Keresd a szerző novelláját:

https://alomgyar.hu/konyvlista/novellak

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A felejtés útján, 2021
A rabság gyönyöre, 2021
Suttogó vágyak, 2021
Szíria szülötte, 2022
Hozzád láncolva (Birtoklás 1.), 2022
Hozzád tartozva (Birtoklás 2.), 2022
Bűnös érintés, 2022

Copyright © Marilyn Miller, 2023

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2023
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Kónya Orsolya
Korrektúra: Bosznai Gábor
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2023

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
 Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5705-97-9
 Prológus
A SZÖRNYETEG SZÜLETÉSE

Az első gyilkosság mindig meghatározó az ember életében.

Az enyémben is az volt.
Olyan sokszor elképzeltem, milyen lehet kioltani valaki életét.
Oly sok módon öltem az álmaimban. Nehéz fejszét húztam
magam után, majd lesújtottam vele újra és újra. Roppant a
csont, szakadt a hús, ömlött a vér. Velőtrázó ordítás, révületben
forgó szempár, amiben soha nem ült szeretet…
És az álom… megelevenedett!
Lassan, mégis magabiztosan lépkedek a süppedő hóban.
Azóta több centi esett, ami elfedte a vörös foltokat. Rengeteg vér
volt. Mindenfelé spriccelt a levágott végtagokból, a mellkasából
egyenesen bugyogott. Nem szívta fel a vastag kabát, de még a
több centis hótakaró sem tudta magába inni.
Végre beérek az erdőbe.
Végtelen nyugalom és csend honol a kopasz és nehéz ágak
között, amin csillogva ül meg a hó pillekönnyű súlya.
Közeledem.
A halál a fák között bolyong. Emlékszem a fára, aminek
tövébe dobtam a véres testet.
Még pár lépés.
 A légzésem nehézkessé válik, a testem akaratlanul is görcsbe
rándul. Nem tudom, mi fogad, ha odaérek. Talán a hó elfedte
azt is. A lábam elsüllyed, az utolsó méterek nehezek, szinte
bukdácsolok. De látni akarom.
Ahogy elérek ahhoz a bizonyos fához, megállok előtte.
Karmolásnyomok a törzsön, és száradt vér, ami sötétbarnába
hajlik. Bestiális volt a pusztítás…
Közelebb megyek.
Igazából nem tudom, mire számítok. Miért akarom látni a
maradványokat, ha egyáltalán maradtak? Leguggolok, és ásni
kezdek. Meg akarok bizonyosodni róla, hogy valóban halott,
hogy nem maradt belőle semmi. Megfogok valami keményet, és
kihúzom a hóból. Egy rövidebb csont, amin fagyott húscafatok
lógnak. Talán a karja. Ledobom, és tovább ások. Valami
keményet érzek ismét. Kihúzom. Egy összezúzott koponya
maradványait tartom a kezemben.
Felállok, és nézem egy ideig. Forgatom remegő ujjaim között.
Az arca roncsolódott, a fogsora hiányos, hatalmas lyukak
vannak a koponya tetején. A farkasok tiszta és kíméletlen
munkát végeztek.

Gyerekkoromban találkoztam vele először a patak partján.

Hatalmas volt és hófehér, a szeme világított fekete orra fölött.
Engem nézett. Talán azon tanakodott, megöljön-e. Azt hittem, itt
a vég. A halál hófehér szelleme eljött értem. Felálltam, és
farkasszemet néztem vele. A szívem a torkomban dobogott.
Nincs menekvés. Mert a vadonban ő volt az úr. Elmormoltam
egy imát magamban. Egyet kértem csak az égiektől. Békét a
családomnak. A farkas óvatosan közelebb jött hozzám. Lassan,
kimért léptekkel haladt felém, közben egy pillanatra sem vette
le rólam jégkék tekintetét. Féltem. Teljes testemben reszkettem.
Tudtam, a futás hasztalan. Utolér és szétmarcangol. Aztán
történt valami. Megállt alig pár méterre tőlem. A tekintetünk
egybeforrt. Talán ő is látta, hogy más vagyok. Félelmetes volt,
ugyanakkor valami csodálatos és megismételhetetlen pillanat.
És most, hogy a koponyát a kezemben tartom, ugyanezt
érzem. Apámnak talán igaza volt. Valóban szörnyeteg vagyok.
Könyörtelen vadállat.
Aki halált hoz a világra.

Most is érzem azt a tekintetet. Áthatol a testemen. A lelkemen. A

farkas lesben áll. Az erdő tiszta és csendes, de tudom, érzem,
hogy itt van. Mindig itt van.
A földre ejtem a koponyát, majd hátat fordítok, és otthagyom.
Letettem már arról, hogy jó ember legyek. Kijelöltek számomra
egy utat. Rá kell lépnem. Azzá kell válnom, aminek születtem.
Szörnyetegnek…
Nem minden embernek adatik meg egy felhőtlen és boldog
élet. Nem születik mindenki jólétbe. Van, akinek mindennap
meg kell küzdenie az életben maradásért, és közben ki kell
vívnia az emberek elismerését. A házhoz sétálva rájövök, hogy
én ennek születtem.
Farkasnak.
Aki foggal-körömmel fog harcolni a jogaiért. És egy napon
ezzel fogom kivívni a tiszteletet. Nem pénzzel, hatalommal vagy
befolyással. Pusztán azzal, hogy soha nem adom fel, nem állok
meg, nem alkuszom meg, és nem hajtok fejet.
Mert az igazi tisztelet elismerésből születik!
 Igor

Az öcsém napokon belül megnősül, ezért úgy döntöttünk, hogy

belevágunk az éjszakába. Amikor közöltem vele, hogy
legénybúcsút tartunk, totálisan begőzölt. Azt mondta, ki akarja
használni az estét. Ez lesz az utolsó olyan este, amikor még
megérinthet más nőket mindenféle bűntudat nélkül. Igazából
egy lánybúcsú vagy egy legénybúcsú nem jogosít fel arra, hogy
félrelépj. Félreértés ne essék, nem vagyok szentimentális típus.
Ha két ember között működik a kémia, az számomra már bőven
elég egy kielégítő kapcsolathoz. Igaz, ami igaz, kapcsolatok
terén nem igazán vagyok tapasztalt. Az egyéjszakás kalandokat
ismerem. Az olcsó és eldobható nőket, akiket egymás után
vittem az ágyamba. Ebben a világban – ahol az életnek ára van,
ahol a vér a fizetőeszköz – ha nincs gyenge pontod, nem tudnak
elpusztítani. Nem tudják elvenni tőled azt, ami valójában
sohasem volt a tiéd.
– Menjünk be ebbe a lebujba, tesó.
Jegor csillogó tekintettel előremutat. Tudom, ha nem járok a
kedvében, én leszek a gonosz nagytesó, aki szarik az öccse
óhajára.
Nem szarok.
És nem vagyok gonosz.
 Már ami az öcsémet illeti.
– Állj!
Az autó hirtelen lefékez. Jegor egy szempillantás alatt kiugrik,
és imbolyogva elindul a bejárat felé. A mögöttünk lévő autóból
azonnal kipattan két emberem, és szorosan követi. Soha nem
mozdulunk ki védelem nélkül. Habár minden csoportnak
megvan a maga területe, ettől függetlenül nem bánják a
maffiafőnökök, ha ki tudják iktatni a másikat, és át tudják venni
a területüket. Hiszen minél messzebbre ér a kezed, annál
nagyobb a hatalmad, ami annál több pénzt jelent.
Kiszállok az autóból, hanyagul a zsebembe nyúlok, és
előveszek egy szál cigit. Meggyújtom, lassú és határozott
lépésekkel követem az öcsémet. Jó néhány üzlet tartozik a
fennhatóságunk alá, de így is van még nagyon sok, amit nem
sikerült az ellenőrzésünk alá vonni. Ez a night klub pont ilyen.
Ahogy belépünk, hangos és erotikus zene fogad, vörös fények
villódznak, meztelen női testek vonaglanak mindenhol. Jegor
azonnal az italpulthoz megy, ledob egy köteg pénzt, és
mosolyogva a pultos csajra néz.
– Addig töltsd a vodkát, amíg azt nem mondom, hogy elég!
– Rendben. – Tisztelettudóan bólint, közben elveszi a pénzt a
pultról.
– Na, milyen fasza helyre hoztalak? – kérdezi Jegor
nagyképűen.
A hely nem rossz, viszont elég közel van egy másik banda
területéhez. Egyelőre még semleges, de egy napon tartozni fog
valakihez.
– Jó – válaszolom egy szóban, majd elnyomom a cigit a pulton
lévő hamutartóban. A szőke cicus elénk csúsztatja a vodkával
teli poharakat.
– A nőkre!
– A nőkre!
Koccintunk. Ahogy letesszük a poharakat, félmeztelen táncos
csajok jelennek meg. Körülvesznek minket, akár az éhes hiénák.
– Valami azt súgja, társaságra vágytok. – Az egyik végigsimít a
mellkasomon, fedetlen mellét hozzám nyomja.
– Az öcsém! – A csaj bugyijába nyomok egy marék rubelt,
mire hangosan nevetgélve az öcsém nyakába borul. Csatlakozik
hozzá még két csaj. Jegor önfeledten nevet, közben megiszik
még egy pohár italt. Ha így dönti magába a piát, nem fogja
sokáig bírni a mulatozást. A csajok megfogják az öcsémet, és egy
félreeső kis bokszba vezetik. Jegor levágódik, a csajok riszálják
magukat előtte. Az egyik az ölébe ül, és mozogni kezd rajta. Ha
így ingerli Jegort, ott helyben felnyársalja.
A pult felé fordulok, meggyújtok egy szál cigit, és kérek még
egy pohár piát. Megszámolni sem tudom, hányszor múlattuk el
az időt ilyen klubokban. Sorra basztuk a jobbnál jobb nőket.
Nem sajnáltunk pénzt, drogot, de legfőképp nem sajnáltuk őket.
Minden embernek vannak hullámvölgyek az életében. Igen,
nekem is voltak. És bizony jó sok időbe és energiába telt
kimászni belőlük. Sokáig éltem önpusztító életet. Gyászoltam a
szeretteimet, és gyászoltam magam. Egy napon viszont elegem
lett az önsajnálatban való dagonyázásból. Tudtam, hogy az én
utam még csak most kezdődik.
– Ugye nem bánod, ha elvonulunk egy kis időre? – Jegor és a
kis öltáncos nevetve mellém zuhan, majd Jegor erősen rácsap a
csaj seggére. Sejtettem, hogy fel akarja húzni.
– Nem! – Intek két emberemnek, hogy kövesse az öcsémet. –
Tartsátok rajta a szemeteket!
Jegor elindul a viháncoló kurvával és két emberemmel a
nyomában. Hadd engedje ki a gőzt. Így is elég sokat malmozott
azon, hogy megnősüljön-e vagy sem. Tudom, hogy szereti Dását.
Így azt a tanácsot adtam neki, amit normális ember adhat.
Vegye el!
– Jegor faszságot csinál! – Dimitrij lép mellém. Dimitrijjel még
a börtönben haverkodtunk össze. Sokszor megmentettük
egymás seggét. De szó szerint. Sok rab, aki már évek óta bent
raboskodik – a gyilkosok, rablók, erőszaktevők –, szívesen
megfarkalja a gyengébbeket. Engem is megpróbáltak. Hogy
sikerült-e? Nem. Kitörtem a rohadék nyakát.
– Hagyd! Megnősül.
– Attól még…
– Fogd be, Dimitrij! – Egykedvűen visszafordulok a pulthoz,
meggyújtok még egy szál cigit, és kortyolgatni kezdem az
italomat. Ismét megjelenik egy kurva mellettem. Hosszú körmei
végigkarcolják a combomat. Az ember minden ujjára jut egy
ebben a lebujban. Ezek a lányok a pénzre jönnek. És nekem
kurva sok van.
– Szia!
– Szia! – dünnyögöm. Ügyet sem vetek rá, tovább
kortyolgatom a piát, közben magam elé fújom a sűrű füstöt.
– Úgy látom, jól jönne egy kis társaság. – A keze egyenesen a
farkamhoz siklik. Megragadom a csuklóját, majd eltolom
magamtól.
 – Rosszul látod.
– Ne legyél ilyen morcos. Hidd el, én fel tudom oldani a
feszültséget.
Abban biztos vagyok. Ájulásig bírna szopni. De észnél kell
lennem, mert nem hazai terepen vagyunk.
Felé fordulok, még mindig a csuklóját szorítom. Vastag szája
van, ami vörösre van rúzsozva. A férfiak agyában azonnal
bekapcsol valami, ha ezt látják. Elképzeljük, ahogy a vörös
ajkak a farkunk köré simulnak. Én is elképzelem.
Felállok. Velem egy időben Dimitrij is. Még a klotyóra is
utánam jön, sőt, ha hagynám neki, talán még a farkamat is
fogná hugyozás közben.
A kurva a vállamig sem ér. Húszas évei elején járhat. Sok
szegény sorban élő lány választja ezt az életet. Vagy ha nem
önszántukból, akkor kényszerítik őket. Tudom, hogy működik a
prostitúció. Kibaszott sok pénz van benne.
Elmosolyodik, érzi, hogy enyhül a szorításom, ezért elhúzza a
kezét, majd az enyémbe csúsztatja. Apró marka eltűnik az
enyémben. Elindul előttem, én szótlanul követem. Dimitrij,
Grigorij és még egy emberem követ minket. A tekintetem
megállapodik formás seggén, amit ide-oda riszál. Elképzelem,
hogy előttem térdel, szétfeszítem a két kis partot, és mocskosul
megbaszom.
Épp elhaladunk egy szoba előtt, ahonnan ismerős hang
szűrődik ki. Az öcsém hangja. A lány viháncol, hangosan
sikoltozik. Jegor kurva jól érzi magát. Nos, pillanatokon belül én
is jól fogom.
Ahogy bezáródik az ajtó, a vörös hajú lány azonnal nekem
esik. Sietősen próbálja kioldani a nadrágomat és az övemet.
Mire észbe kapok, már előttem térdel, és keményen szopja a
farkamat. Becsukom a szemem, és hátrahajtom a fejem. Az
ádámcsutkám le és fel mozog, a testemben lévő összes vér a
lány szája felé vándorol. Hagyom, hogy kiszívja belőlem a
feszültséget. Megmarkolom a haját, és döfök. Öklendezni kezd,
ahogy a szájában mozgok. Küzd, magába fogad, amennyire csak
lehetséges. Épp kezdenék ellazulni, amikor sikoltást hallok. A
szomszéd szobából.
– Kurva isten! – Ellököm csajt, aki a földre zuhan, majd
felrángatom a nadrágomat, és megindulok az ajtó felé. Lövés
dördül.
Jegor!
Benyitok a szobába. Az öcsém hanyatt fekszik, az a kibaszott
kis kurva épp kést szorít a torkához. Egy gyors mozdulattal
előrántom a fegyveremet, és a vérengző szukára szegezem,
akinek a kezében van az öcsém élete.
Mi a fasz folyik itt?
– Tedd le a kést! – utasítom keményen, mire hisztérikusan
felnevet, de közben egy pillanatra sem veszi le a szemét az
öcsémről. Mély levegőt veszek. Egy rossz mozdulat, és Jegor
meghal. Görcsbe rándul az ujjam, és görcsbe rándul a szívem is.
Kurvára nem voltam éber.
Megjelenik Grigorij egy kopasz taggal a keze között, mögötte
Dimitrij fegyverrel a kezében.
– Főnök!
– Ne most! – Intek neki, közben folyamatosan a csajt nézem,
aki az öcsémen ül. – Engedd el! – A hangom keményen cseng. A
csaj elsírja magát.
– Nincs más választásom – dadogja.
– De van. Ha elengeded, megígérem, életben maradsz.
– A húgom. Az anyám. Meg kell tennem. – Erősebben nyomja
a kést Jegor torkának, látom, ahogy kiserken a vér.
– Ha megteszed, lelőlek, mint egy kutyát, aztán megkeresem
az anyádat és a húgodat, és lelövöm őket is. De előtte úgy
megkínzom mindkettőt, hogy könyörögni fognak a halálért.
Tedd le azt a kibaszott kést! – A hangom ezúttal fenyegető.
Minden szó igaz. Ha bántani fogja az öcsémet, kíméletlenül le
fogom mészárolni a családját.
– Tedd meg! – hallom a hátam mögül. Dühösen a férfira
nézek, akit Grigorij erősen szorít.
– Fogd be a pofádat! – Pattognak belőlem a szavak, miközben
a fegyver markolatával az arcába ütök, majd a tekintetemet
ismét a síró szuka felé fordítom.
– Én meg tudlak védeni – lépek közelebb hozzá. – És a
családodat is. Hallod, amit mondok?
– Igazat mondasz? – Szipogva felém fordul.
Megölném. Feldarabolnám, és a farkasok elé dobnám.
Hidegvér.
És az adott szó.
Ez fogja megmenteni az öcsém életét.
– Igen. Engedd el, és szabad leszel. A szavamat adom.
A tekintetében kétségbeesés villan. Ismét az öcsémre néz. A
kezében megfeszülnek az izmok, a kés mozdul, majd a lány
élesen felsikolt. Jegor egy határozott mozdulattal kiüti a kezéből
a kést, majd maga alá fordítja a kurvát.
 – Te mocskos kurva! – Pofon vágja, de olyan erővel, hogy a
lány szájából kibuggyan a vér.
– Ne! – Megszorítom Jegor kezét. – Hagyd!
– Majdnem elvágta a torkomat ez a mocskos kis ringyó.
– Olyan helyre lógattad a farkadat, ahova nem kellett volna.
Nem ő tehet róla. – Elengedem az öcsém kezét, majd Grigorij
felé fordulok. A férfi, aki erős keze között vergődik, dacosan néz
rám.
– Egyszer úgyis el fognak kapni, fehér farkas!
Gonoszul elmosolyodom, majd néhány lépéssel átszelem a
szobát, megragadom a torkát, és megszorítom.
– De te azt kurvára nem fogod látni! – Erősebben szorítom,
érzem, hogy a levegő kezd kiszorulni a tüdejéből. Próbál
küzdeni, de Grigorij nagyon erősen szorítja. Az ájulás és a halál
mezsgyéjén egyensúlyozik. Nem fogom megölni. Nem itt. És
nem most. A teste elernyed, Grigorij továbbra is erősen szorítja.
Újra az öcsém felé fordulok.
– Szedd össze magad!
Még mindig meztelen. Felhúzza a nadrágját, majd felveszi a
pólóját. A lány hangosan zokog, szorosan magához húzza
vékony lábát. Melléállok. Ujjaim könnyes arcára simulnak, majd
az álla alá nyúlok, megszorítom, és kényszerítem, hogy nézzen
rám. Olyan könnyű lenne megölni. Fontos az adott szó, ha a
családomat fenyegetik? A szavahihetőség érték. Egyáltalán
létezik ebben a világban ilyen? Nos, ha ebben nem is, az
enyémben igen. A szavamat adtam. Nem ölöm meg. Ettől
vagyok én az, aki.
– Én…
 – Hallgass! – Kicsit megszorítom a csontot. A gondolat, hogy
majdnem elvette tőlem az öcsémet, végtelen haraggal önt el.
Ugyanakkor tudom, hogy mindent félelemből tett. Egy sarokba
szorított vad bizony bármire képes. Ezt már nagyon jól tudom.
Lehajolok hozzá, egyenesen a szeme közé nézek, a tekintete
rémületben forog. – Szedd össze a cuccodat, és hagyd el a
klubot. Az egyik emberem hazavisz. Kapsz pénzt, és eltűnhetsz
a családoddal.
– Én… – zihál. Sír. Zokog.
– Csendet! Még mielőtt meggondolom magam. – Ellököm,
mire erőtlenül hátrazuhan. Elindulok a kijárat felé. Nem akarok
egy percig sem tovább a közelében maradni. Attól félek,
kegyelem helyett megtorlom azt, hogy az öcsém életére tört. Oly
sok életet oltottam ki. Olyan sok vért láttam már. A kegyelem
nem kenyerem. De felismerem az ártatlanságot. És a lány az
volt…

Megállok, és megdörzsölöm az arcomat, majd Grigorij felé

fordulok.
– Vidd le az alagsorba, és hallgassátok ki! Tudni akarom, ki
volt olyan kurva bátor, hogy ránk támadt.
– Igenis, főnök.
Grigorij sarkon fordul, és magamra hagy. Ha valaki, akkor ő
talán ki fogja tudni szedni az információt a tagból. Sajnos nem
egyedi eset, hogy megpróbálnak eltenni minket láb alól. Két
nincstelen senki voltunk, akik eljutottak oda, hogy átvegyenek
egy komplex hálózatot. Emlékszem, azok az évek nehezek
voltak. Olyanok voltunk, akár a vadállatok. Sokszor élvezetből
öltünk. Nekem sokszor okozott élvezetet, ha gyilkoltam. Jegor…
ő nem szereti úgy a vérengzést, mint én. Ő sokkal inkább a
hatalmat szereti, és azt, ami vele jár.
– Igor – Jegor mögém áll, és megfogja a vállamat. – Már
sokadszor mentetted meg a seggemet.
– Két kezemen sem tudom megszámolni, hogy hányszor.
Felé fordulok, és a tenyerembe fogom az arcát.
– Meghalnék érted, ugye tudod?
– Igen, tudom. – Bólint. – Nem gondoltam volna, hogy az a
hülye kurva…
– Mindig gondolnod kell mindenre! Soha nem tudhatod, ki
akar az életedre törni. Akár egy olyan csinos kis baba, mint aki
a farkadon ugrált. Már megtanulhattad volna, hogy ne bízz
senkiben. Csak bennem!
– Elöntötte az agyamat…
– Igen. Tudom. Ez férfibetegség!
– Lemegyek, és kiszedem abból a faszkalapból az információt.
– Grigorij már intézi. Menj, és zuhanyozz le!
Elengedem az öcsémet.
– Miért engedted el a szukát?
– Azért, mert abban a pillanatban nem volt más, csak egy
kislány, akit megkísértett az ördög.
Jegor megcsóválja a fejét, majd elindul az emeletre.
Dönthettem volna úgy, hogy golyót eresztek a lány fejébe. Egy
pillanatra meg is fordult bennem a gondolat. De ahogy a
szemébe néztem, egy rémült, kétségbeesett gyermeket láttam,
aki megpróbál túlélni. Kemény világ ez, ahol a gyenge elhullik,
és az erős életben marad. De ugyan ki dönti el, hogy ki erős és ki
gyenge? A hatalom és a pénz? Nem. Nem hiszem. Sokkal inkább
az akarat. A küzdeni akarás. A bátorság.
Megcsóválom a fejem, közben a zsebembe nyúlok, és
előveszek egy szál cigit. Meg kell tudnom, ki támadt ránk a
klubban. Nem kezdhetek értelmetlen gyilkolászásba. Nem
pofátlankodhatok be egyik banda területére sem.
Leveszem a zakómat, és a földre dobom, majd elindulok az
alagsor felé, közben feltűröm az ingem ujját. Remélem, Dása
nem ér addig haza a lánybúcsúról, amíg ezt le nem tudjuk.
Szörnyűbbnél szörnyűbb képek jelennek meg előttem
útközben.
Vér…
Sok vér…
Jegor vére.
Egy pillanaton múlt az élete.
Mire leérek a lépcsőn, már majdnem elszívom a cigit.
Megállok, szippantok még egy mélyet, majd a földre dobom, és
eltaposom a csikket. A folyosó sötét és hideg. A falon lévő
lámpák kevés fényt adnak.
Ez a világ az árnyékok otthona…
A borospincém mellett egy igazi kínzóhelyiség van, ahonnan
fájdalmas ordítás szűrődik ki. Kinyitom az ajtót. Grigorij épp
levágja a tag ujjait.
– Nem mondok semmit – ordibálja.
 – Az ellenálláshoz képest úgy sikítasz, akár egy kislány!
Elé állok. Gyilkos tekintettel felnéz rám. Ez a fickó nem fog
megtörni. Habár szörnyű szenvedésen megy keresztül, biztos
vagyok benne, hogy egy szót sem fog mondani. A bandák tagjai
kemények. Inkább meghalnak, semhogy szóra nyissák a
szájukat. Tudom, hogy működik ez, hiszen évekig én is így
éltem.
– Gondolom, nem fogod elmondani, hogy ki a megbízód.
– Okos vagy, fehér farkas. De mégsem vagy olyan kurva okos,
mert majdnem sikerült kifilézni az öcsédet. – Gúnyosan
felnevet, mire megragadom a torkát, és megszorítom.
Uralkodnom kell magamon, hogy ne törjem ki a nyakát most
azonnal.
– Ki volt? – a hangom kemény és rideg.
– Kapd be! – suttogja.
– Kegyesebb halált kapsz, ha elmondod.
Megrázza a fejét. Erősebben megszorítom, a torka összeszorul
vastag ujjaim között.
– Beszélj! – ordítom izzadságtól és vértől nedves arcába.
Válaszul ismét a fejét rázza. Elengedem. Zihálva veszi a levegőt.
A vére spriccel az ujjából. A ruhám ragacsos lesz tőle.
– Az öcséd fejét veszik. És a tiédet is, farkas!
Elveszem a fogót Grigorijtól, kifeszítem a rohadék maradék
ujjait, és levágom őket egytől egyig. Az ordítás velőtrázó. A
fájdalom börtön. Amiben egy magunkfajta kurva jól érzi magát.
Azonban vannak, akik a hűség ellenére félnek a kegyetlen
haláltól. Bízom benne, hogy ez a szarházi is fél annyira, hogy
végül elmondja, amit tudni akarok. Ahogy az utolsó ujját is
levágom, ismét felnevet, egyenesen a pofámba.
– Nem mondok szart se!
– Legyen! – A földre dobom a fogót, majd széttépem rajta a
véres pólót. A bandatagok sokszor magukra varratják a
történetüket. A tetoválásaik olyanok, akár egy térkép, amit csak
az tud elolvasni, aki ismeri a jeleket. Ült börtönben, amit a
székesegyház jelöl. Öt tornyot számolok, ami feltehetően öt leült
évet jelent, a tornyokon lévő keresztek miatt. A kezén lévő
bogár jelzi, hogy egy mocskos kis tolvaj, de az erőszakos
fajtából, a nyakát átdöfő késből kiindulva. És persze a vállán
lévő csillagokból, amik elég magasan vannak, tehát nem egy kis
utcai tolvajról beszélünk. Magasabb rangú. Macskatetoválás,
ami az óvatosság és a szerencse jelképe, feszület, ami
egyetértést jelent a bűnözéssel.
– Jól megnéztél? – Rángatózni kezd.
Elhúzom a számat, majd megfogom a kést, az egyik csillaghoz
nyomom, és levágom. Felordít, ahogy a bőre alá nyomom, ahogy
a vére kibuggyan a tetoválás alól.
– Te…
Grigorij befogja a száját.
– Ahova te mész, oda nem kellenek rangok! – Kivágom a
bőréből a másik csillagot is. Intek Grigorijnak, hogy engedje el.
Ordítozni kezd, mire megragadom az állkapcsát, és
összeszorítom a száját.
– Beszélsz vagy sem?
A tekintete elárulja. Nem fog. Elengedem.
– Meghalsz, Ivanov! Hallod?
– Aha – Ledobom a kést, majd Grigorijra nézek. – Oldozd el, és
hozd utánam!
Grigorij bólint, majd eloldozza. Megindul felém, mire durván
az arcába ütök. A harag hihetetlen erőket tud felszabadítani egy
emberben. Ahogy most bennem is. Ez a véres szarkupac
erőtlenül hanyatt vágódik.
– Kapard össze!
Elindulok a kijárat felé. Néhány másodperc múlva Grigorij is
utolér az előtte bukdácsoló férfival.
– Ezért megdöglötök! Mind a ketten!
Hallom a hátam mögött. Gonoszul elmosolyodom. Hányszor
fenyegettek már meg… Hányszor próbáltak kinyírni… Kurva
sokszor.
– Egy napon biztosan.
Nem állok meg, Grigorij ezúttal maga után vonszolja a
szarcsimbókot, akinek kurvára nem tartogatok könnyű halált.
Az öcsém életére tört. Megfenyegetett a saját házamban. Jogom
van példát statuálni. És fogok is.
Nem szarakodok azzal, hogy felöltözzek, kivágom magam
előtt az ajtót, és folytatom az utamat. Hideg van. A szél olyan
csípős, hogy a csontomig hatol. Felpillantok az égre. Telihold
van.
Ahogy közeledem a hang irányába, amit oly sokszor
hallottam már, hangosabb lesz. Emlékszem, kiskoromban
féltem tőle. Féltem az éjszakában villanó szemektől. Az éles és
hegyes fogaktól. Úgy hittem, ők az ördögtől származnak.
Egészen addig, míg meg nem érintettem egyet.
Akkor rájöttem, hogy én is tőle származom…
– Te beteg fasz! – kiabálja mögöttem. – Engedjetek el!
 Megállunk. Lehajolok, és felveszem a nyakörvet, amin egy
több méter hosszú lánc lóg. Grigorij nagy nehezen elém vezeti
ezt a faszkalapot, majd a nyakába teszem a nyakörvet.
– És most? – Széttárja a kezét. – Most mi lesz? Kint hagysz a
kibaszott vadonban, akár egy láncra vert kutyát?
– Nem. Most a vadonra bízlak.
Morgás. A sötétben szinte világítanak a gyilkos szemek.
– Mi a faszom volt ez? – A préda riadtan megfordul. Tesz egy
ingatag lépést hátra, közben az előttünk lévő sötétséget kémleli.
A gonosz soha nem mutatja meg az arcát, mielőtt lecsap. Mire
felfogod, hogy a karmai közé kerültél, magával ragadja a
lelkedet. Elpusztít, majd élvezettel csámcsog a húsodon és a
csontodon.
Hátrálni kezdünk. A tag rángatni kezdi a láncot, de hasztalan.
Még néhány lépés. A sötétség szép lassan elnyel mindent.
– Basszaaa meeeeg! – fájdalmas ordítás. Az utolsó hang, ami
elhagyja a torkát, vérbe fullad. Roppan a csont, szakad a hús,
fröccsen a vér. Az alfa is megjelenik. A legveszélyesebb és
legerősebb teremtmény, akit valaha láttam. Hófehér szőre van
és jégkék tekintete. Abban a tekintetben ott ül az élet és a halál.
Ott ülök én is. Mert tudom, hogy egy napon értem is eljön majd.

Szenvtelenül kortyolgatom a kávémat. Az éjszaka nem sokat

aludtam. Folyamatosan járt az agyam, de nem jutottam
semmire. Mégis ki a faszom tud ölbe tett kézzel várakozni, amíg
megpróbálják kinyírni?
– Jó reggelt! – Jegor kómás fejjel leül velem szembe.
– Jó reggelt! – Az asztalra dobom a napilapot. Az emberek el
sem hinnék, mennyi információt ki lehet nyerni akár egy tetves
bulvárlapból is. – Hogy érzed magad?
– Szarul.
– Azt elhiszem. Dása?
– Még alszik. Mázli, hogy később ért haza.
– Jah.
Habár Dása tökéletesen tisztában van azzal, hogy kik
vagyunk, nem akar tudni a mocskos kis dolgainkról. Szereti az
öcsémet, és ez neki bőven elég.
– Grigorij? – Felveszi a kávét, és önt magának.
– Épp összeszedi, ami abból a szarháziból maradt.
– Mit akarsz csinálni?
– Példát statuálok.
– De nem tudjuk, ki a fasz akart kinyírni…
– Azt valóban nem. – Elhúzom a számat. De maradt annyi
abból a faszkalapból, hogy tudunk küldeni a közeli
csoportoknak belőle egy-egy darabot.
– Azt hiszed, egy lerágott csontnak be fognak dőlni?
– Hidd el, be fognak. Aki viszont mégsem, az kap majd egy
rövid kis anyagot arról, hogyan lett farkaskaja abból a
szarcsimbókból.
– Ez jó ötlet. – Jegor mosolyogva bólogat.
– Tartsd nyitva a szemedet!
– Nyitva fogom!
 – Helyes! Most foglalkozz az esküvőddel.
– Így van! – Váratlanul Dása jelenik meg. Jegor háta mögé áll,
lehajol, és ad az arcára egy puszit. – Hogy sikerült a
legénybúcsú? – Leül az öcsém mellé, majd önt magának ő is egy
csésze kávét.
– Jól. És neked? – kérdez vissza Jegor.
– Jól. – Dása mosolyogva vesz magának egy pirítóst, majd
vékonyan megkeni eperlekvárral. – Farkaséhes vagyok. –
Jóízűen beleharap. – Remélem, nem feküdtél össze egy táncos
lánnyal sem! – Megrovón az öcsémre pillant.
– Remélem, te sem feküdtél össze egy táncos fiúval sem,
akinek le kellene vágnom a farkát! – Átkarolja Dását a válla
fölött, magához húzza, és röviden megcsókolja.
– Miért tettem volna, amikor itt vagy nekem te? Szeretlek.
Az előbbi mohó csókot egy gyengédebb követi. Ha Dása
tudná, hogy milyen akcióban volt részünk tegnap éjszaka…
– Jó kislány. Mai program?
– Fodrász és manikűrös.
– Frankó.
– És te?
– Fodrász és manikűrös – válaszolja Jegor egykedvűen, mire
Dása hangosan felnevet. Én is elmosolyodom, ahogy őket
nézem. Az öcsém velem élt, mióta csak elhagytuk az
otthonunkat. Ahogy összejött Dásával, ő is ideköltözött. Viszont
tudom, hogy ők hamarosan férj és feleség lesznek. Szükségük
lesz egy saját fészekre. Habár a gondolat kicsit elszomorít,
ugyanakkor örülök is neki. Legalább Jegor célba ért.
– Bolond! – Iszik még néhány korty kávét, majd felpattan az
asztaltól. – Most mennem kell, mert még el kell készülnöm.
Katarina hamarosan itt lesz.
– Vigyázz magadra! – Jegor hangja gyengéd és szerelmes. És
ez a hülye majdnem megkefélt egy táncos lányt tegnap este. De
nem kell aggódnia. Dása még a klotyóra sem mehet ki védelem
nélkül. Sikerült szereznem mellé két női testőrt. A csajok
kemények, mint az acél. Megjárták a légiót is. Mellettük Dása jó
kezekben van. Habár az elején tiltakozott ellene, miszerint neki
nem kell felvigyázó, végül elfogadta. Ez részben feltétel, részben
áldozat volt a részéről, hogy az öcsémmel lehessen. Dása
szerelmét nem lehet megkérdőjelezni. Szívből jön.
– Te is. Szeretlek.
– Én is.
Gyengéd csókot váltanak, majd Dása sietősen távozik.
– Szóval – néz rám kérdőn Jegor. – Mai program?
– Elugrunk a kikötőbe, és megnézzük a hajókat. Ha minden
olajozottan megy, pár nap múlva kifutnak egy nagyobb
szállítmánnyal.
– Nagyszerű.
– Este pedig megnézünk egy kocsmát.
– Jól kezdődik.
– Üzleti ügyben fogunk odamenni, nem azért, hogy a
farkunkat kényeztessük.
– Hát a tegnap este, lehet, hogy a sors keze volt.
– Talán igen, talán nem. Akárhogy is, tartsd a farkadat a
gatyádban!
– A nászéjszakáig biztosan – nevet fel jóízűen. Én is. Már csak
az öcsém maradt nekem. Az ő boldogsága az enyém is. Meg kell
védenem, kerüljön bármibe is. Kelljen bármennyi embert is
lemészárolnom érte…

Jókedvűen lépünk be a kocsmába. Megvan minden okunk az

ünneplésre, hiszen egyre több üzletet sikerül magunkhoz vonni,
és persze közeledik a nagy nap. Jegor nagy napja.
Grigorij összeszedte a szarházi maradványait. Az ujjait és
néhány véres csontdarabot, amit díszcsomagolásba tettünk, és
elküldtük a legközelebbi bandafőnököknek. Remélem, ha csak
egy kis időre is, de elriasztja őket. Legalább az esküvő menjen le
vérontás nélkül.
Pontosan tudtam, tudtuk, ha bekerülünk a szervezetbe,
életünk végéig harcolnunk kell a jogainkért és az életünkért.
Nekünk ezt az utat szánták az égiek. Ha anyánk látna minket,
biztosan szomorú lenne.
Apánk… ő le se szarná…
Ahogy belépünk, egy szempillantás alatt körbesiklik a
tekintetem a helyen. Egy ideje már figyelték az embereim. Egy
idős fószer a tulaj, aki nem fog ellenkezni, főleg, ha jó árat
ajánlok neki érte. Központi helyen van, a zsaruk se figyeltek
még fel rá, és nagy raktárhelyiséggel rendelkezik. Ennyit tudok
egyelőre róla, de nekem ez pont elég.
Sötét van, pia- és cigarettaszag. Kivilágított pult velem
szemben, körülbelül két tucat asztal, egy kisebb tánctérrel a
jobb oldalon. A háttérben élő zene szól, de nem is erre figyelek
fel, hanem arra a nagyon karcos női hangra, ami betölti az
egész teret. Résnyire húzom a szemem, próbálom kivenni a
kevés fény és a füst között az énekest, aki valósággal
felrobbantja a helyet.
Közelebb megyünk az embereimmel.
– Nézd csak azt a cicát, Igor! – Az öcsém a kisebb színpad vagy
sokkal inkább emelvény felé biccent.
Azt a cicát nem nehéz nem észrevenni. Fekete bőrszerkót
visel. A felsőrész rövid és szegecses, a nadrág olyan
félelmetesen simul kerek fenekére, mintha csak ráfestették
volna. Megfordul, megmarkolja a mikrofont, és keményen
végignéz mindenkin, miközben egyre erőteljesebben énekel. A
haja hosszú, talán fekete, a szeme, az a szem nem is e világi.
Szinte világít a sűrű hajkorona alól.

Csúcsbombázó volt a csaj,

A futóműve hibátlan,
A legkurvásabb nő volt, akit valaha láttam,
Rejtelmes szemei voltak,
Nekem nem hazudtak,
Kiütött engem azokkal az amcsi combokkal,

Az biztos, hogy csúcsbombázó a csaj!

Leülünk az egyik asztalhoz, közel hozzá. A lány, aki cseppet

sem cica, sokkal inkább egy vadmacska, valósággal felszántja a
színpadot. Az ujjai a mikrofon köré simulnak, beleordítja a dal
minden egyes mondatát.

Többet elvett, mint adott

A levegőm elfogyott,
Azt mondta élvez,
de én már kész voltam,

A falak is beleremegtek,
A föld is belerengett,
Megfájdult a fejem,
Csináltuk tovább, és akkor te…{1}

Beleremegnék én is…
– Esküszöm, megmozdult a farkam is erre a dögre. – Jegor
kedélyesen felnevet, és közben vállon vereget. Nekem azért egy
kicsit többre van szükségem, hogy megmozduljon az a bizonyos
testrészem. De tény, hogy az énekesnő piszkosul dögös.
Az egyik emberem elém csúsztat egy poharat és egy üveg
vodkát. Az öcsém kinyitja, először nekem önt, majd magának.
– Neked pár nap múlva már csak egy nőre állhat fel a farkad.
– Jegorra pillantok.
Elhúzza a száját.
– Még van idő lefújni az esküvőt. – Felhajtja a piát, majd a
kopott asztalra dobja a poharat.
– Hülye lennél. Dása szeret téged. És te is őt.
– Ez igaz. De hogy a farkam csak egy lyukban járjon életem
végéig…
– A házasság intézménye bizony kemény önmegtartóztatást
kíván. Már amennyiben tiszteled a feleségedet. – Rosszallón
nézek rá. A házasságot, mint olyat, nem tartom sokra. Viszont a
nőket tisztelem.
– Ne beszéljünk róla, inkább élvezzük a műsort. – Ismét a
színpad felé bök. – Akárhogy is, azt a csajt nagy kedvem lenne
megkúrni.
Nekem is!
– Dimitrij!
– Igen?
– Szólj a tulajnak, hogy beszélni akarok vele.
– Intézem – bólint.
Ahogy Dimitrij elindul megkeresni a tulajt, minden
figyelmem újra arra a szemtelenül vonzó lányra összpontosul,
aki olyan rohadt jól énekel. Ahogy kinyitja a szemét, a tekintete
néhány pillanaton belül megállapodik rajtam.
Felemelem a poharat, iszom néhány kortyot, közben végig őt
nézem. És ő is engem. A pofámba ordítja a szöveget.
Szenvedélyes és érinthetetlen.
Ez a két szó jut eszembe, ha ránézek.
Ahogy a dal véget ér, mindenki őrjöng és tapsol. A lány leteszi
a mikrofont, majd elindul a pult felé. Úgy riszálja a seggét, hogy
majd minden szem rá szegeződik. Int a csaposnak, aki elé
csúsztat egy pohár italt. Gyanítom, vodka.
Dimitrij odamegy hozzá. Összevonom a szemöldököm. A lány
bólint, majd kecses, ugyanakkor határozott léptekkel elindul
felém.
– Idejön! – Jegor hangja izgatott lesz.
Ide bizony!
 – Jó estét! – A hangja most még karcosabb. És a szeme még
csodálatosabb. Füstös, fekete és zöld.
– Jó estét! – köszönök vissza kimérten.
– A barátja azt mondta, beszélni akar velem.
Nem a barátom.
– Ön a kocsma tulajdonosa? – Végignézek rajta. Nem hittem
volna, hogy a kis dalos pacsirtával kell üzletelnem. Kissé
elavultak az információim…
– Igen. Talán nem elégedett valamivel?
Nagyon is elégedett vagyok, bár ezt az elégedettséget tudnád
fokozni. Méghozzá az ágyamban.
– Lenne egy ajánlatom!
– Valóban? – Összevonja maga előtt vékony karját, amitől
megemelkedik a melle. Csoda, hogy ki nem buggyan a vékony
bőr alól.
Milyen könnyű lenne leszakítani róla…
– Ülj le!
– Úgy hiszem, mi ketten nem fogunk sokáig beszélgetni.
– Ülj le! – A hangom ezúttal határozottabban cseng.
Megharapja az alsó ajkát, majd az asztalra támaszkodik, és
közelebb hajol hozzám. Ravasz a tekintete. És üres. Kurvára
üres. Mintha fejest ugrottam volna egy feneketlen kútba.
– Úgy nézek ki, mint egy szófogadó kislány?
Az öcsém felhorkan mellettem. A lány szemtelen és
zabolátlan. Viszont nem létezik olyan vad, amit ne lehetne
megszelídíteni.
– Tárgyalhatunk másképp is!
– Másképp?
 – Másképp! – Hamis mosolyra húzódik a szám. Változtak a
dolgok. Aminek ez esetben rohadtul örülök.
– Nem jönnek be az öltönyös pasik. – Elrugaszkodik az
asztaltól és megfordul, ám egyenesen Dimitrijbe botlik.
Felállok, két hosszú lépéssel mellélépek, mire dacosan felém
fordul.
– Ne tévesszen meg a külső! Sem a jó modor.
– Nem téveszt! Felismerem a farkast a bárányok között.
– Hízelgő.
– Nem hízelgek.
– Kezdjük elölről, ez a javaslatom. Elfelejtem a kis
közjátékodat.
– Milyen nagylelkű! – Elfintorodik. Kihúzza magát, és
szorosan elém áll. Kemény melle a mellkasomnak nyomódik.
Ha sokáig kakaskodik, valóban letépem róla ezt a kibaszott
ruhát!
– Nem hiszem, hogy ilyen jóban lennénk.
Az öcsém felpattan a székről. Intek neki, hogy nyugodjon le.
Sejtettem, hogy nem adja be könnyen a derekát, viszont arra
nem számítottam, hogy keményen meg kell küzdenem a
jogokért. És már nemcsak a kocsma fölött akarok jogot
gyakorolni, hanem az előttem álló nő fölött is. Bosszant,
ugyanakkor szórakoztat a vakmerősége. Emlékeztet fiatalkori
önmagamra, aki szart a világra, és szart a hatalomra.
– Mi van, ha nem adom el a helyet?
Résnyire húzom a szemem, és közelebb hajolok hozzá. Vodka-
és narancsillata van. A két illat keveredésétől összefut a nyál a
számban.
 – Ha nem vagy hajlandó tárgyalni velem, akkor nem lesz hol
énekelgetni.
– Fenyegetsz?
– Kislány! – Az öcsém idegesen közbevág. – Fogalmad sincs,
kinek rázod itt a picsádat!
– Elég! – Intőn az öcsémre mutatok. Fújtat egyet, majd ismét
szóra nyitná a száját, de leállítom. Ismét a harcos cicára nézek.
Nem fog meghátrálni. És ez rendkívül tetszik nekem. Az
emberek általában első szóra azt teszik, amit kérek tőlük. De ő
nem. Rezzenéstelen arccal néz farkasszemet egy farkassal.
Úgy hiszem, a bárányok között nem csak egy farkas lapul…
– Pár nap múlva visszajövök, és újra tárgyalunk.
– Ha…
Hirtelen megragadom az állkapcsát, és megszorítom.
– Pár nap múlva!
Habár tetszik nekem, nem tűröm el, hogy semmibe vegyen!
– Addig találd ki, mennyiért vagy hajlandó nekem eladni a
kocsmát. – Elengedem, majd az embereimmel a nyomomban
elindulunk a kijárat felé.
– Faszfej! – hallom a rám aggatott jelzőt, de úgy döntök,
ezúttal figyelmen kívül hagyom. Ugyanis pár nap múlva
nemcsak a kocsma jövőjéről fogunk tárgyalni, hanem másról
is…
 Múlt
EGY ÚJ ÉLET ÁRA…

Az ember abban különbözik az állattól, hogy különbséget tud

tenni jó és rossz között. Szabadon dönthet, viszont a
döntéseinek súlya van. Sokkal jobb életet képzeltem magamnak
és a családomnak. Viszont mi van akkor, ha egy döntésbe
beleszól az élet? Hol van az a bizonyos határ jó és rossz között?
Vékony jégen táncolunk. És ha rosszul választunk, azért
nemcsak a lelkünkkel, de akár a szabadságunkkal fizetünk.
Beleszívok még egyszer a cigibe, majd átpöckölöm az utca
túlsó oldalára. Szükségem van a pénzre. Tisztességes munka
árán nem tudok annyit keresni, hogy finanszírozni tudjam
azokat a gyógyszereket, amikre anyának szüksége van. A másik,
hogy rohadtul nem akarom, hogy az öcsém is olyan dolgokba
keveredjen, mint én. Bőven elég mindennap szembenézni a
tükörképemmel, a családommal és a szerelmemmel. Ők
büszkék rám. Ha tudnák, milyen úton szerzem azt a pénzt…
Kinyitom az ajtót, és bemegyek a klubba. Több mint két órája
bolyongok az emberek között, megfigyelem azt a kis rohadékot.
Végignéztem, ahogy hülyére kefélt egy olcsó kurvát, majd
kinyalt egy másikat. A maffia sok ehhez hasonló undorító helyet
működtet. Elmegyek két csaj mellett, akik egy vörös kanapén
nyalják-falják egymást, miközben körbeállják legalább öten
őket. Undorító emberek…
A pulthoz lépek, és kérek egy italt. A terem felé fordulok, ahol
meztelen táncos lányok vonaglanak hosszú, fényes rudakon. Itt
csak azt nem tudod megdugni, akit nem akarsz. Ha van elég
pénzed, bárkit a farkadra húzhatsz.
Mihail végre feláll az egyik táncos lány elől, magához húz két
szukát, és elindulnak a hátsó ajtó felé. Végre. Nem mintha nem
lelném kedvem a meztelen női testek látványában, de miért
akarnék ilyen olcsó nőket, ha otthon egy igazi angyal vár rám?
Kinyílik az ajtó, majd botorkálva kizuhannak rajta egymásba
kapaszkodva. Az egyik csaj a falnak löki Mihailt, a másik
csókolgatni kezdi a nyakát. Épp lehúzzák róla a nadrágot, mire
eléjük lépek, és előhúzom a fegyveremet. A két csaj sikoltozni
kezd. Intek nekik, hogy húzzanak el, de kurva gyorsan. A főnök
tiszta munkát vár tőlem. Mihail oldalra lép, mire elsütöm a
fegyvert. A golyó a falba fúródik. A hang tompa, szinte néma.
Csak a saját szívdobogásomat hallom.
– Hallod, öregem, mennyi lóvé kell? – kérdezi zihálva, közben
a kezemben lévő fegyvert figyeli.
– Egy rubel sem.
– Akkor ki a fasz vagy? – teszi fel zavartan a következő
kérdést.
– Az teljesen mindegy, hogy én ki vagyok. Tartozol valakinek,
méghozzá kurva sok pénzzel! A főnök türelmetlen. És persze
nem nézi jó szemmel, hogy a pénzét költöd.
– Vissza fogom fizetni az utolsó rubelig.
– Kétségem sincs! – Sietve elé lépek, közben előveszem a
késemet, és a torkához szorítom. – Csinálhatom lassan, kínzóan
lassan, vagy lehetek kíméletes is.
– Fizetek! Hallod? Fizetek!
A szemében félelem ül. Vajon észreveszi, hogy megremeg a
kezem, ahogy a kést a torkához szorítom? Észreveszi tétova
pillantásomban a habozást? Drogot árulok. De olykor
megbíznak igazi alja munkával is. És ez az. Soha nem öltem
még embert. De talán nem is attól félek, milyen lenne végezni
valakivel. Sokkal inkább attól, hogy börtönbe kerülök, ami
egyenlő számomra a kivégzéssel. Gondolatban rengetegszer
gyilkoltam már. Viszont teljesen más belenézni annak a
szemébe, akivel végezni akarsz. Hiszen még ott ragyog benne az
élet, ami, ha úgy döntesz, kialszik. Apámat sokszor láttam
holtan. Gondolatban olyan sokszor kivégeztem. És mikor
felébredtem, nem volt bennem egy szemernyi bűntudat sem.
Talán az iránta érzett gyűlölet tesz majd egy napon tökéletes
gyilkológéppé. Az elnyomott harag, düh. Az képes igazi szörnyet
formálni valakiből.
– Kapsz egy napot. Huszonnégy óra.
– Az kevés.
– Huszonnégy! – A torkához szorítom a kést. – Aztán
visszajövök érted. – Ellököm, mire felrántja a nadrágját, és
futásnak ered. Épp elteszem a fegyvert, amikor megáll
mellettem egy lesötétített terepjáró. Kiszáll belőle egy igazi
rohadék. Ha tehetném, azt az idióta fejét beleverném a seggébe.
De nem tehetem…
– Na, mi van, Ivanov? Sikerült eltakarítani a szemetet? – Iván
gúnyolódva felröhög.
 Legszívesebben téged takarítanálak el, és az összes olyan
sunyibaszó embert, aki azt hiszi magáról, hogy egy másik ember
fölött áll. Ez a faszkalap úgy véli, hogy mindenben tökéletes és
kibaszott okos. Mögötte áll egy szervezet, aki támogatja minden
egyes lépését. Lehetsz te jobb, okosabb, erősebb. Mindig a
hatalom az úr.
– Nem az volt a parancs.
El akarok menni mellette, de megfogja a karomat.
– Ugye tudod, hogy a nagy kutya mindig megbassza a kicsit?
Tudom. De egy napon én leszek az, aki meghágja az egész
világot, és veled kezdem majd a sort!
– Ne szorongass! Nem vagyok a köcsögöd! – Elrántom a
karomat, mire hangosan felnevet. Szokták mondani, hogy
magasról lehet nagyot esni. Habár nem minden faszfej zuhan a
mélybe, azért bízom benne, hogy őt sikerül egészen a
legmélyére taszítani.
– Huszonnégy óra!
– Igen.
– És vajon huszonnégy óra elteltével sikerül elővenni a
töködet?
Azt várják tőlem, hogy öljek. Egy esélyem van, hogy
megússzam a gyilkolást. Ha az a szarházi fizet! De ha nem…
– Van tököm, ne szarj be!
– A főnök bízik benned. Vagyis a képességeidben. Én viszont
nem. – Elém áll. – Nem vagy a szervezet tagja. Egy feltörekvő kis
senki vagy. Egy csóró kis szardarab, aki azt hiszi, hogy egy
fegyverrel és egy késsel faszagyereket tud játszani. Tudod, ki
vagyok.
 Tudom. Egy faszkalap. Aki maffiafőnök akar lenni.
– Tudom.
– Tudd, hol a helyed, Ivanov!
– Tudom. – Elindulnék, mire megint megszorítja a karomat.
– Ha nem fizet az a kis pöcs, eressz golyót a fejébe!
Megértetted?
– Meg.
 Igor

Nem gondoltam volna, hogy egy dögös csinibabát találok abban

a lepukkant kocsmában. Azt meg a legkevésbé sem, hogy ő a
tulajdonos.
Natasa Szidorov.
Illik hozzá. Kemény nőhöz kemény név dukál. Természetesen
leellenőriztük. Dimitrij megszerzett néhány információt róla. A
kocsmát pár hónapja vette át egy Borisz Jakov nevezetű
pasastól. Ezért is volt meglepő számomra, amikor megjelent
előttem, mint a csehó tulajdonosa. Erre mondják, hogy kellemes
meglepetés. Van egy zenekara, akikkel néha fellépnek itt-ott, de
semmi komolynak nevezhető. A város egy lepukkant részében
lakik, egy ótvaros bérlakásban. A szülei és a testvére meghaltak
ötéves korában, így nevelőszülőkhöz került. Tragikus sors.
Natasa sem kapott könnyű életet az égiektől. De pont ettől lehet
ma az, aki. Egy határozott és belevaló nő, aki képes egyedül is
megállni a helyét a világban. A közösségimédia-felületein
mindössze néhány bulifotó és profilkép van, de azok egytől
egyig a gatyádig nyúlnak. Ahogy a kamerába néz, az a tekintet…
Félelem nélküli. Vad és szenvedélyes. Eszembe juttat egy
gyönyörű vadat. A legszebbet, akit valaha láttam.
– Igor! – Jegor lép be. Kész szerencse, mert gondolatban már
üldöztem azt a bizonyos vadat…
– Igen?
– Aggódom érted.
– Értem?
– Ja. Nem tetszett, ahogy a csajt nézted.
Összeráncolom a homlokomat.
– Nem értelek.
Leül velem szembe.
– Az a csaj veszélyes.
Tudom. Éppen ezért akarom. Az a vad, amit űzni kell, a
legszebb trófea lesz.
– Csak nem féltesz egy… – gondolatban felidéztem buja
idomait – hatvankilós nőtől? – Felnevetek, ahogy Jegor
arckifejezését nézem.
– Tipikusan az a fajta nő, aki megmarkolja a farkadat, és nem
engedi el.
Pont az esetem. Kedvemre való, ha egy nő tudja, mit akar. És
Natasa Szidorov tudja…
– És nem csak a farkadat!
– Úgy gondolod, egy találkozó után fülig szerelmes lettem? –
Felveszem a poharat, és megiszom a maradék vodkát.
– Nem, de…
– Nyugodj meg, öcsi! Nem feleségül akarom venni.
– Akkor is veszélyes.
– Ne aggódj! Úgy hiszem, neked másra kellene koncentrálnod.
– Igen. – A hajába túr. – Megnősülök.
– Ne miattam aggódj! Tudom, mit csinálok. – Felállok, Jegor is.
– Menjünk! Még el kell készülnöd. – Elindulunk az ajtó felé,
közben egy dolog jár a fejemben. Ő…
Jegor felmegy a szobájába, hogy leigya magát. Tudom, hogy
fél, ugyanakkor azt is tudom, hogy a legjobb döntést hozta.
Boldog lesz. Legalább ő az lesz.
A ház szép lassan megtelik vendégekkel. Nem volt kérdés,
hogy itt fogjuk tartani az esküvőt. Dása nem tehetős családból
származik, ahogy mi sem. Éppen ezért tökéletes esküvőt
akartam az öcsémnek. Persze Dása esetében is felmerült a
kérdés, hogy nem aranyásó-e. Hiszen csak a pénz és a hatalom
miatt rengeteg nő megfordult mindkettőnk ágyában. Viszont
Dása többször is bebizonyította, hogy szereti az öcsémet. Méltó
arra, hogy a családunk tagja legyen.
Dimitrij épp elküldi az egyik emberemet.
– Nos?
– Minden rendben. A ház biztosítva van. Akár a kurva Kreml.
Senki sem léphet be fegyverrel.
– Helyes! Nem akarom, hogy vérbe fulladjon az öcsém
esküvője.
– Nem fog. Senki sem olyan hülye, hogy most támadjon. Az
maga lenne az Armageddon! – Felnevet.
Igaz. Bárki, aki rám vagy a családomra támad, az magára
szabadítja az apokalipszist.
– Jegor?
– Hát…
– Izgul, mi?
– Kicsit. De ez teljesen normális. Örülök neki. Legalább ő
megtalálta a boldogságot.
– Azt nem kell keresni. Rád talál.
 – Mondod te, aki szinte mindennap más nőt kefél.
– Hátha köztük lesz a nagy ő. – Pukkadozik.
A mi életünkbe nem igazán fér bele a szerelem. Minél több
olyan ember van körülötted, aki számodra fontos, az legalább
annyi gyenge pontot jelent. Egy szerelem, egy nő a
legsebezhetőbb pont.
Mert az egyenesen a szíveden van.
– Na, itt vagyok. – Jegor zuhan mellénk.
– Szerintem ne igyál többet, öcsi! – Megpaskolom frissen
borotvált arcát. – Dása szétrúgja a seggedet.
– Adok én neki!
Ja, na persze. Jegor piszkosul szerelmes. Ahogy meglátta
Dását, azonnal beleesett.
– Tele a gatya? – kérdezi Dimitrij.
– Nem az esküvőtől félek.
– Hanem? – Kíváncsian nézek rá.
– Attól, hogy egyszer elcsábulok. Hiszen, valljuk be, bármelyik
nőt megkaphatjuk, amelyiket csak akarjuk. És én most képes
vagyok lehorgonyozni egy mellett. Mi lesz…
– Semmi, Jegor. A maradékot én kezelem. – Dimitrij felnevet.
– Nincs neked kint valami dolgod, Dimitrij? – Haragosan
ránézek. Azt akarom, hogy legalább az öcsémnek ,,normális”
élete legyen. Megérdemli.
– Mi bajod?
– Faszom tudja. Egy esküvő…
– Szereted azt a lányt. Igaz?
– Igen, szeretem. De ez szerelem. Amiről én beszélek, az vágy.
Mint amit te érzel most a kis dalos pacsirta iránt.
 Összeszorítom az állkapcsomat.
– Mi lesz, ha egyszer csak besétál az életembe egy nő, akire
kurvára fogok vágyni, és nem fogok tudni uralkodni magamon?
– Tudod, ez benne van a pakliban. Viszont az, hogy milyen
férje leszel Dásának, csakis rajtad múlik. Ne gondolkodj azon,
hogy mit hoz a holnap. Éld meg ezt a pillanatot.
– Bölcs és erős testvér! – Most ő paskolja meg az arcomat,
mire bosszúsan ránézek. – Ne ráncold a homlokod. Az öcséd
vagyok, és ma van az esküvőm. Jogomban áll megcsapkodni a
Pakhan arcát!
– Csak neked van hozzá jogod!
Elmosolyodik, majd testvériesen megöleljük egymást.
Szeretem az öcsémet. Minden szarság ellenére ő itt van nekem.
Talán csak ő az igazán tiszta ebben a világban. A világomban…
A nyitott ablakon keresztül ismerős hang szűrődik be.
Elhúzódom az öcsémtől.
– Élő zene?
– Ja. Dása ötlete volt. Valami ismerősének az ismerősének az
ismerőse énekes. Szóval tudja a tököm, kit hívott. Kérdezte,
hogy én szeretnék-e valakit, mire azt mondtam neki, ha síri
csendben mondjuk ki a boldogító igent, nekem az is megfelel. –
Kedélyesen felnevet. – Valahogy kibírjuk azt a fél órát kint a
hidegben.
Dása ragaszkodott ahhoz, hogy kint tartsák meg a ceremóniát,
legyen akármilyen hideg. A kertben felállított rózsakapu alatt
fogják kimondani a boldogító igent. Több száz fehér rózsa hever
szerteszét. A székeken, a kapun, a földön, a színpadon. Mintha
valami meseszerű jégvilágban lennénk. Dása figyelt minden
apró részletre. Nem akart nagy felhajtást, nem is szórta két
kézzel a pénzt, de azt akarta, hogy életük első közös napja
tökéletes legyen. És az is lesz.
Az öcsémre pillantok.
– Készen állsz? – Megigazítom a nyakkendőjét.
– Igen.
Az arca eltökélt. Készen áll.
Elindulunk ki a kertbe, hiszen a ceremónia hamarosan
kezdődik. Ahogy kilépünk, néhányan gratulálnak nekünk. Nem
nagy család a miénk. Aki hozzátartozik, az mind hűséges.
Érdekes, hogy nem a vérkötelék tesz valakit hűséges baráttá
vagy családtaggá. Sokkal inkább a tisztelet. És minket sokan
tisztelnek. Két senkiházi paraszt, akik fokról fokra lépkedtek.
Habár az öcsémet is kemény fából faragták, ő nem született
vezetésre. Az üzletet én irányítom, ő a jobbkezem. Nem is
kívánhatnék nála jobb testvért, jobb barátot.
Ahogy nagy nehezen átvergődünk a tömegen, megpillantom a
színpadon Natasát. Egy röpke pillanatra mintha földbe
gyökerezne a lábam. Hosszú, fekete ruhájába belekap egy
eltévedt szellő. A szeme most is füstös, az ajka mélyvörös, a haja
hatalmas kontyba rendezve a tarkóján. Sötétbarna, szinte
fekete, ahogy csillog a napfényben. A körénk varázsolt jégvilág
valósággal életre kel körülötte. A hangja bársonyosan cseng,
kellemesen suhan át a tömegen.
– Ez az a kis vadóc cica? – kérdezi kíváncsian Jegor, közben
megveregeti a vállamat.
– Úgy néz ki.
– Jól összekapta magát. Esküszöm, ha nem hallottam volna
már énekelni, most nem ismerném fel. Rohadt gyönyörű.
Az nem kifejezés.
– Hány óra? – Idegesen az órájára pillant. – Baszki. Öt perc. Öt
kibaszott perc, és…
Jegor felé fordulok, és megszorítom a vállát.
– És megnősülsz.
– Igen.
– Mehetünk?
– Igen. – Eltökélten bólint, majd elindulunk a rózsalugas felé.
Ahogy odaérünk, szép lassan minden vendég elfoglalja a helyét,
ezután az előbbi dal átvált egy másikra. Meglepődöm, tipikus
esküvői dalt vártam. A karcos hang ugyan megmarad, de
lágyabb, szerelmesebb tónusra vált. Nem tudom levenni róla a
tekintetemet egy pillanatra sem. Ahogy a virágok között áll, a
háttér, ami patyolatfehér. Csak ő fekete. Csak ő üres. Haldokló
virág az élők között…

Képtelen vagyok most szerelmes dalt énekelni

Úgy, ahogy kellene
Azt hiszem, többé már nem vagyok jófiú
De kicsim, én már csak ilyen vagyok

A refrénhez érve a tömeg feláll, és megfordul. Mindenki a

menyasszonyra vár. Nézem a körülöttem lévő embereket,
mosolyognak, beszélgetnek, de hozzám csak egyetlen hang jut
el. Hirtelen csak őt látom, ahogy átélve a dal minden egyes
sorát, énekel. Az üres szavak… amiket képes megtölteni élettel.

Szeretni foglak téged, örökké,

 És itt leszek neked örökké s még egy nappal tovább, örökké
Itt leszek,
míg ki nem hunynak a csillagokból a fények,
Míg a mennyország lángokba nem borul,
És a szavak nem rímelnek többé,
És tudom, hogy amikor meghalok,
te jársz majd az eszemben,
Szeretni foglak téged, örökké{2}

A következő pillanatban megjelenik Dása csillogó kövekkel

kirakott menyasszonyi ruhájában, több méter hosszú uszállyal.
Jegor szemmel láthatóan meglepődött, miközben diadalittas
mosoly ül az arcára. Minden oka megvan rá, hiszen Dása okos
és gyönyörű. Őt nézem, ahogy lassan lépked felénk, jobbján az
apjával. Ahogy hozzánk ér, a dallamok szép lassan
elcsendesednek, és az erőteljes női hangot átveszi a pap mélyről
morajló hangja. A ceremónia valóban nem tart sokáig. Mire a
végére érünk, azt hiszem, mindenki kellően átfagyott. Jól fog
esni egy pohár ital és a meleg vacsora. A fiatal pár csókkal
pecsételi meg életük első közös napját, majd kéz a kézben
elindulnak a ház felé. Újra felcsendül egy romantikus dal,
finoman végigkísérve az öcsém és Dása közös életének első
lépéseit. Megvárom, amíg mindenki bemegy, addig is csodálom
őt.
A szépségét. Az elérhetetlenségét. A nőiességét.
Amikor az utolsó ember is átlépi a küszöböt, a hangok
elnémulnak. Továbbra is zsebre dugott kézzel állok, és szótlanul
figyelem őt. Minden mozdulata kecses és megfontolt. Lehajol,
felveszi a táskáját, és kivesz belőle egy szál cigit.
Hm, rossz szokás.
Formás ajka közé szorítja, majd meggyújtja, közben végig
engem néz. A vörösen izzó parázs megvilágítja hófehér bőrét,
ami olyan tökéletes, akár a porcelán. Elindulok felé, alig pár
méter választ el minket egymástól. Az egyik srác suttog valamit
a fülébe, mire halványan elmosolyodik.
– Nem gondoltam volna, hogy az öcsém esküvőjén
találkozunk újra.
– Én sem! – Újra beleszív a cigibe.
– Gyönyörű vagy.
– Gondolom, nem azért jöttél, hogy megdicsérj.
– Mi másért?
– A kocsma miatt.
– Az üzlet. És én az üzletet nem szeretem a magánélettel
keverni. Most az öcsém esküvőjén vagyunk. Ez a fontos.
Felvonja a szemöldökét, majd miután eltapossa a cigit, elindul
felém. Felemeli a ruhája alját, így könnyebben lépked azon a
néhány lépcsőfokon, végül megáll előttem. Az illata most is
fenséges. Gyümölcsös, enyhe cigarettaszaggal.
– Nem tudtam, hogy az öcséd esküvőjén kell zenélnem.
– Gondot jelent?
– Nekem nem. Neked?
– Nekem sem. Csak tedd a dolgod. Ha ügyes vagy, rengeteg
pénzt kapsz majd.
– Tudod… – Közelebb lép hozzám. A melle már majdnem a
mellkasomhoz ér. – Ha csak rólam lenne szó, egy büdös vasat
sem fogadnék el. Viszont mivel a bandával lépek fel, jár nekik a
lóvé.
– Tiszteletlen vagy. Nem ismered azt a mondást, hogy nem
harapunk bele abba a kézbe, amelyik enni ad?
– Te nekem nem adsz semmit! – vágja hozzám rezzenéstelen
arccal. – Te csak elveszel!
– Mint mondtam, az öcsém esküvőjén nem vagyok hajlandó
üzletről tárgyalni. Térjünk rá vissza pár nap múlva, amikor
ismét felkereslek a kocsmában. És most… – Közelebb hajolok
hozzá. – Dolgozz meg a pénzedért, Natasa Szidorov! –
Megfordulok, és elindulok az ajtó felé. Hallom, hogy valamit
motyog az orra alatt, de jelen esetben ismét képes vagyok
elengedni. Lesz még alkalmam megleckéztetni. És meg is fogom.
 Natasa

Be kell vallanom, nagyon jól nézett ki háromrészes öltönyben és

hófehér ingben. Úgy simult rá izmos és hatalmas testére a drága
ruha, akár egy második bőr. Az arca tökéletesre borotvált,
milliméter pontosságú szakáll keretezi. Az illata piszkosul
férfias. Az a fajta, amibe belesajog a nők lába köze. És igen. Még
az enyém is. Pontosan tudom, hogy sarokba fog szorítani, ahogy
lehetősége nyílik rá. Ahogy azt is tudom, hogy pár nap múlva
ismét el fog jönni hozzám. Gondoljon bármit, nem fogom
hagyni, hogy egy pillanatig is azt higgye, uralkodhat felettem.
– Natasa! – Lev lép mellém. – Minden rendben van?
– Persze.
– Azt mondom, menjünk mi is beljebb, mert lassan lefagy a
tököm.
– Oké. – Csendben felnevetek, ahogy Levre nézek.
Összeszedjük a felszerelést, és behordjuk a benti színpadra. Ez a
ház amilyen komor, ugyanolyan gyönyörű. Nincsenek benne
felesleges bútorok, nem lógnak a falakon tucatszámra
festmények, nem áll minden egyes sarokban hatalmas szobor.
Nincsenek élő virágok. Tulajdonképpen semmi élőt nem találok
a falak között. Még magát Igort sem tartom élőnek. Sokkal
inkább egy kőkemény sziklának, amiről lepereg minden
nehézség. Mégis, mikor a szemébe nézek, úgy érzem,
különleges. Hogy van benne valami megfoghatatlan. Erős.
Olyan erő rejlik benne, amiből nyugodtan szipolyozhat a
környezete is, mert ő akkor sem gyengül el. Vajon létezik gyenge
pontja? Bármi, amivel térdre lehet kényszeríteni? Talán igen,
talán nem.
Ahogy a helyére kerülnek a hangszerek, ledobom magamról a
kabátot, a mikrofonhoz állok, és énekelni kezdek. Dása kérte,
hogy Bryan Adams- és Bon Jovi-dalokat énekeljek, mert imádja
őket. Mázlista, mert én is. Sokszor hallgatom őket, még akkor is,
ha nekem nem azt az érzést adják, mint másnak. Olyan ez, mint
mikor a haldokló szeretne még néhány boldog percet…
Egy közös tánc. Így indul az ő közös útjuk.

Még mindig olyan érzés,

mint az első közös éjszakánk.
Olyan érzés, mint az első csók,
és egyre szebb lesz, bébi.
Senki sem tudja ezt felülmúlni…
Még mindig ragaszkodom hozzád,
még mindig te vagy az igazi.
Amikor először a szemedbe néztem, ugyanazt éreztem, mint
amit akkor is
Csak sokkal erősebbnek tűnik,
tovább akarlak szeretni.
Még mindig felgyújtod a tüzet bennem…{3}

Az ifjú pár boldogan és szerelmesen csimpaszkodik

egymásba. Néhol túlzó, néhol gyengéd csókot váltanak. A dal
közben végignézek a tömegen, majd a tekintetem végül
megállapodik Igoron. Jegor és Igor sok mindenben hasonlít
egymásra. A hajuk és a szemük színe, a kiállásuk, talán még a
hangjuk is. Mondhatnám, hogy akár két tojás. Viszont Igor
sokkal erősebb. Magabiztosabb és határozottabb. Olyan férfi,
aki képes akár fél kézzel is eligazgatni a világot. Olyan férfi,
akinek az ágyába vágynak a nők. Hogy én vágyom-e?
Mindenkinek más vágyai vannak. Az enyémek lassan születnek,
és kérészéletűek. Nem lehet őket sem kielégíteni, sem
birtokolni.
A tekintetem újra végigsiklik a tömegen. Lefogadom, a
jelenlévők nagy része nem is igaz barát, sőt, még csak nem is
családtag. Nincs az arcukon elismerő mosoly, nem csillan a
szemükben boldogság. Élettelenek. Tárgyak. Bábok az Igor-féle
sakktáblán.
És ha már Igor…
Újra megkeresem a tömegben. Az egyik asztal mellett áll,
kezében egy pohár itallal, és engem néz. Szinte lyukat éget a
testembe a tekintete. Sokféle tekintettel találkoztam eddig.
Mindegyikben megcsillant valami. Vágy, hatalom, szomorúság,
boldogság, félelem vagy akarat. Ha az övébe nézek, egyetlen
dolgot látok. Halált. Kietlen pusztaságot. Habár nincs mögötte
semmi, mégis képes magával ragadni. Mert ezt kár tagadni. A
hatalmas és mogorva külsejű férfi képes bennem érzéseket
ébreszteni.
Egyik dalt játsszuk a másik után, majd több mint egy órás
zenélés után tartunk egy kis szünetet. A fiúk isznak egy pohár
italt, én úgy döntök, megkeresem a mosdót. Helyére teszem a
mikrofont, és elindulok. Fogalmam sincs, merre van, hagyom,
hogy vigyen a lábam. Habár megkérdezhetnék egy felszolgálót
is, aki drága pezsgőt kínál, de nem teszem. Én akarom
felfedezni ezt a gyönyörű és hatalmas házat, aminek minden
pórusából árad a magány. Az alsó szintet egy több méter hosszú
galéria választja el a felső szinttől. Határozottan elindulok a
márványozott lépcsőfokokon. Félek megérinteni a simára
faragott lépcsőkorlátot. Tiszta és hófehér. Ezért inkább a
ruhámba kapaszkodok, felemelem, hogy orra ne essek, míg
felérek. Igazából még mindig nem tudom, merre van a mosdó,
de most, hogy itt állok, már nem is olyan fontos. Valamiért
ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy végigmenjek a hosszú és
sötét folyosón, aminek oldalán aprócska lámpák világítanak. A
fényük sárgás, olyan, mintha minden egyes kis lámpás
melegséget pumpálna ebbe a sötét helybe. Észreveszek a
folyosó végén egy fekete öltönyös férfit. Háttal áll nekem, kifelé
kémlel az ablakon. Megfogom az aranyozott fémkilincset, és
benyitok az első szobába. Ez nem a mosdó, hanem egy hatalmas
hálószoba. Óriási ágy van középen, ami fekete selyemmel van
letakarva. Kétoldalt egy-egy éjjeliszekrény, pici lámpával a
tetején. A padló sötét mahagóni. Alvadt vér színére emlékeztet.
A falak, nem is tudom… talán szürkék. Közelebb lépek az
ágyhoz, és végigsimítok a vékony anyagon. Ahogy becsukom a
szemem, és a levegőbe szippantok, ismerős illat úszik az
orromba. A szemem egyből kinyílik. A sötétség émelyítően erős
lesz. Akár egy örvény, ami, ha úgy akarja, magába szippant, és a
mélybe húz…
 – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar a hálómban kötsz ki.
Dacosan a hang felé fordulok. Igor áll az ajtóban zsebre
dugott kézzel, és engem néz. Sejthettem volna, hogy az ő
szobája. És nem csak az illat miatt…
– Én csak a mosdót kerestem.
– A bal oldali ajtó oda vezet.
Nem szólok egy szót sem. Továbbra is őt nézem, és ő is engem.
A levegő szinte fojtogató, érzem, hogy a szívem valamiért
hevesebben ver. Elrugaszkodik az ajtófélfától, és elindul felém.
A járása határozott és ruganyos. A szeme sötéten villan. Az
állkapcsa megfeszül. Felszegem az állam. Keményen állom
kutakodó tekintetét. Végignéz rajtam tetőtől talpig, amibe talán
beleborzongok. Mindig is ügyesen tudtam uralkodni a testem
fölött, most érthetetlen módon mégsem sikerül. Hiába a
mögöttem álló évek. A rengeteg gyakorlás. Igaza volt Olgának.
Lesz majd egy olyan férfi az én életemben is, aki hatással lesz
rám. Mindegy, milyen keményen állok ellen, végül át fog törni a
védelmi vonalaimon. Ha egyszer eljön az az alkalom, azt
mondta, engedjek neki, mert az is a gyakorlás része. Ha végül
sikerül felülkerekedni, és kontrollálni a bennem burjánzó
vágyat, nyertem. Átmegyek a vizsgán. Ha őt képes leszek
háttérbe szorítani, soha többé nem lesz olyan ember, aki
elérhet hozzám. Nem lesz olyan férfi, aki képes lesz
megérinteni a bennem lévő nőt. És azon a napon azzá válok,
akinek születtem.
Érinthetetlennek.
– Csodálatosan festesz ebben a ruhában. – Gyengéden
végigsimít a karomon, majd hatalmas keze megáll a
derekamon.
– Csak üzlet! – Vágom az arcába, mire halványan
elmosolyodik.
– Most a legkevésbé sem az üzleten jár az eszem.
– Nem vagyok meglepve. Egy védtelen nőt találtál a
hálószobádban. Persze hogy nem az üzleten jár az eszed.
– Te a legkevésbé sem vagy védtelen. – Ujjai az állam alá
futnak, és feljebb billenti a fejemet. Az ajka vészesen közel kerül
az enyémhez. Vodkaillatú lehelete valósággal cirógatja az
arcomat.
– Igaz! – Elhúzódom tőle, majd elindulok az ajtó felé.
– Azt hittem, ki kell menned!
– Már elmúlt – kiabálom vissza, majd sietős léptekkel
visszamegyek a bandához. A lépcsőn szinte végigszáguldok.
Elszaladtam. Igor valamiért képes belém látni. Megvan a
képessége, hogy megragadja és kitépje a lelkemet. A lelkemet,
ami ocsmány dolgok otthona.
Tovább folytatom az utamat a színpad felé, de valaki
megragadja a karomat, és visszaránt. Dühösen megfordulok,
hogy megnézzem, ki az. Igor áll előttem.
– Engedj el! – A hangom kemény, őt szemmel láthatóan
mégsem érdekli.
– Táncolj velem!
Mire válaszolhatnék, szorosan magához húz, és ringatózni
kezdünk a dal könnyed taktusára.
– Látom, nem igazán érdekel, hogy mások mit akarnak.
– Te is ezt akartad! – Az ujjai erősebben a csípőmbe
markolnak. – Mi lenne, ha most nem küzdenél ellenem? – A
szemembe néz.
Az nem lehet.
Én mindig küzdök.
És ellene még erősebben fogok.
– Mi lenne, ha egyszerűen csak élveznénk a pillanatot?
Az én világomban nem léteznek nyugodt és meghitt
pillanatok. Soha nem adhatom át magam teljesen az
érzéseimnek. Mert pontosan az érzések azok, amik gyengévé és
sebezhetővé tesznek. Viszont most mégis úgy döntök, hogy
engedek a pillanatnak. Engedek az engem simogató férfi
akaratának. Ráérek pár nap múlva farkasszemet nézni vele.
Akkor, amikor eljön értem…
 Igor

Kapott pár napot, hogy helyre tegye a dolgokat magában. Ez a

nő vakmerő, de nem hülye. Biztos vagyok benne, hogy
utánajárt, ki vagyok. Sokszor a hírem hamarabb odaér, mint
hogy betenném a lábamat akárhova is.
Az öcsémet ezúttal nem hoztam magammal. Bizonyos
helyzetekben túlságosan forrófejű. Sok szarságon mentünk
keresztül. De mindig számíthattam rá, és ő is rám.
Ugyanoda ülök le, ahová a múltkor. Grigorij elindult, hogy
megkeresse a kis dalos pacsirtát. Nem kell sokáig várnom, mert
a színpadon kigyúlnak a fények, és ott áll ő. Most is feketében
van, ezúttal is bőrhatású ruhában, viszont a nadrágot lecserélte
egy szemtelenül rövid szoknyára. Istentelenül hosszú lába van,
abban a rettenetes magas sarkú cipőben még hosszabbnak
tűnik. Észrevesz. A füstös szempárban megcsillan a
vadásztekintet. Súg valamit a mellette álló gitáros fülébe, majd
felcsendülnek a kemény dallamok. Vékony ujjai a mikrofon
köré fonódnak, magához rántja a mikrofonállványt, és énekelni
kezd. Ha nem tartanám tehetségesnek, akkor most az egyik
emberem szó nélkül lerángatná a színpadról, és leültetné elém.
Viszont mivel élvezem az előadást és a látványt, várok.
 Az éj csendjében hallom,
hogy vonyít egy farkas.
Az ajtód körül szimatol, édes.
Az éj csendjében érzem,
hogy a szívem hevesen ver.
Azt súgja, többet akarok.

Én is többet akarok! Sokkal többet!

– Főnök, a csaj…
– Nem vagyok vak, Grigorij! – Felpillantok rá. – Hozz egy üveg
vodkát!
– Azonnal.
Amíg várakozom, meggyújtok egy szál cigit. A vége vörösen
izzik, akárcsak a dögös fekete lány ajka. Vajon égetne, ha
megcsókolnám?
Ahogy lelassulnak a dallamok, a teste ringatózni kezd. A lába
közé szorítja a mikrofont, mintha csak eggyé válna vele.
Valamiért úgy érzem, minden egyes szót nekem énekel. Talán
tudja, ki vagyok. És talán azt is tudja, hogy a farkas valóban a
küszöbön vonyít…

Közel akarok kerülni hozzád,

és megkóstolni az édes szerelmed.
Szeretkezni akarok veled,
érezni a tested forróságát.
Az éjszaka csendjében…{4}

Csak erre gondolok, mióta megpillantottam. Vadul akarok

szeretkezni vele. A testét akarom. A vágyait. Az álmait. Azt
akarom, hogy alattam is ugyanígy üvöltsön. A gyönyörtől. A vad
és fékezhetetlen vágytól.
Grigorij visszaér egy üveg piával, leteszi az asztalra, és
teletölti a poharamat. Épp mikor beleszívok a cigibe, újra
találkozik a tekintetünk. Mélyeket szívok, a parázs vörös izzása
megvilágítja az arcomat. Egy pillanatra sem veszem le róla a
tekintetemet. Nem érdekel a hangzavar. A mellettem
káromkodó férfi. A hangfalból áradó irdatlan hangerejű zene.
Csak őt látom. Hátradőlök, iszom még egy kortyot, majd ismét
beleszívok a cigibe.
– Élvezed a műsort? – kérdezi Dimitrij.
– Ki ne élvezné?
– Kíváncsi vagyok, mennyit ajánlasz neki. Valamiért úgy
hiszem, nem fog hasra esni a lóvétól.
– Valóban nem. Natasa nem az a fajta nő. Még akkor sem, ha
csóró.
– Meg akarod fektetni.
– Nem veled fogom megbeszélni, hogy kit és mikor akarok az
ágyamba vinni. – Dühösen ránézek. – Tudd, hol a helyed!
– Nem akartam tiszteletlen lenni. Én csak…
– Sokszor hamarabb jár a szád, mint az eszed. Tudom.
– Jah. – Bólint. Újra a színpad felé fordulok. Ahogy a dal véget
ér, felszegi az állát, a mikrofont visszateszi az állványba, majd a
válla mögé dobja a haját, és elindul felém. Nem tudom nem
észrevenni a combján lévő tetoválást. Ahogy a karján lévőket
sem. Habár nem igazán szeretem, ha egy nő tele van
tetoválásokkal, rajta mégis izgatónak találom. A szeme most is
sötét és füstös, tökéletes választás a rúzs, ami már majdnem
bíborvörösbe hajló.
Megáll előttem csípőre tett kézzel, és lenézően végignéz
rajtam. A többi nőt ezután a térdemre fektettem volna, hogy
megmutassam nekik, ki a főnök. Valamiért őt másképp akarom
megbüntetni. Hosszan és élvezetesen akarom elnyújtani
minden egyes pillanatát.
És ő sikoltozva élvezné…
– Ne nézz rám ilyen csodálkozva. Tudtad, hogy visszajövök.
– A válaszom továbbra is nem! Nem vagyok hajlandó eladni a
kocsmát sem neked, sem másnak.
– Ülj le!
– A múltkor…
– Azt mondtam, ülj le! – A hangomba ezúttal indulat is vegyül.
Ha nem fog engedelmeskedni, a számára tartogatott büntetés
mégsem lesz olyan kurva élvezetes. Legalábbis… számára
biztosan nem. Lebiggyeszti az alsó ajkát, majd minden további
szó nélkül leül velem szembe. Hosszú lábát kecsesen keresztbe
dobja, így a szoknya illetlenül feljebb csúszik. Elé csúsztatok egy
cetlit, rajta azzal az összeggel, amennyiért hajlandó vagyok
megvenni ezt a kócerájt.
– Vedd fel!
Csücsörít, majd végül felveszi a cetlit, és megnézi. Felnevet, de
olyan jó kedvvel, hogy hátradönti a fejét, a melle így még
jobban kidomborodik.
– Ugye viccelsz?
– Úgy nézek ki?
Elgondolkodik.
 – Többet ér.
– Mennyivel többet?
– Sokkal.
– Tegyünk hozzá tíz napot.
– Nem értem – rázza meg a fejét.
– A papíron lévő árat fogod kapni érte. Ennyit ér meg nekem
a tiszteletlenséged. Ezen felül velem töltesz tíz napot.
– Úgy gondolod, ér annyit nekem plusz tíz veled töltött nap?
Egy hirtelen mozdulattal megragadom a tarkójánál fogva, és
magamhoz rántom. A pupillái kitágulnak, a mellkasa
gyorsabban emelkedik és süllyed, mint néhány másodperccel
ezelőtt.
– A másik lehetőség az, hogy visszavonom a neked tett
ajánlatot a tíz nappal együtt, és szimplán csak golyót eresztek
abba a csinos kis fejedbe. A kocsma mindenképpen az enyém
lesz. Vagy így, vagy úgy. A kérdés, hogy te melyik opciót
választod.
– Aljas gazember! – Próbál kiszabadulni, de nem engedem, túl
erősen szorítom.
– Úgy gondolom, tisztában vagy a játékszabályokkal.
Megkapod a pénzt, és velem töltesz tíz napot.
– És mégis mit vársz tőlem azon a tíz napon? – kérdezi
gúnyosan.
– Semmit.
– Szóval nem arra megy ki a játék, hogy megfektess?
Most én nevetek fel.
– Kis dalos pacsirtám. – Még közelebb hajolok hozzá, olyan
közel, hogy érzem vodkaillatú leheletét. – Önként és dalolva
fogsz bemászni az ágyamba. És még az is lehet, hogy ki se
akarsz majd mászni belőle.
Dacosan néz a szemembe, érzem az ajkán kiszökő forró
levegőt. Ugyanaz az illat lengi körbe, mint a múltkor, de
valamiért most még erősebben érzem. Talán azért, mert
piszkosul kívánom.
– Engedj el!
Elengedem, mire egy szempillantás alatt felpattan.
– Nos, pacsirta? Mi a válaszod?
– A nevem Natasa!
– Szidorov – teszem hozzá.
– Látom, leinformáltál.
– Gyanítom, te is. Igor…
– Ivanov – teszi hozzá.
– Most már tudod, kivel van dolgod. Éppen ezért azt ajánlom,
élj a lehetőséggel.
Sakk-matt.
Valamiért mégis azt hiszem, az igazi játszma még csak most
kezdődik.
– Elfogadom. Letudjuk a tíz napot. – Lehajol hozzám, a
szikrázóan zöld szempárról a mellére siklik a tekintetem.
Gondolatban már régen letéptem a ruháit, és a lába közé
dugtam a farkamat… – És utána elválnak útjaink.
– Ha te mondod… – Diadalittas mosolyra húzódik a szám, ami
szemmel láthatóan nagyon bosszantja. – Holnap érted jön az
egyik emberem. Addig készülj el! – Felállok, ő tesz egy lépést
hátra, de továbbra is a személyes teremben marad. A szemében
düh és harag villan. Habár veszített, mégsem látok benne
vereséget. Épp szóra nyitná a száját, de egy gyors mozdulattal
megragadom, és magamhoz rántom.
– És ha még egyszer azt mered rám mondani, hogy faszfej,
vagy bármi egyéb számomra nem elfogadható jelzőt…
– Tudom. Akkor golyót repítesz a fejembe.
– Nem, pacsirta. Nem. – Megcsóválom a fejem. – Előtte
büntetést kapsz.
– Nem félek tőled.
Közelebb hajolok hozzá, a szám már majdnem érinti az övét.
Legszívesebben szájon csókolnám, de fulladásig.
– Pedig jobban tennéd!
 Múlt
A SZÖRNYETEG IGAZI ARCA

Szerencsére az üzlet nagyon jól megy. Borisz kissé bizalmatlan

volt az elején, nem mert rám bízni annyi anyagot, amennyit
kértem tőle, így fokozatosan adott egyre többet és többet. Ez
részben a bizalomról szól. Hiszen rengeteg pénzről van szó. De
ugyan kinek jutna eszébe lelépni egy nagyobb csomaggal?
Senkinek. Senki sem akarja golyóval a fejében végezni. Egy
táska narkó még nem ér annyit. Nem kezdhetsz belőle új életet.
De ha ügyesen szétteríted, sok lóvé hullik az öledbe. Az
elosztóéba még több. De az már nem az én dolgom. Az a fontos,
hogy nekem menjen jól a szekér. Most sokkal nagyobb terület
az enyém. Több kilónyi áruval flangálok az utcán. Kerülöm a
feltűnést, igazából csak az öcsém tudja, hogy mivel keresem a
pénzt. Anyám és Anna úgy tudja, hogy egy asztalosüzemben
dolgozom. Fát vágok. Ha valamiben, abban jó vagyok. Habár
nem vagyok egy nagydarab fickó, erő van bennem. Mindig én
vágtam a fát, mert apám rendszerint leitta magát a sárga földig.
Igazi mintaapa és férj. Egy lófaszt. Egy semmirekellő pióca, aki
rajtunk élősködik.
A ház egyre elhagyatottabb. Mintha nem is laknának benne.
Apám leszarja. Anya… ő már csak megpróbál életben maradni.
Jegor mindeközben a haverjaival lóg. Gyűlöl itthon lenni.
Megértem. Nem sok jót rejtenek a kőfalak…
Ahogy közeledem a ház felé, egyre inkább rám telepednek a
nyomasztó emlékek. Apám ordibálása. Állott pia szaga. A
verések, amiket akkor kaptam, amikor kedve tartotta. Az a
néhány szép emlék, ami ideköt, anyám mellett született. De
azokat is sokszor bemocskolta a félelem és a könnyek. A
mosolya, amit úgy szerettem benne, úgy hervadt el, akár a
virág. A valamikor gyönyörű asszony haldoklik. Elsorvad…
Ahogy belépek a házba, sötétség és erős bűz fogad. Minden
héten eljövök legalább egyszer. Sajnos többször nem tudok,
mert a munkahelyem, Anna és persze Borisz mellett bizony
nem sok időm marad.
Halk nyöszörgést hallok a hálószobából. Sietős léptekkel
elindulok felé. Ahogy benyitok, a látvány letaglóz. Apám épp
megerőszakolja anyát. Egy haldokló beteg asszonyt. A harag egy
szempillantás alatt szétáramlik a testemben, átrontok a szobán,
megragadom apámat a nyakánál fogva, és a földre hajítom.
– Mi a fasz…
Belerúgok legalább kétszer. Az egyik rúgás a mellkasán éri, a
másik az állkapcsán.
– Te mocskos, beteg állat! – Üvöltöm torkom szakadtából,
majd újabb ütéseket mérek rá, de ezúttal ököllel. Össze akarom
törni. Úgy, ahogy ő törte össze a boldog pillanatokat. Olyan
sokszor elképzeltem már, hogy visszaadom azt a rengeteg
szenvedést, amit ő adott nekünk. De az iránta való tisztelet
mindig megakadályozott ebben. Csakhogy ezúttal olyan
gusztustalan és becstelen dolgot tett, amit nem fogok tettek
nélkül hagyni.
– Igor… – Anya erőtlen hangja visszaránt a valóságba.
Abbahagyom apám ütlegelését, majd mellélépek.
– Anya! – A takaróért nyúlok, és betakarom.
– Igor… – Kövér könnycseppek buggyannak ki a szeméből,
közben megszorítja a kezemet. Gyenge. Nagyon gyenge.
– Be kell mennünk a kórházba! – simítok végig az arcán.
Szinte érzem a csontokat az ujjaim alatt, a szeme alatt sötét
karikák vannak. Már nem azt a nőt látom, aki halkan énekelt
nekem elalvás előtt. Nem tudom az ujjam köré csavarni hosszú,
csokoládébarna haját, mert a rák azt is magával vitte.
Mindössze néhány hajszál van a fején, ami őszbe hajló és rövid.
Ez a betegség a legalattomosabb és legpusztítóbb a világon. A
valamikor erős és gyönyörű testet elevenen felzabálja. És végül
csak egy emberi roncsot hagy maga után.
– Nem!
– De! Egy percig sem maradhatsz itt tovább!
– Te aljas kis gané! Mocskos kis szörnyeteg! – hallom a hátam
mögül apám hangját. Éktelen haragtól vezérelve ismét
nekiesek.
– Igor, ne! – Anya folyamatosan könyörög. Nem akarom, hogy
lássa, ahogy kiverem apámból a szart is. Mert nem vagyok
szörnyeteg…
– Igor, gyere ide… – Anya hangját egyre messzebbről hallom.
Egyre vékonyabb. Eltűnik a sötétségben…
Otthagyom a semmirekellő apámat, majd az ágy szélére ülök,
és megfogom anyám csontsovány kezét. Soha nem kívántam
még senki halálát. Azonban most, amikor megfogom
lesoványodott kezét, azt kívánom, bárcsak lennének olyan
irgalmasak az égiek, hogy végre magukhoz veszik. Egy gyermek
számára az anyukája maga a megtestesült erő és szeretet. De mi
van akkor, ha összeroppan az erő, és elporlad a szeretet? Mi
van, ha belenézel a szemébe, és csak ürességet látsz? A boldog
napok, a gyengéd érintések, az édes puszik mind a halál
martalékává válnak. És neked végül nem marad más, csak a
gyász. Emlékek, amik mindennap az arcodba ordítják, hogy
már nincs veled.
– Nem bánthatod. Ő az apád.
– Nem, anya! Ő az igazi szörnyeteg.
– I…gor… – Megpróbálja felemelni a kezét, de nem sikerül,
erőtlenül visszazuhan.
– Engedd, hogy bevigyelek a kórházba.
– Nem, kicsim! – megcsóválja a fejét. – Az én időm lejárt –
sóhajt fel.
– Nem tudlak elengedni… – csuklik el a hangom. Soha nem
fogom elengedni.
– De el kell. Az én testem megtört. És az utam… a mai napon
itt véget ér. De tudod, büszkén halok meg… – Becsukja a szemét.
– Anya!
Nagy nehezen kinyitja, és újra rám néz. Fakó ürességet látok,
amit mégis átjár a béke és a belenyugvás.
– Rendes ember vált belőled. Nagyon vigyázz az öcsédre.
Kötelességed megvédeni!
– Anya, kérlek! – Felemelem a kezét, és megcsókolom. –
Maradj még! Küzdened kell!
– Mától te fogsz küzdeni helyettem! Adj egy puszit Annának
és majd az unokámnak is helyettem. Mesélj neki rólam.
– Anya…
– Ígérd meg, fiam!
– Megígérem. – Bólogatok. – Megígérem.
– Szeretlek…
– Én is, anya! Én is. – Lehajolok hozzá, és arcon csókolom. –
Nem kívánhattunk volna nálad jobb anyát. Én…
– Engedj ide! – Apa rángatni kezdi a karomat, mire dühösen
ránézek, és ellököm.
– Takarodj innen! Takarodj, különben istenemre esküszöm,
megöllek!
– Mocskos fattyú…
– Igor… – Anya ezúttal olyan mélyet sóhajt, hogy abban a
sóhajban eltávozik a lelke. Sokat szenvedett. Tulajdonképpen az
egész élete szenvedés volt.
– Ideje volt már… – hallom apám dünnyögését.
– Mit mondtál? – Könnyes szemmel felé fordulok. A hangom
csöpög a haragtól és a gyűlölettől.
– Kurvára nem volt ez már élet. – Megtörli véres orrát, majd
az asztalhoz botorkál, és felveszi az üveg piát. A fájdalom és a
megvetés egy szempillantás alatt végigszáguld a testemben. A
vérem szinte bugyog. Megragadom a ruhájánál fogva, majd
kilökdösöm az ajtón.
– Mi a faszt csinálsz?
– Azt, amit már nagyon régen meg kellett volna tennem!
Akkor, amikor először kezet emeltél anyámra. – Vonszolni
kezdem magam után, apám közben folyamatosan ordibál.
– Engedj el, te szörnyeteg!
 Meg sem állok a rozoga ajtóig. A szörnyeteg most születik
meg. A harag szülte.
Kivágom az ajtót, előtte apámat a földre lököm. Hangosan
hörög, folyamatosan káromkodik és szidalmaz. Felveszem a
fejszét, és visszamegyek hozzá. Megragadom a kezét, és a
tuskóra feszítem.
– Hé, hé, mit csinálsz, Igor?
– Igazságot szolgáltatok anyámnak. Ha már életében nem
sikerült, a halála után teszem meg! – Felemelem a fejszét, apám
rémült tekintettel néz fel rám.
– Hagyd abba, Igor! Hal…loooo…dddddd…
Az utolsó szó éktelen fájdalommal szakad ki a torkán. A vére
mindenfelé spriccel, a hangja egyre erőtlenebbé válik. Eldobom
a kezét, pontosan mellé.
– Nem végezhetsz ki akár egy állatot, te szörnyeteg! – kiabálja
összefüggéstelenül, közben próbálja felvenni a levágott
testrészt.
– Ó, dehogynem!
Megvárom, amíg kinyújtja a kezét, majd ismét lesújtok a
fejszével.
– I-gorrrrrrrr!
A fájdalom elviselhetetlen. De vajon mit érzett anyám? Mit
éreztünk mi, amikor azok a kezek újra és újra lesújtottak ránk?
Anyám soha nem tudta megvédeni magát vele szemben. És
nekem sem sikerült. Habár nem tudtam őt megmenteni, arról
gondoskodom, hogy békében nyugodjon.
Apám hanyatt zuhan, minden csupa vér. Fölé állok.
Én vagyok a végzete.
 Az utolsó, amit látni fog ezen a világon.
Nem érzek iránta semmi mást, csak gyűlöletet. Hiszen képes
volt megbecsteleníteni anyámat élete utolsó perceiben is. Nem
tisztelte őt, és talán soha nem is szerette igazán. Egy utcakölyök
volt, akinek mégis sikerült belemélyesztenie a mocskos karmait
egy védtelen angyalba. Bárcsak hamarabb megtettem volna ezt.
Bárcsak lett volna bátorságom szembenézni a halállal. De most,
hogy megmutatta nekem a legfájdalmasabb arcát, képes vagyok
rá.
Apám kiabálása vérfagyasztó. A látvány… semmihez sem
fogható. Én mégsem borzadok el. Talán igaza volt apámnak.
Valóban szörnyeteg vagyok. Egy lelketlen ember, aki képes
kegyetlenül kivégezni a saját apját. Talán véget kellene vetnem
a szenvedésének. De kioltani valaki életét, ráadásul az apádét,
embert próbáló feladat, még akkor is, ha tiszta szívedből
gyűlölöd. A fejem fölé emelem a fejszét. Nem tudom, mennyi
ideig tartom. Az idő és a pillanat értéktelenné válik. Pontosan
úgy, ahogy az élet.
– Szörnyeteg… – Hörög, és vergődik a földön.
– A te szenvedésed nem fog addig tartani, ameddig a miénk
tartott. Viszont ha meghalsz, egyetlen dolgot viszel magaddal. A
bűneidet.
Még egyszer utoljára felordít, a hangja szinte visszhangzik az
erdő kopár fái között. A fejsze éles feje belesüllyed a
mellkasába, összetöri a kemény csontokat, míg végül a szívébe
mélyed. Remegő kézzel szorítom a kopott fanyelet, közben
nézem, ahogy apám is kileheli a lelkét. Nagy nehezen
kimozgatom a csontok közül a fejszét, majd a földre dobom. A
vér sűrű és sötét, magába issza a föld, ahová majd anyámat
temetem. Hosszú percekig csak állok, próbálom feldolgozni azt,
amit tettem.
Gyilkossá váltam…
Baljós, ugyanakkor jóleső érzés áramlik szét a testemben.
Nemcsak apám lesz az, aki elszámol majd a bűneivel a
pokolban, hanem egy napon én is.
Megmarkolom a ruháját, majd vonszolni kezdem az erdő felé.
Nem érdemel tisztességes temetést. Nem érdemli meg, hogy
békében nyugodjon. Több száz méterre bemegyünk a sűrű fák
közé, majd elengedem. Véres teste tehetetlenül a földre zuhan.
– Rátok bízom… – biccentek az erdő felé, ami hatalmas
farkasok és ki tudja még, milyen fenevadak otthona. Tudom, ha
pár nap múlva visszajövök, apámból nem marad semmi. Talán
egy marék csont, ami még a legkegyetlenebb ragadozóknak sem
kell…
 Natasa

Bedobom a táskába az utolsó ruhadarabot is, és összehúzom a

cipzárt.
Tíz nap.
Pontosan tíz napig leszek a közelében. Nem tudom, mi vár
rám azok között a falak között. Nem tudom, mennyire tudok
majd erős maradni. Egy dolgom lesz csak. Ellenállni.
Megszólal a csengő.
Egy lepukkant társasház második emeletén lakom. Egy
kocsma nem hoz annyi pénzt, hogy olyan kacsalábon forgó
házban lakjak, mint Igor Ivanov. Persze azzal is tökéletesen
tisztában vagyok, hogy nem legálisan keresi a pénzt. A neve
megelőzi. Már akkor tudtam, hogy kivel van dolgom, amikor
először találkoztunk. Amikor megpillantottam az asztalnál ülve,
ahogy engem nézett. Ragadozó szem villant rám a
birkatekintetek között. Tudtam, hogy veszélyes ember. Tudtam,
hogy mennyi vér tapad a kezéhez. És talán pont ezért képes
magához vonzani. Nem a külső. Ami, megjegyzem, kifejezetten
férfias és vonzó. Sokkal inkább az a tekintet, amiben sokévnyi
magány és gyűlölet ül. Az olyan emberek, mint Igor, vagy nem
ismerik a szeretetet, vagy már elveszítették. Keringenek róla
pletykák. Például hogy puszta kézzel ölte meg az apját, és végül
a farkasai elé dobta. Hallottam olyat is, hogy a koponyáját
megtartotta, és hamutartónak használja a mai napig. Ez elég
beteg dolog lenne, de egy ilyen fickónál semmit sem lehet
biztosra tudni. Az, hogy mi az igazság, arra hamarosan fény
derül.
A vállamra dobom a táskát, becsukom magam után az ajtót,
majd határozott léptekkel elindulok lefelé a rozoga lépcsőn.
Betontörmelék csikorog a talpam alatt, a rozsdás vaskorlát
szinte elporlad az ujjaim között.
Akárcsak az életem…
Ahogy kilépek az utcára, azonnal összehúzom magamon a
vékony kabátot. Hideg van. Messze még a tavasz. Egy majd két
méter magas, kigyúrt fickó áll elém talpig feketében. Miért nem
lepődöm meg…
– A főnök már várja. – Megfordul, és kinyitja nekem a fekete
terepjáró ajtaját. – Üljön be!
Ez nem kérés, sokkal inkább utasítás.
Elhúzom a számat, de végül beülök az autóba. Az anyósülésen
egy hasonló kaliberű pasas ül, és engem néz a visszapillantó
tükörben.
– Tetszik, amit látsz? – kérdezem kihívóan, közben
végignyalom az alsó ajkam. Enyhén megcsóválja a fejét, majd
elkapja rólam a tekintetét. Gyanítom, a főnök kinyomná a
szemét, ha megtudná, hogy méreget. Megszoktam már, hogyan
néznek rám a férfiak. Azt hiszem, a szépség tartott eddig
életben. És lehet, hogy most pont ez fogja okozni a vesztemet…
Beszáll a másik fickó is, és elindulunk. Idegesnek kellene
lennem, de nem vagyok. Azon kellene gondolkodnom, mi lesz,
ha megérkezem, de nem gondolkodom. Egy dolgot tehetek.
Egyelőre hagyom, hogy sodorjanak az események. Viszont a
kíváncsiságot és az izgalmat nem tudom elnyomni magamban.
Izgatott vagyok, ha az előttem álló tíz napra gondolok.
Ugyanakkor kíváncsi is, hogy egy Igor kaliberű fickó mégis
milyen eszközöket fog bevetni annak érdekében, hogy az
ágyába csábítson. Mert a tíz nap ezért van. Hogy megkapjon.
Hogy mindketten megkapjuk azt, amit akarunk.
Előveszem a táskámból a lejátszót, bedugom a fülembe a
füldugót, és hallgatok egy kis zenét az út hátralévő részében.
Becsukom a szemem, erősen koncentrálok a hangokra és a
hangok között megbúvó szavakra. Sokszor volt már a zene a
menedékem. Most is az.
Nem tudom, meddig száguldottunk a sztrádán, majd a sűrű
erdő között, de egyszer csak megérkeztünk a ház elé. Már akkor
is furcsállottam, hogy tulajdonképpen a semmi közepén, egy
erdő mellett emelkedik ki az Ivanov-erődítmény. Mert sokkal
inkább hasonlít arra, nem pedig meleg otthonra.
Tulajdonképpen nem is értem, mit vártam.
– Megérkeztünk! – A sofőr leállítja az autót, majd kiszáll, és
ajtót nyit nekem. Magamhoz veszem a táskát, és én is kiszállok.
Megint havazik. A hópelyhek szinte táncolnak a szemem előtt.
– Erre! – Elindulunk a bejárat felé. A járda szépen le van
tisztítva, mellettünk több mint fél méter magasan áll a hó. A
levegő hideg és csípős. Az arcom ég, ahogy végigsimít rajta.
Ahogy belépünk a hatalmas ajtón, valósággal cirógat a meleg,
így az előbbi égő érzés még intenzívebb lesz. Ezúttal a ház nincs
tele vendégekkel. Üres, de leginkább élettelen. Eltűntek a
virágok, a bőségesen megterített asztalok. Mégsem ez a
szokatlan, hanem a messziről kiszűrődő zene. Opera? Igor
Ivanov valóban operát hallgat?
– Erre! – A nagydarab fickó elindul a nappali vége felé,
egyenesen a galéria alá. Most már biztos vagyok benne, hogy a
kétszárnyú ajtó mögül szűrődik ki a zene. A testőr megáll az
ajtó előtt, és kopog.
Idióta! Ilyen hangos zene mellett biztos nem fogja meghallani a
kopogást.
Ismét kopog. És most sem érkezik válasz. Elviharzok mellette,
és berontok az ajtón. Igor egy hatalmas fekete székben
pöffeszkedik. Zenét hallgat, és kedélyesen cigarettázik.
– Uram…
A zene elhalkul.
– Uram…
– Semmi baj, Grigorij! A hölgy nem ismeri az illemet.
Elmehetsz.
Hallom, hogy bezáródik mögöttem az ajtó.
– Ha a gorilládon múlik, még órákig ácsoroghatunk az ajtód
előtt.
– Nem szokás csak úgy berontani az irodámba! – Elnyomja a
csikket, megjegyzem, egy üveg hamutálba, és nem az apja
koponyájába. Felveszi a poharat, és iszik néhány kortyot.
– Opera?
– Meglepő?
– Talán. Hogyan tovább? – kérdezem számonkérően, mire
halványan elmosolyodik.
– Hogyan legyen?
 Arrogáns és lekezelő. Ugyanakkor rohadt vonzó. A nagy fehér
farkas, aki az otthonába engedte a fekete hollót…
– Gondolom, szigorú napirend szerint élsz. Mondd meg te. –
Ledobom a táskát a földre, ami hangosan koppan, de Igornak a
szeme se rebben.
– Egy italt?
– Elfogadom.
– Tölts magadnak. – A kivilágított bárpult felé mutat, ahol
több üvegnyi pia sorakozik. Lehúzom a kabátom cipzárját, majd
leveszem, és a földre dobom. Néhány lépéssel átszelem az
irodát, és öntök magamnak egy pohárral.
– Én is kérek. – A hangja mély. Nagyon mély. Akaratlanul is
végigszánt rajtam valami hátborzongató érzés.
Magamhoz veszem az üveget és a poharat, megfordulok,
ezután odamegyek hozzá. Leülök az asztal szélére, közelebb
hajolok, és öntök a poharába. Végig egymás szemébe nézünk.
Nem szakítjuk meg a szemkontaktust egy pillanatra sem.
Félnem kellene tőle, de valamiért mégsem félek. Sok veszélyes
alakkal találkoztam már. Sokkal többel, mint kellett volna.
Felemeli a poharat, hogy koccintsunk.
– Az előttünk álló tíz napra! – Halványan elmosolyodik. Ez
sokkal inkább hadüzenet, semmint pusztán jókedv. Jól
szórakozik rajtam. Azon, hogy ő van erőfölényben. A férfiak
sokszor alábecsülik a nőket és a fegyvereiket. De a hatalmat
ebben a játékban nem pénzben mérik.
– A tíz napra! – Húzóra megisszuk a vodkát, majd leteszem a
poharat. – Hol fogok aludni?
– Fáradt vagy?
 – Nem.
– Akkor?
– Csak tudni akarom.
– Nem vagy fogoly! – Feláll, méghozzá szorosan elém. Az
illata, a közelsége, a tekintete… A vérem minden akaratom
ellenére lüktetni kezd az ereimben. Tudom, hogy a kémia akkor
is működik két ember között, ha nincsenek érzelmek. Többször
előfordult már, hogy úgy szexeltem – sőt, kizárólag úgy
szexeltem férfiakkal –, hogy nem voltak érzéseim. A testem az
igazi fegyver. A szív… az csak egy tartozék. – Odamész a
házban, ahova csak szeretnél. Azt csinálsz, amit csak akarsz.
– Amit csak akarok? – Az alsó ajkamba harapok, ami azonnal
odavonzza a tekintetét. Mint mondtam, a fegyver a nők kezében
van.
– Amit csak akarsz!
– Mutasd meg a szobámat!
– Legyen! – Elégedetten végignéz rajtam, majd elindul az ajtó
felé, közben felveszi a kabátomat és a táskámat a földről.
Leszállok az asztalról, és szó nélkül követem. Felmegyünk az
emeletre. Felsejlik az a pillanat, amikor találkoztunk a
szobájában. Akaratlanul is elmosolyodom. De a mosolyom
hirtelen megfagy, ahogy megállunk a szobája előtt. Kinyitja az
ajtót.
– Csak utánad! – Kinyújtja a kezét.
– Úgy rémlik, azt mondtad, ez a te szobád.
– Jól rémlik.
– Azt akarod, hogy a te szobádban aludjak? – kérdezem
felvont szemöldökkel.
 – Nem sok választásod van.
– És a többi szoba? – A folyosó vége felé biccentek, mire
gonoszul elmosolyodik.
– Azok vendégszobák.
– Azt mondtad, nem vagyok fogoly. – Közelebb lépek hozzá. –
Vagy mégis?
– Nem vagy. De vendég sem.
– Nem értem.
Ledobja a táskát a földre a kabátommal együtt, majd
megragadja a derekamat, és magához húz.
– Ebben a tíz napban az enyém vagy.
– Nem fogsz bántani!
– Nem foglak! Nem azért vagy itt!
– Hanem azért, hogy…
– Hogy törleszd az adósságodat.
– Adósság? Hiszen te ajánlottál nekem nevetségesen alacsony
árat! Úgy hiszem, te fogsz törleszteni nekem! – Egy határozott
mozdulattal elhúzódom tőle. – És nem alszom veled! – A másik
ajtóhoz lépek, de hiába próbálom kinyitni, sikertelen. Ezt követi
a második, a harmadik, de egyik sem nyílik. Dühösen felé
fordulok.
– Jössz? – Ismét kinyújtja a karját.
Játszani akarsz, Igor? Hát játsszunk! Felszegem az állam, és
elindulok felé, közben megvetően végignézek rajta. Egyetlen
dolgot érezhetek csak iránta.
Gyűlöletet.
Bemasírozok mellette a szobába, megállok, és ismét felé
fordulok. Nem szól egy szót sem, elindul a bal oldali ajtó felé,
majd kinyitja.
– Itt nyugodtan kipakolhatod a holmidat.
– Milyen kedves tőled. Szorítottál nekem egy kis helyet a
gardróbban? – kérdezem gúnyosan, mire pajkosan
elmosolyodik. Utálom ezeket a mosolyokat, mert soha nem
tudom, mi lapul mögöttük.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy kialakítottam neked egy
helyet a gardróbban. – Ismét kinyújtja a karját, jelezve, hogy
menjek be végre, és nézzem meg. Az igazság az, hogy kíváncsi
vagyok, mit rejteget az ajtó mögött. Ahogy elindulok felé, végig
engem néz.
– Vigyázz, mert a végén még kiesik a szemed – szúrom oda
neki, mire felnevet. És a rohadt életbe is, iszonyat szexi mosolya
van. A szeme alatt összeszaladnak a kis ráncok. Vajon hány éves
lehet? Bőven harminc fölött jár, az tuti.
– Ha az öledbe pottyan, nem bánom. – Elégedetten kihúzza
magát, ahogy elhaladok mellette. Amint belépek a gardróbba,
elcsodálkozom. Az a kis rész, amit emlegetett, egy több méter
hosszú polcrendszert takar, ahol mindenféle cipők sorakoznak.
A vállfákon méregdrága ruhák és gyönyörű bundák lógnak.
– Talán gondod van az öltözködésemmel?
Csípőre teszem a kezem, és most én nézek végig rajta. A nagy
fehér farkas talpig feketében. Drága selyem borítja izmos testét,
háromrészes öltönye méretre készült.
– Az igazság az – áll elém –, hogy nagyon bírom rajtad a fekete
bőr cuccot, viszont bizonyos helyekre nem megfelelő viselet.
– Mégis milyen helyekre?
– Majd megtudod. Minden, amit itt látsz, a tiéd.
 – Mit is lehet erre mondani?
– Egy köszönöm bőven elég lesz. Szeretném, ha csinos lennél,
ugyanis este hivatalos vagyok egy vacsorára. Szeretném, ha
elkísérnél.
Egy vacsora…
– Ha úgy akarod. – Végigsimít az arcomon, le a
kulcscsontomon, majd hatalmas tenyere megállapodik a
derekamon. Az ajtónak szorít, teljesen fölém magasodik. Ha
ránézek, egy szó jut eszembe ebben a pillanatban. Hatalom. – Ez
a tíz nap életed legjobb tíz napja lehet.
Ha úgy akarom…
– Csak úgy kell ugrálnom, ahogy te fütyülsz.
– Az ugrálásra majd visszatérünk később. Egyelőre
koncentrálj a vacsorára! – Elhúzódik tőlem, majd öles léptekkel
távozik. Legszívesebben felkapnék egy magas sarkú cipőt, és
utánahajítanám. Megérdemelné. Habár sarokba szorított,
amiért dühös vagyok rá…, ugyanakkor piszkosul vonzónak és
veszélyesnek találom. És ez a két tulajdonság bőven elég ahhoz,
hacsak egy pillanatra is, hogy elveszítsem a fejemet. Végül is…
miért ne használhatnám ki ezt a tíz napot? Hiszen pontosan
ezért vagyok itt.
A ruhák és cipők felé fordulok. Egyik szebb, mint a másik.
Elsétálok a polcok és szekrények előtt, közben végighúzom a
kezemet a finom anyagokon. A sor közepén megállok egy fekete
és vörös ruha mellett. Szinte hívogat, hogy vegyem le, és
próbáljam fel. Megfogom a vállfát, leakasztom, és magam felé
fordítom a földig érő estélyit. Vörös szatén anyag, hosszú
hasítékkal, a felsőrész fekete csipke gyöngyberakással és fekete
tollakkal.
Fekete tollak…
Végigsimítok rajtuk. Bársonyosan csiklandozzák a kezemet,
közben emlékek tolulnak elém. Ezek az emlékek tettek azzá, aki
ma vagyok. De ezek az emlékek…
Kinyitom a szemem, majd újra végignézek ezen a gyönyörű
ruhakölteményen. Csillogó tekintettel a cipők elé lépek, és
választok egy hozzá illő fekete magas sarkút. Mi, nők ennyi
szépség közelében hajlamosak vagyunk elfelejteni dolgokat. Egy
pillanatra én is elfelejtem, hogy ki vagyok, és miért vagyok itt.
Egy pillanatig az a nő akarok lenni, aki a vágyott férfi oldalán
fog tündökölni egy előkelő vacsorán.
Leteszem a cipőt a földre, a ruhát a gardrób közepén lévő
puffra, majd a vasalt öltönyök és ingek elé lépek. Végigsimítok
rajtuk, néhányat megszagolok. Finom illatuk van.
Neki van finom illata…
Igor hatással van a környezetére, és hatással van rám is.
Ahogy megjelenik, a világ és annak minden nehézsége
pillekönnyűvé válik. Minden fekete és fehér lesz. Belenyugszol
és tudomásul veszed, hogy ő visszavonhatatlanul fölötted áll. De
én tudom, hogy az a tekintet sok mindent látott. Ahhoz az erős
kézhez rengeteg vér tapad. Meg kellene vetnem azért, mert egy
szörnyeteg, de nem tudom. Valamiért csodálom őt azért, hogy
ebben a világban életben tudott maradni. De leginkább azért,
mert abban a sötét szempárban önmagam sötétségét látom.
Igor azt üzente, pontosan két órám van elkészülni, mielőtt
elindulunk. Bőven kihasználtam az időt. Hajat mostam, és
beszárítottam, a hosszú tincsek finom hullámokban omlanak rá
a vállamra. A sminkem nem túlzó, ugyanakkor sötét. Tökéletes
összhangban van a ruhával, amit választottam. Épp
megpróbálom felhúzni a cipzárt, amikor valaki megfogja a
kezemet.
– Hadd segítsek! – A hangja szinte cirógatja a nyakszirtemet,
érzem forró leheletét a bőrömön. Közel van. Itt van. Becsukom
a szemem, hagyom, hogy az ujjai végigsimítsák meztelen
hátamat.
– Holló? – körberajzolja a szárnyakat. – Miért?
– Mert szeretem.
– Azt tartják, a holló Apollón madara volt. Corvus.
– Egy csillagkép.
– Igen. – Tovább simogatja a tetoválásomat. – Apollón elküldte
a hollót vízért, de az megállt fügét enni. Végül víz helyett egy
kígyóval tért vissza. Apollón dühös lett, ezért a hollót, a kígyót
és a serleget is az égre dobta. Azt mondják, azóta károg a holló.
Mert szomjas.
Jól tudja…
– Különleges állat. Gyönyörű. És erős.
Sokkal inkább az élet dögevői. A hollók nem mások, mint
elkárhozott lelkek. Szellemek. Meggyilkolt emberek szellemei. Én
is szellem vagyok. És elkárhozott…
Nem válaszolok, továbbra is csukott szemmel, neki háttal
állok. Valami tompán kattan. Nem rezzenek meg. Egy pillanatra
sem, de a szemem reflexszerűen kinyílik.
– Valahogy sejtettem, hogy ezt a ruhát fogod választani. –
Óvatosan a nyakamba tesz egy nyakláncot. Akaratlanul is
megérintem a mellkasomon lévő aprócska követ. Megfogja a
vállamat, és lassan maga felé fordít. – Ha létezik a világon
szépség, márpedig létezik, azt éppen a kezemben tartom.
Résnyire húzom a szemem. Közeledni próbál felém. Úgy hiszi,
egy méregdrága nyakék egyenes út a lábam közé. Téved. Adtak
már ennél sokkal kevesebbet. Sőt, semmit sem. Nekem mégis
meg kellett adnom magam. Értéktelennek éreztem a testemet.
Talán még most is annak érzem. De ahogy Igor hozzám ér,
ahogy rám néz, ez a rongy szemét, ami én vagyok, ez a fakó és
értéktelen kis semmiség halványan csillogni kezd.
– Köszönöm – szűröm a fogam közt. Nem gondoltam volna,
hogy ilyen gesztust tesz felém. Tíz nap. Ami a leigázásomról
szól. Azt hittem, aljas eszközökhöz nyúl, de nem. Na, jó, a
szobáját leszámítva. Külön hely a gardróbban. Rengeteg
gyönyörű ruha. Ékszer. Igor mélyen a zsebébe nyúl, hogy
levegyen a lábamról.
– Szívesen. – Közelebb hajol hozzám, mire becsukom a
szemem. Nem látom, de érzem őt. A lehelete az ajkamon
egyensúlyozik. Nem ér hozzám, mégis úgy érzem, hogy minden
ponton képes megérinteni. – Mennünk kell!
A hangja reszelős, egészen mélyről jön. Szeretem a hangját.
Lassan kinyitom a szemem, a tekintetem az övébe ütközik. Igor
Ivanov nemcsak ajándékokkal halmoz el, hanem mással is.
Rajongással. Azzal a fajtával, ami képes bármelyik nőt az
őrületbe kergetni.
Még egy olyan nőt is, mint én…

Az étterem egyszerűen csodálatos. Minden hófehér. A falak, a

márványpadló, az asztalok, a székeket borító huzatok, az őket
körülölelő selyemszalagok. A mennyezeten kristálycsillárok
lógnak, amik szinte ragyognak a rájuk vetődő fényben.
Hihetetlen, mégis kézzelfogható a hely varázsa.
– Jó estét! – Egy fiatal fiú lép elénk, és tisztelettudóan bólint. A
formaruhája tökéletesen illik a helyhez. Hófehér ing és
nyakkendő, fekete nadrág és mellény. – Fedorov kisasszony már
várja önöket.
Egy nővel fogunk vacsorázni?
– Pompás. – Igor meleg tenyere a hátamra simul, finoman
terel maga előtt, amíg el nem érjük az asztalunkat.
– Foglaljanak helyet, kérem. A kisasszony azonnal érkezik.
Vár, mi?
Igor kihúzza nekem a széket, amire kecsesen helyet foglalok.
– Hozhatok egy pohár pezsgőt?
– Igen – bólint Igor.
– Szép.
– Szvetlánának mindig is jó ízlése volt. – Hanyagul hátradől,
közben folyamatosan engem néz. Talán más nő kényelmetlenül
érezné magát mellette, vagy zavarba jönne, de én nem. Állom
átható tekintetét. Erős és törhetetlen pajzsom van.
Ahogy elfordítom a fejem, hogy körbenézzek, megjelenik a
pincér egy üveg pezsgővel. Épp megtölti Igor poharát, majd
megáll a mozdulat. Igor elismerően elnéz a vállam fölött. Várok.
Valószínűleg Szvetlána ,,kisasszony” közeledik felénk.
Amint mellénk lép, azonnal az orromba kúszik méregdrága
parfümjének illata. Fekete nadrágoverallt visel, aminek vékony
spagettipántja van. Hatalmas melle szinte kibuggyan a finom
anyag alól.
– Igor Ivanov – a hangja csilingelő. – Csak nem emlékeztél,
melyik a kedvenc pezsgőm?
– A pincér emlékezett. – Igor feláll, megfogja a kezét, és
megcsókolja. – Gyönyörű vagy.
– Köszönöm. – Hosszú műszempilláit rebegteti.
– Engedd meg, hogy bemutassam a kísérőmet. Natasa…
– Szidorov! – teszem hozzá, közben felállok, és kezet fogok
Szvetlánával.
– A jó ízlés nem csak rólam mondható el. – Elismerően
végignéz rajtam, majd dacosan Igorra pillant. Elhúzza a kezét,
majd Igort megkerülve a szék mellé áll. Igor kihúzza neki, mire
szép lassan leül, ügyelve arra, hogy kellő betekintést engedjen a
ruhája alá. Találkoztam már ravasz nőkkel. De olyannal, mint ő,
úgy hiszem, még sosem. Csörgőkígyóra emlékeztet.
Igor int, hogy üljek le. Elhúzom a szám, végül helyet foglalok,
majd ő is.
– Mikor is találkoztunk utoljára? – Szvetlána megfogja Igor
kezét. És ő nem húzza el. Kezd a helyzet kissé irritálni. Nem a
nő miatt. Egyértelmű, hogy tetszik neki Igor. Ugyan kinek ne
tetszene? Erős. Magas. Kemény tekintetű és nagy hatalmú férfi,
aki pillanatok alatt képes az ujja köré csavarni bármelyik nőt.
Igor dühít. Az, hogy képes gyertyatartónak használni.
– Talán az új szalonod megnyitóján. – Igor rám néz.
Észreveszi, hogy nagyon nem tetszik a helyzet. – Szvetlána
roppant tehetséges festő.
Roppantul nem érdekel, miben tehetséges!
– Mindig is irigyeltem a művészeket. – Felveszem a poharat,
és iszom néhány kortyot. A pezsgő íze édes és selymes.
– Ugyan. – Érdektelenül legyint. – Ez csak hobbi. – Újra Igorra
néz. Mintha én itt sem lennék. De itt vagyok! – Viszont ma este
más miatt vagyunk itt, nem igaz?
– Igaz.
– Talán folytathatnánk a beszélgetést a lakosztályomban.
Nem akarsz azonnal a lába közé bukni?
– Persze, ha a kísérőd – néz rám lenézően – nem bánja.
– A legkevésbé sem. – Unottan megvonom a vállam. –
Menjetek csak nyugodtan, addig én méregdrága pezsgőt
kortyolgatok. – Kihívóan Igorra nézek. Halványan elmosolyodik.
Szóval ez volt a terve. Ha azt hiszi, akkor nagyon mellényúlt.
Pusztán a női hiúságomat piszkálja Szvetlána. Az sem
érdekelne, ha megdugná. – Ó, nem. Jobbat tudok. Kimegyek a
friss levegőre. – Felállok. – Émelyítő lett a légkör.
– Ülj le! – utasít Igor keményen. Szvetlána arcára gonosz
mosoly ül.
Ha így folytatja, a kis gyertyatartó nem pislákolni, hanem
robbanni fog!
– Elnézést! – Sarkon fordulok, és elindulok a terasz felé, ami,
remélem, egy kerthelyiségbe vezet. Nem tudom, Igor milyen
nőkhöz van szokva, de belőlem nem fog gúnyt űzni. Sem ő, sem
egy Szvetlána-féle.
Ahogy kiérek, azonnal a táskámba nyúlok, előveszek egy szál
cigarettát, és meggyújtom. Isteni érzés beleszívni. Épp kifújom a
füstöt, amikor megjelenik Igor.
– Mégis mi nem volt érthető azon, amit mondtam?
Újra beleszívok, majd ahogy felé fordulok, az arcába fújom a
füstöt.
– És mi nem volt azon egyértelmű, hogy kijövök a levegőre?
Dühös lesz. Ó, de még mennyire. A nagy maffiafőnök bizony
nincs hozzászokva ahhoz, hogy ellentmondjanak neki. Erővel
megragadja a csuklómat, és magához ránt.
– Ha én azt mondom, ugrasz, te ugrasz. Ha azt mondom,
maradsz, akkor maradsz.
– Ezért hoztál magaddal? Azt akartad, hogy nézzem végig,
ahogy enyelegsz azzal a nővel? Azt hitted, ezzel féltékennyé
teszel, vagy bármilyen érzelmet kiváltasz belőlem? Mert ha
igen, akkor kurva nagyot tévedtél. Mert rohadtul nem váltasz ki
belőlem semmit.
Jobban magához húz, kemény mellkasa a mellemnek feszül.
– Azért hoztalak magammal, hogy Szvetlána lássa, nem
körülötte forog a világ.
– Ó, szóval attól féltél, hogy egy gyenge pillanatodban
félrerántod a bugyiját, és megkeféled?
– Akinek félre akarom rántani a bugyiját, és meg akarom
kefélni, az a legkevésbé sem Szvetlána.
– Zavarok?
Emlegetett szamár megjelenik.
– Nem! Menj vissza, azonnal megyek! – Szinte pattognak a
szavak Igor szájából. Szvetlána elhúzza a száját, majd
magunkra hagy.
– Szvetlána és köztem történt, ami történt. Elmúlt. Ő most egy
jól menő politikus jegyese. Rajta keresztül akarok elérni és
nyélbe ütni néhány üzletet. De ahhoz ő kurvára kell nekem.
– Ahogy a mellékelt ábra mutatja, te is kellesz neki.
– Ne legyél féltékeny – húzza el a száját.
Cinikusan felnevetek.
– Ne aggódj, nem vagyok.
– Ha velem vagy, azt kell tenned, amit mondok neked.
Megértetted?
– Azt hiszem, csiszolnod kellene egy kicsit a csajozási
szokásaidon. – Elhúzom a kezem, ahogy gyengül a szorítása.
Hátrálni kezd velem, egészen addig, amíg elérjük a korlátot. A
szél most még intenzívebb, egészen a csontomig hatol. A hideg
korlát nekem nyomódik, és Igor is. Erős karjával körbezár, majd
lehajol hozzám.
Két lábon járó, gyönyörű veszedelem…
– Tíz nap.
– Kevés idő.
– Nem lesz kevés. Hidd el! Hamarosan megadod magad
nekem. – Ujjai az állam alá futnak, és feljebb billenti a fejemet.
Még közelebb hajol hozzám. Édes pezsgő illata, ami az ő ajkáról,
lefogadom, még zamatosabb. A számhoz emelem a cigit, és
beleszívok. A vörös fény megvilágítja karakteres arcát és
kemény tekintetét. Halvány mosoly ül az arcára, ami azt üzeni:
úgyis az enyém leszel! Ahogy kifújom a füstöt, még közelebb
hajol, így magába szívja az utolsó leheletig. A fagyos korlátba
markolok, kényszerítem magam, hogy ne csókoljam meg. Nem
kellene ezt éreznem, de mégis ezt érzem. Legszívesebben
rávetném magam, és addig marcangolnám, amíg nem marad
belőle semmi. Talán látja buja gondolataimat. Elhúzódik tőlem,
majd hosszan kifújja a szájában lévő füstöt.
– És most visszajössz velem! – Kiveszi a kezemből a cigit,
beleszív, majd elpöcköli. – Legyél jó kislány!
– Ha jó kislányt akarsz, ne egy koszos kocsmában keresgélj! –
Ellépek mellette, és visszamegyek az asztalhoz. Szvetlána
féltékenyen néz rám. Szerinte a kísérő szerep nem csak abban
merül ki, hogy jópofizok ebben a szép ruhában. Nos, téved.
Viszont mivel ez szemmel láthatóan bosszantja, meghagyom
ebben a tudatban.
– Igor? – A hátam mögé néz.
– Mindjárt ő is itt lesz.
– Tudod… – gondolkodik el.
– Natasa.
– Natasa. Igor Ivanov nem az a férfi, akit csak úgy a hátunk
mögött hagyunk.
– Pedig nekem úgy fest, sikerült.
– Jelenleg veled játszadozik.
– Miből gondolod, hogy játszadozik velem?
– Abból, ahogy rád néz. Ismerem ezt a tekintetet. Akár egy
csúcsragadozóé. Valamikor rám is így nézett. Aztán… sejtjük, mi
lett a vége. – Büszkén kihúzza magát.
Sejtjük! És már csak nézett!
– De ma már nem. Más szelek fújnak.
– Miért gondolod, hogy érdekel engem ez a történet?
– Jobban tennéd… – áll fel az asztaltól, kemény melle szinte
böki az enyémet –, ha megtanulnád tisztelni a hatalmasabbakat.
Azokat, akik egy kézlegyintéssel földönfutóvá tudnak tenni.
Ó, engem ennél jobban már nem tud. Nincs semmi, amit
elvehetne tőlem.
– Gondolom, tisztában vagy vele, kicsoda ő.
– Igen. Jelenleg azon gondolkodom, hogy neked milyen szerep
jutott ebben a játékban. – Teszek egy lépést hátra.
– Arcátlan…
– Szvetlána! – Igor lép mellénk. Igor valóban egy hatalmasság,
akivel nem lenne szabad ujjat húzni. Én mégis megteszem.
– Ismerkedünk.
– Aha. Üljetek le mindketten! – parancsolja. Szvetlána helyet
foglal, majd némi habozás után én is.
– Térjünk rá az üzletre! – Igor elővesz egy szál cigit, és
meggyújtja. – Szükségem lesz a leendő férjed kapcsolataira és
befolyására.
– Mit kínálsz cserébe?
– Pénzt.
– Köszönjük, abból van bőven. – Szvetlána elégedetten
hátradől, közben int a pincérfiúnak, aki tőlünk alig három
méterre ácsorog. – Hozzon egy pohár pezsgőt. Behűtve – teszi
hozzá kioktatóan.
– Azonnal! – Elsiet.
 – Ha a leendő férjed hatalomra kerül, és sikerül megfelelő
helyre állítani, az mindkettőnknek előnyös lesz. Neked azért,
mert megtarthatod a területeidet, amikre, ígérem, nem fogunk
rátámadni. Sem mi, sem mások.
– És te?
– Én még többet szerzek, miközben szabad kezet kérek a jogi
ügyek lebonyolításában. Van néhány telek és földterület, amit
meg akarok vásárolni. Nem akarom, hogy lépten-nyomon
ellenőrzés alá vonjon bárki is. A férjed…
– Még nem a férjem.
– Napok kérdése – vág közbe Igor. – Nagy befolyással fog
bírni.
– Ami nem csak nekem jön kapóra.
– Így van.
Szóval Szvetlána nemcsak egy felkapaszkodó kis festőművész
hatalmas mellekkel, hanem egy kisebb maffiacsoport vezetője.
Bevallom őszintén, nem néztem volna ki belőle. Igaz a mondás:
soha ne ítélj első látásra. Szvetlána ügyesen álcázza a mocskos
kis ügyeit. Itt egy galéria, ott egy étterem, miközben ő tehetős
üzletasszony képében tetszeleg. Okos nő.
– Habár hoztál magaddal valakit… – A szeme sarkából rám
pillant. – Később megünnepelhetnénk kettesben is ezt a
gyümölcsöző kapcsolatot. – Végigsimít a kulcscsontján a melle
fölött, a dekoltázsa szélén. Igor végignézi Szvetlána mozdulatát,
én oldalra tekintek. Nem fogom megadni egyikőjüknek sem azt,
hogy dühösnek lássanak. A legkevésbé sem érdekel, hogy ők
ketten mikor fognak dugni. Én nem azért vagyok itt. Ebben a
játékban nekem más szerep jutott…
 – Meglátjuk. – Igor felveszi a poharat, és iszik egy kortyot,
közben jókedvűen cigarettázik. Mintha én itt sem lennék! Ha
még sokáig fogja rázni előttem a farkát, az égő végével ledugom
a torkán a cigit, esküszöm.
– Helyes! Azt javaslom, koccintsunk.
A pincér visszaér egy pohár behűtött pezsgővel, és óvatosan
Szvetlána elé teszi a poharat.
– Hozzon még egy üveggel! Ünneplünk. – Hamis mosolyra
húzódik a szája. Szvetlána veszélyes nő. Pont olyan veszélyes,
mint Igor. Így nem meglepő, hogy egymásba gabalyodtak.
Viszont Igor most az én bugyimba akar bejutni. Amiért
keményen meg kell küzdenie. Nem azért, mert szemérmes
vagyok, hanem azért, mert így akarom. Egy nő, akit valóban
meg kell hódítani, sokkal mélyebbre képes hatolni egy férfi
szívében.

A hazafelé vezető úton nem szóltunk egymáshoz. Egyértelmű,

hogy a ma este részben egy lecke volt számomra. Hadüzenet.
Kész szerencse, hogy kitűnően tudok olvasni az emberekben, a
tetteikben, ezért elfogadtam a hadüzenetet. Magamhoz veszem
a fegyvereimet, és hadba indulok egy olyan férfi ellen, akit
minden valamirevaló nőnek el kellene kerülnie.
Sietősen felviharzok a szobába. Ahogy beérek, becsapom
magam után az ajtót, és berontok a fürdőszobába. Kell egy kis
tér. Egy olyan tér, ahol ő nincs jelen. Nagy nehezen lerángatom
magamról ezt a fenséges ruhát, amit a cipő és a fehérnemű
követ, majd a fal mellé állok, és megnyitom a vizet. A bőröm
valósággal életre kel, ahogy a forró vízcseppek végigfolynak
rajta. Hátrahajtom a fejem, a vizes tincsek szinte simogatják a
hátamat. Egy ideig csak állok. Élvezem a meleget, a csendet és a
magányt. A gondolataim valósággal üvöltenek a fejemben.
Végigsimítok a hajamon, majd ahogy megfordulok, észreveszem
Igort az ajtóban. Engem néz. Igyekszik tartani a
szemkontaktust, csak néha kalandozik el a tekintete meztelen
testemen.
– Még mindig haragos vagy?
– Még mindig seggfej vagy?
Elmosolyodik. Az a mosoly ravasz és piszkosul dögös. Elindul
felém, közben vetkőzni kezd.
– Mit csinálsz? – kérdezem számonkérő hangon. Nem
válaszol. Kigombolja az ingét, és lehúzza magáról. Kőkemény
izmok lapulnak a finom selyem anyag alatt, valamint néhány
tetoválás a mellkasán és a vállán. Ahogy elém lép,
visszavonhatatlanul a bűvkörébe kerülök. Az illata. A közelsége.
De leginkább a ridegsége vonz. Egy becstelen ember, aki mégis
képes kivívni a figyelmemet.
Farkasszemet nézünk. Nem takarom el magam, teljes
meztelenségemben állok előtte. Kiszolgáltatottnak kellene
éreznem magam, de nem érzem. Magamhoz vettem azokat a
bizonyos fegyvereket. Készen állok a háborúra…
Kicsatolja az övet, majd kihúzza a nadrágszíjat a nadrágból.
Feszülten figyelem minden egyes mozdulatát, nézem, ahogy az
öv hangosan földet ér. Kigombolja a nadrágját, és letolja erős
lábán.
– Menj ki! – A hangom határozottan cseng, de szemmel
láthatóan nem érdekli. Ujját az alsónadrágja szélébe akasztja.
– Ugye nem felejtetted el, hogy ez az én fürdőszobám? – Egy
gyors mozdulattal megszabadul a bokszerétől is, majd mellém
áll. Valósággal kényszerítenem kell a tekintetemet, hogy ne
zuhanjon a csípője alá. Megfordul, így most háttal áll nekem. Itt
a lehetőség, hogy elmenjek, de nem megyek. Maradok.
Maradnom kell!
Az izmok összehúzódnak, ahogy mosni kezdi magát. A két
lapockáját egy üvöltő farkas köti össze.
A nagy fehér farkas…
Itt áll előttem, teljesen meztelenül és nedvesen. A kemény
orosz maffiafőnök. Védtelenül. Fegyver nélkül. Mégis úgy
érzem, nincs nála félelmetesebb és erősebb ember még ebben a
pillanatban sem. Újra felém fordul, a tekintete egyszerre hűvös
és meleg. Mintha két ember lakna benne.
– Megmosom a hátad!
– Nem kell! – Próbálok elmenni, de megfogja a csuklómat.
Óvatosan visszahúz, így ismét szembekerülök vele.
– Ne félj tőlem!
– Nem félek!
– Helyesbítek! Ne félj a vágyaidtól!
– Nincsenek vágyaim!
– Valóban? – Egy hirtelen mozdulattal megfordít, és a falhoz
szorít. – Ha hozzád érek itt – markolja meg a mellemet, mire
válaszul felszisszenek. Fáj, de ugyanakkor jólesik. – Nem érzel
semmit?
– Nem! – Próbálok szabadulni, de nem enged. Hatalmas keze
lejjebb siklik a hasamra. És istenemre mondom, jólesik!
– Itt? – A hüvelykujjával kis köröket ír le a köldököm körül,
miközben a többi ujja a puha dombra simul.
– Hagyd abba! – Tovább tiltakozom, de még erősebben szorít.
– Ne élj vissza a hatalmaddal!
– Nem fogok! – A nyakamba harap, amitől akaratlanul is
felnyögök. – Szinte biztos vagyok benne, hogy lüktetsz.
– Ne legyél olyan magabiztos!
– Ha beléd nyomnám az ujjamat… – Kicsit lejjebb csúszik a
keze, az ujjbegye épphogy érinti a duzzadt ajkakat. –
Felsikoltanál! – A fenekem közé nyomja kőkemény farkát. –
Imádnád – suttogja a fülembe, és lustán mozogni kezd. Érzem,
hogy merev, a selymes bőr feszesen csúszkál a kis vájatban.
– Hagyj elmenni! – Rángatózni kezdek.
– El fogsz. Hidd el, el fogsz. – Mohón a nyakamba csókol, majd
végül elenged. Egy szempillantás alatt szembefordulok vele. A
szeme most másképp csillog. Szinte ragyog. A mellkasa
ritmusosan emelkedik és süllyed, a farka, Jézusom, olyan nagy
és merev, hogy legszívesebben megnyalnám a számat. Igor
Ivanov egy rettenetes vadállat, aki törékeny nőkön lakomázik.
Viszont én nem vagyok sem törékeny, sem olyan, mint a többi
nő, akit az ágyába cibált. Azt akarja, hogy zuhanjak a lába elé.
Hogy térdelve imádjam őt. Nos, csalódni fog. Nem zuhanok. És
nem térdelek. De egy napon elérem, hogy ő igen. Mert nem
létezik olyan fenevad, akit nem lehet megszelídíteni. És nem
létezik olyan szörnyeteg sem, akit ne lehetne elpusztítani.
 Egy ideig nézzük egymást, majd végül megszakítom a
szemkontaktust, magamhoz veszek egy törülközőt, és magam
köré tekerem, majd kimegyek a fürdőszobából. A gardróbban
kotorászni kezdek. Nem találom a cuccaimat sehol.
Te rohadék!
Kihúzok néhány fiókot, amiben gyönyörű fehérneműk
sorakoznak. Egy combközépig érő hálóinget veszek fel, ami
bizony nem sokat bíz a képzeletre. Átlátszó és vékony csipke
anyag, ami mögül tökéletesen kirajzolódik a mellbimbóm és a
körülötte lévő kis udvar. Épp felhúzom a bugyit, amikor
meghallom Igor elismerő morgását mögöttem. Megigazítom a
tangát, majd dacosan felé fordulok.
– Hol vannak a saját cuccaim?
– Ebben a tíz napban nem lesz rájuk szükséged.
– Esetleg a kaját nem akarod a számba tenni?
– Mást szeretnék a szádba tenni. – Ledobja magáról a
törülközőt, és öles léptekkel az egyik fiókhoz lép. Kihúzza, és
kivesz belőle egy fekete bokszeralsót. Olyan feszes és kerek
feneke van, esküszöm, diót lehetne törni rajta. És nem csak
azon… Megigazítja a derekánál, közben felém fordul. Egy újabb
pillantás, majd sarkon fordulok, és visszamegyek a
fürdőszobába. Gyorsan megszárítom a hajamat, közben
mindenféle jelzővel illetem. Igor Ivanov egy aljas szemétláda!
Egy gyilkos. Gonosz ember. Akire nem nézhetek férfiként. Nem
csodálhatom, nem hódolhatok be neki, de legfőképpen nem
akarhatom.
Miután végzek a hajszárítással, visszamegyek a hálószobába.
Igor az ágyon fekszik, izmos karja a feje alatt pihen, vastag lába
széles terpeszben. Akár egy isten az Olümposzon, aki áthatóan
engem néz. Pontosabban a mellemet. Igyekszem nem
foglalkozni vele. Ahogy az ágy mellé érek, azonnal lefekszem,
természetesen háttal neki. Ha nem látom, sokkal könnyebb. Bár
a tudat, hogy alig pár centire van tőlem egy szál alsónadrágban,
nem könnyíti meg a helyzetemet. Érzem, hogy megmozdul
mögöttem. Hatalmas kezét a combomra teszi, és lassan
araszolni kezd felfelé.
Ne fordulj meg!
A fenekemen át egészen a hasamig halad, majd megáll a
mellem alatt.
– Sok nőnek ajánlottál már tíz napot?
– Egynek sem.
– Nekem miért?
– Azért, mert kevésnek éreztem a kocsmádért ajánlott
összeget.
Ha most megfordulnék, lefogadom, egy diadalittas mosoly
fogadna. Ezt akarja. Feldühíteni. Nem fog. Nyugodt vagyok. A
légzésem és a szívverésem is az.
– Aljas vagy.
– Mondták már. – Tovább simogat. A mellem alatt, picivel a
köldököm fölött. A mellbimbóm akaratlanul is megkeményedik.
Érzem. A lábam köze forró és sajog. Lüktet. A vágy valósággal
végigzubog a testemben.
– Álmos vagyok. – Próbálom magam kényelembe helyezni.
– Kár. – Elveszi a kezét, majd végigsimít az arcomon, le a
nyakamon, a vállamon át a gerincem mentén. A tetoválásomon
elidőzik. – Magasan van a holló. A farkas üvölt.
 Becsukom a szemem. Hallom az üvöltést. A saját üvöltésemet!
– Miért üvölt? – teszem fel a kérdést szinte suttogva.
– Mert nem éri el!
– A holló magasan van.
– Ez igaz. – Erősen a derekamba markol. – De a farkas kitartó.
És egy napon… – a fülemhez hajol. Meleg lehelete cirógatja pőre
bőrömet – elkapja a hollót…
 Igor

A reggel még a horizont alatt nyugszik, de már bontogatja

narancsszínű szárnyait. Sokszor kimegyek kora reggel.
Szeretem a napfelkeltét. Szeretek sétálni a frissen hullott hóban.
Edzeni, fát vágni. Szeretek a télben létezni. Viszont most mást
szeretnék. Más valami vonja el a figyelmemet. Sötét hajzuhatag,
karcsú test, mennyei illat. Közelebb húzódom hozzá. A bőre
fehér és selymes. Nem állom meg, hogy hozzá ne érjek.
Végigsimítok a combján. Lassan, kiélvezve a közelségét. Az éjjel
nem sokat aludtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy itt van
mellettem, én mégsem tehetem a magamévá. A farkam
lüktetett. Ahogy most is. A combjáról a fenekére siklik a kezem.
Kemény és feszes.
– Hagyd abba… – nyöszörgi álmosan, közben jobban felém
domborítja a fenekét.
Nem akarja, hogy abbahagyjam.
Én a legkevésbé sem…
– Lazíts – suttogom a fülébe, közben a kezem a lába közé
siklik. Felhúzza, hogy jobban hozzáférhessek. Gonosz mosolyra
húzódik a szám. Tudni akarja, milyen érzés, ha megérintem.
Masszírozni kezdem duzzadt csiklóját a bugyin keresztül.
Halkan felnyög. Kis körök, enyhe nyomás, még nagyobb sóhaj.
Félrehúzom a vékony anyagot, majd végre belenyomom az
ujjamat. Kibaszottul lucskos. Újabb nyögés. A teste enyhén
görcsbe rándul. Lassan dugni kezdem, közben megcsókolom a
vállát.
– Igor… – A hangja megremeg.
– Remélem, azt nem tiltod meg, hogy hozzád érjek. – Tovább
mozog benne az ujjam. Sikamlós, forró, lüktető. – Maradj így! –
Lekúszom rajta, de az ujjamat nem húzom ki édesen remegő
hüvelyéből. A látványa, a felém domborodó feneke színtiszta
euforikus állapotba taszít. Végigcsókolom a fenekét, a kis sötét
lyukat, nem állok meg a lába közéig. Az ujjam egyre mélyebbre
nyomul, selymes bőre enyhén rózsaszín. Ha létezik gyönyörű
látvány, ez az. Érezni akarom az ízét.
Kihúzom az ujjamat, majd mohón belecsókolok. A teste
megfeszül, újabb nyögés hagyja el a torkát. Egészen mélyre
dugom a nyelvem, az íze valósággal felrobban a nyelvemen.
Édes lakoma ez. A farkam pulzál. Legszívesebben belevágnám,
és keményen megbasznám.
Lassú lennék. Megmártóznék. Elmerülnék. Zuhannék, majd
repülnék.
Ehelyett mohón lakmározom. A húsból. Az ízből.
A nyelvem kutakodva veszi magához a gyönyör cseppjeit, az
ajkam falja az érzékeny bőrt. Ezt akartam, ahogy megláttam. A
végletekig nyalni, majd ráérősen szeretkezni. Birtokolni,
élvezni, de leginkább a magaménak tudni.
Újra beledugom az ujjamat, azt akarom, hogy élvezzen. Azt
akarom, hogy mikor felidézi ezeket a perceket, elöntse a vágy és
a sóvárgás. De leginkább azt akarom, hogy soha többé ne
mondjon nekem nemet. Ritmusosan jár benne az ujjam, közben
nyalom, szívom és harapom. Egyre hangosabban nyög, érzem,
ahogy a hüvelye megfeszül az ujjam körül.
– El akarsz élvezni, Natasa? – Végignyalom puha ajkait,
közben rendíthetetlenül jár benne az ujjam.
– Igen – sóhajtozza.
– Megkapod. De az adósom leszel! – Egészen mélyre nyomom
az ujjamat, közben a kis sötét lyukat dörzsölöm. Még néhány
erőteljes döfés, és a sóhaj kielégült nyögésbe fullad.
Végignyalom édes kis ajkát, közben lassan kihúzom az ujjamat.
Simogatom, becézgetem a nyelvemmel. Enyhén vörös és lüktető
rózsaszín színek keverednek össze, csillogó bőr, édes íz
egyensúlyozik a nyelvemen. Habár a legkevésbé sem erre
vágyom, lassan felállok, közben végig őt nézem, ahogy karcsú
teste végigsimul az ágyamon. Kimegyek a fürdőszobába,
megnyitom a vizet, és aláállok. A farkam még mindig merev,
selymes csúcsáról lecsöppen az előváladék. Ahogy hozzáérek,
szinte felrobban a világ körülöttem. Érzékeny a legkisebb
érintésre is. Hátrahúzom a bőrt. Felmordulok. Natasa ott fekszik
az ágyamban, én mégis a zuhany alatt verem a farkamat. Olyan
könnyű lett volna megdugni. Kinyílt nekem. Kurva élet, olyan
gyönyörű volt. Soha semmi sem volt még ennyire nehéz.
– Segítsek? – Megáll az ajtóban, és engem néz, ahogy
kényszeredetten markolom a farkamat. Elindul felém, az
áttetsző ruha még mindig rajta van. Olyan könnyű lenne
leszakítani…
Elém áll, eltolja a kezemet, és megmarkolja a farkamat. A
világ most robban fel. Ahogy hozzám ér. Felmordulok, ahogy
mozogni kezd rajtam a keze. Az arcát nézem, eltökélt tekintetét,
majd a tekintetem lesiklik hegyesen meredező mellbimbójára.
Egyre gyorsabban csinálja. Erősen szorítja pulzáló farkamat.
Közelebb hajolok hozzá, ő lassan mozdul. A szájába akarok
csókolni. Meg akarom ízlelni. Már majdnem elérem, amikor
olyan erősen hátrahúzza a bőrt, hogy felmordulok.
Megragadom a tarkójánál fogva, a szemébe nézek, miközben ő
kifacsarja belőlem a gyönyört. A következő pillanatban
elélvezek, forró magom a testére lövell. A mozdulatok
lelassulnak, akárcsak a világ, amiben jelen pillanatban csak mi
létezünk.
– Legközelebb nem érem be ennyivel! – Még közelebb
rántom, a szánk majdnem összeér.
– Tehát legközelebb már nem érdekel, én mit akarok.
– Tudom, hogy akarod. Olyan kurvára élvezted, ahogy
kinyaltalak.
– Ahogy te is. – Még mindig a farkamat fogja, szinte
masszírozza.
– Remélem, védekezel.
– Védekezem? – kérdez vissza kihívóan.
– Igen. Mert azt az édes kis puncidat érezni akarom. – A lába
közé nyúlok, az ujjam akadálytalanul becsusszan az édes kis
résbe. – Mindezt. Ami te vagy. Nos?
– Védekezem – nyöszörgi.
– Helyes! – Kihúzom az ujjamat, majd eltolom magamtól. – És
most hagyj magamra! Muszáj lezuhanyoznom.
– És az nem megy, ha itt vagyok?
Megragadom az állkapcsát, és a falhoz szorítom.
 – Nem. Mert csak az jár a fejemben, hogy milyen durván meg
akarlak baszni.
– Akkor valóban jobb lesz, ha elmegyek. – Elhúzódik tőlem.
Valóban. Ha még sokáig vergődik itt nekem, kurvára nem fog
érdekelni, hogy ő mit akar. Úgy megbaszom a zuhanyzóban,
hogy két napig lábra sem fog tudni állni! De nem teszem, mert
többször meg akarom dugni. Rohadtul nem csak egyszer.

– Lassan szegény asszony gyomráig dugod a nyelvedet. – Leülök

a friss házasokkal szemben, akik folyamatosan nyalják-falják
egymást. – Látom, jól telt az út.
Jegor és Dása elutazott pár napra. Természetesen az öcsém
nem akart menni, de én ragaszkodtam hozzá. Ez volt az egyik
nászajándékom.
– Jól – válaszolja Jegor.
– Még egyszer nagyon szépen köszönjük a gyönyörű utat –
hálálkodik Dása.
– Szívesen. Lenne itt még valami.
– Jó reggelt! – Natasa szakít félbe.
– Vagy inkább még valaki? – kérdezi Jegor, közben végignéz
Natasán. Persze ezúttal nem időzik el rajta hosszan, hiszen a
felesége ott ül mellette. Dása nem egy féltékeny típus, de a nők
világa bizony kifordul a sarkából, ha vetélytársat éreznek a
közelben.
 – Nem róla akartam beszélni, de ha már itt tartunk… –
Kinyújtom a karomat Natasa felé, hogy foglaljon helyet
mellettem. Natasa leül, Jegor szigorúan méregeti, Dása szélesen
elmosolyodik.
– Ő itt Natasa.
– Szia! Én Dása vagyok.
– Szia! – köszön vissza kurtán. Magamban elmosolyodom.
Nem is vártam mást tőle. Natasa kemény nő.
– Az öcsémet már ismered.
– Igen.
– Meddig maradsz? – kérdezi kíváncsian Dása. A hangja, mint
mindig, most is kedvesen cseng. Ő túl jó a mi világunkba, mégis
maradni akart. És azt hiszem, ez az igaz szerelem.
– Tíz napig. Vagyis… – elgondolkodik. Már csak kilenc.
– Öhm… értem.
– Natasa pár napig a vendégem. Egy kedves vendégem. – A
kedves szót kihangsúlyozom, ahogy rápillantok. Bosszúsan néz
vissza rám.
– Akárhogy is, nagyon örülök, hogy megismertelek.
Natasa nem válaszol, csak bólint.
– Kávét? – Dása egy szempillantás alatt felpattan. Jegor
megfogja a karját, és visszaülteti.
– Van keze neki is. Szolgálja ki magát!
Jegor valamiért nem kedveli a kis bestiát…
– Milyen kedves kis reggeli. Minden napotok így indul? –
kérdezi kissé gúnyosan tőlem.
– Nem. Jelenleg te vagy az, amitől ez a reggel más. De nem
erről akartam beszélni veletek.
 Előveszem a kis dobozt, és Jegor elé csúsztatom.
– Ez mi? – kérdezi gyanakvóan az öcsém.
– Nyisd ki! – biztatom.
Jegor felveszi a fekete dobozt, és kinyitja.
– Kulcsok? Mihez?
– A közös otthonotokhoz.
– Mi? – Dása felsikolt. – A mi házunk?
– Igen. Úgy gondolom, itt az ideje, hogy külön költözzetek.
– De… nem értem. – Jegor értetlenül néz rám.
– Ez így van rendjén.
– De hát itt ez a kurva nagy ház. Elférünk.
– Ez az én házam. Emlékszel, mit mondtam neked az életről?
– Emlékszem.
– Kezdd el! Dása szeret téged. Ez a normális.
– De mi van, ha szükséged lesz rám?
– Nagyfiú vagyok már. – Felveszem a csészét, és megiszom a
maradék kávét. – Egyébként alig pár kilométerre van.
– Istenem, köszönjük! – Dásának ezúttal sikerült felpattanni
Jegor mellől. Megkerüli az asztalt, mellém áll, megölel. – Tényleg
nagyon szépen köszönjük.
– Nem kell megköszönni.
Dása az öcsémre pillant, aki, azt hiszem, még mindig nem
dolgozta fel a történteket.
– Menjünk, nézzük meg! – Dása olyan izgatott, akár egy
kislány, aki megkapja élete első Barbie babáját.
– Igor, ez…
– Ez az én ajándékom.
Egy jobb élet az…
 Azt akarom, hogy az öcsémnek tökéletes élete legyen. És nem
titok, hogy azt akarom, egy nap szálljon ki ebből a világból.
– Jegor! – Dása mellé siet. – Nézzük meg! Légysziiii! –
toporzékol mellette.
– Kész van…
– Teljesen. Épp a napokban fejezték be az utolsó simításokat.
Ha valami nem tetszik, majd átalakítjátok.
– Édesem! Gyere! – Dása izgatottan felhúzza a székről az
öcsémet.
– Jól van, na! Nyughass, asszony!
– Csak te és én. Saját ház… – Dása utolsó szavai már messziről
visszhangzanak.
– Megyek. Kilőtte magát. Azért erről majd még beszélünk!
– Lezártnak tekintem a dolgot. Jó szórakozást! – Rákacsintok.
Megcsóválja a fejét, majd mosolyogva Dása után megy.
– Még a végén kiderül, hogy van szíved.
Natasa…
Veled mihez kezdjek?
– Soha nem állítottam az ellenkezőjét. – Jobban felé fordulok,
és alaposabban szemügyre veszem. Megint feketében van.
Habár rengeteg ruhával töltöttem fel a gardróbot, arra
ügyeltem, hogy a legtöbb fekete legyen. Tudom, hogy ez a
kedvenc színe. Nem szeretnék ráerőltetni semmit, de leginkább
nem szeretném megváltoztatni, mert pont így tetszik nekem.
Natasa tökéletesen illik a világomba. Sötét és veszélyes, a
tekintete üres, mégis szenvedélyes. Egy igazi ragadozó.
– Akárhogy is, ez tiszteletreméltó gesztus volt részedről.
– Az, hogy vettem egy házat az öcsémnek?
 – Nem. Az, hogy megpróbálsz neki normális életet biztosítani.
– Mi számít normálisnak?
– Hát, nem tudom. Az szerintem elég normális élet, ha nem
akarnak úton-útfélen kinyírni.
– Úgy gondolod, engem ki akarnak?
– Nem gondolom, hanem tudom. Tisztában vagyok vele, hogy
ki vagy.
– Ki vagyok?
– Egy maffiafőnök.
– Tudod te egyáltalán, mi az a maffia?
– Hidd el, ahonnan én jövök, szinte csak ilyen alakok vannak.
– Lenézően végignéz rajtam. És ez a tekintet most nem tetszik.
– Milyen alak lennék? – Közelebb hajolok hozzá. Az illata
megrészegít. Az ízét még most is érzem a számban. Olyan nagy
kedvem lenne felvágni az asztalra, és beletemetkezni. Talán fel
sem emelném a fejem a lába közül egész nap. Mohón
lakmároznék édes kis húsából. És ő piszkosul élvezné.
– Veszélyes.
– Te is az vagy. Azt hiszem, nem vagyunk mi annyira
különbözőek.
– Gyilkos vagy.
– Nem tagadom.
– Fegyverekkel, drogokkal, nőkkel és ki tudja, még mivel
kereskedsz.
– Egyet tisztázzunk! – mutatok rá intőn. – Habár használom a
nőket, soha nem bántottam egyet sem.
– Tehát akkor nőkkel nem?
– Tisztelem a nőket.
 – Aha. Azért dugod meg, amelyiket csak tudod, gondolom.
– Csak azt, aki hagyja.
– Hm… – Rágcsálni kezdi az alsó ajkát. – Úgy gondolod, én
hagyni fogom?
– Te… – A combjára teszem a kezem, és megmarkolom. – Te
nem hogy hagyni fogod, egyenesen könyörögni fogsz érte!
Jókedvűen felnevet. A hangja szinte csilingel a magányos
falak között. Mosolygós tekintete ismét megkeményedik, ahogy
rám néz.
– Soha nem fogok neked könyörögni azért, hogy kefélj meg!
– Emlékezz a szavaidra!
– Emlékezni fogok!
– Helyes! Most reggelizzünk, mert nagyon sok dolgom van.
– Én mit fogok csinálni?
– Amit csak akarsz – Szedek a tányéromra egy jó nagy adag
húst.
– Rendben! Este akarok egy fellépést.
– Tessék? – ismét ránézek.
– Jól hallottad. A kocsma bezár. Nincs hol fellépni a
bandának. Az, hogy velem kicseszel, egy dolog. De ők nem
állnak az utadba!
Szúrósan nézek rá.
– Nem én vagyok az irgalmas szamaritánus.
– A kedvemben akarsz járni?
– Nem. A lábad között akarok járni. – Bekapok egy falat húst.
– Akkor küzdj meg érte!
– Legyen.
– Úgy akarom a fellépést, hogy a banda kapjon érte pénzt!
Nekem egy rubel sem kell belőle.
– Tudom. Te másra pályázol.
– Ne legyél így elszállva magadtól!
– Nem vagyok. Ha a szád hazudik is, a tested mindig igazat
mond. Ahogy ott feküdtél előttem, nedves kis puncival, simán
megdughattalak volna.
– Úgy hiszed?
– Úgy!
– Azért nyalhattál ki, mert én azt akartam. És nem tagadom,
jól nyalsz.
– Másban is jó vagyok.
– Nem kétlem. Nos? Áll az üzlet?
– Áll. Szedd össze a bandát. De a helyet én mondom meg.
– Jó.
– És most egyél. Szükséged lesz az energiádra.
Elhúzza a száját, majd végül szed magának pár falat kaját.
Hagytam, hogy nyerjen. Ez a csata az övé. Viszont ez háború.
Ahol egyértelműen csak egy győztes lehet.
Én.
Sok mindenért képes harcolni egy magamfajta. Pénzért,
hatalomért, területért. A legnagyobb kihívás mégis egy nő szíve.
Mert le kell igáznod érte az akaratot.
Miután megebédeltünk, én elindultam egy kényes
találkozóra. Igen, a kényes találkozó alatt Szvetlánát értem. És a
találkozó azért volt kényes természetű, mert Szvetlána egy
dolgot akart az üzleten kívül. Engem. Habár eljátszottam a
gondolattal, hogy felvágom a finoman lakkozott asztala tetejére,
és hülyére kefélem, mégsem tettem meg. Ahogy megmarkolta a
farkamat, szinte varázsütésre kitisztultak a gondolataim.
Tudtam, hogy csak egy dolgot, pontosabban egyetlen egy nőt
akarok. Natasát. Ugyanakkor az üzlet rendkívül fontos
számomra, ezért hagytam Szvetlánának, hogy egy kicsit
eljátszadozzon velem. Szó nélkül térdre zuhant előttem, majd
olyan durván leszopott, hogy azt hittem, elájulok. Ha már nem
basztam meg, megmutatta, mit veszíthetek. Csak egy újabb
lyukat. Semmi többet. De a hűséget ápolni kell. És így
visszagondolva, nem volt nagy ár érte. Amíg én ,,tárgyaltam”,
addig Natasát a házban hagytam, remélve, hogy nem csinál
semmi ostobaságot. Mert az a nő, úgy hiszem, képes rá. Ebéd
közben néha egymásra pillantottunk. De csak lopva. Mintha
tilos lenne. Néha úgy érzem, titkol valamit. Elrejtőzik egy
láthatatlan maszk mögé. Máskor viszont könnyen tudok olvasni
benne. Ha az irántam érzett vágyáról van szó, kétségeim
sincsenek. A nők szeme csillog, ha olyan férfira néznek, aki
tetszik nekik. Még Natasa Szidorov kemény tekintete is, ami
maga a pusztító örvény. Képes lerántani a mélybe. Viszont én
egészen más mélységekre vágyom. Arra a fajtára, ami magába
szippant, nem ereszt, kifacsar, majd végül egészen a mennyekig
repít. Eddig csak a kapujáig jutottam. Jó lenne végre betörni
azokat a kapukat.
De ennyit az élvezetről…
Fontosabb dolgok is vannak a zöld szemeknél… a vörös
ajkaknál…
Időről időre meg kell erősíteni a státuszomat. És nem csak az
ellenségeim körében. Amikor átvettem a csoport vezetését,
egyértelműen veszélyes ellenségeket is gyűjtöttem magam köré.
Az egyik ilyen Jurij Vorobjov fia, Iván Vorobjov. Habár nyíltan
sohasem szállna velem szembe, a háttérben azon ügyködik,
hogy kinyírjon. Időről időre egyszer csak megjelenik. Persze
mindig jókor, jó időben, amikor egy ujjal sem érhetünk
egymáshoz. Amikor kivégeztem az apját, mert az kivégzés volt,
egy ideig még mellettem maradt hűséget színlelve. Nem vagyok
hülye, tisztában voltam vele, hogy meg akarja torolni az apja
halálát, illetve azt, hogy megszereztem a neki szánt örökséget.
Amíg én szép lassan beépültem a szervezetbe, megpróbáltam
háttérbe nyomni, közben végignéztem, ahogy két kézzel szórja a
pénzt. Felelőtlen volt, kapzsi, egy link, szar alak. Úgy
fogyasztotta a kokaint, mint más a cukrot. Nem született
maffiafőnöknek. De ő szentül hitte, hogy ez a kiváltság jár neki.
Ha az apja meghal, akkor ő veszi át a szervezetet. Ám egy ilyen
komplex hálózatot nem lehet félvállról venni, nem lehet
bedrogozva, esztelenül vezetni. Hiszen mindenkinek megvan a
helye, mindenki, aki a szervezet része, elfogadja, hogy szigorú
hierarchia van. Fokok, amiken csak vér és kegyetlenség által
lehet feljebb és feljebb lépkedni. Iván ott baszta el, hogy nem
tisztelt senkit. Még a saját apját sem. Pedig a hűség mellett a
tisztelet a másik valuta, amivel lépkedhetsz a maffia
szövevényes világában. Megértettem Ivánt. Az apja egy mocskos
gazember volt. Ugyanolyan szar alak, mint az én apám. Viszont
számomra ő sokkal több volt, mint egy akadály. Évekig, hosszú-
hosszú évekig dolgoztam azon, hogy eljussak hozzá, és elégtételt
vehessek. Semmi mást nem akartam, csak beépülni, közelebb
kerülni Jurijhoz, pontosan annyira, hogy végül meg tudjam ölni.
Viszont menet közben, amíg én is megtettem azokat a bizonyos
fokokat, átalakult az értékrendem. Magam mögött hagytam a
régi életemet és egy tökéletesnek hitt világot azért, hogy
megélhessek egy elevenebb és sötétebb életet. Mikor
meghúztam a ravaszt, tudtam, hogy az alvilág engem is
bekebelezett.
Megrontott.
Nincstelenné tett.
Hiába a pénz. Hiába a hatalom. Nem voltam már élő.
Azon a napon, amikor az ellenségem vére az arcomra
fröccsent, az emberség utolsó szikrája is kialudt bennem.
A találkozó után hazamentem, és lezuhanyoztam. Még
órákkal később is éreztem magamon Szvetlána édes illatát. Nem
akartam olajat önteni a tűzre. Már ami Natasát illeti. A ház üres.
Megkérdeztem Zinaidát, hol van Natasa, mire a válasz az volt,
hogy elment. Felhívtam. Közölte nagy fellengzősen, hogy elment
venni magának néhány dolgot. Küldjem el a címet, és majd ott
találkozunk. Mégis hogy a faszba tudott elmenni a házból tök
egyedül?
– Dimitrij! – kiabálok fel.
– Igen?
– Hol van Natasa?
– Hát… a szobájában.
– Nézzük meg!
Elindulok fel az emeletre, Dimitrij szótlanul követ. Benyitok.
– Natasa! – ismétlem meg újra és újra, majd Dimitrij felé
fordulok. – Csak nem üres a szoba?
– Napközben még… – Elgondolkodik.
Elé állok.
 – Úgy fest, lassan egy darab kutyaszarra sem tudsz vigyázni!
Natasa a városban vásárolgat. Mégis, hogy a faszba tudott
kimenni a birtokról?
– Az a nő egy szellem…
Összeráncolom a homlokomat, majd pofán verem.
– Szellem? Ti vagytok dilettáns banda…
– Igor, én…
– Igor, én, mi? Elbasztad? Megint? Talán jobban kellene
foglalkoznod azzal, amiért itt vagy a kurvák hajszolása helyett.
Ha levágom a pöcsödet, jobban tudsz majd koncentrálni?
– Legközelebb…
– Nincs legközelebb, barátom! Levágom a fejed, és az alfa elé
dobom! Megértetted?
– Meg! – szipogja.
– Szedd össze magad, aztán indulunk. Véres vagy.

Natasa ügyesen meglógott a felügyeletem alól. Szorosabban kell

fognom a pórázt.
– Jó estét, uram! – Az egyik felszolgálólány illedelmesen
bólint. – Parancsolja az asztalát?
– Igen.
– Azonnal intézkedem. – Elfordul, majd seggriszálva elindul a
VIP-részleg felé.
– Micsoda segge van, áhhh. – Jegor vállon bokszol.
 – Valóban nem rossz. – Elindulok az asztalom felé. A kis
felszolgálólányt gerincre vágtam, azt hiszem, a harmadik
munkanapján. Rendkívül készséges és odaadó volt. És valóban
marha jó segge van. Volt alkalmam alaposan szemügyre venni,
miközben hátulról keményen szétkúrtam. A nők elfogadják,
hogy nem keresünk szerelmet. Én biztosan nem. Egy nő, egy
szerelem csak rést jelent a pajzson. Egy olyan pajzson, amin,
míg élünk, nem keletkezhet repedés.
– Hugyozni kell. Mindjárt jövök. – Jegor eltűnik a tömegben.
Megrázom a fejem, majd folytatom az utamat. Épp elérem az
asztalt, amikor meglátom őt felém közeledni. Talán pislogok is
egymás után gyorsan vagy kettőt. Ezt vette? Fekete,
szegecsekkel kirakott bőrcuccot, amiből kilóg a melle és a
segge? Na, most nagyon rábaszott. Kurvára nem fog ebben
fellépni.
Ahogy elér hozzám, azonnal az orromba kúszik mennyei
illata. Nem olyan, mint Szvetlánának. Sokkal finomabb. Az a
fajta, amitől összefut a nyál a szádban…
De a ruhája…
– Ugye nem gondoltad, hogy ebben a szerkóban fogsz
fellépni? – kérdezem számonkérően, mire felvonja a
szemöldökét.
– De, pontosan azt gondoltam – válaszolja fellengzősen. Oké,
azt a pórázt épp most húzom még szorosabbra!
– Akkor szarul gondoltad. – Magamhoz rántom a karjánál
fogva, mire gonoszul elmosolyodik.
– Azt hittem, tudják, hogy veled vagyok.
– Tudják! Ahogy azt is tudják, hogy levágom az összes ujját
annak, aki hozzád mer érni. És kiszúrom mindenki szemét, aki
csak úgy néz rád.
– Hogy?
– Ne játszadozz velem, Natasa! – mennydörgöm.
– Te vagy a főnök. Így úgy hiszem, nincs miért aggódnod. –
Kirántja a kezét az enyémből, majd sarkon fordul, és elindul a
színpad felé.
Baszd meg, Natasa! Baszd meg!
Legszívesebben utánamennék, és hazarángatnám. Letépném
róla ezt a mocskosul izgató ruhát, és kíméletlenül szétkúrnám.
Először azért, mert képes ennyire totálisan felizgatni.
Másodszor pedig azért, mert képes szemrebbenés nélkül
visszapofázni.
Ehelyett szó nélkül leülök, figyelem, ahogy elfoglalja a
színpadot. Szeretett volna tovább énekelni, ezért azt mondtam
neki, hogy amikor szeretne, felléphet a bandájával a klubban.
De arról nem volt szó, hogy kiteszi a kirakatba, amije van.
A fények kialszanak, egyedül a színpadot világítja meg a
reflektorfény. Felcsendülnek az első akkordok, Natasa most is
pusztán csak a jelenlétével az uralma alá hajtja mindenki
figyelmét.
Az enyémet is…
Ahogy elkezd énekelni, mindannyian elveszünk. A
hangokban, a mozdulataiban.
Meggyújtok egy szál cigit, közben hozatok magamnak egy
pohár piát. Nem is értem, miért akarok a kedvében járni. Neki
kellene az enyémben. De esetében valamiért képes vagyok
kompromisszumot kötni. És persze szorít az idő is. Tíz nap.
Ennyi időm van az ágyamba vinni. Tudtam, hogy magától nem
zuhan a lábam elé. Viszont mivel mindenképp meg akarom
kapni, ez tűnt kézenfekvő megoldásnak. Ki akarom használni
ezt a pár napot. Mert ha végül megadja magát nekem, az utolsó
pillanatig akarom baszni.
Hosszú percekig hallgatom, egyik dal követi a másikat.
Mindegyik vad, ugyanakkor varázslatos.
– Jó kis nőcskét szedtél össze, Igor. – Vlado lép mellém. Vladót
már nagyon régóta ismerem. Szeret a lerágott csonton
csámcsogni, és persze szereti a pénzemet költeni. – Ha
meguntad, nyugodtan átpasszolhatod.
Az asztalra dobom a poharat, hirtelen felugrok a székről,
megragadom Vlado nyakát, és a falhoz szorítom.
– Még a gondolatát is felejtsd el, hogy hozzányúlsz!
– Oké, oké! – hörög, közben az alkaromat ütögeti. Még jobban
megszorítom a nyakát, ő egyre kétségbeesettebben ütöget.
– A farkasaim régen kaptak igazi lakomát. – Elengedem, mire
zihálva és köhögve kétrét görnyed. – Megértettük egymást?
– Meg – hadarja fuldokolva.
– És most húzz el, élvezni szeretném a műsort.
Vlado fülét-farkát behúzva távozik. Megbíztam a klub
vezetésével, mert többször is bizonyította már a hűségét.
Viszont azt kurvára nem szeretem, amikor valakinek olyan
dologra fáj a foga, ami az enyém.
Mert Natasa Szidorov az enyém!
Voltak nők, akiket megkúrtam a klotyóban, mert méltatlanok
voltak még arra is, hogy elvonuljak velük a külön részlegbe.
Akadt olyan is, aki az asztal alá bukott, és kíméletlenül leszopott
nyilvánosan. Ezek a nők értéktelenek számomra. Soha nem
bántottam egyet sem, soha nem akartam megtartani egyiket
sem, de leginkább nem kellett megküzdenem egyetlen egyért
sem.
Kivéve most.
Újra Natasára nézek.
Érte kurvára meg kell küzdenem. Habár türelmetlen vagyok,
hiszen semmi más körül nem forognak a gondolataim, csak
körülötte, azon kattogok, hogy milyen íze van, hogy mennyire
szűk és forró lehet. A türelmetlenségem ellenére mégis
izgatónak találom ezt a kis játékot. Amikor belenyomtam a
nyelvem… bassza meg… Ott azonnal fel bírtam volna nyársalni.
Szó szerint kimerülésig akartam kefélni. Viszont mindamellett,
hogy el akarom törölni, meg akarom semmisíteni, tiszteletben
tartom az akaratot. Az ő akaratát. Mert tudom, hogy csak idő
kérdése, és be fog engedni a lába közé. Hiszen elég csak a
szemébe néznem. Ahogy hozzáérek, ott már nincs kérdés.
Natasa keményen tartja magát. Meg akarja mutatni, hogy ő
bizony nem az a könnyű kis nőcske, akit egy alapos dugás után
eldobunk. Nos, a legkevésbé sem egyszer akarom megkefélni.
Addig akarom, amíg meg nem unom. Amíg a bennem tomboló
vágy le nem nyugszik. Mert a közelében olyan érzésem van,
mintha egy kibaszott hurrikán közepén állnék.
– Vlado mit akart?
Jegor leül mellém.
– Semmit.
– Ha te mondod… – A színpad felé pillant. – Megsétáltatod a
cicát?
 – Nem karmol utána.
Felnevetünk.
– Nem nagyon volt alkalmunk beszélni egyébként erről a
helyzetről. Vagyis több mindenről nem volt alkalmunk…
– Szerintem nem alkalmas sem a hely, sem az idő.
– Szerintem meg most beszéljünk róla. Vigyázz vele, Igor! – A
színpad felé biccent.
– A cicával?
– Ki mással? Az a nő veszélyes, testvér.
– Éppen ezért olyan vonzó számomra.
– De most komolyan beszélek.
– Én is.
– Nem tudom… – Elgondolkodik. – Valami nem stimmel vele.
– Az első alkalommal azt mondtad, hogy nagyon is rendben
van. – Rákacsintok, mire elhúzza a száját.
– Nem a külsőre gondolok. Baszni való, ez tény. Van körülötte
valami megmagyarázhatatlan dolog, amire még nem jöttem rá.
– Talán ez alatt a pár nap alatt sikerül kiderítenem.
– És mi lesz, ha nem? Mi lesz, ha nem fekszik le veled?
– Le fog.
– Kemény nő. – Jegor a színpad felé pillant. Végignéz Natasán,
majd újra rám néz. Ha nem az öcsém lenne, most kinyomnám a
szemét. – Nem olyan, mint a többi. Nem vennék rá mérget, hogy
az ágyadba fogod vinni. De talán nem is emiatt aggódom…
– Túl sokat gondolkozol, öcsi. – Finoman megpaskolom az
arcát.
– Attól félek, hogy nem tudod majd kitenni onnan.
– Én nem élvezhetem az életet úgy, mint te?
 – De. Ha valaki, akkor te igazán megérdemled, hogy végre a jó
oldalát lásd a dolgoknak. Nagyon sok szarságon mentél
keresztül. De nem hiszem, hogy Natasa számodra a megfelelő
nő. Ő túlságosan vad.
Akárcsak én…
– Nem kell aggódnod értem. Tudom, mit csinálok.
– Jól van. De csak hogy tudd, rajta fogom tartani a szemem.
– Neked van kin rajta tartani a szemed. Sőt, szeretném, ha
beköltöznétek a házba, de még a napokban.
– Lófaszt! – Jegor felcsattan, mire elmosolyodom.
– Szeretnék kettesben maradni Natasával. A másik… – Oldalra
döntöm a fejem, hogy jobban lássam Jegor arcát a sötétben. –
Nem akarom, hogy a sikoltozását hallgassátok. – Felveszem a
poharat, és megiszom a maradék vodkát. Mert Natasa sikítani
fog. Olyan orgazmusban lesz része, mint még soha. Viszont nem
akarok zavaró tényezőt magam körül. És Jegor az. Dásáról nem
is beszélve…
– Igor!
– Nyugodj meg, Jegor! Te inkább élvezd a házaséletet. A vad
orgiákat meg hagyd meg nekem.
Elhúzza a száját ismét, majd végül hamis mosolyra görbül.
– Jól van. De csak okosan!
– Inkább élvezzük a műsort.
Okos leszek.
Okosan az ágyamba viszem a kis dalos pacsirtát.
Méghozzá hamarosan…
Egyik dal követi a másikat. Folyamatosan őt nézem. Nem
tudom levenni róla a szemem egy pillanatra sem. Hosszú
combja kivillan a rövid szoknya alól, a melle valósággal
ringatózik, miközben ő teljesen átéli a dal minden egyes sorát. A
tekintete sokszor találkozik az enyémmel. Olyankor valósággal
egybeforr. Jókedvűen cigarettázok, mellé finom vodkát iszom.
Igen. Nem tagadom, jó kedvem van, mert tudom, hogy
hamarosan megkapom. Alig várom, hogy…
– Igor Ivanov!
Erre a hangra azonnal felkapom a fejemet, a kezem
reflexszerűen a zakóm alá csúszik, és megmarkolom a
fegyveremet. Jegor felmordul, az embereim körém gyűlnek.
Felállok, közben előveszem a fegyvert, és szorosan magam
mellett tartom.
Iván közelít.
– Igor! Hát így kell üdvözölni egy régi ismerőst?
– Te mi a fasznak dugtad ide a pofádat? – Jegor azonnal
nekiesik.
– Kis szaros! – Iván tesz felé egy lépést, mire fenyegetően
rámutatok.
– Ha még egy lépést teszel, az lesz életed utolsó lépése.
Kurvára leszarom, hogy hol vagyunk, hány ember van
körülöttünk. Mindenki látni fogja, hogy golyót eresztek a
fejedbe.
– Kemény játékos vagy, Ivanov! Sokkal keményebb, mint…
– Azt hittem, a múltkor világosan elmondtam, hogy soha
többé ne told ide a pofádat! Nem tudom eldönteni, hogy süket
vagy, vagy ostoba.
Gonoszul elmosolyodik, a vállam fölött a színpad felé pillant.
– Csinos kis játékszer. – Újra rám néz. – Azt hittem, a szőkéket
szereted.
Minden létező izom megrándul a testemben, a mutatóujjam a
ravaszra feszül.
– Három másodperced van, hogy eltakarodj. Egy…
– Te is tudod, hogy egy napon meg fogsz fizetni azért, amit
velem és a családommal tettél.
– Kettő…
– Egy utolsó kis senki vagy. Én viszont Jurij Vorobjov fia. Az
örököse annak, amit te elvettél.
– Három…
– Elmegyek! – Feltartja a kezét megadásképpen. – Egyet jól
jegyezz meg! Egy nap meg fogsz fizetni. Én is el fogok tőled
venni valamit, amit nagyon szeretsz!
Már elvettetek…
Teszek egy lépést felé, mire ő lassan hátrálni kezd. Gonosz
tekintete cikázik köztem és Natasa között. Diadalittas mosoly ül
az arcára, majd mikor már kellő távolságba kerül, megfordul, és
eltűnik a sötétségben.
– Kurvára ki kellett volna nyírni ezt a köcsögöt már régen! –
Dimitrij elteszi a fegyvert, ahogy a többi emberem is. Én még
mindig minden erőmmel szorítom a kemény markolatot. Iván
veszélyes. A színpad felé lesek. És most már nem csak rám.
– Natasa mostantól huszonnégy órás védelem alatt áll!
– Mi? Még a cicusra is vigyázzunk? – Jegor dühösen felcsattan.
– Küldd haza!
– Nem! Marad. És te – mutatok intőn Dimitrijre – az életeddel
felelsz érte. Világos?
– Világos! – Bólint.
 – És most szedjétek le a színpadról. Hazamegyünk.
– Kurva életbe! – Dimitrij morogva elindul a színpad felé.
– Igor…
– Ne most, Jegor!
– Csak annyit akartam mondani, hogy szerintem most kicsit
túlkombinálod a dolgot. Ivánt a legkevésbé sem érdekli egy
lotyó.
Dühösen felé fordulok, megmarkolom rajta az inget, és
magamhoz húzom.
– Natasa nem lotyó! Megértetted?!
Jegor arca eltorzul a dühtől.
– Azt kérdeztem, megértetted?
– Meg! És most engedj el! – Ellöki a kezemet. – Egy dolgot ne
felejts el! Én az öcséd vagyok. És akár tetszik, akár nem, ő akkor
is csak egy lotyó, akit meg akarsz farkalni.
– Engedj már el, te barom! – Már méterekre ide hallom
Natasa kiabálását. Megfordulok. Dimitrij szó szerint átrángatja
a tömegen.
– Engedd el!
Dimitrij szó nélkül elengedi.
– Ez mégis mit jelentsen?
– Azt, hogy hazamegyünk!
– És mi van, ha én nem akarok?
Annyira ideges vagyok, hogy nem tudom kontrollálni az
indulataimat. Megragadom a karjánál fogva, és magamhoz
rántom.
– Most rohadtul nincs kedvem vitatkozni veled! Ha azt
mondom, hazamegyünk, akkor hazamegyünk!
 – De…
– És ha még egy szót mersz szólni, esküszöm, megkötözlek,
beragasztom a szádat, és beváglak egy sötét szobába
gondolkodni.
Kinyitja a száját.
– Megmondtam. – Közelebb hajolok hozzá. – Egyetlen
kibaszott szót se! – Farkasszemet nézünk. – Indulás! –
Meglököm, hogy induljon meg végre a kijárat felé. Biztos
vagyok benne, hogy Iván felvette Natasát a célpontok listájára.
Dühös vagyok, mert én voltam az, aki céltáblát rajzolt rá,
méghozzá egyenesen a homlokára.
 Múlt
AZ ANGYAL

Szeretek beletúrni a hajába. Talán ez volt az első dolog, ami

azonnal megtetszett, amikor megláttam. Fenékig érő,
szalmaszőke haj, rakoncátlan hullámokkal. Ezután jött a szeme.
Kék volt. Nem sötét. Világos. Az írisz körül enyhén sárga.
Megcsillant benne az ártatlanság, ami egy magamfajta
semmirekellő kölyök számára maga a paradicsom. A bőre fehér,
az orrán és a szeme alatt apró szeplőkkel. A legcsodálatosabb
lány, aki azonnal kitűnt a tomboló tömegből. A
megismerkedésünk estéjén, amikor meg mertem csókolni,
hatalmas pofon csattant az arcomon. De az a pofon egyáltalán
nem vette el a kedvemet attól, hogy meghódítsam. Tudtam,
hogy a mellettem fekvő lány kell nekem. Ahogy azt is tudtam,
hogy az első találkozásunkkor beleestem…
– Jó reggelt! – Álmosan kinyújtózik, közben szemérmesen rám
mosolyog. Anna olyan, akár egy édes kis angyal. Nincs benne a
romlottság. Hihetetlen, hogy képes voltam meghódítani. Hiszen
mit adhatok neki? Semmit. Nincstelen senki vagyok, aki
bűnözéssel próbál több pénzhez jutni. Anna nem tud a másik
életemről. Arról, hogy gazember vagyok. Gondoltam rá, hogy
elmondom neki, de végül mindig csak hallgattam. Nem akarok
életem végéig bűnözni. Nem vagyok rossz, de legfőképpen nem
vagyok szörnyeteg…
– Jó reggelt! – Végigsimítok bársonyos arcán, le a melle között,
majd hatalmas tenyerem megállapodik a hasán. Ha létezik
számomra tökéletes nő, akkor az ő.
– Még mindig alig tudom elhinni, amit tegnap este mondtál.
– Pedig igaz. A fiadat hordom a szívem alatt.
– Honnan tudod, hogy fiú?
Lecsúszik a keze a hasára, egyenesen az enyémre simul.
– Tudom. Érzem. Ugyanolyan erős, mint te.
– És ha lány lesz?
– Igazából nem számít, mert a mi gyerekünk. De fiú lesz. – A
hangja izgatottan cseng, a kék szempár boldogságtól csillog.
– Szeretlek – gyengéden megcsókolom. Nem gondoltam volna,
hogy húszévesen apa leszek. Nem is tudom, hogy készen állok-e
rá. A kezdeti sokk után viszont nem tudtam másra gondolni,
csak arra, hogy egy család leszünk. És a kétely, amikor ránézek,
megsemmisül. Viszont ahhoz, hogy nekik mindenük meglegyen,
meg kell csinálnom még néhány balhét, hogy egy időre
megoldódjon az anyagi helyzetünk. És persze ott van anya is…
A gyógyszerek, amik a kezeléshez szükségesek, nagyon sokba
kerülnek. Nincs könnyű életem. Igazából sohasem volt. De a
bukás, a kilátástalanság tettekre sarkallja az embert.
Ahogy engem is…
A csók mélyebb lesz, mohó és követelőző. A hátamra
gördülök, óvatosan magammal rántom a szerelmemet. Anna a
legjobb dolog, ami történhetett velem. Még akkor is, ha
szerelmes kamasszá válok mellette. Mert ha velem van, nincs
számomra lehetetlen.
Lehajol hozzám a következő csókért, de hirtelen a szájához
kap, majd egy szempillantás alatt leugrik rólam, és kiszalad a
fürdőszobába. Azonnal utánamegyek. A vécé fölé hajolva hány.
Az előző esti vacsoránk az utolsó falatig kijön belőle. Mögé
állok, igyekszem összeszedni hosszú haját.
– Menj ki inkább!
– Nem megyek.
– Nem szép látvány.
– Nem számít. Az a lényeg, hogy jobban legyél. – Még néhány
erőteljes mozdulat, amibe szó szerint belerázkódik a teste.
A fiad…
Kemény, akár csak te…,
Lehúzza a vécét, közben megtörli a száját, és felém fordul.
– Úgy hiszem, ez nem lesz jobb. – Boldogan elmosolyodik, a
keze a hasára csúszik. – Sőt. Rosszabb lesz.
– Itt vagyok! – A tenyerembe fogom kipirosodott arcát. –
Együtt fogjuk végigcsinálni.
– Szeretlek.
– Én is téged. De most mosd meg a fogad!
– Bunkó. – Mellkason bokszol.
– Bocsánat. – Megpuszilom az arcát, majd elengedem. Amíg ő
megmossa a fogát, addig én egyeztetek Borisszal. Muszáj
átvennem egy nagyobb adagot, és minél hamarabb szétteríteni.
Ha ügyes vagyok, a hátralévő hónapok alatt összeszedek annyi
pénzt, hogy minden meglegyen a babának és persze Annának.
Kell egy jobb lakás is. Nem akarom, hogy a fiam… a fiam… –
elmosolyodom, ahogy rá gondolok. De a mosoly hamar
lehervad az arcomról – nem akarom, hogy ebben a lepukkant
kégliben éljen. És persze ott van Jegor is. És anya. Szerettem
volna őket elhozni otthonról, de egyszerűen nincs rá mód és
lehetőség. Akárhogy erőlködöm, nem tudok több pénzt
előteremteni. Csakis akkor, ha még több drogot adok el. A kis
adag kis kockázat. A kisebb halakra nem szeretnek vadászni.
Okosan kell csinálnom.
Nem lesz baj…
 Natasa

Nem tudom pontosan, mi történt a klubban, de hogy baj van,

abban biztos vagyok. Láttam azt a magas, sötét hajú fickót
Igorral beszélgetni. Az a beszélgetés cseppet sem volt baráti. És
ahogy rám nézett, olyan szúrós tekintete volt. Persze az úton
próbáltam belőle kiszedni az igazat, de szó nélkül ült mellettem.
Gondolkodott. Terveket szőtt. Gondolatban, azt hiszem…
gyilkolt. Nem akartam az emberei előtt lerohanni. Ha ketten
vagyunk, teljesen másképp viselkedik.
Ahogy belépek a szobába, azonnal leülök az ágyra, és
leveszem a csizmámat. Igor az ajtóban áll, és engem néz.
Ledobom a csizmát a földre, majd felállok, és elindulok felé.
Tudom, ha a közelébe kerülök, akkor gyengül az a bizonyos
páncél. Látom, hogyan néz rám. Tudom, mit érez. Csak azt nem
tudom, vajon meddig tudom még kísérteni a sorsot.
– Elmondod, mi történt a klubban?
– Nem.
Kikerül, és elindul a fürdőszoba felé. Látom rajta, hogy
gondterhelt. És ez a gondterheltség rám is hatással van. Ideges
leszek tőle. Néhány pillanatig még egy helyben állok, majd úgy
döntök, utánamegyek.
Ahogy belépek az ajtón, ő már teljesen meztelen. A fal mellett
áll, nekitámaszkodva a sötét csempének. A feje erős karja közé
lóg, hosszabb tincseit az arcába mossa a víz. Szó nélkül
megszabadulok a ruháimtól, és mellé állok. Épp hogy felemeli a
fejét, csak az a sötét szempár látszik ki az izmos karja mögül.
– Veszélyben vagyok? – kérdezem csendesen.
– Mellettem mindenki veszélyben van.
– De te meg tudsz védeni, nem igaz?
Egy hirtelen mozdulattal a falnak szorít, erős és szikár teste
nekem feszül. Valamiért zihálva kezdem venni a levegőt, a
mellem minden egyes levegővételnél izmos mellkasának feszül.
– A világtól lehet. De magamtól nem biztos.
– Nem félek tőled!
– Miért?
– Tudom, hogy legbelül nem vagy rossz ember.
– Maffiafőnök vagyok. Szerinted létezik bennem jóság?
Becsület? Tisztesség? – Végigsimít az arcomon, onnan lassan
halad le a nyakamon, a kulcscsontomon, végigsimít a mellem
között, majd hatalmas tenyere megpihen a derekamon.
– Létezik. Igen.
– Tisztában vagy vele, miért vagy itt. Tudod, hogy mit akarok.
És te újra és újra felkínálod ezt nekem. Mit gondolsz, meddig
tudom féken tartani a vágyaimat?
– Amíg én úgy akarom – vágok vissza dacosan. Az álla
megfeszül, majd hirtelen megragadja az állkapcsomat, és szájon
csókol. Az ajkunk egyszerre mozog, a nyelvünk
összegabalyodik, a levegő kiszorul a tüdőnkből. Elhúzódik
tőlem, még lop egy-két rövidebb csókot az ajkamról. Szívom,
harapom. A vágy lüktető adrenalinként terjed szét a testemben.
A bujaság feneketlen kút, amibe ha kérné, fejest ugranék.
– És most akarod? – Lejjebb húzódik, az arca egy vonalban
van az enyémmel, miközben a farka hegye hozzáér a
csiklómhoz.
– Nem! Addig nem, amíg nem engedsz közel magadhoz.
Előrelöki a csípőjét, a farka még jobban a combom közé
csúszik. Sikamlós és vastag, pulzáló és kemény…
– Ennél is jobban?
– Ennél is jobban!
– Mit akarsz még?
A mellkasára pillantok, közben a szíve fölé teszem a kezemet.
– Ott nincs semmi.
– De van. A szíved.
Ami akármennyire is küzd, az enyém lesz…

Reggel, amikor felébredek, Igor már nincs mellettem. Észre sem

vettem, ahogy kimászott az ágyból. Tegnap éjjel a közös zuhany
után bemásztunk az ágyba, és összeölelkeztünk. Pontosabban ő
ölelt át engem. Habár hátat fordítottam neki, ő mégis minden
erejével magához szorított. Mintha még az éjszaka sűrűjében,
egymás mellett fekve is védelmezni akart volna. Hatalmas keze
a hasamon pihent, hosszú borostája néha csiklandozta csupasz
vállamat. Sokáig nem bírtam elaludni, de szerintem ő sem. Hol
gyorsabban, hol lassabban vette a levegőt. Majd egyszer csak
azt vettem észre, hogy a légzése lelassult, megfeszült izmai
elernyedtek. Végül győzött a fáradtság, és elaludtam én is. A vad
orosz erős karja között…
Két nap telt el a tízből.
Két napja lángol bennünk a vágy. Szinte éget. Habár nem
lenne szabad ezt éreznem, sőt, egyáltalán nem is kellene
éreznem, mégis érzem. A közelsége hol felkavar, hol
megnyugtat. Nehéz távolságot tartani olyan emberrel szemben,
akinek sikerült beférkőznie egészen a bőröd alá. Ha megérzed
az illatát, azonnal bizseregni kezd a tested, ha hozzád ér, lüktet
a véred. Ha megcsókol, szó szerint felrobban körülötted a világ.
És minden, ami nehéz volt és bonyolult, egyszerű lesz és
könnyű. Végigsimítok a hajamon, és megborzolom. Félredobom
a takarót, majd kimegyek a fürdőszobába, és rendbe szedem
magam. A ruhám, amit a fal mellé dobtam, eltűnt. Gyanítom,
Igornak első dolga volt, hogy kidobja. Gyorsan fogat mosok,
kisminkelem magam, majd a gardróbba megyek, és választok
magamnak valami ruhát. Sötét farmernadrágra és pólóra esik a
választásom. Ahogy felhúzom a cipzárt, és begombolom a
nadrágot, elmosolyodom. Mert a méret tökéletes. Felveszem a
felsőt, ami kellemesen dekoltált, és finoman simul az alakomra.
Ez lesz a harmadik nap.
Vajon mit tartogat nekünk? Leomlanak végre azok a bizonyos
falak, amiket magunk köré húztunk? Eljön az alkalom, hogy
végre tombolhasson a vágy? Lehet. Mindketten akarunk
valamit a másiktól. És ahhoz a valamihez Igor ágyán keresztül
vezet az út.
Egy pillanatra becsukom a szemem. Képek villannak fel
előttem, ahogy eszeveszettül szeretkezünk. Habár tisztában
vagyok vele, miért vagyok itt, tudom, hogy nem fog egy olcsó
rongyként bánni velem. Eddig egyszer sem bánt.
– Jó reggelt! – Egy vékony női hang szakítja meg erotikus
képzelgésemet. Dása hangja. Megigazítom a hajamat, majd
kimegyek a szobába. Dása fenségesen fest hófehér
nadrágkosztümjében. A haja szépen rendezett, a feje tetején
apró kontyba formázva. Látszólag tökéletesen beleillik ebbe a
világba. És látszólag ő képes volt elfogadni, hogy a szerelme egy
kegyetlen gengszter. Valóban létezik ilyen erejű szerelem?
Létezik olyan erős érzés, ami képes felülírni egy ember
értékrendjét?
– Jó reggelt!
– Arra gondoltam, reggelizhetnénk együtt.
– Jegor?
– Akadt egy kis elintéznivalójuk Igorral. Azt mondták, ebédre
hazajönnek. Arra gondoltam – közelebb lép hozzám –,
főzhetnénk nekik valami finomat.
– Úgy gondolod, hogy én főzni akarok Igornak?
– Gondoltam, meghálálod a vendéglátást.
– Úgy nézek ki, mint egy konyhatündér? – Összefonom
magam előtt a karomat.
– Hát… nem. De sosincs késő elkezdeni.
– Mindketten tudjuk, hogy pár nap múlva elmegyek.
– Biztos? – Hamis mosolyra húzódik a szája.
Miért olyan biztos benne mindenki, hogy maradok? Hogy
egyáltalán maradni akarok?
– Igor különleges. Jó. – Felnevet. – Nekem nem úgy, mint Jegor,
de különleges. Tudod, Igor senkit sem hozott még haza. Vagyis…
a házába.
– Valóban?
– Igen. Te vagy az első. Való igaz, nem könnyű eset. Mondjuk,
ha azt vesszük, egyikük sem az. – Ezúttal még hangosabban
nevet. – Jegor kissé forrófejű és hirtelen haragú. Igor… benne
sokáig szokott szunnyadni a harag. De hatalmas szíve van. – Egy
pillanatra megáll. Úgy látom, elérzékenyült. – Hiszen vett
nekünk egy csodálatos házat. Gondoskodik rólunk. De főleg
Jegorról. Neki ő a legfontosabb. Tudod, én nem jövök gazdag
családból. Nem volt semmink. És nem – intőn felemeli az ujját –,
nem a pénze miatt mentem Jegorhoz. Szeretem őt.
Ebben biztos vagyok. Dása szeme csillog, ahogy az érzéseiről
és Jegorról beszél.
– Annak ellenére is, hogy tudod, milyen életet él?
– A szerelem nem válogat. Mert a szerelemben nincs
különbség ember és ember között. Amikor megláttam, azonnal
beleszerettem. Jóképű volt. Vicces. Erős.
Dása úgy mesél a szerelemről, mintha az valami varázslatos
dolog lenne. Sosem tapasztaltam még. Az emberi érzelmeket
sem igazán éltem meg vagy engedtem be őket. Talán csak az
egyik oldalát ismerem. A szenvedést.
– Igazából sejtettem, hogy valami nem stimmel vele.
Mármint… – Elgondolkodik. – Sokszor eltűnt mellőlem. Olykor
éjszaka is. Egy nap megelégeltem a folyamatos hazudozást, és
kerek perec rákérdeztem. És ő elmondta.
Csendben hallgatom, ahogy Dása beavat az életébe. Vagy
legalábbis annak egy kisebb részletébe.
 – Gondolom, kiakadtál, amikor megtudtad, hogy a szerelmed
egy maffiózó.
– Ah – felsóhajt –, az nem kifejezés. Napokig úgy sírtam, akár
egy kisgyerek. Mikor kiderült az igazság, én már fülig szerelmes
voltam. Mindig is különbséget tudtam tenni jó és rossz között.
– Mi számít jónak vagy épp rossznak? – vágok közbe.
– Ez az. Ezt a kérdést én is sokszor feltettem magamnak.
– Aztán ahogy a mellékelt ábra mutatja – a gyűrűsujjára
pillantok –, döntöttél.
– Igen. És tudod, nem bántam meg. Mert legyen egy ember
kívülről bármilyen kemény, ő is élő, neki is van szíve.
Nem. Nem mindenkinek van. Dása okos lány, ám nagyon sok
mindent nem tud még a világról. Nem minden fekete és fehér,
jó és rossz.
– Ne haragudj, kicsit megeredt a nyelvem – kezd el kuncogva
szabadkozni.
– Semmi baj.
Elmosolyodik.
– Tudod, te és Igor sok mindenben hasonlítotok.
Nem hinném…
– Semmit sem tudsz rólam.
– Annyit biztosan tudok, hogy zárkózott vagy és bizalmatlan.
És ez biztos, hogy a nehéz múltad miatt van.
– Említettél valami közös reggelit. Farkaséhes vagyok.
– És Igor is kihátrál a beszélgetésből, ha érzelmekről van szó.
– Rám kacsint, majd sarkon fordul, de nem indul el, a válla
fölött visszanéz rám. – Reggeli után lássunk neki az ebédnek! –
Elfordul, majd magamra hagy. Nálam a labda. Dása akaratlanul
is megoszt velem olyan információkat, amik számomra
tulajdonképpen fontosak. Éppen ezért nem fogom elszalasztani
a lehetőséget, hogy amennyire csak lehet, kifaggassam az
Ivanov testvérek múltjáról.
Egy bőséges reggeli után nekilátunk az ebédnek. Mint
mondtam, nem vagyok egy konyhatündér. Sokszor ettem
gyorsbüfében, vagy a srácok hoztak nekem kaját.
Tulajdonképpen elvagyok hideg élelmen is. Dása viszont
szemmel láthatóan nagyon otthonosan mozog a konyhában.
– És most beletöltjük a fűszeres vajat. Igor egyik kedvence a
kijevi csirkemell – sandít rám a szeme sarkából. Úgy érzem,
mintha direkt árulna el nekem bizonyos dolgokat róla. Holott
mindketten tudjuk, hogy miért vagyok itt. Igor nem
házvezetőnőt keres, hanem ágymelegítőt.
– És mivel ezzel ilyen gyorsan készen lettünk, arra gondoltam,
csináljunk egy desszertet.
– Desszertet… – dünnyögöm.
– Aha. Mert azt meg Jegor szereti. Medovik{5} lesz. –
Helyeselve bólogat.
– Nem értem, hova ez a nagy készülődés.
– Oké – veszi fel a pohár bort a pultról, és iszik egy kortyot.
Mert ebédfőzés közben, úgy fest, kőkeményen iszunk is. – Ma
délután elköltözünk.
– Igen? – kérdezek vissza meglepetten.
– Igen. Ez egy olyan… nem is búcsúebéd, sokkal inkább olyan
ünnepeljük meg a friss házasokat ebéd. – Dása totál be van
pörögve, és ez valamiért képes mosolyt csalni az arcomra. Igaz,
nem régóta ismerjük egymást, de az a helyzet, hogy
megkedveltem. Főleg most, hogy együtt töltöttük az egész
délelőttöt.
– Ki tanított meg sütni-főzni?
– Anya. Ő egy igazi konyhatündér. Nagyon ízletesen főz. A
húsok mindig puhák és porhanyósak, a sütemények édesek, a
krémek… selymesek. Nymmm – csámcsog néhányat.
– Különleges nő lehet.
– Igen. Nagyon örülök, hogy végre én is tudok segíteni neki.
Mielőtt megismerkedtünk Jegorral, egy boltban dolgoztam
árufeltöltőként. Mondanom sem kell, hogy nem kerestem sokat.
Viszont most, hogy saját boltom lesz, tudom segíteni őket
anyagilag.
Dása nem fog otthon ülni és két kézzel szórni a pénzt, amit a
férje – még ha illegálisan is – megkeres. Egy újabb jellemvonás,
ami szimpatikus benne. A maffiafőnökök feleségei általában
otthon ülnek, és élvezik a gazdagsággal járó gondtalan életet,
miközben a férjeik gyilkolnak, lopnak, csalnak, és kurvákat
tartanak mellettük. Úgy fest, Jegor üdítő kivétel. Legalábbis
egyelőre. Hiszen fiatalok még és szerelmesek. Lehet, hogy pár
év múlva, amikor kialszik a tűz, már nem így fognak egymásra
nézni. A maffia világában a nők nehezen tudnak érvényesülni.
Nem kapnak jogokat. Egy dolguk van. Teljesíteni a férjük
parancsait. Én soha nem tudnék így élni. Hiába a gazdagság, a
csillogás, a pénz, ha mindeközben te magad értéktelenné válsz.
– És most te jössz! Én kifecsegem neked az egész életemet. Te
meg…
– Én meg jó hallgatóság vagyok.
– Az biztos. Te már mindent tudsz rólam, ellenben én rólad
semmit.
– Nem vagyok érdekes.
– Ó, dehogynem. Igornak mindenképp. És nekem is. Mesélj
valamit magadról!
Úgy látom, Dását valóban érdeklem. És ez egy picit jólesik.
Jólesik, hogy észrevesznek. Hogy nem remélnek hasznot a
társaságomból…
– Miért dolgozol pont kocsmában? Miért a rockzene? Várjál,
várjál – feltartja az ujját. – Legfontosabb és legérdekesebb, hogy
miért nincs pasid. Tök dögös vagy. És okos. Meg olyan – köröz a
kezével előttem – titokzatos is.
Megannyi kérdés. Az embereknek szükségük van kérdésekre
és válaszokra, pedig olykor elég csak a másik szemébe nézni, és
ott lapul az igazság. Viszont nem mindenki tud olvasni az
emberek tekintetében…
– Először is, nem vagyok titokzatos. Ezt távolságtartásnak
hívják. Másodszor: azért nincs pasim, mert szeretem az
önállóságot. Harmadszor pedig azért dolgozom kocsmában,
mert ezt dobta a gép. Jókor voltam jó helyen, és igazából nem
bánom. És nem csak a rockzenét szeretem.
– Rögtönözz!
– Tessék?
– Énekelj nekem valamit. Ami nem pisild össze magad
metálzene.
Felnevetek. Esküszöm, imádom ezt a nőt.
– Pisild össze magad metálzene?
– Jah. Tudod, azok a dögös rockzenészek hosszú hajjal,
bugyiolvasztó mosollyal.
 Nem tudom…
– Nem mindegyik olyan piszok dögös. És énekeltem már az
esküvődön. – Felveszem a pohár bort, és iszom egy kortyot.
– Igaz. És nagyon tetszett. De énekelj most csak nekem. – A
zongora felé biccent. – Tudsz rajta játszani?
– Régen ültem zongora előtt.
– Igaz, te az a ragadd meg a gitáromat csaj vagy – felnevet.
– Jah – elmosolyodom. – De csak a srácok gitároznak. Én
énekelek.
– Na, ne kéresd magad! Add ki, ami a szívedben van!
Ha belenézek, némaság van. A szívemben soha nem születnek
hangok. Csak sikoly és zokogás honol benne.
Felsóhajtok, közben leteszem a poharat a pultra.
Egy próbát megér.
Dása izgatottan összecsapja a tenyerét. Leülök a zongora elé,
óvatosan végigsimítok a tetején, majd felhajtom. Nem is tudom,
mikor játszottam utoljára zongorán. Tükörsima teteje van.
Hófehér és fekete. Bizonytalanul leütöm az első, majd a
második és harmadik billentyűt. A hangok keresik a helyüket.
Akárcsak én…
Hirtelen egy dal jut eszembe, amit valamikor régen
játszottam. Hagyom, hogy ezúttal valóban magával ragadjon a
pillanat varázsa.

Becsukom a szemem,
Csak egy pillanatra,
s a pillanat máris odalett.
Minden álmom
 Lepörög kíváncsiskodó szemem előtt.

Szálló por,
Az álom is csak por a szélben.

Ugyanaz a régi nóta,

Ami csak egy csepp víz a végtelen tengerben,
Minden alkotásunk
Porrá válik, de nem akarjuk látni.

Szálló por,
Csak por vagyunk mi is a szélben.

Ne akarj kitartani,
Semmi sem örök,
csak a föld és az ég.
Minden tovatűnik,
És nincs elég pénzed ahhoz,
hogy egy percet is vegyél pluszba

Szálló por,
Nem vagyunk mások, mint por a szélben.
Szálló por,
Minden csak por a szélben.
Por a szélben.{6}

Halványan elmosolyodom, ahogy az utolsó hangokat is

magukba szívják a falak.
 Ezúttal talán a szívemnek is jut belőle…
Emlékszem, mikor néha elénekeltem ezt a dalt, én is sokszor
azt kívántam, bárcsak szálló por lehetnék. Bárcsak jönne végre
egy vihar, ami felkapna, és magával ragadna. Jó messze
repítene az életemtől. De a vihar soha nem jött el, és én soha
nem tanultam meg repülni.
Kinyitom a szemem, óvatosan lehajtom a zongora fedelét.
Dása hangosan tapsol. Elillan a varázslat… Megfordulok.
Meglepődöm, ahogy észreveszem mögötte Jegort. Szúrós
tekintettel néz rám. Igazából mindig így néz.
– Nagyon tehetséges vagy.
Hátrafordulok, ekkor veszem észre Igort tőlem alig pár
méterre.
– Nem szép dolog leskelődni mások után.
– Úgy hiszem, ez nyilvános koncert volt. Az én házamban, az
én zongorámon. – Diadalittas mosolyra húzódik a szája. Nem
tudok szembeszállni vele, valóban így van. Itt minden az övé.
Talán még én is…
– Legközelebb engedélyt kérek tőled.
Néhány lépéssel mellettem terem. Lenéz rám. Átható
tekintetébe akaratlanul is beleborzongok.
– Nem kell engedélyt kérned. Bármit birtokba vehetsz a
házban. Amit csak szeretnél.
Amit csak szeretnék…
Felállok a zongora mellől, és elindulok a konyha felé, de
megragadja a kezemet, és visszahúz.
– Ne menekülj előlem!
– Nem menekülök.
 – És ne támadj folyamatosan!
– Engedj el!
– Mitől félsz?
– Én nem félek.
– A tekinteted ezt sugallja. De tudod – hajol közelebb hozzám
–, én mindig megérzem az embereken, ha félnek.
– Azt hiszed, jó emberismerő vagy?
– Talán túl jó is. Fogadd el, ha közelednek feléd.
– Ha te közeledsz!
– Akkor főleg. Tőlem nem kell félned. Én lennék az utolsó
ember a Földön, aki bántani tudna téged.
Tévedsz…
– Dásával ebédet főztünk. Gyere, kóstold meg!
– Főztél? – kérdez vissza felvont szemöldökkel.
– Dása főzött. Én csak segítettem.
– Akkor menjünk! – elengedi a kezemet, majd a derekamra
siklik hatalmas tenyere, és csatlakozunk Dásához és Jegorhoz.
Nem utasítottam el az érintését. Habár küzdenem kell ellene,
olykor néhány csatát átengedhetek…
– Talán ünneplünk valamit? – kérdezi Igor kíváncsian, közben
leül az asztalfőhöz.
– Ami azt illeti, igen. Elköltözünk, méghozzá ma délután –
válaszol Dása, közben átöleli Jegort. Jegor szemmel láthatóan
nem akar költözni. Figyelni akar engem. Viszont Igor döntött.
Kettesben akar velem maradni.
– Azért kaptátok a házat. – Igor felveszi a poharat, és iszik pár
korty vizet. Dása azt mondta, Igor soha nem iszik napközben.
Délben semmiképp. Hiszen soha nem lehet tudni, mi jön közbe.
Viszont én úgy gondolom, ez baromság. Megölni valakit az
éjszaka leple alatt a legkönnyebb. És egy olyan nagyhatalmú
embert, mint Igor Ivanov, a legkevésbé sem nappal fognak
kinyírni. Kész hadsereg veszi körbe. Állandó harckészültségben
áll. De éjjel tehetetlen. Kiszolgáltatott. Könnyű célpont…
– Nem szívesen hagylak most itt. Az üzlet… – pillant rám. –
Jobb lenne, ha maradnánk még pár napot.
– Csak nem tőlem félted a bátyádat? – Gúnyosan kérdezek,
mire Jegorban felmegy a pumpa. Sokkal indulatosabb, mint
Igor. Nem nehéz észrevenni. Gyűlöl engem. És jogosan.
Felgyorsul a légzése, az arca elvörösödik, az orrlyukai
kitágulnak. Igornak akkor is pókerarca van, ha dühös. Igor
jókedvűen felnevet, közben hol rám, hol Jegorra néz.
– Ugye most viccelsz, pacsirta? Szerinted félek egy
hatvankilós nőtől?
– Talán jobban tennéd.
– Te meg jobban tennéd, ha megtanulnád, hol a helyed!
– Hol is?
– Te… – Jegor idegesen felpattan a székről.
– Jól van, elég lesz! – Igor hangjára mindketten csendben
maradunk. – Talán jobb lesz, ha felmész a szobádba.
– Csak nem büntetésben vagyok?
– Ha meg akarnálak büntetni, azt másképp csinálnám! A
vendégem vagy. De ne legyél tiszteletlen másokkal!
Felállok én is.
– Nem vagyok. Ugyanakkor lábtörlő sem. – Ledobom az
asztalra a szalvétát, majd felmegyek a szobámba. Tudom, hogy
Jegor mitől fél. Tőlem. És az igazság az, hogy minden oka
megvan rá. A nőket sokszor nem veszik számításba, főleg a
maffia kegyetlen világában. Úgy hiszik, nem jelentünk veszélyt.
Nos, ez nem így van. Olykor egy nő sokkal veszélyesebb, és
sokkal nagyobb fegyver van a kezében, mint bármely erős és
nagy hatalmú férfiéban. Habár az olyan férfiakat, mint Igor,
nem könnyű megvezetni, ugyanakkor nem is lehetetlen. Mert
abban a pillanatban, ahogy felkínálod neki azt, amire vágyik,
eluralkodik rajta a hatalom iránti éhség, és végül ő is elveszíti a
fejét.
Fel-alá járkálok a szobában, közben azon gondolkodom, mit
lehet csinálni a tél közepén egy ilyen aranykalitkában. Az
elmúlt pár nap semmittevéssel és harcokkal telt. Egyedül a ma
délelőtt adott egy kis pluszt. Az olyan… emberi volt…
Hallom, hogy bezáródik mögöttem az ajtó. Azonnal
megfordulok. Azt hittem, Igor jött utánam, de nem. Jegor áll
előttem. A tekintete lyukat akar égetni a lelkembe. Kész
szerencse, hogy nekem nincs olyan.
Már rég elégett…
– Igor tudja, hogy rám törtél a szobájában?
– Ne feledd, kivel beszélsz!
– Eszem ágában sincs. Pontosan tudom, kivel beszélek.
Elindul felém, végül megáll a szoba közepén. Most, hogy
szemben állunk egymással, most tűnik fel csak igazán, hogy
mekkora ez a háló. Aprónak és jelentéktelennek tűnünk benne.
– Valamiért úgy érzem, bajt hozol a bátyám fejére.
– Ne feledd, ő akarta, hogy most itt legyek. Ha nem vette
volna el azt, ami az enyém, és nem kényszerített volna arra,
hogy vele jöjjek, most nem állnék itt. Úgyhogy ezt a beszélgetést
nem velem kellene lefolytatnod.
Tesz felém még két lépést. A köztünk lévő távolság alig több,
mint egy méter. Látom a tekintetében, hogy legszívesebben
megragadná a torkomat, és megfojtana.
– Figyelni fogom minden lépésedet! Valami nem tiszta
körülötted. Csak Igor ezt még nem látja.
– Ebben egyetértünk. Pont a te családod teszi azzá –
körbemutatok –, ahol vagyok. Ez a világ, a világotok, valóban
nem tiszta.
Az arca dühbe torzul, hirtelen megragadja a karomat, és
magához ránt. Az arca centiméterekre van az enyémtől.
– Egy olcsó kurva vagy. Miért kéreted magad, hm? Add meg
Igornak, amire vágyik, és utána húzz el! Hiszen te sem vagy
több és jobb azoknál a lotyóknál, akiket megkefélt!
– Engedj el! – Kirántom a kezemet az övéből. – Soha többé ne
merj hozzám érni!
– Jegor!
Igor mély hangjára szó szerint szétrebbenünk.
– Mi folyik itt? – kérdezi számonkérően.
– Igor én…
– Azt kérdeztem, mi a fasz folyik itt.
Jegor haragja elillant, helyét átveszi a tisztelet és az alázat.
– Azt akartam, hogy tudja, hányadán állunk.
– Nem emlékszem, hogy erre kértelek volna. Úgy gondolod, én
nem tudom megzabolázni?
– Már elnézést… – lépek közelebb.
– Hallgass! – Igor tekintete haragosan villan. Ezúttal lehet,
jobb lesz, ha csendben maradok. Újra Jegorra néz. – Kifelé!
 – Én csak védeni akarlak!
– Nem kell! Védd a saját asszonyodat. Az enyémet bízd rám!
Asszonyom…
Mielőtt Jegor távozik, vet még rám egy lenéző pillantást.
Tudom, hogy nem fog leszállni rólam. Még akkor sem, ha most
elköltöznek Dásával. És ez így van jól. Ez az igazi testvéri
szeretet. És Jegor szereti Igort. Még egy erős kötelék a hűségen
kívül. A vérkötelék.
Jegor távozik, Igor továbbra is előttem áll.
– Az asszonyod lennék? – teszem fel a kérdést. Halványan
elmosolyodik, majd néhány lépéssel átszeli a szobát,
megragadja a tarkómat, és magához ránt.
– Igen. Az vagy. Nagyon remélem, hogy nincs ellenvetésed.
Hogyan is lehetne?
Hirtelen meg sem fogalmazódik bennem az ellenállás
fogalma, ahogy a szemébe nézek. Olyan természetesnek tűnik,
hogy az övé vagyok. Hogy minden, ami körülötte van, minden,
ami fölött uralkodik, a világa részét képezi. Jelen pillanatban
úgy hiszem, én is. Igor erre született. Maffiavezérnek. Olyan
férfinak, aki képes vasmarokkal irányítani a világot. Akinek
mindenki behódol. Még az is, akit nem a félelem hajt…
– Helyes! – Elenged, de még mindig a szemembe néz. –
Elbúcsúzom az öcsémtől! Később folytatjuk.
Úgy éreztem, ki kell szellőztetnem a fejemet. Ahogy Dása és
Jegor lelépett, a házra síri csend ült. A csend olykor fojtogató.
Képes összenyomni. Ezért úgy gondoltam, sétálok egyet ezen a
hatalmas birtokon a semmi közepén. A frissen hullott hó
tompán ropog a talpam alatt, a szél csípős és hideg. Felmerülő
gondolataim, amik most is körülötte forognak, felkavarnak.
Nem tagadom, megmozdul bennem valami, amikor a
közelembe kerül. Habár nem lenne szabad így éreznem, mégis
így érzem.
Mert a gonosz mindig megtalálja a másik gonoszt…
A következő lépésnél furcsa neszt hallok. Habár tudom, hogy
mindenhol vannak emberei, de valamiért biztos vagyok benne,
hogy ez nem ember. Megállok, feszülten várom, hogy mi fog
megjelenni előttem. Viszont arra nem számítok, hogy egy majd
kétméteres medve állja az utamat. Riadtan nézek fel rá,
próbálok higgadt maradni. Sötétbarna bundája hópelyhektől
csillog, a tekintetében megvillan a vadászösztön.
Ezúttal én vagyok a préda…
Két lábra ágaskodik, és éktelenül felordít. Megmutatja, hogy
kettőnk közül ő az erősebb.
– Ne mozdulj! – Az a bizonyos mélyről jövő hang valósággal
hátba támad. Nem mozdulok, várom, hogy mi fog történni. A
medve tovább ordít.
Vérre szomjazik.
Az én véremre.
De létezik nála veszélyesebb fenevad. Az a fenevad minden
félelem nélkül elém áll, és a háta mögé terel. Érzem, hogy az
adrenalin elönti a testemet, ahogy az előttem álló férfiét is, és a
megvadult medvét nézem.
– Lassan kezdj hátrálni! – A hangja nyugodt és reszelős. Ami a
medvét még jobban felbőszíti. Tétova lépésekkel hátrálni
kezdek, közben végig őket nézem. Különböző erők feszülnek
egymásnak. Habár a medve nagyobb nála, mégis úgy érzem,
hogy Igor sokkalta veszélyesebb és halálosabb. Talán levegőt is
elfelejtek venni, ahogy őket nézem. A következő pillanatban a
medve váratlanul lecsap. Hatalmas teste ellenére gyors és
halálos. Igor a földre kerül, a medve fölé kerekedik. Ordít, a
nyála Igor rezzenéstelen arcára csöpög. Tehetetlennek érzem
magam. Minden olyan gyorsan történik. A medve támadásba
lendül. Próbál kiharapni egy darabot Igor arcából, aki minden
erejét bevetve szorítja hatalmas és vicsorgó pofáját. Az ordítás
mélyről jön, egészen a gyomrából. A látvány vérfagyasztó és
bénító. A ház messze van. Nincs segítség. Nem lennék olyan
gyors.
Élet vagy halál.
Vajon a vadon vagy az ember győz?
A medve ismét két lábra áll a prédája fölött. A pofája felnyílik,
valósággal megcsillan éles szemfoga a gyönyörű napfényben.
Ahogy újra támadásba lendül, és beborítja Igort, lövés dördül. A
hang visszhangzik a fák között, ami közül felröppen néhány
madár. A medve hörög, a szájából ezúttal sűrű vér bugyog fel,
majd miután kilehelte a lelkét, Igorra borul. Épp rávenném a
lábam, hogy induljon meg, hogy segítsek neki, de a hatalmas
test megmozdul. Igor minden erejét bevetve kimászik a súlyos
tetem alól. Én továbbra is egy helyben állok, és őt nézem.
Lassan emelkedő hátát, amin végigfolyik a sűrű és majdnem
fekete vér. Felém fordul, és egyenesen rám néz. A légzésem
elakad, ahogy az előttem álló férfit nézem.
Gyönyörű fenevad.
Olyan tekintettel, amivel egészen a lelkem mélyére lát. Soha
nem láttam nála szebbet és különlegesebbet.
Veszélyes és vad.
Erős és kegyetlen.
Halálos ragadozó.
Elindul felém, a szívem ezúttal a torkomba ugrik. A járása
könnyed és határozott. Vékony ajka enyhén megmozdul. Ahogy
mellém ér, megáll egy pillanatra. Vér- és halálszaga van. A
legfojtogatóbb illat a világon. Rajta mégis olyan, akár egy
afrodiziákum.
– Jól vagy? – Nyugodt. Minden egyes hang kibaszottul
nyugodt, ahogy kiejti.
– Igen. Miért nem lőtted le azonnal?
Igornak lett volna ideje elővennie a fegyvert és lelőni, de nem
tette. Mit akart bizonyítani? Az erejét? A vakmerőségét?
Elém áll. Furcsa fény villan a szemében, ahogy engem néz.
– A vadonnak ereje van. Ha nem tiszteled, elpusztít.
– Nem én tehetek arról, hogy…
– Ne bóklássz egyedül a vadonban! – vág közbe durván. A
hangjából süt a harag. – Megértetted?
– Miért mentettél meg, ha ennyire sajnálod azt az állatot?
– Azért – hajol közelebb hozzám, most még a kék is majdnem
fekete… –, mert téged nem tudnálak megölni. – Ellép mellőlem,
mire megfogom a karját.
– Megsérültél.
 A nyakán és a mellkasán karmolás nyomai vannak.
Nem válaszol. Szó nélkül elindul a ház felé. Egy ideig nézem
őt, majd a medvére pillantok. A hó teljesen magába issza a vért.
Fehér és vörös. Valósággal kavarog előttem ez a két szín.
Megfordulok, és sietve Igor után megyek. Jó néhány méterrel
előttem jár. Hosszú és erős lába könnyen halad a süppedős
hóban. Újra és újra lejátszódik előttem a heroikus jelenet.
Sámson jut eszembe és az oroszlán. Vajon Igor honnan nyeri az
erejét? Mi táplálja? Gondolataim kavarognak, megállok.
Próbálok uralkodni az érzéseim fölött, amik ugyanúgy
ordítanak, ahogy a medve tette. Erőszakosak. Éhesek. És
marcangolni akarnak. Soha nem voltak még ilyen erős vágyaim,
és soha nem voltam ennyire fékezhetetlen. Határozottan
megindulok.
A döntés az én kezemben van…
Ahogy a házba érek, nagy sürgés-forgás fogad. Igor emberei
bosszúsan néznek rám. Nos, igen. A főnökük majdnem meghalt
miattam. Legalábbis ők ezt hiszik. Viszont ott, abban a
pillanatban én tudtam, hogy Igor fog győzni.
Elpusztíthatatlan farkasember…
Felsietek a lépcsőn, meg sem állok a szobájáig. Ahogy belépek,
szétszórt ruhadarabok fogadnak. Igor mozdulatai megállnak,
ahogy észrevesz az ajtóban. Nem tudom, meddig nézzük
egymást, de egyszer csak megindulok felé, közben a földre
dobom a kabátomat, és a fürdőszobába sietek. Amint
megtalálom a fertőtlenítőt és a kötszert, megfordulok. Igor erős
és véres mellkasába ütközöm, amin mély karmolásnyomok
vannak.
 – Le kell kezeljelek.
– Kell hozzá a maradék ruhám? – felvonja a szemöldökét.
– Igen.
– Rossz válasz.
Hátrálni kezdünk, egészen a hófehér márvány mosdóig.
– Mélyek a sebek.
– Ezek begyógyulnak.
A tekintetében vadság, ugyanakkor gyengédség csillan. Egy
pillanatra sem tudom levenni róla a szemem. Ha létezik a halál
tökéletes arca, azzal pont most nézek farkasszemet.
– Ne nézz így rám! – Az arca megfeszül, majd elfordul tőlem,
és megszabadul a maradék ruháitól. A fal mellé áll, megnyitja a
csapot, amiből széles sugárban megered a víz. Sűrű és meleg
pára öleli körbe a testemet. Továbbra is egy helyben állok, és
megigézve nézem őt. Széles hátát, ami lassan emelkedik és
süllyed. A testében lévő izmokat, amik megfeszülnek, ahogy a
csempének támaszkodik. Keskeny derekát, félelmetesen kerek
fenekét, vastag és erős lábát. Egy isten. Az alvilág és a káosz
gyönyörű istene, akinek a lába előtt hever a világ.
Ledobom a kötszert és a fertőtlenítőt, megszabadulok a
ruháimtól, és mellé állok. Magamhoz veszem a szivacsot,
nyomok rá egy kis tusfürdőt, és mosni kezdem a hátát, amit
kisebb és nagyobb hegek borítanak.
Sebek, amik sosem gyógyulnak be…
A feje két karja között lóg, a lábunk előtt még mindig vöröslik
a víz. Magamba szívom ezt az illatot. A vadság és a vér illatát.
– Köszönöm – dünnyögöm, miközben óvatos és körkörös
mozdulatokkal átmosom a hátát. Mert akárhogy is, az életemet
köszönhetem neki, amit gondolkodás nélkül megvédett. Az
adósa vagyok…
Egy ideig nem szól semmit, majd végül felém fordul. A
mozdulat lassú és óvatos. Felemeli a fejét, és rám néz. Az a
szempár… soha nem láttam ennél csodálatosabbat. Sötét és
világos. Egy cseppnyi jóság, egy cseppnyi gonoszság. Ez jut
eszembe, ha a szemébe nézek.
Szorosan elém áll, ágaskodó farka a hasamnak feszül, dús
ajka felnyílik. Sebzett és űzött fenevad, aki nálam keres
menedéket.
– Gyönyörű vagy – suttogom szinte hangtalanul.
– Te vagy gyönyörű! – Vastag ujjai a hajamba siklanak, majd
magához ránt, és keményen megcsókol. Érintettek már az ajkai,
de úgy még nem, ahogy most. Medvének érzem magam.
Prédának, aki egy halálos ragadozó karja között vergődik. Egyik
kezem a tarkójára csúszik, a másik le a hasán, egyenesen
keményen meredező farkára siklik. Felmordul, ahogy
rászorítok. Érzem, hogy valósággal pulzál az ujjaim között. Az
erekben hígan és lüktetve áramlik a vér. Elhúzódik tőlem, és
újra a szemembe néz. Semmi más nem jár az eszemben, csak
az, hogy én is a lábai előtt akarok heverni. Térdre rogyok előtte,
újra rászorítok isteni farkára, majd a számba engedem. Vastag,
hosszú, ugyanolyan erős, mint ő maga. Ujjai vizes tincseim közé
siklanak, határozottan irányítja a mozgásomat. Olyan mélyre
engedem a számban, amennyire csak lehetséges. Bársonyos
hegye a torkom mélyére zuhan. A szemembe könnyek tolulnak,
elfogy a levegő, ahogy előrelöki a csípőjét. Lendületesen mozog
a számban, miközben mohón falom lángoló húsát. Állatias
morgás hagyja el a torkát, ahogy egyre keményebben szopom.
Szinte fulladásig keféli a számat. Kemény makkját szopogatom,
sós váladéka valósággal felrobban a nyelvem hegyén. Érzem,
hogy megremeg a lába, a golyói összezsugorodnak. Még
mélyebbre engedem, szívom, finoman harapom. Lakmározom,
mert ő hagyja nekem. A mozdulatok egyre erőteljesebbé válnak,
majd a következő pillanatban forró magja a számba lövell.
Felnézek rá, miközben ő végighúzza az ajkamon bársonyos
makkját. Tovább nyalogatom, magamba fogadom minden egyes
cseppjét. Vastag ujjai az állkapcsom alá futnak, majd lassan
felállít. Kemény ajka ismét birtokba veszi a számat. Az ujjai még
mindig az állkapcsom alatt vannak, néha megszorítja. Egy
helyben tart.
Ugyan kinek jutna eszébe a karmai közül menekülni?
Senkinek. Mert nincs menekvés egy olyan ragadozó elől, mint
Igor.
Csókunk közben a combomhoz ér. Hatalmas és erős keze van,
ami kíméletlenül besiklik a lábam közé. Az előbbi pulzálás
robbanásig feszül, ahogy belém nyomja vastag ujját. A száját
figyelem, ami keskeny és kemény. Állatias tekintetét, amiben
megvillan a vadság. Az a fajta, ami bár fogságban született,
mégis uralkodásra ítéltetett. A derekára emelem a lábamat,
hogy jobban hozzám férjen, közben a medencémet
előrebillentem. Valósággal felsikoltok, ahogy még egy ujját
belém dugja.
Kemény oroszom.
Most is kíméletlen.
Most is uralkodni akar.
 És én behódolok neki.
Mert ebben a pillanatban én is arra vágyom. Felnyögök,
amikor kihúzza belőlem az ujját. A fenekem alá nyúl, és egy
határozott mozdulattal felemel. A falhoz szorít, és ismét
csókolózni kezdünk. A puncim valósággal lüktet, a vágy forró
lávaként zubog végig az ereimben.
– Még mindig hálálkodni akarsz? – morogja szenvedélyes
csókjaink közé a kérdést, amire egyetlenegy észszerű
magyarázat létezik.
– A sebeid…
– Amik már a tieid is – halványan elmosolyodik, majd lenyúl
közénk, marokra fogja hatalmas farkát, és a szűk réshez illeszti.
Ahogy a szemembe néz, a világ elmosódik körülöttünk.
Feneketlen kékség és sötétség.
Feltétel nélküli bizalom és engedelmesség.
Lassan belém hatol. Az érzés földöntúli. Fájdalmas és
észveszejtő. Alig mozdul, megvárja, míg megszokom lehengerlő
nagyságát. Hátranyúl, elzárja a vizet, majd ismét a fenekem alá
nyúl, és elindul velem. Továbbra is bennem marad, néha
megmozdul, ahogy lépked velem. Erős vállába kapaszkodom,
közben végig őt nézem, és azon gondolkodom, hogyan tudok
majd ellenállni neki.
Ahogy az ágyhoz érünk, leereszkedik velem együtt.
Gyengédség villan a tekintetében. Nem akar fájdalmat okozni.
Lustán mozogni kezd bennem, erős teste rám nehezedik,
közben végig a szemembe néz. Tudom, hogy olvasni próbál
bennem. Válaszokat akar a kérdéseire. De nincs bennem
semmi. Feneketlen és üres vagyok.
 Nem tudom levenni a tekintetem egy pillanatra sem a
szeméről. Elmosolyodik sűrű borostája alatt.
– Különleges vagy.
Felnyögök, ahogy előrelöki a csípőjét.
– Nem vagyok.
– De igen. – Végigsimítok a halántéka mellett, le az arcélén, el
a sebei mellett, amiből még mindig szivárog a vér. Egy-egy
csepp rám hullik, de nem zavar. Képes lennék megfürödni
benne. Az ujjam végül megáll az alsó ajkán. – Fenséges. Vad.
– Szörnyeteg – teszi hozzá rekedtes hangján. – Apám szerint
szörnyeteg vagyok.
– De micsoda szörnyeteg! – Az ujjaim a tarkójára simulnak,
lehúzom magamhoz, és a szájába csókolok. A mozgása kezd
felgyorsulni, ahogy végre teljes egészében magamba fogadom.
Megfordult már néhány férfi az ágyamban, de olyan erős és
hatalmas még sohasem, mint ő. Egyszerre mozog a testünk,
minden lökése egyre mélyebbre hatol. Az illata. A hangja. A
közelsége. Mintha a pokol tornácán lakomáznék. Érzem, hogy
forró nedvem kifolyik a lábam közé, ahogy kihúzza magát
belőlem. Az előbbi mosoly még szélesebb lesz, a szemében
állatias ösztön csillan. Durvábban nekem lendül, az előbbi
gyengédség tovaszállt. Az intim pillanat darabokra tört. A
testem megfeszül, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre löki
magát bennem. A nyögés sikoly lesz. Az élvezet fájdalom.
Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy ez csak nyers testiség. Semmi
több. Mégis azt érzem, élek. Még akkor is, ha Igor
rendíthetetlenül azon van, hogy elpusztítson.
Ismét lüktetni kezd, ezúttal vele együtt én is. Mohón szájon
csókol, néha az ajkamba harap, talán még a vérem is kiserken.
Nem tudom. Csak azt tudom, hogy az élvezet pillanatokon belül
magával sodor és szétszaggat. Hangosan csattan a bőrünk,
elnehezült mellem ring, ahogy nekem lendül. A csókok
kemények, mind azt üzeni: az enyém vagy. Leigáztalak.
Az utolsó lökése olyan erős, hogy felsikoltok, ő felmordul,
majd a következő pillanatban elélvezünk. Olyan intenzíven
sodor magával az élvezet, mint még soha. Az izmaim remegnek,
a légzésem szaggatott és kapkodó, a testem verejtékben úszik, a
hüvelyem lüktet és ég. Becsukom a szemem, ahogy végigsimít
az arcomon, majd ismét kinyitom, ahogy megszorítja a
nyakamat. A szemébe nézek, amiben féktelen vágy villan. Az a
fajta, ami nem ismer határokat. Az a fajta, amitől megreped a
pajzs, és végül összetörik a szív.
Nem mozdul tovább. Érzem, hogy együtt lüktetünk.
Akaratlanul is végigsimítok az arcán, a tekintetem elidőzik az
övében. Soha nem láttam még nála különlegesebbet.
Csodálatosabbat. Félelmetesebbet. Úgy fest, nem csak én
rejtőzködöm a világ elől. Nemcsak én akarok eltakarni dolgokat,
hanem ő is.
– Gyönyörű vagy.
Csak ez a szó jut eszembe. Az egyik szeme kék, a másik
majdnem fekete. Hallottam már ilyenről. De belenézni egy ilyen
szempárba több mint elképesztő.
– Az embereknek ez furcsa. Rendellenes.
– Ezért hordasz kontaktlencsét? Úgy gondolod, gyengének
tartanának?
– Igen.
 Legördül rólam, és a hátára fekszik.
– Az emberek félnek attól, amit nem ismernek.
Lopva rápillantok.
– Az emberek amúgy is félnek tőled. – Újra a plafont
bámulom. Tudom, hogy Igor nem olyan kemény ember, mint
amilyennek mutatja magát. Legalábbis addig nem, amíg valaki
el nem árulja. Az árulásért halál jár ebben a világban, jól
tudom. A veszély mindennap arcon csókol. A halál körülötted
ólálkodik. Félnem kellene, de nem teszem. A halál nem
fenyegetés számomra.
A halál megváltás…
– Lekezelem a sebeidet.
Megragadja a kezemet.
– Nem kell.
– Véres vagy. És… – a mellemre pillantok. – Én is.
Az oldalára fordul, felkönyököl, és simogatni kezd.
– Ne riasszon el.
– Nem riaszt.
– Sejtettem – féloldalas mosolyra görbül a szája. – Szeretném,
ha velem vacsoráznál.
– Romantikus vacsorára hívsz?
– Nem vagyok a romantika híve. Egyszerűen csak tudni
akarom, kivel bújok ágyba.
– Minden nődet elvitted vacsorázni, akit megfektettél?
Hamis mosolyra húzódik a szája.
– Nem.
– Akkor érezzem magam kiváltságosnak?
Egy szempillantás alatt újra rám fekszik. Erős testének súlya a
puha ágyba présel, az illata, az illatunk körbeleng.
– Mielőtt vacsorázni viszlek, megtanítalak a tiszteletre. –
Közénk nyúl, megdörzsöli a csiklómat, majd kíméletlenül belém
nyomja az ujját. Akaratlanul is felnyögök. A testem belefeszül a
ritmusos mozdulatokba.
– Úgy gondolod, nem tisztellek? – nyögdécselem.
– Még nem eléggé! – Végigsimít a farkán, majd olyan erővel
lendíti előre a csípőjét, hogy ezúttal felsikoltok. A hátába
mélyednek a körmeim, remegő lábamat keskeny dereka köré
fonom. A számba csókol, közben rendíthetetlenül mozog a
lábam között.
Még nem tisztelem.
De ha így folytatja, talán megtanulom…
 Múlt
AZ ÖRDÖG FATTYA

– Kelj fel! – Valaki erőszakosan lerántja rólam a takarót. A hideg

valósággal végigszánt a testemen. Akaratlanul is magzatpózba
gömbölyödöm. – Hallod? Kelj fel! – Erős pofon csattan az
arcomon, amitől egyből kinyílik a szemem. Apám áll fölöttem,
vérben forgó szemmel. – Mit gondolsz, egész nap az ágyat fogod
nyomni, mi meg megfagyunk? Takarodj kifelé! – Mire észbe
kapok, már a földön vagyok. Apám erős ember. Irdatlan erejét
csak az elfogyasztott alkohol tudja tompítani. Felállok, és
sietősen öltözködni kezdek. Nem sok ruhám van. Ami van, az
egytől egyig szakadt és foltozott. Magamra húzok még egy
vastag pulóvert és egy nadrágot, majd apámmal együtt
kimegyünk. A nap ma is ragyog. A kora reggel csípősen érinti
meg az arcomat. Teljes testemben remegni kezdek. Fázom.
– Gyere, szörnyeteg! Mindjárt bemelegszel! – Apám felemeli a
fejszét, és a lábam elé dobja.
Bevallom, annyiszor elképzeltem már, hogy apámba vágom.
Hogy a húsa elnyeli a hideg fémet, ami szilánkosra töri a
csontjait. Talán valóban szörnyeteg vagyok, amiért más halálát
akarom.
Az apám halálát…
 Mély levegőt veszek, lehajolok, és felveszem a fejszét, majd
hasogatni kezdem a fát. Régebben alig bírtam felemelni. Aztán
apám néhányszor megvert érte. Kint, a hideg hóban, ami
elnyelte a testemet, de az ütéseket nem tudta.
Egy ideig apám is segít, majd mikor megunja, előhúz a vastag
kabátja alól egy üveg vodkát, és meghúzza. Mindenkit más
melegít. Őt a pia, engem az órákon át tartó favágás.
– Igyekezz! Anyád és az öcséd nemsokára itthon lesznek.
Anya szokott elmenni a piacra. Habár húst általában
vadászunk magunknak, minden egyéb mást meg kell vennünk.
Mindennek ára van. Amit, ha nem tudsz kifizetni, meghalsz.
Apám favágóként dolgozik, vagy legalábbis dolgozott egészen
addig, amíg ki nem rúgták. Nagyon sokat iszik. Alkoholista. Úgy
élősködik rajtunk, akár a férgek a vadhúson.
– Gyerünk, szörnyeteg! – Felém rúg egy adag havat.
– Nem vagyok szörnyeteg – dünnyögöm az orrom alatt.
– Mit mondtál?! – kérdezi durván, és tesz két lépést felém. –
Azt kérdeztem, mit mondtál? – teszi fel a kérdést még
ingerültebben. Apám sokszor hív így engem.
Szörnyeteg.
Tulajdonképpen a születésem óta. És ha az embernek sokszor
mondogatnak valamit, végül elhiszi. Amikor elkezdtem iskolába
járni, csúfoltak a társaim. Ők is azt mondták, hogy szörnyeteg
vagyok. Volt egy fiú, Iván. Ő nem csak mondta, sokszor meg is
vert. Azt mondta, válasszak. Melyik szememet nyomja ki? A
kéket vagy a feketét? Egyik nap késsel támadt rám. Azt mondta,
döntött, melyik legyen. A kék. Mert az bosszantóan kék. Nekem
támadt. Verekedni kezdtünk az udvaron, míg hanyatt nem esett,
és beütötte a fejét egy kiálló kődarabba. Amikor ott álltam
fölötte, és néztem a koponyájából kifolyó vért, azt kívántam,
bárcsak én törtem volna be. Bárcsak ne állt volna az utamba az
a fránya kődarab. A szüleimet behívták. Soha nem felejtem el
apám lenéző tekintetét. Kirúgtak. Így magántanuló lettem. Ami
azt jelenti, hogy hetente egyszer eljön hozzám az
unokatestvérem, Tatjána, és együtt tanulunk. Heti egy nap. A
többi napon dolgoznom kell. Kész szerencse, hogy éles eszem
van, amit biztosan nem az apámtól örököltem. Tatjánának
egyszer kell elmagyaráznia a dolgokat, és én mindent megértek.
Úgy szívom az agyamba a tudást, akár a szivacs. Nem tudom,
hogy egy napon szükségem lesz-e azokra a dolgokra, amiket
megtanulok, de hiszem, hogy nem kell életem végéig lenge
ruhában fát vágnom a hideg hóban.
– Azt mondtam, nem vagyok szörnyeteg! – Dacosan apám felé
fordulok a fejszével a kezemben.
– Te… – még egy lépés. – Te – még egy. – Egy elbaszott kis
szörnyeteg vagy. – Elém lép. Bűzlik róla a tömény vodkaszag. –
Ki kellett volna tekernem a nyakadat, amikor megszülettél. De
anyád könyörgött nekem. Azt mondta, erős vagy. Vigyázni fogsz
ránk. Megkegyelmeztem neked.
Bár ne tette volna. Hányszor kívántam ezt. A halált…
– Akkor sem vagyok szörnyeteg! És nem kell a kegyelmed!
– Nem? – Megragadja az állkapcsomat, és közelebb ránt. –
Mégis miféle embernek lehet két színű szeme? Az egyik fekete,
a másik kék. Egy torzszülött vagy. Egy selejt. És most kurva
gyorsan fejezd be a favágást a visszapofázás helyett! – Ellök
magától, de olyan erővel, hogy hanyatt esem. Gyűlölet és harag
ébred bennem, ahogy az apámra nézek. Egy napon meg fogom
neki fizetni az adósságot. A szörnyeteg ki fogja engedni a
karmait, és bele fog mélyedni a húsába.
De ez nem az a nap…
Felállok, lerázom magamról a havat, majd folytatom a
favágást. Egymás után hasítom szét a súlyos rönköket, ez idő
alatt apám iszik és cigarettázik. Amíg mi minden egyes betevő
falatért megküzdünk, ő pöfékel és vedel. Nem veszek róla
tudomást. Minden düh és harag a kezembe árad, hogy teljes
erővel lesújtson a kemény fára.
Későre jár. Mire végzek a favágással, apám már majdnem
részeg, anyám és az öcsém feltűnik a kopasz fák alatt. Jegor még
csak tízéves, de már most kész férfi. Anya… anya a legszebb és
legerősebb asszony, akit valaha láttam. Hosszú barna haja
mindig lágy fonatba fonva lóg le a hátán. A tekintete sokszor
szomorú. Vékony, de sokkal inkább alultáplált. Nem kell
megküzdeni az utolsó falatért, mert az mindig a miénk.
Ledobom a fejszét, és feléjük futok. Anya fáradt. Nagyon
fáradt.
– Add ezt ide! – Kiveszem a kezéből a nehéz szatyrokat.
– Nem kell, fiam!
– Veletek kellett volna mennem.
– Akkor megfagynánk. – Szomorúan az öcsémre pillant, majd
ismét rám.
– Apád?
– Berúgott. Megint.
– Istenem – sóhajt fel. – Hol van?
– Ott! – A facsomó felé mutatok. Apám annak tövében
ücsörög, közben valami idétlen dalt dúdolgat.
– Menjünk! – Anya elindul a ház felé.
– Nézd csak! – Jegor felém mutat egy tábla csokit.
– Ez honnan van?
– Honnan… honnan? Loptam – válaszolja diadalittas
mosollyal az arcán. Megragadom a karját, és magam felé
fordítom.
– Lopni bűn.
– Éhen halni is.
– Ha elkapnak, megbüntetnek. Börtönbe kerülsz.
– Ccc – ránt egyet a vállán. – Legalább ott meleg van, és adnak
kaját.
– Ne beszélj baromságokat!
– Jegor! Fiam! – Apánk feláll, és ide-oda botorkálva elindul
felénk.
– Jól leitta magát.
– Ne foglalkozz vele.
– Hát itt vagy! Menj arrébb, szörnyeteg! – Félrelök, majd
megveregeti az öcsém vállát. – Vodka van?
– Ne mondd a bátyámra, hogy szörnyeteg! – kiabálja az
arcába.
– A fiam vagy. De ő – néz rám lenézően –, nem az. Egy fattyú.
Az ördög fattya.
– Vladimir! – Anya kikiabál a házból. – Gyere!
– Na! – Apánk felkapja a fejét. – Csak nem hoztál nekem piát?
– Hagyd a fiúkat.
Apánk ingatag léptekkel elindul a ház felé. Anya arca
szomorú, a finom barázdákon megül a félelem.
 – Gyűlölöm őt ezért! – Jegor idegesen dobbant egyet a lábával.
– És gyűlölöm azért, amit anyával csinál. Nekünk miért ilyen
élet jutott, Igor?
– Nem tudom, Jegor. Nem tudom. – Magamhoz rántom az
öcsémet, és szorosan átölelem. Néhány pillanat múlva egy-két
elgyötört sikoly szökik ki a falak közül.
– Igor? – Jegor könnyes szemmel felnéz rám.
– Fogd be a füled, Jegor! Fogd be a füled!
 Igor

A mai nap cseppet sem mondható eseménytelennek. Jegor és

Dása beköltözött a közös otthonukba. Természetesen az öcsém
tartott egy kiselőadást, mielőtt elment. Szent meggyőződése,
hogy Natasa körül nem tiszta valami. Lenyomoztuk, és nem
találtunk semmit. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tartom
vele továbbra is a két lépés távolságot. Viszont a két lépés
távolság nem érinti az ágyamat. Hiszen azzal a céllal hoztam a
házamba.
Miután Dása és Jegor elment, visszavonultam a
dolgozószobába, mivel volt egy kis elintéznivalóm. Ez idő alatt
Natasa orbitális nagy baromságot csinált. Sétálgatott a kurva
erdő közepén. Egy olyan erdő közepén, ahol nagyon sok a vad.
Oroszként ezt tudnia kellett volna. A farkasok és a medvék
olyanok nálunk, mint máshol a kutya meg a macska. Bárhol,
bármikor felbukkanhatnak. Főleg, ami a birtokot illeti. Nincs
bekerítve. Gyűlölöm a falakat, és gyűlölöm a rácsokat.
Megfigyelőállások vannak több kilométeres körzetben.
Hugyozni se tudnak anélkül, hogy ne tudnék róla.
Amikor megláttam Natasát a medve előtt állni, tudtam, hogy
cselekednem kell. Kész voltam megküzdeni a hatalmas
fenevaddal. Akkor, ott, abban a pillanatban csak egy dolog járt a
fejemben. Biztonságban akartam tudni Natasát. A hősiességért
jutalom jár. De nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezetes
lesz. Ahogy ott állt előttem a zuhanyzóban, tudtam, hogy
behódol nekem. A tekintetében vadság és zabolátlanság villant,
ugyanakkor megjelent az engedelmesség is. A szemébe nézve
tudtam, hogy eljött a pillanat. Amikor megcsókoltam, ahogy a
karomba zártam, éreztem, hogy ő is akarja. Aztán mikor
letérdelt elém, és a szájába vett, a világom erős oszlopai szó
szerint ledőltek. Hihetetlen érzés volt uralkodni fölötte. Ezt már
csak az tudta fokozni, amikor végre magába fogadott. Hogy
milyen érzés volt benne lenni? Mintha megérintettem volna a
mennyországot. Mintha a pokol, amiben születésem óta
vergődök, soha nem létezett volna. Nem hittem, hogy fogok még
így érezni. Hogy fogok még nőt ennyire kívánni. Hiszen
mindegyik csak egy gyors menet volt. Vad, fékevesztett baszás.
De az, amit Natasa mellett éreztem, sokkal több volt.
Három nap.
Három nap kellett és egy kibaszott medvetámadás, hogy az
ágyamba vigyem. De újra megtenném. Megküzdenék érte.
Még van egy hetünk. Hét nap.
A végletekig ki akarom élvezni a hátralévő időben. Annyiszor
akarom a magamévá tenni, ahányszor csak lehetséges. Akarok
még egy kevés mennyországot, mielőtt újra elnyel a pokol…
– Kész vagyok.
Natasa hangjára azonnal felemelem a fejem. Fekete
koktélruha van rajta, ami tökéletesen simul buja idomaira.
Térdig érő, kellemesen dekoltált, vastag pántokkal. A szeme
sötét, az ajka is. Azok az ajkak bűnre csábítanak.
 – Gyönyörű vagy. – Felállok, közben összegombolom a
zakómat. Elég lesz mára a munkából. Jöhet az élvezet.
Elé lépek, megfogom a kezét, és megcsókolom. Hosszúra
nyújtom a csókot, közben magamba szívom az illatát.
– Köszönöm.
– Remélem, éhes vagy.
– Az vagyok. Ebéd óta nem ettem semmit.
– Sok energiát veszítettél. – Végigsimítok az alsó ajkán. –
Kapsz lehetőséget, hogy pótold.
– Nagyvonalú vagy.
Elmosolyodik. Lehajolok hozzá, és megcsókolom. Egyik kezem
vékony derekára siklik, a másik a tarkójára, így szorosan egy
helyben tartom. Elmélyítem a csókot, a nyelvem ellentmondást
nem tűrve hatol a szájába. Mindkét kezét a nyakam köré fonja,
lehúz magához, közben teljesen nekem préseli magát. Nem csak
én akarom ennyire ezt a csókot és nem csak én élvezem. Ő is.
Mindketten akarunk egy darab mennyországot, ami egy közös
csókban születik.
– Meg kellett ölnöm egy medvét ezért a csókért – suttogom
sötét ajka közé.
– Sajnálom.
– A csókot vagy a medvét?
– A medvét. Én voltam rosszkor rossz helyen.
– Vagy te, vagy ő.
– Az erősebb mindig győz, nem igaz? – Némi gúnyt vélek
felfedezni a hangjában.
– Igen. De ez nem jelenti azt, hogy a gyengébb egy napon nem
lehet erős.
 – Ha túléli…
– Ha túléli.
Hallom, hogy megkordul a gyomra.
– Elnézést. – Megfogja a hasát.
– Induljunk! – Kinyitom az ajtót, majd elindulunk a kijárat
felé. Leveszek egy fekete prémkabátot, és felé tartom.
– Egy komplett gardróbot vettél nekem.
– Szeretem, ha egy nő nő.
– Ne bántsd a szegecseimet.
– Nem bántom. – Összehúzom rajta a kabátot.
– Innen már nekem is megy. – Eltolja a kezemet. Én is
felveszem a kabátomat, majd kilépünk az ajtón. A hideg levegő
szó szerint belecsíp az arcunkba. Hidegek szoktak lenni a
februári éjszakák. Ahogy az autó mellé lépünk, Dimitrij azonnal
kiugrik az anyósülésről, és ajtót nyit nekünk.
Beülünk, és elindulunk.
– Ha jól értettem, ez egy ismerkedős este, igaz? – Natasa felém
fordul.
– Mondhatjuk, igen.
– A jelenlegi ágyasodként, aki olyan kiváltságos helyzetben
van, hogy vacsorázni viszed, tennék fel neked néhány kérdést.
Kérdezhetek?
– Kérdezz! – válaszolom mosolyogva a jelenlegi ágyasomnak.
Úgy hiszem, Natasának fogalma sincs arról, hogy mennyire
kiváltságos. Nem sok nőt vittem többször az ágyamba. És nem
töltöttem fel egynek sem egy komplett gardróbot. Azok a nők
olcsók voltak. A könnyelműségük tette azzá őket. Az a kincs,
amiért ölni, rabolni, fosztogatni kell, sokkal értékesebb, mint
amit eléd dobnak.
– Miért itt laksz? Az erdő közepén.
– Szeretem a magányt. A csendet. És mert nem bírom a
bezártságot.
– Ezért nincs körbekerítve a birtok?
– Így van.
– Tehát… – elgondolkodik –, ha még egyszer sétálni megyek,
újra találkozhatok medvével?
– Vagy farkassal.
– Egy most is itt ül mellettem.
Halványan elmosolyodom.
– Honnan tudod, hogy farkas vagyok?
– Tudom. Szokták rád mondani, hogy a könyörtelen orosz, de
hallottam már a nagy fehér farkast is. A nagy jelzőt értem. A
farkasnak van jelentősége?
– Az emberek szeretnek különféle jelzőket aggatni másokra.
– Igen. De nem válaszoltál a feltett kérdésre. Miért fehér
farkas?
– Azért, mert van egy fehér farkasom. – Előveszem a zakóm
belső zsebéből a cigit, kiveszek egy szálat, és meggyújtom. –
Kérsz? – Felé nyújtom a dobozt.
– Kérek. – Kivesz egy szálat, beteszi a szájába, majd hozzám
hajol. Meggyújtom, közben nézem vörösen izzó arcát.
Mindketten lehúzzuk résnyire az ablakot, és kifújjuk a füstöt. –
Szóval van egy farkasod.
– Igen.
– Miért?
– Mert különleges.
 – Vad. És szabad. És te megfosztod őt ettől.
– Nem fosztom meg. Övé a terület.
– És minek neked egy farkas?
– Más kutyát tart vagy macskát.
– Minek?
– Nagyon kíváncsi vagy.
– Igen. Tudni akarom.
Közelebb hajolok hozzá, centiméterekre van az arcunk
egymástól.
– Az ellenségeim miatt.
– Hogy jobban féljenek tőled.
– Igen.
– Eléjük dobod az ellenségeidet, igaz?
– Előfordult már. Mit gondolsz erről?
– Arról, hogy emberekkel eteted a farkasaidat?
– Igen.
– Ha gonosz emberekről van szó, főleg olyanokról, akik ártani
akarnak neked, akkor megértem.
Meglepett Natasa válasza. Már csak annak a ténynek, hogy
maffiafőnök vagyok, egy aljas bűnöző, el kellene riasztania. Az,
hogy mocskos alakokat dobok a farkasaim elé, pláne. De nagyon
úgy fest, hogy a mellettem ülő gyönyörű nő képes létezni a
világomban.
– Remélem, én soha nem leszek az ellenséged.
– Azt én is nagyon remélem. – A tarkójára csúszik a kezem,
majd közel rántom magamhoz, és megcsókolom. Virágillat és
drága cigaretta szaga keveredik körülöttünk. Egy
örökkévalóságig tudnék lakmározni puha ajkából. De
maradnak a hosszúra nyúló másodpercek, amik kíméletlenül
felkorbácsolják bennem a vágyat. Elhúzódom tőle, mélyen
beleszívok a cigibe, majd lehúzom az ablakot, és kipöckölöm a
csikket. Natasa is beleszív még kétszer, majd ő is kidobja az
ablakon a cigit. Újra egymás felé fordulunk. Szótlanul nézzük
egymást. Megpróbálunk olvasni a másik gondolataiban, ami
nem könnyű, hiszen a bizalomnak ára van, amit ki kell
érdemelni. Az én lapjaimon hosszú és kemény történetek
vannak. Talán, ha tudná, hogy miket tettem, még ennyire sem
engedne közel magához. Hiszen azokat a szavakat vérrel és
könnyekkel írták. Kíváncsi vagyok, mi szerepel az ő lapjain.
Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy azokat is átitatja a fájdalom.
Ahogy a szemébe nézek, néhány szó megelevenedik előttem. És
pont a fájdalom az egyik. A másik a küzdelem. Remélem, ez
alatt a pár nap alatt nemcsak a testét fogom újra és újra
megérinteni, hanem a lelkét is. Mert Natasa Szidorov elérte,
hogy arra is vágyjak. Tudni akarom a titkait. Meg akarom
ismerni a vágyait.
Nem tudom tovább folytatni a kutakodást, mert az autó
leparkol a Vörös téren. Innen mindössze pár perc séta az
étterem. Kiszállok az autóból, megkerülöm, közben Dimitrij
kinyitja Natasának az ajtót. Hosszú lába kivillan a ruhája alól,
közben felém nyújtja a kezét, így segíthetek neki kiszállni.
– Nagyon magas ez az autó.
– Ezzel bárhol meg tudunk állni.
Egy páncélozott terepjáró védi az életemet a házam falain
kívül. Soha nem lehet tudni, kinek támad kedve golyót repíteni
a fejembe. Habár már több éve én vezetem ezt a
maffiacsoportot, sokan még most sem tudták elfogadni a
szervezeten belüli státuszomat. Sokak szemében még mindig az
az utcakölyök vagyok, aki voltam. Egy utolsó kis senkiházi.
Viszont ez a kis senkiházi meg merte tenni azt, amit mások
nem. Kíméletlenül kinyírta a maffiafőnököt, és átvette a helyét.
Persze, akadt még néhány faszfej, akinek meg kellett mutatnom,
hogy ki is a főnök ezen a szemétdombon. Fejek hullottak. Végül
elfogadták, hogy én maradok a szervezet élén. Az árulók, az
ellenségeim, láncra verve végezték a farkasaim előtt.
Natasa belém karol, és elindulunk az étterem felé.
– Szeretem a hóesést. – Finoman hozzám dörgölőzik.
Lefogadom, órákkal ezelőtt még a pokolba kívánt. Majd miután
megmentettem az életét, az ágyamban hálálkodott. És most kéz
a kézben andalgunk. Csupa meglepetés ez a nő. És csupa
meglepetés az élet.
– Én is. – A kabátom alá nyúlok, hogy elővegyek még egy szál
cigit, de Natasa erősen megfogja a kezemet.
– Túl sokat cigizel! – A hangja keményen cseng. Már-már
számonkérően.
Megállok, és szembefordulok vele. Soha senki se merte még
megmondani nekem, hogy mit csináljak. Legfőképp egy nő nem.
– Megtiltod?
– Ha engeded…
A derekára csúszik a kezem, és közelebb hajolok hozzá. Miért
érzem ezt az elementáris erejű vonzódást? Miért nem tudom
elengedni akár egy pillanatra is? Valósággal szétterjed a
véremben az érzés, hogy megmutassam a világnak, ő az enyém.
Egy gyönyörű trófea. A legbecsesebb és legdrágább ékesség.
 Dimitrij megköszörüli a torkát mögöttünk. Lopva rápillantok,
majd megfogom Natasa kezét, és ismét elindulunk az étterem
felé. Nem tudom nem észrevenni azt a halvány mosolyt a szája
sarkában. A kedvében akarok járni. Ha az az ára, hogy
könnyebben az ágyamba csábítsam újra, akkor a fenébe a
cigivel. Mást akarok a számba venni. Más ízt akarok a
nyelvemen érezni. Egyre erősebben havazik, az apró, csillogó
hópelyhek egyre nagyobbak és nehezebbek lesznek. Az utolsó
métereket már sietve tesszük meg. Natasa majdnem elesik, de
megtartom a derekánál fogva.
– Mindjárt kitörik a nyakam. – Idegesen felnevet.
– Foglak. – Olyan erősen szorítom vékony derekát, mintha
sose akarnám elengedni. Mondjuk az igazság az, hogy valóban
nem akarom. A karomba markol, közben újra kiegyenesedik.
– Hallottam már erről az étteremről. Novikov.
– Az egyik legjobb. És nemcsak Oroszországban. Két neves séf,
Vladimir Bogozhavts és Fatima Dmitriyenko irányításával
készítik el a legfinomabb orosz és grúz specialitásokat.
Dimitrij kinyitja nekünk az ajtót.
– Szerintem menjünk be, mert mindjárt lefagy a tököm.
Natasa jókedvűen felnevet, majd előremegy, én pedig
szorosan követem. Megállok Dimitrij mellett.
– Lefagy a tököd? Komolyan?
– Olyan hideg van.
– Moderáld magad! Ez nem a K-17. Natasa amúgy sem
kíváncsi az összezsugorodott töködre. – Rákacsintok, majd
Natasa után megyek. Hallom, hogy Dimitrij felnevet a hátam
mögött, ami nekem is mosolyt csal az arcomra. Sokszor nyers és
szókimondó, de az öcsémen kívül ő az egyetlen, akiben
megbízok.
Felmegyünk a Ritz Carlton első emeletére. A nagyterem fekete
falai harmonikus kontrasztot alkotnak a piros és szürke
székekkel, a faasztalokkal és egy végtelennek tűnő drámai
üvegfallal. Az étterem jellegzetessége a nyitott konyha, amely
előtt fekete márvánnyal borított szusibár található. A helyi
specialitások mesébe illő színkavalkádot alkotnak a kör alakú
kínálópulton, amit körbeülhetnek a vendégek. Soha nem
szerettem a szusit, de a tálalás meghozza az ember kedvét
hozzá. Natasára pillantok.
– Hogy állsz a tenger gyümölcseivel? A bárban
megkóstolhatod a homárt, garnélarákot, langusztát egy
izgalmas bemutató keretei között.
– Nem szeretem a tengeri herkentyűket.
Zene füleimnek.
– Ez esetben javaslom a VIP-szobát.
Kinyújtom a karomat, Natasa elém lép, és elindulunk a VIP
felé. Van az étteremnek egy különleges varázsa. A színek
gyönyörűen keverednek, töméntelen mennyiségű étel vesz
körül, és persze rengeteg ember. Ez a hely kitűnő üzleti
tárgyalások lebonyolítására, főleg, ha nyilvános helyen akarjuk
megejteni a találkozót. De nem ma este.
Egy felszolgáló udvariasan köszönt minket, majd kinyitja
nekünk az ajtót. Már napközben lefoglaltam a szobát, amiért
bizony igen mélyen a zsebembe kell nyúlni. De a pénz nem
számít.
A szobába lépve rengeteg fadíszítés fogad. A gyönyörű
kandalló és a hatalmas ovális asztal igazi romantikus
hangulatot biztosít. Mintha egy külön kis világba csöppentünk
volna. Lesegítem Natasáról a kabátot, majd kihúzom a széket,
amire kecsesen helyet foglal. Leülök én is majdnem vele
szemben.
Natasa az embereimre pillant.
– Soha nem hagynak magadra, igaz?
– Kivéve a hálószobában.
Lebiggyeszti az alsó ajkát.
– Tőlem nem kell félteniük.
Hamis mosolyra húzódik a szám.
– A nők ravaszak és találékonyak.
– Szóval mégiscsak félsz tőlem – dől hátra elégedetten. Nem
tőle félek. Sokkal inkább attól, hogy pár nap múlva nem akarom
majd elengedni…
– Menjetek ki! – utasítom Dimitrijt, aki nemleges választ int a
fejével. Résnyire húzom a szemem. – Ne kelljen megismételnem
a parancsot! Menjetek, kóstoljátok meg a szusit.
Dimitrij arcára bosszúság ül ki.
– Kint leszünk. – Int az embereinek, majd mindannyian
távoznak. Ahogy ők kilépnek az ajtón, bejön az előbbi
felszolgáló.
– Mit hozhatok? – kérdezi tisztelettudóan.
– Mit ajánl? Persze tengeri herkentyűkön kívül. – Natasára
nézek.
– A mai specialitásunkat, uram.
– Legyen. Hozzon egy üveg bort előtte!
– Vöröset ajánlok a marha mellé.
 – Tökéletes. – Bólintok. A pincér távozik, így végre kettesben
maradunk.
– Gyönyörű ez az étterem. Valósággal lüktet a rengeteg szín és
pompa miatt. Gondolom, sokat jársz ide.
– Előfordult már, hogy itt bonyolítottam néhány üzleti
tárgyalást. Üzleti – hangsúlyozom.
– Ha már üzlet… továbbra is úgy gondolom, hogy
nevetségesen alacsony árat ajánlottál nekem a kocsmáért.
– A nevetségesen alacsony árat a tiszteletlenséged miatt
kapod.
– És a tíz napot?
– Azt meg azért, mert én úgy akarom.
– Ez nem volt tisztességes húzás részedről.
– Nem vagyok tisztességes.
– Ebben egyetértünk. – Felveszi a szalvétát, finoman
megrázza, és az ölébe teszi. – Ettől függetlenül többet akarok
érte.
– Ennél is? – Én is az ölembe ejtem a szalvétát. – Minden, amit
a napokban tőlem kapsz, a tiéd. A ruhák, a nyakékek, amik
sokkal többet érnek, mint a kocsmád. És az élvezetről még szót
sem ejtettünk.
– Élvezet?
– Igen. Lesz még időd élvezni a neked felkínált luxust. És ha
rajtam múlik, nem is keveset.
Kinyílik az ajtó, beviharzik a felszolgáló, majd minket
megkerülve tölt a poharakba.
– Köszönjük. – Natasa a felszolgálófiúra néz, aki csak lopva
pillant vissza rá. Leteszi az üveget az asztalra, majd hátrálni
kezd, végül ismét magunk maradunk.
– Hogy lettél maffiafőnök?
– Számít?
– Talán – veszi fel a poharat, és iszik egy korty bort. Én is ezt
teszem, miközben egymást nézzük.
– Nem akarok erről beszélgetni veled vacsora közben.
– Úgy gondolod, nem bírná a gyomrom a szaftos részleteket?
– Tudom, hogy sok mindent kibírsz. De nem hiszem, hogy
véres történeteket akarsz hallgatni vacsora közben. Amúgy is,
most én kérdezek. Elgondolkodtam, hogy miért nem zavar
téged ez a helyzet.
– Gondolod, nem zavar, hogy sarokba szorítottál?
– Egy olyan nőt, mint te, nem igazán lehet sarokba szorítani.
Arra gondolok, hogy ki vagyok én. Az emberek félni szoktak
tőlem.
– És mi a helyzet a nőkkel? Gondolom, a legtöbbjük tudta,
kivel van dolga.
– Annyit tudtak, amennyit tudniuk kellett. Nagy hatalmú
ember, rengeteg pénzzel és befolyással. És azoknak a nőknek ez
elég is volt.
– És Szvetlána? Úgy hiszem, ő nem csak egy egyéjszakás
kaland volt.
– Számít?
– Talán igen. Talán nem.
– Szvetlána nem számít nekem.
– Úgy hiszem, neked senki sem számít, persze az öcséden
kívül.
– Ez nem igaz.
 – Hallottam rólad dolgokat.
– Igazán?
– Az éjszaka sok szörnyeteget rejteget. És te vagy az egyik. Az
emberek beszélnek rólad ezt azt. A kemény oroszról. A nagy
fehér farkasról, aki képes puszta kézzel kitörni egy ember
nyakát. Azt mondják, egy igazi vérengző vadállat vagy. Olyan
ember, aki kíméletlenül osztogatja a halált. Félnek tőled.
– De te nem. Miért?
– Azért, mert én nem vagyok az ellenséged. Jelen pillanatban
csak egy használati tárgy vagyok – vagy fogalmazzunk úgy,
hogy egy élvezeti cikk. Nem jelentek rád veszélyt.
De. Kurvára jelentesz.
– Minden ember, aki nem tartozik a szervezethez, veszélyt
jelent rám. Még te is.
– Nem kívánok a világod részévé válni.
– Szóval mégiscsak elítélsz.
– Nem ítéllek el. Mindenki megpróbál életben maradni. Te
főleg.
Átnyúlok az asztal fölött, és megfogom a kezét.
– Képes vagyok megvédeni téged bármitől és bárkitől.
Mellettem nem eshet bántódásod.
– Mindketten tudjuk, hogy pár nap múlva elmegyek.
– Biztos vagy benne?
– Igen. – Elhúzza a kezét, majd felveszi a poharat, és megissza
a maradék bort. Talán most még gyűlöl engem. Egy aljas
gazembernek gondol. És tulajdonképpen igaza is van. Nem
vagyok jó. Nem vagyok tisztességes. De bízom benne, hogy pár
nap múlva megváltozik a véleménye, és maradni akar majd.
 – Jó estét!
Hirtelen kivágódik az ajtó. Azonnal kiegyenesedem, és a
zakóm belsejébe nyúlok.
– Nyugalom, Ivanov! Hacsak nem akarod, hogy golyót
eresszek a csinibaba fejébe, akkor tedd mindkét kezedet az
asztalra!
Natasa nem mozdul. Végig engem néz. A szeme sem rebben.
– Mit akarsz? – kérdezem fogcsikorgatva.
Hol a faszban van Dimitrij? Komolyan elment halat zabálni?
Kozlov megkerüli az asztalt, és leül velem szemben, pontosan
Natasa mellé. Kozlov egy másik maffiacsalád feje. Egy
elcseszett, beteg fasz, aki élvezi, ha embereket kínozhat. A
területeink érintik egymást. Kisebb-nagyobb viták és alkuk árán
eddig megfértünk egymás mellett.
– Micsoda gyönyörűség. – Látom, hogy az asztal alatt Natasa
combjára csúszik a keze, de ő nem mozdul, továbbra is engem
néz.
– Vedd le róla a mocskos kezed, különben levágom! –
mennydörgöm, mire Kozlov elhúzza a száját.
– Úgy hiszem, nem vagy alkupozícióban. Az embereid az
étteremben csámcsognak, te pedig itt ülsz velem szemben,
védtelenül.
– Úgy gondolod, védtelen vagyok?
– Úgy. – Natasa felé fordul, közel hajol hozzá, és megszagolja.
– Isteni illatod van, kislány. Mit szólnál hozzá, ha felállnál, és
eljönnél velem, ha itt végeztünk?
Megmozdulok, mire Kozlov egyik embere fegyvert ránt, és
rám fogja.
 – Nyugalom, Ivanov! Nem akarok vérfürdőt a kibaszott
étteremben.
– Akkor mi a faszt akarsz?
– Mit gondoltál, szó nélkül tűrni fogom, hogy véres csontokkal
fenyegetőzöl?
– Szóval a te embered akarta kinyírni az öcsémet!
– Semmi közöm a klubban történtekhez. Viszont az kurvára
nem tetszik, hogy véres testrészeket küldözgetsz.
– Az csak egy üzenet volt. Ha nem a te embered támadt ránk,
akkor figyelmen kívül hagyhatod.
– Kurvára nem tudom, tudod, bassza az egómat. Ahogy az is,
hogy a legjobb puncikat levadászod magadnak. – Tovább matat
az asztal alatt, mire Natasa haragosan felé fordul, és teljes
erőből pofon vágja.
– Vedd le rólam a mocskos kezed, te idióta! – sziszegi Kozlov
arcába. Az hangosan felnevet, majd megragadja Natasa
tarkóját, és magához rántja a nőt. Ez a rövid pillanat elég
nekem, hogy elővegyem a fegyveremet, és ráfogjam.
– Ha nem engeded el most azonnal, beléd engedek egy tárat a
tetves étterem kellős közepén. A hülye agyad fogja beteríteni a
padlót.
– Mint mondtam, nem vagy alkupozícióban! – Vigyorogva
rám néz.
– Úgy hiszed, érdekel a lotyó?
– Úgy hiszem! – Tovább szorongatja Natasát, akinek a
szemében a félelem apró szikráját sem látom. – Vajon a
puncijának is ilyen finom illata van?
– Engedj el!
 – Kussolj, lotyó!
– Tegyünk egy próbát! – Natasára szegezem a fegyvert. Az
arca továbbra is merev, miközben farkasszemet néz a
fegyverem hideg csövével. Kurvára üres, és kurvára feneketlen
a tekintete.
– Te őrült vagy! – Kozlov újra felnevet, majd lassan elengedi
Natasát.
– Gyere ide! – intek neki. Egy pillanatig habozik, majd végül
megkerüli az asztalt, és mellém áll.
– Ti meg mi a faszt bámultok? Baszd meg… – Miközben mi
egymással kakaskodtunk, szerencsére megjelent Dimitrij és az
embereim.
– Hirtelen sok résztvevője lett a vacsorának.
– Ugye tudod, hogy nem szarakodhatsz a többi
maffiafőnökkel?
– Te nem szarakodhatsz velem! Bárkit kinyírok, aki még
egyszer rám vagy a családomra mer támadni. És ez alól te sem
vagy kivétel. Ne merj még egyszer megfenyegetni, és ne merj
még egyszer hozzáérni ahhoz, ami az enyém! Remélem, világos
voltam, Kozlov! És most takarodjatok el!
– Nem beszélhetsz így velem! – kiabálja dacosan.
– Ha nem akarsz háborút, akkor húzd be a farkad, és kullogj
el, akár egy kivert kutya. De ha verni akarod, csak tessék. –
Leteszem a fegyvert az asztalra, és elé lépek. – Itt vagyok. Mi
legyen? Kitépjem a szívedet most, vagy ráér később is?
– Elmegyünk! – int az embereinek, akik elteszik a fegyvereket.
Látszik rajta, hogy dühös. Persze, hogy az, hiszen most törtem
darabokra azt a kibaszott nagy egóját. – Ugye tudod, hogy ez
nem fog ennyiben maradni?
– Tudom. Most elmehetsz. – Közelebb állok hozzá,
centiméterek választanak el minket egymástól. Nem
rendezhetünk vérfürdőt nyilvánosan. Nem hívhatjuk fel
magunkra a figyelmet. Ezt mindketten tudjuk. – De legközelebb
nem leszek ilyen kibaszott nagyvonalú.
Ahogy Kozlov távozik, azonnal Natasa felé fordulok. Totál
pókerarccal néz rám. Valóban ennyire nem érdekli, mi zajlik
körülötte, vagy tényleg jobban hasonlítunk egymásra, mint azt
bármelyikünk is hinné…
– Szóval lotyó…
– El kellett terelnem a figyelmét.
– Nos, sikerült. A maffia sem a régi már. – A hangja csöpög a
gúnytól. – Azt hittem, vérfürdő lesz.
– Ez már nem a szesztilalom időszaka. Nem járjuk a város
utcáit gépkarabéllyal, és lövöldözünk összevissza, mint valami
elmeháborodottak. Ezeket a csatákat füstös klubokban vagy
védett házakban vívjuk meg. – Közelebb lépek hozzá. – Jól vagy?
– Finoman megszorítom a karját. Csak rá tudtam gondolni
végig. Arra, hogy ne essen semmi baja. Egy pillanat lett volna
előrántanom a fegyveremet, de nem kockáztathattam.
Legalábbis az ő életét semmiképp.
– Igen. – A hangja ezúttal határozottan cseng, a tekintete
eltökélten csillog. Nyoma sincs benne félelemnek. És ez
kérdéseket vet fel bennem.
– Nem féltél.
– De. Féltem.
– Ilyen, amikor félsz?
 – Azt mondtad, melletted nem eshet bajom, és meg fogsz
védeni bármitől és bárkitől.
– Ez így van. Leöltem volna mindenkit, aki csak hozzád mert
volna érni.
– Hát ezért nem féltem.
– Igor, én…
– Te?! – Ellépek Natasától, előrántom a fegyveremet, és
Dimitrij fejéhez szegezem. – Egy okot mondj, hogy miért ne
húzzam meg a ravaszt!
– Fel akartuk deríteni a helyet…
– Igazán? Amíg ti felderítettetek, addig majdnem golyót
eresztettek a fejembe. És Natasáéba! – Az én halálom közel sem
tölt el olyan félelemmel, mint az övé. A gondolat, hogy a meleg
test kihűl, a csillogó zöld szempár lecsukódik, mérhetetlen
haragot gerjeszt bennem.
– Alig néhány percig nem figyeltük az ajtót!
– Uram… – Az egyik emberem előlép. A harag vért és életet
követel. Ráfogom a fegyvert, és elsütöm. Sűrű vére a mögötte
álló faszkalap arcára csapódik.
– Akar még valaki magyarázkodni? – Újra Dimitrij
homlokához szorítom a fegyver csövét.
– Nem! – válaszolja.
– Azt mondtam, az életeddel fizetsz, ha Natasának baja esik.
– Igor! – Natasa megszorítja a karomat. – Ne!
Hallom a hangját, azt a hangot, ami képes a kibaszott
páncélom mögé jutni. Kurvára nem akarom ezt érezni! Nem
nézek rá, mert tudom, talán elgyengülnék, ezért továbbra is
Dimitrijt figyelem. Még egyszer megszorítja a kezem, próbálja
kivívni a figyelmemet, megpróbál nyomást gyakorolni rám.
– Megbánnád! – elveszi a kezét, közben végigsimít a karomon,
amiben megfeszül minden egyes izom. A másodperc törtrésze
alatt meghozom a döntést.
Győztél, Natasa. Ezúttal te győztél.
Leengedem a fegyvert, majd visszateszem a tokba.
– Most szerencséd volt. Köszönd meg az életedet Natasának.
Dimitrij tisztelettudóan bólint Natasa felé.
– Köszönöm.
– Őt tüntessétek el! – A földön fekvő holttestre pillantok. –
Kész szerencse, hogy nem tapétáztuk ki az étterem falát a
vérével. Vagy a tieddel! – Haragosan nézek Dimitrijre.
Megfogom Natasa kezét, és kirángatom a lányt a szobából. Ez a
vacsora nem pont úgy sült el, ahogy akartam. Nem gondoltam,
hogy vérbe fullad. Úgy látszik, egy sima randit sem úszok meg
vérengzés nélkül. Az én életem ilyen. Vadásznak rám. A
halálomat akarják. És egy napon talán sikerrel is járnak…
Ahogy kilépünk az ajtón, a falnak szorítom Natasát.
– Miért van az, hogy téged nem riaszt a halál? – Az ujjaim a
torkára simulnak. Még a szíve sem ver hevesen.
– Sokszor megmutatta már nekem az arcát.
– Valóban?
– Igen.
– Azt mondtad, nem akarsz a világom részévé válni.
– Azt mondtam.
– Igazad volt. Nem fogsz a részévé válni, mert már kibaszottul
hozzá tartozol! – Mohón megcsókolom, szinte magamba
szippantom az ajkait. Az ujjaim erősen szorítják a torkát, a
másik kezemmel magamhoz húzom. Teljesen és tökéletesen
egymáshoz simulunk. Úgy érzem, mintha a másik felemet
szorongatnám. Egy gyönyörűbb testet, amit különböző
tetoválások borítanak. Most kezdem igazán megérteni a
jelentésüket. Leginkább a fekete hollót. A halál madara. Natasa
múltja, úgy hiszem, sok sötét titkot rejt. Sokkal többet, mint
amit el akar árulni nekem. És ez a sötétség, ami körülötte van,
ez vonz a legjobban.
Mert sötét lelkek vagyunk mindketten.

A hazafelé vezető úton azon gondolkodtam, hogyan védjem

meg magam és a családomat. Tudtam, hogy néhány nagykutya
vérszemet kap a kis küldeményem miatt. De azt akartam, hogy
tudják, senki sem érhet hozzánk. Nem marad megtorlatlanul,
ha az Ivanovok életére törnek. Mindössze néhány másodperc.
Egy pillanat, és meghalsz, ha nem hozol jó döntéseket, ha
figyelmen kívül hagyod, hogy milyen világban élsz. Mindenki
vérre szomjazik. A halál olyan, akár a szeretőnk. Mindennap
magunkhoz öleljük.
Ahogy belépünk a házba, Jegor felénk viharzik.
Csak tudnám, kinek jár állandóan feleslegesen a pofája.
Dimitrijre pillantok. Az, ahogy Jegorra néz, meg is válaszolja a
kérdést.
– Mi a fasz történt? – kérdezi Jegor idegesen.
 – Vacsorázni mentünk.
– Kurva vicces!
– Én felmegyek – vág közbe Natasa. Nem válaszolok, csak
bólintok. Jobb is, ha most távozik. Igyekszem távol tartani,
amennyire csak tudom, bár ez a mai nap után, úgy hiszem,
egyre inkább egy sikertelen küldetés.
– Gondolom, Dimitrij elmondta, mi történt.
– Igen. Említett valami olyasmit, hogy majdnem kinyírtak.
– Ha valóban ki akartak volna, már nem élnék. Nem
öldöklünk csak úgy maffiafőnököket, főleg nem nyilvános
helyen.
– Azért neked sikerült golyót eresztened az egyik embered
fejébe. – Jegor hangja kioktató, ami nagyon nem tetszik. Az
öcsém, de nem tűröm el a tiszteletlenséget még neki sem.
– Nem tartozom neked elszámolással! – Elindulok a
dolgozószobám felé. Muszáj innom valamit. Magamhoz veszek
egy üveg vodkát, majd leülök a székre. Jegor természetesen
utánam jön, megfogja a kilincset, és bevágja az ajtót.
– Nincs kedvem ehhez.
– Nekem sincs kedvem elföldelni téged!
– Miről beszélsz?
– Az új hobbidról! – Az emelet felé biccent. – Sikerült
megbaszni, nem?
– Igen.
– Akkor hagyd elmenni. A picsába a tíz nappal.
– Többször meg akarom dugni. Nem csak egyszer.
– Mi olyan kurva különleges benne?
– Van még pár napom kideríteni.
 – Az a nő bajt hoz rád. Veszélyes.
Igen. Tudom. De egy magamfajta a veszélyből táplálkozik.
Olyan sokszor akartak már kinyírni. Olyan sok ember akarja a
halálomat. Csak ezt ismerem azóta a nap óta…
De valami megváltozott.
Mintha a kemény tekintetű nő elhozta volna nekem az életet.
Újra élek, ezt érzem. Lüktet a vérem. Vágyaim lettek. Amik már
nem illannak el. Állandóan pislákol. Ő eteti ezt. Nem tudom,
mennyi idő kell még, hányszor kell még a magamévá tennem,
hogy kialudjon az a bizonyos láng.
– És pont ettől különleges.
– Egy hajszálon múlt az életed!
– Mindig azon lóg. Mi lenne, ha nem foglalkoznánk tovább
ezzel? Sokkal inkább azzal kéne, hogy eltakarítsuk az útból az
ellenségeinket.
– Az fél Oroszországot jelentené.
– Akkor fél Oroszország fejét tűzzük karóra! – Az asztalra
csapom az üveget. – Nem hátrálunk meg. Nem mutatunk
félelmet, és nem adunk kegyelmet.
– Te vagy az utolsó élő rokonom. Nem akarlak téged is
eltemetni.
– Nem fogsz.
Leül elém, elveszi az üveget, és meghúzza. Alig egy óra alatt a
nyakára léptünk két üveg vodkának. Jegor megpróbált ismét
Natasa ellen beszélni. Tudom, hogy nem kedveli őt. Ahogy azt is
tudom, hogy nem bízik benne. Megnyugodhat, mert én sem. Az,
hogy az ágyamba viszem, még nem bizalom, csak szükséglet.
Pontosan ezért a tíz nap. Talán ennyi elég lesz arra, hogy
kiábránduljak belőle…
– Hazamegyek! – Jegor feláll, és ingatag léptekkel elindul az
ajtó felé. – Ne feledd, testvér, a nők csak bajt hoznak a fejedre.
Kivéve – megáll, és felmutatja az ujját – egyet. A feleségemet.
Igaz. Dása maga a megtestesült angyal. Viszont én sohasem
akartam angyalt magam mellé. Kaptam egyet – felsejlik
porcelánfehér bőre, szalmaszőke haja, kék szeme –, de el is
vették tőlem. Kihúzom a fiókot, majd kiveszem a vörös füzért.
Az öklöm köré tekerem, és megcsókolom. Sosem múlik el nap,
hogy ne gondolnék rájuk.
Az angyalokra, akik közül az egyiknek esélye sem volt
megszületni…
 Múlt
ZUHANÁS A POKOLBA

– Igor! – Int, hogy lépjek közelebb. Borisz egy nagyképű

faszkalap, erőteljesen narcisztikus személyiséggel. Volt, hogy
egy találkozónk alkalmával arra léptem be az irodájába, hogy
épp hülyére vert egy lotyót. Arra is volt már példa, hogy
kikötözve lógtak a lányok. Egyszerre három is. Legszívesebben
szétvertem volna a pofáját. Viszont ő adja a munkát. És az
anyagot. Ezúttal egy szőke csaj épp a farkán cuppog.
– Gyere csak beljebb. Mindjárt végzünk, igaz aranyom? –
Megrántja a lány haját, majd erővel a farkára nyomja a fejét.
Szerencsétlen öklendezni kezd, de nem hagyja abba egy
pillanatra sem. – Mesélj! Elfogyott a cucc?
– Jah. Kéne még.
– Igor, azt kell, hogy mondjam, kurva ügyes vagy. Nem
gondoltam volna, hogy ilyen hamar megszabadulsz több kiló
cucctól, és mindezt totál csendben, minden feltűnés nélkül. A
sok köcsög meg csak kapkodja a fejét, hogy mitől van ennyi áru
az utcákon. – Borisz idegesítően felröhög, de a nevetés közben
élvez is. Undorító egy féreg. – Gyorsabban, ribanc! – Megrántja
a lány haját. Majdnem kitöri a nyakát is. – Nehéz jó kurvát
találni. Ha gondolod, kipróbálhatod valamelyiket – gonoszul
elmosolyodik.
– Kösz, nem.
– Sírna a csajod, mi? – Beleszív a cigibe, majd kifújja a füstöt.
Borisz tisztában van azzal, hogy miért csinálom ezt az egészet.
És talán pontosan ezért bízik meg bennem. Mert számomra a
családom az első. Soha nem tennék olyat, amivel veszélybe
sodorhatnám őket. Bőven elég veszélyes az is, hogy drogot
terítek Moszkva utcáin.
– A cucc?
– Majd Vlagyimir odaadja neked. Vigyázz rá. Kurva sokat ér.
– Mondanod sem kell.
Megfordulok.
– Igor!
Nem mozdulok.
– Ha így folytatod, egy napon még sokra viheted.
Nem akarom folytatni.
Egy napon ki akarok szállni ebből a gusztustalan világból.
Elindulok az ajtó felé. Épp kinyitom, amikor sikítást hallok
mögöttem. De olyan elfojtott sikoltást. A vállam fölött
hátrapillantok. Borisz épp elnyomja szegény lány hátán az égő
csikket.
Nem az én dolgom.
Becsukom magam után az ajtót, és átveszem a táska drogot.
Nincs már sok hátra. Még néhány alkalom, és befejeztem.
Anna nagyon szépen gömbölyödik. Lassan a hatodik hónapban
van. Hihetetlen, hogy három hónap múlva a karomban
tarthatom a fiamat. Igen, a fiamat. Anna az első perctől
megmondta, hogy fiunk születik. Érezte. És igaza lett. A kezdeti
rosszullétek, hála istennek, elmúltak. Az első négy hónapot
végighányta. Minden egyes reggelt azzal indítottunk. De sajnos
napközben is előfordult, ha olyan szagot érzett. Most a második
trimeszter idejét nagyon jól viseli. Bármit megehet, csak néha
jön rá rosszullét. És persze az sem elhanyagolható, hogy végre
tudunk szeretkezni, mert az első időszakban az is nehezen
ment. Az orvos azt mondta, használjuk ki ezt az időszakot, mert
az utolsó hetekben, illetve a szülést követően nem javasolt a
szexuális együttlét. Belegondolva, hogy hónapokig nem
nyúlhatok hozzá… borzasztó. Nekünk, férfiaknak egyszerűen
szükségünk van a szexre. Viszont egy közös gyermek
áldozatokat kíván mindkét fél részéről. Amit Anna végigcsinál a
terhesség alatt, és ami vár rá a szülésnél is… tiszteletreméltó és
becsülendő dolog. Ezért, úgy hiszem, részünkről igazán
kibírható a pár hónap cölibátus.
– Megjöttem! – Ledobom a cuccomat a földre, majd beljebb
lépek a lakásba. – Anna!
– Itt vagyok. – Hallom a hangját a konyhából. Ahogy belépek,
azonnal odamegyek hozzá, és megcsókolom.
– Fáradtnak tűnsz. – Aggodalmasan néz rám.
– Hosszú volt a nap.
– Akkor mit szólnál hozzá, ha főznék egy finom vacsorát,
aztán bebújnánk az ágyba, és néznénk egy izgalmas filmet?
– Több ponton is megbukott az ötleted.
 – Igen?
– Igen. Először is nem kell főznöd, mert elviszlek vacsorázni.
– Tessék?
– Igen, jól hallottad. Szeretlek. Szeretnélek egy kicsit
kényeztetni.
– Ahhoz nem kell étterembe vinni – jókedvűen felnevet.
Szeretem hallgatni a nevetését. Egy kicsit anyámra emlékeztet.
Boldogabb napjain, amikor nem döntötte le a betegség a
lábáról, ő is hasonlóan nevetett.
– A másik az ágyba bújás és az izgalom. – A fenekére csúszik a
kezem, és finoman belemarkolok. – Nem filmnézés közben
szeretnék izgalomba jönni.
– Nem? – Felvonja vékony szemöldökét.
– Nem. Szóval azt szeretném, ha gyorsan elkészülnél, és
elmennénk vacsorázni.
– Úgy gondolod, hogy erre a gyönyörű testre fel tudok még
húzni bármilyen csinosabb ruhát? – Végigmutat magán egy
kecses mozdulattal.
– Bármit is veszel fel, gyönyörű leszel.
– Kis hízelgős. Tudom, mire megy ki a játék.
– Túl jól ismersz! – Finoman magamhoz húzom, gömbölyű
pocakja hozzám simul. – Egyébként szeretem a pocakodat.
Hiszen ott van a fiam.
– Igor Ivanov! Mázlista gazember vagy, ugye tudod?
– Tudom. – Megcsókoljuk egymást, de mielőtt más sorrendet
állítanék fel az estével kapcsolatban, megfogom a kezét, és a
szekrényhez kísérem Annát. – Egy óra elég lesz?
– Ó – felnevet. – Tíz perc is.
 – Legyél csinos.
– Igyekszem.
Anna alig több mint fél óra alatt elkészült. Egyszerűen
csodálatos volt abban a virágmintás kismamaruhában. És most
is tartom azt, hogy vegyen fel bármit is, mindegyikben
csodálatos. A bőre sima, a tekintete sokkal mosolygósabb. Jól áll
neki a várandósság.
A kezembe süllyeszti az övét, majd elindulunk a buszmegálló
felé. Alig pár utcányira van egy helyes kis étterem. Oda
szeretném elvinni. Azt akarom, hogy érezze, mennyire fontos
nekem. És tényleg akarok végre egy olyan estét, amit
mindketten megérdemlünk. De legfőképpen Anna. A nap már
teljesen a horizont alá bukott. Sötét van és hűvös. Átkarolom a
vállát, és magamhoz szorítom a feleségemet.
– Egyébként gondolkodtál már rajta, hogy mi legyen a fiunk
neve?
– Még nem igazán. Igaz, lenne pár ötletem, de kíváncsi
vagyok, neked mi jutott eszedbe.
– Nekem egy név van.
– És mi lenne az?
– Ruszlán.
Egy pillanatra megállok.
– Ruszlán?
– Igen. A Ruszlán oroszlánt jelent. És a mi fiunk az lesz.
– Tetszik. – Épp lehajolok hozzá, amikor valaki megragadja a
karomat, és a falhoz vág. Anna kétségbeesetten felsikolt, de egy
másik férfi megragadja hátulról, és befogja a száját.
– Úgy hallottuk, kurva sok anyaggal rohangálsz. – Az előttem
álló férfi fegyvert szegez rám. – Ahogy azt is hallottuk, hogy
annak a köcsög Borisznak dolgozol. Hol van? – üvölti.
Feltartom a kezem megadásképpen.
– Haver… nem tudom, miről beszélsz.
– Faszt nem! Hol van?
Anna elfojtottan sikoltozik, és próbál szabadulni.
– Engedjétek el! Neki semmi köze az egészhez!
– Nem kérdezem meg még egyszer, baszd meg! Hol van a
kurva anyag?
– Nincs nálam. Átadtam.
– Aha. Tudod, kit nézz madárnak. Hol van a kibaszott anyag?
– A homlokom közepére nyomja a fegyvert. – Jurij! Vedd
kezelésbe a csinibabát!
– Ne! Ne! A lakásomon van, odaadom.
– Na, megjött az eszed, apuci? Indulás! – Durván meglök, a
Jurij nevezetű fickó is lökdösni kezdi Annát.
– Ha még egyszer meg mered lökni, esküszöm… – A hátam
mögött lévő férfi durván tarkón vág a fegyver markolatával.
– Fogd be a pofádat, és haladjál!
Folyamatosan Annát nézem. Nem tudom levenni róla a
tekintetemet egy pillanatra sem. Oda kell adnom a kurva cuccot
ezeknek a rohadékoknak, különben ki fognak nyírni minket.
Ahogy felérünk a lakásba, azonnal előszedem a táskát a
rejtekhelyről.
– Na, lássuk, mink van.
Annát továbbra is erősen szorítja az a rohadék, a másik
gyorsan megnézi a táskát, közben végig sakkban tart azzal a
kurva fegyverrel. Borisz mondta, hogy szerezzek be egyet, de
nem akartam. Nem akartam fegyvert a fiam közelében.
– Fasza. Mondom, mi lesz. Elviszem a cuccot. Te, életben
maradsz. – A fegyvert ezúttal Annára fogja. – Te meghalsz! De
előtte! – Ismét rám szegezi a fegyvert.
– Neki kurvára semmi köze ehhez az egészhez! Engedjétek el!
– Közelebb lépek hozzá, hátha leszek olyan ügyes, hogy rá
tudjak ugrani.
– Ne pattogj! De előtte neked elmondom az üzenetet, amit át
fogsz adni annak a faszszopó Borisznak. A terület a miénk. A
Vorobjov családé. Jegyezd meg, hülyegyerek! Vo-rob-jov! –
szótagolja. – Ki fogom nyírni az összes kibaszott kis dílert és
annak az összes elbaszott kis családját, aki csak az utamba
kerül. Add át neki ezt az üzenetet!
– Átadom! Átadom! De kérlek, őt engedjétek el. Terhes.
– Szopás. Majd csinálsz másikat. – Egy szempillantás alatt
Anna felé fordul, majd a következő pillanatban eldördül két
lövés.
– Neee! – Nekirugaszkodok, ám a következő lövést én kapom.
A földre zuhanok. Éles fájdalom hasít a mellkasomba.
– Nem vagy hős, apuci! – A férfi fölém áll. – Egy kis szarkupac
vagy. Örülj neki, hogy legalább te életben maradsz! – Meglendíti
a lábát, és belerúg a fejembe, ami a rúgás erejétől oldalra billen.
– Menjünk! – Hallom az ajtó csukódását. Zúg a fejem, a
látásom homályos, a mellkasomban lévő fájdalom egyre
erősebb.
Anna!
Az oldalamra fordulok, és mászni kezdek.
– Anna! – Kiabálom egymás után a nevét egészen addig, amíg
el nem érek hozzá. – Kicsim! – Végigsimítok az arcán, ami
eltorzult a fájdalomtól és a sírástól.
– Igor… – vért öklendezik fel. A testét nézem. Az egyik lövés a
mellkasát érte, a másik egyenesen a hasába fúródott. A sűrű és
sötét vér teljesen átáztatta a ruháját.
– Anna… – újra a szemébe nézek. Elsírom magam. Úgy sírok,
mint még soha, közben az arcát csókolgatom. A háttérben
mintha sziréna hangját hallanám. – Anna, hallod? Jön a
segítség!
– Igor… a baba… a fiam…
Újra a hasára pillantok. Két lövést kapott. Az egyiket a
mellébe, a másikat a fiam kapta. A fiam. A fiunk… Újra ránézek.
– Minden rendben lesz! – puhán megcsókolom. A szája nem
mozdul. – Anna… – nem válaszol, üres tekintettel néz rám. A
szeméből kibuggyan egy utolsó könnycsepp. Az a könnycsepp
maga a vérrel átitatott kegyetlenség.
– Neeee! Annaaaa…. – Éktelen ordításomba beleremeg az
egész világ. Belemarkolok a véres ruhába, a mellkasára hajtom
a fejem, és a nevét ordítozom újra és újra. Magamba szívom
édes virágillatát, ami összekeveredik a vér fémes szagával.
Menny és pokol összeolvad.
Zuhanok.
Egészen a pokol alantas mélyére.
 Natasa

Az éjszakát egyedül töltöttem. Egy ideig csak vártam, majd

végül lezuhanyoztam, és lefeküdtem az ágyba. Nem tudom,
meddig néztem a plafont, meddig pörgött az agyam. Újra és újra
felidéztem az étteremben történteket. Kellemes estének indult
az egész, végül vérfürdővé változott. Ahogy Igor az emberei
előtt állt, és rájuk szegezte a fegyvert, minden erő és hatalom az
ő kezében összpontosult.
És nem a fegyver miatt.
Ahogy elsült a fegyver, és a férfi agya a mögötte álló pasas
arcára fröccsent, egy pillanatra megrezzentem. Bevallom, nem
számítottam rá. Elsőre talán hirtelen döntésnek tűnt, de ahogy
Igor szemébe néztem, tudtam, hogy ez a másodperc törtrésze
alatt megszületett, határozott döntés volt. Nemcsak az
embereinek mutatta meg, hogy milyen ember ő, hanem nekem
is. Olyan férfi, aki bizony nem fél meghúzni a ravaszt. Aki képes
bárkit hidegvérrel megölni.
Amikor megérintettem a karját, éreztem, hogy megfeszült
benne minden egyes izom. Nem akartam, hogy még több ember
haljon meg. Legfőképp a bizalmasa. Ugyanakkor kíváncsi
voltam, hogy hatással vagyok-e rá. Tudni akartam, hogy nekem
vajon mennyi hatalmam van fölötte. Örülök, hogy mindenki
számára kiderült, hogy bizony hatni tudok Igor Ivanovra.
Összehúzom magamon a köntöst, és elindulok a földszintre. A
házban síri csend van. Egy árnyék suhan el az ablak előtt. Igor
egyik embere. Nem tudom, pontosan hány fegyveres őr strázsál
a ház körül, de úgy védenek egy kegyetlen maffiafőnököt,
mintha maga a miniszterelnök lenne. A befolyást nem jóban
vagy rosszban mérik. Hiszen befolyásos ember lehet egy
könyörtelen bűnöző is.
Főzök magamnak egy kávét, majd a csészével a kezemben
tovább bolyongok a hatalmas házban. Mióta Jegor és Dása
elköltözött, csend lett. Habár mindig is magányos farkas voltam,
valamiért most mégis hiányzik a zaj. A csend túlságosan
nyomasztó.
Megfogom a gyönyörűen faragott, aranyozott kilincset, és
lenyomom. Az ajtó hang nélkül kinyílik. Igor a széken ül, és
engem néz. Nem tudom, mit látok a tekintetében. Talán
félelmet, vagy sokkal inkább fájdalmat. Mindig fekete, és
mindig kemény. Akkor az egyszer láttam, mennyire különleges,
és mennyire más. Azóta sem…
– Jó reggelt! – köszönök kimérten.
Nem válaszol. Talán még a szeme se rebben, ahogy végignéz
rajtam. Mozdulatlanul ül, mindeközben minden pórusából árad
a férfiasság és a hatalom. A nyers és zabolátlan erő, ami nem
ismeri a behódolást. Nem tudom, miért tudok rá másképp
tekinteni. Taszítania kellene, hiszen Igor gonosz és könyörtelen
ember. Teljes ízében romlott, becstelen, amiért mégsem tudom
megvetni.
Vonz magához…
 Elindulok felé, közben talán már görcsösen szorítom a
csészét. Megállok az asztal előtt, a tekintetemet nem szakítom el
róla egy másodpercre se.
– Nem aludtál velem az éjszaka.
– Csak nem hiányoztam? – Felemeli az üveget, és meghúzza.
Az asztalon még három vodkásüveget látok elborulva. Soha
nem iszik napközben, vagy legalábbis nem ennyit.
– Látom, szomjas vagy.
– Akadnak ilyen napjaim is.
– Értem. – Iszom még egy korty kávét, majd óvatosan
leteszem a csészét a finom lakkozású asztalra. Igor éhes
tekintete azonnal a mellemre siklik, ami majdnem kibuggyan a
vékony selyem anyag alól. Ahogy rám néz, akaratlanul is
végigszalad rajtam a borzongás. Mindig ki tudtam zárni ezeket
az érzéseket, de mellette valahogy nem sikerül. A testem
önállósítja magát. Reagál a közelségére. Nem sok ilyen emberrel
találkozunk életünk során. Akinek a puszta pillantása elég
ahhoz, hogy lecsupaszítson minket egészen a lelkünkig.
– Vetkőzz le! – A hangja karcos, egészen mélyről bugyog fel,
egyenesen a sötétség gyomrából. Vággyal átitatott szavak ezek,
melyektől a vérem lüktetni kezd. Mégis, ahogy előtte állok, csak
arra tudok gondolni, hogy meztelen legyek. Nemcsak a ruháktól
akarok megszabadulni, hanem minden aljasságtól, ami
körbevesz. Szétnyitom a köntöst, és a földre ejtem. Mindössze
egy fekete csipkés bugyi van rajtam. Semmi több.
– Gyere ide!
Veszek egy mély levegőt, majd néhány lépéssel megkerülöm
az asztalát. Hátratolja a széket, és maga elé húz.
 – A bugyit is! – Szinte pattognak a szavak a szájából. Lényem
egyik része ellent akar mondani. Meg akarja mutatni neki, hogy
nem uralkodhat fölöttem. De a másik része, az a szajha
legszívesebben most is térdre zuhanna előtte. Mert tudom, hogy
a zuhanás után őrjítő emelkedés következik. Beleakasztom az
ujjamat a bugyiba, és szép lassan letolom, közben végig a
szemébe nézek. Ahogy kecsesen kilépek belőle, felém nyújtja a
kezét, és átadom neki az aprócska darabot.
– Ülj fel az asztalra! – jön a következő parancs. Az alsó
ajkamba harapok, majd felülök az asztal szélére. – Tedd szét a
lábadat!
A testem teljesen önállósítja magát. Szétnyitom a lábam, így
teljesen kitárulkozom előtte. Nincs bennem szégyenérzet. Úgy
hiszem, azt már régen elvesztettem.
– Érintsd meg magad!
A tekintete a mellemről a lábam közé siklik. Érzem, hogy
pulzál a vér a vékony bőr alatt. Két ujjamat a számba dugom,
cuppogva szopni kezdem, majd duzzadt csiklómra helyezem,
amitől akaratlanul is megrándul a testem. Az érzékeim
kiéleződtek. Érzékeny vagyok a legapróbb nyomásra és
érintésre is. Ahogy előttem ül, és engem néz, miközben én
teljesen kinyíltam előtte, totál euforikus állapotba taszít.
Megdörzsölöm az enyhén nedves ajkakat, csendben felsóhajtok.
Az érzés mocskos… és mennyei…
– Dugd be az ujjadat!
– Miért nem csinálod te? – kérdezek vissza zihálva.
– Ha én csinálnám, akkor most ordítanál!
Megállok egy pillanatra. Már nem félelmet látok. Haragot.
Vajon milyen titkok lapulnak a kemény test mögött? A szív, ami
a mellkasában dobog, milyen érzéseket rejteget? Észreveszi a
habozásomat, és rosszallóan néz rám. Tőlem várja a
szabadulást. Az én testem lesz az otthona, a fájdalmának
börtöne, ahova száműzheti, hacsak egy kis időre is.
Ahogy elmerül sikamlós hüvelyemben az ujjam, becsukom a
szemem, és a fejem hátrazuhan. Ritmusosan ujjazom magam,
közben mozgok előre-hátra, elringatom magam egészen az
orgazmusig. Épp, mikor felnyögnék a megkönnyebbüléstől, Igor
hirtelen ellöki a kezemet. Kipattan a szemhéjam, és ránézek.
Egy szempillantás alatt kiszabadítja meredező farkát,
megragadja a csípőmet, szűk bejáratomhoz illeszti kemény
makkját, majd kíméletlenül előrelendíti a csípőjét. Felnyögök,
ahogy teljes hosszában elmerül bennem. Érzem, hogy
lehengerlő vastagsága teljesen kitölt, miközben ő csak pumpál,
pumpál és pumpál. Egyik kezével a csípőmet markolja, a
másikkal megragad a tarkómnál fogva. Nincs menekülés. Igor le
akar igázni. Újra és újra. Meg akarja mutatni, hogy mindig
minden tekintetben ő a főnök. Hagyom, hogy magával sodorjon
az élvezet, miközben a nyögések élvezettel teli sikolyokká
alakulnak. Nem tudom, mi hajtja őt ebben a pillanatban, de
bármi is uralkodik fölötte, most kiszabadul. A bőrünk hangosan
csattan egymáson, vastag farka durván ostromolja hüvelyem
érzékeny falát. Az arcát nézem, amin kövér izzadságcseppek
csorognak végig. Nem néz rám. Arra a pontra koncentrál, ahol
egybeolvadunk. Becsukom a szemem, hátrabicsaklik a fejem
egy újabb impulzív lökés után. Igyekszem megtámaszkodni,
amennyire csak tudok, de a mozdulatai olyan erősek, hogy
nemhogy a föld fölé, egészen a mennyországig lökdösnek. Újra
ránézek. Látni akarom. Feszes állkapcsa még jobban megfeszül,
látom az arcán, hogy hamarosan elélvez. A szorítása még
erősebbé válik, a mozdulatok még gyorsabbá és sürgetőbbé.
Megadom, amire vágyik. Hagyom, hogy a testem magába szívja
a kétségeit, a romlottságát, de leginkább a bánatát. Mert az a
szempár most bánatos.
Felnyúlok az arcához, végigsimítok erős élén, hosszú
borostája csiklandozza a tenyeremet.
– Nézz rám! – Ezúttal én utasítom őt. Enyhén megrázza a fejét,
tovább ostromolja a testemet, tovább hajszolja a körülöttünk
ólálkodó élvezetet.
– Azt mondtam, nézz rám, a kurva életbe! – Ezúttal én
szorítom meg erős állkapcsát. Hirtelen rám szegezi a tekintetét.
Féktelenség csillan meg benne. Ha létezik veszély, az a
tekintetében van. Ha létezik fegyver, az maga a teste. És ha
létezik halál, az maga a szíve… Ellöki a kezemet, majd erős ujjai
ismét a tarkómra fonódnak, magához ránt, és durván szájon
csókol. A mozgása vontatott lesz, de a csókja egyre keményebb.
Ez a kettősség, amivel az uralma alá hajt, képes szétszakítani a
testemet, cafatokra tépni a lelkemet. Ahogy a lábam között
mozog, miközben szenvedélyesen megcsókol, az valami
földöntúli érzés. Soha nem éreztem még ehhez hasonlót. Vad
csókokban megfürödni, miközben a lábad köze majd felrobban.
Elhúzódik tőlem, majd erővel lenyom az asztalra. Jólesik
izzadságban vergődő testemnek a hideg lap kemény érintése.
Mindkét lábamat szétfeszíti, majd olyan durván löki előre a
csípőjét, hogy újra felsikoltok.
 – Natasa Szidorov! – morogja, miközben olyan tempót diktál,
hogy szédülni kezdek. – Tiszteletlen voltál megint! Sőt,
egyenesen vakmerő!
– Baszd meg!
Gonosz mosolyra húzódik a szája. A szeméből elillan a bánat,
helyét átveszi a szükség és a vágy. Csak ezt akarom látni benne,
semmi mást.
Megmarkolja az egyik mellemet, de olyan erősen, hogy
felszisszenek, majd ahogy az ujja közé csípi a mellbimbómat, és
meghúzza, újabb sikoly hagyja el a torkomat. A lábam közé
nyúl, és megdörzsöli a túlérzékeny idegcsomót, miközben a
farka rendíthetetlenül jár bennem.
– Megérdemled, hogy jól megbasszalak! – Újabb és újabb
mélyreható lökés, majd a következő pillanatban belém robban
forró magja. Ahogy még kettőt pumpál bennem, én is átbillenek
a gyönyör elillanó peremén. A testem belefeszül az orgazmusba,
kifacsarva belőle az utolsó cseppet is. Lustán mozog bennem,
közben lehajol, és megcsókolja az egyik, majd a másik
mellemet, ajka közé szippantva érzékeny mellbimbómat. A
dereka köré fonom a lábamat, nem hagyom, hogy kihúzódjon
belőlem. Akarok még néhány olyan pillanatot, ahol mindenféle
következmények nélkül összeolvadunk. Az ujjaim a hajába
siklanak, a körmömmel végigszántok a fejbőrén. A néhány
pillanat felértékelődik. Ahogy egymás karjába simulunk,
valóban eltűnnek a minket elválasztó ellentétek. És a világ,
amiről azt hittem, nem képes befogadni engem, végérvényesen
magába szippant.
Ahogy az utolsó hullámok is lecsillapodnak, lassan kihúzódik
belőlem, felhúzza a nadrágját, és a székre rogy. Remegő
lábakkal lemászok az asztalról, és felé nyújtom a kezemet. A
zsebébe nyúl, előveszi a bugyimat, és megszagolja. Állatias és
nyers gesztus, ami a behódolás és a birtoklás érzését élteti. Rám
néz, majd a kezembe teszi a bugyimat. Felveszem, majd az
ölébe ülök, és átkarolom a nyakát.
– Tegnap este abbamaradt az ismerkedés. Mit gondolsz, van
kedved ma folytatni?
– Valóban ismerkedni akarsz?
– Igen.
– Alig pár napja még gyűlöltél.
– Most is gyűlöllek.
Újra gonosz, nem, pimasz mosolyra húzódik a szája.
Belemarkol a fenekembe, és még közelebb húz magához. Ennél
közelebb, úgy hiszem, soha nem leszünk egymáshoz.
– Ha így tudsz gyűlölni, kíváncsi lennék, milyen, amikor
szeretsz. – Gyengéden a nyakamba csókol.
Arra én is kíváncsi lennék, mivel sohasem szerettem még…
Nemcsak az én hangulatom képes megváltozni egyik napról a
másikra, hanem az övé is. Percekkel ezelőtt keményen
megbaszott, és most gyengéd csókokkal hinti a testemet. Úgy
hiszem, mindketten keresünk a másikban valamit. Valamit,
amit végül valamilyen okból kifolyólag meg is találunk.
Menedéket.
Menedék számunkra minden érintés és csók.
– Van egy kis elintéznivalóm délelőtt, de délután folytathatjuk
az ismerkedést.
– Remélem, ezúttal nem fog vér folyni.
 Elhúzódik tőlem, és a szemembe néz.
– Reméljük.

Még mindig fáj a hüvelyem. Tudat alatt ellen akartam állni a

kísértésnek, de leginkább ellent akartam állni neki, viszont ez
kurvára nem sikerült. A testem teljes mértékben önállósította
magát. Igor tudja, hol és hogyan érjen hozzám úgy, hogy
csillagokat lássak magam előtt. Amikor hozzám ér, mintha egy
új dimenziót nyitna számomra. Egy ajtóhoz vezet, amin átkelve
szó szerint kiléphetek a testemből. Elmosódnak a kettőnket
elválasztó határok, darabokra törnek az értékrendek, semmissé
válnak a fogadalmak.
Ez a negyedik napom mellette.
Ez idő alatt kis híján megöltek, és majdnem medvekaja lett
belőlem. Ugyanakkor a szex, amit átéltem vele, semmihez sem
fogható. A tudat, hogy ez a jutalmam, ha megúszok egy
támadást, több, mint amit kívánhatnék.
Alig egy hetem maradt.
Vajon ez az egy hét mit tartogat nekünk? Vajon hányszor
fognak az életünkre törni? És hányszor fogom megfizetni a
tiszteletlenségem árát Igor Ivanov ágyában?
– Jó reggelt! – Dása libben be a nehéz faajtón. – Jaj, bocsánat,
szép napot, hiszen már elmúlt tíz. – Felakasztja hófehér
szőrmebundáját és a táskáját, majd elindul felém, közben
beletúr tökéletesre szárított hajába. Említette, hogy fogunk még
találkozni, viszont arra nem gondoltam, hogy már ma meg fog
látogatni.
– Szia! Hát te?
– Gondoltam, meglátogatlak. A fiúknak dolguk van.
Unatkozom otthon. És tudom, hogy te is unatkozol itthon.
Úgyhogy arra gondoltam, csinálhatnánk valamit. Tudod, ilyen
csajos program. Vásárolunk, sütizünk, kávézgatunk. Közben
pedig, ha lenne kedved, akkor megmutatnám neked a boltot.
Dása elég jól megszervezte a mai napomat. Mondjuk, igazság
szerint nem volt semmi tervem mára. Azon kívül, hogy
kipihenem a ma reggeli menetet, és edzeni akartam. Dása jó, és
nem mellesleg használható infókkal szolgálhat Igorról. Többet
akarok tudni róla. A múltjáról. Tudom, hogy tegnap éjjel
emésztette valami. Láttam ma reggel a tekintetében. Nem
tudom, milyen titkokat őriz, de abban biztos vagyok, hogy meg
akarom ismerni őket.
– Benne vagyok.
Amúgy is. Mernék mást mondani…
– Szuper. – Jókedvűen összecsapja a tenyerét. – Készülj el
nyugodtan, addig én főzök egy kávét.
Visszavonulok a szobába, és gyorsan összekapom magam.
Már értem az új ruhákat…
Gúnyos mosolyra húzom a számat. Igor mindenre gondolt…
Furcsa izgatottság lesz úrrá rajtam készülődés közben.
Hirtelen teljesen normális embernek érzem magam. Olyan
embernek, aki végre minőségi időt tölthet másokkal. Habár a
bandával meglehetősen sokat vagyunk együtt, a velük töltött
idő szigorúan munka. Három éve zenélünk együtt, ők több mint
öt éve alkotnak egy közös bandát. Teljesen véletlenül egyik este
bezuhantak a kocsmába, és ott maradtak. A banda tagjai lettek
az új családom. Egy olyan család, amit bár kedvelek, mégsem
tudott az életem részévé válni. Még Lev sem, aki hosszú-hosszú
hónapokig küzdött azért, hogy összejöjjön velem. Ő nem a
zsánerem. Valamiért mindig a rosszfiúkhoz húzott a szívem.
Talán pont ezért van az, hogy vonzódom Igorhoz is. Mert
nemcsak ő elbaszott, hanem én is.
Mindketten azok vagyunk.
– Natasa! – ide hallom Dása türelmetlen kiabálását. Felhúzom
a nadrág cipzárját, majd megborzolom a hajam, és lófarokba
kötöm. Felkapom a táskámat, és lerobogok a lépcsőn. Dása a
telefonját nyomkodja, közben csendben hümmög. Ahogy felnéz
rám, azonnal kikapcsolja, és a táskájába dobja.
– Oké. – Rám mutat. – Először is elmegyünk egy fodrászhoz.
Borzalmasan néz ki a hajad.
– Köszönöm szépen, nagyon kedves vagy.
– Ugyan. – Megissza a maradék kávét, majd kecsesen az
asztalra csúsztatja a csészét, és felpattan a kényelmes
kanapéról. – Nem bántásképp mondtam, ugye tudod?
– Tudom.
– Nagyszerű. Akkor mondom, mi lesz a program. Van egy tuti
jó fodrászom. Elviszlek hozzá, és megcsináljuk a hajadat.
Kezdek aggódni…
– Ha ott végeztünk, veszünk egy-két rucit, aztán elmegyünk és
megebédelünk.
Alakul…
 Szeretek jó nagyokat kajálni!
– És akkor ebéd után megmutatnám neked az üzletet. Igaz,
még csak a berendezés van meg, a ruhafeltöltés reményeim
szerint jövő héten valósul meg.
Miért nem vagyok meglepve? Dása kap egy csiricsáré, csillogó
kis butikot. Szemmel láthatóan imádja a divatot, és tök jó, hogy
van egy kőgazdag férje, aki tudja támogatni a kis hobbiját, ami
bizony nem kevés rubelbe kerül.
– Jó lesz így?
Merjem azt mondani, hogy nem…
– Tökéletes. – Elmosolyodom. Egy számító ribancnak érzem
magam, amiért Dása szívét-lelkét beleteszi ebbe a találkozóba,
miközben én csak információt szeretnék kicsikarni belőle. Soha
nem volt és nem is lehet célom a barátszerzés. Így Dása
akármennyire is szimpatikus nekem, igyekszem tartani a két
lépés távolságot.
– Akkor vágjunk is bele a mai napba.
Felöltözünk, és Dása szavaival élve belevágunk a mai napba.
Egy hatalmas fekete terepjáró furikázik velünk a városban. A
sofőr, egy mogorva képű nő és még egy férfi jön velünk.
Borzalmas lehet így élni. Mintha folyamatosan láncok
csörögnének a bokádon.
Ismerem a láncokat.
És ismerem a korlátokat is…
Soha nem mehetsz sehova díszkíséret nélkül. Az életed
állandóan veszélyben van. Habár Dása boldog, biztos vagyok
benne, hogy nem dugja homokba a fejét, ahogy abban is biztos
vagyok, hogy nap mint nap emészti ez a gondolat. Hiszen
melyik normális emberi lény szeretne így élni? Vajon a
szerelem ér annyit, hogy gúzsba kötve éljük le az életünket? Ér
annyit, hogy feláldozzuk érte a szabadságunkat és az elveinket?
A szerelem elvileg egy tiszta és önzetlen érzés. De az
embereknek mégis változniuk kell miatta. Ha nem képesek ezt
megtenni, ha nem hajlandóak kompromisszumot kötni, ez a
gyönyörű, ugyanakkor pusztító érzés képes romba dönteni az
életünket és megnyomorítani a lelkünket. És pontosan emiatt
nem akartam én a szerelmet soha. Viszolyogtam még a
gondolattól is, hogy szerelmes legyek. Én nem tudnám, és nem
is adhatom fel sem önmagamat, sem az elveimet azért, hogy
boldoggá tegyek valakit.
– Na? Hogy tetszik? – A fodrász megfordít a székkel, így
megnézhetem a végeredményt. Sötétbarna hajam kapott egy
nagyon pici színt, amitől még fényesebb és még barnább lett,
szinte már feketébe hajló.
– A végéből muszáj volt vágni egy picit. – A fiatal lány, aki
odaadóan bánt a hajammal, végigsimít a fejem búbjától egészen
a hajvégekig. – Gyönyörű és egészséges.
– Na? Na? – Dása izgatottan leül a mellettem lévő székbe.
– Természetes, hogy tetszik. Köszönöm. – Halványan
elmosolyodom. Egy aprócska gesztus ugyan, mégis képes
mosolyt csalni az arcomra. Az embereknek fogalmuk sincs
arról, hogy egy parányi, önzetlen cselekedet is képes boldog
pillanatokat okozni valakinek.
– És a smink?
– Az is tökéletes lett.
Valóban nagyon szép lett, bár kicsit felesleges, mert ahogy
hazaérek, az izzadságtól mind lefolyik majd. Nem érzem túl jól
magam. Legszívesebben az edzőteremig menekülnék, hogy
végre kiadhassam magamból a feszültséget. Ez az egy dolog
van, ami le tud nyugtatni. Vagy az, ha valahogy fájdalmat tudok
okozni magamnak.
– Akkor azt mondom, vegyünk valami csinos ruhát, mert… –
Dása beharapja az alsó ajkát.
– Mert?
– Mert soha nem lehet tudni, hogy mikor lesz szükség egy
szép estélyi ruhára.
– Gyanús, hogy nem sűrűn lesz rajtam. – Elhúzom a szám. Úgy
hiszem, Dása tud valamit. Vajon mire készül Igor?
– Akárhogy is, megyünk, veszünk egyet vagy kettőt – nevet fel
kedélyesen. – Ha kész lesz a boltom, nálam is vásárolhatsz majd
nagyon szuper cuccokat. Viszont egyelőre marad a
konkurencia, pár utcával arrébb. Legalább megnézem, milyen
új áruval töltötte fel a boltot az a szipirtyó – teszi hozzá
gúnyosan, mire elnevetem magam. Örülök, hogy végre egy kis
harciasságot is látok Dásában.
– Mennyivel tartozom? – A táskámba nyúlok, mire Dása
megfogja a kezemet.
– Nem, nem, a vendégem voltál.
– Nem! Ki fogom fizetni.
– Nem, nem fogod kifizetni!
– Mit szólnátok, ha ez a ház ajándéka lenne? – kérdezi a
megszeppent fiatal lány mögöttem.
– Nem… – próbálok belenyúlni a táskámba, de Dása nem
engedi. Nem szeretek tartozni senkinek.
 – Natasa, elég lesz! – Dása hangja megemelkedik, mire
feltartom mindkét kezem megadásképpen. Hamarabb
szabadulok, ha hagyom, hogy érvényesüljön az ő akarata.
– Oké, oké, oké, nehogy szívinfarktust kapj nekem.
– Ne legyél ennyire makacs!
– Te meg ne legyél ennyire rámenős! – Morcosan egymásra
nézünk, majd hangosan felnevetünk, közben megszorítjuk
egymás kezét. Nem tudom, miért, de nagyon jól érzem magam
Dása társaságában.
Magunk mögött hagyjuk a fodrászüzletet, és megnézzük azt a
bizonyos konkurenciát. Az üzlet valóban gyönyörű, minden
négyzetcentiméteréről ordít a gazdagság és az elegancia. A
ruhák egytől egyig kész vagyonba kerülnek. Egy hónap alatt
sem keresek annyit, amibe itt egy darab estélyi kerül.
– Azért ez kőkemény pofátlanság. – Szó szerint visszadobom a
fekete koktélruhát a vállfára.
– Én mondtam neked. – Dása is visszaakaszt egy darabot nagy
duzzogva. – Én nem fogom így levenni az embereket.
Természetesen minőségi ruhát fogok ajánlani a vásárlóimnak,
viszont nem feltétlenül fogják otthagyni a gatyájukat is érte.
– Megint jöttél körbeszaglászni? – A következő pillanatban
megjelenik egy ellenszenves, magas, vékony szőke nő. Az
ékszerek, amiket visel és a méregdrága ruhája is a sok pénzt
hivatott hirdetni. De mindez csak drága külső. Lefogadom, hogy
legbelül ő a lelkéig rohadt.
– Elhoztam az egyik barátnőmet.
– Ó. És mit szólsz a választékhoz? – Minden figyelme rám
összpontosul.
 – Szép ruháid vannak.
– Nagyon örülök, hogy tetszenek. Mindegyik darabot saját
magam válogatom össze. És…
– És mindegyik darab kibaszott drága. Ha azt hiszed, hogy
sokáig fogod tudni így működtetni ezt az üzletet, akkor nagyon
tévedsz. A barátnőm, Dása egy sokkal menőbb boltot fog nyitni
pár nap múlva, és azok a vásárlók, akik innen rossz szájízzel
távoznak, mert szinte biztos vagyok benne, hogy azzal fognak,
nos, ők mind hozzá fognak menni.
– Egy pillanat – emeli fel manikűrözött ujjait – te…
– Én most elmegyek, mert rendkívül romlott lett itt a levegő. –
Elindulok a kijárat felé, Dása pukkadozik mögöttem.
– Be ne merjétek tenni még egyszer a lábatokat az üzletembe!
– kiabálja utánunk idegesítően vékony hangon.
– Abban biztos lehetsz, anyukám! Bottal se piszkálnám meg a
ruháidat – kiabálom vissza, majd ahogy elérjük az autót,
beülünk, és hangosan felnevetünk.
– Kisasszony? – fordul hátra a sofőr.
– Az üzletemhez.
– Értettem.
– Jézusom – szorítja meg a kezemet. – Jól beszóltál annak a
nagyképű idiótának.
– Komolyan, te ettől a nőtől félted az üzletedet? Én most
voltam itt először, de utoljára. Hát ez valami rettenetes. És
nemcsak az árak miatt, mert a gazdagok meg tudják fizetni, de
ha ilyen a tulajdonos, és ilyen a kiszolgálás… hát kösz, de kösz
nem. Ha én finnyás vagyok erre, akkor a gazdagok még inkább
azok. Ők még annyira sem tűrik ezt a lekezelő viselkedést, mint
én.
– Olga mindig ilyen volt.
Olga… jézusom, a neve is kész rettenet…
– Ismerem őt a középiskola óta. A szülei nagyon gazdag és
befolyásos emberek. Olgát mindig csak a divat és a pénz
érdekelte. Na meg persze a buli és a pasik. A legmenőbb csaj
volt a suliban.
– Legmenőbb… gondolom, nem a csontos segge miatt.
– Jaj, ne már – visít fel Dása.
– Nem olyan nagy szám az a nő. És kész szerencse, hogy te
nem ilyen vagy. – Rákacsintok.
– Szerinte én egy pénzéhes kurva vagyok, aki csak azért ment
hozzá Jegorhoz, hogy végre érvényesülni tudjon a világban.
– Ez nem így van. Erre már az esküvőtök napján rájöttem.
Nem úgy néztél ki, mint aki csak érdekből ment férjhez. És te
Jegor nélkül is tudnál érvényesülni, mert okos nő vagy.
– Ez jólesik.
– Ez csak az igazság.
– Amúgy honnan tudtad?
– Mit?
– Hogy szerelemből mentem férjhez.
– Elég volt belenézni a szemedbe. Ahogy Jegorra néztél, az
mindent elárult. Szereted őt.
– Az életemnél is jobban. Ahogy megláttuk egymást, az
szerelem volt első látásra. Jegor vagány volt. Már akkor láttam
rajta, hogy egy igazi nehézfiú.
– Örülök, hogy nem csak nekem jönnek be a rosszfiúk.
Ismét felnevetünk. Ezek a nevetések önfeledtek. Végre úgy
érzem jól magam valaki társaságban, hogy nem színlelem.
– Szóval neked is.
– Csak ha én is bejövök nekik.
Megszorítja a kezemet.
– Mi van közted és Igor között?
– A szexen kívül?
– Azt mondtad, te láttad a tekintetemben, hogy szerelmes
vagyok. Én is látok a tiédben valamit. És Igoréban is. Nem
biztos, hogy szerelem… tudod, én nem vagyok túl jó
emberismerő. Viszont abban biztos vagyok, hogy ami köztetek
van, az nagyon erős.
– Amit te látsz, azt vágynak hívjuk. Nem tagadom, hogy az
nagyon intenzív.
– Ahhoz képest, ahogy pár nappal ezelőtt nyilatkoztál és
viszonyultál hozzá, megmondom őszintén, nem gondoltam,
hogy sikerül az ágyába vinnie. Viszont Igor kétségtelenül
lehengerlő férfi. Úgy hiszem, kevés nő tud ellenállni neki.
– Létezik olyan nő, hiszen egy itt ül velem szemben.
– Jegor nekem az igaz szerelem. Tiszta szívemből szeretem,
viszont hűséget ígértem, nem vakságot. Igor nagyon vonzó férfi.
Sok nő próbálta már behálózni. De eddig egynek sem sikerült.
Viszont most itt vagy te, aki szemmel láthatóan hatással van rá.
Tudok a tíz napról.
– Csak nem Igor kérkedik vele?
– Neeem – csóválja meg a fejét. – Ő soha nem beszél az
érzéseiről. Jegor említette.
– A férjed nem kedvel engem.
– Azt nem kedveli, hogy valaki ilyen hatással van a bátyjára.
 – Igor valóban nagyon vonzó férfi. Csodálkozom is, hogy
nincs szerelme, barátnője, felesége…
– Igort… mint mondtam, nagyon nehéz behálózni.
– Nem is volt soha barátnője?
– Nem… vagyis… Volt egy. Anna.
– Anna?
– Igen… de… Ne haragudj, nem beszélhetek erről.
– Na várjál, most miért húzod be a féket?
– Azért, mert Igor megtiltotta, hogy erről beszéljünk.
– De most nincs itt. Megígérem, nem fogja megtudni.
– Nem. – Elengedi a kezemet. – Ne haragudj, de erről nem
beszélhetek. És nemcsak azért, mert megtiltotta, hanem azért is,
mert ez az ő élete, az ő érzései, amit nincs jogom kibeszélni. Ha
meg akarja osztani veled, akkor meg fogja. De azt tudnod kell,
hogy ez egy nagyon fájdalmas pont az életében.
Szóval a nagy és kemény orosznak is van gyenge pontja. Egy
rés a vastag és áttörhetetlen pajzsán.
Vannak, akik megpróbálják elzárni az érzéseiket mások elől.
A múltjukat, ami a gyengeségeiket rejtegeti. Vastag páncélt
vonnak maguk köré, bízva abban, hogy az megvédi őket. Ám
nincs olyan páncél vagy pajzs, amin ne lehetne rést ütni, és nem
létezik olyan szív sem, amin nem lehet sebet ejteni.

Soha nem tartottam még csajos napot. Legalábbis olyat, amikor

nem azért kell tökéletesnek lennem, mert mások úgy akarják,
hanem mert én úgy akarom. Habár nem sikerült túl sok infót
kihúzni Dásából, akaratlanul mégiscsak elkotyogott egy-két
dolgot. Tudom, hogy ő is hűséges Igor felé. Valószínűleg Jegor is
tartott neki egy kiselőadást arról, hogy ne bízzon bennem, és ne
járjon feleslegesen a szája. Dása jó feleség. Hűséges nő. És én
tisztelem őt ezért. Nem lehet egyszerű egy ilyen családhoz
tartozni, ahol a szavaknak és a döntéseknek egyaránt súlya van.
Sok mindent hallunk a maffiáról és a működéséről, de a bandák
közelébe kerülni és a mindennapjaik részévé válni teljesen más.
Kegyetlen és gyilkos emberek alkotják, akik csak egy dolgot
tisztelnek. A hatalmat. Minden a körül az egy dolog körül forog,
ez az életük mozgatórugója. De jó látni azt, hogy az Ivanov
testvérek mások. Persze kíméletlenül fejbe lőnek akárkit, ha
arról van szó, viszont a család számukra szent és sérthetetlen.
És legalább annyira, ha nem fontosabb, mint a hatalom. Jegor
mindig is Igor árnyékában élt. Ez nem kérdés. Ő volt a kisebbik,
akit mindentől és mindenkitől meg kell védeni. Úgy hiszem,
nem kívánhatna jobb testvért Igornál. Igor nem a legjobb parti,
már ha szerelmet vagy férjet keres egy nő, mégis úgy hiszem,
mellette bármelyik nő boldog lehetne. Még ha rácsok között is
kellene élnie. Igazán csekély ár ez a boldogságért, nem igaz?
Vajon Igor hogyan viselkedne a szerelmével? Egyáltalán miért
nincs senkije? Ha nem szerelem, akkor egy nő. Hiszen jócskán
harminc fölött jár. Semmit sem tudok róla azon kívül, hogy a
Bratvához tartozik. Egy olyan kegyetlen szervezethez, ahonnan
nincs kiút.
Fellelhető több információ a Bratváról, vagy ahogy ők hívják
magukat, a Szervezetről, az Organizacijáról. Az orosz maffia az
egyik, ha nem a legkegyetlenebb szervezett bűnözői banda a
világon, ami egy etnikai alapon létrehozott és működtetett nagy
szindikátus. Terület illetve tevékenység szerint felosztott
csoportok alkotják, melyek élén a Pakhanok, azaz a Főnökök
állnak. Többször használnak beceneveket a szervezeten belül.
Ahogy Igor is. Ő a Fehér farkas. Mindenki tudja, milyen ember
van a név mögött. Egy kegyetlen maffiafőnök, aki szívesen eteti
a farkasait az ellenségei húsával.
El sem hinnénk, honnan nyerik az utánpótlást. Nemcsak
szimpla mezei bűnözők csatlakoznak, hanem elismert
sportolók, mint például ökölvívók, birkózók, akikből igazi
nagyágyúk lehetnek a csoporton belül. Az orosz maffia mindig
jól ráérez a legjobb üzleti lehetőségekre. Ez is azt igazolja, hogy
a szervezett bűnözés nem csupán attól „szervezett”, hogy
különböző bűnöző struktúrákban működik, hanem attól is,
hogy rugalmasan és organikusan viszonyul a társadalomban és
a gazdaságban bekövetkező változásokhoz, szinte azonnal és
baromi gyorsan reagálva. Ezek az emberek kikezdhetetlen
hatalommal bírnak, és úgy védik őket, akár a világ egyetlen és
leghatalmasabb emberét. Persze keringenek még
mendemondák erről a világról és a benne élő emberekről, de
igazán csak akkor látsz bele, ha a részévé válsz…
Én is erre készülök.
Igor azt mondta, délután folytatjuk az ismerkedést. Amíg
Dásával a ,,csajos” napot töltöttük, nem tagadom, sokszor ő járt
a fejemben. Kérdések, amiket szeretnék feltenni neki. A
legborzasztóbb az egészben az, hogy a kérdésekre valóban
tudni akarom a válaszokat. Tényleg érdekel, hogy milyen ember
valójában Igor Ivanov.
Újabb erős ütést mérek a zsákra, ami kileng az erejétől.
Nálam az edzés létforma. Hétéves korom óta mindennap
keményen edzek. Az életem részévé vált. Hamar meg kellett
tanulnom, hogy a testem egy fegyver. Az életben maradás
fegyvere.
– Most már értem, miért vagy ilyen jó kondiban.
Megállok, és zihálva az ajtó felé fordulok. Igor a falnak dőlve,
karba tett kézzel engem néz. Ezúttal nem öltönyt, hanem fekete,
oldalzsebes nadrágot, fekete, testre simuló pólót és vastag
szőrmés bőrdzsekit visel. Valóban nem gerjedek az öltönyös
pasikra. Viszont a fekete és a bőr a gyengém, és rajta, istenemre
mondom, pokolian jól áll. Elrugaszkodik, és elindul felém. A
járása könnyed és ruganyos. A tekintete akár egy ragadozóé.
– Gyanítom, betörtél néhány orrot azzal a jobb horoggal.
– Előfordult.
Leveszi a kabátját, és a földre dobja. Elém áll, megfogja a
bokszzsákot, és bólint, hogy üssek.
– Mire vagy kíváncsi?
– Az erődre.
Féloldalas mosolyra húzódik a szám, majd minden erőmet
összeszedve leadom a kért ütést. A zsák tompán puffan, de
ezúttal meg sem mozdul.
– Erős vagy. Sokkal erősebb, mint hittem. – Elengedi a zsákot,
és elém áll. – Miért?
– Mit miért?
– Miért edzel ennyit? Nem csak a jó alakról van szó, ebben
biztos vagyok.
– Szar környéken nőttem fel, és most is szar környéken élek.
Valahogy meg kell védenem magam. És ezek – felemelem
mindkét kezemet, és az arca elé tartom –, ezek mindig velem
vannak.
– Csupa meglepetés vagy.
– Nem olyan nagy dolog ez.
Megfogja a csuklómat, és enyhén megszorítja.
– Mesélj még magadról. A környékről. A fegyvereidről.
– Előtte lezuhanyozom. – Próbálom elhúzni a kezemet, de
nem engedi.
– Később. Eddzünk még egy kicsit. – Elengedi a csuklómat,
majd megfogja a pólóját, és leveszi. Az izmai erőtől duzzadnak,
a testét néhány tetoválás borítja. Most van lehetőségem
alaposan szemügyre venni őket. A mellkasán és a vállán
lévőket.
– Ezek börtöntetkók, igaz?
– Igaz.
– Láttam már ehhez hasonlót.
– Valóban? – felvonja vastag szemöldökét, majd olyan erővel
lesújt szerencsétlen zsákra, hogy majdnem leszakad. – Szóval
volt már dolgod hozzám hasonló fickóval, igaz?
Nem. Hozzád hasonlóval még soha…
– Valamiért vonzanak a rosszfiúk.
– Igazán? – kerülget, akár a ragadozó a prédáját. – Mesélj
róluk.
– Azokról a férfiakról akarsz tudni, akikkel együtt voltam?
– A mocskos részletek nem érdekelnek. Bőven elég a tudat,
hogy tudom, más is hozzáért ahhoz, ami az enyém. – Újra elém
áll.
– Nem vagyok a tulajdonod.
– Még nem!
– Túlságosan fent hordod az orrod. És ilyen fickóval, ha tudni
akarod, nem volt még dolgom.
– Ilyennel soha nem is lesz. – Hátrálni kezd velem, néhány
lépés után elérjük a falat. A hátam a falnak, a mellkasom Igor
testének feszül. – Halljam!
– Semmi említésre méltó. Néhány egyéjszakás kaland.
– Voltál már szerelmes? – Két karját megtámasztja a fejem
mellett. Az illata bénítóan körbeleng. A tekintete meztelenre
vetkőztet. A közelsége behódolásra kényszerít.
– Soha! – Válaszolom határozottan. – És te?
– Voltam.
Valamiért nem ezt a választ vártam. Jobban örültem volna, ha
azt mondja, hogy nem szeretett még igazán. Nincstelennek
érzem magam. És ezt a nincstelenséget nem pénzben mérik.
– Mi történt? – Próbálok választ keresni a tekintetében, de
nem találok. Ürességet látok. Ugyanazt, mint reggel.
– Meghalt.
Az ajkamba harapok, végül csak felteszem a kérdést.
– Ő volt Anna?
Az állkapcsa megfeszül, ahogy a karjában lévő izmok is.
– Honnan tudsz róla?
– Csak tudok.
– Dása… – csóválja meg a fejét. Vastag nyakában szinte
lüktetnek az erek. Beléjük akarok harapni. Az ajkam között
akarom érezni a szívverését.
– Teljesen véletlenül szólta el magát. Ne haragudj rá ezért.
– Nem haragszom – a hangja hűvös, akár a tél.
Habár centiméterekre van tőlem, mégis olyan távolinak
érzem. Igor szeretett egy lányt, Annát, aki meghalt. Vajon
hogyan? És miért? Hogyan lett Igor Ivanov az, aki? Még több
kérdés…
– Mesélsz a tetoválásaidról? Mondjuk a farkasodról.
– A farkas számomra több okból is fontos. Több évre
visszanyúló kapcsolat, érzelmi kötődés alapján. De a külső
szemlélőknek jelzés, hogy valamelyik szervezett bűnözői
csoport vezetője vagyok. A farkast viselő tulajdonképpen egy
harcos, aki nem ad és nem kér kegyelmet, ezért nagy tisztelet
övezi.
– Téged nem ezért tisztelnek, hanem azért, aki vagy!
Halvány mosoly ül a szája sarkában.
– Ezek itt? – Végigsimítok a mellkasán lévőkön. Amik
tulajdonképpen kis vonalak egy koponya alatt.
Lepillant, majd ismét rám.
– Az azt jelenti, hány embert öltem meg.
– Mindegyiket magadra varratod?
– Nem. Csak azokat, akik valamiért fontosak voltak
számomra. Azokat, akiknek élveztem a halálát. Ha minden
ember egy-egy vonal lenne…
– Akkor nem maradna hely a testeden a többinek – fejezem
be a mondatot. Habár nincs rátetoválva az összes ember, akit
megölt, mégis több tucat vonalat számolok. Már csak arra
lennék kíváncsi, mi visz rá egy embert, hogy ilyen életet éljen. A
kényszer? Az élvezet?
– Te jössz! – Megfogja a felsőt, és áthúzza a fejemen.
Végigsimít a galambokon. Soha nem érintette őket senki. –
Nagyon szereted a madarakat.
– Igen.
A madarak számomra a szabadság és a szabad döntés
jelképei. Habár én soha nem leszek teljesen szabad, a lelkem, ha
úgy akarom, szárnyalhat.
– Ez mit jelent? Miért van belőle kettő?
– Volt valaki, akit nagyon szerettem.
– Mi történt?
– Meghalt.
– Úgy tűnik, ebben is van közös pont kettőnk között.
Mindketten elveszítettünk valakit, aki számunkra fontos volt.
– Igen. – Fájdalmas és nehéz a beismerés, de igaza van. Sokkal
több hasonlóság van köztünk, mint azt hittem volna.
– És ez… – simít végig a mellem között egyenesen a
köldökömig. – Tőr és kígyó.
Ez volt a második tetoválásom. Tizenhat évesen varrattam
magamra.
– Nemo me impune lacessit. – Újra rám néz. – Ami azt jelenti,
hogy? – Kérdőn felvonja a szemöldökét.
– Senki sem bánthat meg büntetlenül.
– Nos, Natasa Szidorov… nem áll szándékomban megbántani
téged. Viszont, ha mégis sikerül, vállalom a büntetést. –
Magához húz a derekamnál fogva, és megcsókol. Tudom, hogy
egy nap nagyon meg fog bántani, ahogy azt is tudom, hogy én is
meg fogom őt. Viszont a büntetés mindkettőnknek szól majd.
Mindketten meg fogjuk fizetni az árát annak, hogy fájdalmat
okoztunk a másiknak.
 Múlt
K-17

Az ítélet: öt év fegyház.
Moszkvában felültettek egy rabokat szállító tehervonatra, és
meg sem álltunk Szibériáig.
K-17
Az egyik börtöntábor a hideg tundrán Krasznojarszk mellett.
Nem hittem volna, hogy több ezer kilométerre száműznek az
otthonomtól. Majd három napnyi út vezetett a végtelen és rideg
semmibe. Nem számítok látogatókra. Szigorúan meghagytam az
öcsémnek, hogy ne jöjjön ide. Nem akarom, hogy így lásson.
Rabként. Bezárva.
Megbilincselve és megfosztva mindentől…
Szégyellem azt, aki lettem. A bíróságon, ahogy a szemébe
néztem, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna
szégyenemben. Ha anyám élne, ő is. Megszakadna a szíve…
Talán a mínusz negyvenöt fok képes lesz megfagyasztani a
szívemet. Legalábbis ezt hittem egészen addig, amíg meg nem
érkeztem. Kurva nagyot tévedtem. Mert a szívemben lángoló
bosszút nem képes elpusztítani. Az fog éltetni öt kemény évig.
Remélem, az a láng kiégeti belőlem a maradék emberséget.
Apám szerint szörnyetegnek születtem.
 Rájöttem, hogy ez nem igaz.
Mert szörnyetegnek nem születünk, hanem azzá válunk.
– Elítélt! Lépjen előre!
Két hetet húztam le karanténban egy szűk cellában. Ez a
protokoll, amikor új elítélt érkezik a táborba. A holmimat
feltúrták, a testemet tetőtől talpig átvizsgálták. Ott álltam a
fegyveres őrök előtt teljesen meztelenül. Miután mindent
rendben találtak, hozzám vágták a ruhámat, rám zárták először
a rácsokat, majd egy áthatolhatatlan ajtót. Hol az ágyon ülve,
hol az ablak előtt állva szőttem terveket arról, hogyan fogom
megölni az ellenségeimet. Hogyan fogom megtorolni Anna és a
fiam elvesztését.
– Indulás! – Az egyik őr erősen meglök, hogy induljak meg
végre. Van még velünk egy tiszt, ő megy elöl, a hátunk mögött
még egy fegyveres őr, mellette egy ugató németjuhásszal. Az a
hatalmas dög alig várja, hogy belém mélyessze a fogát.
Megállunk az ötös ajtó előtt. Az őr előveszi a kulcsot, és
kinyitja az ajtót.
– Hátra! – kiabálja, majd ránk néz.
– Menjen be! – Ismét egy lökés. Nem fordulok meg, hallom,
hogy kattannak a zárak mögöttem.
Egy magas, fiatal srác áll előttem. Frissen borotvált arca van,
rövidre nyírt haja, metsző kék tekintete.
– Dimitrij Morozov!
– Igor – válaszolom, majd ledobom a cuccomat a fal mellett
lévő ágyra.
– Miért varrtak be?
Nem válaszolok, elkezdem kipakolni a holmimat. Nem
haverkodni jöttem ide!
– Úgy látom, nem vagy beszédes kedvedben. Jó lesz, ha minél
hamarabb felméred az erőviszonyokat. Ha nemi erőszak vagy
gyermekbántalmazás miatt kerültél be, akkor számíts rá, hogy
lesz pár ellenséged. Nem kedvelik errefelé az ilyesmit. És az
igazság az, hogy én sem kedvelem azokat a rohadékokat. – A
hangját ezúttal közelebbről hallom. Mögöttem áll. Dühösen felé
fordulok. Mosolyog.
– Mi olyan kurva vicces?
– Semmi. Várom, hogy elmondd, miért vagy itt.
– Puszipajtást keresel magadnak, aki megvédi a sovány
seggedet?
– Nehogy azt hidd, hogy ez a sovány segg nem tudja lekapni a
töködet, ha arról van szó.
Egy határozott mozdulattal megragadom a nyakánál fogva, és
a falhoz szorítom. Dulakodni kezdünk. Erősebb nálam. Néhány
pillanaton belül lefejti magáról a kezemet, és erőfölénybe kerül.
– Nevenincs Igor! Áruld el nekem, miért vagy itt!
– Drogok miatt. Most örülsz?
– Fogyasztottad is?
– Mégis mi a faszom közöd van hozzá, hogy mit csináltam?
– Engem csak ennyi érdekelt! Olyan faszfejeket még
véletlenül sem akarok magam mellett, aki nőket vagy
gyerekeket bántalmaz. Vár rád egy csinibaba kint?
Anna…
Az utolsó szavai. A vér, ahogy felbugyog a szájából. A
halálhörgés. Az élet, ami szép lassan kialudt a szeméből.
Az életünk…
 A harag és a gyűlölet feléled bennem, megfogom Dimitrij
kezét, és olyan erősen megszorítom, hogy szinte belevörösödik
a feje. Kitekerem a kezét, feljajdul, majd sikerül megragadni
újra a nyakát, de ezúttal olyan erősen szorítom, hogy majdnem
megfullad.
– Soha többé ne merd a szádra venni! Megértetted? –
kiabálom az arcába, mire válaszul csak bólint. – Soha többé! –
Megismétlem még egyszer, majd elengedem. Felköhög, közben
megdörzsöli a nyakát.
– Van benned erő, Nevenincs Igor.
– A nevem Igor Ivanov! Jól jegyezd meg ezt a nevet! Mert egy
napon nemcsak te, hanem mások is félni fogják…

Ahogy minden reggel, most is egy rövid tornával indítjuk a

napot. Milyen kurva rendesek. Figyelnek ránk. Persze ez nem
edzés, sokkal inkább arra szolgál, hogy átmozgassuk a
testünket. Dimitrij és én titokban a cellában igyekszünk annyit
és úgy edzeni, ahogy csak lehetséges. Hiszen ellenségek
nemcsak a falakon kívül, hanem belül is vannak. A kora reggeli
tornát, ami a zord hidegben zajlik, egy gyors reggeli követi.
Nem keveredek másokkal. Igyekszem meghúzni magam és
túlélni. Öt év. Öt évet kell kibírnom ebben a földi pokolban. Az
öcsém számít rám. A nagybátyám és a nagynéném vette
magához, amíg kiszabadulok. Nem volt könnyű meggyőzni őket,
de végül sikerült. Tartoznak ennyivel nekünk. Főleg Irina néni
tartozik ennyivel anyámnak, aki jómódjában kurvára leszarta,
mi történik a húgával. Egyedül csak a temetésén jelent meg.
Legszívesebben kirugdostam volna onnan, de nem tehettem.
Anyám sem akarta volna. Azt mondta, a család, a vér örök. Erős
kötelék, ami nem szakadhat el. Igaza volt. Soha nem szakad el.
Az iránta érzett szeretetem soha nem szűnik meg…
Épp bekapnám az első falatot, amikor valaki megrúgja a
székemet.
– Bocsánat, nem akartam megzavarni a gerlepárt.
Anatolij Petuhov, más néven: Kakas. Az egyik rohadék a
börtönben. Egy kopasz, hájas disznó, aki azt hiszi, hogy
körülötte forog a világ. A börtön falain belül ő az egyik kiskirály.
Számos embert gyűjtött maga köré. Rablókat, gyilkosokat,
erőszaktevőket.
– Nem zavartál meg – válaszolok unott hangon, majd
bekapom az első falat ételt. Megtámaszkodik az asztalon, és
lehajol hozzám.
– Ilyen büdös kis patkányokat szoktam enni reggelire, mint te.
– Szar ízlésed van.
Jókedvűen felnevet, majd Dimitrijre néz.
– Nem mondtad neki, hogy ki a főnök?
– Említettem.
– Említetted.
Megmarkolom a kanalat, közben felpillantok rá. Habár a
kanál vége tompa, mégis szívesen torkon szúrnám vele. Akkor
kiderülne, hogy ki a főnök. Úgy hörögne, akár a disznó, mikor
beledöfik a kést.
 A Kakas ezúttal rám néz.
– Mégis miféle szerzet vagy te? – Megszorítja az állkapcsomat,
és maga felé fordít. – Valami elbaszott kísérlet eredménye?
– Ne érj hozzám! – Ellököm a kezét, és felpattanok a székről.
– Rabok! – Hallom, hogy felénk kiabál egy őr. Miközben
farkasszemet nézek ezzel a faszfejjel, teszek egy lépést hátra.
Nem akarok balhét. Ki akarok jutni erről az átkozott helyről,
méghozzá minél hamarabb.
– Minden rendben van – válaszolja nyájasan Petuhov, majd
ismét felém fordul. – Ezúttal megúsztad! De hidd el, hamarosan
találkozunk.
– Várni fogom.
Petuhov elmegy, majd lassan leülök a székre.
– Miért keresed a bajt, öregem?
– Nem kell azt keresni. Ha akar, úgyis rád talál.
– Tudom, hogy tökös gyerek vagy. De hidd el, vannak nálad
erősebbek is.
Vannak.
De keményen fogok dolgozni azért, hogy ne legyenek…
Reggeli után átmegyünk egy másik épületbe. Rengeteg munka
van, és kevés a dolgozó ember, ezért nekünk adják ki a munkát.
Ruhát varrunk, és nehéz kerítéseket rakunk össze. Igazából a
munka csak jó. Hiszen teljesen mindegy, mit csinálok, a lényeg,
hogy egy időre kiszakadjak a körülöttünk lévő világból. A
bezártság mellett még egy dolog, az pedig a magány. Habár
Dimitrij és köztem kialakult egy afféle barátság, ettől
függetlenül nagyon hiányzik az otthonom, de leginkább
hiányzik az öcsém. Hiányzik a szerelmem, és hiányzik a fiam.
Nem látom felnőni. Nem fogom látni az első mosolyát, nem
fogom megérinteni selymes kis bőrét, nem tudom magamba
szívni édes babaillatát. Nem fogom megcsókolni a szerelmemet.
Nem fogok végigsimítani szalmaszőke haján. És nem fogok
érezni soha többé, mert mindezt elvették tőlem. Éjjelente az ő
arcukat látom magam előtt. Anna sikítását hallom. A lövéseket,
amik belőle kioltották az életet, és bennem sebeket hagytak.
Azok a sebek fognak emlékeztetni arra, hogy ki vagyok
valójában, arra, hogy milyen életet szánt nekem a sors.
Épp leállítom a gépet, amikor valaki megragad hátulról, és a
földre lök.
– Mondtam neked, hogy találkozunk még, igaz?
Petuhov áll előttem hat férfival körülvéve.
– Nagy faszod lehet, ha fél tucat férfival állsz nekem! – a
földre köpök, pontosan a lába elé.
– Azt a nagy faszomat a seggedbe is dughatom, ha gondolod.
Vagy kezdjem a csajoddal? – Dimitrijre néz, aki gondolkodás
nélkül rájuk támad. Habár nincs esélyem, mégis küzdeni fogok.
Egy szempillantás alatt felpattanok a földről, és én is támadok.
Nincs esélyem hat férfi ellen. De ez nem is az esélyről szól,
hanem sokkal inkább a bátorságról. Mire észbe kapok, valaki a
földre teper, és csak úgy záporoznak a testemre mért ütések.
Próbálom védeni az arcomat, a mellkasomat. A legtöbb rúgás a
hátamat és a fejemet éri. Nem tudom, meddig tart a verés. Csak
arra tudok gondolni, mihez kezdek, ha kiszabadulok. Mi vár
rám, és mi vár azokra, akik megmérgezték a lelkemet. Petuhov
adósa maradok. De mielőtt kimegyek innen, lerovom a
tartozást.
 – Kérsz még, baszd meg?
Hunyorogva felnézek. A fények villódznak a szemem előtt.
Próbálok koncentrálni, megpróbálok magamnál maradni.
Petuhov fölém hajol, és gúnyosan felnevet.
– Remélem, most már tudod, ki a főnök. – A bakancs kemény
talpával az arcomba tapos. Sűrű vér folyik végig a
halántékomon, bele a fülembe és a szemembe. Hirtelen éles
fény lesz, kiabálást hallok a háttérben. Petuhov és a bandája
felszívódik.
Egy őr fölém hajol.
– Élsz még, szarzsák? – Felhúzza a szemhéjamat, és a
szemembe világít. – Kemény legény vagy. – Megpaskolja az
arcomat, majd rángatni kezdenek. Két őr fog közre, és
elindulnak velem. Erőtlen vagyok. Lábra se bírok állni.
– De nehéz ez a szarkupac! – mennydörgi az egyik, közben
megrántja a kezemet. Hosszú, hosszú méterek után elérjük a
cellát. Kinyitják az ajtót, majd belöknek.
– Hívunk neked egy orvost. Nehogy panasszal élj!
A földön fekve ismét kinyitom a szemem. Dimitrij
nyöszörögve mellém zuhan.
– Meg a barátnődnek is. – Felröhögnek, majd hatalmas
egyetértésben távoznak. Nagy nehezen a hátamra gurulok, és
felsóhajtok. A fájdalom egy szempillantás alatt végigszánt a
testemen. A bordáim közé nyilall, hasogat a koponyám is.
– Megvagy? – dünnyögi Dimitrij, majd káromkodva felül.
– Élek még.
– Nem sokon múlt. Legközelebb nem biztos, hogy megússzuk
ennyivel.
 – Ha az a sorsunk, hogy meghaljunk, meghalunk.
– És ha nem?
Nyöszörögve felé fordulok. Ökölbe szorítom a kezem, és
összeszorítom a fogaimat is. Ez nem fájdalom. Az igazi fájdalom
az, amikor a halál az arcodba köpi a szeretteid vérét.
– Ha nem, akkor kapsz tőlem egy belépőt az igazi pokolba. A
kérdés annyi, hogy velem tartasz-e.
Dimitrij elégedetten elmosolyodik.
– Ennél rosszabb?
– Igen. De meglesz a jutalmad. Egy hely a tüzes tornácon, ahol
halálodig lakomázhatsz! Nos, mi a válaszod?
– Veled tartok! – Felém nyújtja a kezét. Megfogom és
megszorítom.
– A halálig…
 A RÁCSOK UTÁN

Több mint három évet húztam le ezen az istenverte helyen.

Pontosabban három év és hat hónapot. Ez idő alatt nem csak
túléltem. Igyekeztem edzeni a testemet és az elmémet is. Az első
hónapok rohadt nehezek voltak. A bezártság érzése. A terror,
amiben az ellenségeim akartak tartani. Nem titok, sokat
feküdtem a kezelőben. Több sérülést is szereztem ez idő alatt.
De ezek a sérülések mind csak erősebbé tettek. Megmutatták a
többi elítéltnek, hogy nem tudnak félelemben tartani, és nem
tudnak legyőzni. Hiszen nem lehet olyan ember fölött
uralkodni, akinek nincs vesztenivalója.
Nekem már nincs.
Mindenemet elvették.
Egy dolgot hagytak meg nekem.
A bosszút.
Azt az édes mérget, amit mindennap a számban éreztem.
Igyekeztem kimaradni a balhékból. Hiszen a szabályzat
megszegőit bezárták a szigorított részleg egyik
büntetőblokkjába. Nincs érintkezés, és nincs ki-be járás.
Napközben nincsenek bent az ágyak, csak éjszaka. Állsz vagy
ülsz egész nap. Vagy fel s alá járkálsz, hogy be ne csavarodj. A
felszerelt kamerákon folyamatosan nézik az elítélteket. Nem
akartam lehetőséget sem adni arra, hogy az öt év valóban öt év
legyen. Akivel gondom volt, igyekeztem úgy intézni, hogy ne
legyen nyoma. Így jó magaviselet miatt kérelmet terjesztettem
elő a bizottságnak. Kértem egy meghallgatást. Bízom benne,
figyelembe veszik az elmúlt három és fél évet. Azt, hogy erőn
felül dolgoztam.
– Lépjen be! – Az igazgató mély hangja messzire hallható.
Lenyomom a kilincset, és belépek.
– Igor Ivanov. Született Moszkvában. Anyja neve Jelena
Szolovjov. Az ítélet öt év kábítószer-terjesztésért. – Végig a
szemembe néz. – Honnan is jött, Igor?
– Egy Moszkva melletti kis faluból.
– Mihez kezd, ha hazamegy?
– Megkeresem az öcsémet, és dolgozni fogunk.
– Mit?
– Ácsként vagy lakatosként.
Az igazgató helyeselve bólogat. Valóban megszerettem ezt a
munkát. De nem alkotni megyek ki, hanem pusztítani. Hiszen a
fájdalom nem lehet a boldog élet melegágya…
– Nem érkezett panasz ön ellen a három és fél év alatt egyszer
sem. Volt egy-két kakaskodás Petuhov elítélttel, de semmi
említésre méltó. Jól tudom?
Az igazgató kemény ember. És én tisztelem őt érte.
– Jól, uram – bólintok tisztelettudóan.
– Kíván a testület bármely tagja további kérdést intézni az
elítélthez?
Lopva jobb oldalra pillantok. Fiatalabb és idősebb férfiak
ülnek egymás mellett, és engem néznek. Mindegyikük
tekintetében ott az ítélkezés. Számukra nem vagyok több, mint
az élet egy torz szüleménye. Nemleges választ intenek. De csak
a fejükkel.
– Elmehet! – Az igazgató hangjára mindenki újra rápillant.
– Igenis, uram! – Lassan hátrálni kezdek, majd kimegyek. Egy
őr az ajtóban áll, megmarkolja a karomat, és visszavezet a
cellába. Kinyitja mindkét ajtót, majd határozottan betol.
– Na? – Dimitrij izgatottan felpattan az ágyról.
– Semmi. Gondolom, most ülnek a válaszon néhány napig.
– Mit gondolsz?
– Le se szarnak. Azt! De bízom benne, hogy figyelembe veszik
az elmúlt három és fél évet.
– Biztosan. Több olyan elítélt is volt, aki kérelmezte a
szabadulást. Végül kiengedték őket hamarabb, jó magaviselet
miatt. Most már csak valóban kerülnöd kellene a bajt.
– Eddig sem kerestem.
– Tudom. Mihez kezdesz, ha kimész? Azonkívül persze, hogy
megkeresed az öcsédet.
– Elindulunk azon az úton, amit nekem szánt a sors.
– Veled tartanék, de még várnom kell.
Dimitrijnek több mint három éve van még hátra. Jó
magaviselet esetén is leghamarabb két év múlva szabadulhat.
Viszont tudom, hogy teljen el akármennyi idő, meg fog keresni.

Három nap telt el a meghallgatás óta, és még mindig semmi.

Kezdem azt hinni, hogy süket fülekre találtam, és le kell
húznom azt a maradék másfél évet. Viszont félek, hogy kifutok
az időből, és nem a bosszú miatt. Hiszen az ellenségeim
megvárnak. Az öcsém miatt. A múltkori levele aggasztó volt.
Rossz társaságba keveredett. Ami persze nem meglepő, hiszen
sosem kerülte a bajt. Féltem őt. Sokszor vakmerő. Fejjel megy a
falnak. Nem akarom őt is elveszíteni.
Hallom, hogy nyílik az ajtó, majd belép az egyik őr. Valamiért
az ő tekintetében sohasem láttam azt a fajta gyűlöletet, amit a
többiében. Talán ő képes felismerni az igazi gonoszt. Tudja,
hogy nem vagyok annyira szar ember, mint azt sokan
gondolják. Való igaz, droggal kereskedni elítélendő dolog, de
valahogy pénzt kellett szereznem a gyógyszerekre. De hiába
volt minden erőfeszítésem. Így sem tudtam enyhíteni anyám
fájdalmait. És a gyógyszer, amiről azt hittem, hogy gyógyír lesz
a fájdalomra, valójában ránk szabadította a poklot. Hiszen a
támadás, amiben Anna és a fiam az életét veszítette, csakis
ellenem irányult.
– Igor Ivanov! A bizottság meghozta a döntését. A kérelmet
továbbjuttatták a bíróság felé. – Halványan elmosolyodom. Ez
azt jelenti, hogy a bizottság zöld utat adott. Amennyiben a
bíróság is úgy gondolja, pár nap múlva szabadulhatok. – Azt
javaslom, addig húzza meg magát! Ha nem csinál ostobaságot,
akkor pár nap múlva már otthon vacsorázhat. – Az őr
megfordul és távozik. Becsukom a szemem egy pillanatra, és
mély levegőt veszek. Szinte érzem a szabadság ízét.
– Ez fasza hír, Igor! – Dimitrij megveregeti a vállamat. –
Örülök, hogy pár nap múlva szabad leszel. Remélem, nem
feledkezel meg rólam.
 – Nem fogok! – Felé nyújtom a kezemet. – Nem fogok.

Pár nap leforgása után megjött a válasz. Holnap, pontosan

reggel hat órakor elhagyhatom a börtönt. Feltesznek egy
rabokat szállító vonatra, és visszamehetek Moszkvába. Nem
szóltam senkinek. Hiszen tudom, hogy egyedül csak az öcsém
vár. Mindenki más szemében romlott vagyok. Maga a
megtestesült gonoszság, aki szégyent hozott a családjára.
Viszont mielőtt elmegyek, megfizetem az adósságot, amit
évekkel ezelőtt megígértem.
A zuhanyzóban már csak négyen vagyunk. Én, Petuhov, és
még két embere. Soha nem jár egyedül ez a rohadék. Mondjuk
ebbe a zuhanyzóba nem is érdemes. Volt, hogy a szemem
láttára erőszakoltak meg egy rabot. Közbe akartam avatkozni,
de Dimitrij megállított. Nem minden harc az enyém. És rohadtul
ki akartam szabadulni. Ezért elfordultunk, sietősen átmostuk
magunkat, közben a fiatal fiú ordítását hallottuk, és a mögötte
álló férfiak undorító nyögését. Sokan úgy gondolták, hogy
Dimitrij és én valóban egy pár vagyunk, ezért járunk
mindenhova ketten. Az igazság viszont az, hogy megvédtük
egymást. És mint mondtam, ebben az undorító zuhanyzóban
nagyon nem volt jó ötlet egyedül megjelenni.
Hetek óta erre készültem.
Dimitrij intézett nekem egy csinos kis pengét. Nem nagy, de
arra bőven elég lesz, amire használni akarom. Már nem az a
vézna fiú vagyok, akit évekkel ezelőtt elvertek. Az elmúlt
időben annyit edzettem, amennyit csak tudtam. Így nemcsak a
szívem lett kemény, hanem a testem is. És nemcsak a kezemben
lévő penge halálos fegyver, hanem én is.
Lassú léptekkel megindulok feléjük, Petuhov két embere
észreveszi a tekintetemben a szándékot, és nekem támadnak.
Viszont meztelen talppal a nedves csempe csúszós. Nem nehéz
kibillenteni őket az egyensúlyból, és harcképtelenné tenni. Az
egyiket teljes erőből orrba verem, pontosan úgy találom el, hogy
azonnal kifekszik az ütéstől. A másikat meg kell szorongatni egy
kicsit. Vergődik erős karom között. Egészen addig, míg el nem
ájul. Elengedem a tehetetlen testet, ami a lábam elé zuhan.
Petuhov itt áll előttem védtelenül és meztelenül. A penge, amit
ez idáig markoltam, megcsillan a kezemben. Forró vérem
végigfolyik az éles pengén.
– Igor…
– Azt mondtam neked az első verés után, hogy az adósod
maradok. És felénk az adósságot mindig meg szokták fizetni.
– Őr! – Petuhov felordít. Néhány hosszú lépéssel átszelem a
zuhanyzót, a kezemet a szájára tapasztom, a pengét pedig a
nyakához szorítom.
– Lássam, most mekkora a faszod! – Végighúzom a pengét az
arcán, mire az ujjaim közé ordít. Az egyik lábamat az
ágyékához nyomom. Minden küzdelem és mozdulat erős
fájdalommal jár számára. – Azt mondtad, hogy te vagy a főnök!
Minden egyes alkalommal, amikor hülyére vertetek. Milyen
érzés? Félsz, igaz? – Ismét végighúzom a pengét az arcán,
ezúttal lefelé kanyarintom, pontosan a nyaka felé. – Ha jól
emlékszem, a szádra vetted a barátnőmet. Azt mondtad, ha
kiszabadulsz, belevered a farkadat! – Újabb sebet ejtek rajta. –
Nos – közelebb hajolok hozzá –, elárulom neked, hogy a
barátnőm halott. Így sajnálatos módon nem lesz kit hülyére
baszni. Viszont… én itt vagyok neked. Velem mihez kezdenél? A
seggembe vernéd a farkadat? – Végighasítom a mellkasát.
Valóban úgy visít, akár egy disznó. Rémületben forog a szeme. A
teste remeg. Vadul rázza a fejét, közben esetlenül próbál
szabadulni. – Soha többé nem fogsz bántani senkit sem! És
mindenki meg fogja tudni, hogy ki az igazi főnök! – A nyakához
illesztem a pengét, közben végig a szemébe nézek. A pupillái
teljesen kitágultak, zihálva veszi a levegőt. Most már ő is tudja.
A szörnyeteg valóban létezik. És ő volt az egyik, aki
könyörtelenebbé formálta. Lassan kezdem húzni a pengét,
átvágva a vékony bőrt, a puha szöveteket, a vastag és lüktető
artériát. Meleg vércseppek spriccelnek az arcomra. Gonoszul
elmosolyodom, ahogy őt nézem. Éktelenül ordít, a teste
rángatózik. Dolgozik benne az adrenalin és a halál elleni
küzdelem. De itt a vég. Végighasítom a torkát fültől fülig,
közben arra gondolok, hogy minden ellenségemet, minden
olyan embert, aki valóban szörnyeteggé tett, pontosan így fogok
kivégezni.
Tudja meg a világ, hogy létezem.
Féljenek úgy, ahogyan én féltem, amikor megérintett a halál…
 Igor

Ma reggel telefont kaptam. Eljött az én időm. Az idő, amikor a

családom neve végleg és kitörölhetetlenül beírja magát a
maffiatörténelembe.
Unottan, nem, sokkal inkább rosszkedvűen forgatom a
poharat az ujjaim között. Teljes mértékben ki akartam
használni a hátralévő napokat, de úgy fest, erre nem lesz
lehetőségem. Amerikába kell utaznom. Első az üzlet, és csak
utána következhet a szórakozás.
A tegnap éjszaka meglehetősen vadra sikerült. Úgy hiszem,
mindkettőnkben tomboltak a múlt szörnyetegei. Mindketten el
akartuk engedni a múltunk egy fájdalmas darabját. És úgy
gondolom, sikerült. Megannyi titok kering Natasa körül, amit
még nem tudtam megfejteni. Egyáltalán tudni akarom őket?
Hiszen pár nap múlva, ha elmegy, nem marad számomra más,
csak egy nő, akit úgy és annyiféleképpen használtam, ahogy
akartam. Tudom, az lenne az észszerű, ha a tíz nap leteltével
elengedném. Viszont a gondolat, hogy nem érinthetem meg,
hogy nem érezhetem a közelségét, egyáltalán nem tetszik
nekem. Magam mellett akarom tudni. Mert valamiért úgy
érzem, hogy mind a kettőnk lelke éjsötét és veszedelmes. És
pont ezért illünk olyan tökéletesen egymáshoz. Mint a kirakós
szétszórt darabjai, ami szemet gyönyörködtető lesz, ha egységes
egészet alkot.
Iszom még egy korty vodkát, közben elűzöm a körülötte forgó
gondolataimat. Ráérek a hiányával foglalkozni akkor, ha már
nem lesz mellettem.
Most Amerika a tét. Egy jövedelmező üzlet, ami hosszú időre
megoldaná minden problémánkat. Pénzt és befolyást nyernénk.
És kikezdhetetlen hatalmat. Megkérdőjelezhetetlen tiszteletet.
Régóta próbálunk együttműködést kialakítani az amerikai
szervezettel. De bizony kurvára nem mindegy, hogy melyik
maffiafőnökkel ülsz le tárgyalni. Nyilván mindegyik a saját
hasznát nézi. Az egyik ellenszenves faszkalap mindenáron meg
akarta kötni az üzletet. Azt ajánlotta, vegyem el a lányát, és
ezáltal a családjaink hosszú távú és békés szerződést kötnek. A
legkevésbé sem úgy akarok hatalomra jutni, vagy éppen
megtartani azt, hogy beházasodok az egyik ellenségem
családjába. Nem a nő lett volna a probléma. Egyszerűen csak a
büszkeség nem hagyta, hogy ezt a megoldást válasszam. És
persze a hagyomány. Nem kérdés, ha egy napon feleségül
veszek egy nőt, az csakis orosz származású lehet. Ha valami
csoda folytán gyerekeim születnének, az ő vérükben igazi orosz
vér folyjon. Így nem létfontosságú a terjeszkedés, főleg nem
más országok felé, viszont tény, hogy sokkal nagyobb hatalom
és tisztelet övezne minket.
– Bejöhetek? – Natasa lép be.
– Gyere. – Intek a pohárral. – Jó is, hogy jöttél, beszélni
akartam veled.
– Igen?
 – Ülj le!
Nem foglal helyet a széken, hanem az asztalt megkerülve
felül elém. Ilyenkor kibaszott nehéz uralkodni magamon, mert
semmi más nem jár a fejemben, mint hanyatt dönteni ezen a
rohadt asztalon, és hülyére kúrni. Vajon meg fog szűnni ez a
csillapíthatatlan vágy, amit bennem gerjeszt?
– Kényelmesek a székek.
– Az asztal is. – Felém nyúl, és megigazítja a nyakkendőmet. –
Szeretem, amikor elegáns vagy. De jobban csíptem a bőrdzsekit
a fekete pólóval. – Megtámaszkodik a háta mögött. Felállok, és a
lába közé furakodom.
– Nem vagyok már útszéli kölyök.
– Mert valamikor az voltál?
– Azt hiszem, erre a kérdésre tudod a választ.
– Kíváncsi lennék, hogyan lettél az, aki. A módját már tudom.
– Végigsimít a mellkasomon.
– Később foglalkozzunk ezzel. Most másról szeretnék beszélni
veled. Amerikába kell utaznom. És úgy döntöttem, velem jössz.
– A szavaidból és a tekintetedből arra következtetek, hogy
nem fogadsz el nemleges választ.
– Nem igazán. – Megmarkolom a derekát, és magamhoz
húzom. Az ágyékom nekifeszül. Mindössze néhány ruhadarab
választ el minket egymástól. Attól a szenvedélyes és pusztító
világtól, amit együtt alkotunk.
– Soha nem hagytam még el Oroszországot.
– Akkor talán itt az ideje. Két napról van szó. Megkötöm az
üzletet, aztán maradunk még egy napot.
– Szinte látom magunkat kéz a kézben andalogni… hol is?
 – New Orleans.
– És mit szól ehhez az öcséd?
– Nem kell engedélyt kérnem senkitől. Ha azt mondom, velem
jössz, velem jössz.
– És ha nemet mondok?
Lehajolok hozzá, az ujjaim a tarkójára simulnak, és
megszorítom.
– Nem fogsz.
– Kemény oroszom.
– Ha tudnád, milyen kibaszott kemény. – Előrelököm a
csípőmet, hogy érezze, mennyire kemény vagyok. A farkam
szinte lüktet, ahogy hozzádörzsölöm a csiklójához.
– Veled megyek – suttogja a szám közé. – De nem azért, mert
te kéred, hanem azért, mert én akarom.
Hamis mosolyra húzódik a szám, majd még közelebb rántom
magamhoz a lányt, és megcsókolom. Az ajkunk egyszerre
mozog, a nyelvünk őrjítően vad táncba hívja a másikét. A
testünk vonaglik csókolózás közben, mintha valami ritmust
próbálnánk felvenni. A vágy őrjítő ritmusát…
– Olyan piszkosul meg akarlak baszni, Natasa!
– Igen? – Lenyúl közénk, és elkezdi kicsatolni az övemet. –
Tedd meg!
Épp a szájába csókolok, amikor váratlanul kinyílik az ajtó.
– Elnézést! – Dimitrij megáll lesütött tekintettel. – Visszajövök.
– Maradj! Natasa úgyis menni készült. – Rácsapok kőkemény
seggére, mire mosolyogva lemászik az asztalról. Dimitrij lopva
rápillant, ahogy elhalad mellette. Nem tudom levenni a
tekintetemet arról az istentelenül kemény seggéről.
Legszívesebben tövig belenyomnám a farkamat. A farkamat,
ami még mindig kibaszottul lüktet a nadrágom alatt.
Visszacsatolom az övet, majd a székre zuhanok.
– Gyere beljebb!
– Ne haragudj, nem akartam megzavarni semmit.
– Első az üzlet. Sikerült leszervezni a találkozót?
– Igen. Már ma délután mehetünk, ha szeretnénk.
– Nagyszerű. Nyugodtan jelezz vissza, hogy ott leszünk.
– Értettem.
– Jegor?
– Nem tudom. Lehet, hogy még mindig a házaséletet
gyakorolja Dásával.
Örülök, hogy az öcsém végre vele foglalkozik, és nem velem.
Egy kicsit már kezdett tele lenni a tököm az állandó papolással.
Ismer engem. Tudja, hogy rohadtul nem a farkam irányít. Talán
csak akkor voltam képes hülyeséget csinálni, amikor szerelmes
voltam. Bár… még akkor sem. Anna mellett nem volt szükség
őrültségekre. Mellette minden olyan egyszerű és természetes
volt. De Natasa, ő teljesen más. Ha ránézek, az anarchia jut
eszembe. A lázadás. Az őrület. Mellette semmi sem egyszerű és
könnyű. Nem vagyok belé szerelmes. Amit iránta érzek, az csak
durva szexuális kötődés. Élvezem, hogy szinte olvas a
gondolataimban szex közben. Mintha nyitott könyv lennék
számára.
– A lényeg, hogy érezze jól magát. Ahogy ismerem – az
órámra pillantok –, úgyis hamarosan beviharzik. Lesz még ma
egy elintéznivalónk a klubban. Igaz, Dimitrij?
– Igaz. Sikerült kifigyelni, mikor lesz ott.
 – Nagyszerű. Figyeljék az embereid továbbra is. Ha
megjelenik, mi is ott leszünk. Nem csúszhat ki még egyszer a
kezünk közül. Veszélyt jelent ránk.
– Ezúttal nem fog meglógni az a szarházi, biztos lehetsz
benne.
– Nagyon helyes. Most menj, intézkedj! Én még elintézek egy
telefonhívást a könyvelővel.
Ahogy Dimitrij magamra hagy, telefonálgatni kezdek. Jakov
említette, hogy néhány ki- és befizetés nem stimmel. Előfordult
már, hogy a kisebb elosztók át akartak baszni. Mindössze
néhány kiló plusz-mínusz. Valóban megér annyit több ezer
rubel, hogy kockára tegye a hűséget? Mégis hány seggfejet kell
még kinyírnom és példát statuálni az embereim előtt? Abba a
kézbe soha nem harapunk bele, ami enni ad. És nálam
mindenki kibaszottul jóllakik. Éppen ezért tudja felbaszni az
agyam, amikor valaki megpróbál meglopni. Vagy a pofámba
hazudik. A szervezet kemény alapokon nyugszik, aminek
alapköve a hűség. Ha ez megvan, fokról fokra lépkedve rohadt
messze el lehet jutni. Akár a hierarchia csúcsáig is. Hiszen én is
egy utolsó kis senki voltam. Egy favágó fia. És most ki vagyok?
Az egyik legnagyobb Bratva vezér.
– Mi a faszt hallok? – Jegor ront be az irodába. Már vártam,
mikor kászálódik ki a hitvesi ágyból, és mikor rúgja rám szó
szerint az ajtót számonkérően. Ha nem az öcsém lenne, komoly
büntetést kapna a pofátlanságáért. Mert a tiszteletet csak úgy
tudod kivívni, ha könyörtelen vagy. És ez alól még a családtagok
sem kivételek. Habár kész vagyok meghalni értük, érte, a
tiszteletlenséget még tőle sem fogom eltűrni.
 – Neked is jó reggelt, öcsém. És ajánlom, fogd vissza magad!
– Mégis mi az, hogy Natasát is magunkkal visszük?
– Nem telt még le a tíz nap. A másik pedig, örülnék, ha nem
ugatnál a küszöbön, akár egy veszett kutya.
– Ez nagyon nem okés így. Végre sikerül megbeszélni a
találkozót, és te magaddal viszed a kis játékszeredet?
– Először is, nem tartozom neked elszámolással! – intőn felé
mutatok. – A megbeszélésre nyilván nem terveztem magammal
vinni. És másodszor: nem értem, hogy ez miért jelent neked
gondot. Hozd el Dását. Legalább körbenéznek a városban, amíg
mi nyélbe ütjük az üzletet.
– Ezt most te sem gondolod komolyan.
– Egy egész hadsereget viszünk magunkkal. Úgy gondolod,
bajuk eshet?
– Megfogadtam, hogy semmilyen veszélynek nem fogom
kitenni Dását.
– Nincs veszély. Csupán a formalitás kedvéért ülünk össze. És
miért ne köthetném össze a kellemest a hasznossal?
– Komolyan mondom, alig várom, hogy leteljen ez a kibaszott
tíz nap, és végre páros lábbal kirúgd ezt a nőt innen.
– És mi lesz, ha nem teszem meg? – Meggyújtok egy szál cigit,
és jókedvűen beleszívok, közben a füstölgő öcsémet nézem, aki
mindjárt agyérgörcsöt kap az ajtóban. – Meg fogod tiltani
nekem?
– Kurvára idegesít, hogy mindamellett, hogy milyen körökben
mozog, kurvára nem tudunk róla semmit sem, és hogy kurvára
tiszta, mint a frissen hullott hó.
– És kurvára dögös.
 – Igor – felsóhajt, majd levágódik elém az egyik székbe. – Én
mondom neked, az a nő nem kóser. Hagyd a picsába, és
koncentráljunk inkább az üzletre.
– A figyelmem és a koncentrációm megosztható. Nem kell
aggódnod az üzlet miatt, kézben tartom a dolgokat. – Közelebb
hajolok hozzá. – És ha én még mindig meg akarom kefélni, meg
fogom. Ha magam mellett akarom tartani, akkor magam mellett
fogom.
– Mégis mi a faszt tud az a nő, hogy ennyire az ujja köré
tudott csavarni?
– A punci mindig is mágikus hatalommal bírt a férfiak fölött.
Az övé…, azt kell mondjam, tökéletes.
A gondolataim egy pillanatra elkalandoznak, hogy valóban
mennyire tökéletes. És nemcsak a puncija, hanem minden egyes
porcikája.
– És mint tudjuk, aki fölött eluralkodik, az a vesztébe rohan.
– Mondtam már neked, hogy ne aggodalmaskodj ennyit. Örülj
neki, hogy jól érzem magam. Az pedig nem kérdés, hogy Natasa
velem fog jönni Amerikába. Szerintem tedd félre az
ellenszenvedet. Komolyan mondtam, hogy hozd el Dását is.
Legalább nem kell aggódnod miatta. Biztosan jól érezné magát.
És mi nyugodtan tudunk foglalkozni az üzlettel.
– Nem tudom, Igor. Az a pasas is… maga a két lábon járó
veszedelem.
– Csak nem attól félsz, hogy kinyír minket?
– Benne van a rohadt pakliban, nem?
– Amíg nem fenyegetjük őt vagy a szervezetét, nem jelentünk
rá veszélyt. És ezt ő is tudja. Megkötjük az üzletet, utána
szabadon jöhet-mehet az áru az országok között. Bízz bennem.
– Bízok. Tudod. De attól még a frász kerülget.
– Kerülgessen majd akkor, ha a szemébe nézel.
Jegor felnevet.
– Én nem attól félek. Te sokkal morcosabbnak tűnsz.
– Ez részben hatalmi, részben bizalmi játszma. Meglátjuk,
milyen egyezség születik.
– Terv mára?
– Be akartam menni a klubba.
– És mi akadályoz meg ebben? Várj. – Gondolkodást színlel. –
Két lábon járó dögös fekete veszedelem, ha jól sejtem.
– Jól.
– Jézusom. Azt hiszem, te kezdesz belezúgni.
– Lófaszt.
– Lófaszt bizony. Azt hiszed, nem vettem észre, hogy nézel rá?
Hát majd kifolyik a nyálad.
– Vegyél vissza!
– Csak nem fáj az igazság? Hihetetlen, de igaz. Az angyalarcú
Anna után megkísértett egy fekete holló.
– Honnan tudsz a hollóról?
– Nem volt nehéz nem észrevenni. – Megpaskolja a vállát. – A
két nő ég és föld. Nem is értem, hogy bírtál ennyire rágerjedni.
Az igazság az, hogy én sem értem. Valóban teljesen más
súlycsoport ők ketten. Viszont Natasa él, Anna pedig már nem.
Hosszú évekig gyászoltam, az emlékét mindennap a szívemben
cipelem. De tudom, hogy az élet nem áll meg. Soha nem volt
célom szerelembe esni. Úgy gondolom, ez nem is egy
irányítható dolog. Ha belép az életünkbe egy olyan ember, akit
szeretni tudunk, a szívünk akaratlanul is kinyílik, és beengedi
őt. Hiába küzdünk ellene. Az akaratunk soha nem lesz erősebb
a szívünknél.
– Natasa különleges. Anna is az volt. Tökéletes. Páratlan.
– Tudom, hogy nagyon szeretted őt.
– Az életemnél is jobban.
– Nem akarom, hogy megint úgy járj.
És pontosan ezért nem kerestem a szerelmet, és ezért nem
adtam esélyt neki arra, hogy betörjön a védelmi vonalaim
mögé. Amikor elvesztettem Annát, egy részem vele veszett. Az a
része, ami hitt az igaz és önzetlen szerelemben.
– Nem fogok. De most utoljára kérlek meg arra, hogy soha
többet ne beszéljünk erről.
– Annáról vagy Natasáról? Vagy az érzéseidről?
– Egyikről sem. Egyszerűen csak szeretném jól érezni magam.
És Natasa mellett jól érzem. Pár nap múlva, ha elmegy, úgyis
elfelejtjük ezt az egészet.
– Legyen úgy, testvér, legyen úgy. Tudod, hogy én csak a
legjobbat akarom neked.
– Tudom.
Ahogy azt is tudom, hogy Natasa minden tökéletlensége
ellenére a legjobb lenne nekem.
– Menjünk le a klubba. Intézzük el, amit el kell, aztán majd
délután elmondod az örömhírt a kis pacsirtádnak. Én is az
enyémnek.
– Csak nem?
– Csak de. Tudom, hogy senki sem lenne olyan őrült, hogy
ránk támadjon. Akár itthon vagyunk, akár egy másik
országban.
Mert aki megpróbálja, azt kíméletlenül megölöm…

Nagyon régóta figyeljük ezt a rohadékot. Pontosan azóta, hogy

kinyírtam az apját. Számára én vagyok az aljas tolvaj, aki
megfosztotta őt az örökségétől. Az igazság viszont az, hogy ő
nem született maffiafőnöknek. Egy kibaszott naplopó, aki egész
nap csak kurvákat baszott, közben drogot szippantott. Jurij
mindig mondogatta nekem, hogy nem ilyen örökösről álmodott.
Azt mondta, én vagyok az, aki megtestesíti számára a tökéletes
fiút. Hosszú-hosszú évekbe telt eljutni hozzá. Kőkeményen
megdolgoztam a bizalmáért. Persze minden csak hazugság volt.
Minden egyes nap, amikor a közelében voltam, csak a bosszú
éltetett. Viszont a végén egyre mélyebbre és mélyebbre
zuhantam a pokolba, és menet közben rájöttem, hogy onnan
visszafelé már nem vezet út. Behálózott az erkölcstelenség. A
tisztelettudó favágó fiú, aki csak a családján és a szerelmén
akart segíteni, elveszett útközben. Minden, amit tettem, a
bosszúból táplálkozott. Viszont menet közben rájöttem arra is,
hogy ez az élet nem is áll olyan messze tőlem. A kegyetlenség és
a vérszomj születésem óta az ereimben csordogál. Túl jól
tudtam tompítani magamban a gonoszt. Vagy csupán arról volt
szó, hogy volt mellettem két olyan ember, két tökéletes angyal,
aki meg tudta fékezni a bennem szunnyadó szörnyeteget. De
ahogy ők magamra hagytak, elvitték magukkal a jobbik felemet.
Meghalt bennem a jó és az ártatlanság, átvette a helyét a
gonoszság és a becstelenség. Egy embert tudok a világon feltétel
nélkül szeretni, és talán amiatt az egy ember miatt lapul még
bennem egy cseppnyi jóság. És az az ember nem más, mint az
öcsém. Ha őt is elveszíteném, akkor végleg elveszíteném
önmagamat is. Nem maradna belőlem más, csak egy
gyilkológép, aki hatalomra és vérre szomjazik.
Ahogy bemegyünk a klubba, azonnal a VIP-részleg felé
vesszük az irányt. Azt a fülest kaptuk, hogy az a rohadék ott
van. A zakóm alá nyúlok, előhúzom a fegyvert, majd előveszem
a hangtompítót, és felszerelem. Nem akarok felesleges feltűnést,
de ha úgy alakul, nem fogok habozni fejbe lőni azt a szarházit.
Túl régóta fenyegeti a családomat.
Megállunk az ajtó előtt. Jegor és Dimitrij szorosan mögöttem
áll. Megfogom a kilincset, és óvatosan lenyomom. Szinte
egyszerre törünk be a szobába. Megállok az ajtóban, és
leeresztem a fegyvert. Az ágy fel van dúlva, aminek közepén
egy fiatal lány vergődik csurom véresen. Közelebb lépek. Több
késszúrás van a testén. Már csak percek kérdése, és a teste és a
szíve kipumpálja magából a vért. Rászegezem a fegyvert,
közben a szemébe nézek. Én vagyok az utolsó ember, akit látni
fog, mielőtt elszáll belőle az élet. Én vagyok számára a halál, és
én vagyok egyben a megváltás is.
– Kér…lek… – a hangja gyenge, akár egy eltévedt kis szellő.
Megfeszül az ujjam, majd meghúzom a ravaszt. A feje enyhén
hátrabillen a lövés erejétől, még több vér teríti be a vörös
selyem anyagot. És a szempár, amiben halálfélelem ült,
megdermed és élettelenné válik.
– Mi a faszom történt? – lép mellém Dimitrij.
– Ezt én is kurvára szeretném tudni. – Dühösen felé fordulok.
– Azt mondtad, itt lesz. Ehelyett egy vértócsában vergődő lányt
találtunk. Ezt mégis mivel magyarázod?
– Cucc…ccc…ccc… Igor, Igor. – Megfordulok. Egy laptop van az
asztalon.
– Kamerázik a szarházi. – Jegor felemeli a fegyvert, de
megfogom a kezét.
– Azt gondoltad, nem vettem észre, hogy az embereid
figyelnek? Azt hitted, rám töröd az ajtót baszás közben, aztán
majd fejbe lősz, mint egy kibaszott kutyát?
– Valami hasonló tervem volt, igen.
– Mindig egy lépéssel előtted járok.
Megfeszül az ujjam a fegyver kemény markolatán.
Igen. Kurvára mindig előttem jár, csak tudnám, hogy a faszba
csinálja!
– Bizonyára most sérült az egód, igaz? El akarsz kapni, de
sajnos nem sikerül. Tudod, miért nem? Mert én születésem óta
ebben a világban élek. Míg te csak jöttél, játszottad a kibaszott
kemény, orosz faszagyereket, és elvetted azt, ami az enyém. De
megmondtam neked, hogy egy napon mindent visszaveszek.
– Úgyis tudod, hogy el foglak kapni, baszd meg.
– Jó pár éve fenyegetőzöl ezzel. De tudod… – megnyalja a
száját –, most kezd igazán izgalmassá válni a játék. Mindezidáig
csak az öcséd volt a célpont, akit legalább olyan nehéz kinyírni,
mint téged, mert állandóan a seggedben van. Viszont van a
birtokodban még valami, vagyis még valaki, aki, úgy hiszem,
nem olyan kemény dió, mint ti.
Natasa…
– Ha hozzáérsz, meghalsz! Kíméletlenül kivájom a kibaszott
szívedet!
Gúnyosan felnevet, az ádámcsutkája kidudorodik. Annyiszor
elképzeltem, hogyan fogom kitörni a nyakát, majd elvágni
fültől-fülig, és kivéreztetni, akár egy disznót.
– Látod. Végre neked is van még egy gyenge pontod. Nem csak
belelógatod a farkad abba a kőkemény kerek picsájába.
Neeemmmm – megcsóválja a fejét. – A nagy Igor Ivanov akarja
azt a nőt. És ez nekem bőven elég. A tudat, ha őt elveszem tőled,
neked az kurvára fog fájni.
– Te kibaszott elmebeteg faszfej! – felkapom a laptopot. –
Elkaplak, és levágom a fejedet!
– Próbálkozz csak, farkas. Próbálkozz!
– Kezdd el ásni a sírodat! – Teljes erőből a falhoz vágom a
laptopot. Tudom, hogy Iván nem viccel. A múltkori csak burkolt
fenyegetés volt. Ez viszont most már kőkemény hadüzenet.
Mindaddig, amíg nem fogom elkapni ezt ez undorító férget,
Natasa nem lehet szabad. Tíz nap ide vagy oda. Az élete kurvára
veszélyben van.
– Igor, én…
– Te! – Megragadom Dimitrijt a nyakánál fogva. – Neked nem
lesz sem éjjeled, sem nappalod. Nem nyugszol, amíg valahogy
kézre nem keríted. Élve akarom. Ki akarom zsigerelni. Azt
akarom, hogy ordítson a fájdalomtól, és könyörögjön a halálért.
– Megszorítom a torkát. – Kurvára nem ajánlom, hogy még
egyszer hibázz, Dimitrij!
 – Nem fogok.
Elengedem.
– A találkozó? – kérdezi Jegor idegesen.
– Természetesen elmegyünk. Ez nem gátol meg minket abban,
hogy megkössük az üzletet. Minél keményebb alapokon áll a
családunk, annál nehezebb minket kinyírni. Ha létrejön az üzlet
az amerikaiakkal, az kibaszott nagy tiszteletet hoz nekünk. A
Bratva összes vezetője meg fogja gondolni, hogy ránk támadjon-
e.
– Féltem Dását.
– A házatok huszonnégy órás felügyelet alatt áll, és legalább
egy tucat ember vigyáz rátok. Javaslom, hogy kétszerezd meg az
őrséget. Dása sehová sem mehet kíséret nélkül.
– Eddig se ment.
– Ezután még úgy se. Habár én vagyok Iván elsődleges
célpontja, nem fogja elszalasztani a lehetőséget továbbra sem,
hogy bántson téged vagy Dását.
– Utálom, hogy mindig kicsúszik a kezünk közül ez a drogos
szarzsák.
– Igaza van. Születése óta ebben a világban él. Megtanulta,
hogyan éljen túl.
– Kibebaszott jól csinálja a rohadt köcsögje.
Megfogom az öcsém vállát, és megszorítom.
– Nem fog megfélemlíteni minket. Tudod. Nem hajtunk fejet,
nem kegyelmezünk, és nem állunk meg.
Ahogy visszaértem a házba, gyorsan bedobáltam a táskába a
legszükségesebbeket. Egy táska a ruháknak és egy táska a
fegyvereknek.
– Tán háborúba készülünk? – Natasa jelenik meg az ajtóban
karba tett kézzel.
– Soha nem tudhatjuk, mi jön közbe.
– Ez a tárgyalás békés lesz, nem?
– De. Az lesz.
Mellém áll, kivesz egy fegyvert a táskából, és végigsimít rajta.
– Akkor mégis miért kell ekkora fegyverarzenál?
– Azért, aki vagyok.
– Nem kerget az őrületbe, hogy úton-útfélen meg akarnak
ölni?
– Ez is egy olyan dolog, amin túl kellett lépni. – Elveszem tőle
a fegyvert, és visszateszem a táskába. – Nem nők kezébe való.
– Nincs is szükségünk ilyesfajta fegyverre ahhoz, hogy akár
háborút nyerjünk. – Elém áll, végigsimít az inggalléron, majd
megigazítja a nyakkendőmet.
Egy valamiben biztos vagyok. Neki valóban nincs szüksége
fegyverre. Ő maga az.
– Most már tökéletes.
– Szeretném, ha ezentúl azt tennéd, amit mondok neked.
– Eddig is azt tettem – válaszolja dacosan. Pontosan ez az,
amit nem engedhet meg magának. – Úgy érzem, van valami,
amit nem árulsz el nekem.
– Nincs semmi, ami számodra fontos lehet. Indulnunk kell! –
Behúzom a táska cipzárját, és felveszem.
Négy autóval megyünk a reptérre. Az egyikben mi ülünk, a
másikban az öcsém és Dása, és még két autó követ minket nyolc
emberrel. Talán túlzásnak tűnhet, de a jelenlegi helyzet
abszolút indokolja az óvintézkedést. Nem beszélve arról, hogy
kivel találkozunk.
Végre sikerül leülni személyesen is tárgyalni a nagy Vezérrel.
Ez nagy szó. Főleg, hogy több ezer kilométer választ el minket
egymástól. A hírneve őt is messze megelőzi. Kegyetlen
maffiavezér, aki vasmarokkal irányítja az amerikai szervezetet.
Ha minden jól alakul, akkor nemcsak hogy jövedelmező lesz az
együttműködés, de békés is.
Helyet foglalunk a kényelmes székeken, és a repülő perceken
belül a magasba emelkedik. Megszorítom a karfát, és becsukom
a szemem. Natasa megszorítja a kezemet, mire felé fordulok.
– Ideges vagy?
– Nem vagyok.
– Talán félsz a repüléstől?
Nem válaszolok, mire halványan elmosolyodik.
Az igazság az, hogy gyűlölöm a repülést.
– Szóval van valami, amitől még a kemény orosz maffiafőnök
is fél.
– Mindannyian félünk valamitől.
A keze ezúttal egyenesen a farkamra simul.
– Segíthetek lazítani.
Közelebb hajolok hozzá, hiszen Jegor és Dása alig pár méterre
ül tőlünk.
– Olvasol a gondolataimban?
– Talán. – Tovább masszírozza a farkamat.
– Ugye tudod, ha valamit elkezdesz, akkor azt be is kell
fejezni.
– Befejezem. – Kicsatolja a biztonsági övet, majd feláll, és
elindul a hátsó kabin felé. Egy magánrepülő bizony sok luxust
hordoz magában. Pontosan ilyen egy elkülönített kis kabin, ahol
azt tehetünk több ezer méter magasan, amit csak akarunk. Én is
kicsatolom az övet, és felállok.
– Ugye nem…? – Jegor felhorkan mögöttem.
– Te csak szorongasd a feleséged kezét! – válaszolom, de nem
fordulok meg. A tekintetem az ajtóra összpontosul, ami mögött
ott vár rám ő. Ahogy kinyitom az ajtót, a gép légörvénybe
keveredik, és hirtelen rázkódni kezd.
– Mi a fasz! – Felmordulok, közben próbálok minden létező
dologba belekapaszkodni, amibe csak lehetséges. Natasa
felnevet, majd egy szempillantás alatt elém térdel, kiszabadítja
meredező farkamat, és olyan vadul kezdi szopni, hogy
majdnem elájulok.
Kurva élet…
A gép még mindig rázkódik, de a rázkódás egyre jobban
csillapodik. Most már csak az én testem rázkódik a nyers
élvezettől. Egyik kezemmel a hajába túrok, a másikkal erősen
kapaszkodok, közben olyan vadul ring a csípőm előre-hátra,
hogy egészen a torkáig lököm magam. Fuldoklik, ahogy
megpróbálja olyan mélyen magába szívni a farkamat, amilyen
mélyre csak tudja. Vékony ujjai kibaszott erősen szorítják a
farkam tövét, néha megmasszírozza keményre duzzadt
golyóimat.
– A pokolba, Natasa! – Robban ki belőlem, ahogy teljes erőből
szívni kezd. A mozgásom nem áll meg egy pillanatra sem, a
csípőm követelőzve ringatózik a szájában. Hallom, hogy
dünnyög szopás közben. Élvezi, hogy a szájában vagyok. Szép
lassan kienged formás ajka közül, és felnéz rám. A tekintete
valósággal üvölti felém, hogy a markában vagyok. A nyelvével
végignyalja a teljes hosszomat, köröz keményre duzzadt
makkom körül, majd a nyelvét beledugja a kis lyukba,
miközben a keze folyamatosan le és fel jár rajtam. Érzem, hogy
megfeszül a lábamban az izom, a farkam lüktetni kezd,
egyenletes levegővételem zihálóvá válik. Megfogom a fejét,
majd durván előrelendítem a csípőmet. Öklendezni kezd, még
egy könnycsepp is kicsordul a szeméből. Megállok egy
pillanatra.
– Semmi baj – suttogja, közben folytatja kíméletlen
kényeztetésemet. Végigsimítok az arcán, letörlöm az aprócska
és meleg cseppet, miközben ő a fenekembe markolva további
mozgásra késztet. Az orgazmus határán billegek. Semmi mást
nem akarok, mint keményen a szájába élvezni. És ő hagyni
fogja.
– Basssza meg! – bömbölök, majd a következő pillanatban
forró magom a szájába lövell. Nagyra nyitja a száját, közben a
nyelvével nyalogatja a farkamat. Marokra fogom, hogy kifejjem
belőle az utolsó cseppet is. Hüvelykujjammal végigtörlök a
száján, majd felhúzom és megcsókolom. Érezni a saját
élvezetemet és ízemet az ajkán valami nyers és állatias
ösztönnel vetekszik. Birtoklási vágy, hogy újra és újra
megjelöljem és a magaménak tudjam. Meg fogom védeni
Natasát az életem árán is. Csak erre tudok gondolni, miközben
magamba szippantom a csókjait. Velem marad. És nemcsak
addig, amíg elmúlik a veszély, hanem utána is. Már csak neki
kell rájönnie arra, hogy én vagyok az a férfi, akire szüksége van.
Aki nemcsak a pokolra képes száműzni, hanem egészen a
mennyországig is el tudja repíteni.

Natasa kiszopta még a lelkemet is. Azt hittem, valóban

lezuhanok. A repülés számomra félelmetes. Félelmetes, mert
nem tudom az irányításom alatt tartani. Ha egyszer zuhanni
kezdesz, nincs megállás. Így csak akkor repülök, ha nagyon
muszáj. Bár… ha ilyen a lazítás, lehet, többször is megpróbálom.
– Hamarosan megérkezünk. – Dimitrij hátrafordul. Egy
böhöm nagy terepjáróban ülünk hatan, a többi emberünk
külön autóval jön. A Vezér{7} vár minket. És mi stílusosan
érkezünk.
Az autó megáll egy hatalmas kovácsoltvas kapu előtt. Grigorij
lehúzza az ablakot, közli, kik vagyunk. A fegyveres fickó leadja
az infót, majd kinyílik a nehéz kapu, és begurulunk. Nem
hittem, hogy a Vezér házában fogunk tárgyalni, ami kész
erődítmény. Több mint egy tucat fegyveres őr járőrözik fel s alá.
Őrzik a házat, és őrzik a Vezérüket. Talán vakmerőség idejönni.
Ő hazai terepen van, míg mi nem. De nem félek. Nem nyírna ki.
Az élete legnagyobb hibája lenne.
Kiszállunk az autóból, mire négy fegyveres őr azonnal elénk
áll.
– Van maguknál fegyver?
– Szerinted van, okostojás? – Jegor meglibbenti a zakóját.
– Le kell adniuk.
– Feleségül ne vegyelek? – kérdezi Jegor nevetve.
– Elég! – vágok közbe. – Kurvára nem adunk le semmit sem.
Vezess a főnök elé!
Az őr elgondolkodik.
– Te ne gondolkodj, okostojás! Az a mi feladatunk. –
Fölényesen rákacsintok, ami nagyon nem tetszik neki. Én is
álltam a Pakhan ajtaja előtt. Őriztem. Az életemet adtam volna
érte. Ma értem halnának meg. Az én halálom az övék is… –
Viszont az idő pénz. Kész vagy megfizetni?
– Hagyd! – érkezik a parancs.
Elindulunk a kétszárnyú ajtó felé, teljesen körbevéve. Itt nem
fog vér folyni. Milliók forognak kockán.
Ahogy belépünk, azonnal mellbe vág az amerikai miliő. A ház
minden pórusából árad az elegancia, a pénz és a hatalom.
Mégis, ahogy körbenézek, feltűnik, hogy milyen otthonos.
Virágok pihennek hatalmas vázákban és cserepekben. Fehér és
vörös rózsák, és talán hófehér orchidea. Nem vagyok kertész, de
ezeket még én is megismerem. Szvetlána imádta, ha virágot és
méregdrága csokoládét küldtem neki.
Megállunk a sötét ajtó előtt, engedélyre várva, hogy
beléphessünk. Két fegyveres őr állja az utunkat. Miután
végigmértük egymást, végre kinyílik az ajtó. Egy negyven
körüli, jó fizikumú fickó áll előttünk.
– A fegyvereket adjátok le!
– Adjátok le ti is! – válaszolom flegmán, mire elhúzza a száját.
– Nem tudjátok, hogy fegyverrel nem megyünk be más
házába?
– És ti nem tudjátok, hogy fegyvertelenül nem lépünk be egy
maffiózókkal teli házba?
– Louis! Engedd be őket! – érkezik hátulról a parancs.
– De kurvára nem fegyvertelenek! – Louis a válla fölött
hátrapillant.
– Ha gyilkolni jöttek volna, akkor a farokméregetés helyett
most lövöldözés lenne.
A Louis nevezetű fickó félreáll, hogy bemehessünk. A nagy
Vezér, Alexander Salvatore kényelmesen pöffeszkedik a
hatalmas, fekete bőrszékében, közben minket méreget. Gyilkos
tekintete eltökélten csillog, a testtartása feszes és egyenes. Egy
szempillantás alatt körbejár a tekintete a szobában. Felméri a
terepet. Nos, én is ezt teszem. Ennél több embert nem is lehetne
bezsúfolni ebbe a hatalmas dolgozószobába. Ha itt lövöldözés
lenne, azt senki sem élné túl. Egy tetves tűt sem lehet leejteni.
– Foglaljatok helyet! – Maga elé mutat. Az öcsémmel egymásra
nézünk, majd végül leülünk, pontosan elé a kényelmes
székekre. – Egy italt? – Kérdezi szenvtelenül.
– Da! – bólintok. Alexander int az egyik emberének, aki
kimegy. Néhány pillanat múlva dekoratív lányok jönnek be.
Mindkettő nagyon szép és fiatal. Rövid szoknyát és testre simuló
felsőt viselnek, hatalmas mellük szinte kibuggyan a vékony
anyag alól. Jegor felhorkan mellettem, ahogy őket nézi. Az
amerikai nők szépek. A csajok egy szempillantás alatt elénk
pakolják az italokat és a poharakat. Töltenek a poharakba, és
óvatosan elénk csúsztatják. Alexander felveszi az egyik poharat,
amiben valószínűleg whisky van. Én is felveszek egyet, amiben
kristálytiszta vodka illatozik. Rendkívül ízletes, szinte
felrobbannak az ízlelőbimbók a számban.
– Ízlik?
– Da!
– Azért remélem, jobban tudsz angolul. Egyszavas
válaszokkal nehéz üzletet kötni.
– Egy szónál azért többet tudok, ne aggódj.
– Ezt örömmel hallom. Az oroszok nem igazán barátságosak.
Vagy ez is csak amolyan mendemonda?
– Nem barátkozni jöttünk, hanem üzletelni.
– Ez igaz! Viszont én mindig alaposan megválogatom, kivel
üzletelek.
– Ha arra vagy kíváncsi, hogy az első adandó alkalommal
hátba foglak-e szúrni, akkor most megmondom neked, hogy
nem. Habár hihetetlennek tűnik, de szavahihető ember vagyok.
– Mindenki ezt mondja. – Iszik egy korty whiskyt, majd kivesz
az előtte lévő fadobozból egy vastag szivart.
– Kérsz?
– Nem. A cigit jobban kedvelem.
– Én is. De adjuk meg a módját. – Felém nyújtja a dobozt.
– Kubai.
– Naná. A legfinomabb. – Lecsípi a szivar végét, megforgatja a
szájában, majd meggyújtja. Sűrű füstöt fúj, egyenesen felénk,
afféle figyelmeztetés gyanánt. Én is meggyújtok egy szivart, és
pöfékelni kezdek, mint az igazi nagymenő maffiózók.
– Kínáld meg az öcsémet is! – Dühösen nézek rá, mire szó
nélkül az öcsém felé nyújtja a dobozt.
– Nem tudtam, hogy családi összejövetel lesz.
– Ő a jobbkezem.
– A vérkötelék a legerősebb. Szerencsés fickó vagy.
– Tudom.
Tovább szivarozgatunk, közben egymást méregetjük.
Alexander valóban félelmetes ember. Nem túloztak vele
kapcsolatban. Hallottam, hogy megölték a családját, amiért
véres bosszút állt. Ő Vezérnek született. Születése jogán
megillette ez az örökség. Én szimplán elvettem, ami persze nem
maradt következmények nélkül. A Bratva nem akarta elfogadni
a szervezeten belüli státuszomat. Hogy mit tettem, hogy ez
megváltozzon? Karóra tűztem minden ellenségem fejét. Egy idő
után végül elfogadták. Mert képes voltam véres kézzel szolgálni,
és megtartani a hatalmat.
A következő pillanatban erotikus zene szakítja meg a
közöttünk ülő feszült némaságot. A csajok vonaglanak. Nem
lehet figyelmen kívül hagyni, ahogy egymást simogatják. Karcsú
testük egymáshoz simul, ahogy a hatalmas mellük is. Nem azok
a tipikus olcsó kurvák, akik lepukkant klubokban táncolnak.
Ezek elit csajok, akik bizony kőkemény pénzt kérnek egy-egy
ilyen mulatságért. Volt már szerencsém hozzájuk hasonlókhoz.
– Térjünk rá az üzletre! – Alexander elénk tol egy mappát.
– Látom, készültél.
– Persze.
 Kinyitom, és gyorsan átfutom a lapon szereplő számokat.
– Mit gondolsz?
– Pillanat.
Kell még néhány másodperc, mire gyors fejszámolást végzek.
Az ajánlat megfontolandó, de nem esek hasra tőle.
– Megértem, ha konzultálni akarsz a tanácsadóddal.
– Nincs szükségem tanácsadóra, hogy döntéseket tudjak
hozni. – Az asztalra dobom a dossziét, közben lopva az öcsémre
pillantok. Nem mond semmit, de a tekintete elárulja. Bizonyára
látta a számokat.
– Tíz százalékkal többet kérünk.
– Kizárt.
– Az a kizárt, hogy én ennyiért vállaljak kockázatot.
– Az üzlet pedig csak akkor áll, ha elfogadjátok, amit
ajánlottam nektek.
– Akkor erre azt tudom mondani, hogy nem élünk az
ajánlattal, hacsak te meg nem fontolod az enyémet.
– Nem vagyok hajlandó engedni az arányokból.
– Azt mondják, okos ember vagy.
– Jól mondják. – Hátradől a széken, és újra beleszív a szivarba.
– Ezért élek még.
– Nos, én is. – Én is hátradőlök, és beleszívok a szivarba. –
Módosítsd hatvan százalékra, és megkötjük az üzletet.
– Nem szeretek módosítgatni.
– Ez esetben kérd meg a csinos lányokat, hogy menjenek
haza, és mi is hazamegyünk. – Felállok, megiszom a maradék
vodkát, majd az asztalra csúsztatom a poharat.
– Öt százalék.
 – Tíz!
– Öt! És ez az utolsó ajánlatom. Ha nem fogadjátok el, találok
másik orosz seggfejet, akivel tudok üzletelni.
– Lehet, hogy más orosz seggfej már régen elővette volna a
fegyverét, és beléd engedett volna egy tárat.
– Az lett volna élete utolsó lövése.
Egy selymes női hang szakítja meg a feszült légkört.
Határozottan nézünk egymás szemébe, majd mindketten
halványan elmosolyodunk.
– Tudod mit, Alexander Salvatore, a Vezér?
– Mit?
– Áll az öt százalék. Én jó szájízzel megyek haza, mert sikerült
kiharcolni egy nagyobb részesedést, és te jó szájízzel fekszel le,
hogy sikerült kompromisszumot kötnöd.
Feláll, felém nyújtja a kezét, amit határozottan megszorítok.
Kell nekünk ez az üzlet. Kell nekünk a Vezér és a kapcsolatai. De
ne higgye, hogy nem rohanom le fél Oroszországgal a hátam
mögött, ha arról van szó.
– Én mindenféleképpen jó szájízzel fogok lefeküdni. Ebben
biztos lehetsz.
– Nem kétlem. – Még mindig egymás kezét rázzuk, amikor
végre a látókörömbe kerül a női hang tulajdonosa. A két
táncoslány azonnal abbahagyja a mozgást, és feszülten figyelik,
ahogy a páratlan szépség szó szerint végigsuhan a szobán.
Elengedjük egymás kezét, Alexander a nő felé fordul, átkarolja
a derekát, és magához húzza. Hát persze, hogy jó szájízzel
fekszik le a rohadékja. Ilyen nő mellé bárki úgy feküdne…
– Serena Salvatore!
 Na, baszki!
– A feleségem!
Tisztelettudóan bólintunk a vörös hajú nő felé.
– Nem akartam megzavarni semmit sem, csak tudni akartam,
mikor végzel.
– Te sohasem zavarsz!
Mi a tököm?
A kemény maffiavezér tekintete ellágyul, ahogy a mellette
álló nőre néz. Úgy látom, hogy még a legaljasabb szívet is képes
behálózni a szerelem.
– Úgy hiszem, a tárgyalásnak vége.
Alexander és Serena ránk néz.
– Mi távozunk.
– Örülök, hogy sikerült üzletet kötni. – Alexander tekintetében
elismerést látok. Ha nem harcoltam volna ki az öt százalékot,
akkor elkönyvelte volna, hogy egy fatökű vagyok – egy orosz
seggfej, ahogy ő fogalmazott –, és később is megpróbált volna
sarokba állítani. Viszont így már tudja, hogy ki fogok állni az
elhatározásom mellett, történjen bármi. Ha nem sikerült volna
megállapodni, akkor egyszerűen csak kisétáltam volna ezen az
ajtón úgy, hogy vissza se nézek. Viszont így, ha minden
zökkenőmentesen zajlik, kurva sok pénzt fogunk keresni. – De
ne siessetek annyira. Van egy klubom. Mit szólnátok, ha
megünnepelnénk ezt a bőségesen jövedelmező kapcsolatot?
Jegorral egymásra nézünk. Nem illik visszautasítani egy ilyen
meghívást, én mégis ezen gondolkodom.
– Mégis csak igaz a mondás, hogy nem vagytok barátságosak?
– Alexander szája hamis mosolyra húzódik.
 – Nem erről van szó.
– Gyanítom, nő van a dologban.
Ennyire látszik rajtam? Akkor régen szar…
– Hozd magaddal.
– Honnan tudod, hogy velem jött?
Serenára pillant, majd újra rám.
– Láncot is kötöttem volna rá, ha hagyta volna. – Erősebben
magához húzza a feleségét, aki kedélyesen felnevet. Nagyon
szép arca van, amikor mosolyog. A tekintete emlékeztet
valakiére. Zöld… és feneketlen.
– Este kilenckor találkozunk. A címet majd elküldöm.
– Jól van. – Sarkon fordulunk, és távozunk. Nem gondoltam
volna, hogy Alexander ilyen szívélyesen fogad majd minket. Ő
is tudja, hogy jó kapcsolatot kell ápolnunk a hosszú és
gyümölcsöző együttműködés érdekében. Alexander nagy
játékos. Pontosan tudja, hogy melyik bábut hova helyezze a
sakktáblán. Kész szerencse, hogy ehhez a játékhoz én is értek.
Beülünk az autóba, és elindulunk a szálloda felé.
– Most komolyan, együtt fogunk bulizni a Vezérrel?
– Gondot jelent?
– Nem. Ez a része nem. Az viszont igen, hogy nem szívesen
vinném oda Dását.
– Ugyan már. Alexander egyáltalán nem lépett fel
fenyegetően velünk szemben. Élve többet érünk mindketten.
Habár most találkoztam vele először személyesen, tudom, hogy
tartani fogja a szavát. Nem fog bántani sem minket, sem a
nőket, akiket magunkkal viszünk. Úgyhogy szerintem nyugodj
meg. – Finoman megpaskolom az arcát.
 – Úgy érzem, egyre vakmerőbb vagy.
– Eddig is kockáztattam, ha arról volt szó.
– Ez igaz. Viszont mióta felbukkant Natasa, sokkal önfejűbb
vagy.
– Én mindig ilyen voltam, Jegor. Nem tudom, mit vársz tőlem.
– Széttárom a kezem. – Akartuk ezt az üzletet már régóta. Még
Natasa megjelenése előtt. Sikerült megbeszélni a találkozót,
üzletet kötöttünk, akkor nem értem, mi van.
– Nem tudom… olyan simán ment ez az egész…
– Örülj neki, hogy ezúttal nem vérrel kellett aláírni a
szerződést. Nem hullottak fejek. Olykor lehet tárgyalni vérontás
nélkül is. Úgy hiszem, elég gyilkosság van mögöttünk, de attól
tartok, hogy előttünk még több. Itt különösen egy valakire
gondolok.
– El fogjuk kapni azt a szemétládát! Ebben biztos lehetsz…
– Kurvára rá kell feküdni az ügyre, mert nem akarom
hullazsákban végezni.
– Hát, én sem.
– Több ezer kilométerre vagyunk tőle. Engedjünk meg
magunknak egy kis ünneplést, hiszen minden okunk megvan
rá. Majd ráérünk gondolkodni a következő lépésen, ha
hazamegyünk.
– Igazad van.
– Ne aggódj! Amíg én itt vagyok, nem lesz baj.
Ahogy megérkezünk a szállodába, és Dása meglátja Jegort,
azonnal a nyakába ugrik, és csókolgatni kezdi. Mintha napok
óta nem látták volna egymást. Én és Natasa egy helyben állunk,
és egymást nézzük. Ő nem fog így üdvözölni. Nem fogja
kimutatni, hogy mennyire odáig van értem. Még akkor sem, ha
én ezt pontosan tudom.
Elindulok felé, közben ő egyik lábáról a másikra helyezi a
súlyát. Az egyik keze lazán a csípőjén pihen, enyhén oldalra
billentve a csípőjét. Magabiztos. És kurvára gyönyörű. Elé állok
és lenézek rá. Majd egy fejjel kisebb nálam, mégis sokszor
óriásnak érzem.
Legyőzhetetlennek. Érinthetetlennek.
– Vártam, hogy te is a nyakamba ugrasz.
– Arra várhatsz. – Pajkosan elmosolyodik. Végigsimítok az
arcán, lassan le a nyakán, majd a tarkójára simul az ujjam, és
magamhoz rántom.
– Nem szeretek várni. Ha nem kapom meg, amit akarok,
elveszem. – Magamhoz rántom, és megcsókolom. Finoman
masszírozom a nyakát, közben megfogom szabadon lógó kezét,
és a nyakam köré fonom. Csók közben elmosolyodik.
– Khmm… – Jegor megköszörüli a torkát mögöttünk, mire
elhúzódunk egymástól.
– Ne legyél ennyire türelmetlen. Egy tökéletes csókhoz idő
kell.
– Aha. Ha végeztetek, akkor talán beszéljük meg az este
folytatását.
– Mit csinálunk? – kérdezi izgatottan Dása.
– Mulatni megyünk – válaszolja Jegor nyersen.
 – Soha nem voltam még amerikai klubban.
Natasára nézek.
– Én is megyek? – kérdezi felvont szemöldökkel.
– Ez nem kérdés. – Továbbra is a derekát szorongatom. –
Készüljetek el! Addig mi megyünk, iszunk néhány pohár italt.
Lehajolok, és adok egy rövid csókot a szájára. – Igyekezzetek! –
A seggére csapok, majd Jegorral magukra hagyjuk őket. Habár
minden a terveim szerint alakult, mégsem vagyok nyugodt,
mert tudom, hogy az a rohadék vadászik ránk. Sürgősen ki kell
találnom valamit.

Natasát figyelem, ahogy Dásával beszélget. Hamar megtalálták

a közös hangot. Jegor arckifejezése mosolyt csal az arcomra.
Utálja Natasát. Vagyis nem őt. Sokkal inkább azt, hogy őt nem
lehet irányítani. Natasa nem olyan, mint Dása. Soha nem
nyugszik meg. Nem hajt fejet. Nem hódol be. Natasa olyan
ember, aki az utolsó lélegzetvételig küzd.
– Ne fintorogj, öcsém! – megveregetem Jegor vállát.
– Nem fintorgok. Azt a nők szoktak.
– Meg te, ha valami nem tetszik.
– Na ja, bulizni megyünk a nagy Vezérrel, a saját terepén, a
kis pacsirtád meg totálisan az ujja köré csavarja Dását. Nincs rá
jó hatással.
– Nem jelent rá veszélyt. És Alexanderrel megbeszéltük a
dolgokat. Üzlettársak lettünk. Ő is tudja, hogy élve többet érek
neki. Már csak azt a faszfej Orlovot kell magunk mellé állítani.
– Tudod, hogyan teheted meg. – Jegor közelebb hajol hozzám.
– Kúrd szét Szvetlánát, és melléd állítja.
– Megtettem már. Többször is. Az adósom. Ezt ő is tudja.
– Az az érzésem, az a nő még mindig ácsingózik a farkad
után. Nem olyan nehéz megbaszni, Szvetlána dögös nő.
– Nem érdekel.
– Ja, tényleg. – Natasára pillant. – Te most a kis dalos pacsirtát
kefélgeted. Majd megunod ezt is.
– Mi lenne, ha befejeznéd? – Dühösen felé fordulok. –
Szvetlánát bízd rám. Mellénk fogja állítani Orlovot. Ez az ő
érdeke is.
– Legyen igazad.
Az autó megáll egy vörösen kivilágított klub előtt.
Megigazítom a kabátomat, és kiszállok. Ajtót nyitok Natasának,
Jegor pedig Dásának. Az ajtó előtt kidobók állnak, és minket
néznek.
– Mr. Salvatore már vár ránk.
– Fegyver?
– Öltem már puszta kézzel is. – Elhúzom a kabátomat, ami
alatt ott lapul a fegyverem. – És szeretem, ha nálam van.
A másik bólint, félreállnak, és beengednek minket. A zene
üvölt, színes lézerfények villódznak, a tömeg tombol.
– Igor! Jegor! – Louis hirtelen a semmiből előttünk terem. – A
főnök már vár. – Elindul, mi követjük. A kezem Natasa derekára
simul. Elérünk egy emelvényhez. Louis kiakasztja előttünk a
kötelet.
 – Igor! Jegor! – Alexander int, hogy üljünk le. – Örülök, hogy
eljöttetek.
Helyet foglalunk a kényelmes székeken.
– Köszönjük a meghívást. Ő itt Natasa.
Alexander jókedvűen szivarozik, közben diszkréten végignéz
Natasán. Mindketten feszülten nézik egymást. Finoman
megszorítom a combját az asztal alatt. Ha velem tiszteletlen, az
csak egy dolog, de a leendő üzlettársammal szemben kurvára
szedje össze a jómodorát.
– Jó estét!
– Neked is, Natasa.
– Ő pedig Jegor felesége. Dása.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mr. Salvatore.
– Ugyan, csak Alexander.
Dása tisztelettudóan bólint.
Alexander int, mire egy fiatal felszolgálólány jelenik meg,
hatalmas tálcával a kezében.
– Gondolom, vodka.
– Ezúttal innék egy finom whiskyt.
Alexander elmosolyodik.
– Azonnal.
Szólnia sem kell, a fiatal lány azonnal elsiet, hogy hozzon
nekem egy pohár whiskyt. Mire a többiek felveszik a poharakat,
az előbbi lány megjelenik egy újabb tálcával, rajta két pohár
itallal, és leteszi az asztalra.
Felemeljük a poharat.
– Az üzletre!
– Az üzletre.
 Mindannyian koccintunk. Nem vagyok whiskypárti, de
esküszöm, ez nagyon finom.
– Nos, hogy ízlik?
– Mire hazaérek, méregdrága skót whiskyt szürcsölgetek,
miközben kubai szivar lóg a számból.
– Soha rosszabb ne legyen. – Alexander hanyagul az asztalra
dobja a poharat.
– Mi lenne, ha táncolnánk? – kérdezi Natasa.
– Benne vagyok. – Dása azonnal feláll.
– Menjetek csak.
– Ó, addig a világ urai… – Natasa hangja némi gúnytól csöpög.
Azt hiszem, ő soha nem fog teljesen behódolni egy
magunkfajtának…
– A világ urai beszélgetnek. – Határozottan válaszolok. Az,
hogy egymás közt mit enged meg magának, és mit engedek meg
neki én, az egy dolog. De mások előtt nem fogja a kemény orosz
nőt játszani. Mások előtt kibaszottul tisztelnie kell. Szerencsére
veszi a lapot, nem kekeckedik tovább.
– Gyere, Dása! – Natasa megfogja a kezét, és elvegyülnek a
tömegben.
– Különleges nő.
– Az.
A különleges gyenge jelző az esetében…
Megiszom a maradék italt, majd az asztalra csúsztatom a
poharat.
– Még egy kört?
– Jöhet.
A kis szőke ciklon mintha csak erre várt volna, megjelenik
egy újabb tálcával, ám ezúttal két pohárral tesz mindenki elé, az
üreseket pedig elviszi.
– Nincs könnyű dolgod, ahogy elnézem.
Jegor felhorkan mellettem.
– Natasa ilyen.
– Ismerős.
– Ha már itt tartunk, hol van a feleséged?
– Otthon.
– Nem féltékenykedik?
– Nincs rá oka.
– Érdekes.
– Micsoda?
– A magunkfajta nem igazán tapasztalja meg a szerelmet.
Vagy ha igen, egy idő után elkorcsosul. Jönnek az olcsó nők, akik
felkínálják magukat. Ugyan, ki tud nemet mondani?
– Nálatok fontos a hűség?
– Az tartja egyben a szervezetet.
– Nos, megsúgom, a kapcsolatot is. Én hűséges vagyok a
feleségemhez. Kiérdemelte, hogy a királynőm legyen. Kemény
asszony.
Érdekes így látni és hallani egy kegyetlen maffiavezért. Ahogy
a feleségéről, a szerelméről beszél. A tekintete mindvégig
kemény, árad minden mozdulatából az erő, a hatalom. Mégis,
amikor szóba kerül az ő királynője, elérzékenyül. A szemében
megcsillan a védelmező énje.
– Bizonyára.
– Ahogy a te Natasád is. Ha nem szorongatod meg, talán még
szembe is köpött volna. – Alexander felnevet. Számára
mulatságosnak tűnhet az, ami engem vagy felbosszant, vagy
feltüzel.
– Natasa nyers. Öntörvényű és makacs. Nehéz uralkodni
fölötte.
– Ha egy napon ez bekövetkezne, hidd el, már nem lenne
olyan érdekes.
– Nagy szakértő vagy.
– Nem vagyok. De van szemem az emberekhez. Képes vagyok
a szemükön át egészen a lelkükig hatolni.
– Micsoda képesség. – Felveszem a poharat, és megiszom az
italomat.
– Ne gúnyolódj, fehér farkas!
– Jól informált vagy.
– Mit gondoltál? Leülök anélkül tárgyalni veled vagy bárki
mással, hogy ne tudnám, kivel van dolgom?
– Nem. Persze, hogy nem.
Én se tenném. Óvatosnak kell lennünk, mert nem tudhatjuk,
ki akar kést döfni egyenesen a szívünkbe.
– Bizonyára te is megtetted ezt.
– Meg. Máskülönben nem ülnék itt.
– Kemény ember vagy.
– Ezt a szememből olvastad ki?
– Nem. Ezt hallottam. A könyörtelen orosz, aki az ellenségeit a
farkasai elé dobja.
– Az állatoknak is kell enniük. Főleg télen. Akkor kevesebb az
élelem.
Hamis mosolyra húzódik a szája.
– És ezért ülsz itt.
 – Mert ugyanolyan vérengző vadállat vagyok, mint te?
– Nem. Azért, mert te erre születtél. Habár nem a születésed
jogán lettél Pakhan, te mégis kiharcoltad.
– Te is. Az árva kisfiú, aki évekig élt a mocsokban, bujkált az
ellenségei elől, hogy egy napon visszatérjen, és bosszút álljon a
családjáért.
– Jó az információ.
– És ezért kötöttem veled üzletet. Egy olyan emberrel, aki
tudja, mit jelent küzdeni. Aki nem azért lett maffiavezér, mert
beleszületett, hanem azért, mert kiharcolta magának.
– Igyunk a harcosokra. És igyunk az amazonokra, akik
szenvedélyesen szeretnek, és pusztítóan gyűlölnek.
Újra koccintunk. Több közös van Alexander és köztem, mint
hittem. Tudtam, hogy milyen út van mögötte. Hogyan vált azzá,
aki. De a szemébe nézni és hallgatni őt, teljesen más. Azt kell
mondjam, nem volt rossz ötlet eljönni. Nemcsak üzlettársak
lettünk, hanem szövetségesek is. Együtt nagy dolgokat fogunk
még véghezvinni.
Úgy ülünk a VIP-részleg tetején, akár a kiskirályok. Drága italt
szopogatunk, közben méregdrága szivart szívunk. Soha nem
fogom megszokni ezt a szart, de ez esetben kivételt teszek.
Alexander nem úgy néz rám, mint egy ,,orosz seggfejre”, ahogy
fogalmazott. Teljes értékű üzlettársként tekint rám. A tiszteletet
ki kell érdemelni. Úgy hiszem, mindketten megdolgoztunk érte.
Tovább beszélgetünk, közben a tekintetem körbesiklik a
táncoló tömegen. Natasa és Dása sehol. Felpattanok a
kényelmes székről, és a korláthoz lépek.
– Ne aggódj, senki se mer hozzájuk érni.
 Alexanderre pillantok, majd tovább keresem őket a
tömegben. Kurvára leszarom, hogy ki a kakas ezen a
szemétdombon. Biztonságban akarom tudni Natasát és Dását.
Ahogy elfordítom a fejem, kiszúrom egy kisebb színpadon.
Vadul riszálja magát a dübörgő zenére. Élvezi. Szinte felszántja
a színpadot, ezzel magára vonva az emberek figyelmét. A
legkevésbé sem akarom, hogy más nézze azt, ami az enyém.
Kurvára nem. Elindulok a lépcső felé.
– Igor! Igor! – hallom Alexander kiabálását, de nem
foglalkozom vele. Szó szerint átvágok a tömegen, ellökdösök
magam elől mindenkit. Elé lépek, ő ügyet sem vetve rám rázza
tovább magát, közben hangosan énekli a dalt.

Akarom a drámád, a kezed érintését

Akarom szegecses bőrruhád csókolni a homokban
Akarom a szerelmed
Szerelem, szerelem, szerelem
Akarom a szerelmed
(Szerelem, szerelem, szerelem
Akarom a szerelmed){8}

Hatalmas kezemet vékony derekára teszem. Nem riad meg, és

nem hagyja abba a táncot. Tudja, hogy én vagyok az. A
nyakához hajolok, ő az egyik kezét a tarkómra csúsztatja.
Magamba szívom isteni illatát, közben próbálom lefogni
ficánkoló testét. Dása szélesen mosolyog, miközben minket néz,
majd megjelenik az öcsém is, és maga felé fordítja. Natasa keze
lecsúszik a nyakamról, majd egy határozott mozdulattal
megfordul, és a mellkasomnak támaszkodva eltolja magát
tőlem. Olyan rohadtul vadító ebben a pillanatban. Igazából
mindig. De amikor énekel, és átadja magát a dalnak, olyan, akár
egy madár, ami széles és erős szárnyaival kíméletlenül
kettészeli az eget. Én továbbra is egy helyben állok, nem
mozdulok. A tánc soha nem volt az erősségem.

Akarom a rettegést
Akarom a külsőd
Mert egy bűnöző vagy, amíg az enyém vagy
Akarom a szerelmed
Szerelem, szerelem, szerelem
Akarom a szerelmed
Akarom az elmebajod, a farkad

Akarlak a visszapillantó tükrömben

Baby, beteg vagy
Akarom a szerelmed
Szerelem, szerelem, szerelem
Akarom a szerelmed
(Szerelem, szerelem, szerelem
Akarom a szerelmed)

Körbetáncol, itt-ott megérint. Kurvára játszani akar, és én

kurvára élvezem. Végre újra a látókörömbe kerül. Formás melle
pattog a vékony felső alatt. Megragadom a fenekénél fogva, és
magamhoz rántom.
– Mi lesz, oroszom? Nem mozdulsz?
 – A táncban nem vagyok jó.
– De másban igen – végighúzza a kezét a mellkasomon, majd
a zakóm alá furakodik, szorosan a fegyveremhez. – Kemény és
hideg.
– Vigyázz, nehogy elsüljön! – Belemarkolok kemény fenekébe,
és szorosan az ágyékomhoz húzom. Ha most nem lenne rajtunk
ruha, esküszöm, durván megbasznám. És ő mocskosul
élvezné…
– Tudom, mire gondolsz – húz le magához, a szánk
centiméterekre van egymástól.
– Fogalmad sincs róla.
– Dehogynem. – Lecsúszik a keze a seggemre, és belemarkol.
Kibaszott nyers és állatias ösztönök törnek fel mindkettőnkben.
– Mit tennél most velem? – Szép lassan megfordul, megfogja a
fejemet, és a vállgödréhez húzza. Végignyalom a füle mögött,
közben erős ujjaim a puha húsába mélyednek.
– Széthúznám a seggedet, és kíméletlenül szétkefélném.
– Hát erre vágysz?
– Erre is.
– Mégis, mit tudnék még neked adni?
A kezem a torkára csúszik, enyhén megszorítom, és oldalra
fordítom a fejét.
– Azt a fekete szívedet. – Könyörtelenül szájon csókolom,
közben enyhén ringatózunk a dal lüktető ritmusára. Egyezséget
kötöttünk. Az egyezség mindössze tíz napról szólt. Arról, hogy
annyiszor teszem magamévá, ahányszor csak tudom, és utána
elengedem. De miért érzem azt, hogy ez kurvára nem fog
sikerülni? Miért akarja minden egyes sejtem, hogy maradjon?
 Múlt
A PAKHAN VÉRE

Azt mondják, a bosszú édes méreg. Nos, esetemben nem. Sokkal

inkább kínzó sav, ami szép lassan emésztette fel bennem az
emberséget. Megmérgezte a lelkemet, miközben a szívemet
cafatokra marta. Olyan régóta éltet ez az érzés. Anna halála óta
csak erre tudok gondolni.
A bosszúra…
A halálra…
A fájdalomra…
Arra, hogy mit veszítettem.
Amikor a karomban tartottam, és az ajkam közé lehelte a
lelkét, magamhoz vettem a sötét végzetemet is. Megjártam az
orosz börtönöket, fokról fokra lépkedtem felfelé a szervezeten
belül. Leköptek és semmibe vettek, majd az évek múlásával
elkezdtek tisztelni. Egészen addig jutottam, amíg a Pakhan
bizalmasa és jobbkeze lettem. Iván, a semmirekellő örököse
mindennél jobban akarta a hatalmat és a vele járó
kiváltságokat. Pontosabban csak a kiváltságokat. Két kézzel
szórja a pénzt, a legjobb drogokat szippantja fel nap mint nap,
kurvákat kefél reggeltől estig. Erről szól az élete. A
kiváltságokról. Amikért kurvára nem küzdött meg. Ha úgy
tartja kedve, gyilkol. Kontrollálatlanul.
Megkérdőjelezhetetlenül. Már-már betegesen. Úgy gondolja, ha
össze-vissza gyilkolászik, jobban fogják tisztelni. Viszont
esetében a tisztelet egyedül az apja miatt maradt életben.
Óvatosan lenyomom a kilincset, és kinyitom az ajtót. A
kegyetlen maffiafőnök, Jurij Vorobjov a székén ül, ölében egy
átkozott ribanccal, aki hangosan sikoltozva ugrál rajta. Nagyon
régóta vártam erre a pillanatra. Arra, hogy mikor fizethetem
meg neki az adósságot. Hogy mikor fogja a vére elmosni a
szívemben lévő gyászt.
Egyikük sem veszi észre, hogy beléptem.
Én voltam és vagyok a hangtalan gyilkos, aki úgy lopakodott
az áldozatai mögé, hogy azok észre sem vették, csak amikor
már túl késő volt. Ahhoz, hogy valaki tökéletes gyilkológéppé
váljon, rengeteg életet kell kioltani. Többféleképpen kell végezni
az áldozatokkal. Öltem már embert puszta kézzel, késsel,
fegyverrel. A halál módját mindig én választottam ki, annak
függvényében, hogy kit fogok megölni. A jelentéktelenek golyót
kaptak. Akik egy kicsit is számítottak, azok lassabb halált
haltak.
A Pakhan…
Szeretném elnyújtani a kivégzését, de tudom, nem lesz rá túl
sok időm. De az a pár másodperc lesz életem legszebb és neki a
legkínzóbb másodperce.
Mire Jurij észreveszi, hogy mellettük állok, szíven döföm a
lányt, aki azonnal meghal. Mire Jurij kinyitná a száját,
rászorítom vastag ujjaimat. Próbálja elővenni a fegyverét, de
nem tudja, mert a halott lány teste az övére borul. A zakója alá
nyúlok, és elveszem a fegyvert, majd az asztalra teszem. Addig
viaskodunk, mígnem a lány teste a földre zuhan. A Pakhan
mellkasába döföm a kést, elkerülve a szívét. Próbál szabadulni,
a teste megtelik adrenalinnal.
– Lefogadom, most azon gondolkodsz, hogy miért. –
Megforgatom a mellkasában a kést, az ujjaim közé ordítja a
fájdalmát, amit én úgy szívok magamba, akár a szivacs.
Ezért a pillanatért maradtam életben.
Valami borzongató, ugyanakkor jóleső érzés árad szét
bennem. Érzem a meleg vérét a hideg markolaton, a bőrömön,
a vér szagát, ami elnyomja a szobában keringő fülledt
szexszagot.
A fejét rázza, nem érti, hogy én, az első embere, a bizalmasa
miért gyilkolja meg brutális módon.
– Évekkel ezelőtt ránk támadtak az embereid. Az anyagot
akarták. És persze a kibaszott hatalmat. Területet.
Újabb döfés. Felordít. Fájdalmas kiabálását elnyeli a testem az
ujjaimon át.
– Az embereid bejöttek a házamba, és megfenyegettek.
Megölték a barátnőmet és a fiamat. A barátnőmet és a fiamat! –
Ezt a mondatot ordítani tudnám, de végül csendesen a
torkomra forr. Égeti a nyelőcsövemet az igazság. Ismét
belemártom a kést, de ezúttal még közelebb a szívéhez. Muszáj
megőriznem a hidegvéremet. Élve akarok kikerülni ebből a
helyzetből. És győztesen.
– Mindvégig erre készültem. Vártam a kibaszott pillanatra,
amikor belenézhetek a szemedbe, és elmondhatom, hogy mit
tettél velem.
 – Igorrrrrrr – a hangja remeg, egyre gyengébb, mégis erős és
félelmetes életének utolsó pillanataiban is.
– Minden csak hazugság volt. Végig ez volt a tervem. –
Elengedem a száját, és megszorítom az állkapcsát. – Mindent el
fogok venni, ami a tiéd. Pontosan úgy, ahogy te is elvetted azt,
ami az enyém.
– Fattyú… – sziszegi a fogai között. – Tudni fogják, hogy te
tetted.
– Nem. A kibaszott ribanc tette, aki a farkadon ugrált. Én
választottam ki. Senki sem fog gyanakodni.
– Teeee…
Még egyszer beleszúrom a kést, pontosan ugyanoda, ahová az
előbb is, és jól megforgatom a testében. Felordít, így ismét
befogom a száját.
– A halálod nem hozza el nekem a megváltást. Nem fogja
enyhíteni azt a fájdalmat, amit okoztál. De ha meghalsz, a
bosszú, amit bevégeztem… Talán a barátnőm és a fiam végre
békében nyugodhat. Mert az ő haláluk a te halálod! – Egészen
mélyre nyomom a kést, vért öklendezik fel, a teste küzd az
utolsó pillanatokban is. – Jól nézz a szemembe, mert ez lesz az
utolsó, amit látni fogsz! Ezt viszed magaddal a pokolba! – Még
egy erőteljes nyomás, majd ez a mocskos gazember szó szerint
kileheli a lelkét.
Kihúzom a kést, és elveszem a kezemet a szájáról. Minden
csupa vér. Ő. Én. A lány. A földre pillantok, majd gyorsan
leguggolok, felhúzom, és az ölébe ültetem. Még egyszer
belenyomom a kést a sebekbe, hogy a lány keze véres legyen,
majd lefordítom róla, és a földre dobom, így a kés kiesik a
kezéből. Járulékos veszteség. Egy élet, amivel az utam végén
elszámolok. Anna és a fiam ártatlanok voltak. Nem érdemeltek
halált. Ő mégis elragadta őket tőlem.
Veszek egy mély levegőt, közben diadalittasan végignézek a
Pakhan vérbe fagyott holttestén, majd riadtságot színlelve
kiszaladok az ajtón, és az őrök után kiabálok. A konyhába
megyek, ahol jókedvűen cigarettáznak és kávéznak. Ahogy
meglátják, hogy előttük állok csurom véresen, azonnal
felpattannak, és futásnak erednek a dolgozószoba felé. Egy
szempillantás alatt megtelik az impozáns szoba őrökkel.
– Mi a faszom történt itt?
Záporoznak a kérdések egymás után.
– Iván?
– A szobájában. Épp egy kurvát baszik félájultra.
– Azonnal menj, és szólj neki! – utasítom az egyik őrt, aki
elszalad.
– Mi történt, Igor? – kérdezi Vaszilij. Ő az egyik legjobb
katona. Ha őt sikerül meggyőznöm arról, hogy a lány ölte meg a
Pakhant, akkor tulajdonképpen mindenkit meggyőztem.
– Arra léptem be, hogy ez a hülye kurva kést döf a Pakhan
mellkasába. Majd ahogy észrevett engem, mellbe szúrta magát.
– Egy útszéli olcsó kurva képes volt kinyírni a főnököt!? –
Vaszilij a lány mellé guggol, megfogja a hajánál fogva, és maga
felé fordítja. – Egy hatvankilós csinibaba filézte ki? – Elengedi a
lány fejét, ami hangosan koppan, ahogy földet ér, majd Jurij
holtteste mellé lép. – Nem tudom elhinni. Ez mégis hogy a
faszba történhetett meg? – Rövid hajába túr, ahogy felénk
fordul.
 – Nem gondoltam volna, hogy a lány veszélyt jelent. Furcsa
hangokat hallottam, azért jöttem be.
– Nem tudom elhinni, basszátok meg! Hogy volt képes
kinyírni. Hogy? Ki volt a szuka? Honnan jött? És miért nem
ellenőriztük?
Záporoznak a kérdések.
– Ki kell vizsgálni az esetet! Nem kizárt, hogy egy másik
Bratva főnök intézte el. Sokan akarták Vorobjov halálát. –
Ahogy ezt kimondom, belép az ajtón Iván.
– Papa? – kérdezi kábán. Most is be van lőve, alig áll a lábán.
– Iván… – Vaszilij lehajtja a fejét.
– Ki a faszom nyírta ki a papát? – Előrelép kettőt, de majdnem
hasra esik. A nagy örökös…
– Iván… – Vaszilij elé lép, mire Iván pofán vágja. – Kussoljál!
Azt kérdeztem, ki nyírta ki a papát?
– Ő. – A földre mutat.
– Egy útszéli kurva képes volt kivégezni a Pakhant? Mégis
micsoda dilettáns banda őrzi akkor a maffiafőnököt? Te? –
Újabb pofon. – Vagy te? – Vérben forgó szemmel felém fordul. –
Te mit tudsz erről elmondani, Igor? A papa kedvenc, kibaszott
kis pincsi kutyája. Te mégis hol a faszomban voltál?
– Az ajtó előtt.
– És nem vetted észre, hogy kivégzik a főnöködet? –
Megpróbál engem is felpofozni, de megfogom a kezét, és
megszorítom.
– Ha rajtam múlna, az apád még mindig élne.
– Engedd el a kezem, te senkiházi!
Elengedem, mire fújtatni kezd, akár egy felbőszült bika.
 – Papa! – Kikerül engem, majd az apja mellé lép, és átöleli. –
Papa… – Úgy sír, akár egy kisgyerek. Taknya-nyála egybefolyik.
És akkor ő lenne a tökéletes örökös? És én lennék a
jelentéktelen senki?
– Tudni akarom, mi a picsa történt itt. Megértettétek!? –
ordítja felénk Iván összefüggéstelenül. – A papa gyönyörű
temetést kap majd. Olyat, amilyet megérdemel. Azt a kibaszott
kurvát meg daraboljátok fel, és dobjátok oda a kutyáknak.
Vaszilij bólint.
– És most húzzatok el innen a picsába! El akarok búcsúzni
tőle. – Mindenki elindul az ajtó felé, én vagyok az utolsó, aki
elhagyja az irodát.
– Igor!
Megállok, és megfordulok.
– Nem bízom benned. Soha nem is bíztam. Ha megtudom,
hogy bármi közöd volt az apám kivégzéséhez…
– Hűséges voltam és vagyok apádhoz a halála előtt és a halála
után is. Megígérem, kiderítjük, mi történt.
– Azt ajánlom is!
Elfordulok, majd féloldalas mosollyal a szám sarkában
kisétálok az irodából.
A neheze megvan. Most már csak el kell varrni a legutolsó
szálat is. Mindent alaposan kiterveltem. Senki sem fog
gyanakodni rám. Most, hogy Vorobjov meghalt, talán én is
békére lelhetek…
Gyönyörű temetést kapott az a mocskos szemétláda. A fekete
koporsó csak úgy csillogott a napfényben. Fehér rózsacsokrok
díszítették a templomot, a koporsót és a sírhelyet. Több tucat
befolyásos ember jelent meg, és persze a legnagyobb Bratva
főnökök. A temető teljes egészét lezárták a temetés ideje alatt.
Iván természetesen most is be volt állva. Mindenki észrevette,
hogy valami nem stimmel vele. És persze nem a gyászról van
szó, hanem megint tele volt nyomva droggal.
A temetés végeztével rendeztünk egy kisebb megemlékezést a
házban, ahová meghívtuk az összes maffiafőnököt. Mindenki az
érdemeit méltatta. Hogy milyen nagyszerű és erős ember volt,
hogy az élete milyen tragikusan ért véget. Úgy beszéltek róla,
mintha ő lett volna a világ egyik legfontosabb embere, aki
önzetlenül osztogatta a jót. Az igazság azonban az, hogy egy
mocskos gyilkos volt, egy utolsó féreg, aki más embereken
élősködött, és csak halált hozott.
– Vége a bulinak! – Iván hangosan felkiált. – Megkérem a
mélyen tisztelt és nagyra becsült főnököket, vonuljunk vissza a
dolgozószobába, hogy meghallgassuk apám végakaratát.
Iván erre a percre várt, mióta csak meghalt az apja.
Egyértelmű, hogy ő veszi át a hatalmat. Ő az egyedüli örökös. Ez
persze sokaknak nem tetszik, hiszen mindenki tudja, milyen
pusztító életet él. Ami önmagában nem lényeg, hiszen mindenki
leszarja, mi van a másikkal. Viszont ekkora hatalmat ilyen
labilis ember kezébe nem lenne szabad átengedni. És ezt a
szervezet tagjai is tudják. Ha úgy gondolják, hogy alkalmatlan
lesz a vezetésre, kérni fogják, hogy helyette más vegye át a
főnök pozícióját.
Bemegyünk a dolgozószobába, amit azóta tökéletesen
kitakarítottunk. Nyoma sincs a napokkal ezelőtti vérengzésnek.
Iván azonnal az apja székébe ül, úgy néz végig rajtunk, mintha
az alattvalói lennénk. Biztosra veszem, hogy már a szájában
érzi a hatalom ízét.
Csettint az ügyvédnek, aki fel fogja olvasni a Pakhan
végakaratát.
Kiveszi a táskájából a borítékot, egy borítékvágó késsel
kinyitja, majd kiveszi belőle a papírt. Megköszörüli a torkát, és
felénk fordul.
– A Pakhan hónapokkal ezelőtt írt egy végrendeletet, amiben
megnevezi az örökösét. Valamint meghagyta, hogy ki fogja
irányítani a szervezetet a halála után.
Iván diadalittasan elmosolyodik.
– A Pakhan egyedüli és kizárólagos örököse Iván Vorobjov!
– Ez nem volt kérdés! – Iván fennhangon közbevág. – Hiszen
én vagyok a fia, így egyértelmű, hogy én fogom tovább
irányítani a szervezetet.
– A Pakhan továbbá meghagyta, hogy az örökös csak abban az
esetben veheti át a hatalmat, amennyiben ezt a mindenkori és
teljhatalmú Pakhan jóváhagyja.
– Mi a faszom?
– Pillanat, uram, azonnal olvasom tovább.
– Mégis mit jelent, hogy a mindenkori Pakhan jóváhagyja? Ő
volt az, és ő meghalt. A hagyományok értelmében az örökös,
azaz én fogom tovább irányítani a szervezetet.
– Az örökös kérdése nem megkérdőjelezhető. Az örökös
továbbra is Iván Vorobjov. De az új Pakhan, aki átveszi a
szervezet ügyeit, és ezáltal kizárólagos Bratva főnökké válik, az
nem más, mint Igor Ivanov.
– Miiiiii!??? – Iván felordít, és felpattan az asztal mögül. –
Hadd nézzem! – Kikapja az ügyvéd kezéből a papírt, és olvasni
kezdi. – Ez nem igaz! Nem! – Megfogja a papír szélét, és széttépi.
– Én vagyok Vorobjov fia. Én vagyok az örökös, én vagyok az új
maffiafőnök. – Körbenéz, majd gyilkos tekintete megáll rajtam.
– Ez csak másolat volt – dünnyögi az orra alatt az ügyvéd.
– Te kussolsz, kutya! – Fenyegetően ráordít, majd kimasírozik
az asztal mögül, és meg sem áll a szoba közepéig. Azaz előttem.
– Te vetted rá az apámat, hogy írjon egy ilyen szemetet?
– Semmi közöm hozzá. Én is legalább olyan meglepett vagyok,
mint te.
– Lófaszt! Állandóan apám seggében voltál! – Megragadja az
ingemet, mire Vaszilij megfogja a kezét, és lefejti rólam. – Te
ellenszegülsz nekem? – kérdezi Iván hisztérikusan.
– Az új Pakhannal beszélsz!
– Pakhan? – Iván ismét a szemembe néz, majd leköp. – Ő egy
utolsó kis senkiházi, akit az apám felkarolt. Azért, mert kinyírt
egy kibaszott senkiházit a börtönben, ő a fasza gyerek? Kivívta
minden faszfej tiszteletét? – Körbemutat a szobán.
Úgy hiszem, ezzel a kijelentéssel sok nagy maffiafőnököt
megsértett.
– Szerintem jobb lesz, ha most csendben maradsz.
 – Csendben? Látom, máris ízlelgeted a nagyfőnök szerepét.
Tudod, szinte biztos vagyok benne, hogy te nyírtad ki a papát.
– Te is nagyon jól tudod, hogy a vizsgálat engem igazol. A lány
bedrogozta apádat, majd mikor elvette a maradék eszét azzal,
hogy a farkán ugrált, ledöfte, mint egy disznót. Semmi közöm
nem volt apád meggyilkolásához. Tiszteltem és szerettem őt.
– Te… – Megpróbál ismét hozzám érni, de Vaszilij lefogja.
– Engedj el!
– Talán jobb lesz, ha most elmész.
– Ez az én házam!
– Nyugodj meg, később megbeszéljük.
– Én nem beszélek meg veled semmit, Ivanov. Most te nyertél.
De nem nyugszom addig, amíg vissza nem veszem azt, ami az
enyém. És most engedj el, te senkiházi. – Intek Vaszilijnak, hogy
engedje el. Ahogy végre kiszabadul, dühösen kiront a
dolgozószobából.
Minden szem rám szegeződik. Az új Pakhanra. Várják, hogy
mi lesz a következő lépésem. Nem kell sokáig várakozniuk,
megmutatom.
Határozott léptekkel megkerülve az asztalt leülök a hatalmas
székre, és végignézek mindegyikükön. Tudom, hogy a társaság
több mint fele a halálomat kívánja. Nem értik, hogyan lettem én
az új Pakhan. Nos, én pontosan tudom. Jurij megbízott bennem.
Sőt, talán még szeretett is. Imádta a hatalmat, a pénzt, büszke
volt a nevére és arra, hogy milyen birodalmat épített fel élete
során. És ezt a birodalmat, úgy hiszem, sokkal jobban szerette
még a saját vérénél is. Azt akarta, hogy a halála után a neve így
vagy úgy, de fennmaradjon. Tudta, ha nem a fia kezébe teszi a
hatalmat, hanem egy olyan férfiéba, aki meg fogja tudni védeni,
az olyan lesz, mintha halhatatlanná válna.
Ahogy átveszem a szervezetet, szép lassan bekebelezem, és
egy napon a maffiavilág eszébe se fog jutni, hogy ki volt
Vorobjov. Mindenki a feltörekvő kis senkiről fog beszélni.
Igor Ivanovról, aki képes volt a lépcső legalsó fokától egészen
a legfelsőig jutni.
 Natasa

Lassan letelik a tíz nap.

Az elején foggal-körömmel harcoltam ellene. Küzdöttem az
érzés ellen. Egy olyan érzés ellen, ami megfékezhetetlen, és
egyre nagyobbra duzzad bennem.
Sokféle érzést táplálunk életünk során.
Szeretetet. Gyűlöletet. Gyászt. Haragot. Tiszteletet.
És még sorolhatnám…
Én mindegyikkel találkoztam már, és mindegyiket le tudtam
győzni. Mindegyiket a magam javára tudtam fordítani. A
szeretet iránti éhség velünk születik, amit egészen addig kell
táplálnunk, amíg meg nem halunk. Viszont ha táplálék nélkül
hagyjuk ezt az érzést, üressé válunk. A gyűlölet és a harag kéz a
kézben jár. Pusztító, hatalmas étvággyal, amit olykor sokkal
könnyebb kielégíteni, mint a szeretetet. Én is ezt tettem. Ez
tartott életben. Megismertem a gyászt. Habár nem sok időm volt
ismerkedni ezzel az érzéssel, mégis rányomta bélyegét az egész
életemre. Nyomot hagyott a lelkemen, és nyomot hagyott a
testemen…
És végül maradt a tisztelet. Erre tanítottak a legtovább.
Hiszen nehéz olyan embereket tisztelni, akik bántanak. Ez a szó
értelmetlen volt számomra, mégis az életem alapkövévé vált.
 Aztán megismertem egy kegyetlen maffiafőnököt, egy olyan
embert, akit épeszű ember nem tisztel, csak olyan, aki a
családjához és a köreihez tartozik. Viszont azon kaptam
magam, hogy őt valóban elkezdtem tisztelni. Már-már gyermeki
csodálattal figyelem, hogy az emberek miként viszonyulnak
hozzá. Hogy a családtagjai mennyire szeretik. És hogy ő
mennyire szereti őket. Amikor Jegorra néz, őszinte és igaz
érzelmeket látok a tekintetében. És az a kemény szempár, ami
egyszerre világos és sötét, megtelik élettel és gyengédséggel.
Amikor először szembesültem a kis titkával, megdöbbentem.
Nem számítottam rá, hiszen olyan jól titkolja. Megértem. Az
emberek a másságot különösen kezelik. Néhányan talán
gyengeségnek tekintik. Viszont Igor esetében ez nem gyengeség,
hanem különlegesség. Olyan, mintha két világ fordulna szembe
egymással. Az egyikben ott pislákol a jó, a másikban élősködik a
rossz. Mindkettő ő, mindkettő hozzá tartozik, csak mindig más-
más énje dominál. Szeretnék még egyszer úgy a szemébe nézni.
Valóban őt akarom látni.
Kinyújtózom a kényelmes ágyon. Nagyon régóta nem éreztem
magam ennyire kipihentnek. Függetlenül attól, hogy a fél
éjszakát végigszeretkeztük. Mintha feltöltené a testem és lelkem
valami láthatatlan energiával. Igor mellett lenni nemcsak
veszélyes, nemcsak a halált képes megmutatni nekem, hanem
az életet is, ahol lubickolhatok a jóban.
– Jó reggelt! – A hangjára azonnal felülök az ágyon, és
magamra húzom a takarót. Ezúttal nem öltönyt visel, hanem
fekete nadrágot és pólót, azzal a fekete szőrmés bőrdzsekivel,
amit úgy szeretek rajta. Ezzel csak még inkább kiemeli rosszfiús
vonásait. Az erősen borostás arcát, a majdnem fekete szemét,
erős arcélét.
– Te aludtál egyáltalán?
– Annyit igen, amennyire szükségem van. Készülj el,
körbenézünk a környéken.
– Üzlet?
– Élvezet.
Élvezet…
Ahogy kimondja ezt a szót, a vérem levándorol egészen a
lábam közéhez, és lüktetni kezd. Most már pontosan tudom,
hogy mit jelent az élvezet mellette. Töméntelen mennyiségű
orgazmust és végtelen szabadságot. Az élet olyan arcát mutatja
meg nekem, amit eddig nem ismertem.
– Jegor?
– Csak nem hiányzik? – kérdezi féloldalas mosollyal.
– Ami azt illeti, egyáltalán nem.
– Kettesben megyünk. Ők más programot találtak maguknak.
Leül az ágyra, és megfogja a kezemet. Hirtelen olyan
bensőséges légkör vesz minket körbe.
– Azt szeretném, ha megismernéd a másik oldalamat is.
– Több is van?
– Igen.
– És miért akarod megmutatni nekem?
– Nem tudom.
De. Tudja. Azt akarja, hogy lássam, ő is ugyanolyan ember,
mint mások. Viszont ez nem igaz. Egyáltalán nem olyan, mint a
többi ember. Különleges. Igazi harcos. Kegyetlen. És halálosan
tökéletes.
 – Mi lesz, ha pár nap múlva elmegyek?
– Nem mész el! – Megszorítja a kezemet. Már-már fájdalmat
okoz.
– Nem?
– Nem.
– Miért?
Nem válaszol. Tudom, hogy van valami, amit nem mond el
nekem.
– Ha maradok, csakis szabad akaratomból teszem. Viszont
elvárom, hogy legyél velem őszinte. Hidd el, bármi is van, meg
tudok birkózni vele.
– Vannak ellenségeim.
– Milyen meglepő.
– Ne gúnyolódj!
– Akkor beszélj! Kitől félsz ennyire?
– Ő a múltam egy darabkája.
– I… gen?
– Veszélyt jelent rám, és veszélyt jelent mindenkire, akit
szeretek.
Szeret?
– Te…
– Nem szeretlek.
Hála az égnek…
– De azt nem tagadom, hogy fontos vagy nekem. Nemcsak én
vagyok veszélyben és a családom, hanem, attól tartok, hogy te
is.
– Hidd el, volt már dolgom veszélyes fickókkal.
– Olyannal, mint ő, biztos, hogy nem. Az a rohadék egy
elmebeteg állat. Majdnem megölte az öcsémet.
– Mit kell még róla tudnom?
– Semmit.
– Tehát akkor azért kell veled maradnom a tíz nap után is,
hogy megvédj engem?
– Igen.
– Szóval nem azért, mert te is azt akarod.
– Mit vársz tőlem, pacsirta?
– Nem tudom.
És az istenre esküszöm, tényleg nem tudom, mit akarok
hallani…
Elengedi a kezem, és hatalmas tenyerébe fogja az arcomat.
– Most mondtam, hogy fontos vagy nekem. Ennél többet
egyelőre nem mondhatok. De hidd el, ez is több, mint amit
valaha is éreztem. Mint amit azóta éreztem!
Ennek a mondatnak minden egyes szavát hangsúlyosan
mondja. Fontos vagyok neki. Anna halála óta… fontos neki
valaki. Közömbösen kellene kezelnem ezt a vallomást, de nem
tudom, mert valahogy képes megérinteni a szívemet. Aminek a
legmélyén nagyon is jólesik ez a vallomás.
Akaratlanul is az arcára teszem a kezemet én is. Mintha egy
pillantásban akarnánk kapcsolódni. Egy érintésben, ami nem a
testiségről szól.
– Ha maradni akarok, azért fogok maradni, mert én úgy
akarom. Nem számít, hogy ki vadászik rád vagy ki vadászik
rám. A döntés az én kezemben van.
– Az enyémben pedig az életed.
– Akkor talán jó lesz, ha vigyázol rá.
 – Csak akkor tudok, ha mellettem maradsz. Engedd, hogy
megvédjelek.
– Tudom, hogy meg fogsz védeni, akár melletted leszek, akár
nem. – Lecsúszik a kezem az arcáról. Közelebb hajol hozzám,
mire elhúzódom. Hirtelen megannyi érzés kavarog bennem,
amivel nem tudok mit kezdeni. Szükségem van egy kis
távolságra. Szükségem van arra, hogy még erősebbre és
magasabbra építsem a falaimat. Igor veszélyes ember. És most
már pontosan tudom, hogy rám is veszélyt jelent.
– Miért menekülsz?
– Mert most ezt akarom.
– Mi van, ha nem engedlek el? – Erősebben megszorítja az
arcomat. Legszívesebben a karja közé bújnék, és talán soha
többé nem húzódnék el onnan.
– El fogsz.
Sőt, egy napon vadászni is fogsz rám…
– Natasa…
– El akarok menni.
Elveszi a kezét, mire felállok, és kimegyek a fürdőszobába.
Megnyitom a zuhanyzóban a csapot, és aláállok. Le akarom
mosni a tegnap éjszaka és az elmúlt napok emlékeit a testemről.
Telenyomom a tenyeremet tusfürdővel, és őrült módjára
dörzsölni kezdem a bőrömet, ahonnan talán le tudom mosni az
érintését, a csókjait, a szavait, de a fejemből sohasem fog
sikerülni. Befészkelte magát a legapróbb helyekre is, hogy
emlékeztessen arra, milyen szabadnak lenni.
Több mint fél óráig áztatom magam a víz alatt, végül elzárom
a csapot, magam köré tekerek egy törülközőt, és visszamegyek a
szobába. Igor a kényelmes bőrfotelben ül, vodkát iszik és
cigarettázik. Végignéz rajtam. A tekintetébe valósággal
beleremeg a testem.
– Mennyi idő kell még?
– Fél óra.
– Rendben.
Tovább cigarettázik és iszogat. Egy pillanatra most először
érzem magam zavarban előtte. Át kellene öltöznöm, de
valamiért nem akarom, hogy meztelenül lásson, holott már
látott. Sőt…
– Talán zavarok?
– Nem. – Egy határozott mozdulattal a földre dobom a
törülközőt. Hallom, hogy felmordul, miközben végignéz
meztelen testemen. Történjen bármi, ki kell őt zárnom a
gondolataim közül. A testemet megkaphatja. Afölött uralkodhat.
De fölöttem nem.
Az ágyra dobom a táskát, kiveszem belőle a ruhát, és öltözni
kezdek. Először felveszem a bugyit, majd sietősen a melltartót.
Kikapom a nadrágot, és felhúzom, majd ezt követi egy felső.
Mire lehúzom magamon, Igor már mögöttem áll.
A lopakodás mestere…
– Elnéztem volna még, ahogy öltözöl. Bár, mondjuk, azt
jobban szeretem, ha vetkőzöl. – Végigsimít a karomon.
– Arról volt szó, hogy indulunk.
– Igen. De fél órába sok minden belefér. – A keze a nadrágom
alá furakodik, egyenesen a bugyim alá. Az ujja kérdés nélkül
becsúszik a hüvelyembe, és ritmusosan járni kezd bennem. Hát
ilyen a mennyország. A nyakamba csókol, majd kemény ajka
közé szippantja a fülcimpámat.
– Igor… – a hangom megremeg. Az én hangom soha nem
szokott remegni, ha egy férfi hozzám ér. De most… istenem…
most sikoltani bírnék.
– Igen?
– Mennünk kell.
– Én mondom meg, mikor megyünk. – Tovább ujjaz, közben
mohón csókolgatja a nyakamat. Földöntúli érzés, ahogy hozzám
ér, ahogy az ujja besiklik reszkető ajkaim közé. Néhány
pillanatig még mozog bennem, majd lassan kihúzza a kezét, és
az orrához emeli. – Egész nap érezni akarom az illatodat. –
Becsukom a szemem, ahogy újra az ablak felé fordulok. Ha
most ránéznék… ha megfordulnék… esküszöm, a lába elé
borulnék, és addig szopnám, amíg fel nem üvölt. Majd mikor
újra kemény lenne istenien vastag farka, kíméletlenül
meglovagolnám, közben magamhoz venném a gyönyör elfajzott
perceit. De nem teszem. Olykor nem tehetjük azt, amit
akarunk…

New Orleans nagyon különleges város. Egy tökéletes

olvasztótégely, ami összevont nemzeteket, ételeket, építészetet
és zenét. A jazz-zene a város hangja. A bárokban, az utcákon,
mindenhol hallani lehet.
Nem volt konkrét úti célunk, Igor ennyire nem készült, ezért
megkérdeztük a szállodában, hogy mit érdemes megnézni. A
francia negyedet ajánlották, a Bourbon utcát, és persze ha már
itt vagyunk, ne hagyjuk ki a Mardi Gras ünnepséget sem, ami
ma ér véget. Ami Velencének és Riónak a karnevál, az New
Orleansnak a Mardi Gras. Így szól az egyszerű meghatározás.
A tömegközlekedés rendkívül jól szervezett, viszont amerre
mi megyünk, oda csak a lábunk kell. A Mississippi folyó mentén
helyezkedik el a francia negyed, amit régi épületek alkotnak.
Ám a francia negyed kissé ellentmondásos kifejezés, mivel a
legtöbb épület a gyarmatosítás idején a spanyol uralom alatt
épült. Az emeletes házak kovácsoltvas erkélyeikkel, a vörös
téglákkal rakott falaikkal és a festői udvaraikkal megadják a
negyed hangulatát. Sok ilyen épületben van étterem,
ajándékbolt, galéria vagy hotel. Zugárusok kínálják a
portékájukat, egymást érik a kisebb-nagyobb büfék és bódék,
meg persze a rengeteg szemét, amit a turisták elszórnak. Az
utca mégis lüktet. Az emberek énekelnek és táncolnak,
hangosan vagy üvöltözve ünnepelnek. A karnevál a
csúcspontját éli, maszkos, fél- vagy teljesen meztelen emberek
vonulnak végig az utcákon. Mintha a karnevál okot adna erre.
Az égből gyöngysorok hullanak ránk, a nyakunk olyan, akár a
szivárvány, telis-tele színesebbnél színesebb gyöngysorokkal.
– Kicsit megéheztem. – Igor megszorítja a kezem, majd
néhány méteren belül elérünk egy utcai árust. – Talán jobb
lenne, ha étteremben ennénk. A kreol konyha isteni, úgy
hallottam.
– Ennyire finnyás vagy? – Megállok, ezzel őt is megállásra
késztetem.
 – Nem. De…
– Szép napot! Szép napot! – Egy barna bőrű, középkorú férfi
kiabálva üdvözöl minket széles mosollyal az arcán. – Mit
adhatok? – Nem várja meg a választ, csomagolni kezd egy
hatalmas, szezámmaggal megszórt zsemlét, amiben brutál
vastagon rakott sonka, szalámi, sajt és talán olívabogyó van.
– Az mi? – kérdezem kíváncsian.
– Muffuletta{9}. Ezután biztos nem lesz éhes. – Belenyom egy
szalvétát is.
Hát az biztos. Az a zsemle óriási. Igor még mindig a kezemet
szorongatja.
– Te nem vagy éhes?
– Nem igazán.
– Kóstolja meg, uram. Én készítem a környéken a legfinomabb
és legfrissebb szendvicseket. De ha nem jó sonka, van Po Boy is.
– Po Boy?
– Finom, ropogós – megcsókolja az ujjait – francia bagettbe
töltött bárány vagy csirke. De nálam van sült tengeri herkentyűs
is. Az aligátorhús elfogyott.
– Aligátor?
– Igen, igen. Az egyik legkedveltebb húsféle nálunk. – Hevesen
bólogat. – Ugye nem messze van a mocsár, és szerencsére jó sok
dög úszkál benne. – Felnevet.
– Jó lesz a sonkás – közli Igor határozottan.
– Azonnal, azonnal. – A férfi csomagolni kezd. – Üdítő?
– Nem, köszönjük.
– Ugyan. Legalább egy üveg vizet vigyenek magukkal!
Higgyék el, szomjasak lesznek utána.
 – Legyen – dörmögi Igor. Kifizeti a kaját, majd folytatjuk a kis
városnéző körutunkat. Felnézek rá. Ahogy forgatja a
szendvicset, egyszerűen nevethetnékem támad.
– Mi a baj?
– Nagyon rámenősek itt az emberek. És ezt nem szeretem.
– Orosz vagy. Persze, hogy nem – felnevetek, de abba is
hagyom, ahogy újra ránézek. – Ebből élnek. Belőlünk.
– Akkor sem. Az előbbi idős nő is majdnem eladta a nála lévő
összes nyakláncot és karkötőt.
– Úgy hiszem, neked az csak aprópénz lett volna.
– Azért az aprópénzért én megdolgozom.
– Ó, igazán? És mégis milyen munka árán szerzed a
millióidat?
Megáll.
– Nem szeretem, ha a zsebemben turkálnak.
– Nem az volt a célom. De talán jobban kellene nyitnod a világ
felé.
– Ezt pont te mondod, pacsirta?
– Igen. Engedd el magad egy kicsit. Itt nem kell állandóan a
hátad mögé nézned. Az embereid itt vannak, alig pár méterre
mögöttünk.
– Tévedsz! Nekem mindig a hátam mögé kell néznem. –
Beleharap a szendvicsbe, és majszolni kezdi. Tudom, hogy az ő
életében nem létezik a béke és a nyugalom. Tisztában vagyok
vele, hogy állandóan veszélyben van.
Engem sosem zavart a veszély. Vagyis már nagyon régóta
nem zavar. Mindketten kemény világban próbálunk életben
maradni, miközben szereztünk és szerzünk is sebeket.
Könnyebb lenne, ha nem hasonlítanánk ennyire egymásra.
Viszont az, hogy ennyi közös van bennünk, megnehezíti a
dolgomat. Szeretnék úgy elválni majd tőle, hogy vissza se nézek.
Szeretném, ha közömbös tudna maradni számomra az utolsó
pillanatig…
– Min gondolkozol?
– Azon, hogy pár nap alatt mekkorát fordult velem a világ.
– Mekkorát? – Közelebb hajol hozzám.
– Pár napja még boldog kocsmatulajdonos voltam.
– Boldog?
– A boldogság mindenkinek más, és mindenkit másképp elégít
ki.
– Ez igaz.
– Viszont most itt állok veled New Orleans utcáin egy őrjítő
karneválon, és szendvicset eszem. – Újra beleharapok a puha
zsemlébe, amiben isteni finom sonkaszeletek, szalámi, sajt és
egy kis olívabogyó van. Soha nem szerettem az olívabogyót, de
így együtt mennyei ízkavalkádot alkotnak. – Mikor megyünk
haza?
– Este.
– Értem. – Sarkon fordulok, és tovább folytatom a sétát. Igor
árnyékként követi minden egyes léptemet. Tudom, hogy amíg
mellette maradok, nem eshet bántódásom.
Reggel, amikor megérintettük egymást, furcsa érzésem
támadt. És úgy hiszem, nem csak nekem. Igor azt mondta, nem
szerelmes belém, de fontos vagyok neki. Ez már így is több,
mint amire számítottam vagy amit vártam.
Ahogy végzünk a szendviccsel, kidobjuk a papírt az egyik
kukába, majd tovább sétálunk. Hirtelen a semmiből elénk ugrik
egy vékony, hatvan körüli nő. Igor automatikusan maga mögé
terel. Már-már nevetséges, ahogy védelmezni próbál. Az
előttünk álló kábé hetvenkilós nő nem jelent ránk veszélyt.
Mindketten vadak vagyunk.
Féktelenek és becstelenek.
– Szeretném lerajzolni magukat.
– Nem szeretném – tiltakozom. Nem akarok semmiféle rajzon
sem szerepelni. Nem akarom, hogy az arcom nyomot hagyjon a
papíron.
– Kérem!
– Legyen. – Igor hangja ellentmondást nem tűrően cseng.
– Nem akarom!
– Miért? – fordul felém kérdőn.
– Mert nem.
– Ez nem válasz.
– Nem szeretném. Ennyi az egész.
– Van egy ötletem. Megengedi? – A nő biztatóan megfogja a
kezemet. A szeme különösen csillog, ahogy minket néz. – Gyors
leszek, megígérem.
Bevezet minket a ház udvarára, és leültet egymás mellé egy-
egy székre. Hirtelen nyugalom és béke áraszt el. A körülöttünk
lévő zöldellő és virágzó növények miatt talán.
A nő leül velünk szembe, magához húzza az állványt, és
rajzolni kezd. Mindössze egy fekete kréta van a kezében. Semmi
más. Először csak tétován mozog a keze, majd hirtelen
felgyorsul, és erőteljesebbé válnak a mozdulatok. Váltakozó
intenzitással rajzol minket. Igor rám néz közben.
 – Ne mozogj!
– Mozoghatnak – suttogja a nő, de nem néz ránk, folytatja a
munkát.
– Akkor hogy tud minket lerajzolni?
A nő nem válaszol, mélységes és rejtélyes csendbe burkolózik,
miközben szó szerint elbújik a hatalmas ív papír mögött.
Több mint fél óráig ülünk egy helyben, néha lopva egymásra
pillantunk. Szeretnénk olvasni egymás gondolataiban, de nem
sikerül. Mindketten tudjuk és megtanultuk, hogyan rejtsük el az
érzéseinket a világ elől. Hosszú másodpercekig nézzük egymást.
A pillanat, amíg egymás tekintetébe zuhanunk, egy
örökkévalóságnak tűnik. Próbáljuk megtalálni az embert és a
lelket a gonoszság és a pusztulás mögött. Ám egy másik ember
lelkét meglátni a tekintete mögött nem könnyű. Főleg egy olyan
lelket, ami sebzetten várja egy törhetetlen pajzs mögött, hogy
rátaláljanak.
Közelebb hajolunk egymáshoz, a testünk olyan, akár a
mágnes. Vonzódik a másikhoz. Már majdnem összeér a szánk,
amikor az idegen nő felhorkant előttünk.
Igor elhúzódik, és a nő felé fordulunk. Az arca maszatos, a
kezét még egyszer-kétszer végighúzza az alkotáson, amit
egyelőre még csak ő lát.
– Készen vagyunk? – kérdezem izgatottan. Soha nem rajzoltak
még le. Soha nem láttam még az arcképemet így.
– Igen. – A nő feláll, leveszi az ív papírt az állványról, és
elindul felénk. A ruhája néhol kopott és szakadt, nem tudom
nem észrevenni, hogy a keze remeg. Megáll előttünk, majd
lassan felénk fordítja a rólunk készült portrét. Döbbenten
nézem a végeredményt. Nem erre számítottam…
– Ezek nem mi vagyunk.
– De, ezek maguk – bólogat helyeselve. – A lelküket rajzoltam
le, nem a testüket. Azt vittem papírra, amit látok.
– Ez…ez… ez egyszerűen gyönyörű.
A képen a háttérben egy farkas van, aminek csak a szeme
látszik. Előtte félmeztelenül ül egy nő lehajtott fejjel, a hátából
erős és hosszú szárnyak terülnek szét. Hallottam már olyan
emberekről, akik különleges képességgel bírnak. Úgy fest, ez a
nő is ilyen. Ő valóban a lelkünket látta. Azt, amik vagyunk.
Aminek születtünk…
Igor haragosan néz a nőre, a testtartása feszes és
távolságtartó.
– Tudja, hogy ki vagyok? – A hangja fenyegetően cseng.
– Nem tudom, uram. – A nő tisztelettudóan megrázza a fejét.
– Miért rajzolt farkast és hollót a képre?
– Én farkast rajzoltam és egy nőt madárszárnyakkal. Hollót
nem. De ezek szerint nem járok messze. – Szerényen
elmosolyodik.
– Igor, hagyd! – Megfogom a kezét. – Nem jelent ránk veszélyt.
– Így igaz. – Felénk nyújtja a képet. Megfogom, és elveszem
tőle.
– Köszönjük szépen. – Igorra pillantok, hogy fizessen a nőnek
a csodálatos munkájáért. A zsebébe nyúl, és elővesz egy köteg
pénzt, majd a nő felé nyújtja.
– Nem, uram. Enyém volt a megtiszteltetés, hogy
megörökíthettem két ilyen erős lelket.
Igor összehúzza vastag szemöldökét, majd megmarkolja a nő
kezét, és a tenyerébe nyomja a pénzt.
– Tegye el!
– Uram… én…
– Tegye el! – Igor elengedi a nő kezét, aki ismét tisztelettudóan
bólint.
– Vannak lelkek, amik sokáig bolyonganak a sötétségben.
Keresik a társukat. Olyan is előfordul, megtalálják, de nem
veszik észre. Az erős lelkek néha úgy gondolják, nincs
szükségük támaszra. Ez nem így van. Az ember lelke fényből és
szeretetből táplálkozik, nem sötétségből és bánatból. – Megfogja
Igor kezét, és megcsókolja. Nem tudom hova tenni a jelenetet, és
nem tudom hova tenni a nő szavait. – Ez a lélek különösen
bánatos. Véráztatta.
Igor elhúzza a kezét.
– De ha úgy akarja, egy napon lemoshatja róla, és boldog
lehet. – Rám pillant. Ismét látom a szemében azt a furcsa
csillogást, mint amikor meglátott minket. Esküszöm, még a
hideg is kiráz, miközben egymást nézzük. Soha nem hittem
semmilyen spirituális dologban. Nem hittem a
mennyországban. Talán azért, mert csak a poklot ismerem.
– Menjenek békével. – A nő halványan elmosolyodik, majd
leül az állvány elé, és feltesz rá egy újabb ív papírt.
Szótlanul állunk. A döbbenet szó nem is elég kifejező…
– Menjünk! – Igor marokra fogja a kezem, és kivezet a békés
kis udvarról a hangosan nyüzsgő utcára. Teljesen a hatása alatt
vagyok az elmúlt egy órának, de leginkább az előbbi perceknek.
Lelkek…
Sötétség és fény…
 Vér és bánat…
Igen, pontosan ezek vagyunk mi.
Sötét lelkek, akik csak bolyonganak az élők között…

Az egész napot New Orleansban töltöttük, majd, ahogy Igor

ígérte, késő délután hazajöttünk. Bevallom, egész délután a
nővel való találkozás hatása alatt voltam. A repülőn végig a
kezemben fogtam a képet, és csak néztem. Hihetetlen volt
számomra, hogy az a nő mennyire érezte és látta, hogy kik
vagyunk. Ki tudja, mit látott még, főleg, amikor megfogta Igor
kezét, és a szemébe nézett. Hiszen azt mondta: véráztatta. Vajon
tényleg képes volt a lelkünk legmélyére látni? Valóban látta,
hogy kik vagyunk? Látta a bűneinket?
Azt, akinek születtünk…
Feltekerem a hangerőt, a Rebel Hell{10} üvölt, én is vele
üvöltök. Talán csak így tudok megszabadulni a szívemen
csámcsogó érzésektől.

Nem szereti a rabszolgaságot,

nem fog egy helyben ülni és könyörögni
De amikor fáradt és magányos vagyok,
ő visz engem az ágyba
Ez szabadított fel és hozott el hozzám, baby
Ez szabadított fel, szükségem van rá,
 hogy velem légy
Mert

Nem akarok érezni. Nem lehet…

Bejártam veled a világot, baby

Több ezer mérföldet tettünk meg
Felszárítottam fájdalmas könnyeidet, baby
Több milliószor

Eladnám érted a lelkem, baby

Pénzért, hogy veled együtt égjek el
Mindenem neked adnám, nem kell semmi
Csak az, csak az, csak az, csak az,
hogy itt légy mellettem
Mert

Igen, a kis angyal

Többet akar
Többet, többet, többet, többet, többet

– Mennyivel többet? – Igor lép be a hatalmas szobába, ami

azonnal eltörpül körülötte. Nem sokan találkozunk olyan
emberrel egész életünk során sem, akiből ennyire árad a
hatalom és az erő. Olyan emberrel, aki mellett kisebbnek
érezzük magunkat, mint egy porszem. Nagyon régóta nem
tudom, mi a félelem. Milyen valaki mellett kevésnek érezni
magad.
 Kisebbnek. Gyengébbnek. Sebezhetőnek.
Igor közelében viszont ezt érzem. De mégis, amikor a
szemébe nézek, elönt az erő és a bátorság. A vakmerőség és a
vágy. És ezt nem lenne szabad éreznem.
– Végeztél is?
– Végeztem. – Ledobja a kabátját a földre, és elindul felém.
Ahogy hazaértünk, azonnal elrohant, mert valami
halaszthatatlan dolga akadt, viszont azt mondta, ha hazajön,
folytatjuk az ismerkedést.
Közelebb akarok kerülni hozzá…
Elém áll, majd lehajol, és megtámaszkodik mellettem, ezzel
teljesen nekiszorítva a biliárdasztalnak.
– Továbbra is azt gondolom, hogy isteni tehetséged van a
zenéhez.
– Csak énekelek.
– Nem. Te szárnyalsz. És ezt szeretem. – A hátam mögé pillant.
– Van kedved játszani?
– Miért látok hátsó szándékot a játék mögött?
– Szó sincs róla. Arra gondoltam, biliárdozunk egyet. Aki leüt
egy golyót, kérdezhet.
– Remélem, nem vagy jó játékos.
– Remélem, hogy te sem. – Gyengéden a nyakamba csókol.
Olyan finoman ér hozzám, mint még soha. A szemhéjam
elnehezedik, és becsukom a szemem, ahogy végigcsókolja a
nyakamat egészen a vállamig.
– És aki nyer? – Szinte suttogva teszem fel a kérdést. Annyira
nem akarom, hogy hallja a hangomból, mennyire élvezem a
közelségét.
 – Az eldönti, hogyan alakuljon az este. – Elhúzódik tőlem.
– Benne vagyok. Viszont van egy feltételem.
– A nők és a feltételeik… – Elhúzza a száját. – Halljam!
– Szeretném, ha teljesen önmagad lennél.
– Önmagam vagyok.
– Nem vagy. – A jobb szemébe nézek. – Téged akarlak látni.
– Nem! Te a szörnyet akarod látni.
A tenyerembe fogom az arcát, és mélyen a szemébe nézek.
– Te nem vagy szörnyeteg. Én a férfit akarom látni. Azt, aki te
vagy.
Akit szerethetnék… ha tudnék…
Egy pillanatra becsukja a szemét, majd újra rám néz. Felemeli
a kezét, és egy könnyed mozdulattal kiveszi a kontaktlencsét.
Most látom másodjára ezt a gyönyörű és igéző szempárt. Erre
vágytam azóta, hogy először belenéztem.
Kék és fekete. Világos és sötét. Jó és rossz.
Nem szörnyeteg lapul e mögött a tekintet mögött, hanem egy
különleges és bánatos férfi. És ezt nem azért tudom, mert a nő,
aki lerajzolt minket, ezt mondta, hanem azért, mert én is ezt
látom. Látom a sötét lelket, de látom a világosat is, ami még
hisz, remél és vágyakozik.
– Ugye tudod, hogy ennek meg fogom kérni az árát, ha
nyerek? – Erősen a derekamba markol. Tudom, nem akarja,
hogy így lássák. Viszont mellettem az lehet, akinek született.
– Hajlandó vagyok megfizetni!
– Játsszunk! – Ellöki magát tőlem, majd felpakolja a golyókat.
Magához vesz két dákót, majd mellém lép, és az egyiket felém
nyújtja.
 – Hölgyeké az elsőbbség! – Int, hogy kezdjem el a játékot.
Az asztal végéhez állok, kissé ráhajolok, majd hátrahúzom a
kezem, és ütök. A golyók össze-vissza gurulnak az asztalon,
sikerül leütni hármat is. Két telit és egy csíkosat.
– Melyikkel szeretnél lenni? – elsétál a hátam mögött,
gyengén megérintve a vállamat.
– Telivel.
– Jó.
– Hogyan csöppentél bele ebbe az életbe?
– Látom, nem tréfálsz.
– Nem.
Megkerüli az asztalt, megcélozza a fehér golyót, közben rám
néz. A tekintete csillog. Az egyik pajkosan, a másik sötéten.
Mindkettő képes hatással lenni rám. És mindkettő tökéletes…
– Nem volt választásom. Szegények voltunk, és szükség volt a
pénzre. – Erősen megüti a fehér golyót, ami eltalálja a középső
lyuknál lévő csíkosat, és le is megy.
Francba! Ügyesebbnek kell lennem!
– Mi történt a családoddal?
Beharapom az alsó ajkam. Tudom, tudni fogja, ha hazudok.
Ezért most az igazat mondom.
– A szüleim és a testvérem meghaltak. Autóbalesetet
szenvedtünk, de csak én éltem túl. A felépülésem után pedig
árvaházba kerültem, mivel nem voltak élő rokonaim.
Szemmel láthatóan megdöbbentette a válaszom.
– Nem csak mögötted van kemény múlt – teszem hozzá.
– Nem. – Nem tudja eltitkolni a dühét. – Sajnálom.
– Régen történt.
 Lehajol, célba veszi a következő csíkos golyót a bal felső
sarokban. Megüti a fehéret, és egy csíkos megint lemegy.
Nagyon nem jó…
– Mi történt az árvaház után? Nevelőszülőkhöz kerültél, vagy
ott maradtál egészen tizennyolc éves korodig?
Ha az előbbi válaszom ilyen heves érzelmeket váltott ki
belőle, akkor a mostani még annyira sem tetszene neki.
– Igen.
– Rendesek voltak veled?
– Nem.
– Bántottak?
– Ez már több, mint egy kérdés.
Mellém lép, és finoman megszorítja a kezemet.
– Azt kérdeztem, bántottak-e.
– Előfordult.
– Élnek még?
– Ez miféle kérdés?
– Azt kérdeztem, élnek-e még. – Még erősebben megszorítja a
kezemet.
– Nem. – Elhúzom a kezem. – Te jössz.
Összeráncolja a homlokát, majd lehajol, és célba veszi a
következő csíkos golyót. Én is lehajolok hozzá, mintha céloznék.
A tekintete a dekoltázsomra siklik.
– Tisztességesen játsszunk, Natasa!
– Mindketten tudjuk, hogy ebben a világban nincs olyan, hogy
tisztesség. – A füléhez hajolok. – Üss! – Látom, hogy megfeszül
az állkapcsa, majd célba veszi a golyót, és üt, ám ezúttal nem
megy le egy golyó sem. Felegyenesedik, majd hamis mosollyal a
szája sarkában rám néz.
– Tartsd be a játékszabályokat! Ne akard, hogy rossz
kislányként nézzek rád.
– Te pontosan annak látsz, aki vagyok. – Kicsit arrébb tolom a
csípőmmel, és felkészülök az ütésre. Habár a gondolataim
között nem tud olvasni, az, hogy milyen ember vagyok, hogy
hogyan kell kezelnie, arra tökéletesen ráérzett. Lehajolok,
célzok és ütök. Ezúttal két teli golyó megy le. Diadalittas
mosolyra húzódik a szám, ahogy felé fordulok.
– Azt mondtad, szegények voltatok. Tehát nem ebbe a világba
születtél. Akkor hogyan tudtál egy ekkora szervezet élére
kerülni?
– Valóban tudni akarod? – A tekintetében megcsillan a
ragadozó énje. A halál. És a hatalom.
– Igen.
– Megöltem az ellenségeimet. Mindenkit, aki azzá tett, aki ma
vagyok.
– És hogy maradtál életben?
– Okos voltam és ravasz.
Ravasz…
Igor Ivanov túljárt a halál eszén is.
Ám nem lehet mindig jó lapokat húzni!
Lehajolok, célzok, és újra ütök. Még egy golyó lemegy.
– Kezdem rosszul érezni magam.
– Nem kell. – Rákacsintok. – A kocsmai élet hozadéka.
– Kérdezz! – A hangja határozott, azt üzeni, ne az üzleti
dolgaival legyen kapcsolatos.
– Mi vonz bennem annyira? Miért akartad ezt a tíz napot?
 – Érdekes kérdés. – Az asztalra dobja a dákót, majd kiveszi a
kezemből az enyémet is.
– Még nem végeztünk.
– Valóban nem. – A fenekembe markol, majd egy határozott
mozdulattal feldob az asztalra, szétfeszíti a lábamat, és közé áll.
– Miért? – kérdezem. Igazából nem kellene, hogy érdekeljen a
válasz. Hiszen számomra egy a fontos. Itt vagyok.
– Amikor megláttalak – simít végig az arcomon –, tudtam,
hogy meg akarlak kapni. Tudtam, hogy egy éjszaka belőled nem
lenne elég. – Megtámaszkodik az asztalon, és közelebb hajol
hozzám. Férfias illata körbeleng, keskeny ajkának drága vodka
íze lehet…
– A kocsma?
– Leszarom a kocsmát. Az csak befektetés. Tudni akartam,
meddig mész el az igazadért.
– Bármeddig hajlandó vagyok elmenni! – válaszolom dacosan,
mire ismét mosolyra húzódik a szája.
– Tudtad, hogy ki vagyok. Most is tudod, mégis a szemembe
mersz nézni, miközben pimasz vagy és tiszteletlen. Ugyanakkor
ravasz.
– Ravasz lennék?
– Igen. Kihasználod a rajongásomat.
– Szóval rajongsz értem? – A nyaka köré fonom a karomat.
– Úgy hiszem, ez teljesen egyértelmű.
– Anna után… – Ahogy megemlítem Annát, Igor arca
megváltozik. Igazi és valós érzelmek ülnek ki rá. Annát tiszta
szívből szerette.
– Nem volt más?
 – Más? – A hangja, a tekintete, ahogy rám néz, a fenébe is…
teljesen összezavar. Tisztán kellene látnom a célt, amit soha
nem tévesztek szem elől, most mégis elhomályosodik előttem.
Egy könyörtelen orosz csókjai elfeledtetik velem azt, hogy ki
vagyok, hogy miért vagyok itt, hogy mi a feladatom.
Mert többet akarok én is. Többet belőle.
Valami érthetetlen okból kifolyólag… ha csak egy pillanatig is,
de olyan lány akarok lenni, mint Anna. Nem. Az a lány akarok
lenni. Aki képes belemarkolni a húsán kívül a szívébe is. Jogot
akarok, hogy kitéphessem a helyéről, ha úgy tartja kedvem.
– Tudod, hogy értem.
– Voltak nők, akiket megkaptam. Amelyiket csak akartam. –
Megfogja a pólóját, leveszi, és a földre dobja. – Voltak nők, akik
semmit sem értek. – Megfogja most az én felsőmet, és leveszi
rólam. – Voltak nők, akiket csak használtam. – Megfogja a
melltartómat, és leveszi azt is. Hagyom, hogy meztelenre
vetkőztessen. Hagyom, hogy használjon.
Mert én sem érek semmit…
Hanyatt dönt a biliárdasztalon, hatalmas és erős kezét a
nyakamra teszi.
– De egyiket sem akartam úgy, mint téged. – Végigsimít a
mellkasomon, le a két mellem között, majd elkezdi kigombolni a
nadrágomat. Megfogja a szélét, és lerángatja rólam. – Egyiket
sem akartam birtokolni. – Végigsimít a hasamon át a csípőmön,
egészen a combomig. Akaratlanul is felfelé billen a medencém,
ahogy hozzám ér. – Egyikben sem láttam úgy önmagamat, mint
benned. – Lehajol, és végigcsókolja a testemet. Elnehezült
mellemet, érzékeny mellbimbómat, pőre bőrömet a hasamon át
egészen a lábam közéig. Magába szívja az illatomat, az izmok
megfeszülnek erős karjában. Megfogja a bugyit, és egy
határozott mozdulattal letépi rólam. Végignyalja a duzzadt
ajkakat, közben kiszabadítja keményen meredező farkát. Az
asztal széléhez ránt, a lábamat a nyakához húzza, majd a
következő pillanatban lustán belém hatol. A fejét hátraveti, és
hangosan felnyög. A hangja, a látványa, az érzés, ahogy bennem
mozog, elködösíti a körülöttem lévő világot. – És most azt
akarom, hogy élvezz velem, Natasa! – Átkarolja a lábamat,
izmos mellkasához szorítja, miközben egyre ritmusosabban
mozog bennem. – Megőrültem volna, ha nem kaplak meg! Ez az
igazság! – Keményen előrelendíti a csípőjét, és én remegve
magamba fogadom.
Ez az igazság…
Akart engem…
– Élvezed, Natasa Szidorov? Akarod, hogy minden napod
ilyen legyen?
Egy hang sem jön ki a torkomból, pusztán csak a kezemben
lévő golyót szorítom minden erőmmel. Próbálok arra
koncentrálni, és nem arra, hogy milyen a kemény oroszom
döfései között vergődni.
– Kérdeztem valamit, Natasa! – Szó szerint pattognak a szavak
a szájából.
– Nem ütöttél le egy golyót sem! Nem kell válaszolnom.
Feladtad.
Az állkapcsa megfeszül. Megáll, egy hirtelen mozdulattal
kihúzódik belőlem, majd leránt az asztalról, megfordít, és teljes
erővel lenyom. Az arcom nekipréselődik a zöld szövetnek, a
combomat kíméletlenül nyomja az asztal széle. Igor szétfeszíti a
lábamat, majd kíméletlenül belém vágódik. Felsikoltok, ahogy a
fájdalom és a kéj végigszáguld a testemen.
– Azt hittem, megtanultad már, hogy én soha nem adom fel. –
Olyan erővel lendül nekem, hogy minden lökése gyönyört és
egyben fájdalmat is okoz. – És most válaszolj a kibaszott
kérdésre! – A hangja mély, karcos, férfias és kemény. Becsukom
a szemem, koncentrálok.
Állj ellen, Natasa!
Ne hódolj be neki!
Még akkor sem, ha minden létező sejted ezt akarja.
– Szűk vagy. – Belemarkol a hajamba, és megrántja a fejemet.
– Meddig küzdesz még?
Amíg csak élek…
A farka folyamatosan ingerli lüktető és sikamlós hüvelyemet,
feszes golyói néha a csiklómnak ütődnek.
– Hát ezt akarod?
Téged akarlak…
A poklot, ahová együtt zuhanunk…
De akarom végre a kibaszott mennyországot is. Érezni, hogy
valóban létezik!
– Igen.
– Nem félsz. Nem érzel. Nem szeretsz. És nem hiszel. – Tovább
ostromolja a testemet, miközben egészen a lelkem legmélyéig
zuhan. – Jobban hasonlítunk, mint hittem. – Elengedi a hajamat,
majd a torkomra siklik a keze, és egy határozott mozdulattal
magához ránt. Hirtelen fuldokolni kezdek. Teljesen az
irányítása alá von. És ez… őrületes érzés… A fülemhez hajol,
végignyalja, majd beleharap az érzékeny fülcimpába. – Az
enyém vagy! És én a tiéd! Elfogadod? – Újra előrelöki a csípőjét.
Könnyek gyűlnek a szemembe. Túlárad bennem az érzés.
Tartozni valakihez. Valakihez, aki képes leigázni. Aki képes az
ocsmány lelkemet is megkívánni.
– Elfogadom – válaszolom remegő hangon, mire maga felé
fordítja a fejemet, és szenvedélyesen szájon csókol. Nem tudom,
mit hoz nekünk a jövő. De egy dologban biztos vagyok.
A tulajdonává váltam.
És ez ellen senki semmit sem tehet…

Már meg sem lepődöm, hogy nincs az ágyban. Reggelre, amikor

felébredek, Igor eltűnik. Nem mintha közös reggelekről
álmodoznék. Összebújásról, ölelésről…
Kiszállok az ágyból, és kimegyek a fürdőszobába, hogy
összeszedjem magam. Gyorsan lezuhanyozom, hajat is mosok.
Izzasztó éjszakán vagyunk túl. Az ismerkedés természetesen
megint szexbe torkollott. Tulajdonképpen szinte minden
beszélgetésünk. Na jó, majdnem minden. Igor valóban mindent
bevet annak érdekében, hogy vele maradjak. Azt mondta,
veszélyben vagyok. Meg akar védeni. A veszély számomra nem
ismeretlen. Sőt mi több, az életemhez tartozik. Mint ahogy neki
is mondtam, ha vele maradok, azt kizárólag szabad
akaratomból teszem, nem pedig azért, mert valami őrült
vadászik rám.
Az elmúlt napok több mindent megmutattak. Legfőképpen
azt, hogy Igor nem közömbös számomra. A vele töltött idő
rávilágított, hogy én is képes vagyok érezni. Vágyakozni.
Élvezni.
Ahogy kikapcsolom a hajszárítót, meghallom, hogy csörög a
telefonom. Visszamegyek a szobába, hogy megnézzem, ki keres.
Dása az.
– Szia!
– Szia, Natasa! Segítened kell.
– Baj van?
– Emberi vagy női mércével?
Összehúzom a szemöldököm.
– Ne haragudj, ezt nem értem.
– Figyelj, nemsokára ott vagyok érted. El tudsz velem jönni az
üzletbe?
– Nem tudom, hogy…
– Igor ma elfoglalt lesz, ezt biztosan tudom. Nem lesz rád
szüksége.
Néha már-már bosszantó, hogy Dása ennyi mindent tud
Igorról. Nyilván Jegor miatt, hiszen a két testvér mindig
mindent együtt intéz.
– Persze. Menjünk.
– Szuper – a hangja izgatottan cseng. – Fél óra múlva ott
leszek, addig készülj el.
– Megleszek.
– Szia!
– Szia!
 Az ágyra dobom a telefont, majd a gardróbba megyek, és
választok valami ruhát mára. Nem pont így gondoltam az utolsó
napokat. Mármint, hogy Dásával kell töltenem. Egy pillanatra
megállok az öltözködés közben. De ez engem miért zavar?
Megrázom a fejem, majd befejezem az öltözködést, és lemegyek
a konyhába, hogy főzzek magamnak egy jó erős feketét. A
napomat mindig kávéval indítom, a reggeli meg majd órákkal
később befigyel, sőt, olyan is előfordul, hogy elmarad.
– Jó reggelt! – köszönt kedvesen Zinaida, ahogy belépek a
modern és tágas konyhába.
– Jó reggelt!
– Mit adhatok, kisasszony?
– Egy kávét, legyen szíves.
– Azonnal.
Leülök a pult mellé, és megvárom, amíg Zinaida elkészíti a
kávét.
– Nem tudja, Igor mikor ment el?
– Korán reggel, kisasszony.
– Értem.
Zinaida sürög-forog a konyhában, pontosan tudja mindennek
a helyét.
– Kész is van. – Elém csúsztatja a hatalmas porceláncsészét,
benne a gőzölgő kávéval, aminek isteni illata van. Semmihez
sem fogható a frissen őrölt kávé illata. Főleg reggel. Amikor
totál kómás vagy.
– Köszönöm szépen. – Belekortyolok, és becsukom a szemem.
Finom pörkölés, enyhén kesernyés íz, amit a cseppnyi tejszín
tesz bársonyossá. – Mmmmm…
 – Ízlik?
– Isteni. – Megpuszilom az ujjamat. – Régóta dolgozik a
háznál?
– Csak pár éve, kisasszony.
– Mit gondol, Igor milyen ember?
– Kisasszony… – Zinaida láthatóan zavarba jött a célzott
kérdéstől. – Az úr mindig jó volt hozzám és a családomhoz.
Igor Ivanov. Jó ember. Valahogy olyan nehéz ezt a jelzőt
párosítani hozzá. Ha csak a külsejére gondolok, akkor a
legkevésbé sem illik rá ez a jelző. Mogorva, kemény tekintetű,
egy két lábon járó óriás. Olyan ember, akitől még az erős férfiak
is megrettennek. A nők meg… nyilván nem kell mondanom,
hogy a nők egyértelműen bomlanak az ilyen férfiak után.
Habár sejtik, hogy veszélyes, mégis vonzza őket. Mert a nők
valahol erre vágynak. A fantáziájukban egy igazi rosszfiú
lakozik. Ám párjuknak végül mégis egy normális, fogalmazzunk
úgy, hogy átlagosnak mondható férfit választanak, aki mellett
biztonságban érezhetik magukat. Egy pillanatra visszatekintek
azokra a férfiakra, akikkel kapcsolatba kerültem. Nos, egyik
sem volt jó. Egyikük sem szeretett, és én sem szerettem
egyiküket sem. Pusztán a testiségről szólt minden. Az élvezetről.
Amiről mindaddig, amíg meg nem ismertem Igort, fogalmam
sem volt, milyen intenzitású tud lenni.
– És Jegor?
– Kissé forrófejű, de ő is nagyon jó ember. Nem tudok rosszat
mondani az Ivanov testvérekre. És az igazság az, hogy nem is
mernék.
– Mert fél tőlük?
 – Nem. Hanem mert tisztelem őket.
– Kegyetlen maffiózók. Tudja, hogy miket művelnek? Mivel
keresik a pénzt?
Zinaida még jobban zavarba jön. Lesimítja a ruháját, majd
keményen a szemembe néz.
– Úgy hiszem, maga is jól tudta, milyen ember az uram,
amikor az ágyába bújt. Maffiózó. Igen. De ugyanakkor igazságos
és becsületes.
Igazságos? Becsületes? Igor Ivanov egy bűnöző. Kegyetlen
ember, aki kíméletlenül megöli az ellenségeit, és a farkasai elé
dobja őket. És ő lenne a jó ember? Aki igazságos és becsületes?
– Nem volt más választásom.
– Mindig van választásunk, kisasszony. Ha nem akarta volna,
akkor nem lett volna az úr szeretője. De maga akarta. Akarja
minden romlottsága ellenére is, mert tudja, hogy a kemény
felszín alatt igenis egy jó ember lakozik. És most megbocsásson,
de nekem rengeteg dolgom van még. Legyen szép napja.
– Magának is. – Tovább kortyolgatom a kávét, miközben
Zinaida szavain gondolkodom. Jól a fejemhez vágta az
igazságot. Mert az igazság valóban az, hogy Igor szeretője
lettem. Az ágyasa. Habár az elején nem akartam, most…
– Jó reggelt! – Dása csilingelő hangja felé fordulok. – Rohadt
hideg van kint, ráadásul szakad a hó. Komolyan mondom,
ilyenkor valami tengerparti városba költöznék legalább a téli
hónapokra. – Ledobja a kabátját, majd elindul felém, közben
összedörzsöli a kezét.
– Oroszországban kemények a telek.
Dása nem is tudja, mennyire…
 – Hogy állsz? Készen vagy? Csak mert tíz órára jönnek a
szállítók.
– Tulajdonképpen mit is fogunk ma csinálni?
– Rendeltem ruhákat, és miért is ne, mind a két helyről
egyszerre fog érkezni. Rengeteg ruháról és még több pénzről
van szó. A sofőrök meg nemigen szeretnek várakozni, amíg én
átnyálazom az árut.
– Világos.
– Szóval, ha készen vagy, akkor lassan induljunk, csak előtte
még én is bedobok egy kávét.
– Zinaida pont most főzött.
– Ahhh, nagyon jó. – Dása gyorsan elkészíti magának a habos
kávéját, egy szempillantás alatt megissza, majd mire észbe
kapok, már robogunk is az üzlet felé. Másokkal ellentétben én
szeretem a telet. Moszkva ilyenkor csodálatos. Szeretem a
hóesést, a kövér hópelyheket, amik szinte táncolnak a szélben.
Emlékszem, kislánykoromban én is nagyon sokat táncoltam.
Felsejlik néhány emlékkép, amik inkább olyan villanásszerűek.
Egy kislány táncol hófehér, földig érő kabátban, mögötte egy
barna hajú nő áll. Együtt énekelnek és táncolnak. Majd jön egy
erős fuvallat, ami szó szerint magával viszi ezeket az
emlékképeket. A kislány, úgy hiszem, én vagyok, és a hátam
mögött lévő nő minden bizonnyal az anyukám. Olyan sokszor
próbáltam felidézni az arcát, de sohasem sikerült. Újra és újra
magával ragadja a tél…
– És mit mondtam neked, nézd meg, az egyik már ott áll az
üzlet előtt. – Megállunk alig pár méterre Dása ruhaboltjától, ami
előtt egy hatalmas kamion vesztegel.
 – Ennyi ruhát rendeltél? – fordulok kérdőn Dása felé.
– Nem olyan sokat, csak szállítás közben is vigyázniuk kell rá,
mert ezek nagyon drága darabok.
Kiszállunk az autóból, és egymásba karolva elindulunk az
üzlet felé. A sofőr kipattan a kamionból, ahogy meglát minket,
hogy kinyitjuk a hatalmas üvegajtót.
– Több mint fél órája itt szobrozok a bolt előtt, anyukám. Mit
gondolsz, nekem csak erre van időm?
– Már ne is haragudj… – Dása feltartja a kezét.
– Te tisztában vagy vele, kivel beszélsz? – vágok közbe, mire a
sofőr felém fordul.
– Az idő nekem pénz, kiscsibe. Ti meg több mint fél óra
késéssel idetipegtek a cuki kis magas sarkútokban, és osztjátok
nekem az észt.
– Akkor most mondok neked valamit, te nagyokos. Neked
azért van munkád, mert az ilyen cuki magas sarkús nők
munkát adnak neked. Bocsánat, munkát adnak a főnöködnek,
és a főnököd pedig neked. Úgyhogy szerintem jobban tennéd,
ha megdolgoznál a pénzedért, közben tanuld meg tisztelni az
embereket, de leginkább a nőket.
Dünnyögve elfordul, és kinyitja a kamion hátulját.
– Pénznyelő kurvák. – Hallom, hogy morogja az orra alatt.
– Ha majd neked is olyan sok pénzed lesz, akkor lehet, hogy a
számba veszem a te farkadat is! – kiabálom oda neki, mire Dása
felnevet.
– Jézusom, te nem vagy normális.
– Nagyképű farok, aki nem tudja, mi a tisztelet. Tanulja meg
tisztelni az embereket. Legyen az nő vagy férfi, szegény vagy
gazdag, az ember akkor is ember.
– Igazad van. Fel is fogom hívni majd a főnökét.
– Hagyd! Biztos csak elöntötte az agyát a férfihormon.
– Akkor is.
– Nem érdemes. Szerinted, ha beszélsz a főnökével, és az
kirúgja, akkor jobb lesz neki?
Ahogy belépünk a boltba, megszabadulunk a vastag
kabátoktól.
– Ilyen barom ne jöjjön ide még egyszer. És igazad van. Nem
tudja, kivel beszélt ilyen gusztustalanul.
Azt hiszem, Dása kezdi megérteni, milyen hatalom van az ő
kezében is…
Olykor nagyobb erőre vall a megbocsátás, mint a sértettség.
– Mondod ezt te – biggyeszti le az ajkát.
– Mondom ezt én. – Körbenézek az üzletben. Már a múltkor is
megjegyeztem, hogy milyen jól néz ki, de most sem tudom szó
nélkül hagyni. Földtől a plafonig érő kirakat alkotja az egyik
oldalt, ami az utcára néz. Az üveg mögött próbababák állnak,
amik arra várnak, hogy végre felöltöztessék őket. Az üzlet egyik
oldala polcokkal van telerakva, és ott a hosszú szekrény, amire
ruhákat lehet felakasztani. A padló hófehér márványlap, ami
csillog a plafonon világító spotlámpák miatt. A falakat szintén
fehér tapéta borítja aranyozott virágmintával. Minden egyszerű
és letisztult.
Miután a sofőr segített bepakolni a hatalmas dobozokat,
bocsánatot kért tőlünk a viselkedéséért. Én megértem, ha valaki
frusztrált, fáradt vagy magánéleti gondja van. Viszont ezekért a
minket ért sérelmekért soha nem a másik ember a felelős.
Hiszen felelősek vagyunk nemcsak a tetteinkért, hanem a
szavainkért is. Mert ezek határoznak meg minket.
– Jézusom… – Dása leül a kivilágított pult mögé. – Azt hiszem,
innunk kell egy pohár pezsgőt.
– Pezsgő?
– Naná! Készítettem be a hűtőbe egy üveggel. Gondoltam, jól
fog jönni majd munka közben.
Jókedvűen összenevetünk, majd Dása hátramegy, és
hamarosan előjön egy üveg finom pezsgővel és két pohárral.
– Kibontod?
– Persze.
– Én egyszer próbáltam meg, és majdnem kilőttem a szemem.
– Akkor egy-egy, mert én is jártam már így. Mondjuk lehet,
hogy akkor az egyszer se részegen kellett volna megpróbálni. –
Hangosan felnevetek, Dása is. Hihetetlen, hogy mellette
mennyire átlagosnak érzem magam. Néhány pillanatig, amíg
belefeledkezem a vele töltött időbe, úgy érzem, mintha barátok
lennénk. Van köztünk valami láthatatlan kapocs, ami képes
összekötni a lelkünket. Habár Dása semmit sem tud rólam,
arról, hogy honnan jöttem, és ki vagyok, mégis elfogad, és
bizalmat szavaz nekem. A pezsgő hangosan durran, ahogy
kinyitom. Dása felém tolja a poharakat, én pedig óvatosan
teletöltöm őket.
– Igyunk az üzletre! – Emelem poharam.
– És igyunk a barátságra. – Halványan elmosolyodik, majd
koccintunk.
– Hmmm…
– Na?
 – Nem vagyok pezsgőpárti, de ez isteni finom. –
Körbeforgatom az ujjaim között a poharat, amiben aranyló
buborékok táncolnak. Szó szerint pezsegnek.
– Édes. A kedvencem. Viszont… – A hátam mögé pillant. –
Lenne még néhány doboz, amit ki kell pakolni.
– Megoldjuk. Nem probléma. Jegor…
– Nem hívott.
– Értem.
– Nyugi. Nincs baj. Ez most olyan magánjellegű dolog.
Bólintok. Épp mire feltenném a kérdést a magánjelleggel
kapcsolatban, hallom, hogy nyílik az ajtó. Ahogy felé fordulok,
azonnal lehervad az előbbi mosoly az arcomról.
– Sziasztok! – Szvetlána áll az ajtóban hófehér bundában és
hozzá illő sapkában. Fekete magas sarkú csizmája látszik csak
ki a drága prém alól.
– Szvetlána! Szia! – Dása azonnal odamegy hozzá, és két
puszival üdvözli. – Hogy kerülsz ide? Jézusom, de jól nézel ki!
Hogy inná magába a pokol azt a jó küllemét…
– Kíváncsi voltam a boltodra. Igor mondta, hogy hamarosan
kinyitsz.
Igor mondta…
– Igen. Mondjuk még kellene egy-két átalakítás, és még van
mit elpakolnunk, de szerintem hamarosan kész leszünk.
– Pompás. Talán csinálhatnál egy boltnyitót. – Beljebb lép,
majd megáll a bolt közepén, és körbeforog, ahogy körbenéz. –
Nagyon tetszik az üzlet. Finom és elegáns. És a ruhák… – Odalép
a már kirakott ruhákhoz, és végigsimít rajtuk. – Drága, és jó
ízlésre vall. Bár nem mindenkinek jut a jó ízlésből. – Szúrósan
rám pillant.
– Jaj, Szvetlána ő itt…
– Találkoztunk már.
– Így igaz.
Felállok én is.
– Van kedved velünk pezsgőzni? Éppen ünnepelünk. És
közben mesélhetnél az ötletedről.
– Édes?
– Hát persze.
– Akkor elfogadok egy pohárral, köszönöm.
Remélem, belefulladsz…
– Azonnal.
Dása hátramegy.
– Nem gondoltam, hogy fogunk még találkozni.
– Hát, én sem – válaszolok vissza flegmán.
– Valamit biztos jól csinálhatsz, ha Igor még mindig maga
mellett tart. – Néhány lépéssel megkerül. – Az ilyen nők, mint te,
nem sokáig maradnak meg egy olyan férfi mellett, mint Igor.
– Mert neked sikerült mellette maradni, igaz?
Elém lép, alig fél méter választ el minket egymástól. Drága
parfüm illata lengi körbe, és enyhe cigarettaszag.
– Taktikai döntés volt részemről.
– Úgy látszik, hogy a taktikád szar.
– Neked fogalmad sincs, kivel beszélsz.
– Megsúgom – hajolok közelebb –, neked sem.
– Tudom, hogy milyen nő vagy. Egy pénzéhes, felkapaszkodó
kurva, aki egy olyan férfi ágyasa, aki hamarosan kidobja, mint a
kóbor macskát. Valószínűleg most még érdekes vagy neki.
Hagyod, hogy kikefélje még a lelkedet is. Sőt, az ilyen nők, mint
te, élvezni is szokták, ha megalázzák őket.
Közelebb lépek hozzá, a mellünk szinte összeér.
– Azt javaslom, jól válogasd meg a szavaidat, nehogy az
utolsók legyenek.
– Te most megfenyegettél?
– Itt is vagyok, bocsánat, nem találtam a harmadik poharat. –
Ahogy Dása megjelenik, mindketten teszünk egy lépést hátra. –
Minden rendben van? – kérdezi zavartan.
– Persze, csak megcsodáltam közelebbről Szvetlána gyönyörű
bundáját – válaszolom foghegyről, mire Szvetlána hamisan
elmosolyodik. Tudom, hogy ő nagy játékos. Tudom, hogy
hatalma van emberek fölött. Viszont ő azt nem tudja, hogy
fölöttem nem bír semmilyen hatalommal. Tudom, mi bántja.
Az, hogy én vagyok Igor mellett, és nem ő. Az, hogy ők nem
alkotnak egy párt, nem az ő döntése volt, hanem Igoré. Nyilván
Szvetlána többet szeretne. Ez egyértelmű volt számomra a
vacsora ideje alatt. Ahogy az is egyértelmű volt, hogy Igor már
régen túllépett rajta. A kérdés csak az, hogy Szvetlána ezt
annyiban fogja-e hagyni.
Mély levegőt vettem, magamra erőltettem a jókedvet, ami
csak akkor jött igazán vissza, amikor ez a gonosz nő végre
elment. A nap hátralévő részében rengeteget pakoltunk
Dásával. Azt mondta, addig nem mehetünk haza, amíg nincs
minden ruha kipakolva. Munka közben zenét kapcsoltunk,
hangosan énekeltünk, és jókat beszélgettünk a világ nagy
dolgairól. Nem érintettünk személyes kérdéseket, és ez nekem
pont így volt jó.
 – Jézusom. Nagyon elfáradtam – sóhajt fel Dása hazafelé
menet. – Viszont Szvetlána nem mondott hülyeséget. Lehet,
hogy csinálni kellene egy ilyen boltavatót.
– Valóban nem rossz ötlet.
– Megbeszélem majd Jegorral.
– Mindenhez engedélyt kérsz?
– Nem. De ez olyan dolog, amit mindenképpen meg kell
beszélnem vele.
– Én nem tudnék ilyen korlátok között élni.
– Két ember házassága vagy kapcsolata nem korlátokat jelent,
hanem alkalmazkodást. Ha képes vagy magadon kívül a
másikra is figyelni, és olykor-olykor előtérbe helyezni, hogy
neki mi a jó, akkor boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatban
élhetsz. Viszont, ha erre nem vagy képes, akkor egyedül
maradsz, és magányos leszel. Én mindig is tudtam, hogy korán
férjhez fogok menni, és hamar gyerekeket fogok szülni.
– Csak nem?
– Nem, még nem. – Kedvesen elmosolyodik. – Szeretném egy
kicsit beindítani az üzletet, de nem szeretnék sokáig várni,
ahogy Jegor sem. A családnak szüksége van örökösre.
– Az örökös nem Igor fia lesz majd?
– Igor és a szerelem… – hallgat el hirtelen.
– Nyugodtan beszélhetsz róla. Nem titok, hogy köztünk csak
szexuális vonzalom van.
– Még – kacsint rám. – A szexuális vonzalmat és a szerelmet
csak egy hajszál választja el. Hiszen egyik sincs a másik nélkül.
Ha valakivel jó a szex, élvezed, vágysz rá, akkor valószínűleg a
párkapcsolat is jó lehet. És mivel a tested kielégül, előbb-utóbb a
szíved is akarni fogja. Viszont ha a szex nem működik, akkor a
szerelem sem fog, mert a kettő kéz a kézben jár.
– Te egyből szerelmes lettél, amikor megismerted Jegort?
– Én mindig is nagyon szentimentális nőnek tartottam
magam. Nem hazudok, ha azt mondom, amikor először
megcsókolt, már akkor szerelembe estem. Olyan ez, mint egy
halványan pislákoló láng. Ha találkozol a megfelelő emberrel, ő
olyan lesz számodra, mint az olaj. Ha a közeledbe kerül, a
benned szunnyadó tűzhöz, az fellobban.
– Jézusom – dörzsölöm meg mosolyogva az arcomat.
– Ne nevess! Ez tényleg ilyen, vagy legalábbis én ezt éreztem.
Nyilván voltam előtte is szerelmes. Kamaszkori szerelem meg
minden, de Jegor teljesen más. Ő életem szerelme. Vele akarok
megöregedni.
– Ez gyönyörű…
– Igen. És ha nem zárod be a szíved, rád is rád találhat ez az
érzelem. És lehet, hogy pont Igor lenne a te nagy szerelmed. Az
olaj, amitől a testedben lévő láng lobogni tudna.
– Erre nem tudok mit mondani…
– Nem is kell. A szíved tudni fogja.
A szívem…
Az autó leparkol a ház előtt, és mi kiszállunk. Elindulok a ház
felé, közben összehúzom magamon a kabátot. Hideg van. Apró
hópelyhek csillannak meg a verőfényes napsütésben. A távolba
pillantok. Két fekete ruhás férfi sétál a hóban egy-egy fehér
liliommal a kezében. A fehér liliom Oroszországban a halált
jelképezi.
Dása mellém lép, és átkarol.
 – Gyere, menjünk.
Egyre távolodnak, fekete sziluettjük eltűnik a vakító
fehérségben…
 Igor
FEBRUÁR 26.

Ezen a napon hajtotta mély és örök nyugalomra a szemét anya.

Emlékszem arra a napra. Még ma is beleborzongok. Még ma is
hallom haldokló sikoltását. Apám velőtrázó ordítását.
Jegor megáll a ház előtt.
Minden úgy van, ahogy évekkel ezelőtt. Tudtam, hogy ezen a
birtokon akarom leélni a hátralévő életemet. A közelében
akartam maradni az emlékeknek. A múltamnak. A
gyengeségeimnek. Ezért a házamat nem messze ettől a kis
kőháztól építettem fel.
A félelmeim raboskodnak a zárt ajtó mögött…
– Emlékszem, milyen volt a mosolya. Már amikor mosolygott.
– Jegor elmereng. Nekem is felsejlik néhány olyan pillanat,
amikor anyánkat boldognak láttam. Apám nem mindig volt a
megtestesült gonosz. Egyszerű ember volt egyszerű álmokkal.
Tisztelte az embereket, és tisztelték őt is. Anya bevallotta nem
sokkal a halála előtt, hogy a születésem után változott meg. Azt
mondta, az ördög nemzett a világra, és nem ő. Inni kezdett.
Nem tudta feldolgozni, hogy más vagyok. Megpróbált elrejteni a
világ elől, mert úgy gondolta, ez az ő gyengesége. Aztán
megszületett az öcsém, így valamelyest javult a helyzet. Viszont
aki egyszer elmerül az alkohol mocsarában, az nagyon nehezen
keveredik ki onnan. Pedig apámnak mindene megvolt, amire
egy férfi vágyhat. Gyönyörű és szerető feleség. Meleg otthon és
meleg étel. Fiú, aki majd továbbviszi a család nevét. Akinek a
vére ugyanúgy az övé is. Ám engem nem tartott a gyermekének.
Sokszor vágta anya fejéhez, hogy nem az ő fia vagyok. Biztos
összefeküdt valamilyen undorító csavargóval. És emiatt sokszor
megverte. Olyan sokszor végignéztük Jegorral a
bántalmazásokat. Hallgattuk anyám könyörgését és sírását. És
apám nem állt le. Talán én voltam az, aki kegyetlen emberré
tette. Talán pontosan miattam vált szörnyeteggé. Egy olyan
szörnyeteggé, aki csak élősködött a szerettein.
– Ő volt a leggyönyörűbb nő a világon. Hiányzik. Annyi
mindenről lemaradt. – Jegor könnyes szemmel felém fordul. –
Nem fogja látni a fiamat. Nem csókolta homlokon Dását az
esküvőnkön. Nem tudtuk megvédeni, Igor. – A hangja
megremeg, az arca dühbe torzul. – Nem tudtunk vigasza lenni a
sötét óráiban.
– Te jó férj vagy. – Megszorítom a vállát. – És egy napon jó apa
leszel. A gyermeked tekintetében találsz te magad vigaszra.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Az a lélek, aki már megtapasztalta a bánatot és a
szomorúságot, akit megmérgezett a magány és a tehetetlenség,
az a lélek, úgy hiszem, küzdeni fog egy jobb életért. Jobbat akar,
mint amiben évekig raboskodott.
– Szeretem Dását.
– Tudom. Szerencsés vagy, hogy olyan nő van melletted, mint
ő.
 – Remélem, te is megtalálod azt az embert, aki a másik feled
lehet.
Másik felem…
Vajon az ember mindig felismeri, amikor meglátja egy másik
emberben önmagát? Képesek vagyunk bevallani magunknak,
hogy a másik valóban a jobbik felünk lehet? Egyáltalán
észrevesszük?
– Számomra az a legfontosabb, hogy te boldog legyél.
– Szerettem apát. – Újra a ház felé fordul. – De ugyanakkor
gyűlöltem is. Annyi könnycseppet és sírást ivott ez a ház
magába. Le kellett volna rombolnod!
– Nem! Ebben a házban nem csak könnyek születtek. Valahol
a hideg téglák között ott pislákolt a szeretet is. – Az ajtó elé
lépek, és leteszem a földre a liliomot, majd végigsimítok a
korhadt fán. Évek óta nem jártam bent. Most sem tudok
bemenni. Számomra túl sok bánatot rejtenek a falak. Az
emlékeimből táplálkozom. Ott kutatok olyan emlékképek után,
amik mosolyt csalnak az arcomra. Anya ilyen. Az ő arca, a
mosolya, a tekintete, az ölelése… miatta megérte végigcsinálni.
És miatta ölni…
Jegor is mellém lép, leguggol, és leteszi a virágot az enyém
mellé. Aztán egymás mellett állunk. Hirtelen nem jönnek a
szavak. Csak a gyász marad. Csöppnyi fehér, a végtelen
sötétségben…
Visszamegyek a házba. Egyedül akarok lenni. Kell pár óra
magány. Kell egy kis idő annak a kevés emléknek, ami rá
emlékeztet. Meghagytam, hogy ne zavarjon senki. Vodkába
fojtottam a bánatomat és a gyászomat. Épp elnyomom a
következő szál cigit, amikor az ajtó nyílására leszek figyelmes.
– Elnézést kérek – Zinaida lép be lehajtott fejjel.
– Mondja csak.
– Szvetlána kisasszony van itt.
Pont ő hiányzott.
– Mondtam magának, hogy ne engedjen be senkit.
– Én nem vagyok senki.
Szvetlána szó szerint beront a dolgozószobába.
– Elnézést kérek…
– Semmi baj. Menjen csak!
Zinaida tisztelettudóan bólint, majd lassan kihátrál, és
óvatosan becsukja az ajtót.
– Ha azt mondom, hogy nem akarok senkivel találkozni,
akkor az rád is vonatkozik.
– Mint mondtam, én nem „senki” vagyok. – Leveszi a kabátját,
és ledobja a székre. Vörös ruhája buja idomaira simul. Széles
csípőjére, hatalmas mellére. Szvetlána azt hiszi, nyeregben van.
Hogy a házassága magasabbra emeli őt és a családját. Téved. Az
ő szerepe nem fontos ebben a játékban. Azért megy férjhez,
mert én azt akarom. Minden a terveim szerint alakul…
– Megkínálsz? – kérdezi vékony hangon.
– Mit akarsz, Szvetlána? – Rideg és távolságtartó vagyok.
Nálam nem jönnek be ezek az olcsó trükkök. A testre simuló
ruha, a kibuggyanó mellek. Lefogadom, bugyi sincs rajta. Olyan
könnyű lenne felvágni az asztalomra, felrántani a ruháját és
megbaszni…
– Kezdetnek elfogadnék egy pohár italt.
Megrázom a fejem, majd felállok. Igyon, aztán mehet a
picsába! A bárpulthoz lépek, leveszek egy poharat, és
visszamegyek az asztalhoz. Töltök egy pohár italt Szvetlánának,
majd magamnak is.
– Igyunk a gyümölcsöző és tartós kapcsolatokra.
– Igyunk! – Felhajtom a maradék piát, majd az asztalra
dobom a poharat. – Most, hogy ittunk, elmondhatod, mit keresel
itt.
– A látogatásom nem kifejezetten csak üzleti.
– Nem értem, mire gondolsz.
– Mindjárt fogod. – Elém lép, megragadja a tarkómat,
magához ránt, és megcsókol. Egy pillanatig csak állok, majd az
állkapcsára csúszik a kezem, és megszorítom. Szó szerint az
ajka közé szippantja a nyelvemet, közben mohón falja a számat.
Nekem szorítja a testét, miközben halkan nyögdécselni kezd.
Hirtelen mintha kitisztulnának a gondolataim, eltolom
magamtól.
– Mi a faszt csinálsz?
– Amit akarok.
– Megmondtam neked a múltkor, hogy köztünk nem lesz
semmi. Ami volt, elmúlt.
– Mi van, ha én ezt nem akarom elfogadni? Mi van, ha én
kurvára többet akarok?
– Nem érdekes, te mit akarsz!
– Dehogynem. – Elém lép, és megmarkolja a farkamat. – Sőt
mi több, kurva jók voltunk együtt.
– Hamarosan férjhez mész. A férjedet kellene kielégítened,
nem engem.
– Mi van, ha én téged akarlak? – Masszírozni kezdi a
farkamat, ami egyre jobban megkeményedik. Ördögi nő.
Hátrahajtom a fejem, a testemet elönti a kéj. Szvetlánával kurva
jó volt a szex. De már más terepen játszunk mindketten. Újra
ránézek. Mosolyogva az ajkát harapdálja. Eltolom a kezét, majd
egy határozott mozdulattal megfordítom, így a háta a
mellkasomnak feszül.
– Mi van, a pöcs férjed nem tud keményen megbaszni?
– Még nem a férjem – válaszol zihálva.
– Én sem vagyok.
– Azt akarom, hogy keményen basszál meg, Igor! Úgy, mint
régen.
Megszorítom a torkát, érzem, hogy levegőért kapkod,
miközben a farkamnak dörgöli a seggét, amibe annyiszor
belenyomtam a farkamat.
– Nem, Szvetlána!
– Ez az új kurvád miatt van?
Erősebben szorítom a torkát, mire fuldokolni kezd.
– Ő nem kurva! És ő sohasem kérte még, hogy basszam meg.
Ellenben te… – Ahogy lazítok a szorításomon, ellép tőlem, egy
szempillantás alatt megfordul, és pofon vág.
– Te nem beszélhetsz így velem, megértetted? Lehet, hogy
meggondolandó a közös kapcsolat.
Megragadom az állkapcsánál fogva, és magamhoz rántom.
– Akkor foglak megbaszni, ha úgy tartja kedvem. És most
kurvára nem tartja. Idejössz a házamba, és követelőzöl?
Fenyegetőzöl?
– Miért olyan különleges?
Épp mire válaszolnék, Natasa lép be. Nem tudja eltitkolni,
hogy mennyire dühös, ahogy végignéz rajtunk.
Faszom a nőkbe és az időzítéseikbe!
– Elnézést kérek. Nem akartam megzavarni az üzleti
megbeszélést. – Megfordul, és bevágja maga után az ajtót.
Dühösen Szvetlánára nézek.
– Ha még egyszer idejössz a házamba, és megfenyegetsz, ha
még egyszer követelőzöl, akkor nemhogy üzleti kapcsolat nem
lesz köztünk, de olyannyira semmi sem, hogy az ellenségemnek
tekintelek majd. A Pakhan ellensége leszel te és a családod. Fogd
fel egyszer és mindenkorra, hogy ami köztünk történt, annak
vége.
Ellöki a kezemet.
– Megértetted?
Dacosan felszegi az állát, majd felkapja a kabátját, és
megfordul, de megfogom a karjánál fogva, és visszarántom.
– Azt kérdeztem, megértetted?
– Meg.
– Helyes. Koncentrálj az üzletre, és koncentrálj a seggfej
vőlegényedre! – Kihangsúlyozom az utolsó szót, mire
elfintorodik, és sietve kiront az irodából.
Az egyik fúria letudva, most jöhet a másik. Megszorítom az
orrnyergemet, majd Natasa után megyek. Kiabálom a nevét
folyamatosan, de nem érkezik válasz. Egyenesen a hálószobába
megyek, de nincs ott. Felszívom magam, majd lemegyek a
földszintre, és bemegyek a társalgóba. Itt sincs. Káromkodva
sarkon fordulok, majd az edzőterem felé veszem az irányt.
Bevágom az ajtót, ami teljes erővel nekicsapódik a falnak.
Natasa épp az egyik bokszzsákot veri szarrá. Ahogy őt nézem,
elmosolyodom. Féltékeny. Kibaszottul féltékeny, és ezt nem is
akarja letagadni.

Azért születtem, hogy szeresselek, baby

Te azért születtél, hogy engem szeress
És nem tudok betelni veled, baby
Te be tudsz telni velem?

Én sem tudok betelni vele…

Ma este látni akarom a szemeidben

Érezni a varázslatot, van valami,
ami az őrületbe kerget
És ma este ezt mind igazzá tesszük
Mert, kislány, értem születtél
És, kislány, én érted születtem{11}

És kurvára az őrületbe kerget engem is!

– Hagyj magamra! – vágja felém, de nem néz rám.
Nem veszek róla tudomást, leveszem a pólómat, és elé állok.
– Azt mondtam, hagyj magamra!
– Eddzünk! Jót tesz a dühnek.
– Én nem vagyok dühös.
Újabb ütés.
 – Nem?
– Nem.
– Mi lett volna, ha arra nyitsz be, hogy éppen szétkúrom
Szvetlánát az asztalon?
Egy pillanatra megáll, majd olyan erősen beleüt a zsákba,
hogy az egész felsőtestemben visszhangzik az ütés.
– Azt csinálsz, amit akarsz. Én pár nap múlva úgyis lelépek.
– Lófaszt! – A következő ütés után megragadom a csuklóját, és
magamhoz rántom. – Kurvára nem fogsz lelépni!
– És mégis ki fog megakadályozni? Te? Vagy Szvetlána?
– Ne legyél féltékeny. Szvetlána neked nem ellenfél.
– Abban biztos lehetsz! – vágja az arcomba. – És most engedj
el! – Próbálja elhúzni a kezét, de nem sikerül, túl erősen
szorítom.
– Van kedved játszani?
– Az idióta játékaidat tartsd meg másnak!
– Ezt csak neked tartogatom, mert tudom, hogy képes vagy
egyenrangú félként játszani. – Elengedem a kezét, mire kettőt
hátralép. – Üss meg!
– Tessék?
– Ha fájdalmat tudsz nekem okozni, ma este külön alszol. De
ha nem… – elé lépek –, akkor velem.
– Nem vagyunk egy súlycsoport.
– A skorpió aprócska, mégis halálos ellenség. Nem a méretétől
lesz valaki erős. Vagy győztes! Mert az igazi harcos mindig ezzel
harcol. – A szívére bökök.
– Micsoda közhelyes szarság! – Elüti a kezemet.
– Tegyünk egy próbát. – Elnyúlok a feje mellett, és leakasztom
az egyik kesztyűt.
– Nem a méretem.
– Jobb, ha felveszed, különben fájni fog.
A tekintetében ismét megcsillan az a vadság, amit mindig
keresek. Az az erő, ami egy harcost legyőzhetetlenné tesz.
Natasát maga az élet edzette. A fájdalom és a bánat. Tudom,
mert engem is.
Elveszi a kesztyűt, majd a földre dobja. Teszek néhány lépést
hátra, majd kinyújtom a karomat, és intek, hogy támadjon.
Lehetőséget kap, hogy kiélje rajtam a haragját. És én lehetőséget
kapok, hogy kiéljem rajta a vágyaimat. Eltorzul az arca a dühtől,
majd a következő pillanatban nekem ront, és ütlegelni kezd.
Minden egyes ütése kibaszott erős. Meglepően erős. Az izmai
megfeszülnek a testében, és mikor nem figyelek, az egyik jobb
horog az arcomba talál. Meglepődünk mindketten. Ő azért, mert
sikerült megütnie, én pedig azért, mert valódi fájdalmat
okozott. Ismét felemelem a kezem, és intek, hogy üssön újra.
Épp nekem lendülne, amikor kifigyelem a következő ütését,
megragadom a kezét, és a háta mögé csavarom. Felszisszen a
fájdalomtól, de tovább próbálkozik, hogy kiszabaduljon erős
szorításomból.
– Láttam a szemedben, hogy fájt.
– Én is láttam a szemedben a harcost. Láttam azt a nőt, akit
magamnak akarok.
– Te nem engem akarsz.
Lépkedni kezdek vele, egészen addig, míg el nem érjük a falat.
Oldalra kényszerítem a fejét, és teljes testemmel nekiszorítom.
– Engedj el! Megütöttelek. És fájdalmat okoztam.
 – Igaz. Amiért én mégis most gyönyörrel fizetek meg neked. –
A bugyijába süllyesztem a kezemet, és belenyomom az ujjamat
lucskos puncijába. Igen, fájdalmat okozott. És nemcsak testit,
hanem lelkit is. Én mégis képes vagyok megbocsátani neki, sőt,
a kegyeimbe fogadom, hogy leróhassa a tartozását.

A hajnal első sugarai szinte belopakodnak az ablakon. Az égbolt

néhol sötét, néhol már vöröslik. Natasa felé nyúlok, és
végigsimítok az arcán. Még félhomályban is gyönyörű. Sűrű
szempilla, keskeny orr, húsos ajkak, hosszú szemöldök.
Bevésem az arcának minden egyes vonását. A bőre illatát, a
közelségét. Ahogy megmozdulok, hirtelen kinyitja a szemét.
Zölden ragyog, akár a smaragd.
– Hova mész? – kérdezi álmosan.
– Edzeni.
– Nem kaptál este eleget?
– Eleget miből? – Csupasz derekára csúszik a kezem. A bőre
selymes.
– Fáj még? – Végigsimít az arcomon. Gyengéd gesztus, ami
jólesik.
– Nem. Dühös vagy még?
– Nem.
– Szvetlána…
– Egy gonosz kígyó, aki szerelmes beléd.
 – Csak szexet akar.
– Fenéket! – A vállamra csap. – Ne legyél vak. Az a nő szeret
téged.
– Akkor csalódni fog. Különben is, férjhez megy.
– Nem számít.
– Ó, dehogynem! Ha a férje elfoglalja a neki szánt helyet,
befolyásos asszony lesz.
– A politika is a maffia kezében van?
– Minden a mi kezünkben van. Valamikor fegyverekkel és
vérontással szereztünk hatalmat és befolyást. Most jól menő
üzlettel és kapcsolatokkal. Szvetlánának feddhetetlennek kell
lennie. Politikusfeleségként ez lesz a dolga.
– De ő is maffiafőnök.
– Igen. Bár a családja kis területet birtokol, de erősek. És
kegyetlenek. Vigyázz Szvetlánával, veszélyes nő.
– Ahogy én is.
Megdörzsölöm az ütés helyét.
– Hol tanultál verekedni? Gondolom, nem a kocsmában.
– Nem. – Elgondolkodik. – Az árvaházban. Jó sokszor elvertek,
mire ilyen erős lett a jobb horgom.
– Kétségtelenül. Ettől függetlenül, tarts két lépés távolságot
vele.
– Miért nem te veszed el? Ha két család egyesül…
– Nem így fogok feleséget választani magamnak.
– Szóval tervben van?
– Érdekel? – Fölé kerekedem.
– Nem.
– Miért?
 – Mert én nem tudnék így élni.
– Hogy?
– Bezárva. Napirend szerint.
– Ez baromság. A szeretőmként is azt teszel, amit csak akarsz.
– Szerető?
– Igen. – A farkam a szűk réshez nyomódik.
– Szvetlána szerint a kurvád vagyok.
– Először is, nem vagy a kurvám. A szeretőm vagy. Másodszor.
Nem akarok többet Szvetlánáról beszélni. Az ágyamban főleg
nem.
– Ahogy akarod. – A nyakam köré fonja vékony karját.
– Ezt akarom. – Megcsókolom, mohón falom édes ajkát,
közben beszippantom ficánkoló nyelvét. – Téged akarlak.
Fogadd el végre!
– Nincs más választásom.
– Nincs.
– Elmondod, kinek vittétek a fehér liliomot?
– Ne most. – A nyakát csókolgatom. Nem akarok halálról
beszélni, amikor az életet tartom a kezemben.
– De. Most!
– Úgy hiszed, most közlékeny vagyok?
– Bízom benne. Azt akarod, hogy maradjak.
Bólintok.
– Akkor mondd el!
– Anya halálának az évfordulója van. Neki vittük a virágot.
– Sajnálom.
– Én is.
– Apád?
 Apám egy aljas gazember volt, akit hidegvérrel megöltem.
– Ő sem él már.
– Sajnálom. Tényleg.
– Ezek a múlt sebei. Emlékek, amiket halálomig cipelek.
Újra végigsimít az arcomon.
– Miért mondod azt, hogy szörnyeteg vagy?
– Túl sokat akarsz tudni.
– Szeretném tudni.
– Miért?
– Nem tudom.
– Gyenge válasz.
– Azért válaszolsz?
– Mit kapok cserébe? – Jobban szétfeszítem a lábát, és közé
furakodom.
– Amit csak akarsz.
– Fair ajánlat.
– A szemed miatt?
– Apám szerint ez egy betegség. Születési rendellenesség. Az
ördög fattyának hívott.
– Azért, mert más vagy? Mert különleges? – Mélyen a
szemembe néz. Az egyik fekete, a másik kék. Én is elhittem,
hogy szörnyeteg vagyok. Annyi rosszat kaptam miatta. Sokszor
elképzeltem, hogy kivájom az egyiket. Mondjuk a kéket, így csak
a sötét marad.
– Apám nem így gondolta.
– Bántott miatta?
– Bántottak miatta – javítom ki. Mert nem csak apám szerint
vagyok szörnyeteg.
 – Azért, mert nem látták, hogy ez mennyire gyönyörű.
– Egy gyönyörű maffiafőnök. Jól hangzik, nem?
– Ezért hordasz kontaktlencsét, igaz? Nem akarod, hogy
lássák.
– Jobb, ha nem tudják.
– De én látom.
– Te látod. – A farkam forró csiklójának feszül.
Megtámaszkodom az egyik kezemen, így végigsimíthatok az
arcán, az ajkán. – Túl sok mindent tudsz rólam.
– Igazából semmit sem tudok rólad.
– De igen. Te annak látsz, aki vagyok. Akinek születtem. Nem
félsz tőlem. A szemembe nézel.
– Mert ami te vagy, az különleges. Páratlan.
Előremozdulok, a makkom már érzi a lüktető forróságot.
– Miért van az, hogy újra és újra meg akarlak kapni? Te miért
vagy különleges?
– Derítsd ki!
– Ki fogom! – A csípőm előrelendül, pulzáló farkam végre
elmerül benne.
– Igor…
– Mondd ki még egyszer! – Mélyebbre lököm magam benne. A
nevem élvezkedik a nyelve hegyén. Hallani akarom, ahogy
vágytól átitatott hangon kirobban a szájából.
– Igor… – a számba csókol, miközben újra kimondja a
nevemet.
Kész.
Elvesztem.
Most már tényleg tudni akarom, mitől olyan különleges
Natasa Szidorov!

Egy különleges meglepetéssel készültem Natasának. A nők és a

féltékenység kéz a kézben járnak, jól tudom. És habár Natasa
ezt soha nem ismerné el, tudom, hogy féltékeny volt. Azonban
semmi oka rá, mert Szvetlána a legkevésbé sem érdekel.
Natasát akarom!
Meghagytam neki, hogy ma este legyen nagyon elegáns,
ugyanakkor visszafogott.
Bár ő sohasem tud az lenni…
Megyek még egy kört, közben felpillantok a galériára. Ezúttal
kifejezetten sokáig készülődik. Remélem, csakis az én
kedvemért. Megfordulok a tengelyem körül, majd hirtelen
megállok, ahogy meglátom a galéria tetején állni. Akár egy
festmény. Ezt a szépséget szívesen vászonra vinném, ha
tudnám. Megmaradna az örökkévalóságnak.
Megigézve nézem, ahogy a korlátnak támaszkodva engem
néz. Hosszú haja szorosan össze van fogva, hatalmas kontyba
rendezve a feje tetején. A ruhája ezúttal vörös. Tetőtől talpig.
Halványan elmosolyodik, majd lassan elindul lefelé. Közelebb
lépek a lépcsőhöz, várom, hogy megérkezzen hozzám.
Figyelemmel kísérem minden egyes lépését. Óvatosan lépked a
fokokon, mindkét kezével a ruhájába kapaszkodik, és kicsit
felemeli az alját. Kivillan a lába, fekete magas sarkú cipője. Alig
néhány lépcsőfok választ el tőle.
Mégis… egy egész világnak tűnik…
Megáll a második fokon. Alig magasabb nálam. A szeme sötét,
a szempillái feketék és sűrűek, akár a legyező. Az ajka
sötétvörös. Akár egy haldokló virág, amibe még egyszer
belecsíp a kora reggeli fagy. Erős, de mégis visszafogott. És a
leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam.
– Gyönyörű vagy. – Megfogom a kezét, és megcsókolom,
közben végig a szemébe nézek.
– Köszönöm.
Segítek neki az utolsó két foknál.
– Fordulj meg!
– Újabb ékszer? – Szélesen elmosolyodik, ahogy megfordul.
Amíg előveszem a nyakéket, finoman a nyakába csókolok. Édes
illata van. És selymes bőre, ami pajzán táncra hívja a
gondolataimat. Miközben a nyakába teszem a láncot,
végigcsókolom meztelen vállát.
– Ez meseszép. – Újra felém fordul, közben a nyakéket
simogatja.
– Te vagy meseszép. – Az álla alá nyúlok, felbillentem a fejét,
és gyengéden megcsókolom. Az illata, az íze, újra megnyitja
nekem a mennyek kapuját. Azt a kaput, amit nem lenne jogom
átlépni. Vele mégis megteszem. Habár nem szeretnék,
elhúzódom tőle.
– Elmondod, hova viszel?
– Majd megtudod. – A derekára csúsztatom a kezem, majd
elindulunk a kijárat felé. Dimitrij az ajtóban áll, karján a
kabátjainkkal. Elveszem tőle a hófehér szőrmét, és Natasa felé
tartom.
– Ez…
– A tiéd.
Belecsúsztatja az egyik kezét, majd a másikat is az ujjába.
Magam felé fordítom.
– Tökéletes.
A kabátomért nyúlok én is, felveszem, majd kimegyünk az
autóhoz. Dimitrij ajtót nyit. Megvárom, amíg Natasa beül, majd
az autót megkerülve csatlakozom hozzá.
– Nagyon titokzatos vagy. – A térdemre teszi a kezét.
– Nem vagyok.
– Akkor áruld el, hova megyünk!
– A magángépemhez.
– Repülővel megyünk? – kérdezi izgatottan.
– Igen.
– Igor Ivanov! Mégis hova a csudába viszel?
– Körülbelül két óra múlva megtudod. Bízz bennem!

Bevallom őszintén, alig vártam, hogy leteljen a másfél órás út.

Legszívesebben letéptem volna róla ezt a gyönyörű ruhát. De
még van egy fontos megjelenésünk, ezért nem akartam
tönkretenni.
– Szentpétervár? – kérdezi izgatottan, miközben beülünk az
autóba.
 – Igen.
– Csupa meglepetés vagy. És innen hova?
– Ne legyél ennyire türelmetlen. – A combjára teszem a
kezem, közel a lába közéhez.
– Úgy hiszem, kettőnk közül most te vagy türelmetlenebb.
– Meglehet. – Közelebb hajolok hozzá. Várom, hogy ő is
megtegye. Elmosolyodik, majd végül ő is közel hajol, és
megcsókoljuk egymást. Ez a csók most nem mohó, sokkal
inkább kutakodó. Felmérjük a terepet. Próbáljuk megtalálni
azokat a bizonyos határokat. A magunkét és a másikét. A szánk
egyszerre mozog, teljesen belemerülünk a csókba. A kezem
feljebb csúszik a lábán, a selymes anyag cseppet sem akadályoz
abban, hogy könnyedén a lába közé csusszanjon.
– Mindjárt ott vagyunk. – Dimitrij megköszörüli a torkát.
Hmm… eddig csókolóztunk volna? Mi lesz, ha az ágyamba
viszem?
Szerencsére sikerült parkolóhelyet találnunk a színház előtt.
Itt mindig úgy közlekednek az emberek, akár egy csürhe banda.
– Színház? – Natasa csodálkozva kinéz az ablakon.
– Gondoltam, hallgathatnál egy kicsit ízlésesebb zenét is.
– Mégis mi bajod a zenémmel? – kérdezi durcásan.
– Azzal semmi. De ezt látnod kell. Javaslom, dobd el ma estére
a szegecseket.
Kiszállok, megkerülöm az autót, addig Dimitrij kinyitja
Natasának az ajtót.
– Csodálatos épület.
– Ez a Marinka, ahogy a szentpéterváriak nevezik. Ez a város
egyik, ha nem a legnagyobb nevezetessége. A színház és a
koncerttermek is estéről estére teltházzal működnek.
– Mit fogunk megnézni?
– A hattyúk tavát. – Megfogom a kezét, és elindulunk a bejárat
felé. Nem tagadom, sokszor eljöttem megnézni egy-egy híres
darabot. Szeretem az operát. A balettet is. Valamiért
megnyugtat, ha itt vagyok. Az előadás alatt semmi másra nem
figyelek, csak az emberekre és a hangokra. Teljesen magába
szippant a hely és annak misztikus varázsa. Azt akartam, hogy
ezt Natasa is tapasztalja meg.
– Úristen. Ez gyönyörű! – Natasa szinte belekapaszkodik a
kezembe, annyira forgolódik. Jólesik megérinteni. Látni, hogy
boldog.
– Reméltem, hogy tetszik majd. A nagyteremben fogjuk
megnézni az előadást. Az egyik legjobb páholyból.
– Előadás, páholy, opera… – Rám néz. – Tetszik.
– Éhes vagy?
– Nem igazán.
– A büfében vehetünk kaviárt, ha szeretnél.
– Kaviár, mi? – Gúnyosan lebiggyeszti az alsó ajkát. – Nem.
Köszönöm. Gusztustalan étel.
Jókedvűen felnevetek.
– Egyetértek. Gyere! – Erősebben megszorítom a kezét, majd a
nagyterembe lépve elfoglaljuk a helyünket.
– Esküszöm, ez a hely maga a csoda. A színek, a képek, az
illat… Jézusom, ezt valóban kár lett volna kihagyni. – Csillogó
tekintettel felém fordul. – Csak mi leszünk itt? – A válla fölött
hátrapillant.
– Igen.
 Megfordulok. Dimitrij négy emberrel a háta mögött is jelen
van.
– Menjetek ki!
– De…
– Nincs de! Az ajtó előtt őrködtök. – Újra Natasa felé fordulok,
közben hallom az ajtó csendes záródását.
– Köszönöm.
– Majd a végén. Lehet, nem is fog tetszeni.
– Izgatott vagyok és nagyon kíváncsi. – A terem felé fordul. –
Mekkora csillár, atya ég.
– Az egy háromemeletes bronzcsillár. Ha jól emlékszem, két
és fél tonnás, kétszáztíz égővel, amit huszonháromezer
kristálycsüngő ékesít. A plafonrészen, nézd csak, ott –
felmutatok –, tizenkét orosz író portréja található, köztük Gogol
és Fonvizin. Ezzel jelezték, hogy a színházban tradicionálisan
prózai előadások is voltak.
– Érdekes.
– Valóban.
– Van még valami, ami számomra érdekes lehet? – A
térdemre teszi a kezét.
– Azt nem biztos, hogy szavakba tudnám önteni. – A kezére
teszem az enyémet. – Talán egy dolog, ami eszembe jut, mint
érdekesség. A cári családnak terveztek egy olyan uralkodói
páholyt, ahonnan a legjobb szögből nézhették végig az
előadásokat. Ám az uralkodók és azok kísérői jobban kedvelték
a családi páholyt.
– Ebben mi a különleges?
– Mondom, ne legyél türelmetlen. Ebbe a helyiségbe egy titkos
ajtót is elrejtettek, amely egyenesen a szólisták öltözőjének
folyosójára vezetett. Így a cár az előadás után a legrövidebb
úton ki tudta fejezni a gratulációját.
– Látogatható az a folyosó? – Hamisan elmosolyodik.
– Van az a pénz…
Kialszanak a fények.
– Kezdődik az előadás.
– Lefogadom, te láttad már.
– Igen. És megsúgom – a füléhez hajolok –, szeretem. A
hattyúk tava Pjotr Iljics Csajkovszkij első balettja. A
balettirodalom egyik legtöbbet játszott darabja, amit egy régi
orosz népmese alapján dolgoztak ki.
Az előadás kezdetét veszi. Natasa közelebb húzódik a
korláthoz. Az igazság az, hogy többször láttam már a darabot,
így most leginkább Natasát nézem.
– Olyan csodálatosan mozognak a színpadon.
– Keringőznek. A herceg a huszonnegyedik születésnapját
ünnepli.
– Jézusom, az a nadrág… – Natasa halkan felnevet. – Bátorság
kell egy férfinak, hogy azt fel merje venni. Nem igaz?
– De. Igaz. Soha nem tudnék magamra húzni egy fehér
harisnyát.
– Pedig gyanítom, neked még az is jól állna – gonosz mosoly ül
az arcára.
– Inkább az előadást nézd, mert nem fogod érteni.
– Súgj nekem.
Közelebb ülök hozzá. Újra a combjára teszem a kezemet.
– Most érkezik meg a hercegné. Arra kíváncsi, hogy a fia
talált-e már magához illő párt. Hiszen a hercegnek hamarosan
döntenie kell majd arról, hogy kit vesz feleségül.
– Értem.
Tovább nézzük a darabot.
– Hol vagyunk?
– A herceg egyedül van. Gondolkodik. De hirtelen felriad,
amikor észrevesz egy hattyúcsapatot az égen. Íjat ragad, és
üldözőbe veszi őket.
– Vadászik rájuk. – Natasa elkomorul.
– Igen. Mert az a szenvedélye. Levadászni a legszebb
madarat.
Rám pillant.
Én is azon vagyok, hogy levadásszak magamnak egyet. De ez a
madár nem fehér, hanem fekete.
Egy ideig nézzük egymást, majd Natasa ismét a színpad felé
fordul.
– Egy tisztáson vagyunk. Egy erdei tó mellett. A hercegnek
tetszik a hattyúlányok látványa. Nézd, Odette.
– Fél tőle.
– Igen. Mert azt hiszi, vadász. Menekül, de végül mégis
elmondja a történetét.
– Mi a történet?
– Elvarázsolták őt és a barátnőit. A szabadságukat egy ifjú
hűséges szerelme adhatja vissza. De addig csak éjszaka vehetik
fel emberalakjukat.
– Ez gyönyörű. Nézd, hogy táncolnak. – Natasa hangja
izgatottan cseng. Fészkelődik a széken. Nem tudtam, milyen
hatással lesz rá az előadás. Van, aki szereti, van, akit nem tud
megérinteni. Örülök, hogy őt igen.
– Mielőtt hattyúvá változik, a herceg örök hűséget fogad neki
– suttogom a fülébe.
– Ez a palota.
– Igen.
– A herceg mind a négy menyasszonnyal táncol, de közben
csak Odette-re gondol, őt várja.
– De ő nem jön el.
– Megjelenik egy feketébe öltözött lovag, a lányával.
– Ő ki?
– Odilia.
– Nem Odette? Tök ugyanúgy néz ki.
– A darab egyik különlegessége, hogy a fekete és a fehér
hattyút is egy és ugyanazon balerina táncolja el. A herceg azt
hiszi, hogy Odilia Odette.
– Pusztán azért, mert hasonlít rá?
– Igen. A szerelmét véli felismerni, hiszen Odilia Odette
arcvonásait viseli. Most következik a fekete hattyú hódító tánca.
Csak néhány gesztusa emlékeztet Odette-re. A lovag ráparancsol
a lányra, hogy csábítsa el a herceget, így a herceg mindjobban
Odilia bűvkörébe kerül. Boldog, mert azt hiszi, hogy Odiliában
szerelmét, Odette-et találta meg újra. Az anyjához vezeti a
választottját, a lovag pedig esküjét veszi. Ekkor feltűnik a
háttérben Odette bánatos alakja. A herceg rádöbben, hogy
becsapták. A lovag és Odilia pedig diadalmaskodó, gúnyos
kacajjal hagyja el a termet. A hercegasszony udvaroncainak
karjaiba ájul, a herceg kétségbeesve elrohan.
Natasa elgondolkodik. Hatással van rá a darab.
 – Mire gondolsz?
– Arra, hogy a gonosz mennyire élő. Mindenhol ott van.
Mindent tönkretesz. Még a legszebb és legnemesebb dolgokat is.
Mi jön ezután? – kérdezi, de nem néz rám, feszülten figyeli a
színpadon zajló jelenetet.
– A tó melletti tisztáson vagyunk. Odette elmeséli a
hattyúlányoknak, hogy a herceg hűtlenné vált.
– A szabadság? – Natasa hangja izgatottan cseng, miközben
rám néz. – A szerelem a kulcs.
Elmosolyodom.
– Ott a herceg.
Natasa azonnal a színpad felé fordul.
– A herceg bevallja Odette-nek, hogy nem lett hozzá hűtlen,
mert az esküje neki szól. Épp magával vinné a szerelmét,
amikor megjelenik a varázsló, aki segítségül hívja a természet
erőit, hogy megakadályozza Odette és a hattyúlányok
szabadulását.
– De a herceg legyőzi a gonoszt. Leszakítja a szárnyait.
– És megtörik a varázslat.
A darab végén a szereplők meghajolnak, mindenki vastapssal
fejezi ki, hogy mennyire magával ragadó és profi volt az
előadás. Állva tapsolunk mi is.
– Ez… ez valami csoda volt. – Natasa csillogó tekintettel
megfogja a kezemet. – Köszönöm szépen, hogy elhoztál. Nem
gondoltam volna, hogy egy ilyen előadás ekkora katarzist tud
előidézni bennem.
– És rengeteg darab van még, amit nem láttál.
– Most azt mondom, hogy szeretnék még többet látni. Többet
akarok kapni a világból. – Végigsimít az arcomon. – És többet
akarok kapni belőled. – Majd szenvedélyesen megcsókol. A
derekára csúszik a kezem, és közelebb húzom magamhoz. Én is
többet akarok belőle. Remélem, most, hogy letelik a tíz nap,
maradni akar majd.
– Mit szólnál, ha mutatnék neked még valamit, mielőtt
hazamegyünk?
– Jól van.
– Gyere! – Megfogom a kezét, és kimegyünk a páholyból.
Dimitrij és az embereim szorosan követnek minket.
Ahogy kilépünk, a hideg azonnal az arcunkba csap.
Összehúzzuk magunkon a kabátot, majd kéz a kézben
elindulunk a Krjukov-csatorna másik oldala felé. Megállunk a
két partot összekötő kis hídon, a Mariinszkij mellett.
– Komolyan mondom, hihetetlen ez a hely. És… olyan
hangulatos. Esküszöm, imádom ezt az épületet. Mindent
imádok itt.
– A helyiek szerint nem illik ide.
– De miért?
– Mert nem illik Szentpétervár historikus városrészének az
arculatához. Hiába dolgoztak rajta, mert habár elhagyták az
eredeti tervek szerinti avantgárd külsőt, ami helyett végül egy
jóval tradicionálisabb tömb valósult meg, sokak szerint így sem
illik ide.
– Akárhogy is, nekem nagyon tetszik. – Felnéz rám. – Nagyon
le akarsz venni a lábamról, Igor Ivanov!
– Ha tudnád, mennyire. – Végigsimítok az arcán, majd miután
adtam neki egy rövid csókot, újra az épület felé fordítom, mögé
állok, és átkarolom. – A Mariinszkij nevet II. Sándor cár
felesége, Maria Alekszandrovna cárné tiszteletére kapta. A
cárné alakja a színház címerébe is bekerült. Az ő portréja van a
színház óriási színpadi függönyén, valamint az épület minden
függönye, szőttese a cárné alakjára és káprázatos ruhájára
emlékezteti a látogatókat.
– Igen, azt láttam én is. Azért a cárnénak igazán jó dolga volt.
Kevés nő portréja díszeleg hatalmas színházak függönyein.
– Ha szeretnéd, a házam falára kikerülhet rólad egy hatalmas
portré. – A nyakába csókolok, mire csendben felsóhajt. Látom
meleg leheletét a fagyos hidegben.
– Nem kérem tőled.
– Nem kell kérned.
Felém fordul, karját a nyakam köré fonja.
– Ígérd meg, hogy eljövünk még ide együtt.
– Megígérem. – Lehajolok, és megcsókolom. Az ajka hűvös, de
ficánkoló nyelve forró. A kezem eltűnik a meleg szőrmebunda
alatt, végigsimítok meztelen hátán, majd erősen a derekába
markolok. – Mit szólnál hozzá, ha csak holnap mennénk haza?
– Mit terveztél még mára nekünk?
– Semmi olyat, amihez ruhára is szükségünk lenne.
– Talán nem bírod ki a hazavezető utat?
– Nem. Meg akarom mutatni Szentpétervárnak, milyen
gyönyörű nőt tartok a karomban. Azt akarom, hogy tudja az
egész világ, hogy az enyém vagy!
– És mi lesz, ha letelik a tíz nap?
– Erre a kérdésre csak te tudod a választ. Viszont remélem,
hogy maradsz.
 – Győzz meg ma éjjel!
– A ma éjszaka után… – a szánk épphogy összeér, ezúttal csak
forró leheletünk csókolózik a hűvös éjszakában; egymás
tekintetébe zuhanunk, a testünk egymásnak feszül, raboskodó
vágyunk szabadulásra vár – nem lesznek kétségeid a holnapot
illetően.

Egy ötcsillagos szállodában foglaltam szobát ma éjszakára. Azt

akartam, hogy ez az este tökéletes legyen.
Ahogy belépünk a lakosztályba, izgató sötétség fogad. Csak
néhány spotlámpa világít a plafonon, de előttünk látni a várost
a hatalmas ablakokból. Natasa elindul, majd végül az ablak elé
áll.
– Havazik.
– Igen. – Mögé állok. Megfogom a kabátot, és leveszem róla.
Miközben a földre ejtem a drága darabot, kibontakozik előttem
a tetoválása. Minden ember szabadnak születik, de van,
akiknek a lelke egy életen át raboskodik. Néha úgy érzem, hogy
Natasa is ilyen.
Akárcsak én…
Én is megszabadulok a kabátomtól, majd megfogom a vállát,
és a hüvelykujjammal végigsimítok a madár szárnyain.
– Szabadok lehetünk, ha akarunk.
– Miért? Rabok vagyunk? – kérdezi csendesen.
 – Igen. Én legalábbis biztosan. – Megcsókolom a szárnyakat.
– Üvölt még a farkas? – A fejét a mellkasomnak dönti.
– Örökké tudna…
– Igor…
– Azt akarom, hogy ne felejtsd el ezt az éjszakát. – Tovább
simogatom, miközben végig őt nézem az üvegben, ami előtt
sűrű hópelyhek táncolnak.
– Nem fogom – suttogja remegő hangon. Hol az előttünk
elterülő várost, hol egymás tükörképét nézzük. Úgy hiszem,
nincs ennél tökéletesebb pillanat.
– Azt akarom, hogy maradj velem. – A válláról a nyakára
csúszik a kezem, kicsit oldalra billentem a fejét, és a füle mögé
csókolok. Az illata… a közelsége… úgy érzem,
elpusztíthatatlanná tesz. Soha nem tudhatod, hogy ki lesz az az
ember az életedben, aki képes akár pár nap alatt is megérinteni
a lelkedet. Úgy hiszem, ez még nem szerelem, viszont azt
biztosan tudom, hogy akarom őt.
És nem csak napokig.
Megfogom a cipzárt, és lehúzom.
– Azt akarom, hogy ma este valóban szárnyalj! – Lehúzom a
ruhát. A tekintetem néhány pillanat alatt végigsiklik a testén. –
Gyönyörű vagy. – Magam felé fordítom. Vörös csipke borítja a
testét, amit még a holdfény is félve érint meg.
Én is félek.
Félek, hogy az előttem álló nő egyszer csak eltűnik, és
magával viszi a vágyaimat. Olyan vágyakat, amik csak mellette
születnek. Olyan vágyakat, amiktől embernek érzem magam.
Élőnek…
 Félelmetes ezt beismerni, de ez az igazság. Uralkodni valaki
fölött nemcsak hatalommal, hanem gyengeséggel is jár.
Megfogja a nyakkendőmet, és kihúzza a nyakamból, majd a
zakóm alá nyúl, és lehúzza rólam. Magamhoz rántom, és
megcsókolom. Érezni akarom az ízét. Meg akarok fürödni a
csókjaiban. Újjá akarok születni az érintésében.
Miközben egymást csókoljuk, ő leveszi rólam az inget, én
pedig a melltartóját. A bőre selymes, és szinte forró. És ez a
forróság képes lángba borítani engem is. A feneke alá nyúlok,
az ölembe veszem, és nekiszorítom az üvegnek. Felszisszen,
ahogy hozzáér a hideg üveghez.
– Valóban egész Szentpétervár látni fogja, hogy a tiéd vagyok.
– Ha úgy akarom, a világ is. – Mélyen a szájába csókolok. –
Mondd el, te mit akarsz!
– Azt hiszem, tudod. – Szorosan a derekam köré fonja a lábát,
a nyakam köré pedig a karját. Elmosolyodom, majd
megfordulok, és elindulok vele a hálószoba felé. Mindössze pár
méter, de mégis egy örökkévalóságnak tűnik, mire elérjük az
ágyat, amire szó szerint rázuhanunk. Hangosan felnevet, a fejét
közben hátrahajtja, így én mohón a nyakába csókolhatok.
Érzem, ahogy pulzál a vére a finom bőr alatt. Az ujjaim az
állkapcsa alá feszülnek, és még jobban oldalra fordítom a fejét.
Szívom, harapom, azt akarom, hogy tudja, mától
visszavonhatatlanul az enyém.
A tulajdonom. Akit meg fogok becsülni.
Ujjai a hajamba siklanak, a körmével végigkarcolja a
fejbőrömet. Lenyúlok közénk, félrehúzom a bugyiját, és
belenyomom az egyik ujjamat szűk hüvelyébe. Hangosan
felsóhajt, majd közel hajol hozzám, és végigcsókolja az arcomat.
Ritmusosan jár benne az ujjam, folyamatosan tágítva, fokról
fokra az élvezet határára sodorva. Elengedem a nyakát, majd
lekúszom rajta, közben csókokkal hintem pőre bőrét, különös
figyelmet szentelve meredező mellbimbójára. A medencéje
felém billen, ahogy az ajkam közé szippantom a kemény
bimbót, ezzel egy időben megdörzsölöm az érzékeny kis
idegcsomót a lába között. A teste vergődni kezd alattam, a sóhaj
nyögéssé alakul. Tovább csókolgatom, lassan araszolok a testén,
kiélvezve az ízét. Bele akarok végre csókolni a teste legmélyébe
is. Újra félrehúzom a bugyit, és belenyomom a nyelvem lüktető
hüvelyébe. Az íze valósággal felrobban a számban, az illata, a
hangja kiszakít a világból. Abból a világból, ahol nem él meg a
szeretet, és végül megtörik a hűség. Minden, amit akarok, itt
vergődik a karom között.
Végignyalom az ajkakat újra és újra, lakmározom forrongó
húsából, miközben magamhoz veszem a vágyát és az élvezetét.
Zihálva veszi a levegőt, a mellkasa vadul emelkedik és süllyed, a
mellei szinte ringatóznak minden egyes levegővételnél.
Felnyúlok, és megmarkolom hol az egyiket, hol a másikat,
közben nem engedem ki az ajkam közül egy pillanatra sem.
Érzem, hogy összeszorul a hüvelye, édes nedvét szétkenem
puha csiklóján. A következő pillanatban olyan hangosan
elélvez, hogy akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Az
intenzív mozdulatokat ráérős érintések váltják fel. Azt akarom,
hogy nagyon sokáig élvezze a pillanatot.
Engem.
Mikor a teste lenyugszik, felállok, és gyorsan megszabadulok
a maradék ruhámtól. A farkam valósággal pulzál. Kőkemény,
selymes csúcsán izgató előváladék csillog. Natasa felül, de egy
szempillantás alatt fölé magasodom, és visszanyomom.
– Ezúttal csak téged akarlak érezni – közénk nyúlok,
megfogom a farkamat, és a csiklójához illesztem. Centiről
centire nyomulok be feszes hüvelyébe, és ő gyönyörtől átitatott
hangon magába fogad. Valósággal belefeszül a testem, ahogy a
szemébe nézek. Felmordulok, ahogy mozogni kezdek. A csípőm
együtt ringatózik az övével. Ki akarom élvezni a pillanatot. Őt
magát.
Egyik karját a nyakam köré fonja, lehúz magához, és
erőteljesen megcsókol. Nem hagyom abba a mozgást egy
pillanatra sem. A végletekig ki akarom élvezni. A bal karomon
megtámaszkodom, így a szabadon lévő kezemmel
végigsimíthatok az arcán. A szemébe akarok nézni, amikor
elélvezünk. A pillantásában akarom látni azt, amit akkor érzek,
ha benne vagyok. A teste nem hazudik. Sóvárogva szívja
magába az enyémet. Egyre erőteljesebben lököm előre a
csípőmet, a lassú mozdulatok felgyorsulnak.
– Mondd, hogy velem maradsz!
Nem válaszol. Becsukja a szemét, átadja magát az érzésnek és
nekem. Kihúzódom belőle, majd egy határozott mozdulattal
megfordítom. A hátánál fogva lenyomom, így feszes feneke
hívogatóan felém mered. Megmarkolom a vállát, majd
kíméletlenül előrelököm a csípőmet. Felsikolt, ahogy teljes
egészében magába fogad.
– Csak egy igent kell mondanod! – Nem vagyok gyengéd.
Nemcsak az akaratát, hanem az ellenállását is le akarom igázni.
A világ forogni kezd körülöttem, robbanásra készen áll. Ahogy
elnehezedett golyóim a csiklójához csapódnak, felmordulok,
újra és újra. Erős ujjaim belemélyednek a puha húsba,
igyekszem egy helyben tartani, de leginkább igyekszem
megfékezni állatias vágyaimat.
– Natasa! – Szinte mennydörgöm a nevét. – A gyönyört adom
neked, ha úgy akarod! És ha úgy akarod, minden egyes
kibaszott nap a tiéd lehet! Csak mondj igent.
– Igor… – a teste belefeszül a nevembe.
– Mondj igent! – Olyan mélyre lököm magam benne, hogy az
előbbi sikoly hisztérikussá alakul.
– Igen – robban ki belőle egy következő erőteljes lökésem
után. Kihúzódom belőle, majd visszafordítom, és újra
ránehezedem. Egyik lábát oldalra kényszerítem, a másikba
belekapaszkodok.
– Jól döntöttél! – Egy határozott mozdulattal elmerülök
lüktető testében. A ringatózó mozgás vad döféssé alakul.
Mindketten űzött vadak vagyunk, akik menedéket keresnek. A
menedék bennünk van. Az enyém Natasában, és az övé
bennem. Megfeszül a testem, a golyóim összezsugorodnak,
majd a következő pillanatban forró magom belelövell.
Felkiáltok. Ő is. Azt hittem, egyedül zuhanok. De nem. Talán
mától soha többé nem kell egyedül zuhannom. Mert Natasa
otthonra talált bennem, én pedig benne.
 Natasa

Igent mondtam.
Igent mondtam arra, hogy vele maradok. A döntésnek semmi
köze ahhoz, hogy veszélyben vagyok. A döntésem részben
szabad akaratból, részben megfontoltságból született.
A tegnapi napunk egyszerűen csodálatos volt. Nem
gondoltam volna, hogy a meglepetés egészen a csodás
Szentpétervárig szól, arra meg a legkevésbé sem, hogy
színházba megyünk, és megnézünk egy operát. Természetesen
ismerem A hattyúk tavát, minden orosz ismeri. Legalábbis az
alaptörténetet. De így megnézni, hogy közben Igor elmeséli
magát a történetet, ahogy a hangja aláfesti a túlharsogó
előadást, valami lenyűgöző és különleges volt. Miközben ott
ültem a páholyban, abban a gyönyörű szép ruhában Igor
mellett, nem gondoltam semmi másra, csak arra, hogy milyen
szabadnak és boldognak érzem magam. Nem gondolkodtam
azon, mit hoz számunkra a holnap, vagy egyáltalán, mit
tartogat a jövő. Magába szippantott a pillanat varázsa, és
magába szippantott Igor Ivanov.
– Készen állsz?
Eldobja a cigit, majd kinyitja nekem a kocsi ajtaját.
– Csak tudnám, mire.
 – Egy újabb kalandra.
Igor mellett minden egyes nap kész kaland. Hiszen ez alatt a
pár nap alatt megjártuk Amerikát, megnéztünk egy karnevált,
Szentpétervárra utaztunk, ahol eltöltöttünk egy csodálatos
estét, és most fogalmam sincs, hova megyünk. A cél
folyamatosan a szemem előtt lebeg. De ma elengedem.
Elraktározom. Ráérek elővenni, ha hazamegyünk. És persze
ráérek gondolkodni azon, hogy mi lesz a következő lépés.
Beülök az anyósülésre, Igor a kormány mögé. Mindig az egyik
embere vezet, viszont most ragaszkodott hozzá, hogy csak
ketten üljünk az autóban. Persze a hátunk mögött szorosan
követnek az emberei. Vigyáznak rá. Megpróbálják megóvni a
veszélytől. De mi van akkor, ha a veszély sokkal közelebb van,
mint gondolnák…
– Hova is megyünk?
– Mindjárt meglátod.
– Megint egy újabb meglepetés?
– Mondhatjuk.
– Szűkszavú vagy.
– Vezetek.
– A szádat attól még használhatod.
– A szádat te is nyugodtan használhatod. – Mosolyogva rám
pillant.
– A legtöbb balesetet dekoncentráltság okozza.
– Igen?
– Igen.
– Nyugodj meg, nem olyan könnyű elvonni a figyelmemet.
– Hát… biliárdozás közben nem úgy vettem észre. – A
combjára csúszik a kezem. Erős. Izmos. Vastag.
– Tudod, mondtam már, csak akkor kezdj bele valamibe, ha
be is tudod fejezni.
– Az attól függ, milyen messze vagyunk még a céltól.
– Ha úgy akarom, nagyon messze.
Jókedvűen felnevetek. Egyértelművé vált számomra, hogy
Igornak fontos a testi kontaktus. Nem mintha nekem ellenemre
lenne…
– Kíváncsi vagyok, mivel készültél nekem.
– Mutatom. – Leparkol, leállítja az autót, majd felém fordul.
Egy ideig szótlanul nézzük egymást. Mostanában egyre
többször csináljuk ezt. Szeretnénk belelátni a másik lelkébe,
holott azt már mindketten tudjuk, hogy üres és sötét. Nincs
benne semmi. – Szeretném, ha jól éreznéd magad. – Az ujjai az
állkapcsom alá futnak. – Szeretném, ha biztonságban éreznéd
magad mellettem.
– Biztonságban. És… jól is. – Végül hozzáteszem a
vallomásomat is.
– Ezt akartam hallani.
Még egy hosszú és mélyreható pillantás, majd kiszáll az
autóból, megkerüli, és kinyitja nekem az ajtót. Hatalmas
markába teszem a kezem, egy határozott mozdulattal szó
szerint kiránt az ülésről, és magához húz. Ahogy újra a sötét
tekintetébe zuhanok, felmerül bennem egy kérdés. Meg lehet-e
szelídíteni egy fenevadat? Igor nyers és kemény. Olykor állati
ösztönök hajtják, mégis igazságos és kegyes. Egy kegyetlen
maffiafőnök, aki mégis képes az emberségre. Egy férfi, aki
képes arra, hogy kivívja a rajongásomat.
 Tudtam, mit vállalok.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom. De azzal rohadtul
nem számoltam, hogy képes leszek rá másképp tekinteni. Hogy
képes leszek valamiféle érzelmet táplálni iránta. Hogy vágyni
fogom a vele töltött pillanatokat. Hogy sóvárogni fogok a
csókjaiért. Hogy eladnám az ocsmány lelkemet is azért, hogy
hozzám érjen. És meghalnék azért, hogy mindig úgy nézzen
rám, ahogy most.
– Szeretnék olvasni a gondolataidban, de nem tudok. –
Végigsimít az arcomon, majd lehajol, és gyengéden megcsókol.
Mintha két énje lenne. Az egyik rendíthetetlen és kemény.
Valóban olyan, akár egy megszelídíthetetlen fenevad, ami csak
zabálni akar. Ugyanakkor a másik oldala gyengéd és
védelmező, arra hivatott, hogy megmutassa az élet igazi arcát.
Nem kevély, nem zsarnok, nem gonosz és nem önző. Szeretetre
éhes vadember, aki tálcán kínálja a benne lévő összes jóságot.
Most én vagyok a fenevad.
Aljas és éhező.
Mert minden csók maga a mennyei étek, ami csillapítja az
éhséget, és megzabolázza a sohasem szunnyadó vadságot.
– Hmmm… – dünnyögöm az édes csókok közé. Mert minden
egyes csók, amit az ajkáról lopok, édes, ugyanakkor tiltott.
Elhúzódik tőlem. Az ajka duzzadt, a szeme csillog, a szája
sarkában enyhe mosoly ül. Tudja, hogy hatással van rám. Kár is
titkolni.
Ellép mellettem, és kinyitja a csomagtartót. Kivesz egy fehér
dobozt, és felém nyújtja.
– Vedd csak el!
 Izgatottan elveszem a dobozt, és kinyitom.
– Korcsolya?
– Remélem, tudsz korcsolyázni.
– Igen… vagyis azt hiszem.
Elmosolyodik, majd kivesz egy fekete dobozt és abból egy
korcsolyát. A keménykezű maffiafőnök valóban korcsolyázni
akar?
– Gyere! – Marokra fogja a kezem, és lemegyünk a befagyott
folyóhoz, aminek a felszíne kristályként csillog a napfényben.
Végre nem esik. A hideget leszámítva gyönyörű időnk van.
Megállunk, ahogy elérjük a folyót.
– Vedd csak fel! – Igor leül a hóba, és felveszi a korcsolyát. Itt
állunk a Néva folyó partján, és közben azon gondolkozom,
milyen arcát tudja még megmutatni nekem Igor Ivanov. Enyhe
mosolyra húzódik a szám, ahogy őt nézem. Egy hatalmas és
erős férfi épp azon ügyeskedik, hogy felvegyen egy korcsolyát. A
fekete szövetkabát megfeszül vastag és izmos karján, az
arcizma megfeszül koncentrálás közben.
Leteszem a dobozt, majd összegyűjtök egy marék havat,
kemény golyóvá gyúrom, és megdobom Igort. Felnevetek, ahogy
mogorva arckifejezéssel felém fordul.
– Jól meggondoltad? – Ördögi mosolyra húzódik a szája.
– Jól. Korcsolyában nem tudsz elkapni!
– Soha ne becsüld alá az ellenfelet.
Soha nem szoktam…
– És most gyere ide! – A hangja keményen cseng.
– Francokat!
– Nem kérem még egyszer!
 Elhúzom a számat, majd leülök én is, és felveszem a
korcsolyát. Jó néhány méter választ el minket egymástól. Épp
bekötöm a fűzőt, amikor Igor váratlanul fölém kerekedik, és
hanyatt vág a puha hóban.
– Ez nem ér! – A mellkasába ütök, közben a kesztyűn lévő hó
az arcomba hullik.
– Kértem valamit!
– Te parancsoltál.
– Szoktam én olyat?
– Állandóan. Kérd szépen!
– Én soha nem kérek. Én elveszek. – Szenvedélyesen
megcsókol. Nehéz teste rám nehezedik, meleg ajka keményen
az enyémnek nyomódik. A szánk egyszerre mozog. Sohasem
tudnék betelni a csókjaival. Vele.
Elhúzódik tőlem, közben végigsimít az arcomon.
– Mire gondolsz?
Most én szeretnék az ő fejébe látni…
– Arra, hogy milyen gyönyörű vagy. Te mire gondolsz?
– Arra, hogy milyen tökéletes vagy.
Diadalittas mosolyra húzódik a szája, majd feláll, és felém
nyújtja a kezét. Megfogom, majd egy határozott mozdulattal
felsegít engem is. Bárcsak ne érezném ezt, ha a közelében
vagyok. Bárcsak ne lenne ilyen nehéz ez a próba.
Ha nem hagyod, hogy megérintsen, soha senki se fog többé. Ez
az emberség próbája. A szív próbája. És neked nincs olyan. Nincs,
mi szeressen, ezt ne feledd, Natasa!
– Gyere! – Marokra fogja a kezem, óvatosan a csillogó jégre
lépünk, és elindulunk.
 – Csupa meglepetés vagy. Romantikus korcsolyázás? –
felnézek rá, miközben a kezét fogom.
– Én csak szimplán korcsolyázásnak nevezném. Ne láss bele
többet.
Nem látok…
– Csodálatos ez a város.
Észak Velencéje, ami télen olyan, akár egy mesevilág.
Szentpétervár egy gyönyörű értékekkel, barokk, történelmi
stílusú épületekkel, rengeteg nevezetességgel tarkított város.
– Igen. Az. Rengeteg látnivaló van. Szeretnék majd még
visszajönni veled. – Megszorítja a kezemet. Megállok, így
megállásra kényszerítem őt is. Aggodalmat látok a tekintetében.
Ugyanakkor megcsillan benne a vadászösztön is.
– Azt mondtad, veszélyben vagyok. Az a férfi jelent veszélyt,
akivel a múltkor a klubban találkoztál?
– Ne most!
– Hallani akarom.
Felsóhajt.
– Igen.
– Kicsoda ő?
– Számít?
– Úgy hiszem, neked igen, és mivel valószínűleg engem is meg
akar ölni, ezáltal nekem is. Jogom van tudni, mi vár rám, ha
visszautazunk. Persze tudni akarom azt is, hogyan alakul
majd… – egy pillanatra megállok. Nem tudom megfogalmazni,
milyen kapcsolat van köztünk. – A kapcsolatunk? – nézek rá
kérdőn.
– Az igazság az, nem gondoltam volna, hogy a tíz nap kevés
lesz. Ahogy azt sem gondoltam, hogy egy ilyen nőt találok
abban a lepukkant kocsmában. Talán jobb lett volna, ha csak az
öcsémet küldöm oda.
– Bánod, hogy találkoztunk?
Kíváncsi vagyok, milyen választ fog adni, mert az arcáról
abszolút azt olvasom le, hogy igen. Bánja. De a válasz, a válasza
dönti el az én sorsomat is.
– Most már nem.
– Akkor mi az, amit bánsz?
– Azt bántam volna, ha tíz nap után elmész.
Őszinte. Igor mindig őszinte. Az igazság az, hogy ő és én egy
napon mindenképpen találkoztunk volna. Részben a sors keze
volt, hogy belépett a kocsmába. Kettőnknek találkozni kellett.
– Tehát azért akarod, hogy maradjak…
– Mert én úgy akarom! – hangsúlyozza. – És nem azért, mert
veszélyben van az életed.
– Csak hogy tudd – az arcára teszem a kezem. – Én azért
maradok, mert maradni akarok. De legfőképp azért, mert
szeretnélek jobban megismerni.
– Mi ketten már elég jól ismerjük egymást. – Hamis mosolyra
húzódik a szája.
Ez igaz. Túl jól. Viszont én még mélyebbre akarok ásni az
életében. Tudni akarom, mi az, amivel térdre lehet
kényszeríteni. Mert azt már tudom, hogy van gyenge pontja.
Mégpedig a család. Mert Igor Ivanov legyen akármennyire is
kemény és könyörtelen, minden döntését a szeretet és a hűség
irányítja. Nem lenne képes bántani azokat, akiket szeret. Képes
lenne meghalni értük. Viszont az ellenségeivel kíméletlen. Nem
habozik megölni őket, majd egyenesen a pokolra száműzni a
lelküket. A nagy fehér farkas, aki hidegvérrel osztja a halált,
miközben védi a szeretteit. Ugyan melyik nő ne akarna egy
ilyen férfi oldalán élni? Melyik nő ne kívánná azt, hogy egy
ilyen hatalmas és erős férfi szeresse? Ugyan melyik nő tudna
ellenállni neki? És ugyan melyik nő lenne olyan bolond, hogy
elárulja?
– Ez csak a tested. Ami itt van – a mellkasára teszem a
tenyerem. – Engem ez érdekel. – Megfogja a kezem, finoman
megszorítja, majd a szájához emeli, és megcsókolja az ujjaimat.
Egy újabb gyengéd gesztus, ami mégis azt üzeni: az enyém
vagy!
– Még a végén kiderül, hogy mindkettőnknek van szíve.
Ezúttal én mosolyodom el. Ám ez a mosoly nem teljesen
őszinte. Nemcsak a győzelem bújik meg mögötte, hanem a
kudarc is. Győzelem megérinteni egy Igor-féle férfi szívét.
Ugyanakkor kudarc is. Mert abban a pillanatban, hogy érzéseid
támadnak, elvesztél. És a győzelem, ami a célod, olyan messze
kerül tőled, hogy talán soha nem éred el. Kész vagy lemondani
róla. Még akkor is, ha ez a vesztedet okozza…

Igorral csodálatos, már-már romantikus napot töltöttünk el

Szentpéterváron. Ám nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban,
hogy a körülöttünk lévő nyugalom elillan, ahogy visszatérünk
Moszkvába.
Mert mindkettőnket megtalálnak.
– Igor! Végre! – Jegor türelmetlenül felpattan a kanapéról,
ahogy észreveszi, hogy belépünk az ajtón. Egy szempillantás
alatt átszeli a hatalmas nappalit, Igor elé áll, és kezet fognak.
– Baj van?
– Az attól függ.
– Menjünk be a dolgozószobába, ott mindent elmondasz. –
Rám pillant. A tekintete gyengéd. Nem szól egy szót sem,
felakasztja a kabátját, majd Jegorral együtt elindulnak a
dolgozószoba felé. Szeretném tudni, hogy mi lehet ennyire
fontos. Jegor idegesnek tűnik. Bár ő mindig az. Főleg akkor, ha a
bátyja mellett vagyok. Tudom, hogy legszívesebben kést döfne a
szívembe, feldarabolna, majd a farkasok elé dobna. És milyen
jól tenné…
– Natasa! – Dása hangjára felemelem a fejem, és a hang
irányába fordulok. Megjelenik egy csésze kávéval a kezében.
– Nem tudtam, hogy te is itt vagy.
– Mindenképpen szerettem volna beszélni veled. – Izgatott
mosoly ül az arcára. – Csináljak neked is egyet?
– Az jó lesz.
Jól fog esni egy meleg, erős kávé. Az elmúlt negyvennyolc
órában bizony nem sokat aludtam, amiről egyedül Igor tehet. A
kimerítő korcsolyázás után visszavonultunk a szállodába,
bőségesen megebédeltünk, és végigszeretkeztük az egész
délutánt. Igor azt mondta, zárjuk ki a külvilágot, és
foglalkozzunk csak egymással.
Legyen ez a pár óra csak a miénk.
 Ezt mondta, és persze még sok más dolgot is, miközben újra
és újra a magáévá tett.
Leülök a fekete pult mellé, Dása gyorsan készít nekem egy
csésze kávét. Nagyon otthonosan mozog Igor konyhájában.
Tudom, hogy együtt laktak, de akkor is furcsa számomra. Soha
nem voltam egy nagy konyhatündér. És nem azért, mert nem
szeretek főzni, hanem mert egyszerűen nem volt rá alkalmam,
hogy önfeledten főzőcskézzek.
– Parancsolj. – Óvatosan elém csúsztatja a csészét, majd leül
mellém. – Szvetlána nem mondott hülyeséget a megnyitóval
kapcsolatban.
Szvetlána…
Esküszöm, a hideg is kiráz, ha meghallom ezt a nevet.
– Ha jól értem, csinálni akarsz egyet.
– Igen. Méghozzá ma este.
– Ma este?
– Aha. Amíg ti romantikáztatok Szentpéterváron, addig én
megszerveztem mindent.
– Nem romantikáztunk!
– Jaja, na persze. Látszott mindkettőtökön, hogy szó szerint ki
vagytok virulva.
Való igaz, nagyon feltöltődtem ezalatt a másfél nap alatt.
– De nincs ezzel semmi baj – megfogja a kezemet és
megszorítja. – Nem tudom, milyen gátak vannak benned, amik
megakadályoznak abban, hogy megéld az érzelmeidet és a
vágyaidat. De ha megpróbálod lerombolni őket, boldog leszel.
Boldogság…
Olyan sokszor és oly sokáig vágytam erre az érzésre, hogy
most… hogy már csak egy karnyújtásnyira van tőlem,
egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele. Nem azért vagyok itt,
hogy szerelembe essek. Nem veszíthetem el a fókuszt. Aminek
középpontjában Igor áll.
– Beszéljünk inkább a megnyitóról.
– Jól van. De ha bármikor szeretnél beszélgetni, tudod, hol
találsz. Én csak azt tudom neked tanácsolni, hogy ne zárkózz el
a szerelem elől, mert lehet, hogy pont akkor fog megtalálni,
amikor a legnagyobb szükséged van rá. És még az is lehet, hogy
pont egy olyan férfitól fogod megkapni, akitől nem is várod.
Szerelem…
Sosem vágytam erre az érzésre.
Hogy miért nem? Mert képes egy erős emberből roncsot
csinálni.
– Szóval ma este lesz a megnyitó.
– Így van. – Dása szélesen elmosolyodik. – Meghívtam
mindenkit, aki számít. Befolyásos emberek feleségeit… Bízom
benne, hogy sokan el fognak jönni.
– Minden bizonnyal. Azért valljuk be, a férjed befolyásos
ember.
– Így van.
– Ami azért érdekes.
– Micsoda? – kortyolgatja a kávéját.
– Hogy az emberek szemében mindketten jól menő
üzletemberek. Téged soha nem zavart, hogy Jegor mivel keresi a
pénzt? Hogy minden egyes rubelhez vér tapad?
– Mint ahogy mondtam neked, a szerelem sok mindent képes
megváltoztatni az emberben. Én szeretem Jegort annyira, hogy
ezt el tudom fogadni.
– És azt az életet is, amit mellette kell élned?
– Azt az életet? Olyan megvetéssel mondtad.
– Igen. Hiszen sehova sem mehetsz felügyelet nélkül. Figyelik
minden lépésedet.
– Ez is egy olyan dolog, amit meg lehet szokni. Viszont sokkal
több minden jár ezzel az élettel, mint láncok. Mindenem
megvan. Szegény családból származom. Ezt mondtam neked.
Nehéz időszakok vannak mögöttem. Olyan idők, amiket a
nincstelenség uralt. Most nem kell gondolkodnom azon, ha meg
szeretnék venni valamit, vagy hogy van-e rá pénzem. Ami csak
megtetszik, megveszem.
– Nekem ez az élet felszínes és csillogó. Az emberek csak azt
látják, hogy minden gazdagságtól pompázik, de a felszín alatt
ocsmány dolgok vannak.
– Miért érzem azt, hogy a te felszíned alatt is ocsmány dolgok
vannak? Mitől lettél ilyen kemény és bizalmatlan? Mi történt
veled, amiért megveted a szerelmet, és irtózol minden emberi
érzéstől?
– Nehéz múlt.
– Engedd el. Ha akarod, boldog jövőd lehet.
Egy magamfajtának soha nem lehet boldog jövője…
Elhúzom a kezemet.
– Nem szeretnék erről beszélni. Foglalkozzunk inkább a
jelennel, majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
– Igaz. Este számítok rád.
– Szvetlána is ott lesz?
– Persze. Befolyásos üzletasszony, és nem mellesleg a
vőlegénye is az. Egyébként nekem nincs semmi gondom vele.
Velem mindig nagyon rendes volt.
Igen. Az olyan fajta emberek, mint Szvetlána, a szemedbe
hízelegnek, a világ felé azt mutatják, milyen tökéletesek és
kedvesek. A háttérben viszont ártatlan és gyenge embereket
taposnak el. A Szvetlána-féléket imádják. Mert a tökéletességet
látják bennük. Viszont, ha megmutatnák az igazi arcukat, az
emberek szembe köpnék őket. Olyan sok hozzá hasonló
emberrel találkoztam már.
– A te estéd. Nyilván azt hívsz meg, akit csak szeretnél.
– Hogy jobb legyen a kedved. – Leugrik a székről, majd
kirohan a nappaliba, és visszajön egy hófehér ruhazsákkal a
kezében.
– Az mi?
– A tiéd. – Elém tartja. – Húzd le a cipzárt! – biztat. Megfogom
a fényes kis fémet, és szép lassan lehúzom. A vékony selyem
anyag egy gyönyörű estélyi ruhát rejt. Fekete, csipke díszítéssel,
fényes szatén anyaggal, ami egészen a földig ér.
– Jézusom! – Felállok én is, majd leveszem a zsákot a ruháról.
A hátrésze teljesen fedett.
– Nem tudtam, mennyire szereted mutogatni a gyönyörű
tetoválásodat, ezért erre a ruhára esett a választásom.
– Tökéletes. – Végigsimítok a drága anyagon.
– Megmutatod?
– Mit?
– A tetoválást. Csak a szárny végeit láttam, de kíváncsi lennék,
milyen egyben. Én is szeretnék – kicsit elhúzza a száját. Jegor
valószínűleg nem szeretné. Még egy fekete pont a maffiafeleség
státusznak. A testünk a miénk. Mi rendelkezünk fölötte. Nem
mások.
Amikor felvarrattam magamra a hollót, az életemet
tetoválták rám. A múltamat, a jelenemet és a jövőmet. Azt,
aminek születtem.
A holló dacol. Én is dacolok az utolsó lélegzetvételemig.
És a holló halált hoz. Én is azt hozok, egészen addig, míg ki
nem alszik bennem az élet…
Leveszem a felsőmet, majd hátat fordítok Dásának.
– Ez gyönyörű. Olyan… olyan finom és kidolgozott munka. –
Végigsimít először a holló fején, majd végighúzza az ujját a
szárnyakon. – Miért pont holló?
– Csak nem divatbemutató lesz? – Igor jelenik meg a háta
mögött Jegorral. A mellemhez szorítom a felsőmet. Jegor tetőtől
talpig végigmér, de Igor ezt nem látja.
– Csak kíváncsi voltam Natasa tetoválására.
– Neked nincs szükséged ilyen firkákra magadon. Te így vagy
gyönyörű, ahogy vagy! – Jegor szájából szinte pattognak a
szavak. Nem sok férfi szereti a nőkön a tetoválásokat. És Jegor
az ellenzők közé tartozik. Jegor angyalt keres. De vannak, akik
ördögi lelkekre vágynak. Igorra pillantok.
Mert a gonosz vonzza a gonoszt…
– Ezek nem firkák. – Elveszem a pólót, így a mellem
fedetlenné válik. Miután farkasszemet néztem Jegorral,
felveszem. Igor tekintete dühösen villan felém. Gyanítom, neki
nem tetszett a kis közjáték.
Nos, Igor Ivanov, te nem az angyalt kergeted!
– Én csak… – Dása megszólal mögöttem.
 – Neked csak talán kevesebb időt kellene töltened ezzel a
nővel. – Jegor erélyesen szól ezúttal Dására. Ez a lány egyáltalán
nem érdemli meg, hogy így beszéljenek vele.
– Úgy látom, fogalmad sincs arról, hogy kell beszélni egy
nővel, vagy hogyan kell beszélni a feleségeddel!
– Elég! – Igor durván közbevág, mire mindannyian ránézünk.
– Úgy érzem magam, mint a kibaszott oviban. Úgy hiszem, a
feleséged el tudja dönteni, kivel barátkozik. – Megrovón Jegorra
néz, majd újra rám. – És legközelebb talán a szobában kellene
megejteni a ruhapróbát.
– Igazad van, Igor, mi vagyunk a hibásak.
– Na bumm, a férjed látta a mellemet. És akkor mi van?
– Natasa! – Igor ezúttal is félbeszakít, mire dacosan felé
fordulok. – Megtennéd, hogy…
– Persze, persze felmegyek a szobába. – Durván közbevágok
és befejezem a mondatot. – Este találkozunk. És köszönöm a
szép ruhát. – Elfordulok, majd felmegyek. Hallom, hogy Igor
valamit morog mögöttem, de nem értem. Utálom, amikor ezt
csinálja. Amikor az erejét fitogtatja, hogy ő aztán minden és
mindenki fölött áll.
Hát, fölöttem kurvára nem!
Becsapom magam után az ajtót, és végigmasírozok a szobán,
majd leülök az ágyra karba tett kézzel, és várom, hogy mikor
jön utánam Igor. Nem kell sokat várnom, alig néhány pillanat
múlva kivágódik az ajtó.
– Mondd már meg nekem, hogy te miért nem tudsz
nyugodtan megülni a picsádon?
– A picsámon?
 – Azon. Muszáj neked állandóan összetűzésbe keveredni az
öcsémmel?
Felugrok az ágyról.
– Rohadtul nem tehetek róla, hogy pont rosszkor léptetek be a
kibaszott nappaliba.
– Igaz is. Nappali… – Most ő vágja be maga után az ajtót, és
elindul felém. – Csak tudnám, hogy miért a nappaliban kell
vetkőzni. Nincs arra mondjuk egy kibaszott szoba ebben a
házban?
– Dása meg akarta nézni a tetoválásomat. Ennyi.
– És te szó nélkül ledobtad a felsődet.
Elém áll.
– Na, menj a picsába, jó?
– Dőlj be! És elmegyek.
– Azt baszhatod! – Sarkon fordulok, de megragadja a karomat,
és visszaránt. Egy szempillantás alatt az ágy felé fordít, rádob,
az arcomat belenyomja a puha matracba, és rám nehezedik.
– Tudod, mit csinálnék ezzel az istentelenül kerek seggeddel?
– Mit?
– Belenyomnám a farkamat. – Rám hajol. – De tövig. És te… –
Megmozdítja a csípőjét. Áll a farka. Mi több, kőkemény. –
Ordítanál. Talán akkor végre betörnélek.
– Sose fogsz!
Megrántja a hajamat, oldalra fordítja a fejemet, és a számba
csókol.
– És én ezt kurvára szeretem benned. Azt akarom, hogy küzdj
ellenem, Natasa.
– Kérned sem kell! – nyöszörgöm.
 – Most mennem kell. Este találkozunk. – Elhúzódik, de megáll,
majd újra a fülemhez hajol. – Ja, majd elfelejtettem. Az alá a
gyönyörű ruha alá nem vehetsz fel bugyit!
– Ez parancs?
– Igen.
– Meglátjuk.
– Ne okozz csalódást, Natasa! Akkor én sem fogok. –
Elhúzódik tőlem, a seggemre csap, ami után elégedetten
távozik.
Majd meglátjuk, ki mennyire lesz elégedetlen.

Készülődés közben folyamatosan bizsergett a lábam köze, mert

nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mihez kezd Igor a
védtelenségemmel.
Be akartam menni hozzá a fürdőszobába, de azt mondta,
jobban teszem, ha nem megyek. És mivel nem akartam
megadni neki azt az örömet, hogy futok utána, nem követtem.
Amíg ő lezuhanyozott, addig én megcsináltam a hajamat, és
kisminkeltem magam. Mire ezzel végeztem, ő szó szerint eltűnt.
Úgy jár-kel a házban, akár egy szellem. Soha nem tudom,
melyik pillanatban lopakodik mögém, melyik lesz az a perc,
amikor lecsap rám. Habár az érzékeim kiélesedtek az évek alatt,
ő mégis képes megvezetni.
De most, most érzem, sőt, látom, ahogy szép lassan mögém
lopakodik. Akár a vadász, aki visszavonhatatlanul magáénak
akarja tudni a zsákmányt. A tekintete eltökélten csillog. Az arca
feszes, amit fazonra nyírt borosta borít. Fekete öltönyt visel, a
hozzáillő ing hanyagul van begombolva. A látványa… csak még
inkább fokozza azt a bizonyos bizsergést…
Megáll mögöttem, majd egy hanyag mozdulattal félresöpri a
hajamat. Lehajol, közben végig a szemembe néz a tükörben. A
tekintete mély és sötét. Feneketlen, amibe gondolkodás nélkül
belezuhanok. Újra és újra. Megcsókolja a nyakamat, de a
tekintetét nem szakítja el az enyémtől egy pillanatra sem.
Bárcsak ne lobbanna fel a közelében az a bizonyos láng.
Bárcsak ne gondolnék arra, hogy milyen jó érzés erős karjába
simulni, hogy milyen jó édes csókokat lopni kemény ajkáról.
Végigsimít a vállamon, majd beleakasztja az ujját a bugyiba és
letolja a lábamon. Mögöttem guggol. Az arca egy vonalba kerül
a fenekemmel. Minden egyes sejtem lázad.
– Hajolj előre!
Jézusom, ez a hang…
Nem mozdulok.
– Hajolj előre! – A hangja ezúttal határozottabban cseng.
Előrehajolok, megtámaszkodok az asztalon. Várom, hogy mi fog
történni. Érzem forró leheletét érzékeny bőrömön, így
becsukom a szemem, és mély levegőt veszek. Várok. A
másodpercek törtrésze is évmillióknak tűnik. Végigsimít a
fenekemen, a hüvelykujja érinti mindkét lyukat, majd végül
határozottan a csiklómnak feszül. Ahogy hozzányomja az ujját
az ajkamhoz, akaratlanul is felnyögök, a fenekemet jobban felé
domborítom. Ha így folytatja, elélvezek. Pusztán csak attól,
hogy megérint.
– Látom, hogy vágyakozol. – Újabb érintés. Ha arra vár, hogy
könyörögjek azért, hogy basszon meg, akkor nagyon téved. Nem
könyörgök neki. Még akkor sem, ha az ölem ezért sóvárog. A
lehelete még forróbb. Még közelebb érzem. Széthúzza a
fenekemet, és belecsókol, végignyalja teljes egészében, egyik
lyuktól a másikig. Belemarkolok az asztal szélébe, erőt merítek
a semmiből. Mert minden, ami vagyok, és minden, ami lenni
akarok, elporlad ezek között a csókok között. Soha nem éreztem
magam ennyire gyengének és ennyire kiszolgáltatottnak. És ő
érzi ezt. Olvas a testemből.
Lassan feláll, de az ujját nem veszi el érzékeny csiklómról.
Újra kinyitom a szemem, és ránézek. Ördögi mosoly ül az arcán.
– Vedd fel a ruhádat! Nem késhetünk el! – Még egy hosszúra
nyúló érintés, majd elfordul, és magamra hagy. Legszívesebben
a puncimba nyomnám vagy két ujjamat, hogy elélvezhessek. Itt
hagyott remegő, nedvességben vergődő testtel. Az arcom
kipirult, az ajkam duzzadt. És… a lábam közé nyúlok… a
puncim valósággal lucskos. Meleg nedvem sikamlós. Érzékeny
vagyok. A medencém előrebillen, és felnyögök. A tükörképemet
bámulom. Egy kielégítetlen és vágyakozó nő néz vissza rám. Azt
akarom, hogy Igor ujja járjon bennem. Majd miután kellően
kitágított, kíméletlenül nyomja belém hatalmas és isteni farkát.
Zabolátlanul akarok kefélni vele. Mert tudom, hogy azokban a
pillanatokban enyém a végtelen szabadság. És enyém ő maga is.
Minden, amire vágyom, testet ölt benne, ami, miután
kitombolta magát, lecsendesedik bennem.
Elveszem a kezemet duzzadt csiklómról, gyorsan
összeszedem magam, majd felveszem a ruhát, ami egyszerűen
tökéletes. A tükörből ezúttal egy finom úrinő tekint vissza rám.
Egy olyan nő, akinek csak egyetlen dolga van. Igor Ivanov
kedvében járni.
Még egyszer kirúzsozom a számat, majd csatlakozom hozzá.
A jól ismert lépcsőn már határozottabban lépkedek. Bátran
megérintem a mesteri munkával készített korlátot. Mintha csak
itthon lennék.
Ahogy leérek az előtérbe, hirtelen üresség fogad. Sehol egy
árva lélek, így elindulok a dolgozószoba felé. Igor épp
Dimitrijjel beszélget.
– Remélem, körültekintő voltál.
– Nem kell aggódnod, nem fog megjelenni. Legalább két tucat
ember biztosítja majd az estét.
– Attól félek, legközelebb tényleg sikerül neki kinyírni valakit.
Iván nemcsak rám jelent veszélyt, hanem az öcsémre, Dására és
most már Natasára is. Megmondtam neked, hogy az életeddel
fizetsz értük! Ez, remélem, világos!?
– Világos. Nem felejtem el.
– Mi ketten jó sok szarságon mentünk át.
– Így van.
– A börtönben számíthattunk egymásra. De itt kint más a
helyzet.
– Az ellenség az mindenhol ellenség.
– Ez igaz. Viszont itt nem tudunk mindenkit sarokba szorítani
és kifilézni. Tartsd nyitva a szemed!
Szóval Igor és Dimitrij együtt ültek. Gondoltam, hogy erősebb
kötelék van köztük. Nem csak pusztán maffián belüli hűség a
Pakhan iránt. Dimitrij képes lenne meghalni Igorért, ha ő úgy
akarná. Ugyanakkor azt is tudom, hogy Igor nem lenne képes
megölni Dimitrijt. Nehéz olyan embert megölni, aki közel
férkőzik hozzád. Akiben már nemcsak a célpontot látod, hanem
az embert is.
– Khmm – Dimitrij megköszörüli a torkát, ahogy észrevesz.
– Elnézést, nem akartam hallgatózni – szabadkozom.
Valójában nagyon is tudni akartam, miről beszélgetnek. Nyitott
szemmel és füllel kell járnom. Ugyanakkor óvatosnak kell
lennem. Mert egy pillanatig sem gondolhatja senki, hogy nem
az vagyok, aki vagyok. Mert abban nem hazudtam.
Natasa Szidorov.
Ő valóban létezik.
Már csak ő létezik…
– Gyere ide! – Igor int, hogy menjek közelebb.
– Én megyek, előkészítem az autót. – Dimitrij tisztelettudóan
bólint, majd távozik. Ahogy kettesben maradunk, Igor a falnak
szorít, erőszakosan és birtoklón a ruhám alá csúszik a keze,
meg sem áll a lábam közéig.
– Hmmm – végigsimít a csiklómon. – Szeretem, ha szót
fogadnak nekem.
– Fogadnak? – kérdezem dacosan.
– Helyesbítek. Ha te szót fogadsz nekem. – Tovább simogat.
– Azt ugye tudod, hogy ha valamit elkezdesz, azt be is kell
fejezni? – Előrebillentem a csípőmet, hogy jobban hozzám
férhessen. Elmosolyodik, majd a fülemhez hajol.
– Befejezem. Az estély után csak a te sikoltozásodat akarom
hallani. Azt, hogy mennyire élvezed, ahogy beléd nyomom
először a nyelvem, majd az ujjam, végül a farkam. – Elhúzza a
kezét, amitől csak ingerlékennyé válok.
– Nem szeretem az ilyen játékokat!
– Akkor milyet szeretsz?
– Olyat, ahol én vagyok erőfölényben. – Megmarkolom
keményen ágaskodó farkát. – Tudom, azt szeretnéd, hogy
zuhanjak térde előtted, vegyem a számba a farkadat, és
kőkeményen szopjalak le. Rám akarsz élvezni. Meg akarod
dugni a mellemet, a seggemet. Igazam van? – Erősebben
megmarkolom, mire felmordul. Ellöki a kezemet, majd
megszorítja a csuklómat, és a falhoz szorítja, pontosan a fejem
mellé.
– Ezt akarom. Téged akarlak. Mindig, minden pillanatban.
– Tudom.
– Szívtelen vagy.
– Akárcsak te.
– Kemény. Eltökélt.
– Ebben is hasonlítunk.
Igazából olyan, mintha Igor a másik felem lenne. Erősebb,
elpusztíthatatlanabb. Egy olyan részem, amit mindenki
megkérdőjelezhetetlenül tisztel.
– És még te akartál elmenni.
– Ki mondta, hogy már nem akarok?
– A szád. De a tested – nekem nyomja magát. – A szemed
másról árulkodik.
– Miről?
– Hogy maradni akarsz. Tudni akarod, milyen az élet
mellettem. Érezni akarod, milyen mellettem elaludni és
mellettem ébredni. Tudni akarod – közelebb hajol hozzám;
lehelete drága vodka illatú –, hogy mire vagyok még képes.
Nos… – Elengedi az egyik kezemet, és végigsimít az arcomon. –
Bármire képes vagyok.
És pont ettől lehet ő az, aki.

Ennél több embert be se lehetett volna tuszkolni az üzletbe. Egy

tűt se mernék leejteni, nem hogy lehajoljak érte, főleg nem
bugyi nélkül. Esküszöm, ilyen kívánósan még egy
rendezvényen sem vettem részt.
Körülbelül harminc ember lehet az üzletben. Javarészt nők,
de volt, aki magával cipelte a férjét is. Itt minden csak a
képmutatásról szól. Tudom, hogy Dásának mi volt a célja,
ugyanakkor nem értek vele egyet. Nincs szüksége ezekre az
emberekre ahhoz, hogy boldogulni tudjon. Valójában senkire
sincs szükségünk, hogy elérjük a céljainkat. Kizárólag
önmagunkra. Ha hiszünk magunkban, ha az akaratunk
erősebb, mint a kételyünk, elérjük a célunkat. De amíg másokra
hagyatkozunk, soha nem lehetünk nyertesek.
– Igor! Natasa! – Dása szó szerint mellénk zuhan széles
mosollyal az arcán.
– Ejha, látom bejött a buli. – Egy rövid öleléssel üdvözöljük
egymást.
– Jegor? – kérdezi Igor határozottan.
 – Lemaradt valahol félúton. – Dása kedélyesen felnevet.
– Mit szólnál hozzá, ha ennénk pár falatot? – Az asztalhoz
húzom, amin aprócska falatkák sorakoznak. Jót tenne neki pár
falat étel, hogy felszívja az alkoholt. Gyanítom, nem sűrűn
szokott inni.
– Ó, nem, nem. Maradok a finom pezsgőnél. – Felénk emeli a
poharat.
– Hát itt vagy! – Jegor Dása mögé áll, és átkarolja. – Mondtam
neked, hogy ne hagyj ott azokkal a hiénákkal.
– Olyan jól elbeszélgettetek.
– Lófaszt. Csak az öreg nyomta a süket dumáját.
– Zsukovszkij? – kérdezi Igor.
Ismerős a neve…
– Jah.
– Ki ő? – kérdezem kíváncsian.
– Az egyik leggazdagabb ember Oroszországban. Több
bankintézet fut a keze alatt.
– Ha jól sejtem, segít tisztára mosni a pénzeteket. – Felveszek
egy pohár pezsgőt, és Igor felé fordulok. Rosszallóan néz rám. –
Talán valami rosszat mondtam?
– Jobb lenne, ha semmit se mondanál. Főleg nem nyilvánosan.
– Senki sem hallotta meg.
– Oké, oké. Itt most nincs semmilyen alvilági sztori. Rendben?
– kérdezi Dása megrovón, mire Igor csak egy bólintással felel.
– Köszönöm. Ez most a boltom megnyitója. Utána átmegyünk
az étterembe, és ott folytatjuk tovább.
– Hogy hova?
– Szvetlána volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy
folytathatjuk ott a megnyitót, csak nagyobb létszámmal. Azt
mondta, nem kell aggódnom, ő mindent elintéz. És persze
kapóra is jött, hiszen az étterem alig pár méterre van az
üzlettől.
Na persze… a számító szukája. Lefogadom, az a célja ezzel is,
hogy Igor közelében legyen. És egyben megmutassa nekem,
hogy ő milyen nagyasszony.
– Ott leszünk. – válaszolja Igor.
– Nagyon helyes. Szeretném ma jól érezni magam, hiszen ez
mégiscsak rólam szól. – Jegorra pillant.
– Így van. Ez a nap a tiéd. Viszont szeretném, ha nem innál
többet. Egyél valamit.
– Ne kezeljetek úgy, mintha egy taknyos gyerek lennék!
– Neked pedig ne legyen ennyire felvágva a nyelved! – Jegor a
fenekére csap, mire Dása nevetve megugrik, majd megfordul, és
a férje nyaka köré kulcsolja a kezét.
– Szeretlek, édes.
– Én is téged! De akkor sem ihatsz többet. – Röviden
megcsókolják egymást.
– Dása! – Szvetlána jelenik meg, talpig feketében. A szűk
estélyi ruha tökéletesen simul homokóra alakjára. Az eleje
merészen dekoltált, csakúgy, mint a ruha hátulja. – Gratulálok a
boltnyitáshoz. – Megpuszilja Dását.
– Köszönöm szépen.
– Holnap reggel én leszek az első vásárlód.
– Várlak sok szeretettel, és persze sok szép ruhával.
– Igor – Szvetlána végigsimít Igor karján. – Örülök, hogy
látlak.
 – Én is.
– Hát itt vagy. – Egy negyven körüli fickó jelenik meg.
Szvetlána mellé áll, a derekára csúsztatja a kezét, és magához
húzza a nőt. Valószínűleg ő lehet a politikus férjjelölt. A
gyanútlan áldozat, aki a fekete özvegy csapdájába sétál.
– Nyugi, nem szököm meg. – Szvetlána cinikusan felnevet,
majd megpuszilja a politikus arcát. – Szeretném bemutatni
nektek a vőlegényemet. Bizonyára már többen ismeritek. –
Büszkén kihúzza magát. – Valerij Orlov.
– Igazán örvendek. – Valerij kezet fog Igorral és Jegorral, majd
rám néz. Diszkréten végignéz rajtam, mire Igor keze erősebben
szorítja a derekamat. – Kit tisztelhetek a gyönyörű hölgyben?
Szvetlána enyhe grimaszt vág.
– Natasa Szidorov! – nyújtom felé a kezem. Megfogja, és
megcsókolja a kézfejem.
– Örülök, hogy megismerhetem, Natasa. – Halványan
elmosolyodik, közben én elhúzom a kezemet. – Mivel
foglalkozik?
– Kocsmáros! – Szvetlána hangja gúnytól csöpög.
– Több vendéglátós ismerősöm is van. – Valerij elmosolyodik.
– Szeretek a magam ura lenni. Támogatás nélkül – nézek
Szvetlánára.
– Hogy alakul a kampány? – kérdezi Igor zsebre dugott kézzel,
ezzel elvágva a kialakuló kis szócsatánkat Szvetlánával. Ez a
dög azt lesi, mikor tud belém rúgni. De nem felejtek…
– Nem panaszkodom. Nagyon sokan támogatnak, ami persze
nem jelenti azt, hogy nem fogadok további szövetségeseket.
– Biztosíthatom, hogy mi ön mellett állunk. – Igor hangja kissé
szarkasztikus. Lefogadom, hogy nincs ínyére smúzolni a
politikus úrral, viszont azt is lefogadom, hogy hosszú távon az
adósa lesz. Tudom, számára fontos, hogy Valerij jó pozícióba
kerüljön. Kíváncsi vagyok, miért akarja annyira, hogy
magasabb helyekre is bekerüljön. Mit akarhat Igor
megszerezni, amije még nincs?
– Köszönöm. És persze a meghívást is. – Dására pillant.
– Ugyan. Számomra megtisztelő.
– Mit szólnátok hozzá, ha lassan átmennénk az étterembe?
Kicsit kezdek éhes lenni. – Szvetlána szavára a mélyen tisztelt
politikus úr azonnal ugrik. Szemmel láthatóan teljesen az ujja
köré csavarta. Amin tulajdonképpen nem is csodálkozom,
hiszen Szvetlána gyönyörű és veszélyes nő. És a férfiaknak ez
pont elég ahhoz, hogy elveszítsék a józan ítélőképességüket.
Hiszen Valerij észre sem veszi, hogy milyen nőt tart maga
mellett. Hogy az a nő, akiről azt hiszi, szerelemből lesz a
felesége, valójában csak üzletből és érdekből tesz mindent.
– Támogatom az ötletet – lelkendezik Dása. – Sikerült
megmutatni az üzletet jó néhány embernek. Mehetünk. – Dása a
kisebb tömeg felé fordul, és megkocogtatja a poharát. –
Elnézést, egy kis figyelmet kérnék!
Hatásszünet.
– Nagyon örülök, hogy ilyen sokan eljöttek. Bízom benne,
hogy hamarosan találkozunk még. Várok mindenkit sok
szeretettel holnap, persze, ha fel bírunk kelni ennyi
elfogyasztott pezsgő után.
Néhányan felnevetnek. Dása mosolyogva végignéz a jelen
lévő nőkön. Mindegyikről bűzlik a pénz és a gazdagság. Azt
hiszik, mindenük megvan, de valójában ők a világ
legszegényebb emberei. Úgy tartják, a pénz boldogít. Való igaz,
bármit megszerezhetünk, amit csak akarunk. Viszont az életnél
nincs nagyobb érték. Én már csak tudom. Mert a halál torkában
minden ember egyenlővé válik. A gazdag éppolyan
nincstelenné lesz, mint aki egész életében szegény sorban élt.
Letesszük a poharat, majd szép lassan elindul mindenki a
kijárat felé, közben magához veszi a kabátját. Szvetlána Igor
mellé áll, és belekarol.
– Szeretnék majd váltani veled pár szót. – Szúrós tekintettel
rám néz. – Négyszemközt.
– Jól van – válaszolja Igor, majd elhúzza a kezét, felém fordul,
és felsegíti a kabátot. – Menjünk!
Ahogy kilépünk az utcára, szó szerint az arcunkba csíp a
hideg. Hiába húzom össze magamon a vastag bundát, még így is
képes megérinteni a késő esti szél. Habár szeretem a telet és a
havazást, a hideget mindig is gyűlöltem. Mégpedig azért, mert
azt a legnehezebb megszokni. Azt a legnehezebb túlélni.
Igor a kabátjába nyúl, és előveszi a dobozt.
– Kérsz? – nyújtja felém.
– Igen. – Kiveszünk egy-egy szál cigit, és meggyújtjuk. Igor
zsebre vágja a dobozt, majd megfogja a kezemet, és megszorítja.
Kéz a kézben andalgunk a városban pezsgős mámorban úszva,
és cigarettázunk. A füst sűrű és fehér. Szép lassan elillan a sötét
éjszakában.
Egy napon mindannyian elillanunk…
– Ha jól értettem, te és Dimitrij együtt ültetek?
– Igen.
 – Tartoztok egymásnak?
Bólint.
– Éppen ezért nem tudnád őt megölni.
Megáll, és kissé szúrós tekintettel rám néz.
– Bárkit képes vagyok megölni, aki ártani akar nekem vagy a
családomnak. – Beleszív a cigibe, majd hosszan kifújja a füstöt.
– De tény, hogy a börtönévek közelebb hoztak minket
egymáshoz.
– Hány évet ültél?
– Szerintem ezt ne az utcán beszéljük meg.
– Hány évet?
– Sosem adod fel, igaz?
– Nem.
– Több mint hármat. És egy hetet egy másikban.
– Egy hetet?
– Feladatom volt, azért mentem oda.
– Mesélj róla!
– Ne most.
– De! Most! – Később nem fog elárulni nekem semmit. A fal
tövébe húzódom, és várom, hogy meséljen.
– Akaratos vagy! – A falhoz szorít.
– Ruhában könnyebb kifaggatni.
– Gondolod?
– Igen. – Most én is szívok egy slukkot.
– Nem húznám hosszúra a mondanivalómat, mivel várnak
ránk. A fekete delfinben ültem egy hetet.
– Hallottam róla. Az egyik legszigorúbb és legjobban őrzött
börtön Oroszországban.
 – Így van. Ahogy belépsz, azonnal bekötik a szemed,
előrehajolva kell menned hátrabilincselt kézzel. Átvizsgálnak
tetőtől talpig. Elveszik mindenedet.
– Miért?
– Hogy ne tudj tájékozódni, és hogy ne tudj szökést tervezni.
Kutyák loholnak a nyomodban, ahogy csak kiteszed a lábadat a
cellából.
– Mi volt a feladatod?
Felvonja vastag szemöldökét.
– Meg kellett ölnöm valakit.
– És hogy…
– Úgy kellett intéznem, hogy balesetnek tűnjön. Ez volt az
utolsó lépcsőfok, ami elválasztott attól, hogy a lehető
legmagasabbra jussak. Ezután az akkori Pakhan jobbkeze
lettem. Senki sem volt olyan tökös, hogy be merje vállalni.
Tudtam, ha ezt megteszem érte, eljutok a szervezet legfelső
fokáig.
– És ha nem sikerült volna, te bent ragadsz.
– Benne volt a pakliban.
– Nem tudom eldönteni, hogy bátor vagy, vagy őrült.
– A bátorságot egy cseppnyi őrültség táplálja. Ezt ne feledd! –
Elpöcköli a cigit, majd még közelebb hajol hozzám. – Viszont
jogos volt a kijelentésed. Nem jövök rá, hogy őrültség vagy
bátorság, hogy ennyire akarlak téged.
Halvány mosolyra görbül a szám. Mindig a tettek számítanak,
de olykor szükség van a szavakra is. Éreztem, hogy Igor akar
engem. Tudtam, hogy nem csak tíz napot akar majd. Viszont ezt
bevallani teljesen más. Hiszen, ha a tetteinknek hangot is
adunk, azok sokkal megingathatatlanabbá válnak.
– Te jössz, Natasa Szidorov! Őrült vagy, vagy bátor?
– Őrült! – Megragadom a tarkójánál fogva, magamhoz húzom,
és megcsókolom. Őrült vagyok, mert olyasvalakit akarok, akit
nem lenne szabad. Ugyanakkor bátor is, mert tudom, hogy nem
marad következmények nélkül a vágyakozásom.
Elhúzódik tőlem, és végigsimít az arcomon.
– Ezt akartam hallani! És ha hazamegyünk, mást is akarok.
– Tippelni sem merek.
– Nem is kell. Pontosan tudod, mi vár rád. És most menjünk,
mielőtt meggondolom magam az este alakulásával
kapcsolatban.
Újabb mosoly ül az arcomra, majd egymásba karolva tovább
folytatjuk a sétát az étterem felé. Nem tudtam, hogy Szvetlána
étterme alig pár háztömbnyire van Dása üzletétől. Bíztam
benne, hogy nem kell soha többé találkoznom azzal a nővel. De
nem voltak illúzióim. Ő is csak egy bábu ebben a játékban. És
aki dróton rángatja a bábukat, az Igor.

Az étterem, be kell valljam, lenyűgöző. Hasonlít a másikhoz,

amiben Igorral együtt voltunk. Vajon hány hasonló kacsalábon
forgó hely tartozik még Szvetlánához?
– Hát itt vagytok! – Dása egy tányérral a kezében lép hozzánk.
Örülök, hogy eszik pár falatot, mert kissé kezdett illuminált
állapotba kerülni. Egy nőnek nem áll jól a részegség. Nem
beszélve arról, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet.
– Nos?
Igor hatalmas keze a derekamra csúszik.
– Én már elkezdtem falatozni. Ha gondoljátok, csatlakozzatok.
– Gondoljuk. Dél óta nem ettem semmit.
Igor nagyon szeret enni. Ami persze meg is látszik rajta,
hiszen ekkora testet bizony táplálni kell.
Odamegyünk a bőségesen megterített asztalokhoz. Minden
van itt, ami szem-szájnak ingere. Egzotikus gyümölcsöktől
kezdve a selymes öntettel borított salátáig, tenger gyümölcse és
különböző húsok ízlésesen feltálalva. Mindemellett drága
pezsgő és drága italok sora várja a vendégeket. Magunkhoz
veszünk egy-egy tányért, és szedegetni kezdünk a finomabbnál
finomabb ételekből.
– Úgy hiszem, arra a tányérra, ha akarnál se tudnál többet
tenni. – Felnevetek, ahogy Igorra nézek. A hatalmas tányér telis-
tele van hússal és különféle körettel.
– A testem egy templom, aminek bizony áldozni kell.
– Ha nem vigyázol, még pocakot eresztesz.
– Attól nem kell félned – rám kacsint. – Majd együtt
karbantartjuk.
– Együtt? – kérdezem felvont szemöldökkel.
– Ne játszd a tudatlant. Az edzőteremben én, az ágyamban
pedig te tartod az edzést. – Felszúr villára egy falat húst, és
bekapja. – Hmmm…
Imádom ezt a hangot. Olyan nyugodt és elégedett. Még az
arcán lévő barázdák is kisimulnak.
 – Egyél! Kell majd az energia. – A tányéromra bök a villával.
Bele se merek gondolni, micsoda energiapazarlás lesz, ha
hazamegyünk. Elgyengülve és kiszipolyozva fogok végignyúlni
a hatalmas ágyon, miközben ő gyengéden és védelmezőn
simogatja a testemet. A kemény szexet általában ez követi.
Aktus közben elszabadulnak a vágyak, és átszakadnak a gátak.
De utána… utána jön még csak az igazi szárnyalás. Mert
azokban a pillanatokban megízlelem a boldogságot és a
szabadságot. Magamba fogadom, hogy a következő pillanatban
tovatűnhessen…
– Jézusom! Mellettetek lassan lángra kap minden. – Dása
hangosan felnevet. – Menjetek szobára!
– Tervezzük – válaszolja Igor szenvtelenül.
– Még egyszer gratulálok a gyönyörű bolthoz. – Elterelem a
témát. Még a végén tényleg lángra kap itt minden…
– Köszönöm szépen. Nélküled nem sikerült volna. – Megfogja
és megszorítja a kezemet.
– Ugyan. Én csak vállfáztam.
– A fenéket! Akárhogy is, örülök, hogy itt vagy, Natasa
Szidorov! – Dása ezúttal szorosan magához ölel. Ebből az
egyszerűnek tűnő gesztusból sugárzik szeretet és a bizalom.
Amit nem érdemlek meg. Főleg nem tőle.
– Na végre! Titeket kerestelek. – Erre a hangra elválunk
egymástól. Miért van az, hogy ez az idegesítő nőszemély mindig
a lehető legrosszabbkor jelenik meg?
– Pazar lett a vendéglátás, köszönöm szépen. – Dása
mosolyogva hálálkodik egy olyan embernek, aki a legkevésbé
sem érdemli meg. Ő csak valószínűleg kiadta az utasításokat, a
beosztottjai pedig elvégezték a munkát. Sokszor megtörténik ez
a világban. Nagy hatalmú emberek akár egy tollvonással fel
tudnak emelni vagy épp a porba tudnak taszítani egy embert.
Úgy gondolom, senki kezébe sem lenne szabad ekkora hatalmat
adni. De mi történne a világgal, ha mindannyian egyenlőek
lennénk? Ha nem lennének társadalmi és etnikai különbségek.
Ha nem a pénz és a befolyás számítana, hanem az emberség.
Habár jómagam megkérdőjelezhető értékrenddel nevelkedtem
fel, ennek ellenére még különbséget tudok tenni jó és rossz
között. Egy embert többféleképpen el lehet pusztítani. Át lehet
mosni az agyát. Meg lehet fenyíteni testileg és lelkileg. De az
ember legbelül mindig ember marad.
– Ugyan, ez csak természetes.
– Majd meghálálom valami szép ruhával.
Jókedvűen felnevetnek. Egy idegen szemlélő számára úgy
tűnik, mintha világraszóló barátnők lennének. De ez csak üzlet.
Érdekkapcsolat. Ahogy nem remélnek hasznot a másik
barátságától, odébbállnak. És nem csak Szvetlána, Dása is ilyen.
Sajnos az emberek zöme hasonlóan gondolkodik.
– Igor!
Megjelenik Valerij.
– Mit gondolsz, tudnál szánni rám néhány percet?
– Pillanat. – Bekap még egy falat húst, majd az asztalra teszi a
tányért. – Nem terveztem üzleti dolgokról beszélni ma este.
– És ha azt mondom, hogy egy gyümölcsöző barátságról
beszélnénk?
Barátság? Az olyan embereknek, mint Igor, nincsenek
barátai. Csak szövetségesei vagy ellenségei.
 Rám pillant.
– Menj csak nyugodtan.
– Mindjárt visszajövök. – Megfogja a derekamat, majd
távoznak.
– Mindig csak az üzlet. – Szvetlána felvesz egy mini
szendvicset. – Hmmmm, isteni ez a kaviár. Kóstoltátok?
– Nem szeretem a halikrát. – Elhúzom a számat, mire
Szvetlána gúnyosan felnevet.
– Nem is a proliknak való.
– Hogy mondtad? – Közelebb lépek hozzá, mire Dása közénk
áll. Ha még egy sértő szót hozzám vág, esküszöm, letépem a
fejét a helyéről.
– Jól hallottad.
– Ne csináljátok már! Úrinők nem viselkednek így.
– Úrinők? – Szvetlána lenézően végignéz rajtam. – Egy
lepukkant kocsmában szedte össze Igor. Nem is értem, mit eszik
rajta.
– Félek, belepirulnál, ha elárulnám, mit is szeret Igor.
– Olcsó szajha!
– Ajánlom, válogasd meg a szavaidat, mert nem maradnak
büntetés nélkül, erre mérget vehetsz!
– Tudod te, kit fenyegetsz?
– Én tudom. És te tudod, kivel állsz szemben?
– Egy senkivel! – Legyint. – Egy szavamba kerül, és halott
vagy.
– Igazán? És te mi lennél azután, miután engem kinyírtál?
Várj! – Felemelem a kezem. – Ne gondolkodj, az nem neked való.
Halott.
 – Te szemtelen kis…
– Mi a…
Hirtelen elsötétedik minden.
– Mi történt? Mi történt? – Szvetlána kétségbeesetten
tapogatózik. Néhányan előveszik a telefonjukat, és bekapcsolják
a lámpát. – Ez meg mégis mit jelentsen?
– Ez azt jelenti, hogy áramszünet van, nagyokos!
– Te…
– Jaj, ne! Miért ma este? Itt fogunk állni világító telefonokkal a
kezünkben? Tök némán? Hallgatni fogjuk majd egymás
csámcsogását? Ez nem lehet igaz. – Dása becsukott szemmel
felsóhajt. – Ez is csak velem történhet meg.
– Megoldjuk. Ne aggódj! Az én éttermemben nem szokott
ilyen előfordulni.
– Látjuk.
– Ahh… – Dacosan elfordul, és elviharzik.
– Esküszöm, ezt a nőt egyszer úgy megverem! – vicsorgok
Szvetlána után.
– Natasa! – Dása megszorítja a kezemet. – Natasa…
– Mit akarsz?
– Énekelj!
– Biztos, hogy nem.
– Kérlek! Ez fontos nekem.
– Ne csináld ezt!
– Te ne csináld! Légysziiiiiii! – Toporogni kezd előttem.
– Mi vagy te, óvodás?
– Igen. Ráadásul a hisztérikus fajtából, ha perceken belül nem
oldódik meg ez a helyzet. Meghívtam egy csomó befolyásos
embert, és itt állunk egy koromsötét étteremben, világító
telefonokkal. Még egyszer kérlek, Natasa, mentsd meg a
seggem!
– Mégis mit énekeljek ezeknek?
– Valami finomat. Csak kérlek, ne üvölts.
– Mi ez, valami kívánságműsor?
– Ne legyél ilyen makacs! Menj fel arra a nyomorult
színpadra, és énekelj el egy-két dalt, amíg megoldják ezt az
egészet. Nekem sokat számítana.
– Mondtam már, hogy utállak?
– Öhmm… – Gondolkodást színlel. – Nem.
– Akkor most mondom!
– Jól van, majd utálhatsz pár perc múlva! – Idétlenül
vigyorogni kezd. Megrázom a fejem, majd előveszem a
telefonomat, és bekapcsolom rajta a világítást. Elindulok a
zongora felé, közben csendben morgok az orrom alatt.
Utálom Dását.
Hah. A fenéket. Kedvelem azt a lányt. Kedvelem, méghozzá
azért, mert másképp néz rám, mint a többi ember. Másképp,
mint például Szvetlána. Na, azt a nőt valóban utálom. Habár
mindig elvonatkoztatok az emberektől, nem ringatom magam
semmilyen emberi érzésbe, az a nő mégis kiharcolta, hogy
tiszta szívemből gyűlöljem.
Leteszem a telefonomat a zongora tetejére, majd helyet
foglalok előtte. Egy dolog a bandával fellépni, és teljesen más
egyedül kiállni egy színpadra. Ha felveszem a fekete bőrruhát
és rockzenét énekelek, a világba tudom üvölteni a legféltettebb,
legelfajzottabb gondolataimat is. Mert az emberek csak a dalra
figyelnek, a mondanivalóra soha. Hogy ezúttal milyen dalt
választok? Talán olyat, amiben szárnyalhat a lelkem? Mégis
milyen sorokban tudom elmondani az érzéseimet anélkül, hogy
bárki is sejtené őket?
Itt, ezen a helyen nem üvöltök. Pedig legszívesebben a frászt
hoznám Szvetlánára. Ebben a pillanatban egy belső harc
manifesztálódik a hangokban. Egy érzés, ami képes megfojtani
a józan ítélőképességet. Ami képes egy erős és sziklaszilárd
embert puhává és törékennyé tenni.

Tűzben égett a világ, s csak te tudtál megmenteni

Különös, mire készteti a vágy a bolondokat
Legmerészebb álmomban sem hittem, hogy egy ilyen lánnyal
találkozom
Legmerészebb álmomban sem hittem, hogy egy ilyen lányt
elveszíthetek

Nem akarok beléd szeretni

(Ez a világ csak összetöri a szíved)
Nem akarok beléd szeretni
(Ez a világ csak összetöri a szíved)
Beléd szeretni…
(Ez a világ csak összetöri a szíved)

Mert a szerelem valóban csak összetöri a szívet. Nem tudom,

mi az, ami bennem kavarog, de azt tudom, hogy egyre erősebb,
és egyre jobban elhatalmasodik fölöttem. Ez lesz az én igazi
harcom. Amit, ha megnyerek, soha többé nem érhet el hozzám
senki. Ha összetörik a szívem, végre soha többé nem lehet majd
kerek egész.
Az ujjaim lassan siklanak a fehér és fekete billentyűkön,
minden szó egy vallomás. A szívem gyengeségének a vallomása.
Még mindig sötét van. Csak a kis lámpákat látom a tömegben, és
néhány arcot. De a következő pillanatban feltűnik a tömegben
ő. A férfi, aki képes volt megérinteni. A tekintete a szívembe
mar. A szívembe, amiről azt hittem, használhatatlan. Az elmúlt
napok filmként peregnek le a szemem előtt. Az első
találkozásunk. Ami heves vitába torkollott. A támadás, amibe,
azt hittem, belehal. A sok vér, ami erős lába előtt kavargott. A
csókok, amik érintettek. Az érzés, amikor bennem van. A
karnevál, ahol önfeledten sétáltunk. A nő a rajzzal. Azzal a
pillanattal, ami ott született. Szentpétervár. A gyönyörű opera.
Az együtt töltött éjszaka, ami után visszavonhatatlanul az övé
lettem. Minden, ami ő, gyökeret vert bennem. Belőle
táplálkozom. Ő hozza el a mosolyt, a szabadságot, az életet.

Milyen gonosz játékot űzöl velem, amitől ezt érzem?

Milyen gonosz játékot űzöl velem,
amitől rólad álmodom?
Milyen gonosz dolog azt mondani,
hogy sosem éreztél így?
Milyen gonosz dolog arra késztetni,
hogy rólad álmodjak?

Beléd akarok szeretni

(Ez a világ csak összetöri a szíved)
 Beléd akarok szeretni
(Ez a világ csak összetöri a szíved)
Beléd szeretni…

Tűzben égett a világ, s csak te tudtál megmenteni

Különös, mire készteti a vágy a bolondokat…{12}

A következő pillanatban felkapcsolódnak a fények, eltűnik a

sötétség, és eltűnök én is. A lány, aki olyan dolgot érez, amit a
sötétség táplál. Ami csak akkor mutatja meg az arcát.
Továbbra is egymást nézzük.
Mintha a világ eltűnne körülöttünk.
Az emberek. A határok. A hatalom. A vér.
Csupaszok vagyunk. A testünk. A lelkünk.
Felveszem a telefonomat, kikapcsolom a világítást, és
elindulok felé. Valami láthatatlan erő visz hozzá. Szeretnék
uralkodni felette, de nem tudok.
Elé állok, és felnézek rá.
– Gyönyörű voltál ott fent.
– Köszönöm. Kicsit azért izgultam, bevallom.
– A fán ülő madár sohasem attól fél, hogy letörik az ág, mert ő
nem az ágban bízik, hanem a saját szárnyaiban!
– Micsoda bölcsesség…
– Hallottam egyszer. Valahol.
– Nem találkoztál még olyan madárral, aki fent maradt?
– Sok madárkával találkoztam már. De olyannal még nem, aki
semmitől sem félt. Te nem félsz sem a zuhanástól, sem a
repüléstől. De a legfontosabb. Nem félsz tőlem. – Lehajol
hozzám, és gyengéden csókol. A szavai, ahogy rám néz, ahogy
megcsókol…, mindent elmond. Ha szárnyam lenne… Ha valódi
szárnyaim lennének a fekete tinta helyett, most elrepülnék, és
talán még őt is magammal vinném. Messze mindkettőnk
világától, amely egy napon úgyis ránk talál. Mert a sorsunkat
nem kerülhetjük el. A szavak, a tekintet, a csókok semmibe
vesznek.
Értéktelenné válnak.
Pont, mint én…
Elhúzódom tőle, de a tekintetünk nem szakad el egy
pillanatra sem. Egy újabb csók követné a másikat, de váratlanul
megjelenik Szvetlána.
– Igor…
– Ne most! – Nem néz rá. Végig engem néz. Szvetlána nem
ellenfél. Igazából soha nem is volt…
– Kimegyek a mosdóba. Elnézést.
Nem vagyok dühös. Igazából Szvetlána nem is jöhetett volna
jobbkor. A csókunk… kezdett bensőségessé válni.
Épp elérek a folyosó végére, amikor újra sötétségbe borul
minden. Mi a fene történik itt? Épp felteszem a költői kérdést,
amikor valaki váratlanul megragad, és magához ránt. Erős ujjak
feszülnek a számra, alig kapok levegőt.
– Nyughass! – A férfi még erősebben szorít, majd vonszolni
kezd. Próbálok szabadulni, de nagyon erős. Egy ilyen helyzetből
nem könnyű kiszabadulni, de nem is lehetetlen. Viszont most
nyugton kell maradnom. Érzem, hogy valami kemény
nyomódik az oldalamhoz. Egy fegyver. Ami, ha elsül, véget vet a
játéknak… – Ha szót fogadsz, még az is lehet, hogy életben
maradsz! – Már majdnem elérjük a teraszt, amikor megjelenik
Dimitrij. Épp a nadrágját igazgatja. Ahogy észrevesz minket,
azonnal előkapja a fegyverét, és ránk szegezi.
– Mi a fasz!
– Hello, pincsi kutya! – A férfi felnevet mögöttem.
– Engedd el!
– Húzz vissza a gazdihoz! Mi most elmegyünk.
Nem hadakozom, próbálom felvenni a szemkontaktust
Dimitrijjel. A férfi erősebben szorít, Dimitrij arca dühbe és
kétségbeesésbe torzul. Végre rám néz. Remélem, olvas a
tekintetemben. Még ebben a sötétségben is, ami, biztosra
veszem, nem véletlen. Valaki, talán pont az engem szorongató
férfi rendezte így a dolgokat. Dimitrij koncentrál. Ha eltalálja,
nyertünk, ha engem talál el, áshatják a síromat. És majd az övét
is. Kicsit előrehajolok, már amennyire a számra tapadó kéz
engedi, majd hirtelen hátravágom a fejem, egyenesen a
mögöttem álló férfi arcába. Erős fejelés, amibe belesajog a
tarkóm. Ahogy lazul a szorítása, elugrok előle, és a földre
hasalok, így Dimitrij leadja az első lövést. Újabb lövés dördül, de
egyik sem engem ér. Dimitrij a földre zuhan, a férfi ezúttal rám
fogja a fegyvert. Ez az a fickó, akit a klubban láttam.
Felismerem még ebben a kibaszott félhomályban is.
– Most te jössz, csinibaba!
Farkasszemet nézek a fegyver hideg csövével. Itt a vég.
Tudtam, hogy egy napon értem is eljön a halál. Kész vagyok
meghalni, ha ez a sorsom.
Lövés dördül, a férfi a karjához kap, majd elfordul és elrohan.
Igor újabb lövéseket ad le, miközben a terasz felé rohan. A hang
fülsiketítő. Hangos sikolyok a háttérben. Biztosan a vendégek.
Mintha egy kétszemélyes háborúban lennénk, ahol teljesen
normális a járulékos veszteség. Igor az ajtóban áll, majd az
utolsó lövés után maga mellé ereszti a fegyvert. Eltalálta. De
nem volt pontos. Nyöszörögve felülök. A hangomra azonnal
felém fordul, és mellém térdel.
– Jól vagy? – Végigsimít a felsőtestemen, sérüléseket keres.
– Én jól vagyok.
Megjelenik Jegor és Dása is, fények villódznak körülöttünk.
– Jézusom! – Dása hisztérikusan sír. – Mi történt?
– Jegor, vidd el innen!
– Igor…
– Vidd el! – kiabálja Jegor felé.
– Baszd meg! – káromkodik egyet, majd átkarolja Dását, és
elvezeti.
– Dimitrij… – motyogom, közben felé nézek. Dimitrij a földön
fekszik, körülötte minden csupa vér. Miután Igor meggyőződött
róla, hogy semmi bajom, feláll, és Dimitrij mellé guggol.
– Dimitrij… – Durván felpofozza. – Meg ne merj nekem halni,
megértetted? Én akarlak kinyírni, te anyaszomorító balfasz!
– Akkor inkább eressz belém most egy golyót – dünnyögi,
majd megpróbál felülni, de Igor nem engedi.
– Maradj. Szólok az orvosnak.
– Meghalok?
– Lófaszt! Életben maradsz. Vadászni megyünk.
Dimitrij megmentette az életemet. Ha ő nem lép közbe, akkor
az a férfi magával visz. Igor rám néz, közben segít Dimitrijnek
felállni.
 – Menjetek. Én megvagyok.
Ez a játék kezd egyre veszélyesebbé válni. Felsorakoztak a
részvevők. Ez már rég nem csak rólunk szól.
Ez vendetta…
 Igor

Szerencsére Dimitrij túlélte a támadást. Habár jó néhányszor

megfordult a fejemben, hogy ezúttal valóban golyót eresztek a
fejébe, mégsem tettem meg.
Igaza volt Natasának. Dimitrijt nehezemre esik megölni. Még
akkor is, ha a hibája majdnem Natasa életébe került. Ha Iván
sikerrel jár, akkor kíméletlenül kivégeztem volna, ez nem
kérdés. De mivel mindenki megúszta kisebb-nagyobb sérülések
árán, úgy döntöttem, ne folyjon feleslegesen vér. Nem Dimitrij
vére izgat, hanem Iváné. Még a végén valóban igaza lesz.
Tényleg egy dilettáns banda vagyunk, akik nem bírják elkapni.
Majd két tucat ember felügyelte a biztonságunkat, ő mégis
képes volt besurranni az étterembe, és majdnem elrabolta
Natasát. Ha Dimitrij nem lép közbe, minden bizonnyal sikerült
is volna neki. És pont ezért hagytam életben. Mert habár
hibázott, mégis megmentette Natasát.
– Bejöhetek?
Natasa áll az ajtóban. Azon az estén, amikor majdnem
elveszítettem, nem tudtam uralkodni magamon. Átvette a
tetteim fölött az irányítást a pánik és a félelem. Féltem attól,
hogy elveszítem őt. A gondolat, hogy nem érinthetem meg soha
többé, mérhetetlen haragot ébresztett bennem.
 – Gyere!
Becsukja az ajtót, majd elindul felém. A jobb karján még
látszik a szorításom helye, ahogy a harapásomé is. Akkor éjjel
marcangoltam Natasát. Akár egy állat, ami a csodás zsákmány
fölött lakomázik. Nem akartam bántani. Nem akartam
fájdalmat okozni neki, de mégis sikerült. Amikor beleélveztem,
a testem szó szerint megremegett fölötte. Az izmaim görcsbe
rándultak, a gondolataim a halál körül forogtak. A szívem… a
szívem szinte a torkomban dobogott. Mindez azért, mert harag
gyúlt bennem. Harag, amiért érezni kezdtem. Harag, amiért
Natasa lassan ugyanolyan fontos kezd lenni számomra, mint
Anna. És harag azért, mert majdnem elveszítettem…
– Szeretnék hazamenni.
– Hogy mondtad? – kérdezek vissza ingerülten.
– Jól hallottad. Szeretném elrendezni a kocsma ügyeit,
valamint összepakolni a holmimat a lakásomban.
Visszajön hozzám…
– Jól van. Néhány emberem elkísér.
– Nem akarok felvigyázókat magam mellé.
– Ez nem kérdés volt.
– Részemről sem.
Felugrok az asztal mögül, majd sietős léptekkel megkerülöm,
és elé állok. Megfogom a vállát, és enyhén megszorítom.
– Nem tudom, feltűnt-e, hogy pár napja majdnem megöltek.
– Majdnem.
– Miért nem akarsz az én szabályaim szerint játszani? Miért
nem akarsz egyszer a büdös kurva életben szót fogadni?
– Akkor éjjel szót fogadtam neked, és mi lett a vége? – Kicsit
oldalra dönti a fejét. A nyakán is harapásnyomok vannak, kis
lila foltokkal. Belemélyesztettem a fogamat, és megszívtam a
bőrét. Mintha csak őt magát akartam volna teljesen magamba
szippantani.
– Natasa…
– Nem, Igor! Ha én el tudom fogadni azt, aki vagy, akkor
fogadd el te is azt, aki én vagyok. Nem fogok aranykalitkában
élni.
– Majdnem elveszítettelek.
– De itt vagyok. – Meleg tenyerébe fogja az arcomat. – Itt
vagyok. Bízz bennem. Megígérem, óvatos leszek. Te pedig ígérd
meg nekem, hogy nem akarsz ennyire uralkodni fölöttem.
– Én…
– Csak ígérd meg.
– Nem fogok olyat ígérni, amit nem tudok betartani.
– Akkor… – Megpróbálja elhúzni a kezét, de megfogom a
csuklóját, és továbbra is az arcomon tartom. Egyszerűen csak…
éreznem kell…
– De megpróbálom.
– Köszönöm.
– Ha visszajössz, akkor viszont komolyan el kell
beszélgetnünk azokról a bizonyos szabályokról, amik – akár
akarod, akár nem – rád is vonatkoznak. Azt mondtad, elfogadsz
engem olyannak, amilyen vagyok. Igaz?
– Igaz. De ez nem jelenti azt…
Nem várom meg, hogy befejezze, mohón szájon csókolom.
– Amint visszajössz hozzám, és átteszed a lábadat a házam
küszöbén, elfogadod azt, aki vagyok, és elfogadod azokat a
szabályokat, amiket a biztonságod érdekében hozok. Ajánlom,
hogy gyere vissza!
Ezúttal ő csókol meg engem. Erőteljesen és szenvedélyesen.
Nem akarom elengedni egyedül, ugyanakkor tudom, ha most
ezt nem teszem meg, talán nem fog visszajönni hozzám. Hadd
érezze, hogy kap egy kis szabadságot. De amint visszatér
hozzám, minden megváltozik.

Ivánt elnyelte a föld. Próbáltuk felkutatni, de Oroszország kurva

nagy. Fogalmunk sincs, hol bujkál, és ki segít neki. Viszont
valahogy kelepcébe kell csalnunk. Ha azt kínálom fel neki,
amire a legjobban vágyik, le fog csapni. Évek óta arra készül,
hogy kinyírjon. Nem a szeretteim fejére kell céltáblát rajzolni,
hanem a sajátomra.
– Ez egy kibaszott faszság! – Jegor dühösen járkál fel s alá.
– Egyszerűen nincs más választásom. Lehetőséget kell
biztosítani neki, hogy közel kerüljön hozzám.
– És mihez kezdek, ha sikerül neki, ha?
– Akkor átveszed a szervezet irányítását, és minden megy
tovább, csak nélkülem.
– Ha nem lennél Pakhan, most megfognám a fejed, és
beleverném az asztalba.
Elmosolyodom. És ha ő nem lenne az öcsém, akkor most
halott lenne…
 – Ez neked vicces?
– Nem. Nem az. De hidd el, szükség lesz még a fejemre.
– Nem megyek bele!
– Kész szerencse, hogy erről nem te döntesz. – Elnyomom a
cigit, majd felállok a székről. Néhány lépéssel átszelem az
irodát, megállok az öcsém előtt, és megszorítom a vállát.
Tudom, hogy fél. Habár vakmerő és forrófejű, ő mindig jobban
félt a haláltól, mint én. A halál a magunkfajta számára nem
büntetés, hanem megváltás… – Nem lesz baj. De be kell látnunk,
hogy másképp nem fogjuk elkapni azt a rohadékot. Nem
ülhetek tovább ölbe tett kézzel arra várva, hogy mikor sikerül
neki valakit eltenni láb alól. Valaki olyat, aki számomra fontos.
– Natasa… – felsóhajt.
– Is.
– Mondtam neked, hogy belezúgtál.
– Meglehet. Meg kell őt védenem.
– Apropó… – elgondolkodik. – Egyáltalán hol van most?
– Elintézi a dolgait, mielőtt visszajön hozzám.
– Mert neked azt mondta, vissza fog térni hozzád?
– Kétséged se legyen.
– Jobban örülnék, ha elengednéd azt a nőt.
– Te minden bizonnyal. Én viszont a legkevésbé.
– Az a nő makacs és öntörvényű.
– Igen.
– Veszélyes és faszom tudja… olyan kibaszott rejtélyes.
– Ez is igaz.
Tudom, hogy Natasa különleges. És méghozzá azért, mert
titokzatos. Senki sem járja végig az útját poggyász nélkül, jól
tudom. Egy életen át visszük, miközben telerakjuk jó és rossz
dolgokkal egyaránt. A kérdés már csak az, hogy az övé
mennyire feneketlen…
– És ez benned nem ébreszt gyanút?
– Dehogynem. Tudom, hogy eltitkol dolgokat. Tudom, hogy
zavaros és sötét múltja van. Ahogy azt is tudom, hogy kurvára
meg akarom ismerni.
Megcsóválja a fejét, majd ő is megfogja a vállamat, és
megszorítja.
– Belehalnék, ha történne veled valami.
– Én is, testvér. Én is. De ahhoz, hogy békében tudjunk élni… –
Egy pillanatra megállok. – Már amennyire számunkra ez
lehetséges… – teszem hozzá. – Ezt meg kell lépnünk. A tervem
tökéletes. Ha bejön, Iván besétál a csapdába. És akkor…
elkapom.
– Pillanat. – Jegornak megcsörren a telefonja. – Dása az –
mondja, majd felveszi a telefont. – Igen?
Hallgat.
– Várjál, várjál. Hogy mi történt?
Összeráncolom a homlokomat, ahogy Jegor aggodalmas
arckifejezését nézem.
– Most?
Újabb másodpercek…
– Dása…
– Jegor! – Hallom Dása sírását.
– Jól van, nyugodj meg, megoldjuk. Pakolj össze, mire
hazamegyek, jó? Jól van. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj,
apád bivalyerős. Szia. Én is. – Leteszi. – Bassza meg. – Idegesen
zsebre vágja a telefont.
– Mi a baj?
– Az apósom váratlanul rosszul lett. Bevitte a mentő,
kivizsgálják, de egyelőre nem tudják, mi a gond. Több órája
elveszítette az eszméletét.
– Akkor nincs mese, oda kell utaznotok.
– Addig te?
– Én előkészítek mindent.
– Nélkülem nem mehet az akció.
– Nem? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel.
– Nem, baszd meg, nem!
– Egyszer még jó Pakhan válik belőled. – Megpaskolom
borostás arcát.
– Igor…
– Ne aggódj. Nem kezdek bele nélküled semmibe. Hiszen
megígértük, hogy vigyázunk egymásra. Te most foglalkozz a
családoddal. Már ők is hozzánk tartoznak. Dásának szüksége
van rád.
– De…
– Nincs de! Az élet mindig fontosabb a halálnál! Ha
visszajöttél, megcsináljuk a bulit, és végre mindannyian
megnyugodhatunk.
– Így legyen. Igyekszem vissza. – Újra megszorítja a vállamat.
– Vigyázz magadra!
– Te is. – Én is megfogom az ő vállát. Tudom, hogy ígéretet
tettem neki, viszont azt is megígértem, hogy vigyázni fogok rá.
És ígéretet tettem anyának is a halálos ágyán, amikor a kezét
fogtam. Az utolsó pillanataiban is csak egy dolgot kért tőlem.
Vigyázzak az öcsémre. Akkor, ott, amikor a halál körüllengett
minket, megesküdtem, hogy az életem árán is meg fogom
védeni Jegort.

Dása és Jegor már délután útnak indult. Dása szülei alig pár
hónapja költöztek el. Azt mondták, elegük van Moszkvából és az
állandó nyüzsgésből. Az utolsó éveiket csendben és
nyugalomban szeretnék eltölteni.
Az öcsémmel örömmel teljesítettük a kívánságukat. Vettünk
nekik egy szép házat a Volga partján, Moszkvától jó háromórás
autóútra, ahol valóban békében élhetnek. Jegor egy percig sem
gondolkodott. Azt mondta, távol akarja őket tartani tőlünk.
Ugyan nem akarja bevallani, számára is fontos a család és
fontosak az érzelmek.
Egy magunkfajta veszélyben éli le az életét. Körülvesz minket
a kegyetlenség és a halál. Sokan úgy hiszik, szívtelen maffiózók
vagyunk, akiket csak a pénz és a hatalom érdekel. Viszont azt
elfelejtik, hogy mi is emberek vagyunk. Sebezhetőek és
védtelenek. Sokszor irányítanak minket az érzelmeink. Hiszen
nem egyszer gyilkolunk dühből vagy haragból. Hazugság lenne
azt állítani, hogy számunkra nem fontos az élet, a család, a
testvériség vagy éppen a szerelem. Aki az ellenkezőjét állítja, az
kurvára hazudik. Talán pont a magunkfajta vágyja a legjobban
a szeretetet. Talán pont mi vagyunk azok, akik elkeseredetten
kutatjuk az igaz és önzetlen szerelmet. Hiszen a szívünk mélyén
azt akarjuk, hogy minket is szeressenek. És nem a pénz, a
hatalom vagy a szervezeten belül elfoglalt státuszunk miatt.
Egyszerűen azért, mert mi is emberek vagyunk. Sötét lélekkel,
amit mégis képes megérinteni az élet.
Épp megtörlöm izzadságtól nedves arcomat, amikor
meglátom az ajtóban Natasát két hatalmas táskával a kezében.
Bíztam benne, hogy visszajön hozzám. Alig vártam, hogy végre
újra láthassam. Érinthessem, csókolhassam.
Ledobom a törülközőt, és elindulok felé, közben a földre
dobja a táskákat. Megállok előtte, és lenézek rá. Ezúttal ismét
dögös fekete bőrszerkót visel. Szeretem, amikor drága és
elegáns ruhákat vesz fel, de amikor így látom, szó szerint
megvadulok. Mint amikor megpillantod a legszebb és
legvadabb prédát. Nem számít, mi az ára, de te meg akarod
kapni. A magadénak akarod tudni. Meg akarod mutatni az
egész világnak, hogy ő a tiéd. Hogy valami egyedi és páratlan
dolgot birtokolsz. Olyat, amire másnak még csak ránézni sem
lenne szabad.
– Örülök, hogy itt vagy.
– Megbeszélhetnénk, hogyan tovább.
– Hogyan tovább? – Lehúzom a ruha elején lévő cipzárt, és
félrehúzom a vékony anyagot. Fekete csipke borítja a dús és
kerek halmokat.
– Izzadt vagy.
– Edzettem. Zuhanyozz le velem! – A nyakába csókolok,
épphogy érintem a kis lilás foltot, ami már alig látszik. – Ne
haragudj! – haragudtam magamra miatta. Arra, hogy az
érzelmeim ennyire elhatalmasodtak fölöttem.
– Nem haragszom. – Eltol magától. – De akkor is szeretnék
beszélni veled.
– Mi lenne, ha most másra használnánk a szánkat? – A feneke
alá nyúlok, és az ölembe veszem.
– Nem ellenkezem…
– Meg se próbáld! – Mohón megcsókolom, a szám az övének
feszül, a nyelvem ellentmondást nem tűrően a szájába
nyomom. Erre vártam, mióta csak kitette a lábát a házam
ajtaján. Visszajött. Ami azt jelenti, elfogadja a feltételeimet. És
elfogad engem.
Elindulok vele a zuhanyzó felé.
– Igor! – Dimitrij kiabál utánunk, ami megállásra késztet.
Morogva megfordulok, Natasát még mindig a karomban tartom.
– Ne most!
– De! Most… – A hangja remeg, zihálva veszi a levegőt, a
tekintetében félelem ül. Soha nem láttam még ilyennek
Dimitrijt. Leteszem Natasát. Továbbra is háttal áll, így gyorsan
felhúzza a ruhája cipzárját.
– Mit akarsz?
– Igor… én…
– Ne bassz fel! Mi van? – Már az én hangom is remeg…
– Én… sajnálom…
– De mit?! – A szívem szó szerint a torkomba ugrik. Egy
szempillantás alatt Dimitrij előtt termek, és megmarkolom a
pólójánál fogva. – Dimitrij… – csikorgatom a fogam.
– Igor… – Mély levegőt vesz. – Jegor és Dása…
– Mi van velük!? – Teljes erővel a falnak szorítom, majd
megrángatom a pólójánál fogva, de olyan erővel, hogy a feje a
falnak ütődik.
– Balesetet szenvedtek…
– Mi?! – Ordítozok, akár egy őrült. – Hol vannak?
– Jegor és Dása… meghalt.
– Nem! Nem! Nem! – Ahányszor kimondom, annyiszor verem
bele a fejét a falba. – Mondd még egyszer!
– Meghaltak.
Megragadom a torkánál fogva, az ujjaim görcsösen
kapaszkodnak a rángatózó izmokba. A szemében elpattan
néhány hajszálér, az arca kissé felpuffad, hörögni kezd.
– Igor… – Natasa megfogja a kezemet, mire arrébb lököm.
– Menj innen! – kiabálom torkom szakadtából, de nem nézek
rá.
– Igor…
– Azt mondtam, húzz el innen! – Újabb éktelen ordítás. Natasa
sarkon fordul, és elrohan. Én tovább fojtogatom Dimitrijt.
Másodpercek kérdése, és megfullad. Nem bírom elengedni a
nyakát egy pillanatra sem. Olyan erővel szorítom, mint még
soha semmit.
– Sa… sa… sajnálom… – hörgi erőtlenül. A szemébe nézek. A
halál megcsillan mögötte. Döntenem kell. Becsukom a szemem
egy pillanatra, próbálom elnyomni a haragot, de kurvára nem
sikerül. A halott öcsémet látom magam előtt, és Dását. Dimitrij
nem küzd, elfogadja a neki szánt büntetést. Hiszen azt
mondtam, ha bárkinek is baja esik, ő fizet érte. Mégis… dühösen
elhúzom a kezem, így ő fuldokolva a földre zuhan. Próbálok
uralkodni az érzelmeim fölött, de nem tudok. Egyszerre tudnék
üvölteni és sírni. Újra és újra végigsimítok a fejemen, közben
kétségbeesetten járkálok fel s alá, és azt mondogatom
magamnak, hogy ez nem lehet igaz. Ez csak egy rossz álom,
amiből hamarosan felébredek.
Megfordulok, felrángatom a földről Dimitrijt. Alig áll a lábán.
– El kell mondanod mindent! Addig nem fogsz meghalni.
Majd utána…
Köhög, próbál levegőhöz jutni. Az egyik padhoz vonszolom,
majd leültetem rá. Megvárom, hogy összeszedje magát. Tudni
akarom, mi történt.
– Halljam! Mondd, hogy ez egy kurva nagy vicc. Vagy egy
kibaszott tévedés.
A fejét rázza.
– Mi történt?!
– Nem… tu… dom – motyogja.
– Mi az, hogy nem tudod? – Elé állok. – Az egyik feladatod volt
a védelmüket megszervezni.
– Gri…go… rij…
– Ő hol van?
Az ajtó felé biccent. Egy határozott mozdulattal elveszem tőle
a fegyverét, majd akár egy ámokfutó, végigrontok a termen, ki
az ajtón, aztán észreveszem Grigorijt a fal mellett. Rászegezem
a fegyvert, ő riadtan néz rám, ahogy közeledem felé.
Vért akarok. És halált…
– Mi történt? – Remeg a hangom, és remeg a kezem is, ami a
hideg fémet szorítja.
– Nem tudom…
– Akkor mégis ki a faszom tudja? – A homlokához szorítom a
fegyvert. – Három másodperced van feleleveníteni a
történteket. Javaslom, ne hagyj ki semmit, különben a halálod
hosszú és fájdalmas lesz.
– Egy ideig követtük őket – hadarja. – Aztán hirtelen
gyorsítani kezdtek. Mi is. Próbáltuk utolérni őket, de az erdő fái
között valahogy lehagytak minket.
– Tovább! – Erősen a fejéhez szorítom a fegyvert. – Tovább! –
ordítom.
– Mire utolértük őket, az autó kigyulladt.
Olyan erősen szorítom az állkapcsomat, hogy majd eltörik.
– Benne voltál?
– Nem! Én soha! – Rázza a fejét. – Hűséges vagyok az Ivanov
testvérekhez. Az életemet adnám.
– Az életedet? – Kibiztosítom a fegyvert.
– Engedd meg, hogy helyrehozzam a hibát…
– Helyrehozni? Az öcsém és a sógornőm halott. Állításod
szerint elégtek. Ezen mégis mit tudsz te helyrehozni? Mit? – Az
arcába ordítok. Látom az öcsémet, ahogy elevenen elég. Látom
Dása fájdalmasan eltorzuló arcát. És látom magam, ahogy
lemészárolom értük az egész világot…
– Igor… én…
Nem várom meg, hogy befejezze. Meghúzom a ravaszt. Az
agya a falra fröccsen, teste tehetetlenül a földre zuhan. Újra és
újra beleütök a véres falba, közben az öcsém nevét üvöltöm,
megszámlálhatatlanul sokszor, egymás után. Az ígéretek
valóban nem érnek semmit. Megesküdtem magamnak, és
megesküdtem az édesanyámnak, hogy meg fogom védeni az
öcsémet, de kudarcot vallottam. Elvették tőlem az egyetlen és
legutolsó olyan dolgot, ami még emberivé tett. Ami képes volt
megmutatni, hogy létezik más is a halálon és a kegyetlenségen
kívül. Hogy képes vagyok még emberi érzelmekre.
De most…
Kitépték a szívemet a helyéről. Iván! Iván tépte ki. Elvette
tőlem az egyetlen olyan dolgot, ami fontos volt. Ő meg tudta
tartani az ígéretét és a magának tett esküt. Ellentétben velem…
Felemelem a fegyvert. Nézem.
– Igor…
Dimitrij erőtlen hangja valahogy elér hozzám a gyász sűrű
ködén keresztül.
– Meg fogjuk torolni Jegor és Dása halálát.
Leengedem a fegyvert, de még mindig olyan erősen szorítom
a markolatot, hogy az ujjaim belefehérednek.
Dimitrij felé fordulok.
– Azt mondtam, az életeddel fizetsz…
– Vedd el, ha úgy akarod. – Kihúzza magát. – De ha engeded,
veled tartok a háborúba. Veled együtt akarok menetelni.
– Ahová én készülök, onnan nincs visszaút.
– Ez a mi utunk.
Elé lépek, majd visszateszem a fegyvert a tokba, és elindulok
a dolgozószobám felé. Egyedül akarok lenni. Le akarom inni
magam a sárga földig, talán még sírni is fogok, mint egy
kibaszott kisgyerek.
Meggyászolom az öcsémet.
És meggyászolom Dását.
De ha végeztem, isten irgalmazzon annak, aki az utamba mer
állni.
 Natasa

Gyönyörű temetés volt. Egyáltalán egy temetés lehet gyönyörű?

Lehet szépséget találni a halál arcában? Nem hiszem. Mégis az a
rengeteg fehér liliom, ami a fekete koporsók tetején volt, széppé
varázsolta Jegor és Dása utolsó útját.
Nem voltak sokan. Alig pár ember vett részt a szertartáson.
Igor nem akarta, hogy sokan legyenek jelen. Csak azok, akik
számítanak. Amikor Dása anyukája felzokogott, elszorult a
szívem. Nekem. Aki egy ilyen dolog láttán meg se rezzenhetne.
Egyszerűen csak hátat kellene fordítanom, és elmennem. Ekkor
jöttem rá, hogy vannak még emberi érzéseim. Érzések, amik
gyengévé tesznek…
Habár Igor mellett álltam, mégis olyan távolinak éreztem őt
azokban a percekben. Olyan volt, mintha saját magát is
eltemette volna velük együtt. Az arca kemény volt és
rezzenéstelen, a tekintetét fekete napszemüveg mögé rejtette.
Talán csak én éreztem rajta azt a mérhetetlen szomorúságot és
bosszúvágyat, ami napról napra elhatalmasodott fölötte.
A temetés után Igor visszavonult a dolgozószobájába, és
vedelni kezdett. Ha épp nem ezt csinálta, akkor szétverte az
edzőtermet.
Megértem, min megy most keresztül. Átéltem én is. Tudom,
milyen elveszíteni a számodra legfontosabb embert. Mintha
elragadták volna a másik feledet. Igor most sebzett, ugyanakkor
veszélyesebb, mint valaha. Vérre szomjazik.
Próbáltam közeledni felé, de teljesen bezárkózott, így nem
próbálkoztam tovább. Hiszen mi történt akkor este is, amikor…
Olyan kegyetlenül tett a magáévá, hogy azt hittem, belehalok.
Mintha a gyönyör, a csókok, az érintés, a vágy mind-mind
büntetés lenne számára. És azzá vált számomra is.
Igor nem fogja kisírni magát a vállamon. És az igazság az,
hogy nem is ajánlhatnám fel neki ezt, hiszen én vagyok az oka
mindennek. Ha nem bukkanok fel az életében, akkor az öccse
és Dása még ma is élne.
Dása…
Végre találtam valakit, aki emberként kezel. Egy barátot, aki
szeretettel és bizalommal közeledett felém.
Évek óta nem éreztem bűntudatot. Teljesen kizártam az
érzelmeket, és csak a feladatomra összpontosítottam. Egyedül a
cél lebegett a szemem előtt. Az, amivel megbíztak.
– Natasa…
Ez a hang még ma is képes félelmet ébreszteni bennem. Egy
ideig azt hittem, a megmentőm mosolyog rám, de egy napon
rájöttem, hogy tévedtem.
Ő a végzetem.
Várom, hogy szembe kerüljön velem. Nyilvános helyre
beszéltük meg a találkozót, mégis kíváncsi szemektől és fülektől
távol. Egy kisebb kávézó eldugott kis sarkában ülünk egymással
szemben.
Én és ő.
 A férfi, akinek egyszerre köszönhetem az életemet és
köszönhetem majd egy napon a halálomat.
– Úgy hallottam, jól alakulnak a dolgok.
– Igen.
– Ivanov?
– Szét van esve.
– Helyes. Ez volt a cél. Azt a férfit nagyon nehéz kibillenteni
az erejéből, viszont szerencsére te megtaláltad a gyenge pontját.
Megtaláltam. Ha ügyes vagyok, és elvégzem a dolgom, néhány
hét vagy hónap múlva elfelejthetem őt és ezt az egészet. Viszont
ha lebukom, nem fognak a segítségemre sietni, sőt, még a
létezésemet is tagadni fogják. Ha Igor rájön, ki vagyok,
kegyetlenül megöl. Talán nem is kívánhatnék szebb halált…
Vsevolod megragadja a kezemet, és megszorítja.
Vsevolod. Ami annyit tesz: mindent birtokol!
Engem is…
– Mindig is tudtam, hogy kivételes vagy.
Nem válaszolok, csak bólintok.
– Most, hogy Igor gyenge, még nagyobb szüksége lesz rád.
Talán most még gyenge. Viszont tudom, hogy pár nap múlva
össze fogja szedni magát, és könyörtelen háborút fog indítani az
ellenségei ellen. Csak azt nem sejti, hogy nem kell olyan
messzire mennie. Mert az ellensége az, akit a házába és az
ágyába engedett…
– Kerülj még közelebb hozzá! Próbálj meg annyi információt
kiszedni belőle és a szervezet működéséről, amennyit csak
lehet. Most érzelmileg instabil, kevésbé lesz éber. Hibázni fog.
De mi van, ha én is hibázom?
 – Nagyon szótlan vagy, Natasa.
– Pontosan tudom, hogy mi a feladatom. – Elhúzom a
kezemet, majd felveszem a kávét, és iszom egy kortyot. Viszont
azt az egy kortyot nagyon nehéz leküzdeni a torkomon, amit
kíméletlenül mardos a bűntudat.
– Remélem, nem kezdtél érzelmeket táplálni.
– Nem.
– Helyes. Azért lehetsz te a legjobb, mert rideg vagy és
érzéketlen. Viszont…
– Nincs viszont. Jegort és Dását is simán kinyírtam. Nem kell
aggódnod. Elvégzem a rám bízott feladatot.
– Ezt örömmel hallom. – Elveszi a kávémat, és megissza a
maradékot. – Csak így tovább. Ha ügyes vagy, alig pár hét,
maximum hónap alatt annyira a közelébe tudsz férkőzni,
amennyire csak lehet. Szerezz meg minden információt, amire
szükségünk van.
– És utána?
– Utána? Küldd a testvére után!
Meg kell ölnöm…
Mégis hogyan lennék rá képes?
Erre csak egy válasz létezik.
Úgy, ha kitépem a szívemet…
 Mindannyiunkban lakozik egy szörnyeteg.
Hogy mivel tápláljuk? Gonoszsággal.
Minél többször megetetjük, annál nagyobbra
és erősebbre duzzad bennünk, míg végül átveszi
az életünk fölött az irányítást.
A jóság épp olyan erős, mint a gonoszság.
Olyan fegyver, amit bármikor bevethetünk,
amivel fényesebb győzelmet arathatunk.
Még a legádázabb szörnyetegek fölött is.
Mert az igazi győztesek tiszta szívvel születnek,
és azzal is válnak halhatatlanná…
 Köszönetnyilvánítás

Ez már a sokadik köszönetnyilvánításom. Mégis megírom újra

és újra, mert fontosnak tartom, hiszen a könyvek miattatok
születnek.
Újabb út, egy olyan világ, amely sötét és kegyetlen, mégis
tudni akarjuk, mi lapul mögötte.
Bízom benne, hogy szerettétek az első részt, és kíváncsian
várjátok a folytatást, amely bizony még sok kalandot ígér.
Szóval köszönöm Neked, kedves olvasó, hogy elolvastad a
könyvet. Köszönöm a régi és új olvasótársaidnak is a
támogatásukat. Ők talán nem is tudják, mennyi energiát és erőt
adnak nekem azzal, hogy mellettem állnak az első oldalak
születésétől az utolsó oldalak befejezéséig.
Köszönöm a családomnak, de leginkább a fiamnak, hogy
hagyja az anyukáját alkotni.
Köszönöm Ella Steel írónőnek, hogy segít nekem, velem
együtt menetel az úton, soha el nem engedve a kezemet közben.
Köszönöm szépen az előolvasóimnak a segítségüket.

És végül, de nem utolsósorban köszönöm az Álomgyár Kiadó

csapatának, hogy újra megjelenhetett egy könyv, és
teljesülhetett egy álom.
 EGY

Hartford

Huszonkilenc éves orvosként, úgy, hogy a világ

legnyomorúságosabb helyeire utazom munkaügyben, ha csak
rágondoltam Joshua Lucára, az izzadt tenyeremet a
farmerembe kellett törölnöm, és azt kívántam, bárcsak le
tudnám csillapítani a heves szívverésemet.
Több mint egy évtizede nem láttam, de Joshua még mindig
képes volt hatni rám, és ezt utáltam.
Nem mintha valaha is randiztunk volna.
Nem mintha ennyi éven át epekedtem volna utána.
Nem mintha valaha is észrevett volna. Főleg nem úgy, ahogy
én őt.
Mondhatni, Joshua megszállottja voltam egészen addig, amíg
tizenhét évesen el nem törtem a lábam, és végleg le nem tettem
a kamaszkori rajongásról. Egy éjszaka alatt felnőttem, és
elengedtem a buta fellobbanásomat.
Már el is felejtettem ezeket a régi érzéseket, amikor anyám
bejelentette: elintézte, hogy Joshuánál maradhassak pár
hónapig, amíg talpra nem állok – és bár a bal lábamat gipsz
borította –, nem szándékosan ironizált. Nem vitatkoztam. Nem
volt értelme elmagyaráznom, hogy ha képes voltam egy
háborús övezetben is feltalálni magam, akkor biztos vagyok
benne, hogy Londonban is gyerekjáték lesz a beilleszkedés.
Süti. Hogy mennyire hiányzott! Nem valami sok, sőt alig
valamennyi akadt az Orvosok Határok Nélkül jemeni előőrsén,
ahol állomásoztam. Ahogy leraktam a táskámat és
lezuhanyoztam, rögtön elindulok levadászni valami citromos
finomságot. Jól megszórva cukorral.
Meg kellene próbálnom a süteményre koncentrálni. Bármire,
csak ne Joshua nyári, napfényben úszó hajának emlékére. A
hosszú, karcsú, napbarnított lábára. Ahogy a gödröcske
megjelent a bal arcán, akárhányszor feltűnt a nővérem a
közelében. Ahogy állandó félmosolyra húzott szája mutatta,
hogy mindig benne volt a viccben. A menő magabiztossága azt
is jelentette, hogy ha valaha is bajba került, sikerült
megbocsátást kicsikarnia magának. Tizenévesként istennek
tűnt a szememben.
Nem voltam benne biztos, hogy bármire is emlékezne velem
kapcsolatban.
Esetleg az összenőtt szemöldökömre? Vagy a
fogszabályzómra?
A szüleink barátok voltak, mióta az eszemet tudom. Joshua
egyidős a bátyámmal, a nővérem egy évvel fiatalabb náluk, és
örök keserűségemre én voltam a kisbaba. A baba, aki belezúgott
a bátyja legjobb barátjába.
Nem voltam több, mint lopakodó megfigyelő a teniszmeccsek,
a bátorságpróbák és a lányokról szóló beszélgetések során.
Szinte olyan voltam, mintha a díszlet része lettem volna – a
háttér Joshua és a bátyám nyarain. Nem úgy, mint a nővérem,
Thea, aki úgy élte a farmerminiszoknya-trendet, mintha
huszonöt éves szupermodell lett volna. Thea mindig minden
helyzetben a középpontba került. Néztem, ahogy pörgött és
vihogott Joshua előtt, aki pimasz vigyorral és duzzadó ajakkal
viszonozta mindezt. Theára biztosan emlékezett. Nem úgy, mint
rám, a felejthető, láthatatlan Hartfordra.
Soha nem árultam el senkinek, hogy Joshuáról fantáziálok.
Tizenhét évesen pedig nagyot nyeltem, és elhatároztam, hogy
örökre elrejtem ezeket a vágyakat egy mély, sötét helyre.
Most, ahogy ott álltam a repülőtéren, hogy szemtől szembe
kerüljek vele, egy nemkívánatos, ismerős borzongás futott végig
a bőrömön, ami felgyorsította a pulzusomat.
Megszólalt a telefonom. Kiléptem a sorból, hogy ne szegjem
meg a mobilhasználatra vonatkozó tilalmat. Anyám volt az.
Elengedtem a jobb mankómat, és felnyitottam a telefont.
– Leszálltál, drágám?
A háborús övezetekben való munkavégzés egyik velejárója
volt a szüleink folytonos aggódása. Engem nem aggasztottak a
háborús övezetek, a régi ismerősökkel való találkozók viszont
igen.
– Igen. Egy perc múlva indulok a táskámért. Visszahívhatlak,
ha odaértem Joshuához?
– Természetesen. Marian azt mondta, hogy csodálatos lakása
van. Olyan jó fiú! Saját cége van, egy marketing ügynökség.
Most vett a szüleinek egy új autót, tudod.
Már legalább háromszor hallottam az új járgányról.
– Igen. A Lexust. Emlékszem.
Soha nem tudtam volna az a gyerek lenni, aki vadonatúj
kocsit vesz a szüleinek. Mert nem kerestem annyi pénzt. De ha
mégis így lett volna, akkor sem szorultak volna a segítségemre.
– Igazán jól csinálja a dolgait, és nagyon megbízható. Biztos
vagyok benne, hogy várni fog rád.
– A Heathrow Express-szel is bejutottam volna a városba.
Gyűlöltem a gondolatot, hogy Joshuának miattam kell kerülőt
tennie. Biztos voltam benne, hogy jobb dolga is akadt kedden,
mint hogy a sofőrt játssza nekem.
– Eltörött a lábad, Hartford – mondta a maga ebbe-nincs-
beleszólásod hangján. Amint elmondtam a szüleimnek, hogy
visszatérek Londonba, anyám, akinek örökké bele kellett
mindenbe avatkoznia, még nagyobb sebességre kapcsolt. De
tudtam, hogy csak így fejezi ki a megkönnyebbülését. Három év
külföldön töltött idő után csupán néhány órányi távolságban
leszek tőlük, nem pedig több időzónányira. Most, hogy
visszajöttem, ügyesebben kell majd kitérnem a jó szándékú
segítségbombái elől.
A vállam fölött az emberek hömpölygő tömegére
pillantottam, akik a folyosón a sor felé igyekeztek. Biztosan az
imént szállt le egy járat, és nem akartam, hogy mindannyian
mögöttem ragadjanak.
– Nem kellene megvárakoztatnom. Majd később csörgök.
– Add át üdvözletemet Joshuának, és hívj fel, ha lepakoltál!
Már meg is volt, mivel töröm meg a jeget Joshuánál.
Elmondhattam neki, hogy beszéltem anyámmal, aki üdvözletét
küldte.
Újra beálltam a sorba, és azt mondtam magamnak, hogy ha a
tikkasztó hőségben képes voltam összecsukható ágyakon beteg
gyerekeket kezelni, akkor Joshua Lucával is megbirkózom.
Nem… Nagy… Dolog…

Az ajtók a földszinti előcsarnokba nyíltak. Végigpásztáztam a

táblát szorongató taxisok és a szeretteik felbukkanására
várakozók tömegén. A tömegtől hátrébb húzódva, mintha
reflektorok világítottak volna rá, Joshua egy oszlopnak
támaszkodva állt, lehajtott fejjel, a telefonjára koncentrálva.
A mellkasomban felizzott a vágy. Emlékeztetnem kellett
magam, hogy lélegezzek. Még mindig nagyszerűen nézett ki.
Emiatt dühös voltam. Már régen eloltottam a Joshua iránt érzett
tüzet magamban, és nem voltam hajlandó újra meggyújtani. Ez
csak bajhoz vezethetett volna. Megint.
A válla kiszélesedett, de a piszkosszőke haja még mindig
tökéletesen kócosnak tűnt. És az a mágneses magabiztosság?
Még tíz méterről is érezhető volt az ereje. Felpillantott és
egyenesen rám nézett, mintha meghallotta volna a
gondolataimat. A lábam között éreztem a ferde mosolyát.
Vagina, te áruló!
Elvigyorodtam, és úgy indultam felé, mintha keresgetnem
kellett volna a tömegben, nem pedig úgy, mint akit vonzott
magához, mint fémrúd a villámot.
– Hahó!
Hátrahajtottam a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk.
Nem kapkodta el a dolgot, hanem szemével lassan és
gátlástalanul végigsimította a testemet tetőtől talpig, majd
vissza, végül elidőzött az ajkamon és az arcomon.
– Hartford?
Adjak neki puszit? Egyet vagy kettőt? Öleljük meg egymást?
Miért éreztem magam olyan kínosan?
Huszonkilenc évesen – emlékeztettem magam.
Orvosként.
A Joshua Luca iránti rajongás csak bajhoz vezet.
Fél kézzel magamhoz húztam, és ügyetlenül fél lábujjhegyre
álltam, hogy a nyaka köré nyúlhassak. Szinte észrevétlenül
megmerevedett, mielőtt visszaölelt volna.
– Örülök, hogy látlak – mondtam a hajába.
Éreztem a kabátomon keresztül, ahogy a hatalmas keze szinte
teljesen átéri a hátamat. És az az illat? Már el is felejtettem. Mi
lehetett az, és hogyhogy nem változott ennyi év alatt sem?
Kérdezés nélkül lerántotta rólam a hátizsákomat, és mintha
semmi súlya nem lett volna, átvetette a vállán.
– Ennyi? Nincs több csomagod?
Megvontam a vállam.
– Nincs. Csak én.
A kijárat felé biccentett, én pedig követtem.
– Mi történt a lábaddal?
Lenéztem a gipszemre, mintha tisztázni akarnám, melyik
lábamról beszél.
– Ó, semmiség! Csak egy baleset. – Nem akartam belemenni a
részletekbe. Csak azt akartam, hogy gyorsan meggyógyuljak.
Hogy visszamehessek dolgozni. – Mesélj magadról, Joshua Luca!
Mit csináltál azóta, hogy utoljára láttalak?
 Újra a jellegzetes mosolyát küldte felém.
– Mikor is láttalak utoljára?
– Nem emlékszem…
De pontosan tudtam. Nem voltam hajlandó arra gondolni,
ami a balesetem után történt. Utána még évekig arról az
éjszakáról merengtem, amikor eltörtem a lábam. Joshua eljött a
bátyámért, mielőtt elindultunk volna megünnepelni az újévet.
Másodéves volt az egyetemen, és épp akkor töltötte be a húszat.
Ahogy a lépcső tetejéről figyeltem őt, soha nem voltam még
ennyire tudatában a korkülönbségünknek, köszönhetően az
állán frissen kibújt borostának, és a lapos, tónusos hasának,
amit akaratlanul is felfedett, amikor a bátyám kabátjáért nyúlt.
Férfivá változott, én pedig még mindig gyereknek éreztem
magam. Legfeljebb harminc másodpercig néztem, de úgy
bevésődött az emlékezetembe, mint egy tetoválás. Az a néhány
másodperc volt az utolsó jó emlékem Joshuáról.
– Megszabadultál a fogszabályzódtól.
Persze, hogy erre emlékezett.
– Megdöbbentő, nem igaz? Azt hittem, örökké viselnem kell
majd őket. A szemöldökömet is kiszedettem. És szereztem
néhány diplomát is útközben. – Az emberek változhatnak. Már
nem az voltam, aki annak idején. – Régen volt már.
– Igaz. – Rám pillantott, és összeráncolta a szemöldökét,
mielőtt félrenézett. – Itt vagyunk.
Megnyomott egy gombot a kulcstartón, mire felnyílt a
luxusautó csomagtartója. Becsúsztatta a hátizsákomat, mielőtt a
rossz irányba, az utasoldali ajtó felé vette az irányt.
Majd kinyitotta az ajtót, az utasoldaliét. Nekem.
 Megráztam a fejem. Az ötvenes évekből szalajtották? Mindez
része volt annak a Joshua Luca-vonzerőnek, ami már azóta
megvolt benne, hogy kijött az anyaméhből. Nem akartam, hogy
bármi közöm legyen hozzá.
– Mi az?
Zavarodottsága őszintének tűnt.
– Ki tudom nyitni én is az ajtót – mondtam, miközben
bekászálódtam a járműbe, magam elé húztam a mankóimat, és
elhelyezkedtem a vajszínű bőrülésben. Nem akartam elolvadni
egy kis lovagiasságtól. Nem mintha próbált volna
megolvasztani. Ő nem úgy nézett rám. Joshuának egyébként
sem kellett megpróbálnia elolvasztani a nőket.
Megvonta a vállát, és becsukta az ajtót, mielőtt a
vezetőüléshez lépett volna.
– Bocsánat, ha jemeni szagot árasztok. Lehet, hogy szükséged
lesz egy kis légfrissítőre ezután.
Kigurult a parkolóhelyről, és elkezdtünk kanyarogni a
többszintes parkolóház szűk folyosóin.
– Jemen? Azt hittem, Szaúd-Arábiából repültél ide.
– Jemenből nincsenek közvetlen járatok.
– Olyan helyekre kell menned, ahová nincs közvetlen járat?
Nevettem.
– Úgy beszélsz, mint Patrick. Az Orvosok Határok Nélkül
előőrsén dolgoztam, nem nyaraltam. De értékelem a nagytesós
hangulatot.
– Rendben – mondta, és ismét megjelent a homlokán a ránc. –
Kérsz vizet? Felhúzta a köztünk lévő kartámaszt, amely alatt
egy beépítettnek tűnő hűtőláda volt. Kivett egy palackot.
 – Köszönöm. Van benne sütemény?
– Ez nem a Tesco, de talán találsz almát.
– Tizenhárom hónapja nem ettem almát. – Kotorászni
kezdtem, és egy olyan zöld gyümölcsöt találtam, amilyet még
soha nem láttam. – Kérsz egy harapást?
Felemeltem a zöld gömböt, aztán hirtelen elhúztam a szájától,
amikor a képzeletemben megjelent a kép, ahogy belém
mélyeszti a fogait…
Vajon szeret harapdálni? A másodperc töredékéig mocskos
képek peregtek le szemem előtt: Joshua az ágyban, meztelenül.
Joshua fölöttem, karját megfeszítve, tekintetét az ajkamra
szegezve. A csípőjével előrenyomul…
Állj!
Össze kellett kapnom magam, venni egy kis agymosószert,
meg benyugtatózni a gyomromban repkedő pillangókat. Pár
hónapig együtt fogok élni ezzel a fickóval. Nem követhettem
mindenhová, és nem csorgathattam a nyálam, mint egy
szerelmes tinédzser. Emellett tudtam, hogy a Joshua iránti
megszállottságom veszélyes. Szó szerint. Egy áthatolhatatlan
Joshua Luca-erőteret kellett építenem magam köré.
Ami szigorúan baráti zóna volt.

Azt sem tudtam, hova nézzek először. A figyelmemet lekötötte a

lenyűgöző, száznyolcvan fokos kilátás a London Eye-ra, meg a
hatalmas nappali a nyúlós mályvacukorra emlékeztető
kanapékkal, és a bosszantó gödröcske Joshua bal arcán, amely
tizenkét éves korom óta hipnotizált.
– Te itt laksz? – kérdeztem, és próbáltam úgy tenni, mintha
nem vettem volna észre azt a kis mélyedést. – Kivételesen jó
ízlésed van, ahhoz képest, hogy gyerekkorod legnagyobb öröme
az volt, hogy akkor húztad a bátyám fenekébe az alsógatyáját,
amikor a legkevésbé számított rá. Olyan ez, mint egy hatalmas
hotelszoba.
Zsebre dugta a kezét, és pontosan ugyanúgy pillantott a
padlóra, mint amikor Theával flörtölt. Sikerült a
magabiztosságot és a szemérmetlenséget oly módon
kombinálnia, amit mindig is teljesen imádnivalónak találtam.
Joshuának egyetlen szemérmes porcikája sem volt, és azon
tűnődtem, vajon pontosan mikor jött rá, hogy milyen szexi tud
lenni egy kis alázat.
– A dekoráció nem az én érdemem. Ez a Park Lane
International rezidenciája.
– Rezidenciája? Úgy érted, hogy egy olyan lakásban élsz, ami
egy szálloda része? Akkor rendelsz szobaszervizt, amikor csak
akarsz? És használhatod az edzőtermet meg minden?
– Meg minden – erősítette meg bólintva.
– Hűha!
Az előző évet azzal töltöttem, hogy vászon alatt aludtam egy
összecsukható ágyon. Az ötcsillagos luxus olyasmi volt, amihez
hozzá kellett szoknom. Csakhogy én nem akartam megszokni.
Körbepillantottam, próbáltam megnézni, hová tehetem a
holmimat. Úgy tűnt, csak egy ajtó van. Talán a kanapé lesz az
enyém.
 – Hol alszom?
– A sütőben? A fürdőszobában? – vigyorgott Joshua. – Vagy
talán az ágyon a hálószobában? Hagyományos választás, de
határozottan a legkényelmesebb.
Joshua fölém magasodott. A mellkasa szélesebbé és
izmosabbá vált, mint amikor utoljára láttam. De a humorérzéke
még mindig egy tizenhét éves fiúé maradt.
– Röhög a vakbelem. Komolyan, Joshua. Merre menjek?
Megvonta a vállát.
– Még nem jártam itt korábban. A szomszédban lakom, a P1-
es lakásban. Azt hiszem, erre van a hálószoba.
Átsétált a nappalin, és benyitott az egyik ajtón.
– Igen. Ez az.
– Várj, te nem is ebben a lakásban laksz? Azt hittem, hogy a
vendégszobában leszek.
– Abban reménykedtél, hogy reggelente láthatsz
boxeralsóban?
Elvigyorodott, és kihívóan tágra nyitotta a szemét.
Nem tagadhattam, hogy érdekelni kezdett az elmúlt hatvan
percben, amióta elhagytuk a repülőteret, vajon hogyan nézhet
ki alsógatyában, de ezt soha nem vallottam volna be neki.
– Anya mondta, hogy van egy szabad hálószobád.
– Ez olyan lakrész, mintha a penthouse vendégszobája lenne.
Egy különálló lakás, ami csak az én vendégeim számára
elérhető. Olyan, mintha lenne egy vendégházam a kertben a
medence mellett, vagy valami ilyesmi.
Ez férfi nyelven annyit tett: saját teret akart.
– Joshua, ha nem akartad, hogy nálad dekkoljak, csak szólnod
kellett volna. Vannak más barátaim is.
Igazából nem voltam biztos benne, hogy olyan sok barátom
akadt volna Londonban. A legtöbbjük szétszóródott az
országban. És a világban. De nem volt szükségem Joshua
sajnálatára – megoldottam volna. Anyám könyörgött, hogy
maradjak Joshuával, azt mondta, magányos Londonban, és
szüksége van a társaságra. Nyilvánvalóan anyám csak ment a
saját feje után. A múltbeli tapasztalataim alapján meg kellett
volna szólalnia a vészcsengőnek a fejemben, de túl fáradt
voltam ahhoz, hogy vitatkozzak vele, és beleegyeztem, hogy
Joshuánál maradjak, amíg nem találok saját lakást.
– Úgy viselkedsz, mintha arra kértelek volna, hogy maradj a
kocsim csomagtartójában. – Teljesen hidegen hagyta a
reakcióm. – Három hónapig az enyém ez a hely. Nem nagy ügy.
– Várj, három hónapra kibérelted? – Bele sem bírtam
gondolni, hogy ez mennyibe kerülhetett. – Add vissza a kulcsot!
Kizárt, hogy megengedhetem magamnak…
Joshua felém lépett, és megsimogatta a karomat, mintha egy
vadlovat próbálna megszelídíteni. Próbáltam tudomást sem
venni a forróságról, arról, ahogy az ujjai mintha tekintélyt
parancsolóan belém nyomódtak volna, és arról, hogy milyen
hihetetlen illatot árasztott, amikor ilyen közel állt hozzám.
– Nem nagy ügy! Nem várom el, hogy bármit is fizess.
Leráztam a kezét. A fizikai érintkezés azzal fenyegetett, hogy
a régi szerelmemet úgy lobbantja lángra, mint gyufa a taplót.
– Joshua! – Egyáltalán nem értette. – Ez még rosszabb! Nem
várom el, hogy fedezd a lakbéremet. Pont az a lényege, hogy ha
valakinek a vendégszobájában laksz, hogy egyáltalán ne kelljen
költened.
– De neked nem is kell költened. Ha ettől jobban érzed magad,
tegyél úgy, mintha a vendégszobám lenne.
– Le kell zuhanyoznom. – A kanapéra roskadtam, a jetlag, az
utazás és az elmúlt tizenhárom hónap egyszerre ért utol.
Belesüppedtem a mályvacukor párnákba, és azon tűnődtem,
hogy meg tudok-e valaha újra mozdulni. – Kifizetted már?
Vissza tudod kapni a pénzed?
– Nem, aláírtam valamit. És különben is, hova máshova
akarsz menni? Valakinek a vendégszobájába, vagy ami még
rosszabb, egy kanapéra, amikor itt is lehetsz? – A kilátás felé
biccentett. – Elmentél betegeket gyógyítani távoli helyekre. Ezt
tekintheted a jutalmadnak.
Nem akartam dicséretet vagy köszönetet.
– Nevetséges vagy!
Vigyorgott.
– Szívesen! Feltételezem, éhes vagy. – A telefonján babrált. –
Ugye nem lettél olyan széplelkű vegán?
– Igen, éhes vagyok, és nem.
Már egy éve arról álmodoztam, hogy akkora hamburgert
eszem, mint a begipszelt lábam. A fantáziámban nem
szerepeltek zöldségek.
– Hála az égnek! Akkor hamburger?
A Joshua iránti ingerültségem ellenére egy apró mosoly
kúszott az ajkamra. Lehet, hogy az életmódját tekintve a
tökéletes ellentétem volt, de ami az ételeket illeti, úgy tűnik,
mintha a születésünktől fogva egy tányérból cseresznyéztünk
volna. És talán egy kis sütemény – amit nem mondtam ki
hangosan. Válogatós voltam, ha piskótáról volt szó, és meg
akartam adni a módját, hogy dönthessek a Jemen utáni első
édes falatról.
– Nincs sok minden, amit ne tennék meg most egy
hamburgerért.
– Érdekes – mondta, és rám pillantott, miközben a telefonját
ütögette, aztán leült a szemközti kanapéra. – Talán eszembe
jutna néhány dolog.
Nem voltam benne biztos, hogy egy arcgödröcske lehet-e
kihívó, de Joshuának ez is sikerült.
Eddig még sosem flörtölt ilyen merészen velem. Ez eléggé
hízelgő volt, de emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ő
egyszerűen így működik. Nem tudta, hogyan ne flörtöljön.
Joshua számára a csajozás valamiféle öntudatlan szokás volt,
olyan automatizált, mint a légzés.
– Jó látni, hogy egy cseppet sem változtál.
– Jó látni, hogy te igen. – Szünetet tartott, és a másodperc
töredéke alatt úgy nézett rám, mintha régóta szeretők lennénk,
nem pedig kvázi idegenek. Kétszer pislogott, és megköszörülte a
torkát. – Kivéve, hogy a rosszalló fintorod még mindig ugyanaz.
– Hé! – mondtam, és hozzávágtam egy drága párnát, amit úgy
ütött el, mintha vattacukor lett volna. – Nem szoktam
fintorogni.
Kuncogott.
– Ne aggódj! Aranyos.
Aranyos?
Fel kellett volna töltenem az erőterem.
 KETTŐ

Joshua

Felnéztem a komor, szürke londoni égboltra, és gondolatban

leellenőriztem, hogy melyik hónapban is járunk. Angliában
sosem volt garantált a nyár, de ma az időjárás inkább tűnt
novemberinek, mintsem júniusinak. Hartford biztosan nem a
közel-keleti hőséget hozta magával, amikor ma korábban
megérkezett. Befordultam a Piccadillyre, és megpróbáltam az
agyamban a Hartforddal kapcsolatos emlékek után kutatni.
Emlékeztem a fogszabályzójára, a hosszú, nyurga végtagjaira és
a kontyba tűzött hajára. Az egész családja arra panaszkodott,
hogy folyton a felhőkben jár. Ezen kívül másra nem emlékszem.
Mindig ott volt, csak nem sok konkrétum maradt meg róla.
Egy részlet azonban a felszínre tört – egy becenév. Valami
tündérekkel vagy balettel kapcsolatos… Így van, balett-táncosnő
volt, és távol állt attól az intenzív, de tagadhatatlanul gyönyörű
doktornőtől, akit ma felvettem a repülőtéren. Megráztam a
fejem – nem gondolhattam most rá. Más dolgokra kellett
koncentrálnom.
Felhúztam a zakóm gallérját, hogy megállítsam a hátamhoz
beszökő hideg levegőt. Kabátot kellett volna húznom az
étterembe vezető rövid sétára is, ahol a legnagyobb
ügyfelemmel találkoztam. A GCVB marketingigazgatójaként Eric
az egyik legbefolyásosabb ember a luxuscikkek területén, ami
azt is jelentette, hogy ő választhatta ki az éttermet, ami
népszerű volt, és Eric számára megfelelő számú csillaggal
rendelkezett. Kissé fellengzősnek tartottam, még az én
ízlésemhez képest is. De legalább a steaket fantasztikusan
készítették. Beugrottam egy mellékutcába, ahol a vörös
köpenyes portás üdvözölt. Elindultam befelé.
Öt perccel korábban érkeztem, de nem számítottam Ericre.
Szeretett divatosan elkésni.
– Jó napot, Mr. Luca! – A szőke hostess lehajtotta a fejét, ahogy
üdvözölt. – A vendége már helyet foglalt. Megmutathatom az
asztalát?
A tarkómon felállt a szőr, annak ellenére, hogy már melegben
voltam. Bámultam őt, és próbáltam feldolgozni, amit mondott.
Miért jött Eric hamarabb? Ez sosem fordult még elő.
A hostess a sarokban álló asztalhoz vezetett, ahol Eric feltűrt
ujjú, ropogós fehér ingben ült, zakóját lazán a szék háttámlájára
terítve. Nemcsak korán érkezett – már elég régóta itt volt ahhoz,
hogy kényelembe helyezze magát.
– Örülök, hogy látlak – ráztam meg Eric manikűrözött kezét,
majd helyet foglaltam.
– Joshua. Én kenyérmirigyet kértem, aztán steaket. És te?
Eric angolja majdnem tökéletes volt, de a francia akcentusa
mindig feltűnt az éttermekben. Talán azért, mert általában laza
vendég volt, aki elbeszélgetett a pincérrel a menüválasztékról,
és szerette megbeszélni a borokat a sommelier-vel. De ma nem.
Mert Eric már rendelt, és a francia akcentusát is elnyelte a föld.
 – Kiváló választás, Eric. Én is ugyanazt kérem.
Nem akartam az étlap nézegetésére pazarolni az időt, amikor
arra kellett koncentrálnom, amit Eric el akart mondani nekem.
Mert határozottan volt mondanivalója.
– Már egy ideje nem ebédeltünk együtt – mondta. – A
főhadiszálláson sok volt a dolgunk.
– Ha elfoglalt akarsz lenni, nincs jobb hely hozzá, mint Párizs.
A Luca Brands a luxusmárkák segítésére szakosodott, és a
legnagyobb luxusmárkaüzlet a GCVB volt. Mi feleltünk a GCVB-
csoport tulajdonában lévő mind a harminc márka
brandépítéséért és marketingjéért, amelyek a bőrápolástól és
parfümöktől kezdve a pezsgőig és tizenegy vezető dizájnházig
terjedtek. A GCVB nem csupán a Luca Brands legnagyobb
ügyfele volt – a bevételünk mintegy negyven százalékát is ők
adták.
– Mióta dolgozunk együtt? – Belekortyolt a borba, amelyet a
sommelier tett elé. – Hat vagy hét éve?
– Jövő hónapban lesz hét éve.
Hátradőltem, kinyújtóztattam a lábam, és megpróbáltam azt a
benyomást kelteni, hogy ez csak egy átlagos ebéd köztünk. De
mindketten tudtuk, hogy nem az.
– És tetszik a munkád. Tudod, hogy szeretem.
Nem kellett hozzátennie a „de”-t, hogy halljam.
– Örülök. A te üzleted a mi üzletünk.
Elengedte a füle mellett. Úgy tett, mintha túlságosan is
érdekelné a kettőnk között lévő kenyérkosár, de valójában arra
koncentrált, hogy mit fog mondani legközelebb.
– Igen, igen. És ennyi idő alatt a Luca Brands soha nem akart
a luxustéren kívülre terjeszkedni?
Vettem egy nagy levegőt, mérlegelve, hogy válaszoljak-e a
kérdésre.
– Miért kérdezed?
A tekintete az enyémre siklott, és egy olyan pimasz vigyorra
húzta a száját, ami azt mondta: tudok valamit, amit te nem.
– Nos – bökte ki. – Tudod, hogy a GCVB szeret új cégeket
vásárolni?
Amióta a Luca Brands elkezdett együtt dolgozni a GCVB-vel,
egyik felvásárlás a másik után történt. Minden egyes új vállalat
bevonása után Eric pályázatot írt ki az új csoport összes brand-
és marketingügynökségére vonatkozóan, a Luca Brandsszel
együtt. Aki megnyerte a pályázatot, az exkluzívan képviselhette
az újonnan kibővített csoportot. Minden egyes pályázatot
kényelmesen megnyertünk. Eddig.
– Mint tudod, a GCVB a luxusmárkák terén dominál. Az
utóbbi időben úgy éreztük, hogy minden olyan vállalkozást
megszereztünk, amely érdekelt minket a térben. Szóval…
Élvezte ezt. Nem tudtam megmondani, hogy csak izgatott volt-
e az új szerzemény miatt, vagy élvezte, hogy megpróbál
zavarba hozni.
– Ezért belépünk a gyógyszergyártásba.
Olyan volt, mintha szart dobott volna az asztalra. A
kijelentése váratlanul ért, és nem jött jól.
– Tényleg?
Ez túlzásnak tűnt a stratégiában, nem is beszélve arról, hogy a
Luca Brandsnek egyáltalán nem volt tapasztalata ebben az
iparágban.
 – Igen. Magas árrés. Növekvő ágazat. Első pillantásra úgy
tűnhet, hogy nem ez lenne a kézenfekvő terület, ahová
terjeszkedhetnénk, de a részvényeseink növekedést akarnak, és
a vezérigazgatónak van gyógyszeripari múltja. Van benne ráció.
– Eric egy darab kenyeret dugott a szájába, és rágni kezdett.
Amikor lenyelte, megkérdezte: – Szóval, milyen tapasztalata
van a Luca Brandsnek a gyógyszeriparban?
Eric egy pöcs tudott lenni. Tudta, hogy nincs gyógyszeripari
tapasztalatunk. A Luca Brands egy szakosodott ügynökség volt,
és azáltal tudtuk megőrizni az előnyünket, hogy nem volt túl
sok konkurens prioritásunk.
– Egyetlen brand- és marketingügynökséget akartok az
újonnan kibővített csoporthoz? Vagy minden részlegnél
megtartjátok a specialistákat?
A lényegre akartam térni.
– Manapság nagyon sok ügynökség fed le minden iparágat.
– Ez igaz – válaszoltam. – De mi nem vagyunk egy tizenkettő
egy tucat ügynökség. Mi specializálódtunk. Fókuszáltan. És mi
vagyunk a legjobbak abban, amit csinálunk.
Eric erőteljesen bólintott, miközben belevágott az előételnek
felszolgált belsőségbe.
– Mindig is nagyra értékeltem a munkádat. Ezért is hívlak
meg, hogy a Luca Brands tapasztalatlansága ellenére is pályázz
a kibővített csoportban.
Ez úgy hangzott, mintha nem gondolná, hogy van esélyünk a
sikerre. Próbáltam egyenletes hangot megütni és semleges arcot
vágni.
– Nem aggódsz amiatt, hogy kompromisszumot kell kötnöd a
munka minőségét illetően, bárkit is nevezz ki? – kérdeztem.
– Nem. – A hangja határozott volt, mintha tudta volna, hogy
ezzel a váddal meg kell küzdenie. – Meg vagyok győződve róla,
hogy bárki is nyeri el a munkát, ugyanolyan jó lesz a luxusban,
mint a gyógyszeriparban, és fordítva.
Bólintottam.
– Úgy nézel ki, mint aki aggódik.
Eric újabb ördögi vigyort eresztett meg, mielőtt belekortyolt a
drága borba, amit én fizettem. Közben a kezében tartotta az
üzletem jövőjét.
– Tényleg? – Pókerarcot öltöttem. Nem tűntem aggódónak.
Eric csak remélte, hogy aggódom. – Ha te nem vagy nyugtalan
emiatt, én sem leszek az. Elvégre húsz éve dolgozol
luxusmárkák marketingigazgatójaként. Ha te megbirkózol a
gyógyszeriparral, akkor mi is.
Az igazság az volt, hogy tudtam, hogy amikor ma ebéd után
elindulok, ezernyi olyan aggodalom fog rám törni, ami nem
létezett azelőtt, hogy megérkeztem volna ebbe az étterembe. Ha
a Luca Brands elveszítené a GCVB-t mint ügyfelet, akkor
elveszítenénk a bevételünk közel felét – nem is beszélve a
luxusmárkák terén betöltött dominanciánkról. Oda lehet
minden, amit eddig felépítettem, munkahelyek százai, és az
alkalmazottak megélhetése is mehet a levesbe.
Eric felemelte a poharát.
– Ez jó lehetőség a növekedésre. Nem ezt mondják?
Viszonozva felemeltem én is a poharamat.
– Semmi kétség, mindketten fel fogunk nőni a kihíváshoz.
Baszd meg! Hagyni akartam az ebédet, hogy visszamenjek az
irodába, és elkezdjem megalkotni a stratégiát. Az első dolog,
amit meg kellett tennem, az az volt, hogy beszervezek néhány
gyógyszeripari tehetséget. Olyan emberekre volt szükségem,
akik ismerik az iparágat. Nagyszerű emberekre. Elkezdtem
gondolatban átfutni a kapcsolataimat. Kiket ismertem?
– Nem kéne elmondanom, de a pályázat nem a szokásos
bemutató lesz. Azt kérem, hogy készítsetek konkrét kampányt
egy nagyon izgalmas új gyógyszerhez, amit a Merdon fog piacra
dobni.
A szívem úgy vert, mintha sprinteltem volna két rossz hír
között.
– A GCVB már meg is vette a céget?
– Igen. Ma fogják bejelenteni. Merdon. Rengeteg nagyszerű
ötletük van a gyógyszerforgalmazás demokratizálására.
Mi a fenét jelentsen ez?
– Demokratizálni?
Megvonta a vállát, mintha nyilvánvaló lenne, amit mondott.
– Különösen az amerikai piacon, ahol a gyógyszercégek
csillagászati árakat számítanak fel, amíg a szabadalmak ki nem
futnak.
A bólintásom nem volt meggyőző. Fogalmam sem volt róla,
hogy miről beszélt. Az amerikai gyógyszerpiac annyira kívül
esett a szakértelmemen, amennyire csak egy piac tehette.
– A Merdon stratégiája az, hogy a még szabadalom alatt álló,
erősen túlárazott gyógyszereket veszi célba, és úgy alakítja át
őket, hogy megfizethető áron lehessen előállítani. Ezután, ahol
csak lehet, szabadforgalomba hozzák őket. Kihagyják a
közvetítőket: a kapzsi orvosokat, akik hatalmas szeletet
hasítanak ki a profitból. Sokkal olcsóbban juttatják el a
gyógyszereket a rászorulókhoz. Hát nem csodálatos?
Ahogy elmagyarázta, lenyűgözően hangzott. Bár nem hiszem,
hogy valaha is hallottam volna a megfizethető szót Eric szájából.
A GCVB részéről elég furcsa döntésnek tűnt, hogy belépjen egy
olyan iparágba, amely annyira különbözik a luxuscikkektől, de
nem én voltam a cég vezérigazgatója, és egyik részvényese sem.
Az én feladatom az volt, hogy megbirkózzak a valósággal,
amivel éppen szembesültem, ahelyett, hogy megkérdőjelezem
azt.
– A munka nagy része az Egyesült Államokra irányul majd, de
a Luca Brandsnek nagyszerű eredményei vannak ezen a téren.
Bárki is nyeri ezt a pályázatot, az embereknek fog segíteni,
Joshua. Tehát ahelyett, hogy csak a világ stílusossá és széppé
tételére koncentrálnánk, a Luca Brands lehetőséget kap arra,
hogy valami igazán értelmeset tegyen.
Most először próbálta meg eladni nekem az ötletet, és ez
reményt adott arra, hogy talán azt akarja, hogy sikerrel járjunk.
– Érdekesen hangzik – mondtam, és az érzés őszinte volt.
Élveztem a munkámat. Szerettem a luxusipart és az azt
körülvevő kreativitást, de szerettem feszegetni a határaimat, és
nagyobb célokat kitűzni. – Tetszik az ötlet, hogy jót tehetek:
eljuttatni a gyógyszereket azokhoz, akiknek a legnagyobb
szükségük van rájuk.
– Pontosan – mondta Eric. – Jó látni, hogy nem zárkózol el
teljesen az ötlettől, hogy valami olyasmit csinálj, ami nem a te
tereped.
– A mi szakterületünk az egyedi, minőségi márkák és
marketingszolgáltatások. És örömmel segítünk a GCVB teljes
portfóliójának a Merdonnal együtt. Ki más pályázik még?
Bolond lennék, ha nem kérdeznék a konkurenciáról.
Eric elvigyorodott.
– Ott vagy te, két hivatalban lévő ügynökség a Merdonnál, és
két külsős ügynökséget is meghívok a pályázatra. Tudod, csak
hogy éberen tartsalak, Joshua.
Olyan jóindulatúan mosolyogtam, amennyire csak tudtam.
Többnek kellett lennem, mint ébernek ahhoz, hogy egy olyan
iparágban kapjak megbízást, ahol egészen pontosan nulla
tapasztalatom volt. De nem volt más választásom. Meg kell
nyernem ezt a pályázatot, vagy végig kell néznem, ahogy az
üzletem és az alkalmazottjaim szenvednek. A vereség nem volt
opció.
 HÁROM

Joshua

Amíg Dexter a bárpulthoz ment, vettem egy mély lélegzetet, és

gondolatban végigpörgettem az eddigi napomat. Először
Hartford érkezett meg, ami… nyugtalanító volt. Aztán jött Eric
ebéd közbeni híre, ami képes rá, hogy tönkretegye a cégemet és
a tőlem függő több száz alkalmazottamat. Még csak kedd volt.
Mit tartogatott még ez a pokoli hét?
Nem voltam benne biztos, hogy egy sör meg a haverokkal
való beszélgetés segíteni fog. De rosszabbul biztosan nem érzem
majd tőle magam.
– Milyen mélyen elgondolkodtál – tett elém egy italt Dexter, az
egyik legjobb barátom, és helyet foglalt. – Azért hívtál inni, mert
beszélni akarsz az érzéseidről?
– Hogy találtad ki? – vigyorogtam, és próbáltam úgy tenni,
mintha nem érezném az Eric bejelentése miatti nyomást.
Valójában nem akartam beszélni róla, de hazamenni és
búslakodni sem lett volna jó ötlet. Szokatlan volt tőlem egy
keddi, rögtönzött italozás a baráti társaságunkkal, általában
ilyenkor sokáig dolgoztam, aztán találkoztam Kellyvel egy
italra, majd átmentünk hozzá. Vagy egy szállodába. Nem
szerettem, ha nálam van valaki, így az otthonom egyfajta tiltott
terület volt a nők számára. Ez volt az egyik oka annak, hogy a
szomszédos lakást vettem ki Hartfordnak. Bár volt plusz
hálószobám, de Hartford csaknem idegen volt számomra.
Hartford.
– Ma vetted fel azt a nőt a reptéren? – kérdezte, szinte olvasva
a gondolataimban.
– Igen.
A múlt heti iváskor panaszkodtam a srácoknak, hogy új
szomszédot kapok. De ez a hír elhalványult ahhoz képest, amit
az ebédnél hallottam.
– Ő az oka ennek a… hangulatnak, amiben vagy?
Nem voltam rossz hangulatban. Csak feszült voltam, ami nem
szokásom. Nem csak azzal szembesültem, hogy az üzletemet
felforgatják, de nem tudtam lerázni a nyugtalanság érzését sem,
ami Hartford érkezésével telepedett rám. Normális esetben
hazamennék, és megmártóznék a kádban. De Hartforddal a
szomszédban nem tűnt olyan vonzónak, amit általában csinálni
szoktam. Arra számítottam, hogy egy homályosan derengő
kislányt hozok be a városba, átadom neki a szomszédos kecó
kulcsát, aztán folytatom a napomat. De amikor felbukkant… ott
állt előttem. Váratlanul…
Az emlékeim homályossága ellenére Hartfordot azonnal
felismertem. Olyan melegséget és otthonosságot sugárzott, amit
megnyugtatónak kellett volna találnom. És az is volt.
Mégsem volt az.
– Nem vagyok semmilyen hangulatban.
– Csak nem dobott Miss Kedd Este?
Nem voltam benne biztos, hogy mi irritált a legjobban abban,
hogy Dexter és a környezetem többi tagja Miss Kedd Este néven
emlegette Kellyt. Talán az, hogy úgy hangzott, mintha egy
kötelező feladat lett volna, vagy hogy a megszokás rabjának
tűntem tőle. A szex soha nem volt elvégzendő feladat, én pedig
nem voltam senkinek és semminek a rabszolgája.
– Ne légy nevetséges!
– Ó, ez igaz, nem dobhatott téged. Mert ahhoz előbb valódi
kapcsolatban kellett volna lennetek egymással.
Mióta Dexter összejött Hollie-val, ő is csatlakozott azokhoz a
fickókhoz, akik szerint mindenkinek jobb az élete egy komoly
barátnővel. Én már végigjártam ezt az utat, és nem terveztem,
hogy újra megtegyem.
– Ha elfelejtetted volna, én már jóval előtted fél térdre
ereszkedtem.
Meg sem próbálta elrejteni, hogy összerándult.
– Tudom, haver.
Tristan szakította félbe a beszélgetésünket, és köszönés nélkül
elvette a várva várt korsóját. Egy hosszú korty után leült a
köztünk lévő kis sámlira.
– Szomjas voltál? – érdeklődött Dexter.
– Csak a figyelemre – vigyorodtam el a saját viccemen, mire
Tristan a szemét forgatta.
– Joshua épp most mesélt nekünk Hartfordról – mondta
Dexter.
– Valójában nem is. Nem azért javasoltam egy italt, hogy a
nőkről beszélgessünk. Ennél jobban kellene ismerned engem.
Emberek között akartam lenni, olyanok között, akik
mellettem állnak a ringben, és a küzdelem során számíthatok a
támogatásukra.
– Azt hittem, hogy Miss Kedd Estét Kellynek hívják – mondta
Tristan. – Szakított veled?
– Igaz, Kellyvel általában keddenként találkozom. És nem,
nem szakítottunk. Nem vagyunk olyan viszonyban, amiben
szakítani lehetne.
Kelly és én szigorúan kötöttségmentesek voltunk. Egyik fél
részéről sem vártunk többet. Mindketten így szerettük.
– Rendben van, Mr. Durcás. Tehát Kelly azt mondta, hogy nem
akar többé kedd esténként szexelni veled?
– Nem, csak ma este nem ért rá – hazudtam.
Én voltam az, aki lemondta az estét. Egyszerűen nem voltam
megfelelő lelkiállapotban a keféléshez.
– Szóval, ki az a Hartford? – kérdezte Tristan.
Hogy lehet, hogy még mindig ennél a témánál jártunk?
– Joshua, ki az a Hartford?
Tristan könyörtelen volt.
– Anyám egyik barátjának a lánya.
Ez alábecsülte a köztünk lévő kapcsolatot. Anyám és Marion,
Hartford anyja, naponta legalább ötször beszéltek egymással.
Garantálni tudtam, hogy anyám legjobb barátnője azt is tudta,
milyen gyakran szarik az apám. Én pedig a Kent gyerekekkel
nőttem fel. Pontosabban Patrick a legjobb barátom volt és
Theán csiszolhattam a csajozási képességeimet. És ott volt
Hartford.
Hartford, a nyurga gyerek, aki folyton a felhőkben járt, és aki
most felnőtt nőként úgy jött oda hozzám, és ölelt át, mintha a
legjobb barátom lenne. Az alaktalan orvosi köpenye nagyon is
felnőttnek tűnő testet rejtett. Próbáltam másra gondolni,
miközben a melle a mellkasomhoz préselődött, de azon kaptam
magam, hogy a másodlagos nemi jellegeiről szóló
gondolataimat felcserélte az érzés, hogy csaknem a nyakamhoz
ért az ajka.
– Igen, és miért beszélünk róla? – kérdezte Tristan.
– Joshua elhozta a reptérről, és azóta nem önmaga – mondta
Dexter.
Ezt viccnek szánta, de az én ízlésemhez képest túlságosan is
közel járt az igazsághoz.
– Dögös?
Tristan nem hazudtolta meg önmagát.
– Nem az esetem.
Ez igaz volt. Semmi sem emlékeztetett Hartfordban azokra a
nőkre, akikkel általában együtt töltöttem az időmet. Olyanokhoz
voltam szokva, akik úgy néztek ki, mintha a Vogue oldaláról
léptek volna le, és néha ez így is volt. Csillogó, gyönyörű nőkkel
volt dolgom. Hartford viszont láthatóan leszarta a külsejét. A
haja úgy nézett ki, mintha öt kört harcolt volna egy macskával,
mielőtt a feje tetejére rakta volna, és nyoma sem volt rajta
sminknek vagy a gondosan megválasztott ruhatár igényének.
Bár kétségtelenül gyönyörű nő.
Nem szerettem a meglepetéseket. De Hartford magas
arccsontja, telt rózsaszín ajka és nagyon is felnőtt teste teljesen
levett a lábamról. Nem voltam benne biztos, hogy az volt-e
ennek az oka, hogy olyan nyílt és kendőzetlen volt velem, vagy
az, hogy nyilvánvalóan nem volt elájulva tőlem, de valami
kizökkentett a rutinomból.
 Miközben hazafelé tartottunk a repülőtérről, ő csak fecsegett.
Próbáltam rájönni, hogy pontosan mi az, ami annyira
nyugtalanító volt benne. Aztán beleharapott az almájába, és
felnyögött az ízétől, a hang pedig szikrákat szórt az ágyékomig.
Képek árasztották el az agyamat, ahogy meztelenül lovagol
rajtam, a fejét hátravetve, a körmeit a mellkasomba vájva.
Ez az, ami zavarba ejtő volt. Elképzeltem, hogy Hartford
meztelenül fekszik az ágyamban.
Hartford, annak a lánynak a cingár húga, akin gyakoroltam a
flörtölést.
Hartford, anyám legjobb barátjának lánya.
Hartford, az új szomszédom.
Távol kellett tartanom magamtól. Vagy pontosabban nekem
kellett magamat távol tartanom tőle.
Semmiképpen sem akartam átlépni a határt Hartforddal. Túl
sok oka volt, amiért ez rossz ötletnek tűnt. Először is, annyira
távol állt az esetemtől, hogy az már-már komikus volt.
Másodszor, nem akartam alkalmi szexet folytatni valakivel, aki
a végén sérülhet ebben, különösen, ha ez a valaki ennyire
elválaszthatatlanul kötődött a családomhoz, és ami a
legfontosabb: nem járok senkivel. Soha.
Hartford csak három hónapig lesz a szomszédban, és aztán
elmegy. Addig is az időm azzal telik, hogy megpróbálom
megakadályozni, hogy a vállalkozásom tönkremenjen.
Felnéztem, amikor Andrew helyet foglalt az asztalnál. Nem
számítottam rá, hogy eljön.
– Szóval, miért vagyunk itt? – kérdezte Andrew, miközben
lehámozta magáról a zakóját, és gondosan a mögötte lévő
szabad székre helyezte.
– Próbálom kitalálni, hogyan akadályozhatnám meg, hogy a
vállalkozásom összeomoljon.
– Összeomoljon? – kérdezte Dexter. – Mi történt?
– A legnagyobb ügyfelem most vásárolt egy gyógyszeripari
vállalkozást.
– Ki? GCVB? – emelte fel Tristan a korsóját. – Miért vásárolna
egy luxuscikkvállalat gyógyszergyártó céget?
– Talán az izomlazítókat akarják újracsomagolni? – Nem ez
volt a megfelelő alkalom Dexter vicceire. – Eltekintve attól, hogy
ennek üzletileg nincs értelme, miért okoz ez neked problémát?
– Ez több mint probléma.
Elmondtam nekik, hogy Eric egyetlen ügynökséget akart
kijelölni az egész kibővített csoport számára.
– Rendben – mondta Andrew. – De te minden alkalommal
megnyerted a pályázatot. A végén úgyis ti fogjátok csinálni a
Merdon brandépítését és marketingjét is, mint a csoport többi
vállalatának.
– Mi luxuscikkeket brandelünk és marketingezünk –
mondtam. – Nem gyógyszereket. Nulla tapasztalatunk van.
Kizárt, hogy Eric ránk bízza a Merdont.
– Úgy tűnik, hogy teljes munkaidőben kell dolgoznod azon,
hogy ezt kitaláld – mondta Dexter.
Nem tudtam visszatartani a szemforgatást.
– Teljes munkaidőben dolgozom. Ez egy kreatív iparág, az
íróasztalnál töltött órák száma nem korrelál a produktív
teljesítményemmel.
Nem voltam abban a hangulatban, hogy Dexter azzal
szívasson, hogy nem dolgozom eleget. Meg kellett próbálnom
kidolgozni egy tervet, hogy kimászhassunk ebből a nyilvánvaló
romhalmazból.
– Első lépésként vegyél fel olyanokat, akik értenek a
gyógyszeriparhoz – mondta Andrew. – A GCVB nyilvánvalóan
ismer és kedvel téged. Nem magától értetődő, hogy ejteni
fognak. Ismerek néhány embert. Összehozlak velük.
A Luca Brands volt a legjobb a luxuscikkek piacán. Eric tudta
ezt. De azzal is tisztában volt, hogy semmit sem tudok a
gyógyszeriparról. Másfelől viszont nem úgy jutottam el idáig,
hogy bármikor feladtam volna. Ha a Luca Brands bukik, akkor
harc közben teszi.
– Minden pályán, ahová beteszed a lábad, a végén te nyersz –
mondta Dexter. – Igen, ez egy másik iparág, de alapvetően a
tevékenységed ugyanaz. Meg tudod csinálni. Efelől nincs
kétségem.
Kifújtam a levegőt. Ezért mondtam le Kellyt. Szükségem volt
valakire, aki elmondja, hogy igenis megvalósítható ez a terv. Ki
más lett volna erre alkalmasabb, mint azok a férfiak, akik
jobban ismertek engem, mint én magamat – és mindannyian
titánok a saját területükön.
– És addig is van egy dögös, új szomszédod, akivel
elterelheted a figyelmedet – mondta Tristan.
– Már most kijelenthetem, hogy soha nem fogok Hartfordhoz
nyúlni. Úgy nem. Egyáltalán nem.
Rengeteg logikus érv szólt amellett, hogy távol maradjak
Hartfordtól, főként a családommal való kapcsolata miatt. De az
ennél is fontosabb ok, amiért el akartam kerülni, az volt, hogy
ma, amikor hazafelé tartottam vele a kocsiban, újra
tinédzsernek éreztem magam. Mint azelőtt, hogy elindítottam
volna a Luca Brandst. Mielőtt megkerestem volna az első
milliómat. Mielőtt dobott a menyasszonyom. Nyugtalanító érzés
volt, mintha visszafelé utaznék az időben a saját testemben, és
erre semmi szükségem sem volt ebben a pillanatban. A
vállalkozásom és az alkalmazottaim megmentése azt jelentette,
hogy… lézerfókusz. A következő hónapok során semmi nem
szólhat a szomszédba költöző, zavarba hozó nőről. A szakmai
életemért fogok küzdeni. Hartford lehet, hogy orvos, de az én
bajomra nincs gyógyszere.
{1} AC/DC – You Shook Me All Night Long

{2} Bon Jovi – Always

{3} Bryan Adams – Please Forgive Me

{4} Whitesnake – Still Of The Night

{5}A medovik az egyik legkedveltebb orosz desszert, ami egy szuperédes,

mézes torta.

{6} Kansas – Dust in the Wind

{7} A Vezér történetét A vezér című könyvben ismerheted meg.

{8} Lady Gaga – Bad Romance

{9}A muffuletta (muffaletta) egyfajta kerek szicíliai kenyér és egyben egy

népszerű szendvics is New Orleansból, Louisiana államból. Ebből a
kenyérből készül ugyanis az olasz bevándorlók hedonista
szendvicstortája, amelyben többféle sajtot és sonkát egészít ki az olívás
saláta.

{10} Billy Idol – Rebel Yell

{11} KISS – I Was Made For Lovin’ You

{12} Chris Isaak – Wicked Game