t

-0-
 Az igazság kötelékei
(Bonds of Justice)

Fordította: Annie

A fordítás saját szórakoztatásra készült, kereskedelmi forgalomba nem

hozható.

-1-
Eddig hivatalos és rajongói fordításban megjelent könyvek olvasási sorrendje:

A csábítás hangja + törölt jelenetek

A bűn hangja
Vonzódás
A zuhany
A kannibál hercegnő
Látomás
Borzongás
Miss Leozandra
Csábító simogatás
Feloldozás
A beszélgetés
Szabadulás
Dorian
Ajándék Kitnek
Filmes este
Megperzselve
A parti
Emlékek kereszttüzében
Karácsony a konyhában
Az igazság kötelékei
Becserkészve
Farkas iskola
Tiszta piszok
Udvarlási nyilatkozat
Otthon
Az alfa csókja

-2-
Kayonak, Cynthiának, Lomanak, Emily-nek és Akbarnak
Mert ti vagytok a legkirályabbak. Köszönöm, hogy a barátaim (tomodachi) vagytok!

-3-
Igazság

Amikor a mentálok először választották az Elcsendesedést, és azt, hogy eltemetik érzelmeiket,

szívük jéggé vált, s többé nem érdeklete őket a szeretet vagy gyűlölet, megpróbálták
elkülöníteni fajukat az emberektől és alakváltóktól. A folyamatos kapcsolat ezekkel az
érzelmes fajokkal, megnehezítette számukra saját kondicionálásuk megtartását.
Ez volt a logikus lépés.
Azonban a gyakorlatban ez lehetetlennek bizonyult. A gazdasági helyzet önmagában
megvalósíthatatlan céllá tette az elszigetelődést. Bár a mentálok majdnem mind csatlakoztak a
Mentálhálóhoz, – ahhoz a lüktető pszichikus hálóhoz, amely összekapcsolta elméjüket –
korántsem voltak egyenlők. Voltak gazdagok, szegények, és olyanok, akik épphogy csak
megéltek.
Szükségük volt állásra, pénzre, ételre. A Mentál Tanács pedig hihetetlen hatalma ellenére sem
tudott elég belsős pozíciót biztosítani millióknak. Így tehát a mentálok a világ részei
maradtak, egy olyan világé, amelyet a káosz, a szélsőséges öröm, a szomorúság, a félelem és
kétségbeesés uralt. Azokat a mentálokat, akik megtörtek a nyomás alatt, csendben
„rehabilitálták”, kitörölték elméjüket és személyiségüket. Viszont voltak olyanok is, akik jól
boldogultak.
Az O-mentálok, akik ajándékuk segítségével belenézhettek a testbe, és diagnosztizálni tudtak
betegségeket, soha nem zárkóztak el a világtól. Képességüket mindhárom faj nagyra becsülte,
és jövedelmező is volt számukra.
A mentál társadalom gyengébb hatalmú tagjai visszatértek áltagos, mindennapi munkájukhoz,
könyvelőkként, mérnökökként, bolt tulajdonosokként és üzletemberekként dolgoztak tovább.
A különbség csak annyi volt, hogy azt, amit egyszer szerettek, utáltak, vagy épphogy
elviseltek, most szimplán csak csinálták.
A legerősebbek ezzel szemben amint lehetett a Tanács szervezetébe kerültek, mivel a Tanács
nem akarta megkockáztatni, hogy elveszítsék a legnagyobb hatalommal rendelkezőket.
Ezen kívül ott voltak az I-k is.
Telepaták, akik veleszületett képességüknek hála mások elméjébe tudtak hatolni, onnan
kinyerték az emlékeket, amelyeket aztán másokkal is meg tudtak osztani. Az I-k már az idők
kezdete óta a világ igazságszolgáltatási rendszerének részei voltak. Korántsem volt elég
I-mentál ahhoz, hogy fényt derítsenek minden vádlott bűnösségére, vagy ártatlanságára – őket
csak a legszörnyűbb eseteknél hívták, az olyanoknál, amelyektől még a veterán nyomozóknak

-4-
is felfordult a gyomra, és amelyektől a már hosszú ideje eltompult újságírók is elszörnyedten
meghőköltek.
A Tanács rájött, hogy rengeteg előnnyel jár, ha egy olyan rendszerbe lépnek be, ahol az
emberek mellett ott vannak a titokzatos és falkaszellemű alakváltók is, így megengedték az I-
knek hogy nemcsak folytassák, hanem ki is terjesszék munkájukat. Most, a 2081-es év
hajnalán az I-k olyannyira az igazságszolgáltatási rendszer részeivé váltak, hogy nem okoznak
meglepetést vagy pletykákat.
És a hosszú ideje I-ként dolgozók nem várt mentális tehernövekedése…nos a haszon többet
nyomott a latba, mint az alkalomszerűen előforduló halálos következmények.

-5-
1. fejezet

„Nem a körülmények határozzák meg az embert. Ha ez így lenne, tizenkét évesen

követtem volna el az első betörésemet, tizenöt évesen az első lopásomat, és tizenhét
évesen az első gyilkosságomat.”
Max Shannon nyomozó magánjegyzeteiből

Csak amikor ott ült, és egy szociopata arcába bámult, akkor eszmélt rá Sophia Russo három
megcáfolhatatlan igazságra.
Egy: Nagy valószínűséggel kevesebb, mint egy éve van, mielőtt átfogó rehabilitációra
kötelezik. A normál rehabilitációval ellentétben a folyamat nemcsak kitörli teljes
személyiségét, és vegetatív állapotban hagyja őt, hanem kiégeti pszichikus képességei 99
százalékát is. Mindezt természetesen csak az ő érdekében.
Kettő: A világon egyetlen egy élőlény sem emlékezne a nevére, miután eltűnne az aktív
szolgálat után.
Három: Ha nem vigyáz eléggé, ugyanolyan üressé és embertelenné válik, mint azaz ember az
asztal másik oldalán…mert a benne lévő másság össze akarta szorítani a férfi elméjét, amíg az
nyöszörögni, vérezni és kegyelemért könyörögni nem kezd.
A gonoszt nehéz leírni, de egy biztos, hogy itt ül ebben a szobában.
Max Shannon nyomozó szavainak visszhangja visszahúzta őt a szakadék suttogó csábításától.
Valamilyen okból, elfogadhatatlannak érezte, hogy ez a férfi gonoszként címkézze fel őt. Max
máshogy nézett rá, mint az ember férfiak, a szemei észrevették ugyan sebeit, de azokat csak
testének részeként könyvelte el. Reakciója elég különleges volt ahhoz, hogy abbahagyja az
elmélkedését, a férfira nézzen, és megkísérelje megsejteni, mire gondol.
Ez lehetetlennek bizonyult ugyan, de ő ettől függetlenül tudta, hogy Max Shannon mit akart.
Bonner tudta egyedül, hova temette el a testeket, és neki szüksége van ezekre az
információkra.
Rázárta a benne rejlő sötétségre az ajtót, kinyitott a mentális szemét, kiterjesztette telepatikus
érzékeit, és el kezdte bejárni Gerard Bonner elméjének eltorzult ösvényeit. Karrierje során
már rengeteg torz elmével volt dolga, de ez teljes mértékben és kétségtelenül egyedülálló volt.
Sokan, akik ilyen nagyságrendű bűnöket követtek el, valamilyen mentális betegségben
szenvedtek, de Sophia tudta, hogy hogyan dolgozzon a néha összefüggéstelen és töredékes
emlékeikkel.

-6-
Bonner elméje ellenben tiszta, rendezett volt, minden emlék a megfelelő helyén volt. Azonban
ezek a helyek és az ott rejlő emlékek teljesen értelmetlenek voltak, megszűrte őket szociopata
vágyainak hidegvérű lencséje. Úgy látta a dolgokat, ahogy ő akarta, a valóság olyannyira
eltorzult, hogy lehetetlen volt megtalálni azt a porszemnyi igazságot a hazugságok sűrű
hálózatában.
Befejezte a férfi elméjének telepatikus átfésülését, és megfontoltan várt három másodpercet
míg összeszedte magát. Aztán kinyitotta a fizikai szemét, és a férfi mélykék íriszébe bámult,
amit a média olyannyira ellenállhatatlannak talált. Véleményük szerint a férfi jóképű,
intelligens és vonzó volt. Sophia tudta, hogy a férfi mesterszakos diplomát szerzett egy nagy
tekintélynek örvendő intézménynél, és hogy az egyik legbefolyásosabb bostoni emberi
családhoz tartozott – ezért se tudták elhinni, hogy ő lenne a Park Avenue-i mészáros. Ez a
becenév azután keletkezett, hogy megtalálták Carissa White testét a sugárút egyik híres
zöldterületén.
Tavasszal tulipánok és nárciszok virágoztak, és a hely fák és tündérfények havas csodavilága
volt, mikor Carissa testét kidobták itt, és a vér eltörölhetetlen jelet hagyott a havon. Ő volt az
egyetlen Bonner áldozatai közül, akit valaha megtaláltak, és testének nyilvános
elhelyezkedése miatt a gyilkos azonnal ismertté vált. Majdnem el is kapták, de a szemtanú,
aki látta őt elrohanni a helyszínről túl messze volt tőle ahhoz, hogy használható leírást tudjon
adni róla a rendőröknek, így megmentve a szörnyeteget.
„Sokkal óvatosabb voltam azután,” mondta Bonner, arcán azzal a halvány mosollyal, amitől
úgy érezték az emberek, mintha egy titkos viccet osztottak volna meg velük. „Mindenki
ügyetlen az első alkalommal.”
Sophia nem mutatott reakciót arra, hogy a vele szemben lévő ember „az elméjét olvassa”,
hiszen várta ezt a trükköt. Az aktája szerint Gerard Bonner mesteri manipulátor volt, aki
képes volt olvasni a testbeszédet és a legkisebb arckifejezéseket is, méghozzá zseniális
pontossággal. Úgy tűnt, hogy még az Elcsendesedés sem védi meg eléggé a férfi
képességeitől – végig gondolva a férfi tárgyalásának részleteit, más mentállal is ugyan ezt
tette.
„Ezért vagyunk itt, Mr. Bonner,” mondta Sophia miközben nyugalma egyre ridegebbé,
tartózkodóbbá vált – ez egy túlélési mechanizmus volt, mely lelke egészét lecsendesítette.
„Beleegyezett, hogy megadja a többi áldozatának helyét, és cserébe több privilégiumot kap a
bebörtönzése során.” Bonner mondata azt jelentette, hogy a férfi élete hátralevő részét egy
D2-es, szigorított fegyházban tölti, Wyoming hegyes területeinek mélyén. A különleges

-7-
megbízás miatt létrehozott D2-es házakban az ország legromlottabb bűnözői éltek, akik túl
magas kockázatot jelentettek egy normál börtönrendszerben.
„Tetszenek a szemeid,” mondta Bonner szélesedő mosollyal, ahogy bejárta a nő arcának
finom vonalakból álló hálózatát azzal a nézéssel, amit a média „gyilkosmód bujának”
nevezett. „Az árvácskára emlékeztetnek.”
Sophia csak várt, hagyta, hadd beszéljen, tudta, hogy szavai érdekesek lehetnek a
profilkészítőknek, akik a mögötte lévő fal túloldalán lévő szobában voltak, és figyelték a
Bonnerrel való találkozását egy óriási kommunikációs panelen. Emberi bűnözőnél szokatlan
módon, mentál megfigyelők is voltak a csoportban. Bonner gondolkodásmódja olyannyira
aberrált volt, hogy felkeltette a figyelmüket.
De a mentál profilkészítők képzettsége ellenére Sophiát kizárólag Max Shannon
következtetései érdekelték. A rendőrség nyomozójának nem voltak mentál képességei, és a
vele szemben ülő mészárossal ellentétben a teste erős volt és vékony. Olyan, gondolta, mint
egy hajlékony és izmos puma. Amikor összecsapnak, a puma fog nyerni. Mind a Bonner
börtönruháján is átható erőn, mind a mentál nyomozó k– akiket akkor vontak be a nyomozó
csapat munkájába, mikor Bonner perverziói már komoly gazdasági hatást gyakoroltak –
mentális képessége fölött győzedelmeskedik.
„Tudja ők mind az én árvácskáim voltak.” Sóhajtott. „Oly szépek, oly édesek. Oly könnyű
őket összetörni. Pont, mint téged.” A szemei elidőztek a nő sebhelyén, mely durva vonalban
futott lefelé az arccsontján.
Sophia figyelmen kívül hagyta ezt a nyilvánvaló provokációt, és azt mondta, „Miért bántotta
őket?” Bonnert végül azon bizonyítékok alapján ítélték el, melyeket az első áldozat megtört és
sérülésekkel teli testén hagyott. A többi emberrablás helyszínén nem hagyott nyomot, és csak
a legközvetettebb bizonyítékok, valamint Max Shannon hajthatatlan konoksága kapcsolták
össze őt az esetekkel.
„Milyen törékeny és sérült vagy Sophia,” mormolta Bonner, tekintetét végigpásztázta az
állán, az ajkáig. „Mindig is vonzódtam a sérült nőkhöz.”
„Hazudik Mr. Bonner.” Hihetetlen volt számára, hogy az emberek vonzónak találták ezt a
férfit, mikor ő csak a rothadás szagát érezte. „Minden egyes áldozata figyelemreméltóan
gyönyörű volt.”
„Állítólagos áldozat,” mondta, a szeme csillogott. „Csak szegény Carissa meggyilkolásáért
ítéltek el. Bár természetesen ártatlan vagyok.”
„Beleegyezett, hogy együttműködik,” emlékeztette őt Sophia. Szüksége volt az
együttműködésére a munkájához. „Nyilvánvaló, hogy megtanulta kontrolálni a gondolatait

-8-
egy bizonyos szintig.” Ez olyasmi volt, amit a telepaták az I-testületben már több emberi
szociopatánál megfigyeltek. Majdnem mentálokhoz hasonló szintre fejlesztették emlékeik
tudatos manipulálását. Bonner elég jól megtanulta ahhoz, hogy Sophia ne tudjon meg semmit,
amire szüksége lett volna a felszíni vizsgálat során. Mélyebbre kellett volna hatolnia, de a
tüzetesebb vizsgálat maradandósérülést okozott volna, és törölhette volna azokat az
érzelmeket és emlékeket, amire szüksége volt.
Valami azt súgta benne, hogy a férfinak csak addig kell életbe maradnia, míg megtalálják az
összes áldozatát. Azután pedig… .
„Ember vagyok. Nem túl meglepő. Biztos vagyok benne, hogy elmondták, hogy a memóriám
már nem olyan, mint régen. Ezért van szükségem az I-re, aki behatol és kiássa az
árvácskáimat.”
Az egész színjáték volt. Sophia biztos volt benne, hogy Bonner pár centiméter pontossággal
tudja az összes sekély sírban fekvő test helyét. De elég jól játszotta a szerepét ahhoz, hogy a
hatóságok bevonják őt is, lehetőséget adva Bonnernek arra, hogy újra kiélje a vágyait. Azzal,
hogy be kell hatolnia az elméjébe, a férfi megkísérelte megsebesíteni őt. Ez volt az egyedüli
mód, ahogy most bánthat egy nőt.
„Mivel nyilvánvaló, hogy nem jutunk semmire,” mondta és lábra állt, „megkérem a bíróságot,
hogy küldjék ide Bryan Ames kollégámat. Ő egy-„
„Nem.” Megjelent az első hajszálrepedés a férfi udvarias mázán, mely olyan hamar eltűnt,
mint amilyen hamar megjelent. „Biztos vagyok benne, hogy megszerzed, amire szükséged
van.”
Sophia felhúzta bal kezére a vékony, szintetikusbőrből készült fekete kesztyűjét, és elsimította
csuklóján, így az a ropogós, fehér blúzának ujja alá simult. „Túl értékes erőforrás vagyok
ahhoz, hogy itt vesztegessem az időmet. A képességeimet egy másik ügyben jobban
hasznosíthatják.” Kisétált, figyelmen kívül hagyva a férfi a marasztaló parancsát, merthogy ez
parancs volt.
A megfigyelő helyiségből kiérve Max Shannonhoz fordult. „Gondoskodjon róla hogy,
bármilyen helyettest is küld hozzá, az férfi legyen.”
A nyomozó biccentett, de az ökle az előtte lévő szék támláján összeszorult. Bőrének meleg
aranybarna tónusa volt, ami ázsiai és kaukázusi ősöktől származhatott. Míg genetikai
hátterének az ázsiai része szemének alakjában nyilvánult meg, kaukázusi oldala került ki
győztesen a magasságánál – ránézésre legalább 185 cm magas volt.
Ezek voltak a tények.

-9-
De a hatás nagyobb, mint a részeinek az összege. A férfiban megvolt az a furcsa valami, jött
rá Sophia, amit az emberek karizmának hívnak. A mentálok meggyőződésből nem fogadták el
ennek létezését, de mind tudták, hogy van ilyen. Még az ő elcsendesedett fajukban is voltak
olyanok, akik, ha beléptek egy szobába jelenlétük mindenkit megragadott.
Mialatt figyelte őt, Max inai fehérré váltak a bőre alatt a szorítás hatására. „Ő nyert azzal,
hogy halásznia kellett az emlékei között.” Nem mondott semmit a sebhelyeiről, de Sophia
tudta, hogy nagy szerepet játszottak abban, hogy Bonner vonzónak találta őt.
Azok a sebek már hosszú ideje a részeivé váltak, a vonalak vékony erezete a múltjáról mesélt.
Nélkülük nem is létezett volna a múlt. Tudta, hogy Max Shannonnak is van egy bizonyos
múltja. De ő nem viseli a nyomát azon a gyönyörű – nem vonzó, hanem gyönyörű – arcán.
„Megvédtek az általam épített pajzsok.” Azonban ezek a pajzsok elkezdtek leomolni, és ez a
munkájának elkerülhetetlen hatása volt. Ha lett volna választása, soha nem lett volna I. De
nyolc évesen döntés elé állították – vagy I lesz, vagy meghal.
„Úgy hallottam sok I-nek fotografikus memóriája van,” mondta Max miközben szemei őt
fürkészték.
„Igen, de csak a munkánk során előttünk megjelenő képek esetén.” Sophia ugyan elfelejtette
„valódi életének” bizonyos részeit, de soha egy pillanatra sem felejtette el azokat a dolgokat,
amelyeket az Igazságügyi alakulatnál töltött évei során látott.
Max épp kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor Bartholomew Reuben, az ügyész,
akivel vállvetve dolgoztak, hogy elfogják és ítélőszék elé vigyék Gerard Bonnert, befejezte a
beszélgetést két profilkészítővel, és hozzájuk sétált. „Jó ötlet egy férfi I. Adok időt
Bonnernek, hogy főjön a saját levében – majd visszahozzuk magát, amikor együttműködőbb
hangulatban lesz.”
Max álla megfeszült, mikor válaszolt. „Addig húzza majd, ameddig lehetséges, azok a lányok
csak bábuk neki, semmi több.”
Reubent elhívta egy másik profilkészítő, mielőtt válaszolhatott volna, egyedül hagyva ismét
Sophiát Max-szel. Sophia továbbra is ottmaradt pedig csatlakoznia kellett volna a társaihoz,
mivel a munkája véget ért. De a tökéletesség nem menti meg őt, így vagy úgy halott lesz egy
éven belül, szóval miért ne elégíthetné ki a vágyát, hogy tovább beszélgessen ezzel az ember
nyomozóval, akinek elméjének működése megigézi őt? „Bonner egója nem hagyja, hogy
örökre elrejtse titkait,” mondta, mivel korábban is foglalkozott már ilyen narcisztikus
személyiséggel. „Meg akarja majd osztani a zsenialitását.”
„És ön folytatni fogja a meghallgatását, ha az első testet, amiről információt ad, Daria Xiu-é
lesz?” Max hangja csikorgó és rekedtes volt a kialvatlanságtól.

- 10 -
Sophia tudta, hogy Daria Xiuvolt az oka, hogy bevontak egy I-t ebbe a szituációba. Egy
befolyásos üzletember lánya, és úgy vélik, ő volt Bonner utolsó áldozata. „Igen,” mondta, és
elárult neki egy tényt a férfiről. „Bonner eléggé deviáns ahhoz, hogy a mi pszichológusaink is
szívesen foglalkoznának vele kutatási célokból.” Talán, mert a Park Avenue-i mészáros olyan
devianciát mutatott, mint ami régen a mentáloknál is megjelent magas arányban…és amit nem
törölt el teljesen az Elcsendesedés sem.
A Tanács azt hitte a népesség nem tud róla, és talán így is volt. De Sophia, egy I, akinek egész
életét a gonosz gyilkos gőzei töltötték ki tudta, a mentálháló szövetének megjelent egy új
árnyék, amely vastag és olajos foltként, alattomos hatékonysággal elkezdte ellepni a háló
burjánzó szövetét.
„És maga?” kérdezte Max, olyan éles tekintettel figyelve őt, hogy Sophia úgy érezte, hogy a
férfi villámgyors elméje felfedi a már két évtizede rejtegetett titkait. „Magával mi van?”
A Sophiában lévő másság felbolydult, el akarta mondani a férfinak a leplezetlen, halálos
igazságot, de nem tehette ezt meg egy olyan emberrel, akinek az igazságszolgáltatás az élete.
„Elvégzem a munkám.” Aztán olyasmit mondott, amit egy tökéletes mentál soha nem ejtett
volna ki a száján. „Hazahozzuk őket. Egyiküknek sem kell az örökkévalóságot rideg
sötétségben töltenie.”

Max figyelte, ahogy Sophia Russo elment a civil megfigyelőkkel, képtelen volt őt figyelmen
kívül hagyni. A szeme volt az, ami először megragadta. „River szemei.” – gondolta, amikor a
nő besétált. A szemei olyanok voltak, mint Riveré. De tévedett. Sophia szemei sötétebbek
voltak, sokkal kékeslilábbak. Olyan élénkek voltak, hogy majdnem elvonta a figyelmet a buja,
puha szájáról. Ő viszont felfigyelt rájuk.
És ez pokolian zavarta.
Bár minden görbülete és a sebeinek nyomai erőszakos múltról árulkodtak, ő mégis egy mentál
volt. Rideg és a Tanács által felügyelt. Azáltal a Tanács által, amelynek több vér száradt a
kezén, mint Gerard Bonnernek. De mégis…az utolsó szavai keringtek az elméjében.
Hazahozzuk őket.
Ennek az ígéretnek igazi súlya volt. Vagy talán csak ezt akarta kihallani belőle.
Feleszmélt, amikor a nő eltűnt a látóköréből, Bart Reubenhez fordult, az egyetlen személyhez,
aki ottmaradt. „Mindig kesztyűt visel?” Vékony, fekete, szintetikusbőr kesztyűk, amik
elrejtenek mindent, ami a blúzon és kosztűmön kívül van. Lehetséges, hogy sokkal

- 11 -
komolyabb sebek voltak a kezének hátoldalán – de Sophia Russo nem olyan nőnek tűnt a
számára, mint aki ilyen védőfal mögé bújik.
„Igen, minden alkalommal viselte, mikor láttam.” Az ügyész egy pillanatra összeráncolta
homlokát, mielőtt lerázta volna magáról azt, ami látszólag zavarta. „Kiválóan dolgozik –
egyetlen visszakozó alanyt sem kezelt eddig rosszul.”
„Már láttuk a tárgyaláson is, hogy Bonner eléggé okos ahhoz, hogy játszadozzon az
emlékeivel.” Mondta Max, miközben azt figyelte, ahogy a rabot kivezették a kihallgató
szobából. A kékszemű mészáros, a média gyilkos kedvese, mindaddig a kamerákba bámult
gúnyolódó mosollyal, amíg az ajtók bezáródtak. Még ha az elméje mélyén nem is zavart, jól
ismeri a gyógyszereket – talán rátette valamire a kezét, és szándékosan adagolja magának.”
„Nem lepne meg vele a rohadék” – mondta Bart, és a szája körüli ráncok mélyebbek lettek.
„Felveszem a kapcsolatot néhány férfi I-vel Bonner színjátékának következő felvonásához.”
„Xiu ennyire befolyásos?” – Gerard Bonnernek, a kékvérű bostoni család ivadékának és az
állam utóbbi két évtizedében feltűnő egyik legszadistább gyilkosának tárgyalásán alkalmaztak
ugyan egy I-t a tárgyalási szakaszban, de emlékei majdnemhogy hozzáférhetetlenek voltak.
„A szociopaták,” mondta az egyik I Maxnek, miután jelzett neki, hogy semmi használhatót
nem tudott a vádlott elméjéből kinyerni, „nem úgy látják az igazságot, ahogy mások.”
„Mondjon nekem egy példát,” – kérte Max, mert frusztrálta, hogy a gyilkos, aki annyi fiatal
életet kioltott, újra megmenekül a karmai közül.
„Bonner elméjének felszíni emlékei szerint Carissa Whitenak orgazmusa volt, mikor leszúrta
őt.”
Bonner torz elméjének undorító bizonyítéka megrázta őt. Bartra pillantott, aki megállt, hogy
megnézze e-mailjeit a telefonján. „Xiu?” – suttogta.
„Igen, úgy tűnik van pár befolyásos „barátja” az elit mentálok között. A cége sokat üzletel
velük.” Bart eltette a telefonját, és összeszedte a papírjait. „De ő most nem más csak egy
összetört apa. Daria volt az egyetlen gyermeke.”
„Tudom.” Az összes áldozat arca belevésődött Max emlékezetébe. A huszonegy éves Daria
foghíjas mosolya, göndör hajának halmai és sima mahagóni színű bőre. Semmiben sem
hasonlított a többi áldozathoz – a munkája során látott gyilkosokkal ellentétben Bonner nem
tett különbséget fehér, fekete, spanyol és ázsiai között. Csak a kor és egy meghatározott
szépség vonzotta őt.
Újra eszébe jutott Sophia, aki pislogás nélkül bámult a gyilkos arcába, míg Max arra
kényszerítette magát, hogy háttérben maradjon és figyeljen. „A nőre illik az eddigi áldozatok
profilja.” Sophia Russót szeme és sebei feltűnően egyedivé tették, és ez Bonner kórós

- 12 -
elméjében nagyon fontos tényező volt. Olyan nőket vett célba, akik kitűnnek a tömegből.
Sophia sebei, amelyek erőszakos múltról mesélnek, a férfi számára csak a jéghegy csúcsát
jelentették. „Te intézted így?” Max keze összeszorult a tollon, miközben segített Bartnek
letakarítani az asztalt.
„Puszta szerencse volt.”Az ügyész a mappáit az aktatáskájába tette. „Amikor Bonner azt
mondta, együttműködik, és elvégezhetjük a vizsgálatot, a legközelebb tartózkodó I-t kértük.
Russo éppen befejezte a munkát itt. Most útban van a reptér felé – a szomszédba tart.
„Liberty-be?” – kérdezte Max, eszébe jutott, hogy egy szigorított fegyház helyezkedik el egy
mesterséges szigeten New York partjainál.
Bart bólintott, ahogy az első biztonsági ajtó felé sétáltak. „Az ütemterve szerint egy rabbal
találkozik, aki azt állította, egy másik rab bevallotta, hogy köze volt egy megoldatlan, nagy
horderejű csonkításos gyilkossághoz.”
Max arra gondolt, hogy Bonner mit tett az egyetlen áldozattal, akit valaha megtaláltak, a véres
ronccsal, mely egykor Carissa White kislányos szépsége volt. És azon tűnődött, hogy Sophia
Russo mit lát éjszakánként, mikor becsukja a szemét.

- 13 -
2. fejezet

Nikita Duncan, mentál tanácsnok, és a világ egyik legbefolyásosabb nője a világon, átfutotta
az életrajzi adatokat az előtte lévő szigorúan bizalmas aktában. Egy percig elidőzött mikor
eljutott az aktához csatolt digitalizált képhez.
Az ember férfi arca nagyon jellegzetes volt. Éles arccsont, bőr, amely a szerteágazó genetikai
örökségét mutatta, és szemek, amelyek közép ázsiai szülőre utaltak. De Nikita Duncant nem
Max Shannon kinézete érdekelte.
Nem, őt valami sokkal fontosabb foglalkoztatta. A férfi elméje.

- 14 -
3. fejezet

A páciens többé már nem csak egyetlen biovisszacsatolási kapocs segítségével

csatlakozik a mentálhálóhoz – az elméje úgy volt képes átvészelni, hogy a teljes
tudatát a neurális hálózat szövetébe szőtte. Bármely elválasztási kísérlet nemcsak a
halálához vezetne, de a teljes személyiségét is elpusztítaná.
Mentál orvosi jelentés: Sophia Russo, kiskorú, 8 éves

Sophia már huszonnégy órája nem aludt, amikor másnap reggel besétált az ironikus módon
Libertynek (Szabadság) nevezett fegyházba. Ez azonban nem rítt le hangjának friss
csengéséről, és elegáns ruházatáról. Érkezése után rögtön a kihallgató szobába kísérték. Az
ügyért felelős körzeti ügyész asszisztense egy perccel később érkezett.
Öt perccel később Sophia már el is kezdte az emlékek kinyerését. Bonnerrel ellentétben,
ennek a rabnak az elméjében semmi mást nem talált, mint 40 év erőszakkal teli életet. Számos
fiatal I elveszett volna ebben a káoszban, de Sophia jól megtanulta hogyan kell szűrni.
Közvetlenül a kérdéses nap emlékeihez ment, és nem nyert ki mást, csak a releváns perceket.
Az emberek gyanakvóan tekintettek a telepatákra, és különösen az I-kre, mivel féltek, hogy a
mentálok meglátják a titkaikat. Az igazság az volt, hogy Sophia fejében már túl sok ember
emlékei keveredtek össze. Nem akart többet belőlük. Főleg olyanokat nem, amiket mindig ki
kellett nyernie. A szolgálatban töltött évei során csupán négy ártatlan embert talált.
„Megvan,” mondta a K. Ü. A.-nak.
Megkérve a rabot és az ügyvédjét, hogy várjanak, a férfi kikísérte őt az őrszobán kívül
található váróterembe. „Meg tudja mutatni?”
Sophia bólintott és úgy tett, ahogy kérték. Ettől a kis telepatikus különlegességtől lett egy Tp
I-vé. A legtöbb telepata képes volt szavakat és/vagy egy-egy képet küldeni, de az I-k nemcsak
az emlékek kinyerésére voltak képesek, hanem át is tudták azokat teljes egészében küldeni
egy összefüggő adatfolyamként. A K. Ü. A. ember volt, és ezért a mentális a pajzsa nem
jelentett akadályt. Ez más körülmények között hátrány lehetett volna – de mivel sem
költséget, sem előnyt nem jelentett az ügy a Tanács számára, a férfi biztonságban volt a
mentálok befolyásától.
„Köszönöm szépen,” mondta, mikor Sophia átadott mindent. „Ez más látószögbe helyezi a
dolgokat, nem?”

- 15 -
Sophia nem válaszolt, mert tudta, hogy nem hozzá beszélt. Még ha neki is mondta volna,
akkor sem válaszolt volna. Próbálta többé nem „látni” az emlékeket. Bár most hasztalanul
igyekezett, de egy kicsit sikerült magát elhatárolnia az egésztől.
A K. Ü. A. sóhajtott egyet. „Szeretnék visszamenni, és kicsit elbeszélgetni a szemtanúval és
az ügyvédjével. A helikopter nemsokára megérkezik, hogy minél előbb visszavigye Önt a
szárazföldre.”
„Nyugodtan elindulhat.” Sophia látta, hogy a férfi a tekintetével az őrt keresi. „Ezt a helyet
szigorúan őrzik. Egyedül is biztonságban leszek.”
„Biztosan?” – nézett rá aggódva.
„Sok időt töltök börtönökben.”
„Akkor rendben. Megvan önnek a titkárnőm száma. Küldjön neki egy üzenetet, ha a
helikopter nem érkezik meg a következő tíz percben.”
„Rendben.” Bólintott elköszönésképp, mikor a férfi elment, majd látszólagos nyugalommal
leült. De az igazság az volt, hogy még soha nem hagyták egyedül. Amint a K. Ü.A.-nak is
mondta, nem azért volt nyugtalan, mert a fizikailag lett volna veszélyben. Legalább négy
duplakulcsos elektromos ajtó volt ott, teli rudakkal és acéllemezekkel, amelyek elválasztották
őt a legközelebbi rabtól.
Nem azért érezte magát így, mert félt az egyedülléttől egy ilyen hideg, szürke helyen.
Tanúja volt már az aljas erőszak és fájdalom ezernyi pillanatának, de ő maga soha sem félt.
Nem érzett semmit. Az Elcsendesedés Protokoll, a kondicionálás, amely féken tartotta a
mentálok őrületét, és az érzelmeiket, gondoskodott erről. Azonban Sophia esetében az
Elcsendesedés nem működött megfelelően, és ezt mindenki tudta. A legtöbb mentált azonnal
rehabilitálták volna, de Sophia igazságos mentál volt. És az I-k annyira ritkák és
nélkülözhetetlenek voltak, hogy elnézték nekik az ilyen kis…furcsaságaikat.
Természetesen az I-ket soha sem hagyták egyedül ilyen „ösztönző” környezetben.
A gonoszt nehéz körül írni, de egy dolog biztos, hogy abban a szobában ül.
Max Shannon komor szavai még mindig nem hagyták őt nyugodni. Vajon Ő ezt gonosznak
nevezné? Biztosan. De az útja többé már nem keresztezi a férfiét. Egy pillanatra
fellobbantotta ugyan benne a vágyat arra, hogy valami jobbá váljon, de Sophia nem
hagyhatta, hogy a férfi irányítsa a tetteit. Bár egyetlen hivatalos kézikönyvben sem szerepelt,
amit meg akart tenni, de mint minden I, a munkaköri leírásának részeként tekintett rá.
Az első sikoly négy perc múlva érkezett, de éles és átható hangja ellenére sem hallotta senki.
Mert a férfi, aki sikoltott, halkan tette azt. Az elméje egy telepatikus börtönbe volt zárva,

- 16 -
amely szörnyűségesebb volt, mint az a beton és malter börtön, amely minden oldalról
körülvette őt.
Sikoltás közben is mozgott, kicipzárazta a nadrágját, és letolta a bokájáig, majd elcsoszogott,
hogy kivegyen egy eszközt annak azt asztalnak a vájatából, amit az ügyvédje nyert neki.
Tanult ember volt, az ügyvédje váltig állította, hogy kegyetlen és szokatlan bánásmód volt őt
olyan helyre tenni, ahol nem írhatott, és nem tudta sehol se őrizni kutatási jegyzeteit. Az
ügyvéd soha sem említette meg az ő tanult ügyfelének tehetetlen áldozatát, akit a férfi
kutyaketrecbe zárt, és emberhez méltatlan állapotok között fogva tartott.
De a bútordarab, amelynek megnyerése oly nagy örömet okozott neki egyáltalán nem
foglalkoztatta most a rabot. Megmarkolta a szerszámot, miközben hangtalanul sírt, és akarata
megtört, mint a vékony jég. Majd a szerszám hozzáért hasa petyhüdt fehér részéhez és a férfi
ráeszmélt, mit fog tenni.
Egy perccel később vér csöppent a padlóra. Eltelt egy ideig míg kárt tudott okozni a
rögtönzött pengével, amit egy fogkefe nyeléből készített, és amit becsempészett köveken fent
élesre.
Az amputáció gyötrelmesen fájdalmas volt.
Az egész már régen véget ért, mikor az alacsony, zömök, kissé őszülő, fekete hajú férfi
belépett a várószobába. „Sajnálom, hogy késtem Ms. Russo. A helikoptere öt perce
megérkezett, de eddig nem tudtam jönni, hogy elkísérjem magát. Néhány rab úgy döntött,
hogy perpatvarba kavarodik az udvaron.”
Sophia felállt, lazán a bal kezébe fogva az aktatáskáját. „Nem probléma Warden.” A benne
lévő másság megnyugodott, elvégezte a feladatát. „Még időben vagyok.”
Odess, aki börtönőr volt, elkísérte őt a biztonsági ajtókon át. „Ez volt a harmadik látogatása
ebben a hónapban?”
„Igen.”
„Gond nélkül megy minden az üggyel kapcsolatban?”
„Igen”. Majd rövid időre elhallgatott mikor áthaladtak az utolsó előtti biztonsági ajtón. „Az
ügyészi csapat úgy érzi nyerésre állunk”.
„Azt hiszem ön az aduász a kezükben. Elég nehéz tagadni a bűnösséget, mikor önök ki tudják
nyerni az emlékeket a vádlottak elméjéből.”
„Valóban” értett egyet Sophia. „Azonban az ilyen esetekben elég gyakori az elmezavarra,
vagy a korlátolt felelősségtudatra való hivatkozás.”
„Igen, azt elhiszem. Nem lát bele a fejükbe, ugye? Úgy értem, hogy nem tudja, mire
gondolnak abban a pillanatban?”

- 17 -
„Csak a tettekre vagy szavakra hagyatkozom,” mondta Szophia. „Ha azok bármely
kétértelműséget mutatnak, akkor a miénk a terep.”
„Termesztésen a védelem mindig azzal érvel, hogy a dolgok nem annak látszanak, mint amik
valójában.” A parancsnok horkantott, majd kilépett a késő téli nap ragyogó fényébe. Sophia
hunyorgott, miközben kilépett. A fény olyan erősnek, olyan intenzívnek tűnt ma, hogy éles
pengeként hasított szemébe.
Odess nézte ahogy hunyorgott. „Azt hiszem itt az ideje, hogy bemenjen.”
A legtöbb ember nem tudta, hogy az I-k csak egy hónapon át dolgoztak, váltva egymást
havonta. Mindig visszarendelték őket a Központ egyik telephelyére, hogy ellenőrizzék az
Elcsendesülésüket. Odess a börtönrendszerben dolgozott már több mint egy évtizede.
„Honnan tudja?” kérdezte Sophia. Az elmúlt tíz évben szórványosan együttdolgozott a
férfival.
„A kérdése maga a válasz.”
Sophia oldalra billentette a fejét.
„Egyre emberibben viselkedik,” mondta neki, sötét szemeiben aggodalommal, amit Sophia
soha sem értett. „Eleinte, miután visszatért onnan ahova ment, a válaszai rövidek és
célirányosak voltak. Most…majdnem hogy beszélgettünk egymással.”
„Okos megfigyelés” mondta, mikor rájött, hogy mit is jelentett fejbiccentése. Szétesésének
egy jele volt. „Talán beszélgethetnünk majd egy hónap múlva is?” Ennyi ideig tartott, hogy a
kondicionált viselkedés elkezdjen megtörni.
„Találkozunk akkor.”
Sophia könnyed, lassú léptekkel odasétált a helikopterhez. Már Manhattanbe ért mikorra
észrevették a vérző rabot a cellájában.

Max Bonner aktáinak végigolvasásával töltötte az egész éjszakát. Azzal a reménnyel, hogy a
rohadék valahol utal a testek helyére. Valójában a Mészáros bűneinek minden egyes
mozzanata bevésődött már az elméjébe, soha nem tudja majd kitörölni, de teljesen biztosra
akart menni. Az összes halál, minden fájdalom, amelyet megtetézett annak a férfinak az
önelégült mosolya, aki oly sok életet elvett. Nem volt túl jó lelki állapotban, az egész ügy egy
mentál viccnek tűnt.
„Parancsnok,” mondta, mikor szembenézett a New Yorki rendőrséget vezető mentál
arisztokratikus arcával, „Beszélhetek őszintén?”
„Ön mindig így tesz Shannon nyomozó.”

- 18 -
A legtöbb embernél és alakváltónál Max egy kis fanyar humort is hallott volna ebben. De
Brecht parancsnok mentál volt. Egy autós lövöldözőre, és egy megerőszakolt áldozatra
egyaránt ugyanolyan érzelemmentesen tekintene.
„Nos,” mondta Max, két ujjával érintve az orrnyerge két oldalát, „Ön biztosan megérti akkor,
hogy nem értem, hogy mi a fenéért adta nekem ezt az ügyet. A mentálok gyűlölnek engem.”
„A gyűlölet egy érzelem,” mondta a Brecht parancsnok, aki egy régi, aktákkal teli szekrény
mellett állt. Úgy tűnt a szoba ezen tárgya megúszta a modernizálást. „Ön inkább csak
kellemetlenséget okoz.”
Max érezte, hogy ajkai humortalan mosolyra húzódtak. Legalább Brecht parancsnokot nem
vádolhatják, hogy nem érti a dolgokat. „Pontosan.” Kezeit összefűzte a tiszta, fehér ing előtt,
amit a tárgyalás miatt vett fel. „Miért akarna kellemetlenséget egy mentál ügy kivizsgálása
során?” A mentálok sokszorosan is elszigetelték magukat. Úgy is megtartották a titkaikat,
amikor másokét szünet és lelkiismeret-furdalás nélkül ellopták. Ez dühítette Maxet, de
mindössze annyit tehetett, hogy végzi a munkáját. Néha a beavatkozásuk ellenére is győzött –
és az teljesen megérte.
„Önnek természetes pajzsai vannak.” Brecht parancsnok hangja egyenes volt. „A tény, hogy
immunis a mentálok mentális befolyásolására talán akadályozó tényező lehet majd a
karrierjében-„
Max horkantott. Tény volt, hogy az ő megoldási rátájával és alkalmassági vizsgáival már
hadnagynak kellene lennie. De jól tudta, egy mentál vezette a rendőrséget, és a képességével,
mellyel ellenáll a kényszerítésnek az esetei felderítése során, a hatalmi játszmákban
elfogadhatatlan kockázatot jelentett.
„Ahogy mondtam,” a parancsnok folytatta, a mögötte lévő kis ablakon beszűrődő fény
szolidan aranyra festette a haját. „Amíg ez talán akadály lehet, hogy magasabb pozícióhoz
jusson a rendőrségen, egyben egy lehetőség is.”
„Ezzel nem fogok vitatkozni.” Sok emberrel ellentétben Max soha nem aggódott, hogy ha
lezárt egy ügyet, vagy másik utat talált, hogy ez egy finom mentális nyomás eredménye-e, sok
jó zsaru bizonytalanságtól csöpögő ketrecben tört meg, hogy egy finom érintés vezette-e arra
a következtetésre. Ezt meg is mondta Brechtnek. „Magánnyomozóként dolgoznék, ha nem
lenne pajzsom – itt maradni agybaszogatva nincs a listám elején.”
A parancsnok az asztalhoz sétált. „Nagy haszon a New Yorki Rendőrségnek, hogy maradt –
önnek van a legjobb megoldási rátája a városban. És ön, ahogy az emberek mondják, makacs,
mint az öszvér.”

- 19 -
Maxet egyszer rottweilernek hívták. Ezt bóknak vette. „Ez még mindig nem válasz a
kérdésemre, hogy miért vagyok benne egy mentál ügyben.” A parancsnok ezeket mindig
mentál nyomozóknak adja.
Maxnek ezzel nem volt problémája, addig, amíg csak mentálokat érintett. De pokolian
dühítette, ha embereket és alakváltókat gyorsan lecserélték, mert a hideg mentális faj az
egyenlet része volt. „A Bonner eset-„
„A tegnap esti jelentése alapján az egy zsákutca most. Várni fog rá, nem?”
Széttárva karjait Max egyik kezével a hajába túrt. „Gyorsan kell majd reagálnom, ha elkezd
beszélni – jobban ismerem az esetet bárki másnál.” És amíg hidegre nem teszi a Mészárost, a
feladata nem ért véget, ott akart lenni, amíg az összes lányt haza nem viszik, békét nem tud
adni a gyászoló családoknak, hogy gyermekeiket megfelelően eltemethessék.
A mai napig érezte Carissa White anyjának apró súlyát, amikor összeesett a karjaiban – egy
havas téli napon ment a régi kis villába, amit Carissa csillogó karácsonyi fényekkel dekorált
ki két héttel korábban. Mrs. White nevetve nyitotta ki az ajtót. Később a kabátját ragadta meg
és könyörgött, hogy mondja neki, ez mind nem igaz, Carissa még életben van.
Azután megeskette. Hogy megtalálja. Megtalálja a szörnyet, aki ezt tette vele.
Teljesítette az ígéretét. De más szülőknek más ígéreteket tett.
Egyiküknek sem kell az örökkévalóságot rideg sötétségben töltenie
„Az nem lesz probléma.” Brecht szavai áttörtek egy másik mentál szavainak visszhangján –
és a kísérteties kijelentés emlékén, a nő páratlan jeges jelenlétével, ennek ellenére Max nem
tudott nem rá gondolni.
„Az ügy, amiben azt akarom, hogy dolgozzon, kiemelt jelentőségű, de rugalmas szállással
kell rendelkeznie, ha Bonner esete miatt vissza kellene repülnie.” Brecht becsúszott az asztal
mögé. „Ha helyet foglalna nyomozó.”
Egy kis szünet, amikor Max nem engedelmeskedett azonnal. „A megszállottsága Bonnerel
kapcsolatban véget ért a szociopata elfogásával, aki kétségkívül folytatta volna az életek
kioltását, ha ön nem állítja meg a gyilkos mulatságát. Azonban ha hagyja, hogy a
megszállottság irányítsa, akkor belehalhat a stresszbe, miközben a férfi meghízik a rácsok
mögött.”
Max felvonta a szemöldökét. „A rendőrségi pszichiáterről beszélünk?”
„Talán mentál vagyok, de nyomozó is.”
És mivel Max látta Brecht aktáját, tudta, hogy egy pokolian okos férfi, így helyet foglalt.

- 20 -
„Amit most mondok, nem hagyhatja el ezt a szobát, akár elfogadja a feladatot, akár nem.”
Brecht szeme halvány színű volt, a szürke és a kék között, jeges acéldarabokkal. „A szavát
adja rá?”
„Ami a rendőrségen történik, az a rendőrségen marad.” Függetlenül bármi mástól, hitt a
jelvényben, a jóban, amit tettek.
Brecht bólintott a beleegyezésre. „Az elmúlt három hónapban Nikita Duncan tanácsnok-
Egy tanácsnok?
Igen, ez felkeltette Max figyelmét.

- 21 -
4. fejezet

„- elvesztett három tanácsadót három különböző módon. Az elsőnek szívrohama volt, a

másodikat autóbaleset érte, a harmadik látszólag öngyilkos lett.”
Max zsigerei összehúzódtak, ahogy a nyomozó ösztönei átvették az irányítást. „Véletlen is
lehet.”
„Hisz a véletlenekben, nyomozó?”
„Annyira, mint a fogtündérben.”
A parancsnok bólintott. „Duncan tanácsnok sem hisz a véletlenekben. Azt akarja, hogy
nyomozza ki, ki vette célba az embereit és miért.”
„Ő San Franciscoban él,” mondta Max, és ugyanaz az ösztöne súgta neki, ha a felszín alá
tekint, ott több van egy szimpla – és megmagyarázhatatlan – kérésnél, hogy egy ember zsaru
mentál ügyben vegyen részt. De Max nem ugrott rögtön a férfi a torkának, jobb módok is
voltak az információszerzésre. „Ott lent a zsaruk nem örülnek majd, hogy belekontárkodom
az ügyeikbe.”
„Ennek az ügynek az érdekében különleges nyomozó lesz, akinek van engedélye más
államban is. Ez bevett szokás olyan nyomozóknál, akiknek speciális adottságai vannak, hogy
meghatározott helyzeteket kezeljenek.”
Ez többnyire igaz volt. Azonban valami más is. „Úgy hallottam a mentáloknak van saját
változatuk a rendőrségi erőkre. Azt gondolnám egy tanácsnok” – főleg egy tanácsnok
rengeteg titokkal – „azt akarná, hogy ők gondoskodjanak róla.”
„Normális esetben igen.” A parancsnok felvett egy kis adatkristályt és az asztal közepére tette,
mely csendes ösztönzés volt Max kíváncsiságának, ami olyan zsaruvá tette, aki mindig
megtalálta a választ. „Azonban a Nyíl Osztag egy másik tanácsnokhoz lojális, és ha ő áll a
támadások mögött, akkor Duncan tanácsnok nem tudja meg az igazat. Az emberei a feladat
teljesítéséhez szükséges képességekben hiányt szenvednek.”
Max átgondolta mit tud Nikita Duncanról. Egy okos üzletasszony volt, aki könnyen szerzett
pénzt – de Ming LeBon és Kaleb Krychek tanácsnokokkal ellentétben az ő neve nem kötődött
katonai műveletekhez, így lehet igazolt tény, hogy talált egy kiskaput az erőforrásaiban,
miután kivonta a Nyíl Osztagot a képletből.
„Rendben,” mondta, szemei összeszűkültek. „De a mentális pajzsot félretéve, lennie kell más
indoknak, hogy a tanácsnok engem kért. Milyen képességek tesznek engem különlegessé?”
Pokoli jó volt abban, amit csinált, de voltak kiváló zsaruk San Franciscoban is.

- 22 -
„Én nem becsülném le azonnal az ön pajzsát,” válaszolta a parancsnok. „Ez az egyik
legerősebb, amivel egy embernél találkoztunk.” Ez egy ki nem mondott megerősítés, hogy a
mentálok rengeteg alkalommal próbáltak már áttörni rajta. „Azonban igaza van. Van valami
más is – vannak barátai a DarkRiver leopárd falkában. Duncan tanácsnok úgy tűnik hisz
benne, hogy ez a barátság könnyebbé teszi a nyomozást a városában.”
Jég csúszott végig az ereiben. Max tudta, hogy Clay Bennett, az alakváltó férfi igazán hűvös
is volt. Ahogy azt is, hogy a leopárd falkától kitelik, hogy az ellenségét darabokra tépje –
elvégre ragadozók voltak. De – „Duncan tanácsnok lánya nem Lucas Hunterrel, a DarkRiver
alfájával párosodott?” Sascha Duncan disszidálása a mentálhálóról szenzáció volt az egész
országban.
„Igen, de már nincsenek olyan kapcsolatban.”
Max bólintott, hogy mutassa, hallotta, de Sascha jelenlétének ténye, a kapcsolata Lucassal
megnyugtatta az elméjét. Annak ellenére, hogy ragadozók, a macskák nagyon vigyáztak a
családjukra. Nem hitte, hogy titokban kiszemelték Nikita embereit. „Ha megteszem,” mondta,
tudván, hogy már nem engedi el az ügyet, kíváncsisága acélos kékséggel izzott benne, „akkor
teljes hozzáférésre van szükségem. Ha Duncan tanácsnok emberei minden fordulóban
akadályoznak, akkor lehetetlen lesz, hogy elvégezzem a munkámat.
„Duncan tanácsnok megérti ezt.” Brecht felvette az adatkristályt és Max elé tette. „Ezen rajta
vannak az alapvető háttérinformációk. Azonban biztos el tudja képzelni, hogy vannak
rendkívül érzékeny területek. Ezért egy mentál partnerrel fog dolgozni, aki segít, hogy
megértse a különös mentál aspektusokat a nyomozásban, aki képes a megfelelő adatokat
kiszűrni.”
Max tudta, hogy szüksége lesz egy mentál támogatóra, de Brecht mondatának második felére
a kristályra szorult a keze. „A férfi hogy a faszba tudja majd, mi a releváns információ és mi
nem?”
„A nőnek,” mondta a parancsnok, „szorosan együtt kell működnie önnel.”
„Nem változtat a kérdésen – milyen képzettség teszi az én „partneremet” alkalmassá, hogy
ilyen döntéseket hozzon?” Max nemcsak egyedül dolgozott, szeretett is egyedül lenni.
„A nő egy I,” mondta a parancsnok. „Már tizenhat éves kora óta szolgálatban van. Most
huszonnyolc éves.”
Előérzete végigborzongott a gerincén. „Hogy hívják?”
„Sophia Russo.”
Az agya azonnal reagált – a kép a kísérteties szemű arcról, melyet megjelölt az erőszak, a
hang, ami olyat mondott, amit nem kellett volna, a test, melytől az övé bizseregni kezdett,

- 23 -
hogy megolvassza az összes jeget. Amikor megfontolta, hogy ez utóbbi egyáltalán lehetséges-
e, megütötte Brecht szavainak jelentősége. „Tizenkét év aktív szolgálat? A legtöbb I nem
húzza ennyi ideig.”
Max már több mint hússzal dolgozott a rendőrségnél töltött tizenegy éve alatt. Mindegyiket
nyugdíjazták a harmincas évei előtt. Ez a furcsaság korábban nem rázta meg, mert a mentálok
nem az a karácsonyi képeslapküldő típusok voltak, de a tény, hogy nem egy kezdett az
igazságszolgáltatás más területén dolgozni – vagy egy pokolian jó nyugdíjazási tervük volt,
vagy…Adott egy hidegvérű út, ahogy a tanács kezelte a saját embereit, a lehetőségek
fagyosak voltak. És Sophia Russo már tizenkét éve volt I. Lassan eléri a „nyugdíjazási” idejét.
Amikor a parancsnok beszélt, nem figyelt Max ki nem mondott kérdésére, nem mondta el, mi
történik az I-kkel, akik elérik a szolgálati idejük végét. „Ms. Russo tekintélyes tapasztalattal
rendelkezik az emberekkel való kapcsolattartás terén – megfelelő partnernek fogja őt találni.”
Szünet. „Nyomozó, még ma szükségem van a válaszára.”
Max az ujjai között játszott az adatkristállyal. Még mindig nem tudta, mi a pokol ez a
mentáloknak végzendő jelentőségteljes munka, vagy mi volt az igazi oka, hogy Nikita őt
kérte, de ha eldobod a süketeléseket, egy dolog változatlan marad – Max zsaru volt. Nikita
Duncan pedig egy állampolgár. „Vállalom.”

Sophia a Központ pittsburgi telephelyén a kiértékeléséért felelős O-mentállal szemben ült,

kezeit az asztalra tette, szemei nyugodtak voltak.
„Van egy,” kezdte az O-mentál, „jelentés egy incidensről a Liberty Fegyintézetből.”
Sophia nem dőlt be a trükknek, nem válaszolt. Mert a férfi nem kérdezett semmit.
„Van bármi információja az incidensről?”
„Mi volt az incidens?”
Az O-mentál lenézett a jegyzeteibe. „Egy pedofil megcsonkította önmagát.”
Könnyű volt érzelemmentes arccal nézni – nyolc éves kora óta gyakorolta, mikor majdnem
eutanáziát hajtottak végre rajta. „Ember volt?”
„Igen”
„Talán bűntudata volt,” javasolta, tudván a teremtmény a cellában csak magával volt
elfoglalva, ezért a tényért kapták el és csukták le. „Az embereknek még vannak érzéseik.”
„Nincs nyoma, hogy bűntudatot érzett volna.”
Legalább a férfi nem akarta palira venni a börtön pszichiátereit. „Beszél?”
Az O–mentál megrázta a fejét. „Nem összefüggően.”

- 24 -
„Akkor lehetetlen tudni, érzett-e bűntudatot,” válaszolta egykedvűen. Talán bűnösnek kellett
volna éreznie magát, de természetesen Elcsendesedett volt. Nem érzett semmit. De tudta, mit
csinált a rab, a horror minden apró részletét, mely lenyomatot hagyott egy fiatal, kiforratlan
elmén. Sophia eltemette az emlékeket amikor kivonta őket a gyermek elméjéből, egy hét
hosszú űrt hagyva hátra, mely majd visszaáll, amikor elég idős és erős lesz, hogy
megbirkózzon vele.
Sajnos ez a trükk nem működött olyan gyerekeken, akik I képességgel születtek. Ha
működne, talán más élete lehetne…Talán.
Az O-mentál megérintett valamit az adattábláján. „Ez volt a harmadik eset ebben az évben,
ami a közvetlen közelében történt.”
„Gyakran kell börtönbe járnom,” válaszolt Sophia, míg elméje egy két évtizeddel ezelőtti
szobában járt. „Az esély, hogy egy ilyen incidens közelében legyek, magasabb, mint más
élőlényé.”
„Az I-mentál Igazgatósága úgy döntött, hogy újrakondicionálásra kell mennie” – az O-mentál
odafordította az adattáblát, hogy lássa az engedélyezést – „főleg a Gerard Bonnerrel való
gyakori kapcsolat miatt.”
„Nincs ellenvetésem.” Az újrakondicionálás alatt piszkálják és letapogatják majd, de Sophia
tudta, semmit sem találnak majd. A teljes, vagy részleges memóriatörlés nem működött az I-
ken, de a nő, aki egész életében másoktól vett el emlékeket, nagyon jó volt abban, hogyan
felhőzze el a sajátjait, ha ez szükséges volt. „Lehetséges, hogy mára ütemezzük? Holnap
reggel egy szakértő tanúval kell találkoznom egy ügyben.”
Teljes kondicionálás – ismertebb nevén rehabilitáció – effektíve növénnyé változtatta az
embereket. De az alap újrakondicionálás, amin Sophia már számtalan alkalommal átesett,
csak néhány óráig tartott. Egy egész esti alvás és teljes mértékben működőképes lesz, mire
felkel a nap.
Az O-mentál leellenőrizte az ütemtervét. „Van az ön számára ma hat órára egy időpont.”
És Sophia tudta, hogy elveszteget pár órát félig öntudatlan állapotban – míg az az idő
kérlelhetetlen nyugalommal telik el számára. De mindössze csak ennyit mondott. „Kiváló.”
„Van még egy dolog.”
Sophia felnézett a megjegyzésre. „Igen?”
„Az Igazgatóság úgy döntött, hogy áthelyezi magát.” Az O-mentál egy elektronikus fájlt
küldött Sophia szervezőjére. „Kiválasztották, hogy közvetlenül Nikita Duncan tanácsnok
különleges tanácsadója legyen.”

- 25 -
Az első lépés, gondolta Sophia, már valamilyen szinten várta az áthelyezést. Az I-ket, akik
lassan összetörtek, lépésről-lépésre vonták ki. Mire eltűntek, senki sem emlékezett az
igazságos mentál nevére. Senki sem vette észre, ha egy I egyszerűen eltűnt, és soha nem látták
többé. „A feladataim?”
„Duncan tanácsnok majd eligazítja, holnap reggel van vele találkozója. Van ideje a bírósági
megjelenésre, így nem okozhat gondot önnek a repülés.” Az O-mentál megállt. Szünet.
„Nincs felhatalmazásom, hogy megosszam önnel ezt az információt, de szakítson időt, hogy
az ügyeit elrendezze.”
Sophia várt. A szavak annyira szokatlanok voltak, melyek lehettek egy csapda része is.
Ám mikor a férfi folytatta, megkapta a választ a kérdésre, ami hónapok óta járt a fejében. „Ez
az újrakondicionálás lesz önnek az utolsó – a telepatikus pajzsai annyira sérültek, hogy
további visszaállítást igényel.” Hűvös zöld szemek találkoztak az övéivel. „Megértett
engem?”
„Igen.” A legközelebbi alkalommal, amikor a Központba jön, csak egy csoszogó, üres szemű
héj jön ki.

- 26 -
5. fejezet

A gyermek nagyon mélyen sérült. A kísérlet a megmentésére tekintélyes mennyiségű

idő és erőforrás elosztást igényel, nincs garancia a produktív visszatérésre.
Mentál orvosi jelentés: Sophia Russo, kiskorú, 8 éves

Huszonnégy órával a Brecht parancsnokkal folytatott beszélgetés után Max kijött a San
Francisco reptér belföldi termináljából egy sima bőrönddel és egy ipari erősségű hordozóban
lévő, eléggé felpaprikázott macskával. Az állat visítására az emberek összeszűkült szemekkel
néztek Max felé, mint olyanra, aki megveri a kutyáit, vagy végkimerülésig futtatja a lovait.
„Max!”
Felnézve egy ismerős, homokszínű hajú alakot látott. Letette a bőröndöt és a hordozót, karjai
közé kapta Talint és megcsókolta az arcát. „Istenit, de jól nézel ki Tally.” Az arca egészségtől
ragyogott, aranyszínű szeplői a januári ropogós hidegben is megőrizték napbarnított
árnyalatukat.
Morgás hallatszott Tally jobb oldalán álló zöld szemű férfitól, kinek kinézete élénk ellentéte
volt gazdag, sötét bőrének. „Egyszer megengedem. Csókold meg újra és az aszfaltot csókolod
meg.”
Max vigyorogva tette le a nevető Talint és kezet nyújtott. „Én is örülök, hogy látlak.”
Clay megrázta. „Üdv zsaru.” Szemei Max lábához vándoroltak.
Max pedig rájött, hogy Morpheus azóta csendben volt, hogy találkozott a párral. Lefelé
pillantva látta, hogy a felháborodott feketebundájú labda Clayt figyeli. „Azt hiszem arra
próbál rájönni milyen típusú macska lehetsz.”
Talin lehajolt, átnyúlt a rácsokon, hogy megsimogassa őt.
„Ne,” figyelmeztette Max egyik kezével a vállán. „Harap.”
„A macska harap Tally,” mondta Clay, olyan szemekkel nézett a macskára, melyek már nem
emberiek voltak. „Megmutatom neki a fogaimat.”
„Sss már,” válaszolt Talin, megsimogatva kedvesen Morpheus homlokát. „Csak ideges lesz,
ha bezárják, nem igaz, gyönyörűségem?” Maxre felnézve gúnyosan suttogott. „Clay is
vicsorog a repülőkön.”
„Vigyázz,” mondta Clay, de szájának görbülete vigyorgásra késztette Maxet. A férfi jó volt,
és nagyon halálos.
„Örülök, hogy elhoztad,” mondta Talin felegyenesedve. „Hiányolt volna.”

- 27 -
„Áh – talált volna egy másik balekot, hogy etesse,” válaszolt, tudván, hogy a korábbi kóbor
macskának olyan túlélő ösztönei vannak, mint a süllyedő hajón lévő patkányoknak. „De mivel
nem tudtam mennyi ideig fog ez tartani, arra gondoltam, hogy Morpheus is velem jön és
világot lát.” Bólintva megköszönte Claynek, hogy az alakváltó megragadta a bőröndjét.
„Nagyra értékelem a fuvart.”
„Én arra szavaztam, hogy hagyjunk lógva,” motyogta Clay.
Talin Max karjába fűzte az övét. „De haragudj rá. Legbelül bír téged.”
„Igazán legbelül.” Max szíve jó értelemben szűkült össze, mikor látta, milyen boldog Talin.
Nem olyan régen közel kerültek egymáshoz, mikor pár eltűnt gyerek után nyomoztak, de már
azelőtt is ismerte egy kicsit, hogy az érdekeik ütköztek New Yorkban. Talin problémás
gyerekekkel foglalkozott, és mindig a rendőrség kapta el ezeket a gyerekeket.
De nem csak ezért. Közte és Talin között volt egy olyan kapcsolat, melyet soha nem mondtak
ki, csupán elfogadtak. Mindketten a nevelőszülői rendszerben voltak gyerekek, megértették ez
milyen sebeket hagyhatott. Ez nem olyan volt, amit elmagyarázhattál olyannak, aki nem élte
át.
De Clay értette. Max nem ismerte a nagy ember történetét, de a kapcsolat, amin Talinnal
osztozott, lassan kialakult közte és a férfi között is. Max elvitte őket vacsorázni, mikor
legutoljára Manhattanben jártak, mely úgy végződött, hogy nagyon berúgott a leopárddal.
Talin terelte őket haza a bárból, végig azzal fenyegetőzve, hogy otthagyja őket, de aznap éjjel
mindkettőjüket ágyba dugta, lenyomta Maxet a hotelszobában lévő kanapéra, hogy maradjon.
Vigyorgott a pulzáló rock zene emlékére, amit másnap reggel büntetésképpen hallgatott,
lenézett Talin hajának vad sörényére. „Bejelentkeztél már az apartmanba?” Max elküldte
nekik e-mailben a hely adatait, amíg a városban marad.
„Közel van a Fisherman Rakparthoz,” mondta Talin, „nem messze a Duncan épülettől. Szép
környék, tele boltokkal.”
Clay rápillantott Maxre, ahogy a bőröndjét a kocsi csomagtartójába tette. „Biztos vagy benne,
hogy nem mondhatod el, mit csinálsz Sascha anyjának?” A szemei ismét emberiek voltak –
tele éles intelligenciával, ami a DarkRiver egyik fő emberétől elvárható volt.
„Sajnálom, nem mondhatok semmit. Egyelőre.” Max berakta Morpheust a hátsó ülésre.
„Talán több információt tudok majd megosztani, ha rájövök mi folyik itt.” Beszállt a még
mindig csendben lévő macskához, becsatolta magát és várta, hogy Clay és Talin beszálljon.
Csakhogy…„Mi a-” A combja alá nyúlt, és mire észbe kapott, egy igen furcsa, pink hajú,
lehetetlen helyeken összefűzött babát fogott.
„Az egy Váltó,” mondta neki Talin, ahogy a válla fölött átnézett. „Ezek állattá alakulnak át.”

- 28 -
„Huh.” Játszott a babával, rájött a mechanizmusára és voala egy hihetetlenül pink farkast
tartott a kezében. „Mint egy alakváltó.”
„Igen. Clay állandóan megveszi ezeket Noornak, mikor már legalább egy tucat van neki.”
Talin ujjait párja szabad kezére kulcsolta, miközben ingerelte. „Elég egy pillantás a nagy
barna szemekkel és elolvad.”
Clay felemelte a kezét és megcsókolta Talin ujjperceit. „Akkor nem vitatkozol, amikor a nagy
szürke szemeidtől olvadok el.”
„Clay.” Talin elvörösödött, mindazonáltal megcsókolta a párját.
A közjátéktól ellazulva Max visszacsúszott az ülésébe – miután leellenőrizte, hogy a még
mindig csöndes Morpheus jól van-e – és megnézte, kapott-e e-mailt amíg a repülőgép
fedélzetén volt. Egy jött a parancsnoki irodából.
Sophia Russo San Franciscoban találkozik magával.
Várakozás száguldott végig rajta, a teste nem akarta elfogadni a tényt, hogy a nő inkább
megfagyasztja a golyóit egy légyott során, mint hogy egy férfi-női kapcsolatba bonyolódjon
vele.
De Maxet már tizenhat éves kora óta nem a hormonjai irányították, mindegy, hogy ez az I a
titkokkal teli sötét-ibolya szemeivel zsigeri módon felcsigázta. Kihasználta az idejét, mielőtt
felszállt a gépre, elintézett pár hívást, beleértve egyet Bart Reuben felé, hogy informálja őt
Bonnerről. Az ügyész nem szolgált új információja az ügyről, de mikor Max megemlítette,
hogy Sophiával fog dolgozni, azt mondta, „Kíváncsi lettem vele kapcsolatban, így kicsit
utánanéztem.”
Maxban hirtelen, erős birtoklási vágy áradt szét. „Miért?”
„Azok a kesztyűk,” válaszolta Bart. „Rájöttem, már láttam korábban egy I-n, akivel hosszú
idővel ezelőtt dolgoztam. Tudom, hogy jelentenek valamit, de még nem jöttem rá, mit.
Azonban valami más érdekeset is találtam.”
Küzdött az erős érzés ellen, hogy Bart nyomozott Sophia után, Max könnyedebb hangra
váltott. „Ki kell vernem belőled?”
„Nem, egy maláta viszki megteszi.” Kihallotta a nevetést a barátja hangjából. „Úgy tűnik Ms.
Russo szert tett egy meglehetősen érdekes összefüggésre, a közelében lévő néhány romlott
ember úgy döntött, hogy valamilyen kreatív módon megcsonkítja magát.
„Ez nem meglepő, tekintve, hogy hosszú ideje I.” Egy zsaru makacsul vak tud lenni, hogy
elszalassza az I pszichológia alkalmi gyilkos „beleolvasását”. Gyakorlatilag lehetetlen volt
bizonyítani bármit is, még ha a zsaru elhajlást is tapasztalt egy ember természetében, az I-ket

- 29 -
mindig megtámadták, de a Testület hatékonyan irányította magát – és nem tett jót az
imidzsüknek, ha az embereik a nyilvánosság előtt hőzöngtek.
Amikor a gondolat megrekedt az elméjében, Max azt vette észre, zavarná a lehetőség, hogy
Sophia Russo lassan megőrül. „Miért nem vették még ki az aktív szolgálatból?” Ez
nyersebben hangzott, mint kellett volna.
Szerencsére Bart nem vette észre. „Ő igazán nagyon jó a munkájában,” válaszolta. „De lassan
eléri a szavatossági idejét. Nemsokára, ezekben a napokban elfog tűnni, mint az összes I,
akikkel az elmúlt években dolgoztam.”
Most, mikor a kocsi San Francisco jellegzetes dombos utcáin hajtott, Max a Sophiáról szóló
utolsó szavakon töprengett, és lassan ébredő dühöt érzett belül az ötlettől, hogy a nőnek
„szavatossági ideje” van.

Sophia helyet foglalt az egzotikus kinézetű nővel szemben, aki talán elrendeli a
rehabilitációját, amikor elavultnak ítélték. Ez talán megérinthette volna őt, csupán
intellektuális szinten, de Sophiát nem befolyásolta a jelen.
Nem sokkal az újrakondicionálás után az elméje élesen tiszta volt, de a tények
tagadhatatlanok voltak: a pajzsai a mentálháló felé sziklaszilárdak voltak – egyszerű okból, az
I-ket könyörtelen kiképzésnek vetették alá, amíg mesterien elsajátították ezt a képességet – de
a pajzsai, melyek a mindennapi találkozásoktól óvták meg őt, a telepatikus védelme
papírvékony volt. Bármilyen esemény pusztító mentális hullámra ösztönözhette.
Az eredmények a sokktól és pszichikus diszintegrációtól a halálig terjedtek.
Nikita Duncan tanácsnok felemelte a pillantását az asztalán lévő aktából, mikor Sophia azon
gondolkodott, hogy a hirtelen és azonnali halált preferálja a pszichikus összeomlás helyett.
Sokkal jobb azonnal meghalni, a halál gyors robbanásában, mint hogy gyengén azok
kegyelmére szoruljon, akikben egy csepp sincs. Soha többé nem lesz kiszolgáltatva az
életében, többé nem engedte meg magának, hogy ilyen helyzetbe kerüljön.
„Ms. Russo” – Duncan tanácsnok hangja kimért volt – „ha jól tudom volt reggel egy bírósági
megjelenése?”
„Kilenc órakor volt,” válaszolta Sophia szünet nélkül. „Azzal végezvén tíz harmincra már
úton is voltam.”
„Akkor volt ideje elolvasni a fájlt amit e-mailben küldtem?”

- 30 -
„Igen, áttanulmányoztam a repülőgépen.” Amit nem mondott el, hogy az ideje nagy részét
azzal töltötte, hogy azt a kis digitális képet nézte, mely arról a férfiról készült, akivel dolgozni
fog, a férfiról, akiről nem hitte, hogy a megmaradt idejében még találkozni fog.
A képet évekkel ezelőtt készíthették, és lehetett valami amint nevetett, mielőtt a fotós
lenyomta a zárkioldót, azok a felfelé néző szemek belülről világítottak. Megigézte őt az a
különbség, mely a fotó és a zord arcú férfi között volt, akivel a kihallgató szobán kívül
találkozott Wyomingban.
„Van bármilyen kérdése?” kérdezte Nikita.
„Ebben a szakaszban nincs, a megbízatás egyértelműnek tűnik.” Azonban a tény, hogy olyan
ember a partnere, aki arra készteti, hogy olyanokra gondoljon, amik nemcsak lehetetlenek,
hanem gyötrően lehetetlenek, elgondolkodtatta, hogy már nem a széttört és megcsavart úton
halad-e a megfordíthatatlan őrületbe.
Nikita szemei jegessé, keménnyé, élessé váltak. „Mielőtt folytatjuk, egy dolgot tisztázni
akarok, nem akarok semmilyen „balesetet” amíg az én alkalmazottam.”
„Nem tudom, mire céloz tanácsnok.” Sophia arca érzelemmentes maradt, bár ez álarc volt, de
ez az álarc tartotta még egy kicsit életben. Elég sokáig, hogy beszéljen Max Shannonnal újra,
hogy kitalálja, mi van benne, ami miatt a szétforgácsolódott lelkének utolsó, elfeledett
töredékei, a személyisége váratlan fénytöredékkel csillogott. Abban a pillanatban a benne lévő
másság azt súgta, hogy a férfi okos, rájön majd mindenre vele kapcsolatban és akkor elfordul
tőle. Ez fájni fog. A benne lévő összetört lány, aki az Elcsendesedés mögött bujkált pedig
belefáradt a fájdalomba.
„Elmondtam, amit akartam,” mondta Nikita egy kis szünet után. „Ha megszegi a szabályokat,
megfizeti az árát.”
Sophia eléggé ismerte Nikitát, hogy tudja, ez nem üres fenyegetés volt. A tanácsnokról az a
hír járta, hogy vírusterjesztő, megtudja fertőzni az elméket a halálos – és ha úgy dönt
brutálisan fájdalmas – pszichikus vírusokkal. „Értettem.” Feláll és felvette a szervezőjét. „Van
egy kérdésem, mely nem kapcsolódik közvetlenül az ügyhöz.”
Nikita várt.
„A közvetlen felettesem szerint ön kifejezettem engem kért.” Sophia még csak nem is tudta,
hogy Nikita ismeri a nevét. „Mi oka volt erre?”
„Több értelme van önt használni, mint egy teljesen funkcionáló I-t kivenni a rendszerből.”
Hideg, pragmatikus szavak.
Kivéve egy dolgot.
Sophia tudta, hogy Nikita hazudott neki.

- 31 -
Max elméje visszatért Bonnerhez, mire megérkeztek az apartmanhoz – bár megálltak pár
dologért út közben. Kényszerítette magát, hogy felhagyjon a témával, csak azért hogy
megtagadja a gazembertől a megelégedést, miszerint mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül.
Körbenézett az apartmanon, míg Talin Morpheusszal játszott, aki még mindig bosszús volt a
bebörtönzése miatt. De a jutalomfalatok okos használata és Talin cirógató keze úgy tűnt
kihozta belőle a duzzogó bestiát.
„Szebb hely, mint amit vártam,” mondta Claynek. Nagy hálószoba, nappali, konyha és fürdő.
Valamint vannak ablakai. „Gondolom a különleges nyomozók többet kapnak mind a
nyomozók.”
Clay odasétált, hogy csatlakozzon Maxhez az étkezőfülkében. „Jó innen a kilátás. Reggelente
általában sűrű köd van, de ettől csak még látványosabb a napkelte.”
„Igen.” Lejjebb véve a hangját megkérdezte, „Hogy van Jon?” A tinédzsert elrabolták, egy
mentál laborban tartották és megkínozták, mielőtt megmentették volna. Legutoljára Max azt
hallotta, hogy a trükkjei őrületbe kergették Talint és Clayt.
Clay vigyorgott. „Még mindig egy okostojás tinédzser.”
„És, normális?”
„Igen. Odavan az egyik fiatal domináns nőstényért – szegény kölyök. Szegény nem veszi
észre milyen kedves vele, hogy nem rúgja szét a seggét.”
Max vigyorgott, a benne tomboló hullám enyhült. „Lefogadom azt hiszi, hogy Jon
imádnivaló.”
Clay horkantott. „Azt hiszem inkább az a helyzet hogy ’a fenébe, ő egy gyerek, nem
bánthatom’.”
„Aucs.” Max összerezzent, együtt érzett a kölyökkel. „Ez igazán harapott.”
„Uh-huh.” Macskaszerű kinézet jelent meg Clay arcán. „De tudod, pokolian eltökélt. Pár év
lent a pályán és ki tudja.”
„Max?”
Talin hangjára megfordulva látta, hogy Morpheus az ölében dorombol. A hálátlan kóbor
macska soha nem dorombolt Maxnek. Csak szimatolást és morgást kapott. „Igen?”
„Szeretnéd, hogy elvigyük magunkkal?” Aggodalom látszott az arcán. „Nem tűnik benti
macskának.”

- 32 -
Max a homlokát ráncolta Morpheus nevében. „Persze, hogy nem. Egy napon belül megtalálja
innen a kiutat.” És valószínűleg pár új sebhellyel tér haza, ami hozzáadódik az így is
tekintélyes gyűjteményéhez.
Talin megvakarta az áruló macskát a füle mögött. Morpheus szemei fennakadtak. „Nos,”
mondta Talin habozva Max nyugalma miatt, „ha elkezd zöldre vágyni, tudod, hol találsz.”
„Morpheus kedvenc hobbija a szemetesládák, azt hiszem agyvérzést kapna az erdőben,”
motyogta Max. „Tényleg dorombol?”
„Persze hogy dorombol. Tudom, hogy kell egy macskával bánni.” A fülledt tekintet egyedül a
párjára irányult.
Max hátrébb állt, úgy érezte magát, mint egy kukkoló – de ha őszinte volt – akkor egy kicsit
féltékeny is volt. A fél kezét is odaadná, hogy valaki így szeresse…és valakit így szeressen.
De tény volt, hogy ilyen mély sebezhetőségre nem volt képes, eléggé őszinte volt, hogy ne
tegyen olyan ígéreteket, amiket nem tudott megtartani. Egy nő megcsókolta az arcát, miután
elváltak és azt mondta, „Régen eldobtad a szívedhez a kulcsot, ugye Max?”
Azon az éjjen mosolygott, mert tisztelte a nőt, a nőt, aki jó barátja maradt, de utána azon
gondolkodott – hogy eldobta a kulcsot, vagy a zár sérült meg annyira, hogy többé ne lehessen
kinyitni?
Az ajtócsengő diszkrét hangja tört át a levegőben, és a gondolataiban is. „Majd én nyitom.”
Keresztülsétálva a szobán, kinyitotta az ajtót.
És tudta, azóta a másodperc óta várt rá, hogy a köd mögött lévő csillogó öblű városba tette a
lábát.

- 33 -
6. fejezet

Egy bőr-bőr érintés emberrel, alakváltóval, de még mentállal az alkalmatlan

pajzsaival valószínűleg összetöri a megmaradt telepatikus védelmét. Kerüljön
minden fizikai kontaktust.
Tanácsadói levél Sophia Russo részére az I Testület orvosi részlegétől

Sophia nem volt felkészülve Max Shannon személyes jelenlétére, nem számított, hogy már
korábban találkoztak. Ő olyan férfi volt, akit a nők birtokolni akartak, gondolta, a karrierje
során sok hasonló nővel találkozott már. Ők trófeának tekintenék a férfit, egy díjnak, amit
mutogathatnak, soha nem jönnének rá, hogy egy ördögi vihart próbálnak meg pórázon tartani.
Az, hogy Max gyönyörű volt, megmentette, hogy átlépje a vonalat a finom szépség és
arccsontja makacs keménysége között, a rendíthetetlen felnőtt kifejezéssel a szemében. Azok
a szemek azt mutatták, hogy Max Shannon belenézett a mélységbe– és lelkében annak egy
darabjával jött vissza.
Azután beszélt hozzá, mely figyelmét a tökéletesen metszett ajkakra vonta. „Sophia.” Egyik
kezével megtámaszkodott az ajtófélfán, és nem emelte fel, hogy üdvözölje.
Sophia értékelte a gesztust – sok embert irritálta, hogy elutasította a kézfogást, soha nem
jöttek rá, hogy az általános udvariasság miatt mindent elveszíthet. „Azt gondoltam, szólnom
kellene önnek, hogy megérkeztem. A szomszédos apartmanban van a szállásom.”
Max jobb oldalra pillantott. „Ez megkönnyíti a dolgokat.” Könnyed szavak, de a hangszíne
mást mondott.
„Nem fogok kémkedni ön után Mr. Shannon.” Ahogy figyelte őt, valami hosszú ideje alvó
mozdult meg a kihívásra. „Hogy teljesen nyílt legyek, a személyes tevékenységei nem érdekel
sem engem, sem Duncan tanácsnokot.”
Nem a teljes igazság. Nikita talán nem foglalkozott Max Shannon magánéletével, de Sophia
úgy érezte, sürgető kényszert érzett, hogy megismerje a rendőrség nyomozójának rejtélyes
maszkja mögött lévő férfit.
A mosoly széle elérte Max ajkait, de a szemei számítottak igazán. Soha nem vesztették el a
pengeéles villanást, mely elárulta neki, minden mozdulatát, tettét figyelemmel kíséri. „Csak a
nyomozói készségeimért akar engem, ugye?”
Sophia nem válaszolt a nyilvánvalóan nonszensz kérdésre – egész felnőtt élete során
foglalkozott emberekkel, de nem tudta kezelni azt, hogy valaki ilyen páratlan módon
megigézze…megbűvölje őt. Azzal kezdődött, ahogy a férfi ránézett, de ez most teljesen

- 34 -
független dolog volt. És a tény, hogy ez az újrakondicionálás után ilyen erős volt, azt
jelentette, hogy kevesebb ideje van hátra, mint azt korábban gondolta, mielőtt örökre eltűnnek
a telepatikus pajzsai.
Valaki ebben a pillanatban megszólalt Max mögött és ő megfordult, leejtve kezét az
ajtófélfáról. Ekkor látta meg Sophia a két másik személyt a szobában. Egy ember nő és egy
férfi, akin tisztán látszott, nem ember. Sophia balra hátralépett, amikor a pár kilépett a jobb
oldalt.
„Clay, Talin ő az én…partnerem” a nő tudta, hogy szándékos volt a szünet. „Sophia Russo.”
A férfi bólintott, míg a nő mosolygott. „Örvendek a találkozásnak.”
Sophia válaszul bólintott azon gondolkodva, hogy tud Talin ilyen nyugodtan állni a férfi
oldalán, aki megkérdőjelezhetetlenül ragadozó volt. És hogy ez San Francisco, csak két
lehetséges következtetés van – csak egy, ha észrevetted, ahogy a zöld szemű férfi mozgott,
olyan páratlanul folyékonyan, az izmos termetéhez képest. „Ön a DarkRiver tagja?”
„Ön nyilván új a városban,” mondta Talin visszadugva a haját a füle mögé, felfedve az ősz
színében játszó, szabálytalan üveggyöngyökből álló fülbevalóját. „A legtöbb ember felismeri
Clayt.”
„Már voltam korábban San Franciscoban,” válaszolta Sophia, nyugtalanította a gyöngyök
egyedülálló darabjai, a mód, ahogy összerakták őket. Nem volt összhang, tökéletesség.
„Azonban kizárólag emberekkel és mentálokkal foglalkoztam.” az alakváltóknak megvolt a
saját hatóságuk, amely foglakozott azokkal a bűntényekkel, mely az ő fajukat is érintette.
„Sophia egy I,” mondta Max, egyik vállával az ajtófélfának dőlve.
Sophia észrevette, hogy az élénk kék színű ing felhajtott ujjából kilátszottak izmos alkarjai, a
legapróbb mozdulatai is milyen elegánsak voltak – ez az ember, gondolta, úgy épült fel, mint
a csillogó karosszériájú alacsonyfogyasztású autók, amit minden érzelemmel rendelkező faj
előnyben részesített.
A tekintete találkozott az övével, melyekben kérdés volt, ráébresztve őt, hogy várnak tőle
valamit. Megtörte a kontaktust – amit páratlanul, megmagyarázhatatlanul intimnek érzett – és
balra hátralépett. „Itt hagyom a látogatóival. Shannon nyomozó, kérem tudassa velem, amikor
készen áll, hogy-„
„Kezdhetünk most is,” szakította félbe, még mindig abban a laza pozícióban az ajtófélfának
dőlve. Ha nem látta volna őt Wyomingban, akkor becsaphatta volna magát, hogy a férfi
„biztonságos”. De látta őt ott a börtönben. Nem csak az, de olvasta a fájlt, mely taglalta a Park
Avenuei Mészáros makacs, könyörtelen üldözését. Tudta, a veszély a közönyös sárm alatt
rejtőzött.

- 35 -
„Mi akkor magatokra hagyunk.” A nő, akit Talinnak hívtak Max elé lépett és arcon csókolva,
ezzel megtörve Sophia látószögét. „De azt reméltem, hogy velünk vacsoráztok,” mondta,
belefoglalva Sophiát is a meghívásba.
Max rámeredt az órájára, míg Sophia az ujjait a bal tenyerébe mélyesztette. Amit Talin tett az
előbb, az egyszerű érintés…hétköznapi volt. Emberi. És ez brutálisan ráébresztette Sophiát a
közte és a zsaru között lévő szakadékra, akinek jelenléte, az éber szemei a benne lévő lázadás
tüzét táplálták.
„Mindjárt három óra van,” mondta Max, hangja mély, egyenletes volt – és durván dörzsölte
Sophia bőrét, „akkor legyen a vacsora hétkor? Akkor úgy is tartanunk kellene egy szünetet.”
Felnézett Sophiára azokkal a szemekkel, melyet mát túl sokat láttak. „Önnek is jó?”
Nem tudta, miért válaszolta ezt, „Igen, megfelel,” mikor visszakoznia kellett volna a
vacsorameghívás miatt. Valamint a válasza Max számára teljes bizonyossággal demonstrálta,
hogy a kísérlete, hogy tökéletes mentál legyen, megbukott. De nem hasonlított az emberekre.
Valószínűleg kevesebb „emberség” volt benne, mint a saját társaiban, az elméjét a benne
tárolt képek savas korróziója elkoptatta.
Clay elköszönt tőluk, hangja ellentétben volt Talin lágyabb tónusával. Ahogy a pár távozott a
leopárd férfi párja hátának aljára helyezte a kezét, Sophia Max feketéhez közeli szemeinek
fókuszában találta magát, a szemei, melyek szétzúzzák a pajzsokat, felfedezik a legmélyebbre
temetett titkokat. „Jöjjön be,” mondta, „hacsak nincs szüksége valamire a szobájából. Át
kellene mennünk a részleteken, hogy biztosak legyünk benne, egy pályán játszunk.”
„Igen, hozom a szervezőmet.” A szavak nyugodtan hangoztak, de szívverése akadozni
kezdett. „Egy vagy két perc alatt megvagyok.” Az ajtaja elé lépett, belépett és felvette a kis
táskáját, amit a kávézó asztalon hagyott. Egyenesen vissza kellett volna mennie, de egy percig
csak lélegzett, leellenőrizte, hogy pajzsai a mentálhálón szenvedtek-e bármilyen jelentős
törést, mely elárulná az ismételt újrakondicionálás után milyen gyorsan romlik az állapota.
Megelégedve, hogy minden biztonságosan tart, a titkai is biztonságban vannak a zsarutól, aki
túl sokat lát, visszament Maxhez. A nappali üres volt. Feltételezve, hogy a jegyzeteiért ment,
becsukta az ajtót és leült az étkezőfülkében az ablaknál lévő asztal melletti székre. Éppen
kinyitotta a táskáját, amikor a szemben lévő székre egy óriási fekete macska ugrott fel, az első
mancsait az asztalra tette, és szürke és barna szemekkel nézett rá. Fizikailag megijesztette,
mindazonáltal elrejtette reakcióját – azt mutatva, hogy a kondicionálása annyira a része volt,
hogy nem igényelt erőfeszítést fenntartani.
A macska továbbra is bámulta.

- 36 -
Kíváncsi volt a teremtény mit csinálna, ha megérintené, kinyújtotta a kezét az orra felé. Az
megszagolta a szintetikusbőr kesztyűt mielőtt folytatta volna a bámulását.
„Ne törődjön Morpheusszal.” Max sétált be a szobába és felvette a macskát, majd könnyedén
leejtette a padlóra. A macska párnázottan ért földet, farka a levegőben volt. „Szereti bámulni
az embereket.”
„Értem.” Sophia észrevette, hogy Max mozdulatait követi, ahogy némi macskakaját és vizet
tett az elválasztott etetőbe. Átöltözött farmerba és fekete pólóba, mely csupaszon hagyta a
karját, a színe szigorú ellentétben volt bőrének meleg arany árnyalatával. „Van bármilyen
további információja Bonnerről?”
Selymes fekete haj hullott a homlokára, ahogy megrázta a fejét. „Nem.” Egy egyszerű, nyers
szó.
„Az a rohadék valószínűleg arra vár, hogy visszakúszunk hozzá.”
„Arra hosszú ideig várhat.”
Max meglepte a válaszával, „Ha tudnám, hogy elmondja a holttestek helyét, akkor hezitálás
nélkül csúsznék-másznék előtte.”
A válasz újabb réteget adott a férfi komplex személyiségéhez, megnövelte benne a csodálatot.
„A legtöbb férfi, főleg azok, akik a rendőrségnél csinálnak karriert, úgy tartanák, hogy ez sérti
a becsületüket.”
„A becsület jelentéktelen, ha nem tudod betartani az ígéreteidet.” Megmosta a kezét ezután a
rejtélyes mondtat után, majd megtörölte a törölközőbe és leült vele szemben. „Először az
ügyünk,” – csak a zsaru maradt, nyoma sem volt a megtévesztő sármnak, amit az ajtóban
látott. „itt van, amit tudunk.” Összefoglalta az információkat. „Van bármely más
információja?”
„Nem hiszem.” Sophia a szervezője képernyőjére koncentrált. „Amennyire meg tudom
mondani az ön összegzéséből, ugyanazokat a fájlokat kaptuk.” Kivéve, az övé tartalmazott
egy képet Max Shannonről, amit egy titkosított fájlba mentett el.
Max hátradőlt a székével, várt a beszéddel, amíg ráemelte a tekintetét. „Volt már bármelyik
helyszínen?”
„Nem. Kenneth Vale – az látszólagos öngyilkos – apartmanja kompromittálódott annyira,
hogy a törvényszéki vizsgálat felesleges,” elmondta neki, amit Duncan tanácsnokkal
leellenőriztek. „De sértetlenül hagyták, hogy Duncan tanácsnok pszichológusai meg tudják
vizsgálni abban az esetben, ha szeretnék felderíteni Vale személyiségét. Az öngyilkossága
szokatlan eset.”
Max összehúzta a szemét. „Arról beszél, ahogy felakasztotta magát?”

- 37 -
„Igen.” Sophia nem tudta elképzelni a démonokat, melyek annyi ideig üldözték a férfit, hogy
ilyen kínzó halált választott – már ha ő választotta a halálát. „Megkaptam az apartmanhoz
tartozó kódokat.”
„Jó, akkor majd megnézzük. Azt hiszem, semmink sincs a szívrohamos áldozatról – a fájlok
azt mutatják elhamvasztották,” mondta Max, hátrabillentve a székét.
„Biztos vettek mintákat a véréből, hogy megvizsgálják-„
„E-maileztem Nikitának New Yorkból,” szakította félbe Max, „és megkérdeztem őt erről.
Úgy tűnik a minták rejtélyes módon eltűntek.”
„Érdekes.”
„Ugye?” Ujjaival az asztalon dobolt, de ez nem nyugtalan mozdulat volt. „Mi van a kocsival,
amit a harmadik lehetséges áldozat vezetett, amikor a nő balesetet szenvedett?”
„Egy magán intézményben tartják a városban.”
„Nos, ez legalább valami.” Savanyúan hátrébb billentette a székét. „Sokkal jobb lett volna, ha
Nikita azonnal hív minket és nem vár néhány hetet a baleset után – bár azt gyanítom, azt hitte
ő maga is a végére tud járni.”
Sophia nem tudott a szavaira koncentrálni, figyelmét más kötötte le. „Hátraesik, ha így
folytatja.”
Max szórakozott pillantást lőtt felé folytatva az ingatag egyensúlyozást. „A nevelő
családjaimat az őrületbe kergettem vele.”
A nyíltsága a nevelőszülői rendszerről váratlan volt. És Sophia táplálva a lázadás magjait,
olyat kérdezett, amit egy tökéletes mentál soha nem kérdezne. „Nem volt sokáig egy családnál
sem?
„Nem. A leghosszabb idő hat hónap volt,” mondta könnyedén és visszabillentette négy lábra a
széket. „Azt hiszem Nikita a saját technikusaival leellenőriztette a kocsit.”
Sophia bólintott, és egy furcsa megértés alakult ki benne. Maxnek soha nem voltak partnerei a
valóságban. Olyan volt, mint ő, legalább ebben az egy esetben. Ezt meg akarta osztani vele,
ezzel a férfival, aki az első találkozásuktól fogva látta őt, de nem tudta hogyan, nem volt
kapacitása vagy tapasztalata hogyan építsen kapcsolatot más személyekkel. „Igen,” mondta
helyette, nyersen ráébredve, milyen üres volt a hangja, milyen embertelen…mintha már halott
lenne. „Azonban Duncan tanácsnok jóváhagyott egy költségkeretet egy független
vizsgálathoz, ha szükségesnek tartja.”
„Ezt majd eldöntöm azután, miután beszéltem a szerelőkkel.” Hátralökve a székét felállt,
testének illata – szappan, meleg, valami sötét – áradt az érzékei felé. „De először – Vale
apartmanja.”

- 38 -
„Rendben.” Sophia felállt, észrevette, hogy az ő mozgása nem volt annyira elegáns, mint a
férfié – testét egyenetlennek, szétesettnek érezte. „Ha ad egy kis időt, akkor lecserélem a
kosztümömet.”
„Bíróságon volt ma reggel?” Kinyúlt, hogy kinyissa előtte az ajtót, a mozdulatára pár
másodpercre lefagyott. A férfiak soha nem tettek ilyen dolgokat érte. Nem azért ment mentál
volt – hiszen látta, hogy sok férfi automatikusan megteszi ezt a nőknek. De úgy tűnt, tőle
mindig távolságot tartottak az arcán viselt erőszak miatt – mintha féltek volna, hogy az
megérinti őket.
„Sophia?”
Sophia rájött, hogy túl sokáig volt csendben. „Igen?”
„Hogy ment a meghallgatás?
„Ahogy mindig,” válaszolta, kinyitotta az ajtaját kesztyűs kezével, ami azonnali emlékeztetője
volt annak, ki is ő, és ki lesz halála napjáig – nem számít a lázadás szüksége, hogy megtörje a
múlt láncait, mely felszabadítaná őt, akkor nem lenne számára holnap. „Elmondtam a bírónak
és az esküdtszéknek amit láttam. Mindössze ennyit történt.”

- 39 -
7. fejezet

A férfiak, akik ismerik az apjukat, különböznek azoktól, akik nem ismerik az apjukat.
Itt az ideje, hogy leszámoljak ezzel a tévhittel.
Max Shannon e-mailje Bartholomew Reubennek

Max figyelte, ahogy Sophia eltűnt az apartmanjában és ráébredt, hogy eddig bent tartotta a
lélegzetét. Ez a nő kétségkívül megfogta őt. Olyan módon, mely gúnyolódott minden
gondolatra, hogy érzelmileg távolságot tartson tőle.
Visszament a hálószobába, miközben az igazság a fejében visszhangzott, kivette a fekete
széldzsekit a bőröndjéből. Csak pár pillanatig tartott, hogy becsúsztassa és becipzárazza a
telefonját, újra kiment, és Sophia ajtajával szemközti falnak dőlt, amíg a nő átöltözésére várt.
Ez adott neki pár értékes percet a lenyugvásra.
Hogy szembenézzen a tényekkel.
A teste nemcsak elméletben szerette volna megismerni Sophia Russot, hanem a valóságban is.
A nőnek izgató, érzéki ajkai és olyan görbületei voltak, amiért egy férfi köszönetet mondana
Istennek – és olyan jó volt az illata, hogy a nyakába akarta temetni az arcát, ahogy a
leopárdok teszik a párjukkal. De azok a szemek, melyek River nevető tekintetére
emlékeztették őt…teljesen tompák, annyira élettelenek voltak, mintha egy robottal beszélne.
A legtöbb mentál esetében el tudta fogadni ezt a hiányosságot, mely érzelemmentes
személyiségüknek elkerülhetetlen része, de Sophia esetében tudta, ez csak egy jól felépített
hazugság. Mert senki sem látta azt, amit Sophia Russo látott, aki az ördög véráztatta
lábnyomában járt, és sértetlen maradt utána.
Nem, hacsak az érzelmeit nem egyszerűen eltemették, hanem kivágták a testéből.
Az ajtó ebben a pillanatban kinyílt, felfedve a nőt, aki gondolatainak központjában volt.
Átöltözött farmerbe és szürke melegítő felsőbe eltakarva az idomait, melyek szinte kínozták
őt. Látta a fehér póló szegélyét a melegítő felső alatt, míg sima fekete tornacipő látszódott a
nadrágja alatt.
„Ez megfelelő lesz?” kérdezte Sophia. „Feltételezem még van időnk, hogy lemenjünk a
garázsba.”
Tekintetét nemcsak a ruháján futtatta végig, hanem az enyhén göndör, vállig érő haján is. A
gazdag, szénfekete haj, azok a fürtök arra ösztönözték az embert, hogy beletúrjon a
selymességbe, közel húzza magához és finoman, óvatosan megharapja a fogával az alsó ajkát.
„Igen.” A szó rekedten hangzott.

- 40 -
Sophia hezitált, mintha elkapta volna az élt a hangjában, de szavai pragmatikusak voltak.
„Üzentem Duncan tanácsnoknak a kocsi miatt, hogy a főszerelő biztosan tudjon róla jövünk.”
Bezárta az ajtót, miután felvette a kis komputronikus szerkezetet, ami úgy tűnt hozzánőtt a
kezéhez, mellé lépett, a feje még a válláig sem ért.
„Alacsony.” Bármilyen gond nélkül a válla alá tudta volna vonni, az egész testéhez szorítani
őt. Sophia majdnem megállt. „Ez a fajta megállapítás minden kultúrában udvariatlan.”
Max vállat vont, de észrevette a szabálytalan mozdulatot, mielőtt kisimította volna lépteit,
bebizonyítva a kimondatlant, függetlenül a provokációtól a mentálok a lehető legkisebb
mértékben reagálhatnak. De Max nagyon jó volt a provokációban, ha olyan hangulatban volt.
„Nem mondtam, hogy alacsonyan nem néz ki jól.”
„Olyan vagyok, amit „visszaesésnek” neveznek az ük-ük- üknagymamámhoz képest,” mondta
Sophia, hangja tiszta női jegesség. „Neki volt ilyen testalkata. Én soha nem leszek karcsú.”
„Onnan, ahonnan én nézem” – Max nem tudott segíteni magán, az ördög kibújt belőle – „a
karcsúságot túlértékelik.”
Sophia összpontosítással hagyta őt figyelmen kívül, ami a férfi ajkait lassú, elégedett
mosolyra húzta. A nő rányomta ujját az érintőképernyőre a lift mellett. „A kisállata meglesz
az apartmanban?”
Meglepődött, hogy a nő vette a fáradságot, hogy Morpheusról kérdezzen, bólintott. „Nyitva
hagytam neki az ablakot.”
„Ott egy nagyon keskeny párkány van, és több szint van a földszintig.” Hátranézett a
folyosóra, mintha azon gondolkodna, visszamegy Morpheushoz. „És egy ismeretlen városban
van.”
A tekintet, a szavak, egy nyom a személyiségéhez, ami a jég mögött lapult, minden érzékét
felbolygatta, Sophia Russo nem robot mentál volt. Ő valami sokkal érdekesebb volt annál.
„Morpheus egy kóbor macska,” mondta, emlékezvén ahogy a kezét nyújtotta a macska felé,
az érdeklődő tekintet az arcán, amikor azt gondolta, hogy nem figyelik. „Már a saját
személyes kijáratának tekinti a párkányt, az egész várost pedig a játszóterének, higgyen
nekem.”
„Az ön állata, az ön felelőssége.”
Engedte, hogy először lépjen be a liftbe amikor az megérkezett, visszatartotta a vigyorgást a
kimért emlékeztetőre és a panelhez nyúlt. „Azt mondták nekem, hogy kapunk egy kocsit –
van tudomása róla, hogy itt van-e?”
„Igen. Felvettem és leparkoltam az alagsori garázsban.” Sophia várt addig, amíg az ujját a
megfelelő gombra nyomta, mielőtt pokolian meglepte volna őt. „Vezethet.”

- 41 -
Amikor Max felhúzta a szemöldökét, azt mondta, „Eleget érintkeztem ember férfiakkal, hogy
rájöjjek, veleszületett képességük, hogy nem működnek megfelelően, ha egy nő ül a volán
mögött, és nekem a teljes figyelmére van szükségem az ügy során.”
Max hátradőlt a sarkaira, egyrészt izgatott volt, másrészről feszült, mert ez csak egy módon
végződhetett. A személyiségének nyoma és a mély, elkerülhetetlen, kettejük közti vonzódás
dacára Sophia nemcsak I és mentál volt, hanem Duncan tanácsnok személyes szeme és füle is.
Egy okos férfi távolságot tartott volna tőle, tudván semmit sem felejt el a munka során, és a
pokolba is, nem egy csapatban játszottak.
Csak egy probléma volt ezzel – ő, aki a szeretőit mosollyal az arcukon hagyja ott, közben
hátra sem pillantva, minden apró részletet tudni akart erről a nőről, aki testének rég elfeledett
részeit szólította meg, reggel a teste fizikailag fájt miatta, amikor felébredt. Ez, hogy őszinte
legyen, pokolian kellemetlen volt. Továbbá válaszának sokkoló intenzitása szembement
elméjének pragmatikus voltával – elkezdett gondolkodni és tervezni.
De olyan férfi is volt, aki képes alkalmazkodni. Valamint semmitől és senkitől sem hátrált
meg, mióta elég idős és erős lett, hogy…megvédje magát.
„Tudja,” mondta Max ahogy a lift ajtaja kinyílt, elhatározta, hogy felfedi a rejtély mögött
lapuló igazságot, ami Sophia Russo volt, „az, hogy enged vezetni, az alakváltók megadásként
értelmezik.”
Sophia a garázsba lépett kimérten és rendezetten, amitől vasárnapig Max legalább háromféle
módon akarta őt összezavarni, a benne lévő, régóta elfeledett fiú ördögien várakozott. Mit
tenne a nő, tűnődött. Egyáltalán Sophia Russo ismeri a „játszás” fogalmát?
„Gondolom észrevette,” válaszolta Sophia a megjegyzésére, „semmi sem ilyen egyszerű egy
mentál esetében nyomozó.”
„Max.” Hallani akarta, ahogy kimondja a nevét, elismeri őt férfiként.
Apró biccentés. „Ez az autónk.” Megállt egy sötétített üvegű fekete szedán előtt.
Max füttyentett egyet. „Ez egy jól kialakított tank.” Sima, beleillik a hétköznapi közlekedésbe
– és szakavatott szemei szerint – biztos golyóálló és úgy építették meg, hogy a nála kétszer
nagyobb járművekkel való ütközést is kibírja.
„Duncan tanácsnok úgy gondolta bölcs megoldás, mert önnel dolgozom.” Hollófekete
hajának egy tincse az arcába hullott, ahogy elkezdte levenni a jobb kesztyűjét. „Köztudottá
vált, hogy ha egy I „benyomást” szerzett egy emlékről, akkor az egy másik I számára
elérhetetlenné válik.”
A felismeréstől összeszűkült a mellkasa. „Hányszor próbálták már megölni?”

- 42 -
„Nem vagyok benne biztos.” Hüvelykujjának ujjlenyomatával – keze sértetlen volt –
kinyitotta a kocsit és hozzáfért a komm panelhez. „Beprogramozhatom most magát, ha idejön
és rányomja a hüvelykujját a képernyőre.”
Max így tett, türelmesen várt, hogy Sophia meggyőződjön, teljes hozzáférése van a kocsihoz.
„Feltételezve?” kérdezte azután, hogy a nő az utas oldali ajtóhoz sétált.
„Tessék?”
„Megbecsülné, mégis hányszor lehetett gyilkossági kísérlet célpontja?
Sophia kinyitotta az ajtót. „Csak háromszor lőttek rám.”
Csak. A legtöbb zsarura egyszer sem lőnek rá a karrierje során. Becsúszott az ülésbe, miután
jó harminc centivel hátrébb állította, felvette a kézi vezérlőt, zsigerien ráébredt, hogy a nő
sebezhetően finom bőre mennyire közel van hozzá. „Miért?” kérdezte, hangjában a birtokló él
acélossá éleződött.
És ez is meglepte őt. Tudta, hogy szíve mélyén védelmező, a személyiségének ez egy olyan
oldala, melyet megtanult kezelni, sosem volt birtokló…vagy talán egy hosszú ideje csendben
lévő része azt súgta neki, megtanulta, ne legyen ilyen. Ha nem kötsz magadhoz embereket,
akkor nem tudnak kidobni, nem tudnak elhagyni, nem tudják összetörni a kibaszott szívedet.
Kivéve a tényt, hogy a Sophiára adott elődleges reakciója nem állt meg itt, valahonnan
mélyebbről jött, emberségének civilizált bőre alól.
Sophia bekapcsolta a biztonsági övét. „Feltételezem,” mondta a kérdésére válaszolva, „az
emberek meg akartak akadályozni, hogy átadjam a bizonyítékot – ha meghalok, akkor a
benyomás eltűnik velem együtt.”
Max ujjai majdnem beletúrtak a nő hajába, ahogy az anyósülés támlájára tette a karját, hogy
felkészüljön tolatására.
Ahogyan Sophia elmozdult az érintés elől, az olyan beszédes volt…egy fagyasztó
emlékeztetője a buja nőiességének, Sophia Russo egy férfiért sem olvadna fel. Ez jeges vizet
öntött a benne forró éhségre, elvágta a kisarjadzó birtoklási vágyat, de minden arra ösztönözte
őt, hogy ragadja meg a fürtjeit, csak hogy lássa miként reagálna.
Ez volt az oka, hogy a gimnáziumban annyi időt töltött büntetésben.
Küzdött a vággyal, leejtette a kezét, amikor kifordult és elindult a kijárat felé. Lassan,
gondolta, lassan kell közelednie felé. A nő nagyon félénk volt, lassan kell haladnia, hogy
megbízzon benne. Ha túl nagy nyomást gyakorol rá túl hamar, akkor minden reményét
elveszítni, hogy átjusson a pajzsain, és ez elfogadhatatlan volt.

- 43 -
Mert Max meghozta a döntését. Mert bármi is égett közte és az űzött szemű, titkokkal teli I
között, nem fog elsétálni. „Nem,” mondta, hangját szándékosan nyugodtan, nem fenyegetően
tartva. „Arra értettem, miért nem tudja egy másik I újraszkenneli az emlékeket?”
„Ebben nem vagyunk biztosak.” Sophia hangja határozott volt, de egy kis rekedt alhanggal,
mely megcsókolta a bőrét. „Azonban a legerősebb elmélet szerint bármilyen mentális „ajtón”
megyünk be, hogy kivegyük az emlékeket, annak van egy áramlási hatása, mely
végérvényesen bezárja az ajtót, amint távozunk.”
„Akkor Bonner…?”
„A bíróságon megpróbálták szkennelni, de az sosem volt teljes. Az elméje még mindig
„nyitva” áll ebben az értelemben.”
Max besorolt a forgalomba, majd lebegő üzemmódba váltott, de megmaradt a kézi
irányításnál. „Itt nincs kényszerített automatikus navigáció, ugye?”
„Nincs. Manhattan ilyen szempontból szokatlan a szabályaival, valószínűleg a földrajza
miatt.”
„Hmm.” Max érezte hogyan dorombol az erős jármű a keze alatt, és megnyugodott az
ülésben, az agyában elővette az ügyet…és igazság szerint nem volt vak, nem számított,
milyen erősen izgatta fel a nő. „Azt tervezi, hogy kicseszik velem?”
Sophiának ez a kérdés egy pengeéles szúrás volt a bordái közé. „Kérem, magyarázza meg a
szavait, nyomozó.” Az elmúlt pár percben olyan könnyen tekintette partnernek a férfit, hogy
majdnem megfeledkezett a halálos férfiról, akivel Wyomingban a kihallgató szoba előtt
találkozott. Egy hiba.
„Azt mondta, hogy szűrőként fog működni” – acél villant meg a gyönyörű felszín alatt – „de
tény, nem tudok hatékony lenni, ha elrejt előlem dolgokat.”
Sophia azon gondolkodott, vajon hány gyanúsítottat tett bolonddá, mielőtt előrukkolt volna
precíz, pengeéles hangjával. „Most ostobának nevezett.”
„Ezt tettem Ms. Sophia?”
Újra összezavarta őt a férfi, bizonytalanná téve, hogyan válaszoljon neki. Az emberek
információért fordultak hozzá, belelátást az ügyükbe, néha kicsit beszéltek a folyamatokról,
de amit Max tett…nem értette. „Legyen őszinte nyomozó,” utasította. „Nem kezelem túl jól
az utalásokat.”
Max lőtt felé egy pillantást, amit nem tudott értelmezni, de követte az utasítását. „Tudnom
kell, hogy úgy kezeljem, mint egy partnert, vagy mint Duncan tanácsnok besúgóját.”
Sophia a jéghideg szemű nőre gondolt, aki egy nap majd aláírja a halálos ítéletét, tudván,
hogy a földön töltött utolsó napjait számkivetettként tölti majd, és gondolt erre az éles

- 44 -
intelligenciájú komplex férfira, aki miatt azt kívánta – egy megtört pillanatra – hogy normális
legyen. De húsz éve elvesztette esélyét a normális életre a borotvaéles üveg összetörése és a
sikolyok közepette. „Duncan tanácsnok azt akarja, találja meg a téglát a hálózatában,” mondta
jéggel bevont hangon. „Mindent megteszek, hogy segítsek önnek. Ez a rövid mondanivalóm.”
„Nos,” mondta végül Max, „az öngyilkosság. Kenneth Vale.”
Sophia előhívta az információkat a szervezőjéből, miközben elegánsan becsukta a múltjára az
ajtót, hogy ne ébressze fel a benne ébredező másságot. „Ő volt a tanácsnok részvény és
kötvény specialistája,” mondta, talált egy horgonyt, amit értett, szavak, adatok és tények.
„Mik voltak a halálának következményei?” Egy gyakorlatias kérdés, de a hangja újra
megemelkedett, a hangszíne meleg és zavaróan intim volt a kocsi belsejében.
Sophia kezei csúsztak egy kicsit tenyere nyirkosságától. „Nikita egy bizonyos összeget
veszített, amikor Vale öngyilkosságának híre ment. Meg kell értenie, hogy ez a tett nagyon
szokatlan a mentálok között” – majd a legtöbb mentál között – „és elfedi számtalan mentális
betegség jeleit.”
Max szavai figyelmeztetés nélkül ütötték meg. „Nem mond el nekem mindent.”
Vajon honnan tudta? Sophia figyelte profiljának tiszta vonalait, tekintete elidőzött a
halántékán. Ő ember volt. Minden feljegyzés kétségkívül ezt állította – és mégis a mód, ahogy
a gyanúsítottakban olvasott, ahogy benne olvasott, emlékeztette őt újra, hogy nagyon, de
nagyon óvatosnak kell mellette lennie.
Hogyha észreveszi a benne lévő töréseket, megérti a mássága milyen dolgokat
csinált…Sophia egy lassú óvatos lélegzetet vett. „Ez nincs hatással az ügyre.”
A tekintet, amit felé lőtt egy brutális követelés volt. „Majd én eldöntöm, mi nem releváns.”
„Az öngyilkosságot,” mondta végül, „elfogadott választásnak tartják néhány esetben.
Azonban ezekben az esetekben az öngyilkosságot általában csendes, diszkrét módon hajtják
végre.”
„Az öngyilkosság soha nem csendes és diszkrét.” Hangja ostorként csapott a bőrébe. „Már
elég összetört családot láttam, hogy ezt tudjam. De…a mentálok nem szeretnek, ugye?”
„Nem.” Az érzelemmentesség a lelkében, a semmi visszhangja volt ott, ahol családnak,
kapcsolatnak kellett volna lennie, még ha a legfagyosabb módon. „Gyakran, számos mentális
romlás esetében az öngyilkosság és a rehabilitáció között lehet választani.”
Az öngyilkosság még mindig jobb opció Sophia. Egy másik I mondta neki két hónappal
ezelőtt, mielőtt megtalálták a holttestét egy hotelszobában, túladagolta az óvatosan
összekevert drogok koktélját. Legalább teljesen meghalsz. Ha elvisznek téged, akkor egy
szörnyűséget hagynak hátra – egy teremtényt, melynek léteznie sem lenne szabad.

- 45 -
8. fejezet

A kiskorú szülei készségesen lemondtak a teljes felügyeletről az állam javára, amikor

kiderült, hogy úgy tűnik soha nem lesz képes a normál társadalomban élni.
Mentál orvosi jelentés: Sophia Russo, kiskorú, 8 éves

Max már egy évtizede volt zsaru. Nem tartott neki sokáig, hogy összekösse a tényeket.
Kibámult a város utcáira, próbálta kitörölni a képet, ahogy Sophia finoman az utolsó éjszaka
felé halad, képtelen elhinni, hogy ez az okos, acélos nő küzdelem nélkül mindent feladna a
halálért. „És úgy gondolja az öngyilkosság jobb, mint a rehabilitáció?”
„Én úgy gondolom ez az egyén döntése.” Egy szünet. „De ha megkérdezné, valaha is ezt
választanám, a válaszom nem.” Megérintette a szervező képernyőjét egy lézertollal. „Szeretne
a második áldozat gyanús haláláról beszélni?”
Meggyőzvén az öngyilkosság lehetőségéről adott kétségeket kizáró válaszától, elméjét az
esetre irányította. „Charmichael Jones,” mondta. „Erős szívinfarktus a lakosztályában, a
Kajmán szigeteki találkozója során. A szobalány talált rá – a patológus szerint legalább két,
három órája halott volt addigra.”
Sophia legalább egy percig nem szólt semmit. Majd, „Az összes adat a fejében van?”
„Igen.” Megdöbbenve a kérdésen oldalra fordult, elkapta, hogy a sötét ibolya szemek olyan
figyelmesen nézték, mely felért egy érintéssel. „Önnek nem?”
„Nem, nekem más dolgok vannak a fejemben.” Szemét lesütötte a szervező képernyőjére,
befejezvén ezzel a témát, de a férfi érezte az árnyék visszhangját maga körül.
Max keze megszorította a kormánykereket. „Vannak rémálmai?”
„A mentálok nem álmodnak.” Ez nem az a válasz volt, amit a férfi várt, de Sophia folytatta,
„Könnyű nekik ezt mondaniuk,” és Max tudta, hogy a nő belenézett a mélységbe és sikított.
Válaszra nyitotta a száját, ám a nő újra beszélt, de szavai most jegesen pragmatikusak voltak.
„Charmichael Jones Duncan tanácsnok fő tanácsadója volt az üzletét érintő tulajdonjog
kapcsán.”
Max most hagyta visszavonulni. „Én úgy hallottam, az építkezések a birodalmának nagy
részét teszik ki.”
„Igen. Nagyon sikeres az alakváltók számára épülő lakásokban.”
„Hmm.” Áttekintette, mit tud az alakváltókról. A barátsága Clayel – és a másik DarkRiver
őrszemmel, Doriennel – megbízható volt, de vérben köttetett. Általában a ragadozó fajok az
idegenekkel szemben óvatos távolságot tartottak. „Hogy sikerült ez neki?”

- 46 -
„Van egy megállapodása a barátja falkájával. Azt hiszem, ez mindkét fél számára
bizonyítottan jövedelmező.” Egy kis mozdulat az ülésben, az illata kínzó ütést mért a férfi
érzékeire. „Vannak pletykák, melyek szerint a SnowDancer farkasok csendestársak sok
üzletben, de ezt nem erősítették meg.”
Max fütyült. Ha a macskák fagyosak voltak az idegenekkel, akkor a farkasok egyenesen
jegesek. „Charmichael Jones üzletelt egyáltalán a leopárdokkal?”
„Nem, Nikita a fő kapcsolattartó, ami szokatlan.”
Átvezetve a kocsit egy kanyaron, a férfi megrázta a fejét. „Nem igazán, van egy érzésem,
hogy korábban a lánya volt az eredeti kapcsolattartó.” Soha nem találkozott még Saschával,
de a párjával, Lucassal röviden igen, a korábbi San Franciscoi utazása során – hogy egy másik
mészárost kapjanak el, aki kibelezte a gyerekeket, mintha húsok lennének.
„Nyomozó…Max. Jól van?”
Max észrevette, olyan erősen szorította a kormányt, hogy a vér kifutott a kezéből. „Igen.”
„Önnek is vannak rémálmai.” Gyengéd szavak. „Majd eltűnnek.”
A kijelentés tíz tonnás traktorként ütötte meg – a nő, jött rá, próbálta vigasztalni őt, ez az I
akinek több rémálommal van tele a feje, mint amit ő valaha látott, még ha tízszer ennyit élt
volna is. „Nikita,” mondta, a hangja kihagyott, ahogy küzdött a vággyal, hogy megállítsa a
kocsit, a karjaiba húzza és vigasztalja őt, „talán átvette a szerepkört, amikor Sascha kiugrott.”
A nő nem folytatta a rémálmokkal kapcsolatos témát. „Igen, ennek van értelme.”
„Sascha az ő vére” – és ő jobban tudta bárki másnál, hogy ez gyakran nem azt jelentette, mint
kellett volna, de ebben azt esetben – „talán szüksége van a kapcsolatra.”
Sophia megrázta a fejét. „Nikita mindent megszakított Saschával, amikor a lányát hibásnak
ítélték.”
A nő szavai párosulva Max gondolatainak irányával azzal fenyegette őt, hogy visszaesik a
múltba, egy másik nem akart gyerek életébe. „Úgy hiszi” mondta, becsapva az ajtót azokra az
emlékekre, „hogy Sascha hibás?”
„Nem számít én mit gondolok, csak amit Duncan tanácsnok hisz.”
„Nem tűnt nekem gyávának, Sophia.”
Teljes csend. „Mit akar tőlem?” Ez egy látszólag nyugodt kérdés volt, de biztos volt benne,
hogy zavart sebezhetőséget hallott a felszín alatt.
Ettől rohadéknak érezte magát. „Csak rá akarok jönni, ki ön.” És miért keltette fel azt a részét,
ami már nagyon hosszú ideje aludt.
„Senki,” a hangja fakó volt, nem tudta elképzelni, hogy ez a gyengéd hangú nő mondta neki,
hogy a rémálmai eltűnnek majd. „senki sem vagyok.”

- 47 -
„Sophi-„
Sophia félbeszakította, a sötét, összetört lány pánikba esett benne. Túl kemény, túl sok
nyomás. A nő nem volt kész, hogy kilépjen a fényre, nem volt kész, hogy megbirkózzon a
sebekkel, melyek belülről karmolták őt. „Térjünk vissza a pénzügyi helyzethez,” mondta, a
szavak gyors, szaggatott ütemben hagyták el a száját, „a tanácsadók halálának halmozott
hatása nem olyan nagy, hogy Nikita számára komoly problémát okozzon a teljes üzleti
hírnevének tekintetében.”
Max majd egy percig nem szólt semmit, de mikor megtette, csak az ügyről beszélt.
Sophia nem követte el azt a hibát, hogy arra gondoljon a férfi feladta. Max Shannon
észrevette a gyengeségét. És mint a puma, amit a férfias eleganciájában látott, addig nem
engedte el, amíg vért nem ont.

- 48 -
9. fejezet

Több száz mérfölddel arrébb Moszkva sötét külvárosában nagyjából két óra alvás után Kaleb
Krychek tanácsnok felkelt az ágyból. Tudván, hogy tovább nem tud pihenni, ma este nem,
felvett egy vékony, légáteresztő anyagú nadrágot és elindult, hogy fusson a sötéttel bevont
környéken, mely körülvette az otthonát.
A föld kemény volt, majdnem megvágta fedetlen talpát, a szél ostorként csapkodta hátán a
bőrt. Ő ezeket nem érezte, elméje a végtelen fekete egű mentálhálóhoz csatlakozott, a
sötétséget csak a milliónyi csillag törte meg, mely a hálóhoz kapcsolódó milliónyi mentált
jelentette – a háló, mely biztosította az élethez szükséges biovisszacsatolást.
Kaleb figyelmen kívül hagyta ezeket az elméket, csak arra az egy adatra fókuszált, amit úgy
tűnt, a Hálóelme maga rejteget előle. Ma este is, az élőlény, aki a háló rendőre és könyvtárosa
volt – az élőlény, aki mindenben kérdés nélkül engedelmeskedett Kalebnek– egy öbölben
tartotta, melynek pajzsai áthatolhatatlanok voltak.
Teljesen visszatérve a világba, olyan sebességgel futott, ami meglepte volna azokat, akik csak
öltönyben látták, amit tanácsnokként viselt, tiszta és hibátlan. Ez az ő hibájuk volt. Mert ő egy
kardinális telekinetikus volt, a fizikai ereje a mérhető szint fölött volt, a szeme – a feketére
szórt fehér csillagok – a mentálháló élő részét tükrözte. Sőt, ő volt a legerősebb Tk a hálón –
ez a cselekvés olyan egyszerű volt a számára, mint a légzés. És ma este végtelen csendben
mozgott. Még az éjjeli teremtények is elmenekültek előle.
Talán mert egy náluk is veszélyesebb ragadozót érzékeltek.
Egy órával később ért haza, testét izzadság borította, lefürdött, majd leült az asztala mellé. Az
első dolog amit felvett egy akta volt Sophia Russoról, nem különösebb érdeklődésből, csak
azért, mert az volt a szokása, hogy rajta tartsa a szemét, mit csinálnak a szövetségében lévő
tanácsnokok. Nikita talán szövetséges volt, de ez csak hasznos szövetség volt, semmi több.
Az I-mentál aktája részletes volt, mint az ügyek, amikre kijelölték. És mégis a nő rendellenes
gyerekkora és a gyakori megjelenése a lázadók listáján, a képessége az I-kre jellemző,
meglehetősen normális paraméterek közé esik. Akkor Nikita miért érdeklődik ez a különös I
iránt? Mert kétséget kizáróan a kérés az I Testület felé meglehetősen különleges volt.
Feljegyzett egy mentális üzenetet, hogy tartsa a szemét az ügyön, azon volt, hogy másik aktát
vegyen fel, amikor valami beleütközött a mentálhálón lévő külső pajzsaiba. Azok a pajzsok
annyira komplexek és láthatatlanok voltak, hogy csak egy felületes pillantást vetett az
incidensre. Sok ember került kapcsolatba a pajzsaival, anélkül, hogy észrevették volna. De
aztán a betolakodó átjutott azokon a pajzsokon.

- 49 -
Kaleb egy pillanat alatt kinyitotta mentális szemét.
A betolakodó eltűnt.
Ami maga volt a válasz – mert csak egy nagyon jó valaki tudott távozni, hogy elkapta volna
az egyik csapdája, s nem feltétlenül riasztva őt azonnal. „Nos,” motyogta a fizikai síkon, „a
játék elkezdődött.”

- 50 -
10. fejezet

Az érzelmek építenek. Lehet, hogy ártatlannak ítélsz egy kézfogást, de minden

alkalommal, amikor hozzáérsz egy emberhez, az fenyegeti a kondicionálásodat.
Kivonat a mentál gyermekek óráiból a felnőtt képzésbe történő átmeneti időből

Sophia teljesen kikészült, mire Max megállt egy középmagas épület előtt, nem messze a
Golden Gate Parktól – ahol Kenneth Vale apartmanja volt, mely helyet adott az
öngyilkosságának. Sophia soha nem szenvedett olyan pszichológiai okoktól, melyek
gyengévé vagy klausztrofóbiássá tették volna, de egy kocsiban lenni a csendesen tűnődő
Maxel az…felkavaró volt.
Max több helyet foglalt el, mint kellett volna, testének melege elkerülhetetlen volt a kocsi
belterében. Sophia úgy érezte, hogy megérintette őt az összes, belőle áradó erős, férfias meleg
hullám – és a nő, akit évek óta nem érintettek meg, úgy érezte, hogy szabadulnia kell.
„Belépő kódok?” Kérdezte Max ahogy felmentek a lépcsőn, a hangja smirgliként dörzsölte
végig a bőrét. Újra, egy érintés, ami nem volt érintés, valami, amit nem volt képes elkerülni,
feldolgozni. „Itt vannak.” Bementek az épületbe és a lift biztonsági konzolja felé vették az
irányt. Kesztyűs ujjai a kijelző felé siklottak, mielőtt összeszedte volna magát.
Reszket, gondolta Max, Sophia reszket.
„Ez egy nagyon előkelő épület.” Nyugodt hang, az áruló kezet az oldalára ejtette, ahogy a lift
elindult lefelé. „Vale pozíciója Duncan tanácsnoknál lehetővé tette számára, hogy ilyen
mértékű magánteret biztosítson a maga számára.”
„Miért zavarja?” Max összefűzte a karjait, hogy ne csúsztassa kezét a haja alá, nyakának puha
melegére, hogy magához húzza őt, így bocsánatot tudna kérni a kemény és gyors nyomásért
egy lassú, édes csókkal – nem számít, hogy egy napja még idegenek voltak.
„Ezek a halálok előtt,” mondta Max, kényszerítve magát, hogy fenntartson egy akadályt a
szükség előtt, mely megtagadta, hogy a civilizált szabályok szerint viselkedjen, „azt hittem
Nikita üzleti tanácsadói nem voltak ilyen magas kockázatú pozícióban, így minek a
védelem?”
„Az embereknek,” mondta a nő, „és az alkalomadtán nem ragadozó alakváltóknak van rá
lehetőségük, hogy olyan dolgokat tudjanak meg a mentálokról, amiket nem kellene.” Egy
jelentőségteljes pillantás azokból az élénk, lehetetlen szemekből. „Vale minden
valószínűséggel védte magát azoktól, akik személyesen akartak vele találkozni.”

- 51 -
A lift ebben a pillanatban kinyílt. Egy nő lépett be a lobbiba szinte ugyanebben a pillanatban,
odacsapta a kártyáját, ahova Sophia ütötte be Vale belépési kódjait. „Kérem, tartsák a liftet.”
Max így tett, tudatában, hogy Sophia eltűnt a sarokban.
„Köszönöm.” A nő rubin vörös szájának mosolya elárulta, hogy ember. „Éppen beköltözik?
Még nem láttam magát itt korábban.”
Max látta, hogy az idegen végigmérte és ráébredt, hogy mi volt ez. A nők ajánlatokat tettek
neki mióta nagykorú lett. És megtanulta elutasítani őket anélkül, hogy megbántotta volna az
érzésüket – annak a nőnek a tetteinek ellenére, aki világra hozta őt, nem utálta őt és a nemét.
Egy része mindig is meg akarta védeni őt, még gyerekként is, nem számított, hogy mit tett
vele, a nő fájdalma mélyebb, öregebb, egy romlott állat volt, mely belülről darabokba
szaggatta őt.
De ma, ennek a nőnek csak kis mosolyt adott. „Csak leellenőrzöm a helyet.”
„Akkor,” mondta a nő, ahogy a lift megállt az ő szintjén, „ha bármilyen kérdése lenne erről a
helyről, hívjon fel.” Átadva neki egy kártyát kilépett, a pézsmaillatú parfümje megmaradt
jelenlétének emlékeztetőjeként.
Sophia megmozdult. „Egy párosodási játékot játszott önnel.”
Max azon volt, hogy a kártyát a sarokban lévő kis kovácsoltvas kukába dobja, de végül
visszacsúsztatta a zsebébe. Ha féltékeny lenne annyira, hogy ez felkavarja az igazi Sophiát a
felszín alatt, akkor minden bűntudat nélkül felhasználná – amikor egy férfit ilyen keményen
tökön rúgja egy nő, bármi megengedett.
És az egyedülálló személy a tökéletes I maszkja mögött, aki egyszer azt mondta, hogy Bonner
áldozatainak nem kell az örökkévalóságot rideg sötétségben tölteniük – az, akit meg akart
ismerni. „Ezt hívják flörtölésnek.” Felé lőtt egy lassú, finom provokáló mosolyt. „Biztos
vagyok benne, hogy látott már ilyet az embereknél.”
„Ez az a testalkat, ami vonzza?” Ráébredt, hogy vissza kellene lépnie, de képtelen volt nem
folytatni, Sophia kilépett a liftből Vale szintjén. „Magas, karcsú, divatos ruhában?”
Max balra mutatott a csendes, szőnyeggel borított folyosóra. „Ez az ő apartmanja.” Előre
engedte őt, hogy beüsse a kódot, ami kinyitotta a zárakat, majd Max benyomta az ajtót. „És,”
mondta olyan hangon, amitől Sophia nyakán felálltak az apró szőrök, melytől ráébredt, hogy
előtte megy. „A kérdésére a válasz nem. Az a nő nem vonzott engem.” Becsapta maguk
mögött az ajtót. „Most egy alacsony nőbe, veszélyes görbületekkel…bele tudnék harapni.”
Sophia lefagyott, biztosra vette, hogy félreértelmezte a megjegyzést, de hirtelen nagyon
tudatában lett annak, ahogy az alsó testére feszült a farmerje. „Shannon nyomozó,” felé
fordult, „ez nagyon helytelen volt öntől.”

- 52 -
Max szájának sarka mosolyra húzódott. „Ön kezdte.”
Sophia nyomon akarta követni a férfi ajkainak vonalát, annyira akarta, hogy erősen ökölbe
szorította az ujjait. Az Elcsendesedése évek óta töredezik – ez elkerülhetetlen hatása I-ként
való munkájának, olyasmi amire az I Testület a „ne kérdezz, ne beszélj róla” politikát
alkalmazta. Ameddig az orvosok semmilyen bizonyítékot nem találnak, az I-mentál
Igazgatósága nem hív vissza egy töredezett I-t. Ez részben gazdasági döntés volt, hogy
megtartsák az aktív I-k számát…és részben mert a Testület minden tagja belenézett az őrület
szakadékába valamikor az élete során.
Bár Sophia nem engedte meg magának, hogy az elméjében lévő igazságra gondoljon, tudván
milyen mélyre tudnak az O-mentálok leásni, a sötét indák visszautasították az Elcsendesedést;
és a tegnapi újrakondicionálás, amin keresztül ment kezdett lehámlani róla, mint a halott bőr.
De mindezek ellenére képes volt fenntartani a látszatot, azt színlelte, hogy egy tökéletes
mentál. Egészen idáig.
„Lélegezzen Sophia.” Egy rekedt parancs, és Max meglepte őt, hogy egy lépést hátralépett,
majd elkezdett körbesétálni Vale nappalijában. „Ezt a szobát a szórakozásért, vagy
találkozókért tartották fenn, bár azt hiszem a mentálok nem adnak partikat, ugye?”
Sophia az agyát működésre akarta bírni, hogy választ adjon a kérdésére. „Igazából,” mondta,
a szavak lomhán hagyták el a száját, ahogy a zűrzavarral küzdött, amit Max puszta jelenléte
okozott, „koktél partikat tartanak az ember és alakváltó klienseknek. Azért hogy
megkönnyítsék a dolgokat.”
Néhány mentál tudta kezelni a jeges sármot – Kaleb Krychek tanácsnoknak sok csodálója
akadt a nem mentál társadalomban. Sophia nem értette miért. Igen, ízlésesen beszélt, a hideg
férfi szépség összegzése. De biztos volt benne, hogy arra is képes, hogy eltörje a csodálói
nyakát a legkisebb hezitálás nélkül, ha az alkalom ezt kívánja.
„Tud róla, hogy Vale meghívta az üzleti ügyfeleit bármilyen külső szociális eseményre?” Max
arckifejezése újra a zsarué volt, amikor ismét rá mert nézni. De a parázs még mindig ott izzott
azokban a majdnem fekete szemekben. Nem tett semmit, hogy elrejtse ezt, nem tett úgy,
mintha a rendőrség nyomozója és Elcsendesedett I lennének.
„Lehetséges.” Vajon Max meg tudja osztani a melegségét, fel tudja olvasztani a fagyot a
lelkében, a fagyot, ami akkor kezdett kialakulni, amikor a traumatizált nyolc éves kislányt
reménytelenül a kórházi ágyhoz szíjazták? Meg tudná javítani őt? „Némely ember nem
szeretni, ha mentál társaságban látják őket.” Ez egy kérdés volt – élénk, szükségszerű, erős –
mely állításnak hangzott.

- 53 -
Max kibújt a széldzsekiéből és a kezébe hajtogatta a fekete anyagot. „Én nem kedvelem a
mentálokat,” mondta nyers őszinteséggel. „Nem szeretem, ahogy az emberek agyát
összezavarják és a perverz igazságot, ahogy a Tanács megkapja, amit akar.”
Sophia tudta ezt, persze hogy tudta. De nem akarta tudni.
„De Sophie”- hogy hívta őt?- „nem vagyok bigott. És ön I. Zsaruk és I-k mindig együtt
járnak.” Megtartotta a tekintetét, amíg a nő másfelé nézett, megpróbált megállni a lábán úgy,
hogy az ügy részleteit elemezte. Amit ajánlott neki, az olyasmi volt, amit szörnyen akart, de
ha megpróbálná és a férfi visszahúzná a kezét, a végső lépés felé taszítaná őt, az
elkerülhetetlen őrületbe.
„Sophie.” Egy csendes kérés.
A nő megrázta a fejét. „Nem sok maradt bennem Max.” Néha csak visszhangot hallott
legbelül. „Én nem tudom, hogy kell azt a játékot játszani, amit azzal a nővel játszott.”
Max visszatartotta a lélegzetét, elgyengült Sophia tiszta őszinteségétől. Ez eltörölte a férfi és
nő közötti tánc szofisztikált szabályait, nem engedve teret az illúzióknak és féligazságoknak.
Max visszaléphetett volna, de már meghozta a döntését – hogy követi ezt a különös, erős
vonzódást a végéig. „Nincs játék,” mondta, megtartva a tekintetét. „Köztünk nincs.”
Sophia mélyet lélegzett. „Én mentál vagyok Max.” Nem elutasítás…csak emlékeztető.
„Te I vagy.” Elfordulva a széldzsekiét a közeli szófa támlájára dobta, mielőtt leguggolt volna,
hogy a komm panel alatt lévő kis üveg kabint megvizsgálja. Számos adatkristály feküdt benne
rendezetten. „Ez talán valami.”
Látta, hogy Sophia megrángatta a kesztyűjét, hogy biztos legyen benne, bőrének minden
felülete takarva van, mielőtt kinyújtotta volna a kezét, hogy elfogadja a kristályt. Olvasva
testének feszült vonásaiból, korábbi szavainak magányos egyszerűsége keringett még mindig
az elméjében, így a kristályt egyszerűen beleejtette a tenyerébe, kerülve a fizikai kontaktust.
„Nem szórakoztatásnak tűnik,” mondta Max felállva. „Hírfelvételek?”
Sophia lehajolt, hogy a szobában a kis kávés asztalra tegye a kristályt. „Talán üzleti
dokumentumokat tartott rajtuk, hogy könnyen elérje őket” – a szavak hidegek voltak, mint
egy mentálé, de Max látta lehullani a maszkot, nem volt bolond – „olyanokat, melyek nem
érzékenyek. Valószínűleg azért hagyták hátra, hogy segítse a pszichológusokat a teljes
mentális profil megalkotásában.” A nő a folyosó felé mutatott. „Az életét a hálóban töltötte.”
Bólintva Max elindult a szoba felé, ahol Kenneth Vale az utolsó perceit töltötte ezen a földön,
ahol lassan, fájdalmasan megfulladt. „Meg kellene ezt nézned,” mondta Sophiának, „a fájlban
lévő kép nem igazán adja vissza a valóságot.”

- 54 -
Az ajtóban álló Max mellé lépett, bízva a könyörtelen akaratában, hogy engedély nélkül nem
érinti meg őt, Sophia felnézett a csillogó acél kampóra, ami a hálószoba plafonjáról lógott le.
„A tény, hogy vette a fáradságot, hogy felcsavarozza ezt a plafonra a zavarodott állapotának
bizonyítékaként könyvelték el.” Sophia gondolatai egy másik bűnügyi helyszínről készült
fotóra siklottak – Vale arca eltorzult, a nyelve groteszkül megdagadt. Kiürítette a beleit, a
drága gyapjúnadrágját bemocskolta a halál.
„Nem volt lehetőségem a teljes jelentést elolvasni a repülőn,” mondta Max, tekintete még
mindig a brutálisan csillogó acél kampóra esett. „Hogyan magyarázták meg a nyomozók a
tényt, hogy horzsolások voltak a nyakán?”
„Úgy, hogy akkor vette észre tettének végleges voltát, amikor késő volt.” A halál végleges.
Ezt az igazságot fiatalon tanulta meg és soha nem kapott esélyt, hogy elfelejtse.
„Ő egy eléggé jó telepata volt, ugye?” A nő bólintására szeme sarkában a ráncok elmélyültek.
„Akkor valakinek meg kellett hallania, hogy segítségért kiált.”
„A nyomozók Jaxot találtak a szervezetében,” mondta Sophia. „Az általános vélekedés szerint
a drog hatása miatt diszorientált volt, nem találta meg az elméjéből kivezető ajtót.”
„Te vagy a mentál szakértőm, mond el, hogy ez lehetséges-e.”
„Igen az.” A mentális kilépők összezavarodhatnak, elfordulhatnak, összetörhetnek…főleg ha
egy üldözött gyerek vagy, rémült és sikoltó. „Azonban Valeről nem volt adat, hogy bármilyen
drogot használna, és nekem úgy tűnik, hogy ha drogot venne be, hogy a végsőkig
eltompuljon, akkor így ölné meg magát, sokkal hatásosabb összetevőjű drogok által.”
Egy mély hmm hagyta el Max torkát, odament az üres fehér padlóhoz, mely fölött Vale
eldobta az életét, a szőnyeget felvágták. „Plusz ez nem illik a profilba, amit a mentál orvosok
készítettek róla a halála előtt.” Max körbenézett, megragadta a sarokban lévő széket és a
padló puszta részéhez vitte. „A tény, hogy mindezek ellenére a mentálok készek elfogadni az
öngyilkosság lehetőségét azt mondja nekem, hogy a faj nagyobb bajban van, mint bárki
hinné.”
Sophia nézte, ahogy a férfi felállt a székre, a keze az ajtófélfára szorult, ahogy testét hirtelen
felcserélte Valeével. „Max.” A neve kirobbant, a benne lévő összetört lány félt, nagyon félt. A
férfi annyira közel volt a gonoszhoz. Mi van, ha az megérinti őt, ezt a férfit a meglepetésszerű
mosolyával és a szemével, mely látta őt?
Max megragadta a kampót, a bicepsze megduzzadt, ahogy a súlyát arra a ronda tárgyra
terhelte. „Erős, de annak is kell lennie, itt lógott legalább egy vagy két óráig, mielőtt
megtalálták, ugye?”

- 55 -
Sophia kényszerítette magát, hogy gondolkodjon. „A halálának ideje ezt mutatja.” Több évnyi
tapasztalat keltette életre a neuronjait, valamint a jeges terror. „Azonban senki sem látta az azt
megelőző két napban.”
Max szemei találkoztak az övével. „Jó kislány.”
Megzavarva a mentális kapcsolat nélküli teljes megértés pillanatától elmondta a konklúzióját.
„Úgy gondolod, hogy valaki bedrogozva túszként tartotta, amíg a kampót felszerelték.”
„Talán nem a teljes időszakban, de egy részében igen.” Leugrott a székről és visszavitte azt a
helyére. „Az egész megrendezettnek tűnik, előadás a nyilvánosság felé.”
„Duncan tanácsnok képes volt visszatartani a részleteket.”
Max felemelte a szemöldökét. „Azt mondod, hogy a te mentálhálódon senki sem suttog róla?
Az alapján amit én hallottam, egy elosztóhely, mely minden apró információt tárol, amit a
mentálok a világon tudnak.”
Sophia ritkán lépett be a mentálhálóra ezekben a napokban. Túl sok volt, túl sok hang és
gondolat – mintha egy viharos tengerbe került volna, minden kóbor suttogás, minden
motyogás felrobbantotta a testét. „Igen, talán igazad van,” mondta, hírtelen rádöbbent, hogy
Maxnek van egy sebhelye a bal arccsontja felett. Ujjhegyei bizseregtek, meg akarta érinteni,
nyomon követni, megismerni.
Max kifejezése megváltozott. „Csináld.” Egy csendes, intenzív parancs egy embertől, aki már
túl sokat látott.
„Nem tehetem.”
Nem azt mondta, hogy nem fogom, gondolta Max, hanem hogy nem tehetem. „Miért?”
Sophia félre nézett…de visszanézve megtartotta a szemkontaktust. Erős, gondolta, erősebb,
mint ahogy maga hiszi, egy I, aki azt mondta, nem sok maradt benne. „Én most Érző vagyok.”
Összefűzte az ujjait. „Érintés útján veszek fel gondolatokat.”
Max beszívta a levegőt, ahogy elméje megtelt képekkel, ahogy olyan közel volt egy szobában
Bonner gonosz jelenlétével, arcának bőre, meztelen nyaka, annyira sebezhetően. „Mi történne,
ha valaki zavart érintené meg a bőrödet?
„Ha szerencsés vagyok, akkor sokkba kerülök. De valószínűbb, hogy a képek lavinája
összetöri a telepatikus pajzsaimat és megöl.”
Max nem mozdult, a kesztyűvel borított karcsú ujjakat bámulta, miközben arról fantáziált,
hogy mindenhol magán érzi őket. „Mennyi idő telt el, hogy egy személy utoljára
megérintett?” Ez sokkal érdesebben, nyersebben hangzott, olyan szükséggel, aminek
növekedéséhez, forrásához évek kellenek.

- 56 -
Forrón villámló színű szemek találkoztak az övével, melyben túlcsordult a magányosság
olyan visszavonhatatlanul, hogy nem volt vége. „Négy éve.”

- 57 -
11. fejezet

Sascha Duncan, kardinális P-mentál, az ország legerősebb leopárd falkájának alfájának a párja
és egy nő, aki a krízis közepén is megőrzi a nyugalmát, a félmillió dollárt érő könyvet a fal
felé dobta.
Azonnal bűntudat fogta el és a becsapódás előtt elkapta a könyvet csekély telekinetikus erejét
használva, de a frusztráció ott háborgott benne. Alice Eldrigde P-mántálokról írt tanulmánya
szerint egy kardinális psziché képes volt ezrek lázadását megállítani, de Sascha még öt embert
sem volt képes irányítani. Ez az öt önként jelentkezett, falkatagok, akik eléggé megbíztak
benne, hogy megkíséreljen nyugodt érzelmeket közvetíteni feléjük – miután szándékosan
felizgatták magukat.
„De ez nem működik!” Megdörzsölte az erősen domborodó terhes hasát, kirobogott, hogy
megtalálja félmeztelen párját, ahogy a kabinjuk bal oldalán lévő ablakot cserélte ki. A
sasfészek a kabin felett most le volt zárva. Lucas hajlamos volt vicsorogni rá, ha ingerelte őt
azzal, hogy felmászik.
„Sascha drágám,” mondta, az elhasznált pólójával törölte le a kicserélt ablakról az
ujjlenyomatokat, „legközelebb ha a csintalan rajongói klubod kidobóst akar játszani, akkor
Dorian otthonát ajánlom.”
Az ő csintalan rajongói klubja az iker kölykökből, Romanból és Julianból állt – és Dorian
háza üvegből készült. Általában ez a határozottan macskaszerű megjegyzés megnevettette
volna. Ma zsémbesen rúgott az erdő talajába. „Ez a könyv annyi tudást feltételez. Mintha
mágikusan ki tudnám húzni ezeket az éterből!” Újabb rúgás. „Milyen teória ez? Egy doktori
hallgató hogy nem tudja jobban, hogy-”
„Sascha?”
Felkapta a fejét, de csak morgott. „Mi van?”
A párja megtévesztően lassú mozdulattal hajolt felé, megragadta a vállát és megcsókolta őt.
És addig csókolta, amíg elolvadt, kezét párjának izmos vállának meleg, selymes bőrére
szorította. „Szükséged van egy hajvágásra,” motyogta a csókba. A fekete tincsek elég
hosszúak voltak, hogy kezének hátoldalát súrolják.
Lucas újra megcsókolta őt, ajkai az övére mosolyogtak. „Félek az ollóktól.”
„Kifogások.” Kezét a tincsek közé fúrta. „Olyan vagy, mint a lányok, aki megőrülnek, ha a
hajukról van szó.”
„Lebuktam.” Egy meleg, szeretetteljes simogatás a hasán. „Hogy van a mi rock sztárunk?”

- 58 -
„Hangos, mint mindig.” A fogantatás után néhány héttel már képes volt a babájuk életjeleit
érzékelni. Öt hónaposan ez a kis élet már állandó jelenlét volt az agyának hátsó részében,
általában elégedett, gyakran boldog és néha elragadtatott. Mint most. A babájuk ismerte az
apja hangját, a jelenlétét. „Köszönöm a csókot.” A kimondatlan támogatást.
„Nehéz lépést tartani a kéréseiddel” – egy gúnyos pillantás – „de valakinek meg kell tennie.”
Újabb rágcsálás, nevető csók ahogy Sascha rávicsorgott – és nagyon jó volt benne, azután,
hogy ő rengeteg alkalommal vicsorgott rá.
„Szóval,” mondta, miután hagyta levegőhöz jutni, „az érzelem összezavaró trükk nem
működik?”
„Nem – nem igazán. Csak egy rövid ideig. Nem tudom sokáig fenntartani, talán csak harminc
másodpercig.” Megfordulva a mellkasához dőlt. „Van valami, amit nem veszek észre.”
Lucas karját mellkasának felső részén fűzte össze, megtartva őt. „Megfontoltad, hogy beszélj
Devvel?” kérdezte, utalva az Elfeledettek vezetőjére – a mentálokra, akik száz évvel ezelőtt
hagyták el a hálót, kialakítva a saját közösségüket.
„Gondolkoztam rajta.” Megragadta a karját. „Bárcsak…bárcsak Nikita ismerte volna az
örömöt, amit most érzek. Néha azon gondolkodom, hogy ő is hallott-e engem, ahogy én a
kisbabánkat, vagy az Elcsendesedés blokkolta a kapcsolatot.”
„Blokkolnia kellett,” mondta Lucas végigsimítva ajkaival a halántékán, megérintette illatának
vadsága és tiszta férfias édessége. „Máskülönben hogy tudná kihordani a gyermeket egy nő és
nem szeretni őt szívének minden dobbanásával?”
Sascha mély szomorúságot érzett a leírhatatlan gyönyör miatt, amit az anyja elmulasztott.
„Gondolod törődik vele, hogy nemsokára unokája lesz?” A terhességet titokban tartották a
nyilvánosság előtt ez idáig – segített benne a baba elhelyezkedése a hasában, és az ügyesen
használt öltözködés – de hamarosan lehetetlen lesz elrejteni ezt a csodás titkot.
Lucas szabad kezét közéjük csúsztatva masszírozni kezdte hátának alját erős, körkörös
mozgással.
„Jobb?”
„Honnan tudtad?” Csókot nyomott a bicepszére. „Elolvadok, ha tovább folytatod.”
De a párduc komollyá vált. „Akarod látni az anyádat cicus?”
„Nem tudom.”

- 59 -
12. fejezet

A születésének adatai megsemmisültek egy huszonöt évvel ezelőtti tűzben,

szerencsétlenségünkre azelőtt, hogy archiválták volna őket. Nagyon sajnáljuk, hogy
nem tudunk segíteni a keresésében.
Hope Korház nővérei, New York városa Max Shannon részére 2079 januárjában

Max és Sophia nem beszéltek addig, amíg a privát garázs felé nem tartottak, ahol Nikita
elrejtette a harmadik lehetséges áldozat kocsiját, amit akkor vezetett, mikor meghalt.
„Csak a zavartakkal kell óvatos lenned?” Max elméje még mindig a felfedezés hatása alatt
állt, hogy ez a nőt, akinek a bőrét az első pillanattól cirógatni akarja, akinek a teste szirénként
énekel az övének, talán soha nem érintheti meg.
„A legtöbb zsaru,” mondta olyan hangon, mely mélyebben vágott, mint egy szike,
„ugyanannyi rémálommal küzd, mint egy I. Megérinteni egyiküket olyan lenne, mintha villám
csapna a fejembe.”
Max keze rászorult a kormánykerékre, ahogy a nő folytatta. „Minden mentálnál kockázat,
hogy Érzővé válik, de az I-knél a legmagasabb ennek a kockázata. Ezt ellensúlyozva a Tanács
eltörölte az érintést a születéstől fogva, és megbizonyosodtak róla…hogy nemkívánatos
következményei legyenek ennek a féle tettnek. A tapintható idegenkedést tanítják nekünk a
kondicionálásunk végső fázisaiban.”
Max visszagondolt azokra az órákra, amiket egy sötét dobozba zárva töltött, remény és érintés
nélkül, és amikor végül kiengedték, tudta, hogy szerencsés volt. Mert látott képeket huszadik
századi árvaházakról, ahol a babákat a saját kiságyukban hagyták magukra. Ezek a gyerekek
örökre sérültek maradtak. „Soha nem láttam, hogy egy mentál álomba ringatta volna a
gyerekét,” mondta és egy mély rántást érzett a lelkében.
Ő álomba ringatná a gyermekét, ez baromira nem volt kérdéses. A fiának – vagy lányának –
soha nem kell azon gondolkodnia, hogy mi a rossz benne, hogy a szülei rá sem bírnak nézni.
„Milyen érintés,” kérdezte és lenyelte a múltja éles fájdalmát, „engedélyezett
gyermekkorban?”
„A dajkák tartják őket etetés közben, és néha sétálnak velük. Az érintés előírt a megfelelő
mentális egészség érdekében.”
Ez hidegnek, klinikainak hangzott. De a pokolba is, ez jobb törődés volt, mint amit ő valaha
kapott. Amikor nagyon kicsi és tehetetlen volt talán az anyja érezte az anyai szeretet áradását?
Max ezt nem hitte. A mély gyűlöletnek, az erőszaknak volt ideje nőni, érlelődni.

- 60 -
Egy kis fény jelent meg Sophia szervezőjén, mely visszarántotta a figyelmét a jelenbe.
„Valami fontos?”
„Nem, csak egy tájékoztatás az ügyészi hivataltól az egyik ügyemről. Nyertünk.” Sophia a
kezét a műszerfalra tette, hogy megvédje magát, amikor a kocsi hirtelen megállt, mert
érzékelte, hogy egy kutya kiszökkent az útra.
Max morcosan nézett a kis terrier gazdájára, de el is engedte. Amint elindult a kocsi, balra
tekintett. „Ez az.” Ideje, hogy az ügyre fókuszáljon – inkább, mint a lehetetlen vonzódás egy
I-hez, aki talán megőrül…talán meghal, ha hozzáér.
„Sokat tudsz a kocsikról?” Kérdezte Sophia ahogy a garázs bejáratához sétáltak, miközben
olyan mozdulattal ragadta meg a kesztyűét, amit izgatottságként azonosított. Nem tehetett
ellene, az idegei ledörzsölődtek – minél többet volt Max közelében, annál gyakrabban találta
magát abban a haloványnyi reményben, ami az agyának hátsó részében alakult ki, amikor a
férfi aktáját olvasta.
Max a kezeit a zsebeibe süllyesztette, lépései hihetetlenül kecsesek voltak. Ettől egy másik
tiltott gondolat emelkedett fel a sötétből, elméjének egy rejtett zugából – egy gondolat, mely a
meghitt szexhez kapcsolódott. Előtte még sosem fontolta meg ezt a tettet, ami valószínűleg
széttépné lelkének törékeny szilánkjait, de ma már tudta, hogy nem akar úgy meghalni, hogy
nem látja Max Shannon meztelen testét ezzel az erőteljes, folyékony kecsességgel mozogni.
Annyira elragadta őt a fantáziája, hogy egy percébe telt, mire rájött, hogy a férfi hozzá beszél.
„…remélem beszélünk a szerelővel, aki ellenőrizte a kocsit. Ha a nőnek nem most van a
műszakja, akkor csak megnézzük a kocsit és később visszajövünk, hogy személyesen
beszéljünk vele. Nem vagyok szakértő az autók terén, de benne olvasni szeretnék.”
„Igen,” Sophiának sikerült megszólania, amikor a bejárathoz értek – ahol egy jól ápolt fiatal,
kék overálos nővel találkoztak. A neve alapján ő volt a fő szerelő.
„Shannon nyomozó, Ms. Russo, kérem kövessenek.” Ezzel elvezette őket a garázs legvégén
lévő elszigetelt, lezárt műhelybe. „Ez volt Allison Marceau autója.”
Ahogy Max végignézett az összegyűrt roncson, ami valaha egy sötétzöld szedán volt,
meglepetten fújta ki a levegőt. Ezekben a napokban a kocsik többségének utastere sértetlen
maradt a legtöbb baleset során. Ez inkább már spagetti volt. „Autó a fa ellen?”
„Modesto területén kívül,” válaszolta a szerelő, ahogy a munkapadba épített komputer
állomáshoz ment. „A nőt leopárdok találták meg, miután hallották a hatalmas becsapódás
hangját.”
Max mentálisan feljegyezte, hogy beszéljen Clayel, hogy találjon olyat, ami nem volt benne a
hivatalos aktákban – a mentáloknak, és gyakran az embereknek is megvolt az a hajlama, hogy

- 61 -
elhanyagolják az alakváltók éles érzékeit. Talán a macskák éreztek valamit, ami a balesetet
okozta – talán egy közelben lévő, másik személy illatát. „Ön végezte el a munkát?”
„Igen.” A nő megjelentetett valamit az előtte lévő képernyőn. „A fedélzeti komputerben tárolt
adatok szerint,” folytatta a szerelő, „Ms Marceau nem fékezett, hanem gyorsított a
kanyarnál.”
Sophia kilépett a másik nő mögül. „Ez nem volt benne az aktában.”
„Duncan tanácsnok megkért, hogy ezt hagyjam ki a hivatalos jelentésből.”
Sophia Maxre pillantott, kimondatlan gondolata tisztán kivehető volt. Öngyilkosság?
„Vicces egybeesés,” motyogta Max a bajsza alatt. „Lehetséges,” kérdezte, „hogy a kocsit
megbabrálták, hogy a féket a komputer gázpedálnak értelmezze?”
A szerelő pozitív választ adott, de azt is mondta, több időre van szüksége, hogy utánanézzen.
„A komputer chipje súlyosan károsodott az ütközés során – két hétbe került kinyernem azokat
az adatokat, amiket most tudunk.”
„Bármit is talál,” mondta Max és felírta telefonjának kódját, „tudni akarom.”
Tíz perccel és pár kérdéssel később Max és Sophia kilépett a műhelyből San Francisco
ropogós levegőjébe. „Sétáljunk egy kicsit. Gondolkodnom kell.”
„Rendben.”
Már vagy száz métert mentek le az enyhe lejtőn, amikor Sophia elmondta a gondolatait. „Nem
csak az emberek sebezhetőek a mentális támadásokkal szemben. Ha a kocsi rendszere tiszta,
akkor Allison Marceout kényszerítették arra, amit tett.
Sophia rájött, hogy túl közel sétál a férfihoz, eléggé közel, hogy érezze testhőjének durva
simogatását. „A támadó mentális kontrolljának nagymértékűnek kellett lennie.” A férfi karja
erős, meleg simítással ért az övéhez,. „Marceau 7-es gradiensű telepata volt.” A fejében egy
figyelmezetés sikított fel, de nem mozdult arrébb. „A pajzsai zártak voltak.”
„Amire pedig szükséged van,” mondta Max, tekintete távoli volt, „egy repedés, egy törés.”
Sophia karja égett, ahol a férfi ismét megérintette, és tudta, hogy ez egy pszichometrikus
reakció, az érintést eltompította a köztük lévő ruhák rétege, de ő belekapaszkodott az érzésbe.
„Biztos vagyok benne, hogy Duncan tanácsnok eltávolított mindenkit, akinek a
kondicionálása gyanús.”
„Talán, talán nem.”
„Saschára gondolsz,” mondta, pár veszélyes centiméterrel közelebb mozdulva a férfi élő
hőjéhez. „Én ezt nem tekinteném párhuzamnak.”
„Nem?” Haját összeborzolta az öbölből fújó szellő, feltárva arcának tökéletes vonalait.

- 62 -
„A mentálok megszállottak a vérvonalukkal kapcsolatban,” mondta Sophia, a gondolataiban
eltemette múltjának emlékeit, amik kétségkívül megmutatták az igazságot a kijelentés mögött.
„Ez hűség, még ha nem is olyan, mint az embereknél, de mindazonáltal hűség.” Az emberi
szeretettel összehasonlítva a mentálok hűsége fagyos, praktikus dolog volt. És annyira
feltételes.
Sophia képtelen volt ezekre a dolgokra gyerekként, mely szülei hűségébe került. Mégis úgy
tűnt a Duncanek megtartották ezt, még Sascha Duncan nyilvános kiugrása ellenére is. „Talán
a tanácsnok védte a lányát, mert az ő genetikai leszármazottja.”
Max humortalanul elmosolyodott. „Vicces – Nikita a leghidegebb nő, akivel valaha
találkoztam, de valószínűleg jobb anya, mint az enyém volt.”
Ez egy nyitott ajtó volt. És Sophia egy elveszett magányos része annyira reménytelenül át
akart menni azon, hogy megtalálta a hangját. „Édesanyád alkalmatlan volt?”
„Gyűlölt engem,” mondta, hangja olyan kemény volt, amennyire távoli a tekintete. „Tényleg
gyűlölt engem. Nem tudom, hogy miért hordott ki, de biztos vagyok benne, hogy születésem
után azonnal meg akart ölni.”
Sophia megpróbált rápillantani erre a keménykötésű zsarura, akiben ott volt a sebezhető
gyerek. De nem tudott. Megértette az igazságot, amit egy „igazi” mentál valószínűleg soha.
„Ez fáj neked,” mondta, megpróbálta a helyes dolgot mondani, hogy megtartsa a bizalmát.
Még senki sem osztott meg vele ennyire személyes dolgot önként. Ettől a szíve különösen
nehezen, erős fájdalommal lüktetett a mellkasában.
„Meghalt, amikor tizenöt éves voltam.” A szavak nyugodtnak hangzottak, de a hangja durva,
érdes dörzspapír volt a bőrének. „És a pokolba is, hiányzott nekem. Még akkor is, amikor
többször is a nevelőszülői rendszerbe adott, rosszabbul bánt velem, mint egy kutyával, amikor
otthon voltam, hiányzott.” Egy erős széllökés fújt keresztül a haján ebben a pillanatban, ami
olyan volt, mintha hideg vízzel locsolták volna le. Pislogott, megrázta a fejét. „Nem tudom,
miért mondtam el neked.”
Sophia sem tudta, de elzárta az emléket egy rejtett zugba, amit egy újrakondicionálás sem ér,
vagy távolít el. Mindene viszonozni akarta az ajándékát, el akarta neki mondani, hogy ismerős
számára az agónia, amin keresztül kellett mennie, de a bizalom egy ismeretlen területén
bukdácsolt, a szavak a torkán akadtak.
Max kifújta a levegőt. „Biztos a tengeri levegő miatt, felhozta a régi emlékeket.” Az órájára
nézett. „Úgy tűnik, itt a vacsora ideje.”

- 63 -
A vacsora érdekesnek bizonyult. Sophia, az I rövidre zárta Max védekezését a teljes és
abszolút figyelem ajándékával, kevésbé volt mentál, nem olyan mesterkélt, mint akikkel
korábban találkozott és óvatos volt, csatlakozott a beszélgetéshez – amiben Clay és Talin két
adoptált gyereke, Jon és Noor dominált.
Max védelmező ösztöneit megnyugtatta, hogy ennyire boldognak látja őket. De ami most
jobban érdekelte, hogy Sophia megette az édes rákhúst, amit a tányérjára tett, pedig saját
magának egy fehérszószos halfilét rendelt. Semmi sem árulta el az arcán, hogy élvezte-e vagy
sem a rák ízét, de nem utasította vissza az ajánlásait. És gyakran elkapta a tekintetét, ahogy őt
nézte, mintha beszélni szeretett volna, a szemei majdnem indigó színűek voltak.
Futólag ugyanezt a nézést kapta el az arcán, amikor az anyjáról mesélt neki. Ez olyan igazság
volt, amit senkivel sem osztott meg – az, hogy elmondta neki, egy nőnek, egy mentálnak, akit
alig ismert, pokolian megijesztette őt. Csábító volt visszalépni, a formalitás falát húzni
közéjük, tudta, hogy megértené az üzenetet, nagyon okos volt, még ha nem is annyira
érzékeny – de ígéretet tett neki.
Nincs játék.
Az tény, hogy a képessége összezavarta őt, mégsem akart távolságot tartani Sophia Russotól.
Nem, szájának buja szépségét, csípőjének érett görbületeit akarta, az egyszerű őszinteséget,
ami már többször is csapdába ejtette őt.
Ha ez megszállottság volt, gondolta, akkor legyen az, ahogy kiléptek a liftből és az
apartmanjaik felé indultak, amint hazaértek. „Sophia?” mondta, ahogy a kesztyűs kezeit
bámulta, a szándék vezette, hogy birtokolja őt, tartsa, áttörjön az Elcsendesedés függönyén,
látva a nagy lukat logikájának hálójában.
„Igen?” Sophia ismét beléfojtotta a szót. „A barátod megerősítette, hogy Allison Marceau
mondott bármit is, amikor megtalálták?”
Max nem vette észre, hogy Sophia megjegyezte a kis beszélgetést, amit Clayel folytatott,
amikor vacsora után a rakparton sétáltak. „Azt mondta, hogy a srácok, akik megtalálták őt,
biztosak benne, hogy nem mondott semmit. Nem voltak gyanús illatok sem a helyszínen.”
Kivéve a kulcskártyáját Sophia kinyitotta az ajtaját, a mozdulat túl megtört volt. Érzékei
váratlanul előtörtek – a nő próbált elmenekülni előle, ami azt jelentette, hogy ő már tudta,
amit Max csak most vett észre…és eléggé érzékeny volt a hangulatára, amitől Sophia
feszültté, Max izmai pedig merevvé váltak.
Próbálta elkapni a pillantását, sikertelenül. „Van egy kérdésem.”
Sophia kinyitotta az ajtaját. „Majd holnap beszélünk, pihennem kellene.”

- 64 -
Max nem akarta hagyni, hogy elmeneküljön. „Valaha,” kérdezte mély mormogással,
„próbáltál megérinteni olyat, aki természetes mentális pajzzsal rendelkezik?”
Sophia lefagyott. „Nem, az ilyen emberek ritkák.” És nem mind volt jó.
„Mióta tudod, hogy nekem is van ilyenem?” Egy sötét, erős kérdés.
„A legelejétől.” Besétált az apartmanjába tudván a folyosói ellenőrzésről és a tényről, hogy az
Elcsendesedésének eredeti felszíne elkezdett berepedezni, mint egy üveg.
Max követte, bezárta az ajtót egy tompa kattanással, ami nem csökkentette a feszültséget,
mely összeszorította a mellkasát, a levegő hírtelen túl kevés lett. „Akkor miért hagytad, hogy
a pajzsaimról gondolkodjak, ha ez nem változtat a dolgokon?”
Mert összetörne, ha ez nem sikerülne, gondolta Sophia, megkísérelt egy mentális talpalatnyi
helyet találni magának. Max az ő intelligenciájával, a mosolyával, az akaratával, hogy
megtalálja azokat az elveszett lányokat…nemcsak igaza volt, ő volt az elméjének örökre
összetört részében megszülető tiltott álmok megtestesülése. Ez a férfi eljönne érte, ha sérülten
és véresen heverne abban a kabinban, ahol a többiek meghaltak, ez a férfi eljönne érte.
„Válaszolj a kérdésre Sophia.”
Eddig rá sem jött, hogy hozzászokott, hogy Sophienak hívta. Ez a hiány a lelkéből kihasított
egy vérző darabot. „Nem volt releváns.” Harcolnia kellett a nyomással, hogy távolságot
tudjon tartani tőle. Hogy elfogadja az esélyt és elpusztítsa a végső, pislákoló reményt…nem
volt rá képes. „Mi kollégák vagyunk, az érintés nem játszik szerepet.”
„Most akkor ki játszik?” Egy nyugodt mondat, ami szétszakította a védekezését.
Felnézve látta a parazsat a majdnem fekete szemekben. Figyelte, ahogy elindult felé, amíg
már csak egy lépésnyi távolság választotta el őket…kinyújtotta a kezét, az állának feszes
vonala, minden részben kihívás.
Sophia a kézre meredt. Ha megfogja és a természetes pajzs nem véd eléggé, Max emlékei egy
dühöngő tornádó erejével csapja meg őt – és ha valahogy túléli a telepatikus robbanás
romboló erejét, mindent tudna róla anélkül, hogy ismerné őt, minden titkát, minden korábbi
napja egy végeláthatatlan kiáltás lenne a koponyájában.
„Gyerünk Sophie.” A parancs férfias dühvel vibrált…és egy sötétebb, gazdagabb érzelemmel,
mely tüzesen simogatta a bőrét. „Tudnunk kell a választ – és ne merd azt mondani nekem,
hogy nem érted miért.”

- 65 -
13. fejezet

Ebben a pillanatban, szembenézve egy Maxel, ki nem tett erőfeszítést, hogy elrejtse a
természetében lévő acélosságot, egy Maxel, aki kényszerítette, hogy szembenézzen az
igazsággal, a furcsa és váratlan valamivel ami kettejük között volt, Sophia felfedezett egy
másik repedést – eddig ismeretlen érzékenységét a férfi hangjára. „Le kell ellenőriznem, hogy
kesztyűn keresztül érzek-e valamit.” Kinyúlt, mielőtt a félelem átvette volna az irányítást,
mielőtt visszafordulhatott volna, hozzádörzsölte ujjainak hegyét a férfi tenyeréhez.
Max ujjai bensőségesen összegörbültek, miután visszavonult – mintha még mindig tartaná.
„Nos?” Egy érdes kérés, mely mélyen ledörzsölte a bőrét.
„Csak a tested hőjét éreztem.” Vad, meleg és egy meghívás, mely pazar meleggel árasztotta el
a hasát, a törött része többre vágyott…és mégis teljesen megrémült, hogy megragadja a
lehetőséget. „Elmondom az ábécé-t,” mondta, tudván, hogy a férfi úgysem engedné
visszafordulni, nem engedné elbújni. „Ha elcsendesedem” – lehúzta a kesztyűjét – „törd meg
a kapcsolatot.”
Max figyelmeztetés nélkül leejtette a kezét. „Azok a szemek…a dogok, amiket benne látok.”
Egy mély, nyers hang. „Megígértem magamnak, hogy nem gyakorlok nyomást rád, és milyen
kibaszott dolgot csinálok éppen, ha nem ezt? Jézus.” A kezét megrázta a levegőben, a vállai
elfordultak, mintha elfordulna és elmenne.
Sophia tudta, hogy a döntés az övé. Elbújni, visszalépni az ígéret elől, mint hogy megtörjön a
valóság nyomásától…vagy hogy legyőzze a félelmet és kinyúljon a férfiért, aki arra késztette,
hogy olyan dolgokat kívánjon, ami lehetetlen, ez biztosan az őrület kis része volt.
„Tudnom kell Max.” Lágy szavak olyan hangon, ami áthatóvá vált, bensőségesen családiassá,
gyengéd kötelékké, amitől Max nyugton maradt. „Mielőtt…megismerhetnélek..” Bezárta a
köztük lévő távolságot, Sophia várt, amíg felemelte a kezét…és akkor végighúzta az ujjait
tenyerének közepén.
Egy elektromos sokk száguldott végig Max zsigerein. Sziszegve engedte ki a levegőt, ökölbe
zárta az ujjait, ahogy Sophia leejtette a sajátját és egy aprót hátralépett.
„Sophia?” Egy mélyről fakadó érzés hullámzott át rajta, hogy odamenjen hozzá, kezeibe fogja
az arcát. A korábbi állásban tartani magát a legnehezebb dolog volt, amit valaha csinált.
„Bajban vagy?” Dühítette, hogy talán fájdalmat okozott neki.
„Nem, elnézést kérek – jól vagyok.” De közben a kezét bámulta, remegés volt a hangjában.
„Nem éreztem egyet sem az emlékeid közül. Olyan üres vagy, mint egy darab fa.”

- 66 -
A megkönnyebbülés egy elcseszett ökölcsapásvolt a mellkasában. „Keményfejűnek hívtak
már korábban, de fafejűnek még nem.”
„Nem sértésnek szántam.”
Annyira nagyon csábító volt, hogy megérintse ajkaival Sophiáét, ingerelve őt, hogy azt
mondja neki kárpótolja őt, de ahogy mereven és sokkosan állt ott, tudta, hogy még várnia kell
az első kóstolóra a buján ínycsiklandó Sophia Russoból. „Csak játszottam veled Sophie.”
„Oh.”
Max összezárta a kezeit, látta, ahogy a szemei azokat nézik. „Te is érezted, ugye?”
Egy hirtelen mozdulattal arrébb csúszott, elment mellette, hogy kinyissa az apartmanja ajtaját.
„Holnap találkozunk Max.”

Sophia háttal állt az ajtónak, melyet Max mögött bezárt, amíg ő a sajátját kinyitotta és bezárta.
Csak ekkor csúszott le a fal mellett, lábait maga elé kinyújtva ült, az egész teste zúgott oly
módon, melyet korábban nem tapasztalt.
A jobb kezére nézett, átfuttatta hüvelykujjának párnáját az ujjbegyein, meghökkenve próbálta
megérteni az érzéki elektromos robbanást. Olyan volt…nem voltak rá szavai, nem tudta
megmagyarázni ezt a vad, extrém valamit, mely dacolt a kategorizálási kísérletével.
Az igazi paradoxon az volt, hogy nem hazudott. Nem számítva a majdnem fájdalmas érzéki
kapcsolatot, Max olyan csendes volt, hogy a nő elméje egy darab faként, vagy beton falkén
érezte.
Csendes.
Életében első alkalommal ez a szó valami mást jelentett neki, mint a kondicionálás, ami
ketrecként működött, még ha ez is tartotta életben. Max egy tiszta, csendes fal volt, egy
váratlan oázis a zajjal telített világban. De a válasza a férfi érintésére széttépte az ijesztő
békét.
Sophia újra a kezére nézett. „Nem értem.”
Max tudta a választ, gondolta, látta az arcán. De a kérdés az volt – ő akarja-e tudni a választ?
Egy telepatikus kopogás hangzott az elméjében rögtön azután, hogy a gondolat átcikázott
rajta. Megismerve az igazságszolgáltatásbeli főnökének Jay Khanna-nak jelét, összeszedte
tökéletes arculatának darabjait és azt mondta, Uram. Nem szerezhet tudomást
kondicionálásának helyzetéről. Senki sem tudhat róla. Még ha az O-mentál látta is a töréseket
a telepatikus pajzsain – nekik ez egy egyszerű pszichikai hatás volt, semmi dolguk nem volt a
mélyen benne lévő sebekkel, senki sem láthatta azokat.

- 67 -
Ms. Russo, át kell néznem a Valentine eseten önnel.
Sophia várt. Hosszú idővel ezelőtt megtanulta, hogyan temesse el az igazi gondolatait, az
igazi önmagát a túlélés érdekében.
Az ön jegyzetei alapján, amikor kinyerte Ms. Valentine emlékeit, látta, hogy a nő tizenhétszer
szúrta meg a férjét?
Így igaz, uram. Egy ember-ember házastársi gyilkosságba általában nem vonják be az I
testületet, de Ms. Valentine egy befolyásos személy lánya volt, akinek kiemelt érdekeltségébe
tartoztak a fő erőművek. Idősebb Valentine is rendelkezett azzal, amivel Max – természetes
pajzs – és ez kíméletlen előnye volt az üzletben, amíg a mentálok „szépen játszottak” vele.
Sophia gyakran gondolkozott azon, vajon a Tanács miért nem ölette meg őt diszkréten, és arra
jutott, hogy ez a férfi nem nyilvános árukat, vagy szolgáltatásokat nyújt, ami elég arra, hogy
bizonyos szintű védelmet adjon neki. Emberek, akiket az előre nem látható érzelmi
természetük alakít és vezet, gyakran állnak elő olyan ötletekkel és koncepciókkal, melyek
stratégiailag egyedülállóak. Ezért kapta el Max Gerard Bonnert, míg a mentál profilozók azon
vitatkoztak, hogy mik a szociopaták „pszichológiai paraméteri.”
Hányszor, kérdezte most Jay Khanna, látta, hogy a férje megerőszakolta a nőt a gyilkosságot
megelőző napokban?
Sophia nem árult el meglepődést – egy része már várta a kérdést, mióta találkozott az
arrogánsan gyönyörű Emilie Valentine-nel. Egyszer sem uram.
Gondolja ezt át alaposan Ms. Russo. Újra beszélni fogok önnel, amint bíróságra kerül az ügy.
Hagyta, hogy a leplező parancs megfakuljon az arcán, Sophia azon gondolkodott, hogy mit
fog válaszolni Jay következő telepatikus látogatásakor. A képesség, hogy „elhajlítsa” az
emlékeket az egyik legszigorúbban őrzött titka volt az I Testületnek. Mindenki úgy tudta,
hogy az I-k csak azokat az emlékeket képesek kivonni az elmékből, amik már ott voltak. A
legtöbb esetben ez volt az igazság.
De volt az I-knek egy kis csoportja, akik az emlékeket minden nyom nélkül képesek voltak
manipulálni, megváltoztathatták a szavakat és képeket, hangokat és tetteket, míg egy egyszerű
lépcsőről leesés agresszív lökésnek látszott.
Sophia az egyik legjobb, gyerekkorától kezdve kiváló volt ebben. Mert minden egyes percét a
képesség gyakorlásába ölte, ráébredve, hogy ez a fejlődő képesség volt a két okból az egyik,
amiért a döntéshozók életben hagyták, miután belül tönkrement, az elméjében már semminek
sem volt értelme.
Senki sem kérdezte, és ő soha nem mondta…de a lelkében lévő szilánkok megmaradtak. Soha
nem gyógyult meg a terrorral átitatott napok után, amikor egy hegyben lévő kabinban

- 68 -
tartották fogva, soha nem értette meg úgy a világot mint azelőtt, hogy az üveg cafatokra vágta
volna az arcát.

Max késő este végre elaludt, de a teste még mindig zsongott Sophia múló érintésére adott
erőszakos válaszától. Bizonyos értelemben várta is az álom intenzitását…de nem a tárgyát.
„Te kis piszok!” Kezek rázták meg olyan erősen, ahogy a sikoltó száj ocsmányságokat
köpködött rá.
Ő lefagyva állt, próbált nem sírni. Nem sírhatott. Az csak még dühösebbé tenné a nőt.
„Olyan vagy, mint az apád.” Ezt kiáltotta az arcába. „Kis szaros.”
„Sajnálom,” mondta, és nem tudott segíteni rajta, de a hangja megbicsaklott.
Egy pillanat alatt a nő arca nyugodttá vált. Nem volt több sikítás, vagy fájdalmas rázás. Csak
bámulta őt.
És tudta, hogy az anyja ki akarta szorítani az életet belőle.
Max szemei kipattantak, keze a párnája alá csúszott. Legalább két percébe került, hogy
rájöjjön, a veszély csak a fejében volt. A nő majdnem megölte őt az emlékben, annyira közel
volt, hogy veríték csorgott végig a gerincén, a bőre feszes volt a felrémlő terrortól.
Felkelt és kiment a fürdőbe, hogy hideg vizet locsoljon az arcába.
Ez elvágta az álmának visszatérő rémületét, az agya újra működni kezdett. A kapcsolat
tagadhatatlan volt – Sophia, egy I megérintette őt…és olyan kis korából volt álma, ahol nem
lehetett több három évesnél. Ezelőtt soha nem emlékezett életének erre az időszakára.
A további kapcsolat következményeitől nem bújhatott el – de ha Sophia Russoról volt szó,
Maxnak nem állt szándékában visszakozni.

Másnap reggel Max behívta Sophiát apartmanja rejtekébe, amikor azért jött, hogy Nikitához
menjenek a kocsival. Árnyék látszott a szeme alatt, a csontjai szinte átszúrták az általában
buja bőrét. „Nehéz este?” motyogta.
„Jobban kéne tudnom bárki másnál, hogy az emlékek nem fakulnak el,” mondta Max
gondolatainak visszhangjaként, „de még én is tévedhetek néha.”
Max lassan felemelte a kezét, elég figyelmeztetést adva neki, és elkezdett az egyik fürtjével
játszani. Sophia természetellenesen nyugodt lett, de nem állította meg. „Az emlékek nem
mindig romlottak,” mondta mindkettőjüknek. „Emlékeszem a hajad selymességére minden

- 69 -
alkalommal, amikor megérzem a samponodat. Nézzük csak, vanília és,” megállt, vett egy
hosszú, elemző lélegzetet, „alatta pedig valamilyen virág.”
A meglepetésére válaszolt. „Levendula szappan. Csak fürdésre használom.” Majd felemelte a
kezét, de hezitált.
Max meghívásként megdöntötte a fejét, a szíve a bordáit csapkodta. Lassan Max, utasította
magát, kurvára lassan. Várta, hogy az ujjai keresztülsimítanak a haján, azonban Sophia nem a
haját érintette meg…hanem a száját.
Max nem tudta kontrolálni a testén áthullámzó borzongást. A szintetikusbőr kesztyű a test
hőjétől volt meleg, a simítás annyira gyengéd, mintha nem is lenne – de fogva tartotta őt,
Sophia vágyainak rabszolgájaként.
„Ez,” suttogta, ahogy ajkának vonalait követte, „egy jó emlék lesz.”
Kísértés volt, hogy átadja magát az élvezetnek, de Sophia rémálmokkal a szemében jött
hozzá. „Mesélj az álmaidról.”
„Azt mondtad, édesanyád gyűlölt téged,” mondta olyan kemény hangon, hogy lenullázta a
finom módot, ahogy az alsóajkát simogatta. „Az enyém teljes mértékben elutasított engem.”
Az éhség, hogy tartsa őt, ott feszült Max minden izmában, a pillangószárnyi érintése csak tűz
volt az érzékeinek. „Miért?” A benne lévő zsaru tudta, hogy ez fontos, ez a kulcsa, hogy
megértse őt.
„Mert tökéletlen voltam.” Sophia leejtette a kezét és hátralépett. „Indulnunk kéne Nikitához.”
Tökéletlen. Düh fémes lángja lobbant fel benne, de jóváhagyásként csak bólintott, nem bízott
magában, hogy egy egyszerű érintésnél megállna – nem amikor össze akarta zavarni őt,
megtanítani neki, hogy mindennek látta, csak tökéletlennek nem.
Egyikük sem beszélt addig, míg a kocsival úton nem voltak. „A tudásom Nikitáról csak a
médiában megjelenteken alapszik,” mondta, ahogy besoroltak a reggeli forgalomba. „Úgy
tűnt, hogy egy intelligens, dörzsölt üzletasszony.”
„Egyetértek.” Sophia érezte, hogy az izmai ellazulnak a felismeréstől, hogy Max nem
szándékozik nyomást gyakorolni rá, hogy megtegye a következő lépést ebben a
megjósolhatatlan táncban. Egy része várt rá egy összetört, gyötrő örökkévalóságig, futni akart
felé, de az egyszerű tény az volt, hogy nem volt többre képes, mint amit már megcsináltak.
Még nem. „Úgy tűnik Nikitának van néhány magas szintű mentálja, akik globális méretekben
gondolkodnak – ha jól tudom, ő az egyetlen tanácsnok, aki ilyen szoros kapcsolatban áll egy
alakváltó csoporttal.”
„Azt hallottam, hogy Anthony Kyriakus még mindig kiadja a jövőbelátói munkát alvállalkozó
lányának, Faithnek.”

- 70 -
Sophia biccentett, ő is követte Faith NightStar kiugrásáról szóló híreket. A jövőbelátókról azt
tartották, hogy mentálisabban még instabilabbak, mint az I-k – és Faith mégis túlélte. Bár
Sophia tudta, hogy ilyesféle kiugrás egyáltalán nem létezik a számára, az elméje
kibogozhatatlanul beleszövődött a háló szövetébe, Faith NightStar túlélése egy győzelem volt
mindenkinek, akiket őrültnek bélyegeztek és az életüket kitörölték a létezésből.
„Igen,” válaszolta Max kérdésére. „Anthony is kapcsolatban áll az alakváltókkal, de a
kutatásaim szerint Nikita volt az első, aki megtette az első lépést az ilyen típusú
együttműködés felé, amikor üzleti szövetséget kötött a DarkRiver építkezési részével.”
Max sávot váltott, gondolatai összeráncolták a homlokát. „Valaminek lennie kell itt,”
motyogta, és Sophia szinte hallotta, ahogy az agya dolgozik, összefüggéseket keres olyan
gyorsasággal, hogy sok mentál, akik biztosak az ő mentális képességeik fölényében, ezt
rendkívülinek találnák. „Van bármilyen más adat az építkezési megállapodásokról?”
Sophia kényszerítette magát, hogy elszakítsa a tekintetét profiljának tiszta vonalaitól, selymes
fekete hajának tincseitől, melyek rejtett vörös fényben csillogtak a közvetlen napsütésben,
megnézte az adatokat. „Úgy tűnik Nikita cége nemcsak az Államokban épülő alakváltó házak
szerződéseitől nyereséges, hanem nemzetközileg. A gyilkosságokat talán szakmai rivalizálás
motiválta.”
„Ez beleillik.” Max ujjával a kormánykeréken dobolt. „Mindegyik áldozat egy nagy ügylet
határán halt meg.”
Meglepődve Sophia gyorsan átsiklott az akta releváns részein és rájött, igaza van. „Ők hárman
egy-egy kapocs voltak, valami egyedit tettek le az asztalra,” mondta ki hangosan, „a haláluk
kisiklatta a folyamatot minden ügyben.”
„Semmi kézenfekvő nem köti össze a három üzletet,” mondta Max. „Meg kell találnunk a
kapcsolatot a felszín alatt, ha egyes versenytársak előnyt húznak Nikita hatékony
hátráltatásából-” Egy csipogás szakította meg szavait. „Ez a telefonom.” Arrafelé bólintott,
ahol a műszerfalon feküdt. „Megnéznéd a hívó nevét?”
„Természetesen.” Felvette, ránézett az azonosítóra…és érezte, ahogy az elméje elcsendesedik,
hideggé válik, a mássága életre kel. „Az ügyész, Mr. Reuben az.”

- 71 -
14. fejezet

Én csak azt tudom megmutatni, amit a vádlott tett abban a szobában tíz évvel ezelőtt.
Megkérdezni tőlem, hogy a férfi egy szörnyeteg vagy sem, azt feltételezi, hogy
bizalmas tudásom van a szörnyetegekről.
Sophia Russo (I) válasza az ügyész által feltett kérdésre a 23180-as ügyben;
Nebraska állam kontra Donnelly

Max szája mogorva vonallá vált, a kocsit egy étterem félig üres parkolójába vitte, ami még
nem nyitott ki.
Hallva a beszélgetés végét, ahogy Max letette a telefont Sophia megsejtette a hívás célját.
„Bonner újra beszélni akar velem.” A gondolat, hogy a rosszindulattal telt elmében halásszon,
az ellenérzéstől az egész teste megmerevedett.
Jobb lenne megölni őt.
Talán mert ő lenne a végső nyomás, azaz egy, mely minden reménye ellenére összetöri a
pajzsait. És Sophia nem volt még kész, hogy kimossák az agyát, a személyiségét, a létezését
kitöröljék a világból. Nem, mikor megtalálta Maxet, aki a hideg, sötét helyeket fénnyel tölti
meg. Ujjaival megszorította a szervezőjét, visszaverte a bosszú suttogását, ami úgy tűnt sötét
indaként tekeredett az elméjére, és visszaküldte a másságát aludni.
„Az a mocsok azt mondja, hogy van valamije, egy emléke, amit úgy tűnik sikerült előásnia.”
Max kezét Sophia ülésének támlájára tette és az egyik hajtincsével játszott, mint az
apartmanban.
Sophia nem húzódott el. Volt köztük bizalom, egy törékeny dolog született meg az első
érintésük elektromos viharától. „Azt javaslom, ezúttal hagyjuk, had játssza a játékait.” Nem
számít az éhsége az életre, hogy lophasson és megragadhasson minden extra napot az
életében, nem tudott Bonner gonoszságától elsétálni. Nem, amikor saját védelme miatt fel
kellene adnia azokat az elveszett lányokat, a sötétben eltemetve és elfeledve kellene hagynia
őket.
„Ha igazságosan játszunk,” mondta Sophia, emlékezvén másik három fiatal életre, melyeket
szándékosan kitöröltek minden elméből, kivéve az övéből, „csak fokozza a frusztrációját,
sokkal együttműködőbbé teszi őt.”
Max szemei nyers, éles érzelmekkel teltek meg, amiket korábban nem volt esélye
tanulmányozni, hogy igazán megismerjen. Nem ebben az életben. Így azt kérdezte, „Te mit
gondolsz?”

- 72 -
„Azt, hogy egy kis kínzás illegális.” Zsigeri düh volt minden szóban. „Felállítunk egy
kommunikációs konferenciát. Nem kullogunk vissza hozzá, hogy kényelmes
emlékezetkiesése legyen.”
„A komm rendszerek az apartmanjainkban nem rendelkeznek megfelelő titkosítással.” Sophia
dühe sokkal hidegebb dolog volt, ami semmi rosszat nem talált a szemet szemért, életet életért
elvben. „Megkérdezhetjük a rendőrséget, hogy van-e biztonságos kapcsolatuk.”
„A rendszerük elég jó volt, mikor legutoljára itt jártam.” Egy kis rántással engedte el a haját,
amitől a fejbőre érzésekkel telt meg, a jég fehér, forró hővel kezdett olvadni, Max
megdörzsölte az állát. „De vannak lukak benne.”
„Minden rendőrségi épületben vannak lukak.” A legtöbb esetben a mentálok könnyítették ezt
meg.
„Azt hiszem, tudok valakit, akinek van biztonságos kapcsolata.”
Fél órával később Sophiát bevezették egy kis konferenciaterembe egy közepesen magas
épületbe, ami a DarkRiver falka központja volt. „Nem aggódnak?” kérdezte azután, hogy a
kísérőjük – egy gesztenyebarna hajú fiatal férfi – kiment a konferenciateremből. „Az
alakváltók bizalmatlanok a mentálokkal szemben.”
„Ezen a helyen üzletelnek a macskák,” válaszolta Max, az érintőtábla megérintésével
felkészült a kommunikációs konferenciára. „Némelyik üzletet mentálokkal kötik. És ne
feledjük el – a DarkRivernek vannak disszidens mentál tagjai.”
„Az épület tele van alakváltókkal.” A nyilvánvaló állítás kicsúszott.
Max tekintetével a helyére szögezte őt. „Ez gondot okoz neked?”
„Nem.” A kesztyűjét erősebben húzta fel a csuklóján, hogy biztosan ingének ujja alá érjen, a
mozdulat inkább…vigasztalás volt, mint szükségszerű. „Az alakváltók valójában csendesek.”
Szemöldök felemelve az erős vállak megnyugodtak, ahogy Max figyelme visszatért a
kommunikációs vezérléshez. „Nem sok ember írná körül őket így. Hajlamosak a vad
energiájukat az emberi felszín alá rejteni.”
Sophia rá akart mutatni, hogy őt is ilyen energia vette körül – de az ő esetében olyan jól el van
rejtve, hogy a legtöbb ember nem venné észre. Az összes nő, akik őt akarták, gondolta
Sophia, nem értették meg, mit próbáltak meg megkötni. De ő tudta. És azon gondolkodott,
milyen lenne azt a karcsún izmos testet cirógatni a puszta kezével.
Max felnézett, elkapta, ahogy őt nézi. „Majd amikor egyedül leszünk.” Egy ingerlés…és egy
figyelmeztetés.
Letette a kezét a szék karfájára, oldalra billentette a fejét. „Az alakváltók természetes pajzzsal
rendelkeznek.”

- 73 -
„Akkor miért vagy annyira izgatott, hogy szinte felpattansz?”
Lehetetlen volt nem visszabámulni rá, ahogy újra ellenőrizte a titkosítást, a ráncok
elmélyültek a homlokán. Ebben a pillanatban a póráz elszabadult, megtört a gyeplő és minden
eltűnt, de az ígéret és a veszély, ami Max Shannon volt maradt – meg akarta érinteni a
tarkóján lévő bőrt, tudni akarta puha vagy érdes, le akarta hámozni róla a pólót és végig akarta
csókolni az aranybarna bőr alatt húzódó izmokat. Simán akarta. „Az alakváltók szeretnek
érinteni.” Ez gyengéden, rekedten hangzott.
Max vállai összeszorultak, de nem fordult meg. „Megkérdeztem ezt Claytől, amíg az előbb a
fürdőszobában voltál. Nem adták meg az érintés jogát, biztonságban vagy.”
„Érintés joga.” Sophia ízlelte az ismeretlen kifejezést, keresgette az értelmét a kontextusban.
„És te Max?” A gondolatok olyan gyorsan váltak szavakká, esélye sem volt – vagy nem is
akarta – visszatartani őket. „Te könnyen adod meg az érintés jogát?”
Max kezét a széke háttámlájára tette, lehajolt, míg ajkai szinte súrolták a fülét. „Attól függ, ki
kéri.” Az illata körülvette őt, ahogy két oldalán a kezeit az asztalra tette. Egy érzéki csapda.
„De ha egy bizonyos I-ről beszélsz, akkor neki könnyen megadom.”
Masszív hő lobbant fel Sophia gyomrában, egy különös tűz, mely elégette a sötétséget a
legtitkosabb részeit. „Max.” Sophia nem tudta, hogy mit kér, szíve akadozó ütemben
csapódott a bordáinak.
Max egy nyögéssel ellökte magát az asztaltól. „Ezt nem csinálhatjuk itt. Mindjárt itt a
konferencia ideje.” Egy finom érintés a vállán, mely védelmezését bizonyította,
megdöbbentette, lefegyverezte Sophiát. „Kész vagy Sophie?”
Max hangja, a jelenléte, a hajlandósága, hogy a pajzsa legyen…megdöbbentette a nőt, de csak
bólintott. „Igen.” Ezt meg kellett tenni – azokat a lányokat haza kellett hozni.
Minden mentál, a saját családján kívül, megértette, milyen fontosak a gyerekek, a
vérkötelékük. Elveszíteni egy gyereket a hálóból nemcsak a halhatatlanság elvesztését
jelentette, hanem hogy elveszted az esélyt, hogy legalább egy személy kifogástalan hűségére
tegyél szert. Kivéve, persze ha elég fiatal és nemzőképes maradtál, vagy ki tudtál hordani még
egy utódot.
Sophia szülei a korai harmincas éveiben voltak, amikor ő nyolc éves lett és minden elromlott.
Született még két gyerekük – egymástól. A génjeik mindezek után is tiszteletreméltó
készletnek bizonyultak. A testvérei is magas gradiensű telepaták. Nem olyan erősek, mint ő.
De ők nem törtek meg.

- 74 -
Bartholomew Reuben arca jelent meg ebben a pillanatban a képernyőn, elvágva a múlt
fájdalmát a szadista gonosz jelenével. „Max, Ms. Russo, jó látni önöket. Azonnal összekötik
magukat Bonnerrel.”
„Odarepültél Bart?” kérdezte Max. „Az idődet vesztegetted csak.”
„Nem, egy másik börtönben vagyok.” Az ügyész ajkai humortalan mosolyra görbültek.
„Bonner nem lesz elégedett, hogy nem rohantunk, mikor azt mondta, gyertek.”
Egy figyelmeztető visszaszámlálás jelent meg a képernyő sarkában.
Tíz.
Max horkantott. „Nem igazán érdekel, hogy mi elégíti ki azt a rohadékot.”
Kilenc.
„Bekapcsolódok a komm konferenciába-„
Nyolc.
„-de Bonner csak Ms. Russot látja majd.”
Hét.
A szék megnyikordult.
Hat.
„Egy kicsit elmozdulok,” mondta Max, „hogy biztosan kint legyek a képből.”
Öt.
„Jól vagy Sophie?”
Sophie. A gyengédség a hangjában, ahogy a nevét mondta, valami különlegeset hozott létre
köztük. Egy ajándékot.
Négy.
„Igen.” Az ajándékát közel tartotta a szívéhez.
Három.
„Ha azonnal ki akarsz lépni-„
Kettő.
„- mond ki a szót.”
Egy.
Reuben arca eltűnt, hogy helyét átvegye a romlott, aranyszőke kinézetű gyilkos, akinek a
történetéért küzdöttek a bulvárlapok. Megasztár volt a sötét alvilág sorozatgyilkos
csoportjainál, az ő „hivatalos életrajzát” vallási fanatizmussal olvasták. Sophia azon
gondolkodott, vajon a rajongói közül mennyi jött rá, hogy a könyv nagy része fikció.
Bonner képtelen volt igazat mondani.

- 75 -
„Ms. Russo.” Azaz elbűvölő mosoly, de éle is volt. „Már vártam, hogy ismét személyesen
találkozzunk.”
„Az csupán az időm eredménytelen felhasználása lenne,” válaszolta, kezeit lazán az ölében
tartotta.
„De akkor hogy fogod kivenni az emlékeimet, ha nem vagy a közelben?” Vállai egy kicsit
megemelkedtek. „Azt hiszem az elmém nem működik együtt a megosztás iránti igényemmel.”
A mélykék szemek bánatos mosollyal teltek meg, egy elbűvölő bocsánatkérés olyan férfitól,
aki valami csíntalan dolgot csinált.
Olyan könnyű lenne megölni őt, gondolta Sophia. Csak megfelelő közelségben kellene lennie.
A telepatikus érintése elég nagy volt – elérhette volna, hogy a saját párnájával fojtsa meg
magát, talán beleverethette volna a fejét a szemközti falba, míg a fejében lévő csontdarabok
összetörik az agyát. A rettegés eszméletlenné tenné őt.
Egy dobbantás az asztalon, tőle balra.
Max. Az ajándékának emlékeztetője, amit a kezében tartott, és nem akart elveszíteni, rávette,
hogy visszarántsa a figyelmét, a mássága visszahúzódott az elhatározásától. „A börtönőrök azt
állították, hogy visszaemlékezett a helyre, ami minket nagyon érdekel.”
Bonner megmutatta a fogait egy olyan mosolyban, mely fogkrémreklám is lehetett volna. De
a szemei. Hüllő szemek. Látott mát korábban is ilyen szemeket – a hálón lévő erős férfiaknál
és nőknél, akiknek az élet szentsége semmit sem jelentett.
A férfi, aki a gyerekkori kiértékelését csinálta – aki eldöntötte, hogy eléggé hasznos, hogy
megmeneküljön, vagy hagyják meghalni – neki volt ilyen szeme, mint a Park Avenue-i
Mészárosnak. „Mr. Bonner?” próbálkozott, amikor gyilkos nem válaszolt.
„Úgy tűnik az emlék elhomályosult.” Egy csalódott sóhaj. „Tudom, hogy köze van a fákhoz,
de…” Egy újabb vállrándítás. „Talán, ha ide jönnél, használhatnád a képességedet, hogy
felrázd az visszaemlékezésemet…”
„Az is csak időpocsékolásnak tűnik.” Sophia balra pillantott és kurta bólintást kapott.
„Bántsák meg a kapcsolatot.”
Bonner arca eltorzult, felfedve a szörnyeteget egy vad másodpercre. „Ms. Russo, szerintem
nem jött-” A kijelző üres táblája látszott.
„A saját kezeimmel akarom megölni őt,” mondta Max olyan nyugodt hangon, melytől
figyelmeztetésképp Sophia nyakán felállt minden szőr. „Nem az igazság, vagy valami tiszta
szükség miatt. Bosszút akarok. Azt akarom, hogy ugyanúgy szenvedjen, mint azok a nők –
azok a lányok – szenvedtek.”

- 76 -
„Mindannyian képesek vagyunk ölni,” mondta Sophia, mondva magának, hogy álljon meg, de
nem tudott csendben maradni, tudni akarta, hogy mit gondol az ő összetört részéről, mely a
leghalálosabb igazságot ismeri csak. Ha visszautasítja őt, jobb most, amikor a vad szívét még
csak egyszer érintette meg, amikor még csak elkezdte megismerni őt…akkor talán még
túlélné a vádaskodást. „A határok egyszerűen máshol vannak mindenkinél.”
Max szemei találkoztak az övével, az intenzitásuk metsző volt. „A tiédnél gyerekek vannak.
Néha nők, de leggyakrabban gyerekek.”
Sophia nyelt egyet, bizonytalan volt, hogy válaszoljon, hogyan értelmezze a szavait.
Bartholomew Reuben arca jelent meg ebben a pillanatban a komm képernyőn. „Fel van
húzva. A mai napig még nem láttam ezt a ronda arcát.”
„Még a tárgyaláson sem?” kérdezte Sophia, a zavaros rettegését rideg higgadtsággá formálta.
„Igazán hidegvérű,” mondta Reuben. „Mosolygott az esküdtekre, flörtölt a galériával. Ha nem
lettek volna papírvékony bizonyítékaink, akkor kibűvölte volna magát a bíróságról.” Egy kis
szünet. „Kérem, legyen óvatos Ms. Russo. Bonner állandó megfigyelés alatt áll, de vannak
elvakult rajongói. Ha ki tud juttatni egy üzenetet, akkor veszélyben lehet majd.”
„Ne aggódjon Mr. Reuben.” Sophia elvette a kis, összehajtott üzenetet, amit Max adott át neki
az asztal alatt. „Most élve van rám szüksége. Azt akarja, hogy lenyűgözzön a zsenialitása.”
Azután…

Max érezte, hogy zsigerei fájdalmasan összehúzódnak, ahogy visszagondolt Sophia

arckifejezésére, mielőtt Bart bejelentkezett. Tudta jól, hogy a nő mit fontolgatott, az ő
komplex, veszélyes I-je is tudta, hogy nem hagyhatta, hogy megtegye. Bár jelenleg Bonnertől
földrajzilag eléggé messze voltak, de Sophia hajlama, hogy a rossz embereket kreatív módon
bántson, olyan dolog volt, ami időt igényel, hogy megbirkózzon vele.
Tudta, hogy nem lesz egyszerű. Nem a tettei – és a bűncselekmények, melyeket a különös I
módon büntetett meg – olyan múlt eredményezett, mely brutális fájdalom járt át. Ezek a
hegek láthatatlanok voltak. De sokkal fontosabbak voltak, mint a vékony vonalak, melyek
megjelölték az arcát.
„Max,” motyogta halkan, ahogy Nikita irodája felé tartottak.
Max tudta, hogy miért nézett rá meghökkenve – megmutatva, hogy a trükkje bevált,
visszahozta őt az üresség pereméről. „Hmm?”
„Nem írhatsz nekem ilyen üzeneteket, mint ez.” Egy elsziszegett parancs volt, ahogy a lift
megállt a megfelelő szinten. „Mi van, ha valaki meglátja?”

- 77 -
Max ártatlanul nézett rá. „Csak feltettem egy egyszerű kérdést.”
„Mit gondolsz a tárgyalótermi szexről?” Felemelte a szemöldökét. „Ez nem-”
„Nos, mivel megkérdezted,” szakította őt félbe, ahogy Nikita irodájának külső része felé
mentek. „én benne vagyok.”
Abban a pillanatban Max egész lénye érzéki élvezettel telt meg, mely ingerelte Sophiát.
Maxnek fogalma sem volt arról, hogy a találkozó milyen véresen komoly következményekkel
járhat.

- 78 -
15. fejezet

Néhány nőnek nem szabadna anyának lennie.

Max Shannon nyomozó magánjegyzeteiből

Mikor beléptek a privát irodába, azt gondolta, hogy Nikita Duncan tanácsnok, egy gyönyörű
nő. Már ha szereted a jégből faragott szépséget. Tökéletes. Távoli. Hideg. A nyilvános adatok
alapján félig japán, félig orosz származású. Ez megmagyarázza a magas állcsontját, a
mandulavágású szemeit, az átlag feletti magasságát. Ezt a magasságot örökítette a lányára is,
de a Max által látott képeken Sascha fekete haja inkább göndör volt, mint sima, fekete eső,
bőre meleg, aranylóan barna Nikita makulátlan elefántcsontszínű bőréhez képest.
„Shannon nyomozó, Ms. Russo.” Az asztala előtt álló székek felé mutatott.
„Igazából tanácsnok,” mondta Max, „állva jobban gondolkodom.” Az óriási üvegtáblás
ablakhoz sétált, ami Nikita irodájának hátsó fala volt, lenézett San Francisco aktív
nyüzsgésére és elkezdett púpot játszani a háton.
„Szükségem rá, hogy megossza az ön által visszatartott információkat.”
Érezte Sophia tekintetét a hátán, és ha bármilyen más nő lett volna, felkészült volna a későbbi
királyi kiosztásra, hogy ezt dobta rá Nikitára. De Sophia nem volt olyan, mint a többi nő,
akivel valaha találkozott. Ötlete sem volt, hogy fog reagálni – és ez egyszerre izgatta és
frusztrálta őt.
„Ez,” válaszolta Nikita, „illogikus lenne tőlem, hogy eltitkoljak információkat, amikor én
kértem, hogy vegyen részt a nyomozásban.
Max eléggé elfordult, hogy tekintete találkozzon azokkal a hűvös, barna szemekkel. „Három
halál – egy autóbaleset, mely gyanússágában nem biztos, egy öngyilkosság, melyet mentális
betegség is okozhatott, egy szívinfarktus – nem elég, hogy bevonjon egy kívülállót.” Egy
embert.
Nikita mereven nézte őt, halálos ellenfélként, ahogy a ropogós ingjét és szoknyáját viselte, a
sminkje profi, a haja tökéletes volt. „Örvendetes,” mondta a csendbe, „tudni, hogy ön
rendelkezik megfelelő intelligenciával, hogy elvégezze a feladatot.” Ezzel egyszerre
megérintett valamit az asztalán – Max úgy vélte, hogy aktivált egyfajta hanggátló rendszert,
mely megakadályozza a high-tech kémeket. „Volt egy gyilkossági kísérlet ellenem körülbelül
négy hónapja.”

- 79 -
„Hallottam róla pletykákat. Van valami köze az Emberi Szövetséghez?” kérdezte, utalva a
legerősebb emberi szerveződésre a bolygón. A felszínen minden az üzletről szólt, de a
Szövetségnek erős katonai jellegű része is volt.
Nikita válaszként előkelően bólintott a kérdésére. „Elhelyeztek egy robbanó egységet a
liftben, amit az irodám és tetőtéri lakásomhoz használok, a nyilvánvaló tervük szerint akkor
robbantották volna fel a töltettet, amikor benne voltam.”
„Betörtek a védelmi rendszerébe?” kérdezte Max, leginkább Sophia csendes jelenlétével volt
tisztában, de szemei Nikitán maradtak.
„Igen.” Nikita felemelkedett a székéből, egy kis ezüst távirányítót használt, aktiválta a komm
panelt, ami az üres falon jelent meg.
A Maxban lévő kisfiú eléggé kíváncsi volt, hogy odasétáljon. „Ez még nem jelent meg a
piacon.”
„Felvásároltam egy kis céget tavaly – a mérnökeik zseniálisak, de a tervezők azok, akik
igazán kivételesnek bizonyultak.”
Egy újabb kattanás az elméjében, a kirakó egy újabb része mutatkozott meg. „Egy emberi
cég?” Elkapta a vanília és levendula illatát, ahogy Sophia Nikita másik oldalára állt, az illat
egy lassú ütés volt az érzékeinek, egy érzéki emlékeztető, hogy a teste ezt a nőt választotta és
nem állt szándékában meggondolni magát.
„Igen,” mondta Nikita. Majd használta a vezérlő panelt a képernyő oldalán, és felhozta a
Duncan torony háromdimenziós modelljét, lefelé gördített, amíg meglátták a releváns lift
aknájának keresztmetszetét. „Hozzáférni ehhez a lifthez bonyolult, de nem lehetetlen.
Azonban, hozzáférni az aknához, ami erősen kontrollált – komputeres védelem, huszonnégy
órás felügyelet.”
„Biztonsági kijárat a liftből?” kérdezte Max.
„Azonnali hangriasztást ad, ha valaki megérinti.”
Max megértette az állításának fontosságát, amikor egy piros X-el jelölte, hol feküdt a töltet.
A lift fölött.
Az elméje elkezdett zúgni az izgalomtól, ahogy az ismeretei által kezdett alakot ölteni az ügy,
megérintette a képernyőt, elforgatta a képet, amíg minden részletet bevésett az elméjébe.
„Valaki belülről vagy besegített a szabotőröknek, vagy maga intézte el a munkát.” És a kettő,
gondolta, nem feltétlenül kapcsolódik egymáshoz. Egy okos ember ráébredhetett a Szövetség
tervére, és felhasználhatta őket a saját, későbbi érdekében. „Biztonsági felvételek?”
„Mire rájöttem, hogy fontos, hol helyezték el a töltetet, a felvétel addigra eltűnt, kitörölték.”

- 80 -
Sophia megmoccant, felhozott valamit a szervezőjén. „Az ilyen törlés végrehajtásához
szükséges biztonsági hozzáféréssel rendelkező személyek listája nagyon rövid, ami magába
foglal minden személyt a belső köréből.”
„Pontosan Ms. Russo.”
„Nem emlékszem, hogy megkaptam volna a biztonsági főnöke nevét.”
„A férfi meghalt.” A nyers szavakat jég borította. „Meghalt egy véletlen baleset során három
héttel a gyilkossági kísérlet előtt.”
Max összefonta karjait, zsigerei összeszorultak. „Ő volt az első áldozat.”
„Igen, én is azt hiszem.”
Sophia felnézett a szervezőjéből. „Még nem vett fel senkit a helyére.”
„Nem – nem találtam megfelelő jelöltet. A helyettes főnök kifogástalanul végzi jelenleg a
munkáját.”
Max a Duncan épület képét nézte, de nem igazán azt látta. Itt volt odaadás, gondolta, egy
hosszú távú elköteleződés, ami egy speciális motivációból származott – és akármi is az a
motiváció, az több volt, mint a gyilkosság izgalma. „Azt mondja,” mondta Max Nikitának,
„hogy többé nem bízik meg senkiben a belső körből?”
„Nem. Én-” Félbeszakította magát, ahogy a telefon elkezdett pityegni. „Valami válság lehet.
Nem engedélyeztem megszakítást.” Felvette a headset-et és azt mondta, „Igen?”
Max Sophiára nézett, elkapta a napfény ezüstös csillogását hajának gazdag ében
selymességén. Órákig tudott volna játszani azokkal a puha fürtökkel, szándékában is állt ezt
tenni, amint becsábítja az ő I-jét az ágyba.
„Ne zavarjanak meg semmit. Ne lépjenek be.”
Nikita szavai visszaterelték figyelmét rá. „Mi történt?”
Nikita befejezte a beszélgetést. „Úgy tűnik többé nem kell beérnie a kihűlt akta adataival. A
nemzetközi pénzügyi tanácsadómat, Edward Chant holtan találták.

Most, gondolta Max, nem volt kérdéses, hogy gyilkosság történt. Vagy a tett mögött álló
emberek lettek türelmetlenek, vagy ez egy üzenet volt. „Sophia, rögzíted?”
„Igen.” Feltette a vezeték nélküli kamerát a fülére, a lencsét a bal szeme elé hajlította.
„Menjünk.”
Azáltal, hogy meggátolták, bárki belépjen a szobába, Max alaposan körbenézett a tetthelyen,
ami a második legmagasabb emeleten történt a Duncan épületben, Nikita tetőtéri lakása alatt.

- 81 -
A meggyilkolt ember a bevetett ágyon feküdt, lábai oldalt lelógtak. A nadrágja palaszürke
volt, az öve finom fekete bőr, fehér inge foltos, mint egy Rorschach kép pirosban.
„Nincs zúzódás, sem védekezésre utaló jelek a kezein.” Az egyetlen bizonyíték az erőszakra a
vadászkés, melyet tövig döftek a mellkasába – masszív, vastag, és Max sejtette, egy kis
komisz hajlított véggel. Ezt a késtípust használod, hogy befejezd a játékot, vagy hogy az
elejtett állat bőrét lenyúzd az irhájáról. „Egyszerű szúrásnak tűnik, egyenesen a szívbe.”
Sophia folytatta a filmezést a beszélgetésük közben. „Vagy az áldozat engedte közel a
támadóját, vagy a gyilkos Tk-t használt, hogy a pengével leszúrja.”
„Tk - telekinézis?” Az megmagyarázná, hogy a kés hogy fúródott be ilyen mélyen – de a
hideg düh kirobbanása éppen elég erőt adhatott a gyilkosnak.
„Igen. Átnézem a személyi aktákat” – Sophia a bal oldalára mozdult, hogy a testről minden
szögből készítsen képet – „hogy megtudjam, hány telekinetikus van Duncan tanácsnok
szervezetében.”
„Nikita azt mondta Chan tegnap este ért vissza Kairóból,” motyogta Max, „de ma reggel
számos nemzetközi találkozója volt az otthoni irodájában.” Ami azt jelentette, hogy valaki
eléggé ismerte a beosztását, hogy akkorra időzítse a gyilkosságot, amikor Chan egyedül és
sebezhető volt.
Ahogy Sophia ismét pozíciót váltott, tiszta illata körbevette Maxet, biztosítva neki egy
szükséges ellenszert a halál szörnyűsége ellen. Mentál, ember, vagy alakváltó, gondolta Max,
a gyilkosságnak ugyanolyan rothadó bűze volt. És a halottak ugyanazért az igazságért
kiáltottak. Edward Chan most már Maxhez tartozott, mint Bonner minden egyes elveszett
áldozata.
„Egy személy lehetett, akiben megbízott,” mondta Sophia. „Ez az egyetlen módja, hogy az
olyan erős telepatát – 8-as gradiensűt – meglepjenek.”
Max felemelte tekintetét Edward Chan hideg húsáról, kezeit a csípőjére tette, ezzel hátralökve
a kabátját. „Ezzel csak egy probléma van – még a legjobban időzített szúrt seb sem okozna
azonnali halált és egy telepata kiküldhet egy segélykérő üzenetet pár másodperc, vagy
kevesebb alatt.” A Vale esettel ellentétben minden, amire gyanakodott, egy gyors, brutális
akció volt. Nem volt idő, hogy az áldozatot teljesen bedrogozzák. „Miért nem hívott
segítséget?”
„Fordítsd el a fejét.”
„Mit keresel?” Max semmi említésre méltót sem látott, kivéve pár vércseppet lent a – Fenébe.
„Telepatikus ütés.”

- 82 -
„Ha valaki elég keményen megütötte őt, abban a pillanatban, ahogy leszúrták, amíg a
figyelme szilánkos volt a sokktól, az áthatolhatott a pajzsin, elpusztíthatta az elméjét.”
„Hideg, kiszámított.” Egy kettős csapás a siker érdekében.
„Max.” Sophia hangja majdnem hangtalan volt.
Max gerincén végigbizsergett a figyelem, követte a tekintetét a fürdőszobai tükör felé – ami
épphogy látható volt a félig nyitott ajtón keresztül a hálószoba túloldaláról.
Az egyetlen szót vérrel írták fel, mely a fehér porcelán mosdókagylóra csepegett. De a vád
olvasható volt.
Áruló.

- 83 -
16. fejezet

Az apja nevének helye üres a nyilvántartásainkban. Ilyen cselekedet csak

meghatározott körülmények között lehetséges, de az okot mindig fel kell jegyezni.
Semmilyen jegyzet nincs az aktáinkban. Elnézést kérünk a hibáért.
Születési és Halálozási Hivatal: New York városa, Max Shannon részére, 1979.
június

Nikita átadott Maxnek egy adatkristályt, mihelyt visszatértek. „Letöltöttem minden biztonsági
felvételt önöknek – ez tartalmazza Edward Kairóból való visszatérésének időtartamát.”
Max becsúsztatta a zsebébe. „A magán komm konferenciákat átmásolják a fő szerverre? A
gyilkos korrodáló savat öntött az áldozat szobájában lévő rendszer komputronikus „agyába”.”
És nem találtak sem telefont, sem szervezőt.
„Edward fájljait kitörölték a saját biztonsági felülírásával.” Nikita szavai tömörek voltak. „A
gyilkosnak ki kellett tépnie ezt az elméjéből.”
Ennek a tettnek az érzéketlen természete sokkolt volna más férfit, de Max tudta, hogy nem
számít a faj, néhányan a gonoszságra való hajlammal születnek. „Úgy hisszük, van egy minta
a halálokban – mindegyik tanácsadója egy nagy üzlet előtt állt. Chan beleillik?”
Nikita már azelőtt rázta a fejét, hogy befejezte volna. „Edwardnak sok szerepe volt az
üzletekben, de nem a megvalósításukban.”
A kérdezgetések végére érve Max frusztrálttá vált, majd másra fókuszált. „Sophia szerint az
áldozat eléggé ismert volt a külső üzleti körökben is.”
Egy gyors bólintás, melytől a fényes haja megrebbent. „A munkaköri leírásának része volt,
hogy vendégelje meg az ember és alakváltó üzletembereket és nőket. Ennek eredményeként
néha a közösségi oldalakon találta magát.”
Max érezte, hogy Sophia ránéz azokkal a lenyűgöző, éles szemekkel, rájött, ő is ugyanarra a
következtetésre jutott. „Fair lenne azt mondani, hogy személyes kapcsolatot épített ki ezekkel
a csoportokkal?”
Nikita egy pillanatra elgondolkozott ezen. „Nem az emberi, vagy alakváltó csoportokkal.
Azonban néhány személy nagyfokú bizalmat ápolt vele a korábbi sikeres ügyleteik miatt.”
„Egy számszerűsíthető veszteség,” mondta Sophia. „Olyan, melynek hatását egy ideig érezni
fogja.”
„Igen.” Nikita egy hosszú, csöndes pillanatig Sophiára nézett, mielőtt figyelmét
visszafordította volna Maxre. „Kezdem észrevenni a mintát, amit ön észrevett, nyomozó.”

- 84 -
„Tehát a következő kérdésem nem éri meglepetésként – ki nem örül, hogy kapcsolatot épített
ki más fajokkal?” Edward Chant, gondolta Max, csak valaki miatt nevezték árulónak. A kulcs
Nikita Duncan tanácsnok volt.
„Ez,” mondta Nikita, „olyasmi, amit át kell gondolnom.”
Sophia beszélt a kis szünetben. „Hallottam pletykákat a Tiszta Mentál csoportról. A tagjai úgy
tűnik azt hiszik, hogy a más fajokkal való kapcsolatunk megfertőzi az Elcsendesedésünk
tisztaságát.”
„Igen. És már elég jelentős támogatásra tettek szert a hálón.” Nikita visszatért az asztalához.
„Van néhány további adatom róluk, amit átküldök önnek – kérem igazítsa el a nyomozót Ms.
Russo.”
Ez egy elbocsátás volt egy olyan nőtől, aki hozzászokott az engedelmességhez, de Max még
nem végzett. „Akárki van is ez mögött, a férfi, vagy nő kezd merésszé válni – egyenesen önért
fognak jönni előbb, mint várnánk.”
„Én védve vagyok. Ezért kellett Edwardnak és a többieknek meghalniuk – a merénylő a
következő jó megoldást választotta.” Egy borotvaéles pillantás. „Ön is jobb, ha vigyáz
magára. Ön mindezek után is csak egy ember.”

Sophia nem mondott semmit Maxnek, amíg a kocsi ki nem hajtott a Duncan épületből.
„Ez zavar téged?”
„Micsoda?”
„Hogy kevesebbre tartanak az emberséged miatt?” Sophia sokat foglalkozott ezzel. Max
sokkal többet ért, mint más férfi, akivel találkozott.
De ő csak megrázta a fejét, ajkai láthatóan elégedett mosolyra görbültek. „Nikita úgy érezte,
rá kell mutatnia az emberségemre, mert most egy olyan pozícióban van, ahol egy ócska
emberre kell hagyatkoznia. Ez fájhat neki.”
„Ez ironikus, nem?” motyogta Sophia, az anyai és apai kapcsolatokra gondolt. „Ő az egyik
legerősebb ember a világon, a hálózata milliárdokat ér – és nincs egy személy sem az
életében, akiben megbízhat, hogy nem döf kést a hátába.”
„Ő hozta meg a döntéseit.” Max nem érzett szimpátiát egy olyan nő iránt, aki megtagadta a
gyermekét. Tudta, hogy ez mennyire fájhatott Saschának.
Amikor Sophia nem válaszolt, ránézett. „És veled mi van Sophie. Te kiben bízol?”
A válasza áthullámzott rajta. „Te vagy az egyetlen személy, akinek valaha is elmeséltem,
hogy a szüleim elutasítottak engem.”

- 85 -
„Furcsa nem?” a hangja érdes, nyers volt az érzelmektől.
„Micsoda?”
„Az a két ember, akit Nikita kiválasztott a munkára, mindkettőjüket eldobta az anyjuk.” Ez
nem lehetett véletlen, nem azokkal az erőforrásokkal, amik Nikita rendelkezésére állnak.
Sophia szervezője felvillant ebben a pillanatban. „Nikita labor technikusai megcsinálták a
gyors törvényszéki adatvizsgálatot – a tükrön lévő vér az áldozaté, a DNS ami a nyilvános
részekben voltak vagy Chan-hez, vagy Nikita más alkalmazottaihoz tartozik, akik meg tudják
magyarázni, miért találkoztak vele az otthoni irodájában. Nincs megmagyarázhatatlan vagy
gyanús DNS a hálószobában.”
„Ez gyors volt.”
Sophia válasza gyakorlatias volt – és többet mondott mindennél. „Ő egy tanácsnok.”
„Hmm.” Megállt egy kis nyüzsgő étterem előtt, leállította a motort. „Majdnem fél kettő.
Mesélhetsz nekem a Tiszta Mentálokról ebéd közben.” Abból, amit ez idáig hallott, a csoport
homlokegyenest szemben állt Nikita más fajokkal kötött növekvő üzleteinek – de ismernie
kellett a taktikájukat, hogy eldönthesse, a gyilkosság a fegyvertáruk része-e vagy sem.
Sophia nem mozdult, hogy kiszálljon a kocsiból. „Nem kockáztathatjuk, hogy kihallgatnak.”
„Akkor elhozzuk a kaját.” Nem akart mást, csak vele egyedül lenni, hogy megtegye a
következő lépést a köztük lévő furcsa udvarlásban. „Mit szeretnél?”
„Ez nekem nem igazán számít.”
Max már kinyitotta a kocsi ajtaját, de most megállt és ránézett, rájött, milyen mélyen húzódott
vissza magába, a kifejezése annyira távoli, tudta, hogy csak egy kirakat, mely elrejtette a
sérülékeny igazságot. „Fenébe. Sajnálom.” Minden védelmező ösztöne csendesen, intenzíven
életre kelt. „Nem gondoltam rá.”
„Rendben van.” Azok a sötét ibolya szemek meglepettek voltak, mely az ösztöneit a lehető
legrosszabb módon dörzsölte. „Ez nem olyasmi, amire gondolnod kellene.”
Amit mondott a köztük lévő kimondatlan mélységű kapcsolatról arra ösztökélte, hogy
megragadja egy kemény, forró csókba – emlékeztetve a nőt az igazságra olyan módon, amit
nem hagyhat figyelmen kívül. De nem érinthette meg, még nem. „De,” mondta, „gondolnom
kell rá.” Mert lassan, kérlelhetetlenül az övé lett…hogy vigyázzon rá, hogy megismerje.
Az árnyak összemosódtak abban a lenyűgöző tekintetben, egy csendes utalás, hogy értette a
szavak mögött húzódó üzenetet. „Köszönöm szépen.”
Milyen udvarias mondat, mely annyi érzelmet rejtett. „Ne aggódj,” mondta egy lassú
mosollyal, mely megtörte az udvarias maszkot, a nő kifejezése gyanakvóvá vált, „a
fizetségemet csókokban kérem majd.”

- 86 -
Sophia éles kilégzésével kísérve kiszállt a kocsiból és az étterem felé indult. Az emberek és
alakváltók energiájának nyüzsgése minden oldalról körülvett. Hangok emelkedtek s
süllyedtek a beszélgetések során, a nevetés furcsa robbanása kihangsúlyozta a zűrzavart. Egy
nő ment neki, ahogy távozott, a válla fölött egy bocsánatkérő pillantást dobott felé. Egy másik
vevő majdnem belészaladt, ahogy leült egy székre a kis sziget mellett, melyet a nyitott légterű
konyhában lévő szakácsok vettek körül.
Figyelmen kívül hagyta a zűrzavart, ami Sophiának a pokol kis szelete lett volna, a sarokba
épített kijelzőn leadta a rendelését.
A pincérnő kevesebb mint öt perc múlva letette elé a rendelését. „Zsarunak nézel ki.”
Max felemelte a szemöldökét, ahogy lehúzta a hitelkártyáját az olvasón.
Mosolyogva a nő előrehajolt, dekoltázsa élénk előnyt adott neki. „Sokan járnak ide. A
rendőrség állomása két háztömbnyire van.”
„Kiváló radarral rendelkezel.”
„Te nem idevalósi vagy – hallom az akcentusodon.” Kivett valamit a zsebéből, és felé
csúsztatta egy mosoly kíséretében. „Ez a tiéd.”
Max felvette, amikor a nő elfordult, hogy kivigyen egy másik megrendelést, egy kis
személyes kártyát látott, ami japán tradicionális papírból készült, melyen Keiko Nakamura
neve és telefonszámának kódja szerepelt.
„Szerencsés ember,” egy mogorva férfi mondta ezt a balján. „Már hónapok óta el akarom
hívni kávézni.” A féltékenység tüskés indája volt minden szavában.
„Nem vagyok a piacon.” Ez azóta igaz, hogy először megpillantotta Sophia Russot, még ha
akkor ezt nem is tudta.
Felcsillanó érdeklődés. „Megkaphatom akkor a kártyát?”
„Sajnálom.” Max beleejtette az elviteles szatyorba. „Próbálkozz tovább.”
Keiko elutasított kérője morcosan nézte az udon levesét, ahogy Max elsétált, az elméjében
azzal a nővel, akinek szemei sötét és fájdalmas titkokkal voltak tele. Az én Sophiám, és tudta,
ez egy ígéret.

Sophia kivette ételes dobozokat a zacskóból, ahogy Max a konyha területére ment tányérért.
Amikor a nő meglátta a kis fehér kártyát, azt hitte az étterem telefonszáma van rajta. Majd
szeme a szövegre pillantott. „Ki az a Keiko Nakamura?”
„Tessék?” Max tányérokkal a kezében tért vissza. „Oh, az miatt ne aggódj. Az
újrahasznosításba megy.”

- 87 -
Letette a tányérokat az asztalra, kivette kezéből a kártyát és a szemetesbe tette, mely az
újrahasznosítás jelével volt megjelölve.
De Sophia nem engedte el a témát. „Az étteremben találkoztál vele?”
„Igen.” Két pohár vizet tett az asztalra, hatékony eleganciával húzta ki a széket, mely tiszta
férfiasságként csapta meg Sophiát. „Pincérnő.”
„Amikor egy nő az elérhetőségeit tartalmazó kártyát ad egy ismeretlen férfinak,” mondta
Sophia, próbált nem megőrülni forró erejétől, hogy milyen közzel…s mennyire megérinthető
volt, „az személyes okokból történik.” Mint az a nő Vale apartmanjának liftjében. „Úgy tűnik
a nők mindig kártyákat adnak neked.”
Max kinyitotta az egyik dobozt és némi sushit tett a tányérjára az eldobható evőpálcikákkal.
„Ez zavar téged Sophie?” Egy mély tónus, egy férfias mosoly, melytől figyelmeztetésképpen
összeszűkült a bőre. Későn emlékezett rá, hogy Max Shannon egy zsaru, aki mélyre ás,
felismeri az igazságot és hazugságot, Sophia kinyitotta a másik dobozt. „Ez micsoda?”
„Tempura.” Max vajas garnélának kinéző ételt tett a tányérjára, hangja határozottan férfias
szórakozással volt tele. „Próbáld ki. És még nem válaszoltál a kérdésemre.”
Sophia korábban levette a kesztyűjét és megmosta a kezét, az ujjaival felvett egy kis suhsit.
„Azt hiszem hozzá kellett volna szoknom, hogy a nők…” Megállt, képtelen volt rájönni a
helyes szóhasználatra.
„Rám hajtanak.”
„Igen, Hozzá kellett volna szoknom, hogy a nők rád hajtanak,” mondta. „Végül is egy
gyönyörű férfi vagy.”
Pír öntötte el Max arcát. „Ezt – csak neked – nézem el. De soha nem nyilvánosan.
Megértetted?”
Sophiát annyira megbűvölte zavarának őszinte pillanata, hogy kifecsegte a legmélyebb
szükségét, amit ha elutasít, elpusztítja őt. „Ajánlom, hogy ne fogadj el ilyen meghívásokat,
amíg mi…”
„Amíg mi?” ismételte meg Max, amikor a nő nem folytatta.
Sophia messzire jött már, nem fordulhatott vissza. Max tudott a másságáról, arról a hideg
igazságról, amit elvitt azoknak, akik a társadalom legsebezhetőbbjeit bántották és nem fordult
el tőle – és még mindig rettegett megkérdezni, miért nem, de ez adott neki bátorságot is, hogy
azt mondta, „Amíg mi megismerjük egymást.”
„Megismerjük egymást,” ismételte Max, mintha mérlegelné a szavakat. „És befogsz engedni
Sophie?”

- 88 -
„Igen.” Valami mélyen megmozdult benne, valami ami egyszer sötétben…egyedül volt.
Leírhatatlanul egyedül. „Légy velem Max.” Kimondani ezt a legnehezebb volt, amit valaha
csinált – ahhoz hasonlítható, mintha kitépné a szívét, és a lába elé tenné…és csak remélhette,
hogy nem töri össze.
Max hosszú percekig semmit sem mondott. Amikor megszólalt, úgy tűnt a hangja egy
oktávval mélyebben szólt. „Tudod, hogy mit kérsz, és én mit várok majd el tőled?”
Sophia kezén lévő apró szőrök felálltak a kérdés intenzitásától. „Igen.”
Max felvett egy kis darab tempurát, de ahelyett, hogy a tányérjára tette volna Sophia ajkaihoz
emelte. Szemei csendes kihívást rejtettek. És Sophia úgy vette észre, hogy a mélyen rejtőző
sebezhetőségét az elhatározásának hulláma fedte be – Max Shannon nyomozó nem fogja őt
olyan könnyen összezavarni. Kinyitotta ajkait és harapott egyet. Az, hogy megette a másik
felét – sokkolóan intim volt – visszavezette Max figyelmét az arcára. A szájára. „Nem fognak
a tapasztalataid kiszivárogni a mentálhálóra?”
„Ez kockázat igen.” ismerte el Sophia, érezte, hogy ajkai kiszáradnak, torka mintha
megdagadt volna. „Azonban, mint minden I, a mentálhálón lévő pajzsaim szikla szilárdak, így
a kockázat elfogadható. Még ha van egy kis luk, minden rendellenességet az I-ként való
működésképtelenségemnek tulajdonítják majd, mint az Elcsendesedés égbekiáltó
megtörésének.”
Max ajkai elvékonyodtak. „Amikor ezek a rendellenességek elég erősek lesznek, elvisznek,
hogy visszaállítsanak.”
„Újrakondicionáljanak,” javította ki őt automatikusan. Egy része el akarta neki mondani a
végső igazságot – hogy kifutott a lehetőségekből, a kapcsolatuk csak felerősíti a
szétesését…és hogy a gyors halált választotta, mielőtt megengedné, hogy kitöröljék a
személyiségét, a Maxel kapcsolatos emlékeit elvennék, és csak egy üres héjat hagynának
hátra.
De ha ezt megosztotta volna vele, soha nem egyezett volna bele a kérésébe, ez a férfi, aki úgy
nézett rá, mintha számítana, akit érdemes megvédeni. És szüksége volt a beleegyezésére – a
benne lévő éhség olyan nagy, végtelen, sötét és hideg volt, nem tudta, hogy bírta ki ilyen
sokáig. „Már több alkalommal túléltem az újrakondicionálást.” Amikor nem válaszolt neki,
Sophia nyirkos tenyereit a combjába dörzsölte. „Max?”
Max hallotta a jól eltemetett remegést, a sebezhetőségének érintését, ösztönözte magát, hogy
ne lenyugtassa le az aggodalmát. Mert az egy hazugság lenne. Hogyha tényleg összejönne
Sophiával – nem számít, mennyire könnyen ment ez másokkal, mennyire fesztelen, soha nem

- 89 -
lenne ilyen ezzel a nővel, akit kezdett magáénak tekinteni. Nem, vele talán játszana – biztosan
játszana – de nyomást is gyakorolna és követelne és elvenne. És ezt meg kellett értenie.
Meghozva a döntését Max felállt mögé sétált, kezeit Sophia két oldalán az asztalra tette,
lélegzete megmozgatta a fülénél lévő kis göndör tincseket. Látta, hogy tenyereit a combjához
szorította, a vanília, levendula és valami kis vad, saját egyedi illatának keveredését érezte,
olyan virágét, mely férfi kezet nem ismert még soha. „Biztos vagy benne Sophie?” Ma, ebben
a pillanatban még képes lenne elsétálni. De ha megérintő őt, ha követeli őt…akkor nincs
visszafordulás.

- 90 -
17. fejezet.

Sophia válasza azonnali volt. „Biztos vagyok benne.”

De Max látta állának megfeszített vonalait, testének feszes vonásit. „Biztos?” Amikor
karjainak ketrecében maradt mélyet lélegzett…és elengedte a gyeplőt. „Ha ezt csináljuk ma,
ha elfogadsz engem, akkor mindent elfogadsz, ami én vagyok.” Kényszerítette magát, hogy
adjon neki egy utolsó esélyt, szüksége volt, hogy a szavát adja, hogy végre megkóstolhassa a
kísértést, ami Sophia Russo volt, ami zúgó dübörgés volt testének minden sejtjében. „Nem
tudsz majd irányítani, és pokolian biztos vagyok benne, hogy nemcsak azt csinálom, amit
kérsz majd.” Ajkaival Sophia fülkagylóját súrolta.
Sophia beszívta a levegőt.
„Rendben?” motyogta Max – kihívta, csábította, vonzotta őt, de nem bántotta. Soha nem
tudná őt bántani.
Egy szaggatott bólintás. „De szükségem van térre.” Úgy tűnt fel akar állni.
Max egy helyben tartotta, egyszerűen úgy, hogy ugyanabban a pozícióban maradt. „Ahogy
mondtam baby – ha ezt csináljuk, akkor el kell lazulnod, bízz bennem.” Ajkait végighúzta
ismét a fülén és érezte, hogy remeg.
Tökéletesen érzékeny volt.
De nem lökte el.
„Talán összetört vagyok,” válaszolta tompán, „de nem vagyok alávetett személyiség.”
Max érezte, ajkai elragadtatott mosolyra húzódnak. „Azt mondtam volna, hogy egy alávetettet
akarok? Csak biztos akartam lenni benne, egyiket sem várod el.”
„Tudod, hogy milyennek látlak?” Egy rekedt kérdés. „Egy tigrisnek, aki eldöntötte, hogy egy
ideig viselkedni fog – nem vagyok annyira ostoba, hogy pórázra kösselek.”
A Maxben lévő férfiasság verbálisan simított végig rajta. „Majd megtanítalak, hogyan leszek
kezelhető a kezed által,” motyogta és egy egyszerű, kis csókot nyomott nyakának édes
lejtőjére. „Amikor csak akarod.”
Egy hosszú, reszkető belégzés, bőre hőtől csillogott. „Max.”
„Lovagold meg,” mondta. „Ne küzdj ellene, csak lovagold meg a hullámot.”
Sophia megrázta a fejét. Érintésének ereje – erős, érdes és majdnem fájdalmas – áthullámzott
rajta. „Nem tudom. Túl sok.”
Egy pillanatig azt gondolta, hogy nem emelkedik fel és őt betemeti az érzelmek lavinája, de
ekkor Max a felemelkedett, kiengedte őt karjainak érzéki börtönéből. Sophia hátralökte a
székét, felkelt és bebotladozott a fürdőszobába. Hideg vizet locsolt az arcába, hogy

- 91 -
visszaszerezzen némi irányítást maga fölött, de még így is több percbe került, hogy elég
kontrollt szedjen össze, hogy le merje ellenőrizni a mentálhálón lévő pajzsait.
Tartottak – erős páncél, mely mögött ütött-kopottan volt ő. De legalább védve volt. Az erős
pajzs a mentálhálón volt az I-k egyedüli védelme a korai rehabilitáció ellen, és egy
kimondatlan titok a Testületnél, hogy a pajzsépítési technikákat I az I-nek adta tovább az
órákon kívül. Még az ő főnöke, aki hidegvérű politikust játszott, sem fecsegte volna ki ezt az
igazságot. Mert a Testületnél senki sem volt biztonságban.
„Sophie.” Max hangja, ahogy a nevét mondta, egy simogatás volt. „Mindegy, hogy te jössz ki,
vagy én megyek be.”
Sophia visszatűrte a haját a füle mögé, kinyitotta az ajtót és az asztalhoz sétált. „Jól vagyok.”
Egy hazugság. Rettegett attól, hogy ellene döntött, egy nő, aki még egy egyszerű csókot is
képtelen kezelni. „Csak egy sokk volt az érzékeimnek.”
Max kihúzta a székét. „Mond el.”
Sophia nem ült le, nem mert közel kerülni a kísértéshez és veszélyhez, ami ő volt. „Csak
elszámoltam, milyen nagy lehet a hatás.” Milyen zsigeri. A kezei remegtek, ahogy felvette a
levett kesztyűit. „Az üggyel kellene foglalkoznunk.” Egy szaggatott, naiv kísérlet, hogy témát
váltson.
Max mosolygott, és Sophia úgy érezte, hogy a legérzékenyebb részein simított végig.
„Megnézzük a biztonsági kamerák felvételeit a folyosóról Chan apartmanján kívül – így ezzel
egy időben be tudod fejezni az ebédedet.”
Sophia gyomra csomóba ugrott össze. „Igazán nincs többre szükségem-”
„Enni fogsz.” Hűvös szavak. „Szükséged van az energiádra.”
Sophia negatív válasza elhallgatott, ahogy meglátta a szándékot azokban a sötét szemekben.
„Még mindig velem akarsz lenni? Azok után, hogy nem tudtam kezelni…”
„Úgy sejtem azt jelenti, több gyakorlásra van szükséged.”
A provokáló szavaktól a gyomrában lévő csomó pillangókká változott. „Nem mondhatsz ilyen
dolgokat.”
„Miért?” Egy lassú, mély mosoly, mely felfedte az arcán lévő gödröcskéket. „A gyakorlás
vicces lesz – és kiváló edző leszek.”
Sophia rámeredt, azt kívánta, bárcsak végig csókolhatná azt a gödröcskét.
„Gyere.” A mosoly kiszélesedett és roppantul érzéki hővel telt meg, majd fejét a nappaliban
lévő komm képernyő felé fordította. „Hozd a tányérodat.” Csábító pillantást vetett rá a válla
mögül és a kristályt a képernyő mellett az erre kialakított lejátszóba tette. „Ígérem, viselkedni
fogok.”

- 92 -
Sophia nem volt biztos benne, hogy hihet-e neki, de nem bírt ellenállni. Max kinyújtotta a
karját a szófa háttámláján ahogy leült. „Max, egy kicsit arrébb kellene ülnöd.”
„Nem.” A gödröcske eltűnt, de a kifejezése meleg maradt…intim. „Nincs visszalépés.” A
komm képernyő felé fordult és az irányítót használta, míg ujjai a hajtincseivel játszott.
Sophia életében először gondolkodott el rajta, mibe keveredett.
Egy rántás a hajában. „Koncentrálj I.”
I. Ez valaha nem átok volt, hanem az elkerülhetetlen szimbóluma. De mikor Max
mondta…Szemeit a képernyőre emelte és meglátta Edward Chan apartmanjához vezető
folyosó képét. Ahogy nézte Max beprogramozta a képernyőt, hogy oda ugorjon, ami az üres
folyosó képét megzavarta. Először egy takarító robot jelent meg, ahogy szorgalmasan
porszívózza a szőnyeget.
„Nem hiszem, hogy ő tette,” motyogta Max, teljesen a képernyőre koncentrált.
Sophia kihasználta az alkalmat és őt nézte. A profilja tiszta vonalakból állt, a bőre sötétméz
színű, a csontszerkezete hibátlan. De Sophia ezelőtt is látott már gyönyörű férfiakat.
Objektíven nézve Kaleb Krychek tanácsnok az egyik leginkább vonzó férfi volt a földön – de
amikor a közelében volt, a vér megfagyott az ereiben. Max, másfelől…
Sophia szemei az inggallérból kilátszó háromszög alakú bőrfelületre tévedt. Más férfiak itt is
szőrösek voltak, de ő csak a sima, szeplőtlen bőrt látta. Ettől meg akarta kérni a férfit, hogy
még tovább gombolja ki az ingjét, így végigcsókolhatja a mellkasát, és a szájával ismerné
meg őt.
„Ő kicsoda?”
Sophia visszarántotta tekintetét a képernyőn lévő nőre. Egy mélyzöld nadrágkosztümbe
öltözött nő kilépett a liftből és Chan szobája felé indult, de a vele szemben lévő lakrészbe
ment be. Letéve a tányérját a szervezőjéért nyúlt. „Ő biztosan Marsha Langholm, Nikita
legfőbb tanácsadója. Ezt az apartmant használja, amikor az országban van.”
„Beszélnünk kell majd vele.” Kinyúlva elvette Sophia szervezőjét és elolvasta a jegyzeteket
Langholmról. „Ha nem szeretet a sushit, akkor mondanod kellett volna.”
Sophia újabb falatot evett. „Ezelőtt még soha nem kóstoltam. Ízlik.”
„És a tempura?” Szemeit a képernyőn tartotta, ahogy egy fiatal emberre ugrott, aki
becsúsztatott egy borítékot Chan ajtaja alatt, mielőtt visszatért volna a liftbe.
„Felismerem őt – Ryan Asquith,” mondta Sophia. „Ő ugyanaz a gyakornok, aki megtalálta a
testet. És a tempura eléggé…élvezhető.” Korábban az ételt csupán tápláléknak tartotta, mely
életben tartja őt – mint a legtöbb mentált, arra kondicionálták, hogy ellenálljon az ízekben
rejlő élvezetnek.

- 93 -
„Legközelebb valami mást próbálunk ki.”
„Ez ismét Marsha.” A nő egy kis táskával a kezében ment át Chanhez, majd két perc múlva
kilépett és újra a szobájába ment.
„Gyors látogatás.” Max lefagyott, ahogy a kép ismét ugrott és egy másik személynél állt meg.
„Pokolba.”
Sophia felnézett. A nő a képernyőn magas volt, fekete haja puha hullámokban omlott át a
vállán, bőre aranybarna színű volt. A többiektől eltérően ő nem kosztümöt viselt, csak egy
királykék alaktalan kabátot, mely eltakarta az alakját.
De nem számít az elrejtő kabát, még Sophia is tudta ki ő. „Azt hittem,” mondta, „Sascha
elhidegült Nikitától.”
„Van üzleti kötődés a DarkRiver és Nikita között. De mit keresett ő a magánszinten?” Max
elcsendesedett, ahogy Sascha bekopogott Marsha Langholm ajtaján, majd beengedték.
A képernyő ismét ugrott egyet.
Két másik férfi jelent meg rövid időn belül, egyiküket sem tudták azonnal azonosítani. Az
első – egy karcsú fekete férfi, aki a harmincas éveiben lehetett – körülbelül tíz percet töltött az
áldozattal, mielőtt eljött. A második – egy arisztokratikus férfi korán őszült hajjal – öt perccel
tovább maradt, mielőtt kijött volna, és az áldozat akkor még élt. Látták, ahogy kilépett a
folyosóra, a kollégájával a lifthez sétált, ahol befejezték a megbeszélésüket.
A következő pillanat az volt, mikor Sascha kilépett Marsha szobájából a másik nővel az
oldalán.
„Várjunk csak.” Max megállította a képet, áttekerte addig, ahol Edward Chan belép az
apartmanjába. „Nézd az időbélyegzőt.”
„Reggel tíz tizenöt.”
„Elindítom a folyamatos lejátszást ettől a pillanattól.” De ahogy megnyomta a lejátszást, azt
látták, hogy Sascha elhagyja Marsha apartmanját.
Sophia pislantott, az időbélyegzőt nézte. „Ez több, mint másfél órával később történt.”
„A fájl adatai alapján,” mondta Max, amit a képernyő másik oldalán hozott be, „valaki egy
„ne rögzíts” parancsot adott ki ebben az időben.” Elindította a lejátszást.
A következő pillanat Sascha távozása után öt perccel jött, amikor ugyanaz a gyakornok aki a
levelet hagyta – ténylegesen belép az apartmanba és felfedezi Chan testét. „Miért kapott
Asquith nemcsak engedélyt, de kódot is, hogy felülírja Chan védelmét?” kérdezte Max
Sophiától, ahogy megállította a lejátszást.
„Biztos felment a hálóra, hogy kapcsolatba lépjen Edwarddal és nem találta.” Sophia már
látta, ahogy az I elmék kialszanak, tudván, hogy azok a halálok a sajátját vetítették előre. „A

- 94 -
mentálokat, akik bármilyen ok nélkül kiugrottak a hálóból mindig leellenőrzik, hogy
megerősítsék az eltűnésük okát.” Ez az ok Sophia számára csak a halál lehet, az elméje túl
mélyen szövődött bele a háló szövetébe, hogy egy szétválasztást túléljen. „Az, hogy ez
mennyi időt vesz igénybe, függ a körülményektől, de itt elég közel lehetett a gyilkosság
időpontjához.”
Mikor Max semmit sem válaszolt az általa mondottakra ránézett és látta, hogy frusztráltan
megszorította az orrnyergét. „Max?”
Egy mély, nehéz mondattal leejtette a kezét. „Arra készülök, hogy feldühítsem azt a pár
barátomat, akik ebben a városban vannak.”
Sophia ki akart nyúlni és meg akarta őt érinteni. De Max mindkét kezével a hajába túrt és
felkelt a szófáról, mielőtt a gondolatát megvalósíthatta volna. Ujjai összegörbültek a szófa
támláján – pont akkor, amikor valami átsétált a lábfején. Sophia azonnal hátrahúzta a lábát,
ezzel megnyávogtatva Morpheust. „Oh, elnézést Morpheus.”
A macska egy baljóslatú pillantást vetett rá, mielőtt felugrott volna mellé a szófára.
„Azt akarja, hogy dédelgesd,” mondta Max morcosan, elővéve a telefonját. „Felhívom Clayt,
hogy szervezzen le egy találkozót.”
„És mi van Marsha Langholmmal?”
„Majd Sascha után beszélünk vele.”
Morpheus karmos mancsát sürgetően Sophia combjára tette. Figyelembe véve a célzást
ujjaival végigszántott a bundáján. Sokkal puhább volt, mint hitte, az élő melegsége össze sem
volt hasonlítható a műszőrme kabáthoz, amit egyszer egy boltban megfogott.
Amikor Morpheus elterült a combján és szemét macskaszerűen becsukta, tudta, hogy
elfogadta őt. Azonban figyelmét nem a temperamentumos macska kötötte le, hanem a
gazdája. Max az ablak mellett állt, telefonnal a fülén. Megmozdult, Sophia úgy látta,
ugyanolyan eleganciával, mint a macskaféle a keze alatt – egy férfias nyugalommal, mely
megmutatta neki, hogy a férfi teljesen kontrollálja a testét és erejét.
Milyen lenne őt dédelgetni?
Max megfordult, szemei az övével találkoztak. Azon töprengett, vajon mit láthatott, mert a
kifejezése megváltozott, ahogy ránézett, és azonnal tudta, hogy ezt csak szexuális
kontextusban látná valaha is. Max letette a telefont, hozzásétált és kezével hátrasöpörte a
haját, ujjaival megcirógatta fülének tetejét. „Sascha a városi irodában van.”
Ez volt a legpuhább érintés, mégis beleremegett. „Ez nem is erogén zóna.”
„Oh.” Max lehajolt és fogaival óvatosan beleharapott ugyanabba a pontba.
És Sophia csillagokat látott.

- 95 -
Az alfa leopárddal személyesen találkoztak a DarkRiver főhadiszállásán. Lucas Hunter
láthatóan nem örült, hogy a párja egy nyomozás célkeresztjébe került, de mást nem
mondott,mint „Max, Ms. Russo,” mielőtt a tárgyalóterembe mentek volna.
Belépve Sophia próbálta a körasztal túloldalán ülő nőt nem bámulni. De ez lehetetlen volt. A
felvétel képe nem adta vissza a valóságot Sascha Duncanről. Nemcsak a kardinálisok éjszakai
égbolt szemével rendelkezett – fehér csillagokkal telehintett fekete bársony – azon felül is
gyönyörű volt, az arca úgy ragyogott, ami nem tűnt igazinak.
„Ő Sophia,” mondta Max Saschának, ujjaival finoman megnyomva a nő hátának alsó részét.
A ruhája nem csillapította érintésének a hatását, a kezén lévő apró szőrök felálltak élénk
válasz gyanánt. „Ms. Duncan,” valahogy sikerült kimondania.
„Kérem, hívjon Saschának.” Felnézve a kardinális mentál kinyújtotta ujjait Lucas felé, ahogy
a párja mellé sétált és kezét a vállára tette. Valami láthatatlan ment végbe kettejük között,
mert a leopárd alfa macskaszerűen bólintott a fejével, mielőtt azt mondta volna, „Foglaljatok
helyet,” és bepréselte magát egy székbe a párja mellé.
„Sophie.” Max kihúzott neki egy széket, majd miután ő leült Max is helyet foglalt. „Egyenes
leszek mindkettőtökkel,” mondta a DarkRiver párnak, egyik karját az asztalra tette. „Sascha
ma reggel a Duncan épületbe voltál, Edward Chan apartmanjával szemben.”
Lucas hátradőlt a székben egy hétköznapinak tűnő pózba…de a szemei nem voltak teljesen
emberszerűek, Sophia látta a kis arany részt a zöld körül, mintha a leopárd csak egy okra
várna, hogy előjöjjön.
„Mire utalsz ezzel Max?” A kérdés figyelmezetést tartalmazott.
„Csak végzem a munkámat,” mondta Max egyszerűen. Olyan egyszerűen, hogy elsiklothattál
a tény felett, hogy megingathatatlan nyugalommal tartotta a szemkontaktust Lucassal.
Dominancia, gondolta Sophia, minden a két férfi közti dominanciáról szól.
„Lucas,” motyogta Sascha, és Sophia látta, ahogy a másik nő vállizmai mozognak olyan
módon, hogy nagy valószínűséggel a kezét párja combjára tette. Egy intim gesztus férfi és nő
között, tudta, hogy Max ezt neki engedné…más nőnek nem, nem számít, hogy kicsoda. Most
nem. Egy furcsa új dolog bontakozott ki benne, szoros, forró és elhatározott.
„Igen, ott voltam,” mondta Sascha Maxnek, míg Sophia küzdött a kényszerrel, hogy
megcirógassa Maxet, érezze az izmait a keze alatt. „Azért mentem, hogy Marsha
Langholmmal beszéljek.”

- 96 -
„Az a helyzet-” Max hangja gyengédebb volt, mint Sophia valaha is hallotta volna- „Edward
Chant megölték a Langholmmal szemben lévő szobában, mikor te is ott voltál.”
Sascha szemei nyílt aggodalommal teve kitágultak.” Oh Istenem. Ez mindent megmagyaráz.”

- 97 -
18. fejezet

Lucas végigfuttatta kezét Sascha gerincén. „Shh cicus. Ne hagyd, hogy felizgasson.”
„Jól vagyok – csak sokként ért.” Vett pár mély levegőt, majd egyenesen rájuk nézett.
„Mennyit tudtok a képességemről?”
Max Sophiára nézett, aki ezt célzásnak vette, hogy válaszoljon. „Azt mondják, hogy érzékeli
az érzéseket, meggyógyítja a szív sérüléseit. Azt pletykálják, hogy P vagy, amilyen
megjelölés nem létezik.”
„Oh, de létezik,” Sascha hangja kemény volt, ami furcsa volt hihetetlen meleg
megjelenéséhez képest. „Én egy psziché vagyok, ami nem túl hasznos dolog a hálón az
Elcsendesedés alatt. De nem ez – hanem két másik dolog számít. Egy – nem tudnék megölni
senkit, anélkül, hogy az visszaüssön rám. Érezném az áldozat halálának hatását és teljesen
biztos vagyok benne, hogy engem is megölne. Nikita ezt megerősítheti nektek.”
Sophia úgy találta, hogy hisz Saschának. Volt valami a másik nőben, ami miatt hinni akart
neki. Ha minden P ilyen, az megmagyarázza, hogy a megjelölésüket miért temették el – ők
fenyegetések voltak, mert a Tanács kedvenc fegyvere, a félelem nélkül is elérték a hűséget.
„Két okot említett,” mondta Sophia, hangjában valódi tisztelet volt. „Mi a másik?”
„Azt hiszem éreztem, ahogy meghalt.” Ez egy suttogás volt. „Pont azelőtt történt, hogy
Marsha szobáját elhagytam volna. Az undor hullámát éreztem, amikor minden fekete lett – azt
hittem, el fogok ájulni. De csak pár másodpercig tartott és betudtam annak, hogy túl gyorsan
keltem fel a szófáról.” Sascha belesimult párja ölelésébe – Lucas arcán vad óvás jelent meg,
de párját nyílt gyengédséggel tartotta. „Szegény Edward. Mindig olyan keményen dolgozott.”
„Sascha.” Max hangja furcsán óvatos volt, ahogy mondta, „Láttál vagy hallottál bármit, ami
segítene? Van egy kilencven perces kritikus lyuk a biztonsági felvételeken.”
„Nem.” Makacs vonalak ráncolták össze a homlokát. „A szobák hangszigeteltek, és én csak a
Marshával való beszélgetésre koncentráltam. Végig együtt voltunk, kivéve, amikor kimentem
a mosdóba.” Azok a hihetetlen szemek találkoztak Maxéval. „Én vagyok az utolsó, aki
bántana valakit.”
Max végigtúrt a kezével a hajában. „Nézzétek,” mondta olyan hangon, mint aki meghozta a
döntését. „Azt hiszem itt az ideje, hogy megtudjátok mi folyik itt.” Egy perzselő pillantás
azokból a majdnem fekete szemekből. „Sophie, talán jobb lenne, ha elhagynád a szobát.”
Sophia ülve maradt. Max játékosan a lábára lépett az asztal alatt – ezzel elérve, hogy a szíve a
bordáihoz csapódjon, az ujjai begörbüljenek – mielőtt figyelmét visszafordította a párra.
„Valaki megpróbálta kisiklatni Nikita szervezetét, hogy kiiktatja az embereit, mert a férfi,

- 98 -
vagy nő nem tudja Nikitát magát elkapni. Olyannak tűnik, mint a bombások négy hónappal
ezelőtt, akik csak a liftaknába jutottak be, valaki biztosan segített nekik belülről.”
Sascha ökölbe szorította a kezét az asztalon. „Nem gondolod, hogy megkísérelnek egy újabb
merényletet?”
„Az anyád,” mondta Max, „jól fel van fegyverkezve és komoly a biztonsági rendszere. Ezért
frusztrált a gyilkos és a közelében lévőket célozta meg.” Kifújta a levegőt. „Sascha, ha még
mindig kapcsolatban vagy vele, akkor elsőszámú célpont vagy.”
Lucas Hunter összefűzte ujjait a párjáéval, halálos dühe intenzív, védelmező összpontosítássá
vált. „Sascha nem Nikita örököse.”
„Nikita lánya.” Max megrázta a fejét, álla makacs vonal volt. „Nem érdekel ki mit mond
arról, hogy a mentálok gondolkodás nélkül képesek elvágni minden kapcsolatot az
emberekkel – ha egy tanácsnok lányát iktatják ki, annak lesz hatása.”
„Talán nem az anyagi,” mondta Sophia a csendben, „de még mindig a genetikai örököse, az
egyetlen számára.” És a genetika nagyon fontos a hálón. A fajában sem szeretet, sem gyűlölet
nem fűzte össze őket, csak a vér. „Amennyire én tudom, nem állapodott meg második
gyerekről, vagy utánpótlásról.”
„Nem,” suttogta Sascha. „Sosem értettem miért.”
„A falkám megvédi a páromat,” mondta Lucas Maxnek. „Kösz a beavatást.”
Max elhúzta a mosolyát. „Kösz, hogy nem tépted le az arcomat, mielőtt megszólalhattam
volna.”
„Az egy nagyon csinos arc,” a leopárd alfa macskaszerű mosollyal válaszolt, mely
felmelegítette azokat a zöld szemeket, „az irodában lévő nők szétszednének, ha
tönkretenném.”
Sophia érezte, hogy a feszültség lecsökkent a szobában, mielőtt Max kifejezése tiszta férfias
élvezetté vált volna. „Azt hittem Doriant találták a legszebbnek.”
Sascha volt, aki válaszolt. „Nem tudom Max” – egy merev mosoly, ahogy a psziché küzdött
az anyja miatt érzett aggodalommal – „elég komoly ellenfél vagy a számára. Biztos vagyok
benne, hogy hallottam Zarát, amikor azt mondta, nyalogatni akar téged, mint az eper fagyit.”
Sophia eldöntötte, hogy ez a Zara nő nem mehet Max közelébe. Aki hátradöntötte a székét,
miközben nevetett. „Mivel megszegtem a szabályokat, ha bármelyikőtöknek van ötlete, ki
akarja elkapni Nikitát, örömmel hallanám.”
„Ezt át kell beszélnünk, mielőtt választ adunk neked.” Sascha megszorította a párja vállát,
Lucas felállt.

- 99 -
„Rendben van.” Max is felállt. „Clay tudja, hol lakom és ismeri a telefonom kódját.” Ahogy a
férfiak kezet ráztak Sophia felállt és vetett egy utolsó pillantást Nikita Duncan tanácsnok
lenyűgöző lányára. Sascha biccentett a fejével, a mosolyát elhalványította az üldözés miatti
aggodalma.
„Sophie.”
Megfordulva látta, hogy Max tartja az ajtót. Az oldalán kisétálva azon tűnődött, ő vajon
meggyászolta-e a szüleit, mikor meghaltak. Nem, gondolta. Kitörölték őt az életükből olyan
tisztán, mint ő törölte ki őket a sajátjából a túlélés érdekében. Annyira nehéz volt. Először
leveleket írt nekik. Könyörgött.
Végül megérkezett a válasz…amiben a szülei álláspontja brutálisan, pontosan tiszta volt – az
állt benne, nem volt többé az ők „elfogadható genetikai örököse.”
Egy farkas fütyülés hasított a levegőbe, teljesen átvágott annak a napnak a dermesztő
emlékén, amikor rádöbbent, a szülei többé nem viszik haza. A fütty egy kávébarna bőrű lány
szájából hangzott fel. „Úgy hallottam, egyedülálló vagy zsaru.” Egy káprázatos mosoly.
Max mosolyától megjelent a gödröcske az arcán, amit Sophia minden alkalommal meg akart
csókolni, amikor látta. „Az érdeklődésed tárgya már nem randizik.”
„Tudtam – öreg szűzként halok meg.” Az arca elbágyadt. „Azt hiszem vissza kell térnem a
fantáziáimhoz, ahol három – nem négy – forró férfi teljesíti minden kívánságomat.”
Sophia egy szót sem szólt addig, amíg a kocsiban nem voltak. „Örülök…hogy többé nem
tartod magad egyedülállónak.” Ez látható akaraterőbe telt, hogy elismerje, mit jelent neki a
kijelentése. Senki sem választotta őt előtte. Senki.
Óvatos, lassú mozgással kinyúlva Max ujjperceivel végigsimított az arcán. Az érzések forrón
hullámoztak át Sophia bőrén. „A dolgok, amit csinálni akarok veled Sophie,” suttogta mély
hangon, melytől a lábujjai begörbültek. „Zara fantáziái nem érdekelnek engem.”

Lucas várt, amíg Max és Ms. Russo elment, hogy a párjához forduljon. Küzdött a vággyal,
hogy kicirógassa belőle az aggodalmat, a falnak dőlt, karjait összefűzte. „Most cicus, nem
akarod elmondani, hogy pontosan miért is voltán a Duncan épületben?” A szíve majdnem
megállt, amikor bevallotta a kis kirándulását.
„Lucas,” mondta Sascha olyan hangon, amitől általában elolvadt.
„Ez most nem fog működni.” Kezeit leejtve odalépett, hogy az asztalra tegye őket. „Azt
hiszem megegyeztük, hogy távol maradsz a reflektorfénytől, amíg sebezhető vagy. És
Istenem, te elmentél-” a fogait csikorgatta, képtelen volt a mondatot befejezni.

- 100 -
„Senki sem vette észre, hogy terhes vagyok,” mondta Sascha, felállt és körbement, „még
Marsha sem. Azt hitte, csak felszedtem pár kilót a szabálytalan étkezéssel.” Sascha kezeit az
arcára simította. „Beszélnem kellett vele.”
„Miért?” Lucas úgy gondolta tudja, de biztos akart lenni benne, miután így tökön rúgta őt. „És
ülj le.” Kihúzott neki egy széket, tőle jobbra magának is egyet.
Ahogy Sascha az egyik kezét a combjára tette, ahogy szokta, a párja újabb mély levegőt vett.
„Azt akartam…” A hangja sokkos volt, Lucas nem tudta megállítani magát, hogy érte nyúljon
és csókolja őt, amíg tudott lélegezni.
„Cicus, nekem bármit elmondhatsz.” Miért érezte, hogy el kell ezt titkolnia előle? Ettől olyan
magányos volt.
„Azt terveztem, azonnal elmondom neked, ahogy visszajöttem,” mondta, az ujjai
összeszorultak a combján, „de annyira elfoglalt voltál, hogy úgy gondoltam várok ma estig.”
„Az ilyen dolgokat előre el kellene nekem mondanod.” A párduc egyetértően vicsorgott.
„Tudtam, hogy nem engednéd, hogy személyesen találkozzam Marshával,” mondta, álla
makacs volt. „És nem akartam, hogy aggódj – így is eleget aggódtál már.”
„Természetesen aggódom. A gyermekünkkel vagy terhes – jogom van, hogy közelről
szemmel tartsalak.”
„És imádlak is érte.” Szeretetteljes érzelmi hullám áradt végig a párzási kapcsukon, ami
összekötötte a lelküket. „De ezt egyedül kellett csinálnom.”
A párduc elkapta a sebezhetőséget az acélos akarat alatt. Kinyúlva egyik kezét a tarkójára
simította és birtoklással tartotta. „Még mindig nem hallottam, hogy mit akartál megtudni.”
„Marsha már akkor anyám tanácsadója volt, mielőtt tanácsnok lett volna, mielőtt
megszülettem volna.”
Sascha érzékenysége megsebezte a lelkét. „Azért mentél, hogy megtudd, milyen volt Nikita a
terhesség alatt és amikor megszülettél.” A párja annyira félt, hogy nem lesz jó anya – mikor
körülötte mindenki tudta, csodálatos lesz.
„Igen.” A szemei majdnem tiszta feketék voltak, ahogy felnézett. „De nem tudtam rávenni
magam, hogy feltegyem ezeket a kérdéseket. Azt hiszem egy részem félt, mit mondana –
hogy Nikita soha nem szeretett engem, még akkor sem, amikor a méhében voltam.”
Lucast széttépte, hogy ez mennyire fájt Saschának. „Cicus.”
Egy megnyugtató simítás a combján. „Ez fáj, de nem tör meg, mint korábban. Nem, amikor
érzem, hogy a nap minden pillanatában szeretsz.” Szemei érzelmektől ragyogtak, kinyúlt,
ujjaival Lucas hajába túrt. „Igazából, a válaszokat Nikitától kell hallanom.”

- 101 -
Lucas közelebb hajolt, így jobban tudta őt dédelgetni a kezeivel, amiket imádott. „Felhívom,
leszervezek egy találkozót.” Ha kell, az ördöggel táncol, ha az biztosítja párja boldogságát.
„Marsha nem vette észre a terhességem, mert annyira lekötöti a munkája, hogy mást észre
sem vesz,” mondta Sascha, ujjaival végigsimított párja állán és nyakán. „De Nikita
észreveszi.”
Lucas lehajtotta kezét hasának kerek ívéhez, tudván, ha a fülét nyomná ehhez a ponthoz,
hallaná a még meg nem született gyermekük szívdobbanásait. „Eddig képesek voltunk
elrejteni, de azt hiszem, ameddig rejtőzve akarsz maradni, addig folytatjuk a játékot. Max
tudta, hogy terhes vagy, abban a pillanatban, hogy rád nézett.” Öt hónaposan annyira
ragyogóan gyönyörű volt – bármilyen férfi működő szívvel rájönne, hogy egy életet hordoz a
méhében.
„Kövérnek neveztél?”
Lucas elkapta a mosoly csillanását azokban a lenyűgöző kardinális szemekben és tudta,
Sascha elég kemény, hogy kezelje a nőt, aki megszülte. „Dev saját dolgával törődjön Santos
szerint jobban kéne etetnem téged.” Egy kis extra súlyt szedett fel a terhesség alatt.
„Biztos, hogy eleget eszel?”
„Lucas, nem te voltál aki hajnali háromkor szerzett nekem pizzát, minden feltéttel?”
„Azt megköszönted már?” Előrehajolt, ajkaival a fülébe beszélt.
Egy kis örömteli szünet, ahogy Sascha megszimatolta a nyakát. „Úgy emlékszem
doromboltál.”
„És még akkor is csak egy ócska szeletet kaptam.”
„Nincs több mondanivalóm.” Sascha megcsókolta a pulzusánál.
„Úgy eszem, mint az a ló a közmondásban.” Sascha egyik kezét Lucaséra tette, ami a hasán
pihent. „Mindketten elég jól vagyunk az orvosok és Tamsyn szerint.” A DarkRiver gyógyítója
tegnap vizsgálta meg.
Egy rúgás belülről, egy furcsa, gyönyörű dolog, amikor a kis lábfej olyan erővel rúgja meg,
mely az apjától származott. „Oof.”
Lucas büszkeségtől ragyogott. „Az én lányom.”
Sascha grimaszolt. „Miért vagy annyira biztos benne, hogy lány lesz?” Eldöntötték, hogy nem
kérik, hogy az orvos, vagy a gyógyító megerősítse a nemét, de Sascha nem tudott tenni ellene,
tudta – a baba elméje napról napra fejlődött, egyre erősebb pszichikus melegség volt benne.
Mégis szeretett Lucassal játszani. Meghagyta, hogy ne mondja el neki.
„Csak tudom.” Lecsúsztatva a kezét egy csókot nyomott a hasára, ami szokásává válj
éjjelente, jó éjt kívánva a babájuknak.

- 102 -
Sascha végigfuttatta ujjait a hajában. „Annyira szeretlek Lucas.” A szeme könnyes lett, a
hangja meghitt. „Hey na.” Felemelve a fejét a homlokát az övéhez támasztotta. „Beütöttek a
terhességi hormonok?”
Egy szaggatott bólintás ahogy beleolvadt az ölelésébe. „El kellett volna mondanom a
látogatást Marshánál, de esküszöm, nem voltam veszélyben.”
Lucas ragadozó üzemmódba váltott. „Ki ment veled?”
„Nem mondom meg, ha vicsorogni fogsz rájuk.”
„Én vagyok az alfájuk – el kellett volna nekem mondaniuk.”
Sascha ököllel megcsapta a mellkasát. „Én vagyok az alfájuk párja.”
És Lucas tudta, falkatársai hűségét saját jogán érdemelte ki. „Dorian,” tudta, hogy az őrszem
könnyen olvadó pont volt Saschávalszemben. „Miért nem volt Max felvételein?”
„Alig harminc másodpercnyi távolságban volt a vészkijárati lépcsőházban, ellenőrizte a
folyosót az ő csudiszuper high-tech extra zseniális biztonsági eszközével, amíg én a
találkozón voltam. És figyelmeztetett volna, ha Marsha hírtelen elmebeteggé vált volna, és
meg akart volna ölni azzal, hogy a szervezőjét a fejemhez vágja.” Színpadi sóhajtás.
Lucas megharapta az alsóajkát büntetésként az okoskodó válaszért – és mert büszke volt a
párja erejére, függetlenül attól, hogy ő a saját útját járta. „Gyerünk, nézzük meg Szőke mit tud
mondani nekünk.”
„Lucas észrevetted?”
„Mit?”
„Max és az ő I-je.”
Lucas egyik kezét az asztalra fektette. „Nem vettem észre semmit.”
„Sophia Russo majdnem lehetetlenül jó abban, hogy elrejtse a szétesését,” mondta Sascha.
„Én is csak azért éreztem meg, mert psziché vagyok. Annyi fájdalom.” Kezét ökölbe zárta és
a szívéhez nyomta. „Át akartam nyúlni hozzá és meg akartam neki mondani, minden rendben
lesz, hogy biztonságban van, segítünk neki.”
Lucas már hozzászokott párja empatikus természetéhez. De egy alfa is volt – aki megígérte,
hogy megvédi az embereit. „Ő a hálón van Sascha. Nem tudhatjuk, hogy megbízhatunk
benne.”
„Tudom.” Egy makacs tekintet. „De ha úgy dönt, hogy egy nap felhív, egy kérésére sem
fogok nemet mondani.”
„Akkor is ilyen keményfejű voltál, mikor párosodtunk?” Egy morgás készülődött mélyen a
torkában.
„Nem. Azt hiszem az idővel alakult ki.”

- 103 -
„Nos, akkor állítsd meg.” Az ő ingerlő szavai és Sascha válaszai ellenére elkapta a félelem
élét a szemeiben. „Ne aggódj cicus. A zsaru tudja mit csinál.” Max Shannon, gondolta Lucas,
talán veszélytelennek tűnik azzal a könnyed mosollyal, de ez megtévesztő – a macska érezte
az igazságot, érezte a vadászt, mely az emberi bőr alatt leselkedett. „Nem fog leállni, amíg el
nem ejti a prédáját.”

- 104 -
19. fejezet

Senki sem számít árulásra. Senki.

Max Shannon nyomozó magánjegyzeteiből

Öt órára a Duncan épületbe visszaérve Max és Sophia találkozott azzal a négy emberrel, akik
megjelentek a biztonság felvételeken.
A gyakornok Ryan Asquith képtelen volt használható információval szolgálni, de Marsha
Langholm sokkal készségesebbnek bizonyult. „Nyomozó,” mondta. „Egyenesen a tárgyra
térek. Amikor egy kis időre láttam Edwardot ma reggel, hogy aláírjon egy szerződést, éppen
személyes találkozóm volt a gyilkosság időpontjában és én erről inkább nem-”
Max feltartotta a kezét. „Sascha elmondta, hogy önnél járt.”
Egy apró biccentés. „Ebben az esetben megérti a diszkréció fontosságát.”
„A tanácsnok nem jött rá, hogy Sascha az épületben volt?”
„Ezt én nem tudhatom.”
Egy művészi kikerülés, de Langholm hűsége a Duncanekhez – még akkor is, amikor a
disszidáltat védte – világos volt. „Ön Nikita egyik legmagasabb rangú embere,” mondta Max.
„Van bármi, amit el tud mondani nekünk, hogy segítsen elkapni azt a személyt, vagy
személyeket akik a gyilkosságok mögött állnak?”
A nő nem tettetett értetlenséget. „Tudom, hogy Vale nem követett el öngyilkosságot –
egyszerűen nem illett a pszichológiai profiljába.” Szünet. „Nem tudok neveket, vagy konkrét
adatokat adni, de vannak folyamatos…suttogások Sascha kiugrása óta.”
Egy csendes mozdulattal megérintve Max lábát az asztal alatt Sophia letette a szervezőjét.
„Biztos, hogy senki sem tartja felelősnek a tanácsnokot a lánya úgynevezett hibájáért.
Mindenesetre azt gondolom közismert, hogy Nikita megszakított minden kapcsolatot
Saschával.”
Marsha közvetlenül Sophiának válaszolt. „Maradtak kérdések, miután Sascha elhagyta a
hálót, de ezek lenyugodtak, amikor a tanácsnok úgy folytatta az üzletet, mint korábban.
Mindazonáltal Nikita üzleti társulása az alakváltókkal egy maghatározott előnyt jelentett, mert
egy egyébként nehéz piacot szereztek meg.”
Max hátradőlt – világosan látszott, hogy Sophia pontosan tudja a jó kérdéseket. Ám nem tudta
visszafogni magát, hogy lábfeje játékos választ adjon neki. Sophia cipőjének magas sarkát
bőrcipője elejére nyomta csendes rosszallásként.

- 105 -
„Mi változott?” Cipősarkának éles kontrasztjaként ujjai mozdulatlanul feküdtek az üvegtetejű
asztalon. Max emlékezett, ahogy azok az ujjak végigsimítanak Morpheus bundáján és
emlékezett milyen kifejezést fedezett fel az arcán, mintha a nő még soha nem dédelgetett
volna előtte élőlényt. Meg akarta osztani vele világának több ezer részét – de addig fel kell
fedeznie a titkait, rájönnie mindendre, amit az Igazságos Testület elrejtett. Mert nem fogja
hagyni, hogy ez az I eltűnjön a sötétbe.
„A tanácsnok nem változtatott az üzletek menetén,” Marsha Langholm szavai betörtek a
gondolataiba. „Azonban jelentős változások vannak a mentálhálón.”
„A politikai szelek megváltoztak,” motyogta Sophia.
„Nem,” mondta Marsha Max meglepetésére. „Én inkább azt mondanám, hogy szakadás. A
határok nagyon tiszták, de elkezdődött a felosztás. Nikita áll az egyik oldalon, akik a Tiszta
Mentálokat támogatják a másikon.”
Max úgy döntött, visszatér a beszélgetésbe. „Beszéljen a Tiszta Mentálokról nekem.” Sophia
már elmondta, amit tudott a csoportról – beleértve azokat az extra adatokat, amiket Nikita
küldött neki, de itt volt a lehetőség, hogy egy másik erőteljes mentál szemszögéből lássa őket.
„Természetes, hogy nem hallott róluk,” mondta Marsha és – kétségkívül – lekezelő volt. „A
Tiszta Mentálok elsődleges célja, hogy megerősítsék és megőrizzék az Elcsendesedés
integritását, amit ők tisztaságnak neveznek. Kezdik azt hinni, hogy a más fajokkal között
szerződések beszennyeznek minket – és ez a szennyeződés az elsődleges oka a növekvő
disszidálásoknak és a lázadásról szóló suttogásoknak.”
„Sóval Nikitát problémásnak találták – az alakváltókkal való egyre erősebb kapcsolatai
miatt.” Sophia hangja olyan pragmatikus volt, mint Marsháé. „És mi van az üzlettel?
Visszalépnek az ő nem-mentál kapcsolataiktól?
„Némelyek biztosan – míg Nikita mostanában újabb kivitelezési szerződéseket köt a
DarkRiver és SnowDancer partnerséggel.”
„Ha ezek a Tiszta Mentálok,” mondta Max, közben utasította magát, hogy viselkedjen,
amikor érezte a kényszert, hogy összezavarja Sophiát, bemásszon az elsődleges higgadtsága
alá azáltal, hogy ujjaival a combján táncol, „miért egyedül Nikita? Ő egyike a hét
tanácsnoknak.”
Marsha Langholm megérintette szervezőjének képernyőjét, ami az asztalon előtte feküdt, nem
egy nyugtalan mozdulattal – amit a mentálok teljes biztossággal nem csinálnak – hanem
okból. „Utána néztem önnek Shannon nyomozó. Az ember, akinek ennyire magas a
megoldási rátája, gyakran szerepel a hírekben.”
Max vállat vont, ezzel annyiban is hagyta.

- 106 -
„Ennek hatására osztom meg önnel ezt az információt. Hallottam pletykákat, melyek szerint
Henry Scott teljes mértékben csatlakozott a Tiszta Mentálokhoz és ezért Shoshanna, a
felesége is csatlakozott vele.”
Max mentálisan feljegyezte, hogy megkérdezze Sophiet, ez hogy működik – a Scottok nem
lehettek igazi férj és feleség, nem érzelmi szinten. „Akkor még ott van Anthony Kyriakus,
Tatiana Rika-Smythe, Ming LeBon és Kaleb Krychek.”
„Mind a négyüknek tisztázatlan a politikai lojalitásuk,” mondta Marsha Langholm. „A Tiszta
Mentálok talán gyanakodnak, hogy Anthony nem az ő oldalukon áll, de mégis, a tette, hogy
alvállalkozásként kiadja a jövőbelátást az egy megérthető üzleti döntés, tekintve Faith
NightStar puszta értékét. És a NightStar klán csak kis kapcsolatban áll az alakváltókkal az
alvállalkozáson kívül.”
Sophia szólalt meg ismét, hangja ütés volt Max érzékeinek. „Van esetleg ötlete, hogy a többi
tanácsnok talán hol állhat?”
„Tatiana Rika-Smythe gyakran jelentős hasznon osztozik emberi vállalatokkal. Ha ezt
folytatja, akkor nehéz lesz számára a Tiszta Mentálok oldalára állnia. Ming LeBon és Kaleb
Krychek céljai ismeretlenek. Nem tettek semmit, amivel akár az egyik, vagy másik
csoporthoz lehetne őket sorolni.”
„Én egy dolgot nem értek,” mondta Max, hátradöntve a székét. „A mentáloknak mindene a
logika, igaz?”
„Helyes, nyomozó.”
„Akkor annak, amit a Tiszta Mentálok csinálnak, nincs értelme.” Egy kis érintés a lábfején.
Max elrejtve a vigyorgását visszaejtette a széket négy lábra. „Ha sikerrel járnak, akkor
elzárják a mentálokat, és elzárják magukat a hatalmas bevételi forrásoktól.”
Marsha Langholm nem választolt. De Sophia igen. „Logikus a maga módján,” mondta. „A
Tiszta Mentálok hisznek abban, ha a háló ismét „zárt” lesz, akkor a mentálok ereje olyan
mértékben megnövekszik, hogy a fajunk képes lesz kiirtani az alakváltókat és az embereket.”
„Még akkor is, ha ez a tett rövid úton a személyes hatalom elvesztésével jár is,” tette hozzá
Marsha Langholm.
Ez volt a leghidegvérűbb leírása a gyilkosságnak, amit Max valaha is hallott.

Dorian felnézett a komputerből, ahol dolgozott valamin, ami hirtelen eltűnt, hogy Sascha és
Lucas besétált a DarkRiver épületének második pinceszintjére.
„Tudja,” suttogta Sascha a fő összeesküvőjének.

- 107 -
Dorian Lucasra vigyorgott. „Mennyire vagy rám mérges?”
„Ha nem lenne párod, biztos eunuchot csinálnék belőled,” mondta Lucas, figyelve ahogy
Sascha Dorian másik oldalára sétál, kezét az őrszem székének támlájára tette.
Odafordulva Dorian megbiccentette a fejét engedélyt kérve. Amikor Sascha mosolygott a
fülét a hasához hajtotta, kezével védelmezően megérintette a domborulatot. Ha a falka
valamelyik másik férfija merte volna ezt tenni, Lucas a puszta kezével tépte volna cafatokra.
De ez Dorian volt, Sascha kedvenc őrszeme, és Lucas egyik legjobb barátja.
A párduc kíváncsian felkelt, amikor Sascha nevetett valamin, amit Dorian suttogott a
babának. „Hé,” az őrszem hangosabban mondta, „soha nem tudhatod. A kölyöknek úgy kell
megszületnie, hogy mindent tudni akarjon a haladó harcművészetekről.
Sascha összeborzolta az őrszem egyedi aranyszőke haját. „Vaughn szerint ő festő lesz, biztos
benne. Clay szerint őrszem lesz. Hawke szerint-”
Lucas morgott a farkas alfának nevére.
Sascha nevetve folytatta. „Hawke szerint a fő célja az életben az lesz, hogy megőrjítse Lucast.
Már vett is neki egy gyapjúkalapot – mikorra kitépi az összes haját,” magyarázta Dorian
összezavarodott kifejezésére.
Lucas érezte, hogy ajkai elegáns ugratásra rándultak. „Tudod én mire várok nagyon? Hogy az
a farkas megkapja a büntetését. Partit fogok rendezni, amikor párosodni fog – és az első sorba
veszek helyet, ahogy a párja ízekre szedi majd őt.”
Sascha kifejezése megenyhült, és Lucas kitalálta gondolatai irányát. Elfogadott tény, hogy a
farkas alfa soha nem fog párosodni, de a dolgok megváltoztak az elmúlt években. Úgy tűnt,
hogy talán lesz esélye ennek a SnowDancernek. Nem számít mennyire ugratják egymást,
Lucas nem kívánna mást neki, csak sok szerencsét ezen a ponton. Mert amikor megkezdődik
a párosodási tánc…
Szemei találkoztak a kardinális mentáléval, aki az ő párja volt, a szívdobbanása. „Hagyd abba
a flörtölést Doriannel és gyere ide.”
Lucas kinyújtotta a kezét ahogy Sascha elindult felé, hogy mellette legyen. „Nem mernék
Doriannel flörtölni. Ashaya aprított húst csinálna belőlem.”
Dorian önelégülten vigyorgott. „A párom úgy gondolja én vagyok a legnagyszerűbb leopárd,
akit valaha látott.”
„Mutasd meg nekünk a felvételeket, mielőtt az arcod felrobban,” motyogta Lucas, de saját
macskája vigyorgott, hogy Doriant ennyire boldognak látta. Az őrszem látens volt élete nagy
részében, képtelen volt leopárddá változni. Most hogy már képes rá, minden esélyt kihasznál
rá. „Sikerült már elkapnod a nyulat?”

- 108 -
Egy egyszerű ékesszóló ujj. „Bazd meg.”
Lucas kuncogott. „Miért nem próbálod meg a teknőst?”
Dorian kiugrott a székből és egyenesen Lucas nyakára ment.
Sascha nevetve figyelte, ahogy a két férfi a földre esik. Egyikük sem engedte ki a karmát, és
nyilvánvaló volt, hogy nem csinálnak mást, csak birkóznak. Férfiak, gondolta ahogy
szeretetteljesen megrázta a fejét és leült Dorian székére.
Oooh, így már sokkal jobb.
Bár az energiája megnőtt az elmúlt pár hétben, a bokái még mindig kitartottak, hogy mini
tönkökké változzanak. Egy kis ütés a hasán, egy emlékeztető, hogy megéri az egész. Igen,
gondolta a gyermek felé, te mindent megérsz.
A boldogság érzése, meleg, összetartozás.
Sascha végigsimított kezével a hasán egyik szemét a fiúkon tartva, akik még mindig a földön
gurultak. Hihetetlenül szeretve vagy édes kisbabám. Az egész falka várja a születést, ahogy
minden születést a DarkRiverben. Minden gyermeket megbecsültek, megünnepeltek.
Senkit sem utasítanak el, hogy hibás.
Mosolyogva megnyomta a kijelzőt és felhozta a megfelelő fájlokat. Dorian valójában nem
hallgatta ki a beszélgetését Marshával – helyette a nő hangját figyelte az egyik
szerkentyűjével, készen, hogy a veszély azonnali növekedésére betörje az ajtót. Azonban fél
füllel figyelte, mi történik a folyosón, a biztonság kedvéért rögzített mindent.
Valami leesett a háta mögött, ahogy megnyitotta a fájlt. „Dorian?” kérdezte. „Ez csak audió?”
„Mi – umfh!” Újabb esés. „Igen. Még nem volt időm, hogy-”
Egy hangos csattanás.
Sascha próbálta megtartani a szigorú arcát és megfordult. „Ha felforgatjátok ezt a labort,
megmondalak titeket Riának.” Lucas adminisztratív asszisztense rendelte meg a nehezen
beszerezhető eszközöket, amikre Dorian specializálódott, segített minden szegecset és csavart
a helyére tenni.
Lucas felemelte a fejét, a haja borzas volt és annyira csodálatos, hogy Sascha maga akart
leteperni őt a padlóra.
„Aw, ne már.”
„Igen,” motyogta Dorian és ülő pozícióba tornázta magát, a pólója felhúzódva megmutatta
csupasz, izmos hasát. „Ez azt jelenti, hogy ránk uszítod Riát.”
„Ő 152 cm magas,” mondta Sascha, megjegyezvén, hogy Lucas és Dorian talán négyszer
annyit nyomnak és izmosabbak is Riánál. „Miért féltek mindannyian tőle?”

- 109 -
„Te nem tudod, mert szeret téged.” Felkelvén Lucas kinyújtotta kezét Dorian felé, aki azt
megfogva talpra húzta magát.
Csak borzasnak tűntek. Aranyosak, azt gondolta, hogy aranyosan néznek ki. És vicsorogtak
volna, ha ki merte volna ejteni ezt a szót. „Szeretném már meghallgatni az audiót.” Az öröme
eltompult. „Valaki le akarja vadászni az anyámat.”
Lucas megnyugtatólag csendesen megszorította Sascha nyakának hátoldalát, a szerelme egy
védelmező pajzs volt körülötte. Amikor Dorian kétségbe volta a szavait, Lucas tömören
összefoglalta neki az eseményeket – az őrszem az ujjaival megérintette Sascha arcát, mielőtt
odafordult volna, hogy valamit babráljon az audió fájlon. „Figyeltem az egész élő adást és
semmi gyanúsat nem hallottam, de csak a Saschát veszélyeztető dolgokra figyeltem. Akkor
kezdjünk neki.”
Csak a nagy semmi volt a felvételen.
„Új terv,” mondta Dorian néhány perc multán. „Kihagyok minden esetet, amikor a zajszínt az
alapvonal alá ment.”
Számos esemény volt, amiért a számítógép megállt, emberek jöttek és mentek. És néhány
perccel azelőtt, hogy Sascha elhagyta volna Marsha apartmanját, lépések, kopogás és
ajtónyitás hangját hallották.
„Úgy látom, megkapta az üzenetem,” mondta egy férfi hang enyhe francia akcentussal.
„Jöjjön be. A papírok a kávézó asztalon vannak, ahol ma reggel hagyta.”
„Ah, bassza meg,” motyogta Lucas, kezével beletúrt az amúgy is kócos hajába. „Ha ez az,
aminek gondolom, Max ki fog akadni majd.”

- 110 -
20. fejezet

Mint a legtöbb telepata, aki I képességgel születik, ennek a lánynak is van egy kis
képessége a J spektrumban, limitálva a múltba látás lehetőségére. A képessége 1,5-
ös mértékű a gradiensen és talán soha nem aktiválódik.
Mentál orvosi jelentés: Sophia Russo, kiskorú, 8 éves

Max nem volt kiakadva, mikor Lucas felhívta. Rohadtul dühös volt. „Fenébe Luc. El kellett
volna mondanod, mikor találkoztunk.”
„Ez olyan bizonyíték, amit máshogy nem kapnál meg,” mondta a DarkRiver alfa, ahogy
Sophia felállt és bezárta a tárgyalóterem ajtaján, hogy biztosítsa az egyedüllétet. „És a felvétel
miatt érted már rávicsorogtam a két összeesküvőre.”
Felismerve, hogy a csend mit jelent, Max kifújta a levegőt. „Át tudnád küldeni ezt a részt a
telefonomra? Az eredetiért később beugrom.”
„Megkérem rá Doriant. És zsaru” – a hangja lesüllyedt – „ha szükséged van ránk, itt vagyunk.
Ne hezitálj.”
„Szavadon foglak.” Eltéve a telefont Max elmondta Sophiának amit a DarkRiver alfa
megosztott vele.
Sophia visszadugta a haját a füle mögé felfedve a sebeket az arcán, a sebeket, amik egyre
ismerősebbekké váltak Max számára. „Komolyan veszik a párjuk védelmét.”
„Azt hiszed csak az alakváltók ilyenek?” Max felemelte a kezét és megvárta, míg Sophia egy
kicsit közelebb ment felé. Szemei a nő buja ajkait figyelte, ujjaival a halántékán játszott,
arcának vonalain, végig az állán.
Sophia szíve a bordáinak csapódott, bőre bizsergett a majdnem fájdalmas hőtől, de nem
mozdult. Amikor Max még közelebb lépett, míg a nő melle súrolta az ö mellkasát minden
lélegzetvételével, Sophia azt vette észre, hogy felemelte szabad kezét, hogy végigsimítson
mellkasának rugalmas melegségén.
„Bőrt akarok,” be merte vallani, még ha nem is volt benne biztos, hogy túlélné-e az érzések
hatását.
„Igen?” Max lehajtotta a fejét, forró lélegzete az arcát érte, ahogy lassan, édesen csúsztatva
húzta végig az ajkait a bőrén, kezével birtoklóan megszorította a csípőjét, ami olyan volt, mint
egy billog.
„Max.” Sophia lábai remegtek az erőfeszítéstől, hogy egy helyben álljon, hogy érezze őt –
kemény és erős, egy erotikus kísértés.

- 111 -
„Elég.” Max hátralépett. „Legközelebb a szád jön.”
Megragadva a szék támláját Sophia nyelt egyet, próbálta megtalálni a hangját. Eltűnt,
elveszett vérének tomboló rohamában. Szemei ismét találkoztak Maxével, látta a csillogást
benne és hogy a bőre megfeszült az állán. „Rád nem hathatott úgy, mint rám,” végre ki tudta
mondani, a torka nyers volt. „Hozzá kellett már szoknod.”
„Szóval más férfi is jó lesz majd neked?”
A válasz kicsúszott belőle. „Csak te.” Egy veszélyes vallomás, de Sophiának nem volt ideje
játékokat játszani. A keserűség azzal fenyegette, hogy éles, savas robbanásként emelkedik fel,
de Sophia eldöntötte, nem enged a hasztalan dühnek. „Kizárólag csak te.”
Max beszívta a levegőt, és mély torokhangon ígérte. „Jó – mert a pokolba is, nem vagyok
osztozkodó típus.” A követelés nyers kijelentésével – és Sophia megértette, hogy ez mi is volt
– Max az ajtóhoz fordult. „Egy pillanat múlva visszajövök.”

Max a tárgyalóterem külső falának dőlt, a légzése szaggatott volt. A hideg levegő egy kicsit
kitisztította Sophia illatát a tüdejéből. Ő nem az volt, amit elképzelt, de minden volt, amit
akart.
És mentál volt.
Épp most, amikor megérintette és a nő is megérintette őt, a szemei feketék voltak. Semmi
írisz, semmi pupilla, csak a végtelen feketeség. Ez megrázta őt, nem azért mert félt volna –
hanem mert ez emlékeztette a szakadékra köztük. Látta a mentálhálót a szemeiben, a hatalmas
ürességet, ahova ő soha nem léphet be és amit Sophia soha nem hagyhat el.
Sascha Duncan megtette, emlékeztette az elméje.
A sarkon lévő lift ajtói kinyíltak, mikor kilépett Quentin Gareth, az egyike a két férfinak akit
Max és Sophia kezdetben nem tudott a biztonsági felvételek alapján azonosítani.
„Shannon nyomozó.” A férfi korán őszülő haja csillogott a fenti lámpák fényében. „Azt
mondták kérdései vannak hozzám.”
„Köszönöm, hogy eljött.” Elrugaszkodva a faltól kinyitotta az ajtót és Sophiát az asztal
túloldalán lévő székben ülve találta.
A távolság nem szüntette meg a lüktető feszültséget közöttük, ami szoros és forrón szexuális
volt, amitől Max elgondolkodott, Gareth hogy nem vette ezt észre.
„Nyomozó,” mondta a férfi azonnal, hogy leültek. „értékelném, ha minél gyorsabbak lennénk.
El kell érnem a Dubaiba tartó gépet.”

- 112 -
Max ráébredt Gareth repülési terveire, de más emberi bűnözőkkel ellentétben a mentálnak –
főleg az erős mentálnak az erőstruktúrában – kevésbé kockázatos a repülés. Nikita el tudja
kapni Quentin Garethet a mentálhálón keresztül, ha arra kerül a sor. „Akkor mi lenne, ha
átfutnánk az áldozattal való találkozóját,” mondta Max átlagos hangszínnel. Talán a mentálok
nem éreznek, de abból amit látott, nagyon jók, hogy olvassák és manipulálják azokat, akik
éreznek.
„A találkozónk előre leszervezett volt, de Edward megerősítette, mikor visszatért Kairóból. A
találkozónk számos ötlet továbbfejlesztését foglalta magába – azelőtt akartunk beszélni, hogy
elindulok a dubai megbeszélésre és ő halad a saját projektjeivel.”
Válaszolva Max kérdéseire Gareth elmondta, nem tudja, hogy miért vette bárki is célba
Edward Chant. Max véget vetett itt a kihallgatásnak. „Mind a négy gyanúsítottról mély
háttérellenőrzésre lesz szükségünk,” mondta Sophiának, ahogy Gareth elment. „Az ösztönöm
azt mondja Marsha tiszta, de lehet, hogy van csontváz a szerkényében, amivel zsarolhatják.”
„Már rajtavagyok.” A hangja rekedt, nyers simogatás, emlékeztető az érzéki izzásra, ami
majdnem felemésztette őket. „Vannak kapcsolataim az Igazságszolgáltatásnál, akik radar alatt
utánajárnak.”
Max kezével megszorította a széket. „Tudod,” motyogta muszáj volt valahogy kiengednie a
feszültséget, „azt hiszem, az asztal elég erős, hogy megtartsa a súlyodat. Még soha nem
mondtad el, mit gondolsz a tárgyalótermi szexről.”
Sophia felkapta a fejét, vékony pír volt az arcán. De nem lépett vissza. „Azt hiszem az ajtón
erősebb zárra van szükségünk– és nem vagyok biztos benne, hogy örülnék, ha lenyomnának
egy kemény felületre.”
A „lenyomni” szó afrodiziákumként hatott, elküldte jó szándékait a pokolba. „Akkor
meglovagolhatsz engem,” mondta, a farka acélrúd volt a nadrágjában. „A kilátás” –
végigfuttatta tekintetét a mellein – „sokkal boldogabbá tennének, mialatt lenyomnak.”
„Max,” mondta Sophia vékony hangon, „ha nem viselkedsz, én-”
Talán az volt a legjobb, hogy Andre Telane, az utolsó személy a biztonsági felvételről ekkor
érkezett meg. Ugyan azt a rövid történetet mondta, mint Quentin Gareth.
„Bármelyikük lehetett,” mondta Max miután a férfi elment, „még Marsha is. Csak arra a pár
percre volt szüksége, amíg Sascha a fürdőszobában volt.”
Sophia válasza praktikus volt…még ha a hangja édes, forró lüktetésként tovább dörzsölte a
bőrét. „Talán. De a Saschával folytatott beszélgetés alapján együtt voltak, amikor Edward
meghalt.”

- 113 -
Max homlokráncolva gondolt vissza rá. „Igazad van. Én minden körülmény között hiszek
Saschának.”
Bólintva Sophia azt mondta, „Meg kellene hallgatnunk a felvételt, amit a DarkRiver
rögzített.”
Kivéve a telefonját Max lejátszotta a fájlt. „Edward Chan adatai alapján Franciaországban
nőtt fel” – fokozódó érdeklődés, a préda első jelenléte – „így ez ő kell, hogy legyen. Ami azt
jelenti, hogy Chan behívott valakit az apartmanjába a halálának idején. A felvételen lévő
időbélyegző beleillik az idővonalba.” Felkelve Max odasétált, hogy Sophia mögé hajoljon,
képtelen volt ujjaival nem végigsimítani a karján. „A szavak kivehetően igazolták, ez Ryan
Asquith, már ha egyáltalán telekinetikus.”
Sophia remegett, de nem tolta őt el, a keze veszélyesen közel volt Max combjához. Azt
akarta, hogy rátegye azt, menjen magasabbra. Megfulladva az erotikus képtől inkább a száját
kezdte el figyelni. „Igen,” mondta a nő, ajkai puhák és buják, „Asquith csak a legvégén ment
be az apartmanba. De ugyanezen okból ő Nikita legújabb, legkevésbé ismert embere.”
„Igen,” a hangja dörzspapír volt, „de nem dolgozott neki, amikor a liftbe elhelyezték a
tölteteket.” Emlékezvén a jegyzetre, amit akkor írt fel, mikor a nő kint volt a szobából, kivette
a zsebéből és bedobta a táskájába, biztosra véve, hogy éppen csak végigsimít a keze
hátoldalán. Ez egy csendes folytatása volt a játékuknak, a bátorságnak.
Sophia megharapta az alsó ajkát, de akármit is akart mondani elveszett, ahogy beszívta a
levegőt, feketeség töltötte meg a szemét. „Max.”

Sophia úgy érezte, hogy egy emlékkinyerés könyörtelen erejével rúgták meg. De ez
másmilyen volt. Nemcsak az erőszak, amivel az emlékbe szívták be, a belépés iránya is.
Általában más emberek emlékeinél az egyének szemén keresztül látta a kérdéses dolgokat.
Itt csak egy pártatlan megfigyelő volt, egy harmadik fél, aki egyáltalán nem vett részt az itt
zajló eseményekben – ami két bérház épülete közti szemetes sikátorban zajlott.
Két gyerek volt itt. Két fiú. A sötéthajú fájóan sovány volt, a lábai túl hosszúak a testéhez
képest, a szemei folyékony feketék abban a sötét, gyönyörű arcban, amiről tudta, hogy ki
kellett volna nőnie – de ezzel az arccal nőtt fel, mely valódi akaraterőtől volt vadul férfias.
„Abba kell ezt hagynod,” mondta a szemben lévő fiúnak.
Ő mosolygott, szeme hihetetlenül lila volt, a haja mint az érett búza, aranyszínűvé vált. Ha az
első fiú gyönyörű volt, akkor ő egy fiatal isten volt. Az ajkai tökéletesen metszettek, a bőre
porcelán, és a hangja mikor beszélt, olyan tiszta, mint a legtisztább csengő. „Miért?”

- 114 -
„Miért?” Az első fiú, akit Sophia ismert, megragadta barátja karját, megfordítva felfedte a
tűszúrások ocsmány nyomait. „Ha ez ezt teszi veled idekint, mit gondolsz, mit csinál
odabent?”
A másik fiú mosolygott és Sophia elkapta a furcsa szétkapcsolást a tekintetében, olyan volt,
aki nincs teljesen jelen. „Ettől repülök Maxie.”
„Ez hazugság.” Max megfogta a másik fiú arcát, kényszerítve hogy ránézzen, hangja
kőkemény volt. „Csak elhiteti veled. Te is tudod. Amikor összetörsz, az fáj.”
Egy furcsán tiszta pillanat. „És akkor? Mi jó van az életünkben? Huh?” Az arany gyermek
elfordulva megfogta Max arcát. „Az egyik pasija tegnap megpróbált hozzám érni.”
A hideg düh jegessé változtatta Max kifejezését. „Megölöm.”
Igaz, gondolta Sophia, ez volt a lemoshatatlan igazság.
„Rendben van. Anyu sikított és kidobta őt.” Homlokát Maxéhez nyomta egy fájdalmas
kifejezéssel. „Engem megvéd. Téged miért nem?”
A vékony vállak lesüllyedtek abban a pillanatban. „Nem tudom River.”
Élénk feketeség, a kapcsolatot elvágták és Sophia úgy érezte, hogy a levegő erőszakos, éles
rohanással süvít ki a tüdejéből.
„Sophie! Nézz rám.” Max keze az arcán volt, a tapintható sokktól felpattantak a szemei.
Max leejtette a kezét, fehér vonalak keretezték a száját. „Beszélj hozzám.”
„Nem itt.” A torka reszelős volt, mintha ezernyi szálka lenne benne. „Vigyél haza. Kérlek
Max.”
Valahogy megcsinálta.
Sophia térdei összecsuklottak azonnal, ahogy Max apartmanjába értek.
„Tartalak.” Felvette őt a karjaiba – és igyekezett elkerülni minden bőr a bőrön érintést – Max
a szófához vitte. De ahelyett hogy letette volna leült vele az ölében. „Shh,” mondta, amikor
megpróbált kicsúszni. „Had tartsalak.”
„Max-”
„Szükségem van rá.” Egy vad suttogás.
Amikor nem tett mást, csak tartotta őt, Sophia megnyugodott, fejét a vállára hajtotta. Annyira
csábító volt, hogy kezét a másik vállára tegye, de csak egy pamutinget viselt és nem volt
benne elég biztos, hogy a pajzsa elég erős. Nem a látottak hatása után, és olyan meleg és szilaj
volt körülötte, az illata egyértelmű keveréke volt a hőnek, szappannak és a friss fenyőnek,
amiről tudta, hogy az arcszesze.
Karjaiba feküdve sóhajtott, elolvadt az ölelésében. Örökké tudta volna a férfit cirógatni, de
tudnia kellett, meg kellett kérdeznie. „Ki az a River?”

- 115 -
Max lefagyott a kérdéstől, szíve a bordáinak csapódott olyan erősen, hogy félig azt várta,
vérfoltos lett az inge a mellkasán. „Az öcsém.”
Sophia elcsendesedett a karjaiban, de a kérdés amit feltett, praktikus volt. Mentálos. „Rajtad
tisztán látszanak az ázsiai felmenők jegyei, míg ő megkérdőjelezhetetlenül kaukázusi.”
A logikus kérdés megnyugtatta Maxet, adott neki egy horgonyt. „Ő úgy nézett – néz ki, mint
az anyánk.” River volt az ő árnyéka és tükre. És végül ez a tudás törte meg az öccsét.
„Különböző apáink voltak. Az övé olyan szőke volt, mint az anyánk.” Míg Maxé ismeretlen
volt, a férfi, aki egy másik kultúra genetikai örökségét adta át neki. „Senki sem hitte el soha,
hogy testvérek vagyunk.” De azok voltak. Ugyanabból a méhből jöttek, ugyanabban a
pokolban nőttek fel.
„Ő még-” Egy szünet, egy mély lélegzet. „Múlt időt akartál használni.”
Egy újabb fájdalmas szúrás, de nem kérte, hogy ejtse a témát. Olyan rég volt már, hogy
valakinek Riverről meséljen, aki ismerhette őt – és valahonnan tudta, az ő I-je ismerte. „River
eltűnt, amikor majdnem tizennégy éves voltam, ő pedig tizenegy. Annyira elveszett a
drogokban, tudtam, hogy nem éli túl sokáig…de egy részem minden reggel azzal a reménnyel
kel fel, hogy ha kinyitom az ajtót, ő áll ott.”
Sophia pozíciót váltott, kesztyűs kezét felemelte, hogy hezitálva megfogja nyakának
hátoldalát. „Sajnálom Max. Nem akartam betörni az emlékeidbe.
„Azt hittem a pajzsom-”
Sophia megrázta a fejét. „A legtöbb telepata aki olyan képességgel született, hogy I legyen,
rendelkezik némi látens, vagy gyenge J képességgel.”
Max összeráncolta a homlokát. „A jövőbelátók a jövőt látják.”
„Általában igen. De van egy kis csoportjuk, akik a múltat látják. Őket múltba látóknak jelölik
meg.”
Max tudta, hogy azért beszél ilyen tényszerűen, mert érezte a fájdalmát, próbált tőle
távolságot tartani olyan módon, amit ismert, az ő sebezhető I-je a szívével megértette, hogy az
ilyen emlékek fájhatnak.
„Láttad Rivert egy visszanézésben.”
„Igen. Ez volt az első eset, hogy ezt tettem.” A szemei űzöttek voltak, kezét a vállára tette.
„Ha a statisztikai adatok igazak, ez volt az első eset, hogy ilyet tapasztaltam.”
„Örömtelinek hangzol.”
„Soha nem éreztem magam ilyen menthetetlennek,” suttogta.
„Mit láttál?” A szíve kifacsarodott – nem volt horror a szemében, akkor biztosan részben
boldog volt.

- 116 -
„Te és a testvéred egy sikátorban voltatok. Próbáltad lebeszélni a drogokról.”
„Annyiszor próbáltam.” Max lehajtotta fejét az övére. „Ő volt az egyetlen személy, akit
szerettem, az egyetlen, aki számított. De nem tudtam megmenteni.”
„Annyira fiatal volt,” mondta Sophia.
„És sérült – annyira hogy nem látott más kiutat.” Max azt kívánta bár visszamehetne az
időben és meggyőzhetné Rivert, hogy semmi sem volt az ő hibája. „Magát okolta olyan
dolgokért, amiket nem tudott irányítani.”
Sophia keze megszorította a nyakát, puhán, hezitálva, de megnövelte a bizalmat. „Azt
mondta…azt mondta…”
Max tudta, hogy észrevette a horrort. „Mond el.”
„Azt mondta, nem védett meg téged.”
A benne lévő gyermek fájdalma áthullámzott rajta. „Olyan volt, mintha az anyámnak két
személyisége lett volna.” Egy mindkét fiának. „Felnőttként tudom, semmit sem tehettem
volna, hogy a felém áradó gyűlöletét megszüntessem – de egy részem még mindig azt hiszi,
tettem valamit, amiért úgy bánt velem, ahogy.” A hangja megtört.
Sophia lélegzete átfújt a haján, ahogy őt tartotta, ő, a nő, aki egy érzelemmentes fajba
született, több szeretetet adott neki, mint az a nő, aki megszülte őt.

- 117 -
21. fejezet

Sascha este hat órakor összegömbölyödve feküdt az ágyban, fáradt volt, pedig alig csinált
valamit. De nem is érezte a szükséget, hogy mozogjon – jó volt lefeküdni, körbevéve a párduc
meleg, férfias illatával, aki a párja volt. Magához ölelte a párnáját, kinyitotta a könyvet, ami
az ő használati utasítása volt – és egy végtelen forrása a frusztrációinak.
Azonban most már reménytelibb volt, hogy megfejt néhány fejezetnyi homályos utalást,
miután beszélt az Elfeledett pszichével, az öreg hölggyel, akit Mayanak hívnak.
„Csak a kardinálisok képesek megállítani a lázadásokat,” válaszolta Maya Sascha kérdésére, a
megjelenése aktív volt, ahogy megjelent a komm képernyő előtt. „Bár nem tanították hogyan,
de van néhány homályos emlékem, ahogy a nagymamám a „végső mezőről” beszélt.”
Maya nem tudott előásni több emléket, hogy ez a kifejezés mit is jelenthet valójában, de
kezdetnek jó volt. Ezzel az elméjében Sascha azon volt, hogy újraolvassa a lázadás
kontrolállásáról szóló részeket, amikor hallotta, hogy Lucas a nappaliban mozog. „Lucas.”
Hangját lágyan tartotta, tudván, hogy hallja őt.
Betöltötte az ajtót, csupa zöld szem és sötét haj. Milyen gyönyörű férfi az ő párja. És milyen
veszélyes, főleg ha védelmező ösztön elöntötte a vérét és az vezette őt.
„Van időd valamit megbeszélni?”
A kifejezése elgyengült. „Két perc múlva? El akarom küldeni ezt az üzenetet Zarának.”
„Itt leszek.” Nézte, ahogy elmegy, Eldridge könyvének gerincével játszott.
„Jobb esti mesére van szükséged.” Lucas mögé osont és elterpeszkedett a háta mögött.
Sascha ösztönösen felemelte a fejét és Lucas egyik karját alácsúsztatta, mielőtt nagy testét az
övé köré hajtotta. Ez lett a kedvenc alvópozíciójuk.
„Nem vagyok álmos,” mondta. „Csak pihentetni akartam a lábam.”
„Megmasszírozom a talpad.”
Öröm sugárzott át rajta izzó fénnyel. „Lucas, rájöttél, hogy mennyi mindent akarsz majd
behajtani rajtam?”
„Ne aggódj – a tervem az, hogy ignorállak, ahogy megszülöd a kis hercegnőmet.”
Sascha nevetet, szerelmének biztos tudatában. „Tudtál beszélni Siennával?” A tinédzser, tagja
a disszidált mentál családnak, akik menedéket találtak a SnowDancer farkasoknál, a
DarkRiverrel maradt egy-egy kis időre az elmúlt hónapokban.
„Már biztonságosan és egyben felért a SnowDancer odúba.” Egy csókot nyomott a füle alatti
érzékeny bőrre. „Nagyon jó sofőr.”

- 118 -
„Kit?” A DarkRiver férfi fiatal katona volt, és egy jövőbeli alfa – úgy tűnt, kapcsolatot épít ki
Siennával.
„Még mindig lent van.” Lucas úgy hangzott, mintha ráncolná a homlokát gondolkodás
közben. „Nem hiszem, hogy bármi jogunk lenne beleszólni. Mindketten felnőttek.”
„Nem vagyok benne biztos, hogy Sienna tisztán gondolkodik.” A mentál tinédzser közel volt
az összetöréshez, amikor először maradt a DarkRiverrel. Most stabilizálódott, de…„Hawke?”
Az, hogy Lucas nem átkozta a SnowDancer alfa nevének említését, azt jelentette, mennyire
komolyan veszi a kérdést. „Úgy tűnik jól van, de nehéz egy másik alfában olvasni – nagyon
jók vagyunk abban, hogy megtartsuk a gondolatainkat magunknak, ha ez szükséges.”
„Hawke és Sienna – van köztük valami.” Egy nyers, majdnem dühös fújtatás. „Kittel,
nehezebb észrevenni. Érzek köztük valamit, de mit, azt nem tudom megmondani.”
„Kit jobb választás lenne a számára,” mondta Lucas csendesen, és nem tett semmit, hogy
elrejtse aggodalmának mélységét az érintettek miatt. „Hawke nem lenne könnyű egy nő
számára sem, akit a magáénak követel. A tény, hogy gyerekként elvesztette azt a lányt, aki a
párja lehetne. Nem tudom, hogy a farkasa megengedi-e neki, hogy elfogadjon más nőt ezen a
szinten.”
Saschának erre nem volt válasza. Mint az alakváltó leopárdok, a farkasok is csak egyszer
párosodtak életükben. Érezte Hawke dühét, a farkasa kínlódó tombolását, de érezte Sienna
gyötrődő válaszát a SnowDancer alfára. És akkor ott volt Kit – csodás, hűséges, erős Kit.
„Ez volt az, amit meg akartál beszélni?” Lucas kivette a könyvet a kezéből és letette az ágy
melletti asztalra, mielőtt ismét szorosan tartotta volna.
A gonoszkodás manója felébredt benne azután, hogy Lucassal párosodott és most hirtelen
előjött. „Nem – hallottad, hogy a farkasok Mercyt az ő „őrszemüknek” hívják?”
Egy morgás, melytől a testén minden szőrszál azonnal égnek állt. „Talán rossz az ízlése, mert
egy farkassal párosodott, de ő a miénk. Ha megpróbálják elcsaklizni, akkor hozok neked egy
szép, új Hawke bundájú kabátot a szülinapodra.”
Képtelen volt visszatartani a nevetését, Sascha megszorította a karját. „Hiszékeny vagy.”
„Csibész.” De a párduc is vele nevetett. „Jól vagy?”
Tudta, hogy Nikitára célzott, az összezavarodott érzelmekre Sascha szívében. „Jól leszek.”

- 119 -
22. fejezet

Sophie, én édes, szexi Sophiem. Azt hiszem, ki kell gombolnom a tökéletes vonalú
kosztüm felsődet. Utána ki akarok csúsztatni minden gyöngygombot a lyukából, hogy
derékig szétnyissam az ingedet.
Kézzel írt üzenet Maxtől Sophiának

Max egy órával később kisétált a zuhany alól és a szobában az ágyról őt bámuló Morpheust
találta. „Mi az?” kérdezte, felhúzva a farmerjét és egy zöld pólót.
A macska továbbra is bámulta.
„Megetettelek,” motyogta Max, örülve, hogy a való élet unalmassága eltörölte azokat az
emlékeket, amelyek már több mint egy évtizede üldözték. „Ne sírj nekem, hogy egy perc alatt
bevágtad, most meg fáj a hasad.”
Morpheus felemelte a mancsát. Max nem volt lenyűgözve.
Eldöntötte, hogy nem dédelgeti azt az átkozott macskát, mivel valószínűleg csak beleharapna
a kezébe, megfésülte a haját és kiment a konyhába. Hála az érkezése napján történt
vásárlásnak, minden összetevője megvolt a vacsorához, amit Sophiának tervezett megfőzni.
„Nem kellene az ügyre koncentrálni?” kérdezte, mielőtt elhagyta az apartmanját, a szemei
nagyok voltak. „Az incidensem így is időt vett el, ami alatt átmehettünk volna a
bizonyítékokon.”
Max furcsa meleggel a mellkasában rájött, hogy ismét a saját módján akart neki segíteni –
azaz éles elme kitalálta, hogy jobban érezné magát, ha munkába temetkezne. „Megbeszéljük,
miközben eszünk,” mondta, „És azt hiszem van rá időnk.”
„Miért vagy ebben annyira biztos?”
„Emlékszel a mintáról, amiről beszéltünk?”
„Mindegyik áldozat egy nagy üzlet határán volt, mikor megölték.” Egy átható pillantás. „De
Edward Chan nem illik bele.”
„Egy kicsit nyomoztam utána.” Elővette a telefonját és egy internetes keresést futtatott rajta,
megnézve az eredményeket, miután befejezték az utolsó meghallgatást. „Chan a héten a dél-
amerikai alakváltó alfák egy csoportja előtt beszélt volna. Egy mentálnak sem volt erre
korábban lehetősége.” Sophia nagyon elcsendesedett. „Azért ölték meg, mert azon volt, hogy
egy eddig érintetlen piacot szerezzen meg Nikitának-”
„- vagy mert a szerződés megkérdőjelezte volna a Tisztaságba vetett hitet?” Amit Max
megtudott a Tiszta Mentálokról, biztos volt benne, hogy nem riadnának vissza a

- 120 -
gyilkosságtól. „Ezt nem tudjuk megmondani. De felhívom Nikitát, figyelmeztetem a
veszélyre.”
Mikor felvette a kapcsolatot Nikitával, nemcsak hogy egyetértett az elméletüket, de
megerősítette, hogy nem volt más projekt ilyen helyzetben, ami miatt megölték volna őt.
„Huszonnégy órás megfigyelés alatt állnak a magas rangú embereim. Nem lesznek könnyű
célpontok – és ha az egyikük van ez mögött, ez miatt szünetet kell tartania.”
Most, hogy Max a vacsorához készült, az összeesküvők számára a nyomozásuk által okozta
lehetséges hatásokra gondolt. Nem alapvető, döntötte el. Akárki is van ez mögött – a vezér –
hideg, tiszta fejjel vitte ezt véghez. A férfi vagy a nő nem fejezi be a játékait egy ócska ember
és a hasznos élete végén lévő I miatt.
Max állkapcsa összeszorult, ahogy meghallotta az ajtócsengő hangját. Letette a kést, amivel
felvágott néhány fűszernövényt, odament az ajtóhoz és kinyitotta. A gondolatainak
központjában lévő nő állt a másik oldalon farmerba és olyan ízletes krémszínű kardigánba
öltözve, amiből ki akarta hámozni őt – hogy felfedezze a még gazdagabban krémes bőrt.
„Max?” A hangja puhatolózó volt, ahogy Max továbbra is az ajtóban állt.
Visszalépett, megvárta amíg belép és nem látják a kamerák, amikor engedett a vágynak és
megérintette őt. Elhúzta a haját és egy csókot nyomott tarkójának puha bőrére.
Sophia erősen reszketett, de nem tolta el őt. „Nem hiszem, hogy tudtam bármit is hozni a
vacsorához.” Ziháló hang, fejét egy kicsit a másik irányba hajtotta, mintha egy másik csókra
várna.
Max képtelen volt ellenállni az átható kísértésnek, mögé lépett, kezeit a csípőjére tette és azt
mondta, „Te leszel a desszert.”
Sophia úgy érezte, összeszorul a torka, a bőre túl feszesen szorult a testére. „Most játszol?”
végre képes volt kimondani. „Mint az üzenetekkel?”
Max lélegzete cirógatta a nyakát. „Nem.”
Sophia ökölbe szorította az ujjait. Egy érzelmi reakció. Ami miatt korábban aggódott, mielőtt
úgy döntött, hogy élni…szeretni fog. Nem volt benne biztos, hogyan tud majd, nem tudta,
hogy ezt a képességet nem vágták-e ki belőle brutális hatékonysággal. De Max fontos volt.
Ölt volna érte, gondolta, ez a férfi, aki olyan nőnek látta, akiben megéri megbízni…megéri
ingerelni. „Ennek a kardigánnak is gyöngygombjai vannak,” suttogta.
Max teste megnyugodott, hogy válaszával reggel a táskájába dobott üzenetre utalt és hogy
remélte, némi fényt vihet a szívébe. „Boszorkány.”
Sophia egyenként elernyesztette az ujjait, felemelte a kezeit, nagyon határozottan lehúzta a
kesztyűit. Leejtve a padlóra őket Max kezéért nyúlt.

- 121 -
A tenyere találkozott az övével, ujjait ráhajtotta az övére, melyek a tenyerébe görbültek.
Egy pillanatra minden fekete lett. Amikor újra látott, észrevette, hogy Max mellkasának dőlt,
a szabad kezét a hasára hajtotta és tartotta testének férfias hősével. „Itt vagyok.” Egy nyers
mormogás.
Sophia belekapaszkodott Max erejébe, karcsú testének ereje egy szilárd fal volt a mozgó
világban. Nehéz volt lélegezni – illata benne volt a levegőben is, egy láthatatlan törődés.
Sötét, erős, férfias, Max támogatta őt.
„A pajzsaid,” mondta a fülébe, ajka kis, erotikus harapásként érintette meg a bőrét.
„Biztonságban vagy?”
Tudván, hogy igaza van, meg kell róla bizonyosodnia, kinyitotta lelki szemét és leellenőrizte
a mentálháló elleni védelmét, készen hogy megjavítson minden törést, elrejtsen minden
gyengeséget. Amikor meglátta, mozdulatlanná vált.
„Tartanak, de nem a normális módon.”
„Magyarázd meg.”
„A pajzsaim mindig sziklaszilárdak voltak, de most…mozognak. Mintha egy mini tornádóban
lennék.” A mentális szél hátrafújta a haját, ahogy sokkosan állt elméjének központjában.
„Semmi sem juthat be, mert a rétegek állandóan változnak, széttépnek mindent, ami
megpróbál átjutni.”
„Árt neked?”
„Nem. Sokkal hatásosabb, mint amit valaha láttam, de talán felhívja rám a figyelmet.” Már
hosszú ideje túlélte, hogy hibátlannak tűnt, amikor dolgoznia kellett, de más módon
szándékosan feledhető – egy tökéletes mentál.
Ahogy beszélt, egy telepatikus kopogást érzett az elméjén. „Valaki figyel,” mondta, mielőtt
válaszolt volna a telepatikus kapcsolatra, Uram.
Jay Khanna mentális hangja tiszta volt, célirányos, a telepatikus képességei közel voltak a
9,8-hoz a gradiens skálán. Ez a képesség adott lehetőséget a spekulációkra, hogy az ok, amiért
Khannát idő előtt kivették az aktív szolgálatból az, hogy a Tanács másra is használta a
telepátiáját. Ms. Russo, mondta most, jelentős változások vannak a pajzsaiban. Szüksége van
segítségre?
Ez egy burkolt kérdés volt, hogy a kondicionálása közel áll-e a teljes összeomláshoz. Ha igent
mond, akkor elvitték volna egy vészhelyzeti újrakondicionálásra – és egy totális rehabilitáción
találta volna magát, a Maxről szóló emlékeit kitépték, az elméjét összetörték volna míg nem
lett volna más, mint egy üres héj.

- 122 -
Csendben megköszönte az O-mentálnak, hogy elmondta neki az igazat a státuszáról, azt
mondta, Úgy tűnik a pajzsaim fejlődtek, hogy jobb védelmet nyújtsanak.
A pajzsok nem fejlődnek.
Nem, gondolta, tényleg nem. Rosszul mondtam uram. Már egy ideje dolgozom egy ilyen
típusú pajzs ötletén – csak hamarabb működésbe léptek, mint terveztem. Ez egy elfogadható
válasz volt – minden I folyamatosan javítgatta a pajzsait, hogy még egy napot, még egy órát
nyerhessen az életből.
Khanna elfogadta a magyarázatát, a hangja profizmusról árulkodott, ahogy témát váltott. Újra
átnézte a Valentine aktát?
Igen, uram.
A következtetése?
Változatlan maradt.
Nagyon jó. Folytassa a jelenlegi feladatát.
Befejezve a telepatikus megbeszélést Sophia Maxnek dőlt, elmondva neki mi történt. Max
elmozdította a kezét a hasán, egy különös csavaró érzést keltett a testében. Nem volt
fájdalmas. Nem inkább…érdekes volt. „Mi más van még?” kérdezte.
„Tessék?”
„Az arckifejezésed megváltozott a vége felé.”
Sophia végiggondolta, mit kért tőle a főnöke, és azt is, hogy mit jelentene, ha megosztaná
Maxel. Akkor tudná. Hogy mit csinált. A határ, amit átlépett. Fájdalom hullámzott át a
gerincén. „Nem akarom elmondani neked,” mondta, képtelen volt bármilyen mesterkélt
kitérésre, ha erről a férfiról volt szó.
Meglepetésére Max megszorította a csípőjét és azt mondta, „Tartsd meg a titkaidat” – hangja
belsőséges sötétség volt füleinek – „mostantól.”
Max érezte, hogy Sophia keze összeszorult az övén, és csak még előrébb akarta dönteni a fejét
és a száját az ismeretlen ritmusban lüktető pulzusára akarta szorítani, keményen megszívni. A
birtoklási vágy, egy erőszakos szükség, hogy legmélyebb módon követelje őt, gyötrő
fájdalom volt a zsigereiben. Azt akarta, hogy a világ tudja a nő az övé – biztossá tegye, senki
sem mer majd hozzáérni.
Akaratának minden cseppjére szüksége volt, hogy megküzdjön a vággyal és a konyhai pult
feléjük eső részéhez vezesse. Lecsúsztatta a nő kezeit, sajátjait a nő csípője köré csavarta és a
bárszékbe emelte.
Sophia kezei a vállaira siklottak. Megszorították.
A feketeség egy pillantás alatt megjelent az íriszében.

- 123 -
„Sophie.” Megszorította a csípőjét. „Maradj velem.”
„Itt vagyok”
„A szemeid.”
„Oh.” Ismét pislogott, de a feketeség megmaradt. „Ez akkor történik, ha erős mentális
energiákat használunk fel egyszerre, vagy…azt hiszem” – pír öntötte el az arcát – „erős
érzelmi reakciónk van.”
A Maxben lévő férfiasság mosolygott az érzéki elégedettségtől. „Mint például ettől.”
Előrehajolt, ajkaival végigsimította Sophiáét, az ingerléstől lüktetett a farka – de mivel
tudatában volt, milyen nagy nyomást gyakorolt már rá, a pult másik oldalán volt, mire a nő
kifújta a levegőt és szembenézett vele.
„Ez,” mondta „érdekes…volt.” A mellkasa emelkedett és süllyedt a hosszú, mély
lélegzetektől, a bőrét megszínezte a hő, ami meghívás volt egy férfi szájának.
Max testének kínzó lüktetése, a szüntelen éhség talán legyűrte volna őt, ha már nem lett volna
valami kritikusan fontos a fejében erre az estére. „Had fejezzem be a szószt,” mondta nyers
szexuális vággyal a hangjában. „Ha akarod, összevághatod a fejessalátát a salátába.”
Addig vár, amíg a nő megmosta a kezét és ismét leült, mielőtt feltette a kérdést, melynek
válaszára szüksége volt, hogy levezesse a kiugrását és örökre megtartsa. „Sophia – türelmes
voltam.” A keze ökölbe szorult, tudta, hogy a válasz semmi jó nem lesz, de legalább
kezdőpontot ad neki. „Mond el, hova mennek az I-k, amikor abbahagyják a munkát.”
Egy csendes pillanat. „Néhányan, akiket elég hamar kivettek az aktív szolgálatból irodai
munkát kapnak az Igazságszolgáltatásnál,” a hangja olyan halk volt, hogy hátra kellett dőlnie,
hogy hallja, „mások megőrülnek, a többségünk…mi meghalunk.”

- 124 -
23. fejezet

Max meghökkent, kezeit a pultra tette. „Mond el.”

„Az Érzékenységem” – meredt a levetett kesztyűire – „eredménye, hogy lehullnak a
telepatikus pajzsaim. Most már annyira papírvékonyak, hogy amikor összeomlanak, akkor a
város minden férfijának, nőjének és gyermekének gondolata darabokra töri az agyamat,
széttöri az elmémet.”
A brutális előrejelzéstől összeszorult Max állkapcsa. „Mennyi ideig tart majd?”
„Nem sokáig.”
A düh – forró, védelmező, erőszakos – fehér zajként zúgott a fülében. „Egyáltalán mikor
akartad nekem elmondani?”
Sophia nyelt egyet a kérdésben rejlő feszült dühtől. „Sajnálom.” Fájt, hogy ennyire dühös rá.
„Azt hittem, ha tudod mennyire…törött vagyok, nem akarsz majd engem.”
„Sophie.” Egy mély, sötét szó, megrázta a fejét, amitől hajának sötét tincsei ragyogtak a
fényben. „Rehabilitálnak, ha megtudják, mennyire a peremre kerülték, akkor vége?”
„Igen.”
Max vállai megemelkedtek, a szemében lévő intelligencia borotvaéles volt. „Nem
csinálhatják, ha kint vagy a hálóból. Kitaláljuk, hogyan építsd újra azokat a rohadt pajzsokat,
ha már biztonságban vagy.”
Harcolt érte gondolta, valami mélyen megrándult benne. Senki sem harcolt még érte. Soha
nem volt eléggé fontos. Ez megtörte az ellenállását, ami még megmaradt – nem tudta, nem
tarthatta titokban a végső igazságot. „A háló nyújtotta biovisszacsatolás nélkül” kezdte
„másodperceken belül meghalok.” Észrevette, hogy valahogy felvágta a teljes salátát, elkezdte
megpucolni a pulton lévő uborkát.
„Sascha nem halt meg.” Max ellökte magát a pulttól, karjait összefonta a mellkasán. „Ahogy a
DarkRiver többi mentál tagja sem.”
„Igen, találtak egy kiutat.” Befejezve a pucolást, elkezdte precíz, vékony szeletekre vágni az
uborkát. „Azonban azt a kijáratot, ami más I számára elérhetőek, én nem használhatom.”
Egy csendes szünet, Max remegő dühe ostorcsapás volt a bőrén.
„Én egy közepes horgonyként működöm.” Sophia tudta, hogy erről nem beszélhetne. A
fájdalom árcikázott az idegein, a kondicionálás válasza mondta neki, hogy ez mélyen tiltott.
De azt akarta, azt szerette volna, ha Max megérti.
„Folytasd.” Ez egy parancs volt.

- 125 -
Egy része lázadni akart, de tudta, hogy túl messzire ment vele – bármi más talán megtörné a
köteléket köztük, ezt a gyönyörű dolgot, ami megtörése másnak semmit sem jelentene – de ő
nem akarta feladni. Max volt az ő ajándéka. „A horgonyok a szó szoros értelmében azok,”
mondta, küzdött a fájdalommal, a benne lévő makacs birtoklási vággyal. „Akik azzal a
képességgel születtek, hogy képesek összeolvadni magukat a mentálhálóval. Ők segítik, hogy
stabil maradjon és általában kardinálisok.”
Max megérintette a pultot előtte. Sophia felbiccentette a fejét és látta, hogy felé nyújtja a
kezét. „Kés.”
Sophia odaadta neki, rájőve, hogy az uborka milliónyi kis darabban volt. „Oh.”
Semmi vállrándítás, semmi mosoly, mely felfedné azokat a gödröcskéket az arcán. A
veszteség áthullámzott rajta. Látta, ahogy az emberi és alakváltó nők elcsábítják a férfiakat a
mosolyukkal, de soha nem gondolta, hogy egy nap majd neki is ezt kell tennie. Vagy amit
annyira meg akart tenni. Felkelve a székből beletörölte kezét egy törlőruhába. „Max-”
„Ne.” Felnyársalta őt a tekintetével. „Nos, segíts nekem Sophie, annyira kibaszottúl dühös
vagyok rád most-” kifújta a levegőt. „Segíts megteríteni az asztalt.”
Segített, először ébredt rá, hogy Max kiengesztelhetetlensége természetes, hajthatatlan dühvé
alakul át. Egyikük sem beszélt, amíg le nem ültek egymással szemben és az étel az asztalon
nem volt. Morpheus jelent meg a semmiből és leült Sophia lába mellé.
„Ne etesd meg őt,” mondta Max. „El fog hízni.”
Sophia ártatlanul nézett rá, ahogy diszkréten ledobott egy kis darab kenyeret a macskának –
aki úgy tűnt furcsamód szereti azt. „Természetesen nem.”
A szórakozás szikrája világította meg a szemében lévő hideg tüzet. „Ha” – hátradőlt, a tigris
jelenleg pihent – „a horgonyok általában kardinálisok, akkor miért végzed az ő munkájukat?”
Sophia szemei a bicepszére tévedtek, ahogy kezeit összefűzte a feje mögött.
Nehéz volt visszagondolni az erőszakra, amikor fel akart kelni és le akarta hámozni Maxről a
pólóját, régen alvó ösztönök ébredtek benne és azt mondták neki, hogy az érintése sokkal
hamarabb és mélyebben elérné Maxet, mint a szavak valaha is.
„Nem kell játszanod” – mély, sötét hang – „amíg egyenes vagy velem. Utána beszélhetünk a
büntetésről.”
Sophia lábujjai begörbültek. „A kardinálisok” sikerült a szükség hullámaitól hajtva
kimondania, „ritkák, kardinálisok, akik horgonyok lehetnek, még ritkábbak.” Fájdalom tört
elő valahonnan, eltörölve a többi érzelmet. Ez úgy tűnt a kondicionálásának egyik szála, ami
még aktív benne – a Tanács nem szerette, ha a mentálok a horgonyok kritikus hálójáról
beszéltek.

- 126 -
„Azonban, nem kardinális személyekben néha kifejlődik a képesség, hogy a hálóval
egyesüljenek.” Összeszorította a térdeit, hogy kibírja az egyre növekvő hullámokban érkező
fájdalmat. „Mi nem igazi horgonyok vagyunk, sokkal inkább…kis súlyok a hálón, segítünk
megtartani a formáját, a területét. Nincs elég igazi horgony, hogy megcsináljon mindent.”
Morpheus megsimogatta mancsával Sophia lábát. Örült a valóság érintésének, újabb darab
kenyeret dobott le, míg Max beszélt. „Nos, ennek nincs értelme. Egyetlen önfenntartó
ökoszisztéma sem tudná hatásosan megbénítani önmagát.”
Sophia pislantott, soha nem gondolt rá ily módon. Míg próbálta kitalálni, hogy a hiány
hogyan fordulhatott elő Max egy kis villányi rizst emelt az ajkaihoz.
Gondolkodás nélkül kinyitotta a száját, hagyta, had etesse meg őt. Érezte, ahogy a villa ágai
kicsúsznak az ajkai közül hideg, lassú élvezetként. „Miért csináltad ezt?” kérdezte, miután
lenyelte a váratlan falatot. „Azt hittem mérges vagy rám.”
Egy tompa mosoly. „Nagyon izgatott a szád. A dolgok, amiket csinálni szeretnék vele…Még
ha dühös is vagyok, megőrjítesz I.”
Forróság ömlött szét a mellkasában, fizikai reakció, melyet Sophia nem igazán értett…de
eltörölte a fájdalmat. Oh. Felnézett rá, az ő zsarujára. „Honnan tudsz róla?” A fájdalomról.
„Mert ismerlek téged.” Az érzéki ingerlés eltűnt az arcáról. „Most mond el nekem, a
horgonyok miért nem hagyhatják el a hálót.”
„A legtöbb mentál az elméjük mélyén lévő lánccal csatlakozik a hálóhoz és a kiugráshoz csak
el kell vágniuk azt, de a horgonyok milliárdnyi kis szállal olvadnak bele a háló szövetébe.” A
háló egyszerre biztonság és acélketrec. „Ha megpróbálnám elhagyni, a halál azonnali lenne –
de nem ez a legrosszabb rész. Mivel sajátos módon olvadtam a szövetbe, egy részem, az
emlékeim, a személyiségem is a hálóba van horgonyozva.”
Max letette a villáját, elment az étvágya. „Azt mondod, hogy tulajdonképpen rehabilitálnád
magad, ha megpróbálnál kilépni.”
„Igen.”
Max nem volt benne biztos, hogy ezt elhitte. Amennyire meg tudta ítélni az Elcsendesedés az
agymosás egy módja. Vajon nincs jobb módja az együttműködés biztosításának, mint azt
mondani másoknak, hogy nem hagyhatják el a hálót?
„Azt hiszed, vak vagyok az igazságra”
Nem lepte meg többé, hogy ilyen hatékonyan képes benne olvasni. „Te ebben a világban
voltál egész életedben. Néha nehéz, hogy meglásd ami a szemed előtt van.” Ő azzal töltötte a
gyerekkorát, hogy azt tettette, az anyja szerette őt. Ez szükséges volt a túléléséhez, de egy
szükségszerű vakság volt. Sophia esetében inkább egy kondicionált válasz volt.

- 127 -
De ő csak megrázta a fejét, a szeme fekete volt. „Az I-k a munkánk természete miatt sokkal
jobban tudatában vannak az élet nyers valóságával, mint más mentálok. Már minden
szemszögből megnéztem a lehetőségeket, és elkerülhetetlen tény, hogy aki ilyen komplex
módon integrálódott, az elméje fizikailag nem tud kiszabadulni – és még ha valahogy túl is
élném a fizikai agykárosodást, a személy, aki megmarad nem lenne többé Sophia Russo.
Jég terjedt szét Max ereiben, de nem adta fel. „Elmondod, hogy tettél szert a képességre, hogy
összeolvadj a hálóval, miért kapcsolódtál hozzá ilyen kérlelhetetlenül?” Hallott valamit a
hangjában, ahogy válaszolt neki, egy kis hezitálás, ami felkeltette az ösztöneit.
Sophia letette a villáját. „Közelebb ülhetnénk egymáshoz?”
Max zsigerei összeszorultak attól, milyen udvariasan kért támogatást – készen az elutasításra.
És annyira készen volt rá. Elgondolkodott rajta, vagyon tudatában volt ennek, mert ő igen, és
ez vadul ráébreztette milyen csúnyán bántották őt. „Igen. Előbb had szedjem le az asztalt.”
„Segítek. Ha elmossuk őket, akkor később koncentrálhatunk az ügyre.” Ahogy eltörölte a
tányérokat – visszavéve a kesztyűit – Max nem bírta tovább elviselni Sophia fájdalmas
csendességét. Mögé lépett és megcsókolta nyakának görbületét.
Sophia elejtette a tányért.
„Megvan.”A sértetlen darabot a nő elé tette a pultra, hátralépett és a kávéfőzőhöz ment,
tudván, hogy át akarja őt ölelni a karjaival és nagyon szorosan akarja tartani.
„Kérsz valamit inni?”
Sophia gondolkodás nélkül válaszolt. „Igen.” A kezei még mindig remegtek, figyelte, ahogy
lefőz egy adag kávét, majd felmelegít egy bögre tejet. Sophia meg akarta érinteni ujjaival a
nyakát, hogy érezze csókjának visszhangját, a borostás állának vékony érintését a bőrén.
„Gyere ide.” Egy csendes parancs, a szemei magához húzták őt.
Bezárva a kis távolságot köztük kinyitotta a száját, hogy újabb csókot kérjen – a szüksége
vezette, hogy vele legyen – amikor a kanalat, amivel sötét mixszé kavarta a tejet kivette és az
ajkaihoz emelte. „Kóstold meg.”
Lehetetlen volt mást csinálni. Az érzékelés robbanása kemény, majdnem keserű volt, áthatóan
gazdag. Kezeit Max csuklójára tette, amikor el akarta venni a kanalat, keményen és lüktetőn
érezte őt a kesztyűje alatt.
Max gyengéd ingerlésként megrázta a fejét, és lassan elvette a kanalat. „Az egész csésze a
tiéd.” Azután előrehajolt és megcsókolta őt, nyelvét áthúzta ajkainak vonalát, mintha el akarta
volna lopni az aromát.

- 128 -
Sophia megragadta a pólóját, ahogy a padló eltűnt alóla. Max nyögve hátrébb lépett – de csak
miután fogaival megharapta az alsó ajkát. Folyékony melegség öntötte el Sophiát a combjai
között, melytől a teste összeszorult.
„Hozd a csokidat” – egy parancs olyan hangon mely nyers dörzspapír volt- „mielőtt engedek
a kísértésnek és kigombolom a kardigánod, kezeimmel megérintem a gyönyörű melleidet.”
Elfordult, ahogy Sophia próbálta feldolgozni a kép élénk érzékiségét. Az ötlet, hogy azok az
erős, ügyes kezek a húsán vannak, a selymes haja keresztül simít rajta, ahogy közelebb
hajol…Hogy élik túl a nők ezt az erkölcstelen sóvárgást? Tartva a csokoládét, amit készített
neki figyelte, ahogy az ő zsarujának pólója rászorul a vállaira ahogy felemelte a kezét, hogy
eltegye a mixet a fenti szekrénybe.
Gyönyörű volt.
Megadta neki az engedélyt, hogy megérintse. Dühösen sem lökné el őt magától, nem utasítaná
el, mert tökéletlen.
Nem adva magának esélyt, hogy meggondolja magát letette a csészét, bezárta a távolságot
köztük és hátulról átölelte őt, arcát a hátára fektette.
„Sophie.”
Férfias tüze majdnem fájdalmas harapásként hullámzott át a bőrén. „Amikor gyerekként
elkezdtem I tendenciákat mutatni” mondta, szorosan kapaszkodva, „Egy bentlakó
létesítménybe helyeztek olyan telepatákkal, akik speciális tréninget igényeltek.”
Max kezeit a kesztyűs kezekre simította, de nem fordult meg, hagyta, hogy testét pajzsként
használja a sötétség ellen, amitől nem tudott szabadulni. „Valaki bántott ott.” Hangja recés,
izmai merevek voltak.
„Egy messzi helyen voltunk,” folytatta, bátorságot merítve a férfi erejéből. „Mert a fiatal
telepatáknak, különösen azokkal a nem átlagos képességekkel, gyakran meggyűlt a bajuk a
pajzsaikkal, könnyebb volt minket a városon kívül edzeni.” Praktikus szavak, de a másik fele,
aki a két évtizeddel ezelőtti nyáron született, Max erős falába kapaszkodott és nagyon félt.
„Így senki sem vette észre, ahogy az egyik instruktorunk az Elcsendesedés alatt kezdett el
viselkedni. Mint Bonner.”
„Egy igazi szociopata volt.” Jeges düh volt minden szóban.
Sophia közel tartozta magához, fegyverként használta a múlt ellen. „Azon a nyáron, amikor
nyolc éves lettem – elvitt négyünket – négy gyakorló I-t – egy másik, még távolibb helyre
intenzív gyakorlás céljából. Mielőtt elmentünk, megkérte és megkapta az engedélyt, hogy
elzárjon minket a pajzsaival, így mi minden következmény nélkül ledobhattuk a sajátjainkat,
melyek problémát okozhattak volna a gyakorlat során.” Ujjai belevájtak Max mellkasába és

- 129 -
Sophia el akarta érni az anyagon keresztül, a bőrét az övéhez nyomni, hogy elégjen az érzések
agóniájában.
„Sophie.” A hangja durván nyers volt. „Tudok várni baby. Sajnálom, hogy-”
Sophia megrázta a fejét. „Ne.” Azt akarta, hogy tudja, tudnia kellett. „Egyszer az
instruktorunk” – képtelen volt kimondani a nevét, a félelme annyira mély volt – „elvitt és
pajzsai ketrecében…bántott minket.” Sophia még mindig emlékezett a sokkra, hogy
képtelenek megérteni. „Carrie az első nap halt meg. Ő volt a legkisebb, leggyengébb.” A
szörnyeteg mohóságában törte őt meg.
„Utána sokkal körültekintőbb volt. Bilar a harmadik napon halt meg.” Előtte és Lin előtt rázta
őt és semmiben sem tudtak segíteni neki, mert a kezeik és lábaik mögéjük voltak kötözve, a
szájukat leragasztotta. Sophia kivívta a szörnyeteg haragját és kinyúlt a telepátiájával,
elutasítva, hogy Bilar egyedül haljon meg. Sikolyai órákkal később is visszhangoztak az
elméjében.
Max kezei összeszorultak az övéin. „A szüleitek, a mentálhálón lévő megfigyelőitek miért
nem érzékelték a romlottságot?”
„Nem érted Max?” A hangja sokkos volt. „Ő tökéletes mentál volt.” Az Elcsendesedés nem
tesz különbséget a kondicionáltak és azok között, akik egyszerűen nem éreznek semmit.
„Halott?” Egy csendes kérdés olyan hangon, melytől a másik fele, a sérült, törött lány
mozdulatlanná vált, elgondolkodott…
„Igen.” Amikor Max nem mondott semmit folytatta. „Lin és én maradtunk. Ő kilenc volt, én
nyolc.” Érezte, ahogy a szívverése felgyorsult, a gerince elnehezült. „A szörnyeteg nem
akarta, hogy hamar megtörjünk, így óvatos volt. De egy nap csinált velem valamit és nem azt
a választ adtam, amit akart. Nem sikítottam. Ezért fejjel előre átdobott a kabin elején lévő
hatalmas üvegablakon.” Fájdalom, vér, a napon csillogó üvegdarabok, soha nem felejtené el
egyiket sem.
„Elég Sophie.” Max egész teste annyira kemény volt, annyira mozdulatlan, azt hihette volna,
hogy kőből van, ha nem hallotta volna dühödt szívverését.
„Azt akarom, hogy tudd. Kérlek.”
„Semmiért sem kell nekem könyörögnöd.” Egy nyers parancs.
„Lin mentett meg,” mondta, a lelkéhez ölelte a szavait. „Amíg a szörnyeteg kint volt, hogy
leellenőrizze túléltem-e, valahogy képes volt a komm panelhez eljutni és vészhívást leadni.”
Akkor Lin, az édes, tehetséges telepata, aki egy másik életben talán a barátja lett volna,
meghalt, a belső sérülései túl nagyok voltak. „Mindenki elfeledte őket. Carrie, Bilar és Lin, de
én emlékszem rájuk. Valakinek emlékeznie kell rájuk.”

- 130 -
Ekkor Max megmozdult. Hátralépve megfordult. Sophia a karjaiba lépett készen a hőre, a
majdnem erőszakos érzéki fájdalomra. „Az emberek beszélnek arról, hogyan kezdenek
megtörni a mentálok,” Max hangja szenvedélyes suttogás volt, „de senki sem beszél az
áldozatokról.”
Megértette gondolta Sophia, megértette. „Mi vagyunk a szörnyetegek mocskos titkai. Akik
túlélték sérült árukká váltak, soha nem lettek egészek újra. A szüleim leírtak engem, az
államra hagytak. Hallottam őket a kórházban…arról beszéltek, vajon jobb lenne-e csak
elhagyni engem.”

- 131 -
24. fejezet

A kérését, hogy Sophia Russot (kiskorú, 8 éves) töröljék az ön családi történelméből

engedélyezték. Az állam kifizet minden, a felügyeletéből és oktatásából adódó
költséget, míg eléri a felnőttkort.
A Tanács Genetikai Öröklési Albizottságának végső döntése, 2060. november

Max ölelése összeszorult, majdhogynem fájt. De Sophiának szüksége volt rá, sóvárgott érte.
A veszteség, a kitörölhetetlenül összetört fele belékapaszkodott, rájőve, hogy elfogadták, nem
számítottak a sérülések. „A horgony dolog,” mondta. „Az mentett meg téged. Mert annyira
ritka képesség.”
Sophia bólintott. „Amikor a szörnyeteg átdobott az ablakon, nemcsak az arcomat sebesítette
meg. Az elmémet is összetörte.” Egy terrorizált gyermek volt, aki végre rájött, semmilyen
segítség nem fog jönni és őt is egy jelöletlen sírba temetik majd el Carrie és Bilar mellé. „De
az agyam nem adta fel. „Újraindította” magát egyenesen a háló szövetébe, ami elég nagy,
hogy összefogja a pszichém megmaradt részeit.”
„Átkozottul büszke vagyok rád,” a hangja mély és rekedt volt.
Sophia meg akarta ragadni a kijelentést, az ígéretet ami a szavai mögött húzódtak. „Én
tényleg törött vagyok Max.” Ez volt a végső titok, a végső igazság. „Tettethetem magam
normálisnak, de nem vagyok olyan. Soha nem is leszek.”
„Te túlélted – hogyan csináltad az nem számít. A tény hogy megcsináltad? Sokkal jobb
bosszú bármi másnál azokkal a rohadékokkal szemben, akik megengedték, hogy ezt csinálja
veletek.”
Sophia megborzongott a hangjában lévő megingathatatlan elfogadástól, egyik kezét finoman
elmozdította a hátán. Az izmai mozogtak az érintése alatt mintegy válaszként. Erősödő
merészségében erősebben nyomott, érezte ahogy hasa feszesebbé válik alatta. Ösztönösen
kinyújtotta a kezét, hogy ujjaival érzéki felfedezésre induljon.
Max a bajsza alatt káromkodva hátralépett, Sophia karjait a könyökeinél ragadta meg. „Nem
vagy egy kicsit túl gyors?”
„Nem.” Sophia szinte érezte az idegeit, teljesen kopottak, közel a túlterheléshez, de még
mindig többet akart, túl akart tőle csordulni, ami egy életre elég lesz. „Ne állíts meg Max. Az
érintés tart itt engem.” Nem a múltban.
Max felnyögött. „Igyál. És viselkedj.” A forró csokoládét a kezeibe adta és felvéve a kávéját a
kanapéhoz ment.

- 132 -
Nem hagyva neki más választást Sophia pár másodperc miatt követte. Letette az italát az övé
mellé, testét oldalt fordította a kanapén, félt, hogy megijesztette őt a szükségének mohó
mélységével…de nem volt kész az elhatározására. Azt mondta neki, soha nem kell
könyörögnie. Elfogadta őt. Az övé volt. „Nem viselkedem illet-”
Max szája azelőtt volt Sophiáén, mielőtt a következményekre gondolhatott volna, keze a
hajába gabalyodott. Istenek, annyira dühös volt azért, ami vele történt, kibaszottul dühös volt
a szülőkre, akik elutasították őt, amikor mellette kellett volna állniuk. Valamint mert előbb
halt volna meg, minthogy bántsa őt, a dühe nem tudott hol levezetődni – csak a dühöngő
védelmezésben. Végigfuttatta nyelvét ajkai vonalán, unszolva, hogy befogadja őt. Amikor
megtette, hezitálás nélkül becsúszott, elvett, kóstolt, követelt.
Sophia kezei a combján pihentek meg, gyötrelmesen közel a farkához. Elengedve a fogását
felemelte azokat a finom kesztyűs kezeket és a vállára tette őket. Sophia megszorította az
ujjait, a körmei a vékony kesztyű és a pólója anyakán keresztül is beléhasított, melytől le
akarta őket tépni, hogy körmeit a húsán használja. Pokolba. Megtörve a csókot kezeit a
csípőjére tette. „Ülj rám.”
Sophia csupa nagy szem és csóktól duzzadt száj volt, de tette, amit kért, gömbölyű testével
ráült a combjaira, majd lehajolt és megcsókolta őt. Max nem számított rá, hogy megragadja a
gyeplőt. De jobban akarta, hogy a saját útján haladjon.
Sophia csókja tapasztalatlan, hezitáló és izgató volt, Maxnek vissza kellett tartania az izmait,
nehogy kigombolja azt a pedánsan begombolt kardigánt és tenyerébe vegye azokat az édes,
gömbölyű melleket, elvegye a száját sokkal szexuálisabb módon. Ehelyett hagyta hogy
kortyolja őt, kóstolja és nyalja. Ettől az utolsótól ujjai megmarkolták a csípőjét. Sophia újra
megcsinálta.
Sophia Russo gyorsan tanult.
Max érezte, hogy ajkai mosolyra húzódnak, ami kicsit vad volt, beszívta Sophia felső ajkát,
megharapta az alsót. Ő megrándult, hozzá simult, karjait a nyaka köré tekerte. Ezt igennek
véve Max megismételte a cirógatást, ezzel egy időben kezei elmozdultak a csípőjén és
végigsimítottak a feszes combjain. Remegő nyögdécseléssel végül Sophia elszakította tőle a
száját.
A szemei teljesen feketék voltak, a tiszta éjszaka óceánja. Max készen állt erre. De nem volt
felkészülve a lázra az arcán, lüktető pulzusára a nyakán, a testére mely ellazult és ruganyos
lett, mintha részeg lenne. Vészcsengő szólalt meg. „Sophie, beszélj hozzám.”
„Mmm?” Fejét a vállára ejtette, arcát a pólójához nyomta, mint egy lusta macska. „Azt
hiszem felrobbantottad az áramköreimet.”

- 133 -
A kábult választól nevetni akart, még érzelmeinek vadsága ellenére is – de az aggodalom
impulzusa kettévágta az. Talán ez volt a legközelebb, ameddig Sophieval egymáshoz
közeledhettek. „Fáj valamid?”
Egy újabb lusta dörgölés rajta, kezeivel megmarkolta és elengedte a másik vállát. „Soha nem
vettem észre, hogy a férfiak és nők ennyire…különböznek egymástól.” Meleg lélegzete elérte
a nyakát, ahogy beszélt, a teste egy meleg, édes súly volt felizgatott testén. „Ez igazán
lenyűgöző.”
„Baby, nem kerülheted ki a kérdést.” Óvatosan kisimította a haját az arcából, lenézve csukva
találta a szemét. „Fáj valamid?”
„Voltál már úgy, hogy a lábad elzsibbadt, miután egy ideig mozdulatlan volt?”
„Igen.”
„És élesen fájt, mikor ismét használni akartad?” Mosoly játszott az ajkain. „Ezt érzem most.”
Kinyitotta a szemeit. „Felébredek Max. Egy kis fájdalomtól nem fogok visszalépni.”
Védelmezés és büszkeség csapott össze. „Nincs több ma este.”
„Ne Max.” Egy kicsit előrébb csúszott a testén, egy erotikus cirógatás és egy makacs akarat.
„Ne, kérlek.”
Max hagyta, hogy ismét megcsókolja, meggyőzze őt. De amikor a teste lázasan forró lett,
amikor az izmai elkezdtek remegni megtörte a kontaktust, felemelte a testét és a kanapéra
tette. Nem számított, hogy annyit akart tőle követelni, amennyit egy férfi követel egy nőtől,
nem tenné, ha ezzel elpusztítja őt.
„Nincs több Sophie. Nem tudsz mindent egyszerre feldolgozni.”
„De-”
Max egyik ujját az ajkaira tette. „Az a láb elzsibbadt? Még fel sem ébredt teljesen.”
Sophia hosszú pillanatokon át bámult rá, de végül bólintott. Max hagyta, hogy megjavítsa a
pajzsait amennyire tudta – és ez egy kibaszott ütés volt a mellkasában, hogy az érintése
minden szinten fájdalmat okozott neki – felkelt, hideg vizet locsolt az arcába, majd visszatért
az ügy aktáihoz. „Kész vagy?”
„Igen.” Kortyolt egyet a forró csokiból, amit neki készítettek, tekintete találkozott Maxével,
az áthatolhatatlan, olvashatatlan végtelenül fekete, titokzatos szemekkel. „Max?”
„Igen?”
„Emlékezni fogsz rám?”
Max szíve ezernyi darabra tört szét. „Mindig.”

- 134 -
Másnap kora reggel Sascha Nikitával szemben ült a DarkRiver üzleti főhadiszállásának
konferenciatermében. „Nem hittem, hogy eljössz.”
Nikita válasza pragmatikus volt. „A DarkRiver egy fontos üzleti partner.”
„Ez nem egy üzleti találkozó,” mondta Sascha, megtagadva, hogy az anyja figyelmen kívül
hagyja az igazat. „Azt hittem, ezt tisztáztam a kérésemben. Sajnálom, ha félrevezettelek.”
Nikita jégszobor maradt az asztal túloldalán. „Minden kapcsolat veled üzleti. Ha nem volnál a
DarkRiver tagja, semmilyen kapcsolat nem lenne köztünk.”
Ez igen fájt. De Sascha már erősebb volt. A falka ereje is mögötte volt. Érezte a vad
védelmezésüket az ajtó túloldalán, mely elválasztotta őket tőlük. De leginkább a párduc
szerelmét érezte. „El akartam neked mondani-”
„Terhes vagy,” Nikita minden bevezetés nélkül mondta. „Nehéz nem észrevenni.”
De annyi ember mégsem vette észre, gondolta Sascha, próbált Nikita szeméből semmilyen
érzelmi reakciót sem kiolvasni. „Úgy öt hónapos terhes vagyok.”
„Akkor már érzed a magzat mozgását.”
Sascha ökölbe szorította a kezét az asztal alatt, próbálta ellenőrzés alatt tartani az érzelmeit.
„Igen. A baba igazán élénk, főleg hajnali háromkor.”
Egy szünet. „Te is ilyen voltál.”
Akkor, hirtelen Sascha tudta, hogy nem értette meg olyan jól az anyját, mint hitte. Nikita
Duncan tanácsnoknak több titka volt, mint amit egy psziché ki tudna bogozni.
Nikita azelőtt megszólalt, hogy Sascha tudott volna. „Hallottam pletykákat arról, hogy a
leopárdok elszigetelik a párjukat a terhesség utolsó hónapjaiban.”
Sascha forgatta a szemeit. „Ezt a pletykalapok írták, amikor a falkában lévő egyik nőnek
ágynyugalmat írtak elő a komplikációk miatt – tudnod kell, mennyire kiszíneznek mindent.”
Az ő párduca bármennyire túlvédelmező volt is, soha nem zárta volna el azoktól, akiket a
sajátjainak tart – akár a falkában, akár azon kívül. De nem ezért hívta az anyját, hogy
beszéljenek. „Miért küldted el nekem Alice Eldridge könyvét?”
„Te egy kardinális vagy olyan erővel, mely ezreket irányíthat,” válaszolta Nikita, felvette a
szervezőjét. „Ilyen erővel bíró személyt tudni a soraimban egy előny – a haszon túlmutat majd
a hibád miatti költségeken.”
Ez egyszer élesen megvágta volna Saschát. Most…azon gondolkodott mennyi hazugságot
mondott neki Nikita az életében.

- 135 -
Sophia a legálmatlanabb éjszaka után ébredt fel, a teste fájt belül, a bőre túl feszes volt, az
idegei darabokban. Minden ki volt „kapcsolva”. Irritáció égette belülről, nem volt célja,
fókusza.
A zuhanyzás segített lecsendesíteni a testét és segített neki a tíz perces intenzív meditáció.
Érezte, hogy lassan jobban kontrollálja magát, fekete nadrágkosztümbe és fehér ingbe
öltözött, megszárította és befonta a haját – lemeztelenítve az erőszak által érintett arcot, amit
Max nem talált kifogásolhatónak – és kényszerítette magát, hogy megegyen egy nutrion
szeletet reggelire. Tudta, az ő zsaruja nem helyeselné.
Furcsa csavarodó érzelmek keltek a hasában, megújulva bizsergett a bőre. A hő éppen
elkezdett szétterjedni az arcán, amikor az ajtócsengő megszólalt. A nutrion szelet
csomagolását kidobta a szemetesbe, odasétált és kinyitotta az ajtót.
Először az illata érte őt el. Erotikus és ismerős, férfias olyan módon, amit nem tudott
elmagyarázni. De tudta, hogy egymillió másiktól is képes lett volna megkülönböztetni.
„Max.”
Max szemei összeszűkültek, becsukta maga mögött az ajtót. „Kipirult vagy. Mi a baj?”
Sophia kesztyűs kezeivel megragadta a karjait. „Nem tudom. Olyan…ingerült vagyok. A
bőröm, a testem-”
Az aggódás eltűnt Max arcáról, helyette valamilyen sötét és teljesen csendes férfias élvezet
jelent meg. „Ezt hívják frusztrációnak kedvesem.”
Frusztráció: bosszúság, irritáltság, elégedetlenség szinonimája.
Igen, gondolta. Ez az a szó.
„Sokkal jobban átérzem, mint hinnéd, az éjszaka során állandóan kemény voltam.”
Sophia tekintete az ágyékára siklott. Max felnyögött, ahogy teste látványosan reagált.
Sophia meg akarta érinteni. „Hozd helyre,” parancsolta. „Tudod, hogy vess véget a
frusztrációmnak és a tiednek és már nem vagyok úgy túlterhelve, mint tegnap este.”
Max kifújta a levegőt. „Igen? Talán megcsinálom. Vagy talán te.” Valami teljesen érzéki volt
a szavaiban. „Én-”
Sophia soha nem hallotta, mit akart neki mondani, mert Max telefonja csipogott abban a
percben. És minden megváltozott.
„Ez Bart.” Az érzékiség eltűnt az arcáról. Max a telefont a füléhez emelte, a válasza nem
mondott sokat Sophiának. „Beszélek vele.” Letette a telefont. „Bonner hamarabb tört meg,
mint hittük.”
„Dühös,” mondta Sophia, érezte, ahogy jégréteg képződött körülötte, az áthatolhatatlan
pajzsot sötét kacsok vették körül, ami a mentálhálót idézte. „Az egója nem viselte el, hogy

- 136 -
tegnap befejeztem a komm konferenciát, mielőtt kész lett volna.” Megfordulva a fürdőszoba
felé indult.
Max megragadta a karját, érezte a remegését, óvatosan próbált nem hozzáérni a bőréhez. „Mit
csinálsz?”
„Egy ott alvó pakkot állítok össze,” mondta, a hangja kemény volt, bár a teste Max felé
billent, mielőtt összeszedte magát. „Most beszélni fog, biztos vagyok benne.” Sophia a
telefonja felé biccentett. „Hívd fel Nikitát.”
„Nem mehetünk el az ügy közepén,” mondta Max, mert bár az elveszett lányok elvették
szívének egy darabját, már elmentek, a fényüket kioltották. De Sophia még élt, a fénye
világított Bonner gonoszságának erőszakos viharában. Nem tudta elhinni, hogy Carissa White
és a nővérei a halálban azt akarnák, áldozza fel Sophiát, hogy hazahozza őket.
„Nikita engedélyezni fog nekünk egy kis szünetet,” válaszolt Sophia. „Ahogy te magad
mondtad, a gyilkos nem valószínű, hogy lecsap a közeljövőben.” Folytatta a beszédet, tudván,
hogy látja mellkasának szaggatott emelkedését és süllyedését, a csillogó fájdalmat a
szemében. „Edward Chan halálának helyszínével kapcsolatos törvényszéki adatokat teljesen
feldolgozzák, mire visszatérünk és már beszéltünk a szemtanukkal. Tudjuk folytatni a mély
háttérellenőrzéseket és megerősíthetjük az alibijüket a korábbi gyilkosságoknál a távolból is.”
Max várt, amíg szünetet tart, hogy levegőt vegyen. „Át kéne adnod ezt más I-nek.”
„Nem. Ez az enyém.” Apró vonalak keretezték buja szájának sarkait, a makacsság jelei – amit
már megtanult olvasni. „Megcsinálom. Befejezem ezt.”
Max nem mozdult – ő is több rétegnyi makacssággal rendelkezett. „Elmondtad nekem, milyen
közel vagy ahhoz, hogy lehulljanak a telepatikus pajzsaid. Egy olyan elmével dolgozni, mint
Bonner, csak stressznek tesz majd ki-” Lefagyott, ahogy Sophia ujját az ajkaira tette.
„Ők elvesztek Max.” Fájt látnia a fagyosságot a nő szemeiben. „Meg kell őket találnom, haza
kell hoznom őket a jelöletlen sírokból.”
Max hallotta annak a nyári rémálomnak a visszhangját ezekben a szavakban, ami majdnem
elpusztította őt, egy csendes fájdalom és tudta, hagynia kell, hogy ezt csinálja. „Csak egy apró
probléma és kihozlak onnan. Egyetértesz?”
Ez inkább parancs volt, mint kérdés. „Egyetértek.”
„Elmondom Bartnak, hogy legyen készenlétben egy O-mentál is.”
„Ez jó előrelátás.” Egy O-mentál sem tudja megjavítani az I-k telepatikus romlását, főleg az
annyira sérülteknél, mint Sophia, de talán tudnak segíteni bármilyen testi tünet kezelésében.
„Azonban legyél biztos benne, hogy az O a kihallgató szobán kívül marad – Bonner ezt a
gyengeség jeleként értelmezi majd.”

- 137 -
„Ne hagyd, hogy az a rohadék elkapjon.” Lehúzta a kesztyűjét, hogy felfedezze a meztelen
bőrét a kesztyű és az ingujj között, előre döntötte a fejét, ahogy Sophia rabul ejtve bámulta. A
csókja belülről égette fel Sophiát. „Ezt a kis frusztrációt meg kell beszélnünk.”

- 138 -
25. fejezet

Néha a gonoszság győz. De nem itt. Nem ma.

Max Shannon nyomozó magánjegyzeteiből; New York állam kontra Bonner

Nikita nem örült a nyomozás megszakításának, de nem kísérelt meg az útjukba állni, miután
Max tisztázta, hogy folytatják majd a nyomozást az ügyében, amíg Wyomingban lesznek. De
Bonner áldozatai elsőbbséget éveznek a lojalitásában.
„Meddig tart majd ez az utazás?” kérdezte Nikita.
„Ha Bonner kiadja a testeket” – egy zord mosoly – „informálnom kell a szülőket.” Ők
ismerték őt, megbíztak benne…tudták, miért jön ennyi idő után. „Ezután a törvényszékiek
veszik át az ügyet. Mivel Bonner élete végéig börtönben lesz, ez nem sürgető, így bármelyik
pillanatban itt lehetek.” De korábban csak a keserű, pusztító véget szerette volna, azt akarta
látni.
Most már mások a prioritásai. „Tudok egy másik nyomozót delegálni a vizsgálathoz” – jó
zsaruk, akik feláldozták a hétvégéiket, feladták a szabadságukat, hogy segítsenek Maxnek
elkapni a Park Avenue-i Mészárost- „és a távolból rajtatartom majd a szemem az ügyön.”
Természetesen igazából soha nem szabadul majd meg Bonner ügyétől. Talán nem is akar. Egy
férfi sebeket hord a szívén. Ezek tették azzá, aki.
Sophie hagyja majd a legnagyobb sebet.
Nem. Elutasította, hogy elveszti őt, ezt az I-t az érintésre való éhségével és a tehetséges
elméjével.
„Nagyszerű nyomozó.” Felvéve a telefonját a síküvegű ablak felé fordult. „Elvárom, hogy
informáljon engem.”
Maxet egy pillanatra megfogta Nikita álló sziluettje a tükörben, a tekintete valahol messze
járt. Erős. Halálos. Magányos.

Sascha kinyújtotta a lábait a puffon Tammy nappalijában és hátradőlt a kanapé puhaságába.

Mind mindenki a DarkRiverben ő is a gyógyítójukhoz jött azonnal, ha a női kedvesség
biztonságára volt szüksége. Lucas ebéd után egy csók kíséretében tette ki – mert Sascha is
tudta, hogy Tammy párja Nathan otthon van. Természetesen más őrszem is járőrözött odakint
– a DarkRiver halálosan komolyan vette a gyógyítójuk védelmét.

- 139 -
Gyanús négykézláb hangokat hallott maga mögött. Érezte, hogy ajkai mosolyra húzódnak egy
helyben maradt, szemei csukva. Kis kopogások a fapadlón, melyek elhallgattak, amikor
elérték a szőnyeget. Utána néhány halk karmolás és Sascha érezte a meleg, játékos jelenlétet
végigsétálni a kanapé tetején, hogy néhány centire a füle mellett feküdjön le. A másik jelenlét,
ugyanolyan játékos, kicsit csintalanabb a combján foglalt helyet.
Sascha részben várta a bébi morgást, hogy felugorjon a meglepetéstől, de mikor kinyitotta a
szemét Julian és Roman, Tammy ikrei – mindketten leopárd formában – ártatlan kifejezéssel
néztek rá, a szíve megolvadt. „Hogy pihenjek így?” motyogta, megcirógatta Julest és felnézett
Romera.
Ő felkelt és arrébb mászva beleszuszogott a fülébe. Sascha megpróbálta fél kézzel elkapni és
lehozni, de Rome leugrott mellé a kanapéra, így őt is dédelgetni tudta.
„A kis démonaim zavarnak téged?” Kérdezte Tammy besétálva a nappaliba Sascha kedvenc
csokidarabkás sütijével megrakott tálcával, melyek még melegek voltak.
„Ők nagyon kedvesek,” mondta Sascha ahogy Rome mancsával a combján lefeküdt, szemét
becsukta az élvezettől, ahogy erős, biztos mozdulatokkal dédelgette a csodás kis fejét. „Már
nem annyira vadak velem, mint előtte.”
„Mit vártál?” Forgatta Tammy a szemeit. „Nate és a többiek mellett nőnek fel. Kitalálták,
hogy rád „vigyázni kell”.”
Sascha nevetett, ahogy Tammy leült vele szemben. Ferocious, az ikrek macskája azonnal a
gyógyító ölébe telepedett. „Nem kellene az óvodában lenniük?”
„Most csak fél napot voltak ott – épp pár perce értek haza,” mondta Tamsyn egy gyengéd
mosollyal. „Nagyon jó magatartásjelentést adott róluk a tanáruk.”
Julian megnyalta a mutatóujját, Sascha kinyúlva megérintette az orra hegyét. A kicsi
felemelte a mancsát és játékosan megharapta az ujját. „Miért hangzottál meglepettnek?”
„Mond, hogy te nem lepődtél meg.”
Sascha nem tudott tenni ellene, újra nevetni kezdett, míg Jules és Rome kis morgásokat
hallattak. „Csodás emberekké nőnek fel, tudod.”
Tammy szemei elgyengültek. „Tudom.” Cirógatva a doromboló Ferocioust hátradőlt a
székben. „Nos, találkoztál az anyáddal ma.”
„Igen.” Roman meglökte a fejével a kezét, amikor abbahagyta a cirógatását, és amikor
folytatta egyszer megvakarta a füle mögött, ahogy szerette, majd le és fel mozgatta a kezét a
hátán lévő gyönyörű arany és fekete bundán. „Nem tudom, hogy csak hülyítem magam, de azt
hiszem…valami megváltozott benne.”

- 140 -
Tamsyn nem mondott semmit, hagyta Saschát beszélni, amit meg is tett. Elmondta a
reményeit, az aggodalmait, a félelmeit. „Szerinted ezek,” mondta végül, „csak a terhességgel
járó érzelmek? Úgy értem annyira imádom a babánkat. El sem tudom képzelni, hogy egy anya
ne érezné ezt.” Mozdulatlan kezei alatt Jules és Rome összegömbölyödve gyorsan elaludtak,
két tökéletesen értékes élet.
„A mentálok mások,” mondta végül Tammy, „te nálam is jobban tudod. De te egy psziché
vagy, és ha a szíved azt mondja, hogy van esélyed egy egészséges kapcsolatra Nikitával…”
„Nem tudom,” mondta Sascha. „Csak azt, hogy nem vagyok kész feladni őt.”
Tammy mosolya lassú és erős volt, mint a gyógyító szíve. „Akkor azt hiszem Nikita Duncan
tanácsnok jobb, ha vigyáz.”

Miután leadták a bizonytalanságot sugárzó Morpheust a DarkRiver központjában – hogy Clay

hazavigye őt – a Nikitával való találkozótól kevesebb mint három órán belül Max és Sophia
megérkezett a legközelebbi reptérre a D2-es fegyházhoz. Egy húsz perces vezetés és az
intézménybe értek.
„Bonner még mindig megtagadja, hogy beszéljen?” Kérdezte Max Barttól, ahogy Sophia
visszatért a szobába, miután egy gyors előzetes ellenőrzésen esett át az O-mentállal. Max
találkozott a tekintetével, elkapta a kis fejrázását. Megkönnyebbülés áradt szét a szívében – a
nő még kitartott, elutasította, hogy megadja magát a halálnak, mely egész életében üldözte őt.
„A rohadék nem mondott semmit azóta, hogy Ms. Russot kérte,” mondta Bart Sophiára nézve.
„Legyen óvatos Ms. Russo. Úgy érzem felbőszült, miután az önnel való komm konferencia
után egy férfi I-t küldtünk hozzá.”
Sophia kifejezése nem változott. „Ezt vártam Mr. Reuben. Bonner nincs hozzászokva, hogy
visszautasítsák.”
Max a mellkasán keresztezte karjait. „Ez még enyhe kifejezés.” Bonner beleszületett a
vagyonba, a legexkluzívabb magániskolákba járt, a nyarakat Champagne borvidékein, a
teleket egy svájci sí központban töltötte. Csak kérnie kellett és a szülei mindent megadtak az
egyetlen fiúknak – egy százezer dolláros kocsit a tizenhatodik, egy világkörüli utat a
tizenhetedik, egy kalóz rezidenciát a kiterjedt birtokukon a tizennyolcadik születésnapjára.
„Próbál majd önnel játszani,” mondta Bart, tollával a régi dizájnú jogi tábláján dobolt,
ahelyett, hogy használta volna. „Volt pár napja, hogy utánajárjon magának, talán talált
valamit önről-”

- 141 -
Sophia megrázta a fejét. „Túléltem a legrosszabb szörnyeket.” Szemei találkoztak Maxéval.
„Itt az idő, hogy bemenjek.”
Max minden izma kőkemény lett, hogy visszautasítsa az ötletet, de csak bólintott. „Itt leszek –
egy apró jel és kihozom.”

Sophia besétált ugyanabba a szobába, ahova pár nappal korábban, de most zsigerien érezte
Max tekintetét magán, hiába állt a megfigyelő szobában, melyet egy fal választott el ettől a
helyiségtől. Valamint a börtönőrök ott álltak a Bonner mögötti falnál, ebből tudta, hogy Max
vigyáz rá, amitől megnyugodott, képes volt fókuszálni.
A zsaruja nem hagyná, hogy a szörnyeteg hozzáérjen.
Ezzel a tudással a szívében, ahogy elérte az asztalt azt mondta, „Mr. Bonner.”
Gerard Bonner mosolya intimitást feltételezett, melytől viszketett a bőre. „Sophia. Szívesen
felállnék az üdvözlésedre, de sajnos…” A bilincsekre mutatott, melyek mozdulatlanul
tartották, kezeivel biccentett.
„Az én védelmemben nem tud mozogni,” mondta, helyet foglalt vele szemben. „Nagyon erős
kezei vannak.” Miután Carissa Whiteot rengeteg, rémisztő módon kínozta meg, végül
kezeinek intim módjával ölte meg.
„Próbálsz sokkolni engem?” Egy meleg kuncogás az előtte ülő, kívülről helyes férfitól. „Én
élveztem, tudod. Szegény Carissa. A végén könyörgött, hogy tegyem meg.”
Olyan okos, gondolta Sophia, a szavait mindig olyan köntösbe öltöztette, ami soha nem tűnt
vallomásnak. Nem erre volt szükségük, nem Carissa Whiteért. „Azt mondták nekem, kész
együttműködni.”
„Túl sok kellemetlenséget okoztam neked a kérésemmel?” kérdezte, kifejezése megtelt azzal,
amit sokan elnézést kérésnek vettek volna. „Úgy találtam, hogy téged kedvellek a legjobban.
Te annyira…gyengédebb vagy, mint más I.”
„Tudta Mr. Bonner,” mondta Sophia beszélgetősként, „hogy a századunk elején a férfiakat
ugyanabba a cellába börtönözték be? Mondja,” – tartotta a szemkontaktust vele, hagyta, had
lássa, hogy ő már belenézett az ürességbe, így bármi, amit mond nem érinti meg őt – „mit
gondol, talán…élvezné,” – a férfi szavainak, hangszínének szándékos visszhangjával mondta
– „hogy egy cellában van olyan foglyokkal, akik nem rendelkeznek olyan kifinomult
ízléssel?”
Bonner nem szerette ezt, szemei rosszindulatú düh szadisztikus élét mutatták, mielőtt uralta
volna őket. „Biztos vagyok benne, hogy túlélném Sophia. Hmm, hív valaki is Sophienak?”

- 142 -
Sophia utálta, ahogy a Max által használt becenevet használta, annyira utálta abban a
pillanatban, hogy azon gondolkodott, elárulta-e magát, mert Bonner kék szemei
elégedettségtől csillogtak.
„Úgy hív, ahogy akar.” A nyugalom látszata, amivel elég jól átverte az orvosokat ezekben az
években. „Engem csak az emlékei érdekelnek.”
Újabb törés az arculatán, a romlottsága belülről egy pillanatra megjelent a felszínen. „Vedd el
őket Sophie.” Ördögi szavak, melyeket sármmal álcáztak. „Vedd el, amiért idejöttél…vagy
inkább elmondhatnád, hogy lett ilyen csinos az arcod.”
Sophia nem csinált semmit, nem érzett semmit. A szavai nem számítottak – nem amikor Max
látta, ismerte, elfogadta őt. „Nem fogok guberáló vadászatra indulni az elméjében Mr.
Bonner. Ha együtt akar működni, akkor tegye azt. Ha nem, akkor teszek egy végső ajánlást,
hogy a felajánlása, mely szerint információt oszt meg, nem más, mint az időm elvesztegetése
és ezért a későbbi kérelmeit el fogják utasítani.”
„Kurva.” Ugyanazon a sármos hangon mondta, a mosolya nem csúszott el. „A bőröd többi
része is meg van jelölve? Vagy olyan üres, mint egy vászon, ami a megfelelő művészre vár?”
„Utolsó alkalom Mr. Bonner – kész együttműködni?”
„Természetesen.”
Sophia megtartotta a szemkontaktust, kinyúlt az egyedülálló telepatikus ajándékával. Néhány
I-nek fizikai kontaktusra volt szüksége a szkenneléshez, de neki soha nem kellett. Most, az
érzékenységével az érintés túl mélyre vinné, bezárná a másik elméjébe. Ha volt olyan tudat,
ahova nem akart beleragadni, akkor azaz asztal túloldalán ülő szociopatáé volt.
Könnyen átment az egyszerűen áthatolható pajzson, ami az emberi pajzsok gyengesége volt,
belépett a férfi elméjébe. Nyugodt, rendezett volt…de a részek mozogtak. Bonner átrendezte a
múltról szóló emlékeit, talán hogy jobban passzoljon a saját világlátásmódjához.
Egy nő sikoltó arca, a hátát eltorzította a fájdalom, szemeinek sarkai véreztek. Sophia
visszatért magába, de csak az évek gyakorlása óvta meg, hogy elárulja az utálatát az arcával.
„Már tudjuk mit tett Carissa Whiteal,” mondta. „Ha ez az összes, amije van-”
Kis, fás tisztás, majdnem békés.
Sophia érezte, ahogy az ásó nyele remeg a keze alatt, ahogy a férfi/ők belevájják a földbe,
hallotta a hátborzongató csendet, érezte a műanyag hideg ropogását a férfi/saját kezében,
ahogy a férfi/ők begurítják a testet a legsekélyebb gödörbe. Bonner nem vesztegette az idejét,
hogy betakarja az áldozatot, a férfi/ők tette olyan személytelen volt, mintha a férfi/ők csak
kertészkednének. A test megszűnt bármit jelenteni, miután abbamaradtak a sikolyok. Nem

- 143 -
sokkal ezután a földet műanyag borította és akkor átsétáltak az erdőn, öt perccel később
kiértek egy rögös csapásra, melyet beburkolt a köd.
Fenyők – sötétzöldek, vékony lombbal – a tetejük eltűnt a fehér ködben, körülvette őket
minden irányból, de sok aljnövényzet volt, néhány nyurga fával a másik oldalon. Ez nem egy
fagazdaság volt, valami sokkal természetesebb. Beszállt egy járműbe, elindította a motort és
lehúzta a nehéz kertészkesztyűket. A négykerék meghajtásos kocsi könnyen ment a rozoga
úton, míg fél órával később kiért a ködből és egy elágazáshoz ért, lezárt út volt előtte. A szíve
nyugodt volt, a teste ellazult. Olyan volt-
Sophia rájött, hogy kezdi elveszíteni magát Bonnerben, küzdött, hogy visszatérjen.
„Szükségem van a helyszínre.” Nem látott mást, csak a ritka kocsi gyors cikkcakkját – a
magányos autóúton.
„Türelem édes Sophiám.” Bonner keményen lélegzett, felizgatta az emlék…hogy át kellett
élnie vele.
Ekkor látta meg a táblát a bal oldalon, meg megjelölte a belépést a „Ködös Völgy Úthoz”.
Sophia megjegyezte milyen virágokat látott, a nap állását, az időjárást, mindent, amit tudott.
Majd Bonner emlékei egy szétcsúszó kaleidoszkópként röppentek el.
Sophia várt valamire, egy visszatérésre, mielőtt hatna rá. „Ez nem adott túl sokat nekünk.”
„Megtalálod őt.” Egy hosszú, mély lélegzetet vett. „Megtalálod az én szeretett Gwynemet.”
Gwyneth Hayley hat hónappal Carissa White után tűnt el és széles körben Bonner második
áldozatának tartották. Sophia próbált még adatokat kinyerni a Mészárosból, de ő csak intim
módon, elégedetten mosolygott és azt mondta neki is meg kell dolgoznia érte.
Végezvén Sophia hagyta, hogy az orvosokat, hogy leellenőrizzék őt. „Neutrinra van
szüksége,” volt a válasz.
Sophia megitta az energiaitalt, amit a férfi adott neki, majd Bartholomew Reuben kivezette
őket az épület belsejéből az emeleten lévő konferenciaterembe. „Ha mindenki le tudja ejteni a
pajzsait,” mondta Sophia, „akkor át tudom küldeni a szkennelést az elméjükbe.” Ettől vált ő I-
vé, nem egy egyszerű telepatává – a képesség, hogy a teljes emléket át tudja küldeni. Csak öt
emberrel tudta egyszerre megcsinálni, de Maxen kívül csak Reuben, az igazgató és Reuben
asszisztense volt jelen. „Sajnálom Shannon nyomozó, nem tudom a természetes pajzsain
keresztül küldeni az emlékeket.”
Max vállat volt. „Az átküldés nehéz dolog, nem I?” Válasz nélkül folytatta. „Miért nem ad
egy összegzést helyette?” A szemei csillogtak. „Ha Bonner tényleg együttműködő kedvében
volt, nem tudjuk mikor kell majd újraszkennelnie őt.”

- 144 -
Max őt védte. A tudástól a szíve megduzzadt, amíg azzal fenyegetett, hogy elpusztítja őt. Vett
egy mély levegőt, az erős érzelmet kincsként tartva Sophia leírta mit látott.
„Ködös Völgy Út,” mondta Max, már telefonált is a rendőrség komputer technikusainak.
„Igen, mennyi találat?” Egy szünet. „Szűkítsék le a helyszínt a sok fenyőre, relatíve elszigetelt
– vagyis az volt öt éve, talán az autóúton kívül.”
Sophia felemelte a kezét, hogy megragadja a figyelmét. „A hőmérséklet hideg volt, a nap
állása alapján délhez közel.” Az agya kiszűrte a többi autó elterelését, Bonner gondolatait és
átlátott az út másik oldalára. „Volt egy óriásplakát a szüreti fesztiválról, ahogy kifordult az
útról.”
Max megismételte a szavait a komputer technikusnak, várt pár percet. „Jövök neked egy
itallal. Küldj át mindent a D2 hármas komm állomására. Titkosítsd, arra az esetre, ha valaki
figyeli a börtön vonalait.” A telefont letéve azt mondta, „Van három találatunk a Ködös
Völgy Útról, ami talán egyezik.”
„Az út nagyon egyenetlen volt,” mutatott rá Sophia. „Talán nincs is a térképeken.”
„Igen.” Egy zord tekintet. „De ezen majd akkor aggódunk, ha megnéztük a három képet.”
A képeket pillanatokon belül átküldték. Sophia azt mondta, „Az lesz,” mielőtt ráébredt volna,
hogy kinyitotta a száját.
Gwyneth Hayley végső nyughelye egy havas hegyi lejtő mélyén feküdt.

- 145 -
26. fejezet

Faith NightStar, Anthony Kyriakus tanácsnok lánya és a legerősebb jövőbelátó a világon,

kisétált az erdőből, ami körülvette az otthont, amit alakváltó párjával osztott meg, remélte,
hogy a friss levegő eloszlatja a ködöt, ami elfelhőzte az elméjét. Mély és ragadós, tompa és
hideg, majdnem igazinak tűnt – a hűvössége arra késztette, hogy kezeit fel és le mozgassa
karjain.
„Valami rossz közeledik,” mondta ki hangosan, próbált visszagondolni a vékony szürke
levesre, mely kitakart mindent. „Tűz és köd és sikolyok és fém.” Mind összekapcsolódott. A
köd volt a középpontban, de a lángok és a fém szúró, erőszakos vágása is.
Faith idegesen kezdett el járkálni a tűlevelek között, ami megtöltötte az erdő talaját, a zsigerei
összecsavarodtak a tudástól, hogy valaki meg fog halni. Könnyek szúrták a szemét, égették a
torkát. „Tűzés és köd és sikolyok és fém.”
Nem számított hányszor ismételte meg, vagy hányszor próbálta feloszlatni a ködöt, csak a
közelgő iszonyat lehengerlő jelenlétét érezte.

- 146 -
27. fejezet

A gonosz létezik. Talán nem szerepel semmilyen hivatalos kézikönyvben, talán

érzelmi konstrukciónak tartják, de mint I, el kell fogadnod, hogy lesz olyan alkalom,
amikor olyan rosszakarattal találkozol, ami kétségbe von mindent, amit tudsz, amiről
azt hiszed te vagy.
Sophia Russo (I) a gyakorló I-k felé (nem hivatalosan tartott szeminárium egy nem
nyilvános portálon)

Négy órával azután, hogy Sophia rámutatott a helyszínre az egész csapat a teljes helyszínelő
egységgel a Ködös Völgy Út erdős részéhez ment a járműveivel. Bár a talaj jelenleg tiszta, a
levegő jéghideg volt, a havazás ígéretét hozta magával.
„Te, én és Bart,” mondta Max Sophiának. „Mi bemegyünk, megnézzük, mit látunk. Ha nem
találunk semmit, küldjük a kutyákat.” Talán öt óra volt, de a napfény gyorsan halványult.
Ésszerűbb lett volna másnapig várni, de volt egy kimondatlan gondolat, mely egyesítette őket
– nem tudták kiállni a gondolatot, hogy Gwyn egyedül és a sötét hidegben maradjon még.
Bólintva Sophia átvette a vezetést. „Az aljnövényzet észrevehetően kisebbre nőtt azóta, hogy
Bonner itt járt.”
„Legalább ez a rész járható,” mondta Bart, elhajtva egy ágat az útjából, ahogy Max követte
Sophia alacsonyabb alakját. „Kibaszás lesz feldolgozni, ha egyszer megtaláljuk a sírt.”
Max kinyújtotta a kezét, hogy megragadja Sophia felkarját, amikor megcsúszott egy kövön.
„Köszönöm nyomozó.” Egy nyugodt, egyenletes hang, de Max érezte a nő izmainak
remegését, tudta, hogy az ő Sophieja tartja magát a lejtó makacs talaján.
„Bármi, ami ismerős?” Elengedve a kezét Max hátralépett, ráébredve, hogy Bart őt figyeli.
„Eddig még semmi.”
Bart oldalba bökte Maxet, hangja halk volt. „Tudod, a mentálok nem szeretik, ha megérintik
őket.”
„Talán azt sem szeretik, ha arccal előre esnek a talajra.”
„Igaz.” Kifújva a levegőt Bart megrázta a fejét. „Még nem hívtam fel Gwyn szüleit.” A név
könnyen jött az ügyész nyelvére – mint Maxére, behatóan ismerte a rövid életeket és minden
lány minden elveszett álmát.
„Én sem,” mondta Max emlékezvén Gwyn széles mosolyára, hosszú lábaira olyan haraggal,
mely a közbeeső évek során sem halványult el. „Nincs rá szükség, hogy feltépjük a sebeket,
amíg nem adhatunk nekik némi megnyugvást.”

- 147 -
Sophia mereven ment előre, feje az út szélén lévő kicsavart öreg fa felé fordult. „Ezt már
láttam.” Majdnem hangtalanul mondta.
Max rajta tartotta a szemét, ahogy elhagyta az utat és előrekocogott. Nem telt öt percbe hogy
balra forduljon és felmásszon egy kidőlt fa törzsére. De nem lépett le róla a másik oldalra.
Utolérve őt, ahogy Max felugrott a jobb, úgy Bart a másik oldalára.
Nem kellett megkérdezniük mit látott.
„Úgy tűnik itt a föld meghalt,” mondta Sophia, szemei az előttük lévő élettelen földterületet
figyelte, amit az erdő élő lüktetése határolt, apró hajtások és zöldek, amik maguk olyan
barnák és szárazak voltak, mint a por.
Mintha Gwyneth Hayley vére beszivárgott volna a talajba és terméketlenné tette.
A helyszínelő csapat az éjszaka közepéig dolgozott a ragyogó lámpák alatt. Éjfélig csak hét
különálló csontot találtak, a többit valószínűleg elvitték az erdő lakói, de hihetetlen módon a
hét egyike a koponya volt, amelyben még voltak fogak is.
A pozitív fogászati vizsgálatot a mobil eszközök végezték.
Sophia látta, ahogy Max vállai emelkednek és süllyednek abban a pillanatban, ahogy a
törvényszéki technikus elvégezte a vizsgálatot. „Megcsinálom,” mondta Bart Reubennek.
Bart arca nyúzott volt, szemei régi fájdalommal tele, ahogy beleegyezett. „Bíznak benned.”
Hagyva, hogy az ügyész elmenjen mögötte vissza az útra, Sophia odament Max mellé, ahogy
összefont karokkal arrébb ment a csoporttól egy árnyékos óriásfa alá. „A családját hívod?”
Egy biccentés, arcán dühös szomorúság volt. „Szívesebben csinálnám ezt személyesen, de
biztosnak kell lennem benne, hogy megkapják az információt, mielőtt kiszivárog a médiába.”
Ujjai összeszorultak a telefonon. „Ez összetöri őket ismét.”
Elrejtve a sötétségben Sophia a karjára merte tenni a kezét. „De ez hoz nekik megnyugvást –
és ad Gwynethnek egy helyet, ahol békében nyugodhat.”
Max nem válaszolt, csak belesimult az érintésébe. Ez azzal fenyegette Sophiát, hogy
összetöri.
Mert Max Shannon nem olyan férfi volt, aki bárkihez odasimult.
Mellette ált, amikor emlékezetből beütötte a kódot és a telefont a füléhez emelte. Tette, amit
tennie kellett.

A következő két nap homályosan telt. Sophiának volt egy másik komm konferenciája
Bonnerrel. Ő azonban nem volt együttműködő kedvében. „Nagyon élvezem az extra órát a

- 148 -
napon,” mondta neki. „Arra kényszerítették a hatóságokat, hogy betartsák a nekem tett
ígéretüket.”
Tudván, hogy becsapja őket, de most már a figyelmük az övé volt, Sophia nem akarta
elpazarolni az idejét, helyette megkérdezte Maxet, hogy bármiben tudna-e segíteni neki.
„Tartsd szemmel Nikita ügyét,” mondta neki. „Menj át a törvényszéki jelentéseken, ahogy
megérkeznek és hasonlítsd össze az eredményeket, amiket Nikita emberei és az általunk
felkeresett független labor küld meg.” Mint a Bonner ügy vezető nyomozója nemcsak az
áldozatok családjával kellett foglalkoznia, hanem a médiával is, szemei véreresek voltak az
alváshiánytól. „Megkaptuk már a jelentést a szerelőtől az összetört kocsival kapcsolatban?”
„Igen. Megerősítette, hogy a komputert megbabrálták.” Sophia meg akarta érinteni őt, hogy
emberi módon vigasztalja meg őt, de egy sietősen összerakott „főhadiszálláson” voltak – ami
a legközelebbi rendőrségi épületben volt, ahol Gwyneth Hayley testét megtalálták. Aktivitás
nyüzsgött minden oldalról, ami nekiütközött az érzékeinek. „A második vizsgálat is kész, amit
a sofőrről elrendeltél. Nem volt drog Allison Marceau szervezetében.”
„Akkor valószínűleg a kocsi volt a fegyver.” Max gyorsan rápillantott a jelentésre. „Még ha ki
is küldött egy telepatikus kiáltást, akkor sem találták gyanúsnak.”
„Jobb lenne, ha visszamennék. Kezelni tudom a dolgokat-”
„Maradj.” Egy csendes szó, de több ezer kimondatlan jelentése volt.
Több szállal kötődött hozzá, amit Sophia nem értett, de ezek váltak a meghatározó igazsággá
az életében, így maradt – a hotelszobában telepedett le, messze a főhadiszállás állandó
viharától.
Mindenki meglepetésére a Tanács több Ps-mentált is küldött a segítségükre, hogy
körbenézzenek Bonner első számú tetthelyén. „A pszichometrikusok érzékelik a múlt
lenyomatait,” magyarázta Sophia Maxnek, amikor egy gyors összegzést kért. „Általában a
műtárgyak idejét és származását erősítik meg, vagy más értékes dolgokét – de hallottam, hogy
néhányan fel tudják venni egy meghatározott helyen történtek visszhangját.”
„Utánanéztem a föld tulajdonosainak,” mondta neki Max néhány órával azután, hogy a
pszichometrikusok megérkeztek. „Egy mentál konglomerátum birtokában van és fejleszteni
akarják.”
Ennek több értelme van, gondolta Sophia. „Nem akarnak semmilyen megválaszolatlan
kérdést, ami csökkenti a föld értékét és a későbbi fejlesztéseket.”
„Nem számít miért vannak itt. Tanique” – megnevezve az egyik Ps-mentált – „megtalálta
Gwyneth két csontját a sírhelytől alig fél mérföldre.”

- 149 -
Ez volt az egyik beszélgetésük, amire lehetőségük volt az elkövetkező sötét, kimerítő órák
előtt. Ez az utolsó estéjükön volt a kutatási bázisnál – miután kijelentették, hogy más
bizonyítékot vagy testet nem találtak egy mérföldes sugarú körben – amikor Sophia valami
érdekesre bukkant.
Mélyre leásott a gyanúsított személyek hátterében, kapcsolatba lépett az
Igazságszolgáltatással, ha szükséges volt. Az arisztokratikus Quentin Gareth könyörtelen
üzletemberként hatott, de egyébként tiszta volt. Andre Tullane-nek ellentétben heti találkozói
voltak, amit Sophia semmi üzleti ügyhöz nem tudott kötni, míg a gyakornok Ryan Asquith
fájlján volt egy megjegyzés, mely szerint egy bírósági ítélet miatt pár éve újrakondicionálták.
Mind további nyomozást igényelt, de a legérdekesebb adat abból a logaritmusból származott,
amit a gyilkosságok idejében megjelent híreken alkalmazott: Kaleb Krychek tanácsnok
minden egyes gyilkosság során a helyszínek közelében volt. A San Francisco Gazette lehozta,
hogy egy, Nikitával való kora reggeli találkozóról távozik – azon a napon, amikor Edward
Chan szívébe kést szúrtak.
„Minden olyan tisztán összefügg – de ezzel egy időben nincs semmi értelme,” mondta
Maxnek másnap, miközben bezárta a táskáját, hogy visszatérjenek San Franciscoba. Minden
áldozat családja értesült róla, hogy mi történt Bonnerrel a színfalak mögött és már nem volt
remény, hogy újabb maradványokat találnak, Max úgy döntött, hogy visszatérnek Nikita
ügyéhez.
„Krychek nem telekinetikus?” kérdezte Max, árnyékok voltak a szeme alatt a kialvatlanságtól.
„Az – és képes a teleportálásra.” Sophiának fájt Max fájdalma – alig bírt várni, hogy otthon
legyenek, ahol karjaival átölelheti őt enyhülést nyújtva neki, ahogy már annyiszor megtette ő
is. „Elég okos, hogy beteleportáljon és elvégezze a gyilkosságokat, amikor hivatalosan nem
tudni, hogy a régióban van-e.”
Max elvette a lány táskáját sajátját pedig a vállára akasztva elindult a lift felé ahogy Sophia
becsukta a hotelszoba ajtaját. „Arról, amit Krychek tanácsnokról tudok,” mondta Max, ahogy
mellé ért, „ő egy jéghideg tervező. Nem hiszem, hogy vesztegetné az idejét ezzel az
álöngyilkosságos színházzal.”
„Soha nem erősítették meg, de vannak visszatérő suttogások, hogy egy szociopata nevelte fel,
de legbelül ő is gyilkos.” Sophia egyszer látta Krycheket – a hotel lobbijának túloldalán – a
jelenléte arra késztette, hogy másfele menjen, hogy elkerülje, hosszú kitérőt tett. Ez
önbiztosítás volt, a benne lévő másság felismerte a halálos intelligenciát – ami annyira hideg
volt.

- 150 -
Max végigfuttatta kezét az állán, amit Sophia előtt borotvált meg pár perccel ezelőtt, amikor
látszólag az ügy miatt ment be hozzá. A tapasztalat erős, gyönyörűen intim volt. „A minta túl
politikai a sorozatgyilkosnak,” mondta, megvárta, míg Sophia belép a liftbe, mielőtt követte
volna. „Az ilyen típusú szociopatikus indíttatás nem engedné meg neki, hogy pórázon tartsa a
kényszerét, hogy csak a nagy üzlet határán kövessen el gyilkosságokat.”
„Vannak más pletykák, amik igaznak tűnhetnek,” mondta Sophia, ujjait a tenyerébe vájta,
hogy nehogy megérintse a sima bőrt az állán, belélegezte arcszeszének fenyőillatát. „Hogy
Nikita és Krychek egyfajta szövetséget kötött.”
„Ez beleillik a mintába,” motyogta Max, ahogy az ajtó kinyílt a garázs szintjén. Elindultak a
reptértől rendelt kocsi felé, ami a teljes negyvennyolc órát a garázsban töltötte – Maxnek volt
hozzáférése a rendőrség kocsijához, míg Sophia a hotelben maradt, hogy dolgozzon – Max
berakta csomagjaikat a csomagtartóba. „Valaki megpróbál kétséget ébreszteni köztük.”
„Ki-” Sophiát félbeszakította telefonjának csörgése. Felvéve azt mondta, „Sophia Russo.”
„Hál istennek, hogy elértelek – Max telefonja nem működik.” Ismeretlen hang volt, ami
remegett, mintha a beszélő száz mérföldet futott volna. „Itt Faith NightStar.”
Beszállt a kocsiba, amikor Max kinyitotta neki az ajtót, rájött a hívás céljára. „Látomásod
volt.” Egy kardinális J-mentál látomása pedig száz százalékig pontos volt.
„Igen,” mondta Faith, amikor Max bekapcsolta a biztonsági övét és hüvelykujját az indítóra
tette. „A kocsit megbuherálták. Érted?” Őrjöngő szavak. „Ne indítsátok el a motort.”
Max ujja érintette az indító szerkezetet.
„Ne!” Sophia egy gyors rántással elhúzta Max kezét az indítóról, amitől a feje felé fordult.
„Sophia!” Faith hangja egyesült Max követelésével, hogy megtudja, mi folyik itt.
„Jól vagyok,” mondta Faithnek, rettegés rázta őt. „Mindketten jól vagyunk. Tessék, jobb, ha
közvetlenül Maxel beszélsz.”
Hátradőlt az ülésen, próbálta szívét normális ritmusba terelni, amíg Max rövid, éles
beszélgetést folytatott Faithel. Letéve a telefont kiparancsolta őt a kocsiból. Egyikük sem
mondott semmit, amíg az ártatlanul kinéző kocsi előtt nem álltak.
„Hívom a tűzszerészeket,” mondta Max Sophia telefonját használva, mert az övé le volt
merülve. „Minimum öt percen belül itt lesznek.”
„Olyan hamar?” Sophiának a földi, praktikus dolgokra kellett fókuszálnia…ahelyett a tény
helyett, hogy Max milyen közel volt a halálhoz.
Max finoman megérintette a hátát és rájött, mennyire hiányolta az érintését ezekben az őrjítő
napokban. Senki sem mondta neki, hogy az érintéstől is függővé válhatsz, a hiánya éles
fájdalom volt benne.

- 151 -
„Ők is ugyanabban a rendőrségi épületben dolgoznak, amit mi is használtunk.” A kezét
leejtette, ahogy a rendőrség kocsija befordult a garázsba. „Mégis, ez piszkosul gyors volt.”
Két férfi és egy nő szállt ki a tűzszerészek védőöltözetében. „Mondjátok el, amit tudtok,”
mondta a nő.
„Kaptunk egy kis segítséget egy J-mentáltól-” kezdte Max.
„Jövőbelátó?” A nő fütyült egyet. „Nem vettem észre, hogy magán előrejelzéseket adnának –
úgy tudtam, csak üzletben utaznak.”
„Faith NightStar,” mondta Max. „Ő a DarkRiver tagja. Látta, hogy felrobban a kocsi, miután
elindítottam a motort.
„Hmm. A jelenlegi technológia során valamilyen robbanási üzenetet kellett volna küldenie az
aktuális eszközre.” Már el is indult a kocsi felé, a felszerelése a kezében. „Ti talán a garázson
kívül szeretnétek maradni. Nem viseltek védőöltözetet.”
Max a kijárat felé bólintott. „Kint megvárunk.”
„Kiáltok, amint megtudunk valamit.”

Faith kilépett a gyönyörűen kivilágított barlangból, ami az ő irodája volt, kezeit fel és le
húzogatta a karjain.
„Fázol kicsim?”
Felnézve Vaughnt látta az ajtóban. A jaguár arcán finom fehér porréteg volt, egy szakadás
volt a pólója alján és annyira csodálatos volt, hogy nem hitte el, az övé. „Nem.” De belesétált
az ölelésébe. „Tarts meg.”
„Hey.” A körülötte lévő karok erősek és melegek voltak, egyik kezébe egy vésőt fogott, amit
a jelenlegi szobrához használt. „Azt hittem azt mondtad, hogy a zsaru és az ő I-je jól vannak.”
„Jól vannak.” Ujjait végigfuttatta a karját beborító kőporon. „De még mindig itt van az a
tudás, hogy valami rossz közeleg.” Az alaktalan tudást még a sötét vízióknál is jobban utálta.
Legalább ebben a víziókban valami konkrétumot látott, ami ellen küzdhetett, vagy eltéríthette
azt. „Ez egy érzelmi tudás – valaki számomra fontos személlyel kapcsolatban.”
„Megcsináltad azokat a gyakorlatokat, amiket azért dolgoztál ki, hogy finomítsd a látomásod
feletti kontrolodat?”
Faith bólintott, kezét a pólója alá csúsztatta izmos, meleg hátára. „Nem tudom áttörni a leplet.
Vaughn, ez valami nagyon rossz.” Jég vonta be a szívét és az ereit. „Mi lesz, ha nem tudom
megállítani?” Ha elveszít valakit azok közül, akiket szeret?

- 152 -
Vaughn ajkát a homlokára szorította. „Ezt már megbeszéltük. Beleőrülsz, ha magadra veszel
minden felelősséget azért a gonoszságért, amit nem tudsz megállítani.” A hangja gyengéd, de
ellentmondást nem tűrő volt. „Ma megmentettél két életet. Ünnepeld ezt.”
Faith felemelte a fejét és találkozott az arany szempárral – egy dzsungel macskáé, ami ember
volt – és az univerzumának központjává vált. „Ez nehéz.” Ez volt az oka, hogy sok J-mentál
végérvényesen megőrült a múltban – meg kellett menteniük minden életet, eltéríteni minden
bánatot, különben elpusztította volna őket a könnyelműség.
„Ezért vagyok itt neked.” Ajkait az övére nyomta, intenzív védelmezés volt abban, ahogy
testével befedte az övét. „Lássuk csak, jobb kedvre tudlak-e deríteni.” Ekkor a jaguár mélyen
a torkában dorombolt, ahogy kihámozta Faitht a ruhájából. „Eljön hozzád, ha nyugodt vagy.”
Faith érezte, hogy szíve könnyebbé válik az érzéki humortól. Oh, mennyire szüksége volt rá.
A férfi képessége, hogy játsszon, nevessen, szeressen elviselhetőbbé tett minden sötétséget.
„Szóval meztelenre vetkőztetsz az én érdekemben?”
Azaz ártatlan tekintet olyan volt, mint amit Tammy izgága ikrei közül az egyik produkálna.
„Természetesen.”
Faith hagyta, hogy szeresse, hogy megnyugtassa…és remélte ez megtöri a lakatot az elméjén.
Mert bármi is jön, az összetörő, félelmetes feketeség csak egy dolgot jelenthet.
Halált.

- 153 -
28. fejezet

Nem mi választjuk meg a szüleinket. A hibáik nem a mieink. Te vagy az, aki felépíti
magát – ezt soha ne felejtsd el.
Max Shannon e-mail válasza a Castleton gyilkosság-öngyilkosság egyedüli
túlélőjének

Sophia megengedte magának, hogy a garázs falának dőljön, amikor kiértek a csendes utcára.
Nem volt benne biztos, hogy összeszedné magát a riasztó csengésére és észrevennék őket a
felvételeken – még a mentálok is elvesztik a tökéletes pózt, ami tünetként és a kontroll
bizonyítékaként áradt belőlük.
Max egyik karjára támaszkodott mögötte, szeme izgatott volt, még ha tartotta is a távolságot.
Az előbbi érintését mindenki az emberi tettek számlájára írta volna, melyet a pillanat érzelmei
inspiráltak. De ha most megérintette volna őt, Sophia tudta, hogy nem kerülhette volna el,
hogy az ölelésébe omoljon.
„Jól vagy?” Rekedt hang, mely erőszakosan csengett.
Sophia annyira a karjai közé akart bújni, hogy a masszív valóságával tartsa meg őt, amíg el
nem hiszi, hogy életben, biztonságban van. „Igen.”
Vonalak keretezték Max száját. „Ez Nikita ügyéhez kell, hogy kapcsolódjon.”
„Nem feltétlenül.” Rájött, Max a munkával vezette le dühét, ő is berúgta lomha agyát.
„Bonner nagyon gazdag és Bartholomew azt mondta, sok követője van.”
„Ellenőriztetem a látogatók listáját és az üzeneteit. De a tény az, hogy szeret veled játszani –
nem hiszem, hogy meg akarna öletni téged.”
„Nem tudhatja, hogy más ügyön is dolgozom veled,” mondta, kezei nyirkosak voltak a
kesztyűjében, szívverése akadozott. „kivéve, ha ezt már a találkozásunk előtt eltervezték. Az
ellenfelének nevezett téged, nem?” Sophia látta az üzeneteket, amiket Bonner küldött
Maxnek, amikor még ismeretlen sorozatgyilkos volt. Mindegyik gúnyolódás volt, a
felsőbbrendűségének kifejezése.
De Max elkapta őt.
„Bassza meg.” Kifújva a levegőt Max a falhoz szorította az öklét, a beton durva anyaga
dörzsölte a bőrét. Nem akart mást, csak a mellkasához szorítani Sophiát, hogy közel tartsa,
amíg szívének félelmetes dobogása valami kevésbé fájóvá válik.
„Max,” egy puha szó, figyelmeztetés egy I-től, akinek szeme felidézett terrorral volt tele.

- 154 -
Másik kezét a zsebébe csúsztatta, hogy megállja, hogy megérintse őt azt mondta, „Bonner
szereti, ha közel és személyesen van jelen.”
Sophia bólintott, haját meglebegtette a szellő, amitől egy eldobott műanyag palack gurult le a
kihalt utcán. „Igen, a bombát az én fajom sokkal szívesebben használja – főleg ha célszemély
kiiktatására használták.”
„Lássuk, mint mondanak a tűzszerészek.”
További tizenöt percet kellett várniuk, mielőtt az osztag mindent megtisztított, eltávolították a
szerkezetet egy robbanásbiztos konténerbe. „Csúcs technológia,” mondta a csapat női tagja.
„Nem olyan, amit az átlagos zúgolódó meg tudna csinálni maga.”
Max Sophia elé dőlt, ráébredt, hogy a két férfi egyszer végigmérték a nőt. Ha csak helytelenül
mosolyognak felé, akkor a garázs ódivatú, szilárd padlójával találkozott volna a fejük – most
nem volt épeszű hangulatban. „Valaki gazdag?”
„Biztos. A gazdagok bármit megengedhetnek maguknak, de nagyon erős kapcsolatokkal kell
rendelkezniük – ez a cucc ipari szintű.”
„Egy mentál cégtől van?” Sophia közel állt mögötte, hogy Max kezét kinyújtva megfoghatta
volna csábító bokáját. Bár kényszerítette magát, hogy ne érintse meg, közelsége lecsillapította
védelmező ösztönét.
„A felületi vizsgálatból nem mondható meg, de ők a vezetők a robbanóanyag technológiában,
szóval azt hiszem, igen.” Becsukta a dobozt. „Hívjam a helyszínelőket?”
„Köszönöm.” Felállva elköszönt a bombaszakértőktől ahogy két tájékozatlan járőr érkezett,
hogy biztosítsa a helyszínt. „Chen nyomozó úton van,” mondta az egyikük.
Elvéve Chen számát tőlük Max felhívta őt, majd Bartot és elmondta neki az incidenst és
megkérte, hogy az emberei menjenek át Bonner üzeneteinek és látogatóinak listáján.
„Elrendezem,” mondta Bart. „Hál istennek, hogy jól vagytok.”
„Köszi.” Befejezve a hívást Max felhívta a repteret és transzfert kért tőlük.
„Nem kellene itt maradnunk a nyomozás alatt?” kérdezte Sophia.
„Nem számít.” Max kint, biztonságban akarta tudni Sophiát. „Ismerem Chent, és a nő pokoli
jó nyomozó. Majd tájékoztat minket, ha találnak valamit – és elfogadja, ha komm csatornán
keresztül beszélünk vele.”
„Ha ez inkább Nikitához mint Bonnerhez kapcsolódik,” mondta Sophia, „akkor San
Franciscoban van ránk szükség.”
„Igen, mert pokolian biztos, hogy még a mentálok sem robbantanának fel egy zsarut a
rendőrség épületétől öt percre, hacsak nem valami rohadtul látványosat terveztek. Mindegy is,
valamihez túl közel kerültünk-”

- 155 -
„- vagy csak elterelés voltunk,” fejezte be Sophia.
A kérdés az volt – ki vagy milyen célpont volt elég fontos ahhoz, hogy hűvösre tegyenek egy
zsarut? Tény, hogy ő ember volt, nem csökkentette a veszélyt – minden politikai oldalról
nézve a rendőrség csapata az egyikük elleni gyilkosságot személyes támadásnak vette volna.

Sascha rávigyorgott Lucasra, ahogy megálltak egy kis sarki boltnál, hogy fagylaltot vegyen
neki. „Köszönöm, Mr. Hunter.”
„Szívesen Sascha drágám.” Megrázta a fejét, ahogy elmentek a bolttól. „Nem tudom, hova
tűnik el.”
Sascha beleharapott a csokoládé bevonatos csokifagylaltjába. „Ne dühíts fel.”
Lucas megvonta a vállát. „Azt hiszem elhasználtad a napi őrült kvótádat.”
Sascha grimaszolt rá, hallotta a macska humorát a hangjában. „Nincs kvóta, főleg ha egy
bowling golyót hordasz a hasadban.” Egy kis simogatás, hogy megnyugtassa a babát, aki úgy
tűnt, hamar elaludt. „Nem mintha nem értékelném a kis bowling golyónkat.”
Egy szerető pillantás a mellette lévő macskától. „Miért megyünk dolgozni?”
„Mert szükségük van rád, hogy aláírj néhány papírt.” Ízlelve az édes csábítást felsóhajtott.
„Ez egy gyönyörű nap.”
„Menjünk el Presidioba, mielőtt bemegyünk,” mondta Lucas, utalva a városon kívüli erdős
régióra. „Találhatsz ott egy szép, napfényes helyet, ahol megeheted a fagylaltodat én meg
pihenek.”
Sascha nevető pillantást lőtt felé, meleg öntötte el a testét emlékeztetve őt, miért is volt a férfi
kialvatlan. „Panaszkodsz?”
„Nem,” – egy gonosz mosoly, - „a bosszúmat tervezem.”

A repülés első húsz perce alatt Max és Sophia kétszer is átment Nikita ügyének bizonyítékain.
„Mit hagytunk ki?” motyogta Max, frusztrálta a tudat, hogy valami kritikusan fontos dolgot
nem vettek észre. Bonner és a kicsavart játékai nem illettek bele.
Sophia vaníliás samponja suttogott az érzékeinek, ahogy a nő fejét a szervezője felé
billentette, mint egy láthatatlan cirógatás. „Akármi is az, hamarosan kibukik, ha egy magas
kockázatú helyre is utánunk jöttek.” Rájöttek, hogy a bombát az elmúlt negyvennyolc óra alatt
bármikor odarakhatták. Ami azt jelentette- „Azzal a feltevéssel kell dolgoznunk, hogy az
idővonal nagyon lerövidült mostanra.”

- 156 -
„A csapás bármikor megváltoztathatja a gyilkosságok mintáját egy nagy üzlet előtt.” Max
beszélt Nikita elöljárójával, mielőtt felszálltak a repülőgépre, megerősítésért, hogy semmi
sincs célegyenesben. „Miért?”
„Valami előremozdította az időzítésüket.” Sophia combja súrolta az övét.
Az apró érintés balzsam volt, megérintette őt. „Nikita emberei – van valaki, akit hosszú ideig
nem lesz könnyű elérni?”
Sophia gyors mozdulatokkal érintette meg a szervezője képernyőjét. „Prága, Berlin, Tokió,
nehezen elérhető helyek. Aki oda megy, vissza is jön egy, vagy két héten belül.”
„A hozzáféréshez kell, hogy köze legyen,” motyogta Max.” „Valamilyen okból aggódnak,
hogy rájövünk-”
„Te Max.” Sophia szeme intenzív, hihetetlenül sötét lilára váltott. „Aggódtak, hogy te rájössz
– te vagy a jolly joker ebben a helyzetben, az ember, akinek a tetteit nem tudják megjósolni.”
„Rendben, akkor a célpont egy mentál, akire nem gondolnánk azonnal, hozzávéve egy
halálos-” jég borította be az ereit a szívénél. „Nem.”
„Max?”
„Hol a pokolba láttam ezt?” Kinyúlt az előtte lévő zseb felé, elővette a szórakoztató modult.
„Egy válogatást mutattak a nagy képernyőn, amikor beszálltunk, emlékszel?”
„Igen, de mit-”
„Itt!” Megállította egy nemzeti bulvárlap első oldalán. A főcím az volt: Hihetetlen! Sascha
Duncan terhes! Alatta egy kisebb betűvel írt cím volt: A DarkRiver alfa elzárva tartja terhes
párját!
Max letette a modult. „A rohadékok attól félnek, hogy a macskák tényleg elrejtik majd
Saschát.”
Beteg érzés bontakozott ki Sophia gyomrában, ahogy visszaemlékezett Sascha jelenlétének
izzó melegségére. A P-mentál hihetetlenül jó volt, amit a fajának megvédeni, nem bántani
kellett volna. „A telefonjaink nem működnek.” Egy huszadik századi baleset miatt minden
szerkezetet automatikusan blokkoltak, amikor a repülő a magasban volt.
Max már majdnem felkelt. „Beszélek a légiutas-kísérővel, hogy küldhessek egy vészhívást.”
„Várj,” mondta Sophia. „Az túl sokáig tart. Megcsinálom a mentálhálón.” Bár erős telepata
volt, a pajzsai hihetetlenül legyengültek. Ha megkísérelne küldeni ilyen távolságra a háló
biztonsága nélkül, akkor összetörnének, megölve őt, mielőtt az üzenet eljutna a megfelelő
címzetthez.
„Te csinálod a hálón, én intézem a hívást, lefedve a lehetőségeinket.”

- 157 -
Bólintva Sophia becsukta a szemét, teljesen fókuszált és kinyitotta lelki szemeit. A mai napig
nem próbált elindulni az új pajzsaival, de ha az övéi voltak, akkor engedelmeskednek neki –
és meg is tették, beborították őt egy egyedi mobil tűzfallal, ahogy kilépett a mentálhálóra.
Kényszerítette magát, hogy figyelmen kívül hagyja az információk zavaró beáramlását, ami a
háló végtelen folyója volt, egyenesen Nikita elméjéhez ment. Ahogy várta, a tanácsnok
pajzsai áthatolhatatlanok voltak, se Sophia elkezdte feltörni őket. Ez volt a legegyszerűbb
módja, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megkapja Nikita figyelmét.
Csak egy kis pillanatba telt. Ms. Russo. Nikita jeges jelenléte. Az emberek, akik megpróbálják
feltörni a pajzsaim, nem mindig élik túl.
Sophia teljesen tisztában volt vele, hogy a mentális vírussal való megfertőződést kockáztatja,
ha a tanácsnok belefűzte a védelmébe a saját mérgét. Át kell adnia Saschának egy üzenetet.
Úgy gondoljuk ő lesz a következő célpont.
Részletek?
Semmi konkrét – de hamarosan bekövetkezik.
Nikita megszakította a kapcsolatot.
Kilépve a mentálhálóról Sophia észrevette, hogy annyira szorította a szék karfáját, hogy az
inak fehérré váltak a bőre alatt.
„Sophie kedvesem, beszélj hozzám.” Ez egy gyengéd parancs volt, csak ő hallotta, ahogy
Max visszacsúszott az ülésébe.
„Elmondtam Nikitának.” Sophia nyelt egyet, valamire túl későn jött rá. „Remélem ő volt a
megfelelő személy, akinek el kellett mondanom.

- 158 -
- 159 -
29. fejezet

Egy dolog, amit megtanultam az elmúlt évek munkájából – semmi sem egyszerű, vagy
egydimenziós. Az emberek még mindig meglepnek engem.
Max Shannon nyomozó magánjegyzeteiből.

Sascha és Lucas telefonja egyszerre kezdett csörögni a falka vészhelyzeti kódjával,

amikor két utcányira voltak a központtól. Majd a kocsi telefonja kezdett el csörögni.
„Mi a pokol?” Lucas újra leparkolt a magenta borzalom mögé, ahol Sascha kötekedett
vele a vásárlás miatt.
„Felveszem az enyémet,” mondta Sascha, amikor egy telepatikus kopogást érzett az
elméjén. Szilárd, családias. Anyám. Az ő telepatikus elérése kicsi volt, de Nikitáé annyira
erős, hogy hallotta Sascha gyengébb hangját.
Az ellenségeim valószínűleg téged is célba vettek.
Megértettem.
Az általuk eddig alkalmazott módszerek értelmében nem áll teleportálásra képes
telekinetikus a rendelkezésükre.
Biztosíthatlak, hogy óvatos vagyok a fizikai védelmemmel kapcsolatban.
Ne felejtsd el a robbanóanyagokat.
Nem fogom.
Megszervezem a védelmedet-
Köszönöm anyám, mondta Sascha, az érzelmek sziklaként szorították el a torkát, de a
falka vigyázni fog rám. Ígérem.
Nagyszerű.
Nikita elméje eltűnt, de Sascha nem érzett rosszallást. Ránézve Lucasra látta, hogy zöld
szeme átment macskába. „Az anyám most figyelmeztetett, hogy célpont lehetek,”
mondta.
„Azt hittem, hogy kiütöttél valakit.” Elindította a kocsit, megfordult arra, amerre jöttek,
kifelé a városból a kabinjuk felé. „Faithnek volt egy látomása – ez volt a te hívásod.
Dorian találkozott egy orvlövésszel az őrjárata során – ez volt az én hívásom. Clay kapott
egy üzenetet Maxtől, mielőtt az informátorai szóltak neki, hogy egy másik gyanús férfi
figyeli a központot egy apartmanból – ez volt a kocsi hívása.”
Sascha kifújta a levegőt. „Drágám, észrevetted, hogy ez azt jelenti, hogy a baba és én
soha nem leszünk veszélyben?”

- 160 -
Lucas összeszorította a kormánykereket a kezében, mintha össze akarná törni. „Egy ideig
nem fogok megnyugodni, jobb ha beletörődsz.”
Kinyúlva Sascha kézfejével végigsimított Lucas arcán. „Amikor hazaérünk, alaposan
dédelgetni akarlak téged.” Egy rúgás a hasában, egy lökés a szívében. „Te pedig
dédelgethetsz majd engem.”
A párduc egy gyors pillantást vetett rá.
„Téged is bánthattak volna.” Hogy merészelik!
Lucas megfogta a kezét és az ajkaihoz emelte. „A falka soha nem hagyná ezt.”
A ravasz mód, ahogy visszafordította rá a szavait, amikor elhagyta a dühét és csak egy
mély szükséget hagyott maga után, hogy érintsen, szeressen, dédelgessen. „Lucas, vigyél
haza.”

Amint leszálltak Max azonnal felhívta Lucast. „Biztonságban van?”

„Mindketten jól vagyunk – te vagy az oka, hogy Nikita tudta?”
„Sophie képes volt átadni neki egy üzenetet a Mentálhálón.”
„Claynek és Doriannek van valamije a számodra a központunkban, amit látnod kellene –
talán nem a komm vonalon kellene megbeszélni.” Egy hosszú, mély lélegzet. „Valamint
zsaru – köszönöm.”
Letéve Max Sophie felé fordult. „Sascha jól van. Valahova el kell mennünk.” Vártak,
amíg a kocsiban voltak, amikor kinyújtotta a kezét és megfogta Sophia combját, kezét
csak a szoknya anyaga választotta el tőle. Tökéletesen megértette, milyen vadul érezte
magát a DarkRiver alfa ebben a pillanatban. Ha Faith nem figyelmezeti a bombára…
„Meztelenre akarlak vetkőztetni és addig ingerelni, amíg mindketten sikítunk.”
„Max.”
Három percnyi fogcsikorgató kontrollba tartott, míg el tudott indulni. Egyikül sem szólt
egy szót sem, amíg beértek a DarkRiver épületbe. Clay várt rájuk a lobbiban és felvezette
őket a tárgyalóterembe, ahol Dorian várt rájuk.
A kék szemű, szőke őrszem felemelte a kezét. „Itt van a rohadék – az orgyilkos akit
megtaláltam, egy kibaszott öngyilkos tablettát vett be. Nem láttam ilyet a történelmi
drámákon kívül.”
„Dolgoztam egy ügyön, ahol egy kis szekta minden tagja öngyilkosságot követett el,”
mondta Max, az elméje megtelt a zord képekkel, ahogy a kis testek a nagy testek alá

- 161 -
gömbölyödtek, akiknek meg kellett volna védeniük, nem pedig bántaniuk őket. „Borba
keverték a mérget.”
„Ez fanatikus önfeláldozás volt,” mondta az ő I-je, „nem pedig professzionalizmus.”
„De ő is profi volt.” Dorian egy képet mutatott a komm panelen. „A holmija, a mód,
ahogy elég hosszú ideig várt, hogy DNS-t hagyjon hátra, tudjátok miről beszélek – a férfi
tudta, hogy mit csinál.”
„Hol van a test?”
Clay volt, aki válaszol. „A rendőrség hullaházában.”
„A másik?” kérdezte Max.
Az őrszem elfintorodott. „Rájött, hogy rajta vagyunk és meglépett. Köztéren kellett
elfognom – a rendőrség egy percen belül ott volt. Egy cellában ül, most senkivel sem
beszél. Kétség kívül mentál.”
„Van valami más is.” Dorian felvett valamit az asztalról, ami egy névjegykártyának tűnt.
„Ezt abban a szobában hagyták hátra, ahol a második orvlövész bujkált.”
„Az bizonyíték.” morgott Max. „Baromira beszennyezted most azt.”
„Hidd el,” mondta Dorian, „nem akarod, hogy bekerüljön a rendszerbe. Valamint már
megvizsgáltuk.”
Max lenézett a kártyára, melyen csak egy sor volt – ami egy komm kódnak tűnt.
Megfordítva egy kézzel írt üzenetet olvasott: Sascha DR központ.
„Felismerem a kódot,” mondta Sophia halkan. „Ez Duncan tanácsnok magán vonala.”
„Nagyon jól védett,” mondta Dorian, „Csak néhány kiválasztottnak érhető el.”
Max megrázta a fejét. „Nem Nikita áll ez mögött. A kézírás – az idő hiányzik.”
Sophia elvette tőle a kártyát. „Ezt beleillesztenék akkor, hogy amikor eltalálják Saschát,
úgy tűnjön, hogy Nikita adta meg nekik a helyszínt és időpontot.” Visszarakta a kártyát
az asztalra. „De a tény, hogy megvan nekik ez a szám, Nikita belső köreiből is magába
foglal valakit.”
„Másik tanácsnok is tehette – vagy képes lett volna megtenni,” mondta Max, a szeme
összeszűkült. „Nem kérdéses, hogy tégla van Nikita szervezetében, de egy sokkal
nagyobb erő áll ez mögött.”
„Már szóltam az informátorainknak, hogy riasszanak, ha valami ehhez kapcsolódna.”
Clay szorosan visszafogott dühvel mondta ezt. „Ha szükséged van ránk, itt vagyunk.”
Max megfogta a kártyát. „Mit találtatok?”
Dorian morcossága nem csökkentette arcának szépségét. „Csak használható
ujjlenyomatot – ami meglepetés – Nikitáé.”

- 162 -
„Tényleg azt hitték, hogy bedőltök ennek?” Max látta, hogy működnek a macskák – nagy
intelligenciájú ragadozók voltak.
Dorian szája zorddá vált. „Ha sikeresen bántották volna Saschát, egyáltalán nem
gondolkodtunk volna tisztán. A leopárd vért követelt volna.”
Miközben szíve megfagyott Sophia rájött, a biztos lövés háborúhoz vezetett volna.

- 163 -
30. fejezet

Nikita hosszan és alaposan átgondolta a következő lépését, biztosan abban, hogy talán árulást
von magával. Semmit, ha óvatos lesz.
Felvette a telefonját és beütötte a kódot.
Anthony Kyriakus pár pillanaton belül válaszolt. „Nikita, ez váratlan volt.”
Igen az, gondolta Nikit. Bár ugyanazt az üzleti területet foglalták el az államban, az érdekeik
ritkán ütköztek. A NightStar birodalmat a jövőbelátó képességre építették ki, hogy
megőrizzék a genetikai vonalukat, míg Nikita saját vállalata sokkal prózaibb volt, ami az
építésre és dizájnra épült. De- „Van pár hasonlóságunk.”
Egy szünet. „Ez a Tanácsra tartozik?”
„Nem.” Csak egyetlen közös szál maradt utánuk, amit még nem beszéltek meg. „Saschát
célba vették ma az ellenségeim. Talán szeretnél biztos lenni benne, hogy Faith biztonságban
van.”
„Nem hiszem, hogy ezt a jó szíved miatt osztod meg velem.”
Nikitának nem volt szíve. Amije volt azaz agya és a túlélési ösztön, ami semmi rosszat nem
látott a gyilkosságban, manipulációban és árulásban. De nem volt ingatag. Ez rossz volt az
üzletben. „Ez csapás rám nézve,” mondta, „hogy a szándékaink gyakran összevágnak, mint a
Tanács ügyeiben.”
„Szövetkezték Krychekkel.”
„Ahogy te is.” Nikita tudta, hogy Kalebbel nem volt igazi szövetségük, de létezett.
„Megkísérlik elvenni a területünket Anthony.”
„Ez az ő hibájuk.” Most először hallotta a tiszta acélt, ami Anthony Kyriakust már hosszú
ideje fenyegetéssé tette, mielőtt tanácsnok lett.

- 164 -
31. fejezet

Az én zsarumnak – soha nem hittem, hogy létezel, hogy létezhetsz, egy olyannak mint
én. Soha nem képzeltem, hogy olyan módon nézel majd rám, ahogy tetted. Soha nem
képzeltem, milyen nehéz lesz elköszönni tőled.
Sophia Russo titkosított és kódolt üzenete, amit Max Shannonnak küld el a halála
után

A rendőrség fő épülete San Franciscoban egy terpeszkedő épületben volt, telve tengernyi
emberrel – és jelenleg egy mentál merénylővel.
Sophia vett egy mély lélegzetet ahogy átvezették őket az tömött előtéren és az állomás
végében lévő rövid tárolókban. Annyi hang, annyi emlék és álom – szüntelen zsibongás volt
az agyában, a pajzsai a repülőgép zárt terében eltöltött idő óta feszültek.
Bár szorosan magához szorította a karjait, az arcát elfordította az emberek még így is
nekimentek. Eddig sikerült elkerülnie a bőrrel való érintkezést – többnyire azért, mert Max
pajzsként védte őt a legfinomabb módokon, de most lehetetlen volt bármit is tenni, mint hogy
csikorgassa a fogát a pszichikus zaj csapásai alatt.
Remények és kívánságok. Gyűlölet és szeretet. Öröm és bánat.
Még ha nem is volt képes minden specifikus gondolatot olvasni, érezte azok kolosszális súlyát
magán. A pajzsai elleni nyomás óriási volt – félt, hogy ez összetöri őket, és eltemeti őt az
emberek rémálmainak lavinája.
„Itt vagyunk.” A zsaru, aki ide kísérte őket, megállt egy cellánál. „Egy szót sem szólt.”
„Köszönöm.” Max kinyújtotta a kezét. „Nagyra értékelem az együttműködést.”
A zsaru megrázta azt, de e tekintete üres volt. „Van mentál erősítésed. Hívj, ha végeztetek.”
Fehér vonalak keretezték Max száját, ahogy a másik férfi elsétált. Sophia szerette volna
megnyugtatni őt, de mit mondana? Mentál volt, annak a fajnak a tagja, akiknek a hosszú ideje
tartó arroganciája miatt Maxet a saját emberei kezdték árulónak látni.
Max tekintete találkozott az övével ebben a pillanatban és úgy tűnt valami megnyugodott
benne. Odasétált az ódivatú acélrácsos cellához és azt mondta, „Az, hogy nem beszél nem old
meg semmit, nem amikor Nikita területén van.”
A férfi a szoba egyik oldalán lévő padon ült, nem tűnt úgy, hogy feléjük fordulna. Max
újrapróbálkozott ugyanazzal a sikerrel. Sophia felé fordulva felhúzta a szemöldökét. A nő
közelebb lépett a rácsokhoz. „Fanatizmus,” mondta, hangját tisztán, Elcsendesedetten tartotta,
„az Elcsendesedés megtörése.”

- 165 -
Semmi válasz, de tudta, hogy a férfi hallgatja őt.
„A tény, hogy a kollégája öngyilkosságot követett el, a sértetlen elméje és teste fanatizmusra
utal.”
A férfi felemelte a fejét. „Ez lehetett egy taktikai döntés is, hogy megfossza az ellenséget egy
személy kihallgatásától.”
„De ön nem követte őt,” mutatott rá. „Nem értett egyet a tetteivel.”
„Nincs semmi, amit titkolnom kellene.” Hűvös szavak. „Nem bűncselekmény egy San
Franciscoi apartmanban tartózkodni. Még ha az a DarkRiver épületre is néz.
Sophia azon gondolkodott, vajon a férfi átgondolta-e tettének következményeit. A jog nem
menti meg, nem, amikor bebizonyosodott, hogy a Nikita elleni összeesküvés része volt.
Visszalépve halkabbra fogta a hangját, csak Maxnek szánta őket.
„Nikita még nem tudja.” Ez sok mindent jelentett, mert ha tudta volna, akkor a férfi tudatát
kitépték volna, mint egy papírt, mielőtt lehetőségük nyílt volna beszélni vele.
Max összeszorította az állkapcsát. „Nem érdekel, ki a fene ő – ha ezt megteszi, akkor
végeztem az üggyel. Fel is robbanthatják, a legkevésbé sem fog érdekelni.”
Nikita kivárná az alkalmas pillanatot, gondolta Sophia. Mert most szüksége volt Maxre.
„Megpróbálsz feltenni neki további kérdéseket, amíg én-”
A kiáltás éles, magas hangú volt. Ahogy az orvosi vészjelzők jelezni kezdtek a mentál férfi
előreesett a padlóra, teste fájdalmasan rázkódott, ahogy megmarkolta a fejét és újra és újra a
padlóba verte.
Max már az első sikoly pillanatában elrohant az őrökért és a kulcsért, de Sophia letérdelt a
rácsokhoz, szíve zaklatottan dobogott. A majdnem orgyilkos arca kontrollált volt, vér folyt ki
a fülein és a legvégső pillanatokban látta, hogy félelem tölti meg a férfi lelkét. Átnyúlva a
rácsokon megfogta a felé eső kezet. „Tartson ki, úton a segítség.”
A férfi keze összerándult az övén, lejjebb lehúzva ezzel a kesztyűjét.
Egyik ujjával megérintette a csuklóján lévő bőrt.
A sikítás hangja, képek és gondolatok, a tegnapok összekuszálódtak a haldokló agóniában.
Valaki – Max – kirántotta a kezét. „Sophia!”
A nő pislantott, reménytelenül próbálta a gyomrában lévő undort kontrolálni. „Segíts neki.”
Ez rekedten, nyersen hangzott.
Max megrázta a fejét, szemei komolyak voltak. „Már túl késő.”
Követve a tekintetét látta, hogy egy másik rendőrségi járőr van bent a rabnál, fejét lehajtotta a
kudarctól. A mentál férfi szeme üresen bámulta a plafont.

- 166 -
Nikita megingathatatlanul állította, nem ő ölte meg a férfit. „Kivégezték, hogy
megakadályozzanak benne, hogy rájöjjek, mit tudott,” mondta nekik, amikor találkoztak vele.
„Ha elvettem volna az elméjét, kiszedhettem volna minden titkot, akkor nem lenne többé
szükségem önre és Ms. Russora nyomozó – és biztos vagyok benne, ezt ön is tudja.
Sophia figyelte, ahogy Max megtartotta a fagyos pillantást. „Most ezt elhiszem.”
„Ez nem történt volna meg, ha már az elején értesítenek.”
Ez igaz volt. Mert akkor maga végezte volna el a munkát.
De nem tudta.
Most Sophia túlságosan dermedt volt, hogy tovább vizsgálja. Túlságosan szétvertnek és
lehorzsolnak érezte magát, mire hazaértek. A legkevésbé sem tiltakozott, amikor Max
bevezette őt a saját apartmanjába Sophiáé helyett. „Menj, vegyél egy forró zuhanyt,”
rendelkezett Max, ahogy a hátánál fogva a hálóból nyíló fürdőszoba felé navigálta őt. „Addig
csinálok valamit, amit megehetsz.”
Sophia érezte, hogy megremeg az alsó ajka és furcsán érzéki volt, ahogy a férfit bámulta,
teljesen érthetetlen.
„Gyerünk kedvesem.” Gyengéd szavak, udvarias hang, ahogy besétált vele a hálóba és a
vállán lévő kezével a fürdőszoba felé irányította őt, óvakodva, hogy az ujjai a bőréhez
érjenek.
Gondoskodott róla, gondolta Sophia, sokkos állapota mindenféle védelem nélkül hagyta őt.
„Te vagy az első személy, aki gondoskodik rólam.” Még mielőtt a szülei elutasították volna
őt, nem volt más, mint egy gyakorlati felelősség.
Max nagyon lassan lépett mögé. Majd lassan, hosszasan fújta ki a levegőt, közel hajolt hozzá,
hogy a lélegzetük összekeveredett. „Igen?” Egy lassú mosoly. „Azt hiszem, szerencsés férfi
vagyok.” Elé állva addig húzkodta a karjait, míg a nő lassan elengedte a derekát. Ekkor Max
levette róla a kabátját. „Baby, ha nekem kell leöltöztetnem téged, nem vagyok biztos benne,
hogy továbbra is nagylelkű leszek.”
Valami váratlan ébredt fel a lányban, felvillanyozta az ötlet, hogy Max meztelenül lássa. „Jól
leszek.” Visszalépve Max kivett valamit a szekrényből. „Ezt felveheted utána.”
Az egyik ingje volt, látta a lány. Könnyen megkérhette volna, hogy menjen be az
apartmanjába és hozzon el neki párat a ruhái közül, de elvette a pólót…Max illatát tartotta a
kezében. „Köszönöm.”

- 167 -
„Van egy tartalék törölköző a karfán. Hagyd nyitva az ajtót,” mondta. „A nappaliban leszek –
hallani akarom, ha hívsz.”
Sophia nem találta a szavakat, amiket ki akart mondani, így kényszerítette a lábait, hogy
elinduljon a fürdő felé. Félig nyitva hagyta az ajtaját, hallotta Max mozgását a hálóban, ahogy
átöltözött. Addigra levette a saját ruháit és belépett a zuhany alá, soha nem érezte még magát
ennyire közel az összetöréshez. Mégis volt benne valami gyengeség, egy új törés a legbelső
pszichikus pajzsain.
Még nem törhetek meg, gondolta, melyet áthatott dühe és szüksége. Még nem éltem.
Elzárta a zuhanyt, mikor a bőre rózsaszín volt a hőtől, kilépett és a tartalék törölközővel
megszárította magát, majd felvette Max ingjét és az orrához emelte. Bár kimosták, mégis
érezte Max illatának visszhangjait a mosószer frissessége alatt.
Könnyen lecsúszott a testén, és combközépig ért. Fehér színű volt, de az anyag eléggé vastag
ahhoz, hogy ne legyen átlátszó, így nem kellett a fehérnemű hiánya miatt aggódnia, mely
zavarba ejtően nyilvánvaló volt. Nem mintha Max nem lenne tisztában vele, hogy meztelen az
ingje alatt. Érezte, hogy pír önti el az arcát, felvette a koszos ruháit – és kesztyűit – egy rendes
halomba a másik oldalra, majd kilépett a hálószobába.
Üres volt.
Örült a haladéknak észrevette, hogy a komód felé halad. Egy világos fekete fésű feküdt rajta,
egy pénztárcával és egy kulcskártyával. A kemény természete illett hozzá, mert minden
férfias szépsége ellenére Max még mindig zsaru volt, gondolta. Felvette a fésűt és a hajához
emelte. Csodásan intimnek hatott, ahogy a nedves tincseken keresztülsimított és elképzelte,
hogy milyen lenne, ha ehelyett Max az erős ujjaival cirógatná a fejbőrét.
„Sophie.”
Megriadva leejtette a fésűt a komódra, megfordulva az ajtófélfának dőlve találta a férfit. Egy
fakókék farmert és sima fekete pólót vett fel, mely gyengéden kiemelte karcsú alakját.
„Annyira fiatalnak látszol,” mondta. Ahogy haja a homlokára esett és a kifejezése, mely kívül
nyugodtnak tűnt, lehetett volna kollégiumi gyerek…de túl sok tudás volt azokban a szemtelen
szemekben.
„Nocsak ki beszél.” Ezzel ellökte magát az ajtófélfától és azzal a természetes férfias
eleganciájával bezárta a távolságot köztük. „Jól nézel ki az ingemben.”
Megrántotta az ingujjat, amit felhúzott a csuklójáig, oly módon volt ideges, amit nem tudott
megmagyarázni. „Max, én-” A szavak a torkán akadtak, keményen, recésen.
A majdnem fekete szemek találkoztak az övével, ahogy behajlította a térdeit, hogy egyforma
magasságban legyenek. „Mire van szükséged?”

- 168 -
A gát felrobbant. „Megtartasz Max?”
A férfi közelebb lépett. „Mindig. De biztos vagy benne. A pajzs-”
„Kérlek.”
A férfi karjai köré fonódtak olyan gyengéden, mintha attól félne összetöri őt. De amikor
Sophia a dereka köré fonta a sajátjait acélszoros öleléssel, akkor a férfi ölelése törhetetlenné
vált. Az érintésük elektromossága átívelt a nőn, de alatta csak nyugodt, tiszta csönd volt.
Egy sóhaj tört fel belőle, ahogy nyugalmat talált a körülbelül milliónyi elme szüntelen
nyomásától, a milliárdnyi gondolattól, ami elnyomta a sajátjait. Ahogy Max elmozdult az
ölelésben, hogy megfogja fejének hátulját megborzongott.
A férfi lefagyott. „Sophie?”
„Csak téged érezlek,” suttogta a férfi testének, a melegétől az arcát hozzá akarta dörzsölni,
ahogy a bőrét is, hogy végül az ő részévé váljon. „Csak téged.”
„Még?” Egy rekedt kérdés.
„Még.”
Lehajtotta a fejét ajkait a nő halántékához nyomta, egyik kezét elmozdítva átkarolta a vállát,
ujjai a hajába gabalyodtak. Sophia arra számított, hogy a férfi beszélni fog, de amit helyette
tett, az volt, hogy végigcsókolta arccsontját az állkapcsáig. Remegett az érzékiségtől, a
majdnem fájdalmas érintéstől lábujjhegyre állt, megpróbált közelebb férkőzni. Egy nyers
férfias kuncogás.
Majd Max megcsókolta őt.
Nem volt simogatás, követelő kóstolgatás. Elvette a száját olyan intenzitással, hogy szinte
érezte a remegését, az izmai feszesek, az egész teste teljes kontrol alatt állt. Akkor rájött, hogy
a férfi vadul dühös volt, a tigris nem volt többé megkötve.
Nyelve végigsöpört a nőén, melytől megrogytak a térdei. Sophia megragadta Max vállait,
próbált fent maradni, szinte belefulladt a sötét, férfias ízébe. A szíve vadul verdesett a
mellkasában, elméje szilánkos káosz volt. Az egyedüli horgony, egyedüli valóság Max volt.
Vállizmai mozogtak a fogása alatt, egyik karjával átfogta hátának alját, kezével felhúzta az
ing anyagát.
Levegő csapta meg combjainak hátoldalát és emlékezett rá, hogy egy tükör előtt állt. De a
gondolat elröppent azonnal, ahogy megragadta a haját, hogy elfordítsa a fejét egy mélyebb,
forrón érzéki csókba. Nedves és nyitott és követelőző, ez volt a legintimebb érintés az
életében. A mellkasa nagyon összeszűkült.
„Lélegezz.” Egy nyers utasítás ahogy Max megtörte a csókot.

- 169 -
Egy ziháló lélegzetet beszívva Sophia visszanyomta száját az övére. A csókolózás…olyan vad
és üdítő és sokkolóan intim volt, nem volt benne biztos, hogy kezelni tudja, ami ezután jön
majd. De meg kellett próbálnia. „Nem.” A kijelentés kicsúszott belőle, ahogy a férfi
másodszor is megtörte a csókot és elkapta a karjait, távol tartva a nő kezeit magától.
Vörösség kúszott végig a férfi arcán és a hangja, mikor beszélt, érzelmektől remegett. „Nem
gondolkodsz tisztán.”
„Nem maradhatok egyedül Max.” Sophia próbálta bezárni a köztük lévő távolságot, de a férfi
túl erős volt. „Akarlak téged.”
„Ma már volt egy pokoli pszichikus sokkod,” mondta elutasítva az alkudozást. „Nem fogom
megengedni, hogy a túltöltődés további sérüléseket okozzanak a te-”
„Elég,” csattant fel abban a pillanatban a ténytől, hogy a bőrét szükség marta és elégedett volt,
ahogy a férfi összehúzta a szemét. „Nem egy gyerek vagyok, akit meg kell védened. Tudom,
mit akarok.”
Max sziszegte fújta ki a levegőt. „A pajzsaid-”
„Nem tudom, mi történik a pajzsaimmal,” mondta eltompulva a szükségtől, „de azt tudom,
hogy most egy rejtély vagyok számukra a mentálhálón. Ez az én esélyem. Ha azok a pajzsok
holnap lehullnak, ha az elmém kinyílik, akkor legyen – de ne merd megtagadni ezt tőlünk,
mert azt hiszed, hogy engem védesz. Ne merd!”
Max ujjai összeszorultak a csuklóin, de nem húzta közelebb magához. „Velem mi lesz?”
kérdezte, düh vibrált a hangjában.
Sophia visszaszívta a kérdését a szemében csillogó érzelmektől. „Max-”
„Mi gondolsz, mi a francot művel velem, ha szeretkezem veled, majd nézem, ahogy az elméd
megtörik?” Az erek kiálltak a karjain, ahogy kemény ellenőrzés alatt tartja a testét, nehogy
megrázza őt.

- 170 -
32. fejezet

Sophia arcán villámsebességgel követték egymást az érzelmek, de Max előre látta a dolgokat,
így szorosan tartotta őt, amikor ki akart szabadulni szorításából.
„Nem,” mondta, „nem leszel gyáva és sétálsz el most.”
Sophia szemeiben tűz lobogott. „Nem vagyok gyáva. Igazad volt – önző volt tőlem, hogy ilyet
kérjek tőled.”
„Akkor elmész? Egy sarokba teszed a mentál elmédben és elfelejted, hogy valaha
megérintettük egymást?”
Sophia alsó ajka remegett, amit megpróbált elrejteni előle. „Igen. Mentál vagyok.” Gépies
szavak, arcát elfordította. „Megtanultam kategorizálni.”
„Hazug.” Majd újra megcsókolta őt, képtelen volt megállni, bármilyen korlátja is volt még, az
szétfoszlott a közelségétől, illatától, jelenlététől, a kibaszott módtól, ahogy olyan keményen
küzdött szükségének fájó mélységével, mert nem akarta bántani őt.
Sophia szája kinyílt az övé alatt, úgy is, hogy megpróbálta elhúzni csuklóit. Egy pillanatig
még egy helyben tartotta, mielőtt elengedte volna őt. Ahelyett, hogy a nő ellökte volna Maxet,
mint ahogy félig számított rá, karjait a férfi nyaka köré fonta és simításra simítással, nyalásra
nyalással válaszolt. Nyögve Max egy kézzel felhúzta az inget, amit Sophia viselt, a másikkal
lenyúlva megfogta a fenekét.
Sophia nyögdécselt a szájába és Max valahonnan talált erőt az elméjében, hogy felemelje a
fejét és megkérdezze, „Ez fáj neked?”
„Nem.” Visszahúzta őt, használva azt a képességet, mely arra tanította, hogyan őrjítse meg a
férfit.
Max érezte, hogy ujjai a puha húsba mélyedtek, ezért gyengített szorításán. Sophia válaszként
végigkarcolta fogával az állát, a nyakát. Max kezei ismét begörbültek, szemeivel felpillantva a
tükörre nézett. A kép nyers erotikussága több volt, mint amit valaha el mert képzelni. Sophia
bőre érzékien kipirult, krémesen puha volt az ő durva, sötét kezei alatt.
Észrevette, hogy Sophia is megállt, lenézett az arcába. Ajkai szétnyíltak, megduzzadtak a
csókjaiktól.
„A látvány ennyire intenzív?”
Ez annyira Sophia stílusú volt, hogy elvegye éhségének erőszakos élét, felcserélje valami
más, tökéletes érzékenységgel. „Nem hiszem, hogy már készen állsz rá,” motyogta, kielégítve
magát, hogy kezével átsimított a buja húson.
„Később?”

- 171 -
„Később.” Beszívta Sophia alsó ajkát, eltolta őt a tükör elől az ágy felé, nem volt biztos
benne, hogy ellenállna, ha ilyen érzéki csábítással kellene szembenéznie. Sophia nem
tiltakozott, engedte, hogy megérintse, vezesse ahogy akarja.
Ez erősen érzéki volt, paradox módon több kontrolt adott neki. Beleharapva a nő alsó ajkába
hátralépett egy kicsit. Sophia egy pillanatra nagyon elveszettnek tűnt, míg Max fel nem
emelte a kezét a nő által viselt ing gombjaihoz, hogy a felsőt kigombolja. Sophia fejét lehajtva
figyelte, ahogy egyik gombot a másik után gombolja ki, míg végül az ing szétnyitva lógott
rajta. Felemelve a kezét Max egy ujjal megérintette szegycsontjának mélyedését, ezzel
magára vonva a nő figyelmét.
Sophia mellkasa szaggatott ritmusban emelkedett és süllyedt, ahogy Max lassan végigfuttatta
az ujját melleinek völgyében hasának puhaságáig, hogy körözzön a köldökénél. Egy
artikulálatlan hangot kiadva megragadta a férfi bicepszét. „Ez nem egy erogén zóna.”
Ez egy másodpercig tartott Maxnek. „Oh igen?” Szétterpesztette rajta az ujjait, éppen csak
megérintette a fürtöket combjának tetején.
Sophia ujjai összeszorultak rajta, légzése zihálássá vált. Otthagyva a kezét Max hátrahúzta
Sophia fejét és újra megcsókolta, de ez lassú, lusta volt, ahogy megpróbálta rávenni, hogy
megnyugodjon. Sophia futótűzzel válaszolt, de a teste a peremen maradt, majdnem remegett a
feszültségtől. Max végigcsókolva az állát azt mondta, „Vedd le az inget.”
Sophia mozdulatlanná vált, meleg légzése elétre a nyakát. Egy pillanatra azt gondolta, hogy
túl nagy nyomást gyakorolt rá és hogy visszalép. De Sophia ebben a pillanatban felemelte a
kezét az ing hajtókájához, majd erősen megragadta, amitől kifutott ujjaiból a vér.
„Nem?” kérdezte, ahogy megszaglászta őt, beszívta illatát a tüdejébe. „Meg akarsz állni?”
A válasz gyenge, de azonnali volt. „Nem.”
„Akarod, hogy segítsek?”
Egy majdnem észrevehetetlen bólintás.
Max kényszerítette magát, hogy kordában tartsa az éhségét, felemelte a kezeit, hogy Sophiáé
köré hajlítsa. Együtt lehúzták az inget a válláról. „Engedd el,” mondta a nő ajkaiba.
Pár másodpercet vett igénybe, de Sophia ujjai kinyíltak. Max még egy pillanatig tartotta az
inget a vállainál, mielőtt elengedte volna az anyagot. Sophia megállíthatta volna a leesést
karjaival, de ellazította őket és az anyag egy szerető cirógatásának csendes eleganciájával
csúszott le róla. Ahelyett, hogy a nő buja szépségében gyönyörködött volna közel húzta őt,
kezét óvatosan hátának aljára tette, szemei fogva tartották az övéit, ajkai suttogva fújták ki
lélegzetét a nő felé.

- 172 -
Ekkor örült, hogy nem félelmet látott benne. Egy kis felindulás, de azt megértette.
Mosolygott, amikor ismét megcsókolta őt, lazán, egyszerűen, igénytelenül. Szája kinyílt az
övé alatt, de Sophia teste még feszültségtől reszketett. „Mitől félsz?” kérdezte meg végül,
szabad kezét az arcára simította. „És ne mond, hogy semmitől.”
Egy hosszú, reszkető lélegzet. „Csak egyszer szeretném átélni – hogy tudjam mire
számíthatok.”
A gyengédség bosszúsággal keveredve söpört végig rajta. „Ez nem pontosan az, amit egy férfi
akar hallani, mikor megpróbálja elcsábítani a nőjét.”
„Max.” Egy aggódó tekintet. „Olyan érzés, mintha a sötétben botladoznék. Ha tudnám, talán
akkor talán tudnám…”
„Kontrolálni?” Egy gyengéd ugratás.
Sophia kezei ökölbe szorultak Max derekán. „Azt gondolod, hogy el kellene engednem.”
„Nem,” mondta, az ajkaiba suttogta a szavakat. „Mindenki egy kicsit ideges az első
alkalommal.”
„Szóval te-”
„Mi lenne, ha ahelyett, hogy végigrohansz rajta,” motyogta, „azt csinálnánk, ami jó? Nincs
elvárás, nincs végcél.”
„De be akarom fejezni.” Egy makacs tekintet.
Szerető éhség száguldott át Maxen, egyszerre volt vad és játékos. „Igen?” Nem tudott mit
tenni a mosolya ellen. „Rendben.”
Sophia szemei kitágultak, mintha leolvasott valamit az arcáról, ami aggasztotta őt. „Max?”
De ő már karjaiba emelte a lányt és az ágyra fektette. Ahogy fölé hajolt, testét a lány combjai
közé ékelte. „Csavard a lábaidat körém.”
„Ez olyan érzés…” Lihegés, majdnem sokkosan. „A farmered…”
Max hozzásimította magát a finom húsához tudván, a durva anyag csak felerősíti az érzést.
Egy artikulálatlan sírást kiadva Sophia teste ívbe feszült. Ez volt az összes meghívás, amire
Max várt. Lehajtva a fejét az egyik sötét kis mellbimbót a szájába vonta és keményen
megszívta, közben egyik kezét becsúsztatta testük közé, hogy elérje a kis rügyet puha
központjában, ami még több gyönyört adott Sophiának.
Sophia ujjai a vállaiba mélyedtek, ahogy megpróbálta őt közelebb húzni és eltolni egyszerre.
Figyelmét az elhanyagolt mellbimbóra fordította, elkezdett játszani a nő csiklójával,
keményen, majd gyengéden. Itt. Azonnal érezte, ahogy Sophia reagált, módosította a
cirógatást, ami még több gyönyört okozott a nőnek, felemelte magát eléggé, hogy aztán lefelé
mozdulhasson, testének érzékeny bejáratához dörgölőzzön.

- 173 -
Sophia nedves, puha volt. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy belemártsa az ujját. Ez
volt minden, amit elvett.
Egy elfojtott sikoly. Sophia teste szorosan felívelt.
Max érezte a gyönyör izgalmát, ami átszáguldott a nőn, csak belé akarta temetni magát,
érezni, ahogy izmai a farkára szorulnak. Izzadság gyöngyözött végig Sophia gerincén, ahogy
az orgazmus után inkább cirógatta őt.
Az egyetlen dolog, ami elviselhetővé tette, hogy ezt a nőért csinálta, az ő okos, szexi,
makacs…és sebezhető I-jéért.
Felemelkedve tenyereivel megtámaszkodott Sophia két oldalán, ahogy ő visszasüppedt az
ágyba, mellkasa emelkedett és akkor megcsókolta őt. Újra. Sophia hezitálás nélkül adta
magát, teste elgyengült alatta, fénylett az izzadságtól. „Megnyugodtál?” motyogta.
Sophia felemelte szempilláit, hogy tiszta csíntalanságot lásson azokban a lenyűgöző, keserű
csokoládé szemekben, amik rá néztek. „Igen, köszönöm.” Ajkai mosolyra húzódtak. – valami
szikrázott benne, valami új és nagyszerű a saját tökéletességében. „Lerohantalak téged?”
„Egy kicsit, de tervezem érte a bosszúmat.” Újabb Max csók – mintha a világ minden
percében őt akarná ízlelni. „Most csak feküdj vissza és élvezd.”
Ebben a pillanatban úgysem tudott mást tenni. Elméletileg tudta, mi azaz orgazmus, te
teljesen más volt, ahogy az szétszakítja a testét. „Ilyen lenne, ha szeretkeznénk egymással?”
„Igen. Pontosan. Szóval ne aggódj.”
Sophia azt gondolta, hogy elkapott egy elfojtott izgalmat a hangjában, de Max lehajtotta a
fejét, hogy végigcsókolja a kulcscsontját és így nehéz volt gondolkodni. Sikerült felemelnie a
kezét addig, hogy elérje a hátát és megemelje a pólóját. „Le fogod venni?”
Max felemelte a kezét. „Jól leszel ennyi közvetlen érintéssel az azután, amit csináltunk?”
Annyira csábító volt azonnal igent mondani, de egy percig gondolkodott rajta. „Igen.” Egy
különös érzés volt a mellkasában, gyönyör, várakozás és nevetés…keveréke. „Csodálatosan
fafejű vagy.”
Max nevetése kirobbant belőle. Felkelt, hogy lovagló ülésbe ráüljön. „Azt hiszem, a fa egy
egészen új értelmet nyer körülötted.” Levette a pólóját olyan mozdulattal, mely Sophia szerint
nagyon férfias volt. Mint az, ahogy az ágy mellé dobta a pólóját, amikor a nő valamit
meglátott.
„Várj.” A könyökeire támaszkodott, próbálta megnézni mi van Max hátán. „Mi az?”
A meglepetésére pír öntötte el a férfi arcát. „Az elpazarolt fiatalságom mementója.”
Sophia ettől még kíváncsibb lett. „Mutasd meg.”
Motyogva a bajsza alatt lehajolt és helyette megcsókolta. „Később megnézed.”

- 174 -
„De-”
A szája végigsöpört Sophiáén követelőzően és szorosan tartott éhséggel. Oh, gondolta, oh.
Csak erre volt képes gondolni, mert Max visszanyomta őt az ágyra és a bőr érintése sokkoló
tüzes ostor volt a testén. De ahelyett hogy visszahúzódott volna, ahogy egyszer tette, inkább
felé hajolt. Nincs több félelem, gondolta. Ez volt az élet. Ez volt Max.
„Sophie, én édes, szexi Sophiem.” Az álla súrolta a nyakát, ahogy lehajtotta a fejét, hogy
megcsókolja a melleit, a szája birtokló volt oly módon, amiért soha nem gondolta, hogy
sóvárogni fog, egészen eddig a pillanatig, ezzel a férfivel. Megváltoztatva a fogását a
bordáinál – egy helyben tartotta őt őrjítő cirógatásával, érezte az oly-nagyon-intrikáló
erekcióját a combjain.
„Max, kérlek.” Meglökte vállainak selymes forróságát.
Max felemelte a fejét, haja borzasan hullott a homlokára. „Sophie?”
„Látni akarom.”
Borzongva hagyta, hogy a hátra fordítsa. Állkapcsa erős vonallá vált, az izmai kőkemények
voltak, ahogy megragadta a fejtámla rúdját, de nem mondott semmit, ahogy mellé emelkedett,
ahogy érzéki felfedezésként kezeit végigfuttatta izmos mellkasán. „A mellkasod sima.”
Sötétarany és szőrtelen. „Kivéve itt.” Egy vékony, fekete vonal kezdődött a köldöke alatt és
mutatott hajthatatlanul lefelé.
Max sziszegte fújta ki a levegőt, ahogy Sophia ezt követte az ujjaival. A nő lenézett rá a
szempillái alatt és valami kis bűn ébredt fel mélyen a lelkében. „Gyorsan tanulok, tudod.”
Max káromkodott. „Nem vagyok olyan hangulatban, hogy ugrassanak.”
„Biztos?” Sophia érezte a furcsa élvezetet a vérében, lenyúlt, hogy kigombolja a nadrágját, de
kigombolatlanul találta. Látta is miért. Max a cipzárnak feszült. Megragadta a fém fület és
azon volt, hogy lehúzza, amikor Max azt mondta, „Majd én megcsinálom,” és érte nyúlt.
Sophia elkapta a kezét, ujjait köré fonta. „Nem bízol bennem?”
Egy forró pillantás. „Hozzámérsz és vége.”
„Nos, akkor újrakezdjük.” Hozzányomta ajkait az összefűzött kezeikre, majd kibontotta őket.
Tudván, hogy perzselően néz rá, nem próbálta meg újra megállítani őt, amikor súrolta karcsú
szépségét, elkezdte lehúzni a cipzárt. Óvatos volt, de nem hezitált. Ez volt Max ajándéka neki.
Más férfival nem tudta elképzelni, hogy ennyire nyitott, sérülékeny lehetett volna.
Max hasa elernyedt a feszültségtől, ahogy kicipzárazta. Csak alsónadrág volt rajta. A
kíváncsiság szemtelen vággyal söpört végig Sophián. Látott már orvosi képeket férfiakról,
tanult a nemi szervekről az egészségügyi órákon, de senki sem mondta neki, hogy minden

- 175 -
megváltozik, ha az ő férfijáról volt szó. Ujjai viszkettek, hogy cirógassa őt, szíve dübörgött az
izgalomtól, szája kiszáradt a vágyakozástól.
Felnézve látta, hogy Max becsukta a szemét, az inak fehéren feszültek a nyakán, bőrének
meleg tónusa alatt. Tudta, hogy nem állítja majd meg őt, nem számít, mit kíván. Remegett a
szükségtől, amitől bőre feszessé, teste síkossá vált, engedett a gyomrában lévő édes, olvadt
forróságnak és elkezdte végigcsókolni a vékony szőrzetet. Meglepően selymes volt forró
bőrén és ösztönösen végigsimított azon kezével, ahogy megkóstolta.
„Jézus baby.” Elfojtott szavak Sophia arcát a hasára hajtotta és lenyújt, hogy a fekete anyagon
keresztül ujjait összezárja feszes hosszán. Max teljes alakja megmerevedett…és tökéletesen
jónak tűnt végignyalni nyelvével alsónadrágjának szélén, és határozottan összeszorítani kezét
férfias melegén.
„Sophie!”
Max kisétált a fürdőszobából és Sophiát összegömbölyödve találta a takarók alatt.
Észrevehető bűntudat volt az arcán. Öröm melegítette belülről, de komornak tartotta az
arckifejezését. „Ezzel kétszer rohantál le engem.” Soha nem vesztette el az irányítást
így…soha sem. „Ne gondold, hogy nem foglak megbüntetni érte.”
Pír öntötte el Sophia arcát, ahogy becsúszott mellé az ágyba. De nem számított a csábítás,
nem húzta őt a karjaiba, észrevette, hogy sokkal gyorsabban reagált az apró érintésekre is.
„Egy kis ideig eltart, míg felépülsz.”
Egy makacs pillantás, ami elhalványult sóhajával. „Igazad van. Azt hiszem az érzékeimet
nagy nyomásnak tettem ma ki.”
„Azt gondolom, hogy olyan vagy, mint a személy, aki éhezett,” motyogta Max. „Amikor újra
enni kezdesz, kis falatokat szabad csak.”
„Megharaphatlak?” Egy ugrató kérdés, ami már nem lepte meg, mert találkozott a csintalan
oldalával.
„Ha szépen kéred.”
Jó ideig még együtt feküdtek, a semmiről beszéltek, később egymás mellett ültek a nappaliban
és a Nikita nyomozás komplex kirakósáról beszéltek. De végül vissza kellett mennie az
apartmanjába. „Bárcsak veled tölthetném az éjszakát,” mondta Maxnek, ahogy elkísérte őt.
„De az ma túl sok lenne.”
„Legközelebb,” mondta távolságot tartva, ahogy kinyitotta az ajtaját és belépett.”Sophia?”
A nő visszanézett, olyan gyönyörű volt azokkal a szemekkel és a puha, sötét hajával.

- 176 -
„Mond el, ha bármi történik.” Kezei az ajtófélfára szorultak a gondolattól, hogy elveszíti őt
ajándékának vadsága miatt, hogy soha többé nem látja, ahogy kócosan és mosolyogva fekszik
az ágyán, többé nem hallja a kimért hangszínét, amivel kordában tartja vad érzelmeit.
„Elmondom.” Egy kész válasz, de amikor felnézett, a szemei sebzettek voltak. „Annyira
dühös vagyok Max,” mondta, nyers suttogással. „Mégis hogyan harcoljak a saját elmémmel
szemben?”

- 177 -
33. fejezet

Sophia Russo további megerősítést kérhet a Valentine ügyben.

Jay Khanna e-mailje meg nem nevezett kontakt részére

Frusztrálva, kifulladva a dühtől, hogy nincs hova mennie Max készített magának egy csésze
kávét és próbált beletemetkezni a munkába. Sophia naprakészen tartotta őt mindenről, amit
talált abban az időben, amikor Gwyn Hayley holtestének felfedezése miatti összekuszálódott
következményekkel kellett törődni, de most kezdte el igazán elolvasni a jegyzeteit. Pokolian
jó agya volt, gondolta. Az információk nemcsak pontosak és áttekinthetőek voltak, hanem
kereszthivatkozások is voltak benne oly módon, ami azt mutatta, hogy megértette, hogyan
dolgozott a férfi elméje.
Majdnem az akta végére érve észrevett valamit, amitől ráncokba szaladt a homloka. Tudta,
hogy szüksége van Sophiára, hogy elmagyarázza a mentál vonatkozásokat, arra készült, hogy
feláll – amikor észrevette a komm panel villogó időkódját.
Hajnali egy óra.
Tekintete arra a falra esett, mely elválasztotta az apartmanját Sophiáétól és nem tehetett róla,
de visszaemlékezett bőrének puhaságára, a pulzusára, mely felgyorsult az érintése alatt, a
zamatos, igéző illatára. A teste végre nem égett a szükség acélos élétől, mely keményre,
nehézre nőtt. Élesen beszívta a levegőt a fogai között, ledobta a tollát és felkelt, készen, hogy
vegyen egy hideg zuhanyt, amikor valami megállította.
Egy zaj.
Lehorgasztotta a fejét és újra fülelt. Egy gyenge huppanás. Egy. Csak egy. De ő hallotta.
Sophie.
Felkapta a fegyverét és gyorsan az ajtóhoz ment. Aktiválta a kinti kamerát, azonnal
leellenőrizte az ajtó előtt üres-e a tér, mielőtt kilép – olyan éberséggel, amit minden zsaru
munkájának első napján megtanul. A folyosó üresnek bizonyult, a fények éjszakai
világításként ragyogtak. Sophia apartmanjához érve szkennelte a tenyérlenyomatát, az
engedélyt Sophia előzékenyen maga adta meg neki.
Aggódott, hogy kiütötte magát az előző napi események miatt, de kényszerítette magát, hogy
óvatos legyen egy lehetséges behatoló miatt, lassan átment a kivilágítatlan nappalin a
hálószobájába. Az ágyon csak összegyűrt takarók voltak és a szervezője, mely kijelzője
fényesen világított. Ő is ébren volt, gondolta. Bármi is történt, az nem érte őt észrevétlenül.
Bunda érintette a lábát. Morpheus.

- 178 -
Követve a macska éjjel is látó szemét érezte, hogy lábujjai beleütköznek valamibe a padlón.
Lefagyott, majd lehajolt. Gyapjú borította meleg bőrt tapintott. „Fények, éjszakai mód.” A
lámpán tompa fénnyel felkapcsolódtak, amelyek átalakították a sötétséget. Senki sem ugrott
fel, az árnyékokban semmi rosszindulatú nem rejtőzött. A biztonság kedvéért gyorsan
benézett a fürdőszobába. Semmi. Bármi is történt, az Sophia elméjében volt.
Visszatérve lehajolt, hogy ellenőrizze a nő sérüléseit, nem talált vágást, vagy elváltozást. De
amikor felemelte a szemhéjait, látta, hogy szemét elnyelte a fekete. „Sophie,” mondta újra,
hangja kemény vont az őt kínzó dühtől, ami széttépte – olyan része vezette, mely nem értette
a logikát, csak az erőteljes, zsigeri szükséget, hogy hallja a hangját.
Nem volt válasz.
Becsúsztatta kezét a teste alá, felemelte és letette őt az ágyra, ráterített egy paplant, mielőtt
kezét farmerje zsebébe csúsztatta, ahol telefonját hagyta. Beütve az ismerős kódot azt mondta,
„Mentál segítségre van szükségem.”
De a mentál aki éppen tíz perc múlva megjelent egy borostyán szőke férfival nem az volt,
akire számított. Persze felismerte őt – az egyedi vörös haj, azok a kardinális szemek. Faith
NightStarról azt mondták, hogy a legerősebb J-mentál a hálón és azon kívül, a képessége,
hogy látja a jövőt ajándék és átok volt egyben. De Max tudta, hogy ő csak ajándékként tekint
rá azóta, hogy megmentette az életüket. „Kösz, hogy jöttetek.”
Ahogy Faith csalhatatlanul elsietett a hálóba Max hosszú szünetet tartott, hogy azt mondja,
„Hamar ideértetek.”
„Faith,” mondta az alakváltó férfi, „Felébresztett egy órával ezelőtt és azt mondta, szükség
lesz ránk valahol a városban.”
Max visszasétálva a hálószobába azonnal megállt. „Azt hiszem soha nem gondoltam bele
milyen lehet egy J-mentállal párosodni.”
Vaughn meglapogatta a hátát. „Kérdezd meg mennyire kibaszottul nehéz meglepni őt egy
ajándékkal.” Ezt szeretettel a hangjában mondta egy olyan férfi, aki nemcsak hogy elégedett a
párjával, egyáltalán nem érdekelte, ha ezt a világ tudta.
Ebben a pillanatban léptek a hálóba és minden elhomályosult. Faith Sophia merev alakja
mellett ült, keze az I homlokán volt. „A telepatikus pajzsai rémisztően vékonyak, de továbbra
is védik őt,” mondta Faith, mielőtt tíz másodpercre megállt. „A mentálhálón lévő pajzsai
rendben vannak. Egy kicsit szokatlanok a tapasztalataim alapján, de nem sérültek.”
Max nem kérdezte meg, ki Faith kapcsolata, tudván, hogy hogy a férfi, vagy nő hamar
meghalna, ha kitudódna, információt szivárogtatott a hálóról. „Kórházba kell vinnünk őt?”
A jövőbelátó végtelen szemei találkoztak Maxével. „Nem. Hamarosan felébred.”

- 179 -
Egyszerű, konkrét válasz és mégis… „Mi az, amit nem mondasz el?”
„Időbe telik, amíg felébred.” Faith felnézett a párjára, ahogy mellé állt, ujjai a hajábanl
játszottak. „Kávé?” kérdezte a nő.
Vaughn mosolya elnéző volt. „Függő.”
„A te hibád.” A jövőbelátó kifejezése sötét volt, de szavai könnyedsége elárulta őt.
„Beszélnünk kell, ha egyszer felébred.”
Mosoly homályosította el kifejezésének intenzív gyengédségét, Vaughn kibogozta ujjait párja
hajából és a szoba ajtajához ment. „Gyere Max. Itt semmit sem tehetsz.”
„Maradok.” A pokolba is, nem hagyja magára Sophiát.
Úgy tűnt Faith küzd valamivel, ahogy felállt. De végül csendben követte Vaughnt.

Faith egyenesen oda sétált, ahol Vaughn mérte ki a kávé összetevőit. „Hey.” Egyik karját köré
fonva, szilárdan ölelte őt az oldalához. „A válasz nem.”
Faith a mellkasához nyomta az arcát, ahogy felé fordult, hogy teljesen az ölelésébe vonja.
„Honnan tudtad, mit akarok kérdezni?”
„Már egy éve párosodtunk. Értékeld kicsit a macskát.” Egy ugrató csók az ő jaguárjától, keze
a torkára fonódott gyengéd birtoklásként.
„Te magad mondtad Faith.” Egy csendes emlékeztető, a jaguár nézett a szemeiből. „A jövő
nem fix. Nem volt az Dorian számára sem.”
„Igen.” Látta, hogy az őrszem jövője fekete lesz. Azt gondolta ez halált jelent, de túlélte. „Ez
most más Vaughn.”
„Mennyiben?”
„A valóság csak kis részleteit látom – a tény az, hogy valamilyen oknál fogva Sophiának
szüksége volt ránk ma este, más dolgok talán megtörténnek, vagy sem, de érzem ezt az
erősödő hullámot. Nem tudom elmagyarázni, de tudom, valami nagy dolog fog történni és
Sophia Russo áll a középpontjában.”
„Nem egy ember életéről beszélsz…hanem kettőjéről,” tette hozzá és a nő tudta, Vaughn
észrevette, hogy nézett Max Sophiára. Ahogy ő is észrevette.
A jövőbelátó szíve fájt értük, a jövőért, amijük nem lehetett. „Még soha nem éreztem ilyet, de
a kutatás, amit elvégeztem” – használta az adatokat, amiket az apjának sikerült előásnia és
kicsempésznie neki – „a J-mentáloknak a múltban ugyanilyen érzéseik voltak a nagy
katasztrófák előtt.”

- 180 -
Vaughn megfogta az arcát, tiszta arany gyűrű volt az írisze körül, a jaguár a felszínhez
közeledett. „Földrengésekről, pestisről, politikai zavarokról beszélsz?”
„Bármelyikről,” suttogta. „De bármi is ez, Sophia Russo a dominó, ami elindítja a
megállíthatatlan eseményeket.” Az I egy tökéletes vihar felé tartott, ami talán végez
mindannyiukkal.
„Max?”
„Olyan, mintha nem létezne Sophia jövőjében,” mondta Faith, megragadta a szalagot, ami
összekötötte párja haját. Kezével a durva selymet simogatta, az ismerős horgonyt. „De nem
éreztem ugyanazt az ürességet, mint Doriannél. Ehelyett olyan, mintha soha nem lett volna az
élete része. Ami lehetetlen.”
Vaughn csendes volt. „Nem, ha az a Sophia, akit láttál az, akit rehabilitáltak.”
Faith megrázta a fejét a megdöbbentő horrortól, de igaza volt. A teljes rehabilitáció kitépi a
pszichét, egy üres táblát hagy, ahol nincs elme és lélek.

Max küzdött magával, hogy megérintse-e Sophiát vagy sem, tudván ezt talán a szexuális
játékuk okozta, de engedett az ösztöneinek, felemelte az ágyról és az ölében ringatta. Abban a
pillanatban tudta, helyesen döntött. Egy puha, meleg súly volt, a légzése könnyű, a szívverése
stabil. Valami vad és bepánikolt rész lenyugodott benne.
Nem hagyta el őt, ez az I, aki univerzumának központjává vált.
Egy csendes hang, annyira csendes, hogy alig hallotta. Változtatott a tartásán, a sötét fürtöket
kisimította az arcából, kezét az arcán tartotta. „Sophie?”
Egy bicegő légzés, a szemei pislogva kinyíltak. Még mindig elnyelte őket a feketeség, mely
végtelen és rejtélyes volt. „Mi-”
Egy zihálás, Sophia kezei Maxéhez csúsztak.
Max lelke megfagyott. Az elsődleges ösztöne vezérelte, talán fatális hibát követett el? Ha
igen, akkor a sokk visszarántja őt az eszméletlenségbe….vagy rosszabb. De mielőtt
megtörhette volna az érintést Sophia annyira erősen kapta el a kezét. Ahogy nézte, a
folyékony fekete eltűnt a szemeiből, míg végül íriszének lilája, pupillájának normális
feketesége volt látható. „Max?”
Max próbálta elkapni a tekintetét, de az folyton tovarebbent. „Koncentrálj Sophie.
Koncentrálj.” A szétesése aggasztotta őt, talán valamilyen agyi károsodás jele lehetett.
Egyszeriben tekintete megtalálta az övét. „A név nem Sophie.”
„Nem? Akkor mi?”

- 181 -
Egy perces szünet. „Sophia Russo.” Majdnem megnyugvásként hangzott. „Sophia Russo.
8,85-ös gradiensű I-mentál, az Igazságos Testület alkalmazottja, jelenleg Nikita Duncan
tanácsnok irodájához kapcsolódik.”
„Jó.” Megnyugvás söpört végig rajta is. „És én ki vagyok?”
„Max Shannon, rendőrségi nyomozó, legmagasabb megoldási ráta New Yorkban, természetes
mentális pajzs és…és kezek, amik megérintenek.” Sophia kezei Maxére görbültek, mintha
csak most ébredt volna rá, milyen szorosan tartotta őket.
„Shh.” Elvette a kezét a sajátjáról és egy csókot nyomott a tenyerébe. „Jól vagy.” Max szíve
remegett, de küzdött, hogy nyugodtan tartsa a hangját.
„Max, hívhatsz Sophienak,” mondta gyors szavakkal, félt, hogy az előző kijelentését rosszul
értelmezte.
„Úgy tervezem, hosszú ideig így teszek.” Elvesztett mindent és túlélte, de nem tudta
elveszíteni a nőt, nem ezt az I-t. Az megtörné őt.
Max egybefűzte az ujjaikat, Sophia egy kissé elfordította a fejét. „Valaki más is van itt.
Hangokat hallok.”
„Faith NightStar és a párja, Vaughn D’Angelo.”
„Faith, jövőbelátó.” Leejtette a tekintetét az egybefűzött kezeikre. „Mi történt?”
Faith és Vaughn ebben a pillanatban sétált be négy bögre kávéval a kezeikben. „Reméltük,
hogy elmondod nekünk,” mondta Faith, két bögrét a mellettük lévő asztalra tette.
Sophia felnézett, de nem mozdult el Max ölében, ami többet mondott el a kondicionálásáról
mint bármi más. Mert Sophie nagyon óvatos volt a nyilvánosság előtt, vagy ha mások voltak a
közelükben, ez olyan, ami a természetéből fakadt, nem az Elcsendesedés terméke volt, jött rá.
Soha nem érezte komfortosan magát, hogy megmutassa az érzelmeit – de ez rendben volt
Maxel, mert vele leengedte a védelmét, neki adta a bizalmát.
Megtörve kezeik összekulcsolását felvette az egyik bögrét és belekényszerítette Sophia
kezébe. „Igyál.”
Ivott egy engedelmes kortyot, szemei nem Faithen, hanem Vaughnon voltak. Max éles
irritációt érezte. Többször hallotta már, hogy Vaughn nem leopárd volt, a férfi valamilyen
másmilyen macska volt. Megvolt benne ugyanaz a macskaszerű elegancia amit Lucasban és
Dorianban látott. Max már elég ideje élt már, hogy tudja, a nők odavannak az alakváltó
férfiakért.
Sophia szemei nem mozdultak Vaughnról még akkor sem, amikor a macska kinyújtotta karját
a szófán Faith feje felé, kezét a nő tarkójára tette hűsége égbekiáltó kinyilatkoztatásként – és
állításként. Faith volt, aki megtörte a furcsa csendet. „Ha nem hagyod abba, ahogy a páromra

- 182 -
nézel, kénytelen leszek kiengedni a karmaimat.” A mosolya elvett minden élt, csak tiszta
ugratás maradt hátra.
De Sophia nem nevetett. Szemeit Vaughnon tartva Faithhez beszélt. „Ő nem biztonságos,
tudod te is. Egyetlen mozdulattal eltörhetné a nyakadat. El kellene húzódnod tőle.”
Örülvén az oknak amiért Sophia Vaughnt bámulta Max küzdött, hogy ne nevessen. De
felbecsülhetetlen volt látni a sértettséget Vaughn arcán. Sophia hajába temette az arcát, hogy
elnyomja a nevetését közelebb húzta magához, csak azért, mert az alakváltó eléggé dühös
volt, hogy rávicsorogjon a nőre. De Faith egyik kezét párja combjára tette és kardinális
szemei nevetéstől csillogtak, bólintott Sophia felé. „Nem lövök vissza rád. Nézd hol ülsz.”
Sophia későn jött rá a helyzetére. Pír öntötte el az arcát, de nem mozdult. Az én nőm.
Átfuttatta egyik kezét a nő haján, Max megkérdezte tőle, tudja-e az okát, amiért
eszméletlenné vált.
„Igen.” Lehetetlenül közel kucorodott Maxhez. „Egy megkísérelt hekkelés az elmém ellen.

- 183 -
34. fejezet

Max élesen beszívta a levegőt, de Faith volt, aki beszélt. „Ennek lehetetlennek kellene lennie.
Tudom, hogy némely J megjelölésű férfinak és nőnek, akik csak a múltat látják, és az
Igazságszolgáltatásnak dolgoznak, a pajzsai áthatolhatatlanok. Azt feltételeztem az I-k is
hasonlóak.”
„Igen, azok vagyunk,” mondta Sophia, odaadta a kávét Maxnek, így ő le tudta tenni az
éjjeliszekrényre. „De a kísérlet eléggé intenzív volt, hogy majdnem kibírhatatlan nyomást
fejtsen ki az elmémre.” Teste egy kissé megremegett, de Max érezte.
A benne lévő összes gyengédséggel tette le Sophiát az ágyra, lábait az ágy oldalához
csúsztatta és azt mondta, „Ezt később alaposan átbeszéljük. Most Sophiának pihenésre van
szüksége.”
„Természetesen.” Faith azonnal felállt. Vaughn kicsit lassabban követte.
Kikísérve őket az ajtóhoz Max készen ált az őrszem végső szavaira. „Még mindig
kapcsolódik a hálóhoz Max. Azt jelenti, nem lehet megbízni benne.”
Max érezte, kezei az ajtóra szorulnak. „Ez volt Faithel is, amikor találkoztatok, nem?”
„Nem ugyanaz a helyzet, ezt te is tudod.” Az alakváltó nem hangzott dühösnek – ha bármi,
akkor tökéletesen mély megértés volt a hangjában. „Faitht figyelték, de csak elszigetelték.
Sophia az Igazságszolgáltatási Testület közepén van. Minden szem rá szegeződik.”
Amit az őrszem nem mondott ki, de Max értette a célzást – Sophiának már talán van valami
az elméjében, valami, ami áthatolt a pajzsain, anélkül hogy tudna róla.

Egy laza pólóba öltözve az alváshoz Sophia visszatért a fürdőből és Max várt rá az ágyánál.
Erősnek látszott…és távolinak, a fegyver, amit lazán tartott az oldalán erős emlékeztetője
volt, ki is ő, mit csinál.
„Maradj velem.” Gondolkodás nélkül szaladt ki a száján, Max testének hőjét még mindig
érezte a bőrén. „Azt hiszem, tudom kezelni az érzéseket most.” A meghívás minden
bátorságát elvitte. Beleharapott az alsó ajkába, hogy lenyelje a könyörgést, ami ki akart
szökni. Nem akarta, hogy megszánja őt – de oh, annyira szüksége volt rá.
Max szavak nélkül az asztalra tette a fegyvert és levette a pólóját. Sophia kezei saját pólója
aljára szorultak. A férfi fejét lehorgasztva lehúzta a paplant és várt rá, hogy lefeküdjön.
Ahogy követte őt a farmerjében Sopiának támadt egy gondolata. „Max, mi van, ha
kompromittáltak valamilyen módon? Nem hagyhatsz a közelemben egy fegyvert.”

- 184 -
„Nincs kibiztosítva, az elsütőt az én hüvelykujj-lenyomatom oldja ki,” mondta magukra
terítve a paplant. „Nem sértésből, de Sophie, kedvesem nagyon rossz orgyilkos lennél.”
„Fel tudnám robbantani az elmédet,” emlékeztette őt.
„Nem egykönnyen,” válaszolta. „Azok alapján, amit az évek alatt megtudtam a természetes
pajzs azt jelenti, hogy elég ideig védve vagyok, hogy a fegyveremért menjek, vagy
megbizonyosodjak róla, hogy nem jelentesz veszélyt és kiüsselek.” A szavaktól összeráncolta
a homlokát.
„Jó.” Megnyugodott – bár látta, hogy a férfi gyűlöli a gondolatot, hogy ártania kell neki –
hagyta, hogy egyik kezét a feje alá csúsztassa, a másikat pedig a derekára. Ez a sok érzés és
tapintás forrón égette, futótűz terjedt szét a bőrében. Úgy gondolta, kezd hozzászokni. De
Maxel ez nem tolakodás volt, hanem az ő választása. Megfordulva a mellkasára tette a kezét.
Hő. Egy hirtelen forróság. Majdnem fájdalmas.
„De nincsenek hangok a fejemben,” suttogta. „Se emlékek, se tegnapok, csak a sajátjaim.”
Max megszorította őt finoman és Sophia tudta, hogy megértette őt. „Ne erőltesd,” mondta
neki. „Kis falatokban, emlékszel?”
Sophia nem figyelt, elveszett az érzések viharában, a világ kaleidoszkópként kavargott
körülötte. „Soha nem végzünk majd.”
Max kezei megálltak hátának cirógatásában. „Nem vagy teljesen formában-”
Megdöntve a fejét Sophia végigcsókolta Max nyakának vonalát, illatát a tüdejébe szívta.
„Sophie.” Ekkor Max kezei már az arcán voltak, a hátára fordította és megcsókolta őt. A
kaleidoszkóp forgott és forgott, míg végül felrobbant.
Minden szétesett körülötte, Sophia azt vette észre, hogy Max vállaiba kapaszkodik,
megkísérelve megtartani magát. A férfi izmai folyékonyan és erősen mozogtak a tenyerei
alatt. Ahelyett hogy megpróbálta volna kontrolálni a beérkező érzéseket, engedett nekik,
elmerült a férfi vad forróságában, ajkainak finom sürgetésében, ahogy ujjával megnyomta az
állát, hogy száját kinyissa neki.

Max azonnal érezte, mikor lett kész Sophia. A nő egész teste elolvadt alatta, minden része
nyílt meghívás volt. A legédesebb kísértés.
De nem akarta kihasználni őt, amikor szét van esve és egy perce még el volt veszve. Megtörte
a csókot lenézett az újra teljesen fekete szemekbe – de észrevette a különbséget, még ha
nehezen is tudta volna leírni. Csak tudta, hogy ez most nem a veszély jele. „Minden mentál

- 185 -
szeme ezt csinálja?” Egy érzéki motyogás Sophia ajkai ellen, lábaik összekuszálódtak, kezei a
nő hajában voltak.
Sophia ujjai erős, éhes mozdulatokkal cirógatták a vállait és eléggé férfi volt, hogy
észrevegye, a nő mennyire meg van vele elégedve. „Ez általában a spektrum magasabb
részében fordul elő…de azt hiszem, mindig is fogékonyabb voltam, az elmém természetéből
adódóan.” Nyugodt szavak, de a szemei és a teste egy más történetet meséltek.
Max szinte érezte, ahogy a feszültség vibrál Sophia testében, az inai feszesek voltak. „Tudom,
ki vagy,” mondta, megtartva a szemkontaktust. „Nem fogok elmenekülni a „tökéletlenséged”
miatt.”
Nedvesség csillogott Sophia szemében, az éjfélt szivárvánnyá változtatta.
„Összeillünk, te és én,” suttogta ahogy az űzött tekintetbe nézett. „Két törött darab kiad egy
egészet.” Ez nem a legromantikusabb állítás volt, de a lelkéből jött. „Nem foglak elveszíteni
téged.”
Sophia lehúzta őt és addig csókolta, amíg Max teste zsongott étre, amíg a nő lélegzete
botladozni kezdett.
Max megtörte a csókot. „Ez a sok érintés fájdalmat okoz neked?”
Szünet. „Nem.”
Káromkodva Max lefordult róla és az ágy szélére ült és a vállán át nézett vissza rá. „Mi a
pokolért csináltad-”
„Nem hazudtam Max.” Átfordulva a saját oldalára olyan intenzív érdeklődéssel nézett a
férfira, mely azt mondta neki, hogy ő a teljes és egyetlen középpontja a nő világának. Néhány
férfit ez elijesztett volna. Max tudta, hogy ő is így tekint Spohiára.
Sophia mellkasa megemelkedett, ahogy egy hosszú, reszkető levegőt vett. „Nem tudom, hogy
írjam le ezeket az érzéseket. A legközelebbi szó a fájdalom, de tudom, hogy az nem jó rá.
Nem sóvárgok a fájdalomért. Arra sóvárgom, ami akkor történik, amikor megérintesz.”
Max megfordult így szembe tudott nézni vele, egyik tenyerét a lábára tette. „Úgy hangzik,
mintha az idegeid nyersek, túltöltődöttek lennének.”
„Talán.” Tiszta szavak, acélos akarat. „De nem akarok lelassítani.”
Maxnek is erős akarata volt. „Nincs több érintés. Nem akarok fájdalmat okozni neked.”
Sophia vállai leereszkedtek.
Max érezte az előnyét így szünetet tartott. „Miért akart valaki betörni az elmédbe ma este?”
„Talán be akarták szennyezni a bizonyítékokat, amit egy kiemelt gyilkossági ügyben
gyűjtöttem,” mondta, szemei elkerülték a férfiét.
Szégyenkezés, gondolta Max, ezt olvasta le az arcáról. „Sophie?”

- 186 -
„Elmondom majd neked…csak adj egy kis időt.” Annyira sebezhető, az érzelmei
kendőzetlenül látszottak. „Kérlek Max.”
A levegő kirobbant a férfiból. „Kezdem azt gondolni, hogy a „kérlek” szót arra használod,
hogy bármire rávegyél.”
Sophia szemében megdöbbent fény csillogott. „Nem, én nem…de megtehetem?”
Max érezte, a mellkasa remeg a spontán, váratlan nevetéstől. „Azt hiszed, erre válaszolni
fogok?”
„Ez azt jelenti megtehetem.” Sophia megdöbbentnek és elégedetnek hangzott az azonos
bánásmódtól. „Ígérem, jóra fogom használni az erőmet.”
Max kinyúlva finoman visszanyomta őt a paplan alá. „Van benned egy csibész.”
Egy nagyon lassú mosoly, az ő Sophieja kezdett felébredni az évszázados álmából. „Valamit
el kell mondanom a Nikita nyomozásról, amit korábban elfelejtettem megemlíteni.
Max kezét Sophia csípőjén tartotta, élvezte a meleg görbületeket, még ha nem is érintette meg
a bőrét. „Én is akartam kérdezni valamit tőled. Ryanről-”
„Róla akartam és is beszélni.” szakította félbe őt, „különösen az okról, hogy
újrakondicionálták hat hónapja.”
Max homlokráncolva nézett rá. „Az aktáját zárolták.” Megpróbált ma este hozzáférni.
„Kéretem egy szívességet egy másik I-től.” Ahogy Max felnyomta magát ülő pozícióba
Sophia megremegett, amikor végigsimított a combján. „Ryan megölt valakit, de baleset volt.
A telekinetikus ereje felett elvesztette az uralmat.”
Max még egyszer megsimogatta őt a paplan alatt, felkelt és elsétált az ablakig, majd vissza.
„Mennyire zavarhatta össze az újrakondicionálás az agyát?”
„Nem lehet tudni – az eljárás intenzív, de sértetlenül hagyja az elmét. Ez a valódi oka – a
töréseket eltávolítják, így az egyén újra funkcionált.” Szavai tapasztalatról árulkodtak. „Lehet
értelme, hogy szimpatizál a Tiszta mentálokkal, ha a képessége kicsúszik az uralma alól.”
„De” – Max összefonta a karjait, nekidőlt az ablak melletti falnak- „arra a tényre térjünk
vissza, hogy nem dolgozott Nikitának a lift szabotázsa alatt. Egy téglát elfogadok. Kettőt?
Nem. Nem Nikita szervezetében.”
„Még mindig ő a legjobb esélyünk.”
Max kiegyenesedett. „Ma este pedig nem megy sehova. Telefonálok, hogy a biztonságiak
tartsák szemmel őt. Holnap beszélhetünk vele.”
Sophia tudta, hogy a férfi készül elmenni. Becsúszva a paplan alá a hátát mutatta neki.
Elfogadta a döntését, de ez nem jelentette, hogy tetszenie is kell neki.
„Sophie.”

- 187 -
A nő beleütött a párnájába.
Egy kifújt levegő és az ágya besüppedt. „Nem maradhatok ma este baby.” A keze a csípőjén
volt, a hője a paplanom keresztül is égette.
Megígérte, hogy küzd érte. Nos, Sophia is küzdeni fog érte. „Nem kell a bőrnek érintkeznie.”
Felé fordult, kezeit magán tartotta. „Alhatsz a paplan felett.” Majd egy kicsit mosolygott.
„Kérlek?”
„Tényleg egy csibész alakul ki benned.” De maradt, az ő I-je mellett aludt a hajnali órákig. Az
álom csak akkor jött, mielőtt felébredt volna, egy álom, melyben River nevet mellette, ahogy
egy kóbor kutyát üldöztek, hogy megszeretgessék.
Amikor kinyitotta a szemeit a torka száraz volt a könnyektől, a szíve dobogó fájdalom a
mellkasában. Tudta, hogy a néhány pillanattal később felkelő nő miatt álmodott ilyen
örömtelit. „Köszönöm,” mondta.
Álmos szemek, sötét fürtök estek az arcára. „Mit is?”
„Hogy emlékeztettél.” Eltemette magában a múltat, mert kibaszottul fájt neki. De ezzel együtt
eltemette Rivert is. „Azt hiszem,” mondta, „jól kijöttél volna Riverrel. Megtaníthatott volna
minden csínyre, ami a nagy könyvben meg van írva.” Aztán, ahogy felkeltek felöltöztek és
ettek, mesélt neki a testvérről, aki akkora sebet hagyott a szívén.

Sophia visszatartotta Maxet, amikor ki akart szállni a kocsiból a Duncan épületnél. „El
akartam neked mondani a betörés okát.” Már nem rejtegethette, nem a vele megosztott
emlékek és családjával kapcsolatos nyers őszintesége után. A szíve annyira tele volt, nehéz
volt lélegezni, beszélni.
„Bármi is az,” mondta Max, keze Sophia ülésének hátulján volt, „tudod, hogy nem számít.
Köztünk nem.”
„Meg tudom változtatni az emlékeket.” Nem bújtatta köntösbe a szavakat.
„Tudom.”
Sophia felkapta a fejét. „Tessék?”
„Zsaru vagyok Sophie.” Egy kényszeredett emlékeztető. „Még két éve sem voltam
szolgálatban, amikor rájöttem, mire képesek az I-k.”
„Akkor miért nem gyűlölsz minket,”
„Mindig tudtam, hogy nincs más választásotok. Én pedig végeztem a munkámat. Megkaptam
a bizonyítékot. Nem minden nagy ügy győzelme, vagy veresége múlott az I-k bizonyítékain.”

- 188 -
Itt Sophia véget vethetett volna a beszélgetésnek, de most, hogy belekezdett, nem tudott
megállni. Nem fogja ellopni a vonzalmát, hűségét csalással. Ez megtörné a bizalmat köztük,
megfertőzné amijük van. Visszagondolt a gyerekkori elutasítására, mely fagyos kéz volt a
torkán, lesimította makulátlanul egyenes szoknyáját a lábain és azt mondta, „Emlékszel Dr.
Henleyre?” A népszerű genetikus hideg vérrel megölte várandós feleségét, majd apró
darabokra vágta fel őt és az óceánba dobta azokat a vasárnapi halásztúrája során. Voltak
spekulációk arról, hogy csalinak használta fel a részeit.
„Nem olyan ügy, amit el tudnék felejteni.”
„A tanács azt tervezte, hogy egy mentál létesítménybe viszik át, ahol folytatta volna az úttörő
munkáját.”
Az ártatlan nő és a meg nem született gyermek szívtelen gyilkossága valószínűleg csak
kellemetlenség volt. „Minden I tudta.”
„Szánalmas,” mondta Max kemény hangon, „hogy hírtelen, masszív szívembóliát kapott az
első börtönben töltött napján, meghalt, mielőtt az orvosok segíthettek volna rajta.”
Sophia beszívta a levegőt. Feltételezte, hogy megértette, mire képesek az I-k, haza akart
menni ebben a pillanatban, hogy teljesen őszinte lehessen vele, de a mód, ahogy beszélt…
„Mindig tudtad?”
„A zsaruk I-büntetésnek hívják.” Egy zord pillantás. „Nem voltál a közelében. Láttam a
feljegyzésedet. Nem voltál Henley börtönének a közelében, amikor meghalt.
„Nem.” Majd, „Nem én. Nem akkor.”
Max visszahúzódott az ajtótól. „Gyerünk.”
Sophia kiszállt, hogy mellette sétáljon, a szíve szoros, reményteli csomó volt. „Tudtam, hogy
elfogadsz engem” – és ez a csodálat mély forrása maradt – „de azt hittem, hogy te inkább…”
„Keményfejű leszek?” Egy horkantás. „Láttam, hogy gazdag férfiak nemi erőszakot követnek
el, politikusok eltemetik a visszaélések nyomait, fiatal lányok követnek el öngyilkosságot,
miután bántották őket. Nem értek egyet az önkéntes igazságszolgáltatással, de az I-k nem
önkéntesek, ugye? Pontosan ismerik az adott bűntényt, és pontosan ahhoz szabják ki a
büntetést – és csak olyan esetekben, ahol máskülönben veszítene az igazság.”
„Nem vagyunk bírók és esküdtszék.” Soha nem beszélt még ilyen nyíltan. Még az I-k sem
beszéltek erről maguk között. De mind ismerték a paramétereket, megértették, hogy a Testület
szemet hunyt felette, hogy ez az I-k költsége a rendszerben. „Mi vagyunk az utolsó lehetőség,
ott, ahol az igazságszolgáltatás cserbenhagyja az áldozatokat.”
„Mi,” mondta Max, megállt a lift előtt, testével eltakarta őt a biztonsági kamerák elől, „a
hatása az I-kre, hogy ők az utolsó lehetőség…ha szükséges a hóhérok?”

- 189 -
„’Minden tettnek van egy ellentétes és egyenértékű hatása,’ ” idézte a jól ismert fizikai
törvényt. „Ez teljesen helytálló a pszichikai síkon is.”
Fehér vonalak keretezték Max száját. „Szóval egy I is megsérül a történtektől.”
„Nem igazán megsérülünk. Inkább azt mondanám…megváltozunk.”
Egy hosszú, csendes szünet. „Többé nem teheted,” mondta végül nagyon csendesen.
„Megértették Sophia?”
Az ajkai egy pillanatig remegtek a törései miatt. „Max, meg akarsz javítani engem?” Ez
lehetetlen volt és nem tudta elmondani neki, hogy túl késő, hogy elsétáljon.
„Nem. Meg akarlak menteni téged.” Egy kérlelhetetlen, visszavonhatatlan válasz. „Ez a
választásokról szól. Azt szeretném, ha küzdenél az ösztöneid ellen – mert minden alkalommal
amikor engedsz neki, egy kicsit megeszik az elmédből.”
A Sophiában lévő másság – összekötődtek azokkal a sötét szálakkal, melyek a hálóból eredtek
– megmoccant, felemelte a fejét. „Ezt meg tudom csinálni.” Maxért, csakis érte. Egy zsaru
volt. Nyitott szemmel és szívvel fogadta el a múltját, de amit most fog csinálni, csak néhány
személy ismerné fel a köztük lévő kapocs mélységét, ami visszaüthet rá, tönkretehetné a
karrierjét – és túl büszke volt rá, hogy ezt a férfi megkockáztassa. „Egy kis ár, amit azért
fizetek, hogy veled legyek.”
„Nincs ár, Sophie, nincs ultimátum.” Egy megmagyarázhatatlan megnyugtatás, melytől az
öltönyének szélénél akarta magához húznia és újra és újra meg akarta csókolni őt. „Hozzám
tartozol – és megtartalak, nem számít mi történik.”
„Ez azt is jelenti, hogy te hozzám tartozol.” Ez szívének sötét részéből jött, ahová soha nem
sütött be a fény…amíg ez a férfi ránézett azokkal a szemekkel, amik azt mondták neki, ő nem
egy darab szemét volt, akit el lehetett dobni, mert tökéletlennek bizonyult. Életében először
teljesen érzett, a sebek, törések csak a részei voltak.
Max vállat vont, a gödröcskék megjelentek az arcán. „Nem vitatkozom.”
„Nos,” mondta Sophia, minden benne – még a sérült, magányos lány, aki csak a kezében lévő
hideg igazságszolgáltatás útján beszélt ezelőtt – elhatározta, hogy a követelését hangosan és
tisztán kimondja, „ha egy nőtől származó névjegyet találok a zsebedben, jobb, ha az a
személy a kolléganőd.”
Max érezte a nevetést a mellkasában, küzdött a vággyal, hogy karjaiba húzza Sophiát és
megharapja az alsó ajkát a nyílt birtoklás gesztusaként. „Senki sem fog hozzám közeledni, ha
megemlítem, hogy a feleségem egy I, féltékeny vonással.
Feleség. A higgadtsága széttört. „Max ez nem számít, mi sohasem-”
„Már mondtam neked Sophie. Az enyém vagy. Történet vége.”

- 190 -
35. fejezet

Bizonyos típusú ügyeknél a zsaruk többsége azonnal az apát gyanúsítja. Senki sem
gondol az anyára. Kivéve engem. Bárcsak én se tenném.
Max Shannon nyomozó magánjegyzeteiből

Ryan Asquish belépett a konferencia terembe, nyugodtnak nézett ki, mint mindig, de ez a
mentálok fegyelme miatt volt. Miután a gyakornok megérkezett Max néhány hosszú
másodpercig semmit sem mondott. Sophiának is intett, így ő is így tett. Végül Ryan az órájára
nézett. „Korán jöttem nyomozó?”
„Nem mondta el nekünk, hogy újrakondicionáláson esett át,” mondta Max, ahelyett, hogy a
kérdésre válaszolt volna.
A fiatal férfi még csak nem is pislogott. „Minden benne van az aktámban.”
„Nem említette meg a tényt, hogy Tk-val megölt valakit, amikor egy olyan gyilkos után
nyomozunk, aki Tk képességgel bír?”
Ryan szemei elröppentek Maxről. „Arra gondoltam, hogy már tudja. A személyzeti osztály
teljes feltérképezést végzett velem kapcsolatban, amikor jelentkeztem az állásra.”
„Érdekes tény,” motyogta Max, „hogy az osztály csak az alap átvilágítást csinálja meg a
rövidtávú gyakornokoknál.”
Sophia letette szervezőjét az asztalra. „A nyomozó nem érti Ryan,” mondta halk, nyugodt
hangon.
„Oh?” Max felemelte a szemöldökét.
„Azokat, akik átesnek az újrakondicionáláson,” válaszolta Sophia, „nem nyilvánítják
bűnözőnek, bármit is követtek el az összetört időszakban, mert nem volt indíték.”
Ryan bólintott, megtartotta Sophia tekintetét. „Pontosan. Tudtam, ha elmondom önöknek az
incidenst, akkor rám koncentráltak volna, és hagyták volna elmenekülni az igazi tettest.”
„De mint látja,” mondta Sophia, „így ön mégis a nyomozás középpontjába került.”
Ryan lenézett, majd fel, de nem mondott semmit.
Sophia azonnal megérintette Max lábát az asztal alatt. Ő vette a jelzést és felállt. „Hozok egy
üveg vizet kintről, míg Ryan összeszedi a gondolatait, Sophia?”
„Köszönöm, némi víz jól esne.”

- 191 -
Nézte, ahogy az ajtó bezáródik a zsaruja mögött, Sophia visszafordította figyelmét az előtte
lévő fiúra. Mert csak egy fiú volt. Egy fiú, aki valahol legbelül meg van ijedve a saját
képességeitől. „Mondja el, miért hezitált beszélni Shannon nyomozó előtt.”
„Bizalmasan kezeli majd?”
Ekkor Sophia látott valamit Ryan szemében, amire nem számított. „Amíg ez nincs hatással
Duncan tanácsnok biztonságára, nem jut ki a falak közül.”
„Edward Chan meggyilkolásakor egy tárgyalóterembe zártam magam, amit szinte soha nem
használnak, mert szükségem volt egy kis meditációra.”
„Továbbra is gondja van az Elcsendesedésével?”
„Igen.”
Ez egy olyan vallomás volt, ami a fiút visszaküldhette volna a Központba, ami még jobban
arra késztette Sophiát, hogy higgyen neki. „Miért mondta el nekem?”
Sötét szürke szemek kulcsolódtak az övébe. „Ön egy I. Azt gondoltam ha valaki, akkor ön
megérti ezt a nyomást.”
Sophia azon gondolkodott, vajon elég ügyesen játszott-e eddig. „Melyik tárgyalóterem?”
Ryan hezitálás nélkül megadta neki a részleteket. „Valamint nem vagyok elég erős a
teleportáláshoz,” mondta, megerősítve amiben már eddig is biztosak voltak. „Az nincs a
képességeim között.”
„Köszönöm.”
Ryan kinyitotta a száját, majd becsukta, a szünet után azt mondta, „Senki sem szentel
figyelmet egy gyakornoknak.”
„Van valami, amit hallott?”
„Vannak pletykák a városban, hogy Nikita is hibás, mint a lánya.” Ryan hangja halkabb lett.
„Azt gondoltam először, csak tájékozatlan szóbeszéd, de a suttogások egyre erősödnek ebben
a percben is – és ilyen dolog nem történik anélkül, hogy valaki táplálná a tüzet.”
„Van ötlete, hogy ki lehet az?”
„Nem Marsha,” válaszolta Ryan. „Nincs genetikai örököse. Azt hiszem minden hűségét a
tanácsnoknak adta. Tovább nem tudom szűkíteni.”
Az ajtó kinyílt és Max sétált be. Sophia azt mondta. „Tartsa nyitva a szemeit és füleit Ryan.
Tudassa velem, ha megtud valamit.”
„Természetesen.” Felemelkedve ránézett Maxre, tekintete kivehetetlen, ruhája makulátlan – a
tökéletes mentál…a felszínen. „Van további kérdése hozzám nyomozó?”
Azonnal elment, ahogy Max megrázta a fejét. „Hiszek neki,” mondta Sophia, miután beavatta
Maxet. „Azt hiszem Sascha miatt jelentkezett a munkára.”

- 192 -
Max hátradöntötte a székét. „Magyarázd meg.”
„Nyilvánvaló, hogy a kondicionálása nem működik úgy, ahogy mindenki hiszi.” Szinte
automatikusan kinyúlva visszahúzta a széket négy lábra. „Azt gondolom azt reméli, mióta
Nikitának van egy lánya, aki érez, megértőbben bánik majd vele, ha kiderül az igazság.”
„Nikita szíve egy kicseszett kő, és akkor megsértettem a köveket.”
Sophia is hallott pletykákat arról, hogyan lett Nikita tanácsnok – az ő igazi jéghideg
természete kétségtelen volt. „Igen.”
„Hallottam egy de-t.”
„Megengedte a lányának, hogy felnőjön, amikor messze egyszerűbb lett volna, ha Saschát egy
végzetes „baleset” éri gyerekkorában,” mondta Sophia, tudván, hogy Max megérti, amit nem
mondott ki, a párhuzamokat, amit lerajzolt. „Végül a valóság kevesebbet számít, mint az
elképzelés. Ryan találni akar valakit, aki az ő oldalán áll.”
„Értem, miért csatlakozott hozzá,” mondta Max, „de ha Nikita a legjobb, akit a fiú
választhatott, akkor nagy bajban van.” Megérintette a két nyomtatott lapot, amit az asztalra
tett. „Kihúzhatjuk Ryant és Marshát – megbízom a gyerek hűségében, plusz Sascha
megerősítette, hogy együtt voltak Chan halálakor - és akkor csak Andre Tulane és Quentin
Gareth maradt.” Apró vonalak keretezték szemének sarkát. „Van pár dolog, amit le akarok
ellenőrizni, hogy ezek ketten hol kapcsolódnak össze.”
„Beleértve Tulane rejtélyes heti találkozói?”
Max bólintott. „Nagyon óvatos volt, hogy ne váltson ki vörös zászlókat. Lehet, hogy épphogy
csak elrejtőzik?” Úgy gondolta, ehhez acélgolyókra van szüksége Nikita területén belül.
„Ha nincs rám szükséged,” mondta Sophia, az ajkai buják és őrjítőek voltak „vissza szeretnék
menni az apartmanba és körülnézni a mentálhálón. Van néhány ötletem.”
Max ráncolta a homlokát. „Nem tudok sokat a mentálhálóról, de amit tudok azt súgja nekem,
hogy nagy nyomásnak tesz ki téged, ha körülvesz annyi adat és elme.”
„A mentálhálón lévő pajzsaim úgy tűnik képesek kezelni a megnövekedett…szükségemet,”
mondta Sophia és Max hallotta a zavartságot a hangjában, „szóval ez nem lesz probléma.”
„Akkor sem tetszik.” Védelmező ösztönei forró fehér lánggal égtek. „Egyedül leszel, ha bármi
is történik.”
Ettől szünetet tartott. „Van kockázat, de-”
„Faith,” szakította félbe Max, visszaidézve a majdnem védelmező módot, ahogy a J-mentál
nézett Sophiára. „Hívd fel. Kérdezd meg, támogatna-e, amíg a hálón kutakodsz.”
„Ő egy kardinális J-mentál,” mondta Sophia. „Az ideje száz, vagy ezer, ha nem több millió
dollárt ér. Miért egyezne bele, hogy rám vesztegesse?”

- 193 -
Max látta, hogy nem érti. „Mert a DarkRiver a barátjává fogadott.” A macskát megértették –
még ha igazán nem fogadták el – hogy Sophia az övé. „Üzentél Nikitának, hogy Sascha
célponttá vált. Az alakváltók nem felejtik el az ilyen dolgokat.” Látta, hogy megemészti ezt és
egy aprót bólint.
„Felhívom őt – de az, hogy Faith megmentette az életünket, nem töröl el minden tárgyalási
alapot a részünkről?”
„Ez nem tárgyalás. Hanem kapcsolatépítés.” Kezét Sophia székének támlájára tette,
találkozott a tekintetük, gazdag, puha haja súrolta a bőrét. „Ígérd meg, hogy óvatos leszel.
Nem akarom, hogy elvérezz, mert kockázatot vállalsz.”
A kifejezése nem változott, de látta, hogy gőz jön ki a füléből. „Nem vagyok hülye Shannon
nyomozó. Jobb, ha ezt a fejébe veri.”
Max meg akarta csókolni őt.

Kaleb azután sétált be Nikita irodájába, miután látta, hogy épp befejezett egy megbeszélést
egy kevert etnikumú, magas férfival, aki nem úgy mozgott, mint egy alakváltó, hanem mint
egy ember. Kaleb természetesen tudta, ki volt a férfi. Mindent tudott Max Shannonról
majdnem rögtön azután, hogy Nikita őt kérte. A rendőrség nyomozója nemcsak jó volt a
munkájában, hanem kitartó és makacs, mint egy véreb.
„Krychek tanácsnok,” mondta a nyomozó egy apró biccentéssel ahogy kilépett az irodából,
bezárva maga után az ajtót.
„Miért van szükséged a rendőrség nyomozójára?” kérdezte Nikitát, ahogy helyet foglalt vele
szemben. „Erre valók a Nyilak.”
„A Nyilak Mingé,” mondta. „Független félre volt szükségem.”
Kaleb végiggondolta pajzsai elleni folytonos feltörési kísérleteket, nagyon közeli
megfigyelést érzett – és a kudarcok próbálták nyomon követni őt a mentálhálón, amikor nem
akarta, hogy kövessék. Már napokkal korábban véget vethetett volna a játéknak, ráboríthatta
volna az asztalt a támadóira – bár használhatta volna a tudásukat, de az sok időt és erőfeszítést
igényelt volna – ám eléggé fondorlatos volt, hogy hagyja folytatódni a dolgokat. Mert csak
egy csoport volt egyedül a hálón rejtett képességekkel, akik képesek kikerülni az általa
lefektetett csapdákat – és ha ez a csoport eldönti, hogy megváltoztatja a hűségét…
„Te kivérezteted az embereket,” mondta Nikitának, megtartva a másik gondolatát magának.
„A tény, hogy ezt észrevetted, téged tesz a gyanúsítottak listájának elejére.”

- 194 -
„Ellenkezőleg. Mindketten tudjuk, ha valamit meg kell tenni, azt magam csinálom. Nem
támaszkodom másokra, akit talán hibát követnek el.”
Nikita hátradőlt a székében az egyenes beszédtől. „Felfedeztél bármit is Henry viselkedési
mintájában?”
Kaleb nem vett észre semmit, és azt, hogy a körön kívül volt, nem igazán értékelte. „Mond
el.”
„Inkább megmutatom.” Székét a vékony komm panel felé fordította, mely a falra volt
erősítve, elsötétítette az ablakokat és felhozott egy térképet. „A vörös pontok azt mutatják,
ahol Henry megfordult az elmúlt hat hónapban. A kékek pedig azt, hogy milyen incidensek
történtek abban az időszakban.”
Rengeteg kék pötty volt egyetlen piros körül.
„Az incidensek egyre növekszenek,” mondta Kaleb. „Nm lehetetlen, hogy véletlen a
helyszínek egybeesése – de azt hiszem az incidensek eléggé nagyok voltak, hogy felkeltsék a
figyelmedet.”
„Az első öt vagy több még nem,” mondta Nikita. „Ahogy te is mondtad, csak az erőszak kis
kitörései voltak itt és itt, szóval nem szenteltem nekik figyelmet. De ezek az incidensek nem
tartalmaztak erőszakot – kivéve amit maguknak okoztak.”
„Öngyilkosság?” Ez felkeltette az érdeklődését. Az öngyilkosságot nem tartották tiltottnak a
mentál kultúrában. Legfőképp azok használták, akik észrevették aberrált mentális mintáikat,
így inkább ezt a módot választották, minthogy szembenézzenek a rehabilitációval. De az
öngyilkosság esélye – tíz vagy több alkalommal egy lokációban – összekötni rendesen Henry
utazásaival eléggé elhanyagolható volt.
„Biztos vagyok benne, hogy használta már ezt a taktikát korábban,” mondta Nikita.
Kaleb egyetértett. Rengeteg erőszakos esemény történt az elmúlt hét hónapban, ahogy a
mentálok nyilvánosan megtörték a kondicionálásukat. Kiderült, ezeket a mentálokat
beprogramozták, hogy öngyilkosságot kövessenek el, amint befejezték a feladatukat, vagy
elkapták őket. „A mostani viselkedésére illik, azt sugallja, hogy baj van a gondolkodásával.”
Van egy mód, ahogy a mentálok működnek, az erőszak még több erőszakot szül. Egy állandó
visszacsatolási kör.
Nikita letette a szabályozót, de nem változtatta meg a képet. „Jó pár személy, aki
öngyilkosságot követett el a rehabilitációs megfigyelőlistán volt. A többiek talán csak
összetörtek.”

- 195 -
„Szóval Henry úgy látja ezt, mint az erőszak eltávolítását a hálóról.” Kaleb megfontolta az
ötletet. „Át tudod küldeni az összes adatot az öngyilkosságokról?” Az akták rögtön ezután
telepatikusan megjelentek az elméjében.
Nikita leellenőrizte a szervezőjén az üzeneteit, amíg Kaleb végigment a listán.
„Kiiktatott egy kiszámíthatatlan, de magas intelligenciájú kémikust,” mondta Kaleb, „két
orvosi specialistát és legalább egy gyakorlott mesterlövészt. Ezt csak így első látásra.”
„Így is folytatódik,” válaszolta Nikita. „Talán úgy látja, hogy a gyengéket kiiktatja a hálóból,
de így csak a középszerűség felé tolja el az egyensúlyt.”
Kaleb ránézett. „Vagy talán Henry még nem adta fel a teljesen a koherens háló ötletét.” A
kiugrása előtt a Tanács tudósa, Ashaya Aleine közel volt, hogy befejezze az agyi
implantátumot, ami intézményesítette volna az Elcsendesedést biológiai szinten is, egy valódi
közösségi elmét létrehozva. Elpusztított minden ideillő adatot, amikor kiugrott, de az
ismereteket újra lehetett alkotni. „Lemetszi azokat, akik kihívást jelentenek, hogy elérje a
célját.”
„Ebben az esetben, jobb lesz, ha óvatos leszel.”
Kaleb elfordult a képernyőtől, ahogy Nikita kikapcsolta azt. Az ablakok egy pillanat múlva
világossá váltak. „Értékelem az információt – meg kell fontolnunk, hogyan haladjunk ezután.
De más miatt akartam veled beszélni.”
Nikita teljes csendben várt.
„Felfedeztem néhány igazán érdekes tényt a P-mentálokról.” Tényeket, melyek Nikita
„kudarcát” előnnyé változtathatják.
Nikita letette a szervezőjét. „Tényleg?”

- 196 -
36. fejezet

Eléred, hogy erősnek érezzem magam, hogy úgy érezzem, harcolhatok a sorssal. Ha
olvasod ezt a levelet, elbuktam. De légy rám büszke Max – olyan erősen próbáltam.
Sophia Russo titkosított és kódolt üzenete, amit Max Shannonnak küld el a halála
után

Sophia nem szokott hozzá, hogy Maxen kívül más is legyen a nappalijában. Faith NightStar
közel sem volt fizikailag annyira hatásos, mint Max, de ő is rendelkezett megjelenéssel. Ott
volt még a hosszú lábú nő, aki vele jött. „Sophia,” mondta. „Ő Desiree.”
Rájőve, hogy mi is volt a nő – egy testőr – Sophia azt mondta a vendégeinek, hogy érezzék
otthon magukat, mielőtt bement volna a hálóba és törökülésben leült volna az ágy közepére. A
hálón való szörfözés a legtöbb embernél nem igényelt sok előkészületet, de minél inkább
összpontosított, annál kisebb volt az esélye a véletlenszerű összetörésnek. Mert még a hálón is
voltak olyan személyek, akiknek pajzsai vékonyak, vagy használhatatlanok voltak.
Gondolataik állandó folyamként szivárogtak ki.
Az Érzékenysége miatt könnyen egy pszichikai viharba kerülhetett volna.
De Sophia nem szándékozott beleütközni ezekbe a sziklákba.
Eléggé összeszűkítette a gondolatait, óvatos lépést tett a mentálháló sötét ege felé és leejtette
kimagaslóan hatékony mobil tűzfalait, sokkal hétköznapibbakba burkolta be magát – így
bárhová mehetett anélkül, hogy bárki észrevette volna. A döntésének óriási kockázata volt. Ha
bármelyik törése…érzése kiszivárog, perceken belül levadásszák. Ha egyszer megtalálják őt,
azt rehabilitáció követi, esélye sem lesz megszökni. „Szóval nagyon óvatosnak kell lennem.”
motyogta és elment, hogy egyesüljön a háló örvényével.
Kivéve, hogy a pajzsai figyelmeztetés nélkül újraindultak egy megkülönböztethető új
formában. Nem számított hányszor próbálta, nem maradtak hétköznapiak, észrevehetetlenek.
„Arra van szükségem, hogy viselkedjetek,” motyogta végül frusztrált fennhangon. „Ezzel
talán célkeresztet viselek a hátamon, ha ilyenek maradtok.”
A pajzsai olyan bársonyos feketévé váltak, mint a háló, mellyel teljesen láthatatlanná vált.
Sophia nyelt egyet a pszichikai síkon. „Oh…ez működni fog.”
Nem volt válasz, de úgy érezte, valami figyeli, hallgatja őt. Meg kellett volna, hogy zavarja őt
ennek az entitásnak a létezéses. De bármi is volt ez a dolog, megvédte őt. Nem akarta
elutasítani…nem, amikor a benne lévő másság, az összetört lány, aki végre két évtized után

- 197 -
ismét a részévé vált, felismerte az entitásban a fájdalmat, mintha kirúgták, a sarokba állították
és elfelejtették volna őt. Én elfogadlak, gondolta mélyen az elméjében. Köszönöm.
Nem volt válasz, de a pajzsai még erősebben tűntek, mint valaha, ahogy kicsúszott a hálóra –
sima, sötét, áthatolhatatlan. A körülötte lévő pszichikus hálózat volt a világ legnagyobb
információs archívuma, információkat töltöttek fel a nap minden másodpercében, az a több
milliónyi elme, mely a háló szövetéhez kapcsolódott, de mint egy I, aki bizalmas
információkkal dolgozott, Sophiát arra képezték ki, hogy sokkal óvatosabb legyen, mit oszt
meg. Idejének nagy részében az egyetlen dolog amit feltöltött, azaz ügyeinek hivatalos,
bíróság által hozott határozatai voltak.
De nemcsak célszerűen feltöltött adatokkal volt tele a háló. Voltak gondolattöredékek, képek,
dolgok, amik megszöktek az alkalmatlan, vagy törött álcázás miatt, beszélgetések, melyek a
hálón zajlottak a mentális boltozaton kívül. A dolgok egy idő után eltűntek – de senki sem
tudta megjósolni, ez mikor következik be. Egyszer elkapott egy suttogást, mely száz évvel
ezelőtti eseményeket emlegetett. Más kommentek azonnal törlődtek, hogy kimondták őket.
Egy életen át tudnál szörfözni az örvényben. Azonban, fiatal gyakornokként Sophia
megtanulta, hogyan keressen magasan finomított szűrőkkel – egy nyáron át dolgozott egy
ügyésznek, egy másik bíró speciális adatokat akart kinyerni a hálóról. Most ugyanezeket a
képességeket használta, hogy megkeressen mindent, ami a Tiszta mentálokat említi.
Mentál.
Rengeteg találat.
A legtöbb pletyka szerint a Tiszta mentálok hivatalosan nem is léteznek. Mégis majdnem
mindenki tudott róluk a hálón. Ez egy nagyon hatékony technika volt, amit Sophiának el
kellett ismernie. Azok, akik egyetértettek a Tiszta mentálok világnézetével, meg akarták
találni őket. A másik oldalon akik nem osztották a nézetüket, leírták a csoportot, mint egy kis
szélsőséges elemet.
Ahogy egyre lejjebb bontotta a rétegeket, kiszórt egy nagy mennyiségű adatot, azt vette észre,
hogy a csoport teljes létezését ármány növekedése hatja át. A Tiszta mentálok franciául,
malájul, oroszul, maoriul, tongaiul, görögül, szuahéliül, urduul és még más nyelveken
suttogtak, amiket nem tudott beazonosítani. Annyi adatot mentett le, amennyit tudott a
jövőbeli fordításra, azokra a részekre fókuszált, amiket megértett.

…jók a faj számára.

A Tiszta mentáloknak megvan a joga…

- 198 -
 a Tanács hatásán kívül állnak…
…másolnak. Határozottan másolják a Tanácsot.
Nem látom a háló lezárásának értelmét.
Ők állnak a Jax tisztogatások mögött…

Az utolsó suttogás felkeltette Sophia érdeklődését. A Jax veszélyes volt a mentálokra, a drog
állítólag alapjaiban töri meg a kondicionálást, megengedi a használóinak, hogy érezzenek.
Igaz vagy sem, egy rák volt, amit senki sem volt képes kivágni a társadalomból. De, gondolta
Sophia, észrevette, hogy az utóbbi időben megnőtt az utcai használók száma – de semmilyen
ilyen esetet nem látott, mióta San Franciscoba jött.
Természetesen, ez a városban lévő erős alakváltó jelenlétnek köszönhető. A Jax használói
inkább mentál-barát közegben fordulnak elő.

A családom még mindig beszél erről..

…jó a mentáloknak. Visszahoz minket…
Az alakváltók és az emberek nem számítanak. Csak a
mentálháló az, ami számít.

A legutolsó eléggé rejtett beszélgetés jól összefoglalta az irányzatot a Tiszta mentálokról. A

csoport célja az izolált politika volt. Azt hitték, hogy a mentálháló a külvilági hatások miatt
vált korrupttá és azon voltak, hogy minden mentált visszatereljenek a nyájba.
Akár akarták, akár nem.

Maxnek sikerült megszereznie Andre Teulane személyi gépjárművének navigációs adatait –

köszönet a Duncan Vállalat főszerelőjének némi diszkrét segítségéért – azon volt, hogy
megtudja a karcsú, fekete férfi hova tűnk el minden második kedden, amikor a gyomra
megremegett. Megállt a közeli étkezdében leadta a rendelését és felhívta Sophiát.
„Jól van,” válaszolta Faith, hangja szándékosan halk volt. „Tart egy kis pihenőt az
erőfeszítések után, de máskülönben minden rendben.”
A kép, hogy Sophia az ágyban összegömbölyödik, melegséggel töltötte el a testét, de ennek
semmi köze nem volt a szexhez, sokkal inkább a nyers, védelmező gyengédséggel. „Hívj, ha
valami változik.”
Egy kis szünet. „Max, ő egy I. Megérted, hogy ez mit jelent, ugye?”

- 199 -
A Faith hangjában lévő gondoskodás állította meg, hogy lehordja őt. Faith, gondolta, a
Testületet leszámítva bárki másnál jobban megérti a nyomást, amivel egy I szembenéz.
„Tudom. De ez nem jelenti azt, hogy el kell fogadnom.”
„Úgy hangzottál, mint Vaughn.”
Mivel az alakváltónak sikerült megmentenie a párját, Max rájött, ez jó dolog.
Egy gyors elköszönés után letette, megragadta a csirkés és avokádós szendvicsét és leült az
egyik asztalhoz. Azon volt, hogy elpusztítsa, amikor Clay csúszott be a másik oldalon lévő
székbe, a saját ebédjével a kezében. „Van valamim a számodra,” mondta az őrszem, ivott egy
nagy kortyot az energiaitalából, amit a szendvicséhez rendelt.
„Igen?”
„Azt pletykálják az utcán, hogy a mentálok kis csoportokban találkoznak egy helyen,” mondta
az őrszem. „De ezt jól elrejtik.”
„Kerülik Nikita tekintetét?”
„Valószínűleg. Ne felejtsd el, Anthony Kyriakus is ebben a régióban van.”
„Ez igaz – Tahoeban.” Úgy gondolta Faith apja kisebb profilt tart fent mint Nikita,
jövőbelátók hatalmas hálózatát irányítja – egy mérhetetlen előny az ellenségeivel szemben.
„Szóval, csak azért jöttél, hogy láss engem?”
„Úgy hallottam erre jársz, beszélnem kellett veled és ebédelnem.” Egy vállvonás.
„Vicces, hogy hogyan hallasz meg dolgokat.”
„Igen, vicces.” Az őrszem kifejezése nem változott, de Maxnek volt egy olyan határozott
érzése, hogy a leopárd nevet rajta.
Max egy ígért megtorlást tartalmazó kifejezéssel nézett az alakváltó férfira. „Van különleges
címed a rejtett találkozókkal kapcsolatban.”
„Néhány – úgy tűnik, mozgásban vannak.” Kivéve egy összehajtott lapot farmerjének
zsebéből, Clay átadna Maxnek. „Rajta tartjuk a szemünket a helyzeten, de mivel ezek
könyvelők és tanárok, lejjebb vettük a prioritások listáján.”
Rátekintve a listára Max megjegyezte, hogy egyik sem kapcsolódik Tulane váratlan
kirándulásaihoz. „Köszönöm.” Befejezve az ebédjét eltette a papírdarabot zsebének
biztonságába. „Tudatom, ha bármit megtudok róluk.”
Clay letette az üres energiaitalos dobozt az asztalra. „Hogy van az I-d?” Hangszíne minden
szónál többet elárult.
„Nem hagyhatja el a hálót.” Hangosan kimondva elkerülhetetlenül és sokkal valóságosabbá
vált. „Soha.”
„Ah, fenébe. Sajnálom Max – segítettünk volna, ha ki akart volna ugrani.”

- 200 -
Max nem volt egy család része sem, mióta River eltűnt, de rájött mi volt ez, megértette Clay
ajánlatának értékét. „A telepatikus pajzsai közel vannak a teljes összeomláshoz,” hallotta
magát beszélni, a szavak előtörtek belőle. „Ő 8,85-ös gradiensű, így amikor lehullnak…”
Egyetlen hely sem volt biztonságos számára az egész világon. Az ő Sophiájának lenyűgöző
lila szemei feketére váltanak a zaj lavinájában – és akkor csak csend lenne az életében.
Végtelen.
Könyörtelen.
Örökké.

Húsz perccel később Max egy háztömbbel arrébb parkolt le, mint ahol Andre Tulane általában
hellyel-közzel eltűnik és lesétált a vidáman kifestett külvárosi utcán. A házak árnyalatai
rágógumi kék, cukorka rózsaszín és habcsók sárga, szinte mind fehér szegéllyel. Emberi.
Nagyon emberi. Az egyetlen ok, hogy a mentálok ilyen derűségben lakjanak, ha volna
valamilyen városi rendelet vagy kikötés, hogy a színeknek meg kell őriznie a történelmi
kinézetet.
A mentálok megértették az építészeti turizmus értékét.
Látott egy öreg hölgyet az ő csendes téli kertjében pár házzal odébb, így elsétált felé. „Egy
csinos arccal semmire sem megy nálam,” mondta a nő anélkül, hogy félbehagyta volna a
munkáját. „Sosem sikerült – mióta Bobby Jones összetörte a szívemet a gimnáziumban.”
Max nem érezte, hogy mosolyognia kellene – az idő kibaszottul gyorsan múlt el – de
felkunkorodtak az ajkai. „Nem kétlem, hogy tudja ki lakik a kilences szám alatt.”
„Soha nem tett semmit, amivel másoknak ártott volna” – egy gyanakvó pillantás – „szóval
hagyna a nőt békén.”
Max összeráncolta a homlokát. „Ember?”
A nő horkantása nem volt elegáns, szavai savanyúak voltak. „Úgy gondolja egy mentál élne
ebben az utcában?”
Max meghozta a döntését. Ha rosszul döntött és ezzel elijesztik a zsákmányt – de Max
emlékezett rá, hogy olvasott valamit Tulane nem olyan régi múltjában és a válasz erre a
rejtélyre talán sokkal logikusabb…és lehet teljesen érthetetlen. „Köszönöm a segítségét.”
Elfordult, odasétált a kilences számhoz és bekopogott az ajtón.
Egy filigrán nő nyitotta ki az ajtót, karjai fekete komputronikus páncéllal voltak borítva és
sebhelyek voltak az arcán, melyek még élénk rózsaszín színűek voltak – elütöttek bőrének
természetes mokka színétől. „Igen?”

- 201 -
Zsigerien érezte, hogy Tulane motivációjával kapcsolatban, amiért ezt a házat látogatta igaza
volt, Max megmutatta neki az elektronikus azonosítóját. „Ms. Amberleigh Bouvier?” Nem
volt véletlen, a fizikai állapota miatt.
„Igen. Miről van szó?”
„Beszélhetnénk bent?” Érezte a kertész tekintetét magán.
Egy hezitálás mielőtt a nő és bevezette őt a folyosón át a konyhába.
„Ennek Andre-hoz van köze?” kérdezte, leült az asztalhoz, az ablak mellé. Amikor Max
meglepetten megemelte a szemöldökét folytatta, „Rájöttem, hogy valaki jönni fog előbb vagy
utóbb, de azt hittem, egy másik mentál lesz.”
Max egyik vállával az ajtófélfának dőlt. „Tudnom kell Andre látogatásainak az okát.”
„Vezeklés,” mondta Amberleigh erős válaszként. „A kocsijának biztosítéka felrobbant és
elveszítette az irányítást felette egy esős éjszakán hat hónappal ezelőtt. Sajnos én pont a
járdán sétáltam, amikor felhajtott rá.” Amberleigh megrázta a fejét, rövid haja kékesfekete
volt a napfényben. „Nem értem magam sem, így nem várom el öntől sem. Mindenki –
beleértve engem is – egyetért abban, hogy baleset történt, de ő azt mondta ő a felelős, így
fizette az orvosi költségeimet, megbizonyosodva róla, hogy jó ellátást kapok.”
„A kezei?”
„Pár hónap múlva teljesen egészségesek lesznek.” Megérintette az arcát. „Ezek a sebek is
eltűnnek, de először eléggé meg kell gyógyulniuk a lézeres kezeléshez.”
Azok a kezelések még nem voltak elérhetőek, amikor Sophia gyerek volt, gondolta. Meg
akarta kérdezni, miért nem tüntettette el őket felnőtt korában, de tudta a választ – egy csendes,
erős lázadás volt. Sophia emlékezni akart a múlta, a három gyerekre, akiket elvesztett.
Kurvára büszke volt rá, hogy az Elcsendesedés ellenére is megtalálja a módját, hogy
beszéljen. „Miért látogatja még magát Andre?”
„Hogy megcsináljon minden munkát a ház körül.” Amberleigh meghökkentnek tűnt, szemei
óriásiak voltak az arcában. „Nem mond többet három szónál, de amikor végez, a fű le van
nyírva, minden törött működik és a kocsim olyan simán jár, mint az ír viszki.”
Maxnek nem kellett többet hallania. Bármilyen démon vezette is a csendes fekete férfit,
Andre Tulane teljesen belekeveredett egy emberrel – ezzel megsértve a Tiszta mentálok
abszolút célját, a faji tisztaságot.
A Tiszta mentálok világában, gondolta Max ahogy kilépett a csípős délutáni levegőre, egy
ember zsaru soha nem találkozna, szeretne…és veszítene el egy ibolya szemű I-t.

- 202 -
37. fejezet

Ha elkezdesz kérdéseket feltenni, annak mindig ára van. Néha a válaszok nem azok,
mint amiket remélsz. Néha nincsenek válaszok.
Max Shannon nyomozó magánjegyzeteiből, a „River”névvel ellátott aktából

Clay az ebéd után egyenesen felvetteaz alfa pár háza körüli járőrpozíciót, ránézett Saschára,
ahogy a közös kabinjukból sétáltak ki. Nem állt hozzá olyan közel, mint néhány másik
őrszem, de mélyen tisztelte a nőt, akit az alfájuk választott. Ő erős volt és erősebbé tette a
falkát.
„Nem mondtam semmit Maxnek,” mondta, folytatva a beszélgetést, amit telefonon kezdtek el
az idevezető útján, „nem akartam, hogy feladja a reményt. De Noor tud segíteni Sophián?” Az
adoptált lánya – aki szívének egy nagy darabját birtokolta – félig ember, félig mentál volt.
Volt egy nagyon mély barátsága egy másik tehetséges gyerekkel, Keenanel. Képességeik
egybeolvasztása valami csodát hozott létre.
Sascha egyik kezét a karjára tette, hogy egyensúlyba tartsa magát, ahogy átléptek egy kidőlt
fatörzset, könnyedén az érintés kiváltságával, ami a falkatársak joga – de Sascha soha nem
erőltette, amíg Clay azt nem mondta neki, hogy rendben. „Miután felhívtál megkérdeztem
Faitht, hogy az apja meg tudná-e szerezni Sophia orvosi felvételeit.”
Anthony Kyriakus, gondolta Clay, egy rejtély volt, egy mentál tanácsnok látszólagos szívvel.
„Átadta.”
Egy gyors bólintás, a gazdag fekete hajfonatból megszökött egy tincs és az arcára
göndörödött. „Tammy, Ashaya és én is megnéztem.” Kifejezése zord volt, amikor felnézett.
„A felvételek alapján az agya rendben van.”
Ah fenébe. „Ez az, amit a gyerekek helyrehoznak, ugye?”
„Amennyire tudjuk – igen. De a tény az, hogy még mi is tanuljuk, ahogy Nooral és Keenanel
haladunk.” Elkapott egy vitorlázó levelet az aranyszínű erdei fényben, bevonta azt a kezeibe.
„Az I-k a létezésük kezdete óta rejtélyek. A legjobb ötletem, hogy a sérülés pszichikai és
növekedő. Amikor találkoztam vele…hihetetlen és folyamatos óriási fájdalmat éreztem
benne.” A hangja feszült volt, bőre a csontjaira tapadtak. „A pajzsai még nem törtek össze –
megviseltek a több ezerny savas csepp miatt.”
Clay egyik kezével beletúrt a hajába. „Van bármi, amit tehetünk?” Segíteni akart a zsarunak,
aki a párja barátja volt, amikor egyedül volt, aki a vérét adta egy vadászatban, hogy
megtaláljanak egy szörnyeteget, aki olyan sérülékeny gyerekeken kísérletezett, mint Noor.

- 203 -
Sascha annyira szomorúnak tűnt, hogy már azelőtt tudta a választ, mielőtt kimondta volna, ez
a psziché az ő hatalmas szívével. „Megpróbáltam utánajárni, hogy tehetek-e érte valamit
pszichikai síkon, de az aktájában lévő egyik jegyzet szerint ő kisebb horgony.” Egy
könnycsepp gördült végig az arcán, bánatát szinte Clay is érezte a csontjaiban. „A hálóhoz
kapcsolódik – és a háló lassan kezd megőrülni.”
Clay ellazította ökölbe szorított kezeit, egy kézzel kinyúlt és átölelte Sascha vállát. „Volt
valaha is esélye?”
Sascha ujjai fájdalmas szimpátiával ragadták meg az övéit. „Nem.”

Max arra tért vissza az apartmanjába, hogy Morpheus ismét megszökött. A jól megetetett
macska boldogan dorombolt Sophia kávézóasztalán, amikor beengedte őt. „Hiányoztál ma,”
mondta mosollyal, de látta, hogy árnyékok vannak a szemei alatt, a megterheléstől új vonalak
keletkeztek az arcán.
Szíve összeszorult az iránta érzett érzelmei miatt, csak addig várt, amíg az ajtó becsukódik,
mielőtt megfogta volna a nő arcát, mielőtt ajkait az övére nyomta volna egy olyan csókért,
ami ugyanannyi vadságot és gyengédséget tartalmazott. Sophia egy mély nyögéssel válaszolt
a torkában. „Max, várj.”
Max megharapta az alsó ajkát, dühös volt rá azért, amit hamarosan tenni fog, az árulás, amit
el fog követni. A szemei csillogtak. „Max.”
Nem a könnyek állították meg. Hanem az, ahogyan beszélt, ahogyan ránézett. Nem félt tőle,
őt féltette. „Mi történt?” Megragadta a derekánál, képtelen volt elengedni őt.
Sophia homlokát a mellkasára ejtette egy pillanatra. „Gyűlölni fogsz Max?”
„Életem minden egyes percében.”
„Jó.”
Düh csapott át rajta, ezért a nőért, akinek szüksége volt rá, hogy emlékezzen rá. Nem tudta,
hogy soha nem felejti el? „Mit,” mondta, hangja nyers volt a visszafojtott haragtól, „akartál
elmondani?”
Egy hosszú lélegzet után felemelte a fejét. „Amíg a hálón voltam, csináltam pár keresést az
ügyünkön kívül.” Azok a szokatlan szemek elnéztek, majd vissza. „Találtam pár információt
számodra.”
Max nem volt hozzászokva tőle az ilyen mellébeszéléshez. „Ha nem tudnád, melletted állok-”

- 204 -
Sophia ujjait a szájára tette. „Tudom.” Csillogó szemek, hang, ami nem hagyott kétséget.
„Nem akarom, hogy ez a tudás fájdalmat okozzon neked…és tudom, hogy óriási fájdalmat
hordoz magában.”
Max megfogta a kezét és megcsókolta az ujjperceit. „Erős vagyok. Túlélem” Ez volt amit tett
– túlélt. De ez a seb, Sophie sebe, soha nem fog begyógyulni.
Sophia gyengéden az arcára tette a kezét és tudta, megértette, amit nem mondott ki, a
fájdalmat, aminek nem adott hangot. „River két évvel ezelőtt még életben volt.”
Max szíve megállt. Amikor újra verni kezdett megrázta a fejét, kezét Sophiáéra tette – azóta
kereste Rivert, mióta zsaru lett, minden adatbázisban és nem kapott eredményt. „Miért lenne
róla bármi is a mentálhálón?”
„Az útja keresztezte egy emberi kutatóét, aki olyan felnőtteket vizsgált, akik gyerekkorukban
drogfüggők voltak.” Gyengéd szavak, aggódó tekintet. „A kutatói újság lábjegyzete – és
linkje – elvezetett egy mentál tudományos újsághoz, amely a Jax függőségről szól.”
„Hol-” kezdte, de Sophia már elővett egy papírlapot Morpheus doromboló teste alól. Elvéve a
papírt végigfutotta a részt, amit kiemelt neki.
Ott volt. River neve feketén, fehéren. Az idézet megjegyezte, hogy az alany a tizennegyedik
születésnapja óta tiszta volt, amikor jelentkezett egy programba, melyet egy alapítvány
támogatott.
„Max.” Sophia ujjai a csuklójára szorultak.
Max csak ekkor vette észre, hogy remeg a keze. „Csak a keresztnevét használták – ez akár
más is lehet-”
„Ez nagyon ritka név és párosítva az életkorát, amikor ezt az újságot írták és a függőség…”
Az agya nem működött túl jól. Felnézett és látta, hogy Sophia egy kis jegyzetlapot tartott a
kezében. „Az micsoda?”
„A telefonszáma a kutatónak, aki az eredeti cikket írta. A South Pacific Egyetemen tart
előadásokat jelenleg, ami Vanuatuban van.” Egy majdnem fájdalmas remény volt a
szemeiben. „Egy kicsivel később akár el is mehetsz az irodájába, hogy leellenőrizd, a
testvéred-e.”
Kinyúlva a karjai közé kapta, nőies gyengédségét magához szorította, arcát a hajába temette.
„Nem tudod, ez mit jelent.”
Sophia ujjai a hátába vájtak, az érzelmei annyira nyilvánvalóak, mintha kimondta volna.
„Te tudod, ugye?” suttogta a fülébe Max, illata balzsam volt a feldúlt lelkének. „Te pontosan
tudod, hogy ez mit jelent.”

- 205 -
„Család, Max. Van családod.” Vad, reményteli szavak. „Nem leszel egyedül.” Miután
elmentem.
Max kezeit Sophia hajába túrta, hátrahúzta így le tudott nézni az arcába, ajkaival az ajkaihoz
beszélhetett. „Nekünk,” mondta. „Nekünk van családunk.”
Sophia szemei fénnyel, korlátlan örömmel teltek meg. „Max.” Csókot nyomott a férfi állára,
amikor Max telefonja csörögni kezdett.
Bart volt. „Bonner megszökött.”

„Ez egyáltalán hogyan történhetett meg?” meredt Sophia Maxre, amikor letette a telefont és
elmondta neki, mi történt. A börtön földalatti volt, minden belépési pontot szigorúan őrizek.
Még a vészkijáratokat is nyomás-érzékeny riasztóval látták el, ami egy egér súlyánál nagyobb
nyomástól bekapcsolt.
Max dühe hideg, kemény dolog volt. „Volt egy „balesete” és az orvosi részlegbe kellett vinni.
Az elmondások alapján már hónapok óta dolgozott a doktoron. Biztos meggyőzte a nőt, hogy
ártatlan.”
„Még ha” – Sophia nem tudta elképzelni, hogy az olyan ravasz gonosz, mint Bonner ismét
szabad – „az orvos nem tudta megszerezni neki a szükséges engedélyeket, hogy kihozza.”
„De volt hozzáférése a nyugtatókhoz – amit beadott az igazgatónak, majd tűvé tette az
irodáját a felülíró kulcsokért.” Max annyira összeszorította az állkapcsát, hogy szinte érezte a
csontokat egymásnak feszülni. „Az embervadászat elindult és teljesen biztosak benne, hogy a
doktor kocsiját vezeti.”
Sophia leült a szófa támlájára, ujjaival a szövetbe vájt. „A doktor?”
„Ha szerencsés,” mondta Max tompán, „már halott. Ha nem…” Tudta, Sophia sokkal jobban
megértette, hogy Bonner mire képes, a fájdalmat, ami talán a doktor jutalma volt, hogy eléggé
bolond volt, hogy higgyen egy szociopatának.
Egy csendes bólintás. „Csatlakoznod kell az embervadász csapathoz?”
„Innen is együtt tudok működni velük.” Bonner kurvára nem fogja ellopni a Sophiával
töltendő idejét. Valamint – „Sok emberük van.” A csapat nagy volt és óráról-órára nőtt.
„Amire szükségük van, hogy megjósoljam Bonner merre megy, frissítsem a keresési mezőt,
ha rájövünk valamire.” Az első, ami Max elméjébe jött, az Bonner kicsavart érdeklődése
Sophia iránt. „Sophie, van rá esély, hogy feléd tart.”
Sophia nyelt egyet és bólintott. „Az idő nagy részében veled leszek, amikor nem, akkor védett
épületekben. Azt egyik biztonsági őrt magammal viszem, ha valahova el kell majd mennem.”

- 206 -
Max imádta őt, hogy nem kellett megküzdenie vele, hogy biztonságban legyen. „Most éppen
úton van, így nincs akkora veszély.” De ha sikerült repülőt szereznie…„Riasztom a
rendőrséget itt, valamint tudatom a DarkRiverrel, hogy a hálózatuk tartsa nyitva a szemét.”
„Miért olyan nehéz a rendőrség számára hogy megtalálja? Nincs nyomkövetője?” Kérdezte
Sophia, utalva az adóra, amit az erőszakos bűnözők bőre alá ültettek, hogy nyomon
követhessék őket.
„Sikerült neki kivennie menekülés közben – nagy valószínűséggel az orvos vette ki belőle.”
Sophia vett egy mély, reszkető lélegzetet. „Vajon a nő – doktor…kielégíti egy időre?”
Max gyomra összerándult. „Hosszú ideje a rácsok mögött volt, hogy felépítse a
szükségleteit.” A perverzióira utalt.
„Miben segíthetek?”
Max nem akarta Sophiát Bonner gonoszságának közelében tudni – tíz életnyire is eleget élt át
az ürességben. „Vess még egy pillantást Quentin Garethre – van egy zsigeri érzésem, hogy
valamit kihagytunk. Főleg, mivel Tulane kikerült a képből.” Elmondta neki, mit fedezett fel
Amberleigh Bouvier házánál.
„Érdekes – Nikita munkafelületének dinamizmusa.” Egy körültekintő állítás. „Most már
látom Gareth aktáját.”
Ahogy Sophia átnézte, Max lekucorodott, hogy utalást találjon a D2-es fegyház helyzete és
Bonner ismert búvóhelyei között, elküldte a listát az embervadász csapatnak amint kész lett.
„Okos.” mondta a csapatnak a titkosított komm vonalon, aztán megbeszélték a lehetőséget,
hogy Bonner talán Sophiát próbálja elkapni, így figyelhették a releváns utakat. „Nem hiszem,
hogy a régi búvóhelyei közelébe menne.” De a csapat azért egyesével ellenőrizni fogja őket a
biztonság kedvéért. „Néhány dolgát elküldöm nektek, amikről tudom, hogy az övé volt, de
jogilag nem tudtam hozzá kapcsolni – ezek nem voltak a rendőrségi aktákban, így nem volt
joga megnézni őket a tárgyalás során.”
„Bassza meg Max – miért nem tesz nekünk egy szívességet és hal meg?” A csapat vezetője, a
férfi aki legendásan nyugodt volt, megtört egy másodpercre, mielőtt vett volna egy
megnyugtató lélegzetet. „Biztosak vagyunk benne, hogy a doktor már halott. A kutyák a D2-
estől nem messze lévő erdőbe vezettek. Nagyon sok a vér.”
„Valamennyi Bonneré volt – ahogy kivágták a nyomkövetőt. A nagynyomású sprayt, a doktor
segítségéért cserébe lenyomta a torkán. Soha nem volt még ilyen türelmetlen korábban – még
csak esélyünk sem volt megmenteni őt.”

- 207 -
Max megrázta a fejét. „A doktor csak szükség volt” Egy eszköz. „Túl öreg volt, hogy
bármilyen módon is megfeleljen neki – az agyában a nő valószínűleg boldog volt, hogy
meghalhatott, miután teljesítette a célját.”
A másik zsaru dühös hitetlenségében rázta a fejét. „Mire van tőlünk szükséged?”
„Bármilyen megerősített, vagy használható jelre – küldjétek meg nekem amilyen gyorsan
csak tudjátok. Még egy általános irány is segíthet leszűkíteni a lehetséges irányokat. A
rengeteg pénzzel, ami a rendelkezésére áll” – és Max tudta, hogy voltak Bonner családjának
olyan tagjai, akik mindig elhitték, hogy a kék szemű fiú ártatlan – „bárhol lehet.”
„Biztosítjuk a reptereket.”
„Jó. Lehet megpróbál belföldön repülni” – főleg ha a Sophia iránti érdeklődése erősebb volt,
mint az a része, mely egy másik préda megszerzésére ösztönözte – „de nem hiszem, hogy
elhagyná az országot. Imádja, hogy itt mekkora sztár lett.” A hívást pár szóval befejezve
Sophia mellé ült a kanapéra. „Most várunk.”
Sophia ki nem állhatta ezeket a köveket Max vállain, a vonalakat a szájánál. „Ne hagyd, hogy
bántson Max.” Megfogta a férfi arcát, érzelmei meztelenek voltak előtte. „Bonner nem
érdemli meg, hogy a gonoszsága fájjon neked.”
„Kedvesem.” Max csókja annyira gyengéd volt, hogy könnyek égették a szemét. Másként
hatott – sokkal szexuálisabbnak, intimebbnek. Úgy érezte, mintha egy ajándékot adott volna
neki, amit nem értett. Hozzásimulva beleadta magát a csókba, Maxnek adta magát. Amikor
ajkai levándoroltak az arcára és az állára, megremegett és ujjaival beletúrt vastag, selymes
hajába.
Nikita várhat, gondolta. Az egész világ várhat. A ma estét, ezt a pillanatot ellopja ennek az
erős, hűséges gyönyörű férfinak, aki minden összetört részét látta már – és mégis úgy nézett
rá, mintha tökéletes lenne. „Max. Ne állj meg. Ma este ne.”
Felemelve a fejét róla olyan sima mozdulattal állt fel, mely nagyon férfias erőt mutatott.
Amikor kinyújtotta felé a kezét, lehetetlenül helyes volt a sajátját nyújtani neki és hagyni,
hogy bevezesse őt a hálóba, hogy nézze, ahogy ujjait ingjének gombjaira teszi, majd egyiket a
másik után bújtatja ki.
Egyik ujjpercével végigsöpört mellének egyik oldalán, amitől megborzongott.
„Fázol?” Egy intim motyogás a nyakába, ahogy ledobta az inget a földre és testével hátulról
fölé hajolt, egy erős, karcsú, izmos férfi, olyan karizmával, amit nem tudott elrejteni.
Soha nem érezte magát ennyire élőnek, nőiesen érzékinek. „Nem.”
„Jó.” Kezei feljebb csúsztak, hogy átfogják a melleit a praktikus gyapjúmelltartón keresztül.
„Ha veszek neked szexi fehérneműt” – alakította, birtokolta őt – „viselni fogod?”

- 208 -
Öröm áradt szét pikáns fűszerként az érzékiségben. Annyira eltökélt volt a férfi is, mint ő,
hogy az időt a magukévá tegye, gondolta, valamivé, amit senki sem lophat majd el tőlük, nem
számít, mit takar a jövő. „Mennyire szexi?”
„Nagyon.” Finoman megcsípte a mellbimbóját – gyors, éles csípés – majd lehúzta köztük az
ujjait. „A darabjaitól talán el is pirulsz majd.”
A hő megemelkedett a testében, de ez sóvárgó, csábító valami volt. „Ez kihívásnak hangzik.”
Egy kézzel hátranyúlva ujjait a hajába túrta, közel tartva őt magához. „Elfogadom a kihívást.”
Egy mosoly, melyet a bőrén érzett, ahogy kezei végigcsúsztak fájó húsán. Kezeit leejtette
maga mellé, hagyta, hogy kikapcsolja melltartóját, majd felnyúlt, hogy lehúzza róla. „Miért
van az” – megremegett, ahogy megcsókolta gerincének tetejét, majd lejjebb vándorolt –
„hogy én mindig meztelen leszek, míg te fel vagy öltözve?”
Egy rekedt férfias kuncogás, ajkai a vállain jártak, kezei a derekán voltak. „Mert okos férfi
vagyok.” Ujjaival a hasán játszott, farmerjének felső gombját kigombolta. „Vedd le ezeket
nekem.”
A lassú, alvó hő lángolt, égetett, de egy lépést tett előre, lejjebb húzta a cipzárt majd – vett
egy nagy levegőt – és lehúzta a farmerjét és bugyiját is. Lehajolt, hogy kibújjon belőlük, alig
hallott valamit szívének zakatolásán kívül. Max nem szólt semmit, amíg teljesen fel nem
egyenesedett. De amikor beszélt…elolvadt.

- 209 -
38. fejezet

„Gyönyörű.” Egy nyers hang, türelmetlen kezek fordították meg, hogy megcsókolja őt.
Oh, a csókja.
Ugyanaz a vad gyengédség volt benne, ugyanaz a védelmezés, ami már a legelején áthatolt a
pajzsain. De volt benne valami más is – egy nyers, sötét öröm, forró, szexuális agresszió.
Reszketve Sophia megragadta a férfi ingét. A gombok szanaszét repültek, mintha Max segített
volna az ő frusztrált szükségében, hogy megérintse őt, de a férfi figyelmét Sophia szája
kötötte le, az éhsége kérlelhetetlen volt.
Max kezei gyorsan visszatértek a testére, ahogy az ingje leesett a padlóra, kifacsarta és
cirógatta amíg Sophia meg nem törte a csókot, mert nem tudott többet elviselni. De nem
engedte őt el. Megcsókolta az állát, a nyakát, ahogy hátrafele sétált vele, mellkasának hője
átható cirógatás volt. Sophia készen állt rá, hogy az ágyra essen, ha térdeinek hátulja
beleütközött volna. De nem várta meg, hogy megbökje őt lecsúszott az ágyra és felemelkedett
a könyökeire.
Max csillogó összpontosítással figyelte őt, amitől még jobban összeszorult a bőre, míg már
majdnem fájt. Nyelt egyet, ahogy a férfi ujjai a farmerjéhez csúsztak, ahogy kikapcsolta azt és
lecsúsztatta a lábán az alsójával együtt. Sophia szemei erekciójának vastag hosszára
tapadtak…ahogy kezét rákulcsolta. Egyszer megsimította, amitől teste összerándult. Nem
tudta megmagyarázni, nem is értette, de látni őt, ahogy a saját húsát simogatta a valaha volt
legerotikusabb dolog volt a világon. „Max.” Egy remegő könyörgés.
A férfi ráfeküdt, ahogy visszahanyatlott az ágyra kimondatlan meghívásként, leengedte magát
eléggé, hogy combjaik súrolják egymást, erekciójának keménysége égbekiáltó férfias kéréssel
bökte a hasát. Beszívva a levegőt végigsimított Max gyönyörű mellkasán a csodás vállaiig.
„Igen.” Ez volt a válasz a ki nem mondott kérdésére.
De a férfi megértette. Izmai ellazultak, leengedte a testét, hogy Sophiáét mindenhol
megérintse. A teljes testi érintés egy erotikus villámcsapás, egy elektromos vihar volt.
Felnyögött az öröm-fájdalomtól, kezeit Max hajába túrta és megcsókolta őt. Max
megborzongott felette, keze a nő csípőjére szorult. Amikor ezt a kezet lejjebb csúsztatva
megszorította a combját Sophia szétnyitotta őket csendes meghívásként.
Max megérintette nedvességét, amitől megborzongott. De nem olyan lusta nyugalommal
cirógatta őt, mint korábban. Most az érintése finoman, követelőzően durva volt, ahogy a
testéről szerzett tudását használta, hogy összecsavarodjon alatta. „Ez az,” motyogta, vállának
izmai mozogtak a tenyere alatt, ahogy játszott vele. „Kiálts nekem Sophie.”

- 210 -
Sophiának sikerült összébb szorítania a combjait, csapdába ejtve a kezét. „Én,” zihálta, „nem
vagyok kiáltós fajta.”
Egy gonosz, váratlan mosoly, amitől a gödröcskék megjelentek az arcán. „Nos, egy férfi ezt
kihívásnak veszi.”
Sophia csodálta őt. Lehúzta a fejét és végigcsókolta a gödröcske vonalát, még úgy is, hogy a
csiklóján lévő ujjainak kis simogatásaival ugratta őt. „Max, most te rohansz le engem.”
Az érzéki vitától kuncogni kezdett. „Így tisztességes.” De visszahúzta a kezét, hogy lassan és
lustán megcsókolja őt, míg teste feszültségtől zúgott felette. Max haja hűvös simítás volt
Sophia bőrén, ahogy lejjebb mozdult, hozzádörzsölte magát a melléhez, mielőtt a szoros kis
mellbimbót a szájába vette volna.
Ez az érzés agóniája volt, de egyben csodálatos is. „Oh!”
Megharapta őt a fogaival, majd elengedte a bimbót. „Ez,” mondta és körözött egyet a nedves
csomón, „közel volt a kiáltáshoz.”
„Zihálás,” lihegte ki. „Csak egy zihálás volt. Most kérlek csináld újra.”
„Mit?” Egy újabb gonosz mosoly.
„Max.”
Kuncogva lehajtotta a fejét, hogy megkóstolja az elhanyagolt mellbimbót, míg másik kezét
birtoklón a másik telt mellre tette.
Reszketve Sophia azt vette észre, hogy combjait kitárta, hogy a legintimebb módokon
ringassa a férfit. A gyönyör mélysége egy kés volt, éles és harapós – idegesen felemelkedett,
kezeit fel és le futtatta. Az enyém, gondolta ősi birtoklással, ő az enyém. Kezeivel megfogta
Max fenekét, amikor ő felemelte a fejét, hogy megcsókolja az ajkait és Sopha rájött, hogy
igazán szereti karcsú, izmos testét simogatni.
Egy morgás hangzott Max felől. „Hagyd abba.” A férfi megharapta az alsóajkát, amikor nem
működött vele együtt. „Vagy ugyanezt játszom majd veled…a tükör előtt.”
Sophia kezei mozdulatlanokká váltak.
Max felemelkedett az alkarjaira, eléggé fondorlatos volt, hogy visszafogja farkának lüktetését,
hogy belemártsa Sophia selymes melegségébe. „Nos, Ms. Sophia Russonak perverz fantáziái
vannak a tükrökről. Érdekes.”
Pír öntötte el Sophia arcát, de felemelte a fejét. „Mondj el egyet a tieid közül.”
Szerette benne, hogy Sophia megbízott benne eléggé, hogy ne forduljon vissza. Tűz ellen
tűzzel harcolt, csinált egy lassú finom mozgást…amíg erekciójával megbökte a csiklóját.
Uram, légy kegyes. Annyira jó volt, hogy néhány centivel beljebb akart csúszni, hogy

- 211 -
elvegyen mindent. De ez volt Sophia első alkalma és a pokolba is, gyönyört akart adni neki –
ez egy elhatározott férfi büszkesége volt…ahogy a nője iránt érzett.
Azok a szemek feketévé váltak, ahogy beszélt, „Ne hidd, hogy ezzel elriasztasz.”
Mosolyogva megcsókolta őt, a torkához dörgölőzött, ahogy beszélt, „Tudod a kosztümök
amiket viselsz. A pedáns, térdig érő szoknyával és a kabát, melynek gombja a melled alatt
van?”
„Mm.” Sophia egy olyan kis mozdulatot tett, ami az őrületbe kergette, a farka felé tolta magát.
„A kosztümjeim unalmasak.”
Jó pár másodpercbe telt, mire megtalálta a hangját. „Épp ellenkezőleg.” Rekedt szavak,
lélegzete a torkán akadt. „Azok a kosztümök ötletet adnak a férfiaknak. Mint például, egy
elhagyatott irodában egyedül talállak téged” – megharapta a fülcimpáját egy gyors, ugrató
harapással – „ledöntelek a nagy faasztalra, felhúzom a pedáns szoknyádat, hogy lássam,
nedves vagy-e nekem.” A kép egy lépéssel közelebb tolta az őrülethez.
Aztán Sophia azt mondta, „Meg fogsz érinteni?” fülledt hangon, mely beburkolta a farkát és
összeszorította. Remegve lejjebb hajtotta a fejét, keményen megszívta a nyakát, egy kis vörös
foltot hátrahagyva. „Nem, ez egy Neander-völgyi fantázia” – az egyik kedvence – „csak
letépem a bugyidat és beléd hatolok.”
„Az-” Sophia nyelt egyet, megnedvesítette az ajkait. „Nekem…um, nincs ellenvetésem a
fantázia ellen.”
Ez egy forró, nyitott szájú, pokoli csókot érdemelt. „Van másik verzióm is,” mondta neki
ezután. Ujjak szorultak a bicepszére, Sophia mellkasa szaggatott ritmusban emelkedett és
süllyedt.
„Ekkor, előttem állsz, a szoknyádat centiméterről centiméterre húzom fel, amíg a
mutatóujjaimmal a combjaid belsejét simogatom.” Térdre emelkedett felette, szavai tükrözték
tetteit, szétválasztotta a combjait, hogy a legízletesebb rálátást biztosítsa neki. „Tudom, hogy
nem viselsz fehérneműt – de néha, hagyom, hogy selyemharisnya és harisnyatartó legyen
rajtad-”
Sophia mellei pink színűvé váltak, ahogy a forróság áthullámzott rajta. „Max.”
Söprő cirógatással mozgatta rajta a kezeit. „Ssh, ez jó lesz.” Sophia remegett az érintése alatt.
„Akkor felhúzom a szoknyádat a derekadig, biztos vagyok benne, hogy rózsaszín és nedves
vagy nekem” – kezét a fenekére csúsztatta – „közel húzlak magamhoz” – lejjebb húzta magát
a testén – „és megeszlek, mint egy cukorkát.”
Ekkor elvette őt. Forrón és mélyen nyílt birtoklással. Sophia megemelkedett alatta, nőiesen
nedves volt, gyönyörében aprókat nyögdécselt, ami arra kényszerítette Maxet, hogy még

- 212 -
magasabbra vigye őt. De ma, nem akarta, hogy nélküle menjen el. Szüksége volt rá, hogy a
karjaiban tartsa, érezze az örömét, Amikor érezte a kis izmok szorítását, Sophia légzése
kihagyott, megkóstolta őt utoljára és felemelte a testét, keze a nő csípőjén volt. „Ez
alkalommal együtt Sophie.” A szavak olyan mélyek és rekedtek voltak, hogy majdnem
felismerhetetlenül hangzottak.
Sophia rájött, hogy a zsaruja elérte kontrolljának határát. „Igen, oh igen.” Vadnak, kívánósnak
és forrón nőiesnek érezte magát, egyik lábát rákulcsolta a csípőjére, jobban kinyitva magát.
Max nem kérdezett többet, megcsókolta őt a gyengédség és a majdnem erőszakos szükség
zsigerien összecsúszott keverékével, ahogy megbökte testének bejáratát. Az
érzés…leírhatatlan volt. Ez az őrületbe kergette volna Sophiát, ha akkor próbálta volna,
amikor először találkoztak. De most…
Arcát Max nyakába temette, belélegezte illatának mámorító keverékét, testét az övéhez
nyomta, amikor belé csúszott. A belépése kicsit égetett, de ezt a kis dolgot az érzések agóniája
foglalta magába. Remegve a másik lábát is a derekára kulcsolta. A hirtelen tettől teljesen
nyitva volt, így Max gyorsabban csúszott belé, mit korábban.
Mindketten felkiáltottak és Max megfagyott felette. „Sophie?”
Sophia fogait végigfuttatta nyakának vonalán. „Igen.” Mindig igen volt ennek a férfinak.
Max megragadta a kezeit és összekulcsolta a sajátjával, ahogy visszanyomta őt a paplanra,
szája az övét kérte. Sophia finoman kitöltöttnek és sokkolóan felélénkültnek érezte magát,
ahogy Max csípőjét lejjebb nyomta és mélyen eltemette magát benne. A kiáltása kiszakadt
belőle, teste felívelt hozzá ösztönös reakcióként. Amikor Max elkezdett mozogni, próbálta
követni. Egy kis törés volt pár másodpercig a szinkronjukban …de csak az első néhány
lökésekig.
Ezután már nem voltak gondolatok. Csak Max testének sima, forró csúszása a testén és a
testében, állának súrolása az arcán, ahogy lejjebb hajtotta a fejét…és végül a szexuális vihar
gyönyörű kirobbanása, ami átlökte őket a peremen és összetörte őket.

„Hey.” Melléfeküdve Max végigsimított rajta. „Úgy nézel ki, mint egy jól lakott macska.”
Sophia fogcsikorgatva felemelte a fejét. „Ez nem egy érzéki kép, nem amikor tudod
Morpheus az, akit szeretsz összehasonlításképp használni.”
A csípős válaszért adott neki egy csókot mély, intenzív kérésként. „Hogy érzed magad?”
„Jól. A megmagyarázhatatlan” – de hihetetlenül erős – „pajzsaim tartanak a mentálhálón.”
„Az jó, de én a telepatikus pajzsaidról beszéltem.”

- 213 -
Sophia teste felhevült. „Oh.” Meglátogatta a fürdőszobát, megnézte az arcát a tükörben,
lenyűgözte, hogy egy kócos, kielégült nő, csóktól duzzadt ajkakkal bámult vissza rá. „Egy
kicsit érzékeny vagyok, csak ennyi.” Furcsa érzés volt ez a beszélgetés és mégis megtehette.
Mert ez Max volt.
Max kezét a hasára csúsztatta. „Tudasd velem, ha készen állsz a második menetre – mint
mondtam neked, sok gyakorlástól leszel tökéletes.”
Elkapva az ugrató csillogást a szemében enyhén megütötte a férfi vállát, mielőtt felé fordult
volna. „Köszönöm, hogy a tapasztalat ennyire…”
„Érdekes volt?” A gödröcskék, melyeket Sophia csodált, megjelentek.
„Igen,” mondta, ujjával elnyomta a nevetését, de érezte, hogy szájai is felfelé görbülnek.
„Hihetetlenül érdekes volt. Ez nagy bók.”
„Örülök.” Egyik kezét Sophia feje alá csúsztatta, a másikkal átfogta a csípőjét. „Mentál
létedre jó voltál.”
„Te sem voltál rossz zsaru létedre.”
Nézték egymást, mindketten kielégülten ebben a pillanatban. Sophia közel akart bújni hozzá,
de a teste még mindig az érzésektől zúgott. Jobb, ha vár egy kicsit, gondolta, hagyja
leülepedni a töréseket. „Fordulj meg.”
Max javára váljon, nem tette, hogy nem tudja kérésének okát. Morogva, de tette, amit kért. A
tetoválás a gerince mentén haladt, egy kard, melynek hegye a nyakára mutatott, a bonyolult
markolat hátának alsóbb részén volt. Egy gyönyörű művészi munka.
Lenyűgözve a rajz finom szépségétől, Sophia felemelte a paplant, így látta az egészet. „mikor
csináltattad ezt?”
„Tizenhat évesen,” mondta. „Azt hittem menő vagyok.”
Sophia figyelembe vette a fiút, aki volt – nehéz, de karcsú, az izomzata még fejlődött, és
puha, elismerő csókokkal akarta beborítani a tetoválás minden centiméterét. „A penge üres,
összehasonlítva a nyél kidolgozottságával.”
Max izmai megfeszültek. „Úgy éreztem megvan az oka, miért üres. Miattad.”
Sophia torka kiszáradt. Ő is akart neki adni egy ajándékot…ami ennyire értékes, végleges.
„Majdnem ebédidő van Port Vilában. Elérheted a professzort az irodájában.”
Max felé fordult és azt mondta, „Tudom.”
Sophia végigsimított kezével a karján, aggódott. „Miért hangzottál így?” Mintha valamit
szorosan az arcánál tartott volna.
Max megremegett, lehajtotta a fejét, homlokát Sophiáéhoz érintette. „Félek.” Egy erős
beismerés. „Mi van, ha nem River az? Vagy ha ő az…és nem akar látni engem?”

- 214 -
„Miért utasítana el téged?” Max küzdött a testvéréért, próbálta megmenteni őt.
„Mindig azt gondoltam, hogy azért választott rossz utat, mert bűntudatot érzett, amiért az
anyánk annyira másként kezelt bennünket.” River volt az arany gyermek, Max pedig a
bűnbak. „Próbáltam védelmezni, de a végén nem sikerült.”
Sophia összefűzte az ujjaikat a köztük lévő paplanon. „Ha ő a testvéred, ha ő az a fiú, akit
láttam a visszaemlékezésben, a lelke legmélyén törődik veled.”
„Néha ez nem elég.” Max tudta, hogy ez nyersen hangzott, de csak ezen a módon tudta ezt
kezelni. Ha hagyta, hogy számítson, akkor kurvára fájt. „Nem hibáztatnám, ha nem akarna a
múltra emlékezni.”
Sophia megszorította a kezét, ráhagyva a döntést, azok a lila szemek melegek voltak az
intenzív, megtörhetetlen hűségtől.
A legvégén egy dolog volt, amit megtehetett, a szeretete az elkínzott, összetört fiatalabb
testvéréért erősebb és messze állhatatosabb volt, mint a félelme, ami vissza akarta őt tartani.
Felvette a telefont és elintézte a hívást – a beszélgetés a professzorral kevesebb, mint egy
percig tartott, mely során az öregedő professzor megígérte Maxnek, hogy átküldi ennek a
Rivernek az adatait, aki talán a testvére. Letéve Max kiengedett egy hosszú lélegzetet, és
Sophia illatát szívta a tüdejébe.
A kísértés, hogy mellé gömbölyödjön és felejtse el a világot majdnem túlfűtötte, de a benne
lévő zsaru nem pihent. Letette az esküt, ígéretet tett. „Hagynom kellene téged pihenni,”
mondta a nőnek, aki annyira keményen be akarta bizonyítani, hogy van családja, „de…el
akarsz jönni egy rendőri megfigyelésre?” A dühe, hogy tehetetlen a lehulló pajzsainak
fenyegetésével szemben, keserűvé tette őt, de harcolt a rondasággal, elutasította, hogy
megfertőzze ezt a furcsa szépséget, a gyönyörű örömöt egy zsaru és az ő I-je között.
Sophia arca majdnem gyermeki örömtől ragyogott fel. „Tényleg? Igen!.”
Tudta, hogy bármit megtenne, hogy megtartsa a fényt a szemében.
„Okay,” mondta, miután beszélt az embervadász csapattal – nem volt új irány, vagy
információ, amivel segíthetett volna szűkíteni a keresési hálót, a frusztrációja olyan éles volt,
mint az övék volt – és Sophiával úton voltak a sötét városban, „az van, hogy néhány
mentálnak titkos találkozójuk van a városban. Senki sem tudja miért.”
„Elmegyünk, hogy megfigyeljük ezeket a fedett találkozókat?”
„Igen. Clay informátorai azt mondják, egy bizonyos hely felé tartunk, ami a találkozási pont
lesz.” A leopárd alakváltó korábban átküldte neki az üzenetet. „Most – csak figyelni fogunk,
meglátjuk, hogy lesz-e ötletünk, mi folyik itt, megfigyeljük, hogy talán kapcsolódik Nikita
helyzetéhez.”

- 215 -
Nem sokkal ezután Max megállította a kocsit az exkluzív Pacific Heights szomszédságában,
két hasonló szedán között. Ennek az egyedi utcának történelmi látképe volt, ami a korai
huszadik századra emlékeztetett, az elegáns Anna királynő stílusú díszítőelemek
rendezettsége, a színek a tompa fényben is megkülönböztethetőek.
„Ez izgalmas,” mondta Sophia nagyra nyitott szemekkel, ahogy az utcai lámpák érzékelték a
közeledő éjszakát és átállították magukat.
Max megharapta szájának belsejét. „Igen, és ne hidd, hogy minden randimon megfigyelésre
megyek. Te különleges vagy.”
Egy hihetetlenül egyszerű állítás, hogy leírja Sophia iránti érzéseinek mélységét.
„Hízelgő.” Egy férfiak kuncogás. „Oh – talán felfedeztem valamit Quentin Gareth aktájában –
ezt az után akartam elmondani, hogy befejezeted a beszélgetést, de valami…megzavart.”
Max teste zsongott a megzavarás gondolatára. „Még mindig érzékeny vagy?”
„Max.”
Kinyúlva Max megfogta Sophia combját, egy kicsit megszorította. „Nos?”
„Igen.” Max szinte hallotta a pirulást. „Merevedésed van?”
Pokolba. „Jobban kellene tudnom, mint hogy ugratlak téged.” Vigyorogva ahogy
megmozdult, hogy könnyítsen a bökdöső merevedését, amit a nő keltett életre azt kérdezte,
„Nos, Quentin Gareth?”
„Van egy jól elrejtett eltérés a korai feljegyzéseiben. Azt írják, hogy tizennyolc-huszonhárom
éves kora közt járt az Ivy League egyetemre és tényleg. Azonban nem volt az egyetemen az
utolsó félévében – nem vett fel egy órát, nem tett le egy vizsgát sem.”
„Amikor mélyebbre ástam, felfedeztem, hogy valamilyen gyakornoki programba nyert
felvételt.” Sophia ujjait Max kezére tette, mely a combján volt, hozzányomta ujjait az
ujjperceihez. „Ez nem eredendően gyanús, de a tény, hogy elrejtette, ahelyett hogy beletette
volna az önéletrajzába, azt mondja, hogy vagy valami rosszat tett a program alatt, amit nem
akar, hogy benne legyen a munkatapasztalatai között-”
„-vagy,” egészítette ki Max, „van valamilyen titka, amit nem akart, hogy kiderítsünk. Hol
volt?”
„Ez az. Nincs rögzítve, hogy hol töltötte azt a hat hónapot.”
Max elkapott valamit a periférikus látásában. „Maradj nyugodt,” mondta Sophiának. „Eléggé
sötét van, így nem fognak minket látni.” Az utcalámpák a célpont ház előtt azonban nagyon
láthatóvá tették a zsákmányt.

- 216 -
Két férfi és egy nő sétált át az út másik oldaláról, beléptek a házba egy gyors kopogás után.
Két középkorú férfi követte őket. A hatodik megjelenő egy sokkal öregebb férfi volt, haja
tömör, őszen göndör volt.
Sophia figyelmeztetés nélkül előre kapta a fejét. „Ez az, akinek gondolom?”
A személy, aki felkeltette Sophia figyelmét megállt a ház lépcsőjén, körbetekintett, mintha
gyanakodna, hogy figyelik.
„A rohadék,” motyogta Max, ahogy Ryan Asquith felment és besétált a házban.

- 217 -
39. fejezet

Kaleb Krychek tanácsnok éppen beszállt a kocsiba, hogy a moszkvai irodájába vezessen,
amikor megérezte. Egy telepatikus geller. Pszichikus kezével elkapta a visszatérő
nyomkövetőt, a kocsinak dőlt. Több ezer pszichikus konstrukciót küldött szerteszét a hálón,
mindegyik arra hivatott, hogy több milliárdnyi adatot fésüljön át egy névért.
Ez volt az első, ami visszatért mióta megkezdte a keresést hat éve öt hónapja és három hete.
Óvatos volt az öreg és törékeny konstrukcióval, nem akarta elveszteni azt, amit visszahozott
neki. Majdnem tíz percig tartott, hogy védelmének vonalait áthatolhatóvá tegye – és akkor, ott
volt. A név, a háló két héttel ezelőtti, messzi részéhez kapcsolódott. Az információ töredékes
volt, az ösvény talán nehéz, ám nem lehetetlen felvenni, de ez számított a legkevésbé.
Mert végre megerősítést nyert, hogy a prédája életben volt.

- 218 -
- 219 -
40. fejezet

Ezt akkor írom, amikor mellettem alszol, a lélegzeted könnyű, a stressz vonalai
eltűntek – és nem tudom, hogyan írjam le, amit irántad érzek. Nem ismerem azokat a
szavakat. Ez fáj, ez az érzés a szívemben, ez a hajthatatlan fájdalom.
Sophia Russo titkosított és kódolt üzenete, amit Max Shannonnak küld el a halála
után

Sophia másnap reggel az ágyban feküdt, a végtagjai ellazultak és a teste teljesen kielégített.
Szóval ilyen érzés a gyönyör, gondolta csodálkozva. Ez volt, amiről a költők írtak, amit a
festők lefestettek. Ez volt az, ami miatt az emberek titkosan összemosolyogtak és az
alakváltók a párjaik fülébe suttogtak.
A fürdőszoba ajtaja kinyílt, felfedvén a gőzzel borított, teljesen csempézett helyet ahogy
Morpheus felugrott az ágyra és a hasa mellett leüljön. Sophia vette a célzást és cirógatta
szilárd alakját. „Számodra túl meleg vízben fürödtél,” mondta a gyönyörűen izmos férfinak,
aki kisétált a hőből és a tegnap este ledobott ruhái felé tartott.
Azután, hogy látták Ryan belépett az Anna királynő korabeli díszítésű házba úgy döntöttek
Maxel, hogy Sophia hazajön, hogy teljesen átnézze Ryan aktáját. A zsaruja felhívta a
Doriannek nevezett szőke alakváltó férfit, hogy hazavigye őt, amíg Max hajnali háromig
figyelte Ryant, csak akkor ment el, amikor a barátja, Clay megérkezett, hogy pár órán át
figyelje a házat. Hallotta, ahogy a férfi hazaért, hogy több mint fél órán át egyeztetett az
embervadász csapattal.
„Úgy tűnik Bonner szülei hozzáférést adtak neki a magánrepülőjükhöz,” mondta neki, amikor
beesett az ágyba. „A rohadék bárhol lehet. Riasztottam a helyi reptereket, tudattam a
macskákkal.” Ezután rögtön elaludt…de felébredt pár órával később elég energiával, hogy
Sophia ziháljon.
„Felfőttél,” mondta Sophia Maxnek, amikor egy másik gőzhullám szökött ki a fürdőből.
Egy bűnös pillantás. „A hő jót tesz neked.” Törölköző lógott a derekán és a haja nyirkos volt,
fiatalnak és hihetetlenül megközelíthetőnek tűnt.
Morajlást érzett a tenyere alatt, ahogy Morpheus elkezdett dorombolni. „Arra gondoltam,
hogy felhívom Quentin Gareth egyetemét.” Semmi terhelőt nem fedezett fel Asquith
aktájában, ma hátramarad, hogy a mentálhálóról lementett adatokat vizsgálja át – remélve,
hogy talál valamit, ami a Tiszta mentálokat közvetlenül Nikita embereihez köti. „De ha van
riasztója itt, akkor jelez neki.”

- 220 -
„Ne törődj vele,” mondta Max a törölközőt az ágyra dobva. „Talán máshogy is meg tudom
szerezni az információt.”
Az intimitás, ahogy figyelte az öltözködését, szorító érzés volt a mellkasában. „Gyere vissza
hozzám Max,” mondta csendesen.
„Hogy tudnék ellenállni?” Egy komoly tekintet, egy csók, mely olyan érzelmet rejtett, amitől
fájt Sophia mellkasa. „Túszul ejtetted a szívemet.”
Tíz perccel később, és messze túl korán Max kisétált az ajtón, Sophia mögötte ment. „Az
embervadász csapattal kapcsolatban leszek telefonon, hagyj üzenetet, ha nem érsz el azonnal
és visszahívlak.” Kinyúlva visszatűrte Sophia egyik hajtincsét a füle mögé. „Az épület
őreinek megvan Bonner képe – így tudják, semmilyen körülmények között nem engedhetik
fel hozzád.”
„A rendőrség riadókészültségben van, és Clay is továbbadta az információt a DarkRiver
informátorainak.” Egy szorítás Sophia csípőjén. „Ha kimész – és inkább ne tedd – ne felejts el
magaddal vinni az egyik biztonsági őrt. Vagy a legjobb, hívj fel és ha nem tudok jönni,
felhívom a DarkRivert és szervezek egy leopárd kísérőt neked.”
Emlékezvén a beteges élvezetet, amit Bonnerben tapasztalt Gwyn Hayley szkennelése alatt
Sophia átölelte magát a karjaival, a testén lévő kis szőrök felálltak ösztönös
figyelmeztetésként. „Úgy tervezem, hogy maradok.” Kint lenni a lakosság körében egyre
inkább elviselhetetlenebbé vált. „Nem fogok belépni a mentálhálóra sem, így ez miatt sem
kell aggódnod.”
Max ajkait a homlokához nyomta. „Hogy vagy?” Egy nyers kérdés, ami ezer kimondatlan
szót tartalmazott.
Sophia kezeibe vette a szívét, belesüppedt jelenlétének hihetetlen ajándékába. „Még itt.” De a
telepatikus pajzsai annyira vékonyak voltak, hogy bármilyen érintés egy nem stabil
személyiségtől megsemmisíti őket.
Egy kemény csók. „Minden órában leellenőriznek. Ne is próbálj megállítani.”
Ezután el is ment.
Tudta, hogy tiltakoznia kellett volna, de bízott a védelmezésében, megetette Morpheust, aki
kegyesen megengedte, hogy egyszer megsimogassa – majd vett egy gyors zuhanyt. Utána
felfrissülten felvett egy puha bársonynadrágot – nem olyan volt, mint amit korábban hordott.
Impulzusból vette pár hónapja, nem mentál döntésként és nem volt szüksége orvosra, hogy
elmondja, újrakondicionálásra van szüksége. De eddig még nem viselte őket.

- 221 -
A sötétkék anyag bársonyosan puha volt, finom és gyönyörű a bőrén. Élvezte az érintés
gyönyörét, felvett egy feszes pólót, valamint egy szürke, kapucnis pulcsit, ami Maxé volt, az ő
illatát hordozta.
Az ő zsaruja, gondolta, soha nem értené meg az iránta érzett érzéseinek mélységét, amit ő
adott neki. Ez egyszerre volt vad, földi dolog és izzó öröm. Az egyetlen árnyék a tudás, hogy
majdnem kifutottak az időből, egy nap az elméje teljesen megtelik zajjal és elveszíti Maxet,
az érzelmek széttépő erejét, amik teljessé tették őt, minden összetört részét elfogadták és
dédelgették.
Az ujjai begörbültek.
Sophia kényszerítette őket, hogy szétnyíljanak, Nem használt, ha dühös, a sorsot nem tudja
megakadályozni. A tény az tény – átnézett mindent, beszélt minden kollégájával, semmi sem
segített. A telepatikus pajzsaikat nem lehet újraépíteni, ha egyszer a használattól szétesnek.
„Használnak, majd eldobnak minket, mint a szemetet,” egy eljövendő I mondta neki.
„Miért fogadtad el a kinevezést?” Ahogy a nyolc éves lány a korházi ágyhoz volt szíjazva,
Sophiának nem volt más választása, csak amit a többi I tett.
„Ez volt az egyetlen elérhető munka.”
Sophia ezt megértette. „Ez lesz mindig az egyedül elérhető munka, ha egy I megpróbál
munkát találni?”
„Igen.”
A düh összehúzta a zsigereit. „A múltban, az Elcsendesedés előtt,” merte megkérdezni,
tudván, hogy a vele szemben lévő I egy történész, talán ad neki választást, „is minden ilyen
volt?”
„Nem. Az I-ket csak a legalapvetőbb ügyekben használták. Vagy ha határozatképtelen volt az
esküdtszék, ahol a bűnténynek speciális paraméterei voltak.”
A terhelés, gondolta Sophia, szétterjedhetett volna, sokkal kevesebb lett volna a nyomás az
egyes személyeken.
„Az I-k ugyanúgy megőrültek, összetörtek,” folytatta a kollégája, „de csak annyira, mint a
fajunk többi része.”
De most a Tanács felhasználta őket, hogy megerősítse a hatalmát. A brutális igazságra
rávilágítva Sophia nem volt benne biztos, hogy meg akarja menteni Nikitát, de Max jó zsaru.
Hit az igazságban, melytől ő is hinni akart benne.
Az agya megfogta a gondolatot, összekapcsolta egy pletykával, amit összeszedett az
információs keresése során, amit elkezdett feldolgozni, miközben kikészítette a reggeli ital
összetevőit, a forró csokit, amit Max vett neki. Érdekes. A tejet bontatlanul hagyta a pulton,

- 222 -
talált egy darab papírt és leült a szófa mellé, elkezdte leírni a releváns információkat, amit
kinyert a „csomóban lévő” nyers adatokból.
Az ajtó nyitása nagyon csendes volt, de megragadta a figyelmét. „Ma-” De nem az ő zsaruja
volt.
Sophia szemei a nő kezében lévő biztonsági felülíró-kártyára siklott, a Központ jelvényére a
kabátjának hajtókáján. Nem. A mentálhálón lévő pajzsai alá ment, kiküldött egy mentális
segélykérést, de a nő férfi segítője éppen megragadta a karját, belenyomott egy injektort
nyakának sebezhető bőrébe, meztelen keze csak centiméterekre volt tőle. Sophia
koncentrációja szertefoszlott – és befecskendeztek valamit a véráramába, amitől az elméje
elbutult, eltompult.
„Hasznos, hogy az I-knek ennyire erősek a mentálhálón lévő pajzsaik,” mondta a nő,
megfogta Sophia egyik karját, míg a partnere elkapta a másikat.
„Miért van akkor a rehabilitációs listán?”
„A telepatikus pajzsai majdnem eltűntek. Ha most nem rehabilitálják, megvan az esély, hogy
magától összetörik.” Elindultak a folyosón. „A töröttek haláltusája tovább bomlasztja az
elcsendesedést.”
Sophia megpróbált elszakadni a kezüktől, ahogy vezették őt, mint egy rongybabát, de az agyát
köd borította, teste megtagadta, hogy kövesse az utasításait. „Lesétáltak” a garázs szintjére,
mindegyikük a fele testsúlyát tartotta. Az egyetlen dolog amire gondolt, hogy Max soha nem
tudja meg, mennyire szerette az illatát.

Max átkocogott a DarkRiver Chinatowni központjának ajtajához, pont, amikor megnyílt az

ég. „Nem semmi vihar,” mondta, lerázta a cseppeket, amik elérték őt.
„Az előrejelzések szerint este valamikor kitisztul,” mondta Dorian. „Nos, mi újság? Clay még
követi a gyakornokot neked?”
„Nem, cserélt egy Emmett nevű férfival.” Aki írt néhány perce Maxnek, hogy Asquith
megérkezett a munkába.
„Ez igaz,” Dorian megropogtatta az ujjait. „Clay ma edzést tart néhány katonának.”
Max bólintott. „Úgy hallottam, jó vagy a számítógépekben.” Amit hallott, az szerint a szőke
őrszem kiváló hacker volt.
Az élénk kék szemekben intelligencia csillogott, amit sok ember elmulasztott volna, mert
elterelné a figyelmüket, hogy egy tinédzser szörfösre emlékeztetett a férfi. „Igen? Hol
hallottad?”

- 223 -
Max megérintette az orrát. „Vannak forrásaid. Ahogy nekem is.”
„Nem dolgozom ingyen.” Dorian összefonta a karjait és jelentőségteljesen nézett a dobozra,
amit Max hozott magával. Az előrelátás macskaszerű kifejezése volt az arcán.
„Köszi, hogy tegnap este hazavitted Sophiet.” Max átadta a fánkokat.
„Úgyis késő estig dolgoztam.” Kinyitva a dobozt a férfi vett egy mély lélegzetet. „Mire van
szükséged a számítógépből?”
„Bármire, amit elő tudsz ásni egy Quentin Gareth nevű mentálról, főleg egy bizonyos
időszakról húsz évvel ezelőtt.” Elvéve a jegyzetfüzetet leírta a hat hónapnyi luk részleteit.
Dorian harapott egyet a lekváros fánkból. „Jó, hogy engem kerestél meg,” mondta, miután
nyelt egyet. „A mentálok gyakran megfeledkeznek az internetről. Sok cucc megmarad azon a
helyen.” Letépte a jegyzettömb lapját és a nadrágja zsebébe csúsztatta. „Megcsinálom most a
keresést – van pár percem a találkozó előtt.”
„Hívj a telefonomon, ha találtál valamit. Nikitához megyek.” De csak az ajtóig ért, amikor
hívást kapott az embervadász csapat vezetőjétől. „Megtaláltuk a doktort.” Düh és szánalom
egybefonódott.
„Igazunk volt a halál idejével és módjával kapcsolatban. Legalább nem kínozta meg őt.”
Ez egy kis kegyesség volt, gondolta Max. „A privát repülőtér közelében találtátok meg, ahol
úgy gondoljátok felszállt a gépre?”
„Igen. A szülei megtagadták, hogy elmondják, hova mehetett a gép. A repülési terv alapján
Görögországba ment, de ez egy nagy faszság. A radarok sem rögzítették a rendszerben, ami
azt mutatja Bonner kibaszottul készen állt a radar alatt szálló gépre.”
Harag égette Max vénáit. „Figyeltetek néhány offshoret, amiről tudom, hogy az övé” Végzés
nélkül és a rendőrség számítógépes bűnügyi csapatában lévő barátai segítségével, de ha ez
segít elkapni a Mészárost, mielőtt ismét öl, akkor Max nem aggódott az etikusság miatt. „Nem
fért hozzájuk – valószínűleg az anyja támogatja őt.”
„Bart dolgozik rajta, hogy végzést szerezzen a pénzügyeire.”
„Megfigyelés?”
„Mint az ég.” Egy nyers hang. „Emberek bujkálnak az árnyékban – tudod ez milyen.”
„Elkapjuk őt,” mondta Max, hallotta a másik zsaru frusztrációját. „Egyszer megcsináltuk,
megtesszük újra.” Egy pár szó után letéve kifutott a kocsihoz, eső csurgott végig a hátán.
Lerázta a nedves kabátját éppen Chinatownon keresztül hajtva jött rá, hogy a biztonsági
kulcskártyáját – ami teljes hozzáférést adott neki a Duncan épülethez – Sophia apartmanjában
hagyta. Rájött, hogy gyorsabb lenne felvenni, mint újat kérni, egyik kezével végigsimított
nedves haján és hazafelé fordult.

- 224 -
„Sophia?” hívta hangosan, ahogy belépett a hálószobába. A kulcskártya az öltözőasztalon
volt, ahova tegnap este tette a tárcáját, de a háló egyébként üresnek bizonyult. „Sophie? A
zuhanyzóban vagy?” Azonban amikor kopogott, az ajtó kinyílt.
Aggódott, hogy úgy döntött elmegy Bonner lehetséges jelenléte ellenére kivette a telefonját és
felhívta őt. Telefonja a nappaliban csöngött.
Jégkristályok képződtek a vérében.
Becsukta a telefonját zsaruszemmel kezdte átvizsgálni az apartmant. Az étkezőrész tiszta volt,
kivéve a bontatlan tejet a pulton. Max megállt. Sophia menthetetlenül pedáns volt, de
valószínűleg eltakarította volna, ha nem zavarja meg őt valami.
A nappali háborítatlan volt. A szervező a kávézó asztalon. A háló, amikor visszatért oda-
Max feje visszafordult a szervezőhöz. Sophia talán elfelejtette a telefonját, de sehova nem
ment a komputronikus eszköz nélkül. Zsigereit félelem szorította össze, de nem engedhetett
neki, kifutott az apartmanból egyenesen az épület szívében lévő biztonsági központba.
Belépett a Nikita által a kulcsába programozott felülírással, a mentál őrökkel visszatekertette a
folyosói kamerák felvételeit. „Állj! Ki az a kettő?”
Az őrök kinagyították a képet. „Az arcfelismerő szoftver szerint a nő egy O-mentál, aki a
Központ helyi szervezetéhez tartozik, míg a férfi a biztonsági erősítésnek tűnik.”
Max lenyugtatta dühöngő aggódását, csak dühének halálos tisztaságára fókuszált. „Miért
engedték fel őket?” kérdezte, hangja ostorcsapás volt. „Kibaszottul figyelmeztettem magukat,
hogy célpont lehet.”
Az őr már hozzáfért a biztonsági bejelentkezésekhez. „Ezek szerint megvolt az engedélyük,
hogy felülírják a mi-”
„Hozzák fel,” szakította félbe Max. „Az engedély!” Egy rávezető utasítás, amikor az őr nem
értette.
A monitor megtelt a metsző dokumentummal, ami Sophia Russo, I besorolású eltávolítását
írta elő, hogy elvigyék az Átfogó Rehabilitációs Központ Berkeley telephelyére.
A düh pokolian tombolt Max bőre alatt, de az elméje jéggel bevont maradt. „Ez mit jelent?”
Rámutatott, hogy valamilyen címer vagy embléma volt a lap alján – egy kis fekete négyzet,
amit beborított a háló.
A biztonsági őr természetellenesen nyugodt maradt. „Henry Scott tanácsnok új emblémája.”
Max már hívta is Nikitát ahogy utasította az őrt, hogy küldje el a telefonjára a Központ címét.
„Nikita, Henry Scott elrendelte Sophia rehabilitációját,” mondta azonnal, amikor Nikita
válaszolt, tudván Henry beavatkozása elősegítheti Nikita együttműködését. Tanácsnokok,
megtanulta, annyira területvédőek, mint az alakváltók. „Egy órája vitték el.”

- 225 -
Nikita nem tett fel felesleges kérdéseket. „Melyik telephely?”
„Berkeley.”
„Várjon.”
Max a kocsikban volt és az esőtől sötét városba kiabált, amíg Nikita hangja visszatért a
vonalba. „Még nem érték el a Központot.” Egy szünet. „Az időkeret alapján, amit megadott
már el kellett volna érniük azt.”
Max kényszerítette magát, hogy gondolkodjon, koncentráljon. Az eső már vagy húsz perce
nem ömlött – Nikitának igaza volt, el kellett volna érniük a Központot. Ekkor hírtelen rájött,
Nikita talán képes kapcsolatba lépni vele a hálón. Minden megállt, amikor kényszerítette
magát, hogy megkérdezze, „Még életben van?”

- 226 -
42. fejezet

Vigyázol a szívemre, ugye Sophie? Egy kicsit furcsa a testemen kívül hordani – de azt
tervezem, hogy ellopom a tiédet, készülj fel rá.
Kézzel írt üzenet Maxtől Sophiának

Max már vagy tizenötödjére írta felül a kocsi biztonsági előírásait, de tudta, hogy nagy
késésben van. A számításai szerint Bonner majdnem tizenöt percre van tőle. Még ha fele idő
alatt is teszi meg a távolságot az üdülő felé, az egy örökkévalóságnyi időt ad Bonnernek, hogy
gyötörje az összezavart és bedrogozott Sophiát.
Túléli, mondta magának. Az I-mentálok minden módon kemények. Sophie már rengetegszer
bizonyította az erejét. Megtalálja őt. Nem volt más lehetőség.
Éppen ismét felülírta a szedán jelenlegi sebesség korlátozását, amikor egy kis változás volt a
világban a jobb oldalán. Előkapta a fegyverét és annak a mentálnak a fejéhez nyomta, aki
beteleportált az anyósülésre mielőtt kitisztította volna az elméjét.
„Arra nem lesz szükség nyomozó.” A hang hideg, jéggel bevont, érzelemmentes volt. „Nikita
szívességet kért. Hova kell mennie?”
Egy gyors döntést hozva Max leengedte a fegyvert és a figyelmeztető jelzések mellett sávot
váltott és teljesen megállított az út szélén. „Sophia Russohoz,” mondta a férfinak az
anyósülésen.
Kaleb Krychek tanácsnok élére vasalt, tökéletes szénszürke öltönyt viselt és a szemei teljesen
feketék voltak, fehér csillagokkal. De Faith és Sascha szemeivel ellentétben a férfi szemei oly
módon voltak üresek, amit Max nem tudott megmagyarázni. Olyan volt, mintha Kaleb soha
nem érzett volna, még ha az egyszer a szemeiben élő fiúnak a visszhangja sem lenne benne.
„Szükségem van a helyszínre,” mondta a tanácsnok, és akár az időjárásról is beszélhettek
volna, nem egy nő életéről, aki minden percben megküzdött az életéért. „Csak olyan helyre
tudok teleportálni, amit láttam, vagy van róla képem.”
„Emberekhez is el tud menni?”
„Igen, ha különleges képességük van.”
Max kinyújtotta a kezét. „Vegye ki a képet a fejemből.”
Kaleb nem érintette meg. „Természetes pajzsai vannak.” A hangszíne azt mondta, hogy a
kivétel lehetetlen.
Nem engedve a frusztrációnak Max a telefonját használva gyorsan keresett az interneten.
„Ide,” mondta, felhozva a tengerparti üdülő képét. „Ide el tud juttatni engem?”

- 227 -
Kaleb elővett egy vékony készüléket, amiről kiderült, hogy csúcskategóriás szervező és
felhozott számtalan részletesebb képet a helyről. „Igen.”
Nem volt érintés, vagy figyelmeztetés.
Max éppen csak meg tudta tartani az egyensúlyát, ahogy feltűntek az üdülő elején lévő
masszív üveg lobbiban, a levegő nehéz, de tiszta volt az esőtől. Az ásító portás becsukta a
száját. „Krychek tanácsnok,” sikerült kinyögnie. „Nem tudtam, hogy foglalása van nálunk,
uram.” Max Kaleb előtt ment be az ajtón, egyenesen a portához.
Lecsapta az azonosítóját a recepciós elé, keresett egy képet Bonnerről – egy újságban
megjelent cikkből – a telefonján és megmutatta a szolgálatban lévő szőke férfinak. „Melyik
szoba?”
„Ah…” A férfi le és felnézett. „Meg kell kérdeznem a menedzs-”
„Ha a nő meghal,” mondta Max ellentmondást nem tűrően, „maga lesz a következő.”
A recepciós teljesen elsápadt, megrázta a fejét. „Nem láttam-”
„Egyedülálló férfi, valószínűleg az elmúlt tizenkét órában jelentkezett be egy elszigetel
bungalóba.”
A szőke férfi a számítógépen dolgozott. „Csak egy érkezésünk volt az elmúlt huszonnégy
órában. De Mr. White-”
A Max vérében lévő jég folyékony tűzzé vált a név hallatán, egy olyan név miatt, amit a
Mészárosnak nem volt joga használni. „Hol!”
„Tízes bungaló, a Keleti út végén.” A recepciós kérés nélkül egy holografikus képet adott át
az üdülőről. „Mi itt vagyunk. A tízes bungaló pedig itt.” Megmutatta a helyszínt. „Körülbelül
húsz perc séta.”
Max látta, hogy Kaleb bejött és felé fordult. „Ide tud teleportálni?”
„Ez a kép csak reprezentáció – egy 3D-s térkép” mondta egyszerre a másik férfi. „Szükségem
van egy képre az épületről.”
„Sajnálom.” Mondta a recepciós széttárva a kezeit. „Semmi ilyesmi nincs a kezemben. Talán
beszélhetnék a PR részl-”
De Max már kirohant az ajtókon.

Sophia legurult az ágyról és elkezdett az ajtó felé dülöngélni. Bonner nem kötözte meg őt,
amikor elment fürdeni és ez volt az ő hibája.
A lába kifutott alóla három vontatott lépés után, a térdei a földbe csapódtak elég keményen
ahhoz, hogy a fájdalom végighullámozzon a lábán. Elharapta a kiáltást, megragadta az ágy

- 228 -
szélét és ismét felhúzta magát. Túl sokáig tartott. Hallotta, ahogy a férfi a füstös üveg által
elkerített helyen fütyül pár lépésnyire tőle, obszcénül vidáman, egy férfi, akit nem érdekel a
világ.
A háló ajtaja megbillent majd oldalra elcsúszott, amitől meg kellett ragadnia az ágy végét,
hogy egyensúlyban legyen. Erőltette magát, hogy elengedje kapaszkodóját, előre indult,
elhatározta, hogy átjut a csavarodó, szétcsúszó ajtón. Szinte hallotta Bonner nevetését. „Állj.
Állj.”
A nevetés kuncogássá vált. „Mit gondoltál, hova mész?” Nyirkosság a dereka körül, bőr túl
közel a nyakához. Sophia hátrált, csupasz kezeit a hónalja alá szorította.
„Most menj vissza…ahol voltál.”
Tudta, hogy azt kell tennie, amit a férfi mond, mert szándékosan volt félmeztelen, egy
fenyegetés volt. „Miért?” Ez nyersen tört elő, de mégis agyának középpontjából jött, abból a
részéből, amit nem veszélyeztettek.
A férfi nem válaszolt, amíg a fejtámlának háttal le nem ült, a lábait kinyújtotta maga elé.
„Megigézel engem,” mondta Bonner, kezével végigsimított a combján.
Hányingere lett, megpróbált elhúzódni, de Bonner egy helyben tartotta.
„Amikor korábban beszéltünk,” folytatta nyugodt, tiszta hangon, mintha közeli ismeretségben
lennének és egy mindennapi beszélgetést folytatnának, „azon gondolkodtam, milyen vagy a
mentál felszín alatt. Vajon olyan vagy, mint a többi nő, vagy több annál?”
„Bedrogoztak,” mondta Sophia, a szája mintha vattával lett volna tele. „Nem vagyok
önmagam.”
Düh fodrozódott végig a vonásain. „Nem. Ez inkább kiábrándító. Veled akarok játszani. De
nem számít – van időnk.” Bonner lehajolt. „A bőröd annyira tiszta és finom.” Keze egy
centiméternyit arrébb mozdult arcának sebezhető húsától. „Nem akarom elveszíteni ilyen
gyorsan a játszótársamat, de a hosszú idő után én …nem tudom visszatartani.” Az ujja
végigsimított a húsán.
Tátogó, sikító szájak.
Könyörgések. Suttogások. Kiáltások.
Föld, sötét és kosz.
Vér spriccelt a falra. A horror ezer cseppje.
Sophia küzdött az örvénnyel, tudván, hogy valaki most eljön érte, az ő zsaruja eljön érte.
Minden, amit meg kell tennie, hogy életben marad.

- 229 -
Max teljesen megállította magát, amikor néhány lépésnyire volt a tízes bungalótól, a tüdeje
égett az idáig tartó sprinttől.
Az ösztöne szinte kényszerítette, hogy törje be az ajtót és rohanjon be, süsse el a fegyverét, de
vett két nagy korty levegőt, lecsillapította a légzését. „Óvatosnak kell lennünk,” mondta a
hideg szemű mentálnak, aki mellette futott halálos eleganciával, ami mindenki számára
tisztává tette, hogy telekinetikus. „Ha a nő közelében van és fegyvere van, akkor úgy dönthet,
hogy megöli, ha megriasztjuk őt.”
Krychek az épületre nézett, a kifejezése nem változott. „Az ablakok le vannak függönyözve.
Honnan tudja, mi történik bent?”
„Bonner egója volt mindig a veszte,” mondta Max, csendesen sétált az ajtóhoz és óvatosan
elfordította a régi típusú ajtókilincset. Ahogy remélte, a szörnyeteg nem zárta be – a
megszökés lehetősége gúnyolódás volt az áldozatainak. Visszanyomva a frusztrációját
körbenézett. Nem látott senkit és senki sem volt a nappali területén, benyitott eléggé, hogy
becsúszhasson.
Nem volt biztos benne, mi volt Krychek indítéka a hideg intellektuális kíváncsiság alatt, de
hagyta, hogy a tanácsnok maga hozza meg a döntését, ahogy levette a cipőit és zoknijait és
csendes lépésekkel átvágott a nappali területén a félig nyitott ajtóhoz, amit a túloldalon látott.
A falhoz nyomta magát, benézett az ajtó zsanéros részén lévő repedésbe.
Sophie.
Az ágy fejtámlájának támasztva ült, a haja összegubancolódott, az arca lehorzsolt és zúzódott
volt. De ahogy ült, az aggasztotta Maxet. A feje folyton oldalra csúszott és a nő küzdött vele,
hogy felemelje. Kezei a combjain feküdtek, meztelenül és védtelenül a szörnyetegtől, aki vele
szemben ült, kezei az arcától pár centiméterre lévő levegőt simogatták. Kínozta őt.
Max vállai megmerevedtek a szükségtől, hogy a fegyvert Bonner koponyájához nyomja, azon
volt, hogy lelője, amikor Krychek megjelent mellette. A tanácsnok egyet biccentett felé és
most Max fel volt készülve a teleportálásra. Bonner előtt állva találta magát, fegyverét a Park
Avenuei Mészáros homlokához nyomta.
Bonner lefagyott. „Nyomozó.”
„Ejtsd le a kezedet,” mondta Max tompa hangon, nem hagyott neki kétséget, „vagy
meghúzom a ravaszt.”
Bonner kék szeme kitágult. „Úgy hangzott, mint aki megteszi.” A férfi leejtette a karjait.
Elfordulva Max átlőtte a kibaszott tenyerét, mielőtt újra megérinthette volna Sophiát, így
kilátszott a férfi fehér csontja. Ebben a pillanatban Sophia oldalra rándult. A helyzet

- 230 -
ellenőrzés alatt állt, Max azon volt, hogy megmutassa a Mészárosnak a padlót és
megbilincselje őt, amikor Bonner átcsúszott a szobán és teljesen a sarokba kuporodott.
Max védelmezően Sophia fölé hajolt és felemelte a fejét. „Többé már nem jelent fenyegetést.”
Leült az ágyra, Sophiát magához húzta.
„Fenyegetést jelent, amíg életben van,” mondta Kaleb Max és Sophia felé fordult közönyös
fókusszal, amitől Max elgondolkodott, hogy egy gyilkost egy másikra cserélt. „Logikus lépés
lenne megszabadulni tőle.”
„Még nem halott?”
„Közel van hozzá, de ez nem változtat a tényeken.”
Max kegyetlen döntést hozott. „Tépje ki az elméjét. Tudnunk kell, hol temette el az áldozatait,
így a szüleik végre haza vihetik őket és meggyászolhatják a lányokat.” Elgondolkodott, hogy
a mentál vajon megértette-e.”
De Kaleb Krychek nem tett fel kérdéseket. „Megvan. Leírom önnek a helyszíneket.” Egy
szünet. „Halott. Sajnálja?”
Max Bonner összekucorodott testére nézett és nem érzett mást, csak egyfajta vad
megelégedést. „Nem.” Talán egy jobb ember máshogy válaszolt volna, de Max soha nem
kérte, hogy jobb ember legyen. Közel tartva Sophiát lenézett rá. „Sophie?”
A nő nem válaszolt, a szemei csukva voltak, szempillái sötét árnyékot vetettek az arcára.
„Kórházba kell őt vinnem.”
Krychek egy izmát sem mozdította, de egy pillanattal később Max mentál orvosi
létesítménynek tűnő épület közepén állt, Krychekkel maga mellet. Az orvosok mozdulatlanná
váltak egy másodpercre, mielőtt leindultak felé. Max válaszolt a gyors kérdéseikre, hogy mi
történt, átadta nekik Sophiát – de elutasította, hogy elmenjen mellőle.
Nem volt tudatában annak, Krychek mikor tűnt el.

Kaleb lenézett az ember testére, akit az előbb ölt meg, ujjai a kis platina ékszerrel játszottak –
egy tökéletes csillag – ami mindig vele volt, nem számított hova ment. Lenézett a csillagra azt
mondta, „Neked.” Az egyetlen személynek, akit jobban ismert bárkinél a földön és mégsem
tudott hozzá teleportálni, nem számított, hányszor próbálta.
Az elmúlt hat év minden napján megpróbálta.
Ha mások benéztek volna a szobába ebben a pillanatban, csodálkoztak volna, hogy a
szemében lévő fekete bársonyban kialudtak a csillagok, a fekete annyira ellentmondást nem

- 231 -
tűrő, általános, elfogadható alatt volt. De csak egy halott férfi volt a szobában, így nem voltak
kérdések.
A csillagot a zsebébe téve Kaleb kapcsolatba lépett a hatóságokkal és biztosra ment, hogy az
eset nem okoz majd problémát. Adva van a Gerard Bonner elleni részrehajlás, így neki nem
kellett nyomást gyakorolnia.
Aztán, amikor egyedül volt minden helyszínre elteleportált, amit kitépett Bonner elméjéből,
hogy megbizonyosodjon a koordináták helyességéről. Hideg és elszigetelt, mindegyik
jelöletlen sír emlékeztette őt egy másik gyilkos fényes szobájára, a szociopata felnevelte
Kalebet, hogy a közönsége legyen…és a protezsáltja.
Kaleb. Nikita hangja hallatszott az elméjében, ahogy elteleportált az utolsó sírtól a
Moszkvában lévő otthonába lévő asztalhoz.
El van intézve. Sophia Russo és Max Shannon is biztonságban van. A mélység, ami csorba
ígéretekkel volt tele a szurdok végtelensége alatt, ugyanolyan elsuttogott ígéretekkel hívta,
mint a Hálóelme sötét ikertestvére, ez a lény, aki a háló könyvtárosa és gondnoka volt egyben.
De Kaleb nem megy sehova. Addig nem, amíg le nem vadássza ravasz zsákmányát, s felfedi,
mi jön ezután.
Nikita telepatikus hangja erőtől hullámzott pár pillanatig. Elnézést. Az orvosi csapattal
beszéltem éppen.
Az I?
Kómában van – a drogok, amit használtak ellene, komoly hatásai vannak. Egy szünet.
Köszönöm.
Kaleb emlékeztethette volna, hogy ez nem volt igazi szívesség, hogy már megkapta a
fizetségét, de nem tette. Nem ma. Biztos vagy benne Nikita?
A nő nem kérdezte meg, honnan tudja, hogy mit akar csinálni. Nincs értelme küzdeni a
hullámok ellen. Akik megpróbálják, megfulladnak.
Vannak, akik szerint te leszel, aki megfullad, aki összetörlik az Elcsendesedés falán.
És te?
Kaleb lenézett a mélység feketeségébe de egy másik sötétséget látott, egy kegyelemért
könyörgő nő szemeiből kihunyt a fény. Azt hiszem, itt az idő.

- 232 -
43. fejezet

Most, ahogy közeledik, észrevettem, hogy nem tudok elköszönni mindezek után, nem
tudok megbirkózni a gondolattal, hogy elengedlek. Ez önző, makacs szükség, de ez
tart engem egyben.
Sophia Russo titkosított és kódolt üzenete, amit Max Shannonnak küld el a halála
után

Sophia fájóan érezte magát, mintha a bőrét a belsejéig ledörzsölték volna. Nyögdécselt a
torkában, kinyitotta a szemét. A fények szúrtak és a hangok túl élesek és fájóak voltak.
„Sophie.”
Vak, összezavarodott szemeivel a hang irányába nézett. Amikor a férfi kezeivel átfogta az
övét, megtartotta. Mert csendes volt. Minden mást is elcsendesített. Lenyelt egy korty levegőt,
megpróbált gondolkodni, koncentrálni. „Mi…történt?”
„Másik drogokat használnak, hogy a narkotikumokat semlegesítsék,” mondta a férfi és Sophia
tudta, hogy Maxnek hívták. „Az orvosok azt mondják, hogy jól reagálsz.”
Képek, töredékek csapongtak, estek be a fejébe. „Mennyi ideje?”
„Húsz órája,” mondta neki mély árkok voltak az arcán és Sophia tudta, nem voltak ott
korábban. „Már kezdtem aggódni, hogy soha nem ébredsz fel.”
Sophia agya harcolni kezdett a drogok elhúzódó hatásának mocsarával, az vezette, amit a
sötét szépségű és gyengéd férfi iránt érzett. „A testem lekapcsolt, hogy megbirkózzon a
drogokkal.”
„Ezt mondta az O-mentál is.” Max jobbra nézett.
Sophia követte a tekintetét, látta az O-mentált a tükör mögött, ahogy a megfigyelő állomásnál
állt. „Egy mentál kórházban vagyok.”
„Egy magánkórházban,” mondta neki Max. „Nikita biztos a személyzet hűségében.”
De nem számított a hűségük, gondolta Sophia, tudniuk kellett, hogy megtörte az
Elcsendesedést. Már az abszolút ténytől, hogy Max kezét fogta, tudniuk kellett. „Ők-”
„Shh.” Lehajolva halkabbra fogta a hangját. „Azt mondtam nekik, hogy a természetes
pajzsom segít neked lehorgonyozni.”
Sophia gondolt erre, eltolta a pókhálót, ami azzal fenyegetett, megfojtja őt. „Ez igaz.” Egy
pszichikus falként működött, mindent a mederben tartott.
„Jó.”

- 233 -
De ezzel a megértéssel más is jött. „Nem tölthetem azzal az életem, hogy a kezedet fogom.”
Ujjait az erős, ügyes fogására szorította. „A telepatikus pajzsaim…nem tudok eléggé
összpontosítani, hogy teszteljem őket. De az nem lehet, hogy túlélték Bonnert és a drogokat.”
Max kifejezése dühös volt. „Nem fogsz feladni engem, ugye?”
„Nem,” mondta és úgy is gondola. A férfi az övé volt, az egyetlen személy, aki valaha is az
övé volt. Maxnek szüksége volt rá, ez a zsaru, aki annyira közel tartotta a fájdalmát, sebeit
mélyen eltemette. „Nem foglak feladni téged.”
Max szemi csillogtak. „Jó kislány.”
Sophia tudta abból, ahogyan ránézett, hogy a száját az övére akarta nyomni, annyira közel
egyesülni, hogy semmi se választhassa el őket. Mindenére szüksége volt, hogy ne kérje meg a
férfit, hogy a vágya szerint cselekedjen. Mert Max megérintette őt, ettől életre kelt, ember lett.
„Azt szeretném, ha tudnál valamit.”
Max megrázta a fejét. „Nem, Elmondod az esküvőnk napján.”
Sophia mosolya előtűnt, de most, ez egy másik féle tánc volt, különös légszomjat okozott
neki. „Egyszer tanúskodtam egy ügyben, ahol az ügyész mutatott egy videót egy görög
esküvőről” – mert a vádlottat ott látták egy nő társaságában, akit egy órával később kibelezett,
de nem akart a sötétségre fókuszálni, inkább – „és volt egy rész, ahol mindenki tányért dobott
a padlóra.”
Max nevetett, a gödröcskéi, amiket Sophia szeretett, megjelentek. „Ha tányérokat akarsz
dobálni az esküvőnkön, akkor egy átkozott ládányit veszek belőlük.”
„Nem.” A nevetése visszhangját akarta, ujját az ajkára tette. „Azt hiszem, azon a fallal
körülvett helyen szeretnék megesküdni, amit az otthonunknak nevezünk.”
Max kifejezése megváltozott, vadul férfias lett. „Akkor ezt fogjuk tenni.”

Az ellenanyagok figyelemreméltó sebessége miatt Max azon volt, hogy később a nap
folyamán hazavigye Sophiát, ahol elvonultan gyógyulhat, de az O-mentál megtagadta, hogy
elengedje őt. „Nézze,” mondta végül gyorsan, dühe kis szálon függött, szinte láthatatlan volt,
„nem volt semmilyen fizikai sérülése, leszámítva a pár vágást és horzsolás és a drogok hatása
már mind elmúlt.” A feszítő érzés ellenére, hogy megfogja őt, egyébként nem javasolta volna,
hogy hazavigye őt. „Miért kellene még itt maradnia?”
Az O-mentál Sophiára nézett. „Ezt személyesen Ms. Russoval kell megbeszélnem.”
„Ő a partnerem.” Maxnek gondot okozott, ha hosszú időre el kellett válnia Sophiától.
„Valamint már megtámadták egy biztonságosnak hitt helyen.”

- 234 -
„Engedje el a kezét.” mondta az orvos.
Max megszorította Sophia ujjait. „Maga megőrült?”
„Nem.”
Sophia az O-mentálra nézett, majd vissza Maxre. „Csináld lassan,” mondta a nő. „Képes
leszek megmondani, ha problémám lesz.”
A védelmező ösztönök fellázadtak. „Sophie.”
„Tudnom kell.” A szemei többet mondtak, mint a szavai.
Izzadság ütközött ki Max gerincén ahogy lazított a szorításon míg végül csak az ujjaik
érintkeztek – majd Sophia megtörte az érintkezést. Max készen állt rá, hogy elkapja a
csuklóját az első jelre, hogy bajban van, de a nő csak bámulta őt, majd figyelmét az O-
mentálra fordította. „Halottnak kellene lennem. A hangoknak be kellett volna törniük az
elmémbe – de még egy suttogást sem hallok.” A csorba, szilánkos gondolatok amik
felszabdalták az elméjét, amikor először felébredt messze az öböltől, az elméje tiszta tó volt.
„Pontosan.”Az O-mentál letette az elektronikus aktát a kezéből. „A feljegyzések alapján,
amiket kaptam a pajzsai súlyos aggodalomra adtak okot – annyira, hogy a rehabilitációs
listára tették magát. A mostani vizsgálataim szerint azok a pajzsok teljesen zártak.”
Max beszívta a levegőt mellette, az alakja feszült volt. „Igaza van?”
„Vigyél ki Max,” mondta, ujjait begörbítette az ágyon a takarók alatt, mielőtt kinyúltak volna
a zsarujáért. „Biztos akarok benne lenni.”

Hideg fuvallat cirógatta végig Sophia arcát, ahogy Max kitolta őt a magánkórház rámpáján. A
levegő az óceán sós illatával és a vibráló város lakosságának élő lüktetésével volt tele.
Ezernyi illat hullámzott a levegőben, a legédesebb vattacukortól a sós halig, az egzotikus
étterem vad fűszereiig. Hangok is jöttek lentről. A járművek finom suhanása, több ezernyi
ember erősen pulzáló beszélgetésének áradása, a sürgősségi járművek furcsa szirénája, ahogy
a dolgukra mentek.
„Mind kívül vannak,” suttogta Sophia, képtelen volt elhinni. Semmi sem csapódott a
koponyájának, vagy ha megtette, a pajzsai hihetetlenül erősek voltak, hogy visszhangos sem
hallott. „Vigyél messzebb Max.”
Ahogy messzebb tolta őt, Sophia ki merte próbálni és manipulálni azt, ami védte őt,
megnyitotta a falát egy ajtóval. Zajok töredéke, gondolatok száguldása. Sophia becsapta az
ajtót. „Nem kérdéses – jól funkcionáló pajzsaim vannak.” Megragadta a kerekesszéket felállt

- 235 -
belőle. „Nagyszerűen működő pajzsok.” Jobbak, ilyennel még gyerekkorában sem
rendelkezett.
Max hagyta, hogy az O-mentál tiltakozása ellenére is kinyúljanak a kezei Sophiához. Sophia
nem törődött vele. A lábán bizonytalanul állva vett egy nagyon mély levegőt…és hagyta,
hogy a város lüktetése körülötte áramoljon. „Szabad vagyok,” mondta, még ha ez nem is volt
ennyire egyszerű. Az I Testület nem engedi majd el őt, nem akkor, amikor ismét hasznos. De
– „Küzdeni fogok a szabadságomért.” Nem lesz több sav a lelkére. Soha többé. Max
kifejezése öröm és elszántság keveréke volt, ahogy Sophia hallotta a szavakat, amiket a férfi
nem mondott ki, amikor az O-mentál megszólalt. „Vissza kellene ülnie a székbe Ms. Russo.”
Mivel a lábai kissé bizonytalanok voltak, nem vitatkozott. „Van bármilyen ötlete, hogy a
pajzsaim mitől regenerálódtak?”
Az O-mentál megrázta a fejét. „Ezért akarom tovább itt tartani magát – a pajzsok, melyek
annyira sérültek, mint az öné, nem regenerálódnak. Átnéztem az archívumot, hogy találok-e
hasonló esetet. Biztos vagyok benne, hogy a pajzsok újra leesnek olyan gyorsan-”
„Ebben az esetben,” mondta Sophia visszanézve a városra, „ezt az időt olyan bölcsen kell
felhasználnom, ahogy tudom. Nem sok I kap második esélyt.”
Az O-mentál lenézett a táblájára. „Csak abban az esetben engedhetem el, ha az elkövetkező
huszonnégy órában állandóan lesz ön mellett valaki. A drogok visszaüthetnek, kiüthetik
magát.”
„Biztosítom, hogy ne legyen egyedül,” mondta Max, hangja hajthatatlan volt. „Írja őt ki.”
Tíz perc múlva Sophia Max kocsijának anyósülésén találta magát, ahogy az apartman felé
mentek. „Kicsit befűtöttem a biztonságiak alá,” mondta Max, állkapcsa kemény vonal volt.
„Senki sem ér hozzád, ha nem hagyom jóvá.”
„Max, tudom, hogy azt mondtad, várjak az esküvőnk napjáig, de valamit nagyon el akarok
neked mondani.”
Max kezei a kormánykerékre szorultak. „Te mindig sietsz, ugye kedvesem?”
Maxel igen, gondolta, egyszerre volt türelmetlen és kapzsi. „Szeretem az illatodat.”
Egy riadt tekintet. „Ez az, amit el akartál mondani?”
„Igen.” Mosolyogva, elégedetten becsukta a szemét és engedett az alvásnak, ami azóta húzta
őt, mióta beszállt a járműbe.”
Nem volt tudatában, hogy elérték az apartman épületét, hogy felvitték a hálószobába és
lefektették az ágyba. Vagy hogy egy csókot nyomtak a homlokára, vagy a halk, remegő
suttogást egy férfitól, aki elmondta, ő a mindene.

- 236 -
Max Sophia szófáján ült, végre először képes volt Nikita ügyére is gondolni az emberrablás
rémálma óta. Azután, amit Nikita tett Sophiáért, többel tartozott a tanácsnoknak, mint amit a
rendőrségi pozíciója megenged neki.
Azonban Nikita folytonos kapcsolatban állt vele az elmúlt napban, mégis visszatartotta az
információt Ryan Asquithról, hogy megjelent a Tiszta mentáloknál – az ösztönei azt súgták,
nem a fiú volt a gyilkos és szétroncsolódott volna Nikita „beszélgetés” módjától. Jelenleg a
gyakornok egy tégla volt, aki elvezethet a vezérhez.
De Max beszélt Nikitának Quentin Garethről, figyelmeztette, hogy nézzen a háta mögé, amíg
meghatározzák, hogy a részben őszülő hajú mentál hol volt hónapokig a múltban.
„Quentin Jordániában van üzleti úton,” mondta neki Nikita. „Még nem jön vissza három
napig, így van időnk kideríteni az igazságot – mér elkezdtem mélyreható mentálhálós
kereséseket az ezzel kapcsolatos időszakra.”
Gondolkodott rajta, vajon a nő sikerrel jár-e, felvette a telefonját és hívást kezdeményezett.
Azonban a hivatali komm vonal, Nikita privát vonala, a telefonja mind hangpostára ment.
Azon volt, hogy megpróbálja az asszisztensét, amikor a telefonja csengett a kezében.
Rátekintve megemelte a szemöldökét. „Ryan.”
„Shannon nyomozó, mivel bizalmasan kezelte a korábbi beszélgetésünket,” mondta a
gyakornok bevezetés nélkül, „úgy érzem, megbízhatok önben ebben az ügyben.”
Max várt.
„Közel kerültem egy, a Tiszta mentálokhoz kapcsolódó személyhez az újrakondicionálásom
után egy évvel – azt hitték, nyitott vagyok az üzenetükre.”
„Jó módszer a frissítésre.” Ryan ölt, amikor az ereje kicsúszott a kontrollja alól, akkor ő –
valamilyen szinten – keresne valamit, amitől a világ újra jó lenne.
„Igen.” Ryan megállt. „Először egyedül mentem, de hamar rájöttem, a céljaim nem egyeznek
az övékkel. Azonban pont azon voltam, hogy feladjam a tagságomat, amikor megkaptam a
gyakornoki állást Duncan tanácsnoknál.”
„Kémkedik neki?”
„Nem hivatalosan. Ő nem tudja.” Egy hosszú lélegzet. „Akartam adni neki valamit, amitől
hajlandóbb lenne megtartani a gyakornoki állás végén.”
Vagy a fiú volt brutálisan őszinte a Nikitával kapcsolatos túlélési reményeiben, vagy nagyon
jól hazudik. „Mit derített ki?”

- 237 -
„Semmi konkrétat…de volt egy „atmoszférája” a legutolsó ülésnek, amin részt vettem, a
várakozás előérzete. Azt hiszem, a tagok nem voltak tisztában a részletekkel, hogy mivel jár a
részvétel.”
Letette, miután kiderült, hogy a gyakornok nem tud többet mondani Max leellenőrizte a
számtalan üzenetet, ami akkor érkezett, amikor Sophiával volt bent a kórházban, kezei az
övére kulcsolódtak.
Volt egy e-mail Doriantől.
Találtam egy elkapott jegyzetet egy régi szerveren, mely szerint Gareth 6 hónapos
gyakorlaton volt a KTech Zrt-nél (London). Egyezik az időtartammal, amire kíváncsi
vagy. Minden tiszta. De valaki pokolian sokat tett érte, hogy eltüntesse.
A második üzenet úgy tíz perce érkezett.
Zsaru, remélem a nőd jól van. Hívj fel.

Max beütötte a kódot. Dorian az első csörgésre felvette. „Hogy van Sophia?”
„Jól, nagyon jól.” A szíve összefacsarodott, egy része még mindig nem hitte el, hogy
biztonságban van. „Nos, mid van?”
„Sajnálom, hogy későn írtam,” mondta Dorian. „Egy motorkerékpár elcsúszott az esőben,
néhány katona mellett pár perccel azután, hogy elküldtem neked az első e-mailt.”
„Jól vannak?”
„Törött kar és láb, de meglesznek. Biztosítom a műszakukat.” Egy szünet, papírok zörgése.
„Mindegy, tovább ástam a KTech Zrt-vel kapcsolatban. Egy fedőcég tulajdonában van, ami
szintén egy fedőcég tulajdonában így a végtelenségig. De mind mögött, a KTech a Scott Zrt.
része.”
„Vagyis Henryé és Shoshannaé,” egészítette ki Max, minden a helyére kattant. A bizalmas
akta szerint amit Nikita adott Sophiának, Henry volt a leginkább összeköthető a Tiszta
mentálokkal. Ez nem volt igazán füstölgő fegyver, amikor gyilkosokról van szó, de eléggé
közeli, hogy Garethet tegye a célkeresztbe. „Köszi Dorian.” Letéve azon volt, hogy elérje
Nikitát, amikor a lábánál egy kis papírt vett észre, mintha leesett volna a kávézó asztalról.
Felvéve látta Sophia kézírását.
Gareth. Pletyka. Pr
Nem volt más rajta. Biztos, hogy megzavarták, mielőtt befejezhette a gondolatot. Küzdött
birtokló védelmezési rohamával, amikor rájött, ez az elrablás reggelén történt, a hálószoba
felé tekintett, nézte, ahogy Sophia békésen alszik. Nem szükséges, gondolta összefacsarodott

- 238 -
szívvel, hogy zavarja őt. Kivéve…ha fontos volt, amiért bontatlanul hagyta a tejet a pulton,
hogy írjon – és az ő Sophieja, a szeszélyes nő, aki megtagadta, hogy alulmaradjon egy
szociopatával szemben, elég erős, hogy kezelje ezt.
Letérdelt mellé az ágyhoz, megfogta az arcát, sebének vékony vonalai ismerősek voltak
számára. „Sophie?” Nem tudta visszafogni magát, hogy gyengéden megcsókolja a vonalakat.
Sophia megmozdult, szemeit nyilvánvalóan nehezen nyitotta ki. „Mmm?” Mellette Morpheus
– aki nem mozdult el mellőle, mióta hazajött – irigy pillantást lőtt rá.
„Hallottál egy pletykát Quentin Garethről.” Apró csókokat hintett szájának sarkába. „Mi volt
az?’
Újabb apró hang és a nő közelebb bújt hozzá.
„Egy jelentés Prágából,” motyogta, mintha aludna. „Bizonytalan pletyka.” Sophia a szája felé
fordult, a cica több szeretetet keresett.
„Miről szólt a pletyka kedvesem?” Kisimította a haját az arcból, újabb csókokkal kényeztette
őt. „Sophie?”
„Gareth lehet hogy megölt egy diákot négy hónapja.” Ez egy kristálytiszta állítás volt. „A
diák a Központ rövid listáján volt.”
„A fiút hibásnak minősítették.” motyogta hangosan Max.
„Hmm.”
Ha a pletyka igaz, jött rá Max, Quentin nemcsak egy egyszerűen kiszámított, magas-szintű
téglája volt Henry Scottnak, hanem egy fanatikus volt, aki teljes mértékben hitt a Tiszta
mentálokban. Ez a típusú személy bekattan, ha bármilyen-
Az ajtócsengő megszólalt.

- 239 -
44. fejezet

Az első dolog, amire Max rájött, hogy a biztonságiak nem hívták fel őt – minden ösztöne
magas-szintű riadót fújt. „Sophie, kedvesem, kellj fel.” Lehúzta a takarókat, felvette őt és a
fürdőszobába vitte és a mosdókagyló melletti fal mellé ültette le. Morpheus csendes lábakkal
követte őket.
Pár csepp vizet hintett Sophia arcára, ezzel felkeltve őt. „Zárd be mögöttem az ajtót és maradj
itt, amíg érted nem jövök.”
„Max? Mi a baj?” A tekintete még zavart volt.
„Lehet, hogy paranoiás bolond vagyok, de talán a rossz fiúk jöttek el ide.” Elővette a tartalék
fegyverét a csizmájából, Sophia kezeibe tette. „Csak süsd el, ha valaki érted jönne. Fogd a
telefonom – hívd a rendőrséget, ha rosszra fordulnak a dolgok.” Az ajtócsengő újra
megszólalt, ahogy a telefont a nő ölébe tette. „Megértetted?”
A bólintására behúzta az ajtót és várt, amíg hallotta, hogy a zár a helyére kattan mielőtt
kisétált volna. Nem lepődött meg, ahogy a kamerát leellenőrizve Nikitát látta az egyik
oldalon, Quentin Garethet pedig mögötte. „Nikita,” mondta, ahogy kinyitotta az ajtót,
elrejtette a fegyverét maga mellett. „Mi történt?”
„Quentin csőre töltött fegyvert tart a fejem hátoldalához,” mondta Nikita fagyos
nyugodtsággal.
Max hátralépett, ahogy Gareth bekényszerítette Nikitát az apartmanba. Max látta, hogy Nikita
szemei végigsöpörnek a szobán, azon gondolkodott, mit kereshet. „Sophia nincs itt,” mondta,
tesztelte Gareth reakcióját. „Az orvosok nem engedték el őt.”
„Az agya mostanra már úgy is kása,” mondta a másik férfi, szemei oly módon csillogtak, egy
olyan szétszórt elméről meséltek, mely már nem érzékelte a realitást. „Nyomozó, ha nem
akarja, hogy a tanácsnok agya a fülén folyjon ki, kérem tegye a fegyverét a kávézó asztalra.”
Max úgy tett, ahogy kérték, elkapta Nikita tekintetét. Valamilyen okból együttműködött
Garethel. Mi, gondolta, tarthat vissza egy olyan nőt, mint Nikita, hogy lőjön?
„Jó,” mondta Gareth, ahogy Max elment az asztal mellől. „Álljon a pult mellé.”
Max így tett, szembenézett Garethel. „Mi a terve?” Max hallott valamit a fürdőszoba felől,
érezte, hogy a gerince összehúzódik, amikor rájött, Sophia kijött a fürdőből.
De úgy tűnt, Gareth a küldetésén kívül nincs másnak tudatában. „Most, várunk.”
„Henryre, feltételezem,” mondta Nikita. „Tényleg azt hiszi, hogy magának elég ereje van,
hogy megszabaduljon tőlem?”
„Meghúzom a ravaszt és az agya folyékony lesz három másodperccel később.”

- 240 -
„Megfertőztem magát,” mondta Nikita halkan, míg Max életében először kívánta, bárcsak
telepatának született volna. Mi a fenét gondolt Sophia. „Az elméjét,” adta hozzá Nikita, „már
bekebelezte a mentális vírusom.”
Gareth keze nem remegett, míg a furcsa csillogás a szemében még fényesebbé vált. „Erre
számítottam. Egy kis ár, amit a háló megmentéséért fizetünk.”
Mártírok, tudta Max, veszélyesebbek, mint a fanatisták.
„Sascha halott?” kérdezte Nikita, megadva Maxnek az információt, amire szüksége volt.
„Nem. De az ellenőrzésünk alatt van. Nem fog megsérülni, ha azt teszi, amit mondanak.”
„Ha életben van,” folytatta Nikita, „el tudtam volna érni őt telepatikusan, nem?”
„Maga a szokások rabja, Nikita – bevittem egy kancsó vizet az irodájába, amibe olyan drogot
tettem, ami elfojtja a képességét.” Egy szünet. „Ez a Jax egy variációja, még kísérleti, szóval
remélem nem ivott többet az átlagos egy pohárnál.”
„Hogy voltak képesek elérni Saschát egyáltalán?” kérdezte Max, pokolian remélte, hogy
Sophia rejtve marad. Quentin Gareth őrült volt, de teljesen kontroll alatt tartotta a fegyverét.
„A DarkRiver macskák őrzik őt.”
„Lelőttük a DarkRiver alfáját, ahogy hazafelé vezetett. Könnyű volt elvinni őt.”
Max kétségek nélkül tudta, hogy Gareth hazudik. Mert ha Lucas halott volt és Sascha eltűnt,
Dorian levadászta volna Garethet a leopárd halálos lopakodásával, nem kereste volna fel
Maxet. „Hazudik.”
Nikita tekintete találkozott az övéve. „Biztosnak kell lennie benne nyomozó. Quentin
informált, hogy ha a felettesének elmondja, elfogták őt, vagy a csillaga eltűnik a hálóról,
Saschát megölik.”
Max látta, hogy kinyílik a háló ajtaja. Balra mozdult egy gyors mozdulattal, ezáltal Gareth
felé fordult – Nikitát továbbra is pajzsként használta. „Én nem mennék a fegyveréért
nyomozó,” mondta a férfi. „Ki kell önt kérdeznünk, hogy megbizonyosodjunk, nem osztott-e
meg titkos információkat az ügyünkről, de ön nem pótolhatatlan.”
Egy kis nyikorgás, ahogy a háló ajtaja jobban kinyílt, de Max már beszélt is. „Mit ígért
magának a mestere?” A szavak megválasztása szándékos volt. „Hatalmi pozíciót? Pénzt?”
„Ez a kérdése azt mutatja, semmit sem tud rólam. Én ezt a mentál faj érdekében teszem.”
Végül megerősítette a hűségét a Tiszta mentálokhoz. „A tisztaság ment meg minket.”
„Felhívtam Faithet.” Egy rekedt állítás a háló ajtajából. „Sascha jól van.”
Ami ezután történt, gyors és halálos volt, Max soha nem volt képes az események pillanatait
sorrendbe tenni. A hálószoba felől a fegyver elsült Gareth felé, a lökéstől látta, hogy Sophia
karja remeg. Ebben a pillanatban, vagy egy kicsivel később Nikita térdre esett, amikor Max

- 241 -
keze a kávézó asztalon lévő fegyverére kulcsolódott. Megfordult, célzott, készült a lövésre,
hogy Gareth mellkasát találja el…de a férfi már elesett, vér folyt a füleiből, szemeiből,
orrából.
Ahogy Gareth összetört a padlón, teste halálos fájdalommal csavarodott össze Nikita felállt és
telefonján hívást kezdeményezett. „Sascha,” mondta ahogy Max Sophiához rohant, „meg
akartam kérdezni, hogy megkaptad-e az elérhetőségeket, amiket tegnap este küldtem át.” Egy
szünet. „Kiváló.” Letéve Nikita lenézett Gareth tetemére teljesen szívtelen tekintettel. „Henry
egy jó telepatikus. Biztosra ment, hogy Quentinnek ne legyenek emlékei, amiket kiszedhettem
volna belőle, de tudom, hogy ő áll ez mögött.”
Max finoman a fal mellé helyezte Sophiát és felnézett a nőre, aki egy apró pillanat alatt
elpusztította a férfi agyát. „Azt hiszem, a drogok nem csökkentették le az erejét eléggé.”
„Egy félreszámítás a részükről. Csak a nagy hatótávolságú képességeimre hatott.”
Gareth pedig pont mellette állt. „Ő volt az egyedüli. Marsha a végsőkig hű és Tulane is tiszta
– a gyakornokon tartottam a szemem, de az ösztöneim azt súgják jobban hajlamos rá, hogy a
hűségét adja, mint más.”
„Nincs időm, hogy mindenkit szemmel tartsak,” mondta Nikita, begombolta az egyetlen
gombot a kosztüm-felsőjén, ami azt mutatta Maxnek, hogy a földön lévő halott férfi már
elveszett a gondolataiból.
„Azonban, maga nagyon jó ebben.”
Max pislogott. „Munkát ajánl nekem?”
„Szükségem van egy biztonsági főnökre. Gondolkodjon rajta.”
Maxnek nem kellett. „Én egy zsaru vagyok.”
„Maradhat az is – a rendőrség emberei arról ismertek, hogy másodlagosan egy tanácsnok
privát csapatában vannak. Azt tervezem, hogy rugalmas leszek, ha nyomon kívánja követni a
régi ügyeit.” Tekintete Sophiára siklott. „Ms. Russo – a Testület megkért, hogy amilyen
hamar lehetséges engedjem el önt, így visszatérhet az aktív szolgálatba.”
Ezzel a közönyös emlékeztetővel, hogy Sophia ismét egy működő I, aki újra és újra az
ürességbe sétál majd, Nikita az ajtó felé indult. „Egy takarítócsapat nemsokára megérkezik.
Valószínűleg át akarnak majd menni a másik apartmanba. Bizonyosodjon meg róla, hogy a
nagy fekete macska nem kóstolja meg Quentin vérét – a vírusaim nem jutnak át a szerves
közegen, de ezt nem garantálhatom.”
Ezekkel a fagyos szavakkal elment. Max segített Sophiának lábra állni, kisétál vele a saját
apartmanjába. Morpheus túlságosan felsőbbrendű volt, hogy igyon Gareth véréből. Az
élettelen mentál mellett felhúzta az orrát és utánuk tappancsolt a szomszédos apartmanba.

- 242 -
Max azon volt, hogy másnap reggel igyon egy korty kávét, mielőtt megpróbál kapcsolatba
lépni Kaleb Krychekkel, amikor a biztonságiak bedobták a levelét. Leellenőrizve látta, hogy a
felettese Manhattanből továbbította felé, amiről úgy tűnt több levél van egy nagyobb
borítékban.
„Mi az?” kérdezte Sophia, ahogy a férfi leült mellé a szófára. A nő nagyon jól aludt az este,
kirázta a drogok utolsó hatását is.
Max kinyúlt, hogy kezét végigfuttassa a nő hajában, képtelen volt nem megérinteni őt.
„Valószínűleg számlák,” mondta egy vállrándítással, amit egy ölelés követett.
Tudta, hogy elveszett, amikor Sophia megérintette a vállát. „Max?”
„Próbálom megtalálni az apámat,” mondta neki, beismerve a végső titkát. „Nem tudom miért.
Talán megtudom, ha megtalálom.”
„Azt gondolod az információ a borítékban van?”
„Nem lehet tudni – de minden alkalommal, amikor kinyitok egy „rejtélyes” borítékot,”
mondta, lenézett az egyszerű barna papírra, „reménykedem.”
Sophia testhelyzetet váltott, hogy hozzá simuljon. Automatikus volt, ahogy Max köré fonta
karjait, combjait hozzá húzta. Tökéletesen illett hozzá. „Van valami más is.” Egy gyengéd
kijelentés a mentáltól, aki a szívét birtokolta. „A kifejezésed…”
Max lopott egy csókot, szüksége volt rá. „Lassan úgy olvasol, mint egy könyvet. Amire a
hintaszékben ülünk és az unokáinkat figyeljük játék közben, minden titkomat tudni fogod
előttem.”
Sophia mosolygott és ez szíven ütötte őt, hogy mennyire pokolian számított neki. Nem
hagyja, hogy elmenjen, hogy a Testület visszarántsa őt az aktív I-k rémálmokkal teli világába
– még ha magával az Elcsendesedéssel kell megküzdenie. „Én is tudom a titkaidat Sophie,”
mondta. „Kivel folytattál az előbb telepatikus kommunikációt?”
„Egy másik I-vel.” Egy szünet. „A pajzsaim Max, meg kell magyaráznom őket, hogy
felkészüljek, ha ismét lehullnak.”
Max lelke elutasította a gondolatot, de tudta, hogy a nőnek igaza van. „Mit mondott a
barátod?”
„Azt, hogy Sascha Duncan valószínűleg egy kiváló pajzsépítő – ajánlotta, hogy beszéljek
vele, esetleg ki tudja találni, mi áll a pajzsaim regenerálódása mögött.” Kissé megemelve
magát ajkaival egy csókot nyomott az arcán lévő kis sebre, mely úgy tűnt a kedvence.
Ettől Max szíve mindig mosolygott, amikor ezt csinálta. Míg ma úgy érezte szereik, imádják.

- 243 -
„De ezt megbeszélhetjük később,” motyogta Sophia. „Nyisd ki a borítékot.”
Max elvette a karját róla, ezáltal Sophia vanília és levendula illata szétterjedt, míg kinyitotta a
borítékot.
Már annyi borítékot nyitott ki a keresés megkezdése óta, hogy hozzászokott a
kiábrándultsághoz, így majdnem egy percébe került rájönni, mit tart a kezében. Hagyta, hogy
a levél másik része a szőnyegre essen, kezét végigfuttatta a ropogós fehér papíron, amit a
kezében tartott. „Látod?” mondta, hüvelykujjával végigsimított a bal felső sarokban lévő
emblémán.
Sophia lehajtotta a fejét. „Ez az Igazságügyi Minisztériumból jött.”
„Bart,” tisztázta Max. „Kértem tőle egy szívességet.” Ez kirúgathatta volna a másik férfit, de
az ügyész csak feltette a kérdéseket, amik válaszára szüksége volt.
Sophia mély lélegzetet vett, mielőtt ezt mondta, „Megkérted, hogy futtassa le a DNS-ed az
Igazságügy bűnügyi adatbázisában.”
A legkevésbé sem volt meglepve, hogy Sophia kitalálta. „Ez egy logikus lépés, adva a
szociometrikus körülményeink, másik férfiak története ugyanabban az időben és térben.” Max
vett egy mély lélegzetet. „Ez az a lépés, amit hosszú ideje pokolian kerültem.”
„Ez teljesen érthető,” mondta Sophia, térdelő pozícióra váltott mellette a szófán, ujjaival
végigsimított Max hajában. „Te egy zsaru vagy. Annak szentelted az életedet, hogy betartasd
a törvényt – ha felfedezed, hogy az apád egy bűnöző, aki megszegte ugyanezeket a
törvényeket, az egy törés lesz.” Sophia szavai nyugodtak, praktikusak voltak. „De Max” –
hangszíne megváltozott, gyengédebb lett, szemei ragyogtak – „ez semmit sem változtat azon a
férfin, akivé váltál.”
Max egyik karját a nő köré csúsztatta, torka száraz volt. „Igen?”
„Igen.” Sophia homloka gyengéden érintette meg az övét, kezeivel megfogta az arcát. „Te
vagy az, aki megtanította nekem, hogy az élet nem előre eldöntött. Azok vagyunk, akivé válni
akarunk.”
Sophia belé vetett hite széttépte őt, jobb emberré változtatta. „Nyisd ki nekem.”
Sophia elvette a borítékot, képes volt, hogy erős legyen a zsarujáért, hogy megadja neki,
amire szüksége van. Ujját a ragasztó alá csúsztatva kinyitotta és két lapot vett ki belőle. Az
elsőt a másodikra hajtották – ami automatikusan lezártnak tűnt a csipkézett szegélytől, amit el
kellett távolítani, hogy megtudd mi van benne. Az első kézzel írt üzenet volt.
„Max,” olvasta fel Sophia, „amennyire a számítógépek érintettek, ez a keresés meg sem
történt. Nem tudom az eredményeket. A komputer technikusok sem. Azt kértük, hogy az
eredményeket automatikusan zárják le. Remélem megtalálod a választ, amit keresel.” Reuben

- 244 -
nevével volt aláírva. De alatta volt egy másik sor- „Utóirat. A férfi nem válik az apjává. Ha
így lenne, egy önérdekű rohadék lennék három feleséggel, és képtelen lennék hűséges lenni
hozzájuk.” Sophia letette a levelet, kíváncsisága vad dolog volt. „Feltételezem három egymás
utáni feleségről van szó.”
„Nem.” Sophia zihálására Max ajkai mosolyra görbültek. „Bart apja megalapította a saját
vallását.”
„Hány felesége van Bartnak?”
„Már a jogi egyetemen elvette Tasma-t. Van négy porontyuk, akiket imádnak.”
Sophia mosolygott. „Nos.”
„Nos.”
„Kész vagy?”
„Igen.”
Sophia feltörte a csipkézett széleket, de zárva tartotta a levelet. „Neked kellene megnézni
először.” Átadva megvárta, míg a férfi elolvasta, majd letette a kávézó asztalra. Semmi nem
történt a következő pár másodpercben…mikor Max egy remegő sóhajt hallatott és fejét
leejtette, kezeivel a hajába túrt.
Aggodalom száguldott végig Sophián…amíg Max felemelte a fejét. Felszabadulás fénye
sugárzott a szemeiből.
„Max?”
„Mindig is tudtam,” mondta, hangja nyers volt az érzelmektől, „hogy valami rossz bennem,
amiért az anyám nem tudott szeretni. Rivert tudta szeretni és azt hiszem szeretett párat azok
közül a férfiak közül, akiket hazahozott. De engem soha sem.”
Sophia szemei a borítékra estek, agya kapcsolatokat keresett az Igazságszolgáltatásban
eltöltött éveinek tapasztalatai alapján. „Ki volt az apád Max?”
„A neve nem fontos,” mondta Max és Sophia látta, hogy Maxnek tényleg nem számított. „De
amit tett vele…megerőszakolta őt, ezért elítélték, meghalt egy börtönharcban.” Egy rövid,
brutális összegzés. Max megrázta a fejét. „Az egyetlen dolog, amit nem értek, hogy miért
tartott meg engem.”
Sophia keze összeszorult Max combján. Felnézve a férfi látta, hogy szemei óriásiak voltak az
aggodalomtól, az empátiától. „Ah Sophie.” Az ölébe húzta a nőt, arcát nyakának édes
görbületébe fúrta, ahogy a nő karjait köré kulcsolta. „Nem vagyok sokkos.” Egy része,
valahol mélyen már régóta sejtette az igazságot. „Most, hogy tudom, miért nem szeretett
engem, meg tudok neki bocsátani.”
„Te jobb ember vagy, mint én,” mondta Sophia, dühe acélos tűz volt. „Gyerek voltál.”

- 245 -
Max mosolygott, szorosan tartotta őt, ezt a nőt, aki harcolt volna érte. „De férfivá váltam.”
Visszatekintve csak sajnálatot és bánatot érzett a megkínzott, üldözött nő iránt, aki az anyja
volt. „Olyan férfivá, aki szeret. A lelkének legmélyéről.”
A pokolba is, nem fogja megengedni, hogy bárki elvegye tőle Sophiát. Az övé volt. Az
Igazságos Testületnek kibaszottul hozzá kell szoknia ehhez. „Baby,” mondta, hajthatatlan
akaratát arra fordította, hogy biztosítsa, senki sem mer majd közé és az ő I-je közé állni,
„Szükségünk van egy tervre.”
Sophia szemei csillogtak. „Van egy ötletem.”

- 246 -
45. fejezet

Nikita belépett a Tanács kamrájának mentális falai közé, tudván, hogy amire készül,
megváltoztatja majd a mentál történelem irányát. Hogy élve kerül-e ki a változásból, majd az
idő eldönti.
Kaleb lépett be vele, Ming LeBon jött utánuk.
„Jól vagy?” kérdezte Nikita.
A harcászatról híres tanácsnok nem mondott sokat. „Igen.”
Befejezték a beszélgetést, amikor Henry és Shoshanna Scott belépett, utánuk Tatiana Rika-
Smythe és Anthony Kyriakus zárta a sort.
„Nikita,” mondta az ajtók bezáródása után azonnal Shoshanna Scott, „ez arról a problémáról
szól, amivel szembe kell nézned?”
„Igen,” mondta Nikita. „A specialisták, akiket alkalmaztam, képesek voltak azonosítani az
orgyilkosokat, mint Tiszta mentál fanatikusokat.”
„Én nem nevezném a Tiszta mentálok tagjait fanatikusoknak,” kapcsolódott a beszélgetésbe
Henry.”
„Oh?” Nikita elég játszmát játszott már. „A szótár úgy definiálja a fanatizmust, mint
„fanatikus párthűség”. Azt kell mondanom, a Tiszta mentálok beleillenek a definícióba.”
Ming LeBon volt az, aki ezután beszélt és szavai nem azok voltak, amiket Nikita várt. „Én is
aggódom a Tiszta mentálok iránya miatt.”
„Ők csak védik az Elcsendesedésünket,” mondta Henry. „Ez miatt nem kell aggódni…nem,
ha nem akarjátok megvédeni a hibásokat.”
Nikita figyelmen kívül hagyta a lányára való utalást, Mingre koncentrált helyette.
„Azonban,” folytatta Ming, „ez a cél észrevehető faji programnak is beillik. A Tiszta
mentálok elkezdték a többi fajt „tisztátalannak” látni, hogy jobb világot teremtsenek. Így
tagadhatatlanul célozták meg Nikitát, mert neki erős üzleti kapcsolatai vannak az
alakváltókkal.”
Nos, suttogott Kaleb hangja Nikita elméjébe, ez úgy tűnik érdekes összefekvéseket hoz a
számunkra.
Lehetnek hátsó szándékai, válaszolta Nikita. Várjuk meg, mi történik.
„Távol tartani az embereinket a többi fajtól,” mondta Henry, „nem a legrosszabb döntés. Ha
biztosíthatnánk az izolációt, az Elcsendesedésünk olyan lesz, mint hajdan.”
„Ha ezt tényleg elhiszed,” Anthony Kyriakus hűvös, magabiztos hangja, „akkor egy bolond
vagy.”

- 247 -
Shoshanna válasza azonnali volt. „Csak a társadalmunk gyenge tagjai azok, akik hajlamosak
megtörni a kondicionálásukat-”
„Nos, a listához adtál két kardinálist és egy tehetséges tudóst is?” Anthony kérdésének volt
súlya, nem volt kevésbé halálos az abszolút nyugalomtól. „Itt az ideje, hogy szembenézzünk a
tényekkel. Az Elcsendesedés elkezdett összeomlani és nem csak a peremen, ha nem hozunk
döntést, hogyan kezeljük, akkor egy kontrollálatlan összeomlást kockáztatunk meg.”
„Pontosan,” mondta Tatiana Rika-Smythe, végre belépve a beszélgetésbe, „ez nem sürgető.
Igen, voltak incidensek, de semmi sem utal hálószerte lévő vészhelyzetre.”
Ming elméje hideg ostorként kavargott. „Feljegyeztem egy incidenst a Sunshine bányász
állomáson néhány hónapja.”
„A tömeges mentális összeomlás?” Tisztázta Nikita, nem vonódott be azonnal a helyzetbe.
Azok az adatok alapján, amihez gyorsan hozzáfért, az epizód több száz összeomlást
eredményezett. „Igen. Egy aberrációnak tűnt akkor, de három napja volt egy másik tömeges
incidens egy távoli tudományos állomáson az orosz sztyeppéken.”
„Hány halott van?” kérdezte Kaleb, először beszélt hangosan.
„Háromszáz,” volt a válasz. „Ötvenen élték túl, legalább harmincan teljes rehabilitációra
jelöltek. Az elméjük összetört.”
Egy pillanatnyi csend, hogy megemésszék. Nikita eldöntötte, hogy először beszél, vonalat húz
a homokba. „Nem folytathatjuk az emberek rehabilitálását. Ez olyan, mintha a töltésre tennéd
az ujjad, amikor az átszakad.”
„A rehabilitáció a kulcs,” vitatkozott Henry. „Ez eltávolítja a társadalom instabil részét-”
„Mennyit?” kérdezte Nikita, megtartva az Elcsendesedését, a hideget gyerekként
kondicionálták bele – a hideg annyira mély és igaz volt, hogy semmi sem tudja felolvasztani
azt. „Álljunk meg, amikor az embereink már halottak, ahelyett hogy hasznosak lennének.”
„Egy melodramatikus állítás,” válaszolta Tatiana. „Még mindig a kisebbség az, aki problémát
tapasztal és te magad mondtad, hogy egyre több és több ember jelentkezik önként az
újrakondicionálásra, így a helyzet megoldja magát.”
„Ezek szerint,” mondta Anthony, „úgy tűnik nem olvastad a jelentést tanácsnok.”
Shoshanna beszélt a csendben. „Anthony?”
„Van egy erős csökkenés az elmúlt két hónapban a személyek önkéntes jelentkezésében, akik
azt választották, hogy leellenőrizzék a kondicionálásukat.”
„Ez hogy lehetséges?” kérdezte Henry. „Figyelemmel kísérek minden személyt.”
„Vagy valaki hazudik neked,” mondta Nikita, „vagy félreértetted az adatokat. A tény az, hogy
a háló eltérő suttogásoktól zúg-”

- 248 -
„A Szellem,” szakította félbe Shoshanna, utalva a mentálháló leghírhedtebb lázadójára.
„Továbbadja a lázadást.”
„Nem,” mondta Nikita, „egyszerűen rámutatott az igazságra – hogy az erőszak, amely
elkezdte az újrakondicionálásokkal a lakosságot a Központ felé terelni, tervezett volt. Úgy
tűnik még a mentálok sem szeretik, ha manipulálják őket.” Ebben az igazságban váratlan
felfedezést tett. Nikita az embereit egy csorda báránynak tekintette már jó ideje. De a
kötődések változnak. Nikita pedig nem érdekelt, hogy alulmaradjon.
Volt egy pillanatnyi szünet és tudta, hogy telepatikus üzenetek repkedtek, adatokat
ellenőriztek, hogy az állításai igazak-e.
„Az Elcsendesedés,” mondta végül Henry, „nem hullhat le.”
„Ez az alapköve a stabilitásunknak,” adta hozzá Tatiana.”
„Egyetértek.” Shoshanna hangja.
„A stabilitás összeomlik,” mondta Ming. „Jelenleg nincs mód ezt kezelni.”
„Talán itt az ideje,” motyogta Anthony, „hogy az Elcsendesedés összedőljön.”
„Nem.” Három hang.”
Ming semmit sem mondott.
„Ez nem olyan döntés, amit egy nap alatt meghozhatunk,” mondta Kaleb, „akárhol is állunk.
De a Tiszta mentálok okozta problémát el kell távolítani. A tetteik csak felkavarják az álló
vizet.”
„A Tiszta mentálok azokból állnak, akik támogatják az Elcsendesedést,” mondta Henry. „Ha
azt sugallod, hogy vegyük ki őket az egyenletből, akkor az elfogadhatatlan.”
„Azt mondod, hogy a védelmed alatt állnak?” kérdezte Nikita.
„Igen.”
„A te vezetésed alatt működnek?”
Egy súlyos csend következett, ahogy Henry rájött, a válasza felfedné őt. Mind tudták
természetesen, hogy ő volt az, aki zsinóron rángatta Quentin Garethet – legalábbis az elmúlt
fél évben – de hogy beismerje az már mást jelentett.
Shoshanna „mentette meg” a férjét. „A Tiszta mentáloknak megvannak a saját elvei. Az, hogy
Henry egyetért velük, nem jelenti azt, hogy az ellened indított támadásaikkal vádolt meg,
Nikita.”
Annyira feleséges. Kaleb halk telepatikus mormogása semmit sem tartalmazott, annyira üres
volt, hogy Nikita azon gondolkodott, vajon miért kötött szövetséget vele. De egy viperákkal
teli fészekben őt legalább részben megértette.
Egy hajón utaznak, válaszolta Nikita. Ha Henry elsüllyed, ő is.

- 249 -
Tatiana is velük van.
Nikita egyetértett. Ming kétséges.
Anthony velünk van – túl sok üzleti érdeke kapcsolódik más fajokhoz.
És te, kérdezte Nikita a háló legveszélyesebb Tk-ját. Mi a te igazi szövetséged?
Erre még várnod kell, hogy lássad.
„Úgy tűnik holtponton vagyunk.” Anthony intelligens hangja. „Az lenne a legjobb,” mondta
Henrynek, „ha tisztáznád a Tiszta mentálokkal, hogy a puccsal kapcsolatos ambícióikat jobb,
ha megváltoztatják.”
„Valamint tájékoztasd minden emberedet a városomban,” mondta Nikita, „hogy a
megbeszélés végéig távozzanak. Vagy magam iktatom ki őket.” Nikita ölt. Nem egyszer. Újra
meg fogja tenni. Önérdekből, mondta magának. Ennek semmi köze a tényhez, hogy a Tiszta
mentálok célba vették a lányát, a meg nem született unokáját.
„Még egy dolog – Henry?” mondta Nikita, a másik tanácsnokra koncentrálva. Több ezer
vírustörzs volt a fejében. Egyikük, gondolta, áthatol majd a pajzsain. Megtalálja azt, nem
számít meddig kell keresnie. „Ha legközelebb úgy döntesz, hogy az egyik emberem hibás és
elrendeled a rehabilitálását az engedélyem nélkül, nem biztos, hogy ilyen civilizáltan fogok
viselkedni. Valójában, jót tenne az…egészségednek, ha nem tennéd be a lábad a területemre
újra.”
„Mi van a háziállat I-ddel?” kérdezte Tatiana, hangja selymes bársony volt. „Valami
egyszerűen rossz benne. A pajzsai nem hétköznapiak.”
„Egyedülállónak lenni már bűn?” Nikita tovább élte túl a Tanácsot, mint Tatiana. Ha fiatalabb
nő ezt elfelejtette, egy nap halálos meglepetést kap, ha azt gondolja, biztonságban van. „Ő az
egyik emberem – mint minden más a területem határain belül.” A burkolt célzás tisztán
érthető volt.”
„Nos,” mondta Shoshanna. „Megvéded a hibásakat. A vér nem válik vízzé.”
Nikitát nem kötötte le a tanácsnok, aki fatális hibát követett el, hogy Henry mellé álljon.
„Elmondtam, amit akartam.”
A megbeszélés kevesebb mint egy perc múlva véget ért. Semmi sem tűnt megoldottnak, de
Nikita tudta, ez egy vékony szövetű fantázia.
A Tanács kettészakadt.

- 250 -
Kaleb a moszkvai otthonában lévő asztala mellől vett részt a megbeszélésen. Most, mikor
azért ment be, hogy a következő lépését tervezze – és Max Shannon hívására tért vissza, az
üzenet a találkozó kezdetekor érkezett.
Ez azelőtt volt, hogy egy csomagot talált volna az asztalán.
Amikor kiment, még nem volt ott semmi.
Csak egy csoportnyi embernek volt meg a képessége, hogy kijátssza belső védelmét, anélkül,
hogy az riadóztatta volna őt.
Felvéve az ezüst levélnyitót, amit egy emberi üzlettársa adott, kinyitotta vele. Egy fadobozt
tartalmazott. A dobozban egy régi folt volt, ami egy egyenruhából származott. A folton két
harcban lévő kígyó volt – Ming LeBon tanácsnok személyi jelképe. De a szövetet egy kicsi,
tökéletesen formált fekete nyíl szúrta át.
A Nyíl Osztag, úgy tűnt véget vet a Minghez kapcsolódó hűségének.
Kaleb nem követte el a hibát, hogy azt higgye, a hűségükben mellé álltak. Nem, ez egy
figyelmeztetés és meghívás volt egyben. Eltávolította a nyilat, majd az asztalra tette. Ezután
visszatette a foltot a dobozba és elteleportálta egy extrémen védett helyre, majdnem akkor ért
oda, mikor ő megérkezett.
Két Nyíl nézett fel egyszerre a jobb oldalukon lévő asztalon landoló valaminek a halk
hangjára, az asztal a Nyíl Osztag Központi Parancsnokságának szívében volt és csak egy
másik Nyíl ismerte.
Egyik férfi sem mondott egy szót sem, de elkezdtek dolgozni, hogy lebontsák a dobozt és
megsemmisítsék a foltot.
Ming semmilyen bizonyítékot nem találhat, amíg túl késő nem lesz.

- 251 -
46. fejezet

Álmodj rólam
Kézzel írt üzenet Maxtől Sophiának

Sophia Nikitával szembe ülve is tudatában volt az ajtó túloldalán várakozó Max nyugtalan
kisugárzásával. Három nap telt el, hogy megtudta az igazságot az apjáról, amikor tervet
készítettek és Max az elmúlt hetvenkét órát más városokban töltötte, személyesen beszélt a
szülőkkel, akik elveszett lányait megtalálták, köszönettel a koordinátáknak, amiket Kaleb
Krychek tépett ki Gerard Bonner haldokló elméjéből.
„Nem hagylak egyedük.” mondta neki, mikor megkapta az információkat.
Sophia megrázta a fejét. „A DarkRiverben lévő barátaid vigyáznak majd rám. Menj Max, a
szíved egy darabja náluk van, mindegyiküknél.” Ez Sophiának számított. Max emlékezett az
elveszett lányokra, mindig emlékezni fog rájuk. „Menj, mond meg a családoknak, hogy
hazatérnek. Ez fontos.”
Max szemei agresszív védelmezéssel teltek meg, amikor bólintott, és Sophia tudta, hogy a
férfi hallotta annak a nyolc éves gyereknek a visszhangját, aki valaha volt. Ennek
eredményeként az elmúlt hetvenkét órát alakváltókkal teli légtérben töltötte – Desiree okos és
vicces, Clay csendes volt Vaughntól pedig még mindig minden szőrszál felállt a testén.
Legalább a párja, Faith eljött vele.
Sophia saját párja, az ő Maxe kifáradva tért vissza egy órával ezelőtt, azokkal a hírekkel, míg
az áldozatok családtagjaival és hozzátartozóival való fájdalmas érintkezésben volt része, a
helyszínelők megtaláltak minden lányt. „Még heteket vesz igénybe a teljes feltárás, de a
maradványok a hullaházban vannak,” mondta neki. „Majd visszamegyek, ha a családok
eljönnek a lányokért, de most minden a családokon múlik. Nincs rám szükségük – nem úgy,
mint neked.”
Így most kutyául kimerülve, de eltökélten várt az ajtó előtt, amíg Sophia veszélyesen közel
volt a nőhöz, aki képes volt lelkiismeret-furdalás és szánalom nélkül ölni. De Nikita Duncan
olyan nő volt, aki megértette az üzletet, hogyan mérlegelje a költségeket és előnyöket. Sophia
találkozott a tekintetével. „Szükségem van egy munkára.”
„Ön egy I.”
„Az I-k rövid élettartammal rendelkeznek.”

- 252 -
A mandulavágású szemek spekulációval teltek meg. „Számos tanácsadó hiányzik a
szervezetemben, mint arra ön is rájöhetett, de Shannon nyomozóval ellentétben, önnek nincs
olyan képessége, amit hasznosítani tudnék.”
„Vannak kapcsolataim a hálón.” Az I-k mindent látnak. Valamit beszélnek is egymással, mert
csak egy másik I érti meg az összetört részeiket. „Ahogy a Quentin Gareth esete is
bebizonyította, van egy kritikus lyuk a szervezetében. Én be tudnám tölteni a nagy részét,
szerveznék egy csapatot, ami kitölti a többi szempontot.”
Nikita hátradőlt a székében. „Shannon nyomozó is az alku része?”
„Nem.” Sophia megtartotta a tanácsnok tekintetét. „Hogy őszinte legyek, nem akarja, hogy
önnek dolgozzon, ha nem akart itt lenni.”
„Nem.” Nikita csendben volt néhány percig. „Tud diszkrét lenni az önök nem elfogadott
kapcsolatában?”
A sokk jó pár másodpercig csendben tartotta Sophiát. Kapkodott, hogy megértse a kérdést,
eldöntötte, hogy módosít a terven és élete legnagyobb hazardírozását játssza meg, ami
visszalökheti őt a rehabilitációs megfigyelőlistára. „Igen, nyilvánosan. Azonban tervezem,
hogy hozzámegyek.”
Nikita újra nem úgy reagált, ahogy gondolta. „Tegye diszkréten, a papírmunkát a leglassabb
bírósági rendszeren keresztül intézze, amit talál – mint I, biztos nagyon jól tudja, melyikre
illik a legjobban a leírás. Semmilyen körülmények között nem szivárogtathat a hálóra. Ha
megteszi, a Nyilak levadásszák magát.”
„A pajzsaim bevehetetlenek.” Sophia ránézett a tanácsnokra, hírtelen ráébredt, hogy képes
jobban megérteni ezt az erőteljes nőt. A benne lévő sötétség felismerte, hogy Nikitában ugyan
az a sötétség van. „Mi történik?”
„Változás.” Nikita felállt, odasétált az ezüst ablakú falhoz, ami a városra tekintett le. „De a
változáshoz idő kell, és mindig követel áldozatot.”
Sophia többé nem lesz áldozat. „Soha nem fogom kedvelni magát,” mondta a tanácsnok
hátának. „De soha nem fogok hazudni magának. Azt hiszem, ezt olyan tanácsadóval teheti
meg, aki nem fél magától.”
„A normális mentálok nem éreznek.”
Sophia nem mondott semmit. Nem ezzel kapcsolatban. „Újra és újra átgondoltam, miért
engem kért erre a megbízatásra és csak egy válaszra leltem.” A válasz az Elcsendesedés alatt
volt, a válasz anyákról és lányaikról, megváltásról és megbocsátásról. „De ebben nem tudok
hinni. Nem önnel kapcsolatban.”

- 253 -
Nikitának öt percébe telt, mire válaszolt. „Kifelé menet vegye fel a standard munkaszerződést.
És Ms. Russo.”
„Igen?”
„Jobb, ha fél tőlem.”
„Talán.” Sophia felállt. „De ha egyszer látta, amit én, ha hosszan az ürességben élt, a félelem
nem más, csak egy újabb ketrec.” Amikor kisétált a zsaru karjaiba, aki addig várt, amíg az
apartmanjuk ajtaja becsukódott mögöttük, mielőtt a karjaiba zárta volna és követelően
megcsókolta őt.
Sophia érezte a Maxben megmaradt fájdalmat, a nehéz bánatot azokért a családokért és
megadta neki, amire szüksége volt. Mindent.
Max letépte róla a kabátot, felhúzta a szoknyáját a nyers, éhes kezeivel, melyek tűzet
gyújtottak a bőrén. „Állíts meg Sophie,” Egy kemény suttogás. „Nem akarlak bántani.”
„Rendben van.” Sophia lehúzta Max ingjét, feltárva ezzel mellkasának sima, izmos szépségét.
„Annyira hiányoztál, hogy szinte lélegezni sem tudtam. Gyere belém.”
A bugyiját letépték róla, az ujjai sürgetően tesztelték a nedvességét. Felemelve a lábát a
dereka köré csavarta. Max káromkodott, lehúzta a cipzárt a nadrágján, és a forró, kemény
melegsége beléhatolt, a falhoz szegezve ezzel Sophiát. Ő kiáltott, szorosan tartva a férfit.
A gyönyör egy tűzvihar volt, mely eltörölte a fájdalmat és a bánatot, Sophia erőtlenné vált,
Max arcát a nyakába temette, ahogy izmos hátán izzadság csillogott. „Hello Maxem,” suttogta
a nő.
„Hello én édes, szexi Sophiem.”

Aznap később, miután szinte a teljes napot összegabalyodva, meztelenül töltöttek alvással,
szeretkezéssel és egymás tartásával, Sophia vett egy mély lélegzetet. „Csináltam egy mély
nyomozást az új pajzsaimmal kapcsolatban, amíg távol voltál – Azt hiszem, tudom, honnan
származnak.”
Az ő zsaruja kisimította a haját az arcából, a kifejezése elszánt volt. „Mond el.”
„Egyrészről azért ilyen, mert egy horgony vagyok, másrészről viszont az
elmém…egyedülálló.” Túlélte, hogy egyedülálló legyen. „Tudsz a Hálóelméről?”
„Hallottam pletykákat, hogy egyfajta pszichikus entitás, ami a hálót igazgatja.”
„Igen. A dolog az, hogy van egy Sötételme is.” Sophia kutatott, mélyen leásott, hogy
megerősítse a gyanúját. „Azokból az érzelmekből áll össze, amiket a népem elutasított és
olyan dühös, annyira fél és nagyon magányos. Azt hiszem…egy kicsit őrült is.”

- 254 -
Max nem kérdezte, vajon a többinek mi van. Csak a kritikus kérdést tette fel. „Ez a Sötételme
véd téged?”
„Mindkettőnek van köze hozzá.” Vett egy ingatag lélegzetet, nyelt egyet. „Először arra
gondoltam, hogy a pajzsaim a háló pszichikus kiterjesztése, de valamilyen okból az iker
elmék úgy döntöttek, hogy gondoskodnak rólam, de amíg ennek van értelme a hálón lévő
pajzsaimnál, nem magyarázza meg a telepatikus védelmemet – ennek ebből kellene jönnie.
Ekkor rájöttem, én vagyok.” Sophia hezitált.
„Minden rendben kedvesem.” Egy csók a homlokán, karok, amik szorosan tartották. „Nem
számít mi ez, te még mindig az én Sophiem, az én I-m vagy.”
Sophia szíve lecsillapodott, elcsendesedett, elégedett volt. „Én a háló élő, lélegző kiterjesztése
vagyok Max.” Az indák bekúsztak az elméjébe, behálózták, nem csak a sötétséget. A fény is
itt volt, csak kevésbé kivehető az átlagos szemeknek. „Én már nem csak egy horgony vagyok
– hanem egyféle fókusszá is váltam.”
Két órával később megosztotta a pajzsaival kapcsolatos igazságot Sascha Duncannel egy
biztonságos kommunikációs vonalon. A psziché arcán nem volt elutasítás, csak aggodalom.
„De Sophie, a háló kezd megőrülni. Ha ennyire mélyen benne vagy…”
„Van remény Sascha.” Egy vakító, gyönyörű remény. „Ahogy a háló áthaladt a horgony
pontomon a fény és a sötétség eggyé vált a másodperc egy töredékéig.”
Megértés derengett törött fényként Sascha kardinális szemeiben. „Abban a pillanatban
épelméjű volt?”
„Igen.” Sophia torka elzáródott. „Talán én vagyok az egyetlen horgony, aki békét tud adni
nekik. Ez pedig nem igazságos.” Mert az elméjének parányi oázisán kívül a háló
hajthatatlanul kezd megőrülni, a sötét rothadás beszivárog a háló szövetébe – a mentálháló
egyes részei már halottak, ezekre a részekre sem a Hálóelme, sem a Sötételme nem tud
eljutni.
Sascha szemei nedvesek voltak. „Nem, soha nem lett volna szabad kettéválniuk, de az
érzéseik formálják és terjednek a hálón. Nem tudnak, nem fognak addig egyesülni, amíg az
Elcsendesedés le nem hullik.”
Az pedig, mindketten tudták, az örökkévalóságig is eltarthat…és a háború feldúlhatja a
világukat. „A dolgok változnak,” suttogta Sophia, megtartotta a psziché tekintetét. A
Hálóelme imádta Saschát. A Sötételme tudta, a psziché adhat nekik valamit, de nem tudta,
hogyan ossza meg a kérését, hogyan adja át a fájdalmas szükségletét. „Te is érezted.”

- 255 -
„Igen.” Egy komoly tekintet, de ez reményt tartalmazott és egy mentál elhatározását, hogy
küzdeni fog az övéiért. „Biztos vagy benne, hogy biztonságban vagy Sophia?” Annyi törődés,
a psziché hatalmas szíve a hangjában, minden részében dobogott.
Ebben a pillanatban Sophia megértett pár dolgot, amit a Sötételme béna, hangtalan része
próbált elmondani neki, megértette, hogy a P-knek újra fel kell ébredniük, hogy a háló túlélje.
„Megértem, miért teszi, amit tesz,” folytatta Sascha, a bánat kioltotta a csillagokat a
szemében, „de a Sötételmének bosszúra van szüksége, ami szörnyű bűntényeket
eredményezett.”
Sophia karjait Max dereka köré fonta, fülét erős szívverésére szorította, a férfi melege volt az
ő személyes horgonya. „Az én elmémben egyek voltak.” Egészek voltak. Ahogy végre ő is
egy volt.
„Kiegyensúlyozzák egymást.” Sascha hangja gyengéd, gondolkodó lett. „Igen,
természetesen.”
„Valamint…én elfogadtam a Sötételmét,” mondta Sophia, nem rejtett el abból semmit, ami ő
volt, a sötétséget, ami alakította őt. „Nem szükséges sikítani, harcolni, hogy tudjanak rólad, ne
felejtsenek el.” Soha nem fogja kizárni, nem erőlteti belé az Elcsendesedést.
Pont mint az ő zsaruja, soha nem kérte, hogy más legyen, mint ami – egy sérült, ijedt I.
Sophia felemelte a fejét felnyúlt és csókot nyomott Max arcán lévő sebhelyre, nem
foglalkozott a közönségükkel. Megköszönte neki. Csodálta őt.
„Tudom,” suttogta Max, karjai szorosan tartották őt. „Tudom baby.
Sophiának csak ezt kellett hallania.

- 256 -
Epilógus

Sajnálom Max. Ne légy dühös. Nem tudok többé itt maradni.

Kézzel írt üzenet River Shannontól Max Shannonnak

Sophia még soha nem érezte magát ennyire megelégedve, mint Max karjainak laza körében
feküdve, ahogy az ágyon ültek és a szórakoztató képernyőt bámulták. A show nem volt fontos
– csak háttérzaj. De Max melegsége, illata, a tudás, amit senki sem lophat már el tőle …egy
majdnem bűnös öröm volt.
Max állát a hajához nyomta. „Meg tudom mondani, mire gondolsz.”
„Biztos vagy benne, hogy nem vagy mentál?” Egy csókot nyomott az arca alatt lévő
aranybarna bőrre. Max csak boxert viselt, míg ő egy csőtopot és egy pizsamaalsót táncoló
pingvinekkel.
Max ujjai teljes törődéssel masszírozták nyakának hátulját. „Száz százalékig primitív ember.”
Sophia öklével megérintette Max meztelen hasának keménységét, felnyúlt, hogy csókot
nyomjon az állára. „Szeretem a primitívségedet.”
Max a szájára tapasztotta az övét, ellopta a lélegzetét. Amikor elengedte őt azt mondta,
„Tudtam, hogy csak a testem kell neked.”
„Az és a fizetésed.” Mosolyogva Sophia lenyomta a férfit a paplanra, amikor rá tudott ülni,
könyökeivel megtámaszkodott fejének két oldalán. „El fogod fogadni Nikita ajánlatát?”
„Csalánkiütést kapok, ha arra gondolok, hogy egy tanácsnoknak dolgozzak.” Max
összeráncolta a homlokát, végigsimított a derekán. Lejjebb. „De aztán azokra a titkokra
gondolok, amiket megtudhatok, minden zsarunak tudnék segíteni a kapcsolataimmal és
hozzáféréseimmel.”
Sophia megborzongott attól, ahogy cirógatta őt, eldöntve, hogy elkapja ma őt a tükör előtt. A
fantázia majdnem az őrületbe kergette őt. „Már eladtam a lelkemet-” ettől Sophiának
vigyorognia kellett és meg kellett csókolnia a gödröcskéjét utána – „így kisebb a
szavahihetőségem, de Nikita tűnik mind közül a legjobbnak.”
„Ne mondj többet.
„Nem.” Sophia végigfuttatta egyik kezét Max mellkasán, imádta a tényt, hogy szabadon
csodálhatta őt, aggódás, félelem nélkül. Amíg semmi nem szivárog ki a hálóra, senki sem
vadássza le őt – nem Nikita területén. „Max átgondoltad, hogy ezt óvatosan kell folytatnunk?”
Bármilyen változás is jön, az egy lassú, titkos dolog volt.

- 257 -
„Majdnem elveszítettelek téged a teljes rehabilitáció miatt,” mondta komor hangon
„Összehasonlítva ezzel, egy kis diszkréció semmi. Valamint” – egy Max mosoly – „tudod,
hogy felizgat, ha kimért és távolságtartó vagy a nyilvánosság előtt. Akkor csak haza akarlak
hozni téged és meztelenre vetkőztetnélek, nagyon bűnös dolgokat tanítanék neked.” Birtokló
kezek érzéki szándékkal formálták a húsát.
„Oh, igen?” Sophia elkezdte lejjebb csúsztatni a kezét. „Talán-”
Az ajtócsengő csengett, megszakítva Max várakozó nyögését.
Ráncolta a homlokát, amikor Sophia ránézett. „Felejtsd el. Valószínűleg Nikita pribékje, hogy
biztos legyen benne, hogy „kellő figyelmet” szentelek az ajánlatának.”
„Mintha máshogy döntenél, mint akarnál.” Sophia meglökte őt. „Menj, válaszolj a
csengetésre. Úgy sem mennek el addig, amíg meg nem teszed.”
Sötét tekintettel az arcán Max felkelt és felvette a farmerjét, a hátán lévő tetoválás lenyűgöző
volt. Nemcsak azért, mert a pengébe az ő nevét íratta, gondolta Sophia. „Szeretlek zsaru.”
Max megfordult, hogy beleharapjon az alsó ajkába. „Jó, mert ebben az életben nem helyeznek
már szabadlábra.” Ezután meztelen lábbal és elaludt hajjal kiment. Sophia tudta ennek az okát
– hogy irritálja Nikita asszisztensét, akit ideküldött.
Összeszedve magát felvett egy vastag flotir köpenyt és elkezdte megfésülni a haját.
„Megnézzük ki jött?” kérdezte Morpheust, aki a bokája körül tekergőzött.
Mintha értette volna arrébb ment és követte őt.
Sophia keze megállt félúton, amikor meglátta ki áll az ajtóban.

Max megragadta az ajtófélfát, ujjpercei elfehéredtek. „Hogy jutottál át a biztonságiakon?” Ez

volt az első kérdés, ami kitört belőle, de a legutolsó volt, ami érdekelte.
A szőke férfi a folyosón egyik csuklóját átkulcsolta a másik kezével. „Elmondtam a
recepción, hogy ki vagyok és azt mondták, rajta vagyok a listán. Így…én…” A férfi nyelt
egyet. „Tudtad? Vagy el kellene mennem? Azt gondoltam-”
Kinyúlva Max megragadta az öccsét és egy csontropogtató ölelésbe vonta. „Te kibaszott
idióta. Ha most is el akarsz szaladni, akkor börtönbe juttatom a seggedet.”
River karjai átölelték őt. Max érezte a nedvességet a bőrén. Pislognia kellet a szemével,
lenyelnie a csomót a torkában. Hosszú idő után felemelte a kezét összeborzolta River haját.
„Hol voltál kölyök?”
River félénken elmosolyodott ahogy szétváltak. „Összeszedtem a szarságaimat.”
„Ezt nem tudtad eltűnés nélkül megtenni?”

- 258 -
River leejtette a fejét, kezeit farmerja hátsó zsebébe csúsztatta. Ez vigyorgásra késztette
Maxet, a szíve teljesen túlcsordult. Ismerte ezt a férfit, felnőtt azzá, aki lehetne.
„Max?” Sophia gyengéd hangja. „Be fogod hívni őt, vagy az ajtóban hallgatod ki?”
River szemei elkerekedtek, ahogy Sophiára nézett. „Wow Max, mit mondtál neki, hogy
hagyta, hogy az ajtóhoz gyere?”
Max megpaskolta öccse fülét, ahogy elment mellette, hogy csókot nyomjon Sophia arcára.
„Hello, biztos, hogy a jó testvérrel vagy?”
Sophiának nem volt fiatalabb testvére. De ez a férfi, nevető szemekkel és ragyogó
mosollyal… „Ajánlatot teszel nekem?”
„Tennék” – egy suttogás – „de Max egy kicsit mindig is birtokló volt.”
Max karja Sophia derekára fonódott, keményen, melegen, valóságosan. „Ne felejtsd ezt el.”
River Maxre nézett, ahogy az ő zsaruja Sophia halántékára nyomta az ajkait és akkor
hirtelenjében Sophia látta River valódi, csupasz érzelmeit. Annyi szeretet, szükség, fájdalom.
Max testvérének szüksége van rájuk, gondolta. „Isten hozott itthon, River.”
River kifejezése óvatos reménnyé változott. „Igen?” De Maxre nézett.
Max kinyúlt, hogy beleöklözzön River vállába. „Itt maradsz, még ha a bútorhoz kell is
kötöznöm téged.”
„Nem szükséges,” mondta, lehajtotta a fejét, de Sophia látta, hogy a szemében a ragyogást,
„csak kötözz a te Sophiádhoz.”
„Azt hiszem,” mondta Sophia, ahogy Max látszólag a homlokát ráncolta, „lett egy öcsém.”
Kinyúlva végigsimított River könyökének görbületén. „Nos, mond el Max minden titkát.”
Max kezét Sophia tarkójára görbítette. „Hey, nem fogtok össze ellenem.”
River nevetett, mondott valamit. Ahogy Max is, tartásának hője melegséggel égette minden
részét, ahogy hallgatta az örömöt a szavaik mögött.
Otthon.
Végre mindketten hazaértek.

Később öt dolog történt ebben a hónapban. Mindegyik jelentős a saját módján.

Egy: Max eldöntötte, vannak gyógyszerek, melyeket csalánkiütésre vehet meg.
Kettő: Nikita Duncan tanácsnok találkozott Anthony Kyriakus tanácsnokkal és elkészítettek
egy tervet, hogyan védjék meg a területüket a Tanács más tagjaival szemben.
Három: Sascha Dancennek sikerült megállítania egy verekedést tíz hatéves leopárd között a
képességét használva – bár nem tudott rájönni, hogyan csinálta.

- 259 -
Négy: Kaleb Krychek tanácsnok megtalálta a nyom kezdetét, mely egy nap elvezet a
zsákmányához.
És öt…Max vett Sophiának egy szexi fehérneműt a nászútjukra.

Vége.

- 260 -