Mr.

Brooks, a rosszfiú
I összesen Nagypályások
Max Monroe
Álomgyár (2023 nov)

chick lit, erotikus, romantikus, regény,

Címke:
Társkeresés

Vakrandi? Online társkereső profilok? Köszi, megvolt.

Georgia Cummingsnak nincs szerencséje a randizással, az internet

korában meg pláne. Nem számít, milyen gyorsan és hány kört fut le,
nem találja a kiutat az online randevúk útvesztőjéből. Még egy
kéretlen „pikáns” kép, és lehet, hogy végleg leírja a pasikat.

Kline Brooks a milliárdos rosszfiú kvintesszenciája – sötét, belőtt

és rövid haj, tónusos izmok és olyan mosoly, amely örökre elrabolja
bármelyik nő szívét. Ám a vadító külső egy érző szívet takar.

Mivel Georgia az alkalmazottja, a férfi számára tabu. Kár, hogy a

hormonjai nem kaptak erről emlékeztetőt. És úgy látszik a lányéi
sem…

Max Monroe, a New York Times és a USA Today bestsellerszerző-

párosa egy olyan világba csábít minket, ahol a szenvedély és a
vágyak megélése lengi körbe a levegőt. Készen állsz belépni a
Nagypályások bűvkörébe?
 Ajánlás

Baszd meg, Leslie!

Mindig mindent elrontasz…, de ezt most nem rontottad el.

Felelősségi nyilatkozat: Te nem az a Leslie vagy, akiről beszélek.

Nem, tényleg. Te nem ő vagy. Esküszünk. Ez egy másik Leslie.
Valaki, akit nem ismersz, és akiről még sosem hallottál. Cserkész
becsszó!
 Bevezetés

Kline Brooks vagyok.

A Harvardon végeztem.
A Brooks Media vállalat elnök-vezérigazgatója vagyok.
Vagyonom: 3,5 milliárd dollár.
Ördögien jóképűnek tartanak. Hogy ezt honnan tudom? Két
egymást követő évben is engem választottak bálkirálynak.
Rendkívül intelligens vagyok. És hogy mi a bizonyítékom erre?
Bármilyen Rubik-kockát ki tudok rakni a varázsujjaimmal.
A női orgazmus hitelesített mestere vagyok. Az ujjaim, a
nyelvem, a farkam – képes vagyok elérni, hogy felsikíts:
„Elélvezek!”, mielőtt még észrevennéd, hogy a fogammal
lehúztam rólad a bugyidat. Nem a majdnem orgazmusokról
beszélek, amelyek szánalmas nyögéseket és félszeg nyöszörgést
váltanak ki a nőkből. Nem. Én a lábujjhegyeket begörbítő, hátat ívbe
hajlító, földrengető nagy Ó-ról beszélek, amitől berekedsz, a tested
reszketni kezd, és úgy kupán vág az érzés, hogy egy hajszálnyira
leszel az eszméletvesztéstől.

Felkeltettem az érdeklődésedet?

Azt is megemlíteném, hogy a farkam is megérdemli, hogy

faszfotót csináljanak róla. Nem egy átlagos 15 centis szárról
beszélünk. Ez egy igazán nagy példány. Vastag. Sima. És kemény.
Főleg, ha dolgozni kell.
Lehet, hogy most totálisan lehangoltalak. Azt gondolhatod, olyan
vagyok, mint minden ízléstelen férfi, aki szó szerint a neme
szégyene. Az a fajta gerinctelen fasz, aki másnap nem hív fel. Az a
típusú pasas, aki a késő esti csajozásra specializálódik, de nem
hajlandó elvinni a nőket egy igazi randira. Igen, pontosan tudod,
hogy kikről beszélek. Azokról az idiótákról, akik miatt a nők azt
hiszik, hogy életük végéig szinglinek maradni jobb alternatíva, mint
foglalkozni azzal a szarsággal, amit úgy hívunk: a randizás világa.
 Nos, én nem az a fajta fickó vagyok.

Azt mondom, amit gondolok, és azt gondolom, amit mondok.

Nem teregetem ki a szennyest. Másnap telefonálok. És ha érdekel
egy nő, elviszem randizni. Kinyitom előtte az ajtót, és kihúzom a
székét. Ezenkívül soha nem leszek az a fajta kanos hülyegyerek, aki
faszfotókat küldözget – kivéve, ha a megfelelő nő kéri.
A lényeg, hogy úriember vagyok. Jobban szeretem a monogámiát,
mint a sorozatos randizást, vagy hogy végigdugjam New York
városát. Az elmúlt néhány évet azzal töltöttem, hogy kerültem
azokat a nőket, akiket a legtöbben „aranyásóknak” vagy
haszonlesőknek bélyegeznének, és közben kipróbáltam, milyen az,
ha néha barátnője van az embernek. Kerestem a számomra megfelelő
nőket, de mostanában, be kell vallanom, nem tettem annyi
erőfeszítést az ügyben. A cégemre összpontosítottam, hogy
felépítsem, és aztán meg is tartsam – nemcsak magam miatt, hanem
azok miatt is, akik nap mint nap keményen dolgoznak a vállalatban.
Így volt ez, amíg nem találkoztam Georgia Cummingsszal.
Tüzes, gyönyörű, van ez a pimasz hozzáállása, ami megköveteli a
környezetében lévők figyelmét, és sokkal többet ér a jelleme, mint az
összes pénzem.
Nem is tudom, hogy nem vettem észre őt olyan sokáig.
Nem tudom, miért tartott ennyi ideig, hogy úgy igazán lássam őt.
Két éve ismerem, együtt dolgoztunk, hiszen ő a cégem
marketingigazgatója.
Talán ez egy jel, hogy nem szabadna annyira a munkába
temetkeznem. Talán ő nem akarta, hogy észrevegyem.
Bármi is volt az oka, egy másodperc töredéke alatt dőlt el, hogy ez
a figyelemre méltó nő berobbanjon a világomba.
Nem voltam rá felkészülve.
És az biztos, hogy azt sem láthattam előre, hogy teljesen lehidalok
tőle.
Az a kedves srác, aki eléggé hisz az igazi szerelemben ahhoz,
hogy az egész vagyonát egy társkereső oldalból építse fel?
Ez vagyok én. És ez a történet?
Nos, ez pedig rólunk szól.
 1. fejezet

Georgia

A szemem! Istenem, a szemem!

Voltak olyan dolgok az életben, amelyeket szinte lehetetlen
kitörölni, ha egyszer megláttam. Egy jó kis hipós öblítés egyenesen a
retinába, három óra pornós GIF-nézegetés, de még egy lobotómia
sem tudná elmozdítani ezeket a képeket az agyamból.
Szerencsémre nem egy, nem kettő, hanem négy olyan képre
sikerült bukkanom, ami tönkretette a napomat. Faszfotókról
beszélek. És mondjuk úgy, hogy a legutóbbi nem érdemelte meg,
hogy kép készüljön róla. Nagyon nem. Vagyis kicsit nem, ha
figyelembe veszem a méretet is. Az a fajta kép volt, amely minden
nőt elgondolkodtatott volna: miért? Miért? Miért akarná bárki is
reklámozni, hogy ő ennek a tulajdonosa?
A hímtagok Grincse volt – egyben az egyetlen oka annak, hogy az
estém teljesen rossz irányt vett. Ami egy kellemes estének indult
volna – a legjobb barátommal és szobatársammal, Cassie-vel tévét
néztünk –, az egy rémálommá változott, amelyben szőrszálak és
ráncos golyók szerepeltek.
Ujjaimmal a billentyűzeten kopogva gépeltem be a választ.

TAPRoseNEXT (23:37): Ez a te farkad? Komolyan?

KOMOLYAN?

A TapNext volt a legújabb és legjobb alkalmazás (korábban

társkereső oldal), amelyen egyedülálló férfiak és nők találkozhattak,
beszélgethettek, és remélhetőleg megtalálhatták a következő
randipartnerüket. Általánosságban elmondható, hogy ez a bárokban
vagy klubokban eltöltött esték jobb alternatíváját jelentette. Mert
számomra azok az esték mindig ugyanúgy végződtek –
visszautasítok egy rendkívül csábító (erős szarkazmus) ajánlatot arra
vonatkozóan, hogy töltsem együtt az éjszakát valami random sráccal
a lakásán, a következő nap legyek iszonyú másnapos, hogy utána
egy hónapon át olyan fura nevű pasasok, mint Stanley vagy Milton
késő éjszaka üzeneteket küldözgessenek. Amiket mindig figyelmen
kívül hagytam.
A névjegykártyámon az állt, hogy marketingigazgató vagyok a
Brooks Mediánál. Magas pozíció volt ez egy hozzám hasonló
pályakezdőnek, de kiérdemeltem. Keményebben dolgoztam, mint
bárki más a részlegemen, és talán az is segített, hogy az előttem ezt
az állást betöltő férfit kirúgták, miután letartóztatták, mert felvett egy
prostituáltat az egyik céges autóval. Hogy miért vezetett egyáltalán
céges autót a városban, még mindig nem értettem. Komolyan, New
Yorkban még a prostik is taxiznak.
Mivel a Brooks Media volt a tulajdonosa a TapNext-
alkalmazásnak, érthető volt, hogy miért voltam jártas az
alkalmazásban, és miért volt fontos számomra a sikeressége. Amikor
felvettek, követelmény volt, hogy minden egyedülálló munkatárs
hozzon létre egy TapNext-profilt. A munkatársakat arra ösztönözték,
hogy használják az alkalmazást, és adjanak őszinte visszajelzést a
tapasztalataikról. A profilneveket szigorúan titokban tartották a HR-
osztályon, a visszajelzéseket pedig névtelenül tárolták.
Magyarul: Ne aggódj, TAPRoseNEXT, a főnököd nem tud a
perverz kis üzeneteidről.
Először azt gondoltam, hogy ez elég furcsa módja az üzleti ügyek
intézésének, de a Brooks Mediánál eltöltött két év után rájöttem,
hogy a TapNext-profilommal nagyon jó kis kutatómunkát
végezhetek, hogy új promóciós ötletekkel rukkolhassak elő.
A telefonom megcsörrent az elkövető válaszával.

BAD_Ruck (23:38): …

Most komolyan három pontot küldött? Tényleg?

TAPRoseNEXT (23:38): Suttyóveszélyjelzés: VÖRÖS.

 Nem érkezett azonnali válasz, de nem tudtam visszatartani a
dühkitörésemet.

TAPRoseNEXT (23:39): Manapság már egyik pasas sem

tudja, hogyan kell beszélgetést kezdeményezni?
Jézusom!

Cassie felsóhajtott mellettem.

– Ne csapkodj már itt összevissza, csajszi! Épp az American Ninja
Warriort próbálom nézni, és teljesen elrontod a feltüzelt
hangulatomat.
Nem törődtem vele, még mindig arra koncentráltam, hogy
megtaláljam a módját annak, hogyan törölhetném ki az agyamból a
sértő képeket.
Átkukucskált a vállam felett, mielőtt el tudtam volna rejteni a
telefonomat.
– Hűha! Azta! Ez az én képem a te profilodon?
A képen selymes bőrű, tökéletes combját mutogatva hajol előre,
sötétbarna haja előbukkan a nyitott láb közötti résen. A puncija
épphogy csak takarásban.
– A bosszú ideje, Cass.
– És mivel érdemeltem ki, hogy én lehetek a pro bono fotós
lotyód?
Felvontam a szemöldököm.
– Csak egy okot kell választanom?
– Rajta, mondj egy példát! Nem mered.
– Főiskola. Másodév. Mondtam, hogy ne tedd ki azokat a képeket
a Facebookra, de hallgattál rám? Persze hogy nem.
Elvigyorodott.
– Á, igen, emlékszem. Szerintem nagyon cukin néztél ki aznap
este.
– A fejem a vécében volt.
– De olyan aranyos kiskutyaszemed volt. – Ismét a telefonomra
pillantott, szürkés tekintetével a fallikus bikával szemezve. – Szent
ég, mi a franc? Ez Quasimodo farka?
Felálltam a kanapéról, és elkezdtem a tévé előtt járkálni.
 – Négy faszfotó, csak ma, Cass. Négy! Cassie grimaszolt.
– És? Ötöt reméltél?
Az arckifejezésem az undor és az értetlenség kombinációját
tükrözte.
– Tudod – magyarázta –, eggyel-eggyel betömheted a lyukakat, és
kettő a két kezedbe.
Könnyen értelmezhető és szemléletes kézmozdulatokat társított a
szavaihoz, miközben beszélt.
– Bár nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék faszfotót kapni a
notre dame-i púpostól.
Egy pillantást vetett az arcomra, és felröhögött.
– Igazából nem vagy prűd, de most éppen nagyon annak nézel ki.
Felnyögtem, a derekamat beadva visszaültem a kanapéra, és a
kezembe temettem az arcomat.
– Gondolom, azért történik, mert ez a profil a kutatáshoz kell. Van
egy olyan indokolatlan érzésem, hogy profibbnak kellene lennie.
Megrázta a fejét, és össze nem illő zoknis lábát mosolyogva a
kanapé karfájára tette.
– Meg kell mondjam, ez a virsli szörnyű egy darab. De Georgie, te
egy TapNext nevű alkalmazásra szakosodott cégnek dolgozol, nem a
Fehér Háznak.
Rövid szünet után egyszerre nevettünk fel, én pedig kérdőn
felhúztam az egyik szemöldökömet.
– Te a TapNextet a Fehér Házhoz hasonlítod?
– Igazad van – értett egyet. – Rossz hasonlat. Valószínűleg ott még
több faszfotó kering.
Óriási, huncut vigyor jelent meg Cassie arcán, miközben
megragadta a távirányítót.
– Cassie… – Utánakaptam, de már késő volt. Már a
dohányzóasztalunk tetején állt, és a távirányítót használta
mikrofonként.
A legjobb barátomnak az volt a hobbija, hogy ha ihletet kapott,
szinte bármiből paródiadalokat készített. És nem csendben csinálta.
Kizárt, a csendesség nem Cassie stílusa volt. Úgy énekelt, mintha ő
lett volna Adele a Grammy-díj-átadón.
– Ennek a dalnak a címe: Fehér Ház szerelem – jelentette be Cassie.
 Felnyögtem, de titokban alig vártam, hogy lássam, mit talál ki.
Annyira vicces, mint mondjuk Kristen Wiig a Saturday Night Live-
ban. Ez volt Cass.
– Kék ruhás gyakornok, gyorsan rátalált a gatyámra, a Fehér Ház
gyakornoka nyitja száját nagyra.
Tiszta szívből énekelt.
– Ez a lány, megőrült a nagy F-ért…
Ujjaival csettintett, csípőjével hullámzó mozdulatokat tett,
miközben a fejét billegette. Cassie nem hagyott ki egy ütemet sem.
– Találkozott az elnökkel, fél térdre ereszkedett…
Egy versszak, és máris elfelejtettük a faszfotós banditát.
Felugrottam a kanapéról, és letepertem a földre. Cassie sikított, én
nevettem. Öt perccel később Cassie már újra a dohányzóasztalon ült,
miközben én a nevetséges dala hátralévő részét énekeltem.
Mondd el, lotyó… Mondd el, lotyó…
Nagyon fülbemászó.
Később, miután bebújtam az ágyba, és már nagyon közel voltam
ahhoz, hogy elérjem azt a mennyei REM-ciklust, a telefonom
csipogni kezdett. Lassan és nehézkesen kiléptem Álomországból.
Istenem, igazán itt volt az ideje, hogy komoly változtatásokat
eszközöljek az életemben. Például a TapNext-alkalmazásom
értesítési beállításaival kapcsolatban. Vagy ez, vagy gyilkolni fogok.
Az a fajta ember vagyok, aki szereti belemártani a lábujját a medence
vizébe, hogy ellenőrizze a vizet, ahelyett, hogy bombát ugorjon a
vízbe.
Egyik kezemmel megdörzsöltem az arcom, kinyitottam a
szemem, és lekaptam a telefont az antik éjjeliszekrényemről. Alig
tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy azonnal visszacsapjam a
helyére, és így millió apró darabra törjem. Szerencsére a racionális
gondolkodásom nem volt olyan álomittas, mint a többi részem, és
rájött, mennyi munkát eredményezne egy ilyen impulzív döntés.
Takarítás, új telefon vásárlása és a telefonszámok átvitele, ó, te jó
ég!
Aha – biztos, hogy nem…

BAD_Ruck (2:09): Ez NEM az én farkam.

 Nem az ő farka? Mi a fasz?
Nem. Ez nem a megfelelő alkalom volt arra, hogy ezzel a
szarsággal foglalkozzam. Nem. Nem válaszolok.

Belebokszoltam a párnámba, amelynek a széle így tökéletesen

felfogta az öklöm mellett landoló arcomat. Annyi dolgom volt
holnap a munkahelyemen – BAD_Ruckkal, a borzalmas
ágyékszelfijeivel és érthetetlen válaszokra való hajlamával egyáltalán
nem akartam foglalkozni a szoros napirendemben.
Arra koncentráltam, hogy elaludjak, és biztos voltam benne, hogy
az alvás és én keblünkre öleljük egymást egészen addig, amíg a nap
fel nem kel. Buddhát idéztem meg a belső zenemhez, és az
öntudatlan boldogság felé dúdoltam magam. Vagy ez, vagy fogom a
vibrátoromat, és egy kis magánakcióba kezdek.
Szerencsére aznap éjjel könnyen visszaaludtam, és nem volt
szükség kézi beavatkozásra.
Másnap, miközben munkába készültem, úgy döntöttem, hogy
megmondom a magamét BAD_Rucknak. A mosdóba köptem a
fogkrémet, kiöblítettem a számat, és elzártam a csapot. Céltudatosan
besétáltam a szobámba, lekaptam a telefonomat az éjjeliszekrényről,
és küldtem egy választ a Farkas Grincsnek.
Leszophatsz, faszikám.
 2. fejezet

Kline

TAPRoseNEXT (07:03): Akkor ez valaki másnak a

farka? MÉG ROSSZABB. A vészjelző egyenesen
FELROBBANT.

– Jó reggelt, Mr. Brooks!

– Jó reggelt, Frank! – válaszoltam, és pont annyi időre bújtam ki a
virtuális világban kialakult tetthelyről, hogy tekintetem találkozzon
Frank tiszteletteljes, borostyánszínű pillantásával, mielőtt beültem a
városi limóm puha bőrülésébe.
Kibaszott Thatch.
Esküszöm, a pasas valahogy a következő szintre emelte azt, ami
már így is kurvára idegesítő volt. Ha nem tudott volna ugyanilyen
mesterien bánni a pénzzel, valószínűleg már rég kidobtam volna.
Az óceán fenekére. A bokájára erősített cementtömbbel.
A nőnek természetesen igaza volt. Elküldeni egy képet valaki más
farkáról… lényegesen rosszabb dolog, mintha a sajátomról küldtem
volna.
Különösen ezt.
Háromszor kicsengett a telefon, mielőtt álmos hangján egy
másnapos szótagot kényszerített ki az ajkán.
– …lló?
– Egy farok, Thatch? Tényleg? – kérdeztem, és összeszorítottam az
orrnyergemet, hogy elűzzem a fejfájásomat. A válaszul felcsattanó
nevetést semmilyen alkoholmaradék nem tudta megállítani. Torka
minden kuncogással egy kicsit jobban kitisztult, és mire válaszolt,
már egészen tisztán beszélt.
– Te használod a képemet a profilodhoz, tesó. Csak úgy volt fair,
hogy elszabadítottam a Grincs-farkat.
 A Grincs farka. Kurvára igaza van. Szárnyas gömböc, púpos és
kétes színezet – mind-mind alkalmasak voltak annak a dolognak a
leírására. Két kibaszott percig hagytam a telefonomat a pulton anélkül,
hogy figyeltem volna, és a seggfejnek ez idő alatt valahogy sikerült
elküldenie a világ egyik legrosszabb és legtiltottabb képét valami
szegény – most már valószínűleg vak – nőnek.
– Az a profil csak bosszú volt a legutóbbi szörnyűségedért, amit
elkövettél ellenem.
– Mi volt az? – kérdezte úgy, mint aki túlságosan is jól szórakozik.
– Ki tudja – vallottam be, felbámultam az elsuhanó magas
épületekre, és megráztam a fejem. – Már nem tudom tartani a lépést.
– Akkor csatlakozz hozzám, K. Élj egy kicsit, a kurva életbe!
A felkelő nap megcsillant az épület tetején a tökéletesen sima
üveglapon, és egy szivárványt tükrözött vissza egyenesen az autóm
ablakába.
– Épp eleget élek – vágtam vissza.
– Aha. – Egyszerre nevetett és gúnyolódott. – Üdvözlöm Waltert.
Thatch így adta tudtomra, hogy macskás öregasszonynak tart.
– Hé, baszd meg! – háborodtam fel, de már csak az üres vonalnak.
Rápillantottam a képernyőre, és láttam, hogy befejezte a hívást.
– Bassza meg ez a fickó! – mormoltam, és ezzel valahogy jobban
felhívtam magamra Frank figyelmét, mint a kiabálással.
– Uram?
– Ne aggódjon, Frank. – Egy pillanatra elgondolkodtam, és újra
kinéztem az ablakon. – Nem ismer véletlenül egy bérgyilkost, ugye?
Előrepillantottam, felkészülve a reakciójára.
– Hm – motyogta tétován, miközben a visszapillantó tükörben a
tekintete köztem és az út között ingázott. – Nem, uram.
Megráztam a fejem, miközben elmosolyodtam, és egy rövid
kuncogás hagyta el a torkomat.
– Jó. Az jó – jegyeztem meg, épp, amikor lehúzódtunk a
járdaszegélyhez.
A kilincset megrántva a cipőm orrával toltam ki a kocsiajtót.
– Mr. Brooks – fogott tiltakozásba Frank, mint mindig, és
felugrott, hogy segítsen nekem. De egyszerűen nem tudtam
elképzelni, hogy bármelyikünk számára is hasznos időtöltés az, hogy
megvárjam, amíg körbemegy, és kinyitja nekem az ajtót. Mindezt
csak azért, hogy valami olyasmit tegyen meg, amit én is meglepően
könnyedén megtehetek a szembeforduló hüvelykujjammal és az
egyáltalán nem béna testrészeimmel.
Válaszul elmosolyodtam, mielőtt kikászálódhatott volna, és
találkozott a tekintetünk a visszapillantó tükörben, mielőtt
kiszálltam volna az autóból.
– Legyen szép napja, Frank! Hatkor találkozunk.
Becsaptam az ajtót, majd begomboltam a zakómat, miközben húsz
csattogós lépéssel átszeltem az épület előtti betonudvart.
New York-iak nyüzsögtek körülöttem, élték azt a maratoni életet,
amely abban a pillanatban kezdődött, amikor kinyitották a
szemüket. Ez volt ennek a városnak a hangulata – aktív, kiváltságos
és kibaszottul koncentrált. Senkinek nem volt ideje a másikra, mert
alig volt idejük saját magukra. És mégis, mindegyikük minden
felszólítás vagy rábeszélés nélkül a „világ legjobb városának”
kiáltotta ki ezt a helyet.
Amint a kezem találkozott a kilincs fémjével, láttam, ahogy a
Brooks Media otthona, a Winthrop Building előcsarnokában a
recepciósok és a biztonsági őrök sietve igyekeznek elfoglaltnak
tűnni, pedig tudtam, hogy nem is voltak azok.
Az ajkamba haraptam, hogy ne nevessek fel. Soha nem voltam az
a fajta főnök, aki vasököllel uralkodik, és egyszer sem próbáltam
mikromenedzselni az olyan hűséges munkatársakat, akik
gyakorlatilag összetűzik a kezüket a tűzőgéppel serénységükben,
hogy elfoglaltnak tűnjenek.
De egy ilyen méretű és nagyságrendű vállalat vezérigazgatójának
lenni megteremtette a maga megfélemlítő erejét – akár szándékos
volt, akár nem. És néha a nem szándékos következmények súlya
nehezebb volt, mint az arany.
– Jó reggelt, Paul!
Paul válaszul biccentett.
– Brian.
– Mr. Brooks.
A lift gombja már érkezésem előtt világított – biztos vagyok
benne, hogy a túlbuzgó alkalmazottak munkájának hála –, és a lift
megérkezését jelző csilingelés kevesebb mint egy másodperccel
megelőzte a fényes, tükröződő ajtók nyílását.
Én azonnal, minden további szó nélkül beléptem, csak egy mosoly
játszott az arcomon. Tudtam, hogy bármi más, amit mondanék, csak
stresszt vagy szorongást okozna, annak ellenére, hogy igyekeztem az
ellenkezőjét közvetíteni. Sok ember számára a főnökük sosem lehet a
barátjuk – akármilyen kedves fickóról is van szó. A legjobb, amit
tehettem, hogy ezt felismertem, elfogadtam és tiszteletben tartottam.
A lift hátsó falának dőltem. Amikor az ajtók bezáródtak előttem,
kezemet a nadrágzsebembe dugtam, hogy ne dörzsöljem akaratlanul
is az arcomat.
Ritkán szoktam túlzásba vinni a dolgokat, így nem voltam
másnapos, de Thatch bohóckodásai – mind személyesen, mind
online – kikészítettek. Nem arról van szó, hogy nem találtam
viccesnek a Grincs-farkat – mert az volt –, de ez tényleg az a fajta
poén volt, ami viccesebb, ha nem veled történik.
Ez valójában meglepően igaz volt Thatch legtöbb beugratós
viccére.
A gondolataim iránya és a telefonom súlya a zsebemben arra
késztetett, hogy jobb belátásom ellenére kihúzzam a zsebemből az
eszközt.
A TapNext-alkalmazás ikonja fölé vittem a hüvelykujjamat.
Egyetlen gyors kattintással egy rossz helyzetet is képes voltam még
jobban megnehezíteni.
A képernyő felvillant, és az alkalmazás betöltődött, amint a
hüvelykujjammal rákoppintottam.

BAD_Ruck (07:26): A Grincs-farok ellenére ígérem,

hogy NEM vagyok szexuális ragadozó.

Szorosan a markomba szorítva a telefont szégyenemben többször

is a homlokomhoz ütögettem.
– Kibaszottul zseniális.
Egyszerűen el kellett volna engednem. Tovább kellett volna
lépnem. Kurvára nem ismertem ezt a nőt, az isten szerelmére. De
nem tudtam megállni. Nem bírtam volna elviselni, hogy akár csak a
hamis társkereső profilomról is így emlékezzenek rám.
Itt nyugszik ez az ember. Mindannyian úgy emlékszünk rá, mint:
szexuális ragadozó, közösségimédia-kellemetlenség, szerencsétlenül
alakult nemi fejlődés elszenvedője.
A lift simán megállt a tizenötödik emeleten, és amikor az ajtók
kinyíltak, kiléptem. A recepciósom egy halom üzenettel várt, miután
a százötven-valahány méterrel lejjebb lévő személyzet figyelmeztette
az érkezésemről.
Hatvannyolc éves testét takaros és konzervatív ruhák fedték.
Sötét, mokkaszínű kontyát ősz hajszálak tarkították.
Mosolya őszinte volt, és sokéves bölcsesség és tapasztalat színezte
át a harmincnégy évvel fiatalabb „főnökéről” alkotott képét. Amikor
az infrastruktúráról és az iroda valódi belső munkájáról volt szó, ő
irányított mindent.
Az ajkam felfelé görbült, és a mosoly ráncot képezett a szemem
sarkában.
– Jó reggelt, kedves Meryl! Csettintett a nyelvével.
– Jobb, ha talál valaki mást, akit megpuhíthat, mint a vajat, Mr.
Brooks. Lehet, hogy korán van még, de a telítettzsír-adagom mára
elfogyott.
– Jézusom! – Megrándultam, a mellkasomat szorongatta a
képzeletbeli fájdalom. – Maga megsebez engem.
Mosolyom vigyorba váltott, és kacsintottam egyet.
– És Kline. Hívjon Kline-nak, az isten szerelmére!
– Tíz év. Minden egyes nap ugyanaz a beszélgetés – morogta
válaszul.
– Valahol van itt egy tanulság, Meryl, és azt hiszem, hogy a
kívánságomnak való engedelmeskedésről szól.
Óvatosan kivettem a kezéből az üzeneteket, és a könyökömmel
enyhén oldalba böktem.
– Következetesen kitartó vagyok.
– Én is az vagyok – vágott vissza.
– Erre nem kell emlékeztetnie.
– A tetején négy fontos üzenet van új potenciális befektetőktől,
alatta pedig több sürgős informatikai probléma – mondta a
hátamnak, miközben továbbindultam.
Magamban a fejemet ráztam. A potenciális befektetők mindig is
fontosak voltak.
Megtorpantam, és a vállam fölött visszakérdeztem.
– És miért maga adja át nekem az informatikai üzeneteket? Az
ilyesmi általában a személyi asszisztensem dolga volt.
– Csak mert! – kiált vissza, fel sem nézve az íróasztaláról. – És
mert Pam otthon van a beteg kisbabájával.
Megértően bólintottam, és az ajkamba haraptam, hogy ne
nevessem el magam.
– Á! És mindannyian tudjuk, hogy a babák a maga gyengéi.
– Pontosan – vágta rá, miközben átnézett a szemüvege kerete
fölött, és kacsintott egyet.
Ismét elindultam az irodám irányába, de ő még nem fejezte be a
beszélgetést.
– De ne aggódjon…
A francba! Bármi, amit Meryl azzal kezdett, hogy ne aggódjak, azt
jelentette, hogy aggódnom kell. Nagyon is.
– Leslie azért van itt, hogy átvegye a helyét.
Megráztam a fejem. Nem tudtam, hogy hitetlenségemben vagy
bosszúságomban, de nem tudtam megállni.
Meryl szeme csillogni kezdett.
– És mivel maga vette fel, meg minden, gondoltam, nem bánná,
ha egy napra közvetlenül a mindentudó szárnyai alá venné.
Bassza meg!
Rövid nyögéssel hagytam hátracsuklani a fejem, mielőtt
beletörődtem volna ebbe a pokoli napba, és folytattam az utamat.
Egyik lábamat engedelmesen a másik után helyezve lépkedtem a
végzetem felé, tudva, hogy magamon kívül egyedül a családomat
hibáztathatom. És még őket sem tudtam igazán hibáztatni. Felnőtt
voltam, üzletember, és a saját istenverte életem döntéshozója. Az én
döntésem volt, hogy felbéreltem azt az osto… Leslie-t, akár
kötelességből tettem, akár nem.
De akkor is.
– Bassza meg!
 – Jó reggelt, Mr. Brooks! – köszöntött kuncogva, amint
befordultam a sarkon.
Istenem, de fájdalmas!
Szeme ragyogott, ajka duzzadt, alkarját a melléhez szorította.
Fekete haja ide-oda libbent, néhány fürtje a vállára göndörödött, és
szinte egészen a hegyes körméig lógott. Közben szinte felfalt a
szemével, mialatt egyre közelebb értem.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és megpróbáltam őszintének
tűnni. Tényleg kedves lány volt – csak éppen nem rendelkezett egy
olyan tulajdonsággal sem, amelyet én a romantikus vagy baráti
kapcsolataimban kerestem.
– Gyerünk, Leslie! – gesztikuláltam, és elfordultam a majdnem
teljesen kilógó, és egyáltalán nem irodai környezetbe illő mellétől, és
olyan hatékonysággal sétáltam egyenesen az irodámba, amit
Cynthia, a humánerőforrás-osztály vezetője nagyra értékelne.
A bennem élő főnök azt akarta mondani neki, hogy
gombolkozzon be. A bennem lévő férfi pedig tudta, hogy nem
mondhatna ilyet anélkül, hogy ne nyitna ki valamiféle ajtót egy
szexuális zaklatási per irányába. Az ilyen helyzetek a későbbi
követelések melegágya.
– Ma velem vagy – folytattam, egyenesen az asztalomhoz sétálva,
miközben lekaptam a vállamról a zakómat, hogy felakasszam egy
kampóra.
Mivel nem mozdult és nem szólalt meg, a kezébe nyomtam a
lehetséges befektetők üzeneteit, amelyeket Meryl nem egészen öt
perccel ezelőtt adott át nekem.
– Add oda ezeket Deannek, és kérd meg, hogy bonyolítson le
néhány előzetes telefonhívást. Ő majd délutánra beütemezi nekem a
hívásokat azokkal, akik egy kicsit is jogszerűen működő, potenciális
partnernek tűnnek.
Műszempillás pislogás, majd üres tekintet.
Kicsit meg is rázogattam a cetliket, de Leslie nem reagált. Oké.
Egyszerűbb megfogalmazás.
– Kérd meg Deant, hogy hívja vissza ezeket az embereket. Ő tudni
fogja, hogy érdemes-e beszélnem velük, és ha igen, akkor ma délután
ráérek.
 – Rendben! – kacsintott Leslie, majd megpördült, és kirohant az
irodámból.
Nem voltam médium, de egy dolog egyre világosabbá vált – ma
este vennem kell egy extra üveg scotchot.
 3. fejezet

Georgia

Beugrottam a metró ajtaján, másodpercekkel azelőtt, hogy halálra

zúzott volna.
Oké, lehet, hogy ez egy kicsit drámainak tűnik, de ha New Yorkban élnél,
értenéd, hogy mit akarok ezzel mondani.

A metró senkire sem várt. Az sem érdekelte, ha te voltál a Wall

Street következő nagy cápája. Ha nem értél oda időben az ajtókhoz,
akkor felejtsd el a dolgot.
Szerettem a munkámat. Imádtam a munkahelyemen dolgozni, ha
egyszer sikerült a „sosem pontos” seggemet odahúznom. Kikelni az
ágyból, ez okozta nekem a legnagyobb gondot. Nem vagyok éppen
egy korán kelő típus. A testem jobban szeretett a saját idejében
ébredni. Ezért a szundi gombomat keményen meglovagoltam, és
mindig nagyon nedves volt.
Minden nap egy versenyfutás volt az idővel, és ez alól a mai sem
volt kivétel.
Találtam egy helyet egy harmincvalahány éves fickóval szemben,
aki egy könyvbe temetkezett. Minden jel szerint dögös volt –
borongó tekintet, piros flaneling, sapkával díszített, álmos fej és
olyan arccsontok, amelyek mellett még Michelangelo Dávidja is
puhának tűnne.
Chuck Klosterman Szex, drogok és csokis golyók: az „alacsony
kultúra” kiáltványa című művét olvasta.
Jól ismertem ezt a könyvet. Még a New York-i Egyetemen végzett
alapfokú tanulmányaim alatt foglalkoztam vele. Popkulturális
utalások bombája volt írott formában, és az író nagyjából mindenről
elmélkedett benne, ami a fiatalokat érdekelte. Való Világ-szerű reality
műsorokról, pornóról, macskákról, a Csillagok háborújáról, vagy amit
csak el tudsz képzelni. Klosterman mindenről írt. Az amerikai
kultúrával kapcsolatos szellemes megjegyzéseit ironikusnak szánta,
egyfajta egzisztencialista módon. De nem mondanám, hogy
bármelyik témát mélyebben megvizsgálta volna, valószínűleg ezért
is hagyott a könyv Tumblrszerű utóízt az ember szájában. Magyarul:
a srác egy totális hipszter. Bár őrülten jóképű, valószínűleg egy éven
belül Portlandben kötne ki, mint New York-i emigráns. De nem
zártam ki, hogy az egyik kedvenc Instagram-profilomon, a Hot
Dudes Readingen is meglátom a gyönyörű pofázmányát.
Mert ki ne szeretné látni, ahogy egy férfi mélyen beletemetkezik
egy könyvbe?
A bámészkodásra szánt időm véget ért, amikor leugrottam a
megállómnál. A Brooks Media főhadiszállása a tekintélyes Ötödik
sugárúton helyezkedett el, pont a belváros közepén. Manhattan ezen
része volt a város – sőt, az ország – központi üzleti negyede. Nevezz
meg bármilyen sikeres vállalkozást, valószínűleg itt volt a székhelye.
És szerencsémre a Chelsea városrészben található lakásom csak tíz-
tizenöt percre volt innen metróval.
Ez nem magyarázza meg azt, miért vagyok húszperces késésben.
A járda nyüzsgő forgalmát követve eloldalaztam a térképüket
böngésző turisták mellett. Az utcai árusok ellepték a járdákat. Egy
biciklis csak centikkel kerülte el, hogy elüssék, válla felett elegánsan
beintve a sofőrnek.
Egy sima hétköznap New Yorkban, és rohadtul gyönyörű volt az
egész.
Szerettem a városomat. Szerettem a hullámzását és a különcségeit.
Magas sarkúk kopogtak a betonon az Ötödik sugárút előkelő butikjai
felé tartva. Bőrcipők lépkedtek a pénzügyi negyed felé. A taxisok
dudáltak. Kézbesítő teherautók pakolták ki az árut csattanó
hangoktól kísérve, gyorsan manőverezve. Ez volt a New York-i tánc
és dal. Mindenki azon volt, hogy elinduljon a napja. És semmi sem
állíthatta meg az embereket.
Beléptem a Winthrop épületbe. Tágas előcsarnok fogadott
gyönyörű márványoszlopokkal és a padlótól a mennyezetig érő
ablakokkal. Lélegzetelállító volt. Az irodahelyiségek ugyanilyen
gyönyörűek voltak, széles folyosókkal, természetes kőpadlóval, és a
nagy ablakokon és tetőablakokon keresztül tökéletes mennyiségű
fény szűrődött be. A Brooks Media minden bizonnyal jó sok pénzt
áldozott erre az elsőrangú ingatlanra. Minden szempontból
lenyűgöző volt.
– Jó reggelt, Paul! Jó reggelt, Brian! – köszöntem a recepción
strázsáló biztonsági őröknek.
– Üdv, szép hölgy! – mosolygott Paul. – Látom, valakinek még
mindig gondjai vannak a korán érkezéssel.
– Ó, fogd be, Paul! Nem mindenki néz ki ilyen jól egy kis segítség
nélkül, mint te. – Elvigyorodtam, és a szempilláimat rebegtettem.
– Jól kiismert, haver – nevetett Brian.
– Bárcsak jobban is kiismerne! – vágott közbe Paul. – Gyerünk,
Georgia, hadd vigyelek el vacsorázni!
– Az elmúlt két évben hetente legalább egyszer átbeszéltük ezt,
Paul. A válaszom nem fog változni – kiáltottam vissza a vállam fölött
a lift felé tartva.
– Egyszer megváltozik! – kiáltotta. – Egy nap meg fog változni!
A lift csengetett, én pedig beléptem, és egy kicsit integettem
Paulnak, mielőtt az ajtók becsukódtak.
Imádni való fickó volt: a negyvenes évei közepén járt, szorgalmas
volt és édesebb, mint a méz. De én nem kevertem az üzletet a
szórakozással. És Paul a biztonságiaktól nem volt az esetem. Egy nap
azonban találkozni fog a megfelelő nővel, aki majd kimossa a
zokniját, és sajtos mártogatóst készít neki a hétfő esti focira. Olyan
nőre volt szüksége, aki legalább annyira szeretett a konyhában
tevékenykedni, mint a hálószobában. A 69-et ismertem, de
használhatatlan voltam, ha a házi kosztról volt szó. A főzés készsége
sosem szerepelt volna az önéletrajzomban. A sütőmet inkább
használtam cipők tárolására.
– Nézd csak, ki van itt! Stílszerűen ma is késésben, Georgie? –
Dean rám kacsintott, miközben elhaladt mellettem a folyosón.
A francba! A késéseim kezdtek nagyon hasonlítani egy hosszú
éjszakát követő, szégyenteljes reggeli hazaútra. Komolyan össze
kellett szednem magam.
– Csak le akartalak nyűgözni az új, A vonalú szoknyámmal! –
kiáltottam vissza a vállam fölött, kicsit megmozgatva a csípőmet. –
Vintage. Vera Wang. Mit szólsz hozzá, cukorfalat?
 Meg kellett volna említenem, hogy a szoknyát egy turkálóban
találtam a SoHóban? A dizájnerruhák nagyszerűek voltak, de nem
voltam hajlandó értük dizájnerárat fizetni.
– Valaki nagyon vad ma reggel. Folytasd csak a rosszalkodást, te
kis díva! – incselkedett Dean, és csettintett egyet az ujjával. Dean volt
az egyik kedvenc munkatársam az irodában: vicces, extravagánsan
meleg, és okos, mint a fene. Mi mást kívánhatna még az ember
lánya?
Felém fordult, és megállt haladtában.
– Ebéd ma?
Megálltam az irodám ajtajában.
– Ölni tudnék egy csirkés-salátás szendvicsért az utca túloldalán
lévő kisboltból.
Dean elvigyorodott.
– Nincs szükség gyilkosságra. Majd kérünk egyet elvitelre.
– Együnk inkább ott. Az irodámban, háromnegyed egykor?
– Megbeszéltük, édesem – válaszolt csókot dobva.
Egy újabb nap, egy újabb dollár, bla-bla-bla. Ez az én mantrám,
még akkor is, ha legszívesebben délig aludtam volna a takarómba
burkolózva. Néha a felnőtté válás túl nagy felelősséggel jár. Kelj fel,
és menj dolgozni! Fésüld meg a hajad.
Fizesd be a számlákat. Az élet a túl sok teendő és túl kevés idő
végtelen listájáról szól. Valódi küzdelmet folytattam, kedves
barátaim.
De egy albérlet Chelsea városrészben bizony nem piskóta. Egy két
hálószobás lakás lifttel és portással – drága volt. Lényeg a lényeg –
felnőttnek kellett lennem. Nincs semmi de.
Lassan belerázódtam a napomba, ellenőriztem az e-mailjeimet, és
emlékeztető telefonhívásokat intéztem néhány marketinges
érdeklődő felé. A TapNext-alkalmazás sikere az elmúlt évben az
egekbe szökött. Kitaláltam egy reklámkampányt, amely miatt több
olyan cég is megkeresett minket, akik nálunk akarnak reklámozni. És
ezek a kétoldalt, görgetéskor megjelenő hirdetések igen
jövedelmezővé váltak a vállalat számára. A vállalkozások nemcsak
szép reklámdíjat fizettek nekünk, hanem beleegyeztek abba is, hogy
valamilyen formában reklámozzanak a Brooks Media számára. Mi
megvakartuk a hátukat, ők pedig egy teljes testmasszázst adtak
nekünk cserébe. Bár a konyhában nem vagyok senki hasznára, egy
tárgyalóteremben nagyon meggyőző tudtam lenni.

– Kipp-kopp – jelentette be érkezését Leslie. Gömbölyded

alakjával belengett az irodámba, és láthatólag nem zavarta a tény,
hogy épp egy konferenciahívás közepén vagyok a Sure Romance
vállalattal.
– Georgia, itt vannak a születésnapi üdvözlőlapok, amiket alá kell
írnod az irodában dolgozóknak – folytatta, és az asztalomra dobta az
üdvözlőlapokat. Azok a laptopomra borultak, megakadályozva,
hogy szorgos ujjaimmal haladni tudjak az aktuális szerződéssel, amit
éppen tárgyaltam.
Felemeltem az egyik ujjamat, és a fülemben lévő Bluetoothra
mutattam.
– Georgia? Helló, Georgia? – ismételte meg, tűsarkús lábát hat
türelmetlen mozdulattal a padlóhoz csattintva.
Leslie egy igazi rémálom volt, folyton csipkelődő válaszokat
adott, rosszul osztotta be az idejét, és állandóan látni lehetett a
dekoltázsát. És még új volt a cégnél. De a rohadt életbe, miért ilyen
nehéz megérteni, hogy épp a közepén vagyok valaminek?
– Nagyon sajnálom, tudná tartani egy pillanatra? – kérdeztem
udvariasan Martint, a Sure Romance marketingigazgatóját.
– Tudja mit, Georgia? Három percem van, hogy eljussak egy
másik megbeszélésre. Mi lenne, ha módosítaná a szerződést, és
átküldené a jogi osztályra? Péntekre tűzzünk ki egy újabb telefont,
hogy mindent átnézzünk, és megtaláljuk a középutat, amivel
mindketten elégedettek lehetünk.
Az istenit! Ez, barátaim, tökéletes példája volt annak, hogyan
veszíthetjük el a biztos tárgyalóalapot egy üzleti alku során.
– Persze, Martin. És mivel Mr. Brooks is részt akar venni azon a
pénteki híváson, tervezzünk úgy, hogy videóhívás lesz a dologból.
 A főnököm semmit sem tudott a hívásról. De most arról volt szó,
hogy rajtakapjam Martint a blöffölésen. A meggyőzésben elsőrangú
voltam, ám nem véletlenül volt Kline Brooks a cégének az elnöke és
vezérigazgatója is. Az az ember egy eszkimót is rá tudott beszélni,
hogy jeget vásároljon.
– Ó, oké – Martin megköszörülte a torkát. – Addig is
megpróbálom elérni, hogy a jogi osztály a következő huszonnégy
órában mindent átnézzen. Minél hamarabb aláírhatjuk a
megállapodást, annál jobb.
Magyarul: szeretném elkerülni a főnököddel való
videóbeszélgetést.
– Tökéletes. Alig várom, hogy beszéljünk.
Befejeztem a hívást, és minden erőmet összeszedve semleges
mosolyt erőltettem az arcomra, miközben felpillantottam Leslie-re.
– Szóval, ahogy mondtam, ezeket alá kellene írnod – ismételte
meg, még mindig tanácstalanul.
Istenem, még az sem érdekelt, ha unott ribanc fejem volt. A
pokolba is, annyira szerettem volna aktívan unott ribanc
arckifejezéssel nézni erre a csajra! Még csak egy perce dolgozik a
cégnél, és én máris végeztem vele.
– Oké, Leslie. Csak adj egy percet, és aláírom őket, aztán mehetsz
a dolgodra – válaszoltam egy hamis mosollyal. Legszívesebben
leszidtam volna. Tudatni akartam vele, hogy a jelenléte mennyire
elszúrhatott volna egy fontos üzletet. De felesleges lett volna. A
szavaim egyenesen átfolytak volna a fején lévő hatalmas lyukon
keresztül, vissza a külvilágba.
Megmarkoltam a tollamat, és nem túl lelkes üzeneteket firkáltam
az ünneplésről, a boldog születésnapról és egy szép napról. Öt
kártyával később visszaadtam őket Leslie-nek, és útjára bocsátottam
a kis hülye seggét.

Már vagy húsz e-mailen átrágtam magam, amikor egy újabb

kopogás zavart meg.
 Kline Brooks volt. Az a típusú férfi, akiről az összes nő
fantáziálgat néha. A milliárdos rosszfiú kvintesszenciája – stílusos,
rövid, sötét hajú, kisportolt, valamint bugyibontogató mosollyal
rendelkezett.
Kivéve, hogy nem volt rosszfiú.
A mosolya őszinte volt, és a kéréseit finoman adta tudtunkra.
Amennyire meg tudtam állapítani, magánakvaló volt, és nem úgy
tűnt, hogy lépten-nyomon a nőket kergeti. Őrülten megnyerő külseje
és vagyona ellenére még nem láttam, hogy egy „New York-i
playboy” címlapon szerepelt volna a bulvárlapokban. Soha nem
láttam, hogy egy alkalmazottra – akár férfira, akár nőre –
bármennyire is pikáns pillantást vetett volna. Rejtélyes volt, a
csendes kérések mögé rejtőzött, és nem lehetett rajtakapni semmi
illetlenségen.
Mivel az alkalmazottja voltam, egy tízméteres rúddal sem ért
volna hozzám. Őszintén szólva, nem voltam benne biztos, hogy
egyáltalán tudta, hogy van vaginám. Egyenrangú félként kezelt, és
úgy tűnt, valóban értékeli a véleményemet minden üzleti és
marketinggel kapcsolatos kérdésben. A tekintete soha nem tévedt a
mellemre. A szája sosem villantott ördögi vigyort felém.
És szilárdan kitartottam a mellett a meggyőződésem mellett, hogy
az üzlet és a szórakozás akár olaj és víz is lehetett volna. Kline puszta
üzlet volt, egyszerűen és világosan.
Ráadásul egyáltalán nem az volt, akit én kerestem.
És igen, gyakorlatilag látom, ahogy a milliárdos szó felvillan a
pénzéhes szemed előtt, és érzem, ahogy az ítélet sűrű, megvetéssel
teli cseppként gördül le rólad.
De ez valójában nem róla szól. Legalábbis nem igazán.
A kapcsolatokat illető tapasztalatlanságom ellenére ismertem
magam annyira, hogy tudjam, szeretem az őszinte és egyenes
beszédet – akár a beszélgetésekben, akár a szójátékokban. És nem
voltam hajlandó kompromisszumot kötni és megalkudni – még ha
egy nagy, kényelmes pénzkupacról volt is szó.
Jézusom, kell lennie egy középútnak az olyan puhányok, mint
Kline, és az olyan pöcsfejűek között, mint BAD_Ruck! Ugye?
 – Jó reggelt, Georgia! – köszönt a maga professzionális, mégis
jóképű mosolyával. – Csak be akartam jelentkezni megtudakolni,
hogy halad a Sure Romance-megállapodás.
– Bár az előbb meg kellett fenyegetnem Martint a jelenlétével a
következő hívásunk alkalmával, azt hiszem, egymillióval többel
fogunk kisétálni az üzletből, mint amire számítottunk.
– Szép munka! Tájékoztasson a fejleményekről, és szóljon, ha
szeretne maga mellé némi erősítést.
A figyelmem rögtön a mellé szóra terelődött. Tudtam, hogy a
főnököm nem a mellemre, vagy általában a mellekre célzott, de nem
tudtam megállni, hogy a gondolataim ne kalandozzanak arrafelé.
Kétlem, hogy Kline Brooks valaha is gondolt volna a mellemre.
Az furcsa lett volna, nem?
Kizárt, hogy így nézett volna rám. És persze én sem gondoltam rá
így. De nem segített a dolgon, hogy jól nézett ki. Nos, nem az én
szememben, hanem más nők számára. Biztos voltam benne, hogy
szeretnek gyönyörködni benne. Én viszont tudtam, hogy rá sem
szabad néznem.
Nem tagadom, a szemem hálás volt, hogy nem fésülte furán a
haját, vagy nem lógott ki szőr az orrából, vagy nem volt cserepes az
ajka. De Kline Brooks puszta üzlet volt, semmi szórakozás. Egy ujjal
sem akart hozzám érni, és én sem hozzá.
– Georgia? – kérdezte, kizökkentve zagyva belső monológomból.
A francba!
– Bocsánat! – Kiráztam a kínos gondolatokat a fejemből. –
Mindenképpen tájékoztatni fogom a Sure Romance-szerződésről,
Mr. Brooks. Úgy gondolom, hogy a hét végére véglegesítik az
aláírásokat.
– Ezt jó hallani. – Ujjával kétszer megkopogtatja az ajtókeretet,
úgy, ahogyan azt csak egy vállalat igazgatója tudja. – Köszönöm.
Ezután az irodám üvegfalán keresztül végignézem, ahogy Kline
Brooks céltudatosan végigsétál a folyosón. Jól ismertem ezt a kiállást.
Ilyenkor az illető ebédelni készül, vagy két perce késik egy
megbeszélésről.
Mielőtt folytathattam volna az e-mailek megválaszolását, Dean
besétál az irodámba, arcán huncut vigyorral.
 – Van egy perced, drága?
– Természetesen. – Becsuktam a laptopomat, és teljes figyelmemet
neki szenteltem.
Prada nadrágos fenekét az íróasztalommal szemben lévő
bőrülésbe helyezte. Dean úgy vigyorgott, mint a bolond macska
Alice Csodaországából, miközben egy üdvözlőlapot csúsztatott a
laptopomra.
Felvontam a szemöldökömet.
– Miért mosolyogsz így? Ez hátborzongató, haver.
– Szóval, Cickány Cini tette ezt a kártyát az asztalomra – meséli
szinte dalolva. – Persze ez azután történt, hogy gyakorlatilag az
arcomba tolta a dekoltázsát.
A széles mosoly helyét ingerült arckifejezés veszi át az arcán.
– Ennek a lánynak van a legrosszabb melegradarja, amit valaha
láttam.
– Ó, szegény Dean! Annyira vonzó vagy, hogy az egyedülálló nők
rád vetik magukat – cukkoltam.
– Hát, mindjárt nagyon hálás leszel szegény Deannek itt egy perc
múlva – biccentett a kártya felé. – Rajta, olvasd csak el, te kis pimasz.
Szerintem érdemes lenne néhány változtatást eszközölnöd.
He? Ránéztem a címlapra, és elolvastam az üzenetet. Minden jel
szerint egy részvétnyilvánító üdvözlőlap volt. Valakinek az irodában
haláleset történhetett a családjában. Kinyitottam, és végigolvastam az
emberek által gondosan megírt üzeneteket.
Őszinte részvétem a veszteségedért, Mary! – Patty
Gondolok rád, és imádkozom érted. – Meryl
Kérlek, tudasd velünk, ha bármit tehetünk. – Gary
A munkatársaim nagyon kedvesek. Ez nyilvánvaló volt.
Sok szeretetet küldünk nektek ebben a nehéz időszakban. – Laura
ÉLJEN! ÉLJEN! Boldog szülinapot! Legyen nagyszerű napod ma!
– Georgia
Ó, bassza meg!
Újra elolvastam, csak hogy megbizonyosodjak róla, nem csal a
szemem.
A francba, a francba, a francba!
 A vidám kívánságaim nem voltak túl szívmelengetőek, ha
valakinek a RÉSZVÉTNYILVÁNÍTÓ lapjának a közepén szerepeltek.
– Kibaszott Leslie! – nyögtem ki. – Egy csomó ilyen lapot dobott
az asztalomra, és azt mondta, hogy születésnapi üdvözlőlapok.
Dean egyre virgoncabb lett, harsogó nevetése visszhangzott az
irodámban.
– Ez nem ennyire vicces – meredtem rá.
– Ó, a pokolba is, de igen! Sok boldogságot kívántál egy
részvétnyilvánító lapon – zihálta.
Komolyan, baszd meg, Leslie! Baszd meg, de tényleg!
Meg voltam győződve róla, hogy őt okolhatom mindenért, ami
rosszul sikerül az életemben.
Elvesztettem a kulcsomat? Az istenit, Leslie!
Lekéstem a metrót? Baszd meg, Leslie!
Egy újabb szörnyű faszfotót küldtek a telefonomra? Mekkora egy
seggfej vagy, Leslie!
– Nem is tudom, hogyan hozhatnám ezt helyre – sóhajtottam.
– Hibajavító? – hahotázta Dean még mindig úgy, akár egy őrült.
– Kérlek! – intettem le. – Nevess csak tovább a rovásomra.
– Szó szerint ez volt a napom fénypontja. Amikor elolvastam,
majdnem leestem a székről a nevetéstől. Biztos vagyok benne, hogy
az irodában mindenki hallotta. Még Meryl is jól megbámult.
– Örülök, hogy feldobhatom a munkanapotokat.
Vigyorgott, felpattant, és kikapta a kártyát az ügyetlen kezemből.
– Dobjuk ki ezt a kártyát. Megkérem Merylt, hogy küldjön virágot
Marynek mindenki nevében.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Teljes mértékben támogatom ezt a tervet. Még be is szállok
ötven dolcsival.
– Tökéletes.
– Hé, azt a lapot kidobod, ugye? – kérdeztem, mielőtt kilépett
volna az irodám ajtaján.
Erre csak egy vállrándítással és újabb kuncogással válaszolt. Dean
akkora ribanc volt! Ha nem szerettem volna annyira, biztosan
kitagadtam volna a dizájnernadrágos seggét.
 Ahogy a nevetése lassan elhalt a folyosón, a telefonomra érkezett
üzenetet jelző idegesítő crescendo hang egyre erősödött.
Gyorsan felkaptam, mert tudtam, hogy ha most nem olvasom el,
már csak a nap végén jutna újra eszembe.

Cassie: Épp most láttam, ahogy a rendőrség

letartóztat két fickót, akik a Broadwayen a falnak
dőlve dugtak.

Nem tudtam, mit válaszoljak, ezért leírtam az egyetlen dolgot,

ami az eszembe jutott.

Én: Nos, ez a színházak kerülete.

Kiléptem az üzeneteimből, és mielőtt bezártam volna a képernyőt,

észrevettem a kis piros értesítést a TapNext-alkalmazáson.
BAD_Ruck ma reggeli üzenete a normális szexuális világára
engedett következtetni, még az indiszkrét fényképek ellenére is.
Eljött a fegyverszünet ideje.

TAPRoseNEXT (12:14): Az esetlen bocsánatkérés

elfogadva.

A válasza két perccel később érkezett.

BAD_Ruck (12:16): Hála istennek! Bár, mentségemre
szóljon, a profilneved nem igazán segít abban, hogy
ne viselkedjek rosszul.
 4. fejezet

Kline

TAPRoseNEXT (12:19): Uh! Ne is emlékeztess rá!

Leginkább egy üveg bornak és a lakótársam rossz
tanácsának köszönhetem.1

Magamban kuncogtam, aztán az órámra pillantottam, hogy még

egyszer ellenőrizzem az időt, még akkor is, ha a telefonom kijelzője
már egyszer teljesen pontosan a tudtomra adta.
A sarki csemegeboltban kapható pastramis-marhahúsos rozsos
szendvics szinte a nevemet kiabálta, mégpedig percről percre
hangosabban, de a nap összes programpontja olyan lassan haladt
előre, mintha melaszba mártották volna.
– Min nevetsz? – kérdezte Thatch az előttem lévő képernyőről.
Majdnem elfelejtettem, hogy éppen videóhívást folytattam vele.
– A ronda képeden – válaszoltam, és határozottan eldöntöttem,
hogy nem mesélem el neki, hogy folytattam a beszélgetést
TAPRoseNexttel.
– Az én arcomról beszélsz? Képtelenség. Én ezzel keresem a
pénzemet, fiam.
– Úgy hangzik, mintha te lennél a legnagyobb köcsög a világon.
Dolgozhatnánk, kérlek? Szeretnék valamikor még ebben az
évszázadban ebédelni.
– Te és az érzékeny gyomrod.
– Kurvára nem érzékeny – vitáztam mogorván. De tényleg nem
hibáztathatott. Elvégre éhes voltam. – A gyomrom igazán férfias, és
rendszeresen szüksége van ételre. Nincs ezzel semmi baj.
– Igen. Most éppen a premenstruációs tüneteidet magyarázod…
– Igen, Leslie? – szakítottam félbe Thatchet, amikor Leslie
benyomult az irodám ajtaján.
– Most fejeztem be az összes megbeszélésed áthelyezését
délelőttről délutánra – dorombolta, és rám mosolygott, mintha meg
kellene dicsérnem. Pedig ő volt az, aki azt mondta Deannek, hogy a
befektetői hívásokat ne ma délutánra, hanem délelőttre ütemezze, és
emiatt kellett átrakni őket.
– Köszönöm – feleltem összeszorított fogakkal. Amikor
megpillantottam Thatch arckifejezését – ami leginkább a Duran
Duran együttes tagjainak az arckifejezésére hasonlított – az előttem
lévő képernyőn, megálltam, hogy ne forgassam a szemem. Az
éhségem amúgy is felülírta az ilyenfajta vágyaimat.
– Csak hagyd az új beosztást az ajtó mellett, és menj ebédelni –
ajánlottam fel, remélve, hogy telepatikusan megérti, amit olyan
nehezen próbáltam közölni vele: hogy húzzon el.
Leslie kuncogott.
Nem. Az élet soha nem ilyen egyszerű.
Az irodám padlója hirtelen kifutóvá változott, drámai, egymást
keresztező lépteivel kihangsúlyozta a csípője ringását, ami arra
szolgált, hogy felkeltse a létező összes férfi figyelmét.
És ez bármelyik másik férfinak valószínűleg egészen a nadrágjáig
hatolt volna, és megkeményítette volna a felé irányuló figyelmét.
Engem azonban túlságosan lefoglalt, hogy helyrehozzam az általa
okozott hibákat, és amúgy is éppen próbáltam befejezni egy
telefonhívást, hogy végre hozzájuthassak az istenverte ebédemhez.
Hirtelen egy mell töltötte ki a látómezőmet, és gyakorlatilag a
székem fejtámlájához kellett szorítanom a fejemet, hogy véletlenül ne
temessem belé az arcomat.
Nem, ennyire azért nem voltam éhes. Ilyen közel helyezte hozzám
a mellét.
– Tessék!
– Igen, köszönöm – feleltem, miközben igyekeztem tudtára adni,
hogy elmehet, és elfordítottam a tekintetemet, amennyire csak
tudtam. Ez nem az akarat, hanem a távolság játéka volt.
Amikor behódolok egy ilyen puncinak, az lesz az a nap, amikor
lerohad a farkam, és a vállalatom a földdel válik egyenlővé. Ebben
biztos voltam.
Akárhogy is, nem voltam hajlandó tovább engedelmeskedni
anyámnak. Leslie-nek a jövő hét elejére el kellett tűnnie innen. Az
épp elég hamar lenne, de nem elég hamar ahhoz, hogy a családi
vacsorán ne tudnám kimagyarázni a helyzetet.
 Néztem, ahogy Leslie elsétál, számoltam a másodperceket, és
imádkoztam, hogy Thatch várjon, amíg elhagyja a szobát.
– Atya-gatya…
– Thatch… – próbáltam félbeszakítani, mivel már ismertem a
hangnemét, és tudtam, hogy ez nem vezet semmi jóra.
– Hol a fenében rejtegetted őt?
– Egy szót se többet! – figyelmeztettem, amikor az ajtó végre
becsukódott Leslie mögött.
– Tégy a magadévá keményen, gyorsan és mocskosan, Kline.
Láttad a mellét? Komolyan, tudasd vele, hogy bármikor
meglovagolhat, mint egy faszbábut, amikor csak akar.
Felkaptam egy tollat, és úgy tettem, mintha jegyzetelnék.
– Meglovagolhat… mint… egy… faszbábut. Megvan.
Ugatva felnevetett, miközben megfeszültek a nyakán az izmok,
szeme pedig felcsillant abszurd mondatának hallatán.
– Oké, mindent értek – kacsintott egyet, majd felemelte a kezét, és
idézőjeleket rajzolt a levegőbe. – Beszéljünk az „üzletről”.
Nem vesztegettem az időt, hogy visszatérjek a témához.
– Két befektetői találkozóm is van Los Angelesben…
– És azt akarod, hogy ott legyek.
– Igen.
Hátradőlt a bőrfotelben, és keresztbe fonta vastag karját.
– Legyen.
– Azt sem tudod, mikor vannak a találkozók – hívtam fel rá a
figyelmét. Előrenyúltam, és megfogtam az egeremet, hogy még
egyszer ellenőrizzem az időbeosztást, de Thatch nem várt.
– Számodra, szerelmem, mindig van időm – dobott egy csókot.
– Miért tűrlek el téged? – tettem fel a kérdést, majd újra
hátradőltem a székemben, és kezemmel a hajamba túrtam.
Azonnal rávágta a választ:
– Személy szerint azt gondolom, hogy azért, mert szereted, ha
emlékeztetnek arra a remek férfipéldányra, aki te soha nem leszel.
Megráztam a fejem, és elvigyorodtam. Tudtam, hogy sosem
leszek olyan 195 centi magas szörnyeteg, mint ő, és egy kicsit sem
küzdöttem, hogy lenyeljem a mosolyomat. Az én karcsúbb, de nem
kevésbé tónusos száznyolcvan centis magasságom még sosem
hagyott cserben.
– Holnap este találkozunk Los Angelesben, Adonisz.
– Szó sem lehet róla! Találkozunk itt, a reptéren, hogy fogd a
kezem, amíg…
Középső ujjamat felemelve tisztelegtem, és megnyomtam a piros
gombot.
Thatch szinte felfoghatatlan gyorsasággal rázódott vissza egy
átmulatott éjszaka után. Nekem négy óránál több alvásra van
szükségem, és általában nem azért, hogy kialudjak egy irtózatos
berúgást.
Úgy tűnt, a legjobb barátom és a pénzügyekkel foglalkozó társam
egyhuzamban több éjszakát is kibírt alvás nélkül, az pedig, hogy
bírja az italt, gyakorlatilag az első gyerekkori mérföldkő volt az
életében.
Azonban egyre kevesebb esti szórakozás jutott a számunkra.
Ennek oka az én hajlamom arra, hogy egy vénember legyek (Thatch
szerint), valamint az ő titkos randevúi Manhattan összes elérhető
puncijával. Nem mintha nem élveztem volna a szórakozást vagy egy
gyönyörű nő társaságát. Szerettem a nőket. Minden kibaszott dolgot
imádtam bennük. De nem szeretek részegen szexelni valami csajjal,
akit egy bárban szedtem fel. Nem rajongtam a puncirulettért, és ha
mégis belekóstoltam egybe, emlékezni akartam az ízére…
A telefonom úgy csörrent meg az asztalomon, mintha a hívást
előzetes figyelmeztetés nélkül kapcsolta volna át az ebédelő Leslie.
Pam általában a hangpostára irányította a hívásaimat, amikor nem
volt az asztalánál, hogy aztán átválogassa őket, és csak a
fontosabbakat továbbítsa nekem.
Minden egyes csengés még fájdalmasabban nyilvánvalóvá tette,
hogy Pam nincs itt, és egy kacsaszájú, tapasztalatlan csábító van a
helyén.
– Brooks – szorítottam a telefont a fülemhez.
– Hé! – szólt bele Thatch. – Elfelejtettem megkérdezni. Van ma
este BAD-edzésünk?
Elfojtottam egy nyögést. Elfelejtettem a rögbiedzést.
 Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy kicsit szívassam
Thatchet.
– Igen, Peach hercegnő.2 Minden hétfő este van edzésünk.
– Igen, de most, hogy futballszezon van, azt hittem, Wes talán a
szurkolással van elfoglalva, vagy ilyesmi.
Wes volt az agglegénytriónk harmadik tagja, egyben a New York
Mavericks profi csapat tulajdonosa. Könyörtelenül cukkoltuk, de a
valóságban kurva menő volt ismerni valakit, akinek csapata van az
NFL3-ben. Egy kis hízelgés árán bármikor kaphattunk jegyet, amikor
csak akartunk, és még a pályára is felengedtek néha dobálni egy
kicsit.
– Egyébként nem veszem sértésnek. Peach hercegnő vagány
csajszi.
– A legtöbb meccsük vasárnap van. Tudod, mint például az is,
amelyikre tegnap rábeszéltél, hogy nézzük meg. Este találkozunk az
edzésen – tettem hozzá, és megráztam a fejem az újabb nevetséges
beszélgetésen.
– Jézusom, te díva! Egyél egy Snickerst.
Két ujjal összeszorítottam az orrnyergemet.
– Tudod, sokkal többször kényszerítesz arra, hogy azt mondjam,
baszd meg, mármint hogy te baszd meg, mint amennyiről valaha is
álmodtam volna egy üzleti környezetben.
Válaszul felkuncogott.
– Ez csak egy a sok készségem közül, K. A többihez egy öngyújtó,
jó sok sör és a farkam szükséges…
Megszakítottam a hívást, mielőtt befejezhette volna a mondatot.
Jézusom! Ez a srác tényleg a legjobb barátom?
Röviden: igen, ő volt a legjobb barátom. És ezen nem változtatnék
akkor sem, ha képes volt migrént okozni. Sosem voltam híján a
szórakoztatásnak, az biztos. De a türelmem mára elfogyott. Ilyen
egyszerű.
Gyorsan felálltam, mielőtt újra félbeszakíthattak volna,
kirántottam a nyakkendőm vékony végét a csomóból, leemeltem a
nyakamról, és felakasztottam a zakóm melletti kampóra.
 A kulcsomat egy csattanással zsebre dugtam, és a pénztárcámat
becsúsztattam a hátsó zsebembe.
Vissszafelé haladva a néhány órával korábbi útvonalamon egy
biccentéssel elhaladtam Meryl mellett, és sikerült úgy elhagynom az
épületet, hogy nem kellett egy kedves mosolynál több interakciót
létesítenem az alkalmazottaimmal.
A nap majdnem elvakított, amikor kinyitottam a bejárati ajtót, és
az őszi ebédidő hangjai betöltötték az irodai zajokhoz szokott
fülemet. Autósok dudáltak, taxisok kiabáltak, és galambok
reppentek fel sietősen, miközben egy kisgyerek sikoltozva szaladt át
közöttük.
Séta közben kigomboltam az ingujjamat és feltekertem a karomon,
hogy élvezzem a szabad levegőt és a drámaian meleg időjárást.
Beleolvadtam a magas sarkús nők és öltönyös férfiak tömegébe.
Azt hiszem, indián nyárnak hívják ezt a sivatagszerű, száraz
hőséget, amely mélyen a pórusaimba ivódott.
Az irodám faltól falig érő ablakaiból láthattam a napfényt és a
várost, de az ebédidőm volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy
érezzem is.
Azt hiszem, ez volt a mogorvaságom igazi oka. Keményen
dolgoztam napkeltétől napnyugtáig, és egy egyszerű óra a nap
közepén segített abban, hogy feszült vállamra egy boldogan
mosolygó fej kerüljön.
– Kline! – kiáltott a kedvenc kis csemegeboltom tulajdonosa,
amikor belöktem az ajtót.
– Hé, Tony! – válaszoltam, és óvatosan utat törtem magamnak az
álló tömegben, hogy kezet rázzak vele a pult felett.
– Tessék, tessék! – sürgetett, és megmozgatott néhány régi
emléktárgyat, hogy helyet kerítsen nekem a dugig tömött
helyiségben.
– Szó sem lehet róla! – ellenkeztem mosolyogva és a fejemet rázva.
– Megvárom, amíg lesz szabad asztal, mint mindenki más. Jól jönne
ma némi plusz szabadidő, hogy kiszellőztessem a fejem.
– Gyerünk, ülj le, ülj le! – vágott a szavamba, és nem hagyta, hogy
a tömegben álljak és egyszerűen várakozzak. De nem azért tette,
mert volt pénzem. Tony nem is tudta, hogy van pénzem. Csak annyit
tudott, hogy az elmúlt tíz évben minden munkanapon, amikor a
városban jártam, bejöttem, és minden egyes alkalommal a szemébe
néztem, és kezet ráztam vele.
– Köszönöm, Tony. – A beleegyezés volt az egyetlen lehetőségem.
– Van ma egy szendvicsünk a számodra, haver – mondta,
miközben elhelyezkedtem az ülésen.
– Remélem, hogy pastrami és sózott marhahús lesz rozskenyéren.
Egész reggel erről álmodtam.
– Á! – kiáltott fel egy kacsintás kíséretében. – Megvan a tökéletes
megoldás!
És ez volt az igazság – egy meleg mosoly, ismerősség és őszinte
vidámság. Olyan dolgok, amelyekre sokkal nagyobb szükségem volt,
mint egy szendvicsre.
 5. fejezet

Georgia

– Végre! – jegyezte meg Dean, amikor fél órával később

bevágódott az ajtómon.
Éppen befejeztem az eredeti Sure Romance szerződés
véglegesítését és faxolását. Azt, amelyiknél egy gyors tűzoltással
megakadályoztam, hogy Leslie rosszul időzített közbeszólása
tönkretegye az életemet, és a céget is lerántsa a mélybe. Arról a
szerződésről van szó, amelyet le akartam nyomni Martin torkán,
akár tetszett neki, akár nem.
Közben a gyomrom azon dolgozott, hogy egy szendvics nagyságú
lyukat rágjon magába.
– Esküszöm, hogy az a tramplivesztita az életem megkeserítője!
Szórakozottan felhúztam egyik tökéletesen szedett
szemöldökömet. Ha Cassie volt a paródiák szakértője, akkor Dean
volt a legtehetségesebb becenévadó, akivel valaha is találkoztam.
Nem létezett két egyformán elnevezett ember, és a politikai
korrektség sem állította meg. Dean elvégezte a piszkos munkát, én
pedig élveztem a gyümölcsét.
– Tramplivesztita?
– Ó, igen – erősítette meg, és a rebbenő szempillájára mutatott. –
Műszempillák itt.
Mindkét kezét messzire kinyújtotta a mellkasa elé.
– És műmellek emitt.
Nem is próbáltam leplezni a nevetésemet.
– Ma reggel miatta rohangáltam végig ezt az istenverte helyet,
oltottam a tüzeket, és izzadtam az ötszáz dolláros ingemben.
– Tudod, mitől fogod jobban érezni magad? – búgtam. Zöld
szeme felcsillant a fluoreszkáló fények alatt.
– Húszmillió dollártól és egy privát szigettől Brad Pitt-tel?
– Egy pulykás melegszendvicstől.
 – Hm – motyogta, miközben úgy tett, mintha fontolóra venné a
dolgot. – Azt hiszem, ez is működhet.
Könnyedén kihúztam az íróasztalom legalsó fiókját, kirántottam
belőle a táskámat, és egy rúgással betoltam a fiókot.
– Menjünk, etess meg! Meséld el a bánatodat!
– Neked is az agyadra megy – érvelt Dean, miközben én belé
karoltam.
– Így van – értettem egyet. – Csak te sokkal meggyőzőbben
játszod az áldozatot, mint én.
Kicsit elpirult, és lehajolt, hogy egy csókot nyomjon az arcomra. A
bókok mindig felvidították.
– Több gyakorlatom volt – vigasztalt. Nem mintha szükségem lett
volna vigaszra. Ez még mindig Deanről szólt, és arról, hogy
megadjam neki, amire szüksége van. Mondjuk farkam nem volt, de
drámázni tudtam.
– Á, igen, egy vonzó meleg férfi küzdelmei.
– Olyanok, mint a farkasok, Georgia! Ha egy hozzám hasonló
ártatlan angyalka megjelenik egy klubban, máris elkezdenek
dongani körülöttem, mint a méhek.
– Várj, összezavarodtam. Most farkasok vagy méhek? –
cukkoltam, miközben megnyomta a lift gombját.
– Fogd be a bíborszín lepecselődet!
Tökéletes.
Kozmetikai színezetű figyelemelterelés.
– Tetszik a színe? – kérdeztem, miközben a lift hátsó falának
dőltem és csücsörítve a pózba vágott kézfejemnek támasztottam az
állam.
– Hmm. – Úgy tett, mintha megvizsgálna, és megigazgatta a
hajam az arcom mindkét oldalán. A megfontoltság gyors mosollyá
változott, és bal szemmel kacsintott egyet. – Imádat!
– Köszönöm – viszonoztam egy vigyorral.
Miközben Dean egy csinos pultossal nemrég lezajlott
randevújáról fecsegett, nem tudtam lerázni egy kérdést, ami már
régóta foglalkoztatott. Válaszra volt szükségem.
 TAPRoseNEXT (12:52): Ha nem a te farkad volt,
akkor kié? Azt hiszem, szeretném tudni a választ, de
egy másik részem kicsit fél…

BAD_Ruck (12:53): Félsz, hogy elárulom, egy másik

pasi farkáról készült képet tárolok a telefonomon?

A pokolba is, ez a válasz nem volt megnyugtató!

TAPRoseNEXT (12:54): …

TAPRoseNEXT (12:55): Most komolyan, „…” az

egyetlen válaszom erre.

Oké, komolyan, ha a következő két percben nem válaszol, a

mutatóujjammal egyenesen célba veszem a tiltás gombot.

TAPRoseNEXT (12:56): …! (Ha kiabálós nagybetűket

használhatnék a három pont helyett, akkor most
AZONNAL megtenném.)

BAD_Ruck (12:57): Nem szokásom más fickók

faszfotóit gyűjteni, vagy sajátot készíteni. De van
egy barátom (aki egy kicsit szemét), ő szeret
viccből „Grincs-faszokat” küldeni az embereknek.

TAPRoseNEXT (12:58): A barátnőm (aki elég vicces)

a szóban forgó farkat úgy emlegette, hogy „a notre
dame-i púpos”.

BAD_Ruck (12:59): Ha olyan típusú fickó lennék,

akik használ rövidítéseket, azt írnám: LOL.

TAPRoseNEXT (13:00): Kérdés: szándékosan tartottál

vissza fontos információkat, hogy felhúzz engem?
 Átszeltük az Ötödik sugárutat, és egyenesen a kedvenc, családi
tulajdonban lévő csemegeboltom felé tartottunk. A járda nyüzsgött,
de BAD_Ruck eléggé elterelte a figyelmemet. Csak azért pillantottam
fel az üzenetekből, hogy ne üssön el egy taxi, vagy ne gyalogoljanak
rajtam keresztül a járókelők.
Dean megköszörülte a torkát.
– Elnézést! Figyelsz te egyáltalán? Vagy csak úgy ok nélkül
zagyválok Mr. Túlsokatszívról?
– Mr. Túl-sokat-szív?
– Jézusom! – sóhajtott fel. – Mi a fenét csinálsz? SMS-ezel
valakivel?
Megvonom a vállam.
– Csak a munkahelyi e-maileket ellenőrzöm.
Semmiképp sem akartam Deannek bármiféle muníciót adni a
TapNext kapcsán. Azt sosem élném túl.
Dean megtorpant a New York-i járdán a forgalom közepén, ami
miatt egy kutyáját sétáltató nő majdnem megbotlott a pórázban.
– Munkahelyi e-mailek? Mekkora kamugép vagy!
Aha. Elrejtettem a telefonom képernyőjét.
– Mi van? Van az a nagy megállapodás a Sure Romance-szal, amit
a hét végéig le kell tudnom…
– Te vagy a legrosszabb hazudozó. Komolyan. Olyan rosszul
hazudsz, hogy őszintén azon gondolkozom, nem szándékosan
csinálod-e.
– Nem hazudok – erősködtem, miközben próbáltam elnyomni a
mosolyomat.
Dean a számra mutatott.
– Mondja a lány, aki arról híres, hogy mindig idegesen mosolyog
vagy kuncog, amikor hazudik.
A francba! Befogtam a számat a tenyeremmel.
– Édesem, te túl sok vagy – cukkolt, és a kezét a hátamra tette.
– Most pedig húzzuk be a hazug seggedet abba a csemegeboltba,
hogy leküzdjük a fenyegető éhhalált.
 – Ez a hely őrület – súgta Dean a fülembe, amikor beléptünk az
ajtón.
A kisbolt, amely étteremrészleggel is rendelkezett, tömve volt
ebédelő emberekkel. Minden asztalnál ültek, és az ajtóig állt a
rendelésre várakozók sora. De engem nem érdekelt. Már szagot
fogtam, és elcsábított a frissen sült kenyér és a gőzölgő levesek finom
illata. Ha kellett, akár két órát is vártam volna.
– Tudom – értettem egyet. – De ez mindig ilyen.
Tekintetemmel az asztalokat fürkésztem, hátha találok egy szabad
helyet.
– Úgy tűnik, az a nő a sarokban mindjárt végez.
– Tökéletes. Vadászd le! Én rendelek – javasolta Dean. – A
szokásosat?
Felvontam a szemöldököm.
– Még kérdezned kell?
– Csirkesaláta. Salátalevelek. Kevés majonéz. Hagyma és
paradicsom nélkül.
Bólintottam.
– Esküszöm, ha nem lenne ellenérzésed a vaginákkal
kapcsolatban, könyörögnék, hogy vegyél feleségül.
– Rengeteg nő megy hozzá álfeleségként a csodásan meleg
barátjához.
– Igen, de túl sokat veszekednénk a ruhára költött pénzen.
Nem lenne pénzünk kajára és albérletre.
– Fogadok, hogy nem panaszkodnál túl sokáig, ha a gömbölyded
kis seggedet dizájnerruhákba öltöztetnénk.
Nevetve feltartottam mindkét kezemet.
– Rendben, meggyőztél! Ha betöltöm a harmincötöt, és egyikünk
sem házas, leszek az álfeleséged.
– Mesés – kacsint rám. – Most pedig menj, foglalj egy asztalt, amíg
én hozok ebédet.
Mivel Dean már régóta igazi parancsolgató díva volt, azt tettem,
amit mondott. Úgy tettem, mintha alaposan körbejárnám a helyet,
néhol megálltam, hogy megcsodáljam az emléktárgyakat a falakon,
de valójában sasszemmel figyeltem egy piros garbós, Crocs cipőt
viselő nőt. Mire összeszedte a holmiját, és felkészült rá, hogy
felkecmeregjen, én már néhány méterre elhelyezkedtem az asztalától,
és gondosan megterveztem a stratégiát, hogyan foglalom el a székét.
Abban a pillanatban, ahogy Garbó feneke felemelkedett a
székéről, egy gazella finomságával csúsztam a helyére. Legalábbis a
saját fejemben úgy néztem ki, mint egy gazella. A fickó, akinek
majdnem levágtam a fejét a táskámmal, valószínűleg inkább egy
porcelánboltba tévedt elefántnak láthatott, de mindegy. Egyik kutya,
másik eb.
A telefonom megcsörrent a táskám első zsebében.

BAD_Ruck (13:12): Kérdés: most van itt az ideje

bevallani, hogy eléggé édes vagy, amikor felhúzod
magad?

TAPRoseNEXT (13:13): A saját szórakoztatásodra

hergelsz? Ez nem túl úriemberhez méltó dolog tőled.

BAD_Ruck (13:14): Biztosíthatlak, hogy minden

szempontból úriember vagyok.

TAPRoseNEXT (13:15): Te most flörtölsz velem?

BAD_Ruck (13:16): És ha igen? Működik?

TAPRoseNEXT (13:17): Egy hölgy soha nem beszél a

magánügyeiről.

BAD_Ruck (13:18): Egy úriember sem.

TAPRoseNEXT (13:19): Szerintem igazi bajkeverő

vagy.

BAD_Ruck (13:20): De csak a legjobb értelemben,

édesem.
 TAPRoseNEXT (13:21): Ruck, te határozottan
flörtölsz velem.

BAD_Ruck (13:22): Elképesztő megfigyelés, Rose.

– Most már biztos. Ez szexting.4

Felpillantottam a telefonomról, és találkoztam Dean tudálékos
tekintetével.
– Ne légy nevetséges! Miért gondolod, hogy szextingelek
valakivel?
– Abból, hogy vigyorogsz, mint egy bolond, és nem vetted észre,
hogy már jó öt perce itt ülök a kajánkkal.
Igaza volt. Túlságosan belefeledkeztem BAD_Ruck üzeneteibe
ahhoz, hogy bármi mást észrevegyek. Nem tagadhattam, hogy
lenyűgözött a pasas. De azt sem tagadhattam, hogy ha nem teszem le
a telefonomat, és nem szentelek osztatlan figyelmet Deannek, a
helyzet akár egy igazi cicaharcba is fulladhat.

TAPRoseNEXT (13:23): A gyomrom korog, és egy

türelmetlen barátom bámul rám az asztal
túloldaláról. Esőnap (a flörtölésre)?

Letettem a telefonomat az asztalra, és szemügyre vettem az elém

tett finomságot. A csirkesaláta és a zsíros sült krumpli illata szinte
kiabált értem.
– Ez úgy néz ki, mint maga a mennyország, ami mindjárt
felrobban a számban.
– Ezt mondta Neil is tegnap este, amikor levette a tengerészkék
Gucci öltönynadrágomat.
Éppen a szendvicset tömtem a számba, de erre félúton megállt a
kezem a levegőben.
– Elég lett volna, ha egyszerűen azt mondod, hogy „a
nadrágomat”. És ki a fene az a Neil?
– Mr. Túlsokatszív – válaszolta Dean, miközben evett egy falatot a
görögsalátájából. – És édesem, az nem akármilyen nadrág volt,
hanem a Gucci twill-gyapjú keverékből készült viselete. És mesésen
nézett ki benne a seggem.
– Azt hiszem, ez megmagyarázza, hogy Neil miért vette le rólad.
– Ennél igazabb szavakat még nem hallottam a szádból –
vigyorgott Dean.
Egy lökést éreztem, a szendvicsem kiesett a kezemből, és félig
szétnyílva a giccses étkezőasztalon landolt. Mi a fene történt? Ha a
garbós vissza akart jönni a helyére, az harc nélkül nem fog neki
sikerülni.
– Elnézést! – motyogta egy férfi a válla fölött, miközben az
öltönynadrágos fenekével – ami egyébként elég fenomenálisnak tűnt
– elhaladt a székem mellett, és az ajtó felé indult. Az arca túlságosan
a telefonjába volt temetve, ezért nem vette észre, hogy az imént
keresztültrappolt az ebédszünetemen.
– Jézusom! – morogtam. – New Yorkban mindenkinek ilyen
tolakodósnak kell lennie? Úgy értem, mégis miért ilyen nehéz
odafigyelni, hogy merre mész, ahelyett, hogy mindenkibe
beleütközöl?
Dean oldalra billentette a fejét, tekintete az étterem bejáratát
pásztázta.
– Azt hiszem, ez Mr. Brooks volt.
– Mi? – megfordultam a székemen, és végignéztem, ahogy a
főnököm teljes magasságában kisétál az étteremből az Ötödik
sugárútra.
Egy bejövő TapNext-üzenet ikonja világított a képernyőmön.
– Igen – bólintott Dean. – Ez határozottan ő. Bárhol felismerném
ezt a testet. Széles vállak. Szexi alkar. Tökéletes tónusú fenék. Mit
meg nem tennék azzal a férfival!
– Kanosak vagyunk?
– Nem – intett le. – Még mindig lábadozom, miután tegnap
kiszívták az összes kanosságot belőlem.
– Erről jut eszembe – jelentettem ki, felállva a helyemről. – Azt
hiszem, rendelek még egy szendvicset. Mindjárt jövök.
– Itt leszek, babám.
Amíg a sorban álltam, megnéztem, milyen üzenetet kaptam most
Rucktól.
 BAD_Ruck (13:25): Alig várom. Jó étvágyat az
ebédhez, Rose!

Két dolog jutott eszembe:

1. Még többet akarok beszélni BAD_Ruckkal. Ami őrültség volt,
ha arra gondolok, hogy egy Grincs-farok révén ismerkedtünk meg.
2. Hogyhogy nem tudtam, hogy Kline Brooksnak ilyen jó segge
van? És ami még fontosabb: ha a feneke ilyen jól festett nadrágban,
akkor hogy nézhet ki nadrág nélkül?
 6. fejezet Kli
ne

– Megtaláltam számodra a tökéletes randipartnert péntek estére –

állította anyám a telefonban, amikor hazaindultam az irodából.
Még csak gondolkodnom sem kellett a válaszon.
– Nem.
Behúztam magam mögött az ajtót, és lassan végigsétáltam a
folyosón, majd a sarkon befordulva a fő irodahelyiségbe értem.
– Huszonkilenc éves, hosszú, sötét hajú, ápolt és vonzó…
– Nem.
– Stacey Hendersonnak hívják. Nem tudom, hogy voltál-e már
olyan társasági eseményen, amelyen ő is részt vett…
Stacey Henderson? Ó, az ki van zárva!
Valóban ápolt és vonzó nő. És egy egytől tízig terjedő
érdektelenségi skálán tizenegyes volt.
– Anya. Nem.
– Ő nagyon izgatott…
– Anya…
– Azt mondta, hogy pont van egy tökéletes ruhája, amit fel tudna
venni…
– Anya! – csattantam fel, és végre elég határozottan beszéltem
ahhoz, hogy rám figyeljen.
– Mi az?
Kifogás. Szükségem volt egy kifogásra.
Észrevettem a marketingigazgatóm élénkvörös haját az iroda
túloldaláról, és a szavak maguktól hagyták el az ajkamat, mielőtt
bármi másra gondolhattam volna.
– Már van partnerem.
– Ó, jaj! Hát, akkor azt hiszem, fel kell hívnom Stacey-t, és le kell
mondanom…
– Így van – helyeseltem buzgón. – Mondd le Stacey-t. A hangja
gyanakvóvá vált.
– Kline…
 – Mennem kell, anya. Beszélnem kell az említett
randipartneremmel.
Vagyis, meg kell győznöm, hogy jöjjön el velem.
– Kline…
– Szeretlekszia!
A hüvelykujjam gyors mozdulatával kinyomtam a hívást,
remélve, hogy nem kerülök túl nagy bajba, amiért ilyen gyorsan
leráztam, de eléggé kétségbe voltam esve ahhoz, hogy befejezzem a
beszélgetést, úgyhogy annyira mégsem érdekelt.
Harmincnégy éves voltam, és az anyám most jobban
„anyáskodott” felettem, mint valaha. Nyilvánvalóan erős motiváció
volt számára, hogy egy tiszteletre méltó nőt találjon, akit a szárnyai
alá vehet és magáénak tudhat. Ez arra késztette, hogy minden
korábbinál jobban beleavatkozzon az életembe.
Legtöbbször beadtam a derekam, de a Walterrel való
mindennapos együttélés eléggé felejthetetlen lecke volt. Manhattan –
ha nem a világ – legmogorvább macskája élt velem, és ez az anyám
hibája volt.
Nem akarom, hogy magányos legyél, mondta.
Túl sokat utazunk ahhoz, hogy gondoskodni tudjunk róla, mondta.
Szeretni fogod őt, és ő is szeretni fog téged, mondta. Ah, ha vissza
lehetne menni az időben…
Voltak napok, amikor nem akartam hazamenni – a saját lakásomba
–, mert Walter is ott volt.
De ez már másik téma.
Gyorsan átszeltem az irodahelyiséget, a cipőm tompa ritmusban
csattogott a márványcsempén, és füttyszó hagyta el az ajkamat.
Georgia Cummings.
Az alkalmazottam – és egyben gyógyír a Stacey Henderson-
tematikájú rémálmaimra.
Néhány éve már a cégemnél dolgozott, de ahogy közeledtem,
rájöttem, hogy ez idő alatt még sosem vettem igazán szemügyre.
Néha egy pillantás vagy egy mosoly, nagyjából hetente egy szakmai
beszélgetés. De soha nem tanulmányoztam a testét úgy, ahogy most
tettem.
Tudtam, hogy ez még nem történt meg.
 Mert kurvára biztos, hogy emlékeztem volna rá.
Alacsony termetű volt, gömbölyded teste tökéletes homokóra
alakú volt, amely óvatosan egyensúlyozott egy tízcentis magas sarkú
tetején.
A vádliját mintha gránitból faragták volna, a feneke kereksége
pedig beleégett az agyamba.
Épp megmozdult, amikor a közelébe értem – lehajolt az előtte
lévő irattartó szekrényhez.
A dicsőségesen alacsonyan elhelyezkedő irattartó szekrényhez.
Néztem, ahogy dolgozik, és azon tűnődtem, hogyan sikerült ilyen
hatékonyan vaknak tettetnem magam. Nagyon keményen
dolgoztam azon, hogy minden egyes alkalmazottal tisztességesen és
előítéletek nélkül bánjak. Emlékeztem a pillantásokra, amelyeket
Dean vetett rám, amikor azt hitte, nem figyelek, és a barátságos
ráncokra Pam szeme sarkában. Az ördög a részletekben rejlik,
mondta mindig apám, és én mindent megtettem, hogy észrevegyem
ezeket. Kivéve, ami Georgiát illeti.
Ahogy megpróbáltam felidézni a mosolyát – és nem sikerült –,
tudtam, hogy az elkülönítő rendszerem teljes gőzzel működhetett,
hogy megvédjen attól, hogy olyasmibe keveredjek, amibe nem
szabadna.
De ezek a motorok most nem működtek, a vezérlő kikapcsolt,
hála Maureennak, azaz a minden lében kanál anyámnak. És ahogy
Georgia krémfehér ruhája a fenekére szorult, bekapcsoltak a riasztók
a fejemben.
– A nyakam.
Szűk, fehér ruhás csípőjének ringása kísérte hamis énekét. Valami
azt súgta nekem, nem tudta, hogy mögötte állok.
– A hátam.
Még több kínzás.
– Nyald ki, kérlek…
Vérző fülek. A nadrágom hirtelen szűk lett.
– …egészen a résem.
Te jóságos ég!
Meg kellett állítanom, mielőtt még rosszabb lett volna a helyzet.
Vagyis jobb.
 Gyorsan megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, majd
előrenyúltam, hogy megkocogtassam a vállát.
Hátracsapta a haját, egy gyors mozdulattal megfordult, és szeme
rémülten tágra nyílt, miközben meghúzta a fülhallgatója fehér
zsinórját, szabaddá téve a fülét.
– A francba!
Elmosolyodtam. A szeme lehetetlenül tágra nyílt.
– Mr. Brooks, nagyon sajnálom. – Szégyenében összeszorította a
szemét. – Nem tudtam, hogy még van itt valaki más is.
Az arcára nagyrészt árnyék vetült, ahogy lefelé bámult, de még
így is szinte biztos voltam benne, hogy láttam, ahogy ismét
kimondja a „francba” szót.
– Semmi baj – biztosítottam, mire a lány kérdőn felkapta a fejét.
Enyhén elvigyorodtam. – Az éneklés meg a sok „francba” miatt. Sőt,
ha nagyon kell, mondja ki még egyszer nyugodtan.
Az arca megdermedt a döbbenettől.
– Látom, hogy akarja – nógattam. – Akár még háromszor vagy
négyszer.
– Háromszor vagy négyszer? – Tehetetlenül megvonta a vállát. –
Talán inkább negyvenszer.
– Negyvenszer? – kérdeztem, szórakozottan felhúzva a
szemöldökömet.
– Gondolom, attól függ, mit hallott pontosan. Oldalra
biccentettem a fejem.
– Nem tudom pontosan. Most főleg a nyaka és a háta jut eszembe
elsőre, és, nos, a többit nem biztos, hogy illene idéznem irodai
környezetben.
– Ó, istenem! – kiáltott fel, és zavarában az arcát a kezébe temette.
– Határozottan negyvenszer. Vagy akár ötvenszer.
Egy köhögéssel elnyomtam a kuncogásomat, mert tudtam, hogy
ez a tökéletes alkalom arra, hogy rátérjek a lényegre.
– Semmi baj. Van egy ötletem, hogyan könnyíthetne a kínján. A
tekintete reménnyel telve villan rám.
– Igen?
– A holnap estéről van szó. Jöjjön el velem a gyermekkórház
javára rendezett jótékonysági estre.
 A rémülettől eltorzul az arca. Nem éppen ezt a reakciót akartam
elérni.
– Mi? Elmenni a… önnel… Nem. – Őszintén, sőt kétségbeesetten
rázta a fejét, élénkvörös haja ide-oda lobogott, mielőtt tehetetlenül
rásimult volna ruhájának fehér anyagára. – Nem.
Be kellett ismernem, hogy a kettős és igencsak hangsúlyos
nemleges válasz kicsit megzavart. Nem arról volt szó, hogy azt
hittem, senki sem utasíthat vissza. Visszautasíthattak, és a pokolba
is, talán többször vissza is kellene. De már rég fordult elő ilyesmi.
Nagyon rég.
– Más dolga van? – dobtam fel egy kifogást, és reménykedtem,
hogy a szemmel látható kínját inkább a váratlan ajánlat okozza, és
nem valami más.
A szemöldökei között egy vékony ránc formálódott, és szeme
sarka mintha kissé összecsípődött volna.
– Nem, nincs más dolgom. Aú!
Hosszú idő óta először küszködtem azzal, hogy megtaláljam a
hangomat.
– Én… ööö… nos… Oké.
Georgia válaszként egy hamis mosolyt erőltetett magára.
Mégsem tudtam rávenni magam arra, hogy ilyen könnyen
feladjam.
Megkerültem az íróasztalát, és épp annyira léptem be a személyes
terébe, hogy hátrált néhány lépést. Nekidőltem a mögöttem lévő
asztalnak, és keresztbe fontam a karomat a mellkasomon.
Idegesen ficánkolva dörzsölgette a libabőrös karját.
– Szóval, ez egy mennyire határozott „nem”? Amolyan „még
megfontolom, de valószínűleg nem”, vagy „egy hópehelynyi esélye
sincs ebben az életben”, vagy esetleg valahol a kettő között, ahol
még létezik olyasmi, hogy kompromisszum?
A lány értetlenül megrázta a fejét, és kétszer koppantott a magas
sarkújával.
A tekintetem végigsiklott a lábán, majd vissza, és csak azt láttam,
hogy fényes, égszínkék szeme kissé összeszűkül a pillantásom
körútja után.
 – Nem undorodom magától, ha ez a kérdés, de az egyezkedés
elég esélytelen.
Jim Carrey beköltözött a testembe, és átvette az irányítást a
hangszálaim felett, mielőtt még megállíthattam volna.
– Szóval, azt mondja, hogy van rá esély?
– Mi a fene folyik itt? – nézett fel a plafonra, szinte mintha
magában beszélne. Ezután visszanézett rám. – Miért hív randira?
Miért pont most? Ennek az egésznek semmi értelme.
Az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy az igazat mondom. Akár
jó volt, akár nem, mindig őszinte voltam. Ilyen volt a természetem.
– Nézze, valami istenverte oknál fogva a társadalom úgy döntött,
hogy érdekli a teljesen érdektelen életem, mert van pénzem, és mivel
ez a bulvársajtónak sokkal fontosabb, mint az adományok vagy az
önkéntes munkaidő, azt akarják, hogy minden egyes rendezvényen,
amelyen részt veszek, legyen partnerem. Normális esetben ez nem
lenne probléma, mert ők elmehetnek a picsába, de a sors újabb
pofonja, hogy anyám úgy döntött, őt is érdekli a dolog. Szeretne egy
menyet meg unokákat, meg minden ilyen szarságot.
Barackszínre barnult bőre fehérre sápadt.
– De anyámnak szörnyű ízlése van, és bár szinte semmit sem
tudok magáról, már most garantáltan jobbnak bizonyul, mint
bármelyik másik lehetőségem.
– Nahát, köszönöm a bókot!
– Higgye el, ez a többieknek szánt sértés, nem önnek.
– Oké.
– Nem akarom feleségül venni, bár biztos vagyok benne, hogy
végtelenül élvezni fogom az együtt töltött időt…
– Biztos vagyok benne.
Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak a gúnyolódásán.
– Próbálom elkerülni, hogy Walter egy bőbeszédűbb,
wellnessrajongó verziójával végezzem.
– Walter? – kérdezett vissza jogosan.
– A macskám.
A hitetlenség szinte háborút vívott az arcán a zavarodottsággal,
szája egyik sarkát többször gondolkozó grimaszba húzta, majd
elengedte.
 Tudtam, hogy összevissza érvelek. Csak reméltem, hogy a
zavarodottságából eljutok a kelletlen beleegyezésig.
Amikor már attól tartottam, hogy véresre rágja az ajkát, ha még
sokáig így folytatja, egy egyszerű kérdéssel törte meg a csendet.
– Miért én?
Ismét az őszinteség győzött.
– Mert maga volt itt.
Erre összeszorította az ajkát, de ahogy elszakítottam a tekintetem,
hogy belenézzek a ragyogó kék szemébe, tudtam, hogy még nem
végeztem. Sem vele, sem ezzel a beszélgetéssel, sem azzal, hogy
mekkora hülye vagyok ma.
– És mert maga kibaszottul gyönyörű.
 7. fejezet

Georgia

– Gyönyörű?! – sikoltottam, és becsaptam magam mögött a

lakásom ajtaját. A falak megremegtek a méltatlan bánásmódtól.
– A kurva életbe, elég, ha egy pasi, aki még csak nem is volt az
együtt meztelenkedős radarodon, gyönyörűnek nevez, és máris úgy
viselkedsz, mint valami kétségbeesett ribanc! Tényleg? Komolyan?
Csak ennyi kell?!
Ledobtam a földre a táskámat, és lerúgtam a magas sarkúmat.
– Hol a büszkeséged, te hülye ribanc? Hol van a kibaszott
büszkeséged?
Cassie bivalycsordát megszégyenítő módon robbant ki a
szobájából, kezében hajsütővas, a zsinór pedig a nyomában, és
annyira megijesztett, hogy a konyhaszigetünk pultjához csapódtam.
– Hol van ez a hülye ribanc? – kiáltotta, tekintetét mániákusan
körbejártatva a helyiségen.
Drámaian megforgattam a szememet, túlságosan mérges voltam
magamra ahhoz, hogy nevessek a bohóckodásán.
– Én vagyok az! – Magamra mutattam, mint egy őrült. – Itt van a
ribanc! Kurvára itt van!
– Ó! – sóhajtott fel, lelazítva agresszív testtartását és eldobva nem
sok jót ígérő fegyverét, majd felegyenesedett. – Te nem számítasz.
Azt hittem, tényleg itt van egy hülye ribanc, akitől meg kell menteni.
Készen álltam, hogy lecsapjak és szétrúgjak néhány segget.
– Ó, pedig egy hülye ribanc vagyok! Egy szánalmas ribanc, aki
szégyent hoz a nemünkre. Hidd el nekem.
– Neeeeeem, nem vagy az! Lehet, hogy egy kicsit ribi vagy, de
még az sem igazi kurva. Nekik túlságosan laza a vaginájuk. Elég
nagy ahhoz, hogy az összes pénzüket el tudják rakni, de te még
sosem végeztél ilyen munkát. Valószínűleg még egy ötcentes sem
férne bele.
 Igaza volt. A vaginámat szorosabban zárták le, mint egy katonai
erődítményt. Ahogy a játékban is mondjuk, „lépj vissza hármat”
zóna minden faszkalapnak, aki bebocsátásért könyörög. Nem azért,
mert prűd voltam, vagy mert tartogattam magam a házasságig.
Egyszerűen csak nem találtam meg a megfelelő pasit, akit
érdemesnek tartottam arra, hogy belenyúljon a mézesbödönbe.
Talán túl válogatós voltam. Talán a szexterapeuta anyám az
őrületbe kergetett. Vagy talán manapság irreális elvárásokat
támasztottam: hogy egy olyan férfival tegyem meg, akivel igazi
kapcsolatot alakítottunk ki. Úgy értem, rengeteg fasz- és golyófotó
kering a közösségi médiában, ami azért mégiscsak ezt igazolja.
Ne is beszéljünk arról, hogy milyen reakciókat kaptam a
férfiaktól, amikor megtudták, hogy egyedülálló, huszonhat éves nő
vagyok, akinek még nem nyúltak a vaginájához. Akár azt is
mondhattam volna nekik, hogy egy unikornis vagyok, aki szikrákat
lődöz a seggéből.
Nem mintha idegenkedtem volna a szex minden típusától. Az
orális szex igazi szószólója voltam. Nos, amíg az adásra és a vételre
is szerepelt kitétel a megállapodásban. Nevezhettek közönségesnek,
de ha én leszopom, akkor te is kinyalod. Pont. Történet vége.
A megdöbbentő reakciók és a megbélyegzés ellenére, ami olyan
nőként ért, aki érintetlen szüzességgel vészelte át az egyetemet,
kitartottam a fegyverem mellett, és nem voltam hajlandó csak úgy
odaadni bárkinek. Ez nem az önmegtartóztatás vagy erős vallásos
nézetek kinyilvánítása volt. Csak én voltam, önmagam voltam, és azt
tettem, amit helyesnek tartottam.
Ez a legfontosabb dolog, amikor egy nő szexuális jogairól van szó.
Neki kell eldöntenie, hogy mit akar valójában, anélkül, hogy a
társadalmi normák vagy a péniszek által gyakorolt nyomás
befolyásolná.
– Már megint azt csinálod – szakította félbe gondolataimat Cassie.
Zavartan billentettem oldalra a fejem.
– Mit csinálok?
– „Ezért vagyok még mindig szűz” belső monológot tartasz.
Bekapcsoljam a kandallót a melltartóégető rituáléhoz? Vagy dobjuk
ki a borotvát, és hagyjuk, hogy a szőrzetünk elszabaduljon?
 – Nyűg vagy a nyakamon – nevettem. Nem tudtam megállni.
– Én is szeretlek, gyönyörű, szűzies legjobb barátom.
Figyelmen kívül hagytam Cassie gúnyos vigyorát, és a hűtőhöz
léptem. Az Isten is úgy akarta, hogy ott volt egy hatalmas üveg bor,
rajta a nevemmel.
– Halljuk! – követelte, és leült a konyhaasztalhoz. – Miért vagy
egy hülye ribanc?
Felkaptam az üveg muskotályt a hűtőből, és teletöltöttem vele egy
kávésbögrét.
– Nem akarok erről beszélni. Túl kínos.
– Aha. Persze hogy nem akarsz. Ez megmagyarázza, hogy az
előbb miért beszéltél magadban erről. – Tudálékos pillantást vetett
rám. – Nyögd ki, Georgia Rose!
Megráztam a fejem, és egy hatalmasat kortyoltam az édes borból.
Cassie bámult.
Ismét megráztam a fejem.
Olyan halálosan fenyegető pillantást lövellt felém, hogy
elkezdtem aggódni a biztonságomért.
– Oké – adtam be a derekam, mindkét kezemet a levegőbe emelve,
mintha fegyverrel fenyegetnének. – Jó, de előbb vegyél vissza az
őrült pillantásodból. Teljesen kikészítesz.
Elmosolyodott.
– De működik! Megy, mint a karikacsapás. Minden egyes
alkalommal.
Felnyögtem.
– Szóval – folytatta, és a kezével gesztikulálva bátorított. – Mitől
vagy ennyire felhúzva?
– Kline randira hívott.
– Kline? Ki az a Kline?
– Kline Brooks… Mr. Brooks… – magyaráztam, hogy felfrissítsem
az emlékezetét.
– Szent kecske herezacskója! Kline Nagyfarkú milliárdos Brooks?
Az őrülten dögös, szupergazdag főnököd? – folytatta, mielőtt még
egy szót is szólhattam volna válaszul. – Mondd csak, hogy a fenébe
történhetett ez?
 – Először is, mit értesz az alatt, hogy „hogy a fenébe történhetett
ez?” Lehet, hogy szűz vagyok, de nem vagyok egy barlanglakó.
Tudok csinos lenni, ha veszem a fáradságot és megfésülködöm.
– Ó, nyugodj már le! Gyönyörű vagy, és ezt te is tudod. Kline
Brooks szerencsés lenne, ha randizhatna veled.
– És honnan tudod, hogy nagy a farka? Egyszer láttad őt. És az
egy öt másodperces „Ó, ez a főnököm, Kline” beszélgetés volt,
miközben a parkolóban sétáltunk. Személyesen még nem is
találkoztál vele.
– Öt másodperc elég nekem. – Megkocogtatta a halántékát. –
Tudod, hogy kiváló a farokradarom. Legalább tíz mérföldről
érzékelem az óriási lengő péniszingákat. Ez egy istenadta tehetség,
Georgie.
Majdnem a torkomon akadt a bor.
– Ne keverjük bele ebbe Istent. Felvonta a szemöldökét.
– Isten tudja, hogy a G-pontnak több mint megfelelő méretű
fütyire van szüksége a munka elvégzéséhez.
– Biztos vagyok benne, hogy emiatt a megjegyzésed miatt
várólistára kerültél a mennyországban.
– Valószínűleg. – Megvonta a vállát. – Mondd, hogy igent
mondtál a Nagyfarkú Brooksnak!
– Ne hívd így! – kiabáltam, és képtelen voltam visszatartani a
nevetést.
– Ugyan már, Szűz Mária, tudod, hogy a főnöködnek van ez a
„Helló, hölgyeim, ki vagyok tömve” típusú dölyfös viselkedése. –
Felvonta a szemöldökét. – Mondd, hogy igent mondtál neki! Az isten
szerelmére, mondd, hogy elmész randizni vele!
– Nem az esetem.
– Georgie – nyögött fel Cassie. – Jóképű. Sikeres. Nem egy
ötdolláros szopást ajánl neked. Mi nem tetszik benne? Nem értem.
– Ötdolláros szopás? Miről beszélsz egyáltalán?
– A nyilvánvalóan rossz ajánlatokról. – Ingerülten nyújtotta ki
felém mindkét kezét. – Még a legrosszabb szopás is, fogakkal,
felrepedt ajakkal és rossz szívóerővel… többet ér, mint öt dollár.
Sóhajtottam.
 — Nézd, van vagy tizen-huszonmilliárd dollár a bankszámláján.
Az öltönyei többe kerülnek, mint a lakásunk. Nem vagyunk egy
pálya. Közel sem.
– Először is, ez nem egy szám. Másodszor, ki a faszt érdekel?
Miért a pénze alapján ítéled meg?
– Nem ítélkezem.
Cassie bólintott, szeme tágra nyílt.
– Ó, dehogynem! Teljesen elítélő vagy.
– De… ő…
– Hagyd abba! – Szigorú ujjal mutatott felém. – Ne ítélkezz!
Tényleg a pénze alapján ítéltem meg Kline-t?
És ami még fontosabb, tényleg nagy a f-a-r-k-a?
– Randizni fogsz vele, ugye? Zavartnak tettettem magam.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Te kis ribanc! Azért borultál ki, mert igent mondtál, nem igaz?!
Gonosz, győzedelmes nevetése átszakította a gátat.
– Rendben! – kiáltottam. – Kibaszottul gyönyörűnek nevezett, én
pedig ettől egyenesen összeestem, mint egy kártyavár. Akár a
szoknyámat is felemelhettem volna, és széttárhattam volna a lábamat
neki. Szánalmas voltam. Mint valami ütődött tinédzser. Igent
mondtam, mert bókolt nekem!
– Istenem, biztos vagyok benne, hogy szörnyű lesz neked.
Randizni mész egy gazdag, sikeres, gyönyörű férfival, aki ráadásul
még bókol is neked. – Cassie megdöbbenést színlelt. – Ó, mi lesz
veled, emberiség?
Jó három másodpercig bámultam Cassie-t, mire a szavai belém
ivódtak. Aztán nem tudtam megállni, hogy ne nevessek fel.
– Mekkora egy ribanc vagy!
Talán egy kicsit nevetséges voltam ezzel az egésszel kapcsolatban.
Ez csak egy bók volt. És csak egy randiba egyeztem bele. Mi ebben
olyan rossz?
Darth Vader sötét oldalának csengőhangja töltötte be a szobát. A
telefonom a pulton rezgett.
– Uh! – sóhajtottam fel. – Az anyám. Istenem segíts, nincs kedvem
most ehhez!
 Hangpostára irányítottam a hívását, túl fáradt voltam ahhoz,
hogy követni tudjam a fecsegését.
Az anyám, más néven dr. Savannah Cummings, olyan erő volt,
amivel nem lehetett nem számolni. Napközben pártanácsadással
foglalkozott, éjszakánként pedig isten tudja, mit csinált apámmal. A
szexterápia volt a szakterülete, és a szexiség hálószobába való
visszatéréséről prédikált – ettől lett híres.
És igen, tisztában voltam azzal, milyen ironikus, hogy egy
szexterapeutát Cummingsnak5 hívnak. És az anyám is. Néhány évvel
ezelőtt céltudatosan ki is használta az egybeesést – egy
óriásplakáton, amely az egyik olyan forgalmas autópálya mellett
helyezkedett el, amely egyenesen New Yorkba vezetett.
A szlogenje: Dr. Cummings szeretné, ha elmenne… a vadonatúj
rendelőjébe.
Mondanom sem kell, hogy a nyolcadik osztály elég nehéz év volt
számomra.
A Savannah-val folytatott beszélgetések többnyire a szerelmi és a
szexuális életemről szóltak, és a szokásos hegyi beszédéről arról,
mennyire fontos a maszturbáció.
„Győződj meg róla, hogy naponta legalább egyszer maszturbálsz,
Georgia Rose. Ez elengedhetetlen a szexuális egészséged szempontjából.”
A szexterapeuta anyám egy kicsit furcsa figura volt. De az én
különcöm volt, és én nagyon szerettem őt. Csak éppen jelenleg nem
tudtam kezelni a nyílt kérdéseit és a szüzességgel kapcsolatos
faggatózását.
Lehajtottam a maradék boromat, és a pultra csaptam a bögrét.
– Mára befejezem. Találkozunk a másik oldalon, Cass.
– Jó éjt, csajszi!
Az idő vesztegetése nélkül elvégeztem a szokásos esti rutinomat –
arcot és fogat mostam, kényelmes hálóinget vettem fel –, és boldogan
bedobtam a fáradt seggem az ágyba.
De nem akart álom jönni a szememre.
Az agyam elérte az álmatlanság mókuskerék szakaszát. A
gondolataim száguldoztak, és a megválaszolatlan kérdések nem
akartak távozni a fejemből. Újra és újra visszajátszottam, ahogy Kline
randira hívott. És csak arra tudtam gondolni, hogy miért én? Miért
érdeklődött hirtelen irántam?
„És kibaszottul gyönyörű vagy.”
Egyáltalán nem önbizalomhiányról volt szó. Intelligens, vonzó,
magabiztos csajnak tartottam magam. Na most azt azért nem
mondanám, hogy tökéletes vagyok, de tudtam, hogyan emelhetem ki
az erősségeimet és hogyan minimalizálhatom a gyengeségeimet.
Sosem bírtam az erős sminket, a spandexet és a sárga színt. A hosszú
haj, a vörös ajak és egy jól illeszkedő farmer, ami kiemelte a
fenekemet – ez mindig tuti recept volt.
A zavarodottságom azzal kapcsolatban, hogy Kline randira hívott,
nem arról szólt, mennyire vagyok vonzó vagy sem.
Soha nem akadt még ilyen férfi a radaromon. Egymás tökéletes
ellentétei voltunk.
Sofőrje volt. Én metróval közlekedtem. Armanit viselt. Én vintage
használtruha-üzletben vásároltam. Elég pénze volt ahhoz, hogy
fedezeti alapokba és életjáradékba fektessen. Nekem volt egy
ötvendolláros kötvényem 1996-ból, amit a nagymamámtól kaptam a
születésnapomra. Azért drukkoltam, hogy idén is még két dollár
huszonöt cent hozama legyen.
Az én életem és az övé eléggé távol állt egymástól.
Vagy Cassie-nek volt igaza? Az alapján ítéltem meg Kline Brookst,
hogy több pénze volt, mint bárkinek? Vagy csak kiakadtam azon,
hogy a főnököm, a Brooks Media vezérigazgatója randira hívott?
A randizás világában nincsenek éppen szuper tapasztalataim.
Általában iszonyú rosszul végződtek a randevúim. Szóval, mi
történne akkor, ha Kline és én randiznánk néhányszor, és megint
beütne a krach, ami általában szokott, ha rólam és a férfiakról van
szó?
Bassza meg!
Valamit tennem kellett, hogy eltereljem a gondolataimat. Itt volt
az ideje, hogy a saját kezembe vegyem a dolgokat. Szó szerint. Nem
volt jobb altató, mint az orgazmus okozta kóma. Csak egy kis
kirándulás a csúcspontra, és kialudnék, mint a fény – a száguldó
gondolatok és a nyugtalan éjszaka pedig tovatűnnének.
Megragadtam a vibrátoromat, hátradőltem, széttártam a lábam, és
elképzeltem Chris Hemsworthöt Thor teljes pompájában.
Mostanában a Bosszúállók, az Amerika kapitány és a Thor tematikán
mozogtam, de… a pokolba is, még a Fekete Özvegyet is bírom, ha
éppen virgonc kedvemben vagyok! Scarlett Johansson abban a fekete
bőrruhában sok nőnél benyomott egy gombot.
Pár percnyi ujjmunkával később Thor kalapácsa már kemény volt
és készen állt. Jól éreztem magam. Igazán kurva jól. Az izmaim
befeszültek, az ujjaim tökéletes ütemben mozogtak, és hálát
rebegtem a vibrátoromnak, a dicsőséges kis csiklócsiklandozómnak.
A határon voltam, fehér foltok úsztak be a látómezőmbe, és akkor
Thor és a kalapácsfasza lassan átalakult valaki mássá. Valaki
olyanná, akiről még soha nem fantáziáltam.
Kline.
Ott lebegett fölöttem, forró, meztelen teste alig pár centire volt az
enyémtől. Az a test – te jó ég, az a test! Karcsú, feszes, tónusos izmok.
Rengeteg izom. Őrületes hasizmok és az a tökéletes V vonal, ami
egészen a… ööö… hát igen… Nagyfarkú Brooks.
A fenébe is, Cassie-nek igaza volt!
Olyan farka volt, amiből öt másodperces GIF-et lehetett készíteni,
és soha nem lehetett megunni a visszajátszását. Meg voltam
győződve arról, hogy Kline farkának valaha volt egy ük-, szép-, vagy
óapai farka, és pontosan ez inspirált arra a múltban egy nőt, hogy
lehúzza egy férfi nadrágját, és azt mondja: „Ó, igen, ezt le kell
szopnom!” Ez egy történelmet író, Nobel-díjas fasz volt. Az egyetlen
ok, amiért a szopás tényleg létezett.
– Alig várom, hogy megkóstoljalak – suttogta ő, miközben a bugyimat
lecsúsztatta a lábamról.
Igen, a pokolba is, igen! Kóstolj meg!
– Istenem, te kibaszottul gyönyörű vagy! – Végignyalta a hasamat.
– Gyönyörű a farkad – mondtam. Letérdelt a lábam közé.
– Mondd el, mennyire akarod a farkamat, Georgia. – Kék szeme
felperzselte a bőrömet, ahogy simogatta azt a tökéletes farkat.
– Nagyon. Nagyon akarom – könyörögtem.
– Légy türelmes, édesem – mosolygott. – Alig várom, hogy megdugjalak,
de előbb meg kell ízleljelek.
 Kline megragadta a combomat, széttárta, miközben a feje a lábam között
járt, és olyasmit csinált a nyelvével, amit minden férfinak tudnia kellene.
– Ó, bassza meg! – nyögtem fel, belemarkoltam a hajába, és a csípőmmel
követtem a szája mozgását.
– Élvezz el nekem, Georgia – követelte.
És mintha egy istenverte romantikus regény kliséje lennék,
elélveztem…, egyenesen a főnököm arcára.
Ziháltam. Kimerültem. Elfáradtam. Az izmaim ellazultak, a
bőrömön izzadságfoltok csillogtak. Alaposan megdolgoztam
magam. Amikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy átléptem egy
határt, ahonnan már nem tudok visszajönni.
Kline Brooks belépett a szexuális fantáziavilágomba.
És megkaptam tőle minden idők egyik legfantasztikusabb
orgazmusát.
 8. fejezet

Kline

– Szóval, a Sure Romance szerződés a várakozásoknak

megfelelően átment. Martint gyakorlatilag össze lehetett hajtogatni,
mint egy gumis lepedőt, amikor megfenyegettem, hogy… – Georgia
úgy mondta fel a szöveget, mintha begyakorolta volna, figyelme a
fejünk felett lévő lámpák után az asztalomon heverő papírnehezékre
vándorolt, majd kinézett az ablakon, aztán megismételte ugyanezt.
Minden erejével azon volt, hogy ne nézzen rám, mióta két perccel
ezelőtt bekopogott az irodám ajtaján.
– Várjon! – szakítottam félbe, eléggé kizökkentve ahhoz, hogy a
tekintete az arcomra ugorjon. – A gumis lepedőt nem rohadt nehéz
összehajtogatni?
Vigyorra húztam a számat, és hozzátettem: – Az enyémeket
mindenesetre pokolian nehéz. Van valami titok, amiről lemaradtam?
Zavarodottságában összevonta a szemöldökét, és dús ajkával
csücsörített.
Láttam, ahogy a gondolatok egymás után száguldanak a fejében,
azon tűnődve, hogy miről beszélünk, és miért beszélünk róla,
miközben megkérdőjelezi annak valószínűségét, hogy valóban én
hajtogatom-e az ágyneműmet, nem pedig egy szobalány, egy
komornyik vagy esetleg valamilyen másik szolga.
Amint rájött, hogy csak ugratom, az arcvonásai átalakultak… a
zavarodottól a szigorúig.
– Bocsánat – mentegetőztem, és a félvigyorból egy teljes mosolyra
váltottam. – Folytassa csak!
– Rendben – fújt egyet, eléggé imádnivalóan. – Ahogy mondtam,
Martin…
Szavai egyszerű, nyugtató hangok egyenletes ritmusává
tompultak, miközben a gondolataimba mélyedtem.
Két évig hallgattam Georgia Cummingst termékelhelyezésről és
költségvetésekről beszélni, de ez a két év nem ért fel azzal a kibaszott
nappal, amikor ténylegesen beszélgettem is vele. Az az egyszeri
találkozás egy nyugtalanabb, kevésbé professzionális, nyíltan női
énjét villantotta fel előttem.
Továbbra is kiegyensúlyozott volt, mint mindig, és tájékozott.
Észben tartotta a feladatait és kötelezettségeit. De a tekintete tovább
időzött rajtam – amikor egy pillanatra elfelejtette, hogy esetlennek
érzi magát –, és a humora is jobban előtérbe került, egészen a
szókimondó nyelve hegyére, ahelyett, hogy az illendőség és a főnök-
alkalmazotti kapcsolat felülírt volna mindent.
Egyszerűen fogalmazva máshogy nézett rám, és ahogy a haja a
sima, karcsú nyaka mellett lógott, és a szeme csillogott a
huncutságtól, ő is kurvára másképp festett az én szememben.
– Mr. Brooks! – kiáltott tüzesen és bosszúsan, mert nem adtam
meg neki a teljes figyelmet.
– Kline – javítottam ki, miközben arra gondoltam, milyen lehet a
puncija, és milyen arcot vághat, miközben ujjazom. Majd vártam,
hogy felugró szemöldökkel beleegyezzen a váltásba.
– Rendben – ment bele. – Kline.
Istenem, hallanom kellett, hogy ezt mondja, miközben eljut a csúcsra.
Ismét elmosolyodtam, és küzdöttem a késztetés ellen, hogy
megigazítsam a feszülő nadrágomat az íróasztalom alatt.
– Helyes.
Nem úgy tűnt, mint aki jól szórakozik. Igyekeztem az érme másik,
szakmaibb oldalára koncentrálni, amikor keresztbe fonta a karját a
mellkasán, és egyik lábfejével toppantott kettőt a csempén. Azok
után, hogy éveken át minden beszélgetésem szigorúan szakmai
módon zajlott az alkalmazottakkal, még sosem éreztem ennyire
égbekiáltóan a szükségét annak, hogy sutba dobjam az egészet a
tekintetemmel, ami most rossz akart lenni. Nagyon rossz akart lenni.
És az én hülye agyam nem engedett teret neki.
– Nézd, én bízom benned. – Erre mintha kicsit megbékélt volna. –
Tudni akarom, hogy az üzlet megköttetett? Természetesen. Kell-e
tudnom a részleteket, és megkérdőjeleznem minden lépésedet? Nem
annyira.
Leengedte a mellkasán összefont karját.
 – Valójában ma este Los Angelesbe megyek, és szükségem van
valakire, aki tartja a frontot. Elbírsz vele, ha megmondom
mindenkinek, hogy neked jelentsenek?
Tartása önkéntelenül kiegyenesedett, a felháborodás, hogy
feltettem ezt a kérdést, megfeszítette az összes izmát.
– Persze hogy elbírok.
Figyelmen kívül hagytam az ingerültségét.
– Nem várom el tőled, hogy minden felmerülő problémát
megoldj. Csak tartsd a hajót a felszínen, és tartsd távol ezt a kalóz
legénységet attól, hogy felgyújtsák.
– Értettem.
Egy kört rajzolt az asztalom elülső szélére, és szinte láttam, hogy
igyekszik lazán viselkedni.
– Szóval…
A füle mögé dugott egy képzeletbeli hajszálat. Minden tincse a
helyén volt.
– Los Angelesbe mész?
Győzedelmesen az ajkamba haraptam. Azért kérdezte, mert tudni
akarta. Akart velem randizni, csak még nem fogadta el.
– Igen.
– Ó… oké. Szóval…
– Csak egy gyors kirándulás – mondtam, enyhítve a zavarán.
– Csak néhány belsős megbeszélés, aztán rögtön vissza a keleti
partra. Péntek estére bőven visszaérek.
– Nagyszerű – motyogta, és úgy kulcsolta össze a kezét, mintha
nem tudná, mit kezdjen vele.
Volt néhány ötletem, de a legtöbbjük mélyen a tudatalattimból
érkezett. És nem gondoltam, hogy a játék ezen szakaszában szívesen
fogadná őket.
– Georgia?
A földről egyenesen a szemembe nézett. Tekintetének élettel teli
kék mélységétől, melyben az izgalom és a bizonytalanság mámorító
keveréke kavargott, majdnem szó szerint padlót fogtam.
– Már alig várom.
– Alig várod?
 – A péntek estét, veled. – Összekulcsolt keze elfehéredett a
nyomástól, arcán piros foltok jelentek meg. – Nem hagynám ki.
Az arckifejezése rövid időre ellágyult, és erőteljes vágyakozással
telt meg. Tizenöt másodperccel később, amikor elszántság váltotta
fel, édes állkapcsa meghajlott a nyomás alatt, és már nem voltam
biztos benne, hogy valaha is ott volt az előző érzelem.
Arcvonásai zord árnyalatával ellentétben a hangja nem volt több
suttogásnál.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?
Alaposan átgondoltam a kérdését, ahelyett, hogy rávágtam volna
valami baromságot. Tudtam, hogy miért kérdezi, és nem volt triviális
a kérdés. Én voltam a főnöke, és amennyire ő tudta, azt terveztem,
hogy megdugom és azonnal el is felejtem. Nem volt garancia arra,
hogy bármi is igazán kivirágozhatna közöttünk, ellenben mindketten
éreznénk a dolgok következményeit. Ő a cégem munkatársa volt, és
én írtam alá a csekkjeit. Mindenki azt mondaná, hogy neki több
vesztenivalója volt, de én nem voltam ebben olyan biztos.
A HR-es Cynthia elküldene a francba egy ilyen döntésért, mert –
függetlenül attól, hogy nem létezett tényleges randiellenes szabály –
az irodán belüli románcok mindig zűrösek voltak, különösen, ha az
egyik partner a főnök volt. Ezt ő is ugyanolyan jól tudta, mint én, és
nekem ezt még jobban kellett tudnom. De ahogy ott ültem, és
Georgia arcát néztem, a kibaszott nagy íróasztalommal köztünk, az
egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, hogy közelebb legyek hozzá,
hogy mellette álljak, hogy a kezemmel lágyan megérintve a hátát
kísérjem – hogy beleszagoljak a nyakának édes ívébe, és fogammal finoman
megízleljem a bőrét.
Lehet, hogy vak voltam, de amennyire én láttam, ez volt a valaha
volt legjobb ötletem.
Tekintetével követett, ahogy felálltam, hátratoltam a székemet,
megkerültem az íróasztalt, és csípőmet nekidöntöttem az íróasztal
szélének, pont előtte. Látni lehetett rajta, hogy legszívesebben
hátralépett volna egyet, de mégis kitartott, és kész volt meghallgatni,
amit mondani akartam.
Lábamat kereszteztem a bokámnál, és kezemet összekulcsoltam a
combom előtt.
 – Tudom, mire gondolsz.
Az alsó ajka megmoccant, ahogy a száját rágcsálta belül. A
tekintetem úgy tapadt a mozdulatra, mint egy hőkövető rakéta.
Kényszerítettem magam, hogy visszanézzek a szemébe.
– Megértem, miért vagy ideges, és tudom, mibe kerülhet neked
egy ilyen ugrás. Csak annyit ígérhetek, hogy nem leszek seggfej.
Meglepett arckifejezésével szemöldöke a homloka közepéig
ugrott.
– Bármi is történik köztem és közted, Kline és Georgia között, az
teljesen elkülönül attól, ami a Brooks Media égisze alatt történik Mr.
Brooks és a marketingigazgatója között. A munkatársam hatékony,
közkedvelt, sok tapasztalattal és igazi sikertörténettel büszkélkedhet.
Mr. Brooks ezt észre is vette, felfigyelt rá és értékeli is egy ideje. De
Kline… – nevettem fel. – Hát, az a fickó egy idióta.
Egy apró, csuklásszerű nevetés buggyant ki belőle, mielőtt még
megállíthatta volna.
– Mert Georgia Cummings egy gyönyörű, okos, érdekes nő, és
tegnapig ezt egyáltalán nem vette észre.
– Te jó ég… – motyogta Georgia halkan.
Teljes szívemből mosolyogtam, semmit sem visszatartva, és
éreztem, hogy a szívem megugrik a mellkasomban, amikor a szeme
felcsillant, mintha ő is észrevette volna.
– Kline azonban bizonyos szempontból hasonlít Mr. Brooksra.
Utálja, ha hülye. És most, hogy rájött minderre, nem nagyon akar
még egyszer hülye lenni.
Georgia ösztönösen felém lendült, a mozdulat kínzóan lassú és
egyszerre túl gyors volt ahhoz, hogy megfontoljak bármit is.
Megragadtam a csípőjét, tudtam, hogy túl erősen szorítom, de nem
tehettem róla. A gondolat, hogy nyomot hagyok a bőrén, újra
összeszorította az izmaimat.
Hőség telepedett a tenyerembe, és egyenesen az ágyékomba lőtt,
ahogyan megéreztem a testét. Illata – gyümölcsök és virágok
titokzatos keveréke – egyenesen égette a mellkasomat, mint valami
szaglószervi voodoobaba.
Finoman végigsimítottam az oldalát, majd elértem a válláig, és
beletúrtam tarkója élénkvörös fürtjeibe.
 A szeme nyitva volt, tekintete kereső és ijedt, de az ajka
céltudatosan mozdult az enyém felé. Az ujjbegyeim maguktól
görbültek be a hajában, és egy halk nyögés bukott ki belőle.
– Kline – suttogta nyomatékosan. Forró leheletének érzete az
ajkamon elég volt ahhoz, hogy átlökjön azon az átkozott határon.
– Kopp-kopp! – kiáltotta Leslie, miközben kinyitotta az ajtót.
Úgy rebbentünk szét, mintha Leslie érkezése egy agyaggalambot
célzó lövész lett volna, mi pedig az agyaggalamb. Megesküdtem
volna, hogy ennyi szexuális feszültség hirtelen felszabadulásától
mintha szilánkok szóródtak volna szét a szobában.
A szívem a szokásosnál kétszer gyorsabban vert, Georgia arca
pedig olyan színű volt, mint a cseresznye. Bár, tekintve, hogy Kline
ezredmásodpercekre volt attól, hogy élve felfalja Georgiát, azt kell
mondanom, hogy Mr. Brooks és Ms. Cummings színlelt higgadtsága
lenyűgözően hathatott.
– Miben segíthetek, Leslie? – kérdeztem, és igyekeztem egyenletes
színt adni a hangomnak, bár Leslie egyáltalán nem gyanakodott
semmire. Figyelmének nagy része befelé irányult, önmagára, nem
pedig a körülötte zajló dolgokra. Esküszöm, ez volt az első és
egyetlen alkalom az életemben, hogy hálás voltam egy ilyen típusú
nőért.
 9. fejezet

Georgia

Tipikusan az a nap volt, amikor jobb lett volna ágyban maradni és

beteget jelenteni, mint ténylegesen részt venni az életben. Kline
Brooks az új gyakornokát, Leslie-t az én figyelő tekintetemre bízta,
míg ő Los Angelesbe repült egy napra, hogy befektetőkkel
társalogjon, és lenyűgözze a TapNext potenciális szponzorait.
Biztos voltam benne, hogy Leslie-t egyenesen a pokolból küldték
fel. Az ördög akár egy nagy piros masnit is tekerhetett volna a
nyakába, és egy üdvözlőkártyát is mellékelhetett volna hozzá.

Kedves Georgie,
Jó szórakozást!
Szeretettel,
a Sátán

Ma többet láttam a melléből, mint a sajátomból az elmúlt

hónapban. Vagy súlyos testhőmérséklet-szabályozási problémája
volt, vagy nem viselt melltartót. Nem érdekelt, ki határozza meg az
öltözködési szabályzatot; a mellbimbó soha nem számít „business
casual” viseletnek.
Hogy Kline miért vette fel őt, az egy átkozott rejtély volt. És még
fel sem hoztam Leslie szelfik iránti imádatát. A közösségimédia-
fiókja forgalmasabb volt, mint egy Las Vegas-i escort az ünnepi
időszakban. Ami szerintem rendben is volt – de azt kívántam,
bárcsak ugyanannyi munkát fektetett volna a tényleges munkájába!
Amikor végre hazaértem, kedvenc időtöltésemnek hódoltam –
melegítőnadrágot húztam, és egy zacskó tejfölös-cheddaros csipsz
társaságában visszanéztem a Kardashianokból egy részt. Annak
ellenére, hogy nevetséges volt, hogy ez a család egy vagyont keresett
a valóságshow-kon, mégis azon kaptam magam, hogy minden egyes
epizódot felveszem. Az értékes időtöltés és az agysejtek rombolója
volt, de nem tudtam ellenállni a következetes bűnös élvezetnek. Mit
is mondhatnék? Igazi amerikai voltam – élveztem minden giccses
valóságshow-t, amit a szórakoztatásomra készítettek, hogy aztán
másnap jól kibeszéljem az egészet valakivel.
Kim épp kijelentette, hogy a nem megfelelő színű alapozót használó
nőknél nincs rosszabb dolog a világon, amikor megcsörrent a telefonom.
Mi az istenre van most szüksége? Pontosan az ő távolléte volt az
oka annak, hogy másnap reggelre ötkilónyi csipsz lesz a csípőmön és
a seggemen. Két nappal ezelőtt még azt mondtam volna, hogy
csillagokat varázsol a szemembe az őrületes majdnem csókjaival és a
képességeimbe vetett bizalommal. Most, a hozzá nem értés poklának
mélységeiben tett látogatás után kicsit megkoptak ezek az érzések.
Az a nagyképű, követelőző szemétláda pontosan tudta, mit csinál,
amikor megkérdezte tőlem, hogy tudom-e tartani a frontot, amíg ő
nincs itt.
Öt csörrenés és néhány elmormolt káromkodás után úgy
döntöttem, hogy megszabadítom a szenvedéstől.
– Jó estét, Mr. Brooks! Mi másban segíthetek még ma? Jóízű
kuncogása betöltötte a fülemet.
– Azt hittem, már túl vagyunk ezen a Mr. Brooks baromságon.
– Nos, a mai nap után nem.
– Nehéz napod volt?
Nehéz nap? Komolyan beszélt? Még mindig próbáltam tisztára
súrolni az agyamat Leslie egész napos idióta megjegyzéseitől.
– Az új gyakornok egy igazi gyöngyszem. Értékes munkatársa a
cégnek, mondhatom. Elképesztő, hogy ez a nő mennyi szelfit tud
készíteni negyedórán belül, és mégsem képes egyetlen fénymásolatot
sem készíteni ugyanennyi idő alatt.
– Tudom, hogy vannak problémái az időbeosztással, de jó gyerek,
Georgie.
Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
– A mai nap után őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan tudtál
bármit is elvégezni az elmúlt két hétben. – Igyekeztem az a fajta nő
lenni, aki nem ítél meg más nőket az eszük alapján, de Leslie mellett
a Kardashianok is intelligensnek tűntek.
– Aggódsz a leterheltségem miatt, édesem?
 Édesem? Utáltam, hogy egy olyan egyszerű dolog, mint az, hogy
Kline édesemnek szólított, megdobogtatta a szívemet. De így volt.
Hülye szív. Fogalma sem volt arról, mit csinál. Megköszörültem a
torkomat, figyelmen kívül hagyva a testem reakcióját az édes
szavaira.
– Persze hogy nem. Miért aggódnék, amikor te vagy az, aki
felvette őt? Ráadásul te vagy az, aki továbbra is hagyod, hogy a
gyakornokod hanyagolja a munkaköri kötelességeit.
– Most lenne itt az ideje, hogy elmondjam, Leslie családi barát? Az
apja kért egy szívességet, és én megtettem neki. Ráadásul Dean
szemmel tartja.
– Ó, szóval Deanre bízod a piszkos munkát. Értem már, hogy
mennek ezek a dolgok. Ez megmagyarázza a mai nyűgösségét. Már
aggódtam, hogy a Prada csődöt mondott.
Kline nevetett.
Te jó ég, ez a nevetés! Őrülten szexi volt, és a testem különböző
mocskos módokon reagált rá.
– Kicsit szomorú vagyok, hogy Leslie nem Merylnek jelent.
– Meryl azonnal helybenhagyta volna – replikázott Kline. –
Láttam már, ahogy az a nő felnőtt férfiakat is megríkatott. A pokolba
is, még nekem is le kellett törölnöm néhány fantomkönnyet miatta!
Egyébként ezt te akartad.
Két másodpercre voltam attól, hogy telepatikusan megrángassam,
amikor a hangja meleg és lágy árnyalatot öltött, mint a méz.
– Köszönöm, hogy foglalkozol Leslie-vel. Nagyra értékelem. Most
komolyan megköszönte nekem? Megcsíptem a karomat, hogy
megbizonyosodjak róla, nem álmodom.
– A francba, ez fájt! – rezzentem össze.
– Minden rendben?
– Igen. Csak… beütöttem a lábujjam – nyögtem ki. – Szóval…,
csak azért hívtál, hogy megtudd, milyen szörnyű napom volt? Vagy
tényleg szükséged van valamire?
– Először is, meg akartam győződni arról, hogy áll-e még a holnap
este.
Sóhajtottam.
 – Annak ellenére, hogy odavetettél a vadállatoknak, és alig vagy
egyáltalán nem mutattál megbánást, én ott leszek. De ennek semmi
köze hozzád, sokkal több köze van a tízfogásos vacsorának.
– Tudomásul vettem – nevetett. – Ha az ételük nem felel meg az
elvárásaidnak, majd én kárpótollak. Vacsora bárhol. Te választasz.
– Ez könnyű. BLT Prime.
– A steakhouse a Gramercy Parkban?
– Hát persze!
– Elegáns választás. – Halk fütty hagyta el az ajkát. – Vedd úgy,
hogy megegyeztünk. Szombat este elviszlek oda.
– Lassan a testtel! Még nem egyeztem bele egy második randiba.
– Még – vágott vissza kacéran. – Még nem egyeztél bele. És ha
ettől jobban érzed magad, akkor tekintheted inkább üzletnek, mint
randinak. És sajnálom, hogy a Leslie-féle dologgal magadra
hagytalak.
Mikor fordult meg az a bizonyos kocka? Ez nem az a Kline Brooks
volt, akit megismertem. Csendes, visszafogott, de olyan főnöknek
ismertem meg, aki megkövetelte a munkát, aki igyekezett engem is
állandóan készenlétben tartani. Kapcsolatunk felületes e-mailekből
és üzleti megbeszélésekből állt, amelyek során felmértük a Brooks
Media promóciós stratégiájával kapcsolatos aktuális terveimet.
Ez a játékos, karizmatikus férfi, aki a jelenlétemre vágyik
vacsorákon, és könnyedén beindított az irodájában, teljesen idegen
volt számomra. Nem tagadhattam le, hogy élveztem, amikor ezt az
oldalát láttam, de, édes istenem, teljesen kizökkentett! Úgy éreztem
magam, mint egy partra vetett hal, és az övéhez hasonló bájos
replika után kutattam a fejemben.
És komolyan, mióta akarok bűbájosnak tűnni a rejtélyes Kline
Brooks előtt?
Megköszörültem a torkomat.
– Mr. Brooks, miért hívott fel?
– Ms. Cummings, miért vagyunk ma este ilyen hivatalosak?
Azt hittem, túl vagyunk a formaságokon.
Valószínűleg igaza volt. Azt mondanám, nagyjából akkor történt,
amikor két nappal ezelőtt az irodájában lenyűgözően nem szakmai
erekciójához rántotta a csípőmet.
 – Oké, Kline – egyeztem bele pimaszul. Amúgy sem akartam,
hogy a középiskolai gúnynevemen szólítson. – Ha nem azért hívsz,
hogy a munkáról beszélgessünk, akkor miért hívtál?
– Igazából egy szívességet szeretnék kérni. Ráérsz?
– Nem, nem igazán. Csak ülök itt… – Szünetet tartottam, a
távirányítóért nyúltam, és lehalkítottam a tévét. Bár már túl voltunk
a „formaságokon”, a főnökömnek nem kellett tudnia a valóságshow-
felvételemről. – Csak ülök itt, és e-maileket olvasok.
Belekuncogott a telefonba.
– Biztos vagyok benne, hogy azok az e-mailek várhatnak
holnapig. Kicsit szorult helyzetben vagyok. Be tudod kapcsolni az
ESPN-t?
– A sportcsatornát?
– Elkezdődött a Western University és New York állam közötti
meccs. Thatch és én nem tudjuk elérni, hogy menjen a repülőn.
Tudnom kell, mi történik.
Thatcher Kelly a Brooks Media örökké titokzatos pénzügyi
tanácsadója volt. Vállalkozóként dolgozott, több vállalatnak is adott
tanácsot, legalábbis ezt hallottam, de a Brooks Medián belül egyetlen
nagy pénzügyi döntés sem született meg nélküle. Többször
hallottam a rekedtes hangját és a harsány személyiségét a
konferenciahívásokon. Még e-maileket is kaptam tőle a jellegzetes
szarkasztikus stílusában. De soha nem találkoztam vele. A pokolba
is, még egy fényképet sem találtam róla! Az összes közösségimédia-
fiókja privát volt, és a legtöbbjükön valamilyen véletlenszerű,
sporttal kapcsolatos profilkép szerepelt.
– Ez itt most élet-halál kérdése, Georgia – szakította félbe
gondolataimat Kline. – Thatch nagy New York State-rajongó, és
fogadtunk egy ötösben, hogy az ő Tigrisei nem ellenfelei a
Mustangoknak.
Összeráncoltam az orromat.
– Szóval…, pontosan mit is kell tennem?
– Szükségem van rád a következő húsz percben, amíg leszállunk.
– Nincs senki más, akit zavarni tudnál? Valószínűleg nem én
vagyok a legalkalmasabb erre a feladatra.
 Az utolsó futballmeccs, amit néztem, a Super Bowl volt, ahol Janet
Jackson mellbimbója debütált a tévében, és őszintén szólva többet
tudtam volna mesélni a bőrszerkójáról, mint a játékról. Szó szerint
semmit sem tudtam a sportokról, különösen a fociról.
– Kérlek, Georgia! – Hangja reszelősnek tűnt, és teljesen
összezavart azzal, hogy a szexre gondoltam miatta. – Könyörgök
neked!
Vártam egy kicsit, hogy sikerüljön dadogás nélkül kinyögnöm a
választ.
– Tartozni fogsz. Sokkal.
– Amit csak akarsz, édesem.
A hangjából áradt a kettős jelentés ígérete, de nem törődtem vele,
megragadtam a távirányítót, és átkapcsoltam a sportcsatornára.
– Oké, már megy is.
 10. fejezet

Kline

Thatch mániákusan hadonászva próbált új híreket szerezni. Saját

légiutas-kísérőnk rosszalló pillantást vetett rá, de egy gyors kacsintás
után a megvetése kedvességbe váltott át. Nem sok minden
árulkodott arról, hogy milliárdos vagyok, de a magánrepülőgép
biztosan ilyen dolog volt. Sokat utaztam, és a változó időzítés miatt
könnyebb volt ez így.
Amikor Thatch figyelme ismét rám irányult, leintettem, és
kihangosítottam Georgiát.
– Mi az állás? Mennyi idő van még hátra? Kinél van a labda?
– faggattam. Kétségbeesetten akartam tudni, hogy a Western
University csapatáé lesz-e a győzelem. Az idióta Thatch nem hagyta
volna, hogy túléljem, ha a New York megnyeri a játékot. Ez a meccs
nem jelentett semmi különöset – korai szezon, csütörtök este, és
kétségtelenül ismeretlen csapatok. De Thatch bármiből képes volt
versenyhelyzetet kovácsolni, és ezt a rivalizálást évekkel ezelőtt a
semmiből hozta létre.
Georgia röviden és pontatlanul ismertette a részleteket, de a
lényeget megértettem.
Negyedik negyed. A Tigrisek nyerésre álltak. Káromkodtam.
– Enyém a győzelem! – kiabálta Thatch.
Őszintén szólva még sosem láttam ekkora örömünnepet ülni.
– Mindezt öt vacak dollárért? – kérdezte Georgia.
Thatch harsány nevetése visszhangzott a repülőgép utasterében.
– Nem, nem öt dollárért. Egy kicsit többért…
– Ötszáz? – A hangja hitetlenkedő volt. Elképzeltem, ahogy
Georgia felhúzza az orrát a maga jellegzetes módján.
– Valójában… – Megköszörültem a torkomat. – Ötezer.
– Ötezer dollár? – kiáltotta ő. Kínosan éreztem magam. A pokolba
is, még a testem is összerándult!
 Valószínűleg úgy hangzott, mintha egy nagyképű seggfej lennék.
Nem szoktam túlzó összegeket feltenni sportfogadásokra.
– Thatch hibája. Nem fogad el nemleges választ, és soha nem
fogad egy ezresnél kevesebben. Ő lehetne a szerencsejáték-függők
mintaképe. Az egyetlen jó tulajdonsága, hogy tudja, hogyan fektesse
be a nyereségét.
Thatch gúnyosan rám mosolygott. Tudta, hogy mit csinálok –
eltúlzom a hibáit, hogy segítsek a sajátjaim minimalizálásában.
– Ahogy gondolja, Mr. Pénzeszsák.
Igen, határozottan azt hitte, hogy egy hivalkodó fasz vagyok.
– Georgia lány, tájékoztass a fejleményekről! Mi a helyzet? –
dumált bele Thatch, csak hogy még jobban felhúzzon.
– Ööö… – motyogta Georgia, és egy pillanatra elakadt a hangja. –
Boobear épp most támadott meg valakit.
– Boobear? Ki a faszom az a Boobear? – tátogta felém Thatch.
Megvontam a vállam.
– Kit szereltek le?
– Boobeart. A narancssárga csapatban játszik – ismételte Georgia,
mintha lenne értelme a mondanivalójának. – Jaj, ne, azt hiszem,
Boobear megsérült.
Komoly gondolkodásba került, de végül megfejtettem a rejtélyt.
– Boudmare-re gondolsz?
– Igen, ő az. A beceneve Boobear.
– A kommentátorok Boobearnek hívják? – kérdeztem
mosolyogva.
– Nem, én adtam neki a Boobear nevet. Úgy néz ki, mint egy
óriási mackó. Olyan aranyos!
– Ó, édes istenem! – nyögött fel Thatch.
– Ó, hála az égnek! Boobear újra talpra állt. Ismét felsorakoznak.
A fehér csapatnál van a labda. A nagydarab srác középen odadobja a
dobó srácnak. Ő pedig eldobta a labdát… nagyon messzire…
Elakadt a szava, aztán a vonal elhallgatott.
– Georgia?
Semmi.
– Georgia! – igyekeztem megragadni a figyelmét.
– Mi van? – csattant fel.
 – Hova dobták a labdát? Mi történt?
– Coca-Cola egy csomó méternyire eldobta, Stuart Little-nek.
Újra felsorakoznak a touchdown doboz közelében.
Coca-Cola? Stuart Little? Mégis, kikről beszélt?
– Kiről beszél? – tátogta Thatch, karját frusztráltan széttárva.
– Kurvára tudtam, hogy West kellett volna felhívni – suttogta,
miközben a folyosón járkált fel és alá.
– Segíts egy kicsit – mondtam a telefonba. – Ki az a Coca-Cola?
– A fehér csapat hátvédje.
– Úgy érted, Cokel?
– Igen, ő.
– Beceneveket ad a játékosoknak? – dörmögött Thatch.
– Aha – válaszolta a lány, és úgy hangzott, mint akinek éppen tele
van a szája egy marék csipsszel, miközben hangjában egy csepp
megbánást sem érzékeltem.
Még csak nem is tudtam haragudni rá. Túlságosan elbűvölő volt.
Thatchre pillantottam. Képletesen lyukat ütött a folyosó szőnyegén,
és gyakorlatilag a haját tépte. Elvigyorodtam. Bár fogalmam sem
volt, mi történik a játékban, megérte nézni, ahogy Thatch idegessége
kilövellt az űrbe.
– Touchdown! – kiáltotta Georgia. – Coca-Cola Howie
Mandelnek!
Fordítás: Cokel R. J. Howardnak.
– Ez az! – éljeneztem.
– A kurva anyját! – kiabált Thatch.
– Hajrá, Vadlovak! – tette hozzá Georgia.
– Így van, édesem – kuncogtam. – A Mustangok lecsapnak Thatch
punci Tigriseire.
Míg a legjobb barátom káromkodott, Georgia a repülőút hátralévő
részében a játékot kommentálta. Nevetséges beceneveket adott
minden játékosnak, a running back játékosok tántorgó lépéseit Ciki
Csoszi lépéseknek nevezte, és közölte általános véleményét arról,
melyik játékos néz ki a legbújósabbnak (Boobear, természetesen), a
leggonoszabbnak, esetleg a legkedvesebbnek stb. Végtelen lista volt,
és majdnem elfelejtettem, hogy öt lepedő és a Thatch és köztem
régóta fennálló rivalizálás volt a tét.
 Miután leszálltunk, és sörrel a kezünkben a reptéri bárban
megnéztük a meccs utolsó öt percét, még mindig nem tettem le a
telefont Georgiával.
Nem volt mit tenni. Ez a nő – akit láttam már szemrebbenés
nélkül simán kezelni egy tárgyalóteremnyi szemtelen suhancot –
őrülten imádnivaló volt. Kemény volt, és dögösebb, mint a bűn. És
Krisztusom, elképesztő humora volt! Többet akartam belőle.
Kibaszottul sokkal többet.
– Sajnálom, hogy késett a gépetek a kifutópályán, de örülök, hogy
épségben hazaértetek.
– Én is – válaszoltam a féligazságot, miközben belekortyoltam a
sörbe. Távolról sem voltam ideges a pluszidő miatt, amit a vele való
beszélgetéssel töltöttem. – Szóval, akkor nyugodtan kijelenthetjük,
hogy Georgia Cummings most már a Western University rajongója?
– Aha – kuncogott. – Marha kemények.
– Jövőre el kell jönnöd velem egy meccsre. Őrületes!
– Kline Brooks, még mindig úgy próbálsz leszervezni egy
második randit, hogy még el sem mentünk az elsőre? – kötekedett a
lány.
– Majd meglátod. Elszánt fickó vagyok – nevettem.
– Hát, úgy tűnik – ásított. – Nos, ez egy jel, hogy bevonszoljam
magam az ágyba. Azt hiszem, reggel találkozunk.
– Jó éjt, Georgia lány! – mondtam, ellopva Thatch becézését.
– Jó éjt! – suttogta, és kinyomta a telefont.
Letettem a telefonomat a pultra, és lehajtottam a maradék
sörömet.
– Készen állsz? – kérdeztem Thatchet, miközben némi készpénzt
dobtam a pultra.
Csak megrázta a fejét, és nagyot sóhajtott.
– Örülök, hogy volt időd enyelegni a kibaszott meccs alatt.
Megveregettem a vállát.
– Ne aggódj, édesem! Szerintem Boobear meggyógyul, és készen
fog állni a következő szezonra.
– Kibaszott Boobear! – kuncogott Thatch egy újabb fejrázással. –
Még én sem tagadhatom, hogy ez elég vicces.
 11. fejezet

Georgia

Péntek volt – a nagy randevú napja a főnökömmel –, és a metrón

ültem, hazafelé tartva a munkából, a szokásosnál egy kicsit
korábban. Az idegesség kezdett eluralkodni rajtam. Az agyamban
ezernyi lehetséges forgatókönyv pörgött le arról, milyen lesz a
jótékonysági est Kline-nal. A legtöbbjük kínos volt, és azzal
végződött, hogy valami felháborítót csináltam.
Így működtem én. Komoly hajlamom volt a szófosásra.
Igazoltan mindenbe beleütöm az orromat.
Szükségem volt valakire, aki leimádkozik a képletesen vett
ablakpárkányról, különben a végén még megjátszom az influenzát,
és az utolsó pillanatban visszalépek.
Cassie nem játszott. Éppen egy Seattle-be tartó gépre szállt fel,
hogy lefotózzon egy feltörekvő futballsztárt, aki leszerződött a
Seahawks csapathoz. Az én gyönyörű, temperamentumos legjobb
barátnőm szabadúszó fotósként szerzett magának hírnevet. A képei
a Times, a Cosmopolitan és még az ESPN oldalain is szerepeltek. Úgy
tűnt, hogy az objektívjének volt érzéke a dögös, izmos férfiakhoz.
Megdöbbentő, mi?
Az anyám biztos, hogy ki van zárva. Szexterapeutaként a szíve
mélyén valószínűleg azt a bölcs tanácsot adta volna, hogy elégítsem
ki magam a randi előtt, hogy elűzzem az idegességet.
Az ujjam a TapNext-ikon fölött körözött.
– Legyen – mondtam végül. Talán BAD_Ruck felvidíthatna ebben
a helyzetben. Az elmúlt napokban csevegtünk néha, és a
bemutatkozásunk abszurditása ellenére kezdtem megkedvelni a
srácot. Vicces volt, laza, és jól tudott flörtölni. A napom egy részét
azzal töltöttem, hogy azon tűnődtem, vajon milyen lehet élőben.
Tényleg úgy nézett ki, mint az adatlapján? Mivel foglalkozott? Hol
lakott New Yorkon belül?
 Nem osztottunk meg intim részleteket a magánéletünkről, pont
úgy, mint A szerelem hálójában című filmben, és ezt jelenleg jobban
preferáltam. Nem Kathleen Kelly betárcsázós internetkorszakában
éltünk, ez egy más világ volt. Ma már minden akkori veszély
megsokszorozódott – és ő még aggódott, hogy Tom Hanks
sorozatgyilkos! Manapság olyan műsorokat nézünk, mint a
Kamureg.6 Úgy tűnt, ez nagyon izgatja az embereket. És bár Ruck az
online beszélgetéseink során eléggé elbűvölőnek tűnt, nem voltam
meggyőződve arról, hogy a való életben nem totálisan dilinyós.
Vicces, hogy ez nem akadályozott meg abban, hogy üzenetet
küldjek neki.

TAPRoseNEXT (14:15): Ruck? Ruck, jelentkezz!

Szükségem van valakire, aki lebeszél a párkányról.

BAD_Ruck (14:16): Egy képzeletbeli párkányról

beszélünk, ugye?

TAPRoseNEXT (14:16): Igen. Ne aggódj, nem szó

szerint egy felhőkarcoló párkányán állok.

BAD_Ruck (14:16): Ez jó hír. Na és mondd, miért

kacérkodunk a képletes halállal?

TAPRoseNEXT (14:17): Ma este randim van. Ideges

vagyok. És kiborultam. Nagyon.

BAD_Ruck (14:17): És én még azt hittem, hogy én

vagyok az egyetlen férfi az életedben. Megbántasz,
Rose.

TAPRoseNEXT (14:18): Tedd túl magad rajta. Fogadni

mernék, hogy Ősármossága is randira megy ma.

BAD_Ruck (14:18): Talán.

 TAPRoseNEXT (14:19): Pontosan erre akartam
kilyukadni. Most pedig segíts nekem!

BAD_Ruck (14:19): Oké. Kezdjük az elején. Miért

vagy ideges?

Miért voltam ideges? Ez aztán a kérdés. Egy kettővel mellettem

ülő idősebb nő lábát bámultam, aki keresztrejtvényt fejtett. A toll
hegye végigfutott az üres kockákon, ahogy próbált kitalálni egy
ötbetűs szót. „ baj lesz!”
Ebből baj lesz. Találó kifejezés a jelenlegi állapotomra. Ez
visszhangzott bennem attól a másodperctől kezdve, hogy
beleegyeztem a Kline-nal való randevúba.
Istenem, egy csomó dolog miatt izgulok, de volt egy dolog, ami
határozottan kiemelkedett a többi közül.

TAPRoseNEXT (14:20): Egyrészt együtt dolgozom

vele. Ha a dolgok rosszul végződnek, attól tartok,
hogy az állásomba kerülhet.

BAD_Ruck (14:20): Aha, az ősrégi munkatárspara. Ő

hívott el randizni? Vagy te hívtad el őt? És vajon
tiltja ezt a munkaszerződésed?

TAPRoseNEXT (14:21): Ő hívott el engem. És

fogalmam sincs róla. Ezt tényleg el kellett volna
olvasnom?

BAD_Ruck (14:21): Oké. Más taktika. Általában

olyan nőkkel randizik, akikkel együtt dolgozik?

TAPRoseNEXT (14:22): Nem, soha. Vagy nagyon jól

titkolja. Nem én vagyok személy szerint az irodai
pletykafészek, de ismerek valakit, aki mindenről
tud.
 BAD_Ruck (14:23): Ha randira hívott, és még soha
nem láttad, hogy randizott volna valamelyik
kolléganőddel, akkor valószínűleg átgondolta a
dolgot. Mióta dolgozol vele?

TAPRoseNEXT (14:23): Néhány éve.

BAD_Ruck (14:24): És ez idő alatt olyan embernek

tűnt, aki hagyja, hogy a magánélete befolyásolja a
munkáját?

TAPRoseNEXT (14:25): Igazából nem. Vérprofi a

pasas. Nála mindig az üzlet az első.

BAD_Ruck (14:25): Akkor most mi a különbség?

TAPRoseNEXT (14:26): Őszintén szólva, nem tudom.

BAD_Ruck (14:26): Mérget vennék rá, hogy te vagy

az, Rose.

Ebben volt valami. Kline Brooks soha nem adott okot arra, hogy
kételkedjek a döntéseiben. Nem játszmázott. Nem csinált műsort
abból, hogy bárkit megdugott, akinek rövid szoknyája vagy magas
sarkúja volt az irodában.
Leslie tökéletes példa volt erre. Gyönyörű volt, és azzal
foglalkozott, hogy mutogassa a testét a világnak. És még nem láttam,
hogy Kline bármi mást tett volna, mint hogy bosszúsan viselkedett
vele – nem villantott rá buja pillantásokat, és nem tűnt úgy, hogy
alattomos szándékai lennének. Mindig is profi volt, amikor az új
gyakornok a közelben volt. A legtöbbször mindent megtett, hogy a
lányt valaki más felé irányítsa.
De a Kline-nal való randevúm egyenlő volt azzal, hogy
személyesebb szinten is megismerjük egymást. Ha egy randiból több
is lesz, akkor meg fog tudni rólam más dolgokat is. Olyan dolgokat,
amelyekről általában nem akartam, hogy a főnököm tudjon.
 TAPRoseNEXT (14:27): Lehetek őszinte?

BAD_Ruck (14:28): Gondolom. Mindig is a te

pártodat fogtam.

TAPRoseNEXT (14:28): Ruck, még csak nem is

ismerjük egymást.

BAD_Ruck (14:29): Előfordult már, hogy nem voltál

velem őszinte?

Felnevettem, amitől a mellettem ülő nő kiejtette a tollat a kezéből.

– Bocsánat! – Összegörnyedtem, előrehajoltam, és felvettem a
tollat a metró folyosójáról.
– Semmi gond, drágám. – Elvette a tollat a kinyújtott kezemből. –
Összetett szó, a kutyák szórakoztatója?
– Gumicsont – válaszoltam.
– Aha! Igazad van! Köszönöm! – A közjátéknak vége szakadt, a nő
ismét belemerült a keresztrejtvénybe, kizárva a külvilágot.
Gondolatban visszajátszottam a Ruckkal folytatott korábbi
csevegéseket. Hajlamos voltam nyílt és őszinte lenni vele, talán egy
kicsit túlságosan is. A múltkor hajnali egyig tartottam őt ébren,
amikor arról beszélgettünk, hogy a legtöbb férfi miért tartja jó
ötletnek az anális szexet.
A beszélgetést azzal fejezte be, hogy: „Nem fogok minden férfi
nevében beszélni, mert lássuk be, az én nememben is vannak igazi
idióták. De, ami engem illet, ha igazán akarok egy nőt, akkor minden
részét akarom.”
Érthető, hogy mire gondolok? Átkozottul jól fogalmaz.
Ettől a választól azonnal féltékeny lettem a nőre, akit Ruck célba
vett. Még én sem tudtam figyelmen kívül hagyni, mennyire szexi
gondolat az, hogy Ruck átalakul ősemberré, és a nő minden részét
magáévá akarja tenni, bárkiről is legyen szó. Szerencsés ribi.

TAPRoseNEXT (14:30): Van egy másik ok, amiért

ideges vagyok.
 BAD_Ruck (14:31): Oké…

BAD_Ruck (14:32): Elmondod, vagy ez egy felkérés

arra, hogy találgathatok?

TAPRoseNEXT (14:33): Uh…

BAD_Ruck (14:34): Lábfétised van, amit próbálsz

eltitkolni?

TAPRoseNEXT (14:34): Nem, még a saját lábamat sem

szeretem, nemhogy a másét.

BAD_Ruck (14:35): Egy volt pasid nevét

tetováltattad a derekadra hátul?

TAPRoseNEXT (14:35): Nem, nincs ribancrendszámom!

BAD_Ruck (14:36): Szőrös bibircsók van a hátadon?

TAPRoseNEXT (14:36): Ruck, én egy hölgy vagyok.

Mindenhol sima a bőröm, ugyebár…

BAD_Ruck (14:37): A francba, Rose! Ne beszélj

mocskosan. Próbálunk lebeszélni a képzeletbeli
ablakpárkányról, emlékszel? Nem pedig engem is
kilökni rá.

TAPRoseNEXT (14:40): Szűz vagyok.

BAD_Ruck (14:41): Anális értelemben?

TAPRoseNEXT (14:42): Nem. Egy igazi szűz, akinek

még senki nem hatolt be a punciján.

BAD_Ruck (14:44): Jézusom!

 TAPRoseNEXT (14:45): Ez kedves, de most nincs
időnk imádkozni.

Egy órának tűnt, miközben néztem, ahogy a szövegdoboz

buborékjai mozognak, miközben a válaszát gépelte.

BAD_Ruck (14:48): Ez a forgatókönyv megérdemel egy

imát. A pokolba is, megérdemel egy repülőgépes
transzparenst, amin ez áll: „Szedjétek össze
magatokat, férfiak, mert az álmok valóra válhatnak!
Még mindig vannak gyönyörű, szexi, intelligens nők,
akik a megfelelő pasinak tartogatják magukat.”
Jézusom, azt hiszem, te vagy az utolsó huszonéves
szűz New Yorkban!

Az utolsó huszonéves szűz New Yorkban? Bah! Ettől nem éreztem

magam jobban. Sőt, sokkal rosszabbul éreztem magam tőle.
Szánalmasan hangzott.

TAPRoseNEXT (14:50): Ez egy őrült hosszú

reklámszöveg lenne. És köszönöm a bizalmat. Most még
rosszabbul érzem magam. Egyébként nem vagyok
teljesen prűd. Voltam már férfiakkal. Tudom, milyen
érzés az, amikor pénisz van a számban. Csak még nem
találtam meg a megfelelő péniszt, amit méltónak
tartok a szexre.

BAD_Ruck (14:51): Megőrülök tőled. Tudod

egyáltalán, hogy milyen ritka példány vagy, Rose?

Most már igen. Én voltam az utolsó huszonéves szűz New

Yorkban! Akár fel is ajánlhattam volna a vaginámat a
Természettudományi Múzeumnak. Biztos, hogy a fosszíliák között
állították volna ki. El tudtam volna képzelni – közvetlenül a
Tyrannosaurus rex fogai mellett.
Az utolsó szűz vagina New Yorkban.
 Georgia Cummings (1990–2080)
Boldogan halt meg chelsea-i lakásában, mind a tizenhat cirmos
macskájával körülvéve.

TAPRoseNEXT (14:53): Igen, én vagyok az utolsó

szingli szűz New Yorkban. Akár el is kezdhetnék
macskakaját raktározni, mert a jövőm jelenleg nagyon
borúsnak tűnik.

BAD_Ruck (14:54): Rose, figyelj rám! Ez nem egy

rossz dolog. Vicces vagy, intelligens és
nyilvánvalóan gyönyörű. És elég magabiztos vagy
ahhoz, hogy tudd, mit akarsz, és hogyan akarod. Az
önbizalmad és az önbecsülésed pokolian szexi.

TAPRoseNEXT (14:54): Ha így állítod be, akkor

nagyon királyul hangzik.

BAD_Ruck (14:55): Mert az is. Szóval, mondd el,

hogy miért gondolsz egyáltalán problémaként a
szexuális múltadra?

TAPRoseNEXT (14:57): Az a tapasztalatom, hogy

amikor azt mondtam egy srácnak, hogy szűz vagyok,
akkor sosem végződtek jól a dolgok.

A kapott reakciók általában nem voltak túl jók. Vagy kihívássá

váltam a pasik szemében, akiknek az egyetlen célja ezután az volt,
hogy beférkőzzenek a nadrágomba, vagy úgy kezeltek, mint valami
páriát, mintha a szüzességem olyan probléma lenne, amelyre
megoldást kell találni. Néha elgondolkodtam azon, hogy vajon nem
lenne-e egyszerűbb, ha azt mondanám, hogy hüvelygombám van.

BAD_Ruck (14:58): El tudom képzelni. A legtöbbünk

csak egy hörgő ősember.
 TAPRoseNEXT (14:59): Pontosan. És nem tudok nem
arra gondolni, hogy mi történne, ha elmondanám ennek
a srácnak, hogy szűz vagyok. Van a pasiban
potenciál. Lehet, hogy több lesz belőle, mint egy
randi. Csak aggódom, hogy ha elmondom neki, akkor a
végén kihívássá válok a szemében, ahelyett, hogy
valami mélyebb dolog lenne a dologból.

Hűha! Még engem is meglepett ez a válasz. Vajon Kline

Brooksban megvolt a potenciál, hogy valami több legyen a kettőnk
dolgából?

BAD_Ruck (15:01): Ha érdemes időt áldozni rá,

akkor nem fog kihívásnak tekinteni. Persze, csendben
hálát fog adni Istennek, hogy hajlandó vagy rá időt
szánni, de nem fog száznyolcvan fokos fordulatot
venni, és csak arra koncentrálni, hogy megpróbáljon
a bugyidba férkőzni. És abból, amit elmondtál, nem
tűnik rossz srácnak. Úgy tűnik, tudja, hogyan
válassza el a magánéletét az üzlettől. És nem arról
híres, hogy az összes nőt megdugja az irodában. Ez
nem a New York-i norma.

Minden, amit mondott, igaz volt. Kline előélete jónak tűnt. Nem
hozta le a bulvárlap, hogy minden alkalommal egy másik nővel van.
Nem úgy ismerték, mint valami playboyt. Ő csak Kline – jóképű,
vonzó, egy egyszerű üzletember. Amitől csak még kíváncsibb lettem,
hogy milyen volt az irodán kívül.

TAPRoseNEXT (15:04): Tegyünk úgy, mintha te lennél

ő egy pillanatra. Szerinted mikor jó ledobni a „szűz
vagyok” bombát?

BAD_Ruck (15:05): Mielőtt eljutottunk volna odáig,

hogy levetkőztünk, én pedig felraktam egy óvszert.
 TAPRoseNEXT (15:05): LOL. Nyilván.

BAD_Ruck (15:07): Ha azt kérdezed, hogy mikor

hoznám fel…, nem igazán tudok válaszolni neked.
Természetes módon kell szóba kerülnie. Tudod, hogy
mennek a randik. Végül az egész szextéma elő szokott
jönni. Az, hogy szűz vagy, nem egy kibaszott bűn,
úgyhogy ne érezd úgy, hogy be kell vallanod, amint
elkezdődik a randi.

TAPRoseNEXT (15:07): Jó érv.

BAD_Ruck (15:08): Jobban érzed magad?

TAPRoseNEXT (15:08): Hivatalosan is lemásztam a

párkányról.

BAD_Ruck (15:09): Fantasztikus. Sok szerencsét ma

este!

TAPRoseNEXT (15:10): Köszönöm, Ruck. Jó

szórakozást a randihoz, bárki is legyen a szerencsés
nő.

BAD_Ruck (15:11): Mocskos beszéd és bók egy

beszélgetésen belül? Túl jó vagy hozzám. És figyelj…

TAPRoseNEXT (15:12): LOL. Igen?

BAD_Ruck (15:12): Ha mindezek a tanácsok szarnak

bizonyulnak, talán tudok segíteni a macskás cuccok
beszerzésében. Ismerek egy srácot.

TAPRoseNEXT (15:13): És ez az én végszavam, hogy

hivatalosan is befejezzem ezt a beszélgetést.
Viszlát, Ruck!
 BAD_Ruck (15:12): Viszlát, Rose!

Leszálltam a metróról a belvárosban, és ahelyett, hogy a lakásom

felé vettem volna az irányt, a lábam oda igyekezett, ahol mindig el
tudtam terelni a gondolataimat. Háromnegyed négy volt. Négy órám
volt arra, hogy megcsináljam a hajamat, elkészüljek, és találkozzak
Kline-nal a jótékonysági esten.
Ha volt valami, amiben jó voltam, akkor az az volt, hogy a
hangulatomhoz illő hajszínt válasszak.
És ha volt valami, amiben Betty, a fodrászom jó volt, akkor az az,
hogy az utolsó pillanatban is be tudott zsúfolni a napirendjébe. Igazi
zseni volt, ha színről és frizuráról volt szó. Ha azt mondtam neki,
hogy szőkét szeretnék, megtalálta a tökéletes árnyalatot a
bőrszínemhez, és két órán belül levágta, befestette, és már kint is
voltam az ajtón.
Hmm… Vörösből szőkére? Talán ez a legjobb ötletem egész nap.
 12. fejezet

Kline

– Ideges. – Megráztam a fejem. – Nem hiszem el, hogy ennyire

ideges vagyok.
Azt hiszem, Walter úgy hatott az életemre, ahogy anyám
megjósolta. Bár erősen kétlem, hogy úgy képzelte, hogy majd
magamban fogok beszélni.
Márpedig erről volt. Erről kellene szólnia a dolognak. Ez egy
illúzió, hogy valaki ott van, figyel, és arra késztet, hogy kimondjam az
összes kósza gondolatomat, ahelyett, hogy bent monologizálnék.
Hosszú és ápolatlan bajsza szabadon lengett az orra alatt, és
szemöldökszőrei öregember státuszához illően véletlenszerűen álltak
ki a homlokából. Fehéres szélű szemével megvetően figyelt, és a
bundáján látható finom csíkok semmit sem enyhítettek a
megjelenésén.
– Ez a te hibád – mondtam neki. Farkasszerű fülei mintha minden
egyes szavamra gúnyosan megrezdültek volna.
Válaszul egyetlen érdektelen szájnyalogatást kaptam.
– Micsoda? Semmi mondanivalód? Semmi támogatás?
Megnyalta a mancsát, és megtörölte a pofáját, mielőtt hirtelen
megfordult és kisétált a szobából, farkát zászlóként egyenesen tartva,
mintha éppen bemutatna nekem.
– Kösz a semmit, seggfej! – kiáltottam utána.
Jézusom!
Megráztam a fejem, miközben a tükör elé léptem, hogy
megigazítsam a nyakkendőmet. Ez a mélypont teljesen új szintje volt.
Nemcsak hogy beszélgettem a kibaszott macskával, hanem
kiabáltam is vele.
A mai este olyannyira felzaklatta a gyomromat, amilyet azóta
nem éreztem, hogy hetedikben az osztálybuli után a tornaterem
mögött először megcsókoltam Tara Wallowitzot. Neki
fogszabályzója volt, én pedig fuldokoltam kínos tinédzserkori
dicsőségemben. Két pár tapogatózó kéz, egy túlságosan agresszív
nyelv és egy ajkamon lévő vágás – ennyi volt az egész. Egyáltalán
nem gondoltam, hogy a ma este Georgiával ilyen lesz, de az érzéseim
alapja feltűnően hasonló volt. Nem voltam elememben, és a kezdeti
lelkesedésének hiánya megzavart, ezért az elmúlt napokban rengeteg
erőfeszítést tettem azért, hogy megfordítsam a helyzetet, és minden
simán menjen ma este. De most már beleéltem magam. Érdekelt,
hogyan alakul a ma este. És ez már régóta nem volt jellemző rám.
Kicsit úgy éreztem, mintha egy csapdába sétálnék bele, és nem
lennének eszközeim, hogy elkerüljem a következményeket. Nem túl
jó irány. MacGyver7 menő volt, és mindig kihozott valamit abból,
amije volt. Nekem is ezt kellett tennem.
– Mr. Brooks? – harsogta valaki a kaputelefon hangszórójába.
Felkaptam a telefonomat a pultról, és öt lépést kocogtam, hogy
megnyomjam a gombot.
– Igen?
– Itt a sofőrje.
– Köszönöm.
Felkaptam a pénztárcámat meg a kulcsaimat az ebédlőasztalról, és
kisurrantam az ajtón anélkül, hogy újra megnéztem volna magam a
tükörben. Már így is túl sok időt töltöttem a nyakkendőm színének
megkérdőjelezésével.
Nem voltam az a fajta fickó, aki alaposan átgondolta az öltözéke
minden elemét. Ma este kerültem a legközelebb az ellenkezőjéhez.

– Frank – köszöntem, ahogy közeledtem a kocsihoz, és kezet

nyújtottam neki. A maihoz hasonló napokon sokkal inkább
észrevettem, milyen sok idejét lefoglalom.
– Mr. Brooks. – Üdvözlése szívélyes volt, és az arckifejezése
tükrözte ezt. A szeme sarkában ülő ráncok nevetéssel teli életre
utaltak, ősz haja talán egy-két lánygyermek felnevelésének
eredménye lehetett.
 – Bárcsak Kline-nak szólítana! – mondtam mosolyogva, tudván,
hogy ez sosem fog megváltozni.
– Sajnálom, uram.
Megráztam a fejem, és barátságosan megpaskoltam a vállát a
szabad kezemmel.
– Ne sajnálja. Nekem kellene bocsánatot kérnem, éjt nappallá téve
ráncigálom keresztül magammal a városon.
– Semmi gond, uram. Felnevettem.
– Ez már a tizenkettedik órája ebben a műszakban, ugye?
– Igen…
– És még hátravan az éjszaka?
– Nem jelent problémát, Mr. Brooks.
Csupán bólintani tudtam, ezért így is tettem. Ez a gesztus
lehetővé tette, hogy elinduljunk, és odaérjünk a jótékonysági estre –
Frank így szabadulhatott a leggyorsabban. A minimális gesztust
majd bőségesen kárpótolhatom egy vártnál nagyobb borravaló
feltüntetésével a számlán.
Becsúsztam a hátsó ülésre, és Frank becsukta mögöttem az ajtót.
Kigomboltam a szmokingomat, és meghúztam a hajtókáját, hogy ne
érezzem olyan fojtogatónak.
Ahogy Frank beült a helyére, ismét megszólalt:
– Még egy megálló lesz, uram?
Kénytelen voltam olyan választ adni, ami nem tetszett, és
megráztam a fejem.
– Nem. Egyenesen a jótékonysági estre megyünk. Bólintott, és
sebességbe tette a váltót.
– Igenis, uram.
Elszánt voltam azzal kapcsolatban, hogy elmenjek Georgiáért,
mint egy rendes randevún, de úgy tűnt, ebben a kérdésben ő is
nagyon eltökélt volt. Az „elutasítás” szó nem fejezi ki eléggé a
reakcióját, amikor felajánlottam, hogy a sofőrömmel felvesszük őt is.
Úgy nézett rám, mintha a javaslatom kellemetlenebb lett volna, mint
kutyaszarba lépni.
És egy bizonyos pontig meg is értettem. Én személy szerint
utáltam autóval közlekedni, mérhetetlenül jobban szerettem
metróval utazni és nézni az embereket. Egy szép manhattani napon
még az sem zavart, ha tizenöt háztömböt kellett gyalogolnom.
De az életem bizonyos aspektusai megkövetelték az autózást.
Napközben segített lépést tartani az időbeosztásommal, időben
értem be az irodába, és sosem késtem a találkozókról. Motivált, hogy
Frank vár rám, és meg akartam tisztelni azzal, hogy pontos vagyok –
enélkül mindenhová későn értem volna oda.
Túlságosan is szerettem bolyongani, felfedezni a város új pontjait,
és megfigyelni az embereket, ahogy találkoznak, beszélgetnek és
elbúcsúznak egymástól.
Az emberi viselkedés lenyűgöző volt, és minél többet
tanulmányoztam, annál könnyebb volt irányítani az emberekre
épülő vállalkozásaimat.
Lenéztem a telefonomra, és bűntudatot éreztem, amiért így teszek
a Georgiával való első randimra tartva, de nem tudtam megállni.
Semmi. Nincs új üzenet.
A Rose-zal folytatott délutáni beszélgetés beleégett a fejembe.
Gyűlöltem, hogy akár csak egyetlen nő is úgy érezheti, hogy
szégyellnie kell a szüzességét, vagy hogy kínos róla beszélnie. De
közben férfiként nem volt nehéz megérteni, miért. Éreztem, hogy
egyre irracionálisabbá válok, minél tovább beszélt erről – még akkor
is, ha tudtam, hogy tényleg tanácsért fordult hozzám.
Őszinte leszek. Rá kellett parancsolnom a farkamra, hogy
csillapodjon le. Eléggé egy szemétláda dolog, de meg voltam róla
győződve, hogy egy mondatban hallani a „szűz”, „anális” vagy
„szex” szavakat, egyfajta hormonális válaszreakciót váltott ki a
heteroszexuális férfi agyban.
Lehet, hogy a homoszexuális férfiak fejében is ez történt, de ennek
megerősítésére nem volt első kézből származó tapasztalatom.
Fényképészek sorakoztak a bejáratnál, amikor odaértünk a 30
Rockhoz, egy jól ismert New York-i felhőkarcolóhoz, amely számos
cégnek adott otthont, például az NBC stúdiójának is. Aznap este a
Szivárvány Szoba volt a célom – egy ikonikus étterem a
hatvanötödik emeleten, amely a Mount Sinai Kravis Gyermekkórház
jótékonysági estjének adott helyszínt. Az adománygyűjtést egy külső
szervezet tartotta, amely jószándékú gazdag emberekből állt. Azt
kívántam, bárcsak kevesebb pénzt költenének a rendezvényre, és az
egészet a kibaszott kórháznak adományoznák. De az igazság az volt,
hogy pont egy ilyen estére volt szükség ahhoz, hogy az emberek
adományozzanak, és úgy is érezzék, hogy jó helyre megy a pénzük.
Pofonegyszerű szórakoztatás, drága ételek és egy esti kimenő.
Azért voltam itt, hogy átadjak egy csekket, boldoggá tegyem
anyámat, és élvezzem az estét Georgiával – a fontosság
szempontjából nem pont ilyen sorrendben.
Az egész hóbelevanc a fotózkodással és a bekiabált kérdések
elegyével elég hamar lement, miközben alig figyeltem. Inkább
próbáltam eltakarni a szemem, miközben beléptem a helyszínre.
A rendezvény biztonsági őrei a liftek közül kettőt elfoglaltak, és
egy kis sor kígyózott az liftajtóktól.
A tömeget fürkésztem Georgia után, remélve, hogy inkább előbb,
mint utóbb találom meg, de az emberek többszöri átfésülése után
sem bukkantam a nyomára. Ez volt az egyik veszélye annak, ha
valaki külön jön, gondoltam – de nem akartam, hogy kínosan vagy
egyedül érezze magát, amíg rám vár.
Egy pillantást vetettem az órámra, és meggyőződtem arról, hogy
időben érkeztem, a sor pedig gyorsan haladt. Hamarosan ott leszek,
hogy megkeressem.

– Egy Macallan whiskyt szeretnék jéggel, és egy fél lime-ot kérnék

mellé.
A csapos egy biccentéssel nyugtázta a rendelésemet, majd a
mögötte lévő üvegpolcokhoz fordult a whiskym felé. Tizenöt perccel
múlt nyolc, vagyis háromnegyed órával később volt, mint a
megbeszélt időpont, és Georgiának még mindig semmi nyoma nem
volt. Kezdtem azt hinni, hogy felültetett – reménykedtem, hogy ez a
helyzet, és nem mondjuk az, hogy valami történt vele –, amikor
Stacey Henderson odasétált hozzám, és a bárpultra könyökölve
teljesen behajolt a személyes terembe.
– Hol van a randipartnered?
Megragadtam a whiskymet és a lime-ot, amelyet a pultos letett
elém, és a poharamba facsartam a citrus levét, mielőtt mosolyogva és
biccentve visszaadtam volna neki a kifacsart gyümölcsöt. Levettem
egy szalvétát a halom tetejéről, és letöröltem a maradék levet a
tenyeremről.
– Hát, neked is szia, Stacey! – Jelenlétét nyugtázva felé fordultam,
de éreztem, hogy a testem tiltakozik. Még a végén elkapok valami
baktériumot, ha közelebb hajolok.
– Anyád azt mondta, hogy már van partnered, és ezért nem tudtál
velem jönni.
– Tisztában vagyok vele. Amivel nem voltam tisztában, az az,
hogy már eleve téged is megkérdezett a dologról. Nem gondolod,
hogy ilyesmit egy férfinak közvetlenül kellene megkérdeznie?
Úgy hessegette el a gondolatot, mint egy bosszantó legyet.
– Ha nem valakivel vagy itt…
– De igen – szakítottam félbe.
A szeme összeszűkült, miközben az enyém szinte kétségbeesetten
kutatta végig a helyiséget, és az agyam megpróbált valami kifogást
találni. Az arcom és a testem látszólag nyugalmat sugárzott.
– Akkor hol van?
– A mosdóban. Tudod, milyenek vagytok ti, nők – próbáltam
lekezelni, annak reményében, hogy felszínes, kissé sértő
beszélgetésbe fordítsam át a dolgot. Amennyire Stacey Hendersonra
ráfért volna egy nagy „menj a picsába”, annyira a Mount Sinai
Kravis Gyermekkórházra pont hogy nem. – Mindig a mosdóba
rohantok, hogy felfrissítsetek valamit, vagy hogy könnyítsetek a
mogyorónyi hólyagotokon.
Stacey nem túl finoman, gúnyosan felnevetett, ami a túl sok
alkohol hatása lehetett – pedig épphogy csak elkezdődött az est –, én
pedig szinte már előre féltem a pillanattól, amikor kiderül, hogy
senkit nem várhatunk a mosdó irányából.
Aztán a tömegből előbukkant egy kimerült, de káprázatos Georgia.
Piros, bokáig érő ruhája csodásan keretezte a testét, az anyag pont a
megfelelő helyeken engedett a feszességéből. Napbarnított bőre a
mellkasa alatt kikandikált egy kivágáson át, ajkát és körmét pedig
vérvörösre festette. Egyedül a hajából hiányzott a vörös szín – szőke
fürtjei ráomlottak karcsú vállára, és a látványtól szinte teljesen
kiürült az elmém.
 A kései érkezése miatti aggodalom kiült az arcára, amikor
bármiféle tettetés és félelem nélkül közeledett kettőnk felé.
– Ó, istenem, Kline, annyira sajnálom, hogy…
– Semmi baj – vágtam közbe, határozottan megkerültem Stacey-t,
és a karomba húztam Georgiát egy ölelésre.
– Én csak örülök, hogy itt vagy – suttogtam halkan az új frizurába.
Stacey méltatlankodva és jól hallhatóan felnyögött, mielőtt felkapta
flancos kistáskáját a bárpultról, és eltrappolt, mint egy ingerült
gyerek.
– Ez ki volt? – kérdezte Georgia hátradőlve, és a karom fölött
átpillantva nézte, ahogy Stacey elhúzta a csíkot.
– A macskám wellnesskedvelő változata.
Az orrát rendkívül aranyosan összeszorította, ahogy próbálta
értelmezni a szavaimat.
– Kérsz valamit inni? – kérdeztem, és kezemet finoman a hátára
helyeztem, ahogy visszaléptünk a bárpulthoz. A tenyeremtől
egészen a farkamig éreztem a melegséget, mivel egész nap szinte
tapinthatóan éreztem annak a szükségét, hogy megérintsem.
Elmosolyodott, mosolya beragyogta az arcát, és így az enyémet is.
– Mondhatom azt, hogy „Istenem, igen!”, anélkül, hogy nagyon
buján hangzana?
A szám egyik fele vigyorra húzódott. A farkam álláspontja az
volt, hogy bármikor mondhatja, hogy „Istenem, igen!”, de
szerencsére a szám csak annyit felelt: „Persze!”
Elég sokáig néztem félre ahhoz, hogy megragadjam a csapos
figyelmét, majd visszafordultam hozzá.
– Gyönyörű vagy.
Elmosolyodott, de aztán gyorsan lelohadt az arcáról, majd ránc
húzódott szemöldöke közé.
– Egy seggfej vagyok. Nem hiszem el, hogy ennyit késtem. Úgy
értem, azt el tudom hinni, hogy elkéstem – hadart. – Csak azt nem,
hogy ennyire. Ez egy új mélypont.
– Szoktál késni? – kérdeztem. Megpróbáltam elterelni a figyelmét
a mostani késésről, és helyette többet megtudni róla.
– Igen. Általában életem minden egyes napján. Nos, mindig,
kivéve a veled való találkozásokat. – Megint összerezzent. –
Legalábbis amikor munkatársként találkozunk.
– Ne aggódj – ígértem vigyorogva –, Kline nem fog beárulni Mr.
Brooksnak.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte a pultos, és egy szalvétát dobott
fel a pultra a poharam alá.
Georgia kérdőn nézett rám.
– Nem, köszi – intettem neki, és felemeltem a poharamat. – Nem
kérek semmit. Pont az előbb voltam itt, úgyhogy csak hajrá.
Végignéztem a hátán, ahogy a pult fölé hajolt. Széles pántok
keresztezték egymást, így a ruha anyagában kivágások képződtek, a
sima anyag pedig körbeölelte csípője és feneke ívét. Legszívesebben
végigfuttattam volna a kezemet az aprócska, de formás idomait
takaró anyagon.
Istenem, de jól nézett ki! Szinte hihetetlen volt.
Felém fordult, kezében egy pohár borral, amit nyilvánvalóan
valamikor a bámészkodásom alatt rendelt.
– Bocsánat – mentegetőztem elszorult torokkal. – Én csak…
Nyomatékosan felvonta egyik szemöldökét, arcán tudálékos
vigyorral.
– A seggemet bámulod.
– Igen – bólintottam. – Pontosan ezt csináltam. Georgia
felnevetett.
– De elég jó a segged. És a hajad…
Öntudatosan megragadott egy szálat, és az ujja köré csavarta.
– Na igen, elég gyakran befestem a hajam. Nem tudom, miért, de
hajlamos vagyok váltogatni a színét, mintha ez lenne a hobbim, vagy
ilyesmi. Néha vörös, szőke vagy…
– Georgia?
– Igen? – vett újra levegőt.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam. Gyönyörű vagy. Vedd
tudomásul.
– Köszönöm – suttogta, de az arca megnyugodott.
Onnantól kezdve önmagát adta: vicces, néha félénk, de többnyire
nyugodt volt.
Végigjártuk a termet, smúzoltunk mindenkivel, aki igényelte, a
többiekkel pedig csevegtünk. Nem bírtam magammal, végig
igyekeztem valamilyen módon megérinteni Georgiát.
Fogtam a kezét, vagy finoman hozzáértem a hátához, esetleg
néhány ujjat helyeztem tökéletes csípőjére. Bármit megtettem, hogy
megérintsem. Hogy a közelemben tudjam.
Végre végeztem a kötelezettségeimmel, és megkérdezhettem tőle
valamit, ami egész este foglalkoztatott.
– Van kedved táncolni? Meglepettnek tűnt.
– Te szoktál táncolni?
– Veled igen.
– Esküszöm – suttogta a fejét rázva –, te titokban olyan izét
hordasz a csuklódon, mint Coca-Cola.
Zavartan vigyorogtam.
Tekintete úgy kutatta az enyémet, mintha minden hatalom nálam
lenne, és a nedves csillogás, amit felfedeztem benne, a félelemhez
volt köthető.
Csak ekkor jöttem rá, hogy az általa Coca-Colának nevezett
irányító játékos csuklóra rögzített puskájára gondolt.8
Tenyerembe fogtam az arcát, és hüvelykujjammal finoman
végigsimítottam az arcán.
Úgy látszik, Georgia Cummings és a ma este tekintetében jó úton
haladtam.
– Gyere! – csalogattam. Letettem az italomat egy közeli asztalra,
magammal húztam a táncparkettre, és szorosan magamhoz vontam.
Összekulcsolt kezünket a mellkasomhoz húztam, másik
karommal pedig átkaroltam a csípőjét.
Tekintete kutatta az enyémet, én pedig az övét, próbáltuk
felfedezni egymást. A pillanat felgyorsult, amikor a zenekar édes és
dallamos számot kezdett játszani, és a helyiség többi része teljesen
megszűnt a számunkra.
A mellkasomban szorítást éreztem a várakozástól, hogy mi fog
történni – most, ebben a pillanatban, és azon túl, ahogy átadtam
magam annak, hogy megismerjem ezt a csodálatos nőt. Lassúztunk,
egyik lábunkról a másikra álltunk, a csípőnket mozgattuk – tehát
nagyon is mozogtunk, ugyanakkor minden erőnkkel azért
küzdöttünk, hogy elmerüljünk a pillanatban.
 Gondolkodás és késlekedés nélkül közel hajoltam hozzá, és egy
teljes másodpercre hozzáérintettem az ajkam az övéhez, majd
éreztem, hogy a feszültség elhagyja a testét, és láttam, ahogy
lehunyja a szemét.
Ajka óvatosan, de bátran mozogni kezdett az enyém ellenében,
szinte önjáróan, nem várva az én irányításomra.
Azonnal elengedtem a mellkasomnál összekulcsolt kezét, és a
hajába túrtam, így vonva közelebb magamhoz.
Egy sóhaj hagyta el a száját, ahogy az alsó ajkára koncentráltam,
az ajkam közé fogtam, és enyhén megszívtam.
Édes, cseresznyés íze volt, mint a bornak, amit ivott, és a nyelvem
elindult, hogy egy újabb cseppet fedezzen fel. Amikor a nyelve
hegye az enyémhez ért, minden más elveszett.
Az idő. A tér.
Az érzékem, hogy illendően és a helyzetnek megfelelően
viselkedjek a gyermekkórház jótékonysági estjén, a zsúfolt
táncparkett közepén. A kezem elhagyta a csípőjét, és egyenesen a
feneke felé vette az irányt.
Amikor az ajka sarkai felfelé görbültek, miközben az enyémhez
tapadt, tudtam, hogy soha nem tapasztaltam még szexibb dolgot
annál, mint amikor egy nő nem tudja visszatartani a mosolyát csók
közben.
– Kline – suttogta. Elhúzódott, és gátlások nélkül mosolygott. Már
attól felnyögtem, ahogy kimondta a nevemet.
– Istenem, tudom! Nem ez a megfelelő pillanat.
Magamhoz húztam, és gyakorlatilag elrángattam a táncparkettről.
A zenekar úgyis rákezdett egy régi Grand Funk Railroad dalra, a
Some Kind of Wonderful című, gyorsabb számra. A szemem sarkából
láttam, hogy más párok arrafelé tartanak, amerről mi jöttünk, és az
ide-oda lengő párosaik között még feltűnőbb lett volna szorosan
összefonódó, ajkunknál összezárt testünk.
Könnyedén megragadtam Georgia csuklóját. Pulzusa lüktetett az
ujjambegyem alatt. Az érzés hatására szinte még erősebben akartam
szorítani, miközben szembefordítottam magammal.
A haja fátyolként keretezte az arcát, én pedig valóban éreztem a
levegőben a kémiát, ami körbelengett minket.
 Amikor a testét az enyémhez húztam, megdöntötte az állát, hogy
egyenesen a szemembe nézhessen.
Jellegzetes kék szeme ragyogott az érzelmektől, de valami nem
stimmelt.
Még mindig gyönyörű volt, de az arcán… valami megváltozott.
Rúzsos ajka kétszer akkorának tűnt, mint eddig.
– Georgia…
– Georgie – javított ki, miközben kedvesen felnézett rám.
Szemérmesen rebegtette a szempilláit, de én alig vettem észre. Nem
tudtam elfordítani a tekintetemet az ajkáról.
– Igen. Georgie. – Igyekeztem megacélozni magam. – Figyelj,
tudom, hogy ez egy furcsa kérdés, de ugye nem végeztettél el
valami… módosítást?
– Módosítást? – kérdezte önfeledten.
– Igen, tudod. Kiigazítást.
Megrázta a fejét, és mosolygott egy kicsit, láthatóan még mindig a
csókunk hatása alatt volt. Azt kívántam, bárcsak én is ezt érezném!
– Nem értem a kérdést.
Megköszörültem a torkomat, és letöröltem a homlokomról a
felgyülemlett verejtéket. Ez nem volt jó ötlet. Ilyen kérdéseket
feltenni egy nőnek sosem jó ötlet.
Talán úgy kéne tennem, mintha nem venném észre.
– Kline?
A francba! Most még nagyobbak lettek?
– Nem tudom – motyogtam. – Talán valamilyen ajakfeltöltőt
használtál, aminek késleltetett hatása van?
– Avakfevtötő? – Újra megpróbálta, az orrát összeszorítva az
erőfeszítéstől. – Ava… Avvvak fevtövtő.
Arcomat elöntötte az aggódás, az övé pedig zaklatottá vált.
– Ó, esz vaj, vaj, vaj!
– Vaj?
– Aaaah – Georgia a kezébe temette az arcát.
– Ó! – fogtam fel végre, és lefejtettem kezét az arcáról. Láttam,
hogy az ajka és a tenyere is rohamos tempóban duzzad fel.
– A francba, Georgie!
– Povtoszan.
 – Mi történik? Mit tegyek?
Mozdultam, hogy kihalásszam a jeget a poharamból, ő pedig
követte a tekintetével, majd a felismeréstől elkerekedett a szeme.
– Kvine! Volt vájm-vé az itavban?
– Vájm-vé?
– Vájm-vé!
– Ó! Ó, igen. A francba! Igen, lime-lé van benne.
– Avvergiás vagyok. Bene… Benadvil… Vasszus!
– Benadryl! – kiáltottam fel győzedelmesen, mintha megnyertem
volna valami játékot.
Furcsán nézett rám.
– Igen. Bocsánat – mentegetőztem, és igyekeztem ismét rá és az
egészségére koncentrálni. – Jézusom, ez nagyon rossz, Georgie!
Menjünk a sürgősségire?
– Nem. – Megrázta a fejét, tekintetében elszántság tükröződött.
Az ajka úgy nézett ki, mintha megrajzolták volna. Pánikba estem
a gondolattól, hogy a torka ugyanilyen tempóban zárul majd össze.
– Kérlek! Hadd vigyelek be a kórházba, vagy valahova.
– Nev, Kvine. Vedjünk ev innen. Benadvil…
– Igen. A Benadryl. – Megragadtam a kezét, és hátra sem nézve a
lift felé húztam. Kizárt, hogy a mai este úgy vonuljon be a
történelembe, mint a nap, amikor a csókommal megöltem egy nőt.
Bocsánatkérés nélkül tolakodtam át az ott összegyűlt tömegen, és
Georgia védte az arcát a vizsgálódó pillantások elől. A lábammal
kitámasztottam az ajtót, gyorsan betereltem őt, és amilyen gyorsan
csak tudtam, megnyomtam az előcsarnok gombját, mielőtt túlzott
erővel lenyomtam volna az „ajtó bezárása” gombot. Amikor végre
becsukódtak az ajtók, az állánál fogva gyengéden felemeltem
Georgia tekintetét a padlóról.
– Annyira sajnálom, Georgie.
– Vagyov vossz?
– Nem jó – válaszoltam bizonytalanul. – Kérlek, hadd vigyelek be
a kórházba!
– Vem – utasította vissza, és egy mosollyal enyhített az éles
válaszon. Vagyis a szája nem mosolygott – túlságosan fel volt
dagadva, de a szemében a boldogságot láttam megcsillanni. – Jóv
vagyok. Ígévem. Benadvil.
Megérkeztünk a földszintre, én pedig kivágódtam a liftből,
Georgie-val a nyomomban.
– Vassíts, Kvine – kérte, és megrántotta a kezemet, amikor
majdnem megbotlott a ruhájában.
– Sajnálom – mentegetőztem, de tudtam, hogy nem fogom tudni
annyira visszaszorítani a pánikot, hogy lelassuljak az ő tempójára.
Ismét elmosolyodott, de nem tartott sokáig. Rögtön kiabálni
kezdett, amikor felkaptam a karomba, és kocogva elindultam,
miközben Franket tárcsáztam.
Két csörgés után felvette.
– Mr. Brooks?
– Találkozzunk a sarki gyógyszertárnál!
Nem volt hozzászokva, hogy kiabálok, de az biztos, hogy nem
kérdőjelezett meg.
– Igen, uram.
Egy pillantást vetettem Georgie arcára, és máris gyorsabban
futottam.
Tíz év után először fogalmam sem volt, mit csináltam a
telefonommal, miután befejeztem a hívást – de egy pillanatig sem
érdekelt.
 13. fejezet

Georgia

– Íme! – Kline visszamászott az autóba, és átnyújtott egy barna

zacskót, amiben feltételezhetően Benadryl volt.
– Köszi – suttogtam egy apró mosollyal. Ő összeráncolta a
szemöldökét, ajka remegése ellen küzdött.
A francba! Mennyire lehet rossz a helyzet?
Mivel ez volt az első randim Kline-nal, tudtam, hogy ez nem egy
optimális helyzet. Néhány perc alatt egy tökéletes, szexi csókból,
mosolygásból és kacér válaszokból eljutottunk odáig, hogy a
beszédem úgy hangzott, mintha egy hatalmas virsli lenne a számban.
A lime leve keresztülhúzta a számításaimat. Évek óta nem
kerültem kapcsolatba ezzel az allergiát okozó démonnal. És a
legutóbbi alkalommal sokkal rosszabb volt. A torkom elkezdett
összeszorulni, mert lenyeltem, míg ezúttal alig érintkeztem vele, és a
duzzanat is ehhez volt mérhető.
Nyeltem néhányat, és megbizonyosodtam róla, hogy a torkom
kellően szellős és szabad.
De ahogy Kline próbált nem reagálni a megjelenésemre?
Nos, ez arra késztetett, hogy átkutassam a táskámat, és elővegyem
a púderemet. Kinyitottam a dobozt, és felhajtottam a tükröt, így
szemtől szembe kerültem valami olyasmivel, amitől még a
horrorfilmek rajongói is kiakadtak volna. Az ajkam élénkvörösre
duzzadt, és olyan volt, mint egy gömbhalé. A bőröm annyira
kifeszült, hogy attól féltem, rögtön felszakad.
A lényeg: a helyzet rossz volt. Kurva rossz. Olyan típusú rossz,
mint Kylie Jenner szteroidokon edzett szája.
– Ah, isztenev! – ziháltam, a nyelvem pedig még mindig
másodpercről másodpercre dagadt fel.
Újabb pillantást vetettem magamra a tükörben, ami egy nagy,
kövér, epikus méretű tévedésnek bizonyult. Úgy tűnt, a duzzanat fel
akarja emészteni az egész arcomat.
– Ez nadon vossz! Nadon nadon vossz! – Felkaptam a
papírzacskót az ülésről, és a fejemre húztam.
Britney Spears kínossági skáláján mérve képletesen emberek
millióinak villantottam meg a vaginámat.
Az isten szerelmére, a gyulladás ráhúzódott az agyamra! Csak a
hírességek nyelvén tudok gondolkodni. Az allergiás reakcióm Leslie-t
csinált belőlem.
– Georgia, kérlek, ne rejtsd el a szép arcodat. – Kline eltávolította a
papírzacskót, és komoly aggodalommal bámult vissza rám.
Pffffffff. Szép? A szépség összes formája elhagyta az épületet, mióta
elefantiázist kaptam az arcomra.
Elfordítottam a tekintetem az övéről, és arra koncentráltam, hogy
eltávolítsam a Benadrylről a celluxos csomagolást.
– A kuvva évebbe! – káromkodtam, ahogy a gyermekzáras
kupakkal bajlódtam.
Óvatosan kivette a kezemből az üveget, könnyedén lecsavarta a
kupakot, és visszaadta nekem.
– El kell mennünk a sürgősségire. A St. Luke’s csak egysaroknyira
van.
Ó, a fenébe is, dehogy! New York összes sürgősségi osztálya
közül abba az egybe nem akartam menni.
Nos, hacsak az allergiás reakcióm nem lesz rosszabb – abban az esetben
meggondolnám magam. Szembenéznék a szégyennel és a bátyám szüntelen
kötekedésével egy adag epinefrinért cserébe, semhogy egyáltalán ne
lélegezzek. Nem vagyok teljesen hülye.
Kétségbeesetten megráztam a fejem.
– A váttyáv. Kivárt.
Zavartan összeráncolta a szemöldökét.
– Dev kovhasz.
A bátyám, Will éppen a sürgősségi rezidensképzését fejezte be a
St. Luke’sban, és biztosan tudtam, hogy nyakig ül a huszonnégy órás
ügyeleti műszakban. Ha így sétálok be a sürgősségire, azt sosem
élem túl.
– De…
– E-e. Dev akarov – vágtam közbe határozottan.
 És hogy megerősítsem a döntésemet, a Benadryl-palackot a
góliátajkamhoz emeltem, és akkorát kortyoltam belőle, amekkorát
csak tudtam.
– A francba! Georgia! – Kline pánikszerűen kapta ki a kezemből
az üveget. – Ez már túl sok. Nagyon sok!
Megvontam a vállam, az eldobott papírzacskóért nyúltam, és
elővettem egy tollat a táskámból.
Nincs szükség sürgősségi ellátásra, nem lesz semmi bajom –
írtam, és odatartottam neki.
A homlokát ráncolta.
– Nagyon aggódom.
Ígérem, én már átéltem ezt korábban. A Benny megteszi a hatását.
Próbáltam megnyugtatni, utáltam, hogy ennyire nyugtalan. A
szája fanyar vigyorra húzódott.
– Benny?
Bólintottam, miközben próbáltam utánozni egy bólogatós babát.
Nyugodtan mondhatom, hogy az antihisztamin kezdett hatni.
Igen, Benny és én régóta ismerjük egymást. Ígérem, pár óra múlva
rendbe jövök.
Az arcomat mustrálta.
– Eléggé biztos vagyok benne, hogy túl sok Bennyt ittál. –
Megráztam a fejem, és a szabad kezemmel eltakartam az ajkamat.

Sajnálom, ez a világ legrosszabb első randija.

Kline kivette a tollat a kezemből, és az ölébe húzta a zacskót. A

keze gördülékenyen mozgott a papíron, majd visszacsúsztatta
hozzám.

Sajnálom, ez a világ legrosszabb első randija.

– Köszönöm, hogy eljöttél velem ma este. – Mosolyra húzta a

száját – egy igazi mosolyra, nem olyan próbálok mosolyogni, de úristen,
milyen szarul nézel ki jellegű mosolyra, mint ami korábban megjelent
az arcán.
 – És Georgia. – Kline megérintette az arcom. – Még az allergiás
reakció ellenére is eláll tőled a lélegzetem. Gyönyörű vagy, édesem.
Duzzadt ajakkal együtt is gyönyörű vagy.
Szótlanul bámultam vissza rá. Még mindig annyi mindent nem
tudtam Kline-ról, de a zsigereim azt súgták, hogy a lelke mélyén jó
ember volt. Édes, kedves és tagadhatatlanul jó ember.

A szemhéjam kezdett elnehezülni, pislogással próbáltam

eloszlatni a ködöt.
Hátrahajtottam a fejem az ülésre.
– Jól vagy? – Átkarolta a vállamat, és az oldalához húzott.
Nem hánytam, és még mindig kaptam levegőt, így azt
mormoltam:
– Aha – miközben hozzásimultam. – Csak ávmos.
Vonzott a lehetőség, hogy katatón állapotba kerüljek Az elmém
mélyén egy aprócska racionális gondolattal azon merengtem, vajon
túladagoltam a Benadrylt?
Mielőtt az alvás utáni vágy elnyomta volna az összes fényt,
előkaptam a táskámból a telefonomat. Megnyitottam a Will-lel
folytatott SMS-beszélgetésemet, és megpróbáltam üzenetet küldeni
neki.

Én: WELLY A BENNY

Törlés.

Én: WELLIM TÚLA

Törlés.
Lassan, de biztosan összeszedtem magam, és az autocorrect is
abbahagyta a szívatásomat.

Én: WILL TÚLADAGOLÁS LEHET A BENNYVEL*&

Így. Tökéletes.
Ha úgy gondolja, hogy bajban vagyok, akkor hívni fog. Egyébként nem
nagy ügy – ez volt az utolsó gondolat, mielőtt Benny átvette volna az
irányítást, és azt mondta: „Jó éjt, Georgia!”

– Georgie. Georgie. – Egy kéz megbökte a vállamat. – Ébredj,

Georgie!
– Baaaaaaaaaaazz – káromkodott valaki az orra alatt. Kinyitottam
a szemem, és próbáltam pislogni a homályban.
Lehámozva magam a bőrről, felültem, és egy aggódó Kline-nal
találtam szembe magam, aki visszabámult rám.
– Hála istennek! Jól vagy? – Megérintette az arcomat.
Mmm. Ez jó érzés. Késztetést éreztem arra, hogy a tenyerébe
doromboljak, és megkérjem, hogy vakarja meg a hasamat. Hirtelen
nagyszerű ötletnek tűnt, hogy macska legyek.
– Miau? – kérdezte, mind a négy szemöldökét összevonva.
– He?
– Azt mondtad, hogy miau?
– Miau… Miau… – próbálgattam a szavakat. Az ajkam furcsán
érezte magát. – Igen, azt hiszem. – A tenyerébe simultam. – Simogass
csak tovább, Kline. Lehet, hogy hamarosan tényleg dorombolni
kezdek.
Mély kuncogás visszhangzott a mellkasában. A fejem magától
mozdult, előrehajoltam, és kemény mellizmának támaszkodtam.
Kline Brooksnak tényleg voltak mellizmai. Kibaszott kemény
mellizmai voltak. Mmm. Bimbók. Azon tűnődtem, milyen íze van a
mellbimbójának.
Kicsit helyezkedett ültében, és keze a tarkómra simult.
– Georgie? Fel kell mennünk az emeletre. Azt hiszem, túl sok
Benadrylt vettél be.
Én is így gondolom. Javasolt adagolás, adagolt javasolás.
– Hahaha. Javasolás.
A testem úgy ringatózott, mintha Kline a fejét rázná.
– Azt hiszem, be vagyok állva.
Újra felkacagott, mellizompulzálás simogatta az arcom.
 – Most már emlékszem, miért szerettem annyira Mary Jane-t a
középiskolában.
– Kiveszlek a kocsiból, oké?
– Egy autóban vagyunk? – Egyenesen felültem, kiszabadítva
tökéletes mellkasát az arcom támadása alól. – Kinek az autójában?
– Az én autómban, édesem. Frank vezetett. Készen állsz? Az
ágyékára pillantottam.
– Ó, fogalmam sem volt róla, hogy máris abba az irányba tartunk.
Azt hiszem, ez a randi elég jól sikerült, mi? Lassan meztelenkedés
következik. Ez biztos jó.
A kezemmel végigsimítottam a combján, élvezve a puha anyagba
burkolt izmok érzetét.
– Fogadok, hogy eszement dögös vagy meztelenül. Elvigyorodott,
megragadta a kezemet és az ajkához húzta, hogy lágy csókot adjon
rá.
– Mi lenne, ha kiszállnánk a kocsiból, és felmennénk a lakásomra?
Bólintottam. Legalábbis azt hittem, hogy bólintottam. Úgy
döntöttem, hogy a biztonság kedvéért még néhányszor bólintok. A
bólintásban sosem lehetett biztos az ember. Trükkös kis dolog tudott
lenni.
– Oké, fond a karod a nyakam köré. Felviszlek az emeletre.
– Ó, igen, vigyél fel, Kline! Vigyél!
Egy nagy kar ölelte át a testemet, és kihúzott a kocsiból. Amint a
levegőben voltam – szexi parfüm illatával keveredő erős izmok és
finom férfi feromonok ölelésében –, az énekhangom úgy döntött,
hogy kikívánkozik. Ha valaha volt megfelelő idő egy dalra, az most
volt, amikor Kline egy portás mellett elhaladva keresztülhurcolt egy
előcsarnokon, amelyet azelőtt sosem láttam.
– Wicky, wicky, wicky, wicky, beatbox! K-K-Kline maga a szex, és
olyan tiszta, tiszta!
Mindig is volt tehetségem a freestyle-hoz.
– Wicky, wicky, wicky, wicky, beatbox! Nagy farkú Brooks a
házban! Kaphatok egy áment? Wicky, wicky, wicky, wicky, remix!
– Georgia – suttogta Kline nevetve. – Le kell, hogy tegyelek egy
pillanatra, amíg előkeresem a kulcsomat.
 A lábam földet ért, és a folyosó látványa spirálba kuszálódott
össze, melyben a plüss-szőnyegek és a krémszínű falak szinte
hipnotikus látványban egymásba olvadtak.
– Hűha, nyugodj meg, folyosó! Elvesztetted az irányítást!
A fal felé nyúltam, de Kline gyorsabb volt, megragadta a
derekamat, és megállította az előrebukásomat.
– Itt is vagyunk – irányított, és átmanőverezett az ajtón, be a
lakásába. – Helyezzünk téged a kanapéra, és diktáljunk beléd némi
alkoholmentes folyadékot.
A bőrkanapéra vetettem magam, arcomat a párnákba fúrva.
– Ó, igen, bébi! Na, ez aztán a kanapé!
– Georgia. – Kline arca centiméterekre volt az enyémtől, hosszú
ujjával az állam alá nyúlt.
– Hé, honnan jöttél? – kérdeztem, kikukucskálva a párnaerődből.
– Azt hittem, az ajtó mellett vagy. Ember, de gyors vagy! Te edzel?
Elmosolyodott, kék szeme megteszi hatását a libidómra. Lí-bí-dó.
Milyen fura szó. Inkább gondoltam tőle egy tárgyalóteremre, mint a
szexre.
– Szeretném, ha bekerülne a jegyzőkönyvbe, hogy a libidó miatt zaklatta
a koronatanúmat!
Már érthető, mire gondolok?
– Georgia, édesem. – Kline magára vonzotta a tekintetemet. És a
kurva anyját, megint ott volt az a kék szempár! Bizonyára
megpróbálta hipnotizálni a vaginámat. Egyébként működött.
A bugyim bármelyik pillanatban, puff, eltűnhetett a semmibe.
– Könyörülj rajtam – suttogtam. – Ez a mosoly, plusz az a tekintet
olyan, mint egy szexkrémes fagylaltkehely. Két gombócot szeretnék.
Apró nevetés hagyta el az ajkát.
– Mi lenne, ha előbb egy itallal kezdenénk? Mi hangzik jól?
Van nálam víz, tea, kávé.
– Én vodkát kérek. De jéggel, légyszi. Szórakozottan megrázta a
fejét.
– A vodka fel sem merült.
– Nem? – oldalra billentettem a fejem, és rájöttem, hogy minden
sokkal jobb volt, ha a párnákon pihentettem.
 – Mi lenne, ha te csak itt pihennél addig, amíg én hozok valamit
inni?
– Igenis, uram! – szalutáltam.
– Várj! – kiabáltam, mielőtt egy lépést is tett volna. Valamit el
kellett neki mondanom, méghozzá azonnal.
– Igen, bébi? – kérdezte, aggodalommal vegyes halvány
mosollyal.
– Veled a legjobb csókolózni a Mississippi ezen oldalán. NEM!
Veled a legjobb csókolózni az egész világon! – A hangom baljósra
fordult. – Úgy értem, soha életemben nem volt ilyen jó.
Az arcáról eltűnt az aggodalom, mintha sosem lett volna ott.
– Igen? – Tekintete szinte valódi csillagokat szórt. Mintha elment
volna a művészellátóba, vett volna némi csillámot, és beleszórta
volna az íriszébe.
– Óóó, igen! – erősítettem meg, majd kinyúltam, és az ingét az
öklömbe szorítva visszahúztam magamhoz.
Felkuncogott, én pedig nekinyomtam a mellkasomat, és
magyarázkodás nélkül az ajkára tapasztottam a számat. Annyira
puha és telt volt, és mmm, ez a nyögés nagyon jóízű volt. Elvettem, amit
akartam, felfedeztem és dézsmáltam a száját, noha az arcom nem
tűnt éppen együttműködőnek. Puhán ellöktem magamtól, és mintha
valaki más vinnyogó hangján kértem volna, felkiáltottam: „Szomjas
vagyok!”
Megrázta a fejét, elmosolyodott, és szó nélkül távozott. Léptei
egyre távolodtak, valószínűleg az italok lelőhelye felé.
Ujjaim az arcomra vándoroltak, megkocogtatták az orromat, aztán
az orcámat, majd az ajkamat. Ó, nagyobbak voltak, mint amire
emlékeztem. Megfogtam a mellemet, csak hogy megtudjam, más
dolgok is duplájára nőttek-e.
Nem volt ilyen szerencsém.
Ha én lettem volna Aranyhaj, és ez lett volna a három medve
lakása, akkor ez a szoba kurvára túl meleg lett volna.
Át kellett helyeznem magam. Talpam a padlón csattant. Lerúgtam
a magas sarkúmat, amely így a falnak csapódott. Miután rendbe
szedtem a lábamat, lábujjhegyen kiosontam az előszobába.
 Bekukucskáltam a folyosó végén nyíló ajtón, és egy hatalmas
ágyat pillantottam meg, ahogy hívogatott.
– Ó, igen! Gyere a mamához!
Bombát ugrottam az ágyba, puha paplan és párnák ugráltak
körülöttem.
Néhányszor átgurultam egyik oldalról a másikra, és rájöttem,
hogy nem a szoba zavarta a hőháztartásomat, hanem a ruháim. Túl
sok ruha volt rajtam.
Hogy lett rajtam ilyen sok a ruha?
Az ágy végénél álltam, miközben zsibbadt ujjaim a cipzárral
vacakoltak. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy a cipzár csak
dísznek van odavarrva. Valaki szuperragasztóval rám ragasztotta a
ruhát. Te jóságos Jézus Krisztus, milyen árat fizetünk mi, nők a szépségért?
Két kézzel szakítottam szét a ruhám elejét, míg a kezdeti szakadás
hangja visszhangzani nem kezdett a szobában.
– Na, erről beszélek.
Levetkőztem alsóneműre, és úgy döntöttem, hogy még az sem
megfelelő viselet az ágyba. Hívhatjuk szupererőnek, de megéreztem,
amikor egy ágy meztelenséget követelt. A király megszólalt, és
meztelenséget parancsolt.
Senki sem tagadhatja, milyen dicsőséges érzés egy puha anyag
alatt meztelenül hemperegni. Találkoztam a párnával, majd úgy
éreztem, itt a tökéletes alkalom, hogy beleszagoljak az anyagba
ivódott Kline Brooks-illatba. Istenem, milyen finom illata volt! Mint a
tiszta ruha és férfiszappan és kurvára meg fogom dugni.
Ez gyorsan eszkalálódott.
A Benadryl lett az én igazságszérumom. Szexelni akartam vele. Át
akartam adni neki egy üdvözlőlapot, amin az állt, hogy „Légy a
virágom leszakítója”, és szét akartam tárni a lábamat, amennyire
csak lehetett. Tudtam, hogy az ilyen szerelmes üdvözlőlapokat egy
bizonyos ünnepre szokták tartogatni az emberek, de úgy éreztem, ez
igazán lehetne kivétel a szabály alól.
– Georgia! – hallottam Kline hangját beszűrődni a folyosóról.
– Itt vagyok! – kiáltottam vissza.
Magas alakja megjelent az ajtóban, majd meglátta, ahogy az
ágyneműjében élvezkedem.
 – Kényelmes? – kérdezte.
– Ó, igen, bébi! – Megpaskoltam az ágyat magam mellett. – Gyere,
csatlakozz hozzám! Nem tudom, hogy kié ez az ágy, de a pokolba is,
elképesztően csodálatos!
– Az én ágyam – kuncogott, majd lerakott két poharat az
éjjeliszekrényre, és leült az ágy szélére.
Felültem, és a mellkasomhoz fogtam a takarót.
– Ez a te ágyad?
Kline bólintott, tekintete a csupasz vállamra vándorolt.
– Hát, a fenébe is! A rajongója vagyok az ágyadnak. Nagy
rajongója. A legnagyobb.
Tekintetével körbejárt a szobában, keresett valamit. Az álla
igencsak leesett, amikor meglátta, amit keresett.
– Te meztelen vagy? – kérdezte, és olyan nagyot nyelt, hogy az
ádámcsutkája liftezett egyet.
– Az ágy kényszerített rá.
– Az ágyam arra kényszerített, hogy meztelenre vetkőzz?
– Igen, egy igazi perverz szemétláda, de tudtam volna vitatkozni
vele? – Megvontam a vállamat, és a paplan a derekamra hullott.
Kline megmerevedett, tekintetét a padlóra szögezte.
– Minden oké? – kérdeztem, és megérintettem a vállát.
– Aha – válaszolta, és egy nevetéssel vegyes köhögés tört ki
belőle.
– Az egyik az enyém? – biccentettem az éjjeliszekrény irányába.
– Igen. – A poharakra mutatott. – Szolgáld ki magad.
– Csak akkor, ha nem nézel ilyen kelletlenül.
Ez megragadta a figyelmét, kíváncsi tekintete találkozott az
enyémmel.
– Kelletlenül?
– Igen, úgy tűnik, mintha nagyon kényelmetlenül éreznéd magad.
Ragaszkodom hozzá, hogy vedd le a cipődet és ülj ide az ágyra!
Kezével végigsimított a haján.
– Georgia, nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan jó ötlet.
– Hát persze hogy az, te ostoba, pompás darab férfihús!
Feltérdeltem, és a testét az ágyra kényszerítettem. A csípőjét
átkarolva bámultam le rá.
 – Látod, mire gondolok? Olyan kényelmes odalent, nem igaz?
– Az biztos, hogy nem semmi.
A tekintete végigsiklott a teljesen csupasz testemen, és szemének
színe minden másodperccel sötétebb árnyalatot vett fel.
Amíg ő kényelembe helyezte magát, én felkaptam egy poharat az
éjjeliszekrényről, és elégedetten belekortyoltam.
– Ez a vodka nagyon finom. Bár nem túl erős.
– Azért, mert ez víz.
– Hmmmph. Nézzenek oda!
Kline tétován megragadta a derekamat.
– Azt hiszem, hoznom kéne neked valami ruhát, amit felvehetsz
az ágyba.
Duzzogó arckifejezést ült ki az arcomra.
– Nem szeretsz meztelenül látni, Kline? A meztelenség nagyon
szórakoztató.
Megrázta a fejét, és az orra alatt mormolt.
– A rohadt életbe, Lucifer! Megköszörülte a torkát.
– Basszus, Georgie! Nem hiszem, hogy láttam nálad szebb
meztelen nőt. És te jó ég, mennyire igaz, hogy a meztelenség
szórakoztató! Nagyon szeretném, hogy még szórakoztatóbb legyen.
– Hát akkor mi ez a nagy sietség? Kezdem megérteni a nudista
kolóniák körüli felhajtást. Sok minden szól a meztelenség mellett,
Kline. Szerintem ki kellene próbálnod.
Az övéhez nyúltam, és elkezdtem kioldani.
– Ez valószínűleg nem jó ötlet. – Megállította a mozdulatomat,
mielőtt a cipzárjához értem volna.
Felnéztem rá, a fenekem Kline jobbik felén pihent…, vagyis a
nagyobb, vastagabb felén. Azon, amelyik, úgy tűnt, hogy teljes
szívvel – vagy teljes méretével – nem értett vele egyet.
– Szerintem tévedsz. Szerintem azt gondolod, hogy ez egy nagyon
jó ötlet. – Hogy nyomatékosítsam a mondandómat, nekidörzsöltem a
csípőmet.
Jézus! A farka!
Várj, ez egy kicsit úgy hangzott, mint egy szentségtörés.
Kline! A farka! Tessék, így már jobb.
 – Kline – nyögtem fel, és nekidörzsöltem a csiklómat. – Ez annyira
jó érzés.
– A francba! – nyögött fel, és belemarkolt a csípőmbe. – Nem kéne
ezt csinálnunk, de bassza meg! Gyönyörű vagy, meztelen és nedves.
Annyira kibaszottul nedves. Érzem a ruhámon keresztül.
– Megőrjítesz – morogtam, mint egy állat. – Meg akarlak csókolni,
nyalni, szopni, meg akarlak lovagolni. Mindent akarok. Mindent.
Most azonnal.
Előrehajoltam, és az egyik pimasz mellbimbót az ajkához
szorítottam.
Beszippantotta a szájába, a nyelve végigfutott a bimbómon, és a
forróság végigömlött a bőrömön.
– Neked van a legjobb melled, Georgia. A legjobb. – Átpártolt a
másik mellemre, és az őrületig csókolgatott, szopogatott és
nyalogatott.
– Istenem, igen! Csináld még! – könyörögtem.
Megragadta az államat, és az arcomat az övéhez húzta. Ajkával
megtalálta az enyémet. Nyelvek és ajkak, mozgó csípők és
tapogatózó kezek összevisszasága voltunk.
– Túl tökéletes vagy – suttogta a bőrömhöz simulva. – Nem tudok
betelni veled.
– Azt akarom, hogy megkapj mindent – sürgettem. – Azt akarom,
hogy bennem legyél, Kline. Istenem, annyira akarom! Fedezd fel a
puncibirodalmamat, mint Kolumbusz Kristóf!
– Micsoda? – dermedt meg Kline.
A szavak újra átfutottak az agyamon, és most már értelmet is
nyertek. Tudtam, elcsesztem azzal, hogy utaltam rá, az én
birodalmamat még nem fedezték fel.
– Mi? – kérdeztem vissza, és megpróbáltam tartózkodónak tűnni,
sikertelenül.
Kezével mozdulatlanságban tartotta a csípőmet. Kék szemével
mélyen az enyémbe nézett, mielőtt lehunyta volna a szemét.
– Kline? Mi a baj?
Újra találkozott a tekintetünk.
– Nem tehetjük. Így nem.
 – Dehogynem – ellenkeztem. – Meztelen vagyok. Te kemény. Ez
tökéletes időzítésnek tűnik a kufircoláshoz. Mintha Marvin Gaye
maga helyezett volna el így bennünket ebben a pillanatban, és azt
suttogná: „Gyerünk, és vágjunk bele!”
Egy vigyor terült el az arcán.
– Istenem, nagyon aranyos vagy – mondta, és visszatartott egy
nevetést.
– Nem – duzzogtam. – Szexi vagyok, meztelen, és készen állok a
paráználkodásra.
Összevonta a szemöldökét.
– A paráználkodásra?
– A penetrálásra? – kérdeztem, és reménykedtem, hogy ez
csábítóbban hangzik.
– Bébi, mindjárt megőrülök attól, mennyire szexi és gyönyörű
vagy, de próbálok úriemberként viselkedni. Nem egészen vagy
józan, emlékszel?
Fintorogtam, és próbáltam összeszámolni, összesen mennyit ittam
az este folyamán.
– Nem ittam olyan sokat.
– Nem is az italról beszélek.
– Drogoztunk?! – kerekedett ki a szemem. Elvigyorodott, mire
gödrök jelentek meg az arcán.
– Nyugi – mondta derűsen. – Nem drogoztunk. Legalábbis
illegális értelemben. De te elképesztő mennyiségű Benadrylt hajtottál
le.
– Ó, azt elfelejtettem.
– Szóval, Benny lány, szerintem meg kell állítanunk ezt a
fantasztikus pillanatot. Mert fogadhatsz arra a szexi seggedre, hogy
szeretnék rá visszatérni, de most vegyünk fel némi ruhát, és
keressünk neked valami kevésbé csábító elfoglaltságot.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
– Van pizzád?
Elvigyorodott.
– Kérsz pizzát?
Bólintottam.
– Pizza és Netflix. A chill részt megtartjuk későbbre.
 Kline felemelt az ágyról, és ahogy felült, engem is talpra állított.
– Mi lenne, ha átkutatnád a ruhatáramat, keresnél valamit, ami
tetszik, én pedig rendelek magunknak pizzát?
Puha csókot nyomtam az ajkára.
– Megegyeztünk.
Ahogy a szekrényhez fordultam, a tenyere találkozott a
fenekemmel, én pedig magas hangon felvisítottam.
– Hé! – kiáltottam, és felé fordultam. Vállat vont, és ördögien
elmosolyodott.
– Nem várhatod el egy férfitól, hogy figyelmen kívül hagyjon egy
tökéletes feneket, amit az arca előtt riszálnak.
– Nem riszáltam.
– Bébi, riszáltad. De ne aggódj, nagyon is néztem, és nagyon is
élveztem a műsort.
Nem törődtem vele, és besétáltam – na jó, besasszéztam – a
gardróbjába, ahol néhány másodpercet adtam magamnak, hogy
kiélvezzem a „bébi” megszólítás hatását.
Lehet, hogy ugráltam is, és némán sikítottam. Ki tudja? Még az is
lehet, hogy beletemettem az arcom az egyik ingjébe, és egy pillanatra
Kline-kómába zuhantam?
De egyet mondhatok.
Az a pizza rohadt finom volt.
 14. fejezet

Kline

Georgia zavartan és álmosan botorkált ki a hálószobámból az

előszobába, a napsütötte hálószoba ablaka pedig visszaverte rá a
fényt az ajtóban. A pólóm pacaként lógott le aprócska testéről,
amelyet teljesen eltakart, de az alatta lévő meztelen testének képe
beleégett az agyamba, amikor tegnap éjjel rajtam lovagolt. Teljesen
elveszítette a kontrollt és az önuralmát, de főképpen: kibaszottul,
ellenállhatatlanul szexi volt. Neki jól állt a keszekusza zűrzavar
állapota is, és a Benadryl hatása alatt elkotyogott zagyva gondolatai
most már örökké velem maradnak.
Őszintén szólva nem tudtam, hogy találkoztam-e valaha is nála
viccesebb emberrel – pedig rengeteg igen humoros ismerősöm volt.
– Úgy érzem magam, mintha valaki élve eltemetett volna tegnap
este, és mind a tizenkét órát azzal töltöttem volna, hogy
megpróbáljam kiásni magam.
Sajnálkozón elmosolyodtam.
Megállt, hogy a folyosó bejáratánál a falnak támaszkodjon, és
egyik kezével megtámasztotta a halántékát.
– Nagyon sajnálom a tegnap estét – mondtam neki.
Pedig nem sajnáltam. Legalábbis nem igazán. Csak egy dolgot
bánok – a tiltakozása ellenére is be kellett volna vinnem abba az
istenverte kórházba. Sokkal rosszabbul is elsülhetett volna a dolog. A
katolikus gyökereim kissé berozsdásodtak, de gondolatban
leporoltam a régi imakönyvet, és megköszöntem a nagyfiúnak, hogy
rajta tartotta a szemét ezen az egészen.
Georgia beosont a szobába, letelepedett a kanapé másik végére. A
térdét óvatosan a mellkasához húzta, kissé megfeszítve a pólómat,
hogy eltakarja a lábát.
– Kibaszott lime – motyogta a térdébe, immár normális méretű
ajka a puha szövetet súrolta, mielőtt felnézett volna rám. – Scotch
lime-mal, komolyan? Ki iszik ilyet egyáltalán?
Hátradőltem a kanapén, egyik karomat végignyújtottam a
háttámlán, a lábamat pedig az előttem lévő dohányzóasztalnak
támasztottam. Így próbáltam megakadályozni, hogy ne nyúljak
előre, és futtassam végig az ujjam azon az ajakon.
– Ernest Hemingway whiskyt ivott lime-mal.
Idegesen rágcsálta a nemrég gyógyult bőrt, és el tudtam képzelni,
mire gondolhatott. Próbálta felmérni, mit érez, hogy itt ébredt fel,
velem, ugyanakkor azt is mérlegelte, amit mondtam. Úgy tűnt,
őszintén érdekli, honnan tudok ilyen tényeket, de hadakozott
önmagával, hogy melyik érzésre koncentráljon inkább.
– Tényleg?
Nevetve magyaráztam:
– Hát, én magam sosem voltam szemtanúja, de egyszer olvastam
valahol, igen.
Mosoly kúszott az ajkára, kék szeme felcsillant. Pedig a
gesztenyebarna pólóm eddig is kiemelte a színét.
Tekintete a kanapéról a konyha irányába vándorolt, majd a
folyosóra, végül vissza rám, és megkérdezte:
– Mi ez a hely?
Egyik szememmel kacsintásszerűen hunyorogtam, és próbáltam
felmérni a helyzetet az ő szemszögéből, majd megadtam az egyetlen
lehetséges választ:
– Ööö… ez a lakásom.
– A lakásod?
– Igen. – Megráztam a fejem. – Miért mondtad úgy, hogy „a
lakásod”, mintha tele lenne ágyi poloskával?
– Nem! – tagadta hevesen és meglepetten. – Nem, nagyon szép.
Csak…
Szavak helyett csak a csend ülepedett le közénk.
– Csak… – kérdeztem. – Mi?
Kissé felfújta az arcát, miközben láttam, hogy többször is
végigfuttatja fejében a gondolatot, mielőtt hangosan kimondja.
– Georgie. Mi az?
– Olyan normális.
Kitört belőlem a nevetés.
 – Hát igen. Mint én.
És ez nem is volt annyira normális, gondoltam kissé keserűen.
Portásom volt, a kurva életbe! Egyedülálló pasas voltam. Mi a faszért
kellett nekem egy hat hálószobás penthouse?
Nem akartam, hogy Georgia azt higgye, hogy valami nagy lakásra
van szükségem. Azt akartam, hogy megértse.
– Nem – ellenkezett ő. – Te Kline Brooks vagy.
Csak a fejemet ráztam, próbáltam megtalálni a megfelelő
szavakat, hogy leírjam, mennyire semmit nem jelent nekem a
kibaszott nevem – és mennyire keveset kellene jelentenie mindenki
másnak is.
– Hidd el, ez a név közel sem jelenti ugyanazt nekem, a
rokonaimnak vagy bármelyik barátomnak, mint a többi embernek.
Felemelte a pólómat, és leengedte a térdét, majd hosszú,
napbarnított lábát kinyújtotta felém a kanapén, és bokánál
keresztezte. Nem tudtam ellenállni, és a tenyeremet a csupasz
sípcsontjára raktam.
Végignézte a mozdulatomat, és csak néhány másodpercig tartott
szünetet, mielőtt újra a szemembe nézett. Nyugalmat erőltetett a
vonásaira, de a felszín alatt láttam a kényelmetlenségét. Nem arról
volt szó, hogy nem akarta; csak furcsán érezte magát, mert váratlanul
érte.
– Mit jelent a családodnak?
– Nem tudom. – Kerestem a szavakat, hogy hogyan tudnám a
legjobban kifejezni magam, miközben figyelmen kívül hagytam a
zavarát, és hüvelykujjammal csak úgy mellékesen simogatni
kezdtem a lábát. – A szemükben csak egy srác vagyok, aki sokkal
több pizzát eszik, mint kellene, izzad a lába, és egy mogorva
macskával él együtt, aki utálja őt.
– Miaúúúúú – nyávogta Walter végszóra, és felugrott a kanapé
karfájára, amivel jól megijesztette Georgiát.
– Ó!
– Az emlegetett szamár.
– Szia…? – kezdeményezett Georgia.
– Walter.
 – Szia, Walter!– gügyögte, és a macska felé fordulva
végigsimította a bundáját.
A macska dorombolt, és a fejével bökdöste.
– Miaúúú.
– Persze – gúnyolódtam. – Kötődj csak a csinos lányhoz.
Milyen kibaszottul kiszámítható.
– Itt volt tegnap este? – kérdezte Georgie tétován.
Az ajkamba haraptam, és próbáltam visszatartani, hogy
belemenjek a részletekbe.
– Ööö… igen. Elég hosszadalmas beszélgetést folytattatok.
Ez tényleg így volt. Georgiát és Waltert a pepperónis pizza és a
Jóbarátok hozta össze. Nem kevesebbszer, mint tizenötször énekelte el
neki a „Büdös macskát”.
Az a sznob anyaszomorító mindegyiket végigdorombolta.
Georgia bólintott, mintha ennek lenne értelme.
– Barátságos típusnak tűnik. Jól hallhatóan felhorkantam.
– Talán ez a te problémád – mondta egyszerűen, a füle mögött
vakargatva a macskát, mintha régi ügyvédbarátok lennének, akik
azért gyűltek össze, hogy együtt vigyék a vád szerepét a
tárgyalásomon. – Eléggé seggfej vagy Walterrel. Pedig ő a kedves
szavakra és a gyengéd érintésekre reagál.
– Viccelsz velem?! – Majdnem felkiáltottam, magamra mutogatva,
majd vadul vissza a mogorva öreg macskámra. – Nem én vagyok a
seggfej! Ő a seggfej! Hetekig próbáltam magamhoz édesgetni ezt a
macskát. Én csak úgy bánok vele, ahogy ő velem.
Walter úgy bújt oda hozzá, mintha megijedt volna. A szélhámos
mindenit neki!
– Jaj, semmi baj, Walter – győzködte Georgie kedvesen, a két
tenyere közé véve a macska fejét, és összedörzsölve az orrukat.
– Megvédelek a félelmetes, rossz bácsitól.
Arcán összeesküvő kifejezés jelent meg, egyik szemöldökét
fenyegetően felhúzta az áruló macskához hasonlóan, ahogy ismét
rám pillantott.
– Tudom, mit érzel. Tegnap este megpróbált megmérgezni!
– Nem én mérgeztem meg – mondtam a macskának nyugodtan.
Valamiért belementem ebbe az őrült beszélgetésbe.
 – Ugyanazt az italt rendeltem, amit tíz éve rendelek, aztán élete
legjobb csókjában részesítettem.
Georgie játékos tekintete hirtelen komolyra váltott, ahogy rám
nézett. Mintha egy kis pánikot véltem volna felfedezni benne.
– Nem ez volt a legjobb csók…
– C-c-c… – Ciccegtem. – Ne hazudj, Benny! Tudom, hogy ez volt
életed legjobb csókja, az biztos.
– És mégis honnan veszed ezt?
– Mert tegnap este te magad mondtad nekem.
Georgie levegő után kapkodott. Walter bajtársiasan fújt egyet.
– Pont mielőtt újra megcsókoltál volna…
Az arca kipirult a szégyenkezéstől, és a testtartásán látszott, hogy
két másodpercre van attól, hogy egyenesen kisprinteljen az ajtón.
De tudtam, hogy többről van szó, és meg is adtam neki, miközben
kezemet sípcsontjáról gyengéden a térdére csúsztattam. Walter
leugrott, és tiltakozó jelleggel odébb osont, de egyikünk sem törődött
vele.
– Mindkettő a legjobb csók volt, amiben valaha részem volt.
Úgy döntöttem, hogy nem fogom lerántani a leplet a csókon kívül
történt dolgokról – többek között a meztelen öltáncáról. Ahogy
elpirult pusztán a csókolózás említésétől, félő volt, hogy a többi
hallatán egyenesen felgyulladna.
Kinyitotta a száját, aztán újra becsukta, és jól láthatóan nyelt
egyet. Megadtam neki a szükséges időt ahhoz, hogy feldolgozza a
szavaimat, és hogy összeegyeztethesse az érzéseivel.
Nekem itt volt az egész éjszaka arra, hogy hallgassam őt,
élvezzem a műsort, és felkészüljek a reggelre. Neki nem volt ennyi
ideje.
Épp, amikor már azt gondoltam, válaszol valamit, megszólalt a
telefonja, ráadásul Petey Pablótól a Freak-A-Leek című szám volt a
csengőhangja.
Borzasztóan aranyos.
Ezt a fajta zenei tudást Thatchnak köszönhettem. Ez volt az egyik
kedvenc dala az egyetem utáni, sokkal vadabb napjainkban.
Sietve felpattant, arca bíborvörös árnyalatot öltött zavarában.
– Bocsánat! A kínos csengőhangért és a félbeszakításért…
 – Semmi baj – vigasztaltam mosolyogva és kacsintva. – Sokkal
kínosabb lett volna, ha Shonda, Monique és Christina tegnap este, a
jótékonysági estén hívtak volna.
A szeme döbbenten elkerekedett.
– Engem nem zavar. Igazából én keresem a jó kis árut – ugrattam,
utalva Petey Pablo és Ciara egy másik mesterművére, amiről tudtam,
hogy fel fogja ismerni.
Ez bejött – annyira meglepte, hogy alig ért ki a konyhába, hogy
felvegye a telefont, mielőtt lerakták volna.
Igazából nem voltam egy nagy rejtély, de ő meg volt róla
győződve, hogy az vagyok.
Mivel annyira vágytam a társaságára, azt terveztem, hogy
beíratom a rólam szóló gyorsított oktatási programba, és ott tartom,
amíg teljesen el nem sajátítja a tananyagot.
 15. fejezet

Georgia

Becsukódott mögöttem a terasz ajtaja, ahogy felvettem Will

hívását.
– Helló, idegen, meglep, hogy ébren vagy. – Kikönyököltem a
párkányra, miközben alattam a már ébredező Upper East Side
nyüzsgött és zsibongott.
– A sürgősségin nagy volt a forgalom tegnap este. – Will reszelős,
kimerült hangja töltötte be a fülemet. – A tőled kapott random SMS-
ből úgy tűnik, érdekes estéd lehetett. Buli a városban Cass-szel?
– He? – Oldalra billentettem a fejem. Honnan a fenéből tudhatott a
bátyám az estémről?
– Ugyan már, Gigi! – Halkan kuncogott a fülembe. – Megnézted
az SMS-eidet?
Teljesen összezavarodtam.
– SMS-ek?
– Küldtél nekem egy üzenetet. Megpróbáltam válaszolni rá, de
őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy mi a fenéről beszélsz.
Megpróbáltam felidézni a tegnap esti eseményeket, de az agyam
még mindig a Benadryl-ködben támolygott.
– Nézd meg az üzeneteidet.
Megkocogtattam a képernyőt, kihangosítva Willt, miközben az
SMS-eim között keresgéltem.

Én: WILL TÚLADAGOLÁS LEHET A BENNYVEL*&

Will: Szükségem lenne egy magánhangzóra.

Will: Gigi? Hahó??

Will: Megint előjött a maszturbációs tábor PTSD-d,

igaz?
 Will: Holnap annyira szarul leszel.

Will: Komolyan, írj, ha bármire szükséged van.

Egész éjjel a sürgősségin leszek.

Maszturbációs tábor. A kamaszkori rémálmom, amit Will nem

enged elfelejteni.
Mivel édesanyám szexuálterapeuta volt, a szexuális egészséggel
való ismerkedésem nem éppen a megszokott módon zajlott. Három
nappal a tizenharmadik születésnapom után jött meg a
menstruációm. Míg a legtöbb anya a drogériába vitte a lányát, hogy
betétet vagy tampont vásároljon neki, addig anyám beíratott engem
a Szeresd magad táborba.
Mielőtt furcsa és nyugtalanító gondolatok jutnának eszedbe, el kell
magyaráznom – nem az történt, hogy meztelenül ültünk egy körben, és
Justin Timberlake videóklipekre maszturbáltunk volna.
Kéthetes nyári tábor volt, amelynek középpontjában a
tinédzserkorú lányok szexuális felvilágosítása állt, valamint arra
bátorítottak minket, hogy egészséges és biztonságos módon
fedezzük fel a szexualitásunkat. Ez megmagyarázza, hogy a bátyám
miért hívta „Maszturbációs tábornak”.
Az én emancipált anyám erősen támogatta a Szeresd magad
táborokat, és az önkielégítést szorgalmazó álláspontjukat.
„Napi néhány kör maszturbálás távol tartja a babákat, Georgia
Rose. Bebizonyították, hogy kisebb eséllyel engedsz a
tinihormonjaidnak, ha egészséges, önszeretetre épülő módszerekkel
fedezed fel a szexualitásodat.”
Mondanom sem kell, hogy a „Maszturbációs táborban”
szerzett tapasztalataim éppolyan szörnyűek és kínosak voltak,
mint amit az ember elképzel egy ilyen helyről.
Jó három évembe telt, mire túljutottam azon az érzelmi traumán,
amit az okozott, hogy a tábortűz körül ültünk, és a Kumbayát
énekeltük Featherrel9 (igen, ez volt a hivatalos neve), aki közben arra
biztatott minket, hogy sütögessünk vagina alakú pillecukrot a tűzön.
Ez egy olyan pillanat volt az életemben, amellyel kapcsolatban tíz-
tizenöt évvel később is azon tűnődtem, hogy vajon tényleg
megtörtént-e.
– Komolyan, Wilbur! Hány évig fogod felhánytorgatni a
Maszturbációs tábor dolgot?
– Örökké – felelte nevetve. – Ezt a szart soha nem fogom
megunni.
Felsóhajtottam.
– Te vagy a világ legrosszabb bátyja, ugye tudod? – A sértés
könnyedén lepergett róla.
– Szóval, mi a fenét csináltál tegnap este?
A Will és köztem lévő szöveges üzenetekre pillantva a tegnap esti
emlékek megrohamozták az agyamat, és túszul ejtették a
gondolataimat.
A tánc. A csók. Az ajkam. Benadryl. Kline ágya.
Állkapcsom szinte a földön landolt, szemem elkerekedett a
döbbenettől. A részletek homályosak voltak, de az alapok eléggé
kirajzolódtak ahhoz, hogy elkezdjek aggódni.
Tényleg levetkőztem az ágyában tegnap este?
– Gigi? Ott vagy még?
A tizenkét órával ezelőtti pillanatképek elárasztották a
gondolataimat.
„Szexi vagyok, meztelen, és készen állok a paráználkodásra.”
– Jaj, ne! – A szám elé kaptam a kezemet.
– Mi a baj?
– Szia, Will!
– Hé! Mi…
Befejeztem a hívást. Nem volt időm sem a hülyéskedésre, sem az
egyórás orvosi előadásra, ami akkor következett volna be, ha
beszámolok neki az allergiás reakciómról. Kétségtelen, hogy Will
dühös lett volna, hogy nem mentem tegnap este a sürgősségire.
Ebben a pillanatban azonnal fel kellett hívnom Cassie-t.
Háromszor csörgött, mire felvette, hangja be volt rekedve az álomtól.
– Elég korán van még, csajszi.
A kedveskedést hanyagolva rögtön belevágtam a jelenlegi
helyzetem ecsetelésébe, kiemelve a főbb pontokat. A fecsegésem jó
három percig tartott, és csak azért tartottam szünetet két mondat
között, hogy levegőt vegyek.
– Szóval, azt akarod mondani, hogy a randid Kline-nal remekül
indult, amíg allergiás rohamod nem lett, és az arcod fel nem fújódott,
mint egy léghajó? Aztán felhajtottál egy üveg Benadrylt, levetkőztél
az ágyában, és megpróbáltad odaadni neki a virágodat, de végül
csak pizzát ettetek helyette?
– Még rosszabbul hangzik, ha így visszaböfögöd – siránkoztam.
– Hol vagy most?
– A lakásában vagyok, kint állok a teraszon, hogy ne hallja, amint
éppen kiborulok a picsába.
– És nála aludtál tegnap este?
– Igen, ma reggel az ő ágyában ébredtem.
– Megpróbált kihessegetni az ágyából azonnal, mihelyt
felébredtél?
Megráztam a fejem. Nem válaszolt.
– Tudod, a telefonbeszélgetések úgy működnek, hogy a szavakat
hangosan ki kell mondanod.
– Micsoda púp vagy a hátamon! – vágtam vissza. – És nem, nem
próbált kilökdösni az ágyból és elküldeni a francba. Tulajdonképpen
nagyon aranyos volt.
– Akkor nem tudom, mi a probléma.
– Komolyan mondod? – kiáltottam. – Ez megalázó, Cass! Eléggé
hülyét csináltam magamból tegnap este! Még csak nem is…
– Hé! – szakította félbe a dumámat.
– Mi van? – csattantam fel.
– Vegyél egy nagy levegőt, és gondold át – biztatott hűvös és
nyugodt hangon. – Persze, a dolgok nem úgy alakultak, ahogy
tervezted, de… még mindig a lakásán vagy. Nem viselkedik furcsán.
Nem próbált kilökdösni az ajtón. Ugye?
Bólintottam.
– Feltételezem, hogy bólogatsz, úgyhogy folytatom – mondta, és a
hangjából úgy hallottam, jól szórakozik. – Két lehetőséged van,
Georgie. Vagy összeszeded a cuccaidat, és az ajtó felé veszed az
irányt, miközben tovább fősz a megaláztatottság levében otthon.
Vagy összeszeded magad, bemész oda, és újrakezdést követelsz.
 – Újrakezdést?
– Követeld, hogy fejezzétek be azt a csodálatos csókot. Vagy,
tudod, a szexi smaci átfordulhat valami másba is. Valamibe, ami
orálisan nagyobb kihívást jelent.
Átfutottam a lehetőségeimet. Vagy hagyom, hogy az
önbizalomhiány eluralkodjon a gondolataimon, vagy
visszasétálhatok a lakásba, és megmutathatom neki, hogy néz ki egy
magabiztos, öntudatos nő, amikor készen áll arra, hogy megszerezze
magának azt, amit akar.
– Igazad van – értettem egyet, szilárdan kitartva a döntésem
mellett. – A szégyenkezés elmehet a picsába! Itt az ideje az
újrakezdésnek.
– Ez az én csajszim!
– Szeretlek, Cass.
– Én is szeretlek – válaszolt mosollyal a hangjában. – Most pedig
ne vesztegesd az időt, menj be, és csókold meg Nagyfarkú Brookst!
– Oké, ez a végszavam, most be kell fejeznem a hívást –
incselkedtem. – Jó szórakozást az izmos férfiak fotózásához!
– Ó, a móka már megvolt, kedvesem. Úgy tervezem, hogy ma este
még jobban fogok szórakozni, ezúttal kamera nélkül.
Elmosolyodtam, az idegeim végre megnyugodtak.
– Hiányzik az őrült segged.
– Te is hiányzol, édes pofikám. Hívj fel később, és meséld el, hogy
mentek a dolgok.
– Még jó.
– De holnap hívjál, mert mindjárt tökig leszek a legjobb
rodeókirálynő-imitációmban. Az olasz csődör…
– Most leteszem!
A nevetése volt az utolsó dolog, amit hallottam, amikor
kinyomtam a hívást.
Az ajtó felé fordulva megálltam félúton, és a tekintetem
találkozott a tükörképemmel az üvegajtón. Egy gyors pillantást
vetettem magamra, számba véve jelenlegi állapotomat. A hajam kissé
kócosan lógott egy kusza kontyban. A lábam kilátszott Kline
harvardi pamutpólója alól. Egy fehér, fiú pamutalsó volt rajtam, ami
jótékonyan eltakarta a fenekemet. Nem ez volt a legszexibb napom,
de nem néztem ki szörnyen. És meglepő módon az ajkam is
visszatért normális állapotába.
Beleszagoltam a pólója gallérjába, és a tiszta illat ellenére a
kölnijének maradványát éreztem a frissen mosott ruhán. Istenem,
tényleg jó illata volt! Lehet, hogy Kline volt a személyre szabott
afrodiziákumom.
Akartam őt. És elszántan magaménak akartam tudni azt, amire
ennyire vágytam.
Belépve az ajtón éreztem, hogy a teraszon hagytam az
önbizalomhiány utolsó morzsáit. A meztelen felsőtestű Kline a
fürdőszobai mosdókagyló mellett állt. Tökéletes fenekét bokszeralsó
fedte, széles vállát pedig semmi. Izmai megfeszültek fogmosás
közben, ahogy a bicepsze is, miközben befejezte a tisztálkodást, és
elzárta a csapot.
A teste tökéletes volt. Pont elég tömör és határozott tónusú. Sima
bőre csak tetézte mindezt, izmos vállától határozott mellizmáig
szerettem volna a nyelvemmel végigkövetni a vonalait. Nem
borotválta vagy gyantázta a mellkasát, mint a magazinok címlapjain
szereplő pasik. Nem, Kline Brooks férfi volt. Egy gyönyörű, szexi
férfi, akinek a mellkasán természetes, sötét szőrszálak nőttek. A hasát
barázdák és kemény vonalak határozták meg, amelyek egy
dicsőséges V alakban vezettek lefelé, és egy puha, alig észrevehető
szőrcsík húzódott a köldökétől egészen addig a területig, ahol a
bokszeralsóját kellett volna levennem ahhoz, hogy többet lássak.
Szerettem volna megnyalni azt a gyönyörű ösvényt, eltölteni ott
egy kis időt – vagy akár egy egész napot.
A testem kezdett túlságosan is izgatott lenni a lehetőségek
tárházának gondolatára.
Nyugalom, Georgia, hátrébb a kanos agarakkal!
Az első csókunk újrajátszása volt a cél, nem egy pornófilm
elindítása.
Fekete pupillák köré húzódó, sárga színnel tarkított,
búzavirágkék pillantása találkozott az enyémmel.
– Minden rendben?
Bólintottam, elindultam a mosdókagyló felé, és kivettem az éppen
használt fogkeféjét a fogkefetartóból. Habozás nélkül, azonnal otthon
éreztem magam. Egy kis fogkrémet kentem a sörtékre, és nekiláttam
a fogmosásnak.
Kline szórakozottan figyelt.
– Ugye nem bánod? – kérdeztem a felső fogaimon tett két kör
súrolás után.
– Egyáltalán nem – felelte vigyorogva. Tökéletes feneke a
mosdókagyló szélén landolt, miközben tovább figyelt.
– Kérnék egy szívességet – jelentettem ki, elzártam a csapot, és
megtöröltem az arcom a kéztörlővel.
– Egy szívességet?
– Aha. Ez egy elég nagy szívesség, de van rá esély, hogy
számodra is elég jól fog elsülni a dolog.
– Csupa fül vagyok, Benny-lány – kacsintott rám, jól szórakozva
az új becenevemen. Engem kevésbé nyűgözött le a kreativitása, mint
őt, mégis bizsergést éreztem.
– Van valahol a lakásodban iPod dokkoló? A tekintete kíváncsivá
vált.
– A hálószobámban, a komódon a teraszajtó mellett.
– Tökéletes – válaszoltam a vállam fölött, elindulva abba az
irányba.
Követett engem, leült az ágyra, amíg én a telefonomat a
dokkolóba tettem, és megtaláltam a tökéletes újrakezdési dalt.
A The Drifters Some Kind of Wonderful című száma betöltötte a
szobát.
– Tudom, hogy nem ez a dal ment a táncunk után – jelentettem ki
vállat vonva. – De ez a kedvenc Some Kind of Wonderful számom.
– Hmm, nem tudom. Az első verzió elég jónak tűnt nekem. –
Elgondolkodva megkocogtatta az állát. – Tudok azonosulni a
szöveggel.
A csípőmre tettem a kezem.
– Valóban? Bólintott.
– Azt hiszem, a legtöbb férfi eljut életében egy olyan pontra,
amikor az egyetlen igazi nő koncepciója minden más dolog felett
logikusnak – sőt, indokoltnak – tűnik.
Megszédültem. A fejem, a szívem, a gyomrom – az egész testem
benne volt a buliban.
 – Hát, ez az én show-m, szóval egyelőre ez a mi Some Kind of
Wonderful számunk.
Kline elvigyorodott.
Meztelen lábam átszelte a szőnyeget, és megálltam, amikor a
térdem az övéhez ért.
– Állj fel, kérlek! – gesztikuláltam a kezemmel. – Újra akarom
csinálni. Be akarom fejezni azt, amit elkezdtünk, mielőtt
megpróbáltál megölni a lime-lével.
Incselkedő vigyor jelent meg az ajkamon.
– Nem akartalak megölni – kuncogott Kline, miközben felállt.
– De igent mondok a szívességre.
Kékkel színezett gyengédség nézett le rám, miközben erős keze a
pamut alá csúszott, és megtalálta a csípőmet.
– Sajnálom, hogy elrontottam a tegnap esti randinkat – suttogtam.
– Nem rontottál el semmit.
Az ellenkezés jeleként felhúztam szemöldökömet.
– Georgie, fantasztikusan éreztem magam. – Megérintette az
arcomat, és melegség terült szét a bőrömön. – És újra végigcsinálnám
az egészet. Allergiás reakcióval és Benny-mámorral együtt is.
Átkozottul aranyos vagy, amikor be vagy állva az antihisztamintól.
Te jó ég, el tudom képzelni, milyen őrült dolgok jöttek ki a
számon tegnap este…
Az önbizalomhiány igazán trükkös tud lenni. Amikor már azt
hitted, hogy kézben tartod a dolgokat, megtalálja a módját, hogy
visszakússzon hozzád, és arra kényszerítsen, hogy elkezdj mindent
kielemezni. Korábbi magabiztosságom ellenére most pont ez történt
velem.
– Kérlek, ne emlékeztess semmire, amit mondtam vagy tettem.
Pont elég kínos dolgot gyűjtöttem már össze erre az életre. –
Felnyögtem, arcomat a csupasz mellkasába temetve.
Kline magához ölelt. Egy egész hosszú pillanatig magára vette
megalázottságomat. Ajka megtalálta a fülemet, úgy suttogta.
– Akarsz tudni valamit?
– Mit? – kérdeztem tompa hangon.
– Örülök, hogy itt vagy.
– Tényleg?
 – Igen, Benny-lány, és készen állok az újrakezdésünkre.
Hátradőltem, és felbámultam rá. A férfi, akit úgy ismertem meg,
mint Mr. Brooks, egy online társkereső vállalat vezérigazgatója és jól
ismert mogulja – most valaki más volt. Már nem azt a komoly férfit
láttam, akinek az élete kizárólag az üzlet körül forgott. Vicces és
kedves volt, és a pillanatnak élt. Nem annak a hivalkodó
milliárdosnak tűnt, akiről úgy képzeltem, hogy egy millió dolláros
lakásban él. Gyakorlatias volt és szerény, átkozottul szerény.
Olyasvalaki volt, akivel több időt akartam tölteni. Olyasvalaki, akibe
bele tudtam volna esni.
Már nem Mr. Brooks volt, hanem Kline, az a férfi, akinek komoly
esélyt akartam adni. Megdöbbentett, hogy milyen kevés időbe telt,
mire felismertem ezt a különbséget.
Végigsimítottam a hátán, felfelé, élvezve tónusos és sima bőrét.
Megragadtam a tarkóját, és lábujjhegyre álltam. Kétségbeesetten
akartam érezni a száját az enyémen, megtettem az első lépést, és
lassan, lágyan, az ajkamat az övéhez szorítva csókoltam meg.
Hevesen reagált, nyelvét végigcsúsztatta az alsó ajkamon, majd
becsúsztatta a számba, hogy ott együtt táncoljon az enyémmel. A
csókunk másodpercek alatt felforrósodott, simogattuk egymást,
nyelveink összecsaptak. Kline megragadta a bőrömet fedő
pamutpólót, levette rólam, majd véletlenszerűen elhajította a
szobában.
A mellem a mellkasához nyomódott, ahogy közelebb húzott
magához. A szájába nyögtem, amikor a keze találkozott a hátam
ívével, a fenekemre csúszott, és a rajtam lévő bokszeralsó alá bújt.
Egy darabig markolta a csupasz bőrömet, mielőtt a kezével
visszacsúszott volna a gerincem ívére, miközben visszahúzta az
alsóneműmet a helyére.
Őrülten dögös lépés volt.
– Feküdj az ágyra, Georgie! – követelte, megfordítva
mindkettőnket, és a matrac felé kormányozva engem.
Hátradőltem, és felnéztem rá. A bizonytalanság kezdett
eluralkodni rajtam. Aggódtam, hogy talán többet vár ettől a
pillanattól, mint ameddig én hajlandó vagyok elmenni. De ahogyan
rám nézett, az elég volt ahhoz, hogy a saját nevemet is elfelejtsem.
Tekintetével a fedetlen bőröm minden egyes centiméterét szemügyre
vette, szeme kéksége másodpercenként egyre sötétebbé vált.
Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy érintsen meg.
Kezét a fejem mellett pihentette, és egész testével felém hajolt.
Gyengéden végignyalt egy vonalat az állkapcsomon, egészen a
nyakamig, majd az ajka érzéki felfedezőútra indult a mellem között.
– Most nekem van szükségem egy szívességre – suttogta a
bőrömhöz simulva. – Hadd kóstoljalak meg, édesem.
A szájába szívta az egyik mellbimbómat, ügyes nyelve zihálást
csalt ki belőlem.
– Hadd kóstoljam meg ennek a tökéletes testnek minden egyes
centiméterét. Hadd hallgassam meg, milyen hangot adsz ki, amikor
elélvezel.
– Igen, istenem, igen! – nyöszörögtem.
A bőrömön éreztem, hogy elvigyorodik, ujja végigcsúszott a
hasamon, amíg meg nem találta a bokszeralsót, és le nem csúsztatta a
lábamról. Erős kézzel megmarkolta a combomat, széttárta a lábamat,
és feltárult előtte a meztelen látványom.
– Olyan gyönyörű vagy!
Letérdelt a lábam közé, ujjával simogatni kezdett, végig az
izgalmamon.
– Teljesen átnedvesedtél, és olyan kibaszottul puha vagy. Minden
porcikádat végig akarom nyalni. – Az ujja végigszánkázott a
résemen, és a hangsúly kedvéért megdörzsölte a csiklót a tetején. –
Már attól feláll a farkam, hogy arra gondolok, milyen jó ízed lesz.
Az idegesség kezdte megtölteni a gyomromat kétellyel. Nem
tudta, hogy szűz vagyok. És bár nagyon bejött, tudtam, hogy még
nem álltam készen egy ilyen lépésre.
– Kline – suttogtam, a hangom túlságosan remegett és halk volt
ahhoz, hogy meghallja.
– Na, ez pontosan olyan punci, amivel egy srác jól ki tud jönni –
mondta kacsintva.
A játékossága egyszerűen elmosta az aggályaimat.
– Mennyire vagytok jó barátok? – kérdeztem. Elmosolyodott. A
szemétláda.
– Elég jól ismerem őt.
 A szemem összeszűkült, ő pedig még szélesebben mosolygott.
– De ez egy olyan barátság, ami bizalomra és tiszteletre épül, és
soha nincs egyszerre több barátom.
Istenem, ez az ember! Nem is tudta, hogy mennyire jó nekem.
– Ezt jó hallani, mert ennek a puncinak sincs egyszerre egynél
több barátja. Tiszteletet és bizalmat követel meg, mielőtt teljesen
beenged bárkit is.
– Tudomásul vettem. – Végigfuttatta a nyelvét a combom belső
oldalán. – Megjegyezném, hogy én nem szoktam elsietni a dolgokat.
Szeretek időt szánni mindenre, és kiélvezni minden pillanatot,
minden egyes centimétert. – Most a másik lábamra koncentrált,
megismételte ugyanazt a pokolian szexi mozdulatot. – És, Georgia?
– Igen?
Egy ujját belém csúsztatta, majd újra kihúzta, mielőtt a szájába
vette. Hallhatóan felnyögött, és lehunyta a szemét.
– El fogsz olvadni a nyelvemen. Szent ég!
– Azt hiszem, máris elolvadok – nyöszörögtem, és a fejem
hátraesett az ágyra.
– Nem, bébi, még el sem kezdted – suttogta, miközben a
nyelvével felfedezőútra indult.
Istenem, de jó érzés volt! Kibaszottul jó.
Lenyeltem a nyögéseimet, és a lepedőbe kapaszkodtam. Intenzív
volt. Az orgazmusom sokkal gyorsabban és erősebben épült fel, mint
bármi, amit eddig tapasztaltam. A lábam és a csípőm remegett,
ahogy a szájába szívta a csiklómat, a nyelvével teljesen felkorbácsolt.
De nem hagyta abba.
Megragadta a combomat, és széttárva tartotta a folytatáshoz.
Kezem megtalálta a haját, miközben a csípőm magától mozdult, a
szájához simultam, és szinte meglovagoltam a nyelvét.
Ez volt a legforróbb orális akció, amiben valaha is részem volt.
Többször is felépítette a dolgokat, csak hogy utána lelassítson,
amikor túl közel kerültem.
Nem azért versenyzett, hogy elkapjon – nem, minden
másodpercet kiélvezett. Elmondta, milyen jó az ízem, és milyen
merev volt a farka attól, hogy nézte, amint lassan elveszítem az
önuralmamat. Azt mondta, annyira szexi vagyok, hogy soha nem
akarja ezt abbahagyni.
– Kérlek, Kline! Ó, bassza meg, kérlek! – könyörögtem. Azt sem
tudtam, hogy miért könyörgök. Azt akartam, hogy kielégítsen –
nagyon –, de nem akartam, hogy vége legyen.
– Milyen mohó vagy. – Erősebben nyalt, és a hátam alatt szinte
meghajlott az ágy.
– Ó, istenem! – nyögtem.
– Tégy meg nekem egy szívességet, Georgie. Amikor elélvezel, ne
fogd vissza magad. Hallanom kell a hangokat, amiket kiadsz.
– Igen! Igen! Igen! – kántáltam. Túlságosan lekötött az orgazmus,
ami hamarosan magával rántott. A pokolba is, arra is megkérhetett
volna, hogy vegyek fel egy cilindert, és énekeljem el a Star Spangled
Bannert, amikor elélvezek. Abban a pillanatban bármibe
beleegyeztem volna. Bár ez talán egy kicsit kínosabbá tette volna a
helyzetet.
Megragadta a mellemet, birtoklón simogatta a puha húst,
miközben a szája egyre inkább a határ felé lökött.
A szemem fennakadt, és ziháló lélegzetvételek szöktek ki belőlem.
– Mondd ki! – követelte.
Felnyögtem, kezemet a hajához emeltem, és ellentartásként
megragadtam a tincseit. A csípőmnek saját akarata volt, vakmerő
mozdulatokkal szorult az arcához.
– Mondd ki, édesem! – A szexi morgás a hangjában elég volt
ahhoz, hogy áttörje a gátat.
– Igen! Kline! Most! – A testem elvesztette a kontrollt, a lábam
remegett, és levegőért kapkodtam. A pulzusom a fülemben lüktetett.
Nem csak úgy elolvadtam. Feloldódtam. És kiadtam az összes
hangot, ami bennem volt. Nem tudom pontosan, milyenek voltak, de
emlékszem, hogy egy ponton azt kiabáltam: „Ez életem legjobb
orgazmusa!”
Biztos vagyok benne, hogy egy pillanatra elvesztettem az
eszméletemet, és csak akkor tértem magamhoz, amikor egy erős kéz
átkarolta a testemet, és úgy igazított az ágyon, hogy a fejem
kényelmesen a párnákon feküdjön.
 A szemhéjam felpattant, és egy vigyorgó Kline-t láttam, aki rám
bámult.
Csókot nyomott a számra.
– Köszönöm. Nekem is ez volt életem legjobb orgazmusa –
mondta lágyan a csókot félbeszakítva.
Ajka vigyorra húzódott, ahogy felállt, és megigazította magát az
alsónadrágjában. Férfiassága vigyázzban állt, így a megjelenése a
legforróbb, legobszcénebb dolog volt, amit valaha láttam.
– Azt hiszem, itt az ideje reggelizni. A tojás és a szalonna jól
hangzik?
Lenéztem az ágyékára, és megdöbbentett a közömbös hangneme.
A farka szinte tisztelgett előttem, mégsem tűnt úgy, hogy a
legkevésbé is érdekli a jelenlegi helyzete.
– De neked… merevedésed van. – Úgy értem, hatalmas
merevedése. Ez a katona készen állt egy háborúra.
– Úgy tűnik, ez gyakori jelenség, amikor a közelemben vagy –
kacsintott egyet, és az ajtó felé indult, hogy aztán a válla fölött a
hálószobából kisétálva azt kiáltsa: – Találkozzunk a konyhában,
Benny-lány!
Csak nem…? Ez most komoly?
Az orgazmusok sosem segítették az ékesszólásomat, de… Kline
Brooks igazán adakozó típus volt.
Mármint… nahát!
Nem ez volt a normális. Mindannyian voltunk már sztenderd
srácokkal. Azokkal a srácokkal, akik csak azért elégítettek ki, mert
valamilyen orális csereüzletre számítottak. Ha egyszer elélveztél,
ferde pillantásokat vetettek a farkuk felé, és várták, hogy viszonozd a
szívességet. Mindent megtettek, épp csak hogy nem nyomták az
arcodba az ágyékukat. Úgy sorolták a lehetőségeket, mint egy
árverésvezető: Szopás? Kézimunka? És ha csak megfogod egy percre?
Foghatom a melledet, miközben kiverem?
Akár villogó neonnyilak is mutathattak volna a nadrágjuk
irányába, vagy rajzolhattak volna egy „itt a farkam” kincsvadász
térképet, ha esetleg elfelejtettük volna, merre található a férfi
nemiszerv.
De Kline nem így tett.
 Elvitt az orgazmusig, majd azt mondta: „köszönöm”.
Megköszönte nekem, hogy engedtem, hogy kielégítsen.
Soha nem állítottam magamról, hogy egy zseni vagyok, de
kapiskálom, hogy Kline Brooks egy gyors menetben kielégített.
Ez volt a legszexibb dolog, amit valaha is tapasztaltam.
 16. fejezet

Kline

A kényelmetlen szó nem írta le megfelelően azt a fajta poklot,

amiben éppen voltam. Merevedésem volt, és a fejszém készen állt
arra, hogy akár egy deszkát is kettészeljen, de a véráramlás elosztása
miatt az agyam kissé nehezen fogta fel, hogy ez miért nem volt
lehetséges.
Nem arról volt szó, hogy nem akartam, ez bizonyos. De elég
könnyű volt észlelni Georgie általános kényelmetlenségét. Tudtam,
hogy élvezte volna az orális kényeztetést – bár kétlem, hogy annyira,
mint én –, de kötelességből vagy elvárásból viszonozta volna. És
őszintén szólva, amikor először leszopja a farkamat, azt akarom,
hogy azért tegye, mert ő akarja. Mert kurvára nem bírja ki, hogy ne
tegye.
Szorosan megragadva az alsóneműmön keresztül a tartalmát,
küzdöttem, hogy megállítsam a lüktetést, és végre érezzem az
enyhülést.
Amikor a pokol tüzes mélysége már csak a Death Valley Nemzeti
Park forróságára emlékeztetett, nekiálltam, hogy elővegyek egy
serpenyőt, és omlettet készítsek.
Tojás, pulykaszalonna és sajt – az alapanyagokat felsorakoztattam
a pulton, és néhány csepp olajat locsoltam a serpenyő aljára. Éppen
készültem a várakozó forróságba törni egy tojást, amikor felvillant a
fejemben Georgia tegnap esti duzzadt arca, és pánikba estem. A tojás
majdnem kicsúszott a kezemből, csak egy baromira nem kecses
zsonglőrmutatvány mentette meg a haláltól.
Muszáj volt egyeztetnem vele az allergiáiról, mielőtt egyáltalán
fontolóra veszem, hogy bármit is elkészítsek neki.
Megkerültem a pultot, hogy megkérdezzem, de megtorpantam,
amikor meztelenül kisétált a hálószobámból a konyhába. Olyan volt,
mint aki újjászületett – magabiztos volt, eltökéltség sugárzott a
lépteiből, ahogy átszelte a kettőnk közötti távolságot.
A farkam azonnal visszatért előző állapotába, feldagadt az
izgalomtól, amelyet az elmúlt pár percben igyekeztem lecsillapítani.
– Georgie? – kérdeztem, miközben tekintete rám szegeződött, és
azon tűnődtem, vajon mi járhat a fejében, miközben a farkam
imádkozott, hogy bármi is legyen az, valamilyen feléje irányuló
figyelemben végződjön.
Nem szólt semmit, miközben kezét a meztelen mellkasomra tette,
és hátralökött, amíg a fenekem a konyhasziget pultjának szélét nem
érte.
A tenyerének forrósága megperzselte a bőrömet, és a teste
látványa ugyanezt tette a szememmel. Nem tudtam egy helyre
koncentrálni, tekintetem a testének egyik csodás részéről a másikra
ugrott.
Teljesen elveszítettem minden fókuszt, amikor térdre ereszkedett,
és a szoba körülöttem annyira elhomályosult, hogy majdnem
elájultam.
– Georgie – szólítottam meg ismét, reménykedve, hogy mond
valamit, amivel megnyugtat. Egy pillantás, egy mondat – bármi,
aminek hála már nyugodtan élvezhettem azt, amit éppen tenni
készült. Nem akartam az a srác lenni a szokványos „neked nem
muszáj” mondattal, miközben igazából azt gondoltam, hogy ó, igen,
dehogynem – mert általában így működött a dolog. De szükségem
volt valamiféle megnyugtatásra, hogy egyikünk sem fogja megbánni
ezt.
Végre találkozott a pillantásunk, ő pedig megnyalta az ajkát,
miközben a bokszeralsóm dereka alá csúsztatta a kezét. Egyre lejjebb
csúsztatta, miközben tenyere végig a bőrömet simította.
Baaaaaassszus!
– Mmm – mormolta várakozva, majd előrehajolt, és az egész
mivoltomat befogadta a szájával. Ennyire egyszerűen. Bevette a
szájába.
Esküszöm, abban a pillanatban a farkam a Grincs volt. A
szemétláda úgy megtelt vérrel, hogy duplájára nőtt egy
szívdobbanás alatt.
 – Te jóságos isten! – ziháltam, és hátrahajtottam a fejemet az
eksztázistól.
Erre felnyögött, és a torkában visszhangzó vibrálás a
nedvességgel és melegséggel együtt bevonta a farkamat.
Megmarkoltam a pultot, hogy ne a hajába markoljak.
Ez az ő utazása volt, én csak az utasa voltam. A nők gyakran arra
játszanak, amire szerintük a férfi vágyik, és hozzá igazodnak
ahelyett, hogy bíznának a képességükben.
Megosztok veletek egy kis titkot – abszolút semmit sem tudnék kérni
tőle, ami egy kicsit is jobb lenne, mint amivel meg tud lepni. Lejjebb
csúszott a szájával, ameddig csak tudott, majd vissza, jártában
nedvességet hagyva maga után. A hűvös levegőtől bizsergett a
bőröm, és ez a bizsergés egyenesen a megfeszülő golyóim felé tartott.
A kezével érezhette, hogy valami ilyesmi történik, és pont a
megfelelő nyomással markolta meg a heréimet, a gyengéd és a
morzsoló mozdulat között – úgy tekergette őket az ujjai között, mint
egy igazi szakértő.
A lábam remegni kezdett, de küzdöttem ellene. Féltem, hogy
megállna, és megkérdezné, jól vagyok-e, vagy pozíciót akartam-e
váltani.
Nyelvével a hegyemnél körözött, majd ismét teljesen bekapott, és
alulról gyors ritmusban izgatott. Föl-le dolgozott rajtam, szabad
kezével a tövemet fogva, és megbabonázott egy őrületbe kergető
csavarással.
A gondolataim száguldoztak, miközben üresnek is éreztem az
elmém, és tudtam, hogy közelítek – próbáltam kitalálni, mikor, hogy
előre szóljak neki.
– Bébi! – nyögtem ki, és végül hagytam, hogy a kezem kilőjön és a
hajába markoljon. Egy rántással felhúztam a fejét, vigyázva, hogy ne
legyek túl durva, és ne ijesszem meg.
A tekintetétől szinte összeomlottam, amikor végre egymás
szemébe néztünk, és legalább olyan szenvedélyesen próbált élve
felfalni, mint a szája. Úgy nyelte a kibaszott farkamat, mintha az
lenne az utolsó vacsorája, és ezt az egy dolgot választotta volna a
menüről.
Nem tudtam tovább visszafogni magam.
 – Ó, a francba! Bassza meg! El fogok élvezni. Ahhh, istenem!
Ahelyett, hogy elengedte volna, még erősebben dolgozott, ujjával a
golyóimat ingerelve ösztökélt.
Általában nem szoktam ilyen gyorsan elélvezni, de a meglepetés
minden számításomat keresztülhúzta. A kitartásom, az elmém – a
képességem, hogy teljes mondatokban beszéljek: mind eltűnt.
Amikor az utolsó rángás is alábbhagyott, a nyelvével
megnyugtatott, szabad kezét lassan fel-le csúsztatva a péniszemen.
– Mmm – nyögte megint, amitől majdnem a fenekemen kötöttem
ki. – Neked is jó ízed van.
Soha, de soha nem tudnék úgy ránézni erre a nőre, hogy ne
emlékeznék erre a pillanatra. Ez most már így marad. Kurvára biztos
voltam benne.
Ugyanilyen biztos voltam benne, hogy ezt nem akarná hallani,
mivel az egyik legnagyobb félelme az volt, hogy a munkahelyi
környezetben is fenn tudja-e tartani velem a szakmai kapcsolatot.
Lassan talpra állt, de én felgyorsítottam a folyamatot,
megragadtam a csípőjénél fogva, és meztelen testét egyenesen az
enyémhez szorítottam. Lassan ellágyuló farkam a hasunk között
pihent, és ajkam az övét kereste.
De küzdöttem az ősi késztetés ellen, hogy elevenen felfaljam,
ehelyett inkább a nyelvével incselkedtem egy hálálkodó csókban.
Azt akartam, hogy úgy érezze, megbecsülik. Alsó ajka megdagadt
a számban a szívásomtól, ezért azonnal megnyugtattam a
nyelvemmel, miután elengedtem.
A számba nyögött, keményen, mélyen, mint akinek szüksége van
rám, és én jelnek vettem, hogy megszakítsam a csókot. A kezem már
utat talált a fenekéhez, és tudtam, ha most nem hagyom abba, akkor
a végén olyasmire késztetem, amire még tényleg nem állt készen.
– Menj, vegyél fel egy inget, kicsim – szóltam neki halkan, majd
felajánlottam: – Zuhanyozz le, ha akarsz.
A félénk énje közel volt a felszínhez, lassan ébredezett a kéj ködje
alatt, és tudtam, hogy sokkal inkább a szobám magányában vagy a
zuhany alatt adná át magát neki, mint hogy előttem tegye.
Lágy puszit nyomtam az ajkára, és belélegeztem a bőre illatát.
Finom, mint egy almákkal körülvett rózsa.
 – Befejezem a reggeli készítését – mormoltam a bőrébe, mielőtt
elhúzódtam volna. – Ugye másra nem vagy allergiás a lime-on kívül?
Kissé elmosolyodott, mielőtt megrázta a fejét.
– Jó. Akkor omlettet varázsolok a tojásból és a szalonnából.
– Kline? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva a lestrapáltságomat,
és felcsúsztatta a kezét a nyakamon az állkapcsomig. A torkom
összeszorult, és a pulzusom megemelkedett, ahogy a hüvelykujja
végigsimított az állkapcsom vonalán.
– Igen, Benny?
– Köszönöm. – Egy lágy csókot nyomott az ajkamra, majd
megfordult, és visszavonult a hálószobámba, én pedig csak néztem,
ahogy távolodik. A bokszeralsóm még mindig a bokám köré volt
csavarodva.
Nekem annyi – tényleg és igazán –, ha Georgia Cummingsról volt
szó.

– Kész az omlett! – Kiáltottam a csukott fürdőszobaajtón

keresztül, miután gyorsan megálltam a gardróbomnál, hogy
felvegyek egy rövid melegítőt, amíg le nem zuhanyozom. Még
mindig ragadtam Georgia teljesítményének köszönhetően, ezért nem
vettem alá alsónadrágot, amíg helyre nem tudtam hozni a dolgokat –
ennek a milliárdosnak ugyanis csak egy fürdőszobája volt.
Arra számítottam, hogy visszaszól valamit az ajtó keresztül, de
ehelyett kinyitotta, és majdnem belém jött vizes hajjal, törölközővel a
teste körül.
A kezem magától értetődően kinyúlt, hogy letörölje a mellén
maradt vízcseppet. Megremegett.
Szinte szükségem volt további kapcsolódásra. Ölelésre,
kézfogásra – nem érdekelt, mire. Csak meg akartam érinteni, és egész
nap csak ezt akartam csinálni.
– Töltsd velem a napot – böktem ki.
– Kline…
– Ne – szakítottam félbe. – Ne mondj nemet.
 Elmosolyodott, apró nevetése betöltötte a fülemet, miközben
Georgia épp csak egy kicsit oldalra hajtotta a fejét.
– Nem is akartam.
– Jó – sóhajtottam megkönnyebbülten.
– De előbb haza kell mennem. Szükségem van ruhára. Lehetőleg
olyanra, ami jó rám, és nincs olyan illata, mint neked.
– Felemelte a kezét, mielőtt kérdőre vontam volna, és halkan
ismerte be: – Elvonja a figyelmemet.
– Rendben – egyeztem bele könnyedén, és így folytattam: – De én
is veled megyek. Legutóbb, amikor hagytam, hogy külön érkezz
meg, negyvenöt percet késtél.
Az arca bosszús kifejezést öltött.
Előrehajoltam, és az ajkamat az övéhez szorítottam. Anélkül, hogy
hátráltam volna, a búcsúszavaimat közvetlenül az ajkába mondtam:
– Bármikor máskor türelmes lennék, bébi, de ma, amikor arról van
szó, hogy veled töltsek időt, úgy érzem, egy kicsit kevésbé vagyok
hajlandó várni.
 17. fejezet

Georgia

– Kóla automatából? Hot dog egy árustól? Mi a következő, Mr.

Spontaneitás? – bökdöstem meg a vállammal.
Kline megvonta a vállát, és az utolsó falatot is bekapta a mustáros
hot dogjából.
– Nem igazán volt tervem. Csak azt akartam, hogy velem töltsd a
napot.
A város fölött már beesteledett az ég, a lámpaoszlopok lágy
fényükkel burkolták be az utcákat. Azzal töltöttük a napot, hogy
metróztunk, és véletlenszerű helyeken leszálltunk sétálni. Kline
feltett nekem egy kérdést, és a válaszom döntötte el a következő
megállót.
A kedvenc pihenőhelyem? A Central Park, sétával egybekötve.
A legkedvesebb gyermekkori emlékem? Kacsák etetése a
brooklyni állatkertben.
Vacsorázni a MoMA, vagyis a modern művészetek múzeuma
előtt vacsoráztunk, miután az este nagy részét Picasso szobrai és
Jackson Pollock gyönyörű tájképei között töltöttük. Csókolóztunk,
lassan és elmélyülten, amitől a gondolataim megteltek az aznap
reggel emlékképeivel. Kline megvárta, amíg jól beindulok, aztán
könnyedén elhúzódott, és érdeklődött, mit szeretnék vacsorára.
A kanos énem gyorsan válaszolt:
– Hát, a mai reggelit nagyon élveztem.
– Megint szalonnára és tojásra vágysz?
– Nem – válaszoltam, lábujjhegyre álltam, és érzéki csókokat
nyomtam az álla vonalára. A fogammal a fülcimpáját harapdáltam,
és azt suttogtam: – Nem ez volt a kedvenc részem a reggeliből.
Így kerültünk egy hot dog árushoz a MoMA előtt. A pimasz
szemétláda gondoskodott róla, hogy extra hosszú hot dogot
rendeljen nekünk, és hozzátette: – Csak próbálom eltalálni a méretet.
 Talált egy padot, és az ölébe húzott.
– Együnk, Benny-lány – mondta, megcsókolta a homlokomat, és a
kezembe adta a vacsorát.
Megettem a hot dogot, és minden másodpercet élveztem, amit a
társaságában töltöttem. Gyalogosok haladtak el és taxik
száguldoztak el mellettünk a szokásos sietséggel. De a külvilág
ebben a pillanatban nem létezett. Túlságosan lefoglalt, hogy
kiélvezzek minden egyes lágy puszit és minden jóképű mosolyt,
amit az irányomba villantott.
– Ez talán jobb volt, mint a reggeli. – Az utolsó falatot nyögve
vettem be a számba.
Szabad kezével a bordáimat csiklandozta.
– Sosem gondoltam volna, hogy maga hazudik, Ms. Cummings.
– Ki mondta, hogy hazudok? – kacsintottam rá.
– Van itt egy kis apróság. – Letörölt egy csepp ketchupot a szám
sarkából, leszopogatta az ujjáról, és felhúzta a szemöldökét. – Mindig
kibaszott jó.
Nevettem, és játékosan meglöktem a vállát.
– Jól van, te szemérmetlen, mi a következő napirendi pont?
Felsegített, és elvigyorodott.
– Van egy ötletem, de tudnom kell, hogy készen állsz-e egy kis
vadságra.
– Mennyire vad dologról van szó? – kérdeztem, pimaszul csípőre
tett kézzel. Az üres üvegeket és szalvétákat a szemétbe dobta.
– Őrült, őrült módon vad. – A tekintetébe komolyság költözött.
Megragadta a csípőmet, egy üres sikátor felé irányított, és gyengéden
nekinyomta a hátamat egy téglafalnak.
– Kibírsz egy kis őrültséget velem? Bólintottam, és
rámosolyogtam. Csókot nyomott a számra.
– Biztos vagy benne, Benny-lány? Mert nem engedhetem, hogy az
utolsó pillanatban meghátrálj.
– Ez valami kihívás?
– Talán félsz a kihívásokról? Játékosan megharaptam az alsó ajkát.
– Bármilyen kihívást vállalok, amit az utamba gördítesz.
– Valóban?
– Mérget vehetsz rá.
 – Tizenöt dollárba és egy sztriptíztáncba fogadok, hogy
meghátrálsz.
– Állom a tétet, és emelek egy orgazmussal.
A szája ismét találkozott az enyémmel, a nyelve átcsúszott az
enyémbe. Szenvedélyesen megcsókolt, beletúrt a hajamba, és átvette
az irányítást. Ajkával egy nyögést csalogatott elő belőlem, hogy
aztán igazán csalódást okozzon, amikor elhúzódott, és ördögien
elmosolyodott.
– Kezdődik a játszma, bébi. – Megragadta a kezem, és
visszavezetett a járdára. – Ó, és szeretném, ha magas sarkút viselnél.
Egy kibaszottul szexi magas sarkút, amitől majd eldobom az agyam.
Kuncogtam, és megráztam a fejem.
– Jobb, ha felkészülsz, mert Channing Tatum-szerű
táncmozdulatokat fogok tőled követelni. Csípőmozdulatokkal és
riszálásokkal.
Addig metróztunk, amíg Kline le nem szállított minket a
Midtown Eastnél. Tíz perccel később már a ONE UN, egy előkelő
szálloda előtt álltunk, amely a gazdagok és hírességek
elszállásolásával foglalkozik.
– Ma este diplomatákkal fogunk smúzolni? Kuncogott.
– Nem, de egy kicsit biztosan nedvesek leszünk.
Kíváncsian felhúztam a szemöldökömet, miközben ő átvezetett
minket az előcsarnokon, és a létesítmény keleti oldalán található
liftekhez vezetett.
Az út rövid volt, és amint láthatóan elértük a célállomásunkat,
kiugrottunk, és kéz a kézben elsétáltunk a recepció előtt. Egy
huszonéves lány felpillantott a laptopjáról, és egy egyszerű „Jó
edzést!” kívánva folytatta a gépelést. Nem kérdőjelezte meg az
indítékainkat, és úgy tűnt, egyáltalán nem törődik a ténnyel, hogy
gyakorlatilag betörtünk a létesítményükbe.
Kezdtem kicsit ideges lenni, amikor Kline átvezetett az öltözőn.
Kinyitott egy üvegajtót, és egy beltéri medence felé vezetett. A víz
csábító volt, a fények még mindig égtek és izzottak a tiszta víz alatt.
– He? – kérdeztem, körbepillantva.
Csak mi voltunk ott, de egy fehér tábla nagy piros betűkkel
tájékoztatott minket, hogy miért.
 Kilenc óra után senki sem léphet be a medence területére.
Fél tizenegy volt.
A tábla azt is jelezte: „Csak klubtagoknak fenntartva”. Amennyiben
ezt a szabályt valaki megszegi, a hotel a rendőrséghez fordul.
Elég szigorú egy benti medencéhez, nem igaz? Csakhogy ez a
szálloda nem akármilyen szálloda volt. Az ENSZ székháza mellett
helyezkedett el. Amikor azzal viccelődtem, hogy diplomatákkal
fogok csevegni, nem vicceltem.
Kline levette a cipőjét és a zokniját, és egy székre tette őket.
– Ööö, mit csinálsz?
– Csobbanok egyet – válaszolta, és lecsatolta az övét. – Te is
csatlakozol hozzám, ugye?
– Biztos vagyok benne, hogy nincs nálam a fürdőruhám. –
Lenéztem az öltözékemre: farmer, pamuttrikó, könnyű
pamutpulóver és barna bőrcipő.
– De mintha azt mondtad volna, hogy vadulnál egy kicsit –
válaszolta, láthatóan jól szórakozva.
– Igen, de… – Szünetet tartottam, amikor kigombolta a farmerját,
és lecsúsztatta a lábáról.
– De… mi? – Felnézett, szemében játékosság.
– Még csak nem is szabadna itt lennünk – suttogtam, pedig a
medencén kívül senki sem hallott. – És mit akarsz tőlem? Fürödjek
melltartóban és bugyiban?
Megvonta a vállát.
– Vagy akár nélkülük. Leesett az állam.
– Azt akarod, hogy meztelenül fürödjek? Egy olyan medencében,
amibe nem is szabadna belemennünk?
– Készen állsz a megfutamodásra? – csipkelődött Kline. Gyönyörű
testét teljes pompájában csodálhattam meg, izmos combját csak egy
bokszeralsó takarta.
– Nem – vágtam vissza.
Felvonta a szemöldökét. – Biztos vagy benne? Mert úgy néz ki,
mintha mindjárt indulnál.
Összehúztam a szemem.
– Készülj a vetkőzésre, bébi – vigyorodott el. – És ne feledd a
magas sarkút!
 Önelégült magabiztossága megváltoztatta a hangnemet. Általában
nem voltam az a fajta lány, aki megszegi a szabályokat, de az sem
voltam, aki meghátrál egy fogadás elől.
Végül a makacs oldalam kerekedett felül.
Lerúgtam a cipőmet, és elindultam a medence felé. A farmert, a
kardigánt és a pólót gyorsan levettem, és egy üres székre dobtam.
– Készülj fel a perkálásra. – Odasétáltam a medence mély vizes
részéhez, és a víz túloldaláról figyeltem a szórakozott arckifejezését.
Kikapcsoltam a melltartómat, és kibújtam a bugyimból, és az ő
irányába löktem a fehérneműket. Fondorlatosan elmosolyodtam, és
átkiabáltam:
– Ne felejtsd, hogy csípőmozdulatokat kértem! – Azzal
beugrottam a medencébe.
Miután kiélveztem a víz melegségét, kibuktam a felszínre, és
kikönyököltem a medence szélére, majd Kline-ra vigyorogtam.
– Állod a szavad, Brooks?
Nevetett, lecsúsztatta a bokszeralsóját, és megfordult. Elkezdett
dúdolni egy sztriptízes számot, és játékosan vigyorogva hátranézett
a válla fölött. Majd ütemesen riszálni kezdte a fenekét, míg két
tenyerét a tarkójára helyezte, vigyora pedig minden egyes
mozdulattal pimaszabb lett – szemernyi zavart sem fedeztem fel az
arcán. Láthatóan élvezte a helyzetet, tetszett neki az arcomon
megjelenő egyre szélesebb mosoly, és egyszerre volt őrülten aranyos
és eszeveszetten szexi. Figyeltem, ahogy feszes feneke és izmos
combja minden egyes körkörös mozdulattal megfeszül. Folytatta,
amíg a kuncogásom hangos és féktelen nevetésbe nem csapott át.
Belevetette magát a medencébe, és tömör mozdulatokkal vágott át
a vízen. Közeledett felém, majd odaért, és a keze megtalálta a
csípőmet – odaért a céljához.
Amikor feljött a víz alól, arca csak néhány centire volt az
enyémtől. A víz lecsorgott a szempilláiról, végig az arcán, és tüskés
hajtincsei végén is cseppek kapaszkodtak.
– Készen állsz arra, hogy húszdollárosokat dugdoss a tangámba?
– Hát, talán inkább egydollárosokat – cukkoltam.
– Egydollárosokat? – kérdezett vissza. – Bébi, én rengeteg
csípőmozdulatra emlékszem.
 – Igen, de… – sóhajtottam – nem kaptam meg a teljes frontális
élményt.
Elnevette magát, és megrázta a fejét.
– Feljegyzem magamnak, hogy a totál frontál rajongója vagy.
Elmosolyodtam, és eddigre az arcom szinte felrobbant a rengeteg
röhögéstől.
Átkarolta a derekamat, és elindultunk a vízben, amely apró
hullámokká fodrozódott kettőnk között.
– Azt is tudod, hogy miért nem rajongsz? – kérdezte szemöldökét
összevonva.
– A kis fütyikért?
A bőrömön éreztem mellkasának rezdülését, ahogy nevetett.
– Azon kívül. Pontosan tudom, hogy az extra hosszú hot dogot
szereted.
Felkacagtam, élvezve incselkedő mosolyát.
– Mondd csak, Brooks, mit nem kedvelek?
– A sürgősségi osztályt.
Zavartan oldalra billentettem a fejem.
– Tegnap este kibaszottul édes voltál, pofozkodtál, és teljesen meg
voltál menve a Bennytől, de mielőtt odáig jutottál volna, egy kicsit
elkezdtem aggódni. – Homlokát az enyémhez érintette. – El
akartalak vinni a St. Luke’sba, de te rohadtul makacs voltál.
A tekintete felmelegítette a gyomromat. El sem tudtam, el sem
akartam képzelni, milyen állapotban voltam tegnap este. Itt-ott fel
tudtam idézni emlékfoszlányokat, de a legtöbb rész olyan volt, mint
egy ködös álom. Ez volt az első igazi randink. Alig ismertük egymást
a munkán kívül, Kline mégsem habozott, hogy gondoskodjon rólam.
Nem akadt ki, és nem jött zavarba attól, hogy a randipartnere
nevetségesen néz ki. Mert, lássuk be, elég őrülten festettem. Mintha
valaki elrontotta volna a plasztikai műtétemet.
Tegnap este Kline semmi másra nem koncentrált, csak arra, hogy
megbizonyosodjon róla, hogy jól vagyok.
És látszott rajta, hogy tényleg aggódik.
Ezek nem egy olyan ember cselekedetei voltak, akinek őszintétlen
szándékai lettek volna.
 Más volt, mint bárki más, akivel valaha találkoztam – a legjobb
értelemben. Negyvennyolc óra leforgása alatt nagyjából sikerült
elnyernie a bizalmamat. Nem voltam szkeptikus, és nem
monitoroztam minden szavát – egyszerűen csak élveztem, hogy
biztonságban és megbecsülve érzem magam a jelenlétében.
– A bátyám rezidens a sürgősségi osztályon a St. Luke’s-ban.
Éppen huszonnégy órás ügyeleti műszakban dolgozott tegnap este –
magyaráztam.
– Ó! – válaszolta megértéssel a hangjában. – Most már értem.
– Igen – feleltem vállat vonva. – Ő idősebb nálam, és az egyetlen
testvérem. És még ha a szám majdnem fel is emésztette az egész
arcomat, akkor sem akartam neki ilyen muníciót adni.
Mivel a maszturbációs tábor felemlegetése rosszulesett Will
részéről, így az, hogy gömbhalként érkezem meg a sürgősségi
osztályára, még sokkal rosszabbá tette volna a soha véget nem érő
viccelődést.
– Neked vannak testvéreid? – kérdeztem kíváncsian, hogy többet
tudjak meg róla. Az a rövid idő, amit az irodán kívül együtt
töltöttünk, ráébresztett arra, hogy minden előítéletem, amit
fenntartottam Kline-ról, teljesen téves volt. A pokolba is, a kis, furcsa
lakása is ezt bizonyította. Tényleg nem olyan hivalkodó, extravagáns
lakás volt, mint amilyennek elképzeltem. Persze, szép volt, de inkább
tűnt olyan helynek, ahol én laknék, nem pedig valaki, aki tavaly csak
a TapNext segítségével közel egymilliárd dollárt keresett.
Megrázta a fejét.
– Egyedüli gyerek vagyok.
– Milyenek a szüleid?
– Anyám kotnyeles, de jót akar. Valójában ő az oka, hogy Walter
gazdája vagyok.
– Ne merészelj semmi rosszat mondani Walterről – cukkoltam,
felé bökve egy ujjal.
– Próbálj meg együtt élni azzal a seggfejjel néhány hétig, és
meglátod, hogy menne neked.
– Nem is seggfej. Egy nagy, bolyhos, édes kis cuki – védtem meg
macskabarátomat, és leküzdöttem egy vigyort.
– Na, persze! – dohogott Kline. – Ő a világ legrosszabb macskája.
 – Ne beszélj így a haveromról, Walterről!
– Több mint boldogan odaajándékozom neked. Még ma este össze
tudom pakolni a cuccait, és készen is áll az indulásra – fenyegetőzött.
– Mesélj még a szüleidről – nevettem, és úgy döntöttem, hogy
témát váltok, mielőtt új lakótársat szereznék magamnak.
– Az apám egy régi vágású ír katolikus, aki imádja a sört, és
állandóan ontja magából a szakállas vicceket. Még ha néha az
őrületbe is kergetnek, Maureen és Bob igazán csodálatos emberek.
A hangjából lágy kedvességet hallottam ki, ami megmutatta,
mennyire imádja a családját.
– Mi a helyzet a te szüleiddel?
– Az apám aranyos ember, de egy igazi őrmestertípus. Muszáj
annak lennie, hogy az őrült anyámat egyensúlyban tartsa.
– Őrült anya?
– Anyukám szexterapeuta. Elég különös nő.
– Szexterapeuta? – kérdezte vigyorogva. – Erre nem számítottam.
– Nem igazán gyakori szakma.
– Várj…, az anyukád vezetékneve Cummings, ugye?
– Igen – bólintottam, és már tudtam, hogy mire akar kilyukadni. –
Az anyám dr. Savannah Cummings, extravagáns szexterapeuta.
Mintha nem lenne épp elég nehéz Cummings vezetéknévvel felnőni.
– Nem csoda, hogy olyan jól érted a dolgodat – incselkedett.
Ellöktem magamtól, és azt mormoltam: perverz.
– Csak neked – kuncogott, és ismét magához húzott. Csupasz
mellkasunk egymáshoz nyomódott. Vízcseppek csúsztak le a
bőrömön, és a mellbimbóm azonnal megkeményedett.
– Tudod te egyáltalán, hogy milyen szexi vagy? – A tekintete
találkozott a víz felszíne fölé érő mellem ívével. Erős keze a
csípőmről a bordámra siklott, majd a hátamra vándorolt, végül a
fenekemet simogatta. – Bébi, kibaszottul megőrjítesz.
A szívem megdobbant. Bébinek hívott. Persze, mondta már
korábban is, de most olyan könnyedén ejtette ki ezt a szót. Reflex
volt, szinte ösztönös. Úgy éreztem, mintha tényleg próbára tennénk
magunkat.
Ajkammal lágyan megsimítottam az övét. Először nem
csókolóztunk, csak kérettük egymást, ugyanazt a levegőt
belélegezve. Éreztem a klór illatát a bőrén, az ajkán pedig a cukorét a
korábban közösen elfogyasztott üdítő után. Láttam a tükörképemet a
pupillájában, a pillantása vágyakozó volt.
– Nem hiszem, hogy valaha is be fogok telni veled. – Kinyitotta a
száját, és az enyémhez szorította. – Soha nem fogok betelni ezzel a
tökéletes cseresznyeajakkal.
A felső ajkamat és a nyelvemet szopogatta.
Hőség lüktetett az alhasamnál, a szívem hevesen dobogott a
várakozástól.
Kline végighúzta a száját a nyakamon a kulcscsontomig, majd a
mellem ívén is.
Éreztem a jelenlétét a csípőmön, kemény volt és egyértelmű.
Lenyúltam, hogy a kezembe vegyem, de ő túl gyors volt, megragadta
a fenekemet, és kiemelt a vízből a medence szélére.
Széttárta a combomat, nedves szempillákkal és félig lehunyt
szemmel nézett rám.
– Hány ujjra van szüksége az én vad csajszimnak? – A szája
találkozott a csípőmmel, és olyan erővel szívta, hogy érzékeny
bőröm kipirosodott.
Soha életemben nem voltam még ennyire beindulva. A testem
lüktetett, a vérem dübörgött az ereimben, és elragadott a helyszín
törvénytelensége.
És fájt. Istenem, mennyire fájt, kétségbeesetten vágytam többre,
mint a keze. Újra a száját akartam érezni magamon.
– Vagy többre van szükséged? Az ajkamra és a nyelvemre, hogy
megadjam neked, amit igazán akarsz?
A fejem hátrahajlott, és a medence szélébe kapaszkodtam, hogy
felemelkedjek.
– Mondd el! Mondd el, mire van szükséged!
– A szádra – nyögtem, és átcsúsztattam a lábamat a vállán. – A
szádra, magamon.
Végignyalta az utat a hasamon.
– Kapaszkodj erősen, bébi! Ez gyors lesz, és szinte fel fogsz
robbanni.
Addig ette a puncimat, amíg a testemet teljesen szétfeszítette a
vágy, hogy elélvezzek. Próbáltam kitartani, próbáltam hagyni, hogy
az intenzitás fokozódjon, de Kline túl tehetséges volt, kibaszottul jól
csinálta, hogy előhívja belőlem a csúcspontot.
A távolban nehéz léptek közeledtek felénk, és kulcsok
csilingelését hallottuk. Nem tudtam, hol, mivel, ki által és hogyan
keletkeztek ezek a zajok, az agyam valahol a szívj erősebben és a
csináld, hogy elélvezzek között rekedt meg.
– A francba! – motyogta ő, elvéve azt a finom szájat onnan, ahol a
legnagyobb szükségem volt rá.
– N-n-ne – dadogtam csalódottan, de nem számított. Kline keze a
derekam köré fonódott, és berántott a vízbe.
A hirtelen helyzetváltozástól megdöbbentem.
– Pszt! – csitított, és a bejárat felé biccentett.
A szemem elkerekedett a rémülettől, amikor a felismerés
hatalmába kerített. A léptek, a kulcs csörgése az ajtó másik oldaláról
jöttek. A kilincset éppen megforgatták.
Bassza meg! Nemcsak betörésért, de közszeméremsértésért is le
fognak tartóztatni. Ki fogják hívni a rendőrséget, miközben még
mindig lüktettem a lábam között.
– Foglak. – Szorosabban átölelt. – Tartsd vissza a lélegzeted, bébi!
Alámerülünk – utasított, majd egy sötét sarok felé úsztatott minket,
és alámerültünk a vízben.
Behunytam a szemem, visszatartottam a lélegzetemet, és
imádkoztam Istenhez, hogy ne lássanak meg minket. Biztosan nem
így akartam végezni, meztelenül egy medencében, miközben a
főnököm farka a hasamhoz nyomódik.
Tényleg fantasztikus volt a farka, de nem ez volt a lényeg.
Nagy bajban voltunk.
Kline ajka megtalálta az enyémet, és éreztem a mosolyát a
számon.
Alattomos szemétláda!
Ujjait végigvezetve a hasamon, megtalálta azt a helyet, ahol még
mindig csúszós és forró voltam. Nem vesztegette az időt, két ujja
belém csúszott, miközben hüvelykujjával a csiklómat dörzsölte.
Komolyan? Hogy gondolhatott egyáltalán arra, hogy ilyenkor ezt
csinálja?
 És vajon megállítottam? Nem. A szívem a fülemben dobogott, a
szűkölködő, orgazmustól vezérelt oldalam túlságosan arra
koncentrált, amit ő csinált. Lábamat a csípője köré tekertem, mint egy
igazi ribanc. Ha ma este Bonnie és Clyde leszünk, akkor az biztos,
hogy élvezni akartam az utazást.
Néhány másodperccel később felúsztatott minket a felszínre,
épphogy csak kidugtuk a fejünket és kikukucskáltunk, és végre
hozzájuthattunk némi levegőhöz is. Tiszta volt a terep, a titokzatos
személy már nem volt jelen. A lámpák le voltak kapcsolva, az ajtó
bezárva, és Kline még mindig ujjazott engem – látszólag nem
zavarta, hogy majdnem letartóztattak bennünket.
– Édes, mocskos, vad lány – suttogta a fülembe, és felgyorsította a
tempót. – Még akkor is hagyod, hogy az ujjamat a puncidba
csúsztassam, amikor harminc másodpercre vagyunk a
letartóztatástól. Ezt szereted, ugye? Imádsz rosszalkodni csak
miattam. – Lenyalta a vizet a mellemről.
Felnyögtem, fogaim megtalálták a vállát, és beleharaptam.
– Igen, pont így. Jesszusom, bébi, amikor te lángra kapsz, akkor
kurvára égsz!
A fenébe is, Kline Brooks egy igazi, első osztályú, nagydíjat
érdemlő mocskos dumagép volt. A szavai elérték a céljukat,
egyenesen a határon túlra taszítottak, és egy zseniális választ csaltak
ki belőlem.
– Te jó-sá-gos ég!
 18. fejezet

Kline

A hétfő esti rögbiedzés már javában zajlott, de az én gondolataim

még mindig a hétvégénél időztek – a nevetésen, a szexen és egy
Benadryl által szponzorált allergiás reakció eseményein. A három
emlék keveréke volt az, ami megmosolyogtatott.
Georgia Cummings nagyon jó úton haladt, hogy az egyik kedvenc
emberem legyen. Egyszerre éreztem magam az élet császárának és a
világ legnagyobb idiótájának.
A Rose hétvégéje iránti kíváncsiságom volt az egyetlen dolog, ami
visszatartott attól, hogy arra gondoljak, milyen közel kerültem
ahhoz, hogy soha ne tapasztaljam meg az elmúlt hetet. Ugyanis az
elmúlt hét napot semmiért sem cseréltem volna el, még akkor sem,
ha ma este hirtelen véget ér. Már csak az emlékért is megérte volna.
Figyelem, barátaim! Ne zárjátok el életetek egyetlen részét sem a
lehetőségek elől. A sors adja nekünk az esélyeket, de nekünk kell élnünk
velük.

Az ikon megérintésével életre kelt a TapNext-alkalmazás. Egy

hirtelen jött felismerés teljesen váratlanul ért. Ez az app az én
gyermekem volt. Gondoskodtam róla, és vele együtt növekedtem az
évek során, mint egy közeli baráttal. Végignéztem, ahogy hibákat
követ el, vagy letér a nagy dolgok felé vezető útról, de mindig
visszalöktem rá, és büszke voltam arra, amivé vált. Egy hellyé, ahol
az emberek szinte bármire rálelhettek. Egy olyan hellyé, ahol a
szerencsés emberek rátalálhattak valami értékesre, mint ahogy én is.

BAD_Ruck (18:15): Szia, Rose! Most zavarlak? Csak

kíváncsi vagyok, hogy ment a randi. Nem tudtam
jelentkezni nálad a hétvégén.
 A képernyőre bámultam, várva, hogy válaszol-e. Már éppen fel
akartam adni a várakozást, amikor a kis buborékok felbukkantak a
képernyőn.

TAPRoseNEXT (18:17): Nem zavarsz, bár a mellettem

ülő utas bubópestisének elhárítása eléggé elfoglal.
Épp a metrón ülök a munkából hazafelé.

BAD_Ruck (18:17): És a randi?

– Tedd le a telefont, K! Mindenki ránk vár! – kiáltotta Thatch.

Felnéztem, és láttam, hogy a csapatkapitányok még mindig a
rögbipálya, az úgynevezett pitch közepén beszélgetnek, de akkor is
leraktam a telefonomat. Thatch bármennyi lődörgést ürügynek
venne arra, hogy nyilvánosan szétrúgja a tökeimet.
Több mint egy évtizedes barátság után túl sok munícióval és egy
kifejezetten erre a célra készített fegyverrel rendelkezett.
Kocogni kezdtem, hogy némi szorgalmat is mutassak, és
csatlakoztam a senkiházi seggfejek csoportjához, akiket a
csapattársaimnak neveztem. Nyilván nem lett volna szükségünk
szponzorokra, de a ligát ugyanúgy végigjátszottuk, és a csapatot
szponzoráló vállalkozásokat használtuk, mint mindenki más.
Jelentkeztem a Brooks Mediával is, de mivel egy társkereső oldal volt
a fő termékünk, a javaslat egy hangos „Vétó!”-t kapott.
Ehelyett Wes étterme, a BAD10 – egy kibaszottul hülye név a
hatalmas sikeréhez képest – volt a szponzorunk, és az egész
csapatunk a „BAD Boys” becenevet kapta. De mivel minden
csapattársam azt gondolta magáról, hogy iszonyú aranyos, ez nem
volt elég, és a Thatchből, Wesből és a belőlem álló triót örökre a
Milliárdos Rosszfiúknak nevezték el. És ez így is maradt, pedig
évekig próbáltam lerázni magamról a nevet.
– Mi játszunk póló nélkül – jelentette ki John a nem hivatalos
gyülekezetnek, amikor visszajött a kapitánnyal való értekezésből.
– Bassza meg! – fújtatott Thatch, és valami oknál fogva
kétségbeesetten hátrahajtotta a fejét.
 – Mi a baj, Thatch? – kérdezte Wes. – Attól tartasz, hogy az egyik
srác kihúzza a cicipiercingedet?
– Szopj le, Torrence!
– Torrence? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel.
– Ez egy Hajrá, csajok!-utalás – jegyezte meg John lazán, miközben
a sarkát a fenekéhez húzva kinyújtotta a combizmát, mintha nem is
lenne furcsa, hogy ezt tudja.
Amikor kíváncsian felé fordultam, felkapta a fejét.
– Mi van? Kirsten Dunst játszik benne, és baromi szexi! – Majd
amikor a csapat nem annyira akarta bevenni a dumáját, hozzátette: –
És van egy kishúgom.
– Hogy van a húgod, Johnny? – kérdezte vigyorogva Thatch. John
szeme felcsillant, majd izmai megfeszültek.
– Tizennyolc éves, te rohadék!
Thatch felém fordult, és szinte láttam, hogy mi következik.
Valójában nem akarta felszedni John kishúgát. Egy kicsit sem.
– Mit mondott, Kline?
Lehet, hogy hímringyó volt, de Thatch nőket dugott – nem olyan
kislányokat, akik még csak most kezdenek nővé válni. Épp csak
provokálni akarta Johnt.
Komoly arckifejezést öltöttem, és visszafojtottam a nevetést.
– Azt hiszem, azt mondta, hogy már legális lenne, Thatch. John
nekiindult, és a viccem végre megtörte a feszültséget.
Két kézzel megragadtam a pólóját, és játékosan ellöktem
magamtól, miközben Thatch hisztériázni kezdett mellettem.
– Nyugalom, John! – nyugtatta meg Wes. – Thatchnek nincs
szüksége a húgodra, hogy kitöltse a pontgyűjtő kártyáját. Ahhoz itt
van neki Manhattanban az összes prosti.
– Nincs pontgyűjtő kártyám, Wes. A farkam nem egy Value Club
– ciccegett Thatch.
– Az biztos, hogy nagy tételben kefél – vágott közbe John is, aki
alig várta, hogy kiegyenlítse a számlát, mert valami futó viszály folyt
kettejük között. Mindannyian jól szituált, felnőtt férfiak voltunk, de
meglepődnél, mennyire hasonlítottunk néha egy csapat tinilányra.
– És honnan tudod, Johnny? Kamerát szereltél a hálószobámba? –
vágott vissza Thatch.
 – Na jó – szóltam közbe, mint rendesen. – A drámaklubnak vége,
seggfejek. Menjünk rögbizni. Összpontosítsátok a felesleges
energiátokat a támadásra, a rohadt életbe!
– Te vagy az, aki nem tud úgy eljutni a félidőig, hogy ne
támadnának meg és ne döngölnének a földbe – mutatott rá Wes. De
már nevetett, ahogy ezt mondta, és fenntartotta a kötekedő
hangulatot azzal, hogy átkarolta a vállamat, és kisétált velem a
pályára.
– Legalább nekem néha sikerül labdához érnem – vágtam vissza,
ellöktem magamtól, és átkocogtam a pálya másik oldalára.
A szezon ezen szakaszában a gyakorlás leginkább
edzőmérkőzésekből állt – két csapatra oszlottunk, és próbáltuk
legyőzni a másik felet. Csak annak örültem, hogy amikor
szétváltunk, Thatch általában az én oldalamon állt. Lehet, hogy
időnként bohócként viselkedett, de igazi nagydarab fickó volt, és
ismert volt arról, hogy maradandó károkat tudott okozni, amikor
nekiment az embernek. Szerettem sántikálás nélkül járni, és ha
egyszer azzal jöttek volna, hogy nem lehet gyerekem, akkor biztosan
nem akartam, hogy az herecsonkítás miatt legyen.
Felébredtem az álmodozásból, amikor a labda a mellkasomba
csapódott, Wes arcán pedig vigyor suhant át a váratlan passz
sikerétől.
Futásnak eredtem, kikerültem egy védőt, és elértem a
felezővonalat. Fájdalom nyilallt a derekamba, amikor egy másik
védő keményen belém jött. Alulról, hátrafelé dobtam a labdát – ez az
egyetlen irány, amelyben a rögbiben legálisan lehet passzolni –, és a
karomat a mellkasomhoz szorítottam, hogy csuklótörés nélkül
felfogjam az esést.
– Jézusom! – nyögtem, és olyan gyorsan löktem le magamról
Tommyt, ahogy csak tudtam, hogy újra csatlakozhassak a játékhoz.
– Ne egyél több sütit, Tom! – kiabáltam, miközben a csapattársaim
által indított játszma felé futottam.
– Ezek súlyok! – kiáltott vissza. – Amikor sütit mondtál, súlyokat
értettél!
És bassza meg, abból kiindulva, amennyire lüktetett a lépem,
Tommynak igaza lehetett.
 Testemmel Thatch és Wes kettősébe csapódtam, előrelökve őket a
labdára, így segítve a csapatnak lendületet venni a védők elleni
támadáshoz. Thatch előttem küzdött az irányításért, és közben
majdnem kaptam egy könyököt az arcomba.
A rögbi kemény játék volt, és olyankor, amikor úgy éreztem, hogy
a szerveim ki fognak esni, vagy egy végtagom úgy fájt, mintha épp
leesne, elgondolkodtam, hogy miért is csinálom ezt magammal. De
aztán a labda ismét a karomban volt, Thatch dobta a karja alatt és a
válla fölött, és máris emlékeztem a válaszra – az adrenalin, az
izgalom, az egy hétre elegendő feszültség, stressz és agresszió
kiürülése miatt.
Meg voltam győződve arról, hogy egy kis szabadidős rögbi
nemcsak fizikailag tartott formában, de a lelkemet is nyugalomban és
kiegyensúlyozottan tartotta. Csak remélni tudtam, hogy ahogy a
fizikai egészségem kezd megroggyanni a korral, úgy csökken majd a
szükségletem is, hogy kiszellőztessem a fejem.
Három test súlya egyszerre csapott le rám, amikor átléptem a
célvonalat, de Thatch pillanatok alatt levitte őket a pályáról, hogy
megünnepelhessék a pontszerzést. Alig álltam talpra, amikor
elkezdődött a koreográfia: Thatch úgy tett, mintha egy félautomata
fegyverrel lövéseket adna le az ágyéka magasságából, a
csapattagjaink pedig úgy játszottak közre a bohóckodásában, hogy
egyenként a földre estek, amikor kilőtte a „töltényeket”. A meccs
gólszerzőjeként én voltam az egyetlen, aki kiérdemelte a kiváltságot,
hogy talpon maradhasson.
Elnevettem magam, és lepacsiztam a csapattársaimmal, mielőtt
visszakocogtam volna a pályán, hogy megismételjem az egészet. Az
edzés még csak most kezdődött, és így, hogy gólt szereztem, a testem
készen állt a további támadásokra.

Rohantam a metróhoz, és az utolsó pillanatban átcsúsztam az

ajtókon, mielőtt elindult volna. Éhes voltam, haza akartam érni, és
csak arra tudtam gondolni, hogy lezuhanyozzak és rendeljek egy
pizzát.
Ahogy a fáradt seggem találkozott az üléssel, egy pillanatra hálát
adtam a terhes nők és idősek hiányáért, ami miatt le tudtam ülni.
Pokolian kimerült voltam, de nem voltam pöcs. A többi hülye meg
tudott magáról gondoskodni.
A törölközőm segítségével letöröltem az arcomról a maradék
izzadságot és sarat, és elővettem a táskámból a telefonomat.
Egy korábban kapott üzenet várt a képernyőn.

TAPRoseNEXT (18:18): Ah! A randi. A randi

csodálatos volt. És aztán kurvára traumatikus.

BAD_Ruck (19:52): Traumatikus??? Azt mondod, hogy

le kell vadásznom a fickót?

TAPRoseNEXT (19:54): Nem, ő nagyszerű, tényleg.

Nem miatta volt traumatikus. Ő… nem is tudom, Ruck.
Van egy olyan érzésem, hogy igazán csodálatos a
pasas.

A szám sarka mosolyba hajlott – valami furcsa, nem szokványos,

de jelentőségteljes kapcsolat alakult ki közöttünk, ami valódi
boldogságot keltett bennem. De mielőtt még teljes mosolyba
formálódott volna, a hitetlenkedés cunamiszerű hullámmal öntött el
– a beszélgetéseink, a dolgok, amiket mondott… Az, ahogyan a
Georgie iránti heves rajongásom ellenére éreztem Rose iránt…
Nem volt értelme, egyetlen részének sem, amíg egyszer csak…
megértettem.
Kibaszottul nem lehetséges.
A metróajtók kinyíltak, és én még csak nem is haboztam,
bocsánatkérés és lelkiismeret-furdalás nélkül tolakodtam át az
emberek tömegén. Azt sem tudtam, melyik kibaszott megállóban
vagyunk, de céltudatosan rohantam a lépcsők felé, kettesével szedve
a fokokat, míg egy ugrással a felszínen termettem.
 A New York-iak méltatlankodva félreugrottak az útból, miközben
morózus pillantásokkal és ítélkező tekintettel illettek. Egy taxi sárga
fénye világítótoronyként ragyogott előttem.
Gondolkodás, megállás és a környezetem iránti bárminemű
odafigyelés nélkül rohantam az irányába. Egy táska éles sarka talán
még a vállamat is súrolta egy pillanatra, de nem törődtem vele. A
szavak egyszerre lüktettek a fejemben a szívdobogásának emlékével,
és addig zúgtak az agyamban, amíg szinte nem is bírtam elviselni. A
nem tudás, a valószínűtlenség – ez mind túl sok volt.
– A Winthrop épületbe. Olyan gyorsan, ahogy csak tud –
követeltem szinte a taxistól, de az meg sem rezzent a nyers közlésre –
New York több mint fele ebben a morgó és parancsolgató stílusban
kommunikált.
A táskámban kutattam a pénztárcám után, és előhalásztam az első
bankjegyet, amit elértem. Egy gyors mozdulattal átdobtam a
plexiablak nyílásán, és kiugrottam, miközben a csikorgó kerekek zaja
még a levegőben csengett.
Galambok rebbentek szét és emberek ugrottak el az utamból,
ahogy átvágtam közöttük. Egy nő a sarkon gitározott.
Az épület zárva volt, hiszen vége volt a munkaidőnek, de
vezérigazgatóként volt hozzáférésem a főbejárat kulcs nélküli
belépőkódjához. Őszintén mondhatom, hogy a mai napig még sosem
törtem be a saját irodámba.
Nagyjából tizenhatszor megnyomtam a lift hívógombját, egy
újabb kódbeolvasást és egy ideges utazást követően izzadtan léptem
ki a tizenötödik emeleten, és egyenesen a humánerőforrás felé
vettem az irányt.
A lámpákat kisebb fényerőre vették, és Cynthia irodájának külső
ajtaja is zárva volt, de ekkor már semmi sem állíthatott meg. Sem egy
zár, és pláne nem az erkölcsi megfontolások.
Szinte sprintelve rohantam az irodámba, és az íróasztalom hátsó
részét megkerülve egyenként rántottam ki a fiókokat, hogy
megtaláljam a régi kulcsomat, amely az összes irodai ajtót nyitotta.
Évek óta nem volt rá szükségem, így több percig tartott, amíg több
kilónyi kacat között rátaláltam.
 Egy prioritás holnapra: az íróasztalomat kurvára rendbe kell
raknom, azonnal.
Az edzésről maradt sárral a körmeim alatt szorosan megragadtam
a kulcsot, és ismét végigkocogtam a folyosón.
Egy fordítás, utána egy kattintás, és már bent is voltam. Pillanatok
választottak el attól, hogy hivatalosan is megszegjek fél tucat
adatvédelmi törvényt.
Megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor az irattartó szekrény
fiókja könnyedén kicsúszott, és mániákusan felnevettem magamban,
mielőtt szavakba öntöttem volna megkönnyebbülésemet.
– Persze hogy kurvára nincs bezárva! Valószínűleg nem számított
rá, hogy egy rohadék pszichopata betör az irodájába, és átkutatja.
Az ujjaim rebbenő szárnyakként pörgették végig a címkéket.
Tudtam, hogy Cynthia kikezdhetetlen iktatási rendszert követett.
Mindig minden rendben a helyén volt, úgyhogy gyorsan meg kéne
találnom.
Mivel nem ismertem a címke tényleges szövegét, volt némi
kihívás a dologban, de nem telt el öt perc, mire végre kihúztam a
mappát a helyéről, és belelapoztam.
Az ujjammal követve az alkalmazottak nevének listáját, egyre
lejjebb haladtam, miközben fennhangon mormoltam a
vezetékneveket, míg a keresett név fel nem tűnt a szemem előtt.
– Cummings, Georgia. – Valamiféle lassított álomhoz hasonlóan
csúsztattam végig az ujjam az oldalon, amíg a másik oszlopban
félkövérrel szedett szó tagadhatatlanul meg nem pecsételte a
sorsomat.

TAPRoseNEXT.

„Some Kind of Wonderful”.11

 19. fejezet

Georgia

Gary átkattintott a következő PowerPoint-diára, mondott valamit

a bla-bla-bla-bla költséghatékonyságáról… Ki tudja, akkorra már miről
beszélt? Több mint két órája voltunk a megbeszélésen, és
másodpercekre voltam attól, hogy elveszítsem a hidegvéremet.
A gyomrom idegesen korgott.
Ránéztem az órámra, és megállapítottam, hogy öt perccel múlt
három, ami azt jelentette, hogy öt perccel múlt a napi cukoradagom
ideje. Egy görög joghurt és némi maradék cseresznyés sajttorta várt
az ebédlőben lévő hűtőszekrényben, rajta a nevemmel.
Következtetés: valakinek véget kellett vetnie ennek, különben én
vetettem volna véget Garynek.
Csütörtök délután volt, és már öt teljes nap telt el a Kline-nal
történt igencsak privát jellegű akciónk óta. Sokat SMS-eztünk, itt-ott
elcsentünk néhány percet, hogy beszélgessünk és köszönjünk, sőt
kétszer együtt ebédeltünk, de hihetetlenül el volt havazva munkával
és elfoglaltságokkal, én pedig még mindig száz százalékig eltökélt
voltam azzal kapcsolatban, hogy az irodában meg kell őriznünk a
szakmai kapcsolatot. Mindezek kombinációja akadályt gördített a
kettesben töltött idő elé. És hadd mondjam el, a múlt hétvége emléke
miatt a várakozásom minden eddiginél magasabbra hágott.
Gary a laptopjához lépett, és a billentyűket nyomogatta. Úgy
mozgott, mint egy teknősbéka. Zseniális volt, ha a számokról volt
szó, de ha társas jelzésekről, akkor egy idióta. Miközben a teremben
mindenki pillanatokra volt attól, hogy arccal előre kómába zuhanjon,
úgy tűnt, ő azt hitte, hogy a világ összes idejével rendelkezik, csak
hogy még több istenverte számról beszélgessünk.
Kibaszottul elegem volt a számokból.
– És ha adnak nekem egy percet… – Gary a száján keresztül
lélegzett, majd megnyalta az ajkát, és kattintott egyet. – Előhúzok
egy másik táblázatot, amely dokumentálja, mennyire hatékonyan
szűkítettük a célarányokat az elmúlt pénzügyi negyedévben.
Jézus Krisztus egy barackfán!
A gyomrom türelmetlenül felmordult. Éhség. Őrült hangos
éhségérzet. Rejtély, hogy senki más nem hallotta Gary zümmögésén
át.
Egy SMS-értesítés villant fel a telefonomon, ami végre felkeltette a
figyelmemet.

Kline: Cummings, ez a te gyomrod volt?

Rendben. Valaki nyilvánvalóan meghallotta.

A jóképű szemétláda ott ült mellettem. Őszintén szólva,
fogalmam sem volt, miért tette ki magát ennek a meetingnek.
Kizárólag a marketingcsapatomnak szólt a dolog. A szemem
sarkából Kline-ra pillantottam, a középső ujjammal megvakarva az
arcomat. A teste érezhetően megrándult az erőfeszítéstől, hogy
elrejtse a nevetését.

Én: 15:05 van, Brooks.

Kline: Ah, igen! Georgie uzsonnaideje. Mégis, mit

képzeltem?

Én: Nem tudom, de ha nem vetsz véget ennek

hamarosan, a tollammal fogom meggyilkolni Garyt.

Próbálta elnyomni a mosolyát, miközben finoman bólintott, és

letette a telefonját az asztalra. A tekintetem az alkarjára vándorolt –
az ingujja fel volt hajtva, így kemény izmai és vastag erei
megmutatkoztak. Jesse bácsit idézve a Bír-lak-sorozatból: Irgalmazz!
Ha nem lettem volna olyan átkozottul éhes, boldogan végigültem
volna ezt az unalmas megbeszélést, csak hogy bámulhassam Kline
fenséges karját. Az izmos férfiak gyönyörű világítótornya volt.
Gary felkacagott, látszólag jól szórakozott saját magán. Monoton
hangja áthatolt a Kline alkarjáról való ábrándozásomon, hivatalosan
is kipukkasztva a Nagyfarkú Brooks fantáziabuborékomat.
A tollamat a jegyzettömbömre koppintottam. Hallgattasd el Garyt!
Most.
Kline tudta, hogy ez figyelmeztetés volt. Titkos vigyort villantott
felém, a szeme sarkában nevetőráncok jelentek meg. Istenem, a
szeme a kék egy hibátlan árnyalata volt – olyan fényes, olyan vibráló!
Montana egének kékje.
Elkezdtem játékot csinálni abból, hogy Kline szemét becézgetem.
Az a folyton változó kék szivárványhártya egyik nap lehetett
Montana egére hasonlító kék, vagy, mint ahogy ma is, M&M’s kék.
De ez valószínűleg inkább az éhségemnek volt köszönhető, mint
bármi másnak.
Mmmmmmmmm, M&M’s! Legszívesebben befaltam volna egy
zacskóval a cukorral bevont csokis finomságból.
– Fantasztikus munka, Gary – szólt közbe Kline pillanatokkal
később. – Azt hiszem, mindannyian egyetérthetünk abban, hogy
értékes információkhoz jutottunk a Brooks Media pénzügyi évére
vonatkozó előrejelzésekről.
A teremben mindenki bólintott, túlságosan is lelkesen egyetértve.
Tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki lassú halált hal
minden egyes ppt-oldallal, amelyet Mókás Gary kivetített a
vetítővászonra.
Gary épp belefogott a válaszába, de Kline felállt.
– Kérlek, küldd ki az anyagokat a csapat többi tagjának. Így a
Brooks Media minden részlege láthatja, hogyan járultak hozzá egy
újabb eredményes negyedévhez.
– Ó, oké, de…
– Igazán nagyszerű munka, Gary. – Kline megveregette a hátát, de
egy centit sem engedett neki. – Azt hiszem, hivatalosan is
kijelenthetjük, hogy a találkozó sikeresnek bizonyult.
A munkatársaim gyorsabban széledtek szét, mint a csótányok,
amikor a fény elárasztja a szobát. Én is követtem őket, amikor
rájöttem, hogy Kline még néhány percig Garyvel lesz elfoglalva. A
gyomrom nem tudott várni. Szinte sprinteltem a konyha felé, teljesen
készen állva arra, hogy rávessem magam az uzsonnámra. A
joghurttal kezdjem, aztán jöhet a sajttorta? Vagy azonnal kezdjek
neki a cseresznyés desszertnek?
A világ a lábaim előtt hever, bébi!
– Óóó! – jegyezte meg Dean, miközben épp kifelé tartott a
helyiségből. – Negyed négy van, és Georgia nem eszik? – kötekedett,
miközben látványosan az órájára pillantott.
– Igen, Mókás Gary számokkal próbált meggyilkolni mindenkit a
negyedéves marketingértekezletünkön. Ha Kline nem zárta volna
rövidre a dolgot, azt hiszem, lázadást szítottam volna.
– Hát, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, cukorfalat, de odabent
sem jobb a helyzet. Ivanna Swallow épp szelfiszünetet tart, és nem
törődik senkivel, csak azzal a kanállal, amiről éppen joghurtot
szopogat az Instagram kedvéért.
Felnyögtem.
– Hajtsd le a fejed, ne nézz a szemébe, és akkor minden rendben
lesz – vigyorgott, és megpaskolta a fenekemet, miközben elment
mellettem, és végighaladt a folyosón. Leslie az egyik asztalnál ült, és
pontosan azt csinálta, amiről Dean beszélt – szelfit csinált a szájában
lévő kanálról. Valószínűleg egy sor hashtaggel le tudná írni az életét.
Hashtag: a kanalam olyan szexi.
Hashtag: az ajkam láttán összegyűlnek a srácok.
Hashtag: életem célja, hogy egy két lábon járó merevedéskeltő
legyek.
– Szia, Leslie! – szóltam hátra a vállam felett, miközben a
legfontosabb dolog felé tartottam a helyiségben. A hűtőszekrényhez.
– O-M-G! Soha nem fogod elhinni, milyen kedvesek az emberek.
A kezemben megrezdült a telefonom. Mivel eszembe jutott, hogy
talán Kline könyörög megmentésért, hagytam, hogy a szívem
beelőzze a gyomromat, és megálltam, hogy a képernyőre pillantsak.
Kline nem írt, de a TapNext ikonja egy Rucktól jött üzenettől
világított. Hétfő este óta folyamatosan üzengetett nekem, és be kellett
ismernem, hogy mindig sikerült szórakoztató dolgokat írnia.

BAD_Ruck (15:11): Gyíkok vagy madarak?

Gyíkok vagy kibaszott madarak? Jézusom!

 A szadista szemétláda rábeszélt erre a kis játékra, csakhogy az
elején még normális választási lehetőségeket adott meg. Párna vagy
takaró, cukorka vagy pizza – nagyon élvezte, hogy megkérdezhette
tőlem, a két lehetőség közül melyiket látnám szívesebben az ágyban.
Csak egyet választhatsz, mondta. Ennél a fajta választásnál a döntés
más okból volt nehéz.

TAPRoseNEXT (15:11): Egyik sem, te őrült.

A gyomrom megkordult, emlékeztetve arra, hogy most nincs

időm Ruckra és a véletlenszerű ismerkedési próbálkozásaira.
Kinyitottam a hűtőszekrényt, és elkezdtem keresgélni az
uzsonnámat. Nem válaszoltam Leslie-nek, mert tudtam, hogy csak
fecsegni fog. Ha Gary volt a legjobb példa arra, hogy nem érti a
társas jeleket, akkor Leslie volt az, akit pedig nem érdekeltek ezek a
jelek. Az ő hashtag és önmaga által vezérelt elméjében mindenki
tudni akarta, hogy mit akar mondani.
A kurva életbe, hol van a kajám?
– Most komolyan – szólított meg, teljesen figyelmen kívül hagyva
a tényt, hogy okkal nem válaszoltam már két perce. – Az emberek
olyan aranyosak. Most ettem egy Gary nevű pulykás szendvicset, és
most egy Georgia nevű joghurtot eszem.
Megálltam a dühöngésem közepette, és lassan felemelkedtem.
Bámultam Leslie-t a hűtőszekrény ajtaja fölött.
Vigyora elárulta, hogy a szemem igazából nem lőtt ki
halálsugarakat.
– Mennyire aranyos már? – Felemelte a félig megevett joghurtot.
Az én félig megevett joghurtomat.
– Az emberek elnevezik az ételeiket. Hát én nem is tudom, mit
mondjak. Ez totál cuki. – Majd visszatért ahhoz, hogy hatalmas
szájába lapátolja az én kibaszott joghurtomat.
Súlyosan egészségtelennek tartottam, hogy egy nap két
kollégámat is meg akartam ölni.
Mély levegőt vettem, és gondolatban elszámoltam tízig.
Egy: ne öld meg Leslie-t!
Kettő: ne öld meg Leslie-t!
 Három: ne öld meg Leslie-t…
Mire a tízhez értem, a kezem már kevésbé tűnt gyilkos eszköznek.
– Hé, Leslie? – szólítottam meg összeszorított fogakkal.
– Igen? – kérdezett vissza joghurttal teli szájjal.
– Szóval, az a Gary nevű pulykás szendvics valójában csak Gary
pulykás szendvicse volt. Azért írta rá a nevét, hogy más ne egye
meg.
Oldalra hajtotta a fejét, mint egy zavarodott kiskutya.
– De mi van a Georgia nevű joghurttal?
Küzdöttem a késztetés ellen, hogy felkiáltsak, igyekeztem
ritmikusan be- és kilélegezni.
– A joghurtot nem Georgiának hívják. Azért írtam a nevemet arra
a joghurtra, mert én hoztam be. Ez az én joghurtom, és úgy
terveztem, hogy ma megeszem.
Visszabámult rám, borsónyi agya láthatóan a szavaim
feldolgozását végezte.
A kerekek forogtak; lassan, de biztosan forogtak.
– Óóó, sajnálom! – Odatartotta a félig megevett joghurtot. –
Tessék, a többit megkaphatod. Már így is annyira tele vagyok a
pulykás szendvicstől és a sajttortától.
Várjunk csak egy percet…
A sajttortától?
Egy jó percig csak bámultam a kajatolvaj idiótát, mielőtt az ajtó
felé nem fordultam.
– Szóval…, akkor megeszem a maradékot, oké, Georgia? – Ez volt
az utolsó dolog, amit hallottam, amikor kiviharzottam a helyiségből,
és egyenesen Kline irodája felé tartottam. Mivel ő vette fel a csajt,
úgy gondoltam, kedves gesztus lenne, ha tudatnám vele, hogy a
takarítóknak ma egy bűnügyi helyszín tisztára pucolásával kell majd
foglalkozniuk.
Az ajtaja kicsapódott, egyenesen neki a falnak. Kline felvonta a
szemöldökét, arckifejezése zavartnak, mégis kíváncsinak tűnt a nagy
mahagóni íróasztal mögött.
– Minden rendben?
– Nem. – Az ajtó becsapódott, miután berúgtam a tűsarkúmmal. –
Kurvára nincs minden rendben.
 Megkerültem az íróasztalát, és fenékkel felcsusszantam az asztal
szélére, kényszerítve őt, hogy tolja hátra a székét, és helyet adjon
teljes tüskés valómnak.
– Szükségem van a takarítók telefonszámára. Ma este hullazsákot
is kell hozniuk. Gondoltam, jó lenne előre szólni nekik.
– Hullazsákot?
– Leslie-nek – bólintottam.
Összeráncolta a homlokát, de gondolom, az aggodalomtól
általában ez történik az emberrel.
– Parancsolsz?
– Jól van – nyugtattam meg. – Vagyis egyelőre jól van. Később
már nem lesz jól.
Oldalra billentette a fejét.
– Mi fog történni?
– Meg fogom ölni.
– Van valami különösebb oka, amiért a meggyilkolását tervezed?
– Felzabálja mindenkinek a kajáját, beleértve az enyémet is!
Megette a sajttortámat és az istenverte joghurtomat! – Vadul
gesztikuláltam, kezemmel a levegőbe csapkodva. – Tudod, hogy
miért csinálja ezt?
Kline megrázta a fejét. Egy mosoly árnyéka jelent meg a szája
szegletében.
Egyenesen az arca felé böktem a mutatóujjammal.
– Eszedbe se jusson most mosolyogni! Felemelte mindkét kezét.
– Álmodni sem merek róla. Nagyon komolyan veszem a dolgot. –
Grimaszba kényszerítette a száját, próbált elrejteni egy újabb vigyort,
és a hangja már-már sértően diplomatikusra váltott. – Miért eszi meg
Leslie mindenki kajáját?
– Azt hitte, hogy az emberek totál kedvesek, és elnevezik az
ételeket.
A kék szem vidáman felcsillant.
– Leslie nem tudta, hogy a nevek az ételeken azt jelentik, hogy
valakihez tartoznak?
– Ma egy Gary nevű pulykás szendvicset fogyasztott el, valamint
egy joghurtot és egy sajttortát, mindkettőt Georgia néven. Szerinte az
a legaranyosabb dolog, hogy a munkatársai elnevezik az ételeket. Túl
hülye az élethez. Szó szerint.
Láttam a pillanatot, amikor már nem tudta visszatartani a
nevetést. Egy vigyor áttörte a gátat, és elterült az egész arcán – a
szeme, az ajka és az arca is felragyogott a vidámságtól.
A hang forrásban lévő vízként bugyogott fel a torkán, majd
átcsapott, egyenesen felém, bevonva engem a rezgésével. Ha nem
lettem volna olyan dühös, talán tudomásul vettem volna, hogy képes
volt ezzel felizgatni.
– Nem vicces! A gyakornokod egy idióta! Semmit nem csinál a
szelfizésen kívül, és megeszi a kajámat! Miért nem rúgtad még ki?!
– Bébi – gügyögte leereszkedőn. – Ő csak egy gyakornok. Mégis,
mennyire lehetek válogatós? A cégnek nem kerül semmibe.
– Nem kerül semmibe! – Majdnem felsikoltottam. – Csak az
istenverte sajttortámba!
Kline mosolyogva megrázta a fejét, és elkezdett a másik irányba
fordulni a bőrszékével, el a rámeredő tekintetem elől, de én gyorsabb
voltam, és szinte ráugrottam.
– Eszedbe se jusson!
Erős kezével megragadta a csípőmet, és befejezte a mozdulatot.
A nevetés egy pillanat alatt tűnt el, helyét a tiszta, hamisítatlan
vágyakozás vette át. Két napig gyakorlatilag teljesen egymásba
voltunk gabalyodva, annyi testi kontaktusunk volt, de azóta eltelt
némi idő.
Néhány pillanatig csak bámultuk egymást. Az ölében ültem,
izmos combja arra kényszerítette a lábamat, hogy teljesen
szétterpesztve üljek rajta. Csak néhány vacak centi akadályozott meg
abban, hogy kiderítsem, ő is annyira be volt-e indulva, mint én. És az
arckifejezéséből ítélve, ha a csípőmet az övéhez szorítom, akkor
farokaknába ütköztem volna.
– Georgia nevű desszert? – Megsimogatta a derekamat, ott, ahol a
szoknyám derékvonala már pont nem fedte. Ajka a fülem közelében
suttogott. – Biztos vagyok benne, én sem tudnám megállni, hogy ne
faljam fel.
Ó, te jó ég…!
 A keze eltűnt a lenge szoknyám alatt, és megragadta a fenekemet,
úgy, hogy még jobban megnyíljak előtte. Csak egy aprócska
csipkedarab választotta el a kezét attól, hogy a csupasz bőrömhöz
érjen. Kline csípője az enyémhez tapadt, és el kellett fojtanom egy
nyögést, ami azzal fenyegetett, hogy kibuggyan belőlem. Ő is
ugyanannyira akarta, mint én. A combom között keményen és
készen állt a fegyvere.
A légzésem szaggatottá vált, a szívem a mellkasomban dobogott.
Imádtam látni ezt az arcát. A velem együtt elszabaduló
üzletembert, Armani öltönyös vezérigazgatót. Ahogy a visszafogott
oldala szép lassan a szenvedély és a vágy által megszállt férfivá
változik. Magam is megszállottnak éreztem magam, én akartam
lenni az egyetlen nő, aki ilyen hatással van rá.
Ki kellett volna borulnom a gondolattól, hogy valaki besétálhat az
irodájába, és ebben a kényes helyzetben találhat minket, de csak arra
tudtam gondolni: azt akarom, hogy magához szorítson, még
keményebben, még durvábban. Te jó ég, többet akartam! Sokkal
többet.
Az ajka a fülemtől az állkapcsomon át a nyakam érzékeny
pontjáig vándorolt. A fogai épphogy csak megkarcolták a lüktető
eret, és borzongás futott végig a gerincemen. Ha így folytatja, a
végén még olyasmit teszek, amit nem kellene. Például lehúzom a
nadrágja cipzárját, és tisztelgésként felajánlom neki a szüzességemet.
Szedd össze magad, Georgia!
– Kline?
– Ne aggódj! – suttogta a bőrömhöz simulva. – Nem hagyom,
hogy kicsússzon a kezemből.
De nem engedett el. Nem. Épp az ellenkezőjét tette. Keményen
megcsókolt, és pont elég mélyre hatolt hozzá, hogy lebénítson –
nyelvünk a követelés és az őrült vágy tüzes poklában körözött.
Kline felcsúsztatta a kezét a blúzom alá, és a melltartóm alatt a
hüvelykujjával végigsimított a mellbimbómon.
A szájába nyögtem, az alsó ajkát harapdálva.
– Bassza meg! – lihegte, még mindig a mellemhez simulva.
Szívtam a nyelvét, ahogy a csípőm körözött az övé körül, élvezve,
ahogy a farka hozzányomódott a puncimhoz.
 Annak ellenére, hogy mindketten teljesen fel voltunk öltözve,
gyakorlatilag minden centiméterét éreztem. És a fenébe is, nagyon
sok centiről beszélünk!
A puncim lüktetett és összeszorult az üres kínban.
– Ó, igen, igen, igen, Kline, igen! – suttogtam, és a fejem
hátrahajlott.
A szaggatott, szertelen lélegzetvételünk volt az egyetlen hang,
amely betöltötte az irodáját.
– Megvadítasz. – Megfogta a kezem és az ágyékára irányította. –
Kurvára kívánlak.
Minden önuralom nélkül az övéhez nyúltam, ujjaimat a hideg
fémcsatra kulcsoltam. Az egyetlen dolog, ami megakadályozott
abban, hogy megérintsem. Hogy még többet kapjak belőle. Hogy
mindent megkapjak. Akartam Kline-t, forrón, mereven, meztelenül, a
kezemben.
– Mr. Brooks, itt van a négyórás találkozója. Visszaküldjem? –
Visszhangzott Pam hangja a telefonból.
Megdermedtünk, teljesen váratlanul ért a félbeszakítás.
– Krisztusom! – motyogta Kline összeszorított szemmel, homlokát
az enyémhez szorítva.
Az arcom ijesztően vörös lett, amint felfogtam, mi történik.
– Jobb, ha… megyek – dadogtam, és megpróbáltam leválni róla.
– Várj egy kicsit! – Megragadta a csípőmet, megállítva a
mozdulatomban. Előrehajolt, egyik ujjával benyomott egy gombot a
telefonon, hogy válaszoljon. – Csak adj egy percet, Pam. Épp most
írok alá néhány szerződést Georgiának.
Hálás voltam, amiért volt annyi esze, hogy kitaláljon egy ürügyet
arra, miért vagyok itt. Az a változat, miszerint szüksége van egy
percre, hogy a marketingigazgatóját leszedje a farkáról – nem volt a
legjobb forgatókönyv egyikünk számára sem.
– Hé! – suttogta, és megsimogatta az arcomat. – Ne borulj ki.
– Nem borulok ki.
– Biztos vagy benne? – vigyorgott. – Mert az az őziketekinteted
mást mond.
Rábámultam.
– Nem is úgy nézek rád.
 Utánozta a tágra nyílt tekintetemet, mielőtt az arcán incselkedő
vigyor jelent volna meg.
– Bocsáss meg, mert egy kicsit megijedtem, hogy valaki
besétálhatott volna, és olyan pozícióban találhatott volna bennünket,
mint két kanos tinédzser, akik épp egymásnak estek. Ha már itt
tartunk, talán el kéne engedned.
Masszírozó mozdulatokat végzett a fenekemen.
– Csak ha megígéred, hogy később befejezhetem ezt a finom
desszertet.
Édes istenem, mit csinál velem? Nem tudtam elrejteni a
mosolyomat.
– Bajt hozol rám. Nagy bajt.
Kicsit meglöktem a mellkasát, és folytattam a kikászálódást az
öléből. Megigazítottam a ruháimat, és lenéztem a zilált öltözékére.
– És nevetségesen nézel ki. Mintha egy nő letepert volna a piros
rúzsával.
Karmazsinvörös rúzsom bélyegként borította be arcát és nyakát.
Abszurd látvány volt, de leginkább csak kurva dögös.
Felállt, megvillantotta azt a szexi vigyorát, miközben én az
ujjaimmal eltüntettem a rúzsfoltokat. Megigazítottam a
nyakkendőjét, és megveregettem a mellkasát.
– Ne dolgozzon túl keményen, Mr. Brooks.
Ahogy az ajtó felé fordultam, rápaskolt a fenekemre, amivel egy
apró, helyeslő sikongást csalt elő belőlem.
– Ne aggódjon, későbbre tartogatom az energiámat, Ms.
Cummings.
Felháborítóan szexi szemétláda. Biztos voltam benne, hogy a
halálomat fogja okozni.
– Várj! – Megragadott, mielőtt még egy lépést tehettem volna, és
magához húzott hátulról, hátam a mellkasának ütközött. Éreztem
meleg lélegzetét a nyakamon. – Nem engedlek ki ebből az irodából,
amíg bele nem egyezel egy másik randevúba. Egy hétvégi
randevúba.
– Mármint egy egész hétvégére?
– Hamptonsban, velem.
 – Van egy házad Hamptonsban? – kérdeztem, aztán rájöttem,
hogy hülyeséget kérdezek. Kline nem volt feltűnő ember, de több
pénzt keresett egyetlen vállalkozásával, mint a legtöbb ember egy
egész életben. Sőt, ha ma abbahagyná a munkát, az élete hátralévő
részére elegendő pénze lenne.
– Igen, bébi. – Megcsókolta a nyakamat, ajkával fel-alá cikázva az
érzékeny bőrön. – Szóval, eljössz velem?
Megfordultam a karjában, és felnéztem rá. A vállalkozó Kline
volt, megspékelve egy kis vadsággal a korábbi, íróasztal mögötti
randevúnkkal. A szájára kiülő szexi vigyor viszonzásaképp
elmosolyodtam.
– És mi a jó ebben nekem? – cukkoltam. A vigyora szélesebb lett.
– Általános szerződési feltételekre vágysz egy velem való hétvégi
kiruccanáshoz?
– Jól hangzik – bólintottam.
– Olyan vagy, mint egy kis cápa, ha üzletről van szó. – Kuncogva
csókot nyomott a homlokomra. – Gondoskodom róla, hogy jól érezd
magad. Annyira jól, hogy újra fogod játszani a hálószobában… és a
medencében történteket. Ki tudja, talán egyszerre a kettőt.
– Készítse el a szerződést, Brooks, de ne feledje, hogy betartatom
magával a benne foglaltakat.
– Öröm önnel üzletelni, Cummings.
 20. fejezet

Kline

Amikor a GPS szerint kétsaroknyira voltam Georgia lakásától

péntek este, félreálltam, és parkoló üzemmódba raktam a kocsit. A
telefonom épp ekkor csörrent meg a pohártartóban egy üzenettel, és
tudtam, hogy nem fogok tudni válaszolni rá, ha egyszer felvettem
Georgiát. Figyelmen kívül hagyva az e-mail ikonjának vakító piros
fényét, egyenesen a TapNext-alkalmazásra koppintottam.

TAPRoseNEXT (19:04): AZ ISTEN SZERELMÉRE,

BÁRMELYIK PERCBEN ITT LEHET! NYUGTASS MEG, MIELŐTT
EGY PILLANTÁST VET RÁM, ÉS ELROHAN A MÁSIK IRÁNYBA.

Elmosolyodtam, majd a kuncogásom végigpattogott az egyébként

üres autó visszhangos belsejében. Annyira kibaszottul aranyos volt,
hogy alig bírtam elviselni.

BAD_Ruck (19:06): Nyugodj meg, édesem! Kezdjük

apró lépésekkel, például az ordítós nagybetűk
kiiktatásával.

TAPRoseNEXT (19:07): A KIBASZOTT ROHADT ÉLETBE!

Oké. BASSZUS! Oké, szerintem most már lenyugodtam.
Áttérhetünk a 2. lépésre (kényeztetés).

Az ajkamba haraptam, és megráztam a fejem, úgy vigyorogtam,

mint egy őrült.

BAD_Ruck (19:08): Szép munka. Igazán kreatív

káromkodás.
 TAPRoseNEXT (19:08): Ruck, a nyugalom kezd
elmúlni.

BAD_Ruck (19:09): Oké, oké. Kényeztetés. Megvan. A

srác továbbra is akar tőled valamit, miután együtt
töltöttetek egy csomó időt a múlt hétvégén, ráadásul
elhívott a hétvégére, nem igaz? Elég okosnak tűnik
ahhoz, hogy tudjon értékelni némi ideges energiát.
Minden rendben lesz.

Oké, srácok. Tudom, tudom. Érzem, hogy elítéltek. Beszéljük át a dolgot.

Tudtam, hogy nem helyes, ha nem mondom el neki: tudom, hogy

ő Rose, én pedig Ruck vagyok.
Tényleg.
Pár nap telt el azóta, hogy rájöttem, és azonnal el kellett volna
mondanom neki.
De istenem, bármennyire is bonyolult volt a dolog, túlságosan jól
éreztem magam. Georgia más volt velem az interneten, nem játszotta
meg magát, nem félt, hogy valami rosszat mond a főnökének, amit
aztán nem tudott visszaszívni, az anonimitás védőhálót szőtt köré,
mint oly sok másik ember köré is az interneten.
Amilyen könnyű online valaki másnak lenni, ugyanolyan könnyű
önmagadnak lenni, elvárások és félelmek nélkül, amelyek elvakítják
a valóságot. Az, hogy mindkét Georgiát ismertem a tudta nélkül,
életem egyik legcsodálatosabb élménye volt. Ugyanolyan volt, és
mégis más – őszinte és nyílt, és nem félt a szemrehányástól. Nem félt
üzeneteket küldeni nekem arról, hogy szorong. Ő csak ő volt, és
tetszett, hogy duplán kapok az interakcióból. Még mindig félt, hogy
Kline Brooks nem látja szívesen. Kurvára szívesen láttam. Így
mindkét világból a legjobbat kaptam.
Ráadásul azon kaptam magam, hogy Ruckként még több
istenverte üzenetet küldtem neki, csak hogy élvezhessem a válaszait.
Feszítettem a húrt, próbáltam még jobban megkedveltetni magam
vele, még akkor is, ha tudtam, hogy a fejében két férfi között osztja
meg a szeretetét.
 El volt baszva, de tudtam, hogy ha meg tud bocsátani nekem,
akkor a tettei a legkevésbé sem jelentenek problémát. A szerelem, a
vágy és a vonzalom alapösztönök. Egyszerűek és végesek, és
valahogy mégis végtelenül bonyolultak. Ruck azért tetszett neki,
mert én voltam egy másik dimenzióban.
Bár racionálisan semmi értelme nem volt, de a szívemben igen.
Nevezhettek reménytelenül romantikusnak, vagy akár bolondnak,
de nekem csak ez számított.
A telefonomat visszatettem a helyére, és elindultam a
járdaszegély mellől. Aranyos, vasrácsos lépcsőkkel díszített, vörös
téglás házak sorakoztak az utcában, és ötvenméterenként magas fák
vetették árnyékukat. Közelített az alkonyat, és ahogy a nap
ereszkedni kezdett, már lassan az épületek mögé bújt.
És a szívem? Hát, az majd kiugrott a mellkasomból.
Georgia a társasházának lépcsőjén ült, karját keresztbe fonta a
térdén, a bőröndje pedig a lábánál volt – így találtam rá, amikor
félrehúzódtam.
A haja vad és borzas volt, éppen eléggé göndör, hogy tudjam:
valószínűleg lezuhanyozott, és hagyta csak úgy megszáradni.
Farmert és egy egyszerű pulóvert viselt, és az arcán alig volt smink.
Ő volt a legszebb dolog, amit az utóbbi időben láttam.
Alig vártam, hogy megnyugtassam száguldó gondolatait, ezért a
sebességváltót parkolásba toltam, leállítottam az autót, és
kiugrottam, hogy megkerüljem, mielőtt még talpra tudott volna állni.
Aranyos volt, csodálkozott a sietségemen, fogaival az ajkába
harapott, és fejét épp csak egy kicsit oldalra billentette.
Néztem őt, ahogy ő is engem, gyönyörű kék szemében tűz gyúlt,
ahogy egyenesen a karomba húztam, és az ajkamat az övére
tapasztottam.
– Mmm – nyögte, szinte beleolvadva a testembe, a nyakam köré
fonva a karját. Csak csókoltam, magamba szívtam az ízét, miközben
lassan elengedtem.
– Kline – suttogta ő.
A szemem lecsukódott, a homlokom találkozott az övével, és
addig szívtam be az illatát, amíg a tüdőm égni nem kezdett.
– Hiányoztál.
 Elmosolyodott, és orrát az arcomba nyomta. Alig hallottam a
hangját.
– Találkoztunk az irodában.
Csóváltam a fejünket, ajkunk, orrunk és homlokunk végig
összeért.
– De nem így.
– Nem – értett egyet halkan, és egy egyszerű csókot nyomott a
szám sarkára, mielőtt elhúzódott volna. – Igazad van. Nem így.
Egy lépést tettem lefelé, hogy megragadjam a bőröndjét, de
kezemet a csípőjén tartottam.
– Készen állsz?
Az arca egyszerre volt eleven és nyugodt, izgalmat véltem
felfedezni rajta, miközben bólintott. Nem tudtam nem viszonozni az
érzést.
– Beszállás!
Felvonta a szemöldökét, de én csak kacsintottam, az SUV hátsó
részéhez léptem, és kinyitottam a csomagtartót, hogy berakjam a
táskáját.
Hátulról előre haladva végigmustrálta az autót, és úgy tűnt, most
először veszi igazán szemügyre.
– Ez a te autód? Kérdőn néztem rá.
Megforgatta a szemét a célozgatásomra, mivel épp nagyon is
használatba vettem az autót, és annak a valószínűsége, hogy
elloptam, rendkívül kicsi volt.
– Ez az én bérelt autóm. Nincs saját autóm.
– Nincs saját kocsid? – hitetlenkedett.
– Bébi! – Nevettem, és az ajkamba harapva próbáltam türelmet
gyűjteni. – Manhattanben élek. Üzleti ügyekhez van egy sofőröm,
mert nem csak te tudsz elkésni. Minden egyéb helyre sétálok, taxiba
ülök vagy felszállok a metróra. Ha elhagyom a várost, autót bérelek.
Ennyire egyszerű.
– De ez egy Ford Edge – erőltette makacsul, még mindig nem
értve a helyzetet.
– Tudom – viccelődtem. – SUV-ot választottam, mivel még nem
ismertem a poggyászméreteidet.
Hátrahajtottam a fejem, és becsaptam a csomagtartó ajtaját.
 – De csak egy táskát hoztál. Mostantól közepes méretű autókat
választok.
– Kline!
Hátulról megkerülve visszasétáltam hozzá, hátamat az autónak
támasztottam, megragadtam a csípőjét, és magamhoz húztam.
– Bébi, látom, hogy nem érted, de esküszöm, minden értelmet
nyerne, ha találkoznál Bobbal.
– Bobbal? A Bob és Maureenból? Bólintottam.
– Az utánozhatatlan Bob Brooks, vagyis az apám, és egyben az,
aki a legnagyobb hatással volt az életemre.
Az orrán ráncok képződtek, ahogy vigyorgott, úgyhogy
megcsókoltam.
Hátrasimítottam vad, szőke haját az arcából, és végigsimítottam
az egyik ujjammal az állkapcsán.
– Engedd el azt, akinek hittél…, akinek szerinted lennem kellene.
Légy most itt velem. – Megragadtam a kezét, és a mellkasomhoz
szorítottam. – Érezz!
Szabad kezével kinyúlt az állkapcsomhoz és megsimogatta, szeme
ragyogott, ahogy a nyilvánvalóan zavaros érzelmeimre reagált.
– Ígérem, ez vagyok én, és ha elengeded azt, amiről azt hitted,
hogy ismered, meg fogod érteni. Meg fogsz érteni.
Tudom.
Kétségbeesettnek tűnhettem, mert az is voltam. Kétségbeesetten
akartam, hogy az a nő legyen, amiről tudtam, hogy tud lenni.
Kétségbeesetten vártam, hogy elengedje a milliárdos-életérzést, és
csak Kline-nal legyen.
– Oké. – Az ajkát az enyémhez szorította, és a nyelve hegye rövid
időre a számba merészkedett. Válaszul bizsergés futott végig a
gerincemen. – Mindent elengedek.
Még egyszer szájon puszilt. – Ígérem.
– Helyes – mondtam, mielőtt újra a szájára tapasztottam a számat.
Egy másodperccel később lassú nyögés morajlott a mellkasomban a
puha nyelvét érezve. Kényszerítettem magam, hogy elhúzzam a
számat az övéről. – Ráadásul semmi sem aláz meg jobban egy férfit,
mint Walter almának kitakarítása. Esküszöm, hogy a kis fasz
szándékosan szarik pont mellé.
 Álmodozó mosollyal rázta meg a fejét, és az ajkába harapott, hogy
ne kezdjen el gúnyolódni rajtam. Nem számított, hogy mit tettem. Ő
örökre Walter oldalán állt volna ebben a háborúban.
– Most pedig ültesd a kis seggedet a Ford Edge-be, és tűnjünk el
innen. Készen állok rá, hogy csak az enyém legyél egész hétvégén.
– Igenis, uram! – viccelődött egy kis tisztelgéssel, mielőtt a kilincs
felé nyúlt. Az utolsó pillanatban átkaroltam a derekát, lekaptam a
lábáról, és megfordítottam, hogy én álljak közte és a kocsi között.
Kissé begurult, de rögtön megbocsátott, amint rákacsintottam, és
magam nyitottam ki az ajtót.
– Milyen férfi lennék, ha nem nyitnám ki neked az ajtót?
– Tipikus férfi Manhattan utcáin.
Csak megráztam a fejem, és mosolyogva, türelmesen vártam,
hogy beüljön.
– Aha. Szóval, te nem olyan vagy.
– Ááá! – cukkoltam. – Kezdi kapiskálni.
Georgia megragadta az ajtó belső kilincsét, és beszéd közben
elkezdte behúzni az ajtót.
– Szállj be a kocsiba, Kline!
Az ajtó az arcomba csapódott, én pedig felnevettem.
– Igenis, asszonyom! – motyogtam az ablakon át, megkerültem az
autót, és beszálltam.
– Hamptonsba! – kiáltotta.
Megráztam a fejem, beindítottam a motort, és egy hatalmas
mosollyal az arcomon gázt adtam.

Körülbelül másfél órával az utazás kezdete után Georgia elkezdett

ficánkolni. És nem csak kisebb mozgásra gondolok. Arról beszélek,
hogy néhány másodpercig attól féltem, hogy rohamot kap.
– Mi a helyzet, Benny?
– Miért? – A tekintete meglepetten felém siklott. Rápillantottam,
majd vissza az útra.
 – Szó szerint úgy festesz, mintha a bőröd éppen támadásba
lendülne ellened. Mi a baj?
– Én csak… El kell mondanom valamit.
A hangja komoly volt, és az idegei kezdték felemészteni. Nem
akartam túlságosan elbízni magam, de volt egy olyan megérzésem,
hogy tudom, mi fog következni. Az intimitás köztünk az
összekavarásunk pillanatától kezdve folyamatosan elmélyedt, egyre
közelebb kerültünk egymáshoz, és egységként vágtattunk a célvonal
felé. Egy kettesben töltött hétvége előtt álltunk, és a szexuális
tapasztalatlanságának relevanciája ekkor már égető kérdésként
lehetett jelen a gondolataiban.
– Mondd csak, bébi! – bátorítottam finoman, és próbáltam
egyensúlyozni aközött, hogy nem tudhatom, mi következik, és
aközött, aki abszolút tudja, hiszen már kétszer hallotta. Felkészültem
rá, hogy nyugodtan és tisztelettudóan válaszoljak. Ha nem lett volna
az az őszinte beszélgetés, amit Ruck folytatott Rose-zal, Kline soha
nem jött volna rá, hogy Georgie már elmondta neki egy benadrylos
hablatyolás közepette.
Hogy Kolombusz Kristófkodjam a punciföldjét.
Istenem, de jót nevettem ezen, amikor rájöttem, milyen zseniális
volt.
– Én… szóval… – motyogta összefüggéstelenül. – Szűz vagyok!
Az ajkamba haraptam, és elgondolkodtam a szavain. Tudtam, hogy
mit akar mondani, de a jég egy kis képletes megtörése még senkinek
sem ártott. A szó szerinti jégtörés – nos, az sok embernek fájhatott.
– Akarsz Madonnát hallgatni?
A telefonomért nyúltam, mintha meg akarnám keresni a dalt.
– Nem – fújtatott frusztráltan, amiért újra össze kellett szednie a
bátorságát, hogy elmondja. Nem hibáztattam. Ez volt a negyedik
alkalom körülbelül kétszer annyi nap alatt, hogy bevallotta
valakinek. Legalábbis amiről én is tudtam.
Felém fordult az ülésen, és kényszerítette magát, hogy szemtől
szembe nézzen velem. A tekintete az enyémet kereste, és utáltam,
hogy mivel én vezettem, nem tudtam teljesen átadni magam a
pillanatnak. Nem volt hozzá jogom, de ez nem akadályozott meg
abban, hogy büszke legyek a magabiztosságára.
 Amikor találtam egy egyenes útszakaszt, és egy gyors, elhaló
pillantásnál tovább néztem felé, megszólalt:
– Szűz vagyok. – Hangja friss és nyugodt volt, egyszerre hangzott
tárgyilagosnak és selymesnek.
Említettem már, hogy büszke voltam rá?
Ez hülyeség? Nem akartam, hogy az legyen. Csak örültem, hogy
látom, vállalja a dolgot – büszke magára és a saját döntéseire,
ahelyett, hogy úgy érezné, felelnie kell értük. Valamiféle bátorító
csatakiáltást akartam hallatni minden erős nő irányába, de aztán úgy
találtam, hogy ez kicsit furcsa lenne.
Így hát az egyetlen más dologgal kezdtem, ami eszembe jutott.
– Oké. Szuper.
Választékos, igaz?
– Okééé… – ismételte meg, és teljesen zavarba jött a nem
válaszomtól. – Király.
Biztos vagyok benne, hogy a szokásos kérdésekre számított.
Hogy sikerült ezt elérned?
vagy
Nagyon vallásos vagy?
vagy
Mi a fenére vársz még?
Mint a szeretője, jogom volt tudni, hogy még soha nem vitte ilyen
szintre a szexuális kapcsolatait, egyfajta figyelmeztetésként, hogy ne
legyenek olyan előfeltevéseim, amely mindkettőnkre kihatással
lenne. De igazából a többi az ő dolga volt, és csakis az övé. Az
őszinteség minden egészséges kapcsolat alapja, de ő volt a
létrehozója azoknak a feltételeknek, amelyek alapján a szóban forgó
őszinteség megtörtént.
– Kline? – szólított meg, félbeszakítva a gondolatmenetemet.
– Igen, bébi?
– Nincsenek kérdéseid? Vagy… nem is tudom. Olyan csendes
vagy.
Valóban az voltam. Ez nyilvánvalóan semmire nem volt jó, csak
kínozta őt.
– Sajnálom, édesem, de nem az van, amire gondolsz.
– Mire gondolok? – vonta fel a szemöldökét, én pedig felnevettem.
 – Oké, rendben. Nem tudom, mire gondolsz. De azt gondolom,
hogy egy kibaszottul zseniális, gyönyörű nő vagy, a legfinomabb
puncival, amellyel valaha is találkoztam. Kurva szerencsés leszek, ha
úgy döntesz, hogy többet is megosztasz velem belőle. De kurvára
nem várom el, és nem tettem semmit, amivel kiérdemeltem.
Gondolom, a többi New York-i köcsög sem érdemelte ki, és kurvára
nem is bánom.
– Ez nagyon sok káromkodás volt egyszerre, Mr. Brooks.
Nevettem, és kényszerítettem magam, hogy lelazítsam a vállamat
és a benne uralkodó feszültséget.
– Tudom. Teljesen felhúztál. Általában Thatch az egyetlen, aki
ennyi káromkodást képes elhasználni egy gondolatmenetben.
A nevetése hullámként mosott át.
– Istenem, Thatch! Mindenféle mendemondát hallottam arról a
fickóról, de az egyetlen tényleges kapcsolatom az volt vele, amikor
felhívtatok a repülőről.
– Mendemondák keringenek Thatchről? – kérdeztem, egyszerre
megdöbbenve és elborzadva.
– Óóó, igen! – nevetett. – De a legtöbbet Deantől hallottam, szóval
minden információt elosztottam kettővel.
Felnevettem.
– Vagy néggyel.
Megráztam a fejem, tudtam, hogy Dean általában elég jól ismeri a
tényeket, a szaftos előadásmódja ellenére is.
– Á, valószínűleg maradhatsz a kettőnél. Thatch egy őrült seggfej.
De azért szórakoztató. És időnként jó barát.
– Tényleg annyira őrült? – kérdezte Georgia, kitartva az elmélete
mellett, hogy Thatch nem lehet olyan durva, mint ahogy azt mesélik.
Thatch esetében általában rengeteg példa volt az őrültségére, de
egy kiemelkedett a többi közül.
– Láttad a sebhelyet a hasamon? – kérdeztem. – A jobb alsó
részén?
Még időben odapillantottam, hogy lássam, ahogy bólogat, a
tekintete tele bölcsességgel.
– Abszolút lehetséges, hogy észrevettem. Ez mosolyra késztetett.
 – Nos, a létezését Thatchnek és az egyik félkész ötletének
köszönhetem.
Magyarázatra várva kényelmesebben elhelyezkedett az
anyósülésen.
– Egyik este, az elsőéves főiskolás éveink alatt az az ötlete támadt,
hogy az lehetne a következő nagy egyetemi akciónk, hogy a jeges
udvari lépcsőn matracokon szörfözünk le. Három törött ujjal, egy
véres orral és egy faág által felsértett hasizommal később úgy
döntöttem, hogy nem akarok részt venni tovább a dologban.
– Már az elején nemet mondhattál volna – jegyezte meg Georgia,
mire én vállat vontam.
– Az nem lett volna akkora móka.
Indexeltem, és befordultam a hamptonsi házam hosszú, kavicsos
kocsibehajtójára. Ez volt életem leggyorsabb útja Georgia
társaságában. A sós tengeri levegő a bőrömhöz tapadt, amikor
lehúztam az ablakot, hogy beírjam a kapu kódját. A csillagok
fényesebbek voltak most, hogy magunk mögött hagytuk a várost, és
amikor megfordultam, hogy Georgie-ra nézzek, az ablakon kilógó
fejét az ég felé fordított arccal találtam, mintha ő is észrevette volna.
– Georgie? – szólítottam, elfojtva egy vigyort.
– Ez a hely felháborító! – kiabálta szinte. – Láttad a kibaszott eget?
És milyen hosszú ez a behajtó?
Megráztam a fejem, és még jobban nevettem, majd óvatosan
előrébb húzódtam, hogy a boldogságos helyén maradhasson, félig
bent, félig kint a kocsiban.
– Egyszer-kétszer már én is észrevettem.
Visszasüllyedt az ülésbe, és kirázta a haját a mosolygó arcából.
– Többször észre kéne venned. Tudod, minden hétvégén, vagy
ilyesmi. És ha véletlenül társaságra vágysz… – mondta
közömbösséget színlelve –, valószínűleg beleférne a programomba.
Úgy értem, hajlandó lennék utánajárni.
– Megjegyzem.
– Szent szar! Milyen ez a ház? Fantasztikus!
Követtem a tekintetét a szélvédőn keresztül, és már úgy
mosolyogtam, hogy az arcom kezdett fájni. A kis bungaló nem volt
hivalkodó, de nem is volt szűkös, és a zsindelytető jobb napokat is
látott már. A belseje nagyjából ugyanolyan volt, de azon voltam,
hogy rendbe hozzam. Lassan, de biztosan.
– Örülök, hogy tetszik. Georgia ugrált az ülésében.
– De valószínűleg nem kellene túlságosan megszeretned. Azért
hozom rendbe, hogy odaadjam a szüleimnek, és rosszul érezném
magam, ha elkezdenél túlságosan ragaszkodni hozzá.
– Tényleg? Te magad csinálod a munkát? – Ha egy kutya lett
volna, elképzeltem, hogy most felkapta volna a füleit.
Elmosolyodtam, és bólintottam.
– Igen. A vezetékeket egy villanyszerelővel csináltattam, Thatch
és Wes pedig néhányszor segítettek a nehezebb munkálatokban, de a
legtöbbet magam csináltam.
Nyitott kezét a combomra csapta, és megszorította, arcán
szenvtelen kifejezés ült.
– Azt hiszem, most volt egy orgazmusom.
Parkoló állásba kapcsoltam a váltót, miközben a nyakához
nyúltam. Odadörzsöltem az orromat az övéhez, és elmosolyodtam,
mielőtt az ajkamat csak egyszer odaérintettem az övéhez.
– Kérlek, Benny! Az ég szerelmére, ne felejtsd el ezt a gondolatot!

Miután lepakoltuk a táskákat a házban, és elfogyasztottuk az útra

hozott szendvicseket, amelyeket Tony kisboltjában vásároltam,
valamint egy-egy pohár bor került a kezünkbe, Georgia követelte,
hogy vezessem körbe a házban.
– Minden részletet tudni akarok. Hogy nézett ki, amikor
elkezdted, min dolgozol most, és hogyan képzeled el, milyen lesz,
amikor befejezed. Ne spórolj a részletekkel, Brooks! – hadarta.
– Szándékomban áll minden egyes ívet végigjárni a maga
teljességében – incselkedtem kéjesen.
Csak nevetett, és előrelökdösött a folyosón, ahol éppen sétáltunk.
Már megtekintette a teljesen újjávarázsolt konyhát, amit először
csináltam meg. Tudtam, hogy ez hatalmas nagy munka lesz, és a
konyha egyébként is a ház szíve. Fehér konyhaszekrények, világos
kőpultok és sötét fapadló – igyekeztem megőrizni a ház karakterét,
de egy csomó modern és kényelmes kiegészítővel láttam el.
– Istenem, Kline! Még mindig nem vagyok túl azon a
konyhaszigeten! Kibaszottul hatalmas.
– Tudom.
Három és fél méterszer három és fél méter – majdnem elég hely
van rajta ahhoz, hogy egy megemelt táncparkettként funkcionáljon.
Néha aggódtam, hogy túl nagy, de az érvelésem megalapozott volt.
Maureen és Bob Brooks a konyhában élték az életüket – vagy egymás
mellett tevékenykedtek, vagy egyikőjük a pultnál ült, míg a másik
főzött. Esküszöm, a gyerekkori emlékeim kilencvenöt százaléka
ehhez a helyiséghez kötődik.
– Tökéletes. Mintha a ház epicentruma lenne.
A mellkasom összeszorult a büszkeség és az elégedettség váratlan
hullámától. A tény, hogy megértette, olyan módon erősített meg,
amiről nem is tudtam, hogy szükségem van rá. Gyorsan
megfordultam, megragadtam a csípőjét, és a meglepett és nyitott
ajkát az enyémhez szorítottam.
– Köszönöm – mondtam. – Pontosan ezt akartam elérni.
Szinte nehéz volt elviselni az érzést, amelyet válaszmosolya
váltott ki belőlem.
– Vigyázz, hova lépsz! – tanácsoltam, amikor beléptünk az egyik
teljesen felújítatlan hálószobába. Az eredeti lambéria volt az egyetlen
dolog, amit igazán meg akartam tartani, és a szoba jelenleg inkább
funkcionált átmeneti raktárhelyiségként, mint hálószobaként.
– Ez a hely elképesztő – jegyezte meg Georgie csodálkozva. –
Szinte olyan, mint egy időkapszula.
– Tudom. Majdnem százéves. Ami kurvára ijesztő volt, amikor
először kezdtem el dolgozni rajta.
– Lefogadom.
– Gyerünk! Hadd mutassam meg gyorsan az emeletet, aztán
megnézhetünk egy filmet. Készen állok az összebújásra.
– Kline Brooks, az összebújós?
– Így születtem, így nevelkedtem, és büszke vagyok rá, bébi.
Összeszorította az ajkát és az orrát, és megrázta a fejét – így fest
Georgia, ahogy próbál valamit kitalálni.
 – Szinte soha nem azt mondod, amit várok tőled, tudod?
Megvontam a vállam, és befúrtam az arcom a nyakába, mielőtt az
ajkamat a füle tövéhez érintettem.
– Nekem ez így rendben van. Amíg az, amit valójában mondok,
jobb.
Megborzongott, majd az ajkát az arcomhoz érintette. Az ajtó felé
sétált, és amint kis teste a kerethez simult, átnézett a válla fölött.
– Még nem okoztál csalódást.
 21. fejezet

Georgia

Lassan kinyitottam a szemem, amikor Kline felemelt a kanapéról,

és a mellkasához szorított. Biztos elaludtam a film közben. Csupán
két pohár bort ittam, úgyhogy nem voltam részeg, csak nyugodt és
álmos – jóllaktam a tűz és a karja melegével.
A tekintete találkozott az enyémmel, ahogy végigmentünk a
folyosón, a hálószoba felé.
– Gondoltam, hogy a kanapénál kényelmesebb helyen szeretnél
aludni.
Gyengéden a matracra fektetett, és betakart a takaróval. Miután
lágyan megcsókolta a homlokomat, azt suttogta: – Aludj vissza,
kicsim!
Figyeltem, ahogy a hálószobában mozog – töltőre dugta a
telefonját, lecsúsztatta a farmerját, kibújt az ingéből, és lekapcsolta a
villanyt. Nem voltam benne biztos, hogy valaha is megszokom,
milyen elképesztően nézett ki Kline pusztán egy bokszeralsóban.
Bűnnek kellett volna nyilvánítani, hogy egy ilyen kinézetű férfi ruha
nélkül járkálhat. De nem panaszkodtam.
Ha ez bűn, akkor istenemre, készítsétek a bilincset, mert az biztos, hogy
nem tudok ellenállni neki!
Becsúszott mellém az ágyba, mit sem törődve éberségemmel és
vágyódó gondolataimmal.
A mai este annyira tökéletes volt! Ő is tökéletes volt – szexi,
kedves, vicces és nagyon édes. Olyan dolgokat akartam tőle,
amelyekkel kapcsolatban sokat gondolkoztam, valaha megkapom-e
valakitől.
A takaró alatt közelebb csúsztam hozzá, és teljesen rámásztam.
Kinyílt a szeme.
– Szia! – suttogtam.
– Szia! – Lágyan elmosolyodott, átkarolt és szorosan tartott.
 – Nem igazán volt kedvem aludni. – Az orromat az övéhez
simítottam.
– És mihez lenne kedved?
Megvontam a vállam, miközben ajkammal végigcsókoltam a
nyakát, majd a szájához vezető utat. Megharaptam az alsó ajkát,
majd végignyaltam a puha húsát, hogy simább legyen.
Felnyögött, megragadta a csípőmet, és a hátamra fordított. A szája
összezárt az enyémmel, ahogy megcsókolt, hosszan, lassan és
mélyen – igazán mélyen. Beletúrtam a hajába a tarkójánál. Nyeltem a
lélegzetét, ízlelgetve őt.
A testem minden egyes mámoros másodperccel egyre
izgatottabbá, szinte nyugtalanná vált.
Felhajtotta a felsőmet, a mellkasom fölé tolta, és megragadta a
mellemet. Az egyik megkeményedett mellbimbót a szájába szívta,
nyelvével ingerelte, amíg át nem váltott a másikra, és megismételte
ugyanazt a gyönyörű kínzást.
A lüktető fájdalom a lábam között bizonyította, hogy mennyire
vágytam Kline-ra.
És istenem, érezni akartam őt, teljesen.
A szája ismét megtalálta az enyémet.
– Mondd el, mit szeretnél. – A nyelvünk táncolt. – Bármit
megadok neked.
– Azt akarom, hogy bennem legyél – nyögtem a szájába. –
Annyira akarom.
A szükség úgy égetett, mint még soha – úgy, hogy tudtam,
máshogy nem is lehet kioltani.
Kérdő tekintete találkozott az enyémmel.
– Ugye tudod, hogy várni fogok? Várok, amíg biztos vagy benne,
hogy tényleg készen állsz. Nem kell elsietni.
Egy halk, önbizalomhiányos hang csúszott ki a számon.
– Nem akarsz lefeküdni velem?
– Viccelsz? – Halkan felnevetett. – Bébi, már attól a gondolattól is
megőrülök, hogy a farkamon élvezel el. Azt gondolnám, hogy ez
elég nyilvánvaló.
Játékosan a combomhoz dörzsölte a bizonyítékot, ami kuncogásra
sarkallt.
 – De nem sürgetlek. – Megsimogatta az arcomat, tekintete tele volt
gyengédséggel. – Nálad van a labda. Te döntöd el, mikor van itt az
ideje.
A kezem ismét utat talált a hajába, megragadtam a tincseket, és az
enyémhez húztam az arcát. Úgy csókoltam meg, ahogy még soha. A
szám kifosztotta az ajkát és a nyelvét, elvette, amit akart. Elment az
eszem az érzéstől, amit ez iránt a férfi iránt tápláltam. Épp most
mondtam neki, hogy szexelni akarok, és ő pont az ellenkezőjét tette
annak, amire számítottam. Lelassított, próbált meggyőződni arról,
hogy jól döntöttem-e.
Nem kellett gondolkodnom, mert Kline-nak igaza volt.
Mindenben igaza volt.
És egy másik részt akartam neki adni magamból.
– Akarom. Jobban akarom ezt, mint bármit, amit valaha is
akartam életemben. – Lábamat a csípője köré tekertem, közelebb
húzva őt, oda, ahol kétségbeesetten vágytam rá. A combom közé
került, kemény farka hozzám nyomódott.
A testem remegett a várakozástól. Ez volt az a pillanat, amiért
olyan sokáig vártam. Nem voltam naiv – nem számítottam
olyasmire, hogy az első alkalom egy kandalló mellett vagy
rózsaszirmokkal körülhintett ágyon fog megtörténni. Nem vágytam
giccses verssorokra a végtelen odaadásról, és eljegyzési gyűrűt sem.
Csak biztos akartam lenni benne, hogy ez az egész értelmes lesz,
hogy olyasvalakivel történik meg, akiben megbízom, akivel
törődöm. És ami a legfontosabb, olyasvalaki kellett, aki szintén
törődik velem, aki nem bánt szándékosan – sem fizikailag, sem
érzelmileg.
Mindenkinek megvolt a maga véleménye a szexről.
Néhányan képesek voltak szexelni pusztán az aktus miatt. Ki
tudták élvezni, hogy egy gyönyörű idegennel tölthetik az éjszakát, és
másnap nem maradt bennük kétely vagy kínzó gondolat.
Mindig is képes voltam arra, hogy az érzelmeimet az ajtón kívül
hagyjam, amikor orális kalandokra került sor. De amikor a teljes
behatolásról volt szó, tudtam, hogy képtelen lennék ugyanígy
gondolkodni.
 Számomra a közösülés intimebb volt, mint az orális szex. Volt
abban valami, hogy közvetlenül belenézel a másik szemébe,
miközben a testetek eggyé válik. Tudtam, hogy az ilyen típusú szex
számomra többet jelent, mint pusztán fizikai aktus.
Annyira megbíztam Kline-ban, és elég gyorsan eljutottam erre a
szintre. De minden csókkal, minden mosollyal, minden hosszan tartó
érintéssel éreztem, hogy törődik velem. Vele nem csak szexről lenne
szó. Ő több volt számomra ennél. Igazán törődtem vele. Az érzéseim
iránta mélyebbek voltak, mint ahogy azt be mertem volna vallani.
Ezeknek az érzéseknek az intenzitása és mélysége úgy csapott le
rám, mint egy vasgolyó.
A szívemet kockáztattam, és most jöttem rá, hogy mennyit
veszíthetek.
A félelem elárasztotta az elmémet, és megjelent a tekintetemben
is.
– Mi a baj? – kérdezte Kline, felmérve a bizonytalanságot az
arcomon, pontosan követve ingadozó gondolataimat.
– Félek – vallottam be. Mélyen a szemembe nézett.
– Nincs mitől félned, Georgie. Soha nem kényszerítenélek
olyasmire, amire még nem állsz készen.
Végigsimítottam összeráncolt szemöldökét.
– Tudom. Hidd el, tudom.
– Mondd el, mitől félsz. – A szeme olyan komoly volt. – Mindent
megteszek, amit tudok, hogy eloszlassam a félelmedet.
Micsoda pasas! Nyeltem egyet, a szívem a torkomban dobogott.
– Félek, mert… ez olyan intenzív. – Küzdöttem azért, hogy
megtaláljam a megfelelő szavakat. – Én csak… úgy érzem, hogy túl
gyorsan zuhanok. Pokolian ijesztő érzés. Nem tudom figyelmen
kívül hagyni a félelmet, hogy egy nap felébredek, és a dolgok rosszul
végződnek köztünk. Nem akarom, hogy a végén a fájdalommal
kapcsoljalak össze.
Megfogta az arcomat, és lenézett rám.
– Nem számít, mi történik, bébi, nekem mindig jó értelemben fog
fájni. Miattad úgy érzem, élek. És én mindent megteszek, hogy neked
is ugyanilyen élmény legyen.
 Ez a tekintet! Olyan szelídség volt a szemében, ami tudatta velem,
hogy nem én vagyok az egyetlen, aki zuhan.
Számára sem csak a szexről szólt volna. Többről. Tartottunk
valamerre, és a tekintete azt sugallta: „Én is zuhanok.” És ez a
tekintet volt az, ami miatt az éjjeliszekrényhez nyúltam, hogy
kivegyek egy óvszert a fiókból. Az üres fiókból.
Tekintetével végig követett, éreztem magamon, de amikor
visszafordultam hozzá, kicsit hunyorított.
– Azt hittem, találok itt óvszert.
Nevetett egy kicsit, épp annyira, hogy oldja a feszültséget, és
mosolyogni kezdjek.
– Nincs óvszer a fiókban.
– Ez nyilvánvaló – feleltem.
Elvigyorodott, és végigsimította a derekamat.
– Még sosem hoztam fel ide senkit.
Ez bárki számára megnyugtató kijelentés lehet, de nekem
valahogy sikerült a feje tetejére állítanom a dolgot, kissé bepánikolva,
hogy most azonnal le fognak állni a dolgok. Nem akartam. Most
álltam készen.
– Kérlek, mondd, hogy van valahol óvszered! Erre elmosolyodott.
– A táskámban van.
Ellöktem magamtól, leugrottam az ágyról, odarohantam a
táskájához, és lelkiismeret-furdalás nélkül elkezdtem kotorászni
benne. Amint megérintettem a csomagot, sarkon fordultam, és
félrelökve Kline-t, visszatértem a helyemre, és visszahúztam
magamra.
Kline rázkódott a néma nevetéstől, ahogy kikapta az óvszert a
kezemből, és a csípőm magasságában az ágyra rakta. De jókedve
gyorsan tűzbe csapott át, ahogy a bugyimhoz ért, és lassan
lecsúsztatta a lábamon, miközben csókokat lehelt a bőrömre, ahogy
haladt.
Levette az alsónadrágját, vastag erekciója immár szabadon volt.
Egy pillanatra elkerekedett a szemem a méretét látva. Egy dolog
egy ekkora falloszt a számba venni, de egészen más a helyzet,
amikor ez a farok az első, amelyet befogadok.
 – Nem fogok hazudni, bárcsak kisebb lennél! – tört ki belőlem,
mielőtt visszaszívhattam volna.
Kline megállt a csók közben, és a homlokát a hasamnak
támasztotta, miközben halkan nevetett. Éreztem a mosolyát a
bőrömön.
– Nem lehet, Benny-lány. Én vagyok Nagyfarkú Brooks.
Megmerevedtem.
– Mit mondtál az előbb?
– Semmit. – Halkan a bőrömbe nevetett, és nyelvével a
köldökömnél körözött.
– Azt mondtad, hogy Nagyfarkú Brooks?
– He? – Felkukucskált rám, még mindig mosolyogva, tekintetében
zavar.
Összeszorítottam az orromat.
– Hol hallottad ezt?
– Nem emlékszem pontosan. – Megvonta a vállát, és játékosan a
csípőmbe harapott. – De értékeltem a bókot.
Libabőrös lettem, ahogy felcsúsztatta a kezét a combomon, és
belém csúsztatta az ujját.
– Istenem, de nedves vagy, pedig még nem is csináltam semmit.
Forró pír kúszott fel a nyakamon, ajkam édes sóhajjal nyílt szét,
amikor hüvelykujja körbejárta a csiklómat.
Istenem, ha megígérné, hogy így folytatja, bármikor Nagyfarkú
Brooksnak szólítanám.
– Emlékszel, amikor a szám is odalent volt? Hogy milyen jó érzés
volt? Milyen erővel élveztél el? – Nyalogatta a belső combomat,
miközben az ujjai tovább dolgoztak rajtam. – Az ágyamban, amikor
addig szopogattam a puncidat, amíg könyörögtél, hogy engedjelek
elélvezni. A medencénél, amikor széttártam a lábad, és a számmal
felfaltalak, még akkor is, amikor bárki besétálhatott volna, és
megláthattak volna. Láthatták volna az arcomat a lábad között,
miközben a melled minden egyes ziháló lélegzetvételnél ugrott
egyet. Emlékszel erre, Georgia?
Áttért a másik combomra, és puhán beleszívott a bőrömbe.
– Istenem, nem tudok nem arra gondolni, milyen tökéletes az
ízed! Hogy milyen szexi vagy, milyen szexi a hangod, milyen szexi
érzés az, amikor elélvezel tőlem. Alig várom, hogy megtudjam,
milyen érzés, amikor benned vagyok.
Már csak a szavaitól is forróvá és nedvesebbé váltam. A testem
ellazult, ahogy lassan végigcsókolta a szeméremcsontomat – a lábam
szétnyílt, a karom kitártam oldalra.
– Úgy fogom csinálni, hogy jó legyen, bébi. – Szájával a csiklómra
tért át, szopott, nyalt és simogatott, hogy elérjek az orgazmusig. Nem
hagyta abba, amíg a testem meg nem remegett, és a végtagjaim el
nem ernyedtek, és én ki nem elégültem. – Szia! – szólalt meg reszelős
hangján, felfelé haladt a testemen, majd megcsókolt. Felnyögtem,
amikor megéreztem a nyelvén az ízemet.
A megkönnyebbülés hatalmas érzése kerített hatalmába, és
kifacsarta a levegőt a tüdőmből. Hálás voltam, nagyon hálás, hogy
megtaláltam őt. Hálás voltam, hogy időt szakított rám, hogy az első
alkalom olyan legyen, amilyennek szerettem volna. Reméltem, hogy
érzi a csókomból, az érintésemből, hogy ez több, sokkal több, mint
amit eddig tapasztaltam. Kiforgatta a világomat a jól megszokott
helyéről, és olyan tájakra vitt, ahol még sosem jártam.
Elragadtatott figyelemmel követtem a tekintetemmel, ahogy a
combom közé térdel, és felcsúsztatja az óvszert. Kissé hátradőlt,
csípőjét előretolta, és farkának hegyét a csiklómhoz nyomta.
A tekintetünk megtalálta egymást, ahogy a testem fölé
magasodott, a keze a fejem mellett pihent. Kék szeme gyengéden és
lágyan ragyogott a holdfényben.
– Gyönyörű vagy – suttogta a számba, elmélyítve a csókunkat.
Csípőjét az enyémhez szorította, és elkezdett belém csúszni. A
feszültség a fájdalomig fokozódott, ahogy lassan, nagyon lassan
egyre mélyebbre csúszott. Nem sietett, nem kapkodott, megadta a
megfelelő mennyiségű időt. Egy kicsit beljebb tolta magát, majd
megállt, hogy megcsókoljon, amíg a testem el nem engedte a
feszültséget, és el nem lazult.
A szemem elkerekedett, elborított az intenzitás – nemcsak maga a
tetté, hanem a köztünk lévő érzések intenzitása is. Apró, befelé
irányuló zihálások kísérték minden lélegzetvételemet.
Amint áttörte a gátat, a fájdalom felemésztett, és önkéntelenül
nyöszörögni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy látta az arcomon.
 Tekintete bűnbánóvá vált, ahogy megsimogatta az arcom.
Szerettem volna eltüntetni ezt a kifejezést az arcáról.
– Gyerünk, Kline, ne hagyd abba! – Akartam ezt. Persze, volt
némi diszkomfort érzésem, de ott volt egy másik érzés is, amely
minden egyes apró lökéssel épült a testemben.
– Istenem, annyira szűk vagy, annyira nedves! Annyira tökéletes!
Megőrülök! – Az ajka megtalálta a nyakamat, szívta és nyalogatta a
bőrt, enyhén harapdált. Minden egyes szó enyhítette a kellemetlen
érzést. Minden csók, szívás és nyalintás duplán enyhített. – Bébi,
mozogj velem – biztatott.
Az izmaim ellazultak, és felemeltem oldalt a lábamat, így
engedve, hogy még mélyebbre csússzon.
Felnyögött.
Csuklásszerű lélegzetvétel szakadt ki belőlem.
Többre volt szükségem. Azt akartam, hogy Kline olyan mélyen
legyen bennem, amennyire csak tud. Forgattam a csípőmet, és még
mélyebbre hatolt. Mindketten felkiáltottunk. Az érzések elsöprőek
voltak – a farkát teljesen beburkolta a forróságom, a combom a
csípőjéhez szorult.
Egy reszelős nyögés tört fel belőlem, ahogy azt suttogtam:
– Istenem, olyan jó érzés!
– Nagyon jó. – Megcsókolta az államat, az arcomat, a szám sarkát.
A csípőm magától felemelkedett, önkéntelenül üzenve felé, hogy
még többre volt szükségem. Ilyen érzés hát, amikor bele akarsz bújni
a másik emberbe – a részévé válni. Ettől mohó lettem – minden egyes
centiméterrel csak még többet akartam.
Kline könnyed ritmusban mozgott, vigyázva rám, de közben nem
nélkülözte az intenzitást. Elkezdte fokozni a tempót, amikor
könyörögtem neki, hogy hatoljon mélyebbre, keményebben és
gyorsabban. Vadul csókolta a nyakamat, egyre gátlástalanabbá és
őrültebbé vált, hogy aztán ismét lelassítson, megtalálja a számat, és
lágyan, kábítóan megcsókoljon.
Kezemmel végigsimítottam testét, karját, hátát, fenekét – élveztem
az izmai megfeszülését és elernyedését, miközben mozgott.
– Jól vagy, kicsim? – kérdezte, és arrébb söpört néhány nedves
hajszálat a homlokomról.
 – Több mint jól.
– Basszus, Georgia, olyan tökéletesen nézel ki! Így, most. Alattam.
– A tekintetébe vadság és elszántság költözött, mintha el akarná érni,
hogy elveszítsem az önuralmamat, és teljesen felforgassa a
világomat.
A testem remegni kezdett, amikor felgyorsult, hogy aztán feszült
csalódottsággal nyöszörögjek, amikor újra lelassított.
– Bízol bennem, bébi?
Még csak gondolkodnom sem kellett a válaszon.
– Igen. Istenem, igen! Bízom benned.
– Meg akarom mutatni, milyen jó lehet, ha nem sietünk. –
Megcsókolt, szívta az ajkamat, a nyelvemet, minden egyes
nyögésemet mohón lenyelve.
És istenem, imádtam a rekedt hangját, ahogy folyton azt ismételte,
milyen szép vagyok, milyen jó érzés ez, és hogy mennyire fel van
izgulva. Imádtam, ahogy átvette az irányítást, és közben pontosan
tudta, hogyan tud megvadítani engem.
– Órákon át szeretném ezt csinálni, de basszus, túl sok vagy! Túl
sok. – Kline tempót váltott. A lassú tempó gyorssá és kiéhezetté vált.
– Mondd el, milyen jó érzés – préselte ki magából, arcát a nyakamba
temetve. A hangja követelőző volt, de nem saját maga miatt akarta,
hogy elélvezzek. Miattam csinálta.
Csak bólintani tudtam, túlságosan elmerültem a vágyban ahhoz,
hogy válaszoljak. Megmarkoltam a fenekét, körmeim a tónusos
húsba vájtak.
– Jó, mert még jobban fogod érezni magad – ígérte. – El fogod
veszíteni az eszed.
Kicsusszant belőlem, és egy zavart nyögés csúszott ki az ajkam
közül. Megragadta a combomat, és az arcát a lábam közé temette,
mielőtt meg tudtam volna állítani. A szája felemésztett – szopott,
nyalogatta a puncimat, amíg az orgazmusom egyre gyorsabban el
nem kezdett épülni. Melegség áradt szét a testemben, és vékony
izzadságréteg követte a nyomát a bőrömön. Érthetetlen szavak
szöktek ki az ajkam közül, amikor elkezdtem elélvezni.
– Ez az én vad nőm. Hadd nézzem, ahogy lángra kapsz! – zihálta,
majd átlendített a határon.
 Összeszorítottam a szemem, a szám tátva maradt, a testem szinte
leomlott az ágyról. Nem csak elélveztem. Sikoltottam, felrobbantam,
lángba borultam.
Idő. Hely. A nevem. Ezek a dolgok nem léteztek, az érzékeimet
túlságosan lefoglalta mindaz, amit Kline tett velem.
Visszamászott az ágy végébe, megragadta a combomat, és a
térdemet a vállamhoz tolta, széttárva merev farka előtt. Könnyedén
belém tolta magát, és mélyen dugni kezdett, a legelképesztőbb
tempóban mozgott ki és be.
A kezére támaszkodott, és lefelé bámult, oda, ahol összeértünk.
– Bassza meg, ez annyira jó!
Egyik kezét kettőnk közé helyezve megdörzsölte a csiklómat.
– Éreznem kell, ahogy elélvezel a farkam körül.
– Nem hiszem, hogy menni fog. Túl sok. Nem hagyta magát,
eltökélt volt.
– De igen, bébi, meg tudod csinálni. Élvezz a farkamra!
Nyüszítettem.
– Engedd el magad!
Én voltam a hangszere, és ő megtanult játszani rajtam. A testem
ívbe hajlott az érintésére, a csípőm gyorsabban ringatózott az övével.
– Kline… Én… Ó… Istenem…!
– Bassza meg, igen, még egyszer! – A tekintete a kezére
összpontosult, ahogy mozgott rajtam, a farka pedig ki-be járt
bennem.
Lehunytam a szemem, az elmém belefulladt az érzékiségbe.
A combom remegett, a puncim ritmikusan megfeszült körülötte,
és a csípőm majdnem görcsölni kezdett a megerőltetéstől. Meglepett
kiáltás hagyta el a számat, amikor keményen és gyorsan elélveztem.
A fejem hátrahanyatlott a párnába, és megragadtam Kline fenekét,
előrefelé húzva őt, miközben ő tovább ringatózott bennem.
Szemét összeszorította, ajka szétnyílt, miközben közelgett a saját
csúcspontja. A haja összekócolódott, verejték nedvesítette a
homlokát. És istenem, a tekintete vad és párás volt a közelgő
élvezettől.
– Érezni akarom, ahogy elélvezel – ziháltam, körmömet
végighúzva a hátán. Látnom kellett, ahogy elveszíti az önuralmát,
éreznem kellett a testét, amikor elélvez.
Lenézett a mellemre, amely mozgott a lökései erejétől. A bőre
izzadt volt és tökéletes, és én legszívesebben lenyaltam volna róla az
izzadságot. És amikor felnézett, és találkozott a tekintetünk, láttam,
ahogy elveszíti az önuralmát.
A pillanat olyan volt, mint egy álom – minden lelassult, hogy
minden másodpercet be tudjak vésni az agyamba. A szája lassítva
mozgott minden egyes halk nyögésnél, minden egyes zsigeri
hangnál. A mozdulatai a valóságot visszhangozták.
Mindez valódi volt. Mi voltunk valódiak. Az érzéseim, az ő
érzései, még ha nem is mondtuk ki hangosan, mégis valóságosak
voltak. Mélyen legbelül tudtam – ő volt az. Az én emberem. A lelkem
végtelenül értékes párja.
– Maradjunk itt, egymásba burkolózva, amíg a nap ki nem ég –
suttogtam a fülébe, miután a teste hullámzása csillapodott, és égő
tüdőm eléggé megnyugodott ahhoz, hogy megteljen levegővel.
Felemelte az államat, és a szemembe nézett. A szívem
belekapaszkodott a gomolygó kékbe, és nem volt hajlandó elengedni.
– Tudom, nem állsz készen arra, hogy halld, amit érzek, de tudd,
számomra a ma este többet jelentett. A mindent.
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a szavai átjárják a
bensőmet.
Ez a pillanat örökké tart. Bármi történjék is, soha nem felejtem el a
tekintetét, a hangját és az érzést, ahogyan minden porcikámat
magához ragadja.
22. fejezet

Kline

Hirtelen riadtam fel, az engem körülvevő rövid zavarodottság

elég gyorsan elmúlt ahhoz, hogy a kezem másodperceken belül
Georgia meleg, édes bőrét keresse a lepedőn. A meleg test utáni
keresgélésem eredményeként csak hideg pamutot tapintottam.
 Felemeltem a fejem, és kinyitottam a szemem, hogy folytassam a
keresést. Az üvegablakokon beszűrődő délelőtti nap megvilágította a
tegnap esti ruháit, amelyek az öblös ablak alatti ülőhelyen voltak
szétszórva. Felültem, hogy jobban lássak, kipislogtam az álmot a
szememből, és alaposan átvizsgáltam a szobát, de így sem találtam
semmit és senkit.
A vizuális kutatás meghiúsult, de a hangja, amely visszhangzott a
folyosóról, rövid pánikomat büszkeséggé változtatta. A gyönyörű és
ragyogó, kiszámíthatatlanul élénk nő a folyosó másik végén engem
választott, hogy megossza velem az elmúlt éjszakát.
A hangja azonban nem volt olyan szép, mint a többi része – az
ismeretlen dal magas, csikorgó dallama mosolyt csalt az arcomra. És
hangos volt. Annyira hangos – és váratlanul hívogató –, hogy
kikeltem az ágyból, és felvettem egy bokszert, hogy megtudjam, mire
készül.
Végigsétáltam a folyosón, és az egyik fürdőszobában találtam rá.
Láttam, ahogy mozog, háttal a nyitott ajtónak, miközben egy
festékkel bevont festőhengerrel gurigázott végig a falon tánc közben.
A hangja dübörgött a kis, szűk helyiségben, és Mary Poppins-szerű
akcentusa kiemelte a hangszínét. Soha nem hallottam még ezt a dalt,
de nem tudtam megmondani, hogy ez azért volt-e, mert nem
ismertem a bandát, vagy azért, mert csak minden harmadik szót
énekelte.
Hitetlenkedve, hogy ilyen korán reggel úgy találok rá, hogy saját
epizódot készít Az álomotthonba, nekidőltem az ajtókeretnek, és csak
néztem őt, magamba szívva a látványát. Szőke hajfürtjei szanaszét
lógtak egy kusza kontyból. Az egész kinézete is kusza volt, a
fülhallgatója bedugva a fülébe, a telefonját pedig a bokszeralsóm
oldalába dugta. A fekete csipkemelltartója volt az egyetlen másik
ruhadarab, ami eltakarta vékony és formás testét.
Tökéletes kis fenekét előre-hátra rázta, miközben egy helyben
táncolt, és a falat festette a fülét betöltő furcsa zene ritmusára.
Keresztbe fontam a karomat a mellkasomon, és mosolyogtam
azon, hogy nem veszi észre, hogy ott állok. Rossz színűre festette a
szobát – a kék világos árnyalatát, amiről már hetekkel ezelőtt
eldöntöttem, hogy utálom, szétkente a befejezetlen falakon, de nem
érdekelt. Az egész házat kifesthette ezzel a borzalmas kékkel – amíg
a jelenlegi munkásruhájában csinálta, én pedig nézhettem. Bobnak és
Maureennek muszáj lesz megszeretnie ezt a színt, mert valahányszor
meglátom majd, mindig erre fogok gondolni – rá, a tegnap estére, és
erre a tökéletes, egyszerű pillanatra.
Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ha egész életemben csak
rossz döntéseket hozok, legalább egy igazán jó döntést hoztam vele
kapcsolatban.
A legokosabb dolog volt, amit valaha tettem, hogy elhívtam
Georgiát randizni. Pont.
Megfordult, hogy újra megmártsa a hengert, de azonnal a
mellkasához kapta a kezét, miközben kék cseppek szóródtak szét a
szobában, mindent beterítve.
– Krisztusom, Kline! A frászt hoztad rám! – kiabálta, mivel még
mindig ment a zene a fülében. Kivette a fülhallgatóját, és hagyta,
hogy a zsinórok aláhulljanak.
– Elnézést kérek, kedves! – válaszoltam, a brit akcentusát
majmolva.
Az arca rózsaszínűvé vált, és zavart mosoly ült ki telt ajkára.
– Bocsánat, egész délelőtt angol rockzenekarokat hallgattam.
– Úgy beszélsz, mint egy fiatal Julie Andrews. Kurvára édes –
vigyorogtam.
Georgia kuncogott, és letette a hengert. Úgy pattogott körbe-körbe
a szobában, mint egy flipper, és még több festéket öntött a tálcába.
Magas energiaszintje felkeltette az érdeklődésemet.
– Felébresztettelek? Istenem, nagyon remélem, hogy nem
ébresztettelek fel! Már ötkor fent voltam, és nem tudtam
visszaaludni, ezért feltettem egy adag kávét. Húsz percig néztem a
teleshop csatornát, aztán végigmentem a házon, megláttam ezt a
szobát, és az jutott eszembe, miért ne tehetném magamat hasznossá,
igaz? Szóval, ja, láttam, hogy az egyik falat már befestetted ezzel a
kékkel, ezért úgy döntöttem, befejezem a munkát. Te még fáradt
vagy? Éhes? Csinálhatok még kávét, ha kérsz! – Szavai egyetlen
hatalmas, gyors, szakadatlan mondatba folytak össze.
Próbáltam felidézni, mikor láttam utoljára levegőt venni.
 Az élénkkék festőszalaggal babrált, miközben a lábával állandóan
a nyikorgó parkettán dobolt.
– Mennyi kávét ittál, édesem? – kérdeztem oldalra hajtott fejjel.
Megvonta a vállát.
– Néhány csészével. Azt hiszem, három után elvesztettem a
fonalat…, vagy talán négy után?
Felhúztam a szemöldököm. Minden világos volt.
– Szóval, mit gondolsz? Elégedett vagy a színnel? Azt hiszem,
nekem tetszik. Vidám. Derűs. Remélhetőleg anyukádnak is tetszeni
fog. Gondolom, az ő véleménye a legfontosabb, nem?
Bólintottam.
– Szerintem tetszeni fog neki – hazudtam. – És…
– Fantasztikus! – kiáltott fel, mielőtt megkérdezhettem volna,
hogy evett-e már bármit. Az elméje olyan volt, mint egy kolibri
szárnya, gyorsabban repült egyik gondolatról a másikra, mint ahogy
a szabad szem, vagyis ebben az esetben a szabad fül fel tudta volna
dolgozni.
Újra megragadta a hengert, belehempergette a tálcába, és a
kelleténél nagyobb összpontosítással folytatta a festést.
– Szóval, tegnap este… ez… te… neked… – Hátranézett a válla
fölött, tekintetében bizonytalanságot láttam, és mielőtt megnyugtató
mosolyt küldhettem volna az irányába, a tekintete ismét a falra
tévedt, karja gyors egymásutánban mozgott fel és alá. Lábfejével
néhányszor idegesen toppantott, mígnem egyszer csak ki nem bökte.
– Én nagyon jól éreztem magam tegnap este!
És akkor kigyulladt a villanykörte a fejemben.
Normális esetben elég gyorsan ki tudtam igazodni mások
hangulatán, gyorsabban, mint most, de miután arra ébredtem, hogy
a házamat festi, és percenként egy kilométernyi sebességgel beszél,
nem voltam a helyzet magaslatán.
Georgia ideges volt. Ráadásul megivott egy kannányi kávét,
szóval a koffein is hajtotta.
Úgy tűnt, bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy élveztem-e a
tegnap estét, ami őrültség volt. Első alkalom vagy sem, Georgia
Cummings tudta, hogyan kell egy férfival bánni.
 A szűk, forró punci csak a kezdet volt, mert a többi az, amire
emlékezni fogok. A teste rezdülésére, a hangja rekedtségére. Ahogy a
szavai nyögéssé váltak, azok pedig az orgazmusa tüzes poklában
átadták helyüket az elragadtatott csendnek. A tekintetünk egymásba
kapcsolódott, és a szívverése a második kedvenc dolgom volt a
mellkasán.
Maga volt a nirvána, csak így tudtam leírni a helyzetet.
Tudtam, hogy akkor velem együtt érezte, és tudtam, hogy mélyen
legbelül most is tudja. Csak emlékeztetnem kellett rá.
A zuhanyzóhoz mentem, elfordítottam a csapot, és hagytam,
hogy a víz felmelegedjen.
A válla fölött hátrapillantott a csövek nyikorgására.
– Mit csinálsz?
– Csak meg akarok győződni róla, hogy a vízvezetékek még
mindig rendben vannak – hazudtam.
Az egyetlen vízvezeték, ami érdekelt, az az övé volt.
Megnyugtatóan elmosolyodtam. A gyanakvó arckifejezés nem
tűnt el az arcáról, de visszafordult a feladatához.
Amint a víz elérte a megfelelő hőmérsékletet, odamentem hozzá,
átkaroltam a derekát, és a fülébe suttogtam, megcsókolva nyakának
puha bőrét.
– Hé, tudod mit?
– Mit? – Megborzongott, de nem hagyta abba a festést.
Megcsókoltam az állát, majd hátraléptem, és kinyújtottam a
kezem.
– Hadd vegyem kölcsön azt a hengert egy pillanatra. Van egy kis
trükköm, amivel könnyebb lesz – hazudtam ismét.
Megvonta a vállát, és átadta nekem a hengert. Letettem a tálcára, a
zuhanyzóra pillantottam, és észrevettem a padlóról felszálló gőzt.
Tökéletes.
Itt volt az ideje, hogy a kezembe vegyem az irányítást.
Megragadtam a csípőjét, és átdobtam a vállamon, mielőtt meg tudott
volna állítani.
– Kline! – nyikkantotta, amikor a zuhanyzó felé sétáltam, haja
csiklandozta a combomat. A fenekemet és a hátamat ütögette,
amikor a zuhanyrózsa alá léptem, és a víz mindkettőnket elárasztott.
 – Szent szar! – sikoltotta, ahogy a víz beszivárgott a bőrére, és a
rajta lévő nagyon kevés ruháját is átáztatta. – Mi a fene!
Kuncogva talpra állítottam Georgiát, és nem törődtem a
pillantásával. Egy lendülettel átnyúltam a hátához, kioldottam a
melltartója csatját, és lerángattam a karjáról az anyagot, amíg a
lábunk előtt nem landolt. Georgia egy igazi látomás volt, vizes,
várakozó, és csak az alsónadrágom volt rajta.
– Nagyon élveztem a tegnap estét. – Bizonytalan tekintetébe egy
kis melegség költözött. – Annyira, hogy kénytelen vagyok
megköszönni neked… – Szünetet tartottam, és kacsintva
megnyaltam az ajkamat. – És ennek a kibaszottul tökéletes puncinak.
A szeme elkerekedett, de nem vártam, végigcsúsztam a testén,
csókolgattam a melle között, a hasát, amíg el nem értem az
alsóneműm derekát.
– Kline?
– Psszt! – mormoltam a bőrébe, és egy apró részt a fogaim közé
vettem. – Egy kicsit elfoglalt vagyok.
Megremegett, amikor lecsúsztattam a lábáról az alsónadrágot, és a
számat a szeméremcsontjához szorítottam, nyalogatva a vizet a
bőréről.
– Istenem, Benny-lány, tegnap este teljesen elszállt az agyam.
Nyugodtan mondhatom, hogy ezt akarom csinálni a következő száz
évben, veled. Ez volt egész életem legjobb együttléte.
– Tényleg? – nyöszörgött.
– Tökéletes voltál. – Az ajkam végigvonult a belső combján.
A lába remegett, a keze a hajamba csúszott, és kétségbeesetten
szorított.
– És te jól érezted magad tegnap este? – kérdeztem, visszadobva a
labdát a pályára. – Neked is olyan jó volt, mint nekem?
– Istenem, igen! A tegnap este tökéletes volt – nyögte, miközben a
feje hátracsuklott a puncija szívásának köszönhetően.
Édes volt, mint a cukorka, addig lakmároztam az ízéből, amíg a
belső izmai meg nem próbálták birtokba venni a nyelvemet.
Az istenit, azt akartam, hogy az a punci egy másik részemet fejje
meg.
– Mennyire van izomlázad, édesem?
 Megrázta a fejét, hogy „nincs”, de a szeme azt üzente, hogy
„istenem, igen!”.
– Éreznem kell, milyen érzés újra benned lenni. Érezni akarom,
ahogy az a szép punci az utolsó cseppet is kisajtolja belőlem.
– Igen – nyögte. – Kérlek! Most azonnal!
Felemeltem, és szorosan magam köré fontam a lábát, majd
végigmentünk a folyosón, vissza a hálószobámba, aztán a nedves
testét a matracra dobtam. A lepedőm átázott, de egyáltalán nem
érdekelt. Előkaptam egy óvszert a táskámból, a fogammal téptem
szét a csomagot, miközben ő az ágyból figyelt.
– Akkor ez azt jelenti, hogy valójában nincsenek tippjeid a
festéshez? – kötekedett, az alsó ajkát harapdálva.
– Minden a mozdulattól függ, bébi – válaszoltam egy ördögi
vigyor kíséretében, miközben felcsúsztattam az óvszert, és fel-le
simogattam hosszamat, hogy hangsúlyt adjak a mondatomnak.
Felmásztam az ágyra, és a lába közé bújtam. Megragadta a
fenekemet, ahogy a combját fogtam, ujjbegyemmel simogattam a
bőrét, és szélesebbre tártam a lábát, amíg a farkam hegye odaért az
egyetlen helyre, ahol lennem kellett.
– Most, Kline! Istenem, nem tudok tovább várni – könyörgött.
A csípője felfelé nyomult, közelebb sürgetett magához.
Abban a pillanatban, ahogy belé hatoltam, mindketten
felkiáltottunk, egymásban elveszve és egymás gyönyörét kergetve.
A következő két órát azzal töltöttem, hogy a farkamat, a számat és
a kezemet használva biztosítottam Georgiát arról, hogy a vele való
szex a legjobb dolog, amit valaha is tapasztaltam, és ő is minden
másodpercét arra áldozta, hogy ezt megerősítse.
Kibaszottul nirvána.
 23. fejezet

Georgia

– Az ablakokat fel vagy le? – kérdezte Kline, beindította a motort,

és sebességbe tette a váltót.
Kezdtem felfogni a valóságot. Visszaindultunk a városba, és
tudtam, hogy hiányozni fog a tökéletes Kline-buborékom. Semmi
felelősség, semmi tervezgetés, csak mi, ahogy lustálkodva együtt
töltöttük az egész hétvégét.
– Le, kérlek. – Még egyszer utoljára érezni akartam az óceán
illatát. Gyönyörű napunk volt, a nap ragyogóan sütött, és csak egy-
egy, időnként elé kerülő gomolyfelhő szűrte meg a ragyogását.
Lehúzta az ablakokat, majd áthajolt a konzolon, elővett a
kesztyűtartóból két pilótaszemüveget, és az egyiket nekem adta.
– Micsoda úriember! – Elmosolyodtam, felhúztam a szemüveget,
és feldobtam a hajamat egy rendetlen kontyba.
– Neked – tette a kezét a combomra, és gyengéden megszorította –
mindig, bébi.
Ahogy kihajtottunk a főútra, és a hamptonsi ház lassan
zsugorodott össze a visszapillantó tükörben, a melankólia váratlan
hulláma emésztett fel. Hiányozni fog az a gyönyörű, rusztikus ház.
Ha készíthettem volna egy Pinterest-táblát a tökéletes
otthonomról, ez a hely rohadtul közel lenne hozzá. Ha egyszer
elkészül, fogadok, hogy a legmerészebb álmaimat is felülmúlja.
Még mindig csodálkoztam, hogy Kline vett egy házat az
anyukájának és az apukájának. Ráadásul nem egy vadonatúj ház
volt, amit nyilvánvalóan megengedhetett volna magának. Ez egy
olyan otthon volt, amit szeretettel, gondoskodással és
figyelmességgel töltött meg, hiszen saját maga hozta rendbe.
Teljesen téves volt minden, amit eddig feltételeztem róla.
Egy Ford Edge-et bérelt, az isten szerelmére! Semmi bajom azzal a
járművel – szívesen vezettem volna egyet –, de nem az a fajta autó
volt, amit egy ekkora vagyonnal rendelkező ember vezetni szokott.
Egy Range Rovert talán inkább.
De ez a gazdaságos, középkategóriás terepjáró, amit bérelt? A
pokolba is, dehogy!
Olyan átkozottul szerény, szeretetre méltó és gyakorlatias volt.
Imádtam a személyiségének minden új aspektusát, amit felfedeztem.
Kline volt az egyik legérdekesebb ember, akivel valaha találkoztam.
– Én vezetek, te pedig intézed a zenét. Jól hangzik? – Átnyújtotta a
telefonját, már belépett az iTunes alkalmazásába.
Bólintottam, végigpörgetettem a lejátszási listáit, és
kiválasztottam a Young the Giant 12 Fingers című számát. Ez volt a
tökéletes dal egy ilyen naphoz. Kilógattam a kezemet az ablakon, és
élveztem a szokatlanul meleg szelet, amely simogatta a bőrömet.
Miután kibújtam a cipőmből, felhúztam a lábam az ülésre, és az
államat a térdemre támasztottam. Minden egyes mérföldkővel egyre
szomorúbb lettem, ahogy a távolság köztünk és a gyönyörű
tengerparti kilátás között egyre csak nőtt.
A szemem sarkából Kline-ra pillantottam. Halkan énekelte a
szöveget, és dobolta a ritmust a kormánykeréken. Nagyon finomnak
nézett ki – aviátor napszemüvegében, kétnapos borostával, jóképű,
lágy vigyorral a száján. Legszívesebben megettem volna egy
kanállal.
Az érzelmek hulláma összeszorította a mellkasomat, ahogy a
hétvégénk újra lejátszódott a fejemben.
Tökéletes volt. Ő volt tökéletes. Kline nem sietett. Figyelmes és
óvatos volt, és gondoskodott róla, hogy az első alkalom jó legyen
nekem. És így is volt. Az az éjszaka több mint jó volt. Csodálatos
volt.
Őrültnek éreztem magam tőle, a legnagyobb, legnyomasztóbb
módon. Nehéz volt leírni. A pokolba is, nehéz volt szavakba önteni
anélkül, hogy olyan dolgokat mondanék, amelyeket még nem
voltam kész kimondani.
Csak… Istenem, ez az ember… Ő volt a minden.
Úgy éreztem, mintha életem legjobb hullámvasútján ülnék.
Kezdetben, amikor ez az egész indult, tétován ültem fel rá, miközben
az agyam zakatolt: Mi a fenét gondolok? Jó ötlet ez?
 A fickó, akit a munkahelyemen ismertem, tisztességes, becsületes,
barátságos ember volt, de nem olyan, akire valaha is máshogy
gondoltam volna. De aztán már késő volt visszalépni, mert már
elindult – mi indultunk el.
Egészen őrülten zakatoltunk, pörögtünk és csavarodtunk, és a
gondolataim rögtön másfelé terelődtek. Biztos vagyok benne, hogy túl
fogom élni, hiszen hányan esnek ki egy hullámvasútból, nem igaz?
De nem igazán tudtam erre a választ, mert soha nem figyeltem a
vidámparki statisztikákra.
A francba, sosem szerettem igazán hullámvasutazni! Egészen
Kline-ig.
Minden kanyar és átpördülés izgalmas volt. Élveztem minden
idegőrlő percet, és kezdtem elengedni magam és bízni benne.
Kezdtem igazán hinni abban, hogy bármennyire is ijesztő volt, pont
ott vagyok, ahol lennem kell. Aztán jött az a „szent szar” kanyar,
amikor felértünk a legmagasabb pontra, majd elindultunk lefelé, és a
gyomrom a padlóig esett, de én újra szárnyaltam, sikoltoztam és
nevettem, mert megcsináltam. Éltem, és ez – Kline és én együtt – volt
a legvalóságosabb, legcsodálatosabb dolog az életemben. Aztán a
hullámvasút lelassult, épphogy egy kicsit, és a kanyarok inkább csak
az előző, igazán őrült kanyarok visszhangjai voltak, de ez jó volt.
Mindennel elégedett voltam.
És amikor visszaértem oda, ahonnan elindultam, úgy éreztem,
megváltoztam – örültem, megvilágosodtam, és kétségtelenül tudtam,
hogy ott vagyok, ahol mindig is akartam és kellett lennem.
Így éreztem magam tőle – a legeszementebb példán át
elmagyarázva.
Teljesnek éreztem magam. Élettelinek. Csodálatosnak.
Ugyanannak, de valahogy mégis nagyon, nagyon másnak.
Most már a The Used nevű együttestől szólt a Smother Me című
szám. A dalszöveg és a lassú, selymes ütem miatt újra Kline-ra
néztem, és magamba szívtam a látványát.
Megérezte a tekintetemet, felém pillantott, és elmosolyodott.
Egyik kezével elengedte a kormányt, az enyém után nyúlt, és
összefonta az ujjainkat.
 Hátradöntöttem a fejem az ülésen, és csak élveztem, kiélveztem az
egészet, üdvözöltem ezt a kis pillanatot. Minden egyes másodpercet
megjegyeztem, szorosan elzártam a többi Kline-emlékemmel együtt.
Rövid idő alatt sok mindent csináltunk, de ezek mind jó dolgok
voltak. Mindegyik.

Mielőtt észbe kaphattam volna, Kline kiugrott a vezetőülésről, és

kinyitotta az ajtómat. Az út kellemes volt, és jó időt mentünk. Egész
úton fogta a kezemet, a hüvelykujja az ujjaimat simogatta. Nem
beszéltünk sokat, csak csendben élveztük egymás társaságát.
Nem mindig kell beszélni. Néha elég volt egyszerűen csak élvezni
valakinek a társaságát, csak azt, hogy melletted van, csak annyit,
hogy együtt vagytok jelen. Ráadásul a belső monológom
mindkettőnk helyett eleget beszélt.
Mivel a nap nagy részét pakolással és vezetéssel töltöttük, úgy
volt, hogy nála töltöm az éjszakát. Útban a munkába vittük volna
vissza a bérelt autót, és a szokásosnál kicsit később értünk volna be
az irodába.
Ez határozottan pozitívum volt abban, hogy a főnökömmel
randizom. Ha el akart vinni egy hosszú hétvégére Hamptonsba, és
azt kérte, hogy a szokásosnál néhány órával később menjek be
dolgozni, ki vagyok én, hogy ellenkezzek?
– Hagyjuk a táskákat – fogott kézen. – Majd később felkapom
őket.
Átadta a kulcsát az inasnak, és bevezetett az előcsarnokba, majd a
liftbe.
– Jól telt a hétvégéd, Benny? – kérdezte, miközben megnyomta az
emeletének gombját.
– Eh – vontam meg a vállam. – Rendben volt.
– Csak ennyi? Bólintottam.
Úgy lopakodott felém, mintha ragadozó lenne, én pedig a prédája,
és a falhoz szorított.
– Biztos vagy benne, bébi?
 – Egész jó volt? – bámultam föl rá, és küzdöttem a mosolygás
ellen.
– Van egy olyan érzésem, hogy fel akarsz hergelni. – Megcsókolta
a szám sarkát. – Ezt csinálod?
– Működik?
A keze a hajamba csúszott, megragadta a tincseket.
– Az attól függ. Milyen reakciót reméltél?
– Olyat, ami során leveszed a nadrágodat.
– Azt hiszem, ez megoldható.
Hosszan és szenvedélyesen megcsókolt, és a nyögésem
visszhangzott a lift szűkös terében.
Végigsimítottam a mellkasát és a hasát, majd a hátát. Nagyjából
két másodpercre voltam attól, hogy rámásszak a liftben, amikor
megszólalt a csengő, jelezve, hogy elértük az emeletet.
Nem vesztegette az időt, felkapott, és a dereka köré fonta a
lábamat, miközben a fenekemet fogva kilépett velem együtt a
liftajtón.
Teljesen összegabalyodva csókolóztunk és fogdostuk egymást,
amikor odaértünk az ajtóhoz. Csak a harmadikra sikerült
beleillesztenie a kulcsát a zárba, majd kinyitotta az ajtót.
Bebotladoztunk a lakásába. Sarkával berúgta az ajtót. Háttal a falnak
szorított, miközben továbbra is szenvedélyesen csókolt.
– Kline? Te vagy az?
Megmerevedtünk, és a nappali irányából érkező női hang felé
pillantottunk.
– A francba! – káromkodott, miközben elengedett.
A lábam padlót ért, és Kline diszkréten megigazította az ingemet.
Zavartan néztem rá. Mi a fene?
– Az anyám – motyogta, amint a nő befordult a sarkon.
Pánik tört rám. Találkozni fogok az anyjával. Kline anyukájával.
Itt volt, a lakásában. És két másodperccel ezelőtt még meg akartam
dugni a fiát a liftben.
Úgy értem, ennek mennyi esélye volt? Péntek este Kline elvette a
szüzességemet, ma pedig találkozom az anyjával. Úgy éreztem
magam, mintha az Alkonyzónában lennék.
 Mély levegő, Georgia! Meg tudod csinálni. Túl tudod ezt élni anélkül,
hogy hülyének néznének.
– Kline, drágám! Nem tudtuk, hogy ilyen korán hazaérsz –
köszöntötte a nő, majd a fia felé lépett, és megölelte. Az édesanyja
gyönyörű volt – bubifrizurára vágott sötét haj, ragyogó kék szem,
vakító mosoly. Kezdtem sejteni, honnan örökölte Kline a külsejét.
– Szia, anya! – Kline megköszörülte a torkát, és zavartan
megvakarta az arcát. – Csak kíváncsiságból kérdezem, hogy jutottál
be a lakásomba?
– A pótkulccsal, amit adtál nekünk.
– A vésztartalékra gondolsz? Amit arra az esetre adtam neked, ha
az enyémet elveszíteném, vagy sikerülne kizárnom magam a
lakásomból?
– Igen, arra. – A nő bólintott és elmosolyodott, a legkevésbé sem
értette a fia szavait.
Kline felsóhajtott, és végigsimított az arcán.
– Kline, fiam! – Egy magas, jóképű férfi sétált felénk. Előkelően
jóvágású volt, hajába ősz tincsek vegyültek, barna szeme volt, és
szemüveget viselt.
Ó, a francba! Az apja is itt van?
– Szia, apa! – köszönt Kline.
A két férfi megölelte és hátba veregette egymást. Az apja figyelme
felém fordult.
– És ki ez a gyönyörű nő itt?
– Bob, épp ezt akartam kérdezni – tette hozzá az anyja, szinte
megbántva, hogy nem ő tehette fel elsőnek a kérdést. Ez egy apró
mosolyt csalt az arcomra.
– Ő a barátnőm. – Kline átkarolta a vállam, és az oldalához
szorított. Ha nem estem volna pánikba a szülei miatt, talán egy kicsit
jobban koncentráltam volna a „barátnő” címke használatára. Fel-le
ugráltam volna párszor, vagy ilyesmi.
– Georgia, ők a szüleim, Bob és Maureen – mutatott be minket
vonakodva. Volt egy olyan érzésem, bosszantotta, hogy a váratlan
látogatás elrontotta a mi kis pillanatunkat a liftben.
Küzdöttem a szokásos késztetés ellen, hogy valami kínos és
teljesen nem helyénvaló dolgot kiabáljak.
 Ó, helló, Georgia vagyok! A fiuk elvette a szüzességemet a
hétvégén! Nagyszerű munkát végeztek vele! Pontosan tudja, hogyan
kell egy nőnek örömet szerezni!
Na, csak semmi pánik. Sikerült a minden lében kanál
szindrómámat kontroll alatt tartani.
– Örülök, hogy megismerhetem mindkettőjüket. – Kezet ráztam
velük. – Kline nagyon sokat mesélt önökről.
– Ó, nagyon csinos, Kline! – motyogta Maureen, és a fiára
kacsintott.
– Ez nem tagadható – tette hozzá Bob. – Úgy tűnik, végre
lelassultál, és élvezed egy kicsit a dolgokat.
– Hála az égnek! – értett egyet az anyja. – Itt az ideje, hogy a mi
kisfiunk időt szánjon magára. Túl sokat dolgozik. – Az asszony
Kline-ra nézett. – Tényleg így van, drágám. Túl sokat dolgozol.
Kline mondani akart valamit, de az apja már közbeszólt:
– Határozottan túl keményen dolgozik. Jól nézel ki, fiam. És van
egy olyan érzésem, hogy ennek sok köze van ehhez a csinos
hölgyhöz.
Bob az irányomba bólintott.
Úgy éreztem magam, mintha egy teniszmeccs közepén lennék,
ide-oda, ide-oda, ide-oda mozgatva a fejemet, csak hogy lépést
tartsak a fecsegésükkel. Őszintén szólva, nagyon aranyosak voltak.
– Szóval, mi szél hozott titeket ide, a lakásomba, vasárnap?
– Apád még mindig nem javította meg a mosógépemet. Nekem
meg be kellett dobnom egy adag ruhát – magyarázta Maureen,
miközben a szeme sarkából Bobra pillantott. – De ne aggódj, ha már
itt vagyok, az összes szennyesedet kimostam. És kitakarítottam a
fürdőszobádat. Nagy volt a rendetlenség, Kline Matthew – szidta
meg a nő.
– Köszönöm, anya. Igazán hálás vagyok – kuncogott Kline.
– Nos, ez volt a legkevesebb, amit tehettem. De tényleg, Kline, az
alomdoboz láttán meg majdnem elájultam. El kéne gondolkodnod
azon, hogy szerezz egy takarítónőt, vagy ilyesmi. Georgiának nem
kellene ezt látnia.
Biztos vagyok benne, hogy amikor legutóbb itt jártam, az volt a
legutolsó dolog, ami eszembe jutott, hogy hogy fest a fürdőszobája.
A hálószoba? Igen. Kline meztelenül? A pokolba is, igen! De a WC
tisztasága? Na, az nem annyira érdekelt.
– Ezek közül csak az egyik dologról tehetek – morogta Kline az
orra alatt. Olyan hangerővel, amikor vissza akarsz szólni valakinek,
de igazából nem szeretnéd, hogy meghallja.
Nagyon igyekeztem nem nevetni.
– Milyen volt Hamptons? – érdeklődött Bob, amikor a nappaliba
értünk.
– Fantasztikus. – Kline bátorított, hogy üljek le a kanapéra, mielőtt
mellém telepedett volna. – Remek időnk volt.
– Voltál már valaha Hamptonsban, Georgia? – kérdezte Maureen.
– Néhányszor, de tizenéves korom óta nem. Jó volt a tengerparton
lenni. Őszintén szólva, jó lenne ott élni.
Kline rám vigyorgott, és gyengéden megszorította a combomat.
– Milyen kocsit béreltél, fiam? – kíváncsiskodott Bob.
– Egy Ford Edge-et.
– Érthető választás. Nem ezt választanám elsőre, de gondolom,
nem akartad Georgiát egy Focusszal felvenni, mi? – Kuncogott, és
rámosolygott Kline-ra. – Milyen volt a fogyasztás?
– Egész jó – válaszolta Kline. – Nagyjából 11 litert fogyasztott 100
kilométerenként.
– Nem is olyan rossz. – Az apja összeszorította az ajkát, és
bólintott.
Az egész praktikusság dolog kezdett értelmet nyerni.
– Drágám, megkínáltad Georgiát valami itallal? – suttogta az
anyja, de pont elég hangosan tette ahhoz, hogy meghalljam. – Biztos
vagyok benne, hogy tisztára kiszáradt az utazástól.
Mielőtt visszautasíthattam volna, Kline felrántott a kanapéról.
– Gyere, igyunk valamit!
– Egy sört kérek, fiam! – kiáltott utánunk az apja, amikor
beléptünk a konyhába.
– Olyan szép, Bob – suttogta Maureen vidáman a férjének. –
Gondolod, hogy szexelnek?
– Jézusom, Maureen, remélem, hogy a fiunk mostanra már szexel!
Harmincnégy éves. Ha mégsem, akkor valahol elszúrtam a dolgokat.
– Pszt! – csitította Maureen. – Halkabban! És ne beszélj így!
 – Egészen biztos, hogy mindent hallanak, amit mondasz, Maur.
Sosem voltál túl jó a suttogásban.
Az apja még csak meg sem kísérelte, hogy halkabban beszéljen.
– Ahogy kinéztek, amikor beléptek az ajtón, azt mondanám, hogy
két másodpercre voltak a sz-e-x-eléstől.
Ha nem lettek volna olyan kedvesek velem, valószínűleg már a
padlóba süllyedtem volna.
Amint beértünk a konyhába, Kline felemelt a pultra, és a lábam
közé lépett. Megmarkolta a combomat.
– Elnézést a rajtaütésért – mondta bocsánatkérő tekintettel.
– Nem mintha te tervezted volna. Különben is, nagyon kedvelem
Bobot és Maureent.
Megkönnyebbült vigyor terült el az arcán.
– Tényleg jót akarnak. Bár anyám tud egy kicsit tolakodó lenni.
Biztos vagyok benne, hogy ez már abban a pillanatban kiderült,
amikor beléptünk a lakásomba, és itt találtuk őket, egészen otthon
érezve magukat.
Nevettem, és bólintottam.
– Semmi baj. Ha egyszer találkozol a szüleimmel, rájössz, hogy
nincs miért aggódnod.
Lágy csókot nyomott az ajkamra.
– Már alig várom, bébi.
– Gondolod, hogy ma este szexelni fogunk? – incselkedtem, a
szemöldökömet vonogatva.
– Istenem, reménykedtem, hogy nem hallottad őket – nyögte, és a
mellkasomnak döntötte a fejét.
Nevettem, és felemeltem az állát, hogy találkozzon a tekintetünk.
– Örülök, hogy viccesnek találod.
– Alig várom, hogy újra szexeljünk – suttogtam. Kline felvidult,
tökéletes szája mosolyra húzódott. – Remélem, a p-u-n-c-i-m
találkozik ma a száddal.
– Ha a szádba dugom a f-a-r-k-a-m-a-t, megígéred, hogy
abbahagyod a betűzést? – bólintottam, a szám ördögi mosolyra
húzódott.
Megcsiklandozta az oldalamat, kuncogást csalva ki belőlem.
 – Hagyd abba! – kiabáltam suttogva, és elhúzódtam tőle. – Most
pedig hagyd abba a komiszkodást, és hozz nekem valamit inni. Ki
vagyok száradva.
Megforgatta a szemét, és a hűtő felé fordult.
A pulton maradtam, lóbáltam a lábam, és figyeltem, ahogy az
üdítők után kutat.
– Hé…! Pszt…! – próbáltam felhívni magamra a figyelmét.
Kíváncsi kék szem kukucskált át a hűtő ajtaja fölött.
Kezemmel tölcsért formáltam a szám előtt, és azt suttogtam:
– Neked van a legjobb f-a-r-k-a-d.
 24. fejezet

Kline

– Most jöttem rá, hogy talán profibb ételt kellett volna

választanom. Valami kifinomultabbat. – Georgia forgatta a szemét
egy önironikus mosoly kíséretében, és ivott egy korty bort.
Profibb. Haha! Manapság a profi nem tűnt többnek, mint egy
távoli emlék fantázianevének.
Távolról sem éreztem természetesnek, de rossznak sem a
dolgokat.
– De te nem egy kifinomult profi vagy. Te az irányítást magához
ragadó, egy percig sem szarakodó nő vagy. Ha Glen inkább azt
szeretné végignézni, hogy salátát eszel, és nem egy steaket, akkor
baszódjon meg!
– Kline!
– De tényleg. Ne aggódj semmi más miatt, csak koncentrálj a
szerződésre, és arra, hogy önmagad legyél. A többit hagyd a picsába!
Két hét telt el a Hamptonsba tett kiruccanásunk óta. Glen
Watersszel, a Flowers First vezérigazgatójával találkoztunk egy
vacsoramegbeszélésre, hogy egy exkluzív szerződést kössünk a
cégével, amiért nem voltam megőrülve – egészen addig, amíg
Georgia nem vázolta fel az összes garantált reklámot, amelyre
leszerződhettünk velük.
Őszintén szólva, még mindig nem voltam száz százalékig
meggyőzve. De Georgia Cummings okos, hatékony munkatárs volt,
és ez még csak nem is a farkamról szólt. Bizalmat szavazott neki,
gondolom – nem érdemes tagadni –, de nem ez volt a döntésem
alapja. Az ő képességeibe vetett bizalmam volt az, amiért részt
vettünk ezen a találkozón.
De a TapNext virágpiaci részesedése önmagában is óriási volt, és
nem szerettem volna, ha egyetlen szervezetnek adják az egészet. A
szerződések nem véletlenül voltak kicentizve az utolsó grammig, de
egyetlen személyre szakmailag megesküdni csak arra volt jó, hogy az
ember öngólt lőjön.
Glen jobban teszi, ha valami igazán különlegeset és csodálatosat talál ki a
reklámtartalomra, vagy ez a vonat úgy fog kisiklani, hogy még el sem indult
az állomásról.
– Elnézést kérek – mentegetőzött Glen, ahogy az asztalhoz lépett.
Azért ment el, hogy fogadjon egy „fontos” telefonhívást. Időnként
előfordul az ilyesmi, úgyhogy megértettem, de olyan embernek tűnt,
aki azt hiszi, hogy ő a legjobb, egyenesen pótolhatatlan. Az üzleti
életben mindenki pótolható.
Néhányan, mint én vagy Georgia, vagy talán még Glen is,
kétségtelenül hasznosak voltunk, de az biztos, hogy nem
nélkülözhetetlenek. A vállalkozásoknak szakértelemre, türelemre és
lendületre volt szükségük, és rengeteg ember rendelkezett ezekkel a
tulajdonságokkal.
– Semmi gond – nyugtatta meg Georgia könnyedén,
nyilvánvalóan nem akarta azt mondani neki, hogy menjen a picsába.
– Éppen kezdtünk volna belemerülni a részletekbe, amikor
telefonáltak önnek – kezdte Georgia, és visszairányította Glent a
tárgyhoz. Hátradőltem, és figyeltem. – Tizenkét hónapos
kizárólagosságról lenne szó, cserébe a többségi megjelenésért
minden egyes reklámfelületen: televízióban, rádióban és
nyomtatásban. Általánosságban elmondható, hogy a mi
weboldalunk csak az online napi virágértékesítés húsz százalékát
teszi ki. A Brooks Media a szerződés alapján fenntartaná magának a
jogot, hogy jóváhagyjon minden olyan hirdetési tartalmat, amely
ránk hivatkozik.
Istenem, nem volt semmi a csaj!
Minden szava egyértelművé tette, hogy az üzletnek nincs
szüksége különleges emberekre – de a szerelemre és a kapcsolatokra
igen. Kezdtem rájönni, hogy ő volt az én emberem.
Épp időben tértem vissza a valóságba, hogy lássam, Georgia
kérdőn néz rám. Persze, a kérdésről lemaradtam.
Glen, a segítőkész szemétláda azonban felvilágosított.
– Nem gondolod, hogy szexin festene az egyik reklámban,
Brooks?
 – Nem – válaszoltam egyszerűen, remélve, hogy ejti a témát. Még
csak most kezdtük, és szerettem volna azt hinni, csak a kegyeibe
akart férkőzni azzal, hogy bókolt neki – ami sem a kontextust, sem a
megfogalmazás módját tekintve nem volt helyénvaló, de mégiscsak
bók volt.
Nevetett, és a barátnőmre mutatott.
– A szex eladható. Ezt te is tudod.
Igen. A szex a marketing hatalmas részét képezte, kifejezetten az
Egyesült Államokban. De rengeteg kreatív módja volt a
felhasználásának, és ezek között nem szerepelt Georgia.
– A piacod maga a szex, és ez a lány eladná az egészet.
Ökölbe szorítottam a kezem az asztal alatt, de igyekeztem, hogy a
hangom és a viselkedésem nyugodt maradjon. Még egy teljesen
barátságtalan mosolyra is futotta.
– Nem, Glen. Georgia vezető beosztású és értékes tagja a
vállalatnak. A legkevésbé sem szex, ami eladható.
– Kline – suttogta Georgia. A dühöm egyre csak fokozódott, és őt
nem tudtam átverni.
– Ó, értem – bólintott Glen. – Az ő szexe nem eladó, mert már a
főnökkel szexel. – Kinyújtotta a kezét, hogy lesöpörjön néhány
hajszálat Georgia válláról. – Jó húzás, édesem.
Az agyamban ezernyi azzal kapcsolatos forgatókönyv járt,
hogyan tudnám megfojtani ezt a rohadékot az asztal túloldaláról. A
francba! Egyszerre toltam hátra a székemet és kotorásztam a
zsebemben pénz után. A düh bugyborékolt és forrongott a felszín
alatt, megperzselve az ereimet, de nem rendeztem jelenetet. A pasas
pont ezt akarta. Az utolsó munícióját is bevetette, hogy
megpróbáljon felhúzni, és felhívni magára a figyelmet, mert tudta,
hogy a szerződés nem fog összejönni.
A Glenhez hasonló fickók kígyók voltak, akik addig kúsztak,
amíg megtalálták a tökéletes alkalmat, hogy lecsapjanak. Fizikai
reakciót akart, olyat, ami miatt bilincsbe vernek, és hatalmas ügyvédi
költséget okoz nekem. De én nem akartam részt venni ebben a
játékban.
Ő volt a gyáva, nem én. Ahelyett, hogy férfiasan szembenézett
volna szegényes, szánalmas, érthetetlen üzleti döntéseivel,
szexuálisan zaklatta a barátnőmet.
– A megállapodásnak annyi, Glen – jelentettem ki, és a pénzt a
fehér vászonterítőre dobtam. – És a szerződésnek is. Minden jövőbeli
lehetőség, hogy a Brooks Mediával vagy bármelyik leányvállalatával
üzleteljen, megszűnt. Elvesztett egy befolyásos szövetségest, helyette
szerzett magának egy ellenséget.
Kihúztam Georgia székét, amivel arra késztettem, hogy ő is
felálljon.
– Kline…
– Georgia, menjünk!
Bólintott, felkapta a táskáját, és követett, de láttam rajta, hogy nem
örül.
És ezzel rohadtul nem volt egyedül.
Frank a járdaszegélyen ült és várt, én pedig kinyitottam az ajtót,
és késlekedés nélkül betereltem Georgiát.
– Mr. Brooks – szólalt meg Frank, miközben bepattant a
vezetőülésre.
– A lakásomra, Frank.
– Igen, uram.
Georgia többször is megpróbált a szemembe nézni, de nem
tudtam viszonozni a pillantását. Túlságosan dühös voltam. Glenre,
magamra és egy kicsit rá is. Az utóbbit utáltam a legjobban.
Azt vártam, hogy kimondja a nevemet. Hogy nézzek rá.
Valamit. De minél jobban párolgott a saját dühöm, annál jobban
nőtt az övé. Amikor rápillantottam, kibámult az ablakon, és a fogait
csikorgatta, körmével pedig néhány másodpercenként a tenyerébe
vájt.
Az utazás csendesen és feszülten telt el, és csak akkor szakadt
meg, amikor a lakásom ajtaja becsapódott mögöttünk.
A pénztárcámat és a kulcsaimat a pultra dobtam, és kihúztam az
ingemet a nadrágomból. Miközben meglazítottam a nyakkendőmet,
Georgia harcra készült, szembefordult velem, és erőteljesen a
konyhaasztalra csapta az aprócska táskáját.
– Nem hiszlek el! – dühöngött.
– Engem? – kérdeztem hitetlenkedve, négy ujjammal a
mellkasomra mutatva, a felszín alatt tomboló szívvel.
 – Igen, téged! Ez egy több millió dolláros üzlet volt. Hozzáférést
jelentett volna olyan hirdetésekhez, amelyekért tizenkét hónapig
nem kellett volna fizetnünk! – Megrázta a fejét. – Már vagy hat
hónapja dolgozom rajta! És te bedobtad a törülközőt, mert féltékeny
voltál.
– Ez hülyeség, Georgia! – kiabáltam, mire ő összerezzent. Ez volt
az első alkalom, hogy felemeltem vele szemben a hangomat, és ez
elég szörnyű érzés volt ahhoz, hogy reméljem, ez volt az utolsó is. De
ezt hallania kellett. – Nem csesztem el semmit. Az az alku a legjobb
esetben is alantas volt a kezdetektől fogva, mert egy egész évre
alámentünk volna nekik. És ahogy Glen üzletel, az totális baromság.
– Nő vagyok, Kline! Néha kicsit másképp kell játszanom a játékot,
mint neked.
– Lószart!
Hátrahőkölt, és az arca kipirult a dühtől.
– Abban a pillanatban, hogy leereszkedsz a Glenhez hasonló
faszfejek szintjére és velük játszol, máris lábon lőtted magad.
– Mindent kézben tartottam.
– A szart! – köptem a szavakat. – Hozzád ért. Ez soha, semmilyen
körülmények között nem helyénvaló az üzletben, legyen szó férfiról
vagy nőről.
– Kline…
Elég baj volt, hogy félbeszakítottam, így kényszerítettem magam,
hogy nyugodt legyen a hangom.
– Te egy zseniális nő vagy. Ha valaki észreveszi a szépségedet, és
így lekicsinyli, akkor azonnal meg kell mondod neki, hogy menjen a
picsába.
– Próbáltam…
– Nem – szakítottam félbe ismét, lehúztam a nyakkendőmet a
nyakamról, és a kulcsaim mellé dobtam, még tovább lágyítva a
hangomat. – Sok mindenben igazad van, sokszor, bébi, de ebben a
dologban… tévedsz.
A düh végigvonult a teste minden porcikáján, beleértve az
arckifejezését is. De nem szólt semmit. Tudta, hogy igazam van.
Tudta, hogy nem a legjobb formáját hozta, és kurvára ki volt akadva
emiatt.
 Dühös volt, hogy a nők egyáltalán ilyen helyzetbe kerülhetnek.
Amiatt, hogy nem állta meg a helyét, amikor a férfi kóstolgatta.
Felőlem egész éjjel hordozhatta ezt a dühöt. Sőt, reméltem, hogy
így is lesz. Gőzölgött benne. Tanult belőle.
Egy kicsit sem bántam, amíg a karomban volt.
– Légy dühös – mondtam neki. – De kérlek, az tsten szerelmére,
tedd ezt úgy, hogy közben megérintesz.
Dühösen kettőt lépett felém, a maradékot pedig én tettem meg,
majd arcát az enyémhez húztam.
A gombok szétszóródtak, ahogy széttépte az ingemet, és letolta a
vállamról a tönkrement ruhadarabot. A forróság úgy futott végig a
gerincemen, mint egy pisztolyból kilőtt golyó, egészen odalent
égetett, és megragadta a golyóimat.
Éreztem, ahogy izgatottan megfeszülnek, és ezzel együtt olyan
agresszivitás lüktetett az ereimben, amire nem is tudtam, hogy képes
vagyok.
Amint az ing eltűnt a kezemből, egyenesen a feneke felé indultam,
majd körbefutattam a kezem. Végigsimítottam a combja hátsó
részén, majd visszatértem a belső részhez, magammal húzva a
szoknyáját is. Körmömmel könnyedén teszteltem a bőrét, mielőtt
eluralkodott rajtam a vágy, hogy megragadjam. A bőr összegyűlt és
a nyomás hatására mozgott, egészen addig, míg egy tökéletes kis
polcot nem képezett a feneke alatt, ahová beágyaztam a kezemet.
Könnyedén felemeltem, a lábát a csípőm köré fontam, és a
hálószoba felé vettem az irányt. Átkarolta a vállamat, hogy enyhítse
a rám nehezedő nyomást, így az a kemény farkamba áramolhatott.
Gátlástalanul falta az alsó és a felső ajkamat a sajátja közé szívva,
nyelvét pedig végigfuttatta a határuknál.
Egy nyögés készülődött a mellkasomban, az ő lélegzete pedig
zihálva csúszott ki a száján, de ez egyikünket sem lassította le. Az
idő versenyt futott az élvezettel, mindkettő kulminált, és nem
állhattunk meg. Jobban akartam őt, mint levegőt venni, és amikor
hátradőlt, elengedve a vállamat, hogy áthúzza a fején az ingét,
tudtam, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
– Szívd! – parancsolta, az arcomba nyomva a mellét, és a háta
mögé nyúlt, hogy kikapcsolja a melltartóját.
 Kezemmel a háta alsó részét fogtam, hogy stabilan tartsam, de
nem késlekedtem, és nem okoztam csalódást – fogaimmal az egyik
oldalon lehúztam a melltartóját, mielőtt megtalálta volna a kapcsot.
Apró harapdálással és szívó csókokkal kínoztam bőrének minden
egyes centijét, arcomat a melle közé fúrva, és eléggé beleharapva,
hogy egy kis nyomot hagyjak rajta.
Kissé felsikoltott, ami nyögéssé olvadt át, amikor lehúzta a
karjáról a köztünk lévő szövetdarabot, és a hálószoba padlójára
dobta.
Háttal az ágynak, leültem rá, nem akartam feladni a jelenlegi
pozíciónkat vagy a körülményeket. A térde belesüllyedt a matracba
az oldalamon, és a kezem újdonsült szabadsága arra késztetett, hogy
mindkettőben tökéletes mellének súlyát teszteljem.
– Istenem, Kline! – nyöszörgött. – Fáj.
Két rövid zihálást eresztett ki, amikor a nyelvemmel a hegye
körül köröztem, és mélyen beszívta a szám melegébe.
– Fáj.
– Tudod jobban csinálni? – nyögtem ki a kihívást, miután egy
pukkanással elengedtem a rózsaszín mellbimbóját.
Mindig készen állva a kihívásra, nem habozott, egy pillanat alatt
hátrált le az ölemről, és lecsatolta az övemet. A nyelve kivillant, és
közben végignyalta saját ajkát – a mámoros izgalom olyan forrón
futott a vérében, hogy nem tudott leállni. Majdnem elvesztettem a
kibaszott eszemet.
Az övemet lecsatolta, gyorsan elintézte a gombot és a cipzárt, és
bedugta a kezét, mielőtt én is megmozdulhattam volna, hogy
viszonozzam ugyanezt a szoknyájával.
Jézus Krisztus!
Az érzéstől, ahogy a keze lelkiismeret-furdalás és habozás nélkül
megragadta a farkamat, majdnem a nadrágomba élveztem.
– Georgia – suttogtam, és fényes, tüzes tekintete kétségbeesetten
találkozott az enyémmel.
Minden szorongását és bizonytalanságát, amit a találkozón
tapasztalt, ebbe öntötte bele – belénk –, és én nem bántam.
Ugyanakkor azt akartam, hogy érezze, ami belőlem árad. A
féltékenységemet, a dühömet – persze –, de leginkább a kibaszott
undoromat, amiért végighallgattam, hogy valaki kevesebbnek kezeli
őt egy okos, gyönyörű istennőnél, aki volt.
– Gyerünk, bébi, mássz rám! Basszál meg, úgy, hogy fájjon!
Végre ledobta a szoknyáját, én pedig ugyanezt tettem a
nadrágommal, és közben levettem a cipőmet. Ő nem törődött vele, a
magas sarkúját a lábán hagyta, és ismét rám mászott.
A nadrágomban maradt óvszerért nyúltam, de ő még azelőtt
lecsúszott a farkamra, hogy megfoghattam volna.
– Aaaaah!
– Ó, igen – értett egyet határozottan. – Szerintem is.
– Óvszer – emlékeztettem rá, és megragadtam a csípőjét, hogy
lelassítsam a már amúgy is gyorsuló tempóját.
Csak mosolyogva rázta a fejét, félig-meddig távolságtartó
tekintete arra utalt, hogy ő maga sem érti, mi a faszt csinál.
Ha csak minimális esély is lett volna arra, hogy fájdalmat okozok
neki valamilyen módon, vagy valamilyen betegséget adok át neki
azzal, hogy óvszer nélkül teszem magamévá, megállítottam volna.
De biztosan tudtam, hogy betegséget nem fogok ráragasztani, és
ha más következményekkel járna, például egy nem tervezett
terhességgel, akkor szó szerint halálra dolgoznám magam, hogy
mindannyiunknak megérje a dolog.
Mert jó istenem, nem akartam megzavarni vagy elrontani ezt a
műsort. Csak annyira enyhítettem a fogásomon a csípőjén, hogy
szabadon mozoghasson, ő pedig így is tett.
Gyorsan megtalálta a ritmust, a melle finoman mozgott, dús
farpofái minden egyes lefelé irányuló lökésnél a combomat és a
golyóimat súrolták.
A haja az arca köré hullott, és szaporán zihált. Soha nem láttam
még nőt, aki ilyen alaposan élvezi ki a gyönyört. Minden egyes
lökésével szorított belül, úgy érintette a mellkasom bőrét, mintha
nem tudna betelni vele, és mégis olyan koncentrációval dolgozott
rajtam, mint aki nem tesz mást, csak a saját élvezetét hajszolja.
Mosoly jelent meg az arcomon, ahogy a puncija ugyanezt tette a
farkammal. Fel és le, combja minden egyes lökésnél egyre jobban
remegett.
– Ez az, édesem!
 Most már egyre közelebb került, és körmei félhold alakban vájtak
a mellkasom bőrébe. Megragadtam a csípőjét, és megkapaszkodtam,
felkészülve arra, ami következik.
Amikor egy nyögés tört ki a mellkasából, elvesztettem minden
önuralmamat. Hangos csattanás hasított a nehéz, szexszel teli
levegőbe, amikor egyik kezemmel rácsaptam a fenekére, a másikkal
pedig az egyik tökéletes mellbimbóját morzsolgattam.
– Lovagold meg a farkamat, Georgia! – A puncija összeszorult.
Kurvára összeszorult.
– Tedd a magadévá! – követeltem, sürgetve őt, hogy lépjen a
következő szintre. A szám egy mozdulattal a még meg nem kínzott
mellbimbóját vette célba, gyorsan bekaptam és szívni kezdtem. A
puncija ismét megragadott, és ezúttal lassan engedett el.
– Aaaah, istenem, ez a punci! Örökre a tiéd leszek, a pokolba is!
És így is gondoltam. Mindaz, ami történt, a céltudatos
elhatározása, hogy újraértelmezze önmagát és az esti döntéseit –
egyetlen domináns, farkamon való lovaglásban egyesült.
Ha mi így veszekszünk, örökké veszekednék vele.
 25. fejezet

Georgia

– Édesem, megjöttem! – kiabált Cassie. Ismerős puffanás

visszhangja töltötte meg a fülemet, ahogy ledobta a táskáját a földre.
– Hol a fenében vagy?
– Itt vagyok! – kiáltottam a fürdőszobából. A szempilláim
remegtek, miközben anélkül próbáltam némi szempillaspirált
felvinni, hogy kiszúrtam volna a szemem. Szerettem sminkelni, és
szerettem, ha valaki segített a sminkelésben, de én magam nem
voltam túl jó benne. Ezért volt az, hogy ha Cassie – a sminkguru –
nem volt a közelben, hogy segítsen elkészülni, akkor megmaradtam
az egyszerű alapoknál.
– Ó, hát nem édes? – jegyezte meg az ajtó keretének támaszkodva.
– Felnőtt az én kisbabám, saját magát sminkeli, meg minden.
– A múlt héten még a menstruációm is megjött, anya – vágtam
vissza monoton hangon. – Azt hiszem, hivatalosan is nő vagyok.
– Mi a fenét csinálsz? – fújtatott, miközben a tükörképemet
figyelte a tükörben. – A szemhéjadat próbálod eltávolítani azzal az
ecsettel?
Már érthető, mire gondolok? A smink és én nem voltunk olyan jó
barátok.
Rúzs? Simán. Pirosító? Ide vele!
Még a szempillaspirállal is tudtam mit kezdeni.
De minden mást tekintve elég inkompetens versenyző voltam.
– Add azt ide, mielőtt leválik a retinád – kapta ki a kezemből az
ecsetet.
Összeráncoltam az orromat.
– Mennyit tudsz a retinaleválásról?
– Randiztam egy optikussal úgy egymillió éve, és ő mondta…
– megállt a mondat közepén, amikor felfigyelt összehúzott
szememre.
 – Oké, ha nagyon specifikusan akarsz fogalmazni – javította ki
magát –, akkor dugtam egy optikussal néhányszor.
– Így már jobb. Mondd tovább! – biztattam.
– Nos, történt egy kis incidens, és rohadtul kiakadt a szememre
valamiért. A levált retinákról motyogott valamit.
– Akarom tudni a részleteket?
– Ha nem szeretnéd hallani, ahogy Wally hatalmas farka kibökte a
szemem, miközben elél…
– Nem – emeltem fel a kezem. – Nincs szükségem a részletekre.
– Mondok neked valamit – mosolygott, nekidöntve csípőjét a
mosdónak. – Wally volt az első olyan pasim, aki nem volt
körülmetélve.
Bámultam rá.
– Mi van? – vont vállat. – Olyan érzés volt, mintha valami játékkal
játszottam volna a 90-es évekből. Tudod, amiket megtöltöttek vízzel,
és kicsúszott a kezedből. Nem voltam felkészülve a fitymára.
A levegőbe bámult, ki tudja, min gondolkozhatott el.
– De amint ráéreztem a dologra… – megállt, észrevéve
kifejezéstelen arcomat.
Belül természetesen röhögtem, de ismertem Casst. Jobb volt, ha az
ember azelőtt kilépett a beszélgetésből, hogy túlságosan belemerült
volna. Ha folytatta volna, már rég túlságosan sokat tudnánk
Wallyról.
– Jézus, nehéz közönség vagy… – morogta a sminkkészletemmel
ügyködve, majd megtalálta a megfelelő szemhéjpúdert, és a szemem
felé hadonászott. – Ez a szín amúgy egyáltalán nem jó. Bámulatosan
kék szemed van. Valami olyasmire van szükséged, ami
kihangsúlyozza.
Intett, hogy üljek le.
A köntösbe burkolt fenekemet a csukott vécéülőkére helyeztem,
és türelmesen vártam, hogy elkezdje a varázslatot.
– Füstös szemet akartam csinálni – vallottam be.
– Igen, de ezek a sötét tónusok nem működnek – válaszolta, és
egy színpalettával a kezében megindult felém. – Csinálhatsz füstös
szemet, de semleges tónusokra van szükséged. Különben csak
elrejted azt a különleges kék színt. – Csukd be! – utasított, az ecsetet
az arcomhoz tartva.
Lehunytam a szemem, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Itthon
volt a legjobb barátom. Persze, amúgy is szinte mindennap
chateltünk, és röviden telefonálgattunk is, de az nem volt az igazi.
Négy hét hosszú idő.
– Hiányoztál.
– Te is nekem – válaszolta, hangjában mosoly bujkált. – Örülök,
hogy el is jártál valahova, és tényleg jól érezted magad, amíg távol
voltam.
– Ez meg mit akar jelenteni? – kukucskáltam ki a bal szememen
át.
Villantott egy Ez most komoly? arckifejezést az irányomba.
– El szoktam járni! – ellenkeztem. – Folyamatosan eljárok.
Bulizok, mint egy rocksztár!
– Na persze! – horkantott fel. – Egy nagyon szegény rocksztár,
akinek már nincs meg a bandája, kilenckor elkezd ásítozni, és csak
otthon akar üldögélni, bort iszogatva.
– Nem vagyok mindig ilyen – tagadtam nevetve. – De komolyan,
soha többé nem hagyhatsz el.
Az ecset sima, biztos mozdulatokkal suhant végig a bal
szemhéjamon.
– Nem voltam távol egy teljes hónapot, és ma itt vagyok.
Amúgy is el voltál foglalva az új pasiddal.
A pasiddal. Furcsa volt hallani, hogy így hivatkoznak rá.
Magunk között gyakran fejeztünk ki barát/barátnő típusú
érzéseket, de a munkában még mindig nagy titokban tartottuk a
kapcsolatunkat. Természetesen ez az én döntésem volt. Kline
abszolút készen állt arra, hogy a nyilvánosság elé tárja a dolgot, de
én még egyszerűen nem tartottam ott.
Olyan gyorsan csöppentünk bele ebbe a kapcsolatba, és nem
akartam elhamarkodottan közölni a munkatársaimmal azt, hogy a
főnökkel járok. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a hátsó kis
gondolatot, ami ott motoszkált a fejemben, hogy a lehető legjobban
be kell védenem magam, ha nem működne a kapcsolatunk. És Dean
sikolyaitól is meg kellett védenem magam.
 Nem kétséges, hogy együtt voltunk, de a barát szó nem a
legmegfelelőbben írta le azt, amit Kline jelentett a számomra. Túl
jelentéktelen, túl mindennapos szó volt. Ő pedig nagyon rövid idő
alatt hatalmas része lett az életemnek.
Az ecset most már áttért a másik szememre, és kicsit gyorsabb
ütemben mozgott, mikor Cassie rátalált a megfelelő sminkfelvivő
mozdulatra.
Ahogy Kline-ról és magamról és mindarról gondolkoztam, ami
kettőnk között volt, mosoly jelent meg a szám sarkában, míg a
boldogság végül teljesen el nem árasztotta az arcomat.
– Nézzenek oda, hogy mosolyog! Úgy tűnik, valaki nagy
kalamajkába került.
Éreztem, ahogy elpirulok.
– Csak nem pironkodsz, csajszi?
– Nem – emeltem a kezem az arcomhoz. – Természetesen
egyáltalán nem pironkodom.
– Hát persze hogy nem! – nevetett Cassie. – Döntsd hátra a fejed!
Megfogta az állam.
– Szóval? Ne kertelj! Milyen valójában a főnök?
– Ő… nem is tudom, hol kezdjem. – A mosolyom visszatért, és a
teljes képemet felemésztette – a számat, az arcomat, még a szemem
sarkában is megjelentek a ráncok.
– Haver, mérsékeld a nyálas vigyorgást, vagy el fogom rontani a
sminkedet.
– Sajnálom – nevettem. – Nem tehetek róla. Nagyon kedvelem,
Cass.
Megállt egy pillanatra, én pedig kinyitottam a szemem, és
találkoztam kíváncsi pillantásával.
– Mi az? – kérdeztem, és hirtelen nagyon feszélyezettnek éreztem
magam. – Rosszul áll a füstös szem?
Megrázta a fejét.
– Akkor mi van? Miért nézel így rám?
– Semmi. Csukd be a szemed, hogy be tudjam fejezni. Mások is el
akarnak készülni még ma, tudod? – húzott, csípőjével oldalba bökve.
Úgy tettem, ahogy parancsolta, és élveztem a luxust, hogy valaki
más végezte el a szemfesték és szemceruza felvitelének unalmas
feladatát.
– Tudod – suttogta Cassie –, szerintem nem is mondod el a teljes
igazságot. Azt gondolom, vagyis hiszem, hogy a közted és Kline
között lévő dolog többről szól, mint hogy kedveled őt.
– Azt mondtam, hogy nagyon kedvelem – vágtam vissza,
miközben igyekeztem egy vonalban tartani a számat, hogy ki tudjon
rúzsozni.
– Tisztában vagyok vele – mondta, és a hangjából derűt hallottam
ki. – De szerintem egy másik szó is ott kering a gondolataidban.
– Szex? – játszottam a hülyét.
– Nem, de amúgy milyen a szex? Álomszerűen jó, pont, ahogy
képzelted, amikor még ragaszkodtál a szűzies fogadalmadhoz? –
húzta az agyam.
– Á! – színleltem a közömbösséget. – Elmegy.
Duzzogó fintort erőltettem az arcomra, így rejtve el egy újabb
nyálas vigyort.
Cass felhorkantott, ahogy végignézett abszurd arckifejezésemen –
mosolygó szem, fintorba torzult száj, a majdnem nevetéstől
felrobbanni készülő arckifejezés.
– Szóval, azt akarod mondani, hogy jobb, mint ahogy azt valaha el
tudtad képzelni? A te Nagyfarkú Brooks milliárdosod jó időt futhat.
– Valami olyasmi – vontam vállat, elfojtva a nevetésemet.
– Tudtam – bokszolt a levegőbe, kezében a pirosító ecsettel. –
Nem szeretem azt mondani, hogy én megmondtam, de igen,
megmondtam!
Cassie körbe-körbetáncikált a fürdőszobában, rázta a seggét és
mániákusan nevetett.
– Oké, őrültkém. Kevesebb dicsekvést, több sminkelést –
követeltem, miközben a bohóckodásán kuncogtam.
– Úgy érzem, egy konyhai táncpartira lenne szükségünk ennek a
jeles alkalomnak az emlékére – jelentette ki, miközben még mindig
körbe-körbetáncolt a helyiségben.
A konyhai táncolás szakértői voltunk. Egyetem óta űztük a
műfajt. Boldog pillanatokhoz ugyanúgy illettek, mint szörnyű
időszakokhoz, vagy bármihez a két érzelem között.
 Amikor Cassie elküldte a perverz tanárát a francba? Tánc a
konyhában.
Amikor megkaptam az áhított gyakornoki állást, amit annyira
akartam? Tánc a konyhában.
Egy dögös barista elhívta Cassie-t randizni? Tánc a konyhában.
Amikor négy negyeddollárosból sikerült kimosnom az összes
szennyest? Epikus tánc a konyhában.
Csak három szabály volt: váltogatnunk kellett, hogy ki
választhatta ki a zenét, fiúknak tilos volt a belépés, és bele kellett
adni apait-anyait.
A legkedvesebb főiskolai emlékeim Cassie-hez kötődtek – ahogy a
lepukkant lakásunkban táncoltunk és teli torokból énekeltünk.
Istenem, ez a lány volt a biztos pont az életemben! Neki szerettem
elmondani a bajaimat, együtt sírtunk, és ami a legfontosabb, akivel
bármin szét tudtuk röhögni magunkat. Semmiért nem cseréltem
volna el.
– Rendben van, édes pofikám, készen állsz – jelentette ki, és rám
vigyorgott. – És a sminked átkozottul mesés lett, ha szabad így
fogalmazni.
Felálltam, és szemügyre vettem a külsőmet a tükörben.
Megérintettem az arcom, miközben a szememet kiemelő gyönyörű
színárnyalatokat vizsgáltam. Igaza volt – a semleges szín jobban állt.
– Nem őrültem meg, csak szolid színeket használtam, és a
szokásos élénkvörös rúzst. Azt akartam, hogy továbbra is úgy nézz
ki, mint az én csajszim – kacsintott. – Lenyűgözően festesz, barátom.
Abszolút csodálatosan.
Habozás nélkül átkaroltam, és szorosan megöleltem.
– Köszönöm. Nagyon szeretlek, Cass.
– Én is téged – ölelt vissza.
Néhány másodpercig így dülöngéltünk, amíg azt suttogtam:
– Te tényleg randiztál egy optikussal, akit Wallynak hívtak?
– Inkább csak dugtunk – nevetett, és ellökött magától. – Nem volt
szó randizásról. Elvégre Wallynak hívták, az ég szerelmére!
Vigyorogva mutattam rá.
– Te egy igazi troll vagy.
Cassie-t ez egyáltalán nem zavarta.
 – Teljesen tisztában vagyok vele. Nem fogok bocsánatot kérni
azért, mert azt érzem, a nevük alapján kell megítélnem a férfiakat.
– Ez annyira furcsa. Ugye tudod?
Míg egyes nők a férfiakat a kinézetük, ruhájuk vagy pénzük
alapján ítélik meg, addig Cass a nevük alapján. Ez volt az egyik kis
furcsasága, ami rendkívül bizarr, de nagyon szórakoztató volt. Túl
sokszor láttam őt akcióban, amikor egy férfi randira hívta vagy
meghívta egy italra, és a válasza mindig egy dologtól függött: a férfi
nevétől.
A név mindig is meghatározó volt Cass randizási
forgatókönyvében.
– Tudom, de nem tehetek róla. Nem tudom rávenni magam, hogy
randizzak, még kevésbé, hogy feleségül menjek valakihez, akit
Wallynak, Tobynak vagy Cliffnek hívnak. Csak… – borzongott meg.
– Nem, kizárt dolog. Soha nem fogom megtenni.
– Tudnom kell, hogy mennyire vagy kitartó ebben. – Csípőre
tettem a kezem. – Beszéljünk hipotetikusan. Mi lenne, ha Jude Law
megkérné a kezedet, de a neve valójában Morty Law lenne?
– Nem. Sajnálom, Morty – grimaszolt. – Keress másik helyet a
sármos akcentusodnak.
– Mi a helyzet Angus Efronnal? Undorodó fintor futott át az
arcán.
– Nem érdekel, hogy mennyi sajtot tud reszelni a hasizmával.
Nem fog megtörténni.
Pár másodpercig bámultam őt, mérlegelve, hogy tényleg
megcsinálnám-e vele.
Cassie szkeptikusan nézett rám.
– Ne merészeld! – mutogatott az irányomba. – Ne is gondolj rá!
Bólintottam, huncut vigyor terült szét az arcomon.
– Georgia! – figyelmeztetett.
– Mi lenne, ha… – Elmosolyodtam, és megkocogtattam az államat.
– Eugene Tatum – erre Cassie hápogni kezdett – meztelenül kérné
meg a kezedet, miközben a Pony című számra dörgölőzne hozzád?
Channing Tatum volt Cass kedvenc pasija. Mindig is a listája élén
állt. Amikor a Magic Mike kijött, nem egyszer, hanem kétszer is
megnézte a premier estéjén, annyira odavolt érte.
 – Gyűlöllek. – Egy kéztörlőt dobott az arcomba. – El fogom
felejteni, hogy ezt valaha is mondtad – morogta, és kilépett a
folyosóra.
Természetesen követtem őt. Ez túl jó lehetőség volt ahhoz, hogy
kihagyjam.
– Tudod, mit? Szerintem Eugene dögösebb volt a Magic Mike
XXL-ben.
– Georgia! – Cassie a magasba emelte a kezét.
Az ajtófélfának támaszkodtam, miközben ő a szekrényében
turkált.
– Mi van? Szerintem a vetkőztetései tényleg sokkal szexibbek
voltak. Eugene nagy játékos. Az biztos.
– Nem hagyom, hogy tönkretedd nekem Tatumot.
– Soha nem tennék olyat – emeltem fel mindkét kezemet a
magasba –, hogy tönkreteszem neked Eugene Fillmore Tatumot.
– Ó, istenem! – Szorosan a fülére tette a kezét, és hangos
énekléssel próbált elhallgattatni.
Egészen a hálószobámig nevettem.
A szekrényem előtt állva körülbelül ötven különböző lehetőség
között ingadoztam. Aranyos akartam lenni – nem, szexi akartam
lenni. Azt akartam, hogy Kline szinte felfaljon…, vagyis hogy a
tenyeremből egyen. Esküszöm, ide akartam kilyukadni.
Szükségem volt egy férfi véleményére.

TAPRoseNEXT (17:30): Ruck… jelentkezz, Ruck!

BAD_Ruck (17:32): Szükséged van valamire, Rose?

TAPRoseNEXT (17:33): Kis fekete ruha (nyitott

hátú) és piros magas sarkú VAGY fekete bőrnadrág és
csipkefelső?

BAD_Ruck (17:34): Egyik sem. Ruhára nincs szükség

az ágyban. Egyébként is, a csipke nem igazán az én
stílusom.
 TAPRoseNEXT (17:34): Most nem arra megy ki a
játék. Egy pasi véleményére van szükségem a
ruhaválasztásban.

BAD_Ruck (17:36): Csak nem a Some Kind of

Wonderful pasival találkozol ma este?

TAPRoseNEXT (17:37): Naná!

BAD_Ruck (17:37): Tényleg nagyon bejöhet neked ez

a csávó.

TAPRoseNEXT (17:38): Kérdezed vagy mondod?

BAD_Ruck (17:39): Mindkettő.

TAPRoseNEXT (17:41): Igen, ha tudni akarod, Mr.

Mindenlébenkanál, nagyon bejön ez a fickó. Később
találkozom vele egy italra. És kíváncsi vagyok egy
pasi véleményére a női öltözködésről, ami a
randevúkat illeti.

BAD_Ruck (17:42): Melyik mutatja a legkevesebbet

belőled?

TAPRoseNEXT (17:43): A bőrgatya és a csipkefelső.

BAD_Ruck (17:44): Az lesz az.

TAPRoseNEXT (17:45): Tényleg?

BAD_Ruck (17:47): A kevesebb több, ha

magamutogatásról van szó. Vannak bizonyos részeid,
amiket csak ő akar látni.

TAPRoseNEXT (17:48): A ruha a hátánál nyitott, nem

az ágyékrésznél…
 BAD_Ruck (17:51): Rose. Ez egy jó tanács. Ígérem.

TAPRoseNEXT (17:52): Oké, oké. Akkor bőr és

csipke. Nagy terveid vannak ma estére?

BAD_Ruck (17:53): Talán…

TAPRoseNEXT (17:54): A saját Some Kind of

Wonderful-verziód?

BAD_Ruck (17:55): Valami ilyesmi. Légy jó ma este,

Rose!

TAPRoseNEXT (17:56): Te is, Ruck!

Egy részem rosszul érezte magát, amiért még mindig beszélek

Ruckkal, de belekerültünk ebbe a furcsa barátságba, és leginkább
egymás szerelmi életéről csevegtünk. Soha nem próbáltuk meg más
szintre emelni a dolgokat, soha nem próbáltunk személyesen
találkozni. Ez egyfajta ki nem mondott szabállyá vált, mivel
mindkettőnknek mással volt dolga.
Az ágyra dobtam a telefonomat, és felkaptam a kedvenc
bőrnadrágomat és csipkeblúzomat. Fekete volt, háromnegyedes ujjal,
és a felső épp eleget mutatott belőlem ahhoz, hogy a dekoltázsom
egy kis része is látsszon.
Az egyetlen dolog, amire még szükségem volt, az a Dolce &
Gabbana bőrcipő volt, amit másfél hete találtam a SoHo-ban.
Használtan vettem, ráadásul elég drágán, de imádtam.
– Georgia? – kiabált Cassie a folyosóról.
– Igen?
– Mikor találkozunk Kline-nal?
– Csak nyolc körül. Úgy gondoltam, előtte kicsit tölthetnénk némi
időt csak mi ketten, lányok.
– Harry Potter-feles a Barcelonában?
– Benne vagyok! – A szóban forgó bár a felesekre specializálódott.
Az egyik lángolt, és Harry Potterként volt közismert.
 Ha még soha nem voltál a Barcelona Barban, írd fel a bakancslistádra. Ez
nem olyan hely, ahol egész este lógnál, de mindenképpen beugrik az ember,
hogy jól induljon az este.
A képernyőmön egy SMS-értesítés villant fel.

Kline: Este 8-kor a Raines Jogi Klubban?

Szent szar! Ez egy olyan bár volt, amelynek titkos bejárata volt, és
hacsak nem ismeri az ember a megfelelő embereket, nem tud bejutni.
Nagyon nem Kline-ra jellemző hely volt.

Én: Uh… Biztos vagyok benne, hogy nincs VIP-

hozzáférésem.

Kline: Nos, ne aggódj, mert nekem van.

Én: Kline fitogtatja a státuszát? Minden rendben

veled?

Kline: Nem fitogtatom. Csak kihasználom az

előnyünket. Egyébként Will ragaszkodott hozzá, mivel
még sosem járt ott.

Tudnom kellett volna, hogy a bátyám áll emögött. Ha Willnek

annyi pénze lenne, mint Kline-nak, akkor előbb-utóbb egy petákja
sem maradna. Még jó, hogy Willnek egész jó fizetése volt orvosként,
viszont annyira elfoglalta a betegek ellátása, hogy nem volt ideje
elkölteni. Míg én takarékosabb voltam, akárcsak az apánk, ő
impulzív vásárló volt, mint az anyánk – igazi amerikai fogyasztó,
akit könnyen rá lehetett beszélni, hogy puszta szeszélyből új autót
vagy plazmatévét vásároljon magának.
És mindezt a legnagyobb szeretettel mondom.

Én: Oké. Számíthatsz rám. Cass velem lesz.

Kline: Tökéletes. Találkozzunk ott 8-kor. A

neveteket leadom a kapunál.
 Én: Oké, szólok Willnek.

Kline: Nem szükséges. Már velem van.

Én: MI? Brománcot folytatsz a bátyámmal?

Kline és Will a múlt héten végre találkoztak, amikor együtt

ebédeltünk a Gramercy Parkban. Körülbelül egy percig tartott a
bemutatkozás, és gyorsan összebarátkoztak a rögbi, scotch és a rólam
szóló kínos történetek segítségével. Az étkezés végére számot
cseréltek, és a bátyám lelkesen beleegyezett, hogy a következő
hétvégén beáll vendégjátékosnak Kline rögbicsapatába.

Kline: Valahol találnom kellett hozzá valakit.

Walter egyértelműen nem megfelelő erre a pozícióra.

Elmosolyodtam a macskájával folytatott folyamatos hadakozáson.

Mindennap valami újat hallottam vagy láttam.

Én: Most mivel vádolod a legjobb barátomat?

Kline: Nem vádolom semmivel. Én a tényeket

ismertetem. Vettem a fáradságot, hogy készítsek neki
egy tál friss tejet, méghozzá az egyik kedvenc
tálkájában, és a mogorva szemétláda ivott egy
kortyot, majd kiköpte elém.

Én: Valószínűleg azért, mert valójában vizet

kellene adnod neki, nem tejet. Biztos kiszáradt.

Kline: Mindig az ő oldalára állsz.

Egy másik üzenet érkezett, mielőtt szarkasztikus választ

küldhettem volna.

Kline: Meztelenül ácsorogsz a hálószobádban?

 Én: Ne próbálj témát váltani.

Kline: Nem próbálok. Csupán fontosabb vizekre

evezek.

Megpillantottam magam a szekrényemen lévő egész alakos

tükörben – teljesen fel voltam öltözve, és nagyjából öt percre álltam
attól, hogy kisétáljak az ajtón.

Én: Igen, te rosszfiú. Nagyon is meztelen vagyok.

Kline: Hazug.

Én: Soha nem derül ki.

Kline: Egyet megmondok: ma este a fogaimmal fogom

levenni a bugyidat. Ezt megígérem neked.

A francba! Azt kívántam, bárcsak otthon maradásba torkollna a

kimenőnk… Kline ágyában, hogy egész pontos legyek.

Kline: Továbbra is elmegyünk valahova, Benny.

Fejezd be a készülődést. Majd később visszatérünk
erre a beszélgetésre.

Hirtelen gondolatolvasó lett?

Én: Az ágyadban, később?

Kline: Az ágyamban. A kanapémon. A padlón. A

falnál. A zuhanyban. Ha a későbbi lehetőségekről van
szó, felőlem a határ a csillagos ég.

Én: Találkozunk 8-kor. Én leszek a piros rúzsos és

szexi magas sarkút viselő lány.
 Kline: Ne gyötörj!

Én: Még jó, bébi ;)

– Oké, körülbelül harminc perced van elkészülni. 8-kor

találkozunk Kline-nal és Will-lel. Így marad körülbelül egy óránk,
hogy megigyunk valamit a Barcelonában! – kiabáltam ki a
szobámból, miközben az ágy szélén ültem, és felhúztam az új
cipőmet.
– Várj… Will is ott lesz? – Cassie szórakozott hangja visszhangzott
a folyosón.
Magamban felnyögtem, mert pontosan tudtam, hogy ez hova
vezet.
– Igen, a bátyám is ott lesz.
– Akkor mindenképpen a ruhát veszem fel! És az égig érő magas
sarkúmat!
– Remélem, eltöröd a bokád!
– Én is! Így Will és én játszhatjuk az orvos és a bájos beteg
szerepét.
– Nem fogod megdugni az öcsémet, Cass! Ő tiltott terület!
– Amikor azt mondod, hogy megdugni…, mire gondolsz
pontosan?
– Ne nyúlj a bátyámhoz!
Ez egy folyamatos vicc volt köztünk. Cassie szerette mondogatni,
milyen dögös a bátyám. Imádta őt, Will pedig többnyire úgy kezelte,
mintha a kishúga lenne, de időnként Cassie rá tudta venni, hogy
belemenjen a játékba, és együtt ugrattak azzal, hogy összejönnek.
Már a puszta gondolattól is borsózott a hátam, hogy együtt
vannak. Olyanok lennének, mint olaj és víz. Mindketten túlságosan
önfejűek és szókimondóak voltak. Ha összejönnének, az életem a
civakodásuktól lenne hangos.
Megragadtam az ezüstös, csillogó kistáskámat, kisétáltam a
konyhába, és rendbe tettem benne a dolgokat. Telefon, pénztárca,
rúzs és kulcs – ennyi kell az éjszakára. New Yorkban hamar
megtanulja az ember, hogy minél kevesebb cuccot visz magával,
annál jobb.
 Cass néhány perccel később előbújt, lábát teljes hosszában
mutogatva egy szürke, testhezálló ruha és egy fekete tűsarkú cipő
segítségével. Megpördült maga körül, és rám vigyorgott.
– Hogy festek?
– Mondd, hogy van rajtad bugyi.
– Persze hogy van! – játszotta a sértettet. – Van rajtam egy tanga,
Georgie.
– Menj vissza oda – mutattam a folyosóra –, és vegyél fel valami
mást. Valami olyat, ami takarja az egész fenekedet. Ha a bátyám
körül legyeskedsz ilyen hacukában, jobb, ha duplán becsomagolod a
szajrét.
Cassie nevetett.
– Komolyan mondom!
– Tudom. Én is komolyan mondom. Tök komolyan szeretném
látni Willt meztelenül. Garantálom, hogy a teste…
– Oké, ennyi elég lesz – emeltem fel mindkét kezem. – Elmondtad,
amit akartál. Kvittek vagyunk?
Bólintott, és láthatóan elég büszke volt magára, hogy sikerült
győzedelmeskednie felettem.
– Igen, Tatum-ügy elfelejtve.
– Helyes. – Megragadtam a táskámat, és az ajtó felé indultam.
– Eugene büszke lenne rád.
– Seggfej! – mordult fel mögöttem.
– Gyerünk, igyunk valamit! – kiáltottam, táskámmal beleöklözve
a levegőbe.

Cass és én felszálltunk a metróra, és rekordidő alatt eljutottunk a

Barcelonába. Egy órán keresztül lógtunk, beszélgettünk, nevettünk
és táncoltunk néhány szám erejéig a kocsmában játszó együttes
zenéjére. Egy lángoló Harry Potter-felest és egy sört ittunk, mire
elindultunk, hogy találkozzunk a srácokkal.
 A Raines Jogi Klub Chelsea-ben volt, viszonylag közel a
lakásomhoz. Volt egy olyan érzésem, hogy Kline ezt a tényt tartotta
szem előtt, amikor engedett Will követelésének. Mindig igyekezett
megkönnyíteni és kényelmesebbé tenni számomra a dolgokat.
Mindenféle klassz dolgot hallottam már erről a korábban illegális
italmérésként működő bárról, de ez volt az első alkalom, hogy
eljutottam ide.
Tétován becsengettem a diszkréten megjelölt ajtónál.
– Úgy érzem magam, mintha egy szigorúan titkos szexklubba
mennénk – suttogta Cass, bár senki sem volt a közelünkben. – A
francba, most elkezdtem reménykedni! Nagyot fogok csalódni, ha jó
helyen járunk.
Rámeredtem.
– Az összes hely közül, amit elképzelhetsz, te egy szexklubra
szavazol?
Megvonta a vállát.
– Még sosem voltam olyan helyen.
– Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb ember még soha nem járt
szexklubban.
– Azt hiszem, fel kell írnunk a bakancslistánkra, Georgie.
– Nem – nevettem fel halkan. – Ez nem kerül fel a
bakancslistámra.
– Beszélj a magad nevében.
Az ajtó kinyílt, és egy vonzó, mellényes-nyakkendős férfi állt
mögötte.
Megadtam neki Kline nevét, és máris bebocsáttatást nyertünk.
Egy pillanat alatt selymes zene, bársonyfüggöny, plüsskanapék és
tompított fények vettek körül bennünket. Olyan volt, mintha
visszarepültünk volna az 1920-as évekbe. Bármelyik pillanatban
elsétálhatott mellettem egy charleston ruhás lány egy pohár ginnel.
Will már észrevett minket, amint a bejárat felé sétált.
– Nos, üdv, Cassie Phillips! – köszöntötte barátnőmet ördögi
vigyorral az arcán. Szorosan megölelte Cassie-t, felkapva őt a földről,
amire a lány felsikoltott.
 – Csak hogy tisztázzuk, most mindkettőtöket utálom –
duzzogtam bosszúságot színlelve.
Will letette Casst, és szorosan magához húzott.
– Ó, ne légy mérges, Gigi! Tudod, hogy téged szeretlek a
legjobban.
– Miért nem Kline-nal vagy? – kérdeztem a helyiséget fürkészve.
– Meg kellett állnom a mosdóban. A bárban van az egyik
haverjával.
– Haverjával?
Will bólintott.
– Találkoztál már Thatchcsel?
Megráztam a fejem, de teljesen készen álltam a hírhedt Thatchcsel
való találkozásra. Elég történetet hallottam már ahhoz, hogy
megértsem, hírhedt tréfamester volt, akivel jó volt együtt lógni, de
Kline-nak és nekem még nem volt időnk ilyesmire.
– Nos, kövessenek, hölgyeim! – Will a bárpult felé mutatott. – A
barátod már kíváncsi volt, hol jártok. Mondtam neki, hogy
valószínűleg megálltatok egy italra a Barcelonában, mielőtt
idejöttetek volna.
– Ez nem úgy hangzik, mint valami, amit mi csinálnánk –
ellenkezett Cass, elrejtve a mosolyát.
– Aha – vigyorgott Will. – Biztos vagyok benne, hogy Harry
Potter-feleseket sem ittatok, és nem kértétek meg a bandát, hogy
játsszon Britney Spearst.
Megráztam a fejem, és az ajkamba haraptam.
– Nem. Határozottan nem történt ilyen. Tökre de.
Egy kör sör kellett ahhoz, hogy a zenekar eljátssza Cass
kívánságát, az I’m A Slave 4 U-t, de végül sikerült elérni, és mi úgy
táncoltunk, mint a bolondok. Ez egy folytatólagos belső poén
köztünk, amikor együtt megyünk bulizni. Ha már dalokat kértünk,
akkor azoknak giccses popdaloknak kellett lenniük. Imádtuk látni a
vendégek reakcióit, amikor a nevetséges kérésünk elkezdett szólni –
bosszankodtak, felnyögtek, káromkodtak, de a dal végére mindenki
szinte óraműpontossággal velünk együtt énekelt és táncolt.
– Igen, kizárt, hogy ezt tettük – értett egyet Cass, és halkan
nevetett.
 Ahogy a bárpult felé sétáltunk, megpillantottam Kline tükörképét
a hatalmas tükörben, amelyet szeszes italos üvegek díszítettek.
Tekintetem a mellette ülő vonzó fickóra tévedt, és a déjà vu akkora
erővel csapott le rám, hogy majdnem a földre lökött.
Szent szar!
Megálltam, és vasszorítással kapaszkodtam Cass karjába.
– Mi a fene? – fordult felém zavartan.
Megremegett a kezem, amikor rájöttem, miért ismerem a Kline
melletti fickót. Ruck volt az.
Ó, ne!
Ruck itt volt, és Kline mellett ült, úgy beszélgettek, mintha a
legjobb barátok lennének.
Ó, bassza meg!
Elhúztam Cassie-t a pult mellől.
Will felénk fordult, és kitárta a karját amolyan mi a fasz van?
stílusban.
– Elfelejtettem, hogy ki kell mennem a mosdóba! – kiáltottam át a
vállam felett, szinte végigvonszolva Cassie-t a padlón.
– Szent ég, mi folyik itt? – kérdezte, miközben átfurakodtam a
tömegen.
Nem válaszoltam neki, amíg biztonságban be nem jutottunk a női
mosdóba.
– Ó, istenem, Cass! – nyögtem, a hangom visszhangzott a gyengén
megvilágított szobában.
– Annyira össze vagyok zavarodva – motyogta. – Mi folyik itt?
– Ismerem azt a fickót Kline mellett.
– Mert ő Kline barátja, Thatch, igaz?
Megráztam a fejem, és úgy járkáltam fel és alá a szűk helyiségben,
mint egy ketrecbe zárt állat.
– Adsz egy tippet, vagy tovább kell találgatnom…?
– Ő Ruck.
– He?
– Ruck! TapNext Ruck! – álltam meg, karomat a levegőbe
lendítve.
Oldalra billentette a fejét.
– A fickó, aki a furcsa faszfotót küldte? Mániákusan bólogattam.
 – Hát, igazából az nem az övé volt – kezdtem magyarázni, de
rájöttem, hogy erre már tényleg nincs időnk.
– Azt hiszem, valamit még mindig nem értek. Nem igazán értem a
pánikot, amit itt keltesz… – Szünetet tartott, várva, hogy
magyarázatot adjak.
– Hát, igazából sosem hagytam abba a beszélgetést vele –
motyogtam, mert túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy teljes
hangerővel beszéljek.
– Tessék? – kérdezte, és a szeme döbbenten kikerekedett. – Egész
idő alatt beszéltél vele?
Bólintottam.
Cassie megrázta a fejét, mintha nem tudná feldolgozni.
– Figyelj, majd később elmondom a részleteket, de úgy kell
tenned, mintha ismernéd.
– Kit? – Nem értette a dolgot.
– Ruckot!
– Várj…, ki is az a Ruck?
Három másodpercre voltam attól, hogy kitépjem a hajam.
– Kline barátja, Thatch! Ő Ruck! – kiabáltam suttogva.
– Oké, oké. – Megfogta a vállamat. – Csak vegyél néhány nagy
levegőt, G. Minden rendben lesz.
Úgy tettem, megnyugtatva száguldó szívemet.
– Csak egy dolgot mondj meg nekem. Miért kell úgy tennem,
mintha ismerném?
Sóhajtottam, és a lábamra bámultam.
– Georgia?
– Mert még mindig te vagy a profilképem – suttogtam sietve,
remélve, hogy nem érti meg.
Nevetni kezdett, és hitetlenkedve rázta a fejét.
– Emlékezzünk erre a pillanatra – bökött felém egy ujjal. – Mert
tartozol nekem. Sokkal.
– Amit csak akarsz – bólintottam.
– Ha hazaérünk, meg fogod magyarázni, miért beszélsz még
mindig más pasikkal, amikor ennyire boldog vagy Kline-nal.
– Esküszöm neked, hogy nem olyan a dolog. Összevonta a
szemöldökét.
 – Ígérem. Nagyon kedvelem Kline-t. Nem tennék semmit, ami ezt
veszélyeztetné. Ruck randizik valakivel. Én is járok valakivel. És
soha nem terveztük, hogy személyesen is találkozunk.
– Oké, hiszek neked. – Cass magához húzott egy ölelésre. – Ki
tudja? Talán nem is fogja tudni, hogy te vagy az…, vagyis én…
Bassza meg, ez bonyolult!
– Hogy kerülök ilyen helyzetekbe? – nyögtem fel.
– Ne aggódj, édesem! Fedezlek. Elterelem a hogyishívják
figyelmét, amíg te és Kline élvezitek az éjszakát.
– Köszönöm.
Átnyújtotta a táskámat a mosdó széléről, és elindult az ajtó felé.
Megnéztem magam a tükörben, hogy megbizonyosodjak róla,
nem tűnök annyira őrültnek, mint amennyire annak éreztem magam.
A sminkem még mindig nem kenődött el, és minden hajszálam a
helyén volt. Már csak egy (vagy öt) italra volt szükségem, hogy
megnyugtassam az idegeimet, és máris rendben leszek.
Talán.
Ahogy elsétáltam Cassie mellett, azt suttogta:
– Csak hogy tudd, ez nagyon megkavarja a nagy tervemet, hogy
ma este elcsábítsam a bátyádat.
A szememet forgattam. Nyitva hagyta nekem az ajtót.
– Ne aggódj, majd elteszem máskorra – tette hozzá vigyorogva.
– Jó terv, te köpönyegforgató kis szajha!
– Héééj! – háborodott fel, amiből rájöttem, hogy kicsit kevésbé
józan, mint amennyire szeretném, hogy legyen. – Nem vagyok áruló,
és ezt te is tudod. Éppen arra készülök, hogy egy egész estén át a
szememmel faljam fel ezt a fickót, csak a te kedvedért.
– Nem – javítottam ki. – Semmi ilyesmi ne legyen. Csak beszélgess
vele. Barátok vagyunk.
Elvigyorodott, amikor befordultunk a sarkon, és a srácok a
látóterünkbe kerültek.
– Hogy is hívják? – kérdezte, a tekintete pedig úgy izzott, mint
egy kialvó tűz utolsó darab parazsa.
– Thatch – válaszoltam gépiesen, hirtelen elborzadva a
gondolattól, hogy a munkahelyi életem egy másik tagja is tudja,
hogy szűz vagyok – vagy hogy az voltam –, még akkor is, ha nem
tudta, hogy én voltam Rose. Mindegy. – Thatcher Kelly.
– Mmm – nyögte Cass, mellét még magasabbra tornyozva a
melltartójában, és megnyalta az ajkát. – Még jó, hogy kell!
Basszus! Tudhattam volna. Cass számára minden a nevekről szólt.
Ez egy hosszú éjszakának ígérkezett.
 26. fejezet

Kline

– Ez a hely elképesztő. Mindig ide jársz? – kérdezte Will, ahogy

beléptünk a Raines Jogi Klubba, és körbevettek minket a puha fények
és az összezsúfolt, retró stílusú kanapék.
– Nem igazán – válaszoltam őszintén, mert tudtam, hogy nem is a
hely, hanem maga a járás a probléma. – Ez inkább Thatch stílusa.
A hely hangulata nyugis volt, de vonzereje a drámaiságában
rejlett.
– Az ármányok és az elit hangulata. Will felnevetett, és megértőn
bólintott.
Elfordultam, és a helyiséget pásztáztam, hogy befejezzem, amit
elkezdtem. Tekintetemmel rögtön érkezésünk után a zsúfolt bárt
fürkésztem, függetlenül attól, hogy tudtam, feleslegesen teszem. Az
én Georgie-m még a saját esküvőnkről, a gyerekeink születéséről és a
saját temetéséről is elkésett volna.
Várjunk csak! Micsoda?
A bátyjára pillantottam, és hirtelen pánikba estem, hogy olvas a
gondolataimban, de valószínűleg ő csak az elképesztő terrort látta a
szememben.
– Ne aggódj, ember! Georgie előbb-utóbb ideér – nevetett Will. –
De ha Cass vele van, akkor valószínűleg megálltak a Barcelonában,
mielőtt erre vették volna az irányt. Azt a lányt tényleg nem érdekli
semmi és senki.
Bólogattam, mintha értettem volna, de alig figyeltem.
Úgy értem, az esküvős dolgot még értem is. Meg voltam őrülve
érte, mindenféle ha, és vagy de nélkül. De gyerekek?
Jézusom!
Gondolataim örvénylettek, egyenesen a gyorsan közeledő föld
kíméletlen valósága felé tartottak, amikor a flipperező mozgást
végző tekintetem megakadt valami váratlan és nemkívánatos
dolgon. Hangos, harsány és lehetetlen figyelmen kívül hagyni – és
valószínűleg ez volt az egyetlen dolog, ami ebben a pillanatban
felülírhatta a gondolatmenetemet.
A lehető legóvatosabban áttörtem a tömegen, ellenőrizve, hogy
Will mögöttem halad-e, és megerősítést kerestem új, sokkal
sürgetőbb félelmeimet illetően.
Az emberek könnyedén mozogtak körülöttünk, és több nő is
kacér mosollyal bombázott. Mindenkit figyelmen kívül hagytam, és
hetek óta először nem Georgia miatt.
Thatch megfordult, ahogy közeledtem, és látásomra hatalmas
vigyor jelent meg az arcán.
– K-man! Kurvára igen! Idekint, a városban? Azt hittem, hogy ez
már soha nem fog újra előfordulni – hadarta gyors egymásutánban,
láthatóan a több pohár elfogyasztott ital hatására kissé már megeredt
nyelvvel.
Will mosolygott a köszöntésen, én pedig igyekeztem nem
szégyenkezni.
Tényleg nem volt szükségem arra, hogy Thatch itt legyen ma este.
Ostoba módon azt hittem, hogy továbbra is lehetek Ruck és
önmagam egyszerre, anélkül, hogy a helyzet visszaütne. De
tévedtem. Ez történt, amikor az emberek olyasmivel játszottak,
amihez nem voltak elég felelősségteljesek.
A falak összeomlottak, vagy legalábbis úgy éreztem, hogy
összedőltek, és a nyakkendőm fojtogatni kezdett. Will mosolygott, és
boldogan üdvözölte Thatchet.
Fejben végigfutottam Thatch jelenlétének következményeit, és
megpróbáltam nem hányni.
Istenem, ha nem tudom gyorsan eltüntetni innen, nagy bajba
kerülök. Ő a profilképem. Georgia az ő arcát társította Ruckhoz.
Ami már így is az őszintétlenség netovábbja volt, az most kezdett
a totális összeomlássá válni.
Előrehajoltam, és egyenesen Thatch füléhez hajoltam, a tömeg
zaját ürügyként használva, hogy távol tartsam Willt.
– El kell menned – suttogtam neki tömören, mert tudtam, hogy ha
valaha is lesz olyan alkalom, amikor Georgia negyvenöt percnél
kevesebbet késik, akkor ez lesz az.
 Nevetett, és hátba vágott.
– Én is örülök, hogy látlak, haver. Hiányzol. Mostanában csak az
edzéseken látlak.
Frusztráltan megráztam a fejem. Ő tovább nevetett.
– Elmegyek a mosdóba, srácok – szólt oda Will, és eltűnt a
tömegben.
Thatch bólintott, mosolygott, és arra használta Will távozását,
hogy hülyeségeket beszéljen.
– De igazából, azt hiszem, ez is csak ugyanolyan, mint mindig.
Csak az indok változott, igaz? A munka helyett a misztikus punci az
oka.
– Thatch.
– Értem én, ember. Néha a farkad csak úgy belekerül egy jó punci
csapdájába. Mint egy szorítóbilincsbe, igazam van?
– Thatch, figyelj!
– Hogy van Miss Georgia? Majdnem végzett veled, és már
keresgél…
Az ajtóra szegezett szemmel csak a mondata első felét hallottam –
hála istennek –, mert ahogy megjósoltam, vonzalmam tárgya éppen
akkor sétált be az ajtón, és úgy nézett ki, mint a két lábon járó,
tömény szex. Bőrnadrág és csipkefelső – eléggé szép volt ahhoz,
hogy azt gondoljam, a gyerekekkel kapcsolatos korábbi gondolatom
valójában a legjobb ötletem volt. Szőke haja szabadon lobogott, pont,
ahogy szerettem, és a helyiség túloldaláról is láttam kék szemének
topázát ragyogni, noha nem nézett rám.
És mellette? Az ő profilképe, egy nő, akiről csak sejteni véltem,
hogy a hírhedt Cassie Phillips. Hallottam már Georgia legjobb
barátnőjének bohóckodásáról és anekdotáiról, de még nem volt
szerencsém találkozni vele.
Bassza meg!
A hazugságok hálója egyre jobban kezdett hasonlítani egy
tekervényes labirintusra. Mégis, mekkora az esélye ennek? Mindketten a
barátunkat állítottuk be profilképnek, és most végig kell ülnöm egy
olyan estét, ahol emiatt bármelyik pillanatban kitörhetett a zűrzavar
– ezt a forgatókönyvet előre kellett volna látnom, de abszolút nem
így történt.
 Időm és türelmem fogytán volt, ezért villámgyorsan Thatch felé
fordultam, és az öklömmel indítottam.
– Aú! – mosolygott, és incselkedve megdörzsölte a vállát.
– Bassza meg, Thatch, figyelj rám!
Tágra nyílt szemmel, gúnyosan nézett rám, és tölcsért formált a
füle körül.
Fontolóra vettem, hogy újra megütöm, ezúttal komolyan, de egy
pillantást vetve a lányok irányába, tudtam, hogy nincs rá időm.
– A lány a TapNext-profilképen, akit elkezdtél…
– Traumatizálni. Bólintottam.
– Igen. Nos, még mindig beszélek vele.
– A kedves Georgie háta mögött? – kérdezte hamis
felháborodással. Gúnyolódás nélkül is láttam rajta, hogy kíváncsi.
Egyszerre két nőt tartani a tűzben – ez nem vallott rám, ráadásul
amikor erről a „kettőről” volt szó, a felét sem tudta a sztorinak.
Nekem pedig kurvára nem volt időm vagy módom ezt most
elmagyarázni.
Egy gyors pillantást vetettem a lányokra és Willre, akik egymásba
kapaszkodva ölelkeztek és nevetgéltek, és már túl közel voltak
hozzánk.
Rövid időre lehunytam a szemem, hogy türelmet erőltessek
magamra. Thatchnek várnia kellett a sztorira, mert ahhoz a
beszélgetéshez több kellett tizenöt másodpercnél és néhány pohár
whiskynél.
– Azóta is beszélek vele, és itt van. Éppen most készül ideérni,
Georgie mellett áll.
Mellette? Haha! Bassza meg! Inkább ő az.
– Hát, ez elképesztő – válaszolta Thatch mosolyogva, és próbálta
megfejteni.
– A te képed van azon a profilon. Úgy kell tenned, mintha
ismernéd – sürgettem.
Egy pillanatig hallgatott, de nem lehetett nem észrevenni, hogy ez
mennyire fontos nekem. Akár egyetértett, akár megértette, akár
együtt akart játszani, akár nem, Thatch mindig fedezett engem. Ha
lerántod róla az összes csínytevő, idióta réteget, kétségtelenül az
egyik legjobb ember volt.
 – Értem.
Olyan érzés volt, mintha az elmúlt két percben először vettem
volna levegőt, és megfordultam, hogy üdvözöljem Georgiát.
De nem volt ott. Ő és a barátnője eltűntek, és csak a bátyja, Will
állt előttem.
Ahogy Will odaért hozzánk a fejét rázva, Thatch odahajolt, és
suttogva hozzátette:
– És mindezt azután, hogy faszfotót küldtem neki? – Halkan
füttyentett. – Biztos több van a tarsolyodban, mint gondoltam.
– Mi a helyzet? – kérdeztem Willt, kifejezetten figyelmen kívül
hagyva Thatchet, remélve, hogy az arckifejezésemnek is sikerült
ugyanezt elérnie.
– Ki tudja, ember? Egyáltalán nem értem a nőket.
Mivel nem kaptam választ a Willhez intézett kérdésemre,
nagyjából úgy nézhettem rá, mint aki éppen készül belemászni a
fejébe.
– Ó! – kapott észbe Will, miután végre felém fordult a bárpulttól.
– A mosdóban vannak.
Fásultan és megértőn bólintottam, mire Thatch elkezdett
bökdösni.
– Lazulj le! – suttogta felém, befordított a pult felé, és jelzett a
csaposnak.
Ismét bólintottam, mert tudtam, hogy igaza volt, és amúgy is csak
erre voltam képes abban a pillanatban.
– Macallan – motyogtam, tudva azt, gondoskodni fog arról, hogy
a rendelésem eljusson valakihez, aki el is készíti. Közvetlenül a
pultostól rendelni most nagy feladatnak tűnt számomra.
– Igen, haver – vigyorgott Thatch. – Tudom, hogy Macallant iszol.
Macallant lime-mal, akár esik, akár fúj, már évek óta.
A hangszálaim szinte reflexszerűen feszültek be, ahogy
összeszorított a félelem.
– Lime nélkül.
– Lime nélkül?
Bólintottam, és éreztem, ahogy a feszültség kissé kienged a
vállamból, ahogy eszembe jutott az édes, bedrogozott Georgia.
– Georgia allergiás.
 – Ó, basszus! Az problematikus.
– Nem igazán – nevettem, majd pontosítottam. – Legalábbis most,
hogy már tudom, nem az.
– Figyelj rá, hogy hagyd ki a lime-ot – szólt közbe Will,
felbukkanva a másik oldalamon, és beszállva a beszélgetésbe.
– Akkor elmondta? – nevettem.
– Végül el. Még mindig azt gondolom, nem mondott el minden
részletet, de most, hogy Cass is itt van, mindent meg fogok tudni.
– Cass? – kérdezett közbe Thatch.
– Igen. Cassie Phillips. Mondanám, hogy olyan, mintha ő is a
kishúgom lenne, de nem vagyok biztos benne, hogy olyan lányról
beszélünk, aki képes kishúg lenni.
Thatch szeme felcsillant az izgalomtól, és a pánik érzése
tízszeresével tért vissza.
– Vad?
Will csak nevetett, és a közeledő lányok irányába bólintott.
– Majd meglátod.
Amint megláttam Georgiát, szinte minden mást elfelejtettem.
Hosszú láb, napbarnított hasának egy apró részlete, izgulós mosoly –
olyan gyönyörű volt, hogy szó szerint nem tudtam levenni róla a
szemem.
Egyenesen a karomba húztam, ajkamat a füléhez tapasztottam,
úgy suttogtam.
– Benny.
Kilélegeztem a szavakat, és belélegeztem az illatát, testét pedig
addig szorítottam az enyémhez, amíg el nem kezdett kuncogni.
– Kline. – Nehéz volt kibontakoznom a hajából, és levennem a
kezemet a csípőjéről, de segített, mivel a barátnője felé fordította a
testét, hogy bevonja a beszélgetésbe. Végigsimítottam a hátán.
– Ő itt őrült Cassie.
– Őrült Cassie? – háborgott Cass. – Most már ez a nevem?
– Igen – húzta Georgia elbűvölően.
– Ó, jól van akkor – egyezett bele Cass csillogó szemmel. – Értem.
Kicsit lassú vagyok, de most már értem.
Felém nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam, és kétszer gyorsan
megráztam.
 – Szia, örülök a találkozásnak! Elmosolyodtam.
– Őrült Cassie vagyok. Te pedig minden bizonnyal Nagyfarkú
Brooks vagy.
Thatch beleprüszkölt a whiskyjébe, és Cass szavait egy réteg
nyállal egészítette ki, ami mindenkit beterített.
Georgie felvisított, Cassie pedig csak nevetett, és a káoszon
keresztül a tekintetem találkozott Willével. Megerősítő mozdulattal
emelte fel a poharát.
Vad.
És kiszámíthatatlan, vicces és szenvtelen.
Te jó ég, ezzel a társasággal emlékezetes estének nézünk elébe!
Reménykedtem, hogy túl fogjuk élni.
Megragadtam és Georgie felé nyújtottam néhány szalvétát a
bárpultról, majd figyelmesen végignéztem, ahogy letörli Thatch
whiskyjét a dekoltázsából. Enyhén megrázta a fejét, hogy tudtomra
adja, észrevette, én pedig éreztem, hogy egy mosoly akaratlanul
elárasztja az arcomat, mielőtt visszafordultam volna Cass felé.
– Ez vagyok én – válaszoltam. – Csoda, hogy a barátod még
mindig életben van.
Thatch és Cassie hisztérikus nevetésben törtek ki, Georgie
meglegyintette a mellkasomat, Will pedig játékosan a fülére a
tapasztotta mindkét kezét.
– Kline! – kiabálta Georgie.
– Menjünk, bébi! Üljünk le – békítettem, és a karomba zártam,
mielőtt a fülébe súgtam. – Elfáradtam abban, hogy mindenhova
cipelnem kell ezt a hatalmas dolgot.
– Kline!
– Ez valódi probléma, Benny.
– Kli… – kezdett bele ismét, de nem hagytam, hogy befejezze.
Ajkára szorítottam a számat, és kinyalogattam, szívtam és
harapdáltam belőle egy igazi köszönést. Az este épphogy csak
elindult, és a hazugságaim hálója még csak most kezdett testet ölteni.
De te jó ég, mennyire hiányzott! Itt és most csak ez számított.
– Hol voltál eddig az életemből? – mormoltam, még mindig
csókolva őt.
 Elmosolyodott, csak nekem – vágy, szeretet és talán egy kis
szerelem is csillogott a szemében, visszatükrözve a saját
pillantásomat. Orrát az enyémhez dörzsölte, ahogy az ölembe
húztam, miután csodával határos módon találtam egy üres kanapét.
Még az is lehet, hogy valaki az utolsó pillanatban ugrott félre,
nehogy az ölében kössünk ki. Nem vettem volna észre.
– Én… Hé! – sikoltozott, ahogy valaki felhúzta az ölemből.
Egy teljes másfél másodpercig minden egyes vendéget félteni
kezdtem, mert a Hulkéhoz hasonlatos düh eluralkodott rajtam,
felülírt minden más érzelmet, és szinte szétfeszítette a gombjaimat.
– Nyugi, K! – húzta az agyam Thatch, lehűtve a dühömet, de
felszítva a bosszúságomat. – Csak kicsit átvariálom az ülésrendet.
Összehúztam a szemem, ahogy leültette Georgie-t a szemben lévő
kanapéra, engem pedig visszahúzott maga mellé.
Gyilkos gondolataim támadtak.
– Húzd be a karmaidat, haver – duruzsolta Thatch a fülembe.
– Túl kell tenned magad ezen a hisztin, mert az öreg Ruck
haverodnak némi információra van szüksége, és nincs más, aki
megoszthatná vele.
Az istenit, de utáltam, amikor Thatchnek igaza volt! És még jobban
utáltam, amikor ez azt jelentette, hogy Georgia feneke nem lehet az
ölemben.
Ránéztem Georgiára, ahogy szemben ült velem, és láttam, hogy
tekintete idegesen cikázik Thatch és köztem. Számára mi mindketten
jelentős részét képeztük az életének. Fura érzés volt, féltékeny
voltam, de főleg csak rosszul éreztem magam. Amiért hazudtam neki,
és amiért most miattam érezte magát teljesen összezavarodva.
Az egész felelősség az én vállamon nyugszik, és higgyétek el
nekem, éreztem a súlyát. Minél hamarabb vége a ma estének, annál
jobb.
– Cassie, igaz? – hallottam Thatchet a csengő füleimen át.
– Igen – felelte Cassie.
– Tudod – folytatta a barátom a torkát köszörülve –, ismerősnek
tűnsz.
– Igazából te is nekem. Olyan ruckosan, vagy mi.
 Megráztam a fejem, és a pánikoló barátnőmre pillantottam. Nem
tudta úgy látni a dolgokat, ahogy én – túlságosan ideges volt. Olyan
volt, mintha egy paródiát néznék Ruck és Rose életéről, amiben a vak
vezetett világtalant. Soha nem reagáltunk volna így, ha találkoztunk
volna a valós életben. Soha.
Thatch féktelenül röhögött, majdnem az ölembe zuhant az
akciótól. Felém fordította az arcát, és gyorsan tátogta, hogy „név”. Le
kellett küzdenem egy bosszús sóhajt. Ha nem lett volna rendkívül
kellemetlen Georgiának, azt mondtam volna mindenkinek, hogy
azonnal adják fel a szerepjátékot.
Ezért inkább beírtam a telefonomba, hogy Rose, és felé
fordítottam.
– Rose! – Thatch gyakorlatilag kiabálta a nevet. Cassie bólogatott,
miközben Georgie öntudatlanul összehúzta a szemöldökét. Még jó,
hogy össze volt zavarodva. – Nem hiszem el, hogy te vagy az, Rose!
Milyen gyönyörű vagy a valós életben, Rose!
Diszkréten oldalba böktem Thatchet.
– Mondd ki még egyszer a nevét, és megöllek – súgtam oda neki.
Vágott egy grimaszt, és becsukta a száját.
– Mi folyik itt? – kérdezte Will. Úgy tűnik, az előadás kívülről is
épp elég zavarosnak tűnt.
– Én is ezen gondolkoztam – mondtam, játszva a saját szerepemet.
– Úgy tűnik… – motyogta Georgia. – Úgy tűnik, ismerik egymást,
vagy valami ilyesmi.
– Thatch és Cass? – kérdezte összezavarodva Will.
– Igen – erősítette meg Cassie. – Azóta beszélgetünk online,
amióta elküldte azt a képet a nagy, ronda farkáról.
Will meglepetten kapta fel a fejét.
– Micsoda?
– Nem az övé volt – szúrtam közbe, miközben Thatch mosolyogva
gúnyolódott. – De a „nagy” rész stimmel.
Georgie rám pillantott.
– Vagy legalábbis úgy hallottam – tettem hozzá. Feldúltnak tűnt.
– Mesél neked róla? Mit… – szünetet tartott, és nyelt egyet. –
Arról, amiről beszélgetnek?
 Úristen, ez szörnyű volt! Utáltam ezt és magamat, és kurvára
mindenkit ebben a pillanatban.
– Nem, bébi. Ez az egyetlen dolog, amit elmondott –
biztosítottam, amivel még mélyebbre ástam a síromat.
Erős késztetést éreztem a menekülésre, de épphogy csak leültünk.
A pokolba!
A Raines Jogi Klub határozottan kezdett a pokolhoz hasonlítani.
Az ördög, a tűz és a kibaszott húszas éveink.
Megbízott Ruckban, és rosszul érezte magát amiatt, hogy ez mit
jelentett a kettőnk kapcsolatára nézve. Egyértelműen rá volt írva arra
a gyönyörű arcára, ahogy háborút vívott saját magával, mert nem
akart elmondani nekem olyan dolgokat, amiket Rucknak elmondott,
és eleve hazugnak érezte magát, amiért valamit eltitkolt előlem.
Rosszul voltam ettől, egyenesen görcsbe rándult a gyomrom és az
összes belső szervem, és épphogy csak meg tudtam állni, hogy ne
pattanjak fel és rohanjak a mosdóba.
De az arcom volt az egyetlen mentőöv számára ebben a
helyzetben, mert bármennyire is félt attól, hogy kiderül, minden
mosolyom vigaszt jelentett neki. Nem voltam hajlandó magára
hagyni őt ezen a viharos tengeren, hogy egyedül sodródjon és
vergődjön.
A lényeg, hogy Rose már rég dobta volna Ruckot, ha nem
fordítottam volna minden beszélgetést az előnyömre. Én voltam a
bűnös fél a történetben.
Ahogy Thatch flörtölni kezdett, épp annyi időre vontam el a
figyelmemet Giorgiáról, hogy megmondjam a haveromnak, húzza be
a kéziféket. Egyetlen megjegyzés a mellére, és a bulinak annyi.
– Ruck és Rose csak barátok. Ruck mással randizik, és Rose szűz, a
rohadt életbe! – informáltam. – Vegyél vissza!
Vad tekintete az enyémbe fonódott. Vissza akartam szívni a
szavakat, ahogy kimondtam őket.
– Bocsássatok meg nekünk egy pillanatra – mondta Thatch
mosolyogva, felrángatott a kanapéról, és a bárpulthoz vonszolt, úgy,
ahogy arra csak ő volt képes.
A seggem az előtte lévő bárszéken landolt, ő pedig fenyegetőn
felém hajolt.
 – Jobban teszed, ha elkezdesz beszélni, haver. Ott vergődöm a te
hülye segged miatt, és nem tudod annyi ideig levenni a szemed a
barátnődről, hogy a segítségemre siess.
Megráztam a fejem.
– Mi a fasz van? Ha az a nő szűz, én lefagyasztom a tökeimet egy
szemölcseltávolítóval.
Grimaszoltam egyet.
– Igen – bólintott. – Nem túl szép kép. Szóval mondd csak, mi a
franc van itt?
Egy pillanatig mérlegeltem, mi baj lehet abból, ha elmondom,
összevetve azzal, mit csinálna, ha nem mondanám el. Úgy
döntöttem, a csontjaim jó helyen vannak ott, ahol vannak. És tudtam,
ha megmondom neki, hogy tartsa meg magának az infókat, az így is
lesz.
– Igazából Georgie Rose, nem pedig Cassie. De ő nem tudja, hogy
én tudom ezt, és nem tudja, hogy én vagyok Ruck.
– Jézus! – Thatch a kezébe temette az arcát, és megdörzsölte a
halántékát. – Nem fizetsz eleget az ilyen szintű bonyodalmakért.
– Ja, hát most nem munkatársként vagy itt. Hanem barátként. És
nem én hívtalak, ha visszaemlékszel. Ki akartalak rúgni innen,
mielőtt megérkeztek volna.
– Jól van, jól van, értem én. Neked és Georgiának el kéne
húznotok, vagy ilyesmi. Nem tudom fenntartani ezt a játszmázást,
de nem is tudlak itthagyni.
– Milyen nemes tőled.
– Még jó, haver. Az én karakterem áll a piramis tetején.
Megráztam a fejem, és megdörzsöltem az arcom.
A felismerés hullámként futott végig rajta, mint a dagály a
tengerparton.
– Várj egy percet! Ez azt jelenti, hogy Georgia lány szűz?
Próbáltam nem reagálni semmit, de az arcom elárulhatott valamit.
– Ó, te jó ég, K!
– Thatch.
– De már nem, ugye, te mocskos kutya?
– Thatch…
 – Kline? – hallottam Georgia félénk hangját Thatch háta mögül. A
nyelvem szinte szaltózott egyet a számban, úgy akart megfojtani. A
beszélgetés, a körülmények. Minden el volt rontva, és egy félénk
Georgia volt a legutolsó csepp a pohárban.
Az én csajszim egy igazi cápa volt, és teljesen kiborultam attól,
hogy miattam máshogy érzi magát.
– Szia, bébi! – köszöntem neki, kihajolva Thatch mögül, biztosítva,
hogy találkozzon a tekintetünk.
– Minden rendben?
Utoljára Thatchre pillantottam, igyekezve hangsúlyozni, mennyire
fontos volt a sírig tartó hallgatása, felpattantam, és a nőm felé
indultam az együttes lassú ütemére.
Elegem volt a titkokból, a térből, az egész estéből, és semmi
mástól nem éreztem volna boldogabbnak magam, mint hogy
kivonszolom ezt a nőt a táncparkettre akkor, amikor a legkevésbé
gondol rá.
– Mit szólsz egy tánchoz, Benny?
Tekintete a helyiséget pásztázta, én pedig közben finoman a
parkett felé irányítottam.
– De senki más nem táncol.
– Szeretek első lenni – húztam, majd magam felé fordítottam, és a
karomba zártam. Elpirult.
– Kline.
– Önző vagyok – vallottam be mosolyogva. – Nem akarlak többé
megosztani senkivel.
Piros arca hirtelen elfehéredett – még sosem láttam ilyen gyors
színváltozást. Azonnal megbántam a szavakat, pedig igazak voltak.
Nem volt szüksége több bizonyítékra a maga ellen folytatott perben.
Ajkamat az övére nyomtam, így kérve bocsánatot az egyetlen
módon, ahogy tudtam – szeretve őt a csókokon át.
Belenyögött a számba, ő is túl sokat érzett ahhoz, hogy csendben
maradjon.
A hajába túrtam, hüvelykujjammal végigsimítottam az állát, és
minden egyes sejtemmel beletemetkeztem a látványába.
Nem aggódtam Thatch, Cass, Will vagy bárki más miatt, és
néhány percig ő sem.
 Sosem vesztem el így senkiben. Soha az életben, semmi és senki
által.
Ráncok formálódtak a kis, gombszerű orrán, ahogy hátrébb
húzódott, finom keze kicsit meglazította a nyakkendőmet, épp
annyira, hogy újra tudtam lélegezni.
Georgia ellazult a zene miatt vagy miattam, és végre kényelmesen
érezte magát ahhoz, hogy beszéljen az estéről.
– Kicsi a világ, nem igaz? Emberek keresztezik egymás útját, és
észre sem veszik, hogy korábban kellett volna.
Bonyolult és kacifántos módon rólam, róla, Ruckról, Rose-ról és
egyszerre mindenki másról is beszélt. De a válasz egyszerű volt.
– A világ kicsi, bébi. De a szeretet nagy. Elég nagy ahhoz, hogy a
véletlen néha találkozik a lehetőséggel.
– Ezt honnan szedted? – kérdezte. – Ismét Ernest Hemingwaytől?
Megráztam a fejem, és gyors csókot nyomtam az ajkára.
– Ez én voltam.
A tekintetében lubickoltam, ahogy az enyémet fürkészte, úsztam a
kékségében, és küzdöttem, hogy ott maradhassak. Annyira mélyen
beletemetkeztem, belé, ebbe az egészbe, összekuszálódva a
hazugságokkal, de még így is a magasba repítve érezte magam.
Miatta, miattunk, minden miatt, amit akartam magunknak. Az
esküvőt, a gyerekeket, a boldogan éltek, míg meg nem haltakot. Azért
gondoltam ezekre, mert ezt akartam. Minden percét, óráját, napját.
Azt akartam, hogy az enyém legyen.
Rohadtul szerelmes voltam belé. És ezt meg kellett mutatnom
neki.
– Húzzunk el innen – kértem puhán, és a hüvelykujjammal
végigsimítottam a tökéletes alsó ajkán.
Érezte a kétségbeesést, remegés futott végig rajta a feje tetejéről a
lábujjáig. A kanapék felé pillantott, én pedig követtem a tekintetét.
Thatch és Cass elmélyedtek egy flörtölős beszélgetésben, Will pedig
eltűnt.
Átfésültem szememmel a termet, mielőtt ő megtehette volna, és
megtaláltam a testvérét a bárnál, ahogy egy nővel beszélgetett.
Felhívtam rá Georgia figyelmét.
– Mindenki elfoglalt, Benny – nyüstöltem. – Gyere haza velem!
 Azt vártam, hogy újra végigpillant rajtuk, de helyette a tekintete
megtalálta az enyémet.
– Oké, Kline.
Oké.
Csak némi szerelmeskedésbe telik, hogy abból az okéból egy
ismétlődő igen legyen.
 27. fejezet

Georgia

Az alvás és az ébrenlét közötti határvonalon mozogtam. A

szemem még mindig csukva volt, de a reggeli nap az arcomra sütött.
Kline karja körém fonódott, a hátamat a mellkasához szorítottam.
Nagy kifli, kis kifli – tökéletesen illeszkedtünk.
A gondolataimban újrajátszódott a tegnap este. A bár. Rájöttem,
hogy Kline legjobb barátja, Thatch valójában az én TapNext-barátom,
Ruck.
Hát van ennél csavarosabb irónia?
Amikor megláttam Thatch tükörképét, milliónyi érzés kavargott
bennem, de a legnagyobb és legtapinthatóbb a csalódás volt. Ez már
önmagában is bűntudatot ébresztett bennem, ami összeszorította a
gyomromat. Úgy éreztem, hogy valami rosszat tettem Kline-nal
szemben.
Nem tagadhatom, hogy a Ruckkal való beszélgetés a napom egyik
fénypontjává vált. Vicces volt, kedves és elbűvölő.
És minél többet gondolkodtam rajta, annál kevesebb értelme volt
az egésznek.
Thatch kedves fickó volt, de nagyon különbözött attól az
embertől, akit én Rucknak képzeltem. Harsány volt, és úgy tűnt,
hogy előszeretettel használta a bassza meg kifejezést… Valójában ő
volt Kline Cassie-je. Mindketten őrülten önfejűek és kissé impulzívak
voltak, és gyakran humorizáltak az egyébként komoly beszélgetések
során.
Nem hasonlított arra a Ruckra, akit megismertem. De hát ez az
internet volt, és az, hogy gyakran csevegtünk, még nem jelentette azt,
hogy tényleg ismertem őt.
De Kline-t ismertem. A tegnap este kínossága ellenére is jó este
volt, mert ő ott volt. Ez már szinte kiadott egy mintázatot. Ha ő ott
volt, boldog voltam.
 A saját kis Kline és Georgia-filmem pergett le a szemhéjam
mögött. Még jobban hozzábújtam, csukva tartottam a szemem, és
figyeltem.
Láttam, ahogy táncoltunk az első randinkon, és ahogy nem
tudtam abbahagyni a mosolygást, amikor megcsókolt. Az aggódó
tekintetét, amikor allergiás lettem a lime-lére. Ahogyan aznap reggel
nézett, álmosan, jóképűen, és úgy, mint aki az enyém.
Láttam, ahogy kézen fogva sétálunk New Yorkban, és mindent
együtt élünk át. Láttam őt a medencénél, ahogy játékosan leveszi a
bokszerét, megfordul, és táncol a szórakoztatásomra.
Láttam magunkat Hamptonsban, és azt, ahogyan nézett, amikor
bennem volt, ahogy mozgott, csókolt és szeretett. És aztán, ahogy
másnap reggel nevetett, amikor égett pirítóssal próbáltam megetetni,
és azt mondtam neki, hogy direkt égettem oda.
Ahogy gyakran belopózott az irodámba, becsukta az ajtót, és a
karjába húzott.
Az összes belsős poén és titkos mosoly, amit megosztottunk
egymással.
Nem csak barát és barátnő voltunk, nem csak szeretők, nem csak
egy dolog voltunk.
Mi voltunk a minden.
Visszatértem a jelenbe, és kipislogtam az álmot a szememből.
Megfordultam a karjában, és magamhoz öleltem. Figyeltem, ahogy a
mellkasa minden egyes lágy lélegzetvételével megmozdult. Ahogy a
szempillái apró pontokká váltak a szeme sarkában. Megsimítottam
az arcát, ujjaim végigsiklottak a füle melletti apró szeplőkön.
Az agyam száguldott, miközben a szívem felgyorsult, szertelenül
kalapált. És akkor a szív és az agy összeütközött, eggyé vált abban,
ahogyan iránta éreztem.
A hálószobában csend volt, csak a város halk hangjai szűrődtek
be, de a csendben is hallottam, ahogy a lélegzetem felgyorsult.
Láttam, ahogy mellettem fekszik – az álla elernyedt, a szempillái az
arcát seperték.
És éreztem. Istenem, éreztem. Szerelmes voltam.
Szerelmes voltam Kline-ba.
 Előrehajoltam, ajkamat a szája sarkához szorítottam, és némán azt
mondtam a bőrére: „Szeretlek.”
Motyogott valamit, de egyébként alig mozdult.
Jóképű arcát nézve, amint boldogan és elégedetten aludt, tudtam,
mit kell tennem.
Vagyis – tudtam, hogy mit akarok csinálni.
Nem akartam, hogy ez az egész Ruck-helyzet a fejem felett lógjon.
Túl akartam lépni rajta, és ami a legfontosabb, tovább akartam lépni
Kline-nal.
A lehető legcsendesebben és legsimábban kicsúsztam az ágyból,
felvettem az egyik pólóját, és elindultam a konyhába, hogy
elővegyem a táskámból a telefonomat. Ahogy kiléptem a teraszra,
tárcsáztam Cass számát, és becsuktam magam mögött az ajtót.
A negyedik csöngetés után válaszolt:
– Hány óra van, baszd meg?
– Szeretném, ha átvennéd a TapNext-fiókomat.
– Georgia? – kérdezte, a hangja rekedt volt az álomtól.
– Persze hogy Georgia. Mégis, mit gondoltál, ki a fene az?
– Egy seggfej, aki úgy döntött, hogy felhív… – Szünetet tartott, és
a lepedő zizegése töltötte meg a fülemet. – Reggel nyolckor. Jézusom,
Georgie, nem tudtad volna még négy órával elhalasztani ezt a
beszélgetést?
– Nem tudtam várni. Ezt helyre kell hoznom, Cass. Úgy érzem
magam, mint a világ legrosszabb embere.
– Mi? Miért?
– Istenem, mekkora egy seggfej vagyok! Miért csináltam ezt?
Miért beszéltem tovább Ruckkal, amikor tudtam, milyen
lehetőségeim vannak Kline-nal? Úgy érzem, mintha érzelmileg egész
idő alatt megcsaltam volna.
– Georgia… – kezdett bele Cassie, de én már közbe is szóltam,
túlságosan feldúlt voltam ahhoz, hogy abbahagyjam.
– Valamilyen furcsa módon, azt hiszem, éreztem valamit Ruck
iránt. Közel sem annyit, mint amennyit Kline iránt, de mégis,
szerettem vele beszélgetni. Akartam beszélni vele. És tudod, mi a
legrosszabb? Amikor megtudtam, hogy Ruck Thatch, kurvára
csalódott voltam. Olyan érzés volt, mint egy rohadt nagy csalódás.
 – Csönd! Pofa be! – nyögte ő. – Nem csaltad meg. Csak csevegtél
valakivel, barátként. Ez nem olyasmi, ami miatt bűntudatot kellene
érezned.
Csendben maradtam, és mentálisan megfenyítettem magam,
amiért ilyen hülye voltam.
– Georgia. Terveztél találkozni Ruckkal?
– Nem – mondtam, és megráztam a fejem. – Soha.
– Mondtad neki valaha is, hogy szereted, vagy hogy kapcsolatot
akarsz vele?
– Természetesen nem.
– Szóval, ne szidd magad emiatt. Értelmetlen, és őszintén szólva,
teljesen indokolatlan. Semmi rosszat nem tettél, szívem. Teljesen
hűséges voltál a barátodhoz.
Vettem egy mély lélegzetet.
– Igazad van. Teljesen hűséges voltam hozzá.
– Oké, remek. Örülök, hogy ezt elintéztük. Majd később felhívlak.
– Cass – figyelmeztettem. – Ne merészeld letenni a telefont!
– Olyan fáradt vagyok, Georgie – nyafogta. – Miért nem hagysz
aludni?
– Mert meg kell ígérned, hogy átveszed a TapNext-fiókomat.
Elkeseredetten sóhajtott egyet.
– Miért tenném ezt?
– Mert szeretsz engem.
– Csak iratkozz le erről a rohadt alkalmazásról – motyogta.
– Nem akarok ennyire seggfej lenni Ruckkal szemben. És úgy
éreztem, hogy ti tegnap este egészen összemelegedtetek.
– Thatchről beszélsz, ugye?
– Igen, Thatchről. Egyébként is te vagy a profilképem. Átveheted
a helyem, és úgy tehetsz, mintha végig te lettél volna.
– Ez egy kicsit furcsa, G.
– Tudom, de nem igazán tudom, mi mást tehetnék.
Igaza volt. Az őrültség határát súrolta, hogy átvegye a csetelést,
de úgy éreztem, ez a legjobb megoldás. Így Ruck sem marad hoppon,
és a pokolba is, talán Thatch és Cass egy érdekes kis párosítás lenne.
Csak később említeném meg az összes véletlenszerű viccet és
személyes dolgot, amit Rucknak elárultam. Például soha. Volt egy
olyan érzésem, hogy ha egyszer elkezd többet beszélgetni az én
őrült, gyönyörű és okos legjobb barátnőmmel, végül Rose-zá változik
anélkül, hogy ő valaha is rájönne, van különbség.
Működnie kellett a tervemnek, igaz?
Még mindig csendben volt, és nem voltam biztos benne, hogy
tényleg visszaaludt-e, vagy csak a lehetőségeken töprengett.
– Cass?
– Igen, rendben – egyezett bele. – Küldd el a bejelentkezési
adataidat. Majd küldök neki egy üzenetet.
– Tényleg? Ó, istenem! Te vagy a legjobb! – sikítottam.
– Nem érted teszem, csajszi. Amikor azt mondtam, hogy dugnám
Thatchet, akkor komolyan gondoltam. Van egy olyan érzésem, hogy
ez a férfi egy vadállat az ágyban.
– Komolyan… – kezdtem bele, de a vonal kattant a fülemben. Egy
bölcs tanács: dél előtt soha ne hívd fel Cassie-t.
Szerencsém volt, hogy sikerült egyáltalán eddig vonalban
tartanom.
Nem tudom, meddig álltam Kline teraszán, a könyökömet a
korlátra támasztva, a szememet a távolba meresztve. Néztem, ahogy
a felhők közelednek, eltakarják a napot, és a végzet fenyegető
érzésével töltik meg az eget. A távolban villámok cikáztak.
De a város még mindig mozgott alattam, még mindig csak
nyüzsgött, és soha nem hagyta abba féktelen személyiségének
mutogatását.
– Hiányoztál az ágyamból. – Meleg kar tekeredett a derekam köré.
A szappan, a mosott ruha és Kline illata megrohamozta az
érzékszerveimet.
Elégedetten sóhajtottam, fejemet a vállára hajtva.
– Mit csinálsz itt kint?
– Fel kellett hívnom Cassie-t – vallottam be, kihagyva a tényleges
beszélgetés részleteit. Bár még mindig bűntudatom volt az egész
Ruck-ügy miatt, úgy döntöttem, jobb, ha a múltban hagyom. Semmi
jó nem származott volna abból, ha Kline-nal felelevenítem a dolgot.
Mert a nap végén ő volt az, akit akartam. Az egyetlen férfi, akit
akartam.
– És most csak állsz itt kint, és nézed, ahogy jön a vihar?
 – Valami ilyesmi.
– Istenem, de jó illatod van. – Az orra a nyakamba fúródott,
belélegezte egy rövid pillanatra, majd az állát a vállamra támasztotta.
Megfordultam a karjában, kezemet összekulcsolva erős nyaka
körül.
Játékos kék szempár bámult vissza rám. Hátrafésülte a hajamat,
megpuszilta a nyakamat, a fülemet, az arcomat, mielőtt hátradőlt,
szemügyre véve az öltözékemet… vagy annak hiányát. Egyik keze
végigsimított az oldalamon, a combomat markolva.
– És te itt állsz a pólómban. Azt hiszem, be kéne jönnöd, bébi.
– Az ajkam megtalálta az övét, édes csókokat nyomva mosolygó
szájára.
– Megpróbálsz rossz utakra vinni engem?
Ujját végigcsúsztatta a combomon, és végigsimított azon a helyen,
ahol szinte fájdalmat okozott a vágyam.
– Azt mondanám, nem én vagyok az egyetlen, aki próbálkozik
ebben a forgatókönyvben.
Beleharapott az alsó ajkamba, és finoman húzta, amíg fel nem
nyögtem. A keze a fenekemre vándorolt, felemelt, én pedig
átkulcsoltam a derekát a lábammal. Kline kemény volt a
bokszeralsója alatt, és amint erősen hozzám simult, felnyögtem.
Aztán egyre mélyebben csókolt, az ajkam szétnyílt, és nyelvünk
összegabalyodott.
A gyertyák megolvadnak, amikor meggyújtod őket. Én is
elolvadtam, amikor Kline Brooks megcsókolt. Egy szétfolyt
pocsolyává váltam.
A szája tökéletes volt. Ajkának minden egyes lágy simogatásától
csak még jobban megkívántam őt. Kétlem, hogy ezt valaha is meg
tudnám unni. Őt. Minket.
Légzésem felgyorsult, érintése minden apró idegvégződésemet
felizzította bennem. A keze… Istenem, amikor hozzám ért,
elvesztettem az eszem.
Megborzongtam.
Érezte, és mosolyogva megcsókolt.
Mennydörgés töltötte meg a levegőt, ahogy az ég megnyílt, és
elkezdett lezúdulni a városra. A szél esőcseppeket sodort a teraszra
és ránk.
Nem szakította meg a csókunkat, és közben a számba suttogta
mindazt a mocskos dolgot, amit velem akart csinálni. A hajam vizes
volt, és a pólója úgy tapadt rám, mint egy második bőr, de alig
vettem észre, túlságosan el voltam foglalva vele. A csípőm magától
mozdult, kétségbeesetten vágytam a keménységre, amit ő oly
kegyesen felkínált nekem.
– Bassza meg, tökéletes vagy! – morogta. Igen, tényleg morgott.
Mindig azt hittem, hogy a morgás csak egy baromság, egy mitikus
egyszarvú, amiről a romantikus regényekben írtak, de a tüdejéből
feltörő zsigeri hang bebizonyította, hogy tévedtem.
Visszavitt minket a lakásba, és a lábával berúgta az ajtót. Az egyik
pillanatban a hálószobáján sétáltunk át, a következőben pedig az
ágyán hemperegtünk, a szánk nem hagyta el a másikét.
Kuncogtam, miközben a matracon fetrengtem.
Kline hátrébb húzódott, és rám bámult, miközben kisimította az
arcomból a rátapadt nedves hajszálakat.
Megborzongtam. Nem tehettem róla. Az, hogy ilyen közel volt
hozzám, körém tekeredett, valamilyen furcsa módon kiteljesített.
Soha nem éreztem még ilyet, senki iránt. És megrémített a gondolat,
hogy elszúrtam volna, ha nem egyezem bele az első randiba, vagy ha
belemegyek egy személyes találkozóba Ruckkal.
Egy egész életet le tudtam volna élni anélkül, hogy ezt éreztem
volna.
A tekintetébe aggodalom költözött.
– Mi a baj, kicsim?
– Semmi. – Lenyeltem az érzelmeimet, és eltereltem a figyelmét az
ajkammal. – Akarlak – suttogtam a szájába.
Vigyorgott, céltudatosan szemügyre véve az átázott öltözékemet.
– Ezért hasonlítasz egy a vizespóló-verseny résztvevőjére? Az
ajkamba haraptam.
– Túl nyilvánvaló?
Nagy keze a nedves pamuton keresztül simogatta a mellemet,
hüvelykujja végigsimított a mellbimbómon.
– Még sosem voltam vizespóló-versenyen, de normális, hogy
tapogatják a versenyzőket?
 Felvonta a szemöldökét.
– Ez a bíró ezt csinálja, igen.
– Mit csinál még ez a bíró?
Előrehajolt, a szájába szívta a mellemet, és megnyalta az érzékeny
bimbót. Éreztem a nyelve melegét és a pólójából áradó hűvös
nedvességet, végig a testemen és a lábam között.
Ujjaim megtalálták a haját, és szorosan megragadtam a szálakat,
miközben a másik mellemhez fordult.
– Azt hiszem, gyakrabban kellene részt vennem ezeken a
versenyeken – nyögtem.
Felpillantott, és megrázta a fejét.
– Senki más nem fog szemet vetni erre a kibaszott tökéletes testre.
– Megfogta a csípőmet, és a medencéjét hozzám nyomta, újabb
nyögést csalogatva ki belőlem. – Senki más nem fogja hallani ezeket
a hangokat, vagy nézni, ahogy szétválik az ajkad, amikor elveszíted
a kontrollt.
Megcsipkedte az alsó ajkamat, majd csókokkal borította be az utat
az államtól a nyakamig, amíg meg nem éreztem forró és csábító
leheletét a fülemnél.
– De ha megígéred, hogy a hálószobámban leszel, akkor bármikor
részt vehetsz, amikor csak akarsz.
– Megegyeztünk – suttogtam. – Most kevesebb beszédet és több
meztelenséget és dugást, amíg el nem felejtem a nevemet.
– Addig kefélünk, amíg elfelejted a neved? – Tekintete perzselt,
szája ördögi vigyorba görbült. – Azt hiszem, ezzel tudok dolgozni.
És nekem elhihetitek, így is volt. Teréz anyát, Jézust, Buddhát
dicsértem, és Oprah-nak neveztem magam, mire ő befejezte a
lenyűgözésemet.
 28. fejezet

Kline

– Sajnálom – mentegetőzött Georgia immár huszonkilencedjére,

miközben bekopogott szülei New Jersey-i külvárosi házának ajtaján.
– Kicsim, semmi baj. Szeretnék találkozni velük. Nem
megmondtam neked, hogy szeretnék találkozni velük?
– De igen. De nem hiszem, hogy a ma délutánra gondoltál. Ezen
nevetnem kellett. Igaza volt – amikor reggel az ágyban Georgia
teljesen rám volt csavarodva, még nem gondoltam volna, hogy
pusztán öt órával később találkozom a családjával. De amikor az
anyja aznap reggel felhívta FaceTime-on, és Georgia elszaladt, hogy
négyszemközt fogadhassa a hívást, nem tudtam megállni, hogy ne
ugorjak be köszönni.
– Ez az én hibám. Te mondtad, hogy ne jelenjek meg a hívásban –
emlékeztettem.
– Tudom. A te hibád. Talán haragszom rád.
– Nem, nem haragszol – ellenkeztem.
– Oké – ismerte el. – Tényleg nem. Őszintén szólva, csak azt
sajnálom, hogy amikor Savannah követelőzik, nem tudok neki nemet
mondani.
– Egy anya bűntudatkeltésének ereje lenyűgöző. Hidd el, ez
ismerős. Szívesen elsajátítanám a képességet, hogy az irodában
használjam fel – vigasztaltam, mikor kinyílt a bejárati ajtó, és egy
kissé vad frizurájú, a halántékánál őszülő férfi állt mögötte.
– Georgie! – kiáltotta a férfi, átölelte Georgiát és behúzta az ajtón.
Felborzolta a haját, és jó öt másodpercig csak nézte, mielőtt tekintete
találkozott az enyémmel, és kicsit megkeményedett a pillantása.
– Ki ez a bohóc?
– Apa! – dorgálta Georgia, és az arca meggypirosra gyúlt
kínjában.
 Nem tudtam nem mosolyogni. Az apja a leglazább hangnemben
vágta a legnagyobb sértést az arcomba. Semmi bemelegítés, semmi
színlelés vagy kedves bájcsevej. Olyan ember volt, akit ebben a
helyzetben egy dolog érdekelt – a lánya. Azonnal megkedveltem.
– Kline Brooks – mutatkoztam be, és kezet nyújtottam.
– Dick. Dick Cummings. – Hevesen megrázta a kezemet, és
minden erejével azon volt, hogy jól megszorítsa az ujjaimat.
Dick12 Cummings? Hála az égnek, hogy Thatch nem volt itt.
Ezen elég jól szórakozott volna.
– A teljes neve Richard – szólt közbe Georgia anyja, belépve az
ajtókeretbe. – Én Savannah vagyok. Igazán örvendek, Kline!
– Hagyd a formalitásokat, Savannah. Ha nem tudja kezelni, hogy
Dick Cummingsnak hívnak, akkor nem ő a megfelelő férfi a mi
Georgie-nk mellé – vágott vissza Dick, miközben ferde szemmel
méregetett. – Zavar téged, Kline?
– Nem, uram – válaszoltam, és próbáltam visszafojtani a
nevetésemet. Szó szerint még be sem léptem a házukba, és már egy
egész estés dráma sokadik részénél tartottunk.
– Fiam. – Megveregette a vállamat, félrelökte a lányokat az útból,
és behúzott az ajtón. – Amikor Cummings a vezetékneved, akkor
lehetsz gyáva, vagy lehetsz tökös, és elviseled a dolgot. Ezért hívnak
engem Dicknek, a fiamat pedig sokáig Willynek hívtam. Georgia
örülhet, hogy nem neveztük Vaginának – mondta félig nevetve Dick.
– Ráadásul elég szórakoztató végignézni, ahogy az emberek zavarba
jönnek, amikor bemutatkozom – vigyorgott szélesen, és szemébe
jóindulat költözött. – Te elég jól kezelted. Sokkal jobban, mint a többi
idióta, akiket Georgie hazahozott. Máris kedvellek.
– Jézus, apa! – sóhajtott fel Georgie. – Szerinted kicsit lejjebb
tudnád csavarni a káromkodást? Még nincs öt óra.
– Nem lehet, Bob. Az én házamban vagytok, és azt csinálok, amit
csak akarok. Ha szeretnék egész este bokszeralsóban rohangálni,
akkor úgy fogok tenni – válaszolta az apám, egy kicsit sem
zavartatva magát. – És még te beszélsz? Amikor utoljára beszéltünk,
teljesen ki voltál akadva „a kibaszott metróra”.
– Az öt óra pedig egy elavult határérték, amelyet az alkohol
kapcsán szoktak emlegetni, Georgia. Káromkodni bármikor lehet –
tette hozzá Savannah.
Georgia szülei nagyon szórakoztató társaság voltak. Nehezen
tudtam fékezni a vigyorgást.
– Gyere ide, és ölelj meg még egyszer – rendelkezett az apja. –
Hiányoztál, kislányom.
Georgia éles pillantást vetett rá.
– Csak ha megígéred, hogy nem baszogatod egész éjjel a
barátomat.
– Megegyeztünk – vigyorgott Dick.
Őszinte mosollyal az arcán megölelte az apját, majd az anyját. Az
előszobát betöltötték az ölelések és mosolyok. Láthatóan közel állt a
családjához. Tetszett, hogy ez közös bennünk.
– És Richard – csettintett a nyelvével Savannah. – Tudod, hogy a
bokszeralsószabály csak vacsora után kezdődik.
Dick halkan felmordult, átkarolta a feleségét, és odasúgott neki
valamit, amiről csak feltételeztem, hogy elég mocskos lehetett.
– Később – kuncogott Savannah, amely a lánya nevetésének
tökéletes mása volt, majd mellkason legyintette férjét.
Dick is nevetett, a szemöldökét húzogatta a feleségére, és
láthatóan jól szórakozott saját magán.
– Miért nem helyezitek magatokat kényelembe, és frissültök fel
egy kicsit az út után? Tiszta ágyneműt húztunk Georgia ágyára, és
törölközőket is raktam ki.
Dick az előszoba folyosója felé fordult, a konyha felé véve az
irányt, és valamit motyogott a „kibaszott grillről” a bajsza alatt.
Georgia anyja ott maradt, és úgy mosolygott ránk, hogy egy kissé
izgulni kezdtem, most vajon mi következik.
– Van egy doboz óvszer is az éjjeliszekrényen – suttogta. –
Nyugodtan használjátok egészséggel.
– Váó, köszi, anya – sóhajtott Georgia, és vérvörös fejjel a plafon
felé fordította arcát, vélhetően azért, hogy ne kelljen rám néznie.
– Bármikor, kislányom – paskolta meg Savannah a lánya arcát
mosolyogva. – Én csak örülök, hogy végre kalandozol egy kicsit a
szexualitás tengerén.
Ez a szülőkkel való találkozó percről percre érdekesebbé vált.
 – A vacsora nagyjából 15 perc múlva kész – szólt hátra a válla
fölött, és követte férjét a konyhába.
Amint kikerültek a látómezőnkből, Georgia nekidöntötte a hátát
az ajtónak.
– Mondtam, hogy egy kicsit furák. Légyszi, ne vedd rossz néven.
Elvigyorodtam, a karomba húztam, és legyőztem a késztetést,
hogy megmondjam, a „kicsit furák” helyett a „nagyon” jelzőt
használtam volna.
– Imádom a szüleidet.
A tekintetében láttam, hogy szkeptikus, de igazat beszéltem.
Sokkal jobb néven vettem, ha valaki szabad szellemű vagy egy
szivatógép, mintha mondjuk merev.
– Ők a szüleid, kicsim. Hidd el, szimpatikusak. Dick és Savannah
jó fejek.
– Igen, nagyon jó fejek. Milyen jó is az, hogy az anyám nem
felejtett el óvszert rakni a szobámba, tudod, ha esetleg eszünkbe
jutna dugni egyet tőlük kétszobányira.
– Nagyon gyakorlatias – küszködtem a mosolyommal, és a hátát
masszíroztam, hogy enyhítsem a feszültséget a vállizmaiban.
– Gyerünk! – fogott kézen. – Megmutatom a gyerekkori szobámat.
Ki tudja? Lehet, hogy az anyám hagyott egy ajándék síkosítót az
éjjeliszekrényen.
Visszahúztam, mielőtt felmehetett volna a lépcsőn, és szorosan
magamhoz öleltem, háttal a mellkasomnak.
– Mintha bármikor síkosítóra lenne szükséged, amikor rólunk van
szó – morogtam a fülébe, és megcsókoltam a nyakát.
– Oké – puha sóhajt eresztett meg, és fejét a vállamnak döntötte. –
Lehet, hogy vacsora után mi is követhetjük a semmi nadrág szabályt.
– Nem akarnék szembemenni az itteni szokásokkal – tettem
hozzá, puha bőrébe mosolyogva.
– Vendégek vagyunk – tette hozzá, felemelve állát, ezzel arra
biztatva engem, hogy folytassam utamat a nyakán.
– Semmiképp sem szeretném, ha udvariatlannak hinnének. – Még
egy darabig a nyakát csókoltam, majd belecsíptem a fenekébe, amiért
cserébe egy aranyos sikkantást kaptam. – Mutasd meg a hálószobád,
bébi!
 A lépcső nyikorgott, ahogy haladtunk felfelé. A falat Georgia és
Will képei díszítették – egy Georgiáról készült, tipegős kép
kifejezetten szembetűnő volt.
– Ó, nézd azt az aranyos kis…
– Ki ne mondd!
– Mit? – kérdeztem ártatlanul.
– Ismerlek! Tudom, mit akartál mondani, és nem fogunk arról
beszélni, hogy az anyám egy meztelen képet rakott ki rólam a falra.
– Én csak a kis popódat akartam megemlíteni, ami majdnem
olyan cuki volt akkor, mint most.
– Kline! – mutatóujját az arcomba tolta.
Tűzoltófogással a vállamra vetettem, és megpaskoltam az említett
hátsó fertályt.
– Ne aggódj, bébi! Ma este különleges figyelmet fogok neki
szentelni. Főleg, ha van síkosító.
Georgia kiáltozott és ütlegelt, ahogy továbbra is a vállamon tartva
felrohantam a lépcsőkön, majd megálltam, ledobva őt a lépcső tetején
lévő szőnyegre, és megcsikiztem az érzékeny oldalát.
– Kline! Állj meg! – zihálta. – Áááááállj!
Mikor elengedtem, felegyenesedett és kibújt alólam, miközben
megütögette a vállamat.
– Miért van az, hogy egy felnőtt férfi gyerekként viselkedik, amint
belép egy gyerekkori házba?
– Móka, kacagás, szabadság – mosolyogtam. – Az emlékek.
– Gondolom. Rossz kisfiú voltál gyerekkorodban, Kline?
– Nem – válaszoltam őszintén. – Kisfiúként nem tudtam, hogy
lehet rossznak is lenni – húztam fel a szemöldökömet. – Most már
sokkal meggyőzőbben vagyok rossz, felnőttként.
Erre újra futni kezdett, sikítva szaladt végig a folyosón, és
próbálta becsukni az ajtót, mielőtt odaérek. Meggyőzően rázogattam
a kilincset, és visszafogtam az erőmet, nehogy fájdalmat okozzak
neki, mielőtt sikerült kitárnom az ajtót, és az ágyra rántottam.
Elfordította a fejét, és felsóhajtott.
– Á, az óvszerek!
A szemébe néztem, és puhán megcsókoltam, mielőtt az orromat
hozzádörzsöltem az övéhez.
 – Nem használtunk óvszert aznap este, amikor veszekedtünk –
suttogtam. Eddig nem is gondoltam rá, túlságosan lefoglaltak a
hazugságok és szerelmes érzések, és a kettő bonyolult elegye, de az
éjjeliszekrényen álló doboz élesen emlékeztetett a dologra.
Bólintott.
– Minden szempontból rendben vagyok ezzel. És te?
Ismét bólintott, és megborzongott. Közelebb húztam magamhoz.
– Fogamzásgátlót szedek, és bízom benned.
– És én mindent megteszek azért, hogy ezt kiérdemeljem, bébi –
ígértem.
Visszanézett az éjjeliszekrényre.
– Úgy érzem, ma este használnunk kell, mert az anyukám
odakészítette.
– Tudod egyáltalán, hogy most mit mondtál?
– Kline!
– Oké – nevettem. – Csak mondd, hogy a sajátunkat használtad,
mert nem a magnum méretűt vette.
Georgia komoly arckifejezése ellenére rázkódott a nevetéstől.
– Öltözzünk át a vacsorához!
– Igenis, asszonyom – kacsintottam rá, és lecsúsztam, hogy arcom
egyenesen a nadrágjánál kössön ki.
– Mmmm – szívtam be a levegőt. – Szerintem én itt segítek neked
átöltözni. Feltakarítom a mocskot, amit csinálok – ígértem, és egyik
kezemet esküdözőn a mellkasomra tettem.
Csak megrázta a fejét és mosolygott, egy kezével a hajamba túrt és
gyengéden megrántotta a fejem.
– Öltözz át, kicsit mosd meg az arcot, te rossz férfi, te.
Benyúltam a nadrágomba, és egy vigyor kíséretében
megigazítottam a farkamat egy kényelmesebb pozícióba.
– Nem tehetek róla, bébi – húztam. – A ház hibája.
Megint megrázta a fejét, felkászálódott és megcsókolt, majd
puhán megszólalt:
– Mit csináljak veled?
– Tarts meg.
– Mit csináljak magammal? – suttogta. – Annyira elvesztem
benned.
Szorosan megöleltem, és egy imával válaszoltam.
– Maradj itt.
Örökké.
 29. fejezet

Georgia

– Hadd mutassam meg neked az egyik kedvenc helyemet a

házban – mondta az apám, és a garázs felé vezette Kline-t. Egy újabb
teszt.
A pokolba is, egész hétvégén a barátomat tesztelte!
Ott volt a sörteszt. Miller Lite-ot és Guinnesst ajánlott fel neki.
Kline a Guinnesst választotta, mire apám megveregette a vállát, és
hozzátette: „Örülök, hogy Georgie nem egy light sörös, pisiivó
puncit hozott az otthonomba.”
Ott volt a szeszesital-teszt. Dick megkínálta egy martinivel. Kline
udvariasan visszautasította, és megkérdezte, hogy van-e bourbon
vagy whiskey a házban. Dick reakciója: újabb vállveregetés.
És ott volt a pizzateszt is. Tegnap este anyámnak nem volt kedve
főzni, ezért Dick odanyújtotta Kline-nak a Pappadoro’s étlapját – ami
egy pizzéria az utcánkban –, és azt mondta neki, hogy rendeljen pitét
mindenkinek. Kline újabb vállveregetést kapott, amikor három nagy
húsimádót és sajtos fokhagymás kenyeret rendelt.
Sport. Autók. Politika. Bármiről is volt szó, Dick tesztelt. Meglepő
módon Kline az összes teszten átment, ráadásul kiváló minősítéssel.
Hogy honnan tudtam? Természetesen a vállveregetésekből.
Kiléptünk a háromautós garázsba, és Kline azonnal levette a
karját a vállamról, majd odasétált apám egyik kocsijához.
– Egy 428-as Cobra Jet Mustang. Azta! – Halkan füttyentett, és
elismerő csillogással a szemében szemlélte apám autóját. – Ez egy
igazi szépség.
– Valószínűleg te vagy a kedvenc személyem a házban. – Apám
kuncogva megveregette a hátát. – Hatvannyolcban vettem. Kiváló
állapotban van. A motort néhány éve restaurálták.
– Mondd, hogy megtartottad a Low Riser hengerfejeket – tette
hozzá Kline, csípőre tett kézzel körbejárva az autót, miközben
tekintete apám legértékesebb piros tulajdonára tapadt.
Néha azon tűnődtem, apám vajon jobban szerette-e ezt az autót,
mint a saját gyerekeit.
– Hát persze hogy megtartottam.
– Hála istennek! – Kline végigsimított az ujjaival a festéken, elég
könnyedén ahhoz, hogy ne hagyjon nyomot, és hatalmas mosoly
jelent meg az arcán. – Pontosan ez az autó változtatta meg a Ford
sorsát.
Dick úgy bámult a barátomra, mintha szerelmes lenne belé.
– Ez keltette a Ford jó hírét lóerő tekintetében.
Kline bólintott, és felnézett rám, jóképű arcán még mindig a
kisfiús mosoly játszott.
– Miért nem mondtad, hogy apádnak van egy ilyen a garázsában?
Megvontam a vállam.
– Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire feláll neked egy autóra.
– Viccelsz velem? – nevetett Kline. – Ez az egyik kedvenc autóm.
Mind közül. Apám ízig-vérig Ford-rajongó. Teljesen elveszítené a
fejét, ha megkaparinthatná ezt az autót.
– Szerintem apád és én jól kijönnénk egymással – mosolygott
Dick.
Jézusom! Soha életemben nem láttam még az apámat ennyire
mosolyogni. A lüktető ér a homloka közepén, igen, azzal
határozottan sokszor találkoztam már, amikor a középiskolában nem
sikerült időben hazaérnem. De ez az óriási mosoly, ami kiült az
arcára? Ez olyan ritka volt, hogy az már-már hátborzongató.
Dick Cummings elég vidám fickó volt, de általában nem
osztogatta a mosolyokat feleslegesen. Őszintén szólva, azt hiszem,
utoljára akkor láttam így mosolyogni, amikor anyám három táskát
hozott haza a Victoria’s Secretből.
– Megengedném, hogy elvigyétek egy körre, de holnap reggel
szervizbe kell vinnem. Problémába ütközöm, amikor próbálom
beindítani.
– Nem bánod, ha vetek rá egy pillantást? – kérdezte Kline.
A beszélgetésük alapján azt hihetnénk, hogy apám autójára valódi
személyként néznek – valódi nőként. A férfiak olyan furcsák.
 – Kérlek! – gesztikulált apám a kocsi irányába. Lekapta a
kulcsokat a kampóról, és odadobta Kline-nak.
Ő bepattant a vezetőülésbe, és megpróbálta elfordítani a kulcsot.
A motor nem indult be, és én soha nem állítottam, hogy ismerem az
autókat, de az abnormális hang, ami a kocsiból jött, nem hangzott jól.
– Látod, mire gondolok, fiam? – kérdezte Dick, könyökét a
vezetőoldali ablakon támasztva.
Fiam? Egy közös pillanat az autója miatt, és az apám már fiamnak
szólította. Biztos voltam benne, hogy másodperceken belül áldását
adná Kline-ra, és utasítaná anyámat, hogy kezdje el szervezni a
leánybúcsúmat. Kétségtelen, hogy dr. Savannah Cummings
szívesebben foglalkozna pénisz alakú szívószálakkal, mint
asztaldíszekkel.
Ha valaki péniszt venne nekem a lánybúcsúmra, az az anyám
lenne. Cassie biztosítaná az italt és a szexi fehérneműkkel teli
ajándéktáskát. Most, hogy belegondoltam, csoda, hogy ilyen sokáig
szűz maradtam. Egy rakás kanos ribanc vett körül.
– Dick, azt hiszem, az önindító reléjével van baj.
– Tényleg? Kline bólintott.
– Hallom, hogy a nagy terhelésű relé bekapcsol. Nem bánod, ha
felnyitom a motorháztetőt, és megnézem a motort?
– Dehogy. – Apám hátrébb állt a kocsitól, miközben Kline
kiugrott, és a motorháztető alatt ügyködött valamit.
Néhány perc múlva a barátom meg volt győződve arról, hogy
tudja, mi a probléma, és meg is tudja oldani. És Dick arckifejezéséből
ítélve kezdtem azon tűnődni, hogy vajon ő lesz-e az, aki végül
feleségül megy Kline-hoz.
– Hozok valamit inni. Kértek valamit? – ajánlottam fel.
– Én megvagyok, bébi – utasította vissza Kline, míg apám csak
annyit mondott: „Nem” – túlságosan el volt ragadtatva attól, ami a
motorháztető alatt zajlott.
Kisétáltam a garázsból a konyhába, és otthagytam őket a férfias
időtöltésükkel. Kinyitottam egy doboz kólát, csípőmet a pultnak
támasztottam, és kortyoltam egyet a cukros üdítőből.
Ha azt mondanám, hogy megdöbbentett apám részéről Kline
ilyen nyílt befogadása és állandó hátba veregetése, az elég enyhe
kifejezés lenne. Apám soha nem volt ilyen kedves egyetlen sráccal
sem, akit hazahoztam. Kamaszkoromban gyakran megtörtént, hogy
Dick a nappaliban tisztogatta a fegyvereit, ha tudta, hogy egy fiú jön
értem. A francba! Nem csoda, hogy Kline olyan gyorsan a bűvkörébe
vont. Gyakorlatilag elérte, hogy apám, a fiúk rémálma, a tenyeréből
egyen.
Elsétáltam anyám irodája mellett, és láttam, hogy a laptopján
gépel. Megállt, szemüvegét az orra hegyére csúsztatta.
– Mit csinálsz?
– Semmi különöset. Apa és Kline a garázsban vannak, és autós
dolgokról dumálnak. – Megvontam a vállamat az ajtókeretnek
támaszkodva.
– Úgy tűnik, jól kijönnek egymással.
– Biztos vagyok benne, hogy apa megkéri a kezét, mielőtt
hazaindulunk.
– Remélem, hagyja, hogy én szervezzem meg a legénybúcsúját! –
viccelődött anya.
Most már értitek?
Vágyakozón mosolygott.
– Mindig is az volt az álmom, hogy kiugorjak egy hatalmas
tortából, és sztriptízeljek az apádnak. A legközelebb akkor kerültünk
ehhez, amikor…
Felemeltem a kezem.
– Az isten szerelmére, nem akarok hallani arról, hogy te és Dick
milyen piszkos dolgokat csináltok!
– Georgia, a szex normális emberi késztetés. Nem számít, hány
éves vagy, vagy hány gyereked van, attól még akarod csinálni.
– Befejezted az emberi szexualitásról alkotott nézeteim
pszichoanalízisét, dr. Cummings? – kérdeztem, szkeptikusan
felhúzva a szemöldökömet.
A mosolya kíváncsivá változott, és én felkészültem a következő
kérdésre.
– Ha már a szexről beszélünk, hogy állnak a dolgok közted és
Kline között?
– Nem beszélek veled a szexuális életemről.
– Ugyan már, édesem! – duzzogott Savannah.
 – Nem – emeltem fel mindkét kezemet. – Nem fog megtörténni.
Anyám tölcsért képezett a szája előtt a kezével, és úgy suttogta:
– Tegnap este úgy hangzott, mintha nagyon jól mennének a
dolgok.
– Értem, hogy szexterapeuta vagy, és rendkívül nyitott vagy, ha a
szexről kell beszélni, de kicsit hátborzongató, hogy hallgatóztál –
nyögtem fel.
– Valójában nem hallgatóztam. Csak olyan hangos voltál.
Eltátottam a számat.
– El sem tudom mondani, mennyire boldoggá tesz ez engem.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy ez nem egy normális anya-lánya
beszélgetés?
– A társadalom szerint ez nem egy normális beszélgetés, de olyan,
amit meg kell ejtenünk. Csak tudd, nagyon örülök, hogy találtál
valakit, aki az életed minden területén boldoggá tesz.
Nem csak az ágyban…, amiről azt kell mondanom, hogy a
hangokból ítélve Kline tudja, mit csinál – kacsintott. – De
nyilvánvaló, hogy igazán boldoggá tesz téged. És bárki, aki képes
elérni, hogy a lányom állandó ragyogással és gyönyörű mosollyal
járkáljon az arcán, az olyasvalaki, akit remélem, megtartasz.
Szünetet tartott, amikor elmosolyodtam, és alaposan szemügyre
vett.
– Nagyon jó embernek tűnik, Georgia. És rendkívül szerencsés,
hogy rád talált.
Bár anyám a maga nemében őrült volt, mégis az anyám volt, és én
szerettem őt. Mindig azt akartam, hogy elfogadjon. És határozottan
azt akartam, hogy szeresse a férfit az életemben.
Odasétáltam hozzá, lehajoltam és szorosan magamhoz öleltem.
– Szeretlek, anya.
– Én is szeretlek, édesem. Hiányozott már, hogy itthon legyél.
Remélem, ennél gyakrabban fogsz látogatóba jönni!
– Tekintsd úgy, hogy a dolog el van intézve. – Még szorosabban
magamhoz öleltem. – Ha megígéred, hogy nem hallgatózol.
– Megegyeztünk – egyezett bele nevetve. Ahogy kisétáltam az
irodájából, hozzátette:
 – De most komolyan, édesem. Egy kicsit féltékeny voltam. Az az
orgazmus jó két percig tarthatott.
– Három percig! – kiáltottam vissza a vállam fölött. – Három perc
volt, és lehet, hogy több is, de azt már nem tudom, mert lehet, hogy
elvesztettem az eszméletemet.
Egész úton a hálószobámig hallottam a nevetését.
Amint beléptem a szobámba, az ágyra vetettem magam, a hátam
a matracnak csapódott, és párnák hullottak a padlóra. A szemem
gyermekkorom fellegvárának számos részletét pásztázta. A szüleim
semmit sem változtattak a szobán, mióta elmentem a főiskolára.
Minden úgy volt, ahogyan otthagytam. Régi képek hevertek az
asztalomon a szalagavatómról. Az érettségikor viselt fekete sapkám
az ajtó mellett lógott. És a rózsaszín és sárga virágos tapéta még
mindig ott volt a falakon.
Minden szempontból borzalmas volt, de attól még az én szobám
volt. A hálószoba, ahol felnőttem. A hely, ahol pizsamapartikat
tartottam, és pletykáltunk a barátnőimmel a legújabb szerelmeinkről.
A hely, ahol először csókolóztam Stevie Jonesszal, pedig az
algebravizsgára kellett volna készülnünk.
Megrohant a nosztalgia, megtöltötte a porcikáimat, és mosolyt
varázsolt az arcomra. Annyi minden megváltozott az életemben
azóta, hogy felkaptam az utolsó bőröndömet, és elindultam a
főiskolára. Volt egy nagyszerű állásom, csodálatos barátaim, és
most… Kline. Vicces volt, hogy két évvel ezelőtt nem voltam
hajlandó másként tekinteni rá, mint a főnökömre, most pedig már az
életem szerves részévé vált, és kezdtem remélni, hogy az életem
állandó része lesz.
Az éjjeliszekrényemen vibráló telefon hangja keltette fel a
figyelmemet. Felemeltem, megkocogtattam a képernyőt, és azon
tűnődtem, vajon Cass arra készül-e, hogy zaklatni fog, amiért
kiürítettem az utolsó doboz tejet, és a mosogató is tele volt koszos
edényekkel, mielőtt elindultam a szüleimhez.
A képernyőn megjelent egy TapNext-értesítés.

TAPRoseNEXT: Szia, hogy telik a napod?

 Zavartan billentettem oldalra a fejem. Miért kaptam üzeneteket a
saját fiókomtól? Amit Cassie elvileg átvett?
A telefont megfordítva az agyam regisztrálta a hibát. Nem az a
csillogó-villogó tok volt rajta, amit néhány hete vettem, hanem egy
régi, egyszerű, fekete darab.
Kline telefonja. Nem az enyém. Kline-é.
Úgy ejtettem el a telefont, mintha kigyulladt volna. Szörnyű
puffanással csapódott a keményfa padlóra, én pedig összerezzentem,
és egy pillanatra elgondolkodtam, vajon eltörtem-e.
De aztán eluralkodott rajtam a sokk. Ha ő…
Várjunk egy percet… Erről lenne szó? Kizárt dolog.
KIZÁRT DOLOG.
Csak álltam ott, bámultam a képernyőt, és a TAPRoseNEXT
profilnév bámult vissza rám. Ha az én TapNext-fiókomról kapott
üzeneteket, akkor ez azt jelentette…
Eltátottam a számat, a szemem tágra nyílt. Jézus Krisztus a
barackfán, ez azt jelentette, hogy amikor Rucknak üzentem, akkor
valójában Kline-nal beszéltem?
A szívem a mellkasomban dobogott, eléggé kiszámíthatatlanul
ahhoz, hogy egy kicsit aggódtam, vajon szívrohamot fogok-e kapni.
Lassan lehajoltam, és felvettem a telefont. Az agyam sorra vette a
lehetőségeimet. Vagy helyesen cselekszem, visszateszem a telefont a
helyére, és úgy teszek, mintha nem is láttam volna semmit, vagy
feloldom a képernyőt, beütöm a jelszavát, és megnézem, tényleg az
történik-e, amit gondoltam.
Csak azért tudtam a kódját, mert elő kellett keresnem neki néhány
e-mailt, amíg Hamptonsban voltunk. Eszébe jutott, hogy ellenőriznie
kell egy határidős szerződést, és éppen könyékig mosogatószeres
volt. Úgyhogy elmondta a kódját, én pedig éppenséggel még mindig
emlékeztem rá.
A bal kezemmel tanácstalanul végigsimítottam az arcomon,
miközben a jobb kezemben erősen szorítottam a telefonját. Biztos
voltam benne, hogy a helyes döntés az lett volna, ha úgy teszek,
mintha nem is láttam volna semmit, leteszem a telefonját, és elsétálok
onnan, de tudnom kellett, hogy amit látok, az a valóság-e.
 Ezért csúsztak végig az ujjaim a képernyőn, és érintettem meg a
TapNext-ikont. Egy pillantást vetettem a profiljára, és amikor a
BAD_Ruck felhasználónév találkozott zavart tekintetemmel, nem
voltam hajlandó mélyebbre hatolni a magánéletébe, és azonnal
lezártam a telefonját, képernyővel lefelé az éjjeliszekrényre helyezve
azt.
Ő… volt… Ruck.
Mindkét kezemmel a hajamba túrtam, és szó szerint két kézzel
fogtam a fejemet, ahogy fel-alá járkáltam a hálószobámban. Úgy
éreztem, mintha nem kapnék levegőt, a négy fal bezárult körülöttem.
Egész idő alatt üzeneteket küldtem Kline-nak, anélkül, hogy tudtam
volna róla. És ő is üzent nekem, de nem tudta, hogy én vagyok az.
De várjunk csak…, találkozott a legjobb barátommal.
Tudta, hogy az Cassie arca volt Rose profilképén, de azt nem
tudta, hogy én tettem oda.
Irracionális féltékenység és düh kezdett felgyülemleni a
mellkasomban.
Tovább beszélgetett Rose-zal, miután találkozott Cassie-vel?
Bassza meg!
Újra felemeltem a telefonját, és gyorsan feloldottam a képernyőt,
másodperceken belül megnyitva a TapNext-alkalmazást. A szívem
azzal fenyegetett, hogy kiugrik a testemből, amikor megtaláltam a
magányos beszélgetést Ruck üzenetdobozában.
Őrültnek éreztem magam, teljesen kiakadtam, amikor
megtaláltam az utolsó néhány üzenetet, és alaposan megvizsgáltam a
küldési idejüket.
A megkönnyebbüléstől szinte az összes levegő kiszökött a
tüdőmből, amikor rájöttem, hogy az utolsó üzenet, amit Ruck
küldött Rose-nak, még azelőtt volt, hogy találkoztunk volna a Raines
Jogi Klubban.
Mielőtt találkozott volna a legjobb barátommal.
Még mindig remegett a kezem a dühtől és féltékenységtől. Nem
tagadhattam, hogy elárulva éreztem magam amiatt, hogy egy másik
nővel csevegett, miközben velem járt.
De fellélegeztem, és lassan lebeszéltem magam a képzeletbeli
ablakpárkányról, miközben visszatettem Kline telefonját az
éjjeliszekrényre.
Hogy haragudhatnék rá, amikor én is pontosan ugyanezt
csináltam?
Természetesen feldúlt voltam, hogy egy másik nővel beszélgetett,
miközben nem tudta, hogy az a nő én vagyok. Ez fájt. Nagyon. De
nem tagadhattam, hogy volt értelme. Érthető volt, hogy miért
beszélgettünk továbbra is, annak ellenére, hogy más emberekkel
jártunk. Vonzódtunk egymáshoz, minden lehetséges módon.
A megkönnyebbülés furcsa érzése töltött el, de gyorsan
félretettem, amikor kezdtem felismerni a döntéseim
következményeit.
A világom hivatalosan is megfordult a tengelye körül. Az
Alkonyzónában voltam, és A szerelem hálójában egy furcsa, modern
remake-jének főszerepét játszottam. Az egyetlen különbség az volt,
hogy ebben a forgatókönyvben nem Kathleen Kelly voltam, hanem
Joe Fox.
Te szent Fox!
És eltértem a forgatókönyvtől. Nem terveztem, hogy egy nagy
gesztussal leleplezem, hogy végig én voltam az.
Nem.
Nemcsak szabad kezet adtam a legjobb barátnőmnek, hogy
üzenetet küldjön a barátomnak, hanem szinte kényszerítettem is rá.
Szent… szaros… franc!
Megtaláltam a telefonomat az asztalomon, tárcsáztam Cass
számát, majd bementem a fürdőszobába, becsuktam az ajtót, és
teljesen felöltözve beleültem a kádba.
– Szia, édes pofikám, hogy vannak az ősök? – vette fel a telefont,
és a hangja túlságosan vidám volt ahhoz a szarviharhoz, ami az én
életemet most elárasztotta.
– Soha többé ne írj üzenetet Rucknak.
– He?
Lehunytam a szemem, fejemet a kád szélére támasztottam.
– Elbasztam, Cass. Nagyon elbasztam.
– Hé, lassíts, Susie! Mi folyik itt?
– Thatch nem Ruck. Kline az.
A vonal másik végén síri csend fogadta a bejelentést.
 – Hallasz engem?! Ruck igazából Kline! – kiáltottam, a hangom
visszhangzott a fürdőszobában. A számra szorítottam a kezem, mert
rájöttem, hogy bárki, aki elsétál a hálószobám mellett, hallhatja,
ahogy üvöltök, mint egy őrült.
Figyelmesen hallgatóztam, egyedül vagyok-e, és
megkönnyebbültem, amikor a szaggatott légzésemen kívül semmi
mást nem hallottam.
– Oké – kezdte Cassie. – Hivatalosan is össze vagyok zavarodva,
úgyhogy kérlek, lassú, világos mondatokban mondd el az egészet.
Jó két percig fecsegtem, és lépésről lépésre elmeséltem neki,
hogyan jöttem rá, hogy a barátom Ruck.
– Ennek mégis mennyi az esélye? – tette fel a kérdést Cassie, és
ugyanolyan megdöbbentnek tűnt, mint amilyennek én éreztem
magam.
– Tudom. Talán vennem kéne ma egy lottószelvényt –
motyogtam.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy mit tettél?
– Nagyon elcsesztem!
– Nem, a barátodat fogtad ki – nevetett Cassie. – Szent szar, G, és
ő is téged!
– Ez annyira el van cseszve – nyögtem fel.
– Olyanok vagytok, mint két kibaszott macska, akik a tóból
halásznak.
– Oké, elég a halakból! – csattantam fel. – Kezdek kiborulni, Cass.
Mit tettem?
– Nem tettél semmi rosszat – nyugtatott meg.
– Te-jó-ég! Istenem! – dadogtam, pánikba esve és kiborulva az
egész elbaszott helyzettől. – Hogyan hozhatnám ezt helyre?
– Jézusom, Georgia, nyugi! – sóhajtott fel. – Maradj nyugodt.
Legyél távolságtartó. Küldök neki egy újabb üzenetet, és csírájában
elfojtom ezt az őrült hülyeséget.
– Micsoda? Mit fogsz írni neki?
– Az isten szerelmére, ne pánikolj már! – dorgált. – Majd mondok
valami olyasmit, hogy Boldog vagyok valaki mással, és nem tudom
folytatni a beszélgetéseinket. További szép életet!
 Oké, ez működhet. Véget vetne a zűrzavarnak. Rose üzenne
Rucknak, abbahagynák a csevegést, és minden újra rendben lenne.
Működhet? És egyáltalán, ez a helyes módja annak, hogy ezt a kibaszott
helyzetet kezeljük?
Harcoltam magammal, hogy úgy tegyek, mintha mi sem történt
volna, vagy elmondjam Kline-nak az igazat. De aztán eszembe jutott
a sok beszélgetés, amit Ruckkal folytattam. A nyíltságom. A
flörtölésem. Kérdések és megjegyzések az anális szexről.
Jézusom! Zavaromban összerezzentem. Már a puszta gondolattól,
hogy erről beszéljek Kline-nal, összeszorult a gyomrom.
Én csak szerettem volna az egész Ruck és Rose dolgot a múltban
hagyni. Az igazat megvallva, ha fizethettem volna valakinek, hogy
eltemesse egy sírba valahol a Pinelands park mélyén a Maszturbációs
táborban töltött időmmel együtt, biztos, hogy megtettem volna. Nem
mintha bármit is tudtam volna az ilyesmiről.
– Lehetne ennél furcsább a helyzet? – sóhajtottam.
– Nos – válaszolt Cassie tompa hangon. – Az biztos, hogy a sok jó
ember kis helyen is elfér közmondás furcsa esetével állunk szemben.
– Ez a közmondás erről szól? Nem is tudtam – horkantam fel.
– Savannah most annyira szégyellné magát miattad – cikizett.
Ez némi kuncogást csalt ki belőlem.
– Hé, utálom ezt csinálni, de mennem kell, különben elkések a
forgatásról – szólalt meg Cassie. – Minden rendben lesz veled?
– Igen, jól vagyok. Köszi, Cass. Őszintén szólva, nem tudom,
mihez kezdenék nélküled.
– Valószínűleg borzasztóan nyomorúságos életet élnél, és
próbálnád megtalálni a saját kiutadat az őrült helyzeteidből.
– Ez így igaz – értettem egyet mosolyogva.
Miután letettük, annyira kimerített az érzelmek hullámvasútja,
hogy a kádban maradtam, amíg el nem aludtam.
Egy torokköszörülés riasztott fel.
– Teljesen felöltözve a kádban szundikálsz? – kérdezte Kline,
leguggolva a kád mellé.
– Szeretnél csatlakozni hozzám? – vigyorodtam el, és odébb
csúsztam.
 Nem tétovázott, mellém préselte hatalmas testét, és átkarolta a
vállamat.
– Megjavítottad apám autóját? – kérdeztem, fejemet a mellkasára
hajtva.
– Igen. Biztos vagyok benne, hogy apád most azt hiszi, szerelő
vagyok, de édesem, ez egy elég egyszerű javítás volt. – Az ujjai utat
találtak a hajamba, és olyan lágyan simítottak végig a szálakon, hogy
majdnem dorombolni kezdtem.
– Azt hiszem, apám beléd szeretett. Lehet, hogy megkéri a kezed,
mielőtt elmegyünk.
– Ne aggódj, kicsim, nem hagyom, hogy apád ellopjon tőled.
– Nem vagyok benne biztos, hogy az a hatalmas arcod ki fog férni
a bejárati ajtón – nevettem.
Mindkét karját szorosan a testem köré kulcsolta, és egyre beljebb
csúszott a kád közepére, így kényszerített, hogy ráfeküdjek.
– Tessék, így már sokkal jobb.
– Túl nagy vagy – bólintottam a lába felé, amely kilógott a kád
végén a peremen túlra.
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk, Benny. Lehet, hogy én
vagyok Nagyfarkú Brooks, de a te tökéletes, szűk…
Röhögve szorítottam a kezem a szájára. A szemöldökét húzogatva
megnyalta a tenyeremet.
– Fúúj! – nyafogtam undort színlelve, és a pólójába töröltem a
kezem.
Néhányszor felkuncogott, aztán a tekintetébe lágyság költözött, és
kisöpört néhány hajszálat az arcomból.
– Örülök, hogy elhoztál a hétvégére. Jó volt találkozni a
szüleiddel.
Az orromat az övéhez dörgöltem.
– Köszönöm, hogy eljöttél velem, és hogy ilyen jó fej voltál.
Anyám és apám néha kicsit túlságosan is megterhelők tudnak lenni.
– Az apád egy lázadó.
– Nagyon kedvel téged – vigyorogtam. – Ez egyébként hatalmas
dolog. Dick nem kedvel senkit.
– Miután elhagytad a garázst, apád és én érdekes beszélgetést
folytattunk.
 – Miről volt szó?
– Elmondom, de meg kell ígérned, hogy nem fogsz kiborulni vagy
zavarba jönni.
– Nem vagyok benne biztos, hogy tetszik, amerre tartunk –
ráncoltam az orromat szkeptikusan.
A mutatóujjával megkocogtatta az orromat.
– Csak ígérd meg.
– Rendben. Megígérem.
– Apád kért tőlem néhány tippet.
– Autós tippeket? Kline megrázta a fejét.
– Nem értem. Milyen tippeket? – A szeme összeszűkült a
nevetéstől.
Az állkapcsom szinte a mellkasára esett.
– Ó, istenem! – nyöszörögtem. – Kérlek, mondd, hogy nem az
történt, amire gondolok, hogy történt!
– Úgy tűnik, anyád bátorította, hogy beszéljen velem a szexről,
különösen a kétperces orgazmusról. Őszinte leszek, fogalmam sincs,
miért gondolta anyukád, hogy tudok erről bármit is.
Lehunytam a szemem, és arcomat a mellkasába temettem.
– Hallott minket tegnap este.
– Mi?
– Hát, legalábbis engem hallott.
– Ó, a francba! – mondta Kline, majd halk nevetéstől kezdett
rázkódni a teste. Az államat a mellkasára támasztottam, és ránéztem.
– Nagyon köszönöm, seggfej. Miattad és a jedi szextrükkjeid miatt
úgy sikoltoztam, mint egy őrült, míg a szüleim két ajtóval arrébb
hallgatóztak.
– Úgy tűnt, nem panaszkodtál a tegnap esti jedi szextrükkjeimre –
húzott, miközben a csípőjét az enyémhez nyomta.
– Eszedbe se jusson! – figyelmeztettem, és hasba böktem. – Nem
fogsz velem ebben a fürdőkádban hancúrozni.
Felvonta a szemöldökét.
– És az ágyban?
– Nem – vágtam vissza. – Nem vagyok hajlandó újra
orgazmuskómába esni.
 Oldalra billentette a fejét, egy kedves vigyor jelent meg a szája
sarkában.
– Jó, nem soha, csak nem itt. – Táncoltam vissza gyorsan, mert a
pokolban sem tagadnám meg magamtól örökre ezt a fajta orgazmust.
Nem voltam őrült.
Nevetett, és megcsókolta az orromat.
– Ahogy akarod, Benny-lány.
 30. fejezet

Kline

Ahogy a gép elindult a kifutópályán, Georgia úgy sikoltozott,

mintha hullámvasúton lennénk, és minden ütközésnél, döccenésnél
és széllökésnél újra és újra felsikoltott.
– Jézusom! – próbáltam túlkiabálni a visítását, és a combját
dörzsöltem. – Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, hogy még
sosem repültél!
Mindkettőnket meglepett az utazás: az utolsó pillanatban
találkoztunk egy partnerrel, aki minél előbb be akart lépni az
oldalunkra. Nem történt meg gyakran, de amikor az emberek fel-alá
ugráltak, és pénzzel hadonásztak, mi igyekeztünk reagálni. Ez egy
ilyen alkalom volt, és egyben az oka annak, hogy a szüleivel töltött
hétvége utáni kedden úton voltunk San Diegóba.
– Egy magánrepülőgépen más a helyzet – kiáltott vissza, pedig
nem volt rá szükség. Nekem azért kellett hangosabban beszélnem,
hogy túlkiabáljam őt, de emiatt nem zavartatta magát. És nem tűnt
fáradtnak sem. Én magam kimerült voltam a Savannah-val és
Dickkel töltött hétvégétől. És persze a Georgiával és a farkammal
töltött hétvégétől.
Gemma, az állandó légiutas-kísérőm vidáman mosolygott a
lehajtható ülésen. Szerencsére úgy tűnt, hogy inkább szórakoztatja az
egész.
– Bébi, ez ugyanolyan, mint egy hagyományos repülőgép –
érveltem normális hangerővel. – Csak kisebb.
– Nem, nem – ellenkezett ő. – Ez nem olyan, mint a hagyományos
repülőgépek. A rendes repülőgépeknél úgy érzed magad, mint egy
szegény, kétségbeesett csavargó, aki hajlandó bármilyen
bánásmódnak alávetni magát, csak hogy eljusson oda, ahová akar.
– Melyik légitársasággal szoktál repülni? – nevettem. – Air
Harmadik Világ?
 Megrázta a fejét, és elmosolyodott, mielőtt újra kinézett az
ablakon.
– Ez sokkal huppanósabb vagy mi – próbálta megmagyarázni.
– Huppanósabb?
– Igen. Ilyen hullámvasútszerű.
Elmosolyodtam, ő pedig felnevetett, felemelte a kezét, és
megerősítésképpen az arcára mutatott.
– Jó móka!
Előrehajoltam, és megcsókoltam az arcát.
– Én vagyok a szórakoztatás.
– Az vagy – értett egyet a hazugságommal. Ő volt a jó móka.
Kétségkívül.
– Nem bánod, ha szundítok egy kicsit? – kérdeztem, mert tudtam,
hogy később szükségem lesz az üzleti agyamra a mostani pép
helyett.
– Ó, Kline! Fáradt az öreg emberem, mi? Nevetnem kellett,
miközben bólintottam.
– Az vagyok.
A teste mintha egyszerre megnyugodott volna, ahogy a vállamra
hajtotta a fejét.
– Én is. Úgy érzem magam, mintha évek óta nem aludtam volna.
– Mert nem is nagyon tettük – mutattam rá. A hetek óta tartó
udvarlás, a szerelembe esés és a szeretkezés kifárasztott bennünket. –
Csak bújj hozzám, bébi! Mindketten alszunk egy kicsit. Körülbelül öt
óránk van, amíg odaérünk.
Nem mondott hangosan semmit, csak még jobban a nyakamba
fúrta a fejét, és egyik karjával átölelt.
Beszívtam a samponja illatát, és ujjaimmal végigsimítottam a
puha hajszálait. Ébren akartam maradni és kiélvezni a társaságát,
beszélgetni, nevetni vele, még többet magamba szívni belőle. De a
repülőgép nyugalma és a motor zümmögése felerősítette az
álmosságomat.
Csukott szemmel és teli szívvel, csak pillanatok választottak el a
mély álomtól, amikor Georgia a nevemen szólított.
– Igen, bébi? – kérdeztem, a hangom tompa volt a küszöbön álló
álomtól.
 – Soha életemben nem voltam még olyan boldog, hogy nem
tudtam aludni.
Dettó.

– Csak egy szobát szeretnénk – tájékoztattam a recepcióst, amikor

átadta a kártyáinkat. Természetesen az asszisztensem, Pam intézte az
előkészületeket, és nem tudhatta, hogy Georgia és én szeretnénk egy
szobában aludni.
Személy szerint engem már egyáltalán nem zavart volna a dolog,
de Georgie-t érdekelte. És én törődtem azzal, ami őt érdekelte.
Nagyon puha és bonyolult románc volt ez, de végeredményben csak
ő számított.
– Igen, uram – bólintott a fiatal lány, visszavette a kártyákat, és
tovább ütögette a billentyűzetét.
A repülőtérről egyenesen a találkozóra mentünk, onnan pedig
vacsorázni. Hála életem egyik legjobb repülőgépes alvásának, éppen
elég időnk volt arra, hogy még egy éjszakát alvás nélkül töltsünk,
mielőtt Georgiának reggel fel kellett ülnie a hazafelé tartó gépre.
– Tessék – adott egy újabb kártyát a recepciós. – 554-es szoba.
A liftek a folyosó végén vannak ön mögött, jobbra.
– Köszönöm. – Elmosolyodtam, és felkaptam a kis táskámat a
lábam közül.
Georgia már lent volt a lift folyosóján, a csempén járkált a liftajtók
előtt, miközben átbeszélte a holnapi, Deannel való találkozóra
vonatkozó feladatok részleteit. Bármennyire is fontosnak tűnt a
telefonhívás a felszínen, volt egy olyan gyanúm, hogy inkább csak
ürügy volt arra, hogy ne kelljen kínosan álldogálnia mellettem a
recepción.
– Készen állsz? – kérdeztem, ahogy megálltam előtte. Az ujja az
ajkamra lőtt, jelezve, hogy maradjak csendben.
– Csak Mr. Brooks volt az – mondta a telefonba, és a szemét
forgatta.
– Nem, még mindig az előcsarnokban vagyok.
 Meg akartam szólalni, de ő még erősebben nyomta az ajkamra az
ujját.
– Nem. A megbeszélés nagyon elhúzódott, és még van néhány
dolog, amit át kell beszélnünk, mielőtt vége az estének.
Elmosolyodtam. Itt senki nem akarta befejezni az estét.
Nemlegesen megrázta a fejét, és az alsó ajkába harapott. A
golyóim azonnal megfeszültek. Még ők is tudták, hogy itt az ideje
játszani.
– Georgie lány – suttogtam pajkosan. Csitított, és intett, miközben
vad tekintettel a telefonra mutatott. Egyszerűen túl könnyű volt.
– Gyere, takarj be! – incselkedtem, megragadtam a csípőjét, és a
lift felé húztam.
Megnyomtam a felfelé gombot, hogy hívjam a liftet, és a csípőjét
az enyémhez húztam. Haja meglazult a korábbi felkötésből, vadnak
és készségesnek tűnt, és összességében túlságosan is szexi volt, hogy
abbahagyjam.
– Dean, Dean! – kiáltotta, nyilvánvalóan megpróbálva beleszólni a
férfi szóáradatába. – Tudod, hogy menni fog.
Nagyobbat mosolyogtam. Szorosabban a mellkasomhoz húztam.
– Valójában csak az idegesség miatt hívtalak. Elég kompetens
vagy ahhoz, hogy mindent magadtól előkészíts.
– Mm-hmm – dúdoltam, miközben elsimítottam a haját a
nyakáról, és mohón szopogattam a bőrét.
Nagyon szeretett volna egy megrovó Kline!-t odaszúrni – éreztem
a testtartásán és a staccato beszédstílusán, de Dean miatt a titoktartás
győzött.
– Tudom. Mindenképpen átadom Donatella Versacének az
ajánlásomat, ha valaha is összefutnék vele az utcán – bólintott a
telefonba valamire, amit Dean mondott, egy gesztusra, amit ő
nyilván nem láthatott, én viszont elájultam.
Georgia Cummings volt az egyik legelbűvölőbb nő, akivel valaha
is találkoztam. Majdnem mindenben, amit tett, ellentmondásos volt,
sosem tudtam, hogy melyik irányba fog menni, vagy hogy melyik
változatát kapom meg. Zavarban lévő vagy könnyed, bátor vagy
félénk, végtelenül okos vagy nevetségesen bamba. Minden
alkalommal, nappal vagy este, munka vagy szórakozás közben…
imádtam mindegyik változatát, amelyikkel csak találkoztam.
– Tedd le a telefont, kicsim – biztattam, és óvatosan belöktem a
várakozó lift nyitott ajtaján.
– Holnap találkozunk – hadarta a vonalba. – Igen, seggbe
baszottul korán.
Mindketten úgy vigyorogtunk, mint az őrültek.
– Akkor találkozunk.
Végül áldott módon éppen akkor szakította meg a hívást, amikor
a lift ajtaja bezáródott a többi ember előtt.
Megragadtam a csípőjét, és megszorítottam a fenekét.
– Istenem, épp ideje volt! – incselkedtem, miközben
végigsimítottam a nyelvemmel ajka zárt vonalát.
– Bassza meg! – lehelte, miközben a feje hátraesett, és a haja
lelógott a válla alá. Megragadtam a végét, és még jobban elém tárult
a nyaka.
– Ahh! – nyögte, és mellét egyenesen a várakozó szabad kezembe
nyomta.
– Ez az – suttogtam, miközben a hüvelykujjam hegyével
körbejártam a kemény mellbimbóját.
– Kline! – lihegte. Alig tudta tartani az ágyékom diktálta tempót.
– Alig várom, hogy újra halljam ezt. Az arcomon, a farkamon…
Levetkőztetlek, és minden kibaszott dologra ráültetlek, ami csak
eszembe jut.
– Istenem! – nyögte, amikor az ajtó kinyílt az emeletünkön.
Felkaptam, és a táblára pillantottam, amely megmondta, merre kell
mennem a szobánk felé.
Messze a lifttől, a folyosó végén, túlságosan is távol, de végre
szembekerültem az ajtónkkal. Georgia belém kapaszkodott, amikor
letettem, hogy előhúzzam a zsebemből a műanyag kártyát. Alig
vártam, hogy szeretkezhessek apró testének minden egyes centijével.
Ahogy az ajtó kinyílt egymásba fonódó testünk előtt, minden
kétséget kizáróan tudtam, hogy ez az.
Az egyszerű, puszta vágy eltűnt, a szeretet megnőtt, és a szerelem
Georgia pompás szájában helyezkedett el – pont a nyelvem
hegyénél.
 31. fejezet

Georgia

– Még három kérdést – követelte Kline, hangja rekedt és álmos

volt.
Egész éjjel ezt játszottuk. Véletlenszerű kérdéseket tettünk fel
egymásnak a csókolózások szünetében, amelyek mindig még több
csókkal végződtek. Őrült szexi módon több csókkal.
A valaha volt legjobb játékot játszottuk.
De hajnali fél négy volt, és el kellett érnem a hat óra harmincötös
járatot. Egy szerződéses megbeszélés miatt ma haza kellett mennem,
és mivel a hatékonyság jegyében holnap reggelre még egy találkozót
is beiktatott az egyik állandó befektetőnkkel, a mai nap nekem egy
nappal korábban volt, mint Kline-nak. Nem kell egynél többször utazni,
mondta. Most pedig szembe kellett néznünk a döntés
következményeivel.
Nem csomagoltam semmit, és szükségem volt egy zuhanyra.
Bármennyire is szerettem volna az ágyban és a karjában maradni,
muszáj volt megmozdítanom a seggem.
Felültem, a lepedő felgyűrődött a derekamnál.
– Három órával és két orgazmussal ezelőtt is ezt mondtad.
– Két orgazmus? Azt hittem, három… – A hasán feküdt, állát a
párnára támasztotta, tekintetét a csupasz mellemre szegezte.
– Ha nem emlékszel az utolsóra, akkor újrakezdést követelek.
Újrakezdést. A szemétláda!
Megnyalta az ajkát, és tekintete a mellemről a derekamra
vándorolt, míg végül lassan visszatért a számhoz.
Jézusom! Az, hogy Kline az üzleti megbeszéléseken parázsló
pillantásokat vetett rám, elég veszélyes volt. De ez? Ez a tekintet…
Az a forró, kék pillantás! A szexi, kócos haja. És az a feszes segge.
Ennek illegálisnak kéne lennie.
 – Ne csináld már! – bokszoltam bele a vállába. – Még
zuhanyoznom is kell. El kell érnem a gépemet, emlékszel?
Rám vetette magát, átkarolta a testemet, és háttal az ágynak
döntött, még mielőtt megállíthattam volna.
– Ne menj el! – A szája megtalálta az enyémet, a fogával az alsó
ajkamat harapdálta. – Maradj itt velem. Hadd tegyek fel kérdéseket,
és csókoljam meg ezt az ajkat!
Még szenvedélyesebben csókolt.
– És hadd érintsem meg ezt a tökéletes testet. – Ujjai
végigcsúsztak az oldalamon, és megpihentek a mellem íve alatt.
– És hadd csókoljalak mindenhol. – Ezt a kijelentést azzal
nyomatékosította, hogy fondorlatos kezével végigsimított a
hasamon, amíg az ujjai ott érintettek, ahol a legjobban lüktettem.
Soha nem szexeltem még maratonit. Oké, Kline előtt még sosem
szexeltem. De ezt az érzést tényleg sosem tapasztaltam. Soha nem
vonzódtam még ennyire, nem voltam ennyire beindulva, nem
voltam ennyire kétségek nélkül szerelmes valakibe, úgy, hogy az
egyetlen dolog, amit tenni akartam, hogy hátralévő életemben
mindennap csak őt érintsem, csókoljam, vele szerelmeskedjek.
Elsöprő érzés volt. Elképesztő. És valószínűleg menekülésre
késztetett volna. De amikor Kline-ról volt szó, nem akartam
menekülni…, hacsak nem a kitárt karja irányába.
Bíztam benne. Gondoskodni akartam róla. Szerettem őt. Őt
akartam, és csak őt. Ő volt minden, amiről mindig is álmodtam,
plusz milliónyi olyan dolog, amiről nem is tudtam, hogy akarom.
– Csókolj meg, bébi! – suttogta.
– Csókollak – vágtam vissza, a számat még mindig az övéhez
szorítva.
– Nem. Csókolj meg! – morogta, a nyelve átcsúszott az ajkamon,
nyögésre késztetve. – Ezt sosem fogom megunni. Soha nem fogom
nem akarni. Veled. Csak veled.
– Le fogom késni a gépem, és az a te hibád lesz – nyafogtam.
– Hagyd a francba a repülőt! Meg a találkozót. Maradj itt, és
szerelmeskedj velem a végsőkig. – Ördögi szája lefelé mozgott a
nyakamon és a kulcscsontomon, finoman szívva a bőrömet,
miközben a nyelve körözött puha bőrömön.
 A kezem megtalálta a fenekét, és magamhoz húztam.
– Nem játszol tisztességesen. – A csípőm követte az övének ívét, a
testem könyörgött, hogy kössön össze minket.
– Veled sosem fogok tisztességesen játszani. – Hozzám nyomta
magát, a farkának hegye végigsimított a nedvességemen. – Bármit
megteszek, hogy továbbra is ezt csináld velem. Kibaszottul örökké.
– Örökké dugni fogunk? – incselkedtem. A nevetése vibrált a
bőrömön.
– Igen. Én és te. Szexelni, csókolózni, simogatni egymást,
szerelmeskedni, elélvezni. Folyamatosan. Örökké.
– Ezt foglald írásba.
Kicsit eltávolodott, az éjjeliszekrényben kotorászott, és talált egy
tollat, ami egy jegyzettömbhöz volt erősítve, amelynek tetején a
szálloda logója díszelgett. Átdobta a jegyzettömböt a szobán, és a
szájába vette a tollat, levéve a kupakot.
– Biztos vagyok benne, hogy a szerződésekhez papír is kell…
– Ehhez a szerződéshez nem. – Ismét a combom közé telepedett,
tekintete a hasamra szegeződött. A toll hegye megérintette a
bőrömet, és én összerezzentem. – Ez egy másfajta szerződés, bébi.
Kék szemében vidámsággal kukucskált felém.
A toll végigszántott a bőrömön, de nem láttam, mit ír, rendetlen
haja eltakarta a kilátást.
– Elnézést, uram, de mit csinál? Megbélyegez engem?
– Ne szólíts uramnak. Próbálok itt koncentrálni, de feláll miattad.
– Az elmúlt nyolc órában felállt. Mi ebben az újdonság?
– Azt gondolnád, hogy megpróbáltál segíteni nekem ebben a
nehéz helyzetben. Őszintén szólva, Georgia, csalódott vagyok.
Tényleg egy kicsit jobban kell teperned ebben a barátnősdiben.
Elfojtottam egy vigyort. Hülyeség volt, de még mindig
szeleburdin megszédültem, amikor meghallottam a barátnő szót.
Hivatalosan is visszatértem a gimibe. De nem érdekelt. Imádtam,
hogy szédültem miatta, igazi lány voltam, aki fülig szerelmes a
fiújába.
– Ó, szóval amikor azt csináltam, hogy a számba vettem a
farkadat, és nem engedtem el, amíg el nem élveztél, az nem olyan
dolog volt, amit egy barátnő csinál? Sajnálom, hogy ilyet tettem.
Megjegyzem, és soha többé nem fordul elő. Ne aggódj, bébi, tanulni
fogok a hibáimból.
– Várj egy percet. Ne siessük el a dolgokat – húzódott vissza, még
mindig arra koncentrálva, hogy valamit a bőrömre tetováljon. –
Szerintem még néhányszor meg kell csinálnod azt a dolgot. Mondjuk
mindennap, a következő öt évben, mielőtt igazán eldönthetném,
hogy tetszik-e.
Megragadtam a haját, és felhúztam a fejét, hogy rám nézzen.
– Nem tetszett? – kérdeztem, a szemem összeszűkült.
– Nem igazán emlékszem. – Megvonta a vállát, mosoly ellen
küzdve. – Miért nem csinálod meg még egyszer, és akkor talán
segíthetsz nekem, hogy megfelelő választ adjak.
– Ó! – Ártatlan megértést színleltem. – Szóval, csak vegyem a
farkadat a számba? Tudod, csúsztassam be nagyon mélyen, amíg a
torkom hátsó részét nem érinti, aztán szopogassam erősen, miközben
a nyelvemmel végigsimítok rajta? Az segítene? Vagy csináljak valami
mást?
– Nem – válaszolta, miközben olyan erősen nyelt, hogy megugrott
az ádámcsutkája. – Ezt mind csinálnod kéne.
Megköszörülte a torkát, teste egyre keményebben válaszolt, és
nekifeszült a combomnak.
– Mindazokat a dolgokat, amiket az előbb mondtál, igen, csináld
azokat.
Az arcom mosolyra húzódott, szórakoztatott a hangjában lévő
feszültség és a… öhm, igen. Az is. Határozottan élveztem azt a
bizonyos reakciót is.
– Oké, minden kész. A kérésednek megfelelően a szerződést
írásba foglaltam. – Visszadobta a tollat az éjjeliszekrényre. Megfogta
a combomat, miközben letérdelt az ágyra a lábam közé.
– Most térjünk vissza arra, amit az előbb mondtál. Ha jól
emlékszem, mondtál valamit arról, hogy hová helyezed a szádat –
vigyorgott, és játékosan vonogatta a szemöldökét. – Vagy azt akarod,
hogy csak úgy beléd csússzak? Mert én nagy rajongója vagyok ennek
a tökéletes puncinak – dörgölőzött hozzám.
– Én vagyok a legnagyobb rajongó, ami azt illeti. Senki sem szereti
annyira ezt a puncit, mint én. Éppen ezért senki más nem fogja látni,
megérinteni vagy megkóstolni. Tekints engem az
orgazmusdonorodnak egy életre. Ha bármikor, a nap bármelyik
órájában vagy másodpercében el kell élvezned, én vagyok a te
embered.
– Az orgazmikus lelki társamként? – kuncogtam.
– Pontosan úgy – mosolygott rám.
Ujjaival végigsimított a hasamon és a csípőmön, ahol a toll
korábbi érintése még mindig bizsergette az idegvégződéseimet.
– Ez a legszexibb dolog, amit valaha láttam.
– Mit írtál? – A tekintetem követte a tekintetét, arra a helyre, ahol
a keze a bőrömön pihent.
– Vidd arrébb a kezed! – sürgettem. – Esküszöm, ha egy péniszt
rajzoltál, vagy… – A mondat közepén megálltam, a tekintetem
megakadt a férfias írás egyenes, keskeny vonalain.

A szívem a kezedben és te a karomban, ez minden, amire valaha is

szükségem lesz.

– Komolyan mondom – suttogta. – Minden egyes szót komolyan

gondolok, Georgia.
Ránéztem, tényleg ránéztem, ahogy felettem támaszkodott, a keze
most a fejem mellett pihent. A szíve ott volt a tekintetében –
gyengéd, szeretetteljes, tökéletes.
Milyen egyszerű szavak egy ilyen mély kijelentéshez.
Kline most mindent elmondott. Elmondta, hogy az enyém volt.
Az enyém. A szíve a kezemben hevert. És én voltam minden, amit
csak akart. És ez elég lenne számára.
– Szeretlek – mondtam, szinte fuldokolva az érzelmektől. –
Annyira szeretlek, Kline.
– Én is szeretlek. – Keményen, mélyen és kétségbeesetten
megcsókolt. Az ajka, az érintése, az, ahogyan szeretkezett velem,
mindent elmondott, amit tudnom kellett.
Ez a valóság volt, ő és én. Ennyi volt. És a legjobb része ennek a
felfedezésnek az volt, hogy mindketten biztosak voltunk benne.
Egyikünk sem volt bizonytalan, vagy várta, hogy a másik beérje őt,
vagy eldöntse, ez helyes volt-e. Mindketten benne voltunk,
mindketten szerelmesek voltunk.
Intenzíven, az egész életet felborítón, örökké egymáshoz tartozón
szerelmesek.

Átadtam a beszállókártyámat, és felszálltam a gépre. Teljesen

kimerült voltam, a karom majdnem feladta a szolgálatot, amikor
felemeltem a fedélzeti bőröndömet és beraktam a tárolóba. Kline a
tudtom nélkül kicserélte az ülésemet. Tegnap meglátta a
beszállókártyámat az éjjeliszekrényen, és megkérdezte, hogy a
turistaosztályon ülök-e, mert a járat túl van foglalva. Amikor azt
válaszoltam, hogy nem akarok élősködni a cég költségvetésén, azt
felelte, hogy soha többé ne foglaljak a turistaosztályra.
Én egy pimasz „Igen, uram!” felkiáltással engedelmeskedtem.
Úgy látszik, értékelte ezt a választ, mert a szájával jutalmazott – a
lábam között.
Amint megérkeztem a repülőtérre, és rekordidő alatt átjutottam a
biztonsági ellenőrzésen – hála istennek, tekintve, hogy harminc perc
késésben voltam –, a kapuhoz hívtak, ahol egy utaskísérő közölte
velem, hogy első osztályú ülést kaptam az ablak mellett.
Az biztos, hogy őrülten figyelmes fickó tudott lenni, ha akart.
Becsatoltam a biztonsági övemet, és elővettem a telefonomat a
táskámból, miközben az utasok folytatták a beszállást és a helyük
keresgélését. Bár valószínűleg már mélyen aludt, úgy döntöttem,
küldök Kline-nak egy gyors SMS-t.

Én: Valaki kicserélte az ülésemet. Jelenleg az

első osztályon pihenek, és élvezem a kilátást az
ablakból.

Kline: Szerintem meg kéne köszönnöd annak, aki ezt

tette, azzal a nagyon király dologgal, amit a
száddal csinálsz.
 És én még azt hittem, hogy én gondolok mindig a szexre.
Perverz.

Én: Majd ha kitalálom, ki az, észben tartom ezt az

ötletet.

Kline: Ha azt mondanám, hogy én vagyok az,

megvalósítanád ezt az ötletet?

Én: Nem is tudom… Én a pillanatnak élek. Nem

vagyok túl jó az elméleti kérdésekben.

Kline: Én voltam a ludas. Majd holnap este időt

szakítok arra, hogy rendesen meg tudd köszönni.

Én: Most, hogy itt vagyok a pillanatban, nem

érzem, hogy annyira érdekelne az ötleted…

Kline: Említettem már, hogy lesz csere? Te

megköszönöd nekem, én megköszönöm neked.

Én: Szoríts be a napirendedbe holnap este hétre.

Kline: Hirtelen változás történt az érzéseidben?

Én: Ön egy nagyon vonzó ajánlatot tett, Mr.

Brooks.

Kline: Mindig öröm önnel üzletelni, Ms. Cummings.

Én: Hasonlóképpen… Hiányzol.

Istenem, tényleg elvesztem. Még csak egy óra telt el azóta, hogy
búcsúcsókot adtam neki, miközben ő álmos és rohadt édes volt, és
könyörgött, hogy maradjak, és máris fájt a mellkasom a gondolattól,
hogy holnap estig nem láthatom újra.
 Kline: Mióta elmentél, csak rád gondolok.
Szerintem fel kéne mondanod. Még mindig ebben az
ágyban kellene lenned mellettem, nem pedig egy
istenverte repülőn hazafelé.

Én: Azonnal szólok a főnökömnek.

Kline: Jó ötlet.

Az utasok harmadik csoportja elkezdett beszállingózni a folyosón,

a függönyön át a turistaosztályra tartva. Megkoppintottam az e-mail-
alkalmazás ikonját, és gyors üzenetet írtam a „főnökömnek”.

Feladó: Georgia Cummings

Címzett: Kline Brooks
Tárgy: A barátom kérései

Mr. Brooks,
a barátom nem túl boldog, hogy a repülőn vagyok, ahelyett, hogy
a hotelszobájában dugnék vele. Kérem, hogy ez ne forduljon elő
többet. A barátom nagyon feldúlt.
Tisztelettel,
Georgia Cummings
marketingigazgató, TapNext
Brooks Media

Feladó: Kline Brooks

Címzett: Georgia Cummings
Tárgy: Re: A barátom kérései

Ms. Cummings,
nagyon komolyan veszem ezt a dolgot. Mostantól kezdve
garantálom, hogy minden tervezett üzleti útjára a barátjával közös
szobát foglalunk. Arról is gondoskodom, hogy a nap folyamán
rengeteg idő jusson arra, hogy szeretkezzen vele. És csak azért,
mert szörnyen érzem magam emiatt, megkérem, hogy holnap
korábban hagyja ott a munkahelyét, és menjen el a barátja lakására
(a recepciós valószínűleg tudja, hogy szüksége lesz egy pótkulcsra),
hogy ott legyen, amikor hazaér. (Fogadok, hogy ő is jobban örülne,
ha meztelenül feküdne az ágyában.)
Üdvözlettel,
Kline Brooks
elnök és vezérigazgató
Brooks Media

Feladó: Georgia Cummings

Címzett: Kline Brooks
Tárgy: Szerintem a barátom nagyon boldog lesz…

Mr. Brooks,
köszönöm, hogy ennyire aggódik értem. Holnap korán befejezem
a munkát, és a barátomat a lakásán fogom várni. Az
öltözködésemmel kapcsolatos javaslatát is megfogadom. Bár azt
hiszem, a barátom jobban örülne, ha a legszexibb magas sarkúmat
viselném, amíg várok.

Tisztelettel,
Georgia Cummings
marketingigazgató, TapNext
Brooks Media

Ui.: Őrülten szerelmes vagyok a barátomba.

Feladó: Kline Brooks

Címzett: Georgia Cummings
Tárgy: Re: Szerintem a barátom nagyon boldog lesz… (IGEN, AZ
LESZ)

Ms. Cummings,
szerintem a barátjának tetszene az ötlet. Sőt, lefogadom, hogy
ragaszkodna hozzá.

Őszintén,
Kline Brooks
 elnök és vezérigazgató
Brooks Media

Ui.: Ő is őrülten szerelmes magába. Az isten szerelmére, ne

felejtse otthon a kibaszott magas sarkút!

Fáradt szemmel az ölembe tettem a telefonomat, és az ülésen

pihentettem a fejem. Az agyam újra és újra visszajátszotta a tegnap
estét, kiemelve mindent: Kline csókjait, miközben a kedvenc
együtteseimről, filmjeimről és szórakozóhelyeimről kérdezett, és újra
és újra szeretkeztünk.
Ujjammal az ajkamhoz értem, elrejtve nevetséges mosolyomat.
– Ismerem ezt a tekintetet – suttogta halkan mellettem egy nő.
Pislogtam egyet, és egy idősebb, őszes hajú, kerekded, mosolygós
arcot találtam a mellettem lévő ülésen.
– Valaki különlegesre gondolsz, ugye?
– Ennyire nyilvánvaló lenne? – nevettem, és az arcom kipirult.
– Ne szégyelld magad. A szerelem gyönyörű dolog, ha
megtalálod. Olyasmi, aminek örülni kell, amit meg kell becsülni,
amit minden egyes nap az arcodon viselhetsz – mondta őszinte
boldogsággal a hangjában. – Jó ember?
Bólintottam. Kline jóképű arca villant fel a fejemben. Abban a
pillanatban mindegyik mosolyát magam elé tudtam képzelni –
boldog, kötekedő, játékos, szeretetteljes. Végtelen volt a lista, és meg
akartam jegyezni az összeset, hogy magammal vihessem az
örökkévalóságba.
– Igen, az. Határozottan a jó emberek közé tartozik.
– A férjed?
– Nem. – Megráztam a fejem. – A barátom.
A nő vigyorgott, arcán puha öröm suhant át.
– Ahogy ragyogsz, azt mondanám, hogy abba az irányba tartasz.
Tényleg? A józan eszem azt akarta, hogy lassítsak, de a szívem
már a meghívókat és a virágokat válogatta. Még akkor is, ha csak
most kezdtük el egymásnak mondani, hogy szeretjük egymást, nem
volt kétséges, hogy mélyen beleszerettem Kline-ba. Olyan mélyen
benne voltam a dologban, hogy őszintén szólva, el sem tudtam
képzelni magam nélküle. Soha.
Mielőtt válaszolhattam volna a szomszédom kijelentésére, vagy
kérdezhettem volna valamit az ő életéről, a nő megigazította az
ülését, és egy párnát tett a nyaka köré.
– Sok szerencsét kívánok, kedvesem! Remélem, hogy te és a
csodálatos férfiú nagyon boldogok lesztek, örökké. Most, ha nem
bánod, pihentetem egy kicsit a szemem. Érzem, hogy hatni kezd a
Xanax.
A nő bocsánatkérő mosolyt villantott felém.
– Bár így lesz a legjobb – tette hozzá. – Nagyon ideges vagyok a
repüléstől.
Lehunyta a szemét, és másodperceken belül halk horkantások
kísérték az álmát.
Igyekeztem az eszembe vésni, hogy én is panaszkodjak az
orvosomnak a repülésről. A hosszú üzleti repülőutak sokkal
elviselhetőbbek lettek volna a Xanax varázslatos hatása alatt. Sokkal
szívesebben aludtam volna végig egy négyórás repülőutat, mint
hogy pihenés nélkül forgolódjak.
– Elnézést a késésért – szűrődött át egy női hang a
hangosbemondón. – Hamarosan felszállunk.
A telefonom zümmögött az ölemben.
Egy képüzenet volt Cassie-től, a következő szavakkal:
„Nagyon sajnálom, Georgia.” He?
Megkocogtattam a fényképet, és az kitöltötte a képernyőt.
Ráközelítettem, hogy rájöjjek, miről beszél.
Egy TapNext-beszélgetés képernyőfotója volt.

TAPRoseNEXT (19:00): Nem tudok tovább beszélgetni

veled. Komolyabbra fordult a kapcsolatom a pasimmal,
és ez nem tűnik helyesnek. Sajnálom. Sok szerencsét
mindenhez, Ruck!

BAD_Ruck (06:45): Értem. Tényleg. De szerintem

személyesen kellene találkoznunk, csak mi ketten.
Kérlek, Rose!
 A telefonomat szorongattam, miközben hitetlenkedve bámultam a
képernyőre.
Azt hiszem, egy teljes percig nem kaptam levegőt. Úgy éreztem,
mintha valaki lenyúlt volna a torkomon, és kihúzta volna a szívemet
a testemből.
A szemem magától becsukódott, az elmém önfenntartó
üzemmódba kapcsolt. A szívem a fülemben dübörgött, vettem egy
nagy levegőt, és erőt vettem magamon, hogy újra kinyissam a
szemem, remélve – nem, imádkozva –, hogy valamit nem vettem
észre.
De nem erről volt szó. Kurvára nem. A képernyőfotó, Kline
válasza, minden igaz volt. Száz százalékig valóságos.
Végigsimítottam az arcomon, a szemhéjamra szorítottam a kezem,
hogy megállítsam a könnyeket, amelyek le akartak csordulni az
arcomon. Egy remegő sóhaj hagyta el az ajkamat, miközben
megpróbáltam koncentrálni az érzelmek homályos összevisszaságán
keresztül.
Úgy tűnt, az üzenetét aznap reggel 3:45-kor írta a nyugati parti
időzóna szerint.
A torkom összeszorult, az arcom kínlódva feszült, miközben
próbáltam nem elveszíteni a fejemet.
Nem fogok sírni. Nem fogok zokogni egy idegenekkel teli repülőgépen.
Ma reggel. Ezt az üzenetet a játékos kérdezősködés és a
szeretkezés között küldte. Vagy csak megjátszotta a szeretkezést?
Mert most így gondoltam. Soha életemben nem éreztem magam
ennyire elárulva, ennyire összetörve.
A fájdalom egyre erősödött a mellkasomban, égetett, mintha forró
parazsat nyeltem volna le. Egy hajszálon függött a dolog, és szabad
kezemmel a karfát markoltam szánalmas próbálkozásomban, hogy
egyben tartsam magam.
– Kisasszony, mindjárt indulunk. Kérem, azonnal kapcsolja ki a
telefonját!
Elhúztam a szemem a képernyőről, és egy hosszú, szőke hajú,
rózsaszín mosolyú légiutas-kísérő magasodott felettem.
Csak bámultam őt. Őszintén szólva, azt sem tudtam, miről beszél.
 – A telefonja – biccentett a kezem felé.
Követtem a tekintetét, és rájöttem, hogy miről beszél.
– Ó, bocsánat! – motyogtam, és remegő kézzel kikapcsoltam az
eszközt.
Úgy éreztem magam, mintha egy zuhanórepülésben vennék részt,
a legmagasabbról indulva, hogy aztán a legmélyebb mélypontra
katapultáljanak.
Emlékek árasztották el az elmémet.
A Hamptonsban töltött éjszaka, amikor átadtam magam neki.
Elfojtottam a zokogást, miközben néhány könnycsepp gördült le az
arcomon. Letöröltem a folyékony érzelmeket, és azt mondtam
magamnak, hogy meg tudom csinálni. Át tudom vészelni ezt a
repülőutat.
Egy férfi a folyosó túloldalán felém pillantott, fejét aggódva
oldalra billentette.
Ó, istenem, ne nézz így rám! Legszívesebben ráordítottam volna.
Nem akartam a szánalmat. Nem bírtam elviselni, hogy valaki
felismerje, hogy éppen darabokra hullok. Attól biztos, hogy nem
tudnám mindezt magamban tartani, amíg egyedül nem leszek.
Hosszan, lassan lélegeztem az orromon keresztül. A nadrágomon
lévő nem létező szöszdarabot bámultam, és csak azért tépkedtem az
anyagot, mert így volt mit csinálni, volt mire koncentrálnom a
mellkasomból kieső szívem helyett.
Újabb emlékek törtek a felszínre a gondolataimban.
A múlt éjjel minden egyes csókkal, minden érintéssel, minden
lágy simogatással csendben arra kért, hogy vele együtt zuhanjak
tovább a hátralévő úton. És én megtettem. Követtem a példáját, és a
lefelé vezető úton addig szeretkezett velem, amíg a szívem úgy
dobogott, ahogy ő akarta. Ahogy én akartam. A világom
megváltozott. Belül leomlottak a falaim, és ő körbevett. Csak őt
láttam. Csak őt akartam látni.
Kline a főnökömből a legjobb barátom, a szeretőm és a mámorom
lett, amíg hagyta, hogy a tű beletörjön a bőrömbe. Ez nem egy kis
vágás volt, ami majd beheged és lehámlik. Nem. Olyan mélyen
megvágott, hogy még csak nem is véreztem.
 A fájdalom olyan elviselhetetlen volt, hogy minden érzésem
elmenekült a helyszínről. A kétségbeeséstől – a tüdőmből feltörni
készülő, fenyegető zokogás ellen küzdve – robotszerűvé váltam.
Nem akartam beszélni vele. Nem akartam megkérdezni tőle, hogy
az együtt töltött éjszaka után miért akar még mindig találkozni
valakivel, aki nem én vagyok. Kezdetben, amikor megtudtam, hogy
Kline Ruck volt, és úgy csevegett TAPRoseNEXTtel, hogy nem tudta,
én vagyok az, nem zaklatott fel. Racionálisan, megértően
viszonyultam a dologhoz. Hiszen én is ugyanezt tettem.
De abban a pillanatban, amikor megismertem Thatchet, a srácot,
akinek a képe BAD_Ruck TapNext-profilján volt, tudtam, hogy abba
kell hagynom. Tudtam, hogy Kline-t akarom. Tudtam, hogy
szerelmes vagyok belé, és nem akartam, hogy ezt bármi tönkretegye.
Ezért mondtam Cassie-nek, hogy vegye át a gyeplőt. Ki gondolta
volna, hogy egész idő alatt, amíg Ruckkal beszélgettem, valójában
Kline-nak üzengettem?
Ez volt a végső agyrém.
Sajnos számomra ez az elmebaj csak sokkal rosszabb lett.
Ez más volt, mint egy egyszerű válasz egy másik nőnek egy
online társkereső profilon. Olyan valakivel akart találkozni, aki nem
én voltam, akiről tudta, hogy a legjobb barátom.
Mi a fenét képzelt, mit nyerhet ezzel? Azt tervezte, hogy
kapcsolatban lesz velem, miközben mellékesen Cassie-vel kefél?
Istenem, ez nem állt össze, nem vallott arra a Kline-ra, akit
ismertem – de a bizonyíték ott volt az arcom előtt.
Annyira le voltam sújtva. Tudva, hogy miben osztoztunk, és hogy
mi lehetett volna belőlünk, miért kockáztatta volna Kline mindezt?
Néhány mondattal mindent elrontott. Tönkretett minket. Tönkretett
engem.
Rosszul éreztem magam. A hányinger állandóan és könyörtelenül
kavargott a gyomromban. Amint kialudtak a biztonsági öv lámpái, a
mosdó felé vettem az irányt. A reggelim pillanatok alatt megtöltötte
a kis fémvécét. Jó öt percbe telt, mire abba tudtam hagyni az
öklendezést. A mosdókagyló fölé támaszkodtam, és egy olyan nőt
bámultam, akit fel sem ismertem. Igyekeztem kicsit rendbe hozni
magam, hűvös vizet fröcsköltem az arcomra, és öblögettem, mielőtt
visszamentem a helyemre.
Istenem, még soha nem éreztem magam ilyen hidegnek, ilyen
kibaszottul egyedül.
Nem akartam így érezni magam. Azt akartam, hogy a pilóta
fordítsa vissza a gépet, hogy beszélhessek Kline-nal. El akartam
felejteni, hogy az a TapNext-beszélgetés valaha is megtörtént.
De nem akartam az a nő lenni, aki nem tudott hátralépni és
szembenézni a tényekkel.
Még ha ez meg is fog ölni, én leszek az a nő, aki tudja, mikor kell
véget vetni a dolgoknak. Az a nő, aki képes véget vetni egy
kapcsolatnak egy férfival – még ha szereti is –, mert tudja, hogy nem
érdemli meg ezt a bánásmódot.
Azt mondta nekem, hogy szeret, megérintett és megcsókolt úgy,
ahogy egy férfi csak akkor teszi, ha szerelmes. De mindeközben arra
is talált időt, hogy egy másik nővel szervezzen találkozót. Ezek nem
olyan férfi tettei voltak, akivel kapcsolatban akartam lenni.
Az öt és fél órás repülőút alatt végig zakatolt az agyam. Minden
emlék egy-egy kép volt a fejemben, és az árulása végigkarcolta
minden egyes fénykép felszínét, és örökre beszennyezte.
Kurvára szerencsétlen voltam – egy régi repülőgépen ragadtam
wifi nélkül, miután rájöttem, hogy a férfi, akivel le akartam élni az
életem hátralévő részét, a hátam mögött más nőkkel akar
találkozgatni.
Ha ezt annak tudatában tette, hogy a legjobb barátnőmről volt
szó, vajon még mi mást csinált a hátam mögött?
Tudtam, hogy őrültség ebbe az irányba menni, de ki
hibáztathatna?
Hiába próbálnám ezt megbeszélni vele. Nem tudok bármennyi
fájdalmat elviselni, és egy csúnya szakítás a szakadék szélére
sodorna. Féltem attól, hogy mit mondanék neki. A pokolba is, vissza
kellene tartanom a lélegzetemet, ha egy szobában lennék vele, mert
ha egy levegőt szívnánk, azzal őt is belélegezném.
És a szívem nem bírt el többet.
 Leszálltam a repülőgépről, az elmém ködös volt a szívfájdalomtól
és a dühtől. Kiabálni akartam. Sírni akartam. Magzatpózba akartam
gömbölyödni, és negyven évig csak aludni.
Ha nem láttam volna az életemet megváltoztató képernyőfotót,
írnék Kline-nak, hogy megérkeztem, de most még csak be sem
kapcsoltam a telefonomat. Mi értelme lett volna? Nem volt mit
mondanom.
Végül megtaláltam a poggyászkiadót, és felkaptam a bőröndömet.
Voltak lehetőségeim. Vagy hagyom, hogy ez magával rántson, és
olyanná váljak, amilyen nem akarok lenni, vagy megtalálom a
módját, hogy túllépjek ezen.
A döntésem megszületett, és már nem volt visszaút ahhoz,
amiben voltunk.
Nem tudott olyan magyarázatot adni, ami ezt – minket –
helyrehozhatott volna.
Szilárdan elhatároztam magam, fogtam egy taxit, és bedobtam a
csomagjaimat a kocsiba, mielőtt a sofőr ki tudott volna szállni a
helyéről.
– Winthrop épület, az Ötödik sugárúton – utasítottam egy
pillanatnyi gondolkodás nélkül.
Amikor megállt az épület előtt, pénzt dobtam az első ülésre, majd
kiugrottam, és felkaptam a bőröndjeimet a csomagtartóból. Délután
volt, tehát biztos mindenki bent van. A munkatársaim a folyosókat
róják. Dean valószínűleg már vár, hogy részt vegyek a
megbeszélésen.
Bassza meg!
Kizárt dolog, hogy végig tudnék ülni egy megbeszélést. Be kell
mennem, meg kell tennem, amit meg kell, és a lehető legkevesebb
találkozással el kell tűnnöm innen.
Perceken belül kiléptem a liftből. Intettem Merylnek és
Cynthiának, amikor elhaladtam mellettük a folyosón, mielőtt
beosontam volna az irodámba. A zárt ajtónak dőlve becsuktam a
szemem, és az ajkamba haraptam, hogy visszatartsam a könnyeimet.
Istenem, nem volt időm az összeomlásra. Körülbelül húsz percem
volt addig, amíg Dean besétál, készen arra, hogy a
konferenciaterembe kísérjen.
 Leültem az íróasztalom mögé, és elindítottam a számítógépemet.
A kezem remegett, a cipőm kopogott a csempén, ahogy az ideges
energia kiszámíthatatlan hullámokban sugárzott belőlem.
A felmondólevelet gyors, hatékony tempóban gépeltem le. A
TapNext-beszélgetésről készült képernyőképet elküldtem az e-mail-
címemre, és kinyomtattam.
Aztán végigsétáltam a folyosón, az egyetlen hely felé, ahol nem
igazán akartam lenni.
– Ó, szia, Georgia! – állított meg Leslie, amikor befordultam a
sarkon. – Mr. Brooks visszajött? Elfelejtettem átadni neki néhány
üzenetet a múlt héten valami találkozóról…
Összevonta a szemöldökét, borsónyi agyával próbált emlékezni.
– Azt hiszem, fontos volt, de nem vagyok benne biztos.
– Holnapig nem jön vissza.
– Ó! – Hatalmas ajka duzzogó fintorba torzult. – Jól érzed magad?
Ma nagyon szörnyen nézel ki.
Hűha! Mintha a napom nem lett volna már így is fantasztikus.
Még arra sem volt energiám, hogy odaszúrjak egy szarkasztikus
választ. Csak bólogattam, mert igaza volt – szarul néztem ki.
– Hé, bemennél Dean irodájába, és szólnál neki, hogy haza kellett
mennem? Mondd meg neki, hogy beteg vagyok, és majd később
felhívom.
Őrülten dühös lesz rám, de megértené. Ráadásul bíztam benne,
hogy Leslie amúgy is szónokolni fog a szörnyű megjelenésemről. Ez
volt az első alkalom, hogy a megszállottságát, hogy ő legyen a
legszebb lány az irodában, a magam javára tudtam fordítani.
– Ööö… oké – egyezett bele vonakodva.
Az ember azt gondolhatta volna, hogy én vagyok a gyakornok
ebben a forgatókönyvben, aki szívességet kér a felettesétől.
Amint beléptem Kline irodájába, a szívem összeszorult.
Körülnéztem az ismerős környezetben, és mindent magamba
szívtam. Mivel tudtam, hogy nem sokáig fogom bírni, kinyitottam az
íróasztalának egyik fiókját, hogy papírt keressek. A szemem
elhomályosult, amikor tekintetem megakadt egy hamptonsi fotón,
amely a fiók tartalmának tetején hevert. A verandán ültünk, a karja a
vállamon pihent. Én vigyorogva néztem a kamerába, miközben ő
rám nézett, lágy, megilletődött mosollyal az ajkán.
Aminek boldog emléknek kellett volna lennie, most csak újabb
hányingert okozott.
Kezdtem azon tűnődni, hogy vajon ismertem-e valaha is Kline
Brookst.
Ki kellett jutnom az irodájából, és vissza kellett mennem a
lakásomba. A küszöbön álló összeomlás a torkomban dobogott.
A fiókot becsukva egy egyszerű üzenetet írtam a Cassie által
küldött képernyőfelvétel felső szélére, és a felmondólevelem tetejére
helyeztem.
Amikor kisétáltam az irodájából, és beszálltam a liftbe, biztos
voltam benne, hogy ezután már soha nem leszek ugyanaz az ember.
Tudtam, hogy eddigi életem legnehezebb kihívása lesz, hogy
egyáltalán újra mosolyogni tudjak. Tudtam, hogy Kline-on nem lehet
túllépni.
De azt is tudtam, hogy jobbat érdemlek.
Találok új munkát… Megtalálom a módját, hogy továbblépjek.
És majd jól leszek attól, hogy úgy teszek, mintha jól lennék.
 32. fejezet

Kline

Rázogattam a jeget a poharamban, és figyeltem, ahogy a

jégkockák ide-oda mozognak, majd elolvadnak. Egy-egy vízcsepp
pottyant le az egyik felületről a másikra, míg végül eltűnt a sekély
borostyánsárga folyadékban a pohár alján.
A repülés alatt whiskyt ittam, hogy elüssem az időt, mivel a
lábammal való dobolást már az első tizenöt percben meguntam.
Georgia is a repülőn ült még, pontosan két órával és tizenhét perccel
előttem szállt fel – a tájékoztató szerint –, de minden perc egy egész
életnek tűnt, és komoly koncentrációt igényelt, hogy ne bombázzam
a kikapcsolt telefonját nyálas üzenetekkel. A tegnap este – és az
elmúlt néhány hét estéi – életem legjobbjai voltak. Úgy éreztem,
minden, amiért megdolgoztam, amit felépítettem magamnak, és
amiért küzdöttem, mintha csak egy csepp lenne az életem vödrében.
Megtalálni valakit, aki miatt minden napot vártam, és vágytam a
társaságára – valakit, aki miatt még inkább önmagamnak éreztem
magam –, nos, ez volt az, ami ráébresztette az embert az igazságra,
annak fontosságára, hogy azért dolgozzak, hogy éljek, és ne azért
éljek, hogy dolgozzak.
Azt akartam, hogy a napjaim vele kezdődjenek és végződjenek, és
arra a kiváltságra vágytam, hogy a közepén még többet kapjak
belőle.
Egyszerűen fogalmazva: szerelmes voltam.
És visszavonhatatlanul világossá vált, hogy miért nem voltam
még soha. Egyik lány sem ő volt.
– Gemma? – kérdeztem sokadszorra. Önmagam árnyékának
éreztem magam. Mondtam Georgiának, hogy szeretem, de ez nem
volt elég. Valamiféle megerősítésre volt szükségem. Valamiféle
békére. Valamiféle ígéretre, amely az örökkévalóságra vonatkozik.
Gemma volt annyira jó fej, hogy elmosolyodjon.
 – Valamikor a következő öt percben landolhat, uram.
Sok arra irányuló viccnek lehettem volna a céltáblája, hogy
teljesen elvesztem, de nem érdekelt. És nyilvánvaló volt, hogy a
délelőtt nagy részében így éreztem.
Az, hogy megszakítottam egy találkozót Wallace Fellersszel, az
egyik legnagyobb befektetőmmel, és egyenesen a reptérre indultam,
hogy aztán Georgia repülőgépét üldözzem az országon keresztül,
nem volt éppen példaértékű viselkedés.
A légiutas-kísérő telefonja megcsörrent, és a hang hallatán
felkaptam a fejem az ölemből.
Gemma nevetve letette, és szánalmas létezésem iránti
együttérzéséről tett tanúbizonyságot azzal, hogy azonnal közölte a
hírt a légiforgalmi irányítástól.
– Már landolnia kellett, uram.
Kézbe vettem a mellettem lévő pohártartóban lévő telefonomat,
előkerestem a számát, és tárcsáztam.
Két rövid csörgés után a hangpostája jelentkezett, és letettem
anélkül, hogy üzenetet hagytam volna.
Tudtam, hogy őrültség abban a pillanatban tárcsázni valakit,
amint a repülőgép kerekei földet értek, de olyan megszállottan
vártam a landolását – mert hallani akartam a hangját –, hogy nem
számoltam az ötperces biztonsági ráhagyással.
De én egy nagyon beteg ember voltam, a szerelem első stádiuma
elöntötte a sejtjeimet, és percről percre burjánzott. Agresszív volt,
mint a legtöbb halálos végkimenetelű dolog, egyik szervet a másik
után pusztította el, amíg nem volt más választásom, mint hogy
megadjam magam – megadjam magam az őrült, kétségbeesett
vágynak, hogy bebugyoláljam magam a jelenlétébe, és soha többé ne
csomagoljam ki magam.
Inkább begépeltem egy üzenetet.

Én: Némi vesztegetés és a pénzem és befolyásom

többszörös förtelmes fitogtatása után rávettem az
irányítótornyot, hogy pontosan tájékoztasson az
érkezésed idejéről. Hívj fel, amint tudsz!
 Néhány perccel és egy intenzív, egyszemélyes beszélgetéssel
később hozzáfűztem a szavakat, amelyeket már eleve oda kellett
volna írnom.

Én: Ui.: Szeretlek.

Amikor nem válaszolt azonnal, tudtam, egy lépésre vagyok attól,

hogy levessem magam a képzeletbeli ablakpárkányról. Nem bírtam
tovább. Valami mást kellett tennem, valaki másnak kellett lennem –
ha másért nem is, szegény, túlpörgött szívem kedvéért.
Egy kis szundikálás. Ez volt az egyetlen lehetséges válasz
minderre.
Elszántan belesüllyedtem a székembe, hátradöntöttem a támlát, és
kénytelen voltam lehunyni a szemem.
Elképzeltem a mosolyát és a haját, és ahogy nagyon erősen
koncentráltam és átadtam magam az álomnak, még a tökéletes
Georgia-illatot is éreztem.

Órákkal később arra ébredtem, hogy a kerekeink a kifutópálya

járdájával találkoznak. Gemma mosolygott és integetett, amikor a
tekintetem találkozott az övével, én pedig felugrottam, hogy
felegyenesedve visszahúzzam alapállásba az ülésemet, és előkapjam
a telefonomat a pohártartóból.
A képernyőn nem jelent meg semmilyen üzenet, ezért a biztonság
kedvéért feloldottam a zárat, de a reményem szertefoszlott.
Semmi.
Sem hívás, sem SMS. Rose-tól sem jött üzenet. Szigorúan
ellenőriztem minden egyes mappát, keresve valami
telefonkibernetikai kiskaput, ami megfosztott attól, amire annyira
vágytam.
Tíz perccel és egy enyhe ínhüvelygyulladással később még
mindig nem találtam semmit.
Okos embernek gondoltam magam, de valami nem stimmelt. A
puszta akaratom erejével lecsendesítettem a gondolataimat, és
kikapcsoltam a biztonsági övemet, amikor megálltunk.
A leszállás után azonnal volt egy találkozója, és bármennyire is
nyafogtam, hogy váltson egy későbbi gépre, már így is a lehető
legutolsó pillanatban utazott el.
Mivel New Yorkban élt, valószínűleg minden koncentrációjára
szüksége volt, hogy időben, épségben és némi smúzolási háttértárral
együtt odaérjen. Valószínűleg nem maradt már ideje rám.
A gép elejébe mentem, menet közben újraterveztem a
stratégiámat, és a meglepetés erejére koncentráltam. Itt voltam,
ugyanabban a városban, szabadon üldözhettem őt napfelkeltéig, ha
kellett. Nem tudta, hogy a vártnál korábban hazarepültem, és ha
nem is mondom el neki, az csak felerősítené a viszontlátás örömét.
Jézusom! Igen. Tetszett, ahogy ez hangzott.
– Köszönöm, Gem – mosolyogtam őszintén a légiutas-kísérőre,
amikor a kabin fő ajtaja mellé lépett, hogy átengedjen.
– Bármikor, Mr. Brooks.
Két lépést tettem lefelé a lépcsőn, amikor újra a nevemen szólított.
Visszanéztem rá a vállam fölött.
– Nagyon szerencsés lány, uram. Megráztam a fejem, és nevettem.
– Én vagyok a szerencsés – javítottam ki, és kacsintva
megkocogtattam a mellkasomat, mielőtt a lépcső aljánál várakozó
Frankhez léptem volna.
Frank tartotta a nyitott ajtót, és mosolygott.
– Mr. Brooks.
– Üdv, Frank! – köszöntem. – Egyenesen az irodába, oké?
Az elején kezdeném, és addig járnám a várost, amíg meg nem
találom. Alig vártam, hogy lássam az arcát.
– Igen, uram.

Az iroda fényei eléggé halványan égtek, amely passzolt a

reményeim szintjéhez is, de azért elindultam a szoba másik végébe.
Ha már itt voltam, megnéztem az íróasztalomon az üzeneteket, és
átöltöztem az egyik tartalék ingembe, mielőtt Georgia és Cassie
lakása felé vettem volna az irányt.
A tempóm majdnem kocogásba csapott át, de ezt győzelemnek
fogtam fel, mivel legszívesebben rohantam volna. Az ajtóm résnyire
nyitva volt, az asztalomon lévő lámpa lágyan megvilágította a
környező teret. A szemöldököm összevontam a látványra, de nem
lassítottam a járásomon, galoppban vágtattam a hívogató fény felé.
A felületen nem volt semmi, kivéve két laza papírlapot. Sietve
félrecsúsztattam őket, és a hátul lévő tálcáért kapkodtam, ahová Pam
szokta tenni az üzeneteimet, amikor megakadt a szemem egy
fénymásolaton.
Úgy nézett ki, mint egy telefon üzenetprogramjának
képernyőfotója.
A tetején néhány rövid, finoman odakanyarított tollvonás
követelte az azonnali figyelmemet.

Ruck
A világ összes embere közül… a legjobb barátom? Utálom, hogy még mindig
szeretlek, miután ezt láttam, de nem lehetek olyannal, aki hazudik nekem. Ez
nem jó fájdalom.
Benny

Az egyik szó átolvadt a másikba, ahogy olvastam és próbáltam

értelmet adni az egyszerű érzésnek, de az egyre növekvő rettegés
végül eluralkodott rajtam, és elevenen elnyelt.
A TapNext-alkalmazás üzenetküldő oldalának képernyőfelvétele
merészen és kegyetlenül bámult vissza rám.

TAPRoseNEXT (19:00): Nem tudok tovább beszélgetni

veled. Komolyabbra fordult a kapcsolatom a pasimmal,
és ez nem tűnik helyesnek. Sajnálom. Sok szerencsét
mindenhez, Ruck!

BAD_Ruck (06:45): Értem. Tényleg. De szerintem

személyesen kellene találkoznunk, csak mi ketten.
Kérlek, Rose!
 – Nem – motyogtam, villámgyorsan elolvasva a szavakat, és újra
átélve minden egyes másodpercet, ami hozzájuk vezetett, és ami
utána következett. – Nem, nem, nem, nem, neeeeem! – ordítottam a
visszhangzó csendbe.
Annyira elvesztem az új és mindent átfogó szerelem ködében,
hogy bolond módon elhittem, még épp időben mindent
helyrehozhatok. Begyakorolva, kitervelve, és egy teljesen egyszerű
szituációban. Erre vágytam, a személyes találkozásra. Úgy
gondoltam, hogy irányíthatom a helyzetet. Neki lesz ideje reagálni,
nekem pedig lesz lehetőségem magyarázkodni. Naivan azt hittem,
hogy a lepel személyes lerántása még egy kicsit idilli is lehet. De
ahogy gondolatban végigfutottam az órákon és a napokon – azon a
sok időn, amely során még azután is őriztem a titkomat, hogy
szemtanúja voltam a barátainkkal alkotott hamis négyesünknek –,
tudtam, hogy elszalasztottam az esélyt. Néha az idő értékes, de a
legnagyobb ellenséged is lehet. Mert bármi is volt a szándékom, a
hazugságok sosem vezettek jóra.
Ez… ez a pillanat, ez az érzés…
Ez volt a pokol.
Gyorsan akcióba lendültem, elővettem a telefont a
nadrágzsebemből, és végiggondoltam, hogyan lehetne rendbe hozni
a dolgokat. Megoldóember voltam, egy problémamegoldó. Meg
tudom oldani.
Ugye?
Küzdöttem a torokszorító érzés ellen, de olyan erős volt, amire
nem voltam felkészülve.
Megnyitottam az SMS-eimet, és több vázlatot is begépeltem.

Én: Kérlek, hadd magyarázzam meg! Tudom, hogy nem fest jól a
dolog.
Törlés.

Megráztam a fejem, és az arcom dörzsöltem a megfelelő szavak

kereséséhez.
 Én: Szeretlek. Istenem, hadd magyarázzam meg.
Törlés.

Én: Georgie, kérlek, szólj hozzám! Már régóta tudom, hogy te

vagy az.
Törlés.

Megnyitottam a TapNext-alkalmazást, és írtam egy üzenetet

Rose-nak.

BAD_Ruck (18:54): Rose. Félreérted ezt az egészet. Tudom, hogy

ki vagy.
Törlés.

Valószínűleg nem túl jó ötlet bármivel is vádolni Rose-t.

BAD_Ruck (18:55): Rose, ne feledd a Grincs farkát. Nem minden

az, aminek látszik.
Törlés.

Az istenit! Ez határozottan nem a megfelelő alkalom volt az

okoskodásra.
Egyik sem volt elég jó. Egyetlen szó sem volt elég erős ahhoz,
hogy meggyőzze a meggyőzhetetlent.
Az orrom csípett, a szemem égett, és a telefonom képernyője
elmosódott a szemem előtt.
Úgy elbasztam, hogy nem tudtam, hogyan hozzam helyre – nem
tudtam, hogyan lélegezzek a kibaszott fájdalomtól.
Jézusom! Ha még néhány kibaszott üzenetet sem tudok
összetákolni úgy, hogy az a magam számára is meggyőzően
hangozzék, soha nem fog hinni nekem. Soha.
– BASSZA MEG! – ordítottam, miközben tűz tombolt a
torkomban. A használhatatlan telefonomat átdobtam a szobán, és
néztem, ahogy összetörik.
Újra és újra az asztalom tetejét püföltem, amíg lüktetni nem
kezdett a kezem, így eltereltem a fájdalmat a szívem tájékáról.
Minden egyes ütés fokozta a fájdalmat, és azért imádkoztam, hogy
valahogyan módot találjak arra, hogy véget vessek ennek, mielőtt a
körforgás elég vért vesz el a létfontosságú szerveimből ahhoz, hogy
végem legyen.
Idő.
Időre volt szükségem. Időre a gondolkodáshoz, a tervezéshez,
ahhoz, hogy megértsem, mire lesz szükségem.
Mély levegőt vettem és kifújtam, majd félrehúztam a papírlapot,
hogy felfedjem az alatta lévő lapot, és azonnal elvesztettem a
stabilitásomat. Épp időben fordultam meg, és háttal az íróasztalom
mahagónifalának a földre süllyedtem a papírba kapaszkodva.
Azonnali hatályú felmondás.
Nem akarta az üres szavaimat vagy könyörgő tekintetemet. Az én
kis cápám átrágta a kapcsolódási pontokat.
Megtörtént. Olyan módon, amire távolról sem voltam felkészülve.
Olyan módon, amit el sem tudtam volna képzelni.
Olyan módon, ahogyan valójában soha nem történne meg, soha.
Ez a fájdalom egész életemben kísérteni fog.
 33. fejezet

Georgia

Huszonnégy órát adtam magamnak arra, hogy csak sírjak és

bőgjek, és „a barátom egy csaló, faszszopó, szemétláda, mocskos
szarzsák” topikokat böngésszem a Redditen. Oké, lehet, hogy nem
így nevezték el őket, de mindig szerettem beceneveket adni a
dolgoknak.
És amikor éppen nem az interneten trollkodtam, az alábbiak
közül választhattam:
1. Sírás. Nagy mennyiségben.
2. A telefonom ki-be kapcsolgatása ötpercenként, abban a
reményben, hogy Kline megpróbál kapcsolatba lépni velem.
Egyébként nem hívott. Se SMS, se hívás, semmi – teljes rádiócsend.
3. A Szívek szállodája első négy évadjának újranézése. Bárcsak
egyesíthetnénk Logant, Jesst és Deant, hogy megalkossuk a tökéletes
férfit!
4. Az összes ételünk felzabálása. (Cassie nem örült.)
5. Nagyjából ezer BuzzFeed-kvíz kitöltése. Hugrabugos lettem,
akinek San Franciscóban kellene élnie, és jobban szeretem az
NSYNC-et, mint a Backstreet Boyst. Chris Pratt lett a sztárférjem, két
gyerekünk születne, és a csoki IQ-m őrületes. Ha esetleg kíváncsi
lennél.
Amikor a BuzzFeed kidobta, hogy a Szerelmünk lapjai az a
Nicholas Sparks-könyv, amelyik a legjobban leírja a szerelmi
életemet, mindkét középső ujjamat feltartottam az oldalnak, és
becsuktam a laptopomat.
Kline Brooks elmehet a picsába. És hogy mi volt a legnehezebb?
Még mindig szerettem őt. Istenem, de szerettem! Ugyanúgy
szerettem Kline-t, mint azelőtt, hogy megláttam azt a
képernyőfelvételt Cassie-től. És volt egy hang a fejemben, amelyik
azt hajtogatta, hogy valami nem stimmel.
 Az a Kline nem törte volna meg így a bizalmamat.
Hülye hang. Ez volt az a fajta hang, ami miatt az emberek
olyanokkal maradtak kapcsolatban, akik nem érdemelték meg őket.
És én ennek a hangnak is felajánlottam mindkét középső ujjamat.
Őszintén szólva, kész voltam mindenkinek felmutatni a kibaszott
középső ujjamat. A baj csőstül jön, meg minden.

Kline összetörte a szívem, 2. nap:

Sikerült kikászálódnom az ágyból, lezuhanyoznom, és
telefonálnom egy vállalati fejvadásznak, hogy új állást találjak.
Persze, előző este Kline pólójában aludtam, és álomba sírtam
magam, de legalább tettem egy lépést a megfelelő irányba. És meg
kell jegyeznem, hogy a mobilomat bekapcsolva hagytam, és csak
tízpercenként ellenőriztem, hogy keresett-e valaki SMS-ben és
telefonon.
Kis lépések, emberek. Minden a kis lépésekről szól.

Kline összetörte a szívem, 3. nap:

Piros szemmel és taknyosan ébredtem, de több hangposta várt
álláslehetőségekkel és állásinterjúra szóló felajánlásokkal. Az egész
Kline-zűrzavarból csak egy jó dolog származott: volt egy menő
önéletrajzom, és más cégek is nagyon szerettek volna felvenni. Még
aznap elvállaltam egy interjút. Egy NFL-csapat marketinges
pozíciójáról volt szó, amelyet a legtöbben New Yorks Mavericksként
ismertek. A közelmúltban változott a vezetőségük, ami miatt nagyon
nehéz helyzetbe kerültek.
A futballhoz nem értettem, de a marketinghez igen. Amikor
leültem beszélgetni Frankie Harttal, a Maverick vezérigazgatójával,
éppen erre a tényre emlékeztettem magam. Nem számított, hogy
mennyit tudok a játékról – csak az számított, hogy tudom-e úgy
értékesíteni őket, hogy az egyszerre legyen nyereséges és kreatív.
 Megmutattam neki a Brooks Media számára készített sikeres
kampányok diáit. Kérdéseket tettem fel az aktuális marketing-
megjelenésükről és a pénzügyi nyereségükről. Aztán megmutattam
Frankie-nek, hogy milyen leleményes képességekkel rendelkezem,
amikor felvetettem néhány lehetséges változtatást, amelyek
segíthetnének a Maverick márka felépítését.
Tetszettek neki az ötleteim. Nagyon büszkén távoztam az
interjúról. És utáltam, hogy az első ember, akit fel akartam hívni,
Kline volt. Gyűlöltem, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen fontos részévé
vált az életemnek.
Miután három sörbe és egy adag nachosba fojtottam a
gyűlöletemet és az ingerültségemet a lakásomtól nem messze lévő
bárban, a fejvadászom felhívott az ajánlattal. A New York Mavericks
fel akart venni, és bőkezű fizetéssel és befektetési tervvel rukkoltak
elő. Megdöbbentett, hogy ilyen gyorsan reagáltak. A tapasztalataim
alapján a cégek soha nem adtak választ ilyen gyorsan. De talán a
futballklubok másképp működnek. Ki tudja?
Nem vesztegettem az időt, hogy megpróbáljam kitalálni.
Azonnal elfogadtam az állást. Bár a futball – vagy bármilyen más
sport – nem volt az erősségem, izgatottan vártam a kihívást, és
őszintén szólva, nem engedhettem meg magamnak, hogy hónapokig
fizetés nélkül üljek a seggemen. A diákhitelt és a lakbért nem
cselezhettem ki adóslevelekkel.
Aznap este bebújtam az ágyba, és még egyszer utoljára
megnéztem a telefonomat.
Kline még mindig nem reagált.
Összeszorítottam fájó gyomromat, és alvásra kényszerítettem
száguldó elmémet.
Istenem, annyira hiányzott, hogy fizikai rosszullétet éreztem tőle.

Cassie még azon a héten meglepett azzal, hogy néhány nappal

korábban hazajött a San Franciscó-i fotózásról. Ez volt az oka annak,
hogy mindig ő lesz az egyik legfontosabb ember az életemben.
Kétségbeesetten szükségem volt rá, és ő nem habozott átrendezni az
időbeosztását, hogy támogatni tudjon.
Kínai kaját rendeltünk, csirkés sült rizst és rákpuffancsot ettünk,
majd a kanapén heverésztünk, és Friday Night Lights-maratont
tartottunk a Netflixen.
Ha valaki fel tudta dobni a hangulatomat, az Tim Riggins volt,
igaz?
Tévedés.
Csak néhány epizódig jutottam el, amikor majdnem elveszítettem
a fejem. Abban a pillanatban, amikor megláttam Lyla Garrity
mosolyát a Tim Rigginsszel való csók közben, a gát készen állt az
átszakadásra.
– Jól vagy? – kérdezte Cass, ahogy besétáltam a fürdőszobába.
Csak a fejemet rázhattam. Mert nagyon messze voltam attól, hogy
jól legyek. Valószínűleg a legtávolabb voltam a jóllevéstől.
Bámultam magam a fürdőszobatükörben, a lábam remegett, a
mosdókagyló szélét markoltam, mintha az valahogy erőt adna, hogy
leküzdjem szánalmas érzelmeimet.
Ne sírj! Nem érdemli meg a könnyeidet.
Amikor ez nem működött, megpróbáltam pisiléssel elterelni a
figyelmemet. De hamar rájöttem, hogy ez nem szolgál semmiféle
figyelemelterelésre, mert körülbelül tizenöt másodperc múlva
pisiltem és sírtam egyszerre. Ha valaha is kerültél ilyen szörnyen
tragikus helyzetbe, akkor tudhatod, hogy ez a legrosszabb érzés.
Nemcsak a pisilést nem tudtad abbahagyni, de a zokogást sem
tudtad visszatartani. A szánalmas volt az egyetlen igazi kifejezés,
amivel ezt le lehetett írni.
Cass így talált rám a fürdőszobában – a nadrágom a térdem körül,
és könnyek csorogtak le az arcomon.
– Mit tehetek? – Az arcára aggodalom ült ki.
– Semmit – sírtam, és egy csomó vécépapírt nyomkodtam az
orromhoz. A könyökömmel a csupasz térdemre támaszkodtam –
igen, még mindig a vécén ültem –, és az arcomat a kezembe
temettem.
– Beszéltél vele azóta? – Cassie az ajtókeretnek támasztotta a
csípőjét.
 – Nem. Már egy hete meg sem próbált kapcsolatba lépni velem.
Nem hívott. Nem írt. Nem adott le morzejeleket. Semmi füstjel vagy
postagalamb. Semmi. Semmi. Semmi. – Fölbámultam rá, az államat a
kezembe támasztva. – Még azt is tudja, hogy új munkát kerestem. És
hogy honnan tudok én erről? Mert amikor a fejvadász felhívott az
ajánlattal, azt is megemlítette, hogy a korábbi munkahelyemről
csodálatos ajánlást kaptam.
– De… – kezdett félbeszakítani, de én folytattam.
– Tehát alapvetően Kline Brooks leszarja a dolgot. Látta a
felmondólevelemet. Látta a képernyőfotót a levéllel, amit otthagytam
neki. És tudod, mi van? Meg sem próbált kapcsolatba lépni velem.
Ráadásul több mint boldog volt, hogy a leendő munkahelyemet
pozitív ajánlással láthatja el. Megőrültem, Cass? Úgy értem, teljesen
megőrültem, és azt hittem, hogy Kline és én sokkal többek vagyunk,
mint ami valójában történt?
– Nem, édesem – válaszolta. – Láttalak titeket együtt, és
nyilvánvaló volt, hogy imád téged.
– Akkor miért akart veled találkozni? Miért akart találkozni a
legjobb barátommal? – Elfojtottam egy zokogást, és még több
vécépapírt szorítottam a szememre. – Nyilvánvaló, hogy ez nem
ellened irányul, Cass – motyogtam.
– Tudom, Georgie. És komolyan, nem kell bocsánatot kérned
tőlem. Ez az egész helyzet teljesen el van baszva, az rohadtul biztos.
Bólintottam, és kifújtam az orromat.
– Mi lenne, ha leszállnál a vécéről, és talán találhatnánk valami
mást, amit nézhetnénk? Nyugodtan mondhatom, hogy Tim és Lyla
egy kicsit túl sok neked jelenleg.
– Oké – egyeztem bele egy csuklás közepette.
– Adok egy percet, hogy összeszedd magad – szólt vissza a válla
fölött, és elindult kifelé.
A mosdókagyló mellett álltam, kezet és arcot mostam. Nem
akartam még egy éjszakát azzal tölteni, hogy kisírom a szemem. Ez
már kezdett szánalmas lenni. Nyilvánvaló, hogy az, amit én
gondoltam Kline-ról és rólam, és az, amit ő gondolt rólunk, két
nagyon különböző dolog volt.
 A hang a fejemben megpróbált emlékeztetni arra, ahogy a kék
szemével nézett azon az éjszakán, amikor azt mondta, hogy szeret –
gyengéden, sebezhetőn, csurig telt szívvel.
Elküldtem a hangot a picsába. Nem ő lenne az első férfi vagy nő a
világon, aki szerelmet vallana valakinek, akivel nem is törődik
igazán. Nekem nyugodtan el lehet hinni, láttam a Redditen a
kommenteket.
Az emberek szörnyű dolgokat csinálnak egymással. Az egyébként
csodálatos kapcsolatok a legrosszabb módon érhettek véget. Nem így
képzeltem el a dolgokat Kline és köztem, de ilyen az élet, nem igaz?
Néha a dolgok nem úgy mennek, ahogy tervezted vagy remélted.
Néha rossz dolgok történnek meg jó emberekkel.
Néha csak keménynek kell lenni, és tovább kellett lépni. Csak azt
utáltam, hogy ennyire hiányzott.
Hiányzott a nevetése, a mosolya és a kötekedő megjegyzései.
Hiányzott a nagy kiflim.
Miközben megtöröltem az arcomat és a kezemet a törülközővel,
lenéztem a nadrágomra, és észrevettem egy hatalmas zsírfoltot az
ágyékrészen. Normális esetben egyszerűen otthagytam volna, de
aznap este nem akartam a létező legszánalmasabb embernek érezni
magam.
Levettem a melegítőt, és a hálószobám felé vettem az irányt, hogy
új nadrágot szerezzek.
– Hé, Georgia, mit gondolsz a The Walking Deadről? – kérdezte
Cass a folyosó másik végéből.
– Persze, miért ne? – vontam meg a vállamat. A zombik
biztonságos választásnak tűntek. Hogyan is gondolhattam volna
Kline-ra, miközben látom, ahogy az emberek kannibállá válnak?
Cassie visszafordult a nappali felé, de hirtelen megtorpant.
– Várj csak…, bokszeralsó van rajtad? Á, bassza meg!
– Nem – válaszoltam, eltakarva az alsóneműmet. Nos, Kline
alsóneműjét.
Cass szkeptikus pillantást vetett rám.
– Rendben! – A levegőbe emeltem a kezem. – Kline alsónadrágját
viselem, mert szánalmas vagyok, és hiányzik, és olyan szaga van,
mint neki!
 – Olyan szaga van, mint neki? – Cassie próbálta elnyomni a
mosolyát.
– Ez nem vicces! – nyögtem fel. Felemelte a kezét.
– Soha nem mondtam, hogy az. A szája felé mutattam.
– Igen, de két másodpercre vagy attól, hogy elröhögd magad!
– Édesem, épp most mondtad, hogy a volt barátod ruháit viseled,
mert hiányzik, és olyan szaguk van, mint neki. Az alsóneműjének.
Az anyagnak, ami szó szerint a golyóival érintkezik.
– Ó, istenem! – nyöszörögtem, arcom gyötrelmes kifejezésbe
torzult. – Ez határozottan egy új mélypont az életemben.
A falnak dőltem, a fejem hátrahajtva.
– Annyira kétségbe vagyok esve miatta, hogy inkább szagolgatom
az ágyékát, semmint hogy ne érezzek belőle semmit.
Cass megindult felém, és szorosan magához húzott.
– Minden rendben lesz, Georgie. Megígérem, hogy minden
rendben lesz.
Visszaszipogtam a könnyeimet, államat a vállára támasztottam és
szorosan megöleltem.
– Akarod, hogy megpróbáljam felhívni? Talán nem arról van szó,
amire gondolsz. Talán van magyarázata.
– Kétlem – morogtam. – Biztos hívott volna. Ha lett volna
magyarázata, felhívott volna. – Ugyanúgy ki kellett mondanom
ezeket a szavakat magamnak, mint neki. Az arckifejezése tökéletesen
tükrözte a nyomorúságomat.
– Csak el akarom felejteni őt, Cass. Csak fel akarok ébredni, és
nem akarok egy egész napot azzal tölteni, hogy hiányzik, és azt
kívánom, bárcsak máshogy állnának a dolgok.
– Tudom, drágám. Tudom. Majd könnyebb lesz, csak időbe telik.
– Végigsimított a hajamon. – De tudod, mit? Minden tőled telhetőt
megteszel azért, hogy továbblépj. Szereztél új munkát. Nem csak
ülsz és búslakodsz, mint a legtöbb ember. Nagyon büszke vagyok
rád.
– Köszönöm, hogy korábban hazajöttél. Nagy szükségem volt rád.
– Mindig itt leszek neked. Még amikor golyószagod lesz – cukkolt
mosollyal a hangjában –, akkor is itt leszek.
Egyszerre nevettem és nyögtem fel.
 – Istenem, tudom, hogy azt mondtam, hogy olyan szaga van, mint
neki, de ezeket még csak nem is szagoltam meg. Úgy értem, Kline
általában tiszta, ápolt fickó, de amennyire én tudom, egy rögbiedzés
utáni darab van rajtam.
Halk nevetés hagyta el a száját.
– Mi lenne, ha vennél egy forró zuhanyt, amíg én megcsinálom
azokat a csodálatos Ghirardelli étcsokoládés brownie-kat, amik a
kamrában vannak? Aztán nézhetnénk, ahogy az emberek zombivá
változnak, és megeszik egymást.
– Tényleg szeretlek.
– Én is szeretlek. Most menj, öblítsd le magadról a hereizzadságot,
és találkozzunk a nappaliban!
 34. fejezet

Kline

A kopogás az ajtómon jégkalapácsként hatott a már amúgy is

tomboló fejfájásomra.
– Igen? – kérdeztem, a hangomban visszhangzott a napok óta
tartó szívfájdalom és bosszúság.
Az ajtó késedelem nélkül kinyílt és becsukódott, Thatch az egyik
oldalon kezdte, és a másikon végezte.
– Jó reggelt, öreg, melankolikus barátom!
Résnyire szűkült a szemem, amit azonnal észrevett.
– Igen. Látom, ennek nincs itt az ideje. Egyáltalán nem.
Megráztam a fejem.
– Lemaradsz, K. Van néhány igazán fantasztikus új anyagom,
amit tegnap este próbáltam ki Gwendolynon.
Két ujjammal megdörzsöltem az orrnyergemet, és a plafonra
néztem.
Kérlek, Istenem, adj nekem türelmet!
– Rendben, rendben – ismerte el Thatch. – Gwendolynhoz sincs
kedved. Értem én.
Sóhajtottam.
– Úgy értem, igazából elég nehezen értem meg, tudod? Nekem
nagyjából mindig van kedvem Gwendolynhoz. Vagy Amberhez.
Vagy Yvette-hez.
– Thatch.
– Yvette-hez határozottan. Ő dolgozik a legjobban a nyelvével.
Soha nem volt még kevésbé kedvem a kötekedéséhez, mint most.
Nem aludtam, alig ettem. Hiányzott az én Bennym. Kibaszottul nem
akartam hallani senkiről, és a viccekre sem voltam kíváncsi.
Elfogyott a nem létező türelmem, áttúrtam az asztalomon lévő
rendetlenséget, és odadobtam neki a felsorolásszerű javaslatot.
Mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy felvázoljak benne
mindent, amit szerettem volna, de nem voltam ügyvéd. Ő sem volt
az, de tudni fogja, mit kell tennie.
Ráncok képződtek a homlokán, ahogy koncentrált és olvasott.
– Most komolyan beszélsz? – kérdezte Thatch, miközben
megrázta a papírt, és mélyen a szemembe nézett. Soha nem nézett
rám ilyen komolyan. Nyilvánvalóan megijesztettem.
– Mint egy kibaszott szívroham – erősítettem meg.
– K…
– Csak csináld! – csattantam fel, a nyakamat tornáztattam, és
kifújtam egy nagy levegőt, hogy megnyugodjak.
Basszus, de feszült voltam! Feszültebb, mint valaha az egész
átkozott életemben, és az idegeim teljesen kikészültek. Ha az
emberek nem kezdték el azt csinálni, amit mondtam, és akkor,
amikor mondtam, hajlamos voltam elveszíteni a kibaszott eszemet.
Megvetően megrázta a fejét, és vagy a teljesen elbaszott
képzeletem játszott velem, vagy a mosolya tényleg minden egyes
pillanattal nőtt.
– Te egy igazi őrült faszfej vagy, tudod? – kérdezte, és végül
elmosolyodott. Tudtam, hogy ezt most nem én találtam ki.
Néhányszor bólintottam, mielőtt boldogságának intenzitása miatt
megráztam a fejem.
– Miért vigyorogsz úgy, mint egy istenverte őrült?
– Mert – válaszolt újból rá nem jellemző komolysággal – kurvára
örülök, hogy ilyen boldognak látlak.
Boldognak? Be volt tépve? Soha nem volt még ennyire kibaszottul
összetörve a szívem.
– Haver, még sosem voltam ilyen szerencsétlen állapotban.
Majdnem megfulladt a nevetéstől.
– Igen, de látod, ez a másik oldala. A szerelmes őrültnek két
változata van. – Az ujjain számolta az egyes lehetőségeket. –
Mániákusan boldog vagy seggbe baszottul szerencsétlen. Vagy az
egyik esete áll fenn, vagy a másik, és minden azon múlik, hogy az
említett személy viszontszereti-e az illetőt.
Megrázta a kezében lévő papírt.
– Csodállak téged. Hogy elbasztad, de kurvára teszel az ügyért
valamit. Ez teszi férfivá az embert. Szarrá temetkezik a gazban, ezért
elővesz egy machetét.
Két nap óta először mosolyogtam.
– Csak arra vigyázz, hogy ne kelljen négy kibaszott év, hogy
kihasogassam magam onnan, oké?
– Legkésőbb péntekre elkészül a szerződés. Van némi
bürokratikus útvesztő, de még egyszer megköszönheted nekem,
hogy megakadályoztam, hogy beadd a derekadat egy olyan
rendszernek, ahol igazgatótanáccsal kéne baszakodnod. Ha így lett
volna, akkor neked annyi lenne.
Megráztam a fejem.
Felém fordította a fülét, felhúzta a szemöldökét, és invitálóan
intett a kezével.
Forgattam a szemem, de belementem a játékba.
– Köszönöm, Thatch, az előrelátásod, annak lehetővé tételét, hogy
a szerelem nevében egy utolsó, nagyszabású gesztust tehetek
anélkül, hogy teljesen elbasznék mindent.
Kissé meghajolt, egyik kezét a hasához, a másikat a hátához
szorította.
– Szívesen!
Az irodai telefonom csörgésére megkerültem az íróasztalt, és
kérdőn néztem rá. Megadóan intett.
– Brooks – szóltam bele röviden.
– Kline, Kline, Kline – ciccegett Wes a fülembe.
Jézusom! Nem tudtam, hogy van-e energiám mindkettőjükhöz.
– Ez most tényleg nem a legjobb időpont, Wes.
– Soha nem az… Ez igaz.
– De azt hiszem, ezt hallani akarod majd – húzta a fejem. Mint egy
éhes hal, kérdés nélkül bekaptam a csalit.
– Mit?
– Épp most interjúztattunk egy új alkalmazottat…
Az istenit, ma mindenki azt a kibaszott célt tűzte ki maga elé, hogy
engem idegesítsen! Új hódítások az egyiktől, új alkalmazottak a
másiktól, de nem volt kedvem semmit sem végighallgatni.
– Wes…
– Szép kis darab. Nem lehet több úgy egy méter ötvennél, de
istenemre, nagyon csinos.
 A gyomrom egyszerre ugrált az izgalomtól, és hányingerem volt.
Csend volt a vonal másik végén, Wes csak várt.
– Láttad őt?
– Nem, én nem. Bent van a vezérigazgatóval. Aki azt akarta, hogy
telefonáljak, nézzek utána a referenciáinak, amíg bent van, mivel
annyira megkedvelte a lányt, hogy nem akarja vesztegetni az időt
egy ajánlat összerakásával.
A szavak égették a torkomat, ahogy kimondtam őket.
– Egy kibaszott idióta vagy, ha nem veszed fel.
– Na, nem mondod!
Még soha nem akartam elvágni egy barátom torkát, de úgy
gondoltam, mindennek eljön a maga ideje.
Thatch végignézte, ahogyan keményen dolgoztam, hogy
összeszedjem magam. Persze, volt egy tervem, de fogalmam sem
volt, hogyan fog reagálni. Könnyen lehet, hogy még mindig rohadtul
cseszhettem a dolgot.
Ha ez így is volt, akkor is a legjobbat akartam neki.
– Csak… vigyázz rá, oké? – A hangom még csak nem is úgy
hangzott, mintha az enyém lenne, Thatch pedig félrenézett. Még ez a
hatalmas ökör sem bírta hallani.
– Tudod, hogy így lesz, haver.
Bólogattam a telefonra, túlságosan elszorult a torkom ahhoz, hogy
beszéljek, és amikor eszembe jutott ő, egy könnycsepp áttört az
utolsó istenverte gáton is.
 35. fejezet

Georgia

– Csajszi, itt a feje tetején áll minden! Hol a pokolban voltál?

Tudod te egyáltalán, hogy mi történik?! – kiabálta Dean a fülembe,
anélkül, hogy egy „Helló” vagy „Hogy vagy?” hagyta volna el a
száját.
Elrántottam a telefont az arcom elől, a szám fájdalmas grimaszba
torzult.
Jézusom, valami nagyon felzaklatta. El tudtam képzelni, ahogy
fel-alá járkált, a teste vibrált a vágytól, hogy elmondja valakinek a
pletykát, amit hallott. Ha volt valami, amiben Dean nagyszerű volt,
amikor én… igen, azon a helyen voltam, amiről inkább soha többé
nem szeretnék beszélni, az az volt, hogy mindig résen volt, és
mindenről a legapróbb részletekig értesült.
– Adj egy percet, Dean. Próbállak hallani a beszakadt
dobhártyámon keresztül. – Leültem az új asztalomhoz, az új
irodámban.
Annak ellenére, hogy ez egy nagyszerű állás volt, elképesztő
juttatásokkal, és már a fizetés miatt is kétszer pislognom kellett,
amikor végignéztem a szerződést, mégsem éreztem otthon magam.
Nem éreztem azt a megkönnyebbülést, amit reméltem. Egyszerűen
csak… zsibbadtam. Úgy éreztem, mintha valaki elhozott volna a
lakásomból, és kitett volna a semmi közepén, bárminemű útba
igazítás vagy megnyugtatás nélkül.
De tudtam, hogy meg tudok felelni a kihívásnak, és meg tudom
oldani ezt a feladatot. A legjobbtól tanultam, egy olyan embertől, aki
tizenkilenc éves főiskolásként kezdte el építeni több milliárd dolláros
birodalmát a Harvardon.
Baszd meg, Kline Brooks!
– Georgia – szólt bele Dean, figyelmen kívül hagyva a
mondandómat. – Figyelj rám! Őrület, ami van. Szerintem a Brooks
Mediánál mindenki megőrült!
Oké, ez határozottan felkeltette a figyelmemet.
– M-micsoda? Miért?
– Kline hangulata a kolosszálisan iszonyatos és a legnagyobb fasz
között ingadozik. Nem a jó értelemben.
Többször pislogtam, miközben megpróbáltam feldolgozni az
információt.
– Georgie? A pokolba is! Még ott vagy? Lenyeltem a döbbenetet.
– Igen, itt vagyok.
– El tudod ezt hinni? Kline Brooks, az ember, aki ritkán emeli fel a
hangját, és igyekszik úriemberként viselkedni, bármi történjék is,
olyan fickóvá vált, akit az alkalmazottai mindenáron el akarnak
kerülni. Például…
Nem bírtam tovább. A legkevésbé sem akartam Kline-ról és a
rossz hangulatáról hallani.
– Dean, nekem ez nem megy – szóltam közbe, mielőtt folytatni
tudta volna. Kline puszta gondolatára elátkozott a gyomrom, amiért
a McDonald’sban megettem reggelire egy kolbászos kekszet. –
Egyszerűen nem tudom ezt végighallgatni. Szeretlek. Hiányzol. De
nem tudok végighallgatni semmit, ami Kline Brookshoz kapcsolódik.
– Ó, te jó ég! – kiáltott fel. – A pókérzékem azt súgta, hogy valami
nem stimmel a meggondolatlan távozásoddal kapcsolatban, de
elhessegettem a gondolatot, mert azt hittem, talán csak feszes
seggeket akarsz látni spandexben egész nap. És, kedves barátnőm,
egy cseppet sem hibáztattalak ezért. A pokolba is, én egy csomó
olyan dolgot tettem volna, mocskos dolgokat, amitől a focisták is
elpirultak volna, hogy megkaparintsam azt a munkát!
– Nem a feszes, spandexes seggek miatt vállaltam el a munkát,
Dean – motyogtam.
– Hát, most már tudom! Nem hiszem el, hogy ezt nem vettem
észre hamarabb!
– Mit nem vettél észre hamarabb?
– A főnököt dugtad – sóhajtott fel drámaian. – Annyira féltékeny
vagyok!
– Ne légy! – Ingerülten felhorkantam. – Kline Brooks talán jó az
ágyban, de abban még jobb, hogy darabokra tépje a szívedet.
 – Ó, ne! – Szó szerint hallottam, ahogy hármat csettint az ujjával. –
Mi történt?
– Egy nap, amikor már nem lesz kedvem hányni és sírni, ha
meghallom a nevét, elmesélem az összes részletet. Csak most még
nem tudok róla beszélni.
– Ó, csajszi, annyira sajnálom! Ennyire rossz volt?
– Ezerszeresére szorozva, és igen, ennyire rossz volt.
– Ha nem az új, háromrészes Gucci öltönyöm lenne rajtam,
egyenesen az irodájába vágtatnék, és megpofoznám.
Ezen jót nevettem.
– Te még soha senkit nem pofoztál meg az életben.
– Ez csak azért van, mert én alul szoktam lenni, édesem. A férfiak
az életemben szeretik, ha ápolt vagyok. A verekedés tönkretenné a
szép kezemet.
– Várj…, te vagy alul?
– Hát…, nem minden alkalommal, de igen, jobban szeretem, ha
meglovagolnak.
– Jézusom! – grimaszoltam. – Ez túl sok információ reggel
kilenckor.
– Eléggé biztos, hogy te kérdeztél rá, babám – nevetett. – Hiányzik
az én kis dívám. Mondd, hogy hamarosan találkozunk egy italra!
– Mindenképpen.
– És ha kíváncsi vagy, és tudni akarod, hogy egy bizonyos… A
szavába vágtam, mielőtt újra érvelni kezdett volna.
– Nem. Nem fog megtörténni. De szakítok rád időt. Hívj fel a
hétvégén, és megbeszéljük a dolgokat.
– Oké, szerelmem. Majd később dumálunk.
Miután letettük a kagylót, elfoglaltam magam a milliónyi Excel-
táblázattal, amelyet a vezetőség küldött. Hamar rájöttem, hogy az a
seggfej, aki előttem ebben a pozícióban dolgozott, leszarta a
költségek nyomon követését. A franchise-nak szerencséje volt, ha a
marketingbefektetések a pénzügyi negyedév végére nullszaldósak
lettek. Nem csoda, hogy őt kirúgták, nekem pedig egyből
felajánlották az állást.
Három halk kopogás zökkentett ki a munkából.
– Gyere be! – válaszoltam, felpillantva a számítógépemről.
 Tétován belépett egy húszas évei elején járó fiatalember, aki
túlságosan is ennivaló volt ahhoz, hogy szavakkal kifejezze magát.
Tengerészkék pólóján a Breakaway Courier logóját fedeztem fel.
Kezében egy vastag borítékot szorongatott.
– Georgia Cummings? – kérdezte az íróasztalom előtt állva.
– Én vagyok. – Felálltam a székemből. – Miben segíthetek?
– Sürgős szállítmányt hoztam önnek. – Egy kis fekete tabletet
húzott elő a hátizsákjából. – Aláírná nekem?
– Öö, persze – válaszoltam kissé zavartan. – De biztos vagy benne,
hogy ez nekem szól? Ma nem vártam semmilyen küldeményt.
– Igen. Szigorú parancsot kaptam, hogy ez legyen a következő
állomásom.
Felvontam a szemöldökömet.
– Tényleg?
Bólintott, és aláírásra nyújtotta a tabletet.
– Megmondták, hogy kitől van? – kérdeztem, miközben aláírtam,
és kivettem a csomagot a kezéből.
Megrázta a fejét és vállat vont.
– Fogalmam sincs, de úgy tűnik, nagyon fontos.
– Oké, nos, köszönöm.
A sárga postai boríték elejét fürkésztem, hátha találok rajta valami
nyomravezető jelet. Csak a nevem és az irodai címem volt ráírva
középen, valamint egy felirat: Sürgős. Azonnali felbontásra és
elolvasásra.
– Szép napot, Ms. Cummings!
– Köszönöm. Neked is – motyogtam.
Ujjamat a boríték széle alá csúsztattam, és feltörtem a pecsétet.
Még mindig zavartan húztam elő egy vastag köteg jogi
dokumentumot, és átfutottam az első oldalt.

ADÁSVÉTELI SZERZŐDÉS

A szerződés
Kline Matthew Brooks, Brooks Media (a továbbiakban: „Eladó”)
és Georgia Rose Cummings (a továbbiakban: „Vevő”) között október 15-
én jött létre.
 Ez az adásvételi szerződés (a továbbiakban: „Szerződés”) október 15-én,
hétfőn jött létre egyrészről Kline Matthew Brooks (székhelye: Brooks Media,
Ötödik sugárút 15, New York, NY) („Eladó”), másrészről Georgia Rose
Cummings („Vevő”) között. A Vevőre és az Eladóra együttesen („Felek”),
és külön-külön („Fél”) néven hivatkozunk.
Minthogy az Eladó a Brooks Media, Ötödik sugárút 15, New York, NY
(„Vállalkozás”) tulajdonosa, a Felek ezért a kölcsönös
kötelezettségvállalásból és a megállapodásból származó előnyöket, valamint
az egyéb értékes ellenszolgáltatásokat ezennel elismerik. Az Eladó és a Vevő
a következőkben állapodnak meg:

Megállapodás az eladásról:
A jelen szerződés feltételeinek megfelelően és azokkal összhangban a Vevő
beleegyezik, hogy megvásárolja a Vállalkozást az Eladótól, az Eladó pedig
beleegyezik, hogy eladja az üzletet a Vevőnek. Az Eladó kijelenti és
szavatolja a Vevőnek, hogy a Vállalkozás jó és forgalomképes, jelzálogtól és
egyéb terhektől mentes tulajdonjoggal rendelkezik (és a Vevő ezzel
rendelkezni fog).
Vételár és fizetési mód:
A Brooks Media, az összes részvény és befektetés, valamint a Brooks
Media név alatt működő vállalatok nettó értéke 3,5 milliárd dollár, beleértve
egy bolyhos macska, Walter Brooks tulajdonjogát.
A vételár tartalmazza a 10:00 órai találkozót a Brooks Media irodájában
ma, október 15-én. A Vevő tizenöt perc megszakítás nélküli időt ad az
Eladónak, hogy magyarázatot adjon a Vevőnek. A tizenöt perces időtartam
letelte után a Vevő aláírhatja a szerződést, és szabadon és tisztán igényelheti
a Brooks Media vezérigazgatói és elnöki címét.

Abbahagytam az olvasást, és teljesen ledöbbenve bámultam a

szavakat. Eladta – nem –, nekem adta a cégét? Csak úgy?
Kline Brooks csak úgy átadta a cégét és a vagyonát tizenöt percért
az időmből?
Ó, és még Waltert is bedobta, hogy megédesítse az üzletet?
Mi az istenverte szar volt ez?
A térdem megroggyant, és hálát adtam azért, hogy közel álltam
az íróasztalom széléhez. Megragadtam a mahagóni peremet, és
próbáltam lélegezni a mellkasomban egyre erősödő szorításon
keresztül.
Tényleg, tényleg elvesztette az eszét. Mit gondolt, mit fog ez
megoldani? Azt hitte, hogy csak úgy a karjába omlok, mert több mint
hárommilliárd dollár a vagyona? Hogy csak úgy visszavásárolhat
engem?
Bassza meg!
Engem nem vesznek meg. Soha!
Elszúrta. Tönkretett minket. A szakításunk kizárólag az ő
felelőssége volt, és én több mint kész voltam arra, hogy visszadobjam
ezt a hülye, sértő szerződést – egyenesen az arcába.
Ráadásul személyesen.
Felkaptam a táskámat az íróasztalomról, és megálltam, amikor az
irodám ajtajához értem.
– Nos, jó reggelt! – köszönt Frankie Hart, egy nagyon vonzó férfi
kíséretében, aki azonnal gyanús lett. Valahonnan ismertem az
arcát…
– Georgia, szeretném bemutatni neked Wes Lancastert, a
Mavericks tulajdonosát. Nagyon izgatott a…
– Wes Lancaster? – vágtam közbe, az állkapcsom gyakorlatilag a
táskámba esett. És csak úgy hirtelen minden a helyére került.
Ismertem az arcát, mert láttam a fényképét, Kline lakásán.
Ő volt Wes a Kline, Thatch és Wes trióból. Most komolyan?
Mindegyiküknek jóképűnek kellett lennie?
– Én vagyok – bólintott, és egy jóképű mosoly terjedt szét ostoba,
tökéletes száján. – Frankie csupa jót mesélt rólad. Izgatottan várom,
hogy csatlakozz a franchise-unkhoz.
Csak bámultam rá. Szótlanul. Minden, amiről azt hittem az
interjún, hogy kiérdemeltem, füstté vált. Volt egy olyan érzésem,
hogy csak Kline miatt vagyok itt. Hogy lehettem ilyen ostoba? Ilyen
kurva gyorsan senkit sem hívtak vissza egy interjú után, akármilyen
hamar is akarta egy cég betölteni az állást.
– Mondd, Wes, az interjú előtt vagy után konzultáltál Kline-nal? –
kaptam fel a vizet.
Nyilvánvalóan elment az eszem. Ott álltam, és kötözködtem a
Mavericks tulajdonosával.
 A főnökömmel. A főnökömmel kötözködtem az első
munkanapomon.
– Nos… – Megköszörülte a torkát, láthatóan kényelmetlenül
érezte magát. – Azt mondta, bolond lennék, ha nem vennélek fel.
Rávillantottam a tekintetemet. Az új főnökömre.
– Nem csak miatta ajánlottuk fel neked az állást. Frankie mutatott
nekem diákat a korábbi marketingkampányaidról. Elmondta az
ötleteidet. És nekem tetszettek.
Valamilyen ismeretlen okból úgy tűnt, inkább azzal törődik, hogy
megnyugtasson, mint hogy fennakadjon a szakszerűtlen
viselkedésemen. Mert, lássuk be, messze nem voltam profi. Eddig
leteremtettem, bámultam rá, és magamtól a keresztnevén
szólítottam.
És tudtam az okát, hogy miért nem reagált minderre. Kline
kibaszott Brooks.
Wes megpillantotta a kezemben szorongatott szerződést.
– Nyilván rosszkor jöttünk, és most jutott eszembe, hogy fél tízkor
telefonos konferenciám van. – Úgy tett, mint aki az órájára néz. – És
már fél tíz van. Jobb, ha indulok.
Frankie zavartan oldalra billentette a fejét.
– De…, azt hittem, hogy az délben kezdődik.
– Nem. Változott az időpont – rázta a fejét Wes. – Örültem a
találkozásnak, Georgia! – tette hozzá, és kivezette a zavart Frankie-t
az ajtón. Célzott pillantást vetett a kezemben lévő szerződésre,
mielőtt újra találkozott volna a tekintetemmel.
– Évek óta barátok vagyunk, mert ő a jók közé tartozik. Ne légy
vele túl szigorú – tette hozzá, mielőtt elindult a másik irányba.
Először Kline Brooks megszerettette magát velem, mielőtt
összetörte volna a szívemet.
Aztán szívességet kért a legjobb barátjától, hogy adjon nekem
munkát, mielőtt átküldött volna egy szerződést, hogy az egész
vállalkozását átruházza rám.
Ez a valóság volt? Vagy viccelt ezzel? A Wesszel való találkozás
okozta sokkot gyorsan felváltotta a düh.
Kisétáltam az irodámból, és nem is vettem a fáradságot, hogy
szóljak az asszisztensemnek, hogy elmegyek. A pokolba is, az új
főnökömnek adott előadás után megdöbbentem volna, ha
visszaengednek még ide.
De nem is akartam feleleveníteni azt a szörnyen kínos találkozást
a fejemben. Csak arra koncentráltam, hogy eljussak Kline irodájába,
és tudassam vele, mit gondolok az ajánlatáról.
Amint kiértem az utcára, fogtam egy taxit, és éreztem, hogy az
adrenalin lökésszerűen megrohanja az ereimet, mert tíz percre
voltam attól, hogy ezt a nevetséges ajánlatot egyenesen felnyomjam a
seggébe.
 36. fejezet

Kline

– A csajszi után való rengeteg siránkozás és nyafogás közepette

elfelejtetted megemlíteni, mennyire ijesztő – hallottam Wes hangját a
fülemben.
Megforgattam a szemem. Egy kibaszott hétig kellett hallgatnia,
ahogy róla beszélek. Ennyi.
– Félelmetes? – kérdeztem vissza.
– Kibaszottul ijesztő. Nem szeretnék most a helyedben lenni. A
remény kivirágzott a mellkasomban.
– Úton van?
– Igen. És rohadtul dühös.
Elmosolyodtam. Istenem, de szerettem, amikor fel volt tüzelve!
– Mikor ment el?
– Ó, úgy húsz perce – válaszolt, miközben az ajtóm másik oldalán
lévő irodában kitört a zűrzavar. Az ablakon keresztül láttam, ahogy
Dean az iroda felé rohan, arcán tiszta öröm, és Thatch a másik
oldalról biccentett nekem, amikor Georgia berobbant az ajtón.
Úgy nézett ki, mint a menny és a pokol, és testet öltött az ok, ami
miatt az elmúlt napokban állandóan fájt a mellkasom.
Gyűlölet, szeretet és bizonytalanság ült ki az arcára, miközben
hadakozott önmagával, amikor meglátott engem.
Kétségbeesetten szerettem volna a karomba húzni, és érezni,
ahogy a melegsége beszivárog az én hideg mellkasomba, de tudtam,
hogy dolgom van, mielőtt ez még csak távoli lehetőségként
felmerülne.
Megacéloztam a vonásaimat, megkerültem az íróasztalomat, és
egy olyan ember nyugalmával támaszkodtam az asztal szélére, aki
nem másodpercekre volt attól, hogy kibújjon a bőréből.
– Jó, hogy megjöttél.
 Thatch becsapta mögötte az ajtót, és csukva tartotta. Georgia
képtelen volt ellenállni, odarohant az ajtóhoz, és három erős
rántással tesztelte a barátom izmait. Thatch nem mozdult, egyik keze
a kilincsen volt, a másik pedig még mindig szabadon, hogy az
ablakon keresztül egy pimasz integetést és mosolyt küldjön a
lánynak.
Georgia morgott, ahogy felém fordult, és a legelbűvölőbb módon
toporzékolt a lábával, majd mindent elkövetett, hogy megöljön a
tekintetével.
Minden erőmmel azon voltam, hogy ne mosolyogjak, és az
órámra pillantottam.
Majdnem sikerült.
– És életedben először pontos vagy.
Kérdőn összevonta a szemöldökét, de nem jókedvéből. Valódi
haragot láttam a szemében. Tombolt, és minden egyes porcikája azt
akarta, hogy ezt én is tudjam.
A szerződés foszlott maradványai felé bólintottam a kezében –
haragjának újabb áldozata.
– A tízórás találkozó? – magyaráztam lágy hangon. – Ez mind
benne volt a szerződésben.
– Igaz – gúnyolódott. – A kibaszott szerződésed. Miféle beteges
fasz csinál ilyen mentálisan instabil dolgot? A cégedről van szó! Az
egész kibaszott vállalkozásról! – kiabálta dühöngve.
– Egy elmebeteg csinál ilyet. Nyilvánvalóan elgurult a
gyógyszered. Talán Walter lopta el, kurvára nem tudom.
Megrázta a fejét, vad barna haja hullámzott és lengett, és teljesen a
hatása alá vont. Egy maréknyi nap nélküle, és máris újra befestette.
Nem semmi volt a csaj.
– Azt viszont tudom, hogy ha a találkozó tízkor van… – pillantott
az órájára – és kilenc óra ötvenkilenc van, akkor korán jöttem.
Az ajkamba haraptam, és a tenyeremet az íróasztal lapjának
nyomtam, hogy egy helyben maradjak.
Szaggatott suttogásomra mélyen a szemembe nézett.
– Annyira sajnálom, Benny.
Karcsú nyaka megrándult egy erőltetett nyeléstől.
 – Tudom, hogy mindent elbasztam – vallottam be, miközben a
fogammal az alsó ajkamba haraptam, hogy kordában tartsam a
szavaim ritmusát. Szerettem volna hadarni és fecsegni, mint ő, de
tudtam, hogy ezzel nem tennék jót az ügyemnek. – De könyörgök,
hogy hallgass meg! Hallgasd végig az egészet!
Megrázta a fejét, és ökölbe szorította a kezét.
– Nem kell meggondolnod magad – javasoltam, mint egy
kétségbeesett ember, aki minden kapaszkodót kihasznál, amit csak
tud. – De én ezt szeretném.
Behunytam a szemem, és imádkoztam, miközben beszéltem.
– Istenem, Georgie, annyira szeretném!
Amikor újra kinyitottam a szemem, elhatároztam, hogy ezentúl
még csak pislogni sem fogok, nehogy egy másodperccel is kevesebb
ideig nézhessem őt.
– Csak ennyit kell tenned. Légy itt néhány vacak percig.
Legalább láthatlak. Utána szabadon elmehetsz.
 37. fejezet

Georgia

Megráztam a fejem, és a földet bámultam. Szükségem volt egy kis

menedékre az érzéstől, amit a könyörgő tekintete okozott bennem.
– Kérlek, bébi, csak adj öt percet az idődből! Azonnal felnéztem,
egyenesen rá.
– Ne hívj így!
Mindkét kezét a levegőbe emelte.
– Sajnálom, Benny.
Összerezzentem. Az az okos szemétláda tudta, mit csinál, és ez
sem volt sokkal jobb.
– Igen – köptem a szavakat. – Én is kurvára sajnálom. Sok
mindent sajnálok.
Az arcán fájdalom futott át, de gyorsan elnyomta az érzelmeket,
ehelyett lágy mosolyt erőltetett szép ajkára.
– Csak tizenöt perc, aztán szabadon távozhatsz. Ígérem.
– Ígéred? – gúnyolódtam. – Hallottam az ígéreteidet.
Körülbelül olyan üresek, mint az én szánalmas szívem.
A fájdalmat erre már nem tudta úgy elrejteni, mint korábban. A
szeme sarkában ránc jelent meg, az ajka feszes vonalba húzódott. A
mellkasom fájt, ahogy néztem, hogy remegő lélegzetet vesz.
Tudtam, hogy nem voltam kedves, és abba kellett volna
hagynom, de nem tudtam megállni. Szörnyű szavak folytak ki
belőlem. Mélyen belül addig akartam késeket dobálni felé, amíg az
egyik meg nem sebzi, olyan mélyen, ahogy ő sebzett meg engem.
– Tudom, hogy dühös vagy, és minden jogod megvan rá. – A
hangja nyugodt és higgadt volt, és ez csak még jobban felbosszantott.
– Nem értem, miben fog ez segíteni! – sziszegtem. – Semmi olyat
nem tudsz mondani, amitől meggondolnám magam, amitől újra
bíznék benned.
 Figyelmen kívül hagyta testbeszédem feszességét – merev
hátamat, ökölbe szorított kezemet –, és egy székhez vezetett.
Megragadta a vállamat, és felszólított, hogy üljek le.
– Csak még néhány percet az idődből, Georgia. Csak ennyit kérek.
Leültem, de nem akartam ülni. Bárhol máshol lettem volna, csak
nem abban a szobában, vele. Az ujjainak egyszerű érintése a
vállamon, a hangja, amely lágyan és simogatóan csengett a fülemben,
és az a kék szempár, amely szinte megölt a könyörgő intenzitásával –
ez már túl sok volt.
A szívem egy gumiszalag volt, és Kline túl erősen húzta. Egy
újabb pillantás a szomorú tekintetébe, egy újabb rántás az
érzelmeimen, és elpattanna. A végén olyasmit tennék, amit
megbánnék. És nem maradna semmim.
Csessze meg! Nem akartam, hogy meggyőzzön. Semmilyen
könyörgés, esdeklés és szövegelés nem tudott volna rávenni, hogy
meggondoljam magam. Erős maradok. Meghallgatom, amit csak
mondani akar, és aztán elmegyek. Így mindketten lezárhattuk a
dolgot.
Amint ennek vége, gyorsabban fogok távozni azon az ajtón, mint
ahogy berontottam rajta.
Addig babrált a laptopjával, amíg a vetítővászon életre nem kelt.
Fújtam egyet.
Tényleg muszáj volt ennyire drámaivá tennie a dolgot?
Megnézhettem volna a laptopomon – akár a telefonomon is –, bármi
is volt az.
Mögöttem állt, kezét ismét a vállamra tette, és a fülembe suttogott.
– Csak kétszer hazudtam neked. Az első alkalom az volt, amikor
nem mondtam el, hogy tudom, te vagy Rose.
Meglepetten és hitetlenkedve rándult meg a fejem, hogy ránézzek,
és már ott ült egy csúnya visszavágás a nyelvem hegyén, de a
tekintetem megakadt a vásznon játszódó videón.
Biztonsági felvételek.
Eltartott egy percig, mire felismertem a helyet, de a Brooks Media
humánerőforrás részlege volt az. Pontosabban Cynthia irodája.
Felvontam a szemöldököm, amikor egy sáros ruhába öltözött őrült
tört be az ajtaján. Addig pásztázta a helyiséget, amíg meg nem
találta, amit keresett. Három gyors lépéssel az iratszekrénynél
termett, kirántotta a fiókot, és ujjai végigcsúsztak az aktákon.
A kócos haja. A hátának tónusos izmai, ahogy megfeszülnek és
megnyúlnak. És az a rövidnadrágba burkolt fenék. Ismertem ezt a
testet.
A lélegzetem elakadt, amikor a kamera ráközelített, gyorsan
elhaladt az arca mellett, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne
ismerjem fel az állkapcsát, különösen a borotválkozás előtti,
kétnapos borostával.
Kline volt az.
Az agyamban világosság nyúlt a felismeréstől – azért volt koszos
és izzadt, mert rögbiedzésről jött. Ami azt is megmagyarázta, miért
nem volt senki más az irodában.
De miért turkált Cynthia aktái között? És ami még fontosabb,
miért kellett nekem ezt látnom?
Megpillantottam az időbélyeget a sarokban. Fejben számoltam a
napokat. Néhány nappal a második randink után volt, amikor rávett,
hogy meztelenül fürödjek a ONE UN medencéjében. Már majdnem
este nyolc óra volt, és ő éppen az egyik alkalmazottja irodájában
turkált, mint egy őrült.
A kamera közelebb zoomolt, és megmutatta a kezében tartott
aktát. Nem tudtam elég gyorsan elolvasni a szélén lévő címkét, mire
Kline kinyitotta, és az ujja végigsimította az alkalmazottak névsorát.
A kamera ismét ráközelített, egy másodpercre minden
elmosódott, mielőtt kitisztult volna a kép. Láttam, ahogy az ujja
megáll az egyik névnél.
Cummings, Georgia.
Aztán végigcsúszott a lapon, és megállt.
TAPRoseNEXT.
Az adrenalin átvette az irányítást. A szívem a mellkasomban
dobogott, ahogy dühösen pumpált az ereimben.
Tudta.
Tudta.
Tudta.
Ez volt az egyetlen dolog, amit az agyam ki tudott számolni.
Előttem állt, leguggolt, hogy szemmagasságban legyünk.
 – A másik hazugság az volt, hogy azt mondtam, kedvellek,
amikor már tudtam, hogy szerelmes vagyok beléd.
A látásom elhomályosult, és egy meg nem nevezett érzelem
töltötte be a szememet.
Sokk? Boldogság? Megkönnyebbülés? Szerelem? Nem voltam
benne biztos, hogy melyik. Túlságosan megrendültem.
De a szívem, a szívem tudta, mit akar. Szökési küldetésen volt,
kétségbeesetten próbálta kiverni magát a mellkasomból, könyörögve,
hogy hazatérhessen.
Pislogtam, egyszer, kétszer, háromszor. A szoba újra tiszta volt, és
a kék szemével engem bámult, intenzíven és könyörögve, és olyan
átkozottul tele szerelemmel, hogy éreztem, ahogyan kitör belőle,
egyenesen belém.
Tudta, hogy én vagyok Rose. Már a második randevúnk után
néhány nappal tudta.
Ami azt jelentette, hogy amikor Cassie-nek üzent, azt hitte, hogy
nekem üzen.
– Miért nem mondtad el nekem? – dadogtam a torkomban lévő
akadályokon át.
A keze megtalálta az enyémet, ujjaink összefonódtak.
– El kellett volna mondanom. Tudom, hogy el kellett volna
mondanom, de imádtam, hogy olyan nyitott voltál velem Rose-ként.
Szerettem, hogy soha semmit nem tartottál vissza. Soha nem féltél
elmondani, hogy mit gondolsz, vagy hogy mit érzel.
Persze hogy ezt gondolta. A karácsony szerelmére, az anális
szexről beszélgettünk!
– Nem akartam elveszíteni ezt az oldaladat, amíg nem érezted
magad elég magabiztosnak ahhoz, hogy ilyen legyél velem. – Nehéz
sóhaj hagyta el az ajkát. – Amikor az utolsó üzenetet küldtem, azt
hittem, hogy neked küldtem. Nyílt és őszinte akartam lenni veled.
Megcsókolta a kezemet, majd a mellkasára tette.
– Ez a tiéd. Mindig a tiéd lesz. – Egy eszeveszett, kiszámíthatatlan
ütem vibrált a tenyerem alatt. – Kérlek, mondd, hogy nem
vesztettelek el végleg!
Nevetni akartam. Szélesebben akartam mosolyogni, mint ahogy
az arcom engedte volna. A karjába akartam ugrani, és soha többé
nem elengedni.
De féltem. Az elmúlt napok maradványai sebhelyet hagytak a
szívemen. Soha többé nem akartam így érezni. Soha többé nem
akartam magam ennyire elveszettnek érezni.
– Szeretlek – suttogta, és tekintete mélyen és kérlelhetetlenül az
enyémbe kapcsolódott. – Annyira szeretlek. Kérlek, mondd, hogy te
is így érzel!
Szavai már nem törtek össze, és összevarrták a szívem utolsó
maradék darabkáját.
– Bébi, mondj valamit. – A hangja elcsuklott a kétségbeeséstől. –
Kérlek, mondj valamit! Bármit. Kivéve a nemet. Bármit, kivéve a
nemet.
Istenem, megtörtnek és legyőzöttnek tűnt. Gyűlöltem ezt. Nem
akartam, hogy ilyen szomorú, ilyen aggodalommal teli legyen. Azt
akartam, hogy nevessen és mosolyogjon, és legyen az a boldog,
bájos, kedves Kline, akibe beleszerettem.
– Betörtél a cégemhez? – robbant ki belőlem, ahogy próbáltam
visszavinni őt – magunkat – egy vidámabb helyre.
Szünetet tartott, tekintete az enyémet kutatta.
– A cégedhez?
Oldalra billentettem a fejem, és mindent megtettem, hogy
visszatartsam a mosolyomat.
– Azt akartad, hogy aláírjam a szerződést, ugye? Bólintott.
– Igen, így van. – A szeme felcsillant, a szája sarka felfelé görbült.
– De szeretném, ha aláírnál egy másik szerződést is.
– Mi?
Egy kis fekete dobozt csúsztatott ki a zsebéből, és fél térdre
ereszkedett.
A szám elé kaptam a kezem.
– Mit csinálsz?
– Tudod, hogy mit csinálok – vigyorogva nézett fel rám. –
Georgia, te vagy az egyetlen ember, akivel le akarom élni az életem
hátralévő részét. Tudtam, attól a másodperctől kezdve, hogy
berobogtál az életembe a rapszövegeiddel, a duzzadt ajkaddal, az
aranyos mosolyoddal és a gyönyörű nevetéseddel. Már az első
randink estéjén tudtam, amikor be voltál állva az antihisztamintól, és
a hatalmas farkamról beatboxoltál, hogy te vagy az egyetlen nő, akit
akarok. Az egyetlen ember, aki életem végéig boldoggá tehet.
– Beatboxoltam?
A vigyora még szélesebb lett.
– Igen, bébi, kurvára beatboxoltál. Ez az egyik legkedvesebb
emlékem.
Az arcom felhevült. Nem volt kétségem afelől, hogy a beatboxolás
megelőzte a Maszturbációs tábor dolgot.
– Istenem, olyan kibaszottul bűbájos vagy! Nem bírom elviselni. –
Halkan felnevetett, végigsimított az arcomon. – Nem tudlak
elengedni. Azt akarom, hogy velem legyél, örökre. A szívem a
kezedben, te pedig a karomban, ez minden, amire valaha is
szükségem lesz. – Ismételte meg a szavakat, amelyeket a csípőmre
tetovált. – Azért mondtam ezt akkor, mert komolyan gondoltam, és
most is komolyan gondolom.
Boldogság, megkönnyebbülés és szeretet árasztott el, annyi
szeretet, hogy a torkomon keresztül bugyogott felfelé, és könnyekre
fakasztott. És amikor mosolyogtam, megízleltem a sós ízt az
ajkamon.
Lágy mozdulattal törölte le a könnyeket az arcomról.
– Georgia Rose Cummings, hozzám jössz feleségül?
Csuklós lélegzetet vettem, és rámosolyogtam. Aztán nagyjából
ezerszer bólintottam a fejemmel.
Újra és újra azt hajtogattam, hogy „Igen, igen, igen”, miközben
rácsúsztatta a gyűrűt az ujjamra, és a karjába vont.
– Szeretlek – suttogta a fülembe.
– Én is szeretlek… Nagyon.
Ajka az enyémet érte, lágyan és édesen csókolt, amíg a nyelve át
nem csúszott a számba, és táncolni kezdett az enyémmel. Ujjaival a
hajamba túrt, megragadta a tincseket, és megdöntötte a fejemet,
miközben mélyebben, erősebben csókolt – mindent, amit érzett,
beleöntött ebbe a tökéletes csókba.
Kline Brooks épp most kérte meg a kezemet. És én igent
mondtam.
– Bébi, beatboxolsz majd az esküvőnkön? – incselkedett, arcát a
nyakamhoz szorította, ajkával finoman szívva a bőrt.
 – Házassági szerződést akarok – cukkoltam én is. Hátrahajolt,
tekintete találkozott az enyémmel.
– Látod – mondtam, és képtelen voltam megállítani az arcomra
kiülő mosolyt. – Most már egy csomó pénzem van. Az enyém ez a
fantasztikus cég. És tényleg el kell kezdenem vigyázni magamra.
Nem hiszem, hogy a pénzemre mész, de…
Egy újabb csókkal szakított félbe, és kuncogni kezdett.
– Ez azt jelenti, hogy beleegyezel? – kérdeztem aggodalmat
színlelve. – Mert ez nagyon fontos nekem.
– Bármibe belemegyek, amit csak akarsz, amíg örökké az enyém
leszel – tette hozzá, és huncut vigyor jelent meg az ajkán.
– De előbb, mielőtt belemennénk a pénzeddel kapcsolatos jogi
dolgokba, van néhány fontosabb dolgunk is.
– Várj…, nem vicceltél azzal, hogy átírod a nevemre a céget?
– Nem. A tiéd.
– De… miért tennéd? – dadogtam, és leesett az állam. – Kline, ez
nevetséges!
– Az egyetlen dolog, ami most nevetséges, az az, hogy még
mindig ebben a kibaszott irodában állunk, és nem a hálószobámban,
ahol a számmal vehetném le rólad azt a szoknyát.
– Ó! – mondtam, megdöbbenve a hirtelen tempóváltástól és a
testem gyors reakciójától erre a bizonyos tempóra. A mellbimbóm
megfeszült a blúzom alatt, és a lábam között már lüktetett a
várakozás.
– Bébi, ne légy mérges, de nem fogsz tudni elég gyorsan menni
azokban a magas sarkúkban.
– He? – kérdeztem két másodperccel azelőtt, hogy a levegőbe
emelkedtem, és Kline átvetett a vállán.
– Kline! – kiáltottam, és megragadtam a karját, hogy
egyensúlyban tartsam magam.
– Csak kapaszkodj, Benny! – kuncogott, miközben kilépett az
irodából. Az egyik keze szorosan a szoknyámba kapaszkodott, így
takarva, nehogy az egész irodának villantsak egyet.
– Ez annyira kínos! – kiáltottam, ahogy átléptünk az ajtón és
kiértünk a folyosóra, ahol a legtöbb volt munkatársam minket
bámult.
 De nem érdekelte. Küldetése volt, és csak arra koncentrált, hogy
kijuttasson minket onnan.
– Pam! Tartsd az összes hívásomat! A nap hátralévő részében
elfoglalt leszek! – kiáltott át a válla fölött.
– De azt hittem, hogy az enyém a cég! – válaszoltam, miközben
torkom szakadtából nevettem.
– Úgy értem, tartsd Georgia összes hívását! Túlságosan el lesz
foglalva… – kinyúltam, és befogtam a száját.
A tenyerembe nevetett. Rácsapott a lift hívógombjára,
gyakorlatilag betörve a lefelé gombot.
Nem vesztegette az időt, másodperceknek tűnő idő alatt
beszálltunk, majd kiszálltunk a liftből.
Aztán a kocsijánál voltunk, és Frank kinyitotta az ajtót.
Kline bedobott a hátsó ülésre, beült mellém, és szólt a sofőrjének,
hogy vigyen el minket a lakásához. Viszketett a türelmetlenségtől, és
hozzátette:
– És ne aggódj a zsaruk miatt. Csak taposs a gázra! Majd én állom
a büntetéseket a gyorshajtásért.
Imádtam, hogy ennyire vágyott arra, hogy az ágyában legyek.
Szerettem, hogy hajlandó volt mindent kockára tenni, hogy
bebizonyítsa nekem, ő az a férfi, akinek eredetileg hittem. Szerettem,
hogy megkérte a kezem. Szerettem, hogy úgy vitt ki az irodából,
mint egy megszállott.
Szerettem őt. Istenem, de szerettem őt!
Annyira el voltam szállva ettől az embertől, hogy úgy éreztem,
részeg vagyok tőle.
Közelebb húzódtam hozzá, átvetettem a lábam a combján, és
megragadtam a vállát.
Felvonta a szemöldökét, kék szeme kíváncsian csillogott.
– Nem tudok várni – suttogtam az ajkába. – Szükségem van rád.
Most. Azonnal.
Az ujjam megtalálta az elválasztó ablak gombját, és felhúztam,
mielőtt Kline tiltakozhatott volna.
Csak mi ketten voltunk a hátsó ülésen, Frank tekintete a
visszapillantó tükörben már nem látszott.
 – Basszus, ez nagyon hiányzott. – Kline keze utat talált a
szoknyám szegélyéhez, és feljebb húzta az anyagot a combomon és a
csípőmön. – Már attól féltem, hogy soha többé nem fog megtörténni.
– Nekem is hiányzott. Annyira hiányoztál!
Mámoros tekintete felfelé vándorolt a testemen, amíg újra
egymásba kapcsolódott a tekintetünk.
– Hozzám jössz feleségül? Bólintottam.
– Összeköltözöl velem?
Újra bólintottam, mosolyogva.
A farka megkeményedett alattam.
– Úgy érted, hogy megkaplak, mindennap, életem végéig?
– Igen – mondtam, és szédítő nevetés tört ki belőlem.
– Megkapom otthonra Georgiát. És egy gyönyörű, álmos Georgia
ébred mellettem. És a zuhany alatt éneklő Georgiát is megkapom. És
a konyhámban táncoló Georgiát – fecsegte, és a tekintete ragyogott
az izgalomtól és a rajongástól. – És megkapom…
Megállítottam az ajkammal, amelyet sürgetőn az övére
szorítottam.
Addig csókolóztunk, amíg kifulladtunk, a testünk ösztönösen
mozgott egymás ellenében.
– Bébi – nyögte a számba. – Ne itt. Ne így. Az ágyunkban akarlak
látni.
De nem hagyta abba a csókot, tökéletes ajka nem hagyta magára
az enyémet.
Az ágyunk. Elmosolyodtam, képtelen voltam uralkodni a
szerelmen, amit ez iránt a férfi iránt éreztem. Kline kuncogott, és
hátrébb húzódott, hogy rám nézzen.
– Mi az? – kérdeztem, az őrült, nevetséges mosoly még mindig az
arcomon.
– Imádom, amikor ezt csinálod.
– Mit?
– Amikor mosolyogsz, miközben csókollak. Olyan, mintha túl
boldog lennél ahhoz, hogy kontrolláld.
– Az vagyok. – Az arcom égett, a bolondos vigyor még mindig
ráragasztva.
Megcsókolta az orromat.
 – Olyan, mintha egy lámpást csókolnék. – Összeszűkült a
szemem.
– Te töknek nevezel engem?
– Igen. – A fogai megtalálták az alsó ajkamat, és finoman
megharapták. – Bébi… Georgie… Benny… Töki. Az enyém. Mind az
enyém.
– Jaj, ne! – nyögtem, és hátrahajtottam a fejemet. – Csak nem még
egy becenév?
– Szokj hozzá – nevetett, nyelvével puhítva a harapást. –
Emlékszel? Én vagyok Nagyfarkú Brooks, bébi. És úgy hívlak, ahogy
akarlak, miközben az őrületbe kergetlek az ujjaimmal… a számmal…
a farkammal.
Aztán már nyögtem. Behunytam a szemem, ahogy végigcsókolta
az állam vonalát, és szívta a nyakamon a bőrt.
– Istenem, Kline, fáj! Annyira fáj most – nyöszörögtem, amikor a
keze felcsúszott a combomon, ujjával oldalra húzva az alsóneműmet.
– Ne aggódj, hamarosan, Mrs. Brooks. – Éreztem a vigyorát a
bőrömön. – Lehet, hogy fájni fog, de mindig gondoskodom róla,
hogy csak jól fájjon.
 EPILÓGUS

Cassie

– Csajszi! Mennünk kell! – kiabáltam, miközben felkaptam a

csokrokat az asztalról, és az ajtó felé indultam. A nászutas
lakosztályban voltunk, vártuk, hogy mikor kezdődik a szertartás.
– Már nem vagyok csajszi, ma van az esküvőm! – vágott vissza
Georgia, miközben a szeme még mindig a papírtörlőre szegeződött,
amire a tollával firkált valamit.
Toppantottam egyet, virágot tartó kezemet csípőre téve.
– Hát, mégiscsak egy kis csajszi vagy, tekintve, hogy el fogsz késni
a nagy menyasszonyi bevonulásodról.
Felemelte az egyik ujját.
– Várj, ezt be kell fejeznem!
Visszasétáltam hozzá, és megnéztem, mit írt.
– Tényleg? Te most írod a fogadalmadat…, úgy három perccel
azelőtt, hogy az oltárhoz vonulnál?
Megrázta a fejét.
– Nem, Kline fogadalmát írom.
– Túl lusta hozzá, hogy megírja a sajátját?
Egy csóró faszfej, aki a menyasszonyával íratja meg a fogadalmát.
– Nem, egymás fogadalmát írjuk meg. Ó, na jó, mindegy.
– Istenem, olyan aranyosak vagytok, hogy szó szerint behányok
mindjárt a saját számba.
– Fúj! – ráncolta az orrát. – Ne legyél ilyen undorító az esküvőm
napján.
Három kemény koppanás az ajtón, és mindketten kizökkentünk.
– Az istenit, Georgie! Vonszold ki a segged! Itt az idő! – kiabálta
az apja a másik oldalról.
– Csak egy perc, apa! – kiáltott vissza.
– Á, a francba! Még Dicket is felbosszantottad – cukkoltam.
 – Csak azért bosszús, mert hozzámegyek az ő álmai férfijához. –
Mindketten nevettünk. Ez száz százalékig igaz volt. Dick Cummings
szerelmes volt a leendő vejébe. Azt hitte, Kline egyenesen vízen jár.
És miután Georgia igent mondott a lánykérésre, kiderült, hogy
amikor Kline az apja áldását kérte, Dick azt válaszolta: „Biztos vagy
benne, hogy ezt akarod, fiam? Georgie elég kemény lány.” Nem
pedig azt, hogy: „Jobban teszed, ha vigyázol a lányomra.” Vagy: „Ha
bántod, megöllek.”
Nem. Gyakorlatilag egérutat javasolt neki, vagy megpróbálta
megtartani Kline-t magának, mindkét szemszögből nézhetjük a
dolgot.
– Befejeztem! – Ledobta a tollat, felállt, és elrendezte a ruháját. –
Hogy festek? – kérdezte, miközben még egyszer utoljára megnézte
magát az egész alakos tükörben.
– Mint a legszebb menyasszony, akit valaha láttam. – Mert így is
volt. Georgia lenyűgözően festett.
Felém fordult, és vádló ujjal mutogatott.
– Ne kezdd el! Ha elkezdesz sírni, akkor én is sírva fakadok.
– Nem sírok! – Az arcomra kiült az a szörnyű grimasz, ami akkor
történik, amikor az ember próbálja visszatartani a zokogást.
– Az istenit, Cass! – A szeme csillogott a visszatartott könnyektől.
Az esküvői zene elkezdett beszűrődni a menyasszonyi szobába, és
mi „Ó, a francba!” arckifejezéssel néztünk egymásra.
– Georgia! Itt az idő! – énekelte az anyja az ajtó túloldaláról.
– Ma komolyan férjhez megyek? – kérdezte zavartan, miközben
átvette kinyújtott kezemből a fehér liliomcsokrot.
– Igen, édes pofikám, tényleg férjhez mész. Az én kis szűzies
legjobb barátnőm végre felnőtt. Hozzámegy apja álmai férfijához.
Kuncogott, és olyan kiválóan mutatott be a középső ujjával a
menyasszonyi ruhájában, ahogy csak az én legjobb barátnőm volt rá
képes. Gyönyörű volt a ruhája – elegáns, sellő szabású, kis uszállyal.
Egyszerű volt, mégis díszes – apró, tiszta kristályokkal volt kirakva,
amelyeket a fehér anyagba varrtak.
Georgia egy vintage boltban találta – milyen meglepő – Chicagóban,
amikor odautaztunk egy csajos hétvégére. Egy Vera Wang-ruha volt,
amit Kline intézett. Gondoskodott róla, hogy Georgia egy rakás
pénzt költsön a ruhájára, és nem engedte vissza a házba, amíg
legalább több ezer dollárt le nem merített a bankszámlájukról.
Igen, a bankszámlájuk. Annak ellenére, hogy Georgia nem volt
hajlandó aláírni a nevetséges szerződést, és ragaszkodott ahhoz,
hogy megtartsa az új állását a Mavericksnél, Kline gondoskodott
róla, hogy minden számlájához hozzáadja, miután igent mondott. És
mindezt házassági szerződés nélkül.
Ha ez nem árulkodott arról, hogy Kline több mint biztos volt
benne, hogy Georgia az igazi, akkor nem tudom, mi tenné.
Mielőtt kisétáltunk volna a menyasszonyi lakosztályból, szorosan
megöleltem.
– Annyira örülök neked. Megérdemled ezt a boldogságot, és még
többet is.
– Szeretlek, Cass.
– Én is szeretlek. Most pedig menjünk, és adjunk el téged! –
kiáltottam, és kinyitottam az ajtót.

Nem volt nagy a násznép, de számukra ez tökéletes volt. Wes,

Thatch és Will voltak Kline vőfélyei, míg Dean és én voltunk Georgia
koszorúslányai.
Együtt sétáltam végig Deannel az oltárhoz, és a vőfélyekkel
szembeni oldalon foglaltam helyet. Nem tudtam nem észrevenni az
érdeklődő, de kissé pikáns mosolyt, amit Thatch villantott felém.
Feltételeztem, hogy a mellem miatt, mert a dekoltázsom átkozottul
fantasztikusan nézett ki a kis fekete ruhában, amit Georgia választott
nekem.
És persze én is észrevettem, hogy Thatch milyen jól nézett ki a
szmokingjában. Egy pillanatig szinte felfaltam a szememmel a
szuperhős alkatú férfit, barna szemétől haladva a széles vállán át,
amely úgy töltötte ki a zakóját, mintha kurvára az övé lenne ez az
egész a hely, a feltűnő dudorig – nem az az én vagyok a fura alak az
esküvőn, akinek áll a farka típusú dudorról beszélek, hanem a nagy
farkam van dudorról –, aztán vissza az ajkához.
 Ember, ó, te jó ég, az az ajak úgy festett, mint amely képes
mindenféle dolgot elérni (a pun-cim-mal)!

Hé, mindenki nyugodjon meg! Nem számít obszcénnek, ha zárójelben

van.

Komolyan mondom, hogy Thatcher „Kelly-nekem”.

A hegedűkvartett, amelyet Georgia a szertartáshoz bérelt fel,
hirtelen abbahagyta a zenélést. Körülnéztem, nem értettem, hogy mi
történik. Ez biztosan nem szerepelt a menetrendben.
Kline a terem széle felé pillantott, és egy gitáros nő felé biccentett.
A nő elmosolyodott, megigazította a mikrofont a szája mellett, és
elkezdett játszani egy dalt, ami nem a tervezett „Menyasszonyi
kórus” volt.
A tömeg felállt, és a hátsó ajtó felé fordult.
És amikor kitárult, ott állt az én gyönyörű legjobb barátnőm az
apjába karolva, az arcán pedig megjelent a legnagyobb mosoly, amit
valaha láttam.
Akármilyen esküvőn vagyok, miközben mindenki a
menyasszonyt nézi, én mindig vetek egy pillantást a vőlegényre.
Amikor megtaláltam Kline arcát, a szívem majdnem kihagyott egy
ütemet. Bár sokkal férfiasabb látványt nyújtott, a mosolya
mindenben hasonlított Georgia mosolyára. Pontosan úgy festett,
mint egy férfi, aki épp most kapott meg mindent, amit valaha is
akart. És nyilvánvaló volt, hogy a minden ez esetben Georgia volt,
aki egyenesen felé sétált, anélkül, hogy hátranézett volna.
Soha nem láttam még férfit ennyire szerelmesnek.
A nő énekelni kezdett, halkan játszott a gitárján, és ekkor állt
össze a kép. A Some Kind of Wonderful lassított, akusztikus verziója
szólt.
A daluk. A dal, amit Georgia mindig is Kline-hoz társított. Ő
pedig elintézte, mert tudta, milyen sokat jelent neki, nekik ez a szám.
Az alattomos szemétláda valahogy elintézte a tudtunk nélkül.
Minden erőmre szükségem volt, hogy ne kezdjek el sírni. Teljesen
el voltam ájulva tőlük. A legjobb barátom és a férfi, aki levette a
lábáról. Boldogok voltak. Szerelmesek voltak. És istenem, annyira
tökéletesen illettek egymáshoz! A világ nem lenne jó hely, ha ők nem
lennének együtt.
Ahogy Georgia közelebb ért, elkezdte tátogni a szavakat,
miközben Kline-t nézte.
És amikor odaért hozzá, Dick mindkettőjüket átölelte, és Kline a
karjába húzta Georgiát. Ő valamit a fülébe súgott, mire a vőlegény
bólintott, arcát Georgia nyakához szorítva. Aztán hátradőlt,
végigbámult a menyasszonyán, és azt mondta: „Olyan gyönyörű
vagy.”
Biztos vagyok benne, hogy minden jelenlévő nő majdnem elájult.
Velem biztosan ez történt.
Kéz a kézben álltak a lelkész előtt, készen arra, hogy kifejezzék
egymás iránt szerelmüket és vágyukat arra, hogy életük végéig
együtt legyenek.
A lelkész köszöntötte a jelenlévőket, majd gyönyörű dolgokat
mondott a boldog párról. Dick egyik legközelebbi barátja volt, ami
valószínűleg jó ötlet volt, tekintve, hogy az esküvőn jelen lévő
vendégek nagy része többet káromkodott, mint az átlag.
És amikor a lelkész bejelentette, hogy eljött az eskütétel ideje, Dick
ujjongva felkiáltott:
– Ez az! Csináljuk!
Már érthető, mire gondolok? Még jó, hogy a lelkész tudta, milyen
idiótákkal teli terembe sétál be.
Kline egy szépen összehajtogatott fehér papírlapot húzott elő a
kabátja belső zsebéből, miközben Georgia kicsúsztatta a
dekoltázsából az összegöngyölt papírtörlőt.
Átadták egymásnak a fogadalmukat.
Kline lenézett a szakadt papírdarabra, és nevetni kezdett.
– Ezt körülbelül két perccel azelőtt fejezted be, hogy az oltár elé
léptél, ugye, Benny?
– Soha nem árulom el – válaszolta Georgia kuncogva. Kline
megint felnevetett.
– Istenem, de szeretlek!
– Ennek még nincs itt az ideje! – kiabált Thatch mögötte. – Előbb a
fogadalmakat!
A tömeg felnevetett.
 – Oké, azt hiszem, én kezdem – jelentette ki Kline, és kibontotta a
papírtörlőt.
– Georgia Rose, megígérem, hogy megbízom benned, még akkor
is, ha eltérsz a bevásárlólistánktól, és meggyőzöl, hogy vegyek hat
doboz vajas kekszet és három üveg bort, amiről tudom, hogy soha
nem fogod meginni. Ígérem, hogy minden szeretetet és támogatást
megadok neked, amit Walter nem kap meg tőlem. Továbbá ígérem,
hogy kedvesebb leszek Walterrel. – Szünetet tartott, felpillantott a
lányra, és hatalmas vigyorral megrázta a fejét. – Én ezt nem mondom
ki.
Georgia megkocogtatta a papírtörlőt.
– Muszáj. Ezek a te fogadalmaid, emlékszel?
Kline a násznép felé fordult, mindenki mást is beavatva a titokba.
– Egymásnak írtuk a fogadalmakat, ha még nem vettétek volna
észre.
– Figyelmeztettelek, Kline! – kiáltott felé Dick. – Kemény csaj.
– Apa! – szidta le Georgia.
A terem még több nevetéssel telt meg.
Miután mindenki megnyugodott, Kline megköszörülte a torkát, és
folytatta:
– Walter nagyon jó macska. A legjobb macska. Én nagyon
szeretem Waltert.
A szemét forgatta, de azért kimondta.
– Ígérem, hogy soha semmit nem fogok eltitkolni előled, mert
köztünk nincsenek titkok. Megesküszöm, hogy szeretni foglak a
nehéz és a könnyebb időkben is. Ígérem, hogy soha nem sodrom
veszélybe sem téged, sem magamat. Ebbe beletartozik az is, hogy
soha többé nem iszom lime-ot a scotchomhoz. – Rákacsintott
Georgiára. – Megfogadom, hogy soha nem fogok megváltozni, és
mindig az a csodálatos ember maradok, aki vagyok. Ígérem, hogy
soha nem veszítem el hatalmas, erős, kedves és elszánt szívemet.
Soha nem fogom abbahagyni az ugratást, a nevetést, vagy azt,
ahogyan a parázsló, kék szemem feléd villantom. Mindig azzal a
mosollyal foglak üdvözölni, ami csak a tiéd. És amikor csak ketten
leszünk otthon, megfogadom, hogy csak bokszeralsót fogok viselni a
ház körül. Nem számít, mit csinálok, vagy meztelen leszek, vagy
csak bokszeralsó lesz rajtam.
Kline kék szeme megtalálta az övét, a szemöldökét egyetértőn
vonogatta, miközben néhány nő a tömegben obszcénul hujjogott.
– És megfogadom, hogy figyelek, amíg csak szükséges, amíg úgy
nem érzed, hogy meghallgatnak. Esküszöm, hogy a könyörtelen
szurkolótáborod leszek azokon a napokon, amikor minden túl
soknak tűnik. Esküszöm, hogy melléd állok a fontos harcokban,
különösen akkor, amikor tudom, hogy alulértékeled magad vagy
nem bánnak veled tisztelettel. Esküszöm, hogy életünk hátralévő
részét nevetve, mosolyogva, őrült kalandokon át együtt töltjük, és
ami a legfontosabb, szeretve egymást a jó és a rossz időkben is. És ha
rossz idők jönnek, ígérem, hogy utána olyan békülős szexben lesz
részünk, amitől a blúzod gombjai a padlón kötnek ki.
És az utolsó mondatnál mélyen a lány szemébe nézett.
– Megesküszöm, hogy szeretni foglak, Georgia, mindennap,
örökké.
Georgia szipogott néhányat, én pedig átnyújtottam neki egy
zsebkendőt, hogy megtörölhesse a szemét.
– Ne sírj, TAPRoseNEXT – suttogta Kline, és letörölt néhány
könnycseppet. – Lehet, hogy te írtad a fogadalmat, de én kiállok
minden egyes szó mellett.
Georgia erre kuncogott, de én nem voltam hozzászokva az
ilyesmihez, és ezért teljesen felkészületlenül ért. A kézfejemmel
töröltem le a frissen érkezett könnyeket, miközben Georgia
kihajtogatta a papírt a kezében.
– Kline Matthew, azért állok ma előtted, hogy a feleséged legyek.
– Egy pillanatra megállt, felnézett a férfira, majd vissza a papírra. –
Azt hiszem, ezt itt már mindenki tudja, de van egy olyan érzésem,
hogy te tényleg hallani akartad, hogy kimondom.
Georgia a közönség felé fordult, és megjegyezte:
– Nem improvizálok – fordította feléjük a papírt. – Tényleg ez áll
rajta.
Mindenki nevetett, Kline pedig bólintott.
– Folytasd csak, Benny!
Georgia visszatért a papírlap olvasásához.
 – Ettől a naptól kezdve én a tiéd vagyok, te pedig az enyém.
Ígérem, hogy mindennap emlékeztetem magam erre a legfontosabb
tényre, és mosolyogni fogok, amikor te emlékeztetsz rá. Megígérem,
hogy nem adom fel és nem futamodom meg, amikor elköveted
azokat a hibákat, amelyeket minden férfi elkövet, és megígérem,
hogy a szívemet használom, nem pedig a fülemet, hogy valóban
meghalljalak.
Édes sütik és dildók, ennek a fickónak volt érzéke a megfelelő
szavakhoz!
– Ígérem, hogy végigrappelem a napjainkat, és minden este
beatboxolok neked, mert az ilyen pillanatokban annyira… – Szünetet
tartott, és a tömegre pillantott. – Annyira… kibaszottul… bűbájos
vagyok, hogy nem is bírod elviselni.
Georgia nevető tekintete ismét találkozott a férfiéval.
– Tényleg káromkodást írtál a fogadalmamba?
Megvonta a vállát.
– A bűbájos nem volt elég.
Georgia mosolyogva megrázta a fejét, majd folytatta:
– Ígérem, hogy mindig megleplek a hajammal és a szavaimmal, és
mindig kiállok magamért azzal a gerincességgel, amit szeretsz és
elvársz.
A lány megrázta a fejét, és mosolyogva folytatta:
– És ígérem, hogy olyan gyakran fogok késni, amilyen gyakran
csak akarok, mert te mindig várni fogsz. De amikor a szerelemről
van szó… – Georgia félbeszakította a mondandóját, és kuncogott a
vőlegényén. – Kline, ezt nem mondom ki a lelkész előtt.
– Bébi, muszáj. Ezek a te fogadalmaid, emlékszel?
Georgia előrehajolt, és valamit a fülébe súgott. A férfi szája ördögi
vigyorra húzódott, és visszasugdosott.
Georgia a násznép felé fordult.
– Kérlek, nyugodtan csukjátok be a fületeket ennél a résznél.
Megköszörülte a torkát, arca rózsaszínű lett, és azt mondta:
– Gyakran fogom élvezni Nagyfarkú Brooks rám gyakorolt
hatását.
– Tudtam! – kiáltottam. – Én megmondtam!
Pffff! Tudtam, hogy a farokradarom nem vétett hibát.
 A tömegben mindenki nevetett, tapsolt és füttyögött.
Miután elcsendesedtünk, Georgia úgy nézett Kline-ra, mintha
legszívesebben belebújna, ott maradna, és ott mondaná el a
fogadalom maradékát.
– De legfőképpen arra esküszöm, hogy mindenemmel szeretni
foglak, ami vagyok, a körülményektől függetlenül, mert tudom, az
apró, tökéletes lényem legmélyéről tudom, hogy te ott leszel, és
mindent megteszel, hogy még annál is jobban szeress engem.
És amikor a lelkész azt mondta Kline-nak, hogy csókolja meg a
menyasszonyát…
Olyan erővel csókolta meg, hogy még az én karomon is felállt a
szőr.
 Thatch

– Gratuláljatok, fiúk! – koccintott Kline egy pohár whiskyvel a

levegőben. Olyan boldog volt, mint amilyennek már rég láttam
utoljára.
A teste itt volt velünk, de a gondolatai és a tekintete a táncparkett
másik oldalán sürgölődő menyasszonyánál jártak. A tér elég kicsi
volt. Legalábbis ez a Zöldház névre hallgató terem az volt. Csak
azért bérelték ki az Öntöde nevű hely teljes egészét, mert Kline
szerette azt hinni, hogy az élete unalmas és normális, és senkit nem
érdekel. De az igazság az volt, hogy érdekelte az embereket. Nagyon
is. És ahhoz, hogy fenntartsa a kis buborékjának látszatát, titokban
kellett tartani az esküvőt.
– Az ott – mutatott kissé becsiccsentett mozdulattal Giorgia felé –
a feleségem.
Nevettem, és megpaskoltam a vállát, miközben Wesszel a háta
mögött váltottunk egy vigyort. Kérdőn felhúztam a szemöldökömet,
Wes pedig összeszorított ajakkal, egyetértőn bólintott.
– Menj érte! – sürgettem egyszerűen, mert tudtam, hogy
milliószor jobban akart vele lenni, mint itt állni és velünk
szarakodni.
És függetlenül attól, hogy az emberek mit gondoltak rólam, ez
nekem megfelelt. A legrégebbi, legközelebbi barátom megtalálta.
Megtalálta őt.
Kline mindig is hűséges és szeretetteljes ember volt, és senkit sem
tudnék elképzelni, aki jobban megérdemelte volna ezt nála.
– Benny! – kiáltotta Kline, magára vonva a lány figyelmét a
körülötte lévő nők karéjában. – Csinálj helyet a parketten. Jövök a
táncomért! – Georgia mosolyának fehérsége vakító volt.
Wes mellett álltam, és néztem, ahogy Kline odatáncolt hozzá, a
karjába húzta, és az első, gyanútlan járókelő szabad kezébe adta a
poharát, hogy mindkét kezével átkarolhassa a feleségét. Kezét az
állához, ajkát az övéhez tapasztotta, és úgy megcsókolta, hogy még
én is egészen a gyomromig éreztem.
– Te jó ég, ennek annyi! – jegyezte meg Wes a falnak dőlve, és az
italát az ajkához billentve.
– Igen – értettem egyet, és a szertartáson elhangzott fogadalmakra
gondoltam.
– Szép – tettem hozzá gondolkodás nélkül. Mert az is volt.
Wes jóval hangosabban nevetett fel, mint ahogy azt
helyénvalónak tartottam.
– Jézusom! Ki vagy te, és mit csináltál Thatcher Kellyvel? – Olyan
fejet vágott, amivel szerinte jól utánzott engem, és a fejét csóválva
gúnyolódott. – Na, szép!
Elég erősen vállon vágtam ahhoz, hogy hirtelen abbahagyja a
nevetést.
– Aú! Bassza meg, Thatch! Jézusom!
– Igenis szép – ismételtem meg, tovább folytatva a leckéztetést. –
Figyelj oda a legtapasztaltabb barátaidra. A puncik sokasága
nagyszerű, de amit a mi elveszített barátunk talált, az jobb.
Úgy nézett rám, mint aki nem tudja, mit kezdjen velem.
– Ők ketten kiálltak Isten és a szeretteik előtt, és örökre
elkötelezték magukat egymás mellett, és eléggé bíztak egymásban
ahhoz, hogy egymás fogadalmát mondják, ne pedig a sajátjukat. Ez,
baszd meg, a szerelem!
Erőteljes beszédet mondtam, a tanulságot átadtam, és nagyon
elégedettnek éreztem magam, amíg Wes el nem rontotta az egészet.
– Jézusom, bassza meg, az Öntöde biztos valami Alkonyzóna! Már
azt sem tudom, kik vagytok – cikizett, és belekuncogott a
bourbonjébe.
– Egy nap, Lancaster, amikor veled is megtörténik, emlékezni
fogok erre a pillanatra.
Kihörpintettem az italom maradékát, és elsétáltam.
 A tömeg nagy részétől eltávolodva leültem egy asztalhoz, amely
majdnem üres volt. A telefonom rezgett a zsebemben.
Azt hittem, hogy a tetoválóműhely lesz az, hogy megkérdezzék,
ott leszek-e ma este, de ehelyett egy ismeretlen számot találtam a
képernyőn.

Ismeretlen: Sokkal idősebb, mint amilyet

általában keresel, de úgy tűnik, van esélyed.

Körülnéztem, és azon tűnődtem, hogy mi a faszról beszélhetett az

üzenet feladója. Gyorsan begépeltem egy válaszüzenetet.

Én: Ki vagy?

A válasz szinte azonnal érkezett.

Ismeretlen: Az anyád.

Nem voltam kevésbé összezavarodva, de ettől függetlenül

elröhögtem magam.

Én: Mi a franc? Ki vagy?

Ismeretlen: A dögös ribanc a főasztalnál.

Felnéztem a táncparkettre, amikor a tömeg szétvált előttem.

Cassie, a legőrültebb csaj, akivel valaha találkoztam, egyben Georgia
tanúja, egyedül ült az esküvői főasztalnál, egyik lábát felhúzva és
mezítláb a mellette lévő széken pihentetve. Szemöldökét kihívóan
felhúzta.
Tökös csaj volt, ott ült egyedül, csak hátradőlt és lazított, teljesen
leszarva mindent. Basszus, Cassie golyói talán nagyobbak voltak,
mint az enyémek, és ez nagy szó.

Én: Honnan szerezted meg a számomat?

Ismeretlen: Megvannak a módszereim.

 Rejtélyes. Rögtön utána jött egy másik üzenet.

Ismeretlen: De sok szerencsét azzal a puncival ma

este.

Ránéztem, ahogy üdvözlően felemelte a poharát, majd

körbenéztem. A húszméteres körzetemben egyetlen potenciális
partnert sem találtam.

Én: Milyen punciról beszélsz?

Ismeretlen: Arról az ezüsthajú cukiságról

melletted.

Balra, majd jobbra néztem, és amit láttam, azon úgy vigyorogtam,

mint egy őrült. Kline nagymamája, Marylynn, a zene ütemére
tapsolt, és előre-hátra ringatózott. Aranyos volt, de nem kevesebb,
mint nyolcvanöt éves. Lenéztem a telefonomra, és olyan gyorsan
gépeltem, ahogy csak a hüvelykujjam engedte.

Én: Szégyelld magad! Ő Kline nagymamája. De majd

megmondom neki, hogy vonzónak találod.

Amint végeztem, tekintetemet a telefonról az asztalára

irányítottam, de mire a táncoló tömeg végre eltávolodott az útból,
Cassie már nem volt ott. Eltűnt a szemem elől, eltűnt a telefonomból,
de valahol máshol otthonra talált – a gondolataim közé ragadva.

VÉGE
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Először is, KÖSZÖNJÜK, hogy elolvastad a könyvet. Ez

mindenkinek szól, aki vett egy példányt vagy olvasta a kiadói
terjesztést, aki segített nekünk a bétaverzióban, aki szerkesztett rajta
valamit, vagy aki időt szakított a sűrű időbeosztásában, csak hogy
megbizonyosodjon arról, hogy nem egy rakás marhaságot írunk.
Meg kell köszönnünk magunknak is, hogy ilyen fantasztikusak
vagyunk. Nem magunknak, hanem egymásnak. Max köszöni
Monroe-nak, Monroe pedig Maxnek. Nem magunknak köszönjük
meg, mint a seggfejek. Mindkettőnknek nagyobb szükségünk volt
egymásra, mint azt valószínűleg valaha is ki tudnánk fejezni, és szó
szerint életünk legjobb időszakát töltöttük el együtt.
Köszönjük, Lisa, hogy vicces és félelmetes voltál, és olyan jól
alkalmazkodtál az igényeinkhez és kéréseinkhez. A könyv iránti
szereteted táplálta azt, ami lehetővé tette, hogy valami jobbá nője ki
magát, mint amit mi ketten a te hozzájárulásod nélkül létre tudtunk
volna hozni.
Köszönjük, Murphy, hogy feldobtad ezt az egészet a plafonra.
Vagy, tudod, amennyire csak lehet. Imádjuk a kész terméket, amit
nélküled nem tudtunk volna létrehozni.
Köszönjük, Sommer, hogy megalkottad a tökéletes Kline Brooks-
csomagolást. Órákat pazaroltam el a bámészkodással, ahelyett, hogy
a Facebookon trollkodtam volna. Örülünk a változásnak.
Külön köszönjük Colleennek, hogy olyan kegyes volt – mind az
idejét, mind a humorérzékét illetően. Nevetett az egyszerű
viccünkön, hogy mi nem ő vagyunk, de még mindig zavarban
vagyunk, hogy hogyan írhatta meg ezt a könyvet a tudtunk nélkül.
És végül, de nem utolsósorban, hatalmas köszönet a
családunknak, amiért időt és teret adtak nekünk, és szabadságot a
rövid távú kötelezettségektől, amire szükségünk volt ahhoz, hogy ezt
véghez vigyük. Értük teszünk mindent. Minden szeretetünk a tiétek.
 Megjegyzések

[←1]
A „TAPRoseNext” szójáték a TapNext-alkalmazás nevével: azt
sugallja, legközelebb feküdj le Rose-zal.

[←2]
Szereplő a Super Mario játékban.

[←3]
National Football League – a legnagyobb amerikaifutball-
szövetség az USA-ban.

[←4]
Sexting: a sex és texting (SMS-ezés) szavak összevonása, erotikus
üzenetek váltását jelenti.

[←5]
A Cummings névben szerepel a „cum” szó, amely elélvezést és
spermát jelent.

[←6]
A Kamureg valóságshow az online ismerkedésről és randizásról
szól. Előfordul, hogy a felek másnak adják ki magukat, mint akik
valójában.

[←7]
MacGyver egy amerikai kalandfilmsorozat, melynek főszereplője a
mindig nyugodt, hihetetlenül találékony titkos ügynök, MacGyver.

[←8]
Az amerikai fociban a csapat támadó irányítójának pontosan kell
ismernie a játékhívásokat, ehhez régen csuklóra rögzített puskát
(kódtáblát) használtak.
[←9]
Jelentése: madártoll.

[←10]
Jelentése: rossz.

[←11]
Jelentése: valami csodálatos.

[←12]
A dick szó az amerikai szlengben farkat jelent.
 Tartalom

1. fejezet Georgia
2. fejezet Kline
3. fejezet Georgia
4. fejezet Kline
5. fejezet Georgia
6. fejezet Kline
7. fejezet Georgia
8. fejezet Kline
9. fejezet Georgia
10. fejezet Kline
11. fejezet Georgia
12. fejezet Kline
13. fejezet Georgia
14. fejezet Kline
15. fejezet Georgia
16. fejezet Kline
17. fejezet Georgia
18. fejezet Kline
19. fejezet Georgia
20. fejezet Kline
21. fejezet Georgia
22. fejezet Kline
23. fejezet Georgia
24. fejezet Kline
25. fejezet Georgia
26. fejezet Kline
27. fejezet Georgia
28. fejezet Kline
29. fejezet Georgia
30. fejezet Kline
31. fejezet Georgia
32. fejezet Kline
33. fejezet Georgia
34. fejezet Kline
35. fejezet Georgia
36. fejezet Kline
37. fejezet Georgia
EPILÓGUS Cassie
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS