A fordítás az alábbi mű alapján készült:

A. L. Jackson: Give Me a Reason (Redemption Hills #1), 2021

Fordította
FARKAS SYLVIA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Nem engedlek-sorozat 1–3., 2019
Szívdöglesztők 1–3., 2020
Összhang 1–4., 2021–2022
Összetört szívek 1–3., 2022

Copyright © 2021. GIVE ME A REASON by A.L. Jackson

The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Farkas Sylvia, 2023
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2023
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Moldova Júlia
Korrektúra: Dér Adrienn
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2023

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink: +36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-963-5705-83-2
 1. FEJEZET

Trent

Majdnem tíz óra volt, amikor bekanyarodtam a motorommal a klub előtti zsúfolt
parkolóba. Már rég besötétedett. Hatalmas fekete takaróként borult a kaliforniai
kisváros, Redemption Hills fölé a sötétség, a kétszintes épület neonjai
jelzőfényként izzottak, megvilágítva a bejárat közelében felsorakozott
járműveket.
Megálltam, és betolattam a motorommal egy üres helyre. Levettem a gyújtást,
kipöccintettem a bakancsom orrával a sztendert, és leszálltam.
A klub fényei és a zene lüktetése átszűrődött a vastag falakon.
Rágyújtottam, és a bejárat felé indultam. A parkolót borító apró kavicsok
felsírtak a talpam alatt.
– Mr. Lawson! – hajtott fejet Kult.
Az ajtó közelében állók rám emelték a tekintetüket.
– Jó estét, Kult! – köszöntem vissza, miközben odaléptem mellé.
– Hogy van, uram?
– Még élek.
– Hál’ istennek! – mosolyodott el.
Kult kidobó volt, és már négy éve dolgozott nálam. Baszottul félelmetes
fazon, és az utolsó leheletéig hűséges. De pont ilyennek kell lennie egy jó
kidobónak, nem?
– Minden rendben? – kérdeztem, miközben eltapostam a cigim.
– Egyelőre igen, uram.
– Helyes! – válaszoltam, majd végignéztem a várakozó tömegen. Mintha
mindenki engem bámult volna.
Apám mindig azt mondogatta, hogy a tiszteletet kivívni kell, nem pedig
kiérdemelni. Meg kell szerezni, aztán meg kell tartani.
Ki nem állhattam a vén marhát, de ebben véletlenül igaza volt.
Mi sem bizonyította jobban, mint hogy mindenki hátrahőkölt, ahogy
megmozdultam. Feszültek voltak, a félelem ott vibrált a tekintetükben.
 Mintha érezték volna, ahogy a föld megremegett, amikor a motorommal
közeledtem. Talán a levegő is megváltozott körülöttünk.
Szórakoztatott, hogy ennyire vágytak arra, amit a bejárat feletti kék neonfény
ígért.
Feloldozásra.
Feloldozásra a bűneik alól, bármi legyen is az.
Feloldozásra a gondolataikért és tetteikért.
És természetesen azért, amit még aznap este fognak elkövetni.
Az érzéseikért is feloldozásra vágytak – kivéve persze a gyönyört.
Mégis tátott szájjal bámultak rám, úgy, mintha maga a gonosz jött volna el
közéjük.
Lehet, hogy igazuk is volt.
– Telt ház van? – kérdeztem, mivel legalább húszan álldogáltak kint.
– Igen, uram, nagyjából kilenc óta.
– Nagyszerű!
– Nagyszerű bizony! – válaszolta vigyorogva Kult.
Helyeslőn biccentettem, majd beléptem a tompa fényekkel megvilágított
klubba.
Zene bömbölt a hangfalakból, a basszus végigdübörgött a padlón –
bemelegítve az egy óra múlva fellépő együttes előtt.
A feloldozást a luxus és a züllés kellemes keveredése hozta meg a vendégek
számára. Vagyis az odabaszós, kemény zenekarok és a lehető legjobb italok,
amit ebben az észak-karolinai kis hegyvidéki városkában kapni lehetett.
A bárba leginkább motorosok jártak, de egész Redemption Hills be-betért.
Egy kis izgalomra és veszélyre vágytak, de úgy, hogy reggel azért bűntudat
nélkül hazamehessenek.
Továbbmentem, egyenesen a klub gyomrába.
Ez a hely az enyém. A semmiből építettem, de a testvéreim segítségével.
Körbenéztem a hatalmas területen.
A barlangszerű plafonról lógó lámpák tompított fénnyel égtek. A hangulat
elég feszültnek tűnt.
Az alsó szinten körbe bokszok voltak a falak mentén, keretet adva a középen
található asztaloknak és kényelmes kanapéknak, valamint a színpadnak és az
oldalsó táncparkettnek.
A felső szintre kerültek a billiárdasztalok és egy második bár. Félkörívesen
nyúlt be az alsó szint fölé, nagyszerű rálátást biztosítva a színpadra.
A hosszú, matt fekete bárpult felé vettem az irányt, amely szinte az egész
hátsó falat elfoglalta. A pult mögötti lebegőpolcok acélból és üvegből készültek,
a rajtuk sorakozó italospalackokat kék neonfény világította meg hátulról.
 Átkígyóztam a kanapékon összeborult párok és a láthatóan némi izgalomra
vágyó suhancok között. Sage a pult mögött állt. Köszönésképpen biccentett,
amikor észrevette, hogy felé tartok. Sötét tetoválásai mint nyughatatlan démonok
borították a még náluk is feketébb bőrét. Maga a csávó is olyan fenyegető volt,
mint a tetkói, kivéve a hatalmas vigyort, ami szétterült az arcán.
– Yo, Trent! Már épp ideje volt, hogy idetold a lusta segged! – köszönt rám
szemtelen mosollyal, miközben már töltött is egy pohárkával a kedvenc
italomból.
Leültem a bárszékre, ő pedig felém csúsztatta a pulton a poharat.
Sóhajtva elvettem, majd belekortyoltam a whiskybe, hogy csillapodjon a
bennem feszülő idegesség. Pedig nagyon is ki akart törni.
– Csak nem akarsz panaszt tenni, mert késtem? – mordultam, felhúzva az
egyik szemöldököm. A szarházi imád főnökösködni, de nem is csoda,
figyelembe véve, hogy végül is tökéletesen elvezeti a klubot akkor is, ha nem
vagyok itt.
Sage felnevetett. Csepegett a hangjából a szánalom.
– Már csak az kéne! Épp elég, hogy el kell takarítanom a sok szart utánad.
Hová akarsz még terhelni?
– Ez azért van, mert csak benned bízom, senki másban – mondtam, feléje
emelve a poharam.
– Ó, akkor nyugodtan lazsálhatok is – vágta rá kaján vigyorral.
– Még mit nem! Nélküled romokban lenne a kóceráj. Milyen egyébként a ma
esténk?
Sage volt különben a klub ügyvezető igazgatója, csak baromira szerette a
bártendert játszani. Így ugyanis benne volt a sűrűjében. Mindent látott és hallott,
mindenről tudott. Beolvadt a tömegbe, és még az alkalmazottakat is szemmel
tarthatta, akik így teljesen megnyíltak előtte, hiszen maguk közül valónak
gondolták. Mindig ő volt az első, aki tudta, ha valami zűr volt készülőben.
Végül, de nem utolsósorban, kurvára szeretett emberekkel lenni és beszélgetni,
szóval még élvezte is.
– Minden rendben. A szállítmányok megjöttek, a könyvelés stimmel. A széfek
tele, a kimutatások az asztalodon. A banda hátul várja, hogy kezdhessen.
Mindenki bejött dolgozni, kivéve Lailát. Micsoda meglepetés, ugye? Erről jut
eszembe, egy nő vár rád állásinterjú ügyben. Nem volt hajlandó elmenni, amíg
nem találkozik veled. Csak mondom, hogy ne lepődj meg – magyarázta csillogó
szemmel, miközben vigyorogva az egyik boksz felé intett.
ArraOdanéztem, egyenesen a szőke nőre, aki feszengve kortyolgatott egy
kólát. Már messziről üvöltött róla, hogy nem ide való. Még a bárpultnál is
éreztem, mennyire kellemetlenül érzi magát.
 Összeráncoltam a szemöldököm, és visszafordultam Sage felé.
– Viccelsz, ugye? Ki engedte be?
Sage felnevetett, majd megvonta a vállát.
– Én – felelte tömören.
– Pedig nyilvánvaló, hogy nem való ide – sóhajtottam ingerülten.
Olyan volt, mint egy préda, akit egyenesen a vadállatok elé vetettek.
Sebezhető, és mint aki arra vár, hogy széttépjék. Egy ilyen lánynak nincs
keresnivalója a szörnyetegek között. A tény, hogy a farkam azonnal mocorogni
kezdett a nadrágomban, amint megláttam, éppen elég bizonyíték volt erre.
– És állásinterjúra nem szoktak csak úgy beesni – tettem még hozzá, mintha
Sage nem tudná.
– Ne hibáztass, haver! – tárta szét a karját Sage – A csinos csajszi beült a
bokszba, és rendelt egy italt. Igaz, már három óta ücsörög ott, és nem volt
hajlandó elmenni, amíg nem beszélhet valami vezetőféleséggel, mivel a főnök
nem jelent meg a megbeszélt időpontban.
– A francba! – dörzsöltem meg az arcom. – Teljesen kiment a fejemből!
– Na, ne mondd! Tényleg? – kérdezte Sage gúnyosan.
– Igazán elintézhetted volna.
– Nos, odamentem, és kaptam egy lehengerlő mosolyt a hölgytől. Kérve
kérlelt. Mit tesz ilyenkor egy úriember? És különben sem ez a dolgom.
Úriember?
Felálltam.
– Oké, akkor majd én megszabadulok tőle! – horkantam fel.
Megmarkoltam az italom, és a nő felé vettem az irányt. A csaj a tömeg
irányába fordulva ült, és figyelt. Éreztem az idegességét, az ijedségét, az apró
áramütéseket a levegőben. Feszült, vibráló hullámokban áradt felőle a riadt
energia.
Vettem egy mély lélegzetet, majd feltettem a legközömbösebb arcomat,
mert… basszus, prédát éreztem.
Csodás!
Sebezhető!
Inkább Kult kellene ide, odaküldhetném hozzá inkább őt, én meg fülemet-
farkamat behúzva elsomfordálhatnék az ellenkező irányba. Ezt kellene tennem.
Éreztem, hogy jobb volna minél nagyobb ívben elkerülni ezt a lányt. Tudtam jól,
hogy jobb lenne nem belekeveredni semmibe.
Mert mit szoktam csinálni, amikor valami olyasmivel kerülök szembe, amit
jobb lenne hagyni a fenébe? Beleállok. Már csak azért is!
Akárcsak most. Borzasztó erős késztetést éreztem, hogy közelebbről is
szemügyre vegyem a csajt. Ezer éve nem éreztem már ilyet.
 Bele akartam vájni a mocskos karmaimat ebbe a tiszta lélekbe. Talán
elfeledtetné velem egy időre, hogy ki is vagyok valójában.
Ellenálltam?
Nem!
Vonzott. Húzott magához.
Közelebb mentem.
Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna ilyen egyszerű, hétköznapi, de
egyben ennyire észvesztően lenyűgöző nőt.
Az orra egy picit nagyobb volt a kelleténél, az arca meg talán élesebb
metszésű és határozottabb vonalú, mint a hivatalos szépségideál. Sűrű, szőke
hajzuhataga hatalmas hullámokban omlott le a vállán, kissé divatjamúlt
fazonban. Szív alakú arca és apró, csókolni való, rózsaszín ajka volt. Annyira
ártatlannak tűnt, hogy egy pillanatra eltűnődtem, lehetséges-e, hogy még nem
tette magáévá senki.
Ráeszméltem, hogy mindezek összessége teszi őt számomra ennyire
ellenállhatatlanná. A nyugodt, visszafogott szépség, aki a legkeményebb férfit is
térdre kényszeríti.
Megérezte a jelenlétem, mint általában szokták. Megremegett a levegő, ahogy
odaléptem. Felnézett. A tekintete, mint maga a november. Elmerültem benne. A
zöld, a szürke, a sárga és a piros falevelek kaleidoszkópszerű kavalkádja. A
szeme megcsillant a tompa fényben, és én beleborzongtam, egészen a farkamig.
A nő végigfuttatta rajtam a tekintetét nagyjából úgy, mintha egyből
katalogizálta volna a benyomásait.
Mint például félelem.
Veszély.
Bizalmatlanság.
Jó kislány!
Csakhogy valami mást is éreztem a levegőben vibrálni. Szinte tapintható volt,
bár a szemnek szinte észrevehetetlen.
Én mégis megláttam.
A libabőrt. Ahogy megremegett, és végigfutott rajta a hideg.
A kurva életbe!
Kihúzta magát. Megfeszült a válla, mintha bizony így védekezni tudna ellene.
Felszegte a fejét, és magabiztosságot igyekezett mutatni, de engem inkább
megmosolyogtatott.
A szám sarka gúnyos vigyorfélére húzódott.
Nocsak! Egy vad cicuska!
Leültem vele szemben. Igyekeztem lazára venni a figurát. Egyik karomat a
háttámlára fektettem, a másik kezemmel az asztalra tett poharamat
markolásztam.
Mielőtt megszólalhattam volna, már kérdezett is.
– Maga a tulaj? – érdeklődött fojtott, csábos hangon. A picsába!
– Igen – sziszegtem.
Felém nyújtotta a kezét.
– Helló! Eden Murphy vagyok. Hálás vagyok, hogy időt szakít rám!
Aha… nos, én nem örültem annyira, hogy találkoztunk, mert hirtelen olyan
erős vágy ragadott magával, olyan kanos lettem, hogy alig bírtam magammal.
Az a fajta késztetés, amikor majd’ kiugrasz a bőrödből, amikor remegsz, és már
csak a félmaréknyi józan eszed kiabál veled fennhangon, hogy el a kezekkel,
hagyd a francba! De a csaj édes illata eltelítette az orromat, és úgy hatott rám,
akár a drog.
Beindult a hatodik érzékem.
Ugyanis egy olyan fickó számára, mint én, pont az ilyen édes nők jelentik a
veszélyt. Ez kockázatos nekem. Sebezhetővé tesz.
Az apró kezét bámultam, nagyjából úgy, mintha egy támadásra kész vipera
volna. De végül feléje bólintottam, és már nyitottam is a számat.
– Trent Lawson, és ne haragudjon, hogy pazaroltam az idejét, de nem
keresünk most pincérnőket – mondtam gyorsan, és már fel is álltam.
– Öhm… várjon… Hogy? – szólalt meg értetlenül.
Éreztem a zavarát, a csalódottságát, a megsebzett energiáját, ahogy körülöttem
kavargott. Magával ragadott. Belém vájt, mint a karmok, és… ott marasztalt.
– De a hirdetésben kimondottan az állt, hogy pincérnőt keres, és nekem volt is
ma háromra időpontom. Rendelkezem a megfelelő végzettségekkel, és
tapasztalatom is van. Kávézóban és bárban is dolgoztam már az iskola mellett –
hallottam magam mögül.
– Ahogy mindenki, drága – vetettem oda, de meg sem fordultam. Nem tudtam
volna ellenállni ennek a csodálatos tekintetű lányak. Szinte hallottam, ahogy
dübörög a szíve.
– Kérem, legalább beszéljen velem! – esdekelt, miközben visszaindultam a
bárpulthoz. – Kvalifikált jelentkező vagyok, gyors, és… és egész életemben
táncoltam – hallottam pánikkal teli hangját.
Azonnal feléje pördültem, és még láttam, ahogy megremeg, és hatalmasat
nyel, mintha igyekezett volna visszanyelni, amit mondott.
Felhördültem. Komolyan gondolja?
Visszaültem a bokszba. Fogalmam sem volt, mit is akar tőlem, de beteges
módon még tetszett is az egész.
– Nos, meséljen nekem erről a táncolásról, kisaranyom! Mit táncolt egész
életében?
 Összerezzent. Remegett.
– Kiskorom óta balettozom. Most én tanítok gyerekeket – bökte ki.
– Balettra? – kérdeztem vissza, durván felhördülve.
– Igen. Mutassak egy-két figurát? – kérdezte kihívón, ahogy rám emelte a
tekintetét.
Kirobbant belőlem a röhögés.
Belekortyoltam az italomba, majd az ajkamba harapva hátradőltem, és
alaposan szemügyre vettem.
– Inkább arra lennék kíváncsi, hogy magácska szerint mi köze van a balettnak
a pincérkedéshez? Úgy néz ki ez a klub, mint valami sztriptízbár?
– Nem, én csak… csak azt gondoltam, hogy talán… – magyarázkodott
félszegen.
Alaposan végigmértem. Már ami látszott belőle így, az asztalnál ülve. A
csajszi babakék inget viselt, nyakig begombolva, arra blézert vett fel, vagyis
inkább úgy nézett ki, mintha banktisztviselői állásra jelentkezne, nem pedig
pincérnőnek.
Kurva jó nő volt, de egyáltalán nem illett ide, hiába igyekezett az
ellenkezőjéről meggyőzni.
Nos, ugyan táncosnők nem voltak a klubomban, de a pincérnők nem voltak
szende szüzek. Jól be tudták indítani a vendégek fantáziáját. Érinthetetlenek
voltak, de kellették magukat rendesen.
Ez az angyali tünemény itt velem szemben egyáltalán nem illett közéjük.
Ismét felnevettem. Kegyetlenül, borotvaéles hangon.
– Cicuskám! Csak óvatosan! Miket nem mond! Finoman szólva sem tudom
pincérnőként elképzelni.
Elvörösödött durva szavaim hallatán.
– És ez mit jelent egészen pontosan?
Felálltam, az asztalra tapasztottam a tenyerem, majd belehajoltam az arcába.
Azonnal megcsapott az energiája. Éreztem őt.
Félelem és bizalmatlanság.
De volt más is: erős, kegyetlenül félelmetes vonzalom.
A fülébe suttogtam a szavakat.
– Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy élve falnák fel a férfiak.
Például én.
Végigfutott a hátán a hideg. Éreztem.
Reagált rám, méghozzá minden porcikájával.
Erőnek erejével hátráltam el. Csábított a gondolat, hogy végignyaljam a
nyakát.
Ó, kurvára belekóstoltam volna!
 Kissé hátrébb húzódtam, mert szinte biztos voltam benne, hogy azonnal
kicsusszan a bokszból, és úgy elinal, hogy vissza sem néz.
De nem.
Ez a csaj nem futamodott meg.
Felszegte a fejét, és harciasan rám nézett,
– Messze nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek gondol!
Belélegeztem mézédes illatát. Kényszeredetten igyekeztem jó fiúként
viselkedni, hiszen ez volt minden vágyam.
– Higgye el édesem, szívességet teszek azzal, hogy elutasítom. Az ilyen
lányok nem valók ilyen helyekre, mint ez. Menjen haza, és zárja magára az ajtót,
mielőtt még megbánhatná, hogy az enyémen belépett.
– Maga mindig ilyen lenézően bánik a nőkkel?
Vágy és megvetés áradt a pórusaiból.
Ezúttal végigsimítottam az orrom hegyével a füle mentén.
– Csak azokkal, akik így néznek ki, mint te – suttogtam a fülébe.
Ellöktem magam, és már fordultam is, hogy otthagyjam végre, amikor
ledermedtem.
Mintha villámcsapás ért volna. Átcikázott a testemen, megremegtem, pedig
csak megmarkolta a csuklómat.
Lihegett. Talán ő is érezte, amit én.
– Nekem munkára van szükségem, Mr. Lawson, nem pedig arra, hogy
vigyázzon rám! – sziszegte a fogai között.
 2. FEJEZET

Eden

Égett a tenyerem, amivel megmarkoltam a csuklóját. Mintha áramütés ért volna.

A forróság végigkúszott a karomon, és szétterült a mellkasomban. Olyan
hatalmasat dobbant tőle a szívem, hogy azt hittem, menten kiugrik a helyéről.
Zavarodottság, káosz és mohó vágy kavargott bennem. Nem is értettem, hogy
volt képes ilyen érzéseket kelteni bennem ez az idegen fickó.
Már amikor beléptem a klubba, tudtam, hogy veszélyes terepre tévedtem.
Tudtam, hogy egyenesen a ragadozók ketrecébe táncoltam be.
Igaza volt a pasinak, élve falnának fel. Nem vagyok közéjük való. Nem illek
ide.
De nem maradt más választásom. Nem akartam, nem is vágytam erre, tudtam,
hogy teljesen kifordulok önmagamból, de muszáj volt.
Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor összeszorítja a fogát, és
áldozatot hoz a szeretteiért. Az a pillanat, amikor kilépsz a komfortzónádból,
mert tudod, hogy csak így segíthetsz azokon, akik mindennél fontosabbak.
Megteszek minden tőlem telhetőt, még akkor is, ha minden igyekezetem csak
egy csepp a tengerben. Az apámért akkor is megteszem. Megéri.
Még erősebben szorítottam a férfi csuklóját, aki olyan tekintettel bámult rám,
hogy biztos lehettem benne, hamarosan megbánom, hogy volt merszem
hozzáérni.
Kétségtelen, hogy így lesz.
Legyűrtem az aggodalmam, a félelmem és a büszkeségem. Igyekeztem
bátornak látszani.
– Kérem!
Csodásan formás, sötét szemöldöke felfutott a homlokára. Hitetlenkedve mért
végig.
– Szóval a táncosnak munka kell!
Megpróbált felingerelni. Éreztem a hanglejtésén. Csalit vetett elém.
Miért mondtam el neki? De ha az ember kétségbe van esve, mindenre képes.
 – Igen.
– És miben ügyes… a táncoláson kívül? – kérdezte kaján vigyorral.
Végigfutott a hideg a hátamon, de ugyanakkor összeugrott a gyomrom is, és
olyan fura érzések éledtek fel bennem, amelyekről egyelőre nem voltam
hajlandó tudomást venni. Olyan volt, mintha hirtelen minden idegszálam
csillagszóróként kezdett volna szikrázni.
– Mint már említettem, évekig pincérkedtem. Gyorsan tanulok. Maga majd
biztos megtanít mindenre, amit tudnom kell – vetettem oda harapósan.
Égnek állt minden szőrszál a tarkómon. Ez a férfi olyan érzéseket váltott ki
belőlem, amiket pontosan meghatározni sem tudtam volna. Egyszerre vonzott és
taszított. Undorodtam tőle, és kívántam.
Dehát alig öt perce ismertem meg!
Nem jó jel, őszintén szólva. A józan eszem azt diktálta, azonnal tűnjek el
onnan. De nem tettem.
Lawson ismét felnevetett. Ugyanazt a sátáni kacajt hallatta, mint az előbb.
Hátrébb húzódott ugyan, nekem mégis olyan érzésem támadt, mintha most
készülne lecsapni. Nem tudom, hogy csinálta. Talán az tette őt ragadozóvá,
ahogy azon a szűk helyen mozgott. Mint a támadásra kész, hatalmas vad. Vagy
egy félelmetes lidérc, aki árnyékot vet rám.
Az aurájából áradt a forró elektromosság. Képtelen voltam ellenállni neki.
A haja fekete, mint a holló tolla. Oldalt kinyírt, felül hosszabb. A szeme pedig
parázsló, szürke hamu.
Minden porcikámat vonzotta.
Karcsú, magas, láthatóan kisportolt, inas, izmos teste volt. Nem volt olyan
nagydarab, mint a kidobók, mégis félelmetesebbnek tűnt.
A ruhája alól kilátszó bőrét tetoválások fedték. A bőrdzseki alól ráfutottak a
kézfejére, a pólója nyakától egészen a torkáig és a füle mögé. És csak állt és
bámult. Feledhetetlen, különleges metszésű arca volt. Ijesztő, de félelmetesen
gyönyörű.
Nem tudom, találkoztam-e valaha olyan férfival, akiben ilyen hatalmas
energia feszült volna. Felvillanyozott. Szó szerint.
Csábító, parázsló sötétség.
Az érzékszerveim fel akartak robbanni…
Egyedül az ajka tűnt puhának. Csókolni való, telt ajka volt. De ahogy
elnéztem, állandóan gúnyos mosoly játszott rajta.
Éreztem, minden porcikámban éreztem, hogy egy igaz rosszfiúval állok
szemben. És mégis esdekelve álltam előtte, reménykedve, hogy megesik rajtam
a szíve.
– Bármit megteszek – mondtam, de hiba volt. Azonnal gúnyos mosolyra
húzódott a szája.
– Aha! Amint látom, szeret a tűzzel játszani, kiscica!
– Nem. Egyáltalán nem – válaszoltam, hiszen ez az igazság. Tényleg nem.
Nem akartam bajba kerülni, pedig Lawson tálcán kínálta a lehetőséget. Nekem
csak munka kell, semmi egyéb.
Az sem érdekelt, hogy összeugrott tőle a gyomrom, és az sem, hogy remegett
a kezem. Nem számított, hogy valami olyasmit keltett bennem életre, ami már
nagyon régóta mélyen szunnyadt bennem.
Ismét végigmért, méghozzá jó alaposan.
Vizsgálgatott.
Tervezgetett…
– Jól van. Kövessen! – szólt hirtelen, majd sarkon fordult, és minden további
nélkül eliramodott.
Mintha arcon ütöttek volna. Alig bírtam utánaloholni.
– Hová megyünk? – kérdeztem, de nem válaszolt.
Úgy vált előtte ketté a tömeg, mintha érezték volna, hogy közeledik.
Izgatott várakozás. Felszabadult gátlások.
Az emberek teljesen elengedték magukat, míg várták a bandát.
Úgy néztem körül, mintha valami fogódzót keresnék. Egy tutajt vagy
farönköt, amely megmenthet a viharos, háborgó tenger legközepén.
Felfigyeltem a bárpultosra. Ő engedte meg, hogy tábort verjek a bokszban.
Kedves volt velem, de most önelégülten vigyorgott rám. Mintha azt mondta
volna, hogy ezt megszívtad!
De nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez nekem szólt-e, vagy Lawsonnak. A
bár túlsó vége felé tartott, majd befordult balra, egy szűkebb folyosóra. A falon
egy tábla jelezte, hogy belépni tilos.
A mellkasomhoz szorítottam a táskám, miközben igyekeztem gyorsan
utolérni, de a magas sarkúm minduntalan megcsúszott a padlón.
Nagyszerű!
Csak lejáratom magam.
Egy másodperccel később hirtelen megállt, majd belökött egy jobbra található
ajtót. Kitárta előttem, és várakozón rám nézett.
Lihegve lecövekeltem, alig bírtam lépést tartani a levegőben vibráló,
elszabadult energiával.
Ez a gyönyörű férfi még mindig a félhomályban állva, felvont szemöldökkel
bámult rám.
– Nohát, Eden Murphy, mi az, ami ennyire motiválja? A pénz, vagy hogy
borsot törhet apuci orra alá? – szegezte nekem a kérdést kihívóan.
Parázsló tekintetében felizzott a tűz. Hű, a mindenit! Majdnem elküldtem a jó
büdös francba! Igen, az apám miatt voltam ott, de nem azért, mert idegesíteni
akartam, hanem mert próbáltam megmenteni.
Szorult helyzetbe került, én pedig bármit megtettem volna, hogy segíthessek
annak az embernek, aki oly sok áldozatot hozott értem. Aki bármit megtett
értem. Vigyázott rám, óvott, felnevelt, szeretett.
Ezúttal rajtam volt a sor, én tehettem neki szívességet. De nem hinném, hogy
magyarázkodnom kellene ennek a férfinak, még akkor sem, ha ilyen rohadt jól
néz ki.
Igyekeztem lenyelni a haragom és az ingerültségem, mielőtt szóra nyitottam a
szám.
– Nos, mondtam, hogy szükségem van a munkára, így a kérdésére a válasz
eléggé egyértelmű kell legyen.
– Én meg azt mondtam, hogy nem a klubba való. Rengeteg munkalehetőség
van a városban is.
Elöntött a fájdalom. Naná, hogy ez a fickó nem érti. Hisz úszik a pénzben!
– Ó, valóban? – nyöszörögtem.
Szúrós tekintetét az enyémbe fúrta, majd lefelé haladva lassan szemügyre vett,
mintha meztelenül álltam volna előtte. Szemrevételezte a remegő számat, az
ugyancsak remegő, táskámat markoló kezemet, majd haladt tovább lefelé, le a
lábamra, onnan a magas sarkúmra, majd visszafelé.
Kirázott a hideg ettől a gátlástalanságtól, még a gyomrom is felfordult,
egyszerre remegtem bele az undorba és a gyönyörbe. Lawson tekintete
parázslott, amikor végül ismét a szemembe nézett.
– Elővigyázatosabbnak gondoltam volna. – Úgy mondta, mintha bűn lenne.
– Nem tud megijeszteni! – sziszegtem, mintha képes lennék a szavakkal
védőbástyát vonni magam köré.
Lawson hirtelen kinyújtotta a karját, és végigsimított az ujjai hegyével a
lüktető nyaki ütőeremen.
Még vadabbul kezdett verni, miközben kirázott a hideg, és majdnem
összecsuklott a lábam.
Oldalra döntötte a fejét, úgy figyelt.
– Tényleg? – kérdezte lazán.
Köpni-nyelni nem tudtam. Sem lélegezni. Megráztam a fejem, hogy
kiszakadjak a bűvöletből.
– Tud nekem munkát adni, vagy sem? Nincs időm játszadozni, Mr. Lawson!
Gúnyos mosolyra húzódott a szája, majd kitárta előttem az ajtót, és befelé
tessékelt.
– Csak magácska után!
Összeszorítottam a fogam, és olyan magabiztossággal léptem be, amennyit
hirtelen összebírtam magamban kapirgálni. Nem is volt nehéz. Talán
törékenynek és érzékenynek tűntem, nem igazán e világra valónak. Naivnak.
Pedig nem kímélt az élet. A tragédiák, amiket megéltem, megedzettek, és elég
szívfájdalomban volt már részem, így tudtam jól, mikor kell a sarkamra állni és
véghez vinni, amit elterveztem.
Például, most.
Az íróasztala előtti székre mutatott.
Igyekeztem nem fintorogni, de képtelen voltam nem körbebámulni az
irodában, ami jóval nagyobb volt, mint amire számítottam. Mindent
szemrevételeztem. A hatalmas, tömör faasztalt, a fekete bőrszéket, de ami igazán
elkápráztatott, az az üvegvitrin volt.
Tele volt ereklyékkel, kincsekkel és a letűnt korok emlékeivel. Fegyverekkel.
Kardokkal. Hatalmasat nyeltem, amikor megláttam egy-két rozsdás, ősi
kínzóeszközt. Mintha nagy becsben tartott díjak lettek volna.
Kelletlenül mocorogni kezdtem.
Minden arra utalt, hogy egy szadistával van dolgom.
Elszorult a torkom, és alig kaptam levegőt.
Lawson hirtelen ott állt mellettem, fölém hajolt, és végigsimított az arcomon,
miközben a fülembe suttogott.
– Még elfuthatsz, kiscica. Ígérem, nem megyek utánad.
Lenyeltem az előítéleteimet, amelyek azt suttogták a lelkem mélyén, hogy
hiba volt idejönnöm, mert akkora bajba sodrom magam, amilyet elképzelni sem
tudok. A józan eszem is azt suttogta, hogy azonnal álljak fel, és meneküljek,
amíg tehetem.
De az elszántságom erősebb volt. Nem hátrálhatok meg!
– Mint mondtam, szükségem van erre a munkára – ismételtem határozottan.
Nem mozdult mellőlem. Túlságosan sokáig álldogált ott, de végül egy
hatalmas sóhaj kíséretében megkerülte az asztalt, és lehuppant a bőrülésre.
Kihúzott egy fiókot, előkotort belőle egy nagy paksamétát, és felém lökte.
– Először mindenkinek alá kell írnia egy titoktartási megállapodást.
Azta! Ez meglepett!
Ki tudja, mi minden történik a klubban! Minden roppant gyanús volt
körülötte. A vészjósló megjelenése nem lehetett véletlen. Ki tudja, milyen
piszkos ügyekben van benne!
Megremegett a gyomrom.
Tényleg ezt akarom?
Hanyatt dőlt, könyökét a karfára támasztotta, a fejét pedig az ujjaira.
Valamikor levette a dzsekijét, én észre sem vettem, mintha kiesett volna némi
idő. Teljesen elvette az eszemet ez a helyzet.
 Bár nem bántam volna, ha egyáltalán nem alszom, csak kerestem volna egy
kis pénzt!
De ez?
Letöröltem a kicsorduló könnyem.
Bassza meg! Nem láthatja, hogy sírok! Hiszen pont ezt akarja, nem?
Lekicsinyelni.
Csak átmeneti megoldást akartam. Reméltem, hogy jóra fordulnak a dolgok,
de tudnom kellett volna, hogy nem érdemes ilyen helyen próbálkozni.
Talán ez az egész egy jel. Ocsmány köntösbe bújtatott megváltás.
Nem vagyok ide való. Nem is akarok az lenni.
Mindnyájan dönthetünk arról, hogy miképpen szeretnénk élni, és
természetesen az én döntésem nem az, hogy ilyen körülmények között, így éljem
az életem.
Ezt mi sem bizonyította jobban, mint a tarkómon felágaskodó szőrszálak, és a
levegőben érezhető, megváltozott energia. Vagy az, ahogyan a testem reagált. A
gyomrom ugrott egy szaltót, ahogy az intenzív, sűrű aura szinte rám borult
hátulról. Mintha láncra vert volna.
– Na mi van, kiscica? – kérdezte bizalmasan, rekedt hangon.
– Miben segíthetek, uram? – szűrtem a fogaim között, mint valami inzultust.
– Vége a műszaknak. Majd Tom befejezi itt a munkát.
Igyekeztem higgadtan lélegezni, és feltettem a legszebb műmosolyom, de
valószínűleg úgy néztem ki, mint egy bolond, ahogy szélsebesen feléje
fordultam.
– Nagyszerű! – mondtam, majd el akartam menni mellette, de megragadta a
karomat.
Elöntött a forróság. Először a karom lobbant lángra, majd onnan átterjedt az
ereimbe. Mi a franc történik velem?
Ledermedtem, és alig mertem ránézni. De aztán egészen a homlokomig futott
a szemöldököm, amikor egy zárt borítékot nyújtott felém. Egy meglehetősen
vastag borítékot.
Remegő kézzel, tétovázva fogadtam el.
– Mi ez?
– A részed a ma esti borravalókból.
Teljesen összezavarodtam, és ez meg is látszott rajtam.
– Tessék?
– A felszolgálók és a bártenderek megosztják a többi alkalmazottal a
borravalójuk egy részét. A te munkád is kell ahhoz, hogy ők végezni tudják a
saját munkájukat. Nálunk ez a szokás.
Meglepetten pislogtam. Még mindig fogta a karomat.
 – Köszönöm! – suttogtam halkan.
Közelebb hajolt hozzám. Az aurája teljesen rátelepedett az enyémre.
– Még ne köszönj semmit, kiscica! – suttogta rekedten, alig pár centire az
arcomtól, majd hirtelen megfordult, és a lengőajtó felé indult.
– Holnap este kilenckor várlak! – vetette oda, de hátra sem nézett.
Esküszöm, éreztem, hogy megremeg alattam a föld.
Kíváncsian belekukkantottam a borítékba, és majd’ megállt a szívem.
Legalább háromszáz dollár volt benne.
Ó, te jó ég!
A mellkasomra szorítottam a kezem, és még lélegezni is alig tudtam hirtelen.
Teljesen lebénultam.
Egymásnak feszült bennem a menekülési vágy és az a bizonyos hang, amely
azt suttogta, maradjak.
Miután levettem a kötényt, és besétáltam az öltözőbe a táskámért, még mindig
szédültem a fejemben kavargó gondolatoktól. Vajon végre szerencsém lesz, vagy
éppen most készülök fejest ugrani a pokol legmélyebb bugyrába?
 3. FEJEZET

Trent

Nyögdécselve temettem az arcom a párnámba, amikor a Richter-skála szerinti

nyolcas erősségű rengés rázta meg a matracom.
– Apa! Apa! Apa! Kelj fel! Gyere gyorsan! – ugrált a fiam a matracon,
közvetlenül mellettem, mintha valami katasztrófa lenne készülőben. – Nem
késhetünk el! Ma van az első tanítási nap. Ne kezdjek késéssel! Ugye, apu, az
nem lehet? – kiabálta.
Szorosan öleltem a párnám, és igyekeztem az agyamat belengő köddel
megbirkózni. Ilyen a kimerültség. Mert hát, valljuk meg, háromórányi alvás nem
elég.
De a fiam az, aki miatt ezt az egészet csinálom.
Akit szeretek.
Akiért felelős vagyok.
És akiért mindent megteszek.
– Ugye, apu? – kiabált ugrálva.
A párnába nyöszörögtem, majd végre rávettem magam, hogy megforduljak, és
kinyissam a szemem.
A kisfiam ott ugrált előttem. Csupa energia, mosoly és szeretet. Ragyogott,
mint a nap.
Gage. A fiam.
Az egyetlen, aki képes volt a kráternyi nagyságú lyukat betapasztani a kővé
vált szívemen.
Aki beragyogta az életem. Az egyetlen jó a mindennapjaimban.
Vigyáztam is rá, ahogy csak tudtam.
Már felöltözött. Farmer, rövid ujjú ing és a kockás Vans cipője volt rajta.
Nagyon menő kiscsávónak nézett ki, de hát az is volt.
Viszont a nyaka és a karja tele volt tollfirkával.
Mi a francot jelentsen ez?
Felültem, beletúrtam a hajamba, és hunyorogva szemügyre vettem.
 – Mi az, kishaver? – kérdeztem, a firkálások felé intve.
Büszkén felém nyújtotta a karját – talán túlságosan is büszkén.
– Na, mit gondolsz? Tetszik? Most pont úgy nézek ki, mint te! – mondta,
hatalmas szemeket meresztve rám. – Persze még nem vagyok olyan nagy, de
nemsokára az leszek! Ugye, apa? Ugye?
Ismét ugrálni kezdett. Olyan magasra rugaszkodott, amennyire csak bírt a
kicsi lábával. A keze az égbe lendült, arany haja pedig kerek arca körül
repkedett.
Kurva cuki volt.
El is nevettem magam. Megragadtam a derekát, hanyatt löktem az ágyon,
majd jól megcsiklandoztam.
– Te azt hiszed, hogy akkora leszel, mint én? – kérdeztem, miközben az
oldalát csikiztem.
Gage hangosan kacagva összevissza hadonászott és rugdosott.
– De hát te is tudod! Muszáj megnőnöm akkorára!
– Muszáj? – csiklandoztam még mindig.
A kezem felé csapkodott, de tiszta szívből nevetett.
– Igen, apa! Muszáj! Különben a bácsikáim örök életre törpikének fognak
hívni.
– Micsoda szemétség!
– Az! – vágta rá dacosan.
Abbahagytam a csiklandozást, és csak bámultam erre a csöpp kis gyerekre,
aki úgy nézett rám, mintha legalábbis egy szuperhős volnék.
Hatalmas mosolyt küldött felém, megjelentek a kis gödröcskék az arcán.
Ó, igen! Szuperhős akarok lenni! Gage saját szuperhőse. A menedéke. Olyan
apa, aki megérdemli, hogy így nézzen rá a fia. Olyan, mintha nem lennék tele
sebhelyekkel, bűnökkel, szégyennel. Mintha a lelkemet nem árnyékolná be
mindaz, amit tettem.
Megsimogattam a fejét, majd kissé gúnyosan válaszoltam neki.
– De, tudom, hogy ekkora leszel. És ennyire erős is. És ennyire nagyon jó.
Hisz megígértem.
Úgy csillogott a szeme, mint egy karamellbarna ékkő.
– Mint te?
Elszorult a mellkasom, de mosolyt erőltettem az arcomra.
– Nem… sokkal, de sokkal jobb leszel, mint én!
– Szerintem túl magasra tetted a mércét, apa! – mondta komoly hangon.
Elnevettem magam, majd összeborzoltam a haját.
Hülye Logan!
– Úgy látom, túl sok időt töltesz Logan bácsikáddal.
 Hirtelen felült, és rosszallón rám nézett.
– Viccelsz? Olyan nincs, hogy túl sok idő Logan bácsikámmal.
Fanyarul elmosolyodtam, majd leültem, és felemeltem az állát, hogy a
szemébe nézhessek.
– Fogadjunk, hogy ezt is ő mondta.
– Nem szép dolog fogadni, hát nem tudod?
Ez a gyerek egyszer még sírba visz a szabálykövetésével.
Megráztam a fejem.
– Szupermenő a szerkód, kishaver, de azokat a tetkókat szerintem ki kell
hagyni így első nap a suliban. Nem?
Duzzogva nézett rám.
– Ó, ne máááár! Mééér?
– Mert kétlem, hogy az új tanárodnak bejönne ez a menő külső – válaszoltam
lehengerlő mosollyal, bár én is abszolút így gondoltam. Más sem hiányozna,
mint egy merev picsa, aki mindenbe belerinyál.
Aki feleslegesen ítélkezik felettem.
A fiam felett.
– Menj, és kérd meg a bácsikádat, hogy segítsen lemosni a firkát. Én gyorsan
lezuhanyozom, és már jövök is.
– Okés, apu!
Lemászott az ágyamról, és villámgyorsan kirohant a szobámból. Már csak a
lépcsőn döngő lépteit hallottam.
Felsóhajtottam, és lerúgtam a takaróm. Nagy nehezen kikászálódtam az
ágyból, és a borostámat vakargatva a fürdő felé vettem az irányt, miközben
igyekeztem ellenállni a csábításnak, hogy mégis visszakússzam az ágyba.
Megengedtem a forró vizet, és hagytam, hogy a gőz szétterjedjen a fürdőben.
Kiléptem az alsógatyámból, és beléptem a vízsugár alá. Lehunytam a szemem.
Kár volt. Azonnal az ő arcát láttam.
Bassza meg!
Úgy tűnik, mindegy, mennyire igyekszem jó úton járni, mindig rossz irányba
haladok. Mintha kimondottan keresném a bajt.
Ahogyan most is. Azonnal elöntött a mérhetetlen vágy.
Eden Murphy!
A drága kis cicuska, aki legszívesebben kikaparta volna a szemem múlt éjjel.
Másféle zűrben találtam magam miatta, mint amilyenbe egyébként bele
szoktam keveredni, de elég ostoba voltam ahhoz, hogy keressem a bajt.
Kétség sem férhet hozzá, hogy ezért nem dobtam ki azonnal. Egy pillanatra
sem tudtam múlt éjjel kiverni a fejemből, és ma reggel is ő volt az első, aki
megjelent a lelki szemeim előtt.
 Teljesen elvarázsolt, ahogy elvörösödött, zavarba jött, és dacoskodott. Annyira
ártatlannak tűnt, de nyilvánvalóvá tette, hogy egy igazi harcos lakozik benne.
A farkam mocorogni kezdett, azonnal megkeményedett, amikor eszembe
jutott, ahogy ott ült az irodámban, ahogy reszketett, hevesen vert a szíve,
remegett a keze – csábítóan édes volt!
Vagy amikor tüzesen berontott a konyhába, majd ellágyult, akár a bársony.
Ahogy a leheletét megéreztem az arcomon, és a mézédes illatát – teljesen
eltelítette az érzékeimet! Bármiben fogadni mernék, hogy ez a lány épp ilyen
lenne, ha érinteném. Bársonyosan selymes. Mintha mézbe mártanám az ujjam.
Mintha valami teljesen tisztát és érintetlent ízlelnék.
De több eszem van ennél.
Mielőtt hagytam volna, hogy a csaj teljesen elterelje a figyelmem, gyorsan
megmosakodtam, és már kész is voltam. Alig telt bele öt perc. Magamra kaptam
egy farmert, és a hajamat törölgetve elindultam lefelé a lépcsőn.
A házam tipikus, luxuskivitelű sorház volt, vagyis valószínűleg
hajszálpontosan olyan, mint a szomszédé, mégis egy kisebb vagyonba került.
Nagy belmagasság, gránit munkalapok, keményfa padló és szőnyeg. Mintha
egy ügyes kezű háziasszony tervezte és rendezte volna be.
De nem különösebben érdekelt a lakberendezés. Egyedül az volt a fontos,
hogy Gage-nek biztonságos otthont tudjak nyújtani. Hogy olyan otthonunk
legyen, ahol felnőhet. Legyen nagy kert, jöhessenek barátok…
Egy hatalmas park terült el szemközt az épületekkel. Tejesen más volt, mint
ahol én és a testvéreim nevelkedtünk. Fényévnyire volt attól a lepukkant
kisvárostól. Távol a nyomorúságtól. A bánattól. Mindattól a borzalomtól, amit
magunk mögött hagytunk.
Csak remélni tudtam, hogy soha többé nem kell szembenézzek a múlttal.
Egyetlen célom volt csak a szánalmas életemben, hogy biztonságban tudjam a
testvéreim és a fiam.
Az egyik tesóm, Logan, éppen a konyhában volt a fiammal.
Logan a konyhaszigetnél állva vigyorgott. Gage a sziget tetején ült, miközben
Logan egy vizes ronggyal próbálta ledörzsölgetni a tetoválásokat a bőréről.
– Ahh, a hercegkisasszony is felkelt végre? – ugratott Logan, s mivel Gage
éppen nem felém nézett, gyorsan odamutattam neki a középső ujjam.
Logan kiskorunk óta hercegnőnek hívott, pontosabban, mióta megbotlottam,
és üvöltve legurultam egy domb oldalán.
– Ma a baj, aranyom? Nagyon… feszültnek tűnsz – mondta affektálva, és még
a száját is elbiggyesztette hozzá, miközben Gage karját dörzsölgette. – Csak nem
magányos vagy? Az a sok nő, aki a klubodban megfordul, mind kikosarazott?
De szomorú! Kapjál már el egyet, mert idegesítő, hogy milyen zombi fejjel
jársz-kelsz! Rád nézni is elég, hogy egész napra elmenjen tőled az ember kedve.
Ismét felmutattam neki az ujjam.
– Baszd meg! – leheltem hangtalanul – Tudod jól, hogy egy ujjal sem nyúlok
a klubban senkihez, nem? – sziszegtem ingerülten, mert hirtelen nem is tetszett
már annyira ez a szabály.
De én hoztam.
Nincs intimitás.
Nincsenek kötelékek.
Nem fogok senkit belerángatni a sötét múltamba, másrészt nem engedek
senkit olyan közel magamhoz, hogy esetleg hátba szúrjon.
– Hű, de számonkérő ma valaki!
– Majd mindjárt megtudod, mennyire! – morogtam, a kávégép felé lépve.
A tesóm állandóan idegesített, kötekedett velem, de nagyon szeretem a csávót.
Persze figyelembe véve, hogy ő vigyáz éjszakánkét a fiamra, míg én a klubban
vagyok, nem csoda, ha nem haragszom rá. Az az igazság, hogy az életünk, amit
itt felépítettünk magunknak, egyáltalán nem működne a testvéreim nélkül, a
támogatásuk és segítségük nélkül. Bennük megbízom, senki másban.
– Számonkérő? – kérdezte Gage. Igyekezett részt venni a beszélgetésben –
Szerinted máris számonkérés lesz a suliban?
Szerencsére nem értette, miről beszélünk, és nem is bántam, mert Logannek
sajnos sokszor eljárt a fiam előtt a szája.
Gage teljesen izgalomba jött, felvillanyozta a lehetséges dolgozat gondolata.
Fülig érő szájjal figyelt, miközben egy hatalmas bögrébe töltöttem a gőzölgő
kávét.
Elnevettem magam, majd a konyhapultnak dőlve belekortyoltam a kávémba.
– Szerinted már az első nap dolgozatot íratnának veletek?
Gage csak vigyorgott. Imádni való gödröcskéitől megolvadt a szívem.
– Nagyon remélem! Azonnal beszednék egypár ötöst. Betettem a ceruzáim és
a színeseim az új hátizsákomba. Készen állok! – magyarázta, majd Logan felé
fordult. – Megmutassam?
Megpróbálta kikerülni a tesóm kezében lévő konyharuhát, amivel Logan még
mindig a bőrét dörzsölgette. Az öcsém Gage feje felett nézett rám.
– Kié ez a gyerek? Ismerem?
– Gage Michael Lawson vagyok! – nézett rá hatalmas szemekkel a fiam.
Majdnem félrenyeltem a kávét a nevetéstől.
– Gage Michael Lawson, te biztos a Marsról jöttél! – nyomkodta meg a tesóm
a kicsi orra hegyét.
– A Marsról? Dehogy, Logan bácsi! Redemption Hillsben lakom,
Kaliforniában. 2016. augusztus 17-én születtem, még születési anyókönyvi
kivonatom is van! Ugye, apu? – nézett rám, megerősítést várva, mint mindig.
Elszorult a szívem. Olyan nagyon szerettem, hogy szinte már fájt.
– Így van, Gage.
– Hallod, Logan bácsi? Te semmit sem tudsz!?
A tesóm megrökönyödve rám nézett
– Most mit mondjak? Eszes fiú, ez van – mondtam egy vállrándítás
kíséretében.
Logan az állát vakargatta.
– Aha, nyilvánvalóan, hisz én vagyok az, akit éppen kioktattak.
– Lehet, hogy jobb lenne, ha velem jönnél az iskolába, hogy tanulj valamit –
magyarázott tovább Gage.
– Ja, lehet – válaszolta Logan csillogó szemmel, láthatóan alig bírta
visszatartani a röhögést.
Az öcsém ugyanis részvényekben utazott. Milliomost csinált az ügyfeleiből a
jól eltalált befektetésekkel, mint ahogyan saját magából is. Nyilván volt
sütnivalója a csávónak.
A kisöcsémnek ugyanolyan hollófekete haja volt, mint nekem, illetve a
középső tesómnak, Judnak. De ő anya szemét örökölte, a megfoghatatlanul
zölden ragyogó, smaragdszínű szemét. Mindig fényesen csillogott. És anya
odaadó kedvességét is megörökölte. Akárcsak Natan.
Elöntött a fájdalom és a bűntudat. Mintha egy éles tőrrel szúrtak volna szíven.
Gyorsan legyűrtem az érzést, nem engedtem, hogy felülkerekedjen.
Logant figyeltem, és a fiamat.
Amennyi szarságot megéltünk, csoda, hogy a tesómból is normális ember lett.
Nem is értem. Amilyen gyerekkora volt!
De éppen ezért mertem rábízni a fiamat. Ő az, aki háromháznyira innen, ahol
lakott, minden egyes éjjel bébiszittert játszott az ötéves fiam mellett.
Jud?
Jud olyan, mint én. Durva kívül-belül. Emellett nagydarab és bivalyerős.
Motorosboltja van a klubom mögött. Megéli a régi álmait, amennyire csak lehet.
Mind a ketten egy kis birodalmat hoztunk létre a semmiből.
– Jobb lenne, ha indulnánk, bácsikám, hogy még időben odaérjünk – szólalt
meg Gage – Az iskola pontban nyolckor kezdődik. Nem késhetek el!
Hirtelen elkapott az idegesség. Nem szerettem, ha valaki más vigyázott a
gyerekemre. De ígéretet tettem önmagamnak, hogy a lehető legnormálisabb
életet fogjuk élni, mint mindenki más. Ehhez hozzátartozott az iskola is. Nem
tarthatom otthon, eldugva a világ szeme elől!
Logan a kicsi hóna alá nyúlt, és leemelte a konyhaszigetről.
– Bocsi, törpike, de passzolnom kell a sulit. Bajba kerülök, ha nem megyek
időben munkába.
– Büntit kapsz? – kérdezte Gage olyan hangsúllyal, mintha valami
szörnyűségről volna szó.
De én örültem ennek. Mindent meg fogok tenni azért, hogy ez így is
maradjon. Nem kell hogy megismerje a világ romlott oldalát.
– Hát, azt szeretném elkerülni! – mondta Logan – Na, gyere! Adj egy ölelést,
mielőtt elindulsz! Életed legjobb napja vár rád!
 4. FEJEZET

Eden

Csodás fényekben pompázott a kéknél is kékebb, késő délutáni égbolt. Békés

melegségbe burkolta a hegyvidéki kisvárosunkat, elűzte a hatalmas tölgyek és
fenyők közt bújócskázó hűvös őszi szellőt.
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy egy pillanatra az arcomba fújjon a
friss levegő. Mélyen belélegeztem, hagytam, hogy megtelítse a tüdőm.
Értékeltem mindent, amim volt, és igyekeztem felülkerekedni a bánaton,
amely minduntalan ott ólálkodott a lelkemben.
Vidám gyerekzsivaj hallatszott, visszafordultam a játszótér felé, ahol az
iskolaelőkészítős gyerekeim rohangáltak. Próbáltam nem elmosolyodni, amikor
láttam, miként bandukol felém Tessa, aki szintén kihozta a csoportját még egy
utolsót mókázni.
A legjobb barátnőm arcán ravaszkás és kíváncsi mosoly ült, amikor mellém
állt.
– Úgy nézel ki, mint egy hulla – suttogta, mintha valami titokról lenne szó.
– Ó, igazán kedves tőled! Köszi! – próbáltam gúnyolódni.
Tessa felnevetett, még a szőke copfja is megremegett a vállán.
– Emlékszel, hogy egyszer megbeszéltük, hogy mindig őszinték leszünk
egymással? Milyen legjobb barát lennék, ha hallgatnék?
– Ööö… kedves, figyelmes, cuki?
Felhorkant, majd meglökte a vállam.
– Ugyan már! Éppen azért kedvelsz, mert tudod, hogy mindig mindent
őszintén kimondok. Méghozzá kertelés nélkül. És most is ezt teszem – mondta
tettetett sértődéssel, de nem bírta elrejteni a kirobbanni készülő nevetését.
Én is elnevettem magam.
– Oké, rendben. Mivel úgy is érzem magam, mint egy hulla, nem is
csodálkozom, hogy meglátszik rajtam.
Már múlt éjjel biztos voltam benne, hogy olyan leszek egész nap, mint egy
zombi. Egy igen morcos, zsémbes, lerobbant zombi. De annak a csodás férfinak
hála, aki miatt még most is remegett a térdem, csak félig éreztem magam
lerobbantnak. Egész éjjel forgolódtam, nem bírtam napirendre térni Lawson
kisugárzása és energiája felett. Mintha bennem lüktetett volna.
Fogalmam sem volt, mit kezdhetnék az újdonsült főnökömmel. Csak abban
voltam biztos, hogy jobban teszem, ha inkább elkerülöm. Mert igen, vissza
fogok menni a klubba!
– De megkaptad a munkát, nem? Hát erre vágytál!
Kétségtelenül majd’ meghalt a kíváncsiságtól. Egész nap arra várt, hogy
részletesen beszámoljak az éjszakámról, csak soha nem maradtunk kettesben. Az
első tanítási napon mindig hatalmas a zűrzavar. A szülők késnek. A gyerekek
sírnak, mert meg vannak ijedve, vagy éppenséggel oda sem figyelnek arra, amit
mondanak nekik, nem követik a szabályokat, sokkal inkább arra kíváncsiak,
meddig mehetnek el. Sokan elfelejtettek ebédet hozni, és bizony sok kicsi szív
hasadt meg, mert most maradtak életükben először idegen helyen.
Hatalmas szeretettel és türelemmel fordultam hozzájuk, jó sok energiámba
került, de be kell bizonyítanom nekik, hogy bizony jó helyen vannak.
Biztonságban. Tanulni és okosodni fognak az iskolában, és közben baromira jól
fogják érezni magukat.
Csak ez számított.
Reményt adni és tudást a rám bízott gyereknek.
És ez nekem örömet okoz, nagy ajándék!
Megremegtem, amikor belegondoltam, mi lenne, ha mindezt elveszíteném.
Egy keresztény szemléletű magániskolában dolgoztunk Tessával. Az
édesapám iskolája volt. Kilométer hosszú várólistája volt, annyian szerettek
volna nálunk tanulni, hiszen a környék legjobb oktatását nyújtottuk a
tanulóinknak. A tandíj nem volt kevés, ez tény, de nem dolgoztunk hatalmas
profittal, mert édesapám mindent visszaforgatott a közösségbe.
Büszke voltam, hogy részese lehettem ennek az egésznek. Mindenhol
segítettem, ahol csak szükség volt rám. De egyikünk sem gazdagodott meg
ebből.
Az iskolát tartottuk szem előtt. Azt, hogy működjön.
Elszorult a szívem.
Hogy nem állt valami jól a szénánk, az nem kifejezés. Elveszíthetünk
mindent.
Emiatt mentem el a klubba, bár egyáltalán nem gondoltam, hogy a gyenge
próbálkozásommal valóban tehetek valamit az iskoláért.
De az a rengetek készpénz, ami a tárcámban volt, azzal biztatott, hogy talán
mégsem tettem rossz lóra. Talán elég lesz a munkám, hogy a víz felett tartsam
magunkat, amíg édesapám kitalálja, hogy mitévő legyen.
 Hogy az iskola miként nyerhetné vissza régi pompáját.
Hogy miként hozhatná rendbe.
És nem csak az iskolát. Nem csak az anyagiakat. Hanem saját magát is. A
lelkét.
Tessa rántott ki a merengésből.
– Hahó! Föld hívja Edent! Dolgoztál múlt éjjel? Mindent tudni akarok!
– Igen, dolgoztam – válaszoltam, miközben bizseregni kezdett a mellkasom.
Felrémlettek előttem egy bizonyos férfi határozott és erőteljes arcvonásai. Nem
tudtam szabadulni az emlékétől.
Hihetetlen!
Bizonyára a durva alvásmegvonás mellékhatása. Nyilván ezért nem tudom
kiverni ezt a férfit a fejemből.
Nem hiszek a szerelem első látásra gondolatában, sem a hirtelen feltörő
rajongásban. Tulajdonképpen még a vonzás törvényében sem hiszek. Hogy
egyáltalán képes lennék ilyesmit érezni.
Azt hiszem, az összetört szívem már nem képes rendesen verni.
Tessa szemöldöke felfutott a homloka közepére, a szeplői pedig táncra
perdültek az orra körül.
– És ettől nézel így ki? Ez azért elég durva!
Hangosan kifújtam a benntartott levegőt.
– Nos, fél háromkor értem haza, és addigra már olyan fáradt voltam, hogy
képtelen voltam elaludni… és ez mind a te hibád! – tettem hozzá, hogy
eltereljem a témát.
– Az enyém? – hüledezett Tessa.
– Te hívtad fel a figyelmem a hirdetésre, és beszéltél rá, hogy jelentkezzek,
mert ott könnyen lehet jó pénzt keresni.
Mármint ugye anélkül, hogy vetkőzni kellene, bár őszintén szólva, amikor
tegnap beléptem a bárba, elbizonytalanodtam ezt illetően. Ezért is javasoltam…
Jaj, már a gondolattól is zavarba jövök! Ahogy szóba hoztam a táncot! Mintha
egyúttal megpróbáltam volna az ujjam köré csavarni Lawsont. Mintha ettől
megváltozna a véleménye.
Nevetséges!
Ugyanakkor, mégis meggondolta magát, nem? Végül is ezzel késztettem
cselekvésre, hiszen addig csak ült rezzenéstelenül.
Örüljek, vagy sem, hogy végül munkát adott?
Tessa hitetlenkedve mért végig.
– Csak ugrattalak. Nem gondoltam volna, hogy van merszed odamenni! Hogy
elég tökös vagy ehhez.
– Ehhez igazán nem kell tökösnek lenni. Elég, ha kellőképpen kétségbeesett
vagy.
– Ó, szerintem nagyon menő dolog! Kemény csaj vagy!
– Vagy inkább hülye.
Tessa megvonta a vállát.
– Hát, ez majd idővel kiderül.
– Utállak! – mondtam, miközben rosszallón meglöktem a vállát.
– Nem utálhatod a legjobb barátnődet. A legeslegkedvencebb emberedet. Azt,
aki mindig a keblére ölel. Akire mindig számíthatsz – sorolta egyre gyorsabban.
Elnevettem magam.
– Oké, oké, nem utállak. De azért közel állok hozzá – mondtam.
Elvigyorodott
– Inkább mesélj! Durva hely? Kerestél pénzt? Megpróbáltak felszedni? Ugye
igen? Tuti! Hányan kérték el a számod? Itt az ideje, hogy végre egy kis
izgalomban legyen részed!
Közel álltam hozzá, hogy ismét meglökjem, amikor egy kisfiú, aki teljesen
egyedül színezett egy kisasztalnál, odafutott hozzánk. Tulajdonképpen
megmentett.
A kisgyerek egy papírt lengetve futott felénk, miközben a legalább három
számmal nagyobb hátizsákja fel-le ugrált a hátán.
– Miss Murphy! Miss Murphy! Nézd, mit rajzoltam neked!
Aranyszínű haja volt, és nagyon kedves tekintete. Csoda cuki kisfiú. Már
akkor felfigyeltem rá, amikor reggel megláttam a padjában.
Tessa szerint beteges dolog tőlem, hogy minden kisgyereket megszeretek, akit
rám bíznak. De tény, hogy mindig akad pár olyan kicsi, akik nagyon
bedolgozzák magukat a szívembe, és ott is maradnak mindörökre. A szívem
azon csücskében kapnak helyet, ahol a kétségbeesett vágyakozás lakik, jól tudva
persze, hogy nekem már nem lesz erre esélyem.
– Mutasd csak! Mit rajzoltál? – kérdeztem kedvesen.
A fiúcska megállt előttem, majd felém hajolva odanyújtotta a rajzát.
– Ezt! Milyen lett? Tetszik?
Letérdeltem elé, elvettem a rajzot. A durva vonalak két pálcikaembert
ábrázoltak, nyilvánvalóan kettőnket, amint kézen fogva állunk a nap alatt.
Elérzékenyültem.
– Nagyon szép! – mondtam meghatottan.
A kisfiú arcán hatalmas mosoly terült szét.
– Akkor átmentem a vizsgán?
– Milyen vizsgán? – kérdeztem nevetve.
– Hát, hogy én legyek a legeslegjobb az egész osztályban!
Végigsimítottam a fején.
 – Egy percig se aggódj! Nagyon ügyes vagy!
Ha lehet, még szélesebben mosolygott.
– Jaj, ez nagyszerű hír! Meg kell mondanom apukámnak! Tudtad, Miss
Murphy, hogy az én apukám a legeslegjobb apuka az egész világon? – kérdezte,
miközben megragadta a kezem, és mellettem állva lóbálni kezdte. – Apa elvitt a
boltba, és megvett mindenféle ceruzát meg színest meg füzeteket meg mindent,
hogy csupa ötöst kapjak csak. Még új cipőt is kaptam! – mesélte lelkesen, majd
felemelte a bal lábát, hogy megmutassa az új cipőjét.
Mosolyra húzódott a szám.
– Úgy tűnik, tényleg nagyon jó apukád van.
– Aha! Ő a legjobb! Bár a bácsikám szerint néha elég nagy p-ö-cs tud lenni –
fogta hirtelen suttogóra a hangját.
Tessa majd’ megfulladt a visszatartott röhögéstől, én meg szigorúan
rámeredtem, hogy ne merészelje. Gyorsan a szájára tapasztotta a tenyerét, de a
szeme majd’ kiesett az erőlködéstől.
Nem is bírta, kirobbant belőle, de gyorsan elfordult, hogy legalább ne lássuk.
Igyekeztem tartani magam, pedig nekem sem ment könnyen, de végül
sikeresen visszanyeltem a feltörni készülő nevetést.
De Tessa visszafordult, és rám nézett. Láthatóan még mindig a nevetéssel
küszködött.
Gyorsan kihúztam magam, és megigazítottam a nyári ruhámat, mintha ez
bizony segítene valamit. Éreztem a közöttünk megfeszülő energiát, tudtam, ha
nem vetek ennek véget, a földön fetrengve fogunk röhögni.
– Nem mész még gyorsan egyet hintázni? Mindjárt vége a sulinak. Apukád
biztos hamarosan jön érted.
De a kisfiú még erősebben szorította a kezem.
– Nem, köszi, Miss Murphy. Jó nekem itt.
Oké.
Rendben.
Naná!
Tessa még mindig nevetgélt.
– Abbahagynád? – néztem rá jelentőségteljesen, némán, csak az ajkammal
formálva a szavakat.
– Most mi van? – vonta meg a vállát – Vicces volt, na! És… khm… láttad az
apukáját? Mert én igen. Úúúúristen, micsoda pasi! Tuti minden ujjára jut egy nő!
Tessa felé csaptam a szabad kezemmel.
– Észnél vagy?! – förmedtem rá.
De talán feleslegesen, mert a kis cuki fiúcska már nem ránk figyelt, az ábécé-
dalt énekelgette hangosan.
 Tessa ismét megvonta a vállát.
– Mint mondtam, őszinte vagyok, nem? Szóval, láttad a pasit?
– Nem, éppen a saját apámmal beszéltem.
Vagyis éppen azon voltam, hogy megmentsem ezt az iskolát és az apám házát.
Baromira nem értem rá az új apukákat bámulni.
Ennyi viszont elég is volt Tessának. Összeráncolta a homlokát.
– Hogy van édesapád? – kérdezte aggodalmasan.
Elszorult a torkom a szomorúságtól. A bánattól, amely napról napra, egyre
inkább kezdett maga alá temetni. Még mindig nem akartam elhinni, hogy ilyen
helyzetbe kerültünk.
– Aggódik. Maga alatt van. Nem tudja, honnan fogjuk előteremteni ezt a sok
pénzt, és közben még mindig nem tudja elhinni, hogy a testvérem képes volt
ilyen helyzetbe hozni minket.
Sőt, tulajdonképpen azt gondoltam, hogy apánk még mindig kifogásokat
keresett a testvérem viselkedésére. Egyszerűen nem akart tudomást venni az
igazságról. Nem volt hajlandó bevonni a rendőrséget még azok után sem, hogy
egyértelmű bizonyítékunk volt rá, hogy ő a felelős mindenért.
Az édesapám a legodaadóbb ember a világon. Képes lenne mindenkit
megmenteni, az egész világot felkarolni, nem csak a barátait, az idegeneket is.
Ennek persze az a következménye, hogy sajnos gyakran kihasználják.
Na de ha a saját vére teszi ezt az emberrel? A saját lánya? Az én testvérem?
Én is összetörtem. Erre igazán egyikünk sem számított.
Elöntötte a lelkem a bánat. A fájdalom a csontomig hatolt. Mély volt, és
elviselhetetlen.
Mindazok után, ami történt, nem értettem, hogy a testvéremnek volt még képe
idejönni és még több fájdalmat okozni. Hogy a fenébe képes ezzel a tudattal
tovább élni az életét?
A legjobban az fáj, hogy mindezek ellenére még mindig szeretem. Nagyon
hiányzik. Hiányzik az, ami régen köztünk volt, akkor, amikor még önmaga volt.
De mi az apámmal számíthatunk egymásra továbbra is, és én minden tőlem
telhetőt kész vagyok megtenni, hogy rendbe hozzak mindent. Támogatni
akarom, ahogyan ő is mindig támogatott engem.
Lenyeltem a rémisztő félelmem.
– Megígértem neki, hogy megpróbálom valahogy megoldani a helyzetet –
mondtam tömören.
Még véletlenül sem akartam, hogy bárki más tudjon erről a dologról. A többi
kolléga semmit nem tudott a szorult helyzetünkről. – Megígértem neki, hogy
megpróbálok valahogy összekaparni annyi pénzt, ami egyelőre segít elkerülni az
elárverezést, aztán majd meglátjuk, mit tehetünk.
 De, hogy ezt miként fogjuk megoldani, arról fogalmam sem volt.
Tessa felsóhajtott.
– Mindent te sem tudsz megoldani, Eden. Aggódom miattad.
– Mondja az, aki beküldött az oroszlánok barlangjába – válaszoltam szárazon.
– Nos, előbb-utóbb magadtól is idejutottál volna, szóval tök mindegy, hogy
mit mondtam, és mit nem. Mindenesetre, legalább jó irányba tereltelek.
Egyébként, milyen volt? De most tényleg! El sem tudom hinni, hogy azonnal
munkába állítottak. Ez azért durva!
Kifújtam az elmúlt éjszaka óta bennem feszülő elégedetlenséget.
– Nos, elég nyilvánvaló volt, hogy azért kellett azonnal kezdenem, mert a tulaj
próbára akart tenni.
– Ezt hogy érted? – húzta fel a szemöldökét Tessa.
– Nos, szerette volna bebizonyítani, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy ott
dolgozzak – magyaráztam.
Tessa mérgesen nézett rám.
– Vagyis? Hogy akarta bebizonyítani?
Megszorítottam a kisfiú kezét, aki még mindig ott énekelgetett mellettem.
Vigyorogva bámulta a többi gyereket. Tessa felé hajoltam.
– Sok ragadozó szeret eljátszadozni a zsákmánnyal, mielőtt megöli –
mondtam, majd jelentőségteljesen ránéztem.
– Óóó… – nyöszörögte a barátnőm. – Szóval így áll a helyzet!
– Ühüm!
– És persze fogadni mernék, hogy iszonyat jól néz ki a csávó, és
természetesen azt hiszi, hogy körülötte forog a világ.
– Ó, ez még csak meg sem közelíti a valóságot!
Nagyszerű férfi.
Szexi.
Ijesztő.
Totál nagy barom, de… valahogy furcsa módon oltalmazó is.
– Ha már a szexi pasiknál tartunk… – hajolt hozzám közelebb Tessa, majd
egy fehér Porsche Panamera felé biccentett, ami éppen akkor húzott be egy
szabad parkolóhelyre – megjött a kicsi apja.
Azt hittem, rémeket látok.
Hogy hallucinálok.
Eltűnődtem, nem vagyok-e valami beteges szívatás áldozata.
Hogy ugyan mit tehettem előző életemben, hogy most így büntetnek?
Mert kétség sem férhetett hozzá, hogy az a bizonyos parázsló tekintet éppen
rám tapad az út széléről. Láthatóan megfeszült az állkapcsa a felismeréstől, és
kiült a csodás arcára az ellenszenv.
 Vagy nála ilyen, ha jókedvű?
Biztos voltam benne, hogy az új főnököm érkezett meg.
Hirtelen szorosabban fogtam a kicsi kezét. Ösztönösen.
Egyszerűen védeni akartam.
Futkosott a hátamon a hideg. Valahogy elöntött a félelem. Attól, ami előttem
állt.
Valami ismeretlen, amitől nagyon tartottam.
A csodás férfi kikászálódott a feltűnő kocsiból, amilyet soha nem képzeltem
volna el mellé, de ott és akkor tökéletes volt az összhang.
Felegyenesedett.
– Ott van! Ott van! – kezdett ugrálni a csöppség mellettem, majd heves
integetésbe kezdett. – Szia, apu! Apu! Itt vagyok!
Az átható tekintete ekkora távolságról is szinte rám zúdult. Hirtelen
megszédültem, megremegett a térdem, és kiszáradt a torkom.
Trent Lawson közeledett a kapu felé, amolyan „leszarom” magabiztossággal,
hiszen legalább tizenöt tábla figyelmeztette a szülőket, hogy maradjanak a
kocsik mellett, míg kikísérik a gyerekeket.
Volt egy olyan érzésem, hogy ez a férfi nem kimondottan szabálykövető.
Nagyjából úgy volt felöltözve, mint az éjjel: fekete farmer, fekete póló és
fekete bakancs volt rajta. A kilátszó, tetovált bőre szinte obszcénnak hatott.
Késztetést éreztem, hogy felnyaláboljam a mellettem álló kisfiút, és gyorsan
bevigyem, hogy biztonságba helyezzem, ahogy aztán az összes többi gyereket is.
Vészhelyzeti evakuálás.
De természetesen csak dermedten álltam.
Teljesen ledöbbentem.
– Ő az apukád? – motyogtam.
Hát persze! Gage Lawson.
Ez valóban beteg poén az élettől.
– Aha! Ő! – ugrált vidáman a kicsi. – Mondd meg neki, hogy ügyes voltam!
Jó, Miss Murphy? Olyan büszke lesz rám!
Trent Lawson láthatóan határozott léptekkel közeledett. Végül csak
megtaláltam a hangom.
– Uram! Kérem, a kocsinál kell várakoznia! Még nem csengettek ki. Majd mi
kikísérjük a gyermekét. Bejelentkezés nélkül nem léphetnek a szülők az iskola
területére.
Lawson, kezével a kapu kilincsén, megtorpant, majd arrogáns mosolyra
húzódott a szája.
– Valóban? – kérdezte.
– Igen, valóban – válaszoltam határozottan, egyenesen a szemébe nézve.
 Úgy nézett rám, mintha az esküdt ellensége volnék.
– Nos, csak hogy világosan lássak! Istentelenül sok pénzt fizetek azért, hogy a
fiam itt tanulhasson, és nem akkor jövök érte, amikor akarok?
– Uram, ön a fia taníttatásáért fizet, nem azért, hogy én útbaigazítást adjak.
– Hmm… ezek szerint tévedtem.
– Ezek szerint igen.
Ismét megfeszült közöttünk az energia. Éppúgy, ahogy múlt éjjel;
egyértelműen, szinte tapinthatóan. Csak ezúttal volt benne valami más is.
Mintha erősebb lettem volna ebben az összecsapásban, miközben egymás
szemébe bámultunk.
– Várnod kell, apa! Mondtam, hogy csak jó jegyeket fogok kapni! Te meg
tönkreteszel nekem mindent, mert nem tartod be a szabályokat!
Tessa kuncogni kezdett.
Egy másodperccel később megszólalt a csengő. Kiszakított abból a
transzállapotból, amiben a férfi tekintete tartott. Hirtelen összerezzentem.
A gyerekek visítva rohantak a fal mentén sorakozó táskáikért.
– Kérem, holnap várakozzon az autójában! – szóltam oda, majd kelletlenül
bár, de elengedtem Gage kezét.
– Majd meglátom, mit tehetek ez ügyben – válaszolta Lawson lenéző
hangsúllyal, gúnyos mosoly kíséretében. Pont olyan volt, mint amilyennek az
éjjel megismertem.
Gage futva indult az apja felé, ormótlan táskája esetlenül ugrált fel-le a hátán.
Visszanézett rám, majd hátrafelé futva odakiáltott:
– Ne aggódj, Miss Murphy! Holnap is jövök!
Amikor a kicsi odaért Trenthez, a férfi kinyújtotta felé a kezét, és egy
pillanatra teljesen megváltozott a viselkedése. Lenézett a fiára, Gage pedig
rámosolygott.
Trent tekintete védelmező, gyengéd és kedves volt.
Biztos csak képzelődtem!
Aztán megfordultak, és elindultak a kocsi felé, de Lawson természetesen azért
még flegmán odaszólt a válla felett.
– Nemsokára találkozunk, kiscica!
Elöntött a méreg. Éreztem, hogy elvörösödöm. A pulzusom egyenesen
száguldozni kezdett. És ott volt ismét az a fura érzés, ami már tegnap is a
hatalmába kerített.
Lehetetlenség!
Visszasétáltak a Porschéhoz, én pedig földbe gyökerezett lábbal bámultam,
ahogy besegíti a fiát a gyerekülésbe, majd a kocsit megkerülve bepattan a
kormány mögé.
 Mielőtt elindult volna, még rám bámult, aztán kilőtt.
Karmok mélyedtek a felkaromba.
– Te jó ég! Eden Jasmine Murphy! Mi a franc volt ez? – sziszegte Tessa. – És
ne kezdj nekem félrebeszélni, mert már most érzem, hogy kifogások után
kutatsz, márpedig nem hagyhatsz válaszok nélkül! – követelőzött hadonászva.
– Hogy mi volt ez? Az új főnököm, kérlek – válaszoltam, a kocsi után
bámulva.
 5. FEJEZET

Eden

Az élet döntések sorozata.

Néhányat könnyebb meghozni, néhányat meg nehezebb. Néha napokba telik,
mire sikerül döntést hozni, és van, hogy évekig is húzódhat. Akad persze olyan
is, ami egy pillanat műve.
Vannak hibás döntések, és vannak, amik észszerű megfontolás után születnek.
Az utóbbiak bölcs, előrelátó megfontoltság következményei.
Feketén-fehéren azok.
Egyértelműen.
De ha nem?
Nos, akkor azok szürkék.
Elmosódottak.
Homályosak.
Sűrű, tejszerű köd lengi körül őket.
Párás, áthatolhatatlan sűrűség.
Nos, pont ezt éreztem, amikor kiléptem az öltözőből a homályos folyosóra.
Beraktam a szekrénybe a táskám, és felvettem egy tiszta kötényt. Farmer és póló
volt rajtam.
Mintha a bizonytalanságba léptem volna ki.
Egy egészen más világba, amelynek nem ismerem a szabályait.
Ahol mindent megkérdőjelezek.
Vagy csak a tudatalattim éreztette velem, hogy hibát követek el? Hogy
keresem a bajt?
Talán csak rossz előérzet kerített a hatalmába, ahogy óvatosan a konyha felé
haladtam. A rossz előérzet ott kavargott a sűrű, homályos levegőben.
Nyilvánvalóan válaszút elé kerültem. Vagyis döntenem kellett. Menjek
tovább, vagy forduljak azonnal vissza?
Nos, én az a bolond voltam, aki továbbhalad az ismeretlen felé.
Már majdnem a konyhához értem, amikor megéreztem magam mögött
Lawsont. Mintha érzékelte volna, hogy elhaladtam az irodája előtt. Persze az is
lehet, hogy figyelt, várt.
A ragadozó, aki még játszadozni akar a prédájával, mielőtt levadássza.
Zakatolt a szívem, bizsergett a bőröm, reszketve vettem a levegőt, ahogy
lelassítottam a lépteim, majd megfordultam.
Trent Lawson az irodája bejáratánál állt, és koromfekete tekintetével úgy
méregetett, mintha egyenesen belém akarna látni.
Valószínűleg úgy olvasott bennem, mint egy nyitott könyvben. Nyilván tudta
már, hogy milyen vagyok. Érezte a kétségbeesésem és az elszántságom. De
kiszagolta a sebezhetőségem is.
Ugyanakkor a sebezhetőség nem feltétlenül egyenlő a gyengeséggel. Néha
kimondottan erőt ad, hogy képes légy tovább küzdeni. Még elszántabbá tesz,
még keményebbé, hogy elérd azt, amire szükséged van.
– Nocsak, ki érkezett meg közénk? Miss Murphy! – mondta olyan
hangsúllyal, mintha bűn volna. – De legalább eljött.
Felemeltem a fejem, és egyenesen a szemébe néztem.
– Azt gondolta, hogy nem jövök?
Elnevette magát, zsebre dugta a kezét, majd olyan közömbösen, szinte
ártatlanul dőlt neki a falnak, mint a ma született bárány. De nem vagyok hülye,
engem nem vezet meg!
– Nos, arra számítottam, hogy talán összeférhetetlenségre hivatkozva…
Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a heves szívverésem. Úgy dörömbölt,
hogy azt hittem, kiszakad a mellkasomból.
– Összeférhetetlenség?
Nos, tagadhatatlanul az okozott inkább gondot, ahogy ebben a pillanatban
felém indult. A csávó mégiscsak a főnököm, vagy mi a szösz! Láthatóan
magasról tett rá.
Volt egy olyan érzésem, hogy nem egyszerűen nem tartja be a szabályokat,
hanem egyenesen ő hozza a saját szabályait.
– Nos, be kell valljam, eléggé sokkolt, amikor ma odagurultam az iskola elé,
és láttam, hogy kézen fogva álltok a fiammal, de nem lepődtem meg túlzottan,
hiszen pont egy ilyen iskolába illesz – mondta nyersen.
Sarokba szorított.
De olyan lassan és fondorlatosan, olyan ravaszul, mint egy igazi ragadozó.
Először csak óvatosan közelített, majd mire észbe kaptam, már torkon ragadott.
Nem volt menekvés!
A hátam a falnak ütközött, ő pedig ott magasodott előttem. Egy igazi, vonzó,
férfias férfi.
Összecsaptak az energiáink.
 Felforrósodott körülöttünk a levegő.
Ijedten kapkodtam a levegőt, de hiba volt, mert egyenesen őt lélegeztem be.
Megtelt a tüdőm az illatával. Szerecsendió, bőr, s talán némi dohány.
Ugyan ki az a bolond, aki közelebb hajolna, hogy beszívja?
Nos, én.
Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a forró bőréhez nyomjam az
orrom, és belélegezzem, hogy végighúzzam a tetovált nyakán, egészen a kitárt
szárnyú, csontvázfejű bagolyig.
Sajgott az ujjam, annyira vágytam rá, hogy megérintsem.
Biztos valami baj van velem!
De tehetetlennek éreztem magam.
Rátapadt a tekintetem, egészen közelről, és képtelen voltam nem bámulni a
bőrét. Ma este eléggé mélyen laza nyakú póló volt rajta, így el tudtam olvasni a
mellkasára tetovált, rengeteg szín és forma alatt megbúvó betűket: Száguldásra
születtem, száguldva halok meg.
Teljesen elszédültem, nem is értettem, mi kényszerít arra, hogy érteni akarjam.
Miért akarom egyáltalán érteni? Miért akarom megkérni, hogy magyarázza el, ki
ő, és milyen ember? Hogy miként lehet egy ilyen durva és ijesztő férfi egy ilyen
édes kisfiú apja? Miért érdekel?
Hiszen csak tegnap ismertem meg, és alig beszéltünk, mégis a csapdájába
estem. Teljesen lesepert a lábamról.
– Nincs igazam, Miss Murphy? – hajolt hozzám közelebb. A hangja mély és
csábító. – Pont oda vagy való, azok közé a gyerekek közé. Az ártatlan lelkek
között a helyed.
Hirtelen az állkapcsomon éreztem az ajkát.
Hozzám ért.
Fellobbantam.
Valami azonnal megsemmisült bennem.
Libabőrös lettem, a fejem pedig hátrahanyatlott az érzéstől, ami végigfutott az
egész testemen. A hasamban koncentrálódott.
Tovább mormolta a szavakat, egyenesen a nyakamba és a fülembe, mintha
vádaskodna.
– Fogadjunk, hogy még hittant is tanítasz.
Ó, atyám!
Micsoda pöcs!
Nagy nehezen ellöktem magam tőle.
– És ha igen, akkor mi van?
Mert tényleg.
De miért kellene magyarázkodnom? Valamiért mégis magyarázkodni akartam.
 Trent elnevette magát.
– Csak pont azt bizonyítja, amit abban a pillanatban gondoltam, amikor múlt
éjszaka megláttalak. Hogy nem vagy ilyen helyre való.
Összefontam a karom a mellkasomon, hogy némi távolságot nyerjek.
– Semmit sem tudsz rólam!
– Nos, elég rád néznem, és mindent tudok, amit tudnom kell.
– Mi a fene bajod van velem?
Hirtelen a fal túlsó feléhez lépett, otthagyott, nekem pedig elállt a lélegzetem.
A falnak dőlt, és csak mosolygott.
Ugyan egy jó lépésnyire volt tőlem, mégis éreztem. Megtelt a jelenlétével a
levegő.
Teljesen maga alá temetett az aurája.
Megrészegített.
Ó, nem hagyom magam, ennél azért okosabb vagyok!
– Mi a bajom? Semmi bajom, az égvilágon. Éppen szívességet teszek neked,
kiscicám.
– Hűha! Milyen lovagias! Csak nem a kerekasztal egyik lovagjához van
szerencsém?
– Azt azért nem mondanám – nevetett nyersen Trent –, de érted, kiscicus,
talán arra is hajlandó volnék.
Ez most komoly? Szinte biztos voltam abban, hogy a csávó kész lenne
szemrebbenés nélkül darabokra tépni.
Beletúrt a fekete hajába, és talán most először komolyan csengett a hangja.
– Figyelj ide, Eden… ez rossz hely.
Szinte éreztem, ahogy megmozdul körülöttünk a levegő, és esküszöm, hirtelen
sebezhetőnek láttam.
– Szóval, azt akarod mondani, hogy rossz ember vagy?
Durván őszinte kérdés volt.
Tessa állandóan kritizált emiatt. Mindig a jót keresem az emberekben,
állandóan kutakodom, mert hiszem, hogy mindenkiben igenis ott van a jóság.
Hogy mindenkinek van mit adnia, mindegy honnan, milyen körülmények közül
érkezik.
Ezúttal is kétségbeesetten kerestem a jót.
– Mégis mit gondolsz, Miss Murphy? – kérdezte fenyegető hangsúllyal.
Gyengéd hangszíne hirtelen acélosra keményedett.
– Azt gondolom, hogy nincs hibátlan ember, Mr. Lawson.
Kitágultak az orrlyukai, és váratlanul közelebb lépett, fölém magasodott a
hatalmas termetével. Még éppen nem ért hozzám, de olyan közel hajolt, hogy
majd’ összeért az orrunk hegye.
 Szinte szikrázott körülöttünk a levegő.
– Nos, hibának számít-e az, amit újra és újra elkövetünk? Ha az elkövetett
bűneinkre alapozzuk az életünket? Ha azok által leszünk azzá, akik vagyunk?
Akaratlanul… ösztönösen… mert teljesen hülye vagyok, nem is tudom, de
kinyújtottam felé a kezem, és megérintettem a mellkasán az írást.
– Motorozol?
Mint egy igazi motoros? Ez a klub is ezért van? A kétség és a félelem
egymásnak feszült bennem, szinte pusztító zűrzavart okozva a fejemben, és én
mégis csak bámultam rá, könyörögve várva a válaszát.
Reszketve fújta ki a levegőt.
Egy pillanatig levegőt sem vett.
Aztán hirtelen megragadta a csuklóm, és úgy elrántotta a kezem a mellkasától,
mintha attól félne, hogy egyenesen a szívéig vájom az ujjaim, kikutatva a
legbensőbb titkait, pont úgy, ahogy ő tette velem.
Arcán harag lángolt.
– Mégis mit gondolsz, mit csinálsz?
Megráztam a fejem.
– Őszintén szólva, nem tudom – feleltem zavarodottan.
Szigorúan összevonta a szemöldökét, és összeszorította a száját. Kívánt.
– Jobban tennéd, ha távol tartanád magad tőlem, kiscica – morogta mély
hangon.
– Azt kellene tennem? – csúszott ki a számon. De tudtam, hogy van itt valami,
valami, ami a szemnek láthatatlan, de éreztem, ahogy lüktet a levegőben. Soha
nem éreztem még ilyet.
Ott lüktetett kettőnk között.
Életre kelt.
Heves és intenzív volt.
A lelkem óvatosságra intett, meg fogom bánni.
– Szerintem tisztában vagy a válasszal.
Összeszedtem minden bátorságom.
– Akkor miért szegeztél a falhoz?
– Ahh… – Az ujjbegye hirtelen végigsimított az arcom élén, ő pedig csak
bámult rám parázsló tekintettel. Élvezte, hogy ilyen hatással van rám, teljesen
libabőrös lettem ugyanis.
Trent oldalra döntötte a fejét, úgy nézett a szemembe.
– Nos, ez az egymillió dolláros kérdés. Ugye? Hogy miért nem tudom levenni
rólad a szemem tegnap óta? Hogy miért gondoltam rád, miután már elmentél?
Miért gondolkodtam azon, hogy vajon milyen selymes lehet a bőröd –
magyarázta, miközben közelebb hajolt a fülemhez –, és hogy vajon milyen az
ízed?
Hirtelen hátrébb lépett.
– Nos, azt hiszem, én vagyok a bolond kettőnk közül, hiszen ugyanezekkel a
gondolatokkal ébredtem fel.
Vonzalom.
Először csak pislákolt, de végül lángra lobbant.
Érezni lehetett a levegőben.
Borzasztó ötlet.
Elismerni, hogy ez, amit érzünk, tulajdonképpen bűn. Olyan döntés, amit
tudom, hogy nem szabadna meghozni.
Feketén-fehéren.
Egyértelműen.
De éreztem a vonzódást.
A vágyat.
És számomra ez az érzés felért egy csodával.
Elképzelhetetlen volt.
– Édesapa vagy. – Ez, hogy ismerem a fiát, azt az édes kisfiút, teljesen
ellágyította a hangom.
Képtelen voltam elhinni, hogy egy ilyen gyermek apjában csak romlottság és
gonoszság lakozhat.
– Ó, igen! – sóhajtotta érzelmesen.
– Gage – kezdtem, de olyan nehezemre esett kimondani a nevét. Mintha
valami szent dologról beszélnék. – A fiad…
Az első pillanattól fogva erős kötődést éreztem a kisfiúhoz is. Ösztönösen.
Nem szabadott volna.
– Cuki kölyök? Egy rosszcsont? A legédesebb kis szarházi, akit valaha láttál?
– sorolta Trent mosollyal a szája sarkában.
Cuki. Cuki. Cuki.
A szívem teljesen furán vert.
Jesszusom, tényleg veszélyes terepre tévedtem!
– Igen, az – motyogtam, és magam is elmosolyodtam. – Valóban az egyik
legcukibb kiskölyök, akit valaha láttam.
– Csak jót örökölt tőlem – mondta, mintha hallotta volna a ki nem mondott
kérdésem. Valószínűleg az arcomra volt írva.
– Sokra tart téged
Trent felhorkant.
– Persze, mindig az egekig dicsér.
Elfordítottam az arcom, nem mertem a szemébe nézni, de aztán összeszedtem
magam.
 – Te… nős vagy? – nyögtem ki végül.
Akkor vettem észre, hogy remegek. A torkomban hatalmas gombóc feszült,
majd’ megfulladtam tőle, de annyira féltem a válaszától!
Trent felmordult, kissé elhúzódott, de csak éppen annyira, hogy még lássam
az arcát.
– Szerinted úgy nézek ki, mint aki nős?
Beharaptam az alsó ajkam. Most erre válaszolnom kellene?
Trent megrázta a fejét.
– Egyetlenegy ember felé vagyok elköteleződve, és az a fiam. Na meg persze
a klubomért is felelős vagyok, és még a testvéreimért is, de itt vége is a listának.
Rendben.
Oké.
Ez is egy figyelmeztető jel.
Eléggé elutasításszaga volt.
Pislogtam, és próbáltam magamban tisztázni, hogy mit is érzek.
Mi ez a zsibbadás a hasamban? Ez a szorító érzés a mellkasomban?
Akkor most ennyi?
Akarom, kívánom ezt a férfit?
Akarom, hogy megérintsen?
Akarom én őt érinteni?
De mi a fenéért?
Minek vájkáljak számomra tiltott területen?
Hogy valami olyasmit tapasztaljak meg, amit még soha életemben?
Hogy megéljem azt az érzést, ami hirtelen elhatalmasodott rajtam?
Egy forró, veszélyes érzést, ami ezernyi csomóba köti a gyomrom?
Amilyet már ezer éve nem éreztem?
Hirtelen elöntött a bűntudat. Magamnak is nehezen vallottam be, nem volt
kellemes, de ha igazán őszinte akartam lenni, akkor tulajdonképpen még soha
életemben nem éreztem ilyet. Még soha nem éreztem ennyire erősen, ilyen
intenzíven, mindent elsöprő módon, mint most. Ez más volt.
Ziháltam a felismeréstől, közben kirázott a hideg, nem is egyszer, és ez a
lüktetés egyre csak erősödött a lábam között, ahogy Trent lassan közelebb
araszolt.
Fölém magasodott.
Elnevette magát. Mélyen és sötéten. Mintha minden egyes gondolatomat
látná.
Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcom.
– Már megint a tűzzel játszol…
Az érintésétől szétnyílt a szám, ő pedig végigsimított a hüvelykujjával az
ajkamon.
Azonnal lángra lobbant.
– Kurvára édes vagy! – suttogta.
Parázslott a hamuszínű szeme. Fura, fekete lánggal égett.
A fekete lángok teljesen rabul ejtettek, csak bámultunk egymásra.
Vágy.
Sóvárgás.
Félelem.
Láttam. Ugyan csak egyetlen másodpercig, de megláttam, és mielőtt mozdult
volna, már tudtam.
Trent elhúzódott, és az arca minden vonása egy csapásra megkeményedett.
Mintha nem is élne. A viselkedése is éppoly rideg lett.
– Menned kellene dolgozni.
Ismét végigfutott a hideg a hátamon, de ezúttal nem esett jól.
Majdnem összecsuklott a térdem.
Összeszorult a torkom, elnehezedett a mellkasom.
Összezavarodtam. Nagyon fájt.
Amikor el akart menni, hirtelen odanyúltam, és megragadtam a csuklóját.
Micsoda bolond vagyok! Bolond! Bolond! De mégis, az egész testem hirtelen
ismét életre kelt. Olyan sokáig volt tompa és érzéketlen!
– Nem… nem értem! – motyogtam.
Megfordult, kirántotta a csuklóját a kezemből, és elhúzta tőlem.
– Nincs mit érteni, kiscicám! Én rosszfiú vagyok, te pedig egy rendes lány.
Jobban teszed, ha távol tartod magad tőlem. Ennyi.
Megráztam a fejem.
– De nekem ez nem ilyen egyszerű!
Összeszorította a száját.
– Nagyon megy nekem, hogy tönkretegyem, ami jó.
Ez is egy figyelmeztető jel.
Bár eléggé bánatosnak tűnt a hangja.
Jobbra-balra, fel-le kapkodtam a tekintetem, mielőtt ismét képes voltam a
szemébe nézni. Nem tudtam semmit az életéről, de abban biztos voltam, hogy
nem fényes a múltja. Vajon miért kell vájkálnom, miért nem tudom ennyiben
hagyni?
Kerestem az utat a lelkéhez.
– Ez Gage-re is vonatkozik? Veszélyben van?
Remegett a hangom, amikor feltettem a kérdéseket, de nem érdekelt. A gyerek
mindig az első! De Gage-hez, éreztem, másképp kötődöm, mint a többi
gyerekhez. Már amikor először megláttam, így volt.
 A ragadozó egy szempillantás alatt lecsapott.
Trent a falhoz szegezett. A tenyeremet a falnak nyomtam, hogy állva tudjak
maradni. Ő a fejem mellett kétoldalt támaszkodott a falhoz, teljesen bekerített,
brutálisan vibrált az energiája. Mintha ketrecbe zárt volna. Veszedelmes,
mindent elsöprő erő.
– Hogy veszélyt jelentek-e a fiamra? Miss Murphy! Már csak a gondolat is…
Ha csak a haja szála meggörbülne, ha valaki bántani merné, előlem nem
menekülhetne meg. A fájdalomtól, amit én okoznék cserébe… Rájuk jelentek
veszélyt, nem a fiamra.
Elszorult a torkom, nyelni sem bírtam. Remegett a lábam, összekoccant a
térdem.
Tudtam, hogy a legtöbb szülő ugyanezt mondaná, hogy bármit megtennének a
gyermekükért, kicsinálnák azt, aki bántani meri. Ez teljesen természetes. De
Trent Lawson? Egyértelmű volt, hogy nem csak üres beszéd, hogy nem túloz
egy cseppet sem.
Ennek a férfinak bizonyos, hogy vér tapad a kezéhez.
Szinte éreztem a vér szagát.
Éreztem a számban az ízét.
Éreztem, ahogy sugárzott a lényéből.
Az aurájából.
– Majd imádkozom, hogy soha ne kerüljön ilyen helyzetbe. És te sem –
jelentettem ki, és így is gondoltam.
Hátrébb lépett, elengedett. De a lelke továbbra is fogva tartott.
Mindkettőnk tekintete tele volt kimondatlan kérdésekkel. Hamu- és
koromszínű, parázsló szeme nem eresztett, egyre mélyebbre rántott.
Mélyebbre és mélyebbre.
– Szerintem jobb, ha hazamész. – Nem utasítás volt, sokkal inkább kérés.
Megpróbáltam lenyelni a torkomat feszítő gombócot.
– Nem maga az egyetlen, akinek gondjai vannak az életében, Mr. Lawson.
Nem ön az egyetlen, aki bármit megtenne, hogy védje a családját – mondtam ki
az igazságot, visszatérve a magázáshoz.
Eltűnődtem, vajon valóban annyira különbözőek vagyunk-e. Nem mindnyájan
arra törekszünk, hogy megadjunk mindent a szeretteinknek?
Az arcomat fürkészte, mintha hazugságon akarna kapni.
– Erről van hát szó? A családjának kell a pénz?
Bólintottam.
Keserűen elfintorodott.
– Férjnél van?
Elöntött a bánat, a szomorúság és az üresség.
 Oldalra döntöttem a fejem, úgy néztem rá, majd a saját szavaival válaszoltam
neki:
– Úgy nézek ki, mint aki házas?
Csak hát nekem nyomós okom volt erre. Ígéretek. Szerelem. Lelkem
legmélyebb fájdalma.
Trent habozni látszott, végül bólintott.
– Oké, rendben.
Elmosolyodott, majd hátrébb lépett.
Mintha eldöntötte volna, hogy falat emel közénk. Nem volt sem kedves, sem
elutasító. Közömbösnek tűnt.
Úgy éreztem magam, mintha most köpött volna partra a víz, miután már
éppen megfulladtam.
Kapkodtam a levegőt, próbáltam lélegezni, életben maradni.
Egy pillanatra a szemébe bámultam.
A gyönyörűségbe.
A veszélybe.
Azt a férfit bámultam, aki évek óta elsőként életre tudott kelteni.
Meg akartam őt ismerni, bár a lelkem figyelmeztetett, hogy nem fog tetszeni,
amit találok.
De nem érdekelt.
Előtört belőlem az éhség.
Sosem elégíthetem ki, nem leszek olyan könnyelmű. Tudtam, hogy soha nem
gyógyulna be az a seb, amit ez a férfi ejtene a szívemen.
De élveztem, azt hiszem, kimondottan élveztem az érzést, hogy élek. Ennyi év
után.
– Köszönöm, Mr. Lawson! Igazán köszönöm! Nagy szükségem van erre a
munkára.
Ellöktem magam a faltól, és szinte kényszerítettem magam, hogy a konyha
felé induljak.
– Kiscica!
Ez a nevetséges becenév úgy hangzott a szájából, mint a kéjes simogatás.
Megálltam, de nem fordultam vissza.
– Lejárt a próbaidőd. Menj, öltözz át! Ma este elkezdjük a
koktélmixertréninged.
– Tessék? – perdültem hátra.
Trent arrogánsan elvigyorodott.
– Mindenki a mosogatással kezdi, nem tudtad? – vetette oda, majd sarkon
fordult, és eltűnt az irodájában.
Csak álltam a folyosón, és értetlenül bámultam.
Zavarodott és egyben hálás is voltam.
A torkomban dobogott a szívem, és forgott körülöttem a világ.
Mintha ostorral csaptak volna arcon.
 6. FEJEZET

Trent

Kimentem az épület mögé, nekidőltem a falnak, és rágyújtottam. Beszívtam a

füstöt, hagytam, hogy elteljen vele a tüdőm. Felhúztam a lábam, és a falnak
tapasztottam a talpam. A csillagokkal pettyezett fekete égboltra bámultam.
Próbáltam összeszedni magam, rájönni például, hogy mi a büdös francot
csináltam odabent. Hogy a fenébe fogom kezelni a helyzetet?
Kimenekülök a saját klubomból, és elbújok? Bassza meg!
De egyre nehezebb Eden Murphy közelében tartózkodnom, nehéz úgy
tennem, mintha hidegen hagyna. Folyton bámulom. Olyasmire vágyom, amire
gondolnom sem szabadna.
Múlt héten, az iskola előtt, amikor rádöbbentem, hogy ő Gage tanító nénije,
azonnal eldöntöttem, hogy egy bizonyos határt nem lépek át. Húznom kell egy
vonalat. Muszáj.
A döntésemnek valószínűleg köze volt ahhoz, amit akkor éreztem, amikor az
iskola elé kanyarodva megláttam, ahogy kézen fogva állnak egymás mellett.
Mintha szíven szúrtak volna.
Majd’ belepusztultam.
Hirtelen, a semmiből tört rám ez az érzés, ez a vágy, ami nyilvánvalóan kész
őrültség.
Tudom jól, hogy sosem történhet meg, már úgyis elrontottam az egészet, de
még mindig a bűvölete alatt álltam. Tudtam, hogy csodálatos és nagyon jó lenne.
Valami olyasmi, amit hiányoltam az életemből.
Hit, szépség, remény.
Na igen.
Tiszta őrültség.
Ilyen kártyát nem osztottak nekem odafent.
Már elrontottam mindent. Túl sok rosszat tettem életemben. De ami még
fontosabb, nem tehetem kockára azt, amim van, ami a legfontosabb az
életemben. Nem mehetek olyasmi után, ami sosem lehet az enyém. Amúgy is
csak egy újabb tétel lenne a bűneim hosszú lajstromán.
Persze az sem segített, hogy Gage már az első nap arról csacsogott egész úton
hazafelé, hogy Miss Murphy mennyire csodálatos. Hogy milyen szép. Hogy
mennyire okos. Hogy biztosan ő a kedvenc tanítványa, bár ezt sosem mondaná el
a többieknek, hogy ne szomorítsa el őket.
Azt hittem, szétrobban a mellkasom a nekifeszülő érzések alatt, amikor a
visszapillantó tükörbe nézve megláttam Gage arcát, ahogy átéléssel, örömmel
mesélt.
Csak ez számít.
Szóval teljesen egyértelmű volt, hogy kereteket kell szabnom, hogy azonnal
be kell fejezzem azt, amit még el sem kezdtem.
A fiam tanára. Kész. Ennyi. Vége.
Még aznap este, az irodám előtti folyosón el akartam mondani neki, mi a
helyzet, elküldeni, véget vetni az egésznek. Persze minden másképp alakult.
Maguk alá temettek az érzések.
Nem tudtam neki ellenállni. Muszáj volt hozzá közelebb mennem.
Bizseregtek az ujjaim a vágytól, hogy megérintsem.
Vonzott a csodás, tiszta szépsége.
De mint egy hülye pöcs, az arcába vágtam mindent. Bár mi mást csinálhattam
volna, hiszen nem is tudok mást. Azt hittem, messzire elűzöm a
viselkedésemmel, de épp ellenkezőleg.
A falhoz szorítottam a csodás testét, a szíve hevesen vert, ő pedig zihálva vette
a levegőt.
A farkam acélcsőként feszült a nadrágomnak.
Aztán valahogy kitárulkoztunk mindketten. Teljesen másféle kereteket
szabtunk, mint amiket terveztem, és végül még meg is köszönte nekem, hogy
kiszolgálhat a pult mögött.
Jól megkavart a csaj mindent.
Azóta vergődöm.
Lábujjhegyen mászkálok a saját klubomban.
Úgy teszek, mintha nem őrülnék meg a vágytól, hogy megérinthessem.
Mintha nem akarnék elveszni őszszínű tekintetében és édes testében. Lassan
beleőrülök a vágyba, annyira kívánom.
Nem-nem!
Csakis ismeretlenekkel kezdek.
Csak semmi kötődés!
Akkor nincs sérülés.
Ez fogom mantrázni.
A hülyeségemen kuncogva nekidöntöttem a fejem a falnak, majd kifújtam a
tüdőmben összegyűlt füstöt. Figyeltem, ahogy lassan semmivé foszlik. A józan
eszemmel együtt.
– Hali, tesó!
Azonnal vigyor terült szét az arcomon, ahogy meghallottam a nyers hangot.
Oldalra fordultam, és a sötétségbe bámultam. Jud hatalmas termete bukkant fel
az árnyak mögül. A saját üzletéből sétált át hozzám.
Ugyanazon a telken állt mindkét elhagyatott épület. Elhanyagolt és lepukkant
volt mindkettő. Az ő motorosüzletének be volt szakadva a teteje, az én
klubomnak pedig rothadt a belseje, és tele volt szeméttel.
Volt mit tenni.
Volt némi piszkos pénzünk, amit legális dologra akartunk használni.
Változtatni akartunk az életünkön, mielőtt rács mögé kerülnénk, ahogy
mindenki, akivel akkoriban lógtunk. Ezzel terveztünk, még mielőtt utolérne
minket a borzalmas vég.
Mindketten keményen dolgoztunk, mégis azt hittem, mindkettőnk lelkén
annyi bűn szárad, hogy teljes egészében sosem hagyhatjuk magunk mögött a
múltat. Utánunk nyúl, a lelkünkbe és a szívünkbe markol minduntalan.
Hatalmasat szívtam a cigimből, majd felé biccentettem.
– Merre jártál? – kérdeztem.
Már napok óta nem láttam. Állandóan dolgozott. Tisztára transzba esett, és
átszellemült, mialatt a régi, rozsdás ócskaságokba új életet lehelt.
– Dolgoztam – mormogta –, de ahogy látom, te már megint csak lógsz –
mondta nevetve, miközben végigsimított a fekete szakállán.
– Nem, dehogy! – válaszoltam én is nevetve. – Én most kezdek, nem úgy,
mint egyesek, akik már láthatóan végeztek is mára.
– Nos, tekintve, hogy nyakig alapozóban és festékben nyomultam az elmúlt
tíz napban, szerintem épp ideje volt.
– Nagy munka? – kérdeztem egy utolsót slukkolva, majd az ég felé fújtam a
füstöt, és gondosan eltapostam a csikket.
– Aha!
– Na, akkor jobb, ha bejössz, és iszol egyet – veregettem vállon.
– Egy nyelvet beszélünk!
– Tudom, mi kell ilyenkor.
Jud elnevette magát, és megszorongatta a vállam, míg én kinyitottam a
hatalmas vasajtót.
Milo, a hátsó és oldalsó rész kidobója mellett léptünk be a klubba.
Végigmentünk a folyosón, el az irodám, az öltöző, a pihenő, a raktár és végül
a konyha mellett.
Esküszöm, végig éreztem Eden illatát. Ezt az édes, mézes, jóleső illatot. Eltelt
vele a levegő. Édes volt, és csábító. Mintha a lelke is ott lett volna velünk.
Igen, biztos, hogy muszáj magam összekapnom, különben beleőrülök.
A folyosó végére érve beléptünk a hangosan lüktető bárba. Dugig megtelt, a
ma esti banda a fellépéshez készülődött. A második emeletről alálógó fények
tompán világítottak, homályos, derengő fényt varázsolva körénk.
A hangulat forró volt, csábító, lüktetett benne a szabadság érzése, a
lehetőségé, hogy elvesszünk a káoszban, ami még előttünk áll.
A leghátsó bokszhoz kígyóztunk, ezt nekem és a vendégeimnek tartották fenn.
Szándékosan nem néztem körül. Nem akartam utána kutakodni.
Jud nyögdécselve lehuppant a boksz bal oldalába, majd hatalmas tenyerével
megdörzsölte az arcát, mintha ezzel a kimerültséget is le tudná magáról
dörzsölni. Szétdolgozta magát a csávó. Leültem vele szembe.
– Még mindig úgy gondolod, hogy megérte maradnod? – kérdeztem.
Úgy voltam vele ugyanis, hogy én biztosan Redemption Hillsben maradok
mindörökre.
– Még mindig ezen kattogsz? – morrant.
– Aha.
– Akkor hagyd a fenébe! Bármit megtennék a kölyökért – mondta, miközben
elhelyezkedett a számára szűk helyen –, és érted is.
Megráztam a fejem, miközben a sörlap felett a tesómra pillantottam.
– Nem akarom, hogy miattam lemaradj valamiről. Hogy feláldozd magad.
Felhorkant.
– Én? Hisz te vagy az, aki áldozatot hozott, Trent! Aki pont azt tette, amit
tenni kellett. Aki felszabadított minket. Ezt soha nem tudom visszafizetni.
Megremegett a bensőm. Összecsapott bennem a gyűlölet és a gyötrelem.
Az elkövetett bűnök vonagló, bántó, égető kavalkádja, amely mindörökre
marni fogja a lelkem.
– Nem tartozol semmivel! Pont fordítva.
– A lófaszt!
Felsóhajtottam.
Jud előrehajolt. Hatalmas termetével majd’ felborította az asztalt.
– Hagyd abba az önvádaskodást! – morogta. – Nem a te hibád volt.
– Nem? – szegeztem neki a kérdést kihívón.
– Nem! – A barom képes volt vigyorogni. – És nem mellesleg neked
köszönhetően pont ott vagyunk, ahol lennünk kell. Szeretek itt lenni, ha lehetek
őszinte. Csendes, nyugodt életem van.
Lassan, nagyon lassan bólintottam. Túl nagy árat fizettünk ezért. Túlságosan
nagyot.
Hirtelen széles vigyor terült szét az arcán, miközben valahová jobbra bámult.
A bár felé. Nem is kellett odanéznem, hogy tudjam, Eden van ott.
Tulajdonképpen éreztem a jelenlétét, minden egyes mozdulatát, ahogy
körbement az asztalok között, Leannt követve. Még tartott a betanulás.
Éreztem a testét.
Éreztem a lelkét, apró szikrákat eregetve lüktetett a sűrű sötét levegőben.
Megbizseregtette a bőröm.
Tudtam, hogy ott van, mégis odanéztem.
Figyeltem, ahogy kecsesen áttört a tömegen.
Merészen, de félénken.
Magabiztosan, de mégis oly törékenyen.
Eden egy fekete, Feloldozás feliratú ujjatlanban volt. Ez volt tulajdonképpen
az alkalmazotti egyenruhánk. Vékony, rugalmas anyagból készült, követte az
alakot, így Eden karcsú vonalait is. Ráadásul kurvára szexi, szuperrövid
bőrsortban volt, amiből kilátszott a csodásan formás lába, és mindehhez térdig
érő, magas sarkú bőrcsizmát húzott.
Kibaszottul jól nézne ki mögöttem a motoromon.
Összerezzentem a gondolattól. Megdöbbentett a saját hülyeségem. Nem, ezt
nem engedhetem meg magamnak. Nem engedhetek teret ennek az erős vágynak.
Szeretném megérinteni… Hagyná! Tudom, hogy így lenne! De végül
meggyűlölne, ehhez nem fér kétség. Elcsábítanám. Bemocskolnám. De jó lenne!
Kurvára nem vagyok normális! Folyik a nyálam, hogy belemarhassak egy
ilyen édes gyönyörűségbe.
A szomjam hatalmasra nőt, amikor Eden Leannt követve az asztalunkhoz
sétált. Őszszínű, meleg tekintete egy másodpercre az enyémbe süllyedt, de egy
pillanattal később már profi, semmitmondó arccal nézett ránk.
Tekintve, hogy motorosok találkahelyén voltunk, ettől csak még inkább
kilógott a sorból.
Édes, izgató lány. A farkam majd’ kiugrott a nadrágomból.
– Helló-belló! A két kedvenc Lawson bratyóm személyesen! – köszönt ránk
Leann.
Nagypofájú csajszi, de totál felizgult azon ritka alkalmakkor, amikor Logan
bejött. Odavolt érte.
– Jaj, ne… még elpirulok! – adta alá a lovat Jud.
Alig bírtam visszatartani a röhögést.
Jud imádott flörtölni.
Leann Mississippiből költözött Kaliforniába, tele reményekkel. Híres akart
lenni. Nyilvánvalóan nem jött neki össze, és végül Redemption Hillsben kötött
ki, a kirekesztett fazonok között.
– Jól vagy? – kérdezte az öcsém, ezúttal komolyan.
 – Most, hogy látlak!
– Hízelegsz! – vigyorgott Jud.
– Csakis neked – tette a tesóm vállára Leann a kezét.
A csaj tudta, hogy kell bánni az emberrel. Kurvára helyes volt, nagyszerű
felszolgáló, és nagyon jót tett a bárnak. Eden felé intett, mintha ugyan nem
vettem volna észre, hogy ott áll. Teljesen kivoltam idegileg Eden energiájától. Ő
is láthatóan feszengett.
– Ő itt Eden, vadiúj csaj. Ma este nekem segít – mutatta be Leann.
Nos, nem az a fajta férfi vagyok, aki elszalasztana egy kínálkozó alkalmat, így
azonnal Eden felé fordultam, ami persze nem volt nehéz, figyelembe véve, hogy
amúgy is képtelen voltam másra figyelni.
Csupa remegő féktelenség. Határozott, csontig hatoló szépség.
Megosztotta a figyelmét Jud és köztem. Meglepetés, majd vidámság terült szét
a vonásain, amikor egyértelműen rájött, hogy testvérek vagyunk.
– Helló! – intett felénk kecsesen.
Jud hanyatt dőlt a bokszban, és úgy jártatta fel-le a tekintetét, mintha máris
azon gondolkodna, mi mindent csinálna Eden csodás testével.
– Igazán örülök, hogy megismerhetlek, Eden. Jud vagyok, ő pedig a
testvérem.
Hirtelen elöntött a düh.
Az a megmagyarázhatatlan fajta.
Ugyanis legszívesebben szétrúgtam volna a tesóm seggét, amiért máris
levetkőztette Edent a tekintetével.
– Részemről a szerencse, Jud.
– Vedd át az asztalt! – szólalt meg Leann. – Szerintem már készen állsz – tette
hozzá, majd hátrébb lépett, átadva Edennek az irányítást.
Tulajdonképpen ez volt az utolsó megmérettetés, amelyen az új
felszolgálóknak át kellett esniük, mielőtt egyedül pincérkedhettek. Engem kellett
kiszolgálniuk, így elbírálhattam, hogy valóban készen állnak-e a munkára, vagy
egyáltalán nem is kezdhetnek neki.
Tudtam, hogy Eden jól végezi a dolgát, mégis olyan szaggatottan vette a
levegőt, mintha versenyfutásra készülődne. Hirtelen határozottan előrelépett.
Összecsapott az energiánk.
Éreztem, milyen hevesen dobog a szíve.
Próbáltam lenyelni a torkomban nőtt gombócokat, és próbáltam nyugodtan
ülni, pedig a gyomrom minduntalan remegni és zsibbadni kezdett, ha a
közelemben volt.
Ökölbe szorítottam a kezem az asztal alatt, igyekeztem nyugalmat erőltetni
magamra.
 Eden egy pillanatra félénken rám nézett, majd határozottan felemelte a fejét,
és megköszörülte a torkát.
Majd’ megőrültem a rózsaszín nyelvétől, amikor megnyalta a száját.
– Üdvözlöm önöket a Feloldozásban! Mit hozhatok?
– Mit ajánlana? – kérdezte Jud. A faszkalap!
– Mit szeretne? Sörös fazonnak tűnik – válaszolta Eden oldalra döntött fejjel.
– Máris kiismert! – röhögött fel a testvérem.
– Igen, azt hiszem – mosolygott Eden. Kínzóan csábos mosoly volt.
Felizgatott.
Rám nézett, mintha kíváncsi lett volna, jól végzi-e a dolgát.
Csak hát bámulni kezdtük egymást. Ő engem, én pedig őt.
Ez a furcsa energia, ami belőle áradt, teljesen sokkolta az érzékeimet.
Végül megrázkódott, megköszörülte a torkát, és visszafordult a testvéremhez.
Elkezdte sorolni a csapolt söröket – mintha az elmúlt öt napban erre készült
volna.
Ő és Gage nyilvánvalóan tényleg jól megérthetik egymást.
Jud kiválasztotta a sörét, Eden pedig visszafordult hozzám. Mintha
kereszttűzben ültem volna, úgy csapott le rám az aurája, de a kedves, szelíd
tekintete mit sem változott.
– Önnek mit hozhatok, uram?
– Sage tudja, mit szeretek – nyögtem ki nagy nehezen.
– De én nem tudom – búgta felém olyan kéjes hangon, hogy… azonnal meg
akartam baszni!
Igen.
Le akartam vetkőztetni, és le akartam fektetni.
Magamra erőltettem egy vigyort.
– Nos, Miss Murphy, van egy üveg Macallan a pult mögött, a nevemre
címkézve. Tisztán szeretem.
Tisztán, és melegen, amilyen Eden tekintete. Amilyen az ajka. Biztos, hogy
finom az ajka is.
– Oké – lehelte, mintha ott helyben be is véste volna az agyába.
Láthatóan igyekezett a legjobb oldaláról mutatkozni.
– Hozhatom az étlapot is? – kérdezte, egyikünkről a másikra nézve.
– Nos, én mindjárt éhen halok, gyönyörűségem – dörmögte Jud mély hangon.
Eden kedvesen rámosolygott.
Összeszorult a gyomrom, és dobolni kezdtem az ujjaimmal az asztalon.
– Azt nem engedhetem! Máris hozom az italokat és az étlapot, hogy tudjanak
választani.
– Tökéletes, gyönyörűségem!
 Eden megkönnyebbülten elmosolyodott, majd Leannre nézett.
– Nagyszerű voltál! Szerintem készen állsz az önálló munkára.
Eden óvatosan bólintott, majd hátrálni kezdett, de egy pillanatra még átsiklott
rajtam a tekintete.
Szégyenlős, édes, kíváncsi.
Azt a kurva!
Valami megváltozott az elmúlt egy hétben. Kialakult valamiféle megértés.
Mintha értene engem. Mintha pont olyannak látna, amilyen vagyok. És talán én
is olyannak láttam őt, amilyen ő valójában. Láttam a szunnyadó vadságát, ami
nekifeszült a szemében megbújó bánatnak.
Lehet, hogy előtte is ott volt, csak már egyre nehezebb volt nem tudomást
vennem róla.
Olyasvalami volt, amit éreztem, hogy jobb nem bolygatni. Szerettem volna
megismerni, megtudni róla mindent, de leginkább a testét szerettem volna
felfedezni.
Nem bírtam nem bámulni, ahogy Leann nyomában átvágott a tömegen a
bárpult felé, hogy leadják a rendelést. Leann végig gesztikulált, és instrukciókkal
látta el.
Az én figyelmemet teljesen lekötötte Eden teste, az aranyszínű loknik,
amelyek végigomlottak a hátán, a karcsú vállán, egészen a karcsú derekáig és a
tökéletesen formás fenekéig.
Durva röhögésre lettem figyelmes. Visszafordultam a testvérem felé.
Jud önelégült tekintetével találkoztam, felhúzott szemöldökkel, érdeklődve
nézett rám.
– Nem akarsz valamit elmesélni? Mi a franc volt ez?
A lehető legközömbösebben próbáltam megrándítani a vállam.
– Az új lány betanítására gondolsz?
– Mégis kit akarsz te hülyének nézni, tesó? Jobban ismerlek, mit te saját
magadat. Tizenötéves korod óta nem varázsolódtál el így egy mufftól – tette
hozzá, majd összeráncolta a homlokát. – Nos, nem igazán ebbe a közegbe való
szerintem.
– Valóban nem, de kell neki a pénz, ezért kapott tőlem egy esélyt.
Jud hitetlenkedve felröhögött.
– Kell neki a pénz? Mindenkinek kell, aki eljön munkát kérni. Ezért jönnek.
Nem tudtad? – oktatott ki gúnyosan. – Kifejtsem, hogy mire gondoltál pontosan,
te hülye gyerek? Azt akartad, hogy itt dolgozzon, mert akkor kéznél van. Azt
hiszed, nem vettem észre, hogy néztél rá? Hogy mi csillogott a szemedben? Azt
hiszed, nem tudom, hogy azon agyalsz, hogyan fogod kihámozni a ruháiból?
Nem arról volt szó, hogy házi nyúlra nem lövünk?
 Egyenesen a szemembe nézett, ahogy nekem szegezte a kérdést, de azért az
önelégült vigyor még mindig ott virított az arcán.
Ketten hoztuk meg ezt a szabályt, amikor úgy döntöttünk, belépünk az üzleti
világba. Megfogadtuk, hogy nem nyúlunk egy ujjal sem a kollégákhoz, senkivel
nem kezdünk viszonyt.
Hiszen az alkalmazottainkról van szó!
Tiltott terület.
– Nem vagyok hülye! – morrantam vissza.
– Ó, Trent, olyan cuki vagy, amikor hazudsz! – gúnyolódott.
– Nem is az esetem – sziszegtem.
– Aha, és pontosan ezért vagy ennyire rákattanva!
Ennél többről volt szó, de eszemben sem volt beismerni.
– Mindegy. Egy ujjal sem nyúlok hozzá. Elhiheted!
Edenék visszafelé jöttek az italainkkal. Az intenzív energiahullámok ott
csapdostak körülöttem.
Juddal hanyatt dőltünk az ülésen, hogy Eden nyugodtan letehesse elénk az
italokat és az étlapot.
– Tessék – suttogta, majd felém fordulva elém tolta a borostyánszínű whiskyt.
Lassan. Mintha ki akarta volna élvezni, hogy a közelemben lehet. Vagy éppen
ettől tartott?
Összeakadt a tekintetünk.
Ezernyi kérdést rejtett a szemünk, zavarodottságot és vágyat tükrözött.
– Tessék, Mr. Lawson – rebegte felém.
– Köszönöm! – mondtam, és ahogy a poharam felé nyúltam, összeértek az
ujjaink.
Megrezzent, miközben felém bólintott, majd gyorsan kihúzta magát, mosolyt
erőltetett az arcára, és Jud felé fordult.
– Máris visszajövök, és felveszem a rendelést.
– Köszönöm! Én itt leszek! – válaszolta Jud bájosan.
Fogalmam sincs, hol szedte fel ezt a stílust!
Eden lopva rám pillantott, és ez elég is volt, hogy az az őrült érzés ismét a
hatalmába kerítsen. Bumm-bumm-bumm! Ott dobolt a fülemben, pedig hatalmas
zaj volt így is. A ma esti zenekar épp befejezte a beállást, és már a fellépéshez
készülődött.
Eden Leannt követve továbbment, én magatehetetlenül bámultam utána.
A seggfej tesóm természetesen kiröhögött.
– Egy százasba, hogy hó végéig megfekteted! Baszki, az üzletrészembe is
mernék fogadni!
Idegesen végigdörzsöltem az arcomon.
 – Jobb, ha átgondolod, mielőtt fogadást kötsz. Eden Gage tanító nénije.
Jud arcára kiült az őszinte meglepetés, de rögtön kirobbant belőle a nevetés is.
– Hát ez egyre jobb lesz!
– Kapd be!
– De hát nézz csak magadra! Teljesen meg vagy zakkanva!
Már éppen válaszolni akartam, de egyszer csak ledermedtem. Hátrafelé
füleltem, és oda is fordultam, hirtelen zavar támadt a megszokott nyugalomban.
Felállt a szőr a tarkómon, és kirázott a hideg. Romlottságot és bűnt éreztem.
Kieresztették a csápjaikat, és ott tekergőztek körülöttünk, mint a járvány.
Feltételezem, hogy a múltamnak köszönhettem az ösztöneimet. Ráhangoltak a
rosszra. Képes voltam egy pillanat alatt kiszagolni a bajt. Pont olyan könnyedén
vettem észre a rossz energiát, ahogyan a jót. És Jud is.
Mindketten azt a három csávót figyeltük, akik a tömegen áttörve leültek az
egyik üres asztalhoz a színpad előtt. Kibaszottul kétes fickók voltak. Áradt
belőlük a gonoszság.
Gyorsan körülnéztem, leltárba vettem az arcokat. A tekintetem Kulton
állapodott meg, aki a főbejárat mellett állt. Egymás szemébe néztünk. Felém
bólintott. Ő is észrevette.
Feléje biccentettem, jelezve, hogy átveszem.
– Láttad már erre ezeket a csávókat? – kérdezte Jud.
– Nem.
Felmordult. Meghallottam, pedig a zenekar éppen rázendített. Helyi banda
volt. Rockdalokat dolgoztak fel a hetvenes évektől kezdve egészen a
kétezresekig. Általában hétfőnként léptek fel, és a vendégek imádták őket.
Ismét Edenre néztem. Kibaszottul édes! Édes, mint a bűn. Annyira csábító!
Leann-nel épp az új asztal felé tartottak.
Az énekes megragadta a mikrofont, a DJ pedig lekeverte a zenét, hogy átadja
a terepet a bandának.
– Yo! Helló a Feloldozásban! Mi vagyunk a Deep Under Cover! Csapjunk
bele!
És ezzel el is kezdték. Egy menő rockdallal indítottak a nyolcvanas évekből.
Az egész klub felzúdult.
Káosz lett.
Hatalmas zűrzavar.
Szinte mindenki talpra ugrott. Többen a táncparketthez rohantak, a színpad
elé, hogy végre kieresszék a gőzt. Ilyenkor mindenki levetkőzi a gátlásait.
Szabadnak érzik magukat, elfelejtik a mindennapi gondokat. Nincsenek
szabályok, nincsenek keretek.
Ilyenkor van a legtöbb dolga a felszolgálóknak és a bártendereknek, éppen
ezért összerezzentem, amikor láttam, hogy Leann az új asztal felé tereli Edent,
hogy vegye át egyedül.
Nyilván képes egyedül is pincérkedni, tudom, na de nem épp most!
Eden Leann felé bólintott, majd ment tovább.
Majdnem idegösszeroppanást kaptam.
Égnek állt a tarkómon a szőr, és izzadt a tenyerem.
Oda akartam menni. Oda akartam küldeni egy másik felszolgálót, hogy váltsa
le Edent. Vagy inkább én személyesen veszem fel a rendelést.
Baromság!
Ha itt akar dolgozni, meg kell tudja oldani az ilyesmit. Hiszen én adtam neki
az esélyt, és ő volt az, aki élni akart a lehetőséggel.
De nem hittem volna, hogy ismeri azt a fajta hitvány aljasságot, ami bizony
néha hozzánk is betévedt. Én igen, és most nagyon is erősen éreztem.
A sebezhetősége megelőzte Edent. Magabiztosan haladt az asztal felé,
mosolyogva.
Ez volt az igazi baj. Nem én voltam az egyetlen ragadozó, aki megérezte a
prédát. Nem én egyedül vettem észre benne a jót.
A bőrömön éreztem, ahogy fellobbant az asztal körül a mohó energia. Akár a
futótűz.
Vissza kellett nyelnem a féltés okozta sokkot, mert majdnem szétvetett
belülről, amikor az egyik gusztustalan, szőke, zsíros hajú tag hanyatt dőlt a
székén, és egyenesen Eden felé vigyorgott.
Már a gesztusaiból láttam, hogy a faszfej szereti elvenni azt, ami nem az övé.
A bennem feszülő kényszer, hogy óvjam és védjem Edent, új szintre
emelkedett.
Olyan hangosan vert a szívem, mint a mennydörgés.
Eden előrehajolt, hogy hallja, amit a csávó mond.
A faszkalap kidugta a nyelvét, hogy megnyalja Eden fülét. Folyt a nyála a
baromarcúnak,
Edennek pedig fogalma sem volt, hogy a csávó friss prédaként nézett rá.
Észre sem vettem, hogy lélegzetet sem veszek, míg Eden hátrébb nem lépett,
hogy visszainduljon a bárhoz. A tüdőmben rekedt levegő hirtelen távozott.
A helyzet ugyanakkor nem lett jobb, ugyanis a faszkalap végig követte a
tekintetével.
Jud elnevette magát, de nem tűnt vidámnak. Belekortyolt a sörébe.
– Csak ésszel, jó?
De közel sem voltam olyan állapotban, hogy észnél legyek. Edent figyeltem,
ahogy a bártenderrel beszél, ahogy elrendezi az italokat a tálcán, és indul vissza
tömegbe.
 Szépség és fény a reménytelen tömeg közepén.
Angyal a sötétségben.
Elkezdte kiosztani a rendeléseket. Sört a két barna hajú tagnak oldalt, majd
előrehajolt, hogy odatehesse a szőke pöcs elé az italát. A barom úgy gondolta, ez
elég is ahhoz, hogy megragadja a topja tetejét, és lejjebb húzza, hogy jobban
lássa a mellét. Mintha joga lenne hozzáérni.
Felmordultam, megremegett a térdem, a vérem haragosan forrni kezdett.
Eden összerezzent. Rémült döbbenet ült ki gyönyörű arcára. Elfordult a
férfitól, de az a szarzsák megragadta a csuklóját, és megcsavarta, mintha ugyan
Eden csinált volna valamit rosszul.
Eddig bírtam.
Nem tovább.
Villámgyorsan talpra pattantam, és szinte átrepültem a tömegen.
Nem mintha hagytam volna, hogy bármelyik másik felszolgálómat
tapogassák, na de pont Edent?! Legszívesebben átharaptam volna a csávó torkát.
Mielőtt észrevehette volna, hogy közeledem, már meg is ragadtam a
tarkójánál, és felrántottam a székről.
Eden felsikoltott, amikor a barom széke hatalmas csattanással felborult. A
faszfej vonaglott, rúgott, küzdött, próbált szabadulni a szorításomból.
Jud ott állt mögöttem. A barna hajú csávót fogta, aki úgy visított, mint egy
malac, míg Kult a harmadikat kapta el.
A faszfej csapkodott és hadonászott, de én hátrarántottam, és villámgyorsan
átvonszoltam a tömegen. A banda tovább zenélt, én egészen az ajtóig cipeltem a
csávót.
Megmarkoltam a hátán a pólóját, majd szó szerint kihajítottam.
Egyenesen a járdaszegélyen landolt, a kint várakozó tömeg előtt.
Hassal lefelé.
Gyűlölet terült szét az arcán, amikor felpillantott. Megnyalta a szája szélét,
ami valamikor útközben felrepedt.
Ökölbe szorult a kezem.
A gyűlölet és a pusztítás vágya vörös zászlóként lobogott a sötét éjszakában.
Ám legyen!
Fölé hajoltam, egészen közel. A hangom olyan volt, akár a méreg, amit
legszívesebben leöntöttem volna a torkán.
– Azt hiszed, hogy csak úgy bejössz, és tapizni kezded a lányokat?
– Baszd meg! – köpött felém, majd talpra ugrott, miközben a haverjai ott
landoltak mellette. Idegesen megtapogatta az arcán a vágást.
Ez az! Gyere nekem!
Ökölbe szorított kézzel, némán vártam, szinte könyörögtem, hogy támadjon.
Elhatalmasodott rajtam az indulat. A lelkemben felüvöltöttek a démonok,
követelték, hogy tegyek valamit.
Ismét utánam nyúlt a múltam.
Ez vagyok én.
Szellem.
Vadul száguldott a vér az ereimben.
Laposra akartam verni a csávót, mert az bebizonyította, hogy igazam volt.
Eden nem való ide.
Nem való ebbe a romlott közegbe.
Nem való ilyen gonosz emberek közé, mint amilyen én is vagyok.
A klubom, a Feloldozás idecsalogatja a bűnt.
Ez a lány viszont makulátlan. Érzem a tisztaságát. A lelkemben érzem, hogy
mennyire más, mint én.
Csupa jóság.
Csupa emberség.
– Egyikőtöket sem akarom itt látni, soha többé! – mondtam rájuk nézve,
miközben alig bírtam megállni, hogy ne mozduljak, és ne éljem ki gonosz
vágyaim.
Jud és Kult mellém léptek. Hatalmas, fenyegető falként magasodtunk a csávók
fölé.
A szőke baromarcú úgy vigyorgott, mintha mi sem történt volna, mélyen ülő
kék szemével engem bámult.
– Nem bántok valami szépen a fizető vendéggel! – mondta gúnyosan, de a
tekintete volt az, ami igazán nyugtalanított. Rossz érzésem volt. Ez nem egy
drogos faszkalap, aki csak úgy betévedt az utcáról.
– Én úgy látom, nem vagy fizető vendég – szólalt meg Jud. Karizma fel-le
ugrándozott. Nyilvánvalóan éppolyan szívesen darabokra szaggatta volna a
tagot, mint én.
Alig bírta visszafogni magát.
A szőke szarházi ismét felnevetett. Megint gúnyosan.
Az ösztöneim veszélyt jeleztek.
A csávó oldalra döntötte a fejét, úgy nézett rám.
– Te is így gondolod?
Közelebb léptem, és belehajoltam az arcába.
– Túl nagy a pofád! Ennél kevesebbért is öltem már.
Hátradőlt, és még mindig vigyorgott. Mintha én lennék az, aki szarban van.
A haverjaira nézett.
– Gyerünk!
A csávók indultak, a szőke rám emelte a tekintetét.
 – Még találkozunk.
Egy szempillantással később a parkoló felé siettek, majd gyorsan beszálltak
egy pick-upba. A fényszórók éles sávot vágtak a párás levegőbe, a motor
morogva életre kelt. Kifaroltak a helyükről, majd padlógázzal elsivítottak.
– A kurva életbe! – sziszegtem, majd sarkon fordultam, és besiettem. Nem
törődtem a kint bámészkodókkal. Többször is előfordult már, hogy kidobtunk
valakit.
Jó pár csávó próbálkozott fogdosással, vagy másképp viselkedett hülyén. És
persze mindig akadtak nagyképű szarzsákok is, akik bunyóba keveredtek.
De ezek…
– Rossz érzésem van – mondta Jud, szorosan a nyomomban lépkedve.
– Nekem is.
– Biztos, hogy még sosem láttad őket?
– Biztos.
– Úgy bámult rád az a baromarcú, mintha ismerne.
– Tudom.
Félelem szorongatta a torkom, miközben átverekedtem magam a tömegen.
Hiába pásztáztam a sokaságot, sehol sem láttam Edent.
Jud tartotta velem a lépést.
– Szerinted utánunk nyúlt valaki a múltból? Le akar velünk számolni?
A rossz előérzetem hirtelen haragba váltott. Mégis hány ellenséget
szerezhettünk magunknak az évek alatt?
– Nem tudom! Kurvára remélem, hogy nem! De mindketten tudjuk, hogy
jobb, ha nyitva tartjuk a szemünket.
Jud hatalmasat sóhajtott.
– A múlt árnyait sehogy sem lehet kiirtani, ugye?
– Ebben a világban biztosan nem.
Hirtelen rettegés lett úrrá rajtam. Eszembe jutott a fiam. Mi lenne, ha
belekeveredne valamibe? Ha utolérné a bűn, amit még én követtem el?
A múlt árnyai.
Szinte hallottam a seggfej apámat. Megbélyegzett. Olyanná formált,
amilyenné akart. Szörnyeteget akart belőlem csinálni.
És szörnyeteggé is lettem.
Gonosz vagyok.
Kegyetlen.
Teljesen mindegy, milyen messzire futok, soha nem fogok tudni elmenekülni
saját magam elől. Mindazok elől, amiket tettem.
Sok volt a számlámon. Sok ocsmányság és kegyetlenség. Tudtam jól, hogy
egy nap meg kell majd fizetnem mindenért.
 És pont ezért nem akartam megadni magam annak az érzésnek, ami bennem
feszült, és arra késztetett, hogy átgázoljak a tömegen, majd keresve-kutatva a
hátsó folyosó felé vegyem az irányt. Az érzésnek, hogy ez a lány jóval többet
jelent nekem, mint szabadna.
Felrántottam a személyzeti öltöző ajtaját, és ott volt. A padon ült, Leann pedig
ott térdelt előtte.
De szép csaj!
És mennyire nem való ide!
Már akkor tudtam, amikor először megláttam.
– Minden oké? – kérdeztem közelebb lépve.
Az érzés fokozódott.
Micsoda jóság és tisztaság!
Eden bólintott, láthatóan remegett a torka, miközben felemelte a fejét, hogy a
szemembe nézzen.
– Igen, minden oké. Nem nagy ügy.
– Olyan rosszul érzem magam! – mondta Leann, a térdét simogatva. – Nekem
kellett volna ahhoz az asztalhoz mennem! Ha jobban figyeltem volna,
észrevettem volna, hogy szar alakok, és nem küldtelek volna oda.
– Mondom, minden oké – próbált meg mosolyogni Eden. – Emiatt ne érezd
rosszul magad. Ez hozzátartozik ehhez a munkához.
– Pont ez mondtam én is – szólaltam meg hirtelen. A hangom, akár a
mennydörgés. Minden felgyülemlett feszültség benne volt.
Furcsa mód Leann felállt, láthatóan vette az adást, hogy jobb, ha most megy.
Ellépett mellettem, de azért kíváncsian rám nézett, mielőtt még becsukódott
volna mögötte az ajtó.
Hátranéztem, és láttam, hogy Jud fel-alá mászkál a folyosón, és a hosszú
hajába túr.
Visszafordultam Eden felé. Remegő lábbal, de felállt. Baromira szexi volt!
Hátrálni kezdett, amikor megérezte a dühömet.
Közelebb léptem hozzá.
Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, és egy pillanattal később már a
falnak szorítottam. A hideg fémszekrényeknek dőlt, zihálva vette a levegőt.
Magamon éreztem a leheletét.
A farkam hatalmasat ugrott a gatyámban.
– Elmentek azok a szemétládák – mordultam haragosan. – Kidobtam őket.
Többé nem jönnek vissza.
Eden bólintott.
– Nem lep meg – motyogta megjátszott lazasággal.
– A faszom! Ne haragudj! – Nem vagyok valami jó bocsánatkérésben, de ez…
 Eden megrázta a fejét.
– Miért kérsz bocsánatot?
Elszorult a torkom.
– Mert hagytam, hogy az a seggfej hozzád érjen – válaszoltam. Vagy csak
azért kértem bocsánatot, mert legszívesebben átöleltem volna? De jó lett volna
megragadni a derekát, és szorosan magamhoz vonni!
Elcsábítani, belerángatni abba a sötétségbe, amely a lelkemet uralja.
Hagyni, ha csak egy pillanatra is, hogy odavigye a fényt.
Csillapítani a fájdalmam.
Tudtam, neki sikerülne.
Őszszínű tekintete az arcomra tapadt. Figyelt. Lassan, óvatosan, mintha ő
próbálná jóvá tenni a dolgokat.
– Őszintén mondom, hogy nem történt nagy baj.
Felemeltem a kezét, és azonnal eltelített a düh, amikor megláttam a vörös,
feldörzsölt bőrt a csuklója körül.
– A lófaszt!
Megremegett.
Lüktetett a vérem, folyt a nyálam.
Kihúzta magát, mintha senki sem bántotta volna. Kihúzta a kezét az
enyémből, majd mérgesen rám meredt.
– Minden rendben, Mr. Lawson! Jól vagyok! – mondta, majd elfordult, hogy
kibújhasson a szorításomból. – Mennem kell dolgozni.
És elindult az ajtó felé.
Hitetlenkedve felnyögtem, és megpördültem.
– Most szórakozol velem? Végeztünk! Szó sem lehet róla, hogy
visszaengedjelek dolgozni!
Ezúttal Eden volt az, aki keserűen felnevetett, majd visszafordult, és felém
indult.
A lélegzetem is elállt.
Azonnal elvesztettem a józan eszem.
Megállt előttem, és keményen a szemem közé nézett.
– Ön alkalmazott engem, Mr. Lawson. Hagyja, hadd végezzem a munkámat! –
szólt, majd sarkon fordult, kiviharzott a folyosóra. Egyszerűen faképnél hagyott.
Mi a kurva élet ez?
Utánalódultam, de Jud elém lépett az árnyékból. Mosolyogva hagyta, hogy a
csaj nyugodtan lelépjen. Amint elhaltak a léptei, gúnyosan rám nézett.
– Nem nyúlsz hozzá, mi?
Alig bírtam visszafogni magam, hogy fel ne ökleljem.
– Nem nyúltam hozzá!
 – Ugyan már, Trent! Ne akard bemagyarázni, hogy a farkad ebben a
pillanatban nem meredezik a gatyádban! Elég csábító a kiscsaj.
Micsoda nő!
És én vagyok a bolond, akit megigézett a szépséges szirén.
 7. FEJEZET

Eden

Abban a pillanatban, hogy lejárt a műszakom, az öltözőbe rohantam, és

felkaptam a cuccaim. Mintha az életem múlna rajta. Lehet, hogy így is volt.
Lehet, hogy az a fenyegető érzés, amit az első este óta éreztem, most egy
személyben öltött testet.
Kirázott a hideg, ahogy eszembe jutott.
Volt valami abban a szar alakban, amitől rossz érzés maradt a gyomromban.
Félelem bizsergette a bőröm, és azonnal pánikba estem, amikor a koszos kezét a
csuklómra kulcsolta.
Ami viszont igazán meglepett, az Trent és a testvére volt.
Ahogy közbeavatkoztak.
A kegyetlenségük.
A gyűlöletük.
Bizonyíték volt mindarra, amit a megismerkedésünk óta sejtettem.
Gyönyörű testének minden egyes sejtje brutalitást sugárzott. Szomjazta a vért.
Bosszúra éhezett.
Sokkal veszedelmesebb volt, mint amilyennek egy tajtékzó főnöknek lennie
kellene.
Beleremegtem, amikor felidéztem, hogyan nézett rám, miután az a férfi
megfogdosott. Mintha megbocsátást várt volna, mintha az ő vétke lenne, hogy
megláttam a poklot. De ugyanakkor olyan erősen sugárzott belőle a harag, hogy
biztos voltam benne, csak másodpercek választották el attól, hogy teljesen
kiforduljon önmagából.
Kifújtam a feszültséget, megráztam a fejem, majd remegő kézzel egy újabb
vaskos, készpénzt rejtő borítékot dugtam a táskámba. Sokkal többet kerestem ma
este, mint eddig bármikor. Annyit, hogy megszédültem tőle.
Gyorsan gyűlt a pénz. Gyorsabban összejött, mint gondoltam volna.
Elkapott a remény érzése, eltelt vele a mellkasom, megdobogtatta a szívem, de
olyan hevesen, mintha figyelmeztetni akart volna, hogy legyek óvatos.
 Persze kétségtelenül nyakig merültem a trutyiban, de imádkoztam, hogy
legyen erőm úszni benne.
Annyit kellett csak tennem, hogy egy jó pár hétig eljárok még dolgozni,
mondjuk, olyan másfél hónapig, így annyi pénzt keresek, hogy legalább az
adósság egy részét ki tudom fizetni. Utána lelépek.
Keresek annyit, hogy nyerjek magunknak egy kis időt. Kifizetem a
tartozásokat, hogy ne lihegjenek a nyakunkban a hitelezők. Utána lelépek innen,
és még csak vissza sem nézek.
Mégis, a lelkem arra figyelmeztetett, ha maradok, soha nem leszek már a régi.
Meg fogok változni.
Lehet, hogy csak magamat csapom be. Hiszen úgysem lesz lehetőségem Trent
Lawsont elkerülni. Éjszaka a klubban kísértett, nappal pedig az iskolában
támadt. A legrosszabb, hogy már az álmaimba is bekúszott.
A legsötétebb órákban álmatlanul forgolódtam, olyasmi után sóvárogva, amire
nem vágyhatnék.
Nyeltem egyet, és a hideg szekrényajtónak döntöttem a homlokomat. Nehezen
kaptam levegőt. Biztosan csak a magányosságtól van. Igen, az lesz az. Annyi év
után kaptam egy kis figyelmet, és ez máris őrült gondolatokat keltett bennem.
Ne higgy benne!
Lehetetlen.
Félretoltam a gondolatot, majd a vállamra akasztottam a táskám. Kiléptem az
öltözőből, és elindultam kifelé a folyosón.
Milo, az egyik kidobó kinyitotta nekem a hatalmas vasajtót. Ő tartotta
szemmel az alkalmazotti parkolót, hogy mindnyájan biztonságban beülhessünk a
kocsinkba. Mint minden éjjel. Első ránézésre nagyon félelmetes alaknak tűnt, de
ha megismerte az ember, kiderült, hogy borzasztóan kedves.
– Jó éjt, Miss Eden! Jó utat hazafelé!
– Köszönöm, és viszont. Jó éjszakát, Milo!
– Kedves, mint mindig – mondta, miközben hatalmas, tetovált testét
nekitámasztotta a vasajtónak.
Kiléptem a sötét, néma éjszakába. Az égbolt visszatükrözte a város fényeit. A
hegy felől érkező levegő annyira lehűlt, hogy már szinte hideg volt.
Tudtam, hogy Milo figyel, mégis idegesség lett rajtam úrrá, ahogy a kocsi felé
lépkedtem a parkoló túlsó végébe.
A bakancsom talpa alatt csikorgott a murva, a szívem túl keményen és
hevesen vert. Pattanásig feszültek az idegeim. Remegve gyorsítottam. A
feszültségem csak nőtt, amikor hirtelen megéreztem a levegőben úszó energiát.
A nyers, féktelen, intenzív energiát.
Különös, hogy megnyugtatott, bár a szívem még gyorsabban vert. Mélyen
beszívtam a levegőt, és elöntött a vágy. Lopva hátralestem a klub oldalába.
Tudtam, hogy ott lesz. Ott várt és figyelt.
A falnak dőlt zsebre tett kézzel, egyik talpát a falnak támasztva.
A menők legmenőbbje.
Ennek a romlott királyságnak az uralkodója.
A sötét falnak dőlve még félelmetesebbnek tűnt, mint egyébként, fekete szeme
világított a még sötétebb éjszakában. A tekintete egyenesen rám irányult.
Egy pillanatra meginogtam, mintha kifutott volna a föld a lábam alól. A
gyomrom csomóba rándult, a térdem hirtelen elkocsonyásodott.
Valahogy sikerült elszakítanom magam a tekintetétől. Megnyomtam az autóm
nyitógombját, és bekászálódtam. Az anyósülésre hajítottam a táskám, és ráadtam
a gyújtást. Igyekeztem legyűrni a kezem remegését, rükvercbe tettem az autót, és
szinte önkívületben kezdtem el tolatni.
Idegesített, hogy talán igaza volt Trentnek. Hogy nem vagyok a klubba való.
Kifordultam az útra, majd a gázra lépve hazafelé indultam. Úgy tíz
másodperccel később egy fényszóróra lettem figyelmes a visszapillantó
tükörben. Egyre közelebb ért, elvakított.
A sötétségből hirtelen világosság lett.
Egy pillanat alatt mennydörgésszerűvé vált a pulzusom, őrülten vert a szívem.
És csak jött, egyre gyorsabban.
– Mi a francot csinál? – nyögtem fel hangosan, miközben egyre erősebben
markoltam a kormányt. Ismét a visszapillantóba néztem, és eltűnődtem, mit
tegyek. Maradjak nyugton, vagy meneküljek?
A szívem és az agyam egymásnak feszült.
Bármelyik józan lélek azt mondta volna, hogy fussak, ahogy tudok.
Gyorsítottam, majd a következő sarkon kicsit élesebben vettem a kanyart, bár
tudtam, hogy hiába, hiszen esélyem sem volt lehagyni. Abban sem voltam
biztos, hogy akarnám.
Minden kanyarral egyre nőtt bennem a rémület.
Jobbra, majd balra fordultam, összevissza kanyarogtam a kicsi városunkban.
Mindkét oldalról körbevett az erdő. Örökzöld sövényként magasodtak
mellettem, egészen a sötét égboltig nyúlva, amelyet ezernyi csillag pettyezett.
A motor követett, át a dombokon, a kanyarokon, a fordulókon.
Csak jött. Erőlködés nélkül.
Mintha arra született volna, hogy engem kísérjen.
Megremegett a lelkem, hirtelen maga alá gyűrt a szorongás, és ez a furcsa,
vibráló érzés, amit igyekeztem figyelmen kívül hagyni, de mégis felparázslott,
ahogy a város másik végében található csendes környék felé hajtottam, ahol
laktunk.
 Amikor végül bekanyarodtam az utcánkba, ahol a kisebb, szerényebb házakat
hatalmas, égig nyúló ősfák takarták, már kapkodtam a levegőt.
Nem bírtam tovább.
Mintha egy hatalmas szárny csapkodott volna idegesen a mellkasomban.
Rákanyarodtam a felhajtóra, és leparkoltam. Épp akkor szálltam ki az autóból,
amikor a motor dübörögve megállt mögöttem az út szélén.
Fenyegető, sötét és félelmetes volt.
Minden részlete matt fekete. Minden darabja egyedi, jéghideg és kőkemény.
– Mégis mi a francot képzelsz? – sziszegtem, miközben közelebb mentem.
Olyan halkan mondtam, hogy biztos voltam benne, nem hallja a motor
zúgásától.
Mégis úgy tűnt, pontosan tudja, mit akarok.
Hollófekete hajának hosszabb tincsei meglebbentek a szélben, szálkás izmai
megfeszültek, majd elernyedtek a karját díszítő tetoválások alatt.
Megremegett a hasam. Mozdulni sem bírtam, mégis mintha ezernyi pillangó
verdesett volna bennem.
Trent lassú mozdulattal nyúlt a kulcshoz, leállította a motort.
A hirtelen ránk zuhanó csend majdnem felemésztett. Csak a fák suttogását
hallottuk.
Mintha fogva tartottak volna.
Végül kipattintotta a sztendert, leszállt a motorról, és kiegyenesedett előttem.
Majd’ kiugrott a szívem a helyéről!
Mint egy erőd, úgy magasodott előttem.
Az ördög maga.
Mégis úgy állt ott, a kocsifelhajtóm végében, mintha éppoly kevéssé értené,
hogy mit keres ott, mint én.
– Azt kérdeztem, mit keresel itt – ismételtem meg, csak ezúttal sokkal
hangosabban. Rekedtes hangomban zavarodottság és vágy rezgett.
Vajon meghallotta?
– Kurvára nem tudom, kiscicám – mondta, a bakancsát bámulva, míg a kezét
ezúttal is zsebre vágta. Óvatosan rám emelte parázsló tekintetét –, hacsak nem
azt, hogy biztosra akartam menni, jól vagy.
Elöntött a melegség, de azért igyekeztem kemény maradni. Muszáj
megvédenem magam, hiszen lehet, hogy nagyobb veszélyben vagyok, mint
eddig bármikor.
– Mondtam, hogy jól vagyok.
– Az hazugság volt – jelentette ki. Gyöngéd vád egy bűnökkel teli szájból,
amitől a már így is jócskán megtöredezett páncélom tovább repedezett. – Most
komolyan úgy akarsz csinálni, mintha ez szokványos nap lett volna?
 Próbáltam lenyelni a torkomba nőtt gombócot.
– Van más választásom?
Elnevette magát, hitetlenkedve és kételkedve. Hirtelen eltűnt az arcáról
minden keménység.
– Nincs? Tényleg nem tehetsz mást? Mert szerintem van fontosabb az
életedben, hogy estéről estére a klubomban pocsékold a drága időd.
Keserűen felnevettem.
– Aha, naná, Mr. Lawson! Mint mindig, igaza van! Az, hogy megmentsem az
iskolát, egyike a sok fontos dolognak az életemben.
Az iskola. A tanítványaim. Az örömöm. Az apám öröksége.
Az életem.
Ledöbbentett az igazság. Valóban ez volt a mindenem. Az életem. Akár az
apámnak. Ez és az elköteleződésünk egymás iránt. Fogalmam sem volt, mi lenne
velünk, ha mindezt elveszítenénk.
Trent hátrahőkölt. Igazán meglepődött.
– De hát a tandíj egy kisebb vagyon! – mondta szemrehányón, mintha
hülyeséget beszélnék.
Felhorkantam. Próbáltam valahogy lenyelni a torkomban lévő hatalmas
gombócot, mert alig kaptam tőle levegőt. Éppen kitárulkozni készültem az előtt
az ember előtt, akitől igazából védenem kellene magam.
– A tandíjat visszaforgatjuk a programba, az iskolára és a templomra megy el,
Mr. Lawson. Azok a családok kapják, akik segítségért jönnek hozzánk. Nem
kapzsiságról van szó.
Trent megdörzsölte az arcát, amin aggodalom, harag és… és, istenem, hát ki
ez az ember?
Tiszta ellentmondás az egész lénye. Nem igazodom ki rajta. Ami igazán
megijesztett, hogy meg akartam ismerni.
– Elfogyott a pénz? – kérdezte.
Fájdalmasan felnyögtem. Akaratlanul. Mielőtt még megakadályozhattam
volna, már vallottam is.
– Az apám mindig kihúzta valahogy a végsőkig. Adott, adott és adott, amíg
csak lehetett. Aztán valaki, akiben megbízott, akit szeretett, a saját testvérem… –
mondtam fájdalmasan, a mellkasomba markolva – egyszerűen ellopta tőle.
Tőlünk. Tönkretett minket. Kirúgta alólunk az egyetlen széket, amin még
elegyensúlyoztunk.
– Az apád? – kérdezte megdöbbenve.
Láttam, ahogy feldolgozza az információt, rendezgeti, amiket már sejteni vélt
rólam, és amiket már tudott, miközben igyekezett jobban megismerni és
megérteni. Pont, ahogyan én is tettem ővele.
 De az az igazság, hogy az elmúlt héten egyre titokzatosabbá vált előttem. A
férfi, akit a klubban láttam esténként, teljesen más volt, mint az, aki a gyerekéért
jött az iskolába.
Olyan hatással volt rám, úgy vonzott, ahogy nem szabadott volna.
Görcsösen bólintottam.
– Igen, az apámé az iskola, és ő a templom lelkipásztora – mondtam remegő
hangon. Már nem tudtam uralni a szomorúságom és a fájdalmam. – Ha elveszít
mindent… akkor tényleg mindent elveszítünk – folytattam magamba zuhanva. –
Elveszítjük az iskolát, a templomot, a táncstúdiót… mindent, amit szeretünk.
Mindent, ami fontos nekem.
– Az apámnak megszakadna a szíve – suttogtam, mert a gondolattól az én
szívem is majd’ megszakadt.
Egy pillanat alatt felém libbent az út szélén álló lidérc. Úgy beárnyékolt, mint
egy sötét viharfelhő.
Egyszerre volt forró és jéghideg.
A pulzusom felgyorsult, de szaggatottá vált. Megremegtem, rázkódtam.
Hatalmas levegőt vettem, hogy enyhítsem a fájdalmat a sajgó tüdőmben, de így
őt lélegeztem be, és az érzékeim elteltek Trent illatával.
Alkohol és bőr.
Fém és olaj.
A kaland illata.
Közelebb hajolt, és ő is belélegezte az én illatomat. A hajamhoz ért az orra.
Kirázott a hideg, attól tartottam, képtelen lennék neki ellenállni, a hatalmába
kerítene, ha megengedném, hogy még közelebb lépjen.
– Jóság – mormogta, mintha valami bűnről volna szó.
– Mindnyájunkban van jó, ahogyan rossz is, Mr. Lawson.
– Nem, kiscicám, nem. Néhányunkban csak sötétség lakozik. Bűnök,
hazugságok és szégyen. A klubom valahogy kiszív az emberből minden jót. Az a
faszkalap…
Mintha szíven szúrtak volna.
Megremegtem.
– Mit mondott az a szarházi? – kérdezte Trent hátrébb húzódva, hogy láthassa
az arcom.
Átkaroltam magam, mintha ezzel meg tudnám magam védeni attól, amit az a
férfi tett.
– Nem sok mindent – válaszoltam, és megnyaltam a kicserepesedett ajkam. –
Már… már az elején rossz érzésem volt miatta. Volt benne valami… furcsa.
Nem foglalkoztam vele, felvettem a rendelést, elmentem az italokért, de amikor
visszamentem, és letettem az italát, megkérdezte, hogy a Feloldozás összes
felszolgálója ribanc-e.
Trent felmordult, és hirtelen megragadta a derekam, mintha körbe akarna
forgatni.
Elöntött a forróság. Erősen és könyörtelenül.
Lángolt a testem.
Abban a pillanatban biztosan tudtam, hogy Trent Lawson jelenti számomra az
igazi veszélyt.
Az én romlott, kegyetlen védelmezőm. A gonosz megmentőm.
Édes harcosom.
Láttam az arcán a klubban. De most éreztem igazán az erejét, szinte égette a
bőrömet a tenyere.
Bolond voltam, hogy engedtem magam. Hogy akartam.
Hagytam, hogy megjelöljön a forró tenyerével.
– És? Mit mondott még, Eden? Mit mondott az a szemét?
– Hogy úgy hallotta, a kurvákat szereted, és reméli, hajlandó vagy osztozni –
leheltem remegve, mert még a hideg is kirázott.
Láttam, ahogy eluralkodik a vonásain a düh. Még erősebben markolta az
oldalamat.
– És te mit gondolsz, Eden? Szerinted is ezt szeretem? Szerinted ilyen ember
vagyok?
Megráztam a fejem. Próbáltam nyelni, de teljesen kiszáradt a torkom.
– Nem.
Trent kifújta a bent tartott levegőt. Nehezen. Kínlódva.
– Amikor megragadta a csuklód, amikor megláttam, hogy hozzád ér – kezdte
nyersen –, legszívesebben megöltem volna, Eden. Megöltem volna csak azért,
mert hozzád ért!
Kirázott a hideg.
Elöntött a félelem.
A vágy.
Vonzott.
Ragadozóként villant a szeme. Fekete lángok égtek benne.
– Mi ez, kiscicám? Mit csinálsz velem? Miért teszek úgy, mintha az enyém
lennél?
Kiszáradt a szám, ő közelebb húzott magához. Oldalra döntötte a fejét,
miközben a számba mormolta a szavakat.
– Miért akarom az édes kis tested? Miért akarok benne elveszni? – Végighúzta
az orrát az arcélemen, beszívta az illatomat. Telt ajka az arcomhoz ért, miközben
suttogva tovább beszélt. – Biztosan édes a puncid is. Olyan, mint a
mennyország. Mint maga a paradicsom.
 Nyers szavaitól felrobbant bennem a vágy.
Belemart a lelkembe.
Alig kaptam levegőt.
Alig láttam a sóvárgástól, a varázstól, amit rám eresztett.
Jobban értettem ahhoz, hogyan vonjak falat magam köré, mint hogy miként
hagyjam a falakat leomolni.
– Nagyon igyekszem, hogy ne kockáztassam a szívemet – nyögtem ki nagy
nehezen, majd elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek.
Árnyak táncoltak a gyönyörű arcán, miközben engem bámult. Az arcvonásai
élesek és határozottak voltak.
Hirtelen kinyújtotta a karját, és keresztbe fektette a mellkasomon.
Majd’ kiugrott a szívem a helyéről.
– Milyen hevesen ver, nem? A gyönyörű szíved, kiscicám, olyan hevesen ver!
Hát nem érzed?
Kényszerítettem magam, hogy remegve bár, de levegőt vegyek. Próbáltam
kiszakítani magam a bűvölet alól. Próbáltam megállni a lábamon, mielőtt még
teljesen alámerülnék.
De semmi másra nem tudtam figyelni, mint arra a forró energiára, ami kettőnk
között lángolt. Mintha villámok cikáztak volna. Vállaltam, hogy belém csap az
egyik, amikor a kezemet kinyújtva remegő ujjaimmal megérintettem az izmos
mellkasát. Mágnesként vonzott. Tehetetlen voltam.
Bumm-bumm-bumm. Mint a mennydörgés.
– A tiéd is hevesen ver.
Hitetlenkedve felhorkant.
– És pontosan ez okozza a problémát, nem? Ez az érzés. Ezerszer próbáltam
figyelmen kívül hagyni, próbáltam neked hátat fordítani, kirúgni a klubból,
megfordult a fejemben, hogy fogom a fiam, és itt hagyok mindent. De nem
hallgattam a józan eszemre, helyette egyenesen feléd rohantam. Most itt állok
előtted, és azon tűnődöm, hogy tudnálak a leggyorsabban kihámozni a ruháidból.
– Hiba volna.
– De élveznénk, nem? – húzódott mosolyra az a kívánatos, telt ajka.
– Biztos így is sok élvezetben van részed – mondtam csípősen. Igazából
kérdés volt. Hiszen alig ismertem, de valahogy mégis biztos voltam benne, hogy
teljesen különbözik kettőnk élete.
Hatalmas tenyerét az arcomra tapasztotta. Meleget árasztott. Hüvelykje
végigsimított az alsó ajkamon.
– Mikor eresztetted ki a gőzt utoljára? Mikor hagytad, hogy csak úgy örömet
okozzon valami?
Beborított az energiája. Húzott, lökött, birtokba vett. Képek villantak fel
előttem. Nem tehettem ellenük semmit. A keze. A szája. A lábam a dereka körül,
miközben egyszerre mozdulunk.
Felsóhajtottam, ahogy elhatalmasodott rajtam a vágy.
Sötét szeme sóvárogva felparázslott.
– Engedd el magad! Csak egyszer! Velem! Csak ma éjjel! – mormogta,
miközben két tenyere közé fogta az arcom.
Ledöbbentem. Csak pislogni tudtam.
Megrendített az egész valódisága.
Hogy mit ajánl.
Benne volt az igazság, hogy mi tulajdonképpen nem illünk össze. Hogy én
nem illek hozzá, és soha nem is fogok.
Nem, ezt nem tehetem! Ezt nem engedhetem! Gyorsan kellett cselekednem,
mielőtt még beadnám a derekam.
Próbáltam lenyelni a torkomon felkúszó fájdalmat, és hátrébb léptem.
Próbáltam falat húzni magam köré, hisz olyasmit kért tőlem, amit nem adhattam
meg neki.
Belepusztult volna a lelkem.
– Ön a főnököm, Mr. Lawson, én pedig a fia tanítója vagyok.
– Leszarom! – suttogta, szorosabban markolva a derekam.
– Én … – csúszott ki a számon, és gyorsan elfordultam, amikor eljutott az
agyamig, hogy majdnem mit mondtam. Már más sem hiányzott volna, mint hogy
ennyire megnyíljak előtte. Később ellenem fordítaná. Lesajnálna azért, aki
vagyok.
Vadul vette a levegőt, kitágultak az orrlyukai. Hátrébb lépett, hogy az arcomba
nézhessen.
– Te mi? Mit akartál mondani, Eden? – kérdezte nyersen, követelőzőn.
Megnyaltam a számat.
– Nem szoktam csak úgy lefeküdni bárkivel – válaszoltam, mert úgy
gondoltam, ennyit talán mondhatok.
Trent kinyújtotta a kezét, és végigsimított az arcélemen.
Felszikrázott a levegő.
Már ez nagyobb örömet okozott, mint bármi életem során.
Szétnyílt a szám, és alig bírtam megállni a lábamon.
– Ez nem lehet véletlen.
Ne gyengülj el!
Ne gyengülj el!
– Nincs szükségem több fájdalomra az életemben – suttogtam remegve.
Kétségtelenül látta rajtam a szomorúságot.
Leengedte a kezét, mintha megégette volna magát, és hátrébb lépett.
 – Én csak ebben vagyok jó, nem? A fájdalomban.
Nem volt igazi kérdés, hiszen a válasz is benne volt.
Elöntött a bánat. Megsajnáltam őt. Talán egy kicsit magamat is.
– Ezt azért nem hiszem – mondtam.
Úgy bámult rám, olyan átható, sötét tekintettel, mintha a lelkembe látna.
Mintha ugyanattól félne, mint én. Félt bízni bennem.
– Pedig elhiheted. Csak a fiam számít.
– Nyilván ő a mindened. Ez így is van rendjén.
– Nem érdemlem meg őt. A szeretetét – nyöszörögte önutálattal, fájdalommal
az arcán.
Kitárta előttem a lelkét.
Pedig száz százalékig biztos voltam benne, hogy nem szeretné velem
megosztani.
Mégis kaptam egy kis betekintést.
– Próbálok jó lenni, Eden. Tényleg kurvára próbálkozom. De sokszor azt sem
tudom, mit csinálok.
Mennyi fájdalom!
Megsajdult a szívem, a lelkem, még a bennem lévő üresség is.
– Ameddig próbálkozol, nem lehet baj. Mindkettőtöknek így jó.
Egy pillanatra megkeményedett az arca. Nem értettem. Lényének ez a része
rémített meg minduntalan, valahogy éreztem, hogy nem ok nélkül ilyen.
– Mindent megadok neki, mindent, ami telik tőlem. Bármi áron. Ő az életem.
Az életem értelme.
Megremegett a lelkem a szeretettől és az odaadástól, amit a fia iránt mutatott.
Mindattól a jótól, amit ő nem volt képes önmagában észrevenni.
Egy pillanatig csak álltunk, és bámultunk egymásra. Egyikünk sem tudta, mit
mondjon. Hogyan tovább.
Számomra viszont bizonyossá vált, hogy tisztáznom kell vele egy-két dolgot.
Olyannak kell lásson, amilyennek szeretném.
Oldalra döntöttem a fejem, úgy néztem rá.
– Tudnod kell, hogy nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek hiszel.
Meg tudom magam védeni, ha kell.
Csak tőle nem bírom megvédeni magam.
– Tudom.
– Akkor szeretném, ha nem kezelnél úgy, mintha tehetetlen és gyenge volnék.
Trent meglepetten pislogni kezdett.
– Sosem gondoltam rólad ilyet. Soha.
Elfordítottam a tekintetem. A hegyoldalon lefutó fák között megbúvó, suttogó
éjszakába bámultam. Össze kellett szednem magam, mielőtt ismét rá tudtam
nézni.
– Azóta próbálsz megszabadulni tőlem, mióta besétáltam a klub ajtaján. Azt
állítod, nem vagyok odavaló.
Hangosan fújta ki a levegőt az orrán, majd idegesen a hajába túrt.
– Nem azért, mert azt gondolom, hogy gyenge vagy, Eden. Azt gondolom,
hogy sokkal jobb vagy annál, mint hogy ilyen helyen töltsd az időd. Abban a
pillanatban tudtam, amikor megláttalak. Nem szeretnék felelősséget vállalni
azért, hogy egy olyan világba lépj be, amiben te nem is hiszel. Egy olyan
világba, ahol fényes csillagként ragyog a szíved. A kétségbeesés sok olyasmire
rákényszeríthet, amit aztán életünk végéig bánunk. Nem szeretném, ha veled is
ez történne.
Abban a pillanatban megértettem.
Felfogtam.
Láttam. Láttam a sebzett lelkét.
A sérüléseket. A fájdalmat.
A félelmet.
Édes harcosom!
Drága, gonosz harcosom!
Ez a félelmetes ember legbelül érzékeny és gyengéd!
Jóság van a lelkében, csak ott laknak benne a démonok is.
– Pontosan tudom, ki vagyok, és nem fogom magam elveszíteni.
Melegséggel telt meg parázsló tekintete.
– És azt hiszem, ezt csodálom benned a legjobban. – A hangja olyan volt, mint
egy meleg simogatás.
Elszorult a torkom. Remegve bólintottam.
– Szeretném, ha úgy kezelnél, mint bármelyik másik felszolgálót. Nem lesz
baj.
Elvigyorodott, majd alaposan végigmért, tetőtől talpig.
– Lehetetlen úgy kezelni, mint a többieket – búgta.
Látványosan forgattam a szemem.
– Persze, mintha olyan más lennék, mint a többi nő.
Talán egyiket sem ő alkalmazta? Egyikhez sem ért hozzá? Egyiket sem tette
magáévá? Küzdöttem a féltékenységgel, ami hirtelen elhatalmasodni készült
rajtam. Próbáltam elhessegetni a gondolatot.
Bizonyára belelátott a fejembe, látta a gondolataimat, mert ismét ott volt
előttem az arca, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
– Soha! Hallod? Soha!
Elszédültem, megbizsergett a gyomrom, és ismét nem tudtam, mit is
gondoljak erről a férfiről. Hogyan védhetném meg magam?
 Összefontam a mellem előtt a karom, mintha saját magamat ölelném, de nem
a feltámadó hideg miatt, igazából tőle próbáltam védeni magam.
Az ujjai a karomra simultak. Végigfutott rajtam a keze, mintha le akarta volna
törölni a libabőrt, bár az is lehet, hogy épp az érintésétől borzongtam meg.
– Fázol – mormogta, az arcomra pillantva, majd vissza a bőrömre, mintha
örült volna, hogy ilyen hatással van rám.
Elhúzódtam, és a házamra néztem.
– Igen, fázom. Be kellene mennem. Korán kelek.
– Ezernyi módját tudom, hogy miként melegítselek fel – felelte csábosan
mosolyogva.
Színjáték az egész.
Csapda.
Állandó, véget nem érő játék, és ki tudja, mi lesz a vége.
Nem ismerem túl régóta, mégis sikerült a feje tetejére állítania a kis csendes,
nyugodt életemet. De az én butaságom miatt csak másodpercek választottak el
attól, hogy ez a káosz teljes anarchiába forduljon.
Minden egyes szabály, minden, amihez szigorúan ragaszkodtam, minden, ami
én voltam, kezdett beleveszni ebbe a zűrzavarba.
Olyan kecsegtető volt az ajánlata!
Egy éjszaka!
Egyetlen éjszaka!
Egyetlenegy éjszakára nem lennék magányos, betöltené azt a fájdalmasan
sivár ürességet a lelkemben.
Szorosabbra fontam magamon a karom, és hátrébb léptem.
Nem ilyen vigaszra vágytam, ami csak a felszínt melegíti fel.
– Maga, Mr. Lawson, az a fajta tévedés, amit nem engedhetek meg
magamnak. – Hisz soha nem heverném ki. – Pontosan tudom, ki vagyok.
Kelletlenül elmosolyodott.
– Rendben, cicuskám. Menj csak be a meleg biztonságba! Ott a helyed! –
vetette oda, majd hátrálni kezdett a motorja felé, még mindig engem bámulva,
kezét természetesen zsebre dugva, mintha egyébként nem tudná, mit kezdjen
vele.
Aztán lelassított. Fekete haja meglebbent a hideg szellőben, félelmetes arca
pedig hirtelen elkomolyodott.
– Mennyország… Ha csak egy percre megkaphatnálak, a mennyben érezném
magam melletted, miközben egyenesen a pokol felé tartok.
Éreztem, ahogy megremeg alattam a föld.
Fogalmam sem volt, mi történik velem.
A biztonságosnak hitt világom hirtelen megingott.
 Trent egy szót sem szólt, csak sarkon fordult, és a motorjához sietett.
Milyen magas! Micsoda erő! Milyen sötéten csábító!
Földbe gyökerezett lábbal bámultam, ahogy felült a motorra.
Bakancsának talpát kétoldalt a betonra tapasztva egyensúlyba hozta a
járgányt, majd felbőgött a motor mély, duruzsoló hangja.
Arcának éles vonásait megvilágította a holdfény.
Az ördög, aki behízelegte magát az életembe.
A házam felé intett a fejével, és én rájöttem, arra vár, hogy bemenjek, mielőtt
elhajt onnan.
Remegés futott át rajtam, a pulzusom ismét hevesebben vert. Gyorsan
felsiettem a bejárati ajtóig. Őrültül remegett a kezem, miközben a kulcsomat
kerestem, és a torkomban dobogott a szívem, miközben elfordítottam a zárban a
kulcsot.
Amint bent voltam, felkapcsoltam a villanyt, majd visszafordultam, és még
egyszer ránéztem.
Ismét megcsapott az energiája.
Szinte láttam, ahogy végigszikrázik a kocsifelhajtón.
Elszakítottam róla a tekintetem, és gyorsan bezártam magam mögött az ajtót.
Nekitámaszkodtam, és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjak.
A kanapéra hajítottam a táskám, bementem a hálóba, majd az ágyam szélére
ülve megfogtam az éjjeliszekrényre állított képkeretet.
Azonnal könnybe lábadt a szemem.
Aaron és én. Mi ketten voltunk a képen.
Hátulról ölelt, és az az igazi, végtelen kedves mosoly ült az arcán.
A lelkemben tátongó űr hirtelen elviselhetetlenné vált. Elöntött a bánat és a
gyász.
Mély, fájdalmas és véget nem érő.
És a lelkiismeret-furdalás is előjött.
Valaki mást kívántam, hosszú idő óta először, ráadásul úgy, ahogyan még soha
nem kívántam senkit. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen.
Eleredtek a könnyeim, és végigcsorogtak az arcomon.
Égnek emeltem a tekintetem.
Istenem! Adj erőt és bölcsességet! Miért kerültem ilyen helyzetbe? Helytelen,
amit érzek? Helytelen?
Ugyanis már egyáltalán nem tudtam, mit kellene éreznem.
 8. FEJEZET

Trent

Eső zúdult alá a viharos égből, miközben Trent a telket kutatta. Gödrös és
repedezett volt a talaj. Kráterekkel szabdalt.
Minden lelassult.
Forgott körülötte a világ.
Forgott, forgott.
Minden a feje tetejére állt.
Zavarodott volt.
Nem jó!
Nagyon nem jó!
Los Angeles örök fényei megcsillantak az égen.
Trent látása elhomályosult, zavaros lett, ahogy megpróbált a füstben
tájékozódni.
Kétségbeesett.
Őrjöngött.
Térdre borult a földön fekvő test mellett.
Sírás feszegette a torkát, miközben átvizsgálta a férfit, mintha bele tudna
nyúlni, meg tudná akadályozni a megváltoztathatatlant.
– Nem! Nem! Nem! – kiáltotta remegő hangon.
Vér borította a kezét. Az eső ugyan lemosta, de cserébe eláztatta.
Mocsok.
Pusztítás.
Nem jó ez így!
Nagyon nem jó.
– Nem! – suttogta Trent elhaló hangon, a földön fekvő férfi sebét leszorítva. –
Kérlek! Ne!
A férfi belemarkolt Trent pólójába, és közelebb húzta magához.
– Az életed értelme… a célod… – gurgulázta Trent fülébe.
Könnyek csorogtak végig Trent arcán, forró, égető könnyek.
 Majd’ szétvetette a bánat és a fájdalom.
A férfi keze hirtelen lehullott, a lelke elhagyta a testét. Trent úgy érezte, az ő
lelkének is elveszett egy része.
Az égre emelte könnyáztatta tekintetét, és felüvöltött.
Az életem értelme…

Hirtelen felültem az ágyban. A sötétségbe bámultam. Szélsebesen vert a szívem,

és ijedten kapkodtam a levegőt. Régi fájdalom feszegette a mellkasom.
Igazi fájdalom.
Az a fajta, amit akkor érzel, ha valamit elvesztettél, és űr tátong benned, ha
tudod, hogy sosem fogod visszakapni, bármit is tennél. Örökre fájni, sajogni és
hiányozni fog.
És hogy én vagyok a felelős mindazért, ami történt. Forrt a lelkemben a
bűntudat, marta, mint a méreg, összeszorult tőle a gyomrom, hányingerem lett.
Ez a kór olyan, mint a gennyes fekély. Elrothadok és elmúlok lassan. De
ugyanakkor kaptam egy ajándékot is az élettől, ami lassan, de segített gyógyulni.
A fájdalmat, a bánatot, a feszültséget és a sok szart kerülgetve próbáltam
megtalálni az utam. Ezeken már úgysem tudtam változtatni.
Eső verte az ablakpárkányt, szél süvített a fák között. Minden alkalommal
magukkal hozták a rémálmokat is. Állandóan emlékeztettek arra, hogy ki
vagyok, és mit tettem. Nem mintha egyébként valaha is elfelejteném.
Hatalmasat sóhajtottam, a hajamba túrtam. Próbáltam megnyugtatni a
zakatoló szívem, és próbáltam kirángatni magam a múlt emlékei közül, bár
tudtam, örökre a rabjuk maradok.
Nem számít, mennyi idő telt el.
Egyvalami viszont igenis számított.
Lerúgtam magamról a takarót, és kikászálódtam az ágyból. Kimentem a
folyosóra, és kitártam a fiam szobájának az ajtaját.
Égett az éjszakai lámpa, világítottak a plafonra ragasztott csillagok, ahonnan
egy galaxis lógott alá. Gage kicsiny testét hatalmas takaró fedte. Békésen aludt.
Beoldalogtam, leültem az ágy szélére. Kisimogattam az arcából az aranyszínű
fürtöket, és megpusziltam.
Ő számított.
Egyedül ő.
A mindenem.
Emlékeztetnem kellett magam, hogy másra nem is lesz szükségem soha.
 9. FEJEZET

Trent

Los Angeles, huszonöt évvel korábban

Lágy énekhangra ébredt. Az édesanyja énekelte a kedvencét, az Amazing Grace

című dalt. Az ő hangja volt a legeslegszebb az egész világon.
Megérintette a szívét és a lelkét.
Könnyednek érezte magát, és megborzongott, valahányszor az anyukája dalra
fakadt.
Kikászálódott a takaró alól, és felült, hogy lássa a mamát, aki az ágy mellett
térdelt, a szoba túlsó felén. Egész testében nyugtalanságot érzett, ahogy felállt,
és a szőnyegen át odasétált, ahol Nathan aludt.
Anyukája Nathan fejét simogatta, miközben rendületlenül tovább énekelt,
mintha a szavak képesek lennének mindent megváltoztatni.
– Mami! Nathan már megint beteg? – suttogta. Gyűlölte, ha az édesanyja
szomorú, de azt még jobban, ha az ikertestvére néhanapján nem kelt ki az
ágyból, hogy játszhassanak.
A mama odafordult felé. A mosolya szeretettel telítette el a mellkasát.
Szerette, ha így nézett rá. Mintha különleges volna.
– Volt egy kis asztmás rohama, amikor kint játszottunk. Ennyi az egész.
Minden rendben lesz!
A testvére zihált és köhögött. Trent közelebb ment. Aggodalom lett rajta úrrá,
belesajdult a szíve is.
– Biztos, mami? Ne hívjam a doktor bácsit?
– Jaj, picikém, gyere csak ide, és nézd meg!
Trent még közelebb ment, majd lenézett az alvó ikertestvérére. Kisebb volt,
mint ő, de csak egy picivel. Ettől eltekintve teljesen egyformák voltak. A másik
testvére, Jud, a szomszéd szobában aludt. Anyukájuk mindig felnevetett, ha
megkérdezték tőle, hármas ikrei vannak-e.
Jud fiatalabb volt. Még csak négyéves, ők pedig már ötévesek múltak. Trent
negyedórával idősebb volt, mint Nathan, vagyis mint rangidős férfinak, neki
kellett vigyáznia mindenkire.
– Látod? Jól van. Ahogy mindnyájan – mondta az anyukája, majd kinyújtotta
a kezét, és megsimogatta Trent arcát. A kisfiú mellkasa majd’ szétrepedt a
boldogságtól.
– Most én vagyok a férfi a háznál, ugye mami?
– Így van!
Az asszony felállt. Nyögdécselt, ahogy felegyenesedett. Hatalmas hasa úgy
kiállt a testéből, mintha kosárlabda lenne benne.
Trent tudta, hogy a kistestvére van az anyukája hasában, és egészed addig nem
bújik ki onnan, amíg nem lesz elég nagy, hogy játszhassanak.
Az anyukája lehajolt, és megpuszilta a testvére homlokát, majd megfogta
Trent kezét. Megszorította.
– Olyan nagy fiú vagy! Gyere, visszakísérlek az ágyba.
Trent követte az ágyához, ahol az édesanyja visszahajtotta a takarót, és miután
a kisfiú bemászott, alaposan betakargatta. Trent élvezettel bújt vissza a melegbe.
Az ágy melegébe. Az anyukája zöld szemének melegébe.
Annyira szerette az édesanyja gyönyörű tekintetét! Azt, ahogy csillogott,
amikor ránézett.
A mama lehajolt, és puszit nyomott az orra hegyére.
– Te szuperhős! – suttogta – Édes, kicsi harcosom!
– Mindig vigyázni fogok rád! – ígérte Trent hatalmas mosollyal.
– Tudom, drágám. És a testvéreidre is – mondta, és megcsiklandozta.
Trent felkuncogott.
– Naná, mami! Ne aggódj egy percig se!
– Most pihenj! – egyenesedett fel nyögve a mama.
Trent bekuckózta magát az ágy melegébe. A békés csendbe.
Egészen addig, amíg remegni nem kezdett alattuk a föld. Majd beleremegtek a
falak is a hangos motorbőgésbe!
Félelem szorongatta a szívét. Megölelte a meleg takaróját, és imádkozott,
hogy legyen vége. Menjen el.
De a hangos búgás egyre közelebb jött, míg végül elhallgatott a hátsó ajtó
előtt.
Trent összeszorította a szemét, mintha így képes lenne elbújni az elől, ami
most következik.
Mert az apukája érkezett meg.
Az apukája, aki nagyon rossz, igazán rossz ember volt, és Trent egyáltalán
nem örült, amikor hazajött.
 10. FEJEZET

Eden

Emlékszel…?

Emlékszel, amikor még gyerekek voltunk?

Ahogyan kint játszottunk a hátsó udvaron? Ahogy mezítláb futkostunk a
füvön?
Ragyogtunk. A lelkünk örömmel telt el, a szívünk pedig reményekkel.
Csak táncoltunk és táncoltunk. Kitaláltuk a saját balettszámainkat, majd
előadtuk őket anyunak és apunak. Anyu tapsolt, apu csokrot szedett nekünk anyu
virágoskertjéből. Azt mondták, mi vagyunk a legjobb táncosok a világon, majd
apa megölelt minket, és kijelentette, hogy ő a legszerencsésebb apa a világon,
mert olyan lányai vannak, mint te meg én.
Emlékszel, ahogy kézen fogta anyut, majd kikísérte a fűre, hogy táncoljanak?
Szorosan ölelte a nyári égbolt alatt, mi pedig körbe-körbe ugrabugráltunk.
Nevettünk és álmodoztunk, és tudtuk, hogy csodálatos élet vár ránk, hiszen itt
vagyunk egymásnak.
Emlékszel, amikor még egy család voltunk?
Emlékszel, amikor még a legjobb barátok voltunk?
Én emlékszem. Bárcsak visszatekerhetném az idő kerekét!
Harmony

Fájdalom és gyötrődés tört rám, kínzott, és sanyargatta a lelkem.

Még fizikai fájdalmat is éreztem, de olyan gyengén, ahogy a lágy szellő
játszott az udvart körülvevő fák ágai közt.
Leültem a veranda lépcsőjére, amikor a leveleket átnézve a nővéremtől is
találtam egyet. Nem bírtam állva maradni, ahogy feltéptem a kék borítékot.
Nem volt rajta feladó, de a bélyegző szerint Washingtonban adták postára.
Mi akar ez lenni? Bocsánatkérés? Magyarázkodás?
Könnyek szöktek a szemembe, és a szívemhez szorítottam a levelet. Nagy
levegőt vettem, és felnéztem a kék nyári égboltra, amelyről a testvérem is írt.
De jó lenne újraélni azokat a napokat! Úgy, ahogy kérte.
Istenem! De jó volna látni az arcát! Tudni, hogy jól van! Megkérdezni, hogy
miért.
Hatalmas harag volt bennem, és nem tudtam feldolgozni a történteket.
Hogy elhagyott minket.
Hogy becsapott minket.
A sok hazugságot, amit elénk tálalt.
Nem értettem, de érteni akartam.
Ugyanakkor kételkedtem abban, hogy ez egyáltalán lehetséges. Hogy csak
úgy semmisé tehetnénk a sok rosszat, ami gúzsba kötött minket. A törékeny
bizalom végleg darabokra tört, amikor három hónappal ezelőtt eljött hozzánk.
Azt mondta, megváltozott, hogy szeretne mindent helyrehozni.
Erre fel ellopott tőlünk mindent, amink még maradt, és újra eltűnt.
Elvettem a szívemtől a levelet, és az ismerős kézírásra néztem.
Gyűlöltem, hogy ennyire hiányzik.
Gyűlöltem, hogy még mindig szeretem.
És azt is gyűlöltem, hogy megutáltam őt azért, amilyen ember lett belőle.
Mert… még mindig emlékeztem arra, milyen volt, amikor jó ember volt.
Bármit megtennék, ha visszakaphatnám. Ha visszamehetnék az időben, és
megváltoztathatnék mindent, mielőtt ő változna meg.
Összerezzentem, amikor hallottam, hogy egy autó lassít a ház előtt, majd az
abroncsok alatt megcsikordul a murva.
Gyorsan letöröltem a könnyeim, és felálltam.
Összehajtottam a levelet, és a zsebembe csúsztattam, majd odasétáltam a
kiskapuhoz.
A kocsifelhajtóra nyílt, ahol apám autóját láttam meg az enyém mögött.
Akkor szállt ki a kocsijából, amikor kiléptem a kapun.
Elszorult a szívem, ahogy ránéztem.
Olyan jól nézett ki még mindig, bár ötvenhét éves volt, és az egykor barna
színű haja már őszbe fordult.
Az élete, a sok öröm, a sok bánat, a sikerek és a tragédiák, nem mentek el
mellette nyomtalanul. Mély barázdák szabdalták kedves arcát.
Nem mondanám különösen zordnak, inkább csendes lélek, nem volt benne
semmi fenyegető, de valahogy mégis erőt sugárzott.
Ő volt az én hősöm. A sziklám. Erős és állhatatos. De azt is tudtam mennyire
összetört és sebzett a szíve.
– Szia, apa! Hát te? Hogyhogy itt vagy? – kérdeztem, behúzva magam mögött
a kaput.
 Kedvesen rám mosolygott. Pont olyan meleg volt a tekintete, mint mindig.
– Csak jöttem meglátogatni a kedvenc lányomat.
Mindketten figyelmen kívül hagytuk a mondatban rejlő kétértelműséget, de a
zsebembe dugott levél, esküszöm, mintha lángolt volna.
– Ó, de hát tegnap találkoztunk! – ugrattam, majd odaléptem hozzá, és
megöleltük egymást. Olyan jó volt érezni az ölelését!
Szorosan fogott.
Szeretettel.
Hátrébb húzódott, de tovább fogta a karomat.
– Jaj, hát az munka volt, az nem számít. Ezenkívül olyan érzésem van, mintha
ezer éve nem beszélgettünk volna, és hiányzol!
Hát, lehet, hogy utóbbi időben kerültem őt.
Sokkal könnyebb volt elkerülnöm őt, mint válaszolnom az egyébként
elkerülhetetlen kérdéseire.
Nem, nem szégyelltem, hogy a klubban dolgozom. De az apám azonnal
aggódni és védelmezni kezdene. Kifakadna, hogy nem az én gondom rendbe
hozni a dolgokat. Azt mondaná, hogy nincs miért aggódnom. Ragaszkodna
hozzá, hogy ez az ő terhe, neki kell cipelnie. Kifakadna, hogy őrültség még egy
munkát vállalnom, még akkor is, ha megígértem neki, hogy keresek megoldást.
De ha ő jönne rá, hogy hol dolgozom, akkor nagyon begurulna. Halálra
aggódná magát. Azt hinné, veszélyben vagyok.
Hiszen annyira távol állt ez tőlem. Annyira más volt, mint amiben hittem.
Annyira más, mint ahová való vagyok.
– Bejössz? Kérsz egy teát?
– Az jó lenne, köszönöm!
Felsétáltunk az ajtóig, majd beléptünk a kis házikómba, amit annyira
szerettem.
Nem volt benne semmi különleges, de nekem biztonságos mennyország.
Békés.
Csendes.
Egy kicsit belesajdult a szívem a ténybe, hogy eléggé magányos is.
A nyugalom, ami a falakból áradt, néha szomorúságot és bánatot
visszhangzott. Ürességet, ami a mellkasomban tátongó űrből sugárzott.
A kicsi nappalimba értünk, ahol kényelmes kanapék, halomnyi díszpárna,
valamint képek fogadtak minket: anyuról és apuról, a tanítványaimról, Tessáról
és rólam.
A túlsó oldalon egy folyosó vezetett a két hálószobához jobbra. Balra volt egy
boltív, ami a régi konyhába nyílt. A konyhában, egy kis beugróban egy kerek
asztal és négy szék kapott helyet, de a kedvencem a hátsó, napfényes zárt terasz
volt.
Csináltam magunknak egy-egy bögre teát, majd kiültünk a napsütésbe. Akár
télikertnek vagy üvegháznak is elment volna, annyiféle növény volt ott.
Az apám egy hintaszékbe ült le, ahonnan ellátott egészen a hátsó udvaromat
szegélyező erdőig.
– Tessék, itt a teád.
– Köszönöm, drágám!
Én az apám melletti hintaszékbe ültem. Sóhajtottam, elengedtem a
feszültséget, a kérdések miatti aggodalmat, és egyszerűen csak élveztem a
nyugalmat.
Szerettem az egyszerű dolgokat.
Hirtelen Trent arca rémlett fel előttem.
Olyan más volt, mint mindaz, amit elképzeltem magamnak az életben! És
mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy vágyom valamire, amire nem
szabadna.
Minden éjjelt a klubjában töltöttem, és úgy tettem, mintha nem érdekelne,
mintha nem kívánnám ennyire. De mindennap, amikor eljött a fiáért, csak
fokozódott bennem az érzés. Minden egyes alkalommal, amikor úgy nézett rám,
mintha ugyanazt érezné, amit én, elöntött a boldogság.
Fellobbant bennem a tűz, és ott lobogott, ahol már rég sötétség uralkodott.
De tudtam, jól tudtam, hogy végül csak fájdalmat okozna nekem.
Megráztam a fejem, és elhessegettem a gondolatot. Inkább az apám felé
fordultam, mert észrevettem, hogy engem figyel.
– Hogy vagy, Eden? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
– Köszönöm, jól – válaszoltam, kevésbé őszintén.
Elmélyültek a szarkalábak a szeme sarkában – az aggodalom látható jele volt
ez.
– Zárkózott lettél az utóbbi időben… vagy fáradt?
Belekortyoltam a gőzölgő teámba, és eltűnődtem, mit válaszolhatnék.
– Sajnálom, én csak… aggódtam. Azon agyaltam, hogyan lábalhatnánk ki
ebből a slamasztikából.
Apa felsóhajtott.
– Nem akarom, hogy emiatt aggódj, Eden! Majd megoldom. Te csak a
gyerekekkel foglalkozz, vigyázz rájuk, és vigyázz magadra.
– És rád ki fog vigyázni? – meredtem rá kérdőn.
Ismét felsóhajtott.
– Nem a te feladatod rám vigyázni, inkább nekem kell rád.
Megfogtam a kezét.
– De hát nem úgy van rendjén, ha mind vigyázunk egymásra? Mondtam, hogy
segítek. Mondtam, hogy én is próbálok megoldást találni. Nem várhatod el
tőlem, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne!
Szomorúság költözött a tekintetébe.
– Már annyi mindenen mentél keresztül így is!
Megráztam a fejem.
– Ahogy te is, apa.
Nyelt egyet, láttam, hogy remeg a torka.
– Hogyan jutottunk idáig? Sosem gondoltam volna… hogy te meg én egyedül
maradunk.
Éreztem anya elvesztése miatti fájdalmát, és éreztem azt is, hogy bánatos
miattam.
Aaron halála tönkretett. Borzasztó űrt hagyott maga után.
De az apám vesztesége hatalmasabb volt, az ő lelkében feneketlen szakadék
tátongott, végtelen mélység.
Ismét bűntudatom lett. Belehasított a tudatomba és a lelkembe, ahol
minduntalan felvillant egy félelmetes, de gyönyörű arc.
– Sajnálom, hogy elvesztetted anyut, és nem sokkal később Harmonyt is.
Borzasztó, mennyi fájdalom jutott neked!
Harmony teljesen kifordult önmagából, miután anya meghalt. Közelről
figyeltem, ahogy lassan darabjaira hullott.
Olyan volt a levele a zsebemben, mintha ezernyi kilót nyomna. Alig bírtam a
súlyát. Nyomasztott. Emlékeztem jól, milyen volt minden azelőtt.
– Ezért ilyen nehéz ez az egész… Azért a kicsiért harcolunk, ami még
megmaradt, pedig szívesen lemondanék mindenről, ha cserébe visszakaphatnám
őt.
– Apa! – mondtam könyörögve.
– Igen, igaz – szorította meg a kezem. – Szeretem a templomunkat, szeretem a
gyerekeket, szeretem az egészet úgy, ahogy van, de ha visszakaphatnám őt… –
Könnybe lábadt a szeme. – Mindenről lemondanék a családomért cserébe, Eden.
Elöntött a meleg szeretet. Igen, pont ezért tennék meg én is mindent az
apámért. Mindenről lemondanék. Áldozatokat hoznék. Azért, mert ő is megtenné
értünk.
– Rajta vagyok az ügyön, apa. Keresem a módját, hogy távol tartsam a
hitelezőinket.
Megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy még egy hitelt bevállalhatnék.
Gyorsan lenyeltem, ami majd’ kicsúszott a számon.
– Csak adj még egy kis időt, jó?
– Nem akarom, hogy emiatt aggódj! Majd én megoldom. A dolgok végül
mindig elrendeződnek. Hiszek ebben. Hiszem, hogy nem maradunk magunkra
ezekkel a terhekkel. Szeretném, ha élnéd az életed.
– Én meg azt szeretném, ha te is élnéd az életed.
Megragadta a kezem.
– Nekem a tanítványaim jelentik a boldogságot. A gyülekezet. A közösségünk.
Ha segíthetek azoknak, akik segítségért jönnek hozzánk. De tudod, miért
imádkozom mindennap lefekvés előtt? Hogy mit szeretnék megélni, mielőtt
meghalok? Téged szeretnélek végre boldognak látni. Igazán boldognak –
mondta, majd végigsimított a hüvelykujjával a szemem alatt. – Szeretném, ha
végre eltűnne innen a szomorúság. Ezt szeretném. Szeretném, ha mindent
megkapnál, ami most annyira hiányzik az életedből.
– Apa… – nyögtem elérzékenyülve.
A lelkemben fészkelő szomorúság ismét megpróbált utat törni magának.
Követelőzve.
– Meglásd, egy nap a szíved kitör a börtönéből, sőt, valaki elrabolja onnan –
mondta érzelemteli hangon. – Egy férfi viharként tör majd be a csendes életedbe,
akkor, amikor a legkevésbé gondolnád, és meghódítja a csodálatosan szép
szívedet. Lehet, hogy magad sem hiszed, de ismét szeretni fogsz.
Évek óta most először hittem benne én is. Elhittem, hogy ismét képes leszek
szeretni.
És szerettem volna, ha viszontszeretnének.
Akartam, hogy szeressenek.
Hogy óvjanak.
Saját családot akartam.
De ami megijesztett, az a viharos rész volt a történetben.
Féltem attól az embertől, aki máris magával ragadott, úgy, ahogy nem lett
volna szabad.
Elnyomtam magamban az érzést, a vágyat és a félelmet, mosolyt erőltettem az
arcomra.
– Ne aggódj apa. Így lesz. Megtaláljuk a boldogságot mindketten. Lehet, hogy
te hamarabb, mint én.
Felnevetett.
– Azt nem hinném, kicsim. Én szívesen maradok az emlékeimmel.
Sokszor pedig épp az emlékek azok, amik a leginkább fájnak.
 11. FEJEZET

Trent

Kibaszott Juna Lamb!

Ismét a műszerfalra néztem. Már negyven percet késett, ami azt jelentette, én
is késni fogok, és nem érek oda időben fiamért.
Most komolyan szarakodni akar velem?
A sűrű erdőbe vezető ösvényt figyeltem, ami egy rejtett kis rétre vezetett. Már
egy órája vártam itt az út szélén. Mindig itt szoktunk találkozni. Biztonságos,
észrevétlen hely.
De teljesen mindegy, mert eluralkodott rajtam az idegesség. Múltbéli
indulatok és zűrök visszhangja volt. A bordám satuként szorította a dübörgő
szívemet.
Persze nem csak múltbéli érzések voltak ezek, ráadásul folyton erősödtek,
ingereltek.
És sosem enyhültek.
Rettegés. Aggodalom.
Bánat. Bűntudat.
Na és ez a metszően éles, szüntelen gyűlölet, amit ez iránt a nő iránt éreztem.
És persze itt volt a fiám iránt érzett odaadásom is.
Mindez a sok érzelem itt kavargott bennem. Egymásnak feszültek, és maguk
alá temettek.
Mint a hullámok a viharos tengeren.
Tudtam, hogy nem bízhatok ebben a nőben, de mégis mi a büdös francot
tehetnék?
Évente egyszer találkoztunk, és minden ilyen alkalommal totál kiborultam.
Aggódtam, mikor fog feldobni. Mikor fog újra elárulni. Mikor húzza meg azt a
kurva ravaszt.
Mégis, valahogy azt éreztem, tartozom neki. Eljött ide évről évre, hiszen volt
rá egyetlen egy okom, hogy egyáltalán éljek, ezért legyűrtem a haragom és a
gyűlöletem, és megtettem, amit kellett.
 Tudtam jól, hogy veszélyes vizeken evezek.
Sóhajtva megragadtam a telefonom, és ellenőriztem, hogy nem volt-e bejövő
hívásom, vagy nem jött-e üzenet.
Semmi.
A picsába!
Még egy pillanatig tanácstalanul üldögéltem, de aztán beadtam a derekam, és
úgy döntöttem, segítséget kérek, mivel azt egyáltalán nem akartam, hogy Gage
várjon rám. Hogy azt higgye, elfelejtkeztem róla. Soha, egymillió év múlva sem
tudnám elfelejteni.
Gyorsan bepötyögtem egy üzenetet Edennek, remélve, hogy megnézi és
megérti, de azt még jobban reméltem, hogy nem fog kérdéseket feltenni.

Én: Eden, sajnálom, de közbejött valami.

Vigyáznál Gage-re? Örök hála.

Borzasztóan felgyorsult a pulzusom, ahogy rá gondoltam. Kezdtem rájönni,

hogy ő sem fog soha kimenni a fejemből.
Eden arca folyton itt lebegett a szemem előtt, és nem tehettem ellene semmit.
Azt gondoltam, idővel majd enyhülnek iránta az érzéseim, de ehelyett napról
napra egyre csak erősödtek.
Minden éjjel ott volt a klubomban, elszívta előlem a levőt, és elvette a józan
eszemet.
Már több mint két hét telt el azóta, hogy követtem a házáig, és egy csomó
baromságot összehordtam, amit nem kellett volna.
Például egyértelmű szexuális ajánlatot tettem neki.
De az az igazság, hogy miután az a szarházi megfogdosta, csak arra tudtam
gondolni, hogy megóvjam, hogy megbizonyosodjak róla, jól van.
Ha lehet, akkor úgy, hogy kibújtatom a csodás testét takaró ruháiból.
Majd’ megőrültem a vágytól. Legszívesebben azonnal berángattam volna az
ágyába.
Szerettem volna megérinteni, megkóstolni, megízlelni, magamévá tenni.
A baj csak az volt, hogy elég hamar kiderült, nem csak a testét kívánom.
Akkor jöttem rá, hogy gondban leszek, amikor majdnem elkezdtem neki
mindenféle ígéreteket tenni.
Például, hogy sosem fogom engedni, hogy bárki is bántsa. Hogy mindig ott
leszek mellette, és vele együtt fogok harcolni. Hogy mindig számíthat rám,
mindig segíteni fogok neki, mert arra vágyom, hogy lássam az édes mosolyát.
Kutakodni akartam a lelkében, rá akartam jönni, hogy miért homályosítja el
olyan gyakran a gyönyörű szemét a szomorúság. Szerettem volna megadni neki
azt, amire vágyik.
Ráadásul úgy éreztem, ő is ki tudná tölteni valamennyire a bennem tátongó
űrt.
Ostobaság.
Már van egy fontos dolog van az életemben.
Egy ok, hogy tegyem a dolgom.
Nem kockáztathattam. Nem hagyhattam, hogy elterelje a figyelmem. Nem
sodorhattam veszélybe senkit… még egy életet.
Elszorult a torkom, amikor felvillant valami élénkpiros a falevelek között. A
mellettem levő ülésre hajítottam a telefonomat, amikor Juna feltűnt a füves
réten.
Megsajdult a lelkem, mintha eltűnt volna a levegő a tüdőmből.
Szétáradt bennem a gyűlölet.
Bizalmatlanság, bűn és még annyi elcseszett dolog kavargott bennem.
Gyorsan kiszálltam a kocsimból, és a nyitott ajtó fedezékébe álltam. Az
oldalamra csatolt pisztoly szinte lyukat égetett a bőrömbe.
Juna megállt, és a szélvédőn keresztül rám bámult. Barna haját kontyba
kötötte a feje tetején, az aláhulló tincsek keretbe fogták az arcát, miközben
idegességében és félelmében a kormányt markolászta.
Lenyűgözően nézett ki. Nem viccelek.
Mégis a testem minden sejtje összerándult az undortól.
Végül levette a gyújtást, óvatosan kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt.
– Juna – mondtam összeszorított foggal.
Megremegett a szája, majd félénken rám mosolygott.
– Helló!
Hitetlenkedve megráztam a fejem.
– Ne hellózz itt nekem! Mindketten tudjuk, miért vagy itt, és mit akarsz. Nem
csevegni jöttünk.
Juna elsápadt.
– Trent… én…
Ismét megráztam a fejem.
– Ne szarozzunk, jó? – mondtam, majd behajoltam a kocsiba, megragadtam a
vászonzsákot, és odahajítottam neki. – Megkaptad, amiért jöttél. Indulj!
Megvonaglott az arca, mintha megütöttem volna.
– Ez nem igaz.
– Nem? Hiszen mindig csak a pénzről volt szó! Ne is tagadd!
– Nem akartam, hogy így legyen.
Fájdalmasan felhorkantam. A motorháztetőre támasztottam a kezem, mert
attól tartottam, hogy odafutok és megfojtom.
 – Dehogynem! Te találtad ki az egészet! Csak aztán beijedtél.
Nem akarta, hogy a kezéhez tapadjon a vérem, ezért hagyta, hogy inkább a
saját testvéremé szennyezze be az enyémet.
Az én hibám is persze.
Nem akartam, egyáltalán nem. Az ellenségemen akartam bosszút állni, és a
lány… nagyon könnyű célpont volt.
A távolba bámult. Remegett a szája, amikor visszafordult felém.
– Gage?
Összeszorult a torkom, és szúrni kezdett a mellkasom.
– Biztonságban van – válaszoltam tömören. Többet nem érdemel ennél.
Mindent vitt az egyezség szerint, egyedül Gage-ről mondott le.
Gage.
Juna az ajkába harapott.
– Ennek örülök – suttogta.
Ezernyi csomóba ugrott a gyomrom. Gyűlölet és egy csipetnyi hála keveredett
egymással. Majd’ őrületbe kergetett.
Juna letörten visszafordult az autójához.
– Tudja valaki, hol vagy? – csúszott ki a számon. Talán a pánik vagy a
paranoia miatt, ami már hónap óta gyötört, nem tudom.
Összeráncolta a homlokát a meglepő kérdésre.
– Nem. Hisz tudod, hogy soha többé nem akarok visszamenni.
– Oké – bólintottam –, ez maradjon is így!
Juna nem szólt többet, csak beült a kocsijába. Szomorúan nézett rám,
miközben ráadta a gyújtást, majd kitolatott, vissza a hepehupás földútra.
Néztem, ahogy elmegy.
Őrködtem.
Mindig figyeltem, mert egy árva lélekben sem bíztam.
Nem, mert azok csaptak be, akiket a legjobban szerettem.
Átvertek minket.
Feláldoztak minket, pedig védeniük kellett volna.
De ez van, ha az ember olyan életet él, mint mi.
Ha romlottságban és gonoszságban nevelik őket.
Csak a testvéreim és Gage a kivételek.
Több eszem volt annál, mint hogy beengedjek valakit ebbe a kötelékbe.
Még ott maradtam jó tíz percig a biztonság kedvéért, aztán fogtam a
telefonom, és láttam, hogy Eden meg sem nyitotta az üzenetet, amit küldtem
neki.
Nyugtalanul néztem az órára. Már rég vége volt a sulinak.
– A picsába! – morogtam, és azonnal tárcsáztam, remélve, hogy Eden felveszi.
 Csörgött egypárat, majd bekapcsolt a rögzítő.
– Helló! Itt Eden. Amint tudom, visszahívom – hallottam csodás, izgató
hangját.
Gyorsan kikanyarodtam az útra, és padlógázzal nekilódultam. Nem örültem,
hogy muszáj bíznom benne. De mégis reméltem, hogy megoldja valahogy.
Muszáj lesz hazudnom neki, az igazat nem mondhattam el.
– Szia, Eden! Már úton vagyok, csak feltartottak a klubban. Nagyon sajnálom!
Hamarosan ott leszek – hadartam.
Iszonyat gyorsan vettem a kanyarokat a keskeny hegyi úton. Nagyon
nyugtalan voltam.
Bennem maradt ez a kellemetlen érzés, mint minden évben ez idő tájt, de úgy
voltam vele, hogy valószínűleg örök életemre kénytelen leszek az érzéssel együtt
élni.
Negyvenöt perc alatt tettem meg a jó egyórás utat, és közben szinte nem is
lassítottam, míg oda nem értem a városka szélére, ahol a sűrű erdő lassan ritkulni
kezdett, és feltűntek a divatos üzletek, éttermek és lakóházak.
Átszáguldottam a városon, közben a műszerfalon lévő órát nézegettem.
Rákanyarodtam egy útra, ami a magániskolához vezetett. Kurvára késő volt már,
és Eden még mindig nem jelentkezett.
Szorosan markoltam a kormányt. Igyekeztem felülkerekedni az
elkeseredettségen, a bánaton és a szégyenen, mielőtt még találkozom a fiammal.
Nem akartam, hogy így lásson.
A démonjaim ott vonaglottak a bőröm alatt.
Csikorgattam a fogam a sok faszság miatt, amit az a ribanc állandóan
megpróbált lenyomni a torkomon.
Kétségtelen, hogy Juna Lamb kedvenc időtöltése az volt, hogy engem
manipulált. Élvezte is rendesen. Jól megszorongatta a tökeim. Egyszer csak
felbukkant, követelőzött, fenyegetőzött, aztán meg átment kezes bárányba, és
úgy tett, mint aki szánja-bánja bűneit.
Mindegy.
Gage-ért megérte.
Szerettem.
Óvtam.
Az életem értelme.
A megoldás az lett, hogy állandó jelleggel fizettem ennek a vérszívónak, hogy
maradjon tőlünk távol, és imádkoztam az Istenhez, hogy végül ne szívja ki az
összes vérem.
Nagyon reméltem, hogy hihetek neki, miután a létező legnagyobb árulást
követte el.
 Csikorgó kerekekkel fordultam be az utcába. Padlógázzal süvítettem az
iskolához. Alig lassítottam, amikor a parkolóhoz értem. Üres volt, de tekintve,
hogy milyen rohadt késő volt már, nem is csoda.
Már vagy egy órája vége volt a tanításnak.
Bassza meg!
Csomóban állt a gyomrom, amikor hirtelen megláttam Edent a játszótéren. Ott
voltak a csúszdáknál. Csak ők ketten. A többiek már rég elmentek.
Már az alkalmazotti parkoló is majdnem teljesen üres volt.
Még a kocsim fedezékében ülve is megéreztem őt.
Elért az energiája.
Belém mart.
Vágy és zavarodottság.
De ezúttal egy kicsit más volt az energiája.
Némi haragot is éreztem benne.
Amióta két hete követtem a házához, szinte lábujjhegyen kerülgettük egymást.
Egymásnak feszültünk, de visszafogottak és illedelmesek maradtunk, hiszen
lefektettük a szabályokat.
Én a főnöke voltam, ő pedig a fiam tanítója. Vége. Ennyi.
Kivéve, hogy mégsem.
Nevetséges az egész.
Ahogy villant és csillant az a gyönyörű, őszi színekben játszó tekintete!
Ahogy az aranyszínű haja felragyogott a napfényben!
Védelmező volt a mozdulata, ahogy felegyenesedett Gage mellett.
Kurvára nagy barom vagyok, tudom, hiszen a farkam azonnal
megkeményedett a látványtól.
Vágyott valami édesre.
Valami ártatlanra.
Valami túlságosan jóra.
Csikorogtak a kerekek, mikor végül lefékeztem. Üresbe tettem, leállítottam a
motort, és már szálltam is kifelé. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy
megnyugtassam a bordám alatt tomboló szívemet.
Egyszerre értek nagyon szélsőséges érzelmek.
Kiábrándultság és hihetetlen erős izgatottság.
Gage odafordult a motorhangra. Arany fürjei játékosan libbentek angyali arca
körül. Tökéletes keveréke volt Junának és nekem.
Az egyetlen jó dolog, amit valaha létrehoztunk.
Hatalmas vigyorral nézett rám, ami azonnal megbizsergette a szívem.
Ő az életem értelme.
Az életem értelme.
 Felém mutatott.
– Nézd! Ott van apu! Mondtam, hogy jönni fog! Látod, Miss Murphy?
Mondtam, hogy nincs miért aggódni. Nekem van a legjobb apukám a világon! –
mondta ugrálva, és felém lengette a karját, mintha bizony nem vettem volna
észre, hogy ott van. – Sziaaaa, apu! Itt vagyok! Hol voltál? Miss Murphy azt
hitte, elfelejtettél, de én mondtam neki, hogy az nem lehet. Az én apum soha!
Ugye? Ugye igazam volt? – kérdezte, majd Eden kezét megragadva felém húzta
a nőt.
Földbe gyökerezett lábbal bámultam, és próbáltam a kapu felé mozdulni.
Leszarom a figyelmeztető táblákat. Úgysincs itt senki!
Eden mérges pillantást vetett rám. Kurvára édes! Úgy méregetett, mintha
maga az ördög volnék.
Lehet, hogy nem is téved.
Forrongó harag áradt felém. Bolond módon, élvezettel ittam magamba.
Micsoda test, micsoda arc, micsoda tekintet! Szívesen belefúlnék a haragjába, ha
ezzel olyanná lehetnék, mint ő.
Csak egyszer!
Csak egyetlen egyszer szeretném, ha az enyém volna.
Egy kicsit elvennék abból, ami soha nem lehet az enyém.
Egyszerű nyári ruha volt rajta, krémszínű, lágy esésű anyagból, aminek a
nyakrészét egy kis csipke díszítette. Térd alá ért, mégis hihetetlen hatással volt
rám.
Eden szorosabban markolta Gage kezét, majd határozottan és figyelmeztetően
rám emelte a tekintetét.
Azonnal bizseregni kezdtem. Micsoda kis vad cicus! Ez a harag, ez az
indulatosság, ahogy kiáll a rábízott gyerekért!
Az én gyerekemért.
Engem pedig ismét elöntött az a kurva érzés, hogy igen, ennek így kellene
lennie. Így lenne helyes. Most valami igazán jót látok.
Megráztam a fejem, hiszen én nem voltam jó. És nem is várhattam semmi jót,
ha én sem adhattam.
– Képzeld, apu! – kiabálta Gage, ahogy felém ugrált.
– Na, mit, kishaver? – kérdeztem tőle, bár teljesen lekötötte a figyelmem ez a
csodás nő, aki láthatóan legszívesebben behúzott volna nekem egy jobbegyenest.
– Bundás virslit kaptunk ebédre, tudod, mi az? Olyan, mint egy egészen pici
minihotdog! – mondta nevetve, miközben Eden kezét szorongatta. Olyan
boldogan nevetett, mintha a világ legviccesebb dolgáról mesélne. – Csak teljesen
körbe van takargatva.
Elfacsarodott a szívem. Ránéztem, annyi szeretettel, hogy könnyedén felülírta
mindazt az ellenérzést, ami Eden felől áradt felém.
– Ne! Tényleg?
– Aha! – mondta vidáman. – Nagyon-nagyon finom volt! Szerinted otthon is
ehetünk? Lehetek ma én a szakács? Nagyon ügyesen meg tudom csinálni!
– Meglátjuk, kishaver.
Eden el sem mozdult mellőle.
– Látod, Miss Murphy? Mondtam, hogy apu a legeslegjobb a világon! –
kiáltotta, felfelé bámulva. Eden arcáról azonnal eltűnt a harag, helyére odaadás
és szeretet költözött, ahogy visszanézett a fiamra, de rögtön utána ismét rám
emelte a tekintetét.
Barnás szeme mérgesen villant, és volt ott talán némi fájdalom is, nem tudnám
pontosan megmondani, de valami szomorúságféle, amit mindig ott láttam.
Bolond voltam, mert tudni akartam, mi az. Mi a jelentősége. Érteni akartam,
és azt akartam, hogy értse meg ő is, mekkora és milyen utat kellett eddig
megtennem. Hogy értse meg, milyen helyzetben vagyok. De nem, senkit sem
engedhettem ennyire közel magamhoz. Maga a gondolat is őrültség volt.
A kapu felső tolózárja felé nyúltam.
– Na, persze! – mormogta Eden az orra alatt.
– Mi a baj? – morrantam vissza még halkabban, óvatosan mozogva a
tengernyi érzelem közepén, nehogy végül magukkal ragadjanak.
– Mi a baj? – sziszegte. – Azt hiszem, elég egyértelmű!
– Gage, mutasd már meg, milyen ügyesen tudsz lecsúszni a csúszdán!
Gyerünk!
– Tényleg?
– Aha! Gyorsan!
A kisfiam azonnal visszarohant a játszótér irányába.
– Ezt figyeld! Ezt figyeld! – kiáltozta.
– Figyelek! – mondtam, miközben kipattintottam a zárat, és beléptem az
udvarra. Eden meglepetten hátrahőkölt.
– Mi a baj, Miss Murphy? – kérdeztem újfent. Mintha tőrt toltak volna a
szívembe. Tekintetem közte és a fiam között ugrált, mert nem szerettem volna
lemaradni arról, ahogy lecsúszdázik. – Mondjad csak, ne tartsd vissza!
– Több mint egy órát késett!
– Észre sem vettem – válaszoltam gúnyosan.
Igen, nem tehetek róla, de felmérgesedtem. Ítélkezett, feltételezésekbe
bocsátkozott, közben meg fogalma sem volt az igazságról.
Eden felháborodottan felhorkant.
– Ez a kisfiú ott hátul ücsörgött több mint egy órán át, és várta az apját –
magyarázta elhaló hangon. – Nézte, ahogy a többi gyereket hazaviszik, mert a
többi szülőnek a gyermeke a legfontosabb. Alig bírtam átkönyörögni a
játszótérre, hogy lekössem valahogy a figyelmét, amíg az apja… ki tudja, mivel
múlatta az idejét!
Ez most komoly?
Föléje magasodtam, és belehajoltam az arcába. Egészen közel. Még a fogaim
is csikorogtak mérgemben.
Láttam, hogy megijedt, bizonytalanná vált. A szemembe nézett, mintha
próbálta volna megérteni, ki vagyok valójában. Mintha próbált volna bizalmat
szavazni nekem.
– Kurvára fogalmad sincs a valóságról, Miss Murphy! – nyögtem, de ennyit is
nehezemre esett mondani.
Gage kiabált felém.
– Nézd!
Eden hátrébb lépett, és összefonta a karját a mellkasán. Szúrós szemmel
bámult rám. Aztán mindketten a fiamat figyeltük, aki a csúszda feletti
kapaszkodót megragadva lendületet vett, hogy még gyorsabban csússzon. A
levegőbe emelte a karját, úgy száguldott lefelé, miközben teli szájjal, vidáman
röhögcsélt. Amikor leért, azonnal talpra ugrott.
– Milyen volt, apa? Láttad, milyen gyors voltam? Tetszett?
– Nagyon ügyes vagy! Tízpontos csúszás volt! – kiabáltam vissza. Próbáltam
kizárni a hangomból a haragot, de azonnal elöntött, amikor ismét a tanítójára
néztem.
Az alkalmazottamra.
Erre a nőre, aki teljesen kivetkőztetett önmagamból.
– Fogalmad sincs, mire lennék képes a fiamért.
Eden megmozdult. Remegett a szája. Tekintetébe ismét szomorúság költözött.
Próbálta elterelni róla a figyelmet, mert gyorsan a földre nézett, de láttam, hogy
könnybe lábadt a szeme.
Elfacsarodott a szívem.
Hogy a fenébe érte el, hogy egyetlen pillantása ilyen hatással legyen rám?
– Itt kellett volna lenned – suttogta –, mi… – kezdte, de hirtelen elhallgatott –
Gage nagyon aggódott.
– Igen, itt kellett volna lennem, de nem azért nem jöttem, mert nem érdekel,
vagy mert egyszerűen elfelejtkeztem róla – mondtam, közelebb hajolva hozzá –,
és nem is azért, mert az egyik ringyóm szopta éppen a farkam, vagy hasonló.
Megrengett alattam a föld.
Nem tudtam uralkodni magamon, nem tudtam ezen az érzésen uralkodni, ami
elhatalmasodott rajtam.
Nem értett engem, én viszont kurvára azt akartam, hogy értsen meg.
 Tényleg kurvára akartam!
Eden megremegett.
– Nem ezt mondtam.
– Nem, de pontosan ezt gondoltad, nem? Azt, hogy szar apa vagyok, nem?
– Nem – mondta gyorsakat pislogva, majd úgy fordult, hogy ne lássam. –
Trent, én…
Gage szakította félbe, mert éppen odaugrándozott hozzánk, A busz kereke
című gyerekdalt énekelgette, amivel már totál az agyamra ment az elmúlt egy
hétben, de mivel szeretem a fiam, lelkesen együtt énekeltem vele.
Eden megugrott, amikor észrevette, mennyire közel állunk egymáshoz. Az
energiáink ott kavarogtak, csapkodtak, forrongtak körülöttünk.
Mint egy mágneses mező.
Egyikünk sem tudta, miképp kellene távolságot tartani egymástól, pedig elég
nyilvánvaló volt, hogy mi lenne a helyes lépés.
– Sajnálom, hogy késtem – néztem rá ismét. – Írtam neked. Telefonáltam is.
Hagytam üzenetet. Tehetetlen voltam, nem rajtam múlt. Legközelebb majd
megkérem valamelyik testvérem, nem foglak többé feltartani.
Nem veszíthettem el a fiamat az idióta csengetési rend miatt, márpedig ezt
kockáztattam, hiszen Juna Lamb kezében voltam. De ha ilyen heves reakciót
váltottam ki egy olyan személyből, akiben bolond mód azt hittem, bízhatok,
akkor muszáj más megoldást keresnem.
– Mehetünk, apu? – kérdezte Gage, a hátára kapva a táskáját.
Kicsi kezét a tenyerembe csúsztatta.
Az idegesség, ami egész nap itt feszült bennem, hirtelen engedni kezdett.
Megszorítottam a kezét.
– Igen, kishaver, mehetünk.
A kocsi felé fordultunk, de még visszanéztem Edenre.
– Gondolj, amit akarsz, cicuskám, de a pokolba is lemennék, ha a gyerekemről
van szó.
 12. FEJEZET

Eden

Földbe gyökerezett lábbal álltam a kapu mellett, miközben néztem, ahogy a

kocsi felé mennek. Gage az apja kezét szorongatva ugrált Trent mellett.
Vihar dúlt bennem.
Istenem, a szívemben kész csatatér uralkodott.
Alig behegedt sebeim éppen felszakadni készültek.
Egyrészt szerettem volna kettejük után rohanni, mintha hozzájuk tartoznék.
Másrészt persze ott voltak az emlékeim, a múltam, ami zúgolódva és
felháborodva fogadta ezt az új érzést.
Gage bemászott a hátsó ülésre. Még mindig hallottam az édes hangját, de már
nem értettem, mit mond. Trent a fia fölé tornyosult, és egy puszit nyomott a kicsi
homlokára.
Egyszerre gyengéd, ugyanakkor nagyon durva is. Teljesen elkocsonyásodik
tőle a lábam!
Trent felegyenesedett, és a drága autóját megkerülve előrement, hogy beüljön.
Megpróbált csak úgy flegmán odapillantani rám, de én igazi lökéshullámként
éltem meg a rám zúduló energiáját. A tekintete haragos volt, de bocsánatkérő is
egyben.
Valószínűleg sarokba szorították.
Éreztem. Tudtam.
Olyan kétségbeesetten hajtott be a parkolóba, mintha az őt kergető szellemet
próbálta volna lehagyni. Láttam rajta a kétségbeesést, teljesen feldúlt volt.
Valószínűleg ezt tettem én is. A saját szellemeim és démonaim elől
menekültem. Csak álltam földbe gyökerezett lábbal, és vártam. Vártam, hogy
megmutassam egy bizonyos személynek, hogy mennyire fontos számomra,
miközben attól rettegtem, hogy nem fogja érdekelni.
Fontos lett.
A felismerés szinte pofonként ért.
Tényleg nagyon fontos lett nekem.
 Nagyon-nagyon. Érdekelt, mi van vele.
Gyorsan vált fontossá, túl gyorsan, és éreztem, tudtam, hogy bolond dolog ez
tőlem.
Mégis mit gondoltam?
Hagytam, hogy a haragom és zavarodottságom utat nyerjen, és szemrehányást
tettem neki.
Vádaskodtam, pedig nem szabadott volna.
De egyszerűen nem tudtam már megbirkózni az érzéseimmel.
Átléptem egy határt, hiszen olyan mértékben keltem a gyermek védelmére,
ami már túlmutatott a tanár-diák kapcsolaton. Az apja iránti kötődésem felülírt
bennem mindent.
Az apja… ahogy kinyitotta a kocsiajtót, és kipattant belőle! Milyen magas!
Milyen daliás! Milyen félelmetes!
Az a heves, mély tekintet! Soha nem láttam még hozzá foghatót, olyat, ami
ennyire tele lett volna fájdalommal.
A fájdalma táplálta a dühét.
És én megbántottam a vádaskodásaimmal.
Lelkiismeret-furdalás mardosott, miközben Trent becsúszott a kormány mögé,
és felbőgette a motort. Hangosan és erőteljesen búgott, elűzte a nyugalmat,
akárcsak Trent belőlem azzal a káosszal, amit képviselt.
Engem nézett a szélvédőn keresztül. Mintha tőrt döftek volna belém. Pusztító
volt.
Végigkúszott a gerincemen a bánat. Kirázott a hideg.
Erőnek erejével próbáltam nyugodt maradni, nem mozdulni, pedig
legszívesebben utánafutottam volna, hogy könyörögjek neki, hogy
magyarázkodjak.
Hogy elmagyarázzam, miért gondoltam túl az egészet, hogy miért látok benne
többet, és hogy miért akarom őt ennyire.
Hogy elmondhassam neki, félek.
Hogy összetört a lelkem.
Hogy megrémültem, hogy talán ő az egyetlen, aki képes lenne sérült
lelkemnek legalább egy részét meggyógyítani.
Istenem! Mennyire rettegtem mindettől! Hogy helytelen, amit érzek. Hogy
bűn. Hogy szinte vágyom, keresem azt a fájdalmat, amit egy ilyen férfi, mint
Trent Lawson okozhat.
Csikorogtak a kerekek, ahogy kilőtt a parkolóból, mintha menekülnie kellett
volna, mintha minél messzebb akart volna kerülni tőlem. Mintha annyira vágyott
volna távol lenni tőlem, amennyire nekem is távol kellene magam tartanom tőle.
Mert tudtam, így lenne helyes. Éreztem, hogy botladozva, de olyan irányba
haladok, amerre nem kellene mennem.
Veszélyesen közel kerültem a szakadék széléhez, és ha elbotlom, olyan
feneketlen mélységbe zuhanok, amiről semmit sem tudok. Nem tudom, mi várna
rám. Nem tudom, mit találnék. Vajon mi várna a szakadék alján?
Remény vagy fájdalom?
És ha az utóbbi? Nem voltam benne biztos, hogy túlélném. Darabokba tört
már a lelkem és a szívem, és egy ekkora zuhanást már nem viseltem volna el,
nem maradt volna egyetlen ép darab sem belőlem. Így is alig tudtam összekapni
magam, egybetartani, amit lehetett, a forradások törékenyek, sokkal
törékenyebbek, mint ahogy azt hajlandó voltam beismerni magamnak.
Nem tudtam nem a kocsi után bámulni, amikor kikanyarodott az utcára, és
végül elszáguldott. Már rég nem láttam a fehér autót, de még mindig hallottam a
hangját, így hát azon kaptam magam, hogy csak állok az utcán, és bámulok a
nagy semmibe.
Elég sokáig állhattam ott, mert ijedten összerezzentem, amikor egyenesen a
fülembe huhogott valaki.
Azt hittem, megáll a szívem. Megpördültem, és ütni készültem.
Tessa kétrét görnyedve röhögött. Az én állítólagos legjobb barátnőm.
– Jézusom! Eden Jasmin, téged baromi könnyű megijeszteni!
Megrázkódtam. Aztán megigazítottam a ruhámat, de a belső zűrzavaron mit
sem segített.
– Haha! Nagyon vicces! – forgattam a szemem.
Tessa még jobban röhögött.
– Jesszusom! Legalább egy métert ugrottál!
– Nem is!
– De! Csak, tudod, már negyedórája bámultad a főnököd autójának a hűlt
helyét, közben úgy folyt a nyálad, mintha egy csokitortát lengetnének előtted.
Láttam, hogy majd’ elepedsz – magyarázta gesztikulálva.
– Csak biztosra akartam menni, hogy Gage rendben hazaér – morogtam
ellenkezve.
Tessa hitetlenkedve felhorkant.
– Most komolyan ezt próbálod nekem bemesélni? Mintha nem epekednél a
finom falat után?
– Egy férfiről beszélünk, nem kajáról.
– Akkor nem tagadod, hogy akarod?
– Nem ezt mondtam.
– Nem is kell, az arcodra van írva! Majd’ kiesett a szemed. Mint akit
éheztetnek. Mint aki mindjárt éhen hal! Mohó a tekinteted. Egyértelmű, hogy túl
régóta heversz parlagon.
 Talán tényleg felfalnád azt a szerencsétlent! – próbált ugratni.
Szigorúan néztem rá.
Mi az, csak nem aggódik Trentért? Látta azt a férfit? Én vagyok veszélyben,
nem ő!
Tessa arca hirtelen ellágyult, kedvesen nézett rám.
– Tetszik neked – jelentette ki szelíden.
Összeszorítottam a szám. Nem tudtam, mit mondjak.
– Nem kell szégyellned, Eden!
– Nem? – kérdeztem összevont szemöldökkel.
Nem tudom, miért féltem megkérdezni. Hogy egyáltalán, milyen választ
vártam. Van erre jó válasz?
Tessa felhorkant.
– Hahh! Az emberiség fele bűnös volna, ha bűn lenne, amit érzel. Az a férfi
cseszettül vonzó!
Összerezzentem.
Tessa huncutul elvigyorodott.
– De te nem csak belekóstolni akarsz, mint egy finom csokitortába, ugye?
Próbáltam nem elnevetni magam, ezért inkább az ajkamba haraptam.
– Fogalmam sincs, mit akarok – feleltem őszintén.
– Pedig szerintem tudod, Eden – válaszolta Tessa ezúttal komolyan. – Csak
félsz kinyújtani a kezed és elvenni, amire vágysz.
Elszorult a torkom, és el kellett fordulnom. A messzeségbe bámultam,
próbáltam mélyeket lélegezni és elfojtani a könnyeim.
Tessa óvatosan megfogta a csuklómat, és finoman visszarángatott a múltból a
jelenbe; a múltból, amely úgy tűnt, nem ereszt.
A barátnőmre meredtem. Tessára, aki mindig ott volt mellettem. Mindig.
Örömben, bánatban.
– És ha fájni fog? – nyögtem ki nagy nehezen a kérdést. – Mi van, ha én
megragadom a lehetőséget, de ő nem akar élni vele?
Mi van, ha Trent nem ugyanazt érzi, mint én? Mi van, ha nem is volt miattam
izgatott, ha nem is gondolkodott azon, hogy milyen volna együtt?
Mi van, ha tényleg olyan szörnyű, mint amilyennek mondja magát, és végül
tönkretesz?
Tessa együttérzőn elbiggyesztette a száját, majd játékosan babrálni kezdett
egy hajtincsemmel.
– És mi lesz, ha meg sem próbálod? – kérdezte halkan. – Mi lesz, ha nem
engeded meg magadnak, hogy érezz? Mi lesz, ha életed hátralevő részét azzal
töltöd, hogy magadat óva lemondasz arról, hogy megtapasztald, amire vágysz,
amire szükséged van, csak mert félsz? Mi lesz, ha ezért mindenről lemaradsz?
Mi lesz, ha eldugod a világ elől a gyönyörű lelked? Mi lesz, ha nem ragadod
meg a lehetőségeket? Akkor mi lesz?
Égett a torkom az elfojtott érzelmektől, a szomorúságtól, a reménytől.
– Ő és én… mi…
– Nagyon különbözőek vagytok? – kérdezte mosolyogva. – Nem illetek
össze? Pont olyan férfi, akitől távol kellene tartanod magad?
– Nem is ismerem – mondtam kényszeredetten bólintva.
Volt egy olyan érzésem, hogy a felsorolásnak, amibe belekezdett, még nagyon
messze lehet a vége.
Például, Trent veszélyes. Van egy igazán rossz oldala. Gonosz. Igazságtalan.
Hogy az élete teljesen ellentmond annak, amire én vágyom.
Kivéve az, ahogy a fiával bánik. Kivéve azokat az érzéseket, amiket kiváltott
belőlem. Hogy neki köszönhetően hinni kezdtem annak a létezésében, amiről azt
állítja, nem létezik.
– Ne engedd, Eden, hogy bárki is megmondja, kit szerethetsz, és mire
vágyhatsz! Erről neked kell döntened, ezt ne feledd! Lehet, hogy ő az igazi,
lehet, hogy nem – magyarázta Tessa, az üres utca felé biccentve –, de soha nem
fogod megtudni, ha esélyt sem adsz magadnak. Ha meg sem próbálod. Ha
bezárkózol. Ha nem próbálod megszerezni azt, amire vágysz.
Fájdalmasan felnyögtem.
– Ez a baj… nem tudom, mit akarok.
– Hazug! – mondta kedvesen, mosolyogva. – Pontosan tudom, hogy mennyire
kívánod azt a csokitortát – vigyorgott rám.
Felnevettem.
– Ne légy idétlen!
Tessa megragadta a kezem, maga után vonszolt az iskola felé.
– Pont ilyennek szeretsz, amilyen vagyok! Na, gyere! Apukád kérdezte, hogy
nem láttalak-e. Beszélni szeretne veled.
Ó, a fenébe!
Már egy hete volt, hogy eljött hozzám, mert hiányoztam neki. Amikor
könyörgött, hogy hagyjam egyedül boldogulni a nehézségeivel. És pont két
napja, hogy mindezt figyelmen kívül hagyva a pénzből, amit kerestem,
kifizettem az adósságokat.
Biztos lesznek kérdései!
Legszívesebben azonnal kocsiba ültem volna, hogy jó messzire meneküljek.
Talán azt mondhatnám, hogy hirtelen lebetegedtem.
Tessa kézen fogott, összefűzte az ujjainkat, majd szorosan maga mellé húzott.
A kezünket lóbálva sétáltunk az irodák felé.
– Addig nem eresztelek, amíg be nem vallod, hogy… ugye, hogy kívánod azt
 – Minden rendben… semmi sem változott mióta reggel benéztél hozzám.
Ez az!
Úgy csinálok, mintha minden a régi volna. Mintha semmi sem történt volna,
aztán szépen megy mindenki a dolgára.
– Te hogy vagy? – kérdeztem, és próbáltam idegességemben nem babrálni
valamivel, mert azzal azonnal elárultam volna magam.
Csak nézett rám, mintha tanulmányozná az arcom. Zöld tekintete tele volt
bizonytalansággal.
Idegesítő volt, ahogy mindig a vesémbe látott.
Mindig tudta, ki milyen lelkiállapotban van. Érezte, ha valaki ideges, bánatos.
Mindig figyelt, mindig meghallgatta az embereket, és mindig volt hozzájuk egy
kedves szava.
Biztos voltam benne, hogy Harmony árulása azért fájt neki olyan nagyon,
mert ha rajta múlt volna, az utolsó ingét is nekiadta volna, ha a testvérem
segítséget kér, mert bajba került. De Harmony inkább eladta a fejünk fölül a
házat. Az elveszett bizalmat a legnehezebb visszaszerezni.
– Úgy tűnik, jobbra fordultak a dolgok, Eden.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam volna, de erre várt.
– Ó, hiszen ez nagyszerű! – néztem rá, mosolyt erőltetve az arcomra.
Lehet, hogy csak beszélgetni akar? Talán az egyik tanítványomról? Myláról,
aki összefirkálta a falat?
Az apám arca aggodalmasra váltott, majd a tenyerébe temette az arcát.
– Igen, az – nyöszörögte.
Aztán előrehajolt, és matatni kezdett a papírok között.
– De azért elég fura a dolog… Felhívtam a bankot, hogy haladékot kérjek, és
nagyon érdekes dolgot mondtak. Azt mondták, hogy az adósság egy része már
fizetve lett, így nincs szükség rá.
– Ó, de hiszen ez nagyszerű! – nyögtem furán, hangosan, a székemen
mocorogva.
Borzasztó, mennyire nem tudok hazudni! És olyan hamis volt a mosoly az
arcomon!
– Az? – kérdezte érdeklődéssel a hangjában. – Tudom, hogy te fizetted ki,
Eden. Tudom, hogy nem valami hirtelen adomány volt.
Kellemetlen csend ereszkedett közénk. Elkezdtem tördelni az ujjam.
De most komolyan! Tényleg azt hittem, hogy nem fog rájönni? Hogy
megjátszom, hogy egy segítőkész idegen ekkora összeget fizetett be, amikor
kettőnkön kívül senki nem tudott a gondjainkról, csak Tessa?
– Apa… én… mondtam, hogy keresek megoldást. Hogy segítek. Hogy nem
hagylak ebben magadra – ömlött belőlem hirtelen a szó, annyira szerettem volna,
hogy megértsen.
Az apám a legjobb ember volt a világon, mindenkit szeretett, mindenkivel
kedves volt, sosem ítélkezett, de borzasztóan régimódi volt!
Mindig azt remélte, hogy a gyermekeivel minden rendben van, és amikor
Harmony elbukott… csak még jobban vigyázott rám.
Még több aggodalom költözött a szemébe.
Elhivatottság. Félelem.
– Nem értem! – mondta esdeklő hangon. – Mit jelentsen ez, Eden? – kérdezte,
majd remegő kézzel a hajába túrt.
Hogy mondjam el neki, hogy a klubban dolgozom?
Bár nem a klub az igazi probléma, nemdebár?
A probléma sokkal inkább az, hogy milyen útra tévedtem. Veszélyes útra,
melynek a végén ott várt rám Trent Lawson.
És én repültem feléje, a becsapódásra várva, és egyáltalán nem akartam
lassítani.
Elég lenne egy pillantás, ha az apám meglátná Trentet, azonnal elrejtene
valahol.
– Háromezer dollár ment a számlánkra, Eden!
– Apa…
– És te fizetted be! Hogy? – remegett a hangja. – Mit… eladtál valamit?
Drágám, nem teheted, hogy csak úgy…
– Felszolgálok… egy étteremben. Elvállaltam egypár pluszműszakot –
szakítottam gyorsan félbe, mielőtt még összevissza dicsérni kezdett volna. Talán
azt hitte, eladtam az egyik vesémet? – Már egy ideje csinálom.
Na, ez nem is volt teljesen hazugság. Hiszen a klubban is volt kaja.
– És háromezer dollárt kerestél? – kérdezte csodálkozva. – Rossz üzletbe
fektettem…
Elöntött a szeretet apám iránt. Mindig a legjobbat feltételezte rólam.
Megszorítottam a székem karfáját.
– Azért ez nem ugyanaz, apa – mondtam őszintén. – Nem ugyanazt a hatást
váltja ki, mint a te munkád. Ez… – Végül csak legyintettem. – Ez a hely, az
iskola, nagyon fontos! És én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
megmentsem.
Apám sóhajtva dőlt hátra.
– Tudom, hogy aggódsz miattam, Eden… és… ó, istenem! Sokkal jobban
örülök, mint gondolnád! Nagyon örülök, hogy vagy nekem! Hálás vagyok
neked, a segítségedért, a hitedért! – Megrázta a fejét. – Nagyon sokat jelent ez
nekem, és az iskolának is. De nem a te adósságod, nem neked kellene
megfizetned…
 – Nem is a te adósságod – vágtam közbe.
– Eden – suttogta.
– Harmony meglopott téged, apa. Minket. Az itt tanuló gyerekeket. A
közösséghez tartozó családokat.
Elöntött a fájdalom.
Arról álmodoztunk, hogy New Yorkba megyünk. Együtt. Hogy felvesznek
minket egy neves tánciskolába, és végül valamelyik híres ballett-társulatnál
kötünk ki. Hogy táncról fog szólni az életünk, és beutazzuk együtt a világot.
De aztán meghalt anyu. Harmony tizenhat volt, én tizennégy. Tulajdonképpen
egyszerre vesztettem el az anyámat és a nővéremet.
Közelről figyeltem, hogy tért át a sötét oldalra. Hogyan vesztette el önmagát.
Próbáltam, tényleg próbáltam erős lenni… kettőnk helyett is.
Hagytam apát gyászolni, azt gondoltam, elég, ha én rajta tartom a testvéremen
a szemem. De kevés voltam. Tizennyolc volt, amikor elment. Las Vegasba ment
táncolni. Itt hagyott.
Nem is láttuk, egyszer sem. Néha felhívott minket röviden, de ennyi.
Aztán egyszer, három hónappal ezelőtt, felbukkant a semmiből. Csupa mosoly
volt, és azt ígérte, hogy soha többé nem hagy el minket. Azt mondta, hiba volt,
hogy elment, de most már örökre itt marad.
Hittünk neki. Tárt karokkal fogadtuk. A tékozló gyermek, akit annyira
hiányoltunk, visszatért.
A legjobb barátom.
A bizalmasom.
Akire mindig felnéztem.
Egy héttel később, már itt sem volt. Elvitte a cuccait és az összes pénzünket,
az utolsó centig. Az iskola és az apám számláját is lenullázta, anyu ékszereiről
már ne is beszéljünk. Ellopta, mint valami közönséges tolvaj.
Remegtem a fájdalomtól, mert annyira örültem volna, ha igazán megváltozott
volna. Ha tényleg örökre itt maradt volna. Az apám teljesen összetört, amikor
Harmony lelépett. Porig rombolta. Apu persze nem hívta a rendőrséget, nem
dobta fel a saját lányát.
És igen, istenem, igen, én is szerettem még mindig, de nem voltam képes
nézni, hagyni, hogy apu elveszítsen mindent.
Nem ez volt az első alkalom, hogy eltűnt a pénzünkből. Lehet, hogy
rosszindulatú vagyok, vagy cinikus, de valahogy mindig az volt az érzésem,
hogy Harmony keze van benne, bár bizonyítékom nem volt.
Felálltam, és az asztalt megkerülve letérdeltem apu elé, és megfogtam a kezét.
– Apu, ami neked fáj, az nekem is. Ami téged bánt, az engem is. Ami miatt
aggódsz, ami a te adósságod… az az enyém is.
 Kinyújtotta a kezét, és lesimogatta a kibuggyanó könnyeim.
– Ez a baj, Eden. Nem akarom, hogy bánkódj, hogy aggódj! Azt akarom, hogy
élj! Hogy boldog légy! Kötöttségek nélkül, szabadon!
– De hát ezt teszem, élek! Hagyd, hogy egy kicsit érted éljek…
– Attól tartok, te már csak értem élsz. Értem és ezért az iskoláért.
Elcsodálkoztam, hogy ilyen könnyű átlátni rajtam. Hogy tudja, milyen bánatos
vagyok. Hogy éjjelente csak forgolódom, és lassan felemészt a magány.
Megszorítottam a kezét.
– Szeretek itt lenni, és téged is szeretlek. Szeretem a gyerekeket. Szeretem a
táncórákat és a vasárnapi hittant. Mindent szeretek itt. Ne aggódj! Ezt szeretném
csinálni. Segíteni akarok.
– Ennél sokkal többet érdemelsz. Ne áldozd fel az életed az iskoláért!
Éjjelente meg felszolgálsz?!
Végigsimított a szemem alatti sötét karikán. Nyilvánvaló jelei voltak a kevés
alvásnak.
– Van egy olyan érzésem, Eden, hogy elhallgatsz előlem valamit. Hogy
felesleges kockázatot vállalsz.
– Jól vagyok, apu.
Istenem! Hát tényleg ilyen könnyű átlátni rajtam?
Megsimogatta a fejem, és a fülem mögé igazított egy tincset.
– Az egyik lányomat már elveszítettem. Nem veszíthetem el a másikat is.
– Apa…
– Már csak te maradtál nekem – suttogta bánatosan, én pedig felemelkedtem,
és szorosan megöleltem.
– Itt vagyok, apa, nem megyek sehová. Ne aggódj! Hiszen éppen ezért
dolgozom, hogy te az emberekkel foglalkozhass, azokkal, akik számítanak rád,
akiknek szükségük van rád.
Felugrott, magához ölelt. Fogott, tartott, dédelgetett. Ahogy mindig, amikor
még kicsi voltam.
A hősöm.
A sziklám.
Mindig mellettem volt, ha szükségem volt rá. Soha nem ítélkezett. Csak
szeretett.
– A világot szeretném neked adni, Eden!
– Hisz itt vagy nekem.
– Többet ennél, tudom, hogy te is többre vágysz.
– Boldog vagyok – suttogtam.
Felsóhajtott, bele a hajamba.
– Nem. Elégedett vagy. De tudom, hogy többre vágysz. És én minden éjjel
imádkozom, hogy rátalálj arra, ami tényleg boldoggá tesz.
 13. FEJEZET

Eden

Egész éjszaka zaklatott voltam, aggódtam, pattanásig feszültek az idegeim.

Mintha kábulatban dolgoztam volna végig a műszakom. Teljesen máshol járt a
fejem.
Zakatolt a zene, a lámpák tompa fénnyel világítottak. A lüktető basszus szinte
életre kelt a félhomályban, rengett alattam a föld, ahogy asztaltól asztalig
siettem.
Temérdek készpénz landolt nálam a pohár alá téve, de a legtöbb borravalót a
hitelkártya mellé dobták. Az alkohol könnyelművé tette az embereket, és én
éppen ezért is voltam ott, mégis, valahányszor egy húszast találtam a pohár alatt,
fura érzésem volt.
Ma este viszont egyáltalán nem tudtam az adósságra gondolni. Ma este csak
azon tudtam agyalni, hogy Trent most először nem volt a klubban, mióta
elkezdtem neki dolgozni. Sehol sem láttam.
Nem láttam, nem hallottam, és még csak az energiáját sem éreztem.
Lassan túléltem a homályba burkolt műszakom, bár az ideges, kábult, tompa
érzés nem esett jól. Görcsben állt a gyomrom. Lelkiismeret-furdalásom volt,
hogy így bántam vele. Kedvesnek kellett volna lennem, nyitottnak, érdeklődnöm
kellett volna, hogy mi történt, hogy tudok-e esetleg segíteni valahogy, ehelyett
sértegettem és vádaskodtam.
Csak erre tudtam gondolni.
Vajon jól van?
Nincs bajban?
Esetleg a fiával van valami?
A szívem zaklatottabban kezdett verni a gondolattól, és azonnal a tömeget
pásztáztam, ismerős arc után kutatva.
Kerestem, vágytam a sötétséget.
El akartam merülni benne.
Egy cseppet sem segített rajtam, hogy Trentet a testvére, Jud helyettesítette.
Ez a hatalmas férfi a szemközti falnak dőlve, karba tett kézzel figyelte a terepet.
Mint egy őrszem.
Riasztó volt.
Félelmetes.
Ahogyan a testvére is, de mégis teljesen másképpen.
Maga a mérete, a magassága, a duzzadó ereje, a brutális, nyers erő, ami
sugárzott róla, önmagában ijesztő volt.
De mégis, valahogy gyengédebbnek vagy szelídebbnek tűnt, mint Trent.
Judban volt valami játékosság, például, ahogy az ajka mosolyra húzódott a
szakálla alatt. De egész este szemmel tartott, ettől ideges lettem.
Mintha tudott volna valamit.
Mintha megfigyelt volna.
Mintha én lettem volna az oka, hogy nem jött Trent.
Öntelt volnék?
Lehet. De ilyen érzésem volt. Legalább tizenötször a kezembe fogtam a
telefont, mert üzenetet akartam írni Trentnek. Bocsánatot akartam kérni. El
akartam mondani, mennyire sajnálom. Hogy félek. Hogy látnom kell.
Hogy… hiányzik.
Édes istenem, nagy a baj!
Még egyszer körbekémleltem, amikor már az utolsó asztalaimtól is elmentek a
vendégek. Nagyon későre járt, már zártunk. Gyorsan feltakarítottam a hozzám
tartozó területen, átvettem Sage-től a nekem járó borravalót, és elindultam az
öltöző felé, hogy gyorsan ruhát váltsak.
Mielőtt még a hátsó folyosóra léptem volna, zord hangot hallottam a hátam
mögül.
– Jó éjt! Már mész?
Kirázott a hideg, ahogy megfordultam. Jud támasztotta a falat a sötét
félhomályban.
Mint egy hatalmas erőd, szinte a bár fölé magasodott.
– Aha, igen – emeltem feléje a vastag borítékomat. Nagyjából ötszáz dollár
lehetett benne. Sosem fogok hozzászokni ehhez.
– Nincs miért panaszkodni, ha ilyen helyen dolgozik az ember – mondta
átható tekintettel.
– Hát, panaszra tényleg nincs ok! – válaszoltam nevetve.
– Mégis feldúltnak tűnsz.
Azonnal elhalt a nevetésem. Döbbentem meredtem rá. Vajon mire gondolhat?
Óvatosan körülkémleltem. Úgy döntöttem, őszinte leszek, ahogyan ő is.
– Azt hiszem, megbántottam valakit, pedig egyáltalán nem akartam.
– Nem akartad? – kérdezte röviden, de nagyon lényegre törőn. Láthatóan
védekező állásponton volt.
– Nos, az ember olykor ostobán fogalmaz, ha meg van ijedve. Olyasmiket
mondunk, amit nem gondolunk komolyan, de védekezni próbálunk.
– És néha nem is marad egyéb választásunk, mint védekezni. Védeni azt, akit
szeretünk.
Elszorult a torkom. Micsoda üzenetet hordozott a mondandója!
– Igen, pontosan.
– Egyetértesz? – nézett rám fürkészőn.
Megremegett a szám, babrálni kezdtem a borítékkal.
– Igen, bár lehet, hogy nem válik éppen az előnyére az embernek.
Átható tekintettel vizsgált.
– Nos, néha a jó ember is kénytelen rosszat tenni – mondta tömören, de mégis
kaptam egy kis betekintést.
Oké.
Rendben.
Ez is egy figyelmeztetés.
Ugyan elég homályosan fogalmazott, de értettem, és nem lepődtem meg.
Nyilvánvaló volt, hogy a dolgok sokkal mélyebbre nyúlnak vissza, mint ahogy
az elsőre látszik.
A hely varázsa az új világ, új dolgok felé terelt. Ámulatba ejtett. De tudtam,
hogy nem tündérmesében vagyok, tudtam, hogy Trent nem a fehér lovon érkező
mesebeli herceg.
– Értem.
– Nem vagyok benne biztos, hogy elbírsz az igazsággal.
Nem tudtam, hová akar kilyukadni. Hogy engem akar-e óvni, vagy a testvérét.
– Nem vagyok olyan törékeny, amilyennek tűnök.
Tetőtől talpig végigmért.
– Nem is a testi sérülések törik meg igazán az embert, bár azok is nagyon
mélyre tudnak menni.
Egész testemben kirázott a hideg.
A lelkemig.
Mi a fenébe keveredtem?
De tudtam, hogy már nincs visszaút. Pengeélen táncoltam, amivel nagyon
könnyen megvághattam magam.
Nyilvánvaló volt, hogy mire megy ki a játék. Nem volt kérdés. De nem
tudtam, mi az én szerepem ebben az egészben.
– Személyes tapasztalat? – kérdeztem.
Jud felsóhajtott.
– Azt hiszem, jobb, ha ezt Trenttel beszéled meg.
 – Kötve hinném, hogy éppen velem akar erről beszélni.
Ráadásul, ő hozta fel a témát, nem Trent.
– Egy próbát megér, nem? Szerintem pont olyan zavarodott, mint te – mondta
komoly ábrázattal. Mintha tudta volna, mi megy végbe bennem.
– Nem hiszem – válaszoltam, mert nehezemre esett elhinni, hogy Trent úgy
érezné magát, mint én.
Felhorkant.
– Te nem vagy az a kételkedő embertípus, Miss Murphy. Kimondottan az
optimisták közé sorolnálak, azok közé, akik hisznek. Fényesen ragyogsz! –
magyarázta, majd körbemutatott. – Jobb, ha vigyázol, hogy ez a hely ne vegyen
el a fényedből.
Hmm.
Még egy figyelmeztetés.
Nem tudtam eldönteni, hogy Jud kedves, gondoskodó vagy inkább rémisztő.
Hogy éppenséggel megnyugtatni akart, vagy megijeszteni.
Gombóc nőtt a torkomban.
– Nem tervezem, hogy így legyen.
– Ügyes kislány!
Biccentettem felé, és indultam az öltözőbe, de még utánam szólt.
– Trent olyasvalakit érdemel, Eden, aki tudja, hogy milyen ő valójában, és
nem csak azt látja, hogy milyenné lett. Nem az alapján ítélkezik, hogy mit tett.
Óvatosan visszanéztem Judra.
Szétáramlott bennem a félelem, mert ráeszméltem, miről is beszél.
– Attól tartok, ő pont olyan, amilyennek látom – suttogtam.
Jud lehajtotta a fejét, és mélyen a szemembe fúrta a tekintetét. Csak néztük
egymást néma egyetértésben.
Végül elszakítottam a tekintetem, és elsiettem.
Gyorsan átöltöztem, lekaptam a bőr rövidnadrágot, a céges pólót és a hosszú
szárú csizmám, és szinte megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor belebújtam a
ruhámba, amiben egész nap voltam.
Gyorsan belegyömöszöltem mindent a táskámba, és már távoztam is az
oldalsó ajtón át.
– Jó éjt, Milo!
– Óvatosan vezess, kicsi galambom! – morrant pincemély, férfias hangján.
Milo a legkedvesebb tekintetű szörnyeteg.
Feszülten körülnéztem, bizonytalan voltam, vajon van-e visszaút a ma délután
után. Jóvá tudom tenni valahogy? Kedvességgel és együttérzéssel talán igen, de
durván, ostorozva biztosan nem.
Rajtam kívül már csak Leann volt a parkolóban. Úgy integetett, mintha régi
barátok lennénk. Visszaintegettem, majd gyorsan a kocsim felé vettem az irányt
a parkoló túlsó végébe.
Csikorgott a talpam alatt a kavics, körülöttem sötétség volt, és már elég
hűvösek voltak az éjszakák is. Felgyorsítottam a lépteim, és már majdnem
odaértem, amikor hirtelen felbrummogott egy motor a parkoló mélyének
sötétjében.
Eszméletlen gyorsan vert a szívem. Ledermedtem. Arrafelé fordultam, nem
tudtam ellenállni. Teljesen elvakított a motor fényszórója.
De nem kellett látnom semmit, tudtam ki az.
Megéreztem az energiáját.
A sötét, provokatív auráját.
Térdre kényszerített, láncra vert, meghajoltam előtte.
A motor közelebb araszolt, és csak dorombolt. Mint egy megkötött
vadászkopó, amely nem vehet részt a vadászatban. Odagurult hozzám, és
megállt a kocsim mögött.
Trent kinyújtotta a lábát, és megtámasztotta magát. Tetovált keze a kormányt
markolta, hatalmas bakancsa szinte a földbe gyökerezett, a motor pedig csak
duruzsolt. Úgy ült a nyeregben, mintha eggyé vált volna vele. Vagy mintha
együtt teremtették volna őket. Mintha Trentet is ugyanabból a hideg fémből
kovácsolták volna.
Veszélyes látványt nyújtott. Erőteljest.
Én pedig tátott szájjal gyönyörködtem.
Mintha transzba estem volna, folyt a nyálam, és remegett a térdem.
Tessának igaza volt. Meg akartam kóstolni! Ó, istenem, még mennyire!
De féltem, hogy túl nagy árat fogok fizetni.
Elállt a lélegzetem Trent tekintetétől. Vad indulat tükröződött benne, valahol a
harag és a bocsánatkérés között.
Úgy nézett rám, mintha csakis miattam lenne ott.
Mintha miattam jött volna.
Azért, hogy levadásszon.
Felfaljon.
Elpusztítson.
És én mégis megkönnyebbülten suttogtam a nevét.
– Trent!
– Ülj fel! – morrant.
Mi?
– Megőrültél? – kérdeztem ijedten. Teljesen pánikba estem.
– Sokan mondták már – nevetett nyersen.
– Fel nem ülök erre a szörnyetegre! – mondtam rekedten, és hátrálni kezdtem.
 – Ugyan, kiscicám! Merj élni! – Inkább parancsnak hangzott, semmi
játékosság nem volt a hangjában.
Kihívás.
Követelés.
A torkomban dobogott a szívem, a gyomrom egyetlen hatalmas csomóba
ugrott.
– Élni merek, meghalni viszont nem szeretnék – próbáltam könnyedén
odavetni, hogy ne lássa, mennyire kiborultam.
Talán még nevettem is volna, ha nem látom az arcát.
– Komolyan azt hiszed, hogy hagynám, hogy bajod essen?
A lelkemnek ennyi elég is volt. Azonnal megadta magát, mert igen, valahogy,
valamiért bíztam benne, elhittem, hogy vigyáz rám. Pedig a legveszélyesebb
férfinak tartottam, akivel valaha találkoztam.
– Beszélnünk kell.
Toporogtam egy kicsit. Jobbra-balra néztem, kerestem a kiutat.
– Itt a kocsim.
– És itt is marad. Ülj fel! – Láthatóan ő is vívódott önmagával. – Eden, szépen
kérlek, ülj fel mögém! – tette hozzá olyan tekintettel, hogy azt hittem, lángba
borulok.
Bizonytalanul ismét a kocsimra néztem.
– Add oda a kulcsod, és ígérem rendben hazakerül. Jó?
Tétováztam, de végül a tenyerébe pottyantottam a kulcsot.
– Oké – mondtam, és csak bámultam. Nem tudtam, mitévő legyek.
– Még soha nem ültél motoron?
Kényszeredetten felnevettem.
– Nem vagyok az a veszélyesen élő fajta. Hát nem ezt hajtogatod folyton?
Hogy nem illek ide?
– Határozottan azt gondolom, hogy illesz ide… ide mögém, a motoromra –
szólt, majd kinyújtotta felém a kezét.
Veszélyes. Kockázatos.
Az agyamban zakatoltak a szavai, az, hogy mi a jelentőségük.
Azt hiszem, már akkor veszélyben voltam, amikor először beléptem a klubja
ajtaján.
Most pedig megmártóztam a veszedelemben.
Elébe mentem.
Keresztbe akasztottam a vállamon a táskám, remegve felsóhajtottam, majd
megfogtam kezét.
Felizzott a tűz.
Felnyögtem.
 Az ő karja is megmerevedett.
Próbáltam mélyeket lélegezni, miközben ez a veszélyes férfi felsegített maga
mögé. Alig bírtam elviselni a testemen végigcikázó forróságot, amikor
hozzásimultam. Kikészített a közelsége.
Istenem! Velem történik mindez?
Bármi is ez…nagyon jó érzés!
Magamba fogadtam a melegséget, ami végigfutott bennem, amikor átkaroltam
a derekát. Tetszett, hogy a pulzusom felgyorsult, ahogy sosem volt ritmusban
vert. Tetszett, ahogy megragadta a combom, és közelebb húzott magához. És
tetszett, ahogy a vágy végigdübörgött bennem, a hasamban, ahogy eltelítette a
bensőmet.
Olyan vágy kerített a hatalmába, amilyet már nagyon-nagyon régen nem
éreztem, és főleg nem így, ilyen mértékben.
Ez ugyanis teljesen más volt.
Egyáltalán nem gyengéd.
Nem kedves.
Viszont veszélyes.
Vakmerő és hirtelen.
Kockára tettem a szívem, sőt, egyenesen ennek a férfinak a tenyerébe
helyeztem.
Remegtem, mint a nyárfalevél, ahogy szorosabban átöleltem.
A hasára simítottam a tenyerem. Kőkemény volt, és izmos.
Pont ilyennek képzeltem.
– Kapaszkodj, és ne vedd le a lábad a tartóról! Élvezd, engedd el magad. Ne
harcolj ellene. Csináld azt, amit én… vezetlek – magyarázta, majd megmarkolta
és megszorította a combom.
Igyekeztem elfojtani a feltörő sóhajt.
– Csak ennyi, Eden! Engedd el magad! – suttogta Trent nyersen.
Magamhoz szorítottam, és ráébredtem, hogy valószínűleg bárhová elmennék
vele, bárhová követném.
Elrebegtem egy imát, remélve, hogy túlélem ezt a kalandot. Reméltem, hogy
nem követek el ostobaságot, esetleg életem legnagyobb hibáját.
Úgy másztam fel mögé, mintha erre születtem volna. Mintha külön ide
teremtettek volna, hogy hozzásimuljak a csodás testéhez, és eggyé váljunk.
Talán eggyé válunk.
Trent kigördült az útra. Hangosan felbőgött a motor.
Lassan haladtunk, kétségtelenül miattam. Próbált megnyugtatni, pedig soha
életemben nem kerültem még ennyire messze a komfortzónámtól.
Erősen kapaszkodtam belé, kiszolgáltatva magam az útnak. Hidegnek éreztem
az arcomban a levegőt, a karomon, a lábamon, és mindenhol, ahol meztelen
bőrömet érte. A szembeszél teljesen szétfújta a hajam, de… végre megértettem,
miért szeretik ezt olyan sokan.
Szabadság.
A szabadság érzését adta.
Éreztem, hogy élek.
Trent kétszer is elkanyarodott, mielőtt befordult egy bár elé.
Milyen más hely volt ez, mint ahonnan jöttünk!
Kicsi volt, egy régi téglaépületben kapott helyet. Milly’s Place – állt a bejárat
felett.
Az elülső parkoló sötét volt, csak néhány halvány lámpa világított, és egypár
neon sörreklám a sötét ablakban. Már rég záróra volt, de még mindig hosszan
sorakoztak a bejárat mellett a motorok.
Nyugtalan lettem, még jobban hozzásimultam. Trent lassan araszolt, majd
letette a lábát, és óvatosan betolatott egy üres helyre, közvetlenül a bejáratnál.
Hirtelen nagy csend ereszkedett közénk.
Csak a szívem zakatolását hallottam, és a bentről tompán kiszűrődő zenét.
– Mit keresünk itt? – suttogtam, még mindig hozzábújva. Nem tudtam
elengedni.
– Éhen halok. Milly csinálja a legjobb reggelit a városban.
Úgy fordult, hogy felém nyújthassa a kezét, majd lesegített a motorról.
– Vigyázz, ne érjen a lábad a forró fémhez!
Óvatosan bólintottam, majd leszerencsétlenkedtem magam az ülésből. Alig
látható vigyor görbült a csókolni való szája szegletében, de nem szólt, csak fogta
a kezem, és gyorsan ő is lelendült a járgányáról. Fölém magasodott – mintha
egyben akarna lenyelni.
Némán nézte az arcom, majd kinyújtotta a kezét, és a hüvelykujjával
gyengéden végigsimított az arcélemen.
– Menjünk be!
Mereven bólintottam.
Megszorította a kezem, és kézen fogva bevezetett a bárba a dupla lengőajtón
át. Ahogy a Feloldozásban, itt is azonnal megbámulta Trentet mindenki.
Lehajtották a fejüket, miközben elmentünk mellettük. Mintha a királyuk előtt
tisztelegnének.
Úgy tűnt, bárhová ment, mindig mindenhol felfigyeltek rá.
Vonzotta az embereket.
Félelemmel és érdeklődve bámulták.
A bokszok zöme üres volt, így Trent egyenesen hátrasétált, hogy elfoglaljuk
az egyiket.
 Segített leülnöm, majd ő is becsusszant velem szemben.
A pincérnő szinte azonnal megjelent az asztalunknál.
Megviseltnek és kimerültnek tűnt. Ősz haját a tarkóján fogta össze. Szűk,
ujjatlan trikó volt rajta egy Harley-val az elején. Karját megfakult, régi
tetoválások díszítették.
Úgy nézett ki, mint akit nagyon megviselt az élet. De az is lehet, hogy csak
alaposan kiélte magát.
– Nocsak, kit látnak szemeim? – mondta a nő imádattal a hangjában.
Gyorsan az étlap mögé rejtettem az arcom, hogy ne lássa a mosolyom.
– Milyen az este, Milly? – kérdezte Trent. Ezúttal teljesen lazának tűnt.
– Máris jobb, most, hogy megérkezett a kedvenc fiúkám.
Trent elnevette magát.
– Te kis hízelgő!
– Nem hízelgek, ez az igazság.
Megbizsergett a mellkasom, hogy megfigyelhettem Trentnek ezt a lágyabb,
kedvesebb oldalát is. A fiával is ilyen volt, persze sokkal kedvesebb, de nagyon
laza és békés énjét mutatta.
Milly felém fordult, és alaposan szemügyre vett. Kíváncsian, kissé talán
ítélkezve. Az volt az érzésem, hogy azt latolgatja, vajon érek-e annyit, hogy az
általa annyira nagyra tartott férfival szemben ülhessek.
– És őbenne kit tisztelhetünk? – kérdezte végül.
Esküszöm, tele volt Trent hangja szeretettel, amikor megszólalt.
– Ő itt Eden, Milly.
Milly szkeptikus tekintete ellágyult.
– Nos, örülök, hogy megismerhetlek!
– Én is nagyon örülök! – motyogtam.
– Szerintem jólesne egy kis kávé, Milly – szólalt meg Trent, miközben le sem
vette rólam a szemét.
– Máris hozom!
Ahogy az asszony elsétált, megváltozott körülöttem az energia. Éreztem
Trentet, minden elevenségével együtt. Majdnem olyan feszültnek tűnt, mint én.
Ahogy bámult! Milyen zaklatott és ideges! Félt bízni bennem, pedig
nyilvánvalóan erre volt szüksége. Egy barátra.
Egy bizalmasra.
Talán… talán rám volt szüksége, talán úgy, ahogy nekem is őrá.
Elszorult a torkom a lelkiismeret-furdalástól.
– Nagyon sajnálom, ami ma délután történt, Trent. Én… – motyogtam halkan,
zavarodottan.
Milly visszajött.
 Letett elénk egy-egy csésze kávét, és egy kis kancsó tejszínt középre.
– Tessék, itt van. Esztek is valamit?
– Két adagot kérnénk a ma esti specialitásból.
– Nagyon jó választás, drága. Máris jön!
– Köszönöm! – morrant Trent kedvesen.
Olyan áhítattal nézett Trentre Milly, hogy biztos voltam benne, igazi hősként
tekint rá. Mintha tartozna neki.
Figyeltük, ahogy visszament a konyha felé, és Trent beszélni kezdett.
Nyilvánvalóan érezte, hogy temérdek kérdés kavarog bennem.
– Milly pár éve belekeveredett egy kis zűrbe. Segítettünk neki. Megoldottuk a
problémát.
Kirázott a hideg attól, ahogy azt mondta: megoldottuk.
– Értem – válaszoltam halkan, és hirtelen megértettem, azért jöttünk ide, mert
Trent igyekszik megnyílni előttem. Próbál betekintést adni az életébe. Vajon
elbírok az igazsággal?
Hátradőlt az ülésen, karját a háttámlára fektette. Olyan laza és menő volt,
pedig most vallott a múltjáról.
Fakó, sárga fény világított a boksz felett, és egy piros neon villogott a falon.
Trent szigorú, érzéketlennek tűnő arca éterinek látszott ebben a fura fényben.
Halálosnak. Felségesnek.
Oldalra döntötte a fejét, úgy nézett rám.
– Valóban?
Felsóhajtottam.
– Őszintén szólva, nem tudom, mit kezdjek önnel, Mr. Lawson.
– Azt hiszem, ezen a Mr. Lawsonozáson már rég túl vagyunk, nem, kiscica?
Hívjál egyszerűen Trentnek.
– Ne úgy, hogy a megtestesült törvény? – próbáltam viccelődni. Lehet, csak
így élem túl az éjszakát.
Trent felnevetett.
– Nem, nem szükséges. Te nyugodtan hívhatsz simán Trentnek.
– Ó, és minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? Miért vagyok én más?
Trent előrehajolt, széles mellkasán megfeszült a trikója, kilátszott a tetoválása.
Száguldásra születtem, száguldva halok meg.
– Miért vagy más? Eden, körülötted minden más! Jobb. Nem lehet nem
észrevenni.
Nyeltem egyet. Úgy éreztem, agyonnyom az aurája. Körbetapogatott, belém
kóstolt.
– És ha nem is akarom, hogy ne vedd észre?
Ismét hátradőlt.
 – Mondtam, hogy nincs mit adnom – válaszolta lemondón.
– Szerintem ez csak kifogás. Védekezés.
– Igen, téged védelek. Örülj neki.
Megremegett a szívem. Babrálni kezdtem az előttem heverő szalvétával.
Kétségbeesetten próbáltam volna másra terelni a szót, de még ránézni sem
mertem az előttem ülő férfira.
– És mégis itt vagyok… – suttogtam halkan.
Trent határozottan bólintott.
– Igen, éppen ezért szeretném, ha értenél valamit.
Várakozva ránéztem.
Elhomályosult a tekintete, végül könnybe lábadt.
– Gage-ről van szó.
Nyugtalan lettem. Mérhetetlen szeretetet éreztem a kisfiú iránt.
– A mai esetről van szó?
Trent lehajtotta a fejét.
– Amit mondtál… vagyis amire utaltál… Nekem a fiam a mindenem. Az
életem értelme, Eden.
– Miatta késtél? – kérdeztem, mert biztos voltam benne, hogy sokkal többről
van szó, mint valami ügyletről, amivel feltartóztatták.
– Igen – mondta feneketlen dühvel a hangjában.
– Mi történt?
– Az anyja – vetette oda.
Megrohantak a kérdések, vagy ezernyi, mert hirtelen rájöttem, hogy
tulajdonképpen alig tudok valamit róla.
– Tartja vele a kapcsolatot? – kérdeztem, miközben ismét elöntött a
lelkiismeret-furdalás.
Belenéztem az iskolai nyilvántartásba. Nem bírtam magammal, muszáj volt
egy kicsit kutakodnom. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy csakis Trent
vagy valamelyik testvére viheti el a fiút.
– Nem! És ezen nem is akarok változtatni! – fakadt ki indulatosan.
Elég fenyegetőn hangzott.
– És te…?
– Vele találkoztam.
Pislogtam. Az arcát fürkésztem. Próbáltam megérteni.
– Sok embert a kapzsiság hajt, kiscica. Odahajítasz nekik egy kis lóvét, és volt
probléma, nincs probléma.
Az asztalterítőre meredtem.
Okés.
Rendben.
 – Szóval, lefizetted, hogy maradjon távol a fiától? – kérdeztem, hogy tisztán
lássak.
Trent rám bámult. Látni akarta az arcom.
– Évente egyszer fizetek neki. Én a fiamat kapom cserébe, vagyis mindketten
azt kapjuk, amire vágyunk. Tiszta win-win helyzet – magyarázta, de a hangja tele
volt gyűlölettel és megvetéssel.
– Nem érdekli a fia? Nem is akarja látni?
Trent felhorkant, majd megvetően elnevette magát.
– Ő csakis saját magával foglalkozik. Megjátssza magát, kérdez, mintha
érdekelné, de amint a kezében van a pénz, már megy is.
Elöntött a szomorúság. Nem értettem. Hogyan fordíthat valaki hátat a
gyerekének? Hiszen egy gyerek a legnagyobb ajándék a világon!
Trent valószínűleg félreértette a hallgatásomat. Azt gondolhatta, hogy felette
ítélkezem, ugyanis túlzott lazasággal tette fel a karját a háttámlára, mintha
semmi különösről nem lenne szó, miközben a hangja mélyen dörrent.
– Ne aggódj, kiscica. Nincs mitől félj. Ő rántott először kardot, és a penge
még mindig az én hátamból mered kifelé.
– Megbántott téged – állapítottam meg.
Trent felnevetett, de egy cseppnyi vidámság sem volt a hangjában.
– Kurvára kicsinált, Eden – mondta nyersen.
Elsápadtam. Maga alá temetett a féltékenység. Pedig nem volt jogom így
érezni, de tehetetlen voltam ellene, végigkúszott az ereimen, mint a maró méreg.
Magamon éreztem Trent tekintetét. Tudta, mi megy végbe bennem.
– Nem úgy, ahogy te gondolod. Becsapott. Elárult. De az utolsó pillanatban
berezelt, és próbált visszakozni, csakhogy elkésett, és ez a testvérem életébe
került.
Felszisszentem. Ez váratlanul ért. Meglepetten pislogtam, próbáltam a sorok
között olvasni, de nem mertem levonni a következtetéseket.
De nem tudtam nem észrevenni Trent bánatát és fájdalmát. Azt, ahogy
elsötétült a tekintete, ahogy elhomályosította a bűntudat. Összeszorította az
ajkát. Láthatóan maga alá temette a bánat és a bosszúvágy, és ez a két hajtóerő
tette ilyen ördögivé és félelmetessé. Teljesen gúzsba kötötte a lelkét.
– A testvéred életébe? – kérdeztem elhaló hangon. Próbáltam megérteni,
ugyanakkor féltem is az igazságtól. Nem akartam erőszakoskodni. De hát azért
jöttünk, hogy megismerjem, nem?
– Négyen voltunk, de már csak hárman vagyunk – csikorogta a fogai közt. –
Nathan… – kezdte, de megtört.
Annyi szeretet és fájdalom volt a hangjában, ahogy kiejtette a nevét!
– Az ikertestvérem volt – suttogta lehunyt szemmel.
 Összerándult a bensőm.
– Ó, Trent! Nagyon sajnálom!
A nyakára tetovált bagoly megremegett, ahogy lenyelte a könnyeit.
– Ő volt közülünk a legkülönb. A legjobb. Mindig csak adott. Belekeveredett
valamibe, amiről én azt gondoltam, hogy csak egy sima munka, de végül
kiderült, hogy engem akartak kicsinálni.
Úgy mondta el, mintha gyónt volna. Mintha térden csúszva esdekelne a
bűnbocsánatért. Szinte éreztem a fájdalmát, a szégyenét és a bűntudatot, ami a
lelkét mardosta.
Legszívesebben megsimogattam volna.
De jó lett volna megölelni! A karomban tartani.
Elmondani neki, hogy értek mindent.
Hogy én is elvesztettem azokat, akiket szerettem.
De ugyanakkor ott kavargott bennem mindaz, amiről beszélt. Kicsoda ő? Egy
munka.
Munka. Tudtam, hogy nem valami hétköznapi munkáról lehet szó, hiszen
azok nem végződnek halálesettel.
Kihívóan nézett rám.
– Olyan meglepetten nézel rám, Eden! Pedig mondtam, hogy nem vagyok jó
ember. Olyasfajta életet hagytam magam mögött, amiről te tudni sem akarnál.
Milly állt meg hirtelen az asztalunknál, lehetőséget nyújtva, hogy magamhoz
térjek egy picit.
Letette elénk a tányérokat, valamint egy halomnyi kétszersültet, mártást,
kolbászkákat és tojást.
– Még valamit? – kérdezte sietve. Valószínűleg érezte az asztalnál uralkodó
feszültséget.
– Nem, köszönjük – válaszolta Trent.
– Köszönjük, Milly – mormogtam remegő hangon, majd amikor odébb állt,
óvatosan Trentre lestem.
Csak egy falatnyit tudtam lenyelni. Letettem a villám.
– A tetoválásod… – mutattam a mellkasára.
– Még azelőtt készült.
– Motoros voltál – állapítottam meg.
Mármint igaz motoros? Mint azok a motorosok, akik bandába verődve
motoroznak? Akiknek egy része törvényen kívül él? Akiktől mindenki távol
tartja magát?
– Amikor megtudtam, hogy apa leszek, tudtam, hogy ideje kiszállni és
megállapodni. Hogy ideje a testvéreimnek is kikerülni ebből a körből, amibe
belekényszerültünk.
 – Belekényszerültetek?
Bólintott.
– Igen. Az apánk egy kicsi, de erkölcstelen motorosbanda vezére volt L.A.-
ben. Ebbe a közegbe születtünk, és így nőttünk fel. Ezt ismertük. Már rég benne
voltunk nyakig, mielőtt megérthettük volna, hogy ez nem a legjobb élet. De
semmi mást nem ismertünk. Úgy tűnt, ez a sorsunk. De a gondolat, hogy ilyen
helyre szülessen a gyerekem…
Megrázta a fejét.
– Tudtam, hogy ideje lelépni. Ideje valahová elmennünk, ahol a testvéreimmel
és a fiammal új életet kezdhetünk. Jobb életet. Nem haladtunk jó irányba, és elég
biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb mind rács mögött végezzük, hacsak nem
változtatunk – mesélte, majd felnyögött. – De az apánk persze nem örült. Úgy
döntöttünk, hogy egyszerűen lelépünk. Összecsomagolunk, és eltűnünk
mindörökre. Hogy letelepedünk valamilyen eldugott kis helyen, ahol sosem
fognak minket megtalálni. Megegyeztem Gage anyjával is, Junával.
Trent elhallgatott. Talán látta, hogy alig kapok levegőt a döbbenettől. Az ajkán
csüggtem, ittam a szavait, próbáltam megérteni.
– Juna összeszűrte a levet egy rivális motorosbanda fejével, nagyjából
akkoriban, amikor velem is kavart. Kinyírták volna, ha megtudják, ki a
gyermeke igazi apja, ezért megoldást kínáltam neki. Megvettem a fiamat. Annyi
pénzért, hogy soha ne legyen gondja semmire. Belement, látszólag, de valójában
elárult. Elárult az apánknak. Eléállt az én tervemmel, és így még egy kis
pluszlóvét is szerzett – mondta feneketlen undorral a hangjában.
Remegett a bensőm. Csomóban állt a gyomrom a rettenettől. Micsoda múltja
van!
Mennyi fájdalom érte ezt az ijesztő, félelmetes embert!
– Csapdába csaltak. Juna megkapta volna az összes lóvét, a gyereket, cserébe
én elpatkoltam volna. De berezelt az utolsó pillanatban, és… hazament hozzánk.
A testvérem, Nathan volt csak ott. Juna elmondott neki mindent, ő pedig futott,
hogy megmentsem. Kereszttűzbe került – mesélte, a fájdalomtól remegve.
A bánattól.
A szégyentől.
A bűntudattól.
Áradt belőle a sok fájdalom.
Zihálva vettem a levegőt. Lesújtott a története, mélyen megérintett. Sajnáltam
őt, és féltem. Immár bizonyossá vált, hogy ingoványos talajra tévedtem. Ha nem
vigyázok, megnyílik alattam a föld, és mindörökre elnyel.
Minden, amit Trent Lawson mondott nekem, igaz volt. Az elejétől fogva.
Tényleg veszélyes ember, és tényleg nem vagyok a világába való. És mégis…
 – Sajnálom, Trent – suttogtam.
Belekapaszkodott az asztal szélébe. Úgy szorította, hogy belefehéredtek az
ujjai.
– Minden az én hibám!
– Nem, hiszen magad mondtad, hogy nem tudtad, mibe keveredtél – ráztam
meg a fejem.
Fájdalmasan felmordult.
– Gyerekként nem, de felnőtt férfiként… Egy férfi tudja, hogy mikor vezet az
útja a pokolba. Oda, ahová való.
Kiszáradt a szám, és elment az étvágyam.
Mindenfelé bámultam, csak őrá nem mertem nézni.
Tudtam, hogy egy olyan határon állok, ahonnan nehéz visszafordulni.
Ahonnan nem kellene továbblépni. De tudni akartam.
– Mégis kifizetted őt? Mindezek ellenére?
Szédültem. Túl sok volt ez egyszerre. Csak egyvalamiben voltam biztos: ez a
nő egyenlővé vált a lelkemben a gonosszal. Romlott, erkölcstelen, aljas,
szívtelen.
Trent felsóhajtott.
– Figyelmeztetett minket, így a többiek elmenekültek. Kihordta a fiam, majd
aláírta a papírokat, hogy a gondozásomban hagyja, pont ahogy megbeszéltük,
ezért hát megkegyelmeztem neki.
Megkegyelmezett neki.
Nem volt már mit tagadni. Nem volt több színlelés. Nem volt magyarázkodás.
Mégis tudni akartam mindent. Azt akartam, mondja el, hova süllyedt. Nem
akartam feltételezésekbe bocsátkozni. Tudni akartam. Világosan látni. Az igazat
akartam.
– Öltél embert? – kérdeztem nyöszörögve. Reméltem, hogy nem azt a választ
kapom, amiben szinte biztos voltam.
Bosszúvágy villant a szemében, és röviden, de bólintott.
Összeugrott a gyomrom. Hányingerem lett.
Ó, istenem!
Előredőltem, és épp úgy kapaszkodtam az asztalba, ahogy az imént Trent.
Vajon ugyanazért tettük mindketten?
Vajon őt ugyanannyira bántotta és kísértette mindez, ahogyan engem?
Itt volt ez az ember, akire annyira vágytam.
És még mindig remegett tőle a térdem, de az agyam hadakozott a szívem
ellen.
A lelkem mélyén arra vágytam, hogy felugorjak, és elmeneküljek onnan.
Valami azt súgta, fordítsak hátat ennek az embernek, bújjak el, mielőtt még
belesüllyednék a mocsokba.
De a szívem ott tartott. Lefagytam. Mozdulni sem bírtam, mintha nem is
tudnám otthagyni, ha akarnám, akkor sem.
Jud szavai zúgtak a fejemben.
Olyasvalakit érdemel, aki olyannak látja, amilyen valójában, és nem csak azt
nézi, milyenné lett.
Változtat ez valamin?
Hiszen már tudtam, nem? Sejtettem.
Megéreztem, talán az auráján, a romlottságát? Tudtam, hogy vér tapad a
kezéhez?
Mégis ott ültem vele szemben, és nem azt az embert láttam magam előtt,
akiről ő beszélt.
– Hányat?
Hitetlenkedve felhorkant.
– Erre nem is válaszolok, Eden.
Mintha tőrt mártottak volna a lelkembe. Forgott velem a világ.
Sírás fojtogatta a torkomat.
– Tudom, mit gondolsz most, Eden. Mondtam, hogy nem adhatok neked
semmit. Hogy nem vagyok jó ember. Figyelmeztettelek. De egy részem azt
akarta, hogy tudd, hogy megérts engem. Hogy ismerj meg. Hogy lásd az
indokaim. Az okokat. A fiam a mindenem. Semmim sincs. Semmim sem maradt.
Mindent érte teszek. Mindenem az övé. Érte élek. Próbálkozom, Eden…
Kurvára próbálok jó apa lenni, olyan, amilyet Gage érdemel. Próbálom magam
mögött hagyni azt, aki voltam. Ennyit tehetek. És bármire, valóban bármire
képes lennék, hogy őt biztonságban tudjam. Hogy jó élete legyen – sóhajtott egy
hatalmasat Trent.
– Ahogy reagáltál ma délután… tudtam, hogy muszáj elmondanom, hogy
értsd, miért késtem. Nem fogok érte bocsánatot kérni.
Elzsibbadtam.
Tompának éreztem magam. Érzéketlennek.
Mintha egy rémálomba csöppentem volna.
Ez nem lehet igaz.
Az a hülye, reménykedő énem bekapcsolt. Reménykedni kezdett, hogy
mostantól minden jobb lesz.
Szebb és egyszerűbb.
Mert itt az esély egy új életre. Az esély, hogy megtapasztaljunk valami
csodásat, valami váratlant.
De hát egy olyan férfi, mint Trent Lawson, mindennek mondható, csak
egyszerűnek nem.
 Tönkretenne.
Fájdalmat okozna.
Már amikor először láttam, éreztem, hogy veszélyes alak, egy gonosz világ
ura, és mostanra ez bizonyosságot nyert!
Fel kellett volna állnom. Otthagyni.
Jó messzire futni.
De csak ültem az asztalnál vele szemben, és képtelen voltam megmozdulni.
Bámultam ezt a félelmetes embert, aki nem tudtam, hogyan, de utat talált a
szívembe.
Megijedtem, de nem tartottam tőle.
Undorodtam, de nem féltem.
Nem tudtam, mit akarhatnék. Mi mást akarhatnék.
Hogyan fordíthatnék hátat ennek az embernek, amikor egy újabb esélyért
esedezik?
 14. FEJEZET

Trent

Ott ült velem szemben, és a könnyeivel küszködött. Végre meglátta bennem a

szörnyeteget. Figyelmeztettem, muszáj volt, hogy megértse, miről van szó, de
furcsa mód borzasztóan éreztem magam, amikor végül megtörtént.
Először elöntött a szégyen, aztán a gyűlölet.
Az ilyeneknek, mint én és a testvéreim, nem volt kiút. Nem tudtunk jóvá tenni
semmit. Nem tudtuk visszacsinálni a dolgokat. Nem tudtuk rendbe hozni. Nem
tudtuk a rosszat kitörölni.
Nekünk nem volt második esélyünk.
Hiába futottunk, a múlt, a démonjaink ott loholtak a sarkunkban. A vétkeink
nyomot hagytak a lelkünkön. Megbélyegzett minket a sok szörnyűség.
Rémálmok gyötörtek.
Láttam, hogy Eden mennyire kellemetlenül érezte magát, hiszen összevissza
kapkodta a tekintetét, mindenhová nézett, csak rám nem. Amikor már nem
bírtam tovább, kifelé fordultam a bokszból, és felálltam.
– Menjünk!
Eden meglepetten kapta fel a fejét. Hosszú, szőke loknijai finoman, szinte
csábítóan omlottak alá a vállán, míg gyönyörű, őszi színekben játszó szeme
könnybe lábadt. Tele volt a tekintete bizalmatlansággal. Félelemmel. De
mindezek mellett volt ott még valami, aminek már nem szabadott volna ott
lennie.
Ez a lány mindig úgy nézett rám, mintha különleges lennék. Mintha jó lennék
a lelkem mélyén. Mintha lenne bennem még valami menthető. Ami új éltre
kelhet.
Lehetetlen!
Hiszen minden jó kihalt belőlem, amikor életemben először meghúztam a
ravaszt. A banda miatt. A túlélés miatt. A szarházi apám miatt.
– Mi az? – suttogta zavarodottan.
Láttam, mennyire bizonytalan, és… basszus! Legszívesebben a karomba
kaptam volna, öleltem volna, a fülébe suttogtam volna, hogy nincs mitől félnie,
mert soha nem tudnám őt bántani.
– Úgy láttam, elment az étvágyad.
Lehajtotta a fejét, mintha nem merné bevallani. A zsebembe nyúltam,
kihúztam egy százast, és az asztalra hajítottam.
Eden nem mozdult. Ült lehajtott fejjel, aztán végre rám emelte a tekintetét.
– Trent…
– Ne! – nyújtottam felé a kezem. – Ne mondj semmit, Eden! Értek mindent.
Rossz ember voltam. Tudtam jól. Pont olyan, akitől jobb, ha távol tartja
magát.
Összeráncolta a homlokát, és eltátotta a száját. Láttam, hogy tagadni akar, de
nem vitte rá a lélek, hiszen egyértelműen csak kegyes hazugság lett volna.
Mint ahogy az is, hogy egymáséi lehetünk.
Mintha ugyan kielégíthetnénk a vágyainkat.
Néztem őt, ahogy ott ült, és hirtelen összeugrott a gyomrom. A benne kavargó
kérdések, az a káosz, ami a lelkében uralkodott, teljesen letaglózott.
Elöntött a vágy, de olyan erősen, hogy alig bírtam magam megfékezni.
Óvatosan elfogadta a felé nyújtott kezemet.
Azt a kurva!
Mintha megégettem volna magam. Perzselt. Letaglózott. Lángba borultak az
érzékeim, azt hittem, élve emésztenek el.
Több eszem volt annál, semmint valami ilyen jó felé nyúljak. Nem érinthette a
mocskos kezem. Mindketten tönkremennénk, amikor véget érne.
De hiába tudtam, mi sem változott, mert amikor az ujjaiba fontam az ujjaimat,
úgy éreztem, soha többé nem akarom elereszteni, és olyan hevesen vert a
szívem, hogy azt hittem, kiugrik a mellkasomból.
Kisegítettem a bokszból. Volt valami abban, ahogy a kezemet szorította.
Mintha ő akart volna bátorságot önteni belém. Mintha ő akart volna engem
megnyugtatni.
Micsoda hit!
Ragyogott a jósága.
Kiléptünk a bárból a sötét éjszakába. Az égboltot ezernyi csillag pettyezte.
Könnyű volt ilyen szépség alatt hinni, hogy talán van valami nagyobb hatalom,
és van értelme annak, amit érzünk.
Valami, amit nem érdemlek meg.
Szél süvített a hatalmas fák között, felkavarta az avart, és hideg karmait a
bőrünkbe vájta.
Eden megremegett.
Ott állt a motorom mellett. Teljesen elveszettnek tűnt.
 Akkora barom voltam, hogy azt hittem, jót teszek vele, ha feltárom előtte a
valóságot! Hogy azt gondoltam, utat mutathatok neki, valahányszor
elszomorodik a testvére miatt, aki jól átverte.
De úgy éreztem, nem csak ez okozza a bánatát. Éreztem, hogy sokkal többről
van szó. Romokban volt a szíve, és a darabjai szanaszét hevertek.
Megmozdultam, legyőztem a késztetést, hogy hozzáérjek. Pedig olyan jó lett
volna lesimogatni róla a libabőrt! Milyen jó lett volna látni, ahogy lassan életre
kel az érintésem alatt.
– Fázol – motyogtam olyan halkan és mélyen, hogy szinte érteni sem lehetett.
Eden rám emelte csodás szemét.
Az őszinte, nyílt tekintetét.
Félt, mégis tele volt irántam bizalommal. Nem is érdemeltem meg!
Megnyalta a száját, óvatosan, lassan. Olyan közel állt hozzám, hogy amikor
végül nagy nehezen megszólalt, éreztem, hogy megremeg a szíve.
– Tudnom kell, hogy… Gage… veszélyben van? Te veszélyben vagy? –
kérdezte reszketve, miközben láttam, hogy a környéket figyeli. – Veszélyben
vagyunk?
Képek villantak a fejemben.
Sötét villanások.
Világos árnyak.
Könyörgés. Esdeklés. Fohász. Vér. Rengeteg vér. Szégyen.
Alig kaptam levegőt, mire visszatértem a jelenbe. És én hülye, gondolkodás
nélkül kinyújtottam a kezem, és végigsimítottam borzongó bőrén, a ruháján és a
csoda szép arcát keretező, hosszú haján.
Belesimultak az ujjaim, játszottam vele, majd közelebb hajoltam, mert már
úgysem volt vesztenivalóm.
– A férfit, aki állítólag az apám volt, és aki a pokolra akart küldeni… nos,
végül én küldtem őt oda.
Eden lehunyta a szemét, és reszketve felsóhajtott. Édes lelke nehezen bírt el az
igazsággal.
– Csakis ezért vagyok még mindig itt, Kaliforniában. De ez nem jelenti azt,
hogy valaha vége lesz. Hogy biztonságban leszünk. Sok ellenséget szereztem
magamnak, Eden. Sok rosszat tettem. De úgy fogom leélni az életem, hogy
Gage-nek ne legyen ebből hátránya. Szeretném, ha legalább félig normális életet
élhetne.
– Okés – suttogta Eden hihetetlen bizalommal a hangjában.
– Gyere, hazaviszlek. Későre jár.
Óvatosan bólintott, én felpattantam a nyeregbe, majd felé nyújtottam a kezem,
és felsegítettem magam mögé.
 Megremegett a bensőm, és szétáradt bennem a vágy, amikor Eden egyszerűen
átölelte a derekam, ráadásul úgy, mintha kimondottan erre született volna.
Szorosabban ölelt, mint ezelőtt.
Erősen szorított, és a tarkómba temette az arcát. Mintha szüksége lenne rám.
Mintha szüksége lenne a közelségemre. Mintha belém akarna olvadni, eggyé
válni velem.
Betörni. Elfoglalni a lelkem egy szeletét. Birtokba venni.
Mintha pont oda illene.
Ostoba gondolat.
Felesleges ezen kattogni.
Egyikünk sem engedhette meg magának, ez azért elég világos volt.
Teljesen különböztünk egymástól.
Jóság és romlottság.
Tisztaság és züllöttség.
És természetesen soha nem nyugodhattam meg. Állandóan résen kellett
lennem.
Álltam a szavam.
Az életem értelme.
Beindítottam a motort. Hangos duruzsolása eltelítette körülöttünk a levegőt.
Próbáltam összekapni magam, miközben kifordultam a parkolóból a kihalt útra.
Eden háza felé indultam.
A fényszóróm megtörte a lomha sötétséget, ahogy átcikáztam az alvó városon.
Mindvégig szorosan ölelt. Kibaszottul szorosan.
Forró teste felmelegítette az enyémet. Eltelített.
De ő mégis reszketett. Olyan nagyon reszketett, hogy önkéntelenül is
megfogtam az egyik kezét, ami a gyomrom fölé simult. A kezére simítottam az
enyémet, mintha segíthetnék elfojtani a reszketést. Mintha bármit is jóvá
tehetnék. Mintha elég jó volnék ahhoz, hogy mellette lehessek.
Bekanyarodtam az utcájába. Már láttam a házát is. Krémszínű falak
halványzöld ereszekkel. Hatalmas fák ölelték körül.
Le kellett volna tennem a járda mellett. Hagynom kellett volna, hogy egyedül
menjen be. Egy rendes srác ezt tette volna.
De hát éppen ez volt a gond velem. Nem voltam rendes srác. Közel sem.
Így hát felkanyarodtam a kocsifeljáróra a ház oldalában. Megálltam, levettem
a gyújtást, kipöccintettem a sztendert.
Egy szót sem szóltunk, míg én lenyúltam, megfogtam és lassan lefejtettem
remegő kezeit a derekamról. Lesegítettem a motorról, de ahhoz már nem volt
erőm, hogy elengedjem.
Imbolyogva állt a lábán, keze az enyémet markolta, miközben csak bámult
rám azzal a hatalmas, meleg színű szemével. Úgy nézett rám, mintha különleges
volnék. Más. Mintha érdemes lennék arra, hogy megérintsem. Hogy öleljem.
De nem voltam az.
Mégis leszálltam a motorról, és föléje magasodtam. Majd’ beterítettem az édes
kis testét!
Milyen kurvára szép csaj!
Milyen más!
Bátor, vakmerő és kedves.
Minden szempontból sokkal jobb volt nálam.
– Trent – suttogta a nevem áhítattal.
Mintha mézet csurgattak volna a lelkemre.
Az arcára simítottam a tenyerem.
– Eden!
Ő volt a mennyország.
Az én mennyországom.
Itt állt az éjsötét égbolt alatt.
Megremegett a tenyerem alatt, és elengedte a kezem. Megfordult, és szó
nélkül a bejárat felé indult.
Nem tudtam, hogy vajon meghívásnak vehetem-e. Nem tudtam ellenállni,
muszáj volt követnem.
Nem tehettem ellene semmit.
Egymásba fonódott az energiánk.
Ellenállhatatlanul vonzott ez a lány.
Szinte szikrázott körülöttünk a levegő, villámokat szórt, mint a közeledő
vihar.
Mintha a forró levegő pengette volna a lelkem húrjait.
Bele akartam veszni ebbe a csodás melegségbe.
Beleveszni és felejteni.
Talán lehetnék az a srác, akit Eden megérdemel, még akkor is, ha
tulajdonképpen semmit sem tudok róla, nem tudom, ki is ő. Kész elmebaj, pláne,
ha belegondolunk, hogy én miket árultam el neki magamról.
De valahol úgy éreztem, tudok róla mindent, ami fontos.
Nem volt benne semmi romlottság.
Gondoskodó.
Basszus, volt egy olyan érzésem, hogy talán szereti a fiam is.
És ez az érzés bizony hatással volt rám.
Kőkemény volt a farkam, a gyomrom elzsibbadt a sóvárgástól, az ujjaim
bizseregtek a vágytól, hogy belemarkolhassanak a szőke hajába.
A magamévá akartam tenni.
 Meg akartam ízlelni.
El akartam merülni a testében, a szívében, a tekintetében.
Eden a táskájában kotorászott. A kulcscsomóját kereste. Elfelejtette, hogy rám
bízta.
Kivettem a zsebemből, és rajta áthajolva kinyitottam az ajtót.
– Tessék – leheltem a fülébe.
Megremegett, ahogy kirázta a hideg. Felkattintotta a villanyt, majd
visszanézett rám. Felbolydultak az érzékeim, mert egyáltalán nem úgy nézett
rám, mintha a legrosszabb rémálma lennék.
Kitárta az ajtót, és belépett.
Megcsapott az energiája.
Lenyeltem, követtem, és életemben először beléptem az otthonába.
Becsuktam magunk mögött az ajtót, és szétnéztem. Pont olyan volt az otthona,
mint ő maga.
Tiszta.
Egyszerű.
Kedves.
Otthonos.
Kényelmes.
Melegség áradt belőle.
Mintha Eden melegségét és fényét árasztotta volna.
Lassan megfordult, és rám nézett. Ugyanaz az egyszerű nyári ruha volt rajta,
mint délután, mégis a legszexibb lány volt, akit valaha láttam.
Kezdtem elveszíteni az eszem.
S talán a szívem is.
A kurva életbe!
Azt hiszem, Eden Murphy elcsavarta a fejem!
Ledöntötte a falakat, amiket a túlélés érdekében magam köré emeltem.
Belépett a szívembe.
Teljessé tett.
Kérdőn nézett rám.
Közelebb léptem.
Felizzott a levegő. Eden zihálva lélegzett.
Istenem! Fogalmam sem volt, mit keresek itt!
Beletúrtam a hajamba.
– Figyelj! Ne haragudj, ha túl sok voltam. Rád zúdítottam egy csomó
szarságot.
Eden elutasító mozdulatot tett, és szemrehányón nézett rám.
– Nehogy már bocsánatot kérj érte! – Meglepett a hevessége. Elém lépett, és
megmarkolta az ingem. – Ne merj bocsánatot kérni azért, mert a bizalmadba
fogadtál!
Összetört szívem hirtelen dobogni kezdett. Lassan, de biztosan.
– Nem vagyok büszke az életemre, Eden. De próbálok úgy élni, hogy a fiam
az lehessen rám.
Eden az arcomat fürkészte.
Kutatott valami után.
– Senki sem tökéletes, Trent. Mindenkinek van takargatnivalója.
Keserűen felnevettem.
– Kiscica, az én takargatnivalóm becstelen és szégyenletes. Kész agybaj.
Megbocsáthatatlan. Szerintem világosan elmondtam mindent.
– Nem hinném, hogy az – suttogta –, egy pillanatig sem hinném. Szerinted
nem látom a bánatod? A fájdalmad? – mondta, és ismét közelebb lépett.
Kísértés.
Nyers, de ártatlan csábítás.
De a heves szívverése alapján az is lehet, hogy pontosan tudta, mit csinál
velem. A pulzusa fénysebességre váltott. Kezdenem kellett vele valamit.
– Szerinted nem látom benned a jót, amit nem tudod, miként mutass ki? –
folytatta.
Padlóra került a lelkem.
A kurva életbe!
Meg akartam mártózni ebben a tisztaságban!
Az ártatlanságban, a hitben, ami álomszerűen áradt ebből a csodálatos nőből.
– Szerinted, nem tudom, milyen vagy? – simított végig az arcomon. –
Megbocsátást, feloldozást keresel te is – suttogta.
Csupa szeretet volt az érintése.
Ragaszkodással teli a tekintete.
Már képtelen voltam gondolkodni.
Csak az ereiben száguldó vérre tudtam figyelni. Bumm-bumm-bumm! Éreztem
a szívverését, és teljesen megőrültem tőle.
Közelebb hajoltam hozzá. Végighúztam az orrom az arca élén.
– Mindent tönkreteszek, Eden. Mindent, amihez hozzáérek. – Szinte leheltem
a szavakat. – Mindent. Félek, hogy veled is ezt fogom tenni, pont úgy félek, mint
attól, hogy nem leszek jó apja a fiamnak – nyögtem ki, és a derekára siklott a
kezem.
Ezúttal én voltam a sebezhetőbb. Mintha vágódeszkán kínáltam volna oda a
szétroncsolt, ronda szívemet.
Eden tenyere az arcomra simult. Annyira puha és meleg volt az érintése!
– Trent! – Ismét az arcomat fürkészte. – Tiéd a választás – suttogta halkan, de
határozottan. – Te döntesz arról, milyen életet élsz, teljes mindegy, mi történt a
múltban. Te döntöd el, milyen ember akarsz lenni. Hogy mit nyújtasz a fiadnak,
hogy mennyire vigyázol rá, hogy milyen apja akarsz lenni. Választhatsz, hogy
szeretni akarod-e, amennyire csak telik tőled.
A csuklójára fontam a kezem. Mintha transzba estem volna.
– Akarom, Eden! Sosem gondoltam volna, hogy lehetséges ennyire szeretni,
ahogy a fiamat szeretem. Bármit megtennék érte!
Persze megfizettem érte.
Sokba került.
A testvérem életébe került.
A lelkembe.
A békénkbe és biztonságunkba került, hiszen örökké menekülnünk kellett.
– Muszáj összpontosítanom, nem ereszthetek le egy pillanatra sem, Eden.
Nem ringathatom magam dajkamesékbe, hiszen nem sok esélyem maradt
mindazok után, ami történt.
Megremegett a hangja, mikor megszólalt.
– Értem, Trent. Látom, hogy nézel a fiadra. Teljesen máshogy bánsz vele. Te
magad is teljesen más vagy olyankor. Szép vagy, és kétlem, hogy te tudatában
vagy ennek, hogy képes vagy ilyennek látni magad. De én tisztán látom. Sokkal
több van benned, sokkal többet tudsz adni, mint hiszed – mondta, és a dübörgő
szívemre tette a kezét. – Itt bent, itt van mindez. Benned van. Te is megérdemled
a szeretetet, pont ahogy bárki más. Csak bátornak kell lenned, és meg kell
engedned magadnak. Merj adni, és merj kapni! Hinned kell abban, hogy te is
megérdemled, még akkor is, ha hibáztál.
A homlokához támasztottam a homlokomat.
Ez a lány úgy hitt bennem, mint csak nagyon kevesen. Csak a testvéreim és
Gage. Ennyi. Senki más. Hogy kérhetnék még ennél is többet?
– Mi van, ha túl nagyok a bűneim? Mi van, ha már túl sokat veszítettem el a
szeretteim közül? Mi van, ha minden esélyt elvesztettem, és már sosem fogom
magam teljesnek érezni?
Akkor mi van?
Elszorult a torkom a szomorúságtól. Anyám mézédes hangját hallottam a
fejemben, és ott lebegett előttem Nathan arca. Mindkettőjük szelleme ott sikított
bennem. Csakis Gage miatt sikerült ép ésszel bírnom.
Eden zihálva vette a levegőt. Ökölbe szorult a keze. Úgy markolt bele a saját
ruhájába a szíve felett, mintha ő is viaskodna magával. Mintha ő is elveszett
lélek lenne.
– Nem tudom – hadarta, de olyan halkan, hogy alig értettem –, erre még én is
keresem a választ.
 Az egész lénye kínban volt, mintha a saját démonjai kínozták volna. Elfordult,
ami teljesen váratlanul ért. Bizonyára ő is menekül a múltja elől, legalábbis ezt
gondoltam abból, ahogy a nappaliból nyíló rövid folyosón végigsietett.
Én voltam az istenverte szadista, hiszen követtem. Nem tudtam ellenállni,
muszáj volt a fájdalma után erednem. Tudtam, hogy fájdalmat okozok ezzel.
Tudtam, hogy csak tönkreteszek mindent.
Pedig megfogadtam, megfogadtam, hogy észnél maradok.
Az életem értelme.
Az életem értelme.
Majdnem megállt a szívem, amikor rájöttem, hogy a hálószobába siet.
Megtorpant a küszöb előtt. Kétrét görnyedt, a kezét a gyomrára szorította, és
próbált mélyeket lélegezni. Botladozva lépett tovább.
Megálltam az ajtó előtt. Mint egy ragadozó, akit be kell invitálni.
Kinyújtottam a karom, és az ajtókeret tetejébe kapaszkodtam. Nagyokat
lélegeztem.
Eden leült az ágya szélére. Micsoda csábereje volt, és még csak nem is tudott
róla! Olyan finoman nőies, olyan bájos és olyan kibaszottul szexi!
Szőke loknijai finoman omlottak a vállára, a ruhája második bőrként simult
csodás testére, sejtetve, micsoda formák lehetnek alatta.
A csábítás királynője.
De olyan zavarodott és fájdalmas tekintettel nézett rám!
Mégis szinte felfalt a szemével.
Elemésztett.
Porig rombolt.
– Azt hiszem, jobb, ha megyek. De kurvára nem tudom, hogy tartsam magam
távol tőled, Eden.
Felszikrázott közöttünk a levegő.
Mintha felrobbant volna a vágy.
Szétnyílt az ajka, és mintha felnyögött volna.
Beléptem a szobájába.
– Bántani foglak, pedig egyáltalán nem szeretném – néztem rá figyelmeztetőn.
Az ágyán fészkelődött, miközben láthatóan összeszorította a térdét.
Egyrészt védekezésből.
Másrészt a vágy miatt.
– Nem tudom, mit érzek, Trent. Nem is értem ezt az érzést, amit te keltesz
bennem – szorította a mellkasára a tenyerét.
Mintha könyörögne.
Tehetetlenül felnevetett.
– Sosem gondoltam volna, hogy valaha megkívánlak. Nem az a fajta férfi
vagy, akit meg kellene kívánjak. Annyira más vagy, mint amiről ábrándoztam.
Nem haragudtam meg a szavaiért. Hiszen csak ugyanazt mondta, amit én is
egész idő alatt.
– De mégis kívánlak! És egyszerűen nem tudom, mit kezdjek ezzel az
érzéssel.
Mintha szégyellné a szavait, oldalra nézett.
Követtem a tekintetét.
Egy bekeretezett fénykép állt az éjjeliszekrényén.
Minden izmom megfeszült.
Eden volt rajta, és egy férfi, aki szorosan ölelte őt.
Egy srác, aki pont olyan volt, mint Eden.
Sugárzott róla a jóság.
Igazán rendes srácnak tűnt.
Pont olyannak, amilyet Eden érdemel.
Tökéletesen néztek ki egymás mellett.
Két gyűrű hevert a keret mellett.
Régi, elveszett remények…
Hirtelen felfordult a gyomrom.
Átéreztem a fájdalmát, ugyanakkor majd’ megőrültem a féltékenységtől.
A picsába! Ez nagyon nem jó!
Nagyon nem!
Amikor vett egy hatalmas lélegzetet, még a lehelete is vonzott. Közelebb
léptem hozzá.
– Már hat éve, hogy meghalt a férjem – suttogta, mégis ott visszhangzottak a
szavai a szobában.
Kétségtelen, ez nem az a fajta házasság volt, ami tönkrement. A csávó nem
lépett le, nem hagyta magára. Ez a fajta elhagyatottság más, nem vétkes senki.
Mégis nyílt sebként tátong a lelkedben, és ezernyi kérdést vet fel. És persze az
életed végéig elkísér.
Óvatosan letérdeltem Eden elé.
Kívántam. De most legszívesebben csak megöleltem volna. A karomban
akartam tartani, hátha enyhíthetek valamit a fájdalmán. Hátha kitörölhetek némi
bánatot a szívéből.
– Nagyon sajnálom, Eden.
Szeretetet tükrözött az arca, ő pedig ismét megérintette az enyémet.
– Érdekes, hogy mindketten ugyanarról meséltünk egymásnak ma éjjel.
Nem bírtam megálljt parancsolni magamnak. A csuklójára szorítottam a
kezem, és a számhoz húztam a tenyerét. Óvatosan csókot leheltem a puha
bőrére.
 – Nem ugyanaz a kettő – suttogtam.
Rábámultam, nem tudtam, mitévő legyek. Hogyan kezeljem ezt a helyzetet.
Nem tudtam, mert nagyon vágytam erre a lányra, aki nyilvánvalóan valaki más
után vágyakozott.
– Mi történt vele?
– Autóbaleset. Fényes nappal. – Alig pislantott rám, csak megrázta a fejét.
Megszorítottam a térdét. Nem tudtam, miért biztatom, hogy meséljen. Nem
kellett tudnom.
De könnyíteni szerettem volna valahogy a fájdalmán.
Megnedvesítette a nyelvével az ajkát.
– Úgy beszéltük meg, hogy értem jön az iskolába. – Elmélyültek a vonásai, és
elmélyült a tekintete is, ahogy a fényképet bámulva felidézte a múltat. – Csak
vártam, vártam és vártam. Lestem, mikor fordul be a sarkon. Tudtam, hogy
viccet fog csinálni a késésből. Majd kitalál valami őrült történetet, hogy
elmúljon az aggodalmam, és nevetni tudjak. De soha nem érkezett meg.
Feléje nyúltam, és kisimítottam az arcából a haját.
– Sajnálom, Eden. Nagyon sajnálom.
Fel kellett volna állnom. El kellett volna mennem. Ez jócskán túltett azon,
amire számítottam. Már az is túlzás volt, hogy letérdeltem a lába elé. Ez a lány
annyival több volt, mint én, felettem állt, én meg arra vágytam, hogy elérjem és
megérintsem.
Hogy elvegyem.
De a legrosszabb az irigység volt. Ez a rothadt érzés, ami a hatalmába kerített
azért, mert valaki birtokolhatta azt a nőt, akit magamnak akarok.
Egy rohadék vagyok.
Megvonaglott az arca, ahogy végiggördültek rajta a könnyek. És ismét olyan
tekintettel nézett rám, mintha különleges volnék. Mintha le lenne nyűgözve
tőlem, miközben senki más nem létezett számomra ebben a pillanatban, csakis ő.
A kezem még mindig a hajában volt. Hátrasimítottam. Felkorbácsoltam az
energiáját. A kapcsolatot, a kötődést, aminek nem is szabadott volna léteznie.
Teljes ellentétei voltunk egymásnak.
Ez így nem volt helyes.
Mégis azt éreztem, hogy itt kell lennem mellette. Hogy itt a helyem.
– Nagyon hiányzik?
Nem tudom miért, de muszáj volt megkérdeznem. És már ki is mondtam.
– Mindig is hiányozni fog – válaszolta szerelemmel telt hangon.
Akkor azonnal muszáj véget vetnem ennek. Már így is a fejem búbjáig
elmerültem. Semmi esélyem versenyre kelni ezzel a sráccal. Ezzel a
szerelemmel és odaadással. A hűséggel.
 Edennek pedig ilyesmire lenne szüksége.
Fel akartam állni.
Eden azonnal megpróbált tartóztatni. Az arcomra simította a tenyerét, és ismét
olyan tekintettel nézett rám. Olyan kötődés jött létre köztünk, aminek nem
szabadott volna megtörténnie. Erős, heves kötelék, de sajnos nem lehet tartós.
– A legjobb barátom volt, Trent. Szerettem. Amikor meghalt, azt hittem, soha
életemben nem leszek már képes szeretni, érezni. Megadtam magam az
érzéketlenségnek. Börtönbe zártam magam az ürességben, amit éreztem, és azt
hittem, hogy életfogytiglan így lesz.
Állj fel! Gyerünk! Indulj! – mantráztam magamban, de még mindig ott
térdeltem előtte. A józan énem azt üvöltözte, hogy induljak. De az énem többi
része?
Ott ragadtam.
Odakötve.
Mozdulatlanul.
Eden arca megvonaglott. Zavarodottságot láttam rajta.
– De aztán megismertelek téged… megismertelek, és teljesen új érzés kerített
a hatalmába. Hogy lehetséges ez, Trent? Annyi év után ismét érzek valamit.
Megismertelek, és valami feléledt bennem, lángra kapott. Valami, ami olyan
sokáig halott volt itt bent, szikrát kapott, és ismét élni kezdett.
Megremegtem a vallomásától. Irdatlan érzelmi vihart okozott bennem.
– Eden! A picsába… nem akarlak bántani!
– Azt hiszem, már rég túl vagyunk azon a ponton, ahol még ezt
megelőzhetném. Ha te nem késel…
Elhallgatott.
A szavai ott maradtak a levegőben.
Láttam a haragját, a félelmét.
Kétségtelen, a tény, hogy annyit kellett ma várnia rám, felszakította a régi
sebeket.
– Eden, kiscicám, sajnálom!
– Én is sajnálom… sajnálom, hogy úgy reagáltam.
– Ne kérj bocsánatot! Értem.
– Érted? Valóban érted, mit érzek? Te is érzed?
Kiszáradt a szám. Mintha egy sivatagban lettem volna.
Alig tudtam bólintani, miközben végigsimítottam az arcán.
– Ő volt az utolsó férfi, aki megérintett téged?
Na, tessék. Ismét veszélyes terepre tévedtem, és azonnal be is gyalogoltam a
közepébe.
De tudnom kellett.
 Lehajtotta a fejét. Zihálva lélegzett, és rekedt volt a hangja, amikor végül
felemelte a tekintetét, és megszólalt.
– Ő volt az egyetlen férfi, aki valaha megérintett.
Remegve felsóhajtottam, és a térdére szorítottam a tenyerem.
– Basszus… Eden!
– Nem tudom, hogyan álljak ellen ennek az érzésnek. Hogyan harcoljak az
ellen, amit irántad érzek. Amit kapni akarok tőled. Belőled. – A hangja teli volt
vággyal és kétségbeeséssel. – Teljesen más. Még soha nem éreztem ilyet. Ilyen
vágyat. Fáj a sóvárgás, és elborítja az egész testemet, amikor a közelemben vagy.
Ez nem csak más, hanem sokkal több, Trent. Több!
Elnevettem magam. Mélyen. Szárazon. Már alig bírtam magammal.
– Szerinted én nem ugyanezt érzem? Még soha nem mondtam el senkinek,
hogyan kerültem ide. Hogy mi történt a fiammal. Mi az, ami benned arra késztet,
hogy életemben először biztonságban merjem érezni magam?
Ami arra késztet, hogy bízzak benne, pedig megfogadtam magamnak, hogy
soha senkiben nem fogok megbízni többé.
– Ez, ez az érzés az – válaszolta, majd hirtelen megragadta a kezem, és a
mellkasára húzta, a zakatoló szíve fölé. Bumm-bumm-bumm, szinte
mennydörgött a szíve a mellkasában. Meggondolatlanul, kontrollálatlanul. – Ez
az. Érzed? Mondd, hogy igen, mert már nem akarok többé egyedül lenni.
– El fogom baszni – mondtam kertelés nélkül, őszintén. Nem kellett külön
vallomást tennem, hiszen az, hogy ott térdeltem előtte, elmondott mindent. –
Tönkre foglak tenni. Ne reméld, hogy nem így lesz – tettem hozzá morogva,
mert tudtam, hiábavaló minden szó.
Mindketten tehetetlenek voltunk, nem harcolhattunk az érzés ellen.
– Nem baj. A magánynál semmi sem fájhat jobban.
Féltékenység kúszott fel a torkomon. A kezem, amit a zakatoló szíve felett
szorított, megmozdult, rásimult a csodás testére. Előrehajoltam, és
hozzápréseltem az arcom a ruhájához a gyomra tájékán.
– Eden – morogtam.
Könyörgés és figyelmeztetés is volt ez egyben.
Fogalmam sem volt, hogy fogunk ebből kilábalni.
El kellett volna mennem.
Ó, a büdös francba! Egyenesen futnom kellett volna!
Felpattanni a motoromra, és legalább két állammal odébb leszállni.
Még azelőtt véget kellett volna vetni ennek az egésznek, mielőtt jobban
belebonyolódunk.
De beletúrt a hajamba. Elolvadtam.
– Meg foglak érinteni, bébi. Jó lesz, ígérem! – suttogtam a ruhájába.
 Felnyögött, és kissé hátrébb dőlt, hogy jobban hozzáférhessek. Alaposan
szemügyre vettem ezt a félénk csábítót.
Zihálva lélegzett, a szíve zakatolt, a mellkasa hullámzott.
Végigsimítottam a hasán, le a derekán, a csípőjére simult a tenyerem, és
haladtam tovább, míg ismét a térdéhez nem értem. Lehajoltam, és a bal
combjához szorítottam az arcom. Lassan haladtam végig a combján, közben
belélegeztem a mézédes illatát. Libabőrös lett, majd belemarkolt a hajamba.
– Trent.
– Itt vagyok. Itt vagyok.
Itt volt a kezemben ez az értékes lány. És most az enyém lesz.
Nem tudtam abbahagyni. Nem tudtam.
De megfogadtam, hogy nagyon jó lesz neki.
Tönkreteszem, de élvezni fogja.
Élvezni fogja a rombolásom.
Megremegett, ahogy a tenyerem a ruhája alá simult. Egyre feljebb és feljebb
sodortam az anyagot, mígnem ott volt előttem, reszketve, remegve a selymes
combja.
Kívánatos, formás comb!
Tökéletes, mint az álom!
Elöntött a vágy, ahogy így megláttam.
Mennyire szexi! Kurvára édes! Ennél többet nem is kívánhatnék! Kívánnom
sem szabadna! Nem tudom, hogy állhattam volna ellen.
– Gyönyörű vagy, Eden! Akár a mennyország! – motyogtam a bőrébe,
végigsimítva az orrommal a belső combján, míg a csipkés anyaghoz nem értem,
ami azt takarta, amiben a leginkább vágytam elmerülni. – Édes kis csábítóm!
A bugyija széle alá toltam az orrom, és kidugtam a nyelvem. Alig ízleltem, de
máris elvesztettem a fejem. Nem nagyon bírtam már magammal.
Eden hangosan zihált. Ívbe feszült a háta.
– Trent, én… én…
– Tudom, mire vágysz, kiscicám. És még csak kérned sem kell – morogtam
bele a csipkés anyagba, csak annyira húzódtam hátra, hogy lássam a tekintetét,
miközben az ujjammal benyúltam a bugyija alá. Elkezdtem lehúzni róla, végig
azon a gyönyörű, formás, selymesen puha és végtelen hosszú lábán.
Faltam a tekintetemmel minden porcikáját.
A szemét, az arcát, a remegő, sóvárgó testét.
A vágyakozását.
A szenvedélyét.
És nem felejtettem, hogy mekkora szüksége van egy kis törődésre.
Láttam a tekintetében az ijedséget, éreztem, ahogy végigfut remegő testén.
 Basszus! Hiszen az utolsó férfi – és az egyetlen – aki hozzáért, már kurvára
rég meghalt, és most egy ilyen szörnyeteg veszi át a helyét!
Gyanítottam, hogy még soha nem érintették úgy, ahogy én fogom. Hogy úgy
fogom megjelölni, ahogyan még soha senki.
Lehúztam a bokájáról a bugyit, a ruháját a dereka köré dobtam.
Minden millimétere rózsaszín volt, és a vágytól kipirult.
Végigsimítottam a combján, egészen a csípőjéig. Eden hatalmasakat lélegzett.
– Milyen gyönyörű vagy! Milyen tökéletes!
– Pont ilyennek érzem magam, amikor rám nézel – vallotta be. – Tudom, nem
kellene, de így van.
Lassan széttártam a combját. Éhes szemmel faltam a tökéletes puncija
látványát.
Eden nyögdécselt, és belemarkolt a takaróba.
Majd’ elaléltam, hogy így láthatom. Egy angyal, aki előtt maga az ördög
térdel.
Csak az enyém!
Faltam a tekintetemmel minden milliméterét. A teste nagyobb részét még az a
visszafogott ruha takarta, de előttem itt volt a legértékesebb kitárulkozva.
Bemocskolom ezt a tisztaságot.
Bűnbe viszem a tökéletességet.
És ha már így teszek, arról is gondoskodom, hogy soha életében ne felejtse el.
– Mennyei lesz!… Még meg sem kóstoltam a puncidat, de már tudom, hogy
mennyei íze lesz!
Eden lihegni kezdett, izgett-mozgott a fenekével, annyira kívánta már.
Nedves puncija rám várt, én pedig nem haboztam, előrehajoltam, és mélyen
bedugtam a nyelvem a szeméremajka közé.
Édes!
Kibaszottul édes!
Eden nyögdécselt, nyöszörgött, vonaglott. Mintha valóban a mennyekben
lennék, úgy éreztem magam.
Megragadtam a combját, és széttártam a lábát, miközben felfedeztem a
nyelvemmel. Faltam és nyaltam a csiklójától a fenekéig, ahol csak értem.
Nyaltam és szívtam, és Eden reszketve vonaglott.
Azonnal. Egy pillanat alatt.
Egy nyalintás után.
Teljesen elvesztette az eszét, amikor a csiklójára kezdtem koncentrálni.
Ott duzzadt és lüktetett előttem.
Hatalmas, lassú, de erős nyalásokkal becézgettem.
Önkéntelenül széttárta a lábát, én átöleltem a csípőjét.
 – Trent… Kérlek! Istenem! Én… nem… Trent!
Simogatta a lelkem, ahogy a nevemet búgta.
– Nyugi, bébi! Itt vagyok – mondtam két nyalás között, majd jó mélyen
betoltam az egyik ujjam. Forró és nedves volt a puncija.
Még benne sem voltam, mégis azt kell mondjam, soha nem éreztem ilyen jót.
A farkam teljesen bemerevedett. Ha nem dughatom bele ebbe a csajba, talán
bele is halok.
De tudtam, jól tudtam, mi a dolgom. És meg is adom neki, amit megérdemel.
Faltam. Ettem a punciját. A nyelvemmel, a fogammal, a számmal, a
lelkemmel.
Ő pedig reszketett és vonaglott. Nyögdécselt és nyöszörgött. Mintha egy
kiscica nyávogna. Olyan jó volt hallani a kéjes nyögéseit, hogy azt hittem,
menten elmegyek.
Eden lihegett és zihált. Átölelte a fejem.
– Érzed te is?
Igen, a lelke ott lebegett körülötte.
A jósága, a hite, a bizalma.
És én is bíztam benne.
Kurvára bíztam.
És éreztem.
Mindent éreztem.
Még mélyebbre toltam az ujjaim.
Pont úgy dugtam az ujjammal, hogy jó legyen neki.
Nyaltam és dugtam.
Egyre közelebb került a csúcshoz.
Mocorgott és vonaglott.
Éreztem, amikor átbillent.
Hátraejtette a fejét, a szíve majd’ kiugrott a mellkasából, a hüvelye pedig
hirtelen ráfeszült az ujjaimra.
A nevemet nyögte, suttogta.
Úgy éreztem magam, mint egy álomban.
Ahol minden jó.
– Trent. Trent.
Csak egy lány volt, én pedig csak egy fiú.
Egy fiú, aki nem romlott. Aki nem hitvány.
Egy férfi, aki méltó arra, hogy mellette lehessen.
Végigcsókoltam a ruháját, egyre feljebb és feljebb.
Végig a mellkasán és a nyakán.
A hajába túrtam, és végül a szájára tapasztottam a szám.
 Megcsókoltam.
Lassan, kétségbeesetten, mindent beleadva.
Játszottam a nyelvemmel, lágyan cirógattam. Nyögdécseltünk és
nyöszörögtünk.
Szenvedélyesen a vállamba markolt, miközben a nevemet suttogta.
– Trent!
Trent! Trent! Trent!
Kár, hogy ez a férfi valójában nem létezett.
Csakhogy ebben a pillanatban ezt egyikünk sem tudta.
Eden ugyanis visszacsókolt.
A szája végigkóstolta a nyakam, a keze besiklott a pólóm alá.
Lehúzta rólam.
Végigfuttatta rajtam az őszi színekben pompázó szemét.
A tekintetével simogatott. Halkan zihált, szaggatottan lélegzett, miközben
végigsimított az oldalamra tetovált íráson.
Szellem.
A szemembe nézett.
Mintha meglátta volna bennem azt a férfit, akit sosem hagyhattam hátra.
Esküszöm, bizalommal és szeretettel telt meg a szoba, amikor lassan
lecsúszott az ágyról, majd térdre ereszkedett.
A markomba fogtam a gyönyörű arcát.
– Ne, bébi… erre nincs szükség… semmivel sem tartozol nekem.
De már a sliccemnél matatott, és már tolta is lefelé a farmerom. A merev
farkam szinte kiugrott a nadrágomból, és Eden már kézbe is vette.
– Annyira szép vagy! – motyogta, miközben felnézett rám.
Mindketten ugyanazt éreztük.
Legalább egy szívdobbanásnyi időre. Egy pillanatra.
Óvatosan végigsimított a farkamon. Szégyenlősen.
Felszisszentem, és megszorítottam a farkamat markoló kezét.
– Én keményen szeretem, kiscicám. Ne szégyenlősködj! Velem nem kell.
Eden felnyögött.
Végigcsókolta a mellkasom, majd a hasam.
Kész voltam.
Két marokra fogtam a fejét, és a farkam egy pillanat alatt a torkában volt.
Belesüllyedtem a szájába. Abba a csodás szentélybe.
Belefúltam, levegőt sem kaptam, de nem is akartam.
 15. FEJEZET

Trent

Los Angeles, tizennyolc évvel ezelőtt

– Engedd el, Cutter! Nem csinálhatod ezt!

Az édesanyja ott futott mögöttük. Az apja a pólója nyakánál fogva rángatta ki
a járda mellett parkoló pick-uphoz.
Trent pulzusa majd’ szétfeszítette az ereit. A fülében visszhangzott a
szívverése. Hányingere volt.
Olyan rég nem látta az apját, azt remélte, talán már sosem jön vissza. Jobb lett
volna, legalább az édesanyját nem ríkatta volna meg. Mondta is az öregének az
anyukája, hogy nem látják szívesen, és nem akarnak az ő mocskos ügyeibe
belefolyni.
De az apja hirtelen felé fordult, és az arcába ordított.
– Akkor jövök ide, amikor akarok, baszd meg! Tudd, hogy hol a helyed,
asszony!
Trent anyukája egyszerre vörösödött el, és lett falfehér. Az ijedtsége Trentet is
megrémisztette. Zöld szemében határozottság villant, mintha bármire képes
volna, hogy kiszabadítsa a fiát.
– Miért, hol a helyem? Nem bánhatsz így velem, és biztos, hogy nem fogom
tétlenül nézni, hogy belerángasd a fiam valami szarba!
Trent nagyon furán érezte magát. Zsibbadt és bizsergett a mellkasa, mintha fel
akarna robbanni. Remegett a keze a dühtől.
Az apja ismét megrángatta.
– Épp ideje lesz már, hogy tanuljon egy kis tiszteletet! Mindegyikük! Hogy
értsék, mi a dolguk! Hogy kik ők! Vele kezdem!
Trent tekergőzve próbált kiszabadulni.
– Engedj! Sehova sem megyek veled! – kiabálta.
Az apja válaszul hatalmas ütést mért a tarkójára, mire az anyukája szinte
önkívületben nekiesett.
 – Ne merészelj kezet emelni rá!
Az apja megragadta az anyja nyakát. A fiú legszívesebben elsírta volna magát.
Harcolni akart.
Gombóc nőtt a torkában, a szemét elhomályosították a könnyek.
Tehetetlen volt.
Az a szörnyeteg apja tovább ócsárolta az anyukáját.
– Azt csinálok, amit akarok! Már rég ki kellett volna tekernem a nyakad,
hülye ribanc! Azt hiszed, parancsolhatsz nekem? Hogy van beleszólásod abba,
mit kezdek a fiaimmal? Lehet, hogy veled laknak, de mindegyik az enyém!
Értve vagyok? Örülj neki, hogy nem fojtalak meg itt helyben!
Az anyukája nyöszörögve sírt. Az apja kezét karmolva próbált kiszabadulni a
szorításból.
Az öreg még erősebben szorította.
– Azt kérdeztem, hogy értve vagyok-e!
Az anyukája mereven bólintott.
Hiába igyekezett Trent elfojtani a könnyeit, mégis kicsordultak. Az anyukája
észrevette, összerezzent, és hanyatt esett, amikor az apja végül ellökte magától.
Az öreg betuszkolta a fiút a pick-upba, és rácsapta az ajtót. Trent magába
roskadt.
Nagyon gonosz gondolatai támadtak, miközben az ablakon keresztül az
édesanyjára nézett, míg az apja épp a kocsi elejét kerülte meg.
Az asszony arcán iszonyat és szégyen tükröződött. Elsírta magát, könnyei
végigfolytak az arcán.
Trent az ablakra tapasztotta a tenyerét. Az anyját nézte, miközben ismét kapott
egy ütést.
Előreborult. Alig mert az apjára lesni, aki gyűlölködve bámult rá.
Pont olyan gyűlöletet látott az örege szemében, amilyet ő érzett a lelkében.
Ott burjánzott benne legbelül, és Trent biztos volt benne, hogy lassan, de
biztosan feketére festi a lelkét.
– Az én fiam nem fog picsáskodni! – morrant az apja, majd ráadta a gyújtást.
– Tizenkét éves vagy! Épp elég, hogy a béna ikertesód folyton azon a pipán
keresztül veszi a levegőt. Az anyátok semmirekellő nyápicokat nevelt belőletek!
Mindjárt kiverem belőled azokat a könnyeket! Azt akarod, hogy kicsináljanak?
A csatornában akarod végezni? Ha gyenge vagy, sosem éled túl ezt a világot.
Szedd össze magad, de rögtön, mert feladatod van! Egy nap, ha én már nem
leszek, te leszel a Vasbaglyok vezére, és már kurvára itt az ideje, hogy
megtanuld, mit is jelent ez!
Trent még kisebbre húzta össze magát, legszívesebben eltűnt volna az ülés
mélyén. Semmit sem akart ettől a férfitől, hiszen még az anyukája is félt tőle!
– Tudom, kicsi harcosom, tudom!
 16. FEJEZET

Eden

Abban a pillanatban, amikor Tessa másfelé figyelt, gyorsan megpróbáltam

kiosonni a tanáriból.
– Már ne is haragudj, Eden Jasmine Murphy! Azonnal maradj ott, ahol vagy!
Úgysem tudsz elbújni, tudom, hol laksz!
Tudnom kellett volna. Még sosem sikerült túljárnom az eszén.
Megfordultam, és már sarokba is szorított. Szó szerint.
Csapdába estem, pedig csak kétlépésnyire voltam az ajtótól.
Tessa rám mutogatva magyarázott. Olyan volt, mint egy véreb. Azonnal
kiszagolta a titkokat. Mintha az Isten külön erre teremtette volna!
Összerezzentem, és hatalmas, ártatlan szemeket meresztettem rá.
– Bocsáss meg, de mi a baj?
Ez az!
Játszd meg magad!
Csinálj úgy, mintha fogalmad sem lenne, miről beszél!
Egyáltalán nem voltam felkészülve a kérdéseire. De amikor megkérdezte csak
úgy, hogy milyen volt az estém, a bénázásom, a dadogásom és a vörös arcom
természetesen azonnal elárult mindent. Mindezt öt másik tanár előtt!
Még szép, hogy megpróbáltam sunyin elillanni.
Ennyi erővel persze zászlót is lengethettem vagy kiabálhattam is volna.
Hiszen eléggé megkérdőjelezhető, amit tettem. Helytelenül cselekedtem.
Persze ott, akkor élveztem, de amikor Trent kiosont az ajtómon, azonnal rám
tört a kétség.
Forgolódtam egész éjjel.
Csak az zakatolt a fejemben, hogy te jó ég, mit tettem?!
Tessa oldalra döntötte a fejét, és úgy meredt rám. Aztán eltátotta a száját, és
majd’ kiesett a szeme a fejéből. Gyorsan körülnézett, és szinte némán formálta a
szájával a hangokat.
– Te sz-e-x-e-l-t-é-l!
 Na persze. Mintha körülöttünk mindenki hülye lenne, és senki más nem
értené, hogy miről beszél.
– Dehogy! – suttogtam vissza.
– Hazug disznó! – nézett rám jeges tekintettel.
– Nem szexeltem… nem egészen – védekeztem karba tett kézzel.
– Nem egészen? – húzta fel a szemöldökét a kék égig.
Ahh!
– Nem rendesen – vetettem oda félvállról.
Nem nagy ügy.
Mintha a legjobb barátnőm nem ismerne betéve.
Mintha nem tudná pontosan, hogy igenis nagy ügy. Baromi nagy!
Le is esett az álla.
Megragadta a kezem, és berángatott a tárolókamrába. Becsukta az ajtót, és
már nyitotta is a száját.
– Mit is mondtál az imént?
Tétováztam.
– Azt, hogy nem rendesen – motyogtam olyan halkan, hogy az is csoda, hogy
egyáltalán meghallotta.
Megszorította a kezem.
– Ó, istenem!… Én csak… én csak vicceltem!… És te… tényleg? Megtetted?
– sikította.
– Mondtam, hogy nem.
– De, de! Mármint levetkőztetek, meg minden, nem? Mondd már el, mi volt!
– kérte olyan izgatottan, mintha éppen a legtitkosabb vágya válna valóra.
Kirántottam a kezem a szorításából.
– Mi a fene van veled? Ez az apám iskolája, és öt másik tanár van odakint, az
ajtó túloldalán – intettem az ajtó felé.
Nem vagyok ugyan már kislány, de azért baromira nem hiányzott, hogy az
apám fülébe jusson, mit műveltem múlt éjjel. Így is volt elég baja, mit aggódjon
még miattam is?
És, hajjaj, de mennyire aggódna, ha megtudná kivel voltam!
– Ez a mi iskolánk is, és felvilágosítanálak, ha esetleg még nem tudnád, hogy
az apád is azt szeretné, ha boldog lennél. Ahogy én is.
– Aha! Elég lenne egy pillantás Trentre, és azonnal bezárna a szekrénybe.
Valószínűleg elvesztettem a józan eszem.
Igen, biztos így van.
– Nézd csak, miből lesz a cserebogár! A kis Eden lefeküdt a főnökével! –
mondta gúnyosan, mintha botrányos lenne. Persze csillogott a szeme.
– Mondtam, hogy nem feküdtem le vele.
 – Nos – lépett hátrébb, majd alaposan szemügyre vett –, bármit is csináltatok,
nyilvánvalóan levett a lábadról.
Az ajkamba haraptam. Alig kaptam levegőt, ahogy felidéztem a történteket. A
földet bámulva önmagammal hadakoztam, mielőtt ismét a barátnőm szemébe
néztem volna.
– Azt hiszem, még soha nem éreztem magam úgy, ahogy múlt éjjel.
Szépnek.
Kívánatosnak.
Másnak, különbnek.
Olyan kétségbe ejtően csodás volt a tegnap este, hogy az már szinte bűn!
De milyen bűn!
Dekadens.
Olyan volt, mintha Trent belehalna, ha nem kóstolhatna, nem ízlelhetne meg.
És pont ugyanezt éreztem én is.
Pedig milyen borzalmas titka van! Engedte, hogy a lelkébe lássak, a
bizalmába fogadott, én pedig megismerhettem a bűneit.
Rám bízta a titkát.
És én hittem, hogy ennél még biztosan rosszabb dolgokat is rejteget!
De végül teljesen mindegy volt.
Nem számított, hogy gonosz-e.
Hogy veszélyes-e.
Hogy nem kellene kívánnom.
Hogy félnem kellene tőle.
– És akkor most bűntudatod van? – kérdezte Tessa kedvesen.
– Nem kellene?
– Eden… hat év telt el! – mondta bátorítóan.
Régi, jól ismert fájdalom szorongatta a mellkasom, de közben ott feszült
bennem az izgalom is az új élmény, egy új kezdet miatt, amiről már azt sem
tudtam, hogy valóban létezik-e.
– De én mindig azt hittem…
– Mit? – hajolt közelebb Tessa. Már egyáltalán nem volt tolakodó.
– Mindig azt hittem, ha újra érezni fogok… ha újra kívánni fogok valakit, ha
újra szeretni fogok valakit… akkor az… az kevesebb lesz, elmarad a régi mögött
– suttogtam.
– És attól tartasz, hogy ez a Trent fiú sokkal többet jelenthet neked, mint
Aaron?
Mélyen beszívtam a tüdőmbe a levegőt.
– Attól tartok, képes lenne felemészteni. A tekintetével tönkretenni. Tudom,
hogy őutána nem tudnék lábra állni.
 – Ő a te adu ászod. A nyerő lapod. – Csodálkozva néztem rá. – Az, akire nem
számítottál. Hogy is tehetted volna! Ő az, akit annyira tudnál szeretni, hogy
magad is megrémülsz tőle, és ezért inkább meg sem próbálod. Nyerő lap, Eden!
– hajolt előre. – Ő maga a süti, amit csak megkóstolni akartál.
Könnyek futották el a szemem, de közben elnevettem magam.
– Tudod, az rémiszt meg, hogy az ő szíve is összetört.
A többit viszont nem tudtam neki elmondani. Trent történetét a gonoszról.
Hogy tulajdonképpen folyton menekül. A bűnei és a fájdalma elől is. Hogy nem
kétséges, ha valaki bántani akarja a szeretteit, akkor bármire képes. És valahogy
én lettem az a nő, aki mellette akar állni, és támogatni akarja őt.
Tessa kinyújtotta a kezét, és letörölte a kicsordult könnyemet.
– Általában azok jelentik a legtöbbet, akiktől a legjobban félünk.
Felsóhajtottam. Nem akartam önmagam is becsapni.
– Nem hiszem, Tessa, hogy velem képzeli el az életét.
Nem is hittem, hogy tudná, milyen valakivel együtt élni. Volt egy célja, arra
összpontosított, és szerintem nem volt képes azon túllátni. Bár múlt éjjel… olyan
volt, mintha mégis képes volna rá. Mintha mindketten át tudnánk lépni az
árnyékunkon, hogy egymásra találhassunk.
Tessa kedvesen rám mosolygott.
– Persze hogy nem is gondol ilyenre! Fogadni mernék, hogy ő is fél tőled.
Attól, amit jelenthetnél neki.
Megremegett a szívem, hevesen dobbant, pont olyan hevesen, ahogy
megráztam a fejem.
– Engedtem, hogy megérintsen, pedig tudom, hogy végül összetöri a szívem.
Már most éreztem, remegtem, előre féltem a fájdalomtól.
– Azért engedted meg, hogy megérintsen, mert esélyt adtál magadnak. Végre
megnyíltál, kiléptél a burokból. Hülye lenne, ha nem tenné meg ugyanezt. És
tekintettel arra, hogy a fia a legokosabb ötéves, akit valaha láttam, szerintem az
apjának is lehet még valami a tarsolyában – magyarázta vigyorogva.
Én is elnevettem magam.
– Nos, elég sok minden van a tarsolyában, ami azt illeti.
Tessa szeme felcsillant.
– Na, remélem is, hogy így van, és még jobban remélem, hogy az egyik ilyen
csoda a nagy farka.
Majd’ megfulladtam a röhögéstől.
– De utállak! – nyöszörögtem vidáman.
– Dehogy! Imádsz, tudom! Méghozzá őrülten – magyarázta, és magához ölelt.
– Őrült szerelem, Eden! Ilyet találsz, meglásd! Ha Trent személyében, ha nem,
de megtalálod. Ne írd le magad! Nem engedem.
 – Én is szeretlek, Tessa.
Éreztem, hogy elvigyorodik, aztán meg hirtelen ijedten megugrott, amikor a
fejünk felett megszólalt a csengő.
– Ó, a fenébe! Elkésünk! – kiáltotta, majd megfordult, lendületből felrántotta
az ajtót, és kirohant. Még csak nem is nagyon rejtegette a nevetését, amikor az
ajtó túloldalán álló tanárok ijedten összerezzentek. Tessa még mindig a kezemet
fogta, és maga után húzott. Egészen a tantermi folyosóig cibált.
– Hű, ez húzós volt! – magyarázta, maga mögé nézegetve, mintha épp egy
sikeres ékszerrabláson lennénk túl.
– Ha az apám, ma behívat, akkor véged! Csak mondom! És te mész oda
helyettem!
– Ugyan! Hagyd már! Az apád különben is imád engem.
Elöntött a hála. Az én legjobb barátnőm! Mindig itt volt mellettem! Mindig
támogatott! Mindig számíthattam rá! Mindig, mindenben.
– Még szép, hogy imád! Hogy is ne imádna?
– Visszatérve rád, bogaram – súgta oda halkan, majd ő jobbra indult a
folyosón, én meg balra –, remélem jó napod lesz! – kiáltott vissza hangosan. –
És csak mert most nem volt rá időnk, nehogy azt gondold, hogy nem kell
beszámolni a finom kis sütikédről! Tudni akarok mindent! Hogy mennyire volt
finom, és azt is, hogyan fogyasztottad!
– Utállak! – suttogtam feléje.
Tessa válaszul szívecskét formázott a két kezével, és teli szájjal vigyorgott.
Elnevettem magam, és óvatosan beintettem neki. Aztán megfordultam, és
elsiettem az osztályom felé.
A segédtanító, aki a játszótéren volt velük, már összeterelte őket, és éppen
indultak befelé. Gyorsan csatlakoztam a csapathoz.
A gyerekek csacsogása és izgatottsága megmelengette a szívemet.
Mindig is úgy gondoltam, hogy a gyerekek aranyos kis arca olyan, mint az
ígéret az eljövendő jóra. Hogy ők jelentik a reményt ebben az elfuserált
világban.
De volt egy kis arcocska, amely egyenesen megolvasztotta a szívemet.
Megremegett tőle a lábam, és hatalmas szeretetet éreztem.
Gage óriási hátizsákja fel-le ugrált a hátán, ahogy felém futott.
– Miss Murphy! Miss Murphy! – kiabálta, a karját lengetve. Édesen
mosolygott, kerekded arcán mély gödröcskék jelentek meg, karamellbarna
szeme örömtől csillogott. – Nézd, Miss Murphy! Csináltam neked valamit!
Akarod látni? Megmutassam?
Letérdeltem elé.
Képtelen lettem volna állva maradni.
 Esküszöm, éreztem, ahogy a lelkem összefonódik az övével. Egymásba
kapaszkodtak, és eggyé váltak.
– Tényleg csináltál nekem valamit? – kérdeztem elérzékenyülve. De még
mennyire elérzékenyültem!
Bajban voltam. Éreztem, hogy nagy bajban vagyok.
– Aha! – nézett rám Gage. – Még az apukám is felkelt nagyon-nagyon korán,
hogy segíthessen nekem, mert mondtam neki, hogy szuper különleges kell hogy
legyen.
Büszkén felém nyújtotta a kezét. A tenyerében egy nagyon vékony, kék
fonálból készült karkötő volt összevissza felfűzött gyöngyökkel és
függődíszekkel.
– Nézd, Miss Murphy! – mondta izgatottan. – Van rajta egy könyv is, mert te
tanító néni vagy, és a tanító nénik szeretik a könyveket, ugye? Ugye, Miss
Murphy?
Megerősítést várva nézett a szemembe.
Óvatosan bólintottam.
Nem tudtam megszólalni.
– És látod, van rajta egy balettcipő is, mert te sokat táncolsz. Lehet, egyszer el
is megyek megnézni az egyik órádat suli után.
Elfacsarodott a szívem.
– Na és akkor itt van egy csillag, mert apu azt mondta, hogy te olyan jó vagy,
mint a mennyország, és az összes csillag ugye fent van a mennyben, ugye? –
nézett rám kérdőn.
Összevissza vert a szívem. Zihálva lélegeztem. Hatalmas gombóc szorította
belülről a torkomat.
– Szóval? Mit gondolsz? Szerinted is a legjobb karkötő a világon? Mert te
vagy a legjobb tanító néni a világon, és én mindörökre itt akarok veled maradni!
Szerinted lehet ezt, Miss Murphy?
Majd’ szétfeszítettek a bennem kavargó érzelmek. Majd’ összeomlott az eddig
biztosnak hitt világom.
Minden megváltozott.
Minden átrendeződött.
Megsimogattam a kis arcát.
Elöntött a szeretet.
Túlcsordult a szívem.
Ó, kis kedvencem!
Kis kedvencem!
Pedig jóval több volt ennél.
Ijesztő gondolat, de igaz.
Mindkét Lawsonba beleszerettem.
És fogalmam sem volt, mit kezdjek a helyzettel.
 17. FEJEZET

Eden

Klasszikus zene szűrődött ki a folyosóra. A táncstúdió keményfa padlója

ismerősen simult a talpam alá. Tompán világítottak a lámpák, és csak kevéske
fény áradt a boltívek alól a hatalmas tánctérre. A falakon tükrök futottak végig,
az utolsó órám után félretolták a korlátokat is.
Alig múlt hat óra, de nekem már otthon lett volna a helyem, hogy aludjak
egyet, mielőtt elindulok a klubba dolgozni.
De most szükségem volt erre.
A táncra.
Hogy átadhassam a testem a mozgásnak.
Hogy szinte transzba essek a mozdulatoktól.
Elbóduljak a dallamoktól.
Hogy a szívem a zene ritmusát követve szárnyaljon és zuhanjon.
Hogy csak én legyek, és a mozgás szépsége.
Egy pliével kezdtem, majd felemelkedtem, nekiindultam, és egy grand jetébe
vittem bele az ugrást. Egyik mozdulatból következett a másik. Kecses és
kíméletlen mozgásokat végeztem.
Ilyen volt a zene is.
Elhallgatott, várakozott, majd izgalmas minicrescendókba fordult.
Érdekes, hogy a balett mennyire a lényem része volt, mégis hihetetlenül
intimnek éreztem.
Ebben találtam önmagamra. És ebben voltam képes elveszni is. Az
aggodalmak, a félelmek mind messzire sodródtak, és semmi más nem számított,
csak maga az érzés, amit a tánc kiváltott. Az érzés, ami végigzubogott az
ereimen.
Mintha repülnék.
Szabadnak éreztem magam.
Elevennek.
Idegesített, hogy mennyire hasonlított ahhoz az érzéshez, amit Trent Lawson
váltott ki belőlem.
Nem tudtam logikusan gondolkodni, egy értelmes gondolatom sem volt. A
józan ítélőképességem messze járt. Tánc közben csakis maga a tánc létezett. Ez
önkívületi állapot. Amikor pedig Trenttel voltam, és ugyanilyen önkívületet
éltem meg, csak az számított, hogy érzem, amint az ujjbegye végigsiklik a
bőrömön. A szeme izzik, ahogy engem néz, és simogat. Teljesen másfajta extázis
volt. Mindig vágyni fogom.
És éppen ezért kellett eljönnöm ide, elrejtőzni. Kellett egy hely, ahol
nyugodtan elveszíthettem önmagam.
Itt csak az adrenalin és a mozdulatok voltak a társaim.
A művészet.
Itt valóban tudtam, hogy mit akarok. Értettem önmagam. Tudtam, hol a
helyem.
Itt nem kellett félnem, és nem lobogott bennem a sóvárgó vágy sem.
Egy piruettbe fordultam, mikor a zene a csúcspontjára hágott. Forogtam,
forogtam, forogtam. Körbe, körbe és körbe.
Dörömbölt a szívem, elszorult a torkom, beszűkült a mellkasom, minden
izmom megfeszült, majd egész testemben elernyedtem.
A szeretet ilyesfajta kinyilvánításából adódó gyönyörű kimerültség magával
ragadott.
Csupa libabőr voltam.
Felemelő érzés volt, ráadásul végigcikázott az egész testemen.
Megadtam magam.
Elengedtem magam.
Nem voltak már fenntartásaim.
Nem voltak aggályaim.
Minden a padlón hevert.
Én pedig csak forogtam és forogtam. A tükrök elmosódott csíkoknak és
fénysugaraknak tűntek. Mintha ez az egy módja létezne a szabad szárnyalásnak.
A szürreális világ, az az enyém.
Ahol a lehetetlen kérdésekre még választ is találhatok.
A zene és az extázis tovább fokozódott.
Lihegtem, amikor véget ért, amikor egy fülsértően magas hanggal hirtelen
vége szakadt.
Egy szempillantással később egy lágyabb, ugyanakkor komorabb dal csendült
fel a hangszórókból.
De én nem voltam búskomor, bár fesztelen sem.
Hirtelen melegség ömlött végig a gerincemen, szétáramlott a már amúgy is
izzadt bőrömön.
 Bizsergett minden porcikám.
A vágy bizsergetett. Még a lelkemben is éreztem.
De bizonyára valami baj lehetett velem ott bent.
Lihegve álltam meg, kiszakadtam a révületből.
A szemem már hozzászokott a félhomályhoz. A tükörben pillantottam meg, a
táncstúdió hátuljában. Tudtam, hogy ott lesz.
És ott volt. Ott volt ez a veszélyes, fenyegető férfi.
A hatalmas, kétszárnyú ajtóban állt, zsebre tett kézzel.
Bűnös kísértés.
Szépséges vágy.
Izzó, mohó tekintetét az enyémbe fúrta. Csodálat és vágy tükröződött benne.
Trent energiája hirtelen csapott le rám, majd levert a lábamról.
– Mit csinálsz itt?
Alig bírtam kinyögni a kérdést. Nagyon meglepett, hogy ott látom, másrészt
elöntött iránta a vágy.
– Látni akartalak – mondta rekedten.
– Bejelentkeztél?
Elvigyorodott. Édesen, de az én káromra.
– Te nagyon szabálykövető vagy, ugye, kiscica?
Éreztem, hogy elpirulok. Ezernyi szabályt szegtem meg magam is a múlt
éjszaka.
Elengedtem magam, beadtam a derekam.
De egyáltalán nem bántam.
Hogy is bántam volna?
Trent közelebb lépet, és mintha megremegett volna alattam a föld.
Mint egy kisebb földrengés.
Mint egy figyelmeztető jelzés.
A nagyobb, durvább rombolás előszele.
Mintha a sötétség kúszott volna felém a padlón át.
Lassan. Kimérten.
Mint amikor a vadász becserkészi a prédáját.
A tekintetében vadság villant, ajka mohón megfeszült.
Már így is majd’ megfulladtam, most viszont a hullámzó légzésem hirtelen
szaggatottá vált. Röviden, darabosan kapkodtam a levegőt.
Elöntött az idegesség, hatalmas pusztítást végezve az érzékszerveimben.
Izgalom, zavar, vágy.
Minden megvolt ebben a férfiban, amiről azt gondoltam, soha nem fogom
megkívánni.
Pontosan az a fajta volt, aki után soha nem sóvárognék.
 Én ugyanis biztonságot akartam.
Biztonságot.
Nyugalmat.
Istenem, hiszen menekülnöm sem kellett még soha egy ilyen férfi elől, hiszen
soha nem is kerültem az ilyenek közelébe!
És most mégis itt voltam. Nyöszörgött… könyörgött érte a lelkem.
Felém surrant. Mintha sötét fellegek gyűltek volna a táncterem közepén.
Akár egy betolakodó.
Előrenyomult.
Kikerült.
A tarkómon éreztem a lélegzetét.
Kirázott a hideg. Borzongva vártam a folytatást.
Végigsimított a jobb karomon. Vágytam az izgalmat. Szaggatott, nehéz
lélegzete elborította az érzékeimet.
Bőr-, szerecsendió- és férfiillata volt.
Elzsibbadt a hasam a vágytól. Nem tudtam levenni róla a szemem, csak
bámultam a kérlelhetetlen, izzó tekintetét, amely a tükrön át is fogva tartott.
– Azt hiszem, álmodom, Eden. Téged látni, ahogy így táncolsz! Egy igazi
szupersztár rejtőzik ebben a hegyvidéki kisvárosban, és csakis én tudok róla –
mormogta a meztelen vállamba, miközben továbbra is fogva tartott a
tekintetével. – Nézd meg magad jól!
Az ajka óvatosan súrolta a bőröm.
Milyen puha!
Micsoda gyengéd érintés!
De a szemében egy cseppnyi gyöngédséget sem láttam.
Háborgott az izzó hamuszürkeség.
– Te mit látsz? – kérdeztem hirtelen.
Lángra lobban a szeme, hatalmasat lélegzett, majd a hasamra simította a
hatalmas tenyerét.
– A legcsodálatosabb nőt, akit valaha láttam. Olyan szépséget, amitől eláll a
lélegzetem, ha csak egy pillantást vetek rá. Annyira rohadtul szexi vagy, hogy
képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Annyira édes, hogy a nevemet sem tudom
kinyögni.
A szavai ott lebegtek a levegőben.
Súlyuk volt, alig bírtam el őket.
Én is alig kaptam levegőt, főleg, amikor folytatta.
– Kincset látok. Látomást. Fényt, jóságot és bájt. A mennyországot látom.
Csak olyasmit látok, amit nem szabadna megkívánnom. Csakis olyat, amit nem
érdemlek meg – mondta, majd közelebb vont magához. Belehúzott az erős
ölelésébe.
Táncolni kezdtünk. Lassú, andalgó mozdulatokkal, amelytől nemcsak a
testünk olvadt eggyé, de a lelkünk is.
– De tragédiát is látok, Eden. Fájdalmat, ami mindkettőnket felemészt.
Tudom, hogy nem vehetem el azt, amire vágyom, mert akkor az önzésem tenne
minket tönkre. Mégis itt vagyok, és önző szörnyetegként téged ölellek, mert
fogalmam sincs, hogy miképp tudnék neked ellenállni.
Megpróbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot.
Nem tudtam erős maradni.
Nem tudtam kitartani amellett, amiben egész életemben hittem.
De valahogy… még az is megváltozott. Mint amikor újabb, friss
ecsetvonásokkal átalakítod a festményt, és végül teljesen új kép lesz. Új,
csodálatos, olyan, amiről le sem tudod venni a szemed. Sokszor az ilyenek a
legcsodálatosabb művek.
– És te mit látsz, kiscica, ha rám nézel? – kérdezte Trent kihívóan.
Volt egy olyan érzésem, hogy azt várja, beismerem, hogy félek tőle, főleg
azok után, amit éjjel bevallott nekem. Szinte vágyott az elutasításomra, hiszen
nem ismert más reakciót.
Persze részben igaza volt. Valóban beleremegtem, megrettentem a
történetétől. Attól, amilyennek elképzeltem, hogy milyen élete lehetett. Az a
mérhetetlenül sok erőszak és brutalitás!
De leginkább azon gondolkodtam, hogy milyen hatása van a jelenre. Hogy mi
mindenre lenne képes. Hogy ki ez a férfi, akit megismertem. Akinek én jelentem
a biztonságot, akinek én vagyok a pajzs, amely távolt tartja a rosszat. Remény a
kilátástalanságban…
– Egy olyan férfit látok, aki a megismerkedésünk pillanatától kezdve óv
engem. Egy hihetetlenül csodás férfit, aki levett a lábamról, és lángra gyújtott.
Hosszú évek után ismét ég bennem a tűz, ráadásul úgy lobog, mint előtte soha.
Felmordult. Vágyakozva. Még szorosabban fonta rám a karját, még erősebben
ölelt, miközben én suttogva folytattam.
– Egy olyan férfit látok, aki képes életet lehelni abba, ami már halott volt. Egy
apát látok. Védelmezőt. Harcost. Olyasvalakit, aki jó és kedves, és még csak
észre sem veszi. Olyan szépséget látok, amilyet előtte nem is ismertem.
Fölém tornyosuló testének minden egyes izma megfeszült.
Veszedelmes és tökéletes.
– Eden… – suttogta a fülembe.
Táncoltunk, ringattuk egymást, lassan siklottunk a parkettán, miközben
átadtuk magunkat az érzéseinknek.
De folytattam. Mindent el akartam neki mondani.
 – És látom az összetört, szanaszét heverő szívemet is. Ha engedem, hogy
ebből több legyen… Értem, hogy mitől félsz, Trent. Látom, mi lett a
félelmedből. Kegyetlenség és pusztítás uralkodik feletted.
Trent hatalmasat lélegzett.
– Mindig is ilyen voltam, Eden. Pont ilyen. Kegyetlen és pusztító. Az első
pillanattól fogva. Csak Gage volt képes ellágyítani a szívem – suttogta.
A tarkómhoz nyomta az orrát, gyengéden végighúzta rajta, majd a hajamba
temette az arcát.
– Gage és te. Te vagy az, aki megolvasztotta a gonosz szívemet. És talán ez a
legfélelmetesebb az egészben. Arra késztetsz, hogy elengedjem magam, hogy
letegyem az óvatosságom, hogy élni akarjak, de már nemcsak egy valakiért,
hanem kettőért, és ezt nem tudom, hogyan kell, nem tudom, hogyan csináljam –
magyarázta szomorúan, elcsukló hangon. Valami réges-régi bánatot véltem
kihallani a hangjából.
Meg akartam ölelni, megvigasztalni, elmondani, hogy mennyire együttérzek
vele. És azt is, hogy azért megpróbálhatnánk. Működhetne.
Talán elég lenne, ha valahol középen összetalálkoznánk.
– Nem lenne jó vége – morogta, ki sem mondott kérdésemet megválaszolva.
– Tudom – suttogtam –, olyan dolgokra vágyom, amikre te biztosan nem.
Szerelemre, stabilitásra.
Nem kellett képeskönyvbe illő házikó fehér fakerítéssel, de családot akartam.
Otthont.
Gyerekeket.
Egy férfit akartam magam mellé, aki szeret és dédelget, és akivel minden este
ágyba bújhatok.
Bolond ötletnek tűnhet, főleg, hogy volt már egy fia, és nyilvánvalóan nagyon
mélyek a sebei.
Ugyan keveset tudtam a gyerekkoráról, de az elég nyilvánvaló volt, hogy
borzalmakat élt át.
De amit még ennél is jobban szerettem volna, sőt, amit akartam, amire igazán
szükségem volt, az a biztonság. Ezt akartam magamnak és a gyermekeimnek is.
Gage jelent meg a lelki szemeim előtt. A szeme, az arca, az édes hangja.
Teljesen eltelítette a szívemet az iránta érzett szeretet.
Tudtam, éreztem, hogy ez a férfi itt mögöttem bármit megtenne a fiáért.
– És nézd csak, úgy nézel rám, mintha ismernél – mondta rekedten.
Megremegett a testem. Elöntött a vágy.
– Nem tudom rólad levenni a szemem – suttogtam.
– Pedig nem vagyok valami szép látvány.
– Tévedsz. Csodás látvány vagy!
 Hevesen megrázta a fejét.
– Nem. Amit én látok, az a csodás – motyogta, majd óvatosan végighúzta az
ajkát a nyakamon. Majd’ összecsuklott alattam a térdem. – Olyan, mintha
egyenesen a pokolból leshetném a vágyott mennyországot. Talán ilyen az igazi,
életfogytig tartó büntetés.
– Tényleg ezt gondolod? – ráncoltam össze a homlokom. – Hogy el vagy
kárhozva?
Felmordult, mélyen, torokból.
Végigsimított a tarkómon, beletúrt a hajamba.
– És a túlvilág? Hidd el, bébi, pontosan tudom, hová fogok kerülni.
Elszorult a torkom.
– Én nem így gondolom.
– Mert valami olyasmiben hiszel, ami nem is létezik. Hiszel bennem.
Hűha! Ez azért fájt.
– Nem gondolod, hogy itt az ideje, hogy végre higgyen benned valaki? –
néztem egyenesen a tükörképére.
– Na tessék! Máris megoldásokat keresel – húzta mosolyra csókolni való
ajkát. – Azon agyalsz, hogyan tudnál két teljesen különböző embert, akik
egyáltalán nem is illenek egymáshoz, valahogy mégis összehozni.
– Izgalmas lenne megpróbálni – válaszoltam szinte könyörögve.
Egyáltalán nem tűnt halva született ötletnek. Nem volt olyan érzésem, hogy
hiba volna.
Kiábrándultan felnevetett.
Elöntött a melegség.
Eltelített.
És Trent még csak nem is tudott róla.
Végigsimított a karomon. Lángba borult a bőröm az érintése alatt. A kisfiától
kapott karkötőn állapodott meg a keze. A csuklómon volt. Sosem fogom levenni.
– Muszáj lesz véget vetnünk ennek mielőbb. Mielőtt túlságosan fájna. A fiam
máris túlzottan megszeretett téged.
Én pedig téged szerettelek meg.
Nem mertem kimondani.
A bennem cikázó érzések gombóccá álltak össze a torkomban.
– Én is nagyon kedvelem a fiad.
Nagyon.
Csillogott a szemem, még a tükörképemen is látszott, mit érzek. Trent úgy
bámult rám, mintha nem is kellene többet mondanom. Mintha egyébként is
érezné. Mintha úgy látná bennem a fényt, ahogy én benne.
– Bármit megadnék azért, ha a megfelelő férfi lehetnék a számodra.
 De éppen ez volt a baj. Nem akartam másik férfit. Nekem pont ő kellett.
Olyannak, amilyen.
És igen, ez megint csak azt bizonyította, hogy igaza volt.
Nem működne a dolog.
Kényszeredetten bólintottam, majd megpróbáltam kilépni az öleléséből.
Trent lassan, kelletlenül hagyta.
Odanyomott egy óvatos puszit az arcomra, majd ott felejtette az ajkát.
Mintha nem akarna elszakadni tőlem.
Lehunyta a szemét, és élvezte az érzést.
Még egy jó percig ölelt így, mielőtt elengedett volna.
Átgyalogolt a tánctermen, vissza, ahonnan odaosont.
Szinte éreztem, ahogy magával viszi a benne tomboló vihart.
Ürességet hagyott maga után.
Talán egy darabkát sem kellett volna adnom magamból. A szívemből.
A tüdőm, a mellkasom mintha hirtelen összeroppant volna. Ledermedtem,
mozdulatlanul néztem, ahogy Trent tükörképe kifelé megy.
Megállt az ajtónál, és gyengéden elmosolyodott.
– Majd találkozunk, cicuskám.
Nem mosolyodtam el.
Egy másodperccel később már ott sem volt.
Örökre magával vitt egy darabot a szívemből és a lelkemből.
 18. FEJEZET

Eden

Emlékszel…?

Emlékszel, amikor Aaron a szomszédba költözött? Emlékszel, milyen gyorsan

egymásra találtatok? A hirtelen jött barátság élő példái voltatok. Olyanok
voltatok, mintha egész életetekben ismertétek volna egymást. Mint akik kívül-
belül ismerik a másikat.
Emlékszel, milyen irigy voltam rád?
Nem akartam az lenni, de azt hiszem, valamennyire mindig is önző voltam.
Mindig is azt szerettem, ha a dolgok úgy mennek, ahogy én akarom. Ha
mindnyájan azt teszitek, ami nekem jó.
Emlékszel, hogy kiakadtam? Hogy micsoda dührohamaim voltak, és hogy
vádaskodtam? Azt állítottam, hogy Aaron nem enged játszani, és leszakította a
babám fejét, pedig valójában én voltam? Emlékszel, hogy sírva futottam
anyuhoz? Lehet, hogy nem emlékszel. Talán túlságosan is jó voltál, és még akkor
is csak a jót láttad bennem.
Emlékszel, hogy néha rajtad töltöttem ki a dühömet? Fellöktelek, és az
arcodba röhögtem, aztán amikor este szomorúan feküdtél az ágyadban,
bebújtam melléd, és bocsánatkérőn átöleltelek.
Én emlékszem mindenre, Eden. Bárcsak visszatekerhetném az időt, és
rendesen bocsánatot kérhetnék! Bárcsak elölről kezdhetnék mindent!
Harmony
 19. FEJEZET

Trent

Megpróbáltam félrerúgni a doboz tequilát, ami a pult mögött hevert a földön.

Kicsit nagyobbat rúgtam a kelleténél, de nem bírtam magammal. A düh szétáradt
az ereimben, minden sejtemet eltelítette, és teljesen kifordított önmagamból.
Csörömpöltek az üvegek, ahogy a doboz sarka nekiütődött valaminek, és nem
oda csúszott, ahová én elvileg rúgtam.
Mintha ugyan megoldás volna a problémára, ismét nagyot rúgtam bele a
bakancsommal.
Nem ment.
Megint belerúgtam.
Aztán csak rúgtam és rúgtam, újra meg újra.
A bárba kapaszkodva töltöttem ki a mérgem a doboznyi italon, mintha ezzel
semmissé tudnám tenni ezt a rohadt érzést, ami belülről emésztett.
Tönkreteszek valamit, mielőtt hagynám, hogy én menjek tönkre.
– Hűha, főni! Mi a fasz van veled? Attól, hogy bosszút állsz a tequilán, nem
lesz jobb! Kivéve persze, ha legurítod a torkodon, és a gyomrodban köt ki a
padló helyett. Vágod, amit mondok?
Összerezzentem a Sage hangjából áradó haragtól. Még mindig a pultba
kapaszkodtam. Lehajtottam a fejem, és mélyeket lélegeztem, hogy észhez térjek,
és ne Sage legyen a dühöm következő áldozata.
– Nincs semmi! – recsegtem, majd felegyenesedtem, és megdörzsöltem az
arcom.
– Baszd meg! Egész héten bunkó voltál – horkant fel mérgesen.
– Lehet, hogy azért, mert ez a sok szar szerteszét hever, ahelyett hogy
rendesen el lenne pakolva! Takarítsd fel! – vetettem oda fogcsikorgatva.
Nyilvánvalóan zaklatott voltam még mindig, hiába próbáltam elnyomni.
– Nyugi! Délután jött a szállítmány, és te is tudod, hogy ma kevesen vagyunk.
Todd megtesz mindent, hogy még zárás előtt elrámoljon mindent. És most, ha
megengeded, töltök neked egy pohárkával, és rendet rakunk, oké? Próbálj meg
lenyugodni, mielőtt totál kiakadsz, és szétvered a berendezést.
Megtöröltem a szám a kézfejemmel. A csávónak nyilvánvalóan fogalma sem
volt, milyen az, ha valaki tényleg teljesen kifordul önmagából, és őrjöngve
tombol.
Valaki felröhögött mellettünk, odakaptam a tekintetem. Jud bámult minket, és
kendőzetlenül rajtam röhögött. Neki nyilván vicces volt.
Sage felé fordította a szakállas képét.
– Öntsél inkább mindkettőnknek egy pohárkával! – kiáltotta.
Nem sokan ültek a bár körül, de már zárás előtt voltunk, így eléggé vad volt
még mindig a hangulat, köszönhetően a ma esti együttesnek. Rendesen
befűtöttek.
– Örömmel innék, azaz, ha te is iszol, akkor biztonságban innék – piszkálódott
Jud.
Bassza meg!
Beintettem neki.
Jud letelepedett egy bárszékre, majd megpaskolta a mellette lévő ülést.
– Gyere! Ülj ide mellém, tesó, mielőtt még felrobbansz. Úgy nézel ki, mint
akinek mindjárt eldurran az agya. Túl sok energiát tettünk ebbe a helybe, hogy
hagyjuk porig égni, csak mert fel vagy baszódva.
Hatalmasat sóhajtottam, aztán leültem mellé. Sage már tolta is elénk az
italokat.
– A ház ajándéka – mondta vigyorogva.
Ez tényleg azt akarja, hogy szétrúgjam a seggét?
Jud elnevette magát.
– Már csak ezért is megéri tulajdonosnak lenni – emelte fel a poharát.
Megmarkoltam az italomat, a számhoz emeltem. Reméltem, hogy a tüzes
folyadék égetni fogja a torkom.
Minden bajom volt. Egész testemben éreztem a feszültséget. Kívül-belül
szétvetett az ideg.
A csaj miatt. Eden miatt.
Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, akárhogy is próbáltam.
Az elmúlt hét teljes kínlódásban telt. Néztem minden este, ahogy fel-alá
járkál, és én oda sem mehettem. Nem érhettem hozzá. Nem ölelhettem. Azt már
nem is ecsetelem, milyen, amikor leparkolok a sulinál, ő meg ott áll, Gage kezét
fogva. Olyan szépek együtt, mintha egymásnak teremtette volna őket az Isten.
Én pedig elválasztom őket.
Minden éjjel azt reméltem, enyhül bennem a fájdalom, de amint megláttam
Edent, azonnal felerősödött bennem az érzés.
A terem túlsó végéről is képes volt megérinteni. Ott volt. Olyan közel, és
mégis annyira távol.
Valószínűleg ez is a büntetésem része. Így kell megfizetnem a bűneimért.
Kurvára idegesített!
Ördögi körbe kerültem, és nem volt belőle menekvés.
Egész éjjel próbáltam ellenállni a vonzásnak, de csak erősödött. Minél inkább
igyekeztem ellenállni, annál jobban vonzott. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem
érdekelne a jelenléte. Igyekeztem tiszteletben tartani a határokat, amiket magunk
húztunk meg. Már a legeslegelején így kellett volna.
Viszont minden egyes alkalommal telibe talált az energiája. Mint az
ostorcsapás, olyan volt, mintha folyamatosan korbácsoltak volna, és figyelembe
véve, hogy ezt mind a bárban kellett elviselnem, nem csoda, hogy egyfolytában
ideges voltam.
Magamon éreztem Jud tekintetét.
– Elmondod végre, hogy mi baszott így fel? Már egy hete elviselhetetlen vagy.
– Semmi – morrantam, az italomba kortyolva.
Jud felnevetett, majd engem bámulva ő is beleivott a poharába.
– Elég szarul hazudsz, Trent. Lehet, hogy kemény csávó vagy, de az arcodra
van írva minden. Ott van a harag és a szerelem is.
Minden egyes szónál vállon taszigált a nyomaték kedvéért.
Jud mindig azt mondta, amit gondolt.
Hevesen megráztam a fejem.
– Semmit sem tudsz.
– Mindent is tudok! – hajolt közelebb, majd vigyorogva lehalkította a hangját.
– És fogadni mernék, hogy egy kurvára dögös felszolgáló az oka mindennek.
Ábrándozol.
Ábránd.
Álom.
Mennyország.
Az ajkamba haraptam.
– Túl sok ő nekem, Jud – ismertem el, előrefelé bámulva, miközben az
ajkamhoz emeltem a poharat. A whisky kellemesen melengette a nyelvemet és
balzsamosan simogatta a torkomat.
– Túl sok?
– Több, mint amit érdemlek. Több, mint amit adhatok.
– A lófaszt! – fakadt ki. – Tegyél mindnyájunknak egy szívességet, és hagyd
már abba a mártírkodást!
– Mártírkodást? – csattantam fel. Nagyon dühös lettem.
Gyűlöltem a múltam. Gyűlöltem mindazt, amibe belekényszerítettek. Minden
bántalmazást, aminek már kurvára fiatalon szemtanúja voltam. Amibe
beleneveltek, mert az a helyes út. Végül az lett számunkra az egyetlen út.
– Vállald fel! Kurvára félsz, hogy valaki más is érdekel saját magadon kívül.
A fiadon kívül. Rajtunk kívül.
– Megígértem Nathannek – préseltem ki magamból. Elöntött a keserűség és a
gyötrelem. Nem szegem meg az ígéretem!
Jud összerezzent, majd közelebb hajolt.
– Tudod, hogy ő nem így értette!
– Az életét adta értünk. Biztos, hogy így értette!
– Azt akarta, hogy éld az életed. Nem azt, hogy élve temesd el magad.
– Gage-ért tette.
Bánat öntötte el Jud arcát.
– Azért áldozta fel magát, mert különb volt mindannyiunknál. Mert csak
színtiszta jóság volt benne. Az életét adta értünk. Áldozatot hozott értünk, ahogy
élete során mindig.
Elöntött a bánat.
Az ikertestvérem.
Olyan jóságos volt!
Olyan kedves!
Az ő kezéhez nem tapadt vér, mégis ő halt meg.
– Azokat a golyókat nekem szánták.
– Igen – veregetett vállon Jud –, mert te voltál az, aki vállalta a veszélyt, hogy
kihoz minket onnan.
– És ezért, miattam, meghalt Nathan.
Lövések.
Sikolyok.
Vér.
Fájt a lelkem.
Haragba borult.
Majd’ belefulladtam…
Olyan érzés volt, mintha beleszakadna a mellkasom a nyomorúságba.
– Engedd el! Engedd el a bűntudatot! Nathan nem ezt akarta. A picsába!
Belehalna, ha tudná, mit csinálsz!
Jud felé fordultam a széken.
– Belehalna? Igazad van, Jud. Belehalt így is. Nincs. Elment. Miattam.
Mérgemben a pultra ütöttem az öklömmel.
Harcoltam a döntésem következményeivel.
Egy számomra tiltott picsa után mentem.
Az a kapcsolat ölte meg a testvérem.
És az adta nekem életem legnagyobb ajándékát.
 A fiamat.
Életem értelme.
Jud frusztráltan fújtatott. Elfordult, majd lehörpintette a sörét.
Rám nézett.
– Igen. Nathan meghalt. Nincs többé, és ez kurvára fáj. Mindnyájunknak fáj,
Trent!
Mindnyájan szerettük, és mindnyájunk szívében ott tátong az űr. De nem a te
hibád! És amíg magadat hibáztatod, kárhozatra ítéled saját magad. Nem csak te
voltál nyakig benne az ügyben! Az a szemét tehet mindenről! – Közelebb hajolt.
– Azt hitte, nyerhet. Most, remélem, örül ott a tenger fenekén. Hagyod, hogy
végül mégis legyőzzön?
Mintha gyomorszájon ütött volna.
Hirtelen a tüdőmben rekedt a levegő.
Felszakadtak a sebek, elöntött a régi fájdalom.
A kín és a gyűlölet.
Mennyi veszteség!
Bassza meg!
Idegesen a hajamba túrtam.
Sage hajolt oda hozzánk.
– Kezdenek elfogyni a vendégek. Elengedem Edent, jó? Lejárta a lábát ma
este, és tudom, hogy a másik munkahelyéről jött ide. Biztos örül, ha egy kicsit
többet alhat.
Nehezen, de bólintottam.
– Rendben. – Alig bírtam kipréselni a szavakat.
Jobb is volt, ha eltűnik a szemem elől. Még jobb lett volna, ha a
gondolataimból is eltűnne. És még ennél is jobban örültem volna, ha a
szívemben sem lenne többé.
Nem is értettem, egyáltalán hogy került oda.
És miért fájt annyira?
Nem engedhettem elfajulni a dolgokat.
Nem szabad. Tudtam jól.
Tudtam.
Mégis megtörtént.
És mit sem számított az egész, amikor megéreztem a levegőben a vibrálást.
Valami morbid hullámzást éreztem. Félelmet, majd kiáltozást hallottam a
folyosó felől, ahol elvileg csak alkalmazottak tartózkodhattak. Mégis jó páran
arrafelé futottak, jobban akarták látni, mi történik.
Talpra ugrottam. Jud mellettem állt, arcán aggodalom, miközben
megpróbáltuk átverekedni magunkat az izgő-mozgó tömegen.
 Tekintetemmel Edent kerestem.
Mennyország.
Mennyország.
Végül átverekedtük magunkat a csoportosuláson, és a folyosóhoz értünk. Kult
akkor lépett be. Hatalmas, elkerekedett szemeket meresztett. Megrendültnek tűnt
az óriás.
– Mi történt? – kiáltottam oda, majd felé siettem a folyosón.
Düh villant a szemében, irdatlan testének minden egyes izma megfeszült.
– Az alkalmazotti parkolóban – mondta, arra intve a fejével.
– Mi az?
– Kurvára durva, főnök!
– Mi?
– Eden… – kezdte, de nem vártam meg, mit mond. Kilőttem, mint a rakéta.
Szinte végigrepültem a folyosón, majd kirobbantam az utcára.
Mozgolódást láttam a parkoló túlsó végében.
Milón állapodott meg a tekintetem. A terep végében állt, Eden autója mellett.
Eden kétrét görnyedve zokogott. Egész testében remegett a sírástól és a
rettenettől.
Csak egyetlen pillanatig haboztam, és már futottam is. Majdnem orra estem,
amikor megláttam Eden autóját.
Úgy éreztem, összeomlik körülöttem a világ.
Hirtelen hányingerem lett, majd elöntötte az agyamat a méreg.
A szélvédőjét darabokra törték, és egy lemészárolt disznót dobtak az
üvegtörmelék tetejére. Egy törött billiárddákót szúrtak rajta keresztül, így a
motorháztető csuromvér volt, patakokban folyt le a kocsi oldalán.
Összerándultam.
A vérben ugyanis egy üzenet várt.
Nekem szólt.
Még a szellemek sem halhatatlanok.
 20. FEJEZET

Eden

Szenvedélyes karok fonódtak rám hátulról. Úgy védtek, mint egy eleven pajzs.
Mint egy erőd.
Az érintéstől mély, torokból felszakadó zokogásban törtem ki. Fájdalommal
teli sírásban. Megfordultam, és Trent mellkasába temettem az arcom.
– Miért? Miért tették ezt velem?
Trent még szorosabban ölelt, a mellkasához szorított, én pedig éreztem,
mennyire remeg. Remegett a dühtől. A bosszúvágytól. A saját félelmeitől.
– Itt vagyok, Eden! Vigyázok rád! Senki sem fog bántani. Senki – mondta
sziklaszilárdan. Megnyugtató volt, balzsam a lelkemnek.
Istenem, mennyire hiányzott ezen a héten az ölelése! De most… most volt rá
igazán szükségem… jobban, mint eddig bármikor!
Beledőltem az ölelésbe, és igyekeztem kizárni mindazt, ami a kocsimmal
történt.
Gyomorforgató.
Rettenetes.
Kegyetlen.
De hát ki képes ilyesmire?
Lemészárolni csak úgy egy állatot? Miért? Hogy rám ijesszen? Vagy valaki
másra? Vagy talán csak véletlenül választotta az én autómat?
Trent szorosan ölelt. A fejemet simogatta, és a fülembe suttogott.
– Itt vagyok veled. Itt vagyok.
– Nem értem, Trent!
– Tudom, kicsim – suttogta gyengéden, de éreztem a dühét.
Hallgatással üzent a körülöttünk összegyűlteknek.
– Szólj a rendőrségnek! – hallottam Jud hangját.
– Rajta vagyok! – válaszolta valaki.
– Hozzatok egy takarót! – reccsent Trent.
Hirtelen olyan sok minden történt.
 Valaki rám terített egy takarót, majd Trent ismét magához ölelt, és lassan
elindult velem a bejárat felé. Leültetett a lépcsőre, és mellém telepedett. Egy
pillanatra sem engedett el, sőt, egészen közel húzott magához.
Az ajka folyamatosan a halántékomat cirógatta… vagy a hajamat… vagy az
arcomat.
Négy rendőr érkezett a helyszínre. Ezernyi kérdéssel bombáztak, miközben a
lámpáikkal megtörték a parkolóban uralkodó sötétséget.
Annyira zavaros volt az egész, mintha nem is velem történne, csak külső
szemlélője volnék az eseményeknek. Mintha egy poros, elmosódott tükörben
látnám az egészet.
– Háromnegyed tízkor érkeztem. … Nem, nem vettem észre semmi
rendkívülit. … Nem, közben nem voltam kint a kocsimnál, csak akkor vettem
észre, mi történt, amikor fél kettőkor hazaindultam, és kijöttem –
magyarázkodtam, majd elfintorodtam, amikor egy olyan kérdést kaptam, amire
nem tudtam, mit is válaszoljak. – Nem, nem ismerek senkit, aki képes lenne
ilyesmire.
Nem ismerek senkit, aki így akarna nekem fájdalmat okozni.
Senkit, aki ennyire gyűlölne.
Továbbra is Trentbe kapaszkodtam, mintha ő lenne a megoldás minden
bajomra.
Mintha nem vettem volna észre a kocsimra írt szót.
Szellem.
A többi alkalmazott is válaszolt a rendőrség minden egyes kérdésére.
Senki sem látott semmi szokatlant.
Még Milo sem, mert mindaddig zárva volt a hátsó ajtó, míg ki nem kísért
valakit.
– Így sokkal biztonságosabb – magyarázta.
De az, ahogy Trent válaszolt a hozzá intézett kérdésekre! Nagyon tudatos, de
egyben homályos válaszokat adott. Mintha előre eltervezte volna, hogy mit fog
mondani, ha kérdezik.
Persze az is lehet, hogy én már úgy ismertem őt, mint senki más. Megéreztem
benne az idegességet, ami a lelkét rágta, és amitől az izmai kőkeményen
megfeszültek. Tudtam, hogy ez a mostani eset is olyan teher lesz, amit majd
örökre magával cipel.
A rendőrség végül elment. Magukkal vitték a biztonsági kamera felvételét, de
nem voltak túl bizakodók, tekintve, hogy a parkoló túlsó végében, az erdő szélén
állt az autóm, ahová a kamerák már nem nagyon látnak be.
Trent végig mellettem volt. A hátamat simogatta, és olyan ígéreteket sugdosott
a fülembe, amelyekről biztosan tudtam, hogy nem áll szándékában megtartani.
 Nem engedem, hogy bárki is hozzád érjen.
Nem foglak szem elől veszíteni.
Vigyázni fogok rád.
Két órával később végül az utolsó járőrkocsi is kikanyarodott a parkolóból.
Elvitték az autómat, mivel bizonyítékként szolgált. Jud, Milo és Kult kivételével
már mindenki hazament.
Ez a három fenevad folyamatosan fel-le járt a területen, készen arra, hogy
megvédjenek, ha kell.
Elhatalmasodott rajtam a kimerültség, rám telepedett, de esélyem sem volt,
hogy végre lenyugodjak, mert a szorongás átjárta az egész lényemet.
Trent puszit nyomott a halántékomra, hozzábújtam. Élveztem az ajka
érintését. De jó lett volna eltenni és mindörökre megtartani! Hiszen világosan
megmondta, hogy sosem lehetünk együtt. Hogy nem történhet meg. Hogy
lehetetlen, hiszen túlságosan különbözünk egymástól, és összeegyeztethetetlen
az életünk.
Trent szinte meg sem mozdult, amikor Milo odalépett hozzánk.
– Mit tehetünk még, főnök?
– Bent minden rendben?
– Aha, minden. Az összes ajtót bezártuk, kivéve ezt mögötted.
– Köszönöm! Mindent megtettetek, amit lehet. Menjetek haza!
– Rendben, főnök! – válaszolta, majd ő és Kult azonnal motorra pattantak, és
belevesztek az éjszakába.
Jud maradt, láthatóan habozott, keze a zsebében. Nagyon hasonlított a
testvérére, de ugyanakkor mégis teljesen más volt.
– Minden rendben veled? – kérdezte Trenttől.
– Igen. Minden rendben lesz. Majd holnap beszélünk erről.
Néma beszélgetés folyt kettejük között, mintha a lelkük összeköttetésben
állna. Éreztem, hogy aggódnak, hogy valamit elhallgatnak előlem. Valamit, amit
mindketten sejtettek, esetleg pontosan tudtak.
Elöntött a rémület.
Nem tudtam kiverni a fejemből azt a bizonyos szót. Hiszen múlt héten
fedeztem fel Trent testén. Ugyanezt írták vérrel a kocsimra.
Szellem.
– Vidd haza! Biztonságba – szegezte rám Jud gyöngéden ébenfekete
tekintetét. Együttérzés tükröződött benne.
– Úgy lesz – válaszolta neki Trent.
Jud megfontoltan bólintott, téblábolt még egy kicsit, végül elindult lassan a
boltja felé.
Hirtelen egyedül maradtam Trenttel. Hatalmas csend vett körül minket.
Közelebb húzott magához, majd a fülembe suttogott.
– Gyere, hazaviszlek.
Óvatosan bólintottam, és már fel is álltunk. Nálam volt a táskám, amivel
korábban sebtében elhagytam az épületet. Siettem, mert nem akartam Trenttel
találkozni. Akkor úgy éreztem, egy pillanattal sem bírom tovább a jelenlétét.
Borzalmas volt az elmúlt hét, ahogy szinte lábujjhegyen kerülgettük egymást.
Ahogy megpróbáltunk kitérni egymás útjából. Minden tőlünk telhetőt
megtettünk, hogy úgy tegyünk, mintha a másik nem is létezne.
Most pedig Trent egy pillanatra sem volt hajlandó elengedni. A derekamat
ölelve tartott szorosan maga mellett, így fordult hátra, és zárta be a robusztus
oldalsó ajtót. A fogása még szorosabb lett, amikor lesétáltunk a lépcsőn, és a
motorja felé terelt.
Megcsapott az energiája.
Létrejött a kapcsolat.
Ádáz ostorcsapásként éltem meg, miközben a szél a fák között és körülöttünk
zúgolódott. Mintha azt üvöltötte volna, hogy őrültek vagyunk. Őrültek, mert azt
hittük, ellenállhatunk a vonzásnak.
Trent karja lesiklott a derekamról, de nem ment messzire. A kezembe
kulcsolta a kezét, így át tudta lendíteni a lábát az ülés felett. Egyenesbe emelte a
gépet, majd ráadta a gyújtást. Simogatott a tekintetével, miközben felsegített
maga mögé a jéghideg fémre.
De az ő teste mennyire meleg volt!
Annyira jólesett hozzábújni ehhez a gyönyörű férfihoz!
Átöleltem a keskeny csípőjét, ő pedig egy pillanatra mindkét kezével
megfogta az enyémet.
Mint egy ígéret.
Egy eskü.
Istenem! Mit csinál velem ez a férfi? Kivé váltam? Mert azt biztosan tudtam,
hogy még a történtek ellenére sem éreztem magam soha annyira biztonságban,
mint mellette.
Hatalmasat sóhajtottam, a hátához simítottam az arcom. Hagytam, hogy a
melegsége elűzze belőlem a fagyos hideget.
Trent kikanyarodott az útra. A motor zúgása betöltötte a csendes éjszakát.
Vibrált körülöttünk minden, ahogy a kihalt utcán szárnyaltunk. Mintha a miénk
volna minden. Még a csillagok is olyan közelinek tűntek a fejünk felett, mintha
akár el is érhetném őket, ha kinyújtom a kezem.
Azt hiszem, észre sem vettem, hogy nem az én házam felé megyünk. Pár perc
múlva már lassított is, és egy sokkal szebb és újabb környékre kanyarodott rá,
mint ahol én laktam.
 Meglepődve felültem, és körülnéztem. Amikor bekanyarodott egy ház elé,
zavarodottságomban felfutott a szemöldököm homlokomra. Megállt, elővette a
telefonját, beütött egy kódot a képernyőn, mire lassan nyílni kezdett a garázsajtó.
Beparkolt, közvetlenül az autója mellé, amellyel a fiát szokta iskolába hozni.
Leállította a motort.
A ránk boruló csend szinte elviselhetetlen volt.
Öleltem. Nem akartam elengedni, de végül a fülébe suttogtam.
– Mit csinálunk itt? Azt hittem, hazaviszel.
Felhorkant, majd hitetlenkedve elnevette magát. Hátrafordult, de épp csak
annyira, hogy lásson.
– Komolyan azt hitted, hogy azok után, ami történt, hazaviszlek, és otthagylak
egyedül? Szó sem lehet róla, kiscicám!
– Trent…
Erélyesen megrázta a fejét, majd levette a kezem a derekáról, és lesegített a
motorról. Ő ülve maradt. Azt hittem, már le sem száll a nyeregből. Csak fogta a
kezem, erősen szorította, maga mellett tartva.
Felnézett rám.
Micsoda vad szépség!
Minden egyes millimétere csábítóan gyönyörű, egyszerűen képtelen voltam
levenni róla a szemem.
Úgy nézett rám, mintha én volnék az éltető nap. A fény a sötétségben.
Egyik lábamról a másikra álltam zavaromban, próbáltam összetört szívem
darabjai között rendet rakni. De voltak darabok, amiket neki ajándékoztam, és
amiket egy héttel ezelőtt porrá zúzott.
És mégis úgy éreztem, hogy egyre több darab kerül a birtokába.
Az összes.
A teljes szívem.
Trent Lawson mellett sosem tudtam, hogy mire számítsak.
Hogy éppen eltaszít magától, vagy felemel. Hogy tönkretesz, vagy elpusztít.
Ennél a férfinál talán egyre ment.
Sötét, kétségbeesett tekintettel méregetett. Az arca is kétségbeesettnek tűnt a
tompán megvilágított garázsban. Megszorította a kezem. Talán egy kicsit túl
erősen. Mintha bocsánatot kérne.
– Kétségtelenül nekem üzentek, Eden.
Megpróbáltam a torkomban keletkező gombócot lenyelni.
– Miért?
Felhorkant, és elfordította rólam a szemét.
– Egymillió oka lehet. Számtalan ellenségem van. Megszámlálhatatlanul sok.
Szomorúság ömlött szét az arcán, a tekintetébe költözött, amikor ismét rám
emelte.
Mélyen rejlő, régi sebek szakadhattak fel benne.
Eszembe jutott, amit a testvére, Jud mondott nekem róla.
Trent olyasvalakit érdemel, Eden, aki tudja, hogy milyen valójában, és nem
csak azt látja, hogy milyenné lett. Nem az alapján ítélkezik, hogy mit tett.
Nos, én tudtam. Jónak láttam, szédítően szépnek.
Nem kellett volna, de kinyújtottam a kezem, és az arcára simítottam a
tenyerem. Mintha át tudnék venni valamennyit a fájdalmából, holott
nyilvánvalóan ő akart engem védeni.
– Mindez a múlté.
Villámgyorsan felállt.
Fölém magasodott.
– De ez ma este történt, Eden. Az imént. Itt, a városunkban. Ez nem a múlt.
Kurvára nem! És kurvára nem fogom… – elharapta a mondanivalóját, mintha
hirtelen megsavanyodott volna a szájában – kurvára nem fogom hagyni, hogy
bárki is hozzád érjen. Vagy a fiamhoz. Nem fogom!
Az összeszorított, merev állkapcsa alapján komolyan gondolhatta. Most olyan
volt, amilyennek megismertem. Félelmetes és gonosz. Véres kezű. Romlott.
Mégis jóságos lélek.
– Nem tartozol értem felelősséggel.
– A lófaszt! – fakadt kiváratlanul, majd felém nyúlt, és a karomnál fogva
magához húzott. – A lófaszt, Eden – mondta immár sokkal gyengédebben.
Szinte suttogta.
Megrázkódtam, és elfordultam. Nehezen, de kipréseltem a szavakat.
– Nem szabadott volna idejönnöm. Az elmúlt hét után…
Nem fejeztem be. Nem akartam elárulni magam.
Fájt.
Nem akartam, hogy ennyire fájjon. Nem akartam, hogy így legyen. Nem
akartam, hogy a lényem részévé váljon. Nem akartam magam megadni neki.
Trent szorosabban ölelt.
– Nem engedhetem, hogy máshol légy.
Végigsimított a karomon, egészen fel a vállamig és tovább.
Csak az arcomnál állt meg. A hatalmas tenyerébe vette.
Remegtem. Remegtem és remegtem.
A tenyerében volt a szívem is.
– Nem tudom, hogy miért rajtad keresztül üzentek, Eden. A francba! Hiszen
még azt sem tudom, hogy kik üzentek, és mit akarnak! De amíg rá nem jövök,
nem téveszthetlek szem elől!
Nos, ez talán veszélyesebb a számomra, mint bármi más.
 Még a torkom is beleremegett a gondolatba.
Trent odanézett, majd végigsimított a nyakamon.
Lángra lobbantam.
Kirázott a hideg.
Hátrahanyatlott a fejem, ő pedig folytatta a mozdulatot. A nyakamról a
vállamra siklott a tenyere, majd onnan a karomra.
Szétáramlott bennem a vágy. Tetőtől talpig forró lettem, minden egyes
porcikám bizsergett.
Lehunytam a szemem, és szinte kierőlködtem magamból a szavakat.
– Tudod, hogy nem lehet. Túlságosan fájni fog, ha majd ellöksz magadtól.
Legalább ebben az egy dologban biztos voltam.
Éreztem, ahogy az ő energiája is felforrósodik. Az orrán keresztül, ingerülten
fújtatott. Felmordult.
Aztán hirtelen elszakította magát tőlem, és hátrébb lépett.
A keze helyére tapasztottam a kezem, és dörzsölni kezdtem a karomat.
Hiányzott a meleg, megnyugtató érintése, máris fázni kezdtem. De tudtam, hogy
hiba volna visszakérnem.
Tovább hátrált.
– Gyere, menjünk be, ott meleg van. Nyugodtan alhatsz, egy lélek sem fog
bántani. Nálam biztonságban vagy, Eden. Ezt megígérhetem.
Nemet kellett volna mondanom.
Felhívhattam volna apát, hogy jöjjön értem. Ugyan borzasztóan aggódott
volna, de biztonságosabb lett volna mellette.
A szívemnek biztos.
Lenyeltem a gombócot, és azzal együtt az aggodalmaimat is.
– Oké – nyöszörögtem bólintva.
Trent a kezembe kulcsolta a kezét. Nem fogta olyan erősen, mint előtte,
mintha igyekezett volna uralkodni magán.
– Gyere!
Nem mozdultam. Mintha odaragadtam volna.
Közelebb hajolt hozzám.
– Ne akard, hogy a vállamra hajítsam azt a csinos kis feneked! – morrant, és
volt egy olyan érzésem, hogy bizony meg is tenné.
Biztonságban voltam.
Vigyázni fog rám. Bármi történjék is.
Lassan, megfontoltam lépkedtem mögötte. Megnyomott egy gombot, a
garázsajtó lecsukódott. Aztán Trent kitárta előttem az ajtót, és beléptem az
otthonába.
Szürreális élmény volt, bár nem tudtam, miért.
 Mintha tiltott területen járnék. Mások magánéletében vájkálnék.
Mintha szent helyre tettem volna be a lábam.
Mindent alaposan megnéztem.
Kétségbeesetten vágytam többet megtudni Trentről. Mintha az élettere és a
tárgyak mesélhetnének nekem róla.
Egy hatalmas nappalifélébe léptünk, amelynek a túlsó végében volt a konyha.
Minden nagyon tiszta és modern volt. Néhány játék hevert szerteszét.
Teljesen más volt, mint amilyennek képzeltem.
– Erre – mondta, majd óvatosan a boltív felé terelt, amely mögött egy elegáns
nappali húzódott. Trent egyenesen a lépcső felé indult.
Követtem.
Minduntalan elfordítottam róla a tekintetem, amikor hátrapillantani készült.
Nem bírom. Lélegzetelállító egy férfi!
Hatalmas bakancsa alatt megremegett az én kis világom.
Mindkettőnk szívverése mennydörgésnek hatott a fenti, csendes lakrészben.
Bumm-bumm-bumm.
Mintha árnyak kúsztak volna utánunk.
Mintha suttogott volna a lelkünk.
Mintha vihar készülne a kinti éjszakában.
Nem hiszem, hogy bármelyikünk is tudta, hogyan fogunk ebből kikeveredni.
Éreztem, hogy Trent is feszült. Egymásnak feszült benne a vágy és az
önuralom.
Felértünk.
Jobbra egy folyosó volt, temérdek ajtóval.
Balra kétszárnyú ajtók vártak, amelyek nyilvánvalóan a fő hálóba vezettek.
– Gage hol van? – kérdeztem suttogva.
Trent megfordult.
Mint egy démon az éjszakában.
Gyönyörű és félelmetes egyben. Kemény, határozott vonásokkal.
– A másik öcsémnél, Logannél. Ott alszik, amikor én a klubban vagyok.
Korán reggel hazahozza.
Alig tudtam bólintani.
Alig tudtam gondolkodni.
Csak érezni voltam képes.
Trent hátrafelé sétált, magával húzva a hatalmas duplaajtó felé. Annyira
fordult csak el, hogy ki tudja nyitni a jobb oldali ajtószárnyat, majd úgy hajolt be
rajta, mintha egy másik világba vezetne.
Talán oda is vezetett.
Hiszen remegtem. Mindenem rázkódott.
 Teljesen másképp, mint múlt héten.
Mintha most új kezdet előtt állnánk.
Vagy talán a pokolba taszítottak minket? Hiszen figyelmeztetett! De nem volt
erőm fékezni. És arról sem volt fogalmam, hogy miként tudnék visszafordulni az
úton, esetleg hogyan fussak el, hiszen az világos volt, hogy nem kellene
bemennem a hálójába. Nem szabadna követnem.
Sötét volt bent, csak sziluetteket láttam.
Mintha az árnyak uralták volna, szellemek, akik mindörökre kísértik álmában.
Ez a szoba sokkal inkább olyan volt, mint ő.
A túlsó végén kapott helyet a hatalmas ágy, amit puha, fekete ágyterítő takart.
A fejtámla textilből volt, és majdnem elfoglalta az egész falat. A hozzám
közelebbi falat festmények takarták, valósághű, hatalmas művek, és mind őróla
szólt, mintha a művész benne élt volna Trent fejében.
Most már én is beleláttam.
Minden egyes kép valamilyen szellemet ábrázolt, ahogy üvöltenek és
ordítanak. Pokolból kimászó démonokat. De bennük volt az örökkévalóság is. A
csillagfényes éjszakába írt szépség.
Minden egyes darab felejthetetlen volt, és megrendítő. Szívet tépően szép.
Lélegzetelállító, de rémisztő is egyben.
Vagy talán a karomon végigsimító kéz miatt rázott ki a hideg? Mindenesetre
ismét Trentre terelődött a figyelmem.
Fölém magasodott.
Mint hatalmas szikla a gyilkos vizeken.
Vagy… vagy talán ez az egész csak csapda? A fantom most készül lecsapni!
– Meg kellene mosakodnom – nyöszörögtem.
Olyan sűrű volt a levegő, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha a szavak
megjelennek benne, és elúsznak.
Trent hátrébb lépett.
– Erre van a fürdőszoba – mutatott a bal oldali ajtóra az ágy és a festmények
között. Odavezetett, kinyitotta az ajtót, majd behajolt, hogy felkapcsolja a
villanyt. Illedelmesen félreállt, hogy előreengedjen.
Pislognom kellett az erős fényben, miközben szorosan átöleltem magam,
mintha az bármitől is megvédene.
Attól, ami jön.
Ami történni fog.
Bármi legyen is az.
De egyre közelebb volt.
Trent belépett mögöttem, majd engem nézve a zuhanyzóba nyúlt, és
megengedte a vizet. Aztán visszalépett a szekrényhez, és kivett egypár tiszta
törölközőt.
Rabul ejtett, miközben néztem.
Elállt tőle a lélegzetem.
A mosdó szélére tette a törölközőket.
– Tessék.
Csak bólintani tudtam.
– Hozok neked valamit, amiben alhatsz.
– Oké – nyögtem. Alig kaptam levegőt.
Trent visszament a hálóba, én meg hatalmasakat lélegeztem. Szinte haraptam
a levegőt, hogy minél több jusson a tüdőmbe. Hátha észhez térek kicsit.
De csak felerősítette azt az energiát, ami felém áradt a szomszéd szobából,
főleg, amikor Trent visszajött egy pólóval és egy bokszeralsóval.
– Valószínűleg nagy lesz rád – nyújtotta oda mosolyogva, majd úgy nézett
rajtam végig, mintha máris elképzelt volna a ruháiban… vagy azok nélkül.
Megremegtem.
Hátrébb léptem.
Próbáltam abba kapaszkodni, amit egy héttel korábban mondott nekem.
Hogy nem működne közöttünk a dolog, és ha mindezek ellenére én mégis
beadom a derekam, akkor az nagyon vakmerő lépés lenne tőlem.
Persze a szívemen tátongó lyukak sajogtak. Sajgott a lelkem is. És igenis
vágytam az érintésére. Arra, hogy kényeztessen, szeressen, kívánjon.
Láthatóan Trent is vívódott. Képtelen volt megmozdulni. Mintha elbűvöltem
volna.
Végül erőt vettem magamon, és megtörtem a varázst. A zuhany felől zubogó
forró gőz lassan betelítette a fürdőt.
– Be kellene mennem – intettem a zuhanyzó felé.
Trent tekintete egyszerre volt kemény és gyengéd. Ez lesz a végem, ez a
kettősség, ami ebben a férfiban van, ugyanis mindkettőre vágytam. A kedves és
hűséges férfira, és a pimasz és vakmerőre is.
– Oké – mondta, majd megfordult, és az ajtó felé indult.
– Köszönöm! – szóltam utána gyorsan.
Nyilvánvalóan nem akartam, hogy megszakadjon ez a különleges kapcsolat
köztünk.
Trent megfordult, és rám nézett.
– Ne köszönj meg semmit, kiscica… még nincs mit – válaszolta hetyke
mosollyal, majd behúzta maga mögött az ajtót.
A zár kattanása rántott ki a mozdulatlanságból.
Összerezzentem.
A háló felé dőltem, mintha nem volnék képes elszakadni tőle, mintha a testem
is azt akarná, hogy menjek Trent után.
Bolond!
Lenyeltem a késztetést, és igyekeztem magamhoz térni, mielőtt végleg
elveszítem a józan eszem.
De nem találtam a józanságom. Ahogy beálltam a forró víz alá, eszembe
jutott, hogy olyan forró, mint Trent érintése.
Nem ment ki a fejemből.
Az elmúlt hét képei egymás után bukkantak fel és zúdultak rám.
Ahogy követett a szobámba.
Ahogy engedtem, hogy hosszú idő után egy másik férfi is megérintsen
Aaronon kívül.
A délután a táncstúdióban.
A napok, melyeken nem érintett.
Félelem kúszott végig a gerincemen, amikor eszembe jutott, hogy mi várt ma
rám a parkolóban.
Tény, hogy Trent Lawson világa nagyon távol esett az enyémtől.
De nem érdekelt. Szívesen beléptem volna az övébe, ha engedte volna.
Megremegtem, és elakadt a lélegzetem a felismeréstől.
A testemet hab áztatta, aminek Trent-illata volt. Szerecsendió. Ettől mindig
elbódultam.
Az orromhoz emeltem, belélegeztem, hagytam, hogy eltelítsen.
Aztán leöblítettem magamról, elzártam a vizet, és felkaptam a törölközőt, amit
odakészített nekem.
Magam köré tekertem.
Minden idegvégződésem riadót fújt.
Mintha egyetlen érintéstől képes lettem volna elégni.
Pára lepte el a fürdőt. Igyekeztem megtörölközni, bár a testem forró maradt,
és nedves.
Gyorsan felöltöztem, és a hajamat is átdörzsöltem a törölközővel.
Idegesség lett rajtam úrrá, ahogy az ajtó felé léptem.
Óvatosan nyitottam ki.
Trent ott volt, alig egylépésnyire.
A mellkasa sóvárogva hullámzott.
Vihar dúlt benne.
Igyekezett összeszedni magát.
Minden, amit valaha megfogadtam, elillant egy pillanat alatt.
– Eden! – mondta áhítattal. Felszikrázott köztünk a levegő. – És mi van, ha én
mégis akarom, Eden? – kérdezte elfojtott hangon. – Mi van, ha azt akarom, hogy
működjön? Ha mindent akarok? Ha nem akarlak többé elengedni?
Ebben a pillanatban tudtam, hogy nincs menekvés.
Már nem volt szilárd talaj a talpam alatt.
Kiejtettem a kezemből a törülközőt is.
– Akkor fogj, és ölelj szorosan, Trent! És soha többé ne eressz el!
Egy másodperccel később már mozdult is.
Zuhanok.
Gyorsan zuhanok.
Végem van.
Trent ajka az enyémre csapódott.
Esélytelen volt, hogy ebből valaha kigyógyuljak.
 21. FEJEZET

Trent

Sóvárogva lestem befelé a nyitott fürdőajtón, majd beletúrtam Eden vizes

hajába. Egy pillanat alatt hajoltam a szájára, birtokba véve ajka puhaságát. Eden
nyöszörögve viszonozta a csókot.
Mintha villámok cikáztak volna a gerincemen. Hatalmas, vakító villámok. Az
elmém persze tiltakozott, azt kiáltozta, hogy ez esztelenség. Újra meg újra ez
zakatolt a fejemben:
Mi van, ha nem akarlak többé elengedni?
Mi van, ha nem akarlak többé elengedni?
Azt akartam, hogy valósággá váljon. Örökre a karomban akartam tartani. Az a
férfi akartam lenni, aki hozzá való. Akit megérdemel ez a csodálatos nő, aki úgy
néz rám, mintha magam is különleges volnék.
Még azok után is, ami az éjjel történt.
Basszus! Hinni akartam ebben az egészben!
Azt akartam, hogy bízzon bennem!
Bűntudatom lett a gondolattól. Hatalmas. De kénytelen voltam félreseperni az
érzést, amikor Eden az ajkamba suttogott.
– Soha ne engedj el! – kérte, lehelte a számba.
Ujjbegyeivel gyengéden végigsimította a vállam, a mellkasom, mintha
engedélyt kérne. Többet akart, de nem voltam biztos benne, hogyan adhatnám
meg neki.
Rám emelte a tekintetét. Az ősz színeiben játszó tekintete az enyémbe
fúródott. Elmerültem benne.
– Soha ne engedj el! – kérte újfent.
Belém hasított ez a fura érzés. Egyenesen a szívembe talált. Sokkal
hatalmasabb és fényesebb volt, mint bármi, amit valaha éreztem.
A tenyerembe vettem az arcát. Az ujjaim a hajába simultak, a hüvelykemmel
az arcélét becéztem.
– Mert én itt vagyok, és itt is maradok veled, és én sem engedlek el soha többé
– mondta.
Őszinte szavai a szívemig hatoltak.
Végigfuttatta rajtam a tekintetét.
Elszorult a torkom a vágytól. A belső harctól, ami bennem tombolt.
Egymásnak feszült, amit éreztem, amit kívántam, amit ígértem, amit
megfogadtam. Aki voltam, és akinek lennem kellett. És itt volt ez a csoda,
amiben szerettem volna elmerülni.
De miképp merülhet el a fényben egy ilyen vétkes lélek, egy ilyen démon,
mint én?
Végigsimítottam a törékeny arcán.
– Szeretnék jó lenni hozzád, megfelelő társ akarok lenni. Bárcsak az lehetnék!
– bukott ki belőlem.
– És ha te pont így vagy megfelelő? – kérdezte szerelemmel és vággyal eltelt
hangon, pedig nem érdemeltem mindezt. – Mi van, ha éppen az a férfi vagy,
akire már nagyon régóta várok?
Megfogtam, megfordítottam, és a mosdószekrénynek toltam. Eden
meglepetten felsikkantott. Belemarkoltam a hajába, majd a válla felett
előrehajoltam, és letöröltem a párát a tükörről, hogy lássuk magunkat.
Kipirult az arca. Rózsaszín pír vonta be a bőrét. Gyönyörű volt, és gyönyörű
volt az őszinte tekintete is.
Áradt belőle a jóság, nekifeszült a sötétségnek, amit én képviseltem.
– Nézz ránk, Eden! Nézz magadra mellettem! Nem érted? Én nem vagyok jó.
Szabad kezemmel végigsimítottam a remegő hasfalán, majd odahúztam a
kemény testemhez.
– Mégis akarlak – suttogtam a fülébe. – Kurvára akarlak! Veled akarok lenni.
Veled akarok élni, és meg akarok halni érted!
Micsoda gyalázat!
Nagy ára volt a második esélynek, amit az élettől kaptam.
És most mégis árulóként álltam itt.
Eden tekintete elsötétült.
Minden egyes arcvonása megkeményedett.
– Nem számít, ki voltál, és mit tettél, Trent. Csak az számít, hogy ki vagy
most. És ez a férfi bizony megnyert magának.
Megfogta a kezem, egymásba kulcsolta az ujjainkat, majd széttárta a karunkat.
Tökéletes kép! Tökéletesen tükrözte a valóságot, ahogy a sötétség lassan
elnyelte a fényt.
Emelt fővel nézett rám.
Megadta magát.
És végül én is. Nem bírtam tovább. Megfogtam, magam felé fordítottam, és
felemeltem. Még a súlya is tökéletesen illett a karomba.
– Eden! Kicsim… mit tettél velem?
Felnyögött, majd átkulcsolta a derekam a lábával. Átkarolta a nyakam,
miközben én erősen tartottam édes testét.
A szemembe nézett. Simogatott a tekintetével.
– A tiéd vagyok – búgta.
Megcsókolt. Lehajolt hozzám, és falni kezdte a számat. Falta a lelkem is.
Magával vitte a biztonságba.
Egy pillanatra békét éreztem. Megpihentem.
Ez a mennyország.
Igen, a karomban tartottam.
Visszacsókoltam. Nyelvem szenvedélyes táncra perdült az övével. Tele volt
sóvárgással és valami sokkal hatalmasabbal.
Éreztem, ahogy átsétáltam vele a szobámba, feszítette a falakat.
Szikrázott körülöttünk a sok energia.
Az élet szikrái.
Az ágyam felé cipeltem, miközben kéjesen nyöszörögve vonaglott a
karomban.
Már nem volt egy értelmes gondolatom sem.
Sem önuralmam.
Sem józan érzésem.
Csak a vágyat éreztem. Akartam őt.
És már az enyém volt!
Őrülten csókolóztunk.
Eden úgy falta a számat, mintha erre született volna. Mintha ez a pillanat
eleve el lett volna rendelve. Mintha nem is tehetne mást, még ha akarná, akkor
sem. Mintha egy pillanatig sem bánná, hogy elkövette a hibát, és besétált a
klubomba.
Vagy ez csak mind az én fejemben létezett? Ez az érzés? Az érzés, hogy nem
is tudnék máshol lenni? Hogy ez az árulás tulajdonképpen elkerülhetetlen volt?
Hogy ez a lány tulajdonképpen a sorsom?
Hogy ő sem lehetne máshol, mert pont ide tartozik? A karomba?
– Eden! – motyogtam, miközben tovább kóstolgattam a száját. – Eden!
Már nem tagadhattam az érzéseim. Nem tagadhattam meg őt. Már nem.
Mindegy volt, mennyire helytelen az egész.
– Nem engedem, hogy bárki is hozzád érjen! Ígérem! – morogtam.
Ő pedig válaszul gyengéden végigsimított az arcomon. Mennyire más volt az
érintése az ajkunk vadságához képest! Hatalmasat dobbant tőle a szívem.
– Bízom benned – suttogta a számba.
 Istenem! Nem szabadna bíznia bennem! Nem szabadna! De talán még
életemben nem hallottam édesebben csengő szavakat.
Tönkretesz.
Lélegzetről lélegzetre.
Suttogásról suttogásra.
Érintésről érintésre.
Elfogyok.
Végem van.
Már fogalmam sem volt, ki vagyok. Ki akarok lenni?
Életem értelme.
Életem értelme.
Lehet, hogy ez a lány, aki ilyen hirtelen robbant az életembe, megváltoztatja
ennek a mantrámnak az értelmét? Mást fog jelenteni? Valami sokkal jobbat?
A démonjaim azonnal tiltakozni kezdtek. Aljas tetteim leleplezésével
fenyegettek. Mintha több bűnömet már Eden sem viselhetné el. Mintha utána
már nem lenne képes hinni bennem.
Őrülten heves mozdulataink egy pillanatra lecsillapodtak, míg lefektettem az
ágy közepére.
Milyen csodálatosan szép! Még soha nem láttam hozzá foghatót.
Sűrű, szőke haja szétterült a feje körül, és a fekete ágytakarómon úgy
világított körülötte, akár egy glória.
Olyan áthatóan nézett rám, mintha mindent látna, ami belül rejtőzik. A
romlottságot is.
Jud festményei beterítették a falakat, miközben ez a szépség itt feküdt az
ágyam közepén. Olyan érzés volt, mintha szembeállítanánk egymással a gonoszt
és a fényt.
Tudtam, hogy pontosan ezt jelenti, ha majd a magamévá teszem.
Az ördög, amint rátelepszik egy angyalra. Ahogy a szépségéből táplálkozik,
és bemocskolja a magasztosságát.
Csakis szörnyetegként tudtam magamra gondolni, hiszen tudatában voltam
mindennek, és mégsem álltam ellen.
Eden csókjaimtól duzzadt ajka körül érzelmek játszottak.
– Alig tudom elhinni, hogy itt vagyok… veled.
– Az érzés kölcsönös, kiscicám – leheltem.
Szégyen.
Hiába igyekeztem falakat vonni magam köré, legalább némi távolságot
tartani, elnémítani ezt a hihetetlen kapcsolatot, hiába, hiszen itt zúgott bennem,
méghozzá fülsiketítően hangosan.
Megrázta a fejét.
 – Soha nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek ismét így érezni…
Nem… egyáltalán érezni! Elevennek érzem magam, elevennek, amikor
megérintesz, elevennek, ha rám nézel.
– Nem én vagyok a megfelelő…
– De igenis te vagy! Senki más, csakis te, Trent. Soha senki mellett nem
éreztem még így! – mondta, és szomorúságot véltem kihallani a hangjából.
Kijelentése ott maradt a sűrű levegőben. Ott lebegett körülöttünk.
Vágy, szenvedély és még valami.
– Kurvára szép vagy, Eden! Van róla fogalmad, el tudod képzelni, mit érzek,
ha látlak? – mormogtam, miközben végignéztem rajta.
Mocorgott, a lélegzete egyre gyorsult, a csípője alattam vonaglott.
Összeszorult a gyomrom a látványtól, hiszen édes teste láthatóan elepedt a
vágytól.
– Pontosan ezt érzem – válaszolta. – Mintha megtaláltam volna az egyetlen
embert, aki képes a valódi énem meglátni.
Elszorult a torkom, és elöntött az irigység, ahogy elképzeltem egy másik férfi
karjában.
Micsoda baromság, hogy csakis magamnak akarom!
De értettem, hogy mit mond, és mit ad nekem. Valami olyasmi jött közöttünk
létre, amit azelőtt egyikünk sem ismert.
– A sötétségben bujkáltam eddig, Eden. Egészen addig, amíg meg nem
ismertelek. Míg rám nem ragyogott a gyönyörű fényed. Világosságot teremtettél
ott, ahol mindig sötétség uralkodott.
– Nem hiszem, hogy mindez a véletlen műve. Egyikünk számára sem. Nem…
ez a mi esélyünk, amit meg kell ragadnunk.
Istenem! Micsoda hit! Mennyi jóság! Csakis a jót képes látni. Fogalma sincs a
veszélyekről, amelyek rá leselkednek, ha hozzám köti magát.
– Megijeszt, Eden, hogy milyen hatással vagy rám. Ijesztő, hogy milyen
érzéseket váltasz ki belőlem.
Tény, hogy soha senki nem volt még rám olyan hatással, mint ő.
Hogy mennyivel megfontoltabb lettem! Hogy mi mindenen gondolkodtam el!
– Nem szeretnélek megbántani Eden. Az életem…
– …félelmetes – vágott közbe. – Félelmetes életed van, Trent. Tudom. Mégis
jó úton haladok afelé, hogy beléd szeressek.
Rá akartam szólni, hogy ne tegye. Hogy most azonnal hagyja ezt abba. Hogy
legyen csak ez az este. Hogy öntsünk egymásba lelket, hagyjuk, hogy mindaz az
őrület elmúljon, ami az éjjel történt, aztán hagyjuk abba ezt az őrültséget.
De nem jöttek a szavak a számra, nem tudtam kimondani őket, helyettük
teljesen mások tódultak a nyelvemre.
 – Az enyém vagy, Eden – bukott ki belőlem.
Az ujjam épp a térdhajlatához ért. Végigsimítottam a lábán, egészen a
bokájáig, és hirtelen azon vettem észre magam, hogy ott térdelek, és az
ajkammal becézgetem.
– Az enyém vagy – mormogtam közben.
Aztán visszafelé indultam a számmal, fel a lábán, ezernyi csókot hintve
selymes bőrére. Magamba szívtam az illatát, mert olyan illata volt, mint amilyen
nekem szokott lenni.
Az enyém.
Megjelöltem.
De ennél is többet akartam.
A bőrére akartam magam tetoválni.
Belé akartam olvadni, míg egyek nem leszünk.
Eggyé válni valahol, ahol csak mi létezünk.
Nyöszörgött, a háta ívbe feszült, miközben felfelé haladva a combja belsejét
csókolgattam.
A hajamba markolt, olyan hevesen, mintha ő is hasonlót akarna velem tenni.
Örök életre megjelölni.
– Istenem! Trent! – sóhajtott fel hangosan.
Megmozdultam, és közrefogtam a combommal a csípője mellett.
Mindketten lihegtünk, áradt belőlünk a szenvedély.
Befogadtam a gyönyörű látványt, ami elém tárult, majd megfogtam a pólója
alját, és egyszerűen lehúztam a csodás testéről.
Csupa libabőr lett mindenhol, miközben óvatosan visszahanyatlott a matracra.
Az ajkamba haraptam a látványtól. Lélegzetelállítóan nézett ki!
Hetyke, apró, kerek melle volt, az a fajta, amitől azonnal megindult a nyálam.
A mellbimbói felágaskodtak, szinte felkínálták magukat, akár a testének többi
része.
– Gyönyörű vagy! – motyogtam, miközben megsimogattam a bal mellét.
– Kérlek! – könyörgött Eden suttogva.
A belőle áradó bizalom volt talán, ami nagyon megérintett.
Hullámokban csapott le rám az energiája.
Szikrázott a levegő, ott pattogott a falak között.
Minden egyes mozdulattal erősebb és erősebb lett.
A szívem zakatolt, majd’ kiugrott a mellkasomból.
Bumm-bumm-bumm.
Hamarosan egymáséi leszünk, elégünk a szenvedély tüzében, és nem számít,
mi lesz utána.
Hátrébb húzódtam, és lecsusszantam az ágyról. Menetközben megragadtam a
bokszeralsó derekát, és lendületből lerántottam róla. Nem bírtam levenni róla a
tekintetem, ahogy remegve ott feküdt előttem.
Teljesen meztelenül.
Szívszaggatóan gyönyörű volt!
A szívem kihagyott egy pillanatra, majd istentelen tempóra váltott.
Próbáltam lélegezni, kordában tartani a lavinaként rám zúduló vágyat, de
képtelen voltam.
Ha csak rápillantottam, elvesztem.
Gyorsan lekaptam magamról a pólót, és lehajítottam a földre.
Összeszorítottam a fogam, hogy uralkodni tudjak magamon, miközben
minden izmom pattanásig feszült.
Remegtem, annyira kívántam őt.
Eden kéjesen nyögdécselt, miközben engem nézett. Habzsolt a tekintetével.
Minden porcikámat, minden milliméteremet feltérképezte.
Felült, és végignézett a testemre tetovált rémálmon.
Végigsimított az íráson.
– Szellem – mondta ki hangosan, úgy, mintha értené, hogy pontosan mit is
jelent. Mintha el is fogadná. Mintha engem is elfogadna így, ahogy vagyok.
Kurvára nem tudtam megálljt parancsolni az érzésnek, ami végigszáguldott az
ereimen.
– Szellem… régen az voltam – nyögtem rekedtesen.
Egy szellem, akitől rettegtek.
A kaszás, akit ölni küldtek.
Már nem akartam az lenni.
– Csakis az számít, hogy most ki vagy – ismételte. A hangja tele volt hittel.
Nem akartam rászólni, hogy mekkorát téved.
Hogy soha nem fogom tudni eldobni a múltam.
Hogy soha nem törölhetem ki a lelkembe írt bűneim.
Nem tudtam ezt mondani.
Nem, mert egyenesen a szemembe nézett, miközben mondta, és éreztem, hogy
mennyire komolyan gondolja.
Oldalasan ült, az egyik karjára támaszkodva.
Enyhe pír színezte a bőrét, a szégyenlősség jele, miközben arany hajzuhataga
végigomlott a vállán, eltakarva csodás testét.
– Ne szégyenlősködj! Előlem ne bujkálj! Most ne!
Eden rám emelte a tekintetét. Nem volt benne ellenállás. Inkább hívogató volt.
– Ha akarnék, sem tudnék.
Végigsimítottam a nyakán.
– A magamévá teszem a tested, kiscicám. Olyan mélyen benned leszek, hogy
soha nem fogsz elfelejteni. Mondd, hogy nem bánod!
Nyelt egyet, majd hátrahanyatlott, és megtámaszkodott a könyökén.
Behajlította remegő térdét, és várakozva rám nézet.
Azt a kurva!
Mint egy látomás!
Remegő látomás. Az izgalom és az idegesség miatt remegett, a sarkát mélyen
a matracba nyomta.
– Jól vagyok, Trent, jobban nem is lehetnék. Amit most érzek, azt nem lehet
szavakba önteni.
Már nem volt rajtam a bakancsom. Még akkor lerúgtam, amikor ő
zuhanyozott. Gyorsan kigomboltam a nadrágom, kibújtam belőle, és
félrerúgtam. Néztem, ahogy Eden szeme még hatalmasabbra kerekedik.
Zöld, arany és barna csillogás. Magába szippantott a tekintetével.
A farkam kőkeményen állt, a hasamat verte, könyörögve, hogy hadd merüljön
el végre ebben a nőben.
Abban a pillanatban minden egyes sejtem csak őt kívánta. Csak őérte volt.
– Te vagy a legpompásabb férfi, akit valaha láttam!
Odamásztam hozzá, lenyomtam a matracra, és az ajkára hajoltam. Birtokba
vettem a nyelvemmel. A jobb kezemmel tartottam magam, míg a ballal
megmarkoltam a fenekét.
Az ágaskodó farkamhoz emeltem.
Eden a vállamba vájta a körmét, nyöszörgött és vonaglott.
– Trent! Kérlek! Annyira kívánlak!
Mintha méz csöpögött volna az ajkáról.
Micsoda édes szavak!
Beborított minket a szenvedély.
Lobogott körülöttünk a tűz.
Lángoltunk a vágytól.
Felemésztett minket.
A meztelen szemérméhez dörzsöltem a farkam. Teljesen nedves volt. Felém
emelte a csípőjét, vágyva, hogy elmerüljek benne.
Lassan összemosódott a sötétség a fénnyel.
Ellentétek találkoztak.
Összeütköztek.
Eggyé váltak.
Beleharaptam az alsó ajkába, az állkapcsába, majd végignyaltam a nyakát.
– Eden – suttogtam a lüktető ütőerébe. Hevesen vert a szíve.
Végigsimított a hátamon. Összevissza simogatott, de tökéletes érzés volt!
– Te vagy minden, ami nekem kell, pedig nem is tudtam róla! – lehelte.
 Az energiánk ott lüktetett a szobában. Fényesen ragyogott. Beborított minket,
összekapcsolt és felemésztett.
A nyakába suttogtam a vallomásom.
– Te meg mindaz vagy, amit soha nem fogok megérdemelni.
Nem érdemeltem meg, csak elvettem.
A pokolba tartottam, de megálltam a mennyországban, hogy elidőzzek, amíg
lehet. Míg utol nem ér a múltam. Az életem. Bűnös voltam, de úgy tettem egy
kicsit, mintha minden rendben volna. Vigyáztam Edenre.
Letérdeltem a remegő combja közé.
Olyan volt, mint az óceán vize, hullámzott és vonaglott. Mint az árapály.
Magával sodort, és levert a lábamról.
Megragadtam a jobb térdét, mintha képes volnék nyugton tartani, nehogy
elsodródjon mellőlem. Előrehajoltam, kivettem egy óvszert az éjjeliszekrényből,
és gyorsan felsodortam a farkamra. Közben végig szemmel tartottam Edent.
Mindketten zihálva lélegeztünk. Szívünk ritmustalanul kalimpált.
A térde alá csúsztattam a karom.
– Rendben? – kérdeztem, még egy utolsó esélyt adva neki, hogy észhez térjen.
Felemelte a csípőjét, lába közét a farkamhoz dörzsölte.
– A tiéd vagyok!
Megragadtam, és egy hatalmas lökéssel a magamévá tettem. Olyan mélyre
nyomultam, amennyire csak bírtam. A teste hatalmas ívbe feszült.
Egész lényem beleremegett.
Oldalra dőltem.
– Trent! – sikkantotta.
– Mondd még egyszer! – követeltem erélyesen, miközben majd’ elájultam,
annyira jó érzés volt benne lenni.
Ahogy a lüktető puncija rászorult a farkamra! Tökéletes volt!
– Trent! – sikkantott újra.
Életem végéig hallgatni akartam, ahogy a nevemet sikongatja!
Vergődött, próbált igazodni hozzám. Az érzéshez, ahogy az édes, feszes testét
birtoklom.
– Mennyország! – hörögtem mélyen torokból, majd szorosabbra fogtam a
combját, és ismét erőteljesen és mélyen belényomultam.
Ismét megfeszítette a gerincét. Csak a válla érintette a matracot. Felém
nyújtotta a karját.
– Szükségem van rád! – mondta.
Meghasadtam.
Megrepedt bennem valami.
Abban a sötét barlangszerűségben, ami bennem volt. Abban, ami én voltam.
 Lassan a darabjaira hullott minden.
Akár a hűség.
Mindaz, ami eddig az életem volt.
Egy halom törmelékként hevert Eden lába előtt.
Megmozdultam, előrehajoltam, és a feje mellett támasztottam meg magam.
Lenéztem rá, az arcába.
A haja szétterült körülötte, és a tekintetében ott volt az a bizonyos valami.
Lehajoltam, és végigsimítottam az ajkammal az ajkán.
– A tiéd vagyok – suttogtam.
Kurvára igazat mondtam.
Könnybe lábadt a szeme, elárasztották az érzelmek.
A kezembe fogtam drága arcát, és lassan mozogni kezdtem.
Először lassan. Óvatosan. Kimért lökésekkel, miközben Eden ajka szétnyílt az
élvezettől. Mézédes lélegzete betöltött körülöttem mindent.
Bűvöletes volt!
Részegítő!
Összhangban mozogtunk.
Tökéletes táncot jártunk.
Alattomos táncot.
Egyre gyorsabban.
Egyre mélyebben.
Ziháltunk, a szívünk kétségbeesetten zakatolt, mintha most tanulná, miképp
kell dobbannia. Eltűnődtem, vajon Eden valóban tudna-e szeretni.
Rám emelte elhullottfalevél-színű szemét. A föld színe tükröződött benne. A
megváltás színe. Felemelte a kezét, megérintette az arcom. Csókot leheltem az
ujjbegyére.
– Eden – suttogtam.
– Trent! Drága, édes, harcosom.
Szíven szúrtak a szavai. Hogy pont így szólítson! Mintha ismerne. Mintha
egyenesen belém látna. Teljesen ízekre szed, míg nem lesz hová bújnom.
Minden egyes lökésemet befogadta. Mozdulatról mozdulatra.
Teste ívbe feszült, és könyörgött.
Magával ragadott.
Mintha felemelt volna.
A mélységből a fénybe.
A boldogságba.
A szépségbe.
Ahol csak mi ketten léteztünk.
Egymásba olvadva.
 Elszabadult a lelkem, és egybefonódott az övével.
Egy részem többé már nem hozzám tartozott.
Euforikus érzés volt.
És félelmetes is.
Lihegtem, ziháltam, ő pedig belém vájta a körmét, és végigszántotta a
mellkasom.
– Te is érzed? – suttogta.
De mindez őbenne volt.
Úgy érzett engem, ahogyan még soha senki.
– Élvezz, Eden! Élvezz!
Nyöszörgött, szélesebbre tárta a lábát, hogy mélyebbre merülhessek benne.
Átvetettem a lábát a vállamon.
Azt a kurva! Mennyire jó így!
Eden is torokból hörgött.
– Még! – követelte.
– Tudom, bébi. Tudom.
Végigsiklott rajta a kezem, megmarkoltam a combját, a fenekét, majd olyan
szögbe helyezkedtem, hogy dörzsölni tudjam a felduzzadt csiklóját.
Már közel járt a csúcshoz.
Már a peremén volt.
Nem sok kellett, hogy átbukjon.
Ívbe görbült a gerince.
Pattanásig feszültek az idegszálai.
Színekben és formákban ragyogtak körülöttünk.
A szemébe néztem, és a csúcsra repítettem.
Az ingatag valóság homályán keresztül néztem rá.
A bátyámnak tett ígéret visszhangzott a fülemben.
Életem értelme.
Életem értelme.
A magamévá tettem.
Rátaláltam.
Eden nyöszörgött, suttogott, és egyre beljebb rángatott édes lelke mélyére.
– Trent! Én…
Végigsimított a borostás államon.
Áhítatosan.
Imádattal.
Éreztem, hogy nemsokára szétesem én is.
Felértem, hamarosan zuhanni kezdtem.
Nem tehettem semmit, hogy fent tartsam Edent.
 Ő hamarabb alázuhant, mint én.
De vele tartottam, ahogy tudtam.
Csak annyit tehettem, hogy a homlokához nyomtam a homlokomat, mintha
ezzel megvédhetném a becsapódástól.
– Sosem engedlek el.
Ostoba, esztelen ígéret volt. De kicsúszott a számon.
Az ajkára tapadtam, amikor éreztem, hogy elélvez.
Ahogy szétesett, az energiája is felrobbant. Körülöttem cikázott, és mintha
apró csókokat lehelt volna rám.
Teljesen beindított. Minden egyes érintés élvezetet okozott.
Gyönyör futott végig a gerincemen.
Bizsergett és égetett.
Aztán egy lökéssel később én is a csúcsra értem. Teljesen szétestem.
Elvesztem a testében. A tekintetében. A szívében.
Megmarkoltam a húsát, miközben elélveztem, és a nevét kiáltottam.
– Eden! – tört fel belőlem.
Annyira jó érzés volt, majdnem beleájultam.
Minden idegszálam felrobbant, minden sejtem megremegett, minden
porcikámmal élveztem.
Megvakultam, eszemet vesztettem, egy ép gondolatom sem volt.
Felemeltem a fejem, hogy mélyeket lélegezzek, hogy kissé észhez térjek,
hogy legalább arra emlékezzek, ki vagyok. De a zuhanás végén ismét Eden karja
közt találtam magam.
Gyengéden ölelt, kedvesen, mintha így volna rendjén.
Nem nagyon tehettem mást, megöleltem én is, és úgy fordultam, hogy az
oldalamhoz simulhasson.
Megcsókoltam az izzadt halántékát, és kisimítottam az arcából a beleragadt
szőke hajszálakat.
A szobámban kísértő szellemek árnyékán át bámultam rá.
– Nem engedem, hogy bárki is hozzád érjen. Soha! – mondtam, és reméltem,
hogy nem életem legnagyobb hazugságát ejtettem ki a számon.
 22. FEJEZET

Eden

Trentet bámultam a sötétben, miközben a duzzadt ajkát cirógattam az

ujjbegyemmel.
Félelemmel vegyes áhítattal néztem a szemébe.
Legyőzött.
Eltűnődtem, vajon megtörtént-e mindaz, amit átéltem, vagy csak a korábbi
sokk utóhatása. Veszélyes fantázia… Veszélyes álomkép, ahol én az övé vagyok,
és ő az enyém.
Égett a bőröm, ahol összeért a testünk. Izzadtak voltunk, és remegtünk. Az
izmaink még nem heverték ki az összecsapást.
Megcsókolta a halántékom, de olyan kedvesen és gyengéden, hogy majdnem
elaléltam tőle.
– Máris visszajövök – mondta, majd lemászott a hatalmas ágyról.
Teljesen meztelen volt, de bőrének szinte minden egyes milliméterét
tetoválások borították.
Inas, karcsú teste erőtől duzzadt. Nagyon látványos volt, mintha egy
csodálatos műalkotást figyeltem volna, ahogy besétált a fürdőbe.
Nem tudtam, hogy elfordítsam-e róla a szemem, vagy csak bámuljam a
szépségét.
Kiléptem a komfortzónámból… de még mennyire! Hihetetlenül távol jártam a
megszokottól, nagyon messzire kalandoztam az ismerős tereptől.
Trent eltűnt a fürdőszobában. Megengedte a vizet, én megragadtam a takarót,
és az orromig húztam.
Próbáltam rájönni, hányadán is állunk. Hogy hol vagyok ebben a játszmában.
Hogy maradhatunk-e itt, ahol most vagyunk; középen, ahol összetalálkoztunk.
Két ennyire különböző ember! Összetalálkoztunk, és eggyé váltunk, mintha
bizony erre születtünk volna.
Már így is túlhevültem, mégis elvörösödtem, amikor megjelent az ajtóban.
Fény keretezte izmos testét.
 Erőt árasztott magából.
A magányt juttatta eszembe, de reményt ébresztett bennem.
Minden különösebb szégyenkezés nélkül kisétált a fürdőből. Önelégültség
jellemezte a feszes, vad izmait is. A párnába temettem az arcom, amikor
megláttam, hogy hatalmas farka még mindig félig-meddig merev.
Elgondolkodtam, ha vajon megkérném, hogy ismét tegyen magáévá, azonnal
készen állna-e.
Odalestem, ahogy felém közeledett. Tűzvörös lettem. Az arcomhoz
szorítottam a takarót, miközben visszaért az ágyhoz.
Felnevetett. Félrehúzta a selymes anyagot, és lenézett rám.
– Bujkálsz előlem, kiscicám? Nem ígérhetem meg, hogy nem futok utánad, ha
elmenekülsz!
Ugratni akart, de mégis súlya volt a gyengéd szavaknak. Még soha nem
beszélt így velem ezelőtt. Óvatosan lehúzta a takarót, az arcomba nézett.
Szilaj, kérlelhetetlen tekintettel nézett le rám, mintha éppen kincset talált
volna.
Ő volt a sötétség, ami ragyogó fénnyel lángolt.
Az ajkamba haraptam, és a párnájába fúrtam a fejem.
– Úgysem jutnék messzire, és… valószínűleg futva jönnék vissza – mondtam
elfojtott hangon.
Elárasztottak az érzelmek.
Trent felmászott az ágyra, majd a hatalmas tenyerébe vette az arcom.
– Hogy jutottunk el idáig? Hogy lehet, hogy mi ketten ennyire összeillünk?
Mert ami történt…
Megnyalta a száját, mintha még fel kellene dolgoznia, amit megosztottunk
egymással.
Más volt.
Varázslatos.
Különleges.
Nem kell ehhez több tucat férfival ágyba bújnom, hogy tudjam. Hogy
érezzem. Hogy biztos legyek benne.
– …tökéletes volt – suttogtam.
Trent a homlokomhoz érintette a sajátját.
– Én is az szeretnék lenni, Eden. Miattad.
Végigsimítottam az ujjbegyemmel a borostás állkapcsán. Csak annyira toltam
el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
– Tökéletes vagy, Trent. Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. A hibáiddal együtt.
De az erősségeiddel is. Talán azt gondolod, hogy tele vagy hibákkal, hogy nincs,
mit adj, pedig igenis nagyszerű vagy.
 Talán én is ebben a pillanatban, akkor, amikor kimondtam, fogadtam el az
igazságot. Már nem aggódtam sem a múlt miatt, sem a fájdalom miatt, amit még
okozhat. Mindezek ellenére is mellette akartam lenni.
Már csak remélni tudtam, hogy megtalálja az utat a lelkemhez.
Kéjesen felnyögött, majd az ajkamra hajolt, és csókolni kezdett. Lehunyta a
szemét. Mintha minden egyes pillanatát ki akarná élvezni. Mintha az agyába
akarná vésni.
Aztán átölelt, én meg ijedtemben felsikkantottam, amikor hirtelen úgy
átlendített, hogy helyet cseréltünk. Én kerültem felülre.
Összeért a mellkasunk, de én kissé behajlítottam a testem, és széttártam a
lábam. Alig takart valami. Trent a hajamba túrt.
– El tudod hinni, ami velünk történik, Eden? Hogy tökéletes lehetnék egy
ilyen lánynak?
– Úgy csinálsz, mintha én bizony hibátlan volnék.
– Megfordult a fejemben – vigyorodott el.
– Nem vagyok!
– Na, hadd halljam! – húzta fel az egyik szemöldökét kíváncsian.
Az ajkamba haraptam. Igyekeztem felidézni a valaha elkövetett legnagyobb
bűnömet.
Tetovált ujjak túrtak a hajamba.
– Még csak gondolni sincs mire, kiscicám? – kérdezte Trent, hallhatóan jól
szórakozva.
– Dehogy! Annyi van, hogy nem tudok dönteni.
Csak remélni tudtam, hogy az éjszaka történései nem tartoznak közéjük.
– Hát, akkor gyerünk! – vigyorgott Trent.
– Oké… szóval, amikor felsős voltam, elkötöttük Tessával apa kocsiját, és
ellógtunk egy koncertre, ahová elvileg megtiltották, hogy elmenjünk. Négy hét
szobafogságot zsebeltem be érte, de abszolút megérte!
Trent eltátotta a száját.
– Micsoda skandalum! – mondta gúnyosan.
Elnevettem magam, és feléje legyintettem.
– Idétlen vagy!
Ellágyult a tekintete. Még mindig az ujjai között tekergette a hajamat.
– Te viszont cuki vagy! És imádom, hogy ilyen vagy! – nézett mélyen a
szemembe, majd megfogta az állam, és maga felé fordította az arcom. – Nos,
nem vagy teljesen ártatlan, hiszen idejöttél és elcsábítottál. Te kis csábító
vadmacska!
– Elcsábítottalak? – horkantam fel izgatottan. – Szerintem pont fordítva
történt.
 Mármint tényleg! Hat évig semmi sem történt velem, egy szikra sem lobbant
fel. Aztán jött Trent.
Provokatív.
Jóvágású.
– Nem tudtam neked ellenállni – vallottam be.
Kifújta a benntartott levegőt.
– Hát, én meg már az első pillanattól fogva ki akartalak hámozni a cuccaidból.
Látni akartam ezt a csodás, szexi testet!
– Már akkor?
– Te nem éreztél semmit?
Megfontoltan bólintottam. Kissé összevontam a szemöldököm, ahogy
felidéztem azt a napot.
– De.
– Biztos megijedtél tőlem – simogatta meg az arcom.
Ismét bólintottam.
– Igen, részben valóban megijedtem tőled.
– És most, mindazok után, ami a klub parkolójában történt? – kérdezte, és
éreztem, mennyire igyekszik elfojtani az indulatait. Visszarepültünk ahhoz a
szörnyű pillanathoz, ami tulajdonképpen mégiscsak összehozott minket. Azért
persze volt egy olyan érzésem, hogy előbb vagy utóbb mindenképpen itt
kötöttünk volna ki.
Ez a mi sorsunk.
– Semmi sem számít már. Semmi… csak az, hogy itt vagyunk együtt, te meg
én.
Trent felmordult. Hajamat simogató keze ökölbe szorult.
Hatalom.
Erő.
Kirázott tőle a hideg.
– Kiscica! Kibaszottul számít, ami történt! Nagyon is számít, hogy rajtad
keresztül üzentek nekem. A gyáva seggfej! Megfizet majd ezért!
A haragjába fájdalom vegyült. Aggodalom és rettegés. De szerettem volna
kitörölni onnan! Azt akartam mondani, hogy minden rendben van, hiszen
biztonságban vagyunk! De nyilvánvalóan nem mondhattam ilyet.
– Az, ami az éjjel történt, azt jelenti, Eden, hogy figyelnek minket. Te vagy
szerintük a gyenge pont. Sebezhetőnek látnak – koppantak keményen a szavai.
Legszívesebben elbújtam volna, mintha mi sem történt volna, hogy legyen
időm leküzdeni magamban a rettegést, ne lássa a szememben, hogy félek. De
még csak mozdulni sem tudtam. Teljesen magával ragadott az energiája.
Trent olyan volt számomra, mint egy csapda. A horog, amin fennakadtam.
 – Szerinted megpróbálnak majd bántani? Vagy Gage veszélyben van? –
kérdeztem remegő hangon.
Összeszorította a száját.
– Lehet, hogy megpróbálják, de egyikőtökhöz sem engedem őket közel. Ezt
megígérhetem.
– Nem vagyok gyenge, Trent. Csak mondd el, mire számíthatunk.
Mi, együtt.
A kérdés ott maradt a levegőben.
Igen, én is benne voltam nyakig.
Trent hatalmasat sóhajtott.
– Nem, Eden, valóban nem vagy gyenge. A jóságodat, a kedvességedet
pontosan annak látom, ami valójában. Ez az egyik erősséged. Kemény csaj vagy.
De ugyanakkor azt gondolom, hogy nem érted igazán, honnan jöttem, és milyen
mocskossá válhat még ez az egész, és azt semmi esetre sem szeretném, ha
belekeverednél. Nem akarlak bemocskolni, márpedig az én világomban pont ez
történne – magyarázta, majd elfordította rólam a tekintetét. – Ha valami történne
veled…
Megráztam a fejem.
– Trent! Nem mondom, hogy nem félek, mert félek, de ugyanakkor minden út
hozzád vezetett… ide.
– Ahol egyáltalán nem kellene lenned.
– Ne mondd ezt, kérlek! Sehol máshol nem lennék most szívesebben!
– Biztos vagy ebben? – kérdezte, ismét a hajamba túrva.
– Ne akard, hogy bánjam azt, hogy veled vagyok.
– Pedig biztos el fogom baszni! – mondta ismételten, ahogy már múlt héten is,
az én szobámban.
Mintha ezer évvel ezelőtt lett volna! Mennyi minden történt azóta! Egyek
lettünk.
– Nem, Trent. Csak dönts úgy, hogy nem baszod el! – jelentettem ki, majd egy
pillanatig hezitáltam, de aztán neki szegeztem egy kérdést. – És Szellem?
Érdeklődés volt a kérdésben. Amikor levetkőzött, és elolvastam az oldalán a
tetoválást, egyszerűen elfogadtam, hogy az áll ott. Ezúttal szerettem volna többet
megtudni. Azt akartam, hogy engedjen közelebb ahhoz, aki ő valójában. Az a
része érdekelt, amit eddig gondosan takargatott.
– A valamikori énem – ismételte önmagát, majd az ajkához emelte a kezem. –
Rengeteg szarságot követtem el a múltban, és nem tudom, hogyan hagyhatnék
mindent magam mögött. Sok rosszat követtem el, Eden. Kibaszottul rosszat.
Jeges rémület futott végig a gerincemen. Hirtelen összetört a lelkem Trent
tekintetének kétségbeesetten kísérteties, ellenséges súlya alatt. Zakatolt az
agyam, képek villantak előttem, hogy vajon mit követhetett el. Mennyi vér tapad
a kezéhez? Összevissza ugráltak a gondolataim, mert nem mertem egynél sem
leragadni.
Végül úgyis csak egyetlen dolog számít.
– Mindenkinek van múltja, Trent. Mindenkinek. De csak az számít, hogy
miképpen változtatunk.
– Te hogyan tudod ennyire jól kezelni a saját múltad?
Szomorúan elnevettem magam. Az én múltam annyira más volt, mint az övé!
Mégis elgondolkodtam, vajon ugyanolyan hatással volt-e mindkettőnkre.
– Sokáig bolyongtam – mondtam rekedtes hangon. – Kerestem az utam. De
csak napról napra éltem, azon tűnődve, hogy képes leszek-e még valaha érezni.
Hogy a dermedt tompaság vajon elmúlik-e valaha.
Bűntudat és harag villant a szemében, és szinte csikorogtak a fogai, amikor
ismét megszólalt.
– És most minden rendben? Nem zavar, ha… hozzád érek?
Ha hozzád érek én is?
Aaron után?
Nem mondta ki, de mégis benne volt a kérdésében.
Elfacsarodott a szívem a kíntól és a gyásztól.
Megráztam a fejem, és közelebb bújtam Trenthez, hogy megnyugtassam
zakatoló szívét.
– Hiányzik, minden egyes nap hiányzik, Trent. Mondtam, hogy a legjobb
barátom volt, együtt nőttünk fel. Szerettem. De teljesen másféleképpen. Csendes,
nyugodt szerelemmel szerettem. Az a fajta szerelem volt, ami a barátságból nőtt
ki. Kényelmes volt – magyaráztam.
Visszagondoltam, hogy valóban milyen volt. Aaron, Harmony és én együtt
nőttünk fel, együtt futkároztunk az erdő fái között, és együtt játszottunk a
kertünkben. Harcoltunk egymással és egymásért. Azt hiszem, Harmony második
leveléig figyelmen kívül hagytam, milyen is volt egyébként. Figyelmen kívül
hagytam az irigységét. Azt, hogy mennyire utálatos volt, ha nem vele játszottam,
hanem Aaronnal.
Arra eszméltem, hogy elkalandoztam. Gyorsan visszafordultam Trent felé.
– Szomszédok voltunk. Egy templomba jártunk. Aaron harmadikban jött
hozzánk, és pont mellém ültették. Együtt másztunk fára, együtt mentünk moziba,
iskolai bálba… egyszerűen követtük a mintát. Kicsit talán el is várták tőlünk,
hogy így alakuljon.
Idegesen simítottam végig a mellkasába varrott szavakon.
Száguldásra születtem, száguldva halok meg.
– A szüleim kedvelték – folytattam –, bíztak benne, tehát egyszerűen azt
tettük, amit elvártak tőlünk.
Trent felhorkant.
– Nem kényszerítettek semmire. Egyszerűen így volt kényelmes… és
egyszerű – mondtam, az ajkamba harapva, majd félénken Trentre néztem. –
Tulajdonképpen mindig azt hittem, hogy odavan a nővéremért.
Trent ismét felmordult, majd a hajamba túrt.
– Nem, cicuskám, te nem egy vígaszdíj vagy! – simogatott egyre jobban.
Összeért a vállunk. Kissé magamba roskadtam.
– Kettőnk közül Harmony volt a vadabb. Állandóan nevetett, és mindig bajba
került. Aaronnak egyből felcsillant a szeme, ha odajött hozzánk. De Harmony
nem örült neki, sőt, ki nem állhatta. Szerinte elhanyagoltam őt Aaron miatt.
– Harmony az, aki miatt most anyagi gondjaitok vannak? – kérdezte Trent.
Éreztem, hogy megfeszülnek az izmai.
– Igen – bólintottam, majd a gombócot lenyelve igyekeztem mosolyogni. –
Anyu beteg lett. Tizennégy voltam, amikor meghalt, Harmony tizenhat. Nem
sokkal később elhagyott minket, elment otthonról.
– Nagyon sajnálom, Eden!
Őszinte együttérzés ömlött szét Trent arcán. Tudtam, hogy a saját élményei
miatt.
Eluralkodtak rajtam az érzelmeim, ezért gyorsan megráztam a fejem.
– Összetörtem, magányos voltam, és azt hiszem, elkezdtem még inkább
Aaronra támaszkodni. Nem sokkal később összejöttünk, és éltünk, ahogy.
– Vagyis?
– Boldogok voltunk, elégedettek – magyaráztam megfontoltan. – Mindketten
nagy családra vágytunk, és szerettük a csendes, nyugodt, visszahúzódó életet.
Szerettünk otthon lenni és filmeket nézni. A kertben dolgozni. Egy hónappal a
halála előtt vettük meg az első otthonunkat.
– Te pedig szépen tetted volna a dolgot, és szülöd a gyerekeket – mondta
élesen Trent.
Bólintottam.
– Én nem ilyen vagyok, Eden.
Nem. Valóban nem. Pont az ellenkezője Aaronnak.
– Szerettem őt, Trent, de nem fűtött iránta a szenvedély.
Felmordult, valahonnan mélyről a mellkasából jött a hang.
– És irántam, kiscicám?
– Ó, igen! Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tudnék valakit kívánni.
– Akkor jó, mert én sem kívántam még egy nőt sem annyira, mint téged. És
soha nem akartam annyira valakié lenni, mint a tiéd.
Hatalmasat dobbant a szívem.
 – Ez mit jelent pontosan?
– Mindenemet, kurvára mindenemet neked akarom adni – mondta, majd
odahajolt, és birtokba vette a számat. Vadul csókolt, követelőzőn, észveszejtőn.
Visszacsókoltam, és a kőkemény teste fölé másztam.
A fejemet simogató keze a hajamba markolt, a másik kezével pedig
megragadta a csípőmet.
Felült, miközben még őrültebben csókoltuk egymást, majd pedig odahúzott a
kőkemény, hatalmas farkához. Elakadt a lélegzetem.
Zihálni kezdtem, majd ezernyi érzés futott végig a bőrömön, ahogy
egymáshoz dörzsölte a testünket.
Szikrázott közöttünk a levegő, mi pedig lángra kaptunk.
Feltérdeltem, miközben Trent a számtól a torkom felé haladva nyalogatott. Az
érintésétől hátracsuklott a fejem, és ívbe feszült a gerincem.
Többet akartam.
A vállába vájtam az ujjaim, és vágyakozva nyöszörögni kezdtem, amikor
csókokat lehelt a nyakamra.
– Olyan kibaszottul gyönyörű vagy, Eden! Annyira nagyon! Te vagy a
mennyország!
– A tiéd vagyok – motyogtam.
Trenttel annyira más volt minden! Sosem tapasztaltam ehhez hasonlót!
Mintha élve akarna felfalni.
Mintha az övé lennék, a tulajdona.
És ez tetszett! Akartam és kívántam!
– Mindent akarok! – suttogtam.
A nyakamtól kezdve a mellkasomon át haladt lefelé. Minden idegvégződésem
életre kelt, amikor megnyalogatta a mellem, majd beszippantotta a
mellbimbómat. Óvatosan megharapdálta, gyengéden szopogatta, majd
beleharapott.
Eléggé erősen, ugyanis hirtelen felsikkantottam.
Mindenem lángolt. Elborított a vágy.
Többért esedeztem.
– Trent! – nyöszörögtem, és végigszántottam a hátán.
Visszafogta magát, és nyalogatni kezdte a megkeményedett mellbimbómat.
Aztán elengedte, de csak azért, hogy nézze, amint a nyelve helyett a
hüvelykujjával izgatta, dörzsölgette, fel-le. Fel-le.
– A melled! Csodás! Tökéletes! Tudtam! Abban a pillanatban tudtam, amikor
megláttalak. Minden porcikád kell! A testedben akarok élni.
Fogva tartott a tekintetével, miközben egyre lejjebb csúsztatta a kezét. A
jobbal megragadta a csípőm, míg a másikkal dörzsölni kezdte a csiklómat, és
belém tolta az ujját.
Már nem reszkettem, hanem remegtem. Könyörögtem. A kezén lovagoltam.
Fogalmam sem volt, hogyan élhettem eddig ilyen érzések nélkül.
Üldöztem ezt az érzést, ami egyre csak fokozódott bennem.
A kéj egyre csak nőtt.
De micsoda kéj! Az, ami teljesen elvakít.
Amitől teljesen elveszíted önmagad.
És én kész voltam eldobni a gyeplőt.
– Akarsz, Eden? Újra akarsz engem? – hörögte, miközben viharos tekintettel
figyelte az arcom.
– Igen – mondtam, miközben elmozdította az ujjait, és egy olyan pontot
kezdett dörzsölni, hogy káprázni kezdett tőle a szemem. – Mindörökre akarlak!
Lehet, hogy korai volt ilyet mondani, de nem hazudtam.
Mindig kívánni fogom ezt a férfit.
Megéreztem a kemény farkát, ösztönösen odanyúltam, és megmarkoltam.
Lüktetett az óriási makk.
Trent felnyögött, amikor simogatni kezdtem. Keményen pumpáltam fel-le,
majd ráhajoltam a szájára, és mohón falni kezdtem.
Megharaptam az alsó ajkát úgy, ahogy ő is tette a mellbimbómmal. Azt
mondta, keményen szereti. Csak reméltem, hogy nem csinálok valami őrültséget,
miközben igyekeztem rájönni, mit is jelent ez pontosan.
Elkuncogta magát, de sötéten, mélyen. Koromfekete szeme izzani kezdett,
olyan volt, mint egy éjfekete kristály.
Állatias, vad tekintete lett.
Megremegtem. A pulzusom akár a mennydörgés.
Ismét a hajamba markolt.
– Úgy látom, szeretsz a tűzzel játszani, kiscicám – morogta torokból. –
Térdre!
Mielőtt egyáltalán felfogtam volna, mit mond, hirtelen meg is fordított.
Négykézláb állva az ágy túlsó vége felé néztem. Balra egy hatalmas tükör állt a
sarokban. Elámultam a látványtól, elkerekedett, hatalmas szemmel bámultam a
jelenetet.
Kócos voltam, a mellkasom zihálva hullámzott. Teljesen meztelen voltam, a
testem sikamlós volt az izzadságtól, és remegtem a vágytól.
Szépnek éreztem magam. Szexinek és kívánatosnak, mint még soha.
Aztán majdnem összezuhantam, amikor Trent mögém térdelt, és hátulról
betakart. Az ő teste is remegett a vágytól. Sóvárgott irántam.
Megragadta a csípőmet, majd a tükrön át a szemembe bámult. Megmarkolta a
fenekem, és masszírozni, gyúrni kezdte a hatalmas, tetovált kezével.
 Összevissza vert a szívem, szakadozott a lélegzetem.
– Nézd meg magad, Eden! Mint egy valóra vált álom!
Nyöszörögtem.
Vonaglottam.
Szinte fájt, annyira kívántam.
És kívánatosnak éreztem magam.
Elkuncogta magát, lehajolt, majd végigcsókolta és nyalogatta a gerincemet.
Libabőrös lettem a játékos, vágyteli érintéseitől.
Rengeteg különféle érzés tört rám. Maguk alá temettek.
Mintha a szakadék szélén állnék, és pengeélen táncolnék, miközben valami
teljesen új dolognak nézek elébe.
Zihálva nyögtem ki a nevét, amikor hirtelen szétfeszítette a fenekem. Nem
lassított. A nyelve a fenekem is alaposan bejárta, majd megállás nélkül haladt
tovább a csiklóm felé. Nyalt, harapott, cirógatott, izgatott. Birtokba vette minden
porcikámat.
Egyre inkább beszűkült a látásom, és kezdett homályossá válni. Maga alá
gyűrt az élvezet, hullámokban érkezett, és teljesen elkábított.
Nyöszörögtem, könyörögtem, remegtem és reszkettem.
– Akarlak!
Trent elhúzódott, de csak annyira, hogy a tükörben egymásra nézhessünk.
Ismét a farpofáim között játszadozott az ujjaival, körbe-körbe cirógatva.
Hörögtem, sípolt a tüdőm, remegett a combom, ahogy a fenekemben izgatott.
Teljesen elgyengült a térdem, amikor végre maga alá temetett a gyönyör. Félig
rémülten, félig önkívületben élveztem el.
Hatalmas tenyerét a hátamra simította, és lejjebb nyomta a mellkasom,
közelebb a matrachoz. Szó szerint égnek állt a fenekem.
– Nézd meg magad! – szólt rám ismét. Hangja, akár a dörzspapír.
Égetett a tűz.
És biztos voltam benne, hogy ez a tűz majd mindkettőnket elemészt, amikor a
cirógató ujját elkezdte befelé nyomni. Vinnyogtam, vonaglottam, elhúzódtam,
visszatoltam magam, majd belemarkoltam az ágyterítőbe, amikor egyre
mélyebben és mélyebben tolta belém.
Soha életemben nem éreztem magam ennyire sebezhetőnek.
De ennyire jól sem.
Megijedtem.
Hörögve vettem a levegőt, amikor Trent kifelé húzta az ujját.
Előrehajolt, megcsókolgatta a vállam, és elnevette magát.
– Te kis csábító vadmacska! Nagyon jókat fogunk mi ketten szórakozni!
Az éjjeliszekrényéhez hajolt.
 Úgy lihegtem, mint egy megszállott, miközben figyeltem, hogyan görgeti a
farkára az óvszert. Észbontó látvány volt!
Aztán ismét mögöttem volt, hatalmas makkját a remegő combom közé tolta,
miközben térdre rángatott, mert én már alig bírtam megtartani a saját súlyomat.
A mellkasához húzta a hátam. Hatalmas, tetovált kezét a hasamra szorította,
végigsimított rajta, majd felfelé csúsztatta, és a markába vette a mellem.
Megpöckölgette az ágaskodó mellbimbóm, és már haladt is tovább, a fejem fölé
emelte a karom, és a tarkója köré kulcsolta.
A fülembe suttogott, miközben a megmarkolta a torkom.
– Kapaszkodj, kiscicám, ez most durva lesz! – figyelmeztetett.
Nem érdekelt, mibe visz bele.
A lényeg, hogy velem volt.
 23. FEJEZET

Trent

Los Angeles, tizenhat évvel ezelőtt

Valaki gyengéden megcirógatta, és felébresztette. A szobája ablakában

halványan derengett a fény. Trent oldalra fordult, és pislogva felnézett. Az
édesanyja állt felette. Még suttogva is olyan gyengéd volt a hangja!
– Készen állsz, kis harcosom? Eljött az idő.
Hatalmasat dobbant a szíve. Felült, és megdörzsölte az arcát.
– Tényleg? Hová megyünk?
– Valahová messzire, ahol senki sem találhat ránk. Ahol végre szabadok
lehetünk. Készen állsz?
– Igen – bólintott a fiú.
– Segíts felébreszteni a testvéreid!
Trent félrerúgta a takarót, és már ugrott is.
Az anyukája kiment, hogy szóljon Judnak és Logannek, míg ő a szobája másik
felébe sietett, ahol Nathan feküdt.
Gyengéden meglökdöste a vállát.
– Hé, Nathan! Ébredj!
A testvére megfordult, majd zavarodottan Trentre emelte tekintetét. Egyforma
színű volt a szemük is.
– Mi a baj?
Trentnek elszorult a torka. Anyukája szerint különleges kapcsolat fűzte őket
egymáshoz. Akkor is érezték a másikat, ha nem voltak egymás mellett.
Egyetértett az anyukájával.
Érezte, ahogy a testvére szívverése felgyorsul. Érezte, hogy aggódik és fél.
Nathan alacsonyabb volt, és egyben kedvesebb és gyengédebb is. Trent biztos
volt benne, hogy mindig vigyáznia kell majd rá. Meg kell védenie, ki kell állnia
érte, ha valamilyen seggfej kikezd vele, ahogy a suliban is szokták.
– Nincs semmi baj. Csak elutazunk egy különleges helyre.
Hányingere volt, szédült, összetört a lelke, és bosszú mardosta.
– Utolsó Ítélet.
 24. FEJEZET

Eden

– Miss Murphy! Miss Murphy!

Pislogtam, hogy magamhoz térjek, amikor hirtelen felriadtam az álmomból.
Már majdnem észnél voltam, az elmúlt éjszaka emlékei, mint álomképek
derengtek az agyamban. A hangos kiabálás viszont valós volt.
– Miss Murphy! Miss Murphy! Kelj fel! Mér’ nem kelsz fel?
Hirtelen pánikba estem, amikor eljutott a tudatomig, hogy egy gyerek ugrál az
ágyon.
Gage.
Még a lélegzetem is elállt, ahogy hirtelen, hadonászva igyekeztem
szorosabbra tekerni magam körül a takarót.
Fáradt voltam még, és a szemem elég nehezen alkalmazkodott az ugrándozó
alakhoz. Az elsötétített ablak résein vakító fény áradt befelé.
– Szia, Miss Murphy!
Te jó ég! Hát, ez most igazán nem nevezhető professzionálisnak!
Lepedőkbe tekerve, egyébként meztelenül feküdtem az ágyban, amin az egyik
tanítványom ugrált.
Az sem segített túl sokat a helyzeten, hogy úgy vigyorgott rám, mintha csakis
nekem köszönhetően fantasztikus napnak nézne elébe. Gödröcskés, vigyorgó,
pufi arc, összevissza hadonászó kar és mérhetetlen vidámság.
Elszorult a torkom. Óvatosan felültem, remélve, hogy semmim sem látszik ki.
Gage olyan kis ártatlan volt még, hogy fogalma sem volt, mi történhetett az apja
szobájában.
A gondolattól el is vörösödtem egész testemen.
– Eljöttél meglátogatni a hétvégén? – kérdezte, térdre ereszkedve. Már
kevésbé mozgott alatta az ágy, de még ugyanolyan örömtelin nevetgélt. Elöntötte
a lelkem melegséggel. – Azért jöttél, mert én vagyok a kedvenc diákod, ugye? –
kérdezte, suttogóra fogva, mintha éppen hatalmas titkot osztanánk meg
egymással. – Ugye így van, Miss Murphy? Ne aggódj, nem mondom el
senkinek!
Ó, ha lehet, ezt aztán tényleg ne mondd el senkinek!
Nem sok kellett hozzá, hogy hangosan is kimondjam.
Megköszörültem a torkom, és úgy néztem körül, mintha legalábbis egy
mentőöv várna valahol, hogy ne merüljek el teljesen. Szükségem is lett volna
némi életmentő segítségre! Veszélyes vizeken eveztem, és bizony nyakig el is
merültem.
Itt volt ez a szép gyerek, ráadásul minden gond legközepén csücsült.
Remények, álmok és következmények feneketlen tengerén hánykolódtunk.
Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy vajon csak én sodrom-e veszélybe a
szívem, vajon csak én kockáztatok-e egyáltalán. Olyan bonyodalmas volt ez az
egész, és olyan sok kiabáló jelbe botlottam már bele, amelyekkel bizonyára
érdemes lett volna foglalkozni.
Kétségtelen, hogy apám teljesen kikelt volna magából, ha tudomást szerez a
jelenlegi helyzetemről. Aggódott volna értem, és aggódott volna a bonyodalmak
miatt is. Nem is tudtam, melyik volna az ő szemében a rosszabb: ez, amiben már
nyakig merültem, vagy az, hogy tulajdonképpen megszegtem a szerződésem
egyik legfontosabb pontját, mely szerint szakmailag kifogástalanul viselkedem
minden alkalmazottal, minden diákkal és minden szülővel.
Esküszegővé lettem. Márpedig a jó hírünkön nem eshetett folt, ezt az
iskolaszék is nagyon komolyan vette.
Vagyis már rég el kellett volna innen tűnnöm.
Csendben, meghúzva magam, észrevétlenül, vagyis pont úgy, ahogy érkeztem.
Nem szégyelltem magam, de fogalmam sem volt, hogy most hányadán is
állunk egymással.
A múlt éjszaka óta több dolog tekintetében is elbizonytalanodtam.
Megváltoztam.
Trent által teljessé lettem.
Közben más szempontból éppenséggel darabokra fognak szedni.
Gage izgatottsága visszarángatott az éppen legfontosabb kérdéshez.
Hogy a francba fogok felkelni az ágyból, anélkül hogy halálra rémíteném a
kicsit?
– Éhes vagy? Nálunk készül a világon a legeslegjobb reggeli! Érzed az illatát?
– szaglászott bele a levegőbe. – Aaaaanyira finom! Jobb, ha sietsz, álomszuszék,
mert nem marad! Már azt hittem, fel sem fogsz kelni! – magyarázta, szélesen
gesztikulálva.
Mintha semmi különös nem volna abban, hogy ott vagyok.
Semmi különös.
Hirtelen elhűltem. Náluk talán tényleg így normális!? Gage gyakran talál
nőket az apja ágyában? És különben is, hol lehet Trent?
Ezt inkább el se kezdd, Eden!
A homlokomra tapasztottam a remegő kezem, próbáltam magam összeszedni.
Ne pánikolj! Ne pánikolj!
– Oké. – Ennyit tudtam kinyögni, és még egy halvány mosollyal is
megtoldottam.
– Szuper! – csapta össze a tenyerét. Úgy tűnt, csak erre várt, mert már talpra is
ugrott, és indult volna, amikor megakadt a szeme a kezemen, amivel a
mellkasomhoz szorítottam a lepedőt.
Közelebb ugrált. A szokásos cuki mosolya a szája körül játszott.
– Hordod a karkötőt, Miss Murphy? De jó! Nagyon szép lett, ugye? Tetszik? –
nézett rám hatalmas vigyorral, büszkén. Bozontos haja keretbe foglalta pufók
arcát, miközben a tekintete ide-oda ugrált az arcom és a karkötő között.
Már megint furán kezdett verni a szívem. Felgyorsult, és hatalmasakat
dobbant, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Elhatalmasodott rajtam a
szeretet. Mélységes, igaz szeretet. És a tény, a tudat, hogy ő is szeret engem,
lecsillapította a bennem tomboló zűrzavart.
– Nagyon tetszik a karkötő! – suttogtam, bár akár kiabálhattam is volna.
Magam sem tudtam biztosan, hogy mi kavarog bennem. Csak azt tudtam
biztosan, hogy már átléptem azt a határt, ahonnan még visszafordulhattam volna.
Semmit sem sajnáltam, nem bántam meg, pedig lehet, hogy végül összetörve
fekszem majd a földön. Túl sok minden szólt ellenünk. Túl sok volt a régi seb, a
titok, a fájdalom és a félelem. Ezek mind eltéphettek minket egymástól.
Szerettem volna elnyomni, elcsendesíteni ezeket az aggályokat, de Trent
figyelmeztetése, mely szerint tönkre fog minket tenni, állandóan ott csengett a
fülemben.
Na és ott volt a munkám is, amit ezzel kockára tettem.
De ugyanakkor az az igazság, hogy semmi sem számított igazán.
– Akkor jó, mert szeretlek – jelentette ki, a vállát vonogatva, és én éreztem,
hogy bármit kockára tennék értük.
Gage arra sem hagyott időt, hogy meglepődjek, mert már le is ugrott az
ágyról, és elindult az ajtó felé.
– Mennem kell, Miss Murphy! Siess, vonszold le magad mihamarabb!
Hűha!
Oké.
Ezek szerint Gage nem esett messze a fájától. Pont olyan hirtelen esett egyik
végletből a másikba, mint az apja.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor eltűnt az ajtó mögött. Hallottam,
ahogy apró lábát gyorsan szedve, dübörögve lefut a lépcsőn. Minél messzebb
járt, úgy lett egyre halkabb a dobogás.
Felnyögtem.
A kezemet a homlokomhoz tapasztottam, hátha nem esem szét.
Próbáltam uralkodni az érzelmeimen. De annyira túlfutottak már rajtam, hogy
képtelen voltam kordában tartani őket.
Minden egyes érzésem annyira végletes volt, annyira különböző a másiktól,
annyira mindent elsöprő, intenzív, mindent felemésztő. Nem tudtam zöld ágra
vergődni.
Mit érzek?
Milyen érzések kavarognak bennem?
Öntudatra ébredés.
Aggodalom.
Túlfűtöttség.
Tulajdonképpen minden jelen volt, amit akkor éreztem, amikor Trent
Lawsonnal először találkoztam életemben, csak most nagyjából ezerszer
erősebben lüktetett bennem.
Elgondolkodva az ajkamba haraptam, és máris az éjszaka történteknél jártam,
ahogy végigsimítottam a gyűrött lepedőn.
Trent és én az ágyban. Újra és újra egymásnak estünk. Ez a férfi
kimeríthetetlen! Jólesőn nyers és romlottan édes.
Na és persze kiderült, hogy én is eléggé telhetetlen vagyok.
Azonnal bele is vörösödtem a gondolatba.
Fogalmam sem volt, hányadán állunk. Mi lesz velünk?
Megszólalt a telefonom a fürdőben. Tompán csengett, valószínűleg ott
felejtettem a táskámban a földön.
– A fenébe! – mormogtam.
Felsóhajtottam, majd óvatosan felkeltem, és a lepedőbe csavarva a fürdő felé
vettem az irányt. Feltúrtam a táskám, mert közben persze elhallgatott a telefon,
de üzenet is jött, és máris megszólalt újra.
Amikor végre megtaláltam, Tessa vigyorgó arca villogott a kijelzőn.
Na, már csak ez hiányzott!
Gyorsan felvettem.
– Halló? – szóltam bele suttogva.
– Ne hallózz itt nekem, Eden Jasmine Murphy! Már vagy tizenötször
kicsöngött a telefonod az elmúlt két órában! Hiába mentem hozzád a szokásos
reggeli kávézásunkra! A kocsid sincs sehol! Halálra aggódtam magam!
A halántékomra szorítottam a tenyerem.
Ó, a fenébe!
– Ne haragudj… elfelejtettem!
 – Elfelejtetted? Azt, hogy szombat reggelenként kávézunk, és fánkot eszünk?
Már vagy hat éve?
Összerezzentem.
– Alighanem igen.
– Te kis ringyó! Inkább a sütit választottad, ugye? – kérdezte vidáman.
Úgy néztem körül a fürdőben, mintha attól tartanék, valaki lehallgat minket. A
hálóban senki sem volt, sehol semmi neszezés, de azért gyorsan behajtottam a
fürdőajtót magam mögött.
– Nem, dehogy!
– Borzalmasan hazudsz! Szinte kihallom a hangodból, hogy szexeltél.
Legalább az egészet befaltad?
– Úgy utállak!
Tessa felsikított.
– Halleluja! Köszönöm, Istenem!
– Fogd már be!
– És jó volt?
Nekidőltem a falnak, ahogy hagytam, hogy rám boruljanak az éjszaka képei.
Az érzés. Az az igazság, hogy még a tükörképemen is látszott, hogy valami
történt velem. Én voltam, de valahogy más voltam mégis. Erősebbnek, de
egyben sebezhetőbbnek tűntem. Bölcsebbnek, de bolondnak is. Persze az elejétől
fogva tudtam, ha beadom a derekam, meg fogok változni.
Kinyílt egy új ajtó, és nem tudtam, mi vár rám, ha belépek.
De akartam. Mindent akartam!
– Életem legjobb éjszakája volt, Tessa.
Hirtelen meg sem szólalt.
– Ő a te ütőkártyád. Az ász! – suttogta.
– Igazad volt, Tessa. Borzasztóan félek őt szeretni. Félek attól is, hogy ez mit
jelentene. És attól is félek, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem – vallottam be
őszintén.
Tényleg nagyon meg voltam ijedve, de mégsem lettem volna máshol
szívesebben.
– Nos, hát maga Trent is félelmetes, szóval nem csoda. Hogy is ne félnél?
Elnevettem magam. Küzdöttem a hirtelen rám törő érzéssel, ami majdnem
térdre kényszerített. Ezt semmilyen sötétség nem tudta elrejteni.
A nap fénye elűzi az árnyakat.
– Rendesen bánik veled, Eden? – kérdezte Tessa, és talán némi aggodalom is
volt a hangjában. Nem húzott tovább, amikor kihallotta a hangomból a mély
érzelmeket.
De nem tudtam neki ennél többet mondani. Nem vitt rá a lélek. Hogy miként
jutottunk ide. Hogy a kocsim nem parkolt kint Trent háza előtt. Hogy nem
egyszerűen követtem őt hazáig. Hogy sokkal bonyolultabb az egész, mint ahogy
ő gondolná.
Ugyan volt egy adu ászom, de a tét is hatalmasabb volt, mint valaha.
– Úgy érzem, bármit megtenne értem – motyogtam halkan.
És csak remélni tudtam, hogy amikor levadássza azt, aki bántani akarja, nem
halunk bele mi ketten is.
– Nagyon örülök neked, Eden! Büszke vagyok rád, hogy mertél kockáztatni!
Jól vagy? Olyan… fura vagy.
– Jól vagyok.
– Nos, az, hogy jól, nem egészen az, amire gondoltam. Azt kellett volna
mondanod, hogy fantasztikusan, fenomenálisan, döbbenetesen. Bármelyik jobb
lett volna.
Kuncognom kellett.
– Óóó, hát csodálatosan érzem magam, Tessa! Csak még nekem is fel kell
dolgoznom a történteket.
A barátnőm felsóhajtott.
– Tudom, Eden. Ismerlek, és épp ezért is kérdeztem, hogy jól vagy-e. Ha
szükséged lenne rám, csak egy szavadba kerül, és már ott is vagyok. Talán még
egy fánkot is félreteszek neked.
– Köszönöm, Tessa!
– Annak örülj inkább, hogy nem hívtam fel az apádat, hogy megkérdezzem,
merre lehetsz. Két rohadt órán át vártam rád. Az ablakokon és az ajtódon
dörömböltem, mivel fogalmam sem volt, hol lehetsz, hiszen még üzenetet sem
hagytál! Már azon voltam, hogy betörök hozzád, hogy megnézzem, nem nyírtak-
e ki.
Még csak viccből se mondj ilyet!
Hangosan persze nem mondhattam ki. Inkább az alsó ajkamba haraptam.
– Köszönöm, hogy nem szóltál apunak. Így sem tudom, hogy fogom lenyomni
a torkán.
El nem tudtam képzelni.
Valószínűleg kellemetlen találkozás lesz, még kellemetlenebb
magyarázkodásokkal.
Hiszen az egyik szülővel keveredtem romantikus kapcsolatba. Vajon erre
vágyott Trent is? Így képzelte el?
Ezernyi kérdés rohant meg.
– Szerintem vágj bele egyenesen a közepébe! Tudod, kutyaharapást szőrével.
Ültesd le, és mondd el neki, hogy egy rosszfiúval kavarsz, fogadja el. Ennyit
tehetsz.
 – Megőrültél!?
– Költői kérdés, ugye?
A homlokomra tapasztottam a tenyerem.
– De most komolyan, Eden! Mintha egy HR-essel kellene beszélned. Az egyik
tanulód apjával bújsz ágyba, aki ráadásul a másik munkahelyeden a főnököd is.
Nos, nem kritizálni akarlak, de azért ez még nekem is durva. Jobb lenne, ha
tudnák, és nyilván lenne tartva, különben bukta lesz. Tudod, milyenek az
anyukák. Titkon, kigúvadt szemekkel lesik a csávót, amikor elmennek a
gyerekekért, aztán meg álszent módon jó nagyot csámcsognának a „botrányos”
viselkedéseden.
Összerezzentem a gondolattól.
– Itt még nem tartunk. Ne bonyolítsuk túl máris!
Tessa felhorkant.
– Oké, de nem tagadhatod, hogy így van!
Hatalmasat sóhajtottam.
– Mennem kell. Majd később beszélünk.
– Terelsz?
– Nem, tényleg mennem kell. Kész a reggeli – mondtam, és még magam is
összerezzentem, ahogy kimondtam.
Tessa úgy felsikított, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől.
– Még nem tartotok ott? A lófaszt! De oké, menj csak. Reggelizz. Kapj be
még egy kis sütikét, vagy etesd meg te őt. Nem vagyok türelmetlen. Később is
ráérsz nekem részeletesen beszámolni.
Nagyszerű!
– Szeretlek – mondta még gyorsan, majd letette.
Sóhajtva a falba vertem a fejem. De aztán gyorsan összekaptam magam. Nem
maradhattam egész nap a fürdőben!
Gyorsan belebújtam a tegnapi cuccaimba, megigazítottam a kócos hajam, és
mivel találtam egy üveg Listerint a fürdőszekrényben, gyorsan kiöblögettem a
számat is, ha már fogat mosni nem tudtam.
Gombócba tekertem a lepedőt, és visszaoldalogtam a hálóba. Igyekeztem nem
elvörösödni, ahogy a szétdúlt ágyra néztem. Gyorsan megágyaztam,
megigazítottam a lepedőt, a takarót és az ágyterítőt amennyire tudtam, majd a
párnákat is szépen elrendeztem. Közben persze próbáltam elterelni a
gondolataim a történtekről.
Képtelenség volt.
A múlt éjszaka belém égett.
Végül összeszedtem a bátorságom, és kiléptem a szobából. Végiglopakodtam
a folyosón, figyeltem a lentről felszűrődő zajokat. Edénycsörgést és mély
férfihangot hallottam keveredni Gage vékony hangocskájával.
Leosontam a lépcsőn. A szívem a torkomban dobogott, az ereimben
száguldozott a vér. Nem voltam még felkészülve rá, hogy milyen érzés lesz
ismét szemtől szemben állni Trenttel. Eltűnődtem, vajon miért nem készített fel
Gage érkezésére. Miért nem jött értem ő maga, és hívott le reggelizni?
Ez a sok „miért” ott kavargott a fejemben. A legnagyobb bajom az volt, hogy
egyáltalán nem tudtam, miként irányítsam a dolgokat. Nem tudtam, hol állok,
mint ahogy azt sem, merre tartunk.
Azt viszont biztosan tudtam, hogy izgultam ismét a szeme elé kerülni.
Leértem a lépcső aljára.
A hangok a boltív felől jöttek, amin keresztül a hatalmas nappaliba lehetett
jutni.
Arra oldalogtam, és megálltam, hogy be tudjak lesni.
Világosban teljesen másképp nézett ki.
A hatalmas ablakoknak köszönhetően fényárban úszott az egész, hátsó kertre
néző, tágas nappali. Gage egy sámlin állt a konyhasziget mellett, és narancslevet
töltött a felsorakoztatott poharakba egy óriási dobozból.
De a férfitól, aki háttal állt nekem a tűzhelynél, igazán megijedtem. Fekete
haja volt, és inas, izmos alakja, de nem az a test volt, amelyiket én már
ismertem. Azonnal táncra perdültek az idegeim.
– Miss Murphy! Végre ideértél! Jó sokáig tartott! Azt hittem, fel kell mennem,
hogy lerángassalak.
Gage úgy csinált, mintha legalábbis bűnt követtem volna el. És úgy is éreztem
magam, mint egy bűnös, ahogy egyik lábamról a másikra álltam.
A férfi azonnal felém perdült.
Hasonló mosolya volt, mint Trentnek, de mégis más.
Jóságos volt. Nem volt benne semmi baljós és fenyegető.
Szélesen elmosolyodott. Gödröcskék jelentek meg a szinte már nevetségesen
jóképű arcán.
– Csak nem Miss Murphyhez van szerencsém, akiről már annyi mindent
hallottam? Remélem, jól aludt!
Kedves mondata tele volt burkolt célzásokkal.
Istenem!
Olyan zavarba jöttem, azt sem tudtam, merre nézzek.
– Helló! Eden vagyok.
– Logan.
Oké, szóval a legfiatalabb testvér.
– Igen, én már mindent elmeséltem Logan bácsinak rólad! Hogy te vagy a
legeslegjobb tanító néni az egész világon, és engem szeretsz a legeslegjobban, és
én is nagyon szeretlek téged!
Majd’ elolvadtam.
– Ó! – nyögtem elérzékenyülve, a kisfiúra mosolyogva, aki teljesen
felborította az életem. Persze az apja segítségével.
– Igen! És azt mondtam, Logan bácsi, hogy Miss Murphy megtanította nekem,
hogy kell betűzni azt, hogy orángután? O-r-á-n-g-u-t-á-n! – hangsúlyozott ki
minden egyes hangot.
– Ez a legeslegeslegnehezebb szó az egész szótárban! Tudod, Logan bácsi? És
most már én tudok a legeslegjobban betűzni, és csak ötösöket fogok kapni!
Ugye, Miss Murphy? Ugye?
Nem volt szívem elárulni neki, hogy a többi gyerek is megtanult betűzni.
– Így van, Gage! – motyogtam, miközben alig mertem Loganre nézni, aki
viszont ravasz mosollyal a szája körül, kendőzetlenül figyelt engem. Mintha ő
lenne a titkok őrzője, olyan titkoké, amikről tényleg csak ő tudott.
– Látod, Logan bácsi? Megmondtam, hogy te nem is tudsz semmit sem.
Logan beletúrt Gage sűrű hajába. Arca még mindig csupa mosoly volt.
– Úgy tűnik, igazad van. Majd valamikor muszáj lesz veled mennem az
iskolába.
– Akkor majd te is bejöhetsz az órákra!
– Hol van…? – kérdeztem tétován, körülnézve.
Logan a konyhaszigetre támaszkodott. Zöld tekintete vidáman csillogott.
– Lett egy kis elintéznivalója.
Összeszorított ajakkal lestem ismét körbe, biztonságos hely után kutatva,
ahová letelepedhetnék.
Oké.
Nagyszerű.
Szóval itt hagyott egyedül.
– Logan bácsi azt mondta, hogy apu végre megkapta a magáét, így már nem
lesz akkora p-ö-cs. Különben mit kapott apu pontosan, Logan bácsi? – kérdezte
Gage felvont szemöldökkel.
Trent testvére láthatóan megpróbálta elfojtani a feltörő röhögését, így gyorsan
lehajolt, és Gage homlokára tapasztotta az ajkát.
– Nekem úgy tűnik, hogy valami nagyon különlegeset.
Okés, visszaszívok mindent.
Sokkal könnyebb lesz az apámnak bevallani az igazat.
– Új játékot? – folytatta Gage a kérdezősködést.
Logan felnevetett, és válasz helyett felkapta a kisfiút.
– Reggeli! – közölte, elterelve a gyerek figyelmét a témáról.
Hála istennek!
 Gage felsikított, amikor Logan magabiztosan átvetette a vállán, és odavitte az
ablak öblében álló asztalhoz, és letette egy székre.
– Itt ülsz mellettem, jó, Miss Murphy? Ülsz mellém? Mondtam, ugye, hogy a
bácsikám és én csináljuk a legeslegfinomabb reggelit a világon! – magyarázta, a
mellette levő széket megpaskolva.
Szinte félve néztem oda. Fogalmam sem volt, mit tegyek.
A táskám fent volt, a kocsimat lefoglalták, és Trent… Nyeltem egyet, majd
szélsebesen megfordultam, amikor Trent lépett be az oldalsó ajtón, ahol mi is
bejöttünk az éjjel.
Fekete farmer, fehér póló és csodás, ámulatba ejtő arc. Annyira jól nézett ki,
hogy azonnal elakadt tőle a lélegzetem.
Erőteljes aurája azonnal megtelítette a teret.
Mint az özönvíz.
Megremegett a térdem.
Aztán meg teljesen összezavarodtam, amikor megláttam a vállán a rózsaszín
táskám.
Meg sem állt, hogy megmagyarázza, csak letette a földre, és felém sietett.
Okkal.
Hatalmas bakancsával falta a távolságot.
Esküszöm, még a falak is beleremegtek, ahogy lassítás nélkül odajött, kezébe
vette az arcom, és úgy csókolt, hogy a bennem keringő kérdések azonnal
értelmüket vesztették.
Határozottan, keményen, kétségbeesetten vágyakozva és egyben
megkönnyebbülve csókolt meg.
Nyöszörögtem és sóhajtoztam, a kezébe kapaszkodtam, és azon tűnődtem,
vajon tudja-e, hogy a szívem máris a lába előtt hever.
Gage kacagásban tört ki.
– Apu csajozik! Apu csajozik! Miss Murphy a csaja! Miss Murphy a csaja!
Oldalról láttam, hogy Gage a székén állva kántál, és ránk mutogat.
Elvörösödtem.
Trent a homlokomhoz nyomta a homlokát, de nem engedte el az arcom.
– Csak egy rohadt órácskára tűntem el, de már hiányoztál, Eden. Mi ez?
Annyira húzódtam csak el, hogy ránézhessek.
– Te… te elmentél hozzám?
– Szükséged van ruhákra, nem?
– És te…
– Hoztam. Beengedtem magam. A hálószoba ablakán kellett bemásznom, mert
a tanár barátnőd ott ült a verandádon, és sorban tolta az arcába a fánkokat,
miközben legalább tizenötezer szelfit lőtt magáról.
 Mindezt olyan hangsúllyal mondta, mintha Tess csinált volna őrültséget, nem
ő.
– És egyébként túl könnyű volt bejutnom. Valakit odaküldök majd ma, hogy
tegye biztonságosabbá a házat. Nehogy nekem bemásszon valaki, akinek semmi
keresnivalója nincs ott!
Forgott velem a szoba. Bement hozzám?
– Csak úgy bementél, és elhoztad a cuccaim?
– Igen. Nem akartalak felébreszteni. Úgy gondoltam, rád fér egy kis alvás –
magyarázta, majd végigsimított az arcomon, miközben felparázslott a tekintete.
Azonnal libabőrös lettem. Elöntött a vágy.
Istenem! Még gondolkodni sem tudtam, amikor a közelemben volt.
– Délután visszamehetünk, ha gondolod, és elhozzuk a többit.
– Trent… nekem… nekem muszáj hazamennem. Dolgom van. Nem
maradhatok csak úgy itt.
– Mondtam az éjjel, hogy egy pillanatra sem hagylak magadra, amíg nem
derül ki, kik voltak a tettesek – morogta a fülembe. – Komolyan mondtam. Vagy
én, vagy valamelyik testvérem ott kell legyen melletted.
– De rengeteg tennivalóm van! – néztem a szemébe.
Például rendezni kellene a gondolataimat.
– Megyek veled.
– Ezt most komolyan mondod?
Átterelt a nappaliba, ahol a falnak döntött, még mielőtt egyáltalán magamhoz
térhettem volna. Nekem feszítette a testét, és fölém tornyosult.
Hevesen és nehezen vette a levegőt, mintha kín feszítené, amiről nem tudok.
– Ne vitázz velem, kiscicám, ezen ne vitázz velem! Megígértem, hogy
vigyázok rád.
Remegve nyúltam az arca felé, majd megérintettem.
– De van saját életem, és neked is. Nem lehet…
Megragadta a kezem, és megcsókolgatta az ujjaim.
– Meg foglak védeni!
– Trent!
– Cicuskám! – mondta, majd teljesen rám dőlt, megmarkolta a fenekem, és
magához szorított. Merev volt, és kőkemény.
Zihálni kezdtem.
Trent megragadta az alkalmat, és végigcsókolta a nyakam. Felemelt, és a
falhoz préselt, én meg kocsonyává váltam az érintésétől. Végignyalta a nyakam,
majd a fülcimpámat harapdálva a fülembe suttogott.
– Mondd, hogy nem akarsz ágyba bújni velem, mert én viszont már alig
várom, hogy ismét benned legyek. A magamévá akarlak tenni, kiscicám!
Teljesen!
Nyöszörögtem, majd megdermedtem, amikor valaki megköszörülte
mellettünk a torkát.
Mindketten odakaptuk a fejünket.
Logan volt az.
– Kész a reggeli – mondta vigyorogva.
– Kapd be! – mormogott Trent, de haragnak nyoma sem volt a hangjában.
Letett a földre, majd kettőnk között gesztikulálva rám mutatott. – Logan, hadd
mutassam be Edent! Eden, ez itt a kurvára idegesítő kisöcsém, Logan!
Nyugodtan vedd semmibe!
– Már találkoztunk – vigyorgott Logan. – Tényleg ezzel a csávóval kavarsz? –
kérdezte, rám nézve. Próbálta felhúzni a tesóját.
Teljesen normálisan viselkedtek. Két fiútestvér, akik folyton cukkolják
egymást, de bármire képesek lennének a másikért.
Trent válasz gyanánt tarkón legyintette.
– Hé! Maradj nyugton, mert leverlek!
Logan hátrébb lépett, majd megadóan felemelte a két kezét.
– Csak kíváncsi voltam, hogy tudja-e, mire adja a fejét.
Trent felmordult, majd összekulcsolta a kezünket, és rám nézett.
– Gyere! Együnk!
Igyekeztem nem szégyellni magam, amikor visszasétáltunk a nappali-
konyhába, és Gage még mindig a széken állt. Közben persze folyamatosan tolta
a szájába a tojást.
– Jesszusom! Már ideje volt! Puszilkodtatok? Mennyi puszit fogsz mostantól
kapni, apu? Milliónyit?
Trent kihúzott nekem egy széket, leültem, ő egy puszit nyomott a
halántékomra.
– Még annál is többet – válaszolt, a fiára nézve. – Milliárdnyit!
– Mennyit? Borzasztóan elfoglalt leszel!
Ismét elvörösödtem, és gyorsan lehajtottam a fejem, de annak ellenére, hogy
majd’ elsüllyedtem, mégis ki akart buggyanni belőlem a nevetés.
A szoba megtelt a zavarommal.
Nyugtalan voltam, de mégis jónak éreztem mindent.
Trent bement a konyhába, majd visszafelé hozott nekem egy tányért.
– Tessék, kicsim!
Majd’ elolvadtam.
– Köszönöm!
Aztán pedig letett elém egy kulcscsomót. Mercedes-kulcsokat.
– Szereztem neked egy csereautót, amíg elvoltam – mondta, majd lehajolt a
fülemhez. – Ígérd meg, kérlek, hogy nem mész sehová nélkülem vagy a
testvéreim nélkül!
– Trent! – nyögtem, bár kezdtem világosabban látni a könyörtelen
rámenősségét.
Édes, drága harcosom!
Tényleg harcol, ha kell.
Bármit megtenne a családjáért.
Értem.
Csak remélni mertem, hogy képes vagyok érte ugyanezt megtenni. Talán
elűzhetem az árnyak egy részét a világából.
– Bébiszitterkedhetek! Mint mindig! – siránkozott Logan, miközben leült
velem szemben, de még mindig ott volt a mosoly a szája körül, és azért rám
kacsintott, hogy tudjam, csak ugrat.
– Mert te tényleg nagyon-nagyon jó bébiszitter vagy! – szólt közbe Gage, aki
még mindig tojást evett. – Ugye, apu?
– Így van, kicsim! – ültette le a fiát Trent. – Nem is tudom, mit csinálnék
Logan nélkül.
Körülnéztem.
A fejembe véstem a pillanatot.
Már talán a lábam sem ért le, annyira elsodort magával.
Logannek igaza volt.
Fogalmam sem volt, mire adom a fejem.
 25. FEJEZET

Trent

– Elmondod végre, hogy mégis mi a fene folyik itt? – követelte Logan suttogva,
amikor már hallótávolságon kívül voltunk.
Gage és Eden átment a nappaliba. Eden el akart pakolni és mosogatni reggeli
után, de én ragaszkodtam hozzá, hogy pihenjen.
Erre mit csinált?
Leült a padlószőnyegre, és elkezdett játszani a fiammal. Elszorult a torkom,
ahogy néztem őket.
Láttam az arcán a szeretetet, ahogy Gage-et figyelte, miközben az összevissza
matatott, hogy megmutassa neki minden egyes játékát. És persze a fiam minden
egyes darabhoz egy történetet is elmesélt.
Be sem állt a szája.
Valószínűleg bárkinek az agyára ment volna a dumája, aki nem ismeri igazán.
Vagy aki nem szereti igazán. Hiszen mintha géppuskával lövöldöznének,
fénysebességgel távoztak a szavak a szájából.
Eden pedig… Eden pedig úgy leste minden szavát, mintha mind igazi kincs
volna.
Basszus, nekem is igazi kincs!
Megdörzsöltem az arcom, hogy kiszakítsam a gondolataim az álomvilágból,
abból, ahol talán többet is érdemeltem az életben. Ahol nem tettem tönkre
mindenkit, akit szeretek.
Lövések.
Vér.
Veszteség, és még több veszteség.
Nagy levegőt vettem, ahogy hirtelen úrrá lett rajtam a rettegés. Szétáradt az
ereimben a félelem.
Hitetlenkedő röhögésre lettem figyelmes. Loganre néztem, aki engem figyelt,
miközben agyaltam.
– Baszki! Szó szerint szívek villognak a szemedben! Viszont úgy nézel ki,
mint aki mindjárt fogja magát, és jó messzire menekül. Ez aztán nem semmi!
– Ki kérdezett? – morogtam vissza, és odaálltam mellé a mosogatóhoz.
Gyorsan folyatta a vizet, hogy a zubogás elnyomja a beszélgetésünket.
Kétkedve nézett rám, miközben a fejét ingatta.
– Attól, hogy nem mondjuk ki hangosan, még igaz. Már önmagában az, hogy
idehoztál egy csajt, mindent elárul.
Torkon ragadtak a múltban elkövetett hibáim. Alaposan megszorongatták a
nyakam. A hazugság bizony keserű.
– Csak vigyázok rá, míg kiderül, hogy ki a felelős a múlt éjjelért.
– Ezt még te sem hiszed el! – horkant fel Logan. – Mondd, hogy nem
próbálod elhitetni magaddal ezt a baromságot, amivel etetni próbálsz! És ha már
itt tartunk, beavathatnál, hogy tulajdonképpen mi történt – intett a fejével Eden
irányába. Eden éppen egy dalt énekelt a fiamnak lágy, buja hangon, ami egészen
mélyre hatolt –, tudod – folytatta a tesóm –, azzal a bizonyos személlyel, aki
abszolút semmit sem jelent a számodra, mégis az ágyadban ébredt, és éppen a
fiadat szórakoztatja a másik szobában.
Még nem volt időm beszélni vele. Csak egy gyors üzenetet küldtem neki
tegnap éjjel, hogy tartsa nyitva a szemét. Amikor ma reggel elhozta Gage-et, már
éppen elmenőben voltam, így csak annyit kértem, hogy maradjon, amíg vissza
nem jövök, és majd elmagyarázok mindent.
Idegesen, félelemmel telve kezdtem el bepakolni a mosogatógépbe. Mintha ez
segítene figyelmen kívül hagyni azt a tagadhatatlan tényt, hogy utolért minket a
múlt.
– Alighanem bajban vagyunk, Logan.
Egy pillanatra ledermedt, aztán látszólag lazán tette tovább a dolgát. Ez a
nyugodtság volt az ő védjegye.
– Milyen bajra gondolsz pontosan?
– Valaki lemészárolt egy malacot, és keresztülhajította Eden szélvédőjén.
Megremegett, de próbálta poénra venni.
– Hűha, ez az édes angyal odaát így felidegesített valakit? Vagy valaki koslat
utána titokban? Egy őrült ex, akit kiiktatunk? Akkor benne vagyok!
– Logan! – morogtam, és ennyi elég is volt, hogy komolyan vegyen. – A
kocsijáról leömlő vérbe üzenetet írtak. Nekem.
Logan láthatóan habozott, majd várakozón felém fordult.
– Még a szellemek sem halhatatlanok. Ezt írták a vérbe. Kizárt, hogy véletlen
lenne.
Logan lefagyott. Szinte láttam, ahogy elönti a rémület, hogy végigfut a
gerincén a félelem, és megfeszülnek az izmai. De csak állt, és a tányért markolta.
– Biztos? – kérdezte.
 – Száz százalék. Valaki tudja, hol vagyunk.
Megrándult az arca, ahogy beleengedte a tányért a mosogatóba. A pultra
szorította a kezét, és megadón lelógatta a fejét.
– Ki az? – suttogta nagyon halkan.
Régi ellenségek.
Új félelmek.
– Még én sem tudom. De Judnak van néhány ismerőse, aki segíthet. Ki fogjuk
deríteni, és pontot teszünk az ügy végére, még mielőtt elkezdődik.
– Mielőtt elkezdődik? – markolta Logan erősebben a pultot. – Nekem ez pont
úgy hangzik, mintha már el is kezdődött volna. Itt van valaki a környéken?
Fenyeget? Üzeneteket küld? Bajt akar?
Igen. A kérdés már csak az, hogy ki és miért.
Aggodalom feszült a levegőben, azonnal feltámadt éberség.
A múlt éjszaka miatt azon a három seggfejen kattogott az agyam, akik pár hete
a bárban jártak. Az egyik nem ment ki a fejemből, pedig halál biztos voltam
benne, hogy még sosem láttam.
Eden csábító nevetésére kaptam fel a fejem, és a másik szoba felé fordultam.
Gage ide-oda csapkodva ugrált, hülyéskedett, és Eden feje felett hadonászott.
Elfacsarodott a szívem.
De elfacsarodott a lelkem és az egész lényem is.
Hogy lehettem ilyen felelőtlen? Hogy engedhettem ide ezt a lányt? Hogy
engedhettem ennyire közel magamhoz?
– Azért hagytunk mindent magunk mögött, hogy kapjunk egy második esélyt,
Trent – mondta Logan szinte könyörögve. – Mindnyájan. Ne lökd el magadtól a
lehetőséget!
Mérgesen néztem rá.
– Nem hiszem, hogy megengedhetem magamnak ezt a luxust! Most csakis
azzal kell foglalkoznom, hogy mindenki biztonságban legyen. Nem terelheti el a
figyelmem semmi, különben hibázni fogok.
Meg kellett védenem a fiamat.
A testvéreimet.
Bassza meg!
Most már Edent is.
Eden volt az egyetlen, akinél elgondolkodtam, hogy közelebb engedjem-e
magunkhoz, és máris bajba sodortam.
Azt sem tudtam, hogyan védjem meg!
Ahogy azt sem, hogy álljak neki ellen.
Ez a lány volt az álmom, amelyből soha nem szerettem volna felébredni.
– Te is megérdemled a boldogságot – szorította meg a vállam a testvérem. –
Ne harcolj ellene!
A démonjaim felüvöltöttek bennem.
Sírás és könyörgés.
Lövések.
Vér. Mennyi vér!
És mind az én kezemhez tapadt.
– Ebben nem vagyok olyan biztos.
Motorhangra lettünk figyelmesek. A biztonsági rendszer képernyőjére néztem,
és láttam, amint Jud éppen leparkol a motorjával a felhajtón. Lepattant, majd a
bejárat felé lépkedett a hatalmas góliát. Beütötte a kódot, és már jött is befelé.
A pityegő hang hallatán Gage felpattant, és a bejárat felé iramodott.
– Jud bácsi! Jud bácsi! Te is eljöttél meglátogatni? Ez életem legeslegjobb
napja! – kiabálta, ahogy egyik szobából a másikba rohant.
Pont ezt szerettem volna. Hogy fogalma se legyen a fiamnak, mekkora bajban
vagyunk.
– Hűha, csak nem Gage van itt? – dörmögte kedvesen a testvérem, majd
megragadta a fiam, és a magasba emelte, egészen a feje fölé, mintha meg akarná
pörgetni. Állandóan birkóztak egymással.
Gage sikongatott, nevetett, és szorosan ölelve csüngött a testvéremen,
miközben Jud behozta hozzánk.
– Neeeem, neeem! Egy jó harcost nem tudsz le ennyivel! Máris jövök, és úgy
elkaplak, azt sem tudod majd, mi történik! – kiabálta Gage vidáman.
Jud lelógatta a hátán, de az egyik kezével megfogta a válla felett, nehogy
leessen. Gage hátulról fojtófogást alkalmazott rajta, miközben úgy vonaglott és
fészkelődött, mintha tényleg mindjárt a padlóra fektetné a testvérem.
Elszorult a szívem a látványtól. Attól, ahogy a testvéreim részt vettek az
életünkben, a gyereknevelésben, mikor én azt sem tudtam annak idején, hogy
mitévő legyek.
Feláldozták a saját életüket.
Lemondtak értem a szabadságuk nagy részéről.
Aztán ez a szorító érzés hirtelen olyan lett, mint a földrengés. Megéreztem a
közeledő energiát. A melegséget. A fényt.
Mint egy mágnes, úgy fordultam Eden felé.
Feszült volt, de kedves és reménnyel teli.
Annyira csodálatosan nézett ki ebben a virágos ruhában!
Azonnal nyáladzani kezdtem, és már azon agyaltam, mikor lehetek vele ismét
kettesben.
Az én kis csábító vadmacskám!
Úgy el tudta terelni a figyelmem, mint még soha senki.
 – Eden! – köszönt oda Jud.
Azonnal körbejárt a tekintete, próbálta felmérni a helyzetet. Egy pillanatra
rajtam is átfutott a tekintete.
Eden itt maradt, és kurvára nem is megy sehová.
– Szia, Jud! – köszönt vissza Eden halkan.
Jaj, a hangja mindig is kifordított önmagamból! De múlt éjjel óta olyan volt,
mint a béklyó.
– Hogy érzed magad, drága? – kérdezte Jud harcra készen.
Ismertem jól. Nem nyugszik, míg el nem kapjuk a tettest.
Az ősz színeiben pompázó tekintet az enyémbe vésődött. Kérdés, suttogás,
kérés feszült benne. A kettőnk között lévő kötelék azonnal felizzott.
Visszafordult Jud felé.
– Jobban, mint gondoltam volna.
Elkapott a birtoklási vágy. Elindultam felé, éreztem, muszáj becserkésznem!
Hátulról közelítettem meg, köré fontam a karomat, és basszus, megkönnyebbült
sóhaj szakadt fel a torkomból.
Nem tagadok semmit, nincs miért.
Beledőlt az ölelésembe, és ő is nagyot lélegzett.
Jud ajka megrándult, láthatóan magában ujjongott, hiszen megnyerte a
fogadást. Ágyba vittem a csajt. Ezek szerint tartoztam neki a részemmel a
klubból.
És tulajdonképpen szívesen neki is adtam volna, ha ez azt jelentette volna,
hogy biztonságban megtarthatom ezt a lányt. Hogy a fiam is boldog és sértetlen.
Megcsókoltam Edent a füle mögött.
Gage kiabálni kezdett, Jud hátán lógva, mintha bizony egy bűntény tanúja
lenne.
– Látod, Jud bácsi? Látod? Apunak van egy csaja, és mostantól egymillió-
csillió puszilkodás lesz nálunk!
– Látom, törpike, látom – válaszolta némileg gúnyosan, de a tekintete mást
mondott.
– Átvinnéd kérlek Gage-et a másik szobába, hogy nyugodtan beszélhessek a
testvéreimmel? – suttogtam Eden fülébe.
Nem akartam elengedni, de muszáj volt beszélnem a fiúkkal.
Eden kissé hátrafordult, csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. Ezernyi
kérdés kavargott mélységesen mély tekintetében. Próbált olvasni bennem.
Mélyre hatolni. Olyan mélységekbe vágyott, amit féltem feltárni előtte.
Ösztönösen falakat emeltem, hogy ez még csak véletlenül se történhessen
meg. Már így is mélyebbre jutott, mint akartam, bár egy részem bátran a lába elé
vetette volna a teljes igazságot.
 Talán úgysincs értelme titkolózni. Egy pillantásával többre jutott, mint bárki
más.
Óvatosan bólintott.
– Persze!
– Köszönöm!
Aztán Gage felé fordultam, akit Jud éppen áthajított a vállán. Gage nevetve
szaltózott egyet, majd a testvérem óvatosan letette a földre.
– Mutasd meg Miss Murphynek a szobádat! – javasoltam.
– Megnézed, Miss Murphy? Megnézed? – sikított a kicsi. – Olyan menő!
Megvan az egész naprendszer, és az összes bolygó nevét tudom! Meg akarod
nézni?
– Nagyon szívesen – nyújtotta felé Eden a kezét.
Néztem, ahogy eltűntek a folyosón a lépcső felé. Szívem szerint utánuk
mentem volna. Amikor visszafordultam, a tesóimból majd’ kirobbant a röhögés.
– Miss Murphy? – kérdezte Jud.
– Fogjátok be, seggfejek! – morrantam rájuk, majd a hűtő felé vettem az
irányt.
– Nyakig szarban vagy! – vigyorgott Logan.
– Megnyertem a fogadást – szólt utánam Jud is.
Kivettem egy sört, a hűtőajtónak dőltem. Óriásit kortyoltam az italból, és
egyenesen a szemükbe néztem.
– Szarban vagyok – jelentettem ki.
Méghozzá nyakig.
Nem szabadott volna hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok.
Belegabalyodtam.
Logan viszont megrázta a fejét.
– Dehogy! Szerencsés vagy! Hagyd abba a szarakodást! Van egy csodálatos
gyereked, és itt ez a nő, aki láthatóan imádja a hülye fejedet, hiszen még mindig
itt van, szóval ne nyavalyogj, jó?
– Anyának tetszene – szólt közbe Jud is, aki a konyhaszigetnek dőlve, karba
tett kézzel engem figyelt.
Elszorult a torkom, alig kaptam levegőt.
– Tetszene neki, ha itt lenne, de cserben hagytam őt.
Nem tudtam megvédeni, pedig az lett volna a dolgom.
És meghalt.
Elment.
És Nathant is cserben hagytam. Őt sem tudtam megvédeni.
Jud felsóhajtott, majd a hatalmas tenyerével végigdörzsölte az arcát.
– Nem, Trent. Fogadni mernék, hogy anya most is minket figyel, és kurvára
büszke arra, amit lát. Kurvára büszke rád!
Mégis szégyent éreztem.
Az a sok bűn, amit elkövettem!
Az a sok szörnyűség!
– Csak ígérd meg, hogy nem taszítod el! Adj esélyt ennek a szerelemnek!
Belekortyoltam a sörbe, és próbáltam feldolgozni a hallottakat meg mindazt,
ami az agyamban kattogott.
– Rettegne, ha megtudná, mire lennék képes, hogy megvédjem őt – csúszott ki
a számon. Mint amolyan figyelmeztetés, hogy még mi várható. És ha az erőszak
ide is követett minket? Nem fogom szó nélkül hagyni, tízszeresen fogom
megtorolni.
Jud bólintott, értette, mire gondolok.
– Találtál valamit? – kérdeztem.
– Ridge leadta a drótot egy-két dologgal kapcsolatban.
Ridge egy másik bandában motorozott, szintén Kaliforniában. Jó kapcsolatot
ápoltunk velük, dolgoztunk is együtt. Jó csávók. Ridge és Jud jó barátok voltak,
Jud az életét is rábízta volna, szóval én is bíztam a tagban.
– Volt valami viszálykodás az Utolsó Ítélet berkein belül a rangok miatt.
Már a nevük hallatán rosszul lettem.
Perzselő kínt éreztem. Mintha élve akarnának elégetni.
Mindig gyűlölködtünk.
Akkor kezdődött a háború, amikor az anyámat lelőtték a házunk előtt. És
ennek a háborúnak sosem lesz vége. Ezért dugtam meg fogadásból Junát is, hogy
eljussak a vezérükhöz.
Úgy lehet a legjobban feldühíteni az ellenséges banda vezérét, ha belemártod
a farkad a nőjébe.
Bűntudat hasított belém.
Hatalmas hiba volt, ami tulajdonképpen beindította a gépezetet. Emiatt
veszítettük el Nathant. Az ő halála is az én lelkemen száradt.
De ugyanennek a hibának köszönhettem a fiamat is.
Mégsem tudtam dűlőre jutni ezzel az egésszel.
Elszorult a torkom, és elfacsarodott a szívem is.
– Ennek mi köze ahhoz, ami az éjjel történt?
– Nem tudom, van-e hozzá köze, de Ridge mindig szemmel tartja őket. Szereti
tudni, mi folyik a városban. Eltűnt pár motoros az Utolsó Ítéletből. Néhány
munka nem úgy alakult, ahogy kellett volna – magyarázta Jud. – Persze attól
még lehet, hogy semmi köze nincs a tegnapihoz… Viszont megpróbálták
megölni Keeton Petrust is.
– Bassza meg! Jól van? – hördültem fel.
 Petrus annak a bandának a vezére volt, ahol Ridge motorozott. Petrus Prédái,
így hívták magukat. Csak nem vette célba valaki mindkét bandát? Mindkettőben
a rangosabb tagokat veszik sorra? És képes lenne ez a valaki még akár utánunk
is eljönni? Valaki a területekre hajtott.
– Igen, jól van. Valaki szarrá lőtte a bár elejét, ahol lógni szoktak. Pont kifelé
jöttek. Senki sem sérült meg, a merénylő viszont elmenekült. Nem látták, ki volt.
Ridge mindent megtesz, hogy kiderítse, hátha a mi esetünknek is köze van az
egészhez.
– Mondd meg neki, hogy hálás vagyok érte.
– Megmondom. De addig? – emelte a fejét a hangok irányába. Lépések
döndültek a fejünk felett Gage szobájában.
– Szemmel tartjuk mindkettőjüket.
Egy lelket sem fogok a közelükbe engedni, ez biztos.
Harcolni fogok. Ha kell, pajzsként állok a golyók elé. Őket védve halok meg.
Mindegyiküket megvédem.
Egy életre elegem volt abból, hogy elveszítsem azokat, akiket szeretek. Többé
nem fogok hibázni!
 26. FEJEZET

Eden

Gage szobájának az ajtajában álltam. Trent az ágya mellett térdelt. Sötétség

borult az égre, és ez a hatalmas, félelmetes külsejű férfi gyengéden
megsimogatta a kisfia haját, majd alaposan betakargatta. Édes szavakat
suttoghatott a fülébe, a kicsi ugyanis kuncogni kezdett.
Láthatóan a fia volt a mindene. Imádta. Ahogyan én is.
Bebizonyította, hogy ő is több, mint első látásra hinné az ember.
Sok rétege volt. Sok anyagból tevődött össze.
Csontból, szívből és lélekből állt.
Szépségből és sötétségből.
Titokzatos volt.
Rejtélyes.
Kedves és jóságos.
Félelmetes és kegyetlen.
Trent megkérte Judot, hogy tartsa szemmel a klubot, ő kivesz pár napot.
Aztán, miután Jud és Logan elment, mi hárman együtt töltöttük a napot.
Kint játszottunk a hátsó kertben. Nevettünk, és Gage-et hintáztattuk.
Vacsorára főztem spagettit, együtt megettük, majd összebújtunk a kanapén, és
filmeztünk.
Annyira természetesnek tűnt az egész! Annyira helyénvalónak! Pedig
éreztem, hogy Trent feszült.
Figyelt.
Hallgatózott.
Felkészült volt.
Titkon meg-megnézte a telefonját, hogy jött-e valami hír, de valahányszor
rákérdeztem, azt mondta, nem tud semmit.
Jud kutakodott, de nem beszélt nekem ő sem a részletekről, csak annyit
mondott, hogy fogalma sincs, ki a felelős a tegnapiért.
Éreztem, hogy Trent védelmi vonalat von körém. Falakat emel, hogy óvjon, és
hogy előlem is rejtve maradjon, ami a túloldalon van. A múltja, tudtam jól.
Lesben állt, támadásra készen.
Éreztem.
Benne volt a levegőben.
Majdnem olyan erősen éreztem, ahogy azt, ami köztünk történt.
A szerelmet, ami sugárzott belőlünk. Fényesen és vakítón.
Magához vonzott. Olyan erő volt, ami arra késztetett, hogy merjek lépni.
Elszorult a torkom, amikor Trent előrehajolt, és megpuszilta Gage fejét.
– Jó éjt, kishaver!
Gage-nek fülig ért a szája.
– Neked is! Tente, apu, tente, a szemedet hunyd be! – kántálta csillogó
szemmel.
Trent elnevette magát.
– Én is megyek aludni, igen.
– Hogy nagy és erős legyél?
– Így van! Hogy vigyázni tudjak rád.
– Mert nekem van a legeslegjobb apukám a világon! És nekem van a
legeslegjobb tanító nénim is! Nagyon szeretem őt, és most már a te csajod!
Ettől azért megszédültem, és elkocsonyásodott a térdem. Mindketten rám
néztek, és szinte mellbe vágott a felém áradó szeretet. Meg kellett
kapaszkodnom az ajtófélfában, hogy talpon tudjak maradni.
Ott álltam, és karnyújtásnyira volt mindaz, amiről mindig is álmodtam.
Milyen közel voltak hirtelen az álmaim! Feladtam mindet, mert azt hittem,
lehetetlenség valóra váltani őket. Azt hittem, már nincs esélyem.
De pont ezt akartam.
És azt akartam, hogy az enyém legyen.
Ez volt az én életem értelme.
Trent úgy nézett rám, mintha talán én is része lehetnék az ő életének. Persze
voltak fenntartásai. Például, szentül hitte, hogy már nem érdemel több örömöt az
életben, és katasztrofális következményei lehetnek, ha mégis beadja a derekát.
Félt, hogy összetört szíve végül megsemmisül.
Értettem én, hogy is ne értettem volna.
De mégis…
Hatalmasat sóhajtottam, amikor Trent végre felállt.
Impozáns alakja betöltötte az egész szobát, az aurája pedig hullámokban
sodort magával.
– Kérhetek egy jó éjt puszit, Miss Murphy? – kiáltott Gage, kiszakítva az apja
bűvöletéből.
Beléptem a szobába, mosolyogtam, pedig küzdenem kellett a könnyeimmel.
Lehajoltam, és megpusziltam az arcát.
– Jó éjt! – mondtam.
Gage vigyorgott, a szeme huncutul csillogott.
– Még!
Minden határt átléptem, amit nem szabadott volna, de valahogy nem érdekelt.
Elhalmoztam pufók arcocskáját ezernyi puszival, az orrát, az állát, a szemét, a
fülét… hatalmas cuppanásokkal csattantak az apró puszikák.
És közben alig bírtam visszatartani a sírást. Ez a fajta szeretet is ki akart törni
belőlem.
Gage megragadta az arcom a kis kezével.
– Most én! Én is akarok neked millió-csillió puszit adni! – mondta, és
összevissza puszikat nyomott az arcomra.
Elhűltem.
A pici tenyerében tartotta a szívemet.
A legszívesebben dalra fakadtam volna.
De a sírás is eszembe jutott.
– Jó éjt, kicsi Gage! – nyögtem végül.
Mielőtt még teljesen maga alá temettek volna az érzelmeim, gyorsan
felálltam, és szélsebesen az ajtóhoz siettem. Kimentem a folyosóra, és a falnak
támaszkodtam, míg Trent még bent maradt a szobában egy-két szóra.
Amikor végzett, lekapcsolta a villanyt, kijött, és behúzta az ajtót. Csak
résnyire hagyta nyitva.
A jelenléte azonnal rám telepedett.
Olyan magas!
Olyan gyönyörű!
Benne minden megvolt, amire valaha vágytam, és még mennyivel több!
Végigsimított a karomon. Libabőrös lettem.
– Eden? – suttogta kérdőn.
Alig mertem ránézni.
– Csodálatos apa vagy! – mondtam, és nem tudtam visszafogni az érzéseim.
Megremegett a szám széle.
– Próbálok az lenni.
– Nem, ebben nincs próbálkozás. Nagyszerű kisfiad van, Trent. Csodás, én…
Hogyan mondhatnám el, hogy ezt akarom? Hogy a részese akarok lenni?
Trent megfogta a derekam, és maga felé fordított. A tenyere végigfutott a
gerincemen, elért a tarkómig. A hüvelykujjával az arcomat simogatta.
Könnyek szöktek a szemembe, míg az ő tekintete megtelt szeretettel.
– Értem, Eden! Bárcsak megadhatnám neked, amire vágysz! Mindent, amire
szükséged van! Mindent, amit megérdemelsz! Bárcsak begyógyíthatnám a
sebeid! Bárcsak átvehetném tőled a fájdalmad! Olyan kurvára félek, hogy pont
én leszek az, aki porrá zúz téged!
– Nem hinném, hogy ez lehetséges, hiszen te vagy az, aki felemelt, drága,
édes harcosom.
Fájdalmasan megvonaglott az arca.
– Mi az? – kérdeztem.
– Az anyám hívott így.
– Ó!
Elfacsarodott a szívem. Közelebb lépett hozzám.
– Szerettem volna azzá válni. Annyira szerettem volna!
– Az vagy! Nekünk az vagy!
– Eden!
– Mi történt vele? – kérdeztem.
Megkeményedett az arca.
– Elvesztettem, amikor még gyerek voltam.
Nem akartam tovább firtatni, csak megsimogattam az arcát.
– Nagyon sajnálom! Sajnálom, hogy ennyi veszteség ért.
– Soha többé, Eden, soha többé nem engedem! Nem veszíthetem el azokat,
akiket szeretek!
– Félsz?
– Rettegek.
– Kik elől menekülsz, Trent? Ki tenne ilyet?
Elszorult a torkom a gondolattól, ettől a mérhetetlen gonoszságtól.
– Nem akarom, hogy aggódj emiatt.
– Trent…
– Kérlek, Eden! Hadd vigyázzak rád!
– De nem akarom, hogy titkolózz előttem.
– Ha akarnék, sem tudnék. Szükségem van rád. Kurvára szükségem van rád! –
mondta, majd a homlokát az enyémhez érintette. – Mondd, hogy neked is
szükséged van rám! Mondd, hogy semmi sem számít ma este! Mondd, hogy csak
te és én vagyunk!
– Semmi sem számít, Trent, csak te és én! Semmi más, csakis mi.
Elgondolkodtam, hogy vajon tudja-e, hogy számomra Gage is ennek a minek
a része. Erre a kis családra gondoltam, akiket már teljesen a szívembe zártam. A
lelkembe. Már a részemmé váltak.
Erőteljesebbé vált a szorítása a tarkómon, miközben a másik kezével a
fenekembe markolt, és a kőkemény testéhez húzott.
– Csábító, vad kiscicám!
– Nem tudok ellenállni neked! – nyöszörögtem.
 Trent felmordult.
Aztán felkapott, és egy pillanat alatt a falhoz préselt. A dereka köré fontam a
lábam, ő mohón falni kezdte a szám.
Összecsapott a nyelvünk.
Telhetetlenül.
Szenvedélyesen.
Tüzesen.
A ruhám a derekamra tekeredett, ő kihasználta az alkalmat, és a meztelen
combomba markolt.
Fellángoltam az érintésétől.
Elmosódottá váltak a mozdulataink.
A csókjaink hevesek, az érintéseink tüzesek, a szavaink lázasak lettek.
Csókolva cipelt be a szobájába. Mindenbe beleütköztünk, amibe lehetett.
Bútorok zörögtek, anyag reccsent. Dalra fakadt a lelkünk.
Sóváran simogattuk egymást, epekedve érintettük a másikat.
Lángoltam, lobogva égtem a szenvedélytől.
Trent vakon tapogatózott az éjjeliszekrény fiókjában, majd előkotort egy
gumit. Egy pillanat alatt leszakadt rólam a bugyim, míg Trent letolta a farmerját.
Nem gondolkodtam.
Csak az számított, ami történik.
Felgurította magára az óvszert, és belém hatolt.
Mintha én lennék az életének a forrása.
Felsikoltottam.
A behatolástól.
A gyönyörtől.
Trent nem lassított. A fenekembe vájta az ujjait, a hátam a falnak feszítette, én
átöleltem a nyakát. Trent csak lökött és lökött, a szíve vadul vert.
Az én szívverésem is felgyorsult, teljesen beleszédültem, a testem átadta
magát Trent tempójának.
Keményen dugott.
Kétségbeesetten.
Sietősen.
Keményen.
Nyögött, markolt, lökött.
Mintha soha többé nem engedne el.
Ahogy ígérte.
– Ne engedj el! – suttogtam zihálva.
A hajába markoltam, megremegett a lelkem. Az övét kutatta.
Teljesen a magáévá tett.
 Felfalt, elpusztított.
Olyan érzés volt, mintha repülnék.
Mintha már földet sem érnék.
A gyönyör csodás volt. Túlságosan is. Túl nagy.
Szépen gyűlt és építkezett bennem. A legszédítőbb magasságokig.
És akkor ott, a paradicsom csúcsán elvesztem. Ott estem darabokra. Lebegtem
az eksztázisban. Hullámról hullámra.
Trent is odaért.
– Mennyország! – nyöszörögte, mikor elélvezett.
Belékapaszkodtam, mikor megremegett, meghajlott, megrázkódott a testünk a
gyönyörtől, ettől a csodálatos, kéjes mámortól.
De több volt ez, mint öröm. Hatalmasabb volt. Fényesebb.
Ahol végül összetalálkoztunk, messzebb volt, egészen fent.
Az a hely csak a miénk volt. A kettőnké.
Szorosan öleltem a nyakát, és elernyedtem a karja közt.
Zihálva, lihegve, lucskosan lélegeztük be a másikat.
– Mennyország – lihegte Trent ismét.
Még szorosabban öleltem.
Olyan erősen, ahogy csak bírtam.
Ahogy ő fogott engem.
Ezt akartam neki adni.
A mennyországot. Békét.
Azt akartam, hogy úgy nézzen a tükörbe, hogy többé nem szörnyeteget lát
benne.
Hogy tudja, sokkal több annál. Nem pótolható.
Azt akartam, hogy tudja. Hogy tudja, milyen értékes.
 27. FEJEZET

Trent

Los Angeles, tizenöt évvel ezelőtt

Deke a betonra lökte a férfit. Az végigcsúszott az oldalán, megpróbált

négykézlábra tápászkodni, és felkiáltott. Vér csöpögött a szájából a padlóra.
Trentet elöntötte a gyűlölet. A szívét, a testét, a lelkét.
A látását düh homályosította. Csak a férfi profilját látta, és a mellénye hátán
az írást: Utolsó Ítélet.
Ez a férfi ült fel a motorjára, és hajtott el, mintha mi sem történt volna, miután
lemészárolta Trent édesanyját.
A gyerekek szeme láttára.
Hidegvérű gyilkos!
– Ez az a szarházi? – kiáltott az apja a fülébe. Ilyen volt Cutter. A hangjából
ugyanaz a gyűlölet csöpögött, amely Trent ereiben lüktetett.
Trentet kirázta a hideg.
– Igen – mondta végül.
Az apja erre a kezébe nyomta a fegyvert. Hideg volt, és nehéz. Hideg, mint
Trent szíve.
– Tiéd a megtiszteltetés – közölte az apja szinte röhögve.
A férfi kifakadt.
– Mi a fasz? Cutter! Te rohadék! Engedj el!
Deke válaszul arcon rúgta.
– Fogd be! Senki sem szólt hozzád!
– Csináld! – parancsolta Cutter.
Trentnek őrülten remegett a keze, amikor felemelte a fegyvert. Elhomályosult
a tekintete, borzasztó hevesen vert a szíve, a lelke pedig fájdalmasan felüvöltött.
Megölte anyát.
Megérdemli.
Nem, nem teheted!
 Ne tedd!
Ne tedd!
Ne tedd!
Fuss! A picsába, csak fuss el!
Fordíts hátat, és soha ne nézz vissza, ahogy anya mondta!
– Csináld már! – hallotta az ördögi hangot.
A fiú nyelt egyet, de a keze még jobban remegett, szinte ugrált a markában a
fegyver. Ráadásul nehéz is volt, attól tartott, leejti.
– Emlékszel, mit tett? – kérdezte az apja. – Emlékszel, hogy vérzett el az
anyád? Emlékszel az arcára? A mosolyára? Arra, hogy szeretett téged?
Izzadság csepegett a homlokáról, de az is lehet, hogy a könnyei folytak végig
az arcán.
– Csak húzd meg a ravaszt, és elmúlik a fájdalom! Csináld! Csináld má’! Ez a
dolgod! Nem fordíthatsz most hátat!
És Trent meghúzta a ravaszt. Közben azért imádkozott, hogy valóban múljon
el a fájdalma is. Ez a fizetség azért, ami az anyjával történt.
De amikor a férfi holtan a földre zuhant, a fiú fájdalma csak nagyobb lett, a
dühe megsokszorozódott. A kínja sokkalta mélyebb lett.
Mintha egy vákuum szippantotta volna magába.
Az apja elvigyorodott.
– Szellem! – mondta.
Ez volt az a nap, amikor Trent átadta magát a gyűlöletnek.
Szomjazott a megtorlásra, de ezt a vágyat nem lehetett kielégíteni.
Újra és újra meghúzta a ravaszt.
Szellem.
Szellem.
Szellem.
A Vasbaglyok jelét hordta magán, és remélte, hogy egy nap talán majd vége
lesz. Azon a napon talán már nem fog annyira fájni.
De a gyűlölet elfeledteti az emberrel, hogy miért is harcol.
A szégyen emlékeztet arra, hogy elátkoztad saját magad.
Egy nap hirtelen arra ébredsz, hogy tulajdonképpen te sem vagy jobb annál a
férfinál, aki annak idején meghúzta a ravaszt.
 28. FEJEZET

Trent

– Apa! Apa! Apa! Kelj fel! Meglepetés!

Oldalra fordultam, még épp időben, hogy lássam, ahogy Gage elrugaszkodik
az ágyam széléről, és felém repül. Nem félt, mert tudta, hogy úgyis elkapom.
– Hűha! – mondtam nevetve, miközben Gage puffanva landolt a
mellkasomon.
Átöleltem. Megszorongattam.
Valahogy ezen a reggelen olyan érzés volt őt így magamhoz ölelni, mintha
ezzel valóban elűzhetném a rossz emlékeket, amelyek a szívemet és a lelkemet
kísértették. Amelyek nem hagytak nyugodni. A démonjaim folyamatosan
zúgolódtak, üvöltöttek, csapkodtak, nyaggattak, pedig másra sem vágytam, mint
elfelejteni azt a férfit.
El akartam temetni.
Jobb ember akartam lenni.
De egy olyan ember, mint én, hogy kaphatna még egy esélyt?
Elszorult a torkom, amikor megéreztem Eden energiáját az ajtónál. Aztán
megértettem, miért van rám ilyen hatással.
Ez az energia a jóság maga.
Szépség. Báj.
Felültem. Még mindig a fiamat fogtam, ahogy az ajtó felé fordultam.
Eden az ajtóban állt. Annyira gyönyörű volt! Elállt tőle a lélegzetem.
Annyi kedvesség és hit sugárzott belőle, hogy egy pillanatra még én is hinni
kezdtem.
Egy tálca volt a kezében, az arcán pedig édes mosoly játszott. Szeretet és
remény keveredett benne, valamint az elmúlt éjszaka titkai.
– Látod, apu? Csináltunk neked reggelit! És még az is lehet, hogy finomabb,
mint Logan bácsié! Szerinted? – kérdezte, és két kicsi tenyere közé fogva az
arcom, kényszerített, hogy a csillogó, karamellszínű szemébe nézzek.
Annyira cuki ez a gyerek! Még szorosabban öleltem, majd belefúrtam az
orrom a nyakába. Milyen csodás illat!
Gage felnevetett, amikor megcsiklandoztam az oldalát.
– Látod, Miss Murphy? Mondtam, hogy örülni fog! Apu mindig azt mondja,
hogy a reggeli a nap legfontosabb étkezése, nekem pedig az apukám a
legfontosabb.
Eden elmosolyodott. Melegség áradt belőle, felmelegítette az egész szobát és
lelkem minden rejtett zugát.
– Mindkettőre odafigyelünk – mondta gyengéden.
Odajött az ágyhoz, én pedig legurítottam Gage-et az ölemből, hogy Eden
odatehesse a tálcát.
– Mit akar ez jelenteni? – motyogtam, a nőre bámulva, aki lehet, hogy
mindent megváltoztat.
Aki talán bennem is helyre tudná tenni a dolgokat. Mint aki az összetört
cserepekből valami csodálatos, új dolgot alkot.
Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcom. Bizsergető érzés volt.
– Te is megérdemled, hogy valaki gondoskodjon rólad.
Gage a térdén ugrándozott mellettem.
– Jupi! És jobb, ha gyorsan nekiállsz a reggelinek, mert mennünk kell!
Zavarodottan néztem Gage-re, akinek persze fülig ért a szája.
– És hová is megyünk? – kérdeztem tőle.
– Templomba!
Mi a fasz?
Eden felé fordultam, csilingelve nevetett, amikor látta a megrökönyödött
arcomat.
Mert hát nem! Biztos, hogy nem!
Eden lehajolt, gyengéd csókot nyomott a halántékomra, majd a fülembe
suttogott.
– Hittant tartok vasárnaponként, elfelejtetted?
Ó, basszus!
– Persze mehetek egyedül is – mondta, félig ugratva, félig halálosan
komolyan.
– Tudod, hogy nem akarom, hogy bárhová is egyedül menj.
– Akkor viszont készülődj! Nem szeretném megvárakoztatni az osztályomat,
és az apámnak sem szeretnék magyarázkodni, hogy miért nem mentem –
magyarázta, majd betáncikált a fürdőbe. Az a légies ruha volt rajta, ami őrjítően
szexin libbent a csodás lába körül.
Én pedig csak ültem, és azon tűnődtem, mi a szarba keveredtem.
már megint ugyanoda lyukadtam ki, mert hogy a fenébe lenne joga az
ilyesmihez egy olyan alaknak, mint én? Őhozzá? Annyira különböztünk
egymástól! Annyira másak voltunk. Annyira más világból származtunk. Nem
volt jogom beszippantani őt az én romlott, mocskos világomba, és mégis
megtettem.
Jelnek vettem, amikor az apja végzett a prédikációval, és arra kért mindenkit,
hogy hajtsanak fejet. Én a tenyerembe temettem az arcom, és még a szememet is
becsuktam.
Én azért imádkoztam, hogy bárcsak eltűnhetnék.
Nem kellett volna idejönnöm!
Aztán amikor Eden apja kimondta az áment, mindenki felnézett, a zenekar
pedig belekezdett egy másik dalba.
Az emberek lassacskán felálltak.
Na, ez volt nekem a végszó.
Aztán egy idős hölgy, aki két sorral odébb ült, odahajolt hozzám, és
megpaskolta a kezemet.
– Remélem, jövő héten is itt látom majd! – mondta kedvesen mosolyogva.
Naná!
Oké.
Beletúrtam a hajamba.
– Biztosan így lesz – válaszoltam, bár nyilván nem mondtam igazat, de bármit
mondtam volna, csak hagyjon békén.
Felálltam, és elindultam a sor vége felé. Az emberek összegyűltek az ajtónál,
én átsiklottam közöttük, mint egy kígyó. Hiszen az voltam.
Egyenesen Eden irodája felé mentem, hogy fogjam a csajom és a fiam, aztán
viszlát!
De hirtelen előttem termett valaki, aki csak mosolygott rám. De azért
máshogy, mint az az asszony. Mintha a fickó tudta, érezte volna bennem a
gonoszt. Mintha sugárzott volna a lelkemből és áradt volna a testemből.
Eden apja volt az.
Közel járhatott már a hatvanhoz.
Nem volt benne semmi félelmetes, mégis remegve álltam előtte.
Kedves volt a mosolya, de a tekintete gyors, mélyreható; felmérte a bőrömre
vésett bűneimet, majd elgondolkodva oldalra döntötte a fejét.
– Helló! Gary Murphy vagyok. Szerintem még nem találkoztunk – nyújtotta
felém a kezét.
Vonakodva elfogadtam, majd megpróbáltam lenyelni a torkomban nőtt
szikladarabot.
– Először járok itt. A fiam az egyházi iskolában tanul, és kíváncsiak voltunk a
hittanoktatásra is, ezért jöttünk ma el – magyaráztam mereven.
Nevetve kezet rázott velem, és mintha megkönnyebbülést láttam volna a
mosolyában. Mintha örült volna, hogy nem kell a közösség elé vetnie magát,
hogy megvédje őket a magamféléktől.
Nem, engem csakis a lánya érdekel, uram!
– Igazán örülök! Ki a fia?
– Gage Lawson.
Azonnal felvillanyozódott.
– Gage? Ő a lányom osztályába jár. Vág az esze, mint a beretva, kis
örökmozgó, biztos nagyon büszke rá! Nagyon aranyos kisgyerek!
Elfacsarodott a szívem.
Igen, büszke voltam rá.
Kurvára büszke voltam!
Csak rajta kívül aztán semmi másra.
– Köszönöm, uram. Mindennap ámulatba ejt. A büszkeségem.
– Mindnyájunknak az a gyermeke, nem? – emelte rám zöld tekintetét.
Elgondolkodtam, hogy képes így uralkodni magán. Azok után, hogy az egyik
lánya becsapta, és hátba támadta.
Elmosolyodtam.
– Igen, úgy tűnik.
Ismét oldalra döntötte a fejét.
– Akkor már találkozott a lányommal, ugye? Miss Murphyvel.
Miss Murphy.
Eden.
Kiscicám.
Csábító vadmacskám.
A torkomban lévő szikladarabon hirtelen tüskék nőttek.
– Csak futólag, de olyan, mintha ismerném, mert Gage mindennap ódákat
zeng róla.
Na, szuper!
Nyalizzál csak!
Láthatóan hízott a mája. Csillogott a szeme a büszkeségtől.
– Ő a legjobb tanárunk, és nem elfogultságból mondom. De nehogy
megmondja a többi tanárnak! – kacsintott egyet.
– Biztos vagyok benne, hogy nem az elfogultság szól önből – mondtam a
szerepemnek megfelelően, bár közben igazi rohadéknak éreztem magam.
Hiszen mondhatjuk, hogy megrontottam a lányát, és másra sem tudtam
gondolni, mint hogy mikor rontom még tovább.
– Nos, örülök, hogy megismertem, Mr. Lawson. Remélem, még találkozunk.
Az ajtónk mindig nyitva áll. Ha bármire szüksége lenne…
– Hálásan köszönöm!
Mielőtt még mélyebbre süllyedhettem volna, gyorsan átverekedtem magam a
tömegen, és Eden irodája felé siettem, hogy összeszedjem a barátnőmet és a
fiamat.
Edent és a fiamat.
Sikeresen áthatoltam az embereken, de egyre erősebben éreztem, hogy a
múltam lassan utolér. Szinte megkönnyebbültem, amikor végre elértem az ajtót.
Résnyire nyitva volt, de bent egy pult és egy lengőajtó állta az utam. A szülők itt
jelentették be és ki a gyermekeiket.
Eden a gyerektömeg közepén állt. A kicsik táncoltak és énekeltek. És az én
nőm… ő is énekelt és nevetett. De milyen felszabadultan! Milyen jóízűen!
Sugárzott belőle a báj és a jóság.
A pulthoz léptem, ahol kijelentettem Gage-et. Gyorsan kint akartam lenni!
Egy másodperccel később Eden már felém tartott.
Kézen fogva vezette oda a fiam. Alig ért hozzám, amikor kiengedte Gage-et a
kapun. Nem bántam, hogy nem beszélgettünk, hiszen a tekintete beszélt helyette
is, és olyasmiket mondott, amiket én nem tudtam, hogyan mondhatnék el neki.
Gage felé intettem a fejemmel, és odatátogtam Edennek, hogy a kocsiban
leszünk. Apró mosolyt láttam csak a szája sarkában, és már fordult is egy nő
felé, aki akkor lépett be mögöttem.
Távoztunk a szobából, és Gage azonnal ugrándozni kezdett. Folyt belőle a
szó, hogy mennyire jó volt a hittanóra, miközben a parkoló vége felé tartottunk
az autóhoz.
Besegítettem a gyerekülésbe, és megpusziltam a homlokát, amikor végre
megállt egy pillanatra, hogy levegőt vegyen. A hajába dugtam az orrom, és
belélegeztem az illatát.
Megszédültem.
A fiam! A fiam!
Az életem értelme.
Megpróbáltam emlékezni arra, amit az anyámtól kaptam.
Aztán amit Nathantől.
Hibát hibára halmoztam.
Nem sok mindentől féltem az életben.
De egy kivétel volt. Borzasztóan féltem, hogy ismét hibázom, és megint
elveszítek valakit, aki sokat jelent nekem.
Nem éltem volna túl.
Megkerültem az autót, és beültem a kormány mögé.
Előkaptam a telefonom, és kikapcsoltam a némítást. Azonnal pityegett, mert
üzenetem jött.

Jud: Hívj fel!

Azonnal megijedtem. Mintha tűz égetett volna, miközben a nevére

koppintottam, hogy visszahívjam. Csak egyet csörrent, és már fel is kapta.
– Hol a francban vagy?
– Templomban – suttogtam a fogaim között, miközben a visszapillantóban
Gage-re néztem. Egy könyvet olvasgatott.
– Most viccelsz? – kérdezte röhögve.
– El se kezdd, jó? Csak mondd, mit akarsz!
Éreztem, hogy habozik.
– Mi az? – követelőztem.
Jud felsóhajtott.
– Állítólag Juna L.A.-ben járt pár hónappal ezelőtt.
Azonnal elöntött a düh.
A rémület.
A rettegés.
Az aggodalom.
– Az a kibaszott kurva! – csúszott ki a számon.
– Ridge embere nem tudja, miért volt ott, vagy kivel találkozott, de az
ítéletesek a nevét suttogták. Ha tényleg ott volt…
Nem kellett befejeznie a mondatot. Mindketten tudtuk, mit akar ezzel
mondani.
Ha Juna ott volt, akkor megszegte az egyezségünket, amit azért kötöttünk,
hogy életben maradjunk. Azt ígérte, hogy soha nem fog visszatérni L.A.-be,
hiszen ő volt az egyetlen, aki tudta, hol vagyunk.
Ő hozott minket Redemption Hillsbe. Egy feltétele volt a pénz mellett: az,
hogy itt neveljem fel Gage-et. Állítólag itt nyaralt a családjával gyerekkorában,
és arról álmodozott, hogy majd itt alapít családot, és itt fog élni.
Belementem. Kiváló hely volt arra, hogy eltűnjön az ember.
– Mondd neki, hogy kellenek a részletek.
– Érti az ügy fontosságát. Toltam neki egy kis lóvét a munkához.
A pénztől mindig megered az emberek nyelve. Egy kis lóvéért cserébe a
titkokat is elárulják.
Mindig kíváncsi voltam, mikor jön el a nap, amikor Juna már nem éri be azzal
a pénzzel, amit tőlem kap, és megpróbál valahogy tőrbe csalni.
Gage-re néztem a visszapillantó tükörben. Az én drága, ártatlan kisfiam. Nem
ezt érdemelte! Anyára lett volna szüksége, olyanra, aki igazán szereti, nem pedig
eladja jó pénzért.
Micsoda elbaszott helyzet!
Felolvasott magának. Halkan maga elé mormolta a szavakat. Nem figyelt rá,
kivel beszélek.
– Köszönöm! – nyögtem ki.
– Nem kell megköszönnöd. Te is tudod. Egy család vagyunk. Ez a mi életünk.
– És én mindent megteszek, hogy megmaradjon.
– Tudom, tesó. Ahogyan én is. Számíthatsz rám!
Édes kis harcosom! Vigyázz a testvéreidre! Gondoskodj róluk! Szeresd őket!
Az édesanyám szavai visszacsengtek a fülemben. Mintha Jud is hallotta volna.
– Nyugi, Trent! Vigyázz magadra! Ugye tudod, nem egyedül kell
megoldanod?
Vonakodva felmordultam.
– Ezt igennek veszem. Hívlak, amint megtudtam valamit – mondta, majd
megszakította a hívást.
Ismét a fiamra néztem, majd tárcsáztam a számot, amit minden évben csak
egyszer szoktam felhívni. A számot, amitől mindannyiszor elöntött a gyűlölet, és
epe kúszott fel a torkomon.
Kicsörgött, majd az üzenetrögzítő válaszolt.
– Helló, itt Juna! Hagyj üzenetet!
Biztos vagyok benne, hogy porzott a fogsorom, úgy csikorogtak a fogaim,
miközben elmondtam a mondanivalóm.
– Remélem, jól meggondolod, mielőtt keresztbe tennél nekem, mert a
következményeknek biztos, hogy nem örülnél!
Majd’ megállt a szívem ijedtemben, amikor hirtelen kinyílt mellettem az ajtó,
és beült mellém Eden. Még idejében fordultam felé, hogy lássam az arcán az
aggodalmat.
– Hívj, ha megkaptad az üzenetem! – mondtam, majd befejeztem a hívást, és
letettem a mobilom.
– Ki volt az? – suttogta Eden remegő hangon.
– Senki, bébi, senki.
 29. FEJEZET

Eden

Emlékszel…?

Emlékszel, amikor anya megbetegedett?

Nagyon küzdött, szeretett volna még velünk maradni.
De én láttam, hogy fél. Úgy figyelt minket nap mint nap, mintha számára az
volna az utolsó. Emlékszel, egyszer azt ígérte, hogy ha már nem lesz velünk,
akkor is vigyázni fog ránk?
Emlékszel, mennyire fájt?
Emlékszel, ahogy apu megpróbált erős lenni? De hallottuk, hogy éjjelente sír,
a fájdalma áthatolt a falakon, egyenesen a szívünkig. Imádkozott, könyörgött,
hogy hadd cseréljen vele helyet, de anyu mégis napról napra gyengébb lett.
Emlékszel, milyen bátran viselkedtél? Hónapokon át ott ültél anya ágya
mellett, és fogtad a kezét. Történeteket suttogtál a fülébe, miközben ő már aludt,
és azokban a pillanatokban, amikor magánál volt, megígérted neki, hogy
vigyázni fogsz ránk. Éjjelente viszont Aaronra támaszkodtál. Azt hiszem, ekkor
szerettél bele, megszeretted azt a csendes békességet, amire mellette leltél.
Emlékszel, milyen irigy voltam rád?
Szenvedtél, Eden. Nagyon szenvedtél, de erős maradtál. Szerettél. Törődtél
velem. Kitártad a karod, és viselted a terhet még ilyen viharos időkben is.
Emlékszel, hogy én csak messziről figyeltelek? Közönyösen, elsodródva?
Valami jóra vágytam, valami jót akartam érezni, vagy ha lehet, inkább semmit
sem, mert azok között a falak között már nem találtam nyugalmat. Ott csak
fájdalmat, félelmet és veszteséget kaptam.
Emlékszel, amikor lefektettük anyát a földre? Olyan hideg volt aznap! A szél
keserűen és kegyetlenül sivított a fák között. Erősen fogtad a kezemet. Én soha
nem fogom elfelejteni, Eden. Úgy szorítottad a kezem, mintha engem is
próbálnál megmenteni.
A másik kezeddel apát fogtad. Mint egy rendíthetetlen erőd, úgy álltál kettőnk
között.
Te voltál a mi sziklánk, de én mégis magányos voltam, távol éreztem magam
tőletek.
Emlékszel, hogy elmenekültem? Hogy hátat fordítottam nektek? Hogy loptam?
Hogy hazudtam? Hogy még több fájdalmat okoztam?
Én emlékszem. Mindenre emlékszem. Bárcsak visszafordíthatnám az időt!
Harmony

Remegő kézzel hajtottam össze a levelet, majd a zsebembe dugtam. Trent

konyhájában álltam.
Viaskodtam magammal.
Harcoltam.
Meginogtam.
Képtelen voltam elfogadni, hogy mit mond, és mit akar.
Úgy éreztem, a feje tetejére állt a kis világom, amikor Jud hozott nekem egy
kötegnyi levelet, és egy újabb küldeményt találtam köztük a testvéremtől.
Egyrészt meg akartam találni, és jól megrázni, elmondani, hogy nem tudok
ennél már többet magamra venni. Csak menjen már! Hagyjon minket békén,
felejtsen el minket, ahogy annyi éven át tette. Elég gondom volt már így is.
Másrészt viszont… szerettem. Ugyan tönkretett engem, és tönkretette apát is,
de legszívesebben könyörögtem volna, hogy jöjjön haza. Hogy adja vissza a
pénzt, amit elvett, vagy legalább keressen rá módot, hogy visszafizethessük az
adósságot. Jöjjön vissza, és tegyen jóvá mindent!
– Miss Murphy! Miss Murphy! – futott felém Gage a boltív felől, kiszakítva a
merengésből. – Mit fogunk vacsorázni? Olyan nagyon-nagyon éhes vagyok, és
te vagy a legeslegjobb szakácsnő, még Logan bácsikámnál is jobban főzöl! De
nehogy eláruld neki! Titok, jó? Segíthetek?
Szeretettel néztem rá. Próbáltam kordában tartani az érzéseimet, formát adni
nekik.
– Hmmm… éhes vagy? Szerinted mit főzzünk?
– Bundás virslit? – nézett rám izgatottan.
Elnevettem magam, majd megsimogattam a fejét.
– De hát azt tegnap este ettünk. Csináljunk inkább valami mást, jó? Mit
szólnál brokkolis csirkéhez?
– Brokkoli? Blöeee! – fintorodott el.
– Nagyon egészséges.
– Már bevettem a vitaminom! Olyan egészséges vagyok, hogy csak na! –
mutatta felém a pici bicepszét.
 Felnevettem. Muszáj volt. Kis okostojás! De nagyon cuki okostojás, aki már
teljesen az ujja köré csavart.
Már egy hete náluk laktam, és ez az örömmel és aggodalommal vegyes hét
nap nagyon gyorsan eltelt. Minden reggel beültem a Trenttől kapott autóba, és
elindultam az iskolába, míg Trent a sajátjában követett. Magyarázkodnom kellett
Tessának, hogy az enyém lerobbant, szerelőnél van, és ezt kaptam csereautónak.
– Mázlista!
Fogalma sem volt.
Trent, mint mindig, kitette a fiát a szülői parkolóban, és messziről figyelt
engem. Még ilyen távolságból is megéreztem az energiáját.
Megpróbált rábeszélni, hogy vegyek ki egy hét szabadságot, ahogy ő is, de
meggyőztem, hogy muszáj dolgoznom. Nem hagyhattam magára az apámat,
ráadásul volt egy hatalmas adósságunk, amit ki kellett fizetnem.
Trent így a szemközti kávézóban töltötte a napot, onnan figyelt, őrködött, várt.
Amikor eljött az ideje, felvette Gage-et, majd követett engem hazáig.
Otthon.
Az ő otthona, de már mintha az enyém is lett volna.
Ahol együtt ettünk. Együtt nevettünk. Együtt aggódtunk.
Ahol szerettük egymást.
Lenéztem a kisfiúra.
Ez is az volt, nem? Ez az örömteli félelem, ami oly hevesen égett bennem.
Ahogy felragyogtam és megrázkódtam, valahányszor Trent hozzám ért.
Ahogy könnyebbé vált a szívem, valahányszor a karjába vett. Ahogy a lelkem
felujjongott, valahányszor átöleltem a fiát.
És pontosan ezt tettem most is.
Megöleltem a kicsit.
– Figyu! Kössünk üzletet, jó? Te eszel egy kis brokkolit, én pedig csinálok
mellé főtt kukoricát, na?
Elkerekedett a szeme. Teljesen izgalomba jött.
– Kezet rá! – mondta, majd komoly hangon folytatta: – Muszáj lesz kezet
ráznunk, nehogy trükközzél, mint a bácsikáim!
– Okos fiú!
– Nem véletlenül van annyi ötösöm, Miss Murphy! – jelentette ki magától
értetődően, én pedig ismét felnevettem, és alaposan megszorongattam. Ha
tehettem volna, nem engedtem volna el soha.
Kelletlenül leültettem a konyhasziget tetejére, majd kinyújtottam felé a
kezemet.
– Gage Michael Lawson, ez egy megszeghetetlen megállapodás! Ha kezet
rázunk, nem visszakozhatok.
 – Ígéred? – kérdezte komolyan, nagy szemet meresztve rám. Áradt belőle az
ártatlan őszinteség. – Tudod, az ígéretek nagyon fontosak, azokat nem lehet
megszegni! Soha!
Elszorult a torkom.
– Ígérem! És azt is megígérem, ha valaha megígérek neked valamit, Gage,
akkor azt mindig meg is fogom tartani.
Belecsapott a tenyerembe, és minden erejét belevetve megrázta a kezem.
– Akkor ebben megegyeztünk! Én pedig megígérem neked, hogy nagyon
foglak szeretni. Olyan nagyon, mint ez! – mondta, majd széttárta a karját,
amennyire csak tudta.
Ledöbbentem a szavaitól.
Mintha leforráztak volna.
Darabokra hullottam, de mégis teljességet éreztem.
És akkor én is kimondtam végre hangosan, bár csak suttogtam.
– Szeretlek, Gage. Nagyon-nagyon szeretlek. Ezt is megígérhetem!
És még ezernyi ígéretet akartam tenni abban a pillanatban, például, hogy
mindig szeretni fogom, hiszen ez volt az igazság. De azt is meg akartam ígérni,
hogy vele maradok örökre, hogy soha nem hagyom magára, hogy leszek az
anyukája, ha ő is akarja.
Ó, én bolond!
Én bolond!
Hallottam ugyanis a másik szobából átszűrődő motyogást. A sutyorgó
beszélgetést, ahogy Trent és a testvérei suttogtak egymással.
Fogalmam sem volt, hogyan tudnék áttörni azokon a falakon, amiket Trent
ebben az elmúlt egy hétben emelt közénk.
Úgy bánt velem, mint egy királynővel. Mint a szerelmével. Mintha az élete
volnék. Mintha bármikor a vonat elé ugrana értem, feláldozná magát, ha ezzel
engem biztonságban tudhatna.
De ugyanakkor hagyott sötétben tapogatózni. Kegyetlenül kínozták a félelmei
és a démonjai, mintha élve boncolták volna fel, de hallgatott, és ez bizony éket
vert közénk.
Ugyan megpróbálta eltitkolni előlem a beszélgetéseiket, halkan, suttogva
tárgyaltak, de én kihallottam a motyogásukból a félelmetes szavakat.
Megtorlással fenyegetőztek, és biztos voltam benne, nem a levegőbe
beszélnek.
Elszorult a gyomrom, felfordult, amikor eszembe jutott, hogy mit hallottam
meg véletlenül, amikor vasárnap a templom után beültem a kocsijába. Ahogy
Trent összerezzent, amikor észrevette, hogy ott vagyok, ahogy összeszorította a
száját, miközben azt hazudta, hogy nem beszélt senkivel, pedig én tisztán
hallottam.
És nem volt nehéz rájönnöm, hogy kihez beszélt.
Gage anyjához.
Megfenyegette.
Megremegtem, amikor eszembe jutott. Gyűlölet fortyogott bennem, ahogy a
kisfiú édes arcába néztem.
Hogy tud valaki ilyen gonosz lenni, és veszélybe sodorni a fiát? Hogy lehet
valaki ennyire önző? Ennyire kegyetlen?
A saját fiával?
Én is harcolni akartam! Meg akartam védeni!
De fogalmam sem volt, miképp tehetném, ha Trent hallgat. A fal, amit közénk
emelt, kizárt mindenből, ami fontos. Magától is ellökött, azt a részét tagadta meg
tőlem, amit lassan már érezni kezdtem. Éreztem, hogy bánatos, hogy feszült,
hogy aggódik, hogy azt gondolja, csak rosszat, sötétséget hoz az én ragyogó
életembe.
De az igazság az volt, hogy inkább lettem volna a sötétségben, és láttam volna
az ő valós énjét, minthogy az árnyékos részen bolyongjak magányosan.
– Gyere! Kezdjünk el főzni – mondtam, majd Gage hóna alá nyúltam,
körbeforgattam, végül letettem. Ő persze sikongatva nevetett, és a nevetése
betöltötte az üres szívemet.
Csapódott a bejárati ajtó, majd felbőgött Jud motorja.
Trent ballagott át hozzánk a konyhába. Csodásan nézett ki, mint mindig, és
merev volt, akár a szikla. Egyenesen odajött hozzám, és egy puszit nyomott a
homlokomra.
Lehunytam a szemem, és átadtam magam az érzésnek. És ő még azt gondolta,
hogy nem képes szeretetet adni.
 30. FEJEZET

Eden

Szorosabbra fontam a karomat Trent csípője körül, amikor lelassított, és

bekanyarodott a Feloldozás parkolójába. Igyekeztem nyugodt maradni, hiszen az
incidens óta nem jártam itt. Az éjszaka hatalmas takaróként borult fölénk,
elnyomta a kék neonfényeket, amelyek a böhöm téglaépület oldalán villogva jó
szórakozást és élvezetet ígértek.
Ismét telt ház volt a klubban, és minden eddiginél hosszabb sor kígyózott a
bejárat előtt. Egy menő zenekar lépett fel ma, akikről én még sosem hallottam.
Már hónapok óta készülődtek erre az eseményre, eladták az összes jegyet, így
extra biztonsági szolgálatot és plusz személyzetet kerítettek ma estére.
Trent le akarta mondani a bulit, főleg mivel a banda L.A.-ből jött.
Meggyőztem, hogy ne tegye. Ebből élt, ezt ő építette fel, és már két hét telt el az
eset óta, tehát ideje volt nekünk is folytatni az életünket, bár nyilván neki, aki
egész életében menekült, nem volt könnyű lépés.
Tudtam, hogy helyesen cselekszünk, mégis azon kaptam magam, hogy
nagyon erősen kapaszkodom belé. Olyan erősen fogtam, hogy éreztem, ahogy az
indulat ott vibrált a kemény, megfeszített izmaiban. Éreztem minden ívet,
minden vonalat, minden hangsúlyos formát. És éreztem benne a kegyetlenséget
is, amely a lelkét ilyen metszőre élezte.
Az aurája ma este kimondottan fenyegető volt. Sugárzott belőle a
szívtelenség, az ellenségesség. Kész volt lecsapni bármelyik pillanatban.
Az oldalsó bejárat felé gurultunk a hatalmas motorral, próbáltam
megakadályozni, hogy a szívem kiugorjon a helyéről. Borzasztóan féltem.
Képek villantak előttem, képek, amelyek nem eresztettek.
A vérbe írt szörnyű üzenet képei.
Trent hátrafelé tolatott, míg szépen beparkolt Milo és Kult járgánya közé.
Normális esetben a bejárat előtt parkolt volna le, de most nem akart kockáztatni.
Leállította a motort, és egy pillanat alatt megtelt a fülem a kiszűrődő basszus
és a duruzsoló hangok zajával.
 Trent a kezemre szorította a kezét.
Nyugtatni próbált. Nem tudtam, hogy engem vagy saját magát, de az biztos,
hogy azt ígérte, nem fogja hagyni, hogy bárki is bántson.
Én csak azt reméltem, hogy nem ő lesz az. Hogy nem ő fog bántani. Mert az
üresség bennem lassan átalakult, megváltozott, formát öltött, és úgy nézett ki,
mint ő.
Tudtam, hogy Trent Lawson után már nem leszek ugyanaz az ember. Arra
viszont nem számítottam, hogy belevési magát a lelkembe. Hogy ő lesz az én
szívverésem, és ő fog lüktetni az ereimben.
Leemelte magáról a kezemet, majd lesegített a motorról, aztán ő is leszállt, és
kiegyenesedett. Teljesen beárnyékolt a hatalmas termetével.
Vágtába kezdett a szívem.
Ez a férfi csupa ellentmondás volt.
Egy paradoxon.
Őrület.
Tetovált, félelmetes keze végtelenül gyengéden ért hozzám, miközben
kicsatolta a sisakomat. A koromfekete tekintete is szelíd volt, de közben mintha
a lelkemig látott volna. Lenyűgöző arcának határozott, metsző vonásai lágyan
csillantak a derengő fényben.
Összeszorult a hasam a vágytól, a mellem duzzadt az eltitkolhatatlan érzéstől.
– Maradj a közelemben! – mondta tömören.
– Már vagy százszor mondtad – próbáltam viccelődni.
– Akkor elmondom még százszor – morrant. – Egész este. Egész nap.
Örökkön örökké.
Szavai motyogássá halkultak, miközben a derekam köré fonta a karját, és
szorosan magához húzott. El akartam veszni abban, ami a szavai mögött rejlett.
Abban az ígéretben, amit nem tudott igazán megfogalmazni.
A vallomás ott táncolt az ajkamon.
Szeretlek.
Szeretlek.
De nem mondtam ki.
Bezárt és messzire futott volna.
Mindenféle mondvacsinált ürügyek mögé bújt volna, hogy miért nem lehetünk
együtt.
Lehajolt, és egy gyors csókot lehelt az ajkamra.
– Kis csábító vadmacskám!… Tönkre akarsz tenni?
A pólójába markoltam.
– Te teszel tönkre engem, Mr. Lawson.
Elmosolyodott, és felvonta az egyik szemöldökét.
 – Mr. Lawson?
– Végül is a főnököm vagy, nem?
Végigsimított a hátamon, majd belemarkolt a fenekembe. Az arcát az
arcomhoz szorította.
– Majd megmutatom, ki a főnök! – morogta a bőrömbe.
Elnevettem magam, miközben elöntött a vágy.
– Remélem is! – suttogtam vissza.
Morgott és nevetett.
– Ahogy mondtam… kis vadmacskám!
Elengedett, összefonta a kezünket, majd halvány mosollyal a szája sarkában
az oldalsó bejárathoz kísért. Milo állt ott, és már ki is tárta előttünk a masszív
vasajtót, bár szerintem Milón nehezebb lenne áttörni, mint magán az ajtón.
– Uram! – bólintott Trent felé. – Kisgalamb! – szólt oda nekem.
– Szia, Milo! – intettem oda.
– Mi újság ma este? – kérdezte Trent, a parkolót pásztázva.
– Őrületes, uram. A Riot Roses tagjai az öltözőben vannak, a roadosok
pakolnak. A klub kész őrültek háza. Csurig van, és várják a bulit.
– Az extra biztonságiak a helyükön vannak?
– Természetesen – válaszolta, rám nézve.
– Helyes!
– Semmi sem történhet – ígérte ő is.
Trent úgy megszorította a kezem, mintha ő mondta volna.
Beoldalogtunk a félhomályos folyosóra.
Azonnal elállt a lélegzetem attól, ahogy Trent rám nézett, ahogy a falhoz
nyomott.
– Legszívesebben most azonnal hazavinnélek! – motyogta, nekem préselve a
testét. Vadul vert a szíve.
Felemeltem a fejem, és a félelemmel teli szemébe néztem. Végighúztam a
körmeim a borostáján.
– Minden rendben lesz – mondtam.
Mélyen a szemébe néztem.
Mi is rendben leszünk? Mi ketten?
Megfogta a kezem, és a szájához emelte.
– Senki sem juthat a közeledbe.
Elszorult a torkom.
– Mondtam már neked, hogy nem vagyok gyenge, Trent. Csak tudnom
kellene, mivel állok szemben.
Ez volt a legnehezebb része az egésznek. Nem akarta elárulni.
– Rajta vagyok az ügyön.
 Mindig ez volt a válasz.
Bólintottam.
– Megyek, átöltözöm.
Habozott. Tudtam, hogy háború dúl a lelkében. Minden egyes döntése egy
csatát jelentett.
A mellkasához dőltem.
– Már megbeszéltük. Azért vagyok itt, hogy segítsek az apámnak. Ezért
jöttem ide eleve. Ezt muszáj tiszteletben tartanod.
Persze magamnak is hazudtam volna, ha tagadom, hogy az okok időközben
némileg változtak.
– Hadd intézzem el!
Megráztam a fejem.
– Nem, Trent. Nem azért vagyok itt, hogy te gondoskodj erről.
Azért vagyok itt, mert szeretem az apámat, és bármit megtennék, hogy segítsek
neki. És azért vagyok még itt, mert szeretlek, és melletted akarok állni. Segíteni,
támogatni akarlak, ahogyan te is engem.
Igen, az okok megváltoztak.
Tudta. Érezte? Értette?
Átható tekintettel bámult rám.
– Tudom, de akkor is szeretném.
Elmosolyodtam.
– Csodálatos ember vagy!
Felmordult, mintha nem hinné, amit mondok.
– Mr. Lawson! – szólalt meg az egyik kisegítő biztonságis a folyosó végén.
Arra fordultunk mindketten. – Elnézést a zavarásért, de szeretnék átfutni néhány
dolgon, mielőtt elkezdődik a műsor.
Trent odabólintott, majd ismét rám nézett. Lehajolt egy csókért, ami talán egy
kissé túlságosan is hevesre sikerült, tekintve, hogy nézőnk is volt, de akkor és ott
nem érdekelt.
Nem érdekelt, mert a szája játékosan mozgott, a nyelve az ajkamon táncolt,
miközben suttogott.
Elakadt tőle a lélegzetem.
De már teljes szívemből szerettem.
Nem maradt már semmi, amit adhattam volna neki.
Mindenestül az övé lettem.
Megharapta az alsó ajkam, majd hátrébb lépett.
Egész testében remegett.
– Légy óvatos! Valaki majd folyamatosan vigyáz rád, jó?
– Minden rendben lesz!
 Bólintott, én meg ellöktem magam a faltól, és az öltöző felé indultam. Leann
volt csak bent, pont betette a táskáját az egyik szekrénybe. Felsikoltott, amikor
meglátott, becsapta a szekrényajtót, és felém futott.
– Ó, istenem, hát visszajöttél! – ugrott a nyakamba, majd megszorongatott. –
Annyira aggódtam miattad!
Viszonoztam az ölelését. Nagyon kedves volt velem mindig.
– Mondtam, hogy rendbe jövök.
Hátrébb lépett, és alaposan szemügyre vett.
– És tényleg jól vagy? Azért durva volt!
Nyeltem egyet, hogy eltüntessem a torkomon felfelé kúszó félelmet. Elegem
volt már belőle. Felül akartam kerekedni a rettegésemen. Magam mögött
akartam hagyni az aggodalmakat, hogy végre önmagunk lehessünk. De ameddig
ez az ügy nem zárult le, esélyem sem volt ledönteni azt a hatalmas falat, amit
Trent körém emelt. Esélyem sem volt elérni őt, ha ő éppen azon dolgozik, hogy
mindenkit távol tartson tőlem és a fiától.
A mi biztonságunk vált a legfontosabbá. De meg akartam vele értetni, hogy
számomra az ő biztonsága pont ugyanilyen fontos.
– Ijesztő volt, és még mindig nem tudom, miért és ki tette, de tényleg rendben
vagyok. Minden oké.
Sőt, több mint oké.
És Leann látta is rajtam. Elmosolyodott.
– Néha a traumák segítenek nekünk a legjobban, nem? Elsöprik az útból a
felesleges kérdéseket, és feltárják az alattuk rejtőző igazságot.
Az ajkamba haraptam, pont oda, ahol az imént még Trent fogai voltak.
– Nos, kérdés az még van, rengeteg.
Megrázta a fejét.
– Szerintem az egyetlen fontos válasz az, ami az arcodra van írva… Olyan…
boldognak nézel ki, Eden! – állapította meg szinte lenyűgözve. – Teljesen más
vagy, mint amikor először láttalak – lelkendezett, majd hirtelen savanyúvá vált
az ábrázata. – Ami nem is biztos, hogy most jól jön… Láttad a mai bandát? –
tört ki belőle a rajongó. – Nem mondom, inkább a countryzenét szeretem, mint a
rockot, de ha kell, gondolkodás nélkül átnyergelek, ha ezt kapom cserébe. Az
énekesük, azt hiszem, Royce a neve, összeházasodott azzal a
countryénekesnővel, akit évek óta hallgatok, na de a többiek… nagyon úgy
néznek ki, mint akik egy kis szórakozásra vágynak! – csacsogta, és még a
csípőjét is megriszálta.
Azonnal kitört belőlem a nevetés.
– Hát, akkor jó szórakozást!
– Ó, tervezem! – nézett a tükörbe, majd felkent egy kis rúzst. – Kívánj nekem
szerencsét!
Elindult az ajtó felé, de aztán megállt, és felém fordult.
– Elég régóta dolgozom itt, Eden – mondta elhalkulva –, és ugyan nem
ismerlek annyira, de évekig egy félelmetes, ijesztő főnököm volt, akin
egyszerűen nem tudtam eligazodni. Most megláttam benne a fényt, ami eddig
nem volt ott. Tudom, hogy ez neked köszönhető.
Elszorult a torkom.
– Remélem, hogy így van, Leann. Köszönöm!
Kedvesen mosolygott, majd eltűnt a folyosón.
Gyorsan belebújtam az egyenruhámba. Istenem, mennyire más volt, mint azok
a ruhák, amik a szekrényemben lógtak! Ez a rövid bőrnadrág és ez a magas
sarkú, combig érő csizma! Mégis, valahogy önbizalmat adott. Olyan
magabiztosnak éreztem magam benne, mint még soha.
Vagy lehet, hogy Trent segített más fényben látni magam? Felszínre került egy
olyan részem, ami eddig mindig rejtve volt? Kiszabadított?
Amikor elkészültem, átverekedtem magam a tömegen, és a bárba mentem.
Köszöntem egypár embernek, és igyekeztem válaszolgatni egy-két kérdésre.
De hogyan, ha én sem tudtam semmit?
Végül nekiálltam dolgozni.
Rájöttem, hogy a legtöbben azt gondolták, nem fogok a történtek után ismét
munkába állni. Nem tudtam nem észrevenni a tekintetüket, ahogy kérdőn rám
bámultak, amikor elkezdtem felvenni a rendeléseket.
Tényleg rendben van? Megőrült, hogy visszajött? Ő volt a célpont, vagy csak
véletlen volt? A nyomában van valaki?
Más tekintetek ugyanakkor mással voltak tele.
Nézd csak! Azt dugja a főnök!
És tulajdonképpen ezt csináltuk, igen. Trent nem tudta levenni rólam a
mancsát, valahányszor elmentem mellette. De nem bántam. Egyáltalán. Sőt,
tulajdonképpen még tetszett is, hogy mindenki előtt kimutatta az érzéseit.
Hogy végigsimított a combomon.
Hogy libabőrös lettem az érintésétől.
Hogy lopva megcsókolt.
A forró lehelete a tarkómon…
Nem szégyelltem. Nem szégyelltem, hogy együtt vagyunk. Az emberek azt
gondolnak, amit akarnak, igazán az számít, ami itt bent van. Hogy ki vagyok én
valójában, és kik fontosak nekem.
De azt is pontosan éreztem, ahogy Trentet és a sötét auráját figyeltem,
miközben a tömegben jött-ment, hogy többre vágyom a lopott csókoknál és a
titkos simogatásoknál.
 Mindent akartam.
Mindent, mindörökre.
Átrendezték az alsó szintet. Az asztalokat és az alacsonyabb kanapékat
kivitték, így hatalmas területet nyitottak meg a színpad előtt. Emberek tolongtak
és lökdösődtek, próbáltak közelebb férkőzni a színpadhoz, míg mások
megelégedtek azzal, hogy a falmenti bokszok egyikébe beülhettek.
Ma este az emeleten dolgoztam, ahol egy második bár és a billiárdasztalok
kaptak helyet, bár itt is tömeg volt, a karzatnál tömörültek össze, ahonnan jó
kilátás nyílt a színpadra.
Trent úgy gondolta, az emeleten nagyobb biztonságban leszek, én pedig nem
láttam értelmét vitatkozni. Minek idegesíteném még jobban, amikor már így is
minden sejtje pattanásig feszült?
Épp egy tálca sört vittem három fazonnak a karzathoz, amikor hirtelen
felvillantak, majd kialudtak a fények. Sikongatni és rikoltozni kezdett a
közönség, úgy visszhangzott a klub, akár egy barlang.
Lábdübörgés és füttyögés vibrált körülöttünk. Minden elsötétedett, csak az
energia feszült továbbra is a levegőben. Aztán elszabadult. Széthasadt, amikor a
villódzó fények a sötétbe hasítottak, és villogva a színpadra csaptak, mire a
színpad előtti tömeg felzúgott.
A banda nyilvánvalóan igyekezett hű maradni a nevéhez.
Egy irdatlan hangos, lármás dallal kezdtek. Lendületes, zúzós ritmussal vágtak
neki. Az énekes hangja nyers és durva volt, de közben nagyon sima és selymes.
Siettem, hogy ne maradjak le a rendelésekkel, amelyek hirtelen nagyon
megsokasodtak. Az énekes fel-le rohangált a színpadon, kiüvöltötte a lelkét is, a
szívét pedig a színpad előtt tolongók lába elé vetette.
És igen, Leann igazat beszélt – agresszívan csodálatos férfiak uralták a
színpadot. Mindegyikük igéző jelenség volt a maga módján. De egyikük sem
volt az én pasimhoz fogható.
Magamon éreztem a tekintete súlyát, amikor a lépcsőn felfelé jött. Hirtelen
nehezebben vettem a levegőt, hevesebben dobogott a szívem, és a pulzusom is
felgyorsult, ahogy igyekeztem lépést tartani a rendelések rohamával. Nagyon
húzós, vad éjszaka volt, bizonyos szempontból még sosem volt ilyen, és nem is
számítottam ilyesmire.
De Trent talán igen. Talán ezért is volt ennyire feszült. Talán ezért is akarta
lemondani az egész estét, mert a kezek, a nyelvek ezen az estén szabadabbak
voltak, mint valaha.
Teljesen elmosódott az emberek arca, ahogy összevissza lökdöstek, taszigáltak
és ütögettek.
Még jó, hogy műanyag poharakban szolgáltunk ma fel, hiszen a fele a földön
végezte.
Mosolyt erőltettem az arcomra, elvettem a pénzt, és igyekeztem figyelmen
kívül hagyni a beszólásokat, a tapizásokat és a nyomulásokat. És talán az
ijedtség is ott volt még, csak nem akartam róla tudomást venni, elnyomtam
magamban. Őszintén szólva, nem voltam hajlandó a félelmemmel foglalkozni,
egyszerűen csak magamra erőltettem a bátor arcomat.
De természetesen nem tudtam nem tudomást venni arról, ahogy szorongtam,
ahogy bugyborékolt és zúgott bennem az idegesség, és ahogy haladt előre az idő,
egyre rosszabb lett. Egész idő alatt azon agyaltam, milyen erős akarok lenni, és
nem volt-e hülyeség tőlem idejönni.
Nem volt-e orbitális hiba?
Mi van, ha bolond módon nehéz helyzetbe hozom magunkat?
Másfél órával később már teljesen kimerültnek éreztem magam.
Elgyötörtnek.
Mintha bármikor robbanhatnék.
És végül így is lett.
Teljesen túlreagáltam, amikor egy csávó, akinek talán nem is volt más
választása, megragadta a csuklómat, miközben elmentem mellette.
Felmordultam, és kirántottam a kezem a szorításból. A tálcám a földön csattant.
– Hű! Nyugi! Csak egy sört akartam kérni! – nyögte döbbenten.
De Trent reakciója volt az, ami mindenkit meglepett. Bár talán nekem
pontosan tudnom kellett volna, hogy ezt fogja tenni.
Éreztem, az elmúlt két hétben pontosan éreztem, hogy mi megy végbe benne.
Fortyogott benne az indulat, méghozzá robbanásra készen.
Mintha benzint öntöttek volna a parázsra.
Ugyanis megragadta a szerencsétlen csávót, és ráhajította a billiárdasztalra, de
olyan gyorsan és olyan hirtelen, hogy azonnal kettévált a tömeg. Elmenekültek
Trent útjából.
Úgy jött, mint egy fantom, szinte a semmiből termett ott, és azonnal elsült az
ökle.
Kitört belőle a sötét agresszió.
A perzselő bosszú.
Újra és újra a férfi arcán csattant az ökle, akinek vér ömlött az orrából.
De mintha ettől még jobban beindult volna.
Mintha minden fenyegetést megszüntethetne azáltal, hogy laposra veri azt, aki
véletlenül hozzám ért.
Odafutottam. Próbáltam lefogni.
– Trent! Hagyd abba! Nem bántott. Nem bántott! Nem ő az!
Kiáltoztak körülöttünk, néhányan megpróbáltak közbeavatkozni, én meg
próbáltam áttörni a gyűlöleten, ami körüllengte Trentet.
– Trent! – markoltam a vállába, és megragadtam a karját. – Figyelj rám!
Hagyd abba! Ne bántsd! Nem tett semmit!
De Trent csak tovább ütötte.
Könyörögtem, de nem jutott el az agyáig.
Teljesen magánkívül volt, semmit sem érzékelt, csak a haragot, ami benne
bugyogott.
Végre odajött Kult, átverekedte magát az embereken. Láthatóan felbőszült,
amikor meglátta, mi folyik.
– Segíts! Állítsd le! – kértem, miközben még mindig próbáltam lerángatni
Trentet a fiatal férfiról.
De Trent talán észre sem vett engem, úgy éreztem. Nem látott, és nem is
érzett.
Teljesen maga alá temette az indulat.
Kiszabadultak a démonjai, és visítva, üvöltve, a karmukat meresztve pusztítást
követeltek.
Kult lerántotta Trentet a csávóról.
Trent küzdött, hadonászott, Kultnak meggyűlt vele a baja, hogy visszafogja a
főnökét.
– Nyugodj le, baszd meg! Nyugodj le!
– Úristen! – nyögtem fel, amikor megláttam a srácot az asztalon. Csupa vér
volt az arca. Hol az eszméleténél volt, hol nem. Alig látott.
Trent pedig még mindig őrjöngött.
Kegyetlen tekintete csordultig telt gyűlölettel, bánattal, olyan sötétséggel,
hogy nem is láttam a mögötte meghúzódó fájdalmat.
Az egyik fenti bártender, Jason, hívta a mentősöket, míg Kult elrángatta onnan
Trentet.
Odasiettem a szerencsétlen férfihoz. A felesége segített neki felülni.
– Nagyon sajnálom! – nyögtem. – Már úton van a mentő. Nagyon-nagyon
sajnálom!
Az együttes közben tovább zenélt a földszinten, ott észre sem vették, mi
történt itt fent.
Trent figyelmeztetett. Tudta, hogy ki fog törni belőle ez a romboló erő. Nem
bírta tovább.
Milo bukkant fel hirtelen. Átverekedte magát a bámészkodókon, akik
érdekesebbnek találták a történteket, mint a koncertet, bár a zöme észre sem
vette.
– Vigyük le! – mondta Milo, majd felemelte a fiatalember fejét az állánál
fogva. – Kárpótolni fogjuk a kellemetlenségért, bár a szabályzat szerint tilos
hozzányúlni a felszolgálókhoz. A biztonsági emberünk azt hitte, veszélyben van
a lány.
Na persze.
Szépen becsomagolt fenyegetés és egy kis kenőpénz, hogy ne hívják a
zsarukat.
A hátsó, személyzeti lifttel mentünk le. Milo hátrakísérte a férfit az
öltözőkhöz, és leültette. Egy perccel később megérkeztek a mentősök is.
Gyorsan leápolták a sebeit, melyekről kiderült, hogy sokkal rosszabbak is
lehettek volna, így azt feltételeztem, hogy Kult gyorsabban avatkozott közbe,
mint ahogy én azt érzékeltem.
Véres volt az orra, és volt egy-két vágás és sérülés az arcán, de semmi
komoly. Nem szenvedett maradandó károsodást.
Hála istennek!
Miközben ott tébláboltam, eluralkodott rajtam a rettegés. Az a valami, amiről
Trent azt mondta, hogy ott tombol benne mélyen, most valóban kiszabadult.
Miután a férfi és a felesége hazament, Milo megszorította a karomat, és
kisétált. Óvatosan utánaindultam, végig a folyosón, és bementem Trent
irodájába. Kinyitottam az elsötétített szoba ajtaját, és beléptem. Csak egy
kislámpa égett az íróasztal sarkán.
Jud ott térdelt Trent előtt, aki egy karosszékben ült a sarokban. Előrehajolt, a
tenyerébe temette az arcát. Az ökle még véres volt.
Jud felém fordult, és amikor látta, hogy én vagyok az, lassan feltápászkodott.
Nyugtalan voltam. Mintha a vihar bármelyik pillanatban ismét kitörhetne.
Jud felém indult, hatalmas bakancsa nehezen dörrent a fapadlón. Megállt
előttem, és megszorította a kezemet. Közel hajolt, és nagyon halkan mormolt,
hogy csak én halljam.
Ugyanazt mondta, amit hetekkel ezelőtt.
– Trent olyasvalakit érdemel, aki tudja, milyen valójában, és nem csak azt
látja, hogy mit csinált.
Röviden, remegve bólintottam.
Felém biccentett a hatalmas szakállával, majd kioldalgott mellettem, és
becsukta maga mögött az ajtót.
Ahogy egyedül maradtunk, azonnal lecsapott rám Trent energiája. Mint a
futótűz. Tele gyűlölettel és haraggal.
Felemelte a tekintetét.
Saját magától undorodott.
Mégis lazán hátradőlt, a karját a feje mögé tette, és kérlelhetetlenül rám nézett.
– Most már érted, Eden? – kérdezte kihívón. – Látod végre, milyen vagyok?
– Eddig is tudtam – suttogtam.
 Felhorkant, majd talpra ugrott.
– És mégis mit látsz, Eden?
Amikor legutóbb kérdezte ugyanezt, magamra hagyott.
Végigkúszott a félelem a gerincemen, hirtelen hideg veríték borította a
testemet.
Nem azért, mert féltem. Tőle nem. Attól a hatalomtól féltem, ami a kezében
volt.
Felemeltem a fejem, és egyenesen a jeges tekintetébe néztem.
– Egy férfit látok, aki úgy tud megérinteni, ahogy senki más. Egy férfit látok,
akiben olyan tűz ég, hogy lehet, én is elégek benne. Gyűlöletet látok, ami
nagyon mélyen gyökerezik, az ereidben forrong, és én mégis szeretném
belemártani az ujjam.
Felmordult.
Szinte csapkodni látszott a szányaival a torkára tetovált bagoly, ahogy
felindultan nyelt egyet. Úgy jött felém, mintha portyázna.
– Nézz rám, Eden! – parancsolta, majd megragadta a kezem, és az arcához
szorította.
Fellobbant a láng.
A forróság végigfutott a karomon.
Beleégett a bőrömbe.
Megjelölt.
– Nézz rám, rendesen nézz meg, és lásd, ki vagyok! Egy szörnyeteg!
Megremegtem.
A szívem, a lelkem és a kezem is remegett.
Megráztam a fejem, és lenyeltem a torkomban nőtt gombócot.
– Nem, Trent. Én a szívemet látom. A jövőmet. Az életemet.
Elsápadt a szavaim hallatán, majd hátratántorodott, mintha megcsúszott volna.
– De azt a férfit is látom, aki megpróbálja tönkretenni, ami kettőnk között van.
Komoran megrázta a fejét.
– Nem! Már akkor romokban hevert az egész, amikor még el sem kezdődött.
– Nem igaz.
– De mindaz, amit tettem…
– Hagyd már abba! Tudom! Mindent tudok! És nem érdekel! Csak a most
érdekel, a jelen, ez a pillanat, és ebben a pillanatban éppen azt az embert látom
magam előtt, akit szeretek. Szeretlek, Trent! – A szívemre szorítottam a kezem. –
Beléd szerettem. Olyan nagyon szeretlek, hogy nem is tudtam, hogy lehet így
szeretni. Úgy szeretlek, hogy elképzelni sem tudtam, hogy képes lennék ilyen
érzéseket táplálni valaki iránt. És most itt állok, és esedezem, hogy szeress te is
engem, mert nem tudom, hogyan élhetnék nélküled.
 Szégyen villant a szemében, bár láttam valami mást is mögötte. Próbált
felszínre törni, de a harag elfoglalta a helyét.
– Mondtam, hogy ez lehetetlen. Nincs mit adnom neked. Egyetlen értelme van
az életemnek, egyetlenegy, és te összezavartál, szem elől vesztettem a célomat –
mondta, a mellkasát döngetve az öklével. – Szem elől veszítettem az egyetlen
célomat, amiért érdemes élnem és harcolnom. Miattad figyelmetlenné váltam,
hanyaggá, és ezt nem engedhetem meg magamnak, ha a fiamról van szó! –
morogta, a fogait csikorgatva.
De az is lehet, hogy csak a szívem miatt hallottam úgy.
A szívem miatt, ami darabokra tört.
Megsemmisült.
Megmondta, hogy így lesz.
Mereven bólintottam, és erősen pislogtam a feltörő könnyektől. Nem akartam
sírni. Előtte nem. De remegett a szám, megvonaglott.
Hátrébb léptem.
– Megértettem – mondtam, majd megfordultam, és az ajtó felé indultam.
– Eden! – kiáltott utánam Trent, de nem álltam meg.
Kilöktem az ajtót, végigrohantam a folyosón, és nem vettem tudomást a
zajokról, amiket a hátam mögött hallottam.
Ismét felülkerekedett benne a düh.
Sötét, veszélyes ördög, aki ellopta a szívemet, és szinte ugyanazzal a
mozdulattal porrá is zúzta.
Nem bajlódtam az átöltözéssel, csak megfogtam a táskám, és az oldalsó ajtó
felé siettem, ahol Milo állt őrt.
Együttérzés terült szét az arcán, amikor meglátta, milyen állapotban vagyok.
Felkiáltottam dühömben, amikor rájöttem, hogy még kocsim sincs.
Az egész életemet adtam ennek a férfinak, akinek én nem is kellek.
Aki úgy gondolta, hogy csak teher vagyok neki.
Aki olyan magas falat emelt közénk, hogy már maga sem látott át rajta, és
nem vette észre, milyen jók lehetnénk mi ketten.
Előkaptam a telefonom, és megkerestem a taxirendelő applikációt. Áldottam
az eszem, hogy valamikor letöltöttem. Szerencsére volt is egy autó a közelben.
Amint megérkezett, be is ugrottam a hátsó ülésre, és próbáltam legalább addig
tartani magam, amíg haza nem érek.
Egy perccel később egy fényszóró jelent meg az autó mögött.
De az energiát nem éreztem.
Nem éledt fel bennem a vágy.
Elfojtottam a sírást, de a könnyeim kibuggyantak, amikor elfogadtam, hogy
mit is jelentek Trentnek valójában.
 Elengedett, de utánam küldte a testvérét.
Mintha csak egy elintéznivaló lennék a sokból.
Tíz perccel később megálltunk a házam előtt, remegve kiszálltam.
Elkapott a bánat.
Majd’ szétszakadt tőle a bensőm.
Úgy éreztem, elvérzek belül.
Amikor a kocsi elment, közelebb jött a fényszóróhoz tartozó motor, ami
hazáig követett.
Jud meg sem állt, csak lelassított. Bánatosan nézett rám, mintha azt kívánná,
bárcsak meg tudna változtatni mindent. Mintha ő akart volna tőlem bocsánatot
kérni.
Megráztam a fejem.
– Megmondhatod Trentnek, hogy nem kell miattam tovább aggódnia. És
neked sem kell tovább rám pazarolnod az időd.
– Eden – mondta mélységes szomorúsággal a hangjában.
– Ne keress helyette kifogásokat, kérlek. Csak menj!
Aggodalom ült ki az arcára, én viszont megfordultam, és elbotladoztam az
ajtóig. Mintha minden ott kísértett volna körülöttem, amiket Trent mondott.
A vágya.
A zavarodottsága.
Hogy soha nem fog magamra hagyni.
Hogy az övé vagyok…
Az övé.
Övé.
Övé.
Hányszor mondta!
És hányszor éreztem!
Még akkor is éreztem, amikor Trent nem is volt tudatában.
És talán ez volt a legrosszabb az egészben.
Szeretett, de nem akart róla tudomást venni.
Beletúrtam a táskámba, a kulcsomat keresve. Kivettem, de kicsúszott a
remegő kezemből.
Szipogva felvettem, és már potyogtak a könnyeim, és sírtam, mire végre
sikerült kinyitnom az ajtót.
Beléptem az üres házba. Magány üvöltött felém minden sarokból.
Rideg és kopár magány.
Már nem éreztem menedéknek, már nem olyan volt, mint azelőtt. Most már
arra emlékeztetett, hogy milyen volt őnélküle az élet.
Hagytam, hogy lecsússzon a vállamról a táska, a földre ejtettem.
Végigmentem a folyosón, majd felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen a lámpát.
Alig láttam valamit a könnyeimtől, teljesen elhomályosították a látásom.
A komódomhoz léptem, és kivettem egy pizsamát. Elsírtam magam, amikor
az ujjaim hozzáértek Aaron fotójának fémkeretéhez, amit a fiók aljába rejtettem.
Nem azért tettem oda, mert el akartam őt felejteni, hanem mert nehéz volt rá
emlékezni olyan érzések mellett, amiket Trent váltott ki belőlem.
Mintha arcon csaptak volna.
Micsoda tiszteletlenség!
Mindig tisztelni fogom azt a kedves embert, aki ő volt.
A testvéremnek igaza volt. Aaron olyan volt, mint egy biztonsági háló. Egy
váll, amin sírni lehetett. Ő mindig meghallgatott. Elgondolkodtam, vajon én is ez
voltam-e neki.
Kicipzáraztam a hosszú szárú csizmát, és lerúgtam a lábamról. Aztán kibújtam
a bőr rövidnadrágból és a trikóból, és gyorsan magamra kaptam a pamutnadrágot
és a pólót.
A komód tetejére támaszkodtam, és próbáltam mélyeket lélegezni. Próbáltam
gátat szabni a könnyeimnek, amelyek látszólag nem akartak elapadni. Próbáltam
emlékeztetni magam, hogy Trent megérte a kockázatot.
Újraindította a szívemet.
Megmutatta, hogy képes vagyok érezni.
Megmutatta, hogy képes vagyok vágyakozni, lángolni és szeretni.
De ugyanakkor annyira elviselhetetlen volt a fájdalom, hogy alig kaptam
levegőt a súlya alatt. Nem volt tovább erőm állni, lerogytam az ágy szélére.
Gyenge voltam.
Kimerültem és összetörtem.
Lekapcsoltam a kislámpát, és összegömbölyödtem.
Hagytam, hogy szétáradjon bennem a fájdalom.
A reményeim.
A félelmeim.
Fogalmam sincs, meddig feküdtem ott, sodródva a fájdalomban. Nem
aludtam, de mintha éber álomban lettem volna. Mintha lebegtem volna a
valóságban, amiről nem akartam tudomást venni.
Csak még jobban összezavarodtam, amikor valaki csengetett.
Felültem. Még mindig könnyes volt az arcom, ahogy a sötétben az ajtó felé
néztem.
Leszálltam az ágyról, és a nappaliba mentem.
A falba kellett kapaszkodnom, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom.
Forgott körülöttem a világ. Zihálva vettem a levegőt, és majd’ szétvetette a
mellkasom a fájdalom.
 Kikukucskáltam a bejárati ajtón.
Majd’ kiugrott a szívem a helyéről.
Ott volt az a sötét erő.
Félelmetes volt, megrázó, de mégis olyan jó érzés volt.
A karjában tartotta az alvó kisfiát. Gage Trent nyakába fúrta az arcát, Trent
pedig úgy fogta, mint egy törékeny kincset.
Azonnal kinyitottam az ajtót.
Aztán lefagytam.
Ledermedtem attól, ami felém áradt.
Alig kaptam levegőt.
A fölbe gyökerezett a lábam.
A haragnak és a dühnek ugyanis már nyoma sem volt. Trent csak állt, és
engem bámult.
A szíve éppúgy darabokban hevert, mint az enyém.
Tétován nyelt egyet, és szorosabbra fonta a karját a fia körül.
– Mindent tönkretettél, Eden Murphy!
Forró könnyek csorogtak le az arcomon.
– Mindent, amiről azt hittem, hogy tudom, ismerem.
– Trent…
Megrázta a fejét.
– Nézz rám, Eden!
Ezúttal megadta magát.
Elszorult a torkom.
– Nézz rám, Eden! Szerinted van rá esély, hogy ne szeresselek? El tudod
képzelni, hogy ne legyek oda érted? Kibaszottul rémisztő érzés! Kurvára félek,
hogy ismét elveszítek valakit, akit szeretek. Kurvára félek, hogy cserben
hagylak! És ugyan harcolhatnék ez ellen az érzés ellen az örökkévalóságig, de
végül mégiscsak itt állnék előtted, és könyörögnék, hogy szeress te is engem –
mondta mélységes szomorúsággal a hangjában.
Ez volt az ő vallomása.
Ezért esedeztem neki.
– Trent – suttogtam a nevét.
– Ami ma este történt… Amiatt kattantam be, amit irántad érzek. Mert nem
veszíthetlek el! Szeretlek! Te azt mondtad, hogy újjáélesztettem a szíved, de,
Eden, én neked köszönhetem, hogy az enyém életemben először egyáltalán
megdobbant.
 31. FEJEZET

Trent

Eden.
Kurvára gyönyörű, drága, édes Eden.
A sok szar után, amit este műveltem, kitárta előttem az ajtót. Miután teljesen
kiakadtam a rettegéstől, mert ahelyett, hogy szembenéztem volna az igazsággal,
inkább őrá zúdítottam mindent.
Mintha bármiért is ő lenne a felelős.
Megbocsátás… valami, amiben sosem hittem igazán, de most először kezdtem
érteni, mit jelent.
Mintha a vallomásom eltörölhette volna mindazt, amit csináltam és mondtam.
Mintha a tekintetétől és az érintésétől ismét épnek, egésznek érezhetném magam.
Bolond volnék?
Igen.
De ez volt az igazság.
Szerettem, kurvára szerettem ezt a nőt, és nem tudtam, hogyan élhetnék
nélküle.
Megfordult, és beljebb lépett.
Életem értelme.
Követtem a rövidke folyosón, mint ahogyan nem is olyan rég már egyszer
tettem, bár ezúttal egy jobbra nyíló ajtót nyitott ki. Egy kisebb háló volt mögötte,
egy kicsi ággyal a sarokban. Odament, és felemelte a virágmintás ágyterítőt.
Csendben odaléptem, és lefektettem a fiamat. Eden remegve lehajolt, és
betakargatta, majd letérdelt, és a gyerek hajába temette az arcát. Mélyen
belélegezte Gage illatát.
Mintha karóba húztak volna.
Szíven döfött a látvány.
Teljesen ledöbbentem.
Eden… a fiamat is szereti!
Felállt, az arcát könnyek áztatták. De most más volt.
 Ezúttal nem a fájdalom, hanem a remény miatt.
A hit és a szeretet miatt.
Olyasmi miatt, amit meg sem érdemeltem, és még bolond módon el is
utasítottam.
A lelkembe talált.
Az elevenembe.
A szemembe nézett, ahogy elment mellettem, át a másik szobába, ahol először
érintettem meg életemben.
Ahol egy pillanat alatt megértettem, hogy az enyém lehetne.
Azt is meg kellett volna értenem, hogy ő is elvesz majd belőlem, hiszen
elnyerte a szívemet.
Hátrébb lépett, be a homályos árnyékba, felkínálva a lehetőséget, hogy
kövessem.
Álltam az ajtóban, zihálva lélegeztem. Elfogyott az erőm.
– Tizennégy voltam, amikor az anyámat a szemem láttára lelőtték – bukott ki
belőlem, mintha vallomást tennék. Talán az is volt.
Láttam és éreztem is, ahogy az egész testén, minden sejtjében eluralkodik a
fájdalom.
– Ó, Trent! Annyira sajnálom!
Elszorult a torkom.
Égett, remegett.
Próbáltam lenyelni a feltörő sírást.
Eltemetni.
De már nem bírtam tovább rejtegetni.
– Vigyáznom kellett volna rá, Eden! Vigyáznom kellett volna rá, megvédenem
őt is, és a testvéreimet is, mert nem volt senki más, aki megtette volna. Mégis a
karomban halt meg, de előtte megígértette velem, hogy vigyázok a fiúkra. Hogy
gondoskodom róluk. Tíz évvel később meghalt az ikertestvérem… pont
ugyanúgy! Lelőtték, és a karomban halt meg, mert nem volt elég erőm
megvédeni őt.
Könnyek égették a szemem, de kipréseltem magamból a szavakat.
– Cserben hagytam anyut, és cserben hagytam a testvéremet is… Cserben
hagytam azokat, akiket a legjobban szerettem. És ha téged is, és a fiamat is
cserben hagynám… akkor végem lenne…
– Trent…
Közelebb léptem hozzá, félbeszakítottam.
– Csak egyetlen értelme volt az életemnek az elmúlt években, Eden.
Egyetlenegy. A fiam. És te… te is a részévé váltál ennek az egésznek, és már
értem, megértettem, hogy nem kell választanom, nem kell kettészakadnom, mert
te és Gage, ti lehettek az én családom. A családom, amiről azt hittem, hogy
nekem sosem lesz.
Eden eltátotta a száját, felnyögött, miközben egyre nagyobb cseppekben
hullottak a könnyei.
– Mindent meg akarok neked adni! – suttogtam. – Mindent, amit
megérdemelsz az életben! Jól akarom csinálni!
– Nekem csak rád van szükségem – felelte reszketve.
– Mondd, hogy az enyém vagy! Mondd, hogy a miénk vagy, mondd, hogy
velem együtt te is szeretni és óvni fogod a fiamat!
Megvillant a lelke, éreztem a levegőben, mintha felém csapott volna.
– Szeretem őt, Trent. Teljes szívemből szeretem. Szeretem, pedig azt hittem,
sosem leszek képes szeretni senkit. De téged is szeretlek.
Végre kiszakadtam a dermedtségből.
Odaléptem hozzá, és birtokba vettem a száját.
Átöleltem édes testét, és az ágyra döntöttem.
Fél másodperc alatt lekaptam róla azt a szolid pizsamáját.
Gyönyörű, szexi nő!
Annyira szép volt, és hogy ragyogott!
Mint a fény a legsötétebb éjszakában.
Teljesen meztelen volt, amikor lecsúsztam az ágyról. Reszketett, és úgy nézett
rám, mintha neki én volnék az élete értelme.
Csak álltam és bámultam, miközben gyorsan kibújtam a ruháimból, és fölé
másztam.
Zihálva vette a levegőt. Puha ujjbegyei megtalálták az arcomat, a szememet,
az orromat.
– Szeretlek – suttogta.
– Soha senkit nem szerettem úgy, mint téged – nyöszörögtem rekedten,
miközben ő a derekam köré fonta csodás, karcsú lábát.
Azonnal magamévá tettem.
Csak úgy, egyszerűen.
Nem volt takargatnivalóm, mint ahogy veszítenivalóm sem.
Úgy mozogtam, mint az árapály, fel-le, egyszerű természetességgel.
Együtt emelkedtünk, együtt süllyedtünk, együtt adtunk, együtt emeltük
egymást feljebb.
Felkönyököltem, és a kezembe fogtam a fejét.
Lassan mozogtam, lassan löktem, mert nem akartam, hogy vége legyen.
Összeért az orrunk.
A szívünk egyszerre dobbant.
Eden édes szavakat suttogott, szemében szerelem lángolt.
Tudtam, milyen harcolni.
Milyen félni.
Milyen ölni.
De hogy létezik ilyen szerelem, azt nem tudtam.
 32. FEJEZET

Trent

Los Angeles, hat évvel ezelőtt

Évek teltek el. Az élete csupa vér és kegyetlenség volt. Trent olyan
magasságokba tört, ahonnan nagyot lehetett zuhanni. Már maga sem tudta, hogy
a düh hajtja-e, vagy a kötelesség.
Zsibbadt érzéketlenség uralta a lelkét, üres dermedtség – valahányszor
meghúzta a ravaszt.
De nem kényelmesedett bele, nem az a fajta volt.
A szégyen és a becstelenség óceánjában sodródott. Üldözték a bűnei, az
áldozatok könyörgései, a kiáltások, a vér… A vér.
Egy végtelen és feneketlen szakadék felett lebegett, és már alig bírta magát a
felszínen tartani. Tudta, hamarosan már lélegezni sem lesz képes. Bele fog
fulladni a bűnökbe.
De volt egy ok, egy cél, amiért érdemes volt élni. Egy apró, csillogó szikra,
ami mutatta neki az utat.
Tudta, hogy ezért harcolni fog, amíg csak él, egészen az utolsó leheletéig.
Csak hogy nem tudta elképzelni az életét. Milyen lesz? Nem rontotta el máris
az egészet? Elgondolkodott, milyen lenne, ha csak úgy, egyszerűen fogná magát,
és lelépne, ahogy az anyukája is mondta neki.
Annyira más életet éltek, mint amit elképzelt maguknak! Ő maga ugyan nem
érdemelt jobbat, de a testvérei igen.
A koszos kisasztalra támaszkodott a kocsma hátsó szobájában, ahol a
csapatával lógni szokott. Az apjára nézett.
Cutter, a vén marha.
Ugyan még mindig ő volt a vezérük, de nem fog neki parancsolni.
– Nathant és Logant hagyd ki a buliból! – morrant Trent. – Szó sem lehet róla,
hogy belerángassuk őket.
Az apja gúnyosan elvigyorodott, majd hátradőlt a széken. Még
szétmarcangolta a csirkecombon lévő húst, majd a tányérra hajította a csontot.
– Honnan veszed, hogy van beleszólásod? – vicsorgott rá az öreg.
– Nem olyanok, mint mi.
Cutter felnevetett.
– Nem mondod?
– Megígértem anyunak, hogy vigyázok rájuk, nem engedem, hogy
belerángassuk őket ebbe a mocskos ügybe.
Jud más volt.
Ő mindig követte a testvérét, mintha kimondottan erre született volna. De
ahogy telt az idő, Trent elgondolkodott, hogy vajon Jud nem azért csinálja-e,
mert ő is vigyázni akar rájuk.
Nathan és Logan nem maradnának életben ebben a romlott, undorító világban.
Felfordult a gyomra. Nemcsak ettől az egésztől, de attól is, amilyennek saját
magát látta.
Ridegnek.
Kegyetlennek.
Érzéketlennek.
Évek óta ilyen volt.
De az utóbbi időben valahogy kezdett megváltozni. Fellázadt a lelke, és már
maga sem tudta, hogy vajon ő képes lesz-e túlélni ezt a romlottságot.
– Az anyádnak? – röhögött fel Cutter. – Ne mondd má’, hogy még mindig
ezen agyalsz? – köpte undorral a hangjában.
Trent azonnal az öreg arcába mászott. Megmarkolta a mellényét, mielőtt még
védekezhetett volna. Az álla alá tolta a fegyvere csövét, és szinte vágyott rá,
hogy meghúzza a ravaszt.
Lehet, hogy Cutter volt a főnök, de Trent vitte a hátán az egész üzletet.
Cutter talán nem akarta ezt belátni, de a tagok többsége Trenthez volt lojális,
tőle kértek útbaigazítást.
– Hogy mondtad? Ezen rágódom? – kérdezte metsző hangon. – Ő az oka,
hogy ma itt vagyok. Az egyetlen oka.
A bosszú.
A megtorlás.
Az igazságszolgáltatás.
A saját adóssága, amit sosem lesz képes megfizetni.
Cutter zsíros szája gúnyos mosolyra húzódott.
– Már évekkel ezelőtt kinyírtad a fickót. Rég elintéződött.
– De még mindig jó néhányan élnek közülük.
Nem fogja abbahagyni az irtásukat, míg egy is él közülük. Az Utolsó Ítélet
banda utolsó tagjának is meg kellett halnia. Leginkább Pitnek, a főnöknek.
Lentről haladt felfelé, de mindenképp el kellett jutnia Pitig, hiszen a parancsot
nem adhatta ki más, csakis ő.
Cutter elhúzta a fejét a fegyver csövétől, majd Trentre meredt.
– Talán ideje volna arra koncentrálnod, amire születtél! Ne kergess
szellemeket!
Szellem.
Szellem.
Szellem.
– Egyetlenegy oka van, hogy itt vagyok! – sziszegte Trent.
Hangosan és érthetően.
Csak Cutter nem akarta meghallani.
– Te az enyém vagy Trent! Ezt ne felejtsd el! – mondta gúnyosan. – Örülj,
hogy az én vérem folyik az ereidben, különben ez a kis mutatvány lett volna az
életedben az utolsó.
Cutter Trent fegyvere felé intett. Fenyegető volt a pillantása, de Trent látta
benne az irigységet. Sőt, némi félelmet is. Trent már régóta sokkal félelmetesebb
volt, mint az öreg. Túlszárnyalta őt.
Kiegyenesedett, és a nadrágja derekába dugta a fegyverét. Egyenesen az
apjára nézett.
– Tévedsz, főnök! – vágott vissza. – Senkinek sem vagyok a tulajdona, senki
sem irányít, kivéve az anyámnak tett ígéretemet. Jobb, ha ezt nem felejted el! –
sziszegte felé, majd kiviharzott a vendégtérbe.
Egypáran közülük ott ültek a bárnál, piáltak, néhányan a színpadon vonagló
ringyókat bámulták. Jud felé vette az irányt, aki egyedül ült egy asztalnál, sört
ivott.
– Már épp ideje! – mondta. – Elmondod végre, mi volt ez?
– Nem.
Nem fogja felhívni a testvére figyelmét erre a szörnyetegre, aki megpróbálja
belerángatni a testvéreit a zűrös ügyeibe.
Trent megragadta az üveget, és a szájához emelte. Miközben ivott,
végigpásztázta a kocsmát. A túlsó sarokban, a zenegép mellett álldogáló alakon
állapodott meg a tekintete.
Nem szólt egy szót sem, csak letette az üres üveget az asztalra, majd a bár
mellett elhaladva követte a nőt a hátsó ajtón át a koszos udvarra.
A falhoz szorította, előkapta a farkát, és felrántotta a csaj szoknyáját.
Pit csaja volt. Az Utolsó Ítélet banda főnökének a nője. Megkúrta, mert
megtehette.
A csaj újra meg újra eljött hozzá. Nem bírt betelni Trenttel.
Jó csaj volt, jó volt dugni vele, de csakis Pit miatt tette, hogy közelebb
kerülhessen az ellenséges banda főnökéhez.
A csaját kúrogatta.
Kicsit beleköpött a levesébe.
De lesz ez még rosszabb is.
Juna Lamb.
Amikor végeztek, a csaj átölelte a nyakát, és a füléhez hajolt.
– Terhes vagyok – suttogta. – Tőled.
Trent megmerevedett.
Aztán egész lényében megremegett.
Hátraugrott, és a csajra meredt.
– Honnan a picsából tudod, hogy az enyém?
– Pit mindig csak térdeltet.
– Biztos vagy benne?
A lány bólintott, majd láthatóan eluralkodott rajta a rettegés.
– Meg fog ölni, Trent!
Nem túlzott. A hétköznapi emberek is sok mindenre képesek hasonló
helyzetben.
De Pit! Pit tuti kinyírja a csajt! Trent meg nem született gyerekével együtt.
Talán ekkor érzett az anyja halála óta először igazi félelmet.
Mintha szikra gyúlt volna sötét szívében.
– Nem akartam…
– Mit nem akartál, Juna?
– Nem akartam, hogy így legyen – harapott a lány az alsó ajkába.
– És most mit akarsz?
– Én… én nem tudok felnevelni egy gyereket! Én nem… – nyögte könnyes
szemmel.
– A gyerek az enyém. Ne aggódj miatta!
A csaj elsápadt.
– Szükségem lesz…
Na, tipikus! Kurvára az!
Mindig az a rohadt pénz! Mindig az a kibaszott pénz!
– Gyere el hozzám… ma este… éjfél után! Kijuttatunk a városból, és
biztonságba helyezünk. Ha a gyerek megszületett, átadod nekem. Te örökre
eltűnsz, egy kibaszott szót sem szólsz róla senkinek, én pedig életed végéig
gondoskodom rólad. Mindenről gondoskodom. Érted?
Bánat, vagy talán bűntudat suhant át Juna arcán, mielőtt rábólintott volna.
– Értem.
 Annyira megérdemelte volna, hogy végre jobb élete legyen! Sokkal jobb, mint
amibe ő belekényszerítette, bár mindig próbálta távol tartani a zűröktől.
Ahogyan Logant is.
Próbált nekik valamelyest normális életet biztosítani, még ha hazugság is volt
az egész.
– Ígérem, hogy mostantól más lesz minden!
Ígérem.
Trent megköszörülte a torkát.
– Van egy üzlet, amit ma este még el kell intéznem. Nagy dobás. Nem akarok
feltűnést kelteni. Cutter jön majd értem. Ti legyetek készen! Csak a
legszükségesebbet csomagoljátok össze! Itt találkozzunk négykor! Egy órával
napkelte előtt indulunk. Mármint, ha mindenki velem jön…
Mindhárman felálltak, és Trent vállára tették a kezüket.
– Veled tartunk… mindig veled voltunk. Örülünk, hogy végre te is látod.
Nathan megölelte.
– Apa leszel! Ez…
Minden, amit eddig Trent nem ismert, most lehetségessé vált.
Újra volt remény. Az öröm szikrái is felpislákoltak.
Egy új élet!
És Trent élete abban a pillanatban új értelmet nyert.
 33. FEJEZET

Trent

Éreztél már életedben akkora örömet, hogy azt gondoltad, bizonyára csak
képzelődsz? Hogy elvesztél egy álomban, amiből nem akarsz felébredni, mert
inkább abban a világban akarsz maradni? Hogy ragaszkodtál valamihez, mert
egyszerűen el sem tudtad képzelni, hogy az a valóságban is létezhet?
Azt hiszem, pont így éreztem magam, amikor felébredtem az első
napsugarakra Eden hálószobájában. Eden haja az arcomban volt, ő pedig az
ölembe gömbölyödve pihent. Mézédes illata eltelítette az orromat, jósága és
embersége pedig a lelkemet.
Szorosan magamhoz öleltem. Már megint az a pizsama volt rajta, ami tegnap
éjjel. A tarkójához szorítottam az orrom, és belélegeztem az illatát. Mintha
magamba tudnám vésni a pillanatot, mintha az örökkévalóságig benne
ragadhatnék.
Aztán elmosolyodtam, amikor megéreztem a felém közeledő energiát, és
meghallottam az apró talpakat is.
– Apu! Apu! Hát itt vagy! – mondta Gage, és már be is ugrott az ágyba,
egyenesen kettőnk közé. Odébb húzódtam, hogy az ölembe vegyem.
Gage rám mosolygott.
– Miss Murphynél aludtunk? Megengedte? Ezért jöttünk? Mert én nagyon
elaludtam útközben, és amikor felébredtem, már itt voltam. Miről maradtam le?
Visszaszerezted a csajt? Igen?
Elnevettem magam.
Múlt éjjel, amikor elmentem érte Loganhez, már aludt. Kicsit megébredt, és
megkérdezte, mit csinálunk. Egyszerűen azt válaszoltam, hogy visszaszerezzük a
csajomat. Nem felejtette el.
– Úgy tűnik, sikerült – válaszoltam, majd megsimogattam a haját. Elöntött a
szeretet, teljesen összeszorult tőle a torkom, és az érzés csak erősödött, amikor
Eden felénk fordult.
Álmosan pislogott, de a tekintete tele volt melengető érzelmekkel.
 És Gage ott volt kettőnk között.
– Mit gondolsz, Miss Murphy? Visszaszereztünk magunknak? Sikerült?
Megtarthatunk? – kérdezte Gage.
Még csak rám sem nézett, de éreztem, hogy mosolyog. Éreztem az örömét.
Éreztem a szeretetét.
Eden megsimogatta a fiam arcát, a fejét, majd egy pillanatra rám emelte
őszszínű szemét, mielőtt válaszolt volna.
– Már rég megszereztél magadnak.
Gage a nyakába ugrott, és szorosan magához ölelte.
– Akkor most már megtartunk mindörökre!
Mindkettőjüket átöleltem.
Igen.
Megöleltem őket.
És mennyire jó érzés volt!
Gage sikongatva nevetett, Eden kuncogott. Ragyogott a tekintete, amikor rám
nézett.
Csupa öröm volt.
Öröm. Öröm. Öröm.
Istenem! Fogalmam sem volt, hogy ilyesmi létezik!
– Én sem engedlek el többé – mondtam incselkedve, és még szorosabban
megöleltem őket. – Mindörökre megtartalak magamnak – jelentettem ki. Akár
ígéretnek is vehette.
Eden is átölelt mindkettőnket.
– Gage szendvics lettem! – kiabálta a fiam valahonnan a takarók közül.
– Ó, a Gage szendvics a kedvencem! – csillant fel Eden szeme, majd jól
megcsiklandozta a kicsit.
Gage sikított, nevetett, kapálózott, és még többet követelt.
– A kedvenced? Tényleg?
– Igen! A kedvencem! A kedvencem! Bár az apukádat is eléggé kedvelem.
Elfacsarodott a szívem.
Elszorult a torkom.
Felkönyököltem, majd átnyúltam Gage felett, és megsimogattam Eden arcát.
Gage nem mozdult, csak mosolyogva figyelt minket.
– Én is nagyon kedvellek. Eléggé nagyon.
Eden megfogta a kezemet, és a szájához húzta.
– Nagyon-nagyon – suttogta a tenyerembe.
– Ez a szerelem, ugye, apu? – kérdezte Gage szinte kiabálva.
– Igen, kishaver, ez a szerelem – válaszoltam, Eden szemébe nézve.
Gage kuncogott.
 – Biztos, hogy az! Őrültség! Logan bácsi is ezt mondta!
– Igen, az. Őrültség – értettem egyet.
Mosoly játszott Eden szája körül, odahajoltam és megcsókoltam.
– Menj, zuhanyozz le, mi pedig összedobunk valami reggelit.
– Ó… hát csak óvatosan, mert a végén még hozzászokom.
– Csak nyugodtan szokj hozzá, Miss Murphy! Ha megtartunk,
gondoskodnunk is kell rólad. Ahogy apu is gondoskodik rólam. Az ember ezt
teszi, ha szeret valakit, tudtad?
Eden felnevetett. A hangja tele volt őszinte szeretettel.
– Azt hiszem, ti is számíthattok arra, hogy én is gondoskodom rólatok –
mondta, Gage hajába túrva.
– Mert szeretsz minket?
– Igen. Mert szeretem mindkettőtöket.
Gage feltérdelt, és egy hatalmas puszit nyomott Eden arcára, aztán leugrott az
ágyról, és kiviharzott.
Én is felálltam, és a kezemet nyújtva kisegítettem Edent is az ágyból.
Megcsókoltam.
Felnyögött.
Én is hozzá tudnék ehhez szokni.
– Azt hiszem, jobb, ha most azonnal kimész a konyhába, különben követelni
fogom, hogy másféleképpen gondoskodj rólam, Mr. Lawson – búgta játékosan,
de vággyal teli hangon.
Felnyögtem.
– Kicsi, csábító vadmacskám! Már megint a tűzzel játszol! Ne aggódj!
Gondoskodom majd rólad. Alaposan.
– Az jó, mert igénylem az alapos gondoskodást.
Ó, basszus!
De kurva jó volt!
Nagyon tetszett!
Mi ketten.
Itt és most.
Eden sarkon fordult, és belibbent a fürdőbe.
Táncos lába nagyon szexin festett a rövid pizsamájában.
Földbe gyökerezve álltam, míg el nem tűnt az ajtó mögött, aztán gyorsan
helyre igazítottam a farkam a gatyámban, és magamra rángattam a farmerom.
Fésülködés helyett beletúrtam a kócos hajamba, és kisétáltam a konyhába.
Fényárban úszott. Meleg volt, és hívogató.
Mint Eden.
Gage is már a konyhában volt, a hűtőben kutakodott.
 – Hűha, apa! Nagyon extra szuper kreatívnak kell lennünk, mert tojáson kívül
semmi sincs a hűtőben. Jobb, ha elugrunk a boltba, hogy rendesen tudjunk Miss
Murphyről gondoskodni.
Odasétáltam, és a karomba kaptam.
– Jó ötlet!
Átölelte a nyakam.
– Mert olyan nagyon-nagyon szeretjük őt, mint a ház! Ugye? Nem is, mint a
legmagasabb hegy, olyan nagyon!
– Igen, Gage, mert olyan nagyon szeretjük, mint a legmagasabb hegy.
– Az a Mount Everest! Tudtad?
Elnevettem magam.
– Kicsi, okos fiacskám!
– Nem véletlenül kapok mindig ötöst!
Gyorsan megpusziltam a halántékát, és felültettem a konyhapultra. A
tenyerembe vettem az arcát, és felém fordítottam, hogy tudja, fontos dolgot
akarok mondani.
– Jó ez így neked, Gage? Örülsz, hogy Miss Murphy az életünk része lesz?
Hogy hozzánk fog tartozni?
Felhorkant.
– Apa! Viccelsz? A legjobb, ami történhetett velünk! – mondta halálos
komolysággal, széttárva a karját.
Istenem!
Mintha lebegtem volna!
Anyám halála óta először éreztem magam igazán boldognak.
– Ha valami jót kínálnak neked, akkor jobban teszed, ha elfogadod! –
magyarázta komoly hangon, hatalmas szemeket meresztve rám.
Már az élet dolgairól is ő tanít engem.
– Nos, akkor jobb, ha elfogadom.
– Ahogy mondod!
Nevetve kihúzogattam a fiókokat, hogy összeszedjem, amire még szükségünk
lesz.
De igaza volt Gage-nek, semmi sem volt a szekrényekben.
Majd’ kiugrott a szívem a helyéről, amikor megszólalt a csengő.
Még a hajam is égnek állt hirtelen.
Nem volt nálam a fegyverem, a kesztyűtartóban hagytam.
Eden talán azt gondolta, hogy túlreagáltam a helyzetet, amikor az a csávó
megfogta őt, de az én életemben? Az én múltammal? Az én démonjaimmal?
Nem volt semmi, amit túlreagálhatnék.
Vagy villámgyorsan reagálsz, vagy halott vagy.
 Ilyen egyszerű volt.
És ahogy megragadtam és a karomba kaptam a fiamat, hogy óvatosan a
nappaliba osonva kilessek az ablakon, ráeszméltem, hogy leszámoltam a múlt
árnyaival.
Belefáradtam a menekülésbe.
Belefáradtam a bujkálásba.
Belefáradtam az aggodalomba.
Valahogy magam mögött kellett hagynom mindezt.
– Mit csinálunk? – kérdezte Gage, a nyakamba kapaszkodva. Nem volt
ostoba, érezte, hogy hirtelen megváltoztam.
– Csak megnézem, ki csengetett – válaszoltam, kilesve a függöny mellett. –
Senki sincs ott.
Megkönnyebbültem.
Talán csak egy futár volt.
Felsóhajtottam, visszasétáltam a konyhába, és ismét a pult tetejére ültettem
Gage-et.
Aztán majd’ megállt a szívem, amikor kinyílt a hátsó ajtó.
Semmi sem volt nálam. Csak a rémület uralkodott el rajtam.
Az ajtón belépő férfi is ledermedt.
Hatalmasra kerekedett a szeme a döbbenettől, amikor meglátott a fiammal a
konyha közepén. Mintha ő lett volna az, akinek hirtelen védelmeznie kellene.
Minden izmom megfeszült.
Egy szál farmerban voltam, az is a csípőmön lógott, póló nem volt rajtam,
csak a tetoválások borították a felsőtestem. És persze a barátnőm jól kivehető
nyomai. Mintha a bőrömből is ő szivárgott volna, minden pórusomat átjárta.
Eden apja zavarodottan hátrahőkölt. Színtiszta rémület ült ki az arcára, és
félelem villant elkerekedett szemében is, ahogy a tekintetével ide-oda cikázva
felmérte a terepet. Gyorsan felfogta, mi történik.
– Én… ööö… én… – dadogta, majd hatalmasat nyelt zavarában. Kővé
dermedve állt még mindig az ajtóban, a kilincset markolva, mintha azzal, hogy
gyorsan becsukja az ajtót, talán visszacsinálhatna mindent.
Gage mozdult elsőnek a pult tetején. Arcán hatalmas mosoly terült szét.
– Ó, helló, Mr. Murphy! – köszöntötte, majd rám nézett. – Apa, nézd csak!
Mr. Murphy, az igazgató az! Ő is nagyon kedves ám! Tudtad? – kérdezte, majd
visszafordult Eden apja felé. – Ön is átjött Miss Murphyhez? Most fogunk
reggelit készíteni, az a nap legfontosabb étkezése. De nem sok mindenünk van,
úgyhogy majd osztozkodnunk kell. Nem gond?
– Ööö… én… – mosolyodott el kényszeredetten Eden apukája.
Láthatóan kényelmetlenül érezte magát, miközben ismét rám nézett.
 Leemeltem Gage-et a pultról, magamhoz öleltem, és azon agyaltam, mi lenne
a legjobb megoldás.
Mit csináljak? Mit mondjak?
Mert én nem szégyelltem, hogy szeretem Edent, de Edennek lehetett
szégyellnivalója miattam.
Éreztem, hogy hirtelen lecövekel mögöttem.
Hallottam, ahogy eláll a lélegzete.
Éreztem az energiáját.
Teljesen más volt, mint eddig.
Ijedtség és félelem érződött benne.
Odafordultam hozzá, miközben ő gyorsan szorosabbra húzta magán a
köntösét.
A haja vizes volt, a tekintete rémült.
– Apa! – suttogta, mint valami bocsánatkérést.
– Sajnálom, nem akartam alkalmatlankodni! Csengettem, de nem nyitotta ki
senki, így azt gondoltam…
Összeszorította az ajkát, fájdalmasan elfintorodott, majd megrázta a fejét, és
láthatóan indulni készült.
Aggódott, érezhetően aggódott.
És igaza is volt.
Bassza meg!
Menekülnöm kellett volna, azonnal.
Megkímélni Edent ettől a felfordulástól.
Az összes kétségem, ami az elejétől fogva kínzott, most felszínre került, és a
lelkemben sutyorgott.
Emlékeztettek, hogy egy senki vagyok, egy ördög az angyal konyhájában.
Nem volt jogom itt lenni!
Nem volt hozzá jogom!
De Eden előrelépett. Még így is áradt belőle a méltóságteljes kedvesség.
Odaállt mellém, és kézen fogott. Összefonta az ujjainkat.
– Semmi baj, apu. Gyere be! Szeretnék neked bemutatni valakit – mondta
határozottan.
 34. FEJEZET

Eden

A meleg napsugarak utat törtek maguknak a nyári égbolton. A veranda alsó

lépcsőjén ültem, egy bögre kávéba kapaszkodva, miközben az apám a felső
lépcsőfokról aggodalmas kérdések tömkelegével bombázott.
Nem vagyok hülye.
Éreztem.
Tudtam, milyennek tűnhetett a szitu kívülről.
Nyugtalanság feszült a levegőben.
A fenébe, hiszen nem csak úgy nézett ki! Valóban így volt.
Az apám arra sétált be hozzám kora reggel, hogy tulajdonképpen egy
mezítlábas, félmeztelen idegen áll a konyha közepén, és reggelit készít. A fia, aki
meg véletlenül az egyik tanítványom, ott ül a konyhapult tetején.
Fasza!
Kínos volt, de leültettem aput az asztalhoz, majd Trent, Gage és én reggelit
készítettünk és kávét főztünk, amit aztán négyen együtt fogyasztottunk el. Hála
istennek, Gage-nek be sem állt a szája, folyamatosan beszélt, így kevésbé volt
kellemetlen a helyzet. Szinte normálisnak tűnt.
Reggeli után Trent egy meghitt csókot lehelt az ajkamra, szólt, hogy ő
elmosogat, és a hátsó ajtó felé intett, amelyen apám már ki is sétált.
– Menj, beszélj vele! – bátorított.
Trent csodálatos!
Hihetetlen és nagyszerű férfi, és abban a pillanatban ismét melegséggel
töltötte el a szívem.
Szóval ott ültem a hátsó verandán, a napsütötte zárt teraszon, és a felettünk
elvonuló fátyolfelhőket bámultam.
Úgy döntöttem, egyenesen a közepébe vágok a dolgoknak, úgy, ahogy Tessa
javasolta.
– Szeretem őt, apa – suttogtam a kék égbolt felé, bár reméltem, hogy az apám
a lelke mélyén pontosan érzi ezt. Abban a hatalmas, csupa szeretet szívében,
amely most nagy valószínűséggel értem aggódott.
Hatalmasat sóhajtott.
– Látom, Eden. Világos, mint a nap. És az is nyilvánvaló, hogy ő is szeret
téged.
Elszorult a torkom, és kérdőn az apám felé lestem, aki kedvesen, enyhe
aggodalommal mosolyogva nézett rám.
– Nem sok férfi maradt volna reggelizni a csaja apjával, aki hirtelen és
bejelentés nélkül ugrott be, és pláne nem nézett volna rád úgy mindezek után.
– Nos, tudod, mit mondott Gage: a reggeli a nap legfontosabb étkezése.
Ahogy kimondtam, azonnal elöntötte a szívemet a szeretet, aztán
hátrafordultam, és átöleltem az apám lábát.
– Mindig szívesen látott vendég vagy, apa. Soha ne gondold azt, hogy nem így
van!
– Mégsem bíztál bennem eléggé, hogy elmondd – felelte csalódottan.
Haboztam.
– Nem tudtam, mit mondjak, hiszen még mi magunk sem voltunk biztosak
abban, hogy merre haladunk… és eléggé…
– Komplikált ügy.
– Igen.
De még mennyire! Jobban, mint apa gondolta volna.
Csendben ültünk egy ideig, aztán apám mocorogni kezdett. Előrehajolt, a
combjára támaszkodott.
– De mégis, hogy történt? Megláttad az iskolánál, és…
Most én sóhajtottam fel.
– Nem, apu, az, hogy a fia pont az osztályomba jár, teljesen véletlen. A másik
munkám…
Apám hirtelen megmerevedett, én pedig ismét hátralestem.
– Az étteremben? – kérdezte, mintha sejtené, hogy nem ott dolgozom.
Megráztam a fejem.
– Nem étterem. Egy klubban dolgozom, a város túlsó felén. Feloldozás a
neve. Trent a tulaj.
Hatalmasat nyelt, majd lassan és láthatóan csalódottan bólintott.
– Miért nem mondtad el?
Megráztam a fejem.
– Nem akartam, hogy aggódj. Azt mondtad volna, hogy nincs rá szükség. Azt
mondtad, a te terhed a kölcsön, nem az enyém, de én képtelen voltam tétlenül
nézni. Segíteni akartam, harcolni érted, ahogy te is mindig harcoltál értem. Nem
kimondottan az a hely, ahol egyébként megfordulnék – magyaráztam.
De egyáltalán nem szégyelltem, hogy ott dolgozom.
 Ez volt az igazság.
Amíg nem ismertem az ott dolgozó embereket, fura volt. De már nem az.
Sosem gondoltam volna, hogy az otthonomnak tudnám tekinteni azt a helyet,
de most mégis így éreztem.
– El kellett volna mondanod, Eden.
– Igen, tudom, de vannak dolgok, amiket egyszerűen muszáj megtennünk, és
ez is egy ilyen volt.
– És akkor… ott találkoztatok? És beleszerettél?
– Igen. Amikor megtudtam, hogy ő Gage apja, és amikor ő rájött, hogy én
vagyok Gage tanítója, próbáltuk figyelmen kívül hagyni az érzéseinket. Tudtam,
hogy az iskola nem nézné jó szemmel. Próbáltunk nem tudomást venni
egymásról, és csak a dolgunkra koncentrálni, de mindkettőnk számára
képtelenség volt.
Túl erős volt a vonzás.
Apu megdörzsölte az arcát.
– Olyan más… – kezdte, de nem fejezte be. Mégis pontosan tudtam, mit akar
mondani.
Olyan más, mint Aaron.
Pont olyan, akit apu sosem akart volna mellettem látni.
Nyers, kemény, félelmetes.
– Tudom, de ettől még tökéletesen illik hozzám.
Erre azért megrezzent apu arca.
– Örülök neked, Eden. Tudod, hogy mindig azt akartam, hogy boldog legyél.
De… – habozott, töprengett, hogy mondja-e, vagy se – légy óvatos, Eden… van
benne… valami baljós. Találkoztam vele múlt héten a templomban, és már akkor
is éreztem. Ahogy ma reggel is.
Bólintottam.
– Igen, megvannak a saját démonjai.
– Mindnyájunknak, csak nem tudom, az övék a múltban maradtak-e. Valami
van ott, közvetlenül a felszín alatt.
Istenem! Annyi mindentől akartam megkímélni az apámat, ehelyett csak még
több gondot okoztam neki. Még jobban fog aggódni miattam! Pont most, amikor
végre láttunk némi fényt az alagút végén.
És persze, biztos voltam benne, hogy a testvérem miatt érzett fájdalma sem
fog soha elmúlni.
És ha már gondolatban itt jártam, tudtam, hogy valamiképp beszélnem kellene
neki a levelekről. De először rá kellett jöjjön, mit tervez Harmony.
És éppen ezért semmiképp sem akartam apunak elmondani, hogy mi történt a
kocsimmal. Főleg, mivel kezdtem abban reménykedni, hogy mindez csak
véletlen volt. Hogy nem tör senki az életemre. Hogy Trentnek sem kell folyton a
háta mögé lesnie.
Már hetekkel ezelőtt történt, és azóta sem volt semmi.
Pont, ahogyan szerettem volna.
Hátrafordultam, és felnéztem az apámra, aki mindig a támaszom volt. Ő
tanított meg hinni.
– Mindnyájan megérdemeljük a megbocsátást, apa. Hogy szeressenek minket,
mindazok ellenére, amit tettünk. Hogy túllépjünk a dolgokon, ha egyszer úgy
döntöttünk, hogy helyesen akarunk élni.
Felnevetett, szinte gúnyosan, majd az égre emelte a tekintetét.
– Tudom, elméletben tudom, Isten tanítása szerint, na de gyakorlatban,
apádként százszor nehezebb. Nehéz elfogadni valakit, akiről azt gondolod, hogy
veszélyes lehet. A legszívesebben fognálak, és messzire futnék veled.
Próbált egy kis könnyedséget belevinni, egy kis mosolyt. Csak úgy áradt
felém a szeretete. Meglöktem a vállammal a lábát.
– Na látod. Pontosan ezért nem mondtam el. Nem akartam, hogy úgy érezd,
meg kell védened. Tudom, hogy mindig a kislányodként gondolsz rám, de én őt
választottam. A démonjai ellenére. Harcolni fogok ellenük, vele együtt.
Apám megfogta az arcom.
– Mindig is bátor lány voltál. Minden, amihez hozzáérsz, kivirágzik.
Mindenhová fényt viszel. Remélem, ennek a férfinak van elég esze, és engedi,
hogy benne is fényt gyújtsál.
Mindkét karommal átöleltem a lábát.
– Szerintem nem aggódnál ennyire, ha tudnád, hogy én mit kapok tőle.
– Na, erre az információra nem hiszem, hogy szükségem van!
– Apu! – horkantam fel zavaromban.
Felállt, és kedvesen mosolygott rám.
– Mint mondtad, mindig is a kislányomként fogok rád tekinteni, de már felnőtt
nő vagy. Ráadásul olyan nő, aki már bőven kapott rosszat az élettől. Szeretném,
ha szép dolgokban lenne mostantól részed. Élvezd az életet! Csak ígérd meg,
hogy erre fogsz törekedni. Hogy nem ugrasz bele valami olyasmibe, amit aztán
később megbánsz.
– Sosem bánnám meg, hogy vele vagyok.
Apám bólintott, majd jó szorosan megölelt.
– Akkor viszont szeresd, méghozzá minden erőddel! – mondta, majd hátrébb
lépett, de a kezemet nem engedte el. – Szeretlek, kislányom!
– Én is szeretlek!
Elindult, de félúton visszafordult.
– Azért legközelebb igyekszem nem csak így beesni – vigyorgott.
 – Azt lehet, hogy jól teszed – mondtam, a karomat dörzsölgetve.
Felém intett, és én is felemeltem a kezem, de már el is tűnt a ház sarkánál.
Vártam, amíg nem hallottam, hogy becsukódik a kapu, aztán megfordultam,
és visszamentem a házba.
Gage egyedül ült az asztalnál. Énekelgetett, és egy papírdarabra firkálgatott.
Odaléptem hozzá, és megpusziltam a feje búbját.
– Hol az apukád? – kérdeztem.
– Valaki telefonon hívta, azzal beszél – mondta Gage, a szemét forgatva,
mintha valami borzasztóan idegesítő dologról lenne szó.
Valamiért összeugrott a gyomrom. Egy rossz érzés, ami nem akart múlni.
Az az erőteljes energia hirtelen fellobbant. Nekifeszült a falaknak, és
megremegtette a padlót.
Átsétáltam a boltív alatt a nappaliba, majd lábujjhegyen mentem végig a
folyosón. Trent háttal állt nekem, a telefonja a fülén. Csak a beszélgetés végét
sikerült elkapnom.
Távolról halottam ugyan, de biztos voltam benne, hogy női hangot hallok.
– Siess!
– Sietek, amennyire tudok.
Befejezte a hívást, és én pontosan tudtam, hogy megérezte a jelenlétem,
ugyanis még a levegő is megváltozott hirtelen. Sűrűbb és fullasztóbb lett attól az
érzéstől, ami kettőnk között lüktetett.
Kényszer.
Nagyon lassan fordult meg.
Láthatóan tombolt benne az indulat.
Az erőszak.
– Kivel beszéltél?
Zsebre tette a telefonját, majd odajött hozzám, és megfogta az arcom. A
homlokomhoz érintette a sajátját.
– Gage anyjával. Azt mondta, bajban van. Ellenőriznem kell.
Félelem kúszott végig a gerincemen. Nyomasztó, emésztő félelem.
Ugyanakkor örültem, hogy elmondta. Hogy beavatott.
– Szerinted ő a felelős azért, ami a kocsimmal történt?
– Nem tudom, Eden. Az ösztöneim azt súgják, hogy igen. Nem megbízható.
És ha azt gondolja, hogy veszélybe sodorhatja a fiamat…
Összerezzentem, és összeszorítottam a szememet.
Trent mindkettőt megpuszilta.
Gyengéden.
Lágyan.
Pedig minden izma pattanásig feszült az idegességtől.
 – Igen, így van!
Gage mellettem ugrabugrált, miközben lesétáltunk az út szélére. Kissé
remegtem, ahogy kinyitottam a ládát, és belenyúltam.
Reméltem, hogy újabb üzenet lesz benne a testvéremtől. A lelkem érezte,
hogy ott van. Érezte a fájdalmát. Megbocsátásért esedezett, de ahhoz nem volt
elég bátorsága, hogy személyesen jöjjön el.
De tudtam… tudtam, hogy megbocsátanék neki. Ahogy apu is. Csak arra
vártunk, hogy megtegye az első lépést, és hogy komolyan is gondolja.
Ne hazudjon többé.
Ne lopjon meg minket.
És soha többé ne hagyjon el minket.
Ideje volt már, hogy hazajöjjön.
Hatalmas levegőt vettem. Megfeszült a mellkasom.
Rájöttem, hogy olyan szívesen megosztanám vele azt, amit most élek meg!
Hogy találtam egy férfit, akit szeretek, akinek van egy kisfia, akit szintén nagyon
szeretek.
Hogy lett egy családom.
Vajon örülne nekem? Ugyanazt érezné irántam, amit én érzek ő iránta?
Könnyek gyűltek a szemembe, amikor megláttam a halványkék borítékot.
Pont olyan volt, mint amilyenben az előző leveleit küldte.
Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.
Annyira szerettem volna rendbe hozni az életemnek ezt a részét!
– Mi a baj? – nézett rám Gage.
– Semmi kicsim, semmi. Csak kaptam egy levelet, amit már nagyon vártam.
– Egy baráttól? – kérdezte izgatottan.
– A testvéremtől.
– A testvéredtől? Nekem nincs tesóm, de ötöt szeretnék!
Felnevettem.
Beletúrtam a szőke, göndör fürtjeibe, ahogy visszamentünk a házba.
– Ötöt? Az azért elég sok!
Megvonta a vállát.
– Apu szerint a legjobb dolog a világon, ha vannak tesóid. Nyilvánvaló, hogy
nekem is kell egypár. Sokkal jobb az élet, ha olyanok vesznek körül, akik
szeretnek, legalábbis Logan bácsi ezt szokta mondani.
Elgondolkodtam, hiszen ez is egy lehetőség volt.
Bár az öt azért elég húzós.
– Azt hiszem, Logan bácsikádnak igaza van. Jó, ha van tesód, ha lány, ha fiú.
Nézd! – mondtam, majd levettem egy albumot az egyik polcról a nappaliban, és
a levelekkel együtt a konyhába vittem. Letettem az asztalra, hogy Gage meg
tudja nézni, míg én feltéptem a borítékot, és kivettem a félbehajtott levelet.
Végigfutott a szemem a szavakon. Tudtam, hogy fájni fognak, de jobb
megnyílni a fájdalom előtt, hagyni, hogy vérezzenek a sebek, különben sosem
tudnak rendesen begyógyulni.

Emlékszel…?

Emlékszel, milyen volt, mikor otthagytalak benneteket? Vegasba mentem, azt

hittem, ott jobb élet vár rám. Hiszen másra sem vágytam, mint táncolni! Cserben
hagytalak, de le akartam zárni ezt a túlságosan fájdalmas fejezetet.
Emlékszel, hogy milyen sokáig nem is jelentkeztem, csak amikor már
elkezdtem hívni aput a pénz miatt. Manipuláltam, pedig még anyát siratta.
Nekem adott mindent, mert meggyőztem róla, hogy szükségem van a pénzre,
hogy nem keresek eleget, pedig csak drogra költöttem.
Könnyebb volt így. Könnyebb volt érzéketlennek lenni. Elrejtőzni. Úgy tenni,
mintha legalább félig-meddig teljes volnék.
Emlékszel, hogy még akkor is mindketten szerettetek? Pedig tudtam, hogy
tudjátok. Átláttatok a hazugságon.

Elszorult a torkom. Azt hiszem, a lelkem mélyén mindig is tudtam. Annyira

lecsúszott, hogy inkább eltompította magát, hogy ne érezze a fájdalmat. De soha
nem állt elénk és kért segítséget. Soha nem vallotta be. De én tudtam. És most
megnyílt előttem, és többet árult el, mint eddig valaha.
Gage az asztalnál beszélt és nevetgélt, a képeket nézve, míg én visszatértem a
levélhez.

Emlékszel, amikor levelet küldtél nekem, és meghívtál az esküvődre? Azt

kérted, jöjjek haza. Hogy legyek a tanúd. Igent mondtam, de nem mentem el,
csak távolról figyeltelek.
Láttam egy szikrányit a boldogságodból, de irigy voltam rád.
Emlékszel, Eden?
Amikor összeomlottam? Amikor a drog számított már csak? Amikor elkezdtem
pénzért ledobni a ruháim, és idegenek kocsijába szálltam be az utcán?
Csakis a következő adag miatt.
A következő kábulat miatt.
Emlékszel? Felugrottam egy csávó motorjára, és egészen Los Angelesig
mentem vele. Azt ígérte, jobb életem lesz.
Nem, nem emlékszel, mert akkor már nem tudtál rólam semmit.
 Kapkodtam a levegőt a sokktól. Összeráncoltam a homlokom. Átjárta a
lelkem a fájdalom. Sajnáltam a testvérem. Sajnáltam az élete miatt. Mindazért,
amit eldobott magától. Szíven szúrt a vallomása.
Száguldoztak a gondolataim.
Micsoda? Los Angelesbe ment? De hát mikor?
Gage közben valami olyasmit magyarázott, hogy aranyos kisbaba voltam, de
nem nagyon figyeltem rá, mert inkább tovább olvastam.

Nem tudtad, mennyire elzüllöttem.

Milyen beteg voltam.
Hogy milyen ördögi körbe kerültem. Hol a fájdalom, hol a tompaság uralt.
Én viszont emlékszem.
Mindenre emlékszem.
Emlékszem, milyen volt a mélypont.
Egészen mélyen.
Terhes lettem, Eden. Emlékszel?

Micsoda? Őrülten markoltam a levelet, és gyorsan tovább olvastam.

Hát hogy is emlékeznél, hiszen kizártalak az életemből, ahogyan aput is.

Egy motorosnak segítettem bebizonyítani, hogy elárulta a saját fia.
Nem nagy ügy. Csapdába kellett csalnom a csávót, és én örök életre szabad
lehettem volna.
Vegyél nekem egy házat meg gyémántokat, és bármit megteszek.
Megerőszakoltam a csávót. Becsaptam. Manipuláltam.
De az utolsó pillanatban visszakoztam.
Nem tudtam megtenni.
Meg akarták ölni!
Valahogy meg kellett őket állítanom!
De már nem tudtam.
Mennyien meghaltak!

Megremegett a lábam. Elszédültem. Pislogtam. Próbáltam felfogni, megérteni.

Emlékszel, amikor hat éve hazarohantam? Rettegtem, féltettem az életem, és

féltettem a gyerekemét is, hiszen mindenkit átvertem. Emlékszel, amikor minden
pénz eltűnt a templomból? Én vittem el, hogy el tudjak tűnni.
Emlékszel, hogy Aaron rajtakapott, amikor kilopództam?
 Nem!
Nem! Nem! Nem!
Könnyek égették a szemem, és hányingerem lett.

Könyörgött, hogy ne tegyem, majd kocsiba ugrott, és utánam száguldott.

Utánam jött, Eden.
Kergetett.
Átmentem a piroson.
Ő is.
De ő már nem jutott át.
Emlékszel, Eden? Mert én igen, és semmit sem tehetek, hogy visszacsináljam.
Harmony

Térdre zuhantam.
Képtelen voltam állva maradni.
Nem láttam a könnyektől.
Képek bukkantak fel.
Kések. Nyilak.
Felnyársaltak.
Miatta halt meg Aaron.
Aaron.
Ó, istenem!
Kapkodtam a levegőt, de képtelen voltam visszatartani a sírást.
A motoros.
A motoros.
Gage odamászott hozzám, kezében az albummal.
Forgott körülöttem a szoba.
Próbáltam ülve maradni, miközben epe kúszott fel a torkomon.
Gage kuncogva mutogatott egy képre.
– Nézd, Miss Murphy! Ez itt az anyukám! Van róla egy fotóm otthon egy
macival. Akkor kaptam tőle, amikor még kicsi voltam. Az van a kép hátuljára
írva, hogy szeret. De nem ismerem, mert apu szerint nagyon messze lakik.
Akarsz helyette az anyukám lenni?
Gage.
Gage.
Gage!
Ráismertem.
A tekintetére. A mosolyára. Mindarra, ahogyan a szívem reagált, amikor
először láttam.
Éreztem, hogy lassan összeomlik körülöttem minden.
Darabokra hullok én is.
A falak.
A tető.
A szívem.
A testvérem.
Aaron.
Trent.
Megcsörrent a telefonom.
Jud.
Nem is tudom, hogy volt erőm válaszolni a hívásra. Alig láttam a
könnyeimtől, és teljesen elszorult a torkom a sírástól.
– Jud – nyögtem fájdalommal teli hangon.
De a fájdalom nem csak az enyém volt.
Rekedten szólt bele a vonalba.
– Nincsenek jó híreim, Eden. Gage anyját holtan találták – magyarázta, majd
óvatosan folytatta: – Trentet letartóztatták gyilkosság vádjával.
Nem tudtam már visszatartani, elhánytam magam.
 35. FEJEZET

Trent

Los Angeles, hat évvel ezelőtt

Szél süvített a kopár utcákon, az éjszakára összegyülemlett nehéz felhők közül

tompán világított a fény.
Los Angeles.
A kapzsiság, a korrupció és a bűn melegágya.
Trent eltűnődött, vajon képes-e tényleg maga mögött hagyni. Vajon el tud-e
menekülni előle. Lehet-e még belőle jobb ember, mint amilyen az a szörnyeteg,
aki az utcákat járja?
Dorombolt alatta a motor, ahogy lelassított, majd befordult egy elhagyatott
raktár területére. Leállította a motort, és mohón körbenézett az üres telken.
A zúgó szél felkapta és odébb hajította a kavicsos földön szerteszét heverő
szemetet és hulladékot. Felgyorsult a szívverése – mint mindig, ha új megbízást
kapott.
Csereüzlet.
Megfigyelő.
Ha éppen úgy adódott, hóhér.
Utálta az életét.
Azt, amit maga mögött akart hagyni.
Elszorult a torka a gondolattól. Az ismeretlentől, ami várt rá. A lehetőségtől,
amiről már lemondott.
Úgy gondolta, talán éppen ezért érez mégis némi félelmet, talán ezért forr az
ijedség az ereiben, ahogy átosont a csendes telken a hatalmas fémajtó felé.
Még egy utolsó munka.
Utolsó.
Egy kicsit meghúzta magát, amikor felbőgött egy motor a kihalt utcán.
Félelmet és zavart érzett a levegőben.
Egy kapcsolat, amely magához húzta. Vonzotta, hívta.
 Egy kötelék, amely most nagyon is eleven volt.
Megperdült, amikor egy motoros hirtelen bekanyarodott a sarkon.
Figyelmetlenül, veszélyesen.
Nathan!
Trent egész testében megremegett. Azonnal a testvére elé vetette volna magát,
hogy megvédje, és vigyázzon rá.
Nathan keményen befékezett, még ki is farolt a hátsó kerékkel, ahogy hirtelen
megállt. Leugrott a gépéről, hagyta eldőlni, majd kiabálva Trent felé futott.
– Trent! Állj! Csapda! Kibaszott csapda az egész! Juna volt! Juna és apa! Ki
akarnak csinálni! Átvertek! Apu tudja, hogy el akarunk menni. Tudja!
Fájdalom járta át Trent egész lényét.
Az apja.
És az a ringyó!
Az a kibaszott ringyó!
Trent futni kezdett Nathan felé, hogy elzavarja onnan. Hogy elküldje, mielőtt
még belekeveredhetne.
De csak kétlépésnyire jutott, mielőtt felropogtak a fegyverek az elsötétített
ablakokból.
Trent megbotlott, és behúzódott egy fém tároló mögé.
– Feküdj, Nathan! Feküdj! – kiabálta – Fedezékbe!
Üvöltés zengett és visszhangzott. Trent lelkébe mart.
Golyózápor.
Összevisszaság.
Két embert is leszedett onnan, ahol feküdt.
Két seggfej rohant kifelé az ajtón. Trent talpra ugrott. Örömmel fedezte a
testvérét. Csak lőtt és lőtt.
Az egyik elesett, de a másik is követte.
Egy feketébe öltözött férfi rohant elő az épület háta mögül.
Trent célba vette.
Jeges hideg áramlott az ereiben, elhatalmasodott rajta a zsibbadt
érzéketlenség.
Mint ilyenkor mindig.
Szellem.
Szellem.
Szellem.
Trent hátrafelé indult, közben lőtt, fedezve magukat.
Az összes szemétládát leszedte.
Hatalmas csend ereszkedett rájuk, amikor az utolsó gyilkos is elzuhant.
Rémület töltötte el a szívét.
 Nathan!
Megfordult. Hirtelen kettéhasadt az ég, hatalmasat villámlott, és zuhogni
kezdett az eső.
Elszorult a torka a félelemtől, amikor meglátta az összegömbölyödve heverő
alakot a telek túlsó végében.
– Nem! Nathan! Nem!
Megtántorodott. Próbált megmozdulni. Aztán rohanni kezdett.
A halál felé rohant.
A talaj töredezett volt, kátyús és kavicsos. Úgy érezte, egy nagy kráter tátong
előtte, beszippantja. Minden forogni kezdett, lelassult.
Zavarodott volt, nem tudta, hol van.
Mintha örvénybe került volna.
Ez így nem jó!
Nem lehet!
Alig látott valamit a füstös ködben.
Kétségbeesett.
Őrjöngött.
Nem volt fedezék a testvére közelében.
Térdre rogyott mellette.
Nem volt fedezék!
Nem volt, ami védje!
Semmit sem tehetett érte.
Felcsuklott, ahogy megfordította a testét.
Megvizsgálta a mellkasát. Csuromvér lett a keze.
Az eső ugyan lemosta, de csak azért, hogy utána eláztassa.
Bemocskolta! Megölte! Nem lehet! Nem lehet!
– Nem! Nem! Nem! – nyögte Trent. – Nathan! Ne! Kérlek! Istenem! Kérlek!
Trent erősen szorította a testvére teljes mellkasát ellepő sebeket.
Szorította, mintha képes volna benyúlni és elállítani a vérzést, esetleg el is
vehetné onnan a sebesülést, és áttehetné a saját testébe, oda, ahol lennie kellene!
– Nathan, ne! – zokogott Trent. – Nathan… ne… A kurva életbe! Miért?
Miért? Istenem, miért?
Nathan félelemmel teli tekintettel meredt Trentre. Hatalmasra tágult ijedt
szeme, miközben a szájából vér csordogált.
Megragadta Trent pólóját, és megpróbálta közelebb húzni. Gurgulázva,
nehézkesen beszélt.
– Az életed értelme… a célod…
Könnyek csordultak végig Trent arcán. Forrónak érezte a hűvös szélben.
Fájdalmas bánat telepedett a lelkére. Úgy érezte, meghasadt a szíve.
 Nathan elernyedt… eltávozott a lelke. Trent érezte, hogy a testvérével együtt
benne is meghalt valami.
Az égre emelte a tekintetét, és fájdalmasan felüvöltött. Aztán a fájdalom
helyét őrült bosszúvágy vette át, és Trent már talpra is ugrott.
Elindult a zuhogó esőben.
Célja volt.
Elment a földön heverő holttestek mellett. Neki csak egy kellett. Egyetlenegy.
Két fegyver csöve meredt előre, amikor a raktárba lépett.
Árnyék és homály uralkodott bent, csak alig valami fény szűrődött be.
Eső verte a fémes felületet.
Fülsüketítőnek tűnt.
De lehet, hogy csak a lelkében tomboló gyűlölet volt az.
Előreosont, kutatott, vadászott.
Aztán felállt a szőr a tarkóján, ahogy mozgást észlelt oldalról.
Arra perdült.
Cutter!
Az a rohadék, aki az apjuknak nevezte magát!
– Azt hitted, hogy csak úgy leléphetsz? – mondta az öreg fegyverrel a
kezében.
Még a félhomályban is jól látszott a gyűlölet az arcán, ahogyan a félelem is.
De Trent amúgy is érezte a félelmét, szinte áradt a rohadék pórusaiból.
Félt az a szemétláda.
Hát kurvára félhet is!
– Komolyan azt hitted, hogy csak úgy hagylak elmenni? – sziszegte az öreg. –
Hagyom, hogy hátat fordíts nekem? Hogy elvidd a testvéreid? Rosszul
gondoltad!
Irgalmatlan düh korbácsolta Trent lelkét.
Összeszorította a fogait.
Érezte a testvére hiányát. A lelke hiányzó részét.
– Te szarházi! Megölték Nathant! Ártatlan volt!
– Nem kellett volna beleavatkoznia. Az a kurva segített megbizonyosodnom
arról, amit már gyanítottam. Már csak ki kell iktatnom a leggyengébb
láncszemet. Téged!
Szinte belobbant a levegőben vibráló gyűlölet.
– Megölted Nathant! – sziszegte Trent, a fogait csikorgatva.
– Nem! Te vagy a hibás! Te rúgtál fel mindent! Te akartál lelépni! Hát
mindent elfelejtettél, amit a hűségről tanítottam? Arról, hogy ki vagy te?
Kínzó gyötrelem áradt a levegőben. Akár az özönvíz, ami az égből aláhullva a
fejük felett kopogott.
 Trent érezte. Érezte Cutter félelmét. Látta, ahogy folyamatosan a háta mögé
tekintget. Mintha várna valakit.
– Mind meghaltak – tudatta vele Trent lazán. – Csak mi ketten maradtunk, te
nyamvadék.
Beugrott egy faláda mögé, amikor Cutter tüzet nyitott. Por szállt a levegőben.
A dörrenés fülsüketítő volt.
Trent megfordult. Időben ahhoz, hogy lássa, amint az apja előregörnyedve
elmenekül.
A szemét azt hitte, elfuthat.
A gyáva féreg! Elbújt a sötétben.
Trent utánalódult, be-beugrált egy-egy láda mögé, amikor az apja tüzet nyitott
rá. Aztán meghallotta a hátsó ajtó nyílását. Arra futott. Cutter tüzelt. Egy golyó
eltalálta Trent karját, de nem törődött vele, ment tovább.
Aztán becserkészte az öreget. Cutter felemelte a fegyverét, és egyenesen
Trentre célzott.
– Te már nem vagy a fiam!
– Hála istennek, baszd meg! – mondta, majd mielőtt az apja meghúzhatta
volna a ravaszt, megtette ő. Gyorsabb volt.
Még mindig előrenyújtott kézzel állt Cutter előtt, amikor az kiejtette a
fegyvert a kezéből, majd a nyakához kapott, ahol a golyó eltalálta.
Életem értelme.
Életem értelme.
Ez zakatolt Trent fejében.
Hogy nem hagyhatja, hogy emiatt a szemét miatt veszélybe kerüljön az is.
Trent nézte, ahogy Cutter hanyatt esik.
Hátradőlt, és beleesett a vízbe.
Nem ez volt az első eset, hogy semmit sem érzett, miután lelőtt valakit. Hogy
nem volt bűntudata. Nem, nem volt, egy cseppnyi sem, nem bánta, hogy megölte
azt a férfit, akinek a vére az ő ereiben csordogált.
Csak állt, és nézte az esőt.
Cserben hagyta az anyját.
Elveszítette őt.
És most elveszítette Nathant is.
Tudta, hogy az olyan bűnösök számára, mint ő, nincs megbocsátás.
Tudta, hogy a pokolra fog jutni.
Elöntötte a lelkét a szomorúság.
Már csak egy oka maradt az életre, egy oka maradt, hogy ne fusson a végzete
elé.
Egy ok, amiért élnie kellett.
Folytatnia kellett.
Mert érte érdemes.
 36. FEJEZET

Trent

Hat órával korábban…

A kacskaringós úton száguldottam végig. Utáltam, hogy így kellett otthagynom

Edent.
Legszívesebben visszabújtam volna vele az ágyba. Elmerültem volna
gyönyörű tekintetében.
Igen, ott szerettem volna lenni, bár tudtam, hogy csak álom az egész. Valami,
ami ennyire jó, nem lehet valóság. Vagy nem érdemlem meg.
Fák, föld és kék ég mellett suhantam el, miközben a kisváros felé siettem,
innen húszpercnyire, ahol általában találkozni szoktam Junával.
Minden egyes kilométerrel egyre idegesebb lettem.
Fokozatosan.
Egyre erősebben.
Egyre hevesebben.
Végül majd’ szétvetett az indulat.
Úgy markoltam a kormányt, mintha az életem múlna rajta.
Rákanyarodtam az eldugott kisvárosba vezető útra.
Junának is ott kellett volna maradnia.
Elrejtve.
Mindörökre.
Miután kinyírtam Cuttert, nem tudtuk, milyen következményekkel kell
szembenéznünk L.A.-ben.
A bandánk szétszéledt. Néhányan csatlakoztak más motorosbandákhoz, az
Utolsó Ítélethez vagy Petrus Prédájához, néhányan nem. A fenyegetettség ugyan
megszűnt, de az évek alatt éppen elég ellenséget szereztünk magunknak, így
tudtuk, hogy ostobaság lenne hátradőlni. Előbb-utóbb biztos eljönne értünk
valaki.
Mint kiderült, Pit nem is foglalkozott Junával. Tulajdonképpen az egész
bandával kefélt. Csak letérdelt Pit elé, ahogy mondta. Betolakodott a
bandájukba, és úgy tett, mintha Pit nője volna, pedig nem volt az.
Juna bevallotta.
Csak csali volt.
Csapda.
És én belesétáltam.
Mint kiderült, Juna összefutott Vegasban Cutterrel. Ki akart szállni. Cutter
keresett valakit, akit becsempészhetne az életembe. Valakit, akinek a
segítségével kideríthetné, mennyire vagyok hűséges hozzá.
– Azt hiszem, bajban vagyok, Trent – mondta Juna a telefonba még Eden
házában. Mintha pánikot hallottam volna a hangjában.
De hát mindig bajban volt, nem?
Mindig is attól tartottam, hogy miatta keveredünk ismét bajba. És persze
egyáltalán nem bíztam benne.
Sosem voltam biztos abban, hogy valóban a segítségemre van-e szüksége,
vagy éppen a hátamba készül döfni a kést.
Hogy nem csap-e be. Hogy nem akar-e már megint belerángatni valamibe.
„Meghagyod az életét?” – kérdezte tőlem Jud a kórházban aznap este, amikor
Gage megszületett.
Ezernyi okom lett volna megölni.
Amiért becsapott.
Amiért hazudott.
Manipulált.
Amiért apám megbízásából feküdt le velem.
Jud azért kérdezte, mert menthetetlenül gyűlölte Junát, de meghagyta nekem a
döntést.
Miatta halt meg Nathan.
De persze, ő figyelmeztette. Abban reménykedett, hogy talán még nem késő
megállítani a gépezetet, amit ő indított be.
És neki köszönhettem Gage-et.
Már annyi vér tapadt a kezemhez, nem akartam még többet.
Ezért inkább megállapodtunk.
Én megkaptam a fiamat, ő megkapta a pénzt.
Mi kaptunk még egy esélyt, ő pedig alámerülhetett.
Egy dolgot kért, ehhez ragaszkodott. A városhoz, ahol fel kell nevelnem a
fiunkat. A városhoz, ahol gyerekkorában járt, és ahol élni szeretett volna a
családjával.
Elég messze volt Los Angelestől, nem aggódtam, hogy ránk talál valaki.
Redemption Hills.
 Arra gondoltam, hogy itt talán megbocsátást nyerek én is.
Bár fogalmam sem volt, hogy a fenébe történhetne meg, hiszen forrt bennem a
gyűlölet és a düh.
Visszament L.A.-be?
Mi a fenéért?
Miért?
Miért kockáztatott?
Miért sodort mindent veszélybe?
Vagy talán már az elejétől fogva így tervezte?
Megremegtem a gyűlölettől, amikor befordultam a lepukkant motel előtti
koszos parkolóba.
Balra, egy büfé ablakában szomorúan villogott a neonfény.
Felvertem a kocsimmal a port, ahogy szinte berepültem a parkolóhelyre. A
megkopott, türkiz színű ajtó előtt álltam meg.
Hetes szoba.
Remegett a kezem, ahogy előkotortam a telefonom, és őt hívtam.
Hatalmas csomóba ugrott a gyomrom, zakatolt az agyam.
Nem tudtam szabadulni a rossz érzéstől.
Éreztem, hogy valami nincs rendben.
Ugyanaz az érzés volt, amit akkor éreztem, amikor Nathan meghalt.
Kicsörgött, majd bekapcsolt a rögzítő.
– Helló, itt Juna. Hagyj üzenetet!
A picsába! Visszadugtam a telefont a zsebembe, és kiugrottam a kocsiból.
Odafutottam az ajtóhoz, és ütni kezdtem az öklömmel.
– Juna! Nyisd ki! Nyisd ki a kurva ajtót!
Semmi.
Az ablakhoz léptem, és megveregettem a tenyeremmel.
– Juna! Hol a picsában vagy? Nyisd már ki!
Csak a csend válaszolt.
Az ablakhoz nyomtam az arcom, megpróbáltam belesni a függönyök között.
Semmit sem láttam. Először.
Aztán megláttam az ágyról lelógó lábat.
Ismét megveregettem az ablakot.
De a láb nem mozdult.
– Juna! – kiáltottam újra meg újra – Juna!
De nem mozdult.
Nekifutottam az ajtónak. Kétszer kellett nekifeszülnöm, mire a fa megadta
magát. Az ajtó kicsapódott, én berohantam. De kővé dermedtem a szoba
közepén.
 Nem kaptam levegőt.
Junát vagy egy tucatszor megszúrták.
Élettelen szeme a plafont bámulta.
Előregörnyedtem. Próbáltam lélegezni.
Összpontosítani.
Harcolni.
De forogni kezdett velem a világ.
Alig hallottam a szirénákat.
Két járőr parkolt le mögöttem.
Rohanó lábak, pisztolycső, kiabáló emberek.
– Ne mozduljon! Arccal előre feküdjön a földre! – hallottam a hangot. –
Tegye a kezét maga elé!
Nem éreztem semmit.
Csak a valóságot.
Egy szörnyeteg voltam.
Végül csak elnyertem a méltó büntetésem.
 37. FEJEZET

Eden

Fáztam.
Csontig hatoló hideg áradt szét bennem.
Az a fajta, amitől reszketsz és rázkódsz. Amitől vacogsz, és összekoccannak a
fogaid.
Az a fajta, amikor nem tudsz felmelegedni, mert a dermesztő hideg benned
van.
A konyhafalnak támaszkodva ültem. Hányinger gyötört.
Szomorúság.
Bánat.
Félelem.
A drága, édes Gage készített nekem egy teát. Langyosat, mert forró vízhez
még nem nyúlhatott.
Aztán odatolta elém a padlón, és engem utánozva ő is a falnak dőlt.
Talán ő volt az egyetlen, aki képes lehetett a bennem feszülő jéghegyet
olvadásra bírni.
Sodródtam a jeges tengeren.
Bele fogok fúlni.
Végem van.
Nincs tovább.
Gage megfogta a kezem, és összefűzte az ujjainkat.
Ránéztem.
Harmony fiára.
A kisfiúra, akitől egy karkötőt kaptam ajándékba. Egy karkötőt, amelynek
súlya volt.
Az unokaöcsém.
Hogy?
És most már nincs többé. Meghalt. Már nem lesz alkalma megmagyarázni.
Elszorult a torkom a bánattól.
 Mintha karmok tépték volna belülről.
– Ne aggódj, Miss Murphy! Nem baj, ha sírsz. Apa szerint néha mindenki
elszomorodik. Semmi szégyellnivaló nincs ebben.
Trent.
Mintha tőrt mártottak volna az amúgy is sajgó lelkembe.
Hogy tudta…?
Elvonszoltam magam a szemetesig, majd belehánytam a reggelim maradékát,
amit még Trenttel együtt ettem. Mielőtt elment, hogy elintézze Gage anyját.
Miután azt mondta, hogy szeret.
Hogy tehette?
Majd’ szétvetett a fájdalom. A lelkemig hatolt.
Öklendezve a kuka fölé hajoltam. Mintha a bánatot is kihányhatnám.
Vagy mintha felébredhetnék végre ebből a rémálomból.
Valaki megdöngette az ajtót.
– Eden! Én vagyok az, Jud! – Érdes hangja visszahangzott a konyhában.
Megtöröltem a kézfejemmel a számat, és az ajtó felé botladoztam.
Gage beelőzött.
Nem kaptam levegőt, nem tudtam gondolkodni, és alig bírtam megállni a
lábamon.
Ügyetlenül babráltam a zárral, alig tudtam kinyitni, hogy kitárjam végre az
ajtót.
Jud sötét tekintete körbejárt, felmérte a terepet, majd megállapodott rajtam,
miközben Gage a karjába ugrott.
– Jud bácsi! Hát te is eljöttél? De azért hazamegyünk hozzánk? Miss Murphy
nagyon szomorú, szóval lehet, hogy meg kellene állnunk a fagyizónál, hogy jobb
kedve legyen.
Jud tekintetében együttérzés villant. Láthatóan megrendült volt ő is. Hatalmas
szakálla sem volt képes elrejteni, mekkorát nyelt, miközben egyenesen a
szemembe nézett.
– Tudod, mit? Vedd fel a cipőd, jó? Én addig beszélek Edennel.
Gage felnyögött.
– Jaj, ez is olyan kód, mint a „nem lát, nem hall”?
Sugárzott Judról a szomorúság, de azért láthatóan vegyült bele szeretet is.
A kisfiú ezek szerint nem csak az én szívemet tudta megolvasztani.
– Igen, kishaver! Beszélnem kell Edennel. Csak egy perc, jó?
– Ó, atyám! Jól van! – horkant fel Gage.
Jud letette a földre, ő pedig elviharzott.
Álltam karba tett kézzel, mintha csak ez a mozdulat tartana már egyben.
– Eden – mondta Jud olyan hangsúllyal, mintha bocsánatot kérne.
 Egyenesen a szemébe néztem.
– A testvérem volt.
– Tessék? – sápadt el Jud.
Elcsuklott a hangom.
– Juna. Gage anyja. A testvérem volt.
– Hogy a fenébe?
Megráztam a fejem.
– Én sem tudtam. Egészen mostanáig nem tudtam róla. Képeket mutogattam
Gage-nek a testvéremről, Harmonyról. Felismerte.
Jud hátratántorodott, majd belemarkolt a szakállába.
– Ezt mondta nekem az ügyvéd is, amikor felhívott… hogy Juna igazi neve
Harmony volt.
Megkeményedett az arcom. Elöntött a méreg.
– Trent tudta?
Tudta?
Honnan tudhatta volna?
Zihálni kezdtem, elgyengültem, elszédültem.
Jud elkapott, és szorosan magához ölelt.
Az egész teste reszketett.
– Nem, Eden, nem tudta. Fogalma sem volt róla. Esküszöm, és arra is
megesküszöm neked, hogy nem ő tette.
Megráztam a fejem, miközben kibuggyantak a könnyeim. Már nagyon sokat
sírtam, nem értettem, hogy lehetnek még mindig könnyeim.
– Hallottam, hogy megfenyegette. Gyűlölte Junát… mert elárulta, csapdába
csalta.
Istenem!
Talán megint megtette? Talán ezért történt? Azért tehette Trent, hogy
megvédje a fiát, vagy saját magát?
Szeretet és gyűlölet.
Szeretet és gyűlölet.
Egymásba fonódtak. Összecsaptak.
Micsoda zűrzavar! Ebből senki sem kerülhetett ki győztesen!
Hiszen Trent is, én is… mi már mindketten veszítettünk.
Az én testvérem már elveszett.
Elgyengült a lábam, és előredőltem. Jud megtartott.
– Igen, Eden, gyűlölte őt. Juna nemegyszer átverte, nagyon durván. A
legtöbben nem is értenék. Tönkretette Trent életét, ő volt a felelős azért is, hogy
meghalt a testvérünk – mondta, és a fájdalomtól elcsuklott a hangja. Lehajolt
hozzám, és felemelte az arcom, hogy a szemembe nézhessen. – És mindezek
ellenére megkegyelmezett neki, életben hagyta, Eden. Hagyta elmenni, pénzelte,
támogatta, gondoskodott róla! Azok után, amilyen életet élt. Hiszen a
gyilkoláson kívül nem tanult mást! De mégis megkegyelmezett neki, a fia miatt.
Trent úgy döntött, megváltoztatja az életét, hogy csak a fiáért fog élni. Hogy
mindig helyesen fog cselekedni. Hacsak Juna nem nyomott fegyvert Gage
fejéhez, Trent nem tehette. Ez biztos – magyarázta, szorosabban markolva az
arcomat. – Eden! Mondd, hogy te is ilyennek látod! Mondd, hogy olyannak
látod, amilyen valójában! Mondd, hogy nem a tettei alapján ítélkezel! Ugyanis
szüksége lesz ránk, jobban, mint valaha.
Kiszáradt a szám. Nyelni sem tudtam. Alig forgott a nyelvem.
– A testvérem volt…
– Tudom, és sajnálom, hidd el! Kurvára sajnálom! Pontosan tudom, milyen
érzés. Borzalmas! De akkor sem vagyok hajlandó elhinni, hogy Trent tette!
– Most mi lesz?
– Nem tudom – rázta meg a fejét. – Át kell vinnem Gage-et Loganhez.
Lamroe-ban, az állomáson találkozom az ügyvéddel. Akkor majd többet tudok.
Remélem, beszélhetek Trenttel is, és megtudom, mi történt. Hozd a holmidat!
Megráztam a fejem.
Nem mehettem vele! Hiszen…
Elöntött a fájdalom. Mintha széttépte volna a szívemet.
– Muszáj apuval találkoznom, mielőtt még felhívják. Én akarom elmondani
neki.
– Eden.
Hátrébb léptem.
– Időre van szükségem, Jud! Nem értem az egészet! Hogy lehet, hogy
Harmony volt Juna? Hogy lehet, hogy Trent pont itt kötött ki…
Nem fejeztem be. Nem tudtam kimondani.
…velem.
Itt kötött ki velem.
– Nem jó ötlet egyedül maradnod, amíg nem derül ki pontosan, hogy mi
történt.
És ha mégis Trent tette? Mi van, ha a felelős már rács mögött van? Mi van, ha
soha többé nem tudok rendesen lélegezni?
A gondolatok gyorsabban villantak az agyamba, mint ahogy fel tudtam volna
fogni őket.
Gondolom, minden az arcomra volt írva, mert Jud fájdalmasan elfintorodott.
Csalódottság érződött a hangjában.
– Ha tényleg ezt akarod, Eden – lépett hátrébb.
Megbántódott.
 Ő is csak védeni próbálta a szeretteit.
Bennem viszont háború dúlt.
Mégis hogy?
Mi van, ha…?
Miért?
Fájt. Piszkosul fájt.
– Gage! Gyere! – kiáltott Jud, és a kisfiú már rohant is hozzánk. Ez a drága,
aranyos kisfiú, akit teljes szívemből szerettem.
Letérdeltem hozzá, nem tudtam megállni a lábamon.
– Bármi történjék is, nagyon szeretlek Gage – simogattam meg az arcát.
– Naná, Miss Murphy! Hiszen én vagyok a kedvenc tanítványod! Te pedig az
apukám kedvence vagy, és az enyém is! Olyan nagyon szeretünk téged, mint a
legeslegnagyobb hegy a világon! Hát nem tudod?
Elszorult a torkom.
Gyötrődött a lelkem.
Kibuggyantak a könnyeim.
Bólintottam.
– De, tudom, kicsim.
Valóban?
Felüvöltött a lelkem, hogy ne csináljam már tovább. Ne legyek már ilyen
ostoba! Hogy már a kezdetek óta az voltam. Azóta, hogy besétáltam a klubba,
egyenesen Trent csapdájába.
Ennek a sötét, vonzó és veszélyes férfinak a csapdájába.
A szívem viszont túlharsogta aggodalmaskodó lelkemet.
Olyan hangosan kiabált, hogy majd’ megsüketültem tőle.
Te azt mondtad, hogy újjáélesztettem a szíved, de, Eden, én neked
köszönhetem, hogy az enyém életemben először egyáltalán megdobbant.
– Hozd a kulcsod! Követlek az apádhoz – mondta Jud. Még csak nem is kérés
volt.
– De én…
– Ne ellenkezz, Eden! – hajolt közelebb. – Akár szereted a testvéremet, akár
nem, ő kurvára szeret téged!
Kelletlenül bólintottam. Beszédelegtem a konyhába, belebújtam a
papucsomba, és megfogtam a táskám.
Próbáltam megszárítani a könnyáztatta arcom.
Próbáltam összpontosítani.
Próbáltam megemészteni a történteket.
Próbáltam elfogadni, hogy ne fájjon olyan nagyon.
Elindultam Jud és Gage után, bezártam magam mögött az ajtót.
 Odavonszoltam magam az autóhoz.
Hogy mondjam el apunak? Hiszen összetöröm a szívét!
Jud lesétált a kocsijához, betette Gage-et a gyerekülésbe, aztán megfordult, és
jelentőségteljesen rám nézett.
Ledermedtem.
A tekintetében őszinte együttérzést láttam.
– Érteni akarod, Eden. Tudni akarod, mi történt. Értem. Nagyon is. Nem
fogok úgy tenni, mintha tudnám, mi zajlott le kettejük között, de egy dologban
száz százalékig biztos vagyok… Az egyezség, amit Trent Junával… azaz
Harmonyval kötött… Harmony ragaszkodott hozzá, hogy Trent itt nevelje fel a
kicsit – magyarázta, majd az ajkába harapott. – Azt gondoltam, baromság.
Valami olyasmit magyarázott, hogy gyerekként itt vakációzott a szüleivel. Azt
mondta, hogy itt szerette volna felnevelni a fiát. Ő ragaszkodott az iskolához is.
– Eltűnt a hangjából az indulat, sőt, teljesen ellágyult. – Most, hogy így
belegondolok, nem is akkora véletlen, hogy Gage az életed része lett. Harmony
akarta, hogy így legyen.
A szavai teljesen összetörtek.
Szíven ütöttek.
Megsemmisítettek.
De ugyanakkor melegséggel töltöttek el.
Valamit éreztem az összetört szívem mélyén.
Emlékszel…? Emlékszel…?
– Köszönöm! – suttogtam.
– Vigyázz magadra, jó?
Beültem a kocsiba, és végigsírtam az utat a házig, ahol Harmony és én
felnőttünk.
Ahol Aaron a szomszédom volt.
Ahol az édesanyánk megbetegedett.
Jud szorosan mögöttem jött.
Éreztem Gage energiáját az utca túloldalán. A kocsiban ülve várt, miközben
én felbotladoztam apám ajtajáig.
Becsöngettem. Nem tudtam csak úgy bemenni, mint máskor.
Az apám arca elfacsarodott, amikor meglátott. Azonnal kiült rá az aggodalom.
– Eden?
– Apa! Ó, apa! Sajnálom! Nagyon sajnálom! – mondtam, a karjába vetve
magam, majd hosszan és szorosan megöleltem. – Harmony meghalt, apa. Itt
hagyott minket.
 39. FEJEZET

Trent

Felberregett a zár, majd feltárult a hatalmas vasajtó. Kicsoszogtam a napfényre,

miután az elmúlt több mint huszonnégy órát egy apró cellában töltöttem. Még
koporsónak is elment volna.
Jud kint volt.
Engem várt.
Megkönnyebbülést láttam az arcán, míg rajtam végigvillámlott a gyötrelem.
Kibotladoztam, és lebotorkáltam a betonlépcsőn. Egy kicsit szédelegtem,
kerestem az egyensúlyomat.
Jud a vállamra tette hatalmas tenyerét.
– Trent! Testvérem!
Megráztam a fejem.
– Hogy a picsába…?
De befejezni sem tudtam. Megperdültem, és teljes erőből belevágtam az
öklöm a téglafalba.
Végigcikázott rajtam a fájdalom, ahogy a bőröm széthasadt. Hátraléptem, és
ismét beleütöttem a rendőrség falába. Muszáj volt kiengednem magamból a
gyűlöletet, a bánatot és a zavarodottságot.
Mégis hogy?
Ismét nekilendültem, de Jud elkapta a csuklómat, és beledörmögött a fülembe.
– Hagyd már! Semmi értelme! Semmin sem változtat.
Fájdalmasan felnyögtem, a koszos tégláknak támasztottam a homlokom.
– Ki a faszom tehette?
Ki utálhat ennyire, hogy lemészárolt egy nőt csak azért, hogy csapdába
csaljon?
Csalinak használta, hogy kiugrasszon a rejtekhelyemről.
Eléggé egyértelmű volt, hogy valaki hamis bizonyítékokkal próbált csőbe
húzni.
Legalábbis az ügyvédem, Rudy Espinoza szerint. Azt mondta, előre
megtervezték. A rendőrök ugyanis alig pár perccel utánam érkeztek a helyszínre.
De én gyanítottam, hogy nem erről van szó.
És hogy ez még csak a kezdet.
Egy kis előjáték.
Azt akarták, hogy szarjam össze magam, hogy rettegjek. Hogy esetleg teljesen
kiakadjak, és dühöngő őrültté váljak.
A legjobb bizonyíték erre pont az volt, hogy Espinoza szinte percek alatt
kihozott.
Ha valaki tényleg hamis bizonyítékok alapján akarna megszabadulni tőlem,
nos, akkor kurvára sokkal jobban csinálta volna.
Egyedül a pénzt rejtő táskán voltak rajta az ujjlenyomataim, aminek a
tartalmát szerteszét szórták a padlón.
Egy halom kápé. Abban a táskában, amiben egypár hete átadtam neki a pénzt.
Nos, ja… ez sem nézett ki túl jól.
Éppen ezért figyelmeztetett Espinoza, hogy azért még nem vagyok kint az
erdőből, még vádat emelhetnek ellenem a pénz miatt. Az mondta, maradjak
nyugton.
Azt viszont nem vette észre, hogy kurvára az erdő közepén bolyongtam,
miközben a démonjaim ott üvöltöztek körülöttem.
Mégis mire számítottam?
Csak egyszerűen hátat fordítok a bűnös életmódnak? Csak úgy elsétálok,
mintha mi sem lett volna? Egyszerűen élem az életem, mintha nem lenne a
kibaszott múltam?
Mintha szabad volnék?
Mintha nyugodtan szerelembe eshetnék?
Boldogságra lelhetnék?
Nem. A karma nem akkora ringyó.
Igazságos.
Viszont gyakran lassú.
Addig húzta az időt, hogy már reménykedtem, és elhittem, hogy jobb ember
lehet belőlem.
Tudnom kellett volna!
Tudnom kellett volna.
Volt értelme az életemnek, volt egy célom. De szem elől veszítettem.
Elterelődött a figyelmem. Mohó lettem. Olyasmit akartam, amihez nem volt
jogom.
És kurvára fájt!
Kibaszottul fájt!
Annyira, hogy majdnem térdre zuhantam.
 Jud erősebben megszorított.
– Gyere! Hadd vigyelek haza! Gage folyton rólad kérdez. Azt mondtuk neki,
hogy dolgozol, de tudja, hogy valami nem oké.
Elszorult a torkom.
Gage-nek vágott az esze rendesen. És csupa élet volt.
Bemásztam Jud kocsijába.
Az autópálya felé kanyarodott.
Ezernyi kérdés és gondolat kavargott a fejemben.
– Harmony Eden testvére – suttogtam, mint egy vallomást.
Harmony Eden testvére volt.
Eden.
Drága, édes Eden, aki csak belecsöppent az egész kellős közepébe.
– Szeret téged – mondta Jud.
Megfeszültem, és megráztam a fejem.
– Nem számít.
Jud felhorkant.
– Nem számít? Azonnal hagyd ezt abba, Trent! Menekülni akarsz. Érzem!
A testvéremre pillantottam.
– Nem igazán látok más lehetőséget. Te igen? Valaki vadászik rám, Jud.
Valaki, aki nem habozik vért ontani.
Valaki bosszúra vágyott.
Megtorlásra.
Elégtételt akart.
Hallanom kellett volna Juna hangjából, amikor felhívott. Abból, ahogy
remegett. Ki lehetett az? Fogadni mernék, hogy ott állt mellette, amikor
felhívott. Valószínűleg fegyvert szegeztek a fejéhez, kényszerítve, hogy
telefonáljon. Még azt is megmondták neki, mivel csalogasson oda.
Igen. Éveket töltöttem Junát gyűlölve, mégis éreztem a hangján a
kétségbeesést. Ki kellett volna hallanom belőle a figyelmeztetést is.
Jud bosszúsan felmordult.
– Azt akarod, hogy csomagoljunk össze, és hagyjunk itt mindent?
Mindnyájunknak van saját élete, amit szeretünk. Van otthonunk. És ez rád is
igaz!
A torkomban dobogott a szívem. Alig kaptam tőle levegőt.
Bumm-bumm-bumm… így fojtogatott.
Eltiporva a reményt.
Eltiporva az életem.
– Szerinted itt maradok? Veszélyeztetem a fiamat?
Jud szinte fújtatott.
 – Nem! De majd kitaláljuk, hogy legyen. Együtt. Nem menekülhetsz. Nem
élhetsz állandó félelemben. Istenem, hisz tudom, milyen az!
A farmerom szegélyével babráltam, kifelé néztem, az elsuhanó tájat figyeltem.
Őszi színek. Barna, zöld és sárga.
Mint Eden tekintete.
– Muszáj elmennem, Jud. Legalább addig, amíg nem tudom magunkat
biztonságban. Nem kockáztathatok.
Megcsörrent a mobilom.
Eden volt az.
Azonnal összeszorult a mellkasom.
Biztos nagyon utál! Megvolt rá az oka.
Meghalt a… testvére.
Aki ráadásul Gage anyja volt. Basszus!
Az igazság majd’ kettéhasított. Már gondolkodni sem tudtam.
Ez a kibaszott helyzet teljesen kicsinált. Padlóra küldött.
Hagytam, hadd csörögjön a telefon. Nem vettem fel. Nem tudtam volna
beszélni vele.
– Harmonynak köszönheted, hogy találkoztatok – mondta Jud visszafogottan.
Harmony.
Legszívesebben kitéptem volna az összes hajamat. Helyette felnevettem.
– Kétlem, hogy az lett volna a szándéka, hogy összejöjjünk Edennel.
Biztos, hogy nem akarta, hogy beleszeressek a testvérébe.
Főleg ilyen gyorsan és végzetesen.
Pityegett a telefonom – bejövő üzenet. Amilyen mazochista barom voltam,
azonnal megnéztem. Hangüzenet. A fülemhez emeltem.
– Trent – mondta Eden elcsukló hangon. – Én… én… fogalmam sincs, mit
gondoljak erről az egészről. Nem tudom, mit mondjak. Egy dologban vagyok
csak biztos… szükségem van rád. Isten látja a lelkemet, nagy szükségem van
rád!
Szétáradt bennem a fájdalom. Mintha méreg került volna az ereimbe.
Hiszen nekem is szükségem lett volna rá, de ehelyett belekevertem a mocskos
ügyembe. Nem ezt érdemelte, nagyon nem!
Írni kezdtem.

Én: Figyelmeztettelek, hogy tönkre

foglak tenni. Hogy mocsokba rángatlak.
Ne haragudj, Eden! Kurvára sajnálom,
hogy ilyen vagyok.
– Gyorsan összecsomagolok pár cuccot, amire Gage-nek szüksége lehet. Tíz
perc múlva találkozunk Logannél.
Jud még habozott egy pillanatig.
– Biztos, hogy ezt akarod? – nézett rám.
– Nincs más választásom.
És ezen az sem segített, hogy Eden folyamatosan hívott, és üzenetekkel
bombázott. Hol miattunk esdekelt, hol a testvére miatt siránkozott, hol pedig azt
bizonygatta, mennyire hisz bennem.
Jud tétován bólintott, de aztán kilépett az ajtón, és becsukta maga mögött.
Mielőtt még meggondolhattam volna magam, és, mondjuk, valami őrültségbe
fogok, mint például rohanok, és Eden lába elé vetem magam, inkább
felkocogtam gyorsan az emeletre, megragadtam egy katonai vászonzsákot, és
teletömtem Gage kedvenc játékaival, ruháival, a fotóalbumával, majd bementem
a hálóba, és gyorsan összeszedtem a legfontosabbakat.
Gage születési anyakönyvi kivonatát és hasonló iratokat tettem el, aztán
kivettem némi készpénzt a széfből, és elcsomagoltam két fegyvert is a hozzá
való lőszerrel.
Szándékosan nem akartam az ágyamra nézni. Oda, ahol a romlott lelkem
végleg beleszeretett abba a gyönyörű, tüzes kiscicába.
Mielőtt még elgyengülhettem volna, és megadom magam, gyorsan lefutottam
a lépcsőn, hogy mielőbb leléphessek.
Elviszem a fiam valahová, ahol biztonságban lesz, mi pedig véget vetünk
ennek a fenyegetettségnek. Elég volt!
A legjobb életet szerettem volna nyújtani a fiamnak, még akkor is, ha minden
egyes lépés ilyen nehéz volt.
Ő az életem értelme.
Ezt kellett szem előtt tartanom.
Megcsörrent a telefonom a farzsebemben. Előkaptam, ahogy beléptem a
garázsba.
Eden.
Édes, drága Eden.
Vérzett a lelkem. Meg kellett állnom egy pillanatra. Lehunytam a szemem, és
egy pillanat alatt összeszedtem magam. Nem szabadott elgyengülnöm!
Menj már!
Menj már, baszd meg!
Őt nem kaphatod meg!
Sosem volt a tiéd!
Megnyomtam a garázsnyitó gombot a falon. Lassan nyílt fel. A nappali
világosság hirtelen elvakított. Odasiettem az autóhoz, kinyitottam a
csomagtartót, és bedobtam a cuccokat.
Lecsuktam, és előrementem, hogy beüljek.
Aztán ledermedtem.
Égnek állt a szőr a tarkómon.
Megremegtem.
Minden idegszálam veszélyt jelzett.
Lassan, óvatosan fordultam meg, miközben átvillant az agyamon, hogy a
fegyvereket épp az imént zártam be a csomagtartóba. Elvakított az élesen
világító napfény, így hunyorogva bámultam kifelé, a garázsajtón befelé lépő
sziluettre.
Ahogy közelebb jött, végre felismertem.
Az apám volt az.
Gonosz vigyor terült szét az arcán.
– Szevasz, Szellem!
 39. FEJEZET

Eden

Emlékszel…?

Égett a szemem, ahogy a kezemben lévő papírt bámultam.

Miért teszem ezt magammal?
Fogalmam sem volt, mennyit bírok még. Hogy képes vagyok-e elolvasni a
testvérem levelét most, hogy már nincs többé. Hogy nem zuhanok-e össze a
fájdalomtól, valahányszor eszembe jut Trent.
Muszáj volt eltűnnöm az apám házából. Már több, mint egy napja nála
voltam, mióta Juddal a nyomomban idejöttem tegnap reggel.
Lemondtuk a ma reggeli misét. Az apám szokta lelkileg támogatni a
gyülekezetet, ő öntötte beléjük a lelket, ő gondoskodott róluk… most viszont ők
gondoskodtak rólunk. Megállás nélkül özönlöttek hozzánk az emberek, a
részvétnyilvánítások, a virágok és az egytálételek.
Tessa azonnal átjött tegnap. Nem volt hajlandó magamra hagyni. Kitartott
helyettem is, amikor engem már elhagyott minden erőm. A karjában tartott,
miközben sírtam, egész nap és egész éjjel…
Reggelre próbáltam összeszedni magam és bátornak látszani, az apámról
gondoskodni, kedvesnek lenni a látogatókkal, mosolyogni, de aztán nem olyan
rég feladtam. Tessa a mosdóban talált rám, ott bujkáltam.
Elküldött, hogy feküdjek le, pihenjek a régi szobámban. El is mentem, de
aztán kiszöktem hátul. Szükségem volt az egyedüllétre. És persze válaszokra is.
Valamiféle gyógyírre, ami reményt adhat ezekben a sötét órákban.
Hazajöttem hát. Harmony leveleiért. El akartam őket olvasni újra, hogy egy
kicsit közelebb érezhessem magamhoz. Hogy megértsem a tetteit. Hátha találok
valamit, ami eddig elkerülte a figyelmem.
De olyasmit találtam, amire nem számítottam. Egy eddig olvasatlan levelet.
Nem vettem észre a küldemények között, mert nem a szokásos, kék
borítékban volt, hanem egyszerű, pici fehérben.
 Őrültül izgatott lettem. Alig tudtam kisilabizálni az írását. Láthatóan sietve,
rettegve írhatta.
Éreztem.

Emlékszel, Eden? Emlékszel milyen borzasztó testvéred voltam? Hogy hányszor

tönkretettem mindent? Hát persze, hogy emlékszel. Ugyan nem kérhetek semmit,
de mégis azt szeretném, ha most utoljára segítenél nekem. Kérlek, hidd el
mindazt, amit most írok neked! Nem fogok hazudni, mert már nincs több időm.
Ez az utolsó alkalom, hogy még igazat szólhatok.
Hamarosan itt a vég. Tudom. Megérdemlem. De félek… rettegek, de olyan
mély a sír, amit magamnak ástam, hogy ebből már biztos nem tudok kimászni.
Annyi embert bántottam meg, apát, téged és Trentet.
Trent.
Igen, láttalak vele a minap. Nem szabadott volna odamennem, de még egyszer,
utoljára, látni akartam a fiamat.

Összeszorult a tüdőm. Olyan fájdalom feszítette a mellkasom, hogy azt

hittem, megfulladok. Elgyengült a lábam, majdnem összeestem, ahogy ott álltam
a konyhában.

Ő volt az a férfi, akit becsaptam, és ő volt az, aki megmentett engem, pedig
életem legnagyobb bűnét követtem el. A testvére halála a lelkemen szárad, de az
ő életét megmentettem.
Pénz. Mindig csak a pénz. Erről szólt minden.
Valahogy azért mégiscsak megszólalt a lelkiismeretem, és megpróbáltam
megakadályozni a legrosszabbat. De elkéstem. Már nem tehettem semmit.
De még ezek után is képes volt segíteni nekem. Megmentett. Megkegyelmezett
nekem. Gondoskodott rólam.
Megegyeztünk, és csak egy dologhoz ragaszkodtam. Azt akartam, hogy Gage a
mi kisvárosunkban, Redemption Hillsben nőjön fel. Trentnek nem mondtam el a
valódi okát, de azt akartam, hogy a fiam a közeletekben legyen, akkor is, ha nem
tudtok egymásról. Hátha ragad rá valami a ti jóságotokból.
De aztán tettem még egy lépést, és meggyőztem Trentet, hogy írassa be a ti
iskolátokba.
Arra viszont nem számítottam, hogy ti ketten…
De láttam, Eden.
Láttam, hogy egymásra találtatok.
Láttam rajtad, hogy szereted őt, és rajta is láttam, hogy szeret téged, és azt is
láttam, hogy szereted a fiamat. És nem úgy, ahogy az unokaöccsét szereti az
ember, hanem anyaként, és kérlek, maradjon is ez így! Ne úgy nézz rá, mint a
fiamra, akit én elhagytam, hanem úgy nézz rá, mint a szeretett férfi gyermekére,
a férfiéra, aki megérdemli, hogy szeressék, mert nagyszerű apa és nagyszerű
ember.
Éveken át becsaptam, megloptam és manipuláltam őt. Ez most az életembe fog
kerülni, mert voltam olyan ostoba, hogy fél éve visszamentem L.A.-be. Azt
gondoltam, már elég sok idő telt el… és hát a kapzsiságom sosem ismert
határokat.
Hiszen Trent apja halott, mi baj lehet? A motorosoktól könnyű droghoz jutni,
és mindig jól éreztem magam közöttük.
De Trent apja nem halt meg, Eden!
Túlélte!
Eddig várt, várta a tökéletes pillanatot, hogy lecsaphasson, hogy
levadászhassa a fiát.
Én hoztam el neki azt a pillanatot, amire várt.
Könnyű préda voltam.
Egymillió dollárt ígért, ha kiszolgáltatom neki Trentet.
De nem akartam.
Ezért jöttem vissza három hónapja, és vettem el a pénzt. Próbáltam Cuttert
csőbe húzni, hazudtam nekik Trentről, és közben terveztem az eltűnésemet. De
Cutter rájött, és elkaptak, mielőtt leléphettem volna. Kényszerítettek, hogy
áruljam el, hol lakik Trent és a testvérei.
Kényszerítettek, hogy beszéljek meg vele egy találkozót.
Figyelmeztetnem kellett volna, de nem tettem. Reméltem, hogy találok valami
kiutat ebből a helyzetből, és végül jól járok. Igen, megint önző voltam.
Nos, máris halott vagyok, bár az utolsó leheletemig küzdeni fogok.
Cutter vissza akarja szerezni, amiről úgy gondolja, hogy elvették tőle. Újra
össze akarja hozni a saját motorosbandáját, le akar számolni a régi
ellenségeivel és azok barátaival. Egyeduralmat akar, és bosszút.
Trentet akarja.
Cutter és három embere Redemption Hillsben van. Tervezik a merényletet. A
tökéletes pillanatra várnak, hogy leszámolhassanak Trenttel.
Trent semmiről sem tud. Figyelmeztesd! Hívd a rendőrséget, és keressetek
biztonságos helyet! Kérlek! Kérlek! Vigyázzatok magatokra! Ezek nem emberek,
Eden! Bárkin átgázolnak, aki az útjukba áll.
Figyelik a telefonom. Remélem, hogy ezeket a leveleket megkapod! Szerettem
volna személyesen bocsánatot kérni tőled, de most már azzal is beérem, ha
imádkozhatok, hogy ne essen bajod.
 Figyelmeztesd Trentet, Eden!
Mentsd meg!
Szeresd!
Szeresd Gage-et is!
És végül, ne felejtsd el, hogy én is szeretlek téged. És nem fogom elfelejteni
sosem, hogy te mennyire szerettél engem.
Harmony

Térdre rogytam. Mintha gyomron vágtak volna.

Feltört belőlem a sírás, alig kaptam levegőt.
Minden porcikám fájt. A velőmig hatolt.
Már mindent értettem! Mindent.
A táskámhoz kúsztam, és kikotortam a telefonom.
Trentet hívtam, már talán százhuszadszor az elmúlt huszonnégy órában.
Egyetlenegyszer sem hívott vissza.
De azért tovább próbálkoztam.
Felcsuklottam, ezúttal félelemmel a hangomban.
– Trent! Vedd fel, kérlek! – De nem vette fel, üzenetrögzítőre kapcsolt. –
Trent! Az apád életben van!
Letettem, és hívtam a 911-et, miközben már rohantam is kifelé.
Beugrottam a kocsiba, és kilőttem.
– Trent! Édes harcosom! Tarts ki! – imádkoztam, miközben padlógázzal
siettem hozzá.
Muszáj volt figyelmeztetnem!
Muszáj volt látnom!
Végre felvette a 911. Gyorsan elmagyaráztam, miről van szó. Majd’ kiugrott a
szívem a helyéről.
Megértettem, végre ráébredtem, hogy egyáltalán nincsenek kételyeim őt
illetően. Sem a múltját, sem a szándékait, sem a testvéremet illetően.
Szerettem, csak ez számított.
Ő volt az életem értelme.
Bármit megtettem volna érte.
 40. FEJEZET

Trent

Cutter a kocsim hátuljánál állt. Fegyver volt a kezében, és gyűlölet szikrázott a

tekintetében. A szakálla eltűnt. A nyaka bal oldalára néztem, ahol roncsolt,
sebhelyes volt a bőre.
Torz.
De nem ezért volt ronda, visszataszító, aljas teremtmény. Nem. Hanem a
benne élő gonoszság miatt. Hogy a francba lehet még mindig életben?
– Ahh! Ne nézz má’ ilyen meglepetten! – horkant fel. – Hát nem hiányzott a
drága, öreg apukád?
Láthatóan remegett az indulattól. A gyűlölettől.
Én viszont megtántorodtam.
Feszülten figyeltem minden mozdulatát. Minden egyes idegszálam
megfeszült. Éreztem, ahogy az izmaim pattognak, remegnek, görcsösen
összerándulnak.
Ide-oda járt a szemem. Felmértem a terepet és a helyzetemet. Kiutat kerestem,
de a fegyver csöve egyenesen az arcomba irányult.
Érdekes, hogy egy pillanat alatt mennyire megváltozhat minden.
Menekültem, menekültem, állandóan menekültem… és mégis ugyanabban a
helyzetben találtam magam.
Körülölelt a gonoszság. Belém mart, fel akart falni.
Talán bánat kúszott végig a gerincemen, felfordult tőle a gyomrom.
Rosszul csináltam mindent. Végig tévedésben voltam.
– Kaptál tőlem egy golyót – morrantam.
Cutter felnevetett.
– Nem gondoltad volna, hogy ilyen könnyen megúszom, mi? – kérdezte
megvetően. – Jobban kellett volna céloznod! És még azt mondták, te vagy a
legjobb!
– És mi…? Kimásztál a vízből, és mint egy kígyó, vártál, hogy lecsaphass?
Megrántotta a vállát.
 – Sosem engedtelek volna el. Soha. Az elejétől fogva. Sem amikor az a ringyó
anyád el akart veletek szökni, sem amikor le akartál lépni azzal a hazug
kurvával.
A sokktól hirtelen nem kaptam levegőt. Mintha mellbe vágtak volna.
Megtántorodtam. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Míg a szavai értelme
eljutott az agyamig.
Gyűlölet szorította össze a torkomat.
– Anya! – nyögtem megrendülve. A hangom eltorzult a rettenettől.
Teljesen újfajta érzés, másféle bánat sodort magával.
Cutter felnevetett, majd szinte hitetlenkedve meredt rám.
Mekkora hülye voltam!
Istenem…
Hogyhogy nem vettem észre? Hogy lehettem ilyen vak?
Annyi éven át kergettem a gyilkosokat, miközben végig ott állt előttem.
Uralkodnom kellett magamon, nyugalmat kellett erőltetnem magamra. Pedig a
legszívesebben összezuhantam, vagy nekiugrottam volna Cutternek, aki az első
rezdülésemre azonnal meghúzta volna a ravaszt.
– Komolyan azt hitted, hogy a rivális banda tette? Ugyan már! – röhögött a
képembe.
– Én… – Hirtelen megrohantak az emlékek.
Még csak egy gyerek voltam… egy kisgyerek, akit könnyű elvakítani. Nem
vettem észre az igazságot, ahogy Cutter szándékára is vak voltam.
Gúnyos mosoly terült szét az önelégült arcán.
– Nem is értem, hogyhogy nem jöttél rá… Talán annyira elvakított a gyűlölet,
annyira szomjaztál a bosszúra a halála miatt, hogy a lényeget észre sem vetted.
Pedig majd’ kiszúrta a szemedet. Te és a testvéreid… az enyémek vagytok! És ha
valaki megpróbált elvenni tőlem titeket, szemrebbenés nélkül kicsináltam.
– Megölted anyát!
– Még szép! És micsoda örömmel tettem!
Epe kúszott fel a torkomon, és ökölbe szorult a kezem. Düh feszegetett
belülről.
De muszáj volt uralkodnom magamon.
Muszáj volt összpontosítanom.
Gyorsnak kellett lennem.
Reméltem, hogy Cutter hibázik, és akkor kiiktathatom.
Muszáj volt megtévesztenem, ahogyan ő is éveken át félrevezetett engem.
– Már mit sem számít, Cutter! Miért ölted meg Junát? Minek ez a sok
szarakodás? Az a kurva malac? Miért vagy ilyen gyáva? Simán elém állhattál
volna, és lejátsszuk. Csak te meg én.
 De tényleg… mi értelme volt?
Hiszen már mindent elveszített. Elveszítette az embereit, a klubját, a
szabadságát… hiszen ez a szarházi hat éve folyamatosan bujkált!
Aztán hirtelen megértettem. A rettenet végigáramlott az ereimben.
Eszembe jutott, mit mondott Jud haverja, Ridge.
A két legnagyobb banda embereket veszített el.
Lassan, de biztosan fogytak.
Cutter mozgatta a szálakat.
Vissza akarta szerezni a területét.
Újjá akarta építeni a birodalmát. De sokkal erősebben és nagyobb létszámmal
akart visszatérni.
Kétségtelen, azokat a bajkeverőket is ő küldte hozzám.
Uszítani akart.
Tervezgetni.
A hatókörét bővíteni.
Mindig ezt akarta.
Engem megfélemlíteni.
Indulatosan az arca felé intett a fegyvere csövével.
– Csak nem gondoltad, hogy ezt megúszhatod? Hogy azok után, amit tettél,
élni hagylak? Gondoltam, egy kicsit elszórakoztatom magam közben.
– Megölted a testvérem.
– Á-á, az a te lelkeden szárad! De itt az ideje, hogy megfizess a bűneidért.
Még mindig hasznosak lehetnek számomra a testvéreid, na meg az a kis szaros,
aki miatt ez az egész egyáltalán megtörtént. Az én vérem folyik a fiadban is.
Teljesen egyértelmű, hogy nekem fog dolgozni. A Baglyok visszatérnek! De
téged, Trent, sajnos le kell fokozzalak.
Elöntötte az agyamat a dühöngő őrület.
Az a megállíthatatlan fajta.
Amitől vérre szomjazik az ember.
Hiszen egész életemben ezt csináltam. Oly sok éven át!
Szellem.
Gyilkoltam.
Újra meg újra.
És ismét elöntött a tompa érzéketlenség, szétáradt az ereimben, és
lezsibbasztott, mint mindig, mielőtt kiontottam valaki vérét.
Nem engedhettem, hogy bármelyiküket is visszarángassa az apám abba a
züllött világba.
Nem tehette meg a testvéreimmel!
Nem tehette meg a fiammal!
 Majd’ belefulladtam a gondolatba.
Ölnöm kellett, és ölni is akartam, pedig egész idő alatt arra vágytam, hogy
más ember válhasson belőlem.
De meg fogom tenni.
A fiamért és a testvéreimért.
Cutter gúnyosan felnevetett.
– Ekkora puhány lettél? Te voltál a büszkeségem. Már a neved hallatán
összeszarták magukat az emberek. Lojalitásra sarkallta őket. Belőled viszont
pont ez hiányzott. A lojalitás.
Nézz má’ magadra! Ott állsz, és reszketsz. A halálhozónak mindig készen kell
állnia a halálra!
Pislogtam.
Próbáltam tisztán látni.
Összpontosítani.
Muszáj volt valahogy véget vetnem ennek a játéknak, mert sem Jud, sem
Logan nem fogják magukat harc nélkül megadni, és nem engedhettem, hogy
idáig fajuljon a helyzet.
Hirtelen ledermedtem.
Elterelődött a figyelmem.
Elakadt a lélegzetem.
Fém pendült, engem pedig megcsapott az a semmihez sem hasonlítható, izzó
energia.
Cutter odafordult.
Eden sétált be a tűző napfényről.
Ó, istenem! Eden!
Drága, édes Eden!
Éreztem a belőle áradó félelmet, de éreztem az elszántságát is.
Milyen bátor!
Milyen vakmerő!
Milyen meggondolatlan!
Miattam.
Értem.
A fiamért.
Tudtam.
Tudtam!
– Eden! Basszus! Azonnal menj innen!
Figyelemre sem méltatott, csak jött tovább.
– A rendőrség már úton van – mondta határozottan. – Máris itt lesznek.
Beszéltem nekik a bujkáló bandatagokról is. Ismerik magát, és maguk felelősek
a testvérem haláláért is. Ezt most nem fogja megúszni! Most vége!
– Akkor van vége, ha én mondom, ribanc!
– Feküdj, Eden! – kiáltottam, és Cutter felé vetettem magam. Ő ugyanabban a
pillanatban Edenre fogta a fegyverét. Letepertem, de a lövésbe majdnem
belesüketültem.
Cutter felnyögött, miközben a földre sodortam. Összevissza hadonászott és
rugdosott. A golyó a falba fúródott.
Lábra kecmeregtünk, egymásnak estünk. Mindketten a fegyvert akartuk.
– Ideje megdöglened, rohadék! – köpte felém Cutter.
Én végig Edennek kiabáltam.
– Eden! Feküdj a földre! Menj fedezékbe! Menekülj!
Kérlek! Menekülj!
Az első pillanattól fogva próbáltam távol tartani a zűrös életemtől.
És most mégis itt volt.
A veszély legközepén.
Nem engedhettem, hogy valami baja essék! Az nem lehet! Ez a világ többé
nem lenne ugyanaz, ha az ő fénye nem világítana. Az én elkorhadt, fekete
szívem sem verne soha többé.
A fiam!
A családom!
Anya. Nathan.
Minden emlék és minden érzés egyszerre rohant meg. Az a sok élet, amiért
felelős voltam. Az a sok élet, ami már elveszett… És azok, akiknek muszáj
tovább élniük.
Mindegy volt, mi az ára.
Mindegy volt, mibe kerül.
Eluralkodott rajtam a gyűlölet, és nekiestem az apámnak. Le akartam teperni.
Nagydarab volt, és őrjöngött.
– Szembe köpöd mindazt, amit kaptál tőlem!? Hálátlan kis köcsög!
De nekem nem kellett, amit felkínált. Soha nem kellett.
Mindvégig manipulált.
Kihasznált.
Gyerek voltam! Még gyerek voltam!
Küzdöttünk egymással. Nekiestünk a kocsinak, a munkapadnak, a falnak.
Közben érzékeltem Eden kaotikus energiáját.
Ütöttük-vágtuk egymást, összeszorítottam a fogam, megragadtam a nyakát.
De kiszabadította a kezét, és megragadta a fegyvert.
Egy pillanat alatt a mellkasomnak nyomta.
Gyűlölet lángolt a szemében.
 – Trent… – kezdte, de valamitől elfintorodott.
– Megyek, és lezuhanyozom a vendégfürdőben – mondtam gyorsan, mielőtt
még megszólalhatott volna.
Nem akartam, hogy olyasmiket mondjon, amiről azt gondolja, hogy mondania
kell.
Például azt, hogy ne érezzem magam rosszul egy percig sem. Ragaszkodna
hozzá, hogy jól van. Azt mondaná, hogy ne aggódjak miatta, majd visszatérne a
biztonságos és nyugodt kis életébe, amiből nem is szabadott volna kirángatnom.
De az is lehet, hogy egyenesen a szemem közé nézne, és elmondaná,
mennyire undorodik tőlem.
Hogy meggyaláztam.
Hogy már tényleg olyannak lát, amilyennek mondtam magam. Szörnyetegnek.
Miután Cutter a földre zuhant, fél percbe sem telt, és megérkezett a rendőrség
és a mentősök.
Eden valóban hívta a 911-et, miközben hozzám sietett.
Betakargatták és leültették, majd nekiálltak a bizonyítékok begyűjtésének.
Eden némán sírt. Befelé itta a könnyeit. Reszketett. Csak bámult maga elé.
Elvitték Cutter testét.
Meghalt.
Ezúttal kétségtelenül halott volt.
Azt is mondták, hogy Cutter mindhárom emberét elkapták.
A fenyegetettség végre-valahára megszűnt, de csakis azért, mert
belerángattam ezt a kedves, ártatlan lányt az én sötét, romlott világomba.
Egész idő alatt arra vágytam, hogy jó szorosan átöleljem. Hogy megígérjem
neki, minden rendben lesz.
– Eltüntetem ezeket – mondtam, a földön heverő hatalmas, véres ruhahalomra
mutatva.
Ő csak szorosabbra húzta maga körül a törölközőt. Még mindig remegett a
sokktól. A feszültségtől. A rendőrség ezernyi feltett kérdésétől. Megkérték, hogy
majd menjen be hivatalos vallomástételre.
Ledobta a fürdőlepedőt a földre, majd rám nézett, és belépett a forró vízsugár
alá.
Alig bírtam megmozdulni. Remegett a kezem, miközben összeszedtem a véres
holmikat. Egy nagy, fekete kukászsákba dobtam mindet.
Esküszöm, éreztem a vízsugár alatt álló testét, azt a gyönyörű, vágyébresztő
testét.
Gyorsan kihátráltam, és lesiettem a földszintre.
Levetkőztem, és a saját ruháimat is a szemeteszsákba dobtam, mielőtt kivittem
a szemétbe.
 A garázst kénytelen leszek felgyújtani.
Talán az egész rohadt házat is.
Porig kell égetni.
Ide nem hozhattam vissza a fiamat. Ide, ahol majdnem mindent elveszítettem.
Bementem a másik fürdőbe, megengedtem a vizet, és aláálltam.
Behunytam a szemem, és próbáltam nem elképzelni Edent odafent. Azt,
ahogy megpróbálja lemosni a kezére tapadt vért.
Próbáltam inkább csak hálásnak lenni.
Gage biztonságban volt.
A testvéreim biztonságban voltak.
Eden biztonságban volt.
De ilyen áron?
Juna.
Kibaszott, szerencsétlen Juna.
Nem tudom, miféle gyász és bánat járt át miatta, de éreztem. Hiszen végül
feláldozta magát. Eden pedig az emeleten gyászolta őt.
Eszembe jutott az anyám. A kedves hangja. Nathan. A belém vetett hite.
Elöntött a fájdalom, miközben mérhetetlen megkönnyebbülést is éreztem.
Végigdörzsöltem a testem, teljesen kivörösödött.
Aztán kiléptem, megtörölköztem, belebújtam egy tiszta farmerbe és egy
pólóba.
Elfacsarodott a szívem, amikor hallottam, hogy Eden is elzárja odafent a vizet.
Hogyan fogom feldolgozni ezt a fájdalmat?
Kimentem a nappaliba. Nem tudtam, mit kezdjek magammal, hová menjek.
Nem tudtam, mert csak Edent akartam. Mérhetetlenül.
Megéreztem, hogy mögöttem van.
Elárasztotta a lelkem a melegsége.
Bebugyolált, mintha ölelne.
Semmire sem vágytam, csak arra, hogy a karomban tarthassam, hogy öleljem,
hogy ő is öleljen, és soha többé ne engedjem el.
Alig mertem ránézni. Ott állt a konyhasziget túloldalán.
Virágmintás, térdig érő ruha volt rajta.
A bőre nedvesen csillogott, a tekintete fénylett az izgalomtól.
A szeme, mint az ősszel lehulló falevelek.
Piszkosul gyönyörű volt!
– Jobban vagy? – kérdeztem.
Micsoda hülye kérdés!
Mitől lett volna jobban?
Talán lemosta magáról a mai napot?
 Ezt a rémálmot?
Láthatóan remegett a torka, ahogy nyelt egyet.
– Trent…
Hátat fordítottam neki.
– Hazaviszlek. Még összeszedek gyorsan pár dolgot. Logannél alszom…
Elrepült a fejem mellett egy könyv, és nekicsapódott a falnak. Megperdültem.
Eden remegett és reszketett.
– Ne merj nekem hátat fordítani, Trent Lawson!
– Eden! – nyögtem meglepetten.
Megcsapott a dühös energiája.
Mint az ostorcsapás.
Mint a mennydörgés.
– Ne merj nekem hátat fordítani! Ne merj úgy csinálni, mintha nem
mindkettőnkkel történt volna, ami történt! És főleg ne merj falat emelni kettőnk
közé!
Elszorult a torkom a fájdalomtól.
– És mit szeretnél, mit tegyek?
Hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Szeress!
Fájdalmasan felhorkantam.
– Azzal nincs gondom, Eden. Nem ez a probléma.
Hanem én.
Aki vagyok.
Aki voltam.
– Akkor mi a probléma, Trent? Mondd!
Éreztem a dühét.
És az én dühöm is feléledt.
Régi, nagyon régi düh, ami az egész életemet meghatározta.
Odarohantam hozzá.
Megragadtam.
– Belerángattalak ebbe a mocsokba. Tudtam, hogy így lesz!
Figyelmeztettelek! Tönkretettem mindent!
Megrázta a fejét.
– Nem. Úgy teszel tönkre mindent, ha elfordulsz tőlem. Ha magamra hagysz.
Egészen közel hajoltam az arcához.
Elbódított a bőre édes, mézes illata. Ráadásul keveredett az én illatommal, a
szappanom, a testem, a kezem illatával.
Mintha nem tudta volna magáról lemosni mindazt, ami én vagyok.
Összeugrott a gyomrom.
 – Embert öltél – mondtam.
Kicsordultak a könnyei, pedig két napja folyamatosan sírt.
De jó lett volna odanyúlni és lesimogatni a könnyeit!
Ölelni.
Magamhoz szorítani.
Basszus!
Üvölteni tudtam volna.
– Igen, Trent. Megöltem egy embert. Szörnyű érzés. Borzasztó. De nem
bánom, hogy megtettem.
Összerezzentem.
– Erről is csak én tehetek.
– Nem, Trent. Nem a te hibád! Az apád hibája. A halállal játszadozott, és
végül meghalt. Bántani akart téged, és azt nem engedhettem, mert… mert abba
én is belehalnék.
Lehunytam a szemem.
– A testvéred… – nyöszörögtem.
Eden a szívére szorította a kezét.
– Mindig hiányozni fog… – csuklott el a hangja.
– És ez is az én hibám.
– Nem, Trent. Ez Juna hibája is. Tudom, tudom, mit csinált. Tudom, hogy
elárult téged, hogy becsapott. Hogy fájdalmat okozott, és annyi mindent
tönkretett. És ezért talán gyűlölöm is valamennyire, de minden másért, a
gyerekkorunkért, azokért a szép napokért, a sok örömért, és azért, mert idehozott
téged és Gage-et, ezekért szeretem.
– Ne mondd, hogy ha rám nézel, akkor nem a testvéredet látod!
Szipogni kezdett, majd nagy lélegzetet vett.
– Akarod tudni, mit látok, ha rád nézek? Elmondjam? Szerinted egy
szörnyeteget kellene látnom. De nem így van. Egy férfit látok, aki hajlandó
áldozatokat hozni. Jóságot látok. Egy csodálatos apát látok. Egy édes, drága
harcost látok. Egy olyan embert látok, aki harcolt értem, a fiáért, a családjáért.
Mert ezt jelented nekem, Trent. Te vagy a családom. Az életem!
Ha tudni akarod, kit látok, ha rád nézek, akkor bizony én azt az embert látom,
akivel az életem hátralévő részét el szeretném tölteni, azt, akivel meg szeretnék
öregedni.
– Eden…
– Tudom, mit gondolsz, Trent. Láttam rajtad abban a pillanatban, amikor
ráeszméltél, hogy mit tettem. De csak ugyanazt tettem, amit te is eddigi életed
során. Azokért harcoltál, akiket szeretsz. És én szeretlek téged. És te azt
mondtad, hogy te is szeretsz engem. Hogy velem maradsz örökre. Mondd, hogy
komolyan gondoltad! Mondd, hogy érdemes volt harcolni!
 41. FEJEZET

Eden

Ez a fenyegető megjelenésű, félelmetes férfi ott zihált előttem.

Mint a megtestesült, bűnös kísértés, vagy a gyönyörrel teli vágy.
Mohón nézett rám. Remegett a keze.
Milyen csodálatos férfi! Bárcsak az én szememmel látná magát!
– Eden – suttogta rekedten.
– Szeretlek, Trent. Teljes szívemből. Te vagy a mindenem. Érted dobog a
szívem.
Összevonta a szemöldökét.
Közelebb léptem hozzá. Esküszöm, megremegett alattam a föld.
– Semmi sem állhat a szerelmem útjába. Hacsak te nem hagyod. Látom a
fájdalmad, a démonjaid, Trent. Érzem őket, harcolok is ellenük, és ezt is fogom
tenni, ha te is megteszed értem. Csak döntsd el végre, hogy akarsz-e szeretni.
Válassz engem! Mert te és a kisfiad, ti adtok értelmet az életemnek.
Megcsapott az energiája. Intenzíven, erősen. Éreztem a vágyát. Hogy kíván
engem.
De volt más is. Megkönnyebbülés. Megadta magát. Mintha végre megértette
volna.
– Kiscicám!
Hatalmas tenyerét az arcomra simította. Felsóhajtott.
– Mondd, hogy komolyan gondolod! Hogy tényleg ezt akarod! Hogy nem
álmodom! Mondd, hogy az enyém vagy.
A kezére simítottam a kezemet.
Mindketten megremegtünk.
Mint a tökéletes káosz.
Megnedvesítettem az ajkam.
– Szerintem már azóta a tiéd vagyok, hogy besétáltam a klub ajtaján.
Csapda volt. Nem voltam odavaló, de hová menekülhettem volna?
Megvillant a koromszínű tekintete.
 – Nekem pedig esélyem sem volt, kiscicám. Egy pillantás elég volt, és
elvesztem.
– Azonnal elcsavartad a fejemet.
Az orromhoz érintette a sajátját.
– Szeretném jól csinálni.
– Te vagy a mindenem!
Felsóhajtott.
– Szóval te meg én…?
– Mindörökké – válaszoltam.
Megcsókolt.
De ezúttal nyoma sem volt a gyengédségnek.
Nyers volt, durva, követelőző.
Olyan, mint Trent maga.
Mintha megmozdult volna alattam a föld.
Megfogott, felemelt, és a falnak nyomott. Megfogta az állam, és kényszerített,
hogy a szemébe nézzek, miközben nekem préselte az ágyékát.
Úgy nézett rám, mintha valami csoda lennék.
– Édes kis csábító vadmacskám!
– Drága harcosom!
Hiszen az volt. Az első pillanattól fogva.
Felnyögött, majd megragadta a ruhám nyakát, és lehúzta rólam. Kibuggyant a
mellem. Önkéntelenül is felsóhajtottam, miközben ő a tenyerébe vette
mindkettőt, majd csókolgatni kezdte a nyakam. Végigcsókolt a nyakamtól
egészen a mellbimbómig.
Szopogatta, nyalogatta, szívta, harapdálta.
Mindkettőnk keze vándorútra indult, mohón, egymást követelve.
Lerántotta rólam a bugyimat, miközben én kétségbeesetten lehúztam a sliccét.
– Szükségem van rád… erre… – vallottam be.
– Nem is reméltem, hogy lesz még ebben részem! Baszki, Eden! Szeretlek!
– Örökkön örökké…
Együtt botladoztunk, majd megfordultunk, és rázuhantunk a kanapéra.
Elragadott minket a szenvedély, elsodort, maga alá temetett.
Trent visszahozott az életbe. Felélesztette a szívemet, ami sosem vert igazán.
Most viszont minden egyes szívdobbanásom az övé lett.
Lehúztam a nadrágját a csípőjéig, ő felrántotta a szoknyám.
Azonnal belém hatolt. Egyetlen nagy lökéssel. Jó mélyen. Hatalmas farka
teljesen kitöltött.
Felsóhajtottam, levegő után kapkodtam, ő pedig egészen mélyről felnyögött.
Alig tudtam rendesen elhelyezkedni, hogy igazán érezni tudjam őt, Trent
 Trent feléje biccentett. Némán beszélgettek, nem kellettek szavak, így is
megértették egymást. Mindaz a szörnyűség, aminek szemtanúi voltak, mindaz a
félelem, amin osztoztak, és mindaz a remény, amit elvesztettek, beszélt
helyettük.
Nekem is volt néhány ilyen közös pillanatom Trenttel.
Trauma.
Tragédia.
Maradandó üresség, ahol elvesztett szeretteink hiánya visszhangzott.
Hittem, hogy képesek vagyunk felülemelkedni ezeken.
A sok-sok szenvedésen és bánaton. A sok mi-lett-volna-ha kérdésen és
agyaláson.
Gage rohant lefelé a lépcsőn. Hátán fel-le ugrált a hatalmas hátizsák.
Olyan édes volt, majdnem térdre rogytam, amikor megláttam.
– Miss Murphy! Miss Murphy! Kész vagyok! Mehetünk! Mindent
bepakoltam, az összes színest, és csináltam neked valami szuper különlegeset,
amíg vártam rátok. Jesszusom! Hát nem tudjátok, hogy nem kell a munkát sem
túlzásba vinni?
Hatalmasat dobbant a szívem.
Megbizsergett, és eltelt szeretettel.
– Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott, de most már itt vagyunk – fogtam
meg a kezét.
– Jó, mert tudod, sok különleges időt kell együtt töltenünk, mivel olyan
nagyon szeretjük egymást, mint a legeslegnagyobb hegy a világon, és ha szeretsz
valakit, akkor időt kell rá szakítanod – magyarázta, bőszen bólogatva.
Kedvesen és gyengéden mosolyogtam rá, beletúrtam az aranyszínű fürtökbe.
Neki adtam volna az életem.
– Készen vagytok? – kérdezte Trent.
– Igen – suttogtam sokat ígérőn.
Mert igen. Kész voltam megtenni a következő lépést.
Élni akartam.
Szeretni.
Remélni.
Hinni.
Trentnek is időszerű volt. Majd segítek neki.
Megöleltem Logant is, aki a jellegzetes, huncut mosolyával a szája sarkában
nézett rám.
– Aztán adj neki! – kacsintott mosolyogva.
– Mit? – kérdezte Gage azonnal. – Mit fog kapni? Fagyit? Lécci, lécci, lécci,
én is!
 Elvörösödtem.
– Ba-meg! – tátogta Trent az öccse felé.
Logan felnevetett.
– Nyugi! Tudom, hogy szeretsz!
– Nem tudom, mi lenne velem nélkületek – nézett a két öccsére Trent.
Érezni lehetett a levegőben a szeretetet és az odaadást. Súlya volt.
Nehezebben vettem a levegőt.
Egy pillanatig mindhárman csak álltak némán, mintha együtt készülnének
maguk mögött hagyni a múltat. Mintha megértették volna, hogy van már jövő, és
nem kell többé maguk mögé tekintgetni a félelemtől, nem tör már az életükre
senki.
A Trent nyakára tetovált bagoly megmozdult, mintha el akart volna repülni,
amikor megpróbálta lenyelni a torkát fojtogató érzelmeit. Megfordult, és kézen
fogott. Magukhoz húzott.
Aztán kinyújtotta ismét a kezét, és odahúzta magához Gage-et.
Jókedvűen összeölelkeztünk.
Végül kimentünk, és beültünk a bérelt kocsimba, majd elmentünk fagyit enni.
Leültünk egy kis fagyizóban, míg Gage fel-le rohangált.
Reménytelin tekintettünk a jövőbe.
Megmelengette a szívünket is.
Persze a szomorúság sem múlt el, ott volt velünk, mélyen beágyazódva. Az a
fajta, ami sosem múlik el.
Ha testet öltene, a testvéremre hasonlítana. Aaronra. Édesanyámra.
Trent összekulcsolta az ujjainkat, és mélyen a szemembe nézett.
– Együtt – suttogta.
– Együtt – ismételtem, megszorítva a kezét.
Elmosolyodott, de ismét azt a csábos, csintalanul játékos mosolyát küldte
felém. Azt a sokat ígérő fajtát.
Hirtelen az orromhoz nyomta a fagyiját.
– Ó, kiscicám, van itt valami az orrocskádon – mormogta csábítóan mély
hangon, majd odahajolt és lenyalta.
Jól meglepett vele!
Felnevetett, de úgy, hogy egész testemben visszhangzott a vibráló hangja.
– Bolond! – löktem vállon.
– Én? – nézett rám ártatlanul.
Gage hangosan röhögött, mintha életében nem látott volna még ilyen vicceset.
– Most én! Most én! – kiabálta.
Felmászott az asztalra, és ugyanazt csinálta az apjával. Csak ő nem nyalta le
az orrát.
 – Apa! Van itt valami az orrodon! – hahotázott hangosan.
Öröm öntötte el a szívem.
Az egész fagyizót.
Gyengéden elmosolyodtam, ahogy Trentre néztem.
– Roppant rossz hatással vagy rá, rossz vagy! – suttogtam nagyon halkan.
– Majd megmutatom neked később, milyen rossz – hajolt a fülemhez, hogy
senki se hallja.
Azonnal elzsibbadt a hasam.
Mintha ezernyi pillangó verdesett volna benne.
Szétáradt bennem a vágy.
Sürgős, erős késztetés.
– Alig várom! – válaszoltam.
Fagyizás után visszamentünk hozzám.
A fák sötéten magasodtak fölénk, a csillagok fényesen tündököltek felettünk.
Trent behozta a csomagjaikat.
Úgy döntöttünk, átmenetileg itt maradunk.
De az is lehet, hogy örökre.
A falak már nem sugároztak magányosságot, és úgy gondoltuk, itt, ebben a
kicsiny otthonban békességet lelünk.
Gage azonnal a szobájába rohant. Segítettem neki elpakolni, majd elkészülni a
lefekvéshez.
Lekuporodtam az ágy mellé, és esti mesét olvastam neki. Nagyon hevesen
dobogott a szívem. Hirtelen teljesülni látszott régi, dédelgetett álmom. És milyen
csodálatos módon teljesült!
Gage rám mosolygott, megpuszilta az orrom hegyét, majd kinyújtotta a kezét,
és megsimogatta a tőle kapott karkötőmet.
– Olyan nagyon szeretlek, mint a legeslegnagyobb hegy a világon!
– Én is szeretlek téged! És pont ilyen nagyon!
Trent betakargatta, megpuszilta a halántékát, megcsikizte még gyorsan, majd
felállt, és lekapcsolta a lámpát. Kézen fogott, és átvezetett a hálóba. Egyenesen
az ágyhoz.
Ott álltam ezzel a fenyegetően félelmetes, de aranyszívű emberrel.
Lefeküdtünk, ő hatalmas karja közé vont.
Felkönyököltem, hogy jobban lássam a határozott arcvonásait és a kemény
éleket.
Mindent megváltoztatott.
Végignyaltam a telt ajkát, miközben ő a fülem mögé igazította egy elszabadult
hajtincsemet.
– Alig tudom elhinni, hogy itt vagyok veled. Mindazok után, ami történt!
Nagyszerű ember vagy, Eden! Remélem, tudod, hogy jóságot és emberséget
látok, ha rád nézek.
Hatalmasat dobbant a szívem.
– Sokkal jobban szeretlek, mint… mint azt gondolnád – mondtam.
– Ha csak egy töredéke annak, amennyire én szeretlek téged, akkor is bőven
elég – mondta vigyorogva.
– Hmmm, én úgy szeretlek, mint a legeslegmagasabb hegy a világon – néztem
rá incselkedő mosollyal.
Láthatóan ellágyult.
– Egy család vagyunk most már, ugye?
Bólintottam, és beharaptam az alsó ajkam.
– Úgy gondolok rá, mintha valóban az én fiam lenne.
A bagoly szárnyai megrebbentek. Hatalmas, mély lélegzetet vett.
– Soha nem is reméltem, hogy ilyen nagyszerű csodában lesz részünk, hogy
olyasvalakivel ajándékoz meg az élet, mint te. Szerencsére jó konok vagy.
– Én? Konok?
– Nem voltál hajlandó itt hagyni. Beszélni akartál velem előtte. Tüzes kiscica!
– Elég biztos vagyok benne, ha elmentem volna, ahogy kérted, akkor te jöttél
volna utánam.
– Valószínűleg. Már akkor tudtam, hogy erélyes kis vadcica vagy, amikor
megláttalak a bokszban egyedül. Tudtam, hogy baj lesz még ebből… de azonnal
megkívántalak – simította hatalmas kezét a fenekemre.
Kéjesen felsóhajtottam.
– Csak ezért kellek? A testem miatt? – suttogtam nevetve.
– Nem, dehogy. A csodás szíved és a hatalmas eszed miatt kellesz. Vonz a
kedves és határozott lelked.
Magával sodort a szerelem érzése. Teljesen maga alá temetett.
Trent volt a hatalmas, sötét tenger, amelybe boldogan belefúlok bármikor.
Felsikkantottam, amikor hirtelen megragadott és átfordított. Az ágynak
nyomott, majd kéjesen vigyorogva lenézett rám.
– De természetesen a gyönyörű, kecses és feszes tested is kell!
– Akkor szerencséd van, mert csakis a tiéd.
Ellágyult a tekintete és ellágyult a mosolya is, majd gyengéd csókot lehelt a
számra.
– Ó, kiscicám! Mennyi csodás élvezetben lesz még részünk!
 EPILÓGUS

Eden

A délutáni napsugarak szelíden simogattak, ahogy aláhullottak a fényesen kéklő

égből. Melegségbe burkolták Redemption Hillst, ezt a hegyvidéki kisvárost, és
messzire űzték a tölgyesek és fenyvesek felől érkező hűvös szellőket.
Az ég felé fordítottam az arcomat, és mélyen beszívtam a friss levegőt.
Megbecsültem, ahogy minden mást is.
A szerelmet.
Az örömöt.
A reményt.
Alig hittem, hogy már év vége van. Olyan gyorsan elröpült az idő! Mintha
Gage csak most ült volna be az első padba. A kisfiú, aki szempillantás alatt
elrabolta a szívem. Nagyjából az apjának is csak ennyi kellett.
A napok és a hónapok gyorsan elrohantak, de én örültem ennek. Hálás voltam.
Mindenért.
Persze a gyász megmaradt.
A pénz egy része, amit Harmony ellopott, meglett, így az iskolát és apám
házát sem fenyegette veszély. Békesség és nyugalom volt, bár az apám nehezen
nyugodott bele.
Nagyon reméltem, hogy egy nap majd sikerül neki. Hogy egy nap majd
megbékél, és rátalál a boldogságra. Hogy egy nap ismét elkezd dobogni a szíve.
Örömteli kiáltások rángattak ki a gondolataimból. A figyelmemet a játszótér
felé irányítottam ismét, ahol az osztályom rohangált, kiélvezve a szünet előtti
utolsó napot.
Gage is ott volt, a többi kisgyerekkel játszott. Járt a keze és járt a szája is,
nagy átéléssel mesélt éppen valamit a társainak.
Próbáltam elrejteni az elégedett mosolyomat, amikor megláttam, hogy Tessa
közelít felém.
– Látom, megint besütiztél – hajolt a fülemhez suttogva.
Felnevettem.
 – Rájöttem, hogy nagyon szeretem a sütit. Nagyon-nagyon.
– Lotyó! – mondta vigyorogva
– Baromarcú! – válaszoltam, meglökve a vállát.
– Ugyan! Tudom, hogy szeretsz!
Elmosolyodtam.
– Ja, de csak ilyen icipicit – mutattam neki a két ujjammal.
– Aha, de csak amiatt a szemtelenül jóképű, szexi csávó miatt, aki idejött, és
egyszerűen lenyúlta a legjobb barátnőmet – mondta tettetett haraggal. –
Elcsábította a sütijével!
– Ne irigykedj!
– De, irigykedem! És ha már a falra festettük… – intett a fejével a parkoló
felé, ahová épp akkor kanyarodott be a fehér Porche Panamera.
Azonnal megrohantak az emlékek arról a bizonyos első napról, amikor
ugyanígy begördült a suli elé. Amikor azt hittem, hallucinálok.
Hogy csak képzelődöm. Hogy biztosan valami rosszat tettem előző életemben,
és most jött el a büntetésem ideje.
Akkor még nem tudhattam, hogy mekkora ajándék ő nekem az élettől. Hogy
az a szerelem érkezett el hozzám, amiről azt gondoltam, hogy nem is létezik.
Trent leparkolt, és a szélvédőn keresztül rám mosolygott. Úgy nézett rám,
mintha élve fel akarna falni.
Én viszont szigorúan néztem vissza rá. A tekintetemmel üzentem.
Később!
De erre még szélesebb lett a vigyora, és még ki is szállt a kocsiból.
Kihúzta magát.
Mi a fenét művel?
Hiszen tudja jól, hogy nem lehet! Tudja, hogy a kocsiban kell várnia!
Menjen haza, és várjon meg ott. Túlságosan elvonja a figyelmem.
De nem, nem ült vissza.
Libabőrös lettem tőle. Valahogy fura érzésem támadt. Mintha valami
készülőben lenne.
Valami izgalmas és jelentős dolog.
– Ott van! Ott van! Nézd, Miss Murphy! Ott az apukám! – rohant felém Gage
a csúszda felől, a feje felett hadonászva. – Szia, apu! Szia! Itt vagyunk! Kész
vagy?
Összeráncoltam a homlokom.
– Még két perc, Gage! Addig a játszótéren kell maradnod!
Hát igen, nem könnyű kordában tartani egy gyereket, ha ennyire izgatottan
örül. Tudtam jól, mennyire szereti az apját.
Az apját, aki hamarosan bajba fog kerülni, ugyanis még mindig a kapu felé
tartott. Egyszerűen figyelmen kívül hagyta a táblákat és a jelzéseket.
Megcsapott az energiája.
Teljesen mindegy volt, mennyi ideje már, még mindig megremegett tőle a
lábam, és azonnal hevesebben vert a szívem.
Trent Lawson tartott felém. A menő csávó.
Engem nézett.
Fekete farmer és fekete póló volt rajta, és persze egy fekete bakancs.
Kilátszott a sok tetoválása, és valahogy szemérmetlennek tűnt.
Egyenesen a kapuhoz jött.
– Elnézést, de a kocsijában kell várakoznia!
– Ó, valóban? – vigyorgott rám.
Mintha ezer meg ezer, szárnyát csapkodó pillangó termett volna a hasamban.
Trent pedig csak jött tovább.
Majd’ kiugrott a szívem a helyéről, a gyomrom egyetlen csomó lett. Akkor
vettem észre, hogy mindenki odagyűlt körénk.
A tanárok.
A diákok.
Jud és Logan is feltűnt a semmiből.
Leann és Sage.
Milo és Kult.
És az apám. Az apám, aki olyan mélységes szeretettel nézett rám, hogy
megremegtem tőle.
Könnybe lábadt a szemem. Pislogni kezdtem, és nem mertem levenni a
szemem a férfiról, aki úgy bámult rám, mintha őrülten különleges lennék.
– Trent… mit csinálsz?
Éreztem a levegőben a szeretetet.
Ott feszült, és csak egyre nőtt.
Minden megváltozott körülöttem.
Ez a csodás, hatalmas ember végtelenül gyengéden nézett rám, és olyasfajta
szeretettel mosolygott, ami az idők végeztéig kitart.
Gage folyamatosan kuncogott.
Én viszont ijedten nyeltem egyet. A pulzusom az egeket verte.
– Mit csinálsz? – suttogtam.
– Eden, kiscicám! Nézz rám!
Minden egyes milliméterét befogadtam.
Csodálatosan szép férfi!
Maga a tökély.
Felemelte a kezét, figyelmet kért.
– Soha nem gondoltam volna, még a legmerészebb álmaimban sem, hogy itt
fogok állni egy olyan lenyűgöző nő előtt, mint te. Igazi kincs vagy. Még az
idegeneknek is mosolyt csalsz az arcára, annyira nagyszerű ember vagy. Minden
alkalommal hálát adok az Istennek, hogy ismerlek. Elakad tőled minden egyes
lélegzetem. Elraboltad a szívem.
Olyan intenzív energialöketet éreztem, hogy majdnem térdre kényszerített.
Égett a szemem az elfojtott könnyektől.
– Szeretlek, Eden. Amkor először találkoztunk, azt gondoltam, az a legjobb,
ha harcolok az érzéseim ellen. Ellened. De nem akarok ez ellen az érzés ellen
harcolni. Soha többé! De ha meg is próbálnám, biztos, hogy rövid úton ismét a
lábad előtt hevernék.
– Trent – suttogtam.
Letérdelt, és egy gyűrűt tartott az orrom elé.
– Szóval azt remélem, hogy segítesz nyomorult helyzetemen, és hozzám jössz
feleségül. Hogy igent mondasz, hogy velem maradsz mindörökre, mert pontosan
ennyi ideig szeretnélek szeretni.
Gage is letérdelt, majd belenyúlt a zsebébe, és kihúzott belőle egy másik kis
gyűrűt.
– Én is mindörökké szeretni foglak, olyan nagyon, mint a legeslegnagyobb
hegység a világon. Leszel az anyukám, Miss Murphy? Akarod? Akarsz az
anyukám lenni?
Elszorult a torkom.
A sírás kerülgetett.
Itt térdeltek előttem mindketten, így hát én is letérdeltem melléjük.
– Igen, igen, mindörökké!
Trent felhúzta a gyűrűt a remegő ujjamra, és úgy csókolt meg, ahogy ekkora
tömeg előtt talán nem lett volna ildomos.
De egyikünket sem érdekelte.
A szenvedély felülírt mindent.
Mindent. Mindent.
Könnyek áztatták az arcom.
– Én jövök! – kiáltotta Gage, majd egy fonálból sodort gyűrűt húzott a
mutatóujjamra.
– Na, ez az! Ez a legeslegszebb gyűrű, még annál is szebb, amit apa húzott az
ujjadra. Ugye, anya?
Gage reménnyel teli tekintettel és mosollyal nézett rám, megerősítést várva.
Az apja ott vigyorgott mellette.
Minden, minden, amit adni tudok, az övék. Nekik adom. Mindörökre.
 Trent

Megfogtam Eden kezét, felsegítettem.

Az emberek ujjongtak és éljeneztek körülöttünk. Odasiettek hozzánk, hogy
megöleljenek és gratuláljanak.
Eden sírt és nevetett.
A hangja boldogsággal telítette el a szívem és a lelkem.
Soha nem gondoltam volna, gondolni sem mertem, hogy ilyesmiben lesz
részem. Hogy megérdemlem. De harcoltam érte, ahogy Edenért, a fiamért, a
családomért és a hátralévő életemért.
Már pontosan tudtam, mi az életem értelme.
Hogy mit is jelent pontosan.
Körülnéztem a boldog arcok között, azok között, akik szerettek minket.
A testvéreim.
Eden apukája, aki nagyon fontos lett számomra, apám helyett apám lett.
Az égre emeltem az arcom, a végtelen kékségbe.
Szinte hallani véltem anyám hangját. Énekelt nekem, mint kiskoromban.
Visszafordultam, amikor magamon éreztem a melengető tekintetet.
Eden.
Ártatlan lelkű szerelmem, akinek a tekintete az ősz színeiben pompázott.
Az életem.
A reményem.
A hitem.
Végre kezdtem azt érezni, hogy talán mégis van remény a számomra, talán
mégis van megbocsátás.