tassót halálra kínozzák, Gerusalemme Infuriata.

Vincenzo ebben a pillanatban otthagyott csapot-papot, Szentháromságot, Rubenset, hülye kis Claudiót a
pán-síppal és a még hülyébb mosogató-rongy szandállal, szorongattam ijedtemben, mint Assisi-ereklyét.
Vágtatott kiszabadítani legjobb barátját.

Kettesben maradtam Rubensszel, aki viszont elmondta nekem a Szentháromság képen látható apáca-
külsejű nő történetét.

V. kötet 64

A történet intrádája kísértetiesen meglepő volt. Mikor a „szent hölgyet” a szappanbuborékos Atyaisten
lábai alatt megfestette: Gonzaga Alajosra gondolt.

(…hányszor imádkoztam veletek, patres et fratres, a noviciusok, pubertás-növendékeink érdekében,

Gonzaga Szent Alajoshoz, Berchmans Szent Jánoshoz, Kosztka Szent Szaniszlóhoz, az ifjúság
védőszentjeihez…)

Rubens egyszer éjjel kettő vagy három óra tájban felkelt, mert eszébe jutott valami izgalmas változtatás a
Szentháromság-képen…

(nála ez gyakran fordult elő, még gyakrabban Orpheusztoknál, elmúlt ősidőkben, mikor még balgán a
szépliteratúrával kokettált).

Gyertyával, hálóingben valahogy elbotorkált a műterembe, de a küszöbnél nem ment tovább, mert a kép
előtt, ropogó fáklya mellett (szikrák a vászonra? Dio mio!) ott térdelt a már akkor is szent hírében álló
Alajos herceg. A történet folytatása még félelmetesebb. Félelmetesebb már nem is lehetett. A szent
herceg „imádkozott”, de imájának minden szava a világ legtrágárabb, legperverzebb és legmocskosabb
kifejezése volt fél-spanyol, fél-arábus nyelven – ezeket Rubens spanyolországi utazásaiból nagyon is jól
ismerte.

Rubens megvárta, míg az ifjú herceg befejezi ájtatosságát. Felkelt, és ekkor látta a festő, hogy a herceg
valami cédulát hajtogat össze, gondosan zsebébe rejti, és indul a szinte pecsétviaszt forraló karcsú
fáklyával kifelé, egyenesen neki a festőnek.

A misztikus elragadtatásban, szinte stigmáktól liliomillatú mennyei szenvedésörömökben úszó herceg

egyetlen szempillantás alatt a legmondénabb udvari emberré változott, cortegiano és finom humorral kért
bocsánatot a festőtől, hogy nászéji randevúját saját festményével, hívatlan betolakodóként, majdhogynem
tolvajként megzavarta.

V. kötet 65

Rubens annál kevésbé volt az udvari etikett szempontjából „wohltemperiertes Klavier”, és azonnal a
titokzatos blaszfémiákról faggatta.

Alajos válaszolt: ma reggel a Gonzagák fegyvertárának kapuőrével beszélgetett, keresztes lovagok

származéka, ő is járt a Szentföldön, ott tanulta a Szent Sírnál szolgáló egyik szent szerzetestől ezeket a
szavakat, régóta tudja, hogy az ifjú Alajos herceg milyen mélységesen istenfélő, így hát megtanítja a
„leghatásosabb” jeruzsálemi imádságra – írja föl! írja föl magának a herceg úr. A herceg úr fel is írta, és
most a céduláról elimádkozta Rubens képe lábánál.

Rubens pillanatig töprengett, megmondja-e a sátáni igazságot az ifjú szentnek vagy sem. Az igazság
mellett döntött: az a katona vén hazug, kéjenc, kurvapecér!

(Rubensnek is modellként egész kuplerájháremet ajánlott, magasztos valutáris és deviza-szempontok

szem előtt tartásával)
Ennélfogva Alajos herceg tépje össze azonnal azt az „ima”-papírt, mellyel a cinikus ördög-katona
bohócot akart csinálni Alajosból.

Alajos válasza Rubens festőnek:

– A cédulát nem tépem össze, Önnek adom ajándékba! Érdekli-e a mi Urunk Jézus Krisztusunkat, hogy
obszcén vagy szent, blaszfém vagy vaticano-liturgico szavakkal imádkozom? Imádkoztam a Gonzaga-
családért, imádkoztam az Ön művészetéért. Tegye el ezt a cédulát, és tudom, kevesen fogják elhinni,
hogy én, én, „szenteskedő” Alajos fűztem a következő megjegyzést az önre testált obszcén noteszlaphoz
– aki nem ismeri a hispán-arabus, sexus-hereticus szavak értelmét, de hittel hívén abban, naivan és docta
ignorantiában, hogy ezek szentséges idiómák – imádkozzák, igen, imádkozzák őket Gonzaga Alajos
extatikus szent illúziójának és dezillúziójának őket segítő emlékére!

– Ez volna az apáca-külsejű Gonzaga-hercegnő portréjának „titka” – mondta a festő –, Alajos herceg

szent vonásait imádkoztam rá a képre.

V. kötet 66
(27)

Én visszamentem a szobámba, ←
visszaekkor már alkonyodott. Tárt ablakomból nem mindennapi látvány tárult elém. A palota főkapujához
vezető úton gyertyás, lampionos, fáklyás processzió közeleg, férfiak, nők, spanyolos szerzetes- meg
vezeklő ruhában, tömjén is táncolva füstölög. Se Nagypéntek, se Úrnapja. Mi lehet ez? A menet közepén
mintha koporsót vinnének, áhítattól púpos vállakon. A menetet utca népe, gyerekek, vének kísérik néma
csodálkozással. Ezek között pillantottam meg a két egészen fiatal énekesnőt Vincenzo házi színházából,
bronzavonz Clorindát és kéjarany Poppeát, ők tanítottak bűnösen a gyönyörűségek fríg és líd
hangnemeire, most mintha csak farsangi kavalkádról volna szó, nagyban integetnek felém, jelzik, hogy
rohannak fel hozzám.

Meséltek, lihegtek, egymás szavába vágva be nem állt a szájuk, apró cinkefütty vagy violaszirom
csókokat dobálva, pánsíppal pajzánkodva.

Vincenzo csele: a Szent Anna – várnál jobban megerősített – kolostori tébolydába, foglárok, kalandor
felcserek és kuruzslók házába: keresztjáró, kálváriás körmenet alakjában fognak az apácák bejutni.
Maskara a színházi ruhatárban garmadával. Máris az utcán lengedeznek a lángok, lovagló amazonok haja
a szélben. A „szent bolondház” süket kapusnővérével nagy nehezen megértetik, hogy imádkozva akarják
körüljárni a „sárga házat”, a csendes és dühöngő őrültek gyógyulásáért. Ekkor már a Doctoressa (!)
Főnöknő is megjelent, egész monostori gárdájával csatlakozott a menethez.

Mikor az apácák közös imádságra gyűltek, misére vagy a Keresztútra mentek, a bolondokat egy nagy
közös terembe terelték (a „vár” régi istállója), az ajtókat rájuk zárták, az olasz költő pokla kies
nyaralóhely volt ehhez képest. Most is ez történt. De a nagy kapkodásban (ünnepélyesen fogadni
Vincenzo menetét), az egyik ajtót nem reteszelték el, csak laza zár laza kulcsával csukták a kísérteties
bennlakókra. Így hát:

V. kötet 67

őrjöngve kitörtek, de micsoda ördögi színjáték formájában! Tíz-tizenöt bolond elmondhatatlan és

elképzelhetetlen maskarában

(a kert növényeiből, a konyha szerszámaiból, szőnyegekből, szétszabdalt szentképekből, éjjeliedényekből,

misecsengőkből, alamizsnás kosarakból és a kolostorfolyosókat restauráló mázolók festékes bödönjeiből
került össze a Sátán kosztümbálja).

A szinte meztelen, félájult Tassót ütötték, köpdösték, verték, ostorozták és koronázták – tán Tassóra
irigykedő rivális „költők” gúnyolták így Petrarca költővé avatását tudós szatírával utánozva? Vagy
másolták a falakon látható Szent Antal megkísértése freskókon látható iszonyatos szörnyetegeket? A
nagypénteki Passió járt fejükben? Salvator Rosa képein a boszorkányok éjszakája? Az apostolok is
szétfutottak csúful az Olajfák Hegyéről: az apácák is fülsiketítő sivítással inaltak, bújtak ezerfelé.

Vincenzo felülmúlhatatlan színész és bűvész improvizátor: ledobta zarándok-köpenyét, a Pastor Fido

hellén szoknyájának oldalára induláskor sebtében kardot kötött, most ezt hüvelyéből kirántotta, ördögűző,
ördöggyőző Szent Mihály arkangyallá változott, harsány latin szavakat kiáltott és… pillanat alatt Tasso
őrült hóhéraiból: vinnyogó, nyüszítő, térdeplő és csúszó-mászó „vénasszonyok” varangy-hada lett.
Vincenzo a megkínzott Tassóhoz lépett, néhány szót halkan, de erélyesen a fülébe súgott, a herceg
kíséretéből ketten valamelyik cellából ágyat hoztak, a költőt ráfektették (most valóban a legszentebb
templom szent-sírja lehetett volna!), és a precesszió megfordult, elhagyta a Kínok Kertjét: útban a hercegi
palota felé hirdette Vincenzo egyik komédiása: szent ereklyét hoznak, őrizetét a Pápa a mantovai
hercegekre bízta. A komédiás magasan lobogtatta a lateráni breve-t. Claudio! A te ellenpont-gyakorló
füzeted hangjegyekkel telefirkált egyik lapja volt – mesélte kacagva Clorinda.

V. kötet 68
(28)

Miközben az énekeslányok történetét hallgattam ←

visszaés háromlevelű lóhere játékainkba is bele-bele kóstolgattunk: Tassót a herceg abba a virágokkal
„örök tavaszra” festett könyvtárba vezette, ahol Guarini költő úr éldegélt mostanában a herceg dédelgetett
vendégeként.

A „háromlevelű lóhere” elhatározta, hogy valahonnan bekukucskálnak a Virágzó Pergamenek múzsás-

muzsikás hajlékába, hiszen bejutásról szó sem lehetett. Éppen indulnánk, mikor összeütközünk a
herceggel.

– Hová? Hová? – A három lóherelevél bután összenézett, butábban már nem is lehetett. – Ne
ténferegjetek itt gügyén – mondá Őkegyessége –, majd beviszlek benneteket a könyvtárba, bemutatkoztok
a Megszabadított Jeruzsálem halhatatlan költőjének, ne féljetek tőle, nagyon szereti a zenét, a fiatalságot,
a színházat… – és mikor mertem volna én úgy nyúlni Clorindához vagy Poppeához, mint most Pastor
Fido San Michele?

Mit láttunk? Mit hallottunk?

Guarini költő úr, szalon-ember, piperkőc, parfümös és feminin, précieux és manierista selyemdiplomata
íróasztala mellől kissé félrehúzott „x” lábú székén, mintha eddig a világon semmi sem történt volna, egy
papírlapról behízelgő, mézes hangon valamit felolvasott. Vele szemben, párnás karosszékben, borral,
étellel, öltözékkel „restaurálva” Tasso költő úr ül, és hallgatja költőtársa soprano-ondulált felolvasását: „E
két Múzsa nélkül virágozhat-e ének Toscana arany éjfelén? Nem Táj volt-e a kútja mind a zenének, s nem
sylphi Idők hozták-e felém?…”

Guarini úr gáláns ember volt. A sorok, melyeket felolvasott: Tasso sorai voltak – ezeket én később
lemásoltam, és… gyerekkorom legelső lamentoso áriáit komponáltam belőlük.

Tasso valamit mormogott magában, a mennyezetre nézett, rokokó bűnbánó Magdolnák kifordult és
könnyben úszó szemével.

V. kötet 69

– Mit mondott? – faggattam Clorindát és Poppeát, akikkel egy hatalmas, forgatható glóbusz mögött
kuksoltunk. Clorinda suttogta nekem pletyka-éhes füle zsákmányát:

– „Haszontalan hülyeség minden költészet, nincs fölöslegesebb rongy a literatúránál”, ezt mondta.

Én:
– Ne marháskodj! Lökött fazonnak tartasz, hogy ezt neked itt most elhiggyem?

– Ssss! Pszt! – szisszentette rám Poppea egy moráliákon kívül eső mozdulattal.

Guarini úr látta, hogy enyhén szólva „idegesíti” Tasso urat az a Tasso-szöveg, melyet egészséges
hazatérésének ünneplésére felolvasott, mire: a papírlapot, mintha túlérzékeny állatka volna, íróasztalára
helyezte, és könyv nélkül kezdte recitálni a Megszabadított Jeruzsálem kezdő strófáit.

Erre Tasso úr eszét vesztette, felugrott, ordítozott, rohangált a Virágok Tavaszi Bibliotékájában…

(így rohanhatott gyászruhás halálmadárként az a Hírhozó Nő, aki a görög hitregében Eurüdiké halálát
jelenti örök nászmámorban poetic-édelgő Orfeónak).

Sequentia Tassonis:

– Százszor, ezerszer megérdemeltem, Szent-Annások bolondházában a kálváriás, olajfás, golgotás,

viadolorosás Krisztus-koronázást, Petrarca költő-koronázást, mert ez a gúnyolódás, paródia, szatíra:
igazságos ostorként „járt nekem”. Krisztus nem Isten, nem lehetett Isten, ha a keresztes hadjáratokat égi
áldással segítette volna… ahogy soha, soha nem is segítette! Babona! Üzlet! Kaland! – és Tasso úr a
Primavera Bibliotékában legbőségesebben található antik cézár- vagy isten-fejek egyikének talapzatába
jól belerúgott.

– Ha Krisztus Krisztus, ha Isten Isten: az a „fontos” neki, hogy az egész keresztény világ fölforduljon az ő
sírjának visszaszerzéséért? Ami egyébként is halálröhej: nem! nem! nem a Sír a fontos, amelyben az
Írások szerint csak három napig tartózkodott… ha tartózkodott volna! De még V. kötet 70csak nem is
tartózkodott! Alászálla poklokra! – Tasso úr egy kulisszaként felállított térképet öklével kilukasztott,
széttépte, és tovább ugatott. – Hol van itinerárium, az útikalauz a poklokba? Hahaha! Bigottériába
bolondult pápák II. Frigyes császárt ezerszer kiátkozva Antikrisztusnak nevezték. Eposzom rongyain
taposva hirdetem, hogy soha jogos jogügylet, definíció, diagnózis, világtörténelmi ítélet nem volt
végzetesen helyénvalóbb, mint II. Frigyest Antikrisztusnak deklarálni: lehet-e igazi Krisztus az, aki
hazugságnak, szenvedésnek, hiábavalóságnak, vérengzésnek azt a pestis- és lepraverte büdös haláltáncát,
amire, én gonosz bolond, a Megszabadított Jeruzsálem szenny-eposz maszkját ragasztottam: akarta!?
Gyönyörködött benne!?

Néhány félpillanat intermezzo: Tasso őrült úr nem különösképpen kiegyensúlyozott jártában-keltében

észrevette jelenlétünket, megsimogatta mindhármunk fejét (most leszünk kirúgva, hogy éltünk se
marad!), és mintha mi hárman, kezdő-musicus Claudio Monteverdi, commediante bimbó-kurvikum
Clorinda és Poppea lennénk a legmegfelelőbb és legmegértőbb közönség a világtörténelem, világegyház,
világteológia, világirodalom hisztériás Végítéletének (Tasso úr téboly-próféciáinak), megállt előttünk,
mindhármunk fejét megsimogatta, de szeme fénye vagy inkább fénytelensége olyan volt, mintha bizony
kis-belőlünk semmit sem látott volna: mondá, mondá most a legcsendesebb melankóliával, egész teste
könnyező elégia:

– „Deus lo volt! Deus lo volt! ugye, ez volt az első keresztes hadjárat jelmondata! (szavaiban annyi
desperált, depressziós lemondás volt, hogy most valóban zuhogtak könnyei, Clorinda arcára is csurrant,
édes maflasággal pislogott felém és Poppeára: merje-e csipkerámás keszkenőjével letörölni?) – Diabolus
lo volt! Első, középső, utolsó keresztes hadjárat: a Sátán fesztiválja, nemisten, nemkrisztus, nemszeretet,
nemértelem, nemerkölcs, nemszépség Trionfója.

– Őrjöngő vak misztikusok a hülyeségig gyáva és szorongó, babonába-penészedett, csámpás koronájú

királyoV. kötet 71kat, Moloch-méhű hermafrodita pápákat, buta birkákat, rafinált rókákat hajszolnak
halálba, Jézus! Jézus! blaszfém sakáljai, Allah! Allah! vérvarangy bigottjai, istenmaszat álarcaikban,
hazug dogmák tölcséreibe dugott vesszőikkel, kikötőkben kereskednek, bizáncokban bujálkodnak,
árnyékszékek faláról lopott mintákból hiero-heraldikákat pingálnak és hímeznek lopott lovaik farára fing-
födőnek, hozományért házasodnak, háremek részegen hullára hágnak, gróf a grófra, herceg a hercegre
szenteltvízbe fürdetett késsel támad, kocsmában és lovagvárban, lepra-temetőben és hippi-kupi
nunciatúrákon, rózsafüzér-cégéres génuai meg velencei bankok arany-vemhes pincéiben, templomosok
Sanctissimae Masturbae kriptáiban!

Az irtózatos ordítás, törés-zúzás hallatára persze hogy félig nyitott ajtóknál, ablakoknál inasok, doktorok,
testőrök szorongtak, ugrásra készen, hogy lefogják az őrjöngőt (mosolyogtak… érdemes volt a
tébolydából kiszöktetni…), akárcsak bikát a torreádorok. Mikor a templomosok kéjkriptáiról kezdett
üvöltözni, a könyvtárszobában álló egyik Vergilius-szoborhoz rohant, le akarta dönteni, de Vincenzo
herceg úr és Guarini költő úr, lakájok és katonák segítségével lefogták.

– Te is! Te is megtagadtad színhazugság, színtalpnyalás Aeneis-edet, politikai konjunktúra

legkommercebb összefércelt fecnijét, nem akartál a köpönyegforgatás vagy szemérmetlen opportunizmus
mocskos modelljeként földögleni! – kiáltotta rosszkedvű Tasso költő úr, kapálózva (légy a pókhálóban),
tejfehér arccal, tejfehér Don Juan-kosztümben. Hirtelen elfáradt, alig állt a lábán (öregkori Michelangelo
Pietà-torzói), de mikor mellettem hurcolódott el, hirtelen újra fellángolt, és prófétált, süket stanzák kan-
kasszandrája:

– Te meg asszál, Clorinda, signore Tancredóval, cirkuszi ökölvívó, vatikáni udvari kardnyelő! – és a
könyvtárban álló görög atlétaszoborra mutatott –, cuncipunci, pipi-popi-Poppeám: zsupsz az ágyba
Néróval, még csak alkonyodik, csurran-cseppen neked is a szüreti présből, hahaha!

V. kötet 72

Tasso bezárt betegszobája mellett, folyosón, udvaron, az ablak alatt, papok, cselédlányok úgy
imádkoztak, mintha halott ravatala mellett virrasztanának.

(29)

A ti Claudio Orfeótok, ←
visszaMonteverdi szentorpheusztok egy kora reggelen mestere, Ingegneri szobájában üldögélt a csembaló
előtt, készült a zeneórára, javítgatott hiper-kromatikus és szuper-kontrapunktikus szorgalmi feladatain,
próbálgatta a billentyűkön, de valami valahogy sehogy se „stimmelt” az ifjúnak. Honnan a diszkrét, de
mégiscsak bosszantó zúgó zümmögés, hangzavar?

Nem sokáig kellett forgolódnia a szobában a bűnös rezonanciák után szaglászva: a hangok a kertből
(orgonák, tűzliliomok, violák és tulipánok) szűrődtek Ingegneri úr ablakáig. A kertben Vincenzo hercegék
szobalányai, öltöztetői, sminkelői énekeltek, afféle lánc-lánc-eszterlánc karikában, édes és egyszerű,
falusi és paraszt canzonettákat. Mikor a lányok a lombok alatt (rokokó sordino vízesések előképei?…)
megpillantották Ingegneri úr ablakában ifjú Jómagam Orpheuszt, tapsolva, sikongva, virágokat dobálva
hívták le a fűbe maguk közé, de… van-e jellemzőbb, naivabb és rafináltabb, perverzebb és folklórosabb,
mint a következő álmodott jelenetem?

Claudio nem ment le közéjük a kertbe, hanem az ablaktól visszaszaladt hangszeréhez, tollához,
papírjaihoz…

(az egyik lapot türelmetlenségében kettészakította, amint a csembaló alól túl mohón ráncigálta elő)

firkált, jegyzett, fütyörészett… ugyan mit? A szobalányok édes egyszerű nótáit és – kissé Ingegneri úr
bosszantására is gondolva – a maga parádés grand prix ellenpontjait próbálta keverni, kevergetni a lányok
nótáival…

Rám ismertek, patres et fratres? Nem törtem én mindig, akarva-akaratlanul a legbonyolultabb

matematikus és barokk magasságokba, és nem volt-e legédesebb idilli gyöV. kötet 73nyörűségem a
legegyszerűbb emberek társasága, beszéde, étele, danája? Ki volt streliczia és orchidea, ha nem én? Volt-
e a világon szerényebb búzavirág, paraszti pipacs, eltaposásra váró háromlevelű lóhere, mint Orpheusz-
Orfeo? Az értelem alig pótolható mámorával jártam a skolasztikus bölcselet legelvontabb labirintusait, de
gyermeki szívem örökké naiv és ártatlan érzelmek galambdúca maradt, children’s corner, gyermekkuckó
az otthonom.

Kaméleon-testem, opál-szivárvány lelkem most is itt bújócskázik és expektorál az orrotok előtt:

manierista perverz hóbortok és simplex simplicissimus dajka-dalok hinta-palintájában. És az
utcagyerekek trágár slágereiből született miseénekek magasztossága?

Claudio firkált, énekelt, billentyűket kalapált, szeretett volna egyszerre koloratúr énekesnő és ötféle
madárhang lenni.

Ingegneri zeneszobáját az odavezető folyosótól csak dúsan omló, habzó és lengő bársonyfüggöny
választotta el. A tanítómester későn érkezett (a lépcsőket talpa alatt most is kottavonalaknak érezte, erről
sokat tréfált), és mivel a függöny hullámzó zöldjén keresztül meghallotta tanítványa „alkotó furorát”,
megállt, mosolygott, hallgatózott, miként Polonius a Hamlet-színdarabban. De az ironikusan megbocsátó
mosoly hamarosan lesimult arcáról. Megijedt, mintha a zöld függönyön túlról valami ördögfióka üzenne
neki fenyegető harmóniai és diszharmóniai próféciákat. Ingegneri írótolla hegyével fúrt is egy kis lyukat a
bársonyfüggönyön, hogy lássa, mi történik odabent, a Musica sekrestyéjében és arany-kalickájában.

Claudio ekkorra már abbahagyta az „olympico”-kalimpálást, az íróasztalnál írt mohó türelmetlenséggel

valamit, meglepő volt, hogy világos nappal meggyújtotta Ingegneri íróasztalán a gyertyatartó három
gyertyáját, mintha egy gyermek végrendelkeznék és a Végső Szentség felvételére készülne. Ingegneri a
folyosón otthagyta a zöld függönyt (különben is a huzattól felduzzadt, az óriási „has” magasra emelkedett
a szélben, pöfeteg vitorla, alatta most vígan V. kötet 74be lehetett látni a folyosóról a szobába), nem akart
az esetleg kirohanó Claudióval találkozni.

Claudio valóban kirohant, hármasával, négyesével ugrotta át azokat a bizonyos „kottavonal”-lépcsőket,

egyik cipője (a bal) fennakadt, mint fogadalmi emlék ereklyetartó rácson.

Ingegneri mester belépett a szobába, és elkezdte olvasni az íróasztalon hagyott papírlapot.

Claudio odavetett vezérszavakban, néha bizony nem érthető rövidítésekkel, jellegzetesen kamasz vagy
ifjúkori tépelődéseit firkálta kurta litániába: Szent Alajos angyali lelke, Clorinda fekete harisnyája,
Poppea illata, Tasso őrülete, Szent Üdvtörténet és a Sátán világuralma, Rubens életének és festészetének
baccháns pompája, Vincenzo ágazatos politikája és a politikára fütyülő, ezerálarcú színészkedése… A
kusza sorok után piros tintával talán egy dal vagy madrigál kezdő szavai. A che tormi il bien mio, mintha
sirató volna…

(Ingegneri íróasztala fölött egy metszet az elhagyott Ariadné-Arianát ábrázolta, sírva és gyötrődve,
ruhátlan testével egyformán primadonnáskodhatott haláltáncban vagy orgiában)

(30)

Patres et fratres, ←
visszabúcsúzó mormogásomban, őszi kikerics tervezgetéseimben be kell most vallanom nektek, hogy
valóban! őszintén! mit se bánom, hogy ha eddigi testamentáris fecsegéseimből semmi se valósul meg,
hiszen tőlem immár minden messze! messze! Zörgő avarként érdes szerzetes-talpaim alatt felgyülemlett
„messzeségek” között: a művészet októberi szólama szól a legmesszebbről… és mégis, de akkor is –
bohóc szenilis, szent infantilis –, amiről most akarok beszélni nektek, az én Claudio Monteverdi-
életemről: bizony szeretném, ha körötökben nyoma maradna.

V. kötet 75

Guarini költő urat, ha jól emlékszem, futólag bemutattam nektek. Kell évszám? 1538 Ferrara – 1612
Velence. Mindkét város a ti Orpheusztok emlékezetében örökké élve, tomboló, látomásos drámai
ereklye… Szóval ez a Guarini úr életében, gyakorlatában, elméleti értekezésében, műveiben (tán, hehehe,
ott a legkevésbé…) a teljes szabadság dionüszoszi és nem apollói agitátora és propagátora volt, fütyült ő
ágazatos fütyülővel Arisztotelész szigorú ortodox, ahogy ő, Guarini úr mondta: „karthauzi herélt
esztétikájára”. El tudjátok képzelni, patres et fratres, hogy mikor ifjúkoromban ezeket nekem farsangi
kikiáltó-pózokban „el-eldeklarálta”: milyen felforgató hatást tett rám.

Hát még másik ördögi, testi és lelki gyakorlata, csábító-kábító manifesztója! Ezt többnyire akkor búgta,
súgta, szuggerálta belém, mikor a törökök elleni keresztes hadjáratok legpozitívebb eredményeként, fehér
selyemfoteljében ülve, velencei sötét handléktól vásárolt hasist szipákolt kacskaringós csövekből. A
művészet nem pedagógia. A művész nem katekizmust csócsáló jó óvó néni! A művészet célja csak a
szórakoztatás, a mámor, a feledés… tekintettel a Lét poklára, történelem fekete és halál hülye Sátán-
repertoárjára, a kéjálom és álomkéj az egyetlen menekülés, megváltás, ha éppen sznob vagy, mondhatod:
az egyetlen katarzis.

Mantovában Francesco Gonzaga és Szavojai Margherita házasságára készültek. Ekkor Monteverdi (én!
én!) negyven-negyvenegy éves. Monteverdi legbizalmasabb kapcsolatban van (tervábrándjaimban és
álomprogramjaimban) mind Francescóval, mind Margheritával, titkaik tudója, és: tudója mindannak a
titoknak, mit az édes pár nem tud egymásról, gyónás és pletyka, budoár és voyeur, tacitusi történetírás és
madrigálok melegforrása.

Margherita az a nőtípus volt, melyet a franciák „allumeuse”-nek neveznek: lobbantó, izgató, kacér és
csábító, de mikor végső ölelkezésre kerül sor, ilyen-olyan lélektani okokból… megugranak. Az
„allumeuse” kifejezést Monteverdi Belgiumban hallotta, flamand változatban is. Ezt a V. kötet
76legmellékesebbnek tűnő adatot azért említem, mert hősöm, énem, ideálom e szép nyugat-európai
tanyákon műve számára is, szekere oldaláról pazaran potyogó ékszeres motívumokat zsákmányolt.

Voyeur… Francesco egy alkonyatkor a palota parkjában, egy emeletes kútnál (tányér tányér alatt és
susogó selyemfüggönyként hull a víz tányérról tányérra) beszélt meg találkát Margheritával. Az ifjú
herceg lantot is hozott, a hercegnő: a szélben szokásos fekvő „S”-alakokat játszó kottalapokat. Vala Hold,
vala fekete kerti lomb, vala meztelen Vénusz-szobor, vadrózsáktól fojtogatott talapzaton, vala
földbedugott póznán táncoló lampion. A herceg első pillanatban összetekercselte a hölgy kottáit, és
valahol a szénaillatos fűbe tette, Hold és Vénusz közé. „Ezt, ezt, ezt hallgasd meg” – suttogta (én egy
bokorból csak fekete sziluettjét láttam, a Hölgy mellének lejtője viszont Holdnál, lampionnál jobban
világított).

Francesco szemérmetlen álmát dolgozta fel, chanson lant-kísérettel. A hercegnő a chansonban emlegetett
testrészeket néha pikáns fukarsággal, máskor meg ráadásos bőkezűséggel illusztrálta, és… mint imént
mondám nektek, patres et fratres, mikor Francesco egészen közel akart kerülni Szavója komisz liliomához
(a földre dobott lant nyakára lépett, a hangszer sikolya, rekedt reccsenése vérfagyasztó volt számomra),
Margherita kacagva, hogy ne mondjam (de igen!) ördögien vihogva a bokrok közé rohant.

Francesco sírva csókolgatta lantját, a halálra-göndörödött húrokat, fekete kulcsokat, Krisztus keresztjének
szögei lehettek volna. Tétova reménytelenséggel hajtogatta jobbra-balra a ruganyosan arcára visszacsapó
ágakat: szerelme sehol. Egy faágon két ezüst-cipője lógott, selymük szinte vakított, odébb meg
csipkezsebkendője borult sátorként ágaskodó phallus impudicus-gombákra, rajta hímzett szöveg: „Majd
megtudod, milyen Háromkirály ajándék egy NEM a te Margheritádtól!”

V. kötet 77

Orpheusz-Claudiótok végtelen dühbe gurult: átkozódó gyűlölet és undor, erkölcsi harag kerítette
hatalmába, látva az ilyen férfiakat-hiába-izgató nőt. Hangosan kiáltozta: „vagy menj apácának,
szűzmáriának, sienai szentszív virgók virgójának, vagy eriggy legperverzebb szuper-pornosz kurvának!
Vagy-vagy!” – de ezt a piszkos, szadista és uraskodó, szekírozó és Pluto Alvilágába való komédiát,
Hölgyem és hölgyeim, vessétek és tapossátok a földbe! Ha nem? Én taszítalak seregestül titeket a Pokol
fenekére, felőlem lehet Homérosz alvilága vagy Loyolai Szent Ignác katolikus kínzókamrája, de
megmutatom nektek, hanggal, szóval, tánccal, grimasszal, ezer nádi hegedűvel, hogy legrosszabb
viselkedéstek mit érdemel! Ez lesz aztán a Ballo delle Ingrate! Hálátlanok és kegyetlenek bálja! Láttam
én belga földön iszonyú haláltáncokat, láttam én francia földön tündéri, meztelen nimfa-balettet: mire
való Claudio-Orfeo-Orpheusz Monteverdi, ha nem arra, hogy örök kárhozat sötétségét, az Utolsó Ítéletet
és udvari garden-partyk Degas-balerináit: egy műben színpadra terelje?

Lasciate!?

Intrate! Ballo delle Ingrate!

Bezzeg az Udvar első énekesnője, Claudio szerelme, szeretője nem az ilyen poklokra való Ingrata volt:
most is ott hevert villájában, virágok, selymek, viharfelhő, tengerhullám, aranyeső csipkefüggönyök
között, háromlábú asztalkán gőzölgő feketekávé (a három láb: három dudakeblű, delfinfarkú félangyal),
arcfesték, púder, csurgó kottalapok, egy aranyparóka, rátűzve parfümös műrózsa, szívajak, „szemérem”,
nézés, nyelv, harapás nimfogramja.

Ajtó nyílik, vad huzat csap át a hálószobán, az erkélyajtó nyitva: Holdnak, ciprusnak, labdarózsa
buborék-felhőknek. A „vihar” az énekesnőt kerítő, széles mozdulattal leleplezte, és mikor Claudio maga
után becsukta az ajtót, a bűvészkedő huzat mintha még cinkos mosollyal, búcsúképpen meg is hajtotta
volna magát, úgy távozott kuncogó diszkrécióval a fák közé, virágokat és madarakat csiklandozva az
éjszaka játékaira.

V. kötet 78

Mikor cantatrice Caterinuccia a játék tűzesővel perzselt dombtetejére kezde lépegetni, lihegve suttogta
Claudiónak (aki épp egy nyelvére ragadt szépségflastromot próbált leszedni):

– Miért firkálsz te a Thészeusz által kútba ejtett Ariadné nyavalygásairól temetési lamentókat? Hülyeség!
Érted? Hülyeség! Halálos bűn az élet ellen… (elhallgatott… az „élet”…). Utána: – ezt! ezt! ezt írd meg,
mikor Dionüszosz az alvó Ariadnét magáévá tette és Naxosz szigetének minden harangvirága
kantilénázott és minden tarka madara frottólákat rögtönzött a gyönyör megszentelésére!

Caterina az ágytól a csembalóhoz ment, a Lamento di Arianna volt kiterítve misztikus albatrosz-
szárnyakkal a kottatámlán, énekelt pár taktust, aztán a kottát egy elfüggönyzött üvegszekrénybe zárta, a
kulcs-csomóból az egyiket a heverő Claudio orra fölé dugta pajzán budoár-szimbolikával.

Claudio nem volt pajzán budoár-hangulatban. A Caterinuccia által eldugott Lamentóban nem Ariadné
siránkozik. Claudio siratja megholt feleségét!

Claudio felkelt, egy szék támlájáról lelógó fekete dominót kerített magára, és kiment az erkélyre. Az
énekesnő nem zavarta a hamleti gyász-pillanatban. Tükör előtt kozmetikázta magát, legaggályosabb
grimaszokkal – „néha hagyni kell a bolondot… elvégre mindennek van ára”, és felkacagott. Dionüszosza
emlékével – pemzlivel és púderrel kevésbé megközelíthető – ámor- és psyché-tájakat vizitált magában.

Claudio az erkélyen, szemben éjszakával, Szűz Mária Holdsarlójával, felesége újra látott ravatalával az
oltár lépcsői előtt… Az ő, Claudio, magános virrasztása egy éjszakán, feleségén az átlátszó fátyol-
szemfedő, bal kezének édes hangszere, chitarrone, mint keresztes vitézek szarkofágján a pogányölő hősi
kard, kékvirág szent halántékaitól jobbra és balra egy-egy égig érő gyertyaszál, Gonzagai Szent Alajos
imádságainak leghűségesebb szobrai, lábainál virágcsokor, a rózsák, siratónők arcai – mulandóság, V.
kötet 79színpad (hiszen ő is énekesnő volt) örökre elnémult csörgődobja.

Mindezt most parázna-bűnösen, cinikus, satanissa és blaszfém bohóckodással Caterina meggyalázta.

Caterina?… Claudio! Claudio! ő, ő, egyedül ő a bűnös, szentházasság gyalázója, és… újra Gonzaga
Szent Alajosra gondolva, elhatározta (fogadalmát lelke mélyéből az Egek magasságába nyújtva,
valóságos Úrfelmutatás): Holdsarlós Szűz Mária dicsőségére fog ezentúl zenélni. Notre Dame
megbocsájtja majd, hogy őt, az Ég Királynőjét üdvözült hitvesével azonosítja.

Mikor Claudio az erkélyen a Magnificat magasságaiban érezte a lelkifurdalás mélységeit, és szeretője az

összes kozmetikai szereket tároló tolóasztalkát elrúgta magától (szinte repült a viaszos tükörpadlón), lent
az utca végéről irtózatos ricsaj, éneklés, kukorékolás, trombitálás, cintányér tört bele az éjszaka
csöndjébe.

Francesco herceg dühöngő elkeseredésében, hogy szűzjegyes, Sade-szentike Szavójai Margitkája a végső
felizgatás után mefisztói röhögéssel elszökött a nagy csók elől: egyenesen (bosszú! szerelmi vendetta!) a
városvégi örömlányok házába nyargalt, parádés kísérettel, mintha hallali-halleluja csavartkürtös
hajtóvadászatra indulnának. Ott az egész házat, minden szirén-szuka lakójával felzörgette, és az egész
processzióval éjjeli zenét, macskazenét adott Marguerite Allumeuse ablaka alatt.

Caterina énekesnő Claudiótól mindent tudott, sokszor regélt neki Francesco keserveiről, a Szavójai
Szentszemtelen visszataszító trükkjeiről.

Claudio visszajött az erkélyről. Caterina szobáját üresen találta, bizonyára sürgetően „ki kellett mennie”.
Claudio kapkodva felöltözött. Hogy a kéjtanyáról tulajdonképpen hová nyargalt… pontosabban, kedves
patres et fratres, ábrándos regény-testamentum terveimben hova is szalasszam? bizony nem tudom,
valószínűleg nem is fogom, minden elvész a Nagy Agyő ködében, torzók soha fel nem támadó kócos
temetőjében…

V. kötet 80

Mikor Caterinuccia visszajött szobájába, toporzékoló türelmetlenséggel szobalányát hívta halottébresztő

csengettyűjével, de válasz semmi.

Ideges unalmában, maga sem tudta miért, az elfüggönyzött üvegszekrényből előszedte a Lamento di
Arianna kottáját. Alighogy most eléggé bizonytalan érzésekkel belelapozott, lelkendezve berobbant a
szobalány. Ömlött szájából a szó. Legkorábban akart a piacra menni tejért meg mindenféle jóért, mikor
látta a részegen elvonuló vagy visszavonuló, éjjeli zenés, macskazenés Francesco bosszú-processziót, az
asszony meg (a szobalány így beszélt Szavójai Margitról) ott bőgött, jajgatott, lamentált, panaszkodott
villája erkélyén, dühöngő féltékenységtől gyötörve, miután baccháns panorámában gyönyörködhetett,
eine kleine Nachtmusik – vőlegénye meztelenkedő örömlányok karjaiban kéjeleg az ő, Szavójai Margit
szimfonikus szórakoztatására.

Caterina Caterinuccia nem volt híján ötletnek, tréfának, improvizációnak. Szobalánya kezébe nyomta az
ölében heverő Lamento di Arianna kottáját: azonnal vigye át szeretetteljes és legforróbban résztvevő
ajándékképpen a Szavójai hercegnőnek. Ha bánata és panasza van, mert az ő Francescója a
legspektákulárisabban, legbotrányosabban faképnél hagyta, akkor, rafinált gyógyszerként, ne privát
miákolását, nyivákolását sírja bele a süket világba, hanem tanulja meg Ariadné rekviem-nótáját
Monteverdi úrtól!

Ily idilli prelúdiumok, „előversengések” után mégis csak sor került az esküvőre, hollóhuhogás után
hattyú-hymenére.

Kedvem volna három intim és kevésbé intim epizódra. El is mondom nektek, patres et fratres, azzal a
titkos, huncut gondolattal, hogy közületek valaki felírja, feljegyzi (megírja?!…)

V. kötet 81
(31)

Az esküvő zenei játékait, ←

visszabalettjeit, Ingrátáit és Ariannáit természetesen Margherita Allumosa Plumosa Ombrosa teljes
létszámú pereputtya is végighallgatta – végig?… Egy iszonyatos maskarára kifestett, felpumpált,
kitömött, csontvázával csak azért is meztelenkedő nagynéni, „örvénylő” turbánparókában, kezdte a
publikum körében a zendülést: disszonancia! kakofónia! és hercegnői, segneuriale-finom vakmerőséggel:
basznak a macskák! Recsegő öregurak, egyébként töksüketek, ültükben is botra támaszkodva, egymásnak
rekedten magyarázták, köszvényes, tíz-húsz ujjukból hangjegyeket és eléggé kacskaringós kottavonalakat
„utánozva”: a klasszikus harmonisztika és az angelica tonalita szabályait, melyet Monteverdi úr pofátlan
és provokáló eretnekséggel gyaláz és káromol. Pajzán herceg-huligánok, fehér trikónadrágjukat gyanús
mozdulatokkal mutogatva a szavójai család bakfis tagjainak, füttyökkel spékelt meditációkat
röppentyűztek a vendégszüzek felé: ha Francesco úr a nászéjszakán az udvari muzsikus zenei gyakorlatait
fogja utánozni, az ifjú feleség kiugrik az ablakon!

De volt itt más közönség is, Claudiónak most az egyetlen fontos: mestere, Ingegneri valahol oldalt,
virágcserépre emlékeztető páholyban ült, szétvetett lábakkal, szokása szerint az így keletkezett fekete
háromszögbe egymással játszadozó csontos, sárga „metronóm” ujjait lógatta, és gyönyörűségtől édesen
mosolygó vén fejét is utána engedte. Elismerő „horgony” volt ez, mely boldogan merült el – tanítványa
kontrapunktikus rafinériáit hallgatva – a „forradalmi” zenében.

Lehet, hogy egy harmadik „közönség” Claudiónak nem volt olyan fontos, de nekem, nekem, ábrándokat
ábrándtalanul, illúziókat illúziótlanul, vén pókként is ügyetlenül szövögető Orpheusztoknak: annál
inkább!

A közönség soraiban ott ült Paolo Fiamingo festő, aki valahol 1585 körül a manierista erotika egyik
legszebb képét pingálta az Aranykor-ról: hellenisztikus Elysée Porniké V. kötet 82testek találkoznak hol
preludio, hol cadenza, hol coda! coda! coda! pompában – lombok, selymek, rafinált parkok, őserdők, kék
hegyek, pogány perspektívák, malackodó amorettek, a vágy végtelenségének sóhaját utánzó, kéjkísértet
ezüst szigetek kulisszái között.

A cécók végeztével lázas lelkesültséggel ölelgette Claudiót: ezt a festményét neki! neki, Claudiónak
akarja ajándékozni, a legteljesebben felszabadult szerelem és a legteljesebben felszabadult művészet
kettős korlátlanságának Szemérmetlen Szentképét.

(Orpheusz manierista, Orpheusz erotista: verkli, rekedtségében már inkább nagypénteki kereplő, de csak
rájár az olajozatlan kurblira kezem, mivel minden esztétikai illemtan messze elhajózott puszta
kikötőmből…)

Ez a monodikus zárójelem, monoton monológom érteti meg veletek, patres et fratres, miért szeretem
Lamento della Ninfá-mat, melynek kottájába bele is írtam, én örök színpadi rendező, én legclaudióbb
Claudio, hogy ezt nem szolmizáló iskolások vagy ortodox korrepetitorok szabályai szerint kell énekelni,
hanem szabadon, legszabadabban, a fájdalom minden igaz Múzsáktól megszentelt „formabontásá”-val,
szinte ütem nélkül! Tudjuk, unos-untig tudjuk, hogy káprázatos remekművek származhatnak fojtogató,
eszelősen szigorú szabályok követése nyomán, de (igazán semmi kedvem Wilde Oszkár-paradoxonokat
gomblyukamba tűzni), de… valahogy a művészettel nem törődésből születik a legizgalmasabb művészet.
Apologia pro vita sua?

Talán az efféle eretnek szülést óhajtottam Múzsám „manierista” méhéből, mikor a Ballo delle Ingrate
előadásakor az Alvilágból egyetlen napra a Föld tavaszi felszínére engedett, Margherita típusú férfi-
ugrató hölgyek lelépnek, le ám! a színpadról, a közönség sorai közt baletteznek, énekelnek, megszűnik
közönséges nézőközönség és „szent színpad” között a különbség, akárcsak szex-lokálban a V. kötet
83meztelen pincérlányok, itt éppen most elkárhozott, halálfehér frigid-szadista „frájok” a Pokolból…

De egy közülük a közönség körében vagy a színpad Pokol-tetőzetén marad még egy ideig, és így búcsúzik
a világtól, tavasztól, nyártól, szerelemtől…

…én, én, meggörbült, eltörpült Orpheusztok búcsúzik művészettől, világtörténelemtől, ásványok,

virágok, állatok, csillagok csodáitól és érthetetlenségeitől, betegségektől és kéjektől, hitektől és
hitetlenségektől, könyvektől, képektől, szeretőktől és magánytól, mindennapok mindenperceinek minorita
apróságaitól, szamár napló-töltelékektől és az időben, térben, súlyban, fényben évmilliárdos
Világegyetemtől. Ez a Nagy Agyő! A Legnagyobb Agyő!

(32)

Variálható?… ←
visszaa Mocenigo-család egyik palotájában a Combattimento di Tancredo e Clorindá-t játsszák, farsang
utolsó napja, Velence részegen és halálfélelemben Hamvazószerdára készül. A palota teatro-terme
fényben úszik, színes tapéták virágai megelevenednek, a csillárok gyertyalángjai titkos összeesküvéseket
szőnek, a társaság a Tenger Királynőjének krémje, álarcokban vagy álarcoknál rikítóbbra festett
„meztelenségben”. Kutyák és négykézláb hempergő gyerekek se hiányoznak, a Dózse leánya páncélnál
merevebb ezüstruhában öreg dajkája kezét szorongatja, könnyei patakzanak Claudio szerelmes zenéinek
hallatán, mert egy vén diplomatával jegyezték el, akivel a nagyböjtben barbár, emberevő, tatár
Hungáriába kell utaznia, pedig ő hősre, fiatalra, harcosra, kardforgató trubadúrra vágyik.

A dajka, klasszikus kerítőnő, már mutogatja is a közönség soraiban a lovagot, akivel összehozza a
leányzót. Meg is szökteti?…. Özvegy, ráncos principesszák a vérforraló V. kötet 84zenékre arcukat
tenyerükbe temetik, dobogó szívvel emlékeznek nászaikra. Egy karcsú apáca úgy emelkedik ki a
társaságból, mint a gondolák között a kikötő karok, nyurga oszlopok; tőle jobbra és balra a török
követségről két parfümös ifjú, gyöngyös turbánban, és sejtik vagy nem sejtik, hogy a gyertyatestű angyal
Claudio harci ritmusait, Tasso misés idealizmusát hallgatva azért imádkozik, hogy az ilyen pogány
eféboszok vérében füröszthesse gyöngyház-keresztény lábujjait. Álarcos ifjak és hölgyek élvezik a szabad
csókolózást, ölelkezést, lábjátékot, lehullt cipellőkkel ide-oda rugdosást, a Márkus-templom fiatal kórus-
tanoncai egymásnak extatikus mohósággal magyarázzák eszményképük, Claudio zenei rafinériáit.

Valaki följegyezte… A Márkus-templom öreg karmestere, kissé hóbortos, bolond vagy bolondos apróka
ember, fejét össze lehetett téveszteni Sienai Szent Bernardéval, Jézus nevét „bálványozó” szerzetesével.
Annak a lépcsőnek végében állt, mely a színpad-szálába vezetett. A lépcsőt a falban szentképek,
szentszobrok kísérték, a teátrum régen valószínűleg a Mocenigók házi kápolnája volt. A karmester a
lépcső végén hallgatta a Combattimento viharát, színpadon, nézőtéren egyformán, hallotta a fel-felzokogó
signorékat és signorinákat (igen! ilyen és ezt a sikert kívánta szívből Claudiónak), és mivel afféle „derűs-
babonás” oltárfickó vala, szeme önkéntelenül a lépcsőház legutolsó képére esett. A Szenvedő Istenanya
(valaki följegyezte…) – könnyei potyogtak, igazgyöngyök, felszáradtak, újra megindultak, mintha maga
Claudio vezényelte volna őket pontosan a zene strófáihoz idomítva.

A dióbélként összegyűrt testű szentéletű karmester legszívesebben leakasztotta volna a képet, és magasra
tartva berohant volna a Combattimento kellős közepébe, hogy Claudio színdarabjából Mater Dolorosa
mise legyen, de aztán ez irányban megfékezte magát. A leakasztott könnyező képpel a konyhába rohant.

Ott szakácsok és szakácsnők, pincérek és kukták sürögtek-forogtak gőzben, füstben, olajban,

izzadtságban és vaV. kötet 85níliában. Készültek a Húshagyó kedd „utolsó vacsorájára”, melyet az
előadás után tálalnak majd fel. Legaggályosabban sütöttek, főztek, beleztek és cukroztak – közben? Ők is
farsangoltak, legvaskosabb trágárságok, rikító obszcenitások csattantak-pattantak (forró olajban pofozott
malacpogácsák). A készülő perverz csemegéknek még külön ízt adott itt, a kályhák és nyúzó asztalok
mellett, az ínyenc-legénység szicíliai, toszkánai, velencei, ciprusi kevert dialektusa. Pofájukat
összemázolták, a borjúfejekből halálfejek, a pulykatollakból fanszőrök lettek, lapos tengeri halakból
cintányérok, hímvessző-gombákból sírkövek feketebors keresztekkel, megfelelő reterátfali rekviemekkel.

A konyha küszöbén a Szent Márkus bazilika szeleburdi karmestere magasra emelte két karjával a zokogó
Mária-képet.

Ha pozitúrájához éppen a jelenet plasztikusságát fokozó hasonlatra volna szükségtek, Monteverdi-

lelkigyakorlaton részt vevő patres et fratres, gondolhattok (analógiám elég mulatságos…) Mózesre, aki a
Törvény tábláit éppen magasra emelte, hogy földhöz vághassa, és (ez már szolidabb és közelebbi dolog):
a Jézus nevét, IHS felmutató Sienai Bernardinóra. Az ilyen – hogy úgy mondjam – „színpadi
utasításokra” azért térek ki, mert Claudióm is a legéhesebb, legszigorúbb precízióval törődött színészei,
énekesei, bukfenc-balerinái helyzeteivel, mozdulataival „drama! drama! in Excelsis” színpadán.

Miközben a pörgő-törpe maestro a zokogó Madonna-képpel fenyegetőzött, rikoltva prédikálta bele a

konyha fűszer-illatú vágóhídi bacchanáliájába: signore Monteverdi olyan zenét írt, hogy a Mennyek
Királynője is sírva fakadt hallatára! Ti is hallgassátok, szerelemről szól és halálról, de minden hangjegye
imádság és üdvözülés!
V. kötet 86

Hogy a farsangoló szakácsnépség azonnal elnémulva térdre borult, azon aztán ti, patres et fratres, igazán
nem lepődtök meg, Catholica Mediterranea rózsafüzér-bohém kuncsaftjai.

Első pillanatokban a két-három emelettel magasabb színházteremből nem sok hallatszott: a pince-konyha
tárt ablakain a Nagy Kanális felől majdnem moslékként beömlő karneváli ricsaj mindent elfojtott. De
egyszerre, a Mocenigo-paloták előtti vizeken is (miért? hogyan? valaki följegyezte…) minden
elcsendesedett, és a hajnali hajnalkék derengésben (vagy holdfényben?) angyali üdvözletként áradtak a
Combattimento szenvedélyes vagy álmatag-olvatag, szakrál-szenzuális hangjai.

Az áhítat csendje, Holdnak, hajnalnak, Claudiónak, a Zene zokogó múzsájává átváltozott (Ovidius!) Szűz
Máriának csak pillanatokig tartott. Derült égből villámcsapás és mennydörgés, nyári vihar: a teátrum
terméből őrjöngő tapsvihar hallatszott, éljenzés, üdvözlő sikongás, a zeneszerzőt ünneplő trionfo-
toporzékolás, Petrarca-babérok helyett tán székeket hajigáltak a csillárok csörgő kontyaira.

Szakácsok, pincérek, Hófehérke-héttörpe kukták, udvarmesterek, dózse-heraldikás lakájok és Szent

Márkus amulett-oroszlánjaival ékesített hóvirág- vagy pipacs-parókás, pikáns szobalányok: mint a
szélvész rohantak a húshagyó keddi fényűző tálakat, kelyheket, virágvázákat és gyümölcskosarakat
fölragadni és vinni! vinni!, és precesszióban, flamand konyha kaviáros panathénájába be! be! az
étterembe, a Büfé Bacco-ba, mielőtt még megszólalnak Hamvazószerda lélekharangjai.

Claudius Orpheusz Orfeo elemében volt: kacagva fújta a katonák gratuláló vasmarkában összetört
lantverő pókujjait, versenyt szavalta orgonalila főpapokkal vagy szerényen nyüzsgő kis szerzetesekkel
(patres et fratres…) ékes latinsággal a Te Deum laudamus-t vagy Magnificat-ot

(kopasz újkrumpli fejecskéjükről fókabajuszként lógott szemükbe a tonzúra-koszorú. Akár bíboros, akár
szürkebarát: Mocenigóktól mindig töV. kötet 87mérdek ajándékot kaptak, kardinálisok nimfákra és
freskókra, szentverebek templomokra, szegények segítésére. Hálából ezért jelentek meg operában,
karneválon, a Mocenigók ezt a protokoll-reklámot elvárták).

Claudio bal kezével apácát, jobb kezével szaracén követet üdvözölt, Tassóról tréfált, Ezeregyéjszaka és
Keresztes Háborúk „rázós” motivisztikájáról, a szakácsokat, vállukat veregetve, az urak közé invitálta,
hiszen az Élet Álarcosbálját ünnepeljük, Saturnalia – utánozta jól ismert színészi, fintorgó és grimaszoló
tehetségével a szicíliai és toszkánai ízes dialektusokat, a búvalbaszott (umbriai dialektus!) özvegyeknek,
karakterüknek megfelelően, hol Isten akaratában való megnyugvást prédikált, nyakából lógó feszületét a
bánatos asszony ajkához érintve, mindpaposan, mindvecsernyésen, hol meg új szerelmet jósolt,
nyálcsordító ifjakat, dévaj vokabuláriummal, a cigányasszonyok jövendőmondó süket hantáit utánozva.
Színészekkel, színésznőkkel a Combattimento passzusait parodizálták, egymást felülmúlva a falsetto
kukorékolással (darált malachússal töltött szendvicsekkel teli szájukban). Közben odahívták a San Marco
bazilika kórustanoncait, és szőröző-szigorú vizsgáztatóként rájuk parancsoltak, hogy ezt meg azt
énekeljék el líd, mixolíd, fríg hangnemben vagy (hujjé a ligetbe nagyszerű!) – atonálisan…

A fergeteges cécóban…

(Sok Hűhó Mindenért, Much Ado About Everything: „csókolni tudsz-e jobban vagy vívni?” – kérdezte
épp egy szeleburdi-szép színésznő Claudiótól, ajkát madárcsőrré csücsörítve, kezében meg egy színpadi
karddal hadonászva)

…a Mária-képes karmester-barátnak is sikerült Claudióhoz férkőznie, és összetett kézzel kérte, hogy

Claudio írjon misét, vecsernyét, litániát, gregorián rózsafüzért, „újító” modorban, akármit, de nagy-
nagyszentséget, mert: kit tisztelt meg úgy a Madonna, hogy egy színdarab szépségéért könnyeV. kötet
88ket ontott?… Ha nem írja meg, a Szűzanya megtiltja Szent Fiának, hogy Claudio az angyalok örök
birodalmába lépjen. Ön már nem egészen fiatal, és ez a ránk boruló Hamvazószerda igen-igen
lelkigyakorlatos alkalom…
Claudio utat tört magának az álarcos vagy félmeztelen tömegben, magával hurcolta a karmester urat, az
étterem meg bálterem fölött volt egy kis studiolo, legintimusabb dolgozószoba, ehhez volt kulcsa
Mocenigótól. Maga elé ültette Babonás Ikonosztáz urat, és legbelsőbb, bevarrott zsebére mutatott szíve
fölött: sok-sok évvel ezelőtt iszonyatos fájdalmak hasogatták mindkét fülét, teljes süketség fenyegette a
doktorok szerint, jobb lapockáját is görcsök, bénító fájdalmak gyötörték, lábaiban mintha elhalt volna
minden izom. Nem fogja se a maga, se senki zenéjét hallani! Nem tud lanton játszani, le kell mondania az
életéről, a színpadi, manierista, százlábú és ezerarcú gesztus-szélmalmokról!… Akkor zarándokolt
Loretóba, és ott fogadalmat tett a Szűzanyának, hogy valami egészen nagyot, gyönyörűt fog írni róla és
Neki, ha ezekből a halálos betegségekből megmenti. Ezt a fogadalmát egy pergamenre írta, Loreto papjai
is aláírták, pecséttel stigmára pirosították.

Ebben a pillanatban, szemben a habókos San Marco-dirigenssel, Monteverdi Orpheusz érzése és

gondolata kétfelé futott. Egyik: annak idején fogadalma teljesítését halogatta, halogatta… Nem felejtette
el! Dehogy felejtette! Csak evilág, életben, műben, nagyon sokszor a Szirének Szigetére csábította, velük
élt, róluk és nekik írt. Igaz, hogy (és talán nem is jogtalanul!) az Égi Donnának mindig azt magyarázta,
skolasztikával és Jézustársasági szent szofisztikával, hogy a világi művek és a világi élet is: szentség,
imádság, hiszen Természet, Udvar, Asszonyok, Lányok, mind-mind Isten sanctissima kinyilatkoztatásai.

Másik: ahogy most jobb kezével szíve fölé nyúlt, a bevarrott pergamenhez, érezte, hogy a loretói nagy
szent pecsét porrá tört, zörgött a bársony és keze alatt. Hamvazószerda pora…

V. kötet 89

A vallásos, áhítatos csöndet ugyancsak vaskos és brutális lárma törte össze (néma tükör közepébe
kartácslövés). Afféle Rómeó és Júlia-darabba illő Montecchi és Capuletti inas-hajcihőről van szó. A
Grimani-családnak is volt házi zenekara, intim operája, balettje és patronált zeneszerzője. Most –
nagyszerű farsangi farce Hamvazószerda halálkoponyás küszöbén! – ezek a Grimani-muzsikusok
összevissza forgó gondolákon a Moncenigo-palota elé csurogtak, és részeg zenebonával gúnyolni kezdték
Monteverdi zenéjét: lábosokkal, fakanalakkal, habverőkkel repedtre csapkodott éjjeli edényekkel.
Monteverdi valóban írt olyanokat, hogy robbanó appassionato passzusokban ugyanazt a hangot
tizenhatszor kellett megismételni: a Grimani-zenészek most harminchatszor verték, röhögték, hányták azt
az egyetlen hangot, részeg cselédlányok és olajban főtt szaracén szakácsnék blaszfém Mária-
gyalázásaival. És: Monteverdi valóban írt olyan zenekari utasításokat, hogy „itt le kell tenni a vonót, és
két ujjal tépni a húrokat!” – mire a Grimani-palota ötletdús zenebohócai egy galocsnipofájú fekete
gondolán – megvadított kandúrokat és kutyákat hajtottak egy hárfa húrjaira, melynek felső végéről
hurkák és csemegebelek csüngedeztek izgató illatokban. Pizzicato! Pizzicato! Incalculato ed infuriato! –
rikoltozta egy karmestert utánzó vurstli-kikiáltó, Monteverdi félreismerhetetlen maszkjában, Daumier is
csinálhatta volna.

Monteverdi kacagva rohant ki a budoár kistyúkketrec, csámpás erkélyére, hangosan tapsolt a Grimani-
„küldöttségnek”, papi áldást osztott, és az erkély rácsára akasztott virágcserepeket dobálta hálából és
honorato a zenekar fejére.

A vezérgitáros lekapta fejéről a háromszögletű papírcsákót, mélyen meghajolt volna, köszönettel a kegyes
tiszteletdíjért, de ez nem sikerült, csónakja a nagy billegésben csak azért nem fordult fel – ügyetlen
cserebogár –, mert a szomszéd gondolák szorították össze (ángolnák karibtengeri nászéjszakája?).

V. kötet 90

– Signore! – szavalta öklendezve, bukdácsolva, egyensúlyozva –, a temetőbe megyünk! Hamvazószerda!

Ezt a főpróbát az ön tiszteletére a Mocenigók szent helyének árnyékában kellett tartanunk! Az ön
repetíciói és pizzicatói feltámasztják álmukból a holtakat! Ők fognak ministrálni a Bazilikában!
Benedictus qui venit in nomine Claudii!

Claudio ott az erkélyen nem látta (nem is törődött vele), hol is lubickoltak ezek után bacchikus féltök
hajócskáikon a „grimániak”. Húshagyó fénypontja, Venezia Nagy Száma közeledett a paloták
nyalogatásában soha ki nem fáradó, kanyargó Kanálison.

Nehéz aranyhajó, Noé bárkájának balzsamozott ereklyéje, a Bucintoro farsangra készült másolata,
bálványhajó, miseruhás hajó, a Jelenések Könyvéből a babiloni kéjnő nászhajója, lélegző, suttogó
szarkofág, argonauto Argo, legméltóságosabb „lengőborda” evezőkkel…

Magas trónuson, szinte oltáron ült, a hajó közepénél valamivel hátrébb (ókeresztény bazilikák és gótikus
dómok szent alaprajza…): Velence Királynője, a Farsang Királynője. Nimfák koronázták, akárcsak Néró
Poppeáját zug- vagy hiteles historikusok szerint. Most az egyik nimfa, fátyol-öltözött, antica-vetkőzött: a
Világegyetemet jelképező asztrolábot forgatott hosszú, körmeneti rúd tetején, a többiek, akárcsak
Parnasszuson a Múzsák, táncoltak, zenéltek, tömjéneztek.

Hogy ki alakította ezt a legkiváltságosabb szerepet, a Farsang és Velence (és a Mennyek? és az Italia
Romana?) királynőjét, ezt – patres et fratres – sem történelmileg, sem ábrándjaim, terveim, kószalepke
kékálmaim rendje vagy sweet rekviem-anarchiája szerint nem tudom.

Azt viszont tudom (álmodom? máris felejtem?), hogy az „utolsó húsok és első hamvak” aranyhajóján
jobbra és balra, a hajó korlátja mellett egy-egy sarlós félkaréjban: Velence öregedő és öreg bírái,
nagykereskedői és nagybankárai ültek, álarc nélkül, pompában, bárkasüllyesztő nehézkességben, tekintély
ólma a fenekükben.

V. kötet 91

„Venezia Poppea Madonna Carnevale” oltári lábai előtt meg egyetlen félkörben a feleségeik. Idős
hölgyek, élettani szabályzat szerint, vagy szakajtóból élesztőtől kicsurgóan kenyértészta-kövérek (de
kifestve!), vagy csontvázak, zörögnek, még a szemgolyójuk is lefogyott, majdnem kigurulnak a koponya
gödréből (de ők is kifestve!). Bamba kényszeredettséggel nézik a koronázó vagy múzsálkodó
táncoslányokat: férjeik szeretőit.

(33)

Két intermezzo. ←
vissza

Esetleg érdemes volna megcsinálni?… Elvégre „zsinat” vagytok, ti alattomosan kuncogó patres et fratres,
és a zsinat (mennyi röhejvita témája!) hivatalból, ex officio, okosabb lehet orátor és éneklő kanonok, apát,
prior, rendfőnök, provinciális és univerzális, gvárdián és pávián Orpheusznál.

Tehát – édes-hipotetikusan, hamvazószerdás szkeptikusan – próbálkozzunk az első intermezzóval.

A nagykereskedők, nagybankok, nagynimfák, nagybanya nagyhitvesek Divina Venezia Cytherea

bárkájának élén: ifjú efébosz verte lantját. Tudjuk, tudjátok, tengeri hajók orrán, dísznek és varázserejű
amulettnek mindig szobrok, maszkok, bábok álltak, ágaskodtak: szárnyas Niké, átváltozott Krisztus,
halfarkú Meztelenség, viharkeverő szellemeket elriasztó Gorgó-Grimasz. Most Velence Királynője
hajójának orrán: ez az utolérhetetlenül szép hellén-provánszi trubadúr volt a bájtalizmán. És ezzel
kezdődik a feltételes, manierista-type első közjáték.

A bájtalizmán ifjúba halálosan szerelmes volt egy velencei hölgy: gyerekkorától egzaltált hisztérika,
komédiás, hetedhétországra szólóan konfabuláns hazudozó és rémlátomásokkal, gyanakvásokkal magát
teátrálisan kínzó commedia dell’arte mazochista.

V. kötet 92

Lakása erkélyéről, a Kanális parttalan partján, megpillantotta „A Hajó” orrán élete szerelmét, akiről azt
hitte (pontosabban: színészi tudatossággal azt hitette el magával, megfelelő jelenetek előkészítése
céljából), hogy őt örökké csalja ez az ifjú a Trónoló Hölggyel. Mikor a Hajó, lantverő Antinousszal vagy
Alkibiádésszel az orrán, a féltékeny leányzó házának iszapos-mohás lépcsői elé érkezett, a lány ruhái felét
letépte magáról (fejedelmi gesztussal a háta mögött őrködő cselédek kezébe dobta, szinte pontról pontra
számolva, hány ruhadarabot is adott át, mintha mosodába mennének), és miután ezt a félvetkőzést
aggályos pedantériával elintézte, öngyilkosságot követett el szerelmi féltékenységi bánatában: a Hajó orra
elé, Karnevál Kanálisába vetette magát.

A „finale Canale” közelebbi megértéséhez egy kis képaláírást, magyarázó „légende”-ot ragasztanék.

A Hajó orrán illegő hímnimfába reménytelenül szerelmes lány sok-sok elbeszélést olvasott már nőkről,
akik őrültnek tettették magukat, álöngyilkosságokat inszcenáltak, így próbálván magukhoz láncolni hiába
választott ifjaikat. Az őrültség vonagló táncfiguráit, zárt ajtók mögött, tükre előtt, misegyertyák vagy
Holdsugár sárga vagy ezüst fényében lejtette, de a cselédek és vén reszkető öreg anyja meglesték,
végignézték, végighallgatták, és nem voltak egészen tisztában vele, bolond-e vagy bolondozik-e a
gyermek. Öreganyja nem engedte a régi cselédeket piacra: hátha leánya lepénzelte őket, hogy mérget
hozzanak a patikából.

Egyszer holdkórost játszott a kiszemelt „vőlegény” kertjében, nem éppen a kívánatos sikerrel. Ahelyett,
hogy a vőlegény meakulpás lelkifurdalást érzett volna hűtlenségei miatt, a hálóinges desperátát a Szent
Anna Bolondházba vitette röhögő lakájaival. (Mi lenne, hehehe, patres et fratres, ha ott Tassóval
találkoznék?) A hölgy szemérem nélkül komédiázik, happeningezik, az apácák a pogány látványoktól,
kísértésektől bolondabbak lesznek ápoltjaikV. kötet 93nál? És Tasso? Róla mintázza eposzában Armida
kéjnő és varázslónő mágikus szerelem-idolját?…

A Szent Bolondház főnöknője egy Faustus-hírű vándor csodadoktorhoz fordult (na, amíg azt megtalálták!
…), egy bizonyos Gismondo Freudiano, aki azonnal megállapította, hogy a nő csak játszik, finta pazza!
finta pazza! – mire a szent főnöknő minden teketória nélkül kidobta az utcára: van esze hozzá, hogy
hazataláljon! Nem ment haza. Új trükköket talált ki. Vándorszínészek közé állt, pikáns és bizsergetően
blaszfém-obszcén komédiára vette rá őket: Zsuzsanna és a vének történetét úgy adva elő – pantomim és
azon idők szerint „vadmodern” zene –, hogy a két vén egymás között szerelmi vágyait félreérthetetlenül
mutogatja, erre megjelenik, mint valami hírhozó angyal, a hitregék Narcisszusza, de mielőtt „jó hírét”
kifejthetné a véneknek, berobban Zsuzsánna, aligöltözött Bacchánsnő, és parádés csáb-táncokkal készíti
elő a véneket a bujálkodó konklúzióra, trio magico, terzetto circeo.

Mindezt: a hűtlen vőlegény garden partyján, örömlányai körében adta volna elő. A „nimfomán
Zsuzsanna” idilli szépjátéka nem került színre, mert az előadás kezdetének pillanataiban (rokokó rock!
barokk beat! dodeca disco!) a hűtlen vőlegény kertje előtt vágtatott végig ferences és domonkos
szerzetesek vihar-processziója, harsonákkal hirdetve: a Pápa Őszentsége interdiktummal és
exkommunikációval sújtja mindazokat a komédiásokat és komédiások patronálóit, akik a Szűzanyának
szentelt május hónapban színdarabokat játszanak.

A vőlegény és háreme szétszaladtak, a processzió élén nyargaló ferences barát – „Zsuzsánna” gyóntatója!
– felismerte lelki leányát, ölelkezés, áldás, zokogás, bűnbánat… A műkedvelő színésznőt az átkozódó
processzió egyik szekerére rakták, sokáig nem tudták botrányos meztelenségét mivel betakarni –
deszakráló színpadra kész állapotában nem volt éppen megfelelő agitációs objektum a paráználkodás
elleni parancsot végrehajtó Ecclesia Militans zúgó zivatar körmenetében.

V. kötet 94

A gyóntató engedéllyel kiszállt az átok-körmenetből, hazavitte lelki leányát, egy-két napig ima, gyónás,
penitencia, szentáldozás, aztán (öreg ámor és psyché-kintorna ez…) visszaesés a „minden-a-régi”-be.

A beígért kis-képaláírás, magyarázó „légende” végére érnék: a bolondériás belladonna erkélye alatt éjjel-
nappal egy ladikban inasok, szobalányok és legtöbbször a ferences gyóntató virrasztottak: mentsék ki a
kanálisból, ha hisztériás komédiázásból öngyilkosságot kísérelne meg „vőlegénye” visszahódítása
céljából. Családja persze vidéki nyaralóba vagy beato angelico sanatoire-kolostorokba akarta mézes-
édesen internálni, de efféle tervek ellen intermezzónk heroinája toporzékolva, harapva, hörögve és haját
tépve tiltakozott.

Tehát Canale Finale: a karneváli hullámokba pottyant öngyilkosjelölt kisasszonyt a csónakos gyóntató, a
konyha ügyeletes cukrásza és egy párját ritkító, négybalkezes, öreg, vak és süket, kegyeletből megtartott,
de még mindig buzgómócsing udvarmester bevitték a leány rózsaszín, marcipán-arabeszk hajlékába.

(34)

Claudio a Mocenigo-palota ablakaiból, ←

visszabalkonjairól mindent látott. Dugóhúzó csigalépcsőkön visszatévelyedett az opera-szalonba, vissza a
most félelmetesen puszta színpadhoz, sivatag, az alfa-semmi és ómega-öröküresség rózsaszín ravatala
(maradék és hervatag lampionok fénye)…

Nemcsak thébai remete-barlangok, de egy ilyen nyúzott tetemszínpad is ad kedvező alkalmat

elmélkedésre, életünk gyűjteményes érthetetlenségei felől.

Zajt, röhögést, pohárcsöngést hallott. Ekkor vette észre, hogy a halottnyújtóztatásra kiterített színpad bal
végében félig nyitva van a színészek öltözőszobája, maskara-ruhatára. Tükör előtt, kozmetikázó és
frizírozó asztalka mellett V. kötet 95(festékek, púderek, műszempillák és harcos harcsabajszok szanaszét
a földön) verik a blattot disznónagy jókedvvel Spanyolország és Anglia Velencében akkreditált
nagykövetei.

Claudio odament hozzájuk, a ruhaakasztókról lelógó kosztümök között kellett átvágnia magát, az egyik a
vállfáról az ő vállára szakadt (madárijesztő?), a két kártyás kacagott, tárt karokkal szeretetteljesen
üdvözölték a zeneszerzőt, kártyáikat legyezőként kezükben tartva és a nagy hallelujázás közben is nagyon
józanul vigyázva, hogy egymás pikk-dámáiba és kőr-bubijaiba bele ne bandzsíthassanak.

Claudio megkérdezte mámoros Hispániát és nagyokat csukló (fekete gombok minden egyes csuklás)
Nagybritanniát: érdekesebb a kártya, mint a farsang utolsó percei a Kanálison? Az angol követet fogta
karon, kicipelte az erkélyre: nézze a Néró Poppeájához hasonló Velence és Farsang Istennőt az aranykor
súly- és sóhajhajóján.

Az ángol kissé elkomorodott, kissé elmosolyodott, kétely és fáradtság, utána félig magának, félig
Claudiónak valamit hazája nyelvén mormolni kezdett:

– „…holnap és holnap és újra holnap, kukac kukacra mászik így naptárunk vak lukában, históriánk utolsó
üteméig, tegnapjaink fáklyákkal tántorgó udvari bolondok, mutatják az utat sírgödrünk vagy
hamvvedrünk felé. Hunyjatok ki, élet kurta gyertyacsonkjai! Az élet csupán kísértet-promenád,
műkedvelő ripacs, a rászabott időben hülyén hisztériázik színpadán, aztán nagyot koppan és elhallgat,
süket duma, kretének krónikája, hiénák és sakálok danája, értelme: Nulla…”

Claudio jól értette. Amit hallott, értelmei és érzelmei nagy palackjait léte alkímiájának polcain alaposan
fölrázta. Világos, hogy ezek az ördögi szillabusok nem az angol nagykövet leleménye. Kérdezte: ki ez?
mi ez? ki mondta? mikor, hol és miért?

– „Looks like poetry” – mondta az Orfeo komponistája, a költészet szagát érzem e sorokból.

V. kötet 96

– Jópofa londoni színész, verseket és darabokat is szokott írogatni.

– Hogy hívják? – faggatózott a muzsikus, mert ezt a britet máris testvérének érezte.

– Na ja, a neve, persze a neve is érdekli, hát az már nekem nem olyan egyszerű, pedig hallom, hogy az
Udvar felé is terelgetik őt, a végén még protokoll-fickó lesz belőle, bár nem tudom, hogy ezek a
mulatságos denevér-chansonok hogyan dekorálhatják az új kormányprogramot, hehehe!
Mialatt Claudio és az angol követ a balkonon ilyenformán készültek Hamvazószerda hajnalára, lent az
öltözőben a spanyol diplomata felette unatkozott. Mérgében kártyáit a falhoz vágta, nagyokat húzott egy
demizsonból, és mikor a kosaras üveget feje fölött jó magasra emelte – Úrfelmutatás Bacchusnak –, egy
polcon pont olyan fekete kalapot, bajuszos maszkot látott, mint a spanyol király fekete cilindere és örök
Eszkoriál-grimasza. Több se neki! Ebben a maskarában fogadja a remélhetőleg idővel a kártyaasztalhoz
visszatérő angol követet. Az vissza is jött. A spanyol kolléga tréfájának akkora sikere volt, hogy az
ángilus vörös asszonyi parókát csapott a fejére, meg mindenféle holmit, csipkét, hamis ékszert: Queen
Elizabeth!

Röhögve, egymást támogatva, hol az elgurult II. Fülöp-kalapot négykézláb keresve, hol a félrecsúszott
protestáns Tudor-parókát a másik oldalon még jobban félrecsúsztatva: reformáció és ellenreformáció,
Tudor-England és Habsburg-España két legeminensebb nemzetközi jogi szaktekintélye és képviselője
legurult a lépcsőkön, bele a Nagy Kanális első arrafelé surranó orrszarvú gondolájába.

(35)

Most Monteverdi Orpheusz Orfeo ←

vissza újra egyedül maradt a manierista „Világűr Színpadán”, és most hozzátok fordulok, patres et fratres,
színpad és elbeszélés, szakrál-balettek és burleszk-haláltáncok professzionista vagy amatőr V. kötet
97barátaihoz: szeretném veletek együtt megbeszélni Monteverdi (bizony elég vázlatos, de az én petit
livret Breviárium-om szellemében fogant) életrajzának végét, csattanjon a csattanója, fin-de-fináléja!
Márpedig úgy érzem, liliomillatú végrendeletemnek nemhogy megírásához, de skicc-vizionálásához,
próba-álmodásához is reszketeg és roskatag az én „anatómiám”…

Kísérleti látomásomban a holtfáradt Claudiót látom, először felhúzott térdekkel üldögél a színpad
végében a kemény deszkákon, később dideregni kezd, árad a jeges huzat a Kanális meg a lépcsőházak
felől, erre a színpad dúsnál dúsabb, dunyhánál dunyhább bíborfüggönyeinek alsó hullámaiba takarózik…

(Greco festménye, Orgaz gróf sírbatétele jár eszemben, és mindazok az ágyak, hordágyak, selymes
díványok és csókos kanapék, szeretet-párnás előkoporsók és pillangótarka, strandhomokra való, napozó
vászonágyak, camping-nyoszolyák, melyekre Maria Montemedale fektette Orpheuszt az evangéliumi
caritas minden Madonna-színképével, a földi szerelem pogány csiklandó-csengettyűivel, mikor Isten soha
meg nem érthető rendelkezéséből betegség látogatta a Breviárium éhes, pergamenjeit hangyabetűkkel
etető auctor Domini minimust).

(36)

A következő epikai vagy drámai lépés: ←

visszaMonteverdi-Orpheusz álma volna, a barokk függöny bíbor hullámaiban, színpadon! színpadon! Hol
is lehet az ember másutt, máshova ágyra-járó? Aranydiót vagy ördögfarát édesen vagy feketén álmodó?…
Félálomban persze még a Néró Poppeájának öltözött-vetkőzött Karneváli Királynőt látja, de ehhez már
olvasmányok emlékei szóródnak, öntudatlan képzettársítások mák-szemei…

V. kötet 98

Poppea menete: diadalmenet. És sokféle történelmi könyvben olvastuk, patres et fratres, a diadalmas,
győztes cézárok triumfusaiban etikett volt, szinte regula és parancs: bohócok, törpék, bukfencező
jokulátorok és kabarékomédiások a legblaszfémebb…

(legdestruktívabb! legbaloldalibb! leg-politikus-ellenesebb!)

módon karikírozták a Caesar személyét, győzelmét, egész militarista terror-impériumát.

Ezek után tökjózanul és tökéber tökébren is a római Saturnáliák jutnak az ember (Claudio-Orpheusz)
eszébe: mikor a császár rabszolgát, a rabszolga császárt játszott, a kurvák Vesta-szüzet, a Vesta-szüzek
örömlányokat. Tombolt, őrjöngött, folklór-örvényekből bugyborogva a „Kritik der schmutzigen
Geschichte”, a szatíra és a szexus primátusa.

Patres et fratres, futó gondolatom és örök moralitásom – szeretném ezt valahogy Monteverdi álmába
beleszőni. De hogyan? hogyan? kérdem! kérdem! – és mondom máris, miről van szó.

Mikor Shakespeare Szentivánéji Álmá-ban a legegyszerűbb kézművesek a hitregei Pyramus és Thisbe

történetét adják elő trampli-krumpli primitíven az orchidea-rafinált udvar előtt, persze hogy kacagunk
(valahol szatíra és szaturnália ez is!). De! – soha szeretet, megértés, vonzás, odatartozás és együvétartozás
olyan madárhas melegét, lázát, Jézust, az egyszerű emberek szent-szimpla életét, az élet egyetlen
szépségét (őket!) úgy nem éreztem, mint mikor e sanctissimi (azok!) clown-ok előadását olvastam,
láttam. Ez több nekem (és ezt valahogy szeretném Monteverdibe is e passzus táján „beleerőszakolni”)
minden szamárürülék Magas Esztétikánál, protokoll-sminkes Elit Művészetnél. Nem erről szól-e (vallás
és hittudomány területén) Orpheusztok elbeszélése, „Vénasszonyok nyara vagy valamit az
intellektualizmusról”?…

Szeretném úgy és azt képzelni, hogy mikor édes vendégem, keserű alteregóm, Claudio Monteverdi
Ulisse-operáV. kötet 99ját írta, és abban komikus koldus (Iros) szerepel, és az operában dadognak és
szóvicceket csavarnak, ásítoznak és adósokat parodizálnak (effélét Claudio vagy tíz évvel azelőtt egy
Szent Elek misztérium-operában is hallhatott már…) – szeretném azt képzelni, hogy Claudio ezekkel a
figurákkal kapcsolatban ugyanazt érezte, mint én, és nem, nem trónuson ülő királyokkal röhögött, hülyén
és bűnösen, akik nyomorék gnómjaikon szórakoztak.

Claudio álmodjék. Álmodjék utolsó nagy operáról, melyben az öregkor nagyot lobbanó érzékisége, az
Utolsó Ítélet, gyónás, kenet félelme, minden kétely akasztófakötele, a végső értelmetlenségek és
érthetetlenségek kárhozatköde, a „minden képzelhető világok közül a mi világunk a képzelhető
legrosszabb” Akherón-tudata: a minden képzelhető drámák közül a legdrámaibban, apokaliptikusan jut
kifejezésre, mint Krisztus utolsó halálordításában a keresztfán.

Zúgnak fülében, szívében, tüzes velőiben az angol költő nihil-prófétáló szavai, levelet ír Shakespeare-
nek, ő, ő, ő írja meg a szöveget az öngyilkos, világgyilkos, létgyilkos Agyő Passió-hoz, mindent káromló
Rekviem Farce-hoz… A spanyol követ nem egyszer beszélt neki Calderon és mások „Világszínház”-airól,
Teremtéstől lacikonyháig, bűnbeeséstől örökorgazmusig, megváltástól Antikrisztusig minden bennük van,
actus sanctissimus, IHS misztikus adorációja és lelencházak, lepra-hospitályok gyalázata… vagy csak ő,
Claudio álmodja így? A Shakespeare-szöveghez hispán Eszkoriál kripta-teátruma lesz a dobogó, a díszlet,
a végítélet és vatikáni, madridi zsinat-tapéta… Belgiumban, Flandriában meredek hegyoldalakon
vonultak a „wuthering heights” csúcsokig a keresztutak, kálváriák, Veronikák és Golgoták, siratónők és a
gyáván elszökött sehol-egy-apostolok: ez is belesikít szadista koloratúrájával az operába, „bagatelle sans
tonalité”!

V. kötet 100
(37)

Tonalité!… ←
visszaMegszólalnak Velence minden harangjai Hamvazószerda hajnalán. Az emberek, így most Claudio
is, nem ébrednek fel tőle, de álmukba annál színesebben beleszövik. Claudio is úgy hallotta, mintha az az
égi szent zenebona volna, harsonák, főangyalok Dies Irae koráljai, lélekharangok, pokol, purgatorio és
paradiso villámfényű, dörgő kulcsai, melyek a Feltámadást hirdetik.

És valóban és álmában fehér kísértetek indultak meg a temetők felől az Egek magasában (Purcell és
Händel is szívesen szerződtetnék őket, parádés karénekre az ő operáikban…). Sokszor voltam próteuszi
átalakulásaim és pikáns inkarnációim folyamán festő – ha ilyen, sírból kiszálló vendégeket akartam
vásznon vagy templomfalon ábrázolni, árnyalattalan kék hátteret mázoltam, és abba egyvonalas fehér
figurákat karcoltam. Így képzelem a dolgot most is. Senki sincs változatokra készségesen készebb, mint
minore minorita magam!

Vonulnak a féltest, féllélek, feltámadt kísértetek. Hová, merre, kihez vonulnak?

A „színpad” jobboldali végében ül a Sátán vagy Lucifer vagy Antikrisztus: piros pojáca, a kárhozat
lángból és vérből fogant ura, gótikus székesegyházak párkányain guggolnak így a vízköpő ördögök. A
Sátán prédikál a maga elé idézett feltámadottaknak.

Prédikációja Jézus Hegyi Beszédének, Keresztelő Szent János bűnbánati beszédének, Szent Pál athéni
hittérítő beszédének „negatívja” – halálos, ördöngös, Istentől mindenig mindent káromló fekete fonákja,
hárpia- és vámpír-visszája.

Ha éppen közelebbről akarnók Claudio álmát elemezni, bizonyára rengeteg „vezérmotívumában” – Tasso
halálra keseredett, őrült monológjára ismernénk, mely most Macbeth „told by an idiot”-jával az ultimo
pessimismo és prima desperatio fekete lófarkába fonódtak.

Also sprach Sataneus:

V. kötet 101

– …másfél évezred óta hallottátok, hogy feltámadunk! feltámadunk! miként Krisztus is feltámadott, és
felméne a Mennyekbe! Nos, legyetek mindjárt itt a pillanat küszöbén tisztában azzal, hogy ami most
történik veletek, bolond, égi karaván: az nem feltámadás, hiszen Isten nincsen, Jézus hol tudatosan, hol
misztikus tébolyban hazudott nektek. Csak én vagyok, in principio erat Malum Sataneum et nihil aliud, és
semmi más. Utoljára vagytok – már úgy ahogy – emberi formában, test és lélek fikciójából és
maszlagából általam teremtett és semmiből még örökebb semmibe távozó „valakik”. Kegyetlen, játékos
kedvemből én teremtettelek benneteket, de most már meguntam ezt a minden táncfigurát kijátszott
pasziánszomat, új halálburleszk után nézek, ti pedig eltűntök, mint a Nemlétezés Abszolútumai.

Kit látok, mit hallok? Valami babérkoszorús cézárt vagy rablógyilkos zsoldost? Kardodat keresed bal
combodon? Ne fáraszd magad, csak éppen utolsó napiparancsként vedd tudomásul, hogy minden harcod,
háborúd csak humbug, hullahegy vala, Allah vagy Jézus, a nép vagy haza, szentkorona vagy bankvaluta
vicc-vignettáival a kapcánál büdösebb zászlókon, meztelen szadizmus vagy infantilis eszmények,
paranoiás utópiák meddő vakondjai voltatok, békéitek csak az újabb mészárszék és modernebb vágóhíd
berendezései és főpróbái voltak, urak és diplomaták parfümös, frázis-fűszeres, fegyverhandlézó privát
szórakozásai, az egyszerű népség milliós birkanyájai sose akarták, értelmét (joggal!) sose látták, mert
nem is volt. Nagy kéjjel gyűjtöttem piramisokba a döglött civilek senkivolt, senkilett tetemeit.

Amíg meg nem untalak benneteket: gyűlölet volt, irigység, éhség, ellenségeskedés, semmi más.
Játékszabályaimat, véres nihil-trükkjeimet közületek néhány eszesebb bizony észrevette: homo homini
lupus, ember embernek farkasa, mondták! A szeretet, hahaha, tökkelütött, meddő és impotens kisebbség
lirizáló neurózisa, degeneráltak nyáladzása, az erőtlenség mákonyos patikája. Családokat alapítottatok,
hogy közelből kínozhassátok és ölhessétek egyV. kötet 102mást, világhistóriákat teatralizáltatok, hogy
pestisnek, kórnak, ragálynak, nyomornak a tömeges gyűlölködés hordái pénzért, érdemrendért, szajréért
ministráljanak. Mondom, az eszesek tudták, hogy ezt nem Jézusok és Istenek és (tréfák tréfája) nem
őrangyalok rendezik el, hanem én. Ennélfogva, akinek szíve és esze van, annak nem érdemes ezen a
legrohadtabb trágyagolyón vegetálni.

Minek harcról és fegyverekről beszélnem nektek, Megsemmisülés Elhasznált Próbababái? Elég volna a
pénz! a pénz! „legörökebb” tényéről és valóságáról vigyorogva disszertálnom: legvéglegesebben nem
mutatja-e ez az imádott bélsárarany vagy selyemfinom Bank of Everyland toalettpapír, hogy milyen
röhögtetően abszurd, fatálisan lehetetlen: a testvériség, ah! a barátság, oh! az általam teremtett emberek,
népek, nemzetek között.

Valljátok be, Nihil katechumenjei, Örök Semmi hittanulói, hogy elsöprő sikerű ötletem volt: titeket a
legnagyobb boldogságra, test és lélek legteljesebb és legtökéletesebb gyönyörűségére ingerelni,
utolérhetetlen boldogságra, legvégső igazságok megismerésére, örök életre, örök békességre, a Szépség
mennyei heroinjának kábulatára sarkantyúzni, és? és? és? – részemről minden képzelhető lehetőt
elkövetni, hogy mindez soha ne teljesedjék! Igazság megismerése, test és lélek boldogsága, végső kéj és
megváltó morál, mulandóság helyett örökkévalóság: maga a megtestesült elérhetetlenség és lehetetlenség
legyen…

Az izzadságában fürdő, alvó Claudio végre felébredt Hamvazószerda reggelén. Zúgtak Velence összes,
vezeklésre szólító harangjai: égi, égi szent zenebona volt, harsonák, főangyalok Dies Irae koráljai,
lélekharangok, pokol, purgatorio és paradiso villámfényű, zörgő kulcsai, melyek a Feltámadást hirdetik…

V. kötet 103 V. kötet 104

Függelék
V. kötet 105 V. kötet 106
Orfeo és Heurodis
Francia hatást mutató angol tündérmese-változat
(Geschichte der Englischen Literatur, dr. Richard Wülker, I. kötet, Leipzig u. Wien, Verlag des
Bibliographischen Instituts. 1906)

Orfeo hatalmas király Thrákiában, és mindenütt ünneplik hárfajátékát. Felesége a legszebb nő a világon.
Egy májusi napon Heurodis kíséretével a kertben alszik. Mikor felébred, iszonyú izgatottnak, sőt őrültnek
látszik. Végül elárulja az őt faggató királynak álmát: nála volt a tündérkirály, megkérte feleségül,
megmutatta kincseit, majd halállal fenyegette, ha másnap ugyanazon órában nem lesz ugyanott, hogy
elvihesse magával. Másnap a király ezer lovag kíséretében Heurodisszal a kertbe indul, de ez eltűnik!
Orfeo átadja országát egy helytartónak, és tíz évig az erdőben él, egyedüli barátja hárfajátéka, így siratja
hitvese elvesztését. Az állatok mind jönnek, figyelmesen hallgatják.

Tündérország uralkodója gyakran vadászott azon a vidéken. Egy alkalommal Orfeo megpillantotta a
tündérkirály női kíséretében hitvesét. A hitves is felismerte, de tova kellett sietnie a többi nővel.

Orfeo őket követve, egy sziklán át behatol Tündérországba. Ott egy napos térség közepén palota áll.
Orfeo vágyakozó hárfájával kér beeresztést, és sokakat megpillant, akik hirtelen vagy természetellenes
halállal haltak meg és így – kelta néphit szerint – Tündérországba jutottak. Orfeo a palotában a
tündérkirályt úgy megörvendezteti játékával, hogy az idegen énekesnek felajánlja, bármit kérhet jutalmul.
Orfeo Heurodist kéri, aki elbocsátást is nyer.

A házaspár szerencsésen megérkezik Thrákiába, ahol a hűséges helytartó Orfeót felismeri, és az ujjongó
nép az újra megtalált királyi párnak örvendezve siet elébe.

(Szabó Petra fordítása)

V. kötet 107
Hallgató Szent János hitvalló életrajza
(† 558)
(Vázlat: 1986. szeptember 18.)

454-ben született az örményországi Nikopoliszban.

Vagyonos szülők, palota, park, pompa.

Hadverő, politikus ősök. János ezzel szemben: a szemlélődő, visszavonult élethez vonzódik.

János nővére (femme fatale!): Leprana lakodalma Lazinikusszal, „daimonidész” gazdagsága, hintók
(autók!), pénz, divat.

(Lásd: Prado-katalógus, Watteau „Capitulaciones de boda y baile campestre”, 271. old.).

Mulandóság, betegség látomására János elszökik (megérti Thébai remetéket – mint Miklós!). Tizennyolc
éves, mikor teljes rendelkezési jogot kap elhunyt szülei nagy vagyona fölött.

Szülővárosában templomot építtet, melléje nagy kolostort, hogy hasonló gondolkodású társaival
visszavonult életet kezdjen.

Kolostori éjszakák, hold, gyertya, erkélyen, lapos háztetőn lesik, látják őt városi, falusi népek (Goya-
pofák. Az utcán csoda történik? Püspöknek látja őt a levegőben a nép.).

A kolostor apátja éjjel oltárnál látja imádkozni Jánost: egyedül misézett mellékoltárnál, gyónt szobornak
stb.

Meghal a koloniai püspök. A nép bizalma teljesen János felé fordul. „Farsangi menetben” viszi boldogan
trónuson Jánost a püspökké avatásra. „Pogány” körmenetté züllik (Mantegna, Cézár…). Nővére: Leprana
és álnok sógora, Lazinikusz lesik. Árulkodó, rágalmazó levelet írnak Bizáncba Zénó császárnak.

V. kötet 108

János: jó pásztor-püspök. (Jézus: Jó Pásztor, lásd: mozaik, Jézus–Dávid–Orfeo – iniciálés album, és Near-
Eastern Mythology albumom!)

János Bizáncba megy Zénó császárhoz panaszra Lazinikusz ellen. Kolóniától Bizáncig 12 báránnyal (nem
blaszfémia) + apácák + szerzetesek menete. Leprana és Lazinikusz katonákkal támadják az úton a
menetet, de amazonok szétverik Lazinikusz katonáit.

Lazinikusz és felesége nem nyugszik: János püspököt eretnekséggel vádolja Zénónál. Egy lepénzelt
ravasz (pogány?) rétor rohan Bizáncba Zénó császárhoz (meg akarja előzni János, a jó pásztor
odaérkezését).

Zénó „házi-zsinatot” hív össze: a nagy szalonban ott legyenek udvarhölgyek is, zsidók, bulgárok, athéni
szofisták stb. (Részegen diktálja eunuchjának a „zsinatra” hívó levelet.)

Ezen a „zsinaton” kell előadni vádbeszédét gonosz Leprana + Lazinikusz felbérelt rétorának. A pápai
nunciust (Rómából van itt) nem hívta meg Zénó. A nuncius dühöngve rohan kéjelgő császárhoz, mire
Zénó (kéj-hülyén) a nunciust is a „zsinatra” küldi.

Leprana kéjnő felbérelt rétora a „zsinaton” részegen összevissza beszél, dadog, tántorog, bolond. Az Úr
Angyala nő képében leitatta éjjel!…

Szent Miklós barii inasa, ördöge, krampusza láncon vezeti végig Kis-Ázsián bohócként a rétort –
alaposan lebukott Bizáncban: belöki Leprana és férje palotájába.

János, a jó pásztor, 12 bárányával (apostolok) hajón megérkezik (Bousporos) Bizáncba. Apácákat,

szerzeteseket a falakon kívül hagyja. Bizánc utcáin tereli 12 bárányát, Zénó palotája elé, befogadást kér
kapustól, őröktől. (Utcán röhögnek rajta.)

A Hippodromban a császár éppen játékokat néz. Részeg császár oda, a Hippodromba rendeli a „bolond”
jó pásztort 12 birkájával, aki az állatok kapuján lép be az arénára. De! V. kötet 109Jobbján megjelenik
Szent Mihály, balján Szent Rafael (mint: Jézus Transfiguratio-ja Illéssel és Mózessel). János püspök égi
pompában (mint Greco Orgaz-képén Szent Ágoston), a hippodrom fölött a levegőben 12 apostol lebeg.

Zénó császárt lefegyverzi János megjelenése: „imádja” Hallgató Jánost, ezer ereklyét ajándékoz, hiper-
szuper, ultra-barokk kíséretet ad Jánosnak vissza-útjához püspöki székhelyére.

János ettől a pompától végleg megcsömörlik, és elszökik – nem kell a püspökség sem: imában helyettest
kér Istentől.

a) A Szűzanya látomásban ad helyettest.

b) A Szűzanya csillagot dob le Jánosnak, azt kövesse, mint a Három királyok.

A helyettes:

Egy ifjú szerelem és pénz között „hamletizál” (commedia dell’arte téma). Megutálja, à la Szent Ágoston,
a nőket, a kéjt, a pénzt, a pusztába megy vezekelni (mint Szent Jeromos). Ez lesz Hallgató János
helyettese (utódja?) a koloniai püspöki székben.

János útja a csillag nyomában:

[…csillag: én látom ágyamból, örökké! késő délután és este, késő éjszakáig, szemben, Dolly szobája
ablakában, lombok között, szemben, távoli villa felső emeleti ablakában égő fényt: csillag (1), mécses
Betlehem istállójában (2)]

János útja: Szent Szabbás apát Nagy Laura remeteségébe. Püspökségét titkolja. A legalantasabb
munkákra osztják be eleinte. Pöcegödör-pucoló, kórházhoz építőköveket cipel. Közben: imája leendő
betegekért, contra: pénz, butaság, karrier, gőg, pártfunkcionáriusok elsőbbsége, ápolónők, orvosok
durvasága.

A Nagy Laura remeteségben állatokat etet. Paradicsomi állapot: oroszlán és bárány együtt. Szent Szabbás
látja ezt. Sejti, hogy rendkívüli emberrel van dolga. Külön szobát V. kötet 110ad Jánosnak, aki nagyon
hálás ezért, és most már napokon át teljesen visszavonult életet él (Miklós is! Miklós is!). Újra magány!
magány! Elmélkedés…

1) Jézus nem kívánja ezt a teljes visszavonulást.

2) Az ember mégis kívánja a sátáni világtörténelem miatt. Tulajdonképpen mi szép a világban? – virágok,
egyes tájak, egy-egy (legritkább) „jó” és kedves ember, a kéj (egy ideig csak!), egy-egy művészeti
alkotás… A többi: betegség, nyomor, halál, History, összes állatok egymást ölése. Az Isten nem irgalmas
állandó jelleggel?

Az Ördög Szent Szabbás apátnak azt sugallja (Vanitas!), hogy Hallgató János tükörben gyönyörködik
saját meztelen Narcisszusz-testében. Szabbás meglesi Jánost: János imába merülve a Monstranciában nézi
az Ostyát.

Szabbás elhatározza, hogy pappá szentelteti Jánost, akiről nem tudja, hogy püspök. Jánost a
legkínosabban érinti ez a jószándék. Szabbás magával cipeli Jánost Jeruzsálembe Illés pátriárkához. Ott,
kettesben Illés pátriárkával, János bevallja püspökségét.

Közben Lazinikusz megbánta bűneit (beteg…). Elmegy az új koloniai püspökhöz – gyónás, penitencia…
Hallgató János (elszökött) püspök szentképe előtt. Lazinikusz Hallgató János bocsánatát kéri. János szól
hozzá: menjen haza Lazinikusz, boldog, édes halállal fog meghalni, az Égbe fog repülni.

Otthon:

1) Lazinikusz édes, szent, giocoso haldoklása,

2) az ágya mellett felesége, a fertelmes Leprana, János nővére ördögien kigúnyolja ájtatosságáért (afféle
Verdi: Macbeth-duett ez…),

3) Leprana özvegy: a meleg holttest mellől rohan férje kincseskamrájába. Minden láda üres (viharos
Tintoretto-éjszaka!). Lazinikusz kincses- és pénzesládái azért üresek, mert halála előtt mindent a
szegényeknek osztott széjjel!

4) Dühöngő özvegy Leprana a zsidóknak eladni viszi az V. kötet 111aranyos, ékszeres képet. Zsidók
megveszik, és Leprana látja a rengeteg pénzt…

5) Szövetkezik fekete tengeri kalózokkal a zsidók kirablására (kalózok hajón, lásd: Verdi „Otelló” opera
eleje…). Zsidó főrabbi leánya szép… (modell: esetleg Goya késői bordeaux-i nője), titokban keresztény.
Mikor Leprana jön a kalózokkal (Delacroix!), a zsidó lány Hallgató János püspök képéhez imádkozik:
kalózok és Leprana elpusztulnak (lásd: Mozart Varázsfuvola, Monostatos).

6) A zsidók keresztények lesznek. Hallgató János képét elviszik Jeruzsálembe Illés pátriárkának. Éppen
akkor érkeznek, mikor a pátriárka kételkedik Hallgató János saját történetében, az ő püspök-voltában. A
kép láttán hisz a pátriárka.

A Nagy Laurában: veszekedés, verekedés.

Okai:

I. sok szerzetes kifogásolja, hogy Szabbás hisz a tisztítóhelyről szóló vízióknak, vizionáriusoknak (Utolsó
Ítélet…)

II. sok szerzetes pro ivó, evő, Jézus nem volt aszkéta – mondják, lásd: Evangéliumban Kánai menyegző
jelenet stb.

III. a keresztény zsidók ószövetségi hite a földi Izraél Világhatalomban.

Hallgató János a veszekedés elől Nagy Laurából elmenekül a pusztába. Ott elmélkedik Jézus torzítóin:

a) görög szofista filozofálás

b) thébai aszkéta tébolyok

c) cezaro-papizmus + politika

d) pogány (kopt, kelta stb.) mítoszok bevonulása a kereszténységbe

e) pénz- és föld-éhes világiasság

f) hisztérikák misztikája

János később visszatér Szabbáshoz, ott él még 40 évig: elmélkedik a historico-ecclesiastico FARCE +
HALÁLTÁNC végtelen variációin.

V. kötet 112
Szent Salvius püspök vértanú életrajza
(† 760 táján)
(Vázlat: 1988. július 6.)

Salvius püspök a frank birodalomban működött a 8. században. Méltóságos megjelenésű férfi volt, arcáról
természetfölötti ragyogás sugárzott. Szent élete hódolatra késztette az embereket.

Nagy Károly uralkodásának kezdete után kis idővel Salvius Párizsból északra megy, egyrészt régi
híveihez, másrészt téríteni. Miseruha, paténa, kehely… és mert Salvius nagy tisztelője Szent Mihály,
Gábriel és Rafael arkangyaloknak, valamint Szent Miklós püspöknek, Erasmus mártírnak és Mátyás
apostolnak – az ő tiszteletükre hat ékszeres, faragott gyertyatartót készíttet elő, hat angyal segíti
becsomagolni a kincseket a nagy északi útra.

Emellett három ékszeres ereklyetartót is visz magával:

az egyikben Szent Miklós püspök ruhájának egy darabja (akkor szakadt le, mikor a szegény ember
megleste őt, mert Miklós püspök titokban aranygolyót tett az ablakába, hogy lányát tisztességgel
kiházasítsa) – tetejét dús golyógirlandok díszítik…
a másodikban Szent Erasmus belének egy darabja (mivel úgy halt mártírhalált, hogy beleit föltekerték egy
spulnira), az ereklyetartót feltekert aranyláncok díszítik…

a harmadikban pedig Szent Mátyás apostol Jézus általi kiválasztásának egy emléke (fej vagy írás?…) egy
pénzdarab, az ereklyetartót aranypénzek díszítik dúsan.

Salvius szerény papi kíséretével egy gróf kastélyában száll meg. Genard, a jóságos várúr nagy vacsorát ad
a szent hírében álló püspök tiszteletére. A gróf parancsára külön asztalon helyezik el a hat gyertyatartót,
és Miklós, Erasmus, Mátyás gyertyatartói elé – hiszen az idős frank V. kötet 113várúr tiszteletébe még
pogány szokások is vegyülnek – a gyertyatartók elé tányérokat is tesz, rajtuk finom ételek a három szent
számára. (A legenda szerint kék szárnyú angyalok szállottak alá, és felvitték a mennybe a három
megrakott tányért, Miklósnak, Erasmusnak és Mátyásnak, jelezve, hogy Isten előtt kedves az áldozat.)

Nagy díszvacsora (modell: Veronese: Lévi lakomája!). Utána Salvius ajándékokat osztogat a szegények
között:

az öreg gróf egy szolgálóleányának, aki éppen akkor ünnepli eljegyzését, a Virgo nevű rózsa porcelán-
szobrocskáját Gábriel arkangyal tiszteletére (lásd: Angyali Üdvözlet és Szűz Mária menyasszonyi csokra
– „88 színes oldal” a rózsákról – nevek! – lásd még: videófilmben én a rózsákról, miért tartom mégis a
virágok királynőjének?),

egy Misi nevű szobrász-tanonc kisfiúnak Szent Mihály arkangyal ajándékát, ördögűző, gonoszverő
kardot,

egy Bodorka nevű vak kislánynak halat, Rafael ajándékát (lásd fekete üveg arany porral, Tóbiás
története).

A díszvacsorán jelen van a gróf gonosz fia, Winegard és még gonoszabb felesége, Sarolta (kéjnő,
Satanissa, a vacsora alatt és után állati éhségük Salvius kincseire).

Másnap reggel a kastély kápolnájában nagymise. A papi segédlet egy Schmerzensmann, véres, meztelen
Krisztus-szobrot pompás királyi ruhába öltöztet (ékszerek leírása) – Krisztus Király lesz belőle.

Apáca-kíséret egy szürke Mater Dolorosa-szobrot pompás királynői ruhába öltöztet (ékszerek, parfüm,
arcfestékek, púder…) = az Ég Királynője!

Hat gyertya ég az oltáron: Miháel, Gábriel, Rafael, valamint Miklós, Erasmus és Mátyás tiszteletére
(kard, rózsa, aranyhal, golyó, bél, pénz, a gyertyákon a jelképekre vonatkozó faragások).

A mise után Salvius, papok, apácák, szobrok, gyertyatartók, ereklyetartók körmenete Genard kastélya
körül V. kötet 114(megszentelő áldás) – majd el a gróftól, tovább északnak az országúton, Valenciennes
felé.

Sarolta, a gonosz feleség az előző napi ünnepi vacsora (Veronese-, Rubens-style!) után titokban éjjel
belopódzott a kastély kápolnájába (kriptájába?), ahol Salvius diakónusa az egyházi kincseket elhelyezte.
Turkált, mindet akarja, de nem mert hozzájuk nyúlni. Átment a kíséretben lévő papok dormitóriumán is,
alvó ifjú papokat megkívánta, mohó vágyába majdnem belebolondult, mágikus erejével iszonyú
kísértéseket hozott az alvó papok álmába. Aztán felment férje hálószobájába, őrjítő afrodiziákumot tett
annak borospoharába. Winegard se nem látott, se nem hallott, kéjvágyában tépte volna le felesége ruháját
(ronggyá!). Feleség meztelen (modell: Gustave Moreau valamelyik mitologikus-kéjes nőalakja). De nem
engedte magához férjét, addig, amíg az meg nem ígéri káromló esküvel, hogy megszerzi neki az Ég
Királynője-szobor ruháját.

Winegard tehát már ebben a kéjvágy + rablógyilkosság „állapotban” hallgatja és nézi végig Salvius
püspök kápolnai búcsúmiséjét meg a díszkörmenetet (kincsek!) apja kastélya körül.
Winegard terve és annak megvalósítása:

apjának pompás várkastélyától néhány mérföldnyire az ő kis vadászkastélya húzódik meg. Oda (erdőbe!)
majd fegyveres, gyilkos zsoldosokat küld, bújjanak a fák-bokrok mögé. Ő maga (gonosz feleségének
rabja!) lován Salvius észak felé vonuló menete után nyargal, utol is éri őket, és arra kéri Salviust,
szentelje, áldja meg az ő vadászkastélyát is!

Salvius rosszat sejt. (Három szentje, három arkangyala látomásokban figyelmeztették, álmában mutatták
a meztelen Saroltát és vérengző férjét…). Nem! Nem! Nem szentel vadászkastélyt! Erre? – bokrokból elő
a hóhér zsoldos katonák, és

a) elrabolnak minden egyházi kincset,

V. kötet 115

b) elfogják Salviust.

Winegard utasítást ad a hóhérnak, hogy börtöncellájában azonnal végezze ki a püspököt, majd a

zsákmányokkal (közötte van Szent Salvius minden egyházi kincse, és főleg az Ég Királynőjének díszes
ruhája) vágtat vissza apja kastélyába, ott saját lakosztályába, ahol meztelen Sarolta már várja nagy
türelmetlenül. Vágyik a ruhára, vágyik férje afrodiziákus mohóságára. Megkapja a kincseket, megkapja a
ruhákat, megkapja férjét. De…

a) Winegardot iszonyú lelkiismeret-furdalás gyötri, bemegy apja lakosztályába, és mindent bevall. Apját
mérhetetlenül lesújtja és babonás félelembe kergeti fia bűntette, de nincs ereje szeretett fiát azonnal
megbüntetni, visszazavarja őt feleségéhez.

b) Az a zsoldos hóhér katona, akit Winegard utasított Salvius meggyilkolására, nem és nem és nem tudja
a vadászkastély pincéjében lemészárolni a püspököt: tiszteli a szentet. Elrohan, egyenesen a teljes
udvarával nem messze tartózkodó Nagy Károly császárhoz, és – a katona jelent mindent a császárnak!

Közben a szorongó Winegard utasítására egy másik hóhér (akinek a fenti első hóhér azt hazudta a
bokrokban, hogy igenis teljesítette gazdája parancsát, megölte Salviust) bemegy a vadászkastély
pincebörtönébe „ellenőrizni” a történteket, és természetesen életben találja ott Salviust. Erre a második
hóhér katona, a brutálisabb, az állatibb, valóban lemészárolja Salvius püspököt.

Nagy Károly császár közeli udvarában meghallgatja a lágyabb lelkű zsoldoskatona jelentését, hogyan lőn,
hogy le kellett volna fejeznie Salviust, de nem volt képes megtenni ezt a horribilis bűnt. A császár
katonáit azonnal (büntető hadjárat!) Genard nagy kastélyába küldi, hogy Winegardot és Satanissa
feleségét elfogják, megbüntessék. A bűnös párt őrjöngő szerelemben lepik meg ágyukban (a lopott
egyházi kincsekért Sarolta „mindent” ad… lásd V. kötet 116naplómban: emlékeim Sarolta testéről és
hiperszex szupertechnikáiról).

Nagy Károly büntető zsoldosai azonnal átszúrják rablógyilkos Winegardot és alatta gonosz Saroltát
(Gesualdo-emlékeim: ő szúrta át egyetlen kard-döféssel feleségét és annak szeretőjét, mikor rajtakapta
őket).

Mihály arkangyal és Szent Salvius többi öt segítője hiába esdekelnek irgalomért, a „szerelmespár” örökre
a pokolra vettetik, ahol örökké, a világ végezetéig szerelmeskedniök kell (Dante!), de az orgazmus: kín!
kín! csak kínt és halált jelent nekik.

Nagy Károly bazilikát emel Salvius tiszteletére, benne hat kápolnát a hat szentnek.

V. kötet 117
A Dada Magyarországon c. kiállítást megnyitja: Szentkuthy Miklós
Budapest, ELTE, 1982. december 15.
Előre megmondom, rövid leszek. 13 pontban foglalom össze mondanivalómat. Közben lehet jönni-menni,
szórakozni, én beszélek, mert azért vagyok itt… ez is a dadaizmushoz tartozik, nem igaz?

Gondoltam, ha már konstruktivizmus, akkor legyen szigorú szám: 13.

1) Hogy merek én hozzászólni ehhez a témához, mikor itt vannak a nagy tudósok: Szabó Júlia, Bajkay
Éva, Körner Éva, Passuth Krisztina, Forgách Éva… és még sokat említhetnék, akiknek az albumait
forgatom, akiktől lopni fogok, amennyit csak lehet. Amit eddig loptam, azt itt nem közlöm… és csupa
hölgy, csupa hölgy, a művészettörténetet megszállták a hölgyek. Régen kilenc múzsa volt, most
kilencvenkilenc, aztán kilencszázkilencvenkilenc, műtörténésznek álcázva. Különben a számok: azt
hiszem, „391” volt egy dadaista folyóirat címe. Majd hozzászólnak a hölgyek.

Engem megkértek, én szeretettel elfogadtam, mert barátok között vagyok. Azért kicsit gondolkoztam
tovább, hogy miért kértek meg. Gondoltam arra, hogy Bori Imre professzor barátom, Újvidéken
irodalomtudós, engem a Prae című könyvem alapján a szürrealizmus karámjába terelt egy
tanulmányában. Bár be kell vallanom, hogy mikor én a Prae-t írtam 20 éves koromban, tehát tegnapelőtt,
akkor azt se tudtam, hogy mi a szürrealizmus. De gondoltam, talán mégis a „szürreál-szag” a lehetőség,
amiért ide becsúszhattam.

V. kötet 118

2) Aztán a háború után, 1945 és 48 között, az Európai Iskola mozgalom hívott meg engem szintén mint
ilyen „szürreál”-tagot vagy hallgatót a Prae alapján. Ott sok előadást tartottam, sok festő és műtörténész
és kritikus ismerőst, barátot szereztem, akik a mozgalomban tovább is szerepeltek. De ott én amolyan
„advocatus diaboli” voltam, az ördög ügyvédje, mert abban az időben az üres manifesztókat, a
handabanda jellegű forradalom-kezdeményezéseket erősen rühelltem, untam, kikacagtam. Nota bene –
ma is ezt teszem. Az Európai Iskolában sok manifesztót és forradalmi újítást hirdettek meg, és akkor én
mondogattam nekik: nyugi, nyugi, apók és anyók, nem olyan nagy forradalom az, amit itt ti csináltok!

Ha forradalom, akkor legyen kövér, legyen vastag, mint hogy amiről most fogok beszélni, az bizony az
volt. Sokkal inkább, mint az Európai Iskola. Megnyugtattam őket: bizony-bizony olyasmiket, amiket ők
újdonságnak reklámoztak, azok már többször előfordultak a régi művészetben, legyen az középkor,
romantika, gótika, manierizmus vagy barokk, vagy primitív népek művészete.

Vagy talán azért eresztettek ide be, mert olyan „deszakráló” hírem van, nem tartom tiszteletben ezt-azt-
amazt… gondolták: a dadaizmus is pár dolgot nem tartott tiszteletben, hát akkor hozzuk össze a partit.

3) Három képről fogok beszélni: Bortnyiknak van egy festménye: A huszadik század. Egy másik
Bortnyik-kép: a Zöld szamár. És egy Uitz-kép jutott eszembe: Az emberiség. Ez – mint Szabó Júliától
értesültem – elveszett, de fényképe megvan, és az ő aktivista vagy konstruktivista nagy bibliájában
szerepel ez a kép.

Miért idézem ezeket? – a Szent Orpheusz Breviáriumának IV. kötete: Véres Szamár. Hát: zöld szamár –
véres szamár, rokon állatok, a fejemben kicsit kártyáztam, színre színt, zöldre piros, pirosra zöld.

V. kötet 119

A huszadik század: ez már komoly dolog – Orpheusz-művem befejező kötetében lesz egy nagy passzus: a
20. század egy összefoglaló danteszk panorámája… (nehogy azt higgyék, olyan hülye szerénytelen állat
vagyok, hogy magamat danteszknak nevezem, csak azért említem, hogy valahol el tudják helyezni),
amely nagy panoptikumban be lesznek mutatva, feltűnnek a 20. század jellemző nagy mozgalmai,
vonásai: az Einstein-féle fizika, a Freud-féle pszichológia, a Marx-féle forradalom, művészetnek,
költészetnek, divatnak, életnek sok őrült jellegű vonása, az absztrakt művészet, szürreális művészet,
benne lesz Hitler Adolf, benne lesz a második világháború, a technikai forradalom, benne lesz mindenféle
szexuális perverzió, pán-szexualizmus, kábítószerek, a pán-depresszió, a politikának egyéb
nyugtalanságai, a jelenkori politika természetesen nem, mert az… kifogástalan! Aztán lesz atombontás, az
ultra-, mikrobiológia, az archeológia tomboló föléledése, aztán a másik véglet: a futurológia, na és persze
az egzisztencialista filozófia… körülbelül ez van, ha valamit kifelejtettem, megadom a telefonszámomat,
szóljanak… ezt Uitz Béla emlékére mondom, mert megfogott az emberiségről szóló panorámája.

4) Mindjárt itt kell megjegyeznem, hogy ez a mozgalom – persze általánosítok most, mert hiszen nem
műtörténetet űzök (drukkolok, Németh Lajos áll itt mellettem, alig merem kinyitni a számat, azért
kinyitom, csak félve) –, tehát hogy a dadaista mozgalom az egész világot tartotta szem előtt, az egész
világ történelmén, Európa történelmén, igenis alakítani akart. Ha végignézzük a cikkeket: a Ma
folyóiratban, a Dokumentumban (a Tett nem állt rendelkezésemre), még az Isben is egy csomó cikket
most elolvastam, mondhatom, volt, amit másodszor, mert abban az időben én már sajnos fiatal voltam –
sajnos, mert ez az jelenti, hogy most már öreg vagyok. Ezek – egyszerű szót monV. kötet 120dok –, ezek
komoly emberek voltak. Ezek gondolkoztak. Ez annál inkább jut eszembe, mert ha most körülnézek, a
mai ultramodernek között, akikről igazán el lehet mondani és meg lehet állapítani, hogy nem
ultramodernek, hanem régiek: itt nem látok mély gondolkozást, itt nincs forradalmi alkotó kedv, furor. A
dadaisták majdnem olyanok – nem kompromittáló egyik félre nézve sem –, mint az őskeresztények.
Olyan szenvedélyes forradalmi lendület, gondolkozás, történelemről… Ma? Ha körülnézek a mai
irányzatok körül, jól ismerem őket (nem hencegésből mondom – lehet, hogy azért megbukom, de man
probiert, hiszen valóban naponta forgatok modern művészeti folyóiratokat), itt valóban hippiséget,
huligánságot, frivolitást, linkséget, hülyék, csalók, álesztéták, álfilozófusok, bohócok nyílt összeesküvését
látom! A dadaistáké? – ez komoly forradalom volt.

5) Ennek a mozgalomnak a középponti műfaját a konstruktivista geometria mellett a montázsban látom.

Ami nagyon érdekes volt, mert hiszen már akkor is az embereket millió és millió információ érte. Csak
hallgassuk a rádiót, nézzünk meg egy újságot, ha az ember végigolvassa egy napon elejétől végéig, az
montázs a javából. Ott aztán van minden. Disznóölés Bivalybasznádon és Mozart-szimfónia egymás után.
Montázs minden. Hogy a montázshoz így ragaszkodtak, annak a magyarázata az akkor már eléggé terjedő
Freud-féle lélekelemzés. Azután: a háború rombolt, rombolt, rombolt, összedőlt minden, montázs volt
minden, házakból kilógó zongorák, hullák, lovak, ez-az, egy szörnyű halálmontázs, apokaliptikus
montázs volt. Joggal érezhették, hogy megőrült a világ. A háború maga is őrület, nyilván van az
emberiségben valami tébolyra való hajlam, hogy ezt az őrültséget tudja produkálni.

Van benne az is, amit már Arany János is mondott, hogy miért írta a Nagyidai cigányokat, ezt az
elkeseredett szatírát. V. kötet 121Olyan volt ő, mint a paraszt: zuhog a jégeső, és akkor kimegy a gazda
bottal, nahát segítek neked, Uramisten, mire megyünk ketten! Illyés Gyula ugyanezt a hasonlatot
használja, nem magában a Ma folyóiratban, hanem egy visszaemlékezésében.

6) Montázs többféle van: van etikus jellegű, amely nem rombol, hanem építeni akar a romokból. Ez így
egyszerűen hangzik, valami frázis-szaga is van. De tény, hogy nem frivol rombolás, nem l’art pour l’art
anarchia, hanem igenis tudatos szociális, történelmi gondolati forradalmat rejt.

Forradalmiság a mozgalom erejében van, mert hiszen mint mindnyájan tudjuk, művészetileg új stílust
nem hozott. A konstruktivizmus, a dadaizmus és egyéb kortárs-mozgalmak különböző stílusok
használatát igenis gyakorolták. Nem hozott új stílust, hanem ezeknek a stílusoknak a beállítása, a
hangsúlyozása, aktiválása volt a nagy érdeme. Nagy etikai furor volt ezekben…

Azonkívül, szintén összehasonlítva: ma dollárokért árulnak alig használt klozett-papírokat. Azok? börtönt
vállaltak, vértanúságot vállaltak, akasztófa alá mentek, gyűjtőfogházban voltak. Ma? mindenféle nagy
műkereskedelem összeszövetkezik álesztétákkal, álfilozófusokkal… akik még csak nem is dilettánsok,
mert az már jó volna. Cikkeikben erről az ún. új művészetről mindenféle szófétiseket, fogalomtotemeket
dobálnak, amelyeknek semmi tartalma nincsen… a hülye biznisz elhiszi, hogy „hühű, de komoly dologról
van itt szó!”… ugye? beugrik neki. A műkereskedő örül. Van egypár holdkóros is, van egypár strici, na
de ez a dadaizmussal szemben hitvány selejt. Az heroikus nagy korszak volt: ami itt a falakon van, az
ennek a dokumentuma. Sajnos még sokkal több kellene, mert a falaknak engem túl kellene ordítaniok,
sajnos a betűk nem tudnak ordítani, de ha megnézik, közelebbről elolvassák, ennek a szele megcsapja
majd önöket.

V. kötet 122

Most elsősorban Kassákra gondolok: Kassák a Mában sok montázst hozott, de ő elsősorban
konstruktivista volt, geometriai szárazsággal, aszketikus jelleggel. Sokan gondolkoztak rajta, később
pláne, vajon hogy lehetett a proletárforradalom előkészítő művészete ez, mert hiszen ez nem füttyös
kalauz, hogy úgy mondjam. Tehát, ezen gondolkozott Kállai Ernő és még sokan mások, a Mában is.
Kicsit száraz, aszketikus, nélkülözzük is azokat a színeket, amelyek megjelennek a szürrealizmusban
vagy egyéb irányzatokban.

Ott van például George Grosz társadalmi szatírája. Az is montázs, szatirikus figurák tömege. Az aztán
nem geometria. Az Bosch! Még el is játszottam egy gondolattal: úgy, ahogy II. Fülöp spanyol király igazi
Boscht függesztett ki dolgozószobája falára, és gyönyörködött fantasztikus képeiben – különben: rejtélyes
nekem, hogyan – úgy elképzeltem, Lenin ül a Kremlben, és nézi Grosz képeit. Pontos pendant-ja az előző
jelenetnek.

7) Most valóságos dolog jön: Zürich lett a dadaizmus fővárosa, és még Joyce is, szerencsétlen, szembaja
miatt Zürichben írta az Ulyssest, nix Montmartre, Zürichben születik a dadaizmus, ott jár Lenin – mint
mindjárt mondom –, és ott jár Ulysses… (illetve Joyce… mindegy, mindegy… Bloom, Dedalus,
Ulysses…) –, Tristan Tzara Zürichben abban az utcában lakott, ahol Lenin. Egy francia könyv szerint
sakkoztak is együtt! Hát kérem, ez nem mindennapi történelmi montázs.

8) Eleven montázs tovább: a dadaista mozgalom egy nevezetes figurája: Hugo Ball, német költő. Itt van
egy könyve, 1931-ben kaptam ajándékba, Byzantinisches Christentum a címe. Hugo Ball volt: katolikus,
antiprotestáns, Bakunyin anarchiájának a híve, remete, színész, színházi rendező, pszichológus, orvos,
amit akartok. Az ő élete maga egy V. kötet 123eleven montázs, érdemes rá gondolni ezzel a korral
kapcsolatban.

9) Aztán vannak pesszimista montázsok, amelyekben nem érezzük az épületes szándékot, hanem a
desperációt: káosz a világ, az emberiség örökké hülye, az emberiség örökké gonosz!… hajlamosak
vagyunk néha erre a gondolatra, ugye? és ennélfogva teljes a kétségbeesés. Innen származnak az
egzisztencialista filozófiák, a nirvánás filozófiák. Ha őrült a világ, akkor mi is őrüljünk meg. Adtak nevet
is az ilyen filozófiai és történelmi irányzatnak: katasztrofizmus. Madáchtól Spenglerig sok mindent lehet
ebbe a kosárba beletenni.

Neveletlenség, de hát legyek neveletlen egyszer életemben, magamat említeni: kritikákban engem is
szoktak ilyen utcákba beterelni. Őszintén mondom, nem mosakszom, nagyon tiszta vagyok – én valóban
szatirikus vagyok, blaszfémia ameddig csak, és ami kifér belőlem, és belefér az olvasóba, de nem vagyok
sem képmutató, sem szentimentális. Ennek ellenére, vagy inkább emellett van egy állandó imám – ami a
rózsafüzér egyik „hősé”-nek neve után folytatódik: „ki hitünket növelje, ki reményünket erősítse, ki
szeretetünket tökéletesítse”… ez bennem megvan. Mert hiszen mindenki tudja, ritkaság, de jó ember azért
van, itt a hallgatóság között vannak sokan, ez biztos! Okos ember azért van, ez is biztos. Tehát ha ez van,
a fene egye meg, ebből azért idővel kifejlődhet valami, és ez adja meg nekem minden pesszimizmus
ellenére a hitet.

10) Aztán van olyan montázs, ami teljesen játékos. Shakespeare Szentivánéji álom-ában Puck kiáltja
világgá, hogy nincs jobb, szebb dolog, mint az összevisszaság. Ez a játék nagyon kellemes, bizonyos
oldalaival James Joyce is idetartozik…

V. kötet 124

11) Fölvetődik az emberben az az izgalmas gondolat is, hogy: a művészet minden kártyát kijátszott.
Tegyük az egyik oldalra a realizmust, a naturalizmust, az imitatio naturae-t, ha idealizálva is (de mondjuk
egy hellenista szobor mellett egy mamelesz nem olyan szép, mint a Knidoszi Aphrodité, mégis
realizmus). És vegyük a vonal túlsó végét, Malevics: fekete négyzeteit! vagy akár Hartung firkáit! Nincs
tovább, minden lap ki van játszva. Egy hasonlat: a női divatban az úszóruha. Édesanyám majdnem
páncélban ment úszni az Adria-tengerbe, aztán jött az úszótrikó, aztán jött a bikini, aztán a monokini,
aztán szaladgálunk meztelenül. Kampec. A műsor lement. Mit lehet tovább csinálni? Nincs tovább. A
képzőművészetben: a Knidoszi Aphroditétől Malevics fekete négyzetéig vagy Yves Klein kék
felületeiig… némelyik hólyagos, az már nagyon barokk dolog, ugye? A hülyülő versek, az értelem teljes
szétdobálása, feloszlása. Mi jöhet ez után? Ez azért érdekes, mert itt egy forradalommal állunk szemben, a
dadaizmusra emlékezünk! Hát mi jöhet ez után? Vagy eklekticizmus, tehát válogatunk a régiek között,
vagy jöhet a semmi, elvégre vígan megélhet az emberiség művészet nélkül. Évezreden keresztül a
művészetnek vallás volt a centruma. Most mindenki vallástalan. Egész vígan megvannak nélküle… igaz,
az említett teljes pánpesszimizmusban… Tehát vagy válogatunk a régiből, ismétlünk, imitálunk, vagy jön
a semmi. Vagy pedig: bízunk a jövőben, hogy valami kiszámíthatatlan eljön. Negyedik eset nincsen.

12) Beszélgetés formájában elmondanám (olyan sokan vagyunk itt, hogy előadásnak tűnik, ahogy
beszélek, én jobban szeretem a sacra conversatione, ahogy a szentképeken olvasni, vagy desacra?
műfaját, az még jobb talán), tehát beszélgetés formájában vígabban mondanám, hogy melyek voltak
személyes kapcsolataim ennek a művészeti irányzatnak a létrehozóival és mozgatóival.

V. kötet 125

Plakátokat már ifjúkoromban bőven láttam. A Tanácsköztársaságban nagyon otthonos voltam passzív
kölyökként, mert édesapám egy olyan hivatalban dolgozott, melynek székhelye a Tanácsköztársaság alatt
a Nemzeti Kaszinó épülete volt, utána pedig a gróf Wenckheim palota, amelybe a Szabó Ervin Könyvtár
költözött. Én ott úgy szaladgáltam, mint a ligetben görkorcsolyán. Mivel apám ott dolgozott, én oda
bejáratos voltam, mindent láttam: rombolást, plakátot, összetépett Ferenc Jóska-képeket… valék, mennyi
valék? 11 éves… a Vérmezőre is jól emlékszem, május 1-re… pontosan, hogy például hol álltak a
monumentális gipsz Marx- és Lenin-szobrok, és hogyan zajlott a lekvároscsusza-verseny a májusfa
tetején, meg hasonló jó dolgok.

1937-ben Münchenben és Nürnbergben óriási hitlerista Parteitag volt. Akkor rendeztek Entartete Kunst
címen kiállítást, amelyre összegyűjtötték az összes német múzeumban lévő Klee, Chagall, Kandinsky-
festményeket, az egész galériát. Ehhez Adolfék nem engedtek katalógust kiadni, biztosan gondolták, jobb,
ha nincs róla dokumentum, még a végén a közönség képes megvásárolni, ők meg reklámot csinálnak
Chagallnak, Kandinskynak meg az egész Bauhausnak? Ezzel szemben volt a gyönyörű hitlerista
szépművészet, Grosse Deutsche Kunstausstellung, ennek a kiállításnak persze volt katalógusa. Itt látható
többek között Hitler Adolf, gyönyörű realisztikus, hasonlít rá.

Az Európai Iskolában ismerkedtem meg sokakkal, legközelebbi barátságba kerültem Kállai Ernővel. 15
évig élt a Bauhausban, a két világháború között. De rengeteget írt magyar lapokba is, Mátyás Péter
álnéven. Az 1950–51–52-es években nap mint nap találkoztunk. Rengeteget beszélgettünk, nemcsak a
modern művészetről, hanem a régiekről is. Sok könyvajándékot kaptam tőle. Emlékül elhoztam ide
néhányat: nagyon szerette például a csigákról készült röntgenfelvételeket, a természet rejtett arcáról is írt
egy kis V. kötet 126könyvet. Ő is mártírja volt a modern művészetnek, mert hiszen ő az Iparművészeti
Főiskolán tanár volt. Sztálin bajsza alatt az avantgárdot propagálta, addig-addig, ameddig kirúgták.
Elmehetett a Parlamentbe német gyorsfordítónak.

13) Végül egy képről szólok. Van egy szecessziós festő, Prikker. Szóban forgó festményének címe:
Menyasszony. (1880–90 között? Tán a századfordulón, ez egy jó kényelmes kifejezés.) A „menyasszony”
cím túl realisztikus, de ez a magja. Fölírtam, hogy mi minden van rajta: Krisztus, menyasszonyi fátyol,
töviskoszorú, liliom, fallusz, halálfej, veseminta, velencei gondolának a fésűorra, grand-guignol,
vallásosság, áhítat, gyertyák, blaszfémia, kísértet, minden van. – Kacaghattok, miért mondom ezt? miért
említek egy szecessziós képet ennek a kiállításnak a megnyitásán? Mert ez nagy-nagy montázs, számomra
legalábbis szubjektíven az. Amit lehet még csinálni: egy nagy szintézis, amely mindezeket a 20. századi
elemeket összefoglalja, ilyesmit el tudok képzelni. Forradalom? Ilyen illúziókat nem táplálok,
forradalomra semmi remény. Minden kártya ki van játszva, újat nem lehet csinálni. Most persze szigorúan
a művészetről beszélek. Történelemről, szociológiáról, politikáról nem szólok. Tehát mit lehet csinálni a
művészetben? Ilyen nagy szintetikus műveket lehet alkotni, nagy összefoglalásokat, és lehet várni azt a
bizonyos újat, amit az Isten, a God-Godot, a Véletlen, a Végzet, a Sors, az Élan Vital, Ősok – van egy pár
neve… talán meghozza.

Zárószónak azt mondom, hogy várjuk, várjuk, holnap lesz vagy sohase lesz vagy később lesz? De
ameddig várakozunk, először úgy fogalmaztam magamban, legalább ez a várakozás legyen „kellemes”,
várakozzunk ezt a kiállítást nézve tüzes nosztalgiával ezen korszak iránt, amelyben érdemes volt
forradalmat csinálni, volt miből forraV. kötet 127dalmat csinálni, eredményes volt a forradalom. Míg
várjuk a Messiást, addig szenvedélyesen nosztalgiázunk egy olyan korszak iránt, ahol érdemes volt
harcolni, tudtak harcolni, moralitása, történelmi haszna, eredménye volt.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

V. kötet 128
Tompa Mária
Utószó
Az életmű nyomában

„…senki sincs változatokra készségesebb-készebb, mint minore-minorita jómagam!”

„…minden elvész a Nagy Agyő ködében, torzók soha fel nem támadó kócos temetőjében…”

(Eurüdiké nyomában)

1) Mennyiben befejezetlen?

Szentkuthy Miklós gyakran emlegetett egy anekdotát: az ötvenes években, budagyöngyei lakásának
teraszán üldögél-cseveg egy társaság, köztük Devecseri Gábor. Valaki felteszi a kérdést: vajon mikor
fejezi be Szentkuthy a Szent Orpheusz Breviáriumát? Hány kötetet akar még megírni? Devecseri az
erkély párkányán ülve, lábait lóbálva, tréfásan megjegyzi: „Ó, az Orpheusz? hogy mikor fejezi be
Miklós? Amikor meghal! Akkor majd befejeződik a Szent Orpheusz Breviáriuma.” Ezt az anekdotát
szinte igenlő álmodozással tálalta nekünk az Orpheusz szerzője – ami arra engedett következtetni, hogy
sokat foglalkozott a tréfás gondolat komolyságával.

De az utolsó 2-3 évben valahogy megváltozott benne a befejezettség-befejezetlenség formai és tartalmi

koncepciója. Ez a váltás abból a számára igen fontos ötletből eredt, hogy a Sz. O. B.-ának utolsó kötete…
de hadd idézzem magát a szerzőt, aki 1988. április 2-án, a Kossuth-díj elnyerése alkalmából így
nyilatkozott Liptay Katalinnak a Mindennapi irodalmunk rádióműsor számára:

„A készülő, X. rész (V. kötet) egyik legfontosabb része és minden egyéb részét besugárzó gyújtópontja a
huszadik századnak egy összefoglaló panorámája, összes történelmi fordulatai, tudományos eredményei,
technikai forradalom, szexuális forradalom, hitleri háborúk, diktatúrák, V. kötet 129absztrakt művészet,
bolondozó irodalom, freudista pszichológia… Már gyermekkorom nagy olvasmánya volt Dante műve,
amely ugye a középkor teljes képe, panorámája, enciklopédiája. Én gyermekesen magának itt megsúgom,
hogy ilyen danteszk vágyaim vannak – tudatában annak, hogy ehhez képességeim valószínűleg nem
elegendőek, de „man probiert”… Ebben az utolsó, záró, testamentáris kötetemben a bevezető
szentéletrajz, amellyel kezdődik és amelybe beleolvad az egész cselekmény – mert azért ez is nagyon
cselekményes és drámai lesz –, Orpheuszé. A szentéletrajzoknál az eddigi kötetekben mindig ott volt a
szent életének dátuma, születés és halál időpontja. Ez a „szent” 1908-ban született. Még él, úgyhogy
kanonizálása, úgy hiszem, még nincs folyamatban… A kötet címe: Eurüdiké nyomában. Magyarázata
egyszerű: ahogy a mitológiában Orpheusz az alvilágban keresi szerelmét, feleségét, Eurüdikét, úgy én
ebben a zárókötetben Eurüdikémet, vagyis egész életművemet keresem, ezt akarom kompozícióba
foglalni és egy kupola alá helyezni.”

Az ötlet – ti. hogy magát Orpheuszt tette meg a bevezető szentéletrajz főhősévé – kb. 1-2 évvel azután
született, hogy Kabdebó Lóránt befejezte a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtára számára hangszalagokra
rögzített önéletrajzi vallomás-sorozatot

(amely Szentkuthy Miklós lakásán, 1983. január 6. és május 7. között zajlott le 27 alkalommal, és
amelynek alakulása, hömpölygése közben határozta el Sz. M., hogy könyvet készítünk belőle. Ebből
született a Frivolitások és Hitvallások, amely meg is jelent a Magvető Kiadó gondozásában 1988
tavaszán, két hónappal az író halála előtt).

1983 őszétől kezdve néhány éven át úgy tűnt, hogy Sz. M. mindent kiadott magából, ami életére
vonatkozik. Olyannyira, hogy mikor interjúk alkalmával emlékeiről faggatták, a rá annyira jellemző
súllyal tiltakozott: a Frivolitások és Hitvallásokban életéről mindent elmondott, amit jóV. kötet 130nak
látott, ő soha nem akart sem önéletrajzot, sem memoárt írni, mert sokkal diszkrétebbnek érezte, ha
álarcokban ír magáról. De ha már így sikerült, akkor jól sikerült: a Frivolitások és Hitvallások életének
summája lett. Viszont ízléstelenségnek érzi önismétlésekbe bocsátkozni: életéről többet nem beszél!

2) Akkor miért ez az Orpheusz-szentéletrajz,

…amely a tervezett befejező kötet lett volna?

Itt csak érintőlegesen említhetem, mennyi terv maradt íróasztalán. 1986 és 88 között: 3 spirálfüzetet
(egyenként 150 oldal) töltött meg jegyzetekkel, amelyek a zárókötetbe olvadtak volna, helyesebben: ott
kristályosodtak volna ki.

(Nekem szánt szuggesztív testamentumai közül hadd említsek itt egyet: „…aztán ne hiszterizálj, ha…
kivonulok ebből a hotelből, amit életnek neveznek… Légy észnél! Itt van három vaskos munkanaplóm az
Orpheusz V. kötetéhez. Ez a napló a nyilvánosságé! Ha nem tudom befejezni az Eurüdikét, ezekből a
munkanaplókból látni fogják, mi volt a szándékom… a vázlatok alapján írj például egy tartalommutatót,
summa storicá-t!”)

Mivel minden percben „Orpheuszban gondolkozott”, a „danteszk panorámához” gyűjtött aprólékos

naplóanyagot (mindennapi életről, politikáról, találkozásokról), zeneélmények kommentárjait,
olvasmányok jegyzeteit (történelem-, mitológia- és természettudományos művekből, napilapokból, képes
folyóiratokból, divatlapokból). Ezeknek az intenzív élményeknek minden egyes szála kötődik a mához:

1988. február 28-án végső tervet készítettünk, amely abból állt, hogy összegeztük az előbbi, kb. 2 év
halmazát. Március 18-án kezdte el írni a végleges szöveget. Ebből a tervegyüttesből – hogy csak egyetlen
fontos példát említsek – a „kompozíció”-dossziéban (melyben az egész, 10 részV. kötet 131ből álló Sz.
O. B. keretbe foglalását tervezte meg) írta le ezt a jegyzetet:

„Orpheusz egyik alapkompozíciós terve: Madonna-Hagia Szophia »játszadozott«, játékának tárgya:

Orpheusz alakja, mítosza. Madonna megszerette Orpheuszt, és ajándéka: Orpheusz (a »bolygó
keresztény«) Próteuszként bárki lehet – inkarnálva – a földön. Orpheusz ezek után töpreng, ki legyen
először? Don Carlos nevelője? – ez segítsen a Dogmák és Démonok beolvasztásához az utolsó kötetbe! –
Don Carlos nevelője a jövőbe is lát! Ez indokolja, hogy az 1986-os modern világot is látja! Ehhez: mai
képes riportlapok!”

A jegyzetekből ítélve arról lehetett szó, hogy ennek a kötetnek főfigurája ugyan Szent Orpheusz lett
volna, aki mesél patresnek és fratresnek, de semmiképpen sem az életét meséli el, hanem…

talán úgy, ahogy a Cicero vándoréveiben a fiatal Cicero valóságos és szürreális élményeit beszéli el Sz.
M., itt is, Orpheusz mintegy szemlélője és résztvevője ama danteszk panorámának, melyet a 20. század
különböző aspektusairól történetekbe és elmélkedésekbe akart foglalni.

Itt említem meg egy 1979-ben összeállított listáját, melyet úgy emlegetett, mint a „20. századi danteszk
panoráma” vázlatát. Ez a papírlap ennek az utolsó Orpheusz-kötetnek a legfontosabb jegyzetei között
szerepelt:

20. század:

1) Einstein, kozmosz

2) Freud – ember és lélek

3) Marx – forradalom

4) modern művészet, költészet, divat tébolya: absztrakció + szürreál

5) tébolyult technikai forradalom

6) szexuális perverziók, pán-szex

7) kábítószerek

V. kötet 132

8) pán-depresszió, pszichopatológia

9) a politika is őrült (lásd: Chesterton)

10) atombontás (kozmogónia, kozmosz, atombomba)

11) hiper-szuper-ultra mikrobiológia (fotók)

12) ős-ős-ember (állat!) kutatás, antropológia, archeológia, futurológia

13) gondolkozó gépek, emberi faj kihalása?

14) egzisztencialista nihil Lét = nonsens.

Másrészt itt említem meg, hogy miután Szentkuthy nem tudta megvalósítani az Eurüdiké nyomában
kötetben ezt a fenti hatalmas anyagot, ezért összeállítottam egy függeléket azokból az összefüggő
vázlatokból, tervekből, amelyek mintaként szerepelhetnek és demonstrálják ennek az igényes listának
egynémely pontját.

E vázlatok között vannak:

– szentéletrajzok (ezek a novellatervek, vázlatok a Prae, illetve ma már tudjuk: a Barokk Róbert óta
speciálisan Szentkuthy-műfaj lett). E novella vázlatokban a zárójelbe tett megjegyzések mint kulcslukon
keresztül mutatják a kidolgozás irányait, intim alkotói terekbe pillanthatunk be általuk,

– egy dadaista kiállítás megnyitó beszéde, amely jól mutatja Szentkuthynak a modern művészetről
kialakult véleményét és hozzá fűződő érzelmeit,

– Orfeo és Heurodis kelta Orpheusz-legenda, mely tervei között szintén elit helyen szerepelt.

A legendához a következő jegyzet maradt fenn:

Orfeo és Heurodis – Hagia Szophia (= Logos-Madonna) ezt a történetet hallja, jutalma Orpheusznak:

a) „ezerféle” alakban élhet az eljövendő világtörténelemben (lásd: 20. század látnoka, Dantéja)

b) voyeur

c) elbeszélő – Hagia Szophia parancsa: „Írd meg!”

V. kötet 133

„Ez ügyben” Orpheusz tanácsadója: az Úr Angyala = Avilai Szent Teréz = Maria Montemedale
(Orpheusz, Avila, Montemedale hasonló jellemek).

– A modern regényhez adalékképpen szintén feldolgozásra félretett egy 11 oldalas olvasónaplót, melyet
Mohás Lívia: Rókavadászat c. regényéhez írt (1986. február 14–15.). Ez sajnos annyira vezérszavakban
íródott, hogy még vázlatnak sem mondható.

3) Miért újra Monteverdi?

Orfeo újra és mindig. Tudjuk, hogy a Sz. O. B.-át annak idején (1937) Monteverdi Orfeójának ihletésére
kezdte el. Monteverdi többször szerepel az első hat Orpheusz-füzetben (ő is egyik próteuszi átváltozása
Sz. M.-nak), de főleg a Fekete reneszánszban. Az író határozott terve az volt (az utolsó kötet „befejező”
jellegét demonstrálva és az egész mű nagy keretét így megteremtve), hogy egy 17. századi Orfeo-előadás
kapcsán felidézi az első hat Orpheusz-füzet nőalakjait az Orfeo-opera nőalakjain át (La Musica, nimfák,
Sylvia, La Messaggiera, La Speranza, Proserpina…) Egyes-egyedül Eurüdiké nem egy nőalak a sok
közül, mint a Liptay Katalinnak adott interjúban elmondotta, hanem maga az életmű! Ezért adta ennek a
zárókötetnek az Eurüdiké nyomában címet. Az ókori hitregében Eurüdiké eltűnik az alvilágban, Orpheusz
pedig utána megy. Micsoda paradoxon: Szentkuthy Miklós életműve úgy tekinthető csak lezárultnak,
hogy félbeszakadt? – mivel Eurüdiké, az életmű eltűnik, elillan, szökik az író elől, Orpheusz pedig utána.

Íme egy strófa Monteverdi Orfeójának szövegkönyvéből, melyen utolsó heteiben dolgozott Szentkuthy,
melynek bizonyos felhasználandó részeit aláhúzta, széljegyzetelte (1988. április):

Te meghaltál, életem, s én vagyok még?

Te elmentél tőlem,
V. kötet 134
Hogy vissza sose térj, s én maradok?
Nem, hogyha versemnek van még hatalma,
A mélyek mélyére leszállok érted,
Hogy az Árnyak Királyát kiengesztelve,
Visszahozzalak a csillagokhoz.
S ha a gonosz sors tán meggátol ebben,
Veled maradok, társad a halálban,
Búcsúzom, föld, nap és ég, búcsúzom.

(Somlyó György fordítása)

Ez aláhúzott strófa mellé írta csupa nagybetűvel, bekeretezve:

OPUS MEUM = EURÜDIKÉ.

Milyen szerencsés egybeesés: a zenei világ idén ünnepli Claudio Monteverdi halálának 350. évfordulóját
– és idén jelenhetett meg ez a könyv is. Ezzel Próteusz-Orpheusz-Szentkuthy mintegy tiszteleg annyiszor
emlegetett és megírt alteregója: Claudio Monteverdi előtt.

4) Hány álarca van Szent Orpheusznak?

Nem írhatok tartalommutatót a jegyzetekből, mert túlságosan szerteágazóak, egyik terv a másikat időben
megsemmisítette, Szentkuthy újat gondolt ki, egy mellékterv idővel főszerepet kapott és fordítva.
Márpedig egy lineáris tartalommutatóban mindebből semmit sem tudnék érzékeltetni. A tervek
összességének demonstrálásához egy háromdimenziós családfa-jellegű modell kellene (kész
képzőművészeti alkotás!), amelyen be tudnám jelölni a jegyzetek egymásból kiágazó elemeit.

Viszont a függelékben helyet kell kapniok a felsorolt vázlatoknak.

Talán a legfontosabb dokumentum az V., befejezetlen kötet szempontjából: a Dialóg Stúdió

kezdeményezésére V. kötet 1351986 nyarán forgatott videó-portréfilm (beszélgetőpartner: Réz Pál,
rendező: Jeles András). Szentkuthy Miklós – mivel életéről már nem akart beszélni – kizárólag azért
fogadta el a portréfilm készítését, hogy összefoglalhassa a készülő Sz. O. B. V. kötet (X. rész)
koncepcióját.

Ez csak részben sikerült, mert mint utólag megtudtam, a rendező célja az volt, hogy ilyen-olyan eltérítő
kérdésekkel megzavarja az elbeszélés menetét, és így kicsalogassa Szentkuthyt az álarca mögül.
Szentkuthy docilisan kicsalogatható volt, persze újabb és újabb álarcban. Elmondatták vele többek között
mindennapjainak apróságait. Sokkoló kérdések válaszaira is hajlandó volt. Ez a koncepció vitatható a mű
következetes bemutatása szempontjából, az eredmény viszont egyértelműen megmutatkozott: egyrészt a
készülő utolsó Orpheusz-kötetről a legteljesebb összegezést mégiscsak ebből a portréfilmből kaptuk,
másrészt Szentkuthy Miklósnak megint néhány újabb álarcát ismerjük meg itt, és végül is az álarcok
összességéből tűnik fel az ő igazi arca (mint ahogy naplójával kapcsolatban figyelmeztetett: 10 oldal
elolvasása esetleg a hazugság, szerepjátszás benyomását kelti, de 2-300 oldalból pontosan kitűnik a
szerző őszinte szándéka).

Eredetileg ezt a videó-portréfilmet is a függelékbe akartam illeszteni, de be kellett látnom, hogy túl nagy
terjedelmű, bár a legszorosabban kapcsolódik ehhez az utolsó Orpheusz-kötethez. A közeljövőben külön
könyv alakban szándékozunk publikálni.

5) Karnevál után…
Tudjuk, Szentkuthy Miklós rengeteget foglalkozott maszkokkal, a „farsangi karnevállal” mint
élethelyzettel, életérzéssel és lelkiállapottal… ez olyannyira nem nagyképűség, hogy a húshagyókeddnek
a hamvazószerdába történő átmenete többszöri témája lett. Ez a téma egyre „kopogóbban” (mint malom a
pokolban), egyre erőteljesebb és sürV. kötet 136getőbb látomásként jött elő az Orpheusz I. kötetétől
(Széljegyzetek Casanovához), a Dogmák és Démonokon át, az Eurüdiké nyomában utolsó Orpheusz-
kötetig.

Sőt, 1991-ben, a Barokk Róbert sajtó alá rendezése folyamán ebben a legeslegelső Szentkuthy-regényben
már találtam több nyilvánvaló képletet erre a kettős motívumra.

A Bányai Gábornak adott, drámáról, színházról szóló interjúban („Szentkuthy Miklós, író és komédiás”,
Tiszatáj, 1988/6) hosszan beszél erről:

„Az emberiség legkülönbözőbb korszakaiban volt egy törekvés a konvencionális és az ún. rendes élet
felrobbantására… nevezhetjük ezt öröktől fogva ki-kitörő karnevál-ösztönnek… Végeredményben olyan
karnevál minden, mint amilyeneket Huizinga a Herbst des Mittelalters könyvében leírt. Szaturnália,
manierizmus, romantika, velencei karneválok, …mindig az egész közönség együttes öröme, ricsaja volt.
Viszont a 20. század végi art of unreason nem kell általában az embereknek! Goethe csatlakozhatott a
romantikához, mert az a nagyközönség által is érthető volt. Thomas Mann vagy csekélységem nem
csatlakozhat álavantgárdokhoz, álkarneválokhoz, mert ez már nem karnevál, hanem katzenjammer,
fejfájós másnaposság… a tízes-húszas évek repetíciója.”

Szentkuthy Miklós összes karnevál-leírásaiból jelképértékűen kitűnik, hogy a húshagyókedd és a

hamvazószerda ütközése a mindenkori ember legfontosabb fordulópontjaihoz, lelki váltásaihoz tartozik.
A szertelenség után a rendet kívánja, a katzenjammer után a józanságot, a bolondozás után a befelé
fordulást, a sátáni negatívum után az isteni pozitívumot, röviden: új életet akar kezdeni, akár vezeklés
árán is. Márpedig az Eurüdiké nyomában hamvazószerda hajnalán szakad félbe, a Sátán (igazi arcát
megmutató, szédítő) tirádája után, a vezeklés, a böjt indulásakor, egy „új életet kezdek” küszöbén. Mintha
az író a jelképes húshagyókedd és hamvazószerda éjfelén tűnt volna el éleV. kötet 137tünk „hoteléből”.
Mintha így kívánta volna, hogy ezen az általa annyiszor, vizionáriusan átélt súlyponton tekinthessünk
bele a félbeszakítottság véglegessé válásának mélységeibe? És mintha így mégis befejezett lenne az
életmű.

Budapest, 1992. június 2.

V. kötet 138
[Jegyzetek]

*1

Casanova emlékiratai nyomtatásban legelőször németül jelentek meg, 1822–1828 között: innen a német
idézetek.

*2

Részlet Monteverdi leveléből (1640), melyben angliai barátjának arról számol be, hogy miképpen keresett
tárgyat Tacitusban új operájához. A levél itt közölt darabja három részből áll: odavetett impresszió-
töredékek Tacitus szövegéről; majd bizánci témák; végül (mivel a papság lett élete betetőzése), két
hittudós arcképe.

*3

Részlet Tudor Erzsébet tudós nevelőjének az ifjú hercegnőhöz írt leveléből (1545 és 1550 közötti
időkből). Szerzője fiatal cambridge-i tanár, akinek ideges és szertelenségre hajló lelkében a reformáció
túlzó, túl kritikus vagy romantikusan túlfilozofált ágai vad virágokba borultak. Eretnekebbnek akart
látszani az eretnekeknél is, mert – mivel szerelmes a hercegnőbe – azt hiszi, ebben a szerepben jobban
fogja izgatni a fiatal Erzsébet képzeletét.
*4

Az itt közölt szöveg Tudor Erzsébet levele. Megértéséhez két körülmény ismerete tartozik. Az egyik: II.
Fülöp spanyol király feleségül kérte Erzsébetet, de a fiatal hercegnő hallani sem akart a házasságról. A
másik: Drake és társai pár napja érkeztek vissza Angliába keleti útjukról. Hajóik tele vannak ázsiai
kincsekkel, ruhákkal, fűszerekkel, bálványokkal. Többek között elhozták a japán Genji-regény egyik
felségesen illusztrált példányát is: ez annyira megtetszett a fiatal Erzsébetnek, hogy esténként fordíttat
belőle magának. Mikor ezt a levelet írja II. Fülöpnek, melyben kosarat ad neki, éppen a Genji olvasásától
mámoros, és azt hiszi, hogy Európa „reneszánsz”-át nem a hellén, hanem a kelet-ázsiai világ felfedezése
fogja meghozni.

*5

Az itt olvasható három szövegrészlet szintén Drake hajójának kézirat-zsákmányából került elő. Az első
egy 16. századi mongol történész Dzsingisz-könyvéből való; a második részlet: Dzsingisz egyik bizánci
követének diplomáciai jelentéséből; a harmadik pedig ugyanezen levél egy későbbi függeléke: egyik
példa a sok közül, melyet a mongol diplomata annak igazolására hoz fel, hogy Athénben milyen mély
volt a politikai züllöttség, és így megért Dzsingisz kán irgalmatlan kardjára.