Ella Steel

Vágyak dallama
 Jártam mindenhol lassan
Voltam már hátul a sorban
Volt úgy, hogy térdre borultam
Az összetört szívemet húztam a porban
Nekem azt mondták, van, hogy az élet
Kihúzza néha alólam a széket
Ha esni kell, hadd essek
Legalább megélem, amit ők sohasem mertek

Mindegy, ki mit mondott

Velem együtt jártak a gondok
Én a szakadék széléről
Álmodtam nagyot

Minden egyes tévedésem

Erősebbé tett, mint régen
Már tudom, nem hordhatom
A világ súlyát a vállamon
Én semmit nem kaptam meg ingyen
Senki nem virrasztott értem
Mégis ember lett belőlem.

(Soulwave – Minden tévedésem ft. Szakács Gergő)

A történetet ihlető és a jelenetekben szerepet kapó dalok:

1. Faydee ft. Miracle – Unbreakable

2. Nickelback – Lullaby
3. Cascada – Dangerous
4. Ariana Grande, Jessie J és Nicki Minaj – Bang Bang
5. My Darkest Days: Casual Sex
6. Avril Lavigne – Keep Holding On
7. Charlene Soraia – Wherever You Will Go
8. Emeli Sande – My Kind Of Love
9. Christina Aguilera – Fighter
10. Britney Spears – Everytime
11. Avril Lavigne – Dont’t Tell Me
12. Lana Marlin: Sitting Down Here
13. Beyoncé – Listen
14. Within Temptation – All I need
15. Király Linda – Can’t Let go
16. Hoobastank – The Reason
17. Király Linda – Runaway
18. Chris Rea – Road To Hell
19. Apocalyptica – Not Strong Enough
20. Kelly Clarkson: People Like Us
21. Lewis Capaldi: Someone You Loved
22. Zendaya: Neverland
23. Shawn Mendes – Mercy
24. Jason Derulo: Savage Love
 Logan

PROLÓGUS

Csak ültem, és néztem a tányéromra pakolt ételt. Meg akartam

várni apát. Nem volt kedvem ma is nélküle enni.
– Logan, egyél! – szólt rám a dadusom. – Akkor nősz nagyra,
ha mindig változatosan étkezel – folytatta az okítást.
– Igenis… – motyogtam az orrom alatt.
Megemeltem a villámat és beletúrtam az ételbe. Időt akartam
nyerni.
– Egyél rendesen, vagy menj szépen a szobádba! – csattant fel
anyám élesen.
– Meg szeretném várni apát – fordultam felé reménykedve.
– Tudod, hogy az nem fog menni. Apád késő éjszaka érkezik.
–  Amélia asszony! – lépkedett felénk sietősen az egyik
szobalány. – Mr. Kenward telefonált, miszerint hamarosan
hazaér.
–  Nagyszerű – csapta össze anyám a tenyerét. – Logan! A
szobádba! – váltott hangnemet.
– De még nem is ettem – néztem rá megdöbbenve.
–  Megtehetted volna, de a jelek szerint nem voltál éhes –
reagált idegesen. Nem értettem anya viselkedését. Olyan furán
nézett ki.
 – Sziasztok! – hallottam meg magunk mögül apa hangját.
–  Apaaa! – kiáltottam vidáman. Olyan lendülettel ugrottam
fel, hogy a széket is feldöntöttem. Izgatottan vetettem magam
apa karjai közé. – Hiányoztál! – fúrtam az orromat a
mellkasába.
– Te is nekem, fiam – viszonozta az ölelést.
–  Korán érkeztél, Richard… – hasította félbe a szobára
ereszkedő csendet anyám hangja.
–  Logan… – szólalt meg újra apa, és lassan kibontakozott a
karjaim közül. – Megtennéd nekem, hogy felmész egy kicsit a
szobádba? Menj és játssz egy vidám dalt, amit idelenn is
hallhatunk – mosolygott rám kedvesen. – Megteszed ezt nekem?
Szeretnék anyáddal megbeszélni valamit – adott magyarázatot
az előbbi kérésére.
– Megyek – bólintottam, elfeledve a gyomromat kínzó éhséget.
Anya csak ritkán engedi meg, hogy azt tegyem, amire vágyom,
ezért fülig érő mosollyal indultam az emeletre. – Végre anélkül
játszhatok, hogy félnék a lebukástól – simítottam végig a
szobámat uraló hangszeren.
Alig vártam, hogy végre leüljek a zongorámhoz. A fekete
lakkozású hangszerhez, amit apától kaptam a nyolcadik
születésnapomra. Eddig egy régi zongorán gyakoroltam, de ez
végre az enyém, csak az enyém.
Felnyitottam a fedelét, és izgatottan ültem le az előtte lévő
székre.
Imádok játszani.
Imádom a zongora hangjait.
Anya szerint túl komoly vagyok a koromhoz képest, de nem
érdekel. A zene nekem azért kell, hogy elvonja a figyelmemet a
házban uralkodó rossz légkörről, ahogy apa nevezi. Anya és apa
sokat veszekednek. Sokszor nem értenek egyet. Anya sokszor
gyengélkedik, és ilyenkor apa idegesebb, mint máskor. Nem
értem. Ha valaki beteg, azt ápolni kell, nem megszidni –
emlékeztem vissza megint a legutóbbi veszekedésre.
Nem érdekel.
Én még gyerek vagyok, nem kell értenem a felnőtteket.
Megráztam a fejemet és leütöttem az első billentyűt, amit egy
második, majd egy harmadik követett. A dalok vidámsággal
töltötték meg a szobát. A szívembe boldogság költözött, mint
mindig, amikor zongorázok. Egész délután játszottam, így –
amennyire csak lehetett – elnyomtam az újabb veszekedés
zaját. Amikor megváltozott apa hangja, tudtam, hogy mi fog
következni – ingattam a fejemet szomorúan. Utálom, amikor ezt
csinálják. Nem foglalkoznak vele, hogy én mit érzek ilyenkor.
Nem törődnek velem. Nem értik, nekem mennyire rossz ez az
egész – töröltem le az arcomról egy kósza könnycseppet, amikor
a dadusom csendre intve beküldött a fürdőszobába.
–  Mielőtt lefekszel, ezt edd meg szépen – tett az
éjjeliszekrényemre egy tál ételt, pont akkor, amikor megkordult
a gyomrom. – Ne állj ellen. Egyél! Szükséged lesz rá, hidd el! –
simította meg a fejemet.
– Köszönöm, dadus – ragadtam meg a tányért és leültem vele
az asztalomhoz, hogy egyedül ehessem meg a vacsorámat.
Lefekvés után halkan szipogtam és vártam, hogy végre
elaludjak, de sehogy sem sikerült. Nem tudtam álomba merülni.
Halkan sírtam, hogy senki ne hallja, mert féltem, hogy akkor
még idegesebbé válnak. Órák teltek el, de az álom nem talált
rám. Felültem az ágyon és megdörzsöltem fáradt szemeimet.
Óvatos léptekkel az ajtóhoz sétáltam és kilestem a folyosóra. A
ház elcsendesedett. A szívem üresen kongott. A gyomromat
megtöltötték ugyan a drága falatok, de a magány
megszüntetéséhez nem voltak elegendőek. Szükségem volt egy
kis melegségre elalvás előtt, ezért nesztelenül elindultam a
húgom szobája felé. A kiságyához lépve végignéztem apró
testén. Olyan békés, olyan nyugodt, olyan tudatlan! Ő még nem
érzékeli, amit nekem mindennap át kell élnem. Remélem, soha
nem is fogja megismerni azt az érzést, ami engem oly sokszor
késztet sírásra. Benyúltam az ágy rácsai között, és az egyik
ujjamat végighúztam Megan bársonyos bőrén. Amikor a kicsi
tenyeréhez értem, az ujjai reflex-szerűen záródtak az enyém
köré. Ez a semmiségnek tűnő mozdulat nekem mindennél
többet jelentett. Ordíthatott bármennyit, én szerettem.
Felálltam a kiságy szélére, és az arcához közel hajolva nyomtam
rá egy puszit. A szája mosolyra húzódott. Ő is szeret –
mosolyogtam már én is. Hosszú percekig álltam felette és
őriztem az álmát, miközben ő erősen szorította az ujjamat. Még
egyszer lehajoltam hozzá, és egy újabb puszit nyomtam a
homlokára. Gyengéden kiszabadítottam magam a szorításából
és elindultam vissza a szobámba, de mielőtt kiléptem volna a
folyosóra, még vetettem a húgomra egy utolsó pillantást.
A szobámba érve bebújtam a paplan alá. Végül elnyomott a
fáradtság, de nem sokat aludhattam, amikor anya hangja
felriasztott.
– Gyere gyorsan! Fel kell öltöznöd, mert indulnunk kell.
 –  Tessék? – néztem rá nagyokat pislogva. Semmit sem
értettem. Mégis hova kellene mennünk az éjszaka közepén?
Mindegy. Nem gondolkoztam rajta tovább, hiszen ő az
anyukám, ő tudja, hogy mikor és mit kell tennem, ezért hát
tettem, amit kért. Felöltöztem, magamhoz vettem az egyik
legkedvesebb plüssömet és indulás előtt még a zsebembe
süllyesztettem a polcomat díszítő pici, fémből készült zongorát.
Nem tudtam, hova és mennyi időre megyünk, de úgy éreztem,
azt magammal kell vinnem.
–  Gyere! – szorította meg anya a kezemet, és elindultunk a
kijárat felé.
– Megan? – érdeklődtem a húgom után.
– Ő itt marad – vágta rá azonnal.
– Megan… – suttogtam, miközben a szemeimet elborították a
szomorúság könnyei. Nem akartam magára hagyni…
Az eget sötét felhők takarták, ami furcsa félelmet váltott ki
belőlem. Megtorpantam, de anya nem törődött vele,
továbbrángatott.
– Gyere már! – szólt rám idegesen.
– Apa hol van? – kérdeztem sírásra görbülő szájjal.
– Üzleti úton.
– Megint elment?
– Csodálkozol?
–  Nem… – mondtam összeszorult torokkal. – Ő sem jön
velünk?
– Nem! – vágta rá további felelet nélkül.
– Ő fog a húgomra vigyázni? Szóltál Nancy dadának?
Megálltunk. Anya rám nézett. A pillantása megrémített, de
nem mondott semmit. Nem mertem megismételni a kérdést.
Várt még egy kicsit, majd előrefordult és folytattuk az utunkat.
–  Hova megyünk? – próbálkoztam újra, de válasz erre sem
érkezett.
–  Asszonyom – hallottam meg a sofőrünk hangját. – Hova
mennek?
– A reptérre.
– Az úr tud róla?
– Nem, és nem is fog.
– Tessék? Na de miért?
– Ne kérdezősködjön, hanem tegye, amit mondok.
– Ne haragudjon, de nekem az úr a főnököm.
–  Azt teszi, amit mondok, különben a férjem megtudja, hogy
kikezdett velem.
– De, hölgyem én… Én nem…
–  Itt nem az a lényeg, hogy maga mit tett, hanem az, kinek
hinne a férjem – suttogta az anyám szigorúan a sofőrünk
arcába. – Vigyen ki minket a reptérre, mégpedig azonnal! –
ismételte meg az előbbi parancsát.
– Rendben – bólintott.
– Hidd el, kisfiam, így lesz nekünk a legjobb – simította végig
anya az arcomat mosolyogva. Még egy utolsó pillantást
vetettem a szobám ablakára, amin keresztül pont ráláttam a
zongorámra. Tudtam, hogy hosszú ideig nem fogok rajta
játszani és ez nagyon elszomorított, de ami még ennél is
rosszabb érzéssel töltött el, az Megan ablakának látványa volt.
Nem fogom látni, ki tudja meddig… És apa… Még csak el sem
köszönt tőlem. Valami nincs rendben. Apa mindig minden
helyzetben higgadtan beszélt velem. Elmagyarázta a dolgokat.
Beszélni akartam vele. A saját szememmel akartam látni, hogy
itt hagyott minket. El akartam tőle köszönni. Szóra nyitottam a
számat, de anya nemet intett a fejével. Sírás fojtogatott. Az
éjszaka jeges fuvallata a csontomig hatolt. Nem értettem
semmit, de hittem anyának.
Hittem neki. Egészen addig a napig…
 Kíra
– Emlékszem arra az estére. Valami összetört bennem legbelül.
Mindig is én voltam a társaságban a fura lány. Az ajtó előtt talált
zabigyerek. De azon estén ez az érzés még tovább fokozódott
bennem. Nem foglalkoztam semmivel, csak egyik pohárkával
öntöttem magamba a másik után. A gondolataim kezdtek
megszűnni. Egy idő után már nem agyaltam tovább, csak
lebegtem a semmiben. Ott voltam a bulin, mégsem reagáltam a
körülöttem zajló eseményekre. Hogy megerőszakolt-e Dan?
Nem… Hogy kihasználta-e a tehetetlen állapotomat?
Bizonyára… Mégis ki hagyna ki egy ekkora ziccert? Végre
egyedül voltam. Nem volt mellettem a testőröm.
Jesse Keller{1}. Igen. Ő volt az én megmentőm. Többször sietett
a megmentésemre, mint megérdemeltem volna. Jesse, a Keller’s
Rock frontemberének a fia. Egy nagyképű és arrogáns pasi,
akire ennek ellenére baj esetén mindig lehet számítani.
Amolyan romantikus regényekbe illő férfi. Ezt nem mondtam ki
hangosan, de tudom, hogy Haley{2} tisztában van vele, kiről
beszélek. Ismerte az érzelmeimet, amiket a fia ébresztett
bennem.
Az egész akkor kezdődött, amikor tizenöt éves voltam. Jobban
mondva, akkor lobbant lángra bennem valami. Addig is tetszett
Jesse, de amikor a semmiből a segítségemre sietett,
megváltoztak az érzelmeim iránta. Vágytam rá, arra, hogy
valakinek én legyek az a lány, akit akar. Akit igazán akar.
Azon az estén ismét engem pécéztek ki. Elszöktem egy
házibuliba – de bár ne tettem volna! Megkínáltak egy pohár
alkohollal, amire nem mertem nemet mondani. Attól féltem,
akkor sosem fogadnak majd be.
Megittam. A következőt is. És az azutánit. Azelőtt még sosem
ittam, ezért gyorsan a fejembe szállt. Már csak arra eszméltem
fel, hogy Dan maga után vonszol. Aztán megjelent Jesse.
Megmentett. Másnap elbeszélgetett velem. Fura volt az egész,
de tetszeni akartam neki, ezért azt tettem, amit mondott. Ez egy
darabig távol tartott azoktól, akiknek meg akartam felelni. A
másnapi macskajajom pedig messzire űzte az alkohol iránti
vágyamat. De a napok, a hetek, a hónapok csak teltek, és Jesse
érdeklődését semmivel sem tudtam felkelteni. Rá kellett
döbbennem, hogy számára nem vagyok más, csak egy lány, egy
barát, akit megmentett attól, hogy megerőszakolják. Ahogy telt
az idő, úgy süllyedtem egyre mélyebbre az önsajnálatomban…
Bulizni kezdtem. Ám egy ideig volt elég erőm, hogy egy ponton
megálljak. Még azelőtt letettem a poharat, mielőtt
öntudatlanságba ittam volna magamat.
Ezt a részt ki akartam hagyni a Haley felé intézett
monológomból, de végül a belső késztetés győzedelmeskedni
látszott, amikor újra szóra nyitottam a számat.
– Már hónapok óta tartott nálam a lázadás, a buli, az ivászat –
folytattam újra hangosan a kitárulkozást. – Többször nyúltam
alkoholhoz a bódító hatása miatt, de mindig volt egy határ, amit
nem léptem át. Vagy ez lehet, mind csak azért volt, mert ott volt
a védelmezőm? Még ha legtöbbször csak gondolatban is. A
lényeg, hogy úgy éreztem, ott van velem. Kivéve persze azokat a
pillanatokat, amikor szexszel akartam csillapítani a bánatomat.
A szüzességemet sem éppen úgy vesztettem el, mint azt kellett
volna… Röviden összefoglalva, csak akkor képzeltem magam
mellé Jesse-t, amikor nekem az megfelelt. A képzelgésnek épp ez
a lényege – húztam el a számat. – Mindegy. Aznap este nem volt
ott. Sem a valóságban, sem a képzeletemben. A testem olyan
volt, mintha nem én uraltam volna, de lélekben mégis ott
voltam. Minden apró mozdulatra, minden piciny rezdülésre
tisztán emlékszem, pontosan úgy, mintha kívülről szemléltem
volna az eseményeket. Ha lehunyom a szememet, a mai napig
látom magam előtt, ahogy Dan megragadja a karomat és maga
után vonszol. Nem próbáltam meg elmenekülni, nem tettem
ellene semmit. Csak vártam. Hagytam neki, hogy azt csináljon,
amihez csak kedve támad. Nem történt tényleges erőszak, még
csak durvának sem nevezhetném a mozdulatait. Sokkal inkább
volt elkeseredett. Nem azt kapta, amit várt. Elmaradt a szokásos
tüzes énem. A láng kihunyt és őt lelohasztotta az a marék hamu,
ami belőlem maradt. Tisztán emlékszem a megvető
pillantására, amikor kihúzódott belőlem. Azóta is fülemben
csengenek gúnytól csöpögő szavai. – Sokkal jobbra számítottam.
A többieknek volt igazuk. Téged még megbaszni is kín. Most
megyek. Félek, ha tovább maradok, én is olyan depressziós idióta
leszek, mint amilyen te vagy.
– És te elhitted neki, amiket mondott?
–  Igen… Tökéletesen igaza van. Semmire sem vagyok jó. Egy
selejt vagyok, akit senki sem akart igazán.
– Na, itt várjunk egy kicsit. Szeretném, ha tudnád, hogy a nem
tervezett gyerek és a nem szeretett gyerek között hatalmas
különbség van.
Haley felé fordultam és elgondolkoztam a szavain.
–  Kérlek, tedd fel magadnak a benned kavargó kérdéseket.
Tedd fel a kérdéseket, és ezúttal válaszold is meg azokat.
Visszafordultam előre és lehunytam a szememet.
–  Hogy ki vagyok én? Egy fiatal lány, akit eldobott az anyja –
adtam meg a választ saját kérdésemre. – Hogy miért dobott el?
Mert az apám nem fizetett neki. Hogy miért nem fizetett? Mert
tudta, hogy az anyám nem adna annyi szeretetet, törődést és
gondoskodást, amennyit a pénzért ígért. Apám engem akart, őt
nem. Anyám a pénzt akarta, engem nem. De apám nem volt
hülye, és ezt anyám is belátta. Így hát többszöri próbálkozás
után feladta. Aztán fogott és letett apám küszöbére, majd szó
nélkül elsétált. Azóta nem láttam… Igazából nem is tudom, ki ő.
Apám sosem beszélt róla, csak ennyit tudok. Mit is? Semmit –
merültem el újra a saját gondolataimban.
A nagy büdös semmit, de talán jobb is így. Nem érdemli meg,
hogy emlékezzek rá, még csak annyit sem érdemel, hogy
tudjam, ő az anyám…
–  Eddig nagyon jó. Akkor folytassuk! – riasztott fel újra a
pszichológusom. – Sokszor említetted, hogy úgy érzed, egyedül
vagy. De tényleg egyedül lennél?
–  Nem – suttogtam magam elé, mert az utóbbi napokban
tényleg kezdtem így is érezni.
–  Most meséld el nekem, hogy mi az, amit szerinted az apád
adott neked. Aki egyik percről a másikra vált apáddá. Akinek
nem volt felkészülési ideje. Egyik percben még agglegény volt, a
következőben pedig már a te apád.
–  Arra vagy kíváncsi, hogy miket kaptam tőle? – ismételtem
Haley szavait időhúzás gyanánt.
– Igen – bólintott mosolyogva.
Vettem egy mély levegőt.
– Szeretetet. Megbecsülést. Otthont. Családot. Mindent.
– Számodra ez mégis kevés. Miért?
– Talán a társadalom hibája, vagy az is lehet, hogy egyszerűen
selejt vagyok.
– A társadalomé? Miért érzed így?
–  Mert azt szajkózzák, hogy a gyereknek szüksége van egy
anyára. De nekem nincs olyanom.
– Úgy érzed, ettől kevesebb vagy, mint a többi gyerek?
– Talán…
–  Akkor most sorold fel nekem, hogy ki az, akikre ebben a
pillanatban számíthatsz. Vedd sorra azokat, akiket egy
felmerülő problémával kapcsolatban felhívhatsz.
– Az apám… Te… – halkult el a hangom teljesen.
– Mondd bátran. Ne szégyelld!
–  De olyan hülyének érzem magam – suttogtam, miközben
fejben átszámoltam, kik azok, akiket baj esetén hívhatnék.
– Miért érzed magad hülyének?
– Mert sok mindenkire számíthatok, és ezt eddig nem láttam.
Nem ismertem be.
– De most már látod?
– Igen… – feleltem bizonytalanul.
– Ez remek hír. Sok időbe került, de végre elértünk oda, hogy
te is lásd, amit én. A környezetedet már látod, de hogy állsz a
saját értékeidhez?
– Öhm… Témánál vagyunk – sóhajtottam, és újra elmerültem
az első beszélgetésünk emlékében.

–  Kérlek, mesélj magadról! – kezdett bele Haley, amikor

elhelyezkedtem a kanapén. Kérdő pillantással fordultam felé,
mert nem hittem el, hogy mennyire megváltozott az előbbi légkör.
– Ha gondolod, szólhatok egy kollégámnak.
– Tessék? – kaptam felé a tekintetemet.
– Ha zavar az ismeretségünk – tette le az ölébe a jegyzetfüzetét,
hogy a szemembe tudjon nézni.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Kérlek, maradj!
–  Rendben, de tudd, hogy nem kötelező pont velem
megbeszélned a dolgokat.
– Tudom, de én veled akarom – dőltem vissza a kínpadra.
– Szóval… – váltott át újra pszichológusba.
– Aj, nekem ez nem megy – pattantam fel idegesen.
–  Várj – lépett elém és megfogta a kezem. – Akkor ne arról
beszélj, ami fájdalmat okoz. Beszéljünk arról, amiben örömöd
leled.
– Tessék? – vontam fel a szemöldökömet.
– Mesélj az éneklésről!
– Te meg ezt mégis honnan tudod? – tátottam el a számat.
–  Onnan, hogy nem vagyok már fiatal, és bármilyen fura ez
neked, hülye sem – mosolygott.
– De, én… Nem is azért… – makogtam.
–  Tudom. De hidd el, van érzékem ahhoz, hogy rájöjjek, kinek
mi a mentsvára. Pláne, ha zenéről van szó. Ismerek pár embert,
aki ezen a vonalon mozog – kacagta el magát.
–  Ja… Tényleg… – próbáltam elnyomni az arcomra kiülő
mosolyt. Haley-vel valahogy mindig olyan könnyen ment. Hiába
volt tökéletes családja, ő mégis annyira kedves volt velem. Vele
kapcsolatban sosem éreztem azt, hogy lenézne, vagy
szerencsétlen zabigyerekként kezelne. Jó, persze, a család többi
tagjával sem, de velük mégsem tudtam olyan közvetlen
kapcsolatot teremteni, mint vele. Még az apámmal, a
nagynénémmel és az unokatestvéreimmel sem. Sőt szinte
senkivel…
–  Kíra… – simította meg hirtelen az arcomat, amivel
visszarántott a valóságba.
– Bocsi… – suttogtam.
– Semmi gond – mosolygott őszintén.
– Nem tudom… Eddig nekem soha semmi sem sikerült – ráztam
a fejem. – Engem mindig mindenhonnan kiutáltak, megaláztak,
kirekesztettek.
–  És ezért titkolod azt, hogy mennyire szeretsz énekelni, mert
félsz, ha ez napvilágot lát, akkor valaki beléd köt és elveszíted az
utolsó fontos dolgot is, ami még boldogságot hoz az életedbe –
mondta ki a gondolataimat, amelyek hosszú évek óta kínoztak.
– Igen – suttogtam, és végiggurult egy könnycsepp az arcomon.
– Ó, basszus – töröltem le az árulkodó nyomokat.
–  Sírni nem szégyen, sőt. Mindenkinek szüksége van rá, hogy
néha könnyítsen a lelkén.
– De… én… sosem szoktam – töröltem le az újabb cseppeket az
arcomról.
–  És ez okozza azt, hogy néha már alig kapsz levegőt. A
fájdalomnak is utat kell engedni. Ne zárd magadba! Hidd el, ha
hagyod, hogy az érzelmeid a felszínre törjenek, akkor utána
sokkal szebbnek fogod látni a világot.
– Lehet – töprengtem el.
– Arra még sosem gondoltál, hogy megmutasd a világnak, mit
tudsz?
– Nem. Vagyis…
– Ne félj! Tehetséges vagy.
– Persze, tudom, mint az apám – forgattam a szemem.
– Te attól félsz, hogy nem tudsz kilépni a banda árnyékából? –
találta el az újabb félelmemet.
– Én…
– Ha valaki meghallja a hangodat, akkor nem mondhatja rád,
hogy csak apád hírneve által akarsz ismertté válni. Jó vagy, Kíra,
nagyon jó. És ezt, akinek van hallása, el fogja ismerni. A többieket
pedig magasról le kell…
– Haley – vágtam a szavába, mielőtt befejezhette volna.
–  Mi van? Azt hiszed, én nem használok ilyen szavakat? –
vigyorgott.
– Igazad van… Csak…
– Szerintem jelentkezz! – fordult az asztala felé.
– Ez? Te erre is felkészültél? – döbbentem meg újra.
–  Mondtam, hogy értem a dolgomat – nyomta a kezembe a
jelentkezési lapot.
– Én erre viszont még nem vagyok felkészülve – ráztam a fejem.
– De, igenis fel vagy!

A Dannel való megalázó szexet követően magamba zárkóztam.

Mást nem is tehettem volna. Megalázott, ráadásul bizonyos
pillanatokat meg is örökített. Azt a mocskot sosem fogom tudni
teljesen lemosni magamról, ami akkor zúdul a nyakamba, ha
Dan fel akarja majd használni azokat az átkozott fotókat. Igaz, a
képeken talán sokan fel sem ismernének, mert az arcom nem
látszik rendesen, de én tudom. És látom… És megalázó,
szégyenteljes még csak belegondolni is, hogy hagytam magam
így kihasználni.
Apámat is kirekesztettem az életemből. Nem tettem mást,
csak vegetáltam. Még ahhoz is gyenge voltam, hogy eldobjam
magamtól az életet. Végül beláttam, hogy ez így nem mehet
tovább. Vagyis… mindig is tudtam, csak éppen nem volt
bennem elég erő, hogy megtegyem a gyógyulásomhoz szükséges
első lépéseket.
Az, hogy rávegyem magam, hogy eljöjjek Haley-hez négy
évembe telt. Az, hogy megnyíljak előtte és tisztán lássam a saját
helyzetemet, három évünkbe. Hosszú út van mögöttünk, de
végre sikerült tisztázni magamban az érzéseimet. Végre
helyretettem magamban a múlt fájó emlékeit. Eljött az idő, be
fogom bizonyítani, hogy igenis érek annyit, mint bármely más
ember.
–  Elmeséled, mi az, ami ennyire elvonta a figyelmedet?
riasztott fel Haley érdeklődő hangja.
– A múlt. Az első nap, amikor leültem ebbe a székbe.
–  Remélem, jó érzéssel gondolsz vissza az együtt eltöltött
időre.
– Igen. És nem lehetek neked elég hálás azért, hogy segítettél
nekem talpra állni.
 – Én csak mankót nyújtottam, az erő mindig is benned volt –
mosolygott kedvesen. – De ne térjünk el a tárgytól! – bökött a
kezemben lévő papír felé. – Látod már a saját értékeidet? Érzed
magadban azt az erőt, ami ahhoz kell, hogy kiállj a színpadra?
–  Talán – motyogtam alig érthetően. – Hihetetlen, hogy a
legelső beszélgetésünknek már három éve – forgattam a
kezemben az idei verseny szórólapját.
– Na és? – tette karba a kezét Haley. – Rómát sem egy év alatt
építették.
–  A mondásban nem egy nap szerepel? – kérdeztem
mosolyogva.
– Nem ez a lényeg, hanem az, hogy ma elküldöd végre azt az
e-mailt.
– Ühüm… – nyöszörögtem, és a laptop elé léptem.
– Segítesz? – néztem rá esdeklően.
–  Igen – lépett mellém, és egy váratlan pillanatban lenyomta
az entert.
–  Úristen! – kaptam a szám elé a kezemet. – Ezt nem nekem
kellett volna? Úristen, nem is vagyok még erre felkészülve! –
jajveszékeltem egyre hangosabban.
–  Kíra! – szólt rám Haley szigorú hangon. – Az anyagot te
raktad össze. Készen állsz! Tudod, hogy eljött a te időd. Én csak
megadtam neked a végső lökést – ölelt át szorosan. – Gratulálok!
 Logan
Még hogy nem tehetem… Én bármit megtehetek. Én, Logan
Kenward megengedhetem magamnak, hogy szarjak az egész
világra, ha úgy tartja kedvem. Elegem volt a sok kis idiótából –
azokból, akik azt hiszik, csak mert el tudnak énekelni egyetlen
dalt, máris leborul a lábuk elé mindenki. Szart sem tudnak ezek
a valódi életről.
Ahogy hazaértem, bevágtam magam után a bejárati ajtót; a
nehéz faajtó hangos puffanással zárult be mögöttem. A zakómat
levettem és az elefántcsontszínű kanapémra hajítottam. A
bárpulthoz léptem, meglazítottam a nyakkendőmet és töltöttem
magamnak egy italt. Élveztem, ahogy a whisky végigégeti a
torkomat. A poharat letettem a nappali közepén helyet foglaló
kis asztalra és odaléptem a zongorámhoz. A hangszerhez, ami
oly sokat jelent számomra. Amikor leülök elé, levethetem
magamról a világ felé mutatott szívtelenség álarcát. Ilyenkor
átadhatom magam a lelkemet gyötrő, fájó emlékeknek. Ilyenkor
újraélhetem a múltam kínzó pillanatait. Hogy ezt miért teszem?
Nem tudom. Talán mazochista hajlamaim vannak. Talán ez
emlékeztet arra, hogy ki vagyok, hogy honnan indultam. Vagy –
ami a legvalószínűbb – nem ismerek más emberi érzelmet a
keserűségen kívül. A magány olyan mélyen vert gyökeret a
szívemben, amit még apám támogatása sem volt képes
semmivé tenni.
 Igen. Ő az egyetlen, aki igazán ismer, a húgomon kívül persze.
Apámmal jóban vagyunk, de lehet, hogy túl sok időt töltöttünk
el egymás nélkül ahhoz, hogy igazi apa-fia kapocs alakuljon ki
közöttünk. Sokkal inkább váltunk üzleti partnerekké,
barátokká, mint családdá. Igen, Richard Kenward rendes fickó,
a jó szándék hajtja előre, mindig is az vezérelte, ennek ellenére
még nálam is merevebb. Legalábbis ami az érzelmeit illeti. Az
élet egyszerűen megkeserítette. Őt is. Pont, mint engem. Nekem
annyi előnyöm van vele szemben, hogy én még fiatal voltam.
Könnyebb volt új életet kezdenem, mint neki. Új életet kezdtem,
az lettem, aki akartam, de a szívemen ütött sebeket nem
sikerült meggyógyítanom.
Megan pedig… Előtte, azt hiszem, kevés titkom van. Fiatalon
szakítottak el tőle, de ő még akkor is kicsi volt, amikor újra
megjelentem az életében, ezért a testvéri kötelék igencsak
erőssé fonódott kettőnk között.
Leültem a zongora elé és játszani kezdtem. Nem
gondolkoztam, csak hagytam, hogy az ujjaim önálló életre
keljenek. Imádom megeleveníteni a rádiókban is sokszor
hallható dalokat. Az eredetiek is szépek, de zongorán eljátszva
még hangsúlyosabbá válnak az érzelmek. A hangszerből áradó
komor dallamok körülölelnek és magukkal rántanak, le, a
feneketlen mélységbe, hogy megmutassák neked a rég
eltemetett érzéseidet. A lezárt szemhéjam mögött lejátszódó
képek visszarepítettek a múltba, hogy újra és újra átéljem
azokat a bizonyos eseményeket. Sokak számára valószínűleg
hihetetlenül hangzik, de minél mélyebben ereszkedem alá,
annál erősebben állok fel a dallamok elnémulása után. A velem
történtek emlékei megerősítenek abban, hogy elvárjam a
tiszteletet, amit kivívtam magamnak. Nem csak beleszülettem a
gazdagságba, nem tálcán nyújtották felém a rangot és a
hírnevet. Tettem is azért, hogy az lehessek, aki ma vagyok.
Kemény és kitartó munkával, a tudásommal jutottam el erre a
szintre. Ha valaki szar, azt ezek után is kertelés nélkül meg
fogom mondani, ugyanakkor ha valaki tehetséges és megvan
benne a kellő alázat, az megkapja tőlem a támogatást és
mindent, amire szüksége van, hogy elérhesse a kitűzött céljait.
–  Már megint temetésre készülsz, fiam? – riasztott fel apám
számonkérő hangja merengő gondolataimból.
– Sosem készültem arra – feleltem, miközben visszazártam a
zongora fedelét és felálltam, hogy üdvözölhessem az öreget.
–  Az életem szar, ezt mind a ketten tudjuk, nem kell mindig
ilyen siratós nótákkal várnod.
–  Egy. Nem vártalak, mert mindig bejelentés nélkül jössz.
Kettő. Én szeretem a komor dalokat. Segítenek a
gondolkozásban.
–  Ja, el tudom képzelni. Behunyod a szemed és közben
elképzeled, ahogy egy kötélről lógsz lefelé – reagált egy
mosollyal a szája szélén.
– Hagyjuk is most ezt! – tereltem el a témát. – Mi szél hozott
ma erre? Egy italt? – kérdeztem, miközben töltöttem magamnak
egy újabb kört.
–  Autóval jöttem. Sofőr nélkül – tette hozzá, mielőtt
közbeszóltam volna.
– Ja, világos – biccentettem. – Szóval?
– A tehetségkutatóról lenne szó.
 – Azt ne mondd, hogy téged is megkerestek.
– De. De nem úgy – folytatta. – Rajtam keresztül akarnak hatni
rád. Kellesz a népnek – tárta szét a karját. – Ezek imádják a
faszfej Logan Kenwardot.
–  Na, azt lehet is – morogtam, és kortyoltam egyet az
italomból.
– Mi mást imádnának, ha csak ennyit ismernek belőled?
–  Igaz, ami igaz – értettem vele egyet. – Na, nem mintha te
mást mutatnál – vágtam vissza enyhe éllel a hangomban.
–  Az én munkámban legalább olyan fontos a szigor, mint a
tiédben.
–  Igen. A munkádban. Jól fogalmaztál. De a magánéletben
simán engedhetnél az érzelmeidnek.
– Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, mi?
–  A mai nők nem érdemesek semmire – rántottam meg a
vállamat. – A pénzem motiválja mindet.
– Na, mert az én korosztályom olyan hú, de fasza – húzta el a
száját.
– Jó, akkoriban is akadtak szemétre valóak, de lássuk be, több
a használható. Mármint. Érted te, hogy kire gondolok.
– Aha. Mi? Hogy kire? Hogyhogy kire? – értetlenkedett.
– Apa… – néztem rá sokatmondóan.
– Miért, kire? – kérdezte magasba szaladt szemöldökkel.
– Már megint elterelődött a téma az érkezésed okáról.
– Logan!
– Igen, apám?
– Most nem vagyok vevő a szarkazmusodra. Miről beszéltél az
előbb?
 –  Hogyhogy miről? Te beszéltél nekem arról, hogy téged is
megtaláltak azok a majmok.
– Logan!
– Csak annyit mondok, járj nyitott szemmel és szívvel, apám –
veregettem finoman hátba, miközben elléptem mellőle. – Mi az
ajánlatuk?
–  Nincs ajánlatuk. Akarnak téged. Mondj nekik valamit, és
vállalják.
– Hm… Meggondolandó. Rendben. Hamarosan felhívom azt a
pöcsfejet.
– Kíváncsi vagyok, mit találtál ki.
– Semmi olyat, ami hátrányomra válhatna.
– Abban biztos voltam – engedett el egy hamis mosolyt felém.
–  Csak azért, mert ismersz – húztam én is lusta mosolyra a
számat. – Jó volt a mesterem – legyezgettem kicsit az öregem
hiúságát.
– Vannak dolgok, amikkel kár lenne vitatkozni – értett velem
egyet.
A másnap reggelem a szokásos rutinommal telt. Reggeli
testedzés, ami megerősíti testet és felvértezi a lelkemet is. Gyors
zuhany, hogy az elmém kitisztuljon. Kávé, hogy éber legyek.
A szekrényemhez léptem és leakasztottam a soron következő
Armani-öltönyömet. Tökéletes külső, hogy minden bennem
kavargó szemetet elfedjek – gomboltam végig fehér ingemet,
ami mindig elegáns külsővel ruházott fel. Belebújtam az élére
vasalt nadrágomba és magamra kaptam a zakómat.
Begomboltam és a mobilomért nyúltam, majd elindítottam egy
hívást.
 – Jamie – szóltam bele a telefonba köszönés nélkül, amikor a
csatorna producere felvette.
– Mr. Kenward, micsoda meglepetés!
–  Nem kell feleslegesen segget nyalni. Ajánlatom van a
számodra.
– Megtisztelő – váltott komolyabb hangszínre.
–  Tízre ott leszek, hogy személyesen is egyeztessünk. E-
mailben átküldöm a feltételeimet. Addig készítsd el a szerződést
– soroltam a tudnivalókat, miközben leültem a laptopom elé.
–  Remek. Tízre minden készen fog várni – válaszolt
jókedvűen.
– Nagyszerű. Akkor tízkor, viszlát – tettem le a telefont.
A megbeszélés simán ment. Bármit mondhattam, ők
bólogatva egyeztek bele. Ez van, ha az ember kell a népnek –
dőltem hátra elégedetten a székemben. Úgy ugráltak körbe,
mintha valami király lennék. Hogy milyen érzés, amikor
ennyire körülrajongják az embert? Tagadhatatlanul rohadt jó,
engem hosszú ideje mégsem tölt el semmilyen érzéssel. Valami
hiányzik. Vagy valaki – fújtam ki hangosan a tüdőmben rekedt
levegőt. Felálltam és az ablakhoz sétáltam, hogy kinézzek a
huszonhetedik emeleten lévő irodámból. A kilátás pazar volt. A
távolság ártatlannak, tisztának mutatta a bűnnel teli utcákat. Az
emberi rosszindulat, a felszínesség nem látszik ilyen magasból.
A távolság jótékonyan hat a szemed elé táruló látványra – pont
ahogy egy drága ruha takarja el a romlott belsőt ebben a
pénzéhes világban. Elfedi, amit el kell. A csillogás legtöbbször
velejéig hatoló rothadást takar. Nem véletlenül kaptak szárnyra
azok a bizonyos mondások.
 A távolság megszépít.
A ruha öltöztet.
…és a többi, és a többi.
De vajon meddig? Egyszer mindenről lehull a lepel. Egyszer
mindenkinek kibukik a valódi énje…

Az előválogató napja hamar elérkezett. A tömeg most is, mint

minden évben, hosszú-hosszú sorokban kígyózott végig az
utcán. Megálltam az épület előtti parkoló nekem fenntartott
helyén és kiszálltam BMW X6-omból. Talán okosabb lett volna,
ha kikerülve a tömeget lemegyek a mélygarázsba, de túl
akartam esni a kötelező pofaviziten – és persze a
nyilatkozatokon is. Jobb ezt időben letudni. Dobni kell némi
húst a hiénáknak és amíg azon rágódnak, addig legalább
nyugtom lesz.
–  Mr. Kenward, elárulná nekünk, hogy az idei versenyben
miért nem vállalta a versenyzők mentorálását? – ugrott elém
szinte azonnal egy hülye kis firkász.
– Persze, hiszen nem titok. Az elmúlt években sajnos nagyon
kevés versenyzőben láttam azt az alázatot és elszántságot,
amire igazán szükség lenne. Ezért úgy döntöttem, nem
fecsérlem az időmet olyanokra, akikből pont az hiányzik, amit
ebben a versenyben keresünk. Nem sokan érdemlik meg, hogy
időt szakítsak rájuk. A mai jelentkezőkön is – néztem végig a
tömegen – jól látszik, hogy többen vannak elszállva maguktól,
mint akinek lenne bármiféle köze is ehhez a szakmához.
– És akkor mégis miért van itt? – tette fel az újabb kérdést.
–  Mert szeretnék pozitívan csalódni. Ha megpillantok egy
tehetséget, aki meg is érdemli, hogy foglalkozzam vele, akkor
ezer örömmel fogom segíteni, hogy megtalálja az útját ebben a
zord és kietlen világban.
–  Ez azt jelenti, talán lesz olyan, akivel kivételt tesz és a
szárnyai alá veszi?
–  Igen. Ez pontosan azt jelenti – néztem egyenesen a firkász
mögött álló kamerába.
– De… Ezt eddig még sehol nem lehetett hallani.
–  Ez így van. Eddig szigorú hírzárlatot rendeltem el, de ezt
most ünnepélyesen is megszüntetem. Ha megengeded –
tegeztem le kérdés nélkül – megragadnám az alkalmat –
folytattam heves bólogatását látva –, hogy bejelentsem, idén is
ott fogok ülni a mentorok között. Ha lesz olyan versenyző, aki
felkelti az érdeklődésemet, akkor az elmúlt évekhez hasonlóan
én is hétről hétre átadom majd valakinek vagy valakiknek a
tudásomat.
–  Köszönöm, hogy ezt az információt velem osztotta meg
elsőként. Hálás vagyok, hogy időt szakított rám és a
kérdéseimre. Bízom benne, hogy megtalálja a személyt, akit
keres, aki talán már épp itt áll a tömegben és várja a pillanatot,
hogy önök elé állva megmutathassa, mit tud. Hogy
megvillanthassa istenadta tehetségét a zsűri előtt, amelyről
most tudtuk meg, hogy Logan Kenwarddal válik teljessé.
Köszönöm még egyszer – nyújtotta felém a kezét a riporter.
Kezet ráztam vele, biccentettem még egy utolsót a kamerába,
majd pillanatok alatt eltűntem a tömegben.
Akkor ezzel meg is vagyok – jegyeztem meg némán, majd
folytattam az utamat a bejárat felé. Nem néztem körbe, nem
érdekelt, kik állnak körülöttem. Majd, ha elérkezik az idejük,
szentelek nekik némi figyelmet.
 Kíra
Nem! Nem! Nem! Nem és nem! – ordítottam kétségbeesetten,
nyilván csak magamban. Bár, belegondolva, akkor elmezavarra
hivatkozva talán kiraknák a szűrömet. Nem is olyan elvetendő
ötlet – morfondíroztam tovább.
–  Úristen, Kíra, hallottad? – ragadta meg a karomat a
mellettem álló lány.
Szerintem még az is hallotta, aki süket – ráztam a fejemet
rémülten. Az eddigi magabiztosságom úgy párolgott el, mint egy
nyári napon a forró aszfaltra borított pohár víz. Nyomtalanul.
–  Nem lesz semmi gond. Ne aggódj! – ölelt magához Liz. A
csaj, akit alig pár órája itt, a tömegben ismertem meg, és aki
vállalta, hogy hoz nekem egy üveg üdítőt, amíg én tartom neki a
helyet.
– Nem hát, mivel én most azonnal hazamegyek – fordítottam
neki hátat.
– Dehogy mész! Te hülye vagy? – kérdezte megdöbbenve. – Ez
állati. Higgy magadban! Az a fickó egy zseni. Hallottad már
énekelni? Jézusom! Elég rágondolnom, hogy kirázzon a hideg.
Az a bizsergetően mély hangja! Anyám, borogass! Persze engem
is kiver a víz, ha arra gondolok, hogy elrontok valamit és porig
aláz, de könyörgöm, higgy magadban! Nem lesz gond, ígérem –
szorított újra magához.
–  Hallod, még azt sem tudod, milyen a hangom. Lehet, hogy
rosszabb, mint a repedt fazék.
–  Ugyan már! Ne beszélj bolondokat! Érzem, hogy kurva jó
vagy! – kacsintott rám.
–  Én… Én nem tudom – motyogtam alig hallhatóan. – Haza
akarok menni. Haza, ahol nem érhet el Logan lekicsinylő
véleménye.
– Azt márpedig én nem engedem meg. Itt maradsz – szorította
meg a kezemet. – Ja, amúgy láttam. Pont a nyilatkozata előtt,
amikor kiszállt az autójából. Uram, atyám, az a verda… Egy
BMW X6, ami köztudottan az autók királya, vagy még attól is
több. Egy csúcsragadozó, egy falkavezér. Olyan az az autó, mint
Logan Kenward az egyszerű emberek között: kiemelkedő,
veszélyes. És a színe… Esküszöm, olyan, mint a szeme színe.
– Viharkék? – szökött magasba a szemöldököm.
–  És tudja! – vágta rá. – Tudod, milyen színű a szeme –
vigyorgott, mint egy idióta.
– Persze…
Már hogy a picsába ne tudnám, amikor évekig álmodtam
azokról a szemekről? Engem nézett. Egyenesen a szemembe,
pont mint amikor a kamerába néz. Ijesztően villantak felém a
szemei… Az a viharkék tekintet… Mosolyra húzta a száját, és
elküldött a jó büdös francba.
Az álmom emlékétől megborzongtam. Nem. Ez nem történhet
meg. Az csak egy buta álom. Én tehetséges vagyok. Tudom, hogy
az vagyok, elvégre azért vagyok itt.
– Jó, hagyjuk is – rántott vissza a jelenbe Liz hangja.
– Szerintem is – bólogattam hevesen, olyan mélyre zárva azt a
szörnyű rémálmot, amennyire mélyre csak tudtam.
 – Most pedig: ő Kíra Wells, én pedig Aliz Mays vagyok.
–  Hogy mi? – fordultam rémültem hátra, de már csak annak
lehettem a szemtanúja, ahogy az előttünk ülő kiscsaj felírja a
nevünket és megírja a sorszámunkat.
– Parancsoljatok – nyújtotta felénk a matricát, amit egy másik
mellénk lépő csaj ráragasztott a ruhánk egy jól látható részére.
– És innen már nincs visszaút – trillázta mellettem boldogan.
– Pompás – morogtam az orrom alatt, miközben beléptünk az
emberekkel teli aulába.
– Úristen, mennyi ember! – ámult el Liz is.
– Nekem mondod? – kapaszkodtam a karjába.
– Pff… Neked ez nem újdonság.
– Mi? Miért mondod ezt?
–  Azt hiszed, nem tudom, ki vagy? – kérdezte játékosan
emelgetve a szemöldökét. – Az apád a híres Keller’s Rock tagja.
Bizony. Tudom… – suttogta.
– Az gáz.
– Ezt miért mondod?
–  Mert pont azért vagyok itt, hogy… Szóval, érted. Ki akarok
törni az árnyékából. Azt akarom, hogy a közönség engem lásson
– sóhajtottam.
– Téged fog. Már csak azért is, mert az apád sosem énekelt túl
sokat. Máris van valami, amiben te más vagy. Alig várom, hogy
hallhassam, amikor kiereszted a hangodat.
–  Én is kíváncsi vagyok arra, hogy mit tudsz – löktem meg
finoman. Csak bízni tudtam benne, hogy Liz tényleg tehetséges.
Sajnálnám, ha elveszíteném, mielőtt jobban megismerem.
Rendes csajnak tűnik. Kicsit talán flúgos, de rendes – néztem
végig a lilával tarkított fekete haján és a tetoválásokkal borított
karján. Határozottan zizi egy kicsit, de talán pont ezért ennyire
szimpi nekem. – Köszönöm – szaladt ki a számon.
– Ugyan már, hát azért vagyunk, hogy támogassuk a másikat.
– Örülök, hogy van valaki, akiben még van egy kis jóság ezen
a világon – engedtem szabadjára a lelkemet kínzó gondolatok
egyikét.
–  Na, nem szomorkodunk! Gyere, nézzünk körül, még úgy is
rengeteg időnk van, amíg mi következünk.
– Menjünk – egyeztem bele.
A várakozást igyekeztünk a legváltozatosabban eltölteni. Volt,
amikor a színpad mellé lopakodtunk, hogy lássuk a soron
következő versenyzőt, de ezt rövid időn belül jobbnak láttuk
nem folytatni, mert nem csak a színpadon hamisan kornyikáló
jelentkezőket leshettük meg, hanem betekintést nyerhettük
Logan kíméletlen, nyers modorába. Habár eddig is tisztában
voltam vele, milyen tud lenni, a képernyőn látva kevésbé tűnt
ijesztőnek. Pedig nekem elhiheti mindenki, úgy is marha
rémisztően hatott, nem véletlenül odáztam évekig a
jelentkezésemet. Na, meg persze nem véletlenül kísértett oly
sokszor az álmaimban. És most alig pár méterre álltam tőle,
amikor a versenyzőket megszégyenítő szavak elhagyták a
száját. A gyomrom apró csomóvá zsugorodott, így jobbnak
láttam, ha egészen messze elkerüljük a színpad környékét. Ezért
inkább elindultunk, hogy feltérképezzük az épületet, ami
otthont adott a műsornak.
Logantől eltávolodva engedett a testemet görcsbe rántó
félelem. Liz gondoskodott róla, hogy kiengedjek. Hihetetlen, de
elérte, hogy teljesen felszabaduljak. Évek óta nem voltam
ennyire fesztelen, mint az elmúlt pár órában. És ha figyelembe
veszem, hogy milyen események várnak még ma rám, ez több,
mint hihetetlen. Liz tagadhatatlanul jó hatással van rám.
Ráadásul nemrég újabb taggal bővült a duónk, így már trió
lettünk. Csatlakozott hozzánk a szőke, kék szemű Cintia Leila
Scott is. Szép hosszú neve van. Nem csodálom, hogy egyszerűen
csak Tiának becézi magát.
Több mint öt órával később lépett mellénk az egyik szervező,
aki szólt, hogy készüljünk, mert hamarosan mi fogunk
következni.
 Logan
Több mint öt órája ülök itt, de még mindig nem jött egy olyan
énekes sem, akit tényleg lehetett volna ezzel a minősítéssel
illetni.
–  Milyen paprikás hangulatban vagy ma – szólalt meg a
mellettem ülő mentortársam.
–  Tévedés. Teljesen nyugodt vagyok. Egyszerűen csak
elmondom, amit gondolok. Ez olyan nagy probléma lenne?
–  Nem. Nem, ha tényleg olyan botrányos lenne mindenki,
ahogy te mondod. Azért volt egy-kettő, aki megérdemelte volna
a továbbjutást.
–  Én nem így gondolom. Az eddigiek közül már átengedtünk
harmincat – ha rajtam múlna, ez a szám nem lenne több ötnél.
Komolyan. Mégis mit akartok egyesekkel kezdeni? Rémes volt
némelyik. Mindegy. Szerencsére védve vagyok. Még véletlenül
sem sorsolhatják nekem egyiket sem. Most én fogom
megmondani, hogy ki az, akit mentorálni szeretnék.
– Ha rajtad múlna, műsor sem lenne – nevetett fel Elis.
– Jogos – kacsintottam rá.
– Hé! Állj! Vele miért vagy ilyen fesztelen?
– Azért, mert ő érti, amit mondok. Felfogja, mit miért teszek.
– Most lehülyéztél?
– Én? Biztosan nem. Csak arra kérlek, ne akadékoskodj és ne
akard megmondani, kinek mit mondjak.
 –  Oké. Bocs. Tényleg – húzta fel az orrát Alya. A nő, aki
egyszer bemászott az ágyamba, de másodjára még az ajtómig
sem engedtem el. Barátok lennénk? Ő biztosan szeretné. Még az
extrákat is. Az én szemembe viszont nem több, mint egy
kolléga. Ennyi bőven elég belőle.
–  Még csak megtippelni sem tudom, hogy mivel érted el ezt
náluk.
–  Ne is próbálkozz, mert nem fog összejönni. De neked
megsúgom – intettem Ramonnak, hogy hajoljon közelebb –,
tudással. Szakértelemmel, és az asztalra letett rengeteg
munkámmal – mondtam hamis mosollyal a szám szélén.
– Beképzelt vagy.
–  Nem. De ismerem az értékeimet – villantottam felé egy
őszinte vigyort. – És tudod mit? A műsor készítői is ismerik –
mondtam önelégülten.
– Mindegy – fordult vissza a színpad felé.
–  Imádom, amikor kakaskodtok, még ha az erőviszonyok
messze nem is egyenlőek, de mára elég – nézett ránk Elis
jókedvűen.
–  Most megint nekem szóltál be? – reagált Ramon
felháborodva.
–  Mind tudjuk, amit tudnunk kell – oltotta le a legidősebb
mentor. – Most pedig jó lenne, ha végre a munkára
koncentrálnánk – vetett véget az előbbi szóváltásunknak.
Ramon erre már nem reagált, de látszott rajta, mennyire utálja
a rá kiosztott szerepet.
Kezdett tele lenni a hócipőm a beképzelt hülyékkel, erre
megjelent még egy. Már első ránézésre is messze lerítt róla,
hogy egy semmirekellő. Nincs mit tenni, hihetetlenül jó
emberismerő vagyok – forgattam a szemem, miután a
kérésemre Alya leintette ezt a szenzációsan szar produkciót.
– Áruld el, fiam, hogy te milyen indíttatásból jelentkeztél erre
a versenyre? – tettem fel egy ártalmatlannak tűnő kérdést a
színpadon álló srácnak.
– Mert meg akartam mutatni a világnak a tehetségemet.
– Aha… – reagáltam gúnyosan.
– És persze kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is.
– Először is. Nem tegeződünk. Illetlen, és nem mellesleg nagy
pofára vall egy nálad idősebb és rangban feletted állót
haverként kezelni. Másodszor. Szerintem mindenkinek jobb a
békesség. Fogd meg a motyódat és vonulj le a színpadról, amíg
még szépen mondom.
– Mi van? – fakadt ki azonnal.
–  Ahogy az előbb is elmondtam… Távozhatsz – mutattam a
kijárat felé. – A tehetségedet minden bizonnyal otthon
felejtetted, mert abból itt semmi sem került bemutatásra.
– De…
– Semmi de. A soha viszont nem hallásra – intettem neki.
–  Logan! – csattant fel mellettem Alya, miután a versenyző
eltűnt a színfalak mögött. – Miért kell neked mindig ilyennek
lenni?
 –  Milyennek? Őszintének? Olyannak, mint akinek vannak
fülei? Mi van, neked nincs hallásod? Ez a srác tipikusan az az
eset, aki szerintem egy rohadt fogadás miatt jött ide. Ilyen a
világon nincs. Ha nem is a családjában, de a közvetlen
környezetében valakinek csak van füle… – ingattam a fejemet
bosszankodva. Már órák óta hallgattuk a sok szerencsétlent és
csak egy-egy olyan akadt, aki megérdemelte, hogy
továbbengedjük. Nem véletlenül akartam itt hagyni ezt a
műsort. Az idegsejtjeim egyesével adják fel a harcot minden
ilyen balfasz után. És én tökéletesen megértem őket. Én is
szívesen a kardomba dőlnék néhány produkció után.
Az előttem heverő papíron kopogtam a kezemben lévő tollal
és újra feltettem magamban a kérdést: Miért vagyok egyáltalán
itt?
Miért?
Kiért?
Igen, az idei felkérést már nem akartam elfogadni, ez tény.
Végül mégis belementem. Jobban mondva felajánlottam egy
kompromisszumot a producernek, ő pedig elfogadta a
feltételeimet. Hogy mégis miért maradtam, amikor semmi
kedvem nem volt hozzá? Akkor még magam sem tudtam, de
aztán történt valami. Megemeltem a fejemet, pont akkor,
amikor egy fiatal nő lépett a színpad közepére.
– Mi a neved? – kérdezte a mellettem helyet foglaló díva, aki
anyatigrisként védte az általam megalázott szarkupacokat. Sok
mindenben nem értettem vele egyet, de a vita elkerülése
érdekében nem sokszor szóltam be neki. Én elmondtam a saját
véleményemet, a többiekére pedig magasról tettem. Ellenben ők
– főleg Alya – többször akartak meggyőzni engem a saját
igazukról…
A figyelmemet már akkor megragadta a színpadon álló nő,
amíg várta, hogy elérkezzen a pillanat, amikor végre
bizonyíthat.
–  Kíra Wellsnek hívnak – adta meg az előbbi kérdésre a
választ. Kíra… ízlelgettem a nevét.
–  És mit szeretnél ma előadni nekünk? – jött a következő
kérdés, ezúttal a Ramon mellett ülő Elistől. Az idősödő asszony
ritkábban hallatta a hangját, mint Alya és Ramon, de ez nem azt
jelentette, hogy ne lenne véleménye. Sőt, ahogy a reggeli
beszólása is mutatta, igencsak csípős tudott lenni a nyelve, ha
úgy tartotta kedve.
–  Faydee és Miracle közös dalát hoztam el saját
feldolgozásban. Az Unbreakable-t (Összetörhetetlen).
– Halljuk! – mutatott ezúttal Alya a színpad felé.
–  Köszönöm – hajtotta le a fejét Kíra és várta, hogy a dal
megszólaljon. Az eredeti verzióhoz képest a zenei aláfestést
most egyetlen árva zongora szolgálta. Ismerve a dalt, azonnal a
szívembe markolt egy érzés. Tudtam, hogy ez vagy átkozottul jó
lesz és a felhők fölé emel minket, vagy annyira nevetségesen
szar lesz, hogy nem fogom csendben kibírni. Nem ismertem a
lányt, de a szemében megvillanó fény mégis azt súgta, ő csakis
jó lehet.
– Néha annyira meg vagy rémülve. Azt kívánod, valaki bárcsak
meghallana. Bárcsak valaki meghallgatna – suttogta a dalt
felvezető sorokat. – Ne mondd, hogy nem vagyok elég jó. Aztán
azt gondolod, hogy majd elmúlik. És mielőtt rájönnél, már túl
késő. Néha azt kívánom, bár ne is léteznék – ennél a sornál Kíra
megemelte a fejét és egyenesen rám nézett. Mintha nekem
szánta volna az előbb elsuttogott szavakat.

Faydee ft. Miracle – Unbreakable

Senki sem akar meghallgatni,

Segítségért kiáltok,
Ilyenkor azt kívánom, bárcsak elengedhetném,
Kinyithatnék egy ablakot,
És szabadon önmagam lehetnék. De ott vagy te,
Fölém magasodsz, próbálsz bolondot csinálni belőlem,
Megpróbálod elvenni belőlem a jó dolgokat,
Oh, ott vagy,
Megpróbálsz lelökni, belém akarsz rúgni,
Mikor padlón vagyok,
Megpróbálsz megállítani.

Minden egyes sorával egyre nagyobb pofonokat adott. Ez a dal…

Megráztam a fejemet és visszatértem a jelenbe. Most Kíra a
fontos. Rá kellett koncentrálnom. A hangjára. Istenem, micsoda
hangja van! És az a fájdalom, ami áradt a sorokból, az, ami a
szeméből sugárzott, letarolt. Újra és újra ott találtam magamat a
koszos padlón.

Milyen érzés tudni, hogy nem érdekel?

A szavaidnak nincsen értelmük,
Úgy döntöttem, felállok, te pedig elbuksz,
Milyen érzés, tudni, hogy többre vagyok képes,
 Mint amire te valaha is leszel?

Ne mondd nekem, hogy nem vagyok elég jó!

Ez a lány magáról énekelt. A megélt fájdalmát tárta elénk. A

szívét gyötrő kétségek közé engedett betekintést, és ez hatalmas
lépés. A tekintetemet foglyul ejtette, nem tudtam levenni róla a
szememet. Minden figyelmem ráirányult. Tudni akartam, miért
ezt a dalt választotta. Hogy egy ekkora tehetségnek ki
mondhatta azt, hogy nem elég jó. Vajon mi történt vele a
múltban? Nem érdekes. A lényeg az, hogy itt van és végre
megmutatja, bárki is bántotta, ő talpra állt. Összeszedte minden
bátorságát és kilépett a félelmei fogságából.

Nem fogsz ledönteni,

Továbblépek, és véged,
Feltüzeltél, akárhányszor a közelembe jöttél,
Biztos talajon állok,
És nem tudsz ledönteni!

Soha többé… Most már törhetetlen vagyok,

Törhetetlen vagyok!

Újra megemelte a fejét, és tekintetét körbevezette a közönségen.

Rajtunk. Magabiztosság áradt belőle. Látszott rajta, hogy maga
mögött hagyta a gyenge, sérült énjét. Ebben a pillanatban egy
erős és határozott nő nézett szembe velünk.
 Ilyenkor felszedem a darabkákat,
Okot teremtek, hogy ne beszéljek a lelkemről,
Ilyenkor inkább nem beszélek senkivel,
Csak el akarok menni, és saját magam talpra állni.

Legszívesebben felmentem volna a színpadra, hogy elé állva

közöljem vele: SIKERÜLT! Bármi is történt vele a múltban, ő
legyőzte a lelkét marcangoló démonokat és talpra állt. Egyedül
vagy segítséggel, teljesen mindegy. A lényeg, hogy itt van.
Behunytam a szememet és megpróbáltam visszaszorítani az
előtörni készülő érzelmeimet. Kíra Wells produkciója után
végre azt éreztem, van értelme ennek az egésznek. Ez a lány a
hangjával megrengette az egész épületet. Elvarázsolt az
erejével, és teljesen magába szippantott a dalszövegből áradó
fájdalom.
Ezt a lányt csak és kizárólag én mentorálhatom.
Nem engedhetem át másnak – döntöttem el, amikor a dalban
ismét a refrén következett és olyat énekelt, hogy azt hittem,
ottmaradok. A lelkemig hatolt. A tekintetünk egy fél pillanatra
találkozott és éreztem, ahogy segítségért kiált; éreztem, ahogy a
lelkét nyomasztó keserűséget kiénekli magából, bele a
nagyvilágba. Akkor, ott, abban a percben éreztem, hogy ő az,
akiért itt vagyok. Rá vártam. Az egészet csak még szebbé tette
az, hogy amikor fellépett a színpadra, alázatos és megszeppent
volt. Ennek ellenére, ahogy belenéztem a szemébe és a
tekintetemet végigfuttattam rajta, egyértelművé vált számomra,
hogy ő egy igazi harcos: hogyha egy célt kitűz maga elé, akkor
azt véghez is viszi, mégsem volt beképzelt és pökhendi. És a dal
erre csak még jobban ráerősített. A megérzéseim beigazolódni
látszódtak. Nem beképzelt. Nincs elszállva magától. Ő csak egy
lány, akinek az éneklés a mentsvára.
A kurva életbe!
Ő a tökéletes versenyző.
A sebzett lelkű lány, aki még engem is meghajlásra késztet.
Neki még azt is elnézném, ha fenn hordaná az orrát. De nem
teszi. Ő nem olyan.  Amilyen alázat volt a szemében a színpadra
lépésekor, épp olyan harcias tűz lobogott benne, amikor rám
emelte smaragdzöld tekintetét.
A dal véget ért. A nézőtérre egy pillanatra teljes némaság
borult, majd másodpercekkel később gyakorlatilag felrobbant a
csarnok. Mire észbe kaptam, már állva tapsoltam a másik
három zsűritaggal együtt. Még sosem csináltam ilyet…
Miután a tapsvihar elcsendesült, helyet foglaltunk. Elsőként
Alya vette magához a szót.
–  Ez valami fantasztikus volt. Alig jutok szóhoz. Az, hogy a
hangok a helyükön voltak, csak egy dolog. De az érzés, amit
kiváltottál belőlem – mutatott végig a libabőrös karján –, még
mindig remegek. Köszönöm az élményt. Ha rajtam múlna,
azonnal az élő showba juttatnálak.
–  Köszönöm! – felelte Kíra az őt ért dicséretre. A mikrofonra
fonódó ujjai már teljesen elfehéredtek. – Köszönöm – ismételte
újra és anélkül, hogy megvárta volna a többiek véleményét,
lesietett a színpadról. Nem baj, így a legjobb. Majd ha eljön az
ideje, beavatom az őt ért megtiszteltetésbe. A következő lány,
Aliz Mays is kifejezetten színvonalas produkciót adott elő, de
meg sem közelítette azt, amit Kíra képviselt. Az a lány úgy
tökéletes, ahogy van. Míg Liz egy jól betanult koreográfiát és
hibátlanul elénekelt dalt hozott el nekünk, addig Kíra a lelke
egy darabját nyújtotta felénk. Kockáztatott és nyert. Az
elismerésemet már mindenképpen magáénak tudhatta.
A nap hátralévő részében személy szerint már csak két
versenyzőt juttattam volna tovább, de a többiek nem így
gondolták. Nem számoltam, de megközelítőleg még tizenöten
kapták meg a három igent, ami egyet jelentett azzal, hogy
holnap is megmutathatják, mit tudnak. Vagy sokkal inkább, mit
nem tudnak…
Kíváncsi vagyok. Hamarosan kiosztják nekik a holnapra
megtanulandó szöveget, amit legjobb tudásuk szerint kell
előadniuk. Rájuk bíztuk, átdolgozzák-e vagy az eredeti verziót
adják elő, de természetesen előnnyel indul, aki veszi a
fáradtságot és saját képére formálja a kapott dalt.
Az idő rövid.
Az élet kemény.
Nyerni akarsz?
Kilépni a hétköznapok mókuskerekéből?
Akkor az a minimum, hogy egy ilyen feladatot megoldasz.
Nem alszol éjszaka? És? Egy alvás nélkül töltött napba még senki
sem halt bele. A legszívesebben felpofoznám, amikor valaki
azzal jön, hogy azért rontotta el a feladatát, azért nyávogott
kiherélt macska módjára, mert nem aludt eleget. Bízom benne,
hogy sokan megugorják a szintet. Egy versenyzőben viszont
egészen biztos vagyok. Kíra Wells. Ő el fog kápráztatni. Tudom.
Egyszerűen csak érzem. És már alig várom, hogy holnap elénk
álljon.
 Kíra
Túl vagyok rajta. Hihetetlen, de sikerült. Megtettem. Kiálltam a
színpadra és elénekeltem a dalt, ami oly sokat jelent számomra.
Hirtelen fel sem fogtam, mi történt velem. Euforikus állapotban
lebegtem. Jól láttam? Logan Kenward állva tapsolt?
Nem…
Tuti csak hallucináltam. Biztos csak az izgalom egyik
mellékhatása – bizonytalanodtam el.
Mindegy. Most nem ez a fontos. Vagyis de! Ez is! Mivel ez egy
kurva nagy dolog! – topogtam egyre idétlenebbül. De várjunk
csak! Mi a francot csináltam? Úgy berezeltem, hogy még azelőtt
lerohantam a színpadról, mielőtt még a többiek is elmondták
volna a véleményüket. És ha mégsem jutottam tovább? Úristen,
ekkora egy hülyét, mint én! – temettem az arcomat a
tenyerembe.
–  Kíra! A mentorok üzenik, hogy bár kicsit gyorsan távoztál,
mindenesetre továbbjutottál! – szólalt meg valaki egészen
közelről. Lassan felemeltem a fejemet és belenéztem az előttem
álló csaj szemébe, aki bizonyára az ott dolgozók egyike lehetett.
– Jól hallottad. Holnap ismét bizonyíthatsz! És most már
nyugalom! – érintette meg gyengéden a vállamat.
– Köszönöm! – mosolyogtam félszegen.
A csaj távozása után az épület hátsó kijárata felé indultam, és
vettem egy mély lélegzetet, amint kiértem a friss levegőre.
Magam elé emeltem a kezemet, ami szemmel láthatóan még
mindig remegett.
–  A lényeg, hogy továbbjutottam – nyugtatgattam magam,
miközben a telefonomért nyúltam. Fel kellett hívnom apát, mert
biztosra vettem, hogy már reggel óta tűkön ülve várja a
jelentkezésemet.
– Na, mondd! – szólt bele izgatottan a harmadik csörgés után.
–  Továbbjutottam! – igyekeztem visítás nélkül kipréselni
magamból ezt az egyetlen szót, de még mindig túl magasan
lebegtem valahol az atmoszféra határán, hogy emberi hang
törhessen fel a torkomból.
– Gratulálok!
–  Gratulálunk! – hallatszott be a telefonba egy kisebb tömeg
moraja.
–  Apa… Most ki vagyok hangosítva? – érdeklődtem nagyokat
pislogva, és körülpásztáztam az eddig üresnek hitt teret, hogy
vajon hány ember előtt csináltam magamból hülyét, mert
biztosra vettem, hogy az előbb elvisított szó mellé még
ugrottam is egyet. Hál’ istennek mindenki a saját dolgával volt
elfoglalva, vagy csak nagyon profin álcázták a röhögőgörcsöt.
–  Bocs’, szívem, de igen – rántott vissza apa hangja a
valóságba. – Az egész banda izgatottan várta a hívásodat –
felelte bátortalanul.
–  Semmi gond, örülök, hogy mindenki hallja, ugyanis… –
tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet –, most figyeljetek!
– Naaa! – visított Ashley. Legalábbis úgy sejtettem, ő volt az.
–  Logan… Kenward… állva… tapsolt – nyögtem ki kisebb
szüneteket tartva.
 –  Tudtam. Én megmondtam! Faszfej, de van füle! – szólalt
meg Mr. Keller határozottan. – Most mit néztek? Ez az igazság.
Sosem rejtettem véka alá a véleményemet.
– Na, puff neki… A végén még kiderül, hogy Kenwarddal akár
országos cimborák is lehetnétek – szólt közbe Haley. Az ő
hangját is bármikor, bárhol felismerném.
–  Most, hogy mondod, jogos a felvetés… Nem tudja valaki a
telefonszámát?
Az éteren keresztül átjutó rövid párbeszéd egy pillanatra
elfeledtette velem a vállamat nyomó teher súlyát. Némán
hallgattam a családom beszélgetését. Igen, a családom. Ma már
tudom, hogy ők mind a családom tagjai. És én imádom őket.
Minél tovább figyeltem a háttérben zajló adok-kapokra, annál
szélesebb mosoly terült szét az arcomon, ami a végére már
csaknem körbeért a fejemen.

– Kíra Wells? – kapott el egy másik csaj, miután visszasétáltam

az aulába, ahol a többiek várakoztak.
– Igen? – fordultam felé még mindig önkívületi állapotban.
– Itt van a dal, amit holnapra meg kell tanulnod. Minden infót
leírtunk.
–  Kösz – motyogtam, de még szükségem volt egy kis időre,
hogy feldolgozzam a velem történteket.
–  Hol az istenben voltál? Már mindenhol kerestünk! –
fortyogott Liz totál sápadtan. – Eskü’, azt hittem, leléptél –
ingatta fejét.
–  Csak szívtam egy kis friss levegőt és felhívtam az apámat.
Neked hogy ment? – kérdeztem, elterelve magamról a témát.
–  Minden sikerült, amit elterveztem. Nem vétettem hibát és
négy igennel engedtek tovább. Nem álltak ugyan fel, mint
nálad, de egész lelkesek voltak – hadarta.
– És Tia? – néztem most a Liz mellett álló szőkeségre.
– Szintúgy – vigyorgott boldogan.
– Gratulálok, csajok!
Este a közeli szállodában kellett megszállnunk, hogy holnap
időben megjelenhessünk a következő fordulón. Hiába teltek el
hosszú órák, még mindig nem voltam teljesen magamnál, ezért
nem kerestem senkinek sem a társaságát. Lizzel és Tiával a
gratulációk után megbeszéltük, hogy az estét külön töltjük és
mindenki a saját feladatára koncentrál. Szerencsére nem
ellenkeztek; őket is éppúgy hajtotta a bizonyítási vágy, a
versenyszellem, mint engem.
Egyedül kellett feldolgoznom a mai nap eseményeit. Kikértem
a szobám kulcsát és elindultam, hogy elfoglalhassam.
–  Ó, nézd már! Az nem a Keller’s Rock egyik tagjának a
zabigyereke? – hallottam meg egy csajt a hátam mögül.
– Hogy fordulnál fel, te büdös kurva… – suttogtam magam elé.
– De, ő tényleg az a csaj! – jött a válasz egy másik ribanctól.
– Nem, Kíra, nem. Ne add meg nekik azt, amire vágynak! Ne
csinálj botrányt! Nem éri meg. Magadért vagy itt és nem azért,
hogy balhézz. Nagy levegő – motyogtam magamban a betanult
mondataimat.
–  Látjátok, hogy rohan? Biztos keresi a rég elhagyott anyját.
Ja, nem, bocs’. Hisz’ őt hagyták el – nevettek fel fülsértően.
–  Bocs’, Haley – mondtam inkább csak magamnak. Egy
határozott mozdulattal megfordultam és célba vettem azokat az
átkozott, beképzelt idiótákat, azzal a szándékkal, hogy beverjem
a képüket. Már csak pár lépésre voltam tőlük, amikor valakinek
teljes erőből nekiütköztem.
– E… e… elnézést… – nyögtem.
– Semmi probléma. Kíra, igaz? – nézett rám pajkos mosollyal
az arcán a világ legszexibb férfija, akit volt szerencsém…
letapizni. Hirtelen fel sem fogtam, hogy kivel állok szemben.
Egyszerűen megbénított a belőle áradó szexualitás.
–  Bo-bo-bocsánat – dadogtam újra, és elkaptam a kezemet a
mellkasáról. El sem akartam hinni. Itt állt előttem Logan
Kenward, én meg fogtam magam és végigtapiztam az izmait. Jó,
nem, ez nem igaz. De ahogy hozzáértem… Határozottan
éreztem a tenyerem alatt ütemesen süllyedő és emelkedő
mellkasát. A mellizmait, amik olyan kemények voltak, akár az
acél. Te jóisten, micsoda test…
–  Ugye jól emlékszem? – kérdezte újra, kirántva testének
fixírozásából.
– Igen, a nevem Kíra – mondtam ki nagy nehezen.
Nyelnem kellett egyet, hogy megnedvesítsem a sivataggá
száradt torkomat, amit csak és kizárólag Logan látványának
tudhattam be. Arcának vonásai határozottak és férfiasak voltak,
amit pár napos borostája csak még jobban kihangsúlyozott. A
haja olyan precízen volt beállítva, mintha egy címlapfotózásról
érkezett volna. Mondjuk, a világ legszívdöglesztőbb pasijának a
fotózásáról – mélyültem el a rám törő gondolatban. Fekete inge
kívánatosan emelte ki testének minden porcikáját, kidolgozott
izmait. Az illata pedig úgy láncolt magához, hogy azt hittem,
sosem tudok kilépni az őt körülvevő felhőből.
–  Hahó, Kíra. Itt vagy? – tört át a felhőn egy érdes hang,
kiszakítva ezzel a kábulatomból.
–  I-igen… Bocsánat, én csak… A szobámat keresem –
fordultam volna meg.
–  Gyere! – ragadta meg a karomat és kivette a kezemből a
bőröndömet –, megmutatom, hol találod, úgyis szeretnék
megbeszélni veled valamit. – Miii, hogy velem? – sikította a
fejemben egy rémült hang. Annyira tudtam, annyira tudtam,
hogy nem szabad jelentkeznem erre a versenyre. Ki fog baszni.
Meg fogja mondani, hogy semmi keresnivalóm itt. Úristen! –
sopánkodtam magamban egyre kétségbeesettebben. – Higgy
magadban! – törtek át a pánikon Haley szavai. Állva tapsolt, te
nagyon hülye! Nem engedheted, hogy megtörjön. Azért jöttél,
hogy bizonyíts! – emlékeztettem magam. Összegyűjtöttem az
erőmet és megtorpantam.
–  Tessék? Velem? Miről? – bukott ki belőlem. Nem pont így
terveztem, de kezdésnek így sem volt rossz. Legalább
megszólaltam – veregettem magam vállon gondolatban.
–  Igen, veled. Gyere – rakta ezúttal a derekamra a karját,
amitől azonnal apró lángnyelvek csaptak fel a csupasz
bőrömön, ami kilógott a rövid felsőm alól. Tehetetlen voltam
határozott fellépésével és irányításával szemben. A lábaim
önálló életre keltek, és csak tettem egyiket a másik után, amíg
meg nem álltunk a 248-as szoba előtt. Logan kivett a zsebéből
egy kártyát, végighúzta a zárban, és az ajtó kinyílt. Egy
pillanatra lemerevedtem. Miért van kártyája a szobámhoz? Mi a
szart akarhat tőlem? – váltam egyre idegesebbé. Annyira csak
nem lehettem pocsék, hogy megfojtson egy párnával a négy fal
között… Nem voltál az, állva tapsolt! – emlékeztettem magamat.
– Csak utánad – mutatott be az ajtón, kirántva ezzel idióta
elméleteim világából.
Bizonytalanul felnéztem rá, mert már semmit sem értettem.
Na, nem mintha az elmúlt tíz percben értettem volna bármit is.
Annyiban voltam biztos, ha valaki meglát vele, akkor ezer
százalék, hogy már ezért is szívni fogják a vérem. Már csak az
hiányozna nekem, hogy azelőtt hírbe hozzanak vele, mielőtt
bármi is elkezdődne. Mármint a verseny. A versenyre gondoltam
– ráztam meg a fejem, hogy kitöröljem belőle nem ideillő
gondolataimat. Türelmesen megvárta, míg végre átléptem a
szobám küszöbét, majd utánam lépett. Megfordultam, és csak
akkor vettem észre, hogy bezárta maga mögött az ajtót. Mi van,
ha mégis ki akar nyírni? Már megint hülye vagy, Wells! –
figyelmeztettem magamat.
–  Szóval… – támaszkodott neki az ajtónak karba tett kézzel,
megakadályozva ezzel, hogy magára hagyhassam. Na nem
mintha menekülni akartam volna. Sosem voltam az az ijedős
típus. Lelki roncs talán, de ijedős… Az nem.  Legalábbis akkor,
ha többé-kevésbé otthon éreztem magam egy szituációban. De
most… Logan Kenwarddal szemben… Hogy is mondjam…
Mintha kissé összementem volna. Egy félős kislánynak éreztem
magam. Mégsem akartam kimutatni. Az egyik, amiért eddig
nem jelentkeztem a versenyre az ő volt.
Logan Kenward.
 Rettegtem attól, hogy esetleg őhozzá kerülök. Elismert
szakember, kegyetlenül dögös hanggal, de a stílusa… Nem, az
nem az én frissen összerakott lelkemnek való. Amikor
meghallottam a hírt, hogy idén nem vállalja a mentorálást,
vettem egy nagy levegőt és Haley-vel karöltve elküldtem a
jelentkezésemet. Már késő volt visszakozni, amikor kiderült,
Logan mégis zsűritag lesz. Na igen. Kurva jól kiszámolta. Pont
akkor adta hírül, amikor már Liz mellettem állt. Én
menekültem volna, de ő nem engedte. Azért az megnyugtatta a
lelkem, hogy neki nem lesznek kisorsolt mentoráltjai, ő valaki
különlegeset keres – visszahangzottak a fejemben a pár órával
ezelőtti riportjának szavai. Én minden vagyok, csak különleges
nem – tört utat a felszínre a pesszimista énem. Oké… Kibasz…
Ejtsük a témát. Állj hozzá úgy, mint egy pasihoz, ne úgy, mint
egy mentorhoz. Oké… Menni fog. Ne félj a szakembertől, legyél
nő. Csak határozottan. Nőként nem kell tőle tartanod, hisz’ ő is
csak egy lába közötti aggyal rendelkező egyed. Ez az… –
biztattam magam. – De ő nem egy pasi, hanem egy férfi! –
sikította egy rémült hang a fejemben. – Ez nem igaz… Mégis,
hogy képzeltem, hogy szembeszállhatok vele, ha nem a mentort
látom benne? Úristen! Menten összepisilem magam már csak
attól a látványtól, ahogy lazán az ajtómnak támaszkodik. – Na
kapd össze magad! – rántottam felszínre a magabiztos énemet.
Azt az énemet, aki hosszú évek eltelte után rájött, miként
használhatja a férfiakat búfelejtőként. Igen, rá van szükségem.
A másikat, a lelki sérültet pedig igyekeztem lecsitítani. Azt,
akiben a gyermekkori bántások miatt azok a gátak épültek,
azok a magas falak emelkedtek, amik megakadályoztak az
előrelépésben. Igen. Szomorú, de igaz… Eljön a pillanat, amikor
már azt is meg fogod kérdőjelezni, amiről tudod, hogy jó vagy
benne. Az éneklés számomra olyan, akár a járás. Nélküle
sehová sem jutnék. Szeretek énekelni, tudok énekelni. Igen,
tisztában vagyok vele. Mégis van egy hang, ami újra és újra
elismétli a kérdést: tetszeni fog az embereknek? És most nem is
a hangomról van szó. Sokkal inkább a lényemről. Az emberi
valómról. Mert soha nem abba kötöttek bele, hogy épp mit
teszek, vagyis nem ez volt az első számú támadási felület.
Sokkal inkább azt a lányt támadták, aki én vagyok. Lehettem
szép, csinos, tehetséges, ha belém akartak rúgni, megtették. És
most, hogy ezt tisztáztam magamban, hagytam, hogy az új
énem átvegye az irányítást.
–  Igen? – ültem le végül lazán vele szemben az ágy szélére.
Legalábbis reméltem, hogy lazának tűntem, miközben a lábaim
annyira remegtek, hogy valószínűleg meg sem tudták volna
tartani a súlyomat.
–  Szóval az ok, amiért itt vagyunk, az az… – kezdett volna
bele, de én félbeszakítottam.
– Amikor a színpadon voltam… – kerestem a szavakat –, nem
mondott semmit. Az előadásomról van szó? – kérdeztem
remegő hanggal.
–  Úgy érted, nem rohantam utánad, miután eliszkoltál? –
emelte magasba az egyik szemöldökét.
Basszus! Tényleg. És már megint hülyét csináltam magamból.
– Szóval, arról – motyogtam.
–  Igen. Mégis mit gondoltál? Egyébként a továbbjutók közül
még senki sem rohant így el. Még csak esélyt sem adtál a
megszólalásra – vigyorgott jókedvűen.
Még egyszer mondom: Logan Kenward jókedvűen vigyorgott,
tőlem alig két méterre. A szívem valószínűleg felmondhatta a
szolgálatot, mert úgy éreztem, menten lefordulok az ágyról.
–  Oh… Elnézést, ha tiszteletlen voltam – pattantam fel, mert
kezdtem magam kényelmetlenül érezni ülő pozícióm miatt.
– Ne szabadkozz, nekem tetszett az őszinte reakciód – reagált
kedvesen. Kedvesen. Vajon tuti, nem aludtam be várakozás
alatt? – Remélem, tudod, hogy milyen tehetséges vagy – kezdett
bele megint, aztán a mondata felénél ellökte magát az ajtótól és
tett felém egy lépést –, nagyon sokra viheted még ebben a
szakmában.
A szavai hatására egy pillanatra megbénultam. Mindenre
számítottam csak erre nem. Megdicsér? Szemtől szemben? Most
már több, mint valószínű, hogy csak álmodom.
–  Kö-köszönöm – böktem ki végül nagy nehezen. Mert ha
tévedek és mégsem álmodom, akkor gáz lenne, ha megint
hülyét csinálnék magamból előtte. – De miért itt mondja ezt
nekem? – kérdeztem a határozottságom morzsáit összegyúrva,
de hiába a szavak, a testem nem akart engedelmeskedni,
aminek az lett a következménye, hogy hátrébb léptem egyet.
Tudni akartam, hova akar kilyukadni, és hogy mégis mi a fenét
keresünk mi egy bezárt szobában, kettesben. Az előbbi szavai
hallatán a mellkasomat majd’ szétfeszítette a büszkeség,
ugyanakkor meg is rémültem a helyzettől.
– Látom, nem vagy egy elesett, félős lélek – tett felém még egy
lépést, amivel újra magába szippantott parfümjének illata. –
Tudod, ez a szakma csak az erős embereknek való. Itt vagy
eltaposod a gyengébbet, vagy téged taposnak el. Átmenet nincs
– lépett hozzám még közelebb. Észre sem vettem, hogy újra
elértem az ágyat. A lábam megremegett, és lehuppantam a
matracra. Ő nem szólt, csak tett felém egy újabb lépést. Már
annyira közel állt, amitől újra elkezdett bennem felfelé kúszni a
torkomat összeszorító félelem. Mi van velem? Ez csak egy pasi,
az istenért! De akkor is! Konkrétan a farkával néztem volna
farkasszemet, ha nem billentem fel a fejemet.
–  Akkor sem értem, mit akar – próbáltam megtartani a
távolságot, ezért egy gyors mozdulattal oldalra fordultam és
felpattantam, hogy ha nem is szembe, de legalább a mellkasával
egy szintbe kerüljek. A farkánál azért már az is sokkal jobb…
Legalábbis ebben a szituban. Kíra, cseszd meg!
– Adnék pár jó tanácsot – lépett megint túl közel hozzám.
–  Mégis minek? Az is meglehet, hogy a holnapi fordulóban
kiejtenek… Akkor miért fecsérelné rám a drága idejét? –
vetettem egy pillantást a csuklóján ékeskedő Rolexére.
– Drága vagy, amiért aggódsz az időbeosztásom miatt, de hidd
el, senkinek sem tartozom elszámolással – hajolt olyan közel,
hogy az arcomon éreztem leheletének forróságát. Nem akartam
gyengének tűnni, ezért tovább csökkentettem a már így is
leheletnyi távolságot közöttünk, és igyekeztem a hidegvéremet
megőrizve az ajkai közé suttogni.
–  Minden elismerésem a magáé és gratulálok az
önállóságához, de ha megengedi – mutattam a fürdőszoba felé
–, lezuhanyoznék. Fárasztó volt a mai napom. Ráadásul hosszú
éjszaka vár rám – indultam el a fürdő irányába, és menet
közben ledobtam magamról a felsőmet és egy laza mozdulattal
kikapcsoltam a melltartómat. Hagytam, hogy a földre hulljon,
majd amilyen gyorsan csak tudtam, magamra zártam az ajtót.
Tudtam, nem követne, de azért biztosra akartam menni, az
„ördög nem alszik” alapon. Miután elfordítottam a kulcsot a
zárban, kiengedtem a hosszú percek óta benntartott levegőt.
Úristen, mit tettem! – szakadt fel belőlem egy mélyről jövő sóhaj.
A hátamat az ajtónak támasztottam és lassan lecsúsztam a
hideg kőre. Próbáltam ugyan nyugalmat és lazaságot erőltetni
magamra, de az az igazság, hogy minél közelebb jött, az
érzékeim annál jobban megbolondultak. Az erő, a férfiasság,
ami belőle áramlott, egyszerűen elvette az eszemet. A
pillantása, a testtartása a szigorúság és a lazaság tökéletes
elegyét alkotta meg. A tekintetéből sugárzott az ellentmondást
nem tűrő dominancia, mégis volt benne valami. Valami, amit
eddig még soha, egyetlenegyszer sem láttam. A keménysége
mögött megvillant az, amiről azt hittem, hiányzik belőle. Most
mégis egyértelműen ott bujkált. Kedvesség? Jóindulat? Azt
hiszem, nem tudnám pontosan megfogalmazni, mégis elérte,
hogy csökkenjen bennem a félelem, amit eddig az ő jelenléte
okozott.
És ha ezt figyelembe veszem, kijelenthetjük, miszerint totál
elment az eszem, amikor beszóltam neki – döntöttem hátra a
fejemet, hogy egy párszor nekiüthessem az ajtónak. Az már
csak a hab volt a tortán, amit utána tettem. Az lenne a
minimum, hogy kihajítsanak a műsorból. Uramisten! – kaptam
a szám elé a kezemet. Tényleg elment az eszem… De képtelen
voltam uralkodni magamon, amikor csak pár centi választott el
tőle. Teljesen megbabonázott és magába szippantott. Az illat,
ami körüllengte, minden maradék józan gondolatomat
száműzte. Meg kellett szakítanom a kettőnk közti vibrálást és
jobb nem jutott eszembe – rántottam meg végül a vállamat.
Vajon ő is érezte, amit én?
Mindegy. Biztos ezt is csak a képzeletem láttatta velem. Újra
az orrom elé emeltem a karomat, hogy megbizonyosodhassak
róla, nem csak álmodtam az előbbi jelenetet. Még most is érzem
magamon, ahol hozzám ért. Ezek szerint tényleg megtörtént –
nyugtáztam. Ezt még lemosni is vétek lenne – szívtam magamba
még egyszer utoljára a bőrömre került illatot. Vétek ide vagy
oda, akkor is meg kell tennem – biggyesztettem le a számat.
De mégis miért itt akart velem beszélni? – bújt elő zavaros
elmémből újra a kérdés.
 Logan
Hát ez meg mégis mi a büdös franc volt? Hogy esett volna le a
Rolexem a csuklómról és vágódtam volna hasra, minthogy
betegyem oda a lábam és teljesen hülyét csináljak magamból! –
káromkodtam az értelmetlen faszságom miatt. Egy dolog, hogy
a kiscsaj istenadta tehetség, de ez még nem hatalmaz fel arra,
amit tettem. Nem kellett volna így rátörnöm, és pláne nem
hozhatnám ilyen kellemetlen helyzetbe. Ezt még férfiként sem
tehetném meg, nemhogy mentorként.
Igaz, talán az ő tettén még jobban meglepődtem, mint a
sajátomon. Rendesen kivágta magát a szorult helyzetéből,
bassza meg – igazítottam meg a farkamat. Ahelyett, hogy én
szorítottam volna őt sarokba, ő okozott nekem szorító érzést. A
nadrágom fájdalmasan feszült neki egyre jobban lüktető
férfiasságomnak.
Hazaérve berontottam a fürdőszobába, ledobáltam magamról
a ruháimat, megnyitottam a hideg vizet és beálltam alá. Kellett
valami, ami kitisztítja az elmémet, és jelen pillanatban nem
tudtam ennél jobb megoldást. Hagytam, hogy a jeges zuhatag
elmossa a gondolataimat, amiknek meg sem kellett volna
születniük. Hosszú percekig fagyasztottam a testemet, hátha
ezzel együtt az elmém is hibernálódik.
Amikor úgy éreztem, már az ereimben csordogáló vér is jéggé
dermedt, a tusfürdőért nyúltam és egy gyors zuhanyzást
követően felöltöztem. Muszáj volt tennem valamit, ami
lefoglalja a gondolataimat. Már éjfél is elmúlt, de még ennek
ellenére is túlságosan pörgött az agyam ahhoz, hogy aludni
térjek. Kíra járt a fejemben. Riadt, mégis határozott tekintete.
Bársonyos bőrének érintése. Az illata, ami bekúszott az
orromba. Telt, hívogató ajkai… Be kellett látnom, a zuhany nem
hozta el a várt hatást.
Megragadtam az autóm slusszkulcsát, és elindultam az egyik
szórakozóhelyre.
A saját szórakozóhelyemre a sok közül. Ellenőriznem kellett
néhány dolgot, és ennél jobb figyelemelterelést keresve sem
találhattam volna. Kimutatások, fogyások, jelentések, számok és
grafikonok… Nincs is ennél jobb elfoglaltság.
–  Jó estét, Mr. Kenward – biccentett a bejárat mellett álló
Steve, az egyik legjobb biztonsági őr, akivel valaha dolgoztam.
Erre a környékre kell. Egyre több a rendbontást élvező nyikhaj,
és ő tökéletesen a helyén kezeli ezeket az eseteket. Mindig
átgondoltan és precízen cselekszik.
–  Jó estét, Steve – fogadtam el a felém nyújtott kezét és
megráztam. – Van valami híred számomra?
–  Nincs, uram. Szerencsére semmi említésre méltó nem
történt az utóbbi pár napban.
–  Ezt örömmel hallom – biccentettem. – Akkor megyek
megnézem, mi a helyzet a többi fronton.
– Kellemes estét, Mr. Kenward.
–  Neked pedig eseménymenteset – bólintottam és magára
hagytam.
– Mr. Kenward, nem is értesített az érkezéséről – ugrott elém
Joyce a pult mögül. – Ha tudom, akkor előkészítettem volna,
amire szüksége van.
– Hirtelen ötlet volt – feleltem.
–  Áh… – vette tudomásul tátott szájjal. – És miben lehetek a
szolgálatára? – kérdezte elbűvölően, miután összeszedte magát.
– Át akarom nézni az elmúlt hónapok bevételeit, a fogyásokat,
és a további kimutatásokat.
–  Rendben. Hamarosan beviszem magához, amikre szüksége
lehet azok közül, amiket mi dokumentálunk, de a fontosabb
dolgokat megtalálja az e-mailjei között is.
– Nagyszerű – biccentettem.
– Egy italt kér esetleg? – kérdezte bájosan.
– Igen, az jól hangzik – reagáltam.
– Akkor tíz perc és érkezem, uram – felelte.
Megfordultam és elindultam a lépcsők felé, hogy felmehessek
az emeleten lévő irodámba. A korlátnál megfordultam és
lenéztem a tánctéren hullámzó tömegre. Gondtalan fiatalok.
Vagy sokkal inkább gondjukat elnyomó fiatalok, akik azt hiszik,
hogy az alkohol és a féktelen szórakozás majd kisegíti őket a
bajból. Mindegy, ők nem az én problémáim, van én nekem
nélkülük is épp elég – fordítottam hátat a szórakozni vágyó
sokaságnak. Az irodába lépve felkapcsoltam a lámpát és
végignéztem a luxust árasztó berendezésen. Igen, ma már ez az
én világom. A pénz és a csillogás – simítottam végig fekete
lakkozású, tömör fa íróasztalomon. Leültem és felnyitottam a
laptopomat, hogy átfuthassam az elmúlt időszak elszámolásait.
Talán megtehetném, hogy ezeket mással csináltassam meg, de
az nem én lennék. Én szeretek mindent kézben tartani. Akkor
tudom, hogy minden az elképzeléseim szerint megy, ha azt én
csinálom. Percek alatt elmélyedtem a számok világában.
Gyorsan átnéztem a táblázatokat és megírtam a következő
megrendelésekhez szükséges változtatásokat. A számolásomat
halk kopogás zavarta meg.
– Gyere be! – szóltam ki.
–  Amiket kért, uram – Joyce mellém lépett és letette elém az
italomat, majd mellé helyezte a fekete mappát, ami a kért
információkat rejtette.
– Köszönöm, elmehetsz – biccentettem. Nem várt. Megfordult
és magamra hagyott.
Hosszú órákon keresztül bújtam a számokat és hajnali
kettőkor végre úgy éreztem, elég fáradt vagyok ahhoz, hogy
további elmélkedés nélkül elaludjak. Kikapcsoltam a gépet,
felálltam a kényelmes székemből és elpakoltam az iratokat. Már
éppen indultam, amikor az ajtóm újra kinyílt, ezúttal kopogás
nélkül, de azonnal megértettem ennek hiányát, amint
megpillantottam a belépő személyt. A húgom állt meg előttem.
– A csajok mondták, hogy idefenn vagy – ugrott a nyakamba.
–  Neked is szia, Megan – köszöntem és magamhoz öleltem. –
Mi járatban erre? – kérdeztem gyanakvóan.
– Semmi – legyintett. – Kiderült, hogy Greg egy barom – húzta
el a száját. Az asztalomhoz sétált és felkapta a rajta heverő üres
poharamat. – Mindet megittad? – kérdezte lebiggyesztett
ajakkal.
–  Igen. Általában nem megposhadni szoktam kitöltetni,
hanem azért, hogy megigyam – reagáltam enyhe jókedvvel a
hangomban. – Mesélj! Mit tett megint az a barom? Remélem, ez
nem amolyan Megan-hiszti… – tettem hozzá alig hallhatóan.
– Azért, mert összetört a szívem, még nem süketültem meg –
emelte rám haragos tekintetét.
– Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni.
Vele nem. Tényleg nem.
–  Szóval? – érdeklődtem, miközben visszasétáltam az
asztalom mögé és leültem, majd intettem neki is, hogy foglaljon
helyet velem szemben.
– Megcsalt. Kiderült, hogy sokkal inkább vonzotta a Kenward-
vagyon, mint én magam – dünnyögte csodásan csillogó
műkörmeit piszkálva.
– Sajnálom – mondtam együttérzően.
– Mindegy – legyintett.
– Értem. Nem velem szeretnél lelkizni, amit külön köszönök,
de akkor mit szeretnél, mit tegyek?
– Öhm… – nézett rám félénken.
– Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül jelentél meg itt az
irodámban hajnali kettőkor – jegyeztem meg felvont
szemöldökkel.
–  Ha tudni akarod, de. Igazából csak inni akartam. Már
rendeltem magamnak abból az isteni koktélból, ami csak itt
kapható, amikor Joyce említette, hogy fenn vagy.
– Aha… – tettem karba a kezemet.
–  Jó, oké – habozott. – Végül is – nézett rám áthatóan –
kicsinálhatnád.
– Verjem meg vagy juttassam koldusbotra?
– Nem lehetne mindkettő? – rebegtette felém a szempilláit.
– Megan… – ingattam a fejemet.
 – Jól van. Nekem már annyi is elég, ha kirakod a cégből – túrt
bele göndör hajába.
– Ezt a kérésed nélkül is megtettem volna, már csak azért is,
mert meg akart lopni az a szemét. De nyugi, nem jött össze neki.
–  Szóval ez mindenképpen bekövetkezett volna? – hajolt
hozzám közelebb.
– Igen. Attól tartok.
–  Hm… Akkor a verést választom – bólogatott elszánt
tekintettel.
– Nem akarlak elkeseríteni, de ez nem így működik.
– Kérlek… – meresztett rám hatalmas kutyaszemeket.
–  Megan… – suttogtam reményvesztetten és hátradőltem a
székemben. – Tudod mit? Ma a vendégem vagy. Rendelek
valamit – nyúltam a telefonért. – Jobban mondva szólok Joyce-
nak, hogy hozza fel a koktélodat.
– Hagyd! Majd indulás előtt megiszom. Ma inkább adj szállást
– kezdte újra a körmét piszkálni. – Semmi kedvem hazamenni
oda, ahol azt a szőke kurvát kefélte…
– Az ágyatokban?
–  Ja, nem. A kanapén. De számít az? Tudod te, milyen arra
hazamenni… Pfuj! Jobb, ha nem idézem fel többször – rázkódott
meg.
– Nem kell részletezni. Sajnos túl élénk a fantáziám – ráztam
meg én is a fejemet.
–  Szóval? Alhatok ma nálad? Csak ma. Most még nincs elég
erőm az apa előtti megszégyenüléshez. Ő figyelmeztetett, hogy
Greg nem az, akinek mutatja magát. És én nem hittem neki.
Nem is tudom, mi fáj jobban. Hogy Gregnek hittem apával
szemben, vagy az… Ahj… – sóhajtott. – Mindegy is. A lényeg…
–  Nem szoktam nőket engedni a lakásomba – szakítottam
félbe a mondandóját –, de oké, veled kivételt teszek –
kacsintottam rá.
–  Köszi! – pattant fel. – Te vagy a világ legjobb bátyója! Ettől
már csak akkor lehetnél menőbb, ha megveretnéd azt a
rohadékot – ragadta meg a táskáját.
– Ezt felejtsd el, de azért kösz a bókot, hugi – álltam fel én is a
székből.
–  Tudod, talán többre mennél a nőknél, ha nem csak nekem
tartogatnád ezt az énedet – suttogta alig hallhatóan.
Nem reagáltam. Magamra kaptam a zakómat, begomboltam,
és már indulhattunk is.
– Csak utánad – nyitottam ki előtte az ajtót.
Hazaérve gyorsan bekísértem az egyik vendégszobába, de
nem húztam az időt.
– Hosszú napom volt, és holnap korán kelek.
–  Persze. Menj csak. És még egyszer köszönöm – mosolygott
rám kedvesen.
– Neked, hugi, bármit – erőltettem mosolyt én is az arcomra.
– Jó éjt, Logan.
– Aludj jól, Megan.

A reggeli ébredés kissé nehezebben ment az éjszakázás miatt,

mint általában, de nem panaszkodhattam, mert a húgom
villásreggelivel várt a konyhában, amikor zuhanyzás után
megjelentem.
– Tessék – nyomta a kezembe a csészét, amiben még gőzölgött
a frissen lefőtt kávé.
– Kösz – biccentettem, és elvettem tőle.
Belekortyoltam a fekete nedűbe és pár pillanatig némán
figyeltem a húgom mozdulatait. Vidámnak tűnt, de tudtam,
legbelül valami összetört benne, amikor rányitott a vőlegényére
és annak szeretőjére. Érdekes, mennyire hasonlítunk, ami az
érzelmeink elzárását illeti. Illetve… Én elzárom őket, ő
mosollyal leplezi. Teljesen más körülmények között nőttünk fel,
de lehet, pont ugyanolyan megtörtek vagyunk mind a ketten a
lelkünk mélyén. Őt egy magányos apa nevelte fel, engem
pedig… Nos… Mindegy. Erre jobb, ha most nem is gondolok.
Megemeltem a csészét és újabb kortyot ittam a kávémból.
– A reggeli tálalva – trillázta vidáman.
– Nem is tudtam, hogy ilyen korán kelő típus vagy – jegyeztem
meg két újabb korty között.
–  Nem vagyok. De a szívességet meg kell hálálni – rántotta
meg a vállát és leült mellém. Megragadta a villáját és hatalmas
falatot tömött a szájába, amit abban a másodpercben ki is
köpött. – Basszus! Meg ne edd! Cukrot tettem bele só helyett.
Jézusom, még soha nem csináltam ilyet. Az a sok egyforma
tartókád!
–  Felejtsd el, hogy ezt is az én nyakamba varrod –
vigyorogtam a zavarán.
–  Azt az eget, ekkora égést! – sopánkodott, miközben
kiborította a kukába a tányérunk tartalmát. – Ne haragudj!
Tényleg nem szoktam ilyet csinálni. Mármint főzni tudok. De
ilyen amatőr hibát még soha életemben nem vétettem.
– Maradt még tojás? – kérdeztem reménykedve.
– A-a – ingatta a fejét szomorúan.
–  Rá se ránts, majd beugrom forgatás előtt egy boltba. Úgyis
rohannom kell – néztem rá az órámra. Gyorsan magamra
kaptam az egyik öltönyömet és már indultam is.
Beléptem a szupermarketba és a pékáruk felé vettem az
irányt. Megan előtt nem akartam mutatni, de feszült lettem
annak a gondolatától, hogy nem tudok indulás előtt enni…
Talán ez is valami régi berögződés: ha reggel eszem, túl nagy
baj már nem érhet, történjen aznap bármi… Egy ősrégi szokás,
amitől ha tudnék sem akarnék megválni, mert sosem árt
emlékeztetni magam arra, hogy az élet bizony nem mindig
fenékig tejfel… Sőt. Az életnek számtalan árnyoldala is van.
Mindegy – ráztam meg a fejemet, és folytattam az utamat.
 Kíra
Másnap összeszedtem magamat és elindultam a közeli boltba
beszerezni a legszükségesebbeket. A kaját. A kávét. Igen, azt
hiszem, ennyi elég is lesz. Ja, nem. Vennem kell csokit.
Szükségem van a csokira. Olyan régen nem jutottam hozzá,
közel két napja… Lassan már gondolkodni sem tudok nélküle.
Igen, biztos vagyok benne, hogy ez okozta a tegnapi elmebajt is
nálam… Logan Kenward előtt ledobni a melltartómat… Hát, azt
hiszem, már én sem lehetek ennél ostobább. Ha ezt részegen
teszem, akkor még csak-csak megértem magam, de tökéletesen
józanul… kész agyrém. Ez a pasi teljesen, totál kikészített, és
kisült az agyam a testéből áradó forróságtól. Százszázalék, hogy
mindenki hibás a tegnapi baromságom miatt, kivéve persze
engem. Nevetséges. Persze, hogy én voltam az idióta. Mindegy –
ráztam meg a fejemet. Jobb, ha nem is rágódom ezen tovább.
Na, lássuk – álltam meg a gabonapelyhes polc előtt, hogy
megkeressem azt az egyet, amit meg tudok emészteni, ami nem
készíti ki a gyomromat. Hogy miért a boltot választottam a
szálloda étterme helyett? Ez egyszerű. Biztosra veszem, hogy
hülyének néztek volna, ha kikérem az egyetlen dolgot, amit el
tud viselni a gyomrom a korai órákban. Jobb ez így. Gyorsabban
visszaérek, mint ahogy a többiek magukhoz térnek.
Oh, remek – sóhajtottam a kínálatot nézve. Mindegyikből van
alul-felül, csak abból az egyből nincs. Újra végignéztem a
polcokat, és akkor megpillantottam a legutolsó darabot. Hát hol
máshol, ha nem legfelül… Remek. Ez az én formám. Ráadásul
pont ma kellett ennyire sportosra vennem a figurát – ha
legalább a magassarkú cipőmet vettem volna fel, lenne némi
esélyem, de így nincs. Kérjek meg valakit? A frászt! Nekem ne
segítsen senki. Amúgy is mindig olyan lenézőek velem, ha
ilyesmiben kérek segítséget. Jó, persze, rám csak lefelé lehet
nézni, de akkor is… Megoldod, Kíra! – biztattam magam. Húzd
ki magad! Állj a lábujjhegyed legesleghegyére! Így! Ez az! Csak
közben ne ess be a polcba! Gyerünk, már a sarkát meg tudtad
érinteni. Még egy mozdulat és megvan. Ne add fel!
Már csak egy hajszálnyit kellett volna feljebb nyúlnom,
amikor hirtelen valami vagy valaki eltakarta előlem a fényt.
Ijedtemben nekiestem a polcnak, és csak a mögöttem álló gyors
reakciójának köszönhettem, hogy nem vágtam be az arcomat is.
Egy pillanatra némán álltam és szemeztem az előttem álló
dobozokkal, miközben próbáltam visszaszorítani a kikívánkozó
szitkokat. Nem mordulhatok fel úgy, mint egy kocsis, amikor
egy idegen férfi keze simul a derekamra. Uramisten, még
mindig nem engedett el. Miért fog még mindig? És miért
bizsereg tőle az egész testem? És miért olyan ismerős az illata?
–  Köszönöm! – nyögtem, ahogy hátrafordultam, de amint ezt
megtettem, az előbb beszívott levegő bennrekedt a tüdőmben.
Logan Kenward állt mögöttem, most is, mint mindig, tökéletes
öltönyében és kifogástalan kinézettel.
– Ezt szeretted volna? – vette le játszi könnyedséggel a dobozt,
amiért nekem vért kellett izzadnom még ahhoz is, hogy csak
egy kicsit hozzáérjek.
 –  Igen, ezt – mondtam, és közben az átkozott lapos talpú
cipőmet vizslattam.
–  Örülök, hogy segíthettem – hallottam meg mély, karcos
hangját.
–  Öhm… Én… Csak… Nem hittem volna… – dadogtam össze-
vissza.
– Mit nem hittél volna? Hogy én is járok boltba? – nézett rám
a szemében megcsillanó jókedvvel.
–  Nem… Nem ezt akartam mondani. De mindegy is, még
rengeteg mindent kell megvennem. Ezt pedig még egyszer
köszönöm! – mutattam felé a dobozt és minél gyorsabban
menekülőre fogtam volna, de az utolsó pillanatban megragadta
a karomat. – Remélem megtanultad a dalt, amit kaptál – emelte
meg kérdőn az egyik szemöldökét.
– Persze. Első a kötelesség.
– Remek. Jobb, ha tudod, hogy tegnap kurva magasra tetted a
lécet saját magadnak, de hamarosan bizonyíthatsz.
–  Öhm… – kerestem a megfelelő szavakat, de egy értelmes
hang sem jött a torkomon.
Megdicsért? Logan „porigalázlak” Kenward megdicsért?
Nyíltan? És nem is először? Vagy bóknak szánta? Esetleg
megrovásnak, amiért eljöttem a boltba?
–  És én hiszek benne, hogy megugrod a szintet – folytatta,
meggyőző mosolyra húzva az ajkait.
Hisz bennem? Na várjunk csak, itt valami nem stimmel. Vagy
ez valami kandikamera? Lopva körbepillantottam, de semmi
gyanúsat nem láttam. A tekintetemet újra az előttem tornyosuló
férfira szegeztem. Ittam magamba a látványát. Mindig is
tudtam, hogy milyen… milyen… – kerestem a megfelelő
szavakat, de csak egyetlen ismétlődött újra és újra a fejemben:
tökéletes… És egyre biztosabb, hogy Logan Kenward médiában
mutatott arca nem egyezik a valódi énjével. Oké… Ez még
önmagában nem akkora dolog, de miért bizsereg tőle ennyire a
bőröm? Ja, mert az ujjai továbbra is a karomra kulcsolódnak.
Érthető – pillantottam le oda, ahol a testünk hosszú percekkel
ezelőtt összekapcsolódott.
–  Köszönöm – próbáltam érthetően kinyögni ezt a rövid és
tömör választ.
–  Ne nekem köszönd, csakis saját magadnak. És ne felejtsd,
számítok rád. Kíváncsian várom, mivel lepsz meg minket.
– Ígérem, igyekezni fogok – motyogtam.
–  Ahogy mondtam, hamarosan. Most pedig nyomás
gyakorolni! – adta ki az utasítást, de ezúttal nem vettem zokon.
– Köszönöm – préseltem ki magamból újra, és gyors léptekkel
eltűntem a következő soron. – Jesszusom! – engedtem ki a
régóta benntartott levegőt.
Amikor a szívverésem normalizálódott, körbefordultam, hogy
hányan nézhették végig a szenvedésemet, de szerencsére
egyedül voltam ezen a soron. Gyorsan összeszedtem még pár
dolgot, amire szükségem volt, és már mentem is a pénztárak
felé. Már csak pár lépés választott el a sorban álló utolsó
embertől, amikor egy erő megtorpanásra késztetett. Felemeltem
a fejemet és a tekintetem az éppen fizető vásárlóra szegeződött.
Logan…
Az egész kép olyan abszurdnak hatott. Logant eddig
elérhetetlennek képzeltem. Most pedig itt van. Itt van előttem és
olyan, mint egy ember. Mint egy hétköznapi ember. Egy
hétköznapi ember, aki… a nap minden egyes percében
tökéletesen fest. Jó, persze eddig is tudtam, hogy nem
földönkívüli, de ez így mégis annyira… nem tudom.
–  Kedveském, magának csak ennyi lesz? Jöjjön elém –
riasztott fel az előttem álló néni, hogy maga elé engedjen.
– Köszönöm – mosolyogtam rá illendően.
–  A franc essen belé, pont azt nem vettem, amiért jöttem –
csattant fel a nő, aki mögé beálltam. – Ahj! – folytatta az
elégedetlenkedést. – Elnézést – motyogta, és kitolatott a sorból a
hiányzó árucikkért.
Utánanéztem, de eközben már ki is pakoltam a kosaram
tartalmát a futószalagra. Léptem egyet, de óvatlan voltam, és
majdnem nekiütköztem az előttem állónak. – Bocsánat –
nyögtem elfúló hangon az orromba kúszó parfüm hatására.
Behunytam a szemem, és egy egészen rövid ideig újra
magamon éreztem forró tenyerének érintését. Bárcsak újra
megérintene, és nem állna meg a derekamnál! Mi van? Basszus!
Amikor rájöttem, mit teszek, kipattantak a szemeim. Úristen,
nekem elment a maradék eszem is. Észrevétlenül hátrébb
léptem, hogy ezzel valamelyest megnöveljem a Logan és köztem
lévő távolságot.
– Janet! Mi tart ennyi ideig?
– Maradj már! Úgy látszik, az volt az utolsó.
– Nos, mi legyen? – fordult a pénztáros Logan felé.
–  Ha nincs ára, akkor nem tudom megvenni. További
várakozásra sajnálatos módon nekem nincs időm, így kérem,
tegye csak le. Mondja az összeget és haladjunk.
 –  Rendben – bólintott az eladó, és pár másodperccel később
már rajtam volt a sor, hogy fizessek. Fel sem fogtam, mi történt,
olyan gyorsan elviharzott. Biztos sietett. Jó, mert mégis mit
vártál? Azt, hogy elvisz? Esetleg fizet helyetted? Nevetséges vagy
már megint.
–  7,40 lesz, drága – riasztott fel a pénztáros az előbbi
elmélkedésemből.
–  Elnézést és köszönöm – nyomtam a kezébe az összeget.
Betuszkoltam a táskámba, amiket vettem, és már indultam is.
Nem akartam sokáig kimaradni, nehogy ezzel bajt hozzak a
fejemre. Egyik lábamat tettem a másik után. Nem siettem, mégis
gyorsan fogytak az előttem álló méterek. A szállodához érve
megálltam és felnéztem a hatalmas épületre. A gyomrom
összerándult. Hatalmas fába vágtam a fejszémet. Talán
akkorába, mint ez a monstrum itt előttem. Vettem egy nagy
levegőt és beléptem a gyönyörű előtérbe. Elindultam a liftek
felé, de végül meggondoltam magam és a lépcsőt választottam.
Gyorsan felértem a másodikra és már alig vártam, hogy a
szobám biztonságában lehessek. Még át kellett néznem a tegnap
megkapott dalt, hogy tökéletesen adhassam elő. Szerencsére a
szövegtanulás sosem okozott gondot, így már tegnap este
tökéletesen tudtam minden egyes szót. A dal nem volt teljesen
ismeretlen, de nem is tartozott a kedvenceim közé. Egy olyan
emléket juttatott az eszembe, amiről a mai napig nem tudom,
hogy valóban megtörtént-e, vagy csak álmodtam. A Dannel való
szexet követően bódultan feküdtem az ágyban, fel sem akartam
kelni.
A reggel erőtlenül kúszott be a szobámba, de én
legszívesebben kizártam volna a nap aranyló sugarait. A
lelkemben sötétség honolt, és én egyáltalán nem vágytam
világosságra. El akartam tűnni. Eggyé akartam válni a
lelkemben tomboló fájdalommal.
A lelkemet a szégyen démonai marcangolták, a testemet pedig
az előző este elfogyasztott, nagy mennyiségű alkohol utóhatásai.
Hasogatott a fejem. Lüktetett minden sejtem. A szememet sem
bírtam nyitva tartani, forgott velem az egész szoba. Erős
hányinger kínzott.
A párnát a fejemre szorítottam. Ezekre a mozdulatokra
tisztán emlékszem. Ami utána következett, viszont már csak
homályos emlékfoszlány vagy nem több, mint egy egyszerű
álomkép. Tudom, hogy az apám mennyire szeret, de sosem volt
a szavak embere, az pedig, hogy lelket öntsön belém egy dallal,
valahogy elképzelhetetlennek tűnt, mind a mai napig.
Elővettem a szintetizátoromat és leültem vele az ágyra.
Behunytam a szememet és játszani kezdtem.

Nickelback: Lullaby

Tudom, milyen érzés

Egyedül a párkányon ragadva.
Nincs gyógyír,
Nem tudod kiszabadítani magad.

Hidd el nekem,
Nem olyan rossz a helyzet.
Higgy annak, aki már átment ezen!
Lefekszel és azt gondolod,
 Hogy nem bírod tovább.

Adj még egy esélyt az altatódalnak!

Hangosítsd fel a rádiót!
Ha hallasz, akkor tudod,
Hogy nem vagy egyedül.
De ha nem válaszolsz a hívásaimra,
Halálra rémítesz.

Csak hunyd le a szemed!

Édesem, itt jön az altatódalod.
A saját altatódalod.
Engedd, hogy átvezesselek
A sötétségből a fénybe.

A dal hatására akaratlanul is kicsordult egy árva könnycsepp a

szememből, ami végigszántotta az arcomat.

Hiszek benned!
Túl fogod élni az éjszakát.
Felejtsd el a könnyebb utat.
Nem olthatod még el a gyertyád.

Még nem végeztél,

Előtted áll az élet.
Még csak most jön a java.

Az ujjaim könnyedén siklottak a billentyűkön, miközben a

szemem előtt megelevenedett annak a napnak az emléke. Olyan
tisztán láttam, mintha épp most történne. Nem tegnap és nem is
hét évvel ezelőtt, hanem most, ebben a pillanatban.  Apát
láttam magam előtt, ahogy az ágyamra ül.
Leült mellém, levette a fejemről a párnát és kisimította az
arcomból a hajamat. Kérges ujjaival megérintett. Az ajkai
elnyíltak, és alig hallhatóan énekelni kezdett nekem. Aznap a
fejemben tomboló démonoktól nem láttam, amit kellett volna.
Ott volt mellettem és arra biztatott, hogy ne adjam fel. Ott volt
és biztosított róla, hogy nem vagyok egyedül. És sohasem leszek
egyedül. Csak most, ebben a másodpercben fogtam fel,
miszerint hiába a közömbösségem, az, hogy nem emlékeztem
erre a napra. Ő nem távolodott el tőlem. Nem rótta fel
kicsapongásaimat, nem vágta sértődötten a fejemhez, hogy
milyen hálátlan vagyok. Ő egyszerűen csak ott volt nekem, mint
a mentsváram.
Az emlékeim végre összeálltak. Több száz darabka, ami eddig
nem találta a helyét, ami egészen mostanáig csak rendezetlenül
lebegett körülöttem, most meglelte, amit keresett. Már tudtam,
hogy ez az egész megtörtént. Nem csak álmodtam. Minél
élénkebbé vált a kép a fejemben, annál több könnycsepp hullott
a szememből, benedvesítve ezzel a bőrömet.
A játékot nem hagytam abba egy pillanatra sem. Hittem
benne, hogy a dal segített feltárni az elmém egy titkos ajtaját,
ami végre megmutatta nekem a valóságot. Már nem létezett
számomra semmi, csak a dal, ami teljesen körülölelt. A
hangszeremből áradó dallamok, amik megtöltötték a szobát,
amik megelevenítették előttem a múltat.
 Néha mindenki feladja egy kicsit.
Néha mindenkit elfelejtenek egy kicsit.

Jézusom – tört rám a lelkiismeret-furdalás. Én teljesen

kirekesztettem az apámat. Hogy lehettem ennyire önző
hülyegyerek?

Néha mindenki belefárad az egyedüllétbe.

A születésem magányra ítélte… Vajon hány magányos napot,

hetet, évet köszönhet nekem? – tört fel belőlem az önvád
keserűsége.

Igen, mindenki volt már elhagyatott.

Mindenkit hagytak már üres kézzel.
Szóval, ha hallasz…
Akkor tudod, hogy nem vagy egyedül.
De ha nem válaszolsz a hívásomra,
Halálra rémítesz…

Ennél a sornál mintha villám csapott volna belém, ledobtam az

ágyra a fekete hangszert és olyan gyorsan tárcsáztam apát, mint
még soha.
– Szia, életem! Mondd, mit szeretnél?
–  Szeretlek! Mindennél jobban szeretlek. Köszönöm! –
zokogtam fel hangosan.
–  Én is szeretlek! Mindig is szerettelek! – válaszolt
elérzékenyülve.
– Bocsáss meg, amiért eddig olyan idiótán viselkedtem veled.
Kérlek, ne haragudj az önzőségemért. Szeretlek, apa! Szeretlek!
– hadartam egy levegővétellel.
–  Én is szeretlek, de kérlek, most már mondd el, hogy mi
történt, drágám, mert a végén még halálra rémülök.
– Semmi. Csak eszembe jutott a nap, amikor énekeltél nekem.
Magam előtt láttam az egészet.
– De…
– Semmi de, ne is tagadd! Tudom. Most már tudom!
–  Ennek nagyon örülök. Akkor most menj, gyakorolj, mert
mindenkinek büszkén akarom mutogatni, hogy ott, a tévében
az a gyönyörű, tehetséges fiatal nő az én lányom, az a
fantasztikus énekes, aki felállásra késztette Logan Kenwardot is
– reagált elakadó hanggal.
– Még most sem tudom elhinni – elevenedett meg előttem az a
bizonyos emlékkép.
– Pedig el kell, hogy hidd! Megcsináltad! Megmutattad nekik,
mit jelent tehetségesnek lenni. Olyan boldog vagyok, hogy végre
rászántad magad, de sajnálom, hogy arra kértél, maradjak
távol.
– Én is, de tudod…
– Persze, és megértem, de ettől függetlenül még sajnálom.
– Szeretlek – nyögtem, mert semmi másra nem futotta.
– Én is szeretlek! Most pedig nyomás gyakorolni!
– Köszönöm. Megyek is! Ja, de várj!
– Igen?
– Tudod, melyik dalt kaptam a következő fordulóra?
– Nem. De elmondod, ugye?
– A Nickelbacktől a Lullaby-t.
 –  Fogadni mertem volna – felelte, és szinte láttam magam
előtt, ahogy lusta mosolyra húzta a száját. Lusta, de büszke
mosolyra.

Ebéd után már várt minket a busz, hogy elvigyen a következő

forduló helyszínére.
– Neked sikerült megtanulnod a szöveget? – lépett mellém az
egyik lány, miután megérkeztünk.
–  Elmegyek pisilni – hallottam meg közben Tia hangját
magam mögül.
– Veled megyek – reagált Liz is.
–  Bocsi – fordultam az előbbi kérdező felé. – Igen –
bólintottam, megadva neki a választ.
– Nekem is, de most mégis úgy érzem, mintha egy árva betűre
sem emlékeznék belőle. Teljesen kikészültem. Leblokkolok,
ahogy végignézek a zsűrin. Ez parább, mint amikor mögöttük
ültek a nézők.
–  Szerintem ezt mindenki így érzi – nyúltam a keze után
megnyugtatásként.
– Te is izgulsz? – kérdezte riadt tekintettel. Úgy nézett ki, mint
aki pillanatokon belül elájul.
–  Persze – bólintottam, mert tudtam, ha az igazat mondom,
azzal csak még jobban kikészítem. Bár a továbbjutásom
pillanata okozott némi sokkot, az igazság az, hogy engem nem
leblokkol a zsűri jelenléte, hanem épp ellenkezőleg. Feltüzel. Ég
bennem a bizonyítási vágy, az akarat. Meg akarom mutatni,
mire vagyok képes. Azt szeretném, hogy lássák: nem véletlenül
jutottam el idáig.
– Ez… ez jó hír. Akkor nem vagyok egyedül – hebegte.
– Hidd el, soha semmilyen problémáddal nem vagy egyedül –
mosolyogtam rá kedvesen.
– És te átdolgoztad a dalt? – tette fel a következő kérdést.
– Igen – feleltem visszafogott lelkesedéssel.
– Oh… Én maradtam az eredetinél. Hogy volt neked erre időd
egyetlen nap alatt? – kérdezte nagyokat pislogva. Nem tudtam,
mit lehetne erre felelni, mert nem akartam magamra
haragítani.
– Lana Smith.
–  Ó, bassza meg! Én jövök… El fogom magam hányni…
Hánynom kellett volna reggel… – mímelt öklendezést, vagy
lehet, hogy tényleg ennyire szétesett?
–  Sok sikert! Menni fog – öleltem gyorsan magamhoz, ami
tőlem igazán szokatlan gesztusnak számított.
–  Köszi – nyögte. Még utoljára biztatóan rámosolyogtam és
útjára engedtem. Megfordultam, és elindultam megkeresni a
többieket. Már mindenki elfoglalta a helyét az aulában,
ahonnan nem láthattuk egymás produkcióját, de hallani
kristálytisztán hallottuk.
A várakozás rövidebbnek bizonyult, mint képzeltem. A több
mint harminc versenyzőből öt lány kapásból elbőgte magát. Két
srác pedig totál elfelejtette a szöveget, és a többiek is hamar
túlestek az előadáson. Én maradtam utoljára, ami a végére már
ébresztett bennem egy kis feszültséget. Nem attól féltem, hogy
elrontom, de már nagyon szerettem volna túllenni rajta.
– Kíra Wells – szólított meg az egyik egyenruhás szervező –, te
következel. Egy kalappal. A zsűri ma kissé szőrösszívűnek tűnik.
–  Áh, köszi. Ezt lelkesítő beszédnek szántad? – kérdeztem
magasba szökött szemöldökkel.
–  Upsz. Bocsi – fintorodott el, amikor rájött, hogy jobb lett
volna, ha meg sem szólal.
– Mindegy – legyintettem. – Készen állok – húztam ki magam
magabiztosan.
–  Ez a beszéd! – kacsintott rám, majd a kijárat felé mutatva
előreengedett.
Felszegtem az államat és elindultam a kivégzőosztag elé. Mint
minden évben, most is egy gyönyörű szép, kastélyszerű épület
hátsó kertjében foglalták el a helyüket. A környezet igazán
pompásan festett. A zöldellő növények, a virágokkal borított
fák. A gyönyörűen megmunkált fa díszítőelemek csak még
tovább fokozták az összhatást. Mire eléjük értem, már be volt
készítve egy elektronikus zongora a színpadként kijelölt hely
közepére.
– Szia! – köszöntött elsőként a ma is csodálatosan kinéző Alya
Daemon, aki világokat megrengető hanggal rendelkezett.
–  Sziasztok! – köszöntöttem mindenkit barátságosan, mert a
legutóbbi alkalommal közölték, hogy tegeződhetünk, hiszen ha
jól teljesítünk, sok időt fogunk együtt tölteni.
– Látom, ma tovább fokozod az előadásod minőségét. Már ha
ez lehetséges egyáltalán – szólalt meg most a Logan mellett
helyet foglaló idősebb nő, Elis Monic.
–  Igen. Habár… – kezdtem volna, de jobbnak láttam, ha nem
húzom tovább az időt.
–  Mondd csak bátran! Nem sietünk sehova. Igaz? – kérdezte
Alya, és körbepillantott a többieken.
–  Ahogy mondod – bólintott Logan, magára vonva ezzel a
figyelmemet. Eddig igyekeztem elkerülni a tekintetét, de most
képtelen voltam rá. Belenéztem abba a viharkék szempárba,
ami egyenesen rám szegeződött. Olyan érzésem támadt, mintha
képes lenne a gondolatolvasásra. – Mit is szerettél volna
hozzáfűzni a kolléganőm előbbi megjegyzéséhez? – érdeklődött
mély, minden érzékemet beindító karcos hangján. Nyelnem
kellett egyet, hogy megnedvesítsem porrá száradt torkomat.
–  Csak annyit akartam mondani, hogy az első produkcióm
aláfestő zenéjét is saját magam játszottam.
– Oh… – csúszott ki Alya száján.
–  Akkor lássuk, ezúttal élőben mire vagy képes – bólintott
elismerően Elis, de én továbbra is Logan tekintetében
bolyongtam elveszetten.
–  Köszönöm – mosolyogtam bátortalanul, elszakadva végre
attól a bizonyos szempártól és elfoglaltam a helyemet.
A kezemet a hangszer fölé emeltem és vettem egy utolsó mély
levegőt, amit kifújva elengedtem minden kétséget, ami
mostanra kezdett felszínre törni bennem. Behunytam a szemem
és játszani kezdtem, hagytam, hogy a múlt nemrég megismert
pillanatai teljesen magukkal ragadjanak. Újra a szobámban
találtam magam, ahogy az ágyon fekve hallgatom apa hangját.
Apámat, akinek annyi mindent köszönhetek. A szavak, követve
a leütött hangok ritmusát, egy elevenen lélegző csodává álltak
össze. Beleadtam mindent. A tekintetemet csak néha emeltem a
zsűri felé, és megpróbáltam a pillantásommal is tükrözni a
bennem lejátszódó érzelmek sokaságát.
A lelkem törött darabkái a zongorából áradó dallamok
szárnyán táncra perdültek, hogy a magasba emelkedve újra
egyesülhessenek.
A dal lassan a végéhez közeledett. A szemem újra lezárult,
amikor az ajkam az utolsó szavakat formálta.
–  A saját altatódalod… – suttogtam, és leütöttem az utolsó
hangot is. A karomat magam mellé ejtve lassan megemeltem a
fejemet, hogy szembesülhessek az előadásom hatásával, de amit
akkor megpillantottam, hihetetlennek tűnt. Alya és Elis a
szemét törölgette. Ramon elégedetten mosolyogva nyugtázta a
látottakat. A legnagyobb döbbenetet mégis Logan elfelhősödött
tekintete okozta.
–  Gratulálok! – mondott ki egyetlen egy szót, amit egy szolid
taps követett. Ez a nyílt dicséret teljesen sokkolt, de a
meglepetések sora még nem ért véget. Felállt a kényelmes
fotelból és állva is megismételte. – Gratulálok, Kíra!
–  Kö-köszönöm – reagáltam, visszanyelve a testemet elöntő
remegést.
– Fáradj a többiekhez. Holnap találkozunk – állt Logan mellé
Elis is.
– Holnap… – suttogtam magam elé. Még mindig nem tudtam
napirendre térni az előttem lezajló képsoron.
– Úristen! Ez… Ez fantasztikus volt! Úristen, te nő! – ugrott a
nyakamba Liz, amikor beléptem az aulába.
–  Köszönöm – nyögtem válaszként, de többre nem voltam
képes. Én még mindig valahol a testemen kívül lebegtem.
 –  A fejemet teszem rá, hogy te bekerülsz az élő showba! –
ugrott mellénk Tia is.
– És ti is ott lesztek! – mosolyogtam rájuk önfeledten.
–  Pff… Az majd holnap kiderül. Nem kell előre inni a medve
bőrére – szólalt meg mögöttünk Leona, aki az első napon
mindent megtett, hogy a provokálásai miatt elveszítsem a
fejemet és kizárjanak a versenyből.
–  Annak, aki annyi hamis hangot hallat, mint te, annak
tényleg nem szabad előre örülnie – vágtam vissza határozottan.
–  Na de… – ugrott talpra idegesen, ám hang nem jött ki a
torkán, csak idegesen tátogott.
–  Csak nem elvitte a cica a nyelvedet? – kérdezte Tia karba
tett kézzel. A lány, akivel tegnap délután találkoztam először,
úgy állt mellettem, mint a testőröm; mintha évek óta
elválaszthatatlan barátnők lennénk. Akárcsak Liz. Két lány,
akivel alig egy napja ismerjük egymást, mégis olyan, mintha
évek óta barátnők lennénk.
– Idióta csürhe – dobbantott a lábával Leona, mielőtt elsietett.
– Na, gyertek! Vár ránk a jól megérdemelt pihenés – karoltam
át mind a kettőjüket és elindultunk a busz felé, ami már várt
ránk, hogy visszavigyen minket a szállodába.
–  Jöttök? – álltam meg a szobám ajtaja előtt, hogy behívjam
őket.
– Persze! Ez az este a miénk! – vigyorogtak lelkesen.
A küszöböt átlépve egyszerre sóhajtottunk fel. Ezen is túl
vagyunk – dőltünk hanyatt egymás mellé az ágyamon.
– Izgulok – suttogta Liz.
– Én is – szólalt meg Tia is.
– És én is – értettem velük egyet.
– Van is miért. A tét óriási – folytatta Liz.
– Az – nyugtáztam a barátnőm összegzését.
Barátnő…
Még sosem volt barátnőm. És most hirtelen kettő is lett.
Haley-nek igaza volt. Ezzel a versennyel már most nyertem.
 Logan
Igazán meglepő volt a mai nap. Mindig van egy-két versenyző,
aki még azelőtt elvérzik, hogy bármit is megmutatna magából,
de ennyi még sosem volt. Arról nem is beszélve, hányan
rontották el a szöveget. És máris jött a szokásos nagyon fáradt
vagyok duma. Szerencsére ezt a többiek sem díjazzák, így
nagyobb vita nélkül zajlott a délutáni meghallgatás. Egész álló
nap izgultam Kíra miatt, holott tudtam, hogy bízhatok benne.
Helyesbítek: nem izgultam, sokkal inkább izgatott voltam.
Sosem vártam még senkit ennyire feszülten. Volt benne valami,
ami felébresztette az érdeklődésemet. És ami a legszörnyűbb,
nem csak mint énekes keltette fel a figyelmemet. A kisugárzása,
a szépsége, és a belőle áradó fény egyből megragadott. Nem
értettem, de tehetetlen voltam a testemet uraló sóvárgás ellen.
Azt hittem, már sosem jön el a perc, amikor ő következik,
mert miért is ne utolsónak hagyták volna, de a produkciója
kárpótolt minden egyes várakozással eltöltött percért. Megérte
várni rá. Hihetetlenül tehetséges és káprázatosan szép. Amikor
a dal hangulata magával ragadja, eszméletlen – villant fel
előttem ismét a jelenet, ahogy a tekintetét rám emelte és úgy
énekelte a következő sorokat: Szóval, ha hallasz… Akkor tudod,
hogy nem vagy egyedül. Mintha csak nekem címezte volna.
Mintha tudná, milyen, ha az ember mélyen legbelül magányos.
Amikor tudod, hogy hiába van körülötted annyi ember, mégis
egyedül vagy a nagyvilágban a lelked fájdalmával. Azzal az
éneddel, akit mindenki elől rejtegetsz. És igen… Nem tudom
még csak tagadni sem, hogy vonzódom hozzá.
A francba! Nekem ilyesmit nem lehetne éreznem, főleg nem
iránta, egy versenyző iránt. Egy lány iránt, akit mentorálni
szeretnék…
–  Mi van, haver? Mitől lágyultál el ennyire? – riasztott fel
aggodalmas gondolataimból Ramon. – Azt hittem, ez itt –
kopogtatta meg a mellkasomat a szívem fölött – kőből van.
–  Nem lágyultam el, csak kinyilvánítottam a véleményemet.
Azt hiszem, ez nincs megtiltva – sepertem le magamról a kezét.
– Ja, nincs – nézett rám szúrós tekintettel.
– Helyes – biccentettem.
–  Egyébként, ha már itt tartunk, lassan elárulhatnád, hogy
milyen egyedi ajánlattal vettek rá arra, hogy maradj.
–  Az ajánlatot nem ők tették, hanem én – mondtam
lekicsinylően. – Tudod, vannak, akiért bármit megtennének –
közöltem vele felsőbbrendűen.
– Nem értelek. Kevesellted az eddigi lóvét?
– Kevesellte a bánat. Engem nem érdekel a pénz.
– Akkor meg?
–  Keveselltem a tehetségeket. Elegem lett a sok kis beképzelt
idiótából. Amúgy már lenyilatkoztam ezt az egészet.
–  Tudod, hogy nem olvasok bulvárt. Nem tud meghatni a
celebek nyávogása.
– Akkor felvilágosítalak, hogy te is az vagy.
–  Az… Pont ezért. Bőven elég vagyok én magamnak –
vigyorgott pofátlanul.
 –  Na, látod. Ezt elhiszem – jegyeztem meg végignézve rajta.
Ramon az a tipikus beképzelt sztár. Na, pont az ilyenekből nem
akarok többet ezen a világon.
– Mintha te más lennél.
– Mert az is vagyok, de ebbe most ne menjünk bele.
– Ahogy akarod – rántotta meg a vállát.
–  Lesz, akit te viszel magaddal az élő showba? – tette fel az
újabb kérdését.
– Talán igen. Talán nem. Holnap kiderül.
–  Szóval az információ hétpecsétes titok. Milyen kis
bizalmatlan vagy. Azt hiszed, eljárna a szám?
– Tudom – vetettem felé.
– Nem tudom, miről beszélsz – nézett rám sértődötten.
– Az engem egyáltalán nem zavar. Most viszont mennem kell.
A holnapi viszontlátásra – fogtam vele kezet, és megfordulva
magára hagytam.
Az idei évben sok szabályt megváltoztattak a verseny
menetével kapcsolatban. Az egyik változtatás talán pont nekem
köszönhető, de azért nem minden. Már a legelső
meghallgatások idejét is egy napra redukálták a tavalyi néggyel
szemben. Aki részt akart venni, annak e-mailben kellett
jelentkeznie egy házilag összeállított videóanyaggal. Ezt a stáb
átnézte, és sok szempontot figyelembe véve kiválasztottak
megannyi embert. A szerencsések meghallgatása több mint
tizenkét órán keresztül tartott. És ahogy az előbbi forduló
alkalmával kiderült, egyelőre nem osztották fel a versenyzőket
kategóriák szerint. Mindenkit együtt hallgattunk meg. A
felosztás csak azután fog megtörténni, ha kiválasztjuk azt a
tizenkét tehetséget, aki esélyt kap, hogy tíz héten keresztül,
szombatról szombatra megmutassa nekünk a tudását és a
sokszínűségét. És amíg a többiekhez sorsolással kerülnek a
versenyzők, addig én hátradőlve rábökhetek azokra, akiket én
akarok. Azt, hogy én kivel fogok együtt dolgozni, nem a sors
dönti el, hanem én. Igen, minden az én döntésemtől függ. Attól,
kit vagy kiket választok… És hogy miként döntöttem? Az holnap
kiderül… – indítottam be az autómat. Most pedig itt az idő, hogy
felhívjam a húgomat. Lehalkítottam a rádiót és vártam, hogy
Megan felvegye a mobilját.
– Logan, szia! – szólt bele a harmadik csörgésre.
– Szia.
– Baj van?
– Nem. Csak gondoltam rákérdezek, milyen napod volt.
–  Szuper. Már attól eltekintve, hogy Greg megfenyegetett,
bosszút áll, amiért kirúgták miattam a cégtől – sóhajtott.
–  Ő is tudja, hogy ez nem miattad történt. Részletes
magyarázatot kapott a felmondólevelében. Csak bántani akar,
de ne hagyd neki!
– Igyekszem – nyögte megtörten.
– Mit szólnál ahhoz, ha ma együtt buliznánk?
– Buli buli, vagy nyugdíjas iszogatás?
– A második. Tudod, hogy sosem bulizok.
–  Szerencse. A legtöbb szórakozóhelyen már tök öregnek
érzem magam.
– Nem is vagy öreg, még csak harminc leszel.
–  Vénlány vagyok, és hamarosan macskás nénivé válok –
motyogta.
 – Ne kezdd, kérlek! Érted megyek kilencre.
– Oké, köszi.
– Nincs mit, hugi. Szia!
– Szia! – szakította meg a vonalat.
Mielőtt elindultam volna, egy pillanatra behunytam a
szememet és magam elé képzeltem Kírát. De nem. Ezúttal nem
a mai produkcióját, hanem a boltban történteket idéztem fel. A
pillanatot, amikor Kíra teste az enyémnek ütközött. Kerek
fenekét, ami a combomhoz simult, amikor megakadályoztam,
hogy beessen a polcba. Az illatát, ami most is körüllengte. Ijedt,
vággyal teli pillantását, amivel többször is végigmért, amíg
váltottunk pár szót. Igen, tudom, hogy mit láttam, és képtelen
voltam figyelmen kívül hagyni a szemében megcsillanó
sóvárgást.
Vékony vonallá préseltem a számat, és a fejtámlának
döntöttem a fejemet.
Muszáj uralkodnom magamon, mert ennek nem lesz jó vége.
Kinyitottam a szememet és csak akkor vettem észre, hogy
mindkét kezem erősen markolja a kormányt. Olyan erősen,
hogy az ujjaim vége már teljesen elfehéredett. Nem! Ez így nem
jó. Le kell állítanom a fejemben zakatoló gondolatokat!

A húgommal töltött este egészen kellemes volt. Neki valahogy

mindig sikerül elérnie, hogy elterelje a gondolataimat. Boldog
vagyok, amikor mosolyogni látom. Tegnap este megijedtem,
hogy talán Gregnek sikerült megtörnie az én mindig vidám
húgocskámat. De nem így lett. Vagy még annál is jobb színész,
mint gondoltam…
Másnap frissen és kipihenten ébredtem. A reggeli rituálém
zavartalanul zajlott, de szokatlanul izgatott voltam a mai nap
miatt. Három versenyzőnek mondom el a jó hírt, és négyet
küldök haza. Három embernek bearanyozom a napját, de ez
még nem jelenti azt, hogy a verseny további részében is együtt
fogunk dolgozni. Sőt! Talán egyiküket sem én fogom
mentorálni. Az utolsó pillanatig teljes a titoktartás. Még a
mentortársaim előtt is. Tulajdonképpen még én magam sem
tudom, hogy kikkel kell közölnöm a jó, illetve rossz hírt. Ez csak
a felvétel alatt, egy boríték felnyitása után derül ki még
számomra is. Emiatt talán még én magam is érzek némi
izgalmat. Nincs előre megírt beszéd, nincs felkészülés. Ott és
akkor kell rögtönöznöm.
A forgatás helyszínéül egy gyönyörű kastélykertet
választottak a rendezők. Bár a hely tökéletes volt, nem merném
azt állítani, hogy ez bármit is javít a kiesők hangulatán… Pláne,
ha én vagyok az a személy, aki elmondja nekik, miért nem
jutottak tovább. Szívtelen volnék? Nem hiszem. Egyszerűen
csak őszinte. Aki nem tudja elviselni a kritikát, az ne álljon ki a
nyilvánosság elé. Ennyi az egész.
– Amint megérkezel, keress meg! – hadarta köszönés nélkül a
rendező a telefonba, amikor felvettem.
–  Ne izgulj, most parkolok. Öt perc és ott vagyok, bár
fogalmam sincs, mi lehet ennyire sürgős – állítottam le a
motort. Nem reagált. Rám tette. Na, ezért viszont haragszom.
Engem ne kezeljen úgy, mint a többieket. Szívességet tettem
neki. Pénzt hozok a kasszába… – morogtam, miközben
kiszálltam az autóból.
Beléptem az épületbe és a tekintetemet végigvezettem az
impozáns berendezésen. A stáb már szorgos hangyabolyként
sürgött-forgott, hogy mindennel elkészüljenek, mire a
versenyzők megérkeznek. Szó se róla, profi munkát végeztek,
ami őket illeti – dicsértem meg a stábot némán.
–  Oh, végre, hála az égnek! – ugrott elém az egyik kiscsaj. –
Azonnal jöjjön, kérem – topogott egyre idegesebben.
– Megyek. Nem kell izgulni – hagytam magára. Tudtam, merre
keressem Jamie-t.
– Na végre!
– Mi van? Mi olyan életbevágóan fontos? – vontam fel kérdőn
a szemöldökömet ideges járkálását figyelve.
–  Mi? Mégis mi? – torpant meg, hogy rám emelje riadt
tekintetét.
– Szerintem ülj le, mert már csak pár pillanat választ el attól,
hogy elterülj előttem a padlón – húztam enyhe mosolyra a
számat.
– Nem vagyok vicces kedvemben – mordult rám.
– Beavatsz a problémádba, aminek a megoldását tőlem várod,
vagy mehetek a dolgomra?
– Beavatlak. Már hogy a picsába ne tenném! – túrt idegesen a
hajába. – Válaszolj a tegnapi e-mailre!
– Melyikre? – néztem rá értetlenül.
–  Ne nézz hülyének! – ugrott a gépe elé. – Erre itt – bökött a
monitorra –, amit… 22:34-kor küldtem – mondta ki kis
szünetekkel, amikor benne is tudatosult, hogy mire fel pattog,
mint egy ócska gumilabda.
– Folytasd, kérlek – tettem karba a kezemet.
–  Az… Ez… Erre… Amire… válaszoltál – nyögte a monitort
bűvölve.
–  Olvasd el a válasz e-mailt, engem pedig hagyjál, hadd
menjek a dolgomra – fordítottam neki hátat.
–  Hát komolyan mondom, széjjelverem ezt a szart! Nekem
miért nem jelzett semmit?
–  Azt talán az informatikusaiddal kellene megbeszélni –
intettem még neki kifelé menet.
– Hééé! Kenward! Ebben az e-mailben semmi konkrétat nem
írtál! Hallod?!
Hogyne hallottam volna? Nem vagyok süket. De cseppet sem
érdekelt. Főjön csak a levében még egy kicsit – vigyorogtam a
folyosón lépdelve.
A stáb felkészült. A kamera elindult. Elém lépett az egyik
munkatárs és átnyújtott nekem egy borítékot. Elvettem tőle, és
kényelmesen hátradőlve felnyitottam.
Vettem egy mély lélegzetet, és kifújtam magamból az izgalom
utolsó morzsáit is. A tekintetemet végigfuttattam a neveken. A
továbbjutók és a kiesők neve nem lepett meg, hiszen ezt a
döntést közösen hoztuk meg a többiekkel. Az, hogy kikkel
beszélek ma, az viszont most vált számomra is láthatóvá.

Cintia Leila Scott: továbbjutó

David Branson: kieső
Chris Gilbert: kieső
 Donna Potter: kieső
Sean Lawson: továbbjutó
Edward Hale: kieső
Kíra Wells: továbbjutó

És igen. A tekintetemet az égre emeltem. Tudtam, hogy

bizonyos szempontból már régóta élvezem az égiek szeretetét,
még ha anno egy időre meg is feledkeztek rólam.
Egy jó időre… Behunytam a szememet és visszaszorítottam a
feltörni készülő emlékeket. Miután elhessegettem a borús
gondolataimat, gyorsan felelevenítettem a nevekhez kapcsolódó
produkciókat. Szerencsére a memóriámmal sosem volt gond,
így ez nem okozott nehézséget. Nem adtak túl sok időt, mert
ahogy a gondolatmenetem végére értem, már meg is jelent az
első lány, akivel közölhettem, hogy sikerült, bejutott az élő
showba. Cintia Leila Scott. Szőke haját lófarokba fogta. Kék
szeme félénken csillant felém, ahogy helyet foglalt velem
szemben. Egy visszafogott, de mégis elegáns öltözetet választott
a mai napra.
–  Mr. Kenward – üdvözölt tisztelettudóan, amit azonnal jó
pontnak könyveltem el. A közösmunka során, amennyiben lesz
ilyen, tegeződni fogunk, de ez a pillanat hivatalos hangnemet
kíván. Legalábbis, ami engem illet. A többiek úgy viszonyulnak
a jelentkezőkhöz, ahogy akarnak.
–  Ms. Scott. Tudja… Amikor megjelent a színpadon, úgy
véltem, már láttam magát. Ne értse félre, ezt nem
rosszindulatból mondom. Egyszerűen csak azt éreztem, a
műsor készítői nem önt keresik. Aztán elkezdett énekelni, és a
véleményem megváltozott. Szép hangja van, és ami még ennél
is fontosabb, jól használja, de kissé félénk. Vannak még önben
tartalékok, amiket ha kienged, higgye el, messzire juthat.
Ugyanakkor ehhez a szakmához kell egyfajta vakmerőség,
amiről nem tudom, megvan-e magában. Az a pár hét, ami az élő
showig rendelkezésünkre áll, talán kevés, hogy leromboljuk
magában ezt a fajta visszafogottságot.
– Értem – nyögte megtörten. Látszott rajta, hogy igazam van.
A küzdeni akarás nem ég benne elég nagy lángon, ezért úgy
döntöttem, nem kínzom tovább. Ártatlan lélek. Nem érdemli
meg. – Akkor… – szólalt meg alig hallhatóan, de egy gyors
kézmozdulattal félbeszakítottam.
– Mi mégis úgy döntöttünk, teszünk egy próbát. Jön velünk az
élő showba. Hogy ki fogja magában lerombolni a gátat? Az csak
holnap derül ki, de egy biztos: továbbjutott! –
nyomatékosítottam a döntésünket, hogy elhiggye.
–  Tényleg? Komolyan? Köszönöm! – ugrott fel, de nem tett
felém egyetlen lépést sem. A többieknek talán már a nyakába
ugrott volna, de én nem vagyok az az ölelkezős típus, és ezt
mindenki tudta rólam. Kezet nyújtottam felé, amit viszont
elfogadott.
– Gratulálok, Ms. Scott.
– Köszönöm – mosolyogott szélesen és elindult az épület felé,
ahol a továbbjutók gyülekeztek.
A következő David Branson volt, a srác, aki totál elbaszta a
tegnapi dalt. Nem elég, hogy a szöveget nem tanulta meg
rendesen, de sem az ütemet, sem a hangot nem találta. Még egy
bizonyíték arra, hogy értek ahhoz, amit csinálok. Én már akkor
megmondtam, amikor először ránéztem. Jók a megérzéseim, de
erre még rá is erősített azzal, amikor megszólalt. Egyértelműen
látszott rajta, hogy egy link alak, aki nem ide való. Nem lepődött
meg, amikor közöltem vele a zsűri döntését.
–  Ez van – ugrott fel, és minden további nélkül magamra
hagyott. Ezt már szóra sem méltattam.
Chris Gilbert valamivel értelmesebb reakcióval fogadta a
kiesésének hírét. Felállt, és kezet nyújtott felém.
– Köszönöm, viszlát.
–  Viszlát, jövőre – ráztam meg a kezét, és biztatóan hátba
veregettem.
Donna Potter kiborult. Ritkán vesztik el ennyire a fejüket, és ő
biztos, hogy minden eddigi előadást felülmúlt. Pedig semmi
olyat nem mondtam, ami hazugság lett volna. Az igazság néha
fáj, de mit tegyek? Az élet már csak ilyen. Kegyetlen… Ő
kérdezte, mi a véleményünk, én csak megmondtam, hogy
keressen más szakmát, mert énekesként nem fog tudni megélni,
és fellépései is max egy körbehugyozott aluljáróban lehetnek.
Jó, talán nem így fogalmaztam, de az arcát elnézve értette a
célzást. Nem szakítottam félbe a hisztijét, csak vártam, amíg az
egyik munkatárs arrébb tessékeli.
Sean Lawson volt a következő a listán. Az egyetlen
valamirevaló srác mind közül. Örültem, hogy hozzám került.
–  Üdv – ráztam vele kezet. Eddig nem volt alkalmam szóba
elegyedni vele, így külön örültem a lehetőségnek.
–  Mr. Kenward – viszonozta az üdvözlést, és a többiekhez
hasonlóan helyet foglalt.
– Van valami, amit tudnia kell – dőltem kicsit előrébb a hatás
kedvéért.
– Hallgatom – nézett rám kíváncsian.
–  Maga számos tudás birtokosa, de – tartottam egy pár
másodperces szünetet – ez önmagában még nem elég. Az, amit
a színpadon művelt, sok volt. Túltolta, ami azt illeti. Ezen
változtatnia kell. Meg kell tanulni kontroll alatt tartania a
mozdulatait. Vannak dalok, produkciók, ahol elfér, ami
megkívánja, de nem mindegyik. Ez egy olyan probléma, aminek
a megoldásához egymaga kevés. Segítségre van szüksége.
Nem reagált. Várta, hogy a mondandóm végére érjek.
– És ezt a segítséget tőlem vagy az egyik mentortársamtól meg
fogja kapni. Gratulálok!
Felálltam és újra felé nyújtottam a kezemet, amit erőteljesen
megrázott.
– Köszönöm. Igyekezni fogok, ígérem.
Miután egy szép beszédet követően hazaküldtem Edward
Hale-t is, vártam az utolsó versenyzőt. Azt a lányt, aki fura
érzéseket keltett bennem. Azt a lányt, aki talán túlságosan is
felkeltette az érdeklődésemet. Elfojtottam ezt a
gondolatmenetet, hiszen túl sok szögből vett minket a kamera.
–  Ms. Wells – kezdtem rezzenéstelen arccal –, öröm, hogy
láthatom – mutattam az üres fotel irányába, de ahogy ránéztem,
a hidegvérem semmivé lett. Sőt forrni kezdett. A gondolataim
messze kalandoztak. Újra magamon éreztem formás fenekét, és
a helyzetet nem könnyítette meg, hogy még ilyen távolságból is
éreztem az őt körüllengő illatfelhőt, ami azt a pillanatot juttatta
az eszembe, amikor oly szorosan simult a mellkasomhoz. A
ruhából kilógó bőrének látványa felidézte, milyen volt
hozzáérnem, végigsimítanom bársonyos derekát, látnom
meztelen hátát. Megköszörültem a torkomat és a szemébe
néztem, elűzve vágyforraló emlékeimet.
–  Mr. Kenward – biccentett és gyorsan leült, majd az egyik
lábát átemelve a másik felett kecses pózt vett fel.
–  Mint azt tudja – kezdtem bele a felvezető monológomba –,
minden forduló alkalmával meg voltam magával elégedve, sőt.
Fogadja őszinte elismerésemet, mert maga nem csupán
tehetséges, de jól is használja az adottságait – ennél a résznél a
tekintetem akaratlanul is végigsiklott tökéletes alakján, de erőt
vettem magamon és visszatértem a szeméhez. – Tudja, hogyan
kell egy produkciót felépíteni, tud érzelmet közvetíteni, mégis…
– haboztam egy kicsit mielőtt folytattam volna – maradtak
bennem kérdések önnel kapcsolatban. Olyanok, hogy képes-e az
éppen aktuális hangulatát figyelmen kívül hagyva énekelni,
mert lássuk be, az első és a második produkciójának az érzelmi
világa hasonló volt. Vajon képes végig kitartani egy koncerten,
amikor valami szörnyű hírrel szembesül? Képes egész nap
talpon maradni, amikor magánéleti problémái akadnak? Tudja,
én személy szerint olyan énekest keresek, aki nem a privát
életével akar kitűnni a tömegből, hanem a tudásával.
Itt megakasztottam a mondandómat és vártam, hogy elteljen
pár feszültséggel teli másodperc. Az előbbi magabiztossága
kezdett gyengülni. Éreztem a belőle áradó izgalmat. A lába,
amire az előbb oly kecsesen ráfektette a másikat, lassú, de jól
látható mozgásba kezdett. Újra végignéztem rajta, majd ott
folytattam, ahol az előbb félbeszakítottam a
gondolatmenetemet.
 –  Ezek olyan kérdések, amikre a választ – egyenesen a
szemébe néztem – az élő showban fogjuk megkeresni –
pillantottam rá áthatóan, és még az én szám is büszke mosolyra
húzódott. A zsűri tökéletesen egyetértett abban, hogy Kírának
tovább kell jutnia. Felálltam, hogy gratuláljak neki, de teljesen
ledöbbentem, amikor kérdés nélkül a nyakamba vetette magát.
Ezt rajta kívül még senki nem merte meglépni. – Gratulálok –
suttogtam a fülébe több érzékiséggel a hangomban, mint azt
kellett volna, és éreztem, ahogy megmerevedik. És nem csak ő…
Zavarba jött. És én is… De még ennek ellenére is ösztönösen
viszonoztam a mozdulatát. A tenyeremet a hátára simítottam és
szorosabban vontam a mellkasomhoz. Még a testünket
elválasztó anyagok ellenére is éreztem egyre ütemesebben
doboló szívét, amit csak részben tulajdonítottam a
továbbjutásának. Titkon bíztam benne, hogy ezt a heves
reakciót az én közelségem váltotta ki. Nem tudom mennyi idő
telhetett el, de még mindig erősen kapaszkodott belém,
mélyeket lélegezve és forró leheletét a bőrömre engedve.
Élveztem a pillanatot, de elérkezett az idő, hogy megszakítsam a
kettőnk közti testi kontaktust, mielőtt felhívnám magunkra a
bulvár pletykára éhes hiénáinak a figyelmét.
–  A világért sem akarlak megzavarni, de három állásból is
vesz minket a kamera. Ha kettesben lennénk, nem szakítanám
meg ezt a meghitt pillanatot, de így kénytelen vagyok –
suttogtam a nyakába, és finoman leemeltem a nyakamból
vékony karjait.
–  Elnézést… – lépett hátrébb zavartan. – Én csak annyira…
annyira… Köszönöm – mosolyogott rám boldogságtól ragyogó
arccal. Még életemben nem láttam nála szebb nőt, és most,
ahogy érzelmei elárasztották arcának minden egyes apró
részletét, a szépsége még tovább fokozódott.
–  Semmi probléma. Megértem a tetteidnek a miértjét –
mondtam kissé félreérhetően. – Akkor azt hiszem, hamarosan
újra találkozunk – mutattam abba az irányba, amerre a másik
két versenyző is távozott. Megvártam, amíg lekapcsolták a
kamerát és sietős léptekkel Kíra után mentem.
–  Gratulálok, őszintén – mondtam barátságosan, oldva az
előbbi kimért hangnemet. Azt akartam, hogy tudja, őt másképp
kezelem, mint eddig bárkit. De várjunk. Mégis miért tennék én
kivételt vele?
– Tessék? – fordult felém zavart tekintettel. Ezek szerint nem
hallotta. Remek. Ennek így kellett lennie.
–  Semmi. Csak gratuláltam. Kíváncsian várom, mihez értesz
még olyan kitűnően az eddig megismert műfajok mellett.
–  Öhm… – nézett rám egyre jobban elpirulva. Csak
tippelhettem, milyen képek lepték el a fejét, de inkább nem
tettem. Nem akartam magamat is kellemetlen helyzetbe hozni.
– Ne gondolj semmi rosszra, de azt jobb, ha már most tudod,
hogy ha rajtam múlik, én ki fogom hozni belőled a maximumot.
Nem adtam neki időt a reagálásra. Gyorsan elsiettem
mellette, mert még rengeteg munka várt rám.
Azt hittem, a mai napon már semmi említésre méltó nem
történhet. Tévedtem.
 Kíra
Még mindig hihetetlen volt számomra, de bekerültem az élő
showba. Büszke voltam magamra, mert eljött a perc, hogy
rálépjek arra az útra, amire eddig még csak álmomban volt
bátorságom. Sajnáltam ugyan a kiesőket, de nagyon örültem
annak, hogy Liz és Tia is a továbbjutók között vannak. Amint
melléjük léptem, a nyakamba ugrottak és egymásba
kapaszkodva ünnepeltük a pillanatot.
A csajok elhívtak bulizni, és én örömmel mondtam igent. Csak
holnap derül ki, hogy ki melyik mentorhoz kerül, és egyelőre
nem is akarok ezen rágódni. Egyáltalán nem akarok a
versenyen agyalni. Elértem azt, amit évekkel ezelőtt még csak
nem is reméltem. Most már elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy a
múltamat magam mögött tudva, emelt fővel állhassak a
közönség elé és megmutathassam nekik, mit tudok.
A délelőtti eredményhirdetést követően minden továbbjutót
elvittek a műsor által bérelt lakásba, hogy még ma
elfoglalhassuk a szobánkat. A társasház hat kisebb lakásra volt
felosztva, aminek elosztását ránk bízták. A döntés viszonylag
könnyen ment, hisz’ mi a csajokkal egyértelműen egy helyre
akartunk beköltözni. Így a többieknek fennmaradt még öt
választási lehetőség. A lakásokat külön bejárattal látták el, így
ha egy épületben is voltunk, mégis minden lakásnak volt egy kis
magánszférája.
 Az estére készülve felnyitottam a bőröndömet és kipakoltam
belőle pár csinosabb ruhát.
–  Azta! Ezt! Ezt! Ezt! – kapta fel az ágyról a legrövidebb,
legkihívóbb darabot Liz, amikor mellém lépett.
–  Egek! Azt sem tudom, ezt miért hoztam magammal –
néztem elkerekedett szemekkel az elém tartott ruhát.
– Oh, én tudom! – trillázta Tia is. – Mert pasit szeretnél fogni.
Na, bújj csak bele!
– Azt mondjátok? – néztem előbb az egyikre, majd a másikra.
–  Ha valaki nem ellenkezik, az azt jelenti, hogy már
beleegyezett. Sipirc átöltözni – mutattak a fürdőszoba felé.
A csajoknak határozottan igazuk volt, a versenyben elért
sikereim minden bizonnyal helyre tették az önbizalmamat, ami
a ruhaválasztásomon is egyértelműen meglátszott.
–  Aztaaa, micsoda segg! – csapott a hátsómra Liz, amikor
kiléptem a fürdőből.
– Kösz a bókot – fogadtam vigyorogva a megjegyzést. – Azért ti
sem panaszkodhattok – mutattam előbb Tiára, majd Lizre.

A szórakozóhelyen több szem szegeződött ránk, mint a

többiekre összesen, legalábbis úgy éreztem. Az ilyesfajta
figyelem eddig sem zavart túlzottan, mert tisztában voltam az
adottságaimmal, amik a kerek fenekemből és a formás
melleimből álltak. Ha már hosszú combokkal nem áldott meg a
Teremtő, legalább ennyim legyen.
 A figyelem ugyan nem volt számomra teljesen új, ma mégis
másképp láttam a helyzetet. Sokáig a külsőmmel akartam
felhívni magamra a figyelmet, de ma már – Haley-nek, és persze
a verseny eddigi fordulóinak köszönhetően – tudom, hogy a
belső értékeim is sokat érnek. Volt, amikor elhittem, semmit
sem érek, de ma már tudom, hogy ez nem így van. A felém
forduló fejek, a testemet mustráló tekintetek határozottan jót
tettek a frissen újjászületett önbizalmamnak, de hiába a
félreérthetetlen pillantások, továbbra sem tudtam
megfeledkezni Logan szavaitól: „A világért sem akarlak
megzavarni, de három állásból is vesz minket a kamera. Ha
kettesben lennénk, nem szakítanám meg ezt a meghitt pillanatot,
de így kénytelen vagyok.”
Vajon komolyan gondolta, amit mondott? Tényleg élvezte,
amikor magamról megfeledkezve a nyakába vetettem magam?
Belőle is olyan érzéseket váltott ki az a mozdulat, mint belőlem?
Élvezte a testünk egymáshoz simulását? A gondolatra a
bőrömön ezer és egy tűszúrás szántott végig. A testemben lévő
összes sejt életre kelt. Forróság öntött el már csak a gondolatától
is, hogy Logan tenyere újra végigsimít a meztelen hátamon. A
mellem bizseregve feszült a ruhám alatt észrevétlenül megbúvó
melltartómhoz. Jóleső remegés járta át a belsőmet, amikor tánc
közben finoman végigsimítottam magamon.
– Hozom a következő kört – szólalt meg Liz, kirángatva ezzel
kéjjel teli gondolataimból.
– Hozzad! – kiáltottuk egyszerre a tánctól kifulladva.
Miután legurítottuk a harmadik italunkat is, a tömeg közepe
felé indultam. Végre igazán jól éreztem magam a bőrömben,
ráadásul ezt nem egyedül tettem, és nem is csontrészegen.
Ittam, de nem léptem át azt a bizonyos határt, mint akkor éjjel.
–  Kíra! – hallottam meg magam mögül újdonsült barátnőim
közül az egyiknek a hangját és gondolkodás nélkül
hátrafordultam, de abban a pillanatban, elvesztve az
egyensúlyomat, megbillentem. Fel sem fogtam, hogy mi történt,
amikor két erős férfikéz támasztott meg a vállamnál fogva.
Fátyolossá vált tekintettel néztem fel rá, de nem volt
lehetőségem jobban szemügyre venni, mert egy gyors
mozdulattal finoman arrébb helyezett és elsietett. Egy futó
pillantást tudtam ugyan vetni az arcára, de a stroboszkópok
villogása megnehezítette, hogy felismerjem az oly ismerős
vonásokat. Nem hittem a szememnek. Logan lett volna? Logan
Kenward? Kapucniban és napszemüvegben egy olyan helyen,
ahol semmi sem indokolja ezt a viseletet? Az elsuhanó férfi
után fordultam, de nem láttam belőle többet, csak a kanyargós
lépcsősoron felsiető gyors lépteit. Határozott és
összetéveszthetetlen, felsőbbrendű lépteit. Tátott szájjal néztem
mindaddig, amíg az emeletre érve el nem tűnt a hosszú
folyosón. Eddig nem is vettem észre, hogy van emelet. Biztosan
privát szobák vannak odafenn, vaaagy… csak egyszerűen egy
iroda. Mindegy – rántottam meg a vállamat és elindultam, hogy
megkeressem a lányokat.
– Hát ez meg ki volt? – kérdezték egymást lökdösve.
–  Nem tudom – ködösítettem, pedig egyre biztosabb voltam
benne, hogy ismertem a megmentésemre siető férfit. A kezének
érintése, a szorításának ereje összetéveszthetetlen volt, hisz’ ezt
én már átéltem egyszer; amikor magához rántva
megakadályozta, hogy beessek a gabonapelyhek közé a polcra.
– Pff… Na, mindegy! – legyintett Liz. – Legalább nem hagyta,
hogy elterülj, mint az országúton kilapított béka.
–  Brr! – húztam fel az orromat a szemem előtt megjelenő
képre.
– Lényegtelen! Gyertek! – ragadta meg a kezünket Tia, hogy a
tánctér közepére rángasson mindkettőnket.
Próbáltam kiverni a fejemből az előbbi bizarr jelenetet, de a
fejemben suttogó hang nem engedte. Lehet, hogy az övé ez a
hely… Már ha tényleg ő volt az, akit láttam.
Tudom, hogy ő volt az…
A lelkemet körülölelő fesztelenség a távolodó léptekkel tűnt el
a semmibe. Egyetlen óvatlan másodpercre sem hagytam, hogy a
tekintetem az emelet felé tévedjen. Nem engedtem meg
magamnak, hogy megforduljak, de még csak hátra sem
pillantottam. Mégis tudtam; a gerincemen végigfutó érzés
összetéveszthetetlen jele volt annak, hogy ott áll a hátam
mögött és engem figyel. Új dal kezdődött és én minden erőmmel
azon voltam, hogy kizárjam az előbbi jelenetet az elmémből. A
többiek közé léptem, és felvettem velük a ritmust. Nem
foglalkoztam a dalszöveggel, legalábbis rohadtul nem akartam,
de a fülembe kúszó szavak teljesen körülfontak, és nem tudtam
lerázni őket magamról.

Cascada: Dangerous

Nem tudok rólad semmit.

Nagyon közel vagy, csak egy karnyújtásnyira,
A szerelmed megragadott, úgy, mint semmi más.
Na, neeem! Az tuti, nem! – ráztam meg a fejemet az idétlen
gondolatok száműzése érdekében.

Azt mondják, hiszékeny vagyok

Tudom, hogy valami most átveszi a hatalmat
Futni akarok, de nem tudom, hogyan
Most lépted át nálam a határt
Csak egy csóknyi távolságra

Adj nekem egy kis szünetet

Elolvadok
Te nagyon veszélyes vagy.

Ez viszont biztos – bólogattam, egyetértve a megállapítással.

Logan Kenward egészen más kategóriába tartozik, mint én. Ő
jobb. Kivételesebb. Felsőbbrendűbb. Mégis… Amikor rám
nézett, ahogy megérintett, a szavak, amiket nekem suttogott…

Vagy már túl késő?

Tudnom kell, mi jár a fejedben.

Egyáltalán nem biztos, hogy nekem arra van most szükségem.

A testem a pörgős ütemre hullámzott. Tökéletesen lazának és
gondtalannak tűnhettem, de csak kívülről. Belül eközben már a
csontomig rágtam magam. Túl sokat képzelek bele egyes
pillanatokba. Igen. Biztos, hogy csak a képzeletem játszadozik
velem.
A csípőm és a fenekem vad táncot járt a dal ritmusára.
Behunytam a szememet, hátha az segít elszakítani a külvilágtól.
 – Ez az, Kíra, toljad! – sikította Tia, aki mellettem állva élvezte
a bulit.
Annyira belemelegedtem a táncba, hogy fel sem fogtam,
amikor valaki mögém lépve a csípőmbe markolt. Vagyis
éreztem, de még csak fel sem merült bennem, hogy elzavarjam.
Hosszú évek óta először végre igazán jól akartam magam
érezni.
– Gyerünk, bébi! – suttogta a nyakamba. Vagy kiabálta? Lehet.
Ezen sem akartam feleslegesen agyalni.

Teljesen megőrültem
Mert te mindent akarsz
Te nagyon veszélyes vagy
A legnagyobb hibám, hogy
Elvakítanak a szemeid

A szemei… Igen, azok a viharkék szemek, amelyek oly

mélyrehatóan vizslatnak; azok, amelyek a lelkemig hatolnak és
azt is látják, ami mások számára láthatatlan.

Veszélyes

Teljesen megőrültem.

–  Veszélyes – ismételtem a hangszórókból üvöltő énekesnővel

együtt.

Ne feszegesd a határokat,
Mert tudod, hogy éhezem az érintésedre.
 Nincs kétség, a kedvesed akarok lenni.

Ennél a sornál hátrafordultam, de elmaradt a lányregényekből

is ismert pillanat. Nem Logan állt mögöttem. Na, nem mintha rá
számítottam volna. Áh, úgy néz ki, a pia mégiscsak beütött egy
kicsit. A karomat a velem szemben álló pasi nyaka köré fontam
és nem álltam le.

Azt mondják, csak egy színlelő.

Tudom, hogy valami most átveszi a hatalmat,
Futni akarok, de nem tudom, hogyan.

A pasi megragadta a derekamat és megpördített. A hátam a

mellkasának ütődött. A fenekem kemény férfiasságához simult.
A kezét a hasamra fektette és elindult felfelé, de még mielőtt
elért volna a mellemig, elléptem előle, pont akkor, amikor a
szöveg a következő sorokhoz ért:

Most lépted át nálam a határt,

Szemtől szembe állunk egymással.

Idegesen felszegtem a fejem… A tekintetem meg sem állt a felső

szint körül végigfutó korlátig. Elkéstem, de még éppen láttam az
idegesen hátat fordító, fekete árnyba burkolózott alakot. Azt a
valakit, akivel nem is olyan rég egymásnak ütköztünk. Azt a
valakit, akiről minden idegsejtem azt ordította, hogy ő volt az.
Logan Kenward. Ezen az estén nem csak az előbbi srác, de ő is
átlépett bizonyos határokat. Mit képzel magáról? Mit akar
egyáltalán tőlem?
 Lehet, hogy nem is ő volt! Állítsd le magad! – ordítottam
magamra. Kezdett eluralkodni rajtam a düh, de Liz megrántotta
a karomat.
– Gyere karaokézni – vonszolt maga után.
– Tessék? – torpantam meg.
– Azt ne mondd, hogy attól félsz, nincs elég jó hangod ahhoz,
hogy kiállj a közönség elé – emelgette a szemöldökét.
–  Jogos, de előtte igyunk még egy kört – adtam be a
derekamat. Nem mondtam a csajoknak, de még mindig volt
bennem egy leheletnyi félelem, habár a kellemetlen érzés
napról napra fogyatkozott. Elég volt visszagondolnom a
mentorok szavaira, elismerő pillantásaira, hogy tudjam, itt a
helyem. Már nem abban a közegben mozgok, amely annyi
fájdalmat okozott. Új emberek, új vélemények. El kellett
hinnem, hogy szeretni fognak.
– Gyere, Tia – húztuk magunk után a szőkeséget is.
–  Akkor most a csajok megmutatják, mit tudnak – kiáltott a
mikrofonba a DJ-pult mögött álló srác, és cinkosan ránk
kacsintott.
– Fogadjunk, meg fog minket szívatni – néztem rá a csajokra.
–  Oh, engem bármikor megszívathat – csapta le a magas
labdát Liz.
– Na, de kérlek! – kerekedett el Tia szeme.
–  Most mondd azt, hogy nem oltári dögös – kacsintott vissza
Liz a pasira.
–  Na, halljuk! – szólalt meg Tia. Kicsit becsiccsentett –
állapítottam meg.
–  Na, hajrá! Nyomjátok! – szólt újra a szakállas srác és
elindította a zenét. Azonnal megismertem Ariana Grande, Jessie
J és Nicki Minaj Bang Bang című számát.
– Az enyém Ariana! – kiáltott Tia.
– Az enyém Jessie!
–  Na nem! Nem fogom magam szénné égetni. Én nem tudok
rappelni – néztem rájuk kétségbeesve. – Legalább egy kis részt
adjatok a tiétekből – esdekeltem.
–  Oksi. Az enyémből viheted az első pár sort, nekem még rá
kell hangolódnom – egyezett bele Liz.
– Kösz – vigyorogtam, és megragadtam a mikrofont.
A lüktető ritmus már betöltötte az egész szórakozóhelyet.
Minden szem ránk szegeződött. Előrébb léptem. Beletúrtam a
hajamba és hagytam, hogy a barna zuhatag szexin omoljon
vissza a vállamra. Liz és Tia is elfoglalta mellettem a helyét, és
csábító pillantást vetettek az előttünk álló férfiakra. A vér
pezsgett az ereimben. Tagadhatatlanul élveztem a pillanatot, a
reflektorfény simogatását a csajok társaságában.

Homokóra alkata van a csajnak,

De ezt tőlem is bármikor megkaphatod.

Olyan a lökhárítója, mint egy Cadillacnek,

De én is bármikor túlhajszollak téged.

Végigsimítottam a testemen és finoman megpaskoltam a

fenekemet. Sosem csináltam még ilyet, de mi tagadás, élveztem
a helyzetet.

Állj és várj!
 Várj még rá!
Tartóztasd fel magad
És rázd meg a lompost!

Az utolsó soromnál megpördültem, megemeltem a karomat és

rámutattam valakire. Csak akkor tudatosult bennem, hogy a
pörgés nem volt 360 fokos, amikor kinyitottam a szememet és
az ujjamat követve rádöbbentem, melyik irányba mutatok.
Pontosan az engem vizslató idegen alakra, aki újra a korlátnál
állt, aki talán nem is olyan ismeretlen… Gyorsan leengedtem a
kezem, megfordultam és néztem, ahogy Liz beveti magát. Ultra
dögös volt, ahogy a színes haján játszottak a fények. A tudat, mit
tettem, sokkal kevésbé feszélyezett, mint az, hogy hamarosan
rappelnem kell. Kell? Igen, nem fogok megszégyenülve lesétálni
a színpadról. Ismertem a dalt, de élesben még sosem próbáltam
kimondani a szöveget. Na, majd most – szegtem fel az államat
elszántsággal a szememben. A tekintetemet a csajokra
irányítottam és mosolyogva néztem, ahogy egymást váltva
szántják fel a színpadot. Még az eddiginél is erősebben fonódtak
az ujjaim a mikrofonra, de úgy éreztem, készen állok. Vettem
egy nagy levegőt, hogy végig bírjam rappelni, és felkészültem a
néhol zagyva, néhol pikáns részekre. És már el is érkezett a
pillanat…

Ez Myx Moscato,
Egy kis bódítás az üvegben.
Ez itt Kíra teljes gázzal, ez az oh,
Oh!
 Barlangban úszva,
Lottón nyerve.
Kék habos edényben mártogatunk,
A kiscica is élvezi.

A fáról csöpögve,
A motoron pörögve.
Batman ellopja.
BANG! BANG!

Kíra a királynő, a kiemelkedő.

Ők, Tia és Liz

Rámutattam vigyorogva a barátnőimre, akik kihívó

mozdulatokkal reagáltak a szavaimra.

De ha tesztelnek, megbánják

–  kapcsolódtam be én is a táncukba, hogy minden eddiginél

erotikusabb mozdulatokkal ajándékozzuk meg a produkciónkat
néző közönség férfitagjait.

Úgy ülj erre a faszra, mint egy Harley-ra.

Ennél a sornál a legszívesebben elsüllyedtem volna

szégyenemben, de mire meggondolhattam volna magam, már
ki is mondtam.
Már fogytán volt a levegőm, de nagy meglepetésemre a csajok
is beszálltak, így hárman nyomtuk el Nicki Minaj rapjének
utolsó sorait, és onnantól az egészet.

Látod, bárki tud jó lenni veled,

De neked egy rossz kislány kell,
Hogy eldobd az agyad.

A férfiak szemében vágy lobbant a táncunkat nézve és mi nem

álltunk le, tovább tüzeltük a nézőtéren eluralkodó forró
hangulatot.

BANG! BANG!
…be a szobába!
Tudom, hogy akarod.
…az egész rád megy!
A tiéd lehet!

Újra végigsimítottunk rövid ruhába bújtatott testünkön, és

egyszerre csaptunk a fenekünkre.

Várj egy percet, amíg elrepítelek oda…

Várj egy percet, míg te…

A dal véget ért, és mi totál eufórikus állapotban, egymásba

karolva ugráltunk le a színpadról.
– Az a rap, baszd meg! Még hogy nem tudsz! És az, hogy egy
kicsit változtattál a szövegen… Jó ég! Úristen, még én is
megkívántalak – visított Liz, és megpróbálta leutánozni a
színpadon előadott mozdulataimat.
–  Tényleg ezt műveltem ott fenn? – böktem arra, ahol pár
perce álltunk.
– Ahaaa! – vinnyogták egyszerre.
– Egek! – temettem az arcomat a tenyerembe.
– Ne parázz! Irtó dögösen csináltad! Kár, hogy az a pasi nem
nézhette végig, aki miatt egész délután olyan búval baszott
voltál.
– Ja… – motyogtam.
Ha tudná, hogy első sorból élvezhette, amit az előbb
műveltem… Jesszusom! Nekem elment az eszem… Mindegy. A
pillanat számít, és én az elmúlt percekben nagyon jól éreztem
magamat. A holnap pedig legyen a jövő problémája.
Reggel, amikor felébredtem, nem voltam másnapos. Nem
ittam annyit, hogy ez meglátszódjon rajtam. Vagy a tegnapi
események emlékei józanítottak ki hirtelen. Az elmém tiszta
volt, ellenben a testemet elöntő idegességtől szemmel láthatóan
remegtem. Nem tudtam, miért, de rettegtem. Ezt akartam. Most
mégis megijedtem a rám váró feladatok súlyától. Hamarosan
együtt kell dolgoznom egy számomra vadidegen emberrel. Be
kell engednem őt a magánszférámba, hogy segíthessen kihozni
belőlem a maximumot. Hagynom kell neki, hogy átlépjen a
körém húzott vastag falakon és átadhassa a tudását, a
tapasztalatait.
–  Ha eddig izgultam, akkor nem tudom, létezik-e arra
megfelelő szó, ahogy most érzek – szólalt meg Tia.
– Nem értelek titeket – állt mellénk Liz is. – Szerintem mind a
ketten – elnézést, mind a hárman – hatalmas tehetségek
vagyunk – vigyorgott. – Tök mindegy, kihez kerülünk, mert itt
nem a mentorokon van a hangsúly, hanem rajtunk.
 Ezzel a megállapításával nem értettem teljesen egyet, de nem
akartam vitát generálni, így csak némán bólintottam az előbbi
szavaira.
– Jó neked, hogy ennyire laza vagy – morgott Tia. – Mi van, ha
az öreg spinét kapom?
– Mármint a világhírű Elis Monicot? – kérdeztem tátott szájjal.
– Ja, az, persze. De érted… Már vagy hatvanéves… – forgatta a
szemét. – Mit tudhat ő a mai életről?
–  Hahó! – integettem a szeme előtt. – Hatvan éves, nem
hatvan éve halott. Hidd el, tudna ő neked mit tanítani –
ingattam a fejem a hülye beszólására. – Amúgy meg hallottad
már nyilatkozni? Állati laza, totál meghazudtolja a korát, nekem
elhiheted.
– Tényleg? Akkor lehet, keverem valakivel – húzta el a száját.
– Atyaég! – forgattam a szememet Tia tájékozatlansága miatt.
– Szerintem vele sem járnánk rosszul – tettem még hozzá.
– Gondolod?
– Gondolom – bólogattam határozottan.
– Oké. Na és ha egyikünket kiválasztja Mr. Kenward?
Úristen! Ez eddig eszembe sem jutott. Hazug liba! Mégis
hányszor gondolkodtál már el ezen? Napi százszor? Ó, bassza
meg!
– Föld hívja Kírát! – rázta meg a vállamat Tia.
– Bocsi.
– Látom, téged már a pasi gondolata is megdermeszt.
–  Hát. Öhm. Ja – nyögtem. Senkinek sem meséltem az apró
kis véletlenekről, amikor egymásba futottunk. Arról pedig
végképp, hogy első este bejött a szobámba, hogy a tegnap esti
kukkolását már szóba se hozzam.
A stúdióba érve gyorsan szemügyre vettem a többieket, akik
az elkövetkezendő hetekben a vetélytársaim lesznek. Fura
belegondolni, de igen. Ez egy verseny, és itt mindenkinek az a
célja, hogy ő legyen a legjobb.  Nem volt lehetőségem mindenkit
rendesen megfigyelni, mert gyorsan elkülönítettek minket, de
még az a négy-öt ember is elég volt ahhoz, hogy tovább
fokozódjon az idegességem.
–  Ti mindenkinek tudjátok a nevét, aki benne van a
tizenkettőben? – érdeklődött Liz, miután bezáródott az ajtó.
–  Öhm. Ja. Asszem. De eszemben sincs mindenkivel
barátságot kötni. Így is tök gáz, hogy egymás ellen küzdünk
majd – sopánkodott.
– Igazad van – értettem egyet.
– Ahogy mondjátok – bólogatott Tia is.
–  Azért végigvehetnénk majd, kiket kell magunk mögé
utasítanunk az elkövetkezendő hetekben – szólalt meg újra Liz.
– Ha visszaértünk? Legalább akkor már a mentorokkal együtt
elemezhetjük ki őket – agyaltam hangosan.
– Benne vagyok – csapta össze a tenyerét Tia.
– És én is! – lelkesült Liz.
–  Lányok! Itt az idő! Gyertek és ismerkedjetek meg a
mentorotokkal, akivel az elkövetkezendő hetekben együtt
fogtok dolgozni – hallottuk egy gyors kopogást követően.
– Tia, Liz arra – mutatott a csaj balra. – Kíra, te pedig utánam
– indult el végül jobbra.
–  Mi? Hogy? De miért? – néztem kétségbeesetten a folyosón
elinduló lányok után.
 – Kíra – szólított meg ismét a csaj.
–  Megyek – feleltem és elindultam, hogy megtudjam, mi –
vagy sokkal inkább ki – vár rám.
– Fáradj be – nyitotta ki előttem az ajtót.
– Köszönöm – biccentettem és beléptem, de a szó a torkomra
forrt, amikor megpillantottam a hatalmas íróasztal mögött a
tekintélyes főnöki széket, aminek egyelőre csak a háttámláját
vizsgálhattam meg. Közelebb léptem, de továbbra sem tudtam
megszólalni. A szék megmoccant, és pillanatokkal később
szembe találtam magam a híres Logan Kenwarddal. Az eddigi
találkozóinkat úgy fújta el a nyitott ablakon beáramló nyári
szellő, mintha sosem létezett volna. Megint azt az embert láttam
benne, akitől annyira rettegtem. Aki sosem rejtette véka alá a
meglátásait. Aki kíméletlen, ha az őszinte véleményéről
kérdezik. Aki miatt három éven keresztül halogattam a
jelentkezésemet. A férfi, aki mától a mentorom. A térdem
megrogyott, amikor felállt hatalmas, bőrrel borított székéből.
Begombolta a zakója felső gombját és kilépett az asztala mögül.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy minden rezdülésemet
alaposan szemügyre vette, amíg elém ért. Nem volt több öt
másodpercnél, de én mégis óráknak éreztem. Most annyira
szigorúnak tűnt, hogy legszívesebben a föld alá süllyedtem
volna szégyenemben a legelső napon elkövetett tettem miatt.
Próbáltam megszólalni, de képtelen voltam akár egyetlen árva
szót is kipréselni magamból.
–  Azt javaslom, felejtsük el, ami eddig történt, és kezdjünk
tiszta lappal. Logan Kenward – nyújtotta felém a kezét.
–  Kíra Wells – hebegtem és figyeltem, ahogy a kezemet
elnyelte a tenyere. Forró bőrének érintése elektromosággal
árasztotta el az egész testemet.
Megijedtem. Bepánikoltam. Ha ennyire merev és kimért lesz,
hogy fogunk együtt dolgozni? Milyen lehet így a közös munka?
Jó, nem azt várom, hogy felkapjon és a mellkasához szorítson,
de ez… Megráztam a fejemet, hogy magához térítsem a
józanabbik énemet.
–  Ne nézz már így! Csak vicceltem. Szerinted lehet ilyen
hangulatban együtt dolgozni? – váltott át lazább hangnemre.
Na, ez volt az a perc, amikor már tényleg semmit sem
értettem. Ezt úgy érti, hogy semmit nem felejtünk el, vagy csak
a merev részeket száműzzük? Merev… – ismételtem el
magamban. A szó erotikus vonatkoztatásait most igyekeztem
száműzni a fejemből. Igen, erre a pasira ez a szó tökéletesen
illett.
Minden értelemben.
A kiállása.
A testtartása.
A vonásai.
És a… Nem! Nem nézhetek oda – szóltam magamra. És a
pillantásomat újra viharkék tekintetébe fúrtam.
Áradt belőle a dominancia, a határozottság és a szigor.
–  Na, ne legyél már ennyire megilletődve. Nem szoktál te
ennyire visszafogott lenni – rántott vissza a jelenbe már-már
játékos hangnemben.
–  Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy felejtsük el az
eddigieket.
– Egyet jobb, ha már most megjegyzel rólam. Én soha semmit
nem felejtek el, pláne nem egy szemet gyönyörködtető látványt
– húzta mosolyra a száját.
–  Ez… ez pompás – nyeltem vissza a torkomban növekvő
gombócot.
–  Az bizony. Kiemelkedő Kíra királynő – mondta mosolyra
húzva a száját.
Ezek szerint nem tévedtem. Tegnap ő volt az a kapucnis fickó.
És ő volt az, aki páholyból nézte végig az előadásomat.
–  Először is engedd meg, hogy gratuláljak, mert az, hogy
kiemeltelek a tömegből, nagy szó, és ezt jól vésd a fejedbe! Te
más vagy, mint a többiek. Különb. Tehetségesebb. Elragadóbb.
Megértetted?
– Meg… – pislogtam megilletődve.
– Remek.
– Szerintem is – motyogtam.
–  Akkor most foglaljunk helyet, és beszéljük meg az első
fordulót illető kérdéseket – váltott újra hangnemet.
– Rendben – indultam el az egyik szék felé, ami sokkal inkább
volt fotelnak nevezhető. Megtettem mindent, hogy leplezzem a
zavaromat. Kizártam az elmémből a tegnapi produkciómat,
mert tudtam, hogy annak a táncnak az emléke pillanatok alatt
vörösre festené az arcomat a szégyentől.
– Öhm… Csak egy kérdés – kezdtem bátortalanul.
– Igen? – nézett rám kíváncsian.
–  Az első nagy találkozásunkat nem kellett volna legalább
ötven kamerának vennie?
–  Nem. Erre semmi szükség. Nem szeretem a felesleges
bohóckodást – reagált kimérten.
 – Aha… – nyögtem.
Kezdtem totál összezavarodni a percenkénti
hangulatváltozásaitól.
–  Nos, ez volna a legelső megoldandó feladat – tolt elém egy
papírt, de a pillantása nem eresztett. Többször is
megpróbáltam, de képtelen voltam elfordítani róla a
tekintetemet. Elmélyülten figyeltem tökéletes arcának minden
egyes vonását. Eddig is tudtam, hogy kivételes adottságokkal
rendelkezik, de ilyen közelről, ennyi ideig még sohasem volt
lehetőségem szemrevételezni.
– Nem nézed meg? – érdeklődött.
– De, hogyne – nyúltam a lapért ijedtemben.
–  Érdekes szövege van, de azt hiszem, neked ez nem fog
gondot okozni. Sőt. Már most szívesen megnézném, mit kezdesz
bizonyos sorokkal – dőlt hátra kényelmesen. Az ujjaim
görcsösen szorították a lapot. Gyorsan átfutottam, és… Nem volt
időm megszólalni, mert az iroda csendjét felváltották a dal első
hangjai.
– Hallgasd meg! Aztán meglátjuk mire mész elsőre.
– De…
–  Semmi de. Ez csak egy próba. Nem kell kétségbeesni, ha
elsőre belebuksz – közölte, de a hangjában volt valami kihívó,
valami, ami arra ösztönzött, hogy ne adjam fel, hogy mutassam
meg neki, mire vagyok képes. A tekintetemet újra a sorokra
irányítottam.

My Darkest Days: Casual Sex

Alkalmi szex – ismételtem magamban, és egy gyors pillantást

vetettem a velem szemben ülő férfira. Vajon ezzel célozni akar
valamire vagy ez nem több, mint véletlen egybeesés? Basszus!
Még véletlenül sem gondolhatok erre – szidtam magamat, és
erősen koncentráltam a dalszöveget alkotó szavakra.
–  Sosem fogod megismerni az anyámat. Na, mondjuk ez
mindenkire igaz, nem csak az alkalmi kapcsolataimra –
dünnyögtem kissé hangosabban, mint kellett volna.
– Tessék? – kérdezte élesen.
–  Ja, semmi. Csak tudja. Tudod. Az anyám. Lelépett, miután
lerakott apám ajtaja elé – feleltem egy apró legyintéssel, mintha
ez semmit sem jelentene nekem.
–  Nos, talán így jártál a legjobban – fűzte hozzá, de látszott
rajta, hogy azonnal megbánta. Nem akartam kellemetlen
helyzetbe hozni, ezért újra beletemetkeztem a feladatomba.
– Sosem fogok beléd esni, de nem nehéz elkapni – motyogtam
alig hallhatóan, de a szemem sarkából tökéletesen érzékeltem
Logan zavart mozdulatait. Na hiszen… Mintha ezt a pasit
zavarba lehetne hozni. Mindegy. – Azt mondja, hogy jó vele,
hogy benne van, semmi baj nincs vele, mert így könnyebb –
memorizáltam a fülembe kúszó lüktetéssel együtt. – Ez csak egy
tipikus, kemény, alkalmi szex. Mindenki akar egy olyan szeretőt,
mint Ő – ennél a résznél akaratlanul is felnéztem, de majdnem
megfulladtam, amikor a pillantásom beleütközött Logan vágytól
éhes íriszébe. Az ő tekintete mellett a háborgó tenger föléd
tornyosuló, vad hullámai is semmivé lesznek… Egy
másodpercre úgy éreztem, elvesztem.
Megköszörültem a torkomat és vettem egy mély lélegzetet,
hogy legyen időm összeszedni magamat.
 –  Megvagyok – tettem le a lapot könnyed mozdulattal az
asztalra, mintha az előbbi jelenet meg sem történt volna.
– Hogy mondtad? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Megvagyok – ismételtem el. – Azt mondtad, próbára akarsz
tenni. Mármint a tudásomat. Az énektudásomat – egészítettem
ki farkasszemet nézve vele.
–  Értem én, nem kell pánikba esni. Lássuk, mit tudsz, Kíra
Wells, aki olyan profin üli meg azt a Harley-t – villantott felém
egy félreérhetetlen mosolyt. Bunkó… – fortyogtam némán.
–  Indítsd el és megmutatom – böktem az előbb elhalkuló
lejátszó felé.
– Oh, nem. Aláfestő zene nélkül akarom hallani – tette karba a
kezét. – Állj fel, kérlek.
Állj fel te, te faszkalap!
A kezem ökölbe szorult, de tettem, amit mondott.
Lehunytam a szememet és koncentráltam. Direkt nem az
elején kezdtem, hanem a refrénnél.
–  Azt mondja, jó vele, benne van, semmi baj nincs vele, nem
akarnám sehogy máshogy – néztem rá határozottan, miközben a
hangom egyre erőteljesebbé vált. – Ez csak egy tipikus, kemény,
alkalmi szex. Szinglik vagyunk, de szeretők. Megbolondulunk
egymásért – nyomtam meg a következő sort. – Nem kell
elmennünk randizni. Nem kell kedvelned a barátaimat. Nem
foglak megállítani, ha más terveid vannak.
A hangom egyre keményebbé vált, pótolva a dob és gitár
hangját. A mozdulataim is fesztelenebbek lettek. A falak
ütemesen verték vissza a torkomon kieresztett szavakat.
– Hogyha unod már ezt az ízt, kereshetsz egy másik keveréket.
A szívem sosem fog összetörni, azért vagyok itt, hogy leizzadjak.
– Elég! – szólt rám Logan.
– Mi? – szakadt bennem a következő szó.
–  Még a végén azt hiszik, valami privát szexpartit tartunk a
zárt ajtók mögött.
– Tessék? – pislogtam értetlenül.
–  A hangod vibrált az erotikus feszültségtől. Teljesítetted a
feladatodat. Ha ma már nem találkoznánk, akkor pár hét múlva
látjuk egymást és kezdetét veszi az igazi felkészülés – állt fel.
Nem feleltem, csak megrészegülve figyeltem a fölém magasodó
férfit. – A mihamarabbi viszontlátásra – biccentett még felém.
Felkapta az asztalról a mobilját és kiviharzott az irodából.
Csak némán pislogtam, és néztem az ajtón kisiető lépteit. Most
komolyan túltoltam? Nem akartam semmi rosszat –
biggyesztettem le a számat.
– Azt a kurva élet! – dörrent egy ismeretlen hang mögöttem.
– Jézusom! – kaptam a szívemhez.
–  Megijesztettelek? Elnézést. Nem akartam. De a rohadt
életbe. Kurva jól nyomtad. Nem csoda, hogy Kenward kiemelt a
többi csaj közül.
Kellett pár másodperc, amíg rájöttem, hogy az egyik
versenyző, Sean Lawson áll mögöttem. A srácok közül a legjobb.
A legjobb és a legtöbb. A színpadon olyan táncot lejtett, hogy
még az is zavarba jött, aki a kivetítőn keresztül nézte.
Lassan felé fordultam, és a tekintetemet végigvezettem rajta.
Helyes pasi. Sőt kifejezetten szexi – fixíroztam tovább. Széles
vállain minden mozdulatára megfeszült a pólója.
– Köszönöm. Azt hiszem – reagáltam végre a dicséretére.
 – Nincs mit. Magadnak köszönd.
– Téged is próbára tett? – csaptam le a váratlan lehetőségre.
– Ja. De én elcsesztem. Vagyis… Te ismerted már ezt a dalt?
– Nem – ráztam meg a fejemet.
–  Akkor emelem kalapom. Szerintem neked szivacs van az
agyad helyén – jegyezte meg jókedvűen.
–  Nem hiszem. Bár sosem lehet tudni – mosolyogtam
kedvesen. – Neked mit kellett előadnod? – tértem vissza az
eredeti kérdéshez.
– Ugyanezt. Talán azért basztam el, mert hirtelen azt hittem,
Kenward buzi és így akar felszedni.
Erre a kijelentésére hangosan felkacagtam.
–  Ezt te sem gondolhattad komolyan – törölgettem könnyes
szemeimet.
–  Jól van, na. Meglepett. Egyébként… Most már tudom, hogy
száz százalékig hetero. Amilyen állapotban kirohant az
előadásod után… Azon sem lepődnék meg, ha kiverni ugrott
volna el.
Erre a megjegyzésre már elnémultam.
– Ne már… – nyögtem zavartan.
–  Jó, lehet, a saját vágyaimat vetítettem az ő reakciójára.
Mondjuk szerintem az összes hetero pasiból hasonló hatást
váltanál ki egy ilyen produkcióval. Igaz, egy szexi fűzőben még
hatásosabb lehetnél – kacsintott rám.
– Kösz a tippet – mosolyogtam elvörösödve.
– Ugye, ugye, még te is beindultál a fantáziálgatásomra?
–  Kérlek, fejezd be – léptem hozzá közelebb. – Ez csak egy
teljesítendő feladat volt. Semmi több.
 –  Szeretem az ilyen feladatokat – hajolt közelebb. – Bang…
Bang…
– Ó, ne már! – temettem az arcomat a tenyerembe. Azt hiszem
ez a mozdulat lassan a hobbimmá fog válni.
– Ó, de már. Láttalak tegnap – suttogta még közelebbről.
– Örülök, hogy beszélhettünk, de nekem most mennem kell. A
csajok már várnak – hadartam, és megkerülve otthagytam
Logan irodájában.
–  Ilyen nincs! Ilyen nincs! Ilyen nincs! – ismételtem egyre
idegesebben. Miért kellett mindenkinek végignéznie azt a
botrányos műsort? Most lefogadom, mindenki azt hiszi, hogy
nem vagyok több, mint egy olcsó kurva. De várj! Aki azt hiszi,
az egy büdös nagy paraszt. Az, hogy milyen vagy a színpadon,
az nem jelent egyet a valódi személyiségeddel. Ez csak egy
szerep. Legalábbis az én esetemben. Jó, oké. Volt pár
egyéjszakás kalandom, de a két kezem elég hozzá, hogy
összeszámoljam, mennyi pasi járt már bennem. Asszem… Pff,
Kíra. Ezt azért ne sűrűn hangoztasd. Anno tök gáz voltál.
Mindegy, azt az énemet már magam mögött hagytam, így
lehetetlen, hogy bárki is tudjon róla. Remélhetőleg ez így is van
– morgolódtam tovább. Szóval, ha majd lesznek saját dalaim, ha
megtalálom a saját stílusomat, akkor már egy leszek a színpadi
énemmel, de addig… – Addig nem! – toppantottam dühösen.
–  Hé, hé, hé! – ragadta meg valaki a vállamat, amitől úgy
éreztem, mintha megcsapott volna az áram.
Persze. Mégis ki más lett volna, ha nem ő?
–  Mi van? – szakadt fel belőlem. – Elnézést – motyogtam
bocsánatkérően.
 – Mi történt? Sean bepróbálkozott nálad?
–  Mi? Nem. Dehogy. Vagy nem tudom – hadováltam
összevissza.
–  Akkor kitől kérdezzem? Vonjam őt kérdőre? – vonta fel a
szemöldökét.
–  Jaj, isten ments! Nem csinált semmi olyat. Én csak…
mindegy. Tényleg. Felejtsük el, kérlek – néztem rá reménykedve.
– Rendben. De ha bármi olyat tenne, értesíts!
– Mindenképpen – bólintottam.
– Most pedig menj! A lányok már biztosan várnak – szorította
meg finoman a vállamat.
– Köszönöm – hebegtem, és gyors léptekkel magára hagytam.
– Alya lesz a mentorunk – fogadtak a csajok ujjongva.
– Nekem Logan… – dünnyögtem.
– Wow! Te egy kivételes tehetség vagy, mondtam én. Volt más
is, akit kiválasztott?
–  Nem. Vagyis először azt hittem, hogy nem. Aztán kiderült,
hogy előttem volt már nála valaki. Szóval, na. Értitek. Nem
egyszerre hívott be minket – hadartam gyorsan a csajok
értetlen arcát látva. – Sean Lawson – tettem hozzá
kíváncsiságuk csillapítása érdekében.
–  Úriiiisten! – visított fel Liz. – Az a pasi, te jó isten! Ha csak
ránézek, elélvezek, és te vele fogsz próbálni.
–  Én azt nem hiszem. Amennyire külön kezelt minket az
előbb, szerintem Logannél ez így működik – tártam szét a
karomat.
– Azért kicsit irigykedem – bökött oldalba Tia is.
– Mégis mire?
 –  Arra, hogy téged elég jónak tart Logan arra, hogy időt
szakítson rád… Ah… – sóhajtozott színpadiasan.
– Oh…
– Oh bizony – tette karba a kezét Tia.
– Jól van már, azért remélem, emiatt nem fogtok kiutálni.
– Jaj, menj már! Dehogy fogunk!
–  Azért viszont azonnal, ha Sean is téged akar majd
megdugni.
– Is? – kaptam fel a fejemet.
– Ez csak egy szófordulat volt, nyuszó, vagy te tudsz valamit,
amiről eddig minket elfelejtettél tájékoztatni? – emelgették
sokatmondóan a szemöldöküket.
–  Nem is foglalkozom veletek – legyintettem. – Egyébként
Seanra visszatérve, nem tudom. Szerintem ő az a fajta pasi, aki
végigmenne mindhármunkon, de ne nekem legyen igazam –
feleltem egy vállrándítás kíséretében.
–  Na, ha így állunk, akkor én simán rávetem magam, hogy
titeket békén hagyjon – ugrott fel Liz a kanapéról, ahová alig fél
perce ült csak le.
–  Egyébként mikortól kell kötelezően odaköltöznünk a
döntősök házába? – töprengett hangosan Tia.
– Mármint oda, ahová tegnap becuccoltunk?
– Úgy értem… Oké, már tudjuk, hogy az a miénk meg minden,
de na. Ne szívass már! Te is tudod, hogy van még időnk…
–  Én úgy tudom, még két hetünk van. Most, hogy mindenki
tud mindent, hazamehetünk, felkészülhetünk és két hét
múlva… megkezdődnek a próbák. Mi pedig végérvényesen
elfoglaljuk a csaj-lakot! – adta meg a választ Liz, én pedig
egyetértően bólogattam.
–  Csaj-lak, ez tetszik – vigyorogtam. – És ki került még
Alyához? – néztem fel a csajokra.
– Nina Morgan és Abby Parker.
– Ööö… Melyik hogy néz ki? – próbáltam beazonosítani őket.
–  Nina az afro csaj, tudod. Nem a legszebb, de mégis van
benne valami, ami vonzza a tekintetet.
– Ja, a melle, ami akkora, mint a fejem – húzta el a száját Tia.
– Jó, oké. Ne kapd fel a vizet. Így már tudom – nevettem.
– Abby pedig az barna hajú, magas csaj, szerintem simán üti a
175 centit.
– Ja, vágom – bólogattam. – A többiekről van infótok?
– Figyi, nyuszkó, én mindent tudok.
– Akarod mondani, mindent is – ingattam a fejemet.
– Úgy bizony – csettintett Liz. – Én, akit nem különítettek el a
kiváltságosok közé.
– Hééé!
– Magas labda volt, bocs – vigyorgott.
–  Akkor mesélj, ne én legyek az egyetlen tudatlan – tettem
karba várakozóan a kezemet.
–  Ramonhoz került Joshua Andersen. Szegény kicsit
csúnyácska. Amolyan barátzónás ürge – kocogtatta a körmét
Liz, miközben tovább sorolta a tudnivalókat. – Aztán ott van
még Owen Doan, tipikus szomszédfiú. Szőke haj, kék szem, csak
a testfelépítése nem az a filmbe illő. A harmadik, aki
hozzákerült, Gaia O’Leary.
–  Úristen, az a csaj! Szerintem még életében nem hordott
olyan ruhát, ami elfedné azt, amit el kell fedni nyilvános helyen
– szólt közbe Tia elfintorodva.
– Akkor ők hárman vannak?
–  Aha. Ahogy Elis csapata is. Ő kapta Bradley Royt. Vöröses
haj, pattanásos arc, idióta szemüveg – adta tudtomra az
ismertetőjegyeit. – A hangja sem valami kiemelkedő, ha engem
kérdeztek. Elisnek csodát kell tennie, ha el akar vele jutni
valameddig.
–  Szerintem megoldja – reagáltam az előbbi megjegyzésre. –
Tudom, te nem vagy otthon Elis munkásságában, de hidd el,
nem véletlenül van a mentorok között.
–  Jó, most nem kell ennyire kiakadni. Ha Ramonból indulok
ki, sorsolás útján is bekerülhetett… – tárta szélesre a karját. – Az
a pojáca hülyébb, mint a sokévi átlag.
–  Ebben igazad van, de Elis akkor is teljesen más kategória.
Pont, mint Alya és Logan. Amúgy meg ennyi zseni közé már
csak a műsor hangulata miatt is kellett egy Ramon-féle fickó –
rántottam meg a vállamat.
– Igaz. Alya is kurva jó. Egy díva – szúrta közbe Tia.
– Az – biccentettem. – Kik vannak még?
– Öhm… Hallod, Tia! Kiket nem mondtam?
– Uh, várj!
–  Marco Kavanagh és Lana Smith, nem? – számolgattam az
eddig elhangzott neveket az ujjamon.
– Ja, aha. Tényleg. Lana egy átlagos csaj. Semmi kirívó nincs a
kinézetében. Hogy a viselkedésében van-e, az majd idővel
elválik.
–  Igen. Őt tudom, ki. Váltottunk pár szót a második forduló
előtt. Szegény nagyon be volt parázva, de ahhoz képest jól tolta.
 –  Marco pedig egy helyes pasi. Jól áll neki a tejeskávé szín –
vigyorgott Tia. – És kellően magas is, bár némi gyúrás ráférne.
– Nem vagytok ti egy kicsit túlságosan is nagyigényűek?
–  Én? Egy cseppet sem. Totál megelégednék Seannel. Simán
elviselem az idióta viselkedését azért a testért, na meg a
szemeiért – áradozott Liz.
–  Amúgy meg a te helyedben meg sem szólalnék. Te, aki
egyenesen Logant nézted ki magadnak. Nála nincs feljebb –
kacsintott rám fülig érő szájjal Tia.
– Te szívtál valamit? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
–  Mielőtt erre bármit is reagálok, válaszolj már nekem
valamire – csattant fel sértetten.
– Igen, mire? – vontam fel a szemöldökömet.
– Arra, kérlek, hogy mégis mi a jó büdös francért vetődött fel
benned ez a kérdés? – folytatta élesen.
– Az előbbi kérdésed miatt.
– Ccc… – ingatta az ujját a szemem előtt. – A vak is látja, hogy
bejön neked. És nem csak olyan átlagosan, de jó lenne, ha
megrakna stílusban, hanem olyan… – kereste a szavakat. – Na,
tudod te.
–  Ahaaa… – néztem rá továbbra is értetlenül. Létezik, hogy
ennyire ki szoktak ülni a fejemre az érzelmeim? Ezek szerint
igen.
– Oksi. Lapozzunk – törte meg a ránk ereszkedő némaságot.
– Köszi! – néztem magam elé.
– A lényeg, hogy két hét múlva kezdődik a buli! – ugrott fel Liz
lelkesen.
– Uh, de izgi… – csapta össze a tenyerét Tia.
 – Az – fújtam ki hosszan a levegőt.
Eddig bele sem gondoltam, mire vállalkoztam, és most, hogy
megtenném, már késő. Jó, persze, feladhatnám, de azt biztos,
nem fogom megtenni, még akkor sem, ha gondolatban már
tízszer összecsináltam magamat a rám váró feladatok
sokaságától.

Miután hazaértem, nem vágytam másra, csak a szobám

megnyugtató, csendes magányára. Beléptem a házba,
felakasztottam a táskámat a fogasra és a folyosón végigsétálva
bementem a nappaliba, ahol apa már várt rám.
–  Szia! – léptem elé, és akárcsak kislánykoromban, erősen
átöleltem a nyakát.
–  Szia, drágám! Örülök, hogy ennyire jó hangulatban vagy.
Mesélj! Mi történt?
– Nem fogod elhinni.
– Logan Kenward lesz a mentorod.
–  Tessék? Ezt meg honnan tudod? Direkt nem hívtalak,
hogy…
–  Kíra… – szakított félbe. – Tudom, mekkora tehetség vagy –
nézett rám büszke mosollyal a szája szélén. – Biztos voltam
benne, hogy ha valakit kiemel a tömegből, az te leszel –
kacsintott rám biztatóan.
–  Apa… – suttogtam elérzékenyülve, mert hosszú éveken
keresztül még neki sem mertem megmutatni a hangomat.
Legtöbbször csak akkor engedtem meg magamnak, hogy
énekeljek, ha teljesen egyedül voltam a házban. Miért?
Valószínűleg az elcseszett gyerekkorom lehet az oka. Nem. Ez
nem apa hibája. Ő tökéletes apa volt már a legelső perctől
kezdve. A problémáimat a környezetemben élő emberek, az
osztálytársaim okozták. Igen, talán sokak számára hihetetlen,
de sajnos a kisgyermekkorban elszenvedett kiközösítés és
csúfolás bizony súlyos traumákat tud okozni a gyerekekben.
Olyan mély lelki sebeket kaphatnak, melyeknek a gyógyulása
egy egész életén át kitart. Sőt, valaki nem is tudja, miért
alakulnak ki benne bizonyos gátak. Én tudom. Sokáig hagytam
magam sodródni az árral. Hittem a hátam mögött elsuttogott
gonosz szavaknak. Elérték, hogy hosszú éveken keresztül
értéktelennek tartsam magam. Talán olyan is volt, hogy
legszívesebben feladtam volna. Mégsem tettem, és most már
nem is tenném. Igen, még mindig van bennem némi félelem, ha
belegondolok, hogy pár hét múlva egy egész ország előtt kell
majd bizonyítanom, de úgy érzem, készen állok.
Felnyúltam az arcomhoz és csak akkor vettem észre, hogy a
boldogságtól, a tudattól, hogy apa ennyire hisz bennem,
kicsordultak a könnyeim.
– Kíra – nézett rám apa kissé zavartan.
Az érzelmek kinyilvánításában sosem volt igazán profi, de a
pillantása többet mondott ezer szónál. Nem mondtam semmit,
csak a nyakába borultam, hogy hosszú percekig érezhessem
apa ölelését. Hogy magamon tudhassam azokat az óvó, erős
karokat, amik segítettek a talpra állásban, ha elestem. Mert
igen. Sokszor magányosnak éreztem magam, de visszanézve
tudom, hogy sosem voltam teljesen egyedül.
 Logan
Már csak egy hét, és megkezdődnek a próbák… Lassabban telt
el ez a pár nap, mint szokott. Hogy miért? Mert nem szoktam
várni, de ezúttal izgatottan nézek a rám váró események elébe.
–  Nem értem, miért van erre szükség. Nem elég, hogy
átutaltam nekik egy kisebb vagyont? – néztem apámra, aki
mindig is szívén viselte az efféle összejöveteleken való
megjelenést. Szerinte a személyes pofavizit csak még tovább
lendíti a már így is szárnyaló üzletünket. És ki vagyok én, hogy
megkérdőjelezzem az ő meglátásait? Talán megtehetném, de
tisztelem annyira, hogy nem forszírozom tovább a dolgot.
Legtöbbször. És ez is egy ilyen eset a sok közül. Az előbbi
kérdésem is csak amolyan elmaradhatatlan kötözködés volt a
részemről. Tudtam, bármi is legyen a válasza, ma este
megjelenünk azon a bálon.
– Logan… – kezdett volna bele, de én félbeszakítottam.
– Ne is folytasd. Tudom.
– Örülök – biccentett.
– Indulhatunk – mutattam az autóm felé.
–  Ezzel megyünk? – nézett magasba szökött szemöldökkel a
pár hete vásárolt BMW-re.
– Igen. Talán probléma?
– Nem. Csak…
–  Ne aggódj! Ma nincs hangulatom az ivászathoz.
Biztonságban leszel – mutattam az autóm felé. Rám nézett, de
nem szólt, csak elindult, hogy beülhessen az 580 lóerős
szörnyetegbe.
A parti a szokásos tiszteletkörökkel kezdődött. Mindenkit
üdvözöltünk, váltottunk velük pár szót, és persze biztosítottuk
őket a jövőbeni hozzájárulásunkról. Igen. Számos cég élvezhette
a támogatásunkat, és még annál is több alapítvány.
– Mr. Lawson – fogtam kezet az ötvenes éveiben járó férfival.
–  Mr. Kenward, örömömre szolgál, hogy elfogadta a
meghívásomat.
–  Ez csak természetes – reagáltam a tőlem telhető
legkedvesebb hangnemben.
– Bizonyára sokkal tartozom önnek.
– Mire gondol? – kérdeztem, mert elsőre nem igazán értettem,
mire céloz.
–  Nos… – kezdte kissé bizonytalanul. – Szeretném önnek
megköszönni, hogy lehetőséget adott a fiamnak. Tudja, Sean… –
biccentett finoman a háta mögé – mindig is problémás gyerek
volt, de most talán a verseny által végre benő a feje lágya.
Elnéztem mögötte, de a tekintetem nem Seanen állapodott
meg, hanem a mellette álló gyönyörű, fiatal nőn. A felismerés
mellbe vágott, a jelenléte letaglózott, a látványa elbűvölt. Sok
szépséggel találkoztam már életem során, de ilyen ártatlanságot
sugárzó nővel még sohasem. Pláne nem a mi világunkban. Most
is, akárcsak a legelső alkalommal, áradt belőle lelkének
tisztasága. Hiába öltötte magára az ilyenkor elvárt öltözetet, őt
ez nem változtatta meg. A tekintete most sem sugallt
felsőbbrendűséget, de még csak beképzeltséget sem. És ez
belőlem azonnal elismerést váltott ki most is, mint az első
pillanatban, amikor belenéztem igézően zöld szemeibe. Vajon
rá is jellemző, amit a zöld szemű nőkről mondanak? Az, hogy
szexi és kívánatos, minden bizonnyal igaz rá. Ezt egyedül is meg
tudom állapítani – nyugtáztam, miközben alaposan
végigmértem karcsú alakját, amit egy csillogó, aranyszínű
koktélruhába bújtatott. A ruha színe feltűnő, a stílusa kihívó, de
Kíra még ezt az öltözetet is finommá és visszafogottá tudta
varázsolni kislányos bájával. Az, hogy mennyire kreatív és
megbízható, napokon belül kiderül – mentem tovább a listán,
amit egy idióta cikkben olvastam valamelyik nap, amikor arra
vártam, hogy Megan elkészüljön. Mindig ezt csinálja. Odahív
magához, aztán várhatok rá jó esetben csak egy órát, mire
méltóztatik megjelenni indulásra készen.
– Mr. Kenward – riasztott fel Kíra elemezgetéséből Sean apja.
– Elnézést. Csak egy pillanatra elgondolkoztam.
Igyekeztem ugyan a velem szemben állóra koncentrálni, de a
mögötte lejátszódó jelenet folyamatosan elvonta a figyelmemet.
Sean már átlépte a jó modor határát és Kírán egyértelműen
látszott, hogy feszélyezi a helyzet. Nem akartam udvariatlannak
tűnni, ezért megvártam, amíg Lawson a mondandója végéré ér,
majd elnézést kérve magára hagytam.
– Szép estét! – léptem Sean mellé, aki azonnal távolabb lépett
a vele szemben álló Kírától.
–  Magának is, uram – üdvözölt Sean tisztelettudóan. Ennyi.
Engem tisztel. Egyértelmű.
– Üdv – mosolygott felém Kíra is félszegen.
– Nem hittem volna, hogy ezen az estélyen ti is itt lesztek.
 – Kicsi a világ – jegyezte meg Kíra.
–  Az bizony – értettem vele egyet. – Ha már így összehozott
minket a sors, hadd kérdezzem meg, hogy álltok a
felkészüléssel?
– A mivel? – sápadt el mellettem Sean.
–  Csak viccel – szólt közbe Kíra, miközben vékony ujjait
rásimította Sean vállára.
–  Oh, bakker. Majdnem szívinfarktust kaptam. Innom kell,
elnézést. Erre pedig még visszatérünk – fogta meg Kíra kezét és
egy gyors csókot lehelt rá, majd sietősen távozott.
– Élvezed, ha másokat szenvedni látsz? – kérdezte szenvtelen
arccal.
– Tagadjam?
– Nem.
–  Aki nincs tisztában a teljesítendő feladatokkal, azt könnyű
megviccelni. Ellenben egy jól felkészült embert képtelenség
zavarba hozni – biccentettem a barna szépségre.
– Jogos – mosolygott vidáman.
– Megkérdezhetem, hogy mi járatban errefelé?
– Persze, hisz’ nem titok. Az apám is egyike azon embereknek,
akik adakoztak, hogy újabb gyermekotthonok kerüljenek
felújításra Austinban. És te?
–  Bevallom férfiasan, én is adakoztam. Talán sokan nem
tudják, mert nem szokásom világgá kürtölni, de én is szívemen
viselem az elárvult gyerekek sorsát – léptem hozzá közelebb,
mert a hangom a mondat végére suttogássá vált.
–  És mi az oka annak, hogy ezt az oldaladat elrejted az
emberek elől?
 –  Mint látod, nem rejtegetem – néztem körbe a hatalmas
báltermen.
– De ahogy az előbb fogalmaztál, világgá sem kürtölöd.
–  Véleményem szerint egyetlen árvának sem okoznék azzal
plusz örömöt, ha ezen cselekedeteimmel lenne tele a sajtó.
–  Nem is erre gondoltam. De a tetteiddel talán példát
mutathatnál a többi vagyonos embernek.
–  Hidd el, aki szeretne, az nélkülem is segít. Aki pedig nem
akar, az a nevem említése után sem fog a zsebébe nyúlni.
– Lehet.
–  Biztos – bólintottam. – De ne is menjünk ebbe bele, mert
csak felidegesítem magam, és az senkinek sem lenne jó.
– Miért? Mi történik, amikor ideges leszel?
–  Szerintem te sem akarod megtudni – húztam sokat sejtető
vigyorra a számat.
– Talán nem akarom, de attól tartok, csak idő kérdése és meg
fogom tudni – felelte hasonló mosollyal a szája sarkában.
– Minél később, annál jobb – hajoltam hozzá talán túlságosan
is közel. Bódító illata azonnal az orromba kúszott, ami cseppet
sem tett jót a hetek óta tartó önmegtartóztatásomnak.
– Magamat ismerve ez a perc hamarabb el fog érkezni, mint
gondolnád – szólalt meg alig hallhatóan.
–  Ezek szerint kemény fába vágtam a fejszémet, amikor
kiválasztottalak magamnak. Nem baj. Szeretem a kihívásokat.
Főleg, ha annak az a vége, hogy mosolyogni látlak – emeltem
meg a kezemet, hogy végigsimíthassak az arcán, de szerencsére
még időben észbe kaptam és visszaejtettem magam mellé a
karomat.
 – Szereted boldoggá tenni az embereket?
– Csak azokat, akik megérdemlik.
Akik érdekelnek – tettem hozzá gondolatban.
– És miből gondolod, hogy én megérdemlem?
– Nem gondolom, hanem látom.
– Látod?
–  Igen. Elég volt egyszer belenéznem a szemedbe, hogy
tudjam, te megérdemled a boldogságot. A pillantásod többet
árul el rólad, mint gondolnád.
Nem felelt, csak némán figyelt. Ökölbe kellett szorítanom a
kezemet, hogy ellenálljak a késztetésnek, miszerint azonnal
magamhoz vonjam. A kezem bizsergett érte. Meg akartam
érinteni. Végig akartam simítani bársonyos bőrén. Magamon
akartam érezni gyengéd érintését. Úgy vonzott ez a lány, mint a
szirének hangja, ami még a legkitartóbb, legerősebb akaratú
matrózt is bűnre csábítja.
– Tudod, ez nem csak rám igaz. Sőt. A te tekinteted talán még
az enyémnél is beszédesebb.
– Igen? És miket mond a tekintetem? – mentem bele a játékba.
– Ha én azt megmondanám, nem vehetnék részt a versenyen
– lehelte a bőrömre. A pimaszsága meglepett. Megköszörültem a
torkomat és távolabb húzódtam tőle. Zsebre dugtam az egyik
kezemet és kihúztam magam, hogy azzal is megnöveljem a
kettőnk közti távolságot. – Nem gondoltam, hogy ennyire ijedős
vagy – nevette el magát.
– Ne sérts meg! Egyébként pedig egyszerűen csak vigyázok a
jó híredre. Mit szólnál hozzá, ha már azelőtt hírbe hoznának
minket, hogy megkezdődne a verseny? – kérdeztem felhúzott
szemöldökkel.
– Ennyire azért ne essünk túlzásba! – nézett rám dacosan.
–  Kíra, drágám, te még nem ismered a közszereplők életét –
simítottam végre végig arcának bársonyos bőrén. A farkam
megugrott, amikor a bőrünk összeért egy pillanatra. Megemelte
az állát és elindult, de mielőtt elhaladt volna mellettem,
megtorpant. A kezét a vállamra tette, és alig hallhatóan reagált
az előbbi megjegyzésemre.
–  Sajnos sokkal jobban ismerem, mint szeretném. Szerinted
miért tartott olyan hosszú ideig, hogy rávegyem magam a
jelentkezésre?
Nem várt választ. Egyszerűen továbbindult. Nem tudtam,
mire gondolt, mert hiába tudom, ki az apja, hiába tudom,
mennyire híresek, mindenkiről azért én sem tudhatok mindent,
de egy biztos: ahogy hazaérek, utánaolvasok ennek a lánynak.
Eddig is érdekelt, miért azt a dalt választotta az előválogatón, de
ezzel pláne felkeltette az érdeklődésemet.
Hogy befolyással van-e rám az, hogy tudom, az apja milyen
karriert futott be?
Nem.
Miért is lenne? Magasról teszek arra, egy szülő milyen életet
él, mert tapasztalatból tudom, hogy ez a gyerekre – legalábbis
egy erősebb jellemre – nincs kihatással. Jó, ez talán hazugság,
ha figyelembe veszem a bennem kavargó érzelmeket, de ettől
függetlenül elértem, amit akartam. Elértem, amiről álmodtam.
Többnyire.
Az, ha a szüleid sztárok vagy épp totál elbaszták az életüket,
az nem téged határoz meg, csakis őket. Előre akarsz jutni?
Akkor tedd saját erőből, saját tudással. Persze nem baj, ha segítő
kezet nyújtanak, ha tudnak, de a feladatokat neked kell
teljesítened, az eredményekért neked kell megküzdeni. Elvből
elutasítom a pénzért megvásárolt sikereket. Az olyan embereket
szarba sem nézem, nemhogy emberszámba vegyem őket. Ez az
egyik a sok közül, amit Kírában csodálok. A ranglétra aljáról
akar elindulni, hogy onnan jusson egyre feljebb és feljebb. És ez
dicséretes.
Kiléptem a teraszra és körbenéztem a kivilágított udvaron. A
látvány magáért beszélt. Elsétáltam a korlátig és úgy álltam
meg, hogy az udvart és a teraszra kilépőket egyaránt jól lássam.
Szeretem nézni az embereket, az arcukat, a testbeszédüket.
Igaz, a legtöbbször felidegesítenek, pláne az ilyen
rendezvényeken tiszteletüket tévő nők. Na és persze a férfiak.
Ők sem jobbak. Egy hajszállal sem. Sokszor elképesztő, milyen
felszínes beszélgetéseknek leszek fültanúja. Hallgatom, de nem
értem. Az emberek tényleg ennyire ostobák, vagy csak ennyire
kiválóan színészkednek annak érdekében, hogy előrébb
jussanak ebben a pénzéhes világban? Minél butábbnak állítod
be magad, sokszor annál magasabbra juthatsz. De megéri ez a
nőknek? Tárgyként kezelik őket, persze eközben mindent
megkapnak, de tényleg olyan jó üzlet ez? Egyeseknek biztosan.
Engem viszont kezdettől fogva kiborítottak ezek a nők.
Felnéztem és a tekintetemet végigjárattam a csillagokon, amik
ma sokkal szebben ragyogtak, köszönhetően a felhőmentes
égboltnak. Zavart, hogy nem tudtam tisztázni a helyzetet
Kírával, zavart, hogy olyan következtetést vontam le, amilyet
nem szoktam. Elhamarkodottan ítéltem meg egy helyzetet,
pedig ez rám egyáltalán nem jellemző. Idegesített a kettőnk
között kialakuló vonzalom, amivel szemben tehetetlen voltam.
Akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam kizárni az elmémet
elborító képeket. Ezért mit tettem? Belerúgtam egyet.
Gratulálok, Kenward! Legalább Kíra is gyorsan rájön, miért is
aggatták rád a „faszfej” megnevezést.
– Bocs, Sean, de ezt a problémádat egyedül kell megoldanod.
Nem lehetek mindenben a segítségedre – hallottam meg azt a
hangot, amit bárhol és bármikor felismernék.
– Undok egy nőszemély vagy te, hallod.
–  Hallom, és tényleg bocs, de azt hiszem, elég nagyfiú vagy,
hogy orvosolni tudd a dolgot. Amúgy is magadnak köszönheted.
– Na, kösz, muci.
– Ha megkérhetlek, ne nevezz így! Kösz-pusz. Menjél inkább,
igyál egy kis lélekerősítőt, aztán intézkedj felnőttekhez méltóan.
Vagy várj! Ahhoz innod sem kéne. Most még viszonylag
normális állapotban vagy.
– Kösz a tanácsot – érkezett még Sean lemondó válasza.
Nem tudtam, pontosan miről is diskurálhattak, de egy biztos:
Kíra nem akar Seantől semmit, és ez bizony határozottan jót tett
a hangulatomnak.
–  Mitől lett ilyen jó kedved? – riasztott fel az előbb említett
személy elégedett gondolataimból.
– Miből gondolod, hogy jó a kedvem?
– Látom rajtad. Már az előbb is mondtam. Nem csak te tudsz
mások arcáról olvasni – felelte hanyagul megvonva a vállát.
– Várod már a próbákat? – fordultam felé, elterelve magamról
a témát.
 – Várom. Félek. Izgatott vagyok.
– Félsz?
– Igen – mondta határozottan.
– Mitől?
– Inkább kitől – sütötte le a tekintetét.
– Ez most komoly?
– Igen.
– Ugye azt tudod, hogy a tehetségekkel nem bánok rosszul?
– Tehetségesnek tartasz? – lépett felém félénken.
– Kiválasztottalak, nem?
– A hangom miatt?
– Mi másért? – szökött magasba a szemöldököm.
– Elnézést – fordította újra a cipőnk felé a tekintetét.
– Nem kell bocsánatot kérned – nyúltam finoman az álla alá,
hogy felbillenthessem a fejét.
–  Igazad van. Több szempontból keltetted fel a figyelmemet.
De igyekszem elkülöníteni a munkát a magánéletemtől. Ne érts
félre! Mindegy. Már megtetted – suttogtam elkerekedett szemeit
nézve. Azt sem tudtam, miért kezdtem bele ebbe az egészbe, sőt
visszagondolva még az ő kérdését sem tudtam mire vélni.
–  Ne haragudj, hülyeség volt megszólalnom, és még ennél is
rosszabb ötlet volt, hogy éhgyomorra megittam azt a vackot… –
próbált hátrébb húzódni, de nem engedtem neki.
–  Nem. Jobb, ha előre tisztázzuk a dolgot, ha már a sors
összehozott minket – nyúltam finoman a háta mögé, hogy
egyhelyben tarthassam.
– Mit akarsz tisztázni? – mocorgott az érintésem nyomán.
–  A kettőnk közötti vonzalmat, amit te is érzel. Érzed,
különben nem hoztad volna szóba.
– Én…
–  Tudom, de ne aggódj, nem engedem, hogy bárki a szájára
vegyen emiatt.
– Én… – próbált újra megszólalni.
–  Sss – suttogtam egyre közelebb hajolva hozzá. Az ajkai
csábítóan hívogattak. Meg akartam ízlelni. Már csak egy
leheletnyi távolság választott el minket. Ő is akarta. Nem
húzódott el, nem hadakozott. A légzése kezdett izgatott
zihálássá változni. Magamba akartam szívni a testét elöntő
izgalmat. A sajátomon akartam érezni kéjtől megduzzadt ajkait.
– Kíra! – hallottunk meg Sean hangját.
A minket körülölelő mámor buborékja kipukkant.
A varázs semmivé lett.
Elengedtem és távolabb léptem, mielőtt Sean felbukkant
volna. Ennyit a tisztázásról. Most aztán igazán jól megkevertem
a szart – morogtam hangtalanul.
A Kíra iránti vonzalmam teljesen elborította az elmémet.
Egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, csak rá. Még csak
az sem jutott el az agyamig, amit Sean zagyvált neki. Hiába
hallottam, ahogy folyamatosan beszél, a szavak nem nyertek
értelmet. Már épp azon elmélkedtem, hogy félbeszakítom és
elzavarom melegebb éghajlatra, amikor váratlanul megfordult
és elviharzott. Végre. De alig telt el egyetlen másodperc, Kíra is
menekülőre fogta. El akart lépni mellőlem, de ezt nem
hagyhattam. A terasz addigra teljesen üressé vált. Mindenki
bevonult, hogy elfoglalja a helyét, mire feltálalják a vacsorát.
– Te nem mész sehová, mert nekünk még van egy befejezetlen
ügyünk – ragadtam meg a karját és visszarántottam.
– Nekünk? Milyen ügyünk?
–  Ez! – vágtam rá. A háta mögé nyúlva szorosan magamhoz
öleltem. A számat visszautasíthatatlanul préseltem az övéhez.
Pár másodperc erejéig még megpróbált harcolni a testünket
elöntő szenvedély ellen, de hamar feladta a küzdelmet. A
csókunk egyszerre volt érzéki és vad. Remegve kapaszkodott a
zakómba. A nyelvem akadály nélkül siklott a szájába.
Belenyögött a számba. A nyelvünk kétségbeesetten fonódott
egymáséba. Képtelen voltam elszakadni tőle. Egyre többre és
többre vágytam. A csók nemhogy csillapította volna az
éhségemet, sokkal inkább felkorbácsolta azt. A nyugodt és
kimért énem megszűnt létezni. Nem volt elég erőm ahhoz, hogy
megszakítsam ezt a gyönyörrel teli pillanatot. A szánk szinte
eggyé olvadt. A nyelvünk érzéki táncot lejtett a másikéval. Az
íze elbódított. Az illata körülölelt, messzire űzve a józan
eszemet. Ebben a pillanatban nem voltam más, mint egy férfi,
aki túl régóta kívánt egy nőt. Nem. Nem egy nőt, hanem a nőt.
Tudtam, hogy hibát követek el, mégsem tudtam gátat szabni
magamnak. A tenyeremet ráfektettem a fenekére, és finoman
rámarkolva vontam kőkemény farkamhoz. Jóleső sóhaj szakadt
fel a torkából, ahogy megérezte vágyam hozzásimuló
bizonyítékát. Gondolatban már nekitámasztottam a masszív
korlátnak, de akkor megéreztem a zsebemben rezgő
telefonomat.
Villámcsapásként ért a felismerés. A tény, hogy kis híján
letéptem a ruháját a mentoráltamnak, mellbe vágott. Mert
bármennyire is próbáltam tagadni, ez így van. Igaz, semmilyen
szabály nem tiltja az efféle kapcsolatokat, mégsem lenne
szerencsés így kezdeni a versenyt. Megráztam a fejemet és
hátráltam egy lépést, hogy megnöveljem a kettőnk közti
távolságot.
–  Ezt nem kellett volna – dugtam zsebre mindkét kezemet,
nehogy valami hülyeséget műveljek. Újra.
– Hát nem – törölte meg duzzadt ajkait az előttem álló nő, akit
minden bizonnyal vérig sértettem.
–  Ez többé nem ismétlődhet meg – folytattam. Kár volt –
állapítottam meg, amikor Kíra tenyere élesen csapódott az
arcomhoz.
– Örülhetsz! Mert többé nem engedem meg, hogy hozzám érj!
– tartotta felém az ujját idegesen.
Nem feleltem, csak némán néztem, ahogy magamra hagy. A
következő néhány órát úgy éltem meg, mint aki ott sincs.
Értetlenül álltam az előbbi tettem előtt. Képtelen voltam
felfogni, hogy eshetett meg, hogy ennyire elveszítsem magam
felett a kontrollt. Ráadásul egy mentoráltammal. Azt hiszem,
hosszú és kínos hetek várnak ránk, de mindent meg kell
tennünk, hogy ez az apró incidens ne zavarhasson be a közös
munkánkba.
Megráztam a fejemet és elindultam a bálterem felé, hisz’ az
estély még messze nem ért véget. Az aukció és az
adománygyűjtés még csak ezután fog kezdődni. Az, amiért ma
itt vagyunk. Az egyik felém sétáló pincérlány tálcájáról
leemeltem egy whiskys poharat és még azelőtt felhajtottam a
tartalmát, hogy meggondolhattam volna magam.
–  Logan… Azt hittem, ma nem iszol – lépett mellém tökéletes
időzítéssel az apám.
– Én is. De mint tudjuk, ember tervez, Isten végez – emeltem
felé a poharat, és kiittam belőle az utolsó cseppeket is.
– Kérdezném, hogy mi történt, de tudom, úgysem válaszolnál
rá, így kihagyom ezt a tiszteletkört. Gyere, menjünk,
vacsorázzunk!
– Menjünk – bólintottam.
Az asztalhoz léptem és kihúztam a széket, kigomboltam a
zakómat és elfoglaltam az ülésrendben nekem szánt helyet.
Gyorsan körbepásztáztam a termet, de a következő
másodpercben Kíra fátyolossá vált tekintete rántott magához.
Amint észrevette, hogy figyelem, dölyfösen villantotta rám a
szemeit, és felszegett állal elfordította a fejét.
A vacsora számomra érdektelen témák elemezgetésével telt.
Az étel finom volt, de engem jelen pillanatban semmi más nem
érdekelt, csak a tőlem alig három méterre ülő nő. Többször is
érzékeltem a szemem sarkából, hogy engem figyel, de még
azelőtt elkapta rólam a tekintetét, mielőtt a pillantásunk
találkozhatott volna.
A vacsora végeztével felálltam, hogy az egyik köztünk cirkáló
csaj tálcájáról leemelhessek egy újabb pohár italt, de apám épp
a legrosszabbkor lépett mellém, keresztülhúzva ezzel a
számításaimat.
– Gyere, nézzük meg, kik ajánlották fel az első táncukat újabb
árvaházak felújítása érdekében – mutatott a terem végében
felállított színpad felé.
Biccentettem és megindultam abba az irányába, ahol már ott
várakoztak a lányok, nők, asszonyok. És persze az egyik közülük
ki más lett volna, mint Kíra Wells… Felemeltem a fejemet, és
átható pillantásomat mélyen az övébe fúrtam. Az akartam,
hogy tudja, semmit nem bántam meg, és ha tehetném, újra
megismételném.
Figyeltem minden mozdulatát és jól láttam, amikor valakit
kiszúrt a tömegben és attól teljesen megváltozott a testtartása.
Lefagyott. Az arcára kiült a pánik. Elnéztem abba az irányba,
amerre ő nézett, de nem láttam senki olyat, aki egy messze
híres zaklató lehetne. Igaz, ebben a közegben több az úri álcát
viselő féreg, mint egy lepukkant bárban. Ez van, ez az igazság –
fordultam újra Kíra felé, akinek az arca lassan hófehérré vált.
Legszívesebben felléptem volna a színpadra, hogy
megkérdezzem tőle, melyik az a barom, aki ilyen hatással volt
rá, de sajnos nem tehettem meg. Az egyik kezemet a zsebembe
csúsztattam és párszor ökölbe szorítottam, majd ellazítottam,
hátha ezzel sikerül kiengedni némi feszültséget magamból. Újra
a színpad felé fordultam, pont időben, hogy lássam, Kíra is
engem figyel. Most azt kívántam, bár ne lettem volna vele
ekkora tahó. Talán akkor nem értené félre, ha küldenék egy-két
megnyugtató mosolyt. Mosolyt… Az nálam minden szokott
lenni, csak megnyugtató nem. A francba Logan „faszfej”
Kenwarddal… – szidtam magamat, és tehetetlenségemben a
másik kezemet is a zsebembe mélyesztettem.
Felnéztem a színpadra és döntésre jutottam.
A lányok gyorsan eladásra kerültek és hamar Kírára került a
sor. Az előbbi bátorításom nem ért célt, mert akárhányszor a
tömeg felé nézett, egyre fehérebbé és riadtabbá vált. Én pedig
ezzel egyidejűleg lettem egyre biztosabb abban, hogy jó döntést
hoztam.
A licitálást vezető fickó közelebb lépett hozzá.
– Kérem, meséljen nekünk arról, hogy miért ajánlotta fel a ma
esti első táncát ezen nemes célért – tette fel a szokásos kérdését,
és Kíra elé tartotta a mikrofont.
–  Ahogy maga is fogalmazott, ma egy igazán nemes célért
adakozunk és szeretnék annyival hozzájárulni az este folyamán
gyűjtött összeghez, amennyivel csak tudok.
–  Önt elnézve biztos vagyok benne, hogy igencsak nagy
összeggel fogja megtoldani a végösszeget.
–  Köszönöm, ez hízelgő, és titkon én is ebben bízom. Mert
azok a gyerekek, akik ezekben az otthonokban élnek, igazán
megérdemlik a segítséget. Ha más formában nem is tudok,
akkor az aukciókon való részvételemmel mindenképpen
szeretnék segíteni rajtuk – fejezte be megható válaszát.
–  Egy gyönyörű, fiatal nő, akinek még a lelke is csodálatos.
Lássuk, kinek mennyit ér, hogy ma este táncra perdítse a
mellettem álló hölgyet. Ne is húzzuk tovább az időt, hanem
vágjunk is bele. A kikiáltási ár: 15.000 dollár. Ki ajánl érte
többet? Uraim? Kezeket a magasba!
– 18.000 dollár – szólalt meg valaki az első sorban.
– 22.000 dollár – emelkedett egy újabb kar a magasba.
– 35.000 dollár – jött valahonnan mögülem.
– 47.000 dollár – hasított a halk morajba a következő licit.
Egy pillanatra néma csend telepedett a hatalmas teremre.
– 47.000 dollár először… 47.000 dollár másodszor.
–  60.000 dollár! – hangzott egy öblös férfihang tőlem pár
lépésre. Figyeltem Kíra arcát, de úgy láttam, kezdi visszanyerni
a színét. Mintha az, akitől annyira tartott, már nem lenne a
tömegben.
– 60.000 dollár először! 60.000 dollár…
– 99.000 dollár! – szólalt meg egy újabb hang.
Felnéztem a színpadra. Szinte látszott, ahogy Kírából kifut
minden erő. Tudtam, hogy ő volt az, akitől annyira tartott.
Megfordultam, hogy szemügyre vehessem azt, aki ekkora
rémületet okozott neki, de a legnagyobb megdöbbenésemre egy
egészen fiatalnak mondható gazdag ficsúrral találtam szemben
magamat. Újra a színpad felé fordultam, ahol Kíra minden
erejét összeszedve próbált higgadtságot erőltetni az arcára, de
én láttam, hogy mennyire kell küzdenie ezért az álcáért.
– 99.000 dollár másodszor…
A francba! – kaptam gyorsan észbe.
– 150.000 dollár! – emeltem magasba a kezemet. A diadalittas
mosollyal még vártam – és milyen jól tettem!
– 200.000 dollár – érkezett a válaszlicit.
Ha harc, hát legyen harc. Nehogy azt higgye, hogy ilyen
könnyen feladom.
– 250.000 dollár – emeltem újra az összegen.
– 280.000 dollár!
Aha. Most megvagy. Kezdett kifogyni a licitre fordítható
pénzéből. Hamis mosolyra húztam a számat.
–  285.000 dollár – szólaltam meg néhány másodperc
elteltével.
– 287.000 dollár – reagált szinte azonnal.
Vártam pár pillanatot, azt akartam, hogy azt higgye, ő győzött.
– 287.000 dollár először… 287.000 dollár másodszor.
 Felé fordultam. Látni akartam az arcát. Már ugrásra készen
állt. Várta, hogy becserkészhesse szegény áldozatát.
– 287.000…
–  500.000 dollár! – emeltem újra a magasba a karomat, és
ezúttal tudtam, hogy nyertem. A percek óta kikívánkozó mosoly
végre elterült a képemen. Az úri ficsúr hitetlenkedve rázta a
fejét.
–  500.000 dollár először… 500.000 dollár másodszor… és
500.000 dollár harmadszor. Elkelt! – ütötte le a kalapácsát a
licitálást vezető férfi.
Hogy továbbra is fenntartsam a lazaság látszatát, a kezeimet
újra a zsebembe csúsztattam. Pléhpofával vártam végig az
utolsó két lányért folyó versengést. Szegények… Biztos fájt
nekik, hogy kevesebb mint negyedét ajánlották értük, mint
Kíráért.
– Azt hiszem, öt perc erejéig a tiéd vagyok – nyújtotta felém a
kezét, amikor elindult a lépcsőn lefelé.
–  A döntés a tiéd. Ha nem szeretnéd velem tölteni az
elkövetkezendő néhány percet, akkor kosarazz ki bátran! –
fogtam meg a kezét.
–  Eladtam a táncomat, te pedig megvetted. Ekkora összegért
jár neked ennyi – felelte flegmán egy hamis mosoly kíséretében,
miközben elém lépett. Már nyoma sem volt a színpadon
falfehérré vált rémült kislánynak. Újra az a magabiztos nő állt
előttem, aki az elcsattant csókunk után felpofozott.
–  Ez igazán megtisztelő – rántottam magamhoz egy hirtelen
mozdulattal.
–  Csak ne ilyen hevesen! – lépett hátrébb, és két tenyerével
megtámaszkodott a mellkasomon. Figyeltem minden rezdülését
és mosolyogva nyugtáztam erős reakcióját, amit az izmaim
kitapintása okozott nála. Határozottan megleptem, bár tény,
nem ez volt az első eset, hogy megérintett – és biztos vagyok
benne, hogy nem is az utolsó.
– Talán illendőbb volna, ha a kezedet a vállamra fektetnéd –
ragadtam meg az ujjait, hogy finoman végighúzva az öltönyöm
anyagán a vállamra tegyem. – Így – biccentettem, és tenyeremet
a derekára tettem.
– Remélem, hogy jó számot fognak játszani – motyogta maga
elé.
– Biztos lehetsz benne, hogy egy romantikus dal következik –
fogtam meg az eddig szabadon lógó karját, hogy az ujjainkat
összekulcsolhassuk.
A terem elnémult, majd a következő pillanatban felcsendültek
az első dallamok.

Avril Lavigne – Keep Holding On

Finoman, szinte alig észrevehetően még közelebb vontam

magamhoz Kíra karcsú alakját és magamba szívtam finom
illatát. Lassan ringatózni kezdtünk a zene lágy ütemére. A
testünk azonnal összhangba került. Felnézett, egyenesen a
szemembe, pont akkor, amikor a hangfalakból felhangzott az
énekesnő hangja.

Nem vagy egyedül.

Együtt kibírjuk.
Melletted leszek,
 S fogom majd a kezed.

Ennél a sornál a pillantása összefonódott ujjainkra siklott.

Akaratlanul is szorosabbra fűztem őket. A derekán pihenő
kezem is erősebben feszült a testéhez. Vállamra simuló keze
megrándult. Reagált az érintésemre. A közelségem zavarba
hozta.

Amikor hideg lesz,

És úgy tűnik, mindennek vége.
Nincs hová menned,
De én nem fogom feladni.
Nem, nem fogom feladni.

Nem engedtem, hogy kibontakozzon a karjaim közül.

Megnyújtottam a lépteimet, és egymás testének ritmusát felvéve
leírtunk egy nagyobb kört a teremben. A tekintetünk összeforrt.
Ebben a pillanatban úgy éreztem, csak mi vagyunk ezen az
estélyen, csak mi vagyunk a világon.

Tarts ki!
Mert túljutunk rajta.
Csak maradj erős!
Hiszen itt vagyok neked!

A pillantását megragadva suttogtam felé a dal következő sorait.

Nem értettem, mi történik, de a testem önálló életre kelt.
Lágyan ringó csípője életre keltette nyugvó férfiasságomat, a
szemében tükröződő érzelmek sokasága elért a szívemig. A
testem ösztönösen reagált a mozdulataira… mintha mindig is
ezt csináltuk volna.

Nincs mit mondanod,

Nincs mit tenned,
Nincs más választás,
Ha eljön az igazság.

Ehhez hasonló bensőséges pillanatban sosem volt még részem,

és talán nem is lesz többé. Nem akartam, hogy véget érjen. Ki
akartam élvezni a táncunk minden egyes másodpercét. A
tenyeremet lejjebb csúsztattam, és egészen közel vontam
magamhoz.

Oly’ távol vagy…

Bárcsak itt lennél!

–  Ez egy különleges pillanat és tudom, hogy te is érzed –

suttogtam a füléhez hajolva. A szavaim hallatán megremegett a
teste.

De mielőtt még bezárulna az ajtó,

És minden véget érne,
Veled az oldalamon fogok küzdeni,
És megvédelek.

A tekintetünk újra egymáséba kapaszkodott. A levegő vibrált

körülöttünk. Legszívesebben örökké ebben a pillanatban
ragadtam volna, távol mindentől és mindenkitől. Újabb kört
írtunk le, és Kíra váratlanul a vállamra hajtotta a fejét. Az illata
azonnal az orromba kúszott és elárasztotta minden érzékemet.
A testünk szinte eggyé vált, és még csak eszembe sem jutott
ellökni magamtól. Ez a nő olyan hatással volt rám, mint még
soha senki, és azon kívül, hogy ez meglepett, jó érzéssel
árasztott el. Talán… Mindegy.

Hallgass rám, amikor azt mondom,

Amikor azt mondom:
Én hiszek,
Semmi sem fogja megváltoztatni,
Nem fogja megváltoztatni a végzetet.

Tarts ki, mert túljutunk rajta…

Az utolsó sor elhangzása után elhalkultak a hangszórók. A

teremre nehezedő némaság megtörte a meghitt pillanatot.
Megemelte a fejét és rám nézett. A vonásai megkeményedtek.
Elengedte a kezemet és hátrébb lépett.
–  Végre túl vagyunk rajta – vetette felém felszegett fejjel.
Megfordult, és minden további magyarázat nélkül magamra
hagyott. – Gratulálok, Kenward – veregettem magam vállon Kíra
egyre távolodó alakját figyelve. A testem mellett lógó kezemet
újra a zsebem mélyére rejtettem. Az izmaim megfeszültek, az
ujjaim ökölbe szorultak. Behunytam a szememet, vettem egy
mély lélegzetet és elengedtem a lelkemet gyötrő érzéseket.
Felnéztem, körbefordultam, és apám keresésére indultam. Itt
volt az ideje, hogy hazamenjünk.
– Ki volt az a kislány? – kérdezte, amikor mellé léptem.
 – Milyen kislány? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
– Akit megvettél. Akivel táncoltál, az a bájos kis barna.
– Azért ne ess túlzásba! Nem olyan fiatal ő.
– Egy tízessel biztos, hogy kevesebb, mint te.
– Kösz, hogy felhívod rá a figyelmemet.
–  Öregszel, fiam. Mondtam már korábban is – nézett rám
összehúzott szemöldökkel. – Tetszik neked az a lány? Nő… –
javította ki magát azonnal.
–  Nem fogok neked magyarázkodni. Csak lovagias voltam,
mert az egyik licitálótól felállt a hátán a szőr.
–  Még szerencse, hogy ilyen gáláns vagy – vigyorgott
félreérthetetlenül.
– Látom, ízlett a pezsgő – néztem rá gúnyosan.
– Viccelődj csak bátran, de ismerlek.
– Ezt örömmel hallom – vágtam rá kedélyesen.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha indulunk, mielőtt még leharapod a
fejem egy ártatlan megjegyzés miatt.
–  Talán ha nem arra céloztál volna, hogy öreg vagyok egy
tánchoz, nem vettem volna annyira a szívemre – feleltem
színpadias sértettséggel a hangomban.
– Nem te vagy öreg, a kislány volt fiatal.
– Kérlek…
–  Jó, jó. Talán tényleg sokat ittam – emelte maga elé a kezét
védekezően.
– Egyébként ő az egyik mentoráltam. Kíra Wells.
– Aha…
– Most pedig hazaviszlek – indultam el a kijárat felé.
A tekintetemet az égre emeltem, ameddig arra vártam, hogy
apa beszálljon az autóba.
– Végre – dünnyögtem, amikor behúzta maga után az ajtót.
 Kíra
Sajnos a napok gyorsabban követték egymást, mint szerettem
volna. Hogy miért nem örültem annyira az idő múlásának?
Mert minden egyes újabb eltelt órával közelebb kerültem a
viszontlátás pillanatához. Irtó kínos lesz a találkozó Logannel.
Tudom. Érzem. Gáz volt, ahogy magára hagytam a
táncparketten. De az is gáz volt, ahogy ő viselkedett. Mégis mit
képzelt? Egyáltalán miért csókolt meg, és mi volt az az egész
kettőnk között? Jó, tudom, az is ciki, hogy hozzásimulva a
vállára hajtottam a fejemet, de annyira hihetetlenül jó érzés
volt. Abban a percben úgy éreztem, örökké bánni fogom, ha
nem teszem meg. Ezúttal hallgattam a belső hangra és tettem,
amit a szívem diktált.
Hogy hülyét csináltam-e magamból?
Minden bizonnyal.
De megbántam-e?
Nem, semmi esetre sem.
Sőt attól tartok, újra és újra megtenném, ha lehetőségem
nyílna rá, pedig tudom, hogy nincs jogom hozzá. Mégis… A
testének közelsége egészen új érzéseket váltott ki belőlem. A
Logant körülvevő illatfelhő, a testéből sugárzó férfiasság
megbabonázott. Az értintése, a fülembe suttogott szavai messze
repítettek a valóságtól, most mégis úgy érzem, hibáztam.
Hibáztunk… Ő hibázott, mert ő kezdeményezett… De a
legszörnyűbb, hogy én ezt egyetlen percig sem bánom. Csak az
a kurva nyilvánosság… az ne venné körbe ennyire! Mennyivel
is egyszerűbb azoknak az embereknek, akiket nem figyel
ország-világ minden lépésében – motyogtam elgyötörten, és
tovább elemezgettem azt a bizonyos estét.
Nem tudom, és akárhogy gondolkozom, nem tudok rájönni,
melyik reakciómat vette biztatásnak. Egyáltalán kell biztatás
egy ilyen kaliberű férfinak, vagy ő csak simán elveszi, amit
akar? Attól tartok, ez hamarosan számomra is ki fog derülni. A
kérdés már csak az, én hogy fogok hozzá viszonyulni. Kár lenne
tagadni, élveztem a közelségét, az pedig, hogy egy vagyonért
vette meg a táncomat, nem kicsit legyezgette a hiúságomat.
Lássuk be, biztosan nem tette volna meg mindenkiért.
Legalábbis az a Logan, akit a tévéből ismerek, száz százalék. De
mi van, ha Logan Kenward nem is akkora faszfej, mint
amilyennek sokan – köztük én is – tartják? Jobban mondva,
tartottam pár héttel ezelőttig… Ó, Kíra… Jobb lenne, ha most
azonnal belefojtanád magad a párnádba – fordultam hasra,
hogy véghez vigyem a nagyszerű tervemet. Még egy utolsó
lélegzetvétel és…
–  Nem akarok beleszólni, de ha kioltod az életedet, tutkó,
hogy mi leszünk az első számú gyanúsítottak – riasztott fel Tia
hangja. A matracom besüppedt, ahogy mellém ugrott.
–  Már miért ti lennétek? – néztem rá hunyorítva, hogy ne
égesse ki a retinámat a felkapcsolva hagyott lámpa.
–  Mert… – mímelt gondolkozást –, te vagy a legesélyesebb a
győzelemre, és ha kinyiffansz, végre mi is esélyesekké válunk.
–  Tök hülye vagy, már ne is haragudj. Nektek kettőtöknek –
járattam gyors egymásutánban köztük az ujjamat – legalább
akkora esélyetek van, mint nekem. Sőt mint mindenkinek, aki
még versenyben van.
–  Aha, persze. De nem minket akar megkettyinteni Mr.
Kenward.
–  Ó, cseszd meg! Tudtam, hogy hiba elmesélni nektek azt a
rohadt megjegyzést.
A tánc közben elejtett mondatait megemlítettem a csajoknak,
de az előtte elcsattanó csókot és az azt követő pofont viszont
már nem kötöttem az orrukra.
–  Ó, nyuszi! Elfelejted, hogy ott volt a mi jó öreg Sean
haverunk. Tök sokat pletykált arról az estélyről… Többek között
az ultra romantikusra sikeredett táncotokról, hogy a licitálásról
már ne is beszéljünk – kacagtak össze cinkosan.
– Ultra romantikus? – nyüszítettem elsápadva.
–  Most mondd meg! Ha ez egy Sean-féle pasinak feltűnt… az
már…
–  Gáz… – fejeztem be Tia mondandóját. – Amúgy meg
amennyi piát magába döntött… Azon sem csodálkoznék, ha
egymást kergető tündéreket látott volna a parketten – húztam el
a számat és végre felültem, hogy szembe kerüljek a
barátnőmmel.
– És mivel készülsz holnapra?
– Hogyhogy mivel? – kérdeztem oldalra billentett fejjel.
–  Hülye! Ne csinálj már így! Úgy nézel ki, mint egy ostoba
mesefigura – lökte meg finoman a halántékomat, hogy újra
egyenesbe hozza a fejemet.
– De most komolyan. Mire gondolsz?
 –  Jaj, ne legyél már ennyire… Ahw! – morgott. – Ugye
beszereztél valami extra szexi rucit? Valamit, amivel
kiugraszthatod a nyulat a bokorból? Tudod, hogy utána a maci
becammogjon a málnásba… – mutogatott a kezével, ha esetleg
nem lett volna mindenkinek egyértelmű, mire is célozgatott
olyan lelkesen.
– Cammogjon? Gondolod, Logan cammogni szokott?
–  Te kis perverz – sikkantott fel. – Tudtam, hogy te is rajta
agyalsz. Ugye, hogy piszkálja a fantáziádat?! – ugrott egyet. –
Tuti kemény az ágyban.
–  Nem tudom, te hogy vagy vele, de tudtommal löttyedt
farokkal nem sokra mennek a férfiak, és ha már itt tartunk, a
nők sem tudnak vele mit kezdeni – fejeztem be, visszaszorítva a
feltörni készülő kacagásomat.
–  Nem úgy kemény! Hanem… Te most csak szívatsz, ugye? –
esett le neki, hogy csak szívom a vérét. – Ba’meg… Talán jobb,
ha én is aludni térek, de egy percig se aggódj, reggel alaposan
felkészítelek a nagy találkozóra. Segítesz te is, ugye, Liz? –
fordult a másik szobatársunk felé, aki most is, mint az utóbbi
pár napban, Seannel chatelt.
–  Még szép! Kírát megdugatjuk Kenwarddal! – csapott a
levegőbe. – Tiszta sor – fordult felénk bólogatva.
–  Muszáj ezt ennyire hangosan? – sápadtam el hirtelen. –
Amúgy meg nem akarom, hogy megdugjon – ráztam a fejem
hitetlenkedve.
– Az arcod nem erről árulkodik. Vörös lettél, mint az országút
szélét szegélyező pipacsok.
– Hallod, ti mennyit szoktatok utazni?
 – Mer’ mér’?
– Azé’, mert minden hasonlatodnak köze van az országúthoz.
– Micsoda észrevétel! Amúgy ennek semmi köze ahhoz, hogy
mennyit utazok, mert ritka keveset. Ezek csak úgy jönnek –
biggyesztette le az ajkát.
–  Na, jó éjt, marhák! – rántottam meg a paplant, hogy Tia
végre észrevegye magát és leszálljon az ágyamról. – Szép
álmokat! – rántottam a fejemre a takarómat.
– Aludj nedvesen, nyuszi! – cuppantott felém Tia.
Akárhogy próbálkoztam, nem tudtam rá haragudni. Nekem
sosem voltak barátnőim, és most hirtelen ketten is lettek.
Idegen volt számomra a helyzet, mégis már az első perctől
kezdve természetesnek tűnt, hogy minden eddiginél közelebb
engedjem őket magamhoz. Ha másért nem is, ezért már
megérte jelentkezni a versenyre – állapítottam meg már
sokadjára a tényeket.
–  Logan… – motyogtam magam elé, de a következő
pillanatban úgy tértem magamhoz, mint akit nyakon öntöttek
egy vödör jeges vízzel. Vele álmodtam. A táncról. Mélyen búgó
hangjáról, gyengéd, férfias érintéséről. – Basszus! – temettem az
arcomat a tenyerembe és gyorsan körbenéztem a szobában. A
csajok mélyen aludtak. Mázli… – sóhajtottam egy nagyot, és
visszahanyatlottam a párnámra.
Reggel Tia az ígéretéhez hűen ezres fordulaton pörgött és
mindent megtett annak érdekében, hogy rábeszéljen egy extra
szexi, extra kihívó, ultra dögös rucira, de én elvből
elutasítottam mindet. Nem akartam kivetkőzni magamból. Az
akartam lenni, aki mindig is voltam. Aki normál esetben
vagyok. Pia és lázadás nélkül.
–  Oké. Oké. Tegyük fel, hogy megértem az álláspontodat, de
akkor is – vágott fancsali képet.
–  Akkor sem! Ebben megyek, és kész – mutattam végig
magamon.
– Végül is ebben is tök csini vagy, de…
–  Semmi de! – ráztam a fejemet, és összeszedve a cuccaimat
elindultam az ajtó felé. – Ti nem jöttök? – néztem hátra a
barátnőimre.
– Dehogynem! – léptek mögém azonnal.
Az épület elé érve, ahol a próbatermek is helyet kaptak, apró,
kibogozhatatlan csomóvá ugrott össze a gyomrom.
– Ügyes legyél! – ölelt meg szorosan Liz, akinek végre sikerült
megválnia a telefonjától. Nem sokat tudok a Seannel való
kavarásukról, de annyi szent, hogy nagyon vonzódnak
egymáshoz, csak az a seggfej mindig a legrosszabbkor cseszi el
az egészet.
– Ti is! – néztem a csajokra. – Mutassátok meg Alyának, hogy
milyen, ha valaki igazán tehetséges.
– Úgy lesz, te meg ne parázz már ennyire! Nem fog megenni! –
próbált lelket önteni belém.
–  Nem lesz baj, képes vagy rá – ölelt magához Tia is, mielőtt
magamra hagytak volna a hosszú és végeláthatatlan folyosón.
– Nem hát – motyogtam.
Mert nektek nem az erotikus álmaitokat előidéző férfival kell
próbálnotok – sóhajtottam egy nagyot, hogy megpróbáljak
minden kétséget kifújni magamból. Hát ez nem jött össze.
Kurvára nem – vetettem egy pillantást remegő kezeimre.
 Csak még egy utolsó mély lélegzet és belépek az ajtón.
Eskü.
Mindjárt.
Na jó, csak még egy perc.
Lassan, óvatosan lenyomtam a kilincset és vártam, hogy az
ajtó ráérősen kitáruljon előttem.
Fejeket fel! Ideje, hogy színre lépj!
–  Jó reggelt, Miss Wells – riasztott fel Logan hangja a
lélekerősítő mantrámból.
–  Üdv… Logan… – néztem rá értetlenül. – Mr. Kenward –
javítottam ki magamat. Most akkor megint magázódunk, vagy
csak szimplán jópofáskodik? Hál’ isten, úgy néz ki, a múlt
eseményei homályba vesztek – eresztettem ki hangosan a
tüdőmben rekedt levegőt, hogy frissel tölthessem meg.
–  Esetleg ha bejönnél és megtisztelnél a jelenléteddel,
egyszerűbben menne a dolog – riasztott fel szigorú hangja a
hosszúra nyúlt mélázásomból.
–  Persze. Jövök. Itt vagyok – léptem be a próbaterembe. –
Sean? – kérdeztem körbefordulva.
– Jön, de csak később.
– Értem – bólintottam.
– Akkor nézzük, mi lesz az első dal – vett elő egy lapot, hogy
gyorsan végigolvashassa.
– Még meg sem nézted?
– Nem. Kellett volna? – nézett rám összevont szemöldökkel.
– Ja, nem azért, csak…
–  Érdekes, időnként milyen könnyen zavarba lehet téged
hozni. Olykor pedig… – húzta mosolyra az ajkait. Azokat az
ajkakat, amik azt a gyengéd, édes, mégis vad, mohó csókot
adták. Ez így nem lesz egyszerű… A csókunk emlékére, a lábam
is megremegett. – Van valami, ami esetleg az eszedbe jutott? –
kérdezte szenvtelenül.
Elsápadtam. Ez játszadozik velem. Kóstolgat. Erősnek kell
maradnom! Nem szabad hagynom, hogy megtörjön.
– Azt hiszem, ez nem csak rám érvényes, de én nyerni jöttem
ide. Mit kell előadnom? – tettem karba a kezemet.
–  Szeretem a hozzáállásodat – reagált érzelemmentes arccal.
Az előbbi félreérthető mosolya teljesen köddé vált. Semmi nem
látszott rajta. Semmi. Mintha mi sem történt volna kettőnk
között, és ez mélyen, legbelül nagyon is bántott. Jó, persze nem
azt vártam, hogy álló farokkal fogadjon, de azért valami emberi
reakciója igazán lehetne – morgolódtam magamban. Jobban
mondva, pár másodperccel ezelőtt még volt… Hogy a francba
képes ilyen gyorsan ennyire összezavarni? Fogadjunk, élvezi…
–  Akkor kezdjük. Ismered a dalt? – kúszott a látóterembe
Logan arca.
– Mi? Melyiket? Persze! – vágtam rá, pedig fogalmam sem volt
róla, hogy mit mondhatott az elmúlt pár percben.
–  Nagyszerű. Akkor most, hogy elmondtam, mire kell
figyelned, meghallgatnám, hogy tudjuk, min kell javítanunk.
Felnéztem rá és zavartan pislogtam.
–  Ez egy viszonylag nehéz dal, de ha tartod magad az előbb
hallottakhoz, simán megoldod.
Nyeltem egyet, és egy óvatlan pillanatban megpróbáltam
leolvasni a papíron virító dal címét.
 Charlene Soraia – Wherever You Will Go

A cím ismerős volt, de az előadót nem tudtam hirtelen hová

tenni és az sem segített, hogy Logan minden további nélkül leült
a zongora elé és leütötte az első hangokat. A dallamok a
fülembe kúsztak és azonnal érzéki bizsergés árasztotta el
minden sejtemet, ahogy a fejemben meghallottam Logan mély
baritonját. Meg sem szólalt, mégis az ő hangját hallottam.
Amilyen gyorsan csak tudtam felidéztem a szöveget magamban,
és lesz, ami lesz alapon, magamba szívva a zongorából áradó
lassú dallamokat, szívszaggatóan szomorú éneklésbe kezdtem.
A szemhéjam lezárult. Nem figyeltem semmire, csak átadtam
magam a teremben vibráló hangulatnak. A szavakat
érzelmekkel megtöltve engedtem ki a torkomból. Könnyű volt a
dolgom, mert egyszerűen csak követnem kellett Logan ujjainak
játékát.

A szívedben, az emlékezetedben,
Mindig ott leszek veled…

A zongorából áradó gyönyörű hangok megérintettek mélyen,

legbelül. Élveztem a pillanatot és tudtam, hogy még számos
ilyenben lesz részem Logan mellett, és ez boldogsággal árasztott
el.

Ha az enyém lehetnél,
Mennék bárhová, ahová te mész…

Logan hangja váratlanul ért, de tudtam, hogy nem eshetek ki a

szerepből. És nem is tettem. A szívemet mégis melegség
árasztotta el. Nem lehet, hogy csupán szórakozásból
kapcsolódott be ezeknél a soroknál. Nem…

Fel a magasba, vagy le a mélybe.

Mennék bárhová, ahová te mész…

Az utolsó sort is együtt énekeltük, és a hatás nem maradt el. A

szemem sarkában lassan összegyűlő könnycsepp végre utat
talált magának, és végigszántotta az arcomat.
–  Tökéletes – riasztott fel Logan hangja az előbbi
melankolikus hangulatomból.
–  Az érzelmek átadásával nincs gond. Még én is elhittem,
hogy szerelmesen vágyódsz valaki után. Ha a szemedből
kicsorduló könnyekre pillantok tudom, hogy szívedet is
beleadtad. Ha csak nem az én soraim váltották ki belőled –
fejezte be a mondandóját, hamis mosolyra húzva a száját.
–  Ne akarj többet látni a dolgok mögé – feleltem felszegett
fejjel. Erre nem reagált, csak könnyedén felállt a zongora elől és
elém lépett.
– És ha én többet akarok? – kérdezte, és gyengéden az állam
alá nyúlt.
– Akkor sajnállak. Engem csak a győzelem hajt – préseltem ki
nagy nehezen a válaszomat.
– Akkor győzni fogunk – engedte le a kezét, és hátat fordítva
elindult az íróasztala felé. A zavaromat az ajtó felől érkező
kopogás szakította félbe.
– Gyere be! – szólt ki Logan, mire Sean azonnal belépett.
– Sziasztok! – intett először felém, majd Logan irányába. – Ma
is gyönyörű vagy – bókolt vidáman, és a kezemért nyúlva gyors
csókot nyomott a kézfejemre.
– Kösz, te bolond! – rántottam ki a szorításából az ujjaimat.
– Az őszinteség még nem egyenlő a bolondsággal – kacsintott
rám.
–  Jogos – mosolyogtam, messzire űzve az előző percek
feszélyező hangulatát.
–  A következő egy óra Seané. Addig, Kíra, nézd át ennek a
dalnak a szövegét. Az előbbi szép és érzelmes volt, de az első élő
showban robbanni fogsz! – nyújtott felém Logan egy lapot, amit
meglepődve vettem át tőle.
– De az előbbi…
–  Arra csak szimplán kíváncsi voltam a te előadásodban, de
nem azt szántam neked az első fordulóra – mondta komolyan és
tudtam, hogy nem viccel.
– Rendben – bólintottam.
–  Akkor egy óra múlva – reagált, de a következő pillanatban
már Seannek osztotta az utasításait.

– Basszus, Kíra… – lépett mellém Liz a mai próba után…

– Mi van? – kérdeztem közelebb lépve.
– Ez nézd! – tartotta felém a telefonját.
– Logan Kenward összeszűrte a levet az egyik mentoráltjával –
olvastam fel hangosan a szalagcímet. – Mi vaaan? – tátottam el
a számat.
 – Mégsem Sean látott bele többet – húzta el a száját.
– Mibe? Te meg miről beszélsz?
–  Erről! – húzta végig az ujját a képernyőn, hogy
megmutathassa a cikkben szereplő képet. – Íme…
A képen az a pillanat volt megörökítve, amikor a fejemet
Logan vállára hajtottam. A fotó újra felidézte bennem az akkor
kavargó érzelmeimet és ez teljesen összezavart.

Mici73: Logan Kenward tuti ezzel akar kitűnni. Uncsi

lett a faszfejség… – olvastam el akaratlanul is az egyik
kommentelő szavait.

Dave97: Logan így akarja megnyerni a versenyt. Minél

nagyobb botrányt kavar, annál többen lesznek
kíváncsiak rá.

Lana89: Csóri csaj, ha tudná, mi lesz vele, ha már nem

lesz rá szükség…

Megráztam a fejemet és hátrébb léptem, hogy még csak

véletlenül se tudjak többet felolvasni. Tudtam, hogy nem
kellene párhuzamot vonnom Logan és Dan között, de mire
észbe kaptam, az agyam már sorra gyártotta az elméleteket.
Kizárt, hogy hagyom magam még egyszer olyan helyzetbe
hozni. Kizárt, hogy megengedem bárkinek is, hogy
kihasználjon. Nem azért jelentkeztem a versenybe, hogy egy
újabb férfi játékszerévé váljak; azért vagyok itt, hogy
megmutassam, mire vagyok képes saját erőmből. És ehhez
nincs szükségem senkire. Nem érdekel, ki az a Logan Kenward,
és jobb, ha még az elején megtudja, velem nem szarakodhat.
Nem leszek a játékszere! Nem leszek a címlapokon mutogatható
nőcskéje! Nem, nem és nem!
Túlságosan is elragadtak az érzelmeim és bármennyire is
próbálkoztam, nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
Még fel sem ocsúdtam a szívemet összeszorító érzésből, amikor
kérdés nélkül feltéptem Logan irodájának ajtaját. Felkapta a
fejét és magasba szökött szemöldökkel végigvezette rajtam
mélykék tekintetét. Megragadtam az ajtót és teljes erőből
bevágtam magam mögött, hogy tudja…
Mit is? Fogalmam sincs, hisz’ még én magam sem tudtam,
hogy miért viselkedtem ilyen hisztériás idiótaként. Talán azért,
mert a lelkem legmélyén bíztam abban, hogy őt tényleg én
érdeklem… Én, és nem valami érdek.
A vérem a fülemben lüktetett.
Az izmaim megfeszültek.
A lábamat megvetettem a padlón, mert úgy éreztem, a
viharkék szemében keletkező örvény bármelyik másodpercben
magával ránthat le, a feneketlen mélységbe. Oda, ahol nem
létezik más, csak ő és én… És a köztünk vibráló, kiolthatatlan
szexuális feszültség.
Ki akartam engedni a lelkemet kínzó fájdalmat, de képtelen
voltam szóra nyitni a számat. Logant figyeltem.
Letette a kezében tartott tollat.
Lassú, megfontolt mozdulattal hátrébb tolta a székét.
Felállt.
Begombolta a zakóját és méltóságteljes lépteivel elém sétált.
Mindig annyira rohadtul ura a helyzetnek…
 Mégis miért vagyok itt? – estem pánikba.
–  Van egy olyan érzésem, hogy szeretnél velem megbeszélni
valamit – nézett továbbra is áthatóan.
–  Rohadtul nem akarok veled beszélgetni – csattantam fel. –
Tényeket közölni jöttem.
– Na, tényleg? És mivel kapcsolatban?
– Velem, veled, velünk. Hagyj békén, ne érj hozzám, ne akarj
tőlem semmit, és főleg ne akarj kihasználni!
– Na, itt álljunk meg egy szóra. Ki mondta, hogy én ki akarlak
használni?
– Hogy ki? A média, az emberek… Mindenki! Érted? Még meg
sem kezdődött a verseny, de máris velem van tele az összes
rohadt hírportál! A kurva életbe! Ezért nem akartam
jelentkezni. Soha nem kellett volna megtennem!
–  Kérlek, ne beszélj hülyeségeket és fejezd be az ordítozást!
Nyugodj meg! – reagált mély, megnyugtató hangon, de még
ezzel sem ért célt.
–  Nem, és ne is kérj tőlem ilyet! Nem fogok megnyugodni,
mert képtelen vagyok rá. Kihasználtad az alkalmat, de nem
fogom hagyni, hogy ez megismétlődjön.
– Azt hiszem, valamit nagyon félreértettél.
– Nem értettem félre semmit – löktem el magamtól a kezét. –
Soha senki szemében nem voltam több, mint egy utolsó kolonc.
Azt hiszed, meghat, hogy rólad is kiderült, mik a hátsó
szándékaid? Azt hiszed, lehetek még ennél is nyomorultabb?
Szerinted törhetek még ennél is apróbb darabokra? Hm? Mit
gondolsz? – zúdítottam rá minden eddig eltemetett
keserűségemet, miközben igyekeztem visszaszorítani a feltörni
készülő zokogásomat. – Miért vettél meg? Azért, hogy
játszadozhass velem? Azért, hogy utána eldobhass? És a csók?
Hülyét akarsz csinálni belőlem? Mondd, mire megy ki a játék?
–  Nem tudom, mi történt veled a múltban, de biztos vagyok
benne, hogy valamit nem kezelsz a helyén.
–  Engem te ne analizálj, csak tégy egy szívességet! Hagyj
békén! – ismételtem újra.
– Arra képtelen vagyok.
–  Igen? És miért? Miért akarsz kihasználni? Mire megy ki a
játék?
–  Én nem játszadozom senkivel – ragadta meg az előtte
hadonászó kezemet.
–  Akkor miért vetted meg a táncomat? Mit akartál vele
bizonyítani?
– Segíteni akartam. Ennyi.
– Segíteni? Miért? Mit vársz cserébe?
–  Az fel sem merült benned lehetőségként, hogy törődöm
veled?
– Már miért törődnél te velem?
–  Talán azért, mert érdekelsz. Mert azt akarom, hogy… –
hallgatott el egy pillanatra.
– Mit? Mégis mit akarsz tőlem?
Nem reagált azonnal, csak mélyrehatóan figyelte minden
lélegzetvételemet, ami már attól felgyorsult, hogy ennyire
feszülten nézett.
–  Nem akarok tőled semmit – szólalt meg pár perc hallgatás
után. Már majdnem szóra nyitottam a számat, amikor folytatta.
– Téged akarlak – nyúlt váratlanul a hátam mögé, és már
magához is rántott. Az ajkait csak milliméterek választották el
az enyémektől. Éreztem az arcomra csapódó forró, mentolos
leheletét. A közelségétől, a testéből áradó hőtől megremegett a
lábam. Azt akartam, hogy igaz legyen, amit mondott, hogy ő
tényleg engem akar. Úgy akarjon, ahogy egy férfi akarhat egy
nőt.
–  A kérdés már csak az, te mit akarsz? – kérdezte felvont
szemöldökkel.
–  Én… – nyögtem alig hallhatóan. A vágy összeszorította a
torkomat. Csillapítani akartam a testemet elöntő sóvárgást.
Erősnek kellett maradnom, mert tudtam, hogy ez nem helyes…
De mire megállíthattam volna magamat, már éhesen tapadtam
a szájára.
Hirtelen felriadtam. Körülnéztem és döbbenten vettem
tudomásul, hogy a szobánkban vagyok. A többiek
mozdulatlanul aludtak.
Álmodtam.
Álom volt, de a lábam még mindig remegett. Az ölem
fájdalmasan lüktetett. Felizgultam. Logantől. Jobban mondva
egy nyavalyás álomképtől. De várjunk csak! – nyúltam gyorsan
a telefonomért. Akkor a cikk sem létezik. Kérlek, Istenem! Add,
hogy az is csak az álmom része legyen! Kérlek! – fohászkodtam,
miközben vadul pötyögtem a mobilomon.
Logan Kenward a jótékonysági esten
Tánc Logan Kenwarddal
Logan Kenward és a mentoráltja
Minden lehetséges variációt kipróbáltam, de semmi
számomra kompromittálót nem dobott ki a Google. Igazából
Loganről sem. Semmi botrány. Csak egy makulátlan, sikeres,
arrogáns üzletember képei sorakoztak a találatok között.
Minden egyes képen tökéletesen festett.
Megkönnyebbülten szorítottam a szívemhez a készüléket és
hangosan felsóhajtottam. Szerencsére a lányok meg sem
pisszentek. Hanyatt dőltem és lehunytam a szememet, de akkor
újra Logan arca jelent meg előttem. Összeszorítottam a
combomat és próbáltam elterelni róla a gondolataimat, de
képtelen voltam másra összpontosítani. Szinte magamon
éreztem erős kezének érintését. A bőröm bizseregni kezdett,
ahogy elképzeltem, milyen lenne, ha az ő keze kalandozna a
combjaim között.
–  Téged akarlak! Téged akarlak! – hallottam a fülembe
csengeni újra és újra. Ezután hosszú órákig forgolódtam.
Gyenge voltam még ahhoz is, hogy kizárjam az elmémből Logan
arcát. Ott lebegett előttem. Akárhányszor lehunytam a
szememet, megjelent, hogy viharkék tekintetével egyre
közelebb és közelebb csábítson magához. Nem tudom, hány óra
lehetett, amikor végül elnyomott a fáradtság.
Másnap karikás szemmel pislogtam magamra a tükörből.
Botrányosan néztem ki. Mint akinek egész éjszakára a seggébe
szorult a feje.
– Jesszus, Kíra! Te meg hogy nézel ki? – ugrott mellém Liz.
– Annyira gáz? – fújtattam magam elé.
– Öhm… nem! – rázta a fejét nem túl hihetően.
– Ultra gáz – fordultam vissza a tükör felé.
–  Nem, nem az. Komolyan. Egyébként meg állati nagy
szerencséd van, mert itt vagyok neked én! – mutatott magára. –
Adj tíz percet, teljhatalmat, és jobb leszel, mint valaha – ragadta
meg az arcomat, hogy kicsit sem nőies mozdulatokkal jobbról és
balról is szemügyre vehesse a megviselt ábrázatomat.
–  Rendben – bólintottam. – Tégy csodát! – sóhajtottam
beletörődve.
– Ez a beszéd! – visított tapsikolva.
Percekkel később már a szobában ültem az egyik
forgószékben Liz íróasztala mellett, amire kipakolt számtalan
sminkcuccot. Szeretek sminkelni, de ez a mennyiség
megdöbbentett.
– Remélem, jól megnézted magad a tükörben az előbb.
– Jobban is mint kellett volna – húztam el a számat.
– Nagyszerű, mert percek kérdése és újra kell ismerkedned a
tükörképeddel – mondta vigyorogva, közben kezei máris
szélsebesen munkához láttak. Egyik krémet kapta fel a másik
után. Rövid idő elteltével már nem is figyeltem, mikor mit vett
magához. Csak vártam az eredményre. A csodára.
– Na, már csak egy utolsó vonás – magyarázta. – És tádááám!
– tartott elém egy tükröt.
– Úristeeen! – kaptam a számhoz a kezemet.
–  A-aaa! Le a kezekkel! Ne piszkáld az arcodat, mert ideges
leszek! – ütötte félre a karomat. – Tetszik? – kérdezte néhány
másodperccel később.
–  Gyönyörű, de nem túlzás ez egy kicsit? – néztem rá
érdeklődve.
–  Nem. Elvégre ma van az első főpróba napja – villantott
felém egy meggyőző vigyort.
– Igaz – bólogattam.
 Az alapozóval sikerült eltüntetni a hosszúra nyúlt éjszakám
nyomait, a szemhéjamat színező púder pedig hihetetlenül
zölddé varázsolta a tekintetemet. Meg voltam elégedve az
eredménnyel.
– Most pedig kapd fel ezt a rucit – dobott felém egyet a saját
szekrényéből.
–  Na jó, ez így már azért tényleg túlzás. És rövid. Nagyon
rövid – tartottam magam elé a fekete csodát. Ami egyébként
meseszép volt.
–  Vedd csak fel! Higgy nekem! – nyomta vissza a kezembe,
amikor át akartam adni neki.
– Biztos?
– Tuti! – reagált határozottan.
– Rendben – adtam be végül a derekamat.
– Most nézd meg, milyen ellenállhatatlanul dögös ez a ruci –
vigyorgott mögöttem Liz, amikor megálltam a tükör előtt.
– Igen, az – értettem egyet a megállapítással.
–  Tökéletesen fogsz festeni a színpadon, mert a rucinál már
csak te vagy dögösebb – ölelt váratlanul magához.
– Köszi – fogadtam szégyenlősen a bókot.
– De most nyomás, mert a mentorod időnként egy faszkalap!
– Időnként… ja… – motyogtam a szobából kifelé menet.
Volt még félórám, hogy a fejem után a lelkemet is rendbe
kapjam. Azt hiszem, végül sikerült. Többé-kevésbé legalábbis.
Felszegett fejjel sétáltam végig a stúdió folyosóján, hogy végre
elérjek Logan irodájáig. Azt kérte, nála találkozzunk a
színpadra lépés előtt, hogy még utoljára átbeszélhessük a
koreográfiát és felmerülő kérdéseket, amik esetleg rontáshoz
vezethetnek.
– Szia, csinike! – lépett mellém Sean pajzán vigyorral a fején.
– Szépfiú! – viszonoztam az üdvözlést.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb beismered, hogy mennyire odáig
vagy értem.
– Ezt meg miből szűrted le?
– A megszólítás egyértelművé teszi – kacsintott rám.
–  Csak viszonoztam a kedvességedet, ennyi. Semmi több –
tártam szét a karomat.
– Kár… – biggyesztette le a száját színpadiasan.
– Hülye vagy már megint – löktem finoman oldalba.
– Lehet. Na, menjünk, mert vár a góré.
– Ezt előtte inkább ne mondd! – kacagtam el magam.
–  Milyen jó a hangulat kora reggel. Remélem, a
teljesítményetek is annyira bámulatos lesz, mint Miss Wells
mosolya – jegyezte meg Logan, mikor ellépett mellettünk.
–  Ez megint karóval a seggében ébredt – morogta Sean,
miközben maga elé engedett.
– Csend már! – könyököltem finoman a hasába.
– Egyre biztosabb vagyok benne, hogy odáig vagy értem. Nem
hagysz ki egyetlen alkalmat sem, hogy hozzáérj a tökéletes
testemhez.
–  Ha az önteltség fájna, szerintem kilométerekről is hallani
lehetne a vonyításodat – ingattam a fejemet.
–  Ha szabad kérnem egy kis komolyságot – szakította félbe
játékos szóváltásunkat Logan szigorú, ellenkezést nem tűrő
hangja. Nem feleltünk, csak felé fordultunk és egyetértően
bólintottunk.
 – Helyes. Foglaljatok helyet – mutatott az asztalával szemben
lévő székekre.
A megbeszélést követően mindenki az arénába vonult. Oda,
ahol a színpad állt. A stábtagok szorgos hangya módjára
sürögtek-forogtak, hogy a holnapi élő adás előtt mindennel
elkészüljenek.
A csajokkal azonnal izgatott csacsogásba kezdtünk, amibe a
többiek is bekapcsolódtak egy-egy mondat erejéig. Mindenki
kíváncsi volt a többiek teljesítményére, hisz’ most először
láthattuk egymást a színpadon énekelni.
–  Sziasztok – lépett közénk Alya. A nő nagyon laza, de
ugyanakkor hatalmas szaktekintély. Hasonló, mint Logan, attól
eltekintve, hogy tőle nem rettegnek úgy a versenyzők. Hogy ez
jó-e? Majd kiderül.
– Szia! – köszöntünk mi is.
– Remélem, mindenki tudja a közös dal rá kiosztott sorait.
– Persze – bólogattunk.
–  Nagyszerű. Akkor, ha megkérhetlek titeket, vonuljatok a
LED-fal mögé, mert máris kezdődik a próba – csapta össze a
tenyerét.
Én és a csajok azonnal elindultunk a helyünkre, de voltak,
akik teljesen elmélyülten folytatták a beszélgetést.
–  Ha valaki húsz másodperc múlva még nincs a helyén, az
kiesett – hallottuk meg Logan erőteljes hangját, mire az
ottmaradt énekesek is mind mellénk siettek.
– Na látod, ez a baj veled, Alya. Nem tudsz parancsolni.
– Nekem nem is kell, amikor itt vagy nekem te – felelte a díva.
Észrevétlenül hátrapillantottam, de azonnal meg is bántam,
amikor pillantásom rátalált Alya ujjaira, amik ebben a
pillanatban fonódtak Logan karjára. A szívem szomorúan
facsarodott össze, pedig tudtam, hogy nincs jogom féltékenynek
lenni, mégis rettenetes érzés volt így látni őket.
Összeszorított foggal lépkedtem tovább. A testemet
elárasztotta a csalódottság. Ezernyi kép jelent meg előttem és
hiába próbáltam, nem tudtam elfojtani a testemet elöntő
keserűséget. Az álmommal ellentétben ezúttal Alya gyönyörű
testét vonta magához Logan. Ő az a nő, aki igazán illik hozzá.
Még egyszer rájuk néztem, de gyorsan el is fordultam.
Lenyeltem a torkomon felkúszó keserűséget és folytattam az
utamat.
Megráztam a fejemet. Ha így folytatom, még hasra esem a
saját lábamban – motyogtam előrefordulva.
–  Valami gond van? – kérdezte Tia, figyelve esetlenné vált
lépéseimet.
– Ja, nem – legyintettem. – Csak elkalandoztam egy kicsit.
– Akkor jó. Kezdődik – sikkantott alig hallhatóan.
Mindenki felsorakozott, és izgatottan vártuk a megfelelő
pillanatot.
A körénk ereszkedő csendet a hangfalakból áradó dallamok
váltották fel.

Emeli Sande – My Kind Of Love

Nem vehetem meg a szerelmedet,

Nem is akarom megpróbálni.

Liznek lettek kiosztva a dal első sorai. A hangja igazi

fájdalomról beszélt. A szemében a be nem teljesült szerelem
könnyei csillogtak. Sokat fejlődött az első meghallgatás óta.
Igen, ezt Logan mondta két napja, de még én is látom rajta a
változást.

Néha az igazság sem segít, azon

Hogy boldog légy…
Szóval nem fogok hazudni.

Folytatta Tia, akinek hangja betöltötte az egész teret. Kecsesen,

légies könnyedséggel lépkedett tíz centis sarkú cipőjében.
Gyönyörű szőke haja szemet gyönyörködtetően hullámzott
mozdulatai hatására.

De soha ne kételkedj abban,

Hogy a szívem csak érted dobban!

Mert a szívem csak érted dobban!

–  kapcsolódtunk be mind, hogy a következő sorokat együtt

énekelhessük el.

Tudom, hogy messze vagyok a tökéletestől,

Nem úgy, mint az ismerőseid…
Nem tudom garantálni,
Hogy valóra válnak a kívánságaid,
Nem fogom neked lehozni a csillagokat.

A következő pillanatban Marco Kavanagh lépett mellém, és

most ő folytatta a dalt egyedül.

De soha ne kételkedj abban,

Hogy a szívem csak érted dobban!

Sötét hajával, sötéten csillogó szemével ő volt az egyik

legsármosabb a versenyzők közül. Boldog mosoly szökött a
szám szélére, ahogy a szemébe néztem. Az arcáról igazi
érzelmeket lehetett leolvasni. Hittem volna neki, ha nem tudom,
hogy az ő szíve már több éve foglalt.
Megragadta a kezemet és maga felé fordított. Összekulcsolt
ujjainkat a szíve fölé helyezte.

Mert a szívem csak érted dobban!

–  ismételte a dal refrénjét, miközben mélyen a szemembe

nézett.

Mert, amikor már feladni készülsz mindent,

Amikor nem számít, mit teszel,
Soha semmi nem lesz elég jó…

Sean hangja váltotta fel Marco baritonját. Sean ezúttal Liz felé
fordulva formálta a rá kiosztott szavakat. Liz szemei
szerelemtől csillogva villantak Sean felé, akinek mozdulatai
már kevésbé voltak túltolva. Ő is megfogadta Logan tanácsait,
és ez akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra.

Soha nem gondoltad volna,

 Hogy ez ilyen kemény lesz.

Abby Parker megragadta Sean vállát, és egy finom mozdulattal

arrébb tessékelte. Kinyújtotta a kezét és maga elé húzta az eddig
mellette álló Joshua Andersent, aki némi habozást követően
keretbe foglalta Abby arcát és hüvelykujjával végigsimította.

Majd akkor fogod igazán érezni a szerelmemet,

Amikor fájdalmadban felkiáltasz,
Amikor zuhansz és nem tudsz felállni,
Olyan nehéznek érzed magad a földön.

Együtt énekelték a következő részt, bizonyosságot adva ezzel

erős szerelmükről. Őket Bradley Roy és Nina Morgan párosa
követte.

Amikor a barátaid,
Akikről azt hitted, veled vannak,
Nem keresnek többé.
Majd akkor fogod igazán érezni a szerelmemet!

Velem nem fogsz összefutni a buliban,

Nem vagyok túl szórakoztató…

–  lépett középre Gaia O’Leary, hogy most ő kerülhessen a

reflektorfénybe. Vörösen hullámzó tincsei körülölelték
jellegzetes vonásait.

Én nem fogom felhangosítani a rádiót,

 És énekelni, hogy „Baby, te vagy nekem az igazi”

–  pördült a színpad közepére Lana Smith, akinek azonnal

megragadta a kezét Owen Doan, hogy Marco mozdulatához
hasonlóan a szívére tehesse a vele szemben álló lány ujjait.

De soha ne kételkedj abban,

Hogy a szívem csak érted dobban!

Mert a szívem csak érted dobban!

– hangzott újra mindenkitől. Egymás mellé léptünk. A szánk elé

rögzített mikrofonnak köszönhetően szabadabban
mozoghattunk és megfoghattuk egymás kezét.

Tudom, olykor én is dühös leszek,

És olyanokat mondok, amiket nem gondolok komolyan.

Ezúttal én léptem ki a többiek közül, hogy minden tekintet rám

szegeződhessen.

Tudom, túlságosan is védem a szívemet,

És elrejtem az érzelmeimet.

A kezemet most a saját szívem fölé tettem. Mindent

megpróbáltam, de elbuktam. A pillantásom – még ha csak egy
egészen rövid időre is – Logan arcán állapodott meg. Azon a
férfias, markáns arcon, ami még álmomban sem ereszt.
Elkaptam róla tekintetemet és visszaléptem a sorba.
 A következő sorokat hol együtt, hol egyedül, hol párban
ismételtük. A szavak mögött megbúvó mély mondanivaló
mázsás súlyként nehezedett a vállunkra. Mindenki át tudta adni
a sorokkal közvetített, szívekig hatoló érzelmeket, hisz’ a dalban
elhangzottakat már mindenki átélte valamilyen formában.
A közös dalt követően mindenki elénekelte a saját dalát.
Voltak ugyan kisebb bakik, de összességében mindenki
tökéletesen teljesített, már ha figyelembe vettem a tudásukat.
Már előre féltem, ki lesz a kieső, és csak bízni tudtam benne,
hogy nem én leszek az első, akinek távoznia kell.
– Még mindig remegek – tartotta elém Tia a kezét, hogy én is
alaposan szemügyre vehessem.
– Tudom, mit érzel. Majd’ kiugrik a szívem – karolta át Liz is.
– Dettó – sóhajtottam.
–  Anyám, hallod. Amit a színpadon csináltál… Csodálom, ha
Logan nem élvezett bele abba a méregdrága nadrágba.
– Ne már! Annyira hülye vagy, Liz – nevettem el magam.
– Hidd el, láttam, milyen szemekkel nézett.
– Jaj, már azt hittem, a farka elemzésében akarsz elmerülni.
–  Te kis huncut! – legyintett játékosan. – Azt meghagyom
neked – bökött oldalba. – A lényeg, hogy ilyen erős vágyat ritkán
látni… – folytatta.
–  Aha. Persze. Gondolom, majdnem olyan lelkes volt, mint
amikor Alya a karját szorongatta – szaladt ki a számon.
– Ajaj…
– Mi van? – néztem rá elvörösödve.
– Te féltékeny vagy – suttogta a fülemhez hajolva.
– Nem. Na jó, lehet. De csak egy kicsit – vallottam be.
 –  Jó, ez jó. Legalább nem tagadod. Amúgy Alya nem érdekli.
Biztos forrásból tudom – kacsintott rám.
– Úgy van, ezt én is tudom – lépett ki a fürdőből Tia is.
– Te hallgatóztál?
– Nem az én hibám, kurva vékonyak a falak – rántotta meg a
vállát.
– Te szegény áldozat – vetettem felé.
– A-a! Nem térünk el a tárgytól! – ingatta a fejét vigyorogva. –
Mesélj! Milyen egy olyan csúcskategóriás pasi figyelmét élvezni,
mint Mr. Kenward?
– Csúcskategóriás? Mint az autóknál?
– Bocs, most jobb megnevezés nem jutott eszembe.
– Hm… Talán megterhelő?
–  Ezt most komolyan mondtad? Azt hittem, minimum azt
mondod, überfasza – nézett rám kétkedően.
–  Akkor helyesbítek. Bonyolult. Fogalmam sincs, mit
gondolhat rólam. De akkor az tuti, hogy Alya nem érdekli? Mert
hogy Alyát rohadtul érdekli Logan, az fix – húztam el a számat.
– Ezer százalék – bólogattak egyszerre. – Az a nő totál nyílt, ha
pasikról van szó. És már nem egyszer említette, hogy Logan
többször is kikosarazta vagy figyelembe sem vette a flörtölési
próbálkozásait az első menet után.
– Tessék? – kaptam felé a fejemet.
– Izééé, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
– Tia, baszd meg! – vágta tarkón Liz.
–  Oh, nem baj az, ha tud róla – lökte hátra az előrebukott
hajzuhatagot.
–  Igaza van – védtem meg Tiát. – Visszatérve az elutasításra.
Az kemény, ha azt veszem figyelembe, hogy Alya is egy
csúcskategóriás nő – használtam Tia előbbi szófordulatát.
–  Talán csak jó a sminkese – tette hozzá Liz a körmét
piszkálgatva. – Amúgy meg nem minden a külső, és ezt most ne
úgy értsd, hogy te csúnya lennél. Mert te is gyönyörű vagy, csak
te még smink nélkül is.
– Kivéve, ha egész éjszaka nem alszom – idéztem fel a reggeli
tükörképemet.
–  Jó, hát na! Mutass nekem olyan nőt, aki az év minden
napjának minden egyes percében kurva jól néz ki – tárta szét a
karját.
– Igazad van.
– És most mi lesz?
– Mármint mivel? – néztem Tiára.
–  Izgulok a holnap miatt. Tuti, hogy a színpadra lépésemig
legalább tíz infarktusom lesz. Baromira félek.
– Ne izgulj, mert nincs mitől félned! Tudod, a félénkség nálad
komoly visszahúzó erő. Légy elszánt, és higgy magadban!
– Mintha az olyan könnyen menne…
– Akkor mára hagyjuk is a holnapot – szólt közbe Liz. Iszunk
valamit? – nézett ránk érdeklődve.
– Hülye vagy? Neeem. Én tuti nem. Nem akarok másnaposan
színpadra állni.
–  Nem azt mondtam, hogy igyuk magunkat csontrészegre,
bár, ha belegondolok, csábító a gondolat – kocogtatta meg az
állát.
– Akkor sem – ráztam a fejemet.
– Akkor egy vacsi?
 – Étterem vagy itthon?
– Itthon! – felelték egyszerre.
–  Oké. Akkor elugrom a boltba, úgyis rám fér egy kis friss
levegő.
– Segítsünk?
– Nem. Inkább készítsétek elő, amit tudtok.
–  Remek ötlet – ugrottak a hűtő elé. – Mit is fogunk enni? –
fordultak felém kérdő tekintettel.
– Mi van itthon?
– Nézd meg inkább te.
– Ne már, hogy még ezt sem tudjátok.
– Lássuk be, te azért jobban értesz ehhez.
– Jó, megnézem. Engedjetek – lökdöstem félre őket az útból. –
Aha. Rohadtul nincs itthon semmi. Mindegy. Akkor veszek, amit
kell. Mit szólnátok egy jó kis házi hamburgerhez?
– Köszi, nem… – vágta rá Liz.
–  Miért? Még azt sem tudod, milyen isteni az enyém –
csattantam fel sértetten.
–  Hát milyen? Paradicsom, uborka, saláta, meg az a bolti
hús… Jó, tudom, az van a kajáldákban is, de fagyasztottan olyan
undi, mikor úgy natúron látom. Brrr!
–  Egy: nem minden kajáldában olyat tesznek bele. Kettő: én
saját magam csinálom a húst is.
– Aztaaa… Olyat lehet?
– Úristen, Liz… Te hol éltél eddig?
– Hát nem a konyhában, azt elhiheted – nevette el magát.
–  Akkor ma megtanítalak egy új dologra – csettintettem a
nyelvemmel és elindultam a szoba felé, hogy felkaphassam a
táskám. – Megyek, egy órán belül itt vagyok. Sajt legalább van,
azt reszeljétek le – szóltam még oda a csajoknak és kiléptem a
lakásból. Lesiettem a lépcsőn, és a lépcsőházból kiérve mélyen
magamba szívtam a kora esti friss levegőt.
 Logan
A főpróba Kírának, de még Seannek is rohadt jól sikerült. A
dicséretüket mégsem vittem túlzásba. Nem kell, hogy azonnal
elszálljanak maguktól. Igaz, Kíra szerintem akkor sem tenné, de
biztosra megyek. Az első forduló kifejezetten fontos. Élőben,
több millió tévénéző előtt kell helytállniuk, ami, lássuk be,
mindenkinek nehéz feladat, hát még az olyan kezdőknek, mint
ők.
A gondolataimat rendezgetve lépkedtem a sorok között. Ideje
lenne eldöntenem, mit akarok. Na, nem mintha nem tudnám.
Kírát akarom. Azóta akarom, hogy először megpillantottam a
színpadon állva.
Elmélyülten néztem magam elé, kicsit sem törődve a
körülöttem sürgő-forgó emberekkel. Kerüljenek ki, ha nem
tetszik nekik, hogy itt vagyok – morogtam, amikor újabb kar
ütközött nekem.
– Elnézést – riasztott fel egy ismerős hang. – Bátyó – pislogott
Megan értetlenül. – Hát te? – kérdezte, de a következő
pillanatban már a nyakamba is ugrott, hogy szorosan magához
vonhasson.
–  Csak beugrottam valami kajáért – rántottam meg a
vállamat, újra a polcokra irányítva a tekintetemet.
– Mióta eszel te ilyesmit? – emelt le egy vákuumcsomagolású
felvágottat a sok közül.
 – Időnként. Ez legalább eláll – néztem rá vissza.
– Az biztos. Ki tudja, mi a franc van ezekben, mert hús semmi,
az tuti.
–  Jól van, hugi, örülj, hogy neked minden egyes pillanatban
megadatott, hogy bélszínt tegyél a pocidba – ingattam meg a
fejemet.
–  Pöcs vagy, bátyó. Amúgy nem bélszínnek kellene lennie
ebben a pocakban – ragadta meg a kezemet, hogy a hasára
vonja –, hanem egy babának. Tisztára öreg vagyok, és most már
pasim sincs – biggyesztette le pirosra mázolt ajkait.
–  Nem vagy öreg, de azt hiszem, ezt már a múltkor is
megbeszéltük – rántottam ki az ujjai alól a kezemet.
– Te ezt nem érted… te pasiból vagy. Te simán öregebb lehetsz
egy csajnál akár tíz évvel is. Ez visszafelé már gázosabb, és nem
is akarok fiatalabb faszit. De aki nálam idősebb, az már lassan
impotens.
– Úristen, te hülye vagy! Mondd, ittál valamit?
– Nem. Ma csak kokót szívtam – húzta végig a karját az orra
alatt.
–  Na, jól van. Tényleg hibbant vagy – ingattam a fejemet és
arrébb léptem, hogy ezúttal én ronthassak valakinek teljes
erőből. A karom reflexszerűen nyúlt a mellkasomról lepattanó
test után, sikeresen meg is akadályozva ezzel azt, hogy a földre
zuhanjon. – Elnézést – nyögtem automatikusan, amikor a
tekintetem találkozott Kíra ijedt pillantásával. – Kíra… – húztam
magamhoz közelebb.
– Logan. Bocs. Nem láttalak – szabadkozott.
– Ne viccelj, én voltam figyelmetlen.
 –  Aztaaa! Húúú! Te meg ki vagy? Ki az, akitől az én fafejű
testvérem bocsánatot kért? Megan Kenward – nyúlt közénk,
hogy megragadhassa Kíra alkaromat szorító ujjait.
– Kíra Wells – motyogta, de továbbra sem lazított a szorításán.
–  Megan, megtennéd, hogy hátrébb lépsz? – kérdeztem,
oldalra taszítva a kellemetlenkedő húgomat.
– Hupsz, bocsi – vette magát végre észre, és adott egy kis teret
nekem és Kírának.
– A húgom – böktem felé, amikor Kíra is összeszedte magát és
kibontakozott a karomból – hatalmas bánatomra. Ha tehettem
volna, egész éjszaka ilyen közel tartom magamhoz. Súlyosabb a
helyzet, mint eddig gondoltam – vágott pofán a felismerés.
– Nos… nekem dolgom van. Sziasztok! – hallottam meg Megan
elvékonyodó hangját, de már nem tudtam viszonozni a
köszönést, mert mire felé fordultam, eltűnt a sorok között.
–  Szóval ő a húgod – nézett Kíra is a szélsebesen tovatűnő
barna nő után.
– Igen. Gondolom, ezek után kár lenne tagadni.
– Ne is tedd, állati jó fej. Mondjuk, kissé flúgos, ha mondhatok
ilyet.
–  Mondhatsz, mert ez az igazság – értettem vele egyet. – Mi
járatban? – kérdeztem témát váltva, na meg azért, hogy egy
rövid időre még élvezhessem a társaságát.
– Este hamburgert készítek a csajoknak, de a hűtő totál üres.
– Te csinálod a vacsorát és még a boltba is te jöttél? Ne hagyd,
hogy bárki is kihasználjon! A jószívűség sokszor megbosszulja
magát.
– Tudom. Egy ideje legalábbis. De ők nem olyanok. Egyébként
is, én akartam. Szükségem volt egy kis sétára, friss levegőre a
holnapi nap előtt.
–  Nem kell aggódnod. Te leszel a legjobb – szaladt ki a
számon.
– Ez kissé elhamarkodott kijelentés, de köszönöm a bizalmat –
sütötte le a szemét.
– Soha nem tagadtam, hogy hatalmas tehetségnek tartalak. Ez
az igazság, és ezt hamarosan neked is be kell látnod, amikor
elsők között jutsz majd tovább a holnapi fordulóban.
– Úgy legyen – motyogta. – De most jobb, ha megyek. A csajok
már várnak.
– Ne vigyelek el? – ajánlottam fel, magamat is meglepve ezzel.
– Öhm, nem szükséges. Ne fáradj!
–  Ez nem fáradtság, és pont ráérek – vetettem egy gyors
pillantást az órámra.
–  Akkor köszönöm, elfogadom, kicsit talán túlzásba estem –
bökött a tőlünk másfél méterre álló bevásárlókocsija felé.
– Az szép – néztem végig a felhalmozott készleten.
– Igen.
– Akkor csak utánad – mutattam a kasszák felé.
Tőlem egészen szokatlan volt ez az egész, mégsem éreztem
kellemetlenül magam, amíg Kírának segítettem. Elvégre én is
csak emberből vagyok, és ez a bevásárlósdi egy tök hétköznapi
dolog – járt az agyam, miközben felpakoltunk a szalagra.
–  46,87 dollár lesz – szólalt meg az eladó az utolsó vonalkód
leolvasása után. Kíra még az utolsó szatyrot pakolta, és én ezt
kihasználva átnyújtottam a kártyámat az idősödő asszony előtt
a leolvasóhoz.
 –  Köszönöm – biccentettem neki, amikor a kezembe adta a
hosszú blokkot.
– Szép estét!
– Magának is! – ragadtam meg az utolsó szatyrot és rátettem a
többire. – Mehetünk.
– Na, de… – mutogatott Kíra értetlenül.
–  Már fizettem. Erre – indultam el jobbra az áruházból
kilépve az autóm felé.
– Nem kellett volna – hallottam magam mögött Kíra cipőjének
kopogását.
–  Nem tesz semmit – legyintettem, és felnyitottam a BMW-m
csomagtartóját. Bepakoltam, átsétáltam az utas felőli oldalára és
kinyitottam a zavartan topogó Kíra előtt az ajtót. – Ülj csak be
bátran.
–  Köszönöm még egyszer – motyogta, befészkelve magát a
hatalmas ülésbe.
Miután én is beültem, beindítottam az autót, de nem
indultam el azonnal. Vártam. Hogy mire? Az egy briliáns
kérdés.
–  Kicsit furcsállom, hogy egy ilyen helyen senki nem akart
tőled aláírást kérni, hogy a közös fotóról már ne is beszéljek –
motyogta zavartan.
– Talán a barátságos kisugárzásom tartja távol a rajongóimat
– néztem rá olyan igazi Kenwardosan.
– Jaaa, már értem – próbálta elfojtani a mosolyát.
A következő másodpercek ismét csendben teltek.
–  Nem akarok bunkónak tűnni, de a lányok várnak rám –
ébresztett fel Kíra bátortalan hangja mély merengésemből.
 – És tudod, ki vár még rád? – hajoltam hozzá közelebb.
– Ki? – nézett rám nagyra nyílt szemekkel.
–  Én – suttogtam elnyíló ajkai közé. A kezemet a hajába
csúsztattam, és még jobban lecsökkentettem a köztünk lévő
távolságot. – Várok – suttogtam újra. Nem válaszolt, ezért
hátrébb húzódtam, hogy jól lássam arcának minden rezdülését.
Behunyt szemmel várta a folytatást. Kívántam. Istenem,
mennyire meg akartam csókolni ezt a lányt! Ezt a nőt, aki,
biztosra veszem, épp úgy vágyott a csókomra, ahogy én az
övére. De ennek még nem jött el az ideje. Azt akarom, hogy
tudja, tényleg őt akarom. Jobban akarom, mint eddig bárkit.
Lassú mozdulatokkal kihúztam az ujjaimat barna tincsei közül,
és előre fordulva az útra szegeztem a tekintetemet.
–  Indulhatunk – szólaltam meg, hogy kirántsam az előbbi
bódult pillanatból. Riadtan és csalódottan kapta rám gyönyörű
szemeit, de én nem bántam, sőt. Ez pont elég bizonyíték volt
arra, hogy tudjam, az irántam érzett sóvárgása minden egyes
eltelt másodperccel egyre csak nő. A fejét nekitámasztotta az
ülésnek és mély lélegzetet vett. Nehezen ugyan, de sikerült az
útnak szentelnem a figyelmemet, de még ezután is tökéletesen
hallottam az ajkai közt kiszökő levegőt. A levegőt, ami pár
másodperccel ezelőtt még az én bőrömre csapódott. A kormányt
a kelletténél talán jobban szorítottam, mert biztosra akartam
menni. Muszáj volt megtartanom ezt a minimális távolságot
kettőnk között. Most még…
–  Megérkeztünk – állítottam le a háztömb parkolójában az
autót.
–  Köszönöm a fuvart, innen egyedül is menni fog – nyúlt a
kilincs után.
– Tévedsz, ha azt hiszed, hagylak egyedül cipekedni.
– Te pedig tévedsz, ha azt hiszed, hogy ezzel bármit is elérsz
nálam – mondta nyomatékosabbá téve a kimondott szavakat.
– Majd kiderül – pattantam ki az autóból.
A lépcsőn felfelé haladva le sem tagadhatta volna, hogy
ideges. Rohadt ideges. Félt, mit fog mondani a lányoknak az
ittlétemről. A lakásba lépve azonnal a konyhába ment. Én
megálltam és vártam egy kicsit. Még az ajtónál is hallottam
felszabadult sóhaját.
– Nincsenek itthon, elugrottak sütiért. Gyere!
–  Csak nem szégyellsz? – kérdeztem, miközben a
konyhapultra helyzetem a szatyrokat.
– De igen. Szégyellem a helyzetet. Mégis mivel magyaráznám
azt, hogy itt vagy?
–  Talán… – tettem egy lépést felé. – Azzal… – léptem még
közelebb. – Hogy… – léptem még egyet. – Találkoztunk és
kisegítettelek, ha már ők nem tették? – álltam meg előtte pár
centi távolságra.
– Aha… – emelte fel a fejét és a szemembe nézett.
–  Vagy mondhatnád nekik azt is, hogy képtelen vagyok
ellenállni neked, és muszáj a lehető legtöbb időt a közeledben
töltenem.
A háta mögé nyúltam és a kezemet a derekára simítottam.
Éreztem egyre gyorsuló lélegzetvégtelét, és ezzel egyidőben a
nadrágom is kezdett szűknek bizonyulni.
– Ismerd be, te is így érzel – morogtam az ajkai közé.
– Nem. Ezt nem lehet – motyogta.
 – Nekem senki nem mondhatja meg, hogy mit tehetek és mit
nem – vágtam rá azonnal, és megszüntetve a köztünk lévő
távolságot magamhoz rántva szenvedélyesen megcsókoltam.
Egy pár pillanatig megpróbált hadakozni, kitámasztott a
karjával, hogy messzebb taszítson, de ahogy a nyelvem
körülölelte édesen ficánkoló nyelvét, teljesen megszűnt az
ellenállása. Úgy olvadt a karjaimba, mintha évek óta erre
vágyna. Érzékien fedeztem fel minden milliméterét. A kezem
bejárta tökéletes testét. A csók egyre intenzívebbé vált. Az
ujjaimmal végigszántottam a haját, és finoman belemarkolva a
barna tincsekbe hátrébb húztam a fejét, hogy hozzáférhessek
gyönyörű nyakához.
–  Logan… Logan… – nyögdécselt. Úgy formálta a nevemet,
ahogy még senki. Dús ajkaival mintha gyengéden simogatta
volna a nevemet alkotó betűk mindegyikét.
– Akarlak – hördültem fel, amikor forró ölét hozzám préselte.
–  Megjöttünk! Hoztunk desszertet! Kíra! Itthon vagy már? –
hallottuk meg az egyik lány hangját. Elengedtem. Hátrébb
léptem. Magamra öltöttem az érzelemmentesség álarcát és
sietős léptekkel távoztam. Még csak el sem köszöntem tőle. A
folyosón lépkedve megigazítottam magam a nadrágban.
Szerencsére a mozdulatot még időben sikerült befejeznem.
–  Hölgyeim! – biccentettem a kiguvadt szemekkel vizslató
Cintia és Aliz felé.
–  Mr. Kenward… – nyögték szinte egyszerre. – Kíraaa! –
sikították, de ezt már csak a bezáródó ajtón keresztül hallottam.
Miután beültem az autóba, kifújtam a levegőt. A tüdőm
megkönnyebbült. A farkam már kevésbé. Majd’ felrobbant az
előbbi kis közjátéknak köszönhetően.
Igen, az autóban még azt hittem, menni fog, hogy ellen tudok
állni neki, de amikor azt mondta, nem tehetem, eldurrant az
agyam. Nincs olyan, amit én ne tehetnék meg, ha meg akarom –
húztam lusta mosolyra a számat.

Már csak alig félóra volt a kezdésig és én ahelyett, hogy

izgultam volna, újra átéltem a pillanatot, amikor Kíra Sean
távozása után nekem esett.
–  Ezt te sem gondoltad komolyan! – lebegtette előttem a
nemrég átadott lapot.
–  Mert még nem ismersz eléggé. Amit én egyszer kimondok,
azt komolyan is gondolom – tettem karba a kezemet.
–  Christina Aguilera? A legelső fordulóban? Normális vagy?
Tudod te, mit tud az a nő?
–  Igen. Semmi olyat, amit te ne tudnál – emelkedett meg a
szemöldököm, várva az újabb reakcióját.
– Hát ebben most rohadtul nem értünk ám egyet – roskadt le
az előttem lévő székre, és hangos sóhajtozásba kezdett. – Már az
első alkalommal kinyírsz. Tudod mit, Kenward? – emelte rám
félelemtől csillogó gyönyörű szemeit.
– Igen, Ms. Wells? – vettem fel a stílusát.
–  Te nem vagy más, mint egy szadista állat! – gyűrte össze a
megtanulandó szöveget rejtő papírt.
–  Jó nézni, amikor ennyire átadod magad az érzelmeidnek.
Nincs is más dolgunk, mint ezt a hevességet felhasználni az
előadásodban – fordítottam neki hátat, hogy helyet foglaljak az
íróasztalomnál.
– Akkor nem szívod vissza? Ez komoly? Nem vicceltél?
–  Nem szívom, mert nem szokásom. Igen, komoly, mert én
már kisgyerekként is igencsak komoly voltam. És nem, nem
vicceltem, mert azt ritkán szoktam. Kielégítő válaszokkal
szolgáltam, Ms. Wells?
–  Ja. Totál kielégültem… – engedte ki kívánatos ajkain az
előbb beszívott levegőt.
Reagálhattam volna, de ezúttal kihagytam ezt a ziccert. Nem
akartam a kelleténél is jobban elterelni a témát.
– Nos? – kérdeztem rá kíváncsian.
–  Rendben. Megcsinálom – nézett mélyen a szemembe –, de
ennél a dalnál ne várd el tőlem, hogy azonnal eltolom neked –
vált kissé bizonytalanabbá a hangja.
–  Nem, persze. Kapsz rá egy napot. Reggel viszont elvárom,
hogy eltold – használtam ugyanazt a szót, amit ő is.
– Yeah! – csapott a levegőbe. – Ezt akartam hallani – komorult
el a tekintete.
– Remek. Akkor reggel 8-kor várlak – kacsintottam rá.
– Pazar. Azért beavatsz pár dologba?
–  Egyértelműen – bólintottam, és már bele is kezdtem a dal
bemutatásába, a legfontosabb tudnivalókba és a felmerülő
hibalehetőségek feltárásába.
Kíra már a próbák alatt bebizonyította, milyen kitartás
lakozik benne. Addig ismételte újra és újra, amíg véget nem
vetettem a gyakorlásnak, sőt biztosra veszem, hogy otthon
tovább folytatta. Bármilyen keveset is aludt éjszaka, másnap
lelkesen és céltudatosan jelent meg a teremben.
Az emlékidézésemet Misty hangja szakította meg.
–  És ahogy a reklám előtt is elmondtam, az idei év első élő
showját Kíra Wells fogja megnyitni. Logan, kérlek, mondj pár
szót a versenyződről. Arról a különleges lányról, akit te magad
választottál mentoráltadnak. Számomra már ez is elég
bizonyíték arra, hogy Kíra igazán nagy tehetség, hisz’ eredetileg
nem is akartál magadnak mentoráltat, őt mégis kiemelted a
tömegből. Halljuk most Logan Kenwardot! – adta át a szót Misty.
–  Köszönöm – biccentettem felé, és határozottan néztem az
engem vevő kamerába. – Ahogy már te is említetted, Kíra
különleges, és ez hamarosan mindenki számára egyértelművé
válik. Nem véletlenül kértem, hogy ő nyissa meg a műsort. Igen,
ez is az én egyik személyes kérésem volt, mert egy perccel sem
akartam többet várni arra, hogy megismerjétek ezt a fiatal nőt,
aki a hangjával hamarosan felszántja a színpadot. Nem is
húznám tovább az időt. Ismerjétek meg ti is Kírááát! –
mondtam ki a shownak megfelelően, elnyújtva a nevét.
A színpad elsötétült. A LED-falon cikázó fények vészjóslóan
kergették egymást. A dal első dallamai felcsendültek, hogy
lassan körbefonják a közönség soraiban helyet foglaló nézőket.
Ha eddig nem izgultam, akkor most elkapott a gyermeki
izgatottság, de nem azért, mert attól féltem, hogy Kíra bármit is
elront, hanem mert rohadtul vártam, hogy végre a többiek is
megtudják, amit én már hetek óta tudok.

Christina Aguilera – Fighter

A hangfalakból áradó zene egyre hangosabbá vált, és amikor
Kíra megszólalt, szétnyílt előtte a fényjátékokért is felelős LED-
fal. Felnézett. A zsűrire és a mögöttünk ülőkre fordította a
figyelmét. Baljós hanggal suttogta a dal első sorait, lassú
léptekkel közelítve a színpad közepe felé. Az egyik kezét a
mikrofonállvány köré simította, és egy ügyes mozdulattal a
helyére csúsztatta a mikrofont.
Amikor egy pillanatra több fény is rávetült, a szemem elé
táruló látvány hatására nyelnem kellett egyet. Nem engedte,
hogy lássam a fellépőruháját, és már értem is, hogy miért. Egy
fekete, bőr rövidnadrág és az ahhoz tartozó, dekoltázst
kivillantó bőrtop feszült a testére. A nadrág alatt egy vágykeltő
harisnya simult a bőrére, a lábán pedig egy több mint tíz centi
magas sarokkal megáldott cipő díszelgett. Az összhatás szemet
gyönyörködtető volt. Még el sem kezdte igazán a műsort, de
máris áradt belőle a dög. Az, amit nem is lehet más szóval
jellemezni. A szexualitás, ami körüllengte, akaratom ellenére a
székemhez szegezett. Mozdulatlanul figyeltem az előadását. A
dal felvezető sorait követően még engem is meglepett a torkából
felszakadó rekedtes hang. A pillanat, amitől annyira megrettent
az elején, nem is sikerülhetett volna ennél jobban. Eszméletlen
erő áradt ebből a törékeny nőből. A pár másodperce a helyére
csúsztatott mikrofon most ismét az ujjai érintését élvezhette.
Kikapta a helyéről és átadva magát a dal erejének, követve a
ritmust járta körül az állványt.
–  Úgy néz ki, nem bízhatok benned. Lelepleztelek. Itt a vége.
Elég volt – folytatta határozottan az előadását.
Minden mozdulata természetesnek hatott, pedig tudtam, hogy
eredetileg mennyire ki akart hátrálni ebből a feladatból.
Mennyire félt ezt az arcát színpadra vinni, pedig a dög benne
van. Az, amit ha akarna sem tudna tovább titkolni, mindenkit
sokkolt körülöttem. Ramon tátott szájjal szemlélte az
eseményeket, engem pedig büszkeség árasztott el, mert én már
az első percben tudtam, hogy Kíra Wells képes erre. És minél
tovább néztem, annál jobban fokozódott a büszkeség, amit ő
váltott ki belőlem. Megfogadta a tanácsaimat. A makacssága
ellenére belátta, hogy nem beszélek ostobaságokat, hogy értem
a dolgomat. A saját arcára formálva, de tette, amit tőle kértem.
A dal a végéhez közeledett és amikor a többiek már azt
hihették, Kírából lassan elfogy a lendület, ő még feljebb
kapcsolt. A színpad szélén elhelyezkedő, a hangulat fokozásáért
felelős tűzijátékok sorra robbantak fel, tovább szítva a már így
is vibráló légkört.
–  Sokkal bölcsebb lettem. Köszönöm, hogy harcossá tettél! –
nyomta meg még rekedtebbé változtatva a hangját, és az utolsó
szónál minden kétséget kizáróan rám emelte a tekintetét, hogy
mélyen a szemembe nézhessen. Fogva tartva hálás pillantását
megemeltem a kezemet és tapsolni kezdtem. A mentortársaim
követték a példámat és pillanatokkal később a színpadot
körülvevő emberek közül sem maradt ülve senki. Állva
ünnepeltünk Kíra kirobbanó sikerét. A produkciót, amivel
megnyitotta az idei év műsorát.
– Úúúúriiisteeeen! – visított fel Misty, megszakítva az ovációt.
– Ez brutális volt. Most már értem Logan rajongását – lépett
Kíra mellé. – Ha meg tudsz szólalni, akárcsak két szó erejéig is…
Mit mondanál? Mit érzel?
 –  Egyetlen szó van, amit most mondanék, és az nem más,
mint a köszönöm – felelte pihegve.
–  Elfáradtál, de nem is csodálom. Brutál voltál. Ne haragudj,
de ennél nem találok rád jobb szót. Szenzációs. Hatalmas erő
lakozik benned. Nem találom a szavakat, ezért nem is
erőlködnék tovább. Hallgassuk most azokat az embereket, akik
talán értelmesebb kommentárt is fűznek majd az elmúlt percek
eseményeihez. Alya, hallgatunk – kapta meg a lehetőséget a
mellettem ülő díva.
–  Hasonlóan érzem magam Mistyhez, és csak egyetérteni
tudok. A brutális szó tökéletesen leírja az előbb látottakat.
Minden hang a helyén volt, minden hajlítás, minden… Minden.
Nem találok szavakat, hibákat pedig ezek után keresve sem…
Gratulálok, és az előbbi megszólalásodra reagálva, mi
köszönjük neked ezt a pár percet – zárta le a mondandóját egy
újabb rövid tapssal.
– Ramon? Halljuk, te hogy láttad!
– Alyhoz hasonlóan. Nem tudom, találnék-e benne hibát, mert
meg sem fordult a fejemben, hogy keresni kezdjem. Kíra kezdő
létére úgy tolta el ezt a nehéz dalt, mintha évekig gyakorolta
volna. Ennyi, mást nem is fűznék hozzá, mert felesleges. Kíra
előadása magáért beszélt – tárta szét a karjait.
–  Elis? Te mit tudnál még hozzáfűzni a többiek
mondandójához? – nézett Misty a harmadik mentorra.
–  Hogy az anyámba jöttek ki belőled ilyen hangok? Elnézést,
de azt hiszem, ez kikívánkozott – kacagott fel az idősödő nő. Elis
sosem arról volt híres, hogy visszafogta volna magát, de ezzel a
kérdésével még engem is meglepett. Alya visszafogottan
nevetgélt, Kíra pedig kezdett zavarba jönni az őt ért dicséret-
áradattól.
–  Úgy gondolom, ebben a kérdésben minden benne volt.
Akkor már csak egyvalaki maradt hátra. Logan? Te hogy láttad
ezt a produkciót? Milyen érzéseket váltott ki belőled a
mentoráltad?
– Büszkeséggel néztem végig…
És a reakció, amit kiváltott? Egyértelműen az erekció… –
tettem hozzá gondolatban.
– Nekem, mint mentornak, azt hiszem nincs szükségem ennél
nagyobb elismerésre, amikor egy mentorált ilyen módon adja
vissza az elsajátított tudást. Na, de mielőtt bármelyikőtök belém
kötne, hozzátenném, hogy Kíra tehetsége nélkül semmire sem
mennék a napestig tartó papolásommal, szóval egy a lényeg: mi
ketten – mutattam először Kírára, majd magamra – ütős
csapatot alkotunk. És bízom benne, hogy még nagyon sokáig
élvezhetjük egymás társaságát – fejeztem be egyértelműen a
köztünk vibráló szexuális feszültségre célozva, amit csakis
kizárólag Kíra érthetett. És értett is, mert szép lassan fülig
vörösödött.
– Azt hiszem, ennél tökéletesebben nem is kezdődhetett volna
ez a műsor. Most szaladj, fújd ki magad és élvezd a többiek
produkcióját! – mondta Misty Kíra felé fordulva. – Akinek
tetszett Kíra Wells produkciója, az most leadhatja rá a
szavazatát. Tegyétek meg, mert egy ilyen tehetségért érdemes
hétről hétre a tévé elé telepedve végignézni a műsort. Vegyétek
a kezetekbe a telefonokat és segítsétek egy fiatal lány
karrierjének kezdetét.
 Az este további részében már nem volt senki, aki ilyen és
ekkora hatással lett volna rám, mint Kíra, és ezt most egyedül a
tudására értem. A többiek között is vannak, akik hatalmas
hanggal vannak megáldva, de valami mindig hiányzik. Olyan,
mintha Ramon és a többiek nem a megfelelő módon tanítanák
őket. Engedik, hogy ők döntsenek bizonyos kérdésekben, és ez
határozottan a hátrányukra válik. Hogy ezt miből szűrtem le?
Egyszerűen csak látom. Emlékszem az előválogatókon
látottakra és tudom, hogy mi az, amit a mentoroknak már rég el
kellett volna velük felejtetniük. Olyan manírok, amik sokszor
nevetségesnek hatnak, mintsem lehengerlően. Sean? Rá pedig
kibaszott mérges vagyok. A tegnapi próbával ellentétben most
rohadtul ellazáskodta. Ekkora hibát elkövetni nem lett volna
szabad… Ha ma nem esik ki, az nem a produkciójának lesz
köszönhető, hanem a pofijának és a sok ezer rajongó csajnak,
akik már így is levakarhatatlanul tapadnak rá, megnövelve
ezzel is az egóját, és feledésbe taszítva a tudás és a fejlődés
iránti vágyát. Kíra barátnői, Tia és Liz meglepően jól
teljesítettek. Ennek kifejezetten örülök, mert tudom, ameddig
ők versenyben vannak, addig Kíra nem lesz egyedül. Márpedig
egy ilyen kiélezett versenyhelyzetben jól jönnek a barátok…
Igaz, egy idő után ők is riválisokká fognak válni, de ha ügyesek,
addig még van jó pár hetük. És az eddig látottak alapján azt
mondom, hogy erre minden esély megvan.
A kieső személye nem mondhatnám, hogy váratlanul ért.
Joshua Andersen nem teljesített kimagaslóan, sőt mondhatnám,
pocsék produkciót nyújtott. A mozdulatai bátortalanok voltak, a
hangokat csak nagy nehézségek árán találta el, és Seannel
ellentétben még a külső adottságai sem nyújthattak mentőövet
a továbbjutáshoz. Az élet kemény, az emberek felszínesek…
Pont ezért utáltam meg ezt a műsort az évek alatt. De Kíra
visszaadta a hitemet. Na, nem mintha az ő adottságai nem
lennének tökéletesek. Kívül-belül…
Kíra, Kíra, Kíra…
Mindig csak ő jár a fejemben…
–  Logan… – lépett mellém Ramon a műsort követő napon. –
Válthatnánk néhány szót?
–  Persze. Mit szeretnél? – vettem elő a kedvesebbik énemet,
merthogy nekem olyanom is van.
– Kíra… nos… mit tudsz róla? Van valakije?
–  Mi? Neked meg mi közöd van ehhez? – néztem rá felvont
szemöldökkel.
–  Egyelőre semmi, de épp azon dolgozom, hogy ez a dolog
megváltozzon.
– Kár a gőzért. Kíra nem bukik a fajtádra – néztem rajta végig
lekicsinylően.
– Azt majd meglátjuk! – vágta rá sértődötten.
–  Ramon! Hagyd őt békén! Ne vond el a figyelmét a
feladatáról a zaklatásoddal! Neki most ez a legfontosabb!
Világos voltam?
Nem felelt, csak döbbenten méregetett. Mondani akart
valamit, de végül mégsem tette.
– Azt kérdeztem, világos voltam-e?
– Igen. Tökéletesen.
–  Komolyan mondom, hagyd békén, különben nem állok jót
magamért! – emeltem felé fenyegetően az ujjamat.
 – Jól van na! Már az előbb is mondtam, hogy megértettelek –
vetette felém legyőzötten.
– Egyébként lenne egy tanácsom.
– Mégpedig?
–  Csak annyi, hogy az én mentoráltam helyett foglalkozz
inkább a tieiddel… Joshua sem véletlenül esett ki. Te nem
végezted el maradéktalanul a munkádat. Kibasztál szegény
kölyökkel – közöltem vele élesen.
Erre sem reagált, mert tökéletesen tisztában volt vele, hogy
igazam van.
Logan Kenward kiütéssel győzött – veregettem magam hátba
gondolatban, miközben letörölhetetlen mosoly terült szét a
képemen.

A következő estét az apám és a húgom társaságában töltöttem.

Legalábbis ez volt az eredeti terv… Hogy mi történt valójában,
azt valószínűleg Richard Kenward is szerette volna tudni. Azt
hiszem, míg élek nem felejtem el az apám arcát, amire kiült a
meglepődéssel átitatott döbbenet, amikor a húgom felpattant a
székéről, hogy köszönthesse az asztalunkhoz lépő Mrs. Perezt.
– Margaret! – üdvözölte elsőként Megan az idősödő asszonyt,
aki öt éve veszítette el a férjét. És nem utolsósorban húsz éve
apám asszisztense, vagy sokkal inkább jobb keze.
–  Margaret! – pattant fel azonnal az apánk is, csaknem
lerántva magára az egész terítéket.
–  Megan! Richard! Logan! – fogadta Margaret mindhármunk
köszönését.
–  Lenne kedved velünk vacsorázni? – tette fel az apám a
legkézenfekvőbb kérdést.
– Tessék? – nézett rá Margaret kikerekedett szemekkel.
Megan felé fordultam, aki akkor már bőszen aktivitizett,
aminek a megfejtésére igen hamar rá is jöttem. Megböktem
apám vállát és megpróbáltam az értésére adni, hogy mi a
helyzet.
–  Elnézést. Azt akartam mondani, hogy foglalj helyet, már
vártunk téged, hogy együtt vacsorázhassunk. Ne haragudj, kicsit
sok volt ma a munka és…
– Jaj, Richard! Inkább én kérek elnézést, mert kivettem a mai
napot – mondta szégyenlősen az asszony.
– Kérlek, ne szabadkozz, ha valaki, akkor te megérdemelted a
mai napot, amit most szépen megkoronázunk egy jó hangulatú
vacsorával. Ugye? – nézett először Margaretre, aki vidáman
mosolygott apámra. Ezzel egy időben Megan is lelkes
bólogatásba kezdett és számomra teljesen egyértelművé vált,
hogy ő volt az, aki meghívta ma Margaretet. Apa elmosolyodott,
majd lassan felém fordult.
–  Nincs semmi kifogásom egy jó hangulatú vacsora ellen –
néztem végig az asztaltársaságon.
Apa most ismét a vele szemben helyet foglaló nőre nézett. Az
idősödő nő tekintete igencsak beszédes volt számomra, ahogy
hosszú-hosszú évek óta minden tette.
Margaret apám mellett van több, mint 20 éve. Sokszor
segítette ki gyereknevelés terén is. Megan sok időt töltött
Margarettel, de ezidáig apám képtelen volt meglátni, ami
mindenki számára egyértelmű volt. Amíg élt Mr. Perez, ez
érthetőnek is tűnt, de az évek teltek, és a férfi halálával
felszabadult az asszony. Felszabadult, igen. Mert nyílt titok volt,
hogy Margaret nem szerette a férjét. A szülei kényszerítették
hozzá, és a házassága alatt sosem lelt boldogságra.
–  Margaret néni, milyen volt a mai napod? – vágott a
közepébe a húgom.
– Köszönöm a kérdésed! Pihentető volt, ugyanakkor unalmas.
Hiányoztak a megszokott teendőim – pillantott újra apánkra,
aki zavartan mocorgott a székén.
Végre. Most talán ő is megérti, amit Megannel már évek óta
sugallunk neki. Margaretre van szüksége és nem csak az
irodában, hanem a magánéletében is. Ráadásul biztosra
veszem, hogy ezt Margaret sem utasítaná el.
A vacsora jó hangulatban telt, szóba kerültek a közeljövőben
aktuálissá váló beruházások és természetesen kikérdeztek a
verseny kulisszatitkairól is. Megadtam a kérdéseikre a választ –
már azokra, amikre megtehettem. Vannak ugyanis dolgok,
amikről még én sem nyilatkozhatok mások engedélye nélkül.
Pontosabban Kíra engedélye nélkül, a többiekre magasról
teszek.
A desszert elfogyasztása után Meganre néztem és
egyértelműen felszólítottam az asztaltól való távozásra.
– Ne haragudjatok meg, de ki kell szaladnom a mosdóba.
– Veled tartok, legalábbis egy darabon, mert az asztalok után
én a bár felé fordulok – közöltem a többiekkel.
–  Persze, menjetek csak. Várunk vissza titeket – tette hozzá
apám felénk sem fordulva. A vacsora előtt elfogyasztott alkohol,
azt hiszem, megtette a hatását – húztam mosolyra a számat.
–  Rendben. Rendeljek nektek is valamit? Egy italt? Egy
koktélt? – néztem Margaretre, mert apám tekintetét továbbra is
az asszony foglalta le.
– Én elfogadom – bólintott a nő.
– Intézkedem.
– Köszönjük, Logan – mosolyodott el szélesen.
Megfordultam, karon ragadtam Megant és magam után
húztam.
– Ez a te műved, hugi?
–  Igeeen! – felelt szélesen vigyorogva. – Végre elfogadta a
meghívásomat és nem az irodában érte a hajnal, nem
hagyhattam ki ezt az alkalmat.
–  Okos húzás, Megan – kacsintottam rá. – Kérsz egy italt? Én
állom – viszonoztam az arcán elterülő mosolyt, ami a következő
pillanatban úgy vált köddé, mintha sosem létezett volna.
– Mégis hogy van képe betenni ide a lábát? Mocskos szarházi!
– sziszegte ökölbe szorult kézzel.
– Kinek? – néztem a hátam mögé, és azonnal meg is értettem
őt. Greg Moore, a húgom ex-vőlegénye épp akkor lépte át az
étterem küszöbét. – Megan… Nyugalom. Csak figyelj! –
suttogtam, miközben magamhoz húzva tartottam, hogy
takarhassam őt a testemmel.
–  Engedj, hadd nyomjam ki a szemét annak az utolsó
rohadéknak! És nézz oda, még azt a szőke kurvát is magával
hozta! – sziszegte indulatosan.
– Nyugalom! – ismételtem.
–  Uram, még egyszer megkérem, hogy távozzon, de a
következő felszólítást ne várja meg! – jutott el hozzánk a
biztonságiak hangja.
 – Mi van? Mégis kinek képzeli magát?
–  Pont az vagyok, akinek látszom. A hely biztonságáért
felelek, és megakadályozom a magához hasonló rendbontók
bejövetelét.
– Mi van? – csattant fel.
–  Ismét megkérem, hogy távozzon, vagy a következő
felszólításnál…
– Fel foglak jelenteni, te semmirekellő!
–  Úristen… és én ehhez akartam hozzákötni az életemet. Ez
megalázó.
–  De nem rád nézve, hanem rá nézve – nyugtatgattam a
húgomat.
– Nem. Ez rám nézve az.
– Az elején nem így viselkedett. Ne ostorozd magad.
–  Rendes vagy, hogy ezt mondod. Juj… elkapták a nyakát és
annál fogva vágták ki az ajtón. Ez meg hogy lehet?
– Talán kiadtam a biztonságiaknak, hogy Mr. Moore ide többé
a lábát be nem teheti, ha meg akarják tartani a munkájukat.
– De hisz’ ő egy sokat fizető vendég.
–  Nem minden a pénz, hugi. Ráadásul ki tudja, kitől lopta,
amit később elherdált?
–  Jogos, teljesen jogos… Ezt még nézni is izgató volt –
motyogta.
– Örülök, hogy segíthettem – reagáltam a lelkesedésére.
–  Ilyenben máskor is elfogadom a segítségedet. De most te
jössz! Mesélj, mi az, amit apánk előtt nem mondtál?
–  Mire célzol? – kérdeztem, miközben megrendeltem az
italokat az előbb említettek asztalához.
 –  Fura vagy – nézett mélyen a szemembe. – Titokzatos.
Rejtegetsz valamit? Vagy valakit? – húzta fel kérdőn a
szemöldökét.
– Képzelődsz, Megan Kenward.
–  A teljes nevemen szólítottál, lebuktál – kortyolt az előbb
kitöltött színes löttyébe.
 Kíra
Az események rohamtempóban váltották egymást. Mindig volt
egy újabb és újabb teljesítendő feladatunk. A munka egy percre
sem állt meg. A Logan és a köztem lévő távolság ingadozott. Hol
közelebb, hol távolabb került. Minden az aznapi hangulatától
függött. Ha akarta, tök jól elbeszélgettünk, ha olyan kedve volt,
viszont sistergett köztünk a levegő az elfojtott indulatoktól.
Aztán megtörtént, amitől kezdetektől féltem… Megtaláltak a
kedves kommentelők. Nem tettem semmi mást, csak előadtam
az arra a hétre kiosztott dalomat. A zsűri imádta a
produkciómat.
Azt hiszem, nekem az az erősségem, hogy éneklés közben úgy
érzem, mintha kívülről szemlélném magamat, miközben
újraélem az elmúlt napok eseményeit. A dalok, a szöveg, a
dallam egészen más megvilágításba helyez egyes tetteket.
Sokszor talán pont erre van szükségünk, hogy megértsünk
bizonyos mondatokat, hogy megértsük a szavak mögött
megbúvó jelentéseket. Azokban a percekben is ezt tettem. És
igen, a zsűri ódákat zengett az előadásmódomról, az érzelmek
közvetítéséről… Mégis volt valaki, aki az elevenembe vágott a
szavaival… A Roxette Listen to you heart című dalát énekeltem
zongorakísérettel. A szemem előtt megjelenő képek, a fülembe
csengő szavak végre értelmet nyertek… Logan jelei… Talán
hibáztam, amikor egyes részeknél rajta felejtettem a
tekintetemet, de sosem gondoltam, hogy valaki ilyen messzire
képes elmenni azzal, hogy bizonyítsa a maga igazát. Vagyis
tudtam, mégis bíztam abban, hogy ezúttal elkerülnek az ehhez
hasonló idióták. Olyan lavinát indított el, amit már képtelen
voltam figyelmen kívül hagyni. Véget értek a békés napok.
Onnantól kezdve folyton azt figyeltem, hogy minden lépésem
kikezdhetetlen legyen. Logan és köztem megnőtt a távolság.
Erős falakat vontam magam köré. Nem reagáltam a kétértelmű
megjegyzéseire, csak arra koncentráltam, amiért itt voltam. A
versenyre. A dalokra. A tanulásra. A fejlődésre.
– Na, jól van, csajszim, ebből most lett elegem. Hagyd már azt
a faszt és válts vissza arra a Kírára, aki maga mögött hagyta a
múltat és mert nagyot álmodni! – ragadta meg a karomat Tia. –
Vedd le ezt a vackot, és öltözz fel vidám színekbe. Legyél fiatal
és élettel teli! Mutasd meg annak a kreténnek, hogy csinálhat
bármit, téged nem érdekel.
–  Tessék, nézd! – toltam a képébe a telefonom kijelzőjét.
Pörgesd végig – hadonásztam az orra előtt. – Nézd meg, miket
csinált egy éjszaka alatt, és utána mondd, hogy hagyjam
figyelmen kívül – roskadtam le a fotelba.
– Valahogy meg kellene találni ezt a balfaszt – ült mellém Liz
is.
– Aha. És utána mit csináljak vele?
–  Hm… Kaphatna pár fenyegető levelet – kocogtatta meg az
állát finoman.
– Ezt nem akarom elhinni – döntöttem hátra a fejemet.
–  Én akkor is csak azt tudom javasolni, hogy küzdj ellene! –
magasodott fölém Tia, elszántsággal a szemében. – Sose engedd
meg, hogy bárki is eltaposson! Te sokkal többet érsz annál,
minthogy meghajolj egy ilyen balfasz előtt. Erős vagy! És
mondhat bármit, te védve vagy! Semmi olyat nem tettél, amit
törvény tiltana, sőt még a verseny szabályzatában sem szerepel
hasonló kikötés! Ott és akkor dughatnál Mr. Kenwarddal, ahol
és amikor akarsz, és még ez is tök rendben lenne.
– Tiaaa – vörösödtem el az előbb említettek gondolatára. – Jó.
Átgondolom, hogy mit tehetnék – fújtattam egy nagyot és a
telefonomért nyúltam, amit időközben Tia mellém dobott. – De
most mennem kell. Vár a próba. Nektek nem kellene menni? –
néztem a barátnőimre.
–  De, de, csak tudod, Alya nem olyan szigorú, mint Mr.
Kenward – kacsintottak rám szinte egyszerre.
– Ha-ha – húztam el a számat.
Amióta Sean két hete kiesett, tovább bonyolódott a
helyzetünk, és akkor még itt van ez a botrány is. Logan annyi
időt tölt velem kettesben, amennyit nem szégyell. És hazudnék,
ha azt állítanám, hogy ő az a szégyenlős fajta – morogtam
magam elé, miközben folytattam az utam a próbaterem felé.
–  Már azt hittem, el sem jössz – fogadott egy gúnyos
megjegyzéssel a mentorom. Muszáj, hogy ebben a státuszban
maradjon. Nem engedhetek neki. Ki kell tartanom.
– Megfordult a fejemben – vágtam vissza gondolkodás nélkül.
Igazából eszembe sem jutott feladni a versenyt, de ezt neki nem
kellett tudnia.
– Tessék? – fordult felém döbbentem.
– Jól hallottad – rántottam meg a vállamat. – Elgondolkodtam
rajta, hogy mi lenne, ha engednék a nyomásnak és feladnám ezt
az egészet. Unom ezt az értelmetlen harcot és belefáradtam,
hogy idiótákkal hadakozzak.
–  Akkor ne hadakozz, csak győzd le őket! – dörrent rám
szigorúan.
– Könnyű ezt annak mondani, akinek minden az ölébe hullott
– csúszott ki a számon.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha úgy teszek, mintha ezt meg
sem hallottam volna – nézett rám dühösen.
– Tök mindegy – rántottam meg újra a vállamat.
–  Na, idefigyelj! – lépett felém. A mutatóujjával az állam alá
nyújt, feljebb billentve a fejemet. – Kapd össze magad, mert ha
nem… – emelte felém fenyegetően az ujját.
–  Mert ha nem? – ismételtem az utolsó szavait. – Mégis mit
csinálsz, ha nem változom?
– Jobb, ha nem feszíted túl a húrt.
–  Tényleg? Most már kíváncsivá tettél – néztem mélyen a
szemébe.
– Aki kíváncsi, hamar megöregszik – vetette felém.
– Szar duma – folytattam azt, amit rohadtul nem kellett volna,
de őszintén, olyan jólesett kiadni a felgyülemlett frusztrációmat,
amit az az idióta netes zaklató okozott.
–  Kíra! – lépett hozzám még közelebb, amivel hátrálásra
késztetett.
– Igen?
– Jobb lenne, ha elkezdenénk a próbát. Már így is rohadt sok
időt pazaroltunk el teljesen feleslegesen.
– Szóval a velem töltött idő számodra teljesen felesleges.
– Ne forgasd ki a szavaimat!
 –  Tudod mit? Feladom a versenyt, és akkor már nem kell
miattam aggódnod. Sőt! Lesz végre szabadidőd is! – csattantam
fel, magamat is meglepve ezzel.
– Nem adhatod fel! – lépett újra elém, fölém magasodva ezzel.
– Mégis miért nem? Miért? – böktem a mellkasára.
– Mert az nem te lennél! Te egy harcos vagy! Neked küzdened
kell, megértetted? – hajolt már túlságosan is közel.
–  Ó, értem én. A karriered mélypontja lenne, ha én most
bemondanám az unalmast, igaz? – néztem bele határozottan
viharkék szemébe, hogy érezze, nem tud irányítani.
–  Most nem rólam van szó – suttogta határozottan,
kihangsúlyozva minden egyes szót. – Be kell bizonyítanod a
világnak, hogy érsz annyit, mint a többi ember – folytatta, majd
a következő pillanatban a derekam mögé nyúlva közel rántott
magához. – Nem. Várj! Rosszul fogalmaztam. Nem a világnak
kell bizonyítanod, hanem saját magadnak! Mondjon bárki
bármit, kössenek beléd bárhol, te akkor sem leszel kevesebb!
Sok mindenkinek fáj, ha valaki jobb náluk. Ha összejön az, ami
nekik nem sikerült. Ja, és a legszebb ezekben az emberekben,
hogy őket nem a kudarc tette rosszindulatúvá, hanem a félelem.
Bennük nem volt annyi bátorság, mint benned. De ettől te nem
leszel kevesebb, sőt! Nem azt mondom, hogy szarj az
emberekre, de egyetlen rosszakaró miatt ne törj meg! Küzdj!
Énekelj azoknak, akik imádnak, a bántó szavakat pedig engedd
el a füled mellett. Az emberek imádnak, és az ő szeretetük nem
egy-két negatív beszólásig tart. Kérlek, higgy nekem! Higgy
magadban! – nézett mélyen a szemembe.
Igazat mondott. Nem hagyhatom, hogy egyetlen ember
tönkretegye, amit hosszú évek alatt felépítettem magamban.
Ennél többre vagyok hivatott, mintsem az első beszólásnál
bedobjam a törölközőt.
Logan érintésére magabiztosság járta át a testemet és ez
megrémített.
– Engedj el! – nyögtem, de az erőm hirtelen elhagyott, ahogy
az orromba kúszott isteni, férfias illata. A térdem megrogyott,
amikor hozzám préselődött izmos, erőtől dagadó mellkasa. –
Engedj… el… – próbálkoztam újra.
– Miért? – húzott magához még közelebb.
Tudtam, hogy már nem sok választ el attól, hogy megadjam
magam a köztünk vibráló szexuális feszültségnek, ezért az
egyetlen dolgot tettem, amit tudtam: belerúgtam. Szavakkal
estem neki.
– Azért, mert tudom, mi vezérel, és azért, mert undorodom a
fajtádtól – köpködtem felé a szavakat.
–  Igen? Mesélj, kérlek! – billentette fel a fejemet az államnál
fogva.
– Azt hiszed, nem tudom, miért küzdesz ennyire? Azt hiszed,
nem tudom, miért vagy még itt?
– Úgy látszik, te nálam jobban tudod – felelte kimérten.
–  Még az is lehet, hogy ez az egész a te műved – szaladt ki a
számon.
–  Ezt te sem gondolhatod komolyan – háborodott fel, és a
szemében megvillanó döbbenettől úgy éreztem, mintha szíven
ütöttek volna, de már túl késő volt visszakozni.
– Talán az is része a tervednek, hogy megfektess? Persze, hisz’
kezdetektől fogva ezen dolgozol. Jobban mutatna a címlapokon?
Több bevételt hozna? – taszítottam rajta egyet két kézzel, amint
a számat elhagyó szavaktól rátaláltam rég elveszett erőmre.
Próbáltam megtartani a lökésem okozta távolságot, de minden
erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. Nem okozott ugyan
fájdalmat, mégis olyan könnyedén rántott vissza magához,
mintha nem lenne súlyom. És a legszörnyűbb, hogy még csak
nem is tiltakoztam. Folyamatosan ott volt a nyelvem hegyén,
hogy elküldjem, hogy folytassam a szitkozódást, mégsem hagyta
el a számat még csak egy nyüves „nem” sem. Egyre dühösebb
voltam, de sokkal inkább magamra, mintsem rá. A
tehetetlenségem felidegesített.
–  Azt mondtam… engedj el! – próbáltam meg végre
kibontakozni a karjai közül.
–  Csak egy jó okot mondj, miért tegyem meg! – szorította
magát hozzám, hogy tisztán érezzem, mennyire kíván engem.
– Mert nem lehet közöttünk semmi – tört fel belőlem a keserű
valóság.
–  Miért? Miért gondolod, hogy az hiba lenne? Miért? –
nyomott neki a falnak.
–  Azért, mert már nem akarok az a balhés kiscsaj lenni, aki
voltam – préseltem ki magamból a szavakat.
–  Attól még, hogy nyitsz a világ felé, nem leszel balhés –
nyögte egyre szaggatottabban.
– A világ felé nyissak vagy elég, ha előtted nyitom ki a lábam?
Esetleg a karrierem szempontjából jobb, ha minden
szembejövőnek tárogatok? – zúdítottam rá megállás nélkül az
epés megjegyzéseimet.
–  Te nagyon el vagy tévedve, ha azt hiszed, hogy magamon
kívül bárkihez is közel engednélek – hördült fel birtoklóan, még
közelebb lökve magát egyre jobban lüktető, érzékeny
részeimhez. Az alhasamban fájdalmasan rándultak össze az
izmok, ha arra gondoltam, milyen közel van hozzám kemény
férfiassága. Az egész testemet elöntötte a forróság, ahogy
elképzeltem, milyen érzés lenne, ha nekem feszülő merevedését
közelebb engedném lüktető belsőmhöz és hagynám, hogy
hatalmas magaslatokba repítsen, ahogy újra és újra elmerül
bennem. – Értsd már meg, hogy az, ami köztünk van, nem arról
szól, amire most gondolsz!
– Akkor mégis miről? – préseltem ki a számon.
–  Arról… – kereste a szavakat. – Arról, hogy akarlak. Csak
téged – mordult fel, és a következő pillanatban már
szenvedélytől fűtve tapadt az ajkamra. A csókja
villámcsapásként ért. Ebben a percben szabadjára engedtem
minden eddig elfojtott vonzalmamat. Kívántam a folytatást. Azt
akartam, hogy beteljesüljön az, amit már oly sokszor
megálmodtam. Érezni akartam Logan testét az enyémhez
simulni. Érezni akartam minden rezdülését, amit én váltok ki
belőle.
–  Tudom, hogy te is akarod – simított végig meztelen
karomon. – Pont annyira akarod ezt, mint én – suttogta elnyíló
ajkaim közé.
–  Tévedsz! – tettem két kezemet erős mellkasára, és egy
határozott mozdulattal távolabb toltam magamtól. Hagyta.
Hátrébb lépett, de a tekintetében továbbra is ott izzott a vágy
kiolthatatlan tüze. – Próbálni jöttem, és most próbálni is fogunk
– léptem el mellőle, hogy helyet foglalhassak a zongora előtt. A
szívem ki akart ugrani a mellkasomból. Az ölem fájdalmasan
lüktetett, de nem akartam ilyen könnyen megadni magam
Logan akaratának. Látni akartam rajta azt, hogy tényleg, igazán
engem akar, és nem valami érdek vezérli. Az ujjaimat a
billentyűk fölé emeltem, és lassan leütöttem az első hangokat. A
remegésem azonnal elmúlt, ahogy a dallamok áradni kezdtek a
hangszerből. Behunytam a szemem, és átadtam magam a
dalnak.

Britney Spears: Everytime

–  Vegyél észre. Fogd meg a kezem! Miért vagyunk idegenek,

amikor szerelmünk oly erős? Miért folytatod nélkülem?
Minden egyes szó a saját érzelmeimet tárta elém. Én is pont
így éreztem Logannel kapcsolatban… A felismerés kipattintotta
a szememet, de gyorsan vissza is zártam, mert nem akartam,
hogy észrevegye a változást. Egyik ütem követte a másikat, és a
szavak észrevétlenül hagyták el a számat. – Mindig, amikor
repülni próbálok a szárnyaim nélkül, lezuhanok… Gyengének
érzem magam. Azt hiszem, szükségem van rád… És mindig,
amikor megjelensz az álmomban, látom az arcodat. Kísért
engem. Azt hiszem, szükségem van rááá… – képtelen voltam újra
kimondani azt a szót.
–  Folytasd – hallottam meg magam mögül Logan érzékien
búgó hangját. – Hallani akarom a szádból, hogy szükséged van
rám.
Nyeltem egyet. És tettem, amit kért tőlem.
–  Azt hiszem, szükségem van rád – formáltam remegő
ajkakkal a következő szavakat, miközben a szemem előtt láttam
Logan igéző, viharkék tekintetét. Már épp ismét szóra nyitottam
a számat, amikor Logan hangja félbeszakított, de az ujjaim
egyetlen pillanatra sem álltak meg.
–  Nem kell elhitetned magaddal, hogy itt vagyok, mert ez a
valóság – húzta végig az egyik ujját a gerincem mentén, amitől
azonnal működésbe lépett minden sejtem. A mutatóujja elért a
nyakamig, majd lassan elindult lefelé, miközben egyre
közelebbről éreztem Logan leheletét. Az ajkai közül kiszökő
forró levegő a bőrömre csapódott. – Láss végre tisztán! –
utasított a dal saját képére formált soraival. – Nem csak álom –
éreztem meg újra a bőrömön végigsiklani Logan ujjait.
Remegtem a mozdulataiban rejlő ígéretektől. Kívántam. Azt
akartam, hogy folytassa. Azt, hogy fejezze be, amit elkezdett. –
Hagyd abba a játékot! – utasított újra.
A kezeim megálltak a levegőben, majd lassan a testem mellé
hullottak.
– Fordulj meg!
Szó nélkül tettem, amit kért.
– Így. És most állj fel! – nyúlt a kezem után és felsegített. – Ne
menekülj az érzelmeid elől és ne tagadd, ami köztünk van –
vont egy gyors mozdulattal magához. – Tudom, hogy te is
akarod – suttogta az előbbi szavakat a nyakamba. Önkéntelenül
is félrebillentettem a fejemet, hogy kényelmesen hozzám
férhessen. Felmordult, miközben az ajkai végigsimították a
nyakam ívét. – Istenem, de kívánlak! – húzta végig az ujját az
oldalamon. A pillantásommal követtem a mozdulatát. Olyan
érzékien érintett, mintha egy különleges, drága hangszer
lennék. – Ennyire tetszik a látvány? – suttogta az ajkaim közé.
–  Igen – pihegtem. A szívem egyre gyorsabban, egyre
ritmusosabban dobbant. Az ereimben lüktető vér a fülemben
dobolt.
–  Nézz rám! – kérte határozottan. Engedelmeskedtem neki.
Megemeltem a fejemet és hagytam, hogy a tekintetünk eggyé
váljon. – Mondd ki! Mondd ki, amit hallani akarok!
– Szükségem van rád! – suttogtam gondolkodás nélkül.
–  Tudom. Érzem. Látom. A vágy ott bujkál a szemedben.
Mindig, amikor rám nézel. Szükséged van rám, pont annyira,
mint nekem rád – markolt a fenekembe, és váratlanul felkapott
az ölébe. – Az enyém vagy. Csak az enyém – csókolt meg
birtoklóan. Hagytam. Engedtem neki. A nyelve körülölelte az
enyémet. A testünk egyre több ponton kapcsolódott össze. Tett
előre pár lépést, és finoman felültetett a zongora tetejére. –
Amikor a két szenvedélyem eggyé válik – morogta elismerő
tekintettel. – Legközelebb a saját zongorámon foglak magamévá
tenni.
Újabb ígéret, amit egyre jobban reméltem, betart. Már nem
volt erőm hadakozni, sőt ebben a pillanatban még csak fel sem
merült bennem ennek a lehetősége.
– Jó látni, hogy végre jobb belátásra tértél – lépett a combjaim
közé, miközben a tenyerét csupasz bőrömre fektette. Áradt
belőle a forróság. A mozdulatai tele voltak szexualitással. Fölém
hajolt és lassan végiggombolta a ruhámat, feltárva maga előtt
szexi fehérneműbe bújtatott testemet. – Remélem, nekem
készültél ezzel – húzta meg a melltartóm egyik pántját, ami
visszacsapódva enyhén megcsípte a bőrömet.
 – Csakis… – húztam mosolyra a számat.
– Helyes.
Mögém nyúlt, belemarkolt a csípőmbe és közelebb húzott
magához. A testem összerándult, amikor megéreztem nekem
feszülő, kemény férfiasságát.
–  Csodaszép vagy – csókolt meg újra szenvedélytől fűtve. Az
egyik ujját a tangám anyaga alá vezette és arrébb húzta a
vékony anyagot, szabaddá téve ezzel lüktető résemet.
–  Gyönyörű – simított végig nedvességtől síkossá vált
húsomon. Képtelen voltam tovább figyelemmel kísérni, amit
velem tett. A folytatásért remegve elterültem a zongorán. –
Farokállító a látványod – suttogta, és váratlanul, minden
előzetes figyelmeztetés nélkül belém mártotta két ujját.
–  Lo…gaaan… – szakadt fel a torkomból a testemet elárasztó
érzéstől.
–  Milyen nedves vagy! – morogta, miközben gyorsított a
tempón.
–  Kérlek! – nyögtem szaggatott lélegzetvétellel. – Téged
akarlak magamban érezni.
Olyan sokszor álmodtam már erről a pillanatról, hogy a
testem pillanatok alatt robbanásra kész állapotba került.
Tudtam, nincs szükségünk hosszú előjátékra, hogy elérjük a
beteljesülést.
– Szóval nem ezekre vágysz? – húzta ki belőlem az előbb még
oly élvezettel bennem mozgó ujjait. Megemeltem a fejemet és
félénken megráztam.
– Nem.
–  Ezt akarod? – kérdezte, miután kiszabadította magát a
nadrágja fogságából. A könyökömre támaszkodva néztem,
ahogy lassan végigsimít vastag erekcióján.
–  Oh, igen – nyaltam meg a szám szélét. – Várj! Gumi? –
nyögtem, ahogy fejbe vágott a védekezés gondolata.
–  Tiszta vagyok. Gumi nélkül akarlak, és tudom, hogy szedsz
fogamzásgátlót – húzott magához közelebb. Nem érdekelt,
honnan tudja; én is úgy vágytam rá, mint ő énrám. – Szeretnéd?
– kérdezte, de a testemet átjáró kéjtől képtelen voltam
megszólalni. Beharaptam az alsó ajkamat és bólintottam. –
Akkor a tiéd – helyezte kőkemény férfiasságát egyre
ütemesebben lüktető ölemhez. Nem kapkodta el. Először
finoman végigsimított a résem körül. A tenyereim a zongora
fedelére simultak. A kéj teljesen maga alá temetett.
– Kérlek! – ziháltam.
– Mit szeretnél? – igazította magát a bejáratom elé.
– A farkadat! – bukott ki belőlem minden szégyenérzet nélkül.
–  Ezt? – csusszant belém pár centi mélyen. Kezdtem
elveszteni a türelmemet. Játszadozott velem.
– Az egészet! – nyögtem szaggatott lélegzetvétellel.
– Akkor megkapod!
Nem bajlódott a tangám levételével, egyszerűen csak elhúzta
az útból, ahogy az előbb is tette, és tövig merült bennem.
Egyszerre nyögtünk fel. Megtámaszkodott mellettem a fényesre
lakkozott hangszeren és száját az enyémhez préselte. Az ajkaim
kérdés nélkül adtak bebocsátást Logan érzékien simogató
nyelvének, ami szenvedélyes táncba hívta az enyémet.
Belemarkoltam a testére simuló ingbe és olyan közel húztam
magamhoz, amennyire csak tudtam. Érezni akartam minden
egyes pontomon. Azt akartam, hogy teljesen eggyé váljunk. Az
ujjaimmal a gombokat kerestem és gyors, egymást követő
mozdulatokkal elkezdtem kigombolni azokat. Amikor elértem a
harmadikhoz, Logan megmerevedett. Megállt. Megragadta a
kezemet és nemet intett a fejével.
–  Ezt most nem – suttogta értetlenkedő tekintetem láttán. Az
ujjai a csuklómra simultak, és a fejem mellé szorította mind a
két karomat. Nem értettem az előbbi jelenetet, de amint újra
mozogni kezdett, el is felejtettem ezt az apró, kellemetlen kis
közjátékot.
– Istenem – forgattam a fejem a zongora kemény burkolatán.
A vágy tüze egyre több pontomon szántott végig. Éreztem,
ahogy Logan egyre keményebbé válik. Vastagságát körülölelték
belső izmaim.
–  Túl régóta várok erre – nyögte, újra és újra belém mártva
férfiasságát.
–  Csókolj meg! – sikkantottam két mozdulat között. Nem
kellett kétszer mondanom. Az ajkai máris az enyémet kutatták.
Szívott, harapdált, kényeztetett, és közben egyre közelebb lökött
a csúcshoz. A nyelve finoman simult az enyém köré, őrjítően
fokozva ezzel a pillanatot.
–  Lo… gaaan… – szakadt fel a torkom mélyéről és a szemem
előtt több millió szikra pattogott a testemet átjáró gyönyörtől.
– Kíraaa – hörögte, és a következő mozdulattal ő is elélvezett,
belém ürítve magjának minden egyes cseppjét. Gyengéden a
mellemre borult és apró, forró csókokkal hintette végig
érzékennyé vált bőrömet. Minden mozdulatra újabb kéjhullám
árasztotta el a testemet. Bennem pulzáló farka megugrott,
amikor finoman rászorítottam. Neki sem volt elég. Többet
akartunk mind a ketten. Akartam ezt a férfit és ebben a
pillanatban nem érdekelt semmi, ami közénk állhat. Az
ujjaimmal végigsimítottam karakteres arcán és esdekelve
reménykedtem abban, hogy ezúttal nem riadok fel. Hogy ez
tényleg megtörtént.
– Itt vagyok. A tiéd vagyok – suttogta egy-egy csók között.
Ezekre a mondatokra a szívem eszeveszett kalapálásba
kezdett. A vérem dübörgött az ereimben.
Finoman a hátam alá nyúlt, és a fenekemnél fogva megemelt.
Nem húzódott ki belőlem. Elsétált a kanapéig, megfordult, és
úgy, ahogy voltunk, leült velem a puha párnák közé. A fejem
akaratlanul is a vállára borult. Nem tettem mást, csak mély
lélegzeteket véve magamba szívtam jellegzetes illatát. A
parfümjének és a szeretkezésünk bódító elegyének aromáját.
–  Remélem, nem bántad meg – szólalt meg jó pár perc
elteltével.
–  Soha – nyögtem az orgazmustól fátyolossá vált hangon.
Életemben nem éltem még át ilyen hihetetlen gyönyört.
–  És most már elhiszed, hogy ez valami egészen különleges
dolog, ami köztünk van?
– Talán – néztem incselkedve a szemébe.
–  Több győzködésre van szükséged? – emelte feljebb a
csípőjét, hogy belém döfhesse újra keményedő férfiasságát.
– Ah… – szakadt fel a torkomból akaratlanul.
– Gyönyörű vagy! – foglalta keretbe az arcomat.
Nem válaszoltam, egyszerűen csak elmerültem azokban a
szemekben, melyektől oly sokáig oly nagyon rettegtem. És
most… ebben a pillanatban nem láttam benne mást, csak
leküzdhetetlen vágyat, amit én ébresztettem benne.

Hogy mi történt az első együttlétünk után? Azt hiszem, semmi.

Legalábbis semmi említésre méltó. Azon kívül, hogy most már
nem csak elképzeltem, milyen lehet, amikor Logan farka
bennem van, most már pontosan tudtam, és áruló testem nem
szégyellte a nap minden pillanatában felidézni bennem az
érzést. Elég volt ránéznem, hogy újra eszembe jusson, milyen
volt, amikor tövig mártózott forró hüvelyemben.
Azon a délutánon hosszú óráknak tűnő pillanatokat
töltöttünk még egymásba fonódva, de az élet nem állt meg. Nem
akartuk megváltoztatni a köztünk működő tökéletes egységet.
Féltem magam teljesen átengedni az érzelmeimnek. Féltem,
nehogy túl sok legyen, túl hirtelen. Inkább hátrébb léptem és
vártam, hogy ismét ő nyisson felém, de az, amire igazán
vártam, mindeddig elmaradt. Öröm az ürömben, hogy az
internetes zaklatóm kezdett elcsendesedni. Pedig ha tudná,
mennyire rátapintott a lényegre… Mindegy. Így a legjobb.
Egyik nap jött a másik után, aztán végre rám mosolygott a
szerencse. Kiosztották a következő feladatot, és nekem azonnal
összeállt a fejemben a haditerv.
–  Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Tia,
elmélázva figyelve a Facebookon megnyitott profilok egyikét.
– Hidd el, tudom, mit csinálok – mosolyogtam hamisan.
 –  Jó. Vedd úgy, hogy meg sem szólaltam – lapozott tovább a
képek között.
 Logan
Megtettük. Megtettem. Megdugtam. Nem. Ez annál sokkal
bensőségesebb volt. Szeretkezésnek talán nem nevezhető, de
mégis több, mint egy egyszerű dugás. És hiába kaptam meg,
nem volt elég. Több kell belőle. Akarom. Újra és újra magamévá
akarom tenni, mégis visszafog valami. Nem akarom elbaszni.
Ezt nem. Vele nem. Időt akartam neki adni arra, hogy tisztázni
tudja magában az érzéseit, és ezt is tettem. A tegnapi és a mai
próbán megtartottam tőle a két lépés távolságot, még ha nehéz
is volt. De tudtam, hogy erre van szüksége.
És nekem mire van szükségem? Rá. De kibaszottul!
Az irodában ülve képtelen voltam nem rá gondolni. Szinte
erőszakot kellett alkalmaznom magamon, hogy ne a testünk
eggyé válását lássam magam előtt. Az elmúlt hetek eseményeit
kellett újragondolnom. Annyira Kírával voltam elfoglalva, hogy
nem tudtam Seant benntartani a versenyben. Csődöt mondtam.
Tessék: pont erről beszéltem a műsor elején. A tehetség még
nem minden. Ha valakiből hiányzik az alázat, a tudás, a fejlődés
iránti vágy, akkor baszhatja. Sean elbaszta. De legalább nem
elsőnek esett ki. Szégyen, amit a kiesése estéjén művelt. Szégyen
nem csak rá, de rám nézve is. Totál semmibe vette az
utasításaimat, annyira a saját feje után ment, hogy az már
nevetséges…
Sean kiesése – bár fel voltam rá készülve – váratlanul ért, de
mégis mit gondoltam? Elvégre ez nem csak egy tehetségekkel
foglalkozó műsor, hanem egy verseny is egyben. A
mentortársaim tudják, hogy Kíra kikezdhetetlen, így elvették
tőlem a másik énekesemet, akit – teszem hozzá – nem volt nagy
feladat kiejteni…
Eddig gyakorlatilag egyik kieső sem okozott meglepetést. Ha
fogadásokat kötök rájuk, minden eltelt héttel tovább
gyarapodott volna a vagyonom.
Ezt jelenti, ha valaki ért ahhoz, amit csinál.
Joshua Andersen után Abby Parker esett ki. Őt Bradley Roy
követte. A negyedik héten pedig megváltunk Sean Lawsontól.
Az ő eltűnése hatással volt a Kírával való kapcsolatomra is.
Lelkiismeret-furdalás nélkül tölthettem vele annyi időt,
amennyit nem szégyelltem, csakhogy a dolgot nehezítette az
időközben felbukkanó netes zaklató. Hiába töltöttünk több időt
együtt, Kíra folyamatosan kihátrált az egyértelmű jelzéseim
elől. Féltettem az összeomlástól. Napról napra távolodott.
Egészen addig a pillanatig…
Amikor felháborodva rám törte az iroda ajtaját, elszállt
minden akaraterőm. Felindultságtól kipirult arca felizgatott.
Jobban kívántam, mint eddig bármikor. Hagytam, hogy
félrelökjön, hagytam, hogy leüljön a zongora elé, de a hangja, a
hangszert érintő ujjai folytatásra sarkalltak. A férfiasságom szét
akarta feszíteni a nadrágomat. Félő volt, hogy egy óvatlan
pillanatban eldurranok. Nem tudtam megálljt parancsolni
magamnak.
A kezem akaratlanul is a farkam felé indult és csak akkor
döbbentem rá, hogy hol vagyok. Most nem ott vagyok, az a
pillanat már elröppent. Most az irodában ülök és áll a farkam,
mint a cövek! Bassza meg!
Valamit tennem kell! El kell terelnem a figyelmemet.
– Megan! – szóltam bele a telefonba, amikor felvette. – Ráérsz
ma este?
– Gond van?
– Nem. Semmi. Csak gondoltam…
– Persze, hogy van időm rád, bátyó! – szakított félbe.
– Akkor kilencre érted megyek.
– Várni foglak! – trillázta vidáman.
Megan az egyetlen, aki elterelheti a figyelmemet.

A szórakozóhelyre lépve azonnal a fülembe kúsztak a

hangfalakból áradó dal első taktusai.
–  Menj, rendelj egy italt. Nekem még fel kell ugranom az
irodába pár percre – hadartam Megannek, de a következő
szavak a torkomra forrtak.
Kíra állt a színpadon.
Az én színpadomon.
És a dal…

Avril Lavigne: Dont’t Tell Me

– Logan… Logan… – hallottam a húgom többszöri megszólítását,

de képtelen voltam reagálni. Minden idegsejtemmel a
színpadon éneklő, a lelke fájdalmát előadó nőre koncentráltam.
A szépsége letaglózott. Nem viselt semmi feltűnőt, mégis
vonzotta a jelenlévő férfiak éhes tekintetét, amitől azonnal
feléledt bennem a féltékenység. Igen. Féltékeny voltam azokra,
akiket kitüntetett a figyelmével, még ha csak pár másodperc
erejéig is élvezhették azt…

Nem mondtam, hogy

Én nem vagyok olyan lány,
Az a fajta, aki mindent könnyen odaad?

Tudom. Rohadtul tudom, hogy te nem olyan vagy, mint a

többség. Te különleges vagy – próbáltam telepatikusan magamra
vonni a figyelmét. Erősen koncentráltam, miközben a már oly
megszokott taktikát alkalmazva igyekeztem fenntartani a
lazaság látszatát. A kezeimet a nadrágom zsebébe
süllyesztettem, de a tekintetemet egyetlen másodpercre sem
vettem le Kíra gyönyörű testéről.
És akkor… rám nézett. Mások előtt biztosra veszem, hogy
észrevétlen maradt, de én láttam a reakcióját, amit én váltottam
ki belőle; hallottam a hangján a döbbenetet, amit a
jelenlétemmel okoztam, de nem hátrált meg, nem fordította el a
fejét. A pillantása elfojtott könnyektől csillogott, amikor a
következő szavak elhagyták csókolni való ajkait.

Azt gondoltad, hogy mindent odaadok neked?

Azt gondoltad, hogy megteszem,
Aztán meg sírok majd?
Nem, nem és nem! Nem akarom, hogy miattam sírj! Azt
akarom, hogy miattam nyögj! Hangosan. Azt akarom, hogy újra
és újra a számba sikíts, amikor keményen magamévá teszlek.

Ne próbáld megmondani, mit tegyek!

Ó, de még mennyire, hogy megmondom! Megmondom, és te

meg is teszed. És ezúttal nem az éneklésre gondolok. Nem
bizony. Azt akarom, hogy…

Ne próbáld megmondani, mit mondjak!

Jobb, ha nem mondasz semmit! Nekem az is elég, ha

artikulátlanul nyögdécselsz, amikor a kemény farkamat beléd
mártom.

Jobban teszed, ha lekopsz!

Nem! Sosem fogok lekopni! Nem adom fel. Talán egy időre
háttérbe vonulok, adok neked időt, de sosem hagylak magadra.
Te az enyém vagy!

Ne hidd, hogy a sármod,

Ennél a sornál féloldalas mosoly kúszott a szám szélére. Már

akkor éreztem, hogy vonzódik hozzám, amikor a tekintetünk
legelőször egymáséba ütközött.

Vagy az, ahogy a karoddal a nyakamat öleled,

Erre a sorra megelevenedett bennem az együttlétünk emléke. A
pillanat, amikor bársonyos karjai a nyakam köré fonódtak,
amikor szorosan a mellkasomhoz vontam. Amikor a farkam
elmerült benne…

Beenged a nadrágomba, úgy tűnik,

Pedig beengedtél… – hagytam, hogy egy újabb emlékkép

ragadjon magával, de a következő sorok azonnal magamhoz
térítettek.

Seggbe kell rúgjalak, hogy ezt el ne felejtsd.

Meg foglak kérni, hogy állj le,
Azt hittem, tényleg kedvellek, de feldühítettél.
Tűnj el a fejemből, húzz az ágyamból!
Igen, tényleg ezt mondtam…

Igen, tényleg ezt mondta, és én el is hittem, hogy komolyan

gondolja. Rám nézett, a pillantása megbénított. Éreztem a
szeméből áradó csalódottságot, amit a szeretkezésünket követő
tetteimmel váltottam ki belőle. Végigsimított a testén, lassan,
érzékien, mintha csak az én ujjaim kalandoznának karcsú
alakján. A farkam megrándult a nadrágomban. Erősen kellett
koncentrálnom, hogy a testemben dúló féktelen vihar ne tűnjön
fel még a húgomnak se. De tudtam, láttam rajta, hogy ő
tisztában van azzal, hogy miket vált ki belőlem a tetteivel. És ez
csak még elszántabbá tett.

Nem fogsz összezavarni,

 Semmi rosszat nem tettem,

Nem, tényleg nem tettél semmi rosszat. Sőt. Életem legszebb

pillanata volt, amikor a színpadon éneklő nő magába fogadott.
Amikor bizonyítékot adott arról, hogy igenis van még miért
élnem. Hogy még számomra is van remény a boldogságra. De
elbasztam…
A tekintete összekapcsolódott az enyémmel. Határozottan és
minden kétséget kizáróan nekem énekelte a következő sorokat.

Minden közös gondolatom

Rólad és rólam feledésbe merült…

Talán most még azt hiszed, sikerülni fog, de majd én teszek róla,
hogy kudarcba fulladjon.
Ezt meg kell oldanom. Helyre kell hoznom – döntöttem el épp
akkor, amikor Megan megragadta a karomat.
– Szegény lány. Biztos jól megszívatta valami faszfej…
– Tessék? – fordultam végre a húgom felé. – Kíra képes átadni
a dalok mondanivalóját. Miből gondolod, hogy tényleg átélte,
amiről most énekelt?
–  Igazad van. A csaj egy zseni. Egy őstehetség. A hangja, a
mozdulatai minden esetben tükrözik az éppen előadott dal
mondanivalóját, de a szemében megbúvó érzelmek… most még
a szokásosnál is erősebbek. Ezt a csajt sárba tiporta egy balfasz,
higgy nekem! – bólogatott, mintegy megerősítve az álláspontját.
Ha tudná, hogy az a faszfej nem volt más, mint az ő szeretett
bátyja, akkor biztosra veszem, úgy bokán rúgna, hogy az este
további részét a sürgősségin tölteném…
 – Szegény – szólalt meg a dal elnémulását követően. Reagálni
akartam a rövid és tömör megállapítására, de végül
meggondoltam magamat.
–  Vissza! Vissza! Vissza! – kiabálták az első sorban álló
fiatalok, akiknek nagy részét srácok alkották.
–  Kíra, nem jöhetsz le! – állította meg a színpad oldalán
elhelyezkedő lépcsőn Tia a barátnőjét. – A nép téged akar! –
harsogta túl a köréjük gyűlt tömeget.
Csak most, ebben a másodpercben vettem észre, hogy
mennyivel közelebb kerültem hozzá a dalt hallgatva. Azt
hittem, egyhelyben állok, de valójában több métert is
megtettem felé, ráadásul ezt még csak észre sem vettem.
–  Jó, legyen! – adta be végül a derekát, amire a szórakozó
fiatalok hatalmas ovációban törtek ki. – Élvezzük együtt ezt az
estét! – fordult a tömeg felé.
–  Bárcsak velem élveznél ezen az estén – morogtam magam
elé, pulzáló farkammal a nadrágomban.
– Bocs, Meg, de most már tényleg el kell intéznem egy fontos
hívást.
– Mi? Este tízkor?
–  Igen, van, ami nem várhat – indultam el sietősen az
emeletre vezető lépcső felé. Igen, az én szakmában vannak
dolgok, amik tényleg nem tűrnek halasztást, de jelenleg csak
kifogást kerestem, hogy eltűnhessek Kíra szeme elől. Nem
akartam neki több fájdalmat okozni a kelleténél. És most mit
csinálok? Ülök az irodámban és hallgatom a gyönyörű hangját,
a dalt, amit úgy érzek, megint nekem címzett. Az iroda nyitva
hagyott ajtaján akadálytalanul hatolnak be a száját elhagyó
szavak, amiket a szívét gyötrő érzelmek ölelnek körbe.

Lana Marlin: Sitting Down Here

Egy vidám és lendületes dal, aminek ennek ellenére komoly a

mondanivalója. Lehet, hogy a közönség számára ez csak egy
aranyos szám, de nekem ennél sokkal többet jelent. Kírának
talán még többet. Aki ismeri, az tudja, hogy minden dallal
üzenni akar valamit. És ezúttal az üzenetét nekem címezte.

Úgy tűnik, bántani akarsz,

Nem számít, mit teszek.
Csak négyszemközt beszélek,
De valahogy eljut hozzád.

Persze, hogy eljut hozzám, hisz’ az én szórakozóhelyemen, az én

színpadomon, nekem énekled ezt a dalt. Ezt, ami nem tükrözheti
a valódi érzéseidet. Nem!
–  Logan! Te munka közben nyitva hagytad az ajtót? Mondd
meg, hogy mit titkolsz! – tette karba a kezét Megan
számonkérően.
– Semmit! – reagáltam talán túlságosan is nyersen.
– Hazudsz! Mi van veled és Kírával? Mesélj! Mi van köztetek?
–  Semmi. És ezt kérlek, most fejezd be. Ha lesz valami, majd
beavatlak.
– Ajaj… A bátyám…
– Ki ne mondd ezt a hülyeséget! – csattantam fel.
– Jól van, na. Csak már kezdtem megörülni – biggyesztette le
látványosan a száját.
 –  Inkább kezdesz megőrülni, drága kis húgom – fújtattam
magam elé.
– Oké, befejeztem, de csak, hogy tudd – tartotta felém az ujját
–, figyelni foglak!
–  Kösz, de elég nagy vagyok már ahhoz, hogy ne legyen
szükségem bébiszitterre.
–  Nem is attól akarlak megóvni, hogy összerondítsd a
gatyádat, habár…
– Megan!
– Jó, jó tényleg befejeztem.

A szórakozóhelyen elhangzott dalok után továbbra is úgy

gondoltam, időre van szüksége. Vagy csak rá akartam fogni,
miközben az időt magamnak szántam. Megan szavai
elgondolkodtattak, de meg is rémítettek. Lehet, hogy Kíra
személyében megtaláltam azt a nőt, aki előtt igazán önmagam
lehetek? Nem tudom, de bízom benne, addig is folytattam a
kettőnk közti vágyforraló harcot.
– Ms. Wells, üdvözlöm – köszöntöttem a próbaterembe belépő
Kírát.
– Mr. Kenward – biccentett viszonozva a játékos magázódást.
–  A legutóbb már említettem, hogy a kilencedik fordulóban
lesz egy különleges feladat. Ma annak a részleteit szeretném
megbeszélni veled – váltottam át tegeződésre.
– Csak azt? – kérdezte némi habozás után.
 – Tessék?
–  Semmi. Csupán aziránt érdeklődtem, hogy tényleg csak ez
az egyetlen dolog-e, ami tisztázásra szorul kettőnk között –
hadarta, miközben az ujja oda-vissza járt köztem és közte.
– Tudtommal nincs más – vetettem felé közömbösen.
– Ééérteeem… – nyújtotta el a válaszát.
– Remek. Akkor a dal…
–  Kiválaszthatom én? És ha már itt tartunk, lenne ötletem a
segítőim személyére is.
– Igen? Mesélj!
–  Szeretném különlegessé tenni azt a dalt, ha beleegyezel.
Remélem bízol bennem annyira, hogy…
– Persze, hogy bízom. Hiszen a holnapi dalok közül is egyedül
raktad össze az egyiket. Kíváncsian várom, mivel lepsz meg.
Intézkedj, és a szombati forduló után avass be a részletekbe, de
addig is… – nyújtottam felé az asztalról felkapott mikrofont. –
Mutasd meg, sikerült-e kijavítani a tegnapi bakit.
Hogy sikerült-e neki? Hát hogy a viharba ne sikerült volna?! A
teljesítménye most is kikezdhetetlennek bizonyult, és nem csak
szerintem. A többieknek is csak dicséretekre futotta.
Kíváncsian vártam, mivel rukkol elő a következő körben.
Annyi kikötést kaptak a versenyzők, hogy valamilyen szinten
írja le a dal a mentoraik és a köztük lévő kapcsolatot. Hogy
féltem-e a dalválasztásától? Valamilyen szinten igen, de tudtam,
hogy Kíra nem egy buta fruska.
–  És most eljött a pillanat, hogy Kíra is megmutassa, mivel
készült. Gyerünk! Kápráztass el minket és lepd meg azt az
embert, akit rajtad kívül még senki nem késztetett felállásra.
 Köszi, Misty… Ettől pontosabban le sem írhattad volna, mit
vált ki belőlem a színpadra lépő nő. Behunytam a szemem, és
néma káromkodások közepette megpróbáltam lenyugtatni
izgalmi állapotba került férfiasságomat.
Vettem egy mély lélegzetet.
Kinyitottam a szemem.
Felnéztem.
És akkor a nézőtér elsötétült. Csak egyetlen lámpa gyulladt
fel, ami tökéletes megvilágítással szolgált Kíra kívánatos
alakjára. Az előző produkciója óta átöltözött és új frizurát is
kapott. Barna tincsei lágy hullámokban omlottak a vállára. A
testét sejtelmesen áttetsző anyag borította. A csillámokban
gazdag selyem kiemelte minden farokállító vonását. A dal
pedig…

Beyoncé – Listen

Most sem kellett csalódnom benne. Nem akart biztonsági

játékot játszani: egy igazán nehéz dalra esett a választása,
amivel máris kivívta a tiszteletemet. Ránéztem pont akkor,
amikor az ujjai körülfonták a mikrofonállványt. A tekintetét
megemelte és egyenesen a szemembe nézett, amikor a dal első
sorai elhagyták az ajkait. És ezúttal senki nem szólhatott be
neki, hisz’ valamilyen szinten ez is része a feladatának.
Legálisan élvezhettem kitüntető figyelmét, amit most tényleg
csak nekem szentelt.

Hallgasd meg ezt a dalt,

Mely a szívemből szól!
 A dallam, amely befejezetlen maradt!
Hallgasd meg a hangot,
Mi mélyen a lelkemből szól!
S mely most utat tör magának.

Észrevétlenül fészkelődtem a kényelmes mentori székemben.

Kíra egy jelenés, amit mindenkinek látnia kell. Ez a nő egy
csoda. A hangja pedig eszméletlen. Olyan produkciót rakott
össze, amit még a legprofibbak is megirigyelhettek volna tőle.
Lassan hátradőltem és úgy élveztem tovább nekem szánt
műsorát.

Itt az idő, hogy az álmaimat meghallgassák,

Nem fogom félredobni őket,
A te álmaid kedvéért
Csak azért, mert te nem hallgatsz meg…

Hallgass meg!
Egyedül állok az útkereszteződésben
Nem érzem magam otthon a saját házamban
Annyiszor próbáltam már elmondani, mit gondolok
Tudnod kellett volna…

Többé már nem hiszek neked,

Fogalmad sincs róla, hogy mit érzek,
Több vagyok annál, mint akivé te tettél,
Azt a hangot követtem, amit te adtál nekem
De most már meg kell találnom a sajátomat…
Te már rég megtaláltad a saját utadat – ingattam a fejemet a
dalszöveget hallgatva. A sorok a szívembe martak. Hinni
akartam benne, hogy ezt az egészet ő sem gondolja komolyan,
de a tekintetéből áradó érzelmek másról árulkodtak. Tudtam,
hogy erről minél hamarabb beszélnem kell vele. Tisztáznunk
kell a kettőnk viszonyát – már ha ezt annak lehet nevezni.
A dal lassan a végéhez közeledett, ő pedig minden egyes
elhangzott szó után előrébb lépett. A köztünk feszülő távolság
egyre jobban lecsökkent. Amikor már alig egy karnyújtásnyira
volt az előttünk húzódó asztaltól, megállt.
A pillantását végigvezette a mellettem helyet foglaló
mentortásaimon, végül megállapodott rajtam. Még utoljára
kieresztette a hangját, hogy érezzem, tényleg komolyan
gondolja a dal által felém intézett szavait.

De most meg kell találnom a sajátomat!

A sajátomat…

–  mondta ki az utolsó sort is, miközben a kezét a szíve fölé

helyezte. A szemem sarkából láttam, ahogy Alya és Elis a
könnyeit törölgeti, Ramon pedig… Arra már nem is vagyok
kíváncsi, benne milyen folyamatokat indított el Kíra előadása.
– Te szentséges isten! Ez megint és ismét bámulatosan sikerült
– lépett Kíra mellé Misty, hogy együtt várhassák a dal
értékelését. – Logan? Most tied a lehetőség, hogy elsőként
kinyilvánítsd a véleményedet – adta át a szót a műsorvezető.
–  Igen… – mondtam egy taps kíséretében. – Az elmúlt hetek
alatt már mind megismerhettük a kishölgy csípős humorát. És
azt is, hogy bizony segítség nélkül is olyan produkciót tud elénk
tárni, amire csak kevesen képesek. De hogy a dalválasztásról is
mondjak egy-két szót, igen, van, amiben igazat adok; egy idő
után el kell engednem a kezedet, és neked kell megtalálnod az
utadat. Mégis azt mondom, valamit félreértettél – céloztam a
dal mögöttes tartalmára –, ezért most arra kérlek, egyvalamit ne
felejts el: én soha – még egyszer mondom, én soha – nem
akartam rád erőltetni a saját vágyaimat. Mindig mindenekelőtt
azt tartottam szem előtt, neked mi a jó, hogy neked könnyebb
legyen. Azt tettem, azt teszem, és azt fogom tenni, amit
szeretnél – adtam választ a szemében megvillanó kérdésekre.
Akarlak, és meg is szerezlek – üzentem neki némán. Bólintott,
mint aki pontosan tudja, mire gondoltam. Végighallgattuk a
többiek dicshimnuszait is, majd átadta a szerepet a soron
következő versenyzőnek.
Kírával ellentétben a többiek már sokkal kevésbé voltak
bevállalósak. Könnyedebb dalokat hoztak, amikben nem volt
semmi kihívás, a feladat humorosabb oldalát ragadták meg.
Ezen az estén Owen Doantól búcsúztunk. Már csak hatan
maradtak. A helyzet kezdett egyre élesebbé válni.
 Kíra
–  Beszélnünk kellene – kapta el a karomat Logan az
eredményhirdetés után.
– Már gratuláltál – néztem rá fapofával.
– Most másról van szó.
–  Szerintem nincs miről – rántottam meg hanyagul a
vállamat.
– Tévedsz! – vont magához. Olyan közel kerültem hozzá, hogy
száján kiszökő lehelete az arcomra csapódott. A testéből áradó
hő elektromossággal töltötte fel a sejtjeimet. Remegtem az
érintéséért. – Látom rajtad, hogy te is vágysz rám – suttogta a
bőrömbe.
Igen, vágytam rá. Kívántam, de az elmúlt napokban tanúsított
viselkedése miatt semmi kedvem nem volt az egóját fényezni.
Sőt. Meg akartam azt taposni. Érezze csak azt a fajta törődést,
amit én éreztem mostanában.
– Ebben viszont te tévedsz! – ráztam le magamról. Felszegtem
az államat és otthagytam. Vissza sem néztem. Hadd főjön csak a
levében! Elvégre mindezt magának köszönheti – győzködtem
magamat, miközben a szívemen számtalan repedés keletkezett
a szemében megvillanó fájdalomtól. Tudom, hogy a szavai nem
kizárólagosan a produkciómat értékelték, de akkor is fájt az a
közömbösség, amit felém mutatott az első együttlétünk óta. Ha
igazán fontos vagyok számára, lépni fog.
–  De biztos, hogy ebből nem lesz bajom? – néztem kíváncsian
Seanre, miután beléptünk a raktárépületbe, ahol már megannyi
fény- és hangtechnikai felszerelés volt felállítva az üres tér
közepén.
– Tutkó! Csak szórakozunk egy kicsit – kacsintott rám.
– Jó. De előre szólok, hogy nem használhatod fel a felvételeket
az engedélyem nélkül.
– Sosem tennék olyat – nézett rám sértődötten.
–  Biztos? – hajoltam hozzá közelebb, hogy szemügyre
vehessem az arcának minden rezdülését.
– Mondom. Sőt esküszöm, ha arra van szükséged – győzködött
tovább.
–  Ne foss már, csajszi! – csapkodta meg a vállamat Liz,
miközben felkapta az egyik mikrofont a kezébe. – Ez milyen
állat! Hamarosan saját videóklipem lesz, ha ügyes vagyok. Ja,
bocs, ezt csak úgy, az esélytelenek nyugalmával jegyeztem meg
– fordult felém vigyorogva.
–  Még semmi sem biztos – rántottam meg a vállamat, de
valahol mélyen jólesett, hogy elismeri a tehetségemet.
– Akkor, csajok, irány a színpad! – harsant fel mögöttünk egy
vékonyabb férfihang.
Felé kaptam a tekintetemet és végignéztem rajta. Valami nem
tetszett a fickóban. Volt valami fura a kisugárzásban, és a
testemet elöntő kényelmetlen érzéstől sem tudtam
megszabadulni.
 – Ez ki? – böktem az idegen felé, miközben Sean mellé léptem.
– Ő az egyik ismerősöm. Garancia a minőségre.
–  De minek kellett ő ide? Elvégre most csak szórakozni
jöttünk, nem?
– Öhm… Gondoltam, ha jól sikerül… még…
–  Ne, Sean! Ne! Szerintem ezzel nem jutunk előrébb, csak
megütjük a bokánkat. Nem kellene – ráztam a fejemet ijedten.
–  Tényleg, Sean, a haverodat korai volt még idehívni. Amíg
versenyben vagyunk, pláne nem kéne magánakciózni – álltak
mellém a csajok is.
–  Okés, igazatok van – fújta ki hosszan a levegőt. – Garret!
Leléphetsz! – szólt oda Sean a fura, szerintem meleg
haverjának.
– Vettem az adást, de azért én maradnék – ült le grimasszal a
fején egy, a rendezőkéhez hasonlító székre.
Hiába Sean utasítása, engem továbbra is frusztrált a fickó
jelenléte, de a kezdeti feszélyező érzés csakhamar tovatűnt. A
zene elindítása és a koreográfia első lépéseinek betanulása után
teljesen elfeledkeztem mindenről. Ha csak pár perc erejéig is,
de nem gyötörtek a Logannel kapcsolatos problémák, a verseny
kiélesedése miatt nyomasztó kételyek. Nem tettem semmit, csak
énekeltem, táncoltam, bolondoztam, és ugráltam a
barátnőimmel.
Pár órával később kifulladva álltam fel ismét a
kezdőpozícióba, mert Garret ragaszkodott hozzá, hogy újra
megnézhesse a koreót elölről. A tekintete láttán feléledt ugyan
bennem egy kis kétely, de a többiek lelkesedése gyorsan
elnyomta a fejemben megszólaló, aggodalmaskodó hangokat.
 –  Mennyibe került ennek a szarnak a bérlése? – hasította
ketté a mámoros hangzavart Logan ideges hangja.
Mozdulatlanná dermedtünk. A zene elnémult. Nem mertem
megszólalni. A gyomrom apró csomóvá ugrott össze. – És
mennyit adtak az itt jelenlévő összes embernek? – kérdezte
határozottan, miközben elővett a zsebéből egy nagy köteg
pénzt. Csak akkor tűnt fel, hogy rajtunk kívül még három
idegen fickó is áll a raktárban. Biztos nemrég érkeztek.
Túlságosan magába szippantott a dal, és nem voltam elég
figyelmes…
– Talán ennyi fedezi az összes kiadásotokat – dobott a köztünk
álló kis asztalra egy kisebb vagyont. – De hogy lássátok, kivel
van dolgotok, itt a duplája – dobott mellé még egyszer annyit. –
Most pedig gyere, Kíra! Te sokkal több vagy annál, minthogy
ilyen senkiháziak nyerészkedjenek belőled. Gyere! – emelte
meg felém a kezét.
– De…
– Nincs de! Majd később megbeszéljük, most gyere! – mondta
most már kissé erélyesebben.
–  Rendben – bólintottam, és megkerülve a többieket elé
léptem. Szúrós pillantásokat küldtem felé, holott valószínűleg
sokkal inkább hálával tartoztam neki.
–  Cintia! Aliz! Indítsatok ti is, ha nem szeretnétek, hogy Alya
haragja lesújtson rátok! Sean! Veled még számolok ezért a
ballépésért!
Elindultam a kijárat irányába. Alig észrevehetően
hátrafordultam, és nem akartam elhinni, amit láttam. Logan a
kamera elé lépett, megnyomott rajta egy gombot és kihúzta
belőle a memóriakártyát, amit egy laza mozdulattal a
nadrágjának zsebébe süllyesztett, megakadályozva ezzel, hogy a
felvétel kikerülhessen a nagyvilágba.
– Azt hiszem, ennek sokkal jobb helye lesz nálam – vetette az
elkerekedett szemmel, döbbenten álló Garret felé.
Csak álltam ott, és nem tudtam szóra nyitni a számat. Nem
akartam elhinni, hogy csőbe húztak, hogy Sean átvert. Vajon
mire ment ki ez az egész?
– Ne bámészkodj, hanem haladj az autó felé! – mutatott Logan
a kijárat irányába. Nem reagáltam, csak tettem egyik lábamat a
másik után, amíg a BMW mellé nem értem. Megvártam, amíg
kinyitja, és szó nélkül süppedtem bele a kényelmes ülésbe. Az
autót uraló illat megtöltötte az érzékeimet és átvette felettem a
hatalmat. A szememet behunyva olyan érzésem volt, mintha
Logan tartana a karjaiban.
– Én… – szólaltam meg hosszú percekkel később.
–  Tudom. Ez a világ tele van hiénákkal – fojtotta belém a
magyarázkodásomat. – Te még nem ismered ezt a világot úgy,
ahogy én. Ezért kellene néha azt tenned, amit kérek tőled –
mondta, miközben kifelé meredt a szélvédőn.
– Ha azt akarod, hogy azt tegyem, amit mondasz, akkor néha
igazán viselkedhetnél normálisabban is – böktem ki,
összeszedve minden bátorságomat.
– Én mindig normális vagyok – szűrte ki a fogai között.
– Ja. Abnormális – fordultam az ablak felé.
– Erről nem nyitok vitát. Van ennél sokkal fontosabb dolgunk
is.
Éreztem, hogy felém fordul, de nekem eszem ágában sem volt
ránézni. A szemében pedig még úgy sem kívántam elmerülni.
Talán köszönettel tartoztam neki, de jelenleg nem éreztem
magamban annyi erőt, hogy ezt szavakba is öntsem előtte.
Inkább némaságba burkolóztam és vártam, hogy hazavigyen,
mert gondoltam, odavisz…
–  Szeretem ugyan a hangodat, de most kifejezetten örülök,
hogy nem akarod idióta kifogásokkal alátámasztani a hülye
ötletedet, miszerint csináljanak belőled tucatcsitrit, aki egy
sláger után eltűnik a süllyesztőben – fordult felém, feltehetően
vádló tekintettel, de nem volt bennem annyi bátorság, hogy
erről meg is bizonyosodjak.
– Válaszolnék, de nem fogok – morogtam az orrom alatt.
– Helyes, ne is, mert faszságokra nincs időm.
Erre a mondatára már felé fordultam. Szigorúan nézett rám,
és pechemre nem voltam elég gyors. A tekintete foglyul ejtett, és
nem eresztett hosszú másodperceken keresztül. – Remélem,
világosan fogalmaztam. Bárki is keresne fel téged, válaszadás
előtt kérdezz meg engem! Kérd ki a véleményemet, és hallgasd
meg a tanácsaimat! Hidd el, az évek rengeteg tapasztalattal
gazdagítottak.
– Jó neked – motyogtam.
–  Az… – felelte komoran. A hangja egyszerre volt keserű és
reményvesztett, mégis, amikor rám nézett, mintha valami
megváltozott volna abban a viharkék szempárban.
Behunytam a szemem és újra elképzeltem a ránk váró
jelenetet. Már csak pár nap választott el attól, hogy Logan
megtudja, milyen, ha a fegyvere fordítva sül el… Talán le
kellene mondanom. Tulajdonképpen megmentett önmagamtól,
attól, hogy idő előtt elbasszam a karrieremet.
–  Mondjuk, az a csípőmozgás… Hmm… – rántott ki pajkos
beszólásával az előbbi komor gondolataimból. A tekintetem
újra találkozott a pillantásával, ami ezúttal keserűség helyett
vággyal telin csillogott. – De az a dal nem volt hozzád méltó –
váltott gyorsan ridegebb hangnemre, amire már csak azért sem
voltam hajlandó válaszolni, mert tudtam, most aztán teljesen
nyeregben érzi magát. Majd én teszek róla, hogy Mr. Kenward
fejre álljon – húztam hamis mosolyra a számat.
Az utazás utolsó tíz percében már egyikünk sem szólalt meg.
Leparkolt, leállította a motort és várt. Én is vártam.
Mozdulatlanul ültünk egymás mellett, kifelé meredve a BMW
szélvédőjén. Vettem egy mély levegőt, és hirtelen ötlettől
vezérelve odafordultam hozzá.
–  Köszönöm! – hajoltam az arcához és egy gyors puszit
nyomtam rá, mielőtt kipattantam az autóból. Hátra se néztem,
csak besiettem a lépcsőházba.

A következő dalt hangszerkísérettel kell majd előadnom,

ráadásul nem egyedül. Az egyetlen kikötés, hogy magamat nem
kísérhetem. Hogy ez nekem megfelelt-e? Ó, de még mennyire!
Már előre vigyorogtam, amikor magam elé képzeltem Logan
arcát, ahogy beállítok majd a segítőimmel. Nos… Talán sosem
voltam túl szoros viszonyban az unokatestvéreimmel, de ez
nem jelenti azt, hogy ennek örökre így is kell maradnia.
Számukra nem lételem a zenélés, de a Jóisten kegyes volt velük
mind tehetségben, mind külső adottságokban. Így valamennyire
talán érthető is, miszerint semmi pénzért ki nem hagynák a
lehetőséget, hogy élő adásban mutogassák magukat.
Apával pár nappal ezelőtt már megosztottam a tervemet, és ő
támogatott benne. Megígérte, hogy segít intézkedni. Beszélt Jake
bácsival, az ikertestvérével, de tudtam, nekem is beszélnem kell
a fiúkkal – főleg ha azt nézzük, mekkora horderejű közös
projektre akarom felkérni őket.
– Mikor írsz rájuk? – topogott mellettem Tia türelmetlenül.
– Még ma este – feleltem a kérdésére.
– Kenneth-re vagy Keithre?
–  Kenneth-re. A két bunkó közül ő a jobb fej – húztam el a
számat.
– Annyira szemetek?
– Nem. Egyébként annyira nem. Csak fiúk. És a rokonaim, ami
ugye súlyosbító körülmény.
– Ja, vágom. Na, csináld! – vetődött mellém a barátnőm.
– Csinálom – nyitottam fel a laptopomat.
Még csak hasonló dologra sem kértem meg őket soha ezelőtt,
így hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgultam. Igazság
szerint rohadtul paráztam, de velük nőttem fel… Nagy baj nem
érhetett.

Kíra: Szia, Kenny!

Kenneth: Szia, Pocok!
Kíra: Ne nevezz így!
Kenneth: Bocccccs!
 Kenneth: Mi a szitu?
Kíra: Pontosan tudod, mit szeretnék.
Kenneth: Attól még leírhatod.
Kíra: Pfff…
Kíra: Szükségem lenne a segítségetekre…
Kenneth: Mondd még egyszer!
Kíra: De hisz’ csak írtam…
Kenneth: Akkor is!
Kíra: Ahj!
Kenneth: Halljam!
Kenneth: Akarom írni, lássam!
Kíra: Szükségem van rátok!
Kenneth: Zene füleimnek.
Kíra: Apáék már beavattak a részletekbe, nem?
Kenneth: Igen, be. Nem akarlak sokáig szívatni.
Kíra: Kösz, ez megható.
Kenneth: Nem tehetek róla, ilyen gáláns vagyok.
Kíra: Cukker fiú…
Kenneth: Vond vissza!
Kíra: Megtettem. Szexisten?
Kenneth: Alakul, de rokontól kurva gáz.
Kíra: És az egyik szexi barátnőmtől?
Kenneth: Részleteket!

– Most ezzel mégis kire céloztál? – kérdezte Tia magas hangon,

miközben az ujjait a bordáim közé nyomta.
– Öhm… Rád? – néztem rá hunyorítva.
– Na, kösz. Megkérdezhettél volna előtte.
 –  De hisz’ te magad mondtad. Idézlek: Az unokabátyáid
olyanok, mint a szexistenek – vinnyogtam, utánozva a pár
nappal ezelőtti megszólalását.
– Hmm… Talán igazad van – mélázott el egy pillanatra.
– Akkor mégsem hazudtam.
– Nem, tényleg nem. Ráadásul nem neveztél meg…
– Ahogy mondod, ebből még simán kihátrálhatsz.
–  Na, majd meglátjuk, mit akarok. Most pedig jobb, ha
válaszolsz! – bökött a képernyőre pont akkor, amikor felvillant
Kenneth újabb üzenete.

Kenneth: Most!
Kíra: Majd ha itt lesztek.

Keith csatlakozott a beszélgetéshez:

Kenneth: Már indulok is!

Keith: Hova megyünk?
Kenneth: Dalolni és csajozni.
Keith: Benne vagyok!
Kíra: Akkor két nap múlva várlak titeket! Vegyétek elő a
jobbik éneteket!
Kenneth: Nekünk csak az van!
Kíra: Igaz…
Kenneth: Ugye, ugye!
Kíra: És fiúk!?
Kenneth: Igen, Pocok?
Kíra: Ahw…
 Kenneth: Kíra… Bocs félrenyomtam :P
Kíra: Köszönöm!
Kenneth: Akkor köszönd, ha teljesítettük a küldetést
Kíra: Oksi. Két nap… Jó éjt!
Keith: Pápuszi!
Kenneth: Csáó!

– Pfúú – fújtam ki hosszan a levegőt. – Ez nem is volt annyira

gáz.
– Nem. Annyira tényleg nem.

A két nap viszonylag gyorsan elröppent. Logan továbbra sem

akadékoskodott, ami a szervezkedésemet illeti, bár ez
valószínűleg a köztünk zajló hidegháborúnak volt köszönhető.
A legutóbbi kikosarazásom egyáltalán nem segítette elő az
újabb egymásra találásunkat… Nehéz volt, de innen már nem
volt visszaút. Végig akartam csinálni, ha már ennyire könnyen
belement. Rábólintott, mert még nem tudta, amit én már igen –
mosolyogtam gonoszul. Távolságtartás? Ezt kapd ki, Kenward!
A srácok tökéletes pontosággal érkeztek meg hétfő délután.
–  Csajok! Ők itt Keith és Kenneth Wells, az én drága jó
unokatestvéreim, de erről senkinek egy szót se! – emeltem az
ujjamat a szám elé. – A többiek elég, ha annyit tudnak, hogy
közeli ismerőseim.
A tekintetemet körbefuttattam a szobában állókon és
megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, miután mindenki
beleegyezően bólintott.
– Sziasztok… Cintia Leila Scott – nyögte Tia nagy zavarában. A
csaj totál szétesett, amit meg is értek. A srácok az utóbbi
időszakban igencsak felkaptak magukra jó pár kiló izmot –
néztem végig rajtuk én is.
– Aliz Mays! – lépett eléjük Liz is, hogy kezet nyújtson feléjük.
– Heló.
– Csáó! – reagáltak a fiúk, miközben leplezetlenül vizslatták a
barátnőimet.
– Kíra, gyere csak egy kicsit! – ragadta meg a karomat Tia.
–  Egy perc, skacok! – tartottam fel az ujjamat, és követettem
Tiát a szobába.
–  Kíra, baszd meg! Láttam ugyan a képeket róluk, de baszd
meg!
– Ugye, milyen okosan kiterveltem?
–  Mit? Hogy miként okozz spontán öngyulladást a
barátnődnek?! Egek, ezek a gének! És… és… ha ez még nem
lenne elég, kettő is van belőlük! – mutogatta felém két ujját. –
Hát most nem Logan fog a gatyájába élvezni, hanem én! –
roskadt le az egyik ágyra. – De ha már Logannél tartunk…
agyvérzést fog kapni. Te nem aggódsz miatta?
– Viselkedjen normálisan, és akkor színt vallok neki. Ha meg
hülye, akkor megérdemli a szenvedést – vetettem felé egy
vállrándítás kíséretében.
– Jogos – értett velem egyet.
–  Kíraaa! – szakította félbe fontos diskurzusunkat Keith
erőteljes hangja.
 – Megyünk már! – kiáltottam vissza.
– Mondd, hogy szar hangja van.
– Hülye vagy? Szerinted akkor idehívtam volna őket?
–  Bassza meg! Végem van… Totál benedvesedtem – fonta
össze látványosan a combjait.
– Akkor én megyek, és megmondom, hogy te elmentél…
– Na, hogy kapd be! – csapott finoman a vállamra.
– Magas labda volt – visszakoztam bűnbánóan.
– Jó, mindegy. Menjünk! – mutatott az ajtó felé.
–  Na, gyere! Majd én húzlak – ragadtam meg a karját, hogy
magam után tudjam vonszolni.
–  Ne már! Engedj el! Nem szükséges a kelleténél is nagyobb
hülyét csinálnod belőlem.
–  Jól van már, tudod, hogy szeretlek! – öleltem magamhoz a
szeleburdi szőkeséget.
–  És mikor avatsz be minket a szaftos részletekbe? –
érdeklődött Keith kíváncsian.
– Vacsoránál.
– Csak nem te főztél? – csillant fel a szemük.
– De igen, én – húztam ki magamat.
– Máris lekenyereztél – vigyorogtak egyszerre.
–  Amúgy ti tudtok főzni? – járatták a tekintetüket Tia és Liz
között.
–  Annyira nem erősségem a szakácsmesterség – felelte
unottan Liz a körmét piszkálva.
– Én már sokat fejlődtem – szólalt meg büszkén Tia is. – Hála
Kírának! – karolta át a vállamat.
– Az egyik legjobbtól tanulsz – kacsintott felé Kenneth, amitől
Tia jókora tócsává olvadt a lábunk előtt.

Másnap korábban keltem, mint indokolt lett volna, de képtelen

voltam tovább várni. Meg akartam kezdeni a felkészülést, hogy
ne totál tudatlanul álljunk Logan elé. Meg kellett tartanom a
kezdeti előnyömet.
–  Akkor most mutasd meg, mit kéne előadnunk. Remélem,
valami ütős dalt választottál – lapogatta meg a hátamat
Kenneth, miközben elsétált mellettem.
– Ütősnek ütős…
– De?
– Semmi de. Ütős és érzelmes. Nagyon érzelmes – ringatóztam
a fejemben lejátszódó dallam ritmusára.
– Fuck…
– Ne aggódj, a tévé előtt ülő csajok imádni fognak titeket.
– Te most hízelegsz, kis pocok?
– Ne nevezz így, mert bokán rúglak – mordultam rá.
–  A vadságod a régi, ez totál megnyugtató – nézett végig a
sípcsontján, amin hosszú évek elteltével is ott virított az egyik
rúgásom nyoma. Pedig én időben szóltam, hogy fejezze be a
piszkálódást, de ő folytatta. Hát az lett a vége, hogy amilyen
erősen csak tudtam, belerúgtam, amivel még nem is lett volna
akkora gond, de a szandálom egyik meglazult díszítőeleme
mélyen belemart a bőrébe. Amúgy meg tök szexi az ilyen
sérülés, és soha senkinek nem kell megtudnia, hogy hétévesen
szerezte az akkor ötéves unokahúgától. – Na, mutasd, hogy ne
érhessen minket meglepetés, amikor Kenward előtt kell
bohóckodnunk.
– Hééé! Megígértétek, hogy normálisan fogtok viselkedni.
– Meg, de most még nincs itt rajtunk kívül senki más. Ilyenkor
szerintem belefér ennyi seggfejség – vigyorogtak idétlenül.
–  Ja. Legalább van önkritikád, ez is valami – néztem rá
megrovón.
– Jól van már, kezdjük, mert ránk esteledik.
A lejátszó elé léptem és elindítottam a dalt, de a srácok arcára
pillantva le is állítottam.
– Jaj, Kíra ne már! Mindenképpen ilyen nyálas maszlagot kell
előadnunk?
–  Igen – bólogattam hevesen. – És ez még nem minden! –
tartottam fel az ujjamat.
–  Tessék? Ez már a személyünk ellen elkövetett erőszak –
háborogtak egymást félbeszakítva.
– Ne essetek túlzásba! De számodra – mutattam Kenneth-re –
fontos feladatom lesz. Az egyik részt együtt fogod velem
énekelni. Jobban mondva te fogod nekem, miközben
romantikusan a karjaidba zársz.
– Állj! Állj! Állj! Ezért legalább öt puncit kell felszolgálnod!
– Hülye!
–  Nem vicceltem! Ennek az ölelésnek – mutatott végig a két
karján – súlyos ára van. – De lásd, kivel van dolgod: elég, ha
átadod a szöszke barátnődet.
–  Ne haragudj, de ő szabad ember. Ha akarod, dolgozz meg
érte! – kacsintottam rá. – De ha ettől jobban érzed magad,
szabad utat engedek hozzá. Viszont ha megbántod, letépem a
töködet és a megetetem veled – fenyegettem meg játékosan,
mégis komolyan.
–  Ennyit arról, hogy a család mennyivel fontosabb a
barátoknál – tette karba a kezét.
–  Légy rendes uncsi és ígérem, segítek – veregettem hátba. –
Keith! Dobok! Kenneth! Gitár, ének és…
– Ölelgetés, tudom, tudom – húzta el a száját.
– Gondolj arra, hogy egy nemes ügyért teszed.
– Nemes vagy nedves?
– Nézőpont kérdése. Ha ügyesek vagyunk. Külön-külön ugyan,
de mindenki jól fog járni.
– Csapjunk bele! – szólalt meg Keith a dobok mögül.
– Imádom, amikor ennyire együttműködőek vagytok.
– Csak azért teszem ezt, mert életveszélyesen megfenyegettél
– nézett rám Kenneth összevont szemöldökkel.
– Hülye! Inkább kezdjük – lökdöstem a kottatartó állvány felé,
hogy szemügyre vehesse a rá kiosztott részeket. –
Memorizáljátok, addig elindítom az eredeti verziót, hogy legyen
némi fogalmatok a dalról – indítottam el újra.
Behunytam a szememet és magam elé képzeltem, milyen lesz,
amikor végre a színpadon is előadhatom ezt a dalt. A szöveget
hallgatva akaratlanul is összeszorult a szívem. Olyan
tökéletesen írta le a Logannel való kapcsolatomat, mintha a
dalszerző rólunk írta volna.
–  Szóval ez valami bosszúszerűség lesz? – szakított ki
szerelmes álmodozásomból Keith érdeklődő hangja.
– Bosszúnak nem nevezném. Inkább olyan…
 –  Ébredj már fel és kapj a tökeidhez nóta, világos – reagált
Kenneth.
–  Annyira jó, hogy így átérzitek a dolgok súlyát – fújtam
magam elé gondterhelten.
– Azt azért nem mondhatod, hogy nem vagyunk segítőkészek.
– Nem is akartam, egy szóval sem – vágtam rá.
–  Na azért! A velünk járó apró kis kellemetlenséget pedig
viseld el! Mindennek megvan a maga ára. A miénk, azt hiszem,
ennyi.
– Oké, oké, felfogtam, ne magyarázd tovább. Inkább fogd azt a
gitárt és játssz! Te meg püföld a dobokat!
– Ahogy a főnökasszony parancsolja!
–  De ne így, te nagyon okos! – szakítottam félbe a hátunk
mögött ülő idiótát.
–  Azt mondtad, püföljem, nem azt, hogy játsszam el az
érzelmes nyivákolásodhoz tartozó, rám kiosztott részt.
– Talán túl nagy fába vágtam a fejszémet.
–  Ugyan, pocok! Tudod, hogy csak szívatunk – rántott
magához Kenneth. – Most pedig nyomassuk, tesó! – fordult a
testvéréhez, és a következő pillanatban csoda történt. Tátott
szájjal néztem és hallgattam a játékukat, amit Kenneth még
némi énekléssel is kiegészített.
–  Te… ti… – makogtam, miközben hol az egyikükre, hol a
másikukra néztem.
– Ahogy mondod… Larry bácsi elkotyogta, melyik dalt akarod
betanítani nekünk, ezért előre felkészültünk, hogy sokkal
kevesebb gondod legyen velünk, mint azt képzelted.
– Srácok… én… csak… köszönöm – motyogtam meghatódva.
 – A háládat majd kifejted egy extra kalóriagazdag vacsival, de
most ha beszállnál és eltolnád a te részedet – böktek az asztalon
heverő mikrofon felé.
– Csapassuk! – léptem Kenneth mellé izgatottan.

És végre elérkezett a pillanat. Logan Kenward megismeri a

segítőimet…
– Még egyszer kösz, fiúk – ugrottam közéjük vidáman.
– Na mi van, csajszi? Olyan vagy, mint akit kicseréltek – nézett
rám Kenneth vizslató tekintettel.
–  Jaj, Kenneth! Ez csak egyet jelent! Eltűnt a lába közül a
pókháló, de ami ettől is fontosabb, úgy véli, hamarosan
megismétlik… Hát nézd azt a csuda boldog vigyort a fején –
csípte meg az arcomat a kelleténél talán kissé erősebben.
– Akkora egy gyökér vagy! – rúgtam bokán.
–  Ezt már sosem növöd ki? – simított végig a rúgásom
nyomán.
– Nem. És ez csakis a ti hibátok!
–  Most mondd azt, hogy tévedtem – vonta fel Keith a
szemöldökét. Válaszként csak haragosan meredtem rá, mire ő
hangosan felröhögött. – Ne is izgasd magad! Jaj, várj, hiszen azt
már nem magadnak csinálod. Látom én, amit kell! – lökött
ezúttal oldalba.
– Bunkó vagy! – forgattam a szemem.
–  Kíraaa! – hallottam meg Logan mennydörgő, szigorú
hangját.
– Egy perc! – kiáltottam be az ajtón. – Szóval… Nem vagytok a
rokonaim. Értitek?
–  Nem vagyunk – rázták tökéletes szinkronban a fejüket
fapofával.
–  Ja, és ha lehet… – tartottam egy rövid szünetet, mire
Kenneth belém fojtotta a szót.
–  Többször is megdugunk a szemünkkel, míg odabent
vagyunk – vigyorgott, mint valami félkegyelmű.
– Istenem! – fordítottam a fejemet az ég felé.
– Beteg dolog, de mindent a jó cél érdekében – öklöztek össze.
–  Ühüm – fogtam meg a kilincset, hogy beléphessek a
próbaterembe.
–  Na végre, már azt hittem – szólalt meg Logan idegesen –,
hogy sosem jööössz – nyújtotta el az utolsó szót, amikor
beléptek mögöttem a fiúk is. Mélykék szeme azonnal háborgó
óceánná változott, aminek gyilkos hullámait mind a fiúkra
zúdította. A testében minden egyes izom megfeszült, ami annak
ellenére is látszott, hogy most is nyakig begombolt, hosszú ujjú
ingben várt rám. Sosem vétett hibát tökéletes megjelenésében,
most mégis úgy nézett ki, mint akit feszélyez a helyzet. 1-0
nekem – vigyorogtam magamban. Még hogy ő irányít –
somolyogtam ideges ábrázatát szemlélve. Ilyen, amikor
visszanyal a fagyi, Mr…
– Kíra, drága – köszörülte meg a torkát, amivel visszarántott a
valóságba. – Megtennéd, hogy bemutatod nekem a
fiatalembereket? – állt fel a székéből, hogy közelebb sétáljon és
kezet nyújtson az unokatestvéreimnek. Néztem, ahogy eléjük
lép és meg kellett állapítanom, hogy hiába Kenneth és Keith
kidolgozott teste, hiába az istenadta magasságuk, Logan mellett
labdába sem rúghatnak. Hiába rendelkeztek közel azonos
testfelépítéssel, Logan kisugárzása messze felülmúlta a fiúkét.
Számomra legalábbis, és ennek semmi köze nincs a családi
kötelékhez.
–  Persze! – léptem közéjük. – Logan, ő itt… – estem pánikba,
mert nem beszéltünk meg vezetéknevet.
– Will Shane – fogta meg a kezét Keith.
– Wes Shane – mutatkozott be ezúttal Kenneth.
–  Will, Wes, ő itt Logan, a mentorom – mutattam Logan felé,
akinek még mindig villámokat szórt a szeme.
–  Maga igazán szerencsés, hogy egy ilyen dugni való csajt
mentorál – húzott a seggemre Kenneth. Ez tényleg komolyan
gondolta – forgattam a szemem észrevétlenül. Lopva Loganre
néztem és meg kellett állapítanom, hogy Kenneth érti a dolgát.
Több mint valószínű, Logannek minden akaraterejére szüksége
van ahhoz, hogy ne törje el az unokabátyám ujjait egyesével.
–  Ha kérhetem, ezt hanyagolja előttem és intézzék el
kettesben – sziszegte a fogai között Logan, de láttam, mennyire
nehezére esik kimondani ezeket a szavakat, és ezt
alátámasztotta ökölbe szorított keze is, amit ezúttal elfelejtett a
nadrágjának zsebébe rejteni.
–  Vagy hármasban – kontrázott rá Keith, amitől Logan haja
szó szerint égnek meredt. Itt a vége. Mind meghalunk – néztem
szikrákat szóró szemeit.
– Ó, csak hajrá! – szűrte ki a fogai között, de a felindultságát
nem tudta eltitkolni.
 – Már hogy most? Vagy már kezdünk, és várjuk meg a próba
végét? – lépett mellém Keith, hogy látványosan megérinthessen.
–  Eszedbe se jusson hozzányúlni! – dörrent rá Logan
fenyegetően, miközben elrántott a fiúk közül.
–  Ja, vagy úgy! Neked már megvolt – csapta össze a tenyerét
Keith.
– Kíraaa! – fogta meg Logan a karomat, hogy kirángasson az
ajtón.
–  Most azonnal zavard el őket innen! Értem, miért csinálod,
de ez kurvára nem vicces. Az ilyen gyerekes előadás helyett
jobb lett volna, ha leülsz velem beszélgetni, amikor
felajánlottam – mordult rám idegesen. És én ahelyett, hogy
összerezzentem volna a haragjától, lángra lobbantam. Olyan
izgató volt a hangja, a testtartásából sugárzó dominancia, hogy
azt hittem, már attól elélvezek.
– Megengedted, hogy én válasszak társakat – rántottam meg a
vállamat olyan lazán, amennyire csak tőlem tellett. Nem volt
könnyű, mert a testemben lévő összes sejt vigyázzállásban várt
Logan érintésére.
– Mégis ki a faszom ez a két kis pojáca? – kérdezte vicsorogva.
– Ők a következő produkcióm részei – tettem karba a kezem.
–  Igen? És mégis milyen produkcióra készülsz? Orgia a
színpadon? – kérdezte és olyan közel hajolt hozzám, hogy
éreztem a belőle áradó hőt.
– Először nézd meg, mire képesek, aztán ha nem tetszik, még
mindig elzavarhatod őket.
–  Nagyszerű! És mit nézzek rajtuk? Hogy melyik hányszor
tesz magáévá a szemével? – kérdezte, és rácsapott a falra a
fejem mellett.
– Azt nézel, amit akarsz – vágtam rá.
– Igen? Akkor én téged nézlek – ragadta meg a tarkómat, hogy
mozdulatlanságra ítéljen. Kénytelen voltam a szemébe nézni,
miközben válaszoltam.
– Nézzél! A lényeg, hogy használd a füledet is! Hallgasd meg,
amivel készültünk – ráztam le magamról a kezét, amit ezúttal
hagyott. Még utoljára ránéztem, és minden további
magyarázkodás nélkül visszamentem a fiúkhoz.
– Gyors menet a sufniban?
– Most ne! – állítottam le Keith-t.
– Oksa-moksa.
– Ó, Jézus, ezt most muszáj?
– Micsoda perszóna, minden örömöt elragad tőlünk – kapott a
szívéhez.
–  Kaptok három percet, hogy meggyőzzetek! – vetette felénk
Logan, miközben elsétált mellettünk. Az asztala elé lépett,
megfordult és nekitámaszkodott. Felvont szemöldökkel várta,
hogy hozzálássunk a kiadott feladat teljesítéséhez.
– Készen álltok?
–  Melletted mindenre készen állunk! – nyomta meg Kenneth
az utolsó szót.
– Remek – fújtattam magam elé és megragadtam a mikrofont.
A fiúk is hamar feltalálták magukat, nem kellett kiselőadást
tartanom, hála annak a jó égnek.
Kenneth mellettem állva pengetni kezdte a húrokat. A gitár
hangjai azonnal megtöltötték a teret, az erotikus rezgés
felváltotta a köztünk feszülő némaságot.
 Within Temptation – All I need

–  Alig várom, hogy levegőhöz jussak. Ó, miért nem tanulok? –

néztem mélyen Logan viharkék íriszébe. – Elvesztettem minden
bizalmamat. Bár biztosan megpróbálom visszaszerezni.
Miután a sor utolsó szavai is elhagyták a számat, Keith is
megszólaltatta mögöttünk a dobokat, még több érzékiséget adva
ezzel a dalnak, még erősebb nyomatékot adva ezzel a
mondanivalónak. – Még mindig látod a szívemet? Minden
gyötrelmem elhalványul, mikor ölelve tartasz engem.
Ennél a résznél hatalmasat dobbant a szívem és tisztán
láttam, hogy Logannek is nehezére esik egyhelyben maradnia,
de nem álltam le. Folytattam. Azt akartam, hogy tudja, mit
érzek. Hogy mit okozott a távolságtartásával.
–  Minden, amire szükségem van, hogy ne rombolj le! Tedd a
szívemet egy jobb hellyé! Adj nekem valamit, amiben hihetek! Ne
rombolj le engem!
A teremben lüktető dal taktusai még erősebbé váltak. A fiúk
remekeltek. Logan egyre zaklatottabbá vált. Újra ráemeltem a
tekintetemet, és neki énekeltem a következő sorokat.
– Már kinyitottad az ajtót, ne engedd bezárulni!
Kenneth elengedte a gitárt. Most a dal alapját csak Keith
dobjának hangjai egészítették ki. A következő pillanatban
Kenneth a karjai közé vont, de bárcsak ne tette volna… Mire
szóra nyithattam volna a számat, hogy folytassam az éneket,
Logan ellökte magát az asztaltól és kiviharzott a teremből.
Kibontakoztam az unokatestvérem öleléséből és elléptem előle.
– Kösz, fiúk, azt hiszem, mára ennyi – hadartam.
 Ledobtam a mikrofont az asztalra és Logan után indultam.
–  Várj! – nyúltam a karja után, de nem értem el. – Állj már
meg! – siettem utána.
–  Minek? – fordult felém váratlanul, aminek következtében
egyenesen a mellkasának vágódtam.
– Ezért! – vágtam rá. A kezeim önálló életre keltek. A karomat
a nyaka köré fontam és lehúztam magamhoz, hogy
szenvedélyesen megcsókolhassam.
– Kíra… – nyögte a számba, de nem lökött el magától. – Kíra –
mordult fel, amikor az ölébe kapott, hogy karjaiban tartva
elindulhasson velem az irodája felé. A folyosón lépkedve nem
szakította meg a csókot. Élveztük egymás ízét, egymás
nyelvének érintését. Keményen ágaskodó farka nekem feszült.
Izzott körülöttünk a levegő.
Az asztalára ültetett és nem kérdezett. Olyan gyorsan és
határozottan tett magáévá, mintha napok óta erre a pillanatra
várt volna. Erőteljes lökései a magasba emeltek, de féltem, mi
lesz, amikor kihúzódva belőlem zuhanni kezdek. Vajon
megakadályozza a becsapódást vagy végignézi, ahogy
megsemmisülök a rám zúduló érzelmektől, amit iránta érzek?
Még mindig a karjai között tartott. Pihegtem az előbb átélt
észveszejtő szex utóhatásaitól.
–  Új csapatot keresünk neked… – szűrődött át a körém
ereszkedő ködön Logan határozott hangja.
– Mi? – toltam magamtól távolabb, miután értelmet nyertek a
szavai. – Nem! – vágtam rá. – Te is láttad, milyen tökéletesen
kiegészítjük egymást a srácokkal!
–  Nem! Én azt láttam, milyen tökéletesen illek beléd. Te az
enyém vagy, Kíra Wells! Csak az enyém! Csak én lehetek
benned! Csak nekem énekelhetsz, csak az én karjaim ölelhetnek
körül!
–  Logan… – motyogtam. Váratlanul ért a kitárulkozása, de
féltem, ez csak egy fellángolás, az előbbi egymásnak esésünk
következménye.
– Nem kell féltékenykedned…
– Nem teszem, ha elküldöd őket innen messzire!
–  Logan! Nem fogom sutba vágni az eddigi eredményeinket
csak azért, mert féltékeny vagy!
– Nem vagyok féltékeny!
– Nem?
– Nem!
– Na, azt majd meglátjuk!
– Kíra!
– Semmi Kíra! – bontakoztam ki a karjai közül. – Ez a hét még
a tied. A te dalodé. De a jövő hetet a fiúkkal fogom végignyomni.
– Csak a próbákon, vagy az ágyban is? – fordított maga felé. –
Hm? Kipróbáltad velem, aztán velük? Hagytad, hogy keményen
megbasszalak és most ők jönnek? Egyesével, vagy egyszerre a
kettővel?
Nem válaszoltam. A testemet elárasztó fájdalom megnémított.
–  Kérdeztem valamit! Külön-külön vagy egyszerre baszatod
meg velük magadat?
Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Akkora pofon
csattant az arcán, hogy az én kezem is lüktetni kezdett. A feje
oldalra billent. A szemében villámok millió cikáztak.
– Fordulj fel! – köptem felé a szavakat és magára hagytam.
 Aznap este nem szóltam senkihez. Magamba zárkóztam. A
fiúknak adtam pár nap szabadságot. Élvezzék csak ki a város
adta szórakozási lehetőségeket. A lányoknak sem meséltem
semmit. Ezt magamban kellett helyretennem. Ez a kapcsolat
valamiért túl sok akadályba ütközik. Logan nem képes bántás
nélkül szeretni – zokogtam fel fájdalmasan. Azért, mert te is
megbántottad! – szóltam magamra. Lehet… De több mint
valószínű, hogy ezt már sosem tudom meg. Tia is
figyelmeztetett, hogy ez balul is elsülhet, de akkor is
végigcsináltam, hát most meg kell ennem, amit főztem –
töröltem ki egy újabb kibuggyanó könnycseppet a szememből.
A hét hátralévő részében minden zavartalanul zajlott. A
próbák, a köztünk zajló beszélgetések… Mintha semmi sem
lenne kettőnk között.
– Attól tartok, mind a kettőnkkel súlyos problémák vannak –
sóhajtottam, miközben az ujjaimat végigfuttattam az asztal
lapján, amin pár nappal ezelőtt keményen magáévá tett.

Igaz, nem ezt a dalt gyakoroltuk a mai műsorra, de jogom van

másikat választani. Ez a verseny egyik újdonsága. Ha az énekes
úgy dönt, akkor akár a mentorát is meglepheti egy másik dallal,
hogy bizonyítsa, mennyire felkészült, hogy megmutassa, milyen
produkciót tud nyújtani egy váratlan helyzetben. Az előző
fordulóban is bizonyítottam, hogy egyedül is fel tudok készülni.
Az után a sikerem után egy csepp félelem sem volt bennem.
Tudtam, hogy ma este nekem ezt a dalt kell előadnom.
Elérkezett a pillanat, hogy színpadra vigyem a dalt, amiben a
lelkem minden keserves sóhaja, és a szívem minden fájdalmas
dobbanása benne van.
Még a fellépőruhámat is megváltoztattam. A felsőm alját
elszakítottam, hogy tükrözze a megtépázott lelkemet. A
rövidebb, combomat kivillantó szoknyát lecseréltem egy
hosszú, lágy esésű darabra, ami az engem körüllengő fájdalmas
érzéseket szimbolizálta.
Kiléptem a színpad középre és vártam, hogy felcsendüljön az
első dallam. Vártam, hogy Logannek leessen, nem a
megbeszéltek szerint cselekszem. Vártam a reakcióját.
Magamban felidéztem a pár nappal ezelőtti forró és
szenvedélyes szeretkezésünket, amit egy még hevesebb
veszekedés követett. A további gondolatokat visszaszorítottam,
mert azt akartam, hogy a fájdalom, a kétségbeesés a dal alatt
bontakozzon ki.

Király Linda – Can’t Let go

A zongora lágy hangjai elkezdtek bekúszni a nézőtérre. A jobb

kezemmel megfogtam a mikrofont, ami az állványra volt
erősítve. Logan már itt is érezhette, hogy valami gubanc van, de
még nem néztem rá. Nem akartam elhamarkodni a pillanatot. A
bal kezemmel a dal finomságához hasonlóan végigsimítottam a
testemet.
Amikor az első szavak elhagyták a számat, a kezemet
megállítottam a szívem felett.
 Azt akarom, hogy eljöjjön a vég,
De nem nélküled…

Az utolsó szónál végre megemeltem a fejem, és pillantásomat

Logan viharkék tekintetébe fúrtam. Az arcán ezernyi érzelem
futott végig: értetlenség, kétségbeesés, félelem, és talán még
valami…

Olyan könnyű beszélni cselekvés helyett…

Egyik részem szeret, a másik gyűlöl téged.

A hangom egyre erőteljesebbé vált, minden érzelmet

igyekeztem megmutatni, ami a sorok mögött rejlett.
Vívódom, hogy maradjak,
Vagy magam mellett tartsalak-e.

Kikaptam az állványból a mikrofont és színpad szélére sétálva

folytattam az éneklést. A pillantásomat egy másodpercre sem
szakítottam el Logan egyre felhősebb tekintetétől.

Nem tudlak elengedni,

Ez a szerelem nem nekünk való.
Nem tudom folytatni, de nem tudom elengedni.
Nem tudom, nem tudom.

Nem tudlak elengedni…

Próbálok szabadulni, ahogy csak tudok,

Be vagyok zárva, és nálad a kulcs.
 Egyre mélyebbre zuhanok,
És nem tudlak elengedni…

A következő mondatnál végre sikerült elszakítanom Logan

fogva tartó tekintetétől a pillantásomat. Bejártam a színpadot. A
szívemet és a lelkemet is átadtam a közönségnek. Azt akartam,
hogy ők is érezzék a szívemet marcangoló, a mellkasomra
ólomként nehezedő súlyt. A keserűség gyötrő fájdalmát. A
szerelem kínzó, szívet tépő be nem teljesülését.

Átverés volt,
És bánom a napot, amikor megismertelek.

Nem hittem volna, hogy képes vagyok valakit

Egyszerre gyűlölni és szeretni.
Túlságosan beléd estem,
És most fuldoklom. Ments meg!

Ennél a sornál újra megkerestem Logan pillantását.

El akarlak hagyni, de a szívem azt súgja:

Nem tudlak elengedni…

Minden egyes szót Loganre nézve mondtam ki. Azt akartam,

hogy értse, ez a dal neki szól, ez a dal rólunk szól, miattunk
adom elő. Azt akartam, hogy értse meg, ennek az egésznek
nincs értelme, mégsem tudok nélküle élni. A dal következő
soraira végre elengedtem az eddig láncon tartott fájdalmamat
és hagytam, hogy átjárja a testem minden egyes porcikáját;
hagytam, hogy végre kiteljesedjen és elvegyen tőlem mindent,
hogy a dal végén csak én maradjak és az egyre jobban lüktető
fájdalom, amit a szerelem okoz, amit érzek, amit végre ki merek
mondani. Igen! Szívem minden dobbanása azért a férfiért kiált,
aki ott ül velem szemben, és mégsem lehetek az övé. Nem
tehetem. Nem! – sikította egy belső hang a fejemben, de az ész
mit sem ér a szív ellen – éreztem meg egy kibuggyanó
könnycseppet végiggurulni az arcomon.

Egyre mélyebbre zuhanok,

És nem tudlak elengedni.

–  nyomtam meg megint az utolsó sort, aztán elhalkult a

hangom. A pillantásunk újra összefonódott… A bal tenyeremet
újra zakatoló szívem fölé helyeztem és próbáltam
megakadályozni, hogy átszakítsa a mellkasomat. Végignéztem a
közönségen, de végül újra elmerültem abban a viharos
szempárban…

Nem számít, mennyire küzdök,

Ez úgysem fog elmúlni.
Az a sok emlék mind kísért…

A dal újra erősödni kezdett, a fejemet az ég felé fordítva

hagytam, hogy a lelkemből távozó keserűség megtöltse az egész
arénát.

Nem akarok többé találgatni.

Tudom, hogy ott kéne hagyjalak.
 De egyszerűen nem tudlak elengedni.

A dal folytatódott, és az arcomat egyre több könnycsepp

borította be. Képtelen voltam kontrollálni az érzéseimet.
Átadtam magam a megsemmisülésnek, a szerelem lelket
szaggató érzésének.
A dallamok lassan elhalkultak, a mikrofont visszatettem a
helyére, a fejemet megemeltem, körbepillantottam a sok ezer
engem figyelő emberen, majd a tekintetem újra Loganen
állapodott meg.

Nem tudlak elengedni…

–  suttogtam a dal záró szavait, miközben a zene teljesen

elcsendesedett. Egy utolsó sós csepp még végiggördült az
arcomon, végül lehunytam a szemem, hogy várjam a
produkcióm értékelését…
Annak a dalnak az értékelését, ami számomra sokkal több
volt, mint egy műsorszám. Amíg nekik ez csak egy dal, addig
nekem egy vallomás, egy beismerés. De hiába minden, mert
tudom, hogy a közönség számára ez nem volt más, mint egy
teljesítendő feladat, de nekem… – remegett meg az egész
belsőm. Egy kicsit megráztam a fejem, hogy ne essek szét ennél
is jobban. Erőt kellett vennem magamon.
A teret betöltő csend arra késztetett, hogy lassan kinyissam a
szemem, és amikor felnéztem, a nézőtér felrobbant: mindenki
állva tapsolt, sikították a nevem, a mentorok állva tapsoltak és
Logan…
Nem volt a helyén…
 A hiányára úgy éreztem, mint akit gyomron vágtak, és a
torkomban hatalmas gombóc keletkezett.
A hangzavar hirtelen elnémult, és a nézőtérre, a színpadra
súlyos csend telepedett. De a következő másodpercben újabb
váratlan dolog történt. A háttérből megszólalt a dal, amit
eredetileg elő kellett volna adnom. Nem értettem semmit. Csak
dermedten álltam, mert fogalmam sem volt róla, hogy mit
kellene tennem. Ijedten fordultam a zsűri felé, de az ő
szemükből sem tudtam semmi segítséget kiolvasni: ők is
értetlenül álltak a dolgok előtt. A dallamok egyre erőteljesebbé
váltak, körbefontak és elkezdték emlékekkel megtölteni a
tudatomat.
A dal…
Ez nem lehet…
Nem…
Ez nem lehet az, amire most gondolok…
A szöveg…
A próbák…
Nem… – ráztam meg a fejemet.

Hoobastank – The Reason

Nem vagyok tökéletes.

Sok mindent bárcsak ne tettem volna meg.

– csendült fel Logan észveszejtően szexi, mély hangja. És ahogy

a LED-fal ketté nyílt, végre megpillantottam egy mikrofonnal a
kezében. Tett egy lépést felém és folytatta az éneklést.
 De én folyamatosan tanulok.
Soha nem akartam azokat a dolgokat megtenni veled.
Így, mielőtt elmennék, azt kell mondanom:

Jóleső borzongás járta át a testemet, és egy új, ismeretlen érzés

kezdett ébredezni a lelkem mélyén. Ahogy a pillantásomat
végigvezettem ezen a férfin, az egész testem remegő
kocsonyává vált. Logan egészen más szinten mozgott, mint az
általam eddig ismert pasik. Ebben a férfiban összpontosult
minden, ami csak lehetséges, hogy tökéletes legyen a
végeredmény. Határozott, szigorú tekintete, amit pillanatok
alatt fel tudott oldani rosszfiús, pajkos mosolya. A
szemöldökének íve, borostájának szabályos vonala, a
testtartása és a hangja… A szívem olyan hevesen zakatolt, hogy
azt hittem, rögtön szívinfarktust kapok.

Csak azt szeretném, hogy tudd!

Találtam egy okot magamnak arra,
Hogy más legyek, mint amilyen voltam.
Egy okot arra, hogy újrakezdjem.

Az érzelmek folyamatosan váltakoztak bennem. Egyrészről,

ahogy felém fordulva énekelt, a szavak a szívemig hatoltak.
Másrészről rettegtem attól, hogy mi lesz, ha kitudódik a
közöttünk kialakult titkos viszony. Nem akartam, hogy azt
higgyék, ez valami marketingfogás. Az én érzelmeim tiszták
voltak és szívből jöttek.

És ez az ok…
 Te vagy!

Vártam, hogy folytassa, de ahelyett, hogy megtette volna, rám

mutatott és tudtomra adta, nekem kell befejeznem a dalt. A
lelkemben ébredező érzést szigorú pillantása úgy rombolta le,
mintha ott sem lett volna. Egy röpke másodperc alatt
megértettem, hogy ez részéről nem volt több, mint egy
figyelmeztetés. Teljesítenem kellett az adott feladatot, amit erre
a hétre nekem szánt. Az előbbi zavaros elméleteim olyan
magaslatokba repítettek, hogy teljesen váratlanul ért a tette, de
a bizonyítási vágy továbbra is ott égett bennem, ezért kizártam
az elmémbe bekúszó keserű valóságot és folytattam a dalt.

Annyira sajnálom, hogy megsebeztelek.

Ezzel most már mindennap együtt kell élnem.
És minden fájdalom, amit okoztam neked,
Kívánom, bár magammal vihetném.

A szavak, amik elhagyták a számat, éles pengeként hasították

végig már így is sajgó szívemet. Nem értettem, miért teszi ezt
velem. Mintha én bármi rosszat is tettem volna vele… Hisz’ épp
ellenkezőleg.
Mégsem mutathattam ki a bennem dúló vihart. Játszanom
kellett a szerepemet. Az előző dallal ellentétben most nem egy
szerelmes nő voltam, hanem egy olyan személy, aki rájött,
mennyire megbántotta a személyt, aki mindennél jobban
szereti. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy az érzelmeimet
elrejtve a dal mondanivalóját adhassam át a közönségnek. Nem
fájdalmat, hanem megbánást kellett tükröznie az arcomnak.
 Találtam egy okot arra, hogy megmutassam
Egy olyan oldalamat, amit eddig nem ismertél.
Egy okot mindenre, amit teszek,
És ez az ok te vagy…

– mondtam ki az utolsó szavakat, de vigyáztam rá, hogy még a

szemem sarkából se nézzek Loganre. Nem akartam, hogy
bármit is leolvashasson az arcomról. És akkor a tömegben
észrevettem az unokatestvéreimet. Minden figyelmemet nekik
szenteltem, a pillantásommal fogságba zártam őket, és édesen
mosolyogtam feléjük…
Amikor a dal véget ért, meghallottam Logan erőteljes,
határozott hangját, amibe talán egy enyhe flegmaság is vegyült.
–  Hogy ki az, aki jó előadóvá válik? Az, aki át tudja adni
azokat az érzéseket, amik lejátszódnak benne, amikor énekel.
De igazán profivá csak az válhat, aki olyan dalok
mondanivalóját, érzelmeit is képes átadni, amit ő maga az adott
pillanatban talán nem érez. És amit itt láttak, kedves közönség,
kedves tévénézők, az az volt, ahogy Kíra Wells – mutatott felém
– elénekelt egy dalt önöknek szívből, igaz érzelmekre építve,
majd egy másodikat, aminek hátterében nem volt más, mint
színtiszta profizmus – zárta le mondandóját mellém lépve.
Átfogta a derekamat, és közel hajolva a fülembe suttogott:
–  Gratulálok az előadáshoz. De még egyszer meg ne próbálj
ellenszegülni a megbeszélteknek!
A szavai a szívemen keletkezett, vérző sebet még jobban
elmélyítették.
–  Nem tudom, mennyire szabályos két dalt is elénekeltetni
egy versenyzővel ebben a fordulóban, de azt kell mondanom,
hogy: huuuh! – sikított bele a mikrofonba a műsorvezető,
akinek megjelenése miatt sikerült visszafojtani a feltörni
készülő zokogásomat.
A szavazást toronymagasan én nyertem meg, mégsem
éreztem boldogságot. Számítottam arra, hogy Logan leszid,
hogy lehord mindenféle meggondolatlan kis csitrinek, de ilyen
nyilvános megalázásra még álmomban sem gondoltam. Nem
értettem a miérteket, nem értettem semmit. Persze mások
számára ez akár egy jól felépített produkció is lehetett, de
számomra…
Mióta magamra zártam a szobám ajtaját, azóta folyamatosan
fel-alá járkáltam. Nem bírtam tétlenül ülni, de az erőm kezdett
elhagyni. Az estét nem tette könnyebbé, hogy ezúttal Liztől
búcsúztunk. A szülei a műsor után hazavitték, bár ő még
maradt volna egy utolsó bulira, de azt hiszem, jobb is így.
Képtelen lettem volna egész este a vidám, jókedvű barátnőt
játszani, amikor a szívem darabokra hullott. Tia szerencsére
nem akadékoskodott, amikor nemet mondtam a meghívására.
Vidáman vágott neki az éjszakának az ikrekkel. Holnap
beszélek Lizzel és persze Tiával is, de most… – sóhajtottam
szaggatottan.
Kimerülve ültem le az ágy szélére, a telefonomat ledobtam a
matracra. Nem vettem fel senkinek még Haley-nek és az
apámnak sem. Nem akartam hallani a lélekemelő
baromságokat. Nem akartam semmit. Az éjjeliszekrényem felé
pillantottam, ahol napok óta ki volt készítve egy üveg alkohol.
Nem akartam visszaesni, de most nagyon közel álltam hozzá.
Nem akartam megtenni, mégis többször nyújtottam felé a
kezem, de végül mindig visszarántottam.
Sosem voltam kimondottan az alkohol rabja, de azt nem
tagadom, hogy többször nyúltam italhoz a bódító hatása miatt.
Pótolni akartam vele valamit, most viszont… Nem egy üveg
alkohollal akarom betömni a szívemen sajgó lyukat…
Másra van szükségem.
A telefonom újabb üzenet érkezését jelezte. Unottan emeltem
fel, hogy megnézhessem, ki az már megint, de ahogy megláttam
a kijelzőn megjelenő nevet, megremegett a belsőm… Jesse…
Ijedtemben lecsaptam a telefont  az ágyra. A szívem ki akart
ugrani a mellkasomból, és a gyomrom hányingerkeltően liftezni
kezdett. Mintha eddig nem szenvedtem volna eléggé… Pár perc
gondolkodás után végül újra megemeltem a mobilomat, mert
úgy döntöttem, elolvasom, mit írt. Abból még nem lehet bajom,
hiszem már kigyógyultam Jesse-ből… Mióta Logan belépett az
életembe, nem lebegett a szemem előtt fiatalkori szerelmem,
már nem ábrándoztam arról, hogy csapot-papot otthagyva
felkeres, hogy szerelmet valljon.
Vettem egy mély lélegzetet és feloldottam a telefonomat, hogy
megnyithassam azt a bizonyos üzenetet…

„Gratulálok, Kíra! Ma este odatetted magad, te vagy a

legjobb! Viszont ha az a barom fájdalmat okoz, csak egy
szavadba kerül és laposra verem a pofáját… Tudnod kell,
hogy barátként, támaszként rám és az egész bandára
számíthatsz. A családodra”

Fura volt ugyan olvasni az üzenetét, mégsem éreztem azt, amit

eddig. Nem fájtak a szavai, nem bántott, hogy a barátjaként
tekint rám. Nem éreztem, hogy a mondatai késeket döfnének a
vérző szívembe, sőt… Még el is mosolyodtam a védelmező Jesse
gondolatára. „Gondolkodj pozitívan! Azt vedd számításba, amid
van, ami megadatott neked, és ne töprengj azokon a dolgokon,
amik most nincsenek a birtokodban. Ne szenvedj, hanem élvezd
az élet adta lehetőségeket!” – ismételtem Haley szavait. És ebben
a percben végre megértettem, és megpróbáltam erőt meríteni a
mondataiból, a tanításából.

„Köszönöm! Szólok, ha segítségre lesz szükségem. ”

Elküldtem rövid válaszomat, végigdőltem az ágyon, és

mosolyogva helyeztem a szívemre a telefont. Lehunytam a
szemem és hagytam, hogy még egyszer utoljára magával
ragadjon a fájdalom, amit Logan érthetetlen tette okozott.
Lecsukott szemhéjam mögül egyre több könnycsepp szökött ki,
hogy végigszántson az arcomon. Felrémlett előttem a szigorú,
viharkék szempár, ahogy rendre utasít, akár egy gyereket, és
képtelen voltam megálljt parancsolni órák óta visszafojtott
zokogásomnak. Végre a felszínre tört…
Sírásomat a telefonom csörgése szakította félbe. A kezembe
vettem, de ahogy a könnyeimen keresztül megláttam, ki keres,
meggondolatlanul kinyomtam. Abban a pillanatban tudtam,
hibát követek el, de már nem volt lehetőségem változtatni rajta.
–  Hagynom kellett volna – motyogtam magam elé, amikor
újra csörögni kezdett… Baszd meg! – nyomtam ki megint.
Érdekel is engem, hogy mit akarsz… – kapcsoltam ki az újabb
hívás jelzésekor a mobilt. Oldalra fordultam és igyekeztem nem
tudomást venni arról, hogy holnapután hétfő, és délelőtt
kilenckor jelenésem van Logan előtt…
Miért? Miért mindig ilyen vadbarmokba szeretek bele?
Miért? – töröltem le a könnyeimet. Nem, ez nem igaz – szidtam
le magamat szégyenemben. Jesse sosem volt velem ekkora
utolsó szemét. Talán néha elkerült, de ha szükségem volt rá,
akkor ott volt és nem megalázott, hanem megvédett. Még akkor
is, amikor nem volt kötelessége.
Logan… Vele már más a helyzet – ő egy beképzelt fasz, aki azt
hiszi, minden úgy van, ahogy ő akarja, mert gazdag és híres –
zokogtam fel újra.
A fájdalom újra és újra belemart a szívembe, de kezdtem
megunni az elesett kislány szerepét.
Szedd össze magad, az istenért! – ültem fel, hogy erőt gyűjtsek.
Mi az, ami mindig segített? Hát nem a sírás… Nem! – ráztam
meg a fejemet. Az talán segíti meggyászolni a tönkrement
dolgokat, de megoldani nem fogja. Vettem egy mély lélegzetet és
az tettem, ami mindig átsegített a mélypontokon. Énekelni
kezdtem…

Király Linda – Runaway

A szerelem mindig bolondot csinált belőlem.

Én fiatal voltam, ő pedig vad és szabad.
Azt mondta: ő az egyetlen, aki segít majd nekem.

Ez a dal egy az egyben visszaadta az érzéseimet. A szövegétől

erőre kaptam. Felálltam az ágyon és átadtam magam a
pillanatnak. Úgy énekeltem, mintha ez lenne az utolsó
lehetőségem.

Most már magam vagyok…

Én most már a saját helyemen vagyok.
Nincs több sírás!
Én már mindent magam mögött hagytam.

Egyre jobban beleéltem magam, már az sem érdekelt, hogy

tőlem zengett az egész épület…
 Logan
Nem, nem és nem! Ekkora baromságot még sohasem tettem csak
azért, hogy az enyém legyen az utolsó szó. Én és az idióta
irányításmániám… – emeltem a számhoz a poharat. Mégis mit
képzeltem? Mégis miért tettem, amit tettem? Talán mindennek
köze van az egész heti idegállapotomhoz, amit csakis Kírának
köszönhetek. Kíra tette ezt velem és a két kis balfasz színre
lépése… De akkor is, hogy lehettem ekkora sértődött fasz? És
miért nem mentem utána?
Letettem a poharat az asztalra, és helyette a telefonomat
vettem a kezembe. Volt egy olyan érzésem, hogy teljesen
felesleges, mégis elindítottam a hívást. Nem kellett csalódnom.
Két csörgés után kinyomta. A francba – vágtam a telefont a
falhoz, amikor az benyögte, hogy a hívott szám nem
kapcsolható. Én ezt nem így akartam. Azt sem tudtam, mitévő
legyek a produkciója láttán… Azt meg pláne nem, mit reagáljak
a vallomására, amit előadott nekem a színpadon… mert igen,
tudom, hogy nekem szólt, mégsem tudtam vele mit kezdeni.
Már a legelső pillanatban olyan érzéseket ébresztett bennem,
amiket eddig még soha nem éreztem egyetlen nő iránt sem. De
ahogy a dalunk végén azokra a taknyokra nézett… – ébredt fel
bennem újra a harag a pillanat felidézésekor. Először Sean,
aztán azok a kis senkiházik. Na, ne már! Most komolyan
ennyire féltékeny vagyok? Úristen, Logan, szedd már össze
magad! A versenyből még hátravan négy forduló, nem teheted
meg, hogy tönkreteszed az eddig elért sikereit. Nem teheted
tönkre egy fiatal tehetség jövőjét csak azért, mert valamit nem
úgy csinált, ahogy te kérted. Mert bassza meg! Kurva jól
csinálta, amit csinált. Én sem taníthattam volna ennél többet
neki. A kurva életbe! – kaptam fel a kulcsokat és indultam a
kijárat felé. Ezt rendbe kellett hoznom. Hiszen még meg sem
dicsértem. De ki akarja megdicsérni? Végkimerülésig akarom
élvezni, ahogy újra és újra elmerülök benne, érinteni akarom
édes testének minden porcikáját, végig akarom simítani
selymes bőrének minden milliméterét… Egész éjszaka megállás
nélkül akarom kefélni – tapostam bele a gázba, hogy minél
hamarabb megérkezzek hozzá.
Jelenleg semmi sem érdekelt. Nem az volt a fontos, mit
gondolnak rólam. Pont úgy leszartam, ahogy mindig is. Engem
nem tudnak sakkban tartani a pletykalapok, engem nem
tudnak megfélemlíteni. Túl sok mindenen vagyok már túl, hogy
szavakkal bánthassanak, de Kíra más… És őt én bántottam meg.
A lelkébe tiportam.
A ház elé érve beletapostam a fékbe. Kipattantam az autóból
és a kulcskártyámat használva feltéptem a lépcsőház ajtaját.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. A folyosóra érve
megtorpantam. Kíra lakásából eszméleten előadás hallatszott.
Sok tehetséggel találkoztam már életemben, de ilyen istenadta
tökéletes hanggal még sosem volt dolgom. Mindenféle zenei
aláfestés nélkül énekelt, mégis többet adott, mint bárki egy jól
megtervezett koncerten. Ebben a dalban benne volt minden
fájdalma, minden, amit egyértelműen én okoztam neki.
 Most már magam vagyok…
Én most már a saját helyemen vagyok.
Nincs több sírás!
Én már mindent magam mögött hagytam.

–  rázta meg újra az épületet erőteljes, de hibátlan hangja.

Eredetileg vergődni akartam, rátörni az ajtót, ahogy azt a jó
szokásom tartja, de a hangja olyan mértékben sokkolt, hogy
kénytelen voltam átgondolni a helyzetet. Nem szabad azt
tennem, amit mással tennék, mert ő nem csak egy nő. Ő a nő
számomra. Egy különleges nő, akit mindennek ellenére sárba
tiportam és megaláztam.
Figyelve arra, hogy még véletlenül se zavarjam meg, lassan
kinyitottam az ajtót és halk léptekkel végigsétáltam a folyosón a
szobája felé. Nesztelenül lenyomtam a kilincset és belöktem az
ajtót. Benéztem. Látni akartam az előadását. Hallani is
elképesztő volt, de látni a mozdulatain, az arcán az érzelmeket,
az elszántságot, leírhatatlan…

Én tudom, én tudom, hogy egy nap elér majd a vihar.

Én tudom, most mit akarok!
Egy mérget, ami lassan megöl…

A szöveg megdöbbentett. Nem gondolhatja komolyan. És mégis,

ahogy én ismerem, igenis így érzi. Ellöktem magam az ajtótól és
beljebb léptem. Még akkor sem vett észre, amikor már egészen
közel jártam. Egyszerűen nem tudtam, hogy kezdhetnék bele…
Még életemben nem kértem bocsánatot senkitől – vágott fejbe a
felismerés.
 –  Kíra – nyúltam a dereka felé, és milyen jól tettem, mert
hatalmasat esett volna, ha nem kapom el.
–  Úriiisteeen! – sikított. – Te normális vagy? Mi a francot
csinálsz itt? – sápítozott elégedetlenül. – Azért jöttél, hogy még
egyszer földbe tiporj? Nem volt elég, hogy megaláztál egy egész
világ előtt? Mit akarsz? Mit? – zúdította rám a kérdéseinek
áradatát.
–  Én nem akartam… – morogtam, mert hiába minden, az a
fránya szó nem akarta elhagyni a számat.
– Mit? Mit nem akartál? Porig alázni? Csak véletlenül történt
minden, mi? Te csak úgy megbotlottál és felestél a színpadra,
ugye? Fájt volna három szóban megdicsérni? Miért kellett ezt
tenned? Miért?
– Nem tudom, jó? Nem tudom. Egyszerűen csak… Nem tudom.
– És mit keresel itt? Mit akarsz még tőlem? Szeretnél még egy
kést döfni a szívembe? Hm? – kalimpált az ölemben, hogy
kiszabaduljon, csakhogy nekem eszemben sem volt elengedni.
Még így, ilyen idegesen is úgy vonzott, mint soha senki. Meg
akartam ízlelni kívánatos, dús ajkait. Azt akartam, hogy érezze,
büszke voltam ma rá. – Engedj már el, és takarodj ki a
szobámból! – püfölte a mellkasomat ököllel.
–  Nem foglak itt hagyni, mert… – kezdtem bele, de képtelen
voltam befejezni, mert ilyen helyzetben még sosem voltam.
Képtelen voltam megszólalni, ezért inkább azt tettem, amihez
értek. Éreztetni akartam vele, hogy mennyire fontos nekem.
Még közelebb rántottam magamhoz és vadul a szájára
tapadtam. Éhesen szívtam be édes ajkait. A sajátom körül
akartam érezni feleselő nyelvét, de újra meg tudott lepni, mert
akkora pofon csattant az arcomon, hogy azt hittem, kiesik a
szemem. Pofon vágott. Megint. Már harmadjára…
– Hülye, beképzelt fasz! – fröcsögte az arcomba.
– Kíra, elég! – fogtam meg a kezét, mielőtt újra lesújtott volna.
Egy negyediket már nehezen viselne el az egóm. – Azért jöttem,
hogy… bocsánatot kérjek – nyögtem ki végül. – Amit ma a
színpadon műveltél, eszméletlen volt. Sosem éreztem még ilyen
büszkeséget, pedig ehhez aztán tényleg semmi közöm. Ezt csak
magadnak köszönheted – mondtam határozottan. Úgy látszik, a
szavaim hatással voltak rá, mert egy pillanatra abbahagyta a
kapálózást.
–  Azt hiszed, mindent megoldhatsz egy ilyen gyenge
szöveggel? – kérdezte gúnyosan.
–  Nem. Tudom, hogy rohadtul elbasztam.  De meg kell
értened! Teljesen lesokkoltál. Az a dal… – némultam el teljesen.
– Mi van vele? Mi?
– Az, hogy bassza meg! – rántottam megint magamhoz.
Olyan hévvel csókoltam, mintha nem lenne holnapunk. Az
agyam egyszerűen csődöt mondott. Tettekkel kellett
bizonyítanom, amit éreztem.
–  Egy istennő voltál ma este azon a színpadon – nyögtem az
ajkai közé. A derekánál fogva tartottam, mert azt akartam,
érezze, mennyire kívánom.
– Engedj el, te utolsó, hazug seggfej! – fordította el hirtelen a
fejét, megszakítva ezzel a csókunkat.
–  Nem foglak elengedni, mert meg kell értetnem veled –
mondtam egyenesen a szemébe nézve, miközben szorosan
tartottam, hogy ne tudjon kiszabadulni a karjaim közül, de még
azelőtt közbevágott, hogy befejezhettem volna.
–  Nem kell velem megértetni semmit. Eleget mondtál a mai
nappal. Szóval felőlem akár meg is baszódhatsz – köpködte
felém a szavakat.
–  Aki ma itt megbaszódik, az nem én leszek – vontam
magamhoz még közelebb, hogy újra a szájára tapadhassak.
–  Hogy mondhatsz ilyet, te aljas… – kezdte megint a
szitkozódást, de a következő szavakat beléfojtottam. – Lo-gan…
– nyögte, ahogy újra összefonódtak a nyelveink. – En-gedj… el…
– nyögdécselt, de a mozgása egyre kevésbé volt elutasító, lassan
feladta a küzdelmet a vágyai ellen.
– Én ismerlek. Tudom, mire vagy képes és azt is tudom, hogy
most miért remegsz olyan kétségbeesetten. Azt akarod, hogy
megérintselek. Itt – simítottam végig a testén, és apró köröket
írtam le nedves rése körül. – Azt akarod, hogy újra hozzád érjek
– húztam végig az ujjam lüktető csiklóján.
–  Lo-gan… – nyögte szaggatottan hátravetett fejjel, amivel
hozzásegített ahhoz, hogy végigcsókolhassam kívánatos,
bársonyosan puha nyakát.
–  Szeretnél érezni? – húztam félre a bugyiját, hogy két
ujjamat belemárthassam. – Szeretnéd, ha a farkam felváltaná
őket? – mozgattam benne kínzó lassúsággal az ujjaimat.
Éreztem, ahogy forró hüvelye egyre jobban körülölel.
–  Oh, igen – nyögött fel hangosan. – Kérlek! – nyöszörgött
egyre szaggatottabban, közben megpróbálta letolni a vállamról
a zakómat. Engedtem neki. Az anyag a földre hullott, de amikor
az ujjai az ingem gombjait kezdték kutatni, megállítottam.
–  Ezt ne – állítottam meg a mozdulatban, megszakítva ezzel
érzéki kínzását.
– De miért? Látni akarlak! Miért rejtegeted magad? – kérdezte
nyöszörögve.
– Csak megvédelek a múltamtól.
– Miért? – próbálkozott újra.
–  Shh – tettem az ujjam a szájára, és egy gyors mozdulattal
előkaptam kőkemény farkamat. – Ma nem beszélünk többet –
nyomtam a hátát a falhoz, és a következő pillanatban
felnyársaltam.
– Úristen! – szakadt fel a torkából.
– Ugye milyen jó? Remélem, már te is belátod, hogy ide nem
kellenek szavak! – húztam magamra még erősebben.
–  Akkor fogd be és kefélj meg! – sikított fel két mozdulat
között. Megfogta a nyakkendőmet és magához húzott. Olyan
erővel csapódott egymásnak a szánk, hogy a fogunk is hangosan
koccant össze.
–  Teljesen megvadítasz – hörögtem két csók között. – Kellesz
nekem – merültem el benne még egyszer.
–  Azt mondtad, ne pofázzak. Akkor te se tedd! – rántott újra
magához.
– Nekem nincs ilyen mocskos szám – mordultam rá.
– Csak csináld! – nyögött fel.
–  Hmm… – dünnyögtem, ahogy két keze közé fogta, és
végigsimított borostával fedett arcomon. A csókja olyan
mámorító volt, amiért képes lettem volna bármit feladni, hogy
érezhessem. Felnyúltam a ruhája alá, és rámarkoltam izgatóan
ugráló mellére. Két ujjam közé fogtam hegyesen meredő
bimbóját és finoman izgatni kezdtem. Éreztem, ahogy egyre
jobban megfeszül. Éreztem, ahogy egyre jobban rászorít lüktető
farkamra, s az orgazmus mindent elsöprő hurrikánként söpör
rajta végig. Az egész testét átjárta a mámorító kéj és vadul
kapkodta a levegőt. A fejét a vállamra fektette és próbálta
normalizálni a légzését. Egy pillanatra megálltam. De amikor
megéreztem érzékien simogató nyelvét a fülem mögött, a
következő mozdulattal magamat is átbillentettem a határon, és
egy végső lökéssel beleürítettem felhalmozott feszültségemet.
–  És ez az ok te vagy… – suttogtam szinte öntudatlan
állapotban.
A testemet elhagyta minden rossz érzés, és már csak a jóleső
remegés maradt utána.
 Kíra
A legutóbbi szenvedélyes kefélésünk óta – szebb szóval nem
tudom leírni, mert ez aztán tényleg az volt – normalizálódni
látszott a kapcsolatunk. Bár a nagyvilág előtt még nem vállaltuk
fel a kapcsolatunkat – megeshet, Logan még nem is akarja. Erre
még nem tértünk ki. Igazából fogalmam sincs, hogy mit gondol,
mégis úgy érzem, ő is többre vágyik. Tudom. Mi sem bizonyítja
ezt jobban, mint a kielégülése után fülembe suttogott szavai.
Talán ő maga nem is emlékszik arra a pillanatra, de nekem
örökre a tudatomba égett, ahogy a testét átjáró mámortól
rekedtté váló hangon elmormolta azokat a bizonyos szavakat.
Mindenesetre egyelőre várok. Várok a következő lépésére. De
talán majd ma este… Igen, ez az este érzem, hogy különleges
lesz számunkra.
–  Gyereee mááár! – riasztott fel Liz az elmélkedésből. –
Fogadjunk, már megint körülötte forog minden gondolatod.
– Ha azt mondom, hogy nem, akkor elhiszed?
– Nem! – vágta rá vigyorogva.
– Jó. Őszinte leszek. Igen, eltaláltad.
–  Semmi gond. Megesik, ha szerelmes egy nő, de kérlek,
kérlek, kérlek, legalább pár órára kapcsolj ki! Ez a délután a
miénk és ha van kedvetek az este is!
–  Na, azt már nem! Nem leszek sem neked, sem Tiának a
gyertyatartója. Este a fiúkkal mentek bulizni, nekem úgyis
dolgom van, mondtam már.
–  Ja, igaz. Amúgy tökre megértelek – nyomott le az egyik
székre, hogy gyors, gyakorlott mozdulatokkal kisminkeljen.
–  Örülök, hogy megértesz. Fél siker, hogy nektek nem kell
órákig járatni a számat.
–  A szádat, szívem másra használd ma este – vihogott,
miközben két ujja közé fogta az arcomat, hogy jobbról és balról
is megszemlélhesse az elkészült művét. – Fain lettél, csajszikám
– kacsintott rám.
–  Számomra öröm, ha meg vagy magaddal elégedve –
kacagtam fel jókedvűen.
–  De meg ám! Még akkor is, ha a versenytől búcsúznom
kellett. Azért az ötödik hely is menő.
– Igen, az. Büszkék is vagyunk rád! – ugrott Tia Liz nyakába.
– Én is rátok, tökfejek!

–  Nem, kösz. Nekem jó lesz itt, tényleg… Komolyan. Menjetek

csak! – mutattam az út túloldalán lévő szórakozóhelyre.
– Itt? – néztek össze a többiek.
–  Igen, itt. Bemegyek, iszom valamit, megvárom a taxit és
hazamegyek. Ma nincs kedvem bulizni – rántottam meg a
vállam. – Menjetek már! – hessegettem őket arrébb. – Nem kell
vigyázni rám. Megleszek egyedül is – tettem karba a kezem. –
Amúgy meg ha baj van, úgyis hívlak majd titeket vagy
másvalakit. Húzzatok már el! – fakadtam ki. – Az eredeti terv is
ez volt. Most miért néztek olyan furán?
–  Ja, semmi. Semmi – ingatták a fejüket, de végre-valahára
folytatták az útjukat. Néztem, ahogy egyre messzebb kerülnek
tőlem, és amikor eléggé eltávolodtak, lassú léptekkel a zebrához
sétáltam. Megálltam, megvártam, amíg a lámpa zöldre vált és
átgyalogoltam a szórakozóhely oldalába.
Ideje volt eltűnniük – néztem még utoljára a barátaim után. A
papírra 22:30 volt írva… Még van három percem, bármi is
kezdődjön odabenn.
Talán segíthet megoldani a Logan-rejtélyt.
Talán segíthet jobban megismerni.
Talán örökre kiábrándulok belőle attól, amit bent fogok
találni – fintorodtam el egy pillanatra.
Újra ránéztem az épületre és elmormoltam egy halk imát,
miszerint ne vétsek orbitális hibát azzal, amire most készülök.
Amikor Logan tegnap este kiszaladt a fürdőszobába rendbe
kapni magát, rendszerető nőként normálisnak tűnt felvenni a
földre száműzött zakóját. Arra viszont nem számítottam, hogy
az anyagot megemelve az egyik zsebéből kiesik egy kártya. Egy
meghívó, vagy valami ahhoz hasonló. Nem gondolkodtam,
gyorsan zsebre vágtam, nehogy idő előtt lebukjak. Meglehet,
simán rákérdezhettem volna, de úgy voltam vele, ha ő
titkolózik, én miért ne tehetném.
Még egyszer körülnéztem, de nem láttam semmi gyanúsat.
–  Szuper! – sóhajtottam, és előrefordulva beléptem a kissé
bizarr külsejű épületbe. Az egésznek olyan régi, évtizedekkel
ezelőtti stílusa volt. A cigarettafüst mindent körüllengett.
Mintha egy ősrégi fekete-fehér filmbe kerültem volna, ahogy
átléptem a küszöböt.
– Segíthetek, kisasszony? – állt meg előttem egy idősebb férfi.
–  Nem. Köszönöm – ráztam meg a fejem és felmutattam a
Logan zsebéből elcsórt belépőkártyát. Vagyis… onnan esett ki.
Én csak elfelejtettem visszatenni. Nos, igen… A cél ismét
szentesítette az eszközt – győzködtem magam arról, hogy
teljesen normálisan cselekedtem.
–  Szóljon, ha mégis szüksége lenne valamire – biccentett, de
szerencsére magamra hagyott.
Idegennek, betolakodónak éreztem magam ezen a helyen.
Olyan fura érzés töltött el, mintha leskelődnék valaki után,
valami után, amihez egyáltalán nincs közöm. Kikerültem az
egyik utamba akadó asztalt és pár lélegzetvételre a falnak
támaszkodtam. Megpróbáltam rendezni a rám törő fura
gondolatokat. Mit keresek én itt? Mindjárt idejön valaki és
elzavar. Annyira látszik, hogy nem az én világom. Én meg a
hülye kíváncsiságom… – szidtam magamat. El kell tűnnöm
innen… – szólalt meg a józanabbik énem. Nem. Ha már itt vagy,
maradj még pár percet – szólt vissza a kíváncsi felem. Remek.
Már saját magammal veszekszem… – forgattam a szemem. Jó.
Még fél percet várok, de ha nem történik semmi említésre méltó,
akkor leléptem – határoztam el magam. Tovább viszont már
nem volt időm ezen rágódni, mert a hangszórókból hirtelen
felharsant Chris Rea Road To Hell című száma. Na, zsír.
Mindjárt közrefognak, és egy dal kíséretében löknek ki az
épület mögötti sikátorba – törtek rám az elmém által kreált
rémisztő képek. Jól van, Kíra… Úgy látom, végérvényesen is
meghülyültél. Nem baj. Végül is várható volt már egy ideje… –
morogtam magam elé. Menekülj! Maradj! Menj! Maradnod kell!
– szálltam újra vitába magammal, és közben egyik lábamról a
másikra álltam. Már éppen megtettem volna az első lépést,
amikor megütötte a fülemet az egyik legizgatóbb férfihang,
amit valaha hallottam. Az nem lehet – fordultam a színpad felé.
Hát persze, hogy nem – néztem az elém táruló látványt. Vagy
várjunk csak… Lehet, hogy mégis – koncentráltam a színpadon
álló férfira. Nem. Nem lehet Logan. Ez a férfi egyáltalán nem
hasonlított arra a Logan Kenwardra, akit én ismerek. Egyáltalán
nem hasonlított arra, akit a világ ismer. Megdermedve álltam és
hallgattam, ahogy énekel.

Az utcai lámpák alatt állok,

De az öröm fénye, amit ismerek,
Messze tűnt
Az árnyékok között.

A falnak támaszkodva néztem az előadást és többször

elbizonytalanodtam, hogy vajon tényleg őt látom-e, vagy csak a
képzeletem játszik velem. A haja most nem volt hátranyalva,
ahogy Jesse mondaná… Kócosan, összevissza állt, mindenféle
precizitást kerülve. A ruhája… egyáltalán nem vallott rá. Soha
nem láttam még másban, mint a jól megszokott öltönyei, most
viszont egy fekete farmernadrág ölelte körbe a lábait, a
felsőtestét pedig egy bőrkabát alá rejtette. És az összhatás
növelése érdekében igéző kék szemeit is eltakarta a
nyilvánosság elől egy fekete napszemüveggel.

Ez nem egy felfelé vezető autópálya,

 Ó, nem… Ez az út…
Ez az út…
Ez az út a pokolba visz…

A dal lassan a végére ért és egy pillanatra megemelte a

szemüvegét, megvillantva felém a szemeit. Ott, akkor lettem
benne száz százalékig biztos, hogy ő az. Azt a viharkék
tekintetet ezer álarcos férfi szeme közül is megismerném. Hiába
a távolság, hiába a bár levegőjét belengő füst és félhomály, így
csak ő tud nézni, csak ő képes így nézni rám – vágott mellbe a
felismerés. Észrevett. Tudja, hogy itt vagyok. Akkor azt is tudja,
hogyan kerültem ide – szorította össze a torkomat a félelem.
Lebuktam. El kell tűnnöm innen… – rázott fel révületemből egy
belső hang. – Mozdulj már meg, te szerencsétlen! Nem látod?
Feléd tart! És villámokat szór a szeme. Lépés indul, kisanyám!
Fuss!
– Kíra! Ha volt igazság abban, amit a legutóbb mondtál, akkor
nem mész most sehova – ért el hozzám Logan szigorú hangja. –
Kíra! – hallottam meg újra. – Kíra… – éreztem meg hirtelen
forróságot árasztó tenyerét az arcomon. – Kíra, megijesztesz! Jól
vagy? – simított végig az ajkaimon. Úgy éreztem, mint aki
megfagyott. A szívem ütemes dobolásán kívül alig jutott el
hozzám valami. Képtelen voltam megmozdulni. A testem
felmondta a szolgálatot.
– Gond van? – léptek mellénk – legalábbis gondolom.
–  Nem. Semmi. Adjatok öt percet – jött Logantől ismerős,
utasító hangnemben.
– Rendben, uram – biccentettek felé, és otthagytak bennünket.
 Még szerencse, hogy egy viszonylag rejtett sarokban álltam
meg. Az egyetlen kérdés már csak az, Logan hogy a francba vett
itt észre…
–  Kíra, az Isten verje meg! – káromkodott, és hirtelen
megcsókolt. Az ajkai érintésére a testem új életre kelt. A szívem
még hevesebben kezdett verni, a gyomromban ezer pillangó
kapott szárnyra. – Kíra – nyögött a számba, és még közelebb
vont magához. Megdermedt testem kiolvadt a belőle áradó
hőtől. A vérem elemi erővel száguldott végig az ereimen.
Behunyt szemeim előtt milliárdnyi csillag szikrázott. Olyan
érzés volt, mint a filmek végén, amikor a szerelmespár
megcsókolja egymást, és pont akkor kezdődik el a tűzijáték.
Csak ezt a játékot én nem láttam, hanem éreztem. A testemben
játszódott le az egész. Nem akartam, hogy bármi is félbeszakítsa
a csókunkat. Szükségem volt rá. Éreznem kellett az érintését,
szívének erős ütemét. Felnyúltam a tarkója mögé és beletúrtam
a hajába, hogy egyhelyben tartsam, amennyire csak tudom. A
testem szorosan préselődött az övéhez, egy csepp
bizonytalanságot sem hagyva afelől, hogy mennyire kíván
engem. Ott helyben odaadtam volna neki magam. Meg akartam
semmisülni a karjai között. A lelkem milliónyi atomra hullott
szét az érintésétől. Már nem voltam magamnál. Hagytam, hogy
a nyelve körülölelje az enyémet, és ettől újra önkívületi
állapotba kerültem.
–  Maradj itt, kérlek – suttogta elnyílt ajkaim közé. – Nézd
végig a műsort, utána hazaviszlek – fogta finoman a fogai közé
az alsó ajkamat.
– Nem mozdulok innen egy tapodtat sem – vigyorogtam, mint
egy szerelmes fruska.
– Helyes – bólintott lusta mosollyal a szája szélén.
Az este hátralévő részében szívritmuszavarral küszködtem.
Logant nézve volt, hogy a szívem kihagyott egy-egy ütemet,
majd a következő pillanatban felgyorsult, hogy pótolja az
elmaradt dobbanásokat.
–  Mehetünk. Jössz? – kaptam fel a fejemet Logan hangjára.
Felnéztem rá és meglepődve vettem tudomásul, hogy újra a
tévéből is jól ismert énjével állok szemben: tökéletesen
beállított haj, makulátlan öltöny.
– Ahová csak szeretnéd – motyogtam magam elé.

Logan a város elit negyedében lakott. Hol máshol is élne Mr.

Kenward? – néztem az egymás mellé épített, grandiózus
luxusházakat. Mind egytől egyig szemet gyönyörködtetően szép
volt. Áradt belőlük az elegancia és a felsőbbrendűség. Jó, persze,
én sem panaszkodhatok, mert sosem szenvedtünk
pénzhiányban, de ez a ház egészen más kategóriába tartozik,
mint amiben én felnőttem.
A nappaliba érve még mindig képtelen voltam megszólalni. A
látvány letaglózott.
– Csukd be a szád – érintette meg gyengéden az államat.
–  Ez káprázatosan szép – ámultam el az elénk táruló
látványtól.
–  Tudod… van az a mondás, hogy a pénz nem boldogít. Azt
hiszem, nem volt hülye, aki ezt kitalálta – térített magamhoz a
hangjából áradó keserűség. Felé kaptam a tekintetemet, mert a
saját szememmel is látni akartam, amit az imént hallottam.
Logan álarca megrepedt. Ha kitartó vagyok, talán még ma este
lehullik róla pár réteg, ami hosszú évek alatt szinte teljesen a
részévé vált.
–  Igazad van – léptem elé, és a tenyeremet az arcára
fektettem. Azt akartam, tudja, én itt vagyok neki és itt is
maradok, ha ő is akarja. – Szeretném, ha mesélnél magadról. Ki
az a Logan Kenward valójában? Honnan indult az a férfi, akitől
mindenki retteg? – kérdeztem kíváncsian.
–  Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet erre válaszolni –
fordította el a tekintetét. – Attól félek, a múltam hamar
meghátrálásra késztet majd téged is.
–  Ebben tévedsz. Akarlak. A múltaddal együtt akarlak.
Engedd, hogy megismerjelek! – kértem, miközben apró
csókokkal hintettem keskeny vonallá préselt ajkait. Nem szólt,
nem reagált, csak hagyta, hogy gyengéden ízlelgessem. A karjai
körém fonódtak, és szorosan magához vont.
 Logan
Még saját magamat is megleptem azzal, hogy szóra nyitottam a
számat. A múlt eseményeinek képei kiszabadultak az eddigi
fogságukból, hogy újra emlékeztessenek arra, hiába az eltelt
évek, hiába a megélt sikerek, én még mindig ugyanazt az életet
élem, amit harminchét évvel ezelőtt megkezdtem…
–  Ahhoz, hogy megértsd a történetemet, az elején kell
kezdenem. A legelején. Ami azt jelenti, hogy vissza kell repülni
a múltba közel negyven évet. Előre szólok, hosszú lesz.
–  Szerencsére nem sietek sehová – mosolygott biztatóan.
Bólintottam, megfogtam a kezét és magam után húztam a
kanapéig. Kigomboltam a zakómat, levettem, és a mellettünk
lévő fotelra dobtam. Meglazítottam a nyakkendőmet és leültem
a bőrrel borított bútorra.
–  Hallgatlak – mászott Kíra az ölembe, hogy figyelmesen
végighallgathassa a mesémet, ami sokkal inkább dráma, mint
tündérmese… Igaz, a happy end még összejöhet, talán… de ne
szaladjunk ennyire előre – szóltam magamra, mielőtt
túlságosan is elragadna a hév.  Kíra meg sem szólalt, nem
sürgetett. Némán várta, hogy belekezdjek. Vettem egy mély
levegőt és beszélni kezdtem.
–  Apám az egyik üzleti útja során találkozott az anyámmal
Spanyolországban. Amélia akkoriban táncosként kereste a
kenyerét. Szegény családból származott, de szép volt és
tehetséges. Az élet mégis megtörte, huszonéves korára
drogfüggő lett. Apám ennek ellenére beleszeretett. Talán eleinte
anyám is szerette a jóképű Richard Kenwardot. Talán a
kapcsolatuk elején ő is a szerető férfit látta benne, és nem a
kifogyhatatlan zsebbel rendelkező balekot. Apa kiemelte anyát
a szegénységből, de a függőséggel már korántsem volt annyira
könnyű dolga. Hogy mi taszította anyámat újra és újra a drogok
világába? Ezt már sosem tudjuk meg – fújtam magam elé
csalódottan.
– Oh, részvétem… – motyogta alig érthetően.
–  Köszönöm – néztem mélyen az engem fürkésző zöld
szempárba. A tekintete a lelkemig hatolt. Ott, abban a
pillanatban tudtam, éreztem, hogy tényleg szeretné tudni az
igazat. És nem azért, mert kíváncsi, hanem azért, mert tudta,
szükségem van arra, hogy végre megnyíljak valaki előtt. Eljött
az idő, hogy beengedjek valakit a szívembe. Valakit, aki nem
lehet más csak ő.
–  Folytasd, kérlek – simította meg az arcomat bársonyos
ujjaival.
A következő pillanatban a gondolataim megszakíthatatlan
szóáradattá váltak.
–  Az első pár évem sem volt felhőtlen, de az biztos, hogy
mindent megkaptam, ami pénzért megvehető. De, mint azt
tudjuk, van, ami megfizethetetlen. Apám gondokoskodó és
figyelmes férfi volt, de sokat utazott a munkája miatt. Anyám
kedves asszony volt, de visszaeső drogfüggő. Apám
rengetegszer elérte nála, hogy letegye, de valamiért mindig
újrakezdte. Valószínűleg nem volt meg benne a kellő akarat.
Sokan gyenge jelleműnek nevezik az ilyen embereket. Neki nem
volt elég az, hogy én megszülettem. Neki nem volt elég az, hogy
a férje mindent a lába elé tett. Hogy szeretve volt. Többet akart,
és nem tudta, hogy a legtöbb, amit egy nő kaphat az élettől, már
az övé. Hogy az a valaki ott ül szomorúan és magányosan az ő
szobájától pár méterre eső ajtó mögött. A fia. A gyermeke. Én…
Szerettem. Csodáltam a szépségét, de sosem volt igazi anya, és
ez már kisgyerekként is feltűnt nekem. Sokszor éreztem
egyedül magamat. A magányos napjaim megszűnni látszottak,
amikor megszületett a húgom, Megan. Imádtam már akkor,
amikor hazajöttek vele a kórházból. Egész nap képes voltam a
szobájában ülni és csak nézni. És ő is szerette, amikor
gagyogtam neki. Olyan édesen tudott kacagni, főleg rám –
húzódott a szám mosolyra az emlék felidézésekor.
–  Már most sajnálom azt a kisfiút, akiről a meséd szólni fog –
bújt a mellkasomhoz, hogy a történetemet a szívem dobbanásai
egészíthessék ki.
–  Amikor nem Megannel voltam, akkor a zongora jelentette
számomra a társaságot. Akkoriban még nem énekeltem. Nem
akartam magamra a kelleténél is jobban felhívni a figyelmet.
Minden vágyamat, érzelmemet a fehér és fekete billentyűk
leütésével közvetítettem. Apa nem bánta, hogy annyiszor
kölcsönvettem tőle a zongoráját. Sőt büszke volt rám. De a
nyolcadik születésnapomra végre megkaptam álmaim
hangszerét. Órákig ültem előtte, gyakorolva a kedvenc dalaimat.
Ám egy napom az anyám azt is elvette tőlem. Alig töltöttem be a
nyolcat… – ingattam a fejemet. – Az egyik éjszaka, amikor apa
külföldön tartózkodott, anyám berontott a szobámba és
kirángatott az ágyból. Sietve a repülőtérre vitetett minket.
Akkor még nem tudtam, mi a célunk. Már késő volt, amikor
megtudtam, hogy Spanyolországba indultunk. Oda, ahonnan
apa magával vitte. Jobban mondva csak annak a helynek a
közelébe…

29 évvel korábban

–  Ez lesz az új otthonunk, kicsim – mutatott körbe anya a

lakáson.
–  Szép – motyogtam körbefordulva, de be kellett fognom az
orromat, mert valahonnan borzasztó bűz áradt.
– Kitakarítok és szebb lesz, mint volt – mondta kedvesen.
Erre már nem válaszoltam. Anya lelkes volt, és az arcán
megvillanó mosolya elégnek bizonyult szeretetre és odafigyelésre
éhező lelkemnek. Legalábbis egy ideig.

–  A napok hetekbe fordultak, a hetek pedig hónapokká álltak

össze, de a helyzetünk ahelyett, hogy javult volna, egyre csak
rosszabb lett. Az otthonról hozott pénz lassan semmivé lett. Pár
hétre rá anya elveszítette a munkáját, és ezt követően az apró
lakásból is ki kellett költöznünk. Már csak egy rossz
konténerszobát tudtunk bérelni egy büdös öregembertől, akitől
felállt a szőr a hátamon. Anya egyre kevesebbszer volt magánál.
Valahogy mindig elérte, hogy újabb adaghoz jusson.
Legszívesebben menekültem volna, de gyermeki szívem nem
bírta magára hagyni az anyámat. Évek teltek el így, a
nyomorban. Utcai zenéléssel, koldulással kerestem meg a napi
betevőre valónkat. Azokon a napokon, amikor nem akadt annyi
adakozó ember, hogy elég legyen a kalapomba dobott pénz a
kettőnk ételére, akkor lopással egészítettem ki az összegyűjtött
összeget. Szomorú, de a környékünkön nem én voltam az
egyedüli gyerek, aki ilyesmire kényszerült. A tehetségem már
akkor is megmutatkozott, de sokszor jobbnak láttam eltitkolni a
tudásomat, mintsem megveressem magam a zenélésért kapott
pénz miatt. Ha több bevételhez jutottam, valaki mindig
kiszagolta és elvette tőlem. Jobb esetben csak elvette, rosszabb
napjaimon jól meg is vertek – motyogtam magam elé. Nem
néztem Kírára. Az előttem húzódó falat szuggeráltam és
hagytam, hogy a szavak egymást követve bukjanak ki belőlem. –
Sosem voltak nyugodt pillanataim, valamiért mindig küzdenem
kellett. Barátaim sem igen voltak. Egyetlen fiú volt, aki egy
párszor kiállt értem… Carlos… A srác, aki a végső löketet adta
azon a tragikus napon.

21 évvel korábban

–  Logan, fiam! Végre itthon vagy! – ragadta meg a karomat

Omar, akitől a szobának sem nevezhető lyukat béreltük. – Anyád
eladott egy adag drogért. Mától nekem dolgozol.
– Tessék? – téptem ki magam a szorításából.
– Jól hallottad, te kis szarházi! Az enyém vagy. Nekem dolgozol!
– röhögött a képembe.
–  Nem! – vágtam rá. – Hol van anya? – kérdeztem
elhomályosult tekintettel.
–  Azt hiszem, kicsit túlbecsültem az értékedet, amikor az
adagját számoltam. Ő pedig mindet bevágta. Falánk egy kurva,
azt meg kell hagyni. Talán már akkor belefulladt a fehér porba,
amikor a farkam még benne volt – röhögött újra a képembe.
Elkapott a hányinger. Elfordultam, de az üres gyomromnak
köszönhetően csak a keserű epe buggyant ki a számon. Nem
akartam elhinni, amit Omar mondott. Tántorgó léptekkel
indultam anyám szobája felé, de bár ne tettem volna. Azt a képet,
míg élek, nem fogom elfelejteni.

Megráztam a fejemet, hogy visszaszorítsam a fejembe tóduló

képek tömkelegét. Anyám holtan, szétfeszített lábakkal,
meggyalázva… Az epe még ma is végigmarja a torkomat, ha
felidézem az aznap történteket.

– Végre megvagy! Hallottam, hogy mi történt! – fogadott Carlos,

amit azonnal gyanúsnak találtam. Bármilyen gyorsan is terjedtek
felénk a hírek, ez lehetetlennek tűnt.
– Én… – kezdtem, amikor Carlos apja félbeszakított.
– Carl, azonnal gyere be!
–  Itt várj, mindjárt jövök! Várj meg és ne mozdulj! – sulykolta
belém, miközben hátrafelé lépdelt, hogy elérje az ajtajukat.
Hogy megmozdultam-e? Még szép. Egyenesen az ablakuk alá
lopakodtam. Gyakorlott tolvajként nem esett nehezemre a
nesztelen mozgás.
– Azt mondtad, elintézed! – dörrent az apja hangja.
 –  El is intézem. Adj két percet, és ígérem, Logan veled tart a
hajóútra. Nincs már anyja, aki itt tartja. Eladhatod, ahol csak
akarod. Neki már mindegy.
– Szavadon foglak, de ha megszökik, téged bocsátalak áruba.
– Megértettem, apám.
Nekem bőven elég volt ennyit hallani. Azonnal futásnak
eredtem. Nem volt magammal vihető holmim, csak ami rajtam
volt, így a lakásba sem tértem vissza.

Megemeltem a karomat. Kigomboltam az ingem ujját és

felhajtottam a fehér anyagot, hogy Kíra számára is láthatóvá
váljon az a bőrszíjra erősített fém zongora, amit a nyolcéves
énem magával vitt a polcáról. Soha egyetlen másodpercre sem
váltam meg tőle. Ez az apró tárgy volt, ami emlékeztet arra, ki
vagyok. Hogy milyen életet éltem, és tartotta bennem a lelket,
hogy egyszer még az lehetek, aki akarok. És ez az, ami
emlékeztet rá a nap bármely percében, ha ránézek, hogy milyen
utat jártam be nyolcéves korom óta.
–  Két dolgot vittem magammal azon az éjjelen. A plüssöm
sajnos semmivé lett egy verekedés alkalmával, de ezt –
mutattam felé a karkötőmet – soha, egyetlen másodpercre sem
vesztettem szem elől…
Kíra a csuklóm köré fonta az ujjait, és megtartva a karomat a
tenyerembe hajtotta a fejét. A mozdulatától, arcának finom
érintésétől megremegett a szívem. Két ujja közé fogta az álla
alatt lógó zongorát, és megemelve csókot nyomott a fém
hangszerre.
–  Már most imádom ezt az apróságot. Hihetetlen, mennyi
mindenen kellett keresztülmenned. És még belegondolni is
fájdalmas, mennyi mindent éltél át anyukád miatt. Azért, mert
szeretted – gördült le gyönyörű arcán egy kövér könnycsepp. –
Bármit megtennék azért, hogy bebizonyítsam neked, megérte
az a rengeteg küzdelem.
–  Semmit sem kell bizonyítanod, mert ebben a pillanatban,
ahogy rád nézek, tudom.
–  Logan… – kezdte, de nem folytatta. A két karját a nyakam
köré fonta, a fejét a mellkasomra hajtotta és szavak nélkül, a
közelségével biztatott folytatásra. Szorosan átöleltem, és
magamba szívtam a jelenlétéből áradó nyugalmat.
Behunytam a szemem és hagytam, hogy a múlt emlékei újra
magukkal ragadjanak.

Egész nap megállás nélkül mentem előre. Több óra gyaloglás

után meg kellett állnom. Innom kellett. A nyári forróság
kegyetlenül kínozta meggyötört testemet. A zsebemhez nyúltam
és csak akkor jöttem rá, hogy nálam maradt a ma kifizetendő
lakbér, amit Omar elfelejtett tőlem elvenni. A tudat új erővel
töltött fel. Keresnem kellett egy boltot. Mindegy, milyet. A lényeg,
hogy vehessek vizet és ételt.
Pár kilométerrel arrébb meg is találtam, amit kerestem.
Beléptem a közértbe, de pechemre pont egy gyanús alakokból álló
banda lépett mögém. Titokban akartam tartani, mennyi pénz is
van nálam, de sajnos a fáradtság és az idegesség fölém
kerekedett. Bármennyire is próbáltam csak egyetlen bankjegyet
előhúzni a zsebemből, a remegő kezem elárult. Egyetlen
pillanatra ugyan, de jól láthatóan kicsúszott az összetekert köteg.
Meglátták. Lebuktam. Egyértelmű volt mindenki számára.
Mégsem akartam ilyen könnyen feladni. Ráadásul hiába adtam
volna át nekik… A verés így is, úgyis benne volt a pakliban.
Félszegen néztem az eladóra, de tudtam, történjen velem
bármi, rá nem számíthatok. Félt. Pont annyira, mint mindenki
ezen a nyomorult környéken. Az emberek itt senkire sem
számíthatnak, csak magukra. Egyedül voltam. Most is, mint
mindig. Megragadtam a vizet és még a pult előtt nagyot
kortyoltam az üvegből. Pár falatot haraptam a kifliből és gyorsan
azt is leöblítettem a hideg nedűvel. Vettem egy mély levegőt, és a
boltból kilépve futásnak eredtem. Olyan gyorsan szedtem a
lábamat, ahogy csak tudtam, de a sorban mögöttem álló banda
hamar utolért. A lelkem küzdeni akart, de a testem nem bírta el
az újabb harcot. Túlerőben voltak. Körbevettek. Lerántottak a
földre és addig ütöttek-vertek, amíg el nem veszítettem az
eszméletemet. Összekuporodtam, amennyire csak tudtam. A
térdemet felhúztam, a karomat pedig szorosan a szívem felett
tartottam. A jobb kezem reflexszerűen fogta át a bal csuklómat,
hogy a végsőkig takarhassam az egyetlen tárgyat, ami
megmaradt a régi életemből. Csak arra emlékszem, hogy minden
porcikám sajog, hogy a hasogató érzés eltompítja az
ítélőképességemet, és a sötétség szép lassan magával ragad.
Amikor magamhoz tértem, azt hittem, álmodom. Egy gyönyörű
fehér szobában találtam magamat, amit átjárt a fertőtlenítő
semmihez sem hasonlítható illata. Évek óta nem éreztem ennyire
tisztának magamat és a környezetemet. Hunyorognom kellett,
mert az ablakon beáramló erős fény bántotta a szememet. Végül
rájöttem, hogy nem is tudom ennél jobban kinyitni. Az egész
fejem be volt dagadva. A bal karomon fehér gipsz díszelgett és az
egész hátam lüktetett. Nem értettem semmit, de nem kellett sokat
várnom a magyarázatra. Egy őszes hajú férfi lépett az ágyam
mellé, akit azonnal megismertem.
– Apa? – kérdeztem egyre gyorsuló szívveréssel. Nem akartam
hinni a szememnek. Féltem, hogy az egész nem több, mint egy
múló álom. Behunytam a szemem és pár másodperc elteltével
újra kinyitottam, de apa továbbra is az ágyam mellett állt. Nem
tűnt el.
– Logan, hát megismersz? – kérdezte bepárásodott szemmel.
–  Igen.  Soha nem felejtettem el a kedves vonásaidat –
motyogtam elérzékenyülve.
– Én pedig sosem adtam fel a keresésedet. A felkutatásod több
időbe került, mint reméltem, de a lényeg, hogy megvagy és élsz.
Annyira sajnálom, hogy elkéstem.
–  Pont időben találtál meg – szipogtam kicsit sem férfiasan. A
tekintetemet elszakítottam az apámétól és végignéztem
magamon. A pillantásom tetőtől talpig bejárta a testemet, majd
végül a begipszelt karomon állapodott meg. A szívem heves
zakatolásba kezdett, amikor rájöttem, hogy a gipsz teljesen befedi
a csuklómat, ami azt jelenti…
–  Itt van. Ne aggódj! Vigyáztam rá – nyúlt apám a zsebébe,
hogy elővehesse belőle az elnyűtt madzagra erősített
zongorámat.
– Már azt hittem, erről is le kell mondanom – buggyant ki egy
újabb könnycsepp a szememből.
– Ettől a perctől kezdve semmiről sem kell lemondanod. Mától
nem érhet semmi baj. Vigyázni fogok rád. Ígérem, fiam – érintette
apám az enyémhez a homlokát. A mozdulata következtében éles
fájdalom szántott végig minden porcikámon. – Nagyon érzékeny
a hátad? – kérdezte fájdalmas grimasszal az arcán.
–  Fáj, de ezt miért így kérdezed? – érdeklődtem gyanakvóan.
Rosszat sejtettem.
–  Mert azok, akik kiraboltak… össze is vagdostak.
Megbélyegeztek. Nyomot hagytak a testeden – bökte ki hirtelen.
Nem akartam tudni, ez mit jelent. Behunytam a szemem és
hagytam, hogy a fáradtság és az ereimbe pumpált gyógyszerek
messzire repítsenek a valóságtól.

–  Soha nem lehetek elég hálás az apámnak, hogy rám talált és

kiemelt abból a nyomorból, amiben évekig éltem.
–  Az apád egy nagyszerű ember – mosolygott rám Kíra
félénken, pedig igaz volt: Richard Kenward egy példaértékű
férfi. – Egyvalamit viszont nem értek – kezdte halkan.
– Igen? Kérdezz bátran!
–  Neked sosem jutott eszedbe felkeresni az apádat? Valami
mód csak lett volna rá – bökte ki félszegen.
– Talán. Abban az esetben biztos, ha anyám nem beszéli tele a
fejemet. Ha szóba hoztam, mindig újabb hazugsággal állt elő.
Persze, ahogy teltek az évek rájöttem a hazugságaira, de arról a
környékről esélyem sem volt elérni. Aztán kaptam egy
hivatalosnak látszó levelet, amiben közölték velem, hogy az
apám halott.
– Úristen! – kerekedett el a szeme.
–  Már nem számít – rántottam meg a vállamat. – Minden jó,
ha a vége jó – leheltem egy gyengéd csókot a szájára. – Ráadásul
van még valaki, akinek hálával tartozom.
– Mesélsz róla is? – kérdezte nagyra nyílt szemekkel.
–  Igen. Ha valaki, akkor ő megérdemli, hogy megismerd a
nevét – bólintottam. – Az öreg Sergio… Az ember, akinek a
tudásom egy részét köszönhetem. Ha ő nincs, talán ma nem itt
tartanék. Az öreg egy elnincstelenedett tanár volt, aki már az
első hetekben a szárnyai alá vett és segített, amennyire tőle
tellett. Ő tudást adott, én ételt és gyógyszert szereztem neki.
Volt, amikor saját magam elől vontam meg a falatot, csak hogy
életben tartsam és megóvjam magam a teljes magánytól. Az
öreg volt az egyetlen, aki befogadott, ha otthon
elviselhetetlenné vált a helyzet. Nála menedékre leltem.
Megtanított mindarra, amit egy iskolában tanulhattam volna.
Lehetőséget biztosított azokra a dolgokra, amikre, ha anyámon
múlik, esélyem sem lett volna.
– És mi lett Sergióval, amikor apád rád talált?
–  Előtte pár héttel elragadta tőlem a halál. Azokban a
napokban teljesen megrogytam. Azt hittem, nélküle örökre
elvesztem.
–  De nem adtad fel. Küzdöttél. És milyen jól tetted! – ölelt át
szorosan. – Megérte az a rengeteg harc…
– Meg – nyögtem, puszit nyomva a hajára.
– Apukádnak nem volt nehéz dolga, mert egy életrevaló, okos
fiút kapott vissza.
–  Nos igen… Azért voltak tantárgyak, ahol felzárkóztatásra
szorultam, de összességében nem indultam hátránnyal a
következő tanévben – fejeztem be a történetet.
A percek csak teltek, de egyikünk sem törte meg a körénk
ereszkedő némaságot. Elmondtam mindent. Most már nincs
semmi, amit Kíra Wells ne tudna rólam.
– Vége.
– Nem. Ezt ne így mondd! A történet jobbik része csak ezután
kezdődött. És a java még mindig hátravan – csókolt meg
hirtelen. Tüzes ajkai azonnal hamuvá égették az előző
percekben felidézett emlékek képeit. Az ajkai finoman érintve
kértek bebocsátást, és ilyen kérésnek képtelen voltam ellenállni.
A nyelve átcsúszott a számba és édesen ölelte körül az enyémet.
Az ujjai végigsiklottak a hajamon és megállapodtak a tarkómon.
A csókunk egyszerre volt szenvedélyes és megnyugtató. Sosem
éreztem még ilyet és sosem gondoltam, hogy lesz olyan nő,
akinek hajlandó leszek ilyen mértékben megnyílni. Még
reménykedni sem mertem, hogy a múltam felidézése után az
eltávolodás helyett még közelebb kerül majd hozzám.
Kíra az a nő, akire eddig vártam.
A csókunk után szorosan ölelkezve hallgattuk a körénk
ereszkedő csendet, de nem akartam veszni hagyni a
lehetőséget: én is meg szerettem volna ismerni a karjaimba
simuló nő történetét. Az eseményeket, amik miatta azzá vált,
akit most a szívemhez közel tarthatok.
–  Most pedig te jössz. Mesélj a gyerekkorodról! – szólaltam
meg jó néhány perccel később.
– A tiédhez képest azt hiszem, én egészen jól jártam – kezdett
bele minden ellenállás nélkül. – Bár az anyám semmivel sem
különb a tiednél. Pénz reményében velem zsarolta meg az
apámat, majd miután rájött, hogy minden próbálkozása
hasztalan, otthagyott a küszöbön…
 –  Nos, ahogy kettőnk példája is kitűnően mutatja, nem
minden nő alkalmas az anyaságra… – húztam el a számat.
–  Ebben is, ahogy sok minden másban, egyet kell értenem
veled. Ha visszarepülhetnék az időben, rengeteg mindent
megváltoztatnék a múltban, de leginkább a hozzáállásomat.
Nem engedném, hogy a sok bántó megjegyzés annyira
tönkretegyen. Sokkal vidámabb kamaszéveim is lehettek volna,
ha erősebb vagyok.
–  Ne beszélj butaságokat! Nálad erősebb nővel még nem
találkoztam. Megtetted azt, amiről sokan csak álmodoznak.
Magad mögött hagytad a múlt keserűségét és kiálltál a
színpadra, hogy megmutasd, tévedtek veled kapcsolatban.
–  Igen, de a családom és a barátaim nélkül most nem
állhatnék itt. Jobban mondva, ülnék az öledben – javította ki
magát kacéran.
–  Mesélj róluk! – kértem, mert tényleg érdekeltek azok az
emberek, akiknek köszönettel tartozom azért, hogy jelentkezett
a versenyre és ezáltal ma itt tarthatom a karjaim között.
–  Kezdjük az apámmal. A tiédhez hasonlóan ő is nagyon jó
ember. Mellettem állt akkor is, amikor azt hittem, teljesen
egyedül vagyok. Befogadott, pedig váratlanul, minden előzetes
bejelentés nélkül szakadtam a nyakába. Aztán ott van Haley. Ez
a sztori kicsit kusza. Sokan vannak, akik a családomnak
mondják magukat, köztük ő is. Amit apámról biztosan tudsz,
hogy ő is tagja a híres Keller’s Rocknak. Evan Keller a
frontember. Az ő felesége Haley, aki egyben a pszichológusom
is. Sokáig tartott, de végül rájöttem, hogy szükségem van rá.
Aztán ott van a fiuk, Jesse…
 – Exekről nem akarok hallani – morogtam a nyakába.
– Jesse sosem volt a pasim. Ő inkább egy amolyan megmentő
az életemben. Többször lépett közbe, amikor segítségre
szorultam, amikor valaki ki akarta használni az ittas
állapotomat.
Hosszú órákon keresztül beszélgettünk még azután is, hogy
lezártuk Jesse jótetteinek elemezgetését. Nem tudom, miért, de
zavart, ahogy Kíra áradozott a fickóról.
Idővel a szavakat tettek váltották fel. Kíra csókjai, ha csak
rövid időre is, de sikeresen elfeledtették velem azt a szörnyű
időszakot, amit hosszú évek óta nagy erőkkel próbálok teljesen
kitörölni a fejemből, mindhiába. Sajnos voltak olyan
események, amik beleégtek a tudatomba.
Egész este a karomban tartottam Kíra karcsú alakját.
Élveztem a közelségét, testének minden rezdülését magamba
szívtam, de a múltam feltárásának ridegsége megakadályozott
abban, hogy igazán átadhassam magam neki. Már tudta a
titkomat. Ismerte életem sötét foltjait. Tudott a hátamon húzódó
hegekről, amik örökre megbélyegezték a bőrömet. Tudott ugyan
róluk, de arra még nem álltam készen, hogy meg is mutassam
neki azokat.
Az álmom zavaros volt. Menekülés, lopás, koldulás,
bántalmazás, édes csókok, szerelmes ölelések váltották
egymást. A jó és a rossz viaskodott. Omar éktelen röhögése
térített magamhoz, és a kép, hogy anyám helyett ezúttal Kíra
fekszik holtan, szétvetett lábakkal. Verejtékben úszva riadtam
fel. Felültem, és megpróbáltam normalizálni a zakatoló
szívverésemet. Kinyújtottam a karomat és végigsimítottam a
mellettem fekvő nő meztelen bőrén. Az érintésétől elárasztott a
nyugalom. Visszadőltem és szorosan magamhoz húztam. Az
orromat illatos hajába fúrtam, és mély lélegzetekkel nyugtattam
háborgó lelkemet.
A reggel tompán kúszott be a redőny résein keresztül. Semmi
kedvem nem volt kikelni az ágyból és megkezdeni a napomat.
És még az a kevés kedvem is elpárolgott, amikor rájöttem,
milyen nap van ma. Próba. Egy teremben kell töltenem a
délelőttömet Kírával és azzal a két kis balfasszal. A méreg
azonnal szétáradt az ereimben és ezúttal hiába kerestem Kírát,
már nem volt mellettem. Idegesen túrtam bele a hajamba, és
kiugrottam az ágyból. Frissítő zuhanyra volt szükségem, de egy
pillanatra megtorpantam, amikor észrevettem egy lapot Kíra
párnáján.

A ma délelőttöt a fiúkkal töltöm. Várunk a próbán.

Remélem, tetszeni fog a produkciónk!

Puszi!

Istenemre mondom, vissza akartam fogni magam, de amikor a

próbaterembe lépve azt láttam, hogy Kírát fogdossa az a kis
gyökér, elpattant egy ér a fejemben. Képtelen voltam türtőztetni
magam. A tegnap este után esélyem sem volt visszafogni az
érzelmeimet.
– Kíra! – dörrentem rá. A pillantásom hosszú másodpercekre
megbénította. Végül mégis mozgásra bírta a lábait. Közelebb
lépett, de én nem bírtam ottmaradni. Megfordultam és
otthagytam őket.
 Kíra
Alig vártam, hogy Logan végre megérkezzen és
megmutathassuk neki, milyen jól összeraktuk a szombati
forduló feladatát. A tegnapi egymásra találásunk után meg sem
fordult a fejemben, hogy az ikrek jelenléte továbbra is
zavarhatja őt, de a tekintete és a mozdulata másról árulkodott.
Az elrohanásánál több bizonyítékra pedig nem is volt
szükségem. Azt hittem, tegnap megtört a jég, de rá kellett
döbbennem, hogy valamikor az éjszaka közepén újra
visszafagyott eredeti vastagságra, legalábbis ami Logant illeti.
Talán ha bevallottam volna neki az igazat… ha beismertem
volna neki, hogy beleszerettem… mert igen. Menthetetlenül és
visszafordíthatatlanul belehabarodtam abba a bonyolult
öltönyösbe.
Szívááás… – sóhajtottam az italom felett. A fiúk a próba alatt
és után is igyekeztek jobb kedvre deríteni, de nem jött össze
nekik.
– És mégis mit eszel ezen a vénemberen? Ultra sok a suskája,
mi? – kérdezte Keith idétlenkedve. Tudtam, hogy poénból
kérdezi, de ebben a lelkiállapotban nem voltam vevő sem a
vicceire, sem a beszólásaira.
–  Nem eszem rajta semmit – rántottam meg a vállamat.
Legkevésbé sem volt kedvem az érzéseim miatt magyarázkodni,
amiket még én magam sem értettem.
 Hazugság…
Tudtam, miért érzem magam ilyen vacakul. Logan megnyílt
előttem, és én ezek után beletrappoltam a lelkébe. Mardosott a
bűntudat, amiért képes voltam ezt is elcseszni…
–  Nem rajta eszik, hanem róla, te vadbarom – röhögött fel
Kenneth.
–  Hülye vagy! Suskája apámnak is van, meg amúgy is…
Engem az sosem izgatott – fordítottam el a fejem, hogy ne
kelljen a szemükbe nézni. Anyám csak a pénzt látta apámban,
ezért engem az átlagosnál is kevésbé vonzottak az anyagiak. –
Ráadásul nem sokkal idősebb, mint ti. Azért, mert nem nőtt szőr
az arcotokra, az még nem azt jelenti, hogy nem öregszetek –
motyogtam az orrom alatt.
– Miért, mennyi a fazon? Harmincöt, harminchat?
– Hagyd már, te barom. A jó bor is nemesedik a korral, lehet,
Kíra már tudja, amit sokan még nem.
–  Hát, ahogy elnézlek titeket, nektek egy évszázadnyi
nemesedés is kevés lenne – szűrtem ki a fogaim között.
–  Jól van na! Nem kell azért ennyire berágni. Mi is látjuk,
hogy kemény csávó. Biztos jó, amikor falhoz vág – röhögtek fel
egyszerre.
–  Tudjátok mit? Basszátok meg! – dobtam az asztalra az
italom árát és elrohantam.
–  Ne már, Kíra! Hisz’ tudod, hogy csak hülyültünk. Ne vedd
már ennyire a szívedre! – szóltak utánam, de nem érdekelt.
Egyedüllétre vágytam. Távol akartam kerülni mindenkitől.
–  Elnézést! – kértem bocsánatot a mellkastól, amibe
belerohantam.
 – Kíra! Kíra, jól vagy? Mi történt? – térített magamhoz Logan
hangja. Ijedten néztem a szemébe, de képtelen voltam
megszólalni. – Kíra! Mi történt? – szorította meg finoman a
vállamat.
– Semmi – ráztam a fejem.
– Mondd el, hogy ki bántott.
– Senki, csak az ik… – haraptam el a következő szót.
–  Mit műveltek veled azok az idióták? – Bepróbálkoztak?
Erőszakoskodtak? Mondd el, és kitaposom a belüket! – feszültek
meg az izmai, amit a vállamba mélyedő ujjain is éreztem.
–  Logan… a vállam – próbáltam felhívni magamra a
figyelmét.
– Ne haragudj! – engedett el hirtelen.
– Nem haragszom, és felejtsd el, amit mondtam.
– Nem. Nem fogom hagyni, hogy megússzák, ha bántottak.
– De nem bántottak! – tört fel belőlem.
– Nem hiszem el, mert akkor nem így viselkednél.
– De igen, mert én egy elbaszott idióta vagyok. Semmire sem
vagyok jó – magyaráztam egyre hangosabban. – Engem
mindenki kiutált mindenhonnan, az anyám eldobott, és már
nem tudom kezelni az ártatlan piszkálódásokat sem. Mindent a
szívemre veszek és… és ez nem jó – töröltem le az arcomon
végigfolyó könnyeimet.
–  Ez nem igaz! Oka van annak, hogy ennyire kiborultál!
Meséld el, kérlek!
–  Neeem! – fordítottam el a fejemet. Nem mondhattam el
neki, hogy miatta van ez az egész, hogy mennyire fájt a napokig
tartó távolságtartása, még a tegnapi kitárulkozása ellenére is. És
mennyire fájt, ahogy ma reggel a tegnap este után
keresztülnézett rajtam. Ahogy otthagyott délelőtt a fiúkkal.
Hogy a szívemet jeges kéz szorítja minden alkalommal, amikor
belenézek viharkék szemébe, mert látom, mekkorát csalódott
bennem… És ezt mind csak magamnak köszönhettem. Nem
mondhattam el, mekkora egy hülye vagyok, nem tehettem. Nem
akartam még jobban megalázni magam előtte. Nem!
– Ebből elég! Ha te nem beszélsz, majd megkeresem őket én! –
lépett el mellőlem.
– Ne tedd! – kaptam a karja után.
–  Miért? Miért véded őket ennyire? Mégis mióta ismered
őket?
– Születésem óta – suttogtam az orrom alatt.
– Tessék? – dörrent rám.
–  Jól hallottad. Keith és Kenneth az unokatestvéreim –
mondtam bátortalanul.
–  Szóval még a nevükről is hazudtál… – nézett rám
elkerekedett szemekkel.
– Igen. Igen, most örülsz? – csattantam fel.
– Kíra… én…
–  Te? – löktem meg a mellkasát. – Tudod mit? Hagyjuk! –
fordítottam neki hátat és otthagytam. Nem akartam semmit,
csak elbújni a világ és Logan szeme elől.
Végigrohantam az utcán, jobbra-balra kerülgetve az előttem
sétáló embereket. Szerencsére nem voltunk messze a
lakásomtól, így rövid idő alatt megérkeztem. Felrohantam a
második emeletre és amilyen gyorsan csak tudtam, kinyitottam
az ajtót. Átlépve a küszöböt megfordultam, és az ajtó
becsapódása után elfordítottam a zárat.
–  Kíra! Nyisd ki, kérlek! – hallottam meg Logan szigorú
hangját, miután becsaptam magam mögött az ajtót.
– Nem! Nem kell, hogy szánakozz! Nem kell sajnálni az idióta
hülyegyereket! Örülj, mert legrosszabb esetben is már csak pár
hétig kell elviselned, aztán élheted újra a tökéletes életedet.
– Ne mondj olyat, amiről te tudod a legjobban, hogy nem igaz!
– vágott rá az ajtóra.
–  Hidd el, tudom, hogy miről beszélek. Neked én csak egy
apró szégyenfolt lehetek, amit nem tűrhetsz meg az életedben.
A megújult életedben. Neked volt erőd újrakezdeni. Veled
ellentétben én mindig elbaszok valamit.
– Kíra! – vágott újra az ajtóra.
– Kérlek! – tártam ki az ajtót, hogy lássa, mennyire szeretném,
hogy magamra hagyjon.
– Nem! – lépett beljebb.
– Ne csináld ezt, kérlek! – könyörögtem.
–  De hisz’ nem is csinálok semmit. Amiket most a fejemhez
vágtál, nem is léteznek. Ezek csak a te kényszerképzeteid –
indult meg felém, de a köztünk feszülő távolság nem lett kisebb
a hátrálásomnak köszönhetően.
–  Na, örülök, hogy belátod, mennyire elbaszott vagyok
valójában – botladoztam tovább a sötét szobában. – Nem kell
velem foglalkoznod. Elmehetsz! – mutattam ki a folyosóra.
Legnagyobb megdöbbenésemre hátat fordított, és tett egy
lépést az ajtó felé. A szívem kihagyott egy ütemet és
fájdalmasan összeszorult a gondolatra, hogy végleg elüldöztem.
Vissza kellett nyelnem a könnyeimet. Erőt kellett vennem
magamon, hogy ne zokogjak fel keservesen.
Távolodó alakját figyelve úgy éreztem, mintha kettérepedne
köztünk a Föld, örökre elszakítva minket egymástól. Megtett egy
újabb lépést, és a tenyerét az ajtó lapjára fektette. Egy
határozott mozdulattal belökte, de nem úgy, ahogy elsőre
hittem. Ő nem lépett ki előtte a lakásból. Itt maradt velem.
Elfordította a kulcsot a zárban és megfordult. Újra végignéztem
rajta. Most is, mint mindig, tökéletesen festett. Hibátlan, élére
vasalt nadrág. Nyakig gombolt ing, az összhatást növelő zakó. A
különbség csak annyi, hogy az elmúlt időszakkal ellentétben
már tudtam, mit rejt a ruhája, hogy milyen mély sebek
húzódnak a testén és a lelkén egyaránt. Hogy milyen fontos
számára az a piciny zongora, amit harminc éve a csuklójára
erősítve visel. Lassan elszakítottam a tekintetemet a karjáról és
végre a szemébe néztem.
A pillantása határozott és ellentmondást nem tűrő volt.
Viharkék íriszéből csak úgy áradt a tüzesen lobogó vágy. A
vérem folyékony lávává változott, pedig még meg sem mozdult.
Mióta megfordult, nem tett felém egyetlen lépést sem. Csak
nézett és várt. Megdermesztett a látványa. Nem tett semmit,
mégis mozdulatlanságra ítélt. A szívem olyan veszettül dobolt,
hogy azt hittem, a bordáimat eltörve átszakítja a mellkasomat.
–  Végre elhallgattál – jegyezte meg szenvtelenül. Lassan
mozdult, és végre elindult felém. A pillantásom újra végigsiklott
ezen az észbontó férfin, de képtelen voltam megmozdulni. – 
Kérlek, ne félj tőlem – lépett újra előrébb.
– Én… Nem félek – préseltem ki magamból a szavakat.
– Akkor miért remegsz?
 Megállt előttem és keretbe foglalta az arcomat. A tenyeréből
áradó forróság elárasztotta a testemet.
– Miattad. Mert ezt okozod a közelségeddel, azzal, hogy sosem
tudom, mit gondolsz, hogy mi lesz a következő lépésed. Néha
azt mondod, akarsz, de annyira nem bízol meg bennem, hogy
beengedj ide – böktem a mellkasára.
– Tévedsz – vágta rá. – Már abban a pillanatban berobbantál a
szívembe, amikor először kiálltál elénk a színpadra. Ami pedig
tegnap történt…
– De…
–  Ne! Ne mondd azt, hogy de… Én nem akarom, hogy így
érezz! – simította végig az ajkamat a hüvelykujjával. A testemet
elöntő forróság hatására lehunytam a szememet és élveztem,
ahogy a tűz átmelegíti a lelkemet. – Kellesz nekem! – húzott
hirtelen magához. – Kellesz! – suttogta az ajkaim közé. – Nem
akarlak bántani, épp ellenkezőleg! – tapadt váratlanul a számra.
A rám törő érzéstől az ajkam elnyílt és remegve engedte Logan
nyelvét a sajátom köré. Olyan kétségbeesetten vágytam már rá,
hogy képtelen voltam visszafogni az érzelmeimet. Az íze, az
illata, testének melege olyan hatást gyakorolt rám, ami ellen
nem volt erőm védekezni. Teljesen magába szippantott és
tudtam, végleg elvesztem. Küzdhetek, ameddig csak akarok, de
ez ellen az érzés ellen teljesen felesleges. – Akarlak! – simította
végig a hátamat és belemarkolt a fenekembe.
A kezemet felcsúsztattam izmos testén, az ujjaim görcsösen
kapaszkodtak bele ingének gallérjába.
– Látni akarlak – szakadt el az ajkamtól, és a nyakamat kezdte
csókolni.
 – Én is – nyögtem, miközben a nyelvét végigvezette érzékeny
bőrömön. – Még sosem mutatkoztál előttem ing nélkül – tört fel
belőlem egy újabb nyögés, amikor finoman megharapta a
fülemet. – A lelkedet már ismerem, most engedd, hogy
megismerjem a tested minden apró részletét!
–  A tiéd vagyok – lépett hátrébb, hogy láthassam minden
egyes mozdulatát. Lassú mozdulatokkal levette, majd a
kanapéra dobta a zakóját. Felnyúlt, és kigombolta az inge
legfelső gombját.
–  Én szeretném – szüntettem meg a köztünk lévő távolságot,
és a kezemet rátettem az ujjaira. Egy pillanatra éreztem, ahogy
megfeszül, végül hagyta, hogy átvegyem az irányítást. Minden
mozdulatom megfontolt és ráérős volt. Nem akartam elrontani
a pillanatot. – Köszönöm – mondtam remegő hangon, ahogy
továbbhaladtak rajta az ujjaim. Amikor ránéztem, láttam, hogy
behunyt szemmel várja a következő lépésemet. Közel hajoltam
hozzá és végigcsókoltam az anyag alatt megvillanó bőrét.
Tudtam, milyen nagy lépés ez neki, mert a történetének
ismeretében sejtettem, mit fogok látni, de a képzelet és a
valóság mégsem ugyanaz. De most… – ragadtam meg és egy
váratlan pillanatban széttéptem az anyagot, a maradék három
gomb messzire repült.
– Akarlak – nyögtem, ahogy a szemébe néztem.
– Tudom – suttogta rekedt hangon.
–  Engedd, hogy szeresselek! – húztam végig az ujjamat
fedetlen mellkasán. Gyengéden cirógattam, és ő hagyta, hogy a
kezem bebarangolja az izmai között húzódó mélyedéseket.
Mindkét tenyeremet a hasára fektettem és elindítottam őket
felfelé. A bőröm bizsergett a Logan testéből áradó hőtől. A
válláig elérve apró köröket írtam le rá az ujjaimmal. Épp csak
megérintettem, mégis éreztem a testét megbélyegző hegek
egyenetlenségét. Nem akartam, hogy meghátráljon, ezért nem
szakítottam meg a mozdulatot, folytattam a cirógatást, majd
váratlanul meglöktem a fehér, szakadt anyagot és végignéztem,
ahogy lágyan a földre hull. A tenyeremet az immár fedetlen
vállára fektettem és gyengéden simogattam azokon a pontokon,
amelyeket annyira szégyellt előttem. Feljebb csúsztattam a
kezemet. Ezúttal én fogtam a tenyerembe borostás arcát és
mélyen gyönyörű, sötéten villanó szemébe néztem. A tekintetét
fogva tartva az ujjaimat újabb útra indítottam. Gyorsan
csatoltam ki az övét, hogy könnyedén hozzáférhessek a
következő akadályt jelentő gombokhoz. A gombok után a cipzár
következett. Éreztem, ahogy a kezem alatt megrándul a farka.
Elszakítottam a pillantásomat igéző íriszétől és a figyelmemet
ezúttal felém ágaskodó férfiasságának szenteltem. Akaratlanul
is végignyaltam az alsó ajkamat.
Akartam.
Kívántam.
Vágytam rá.
Örömöt akartam neki szerezni. A körmömet beleakasztottam
az alsónadrágjának a szélébe és lejjebb húztam a csípőjén, hogy
megszabaduljunk minden minket elválasztó anyagtól. A
mozdulatom hatására a férfiassága szó szerint kipattant a
bokszerből. Keményen meredő farka nekinyomódott a
hasamnak. A sejtjeimet uraló bizsergés még sürgetőbbé vált.
Minden izom megfeszült a testemben. Nem bírtam tovább. Az
ujjaimat keménysége köré fontam, és lassan térdre ereszkedtem
előtte. Felnyögött, és az egyik kezével a hajamba túrt. Éreztem
az ujjaim alatt sebesen lüktető ereket. Elfogyott a türelmem.
Selymes bőrét hátrébb húzva végigsimítottam rajta a
nyelvemmel. Apró köröket írtam le a tetején. Amikor a másik
kezével megérintette a vállamat, megadtam magam a vágynak.
Addig engedtem a számba, ameddig csak bírtam. Felmordult és
erősebben ragadta meg a hajamat, de fájdalom helyett csak az
iránta érzett, fokozódó sóvárgást éreztem. Egyre mohóbban,
egyre mélyebben engedtem a számba, élvezve az erotikával
fűtött játékot. Élvezve, hogy lassan szétesik attól, amit vele
teszek. A feje hátrabillenhetett, mert egy hatalmas koppanást
hallottam, de ez sem zökkentett ki. A szám és a kezem egy
ritmusban folytatta a kényeztetését, és én egy pillanatra sem
szégyelltem magam. Sőt. Büszkeség áramlott végig az ereimben,
hogy ilyen hatással vagyok az előttem álló férfira. Lassítottam a
mozdulataimon és kiengedtem a számból. Felnéztem, ő lenézett
rám. A szemkontaktust fenntartva nyaltam végig, hogy végül
újra elnyelhessem kőkemény farkát. Rászorított a hajamra, és
előrelökve a csípőjét a torkomig döfött. A kezeim izmos
fenekébe markoltak. Az ajkaim szorosan fonták körbe, és
amennyire csak tudtam, megszívtam számban lüktető
férfiasságát. Felmordult és lehúzott magáról. Fátyolossá vált
tekintettel meredt rám. Megfogta a kezemet és felsegített.
Elmélyülten néztük egymást. Lenyúlt, megsimította a
combjaimat, és amikor az ujjai a ruhám szegélyét érték,
megragadva az anyagot lehúzta rólam. A fehérneműmtől
eszméletlen sebességgel szabadított meg. Levette a cipőjét, a
zoknit, letolta a nadrágját, a bokszert, és kilépett a bokája köré
gyűlt kupacból. A fenekem alá nyúlt, belemarkolt, és az ölébe
kapott. A farka könnyedén siklott nedvességtől tocsogó
hüvelyembe. Az izmaim köré fonódtak, és pár másodpercig
képtelen voltam megmozdulni. Nem tettem mást, csak élveztem
a testünk összefonódását. Az érzést, hogy végre ott vagyok,
ahová tartozom.
– Szükségem van rád – nyögte, és lágy csókokkal borította be
érzékennyé vált bőrömet. Szorosan tartott a karjában, és lassú
léptekkel elindult a hálószobám felé. Az ágy elé érve
megtorpant és gyengéden végigfektetett rajta anélkül, hogy
kihúzódott volna belőlem. Rám ereszkedett, és tövig nyomta
magát gyönyörért remegő belsőmbe. A szemembe nézett, majd
a tekintetét végigvezette az arcomon, le az ajkamig. Lehajolt és
szenvedélyes, minden félelmet porrá égető, forró csókot
nyomott a számra.
Kijjebb húzódott, amitől az izmaim megrándultak, majd
váratlanul belém vágódott. Az ajkaim elnyíltak, és ő ezt
kihasználva átcsúsztatta a nyelvét a számba. A farka és a nyelve
egy ütemre járt bennem. A testemet végigszántó gyönyör
minden eddigi kétségemet megsemmisítette. Az ujjaimmal a
hajába túrtam, és még szorosabban vontam magamhoz. A
mozdulata ezután határozottabbá és nyersebbé vált. A
szeméből áradó vad birtoklási vágy megrészegített. Függő
lettem. Ittam magamba a látványát, az érzést, hogy engem akar,
hogy szüksége van rám. Pont annyira, ahogy nekem őrá.
A következő pillanatban eszünket vesztve egyszerre, egymás
karjaiba, egymásba fonódva léptünk át a kéj kapuján. A
sikításom eggyé vált a torkából feltörő állatias morgással. Még
mozdult párat, és remegve borult orgazmustól reszkető
testemre. Az ujjaim gyengéden cirógatták a hátát; éreztem
bőrének egyenetlenségét és azt akartam, hogy tudja, engem
nem zavar. A testén lévő hegekkel is épp olyan tökéletesnek
látom, mint azelőtt, hogy tudtam volna azok létezéséről.
Ezen az éjszakán, úgy éreztem, minden a helyére került.
Logan már tudta, hogy az ikrek nem jelentenek rá veszélyt, na
nem mintha a családi kötelék nélkül felértek volna hozzá. A
szeretkezésünket követően, az ágyamban fekve, az ölelésébe
simulva minden kétséget kizáróan tudtam, hogy beleszerettem
Logan Kenwardba.
Szerelmes lettem.
Szerelmes vagyok abba a férfiba, akinek a jelenlététől a
legjobban rettegtem. Itt fekszem annak a férfinak a karjai
között, akinek a tekintetétől is megriadtam. Most az a férfi hoz
megnyugvást számomra, akiről sosem hittem volna. Ha valaki
ránk néz, azt hihetné, semmi közös nincs bennünk, de aki
jobban megismer, azonnal rájön, hogy mennyire egyformák is
vagyunk valójában. És az egyik ilyen hasonlóság, hogy
ugyanolyan elkeseredetten vágyjuk a másik társaságát,
érintését, figyelmét.

–  Elérkezett hát a végső fordulóba kerülés estéje. Izgulsz,

csajszi? – kérdezte Liz, miközben fel s alá sétált a lakásban.
 – Mondjuk azt, hogy rendesen be vagyok rezelve.
–  Ühüm. Szépen megfogalmaztad, hogy mennyire be vagy
szarva – nevette el magát.
– Na, kösz. Nem is attól félek, hogy valamit elrontunk, sokkal
inkább Logan reakciója aggaszt.
– De miért? Úgy tudom, tegnap mindent megbeszéltetek vagy
megszexeltetek, nem?
– Hülye! – vágtam rá.
– Talán tévedek?
–  Nem, de akkor is… – kocogtattam idegesen a mellettem
húzódó szekrény oldalán.
– Akkor engedj meg egy tanácsot! – lépett elém megragadva a
vállamat. – Add elő a dalt úgy, ahogy a fiúkkal gyakoroltátok! A
szerelmes részeknél nézz Loganre. Amikor behunyod a szemed,
őt lásd magad előtt, és hidd el, nem lesz semmi baj. Már ha az
nem számít bajnak, hogy Mr. Kenward álló farokkal fog az est
hátralévő részében ücsörögni.
– Ücsörögni? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Te most komolyan ezen akadtál fent?
– Ja, mondjuk – rántottam meg a vállamat.
– Az… fasza…
– Tia hogy van? – kérdeztem, elterelve magamról a témát.
– Jól. Fogjuk rá, hogy jól. Neki is frankó a duett-társa.
–  Gondolom Sean oda akarja tenni magát, hogy bizonyítson
az apjának, meg úgy a Földön mindenkinek.
– Ühüm.
– Na várj! Te most féltékeny vagy Tiára?
– Jaj, dehogy – vihogott fel átlátszóan.
 – Aliz Mays! – szorítottam meg ezúttal én a vállát. – Te vagy az
egyik, aki a legjobban tudja, hogy Cintia Leila Scottot nem Sean
Lawson, hanem Kenneth Wells érdekli.
– De őszintén, figyeltél te a próbán? Úristen, az a tánc! Az az
összesimulás. Egek… – temette a tenyerébe az arcát.
– Na jó, itt álljunk meg egy percre, mert ha eddig még nyugodt
is lettem volna – ami nem voltam –, most akkor is beparáznék.
– Te? De miért?
– Mert ha belőled ilyen fokú féltékenységet vált ki Tia és Sean
produkciója, akkor gondolj bele, mit reagál majd Logan a
miénkre.
– Gondolod, nyilvánosan is balhézna?
–  Jaj, ilyet még viccből se mondj! Annyira azért csak nem
ostoba – ráztam a fejemet a gondolataimat ellepő képek
hatására.
– Csak nem – ingatta a fejét Liz is. – Na, meg azért a ti esetetek
némileg más, mint a miénk, mert te – mutatott rám – az
unokatestvéreiddel lépsz fel. Veletek ellentétben Tia és Sean
simán összedughat, és még a gyerekük sem lenne háromfülű.
– A dugást gumival is meg lehet ejteni, de nyilván értem, mit
akarsz kihozni ebből az egészből… – gondolkodtam hangosan. –
Tudod mit?
– Nem, de attól tartok, megmondod.
–  Egyezzünk meg abban, hogy a következő másodpercben
mind a ketten befejezzük a felesleges parázást.
– Oké, mert ha nem, akkor este nem lesz kedvünk párzani.
Eddig bírtam. Kitört belőlem a nevetés. A földre rogyva
fogtam a hasamat a testemet rázó röhögéstől.
 –  Most meg mi rosszat mondtam? – nézett rám elkerekedő
szemekkel.
– Semmit, csajszi, semmit – vihogtam tovább.
– Akkor azt hiszem, ideje indulni. Vár a színpad – kapta fel a
táskáját, majd az ajtóhoz lépett.
Tia és Sean produkciója könnyekig hatott. Olyan összhangban
mozogtak, énekeltek, mintha legalább tíz év gyakorlás állna
mögöttük. A feszültség egyre csak nőtt bennem. Kenneth és
Keith felkészültek ugyan, de féltem, hogy a kételyeim, az
akaratlanul is előtörő távolságtartásom meg fognak látszani a
színpadon.
–  Nem lesz semmi gond. Te leszel a legjobb – biztatott
Kenneth.
– Akarod mondani, mi – javította ki a testvérét Keith.
– Igen, pontosan – öklöztek össze.
–  A próféta szóljon belőletek, meg minden, amit ilyenkor
szoktak mondani.
– Mr. Kőszív merre van?
– Ő nem kőszívű – néztem felé haragosan.
–  Jó, jó – tartotta fel megadóan a kezét. – Csak poénnak
szántam, le ne harapd a fejemet! Szóval merre van Mr.
Kenward?
–  Mégis hol lenne? A mentori székében… – forgattam a
szememet.
– Zsír.
– Az – motyogtam.
– Mikor vállaljátok fel a kapcsolatotokat? – érdeklődtek szinte
egyszerre.
 –  Még várunk egy kicsit. Egyikünk sem szeretné, hogy
bezavarjon a versenybe. A firkászok parasztok tudnak lenni.
– Mondjuk, ezt totál megértem.
– Kösz – biccentettem.
–  Kíra, gyertek, készüljetek! Pár perc, és ti következtek –
szólalt meg mögöttem Betty, az egyik szervező.
– Oké – fordultam felé nagy levegőt véve.
–  Izgatottan várom, mára mivel készültetek – adta
lelkesedésének ékes bizonyítékát, miközben gyorsan magához
ölelt.
– Köszönöm – néztem rá hálásan.
A színpadot sötétség fedte. A tévénézők épp a reklámblokkot
követhették nyomon, amíg a szervezők lecserélték a díszletet a
mi dalunkhoz. Gyors mozdulatokkal a helyére került Keith
dobfelszerelése és persze minden, ami a dal hangulatát tovább
fokozhatta.
–  Akkor érkezzen az est fénypontja, Kíra Wells és ma esti
segítői: Kenneth és Keith Wells! – jelentett be minket Logan. A
gyomrom akkorára zsugorodott, mint egy gombostű feje… A
torkomban növekvő csomót igyekeztem visszanyelni. Vannak
hangok, amiknek egyáltalán nem tesz jót, ha útját álljuk…
– Ne félj!
– Nem félek – suttogtam, és ezúttal el is hittem.
A dal megszólalásakor kizártam mindent, ami eddig
kételyekkel árasztotta el a testemet. Már nem volt semmi, csak
én, a hangszerekből áradó dallamok és az érzés, amit Logan felé
közvetítettem az ajkaim közül kiszökő szavakkal.
 Within Temptation – All I need

– Ne rombolj le mindent, amire szükségem van! Vidd a szívemet

egy jobb helyre! Adj nekem valamit, amiben hihetek! Már
kinyitottad az ajtót, ne engedd bezárulni! – énekeltem a szívemet
és a lelkemet is kitárva a közönség, de legfőképpen Logan
Kenward előtt. – Még mindig látod a szívemet? Minden
gyötrelmem elhalványul, ha az ölelésedben tartasz.
A dal a végéhez közeledett. Kenneth a háta mögé lökte a
gitárt. Mögém lépett és finoman átkarolt. A következő sorokat
együtt énekeltük. Kipörgetett, majd egy ügyes és határozott
mozdulattal visszarántott a mellkasához. Az ölelésébe simulva
suttogtam el a dal legutolsó sorait.
– Vidd a szívemet egy jobb helyre!
Ennél a mondatnál Logan szemébe néztem, és hagytam, hogy
lássa, érezze, ez csak és kizárólag neki szólt.
Végül az utolsó hangok is elnémultak. A szemhéjam lezárult
és a testem hagyta, hogy néhány pillanatig élvezzem az
előadásunkkal okozott extázist. A következő pillanatban a
csendet tapsvihar és üdvrivalgás váltotta fel. A szemem
kipattant és örömittasan néztem, ahogy a nézőtéren helyet
foglaló valamennyi ember állva ünnepel minket. A tekintetemet
körbejárattam közöttük, hogy a pillantásom végül
találkozhasson a mentoroméval.
A szerelmemével.
A mentorok egybehangzó véleménnyel voltak rólunk.
Mindenki imádta a produkciónkat. Végül elérkeztünk Loganhez.
–  Köszönöm nektek ezt a mai estét. Köszönöm, hogy
bebizonyítottátok, mire képes egy született tehetség.
Megmutattátok, hogy valódi érzelmek nélkül is átadhatunk
bizonyos érzéseket. Ezt nevezem én profizmusnak. A dal
erejének.
Nem teljesen értettem Logan szavait, de az értékelését követő
tapssal biztosra vettem, hogy dicséretnek szánta. Alig vártam,
hogy megbeszélhessem vele ezt az egészet, de még hátravolt a
közös dal és az eredményhirdetés.
Ezen az estén Lana Smith-től búcsúztunk, és így már csak
hárman maradtunk: Gaia O’Leary, Tia és én.
Logan házában ünnepeltük a döntőbe jutásunkat. Nem
abban, ahová a legutóbb vitt. Ez a puccparádékat szolgáló
ingatlana volt a sok közül…
–  Gratulálok! – jelent meg mögöttem Jesse, miután a többiek
hazaindultak. Még mondott valamit, de arra pont nem tudtam
figyelni, mert Logan épp akkor köszönt el Alyától. Tudtam, hogy
nem kellene féltékenységet éreznem, mégis tehetetlen voltam a
testemet elöntő keserűséggel szemben.
 Logan
Alig tudtam Alyát levakarni magamról. A nyomulása kezdett
idegesítővé válni. Még szerencse, hogy Tia és Liz türelmetlenül
várták, hogy hármasban is megünnepeljék Cintia sikereit.
A nappali felé fordulva rögtön elillant az érzés, amit Alya
váltott ki belőlem, és egy másik vette át a helyét. Nem tudtam,
ki áll Kíra mellett, de volt egy sejtésem, miszerint egy cseppet
sem kedvel a fickó. Olyan szemekkel mért végig, hogy azt
hittem, a következő pillanatban holtan terülök el a földön.
Ráadásul baszta a csőröm, hogy mennyire közel állt Kírához.
Mégis ki a faszom ez és mit akar tőle?
Kihúztam magam, hisz’ nem volt miért szégyenkeznem előtte.
Melléjük léptem, de a férfi következő mozdulatára nem voltam
felkészülve. Fordulásból egy hatalmas balegyenessel köszöntött.
Hátra kellett lépnem, hogy hanyatt ne essek.
– Mit képzelsz, te barom? – kérdezte vicsorogva. – Azt hiszed,
mert gazdag és befolyásos vagy, már megtehetsz bármit? –
vágott ezúttal orrba. Az ütése erejétől megtántorodtam, és
kénytelen voltam az orromhoz kapni. A fájdalom eszméletlen
sebességgel járta át az egész testemet. Vennem kellett egy mély
levegőt, hogy ne lássa, mennyire megviselt az ütése.
– Jesse, ne bántsd! – nyúlt Kíra a vállához.
Hogy erre eddig nem jöttem rá. Hát persze! Ő a híres Jesse,
akiről Kíra már annyit mesélt. A megmentő…
 –  Hidd el, neki sem volt könnyű gyerekkora. Mindenre
megvan a magyarázat – vett védelmébe Kíra. Jézusom, ezt Kíra
sem gondolhatta komoly indoknak. Mert feltételezem, a
múltkori műsorról van szó. Igaz, a beszélgetésük elejéről
lemaradtam. De a jelek erre engednek következtetni.
–  Engem kurvára nem érdekel a múltja, legyen akármilyen
szar is! – köpködte felém a szavakat. – Mit gondolsz, ha
megalázod ezt a szegény nőt, azzal változtatsz bármin is? –
intézte most nekem a kérdését. Nyertem. Arról van szó. –
Válaszolj, ha kérdezlek – lökte meg ezúttal a vállamat, de én
nem tettem semmit, hogy megakadályozzam. – Ne hagyd
magad! Üss vissza! Vagy félsz, hogy a divatos kis izmaid nem
segítenek a nyers erővel szemben? Most mutasd meg, mit tudsz!
Vagy így már nem megy? Csak a pénzed és hatalmad mögé
bújva van nagy pofád? Azt hiszed, azért, mert öltönyt viselsz
minden kibaszott nap, akkor már több leszel, mint mások? Azt
hiszed, a ruha és a pénz segíthet az elcseszett lelkeden? Tudod
mit? Nem! – vágott hirtelen gyomron. – Érzed ezt? Fáj, ugye?
Képzeld, Kíra is valami hasonlót érzett, amikor megaláztad egy
ország előtt. Tudod, mikor lennél jobb ember? Ha úgy
viselkednél, mint egy férfi. Lehet, hogy én nem hordok ilyen
puccos szarokat az év összes napján, de akkor is több vagyok
nálad. Tudod, miért? Mert én sosem aláznék meg így egyetlen
nőt sem. Pláne nem, ha fontos számomra. És tudod, mit
gondolok rólad? Azt, hogy egy jellemtelen féreg vagy! –
fröcsögte felém.
Csak álltam és hagytam, hogy maga alá temessenek a vádak.
Hagytam, hogy az ütései betaláljanak. Nem védekeztem, nem
léptem el az útjából. Mert mi volt az egészben a legszörnyűbb?
Hogy igaza volt. Mindenben.
– Jesse, kérlek! Elég! Most már biztos megértette!
– Én nem hiszem, hogy eljutott az agyáig. Csak egyetlen okból
nem verem eszméletlenre: miattad. Mert azzal téged is
bántanálak, és mint említettem, én egy nőt sem bántok, sem
testileg sem lelkileg – fordított nekünk hátat.
A vádak, amikkel illetett, igazak voltak. Mégis úgy éreztem,
meg akarom magyarázni, miért is csináltam végig, amit tettem.
– Fordulj vissza! Legalább a lehetőségét add meg annak, hogy
megmagyarázzam a tetteim okát.
– Szarok az indítékaidra. Van ember, akit meghallgatok, mert
érdekel, de te pont nem tartozol közéjük.
– Azt állítottad, neked is fontos Kíra. Akkor vedd a fáradtságot
és hallgass meg! – mondtam kissé utasítóan. Egyre jobban
lüktetett a fejem, de nem hagyhattam annyiban.
– Kapsz pár percet – tette karba a kezét.
– Milyen nagylelkű vagy – vetettem felé.
– Kezdd el!
– Egy váratlan feladat minden vizsgánál jobban megmutatja,
mire vagyunk képesek.
–   Akkor legalább avattad volna be.
–  Várj. Szótagolom. Vá-rat-lan. Így már érted? Ha beavatom,
nem lett volna ugyanaz a hatása. Lehet, hogy el tudta volna
játszani a meglepettet… Sőt! Tartom annyira tehetségesnek,
hogy tudom, ment volna neki. De! Szerinted megtettem volna
ezt vele, ha csak egy hangyafaszmakknyi esély is van rá, hogy
nem tudja megugrani? Szerinted nem ismerem a saját
mentoráltamat?
–  Ezt a fasz dumát, öreg! Látszott a fejeden, hogy azt ott és
akkor találtad ki, mert úgy érezted, meg kell tenned, mert nem
alhatsz nyugodtan, ha valami nem aszerint történik, ahogy te
azt elképzelted.
– Lehet. Lehet, hogy akkor és ott találtam ki. De még egyszer
hangsúlyozom: soha nem tettem volna meg, ha fennállt volna
annak a veszélye, hogy belebukik. Ismerem Kírát. Talán még
nálad is jobban! Lehet, hogy te a születése óta ismered, de akkor
sem tudod, mi játszódik le a lelkében!
–  De igenis tudom! És azt is tudom, mennyire fájt neki, amit
vele tettél. Jöhetsz itt akármivel. Azokat a sebeket kurva nehéz
lesz begyógyítani, amiket a szívén ejtettél.
–  Jó! Oké. Aláírom. Fasz voltam. De azt hiszed, te annyival
különb vagy nálam? Te is évekig fájdítottad a szívét. Igen!
Tudom, elmondta nekem.
–  De én nem etettem semmivel. Voltak érzései, de én sosem
ringattam illúzióba és ő ezt nagyon is jól tudta. Ezzel szemben
te! Mindenféle kétes jelzéseket küldesz felé, hogy utána sárba
tiporhasd!
– Nem tiportam sárba! Megmutattam, mire képes!
– Hagyd már a faszomba azt a rohadt versenyt! Most másról
beszélek, te barom!
– Mégis miről beszélsz? Mi a szar közöd van neked bármihez
is? Ki vagy te?
–  Az a férfi, aki megvédi Kírát az ilyen férgektől, mint te! –
lépett felém indulatosan.
–  Kezdem azt hinni, hogy ez jóval többről szól, mint baráti
féltés – csúszott ki a számon meggondolatlanul a szívemben
ébredő féltékenységtől. Hogy mitől? Megint? Komolyan? Már rá
is az lennék? – Mondd mégis hányszor kefélt… – akadt a
torkomon a szó, ahogy az arcomba vágott az öklével.
–  Még egyszer nem mondom el, hogy ne beszélj róla így!
Rólam mondhatsz bármit, de róla nem. Aki itt érzelem nélkül
kefélgeti, az te vagy! – lépett megint elém, de ezúttal én voltam
a gyorsabb, és egy erőteljes ütést mértem az állára. Eddig
bírtam. Ennél a pontnál már képtelen voltam visszafogni
magam. – Te barom! Te csak kihasználod azt a szerencsétlent –
vágott vissza teljes erőből az oldalamba. Na, erre már nem
számítottam… – Tárgyként kezeled – köpködte felém.
–  Nem engedem, hogy így beszélj arról, ami köztem és Kíra
között van – reagáltam, miközben a kezemet sajgó oldalamra
szorítottam. Fájt. Kibaszottul fájt, de mire észbe kaphattam
volna, már lendült is a kezem, de elkapta az öklömet, mielőtt
célt ért volna. A testemet elárasztó sajgás legyengített.
– Ha azt akarod, hogy higgyek neked, viselkedj is úgy – lépett
egyet hátra, és undorral az arcán végignézett rajtam.
– Akinek bizonyítani akarok, az nem te vagy – suttogtam felé
fájdalommal teli hangon.
–  Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét Kíra. – Szerintem ez
kurva jó lesz végszónak. Mivelhogy végig itt álltam mellettetek
és mind a ketten magasról szartatok arra, hogy mit ugatok,
szerintem megegyezhetünk egy döntetlenben. Mind a ketten
egyformák vagytok. Hajtjátok a saját igazatokat, és nem
foglalkoztok senki mással – fakadt ki teljesen értehető okból.
– Ne haragudj – morogtam.
 – De igenis haragszom, mert úgy viselkedtetek, mint két hülye
gyerek. Én nem egy tárgy vagyok, az isten szerelmére! –
toppantott egyet dühösen.
–  Persze, hogy nem – ingattam a fejemet. – Ne haragudj –
suttogtam újra. Kezdett elhomályosulni előttem a világ.
– Logan! – ugrott mellém Kíra riadtan. – Jesse, te most szépen
hazamész! Nem kértem a segítségedből. Most nem! Sosem
lehetek elég hálás azért, amit évekig értem tettél, de már elég jól
vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, hogyan tovább. Higgy nekem, és
hagyj minket magunkra. Most! – utasította az előttem állót
szigorúan.
–  Jól vagyok – mondtam kicsit sem meggyőzően. Régen volt
már, hogy utoljára így helybenhagytak. A különbség most csak
annyi volt, hogy az utolsó ütéstől eltekintve mindent önként
vállaltam.
– Ajánlom, bizonyítsd be, hogy tévedtem.
– Ha bármit is bizonyítok, hidd el, nem miattad fogom.
–  Bíztam benne – nézett rám, miközben alig észrevehetően
Kíra felé biccentett.
–  Húzz innen, mielőtt kamatostól adom vissza az előbbi
ütéseidet – húztam ki magamat büszkén.
– Legalább vagy annyira férfi, hogy elviseled a fájdalmat. Már
ezt is méltányolom.
–  Örülök. És most, ha elhúznál… Fontos megbeszélnivalóm
akadt a barátnőmmel – böktem az ajtó felé.
–  Megyek – rántotta meg a vállát, és másodpercek alatt
magunkra hagyott minket.
– Ó, a kurva életbe! – dőltem hanyatt a kanapén.
 – Hozok jeget – szaladt el a konyhába Kíra.
– Kösz – motyogtam alig hallhatóan.
–  Ezt szorítsd arra a pontra, ahol a legjobban fáj, addig én
keresek sebfertőtlenítőt.
–  Remélem, azt azért nem tervezed, hogy össze is öltöd a
fejemet.
–  Nem. Vagyis szerintem nincs rá szükséged – emelte el a
kezemet a bedagadt arcom elől. – Vagy mégis – húzta el a száját.
– Nem fáj ám annyira, még ha siralmasan is festek.
– Nem kell megjátszanod a hőst, már elment.
–  Nem játszok meg semmit. Nem fáj. Annyira – sziszegtem,
amikor végigtörölte a fertőtlenítős vattával a sebeket. – Mondd,
mi a jó büdös francért hagytad magad így elverni? Ismerem a
reflexeidet. Simán kivédted volna mindet – mondta rosszallóan.
–  Köszönöm az elismerő szavakat – próbáltam mosolyt
erőltetni lüktető fejemre. – Megérdemeltem. Igaza volt – húztam
el a számat. – Szemét voltam veled. Az, hogy mással az vagyok,
nem érdekel. De amikor veled viselkedem így, mindig
megbánom.
– Logan… – nyögte elérzékenyülve.
–  Shh… – tettem az ujjamat a szájára. – Ne mondj semmit,
csak légy az enyém – rántottam meg az egyik karját, hogy
mellém huppanjon.
– Még nem kötöttem be a sebeidet – nyögte remegő hanggal.
–  Nem érdekel. Nincs nagyobb gyógyír a testemet gyötrő
kínra, mint a te közelséged. Semmi sem csillapítja jobban a
fájdalmamat, mint a tekintetedben tükröződő érzelmek
sokasága. Az, hogy még így is kellek neked – suttogtam
meglepettségtől elnyíló ajkai közé. – Szükségem van rád –
mondtam két csók között.
–  Mutasd meg, mennyire! – válaszolta egyre zihálóbb
lélegzetvétellel. – Bizonyítsd be, hogy fontos vagyok neked! –
nyögte.
Fölé kerekedtem, összekulcsoltam az ujjainkat és a feje mellé
fektettem a karját, hogy egyhelyben tarthassam. Apró csókokat
leheltem a bőrére a testét fedő vékony anyagon keresztül. Egyre
lejjebb és lejjebb haladtam.
–  Logan… – nyögdécselt felfelé billentve a csípőjét, ahogy
közeledtem a dombja felé. Olyan ügyesen mozgolódott alattam,
hogy a rövid szoknyája egészen felcsúszott karcsú alakján,
felfedve előttem a csipkeanyagot, ami semmit sem bízott a
képzeletre. A csípője kétségbeesetten közelített felém. Az öle
szemmel láthatóan vágyott az érintésemre. A nyelvemmel
finoman végigsimítottam a lüktető idegcsomót. Az egész teste
megfeszült, könyörgött a folytatásért, de nem akartam
elkapkodni. Most nem. Ki akartam élvezni együttlétünk minden
gyönyörrel teli pillanatát. A szoknyája alsó részét a fogaim közé
fogtam és még feljebb húztam a testén. Amikor a hasa is
fedetlenné vált előttem, közelebb hajoltam hozzá és gyengéd
csókokat hintettem a köldöke köré.
– Olyan gyönyörű vagy! – morogtam, és feljebb kúsztam rajta,
hogy szenvedélytől égő tekintetünk eggyé forrhasson. –
Kívánatos.
Az egyik kezét elengedtem, és lehúztam a válláról a vékony
pántokat. Sajnos az anyag nem engedett annyit, amennyit
akartam, ezért gyorsan felhúztam ülő helyzetbe, és egy ügyes
mozdulattal megszabadítottam a ruhájától. Nem időztem
sokáig, a háta mögé nyúltam és a melltartóját is kikapcsoltam.
– Ruhában is szexi vagy, de így – döntöttem vissza az ágyra.
–  Most te jössz! – húzta ki az ujjait a kezeim közül, mielőtt
lefoghattam volna. – Látni akarlak. Teljes valódban. A testedet
és a lelkedet is – gombolta végig a fehér ingemet.
–  Előtted nem szégyellem a valódi énemet. A tied vagyok –
dobtam le magamról a drága anyagot.
–  Gyere! – Ujjait összekulcsolta a tarkómon és lehúzott
magához.
A szánk finoman simult össze. A nyelvemet végigvezettem
dús ajkán és bebocsátást kértem, amit azonnal meg is kaptam. A
nyelvem átcsusszant a szájába és körülölelte az övét. Az íze
elfeledtette velem az arcomat ért ütések okozta sajgást. Nem
létezett más, csak mi; összegabalyodó végtagjaink, egymást
ölelő testünk, és egy ritmusra doboló szívünk. Kivettem a
karjait a nyakamból és újra szorosan a feje mellé fektettem
mind a kettőt.
– Hagyd itt! – utasítottam játékosan.
Gyorsan megszabadultam a testünket fedő utolsó
ruhadaraboktól is és visszahelyezkedtem fölé.
–  Most nem menekülsz, mert az enyém vagy – kulcsoltam
össze az ujjaimat az övéivel. – Meg fogom ízlelni minden egyes
pontodat. Az egyiknek pedig különös figyelmet szentelek majd –
húztam lusta mosolyra a számat.
– Logan – nyögte, ficánkolva a testem alatt.
– Ne siettess! – indultam el lassan legérzékenyebb pontja felé.
Hatalmas koncentrációra volt szükségem, de kitartottam.
Mindkettőnknek szüksége volt erre. A lassú, édes egyesülésre.
Először végigcsókoltam a combját lentről felfelé haladva,
majd az ölét kikerülve lefelé indultam el illatos bőrén. Fel
akartam izgatni, amennyire csak lehetséges. Amikor újra a
dombjához értem, végre megadtam neki, amiért már annyira
remegett.
A nyelvemet bemártottam nedves ajkai közé és lágy
mozdulatokkal, alig érintve izgattam tovább. A kezét szorosan
fogtam, de még így is alig tudtam egyhelyben tartani. Minden
nyelvcsapásommal ráérősen kóstolgattam remegő húsát.
Felpillantottam. A tekintetem találkozott fátyolossá vált
szemével. A figyelmemet újra lefelé irányítottam, és tovább
nyaltam nedvességtől csillogó csiklóját.
–  Kérlek – könyörgött elakadó lélegzettel, de nem engedtem
elmenni. Az utolsó pillanatban mindig megálltam, majd
folytattam. Élveztem ezt az édes játékot. – Logan, kérleeek –
nyögdécselt finom nyalásaim hatására. Gyorsítottam a tempón
és a megfelelő pillanatban megszívtam remegő pontját, amitől
hangosan sikítva ért el a csúcsra. Nem álltam meg. A nyelvemet
lüktető húsába mártottam, és mélyen elmerültem nedves
résében. Az íze kitörölte minden józan gondolatomat. Ki-be
járattam a nyelvem, hogy felkészíthessem keményen ágaskodó
farkamra, ami minden egyes mozdulatomra megugrott. Nem
bírtam tovább: felkúsztam a testén, megcsókoltam mélyen,
vágytól égve, és a következő másodpercben tövig merültem
benne.
– Kíra! – morogtam a testemen végigfutó remegéstől.
Újra mozdultam, és még mélyebbre hatoltam benne. A
mozgásom egyre ütemesebbé vált, egyre gyorsabban
mártóztam belé újra és újra. A mellei nekem feszültek, a
bőrömön éreztem ágaskodó bimbóit. Hívogató volt a
közelségük. Csókunkat megszakítottam, és a fogaim közé véve
finoman meghúztam az egyiket. A nyelvemmel körbesimítva
kényeztettem tovább.
A nyelvem egy ritmusra mozgott hüvelyében pulzáló
farkammal. A testünket elárasztó kéj minden mozdulattal
magasabbra lökött minket. A gyönyör hullámai eszméletlen
sebességgel árasztották el az érzékeinket. Kielégülésünk
hangjait szenvedélyes csókunkba fojtottuk. Még mozdultam
párat, és az utolsó cseppjeimet is kifacsartam. Izzadtságtól
csillogó bőrünk egymáshoz simult. Kielégülve rogytam az
alattam pihegő, törékeny testre.
 Kíra
Logan mélyen szuszogott mellettem. A Hold ezüstös fénye
beragyogta a szobát, kellő megvilágítást nyújtva Logan testének
szemrevételezéséhez. Az oldalán feküdt, így végre volt
lehetőségem rendesen szemügyre venni a hátát. A hátán
húzódó hegeket. A hegeket, amik örökre megbélyegezték ezt a
tökéletes testet – húztam végig az ujjamat az egyik forradáson.
Behunytam a szemem és kipréseltem egy kibuggyanó
könnycseppet. Magam előtt láttam azt az ártatlan, menekülni
próbáló tizenhat éves fiút, akit még a földön fekve sem
kíméltek. Akit addig vertek, rugdostak, amíg elvesztette az
eszméletét. Még egyszer szemügyre vettem azokat a kíméletlen
vágásokat – a vágásokat, amik biztosra veszem, hogy egykor
sokkal kegyetlenebb formát alkottak. Az elmúlt éveknek
köszönhetően egy részük a múlt homályába veszett, de még így
is jól látható, milyen mélyen sértették fel a bőrét. A tenyeremet
a legszélesebb hegek találkozására fektettem, és megpróbáltam
elszívni a sebhelyekbe zárt fájdalmat.
Felnyúltam és letöröltem az arcomat nedvesítő cseppeket.
Közelebb kúsztam Logan forróságot árasztó testéhez és hátulról
szorosan megöleltem. A kezemet átbújtattam a karja alatt és
tenyeremet kidolgozott hasizmára fektettem. Bőrének érintése
megnyugvással töltötte el keserűségtől háborgó bensőmet.
Behunytam a szemem és mélyen magamba szívtam azt a
jellegzetes illatot, ami egyet jelentet nekem Logan közelségével.
A jóleső fáradtság gyorsan magával ragadott és elrepített egy
olyan világba, ahol minden szép és jó. Ahol újraélhettem a
Logannel közös boldog pillanatainkat.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor arra ébredtem,
hogy fázom. A szemeimet képtelen voltam munkára bírni. Úgy
éreztem, a szemhéjaimra mázsás súlyok nehezednek. Behunyt
szemmel tapogatóztam az ágyban, hátha rátalálok Loganre, de
nem jártam sikerrel. Aztán váratlanul tudatomra ébredtem. A
dal, amiről azt hittem, az álmaimban szól, igazából a ház egyik
tőlem távoleső pontjáról hallatszott.
Felültem, magamra kaptam Logan este levetett ingét és
elindultam a hang irányába, de megtorpantam, amikor a
zongorából áradó dallamot egy izgató férfihang tette teljessé.
Azonnal megismertem a dal szövegét.

Apocalyptica: Not Strong Enough

Nem vagyok elég erős,

Hogy távol tartsam magam.
Nem tudok elfutni előled,
Mert csak rohanok vissza hozzád.
Mint egy éjjeli lepkét,
Úgy vonz a szerelmed lángja.
Mondd ki a nevem,
De ez már nem ugyanaz.
A szemembe nézel,
És én eldobom a büszkeségem.
A lelkem megadja magát,
 Ahogy térdre kényszeríted a szívemet.

Nem akartam megzavarni Logant, de látni akartam. Elindultam

a hang irányába. És istenem… Egyetlen alsónadrágban ült a
zongora előtt. A hátán lévő izmok gyönyörűen hullámoztak a
játékának köszönhetően. Megálltam a folyosó végén, és a
fejemet a falnak döntve élveztem az érzéseinek kitárulkozását.
Mert ez az volt. Egy vallomás. Nekem, de legfőképpen saját
magának. A szívem minden egyes kimondott szó után egyre
gyorsabban vert a mellkasomban.

És belehalok, amikor távol vagy.

El akarok menni, de maradni is akarok,
Annyira össze vagyok zavarodva.
Olyan nehéz választani öröm és gyötrelem között.

Tudtam, hogy szüksége van a támogatásomra. Arra, hogy

meggyőzzem, igenis megérdemli a boldogságot. Azt, amit csak
egymásnak adhatunk.

Tudom, hogy ez hiba.

Ennél a sornál legszívesebben felordítottam volna, hogy nem!

Ez nem egy hiba!

Tudom, hogy ez helyes.

Igen, igen, igen és igen! Ez, ami köztünk van, amit együtt
megélünk, helyes.
 És ha meg is akarnám nyerni a harcot,
A szívem az elmém fölé kerekedik.
És nem vagyok elég erős, hogy távol maradjak.

Nem vagyok elég erős, hogy távol maradjak.

Ó, hála annak a magasságos égnek! – sóhajtottam talán

hangosabban, mint illett volna, de szerencsére nem vett észre.
Ujjainak mozgása egyre határozottabbá, hangja nyersebbé és
rekedtebbé vált. Minden sejtem megbolondult attól az erőtől,
ami belőle áradt. A hangja teljesen az uralma alá hajtotta a
szobában keringő részecskéket. A közte és köztem feszülő tér is
a torkából áradó ritmusra rezgett.

MIT TEHETEK?

Meghalnék nélküled.

Ez a sor úgy hangzott, mintha a szívében éledő érzés legyőzte

volna. Mintha akarata ellenére maguk alá temették volna az
érzelmei.

A jelenlétedben a szívem nem ismer szégyent.

Semmit sem tehetek,

A szívem hozzád láncol.
És nem szabadulhatok.

Nem, persze hogy nem! Mert nem is engedném, hogy magamra

hagyj! – szorítottam a kezemet a dal ütemére doboló szívemre.
A szívem is abban a ritmusban pumpálta a véremet, ahogy
Logan ujjai érintették a fehér és fekete billentyűket.

Nézd, mit tett velem a SZERELEM!

Szerelem… Szerelem? Tessék? Kimondta? Igen, és méghozzá

milyen nyomatékosan ejtette ki ezt az egyetlen szót.

Nézd, mit tett velem a SZERELEM!

–  ismételte meg újra és újra… Ebben a pillanatban képtelen

voltam gátat szabni a könnyeimnek, amik megállíthatatlanul
törtek a felszínre, hogy benedvesítsék az arcom minden egyes
milliméterét.

Nem vagyok elég erős, hogy távol maradjak.

Ezzel a sorral fejezte be a dalt, és ezzel a sorral változtatta

semmivé az eddig oly masszívnak hitt ellenállásomat.
Elindultam felé, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül a
nyakába vetettem magam.
– Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd – suttogtam a nyakába, és
lágy csókokkal hintettem végig a bőrét. Ezen az estén már
biztosan tudtam: az életem teljesen meg fog változni. A verseny
valami olyat adott, amiben nem is reménykedtem: a tiszta és
őszinte szerelmet, amit a feltétlen bizalom tesz teljessé.
Másnap boldogan és kiegyensúlyozottan ébredtem Logan
mellett.
– Jó reggelt! – bújtam szorosan a mellkasához.
–  Jó reggelt! – mondta álomittas, rekedtes hangon, amitől
azonnal összerándult minden izmom. A tegnap este képei
villantak be előttem, amikor az ölébe kapott és… – Merre jársz?
– suttogta, közel hajolva a fülemhez.
–  Azt hiszem, pontosan tudod, mire gondolok – feleltem
játékosan.
– Igen? Talán mégis jobb, ha megmutatod – fordított hirtelen
magára. Két kézzel megtámaszkodtam a mellkasán, és alaposan
végigmértem tökéletes vonásainak minden egyes milliméterét.
–  Nem fáj? – kérdeztem az arcán éktelenkedő horzsolásokra
célozva.
–  Volt már rosszabb is – vezette az egyik kezét a hajamba,
hogy közel vonhasson magához.
–  Örülök, hogy jól vagy – motyogtam magamba szívva a
minket körülölelő, kéjtől vibráló levegőt.
–  Volt már rosszabb, de pár gyógypuszitól talán még jobban
lennék.
–  Igen? Azt hiszem, ezen segíthetek – simítottam végig az
ajkán.
– Hm… Tetszik ez a gyógymód – lehelte a számra.
– Akkor az lesz a legjobb, ha megismételjük, de ezúttal alapos
kezelésben részesítelek – csókoltam meg mélyen, szerelmesen. –
Vagy várj! Van egy jobb ötletem – somolyogtam lelkesen.
– Kezdjek félni? – kérdezte gyanakvóan.
–  Ha engem kérdezel, felesleges. Gyere! – ugrottam fel, és
megragadva a kezét lassan felhúztam, hogy követhessen.
– Mit tervezel? – emelte magasba a szemöldökét.
–  Egyesítem a két legnagyobb szenvedélyedet, de ezúttal –
léptem a nappaliját uraló zongorája elé és felnyitottam a fedelét
– rendesen csinálom – húztam végig az ujjamat a billentyűkön.
– Ez tetszik – lépett közelebb. – Mit fogsz játszani? – állt meg
mögöttem.
–  Csak figyelj és fülelj! – ültem le kacéran a sokat mutató
hálóingemben.
–  Minden rezdülésedet magamba szívom – suttogta a
fülemhez hajolva.
Megborzongtam. Az ujjaimat a billentyűk felé emeltem és
játszani kezdtem. Pár ütemmel később az ajkaim elnyíltak, hogy
a zongorából áradó dallamokat szerelmes sorok egészíthessék
ki.
– Nem vagy egyedül. Együtt kibírjuk. Melletted leszek, s fogom
majd a kezed. Amikor hideg lesz. És úgy tűnik, mindennek vége.
Nincs hová menned. De én nem fogom feladni.
Nem volt kérdés, hogy azt a dalt fogom elénekelni neki, amire
legelőször táncoltunk azon a bizonyos estélyen.
– Imádom ezt a dalt. Imádom a hangodat. Imádom azt, ahogy
a zongorámat érinted. De van, amit még ennél is jobban imádok
– megtámasztotta a hátamat, váratlanul a combom alá nyúlt és
felemelt a székről –, az pedig nem más, mint te magad – préselte
hozzám puha ajkait. A borostája végigkarcolta a bőrömet, jóleső
bizsergéssel árasztva el testemet. – És most beváltom a neked
tett ígéretemet: magamévá teszlek a saját zongorámon –
fektetett lassan a hideg hangszerre. – A látvány magáért beszél
– morogta és szétfeszítve a lábamat, a combjaim közé állt.
A reggeli szenvedélyes együttlétünket követően, miután
leápoltam Logan sebeit, elindultam, hogy találkozhassak a
lányokkal.
– Akkor most szépen elmesélsz mindent töviről hegyire.
– Nem tudok mit mondani – húztam ki az egyik széket, hogy
én is leülhessek a csajok mellé.
–  Azt mondtad, van valami, amiről feltétlenül be kell
számolnod. Mi történt? Vagy nem vetted be a Cavintont és
elfelejtetted?
– Aj, Liz, olyan dinka vagy – kacagtam.
– Te nem tudod, hogy mit akartál mondani, és még én vagyok
a dinka? Na, kösz… – húzta fel az orrát.
–  Tegnap a távozásotok után Logan megismerkedett Jesse-
vel… – itt tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet. – És…
–  Ja, ha már Jesse, itt engedj meg egy gyors kérdést. Téged
csak ilyen jó kanok vesznek körül? – vágott közbe Tia.
–  Szerencsés csillagzat alatt születtem – böktem ki,
magamban tartva a gyerekkorom rosszabbik időszakait.
– Jól van, jól van, jól van. Most lökd a lényeget! – sürgetett Liz,
miközben hangosan dobolt a lábával.
–  Jesse megverte Logant… Akarom mondani, Logan hagyta
magát, legalábbis egy ideig… – húztam el a számat. – Aztán
persze egyszer-kétszer visszaütött. Nagyon durva volt. A férfiak
még ma is csettintésre ősemberekké tudnak változni – ingattam
a fejemet.
– Látod, én mondtam, hogy ne rohanjunk annyira – lökte meg
Tia Liz vállát.
– Úgy örülök, hogy megértitek a dolgot.
– Mármint melyikre célzol? Arra, hogy két állati pasi szétverte
egymást érted? Úgy, de úúúgy sajnállak – biggyesztette le
színpadiasan a száját Tia.
– Oksi, vegyétek úgy, mintha nem is mondtam volna semmit.
Most viszont ti jöttök! Meséljetek a tegnapról!
Egy kávéval és három isteni süteménnyel később – amit
természetesen mind körbekóstoltunk – valami megváltozott.
Felkaptam a fejem – pont akkor, amikor a sarokban ülő nő
elszakította tőlem a tekintetét. A zsigereimben éreztem, hogy
engem figyel. Megemeltem az üres csészémet, és ivást színlelve
felé lestem.
– Te meg hol jársz? Azt már vagy ezer éve megittad – csapott a
karomra Liz látványosan.
– Ja, tényleg – tettem vissza az asztalra zavartan.
– Baj van? Még nem feleltél az előző kérdésemre.
–  Tessék? Mi volt az? Kissé elkalandoztam – tereltem el a
dolgot.
– Hogy jössz-e velünk vásárolni.
– Most?
–  Nem, majd jövő hét kedden. Hát persze, hogy most, te
nagyokos!
–  Bocsi, csajok, de az nem fog összejönni. Ma még rengeteg
dolgom van, pedig szívesen veletek tartanék – mondtam
bánatosan.
 –  Semmi baj, majd bepótoljuk valamikor – álltak fel szinte
egyszerre.
– Máris mentek?
– Aha. Remélem, nem gáz.
–  Nem, persze. Nekem is lépnem kell lassan, csak előtte még
kiszaladok a mosdóba.
– Akkor jó legyél – öleltek gyorsan magukhoz.
Megvártam, amíg kilépnek az ajtón, és felkapva a táskámat a
mosdóba siettem. A dolgom végeztével az előbbi kellemetlen
érzést magam mögött hagyva léptem az asztalunkhoz. Gyorsan
leellenőriztem, hogy nem hagytunk-e valamit a székeken és
körülöttük. Miután erről meggyőződtem, célba vettem a
kijáratot.
–  Kíra! Várj, kérlek! – szólalt meg mögöttem egy vékony női
hang. Hátrafordultam, és az előbbi fura érzés megtízszereződve
tért vissza.
–  Ismerem magát? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet. A
válaszára várva a gyomrom összerándult.
– Igen is, meg nem is… – suttogta meghunyászkodó tekintettel.
– Várom a magyarázatot – emeltem fel a fejemet, hogy mélyen
a szemébe nézhessek.
– Én vagyok az anyád…
– Na jó, itt most tartsunk egy rövid szünetet. Egy: nekem nincs
anyám. Van egy nő, aki megszült, de annak semmi joga nincs
ahhoz, hogy az anyámnak nevezze magát. Kettő: mégis honnan
tudta, hogy itt leszek? Mióta követ?
–  Csak pár napja, de most nem ez a lényeg – próbálta
elbagatellizálni a dolgot.
 – Akkor mégis mi?
–  Nem tudom, mit mondhatott neked rólam Larry, de
szeretnék veled leülni beszélgetni.
–  Pech, mert én nem vagyok rád kíváncsi – fordítottam el a
fejemet. Cseppet sem érdekelt semmilyen kifogás, semmilyen
mentegetőzés.
–  Kérlek! – ragadta meg a karomat, amit azon nyomban
elrántottam tőle.
– Engem ne kérj semmire!
– Csak pár percet szeretnék – könyörgött.
– Talán normális helyzetben még el is gondolkodnék a dolgon,
de azzal, hogy a védelmed érdekében rögtön apám meséjét
kezdted szapulni, elveszítetted a bizalmam utolsó csíráját is.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – csattant fel váratlanul.
– Oh, de még mennyire, hogy komolyan beszélek – reagáltam
fapofával.
– Meg kell értened, hogy nem volt pénzem.
–  Nem volt pénzed arra, hogy meglátogass? Igen, bizonyára
magas egy hároméves tarifája. Biztos eget verdeső összeget
kértem volna el tőled, ha meg akartál volna látogatni. Azt
hiszed, játékokra vágytam? Azt hiszed, édességet reméltem
volna, ha meglátlak? Tévedés. Azokat mind megkaptam az
apámtól. De tudod, mi az, amit még megadott nekem? Várj, meg
se szólalj. Majd én válaszolok, elvégre a megoldást
világéletedben mástól vártad. Szeretetet – emeltem elé a
mutatóujjamat. – Törődést – folytattam a sort. – Támogatást… és
mindent, amit egy szülő adhat egy gyereknek. Teljesen ingyen! –
csattantam fel. – Szóval ha csak nincs egy időgéped, amivel
visszarepülve a múltba jóváteszed az elbaszott döntéseidet, azt
javaslom, ne erőlködj! Nincs rád szükségem. Már nincs! –
vágtam hozzá kíméletlenül. – Egyébként pedig…
– Hisz’ ő nem is az apád! – szakított félbe váratlanul.
A szám kiszáradt. A mondandóm a torkomon akadt. Úgy
éreztem, forogni kezd velem a világ.
– Jól hallottad! Semmi közöd ahhoz az emberhez.
– Tudod mit? Hozzád még kevesebb! Akár a vér, akár csak a
szeretet köt minket össze, nekem Larry Wells az apám, és ezen
semmi és senki sem változtathat – fordítottam neki hátat, és
sietős léptekkel kiviharzottam a kávézóból.
Remegve hajtottam Logan házához, mert úgy egyeztünk meg,
hogy nála találkozunk a délelőtti programjaink után. Kopogás,
csengetés és mindenféle előzetes jelzés nélkül rontottam be az
ajtón, jó szokásomhoz híven egyenesen Logan mellkasába
rohanva.
–  Kíra, kicsim, mi a gond? – tolt távolabb magától, hogy
alaposan szemügyre vehessen.
– Én… én… én… – hüppögtem érthetetlenül.
– Bántott valaki? – kérdezte idegesen.
– Fogjuk rá.
– Ki volt az? Megkeresem és…
– Az anyám… elvileg… – hadartam gyorsan.
– Tessék?
– Azt állította, hogy ő az anyám. Már követhetett egy ideje… –
mutogattam összevissza.
– És mit mondott?
– Mit? Mégis mit? Hogy az apám hazudott vele kapcsolatban,
de itt leállítottam, és miután kiosztottam, közölte velem, hogy az
apám nem is az apám… Érted te ezt? Elhagyott huszonöt hosszú
évvel ezelőtt, és most képes volt ezt az arcomba vágni. Hát
mégis mit remélt ettől? – sírtam el magam.
–  Semmi baj, itt vagyok – nyugtatott Logan, és gyengéden a
mellkasához húzott. – Szeretnél apukáddal beszélni erről?
– Nem tudom, hazamehetek-e a verseny ideje alatt.
–  Szard le a szabályokat, majd én elintézem, hogy ne
ugassanak feleslegesen – vágta rá ellentmondást nem tűrően.
– Tényleg megtennéd értem?
– Érted bármit – felelte.
Erre már képtelen voltam reagálni: a Logan iránt érzett
mérhetetlen szerelem és csodálat elszorította a torkomat. A
nyakába vetettem magam és szenvedélyesen megcsókoltam,
amit ő azonnal viszonzott. A szerelméből akartam erőt nyerni.
Azt reméltem, hogy a testéből áradó hő engem is feltölt
energiával.
– Veled menjek? – kérdezte együttérzően.
– Szeretném, de talán jobb, ha ezt most egyedül intézem. De a
felajánlásodért, még jobban szeretlek, mint eddig – bújtam
hozzá még szorosabban.
Nem érdekelt, hogy ő még nem mondta ki azt a bizonyos szót.
Éreztem, mennyire fontos vagyok neki, és nekem ez több volt,
mint elég. Ráadásul a tegnapi dalnál nem is kaphattam volna
szebb szerelmi vallomást. Lehet, hogy nem mondta ki
konkrétan, mégis bevallotta az irántam érzett szerelmét.
Egész úton hazafelé idegesen doboltam a kormányon.
Megpróbáltam ugyan zenével elnyomni a fejemben ébredő
fájdalmas gondolatokat, mégsem tudtam teljesen elcsendesíteni
azt az idegesítő belső hangot, ami ezúttal annak a bosszantó és
ellenszenves nőnek a hangján magyarázott nekem.
Leparkoltam és mielőtt kiszálltam volna, vettem még egy
utolsó mély lélegzetet. Nem akartam hisztériázva apára rontani,
de tartottam tőle, hogy az utóbbi hetekben átélt érzelmek
sokasága egyszerre fog kirobbanni belőlem.
– Apa! Apa itthon vagy? – kérdeztem kitárva az ajtót.
–  Baj van, csillagom? – érkezett azonnal a válasz, és pár
másodperccel később apa is megjelent az ajtóban.
– Van. Vagyis nincs… Vagyis nem tudom – vetettem magam a
nyakába, és váratlanul elsírtam magam. Megint. Úgy néz ki, az
évek óta felgyűlt könnyeknek újabban muszáj előtörniük.
– Az a Kenward bántott? – kérdezte feszülten.
– Nem, jaj, dehogyis! – ráztam a fejemet kétségbeesetten.
– Akkor? Valaki a versenyből? Vagy egy nyamvadt kis firkász?
– találgatott tovább.
–  Gyere! Most jobb, ha leülünk – ragadtam meg a karját, és
magam után húzva elindultam a nappali felé.
– Kislányom, kérlek, beszélj!
– Ülj le!
– Leültem – mondta, miután helyet foglalt a kanapén.
–  Ma délelőtt a kávéházban, miután a csajok magamra
hagytak, odajött hozzám egy nő, aki azt állította, hogy az
anyám.
–  Tessék? Huszonöt éve nem hallottam Kendráról –
kerekedett el a tekintete.
– Legalább már a nevét tudom – húztam el a számat.
 –  Nem volt szükséged arra, hogy bármit is meséljek arról a
nőről.
– De nem is ez a lényeg…
–  Akkor mi? Mit mondott, amitől ennyire kiakadtál?
Megrémítesz.
– Apa…
Képtelen voltam szavakba önteni a lelkemet gyötrő
gondolatokat.
–  Igen? Kérlek, beszélj! Tudod, hogy együtt mindent meg
tudunk oldani. Tudod, hogy a legnagyobb ellenségünk a
némaság, amikor nem mondod ki, ami a szívedet nyomja. Én itt
vagyok és meghallgatlak. Szeretlek, csillagom, beszélj, kérlek!
Mondd, ami bánt!
– Apa – kezdtem újra, miután elég bátorságot gyűjtöttem. – Az
a nő azt állította, hogy te… hogy én… hogy mi…
– Igen?
– Szóval, hogy te nem is vagy az apám.
– Drágám, ugye nem hittél neki?
– Nem, de… – hallgattam el a tekintetét figyelve.
–  Egyet jobb, ha tudsz: te, Kíra Wells, az én lányom vagy, és
ezen semmi nem fog változtatni.
– Ez mit jelent, apa? Ezt miért így mondod?
Könnyek gyűltek a szemembe. Nem azért, mert attól féltem,
apa talán nem is a vér szerinti apám, hanem azért… Vagy talán
mégis azért. Hiszen eddig ő volt az egyetlen, akiről biztosan
tudtam, hogy a családom része. Tudtam, hogy hozzá tartozom.
De ha nem hozzá, akkor kihez? És ha ez az igazság, akkor mivel
érdemeltem ki, hogy így kell megtudjam?
 –  Kislányom, ne agyalj hülyeségeken. Vannak dolgok, amiket
semmi sem tud megváltoztatni. Senki, de egy Kendrához
hasonló végképp. Nincs joga, hogy belerondítson az életedbe,
ahhoz sincs joga, hogy beszéljen veled.
– Apa. Kérlek, mondd el az igazat!
– Kíra.
Vett egy mély lélegzetet.
– Mi a baj? – néztem aggodalmas tekintetét.
–  Nem te vagy a vér szerinti apám? Ugye jól gondolom? –
böktem ki.
– Nem. Nem erről van szó – ingatta a fejét.
–  Akkor mégis miről? Mondd, hogy te tudod az igazat! –
könyörögtem könnyes szemmel.
– Egy pillanat.
Felállt, és a tévé alatti komód elé sétált. Kihúzta a legalsó
fiókot és kiemelt belőle egy réginek látszó borítékot. Visszaült
mellém és felém nyújtotta.
–  Tessék, itt van. Megcsináltattam a DNS-tesztet, de ahogy
belenéztél a szemembe, tudtam, semmin sem változtatna a
papíron szereplő adat. Ez a boríték huszonöt évig felbontatlanul
hevert a fiók mélyén.
És akkor ért a felismerés: apám sem tudja az igazságot. A mai
napig fogalma sincs arról, ki is vagyok valójában. A lánya, vagy
csak az egyik egyéjszakás kalandjának a gyereke, akit a
nyakába varrtak.
– Te… te sem tudod, igaz? – nyögtem ki nagy nehézségek árán.
– Nem. Mert nem az számít, mi szerepel azon a papíron, nem
az a lényeg, ki a vér szerinti apád.
 – De akkor miért fogadtál be? Miért neveltél apámként?
–  Mert tudtam, hogy van egy csodálatos lélek, egy ártatlan
gyermek, aki senki másra nem számíthat ebben a kegyetlen
világban, csak rám. Egy lejtőn lefelé tartó férfira. Akkoriban
egyáltalán nem voltam jó passzban, de aztán Kendra letett
téged az ajtóm elé és az életem végre értelmet nyert. Miattad
álltam talpra. Miattad váltam jobb emberré. Egymásnak adtunk
erőt az életben maradáshoz. Én neveltelek, tanítottalak.
Erőmön felül… Te pedig minden egyes nappal
meghosszabbítottad az életemet. Életet és boldogságot hoztál az
évek óta tartó kietlenségbe.
– Apa… – szorítottam meg a kezét.
– Igen. Az vagyok, és ezen soha semmi nem fog változtatni.
–  Apa – borultam a nyakába, és már nem fogtam vissza
magamat, hangos zokogásban törtem ki.
Jó pár perccel később, amikor úgy tűnt, már elfogytak a
könnyeim, elengedtem apa nyakát és távolabb húzódtam tőle.
–  De nekem ezt akkor is tudnom kell – nyögtem elgyötört
hangon.
– Biztos vagy benne? – kérdezte óvatosan.
–  Azt hiszem. Te soha nem éreztél késztetést rá, hogy
felbontsd a levelet?
–  Azt nem állítom, hogy soha nem vettem a kezembe, de
mindig történt valami, mindig mondtál vagy tettél valamit, ami
ráébresztett arra, hogy nem egy biológia adat köt minket össze.
– Istenem… – hüppögtem meghatódva.
– Készen állsz?
– Igen – bólintottam némán.
 –  Rendben – biccentett és szembefordult velem a kanapén,
hogy együtt bonthassuk fel a levelet. – Csinálod vagy csináljam?
– kérdezte, végigsimítva az arcomat.
Az érintés, ami mindig segített, ha padlóra kerültem. Nem is
értem az egykori énemet. Mit is hiányoltam az életemből,
amikor apám többet adott, mint sok gyereknek az anyja és az
apja együtt véve?
–  Majd én – vettem ki a kezéből. Még egyszer beszívtam a
levegőt és hosszan fújtam ki. Remegő kézzel, lassú mozdulattal
felbontottam a borítékot. Óvatosan kihúztam belőle az
eredményt rejtő lapot, ami már megsárgult az eltelt évek alatt.
Kihajtogattam. Végigfutottam a bevezető szövegen. Nem
érdekelt a mellébeszélés, a tényekre voltam kíváncsi.
– Apaaa! – zokogtam fel, amikor tudatosult bennem a szemem
elé táruló látvány. A bizonyítéka annak, hogy…

Larry Wells és Kíra Wells 99,99% bizonyossággal apa és

lánya kapcsolatban állnak egymással.

– A te lányod vagyok – sírtam el magam újra.

– Mindig is tudtam. Másképp nem is lehetnél ekkora tehetség
– próbált enyhíteni a minket körülölelő hangulaton. – A lányom.
Kíra Wells! Kendra pedig… csak azért nem mondok rá semmi
rosszat, mert neki köszönhetem, hogy vagy nekem – mondta
elhomályosult tekintettel.
Bátran kijelenthetem, hogy ez volt életem egyik
legmeghatározóbb pillanata. És az, hogy apa anélkül nevelt és
szeretett, hogy tudta volna az igazat, újra és újra könnyekig
hatott. Ha nem ezt, akkor mit jelenthet a feltétel nélküli szeretet?
 – Köszönöm, hogy mellébeszélés helyett megmutattad nekem
ezt a levelet. Ennél erősebb bizonyíték nem is létezhet Kendra
hazugságai ellen.
– Persze, hogy elmondtam. Én sosem tudnék hazudni neked –
ölelt át szorosan. – Mindig is éreztem, hogy ez a pillanat egyszer
bekövetkezik, bár, ha őszinte akarok lenni, korábbra vártam
anyád akcióját.
– Kérlek, ne nevezd őt így.
– Bocs. Véletlen volt.
–  Nem baj, de ezek után szorítkozzunk a Kendra
megnevezésre – húztam el a számat.
– Egyébként van számodra egy bejelentenivalóm.
– Igen? És mi lenne az? – húzódtam hátrébb.
–  Van valakim. Már egy ideje ismerjük egymást, de csak pár
hete fordult komolyabbra a dolog.
– Apaaa! – sikkantottam fel.
– Örülök, hogy ennyire boldoggá tesz ez a hír.
–  Engem nem a hír tesz boldoggá, hanem a te örömöd –
nyomta az arcára egy szeretetteljes puszit.
– Szeretlek, csillagom – mosolygott kedvesen.
– És most térjünk a lényegre – vigyorogtam felé. – Ki ő? Mióta
ismered? Én ismerem? Hova valósi? Mikor mutatsz be neki?
– Hé, hé, hé! Lassíts! Csak mindent sorjában!
 Logan
A sérüléseim szerencsére már reggelre sokkal szebbek lettek,
hála Kíra gyors és gondos kezelésének. A napunk meghittebben
kezdődött, mint bármelyik korábban. Úgy éreztem, végre
tartozik hozzám valaki, és végre tartozom valakihez, és ez
baromira jó érzéssel töltött el.
Hosszú évek óta ez volt az első nyugodt délelőttöm, amit
munka nélkül, otthon töltöttem.
–  Logan! – szólt bele Megan izgatottan a telefonba, miután
felvettem a sokadik csörgésre.
– Hol vagy?
– Itthon, miért? – érdeklődtem.
– Otthon? Beteg vagy? – érdeklődött döbbenten.
–  Nem. Egyszerűen csak itthon vagyok, de inkább te mesélj!
Miért hívtál?
– Baj van! – váltott újra aggodalmas hangnemre.
– Miről van szó?
– Az este Greget valaki csúnyán helybenhagyta.
– Tessék? – kérdeztem vissza, hogy jól hallottam-e.
– Odamegyek és majd nálad elmondom, amit tudok. Igaz, nem
sok infóm van, de úgy tűnik, nálad tájékozottabb vagyok.
– Igen, úgy tűnik.
– Még ott vagy, ahol a buli is volt?
– Aha.
 – Oksi, megyek.
– Várlak, hugi.
Alig több, mint félóra elteltével már be is rontott Megan a
házba. Nem vártam tőle csengetést, mert az nem az ő stílusa.
Főleg nem az én ajtóm előtt, de neki még ezt is elnéztem.
–  Szóval? – mutattam a fotel irányába, ahová azonnal le is
vágódott.
– Gáz van, gáz van, gáz van – ismételte a fejét rázva.
–  De mi van, de mi van, de mi van? Mondd már, az isten
szerelmére! – eresztettem ki a hangomat, hogy végre összekapja
magát és szabadjára engedje a mondandóját. A hangerőm
váratlanul érhette, mert ijedten kapta rám a tekintetét.
–  Úristen! Veled meg mi történt? – ugrott talpra, hogy
közelebbről is szemügyre vehessen. – Ugye nem…?
– Mi nem?
– Ugye nem verekedtél?
–  Nézőpont kérdése. Abban biztos lehetsz, hogy nem az
ajtónak sétáltam neki.
– Ki bántott? Ki mert hozzád érni? – érintette meg az arcomat.
–  Kíra egyik közeli ismerőse. Nem számít. Jó szándék
vezérelte.
– Hagytad magad – nyugtázta.
– Ezt meg miből gondolod?
– Ismerlek, ne is erőlködj.
– Jól ismersz. Szóval váltsunk vissza az eredeti témára.
–  Jó – fújt hosszan maga elé. – Greget megverték, és ő téged
nevezett meg, mint elkövetőt. Sajnos a képedet elnézve nem
biztos, hogy kedvező elbírálásban részesítenek első körben.
 –  Egy monokli még nem egyenlő azzal, hogy én vertem meg
az exedet.
– A szádat láttad már? – emelkedett magasba a szemöldöke.
– Ejthetnénk a témát?
– Fáj, mi?
–  Mondom, ejtsük a témát! – csattantam fel. – Nem vagyok
olyan puhapöcs, mint képzeled.
Megan sokat tud a múltamról, de nem mindent. És igen, a
hátamon húzódó hegekről még neki sem beszéltem. Soha. És
nem is fogok.
– Szóval Greg…
– Nincs hozzá semmi közöm, ne aggódj! Bár nem tudom, mit
aggódsz, amikor pár héttel ezelőtt pont te akartad, hogy
móresre tanítsam.
– Hát pont ez az! Nem akarom, hogy miattam bajba keveredj!
–  Nem keveredtem. Annál én okosabb vagyok. Annak a
féregnek pedig nincs gerince, de az eddig sem volt neki. És azt
megtudhatom, hogy kitől jött az infó? – ültem le vele szemben a
kanapéra, miután ő is visszaült a helyére.
–  Az egyik srác, akivel nemrég randiztam, a rendőrségen
dolgozik… Ő említette a dolgot.
–  Remek. Mondjuk annak kifejezetten örülök, hogy nem
akarsz sokáig Greg miatt vergődni az önsajnálatban.
–  Uhh, ez aztán fennkölt gratuláció volt, bátyus – húzta el a
száját.
– Mégis mi a franchoz gratuláltam volna?
– Semmihez, és nem is ezért jöttem.
– Szóval csak később akarod bemutatni.
 – Hát ja. Vagy nem – vonta meg a vállát.
–  Világos – biccentettem. – A lényeg? Mit tudunk a támadás
időpontjáról? – kérdeztem pont akkor, amikor megszólalt a
csengő. – Várj meg itt! – tartottam fel az ujjamat és elindultam a
bejárat felé. Nem lepődtem meg, amikor az ajtót kinyitva
szembe találtam magam az egyenruhásokkal.
– Logan Kenward?
– Igen – mondtam egy bólintás kíséretében.
–  Nagyszerű, a nevem Rosati nyomozó, ő pedig itt a társam,
Peters rendőrtiszt. Feltehetnénk önnek pár rövid kérdést a
tegnap estével kapcsolatban?
–  Természetesen. Fáradjanak beljebb – léptem arrébb az
útból.
– Köszönjük! – fogadták el az invitálást.
– Akkor, ha megengedi… Megan? – torpant meg a fiatalabbik
tiszt.
– Drew… – köszörülte meg a torkát a húgom. – Maradjak, vagy
inkább hagyjam el a szobát? – nézett először rám, majd a
rendőrökre.
– Maradhatsz. Gyorsak leszünk.
–  Azt sejtem… – motyogta, amit valószínűleg csak én
hallottam. Szóval egy gyorstüzelővel van dolgunk – próbáltam
elfojtani az arcomra kikívánkozó jókedvemet.
– Ha nem veszik rossz néven, rátérnék a lényegre – vette át a
szót Rosati nyomozó.
– Hallgatom.
– Hol tartózkodott tegnap este tíz és hajnali egy között?
– Mi sem egyszerűbb ennél. Itt, a lakásomon.
 – Van tanúja, aki bizonyíthatja ezen állítását?
–  Hm… Lássuk csak. Egy, kettő, három… – számolgattam
látványosan –, ha minden igaz, akkor közel ötven ember tudja
alátámasztani az előbb említett tényeket.
–  Szóval nem tartózkodott sehol máshol a tegnap este
folyamán.
–  Mint ahogy az előbb is említettem. Itthon voltam, és
ünnepeltük a Singer of the World döntőseit.
–  Akkor, ha jól értem, azt állítja, hogy semmi esetre sem
keveredett verekedésbe Mr. Olsonnal, igaz?
– Jól érti. Nem én dekoráltam ki a képét.
– Remek. Ismer esetleg olyat, aki ártana neki?
– Létezik olyan ember a világon, akibe még nem kötött bele? –
vágott közbe Megan.
– Ms…
– Kenward – segítette ki a nyomozót.
– Szeretne ön is vallomást tenni?
– Elnézést. Vegye úgy, hogy meg sem szólaltam.
–  Rendben, de ha meggondolná magát, akkor szóljon és
meghallgatom.
Megan nem válaszolt, csak hátradőlt, hogy ezzel is jelezze,
kivonta magát a beszélgetésből.
–  Visszatérve az ön és Mr. Olson kapcsolatára… Ha jól
értesültem, pár héttel ezelőtt elbocsátotta a cégtől. Ennek
családi vagy üzleti oka volt?
–  Sikkasztani akart. Nem tűröm a tolvajokat a cégemnél. Az,
amit Megannel tett, ocsmány dolog, de nem feltétlenül tartozik
a cégre, de így két legyet üthettem egy csapásra – és ezt most ne
vegyék szó szerint. Annak a pondrónak nem én vertem be a
képét…
– Ez tökéletesen érthető – jegyzetelt a nyomozó.
– Ennek örülök – biccentettem feléjük.
– Akkor annyit áruljon még el nekünk, hogy mikor és hogyan
szerezte az arcán látható friss sérüléseket!
– Nagyjából a buli végén, ami fél kettő körülre tehető.
– És ki volt az a személy, aki…
–  Jesse Keller. De ez csak egy kis félreértés semmi több.
Bátran megkérdezhetik őt is – helyeztem magam én is
kényelembe.
– Meg fogjuk, afelől ne legyen kétsége.
–  Távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzem a munkájuk
alaposságát – emeltem meg védekezően a kezemet.
–  Akkor azt hiszem, egyelőre ennyi – álltak fel szinte
egyszerre.
–  Rendben, ha további kérdések merülnének fel, tudják hol
találnak – indultam el az ajtó felé.
–  Köszönjük, hogy szakított ránk időt – fogtak velem kezet
egymás után.
–  Én köszönöm, hogy meghallgattak. Viszlát! – bocsátottam
őket útjukra.
–  Ezt nem hiszem el! Mekkora egy görény! – jelent meg
mellettem a húgom, miután bezáródott az ajtó a rendőrök
távozását követően.
–  Halkabban, még a végén visszajönnek és kihallgatnak –
böktem meg az oldalát.
– Ne bassz fel! Akkor lássam Drewt, amikor a hátam közepét.
 – Ennyire vacak volt?
– Ebbe nem mennék bele – fintorodott el.
–  Oké, ejtem a témát. Habár rohadt kíváncsivá tettél –
vigyorogtam őszintén. – Áú… – simítottam meg az államat,
ahová tegnap a legerősebb ütést kaptam.
– Ne hozzak jeget?
– Anyáskodni akarsz?
– Kicsit, ha megengeded.
–  Akkor hozd! Rosszat nem teszel vele – rogytam le a
kanapéra, hogy Megan kezelésbe vehessen.
Amikor Megan távozott, átnéztem az e-mailjeimet, de nem
találtam semmi kompromittálót. Úgy néz ki, Greg próbálkozása
hamar kudarcba fulladt. Szar ügy… Logan Kenward
kikezdhetetlen, és nem mellékesen kicsit sem hülye… – zártam
le a laptopot.
Felálltam, hogy főzhessek magamnak egy kávét, amikor
kivágódott a bejárati ajtó, de Megan helyett most Kíra robbant
be rajta. Rossz volt ilyen zaklatottnak látni. Segíteni akartam, de
ezúttal nem én voltam a megoldás kulcsa.
Először el sem akartam hinni a vele történteket. Mégis mi van
ma? Szabadnapot kaptak az elmeroggyantak? – néztem magam
elé, miután egy rövid beszélgetést követően Kíra elindult, hogy
beszélhessen Mr. Wells-szel.
És ha Kíra megnyugtató hívása után azt hittem, hogy a mai
nap végéhez közeledünk… nagyot tévedtem.
Nem sokkal a beszélgetésünket követően aggasztó híreket
kaptam a műsor producerétől. Valaki belenyúlt a verseny
szavazásába – állítólag.
 – Ezt nem mondod komolyan! Mégis kinek szúrhatjuk ennyire
a szemét? És miért nem vettétek észre, hogy valaki megbabrálta
a rendszert, mert ugye erről van szó?
– Egyelőre nem tudok okosat mondani, de már dolgozunk az
ügyön. Biztosra veszem, hogy nem te állsz a dolgok mögött,
emiatt ne aggódj.
–  Be is baszna, ha engem gyanúsítanál, már ne is haragudj.
Mikor folyamodtam én ilyen pitiáner módszerekhez?
–  Erről beszélek. Ismerlek. Tudom, hogy valaki be akar
feketíteni titeket. A kérdés már csak az, ki.
– A kérdés díjnyertes, már csak a választ kellene megtudni.
– Hidd el, ez nekünk is kurva nagy probléma, és nagy erőkkel
próbáljuk orvosolni a helyzetet. Hírzárlatot rendeltem el, amíg
kiderül, ki áll emögött. De azt már most elmondhatom, nem
kezdőkkel állunk szemben.
–  Akkor ajánlom, igyekezzetek, mert ketyeg az óra. Nem
szeretnék semmilyen botrány főszereplőjévé válni. És
biztosíthatlak afelől, hogy Kíra is így vélekedik. Nem tenne neki
jót, ha a frissen átélt sikerélményeit így bemocskolná valami kis
senkiházi.
– Megteszünk mindent. Nyugodj meg!
– Megnyugszom, ha lesz rá okom. Azonnal hívj, ha van valami
fejlemény az ügyben.
Vajon mi jöhet még a mai napon? – járkáltam fel s alá, amíg
az informatikusom dolgozott. Nem ülhettem tétlenül. Valamit
tennem kellett. Meg kellett próbálnom rájönni, ki és miért
akarja tönkretenni az eddig elért sikereinket. Kíra sikerét.
Kírát nem szerettem volna megijeszteni, ezért úgy döntöttem,
amíg nem tudok biztosat, addig semmit sem mondok neki.
Felhívott, amikor elindult, így már csak percek választhatták
el attól, hogy hazaérjen – néztem az órámra. Ki kellett találom
valami jó figyelemelterelést. Semmi ötletem nem volt, aztán az
utolsó pillanatban eszembe jutott. Már régóta terveztem, de
valahogy sosem jött ki rá a lépés. Na, majd most – kaptam fel a
telefonomat, hogy gyorsan elrendezzem az esti programunkat.
Legalább ez nem ütközött semmilyen akadályba. Örömmel
fogadták a hívásomat, aminek én is kifejezetten örültem.
Szükségünk van erre egy ilyen nap után. Mind a kettőnknek jót
fog tenni. Biztos vagyok benne.
Magamhoz vettem a kocsikulcsot, úgy vártam Kíra érkezését.
Minden egyes eltelt másodperccel egyre izgatottabbá váltam.
Csakhogy indulás előtt kaptam egy e-mailt, amiben konkrétan
megzsaroltak. Ha nem lépünk vissza a versenytől, akkor világgá
kürtölik, hogy csaltunk… Pénzt követeltek a hallgatásukért és
azt akarták, hogy Kíra adja fel a versenyt. Még az egyik is sok
lett volna, de így, együtt… Nem hagyhattam annyiban. Szóltam
az egyik emberemnek, hogy azonnal találja meg azt, aki az e-
mailt küldte, mert beszédem van vele. Közben az
informatikusom talált egy pletykaoldalt, ahol beharangoztak
egy holnapi hírt, amiben állítólag lelepleznek valakit. Rosszat
sejtettem. Gyorsan kellett cselekednünk. Vagyis az
embereimnek. Addig pedig mi…
 Kíra
– Tudom, mire van most szükséged – fogadott Logan együttérző
mosollyal az arcán.
– Igen? És mire?
– Már terveztem egy ideje, de azt hiszem, ennél alkalmasabb
napot keresve sem találhatnék.
– Kíváncsivá tettél. Mesélj!
– Majd elmondom, ha odaértünk – mutatott a BMW felé.
– Nagyon titokzatos vagy – jegyeztem meg, de nem kaptam rá
választ, amivel csak még tovább fokozta a kíváncsiságomat.
Az út nem tartott sokáig, de addig is volt időm újra átgondolni
a mai nap eseményeit. Az utóbbi napok igencsak sűrűre
sikeredtek, de azt kijelenthetem, hogy a mai vitte a pálmát.
Logan leparkolt és felém fordult.
–  Szeretném megmutatni neked azt az árvaházat és
bemutatni a lakóit, akiket a táncodért fizetett összeggel
támogattam.
– Ma?
– Igen. Most. Mert itt vagyunk – mutatott a mellettünk húzódó
épület felé.
– Ez?
– Igazából nem. Az árvaház mögötte van – húzta fel a vállát.
– Oké – bólintottam lelkesen.
– Bejössz velem?
 – Persze! – vágtam rá.
– Köszönöm – szorította meg a kezemet.
Egyetlen szót mondott csupán, mégis olyan volt, mintha
megnyitotta volna a szívét, hogy kedvemre nézelődjek az
érzései között. Végre ledőlt az utolsó téglákból álló vékony fal is,
ami eddig elválasztott tőle. Ma ismét tovább gazdagítom a
Logan-kirakósomat, méghozzá egy hatalmas és mély érzésekkel
teli darabbal.
– Gyere! – nyitotta ki előttem az ajtót. Az ujjaimat a tenyerébe
fektettem és hagytam, hogy kisegítsen az autóból. A parkolót
elhagyva a magasan tornyosuló épület mögé sétáltunk, ahol egy
udvarban ott állt a szóban forgó árvaház, amit még a felújítást
szolgáló állványok vettek körbe. A falak várták a reggelt, hogy a
munkások elvégezhessék rajtuk az utolsó simításokat is, hogy
szebben tündököljenek, mint eddig bármikor. Körbenéztem. A
téren mindenhol modernkori, lelketlen, egyforma falak
emelkedtek ki a földből, tükrözve huszonegyedik századi
társadalom ridegségét. A tekintetem visszavándorolt a régebbi,
de sokkal otthonosabb ház felé, amit kicsi, de annál
gyermekbarátabb udvar vett körül.
A szívem minden megtett lépéssel gyorsabban verdesett.
Tudtam, apám nélkül talán én is egy ilyen helyen nőttem volna
fel, de ebben a pillanatban ezzel kapcsolatban nem rossz érzés
töltött el. A várakozás izgalma járta át a testemet. Meg akartam
ismerni az itt lakó gyerekeket. Ismerni akartam a történetüket.
Segíteni akartam nekik.
Logan úgy viselkedett, mintha otthon lenne. Mintha többször
járna ide, mint azt bevallaná. És most, hogy már ismerem a
múltját, ez nem is tűnt olyan lehetetlennek. Az iránta érzett
rajongásom még az eddigieknél is tovább nőtt. Pedig azt hittem,
már elértem a határt. Tévedtem. Logan Kenward mindig meg
tud lepni.
–  Mrs. Cooper – üdvözölt egy hatvanas éveiben járó idősebb
gondozót, amikor elértünk a folyosó végére.
– Mr. Kenward! – örült meg az idős asszony Logannek. – Nem
is említette, hogy hoz magával valakit.
–  Gondoltam, elhívom és bemutatom a gyerekeknek a
barátnőmet, aki miatt mindenkinek saját ágyat, asztalt és egyéb
felszerelést tudott venni az intézmény a szükséges felújítások
mellett.
Barátnő… Nem most nevezett így először, mégis újdonságként
hatott így hallani magamról.
– Mrs. Cooper, engedje meg, hogy bemutassam Kíra Wellst.
– Üdv – nyújtottam felé a kezemet.
–  Ezek szerint ezeket magának kell megköszönni, ugye? –
ragadta meg Mrs. Cooper a kezemet, hogy hálásan megszorítsa.
–  A hála, azt hiszem, Mr. Kenward nagyvonalúságának
kellene, hogy szóljon.
–  Ne vicceljen! Biztos vagyok benne, hogy a maga keze épp
úgy benne volt a dologban – kacsintott rám cinkosan.
– A lényeg, hogy teljesült a vágyuk.
– Igen. Öröm rájuk nézni. Eddig is az volt, de az újítások révén
mindennap valami újban lehetett részük, ami egy rövid időre
ugyan, de elterelte a figyelmüket az élet nehézségeiről. A
szívem megszakad, ha belegondolok, fiatal koruk ellenére
mennyi mindent éltek már át ezek a gyerekek.
 Figyeltem az előttem álló asszonyt és boldogsággal töltött el a
tudat, hogy léteznek még hozzá hasonló jó emberek ezen a
világon. Tudom, a legtöbb gyermekotthonban élő gyerek messze
nem ilyen szerencsés, de mint kiderült, Logannel mind a ketten
azon dolgozunk, hogy annyi intézményen segítsünk, amennyin
csak tudunk. Korszerűsítjük a berendezést és javítunk az
életkörülményeiken, amibe nyilván a vezetőség és az ott
dolgozók átvilágítása is beletartozik. Ebben az egészben csupán
az szomorít el, hogy tudom, képtelenség mindenkinek
egyformán segítenünk.
– Azt hiszem, a lényeget meg is beszéltük – szólalt meg Logan.
– Jól mondja, Mr. Kenward – biccentett az asszony.
– Akkor ne is húzzuk tovább az időt – reagált Logan.
–  Igaza van. Menjünk a gyerekekhez, hisz’ itt ők a
legfontosabbak. Már nagyon izgatottak. Említettem nekik, hogy
ma este vendégünk érkezik. Ráadásul perceken belül
megtudják, hogy nem is csak egy vendég jött el hozzájuk.
–  Várjon! – nyúlt Logan Mrs. Cooper után. – Van változás a
Sanchez testvérek ügyében?
–  Nem, uram. Egyelőre változatlan minden – mondta az
asszony lehajtott fejjel. – Senki nem akar egyszerre két gyereket
bevállalni – ingatta szomorúan a fejét.
– Értem – reagált Logan egy halk torokköszörülés után.
– Jöjjenek! A gyerekek már nagyon türelmetlenek – hessegette
el az előbbi borús megjegyzését.
–  Mi a gond a Sanchez testvérekkel? – torpantam meg, és
megragadva Logan karját magam felé fordítottam, hogy a
szemébe nézve várhassak a válaszára.
 –  Velük az égvilágon semmi probléma, azon kívül, hogy még
az itt dolgozóknak sincs szívük elvásztani őket. Így viszont
meglehet, évekig ez lesz az otthonuk – mutatott körbe.
– Azért ez annyira nem rossz hely. Úgy értem…
–  Tudom, mire célzol, a még most is zajló felújítás sokat
dobott a helyen, de akkor sem ez a normális… – halkult el a
hangja.
– Mesélsz róluk? – kértem gyengéden.
–  Ha szeretnéd, de tudd, hogy az ő meséjük sem egy
tündérmese…
– Ahogy az itt élő gyerekek egyikének sem – tettem hozzá.
– Igaz – bólintott.
– Hallani szeretném – szorítottam meg a kezét biztatóan.
–  Lassan négy hónapja, hogy rájuk talált a rendőrség. Dean
nyolcéves, a húga, Lynn, négyéves. Az egész eddigi életük maga
volt a pokol. Egy alkoholista, erőszakos apa. Egy anya, aki szinte
semmit sem törődött velük, sokszor még enni sem adott nekik.
De ez mind semmi ahhoz képest, ami azon a napon történt,
amikor az apjuk átlépte azt a bizonyos határt. Azon a napon
valószínűleg többet ivott, még a szokásosnál is. Elborult az agya
és addig verte azt a szerencsétlen nőt, amíg az elvetélt. Az esetet
követően az apjuk magukra hagyta őket. Az anyjuk
megszenvedte a férje kirohanását és nem csak testileg. Dean
elmondása szerint a történtek teljesen kifordították magából.
Minden bizonnyal idegösszeomlást kapott. Addig a napig
egyszerűen csak közömbös volt a gyermekei iránt, azután
viszont érezhetően gyűlölni kezdte őket. A következő napon
rájuk rontott. Bántani akarta őket. Lynnt a bátyja óvta meg az
anyja ütései elől, majd bemenekítette a fürdőszobába.
Legalábbis Dean elmondása szerint így történt. Ő az egyedüli
szemtanú, és én hiszek neki. Ráadásul a látleletei is ezt
támasztják alá. Rengeteg apró sérülés borította a testét, ehhez
képest a húga szinte sérülésmentesen úszta meg ezt az egészet.
Legalábbis, ami a testét illeti. Dean a korához képest nagyon
érett gyerek. Az élet egy cseppet sem kímélte…
A szavai eszembe juttatták a nyolcéves énjét, akit
elszakítottak az apjától, a húgától, és elrángatták egy távoli
országba, hogy az elkövetkezendő években minden egyes
percben küzdenie kelljen mindenért. A következő falatért is. A
szívem összeszorult, amikor belenéztem szomorúsággal telt
tekintetébe.
–  A következő napokat a fürdőszobában töltötték. Az anyjuk
többszöri próbálkozás után feladta a küzdelmet és ő is távozott
a lakásból, feltehetően öröke. A gyerekek nem mertek kijönni a
biztonságot nyújtó fürdőszobából, amíg a rendőrök ki nem
szabadították őket: rettegtek annak a lehetőségétől, hogy az
apjukat találják a lakásban. Végül az egyik szomszéd értesítette
a rendőröket, miután három napig semmi mozgást nem észlelt
a lakásban. Féltek, de velük mentek. Mind a ketten rettentően
soványak voltak és nem értették, hova lett az anyjuk. A nőt
azóta sem találják – húzta el a száját. – Immáron négy hónapja
Lynn még a mosdóba is a testvére kezét fogva megy ki. Egy
ágyban alszanak, és nem tesznek egymás nélkül egyetlen lépést
sem. A kislány nem beszél, csak Deannel. Vele is csak akkor, ha
senki sem hallja őket. Elválaszthatatlanok.
– Meg akarom ismerni őket! – szakítottam félbe Logant.
 –  Akkor ne is várassuk őket feleslegesen – húzta mosolyra a
száját. – Gyere! – ragadta meg a kezemet, és elindultunk a
folyosó végén elhelyezkedő közösségi szoba felé. A küszöböt
átlépve a levegő a tüdőmben rekedt. Sok-sok csillogó szempár
fogadott minket, de én azonnal rájuk találtam. Vonzották a
tekintetemet. A kisfiú ott ült a terem végében, a húga az ölében.
–  Sziasztok – üdvözöltem a gyerekeket, de a pillantásomat
nem szakítottam el a szőke testvérpártól. A látásom fátyolossá
vált, az első könnycsepp minden előjel nélkül buggyant ki a
szememből, hogy végigszántva az arcomat a felsőmre
hullhasson. A lábam akaratlanul is feléjük indult, de
megtorpantam. Nem hagyhattam figyelmen kívül a többi itt
lakó, valószínűleg épp olyan nehéz sorsú gyereket sem.
–  Gyerekek, ő itt Logan bácsi. Sokan már ismeritek. Mint
látjátok, most nem egyedül érkezett, hanem magával hozta az
egyik barátját is.
–  A hölgy Kíra Wells, a barátnőm – vette át Logan a szót. –
Neki köszönhetitek az ágyaitokat és azt a sok újdonságot.
– Sziasztok! – intettem körbe.
– Köszönjetek szépen! – szólt rájuk Mrs. Cooper.
– Sziasztok! – üdvözöltek jól nevelten.
– Ha szeretnétek, együtt töltjük az estét. Van hozzá kedvetek?
– kérdezte Logan kedvesen.
– Igeeen! – érkezett az egybehangzó válasz.
– Meséljetek, kinek mi tetszik a legjobban, mivel töltöttétek az
elmúlt napokat?
Pár percig még elmélyülten figyeltem Logant, ahogy a
gyerekekkel beszélget, de nem bírtam tovább várni.
Továbbindultam a terem vége felé. Lassan. Megfontoltan. Nem
akartam megijeszteni Deanéket.
Fél füllel hallottam ugyan a mögöttem folyó beszélgetést, de
én csak a Sanchez testvérekre tudtam összpontosítani. Amikor
elértem eléjük, leguggoltam, hogy egy magasságba kerülhessek
Deannel és Lynnel. A szőke kissrác édesen mosolygott. A húga
szégyenlősen sütötte le gyönyörű kék szemeit. Szőke fürtjei
kissé kócosan simultak a vállára. Sejtettem, miért. Valószínűleg
nehezen viseli, ha idegenek fogdossák, érnek hozzá, még ha
csak a hajáról van is szó. Talán azt is a bátyja csinálja.
–  Sziasztok, a nevem Kíra. Azért jöttem, hogy ma együtt
töltsük az estét. Szeretnétek?
Nem feleltek, csak félénken bólogattak.
– Titeket hogy hívnak? – néztem rájuk kérdő tekintettel.
– Az én nevem, Dean. Ő pedig itt a húgom…
–  Lynn… – motyogta alig érthetően. Dean hirtelen elnémult.
Meglepődve pislogott a húgára.
– A nevem Lynn – ismételte meg vékony hangon.
Szíven ütött a felismerés, hogy nekem bemutatkozott az a
kislány, aki négy hónapja senkivel sem beszél a bátyján kívül.
Erősen kellett koncentrálnom, hogy vissza tudjam pislogni a
szemem sarkában gyűlő kövér könnycseppet.
– Gyönyörű neved van. Pont olyan gyönyörű, mint amilyen te
vagy – érintettem meg gyengéden az arcát. Nem húzódott el, és
ha lehet, ettől még jobban elérzékenyültem.
– Finom az illatod – szólalt meg Dean.
–  Oh, köszönöm – mosolyogtam ezúttal a kisfiúra. Most
egyáltalán nem tűnt idősebbnek a koránál. A szemei
gyémántként csillogtak, ahogy engem figyelt.
–  Otthonillatod van. Neked van otthonod? – kérdezte
váratlanul.
A torkom összeszorult, a szívem kihagyott egy ütemet, ahogy
belenéztem azokba a szomorú szemekbe.
– Van – böktem ki ezt az egyetlen szót. Féltem a reakciójuktól.
– De jó neked! – motyogta.
– Megígérem, hogy hamarosan nektek is lesz.
–  Tényleg? – kérdezték egyszerre, és a két szempár azonnal
reménnyel telt meg. Nem ismertek, mégis megbíztak bennem.
– Igen – bólintottam, mert komolyan hittem benne.
A szemükbe nézve egyetlen gondolat ismétlődött újra és újra
a fejemben:
Vannak nők, akiknek nem az a feladatuk, hogy világra
hozzanak egy új életet, hanem az, hogy megtalálják és
hazavigyék az elbolyongott lelkeket.
És ez ugyanígy igaz visszafelé is. Vannak, akik nem azért
élnek közöttünk, hogy felneveljék a gyermeket, akit világra
hoztak, hanem az, hogy gyermekkel áldhassák meg azokat a
nőket, akik valamilyen oknál fogva nem hozhatnak új életet a
világra.
Vannak, akik csonka családban nevelkednek. Vannak, akik
elveszítik az apjukat; vannak, akiket elhagy az apjuk; vannak,
akiknek csak egy apa jut, sokaknak azonban még az sem.
Végignéztem az arcokon és akkor már tudtam, mi az, amit
igazán szeretnék ebben az életben. Hogy mi az, amiért
Logannel egymásra találtunk.
–  Szerettek énekelni? – törtem meg a közénk ékelődött
csendet.
– Igen! – felelték lelkesen bólogatva.
–  És a többiek? – fordultam most az eddig figyelmen kívül
hagyott gyerekek felé.
– Igeeeen! – kiáltották egyszerre.
– Logan?
– Amit csak szeretnél – nézett rám meghatódva.
– Gyerekek?
– Énekeeelj! – biztattak mind.
–  Ismeritek ezt a dalt? – pötyögtem a telefonomon, hogy
elindíthassam, ami elsőre bevillant, amikor beléptem közéjük.
Hallgatták egy rövid ideig, végül nemlegesen rázták a fejüket. –
Semmi gond. Akkor most megtanuljuk együtt. Ez a mi dalunk.
Tudom, mit éreztek sokszor, mert nekem sincs anyukám –
mondtam ki meggondolatlanul. A gyerekek tekintete
együttérzővé vált és akkor igazolást nyertem arról, hogy jó
számot választottam.

Kelly Clarkson – People Like Us

Az elejére tekertem a dalt és a terem közepére sétáltam. Logan

mellém lépett és elvette a kezemből a mobilomat. Lehunytam a
szememet és hagytam, hogy a dal mondanivalója teljesen
átjárja a testemet és a lelkemet. Át akartam adni a gyerekeknek
azt, amit számomra jelentettek a sorok. A sorok, melyek a
vágyak dallamán szárnyalva járták körbe az árvaház minden
apró szegletét, reménnyel megtöltve az itt élő gyermekek szívét.

Ismeretlenül jöttünk a világra,

 De tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.
Próbálnak földhöz vágni minket,
De jön a változás. Itt a mi időnk.

Mindenki veszített már…

Néha mindenki el akarja dobni mindenét.
Tudom, hogy min mész keresztül,
Ne hagyd, hogy elvegyék tőled, ami a tiéd.

Itt akaratlanul is Deanre néztem, aki most is, mint az elmúlt

négy hónap minden percében, el sem akarta engedi a kishúga
apró ujjait. A kislány olyan szorosan kapaszkodott a bátyja
pólójába, mintha abból gyűjtene erőt, mintha a közelségéből
nyerné az oxigént. Megható volt látni azt az összetartást, ami e
között a két apró lélek között van.

Túl kell élni mindent!

Végignéztem a gyerekeken. Kitártam a karomat és felállásra

biztattam őket. Egy páran felálltak ugyan a székről, de senki
sem mert elsőként elindulni.
Ám a következő pillanatban újabb csoda történt. Lynn
elengedte a bátyja pólóját és egyenesen felém rohant.
Leguggoltam, és úgy vártam a kislányra. Nem kért engedélyt –
na nem mintha szüksége lett volna rá –, egyszerűen csak rám
vetette magát. Szorosan bújt hozzám, a karját a nyakam köré
fonva. A mozdulatot akaratlanul is viszonoztam, magamhoz
ölelve piciny testét. Felálltam, ránéztem Deanre és mosolyogva
intettem, hogy jöjjön ő is közelebb. Boldog mosollyal fogta meg
felé nyújtott kezemet. Pár másodperccel később a többiek is
csatlakoztak, hogy egy hatalmas kört alkotva táncolhassunk a
minket körülölelő dalra.

Az olyan embereknek, mint mi,

Össze kell tartaniuk!
Fel a fejjel,
Mert semmi sem tarthat örökké!
Itt van az átkozott, az eltűnt, és az elfelejtett…
Nehéz magasra törni, ha egy üvegben élsz…

Lynn erősen ölelte a nyakamat, egy percre sem lazítva a

szorításán. Aztán történt még valami. Logan mögém lépett, és
hátulról átkarolta a derekamat. A fejét a vállgödrömbe ejtette és
magához húzott. A testünk eggyé olvadva ringatózott a dal
lüktető ritmusára.
– Szeretlek – morogta a fülembe. – Szeretlek – ismételte meg,
és akkor elfogyott az erőm. A könnyeim megindultak, de a dalt
nem szakítottam meg. A szavak maguktól hagyták el a számat.

Mi mind kilógunk a sorból,

Nem tudunk beilleszkedni.
Csodálatos dolgokra vagyunk képesek,
Ezt az olyan embereknek éneklem,
Az olyanoknak, mint mi!

Ránéztem Deanre, aki épp Logan tekintetébe mélyedt.

Hátrasandítottam és tudtam. Ez is egy olyan pillanat, amit még
élek, nem fogok elfelejteni.
 Minden rendben lesz, még ha úgy is érzed,
Hogy minden lángokban áll.
Emeld fel a kezedet!
Még akkor is, ha nem mered!

–  Kezeket a magasba! – biztattam a kisebbeket is. A csillogó

tekinteteken végignézve a szívem csordultig telt szeretettel. Itt
vannak ezek a gyerekek, akik nem vágynak másra, csak
szeretetre. Egy anyára és egy apára. És itt van az ölemben ez a
kicsi, törékeny lélek, aki talán rossz helyre született, de ez még
nem egyenlő azzal, hogy egész életében rossz helyen kell élnie.

Ma minden meg fog változni.

Örökre.

– Örökre… – suttogtam az utolsó sorokat. Leguggoltam, és Deant

is a karjaim közé húztam. Lynn az ölelésemben Dean testéhez
simult. A többiek is követték a példájukat. Pár másodperccel
később már ki sem látszottam a gyerekek karjai alól.
Az életünkben sokszor történik sorsfordító esemény, de az
emberek nagy többsége nem is gondolná, hogy ezeket, amik
akár az életünket is megváltoztathatják, ilyen apró tettekben
keressék.
Egy ölelés.
Egy kedves szó.
Egy mosoly.
Mind ingyen van. Az érte kapott boldogság mégis
megfizethetetlen.
Csak késő este, a gyerekek elalvása után indultunk haza. Mrs.
Cooper nem győzött hálálkodni. Logan olyan élménnyel lepett
meg, amire sosem számítottam. Tudta, mire van szükségem.
Jobban ismer, mint bárki.
–  Köszönöm ezt a mai estét, szeretlek – bújtam szorosan
Loganhez.
Délelőtt még azt állítottam, nincs szükségem szavakra,
megelégszem Logan beszédes tetteivel, de a délutáni vallomása,
az, amikor kimondta azt a mágikus szót, mégis
kimondhatatlanul boldoggá tett. Egy szó, ami egy nőnek
kulcsfontosságú.
– Én köszönöm, hogy eljöttél velem, és amit ott csináltál. Nem
tudom, te hogy élted meg azt a pillanatot, de nekem életem
egyik legjobb emléke marad, amikor a kis Lynn az öledbe
vetette magát. És amikor Dean rád nézett, mintha… Szavakba
sem tudom önteni. A gyerekek rögtön a szívükbe zártak téged –
simította végig a hátamat.
– Hihetetlenül boldog vagyok, hogy te mondtad ki, mert én is
ezt éreztem. És tudom, korai még ez az egész, de… Képtelen
vagyok tovább magamban tartani… ha tehettem volna,
hazahozom őket, hogy végre megkapják azt, amiben eddig nem
volt részük. A szeretetet, a törődést, a gondoskodást, ami
minden kisgyereknek járna, akit világra hoznak.
A szavak gondolkodás nélkül hagyták el a számat. Csak
mondtam és mondtam megállás nélkül, holott tudtam, hogy a
kapcsolatunk mennyire friss, és ezáltal mennyire sérülékeny.
– Ne haragudj! – hadartam. – Nem akartalak letámadni, nem
akarok semmit erőltetni, hisz’ még arról sem beszéltünk, mi
lesz velünk a jövőben, én meg jövök itt a…
– Shhh… – tette az ujját a szám elé.
–  Sajnálom – motyogtam, de be kellett fejeznem. Elvettem a
szám elől a kezét és miután bólintott, folytattam. – Még azt sem
tudom, lehet-e saját gyermekem, mert miért is ne lehetne? –
tettem fel a költői kérdést. – De még annyit sem tudok, te
szeretnél-e gyereket… Mégis úgy érzem, ki kell mondanom,
mert ez az egy biztos: akarom őket. Vagy őket IS! A legjobb az
lenne, ha te is így érznéd, de ha nem…
Nem tudtam befogni, dőlt belőlem a szó.
– Szeretlek – rántott hirtelen magához.
– És ez azt jelenti…?
–  Hogy Dean és Lynn családneve hamarosan a Kenward
lesz…
– Logan…
–  De előtte… – vált komolyabbá az arca, ám a pillanatot
megzavarta a telefonjának a csörgése. – Ne haragudj, de ezt
azonnal fel kell vennem – lépett tőlem távolabb, és bevonulva
az irodába fogadta a hívást.
Nem akartam elhinni, hogy ilyen gyorsan belement. Fel s alá
járkáltam a házba. Nem tudtam megülni egy fél percre sem.
Pezsgett a vérem. Máris meg akartam kezdeni az ügyintézést. A
telefonomat elővéve rákerestem az örökbefogadáshoz
szükséges feltételekre. Oldalakat, jogszabályokat böngésztem,
terveztem, gondolkodtam.
 –  Kivel beszéltél? – kérdeztem Logant, amikor végre kijött
hozzám a nappaliba.
– A sajtósommal.
– Tessék? Ilyenkor? De mégis minek?
–  Mert… Valaki terjeszteni kezdett egy pletykát, miszerint
megbabráltuk a szavazást a te javadra.
– Tessék? – csattantam fel elképedve. – De ki? Vagy miért?
–  Azt, hogy ki ő, nem tudjuk. Egy a nevét elhallgató
stábtagként van emlegetve.
– Akkor ez már nyilvános?
–  Nem. Még nem teljesen. De reggel azzá válik. Viszont az
egyik hírportál már megpendítette a dolgot, és ahogy szokás, a
pletyka azonnal szárnyra kapott, de még várják a holnapi
hivatalos bejelentést.
– És nekem erről miért nem szóltál? – kérdeztem rémülten.
– Mert délelőtt még úgy látszott, a helyzet megoldódik… Csak
amíg mi a gyerekekkel voltunk, valaki megint magánakciózott –
fújt maga elé, de látszott rajta, hogy valamit eltitkol.
– Akkor azt mondod, senki nem tud segíteni? Elbukunk a cél
előtt? – estem kétségbe.
– Ha azt nem is… nehéz napok várnak ránk – ingatta a fejét. –
Hihetetlen, hogy Vincent ennyire nem érti a dolgát. Állítólag ő
mindent megold, erre tessék. Egy szerencsétlen zsaroló kifog
rajta. Azt biztos, hogy ezek után kereshet magának új munkát –
mordult fel.
– Várj! Van egy ötletem! Tudom, ki tudna nekünk segíteni.
– Igen? És mégis ki?
– Lehet, hogy nem fogsz neki örülni.
 – Avass be!
–  Jesse. Vagyis az egyik haverja. Nála nincs jobb hacker a
Földön – emlékeztem vissza a Jesse által használt jelzőre, amivel
Mattet jellemezte anno. Az egyetlen hiba csak az, hogy Matheo{3}
talán épp a világ másik végén van…
– Remek. Kérlek, add meg az elérhetőségeit.
– Azzal lesz egy kis gond, mert azt nem tudom – sütöttem le a
tekintetemet, pont abban a pillanatban, amikor megszólalt a
telefonom. Ijedtemben ugrottam egyet, és amikor a kijelzőre
pillantottam, nem akartam hinni a szememnek.
– Ki az? – érdeklődött Logan.
– Akit az előbb emlegettünk.
– Jesse haverja?
– Nem. Jesse.
– Akkor vedd fel!
– Igen?
–  Azt hiszem, tartozom nektek egy bocsánatkéréssel és már
azt is tudom, mivel fogom bizonyítani, hogy megbántam, amit
tettem – hadarta köszönés nélkül.
– Tessék? Te meg miről beszélsz?
– Az ellenetek indított lejárató kampányról. Tudok róla.
– És… és…
– Itt van velem Matt.
– Mi az, hogy „itt”? – sürgettem.
–  A házatok előtt. Már rákapcsolódott a műsor rendszerére.
Jelenleg is keresi a hackert, aki ki akar veletek cseszni.
– Úristen, Jesse! Kö-szönöm! – dadogtam remegő ajkakkal.
–  Ha beengedsz, akkor kényelmesen el tud magyarázni
mindent.
– Megyek! – sikkantottam fel, és kinyomtam a hívást.
– Mondd már, hogy mi van! – kapta el Logan a karomat.
– Itt vannak.
– Kik?
– Jesse és a haverja, Matt. Segíteni jöttek. Matt már keresi az
elkövetőt.
– Hívom a sajtósomat. Ez lesz a reggeli cikk.
– Szuper. De várj! Muszáj ezt ennyire nagy dobra verni? Nem
elég, ha csendben elsimítjuk a dolgokat?
–  Ha a délelőtti helyzet állna fent, akkor elég lenne, de így,
hogy már valaki megpendítette az interneten, jobb teljesen
tisztára mosni a nevünket.
– Igaz – bólogattam, és újra elindultam az ajtó felé.
– Sziasztok! – köszöntöttem a két férfit.
–  Szeretnék elnézést kérni tőletek! Ezúttal személyesen. –
kezdte Jesse, miután beljebb léptek. Matt lassabban haladt, mert
tele volt a keze a laptopjával és még ki tudja, milyen kütyükkel.
– Jól hallottam, bocsánatot kértél?
– Jól hallottad, ne kínozz!
– Mondjuk lehet, nem tőlem kellene – tettem karba a kezemet.
– Logan – biccentett Jesse. – Bocs a múltkoriért – nyújtotta felé
a kezét.
– Fátylat rá – legyintett Logan.
– Megtarthatod, bírja a gyűrődést! – súgta a fülembe Jesse.
– Bunkó!
–  Az lehet, de legalább nem vagyok akkora fasz, mint
amilyennek időnként tűnök.
 – Tudom én, Jesse, tudom én! De várj! Honnan tudtátok, hogy
itt töltjük az estét?
–  Khm… – köszörülte meg a torkát és jelentőségteljesen a
haverja felé bökött. – Tudod… ő profi. Beméri a telót, meg
minden mást, ami szóba jöhet. Komolyan, szerintem jobb cuccai
vannak, mint az FBI-nak.
– Ahaaa… Értem. Már csak az nem tiszta, honnan tudtatok a
pletykáról. Gondolom, nem ti olvasgattok ilyen oldalakat.
–  Kösz, hogy nem feltételezel rólunk ilyen marhaságot. Az
általad keresett személy Ashley… – adta meg a választ. Ashley
Jesse unokahúga. Tizennégy éves, és minden szabad percét az
interneten tölti…
– Aha… Később feltétlenül írok neki, hogy megköszönjem.
–  Azt ne kérdezd, miből rakta össze a kirakóst, de miután
rájött, hogy téged akarnak befeketíteni, olyan vészriadót fújt,
amit valószínűleg még a Holdon is hallottak.
– Imádom a kiscsajt – kúszott boldog mosoly a szám szélére. –
És most, hogy ezt tisztáztuk – csaptam össze a tenyeremet –,
térjünk a lényegre! – néztem rá kedvesen.
Biccentett és átadta a szót Matheo Morinnak, a férfinak, aki
alig egy óra alatt minden szálat visszavezetett, és feltörve a
hacker rendszerét megakadályozta a reggeli lejárató kampány
megjelenését a médiában. Matheo és Jesse már indultak, amikor
utánuk szaladva elkaptam Matt karját.
– Kérdezhetek valamit? – néztem rá félénken.
– Csak bátran! – nézett rám kíváncsian.
–  Más gépébe is be tudnál lépni, hogy kitörölj pár
kompromittáló képet? – érdeklődtem reménykedve.
 –  Tehetek egy próbát, ha gondolod. Kiről lenne szó? Tudunk
róla valamit? Pontosan mit is kellene keresnem?
–  Néhány pár évvel ezelőtt készült felvételt. Talán már meg
sincsenek… Igazából nem is vagyok rajta felismerhető, de…
– Megértem. Megnézem, mit tehetek.
– Várj, leírom, amit tudok, hátha segít.
– Rendben, itt várlak.
Beszaladtam a szobába egy papírért, egy tollért és leírtam
Dan adatait, amiről úgy gondoltam, jól jöhet.
– Hova mész? Mi van nálad? – érdeklődött Logan.
– Csak egy név és egy lakcím. Kértem még egy kis szívességet
Matheótól, ha már ilyen segítőkésznek bizonyult.
– Aha…
– Majd elmesélem, csak ezt előbb odaadom neki – hadartam,
és sietősen visszamentem a fiúkhoz. – Tessék.
– Kösz.
– Ne viccelj, én köszönöm!
Alighogy elmentek, már kaptam is egy üzenetet, miszerint
Matt törölte Dan gépéről azokat a bizonyos képeket. Fogalmam
sincs, hogy csinálta, és elképzelni sem tudom, hogyan tudta
ilyen gyorsan megoldani, de mindenesetre rohadt hálás voltam
neki érte.
 Logan
Este, amikor Kíra végre elaludt, visszarepültem az időben pár
órával korábbra. Hihetetlen, hogy milyen érzéseket vált ki
belőlem ez a nő. Ha ott, akkor nem szólal meg a telefonom,
akkor már megkértem volna Kíra kezét. Talán egy isteni jel,
hogy még túl korai lett volna feltenni a nagy kérdést. De mit
csináljak, ha azt érzem, ő a másik felem, ha úgy gondolom, ő a
nekem szánt nő? És amit a gyerekekről mondott… Felé
fordultam és hosszan figyeltem arcának apró rezdüléseit, amit
az álmai okoztak. Az érzelmek széles skálája vonult végig
gyönyörű, telt ajkain, hogy végül megpihenjenek a
szemöldökének ívén.
Hihetetlen, de Matheo Morin tényleg értette a dolgát. Amikor
reggel Jamie felhívott, nem akarta elhinni, hogy mindent
elsimítottam. Most rajta volt a sor, hogy behívassa és
szembesítse azokat, akik megpróbáltak belerondítani a verseny
rendszerébe. Matt minden általa megismert információt
elküldött a műsor producerének, aki azonnal feljelentést tett
Leona Vargas ellen. A nő ellen, aki már a második fordulón sem
jutott túl, ellenben milliomos szüleinek köszönhetően messzire
elért a keze. Felbérelt egy hackert, hogy intézze el a piszkos
munkát. Nem értettem, milyen érdeke származhatott ebből, így
az irigységet neveztük meg hajtóerőként… Ami még
egyértelműbbé vált, miután beszéltem Kírával.
 – Tudod, ki állt a tegnapi ügy mögött?
– Nem, de elmondod, igaz?
– Leona Vargas…
– Leona… Az a Leona?
– Az.
– Az a némber, aki már az első este belém kötött. De mire lett
volna jó, ha sikerül a tervét véghez vinni? Ő maga már tuti nem
nyert volna belőle…
– Maximum elégtételt – gondolkoztam hangosan.
– Azzal pedig nem sokra megy.
– Én tudom, de ő biztos reménykedett még valamiben. Várj! –
kaptam fel a telefonomat magam mellől. – Jamie az, ezt fel kell
vennem! – tartottam felé a mobilomat. – Tessék? – szóltam bele
köszönés nélkül.
– Mondd neked valamit az a név, hogy Carlos Rojas?
– Tessék? – kérdeztem vissza lélegzetvisszafojtva.
– Carlos Rojas. Ismered?
– Akkor jól hallottam.
– Ezek szerint tudod, ki ő?
– Igen, de már nem találkoztam vele húsz éve. Mi van vele?
– Leona őt nevezte meg bűntársaként…
– Odamegyek!
– Várlak – szakította meg a hívást.
– Ne haragudj, de most el kell mennem.
– Veled megyek!
– Nem. Most az lesz a legjobb, ha itthon maradsz.
– Jól hallottam a nevet? Carlos… az a Carlos, akinek az apja el
akart hurcolni magával?
 –  Igen. Elvileg. Nem tudom. Azt hittem, elnyelte a spanyol
nyomornegyed vagy az apja eladta… De az, hogy húsz hosszú év
után feltűnjön és megpróbáljon tönkretenni, elég
valószerűtlennek hangzik – ingattam a fejemet.
– Veled akarok menni!
– Azt nem engedem meg. Itthon kell maradnod!
–  Rendben, de ígérd meg, hogy vigyázol magadra! – vetette
magát a nyakamba.
–  Ígérem – nyomtam egy gyors csókot a szájára, és már
indultam is.
Jamie semmi használhatóval nem szolgált. A rendőrség már
keresi Carlost, akinek a neve – mint kiderült – több
bűncselekményhez is köthető. Leonát a műsor alatt szúrta ki
magának. Azt kár lenne tagadni, hogy van érzéke a bűntárs
kiszagolásához. A nő rögtön egyetértett abban, hogy meg kell
bűnhődnünk a sikereinkért. Sokáig tartott nekik, de végül
találtak egy mindenre kapható hackert, aki elvégezte nekik a
piszkos munkát. Csakhogy a terv dugába dőlt… Carlos pedig
lelépett, magára hagyva Leonát, és mivel az ő gépéről intézték a
dolgok javát, a nő lett az első számú gyanúsított. A szerencséje
csak annyi, hogy Carlos köthető a múltamhoz, bár konkrét
dolgokat senkinek sem árultam el. A rendőrség kiadta a
körözést Rojas ellen, mert Leona leírása szerint
beszámíthatatlannak könyvelték el.
Jamie után apámhoz indultam, mert feltétlenül beszélni
akartam vele a múltamból feltűnt személy miatt.
–  Apa! – léptem be a házba csengetés nélkül, de legnagyobb
meglepetésemre Margarettel találtam szembe magamat. –
Margaret! – üdvözöltem a nőt, aki biztosra veszem, nem
munkaügyben tartózkodott a házban. – Apám merre van? –
kérdeztem, figyelmen kívül hagyva otthonosnak számító
öltözetét.
– A dolgozóban.
– Ne haragudj, de beszédem van vele!
– Persze, menj csak!
Apa sem tudott semmi okosat mondani, azon kívül persze,
hogy türelemre intett. Na hiszen… – morogtam, miközben tövig
nyomtam a gázpedált, hogy minél hamarabb hazaérhessek.
Az elkövetkezendő napokban ingerlékenyebb voltam, mint
bármikor. Próbáltam türtőztetni magam, de nem jártam túl
nagy sikerrel.
– Logan, beszélnünk kell!
– Akkor beszéljünk – fordultam Kíra felé.
–  Úgy gondolom, egy nagyon fontos pillanatot szakítottunk
félbe pár nappal ezelőtt. Igaz?
– Igen, ezt jól látod. De ha már eddig vártunk… Ráadásul itt ez
a Carlos-ügy is…
– Nem! Ne haragudj, de nem szeretnék várni. Megértem, hogy
aggódsz, de ettől függetlenül az élet megy tovább. Szóval most
már igazán áttérhetünk egy sokkal fontosabb témára. Egy olyan
témára, ami mindkettőnket egyformán érint. Ami a közös
jövőnkkel kapcsolatos. Kérlek, beszéljük meg! Azóta ezen
agyalok, mióta elvittél hozzájuk! És a dolgot csak tovább
fokozza, amit aznap este mondtál, még a hívás előtt.
–  Megértelek és tudom, mit érzel, mert én is azt érzem, de
kérlek! Legyünk túl legalább a próbán, a döntőn, és utána
mindent megbeszélünk – kértem nyugodt hangon. Nem
akartam elsietni a dolgot, mert féltem, hogy nem gondolta át
rendesen. Még csak pár nap telt el. Még a kapcsolatunk is friss,
és az alapokon is van mit erősítenünk.
–  Mi a baj? Meggondoltad magad? Úgy érzed, elsietted azt a
kijelentést?
– Semmi baj, de…
–  A de mindig bajt sejtet. Nem bízol bennünk? Bennem? Az
érzéseimben? A tieidben?
– De igen! Ha nem bíznék, sosem nyíltam volna meg előtted –
mondtam határozottan.
– Remek. Utánanéztem a dolgoknak és…
– Kíra! Két napot kérek, utána mindent elrendezünk!
–  A nyilvánosságtól tartasz? Nem akarod, hogy mindenki
megtudja, amit már egyébként is mindenki tud? – kérdezte
zihálva.
–  Nem erről van szó – sóhajtottam gondterhelten. Nem
akartam semmit mondani neki, amíg ki nem derítettem az
igazságot a Sanchez testvérek anyjával kapcsolatban –
merthogy az árvaház környékén is történt egy-két aggodalomra
okot adó dolog. Igaz a mondás, miszerint a baj mindig csőstül
jön.
– Komolyak neked a szándékaid? – kérdezte élesen.
Nem feleltem azonnal, mert attól tarottam, bármit is mondok,
abból csak én jövök ki rosszul.
– Tehát nem.
– Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket, kérlek!
–  Nem vontam le semmit, csupán megértettem, amit a
tudtomra akartál hozni!
– Ez nem igaz!
– De igen, ez a nagy büdös helyzet! – csattant fel.
–  Most azonnal vegyél vissza! Semmi okot nem adtam arra,
hogy kiabálj! – szóltam rá.
– Wow! Megérkezett lekezelő Kenward. Azt hiszem, épp itt az
ideje, hogy lelépjek – vetette felém. Felkapta a táskáját, és
másodpercekkel később hangosan bevágta maga mögött az
ajtót. Nem rohantam utána, mert bíztam benne, hogy előbb-
utóbb ő is rájön, hogy túlreagálta az egészet; rájön, hogy nem
volt igaza. Hittem benne. Egészen addig a percig hittem benne,
amíg a délutáni főpróbán hiába vártuk, nem jelent meg.
Idegesen sétáltam fel s alá a nappaliban, mert Kíra sokadik
hívásomra sem reagált. Kétségbeesésemben megint a
telefonomért nyúltam és újra elindítottam a hívást. Kicsengés
után bekapcsolt az üzenetrögzítő, amit ezúttal nem nyomtam
ki.
–  Kíra, mégis hol a jó büdös francban vagy? – ordítottam,
teljesen elveszítve magam felett a kontrollt. Kiborított, hogy
Kíra ennyire felelőtlen, nem értettem, mi az, amiért a cél előtt
megtorpan és eltűnik, sőt még életjelet sem ad magáról. Reggel
kicsit összekaptunk, és? Akkor mi van? Mások is szoktak
veszekedni. Nem volt ez olyan hatalmas dolog, amilyennek Kíra
beállította. Egyszerűen csak bevágta a hisztit, vagy legyen szó
bármiről is. Már este hét után voltunk, amikor elfogyott a
türelmem. Képtelen voltam tovább várni, tennem kellett
valamit. Felkaptam a slusszkulcsomat és a házhoz hajtottam,
ahol a versenyzőkkel lakott. Ez volt az egyetlen ötletem, ahová
menekülhetett előlem. Nagy megdöbbenésemre nem csak Tiát
találtam a háznál. Az udvaron állt Lizzel, Seannal és az ikrekkel.
Az egyetlen, aki nem volt jelen, az Kíra volt…
– Mr. Kenward… – lépett elém Tia.
–  Hagyjuk a formaságokat. Hol van Kíra? – kérdeztem
türelmetlenül. – És hol volt egész nap? – tettem teljesebbé a
kérdést.
–  Azt majd ő elmondja. Dolga akadt. Át kellett gondolnia
néhány dolgot.
–  Ne terelj már, az istenért! – akadtam ki az előttem álló
szőkeségre.
– Ne boruljon ki, szerintem hamarosan jelentkezni fog.
– De mi történt? Én bántottam meg?
–  Azt nem tudjuk, még minket sem hívott a legutolsó
beszélgetésünk óta.
– Az istenért, nyögjétek már ki, hogy mi van!
– Nem tehetjük! Ha akarja, majd elmondja.
– Azt tudjátok, hogy hol van?
Nem válaszoltak, amiből rögtön levontam a következtetést.
–  Mégis mi a jó büdös francot feltételeztetek rólam,
szerintetek képes lennék ártani neki? A rohadt életbe, hisz’
szeretem! – fakadtam ki.
– Tudjuk – bólogattak egyszerre.
– Akkor csak annyit áruljatok el, hogy miért nem jelent meg a
próbán.
– Mert… elfelejtette…
– Tessék? – kérdeztem döbbenten.
A beszélgetést apám hívása szakította félbe, hogy a hírrel,
amit alig pár perce közöltek vele, teljesen a padlóra küldjön.
 Kíra
Nagy dérrel-dúrral rontottam be a közeli kávézóba, ahol kérdés
nélkül helyet foglaltam az egyik sarokbokszban. Nem akartam
senkivel beszélgetni. Gondolkodnom kellett. Talán tényleg túl
rámenős voltam, de Logan is megérhetné, hogy egy gyerek
számára minden árvaházban eltöltött nap maga a gyötrelem.
Igen, tudom, hogy az az árvaház nem az a kimondott
nyomortanya, de akkor sem az a normális, hogy az olyan fiatal
gyerekek olyan sok ideig ott legyenek, hogy azt tekintsék
otthonuknak.
– Tudod mit!?
– Nem! És jobb, ha nem is mondasz semmit!
–  Oké. Legyen így. Akkor nem mondok semmit! – ismételtem
meg magamban a veszekedésünk pillanatait. Már biztos, hogy
én is idiótán viselkedtem. Meg kellett volna hallgatnom, de én
lehetőséget sem adtam neki. Ráadásul tudom, mennyire
nyomasztja a Carlos-ügy is. Oh, Kíra, remélem nem cseszted el
teljesen – szidtam magamat és már épp arra készültem, hogy
felálljak az asztaltól, amikor váratlanul leült velem szembe… az
anyám. A nő, aki a világra hozott.
Egy megvető pillantással üdvözöltem, majd a táskámért
nyúlva fel akartam állni, de akkor…
–  Várj, kislányom… Kíra… Segíteni akarok! – ragadta meg a
karomat.
 – Igazán megható, de nem szorulok a segítségedre.
– Legalább hallgasd meg, amit mondani akarok! Kérlek!
–  Nem. Nem és nem! Hagyjál békén, egyébként is
halaszthatatlan dolgom van – feszítettem le a karomról az ujjait.
–  Két percet kérek. Ígérem, utána békén hagylak, feltéve, ha
még akkor is menni akarsz.
– Két perc, de ne érj hozzám! – dőltem hanyatt a széken, hogy
minél távolabb kerüljek tőle.
– Apád nem az, akinek beállította magát. És én sem az vagyok,
akinek elmondott.
– Miért, mit mondott rólad? És honnan tudod mindezt?
– Mert ismerem azt az embert.
–  Hallgatlak, mesélj! Megeshet, hogy te egy kósza numera
alatt jobban kiismerted, mint én azalatt a 25 év alatt, amíg
felnevelt – vetettem felé cinikusan. Elhúzta a száját, de nem
reagált a beszólásomra.
–  Azt mondta, elhagytalak, mert nekem csak a pénze kellett,
igaz? Ezt adta be neked az apád, ugye?
–  Most már szerinted is az apám? A múltkor még arról
győzködtél, hogy nem az. Miért gondolod, hogy ezek után még
bármit is elhiszek neked?
– Igazad van. Nem jó felől közelítettem meg a dolgot.
Erre már nem feleltem, mert féltem, hogy úgyis kiforgatja a
mondandómat.
–  Elvett tőlem, mert szegény voltam. Elhittél neki mindent,
mert kicsi voltál. Összeszedtem magam, és most itt vagyok. És
én akkor is itt leszek neked, amikor apád már nem.
– Tessék? Ezt meg hogy érted?
 –  Szóval nem mondta el neked? – kérdezte együttérző
pillantás kíséretében.
– Nem tudom, mert fogalmam sincs, miről beszélsz – vetettem
felé.
–  Az apádnak már csak hónapjai vannak hátra… – nyúlt a
vállam felé, de én lesepertem magamról a kezét.
– Nem… – ráztam meg a fejemet.
– Ugyanaz a kór támadta meg, mint az apját – emelte meg újra
a kezét, de én hátrébb húzódtam, hogy véletlenül se érhessen el.
– Hazudsz! – fakadtam ki.
– Haldoklik…
–  Tévedsz. Az apám makkegészséges – vágtam rá
határozottan.
–  Nem. Ebben most nincs igazad. Abban a betegségben
szenved, ami az apját is elragadta… Amiben Mason Wells
elhunyt.
–  Hazudsz! Tudod, hogy mással nem érhetsz célt, csak
manipulálással.
–  Igen? Akkor magyarázd már el, honnan tudok minderről!
Ez a hír sosem volt nyilvános. Azért tudom, mert felkeresett és
elmondta – dőlt előrébb, hogy lecsökkentse a köztünk lévő
távolságot.
–  Még ha igaz is volna, egy anya tudná, hogy ezt az egészet
nem így kell közölni. Remélem, nem gond, ha egy ilyen hír ilyen
módú megosztása után nem kívánok tovább egy levegőt szívni
veled. A soha viszont nem látásra!
–  Az anyád vagyok, Kíra. Nem hagyhatsz így magamra,
amikor hozzád beszélek!
 –  Nem. Te csak egy nő vagy, aki megszült! Számomra egy
senki vagy, mert eldobtál, amikor nem kaptál értem elég pénzt!
– Még egyszer elmondom, hogy…
Felálltam és figyelmen kívül hagyva Kendra utánam kiáltott
szavait, faképnél hagytam.
Fogtam egy taxit és azonnal apám számát tárcsáztam.
– Már a városban vagy? – kérdeztem sokkos állapotban.
–  Igen. Gond van? – kérdezte riadtan. – Kíra, miért kell egy
héten belül kétszer is a frászt hoznod rám?
–  Melyik szállodában vagy? Mondd és odamegyek, mert
beszélnünk kell.
Alig több mint félóra elteltével már ott álltam apám szállodai
szobája előtt, és abban a közel két percben, amíg ajtót nyitott,
több halált haltam, mint amit egy macska is kibírna… Kendra
szavai ismétlődtek a fejemben. A belső hang azt suttogta,
hazudik, de minden egyes pillanatban felébredt bennem a
kétely a „Mi van, ha…?” kérdéssel. Nem! Az élet nem lehet
annyira igazságtalan, hogy az apámat is elragadja tőlem. Nem,
nem és nem! – topogtam idegesen.
– Kíra, csillagom! Mi a baj?
– Inkább ki.
– Kendra? – kérdezte sokat sejtetően.
– Találkoztatok? Beszéltél vele mostanában?
– Igen.
Ez az egyetlen szó elég volt hozzá, hogy összeomoljak. Nem
emlékszem másra, csak arra, hogy a következő másodpercben a
földre rogyva zokogok.
–  Csillagom, mi a gond? Mit mondott az az átkozott
nőszemély, amitől ennyire kiborultál?
– Amit te elhallgattál előlem.
–  Mégis mit? Mert ezek szerint magam elől is elhallgattam,
mert fogalmam sincs róla, miről lehet szó.
– Azt mondta… hogy…
Képtelen voltam hangosan is kimondani.
–  Mit? Mégis mivel tömte tele a fejedet? Mit merészelt
hazudni?
–  Azt mondta, hogy meg fogsz halni! – mondtam ki hirtelen,
magamat is meglepve vele. – Azt mondta, téged is az a kór
támadott meg, ami elragadta Mason papát.
–  Ó, az az átkozott némber! Ez nem igaz. Csillagom, semmi
ilyesmiről nincs szó. Kicsit ugyan gyengélkedtem az utóbbi
időben, de semmi komoly.
– De ez biztos? Tuti, hogy egészséges vagy?
–  Igen, és hamarosan papírom is lesz róla. Azért jöttem pár
nappal korábban a városba, hogy elvégeztessem a
vizsgálatokat, amiket minden évben el szoktam. Tudod, szívem.
Elővigyázatosság. Épp apám miatt.
–  Tudom. De akkor is nyugodtabb lennék, ha már a
kezünkben lenne az a papír.
– Én is, de higgy nekem, kutyabajom!
– Úgy legyen – öleltem meg szorosan, ahogy kislánykoromban
is oly sokszor tettem.
– Várj! Ezt fel kell vennem.
És már megint az a fránya telefon… A legutóbb is az cseszett
el mindent – motyogtam magamban, amíg apa fogadta a hívást.
– Be kell mennem a kórházba – közölte miután letette.
 – Veled megyek! – pattantam fel.
– Köszönöm! – biccentett.
–  Ne butáskodj, ez teljesen természetes. Melletted a helyem,
legyen szó bármiről is!
– Szeretlek, csillagom.
– Én is téged, apa, de most induljunk!
A kórházba érve a gyomrom összeugrott. Ma még semmit
sem ettem, de ebben a percben úgy éreztem, egy falat sem
menne le a torkomon. A fehér folyosón lépkedve az érzékeimet
elárasztotta a kórházban terjengő fertőtlenítőszag, ami már
önmagában kiborított, de ez most kiegészült a tudatlanság
okozta félelemmel is.
A megfelelő részlegre érve bejelentkeztünk, majd leültünk és
vártunk.
– Mr. Wells. 174-es rendelő.
– Bemehetek?
– Annak nagyon örülnék – fogta meg a kezemet.
Remegő léptekkel közeledtünk az íróasztala mögött ülő orvos
felé, aki üdvözölt minket, majd kedvesen a vele szemben
elhelyezkedő székek felé biccentett.
–  Mondja, amit tudnom kell – nézett rá apám felemelt fejjel,
hogy úgy várja az ítélethirdetést. Bár nem mutatta, biztos
voltam benne, legbelül ő is épp úgy fél, mint én.
– Mr. Wells, a helyzet az, hogy magának magas a vérnyomása,
amit mielőbb kezelni kell.
–  Tessék? – robbant ki belőle. – Ennyi? Ezért hozta rám a
frászt?
–  Tudja, a kezeletlen magas vérnyomás számtalan súlyos
következménnyel járhat.
– Egek… – fújta ki hosszan a levegőt. – Ezt elmondhatta volna
a telefonba is.
–  Tudom, de a tapasztalataim azt mutatják, hogy a telefonos
konzultáció nem vezet sehová. Az asszisztensem előkészítette a
receptet, amit még a mai nap folyamán ki kell váltania, és napi
háromszori vérnyomásméréssel ellenőrizni, hogy a gyógyszer
hatásos-e. Ha nem fog jelentősen javulni a helyzet, akkor egy
másik termékcsaládot kell keresnünk önnek. Minden szervezet
más, éppen ezért nem mindenkinek használ ugyanaz a kúra.

A szállodába érve egy gyors búcsúzást követően elindultam

hazafelé. Jobban mondva Logan háza felé… Nem fogtam taxit,
nem szálltam sem buszra, sem metróra. Sétálni akartam. Ki
kellett szellőztetnem a fejemet. Magányra vágytam. Kettesben
akartam maradni a gondolataimmal. Sétálás közben felhívtam a
csajokat és elmondtam, hogy mi történt. Tia még mondani akart
valamit, de a mondandója felénél lemerült a telefonom.
Megrántottam a vállamat és továbbindultam. Észre sem
vettem, mennyire elszaladt az idő. Már több, mint két órája
róttam az utcákat, nem is figyelve, merre megyek. Hazafelé
indultam, mégsem arra vitt a lábam.
Felnéztem és döbbenten vettem tudomásul, hogy a
lelkiállapotomat tükröző szürke fellegek teljesen eltakarták
előlem az eget. A vihar másodpercek alatt csapott le. Sietősre
vettem a lépteimet és megpróbáltam védett helyet találni, ahol
meghúzhatom magam addig, amíg lecsillapodik a vihar.
Bementem egy kávéházba, ahol szerencsére töltővel ellátott
asztalok voltak. Gyorsan feltettem a telefonomat és
bekapcsoltam. Már épp azon voltam, hogy elindítsam a hívást,
amikor váratlanul megjelent Kendra és leült velem szembe. Ott
ültem egy asztalnál azzal a nővel, aki iránt pár nappal ezelőttig
csupán közömbösséget éreztem. Most viszont már gyűlöltem.
Rá sem bírtam nézni. Nem akartam vele semmilyen
kapcsolatot. Kirázott tőle a hideg.
– Kíra, kislányom…
– Bele se kezdj, mert nem érdekel! Nem tudom, miért kerestél
fel, de vannak tippjeim. Az apám hírnevéből fakadó vagyont
nem tudtad megfejni, ezért úgy döntöttél, teszel egy próbát
velem, mi? Neked mindegy, csak ne kelljen érte megdolgozni.
Ha ismernél, tudnád, mennyit adakozunk, milyen nagy
összegekkel segítjük a rászorulókat. De! Olyan lelketlen
embernek, mint amilyen te vagy, sosem adnék. Hazugságokkal
akartál beférkőzni az életembe, holott az őszinteséggel sokkal
többre mentél volna. Alakoskodás, vádaskodás, talán még a
zsarolás is megfordult a fejedben. Ki tudja, most is miken
agyalsz. Milyen kár, mert hasztalan. Ne erőlködj! Az apám jó
ember. A kisujja is többet ér nálad. Felejts el minket!
– De én… – szakított félbe.
–  Mondtam, hogy nem érdekel! – ripakodtam rá. – Hagyj
minket békén! Tedd azt, amit eddig is! Viselkedj úgy, mintha
meg sem születtem volna! – ordítottam rá. Dolgozott bennem az
adrenalin. Felpattantam és kirohantam az utcára. Vissza
akartam hívni Tiát. Nem akartam, hogy Kendra felbukkanása
bármiben is megakadályozzon. De a hívás előtt meghallgattam
Logan nekem szánt üzenetét. A szavait hallva megállt bennem
az ütő.
Már bőrig áztam, a ruhámból több liternyi vizet lehetett
volna csavarni. Az üzenetre visszagondolva újra és újra
elszorult a szívem. A mai nap eseményei olyan felfokozott
hangulatban teltek, hogy teljesen megfeledkeztem a ma
délutáni főpróbáról. Féltem, hogy ezzel elvetettem a sulykot.
Tartottam tőle, hogy ezt már Logan sem tudja helyrehozni. A
töltés rövidsége miatt a telefonom nem bírta sokáig. Ráadásul
amilyen ügyes vagyok, apám szobájában hagytam a táskámat,
aminek köszönhetően még buszjegyre sem volt pénzem.
Ráadásul pechemre hiába forgattam kétségbeesve a fejemet,
egyetlen taxit sem láttam a közelben, de még a távolban sem…
A viharfellegeknek köszönhetően mindent beborított a
balsejtelmet fokozó sötétség. A szakadó eső miatt alig láttam túl
az orromon, ám a következő pillanatban azt hittem, kiég a
retinám. Egy hatalmas autó fényszóróival néztem farkasszemet.
Behunytam a szememet, hogy csillapíthassam a vakító fény
okozta homályt a fejemben, de nem sokra mentem. Továbbra
sem tudtam, ki az. Azt, hogy mit akarhat, még kevésbé.
– Kíra Wells? Most azonnal velem kell jönnöd!
– Tessék? – kérdeztem riadtan, de a következő másodpercben
már a hatalmas autó ülésén találtam magamat. Ráadásul
társaságot is kaptam. Hirtelen nem tudtam mire vélni azt, ami
velem történik, ezért vártam, hogy valaki beavasson.
 Logan
Sosem éreztem még ekkora gyűlöletet az anyám iránt. Sosem
okoltam igazán semmiért, és most nem is őt kéne… A múltban
elkövetett tetteiért igen, de a jelenemért nem. Kénytelen vagyok
beismerni, hogy én rontottam el mindent. Hogy én voltam az a
faszfej, aki képtelen volt kinyitni a száját és szabadjára engedni
az aggodalmát. Mindig mindent egyedül oldottam meg, nekem
ez a normális. De most itt van nekem Kíra. Ami velem történik,
rá is épp úgy hatással van, mint rám. Egy csapatban játszunk. El
kellett volna neki mondanom a gyerekek anyjáról kapott
híreket. Elbasztam.
Pár röpke perc erejéig az anyámat hibáztattam. Azt a nőt, aki
nem tanított meg szeretni. Aki miatt oly nehezemre esik
bárkiben is megbízni. Aki kiszakított a megszokott életemből,
hogy a drogot válassza. Azt a nőt, aki a világra hozott, hogy a
végén eladjon a következő adagért cserébe. A nőt, aki kiirtotta a
szívemből a legnemesebb, legszebb érzéseket.
Akármennyire is tagadtam, a múltamban elszenvedett
sérülések nem maradtak következmények nélkül. A lelkem
kiüresedett azon a bizonyos napon, amikor mindenki elárult.
Amikor az anyám áruba bocsátott, amikor az egyetlen
barátomnak vélt srác, elcserélte volna a szabadságát az
enyémért. Gyáva volt, elárult. Megszökhettünk volna együtt.
Választhatta volna a barátságunkat is, de aljas módon az apja
kezére játszott. Igen, vakmerő tett volt elindulni, mert akkor
még én magam sem tudtam, hogy apám védelmező karjaiba
rohanok, mégis megtettem. Útnak indultam egy jobb élet, a
szabadság reményében. Ha akkor Carlos úgy dönt, kitart
mellettem, testvérekként nőhettünk volna fel, mert tudom,
apám őt is befogadta volna. De nem így lett… A bizalom, mint
olyan, megszűnt létezni számomra és hiába az eltelt évek, hiába
apám támogatása, a darabokra hullott lelkem sosem lesz már
olyan, mint régen.
Legalábbis sokáig azt hittem…
Nagyon, de nagyon sokáig…
Aztán megjelent az életemben Kíra Wells, és testet öltött
benne minden olyan, amitől addig távol tartottam magam. A
törékeny lelke, ami egy gyönyörű testben lakozik. A szíve, ami
egy harcosé, egy énekes, aki nem akar világot váltani. Aki
számára a zene egy menedék. Egy nő, akinek az elénekelt dalok
mentőövet nyújtanak a nehéz helyzetekben. Behunytam a
szememet, és elképzeltem vékony ujjait a zongorám billentyűi
felett. A zongorám felett, amit még senkinek nem engedtem
megérinteni. Neki sem… de ő megtette. Megtette és olyan
világba repített, ahol eddig még nem jártam.
Felnyitottam a zongorám fedelét és leütöttem az első
hangokat. A szobára nehezedő némaságot felváltották a
hangszerből áradó komor dallamok. Nem akartam még
mélyebbre taszítani magam, de már nem tudtam megállni. Az
ujjaim felvették a szívem fájdalmának ritmusát. A falak
visszaverték a szomorú hangok zokogását. Mire észbe kaptam,
az ajkam elnyílt, és a lágy dallamokat reménytelenséget árasztó
szavak követték.

Lewis Capaldi: Someone You Loved

Lefelé tartok és úgy érzem,

Ezúttal senki sem tud megmenteni.
Most vagy ez az egész,
Vagy semmi nem tud az őrületbe kergetni.
Szükségem van valakire, aki meggyógyít.
Aki ismer…
Legyen valakim.
Valaki, akit ölelhetek.
Ezt olyan könnyű mondani,
De sosem lehet ugyanolyan.
Tetszett, ahogy megszüntetted a fájdalmamat.
A napok átfordulnak éjszakába,
És te nem vagy itt,
Hogy túlvészeljem.

A sorok akaratlanul hagyták el a számat, a szavak a legmélyebb

érzéseimet elevenítették meg. Lezárt szemhéjam mögött a
Kírával töltött pillanataim játszódtak le újra és újra és újra… A
fájdalmas múlt most a be nem teljesülő jövő képeivel egészült
ki.
Minél erőteljesebben ütöttem le a billentyűket, annál
fájdalmasabban dobolt a szívem, amely nem tudott mit tenni,
csak egyhelyben kalapált, mert nem erre vágyott. Boldogságot
remélt, szárnyalni akart…
Amikor a dal utolsó soraihoz értem, még jobban átadtam
magam a keserű magánynak. Visszhangzott a szoba a
segélykiáltásomtól, de tudtam, hogy rajtam kívül nincs senki,
akihez eljuthatna az őszinte vallomásom. A dallamok egyre
erősebben taszítottak a magány éjsötét szakadéka felé, de még
nem akartam feladni.
– Hajlamos vagyok becsukni a szemem, amikor fáj. A karjaidba
zuhanok.
Pár pillanatig döbbentem hallgattam a hátam mögött
megszólaló gyönyörű hangot. A hangot, ami a világot jelentette
nekem. Felé fordultam. Fel akartam állni, hogy elé siessek, de ő
megrázta a fejét és némán a zongora felé mutatott annak jeléül,
hogy folytassam.
–  Biztonságban leszek a hangodban, amíg vissza nem térek –
énekeltük egyszerre a következő sort. Tett egy lépést előre, majd
megállt.
–  Az éjszakák átfordulnak nappalokká, mert te itt vagy, hogy
túlvészeljem – énekeltem szándékosan az eredeti dalszöveg
ellenkezőjét.
– Szükségem van valakire, aki meggyógyít. Valakire, aki ismer
– folytatta könnyes szemekkel, ő is eltérve az eredeti szövegtől.
– Valaki, akit ölelhetek – válaszoltam az előbbi soraira.
Az ujjaim egyre lassabban siklottak a billentyűkön, míg végül
megálltak. A hangok elnémultak, és én mozdulatlanná
dermedtem.
Vártam a reakcióját.
Vártam, de nem mozdult. Nem lépett előre. Nem ugrott a
nyakamba.
– Lefelé tartok – adta meg végül a kegyelemdöfést. A szobára
ereszkedő súlyos csendet csak az ő hangja törte meg.
A testemet elöntő keserűség mozdulatlanságra ítélt. A szobára
rideg némaság borult. A kettőnk között feszülő érzelmek
kihunyni látszottak. A szeméből kicsordult egy könnycsepp. Oda
akartam hozzá menni, hogy letöröljem szomorúságának
bizonyítékát, de féltem, ha felállok, elillan, akár egy álomkép.
Féltem megérinteni, mert azt akartam, hogy örökre velem
maradjon.
–  Lefelé tartok – formálták az ajkai újra azokat a szavakat,
amiket soha nem akartam hallani. – Lefelé tartok érted, hogy
együtt emelkedjünk a magasba – fejezte be mosolyogva. A
hirtelen jött váltásra felpattantam. Előtte termettem, és
megérintettem bársonyos arcát. Letöröltem az egyik sós
könnycseppet, ami benedvesítette puha bőrét és közelebb
hajoltam hozzá, hogy végre megcsókolhassam.  A kezemet a
derekára fektettem és közelebb vontam magamhoz. Mélyen a
szemébe néztem, és hüvelykujjammal gyengéden
megérintettem az ajkát. Az ujjaimmal végigsimítottam az arcán,
le a nyakán, és a fenekénél fogva magamhoz vontam. A
tekintetét egyetlen pillanatra sem engedtem el.
– Szeretlek – mondtam határozottan, minden kétséget messze
űzve. Egyetlen szó, mégis hatalmas következményekkel jár a
kimondása, és még nagyobbakkal az elhallgatása.
– Lo-gan… – nyögte elérzékenyülve.
– Szeretlek – ismételtem meg.
–  Én is szeretlek – suttogta, és nekem ez elég volt, hogy
megszüntessem a kettőnk között tátongó távolságot. Az ajkára
tapadtam, hogy az előbbi vallomásunkat egy szenvedélyes
csókkal pecsételhessük meg. Kimondtuk ugyan pár nappal
ezelőtt, de ez valahogy egészen más volt. Ez volt az igazi
vallomás.
– Teljesen át vagy ázva.
– Csak a bőrömig – motyogta az ajkaim közé.
– Gyere, felmelegítelek – löktem le a válláról esőtől elnehezült
kabátját.

Egy szenvedélyes együttlétet követően összefonódva feküdtünk

az ágyon.
–  Ne haragudj a reggeli kirohanásom miatt. Remélem,
édesapád rendben van.
–  Nem haragszom. Én is elég hülyén viselkedtem. És
köszönöm, hogy kiálltál mellettem a producerrel szemben. Apa
miatt pedig nem kell aggódnom. Csak egy kicsit magas a
vérnyomása, ami ebben a korban szinte normálisnak számít. De
az biztos, hogy oda kell rá figyelnem, hogy rendesen szedje a
felírt gyógyszert.
–  Ennek nagyon örülök. Szeretem látni, amikor boldog vagy.
Jamie-től pedig ne félj! Legalábbis amíg engem látsz –
kacsintottam rá. – Mert volna kitenni a műsorból… – húztam
mosolyra a számat.
– Köszönöm – motyogta meghatódva.
– Jut eszembe. Mikor döntöttél úgy, hogy visszajössz hozzám?
–  Hmm… Mikor is? Amikor a húgod berántott apukád
autójába.
– Tessék? – néztem rá meglepetten.
–  Jól hallottad. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy
egyébként is hozzád indultam. De az ő segítségükkel, azt
hiszem, épp időben érkeztem.
– A legjobbkor – csókoltam meg szenvedélyesen.
– És ha már itt tartunk – szakította félbe a csókot –, megtudtál
valamit Carlosról?
– Tőle sem kell félnünk többé.
– Elkapták? – nézett rám kíváncsian.
– Ő kapta el saját magát. Öngyilkos lett.
– Úristen – kapott a szájához.
–  Amióta apám megosztotta velem ezt a hírt, sokat
gondolkodtam a húsz évvel ezelőtti eseményeken. Carlos
rosszat akart, mégis neki köszönhetem, hogy most itt vagyok.
Ha ő nincs, talán nem abba az irányba indulok, ahol apám
végül rám talált.
– Ezt már sosem tudjuk meg, de nem is ez a lényeg, hanem az,
hogy itt vagy – bújt szorosan a mellkasomhoz.
– Most pedig ideje felülírni az elmúlt napok eseményeit. Van
valamim a számodra – húztam mosolyra a számat.
– Micsoda? – csillant fel a szeme.
– Majd meglátod – vontam közelebb egy gyengéd csókra.
–  Nekem nincs szükségem semmire, ha te itt vagy velem –
duruzsolta az ajkaim közé.
–  Akkor ne magad miatt, hanem miattam fogadd el!
Szeretném, ha viselnéd – álltam fel az ágyról. Felkaptam a
bokszeremet és a székre dobott zakómhoz sétáltam. Elővettem
az apró díszdobozt és visszasétáltam Kírához, aki időközben
magára kapta a melltartóját és felsőjét. – Ezt vedd le – böktem a
vékony anyagra.
– Kétlem, hogy egy másik felső van a dobozban – mutatott rá.
–  Igaz. De ide akkor sem kellenek felesleges rongyok… –
húztam el a számat. – Fordulj meg!
–  Mindig ez a parancsolgatás… – motyogta, de tette, amire
megkértem.
– Hidd el, tetszeni fog – ültem le mögé az ágyra. Kinyitottam a
dobozt és kivettem belőle a fehéraranyból készült láncot, amin
egy gyémántokkal kirakott zongoramedál lógott. Óvatosan elé
nyúltam és lassan a nyakába akasztottam. – Most már
megfordulhatsz! – jegyeztem meg leplezett izgalommal. Látni
akartam, ahogy ez a gyönyörű ékszer a részévé válik. Ahogy
hozzásimul bársonyos bőréhez. – Kíra! – simítottam végig
könnyeitől áztatott arcán. – Mi a baj? – vontam fel a
szemöldökömet.
– Ez… Ez gyönyörű – hüppögte elérzékenyülve. – Imádom!
–  Akkor nem baj, hogy megleptelek vele? – kérdeztem
vidáman.
– Nem. Dehogy! – szorongatta a medált.
–  Amikor megláttam, rögtön te jutottál az eszembe. Ez az
ékszer csak a te nyakadat ékesítheti – hajoltam hozzá közelebb.
Végighúztam az ajkamat a lánc alatt és adtam egy
leheletkönnyű csókot a dekoltázsára, pontosan a medál alá.
– Most már nekem is van saját zongorám – suttogta.
–  Eddig is volt. Ott van a nappalimban. Ami az enyém, az a
tiéd is.
 – Én nem arra gondoltam – rázta meg a fejét. – Hanem erre –
emelte meg a karomat, és két ujja közé fogta a csuklómat
körülölelő bőrszíjon lógó, több mint harminc éves zongorát. –
Köszönöm! És nem a gyémántokat, hanem a medált, mert
tudom, mit jelent számodra ez a szimbólum. Egy hangszer, ami
sokkal több, mint elsőre hinnénk. Szeretlek – rántott magához,
hogy egy édes és minden érzékemet beindító csókkal
koronázhassa meg ezt a pillanatot.

A döntő estéjén eddig sosem érzett izgalom lett úrrá rajtam. Egy
dolog izgulni egy mentoráltadért, és egészen más a
szerelmedért. Azért a nőért, akivel le akarod élni az életed
hátralévő részét.
Kíra a tegnap történek után alig aludt, reggel pedig enni sem
volt hajlandó: azt állította, hogy a gyomra akkora, mint egy
tűhegy, és képtelen egyetlen falatot is magába erőltetni. Nem
piszkáltam, mert tudtam, mennyire nehéz ez neki, hiszen az
egyik legjobb barátnőjével fog ott állni a színpadon a nyertes
nevének kimondásakor.
–  Jó estét kívánok mindenkinek a Singer of the World
döntőjének estéjén! – lépett ki a LED-fal mögül Misty, az est
műsorvezetője az alkalomhoz illő ruhakölteményében.
A közös produkciót követően Tia lépett elsőként a színpadra
az előválogatón előadott dallal. Ennél szebben semmi sem
mutathatná meg jobban a hetek alatt elért változást. Ez egy jó
húzás volt a szervezők részéről. A produkciója klasszisokkal
jobb volt, mint hetekkel ezelőtt. Levetkőzte azokat a manírokat,
amik a félénkségét táplálták. Megmutatta, hogy alázattal a
tekintetében is mennyi érzelmet képes átadni az ember, ha hisz
önmagában.
–  Istenem, Tia! Ez csodálatos volt. Annyira örülök, hogy itt
állsz, de ami még ennél is csodálatosabb, hogy rengeteget
fejlődtél a válogató óta – lelkendezett Alya, tőle megszokott
hevességgel.
– Gratulálok! – következett Elis. – Egyet kell értenem Alyával.
Ezt rendesen odavágtad! – kacsintott a színpadon álló Cintiára.
–  Szenzációs voltál, és nem utolsósorban gyönyörű – szólalt
meg Ramon is. Tőle nem is vártam túl sokat. A külsőségek
megszállottja. Nem véletlenül tart ott, ahol.
–  Gratulálok! – ragadtam meg az alkalmat, hogy én is
elmondhassam a véleményemet. – Ezúttal tökéletes produkciót
nyújtottál, és külön öröm számomra, hogy megfogadtad az
egykori tanácsaimat – kacsintottam rá alig láthatóan, de
tudtam, hogy felfigyelt a reakciómra.
– Köszönöm – hebegte remegő hangon.
A következő Gaia O’Leary volt, aki számára már jó ideje
érlelődött bennem pár megfontolandó észrevétel, amik már alig
várták, hogy végre szóvá tegyem azokat. A produkciója, ahogy
ezt ezen a szinten el is vártuk, csaknem tökéletesen sikerült. Az
elején volt némi botladozás, de hamar összeszedte magát és
gyönyörű ívet adott a dalnak. A mentortársaim lelkesítő
beszédei után eljött a pillanat, hogy felnyissam a szemét. Amíg a
többiek ájuldoztak, addig én tükröt akartam neki állítani.
Látnia kell, hogy nem jó az irány…
– Most, hogy közeledünk az utolsó este végéhez, engedd meg,
hogy az előző fordulókkal ellentétben ma bővebben is kifejtsem
a véleményemet, hisz’ ezen az estén az én szavam, szavazatom
már nem számít bele a verseny végének alakulásába, de talán
segíthetek, hogy elérd a célodat. Gaia, egyet tudnod kell.
Hatalmas tehetségnek tartalak, amit mi sem bizonyíthat jobban,
hogy itt állsz a döntőben. De! És ez egy hatalmas „de”! Láttam a
közösségi platformokra feltöltött képeidet, olvastam a
megnyilvánulásaidat. És az egyik legfontosabb – tartottam fel az
ujjamat –, hogy ezeket nem azért láttam, mert annyira érdekelt,
hanem azért, mert a média újra és újra az arcomba tolta. Mert a
firkászok ilyenek… Máris a külsődtől, az egyes eseményeken
való megnyilvánulásaidtól hangosak a hírportálok. Senki, vagy
csak egy-két ember az, aki a beszólogatás mellett elismeri a
tehetségedet, de még ők is megjegyzik, hogy rossz irányba
indultál el. Gondolhatsz rólam, amit akarsz, de meg kell
értened, az istenadta tehetség kevés. Tanulni kell némi alázatot.
Ha nincs meg benned a szakma iránti tisztelet, akkor a
tudásodat akár már most le is húzhatod a vécén. Az internet
népét egy idő után semmi más nem fogja érdekelni, mint a
botrányaid. Az egyszerű emberek sokkal jobban szeretnek
ítélkezni, kritikát alkotni, mint dicsérni és elismerni. Ha
továbbra is ezen a pályán akarsz maradni és a hangoddal
szeretnél kitűnni a tömegből, akkor ajánlom, gondold át a
dolgot! Fiatal vagy, épp ezért kellene hallgatnod egy idősebb,
sokat látott ember szavára. És ha még elfogadsz tőlem egy
utolsó javaslatot: ne Ramon tanácsait kövesd!
 –  Tessék? Te most beszóltál nekem? – fordult felém az előbb
említett.
–  Nem. Véleményt nyilvánítottam és életvezetési tanácsokkal
láttam el egy fiatal tehetséget.
–  Akkor javaslom, tartsd magadban az ehhez hasonló
okosságaidat! – vágta hozzám sértetten, amivel nem alattam,
sokkal inkább saját maga alatt vágta a fát.
Megpróbáltam ugyan szó nélkül hagyni, de felsőbbrendűséget
sugalló arca nem hagyta, hogy ne reagáljak a beszólására.
–  Egy: nekem te nem vagy a felettesem. Ebből következik,
hogy nem állhatod útját a véleményemnek. Kettő: még ha
kérnéd, sem hagynám szó nélkül, hogy egy ekkora tehetség
elherdálja, amivel az ég megáldotta – néztem a színpadon álló,
egyre idegesebbé váló lányra. – Köszönöm. Ennyit szerettem
volna hozzáfűzni.
–  Logan Kenwardot hallottuk – vette át a szót Misty. –  Uh!
Még mindig csak kapkodom a fejemet, hisz’ ilyen hosszan
szerintem még sosem hallottam értékelni. Ilyen nyugodtan és
kimérten pedig biztos vagyok benne, hogy még soha. – Gaia? –
fordult ezúttal a mellette álló versenyző felé. – Egyetértesz a
mentorok szavaival? – kérdezte, egy kalap alá véve négyünk
értékelését.
–  Igen. És köszönöm az őszinteséget. Igyekszem megfogadni
az itt kapott tanácsokat – pillantott felém fülig pirulva. Tehát a
mondandóm célt ért – nyugtáztam magamban. Helyes.
Remélem, rögtönzött beszédem hatása ki is tart majd egy
darabig – néztem rá, és elégedetten biccentettem egyet.
És már nem volt hátra más, mint Kíra Wells. A nő, aki
elrabolta a szívemet, hogy új életre keltse azt.
Izgultam a tegnapi próba kihagyása és az őt ért atrocitások
miatt, de bíztam benne, hogy a tudása, az alázata – ami Gaiával
szemben megvan benne – kisegíti őt a bajból. A dal, amivel
készültünk, nagyon fontossá vált számunkra. Tudtam, hogy
tudja, miért ezt választottam. Ez a dal egy győztes dal, ha úgy
van előadva, ahogy azt elő kell adni.
– A színpadon Kíra Wells! – jelentette be Misty.
Az egész arénára sötétség borult, hogy lassan, egymás után
felkapcsolódjanak a csillagokat idéző lámpák, hogy a zárt tér
ellenére is az éjszakai égbolt alatt érezhessük magunkat. A LED-
falon felénk suhanó csillagokkal tették teljessé a pillanatot. A
hangfalakból áradó dallamok már az első taktusaikkal messzire
repítettek minket. Engem biztosan. Egy olyan világban találtam
magam, ahol nem létezett senki más, csak én és Kíra lelkemig
hatoló, bársonyos hangja. Ez a dal elringat és feléleszt. Szétszed
és összeilleszt.

Zendaya: Neverland

Bármikor, amikor féltem

Vagy egyedül éreztem magam,
Felnéztem az éjszakai égboltra
És egy csillagra, amit a sajátomnak nevezek.

Ezek a sorok eszembe juttatták a gyermeki énemet, akinek nem

maradt más, mint a remény. Aki azért tartott ki minden egyes
nap, mert bízott az elkövetkezendő órákban. Várta, hogy
történjen végre valami, ami jobbra fordítja a sorsát.
 Ott, ahol éltünk, a kivilágítatlan nyomornegyedben,
gyönyörűen látszottak a csillagok. Legalább azok…
Vannak pillanatok, amikor semmi másod nem marad, mint
nézni a feletted tündöklő égboltot. Bízni abban, hogy az
éjszakába belesuttogott szavaid egyszer meghallgatásra lelnek,
hogy végre te is kapj valamit az élettől. Azokon a magányos
estéken nem vágytam semmi különlegesre. Nem vágytam drága
játékokra, nem akartam hatalmas luxusházban élni. Egyet
akartam: egy szerető és gondoskodó anyát. Egy anyát, aki átölel
és biztosít róla, hogy legyen most bármilyen rossz is a
helyzetünk, együtt kibírjuk. Együtt, egymás kezét fogva jobb
lesz, mert ketten erősebbek vagyunk… Aztán az idő
előrehaladtával már nem vágytam anyám ölelésére. Már egy tál
meleg étellel is megelégedtem volna, de hosszú éveken
keresztül az sem adatott meg számomra…
Megráztam a fejemet, hogy visszatérjek a jelenbe. Oda, ahol
teljesültek az egykor elsuttogott vágyaim. A szavak, amiket
könnyek között írtam az égre, magasra emelve a karomat.

Egy hely, ahová

Csakis a Tejúton át szaladhatok el,
Ha szeretnéd, velem tarthatsz,
Csupán egy fényév és egy nap.

És én tényleg így éreztem. Mintha legalább egy fényévvel

ezelőtt történtek volna azok az események, amik örökre
megváltoztatták az életemet. Mintha nem is én lettem volna az
a gyerek, aki lopott, csalt, hazudott, csak hogy étellel a hasában
hajthassa álomra a fejét napnyugta után.
 Ma este elvitorlázhatunk
A tiszta holdfénytengeren,
A csillagokon pedig
Hazahajózhatunk.

Felnéztem a színpadon tündöklő, a csillagokat is túlragyogó

nőre, aki elérte, hogy úgy érezzem, végre én is otthonra lelhetek
ebben az életben. És abban a pillanatban rádöbbentem az
igazságra: a vágyaim sosem változtak meg. Az óta az este óta
vártam arra az ölelésre, amit anyám megtagadott tőlem… Nem
a karrier, nem az autó, nem a ház, de még csak nem is az étel
hiányzott az életemből; a szeretet hiánya tett szegénnyé, de Kíra
megadta, amire oly régóta vártam…

Egy nagyon messzi helyen

Fiatalok leszünk mindörökké,
Minden kívánságunk paranccsá lesz
Amikor megérkezünk Soha-
Sohaországba

És ha egyszer megérkezünk, soha, de soha nem akarok

visszatérni onnan. Örökre ott akarok maradni vele.

Az egész látszaton át
Van némi igazság,
A tükörképed is
Sokkal többet takar, mint amennyit látsz.

Apámon és a húgomon kívül még soha senki nem látott az

álarcom alá. Kíra viszont már az első pillanatban betekintést
nyert az álcám mögé.

Minden, amiben reménykedsz,

Amiben ma reménykedsz,
Az a szeretet, amit valaki
Feltétel nélkül ad neked

Az elhangzott sorokkal ő is kimondta azokat a gondolatokat,

amik engem foglalkoztattak, amíg az előadását figyeltem. A
hangját testének lágy ringatózása és kezének finom mozdulatai
egészítették ki. Az ajkai egymás után formálták a szavakat,
nekem mégis a szemében megcsillanó érzelmek meséltek az
együtt megélt pillanatok szépségéről.
Mert legyen egy ember bármilyen erős, jusson bármilyen
magasra, legyen bármekkora a vagyona, szeretetre mindenkinek
szüksége van, és én végre megkaptam. Megkaptam azt, amit az a
korgó gyomrú kisfiú kért az égiektől oly sok egymást követő
estén és éjjelen keresztül.

Képzelj csak el egy helyet,

amihez foghatót még nem láttál. Az élet végtelen és örökzöld,
A boldogságod csakis a te kezedben van,
Csakis ezen a kitalált helyemen
Amit csak úgy hívok: Sohaország

A boldogságom már nem az én kezemben van, csakis a tiédben,

Kíra Wells…
 És veled kéz a kézben
Közelebb vagyok most, hogy megtaláljam
Sohaországot

Olyannyira közel vagyunk, hogy már meg is találtuk azt a

helyet.
A dal utolsó sorainál egymás tekintetébe kapaszkodtunk.
Éreztem, ahogy pillantásának ragyogó zöldje elmerült a
szemem kékjében, hogy eggyé válva egy teljesen újat
alkothassanak. A színek elmosódnak, a szívek egy ütemre
dobbannak, a lelkek összefonódnak, ha megtaláljátok egymást
ebben a zűrzavaros világban.

Az első fordulót követően Gaia is előadta az új dalt, amit Ramon

választott neki erre az estére. Nem volt rossz, de kiemelkedőnek
sem nevezném. Valahol elveszett a sorok között, és a döntő
súlya minden egyes ütemmel egyre jobban nehezedett a
vállára, hogy végül teljesen maga alá temesse. Kíra a második
fordulóban a többiekhez hasonlóan az előválogatón előadott
dalával lépett a színpadra. Jobban mondva ült, mert ezúttal
élőben követte magát zongorán. Nem hittem volna, hogy a
legelső előadásánál is tud nagyobb hatást gyakorolni, de
tévedtem…
Tia is fantasztikus teljesítményt nyújtott, ezért egy kicsit sem
lepődtem meg, amikor Gaia neve hangzott el, mint a döntő
harmadik helyezettje.
Még pár feszültséggel teli perc és kiderül, ki lesz ennek az
évnek a felfedezettje. Misty mesterien húzta az időt. Az idegeink
pattanásig feszültek, de a legrosszabb az volt, hogy nem
tehettem meg, hogy Kíra mellé álljak és megszorítsam a kezét,
erőt adva neki a talpon maradáshoz. Az eddigi versenyek alatt
nem volt még rá példa, hogy két ennyire egymáshoz közel
kerülő személy álljon a színpadon a végső percekben az
eredményhirdetés előtt. Cintia és Kíra egymás kezét
szorongatva várták a szavazás lezárást. Majd újabb percek
következtek a szavazatok összesítéséig.
– Oh, de gyűlölöm ezt a rohadt időhúzást – motyogott az orra
alatt Elis.
– Nekem mondod? – nézett rá megrovóan Alya.
–  Oké. Oké. Befogtam. Tudom, hogy te még nálam is jobban
izgulsz.
–  Még szép, hogy izgulok. Nem mindennapi tett lenne két
vállra fektetni Kenwardot – nézett rám csábítóan, mint akinek
fogalma sincs róla, hogy arról már ezer éve lecsúszott, mert
pontosan értettem a megjegyzésének kétértelműségét.
– Te csak szeretnéd a vállára fektetni… – szúrta közbe Ramon.
Ezek szerint nem csak nekem volt egyértelmű Alya
hanglejtése…
–  Nem is húzom tovább az időt! – kiáltotta Misty a
mikrofonba. – Az idei Singer of the World nyertese, nem más,
miiint…
Feszültséget keltő aláfestő zene…
Fél perc.
 Egy perc.
Mondd már ki, az istenért! Gyerünk!
–  Nem mááás, miiint Kíííraaa Weeells! – kiáltotta végre a
műsorvezető. A szívemről hatalmas kő esett le, de akkor
rájöttem, hogy az estének még nincs vége. Kíra mellett, a
színpad szélén szikrázó tűzijátékok gyúltak. Nagyot sikkantva
ugrott a barátnője nyakába, akin hihetetlen módon semmi rossz
érzés nem tükröződött. Őszintén örült Kíra sikerének.
Végignéztem a zsűritagokon és csak akkor tudatosult bennem,
hogy mind a négyen állva ünnepeljük azt a nőt, aki a színpadra
lépésével megváltoztatta az életemet. A versenyt is megnyerte,
de a legnagyobb győzelmet a múltjával szemben aratta.
Újra Kíra felé néztem, pont akkor, amikor a tekintete rajtam
állapodott meg. Begomboltam a zakómat és határozott
lépésekkel elindultam felé. A közönség előbbi hangos
ünneplését néma, várakozással teli csend váltotta fel. Mindenki
lélegzetvisszafojtva figyelte a színpadon történő eseményeket.
Senkit sem avattam be, mire készülök, kivéve egyvalakit.
Jobban mondva őt is csak megkértem valamire. Kíra
elkerekedett szemmel nézte a mozdulataimat. Minden egyes
felé megtett lépésem újabb kérdéseket ébresztett benne. Misty
mellé léptem, és udvariasan elkértem tőle a mikrofont. Ő sem
értette, de nem ellenkezett. Megfogtam Kíra kezét és a színpad
közepére vezettem. Szótlanul követett. Ránéztem és tudtam,
hogy jól döntöttem. A kezét fogva egy fél fordulattal a közönség
és a kamerák felé mozdultam.
–  Először is szeretnék gratulálni – húztam közelebb, és a
gratulációmat egy rövid csókkal a szája szélén tettem teljessé. –
Másodszor szeretném megköszönni a tévénézőknek és a
közönségnek, hogy hétről hétre egyre magasabbra és
magasabbra juttattátok Kíra Wellst. És szeretném megköszönni
neki, hogy volt bátorsága megtenni az első lépést és képes volt
szembeszállni a lelkét gyötrő félelmeivel, hogy megmutassa,
mire képes, hogy milyen nagy hanggal áldotta meg az ég. És
hogy mi történt hétről hétre, amíg a határait kerestem –
mindhiába?
Az ajkam lusta mosolyra görbült, amikor felé néztem.
–  Utat talált egy szívhez, amiről már évekkel ezelőtt
lemondtam. Olyan dolog történt, ami nem ritka egy ilyen
műsorban, én mégis azt érzem, hogy ez nem egy egyszerű
fellángolás. A mi lelkünk eggyé vált, amikor Kíra hangja a
vágyak dallamával új életre keltett.
A dal, amit nem is oly rég tőle hallhattunk, újra megszólalt.
Hagytam, hogy elérkezzen a megfelelő pillanat. A tekintetemet
végigfuttattam a nézőtér soraiban ülőkön, majd újra Kírát
helyeztem a figyelmem középpontjába. Megfogtam a kezét,
hagytam, hogy a hangulat varázsa magával ragadjon és
énekelni kezdtem azokat a sorokat, amikkel pár perccel ezelőtt
a szívem mélyére hatolt.
– Egy hely, ahová csakis a Tejúton át szaladhatok el.
Figyeltem minden rezdülését. A tekintete fátyolossá vált.
Éreztem, ahogy egész testében megremeg az őt ért
felismeréstől.
– Ha szeretnéd, velem tarthatsz. Csupán egy fényév és egy nap.
Ennél a résznél féltérdre ereszkedtem, és a kezét elengedve
elővettem a zsebemben megbúvó gyűrűt. Az ékszert felé tartva
formáltam a következő szavakat.
– Ma este elvitorlázhatunk
A tiszta holdfénytengeren
A csillagokon pedig
Hazahajózhatunk.
A következő pillanatban egy hatalmas könnycsepp buggyant
ki gyönyörűen csillogó szeméből. A kettőnk közti érzelmek
megtöltötték az aréna minden pontját. Remegő szívvel vártam a
válaszát, amikor végre elnyíltak az ajkai.
– Egy nagyon messzi helyen
Fiatalok leszünk, mindörökké.
Minden kívánságunk paranccsá lesz,
Amikor megérkezünk Soha-Sohaországba.
Az egész látszaton át
Van némi igazság. A tükörképed is
Sokkal többet takar, mint amennyit látsz.
Felém tartotta az ujját, amire azonnal felhúztam a gyűrűt. Az
ékszer közepét uraló gyémánt ezerfelé szórta a ránk vetülő
fényeket. Felálltam és felé nyújtva a karomat vártam, hogy az
ujjait az enyémek köré fűzze. Mindenki néma csendben
szemlélte azt a pillanatot, amikor a dal soraival szerelmet
vallottunk egymásnak. Közelebb vontam magamhoz, hogy a
befejező részt közösen énekelhessük el.
– Minden, amiben reménykedsz,
Amiben ma reménykedsz,
Az a szeretet, amit valaki
Feltétel nélkül ad neked. Szeretlek – suttogtam elnyíló ajkai
közé.
 –  Szeretlek, Logan Kenward! A boldogságom, csakis a te
kezedben van – bújt hozzám szorosan.
A mikrofont a földre ejtettem, hogy végre két kézzel
ölelhessem magamhoz. A dal lassan elnémult. A körénk
ereszkedő meghitt csendet a közönség hangos éljenzése váltotta
fel. Együtt örültek a boldogságunknak.
– Kérlek, mondd ki még egyszer – suttogtam illatos bőrébe. –
Hozzám jönnél feleségül?
–  Igen, igen, és ezerszer is igen! – csókolt meg mélyen és
szenvedélyesen.
Az amilyen édesen simult a karjaimba, eszembe juttatta
azokat a közösen átélt pillanatokat, amikben ez alatt a néhány
hét alatt részesítettük egymást a megismerkedésünk óta. A
szemem előtt lejátszódó jelenetek boldog mosolyt csaltak az
arcomra.
–  Nos, hölgyeim és uraim, azt hiszem, ilyen zárásban még
sosem volt részem – vette át a szót Misty a szemét törölgetve.
– Szeretlek – suttogtam Kíra nyakába.
–  Én is szeretlek. Minden énedet, még azt a nehezen
kezelhetőt is – motyogta meghatódva.
–  Az jó, mert lehet, hogy találkozol még vele egy párszor.
Főleg a dalok felvételekor.
– Állok elébe.
A színfalak mögé lépve Kíra még mindig nem akarta elhinni,
hogy képes voltam élő adásban megkérni a kezét, de a
boldogsága tagadhatatlanul ott ragyogott az arcán, ott csillogott
a szemeiben.
– De ez azt jelenti…?
 – Be kell vallanom valamit. Már azelőtt utánakérdeztem, mi a
teendőm az örökbefogadást illetően, hogy téged megismertelek
volna. De leállítottam a folyamatot, amint rád találtam. Várni
akartam, hogy mi lesz ebből, és most, hogy tudom, te is ezt
akarod, újraindíthatjuk a dolgot. Kíra Wells, csak hogy tudd –
néztem mélyen a szemébe –, a világ legboldogabb emberévé
tettél!
 Kíra
A döntő után az életünkben bekövetkezett fordulatok olyan
sebességgel váltották egymást, hogy csak kapkodtuk a fejünket.
Kiderült, miért találkozott az apám Kendrával. Megkérte, hogy
felejtsen el minket. Épp úgy száműzzön a fejéből, ahogy tette azt
huszonöt éven keresztül. A kérés süket fülekre talált. Többször
jelent meg nálunk teljesen váratlanul, ezért tettem, amit kellett.
Távoltartási végzést kértem ellene, mert nem volt szükségem
egyetlen olyan személyre sem, aki nem képes mást tenni, mint
megmérgezni a körülötte élőket. Ha eddig nem volt rám
szüksége, akkor ezek után se legyen.
Hihetetlen dolgokon mentünk keresztül. Azt, hogy Carlos
miként bukkant Loganre, nem nehéz kitalálni. Az, hogy miért
akarta tönkretenni a szépen felépített életét, még ennél is
egyértelműbb. Egy dologgal azonban nem számolt: Nem
mindenki annyira megrögzött, mint ő. Biztosra veszem, hogy
eddig sem volt tiszta az elméje, de amikor magára maradt a
saját maga által kitervelt küldetésben, teljesen megrogyott.
Inkább a halált választotta, mintsem végignézze Logan sikereit.
És a lánykérés? Mesébe illő volt. Ha lehet, abban a
pillanatban még egyszer beleszerettem Loganbe. A férfiba, aki
kiállt a világ elé és a szívét a közönség elé tárva mutatta meg,
milyen mély érzések lapulnak a ridegnek tűnő Mr.
Kenwardban.
 Az apám? Nos, ő velem ellentétben egyáltalán nem volt
meglepve; mint később kiderült, Logan a döntő előtt áldását
kérte a lánykérésre. Ráadásul egész jól össze is barátkoztak. És
most, amikor az apám szóba jött, nem feledkezhetek meg a
barátnőjéről sem. Vanessa egy csodálatos nő, nála jobbat
kívánni sem kívánhatnék apának.
És még az is kiderült, miért volt Logan annyira feszült azon a
bizonyos napon, amikor úgy összekaptunk; megtalálták a
Sanchez testvérek anyját. A nő totál szétesett. Az
idegösszeomlás finom megfogalmazás arra, amit átélt. Az
elméje felmondta a szolgálatot. A bíróság beszámíthatatlannak
nyilvánította, így újabb akadály hárult el az örökbefogadás
útjából. Ennek ellenére Logan ismét megmutatta, milyen ember
valójában: Ivy egy drága magánklinikán tengeti mindennapjait.
A gyerekek apja? Rá pár napja egy sikátor mélyén, lenge
öltözetben, túllőve találtak. A hír Loganben mély sebeket
szakított fel. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet egy
gyereknek rátalálni a kokainba fulladt, halott anyjára. Szörnyű,
amit a drog tesz egyes emberekkel, de az még rosszabb, amit
ezek az emberek tesznek a szeretteikkel…

–  Köszönöm, hogy elvállaltad – lépett elém Matt, amikor

megjelentem a színpad mellett.
–  Ne viccelj, én köszönöm, amit értünk tettél – mosolyogtam
rá félszegen.
 – Nem tesz semmit. Jesse barátai az enyémek is – biccentett. –
Örülök, hogy segíthettem.
– És most rajtam a sor, hogy viszonozzam az önzetlenségedet,
ráadásul számomra megtiszteltetés, hogy én lehetek az a
személy, aki még szebbé teszi ezt a napot. Gratulálok – öleltem
gyorsan magamhoz azt a férfit, aki nélkül talán ma nem is
állhatnék itt. – Na és persze, nem mindennap énekelhetek
együtt a híres Keller’s Rockkal, aki ma még Logan Kenwarddal
is kiegészül – kacsintottam rá. – Ez egy egyedi, és talán
megismételhetetlen pillanat lesz – mosolyogtam. – Most megyek
és előkészülök.
–  Rendben. Megyek én is, indulok Noráért. Jesse nemrég írt,
hogy Kathyvel hazaértek.
–  Tökéletesen megszervezted ezt a napot, de mást nem is
vártam volna tőled. Te vagy a tervezés nagymestere, hogy a
küldetések teljesítését már ne is említsem – céloztam a
tudtomra hozott infók tömkelegére, ami biztos vagyok benne,
még csak meg sem közelíti a valóságot. Egyértelmű, hogy mi
csak a nyilvánosságra tartozó részt ismerhetjük. De egyben
mind egyetérthetünk: ezt a napot mindnyájan megérdemeljük
és én teszek róla, hogy különlegessé tegyem annyira, amennyire
csak tőlem telik.
Az előkészületeknek lassan a végére értünk. Mindenki
sürgött-forgott, hogy időben elkészüljünk. Feldíszítettük a
kertet, felállítottuk a színpadot, behangoltuk a hangszereket,
még egyszer utoljára elpróbáltuk a dalt és izgatottan vártunk a
nap főszereplőjére. Matheo Morin ma hivatalosan is megkéri
Nora kezét. Azt hiszem, ennél izgatottabb én sem lehetek. A
színpad közepén álló zongora elé léptem. Az ujjamat finoman
végighúztam a fehér billentyűkön. Behunytam a szemem és
magam elé képzeltem azt a pillanatot, amikor Logannel végre
átadtuk magunkat az érzelmeinknek. Felnyúltam, és letöröltem
a szemem sarkbán összegyűlt könnycseppet.
– Felkészültél? – lépett mögém az a személy, aki hosszú hetek
óta lefoglalja minden gondolatomat. A férfi, akit teljes
szívemből szeretek.
– Én mindig felkészült vagyok – pördültem felé vigyorogva.
–  Ebben, látod, egyetértünk. Sosem tudtalak zavarba hozni,
ha az előadásodról volt szó – simította végig a karomat, hogy a
végén összefűzhesse az ujjainkat.
–  Jönnek! – ugrott elénk Ashley, Rosie kislánya. – Itt vannak.
Norának bekötötték a szemét, nem lát semmit. Papa! Hol vagy
már? Gyere már! – rohangált fel és alá idegesen. Azt hiszem, ez
a nap tényleg mindnyájunknak az emlékezetébe ég majd.
A többiek a színpad mögé álltak, várva a megfelelő pillanatot.
Helyet foglaltam a zongora előtt, vettem egy mély lélegzetet,
és a kezemet megemelve leütöttem az első hangokat, amikor a
várva várt személy megjelent a teraszon. Matt lerántotta róla a
kendőt, hogy végre ő is megértse, mi is áll a nagy titkolózás
mögött.
A dallamok lágyan egymás körül keringve szálltak egyre
magasabbra, hogy mindenkit átölelve meghitté varázsolhassák
a jelenetet. Shawn Mendes Mercy című dalát dolgoztuk át, hogy
tökéletes legyen a mai napra.
A szemhéjam újra lezárult. Lassan szóra nyitottam a számat
és hagytam, hogy a hangom kiegészítse a zongorából áradó
dallamokat.

Fogva tartasz engem.

Nem tudsz az erődről.
Száz lábnyira állok.
De elesek, mikor a közeledben vagyok.

És ekkor a zongora mellett felhangzott a takarásban álló

gitárosok játéka is, akik lassan felléptek mellém. Utánuk
csatlakozott hozzánk Mr. Keller is. Ő is elfoglalta a helyét, hogy
a megfelelő pillanatban bekapcsolódhasson.

Kinyitottál előttem egy ajtót,

Amin végül beengedtél.
Azt hittem, nem bírom tovább.

És akkor Evan is belecsapott. Eszméletlen volt, amikor mind

együtt szólaltattuk meg a hangszereinket, hogy azok egymással
kiegészülve alkothassanak egy egészet. A hangzás, a látvány, a
pillanat mögötti összefogás akaratlanul is a szívemig hatolt.

Baby, azt mondtam:

– lépett mellém Logan is, hogy ő folytathassa a dalt. Amikor rám

nézett, egyértelművé vált számomra, hogy ezt nem csak Matték
miatt énekli, ezt ő épp annyira szánja nekem, mint Noráéknak.

Kérlek, könyörülj rajtam,

Tedd könnyebbé a szívem.
 Még ha azt is hiszed, hogy nem bántasz,
Darabokra tépsz.

A hangjának karcossága végigszántotta az érzékeimet. Imádom

hallgatni az előadását. A tekintetében megcsillanó érzelmeket
látva újra bepárásodott a szemem.

Kérlek, kegyelmezz,
Kegyelmezz a szívemnek!
Kérlek, kegyelmezz,
Kegyelmezz a szívemnek!

A gitárok és a dobok elnémultak, pár másodpercig csak a

zongora lágysága töltötte be a kertet. De abban a pillanatban,
amikor Logan újra megszólalt, a gitárok húrjai is életre keltek,
amit a dobok hangjai tettek teljessé.

Átvezettem az éjszakát,
Csak hogy a közeledben legyek.
A szívem nyitva, ez a bizonyíték.
Mondd, hogy nem vagyok őrült!

Nem kérek sokat,

Csak hogy légy őszinte velem.
Büszkeség minden, amit kaptam.
Mondom, baby!

A refrénhez érve a dal minden eddiginél erőteljesebbé vált,

Logan hangját Mr. Keller mély baritonja egészítette ki. A
színpadon hömpölygő áradat mindenkit beterített, megérintette
azt is, aki játszott, azt is, aki csak hallgatta. A szöveg mögött
megbúvó mondanivaló elért mindenkihez. Mindenkihez, aki
hagyta. És itt, ebben a közösen átélt pillanatban mindenki
engedte, hogy megérintse őt a szavak jelentése.
A következő sorokat csak Logan énekelte, egyetlen gitárral
kísérve. Sorról sorra egyre intenzívebbé vált a hangja, hogy
még nyomatékosabbá tegye azok üzenetét.

Elhasználom az összes levegőmet,

Felszakítom a bőrt a csontjaimról,
Kész vagyok az életemet áldozni,
Szívesen megtenném, kétszer is.

Amikor Logan az előbbi sorokat ismételni kezdte, Evan is a

dobok közé csapott, hogy tovább fokozza a már így is
szívfájdítóan gyönyörű szerelmi vallomást.

Elhasználom az összes levegőmet,

Felszakítom a bőrt a csontjaimról,
Kész vagyok az életemet áldozni,
Szívesen megtenném, kétszer is.

A refrénhez érve mindenki beleadta a tudását. Egymást kísérve,

a saját játékunkat hozzáadva váltunk egyetlen lüktető egésszé,
hogy minden ütemmel újabb szívdobbanásnyi bizonyítékkal
szolgáljunk érzelmeink valódiságáról.
A dobok lassan elhalkultak, már a gitárok húrjai is
csendesedtek. Én még leütöttem pár billentyűt majd hagytam,
hogy az utolsó dallamok is messze szálljanak tőlem. Meghitt
csend telepedett ránk. Egyszerre fordultunk Matt és Nora felé.
Pont időben. Még láttam, ahogy Matheo féltérdre ereszkedik, és
egy könnyfakasztó vallomás után megkéri Nora kezét. A jelenet
nem is lehetett volna ennél romantikusabb. Persze Nora sem
bírta útját állni az árulkodó bizonyítékoknak, és
másodpercekkel később már az egész arcát belepték a szeméből
kiszökő sós cseppek.
–  Igen, igen és igen! Hihetetlen, hogy betartottad a
hónapokkal ezelőtt tett ígéretedet – ugrott Nora Matt nyakába. –
Köszönöm! – fordult ezúttal a színpad felé. – Sosem volt még
részem ennél gyönyörűbb pillanatban – törölt le egy újabb
könnycseppet a szeme sarkából.
Erre a mondatára Matt finoman meglökte. Szinte hallottam,
ahogy kikérte magának ezt a megjegyzést. Máris érthetővé vált,
miért is akkora haverok Jesse-szel. Nem tudnak kihagyni
egyetlen alkalmat sem, hogy ne szóljanak be, ha egy-egy
megjegyzés sérti a férfiúi hiúságukat.
Az egész nap örömzenéléssel telt. Egyszerűen csak élveztük
az együtt töltött órákat, és minden percünket dalokkal töltöttük
meg.
Az életem szép lassan kiteljesedett. A műsornak
köszönhetően nem csak a szerelem talált rám, de végre igazi
barátaim is lettek. Tia és Liz a mindennapjaink részévé váltak.
Ha nem is találkozunk, akkor is beszélünk. Telefonon vagy
Messengeren, az mindegy. A lényeg, hogy mindig informáljuk
egymást a velünk aktuálisan történő dologokról, legyen az
komoly vagy apró-cseprő probléma. A csajok egyelőre a szinglik
táborát erősítik. Sean és Kenneth elcseszte a lehetőséget, de
talán nem örökre…
Az eljegyzési bulit követő napon visszatértünk a sokszor
kegyetlennek látszó életbe, hogy megváltoztassuk két gyermek
sorsát, és szebb jövőt biztosíthassunk nekik. De mielőtt ezt
megtettük volna, hivatalosan is ki kellett mondanunk a
boldogító igent. Az esküvőnket a nyilvánoságtól elzárva
tartottuk. Nem akartunk médiaőrületet. Örök hűséget akartunk
fogadni egymásnak a családunk körében.
–  Gratulálok, csillagom! Sok boldogságot! – ölelt magához
apám a ceremónia után.
– Köszönöm, és nem csak a jókívánságaidat, hanem mindent,
amit tőled kaptam az évek alatt, amíg felneveltél. Nélküled nem
ugyanaz az ember lennék, aki ma vagyok – nyomtam egy hálás
puszit az arcára. – Vanessa, vigyázz rá! Megérdemli –
kacsintottam az apám mellett álló nőre.
Apáék után Haley következett.
– Sok boldogságot! – ölelt magához ő is.
–  Köszönöm! Neked sem lehetek elég hálás a kitartó
munkádért! – vetettem magam a karjai közé.
–  Logan, üdv a családban! – hallottam Evan hangját
mellőlünk. Fülig érő mosollyal fordultam feléjük. Az üdvözlést
egy erőteljes kézfogás követte.
– Mr. Keller – biccentett Logan.
– A családtagoknak csak Evan – veregette hátba a férjemet.
– Annyira örülök, hogy rokonok lettünk – lépett elém Megan,
miután gratulált a bátyjának.
– Szintúgy – viszonoztam az arcán ragyogó mosolyt.
 – Aztán csak semmi rosszalkodás! – emelte felém fenyegetően
az ujját és mélyen a szemembe nézett. A tekintete megszólalásig
hasonlított Loganéhez, mégis volt egy jelentős különbség
kettejük között…
–  Kivéve, ha azt a bátyámmal teszed – folytatta játékos
hangnemre váltva, megadva ezzel a kérdésemre a választ. Az ő
tekintetéből hiányzik a dominanciát sugalló határozottság. Az,
amivel Logan meghunyászkodásra készteti a vele szemben álló
felet.
–  Gyönyörű voltál! – ugrottak elém a csajok a családtagok
után.
– Köszönöm – vigyorogtam.
– Szerintetek nekem is összejön egyszer? – biggyesztette le Tia
látványosan az alsó ajkát.
– Össze – bólintottam.
–  De ha mégsem, ne ezt a napot rontsd el a nyafogásoddal –
lökte oldalba Liz a barátnőnket.
– Ó, hogy kapd te be!
– Lányok, elég! – nevettem fel.
– Pszt! Tia! – kértem, hogy hajoljon közelebb. – Mi van veled
és a Kenneth-tel? – érdeklődtem.
–  Valaki engem emlegetett? – jelent meg mögöttünk az egyik
jómadár.
– Nem. Nem rólad volt szót, Keith! – hangsúlyoztam a nevét.
– Bakker! Honnan tudtad?
– Ismerlek – kacsintottam rá.
–  Pfff… – sétált arrébb, hogy válthasson pár szót Logannel.
Szerencsére mára már ők is megbékéltek egymással.
 – Ezt meg hogy? – kérdezte Tia kíváncsian.
– Az anyajegyük. Pont olyan, mint apának és Jake bácsinak –
adtam tudtára a titkomat.
– Na, igen. Akinek évtizedes előnye van, azzal kár vitatkozni.
–  Ahogy mondod – értettem egyet vele. – Szóval? – tértem
vissza az előző kérdésre.
–  Ha jól viselkedik, újra szóba állok majd vele, de arra még
várnia kell – húzta ki magát sértetten.
– Értem… És Sean? – fordultam most Liz felé.
– Az a gyökér totál elásta magát a szememben az ocsmány kis
akciójával. Kész szerencse, hogy Logan ott volt.
–  Talán a kedves haverja őt is átverte – vettem finoman a
védelmem alá, habár én is csalódtam benne. Mondjuk az
igazsághoz hozzátartozik, miszerint már rég megkapta a
magáét Logantől. Azt hiszem, arra a beszélgetésre, míg él
emlékezni fog.
–  Akkor nem gyökér, szimplán csak balfasz – vágta rá a
barátnőm.
– Szerintem túl szigorú vagy hozzá.
–  Tegyen érte, ha azt akarja, hogy változzon róla a
véleményem – forgatta a szemét.
– Szerintem folyamatosan azért kapálózik – szúrta közbe Tia.

Hogy mihez kezdtem a nyereményemmel? Felajánlottam az

összeget. A karrierem miatt nem kellett aggódnom, mert Logan
mindent elintézett, ezért végre megvalósíthattam az oly régóta
dédelgetett álmomat: megépíttethettem az első
gyermekotthonomat. Egy otthont azoknak a gyerekeknek, akik
valamilyen okból kifolyólag rövidebb vagy akár hosszabb ideig
nem élhetnek rendes családban. A terv kivitelezhető volt, de a
verseny megnyeréséért kapott összeg sajnos csak egy részét
tette ki a beruházásnak… Ám hosszas keresés után rátaláltam a
tökéletes megoldásra, és már nem is maradt más hátra, csak
hogy Logan is megismerje azokat az embereket, akik segítenek
valóra váltani az álmomat.
–  Logan, hadd mutassam be az urat! Daniel O’Brian{4}. Az ő
cége által fog megvalósulni a tervem.
– Logan Kenward – nyújtott kezet Danielnek.
– Nem ismétlem meg a hölgyet – tette hozzá kimérten O’Brian.
Fura fickó, látszik rajta, hogy szeret mindent az irányítása alatt
tartani. Talán pont ezért is választottam őket. Biztosra vettem,
hogy általuk megvalósíthatom az elképzeléseimet.
Mosolyogva néztem a bemutatkozásukat. Tudtam, hogy ez a
pillanat különleges. Valami olyat fogunk létrehozni, ami igazán
említésre méltó.
Hamar megtaláltuk a közös hangot a férfi feleségével, akiben
egy temperamentumos és belevaló asszonyt ismertem meg.
Keyla O’Brian{5} köntörfalazás nélkül mesélte el, hogy milyen
indíttatásból foglalkoznak az emberiség szegényebb rétegével.
Pontosabban, miért viselik szívükön az elárvult gyerekek
sorsát. Amit mesélt a gyerekkoráról, arról, hogy ő hogyan nőtt
fel, valósággal szíven ütött. Olykor elszorult a torkom, miközben
őt hallgattam. Senki sem érdemli meg azt, hogy ilyen
gyerekkora legyen. Egy gyermeknek sem kellene
megtapasztalnia, amit Keyla mesélt nekem. Nem szégyellte a
múltját, és ezért nagyra tartom őt. Soha nem tudhatjuk, kit rejt
egy elegáns ruha vagy egy boldog mosoly. Keyla megjárta a
poklot, és én pont ebből akarom kimenteni a hasonló sorsú
gyerekeket. Nem akarok olyan árvaházat, ahol olyan dolgok
történnek meg egy gyerekkel, mint Keylával.
–  És most, Mr. O’Brian, hogy a formaságokon túl vagyunk,
kérem, győzzön meg, hogy a feleségem jó döntést hozott,
amikor az önök cégét választotta – vágott Logan egyenesen a
közepébe.
–  Keyla azt mondta, hogy már mindent egyeztettek Kírával,
így azt hiszem, a további szócséplés részemről felesleges. De ha
ragaszkodik hozzá, tudok mutatni önnek referenciamunkákat.
Daniel hanyagul zsebre vágta a kezét, úgy folytatta:
–  Egy dologban biztos lehet, Mr. Kenward: a feleségemnél a
lehető legjobb kezekben lesz az árvaház sorsa.
O’Brian sokat sejtetően nézett Keylára. Látszott rajtuk, hogy
bíznak egymásban, ahogy az is, hogy a mai napig fülig
szerelmesek. Igaza van: ők kellenek erre a munkára.
–  Jól tudja. A hölgyek már tárgyalásba kezdtek bizonyos
részleteket illetően, nekem mégis lenne pár kérdésem magához.
–  Akkor vágjon bele, Kenward! – reagált Mr. O’Brian, és
hosszú beszélgetésbe kezdtek a közös projektünkről.
Az esküvő után végre beköltöztünk a közös otthonunkba. A
hivatalos ügyintézés kissé elhúzódott, így még maradt pár
napunk a gyerekek megérkezéséig. Igaz, ha tehettük, szinte az
egész napot velük töltöttük.
Nászútra viszont már nem jutottunk el; ha az esküvőt
nélkülük kellett megélnünk, az első közös utazást már a
gyerekekkel szeretnénk megvalósítani.
Logan ragaszkodott hozzá, hogy bemutassa a ház alatt
kialakított edzőtermet.
– Mi tart ilyen sokáig? – érdeklődött.
–  Csak egy perc! – kiáltottam vissza, de már indultam is a
hang irányába.
A nappaliba érve megtorpantam. Logan az egyik lábát a
falnak vetve, zsebre dugott kézzel várt rám. Amikor észrevett,
szigorú pillantása vérpezsdítően siklott rajtam végig. Beszívtam
az alsó ajkamat. A látványára összerándult az ölem.
Visszaszorítottam a torkomon feltörő nyögést, és lazaságot
színlelve elindultam felé.
–  Még sosem láttalak ilyen ruhában – léptem elé, miközben
végignéztem fehér szabadidőruhába bújtatott testén. A világos
anyag bugyit nedvesítően rajzolta ki a bőre alatt húzódó izmok
sokaságát.
–  Pedig majdnem mindennap ilyen viseletben indulok a
terembe – kacsintott rám pajkosan csillogó szemekkel. – Jössz? –
kérdezte ellökve magát a faltól, aminek eddig támaszkodott.
–  Megyek – bólintottam elmélázva, mert akárhogy
próbálkoztam, képtelen voltam levenni róla a pillantásomat.
Elindult a lépcsőn lefelé, én pedig szó nélkül követtem.
Néztem előttem haladó alakját és minden lépés után egyre
erősebb vágyat éreztem arra, hogy rávessem magam és egy
teljesen más testedzésre invitáljam.
– Íme, a birodalmam – mutatott körbe.
– Wow! – néztem körül a luxust sugalló gépeken, és ezúttal én
támaszkodtam neki a mögöttünk húzódó falnak.
A súlyokkal teli berendezések felmérése után gyorsan
visszatértem Logan fixírozásához. Egyszerűen képtelen vagyok
betelni vele.
–  Te csak közönségnek jöttél? – érdeklődött, felriasztva ezzel
az erotikus merengésemből.
–  Azért hívtál, nem? – incselkedtem. – Ha lehet, maradok –
pirultam el fülig.
– Nincs olyan, amit te ne tehetnél meg – fordult az egyik gép
felé.
Felugrott a futópadra és bemelegítette az izmait. Nem
szóltam, és ő sem kezdeményezett beszélgetést. Hagyta, hogy
kiélvezzem a pillanatot. A szerelmem látványát. Még mindig
hihetetlen, hogy én birtoklom Logan Kenward szívét, amit
önként adott át nekem. Levetkőzte előttem az álarcát és felfedte
azt a személyt, akit oly sok éven keresztül rejtegetett a
nagyvilág elől. Sőt, ha belegondolok, sokan sohasem fogják
megismerni az igazi énjét.
A figyelmemet visszairányítottam rá, pont akkor, amikor a
súlyzókat a magasba emelte. A karjában dagadó izmok
megfeszültek. Ezzel egyidőben az alhasamban lévők
összerándultak.
Felizgultam.
 A szívem egyre gyorsabban vert a mellkasom fogságában. Ki
akart törni. Logan egy könnyed és gyors mozdulattal levetette
magáról a felsőjét, hogy feltáruljon előttem gyönyörűen
kidolgozott felsőtestének minden apró részlete, a hátán húzódó
hegekkel együtt.
Soha többé nem rejti el előlem.
Beengedett.
Láthatom a teljes valóját úgy, mint még soha senki.
Az iránta érzett érzelmekben lubickoltam. Kellemes bizsergés
futott végig a testemen, a fejem búbjától egészen a
kislábujjamig.
A gondolataimból felpillantva megmerevedtem hullámzó
izmainak látványától, ahogy a feje feletti rúdra újra és újra
felhúzta magát. A testében lévő izmok megfeszültek,
kirajzolódtak, és minden további mozdulattal arra ösztönöztek,
hogy sétáljak közelebb.
Megtettem egy lépést. Majd egy újabbat. És még egyet, de
mindeközben egyetlen másodpercre sem vettem le róla a
tekintetemet. A jelenet minden egyes másodpercét az
emlékezetembe véstem.
Meg akartam érinteni.
Végig akartam rajta simítani az ujjaimmal.
El akartam kalandozni az izmain.
Ez a férfi hibátlan – nyaltam meg az alsó ajkamat. Talán
ostobaságnak tűnik, de pont a hibái teszik azzá.
–  Azt hiszem, bevezethetnénk ezt a programot a
mindennapjainkba – ugrott le a talajra egy könnyed
mozdulattal.
 –  Melyiket? Az edzést vagy a nyálcsorgatást? – érdeklődtem
zavartan pislogva.
– Az edzés mindig is az életem részét képezte, de az, hogy egy
olyan nő álljon mögöttem éhségtől csillogó szemekkel, mint te,
még számomra is újdonság.
–  Szerinted megéheztem? – vontam fel kérdőn a
szemöldökömet.
–  Viccelsz? Olyan sóhajok hagyták el azokat a kívánatos
ajkaidat, amiktől majdnem eldurrantam – vigyorgott.
Lepillantottam és mosolyogva nyugtáztam, nem hazudott.
Keményen ágaskodott a pamutanyag alatt.
Szabadon.
Nincs rajta bokszer – nyeltem egy hatalmasat.
– Jól látod – nyúlt finoman az állam alá. – De mielőtt bármit is
tennék, le kell zuhanyoznom.
–  Vétek lenne – hajoltam hozzá közelebb, hogy lenyalhassak
egy sós cseppet a nyakáról.
–  Kíra! – mordult fel. Megragadta a derekamat, megpördített
és magához rántott.
A fenekem feszes combjának nyomódott, éreztem hozzám
préselődő vastag erekcióját.
–  Zuhanyozz velem! – markolt a hajamba. Félrerántotta a
fejemet és belecsókolt a nyakamba.
–  Ah… Oh… – nyögdécseltem engem kényeztető nyelvének
játékától.
– Ezt igennek veszem – morgott vágytól karcossá vált hangon.
Megfordultunk, és maga előtt tolva elindult a terem végében
álló zuhanyzó felé. A lábam egyre gyengébbé vált, az ölem
egyre erősebben pulzált. Annyira, hogy az érzés már kezdte
elvenni a maradék józanságomat is.
–  Ezt most levesszük… – húzta át a fejemen a testemet fedő
anyagot. – Erre sincs szükségünk – kapcsolta ki a melltartómat.
– Ez pedig csak felesleges akadályt jelent – tépte el a csípőmön
végigfutó vékony csipkét. – Így már – csapott játékosan a
fenekemre – tökéletes.
–  Ebben tévedsz – fordultam váratlanul felé. Az ujjaimat a
nadrágjának korcába akasztottam, és sztriptíztáncosokat
megszégyenítő mozdulattal guggoltam elé, miközben lehúztam
róla az egyetlen dolgot, ami még elválaszthatott minket
egymástól. – Na, így már tökéletes – érintettem meg a
férfiasságát.
–  Ezt bóknak veszem, de most – fordított újra a fal felé –
kezeket a csempére! – lépett szorosan mögém. – Hallani
akarom, ahogy a nevemet sikítva érsz el a csúcsig – rántott
erősen magához.
– Igen… igen… – ziháltam.
– A kezek itt maradnak – parancsolt rám.
Nem volt erőm válaszolni, ezért csak alig láthatóan
bólintottam egyet.
– Helyes. Jó kislány – húzta végig az ujját a gerincem mentén,
pont mint a legelső együttlétünkkor.
Megborzongtam.
Vágytam rá.
Az ujjaira.
A nyelvére.
A farkára.
 Mindenére.
A következő pillanatban a nyakamba zúduló langyos víz egy
röpke másodpercig elterelte a figyelmemet, így teljesen
váratlanul értek belém nyomuló ujjai, amiket a nyelve követett.
Egyszerre kényeztetett kívül és belül. A mozdulatai
határozottak, éhesek és vággyal telik voltak. Alig tudtam
egyhelyben maradni. Egyre szégyentelenebbül toltam az arcába
sajgó, megkönnyebbülésért rimánkodó puncimat. A vér egyre
vadabbul száguldozott az ereimben. Minden érzékem
eltompult, a testem egyetlen részre összpontosított. Oda, ahol
Logan nyelve kalandozott.
És akkor… Összerándultam.
– Logaaan! – sikkantottam erőtlenül.
Ötletem sincs, hogyan, de már előttem térdelt. A combjaimat
a vállára fektette és úgy állt fel, hogy a nyakában voltam. Szó
szerint szemezett az előbbi orgazmustól lüktető résemmel.
Lenéztem, pont akkor, amikor a nyelvét kinyújtva játékosan
végignyalta az izgalomtól remegő idegcsomót. A csiklóm
megrándult, de nem hagyta abba. Folytatta az érzéki kínzást.
Belém nyomta a nyelvét és most az ujjai után azzal dugott,
miközben erősen markolta a csípőmet. A kezemmel
végigszántottam a haján és magamra húzva könyörögtem. Hol
azért, hogy folytassa, hol azért, hogy hagyja abba.
Összefüggéstelen sikolyok szakadtak fel a torkomból.
–  Nem bírom tovább – nyögtem, ahogy kihúzta belőlem a
nyelvét. Lecsúsztatott a testén. Érzékennyé vált bőrömnek
köszönhetően minden izmát érezve értem el a célt: a farkát,
amire lassan ráengedett.
 – Istenem! – nyögte, mikor tövig merült a hüvelyemben.
–  Igen! – ficánkoltam a folytatásért, amit azonnal meg is
kaptam. A hátamat a hideg falnak döntötte és erős, ütemes
mozgásba kezdett. Az eddigi érzéki kényeztetés vad, minden
gondolatot szétrobbantó kefélésbe ment át. Egyre gyorsabban
és egyre éhesebben tolta belém magát. Szerettem a zabolátlan,
domináns énjét, mégis többet akartam belőle. A számat elnyíló
ajkaira tapasztottam, és beszívtam az övéi közül kiszökő
levegőt. Teljesen elvesztettem a testem felett a kontrollt. A
nyelve kíméletlenül hatolt a számba, hogy foglyul ejtse az
enyémet. Egyszerre mozgott a számban és hüvelyemben. A
világ elmosódott körülöttem. A ránk zúduló vizet sem
érzékeltem többé, egyetlen dologra koncentráltam csupán:
Logan bennem mozgó farkára. Újra és újra elmerült bennem,
szétszaggatva ezzel az ellenállásom legutolsó morzsáit is.
Mindent megsemmisített. Abban a pillanatban nem volt más,
csak ő és én. És a testünket elárasztó orgazmus. A nyakába
kapaszkodva akkorát élveztem, mint még soha. Összeránduló
izmaim ráfonódtak megfeszülő férfiasságára, hogy a következő
mozdulattal minden cseppjét belém lövellje.
–  Ahogy mondtam, ezt rendszeressé tesszük – suttogta az
ajkaim közé.
Felnevettem, és fejemet a zuhanyrózsa irányába billentettem.
Élveztem a testünket elárasztó zuhatagot.
– Már értem, miért ezt a zuhanyzót választottad.
– Igen. Ennek jobbak az adottságai – nézett már ő is felfelé.
 Logan

EPILÓGUS

Öt hónappal ezelőtt vált teljessé az életünk. Öt hónappal ezelőtt

végre egy család lettünk.
Sosem felejtem el a napot, amikor az árvaházba lépve
megpillantottam Deant és a kishúgát, Lynnt. Rögtön kialakult
közöttünk egy olyan érzelmi kötődés, ami azonnali cselekvésre
késztetett. Lynn velem sem beszélt ugyan, de volt valami a
tekintetében, amikor rám emelte gyönyörűen szikrázó kék
szemeit.
Remény. Bizalom.
Valami, amit nem tudnék szavakba önteni.
Megmagyarázhatatlan kapocs jött létre köztünk. Attól az
estétől kezdve majdnem mindennapos vendéggé váltam Mrs.
Cooperéknél, és minden egyes alkalommal egyre közelebb
kerültek hozzám a gyerekek.
De az igazi változás azon a bizonyos estén következett be,
amikor Kírát is magammal vittem. Még számomra is hihetetlen
volt látni, ahogy a kis Lynn azonnal a bizalmába fogadta és
megnyílt neki. Akkor már tudtam, ha Kíra is rábólint, Deant és
Lynnt örökbefogadjuk.
És rábólintott. Sőt! Ő hozta szóba. Tudtam, hogy Kíra meg
fogja változtatni az életemet, de hogy mennyire, azt még nem is
sejtettem. Az esküvőnk után felgyorsultak az események. Nem
volt semmi akadálya annak, hogy egy családdá válhassunk
Deannel és Lynnel. Nagy fába vágtuk a fejszénket, de nincs
olyan pillanat, hogy megbántuk volna a gyerekek
örökbefogadását, pedig tesznek róla, hogy az idegeink szép
lassan felmondják a szolgálatot. De tudjuk, együtt mindent
átvészelünk majd.
Az első napok döcögősen mentek. A gyerekeknek időre volt
szükségük, hogy megszokják, hogy ami a miénk, az most már az
övéké is.
Az egyik legszebb pillanat a harmadik közös esténken történt,
amikor Lynn megszólított. És nem is akárhogy: apának
nevezett.
Ahogy teltek a napok, úgy oldódtak fel egyre inkább. Pár
héttel később már elhitték, hogy ami velük történt, valóság, és
nem fogjuk őket visszavinni Mrs. Cooperhez a
gyermekotthonba.
–  Életem, nem láttad a gyerekeket? – érdeklődtem a
feleségemnél.
– Hahó, apa! Itt vagyunk.
– Miért, te nem látod őket? – kérdezte mosollyal az arcán.
–  Mintha valami kis motoszkálást hallanék, de tuti nem ők
azok. Hát nézd ezt a rendetlenséget… Gondolod, hogy ők
csinálták?
–  Tudod, szívem, azt szokták mondani, ha valaki valahol
igazán otthon érzi magát, akkor egészen meg tud változni.
Levetkőzi az addigi berögzült viselkedésformáját és otthon
végre elengedi magát, hogy felhőtlenül jól szórakozhasson –
adta tudtomra a magyarázatát.
– Milyen furfangos érvelés.
–  A lényeg, hogy mindenki boldog, és a gyerekek majd
összepakolnak maguk után – tárta szét a karját.
– Hééé! – kiáltott fel Dean. – Az nem is én voltam – mutatott a
szőnyegen szétszórt legóra. – Az, meg az, meg az Lynné. Tegye
el ő! – mutatott egyik játékról a másikra. Figyeltem Dean
gyermeki mosolyát, huncutságtól csillogó tekintetét és tudtam,
idővel, ha ügyesen csináljuk, teljesen maga mögött fogja hagyni
a múltat, hiszen ilyen rövid idő alatt is mennyit változott. Már
nem úgy viselkedik, mint egy kis felnőtt. Szereti a húgát, de már
csak mint a bátyja. Ma már gyerekként viselkedik, és
számunkra nem is kell ennél nagyobb elismerés. Kírával
tökéletes csapatot alkotunk.
– Akkor tudjátok mit? Majd anyátok rendet tesz – mondtam ki
az ítéletet.
– Tessék? – kérdezte Kíra felvont szemöldökkel.
–  Tudod, nekem a gyerekek boldogsága az első és száz
százalékig biztos vagyok benne, hogy a rendrakás nem teszi
őket azzá.
– Most komolyan?
– De még mennyire! – kacsintottam cinkosan a srácokra.

–  A vendégek hányra jönnek? – kérdeztem Kírát a konyhába

lépve.
–  Nem tudom. Gondolom dél körül, ha már ebédre hívtuk
őket – rántotta meg a vállát.
– Akkor megyek és előkészülök.
– Mivel? – fordult felém meglepve.
– Előkapom a vendégváró énemet.
– Aztán meg ne erőltesse magát, Mr. Kenward.
– A világért sem tenném – kacsintottam rá önfeledten.
–  Amúgy meg azt hittem, szereted a családomat – húzta el a
száját.
– Szeretem is, de kurva sokan vannak, már meg ne sértődj.
– Most ezt miért mondod?
–  Mert mindenki rettentően szapora? – ütöttem le a magas
labdát.
– Áú. Ezt, ha lehet, előttük ne mondd!
– Szerintem tudják. Amúgy mindenki jön?
– Azt hiszem. Sőt még a csajok is.
– Keith és Kenneth is? Nem lesz abból gáz? Tia és Kenneth egy
fedél alatt… Necces, nem gondolod?
–  Felnőtt emberek, meg fogják oldani. Majd Tia kezébe
nyomom Jesse ikreit, és nem lesz ideje hülyeséget csinálni.
–  Csak aztán nehogy ő legyen a gyorsabb és Kenneth kezébe
kerüljenek Tia ikrei – röhögtem el magamat.
–  Bunkó! – legyintett meg a kezébe akadó konyharuhával. –
Kérlek, viselkedj normálisan! Túl sokan lesznek, és egyedül nem
tudok mindent kézben tartani – kezdett pánikba esni. –
Deanéknek ez lesz az első igazi, nagy családi összejövetele. Azt
akarom, hogy mindenki jól érezze magát.
 –  A gyerekek miatt ne aggódj! Ők jól fognak szórakozni
Daviddel, Ashleyvel, Daniellel, Jessicával, Jasonnal, Matthew-
val, Melissával, Enzóval, Liával és Alyciával.
–  Jézusom, tényleg elég szaporák, de milyen szépen
megtanultad mindenkinek a nevét – nézett rám elismerően. –
Furcsa belegondolni, hogy pár évvel ezelőtt, de még tavaly is
meg voltam róla győződve, hogy egyedül vagyok… Erre tessék –
számolgatott látványosan –, még a két lábammal is kevés az
ujjam, hogy összeadjam, mennyien vannak körülöttem.
– Szerencsés vagy – feleltem mosolyogva.
–  De a szerencsém akkor teljesedett ki, amikor beengedtél a
szívedbe – nézett rám szerelmesen.
– Ahogy az előbb is mondtam: szerencsés egy nő vagy te, Kíra
Kenward – nyomtam egy puha csókot a szájára.
–  Ja, és ha már a névsorolvasásnál tartunk – váltott
hangnemet –, apukádék jönnek végül?
–  Nem, mert a Margarettel való közös utat már nem tudta
lemondani. Ezért aztán sok-sok bocsánatkérésre kell
számítanod Richard Kenwardtól.
– Akkor majd tudatosítsd benne, hogy nem kell emiatt rosszul
éreznie magát. Sőt. Remélem, jól sikerül majd ez a pár nap.
– Esküszöm, olyanok, mint a tinik.
–  Most miért? Szerintem édesek együtt. Jó látni, hogy a
szerelem nem korhoz kötött. Megérdemlik a közösen eltöltött
szabadságot.
–  Egyetértek – bólintottam és visszalépve az ölelésembe
vontam, hogy még egyszer szenvedélyesen megcsókolhassam. –
Igen, örültem volna, ha itt van, de tudom, hogy be fogja pótolni,
és megérdemli ezt a pár napot, sőt ennél sokkal többet is. Eddigi
élete során egy olyan nő hibáit akarta semmissé tenni, aki
hosszú éveken át csak kihasználta. Most itt az idő, hogy megélje
a saját boldogságát egy nő oldalán, aki önmagáért szereti.
Még félóra sem telt el, amikor elkezdtek szállingózni a
vendégek. Amikor a társaság fele már megérkezett, Ashley
felvetette, mi lenne, ha megtanulnánk néhány tánclépést. Nem
mondanám, hogy mindenki lelkesen ugrott fel az ötletet hallva,
de az igazsághoz hozzátartozik, miszerint ellenkezni is
elfelejtettünk. Mire kettőt pislogtunk, Ashley már a felállást
rendezte.
– Hallgatás beleegyezés – csapott a levegőbe.
–  Na végre valaki, aki csinál egy kis bulihangulatot – állt fel
Mr. Keller elsőként.
–  Gyerünk, lelkesebben, csináljátok úgy, ahogy papa! –
bólogatott Ashley. – Álljatok fel és… – akadt a torkán a
következő mondata. Kétségbeesve figyelte, ahogy mindenki
elfoglalta a neki tetsző helyet. Mármint aki megtette. Én
egyelőre csak kellő távolságból figyeltem az eseményeket.
– Nem. A-a – rázta a fejét Ashley. – Ez így nem jó. Gyere te is! –
ragadta meg Jesse karját. – Esküszöm, nem értem, mi ebben a
nehéz. Annyi a dolgotok, hogy megteszitek, amire kérlek titeket.
–  Kislányom! Kezded átlépni a jólneveltség határát – szólt rá
az anyja.
– Bocs – fordult felé bűnbánóan.
– Amúgy meg elmondhatnád, miért állsz még most is ellen!  –
fordult újra a nagybátyja felé.
–  Talán azért, mert hülyeségnek tartom? – nézett rá a
nagybátyja értetlenül.
– Ne legyél már ennyire begyepesedve. Hidd el, kurva jó lesz!
– Ashley! – szóltak rá egyszerre a szülei.
– Most nem a barátnőiddel vagy, és ha neked nem tűnt volna
fel, akkor felhívom rá a szíves figyelmedet, hogy jelenleg elég
sok az egy négyzetméterre jutó kiskorúak száma – bökött Rosie
a gyereksereg felé.
–  Upsz. Bocsesz, anya – kapott a szája elé. – De akkor segíts,
kérlek! Mondd meg az öcsédnek, hogy csinálja, amit kértem.
– Jesse, kérlek! – szállt be a játékba Rosie is.
–  Rendben. De ha én hülyét csinálok magamból, akkor jön
Keith és Kenneth is. Ja, és ne felejtsük el a mélyen tisztelt Mr.
Kenwardot sem – küldött felém egy álságos vigyort.
Kírára kaptam a tekintetemet, de ő ahelyett, hogy kihúzott
volna a csávából, egyetértően bólogatott és a nappali közepe
felé mutatott.
–  Hát jó, lássátok, kivel van dolgotok – húztam ki magam
büszkén.
–  Ugye megmondtam, hogy a férfinak, aki a társadalom
szemében faszfejnek és érzéketlennek tűnik, legbelül igenis
érző szíve van? – hallottam meg magam mögül Mr. Keller
hangját.
–  Evan, az istenért! Fogd már vissza magad! Legalább ne a
gyerekek előtt! – korholta a felesége.
–  Miért? Most hazudjak? – érkezett a következő kérdés. –
Nézd, milyen rendes ember. Azért valld be, hogy pár évvel
ezelőtt te sem nézted volna ki ezt belőle. De talán még pár
hónapja sem.
 – Oké. Van némi igazság abban, amit mondasz – suttogta Mrs.
Keller. – Mondjuk, ha már szóba hoztad, nem is értem, hogy
dőlhettem be a kifelé mutatott stílusának. Én. Pont én… Én, aki
Evan Keller, a világ egyik legnagyobb balfaszának a szívét
birtoklom.
– Ezzel az elszólással halálom napjáig szekálsz majd, ugye?
– Igen – vágta rá Haley dallamos hanglejtéssel, mintha még a
kamaszéveit taposná.
– Egyébként a balfasz és a faszfej nem ugyanaz.
–  Ja, azt tudom. Szerencsére az évek alatt általad mind a két
viselkedési formából külön doktorálhatnék.
–  Szívesen ezt is, te asszonyok gyöngye – érkezett az újabb
beszólás. Elmosolyodtam és a lányom felé fordultam.
– Gyere velem, te leszel az én kis segítségem – kaptam fel az
ölembe Lynn kicsi testét.
Ha már hülyét csinálok magamból, legalább legyen értelme.
Lynn csilingelően kacagott, amikor két tánclépéssel megálltam
Kíra mellett, és megragadva a karját magunkkal húztuk a
táncparkettként kijelölt területre.
– Dean, gyere te is! – hívta Kíra.
– Megyek már, anya!
Erre a megszólításra mindig összeszorul a szívem. Pár
hónappal ezelőtt még remélni sem mertem, hogy Dean és Lynn
ilyen gyorsan elfogadnak minket szüleiként. Valamit igazán jól
csinálhatunk – mosolyogtam Kírára, és nyomtam a szája szélére
egy gyengéd csókot. Igen, biztosra veszem, hogy a szeretet az,
ami erőt ad nekünk a szürke hétköznapokban. A feltétel nélküli
szeretet, amit minden pillanatban a gyerekek felé sugárzunk,
még akkor is, ha épp kiakadunk egy-egy tettükön.
–  Oké. Szuper! – ugrott elénk Ashley, a kamaszkorba lépő
Sharp-lány. – Nagyszerű. Kathy, te gyere ide. Anya, apa, ti ide! –
rángatta a szülei karját. – Mama, papa, ti arra a részre. Nem.
Nem úgy. Egy lépéssel arrébb. Össze fogtok ütközni – temette az
arcát a tenyerébe. – Hát senki sem tudja, hogy van ez a tánc? –
morgolódott.
– Tudod, Ashley, a sikerért keményen meg kell ám küzdeni –
szóltam oda neki tudálékosan.
–  Mint látod, én vért izzadok – vetette felém, és ezzel
egyidőben most Kenneth-et és Keitht szemelte ki magának. –
Ühüm. Alakulunk. Addig bekapcsolom a zenét, hogy szokjátok –
lépett a tévé elé és elindította rajta Jason Derulo Savage Love
című dalát.
A dal, ami TikTok videók ezreinek szolgált alapul. És odáig
süllyedtem, hogy én is erre fogok bohóckodni. Logan
Kenward… Mivé lesz a világ?
–  Valami ütősebb számot nem találtál, királylány? – mordult
fel Mr. Keller.
– Sajnos a lemezeidet nem hoztam magammal – rántotta meg
a vállát Ashley.
– Okos válasz… Látszik, hogy kinek vagy az unokája.
–  Csengettek! – szakította meg a gondolatmenetemet Lynn
vékony hangja. – Biztos Megan az – vált lelkessé.
– Meglátjuk. Mindjárt visszajövünk – intettem az apró növésű
diktátornak, aki már a gyerekeket rendezgette a szülők előtt.
Hátrafordultam és azonnal levakarhatatlan vigyor terült el a
képemen, amikor megláttam, hogy most már Matt és Nora is a
többiek között áll… Aki ismeri Mattet, tudja, hogy a fickó
minden baromságban szívesen részt vesz. És így elnézve nem is
gondolnánk, mire is képes valójában… Még én magam is csak
sejtem. Ebben a családban mindig érdemes odafigyelni a
csipkelődő megjegyzésekre, amikből aztán van bőven. Persze
sosem tudhatom, hogy ezekben a beszólásokban mennyi is a
tényleges valóság, de minél több időt töltök velük, annál
biztosabb vagyok benne, hogy sok.
– Megaaan! – sivított a fülembe Lynn, amikor az ajtót kinyitva
megpillantottuk a húgomat.
– Itt vannak a csajok is – bökött maga mögé, ahol már ott állt
Tia és Liz is.
–  Gyertek, kerüljetek beljebb – invitáltam őket befelé. –
Elnézve a nappalit, lehet, kicsi lesz a ház – suttogtam Megannek.
–  Én mondtam, hogy nagyobbat vegyél, de te ragaszkodtál a
kisebb, családiasabbhoz.
– Igen, és még mindig kitartok a döntésem mellett. Ez is elég
nagy, kivéve a mai napot – néztem végig a házat ellepő
tömegen.
– Mit csinál a kiscsaj? – érdeklődött Megan alig hallhatóan.
–  A fejébe vette, hogy betanítja nekünk Jason Derulo híressé
vált táncát.
– Wow! Merész, de úgy látom, sikerülni fog neki – vigyorgott
cinkosan. – Megyek, segítek – kacagott.
– Menjél! – legyintettem.
– Apa! Állj vissza a helyünkre! – sutyorogta Lynn a nyakamba,
miközben szorosan átölelt.
– Megyek már.
 – Okszííí – sipákolt, amitől majdnem beszakadt a dobhártyám,
de a világért sem szóltam volna rá. Örültem, hogy boldognak
látom. Még ha tudom is, hogy pár év elteltével nagyon meg
fogom bánni a mostani engedékenységet…
A húgom olyan vehemenciával és lelkesen csatlakozott
Ashleyhez, mintha nem is harminc lenne, csak tizenöt. De miért
tagadjam, pont ezt szeretem az én szeleburdi kishúgomban. Na
és persze Tia és Liz sem maradhatott ki… – húztam el a számat,
de a következő másodpercben legszívesebben a fejemet fogtam
volna. Ashley ügyesen ráérzett, hogy Tiát Kenneth mellé, Lizt
pedig Keith mellé állítsa.
–  Hogy ebből mi lesz… – suttogtam a lányom felé, de választ
természetesen nem vártam.
– Szerelem – sóhajtott fel váratlanul.
– Tessék? – néztem rá döbbenten.
– Látszik rajtuk, apa… – mutatott Tiáék felé.
– Aha… Csak azt tudnám, te hogy látsz ilyesmit.
–  Ahj… Mégis hogy? A szememmel – mutatott gyémántként
szikrázó szemeire.
–  Már értem – kacsintottam rá. Istenem, és még csak
négyéves… – meredtem magam elé, miközben végre
visszaálltunk a helyünkre.
–  Azért remélem, tudjátok, hogy imádlak titeket – tapsikolt
Ashley, elfelejtve az előbb használt diktátori hangnemet.
–  Megjöttünk! Van még hely? – hallottam meg az ajtó felől
Larry hangját, aki magával hozta Vanessát is. Őket Jake és Linda
követte. Így már majdnem teljes volt a létszám.
– Még szép! Táskákat, felesleges holmikat oda! – vette át a szót
Ashley. – Larry bácsi ide… Jake bá’ és Linda néni pedig ide! –
találta meg gyorsan az ő helyüket is.
–  Nanana! Én nem állok színpadra, csak akkor, ha az egész
banda megteszi.
–  Szívás, öreg, mert percek kérdése és befutnak Samék is –
vágta rá Evan, megtörve ezzel Jake ellenkezését. És ebben a
másodpercben már meg is szólalt a csengő.
– Baszd meg! – fakadt ki az idősebbik iker. Ránéztem a fiaira
és megdöbbenve nyugtáztam azt a hasonlóságot, amit
továbbadott a génjeivel. Kíra jól mondta: Kenneth és Keith
olyan, mint Jake és Larry, csak fiatalabb kiadásban. A Wells fiúk
újratöltve… – húztam mosolyra a számat Kíra múltkori
beszólásán, de mi tagadás, igaza volt.
Miután az újonnan érkezők is üdvözölték a többieket, ők is
beálltak közénk, hogy várják, hova osztja be őket a diktátorunk.
–  Megaaan! – intett a húgomnak Ashley félreérthetetlen
tekintettel, majd a következő másodpercben az ifjabb Sam
Carter mellé lökte, aki ijedtében átkarolta a húgomat, hogy az
ne terülhessen el előtte, mint a földre ejtett slime. Az a
gusztustalan, takony állagú játék, amit annyira szeretnek a
gyerekek. – Na és most, hogy majdnem mindenkinek
megtaláltuk a helyét, elkezdhetjük megtanulni a koreográfiát –
csapta össze a tenyerét a főnökünk. – És most figyeljetek engem!
– lépett a zsúfolásig megtelt nappali jól látható pontjára. –
Megkíméllek titeket, és csak a refrént tanuljuk meg – nézett
ránk megenyhülve.
Megvártuk, amíg a zene a megfelelő részhez ért, és figyelve
Ashleyt, igyekeztünk utánacsinálni.
 –  Ryan bácsiii, úgy mozogsz, mint egy focista! – torpant meg
Ashley, hogy leszidja a hátsó sorban álló idősebb fickót.
–  Már meg ne sértődj, de fénykoromban valami olyasmi
voltam – vágta rá válaszként a Ryanként megnevezett férfi.
Őszintén, hirtelen azt sem tudtam, ő kinek a kije…
–  Amúgy ezt kikérem magamnak! – szólalt meg Ethan is. Őt
legalább ismerem. – Nem minden focista ilyen tesze-tosza…
–  Ja, hát az rohadt nagy érdem, hogy ennyire jól megy a
csípőrázás… – dobott felé Ryan egy apró babzsákot, amit még
csak ötletem sincs, hogy honnan szedhetett elő.
–  Ryan, viselkedj! – szólt rá a felesége, akit talán Natalie-nak
hívnak, a lányukat pedig Kiarának. De nem mernék rá
megesküdni – mentegetőztem még saját magam előtt is. Ez a
család tényleg baromi népes…
–  Akkor újra! – lépett ismét középre Ashley. – Figyeljetek
engem és csináljátok egyszerre! Mondom, egyszerre! – kiáltotta,
miközben tökéletes ritmusérzékkel mozgott a zene ütemére.
Meg kell hagyni, van hozzá tehetsége. – Na még egyszer, aztán
jöhet a felvétel.
– Hogy a mi? – szólalt meg Jesse elsőként.
– Felteszlek titeket a TikTok-ra.
–  Meg a nagy frászkarikát! Egy dolog, hogy a család előtt
hülyét csinálunk magunkból, de a világ előtt? Én kihagyom! –
háborgott tovább. Jelen helyzetben örültem a kifakadásának –
legalább nekem már nem kellett megtennem.
–  Ugyan már, Jesse bácsi! A te mozgásoddal minden leszel,
csak hülye nem.
– Ne hízelegj!
 –  Nem teszem. Csak őszinte vagyok – válaszolt Ashley, lusta
mosolyra húzva a száját.
Ennyi. És meggyőzte… Ez kész… – ingattam a fejemet. Nem
csak diktátor, hanem tökéletes manipulátor is.
– Remélem, azt azért tudod, kislányom, hogy nem a videóddal
elért reakciók száma határoz meg.
– Tuuudom – forgatta a szemét látványosan –, de azért tökre
menő, milyen nagy embereket szedtem össze ebbe a nappaliba
– vigyorgott az anyjára.
–  Persze. A ma tartandó szülinapnak, amire többek között
téged is mi hívtunk meg, köze sincs a dologhoz – szóltam közbe.
– Jól van, na. Köszönöm a segítséget!
– Szívesen! – küldtem felé egy cinkos mosolyt.
–  És most kezeket fel! Haley, Evan, Jake, Larry, Linda, Sam,
Becca, Natalie, Ryan, Kiara, Sammy, Rosie, Ethan, Kathy, Jesse,
Nora, Matt, Logan, Kíra, Megan, Keith, Kenneth, Tia, Liz! –
sorolta el egy levegővétellel. – Uhh! – vett egy mély lélegzetet. –
Egyszóval mindenki! És most a gyerekek! – ismételte Ashley
örömmámorban úszva a mozdulatokat. Élvezet volt nézni azt a
lelkesedést, amivel a családját irányította, de a legszebb az volt,
hogy bárkire nézhettem, mert ebben a pillanatban mindenki
őszintén boldognak tűnt.
Újra körbepillantottam a nappalin. A vidám társaságot nézve
egyetlen gondolat ismétlődött a fejemben:
Mindenkinek az életében vannak sorsdöntő pillanatok, amik
váratlan fordulatokkal szolgálnak az úton, amin haladunk, hogy
a sorsfordító pillanatban kellő indítékunk legyen arra, hogy jól
érezzük magunkat a vágyak dallamán.
 Sem éjjelem, sem nappalom,
Mióta megpillantottalak téged e színpadon.
Az ész megállt,
S már nem hallhattunk mást,
Csak hogy a szívünk veszettül kalapált.
A szó is elszállt,
S mi halkan vártuk a csodát,
Mely egy dallal ránk talált.
A tűz hirtelen fellobbant,
S a szívünk egyszerre dobbant.
A sorsunk ott s akkor összefonódott,
Mikor a tekintetünk összemosódott.

Logan Kenward
 Köszönetnyilvánítás
Még számomra is hihetetlen, de végre elérkezett a perc: most
már Logan Kenward történetét is a kezetekbe vehetitek. Ő volt a
legtürelmesebb férfi mind közül, aki megszületett a fejemben;
immár három éve várja, hogy sorra kerüljön. Hosszú, érzelmes
út áll mögöttünk, de elkészültünk.
Átadom nektek.
Szeressétek úgy, mint én!
Nem győzök elég hálásnak lenni nektek, amiért ennyire
vártátok a megérkezését, hogy ennyien és egyre többen váltok a
mindennapjaim részévé.
Köszönöm a családom támogatását, köszönöm nektek, az
olvasóimnak, a csoportomnak azt a rengeteg erőt, amivel nap
mint nap feltöltötök.
És most sem hagyhatom ki azt a személyt, aki az első perctől
kezdve mellettem állt: Marilyn Millert.
Köszönöm az előolvasóimnak, Hajninak, Dettynek, Incinek és
Zsófinak, akik idejüket rám áldozva, odafigyelve az elütésekre
segítettek, hogy a nyolcadik könyvem is a lehető legtökéletesebb
formájában kerüljön az olvasóim kezébe.
A gyönyörű borítómat pedig köszönöm Halasi Miklósnak, aki
mindig minden kérésemet teljesíti, hogy a végeredmény
tökéletesen tükrözze a könyv tartalmát.
És nem utolsósorban köszönöm a NewLine kiadónak, hogy a
munkájukkal segítettek abban, hogy A vágyak dallama
kézzelfoghatóvá váljon, és minél több olvasóhoz eljusson.
Köszönöm az olvasóimnak, akik tűkön ülve várják az újabb és
újabb regényeimet!
 Érzéki rabság

ELŐHANG

Mona

–  Azt mondtad, szükséged van a segítségemre – szólaltam meg

újra incselkedve. Kár lett volna tagadni. Élveztem ezt a kis
közjátékot.
–  Azt a kibaszott alkohol mondatta velem – szólalt meg
ingerülten.
–  Nekem nem úgy tűnt – rántottam meg a vállamat. –
Ráadásul a szobádban heverő akták sem azt sugallták, hogy
csak a levegőbe beszéltél – tettem karba a kezemet.
–  Akkor sem segíthetsz. És pláne nem kutakodhatsz a
szobámban – morogta.
– Igen, tudom. Ezt is mondtad már… – vágtam oda flegmán.
– Akkor azt hiszem, nincs miről tovább beszélnünk – lépett az
ajtóhoz, hogy kinyissa előttem.
– Oh, pedig azt hittem, megtanítasz ezzel bánni – vettem elő a
pár perce elcsent fegyverét.
– A kurva életbe! Tedd azt le! – szólt rám szigorúan.
– Miért? Szerintem tök simán meg tudnám tanulni használni
– emeltem fel, hogy célba vegyek vele valamit.
–  Csak tudnám, honnan a faszomból vagy ennyire ismerős,
amikor biztosra tudom, hogy nem ismerjük egymást – mordult
fel, és elém lépve kicsavarta a kezemből a fegyvert. – Ez –
lóbálta meg az orrom előtt – kibaszottul nem játék – szűrte ki a
fogai között.
–  Nem az? – kérdeztem kikerekedett szemekkel, még mindig
előtte állva.
–  Nem, nem az – rántott magához a derekamnál fogva. – És
nem értem, honnan vetted a bátorságot, hogy egyáltalán
hozzányúlj – hajolt hozzám olyan közel, hogy lehelete a
bőrömet cirógatta.
Mondani akartam még valami frappánsat, de a közelsége
teljesen kibillentett a határozottságomból.
– Még egyszer elismétlem neked – suttogta a számtól alig egy
centire –, az elkeseredettség és az alkohol beszélt belőlem
tegnap este. Nem is értem, hogy jutott eszembe szóba hozni egy
ilyen veszélyes dolgot.
– Szóval veszélyes lenne? – találtam meg hirtelen a hangomat.
– Igen, az – mordult rám.
–  Akkor tanítsd meg, hogy tudnám megvédeni magamat.
Taníts meg lőni! – leheltem az ajkára.
Olyan közel hajolt hozzám, hogy már csak egy milliméter
választott el attól, hogy a szánk összeforrjon…
–  Nem! – ébresztett fel érzéki álmodozásomból, ahová
ajkának látványa taszított.
–  Tessék? – kérdeztem felháborodva, amikor rájöttem, mire
válaszolt.
 –  Jól hallottad. Azt, mondtam, nem tanítalak meg sem lőni,
sem semmire. Szépen kisétálsz azon az ajtón, és örökre
elfelejtjük egymást.
–  Mintha el tudnál engem felejteni – vetettem felé, mert
sértett önérzetem nem hagyta, hogy csendben tűrjem a
flegmaságát.
–  Mivel nem történt közöttünk semmi, nincs olyan, amit el
kellene felejtenem, szóval ja, igazad van. Nem tudlak elfelejteni
– közölte hanyagul.
–  Akkor is fel fogom keresni azt a… hogy is hívják… –
gondolkoztam el látványosan, mint aki nem emlékszik
rendesen a tegnap említett névre –, Zaleket. Toby Zalek legújabb
csaja áll előtted, szóval nézz meg jól! – mutattam végig
magamon.
–  Azt a rohadt kurva eget! Hát nem érted, hogy az életeddel
játszol?
– Nem mindegy? Nekem már úgyis tök nyolc. Az életem szart
sem ér, akkor meg miért ne vigyek az utolsó napjaimba egy kis
kalandot? – kérdeztem egy vállrándítás kísértetében.
– Te nem vagy normális… – ingatta a fejét értetlenül.
– Örülök, hogy kezded felfogni – kacsintottam felé.
– Tudod mit? – termett előttem két hosszú lépéssel.
– Na, mit?
– Holnap reggel hat órakor legyél az Orland-tó északi oldalán
– fordult el a szoba közepén álló asztalhoz, hogy gyorsan
lefirkantson valamit –, itt – nyomta a kezembe az apró cetlit,
amire felírt egy címet. Jobban mondva egy koordinátát.
– Ott leszek – tettem zsebre a fecnit.
 – Majd meglátjuk – felelte lazán.
– Miért? Meg akarsz etetni a farkasokkal?
–  Még az is kevesebb fájdalommal járna, mint amire most
készülsz – felelte idegesen.
{1}
Sors-Fordító c. könyvemben ismerhető meg

{2}
 Sors-Döntő c. könyvemben ismerhető meg

{3}
 Az indíték c. könyvemben ismerhető meg

{4}
 Marilyn Miller Hozzád sorozatában ismerhető meg.

{5}
 Marilyn Miller Hozzád sorozatában ismerhető meg.