Genetika tételkidolgozás

1. Genetikai alapfogalmak, gén-fén összefüggések, genotípus, fenotípus.

A gének expressziója
A genetika az a tudomány, amely a génekkel, az öröklődéssel és az élőlények variációjával
foglalkozik. Az emberiség történetével egyidejű felismerés, hogy az utodók hasonlitanak szüleikre,
amelynek oka az átöröklés. Egy korai elképzelés, a pángenézis tanitása szerint a test különböző
részeiből származó szilárd részecskék vagy folyadékcseppek a csírasejtekbe kerülnek, és onnan
valamilyen módon az utód testébe jutnak. A 17.-18. században a preformáció tana vált népszerűvé,
amely azt tartja, hogy mikroszkóp alatt látni lehet a spermiumban a kicsiny,kapszulákba zárt
lényeket, az animálkulumokat. A 18. század közepén az epigenézis tana terjedt el, amely szerint a
fejlődés egy megtermékenyített, differenciálatlan petéből indul ki. Ez fokozatos átalakuláson megy
át, és ennek során olyan részekkel egészül ki, amelyekkel korábban nem rendelkezett.
A 19. században azonban drámai szemléletváltozás következett be, amikor 1865-ben Gregor
Mendel, cseh Ágoston-rendi szerzetes felfedezte a nem kapcsolt tulajdonságok átöröklésének
alaptörvényeit. Elméletét azóta számos más kutató átdolgozta és kiegészitette.
1953-ban az amerikai James D. Watson és az angol F. Crick megalkották a DNS-molekula
szerkezeti modelljét amelynek alapján érthetővé vált a genetikai információ tárolása, átadása és
evolúciója molekuláris szinten. Felfedezésüket a Nature cimű tudományos folyóiratba publikálták,
amellyel megalapozták a molekuláris genetika tudományát.
1990-ben hozzákezdtek az emberi génállomány, az ún. genom megfejtéséhez, amelynek két
példánya található a sejtek sejtmagjaiban, kivételt képezve a pete- és a him ivarsejtek (egy van),
illetve a vörösvérsejtek (nincs). A genom egyik példánya az anyától, mig a másik az apától
származik, mindkettő 23 egymásnak megfelelő kromoszómából állva, amelyek ugyanolyan
géneket tartalmaznak. Ezek határozzák meg az egyén szemszinét, hajszinét, magasságát stb. A
megtermékenyités során az apai és az anyai kromoszómák egyes darabjai felcserélődnek, ez a
rekombináció folyamata. Azokat a géneket, amelyek egymást kölcsönösen kizáró mennyiségi vagy
minőségi tulajdonságokat határoznak meg alléloknak nevezzük. Ezek az allél gének egyszerre
lehetnek jelen a kromoszómapárokon, viszont az általuk meghatározott tulajdonságokból csak egy
juthat érvénybe a fenotipusban. A fenotipus az érzékszervünkkel vagy laboratóriumi műszerekkel
kimutatott állapot/jelleg, tehát az ami a géneken kivül van, a klinikai kép. Ezzel szemben a
genotipus egy genetikai szerkezet, amely a jelleg létrehozását biztositja.
Azt a gént, amely a betegségért vagy a kóros állapotért felel hibás, mutáns génnek nevezzük,
mig szabályos allálját normális génként határozzuk meg. Domináns a gén, ha allélpárja
jelenlétében is kifejti a rá jellemző jelleget, de ugyanakkor egyetlen egy domináns gén elegendő
ahhoz, hogy előidézzen egy betegséget. Ezzel szemben a recessziv (lappangó) gén csak akkor fejti
ki hatását, ha domináns allélpárja nincs jelen, tehát a betegség előidézéséhez két recessziv génre van
szükség. A domináns gént nagybetűvel, mig a receszivet az azonos kisbetűvel jelöljük.
Homozigótának nevezzük azt az egyént, akinek egy adott kromoszómapár mindkét tagja
ugyanazt a gént hordozza (AA, aa), heterozigótának azt, kinek egyik génje domináns, másik
recessziv (Aa), illetve hemizigóta az az XY nemi kromoszómájú férfi, akinek X-kromoszómáján
található a hibás recessziv gén.
A gének szabályozzák, módositják, ellenőrzik és elősegitik szervezetünk felépitését és
működését. Ők határozzák meg hogy egy személy magas, vagy alacsony termetű, kövér vagy
sovány, világos vagy sötét bőrű, milyen jellegzetes arcvonásai vannak, allergiás-e, vagy szenved-e
valamilyen öröklődő betegségben. Az ember 46 kromoszómával rendelkezik, amely rengeteg gént
tartalmaz , kb. 30.000-t. Egy gén szabad szemmel nem látható, igy ezek csak kémiai úton vonhatók
ki a sejtből ragadós, viszkózus anyagként. A gének ezen viszkózus tömege a DNS, amely nagyon
hosszú (2 méter) és vékony szálakból áll.
A gének sok funkciónális egységből állnak, ezeket nevezzük exonoknak. Azokat a géneket,
amelyek nem hordoznak információkat intronoknak hivják. Az exonok és az intronok a génben
elhelyezkedő DNS összefüggő szakaszai. Az információt hordozó exont egy nuklotidból álló lánc
alkot, amelyek olyan mintázat szerint kapcsolódnak egymáshoz, ahogy azt ősinktől örököltük.
Három nukleotid meghatároz egy aminosavat, amelyek együtt fehérjét alkotnak.
A génexpresszió, azaz a gének kifejeződése két részből tevődik össze, amely során egy DNS-
gén információja alapján fehérje képződik. A genetikai információ átvitele a DNS-szál
szétválasztásával kezdődik. A szétválasztott szál lemásolódik, amelyet transzkripciónak nevezünk.
Ez olyan RNS-molekula szintézisét eredményezi, amely a genetikai információt, mint egy hirvivő,
azaz mint egy messenger RNS a sejtmagból a citoplazmába szállitja. A transzkripciót követően a
messenger RNS átalakul, amely következtében az intronok eltávolódnak és az exonok
összekapcsolódnak. Továbbá az összekapcsolódott exonok a citoplazmában a riboszómákhoz
szállitódnak, ahol az általuk hozott információ fehérjévé forditodik le, amelyet transzlációnak
nevezünk. A messenger RNS közvetlenül adja a fehérje szintézishez az információt, tehát úgy is
mondhatjuk, hogy kódolja azt. Az mRNS tehát metionin-szerin-aszparagin-alanin pepitidet kódol.
Az alsó DNS-szál komplementere az mRNS-nek, tehát templátként (mintaként) szolgál annak
szintéziséhez, igy ezt templát szálnak nevezzük. A DNS felső szálát, amely nem iródik át, néma
szálnak nevezik.
A fehérjévé történő transzláció után is módositás történik a fehérje szerkezetében. Miután ez
teljesen elkészül egy meghatározott térbeli alakzatot vesz fel, amelyet az aminosav összetétele szab
meg.

2. Géninterakciók. Géncsaládok
A DNS-lánc bizonyos betűi, amelyek a gént alkotó bázissorendet határolják, alkotják a
promotort. A promotor szabályozza a messenger RNS mennyiségét, itt kezdődik el a gén másolata,
azaz a transzkripció.
A transzkripció hatékony folyamatát az enhancerek (serkentők, erősitők) biztositják egy
szomszédos génről. A silancerek (gátlók, tompitók) a gén másolatának folyamatát akadályozzák,
gátolják. A promotor, az enhancerek és a silancerek jeleken keresztül kapcsolatban állnak
egymással, noha többezer bázispárnyi távolságra vannak egymástól az átiró DNS-ben.
Léteznek olyan gének, amelyek a géntermék mennyiségét határozzák meg, ezek az ún.
kontroll gének. Ezeket a géneket a távolabb elhelyezkedő regulátor gének szabályozzák, amelyek
egy gént ki- és bekapcsoló fehérjét (represszort) termelnek. A szerkezeti, vagy másnéven
struktúrgének csak akkor működhetnek, ha a regurátort a represszor gén kikapcsolja. A tervező,
vagy designer gének a szervezet felépitéséért felelősek, a fejlődési folyamat elinditását
szabályozzák. A kontroll, a regulátor és a designer gének közül sokan egy rövid időre
bekapcsolódnak, közvetlen módon az embrió fejlődésbe. Később ezek a gének kikapcsolódnak és a
legtöbb sohasem indul újra.
A genomot alkotó gének legnagyobb része eltérő funkciójú fehérjéket kódol (strukturális,
receptor, hormon, transzkripciós faktor stb.), kisebb részük pedig RNS-t (rRns, tRNS stb.). a
fehérjékhez hasonlóan az RNS termékek funkciója is jelentősen eltér egymástól.
 Sok gén egyedi, azaz csak egyetlen kópiában van jelen a genomban, sok másik viszont egy
bizonyos géncsalád tagja. A géncsaládok tagjai azonos, vagy nagyon hasonló funkcióval birnak.
Ilyen gén például a HLA, vagy a major hisztokompatibilitási gén, amelyek fogékonnyá tesznek
minket bizonyos betegségek és fertőzések iránt.
Az evolúció során az egyedi gének egymást követő dublikációval, vagy mutációval jöttek
létre. Ez a folyamat azonban nemcsak géncsaládokat, hanem pszeudogéneket is létrehozott,
amelyek nem kódolnak. Továbbá igy alakultak ki a csonkolt gének és a gén fragmentumok is.
Az emberi gének méretükben és belső szerveződésükben is jelentősen eltérnek egymástól.
Mivel a prokarióta géneknél jóval hosszabbak, az emberi gének transzkripciója is sokkal hosszabb
ideig tart. Funkciójukat tekintve a természetes gének között különböző kapcsolatok
(géninterakciók) fedezhetők fel, amelyek közül talán a legismertebb forma az episztázis. Ennek két
formája ismert: a domináns és a recessziv episztázis.
A domináns episztázisra az jellemző, hogy a két kölcsönható gén közül az egyik domináns
allélja elnyomja a másik gén mindkét alléljának hatását, legyen az domináns vagy recessziv. A
recessziv episztázis akkor jön létre, ha egy önmagában recessziv allél homozigóta formában
megakadályozza a másik gén domináns alléljának hatását, függetlenül attól, hogy az heterozigóta
vagy homozigóta formában van jelen. Az episztázis a várttól eltérő szegregációs (hasadási) arányt
hoz létre.
A tulajdonságok szabad kombinálódásának alapja, a véletlenszerő meiótikus,
interkromoszómális (kromoszómák közötti) rekombináció. Abban az esetben ha a
tulajdonságokért felelős gének azonos kromoszómán helyezkednek el nem tudnak szabadon
kombinálódni, azaz genetikailag kapcsoltak (linkage). Ugyanakkor az anyai és az apai homológ
kromoszómán azonos pozicióban elhelyezkedő gének a crosing-over során helyet cserélnek, és ezt
nevezzük intrakromoszómális rekombinációnak.
Mindezeken felül léteznek ún. letális gének, amelyek azonnali halált okoznak, illetve
szubvitális (szubletális) gének/allélok, amelyek az életképességet csökkentik. A gének/allélok
egyik jellegzetes tulajdonsága a pleiotrópia, amely emberi szervezetben a szindrómák, a
tünetegyüttesek létrehozásában nyilvánul meg, amikor egy mutáns allél hatása szerteágazik. Ilyen
pleiotróp hatású gén okozza az osteogenesis imperfecta nevű (tökéletlen csontosodás) kórképet is.
A szupresszió a géninterakciók egy másik tipusa, amikor az egyik gén domináns allélja elnyomja a
másik gén hatását. Ilyen esetben az első gén homozigóta recesszív formája önmagában hatástalan,
igy eltérő szegregációs arány alakul ki, hiszen a szupresszor csak homo- vagy heterozigóta
domináns állapotban gátló hatású.
A tulajdonságaink nem kizárólag génjeinktől, hanem a környzet hatásától is függnek. A
géninterakciók többsége tehát nem a gének, azaz DNS-szakaszok kölcsönhatását jelenti, hanem az
általuk kódolt RNS- vagy fehérjetermékek egymásra gyakorolt hatását.

3. A kromoszómák szerkezete és funkciója. A kromosszómák sávozása

és az emberi kariotípus
A kromoszómák vizsgálatával a citogenetika, a citológia és a genetika határterületén kialakult
tudomány foglalkozik. A kromoszómák a sejtmag kromatinállományából szerveződnek
sejtosztódás során. Ennek megfelelően a kromoszómák a sejtciklus csak egy bizonyos fázisában
láthatóak, amikor szerkezetük a legtömörebb, és ez a fázis a metafázis. A kromoszómák
fénymikroszkóp segitségével figyelhetők meg, és nagyságuk, alakjuk alapján különböztethetőek
meg.
 A kromoszómák fő alkotóeleme a dezoxiribonukleinsav, azaz a DNS, amely az örökletes
információt hordozza és a kromatinállományban a fehérjékkel (leginkább hisztonokkal) alkot
komlexet. A kromoszóma tehát nem más, mint egy DNS-molekula. Az ember 46 kromoszómával
rendelkezik, közülük 44 testi, azaz autoszóma, mig 2 nemi kromoszóma, vagyis gonoszóma. Egy
adott egyénre jellemző kromoszómakészletet kariotipusnak, mig a kromoszómák lefényképezett,
csökkenő sorrendbe rendezett és kirakott kromoszómáit kariogrammnak nevezzük.
A kromoszómák szerkezete tehát mikroszkópok segitségével vizsgálható, mig a működése
tanulmányozásához biokémiai és molekuláris biológiai eljárások szükségesek. A sejttipustól
függően a kromoszómaszámban lehetnek eltérések. Az ivarsejtek (szaporitósejtek) haploidok,
tehát minden kromosómából csak egy példányt tartalmaznak, mig a szomatikus sejtek diploidok
tehát a kromoszómák két példányával rendelkeznek.
A kromoszómákat több szempont alapján is meg lehet különböztetni egymástól. Méretük és
alakjuk szerint is igen eltérőek. Kariotipus készitésekor az ember kromoszómáit csökkenő
sorrendbe helyezik el. A testi kromoszómák 1-től 22-ig számozzák, az 1-es a legnagyobb, mig a
22-es a legkisebb kromoszóma. A két nemi kromoszómát külön számozzák (23) és jelölik, annak
függvényében, hogy női (XX) vagy férfi (XY) egyénről van szó. Egy egyén az X kromoszómát
mindig az anyától, az Y-t pedig az apától kapja.
Ugyanakkor a kromoszómák különböznek a centromeron helyzetétől is. A centromeron az a
hely a kromoszómán, ahova sejtosztódás során az osztodási orsó rostjai tapadnak. Ezt befűződési
pontkénti is emlitik. Abban az esetben ha a centromeron a kromoszóma közepén található,
metacentrikus kromoszómáról beszélünk, amely két egyforma karra osztja ezt.
Szubmetacentrikus, vagy akrocentrikus a kromoszóma, ha a centromeron a vége felé tolódik el.
Ebben az esetben a kromoszóma egy rövid és egy hosszú karral rendelkezik, a hosszút q-val, mig
a rövid kart p-vel jelöljük. Telocentrikus a kromoszóma ha befűződési pontja a végénél
helyezkedik el. Ilyen tipusú kromoszómával nem rendelkezik az ember, csupán metacentrikus és
szubmetacentrikus kromoszómával.
A centromeronon kivül egyes kromoszómák rendelkeznek másodlagos befűződési ponttal is,
amely szatelit kialakulását eredményezheti. A teloméra, azaz a kromoszómavég különböző
szekvenciájú DNS-t tartalmaz.
A kromoszómák továbbá a speciálisan festődő régiók alapján vegyszerek segitségével
azonosithatóak. A kromoszóma szó jelentése tulajdonképpen szines testecske, amelyeken festés
után különböző kromoszómális sávok jelennek meg. A jobban festődő sávok a centromeron
közelében, vagy a teloméráknál helyezkednek, ezek a heterokromatikus részek, mig azokat a
részeket, amelyek nem festődnek olyan intenziven eukromatikus részként emlitjük. Az
eukromatikus részek a legtöbb fajnál állandóak és gyakran egy rendszeres összehúzódás-kiterjedés
cikluson mennek át. A heterokromatikus résznek két tipusát különböztetjük meg, beszélhetünk
konstruktiv heterokromatinról és fakultativ heterokromatinról.
A géndenzitás nemcsak az egyes kromoszómák között változik, hanem az egyes kromoszóma
területek és a sötét, illetve a világos sávok között is eltérhet. A teloméra alatt lévő
szubtelometrikus régiók génben gazdagok, mig a centroméra és az Y kromoszóma hosszú
karjának jelentős része szinte teljesen génmentes. Továbbá a sötét sávok génben szegények, mig a
világos sávok génben gazdagabbak, közel 200 gént taltalmaznak.
A kromoszómák fő funkciója a DNS csomagolása és transzportképessé tétele. E szerint
tehát a megkettőződött DNS-tartalom kromoszóma alakba pakolódik, amely következtében az
örökitő anyag könnyeben elérhetővé válik az utódsejtek között 1-1 arányú megoszlásában. Ezt a
mitózis, illetve a meiózis folyamata biztositja.
 A DNS kromoszómákká csavaródása egy bonyolult folyamat, amelynek kiindulópontja az
elemi kromoszómaszál létrejötte. A nukleoszomális fonal spiralizálódva megalkotja a 30 nm
átmérőjű elemi kromatin fibrillumot, amelynek lazábban feltekeredett részeit eukromatinnak,
szorosabban pakolt, innaktiv részeit pedig heterokromatinnak nevezzük. Ez a szuperspirál,
amelyet szolenoidnak nevezünk profázisban tovább hurkolódik. Ezek a hurkok aztán A-T gazdag
szekvenciákkal egy fehérje vázhoz tapadnak. Ezt követően további feltekeredések történnek,
amely következtében kialakul a végleges kromoszómaszerkezet.
A kromoszómák integritásának megőrzéséhez, normális működéséhez 3 speciális szakaszra
van szükség. Az első ilyen szakasz a teloméra, amely biztositja a kromoszóma végén lévő DNS
teljes replokálódását, a kromoszómák szerkezetének integritását és stabilitását. A második szakasz
a centromeron, amely a kromoszómák elsődleges befűződésének, a testvérkromatidák
kapcsolódásának a helye. Maga a centromeron tartalmazza a legkésőbben replikálódó DNS-t. Az
utolsó szakasz pedig a replikációs origó, amely közvetlenül a DNS megkettőződés kezdőpontja
előtt van, és ahova a replikáció megkezdéséért felelős, kódolt fehérjék kapcsolódhatnak.

4. A mitózis, szemikonzervatív replikáció

Mitózisnak, vagy számtartó sejtosztódásnak nevezzük azt a folyamatot, amely során a
szomatikus sejtek osztódásnak indulnak, két egyenértékű utódsejtet hozva létre. Ez minden
embrionális szövetben végbemegy. Tenyésztett emberi sejtekben ez 24 óránként történik, 20-60
percet véve igénybe. A mitózis rendszerint csak egy rövid szakasza a teljes sejtciklusnak,
amelynek időtartama nagyon változó, fajra és sejttipusra jellemzően.
A sejtciklus két osztódás közötti szakasza az interfázis. Eközben a sejtmag viszonylag
homológnak tűnik, a kromoszómák jól ismert szerkezete nem körvonalazódik. Az interfázis alatt
élénk az anyagcsere, ekkor történik meg a DNS-szintézis a szemikonzervativ replikáció
segitségével, amelynek eredményeképpen a DNS mennyisége megkéteszereződik. Az osztódás
befejeződése után következik az első nyugalmi szakasz, a G1, amelyben a sejt tömege és
térfogata nő, élénk lesz az anyagcsere. Ezt követi az S szakasz, azaz a DNS szintézise. A
második nyugalmi fázis, a G2 zárja a mitótikus sejtosztódást.
A DNS a kromoszómák fő alkotóeleme, amely az örökletes információt hordozza. Az emberi
sejtek sejtmagjaiban körülbelül 2 m hosszú DNS-szál található, amely egymás körül az óramutató
járásával megegyező irányba csavarodó kettős spirál. A DNS-molekula meghatározó eleme négy
bázis: adenin (A), citozin (C), guanin (G) és timin (T). A komplementaritás elve alapján az
adenin mindig a timinnel, mig a citozin a guaninnal képez párt a DNS kettős spiráljában. Ez a
komplementaritás teszi lehetővé a DNS replikációját, vagyis megkettőződését. A szülői szál
adeninjével szemben timin, guaninjával szemben pedig citozin épül be az újonnan szintetizáló
szálba. Ez a folyamat az élet alapja, és biztositja, hogy az öröklődő anyag változatlanul jusson át
egyik generációról a másikra. Mindez Watson-Crick modellje alapján történik, amely azt is
feltételezi, hogy a két szülői szál elválik egymástól és mndkettő mintaként (templátként) szolgál
egy-egy új szál szintéziséhez. Ez a megkettőződés az ún. szemikonzervativ replikáció, amelyet
azért neveznek igy, mert az utódmolekulák egyik szála régi, a másik pedig új. Az
utódmolekulákban tehát megőrződik egy-egy szülői szál.
A mitózis több szakaszból áll, amelyek folyamatosan mennek át egymásba, mindegyik
szakasznak megvan a saját jellegzetessége, amely főként a kromoszómaszerkezet változásain
alapszik.
 A mitózis kezdeti szakasza a profázis, amely az interfázis G2 szakaszának végétől kezdődik.
Ebben a fáisban a kromoszómák feltekerednek, kondenzálódnak, s mivel már megkettőződtek, két
testvérkromatidából állnak, amelyek a centomeronnál kapcsolódnak egymáshoz. A profázis során
a sejtmagvacska eltűnik és a mag membránkja kezd lebomlani.
A metafázisban a sejtmag membránja teljesen eltűnik, szabadon hagyva a kromoszómákat a
citoplazmában. A profázisban keletkezett osztódási orsó fonalai, a mikrotubulusok a
kromoszómák centromeronjaihoz kapcsolódnak, s igy a kromoszómák a sejt középvonalába, az
egyenlitői sikba vándorolnak. E szakaszban legtömörebb a kromoszómák szerkezete, igy a
legalkalmasabb a kariotipus készitéséhez.
A következő szakasz az anafázis, amely általában a legrövidebb. Ez a centromeronok
zétválasztásával kezdődik, amelynek eredményeként a testvérkromatidák szétválnak egymástól,
két egykromatidás leánykromoszómát hozva létre. Ezek a leánykromoszómák a sejt két ellentétes
pólusa felé kezdenek el vándorolni.
A mitózis utolsó fázisa a telofázis, amikor a leánykromoszómák elérik a sejt két ellentéte
pólusát, kikerekednek és fellazulnak. Megkezdődik a sejtmaghárgya kialakulása a kromoszómák
körül, majd a sejtmagvacska is megjelenik. A szakaszban minden megfeleződik, igy a leánysektek
kromoszómaszáma megegyezik a kiindulási sejtjével.
A mitózissal ellentétben a meiózis a szaporitó sejtekre vonatkozik és a számtartó sejtosztódást
biztositja. A folyamat lényege, hogy az apai és anyai eredetű homológ kromoszómák
véletlenszerűen kombinálódjanak az ivarsejtekben. Ez két főszakaszból áll.

5. A mutációk ismertetése. Morfológiai mutációk. A kromoszómák

számbeli változásai
A mutációk a genetika tudományának alapját képezik, hiszen egy génre csak akkor figyelünk
fel, ha az mutációval megváltozik. A gének alapvetően három fő tulajdonsággal rendelkeznek:
replikálódnak, információt hordoznak, illetve mutációk által változnak.
Mutációnak nevezzük az örökitőanyagban, tehát a DNS-ben ugrásszerően bekövetkezett
öröklődőd változást. Számos mutáció történhet, amelyeket külön csoportokba sorolnak. Az érintett
DNS mennyisége szerint beszélhetünk pontmutációról, amikor egyetlen bázis cserélődik ki.
Ennek eredményeként olyan aminosav is képződhet, amely nem változtatja meg a fehérje
működését, igy az egészséget sem érinti. Ez az ún. néma mutáció. Ennél gyakoribb eset azonban,
hogy egyetlen aminosav mutációja eltérő fehérje képződéshez vezet, amelyet misszens
mutációnak nevezünk. Ebben az esetben a fehérje funkciója súlyosan csökken, vagy akár teljesen
elvész. A nonszensz mutáció következtében a DNS-lánc megrövidül, amely hibás vagy
funkcióképtelen fehérjét eredményez. Ugyanakkor a DNS-láncban akár több bázis is
megváltozhat. Abban az esetben ha a DNS-láncba egy vagy több bázis beszúrodik inszercióról,
ha ezek elvesznek delécióról, ha megkettőződnek duplikációról, illetve ha felcserélődnek
transzlokációról beszélünk. Ha hárommal nem oszható számú bázis esik ki, vagy épül be, a DNS-
sorrend vagy a leolvasási keret súlyos megszakadása lép fel, ilyenkor kereteltolódásos, vagy
frame-shift mutációról beszélünk. Ebben az esetben hibás fehérje képződik, vagy súlyosabb
esetben nem szintetizálódik fehérje. A legújabban felfedezett mutációk az ún. dinamikus
mutációk, amelyek ismétlődő hárombetús szekvenciákat, azaz tripleteket tartalmaznak, amelyek
az agy és az idegrendszer egyes betegségeinek kialakulásáért felelősek.
A mutációk kialakulásának helye szerint, ezek keletkezhetnek a petesejtben, illetve az
ondósejtben, vagy származhatnak valamelyik szülőtől, esetenként mindkét szülő hibás gént örökít
át az utódba. Ezzel szemben a szomaikus sejtekben kelekezett mutációk nem öröklődnek, s az
egyedfejlődés minél korábbi stádiumában alakulnak ki, annál nagyobb kiterjedésűek.
A fenotipusban okozott változások szerint beszélhetünk morfológiai mutációról, amely
látható változást eredményez a szervezetben. Ilyen például az albinó ember, kinek szervezetében a
melanonin szintézist meghatározó enzim génje változik meg. Ennek hatására az albinó emberek
bőre és haja nagyon világos, szemük világoskék. A letális mutációk olyan súlyos elváltozásokat
okoznak, amelyeket az érintett szervezet nem élhet túl. A legtöbb letális mutáció recessziv, igy
csak csak akkor okoz halált, ha 2 hibás allél találkozik. A domináns letális mutáció egyik példája
az emberi Huntington-kór.
Eredetük szerint a mutációk kialakulhatnak spontán, azaz a hibás DNS replikációja során.
Ennek gyakoriságát a sejt- illetve szövettípus is befolyásolja, és általában osztodó sejtekben
jelenik meg. Az indukált mutációk különböző környezeti hatások következtében keletkeznek,
amelynek legismertebb példája az UV sugárzás által létrejövő elváltozás. A DNS-re leginkább az
ultraibolya sugárzás káros, amely megtalálható a napfény spektrumában, igy magyarézható az,
hogy miért okozhat bőrrákot a napsugár. Az UV sugárzáshoz képest a DNS-molekulára nézve
károsabb hatású a sokkal nagyobb energiájú gamma-sugárzás és röntgensugárzás, amely
következtében szabad gyökök jönnek létre. A szabad gyökök rendkívül reakcióképesek, és a DNS-
sel reakcióba lépve megváltoztatják annak bázisait, de ugyanakkor törést is okozhatnak a láncon.
A mutációk egyes esetekben nem csak egy vagy néhány bázis megváltozását jelentik, hanem
a kromoszóma egy nagyobb részét is érinthetik. Ilyen esetekben kromoszómamutációról
beszélünk. A kromoszómamutációk esetében beszélhetünk aneuploidiáról, amelynek hátterében
kromoszámatöbblet, vagy hiány áll, a normális, fajra jellemző értékhez képest. Az aneuploida
egyik tipusa a triszómia (2n+1), amely egy számfeletti kromoszómát jelent a kariotípusban, erre a
legismertebb példa a 21-es triszómia, azaz a Down-kór. Monoszómia (2n-1) esetén egy
kromoszómával kevesebb van a sejtekben, erre jellemző példa a Turner-kór. Majdenem mindegyik
monoszómiás, vagy triszómiás embrió letális, de vannak olyan triszómiásak, akik élve születnek,
de magukban hordozzák az erre jellemző rendellenességet. Az anyai életkor kulcsfontosságú
szerepet játszik a magzati kromoszóma-rendellenességek születési gyakoriságában. A 35, vagy
ennél idősebb terhes nők esetében nagyobb mértékben fordul elő valamilyen magzati
kromoszómamutáció, viszont túl fiatal kismamák terhességében is magasabb a kockázat a
rendellenesség előfordulása. Erre az összefüggésre a mikrocirkuláris elmélet nyújt racionális
elméletet.

6. Autoszómális domináns öröklődés. Kodominancia. Inkomplett

dominancia
A mendeli, vagy monogénes tulajdonságok öröklődése követi a Mendel-szabályokat, illetve
azt, hogy egy jelleg kialakulásáért egy kromoszómapáron elhelyezkedő gén változatai, alléljai a
felelősek. Jelenleg több mint 6000 ilyen emberi jelleg ismert. Érdemes kihangsúlyozni, hogy az
öröklésmenet meghatározása mindig a tulajdonságra, és nem a génre épül. Családfa analizisek
során öt alapvető mendeli, azaz monogénes öröklésmenetet különitettek el, ezek a következők:
autoszómális domináns (AD), autoszómális recessziv (AR), X-hez kötött domináns (XD), X-hez
kötött recesszív (XR), illetve Y-hoz kötött öröklésmenetek.
Autoszomális domináns öröklés esetén a jellegért felelős gén valamelyik autoszómán
helyezkedik, igy a jelleg/betegség, már heterozigóta (Aa) formában is megmuatatkozik. Némely
autoszómális kórkép esetén az ún. apai életkor függés is megfigyelhető, azaz minél idősebb az
apa, annál nagyobb valószínűséggel születhet az adott mutációt hordozó utódja. Az autoszomális
domináns öröklődésre jellemző, hogy a tulajdonság minden generációban megjelennek, feltéve ha
legalább az egyik szülő érintett. Abban az esetben ha az egyik szülő érintett, gyermekeinek
mintegy fele mutatja a jelleget. Azok a szülők akik nem mutatják a jelleget csak akkor hoznak a
világra beteg gyermeket, ha valamilyen mutáció történik. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy két
érintett szülő gyermeke nem mutatja a jelleget.
Az autoszomális domináns öröklődés esetén észlelhető a génexpresszivitás és
génpenetrancia. Expresszivitásnak nevezzük a gén kifejeződésének mértékét, tehát azt, hogy a
klinikai milyen súlyossággal jelenik meg. A gén penetranciája pedig azt fejezi ki, hogy az adott
hibás gén a génhordozóban milyen százalékos gyakorisággal hozza létre a neki megfelelő klinikai
tünetet. Inkomplett penetrancia esetén egészséges embernek beteg gyermeke születik, ez azért
lehet, mert a hibás gén kuhagy egy generációt. A hibás gén valójában itt is jelen van, de
expresszivitása nulla.
Az AD betegségek általában súlyos tüneteket okoznak, melyek gyakran az élettel és a
reprodukcióval összeegyeztethetelenek, ezért a hordozók kiszelektálódnak, tehát nem adják át a
betegséget okozó gén a következő generációnak. Emiatt azt feltételezheynénk, hogy az ilyen
jellegű betegségek csökkennek, azonban ez nem bizonyul valósnak, hiszek ezek gyakorisága
generációról generációra változatlan, tehát a betegségért felelős mutáció újratermelődik.
Az domináns autoszomális öröklődő betegségek közül az egyik leggyakoribb az Osteogenesis
imperfecta, mely csontgyengeségre utal, az Achondroplasia, mely a törpenővés leggyakoribb
formája, a Huntington chorea, a Familiáris hiperkoleszterinémia, mely magas koleszterinszintet
eredményez, illetve a Marfan-szindróma.
Az autoszomális domináns öröklődés speciális esete a kodominancia, amikor ugyanazon a
lókuszon több domináns allél is előfordul, és ezek a fenotipusban egymással egyenlő erősséggel
fejtik ki hatásukat. Leggyakrabban emlitett példa az ABO vércsoport rendszer, mivel itt három
allél van jelen (LA, LB és l). A három allél közül kettő egymással kodomináns.
Az inkomplett dominancia, vagy másnéven intermedier öröklődés az AD öröklődés sokat
vitatott esete. Erre az jellemző, hogy a heterozigóták fenotipusa a domináns és a recessziv
fenotipus között van. Ilyen kórkép például a Brachydactylia (rövidujjúság), ahol az aa genotipusú
recessziv homozigóták normális ujjhosszal rendelkeznek, a heterozigóták (Aa) viszont rövid
ujjúak. Az AA genotipusú homozigóták nemcsak ujjnélküliek, hanem életképtelenek is.

7. Autoszómális recesszív öröklődés. Vérrokonházasság

Autoszomális recessziv öröklődésről (AR) akkor beszélünk amikor a betegség/jelleg
kialakulásáért felelős gén valamelyik autoszomán helyezkedik el, de csak homozigóta (AA, aa)
formában fejti ki hatását a fenotipusban. A hibás gén ritkán új mutáció eredménye, ezért a
homozigóta beteg gyermek hibás génjét valószinűleg a klinikailag egészséges heterozigóta
szüleitől kapja. Ebben az esetben a szülők csak génhordozók, mivel a jellegért felelős gén a
recessziv génjükön található, a normális, domináns gén ép. Az igy öröklődő betegségek általában
ezimopátiák.
Sok esetben egy jellegért/betegségért felelős gén számos mutációja felelős a
rendellenességért, ilyenkor multiplex allelizmusról beszélünk. Az olyan személyeket, akik a gén
két eltérő mutáns allélját hordozzák komplex heterozigótáknak nevezzük
. A heterozigóták utódaiknak vagy a hibás, vagy a normális allált adják át, igy 25% az esély
arra, hogy a gyermek beteg lesz, mig 50%, hogy génhordozóvá válik. Ennél súlyosabb eset, ha az
egyik szülő génhordozó, mig a másik beteg homozigóta. Ilyenkor az utódok fele heterozigóta, mig
a másik fele beteg. Ez azonban csak nagyon ritka esetben fordul elő, mivel az ilyen betegségben
érintett személyek általában nem érik el a reproduktiv kort, igy gyakorlatban szabálynak
tekinthető, hogy az AR öröklődés esetén a betegek egészsége szülők gyermekeként születnek. A
családfákon általában csak egy generációban találhatók beteg egyének, legtöbbször testvéreknél.
Ha a betegség nem annyira súlyos, több generációban is kimutathatóvá válhat, sőt akát kiugorhat
néhány nemzedéket.
Az AR tipusú öröklődésre tehát az jellemző, hogy a betegség csak homozigóta formában
manifesztálódik, és a beteg szülei általában klinikailag egészségesek. Heterozigóta szülők 25%-
ban hozhatnak világra nemtől független beteg gyermeket, és két beteg szülőnek kizárt, hogy
egészséges utóda legyen. A kevésbé súlyos rendellenességek csak egy generációban vannak jelen,
mig vérrokonházasság esetén nő az esély a heterozigóták találkozásának, s igy a betegség
megjelenésének százaléka is.
A vérrokonházasság és a bizonyos betegségek közötti kapcsolatokra már évtizedekkel
ezelőtt felfigyeltek. Ilyen esetben megnő annak az esélye, hogy két heterozigóta egyén
összekerüljön, amely nagy valószinűséggel bizonyos rendellenességet von maga után az utód
szervezetében. Mivel minden egyén hordoz magában néhány recesszi mutáns gént, az elsőfokú
unokatestvéreknek nagyobb az esélyük, hogy a hibás recessziv génjeik közül az egyik azonos
legyen. A másodfokú unokatestvérek között ennek az esélye már jóval alacsonyabb, igy nem kell
tekintetben lenni az emelkedett kockázatokra.

8. X-kromoszómához kötött öröklődés: XD öröklődés és XR öröklődés.

Y- kromoszómához kötött öröklődés
Az X-hez kötött öröklésnek is két tipusáról beszélhetünk, a recessziv, illetve a domináns
formájáról. Mindezt az öröklésmenetet megneheziti az a tény, hogy a női nem homogamétás, mig
a férfi nem heterogamétás. Minden nő két X kromoszómával rendelkezik, igy ők lehetnek homo-
vagy heterozigóták az X-hez kötött betegségre nézve. Ezzel szemben a férfiaknak csak egy X-ük
van, ezért ők hemizigóták, és jelleghordózok ha az X kromoszómájuk mutációt hordoz,
egészségesek ha X-ük normális, tehát nem mutáns kromoszóma. Férfiaknál az egyetlen X egy
működő kromoszóma, mig nők esetében a két X közül csak az egyik működik, a másik inaktivált
szexkromatin, Barr-testecske.
X-kromoszómához kötött domináns öröklődésről (XD) akkor beszélünk, ha a betegségért
felelős domonáns gén az X-kromoszómán helyezkedik el. Ilyen esetben mind a hibás gént hordozó
hemizigóta fiú, mint a heterozigóta lány beteg. A klinikai kép nők esetében változó, viszont férfiak
súlyosan érintettek, a legtöbb esetben a terhesség korai szakaszában elhalnak. Egy beteg férfi fiai
egészségesek, lányai viszont betegek, mig beteg nők rendelkezhetnek egészséges, illetve beteg
fiúkkal és lányokkal egyaránt (50%).
Az XD öröklésre jellemző, hogy mind heterozigóta, mind hemizigóta formában megjelenik,
és a beteg, vagy a jelleghordozó egyik szülője szintén érintett kell legyen. Ebben az esetben a
betegség minden generációban megjelenik és nem ugor át nemezedékeket. Mivel az apa lányának
az X-kromoszómát, fiának az Y-t adja, ezért a fiúgyermek egészséges lesz, mig a lánygyermek
beteg. A betegség ugyanakkor mind férfiaknál, mind nőknél előfordul, viszont az igy öröklődő
rendellenességek igen ritkák, és többnyire nagyon súlyosak. A férfiakra nézve a betegség igen
súlyos, mig nők esetébe ez változatos.
 X-kromoszómához kötött recessziv öröklődés esetén a hibás recessziv gén a X-
kromoszómán található. Az ilyen jelleg/betegség között van viszonylag ártalmatlan, enyhe
tüneteket mutató kórkép is, mint például a vörös-zöld színtévesztés, de ugyanakkor létezik súlyos
tüneteket eredményező betegség is, ilyen például a hemofilia és a halálos Duchenne-féle
izomsorvadás.
Az XR öröklődésre jellemző, hogy a betegség csaknem minden esetben hemizigóta formában
manifesztálódik, igy ez a férfiakat érinti. Beteg nő kizárólag beteg apától és obligát anyától
származhat, mig beteg férfi rendszerint egészséges apától és obligát hordozó anyától származhat.
Apáról fiúra ilyen módon nem öröklődhet a jelleg/betegség, igy ez cikk-cakk módon történik, az
anya a fiúnak és az a lánynak adja át a hibás X-kromoszómát.
A nemhez kötött öröklődés utolsó tipusa az Y-kromoszómához kapcsolt gének esete.
Embernél kevés bizonyíték van az Y-hoz kötött öröklődésre, és azok is olyan gének, amelyek a
nem meghatározásában vesznek részt, vagy homológok az X-kromoszóma egyes génjeivel.
Az Y-hoz kötött öröklődésre jellemző, hogy kizárólag férfiak esetében érvényes, és az érintett
férfiak apja szintén érintett a betegségben. Az apa ezt tovább adja fiainak.
Léteznek olyan tulajdonságok is, amelyek eltérő módon jelennek meg a két nemben, de nem a
nemi kromoszómákhoz kötöttek. Ennek egyik tipusa a nemre korlátozódó tulajdonság, amely
csak az egyik ivarban nyilvánul meg a fenotipusban. Sok ilyen jelleg a szaporodéshoz
kapcsolódik. Ilyen lehet például a szőrzet, a menstruáció, a medence mérete stb. Másik tipusa a
nem által befolyásolt jellegek, amelyeket autoszomális gének alakítanak ki, de a két nemben
eltérő módon nyilvánulnak meg. Ilyen például a kopaszság, a hang mélysége/magassága stb.

9. Poligénes öröklődés, multifaktoriális kóreredet

Az egyetlen génpár által meghatározott jellegek (monogénes tulajdonságok) a mendeli
szabályok szerint öröklődnek. Ezek olyan minőségi, discontinuus tulajdonságok, amelyek vagy
jelen vannak egy szervezetben, vagy nincsenek. Léteznek azonban olyan tulajdonságok is,
amelyek a populációban folyamatosa, változó mértékben jelen vannak. Ezek a mennyiségi, vagy
continuus jellemvonások. Ilyenek például a testmagasság, a testsúly, az intelligencia, a
vérnyomás stb.
Poligénes öröklődésről akkor beszélünk, amikor a mennyiségi jelleg öröklődését két, vagy
több lókusz alléljainak kis hatású, minor génjeinek additiv hatására vezethetjük vissza. Azokat a
jellegeket, amelyek poligénes öröklődésűek és kialakulásukban a környezet is fontos szerepet
játszik, multifaktoriálisan determinált tulajdonságoknak nevezzük. Kóros állapotok esetén
multifaktoriális kóreredetről (MK) beszélünk. Lényege, hogy sok gén együttesen fogékonyságot
jelent egyes környezeti tényezőkkel szemben.
Multifaktoriális kóreredet esetén minél több a hibás gén a genotipusban, annál nagyobb a
genetikai terheltség foka. A genetikai és környezeti faktorok kombinációja egyes esetekben eléri a
küszöbértéket, s ennek következtében megmutatkozik a kóros jelleg.
A multifaktoriális kóreredet fő jellegzetessége elsősorban az, hogy a betegség sok gén és a
környezet kölcsönhatása eredményeként alakul ki. A betegség ismétlődési kockázata egészséges
szülők esetén 1-15% között van, két beteg gyermek esetén ez lényegesen emelkedik. A két
nemben gyakran eltérő gyakoriságú és ugyanazon a családon belül eltérő súlyosságú lehet a
kóreredet. Az igy öröklődő betegségek, néhány esetet leszámitva, nem súlyosak.
 A multifaktoriális kóreredetre vonatkozó ismeretek jó része az ikerkutatásoknak köszönhető.
Mivel az egypetéjű ikrek genetikai szempontból azonosak, eltérő környezeti hatások esetén
tanulmányozható az öröklődés és a környezet hatása a betegség létrehozásában.
Poligénesen öröklődnek a modern társadalom betegségei (ischaemias szivbetegség egyes
formái, magas vérnyomás stb.) és a pszichiátriai kórképek jó része (szkizofrénia, depresszió,
epilepszia, pszichozisok stb.)
A legtöbb emberi betegség vagy fejlődési rendellenesség kialakulása összetett, több lépcsőből
álló eseménysor eredménye. Bármely láncszem hibája ugyanahoz, vagy nagyon hasonló
fenotipusshoz vezethet, tehát egy adott tünet eltérő gének hibája miatt is kialakulhat. Ezt nevezzük
lókusz heterogenitásnak. Ennek legjellegzetesebb példái a süketség, a vakság és az értelmi
fogyatékosság. A hererogenitás másik esete az ún. klinikai vagy allél heterogenitás, amikor
ugyanannak a gének eltérő alléljai eltérő fenotipust eredményez. Annak az eldöntése, hogy két
gén, vagy ugyanannak a génnek a mutációja áll-e a háttérben nagyon nehéz.
Diploid szervezetekben az apai, illetve az anyai eredetű homológ kromoszómák bizonyos
régiói funkcionálisan eltérnek egymástól. Egyes génlókuszok apai, illetve anyai eredettől függően
eltérően szabályozottak, ezt a jelenséget nevezzük genomiális imprintingnek. Imprintált gének
vannak a 11-es kromoszóma rövid karján, illetve a 15-ös kromoszóma hosszú karján. Igy alakulhat
ki a Prader-Willi-szindróma, illetve az Angelman-szindróma.
A környezeti hatások szintén megnehezítik a genetikai és a családfa analízist azzal, hogy
olyan fenotípus kialakulását segítik elő, ami nem, vagy nehezen különböztethető meg az egy
meghatározott genotípusra jellemző fenotípustól. Vagyis a környezet elfedi és „maszkírozza” a
gén hatását. Kétféle fenokópia létezik: kóros és normális.
Kóros fenotipus akkor jön létre normális genotipus mellett, amikor maga a gén nem mutált,
azaz a megfelelő allélja nincs jelen. A normális fenokópiája akkor van jelen, amikor a kóros
genotípus ellenére a fenotípus normális és ez a korszerű orvostudománynak, a megfelelő
kezelésnek köszönhető.

10. Epigenetika – az öröklődés softvere. Mitokondriális öröklődés

Az epigenetika egy viszonylag új tudományág, amely a gének olyan öröklődési formáját
vizsgálja, amely amely nem jár együtt a DNS szekvenciájának megváltozásával. E szeint tehát a
genetikai öröklődés feletti mechanizmusokat vizsgálja. Az epigenetika arra a kérdésre keresi a
választ, hogy a környezeti tényezőknek a szülőkre gyakorolt hatása milyen változásokat okoz az
utódok génkifejeződését tekintve.
Az epi szó a görög nyelvből származik és feletett jelent. Ez arra utal, hogy az információk
átadása a gének felett is működnek, tehát ami génünkben szerepel nem biztos, hogy 100%-osan
átkerül az utódunk szervezetébe. Ezt külső (pl. táplákozás), illetve belső tényezők (hormonok,
stressz stb.) is befolyásolják. Az emberi szervezetet érő külső és belső hatások összeadódnak és
egy komplex epigenetikai struktúrát alkotnak.
A sejt epigenetikus tényezőinek összességét epigenomnak nevezzük. Ahogy egy embrió
fejlődése során több útvonalat is választhat, úgy a egy genom is több epigenetikus útvonallal
rendelkezik. A biológiai információk tárolásáért egy egész hálozatszerű genomikai komplexitás
felelős, és nem pusztán a DNS-nukleotid betűsorrendje. A genetikai hardver, azaz a DNS egy
aktiv és inaktiv kismolekulákkal teli biológiai környezetbe képzelhető el, amelyet metabolomnak
nevezünk. A metabolom tulajdonképpen az epigenetikai softver, amely lehetővé teszi az aktivált
és inaktiv gének dinamikusan váltakozó, kombinativ lehetőségeinek végtelen sorát.
 Az emberi genom tehát több nyelven iródhat. Ez történhet a tripletek nyelvén, amelyet a
DNS-lánc bázisai határoznak meg, illetve a kötőhelyek kódján keresztül. A gének műkődését
befolyásoló epigenetikai tényező lehet az anyát ért hatások, amely nagymértékben kihat az
egyedfejlődésre. Bebizonyitott tény, hogy léteznek olyan környezeti tényezők, amelyek gátolják
az anyai hatás anyagainak műkődését a petesejtek citoplazmájában. Abban az esetben ha az anya
terhessége alatt dohányzik a gyermeke súlyos károsodásokkal jöhet világra, amelt akár három
generációra is kihathat. Ugyanakkor az alkoholfogyasztó kismamák csemetéi alkohol-
szindrómával születhetnek meg.
Az anyai örökség része lehet a mitokondriális génállomány is. Egy mitokondriumban
mutációt hordozhat egy, néhány, vagy akár az összes mitokondriális DNS. Ezekben a
mitokondriumokban nincs DNS hibajavitó rendszer. A mtDNS mutációi fontos szerepet játszanak
az öregedésben, az ezzel kapcsolatos betegségek a kor előrehaladtával fokozatosan elevenednek
meg, illetve számos más betegség forrásai is lehetnek.
Az evolúció során fokozatosan nőtt a fehérjét nem kódoló genomális szegmens aránya, igy
megdölni látszik az a dogma, miszerint a genetikai információk megőrzése csupán a fehérjekódoló
DNS-ek továbbörökitésére vonatkozik. Azok a DNS-szakaszok, melyek nem kódolnak fehérjét
jelentős különbséget mutatnak etnikumok szerint. Ezek az eltérések, különbségek jelentős része a
magatartást szabályozó gének környékére esik.

11. Az ikerkutatás módszere. Adoptációkutatás

A viselkedésgenetika egyik legismertebb módszere az ikerkutatás. A családtörténetek
gyakran azt mutatják, hogy bizonyos jellemzők családon belül öröklődnek. Gondot jelenthet
viszont az, ha a családtagok nemcsak genetikailag állnak kapcsolatban egymással, hanem
környezetük is közös. genetikai és környezeti tényezők szétválasztásához nyújtanak segítséget az
ikervizsgálatok.
Az egypetéjű ikrek egyetlen megtermékenyített petesejtből fejlődnek ki, igy azonos genetikai
tervrajzzal rendelkeznek, s mindig azonos neműek. A kétpetéjű ikrek azonban két különböző
petesejtből fejlődnek ki, amely által különböző genetikai állománnyal rendelkeznek (csak 50%-
ban azonos), s nem hasonlitanak jobban egymásra, mint két más testvér. A kétpetéjű ikrek
születése kétszer olyan gyakori, mint az egypetéjűeké. Félig egypetéjű ikrekről akkor beszélünk,
amikor egy petesejt, érése során két azonos sejtté osztódik, és ezeket termékenyíti meg két
spermium. Ez nagyon ritka eset, s ezek az ikrek jobban hasonlitanak egymásra, mint a kétpetéjű
ikrek, de kevésbé, mint az egypetéjűek.
Az ikerkutatásokban egypetéjű ikreket hasonlitanak össze korrelációs módszerekkel, s
hasonlóképpen teszik ezt az azonos nemű kétpetéjű ikrek viszgálatánál is. Ezt követően a két
korrelációs értéket vetik össze. Ha az egypetéjű ikrek jobban hasonlitanak egymáshoz, mint a
kétpetéjű ikrek, akkor emögött csak a két pár genetikai hasonlóságának eltérései húzódhatnak
meg, feltételezve, hogy az együtt nevelt ikerpárok nagyjából ugyanannak az élettapasztalatnak
vannak kitéve.
A személyiségre gyakorolt genetikai hatás mutatója az örökletesség becsült értéke. Ez a
vizsgált mintában egy bizonyos tulajdonság varianciájának, azaz a személyek közti eltérések
hányadát fejezi ki, amely az öröklődéssel magyarázható. Minél magasabb az örökletesség becsült
értéke, annál valószinűbb, hogy a genetikai tényezők játszanak szerepet a különbségek
meghatározásában.
 Ezek a vizsgálatok tehát segitenek az örökletes és a környezeti befolyások szétválasztásában.
A kutatások következtetése, hogy az egypetéjű ikerk jobban hasonlitanak egymásra az
intelligencia tekintetében, még akkor is ha születésükkor elválasztják őket és külön családokban
nevelkednek fel. Ugyanakkor ezek az ikerk személyiség tekintetében is hasonlóságot mutatnak.
Az ikervizsgálatok az emberi viselkedés genetikai meghatározóira vonatkozó kutatások hasznos
módszerének bizonyultak.
Az adoptációkutatásokban az örökbe fogadott gyermek és az örökbe fogadó szülők,
valamint az örökbe adott gyermek és a biológiai szülők közti hasonlóságot keresik. A biológiai
szülőkkel való hasonlóság a genetikai tényezőket vetiti előtérbe, valamint az örökbe fogadó
szülőkkel való hasonlóság a környezet szerepét hangsúlyozza.
Egy további kutatási változat az ikerkutatások és az adoptációkutatások jegyeit ötvözi egybe.
Ebben az esetben olyan egypetéjű ikreket vizsgálnak, akiket örökbefogadtak és külön neveltek fel.
Mivel ezek az ikrek külön környezetben nevelkedtek fel, a környezeti hatások a személyiségükben
az eltéréseket fokozza. A külön nevelt egypetéjű ikrek hasonlósági fokát az együtt nevelt
egypetéjű, illetve kétpetéjű ikrekével hasonlitották össze. Ha a genetikai hatásokat helyeznénk
előtérbe, az egypetéjű ikrek nagyobb hasonlóságot mutatnának, mint a kétpetéjűek, még akkor is
ha külön környezetben nevelkedtek.
Mindig szem előtt kell tartani azt a tényt, hogy az ember veleszületett örökletes potenciálját
nagymértékben befolyásolja a környezete, tehát elmondható, hogy a gének hajlamositanak, de a
végeredményt a környezet adja meg. Minden viselkedés az öröklédés és a környezet hatásától
függ.

12. Down-szindróma
A kromoszóma-rendellenességek közül a leggyakoribbak a 21-es, 18-as és 13-as
kromoszómák triszómiája (2n+1). Ezek közül kiemelkedik a 21-es kromoszóma triszómiája,
amely a Down-kór klinikai képéért felelős. A betegség gyakorisága igen magas, 1 a 800-hoz
tehető, tehát minden 800 élve született gyermek közül egy Down-kórban szenved. Fogamzás alatt
ennek a száma azonban jóval magasabb, ám 85%-uk még méhen belül elhal vagy halva születik
meg. Az anya életkora nagy mértékben befolyásolja a rendellenesség kialakulását. Minél idősebb
az édesanya, annál nagyobb az esély arra, hogy a gyermek Down-kóros lesz. Ugyanakkor az apai
életkor is meghatározó lehet.
A Down-kóros személyek jellegzetes arcvonásokkal rendelkeznek, amely már önmagában
lehetővé teszi a helyes diagnózis felállitását. Jellegzetes tünet a lapos arcél, a ferde, mongoloid
szemrések, a szivárványhártya pontozottsága, amely szélén szürkésfehér foltok láthatók, ezek az
ún. Brushfield-foltok. Továbbá jellemző tünet lehet a távol ülő szemek, a mélyen lévő fülkagylók,
a kis orr, illetve a nagy, barázdált, szájból kilogó nyelv. Kezeik általában rövidek és szélesek,
50%-uknál megfigyelhető a tenyéren lévő majombarázda. Ugyanakkor ujjaik is rövidebbek, és
néhányuk kevesebb ujjperccel rendelkezik, mint egy egészséges ember.
Csecsemő-, illetve kisgyermekkorban a Down-szindrómások nyugodtak, ritkán sirnak,
izomtónusuk erősen csökkent, illetve az újszülöttekre jellemző sárgaság is hosszabb ideig eltart.
Izületi szalagaik lazák, túlnyújtottak, gyakori az izületi deformitás. Ezek a gyermekek általában
kisebb súllyal jönnek világra, alacsonyabbak, testmagasságuk felnőttkorban sem haladja meg a
150 cm-t. 20%-uk kancsalsággal küzd, gyakoriak a veleszületett szivhibák, léguti hurutok.
 Élethosszúk a társuló rendellenességektől függ. Régebben csupán 50%-uk élte meg az 1 éves
kort, manapság azonban már, az orvostudomány fejlődésének és a társadalom gondoskodásának
köszönhetően az életben maradási esélyük egyre növekszik.
A Down-szindróma a legtöbb esetben (95%) a 21-es triszómia következménye, amely a
sejtosztódás során bekövetkező osztódási zavarnak fogható fel. A különböző DNS-visgálatok
kimutatták, hogy a szám feletti kromoszóma a legtöbb esetben anyai eredetű. Az esetek kisebb
százalékában az is előfordul, hogy a 21-es triszómia transzlokációs forma, amely azt jelenti,
hogy valamelyik szülőben a 21-es kromoszóma más kromoszómára helyeződik át (14-es vagy 22-
es). A Down-kóros betegek 1%-a mozaik, azaz 21-es triszómiás és egészséges sejtvonalakkal
rendelkeznek. Minél több az ép sejt, annál kevésbé muataja a jellegzetes klinikai képet.
A Down-szindrómások társadalomba való beilleszkedése igen nehéz, hiszen a szülői
gondoskodás sem biztositék arra, hogy a környezet elfogadja őket, illetve gondozásuk nagy anyagi
megterhelést jelent. Mindezeket ismerve sok szülő dönt amellett, hogy Down-szindrómás
magzatát nem hozza világra.

13. Turner-szindróma. X-poliszómiák. Klinefelter-szindróma

A Turner-szindrómára az X0 monoszómia jellemző, azaz hiányzik egy X nemi
kromoszóma. A rendellenesség nők esetében mutatkozik meg, és ez az egyetlen életképes
monoszómia. Ez azért lehetséges, mert a nők két X kromoszómával rendelkeznek, amiből csak az
egyik aktiv. Egy egészséges nőnek azonban mindkét nemi kromoszómájára szükség van.
A Turner-szindróma viszonylag ritka kórkép, 5000-ből egy lánygyermek születik ezzel a
betegséggel. Fogantatás pillanatában ennek a valószinűsége jóval nagyobb, azonban 99%-uk
spontán kilöködik. Az esetek 80%-ban apai eredetű meiotikus non-diszjunkció áll a háttérben, igy
ezek a gyerekek csak egy, anyai X-kromoszómával rendelkeznek.
A Turner-szindrómásokra jellemző az alacsony termet, a kis testsúly, a terméketlenség, a
csuklyaszerűen kiszélesedő nyak, a lenőtt hajvonal, a széles pajzsszerű mellkas, a lábhát-ödéma,
valamint a velükszületett szivhiba és patkóvese. Intelligenciaszintjük azonban nem alacsonyabb az
átlagnál, tehát nem értelmi fogyatékosok. Ennek ellenére azonban verbális képességüket és
társadalmi beilleszkedésüket tekintve különbség van az anyai, illetve az apai X kromoszómát
örökölt betegek között. Az anayai X-et hordozók általában gyengébb képességűek, mint az apai X-
et örökölt páciensek.
X-poliszómiák esetén a nők X kromoszómái meghaladják a normális számértéket, igy
csökken nőies jellegűk és ezzel együtt értelmi képességük is.
Az X-poliszómiára jellemző, hogy a betegnek nem fejlődnek ki a nemi szervei, emlői
kisebbek, cikluszavarokkal küzd, illetve a korai menopauza jellemző. Ennek gyakorisága 1 az
1000-hez.
Tripla X-szindróma esetén a harmadik X non-diszjunkció révén keletkezik, ami egyaránt lehet
apai vagy anyai eredetű. A betegek 75%-a fertilis, azaz világra hozhat gyermeket, viszont utódaik
között gyakoriak a kromoszóma-rendellenességek. Ugyanakkor gyakori a spontán vetélés is.
A Klinefelter-kór a férfiakra jellemző rendellenesség, amelynek kariotipusa XXY. Ennek a
gyakorisága 1 az 1000-hez tehető. A szindróma szinte azonos eséllyel származhat anyai vagy apai
non-diszjunkcióból, ám az anyai életkor befolyásoló tényező lehet.
Fő tünetei az átlagosnál magasabb termet, hosszú végtagok, nőies emlők, amely miatt az
emlőrák kialakulása ugyanolyan eséllyel alakul ki, mint nők esetében. Továbbá ezek a férfiak
általában sterilek, a külső nemi szerveik fejletlenek, csupán nagyon ritka esetben lehet gyermekük.
Ez azonban nem feltétlenül befolyásolja szexuális irányultságukat, házasságot köthetnek. Mentális
képességeik nem alacsonyabb az átlagpopulációnál, tehát értelmileg normálisak, személyiségük
nem károsodik.

14. A nemi differenciálódás zavarai, interszexualitás,

homoszexualitás. Női kariotípusú férfiak, férfi kariotípusú nők.
Hermafroditizmus. Transzszexualitás. Öröklődés és szexuális irányultság
Normális embrionális fejlődés esetén a szexuális struktúrák végső formája az egyén nemi
kromoszómakészletétől függ, igy egészséges nő két X kromoszómával, mig egészséges férfi egy
X és egy Y nem kromoszómával rendelkezik. XX kariotipushoz petefészkek, illetve külső és belső
női nemi szervek tartoznak, XY kariotipushoz meg herék és külső-belső férfi nemi szevek.
Egészséges nő tehát két X kromoszómával rendelkezik, ami a petefészkek kialakulását
eredményezi. Az X-kromoszómák hosszú, illetve rövid karjai hordoznak olyan géneket, amelyek a
normálisnak megfelelő szervfejlődésben játszanak szerepet. Abban az esetben ha a kromoszóma
rövid karja mutáns géneket tartalmaz, valamint csak egy X-kromoszóma van jelen, Turner-
szindróma kialakulását eredményezi, amely esetében a petefészek helyén csak csikgonád
található.
A férfivá válás az Y-kromoszóma jelenlétét igényli, amelynek csak a rövid karja játszik
kritikus szerepet, ugyanis itt található az a génszakasz, amely a herék kialakulását meghatározza.
Férfiak esetében a meiózis folyamata során az X- és Y-kromoszómák szétválnak, igy külön
spermatozonba kerülnek. Az Y-kromoszóma nagyobb részben Y-specifikus szekvenciákat
tartalmaz, kisebb részben azonban olyan szekvenciái is vannak, amelyek megfelelnek az X-
kromoszómának. Ezt a szakaszt pszeudoautoszomális régiónak nevezzük. A TDG gén, amely
meghatározza a heréket az Y-kromoszóma pszeudoautoszomális régióján található, igy ez
átkerülhet az X-kromoszómára. A TDG hatására indifferens gonádból here alakulhat ki.
A külső nemi szervek gonadálisan lányok esetében is eltolódhatnak a himnem irányába, ha a
korai magzati életben androgén hatás következik be. Az androgén receptor szerkezetét az X-
kromoszómán lévő gén határozza meg, és ez fontos szerepet játszik a maszkulinizációs
folyamatban.
Interszexuálisnak tehát az olyan egyéneket nevezzük, akik kromoszómáit, elsődleges és
másodlagos nemi szerveit tekintve nem határozható meg egyértelműen melyik nemhez tartoznak.
Ebben sokat segithet a kromoszómavizsgálat.
Az XYY kariotipus nagyon hasonlit a Klinefelter-szindrómában megmuatakozó kariotipushoz
(XXY), azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben az Y-kromoszóma többletje figyelhető meg,
igy a rendellenesség a férfiakat érinti. 1000 élve született fiúgyermekből 1-et érint a betegség, igy
a szindróma viszonylag gyakorinak mondható. A kórkép nem okoz szokatlan külső jegyeket vagy
egészségügyi problémákat. Ezek a férfiak kicsit magasabbak az átlagnál, nemi fejlődésük azonban
normális, igy képesek gyermeket nemzeni. Viselkedésüket tekintve azonban hajlamosságot
mutatnak az agresszivitásra, a bűnőzésre, illetve sok esetben antiszociálisak. Intelligenciaszintjük
alacsonyabb lehet társainknál, valamint nagyobb eséllyel mutatkozik lemaradás a beszéd-,
mozgásfejlődés terén és a tanulásban.
Az XX kromoszómális nemű férfiak a Klinefelter-szindróma egy ritka változásának
tekinthetők. Az esetben nem beszélhetünk genommutációról, ugyanis a két X megfelel az
egészséges nőnek, azonban ezek a betegek férfiasabb jelleget mutatnak. A hereszövet létrejötte
nehezen magyarázható, hiszen esetükben nincs jelen az Y-kromoszóma. Egyes hipotézisek X/Y
transzlokációt, XX/XY mozaicizmust, valamint génmutációt tételeznek fel. A legvalószinűbbnek
azonban az tűnik, hogy a rendellenesség a Klinefelter-szindrómából indul ki, amikor is az XXY-
nak induló kariotipusból embrionális fejlődés alatt kiesik az Y.
Ehhez hasonló rendellenesség az XY kariotipusú nő, amely esetében szintén nem
beszélhetünk genommutációról. Valószinűleg a genetika és a látható nem ütközése áll a háttérbe,
és ennek legismertebb változtat az ún. tesztikulációs feminizáció.
A hermafrodizmus kétneműséget jelent, amely egy nagyon ritka rendellenesség. Ilyen
esetben mindkét nem külső és belső nemi szervei megtalálhatók az egyénnél. Az elnevezése
Hermaphroditosz, görög istentől származik, akinek a mitológia szerint mindkét nem tulajdonságai
megvoltak.
Pszeudohermafrodizmusról akkor beszélünk, amikor csak az egyik nemi mirigy és az ennek
megfelelő kromoszómaképlet található, de a szaporítószervek és másodlagos nemi jellegek ennek
nem felelnek meg. Ennek az egyik legjellegzetesebb példája az örökletes tesztikuláris
feminizáció, mely kórképnél a herék nem működnek és az egyén nőnek érzi magát (nőies
fenotipus). A pszeudohermafroditizmus formák oka alapvetően enzimopátia, ami a nemi
hormonok működését érinti.
Az eddigikkel ellentétben a transzexualitás nem biológiai, hanem pszichológiai probléma,
amikor az egyén egyes megnyilvánulása, viselkedése ellentétes nemével azonos. Ez abban
nyilvánulhat meg, hogy az ellenkező nem ruháit viseli, illetve teljes mértékben azonosulni tud a
másik nemmel. Ez akár olyan súlyos is lehet, hogy az egyén nemváltoztató műtétnek veti alá
magát.
A genetikai viták egyik legújabb témája a szexuális irányultság genetikai meghatározása.
Felvetődött az a lehetőség, hogy a genetikai tényezők szerepet játszhatnak a nemi irányultság
kialakításában. A kutatások bebizonyitották, hogy nagyobb az esély a homoszexualitásra az
egypetéjű ikreknél, mint a kétpetéjű ikrek esetében. Ez a feltevés mind férfiak, mind nők esetében
beigazolódott. Egy újabb kutatás a férfi-homoszexualitésról a családon belül előforduló eltérő
nemi irányultságot vizsgálta. A kutatás során több homoszexuális férfi rokont találtak a családok
női ágán, mint apai ágon, ezért feltételezték, hogy a homoszexualitás génje az X-kromoszómán
helyezkedik el, amelyeta fiúgyermek mindog az anyjától örököl.
Ebben az esetben tehát az ok egyértelműen a genetikai tényezőkre tehető, viszont számos más
kutatás bebizonyitotta, hogy a környezet is szerepet játszhat az eltérő szexuális irányultság
kialakulásában.
Homoszexuális nőket vizsgálva arra a következtetésre jutottak a kutatók, hogy náluk nagyobb
eséllyel játszik főszerepet a környezet, mint a genetikai hatások, hiszen sok vizsgált
homoszexuális nő már volt házas, sőt gyermeke is született férjétől.

15. Az értelmi akadályozottság öröklődése, általános ismertetés

Az értelmi akadályozottság, vagy másnéven mentális retardáció egy kóros funkcionális
állapot jelöl, amikor az egyén értelmi képessége jóval az átlagos szint alatt van. Orvosi szemlélet
szerint intelligenciacsökkenésről van szó. Ez a legtöbb esetben 18 év alatt kezdődik, és az élet
végéig elkisér. A mentális retardáció a lakosság kb. 1-2%-át érinti.
A mentális retardációhoz általában több magatartászavar is társul. Ilyen lehet a folytonos
dekoncentráltság, amely lehetetlené teszi az összpontositást és a figyelést. Ugyanakkor indok
nélküli szorongásérzés is keletkezhet, illetve különböző helyzetektől való iszonyodás is felléphet.
Egy értelmi akadályozott gyermek a legtöbb esetben autisztikus tüneteket is produkál, érzelmi
elsivárosódás, mozgáskorlátozottság jellemezi, valamint hallucinációk gyötörhetik.
Az értelmi fogyatékosokat intelligenciaszintjük alapján három csoportba sorolhatjuk: idiotia,
imbecillitás és debilitás. Az idiotia a mentélis retardáció legsúlyosabb formája, amikor az egyén
IQ szintje nem haladja meg a 25 értéket. Ilyenkor jellemző lehet a hibás szóképzés, a sekély
ismeretanyag, valamint a követhetelen gondolkodás. Az imbecillitás a mentális retatdáció egy
enyhébb formája, 25-50-es IQ értékek között, amikor az egyén képes lehet az alsófokú iskola
elvégzésére. Debilitásról akkor beszélünk, amikor az egyén 50 és 70 IQ-szinttel rendelkezik. Ez
az értelmi akadályozottság legenyhébb formája.
Az imbecillitás és az idiotizmus létrejöttében egy recessziv gén játszik szerepet, mig a
debilitás esetében poligénes öröklődésről beszélhetünk. A genetikai hatásokon kivül prenatális
és perinatális tényezők is szerepet játszhatnak. Statisztikai adatok bizonyitják, hogy
gyengeelméjű szülőknek több értelmi fogyatékos gyermeke születik, mint az az átlagpopulációban
várható.
Tehát a genetikai rendellenességek hozzájárulhatnak a mentális retardáció kialakulásához.
Abban az esetben ha a kromoszómán történik valamilyen változás, mutáció, kromoszóma-
rendellenességről beszélünk. Ide tartoznak a szex-kromoszóma zavarai, mint például a
Klinefelter-kór, a Turner-szindróma, vagy az X-poliszómiák, amelyek mind értelmi
fogyatékossággal járnak. Ugyancsak ide tartozik az ún. Fragilis-X-szindróma és a Down-kór.
Az autoszomák számbeli növekedése is mentális retardációval jár. Itt megemlithetjük a 21-
es kromoszóma triszómiáját, azaz a Down-kórt, a 18-as triszómiát, vagyis az Edwards-szindrómát,
illetve a 13-as triszómiát, a Patau-szindrómát. Ez utóbb emlitett két szindróma esetén a csecsemő
születését követően legfeljebb egy évet élhet. Ha az autoszómák bizonyos darabjai kiesnek, azaz
deléció következtében szintén értelmi figyatékosság alakul ki. Megemlithető többek között az
Angelman-szindróma, illetve a Prader-Willi-szindróma.
Domináns génrendellenességek okozzák továbbá tuberosus sclerosis szindrómát, a
Williams-szindrómát, illetve a Rett-szindrómát. A tuberous sclerosis, vagy másnéven
Bourneville-kór legjellemzőbb tünetei az epilepszia, a bőr- és az idegrendszeri rendellenességek, a
kommunikációs problémák, a viselkedés zavarok, mint például hiberaktivitás vagy agresszió.
Ugyanakkor megemlithető az alacsony intelligenciaszint, amely az esetek 80%-ára jellemző.
A recessziv gén okozta problémákhoz kapcsolódó mentális retardáció az ezimopátiákhoz
köthető, amelyet Garrad fedezett fel 1908-ban. Hozzá köthető az egy gén egy enzim elve,
amelynek igazolása mérföldkövet jelentett a biokémia és a genetika tudományának. Az értelmi
fogyatékosságot okozó enzimopátiákat négy csoportra lehet osztani: szénhidrát-anyagcsere, lipid,
aminosavak és fehérjék enzimopátiái, valamint fémel és nemfémek enzimopátiái.

16.Enzimopátiák általános jellemzése

Az enzimopátiák olyan betegségeket jelölnek, melyek bizonyos enzimek hiányában, vagy
hibás műkődésük folyamán keletkeznek. Ezek a recessziv gének rendellenessége folyamán értelmi
fgyatékossághoz vezetnek. Az enzimopátiákat Garrod fedezte fel 1908-ban, igy megállapitva azt
a tényt is, hogy a fejlődési rendellenességek hátterében molekuláris zavarok húzódhatnak meg.
Szintén Garrod nevéhez köthető az egy gén egy enzim elv kimondása és igazolása, amely
mérföldkővet jelentett a biokémia és a genetika tudományának, hiszen bebizonyitotta, hogy a
biokémiai folyamatok génkontroll alatt állnak, illetve, hogy minden anyagcsereút egymást
követő individuális lépések meghatározott sorából áll.
A biokémiai mechanizmusok műkődését többször is bebizonyitották. Sok kóros jellegről
derült ki, hogy valamilyen enzimikus eltérés áll a hátterében, amelyek nagyrésze recessziv gén
által öröklődik. Az ilyenkor észlelhető tünetek oka változatos lehet. Előfordulhat, hogy egy kiesett
funkció nyomán hiányzik a produktum, vagy annak feldolgozott végterméke, és ilyenkor szükség
van az anyagcsereútra. Megtörténhet, hogy ezt egy másik reakciósor pótolni tudja. Ha a
felhalmozódott köztitermék vizelet útján nem választódik ki, kóros elváltozásokat vagy különböző
folyamatzavarokat eredményezhet.
Az emberi szervezetben közel 4000 enzim van, ami nagyjából ugyanennyi enzimdeffektust
eredményezhet. Értelmi fogyatékossághoz azonban csak a szénhidrát-anyagcsere enzimopátiái,
a lipid enzimopátiái, az aminosavak és fehérjék enzimopátiái, valamint a fémek és nemfémek
enzimopátiái vezetnek.

17. Fragilis-X-szindróma
A Fragil-X-szindróma a nevét az X kromoszóma törékeny pontjáról kapta, amely az X
kromoszóma hosszú karján (Xq27) történő törés következtében alakul ki. A Fragilis-X-szindróma
a leggyakoribb mentális retardációt okozó öröklödő rendellenesség fiúk esetében, mindjárt a
Down-szindróma után. A betegség nők esetében is megmutatkozhat, de esetükben nem annyira
súlyos. A klinikai képre a mentális retardáció, illetve az arc (nagy fülek) és a nemi szervek
módosulása jellemző (férfiak esetében a herék nagyobbak az átlagnál).
Az értelmi akadályozottság a Fragil-X-szindrómások esetében többnyire változó, ez lehet
enyhe, de akár nagyon súlyos is. A szakemberek ugyanakkor megfigyelték, hogy az IQ a kor
előrehaladtával csökkeni kezd. Gyakran beszéd- és nyelvi problémák is előfordulnak, az érintettek
nehezen artikulálják a szavakat, mondataik nyelvtanilag hibásak, igy a beszédük gyakran annyira
súlyos és jellegzetes, hogy a szindróma felállitására késztetheti a szakembereket. Az esetek 80%-
ában figyelemhiányos hiperaktivitás társulhat a betegséghez, 20%-uk pedig autista jellegű
viselkedést mutat. Gyermekkorban nem szokatlan az előforduló görcsrohamok, amelyek áétalában
felnőttkorra megszűnnek. Ugyanakkor 19%-os gyakorisággal fordulnak elő ismétlődő, tik szerű
mozgások. Az érintett fiúgyermekek általában szorongóak, szégyenlősek, ami később enyhül,
barátságossá, vidámmá, felszabadultá válnak.
Különösebben szembetünő jelek a Fragil-X-szindrómásoknál a nagy elálló fülek, a hosszú
arcközép, a nagy koponya, az előreugró áll, a magas szájpad-boltozat, a kancsalság, a túlzottan
laza ujjizületek és a lúdtalp. Nők esetében a tünetek hasonlóak, viszont sokkal enyhébbek, igy
gyakran nem annyira szembetűnőek.
Korábban a diagnózist citogenetikai vigygálatokkal igazolták, manapság azonban újabb
molekuláris genetikai módszerrel sikerült izolálni az X-kromoszómán az FMR-1 gént, amely a
törékenységet okozza. A betegség két formája különíthető el attól függően, hogy milyen hosszú
kóros bázispár amplifikálódik. A pre mutációs forma esetén a változás 70-500 bázispárt érint, és
a retardáció enyhébb, a tünetek szintén gyengébben mutatkoznak meg. A full mutációs forma
esetén a változás több, mint 600 bázispárt érinthet, igy a tünetek súlyosabbak, a mentális
retardáció is előrehaladottabb.
A betegség általában nemzedékről nemzedékre fokozódik, azaz jellemző rá az ancipáció
jelensége.
 18. Rett-szindróma
A Rett-szindróma a domináns génrendellenesség miatt kialakuló retardáció, melyet elősként
Andreas Rett ausztriai orvos irt le, és 1983-ban fogadták el önálló klinikai egységként. Ez a
génmutáció következtében létrejövő zavar a lányokat érinti, előfordulási aránya 1 a 10000-hez.
A Rett-szindróma a megjelenési életkort és a tünetek súlyosságát tekintve nagy
változatosságot mutat, ugyanis normális fejlődést követően, fokozatosan jelentkeznek a mentális
és fizikai szimptómák. A korai szakaszokban gyakran autisztikus tünetek is jelentkeznek.
A Rett-szindróma kialakulásában négy főbb szakasz különíthető el. A legelső tünetek
általában 6-18 hónapos korban jelentkeznek, ekkor a gyermek csökkent aktivitást mutat, később
kezd fejlődni. Ezt követi a „gyors romlás„ szakasza, ami 1 és 4 év között kezdődik és hetekig,
hónapokig tarthat. Felerősödnek a tünetek, megjelenik a kéz csavaró, facsaró mozgásai,
ugyanakkor légzési zavarok is társulnak. A következő szakasz 4-10 éves kor között veszi kezdetét
és eltarthat évekig. Leghangsúlyosabbak a motoros problémák, az apraxia, viszont a viselkedés
terén egy bizonyos mértékű fejlődés mutatható ki, gyengülnek az autisztikus tünetek, javulhat a
kommunikációs készsége is. Sok beteg állapota ezen a szinten marad élete legnagyobb részében,
és csak ezt követően jelentkezik a „késői motorikus degenerálódás” szakasza, ami eltarthat évekig,
akár évtizedekig is. Rigiditás, spaszticitás, izomgyengeség, csökkent mobilitás, esetleg
járásképtelenség jelentkezik. Nehézségbe ütközik a kézhasználat, a kommunikáció, a kognitív
hanyatlás felerősödik.
A Rett-szindróma kialakulásáért az X-kromoszóma hosszú karjának egyik régiója felelős.
Mivel domináns génről van szó, jelenlétük a hímnemű embriókra nézve letális. A nők sejtjeiben
levő két X-kromoszóma közül az egyik, véletlenszerűen inaktiválódik, így megvan annak a
lehetősége, hogy a sejtek bizonyos hányadában az ép X-kromoszóma marad működőképes, és a
mutációt hordozó inaktiválódik.
A Rett-szindróma egy nagyon komplex fejlődési zavar, ezért ebben az esetben is
elengedhetetlen a csapatmunka. Fontos, hogy egyéni fejlesztési programot kell kidolgozni minden
beteg részére.

19. Williams-szindróma
A Williams-szindróma egy genetikai eredetű fejlődési, neurológiai zavar, amely egy
domináns génrendellenesség miatt okoz retardációt. Az érintett személyek esetében a kognitív- és
megismerő funkciók tekintetében enyhe, vagy közepes mentális retardáció alakul ki. Ritka
betegségnek számit, 15-20000 élve születésből egy csecsemőt érint.
Az esetek túlnyomó többsége új mutáció következménye. Általában ezek a személyek
alacsony testsúllyal születnek és felnőtt korukban is alacsonyak maradnak. Arcuk jellegzetes
vonásokat tükröz. Legjellegzetesebb tünet a kék vagy zöld szemű csecsemők szivárványhártyáján
levő csillagszerű mintázat. Innen származik a rájuk vonatkozó „csillagszemű” megnevezés.
Szemük körül duzzadtság figyelhető meg. Az orrgyök általában széles, az orr kisméretű, és az orr-
száj közötti távolság hosszabb az átlagosnál. Jellegzetesek a fogászati rendellenességek is. Apró
fogaik egymástól távolabb helyezkednek el, az is előfordul, hogy a gyermeknek hiányzik egy vagy
néhány foga. Ajkuk általában széles, előreálló, álluk gyengén fejlett, nyelvük nagyobb az
átlagosnál. Mély hang társulhat a képhez. Ezek a tünetek az életkor előrehaladtával egyre
kifejezettebbé válnak. Mindezek mellé szív- és érrendszeri problémák társulhatnak, de vese-
rendellenességek is előfordulnak, ezzel is magyarázható, hogy a Williams-szindrómás gyermekek
nehezen válnak szobatisztává. Gyakoribb náluk a sérv, kancsalság, a középfülgyulladás.
Izomtónusuk gyenge, emiatt csecsemőkorban szopási, nyelési, később rágási problémák
jelentkeznek. A hasi érzékenységük pedig alvási zavarokhoz vezet.
A Williams-szindrómás gyermekek rendkívül érzékenyek lehetnek bizonyos hangokra. Ez az
évek múlásával súlyosbodhat. Mások számára természetes hangerő, mint a tapsolás, a leeső
tárgyak keltette zaj, vagy különböző árammal működő gépek hangja, akár nevetés, fájdalmas,
vagy ijesztő lehet számukra. Mindezek ellenére, gyakran átlag feletti zenei hallással és
muzikalitással rendelkeznek.
A Williams-szindrómás emberek rendkívül szeretetreméltóak. Nagyon udvariasak, különleges
nyelvi jártassággal rendelkeznek. Az idegen nyelveket is nagyon könnyen tanulják. Az
idegenekhez is teljes bizalommal közelednek, szeretnek barátkozni, beszélgetni. Lényükből
sugárzik a boldogság, a szeretet.
Többségük IQ-szintje 40-90 között helyezkedik el. Gyermekkori fejlődésük lassúbb. Későbbi
gyermekkorban általános probléma a figyelmük könnyű elterelhetősége, a nyughatatlanság, az
impulzivitás, a törekvés, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ugyanakkor rögeszmék is
kialakulhatnak náluk, főleg stresszhelyzetben fordulnak elő Problémás náluk a
mozgáskoordináció és téri-vizuális kognició. Ehhez társul a vizuális érzékelés gyengesége.
A Williams-szindróma oka az esetek 96%-ában a 7-es kromoszóma hosszú karját érintő
mikrodeléció. A hiányzó DNS-részlet tartalmazza az elasztin szintéziséért felelős gént, és további
15-20 gént. A Williams-szindrómás egyéneknél általában ugyanaz a 20 gén hiányzik. Ez vezet a
jellegzetes klinikai képhez.
Természetesen nem mindenkiben fordul elő minden tünet egyszerre, ezzel is magyarázható,
hogy csupán az esetek 25%-át sikerül diagnosztizálni. Tekintve a Williams-szindrómásokat
sújtó számos egészségügyi probléma komplex természetét, több egészségügyi és oktatásügyi
szakembernek kell részt vennie a gondozásukban.

20. Angelman- és Prader-Willi-szindróma

Az Angelman-szindróma és a Prader-Willi-szindróma az egyik oka a mentális retardációnak,
amely az autoszómák deléciója miatt alakul ki.
Az Angelman-szindrómát H. Angelman orvosprofesszor irta le, miután három különböző
gyermeket figyelt meg, akik hasonló tüneteket mutattak. Akkor még rendkivül ritkának gondolták
ezt a fajta rendellenességet, ám azóta az érintett gyermekek száma 1 a 25000-re tehető. A
betegséget a 15-ös kromoszóma deléciója okozza, amelyet a gyermek az anyjától örököl. A
betegség iránt fokozódott az érdeklődés miután kiderült, hogy a Prader-Willi-szindróma is a 15-ös
kromoszóma deléciója miatt alakul ki, ám ebben az esetben a hibás kromoszóma az apától
öröklött.
Az Angelman-szindróma jellegzetes tünetei kb. a második életévet betöltött gyermekeknél
válik megfigyelhetővé. Ekkor sajátos arcvonásuk alakul ki, széles, mosolygós szájjal, vékony felső
ajakkal, előreugró állal, mélyen ülő szemekkel rendelkeznek, illetve fogaik között nagy hézagok
vannak és nyelvüket gyakran az ajkaik között tartják. Hajuk és bőrük az esetek többségében
nagyon világos, a leggyakrabban kék szeműek és szőke hajuak. 40%-uk bandzsit, 10%-uk
gerincferdüléssel küzd, mig negyedükre jellemző a mikrocefália (kisfejűség).
A betegségre vonatkozó legelső tünet még csecsemőkorban jelentkezik, ugyanis ezek a
gyermekek etetési problémákkal küzdenek már újszülöttkorban, igy a későbbiekben nehezen
gyarapszik súlyuk. Nagyobb korban a motoros fejlődés is zavart mutathat, sok esetben ataxia
észlelhető, beszédfejlődésük is elmarad, nagy hányaduk csak bizonyos jelnyelvvel képes egy
bizonyos szintű kommunikációt kialakitani. Továbbá jellemző a betegek jellegzetes, megfeszitett
kéztartása. Ugyanakkor ezek a gyermekek általában szociábilisak, feltűnően vidámak, jókedvűek
és ok nélkül nevetnek – ezért korábban happy puppet, azaz boldog baba néven is emlegették őket.
80%-uknál epilepsziás rohamok jelentkezhetnek, amelyek legelőször 18 és 24. hónap között
mutatkoznak meg. Többségük a kelletnél hiperaktivabb, és nagyon szeretik összeütni kezeiket,
vagy a különböző tárgyakat. A mentális retardáció szinte mindegyik betegnél jelen van, ám ennél
súlyosabb tüneteket is produkálnak. Az alvászavarok jellegzetesek lehetnek minden gyermeknél,
nem ritka körükben a szomnambulizmus.
A szindróma klinikai jegyei életkorral változnak. A felnőttkor elérésével a hiperaktivitás és az
ataxiás zavarok erősödnek, viszont néhány személy képes bizonyos fokig önálló életet élni.
Egészségük, ezen felül viszonylag normális, igy életkoruk sem marad alul az egészséges
emberével szemben. A betegség mai napig sem gyógyitható, viszont a tünetek kezelheőek.
Az Angelman-szindrómával ellentétben a Prader-Willi-szindrómát az apai 15-ös
kromoszóma uniparentális diszómiája okozza. A rendellenességet 1956-ban irták le, mint önálló
klinikai kórt, amely kóros elhizással, alacsony termettel és mentális retardációval jár. A szindróma
gyakorisága 1 a 10000-hez, illetve 1 a 22000-hez tehető.
A Prader-Willi-szindrómásokra jellemző a túlzott elhizás, a folytonos álmosság, illetve
különböző ortopédiai rendellenességek. Ugyanakkor a viselkedésükben is megfigyelhető egy
bizonyos zavaros magatartás, gyakori az étellopás, vagy a kompilziv ételkérés. Továbbá ezek a
gyermekek általában nagyon makacsok, frusztráltak, depresszióra, szorongásra hajlamosak. Az
esetk 20%-ára jellemző a hajtépés, körömrágás, bőrvakarás stb.
A mentális retardáció általában az enyhe és a középsúlyos kategoria között mozog, de
előfordulhat súlyos mentális fogyatékosság is. Szinte mindegyikük tanulási zavarral küzd, ami
leginkább az irás és a számolás terén mutatkozik meg. Ezek a gyermekek olytonos ellenőrzést és
gondoskodást igényelnek, amelyben jelentős szerepe lehet a gyógypedagógusnak,
iskolapszichológusnak, családnak stb.

21. Az autizmus
Az autizmust 1943-ban azonosította Leo Kanner amerikai pszichiáter. A szóban forgó
zavart
koragyermekkori autizmusnak nevezte el. Kanner szerint az autizmusra a beszéd
rendellensessége mellett a kapcsolatteremtés zavara, sztereotíp játéktevékenységek és a
kényszeres egyformaságra
való törekvés is jellemző. Általáns meghatározás szerint az autizmus az agyi működés súlyos,
pervazív (alapvető fejlődési területeket érintő, átható), egész életen át tartó zavara, amely a
szociális viselkedés, a kommunikáció, a rugalmas gondolkodás és a képzeleti működés területein
megmutatkozó fogyatékosságban jelentkezik.
A Kanneri-autizmus mellett beszélhetünk Asperger-szindrómáról is amelyre nem jellemző
a beszédben, a kognitív képességekben és a környezet iránti kíváncsiságban való jelentős
elmaradás.
Az autista gyermekek súlyos neurológiai tüneteket mutatnak, amelyek az idegrendszer
kiegyensúlyozatlan működéséből adódnak. Ezek a tünetek 2-5 év között a legsúlyosabbak.
Közvetlen környezetükhöz való kapcsolatuk, alkalmazkodásuk ezután lényegesen javulhat, az
alapprobléma azonban nem változik.
 Kialakulását okozhatják perinatális tényezők, ugyanakkor az anya előrehaladott életkora is
befolyásoló tényező lehet. Az autista gyermekek édesanyja tízszer gyakrabban betegedett meg
rubeolában, illetve került toxikus anyagokkal kapcsolatba. A kórtörténetekben gyakran szerepel
elhúzódó születés, későn meginduló légzés, megkésett sírás, alacsony Apgar-érték, újszülöttkori
görcsök.
Egyre több adat utal arra, hogy az autizmusnak biológiai-szervi okai vannak. Az ilyen
gyermekeknél nagymértékben felfokozódhat a hallás, ilyenkor a beteg nagyon érzékeny a zajokra,
emiatt hajlamos arra, hogy egy még erősebb hangot adjon ki, ami eltakarja az előzőt. A tapintás
néha hipo-, néha hiperérzékeny. Fájdalomra való túlérzékenység is jelentkezhet, ilyenkor a beteg
akár a fogmosást is fájdalmasnak érezheti. Zsúfolt helyeken túlterhelődik az autisták látása, ezért
szükségét érezhetik, hogy elfordítsák tekintetüket. Gyakoriak a mozgáshibák, főleg az akaratlagos
mozgásaik zavartak.
Az autizmus okainak kutatásában fontos helyet foglal el a genetikai meghatározottság
tanulmányozása. Újabb adatok szerint az esetek több, mint 90%-a genetikai okokra, míg alig 10%
környezeti okokra vezethető vissza. Az autizmus aránya testvérek esetében igen alacsony, kb. 2%,
mégis többszöröse az átlagpopulációban talált előfordulási értékeknek. Az ikervizsgálatok érdekes
eredménye, hogy az egypetéjű ikrek 82%-a, a kétpetéjűeknek pedig 10%-a mutatott értelmi
károsodást és beszédfejlődési zavart. Ez a felfedezés arra utal, hogy genetikai ok van a kognitív
fejlődés általánosabbnak mutatkozó zavara mögött.
Az ikervizsgálatok és családvizsgálatok eredményeit tanulmányozva elmondható, hogy
minél súlyosabb az autizmus, vagy minél alacsonyabb a verbális IQ, annál nagyobb mérvű a
családi terheltség. Ez arra utal, hogy nem csak egy, hanem több gén játszik szerepet
kialakításában. Az autizmus genetikai meghatározottságát kutató csoportok öt kromoszómán
találtak e szempontból jelentős régiókat: a 2,3,7,15, valamint az X kromoszómán.
Az évek során az autizmust több, monogénesen öröklődő betegséggel hozták kapcsolatba,
főleg a sclerosis tuberosaval. Kimutatható egy kisebb mértékű összefüggés az autizmus és a
fragilis-X szindróma között mind férfiak, mind nők esetében. Az érintettek beszédfejlődési zavarai
közül több emlékeztet az autizmusban megjelenő tünetekre.

22. ADHD öröklődése

A figyelemhiányos hiperaktivitási zavar, azaz az ADHD heterogén rendellenesség, mely
különböző magatartási formákat érinthet. Gyakran jár együtt agressziv viselkedészavarral, tanulási
zavarokkal (diszlexia, diszkalkulia) és érzelmi zavarokkal, különösen depresszióval, bipoláris
betegséggel és szorongásos állapotokkal.
Kialakulásában fontos szerepet játszhat a genetika, de a pszichoszociális környezet is, vagy
éppen mindkettő együttese eredményezi a betegséget. Az is elképzelhető, hogy egy tünetcsoport
csak korai manifesztációja a teljes szindrómának, vagy az egyik tünetcsoport növeli a társbetegség
fellépésének valószínűségét.
A születés körüli idegrendszeri károsodások, elsősorban az agyi oxigénhiány, jelentősen
befolyásolják a viselkedést, és feltehetően hatással vannak a temperamentumra is. A kifejezett
ingerlékenység, alacsony frusztrációs tolerancia és a rövid ideig tartó figyelemkoncentráció
gyakran észlelhető agykárosodott gyermekeknél. E panaszok gyakoribbak az epilepsziás
gyermekeknél is. Az anya fiatal kora, a terhesség alatti drogés alkoholfogyasztás, dohányzás, vagy
az újszülött alacsony születési súlya szintén rizikótényezőként szolgálhat a figyelemzavar és
hiperaktivitás kialakulása szempontjából. Több tanulmány azt mutatta, hogy az emelkedett
ólomszint a vérben, vagy a csecsemőkori alultápláltság (éhezés) is hajlamosíthat a hiperaktivitás
és figyelemzavar kialakulására.
A figyelemhiányos hiperaktivitási zavar gyakori betegség, népességben kb. 1-10%-át
érinti.
Az utóbbi években a lányok esetében gyakraban diagnósztizáltak ADHD-t, mint a fiúknál.
Ikerkutatások eredményei szerint az ADHD-nak jelentős genetikai összetevői vannak. Jelenleg
intenzíven kutatják a szerotonin patofiziológiáját is. Adatok utalnak ugyanis arra, hogy hozzájárul
az alkoholizmusra, öngyilkosságra, bulimiára való hajlam, az antiszociális személyiség, az
agresszivitás kialkulásához. A levont következtetés értelmében a szerotonin gének potenciális
rizikó faktorok az ADHD kialakulásában. Állatkísérletekben is bebizonyosodott, hogy a
szerotonin hiperaktív viselkedést vált ki. Jelenleg elfogadott nézőpont szerint a dopamin és
szerotonin egymást szabályozva, szorosan együttműködikaz agyban.

23.Tourette-zavar
A Tourette-zavar egy neuropszichiátriai idegrendszeri betegség, amelyet motoros vagy
vokális ticek jellemeznek. A tic úgy határozható meg, mint hirtelen, gyoe, ismétlődő mozgás vagy
hangadás, amelyet a beteg nem tud kontrollálni. A betegséget Georges Gilles de la Tourette,
francia neurológus irta le először a 19. században.
A helyes diagnózis felállitásához a tickek legalább egy évig fenn kell maradjanak. Léteznek
vokális tickek, amelyek leggyakrabban hangos felmordulásból vagy kiabálásból állnak, az obszcén
szavak használata sem ritka. Ugyanakkor beszélhetünk motoros tickekről, amelyek
kényszermozgásokban nyilvánulnak meg. A zavar folyamán mindkét tictipus megjelenik, de nem
feltétlenül egyszerre.
A Tourette-zavar tünetei leggyakrabban gyermekkorban, vagy fiatal felnőttkorban
nyilvánulnak meg (21 év előtt). Férfiak esetében a betegség gyakoribb, mint nőknél. Sok esetben a
szülők vagy a környezet nem tudja eldönteni, hogy csak egy rossz gyermeki szokásról van szó,
vagy komoly betegségről, igy gyakran félremagyarázzák és pszichológiai problémának képzelik a
tickeket és a viselkedési zavarokat, ami kitaszitottsághoz, elmagányosodáshoz vezet.
A Tourette-zavar feltétele, hogy legalább két tipusú tic kell jelen legyen, illetve ezek hosszabb
ideig (legakább egy évig) fennmaradnak. A betegség lefolyása, kimenetele igen változatos, az
enyhétől a nagyon súlyosig terjedhet. A motoros, illetve a vokális ticeknek lehetnek egyszerű és
összetett formái. Az egyszerű formák hirtelen lépnek fel és csak egy izomcsoportot érintenek,
ilyen lehet például a pislogás, vállránditás, morgás, szipogás. Ezzel ellentétben az összetett ticek
egymást követő mozgásokból állnak és több izomcsoportot érintenek, ilyen például az ugrás, a
mások megérintése, a trágár szavak kimondása. A motoros tickek általában hamarabb
jelentkeznek, még iskoláskorban, a vokális tickek valamivel később. Súlyosabb esetben a beteg
viselkedése önsértő lehet, hiszen saját magukat is elkezdhetik ütögetni, verni. A tünetek száma,
gyakorisága, tipusa nagyon változatos, spontán javulást, de ugyanakkor romlást is megfigyeltek
már. A tünetek súlyosbodhatnak egy bizonyos helyzethez kapcsolódó idegesség, szorongás vagy
feszültség miatt, de ugyanakkor a kellemes meglepetés vagy a hirtelen öröm is befolyásoló
tényező lehet. Alvás alatt a tünetek csökkennek, vagy teljesen megszűnnek.
A betegség hátterében valószinűleg a dopamin zavara áll, ugyanis megfigyelték, hogy ezek a
betegek jól kezelhetők antipszichotikus gyógyszerekkel. A kórismeret felállitásához ki kell zárni
 az egyéb ticet okozó betegségeket, mint például a Huntington-kór, a Wilson-betegség vagy az
epilepszia. A Tourette-szindrómához általában nem társul más idegrendszeri betegség, de néhány
esetben kényszerbetegség, hangulatzavar, figyelemhiányosság, hiperkinetikus zavar előfordulhat.
Néhány esetben a beteg indulatkezelési problémákkal küzd, túlzottan agressziv, illetve magatartási
problémái vannak. Ezek gyakran súlyosabbak mint a ticek.
A Tourette-zavar családi halmozódást mutat, amely általában a kényszeres-rögeszmés
zavarral együtt öröklődik, amely nők esetében kifejezettebb. A zavar genetikai meghatározása
nem teljesen tisztázott, de néhány családban autoszomális domináns örökletességet találtak.
A Tourette-szindrómások tisztában vannak betegségükkel, kis mértékben kontrollálni is
tudják ticeiket, de ez csak ideig-óráig történik. A társadalomba való beilleszkedés okozza a
legnagyobb gondot, hiszen furcsa megnyilvánulásaik miatt gyakran kitaszitják őket.

24. Duchenne muszkuláris disztrófia

A Duchenne muszkuláris disztrófia (DMD) egy neuromuszkuláris betegség, amely
monogénesen öröklődik és súlyos következményekkel jár.
Az érintett gyermekek az első pár évben még tünetmentesek, bár az ülést és a járást később
sajátitják el, mint az egészséges gyermekek. Az első komolyabb tünetek 2-4 év között mutatkoznak
meg, ekkor a gyermekek gyakran elesnek, illetve 10%-uknál mentális retardáltság mutatható ki, ami
miatt késik a beszédfejlődésük. A betegségben küzdő gyermekek vázizmai fokozatosan
elgyengülnek, elsorvadnak, 9-11 éves korra járásképtelenné válnak. A kor jellegzetes tünete, hogy a
gyermekek térdükre támaszkodva próbálnak felállni, 15-25 éves korra a betegség halálhoz vezet.
A betegség hátterében valószinűleg a dystrophin nevű fehérje kódolási hibája áll, amely a
Becker muszkuláris disztrófiában is érintett. A dystrophint kódoló gén az X kromoszóma rövid
karjának közepén található, és 99%-a intronokból áll, tehát csekély része iródik a fehérjébe. A
betegség molekuláris alapjainak megismerése nyomán lehetséges a DNS-szintű diagnosztika.
A Duchenne muszkuláris disztrófia fenotipusának megfelel az a súlyos gyermekkori
muszkuláris disztrófia is, amely autoszomális recessziv módon öröklődik. Ez azonban hamarabb
megmutatkozik, s a halál is hamarabb bekövetkezik.

25. Huntington-betegség
A Huntington-betegség (chorea) egy másik ismert neuromuszkuláris betegség, amelynek
első tünetei körülbelül 30-60 év között jelentkeznek. Súlyosabb eset ha a hibás gén az apától
öröklött, ilyenkor a tünetek már gyermekkorban megmuatatkoznak. A betegségre jellemző az
akaratlan kényszermozgások, mint például a grimaszok, a nyugtalanság, az ataxia. A járás
nehézkes, a betegség későbbi szakaszára a teljes járásképtelenség jellemző. Ugyanakkor a
beszédizmok hiperkenézise miatt a beszéd gyakran érthetetlen, elkent, akadozó. Ezenkivül egyéb
zavarok is megjelenhetnek, például személyiségváltozás, viselkedészavar, feledékenység,
szkizofrénia, demencia.
A betegek általában ingerlékenyek, érdektelenek, morális értékeik elvesznel, érzelmileg
elsivárodottak. Ritkább esetekben pszichotikus tünetek is felléphetnek, mint például hallucinációk.
A végstádiumban a demencia mellett a rigor a domináló tünet. A halál a betegség kialakulása után
kb. 2-20 éven belül következik be.
 A Huntington-chorea autoszomális domináns úton öröklődik, igy a betegség néhány családfán
számos generáción keresztül megfigyelhető. A hibás gén a 4-ik kromoszómán helyezkedik el, de az
általa kódolt fehérje huntigtin funkciója nem teljesen ismert.

26. Alzheimer-kór
Az Alzhaimer-kór egy gyors leépüléssel járó neurogenerativ kórkép, amelyre az elbutulás, a
demencia jellemző. Ez az emlékezőképesség elvesztésében, a feledékenységben nyilvánul meg. A
betegekre jellemző, hogy gyakran elhagynak dolgokat, nem emlékszenek vissza egy beszélgetésre,
vagy újonnan szerzett információkra. Ennek ellenére a régmúlt eseményeire vissza tudnak
emlékezni, pontosan fel tudják idézni gyermekkorukat, fiatalkorukat. Az Alzheimer-kór két tipusát
különithetjük el: preszenilis tipusát (50-60 év), illetve szenilis tipusát (65 év után). Ez előbbinek
gyakori a familiáris előfordulása.
Az Alzheimer-kór kezdeti tünete az emlékezőképesség elvesztése, a beteg ilyenkor újból s
újból ugyanazokat a kérdéseket teszi fel. Továbbá a betegség előrehaladtával romlik a személy
tervezési, szervezési, illetve problémamegoldó képessége. A beszéd készsége is romlani kezd, egyre
nehezebben találja a megfelelő szavakat, az irás is nehézségeket okoz. Személyiségváltozás is
bekövetkezhet, a beteg érdektelené válik különböző dolgok iránt. A kór lefolyását nehezithetik a
különböző kedélybetegségek, a szorongás, a lassú gondolkodás, az apátia, az öngyilkosság
emlegetése, a bűntudat érzése, valamint a depresszió. Ugyanakkor a betegnek viselkedési változást
okozhat a családtagok fel nem ismerése, ilyenkor nyugtalanság, a verbális agresszió, illetve
visszahúzodó magatartás jelentkezhet. Ilyan esetben nem ritka, hogy a családtagok szakember
gondozására bizzak Alzheimer-kóros rokonukat.
Az Alzheimer-kór előrehaladott állapotában a betegek teljesen a környezetüktől függnek.
Előfordul, hogy járási nehézségeik vannak. A végső stádiumban a betegek rendszerint ágyhoz
kötöttek, gyakorlatilag teljesen elvesztik értelmüket.
Az eddigi kutatások szerint négy olyan gént azonosítottak, amely Alzheimer-kórt vagy a vele
szembeni fogékonyságot okozza. Az első azonosított gén az APP, amely a 21-es kromoszómán
van. A 21-es triszomiája felelős a Down-szindróma kialakulásáért, akik nagyrésze 40 éves korukig
az Alzheimer-kór tüneteit mutatják. Egy másik felfedezett gén a 19-es kromoszómán található, ez
az apoE gén, amely az agysejtekben fejti ki hatását és fontos szerepet játszik a koleszterinszint
szabályozásában. A későbbiekben a kutatók egy újabb gént fedeztek fel, a preszenilin-1-t, amely a
14-es kromoszómán található. Ennek a génnek a hibája az Alzheimer-kór egy agressziv és nagyon
korán fellépő formájáért felelős, amely akár már 25 évesen jelentkezhet és az átlagéletkor 45 év. A
preszenilin-2 az 1-es kromoszómán fekszik, és mutációja igen ritka, de az Alzheimer-kór
kialakulásához vezethet. Megjelenésének időpontja változatos 40 évtől 85 évig terjedhet.
A preszenilin-1, a preszenilin-2 és az APP felelősek az Alzheimer-kór korai fellépéséért és
ezek dominánsan öröklődnek. Az érintett személyeket 50%-os veszély fenyegeti, hogy
gyermekeiknek tovább adják a betegséget. E három gén azonban az Alzheimer-kór mindössze 2%-
áért felelős. A kuatatók folyamatosan fedeznek fel újabb s újabb géneket, amelyek a betegség
kialakulásáért felelősek.
Az Alzheimer-kór kialakulásához környezeti tényezők is társulnak, mint például hiányos
táplálkozás, rossz szociális környezet, cigarettázás, illetve egy vizsgálat kimutatta, hogy azoka a
személyek akik nem házasodtak meg életük során háromszor nagyobb veszélynek vannak kitéve az
Alzheimerrel szemben, mind azok akik házasságban éltek.