Judit és Ákos nem mindennapi emberek.

Őket az izgalom viszi előre, a

folytonos készenlét, ezért életük kockáztatásával védenek másokat.
Tökéletes barátság az övék, ami túlélt már számtalan nehézséget, egy
nap mégis azzal kell szembesülniük, hogy a legnehezebb akadályt a
múlt gördíti a lábuk elé, amikor a saját életük a tét.
De a megpróbáltatások néha jót is hozhatnak. Kialakulhat igaz
szerelem, mély barátság, szoros kötődés életünk legnehezebb
időszakában? Mennyi erő kell, hogy mindent túlélj, és eközben értékes
ember, szerelmes nő, hűséges társ, megbízható barát, szerető gyermek
maradj?
J. K. Smith, a méltán népszerű írónő ezúttal szereplői végső határait
feszegeti a tőle megszokott izgalmas, mély érzelmekkel és humorral teli
stílusban. A történet fantasztikus. Olvasd el és éld át ezt a hihetetlen
kalandot!
Í
 Írta: J. K. Smith

A szerző elérhetősége:
Facebook: www.facebook.com/J.K.Smith.Iro
Facebook írói csoport: J. K. Smith agyszüleményei
Instagram: www.instagram.com/jksmithiro

Kiadja: Pyrus Kiadó – Workstreet Consulting Kft.

www.facebook.com/pyruskiado
www.pyrus.hu

Copyright © J. K. Smith, 2020

© Pyrus Kiadó, 2020
Minden jog fenntartva!

ISBN 978-615-5749-18-6

Felelős kiadó: Pyrus Kiadó, Monek Tamás

Szerkesztette: Komor Kata
A szöveget gondozta: Horváth Eszter
Borítóterv: Cantinart Kft.
Borítófotó: Shutterstock
Portrékép: Mosonyiné Sülyi Judit

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változatának

kiadási jogát is.
A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható, és illegálisan nem terjeszthető.
A múlt sosem rest utánunk nyúlni a jelenbe, összekuszálni a jövőnket, a
magasba emelni, vagy a mélybe taszítani. Nem válogat, nem mérlegel, csak
teszi, amit jónak lát. Beletörődünk vagy harcolunk ellene, csak rajtunk áll,
de egy biztos: sosem hagyhatjuk figyelmen kívül, ami már mögöttünk van,
mert árnyékként bújik meg a nyomunkban, ugrásra készen.
 JUDIT

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdi a mindig mosolygós, testes nővér,

aki az elmúlt hetekben közeli ismerősömmé, szinte családtagommá vált.
Eszméletlen beszélőkéje van, ami eleinte fárasztott, mert a saját
gondjaimmal voltam elfoglalva, de ő kitartóan üldögélt az ágyam szélén, a
lábam mellett, és csak mondta és mondta, mintha semmi más dolga nem
lenne az égadta világon, pedig gyanítom, vannak itt mások is rajtam kívül…
A beszédét szinte csak azzal törte meg, hogy megigazította a hevenyészett
kontyából kiszabadult ősz tincsét, ami még sosem látott hajfestéket, de az
öregedésnek ez a bizonyos jele neki valahogy mégis jól áll. A habitusához
nem is tudnék elképzelni másféle külsőt, mint a szürke hajával keretezett,
ráncokkal barázdált, de amúgy pirospozsgás arcot a kötelező
nevetőráncokkal. Már az elején elmondta, hogy özvegy, három fia van és
hét unokája összesen hat anyától, ami először megdöbbentett, de amikor
elgondolkodtam rajta – gondolkodni pedig az utóbbi hetekben igencsak sok
időm volt –, abszolút nem találtam furcsának. Az egy apa, több anya
felállás régen is megesett sok helyen, csak igyekeztek eltitkolni, mégis
számtalan esetben derültek ki mellékágon született gyermekek, amikről a
nagyszüleim vagy a szüleim meséltek. Magdika -- így hívják a cserfes
nővért – egyik fia enyhén szólva kicsapongó természetű, és sosem marad
meg a fenekén, beporzás után szinte azonnal másik virágra repül, így nála
az egy apa, több anya esete állt fenn. Furcsa figura lehet, de korántsem
egyedi eset. Amit én nem értek, az az, hogy a nők miért nem tanulnak az
elődjük esetéből. A remény munkálhat bennük, miszerint mellettük majd
megváltozik a csélcsap férfi? Meglehet. Mi, nők mindig reménykedünk,
aztán csalódunk. Ez az élet rendje, bár az én esetemben ez nem áll fent.
Nincs férfi, nincs csalódás, ez az én szabályom.
A nővér két kisebbik fia teljesen normális életet él, teljesen szabványos
házasságban. Magdika olyan részletességgel mesél a családjáról, hogy
minden mozzanatukról tudok, még azokról is, amikre aztán abszolút nem
vagyok kíváncsi. A legkisebb unokája tegnap például benyelt a bölcsiben
valamilyen hányós-hasmenéses vírust, így nemes egyszerűséggel belehányt
a dadus fülébe. Bele, nem rá vagy mellé, hogy a nőnek egy kicsivel
könnyebb napja legyen az amúgy is váladékokkal gyakran elárasztott
munkahelyen. Amikor ezt érzékletesen elmesélte, majdnem nekem is
sikerült belehányni Magdika fülébe, de nagy nehezen vissza tudtam tartani
a felkívánkozó, tartalmasnak nem mondható tegnapi vacsorámat.
Nincs étvágyam, de ha mégis lenne, akkor sem ennék meg mindent,
amit itt elém tesznek. Egy sémára készülnek az ételek. Külsőre talán
különböznek, de az ízük hasonló. Brassói, pörkölt, egyre megy, de nem
panaszkodom. Annyit eszek, amennyit képes vagyok, de ez mindig csak
annyi, amennyit feltétlenül szükséges leerőltetnem a torkomon a
fennmaradásért.
– Engedjünk be egy kis tavaszi levegőt – libben fürgén az ablakhoz a
nővér nem éppen aprócska testével, és szélesre tárja a maszatos, jobb
napokat is látott kétszárnyú ablakot, amin keresztül hűvös, frissítő
légáramlat száguld át a szobán, helyet cserélve a benti, kórházi szagoktól
terhes levegővel. Teljesen megtisztítani persze ezeket a falakat már nem
lehet, hisz évtizedekig gyűjtötte magába a tégla és a festék a tipikus kórházi
esszenciákat. – Így ni – mondja újra mellém pördülve –, a baciknak kint a
helyük.
A párnámért nyúl, mire automatikusan felülök, mert tudom jól, hogy
most a párnagyömöszkölés van soron, de hiába is paskolgatja, gyúrogatja,
az attól még ugyanolyan kényelmetlen marad, és sosem fogja még csak
megközelíteni sem az otthoni ergonomikus csodámat. Hiányzik a saját
párnám, a saját ágyam, a saját puha takaróm, a memóriahabos matracom, és
igazából az egész házam, amit hetek óta mellőznöm kell.
– Hogy aludtunk az éjjel? – használja újra Magdika a királyi többest,
noha a sznob nemesekhez képest ő túl harsány, szószátyár és pletykára éhes.
No és persze közvetlen. Túlontúl közvetlen.
– Én jól – jutok szóhoz a pillanat törtrészéig, és mivel ma először
szólalok meg, a hangom kissé rekedtesen szól, mint a dohányosoknak,
akiknek időbe telik a nap elején a hangszálaikat munkára bírni.
– Ez remek – ujjong Magdika visszadöntve engem a felrázott
műremekre, ami kicsit talán kényelmesebb, de a nyakamnak már úgyis
reszeltek. Azon már csak egy masszázsbérlet segítene, amit persze sosem
fogok igénybe venni, hisz akkor valaki belekerülne az intimszférámba. – A
jó alvás a szép nap alapja – bukik ki belőle egy újabb magdikás bölcsesség,
amire már én is elmosolyodom. – Kérünk egy kis fájdalomcsillapítót? –
gyűri alám a takaróm széleit, amitől mindig bepólyázott csecsemőnek
érzem magam, néha pedig gubójában várakozó hernyónak… attól függően,
mikor milyen kedvemben talál a pólyázás.
– Nem, köszönöm – válaszolok udvariasan a gyógyszerkínálásra,
pedig lehet, hogy nem ártana. A fejemben még mindig apró munkások
táboroznak, akik abban lelik örömüket, hogy parányi légkalapácsaikkal
egész álló nap melóznak. Az egyedüli, ami ledönti a lábukról a kis lényeket,
az enyhítést hozó, jó erős fájdalomcsillapító, amitől leteszik kalapácsaikat,
és elmennek ebédelni egyet. Valahogy így képzelem el őket. Túlságosan
vizuális típus vagyok, és ez olykor nem áldásos tulajdonság. Az egész
napos fájdalomtól pontosan tudom, hogy a nap végére frusztrált és
szurkálódó leszek, mégis ritkán kérek fehér tablettává préselt májkárosítót.
– Biiiztos? – érdeklődik újra a nővérke, elnyújtva a rövid kérdést, és
csípőre tett kézzel, oldalra biccentett fejjel néz rám. Szinte kihallom belőle
az „Engem nem versz át, büdös kölök. Van egy esélyed kibökni az igazat.”
jelentést. Ez tuti biztos beválik a gyerekeinél, az unokáinál, sőt az igazság
az, hogy még nálam is… így megadom magam, és nem színlelek tovább.
– A lelkemet is eladnám egy bogyóért – vallom be őszintén
összeszorított öklömet a halántékomhoz nyomva, és megengedem
magamnak a fájdalom kimutatását.
– Helyes válasz, jó kislány – paskolja meg a térdem méretes, májfoltos
kezével, büszkeséggel az arcán, mert ugye az „én megmondtam” csak
előtört belőle, majd a zsebébe nyúl, kipattint egy kapszulát a magával
hozott levélből, friss vizet tölt a poharamba, és mindkettőt átnyújtja nekem.
Bűntudatom támad, hisz úgy tüntetem el a fehér fájdaloműzőt, mintha
az lenne az utolsó kapaszkodóm az életbe. Nem hezitálok, mint Neo a
Mátrixban, persze nekem nincs színválasztási jogom, de ha lenne, sem
agyalnék sokáig. Hátradőlök, behunyom a szemem, és gondolatban
elkezdem szépen sorban ebédelni küldeni az apró munkásokat, míg
Magdika csendben becsukja maga után a szobám ajtaját. A hatás nem
azonnali, de jól működik, így percekkel később semmi nem marad a lüktető
fájdalomból, ezért már nyugodtan hódolhatok kedvenc elfoglaltságomnak,
miszerint megpróbálom kitalálni, hogy a francba lehettem annyira béna,
hogy fejbe lőttem magam. Elképzeltem már ezernyi variációt, lejátszottam
már fejben megannyi lehetőséget, valami mégsem klappol. Én, akit már
hatévesen lőni tanított az apja, egyszerűen csak fogtam a pisztolyt, és
véletlenül beleeresztettem egy lövedéket a koponyámba? Nem vagyok
béna. Ennyire azért nem.
 Kopogás szakítja félbe apró manóim ebédszünetét, de az ajtó mégsem
nyílik, ezért kénytelen vagyok hangosan szólni a kint ácsorgónak, hogy
jöjjön be, és bár az ajtó határozottan szélesre tárul, mégsem lép be rajta
senki. Ilyen érkezés után csakis hivatalos ügyben jöhettek, de nem a
gyógytornász, a nővér vagy az orvos, hiszen ők ajtóstól rontanak a házba.
Az sem érdekelte őket, amikor félmeztelenül álltam az ágyam mellett.
Megérkeztek a vizitre, és rezzenéstelen arccal megkértek, hogy feküdjek le,
amíg nem végeznek a kórtermemben; tehát lefeküdtem, és a fejem búbjáig
húztam a takarót, hogy eltakarjam a vörösségemet. Most viszont kinyílt az
ajtó, a takarásában pedig áll valaki, csak éppen még nem látom, hogy a
nyomozók azok, vagy az egyik kollégám. Nem mintha sok kollégám
látogatott volna meg. Nem vagyok valami nagy társasági ember, sőt, inkább
azt mondanám, a kapcsolattartási igényem valahol a nulla és az egy között
ingadozik. Egész jól elvagyok a saját kis világomban, de mégsem érzem
magam magányosnak.
Kiélesítem az érzékszerveimet, amelyekre olyan nagy szükségem van
a munkám során, és villámgyorsan elemzem a helyzetet.
– Hugo Boss, fanyar arcszesz és bőr illata – kezdem sorolni hangosan.
– A fekete vagy a barna kabát? – töprengek. – A fekete lesz az – jutok végül
döntésre. – Az a régebbi, és már beleivódott a Boss előtti Old Spice, amit
folyton használtál. Megjegyzem, imádtam a régi illatodat is. Az friss
férfiasságot sugárzott, ez pedig valami édeset, de pasisat. Ha kitaláltam,
gyere be, te ütődött, és add ide a forró csokit, amit szorongatsz – invitálom
be a legjobb barátomat, Ákost, aki mellesleg a kollégám. Millió dolláros
mosolyával előlép végre az ajtó takarásából, és olyan érzésem támad a
magasságát látva, mintha a plafont verdesné a csekélyke 190 centijével.
– Helló, Törpi! – nyújtja át a forró csokit, és beljebb tolja a lábam,
hogy le tudjon ülni az ágyamra, majd hosszasan néz. Igyekszem
zavartalanul kortyolgatni az italomat, de nem hagyja, barna szemei szinte
meg se rezzennek.
– Mi az? – mordulok rá, abbahagyva az ivást, majd a nyelvemmel
addig ügyeskedek, amíg le nem nyalom a szám köré tapadt
csokoládébajuszt, amit Ákos szórakozottan végig is néz.
– Esküszöm, te vagy a legszebb lyukasfejű, akit valaha láttam – bukik
ki belőle, mire én nevetésben török ki. Az ismeretségi körömben ő az
egyetlen, aki így képes elmondani, milyennek talál, humoros köntösbe
bújtatva bókol. Sokkal jobb ez, mintha áradozna a szemem színéről, az
ajkaim erotikus ívéről, vagy hozzám vágná a többi nyálas klisét.
– Annyira hülye vagy – nyögöm ki nagy nehezen, szemeimet
törölgetve, és krákogok a félrenyelt italtól. – Majdnem kinyírtam magam a
csokival.
– Inkább engem, mint magadat – válaszol félig komolyan, félig
viccesen, és tekintetében aggodalmat látok. Persze hogy aggódik. Öt éve
szinte minden munkát együtt vállalunk el. Összenőttünk, mint a testvérek.
Ismerjük a másik rezdüléseit, befejezzük a megkezdett mondatokat, szinte
már a gondolatokat is halljuk. Több figyelmet igényel az ilyen jellegű
kapcsolat, mint egy házastársi, ahol nem függnek életek a másik fél
bizonyos szintű elhanyagolásától.
– Te érted? – komolyodom el, és az arcát kutatom válaszért. Ha
magamban nem is, de talán benne ezúttal megtalálom a választ, amit
keresek. Annyiszor végigmentünk már vele is képzeletben a különféle
szituációkon, lehetőségeken, de sehová sem lyukadtunk ki. Az egész eset
teljesen érthetetlen és felfoghatatlan.
– Egyetlen mozzanatát sem – ismeri be újra, ahogy tette ezt már
számtalanszor. Kényelmesen felhúzza az egyik lábát, hisz érzi, ez is olyan
hosszú beszélgetésnek ígérkezik, amilyeneket manapság folytatni szoktunk.
– Az egésznek se füle, se farka, se semmije – mondja őszintén, és én
hiszem, hogy így is gondolja. Megbízom benne, ahogy ő is bennem.
Enélkül fabatkát sem érne az egész. – Fegyverek terén a legjobb voltál a
kiképzésen a csoportban, azóta pedig tökélyre fejlesztetted a tudásod, és
ezzel nem szimplán hízelegni akarok. Többek között megjártuk az izraeli
kiképzést, ahová kevesek jutnak ki, közülük is sokan lemorzsolódnak, és
ahol te történetesen megmentetted a seggem a helyiekkel való balhéban.
Kizárt, hogy tisztítás közben csak úgy ukmukfukk elsült volna a kezedben
az a fegyver, amit évek óta dédelgetsz. Az a pisztoly olyan számodra, mint
a saját karod, vagy annak a meghosszabbítása. Ismered minden centijét, a
fogását, a fém jóleső, biztonságot adó hidegségét. Nem lőhetted fejbe
magad, nem vagy gyakorlatlan kezdő, aki csak úgy elkövet egy ilyen
baklövést. Ezt a hülye nyomozókon kívül senki sem hiszi el rólad, aki csak
egy kicsit is ismer – érvel mellettem nem először, és ahogy magamat
ismerem, nem is utoljára. Módszeresen szétszedek, elemzek, majd
összerakok mindent. A saját ügyemben pedig ez a tevékenység
megsokszorozódik. A munkám egyik alapfeltétele az alaposság, és én
alapos vagyok.
– Akkor talán össze kellene haverkodnom velük – kuncogok fel
röviden kínomban, hisz a bizonytalanság, a tétlenség, a felületes rendőri
munka miatti téves lehetséges ügylezárás az agyamra megy. – Ha nem
szabadulok ki innen nagyon hamar, bedilizek. Ákos, könyörögve kérlek,
vigyél ki innen – ragadom meg az alkarját, körmeimet belemélyesztve a
napbarnított bőrébe. Az ujjaimtól kifehéredett felületen szinte rikítanak a
vastag, fekete szőrszálak. – Bármit megadok – könyörgök neki
kiskutyaként.
– Bármit? – csillan ravaszság a szemében, de figyelembe sem veszem,
mert ki akarok jutni ebből a börtönből. A legjobb lenne végleg, de arra még
egy keveset várnom kell. A mostani lakhelyem ez a pár négyzetméteres
sivár kórterem, a rideg falaival, a kopott padlójával és a zajos
szomszédokkal. Néha egész éjjel fent vagyok az emeleten lakók nyögései,
kiáltozásai miatt, de nappal sem pihenek túl sokat az állandó zsivajtól, ami
egy ilyen helyhez hozzátartozik.
– Amit csak akarsz – hagyom jóvá meggondolatlanul, és ebben a
helyzetben tényleg így is gondolom. Odaadnám a fél karom, ha újra a saját
ágyamban aludhatnék. Nem a keményített ágyneműhuzatokkal van bajom,
hisz aludtam már sokkal rosszabb körülmények között is, de vágyom a
házam otthonos ölelésére, az ismerős illatokra és zajokra. Madarakat
szeretnék, kutyaugatást, halk dudaszót, nem pedig szirénára és
segítségkérésre akarok ébredni az éjszaka közepén.
– Vezethetem az öreg Lucyt? – utal a Mustang 428-asomra, ami se
nem nőies, se nem környezetkímélő, se nem pénztárcapárti, én mégis
annyira odavagyok érte, mint a Smith & Wessonomért, amivel elvileg
majdnem kinyírtam magam. Lucy tűzpiros, hosszában fekete csík fut végig
rajta, a hangja a versenyautókéval vetekszik, és a felújításba ölt pénzemnek
hála a legjobb és legfényesebb autó, amit valaha láttam. Egyszerűen maga a
tökély, és bizton állítom, hogy szerelmes vagyok belé.
– Na, azért tudd, hogy hol a határ, haver! – nevetek fel a kérését hallva,
mire ő is elmosolyodik. Lucyt nem adom más kezébe, és ezt a szabályt
mindenki nagyon jól tudja.
– Én a helyedben átgondolnám. Az öreg Lucy a szabadulásod kulcsa –
kacsint rám Ákos, elvéve kezemből a maradék forró csokit, és magába dönti
azt. Amikor már csak játszom az étellel vagy itallal, nemes egyszerűséggel
megszabadít tőle. Ez a fickó olyasmi, mint azok, akiket elhízott emberek
mellé helyeznek, és ha a delikvens felemel valamilyen ételt evés céljából,
az ételcsapkodója rácsap a kezére. Hatásos lehet. Nos, Ákos nekem úgy
segít, hogy amit már úgyis csak magamba erőltetnék, azt elveszi, és
megeszi vagy megissza.
– Muszáj folyton szemétkedned? – csapok rá a combjára teljes erővel,
amibe a tenyerem is belesajdul.
– Az úr adta, az úr elvette – vonja meg a vállát vigyorogva, majd a
poharat a nyitott fedelű szemetesbe hajítja egy jól irányzott mozdulattal.
– Ha nem innál ilyen bénán, és nem lenne tiszta hab a szád széle,
komolyan is tudnálak venni, de te még az ilyen pillanatokat is el tudod
cseszni – húzom el a számat, de felnevetek, ahogy a szája takarításával
bénázik. Valahogy így nézhettem ki én is. – Hajolj közelebb, te mulya
mélák – nyújtom ki a kezem, és amikor elérhető közelségbe hajol, letörlöm
a maradékot, figyelmen kívül hagyva a megszokott bizsergő érzést. Olyan
ez, mint valami enyhe áramütés, de csak attól lehet, hogy ő a hozzám
legközelebb álló ember a családomon kívül, vagy mert ritkán vagyok
pasival. Egyszerűen nincs időm a magánéletemre a munka mellett, így
természetes, hogy megmozgat bennem valamit Ákos érintése, de ez teljesen
ártatlan.
– Hosszabb útra nem tudlak elvinni, mert az emberrablásnak is
minősülhetne, de kapd fel a béna köntösödet az annál is bénább
mamuszoddal, és irány az udvar – mondja a keskeny szekrényhez sétálva,
és előhalássza belőle viharvert, macikkal tarkított, világoskék köntösömet.
– Az egy antik darab, és nagyon-nagyon messze áll a bénától – bújok
bele a papucsomba, amin egy hófehér nyúl feje díszeleg nagy büszkén. A
papucs mellesleg teljesen új. A kórházba kerülésem előtt egy héttel vettem.
Nem ezért mentem be a cipőboltba, egy szimpla bakancsot szerettem volna
vásárolni, de ki tudna otthagyni egy ilyen csodát?
– Az antikról neked felettébb téves elképzeléseid vannak – segíti fel
rám Ákos a köntöst. – Az a csoda, hogy még nem szakadt önszántából apró
rongydarabokra – húzza meg az övét, mire a szétfoszlott anyag megadja
magát, és kettészakad, mi pedig megdöbbenve bámuljuk a két lelógó
madzagot Ákos kezében. – Esküszöm, nem direkt csináltam – suttogja kis
idő után.
– Megölted őt – nézek fel rá kétségbeesett arcot vágva, és annyira
beleélem magam a szerepbe, hogy egy-egy soványka könnycseppet is
sikerül magamból kifacsarnom.
– Annyira sajnálom – nyúlik meg az arca, és elkezdi összenyomkodni
a két szétszakadt véget, mintha bizony attól varázsütésre összeragadnának.
Nevetségesen néz ki, ahogy ez a nyurga mamlasz két kopott zsineg
összeforrasztásáért küzd, én mégis kibírom nevetés nélkül.
– Most mi lesz velem? – veszem el a kezéből a köntösöm halott
részeit, és meredten nézem a fényesre koptatott kórtermi padlót azon
igyekezve, hogy ne nevessek fel hangosan.
– Ne haragudj, Törpi! Nem volt szándékos. Tudom, mennyire szereted
ezt a borzadályt – hadarja, és esetlenül belebokszol a vállamba.
– Tizenhat éve kaptam. Ez nem borzadály, hanem antik ereklye –
pontosítom megjátszva a szipogást.
– Tényleg tisztáznunk kell az antik fogalmát – mormogja, majd
megölel. Ilyenkor mindig aprónak érzem magam, hisz alig a mellkasáig
érek. Törpe vagyok az óriás markában… – Ne bőgj már, Törpi – kéri –,
veszek neked másik köntöst.
– Mi bajod a mostanival? – bontakozok ki az öleléséből, majd letörlöm
a műkönnyeimet, összecsomózom a szétszakadt övét, befűzöm a helyére, és
mintha mi sem történt volna, fejem oldalra billentve felmosolygok Ákosra.
– Megint átvertél – jelenti ki, és megkönnyebbülve az ajtóhoz lép.
Kinyitja, és félreáll, hogy előreengedjen. Munka közben nem érvényesek az
udvariassági formulák, de az életben igenis betartja őket, jobban, mint az
átlag, és én ezt imádom. Engem arra neveltek, értékeljem az ilyen
viselkedést, sőt, ne érjem be kevesebbel, mint egy olyan férfi, aki
ösztönösen így cselekszik egész élete során.
– Mert mindig hagyod, hogy átvágjalak a palánkon – vonom meg a
vállam, és lassan elindulok a szűk folyosón. Olyan ez a kórház, mintha egy
labirintusba csöppent volna az ember. A mennyezet alacsony, a falakról
pereg a festék, a folyosók kuszán kapcsolódnak egymásba, a világítás a
legtöbb helyen villódzik vagy teljesen elsötétült. Ha egy gazdag ügyfélnek
búvóhelyet kellene kijelölnöm, biztosan azt javasolnám, hogy vonuljon be
ide. Itt a kutya sem keresné.
– Nem hagyom – ellenkezik Ákos, és a karját nyújtja felém segítségül.
Bár már nincs rá szükségem, mégis elfogadom, mert jóleső érzés valaki
közelsége. A kezdeti időszakban nagy segítség volt, hogy rendelkezésemre
állt egy erős kar, ami megadta a biztonság érzését.
– Nem vagy hülye, csak nem figyelsz, amikor én próbállak átverni.
 – Veszek neked egy új köntöst – tereli el magáról a beszélgetést a
liftnél megállva. Nagyon rá van állva erre a köntös témára. Lehet, sőt
biztos, hogy nem nőies darab, nekem mégis a szívem csücske. Ha valaki
megkérdezné, mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre, gondolkodás
nélkül rávágnám, hogy a köntösömet, még akkor is, ha a trópusi szigeten, a
forróságban semmi szükségem nem lenne rá. Anyutól kaptam, így a köntös
marad. Slussz-passz. Juj, és persze a kocsim és a pisztolyom is. Ezeknek
sem venném semmi hasznát, én mégis vinném őket magammal.
– Lépcsőzünk – húzom tovább, és ő azonnal beleegyezik. Nagyjából
annyira szeretem a tétlenséget, mint ő, így megérti, hogy minden alkalmat
ki szeretnék használni, ami mozgással jár. – Nem kell másik köntös –
szögezem le.
– Veszek egy újat, amin nincsenek áttetsző területek. Ha nagyon
ragaszkodsz hozzá, lehetnek rajta hülye rajzfilmfigurák is.
– Ezek nem rajzfilmfigurák, és nincs ezzel a köntössel semmi baj –
kötöm az ebet a karóhoz, pedig tudom, Ákos éppolyan makacs, mint én.
Egyikünk sem fog engedni. Ő idővel vesz nekem egy új köntöst, én viszont
továbbra is a régit viselem majd.
– Semmi, kivéve, hogy átjár rajta a levegő, és szerintem a molyok is. A
molyok amúgy átmászkálnak más ruhákra is? – sepri le a nem létező
molyokat a karjáról, amibe kapaszkodok.
– Legalább szellőzik. A molyok pedig ki vannak csukva, mert egy
nagy csokor levendula van a szekrényembe akasztva otthon. Mellesleg
tudod egyáltalán, hogy néznek ki, mert nekem van egy olyan sanda
gyanúm, hogy dunsztod sincs?
– Akkor a levendula az az éktelen büdös, amit a szappanon kívül
érzek! – csettint az ujjával megvilágosodva.
– Ez gonosz volt, de megérdemeltem az előbbi átverés miatt –
mosolyodok el.
– Az volt a gonosz, amit te tettél. Tudod, hogy nem tudok mit kezdeni
a síró nőkkel – nyitja ki előttem az udvarra vezető ajtót, amikor végre
átvergődtünk a milliónyi jobb és bal kanyaron.
– Sokkal jobban kezelted a helyzetet, mint legutóbb – állok meg a
járda közepén nagyot szippantva a friss levegőből. Már ekkora sétától is
rettenetesen elfáradtam, hisz a szervezetem teljesen ellustult, de semmi
pénzért nem vallanám be senkinek. Vissza kell nyernem a régi formámat,
azt pedig csak úgy lehet, ha mozgok, és sok időt töltök a levegőn. Az
állítólagos baleset előtt is napi szinten edzettem. Futás, izomerősítés,
kardió, mikor melyikhez volt kedvem, de nem múlt el nap valamelyik
nélkül. Az életemhez szorosan kötődik a mozgás, ezért is kínszenvedés ez a
mostani állapot. Nem csinálhatok semmit, úgyhogy egy szobanövénynek
érzem magam, akit néha megöntöznek, de sosem helyeznek át a lakás másik
pontjára, és a napfényt is csak az ablakon keresztül érezhetem.
– Amikor elsírtad magad a karlövésnél? Esküszöm, totál elhittem,
hogy hatalmas fájdalmad van – emlékszik vissza az ominózus esetre, majd
kék pólója V nyakából kicsúsztatja a napszemüvegét, és odakínálja nekem,
de nemet intek, így ő teszi fel.
– Fájt is – indulok el újra –, de fájdalom miatt nem sírok. Nem vagyok
kislány, akinek puszi kell a bibijére, hogy ne picsorogjon.
– Igazából de – nevet fel hangosan, és a biztonság kedvéért a kezét is
végighúzza a fejem tetejétől a karjáig, érzékeltetve, milyen alacsonyra
tettem a lécet a 152 centimmel.
– Kapd be! – húzom el a karom, és a köntösöm zsebébe csúsztatom
tüntetésképpen. Így sétálunk tovább percekig, körbe-körbe a fákkal
szegélyezett járdán, az árnyékos részek és a napsütés váltakozásában, míg
végül ő az, aki megtöri a csendet.
– Mikor jöhetsz vissza dolgozni?
– Amint alkalmasnak találnak rá. A főnök már volt nálam. Át kell
esnem egy rakás teszten, ha újra védeni akarok. Amikor ezt felhozta,
rendesen berágtam rá. Olyan, mintha valami újonc lennék, pedig évek óta
óvom a különböző seggeket.
Amint felhúzom magam, visszatér az iszonyatos fejfájás, ami szinte
megbénít. Sziszegve kapok a fejemhez, Ákos pedig azonnal a karomért
nyúlt, hogy megtámasszon, hátha történne velem valami. A reflexei
ugyanolyan villámgyorsak, mint munka közben, én mégis azt kívánom,
bárcsak ne lenne rá szükségem, bárcsak én lennék az, aki segíthet valaki
máson.
– Megint a fejed? – kérdi aggódó hangon, mire válaszul behunyom a
szemem, hisz tudom, a legapróbb mozdulat is bombaként robbanna az
agyam azon felén. – Jól kibasztak veled – sziszegi, majd óvatosan magához
húz. Odasimulok a hideg tapintású dzsekihez, és szégyen, nem szégyen,
szabadjára engedem a könnyeimet, amik simán gördülnek végig kreol színű
arcomon, pedig alig pár perce mondtam, hogy fájdalom miatt nem sírok.
Ákos gyengéden, óvón tart, noha érzem, szétfeszíti az ideg a
tehetetlenségtől, mint ahogyan engem is. Ha ez így marad, lőttek a
munkámnak és az életemnek. Ki alkalmazna egy olyan testőrt, aki bármikor
kieshet a sorból, aki nem tudna a munkájára koncentrálni éppen akkor,
amikor a legnagyobb szükség van rá? A rettegés, hogy alkalmatlanná
váltam, zokogássá növeszti halk sírásomat, és óriássá a szégyenérzetemet.
Görcsösen markolok bele Ákos dzsekijébe, mire ő simogatni kezdi a hátam
és a tarkóm. – Megoldjuk, Judit – Sosem hív Törpinek, ha rosszul mennek a
dolgok. Komoly esetekben mindig Judit vagyok. – Együtt ezt is megoldjuk
– suttogja, és eszembe jut a három évvel ezelőtti baleset, amiben elvesztette
a feleségét, akit mindennél jobban szeretett. Angelika csak a kisboltba
ugrott le üdítőért, és már majdnem hazaért, amikor egy részeg sofőr szó
szerint egy betonkerítéshez préselte. Valamivel több mint fél óráig élt még,
így el tudtak búcsúzni egymástól Ákossal. Csak álltam tőlük pár méterre,
bámultam azt a két embert, akiket szerettem, és ott, akkor eldöntöttem,
nekem nem kell a szerelem, ha ennyire fájhat. Aztán eljött az idő, hogy a
daruval szó szerint lefejtsék Angelikáról az autót, ami addig valamilyen
módon ebben a világban tartotta. Úgy emlékszem minden mozdulatra,
mintha csak most peregne le a szemem előtt. Ákos megcsókolta a feleségét,
Angelika kezét el nem engedve, reményvesztetten hátrébb állt, két tűzoltó
megtámasztotta Angelika testét, aki csak annyira vette le a szemét imádott
férjéről, míg eltátogta nekem: „Vigyázz rá!”, majd újra Ákosra nézett, aztán
vége lett…
Az autót elmozdították, Angelika örökre elhallgatott, Ákos pedig
hónapokra elveszett az alkohol jótékony mámorában. Nekem kellett
kikaparnom a gödör mélyéről, noha engem is fájón érintett a jóbarát
elvesztése. Ott, akkor én kényszerültem erősnek lenni, most úgy érezheti,
rajta a sor.
– Felkísérjelek? Kaphatnál egy adag fájdalomcsillapítót – ajánlja fel,
visszarántva engem a múlt keserű emlékeiből.
– Fél órája kaptam egy adagot abból a szarból, ami ezek szerint már
nem nagyon segít. Lehet, hogy egy átkozott függő lesz belőlem, márpedig
azt nem akarom. Tiszta fej. Ez a lényeg, hisz te is tudod – utalok arra,
milyen nehéz volt a piát letennie. – Maradjunk még – kérem hátrébb
húzódva, és kifújom az orromat egy gyűrött papírtörlőbe, amit a zsebemből
kotrok elő. – Sétáljunk kicsit körbe-körbe, hátha jobb lesz. Már ha nem
szégyelled a szakadt köntösös bőgőmasinát – mosolygok fel rá
kényszeredetten, mire úgy tesz, mintha gondolkodóba esne. Még a fejét is
oldalra biccenti, mint a kölyökkutyák, akik fura hangot adnak ki, és nem
értik, mi baja lehet a gazdinak, amikor valami rosszat csináltak.
– Hm… Nem is tudom… – ízlelgeti a szavakat. – Egy ilyen fess pasi,
kifogástalan öltözékben egy meggyötört, ápolatlan luvnya mellett…
– Na, elmész te a jó fenébe! – nevetek fel a fájdalom ellenére, és jó
erősen gyomorszájon vágom, mire röhögve, de fájdalmasan a mellkasa alá
kap.
– Ez elég jó érv, hogy még egy ideig egy medvének öltözött nővel
sétálgassak, aki egy nyúl seggébe dugta a lábát – nyújtja újra felém a karját,
amibe sírva-nevetve készségesen bele is kapaszkodom. – Enyhült kicsit a
fájdalom? – utal a fejfájásomra, miközben újra egy napos részhez érünk,
ahol behunyt szemmel az ég felé tartom az arcom.
– Sokkal jobb, ha neked is fáj – vigyorgok szélesen, de nem nézek rá,
csak sétálok tovább, tudva tudván, hogy mosolyogva ballag az oldalamon,
kikerülve a bukkanókat és repedéseket, amikben megbotolhatnék.
Elbasztam. Nem tudom, hogy maradhatott életben, mégis ez történt. Annyi
élete lehet ennek a kis kurvának, mint a macskáknak, vagy annál is több.
Remek tervem volt. Egyszerűen zseniális, amit tönkretett ez a kis senkiházi.
Csak annyi volt a dolga, hogy megdögöljön. Miért nem tudott simán csak
kipurcanni, mint a többi?
Gyakoroltam, pontról pontra elterveztem mindent, majd véghezvittem,
erre nem megúszta? Golyót repítettem a fejébe, ő mégis azon az unalmas
udvaron sétálgatott mindenki kis kedvencével. A ribanc és az a rohadék
olyan nyálcsorgatósan bújtak össze, hogy majdnem kiadtam a taccsot,
mégis tovább néztem, mert élveztem, hogy szenvedni látom őket. Jobban
kellene szenvedniük, de eljön majd az én időm is.
Nem adom fel. Annak a nőnek halnia kell, hisz semmi másra nem jó,
még dugásra sem, hisz még csak nem is tiszta a vére. Fájdalmai vannak, és
mivel neki fáj, annak a féregnek is fáj, de fog még ez jobban is! Legközelebb
nem hibázom el, és addig maradok vele, amíg le nem áll a tetves szíve.
A legjobb az lenne, ha ezt az a mocsok is végignézné. Ha ügyes leszek,
márpedig én vagyok a legjobb, akkor elintézem, hogy ne maradjon le a
látnivalókról. Még az is lehet, hogy előtte játszom egy kicsit azzal a cafattal,
szépen lassan megkínzom, és Ákosnak végig kell néznie azzal a tudattal,
hogy semmit sem tehet Juditért. Lehet, hogy napokig játszom majd, de
ahhoz, hogy ezt megtehessem, Jel kell épülnie a ribancnak. lesz csak az
igazi móka. Szenvedés, vér, sikoltozás… Bosszú.
– Tehát arra jutottak, hogy én tettem ezt magammal – mutatok a halványuló
sebhelyemre az egyenruhások szemébe nézve két nappal az udvari séta
után. A szobámban lévő egyetlen széken ülök, míg a két rendőr két méterre
áll tőlem. Pontosan tudom, mit gondolnak, mit éreznek, mennyire nem
érdekli őket ez az egész. Egy hülye tyúknak gondolnak, aki azt hiszi, helye
van a bátrak világában, de hibázott. A testtartásuk, a hanglejtésük, a
nyugodt levegővételük elárulja őket. Nekem nem tudnak hazudni, de ők
meg vannak róla győződve, hogy mégis.
– Bárkivel megeshet – mondja a magasabbik rám sem nézve.
Kifelé bámul az ablakon, és nagy valószínűséggel a galambot nézi,
amelyik a párját várja a tuja egyik ágán ülve. Nem kell odafordulnom, hogy
tudjam, hogyan is néz ki a madár. Hetek óta a fán lebzsel, vagy ő, vagy a
párja. Mindennap kiteszem nekik a kenyérmaradékaimat az
alumíniumpárkányra, amiről boldogan eszegetnek, így hosszasan
nézegethetem őket. Mivel egyéb dolgom nemigen van, ezzel ütöm el az
időt.
– Tudom, párszor már elmondtam, de most is megteszem. Én nem
bárki vagyok, és ezzel nem arra akarok célozni, hogy különb lennék
bárkinél, de ehhez jobban értek, mint egy átlagember. Ismerem a
fegyveremet. Jobban, mint saját magamat. Nem én tettem. Valaki járt
nálam, még akkor is, ha nem találtak rá bizonyítékot. Lehet, hogy a tettes
rafinált, körültekintő, így odafigyelt arra, hogy ne maradjon utána nyom –
reagálok látszólag nyugodtan, bár belül forrongok, és a hülye fejfájás is
egyik pontból a másikba cikázik.
– Nézze, hölgyem, mind emberek vagyunk. Hibázni pedig emberi
dolog – oktat ki az előző, mint egy kisgyereket, és itt pattan el a húr
bennem. Hetek óta ugyanazt hallgatom, és már rohadtul unom ezt a szintű
felsőbbrendűséget. Alacsony vagyok, nő, ráadásul más a bőrszínem, de nem
vagyok hülye, és főleg nem béna.
– Én viszont – pattanok fel a székről, és kihúzott háttal egyenesen a
magasabbik, egyben ellenszenvesebbik szemébe nézek – nem hibáztam, de
ahogy ön is mondta – tartok egy szusszanásnyi hatásszünetet –, mind
emberek vagyunk. Én, a helyszínelők, önök… – sorolom, mire mindketten
elvörösödnek a haragtól az egyáltalán nem burkolt célzás miatt, miszerint
nem én hibáztam, hanem ők. Ezt ilyen mértékű hatalommal bíró férfiak
arcába vágni nagy merészség, de mit tehetnének velem, ami rosszabb annál,
mint ami eddig történt? Alig bírom visszatartani a mosolyt, ami
kikívánkozna belőlem, mégis sikerül valahogy.
– Akkor mi itt végeztünk is – zárja le a beszélgetést az alacsonyabb,
majd megfordul, és köszönés nélkül elhagyja a szobát. A társa még
igyekszik valamiféle nyomást gyakorolni rám a tekintetével, de mivel nem
jár sikerrel, ő is szó nélkül magamra hagy.
– Ti lehet, hogy végeztetek – motyogom már csak magamnak, majd az
ágyhoz vánszorgok, hasra vetem magam, és a tarkómra nyomom a
tenyerem, hátha azzal tompítom a lüktetést, ami még jobban felerősödött.
Igyekszem az ágynemű fehérítőszagára koncentrálni, elterelve ezzel a
figyelmemet. Arra emlékeztet, amikor havonta egyszer fertőtlenítőszerrel
súrolom át a házamat. Pedig egyedül élek benne, így nem lehetnek olyan
baktériumok, amiktől otthon félnem kellene, én mégsem érem be a szimpla
portörléssel. A tisztítószerek illata nekem egyenlő a tisztaság jóleső
érzésével, ami megnyugtatja az olyan sokszor felborzolt idegeimet. Hogy
mániákus lennék? Nem, csak szeretem a tisztaságot, a rendszert és a
megbízhatóságot magam körül.
 ÁKOS

Úgy tekintek erre a fazonra, a védett személyre, mint egy arctalan bábura,
akinek mégis fontos az élete. Persze, nem számomra, de valakinek biztosan
az, hiszen itt állok egy méternyire mögötte, és a korrupt seggét védem.
Ezért fizetnek, ebben vagyok jó. Talán valamelyik filmben mondták, hogy
„Ez a dolgom, ezt csinálom.” Nem emlékszem pontosan, de mindegy is.
Szeretem a munkámat, csak ne hozna össze a sors néha ilyen alakokkal is.
Jobb oldalamon most senki sem áll, hisz Juditot csak holnap engedik
ki, így egyedül figyelem a hosszú, fénytelen fekete asztal körül ülőket a
sebtében berendezett helyiségben. Valószínűleg ez után a találkozó után a
tárgyak ugyanúgy eltűnnek innen, mint az emberek, akik most jelen vannak.
Az ablaktalan, vakolatlan helyiséget már felmértem, amikor megérkeztünk,
így most csak a tekintetem jár körbe, azt figyelve, nincs-e valaki, aki véget
akar vetni a jómadaram életének. Egyelőre mosolyognak, bár itt mindenki
egyértelműen utálja a másikat. Hat tárgyalófél és tizenhárom testőr van
velem együtt, és egy tűzpiros miniruhába bújtatott csaj, aki a házigazda
tulajdona, és most az italok utánpótlásáért felelős. Egyszerű kellék, és ezzel
pontosan tisztában van ő is. Sokszor láttam már hozzá hasonlókat.
Beletörődtek a sorsukba, vagy talán még úgy is érezhetik, fontosak és
számítanak, pedig nem. Ha megunja a tulajdonosa, lecseréli, mint egy
szekrényt vagy egy mobiltelefont. Nincs értéke, így senkinek sem fog
hiányozni, és senkit nem érdekel, mi lesz vele azután. Én is csak annyi
figyelmet szentelek neki, amennyit feltétlenül szükséges, se többet, se
kevesebbet. A munkám elején még sajnálatot váltott ki belőlem, amikor
hozzá hasonló lányokkal találkoztam, de mára megkeményítettem a szívem
ezen részét. Ennek a nőnek az élete nem az én gondom, semmi közöm
hozzá.
Hogy miért vállalja el a főnököm ezeket a nagyon nem tiszta melókat
is a tisztességesek mellett? Gondolom, mert a pénz nagy úr. Nem baj,
Judittal nagy terveink vannak, és ha végre talpra áll, meg is valósítjuk őket.
Bárcsak már ott tartanánk!
Az ügyféllel szemben ülő pasas szinte észrevétlenül megérinti a jobb
fülcimpáját, mire a tőle balra lévő diszkréten köhint egyet, és még
véletlenül se néz egyikőjük sem az én védett személyemre, aki szemmel
láthatóan elvan a saját kis világában, mintha csak valami haveri találkozóra
érkezett volna.
– Indulunk – adom ki az utasítást neki, mire értetlenül felnéz rám. Már
mellette állok, a karját fogom, miközben a két gyanús alakot és az
embereiket figyelem fél szemmel, akik egyelőre nem mozdulnak, de
láthatóan figyelik a mozgásunk. Igazából most minden szempár kettőnkre
szegeződik.
– De… – kezdené az én emberem, ám ekkor már erőszakkal felállítom
a székből, mint egy rongybabát. Nem éppen a legelőkelőbb módszer, de ha
elsőre nem fogta fel, amit kértem, marad ez a verzió.
– Indulunk – ismétlem meg ellentmondást nem tűrően. Az ügyfélnek
elmagyarázták az elején, hogy ha a mellé kihelyezett testőr bármi gyanúsat
tapasztal, nem az üzlet a fontos, hisz azért vagyunk melléjük beosztva, hogy
az életüket védjük. Én most legalábbis ezért. Azt, hogy a többiek milyen
pozíciót töltenek még be ezen kívül a teremben, nem rám tartozik. Én ezért
az egy emberért felelek.
A testemmel takarva a férfit a többiek tekintete elől az ajtó felé
indulunk. Mögöttünk szinte alig hallható kattanás üti meg a fülemet, ami
nem fegyver által kiadott zaj, és lehet, hogy lényegtelen, de lehet akár egy
jelzés is, így amint bezárom magunk után az ajtót, előveszem a kilenc
milliméteresemet, ami eddig a csípőm közelében pihent, és kibiztosítom.
– Mit képzelsz, te… – kezdené az ürge a kioktatásomat, de nem
nagyon foglalkozom az idegeivel. Nekem a testi épsége számít, a satnya,
bordó ingbe, fekete farmerbe bújtatott teste.
– Sssss – hallgattatom el, és fülelek.
Egy befejezetlen huszonnégy emeletes épület nyolcadik emeletén
tartózkodunk csupasz betonfalak, lógó vezetékek és üresen tátongó
ablakrések között. Az egyetlen út, ami lefelé vezet, az a lépcső, de addig
meg kell tennünk legalább húsz métert. Nincsenek bútorok, amik rejtekül
szolgálnának, csak válaszfalak. Az új fejlemények fényében az épület
olyan, mint egy veszélyes kártyavár vagy egy labirintus, amiben most mi
vagyunk a kísérleti egerek. Személy szerint nem szeretek a kísérleti egér
szerepében tetszelegni.
Odabent mozgolódás támad, majd eldördül az első lövés, amit még
nagyobb zaj, és még több lövés követ. Kitámasztanám az ajtót, de nincs
mivel, így az egyetlen megoldás a futás. Ki kell jutnunk innen, mégpedig a
lehető leggyorsabban.
 – Gyerünk! – parancsolom, és amilyen gyorsan csak tudom, a lépcső
felé terelem a pasast, akinek szemlátomást csak most esik le, mekkora
szarban van, vagyis vagyunk, persze ettől függetlenül is igyekszik vagány
csávó maradni. Épp elérnénk a lépcsőházat, amikor a fejemtől alig pár
centire golyó csapódik a kemény betonfelületbe. Az ügyfelet a lépcsők felé
lököm, utánavetődöm, és a támadó irányába leadok két lövést azt remélve,
addig fedezékbe húzódik, és nem ad le újabbakat. Átfut az agyamon, hogy
ha a golyó célba talál, vagy örökre eltűnik a testem, vagy ha akkora mázlim
van, mint Juditnak, a barátnőm sétáltathat engem hetekig azon az átkozottul
unalmas udvaron, a repedezett betonon, az árnyékot adó fák alatt.
– Futás! – kiáltom, és előre-hátra figyelve hármasával szedem a
lépcsőfokokat, az ügyfelemet gyorsabb futásra ösztökélve. Nem egy afrikai
sprinter, de jobb a semminél. A falhoz kell húznom, mert felülről újabb
lövéseket kapunk. Legalább négy ember üldöz minket, és hihetetlenül
gyorsak. Az út felét már megtettük, de hátravan a másik fele, és fogalmam
sincs, mi vár ránk odalent. A védett személy megbotlik, és egy egész
lépcsősort gurulva tesz meg. Én felsegítem, de nem tud önállóan futni, így
már cipelnem is kell. Öröm az ürömben, hogy hatvan kiló lehet vasággyal
együtt.
Mire elérünk a földszintre, csak pár méter választ el minket a
nyomunkba szegődött emberektől, így döntenem kell: vagy megállunk, és
megsebesítem, legrosszabb esetben megölöm őket, hogy megvédjem ennek
a szarzsáknak az életét, vagy a kocsi felé iramodunk, de akkor nagy
valószínűséggel mindketten meghalunk. Kikémlelek a lépcsőházból a kinti
terepre, ahol egy nagy rakásban betonoszlopok vannak egymásra helyezve.
Felkarolom az ipsét, és amilyen gyorsan csak tudok, a pluszsúlyt cipelve a
betonoszlopok felé rohanok. Idekintről nem lő ránk senki, ebből nagyon
úgy tűnik, arra számítottak, hogy nem lépünk ki élve az épületből. Eldördül
egy lövés, ami súrolja a vádlim, miközben bevetődünk a betonrakás mögé.
A fájdalomtól felszisszenek, de az adrenalin hajt az életben maradásért.
Előhúzom a másik pisztolyom, kibiztosítom, nagy levegőt veszek, és
míg hallgatom a cipők kopogását, kikalkulálom, hányan lehetnek, merre
mozognak, és miközben a kliensem az életéért nyüszít, mint valami
elcseszett kiskutya, fél testtel kihajolok a takarásból, és a célpontok felé
lövök négyszer. Egy talált, hisz ordítás hallatszik, így már csak öt ellenfél
van, de miközben sorban leszedegetem őket, el kell érjem, hogy ne
kerüljenek mögénk. Ez nem egy baromi jól megkoreografált film, amiben
egy Rambo-szerű fazon egyetlen svájci bicskával egy egész osztagot
harcképtelenné tesz, én pedig nem vagyok Rambo, Stallone,
Schwarzenegger, se John Wick.
Egy pillanatra megvillantom a vállam, mire válaszul két lövés is
érkezik. Nincs idő agyalni. Nekirugaszkodom, előbújok, és leszedem ezt a
kettőt is. Cserébe golyózápor zúdul felénk, de sikerül visszahúzódnom,
mielőtt eltalálnának.
– A rohadt életbe! Csend legyen – szólok rá haragosan a védett
személyre, aki félő, hamarosan összevizeli magát.
Minek játssza a nagyfiút, ha valójában egy kicseszett nyúl? –
dünnyögöm magamban, majd újra számolni kezdek. Három fazon maradt.
Egy a szemben lévő oszlop mögött, kettő jobbra. A legokosabb, ha azt a
kettőt veszem célba, hisz ők kerülhetik meg legkönnyebben a
búvóhelyünket.
Átosonok a másik oldalra, felkészülök, összpontosítok, és ezúttal is
négy töltényt lövök ki. Egyik sem ér célt, viszont ők hajszál híján eltalálják
a váltamat, de legalább megtudom a pontos helyüket, úgyhogy hason fekve
kigördülök, és pár lövéssel leszedem mindkettőt.
Az utolsó nem jelentkezik. Az oszlop mögött várhat, és én nem
váratom tovább. Egy töltényem van még, nem szabadna hibáznom, sajnos
mégis megteszem, mivel ő idejében elhúzódik.
– Minek ültél le? – kérdezi a védett személy, mikor a földre huppanok.
Most kezdem csak érezni a lüktetést a vádlimban, és a vér vasas illatát,
hiszen ekkorra már minden érzékem kiélesedett.
– Pihengetek – válaszolok gúnyosan. – Ha tudta, hogy ilyen veszélyes
helyre jövünk, miért csak egy embert akart? – fordulok felé, pedig tudom
jól, nincs idő cseverészésre, még akkor sem, ha az előbbi lövöldözés alig
pár perc alatt lezajlott.
– Olcsóbb volt – vonja meg a csontos vállát. Maga a mozdulat és a
vastag arany nyakláncán megcsillanó fény hányingerrel tölt el.
– Ha maradt volna töltényem, inkább magát lőném le, és nem azt a
másikat – mondom egyenesen a szemébe nézve, amitől kicsit hátrébb
húzódik félelmében.
– Most mi lesz? – kérdi végül.
– Tudja, régen kézilabdáztam.
– Hogy jön ez ide? – néz rám értetlenül.
 – Egész jól játszottam, de ha ez most nem jön be, magának annyi,
ahogy nekem is – veszek fel egy méretes betondarabot, mire ő ijedtében
összerezzen, mert azt hiheti, neki szánom, de most nem foglalkozom vele.
Nem ő a fontos.
Kidugom a fejem, majd visszahúzom, felettem elhúz egy töltény,
felegyenesedek, célzok, teljes erőből dobok, és az ellenség arcába küldöm a
rögtönzött labdámat, aki úgy vágódik hanyatt, mint egy rongybaba.
– És most futás a kocsiig! – rántom fel a riadt fazont a földről, majd
magam után húzva rohanok vele az autóig.
Belököm a hátsó ülésre, a kormány mögé ugrok, és kavicsokat
felverve a gumikkal, elhúzunk a helyszínről.
– Mindet kinyírtad? – tápászkodik fel ülő helyzetbe, és megigazítja az
öltözékét. Nem hiszem, hogy most ez a legfontosabb, de üsse kő, nem
teszem neki szóvá.
– Elvileg nem. Maximum megsebesítettem őket. Nem ölök, ha nem
muszáj, bár az, amelyik a betondarabot kapta… – hallgatok el, és lassítok,
ahogy kiérünk a forgalmasabb útra. Nem hiányzik, hogy a mai nap
megkoronázásaként le is meszeljenek a zsaruk.
– Életben maradtam, így keresni fognak, és ha keresnek, meg is
találnak. Felfogadlak állandó testőrnek – áll elő képtelen ötletével a pasas.
A visszapillantó tükörben látom, megint felvette a laza bűnöző álarcot, és
enyhén hosszúra nőtt haját is rendbe szedte vékony ujjaival.
– Nem akarom megsérteni, de maga egy felelőtlen… – harapom el a
nem éppen hízelgő jelzőt ~, akinek mellesleg semmi keresnivalója a nagy
halak között – vetem oda neki –, úgyhogy szerintem keressen valami legális
melót. Gondolom, van valamilyen tisztességes végzettsége is, amiből
megélhet, és jó esetben nem nyírják ki miatta. Dolgoztam már
alvilágiaknak. Igazi alvilágiaknak, akik tudták, mibe vágnak bele, és mire
számíthatnak – hangsúlyozom ki az igazi szót. – Most pedig elviszem a
főnökömhöz, és összedughatják a fejüket, mi legyen a következő lépés.
Persze nélkülem – teszem hozzá. – Biztos lesz olyan hülye, aki vállalja a
védelmét, ha még mindig ebben a „szakmában” akar maradni.
– Azért kértem magát, mert a főnöke azt mondta, maga az egyik
legjobb – vált át tegezésről magázódásra, de ettől még nem enyhülök meg.
Hogy mondandójának súlyt is adjon, előredől, és rákönyököl az első
ülésekre a fejtámla alatt, belemászva az igen csekély átmérőjű
magánszférámba. – Most is kihozott onnan, és az a dobálós mutatvány…
Az nem volt semmi! Ilyet még nem láttam – hízeleg, de engem már nem tud
rászedni. Nem fogok ezzel a férfival dolgozni, mert az totális őrület lenne a
részemről.

***

– Azt mondtad, utánanéztél – tenyerelek rá Laci asztalára dühösen. Már a

belvárosi irodában vagyok, ahol a megbízásokat kapjuk, vagy épp a
megbeszéléseket tartjuk. – Azt mondtad, csak egy szimpla meló, hogy nincs
gáz, nem kellünk többen.
Nem kiabálok, csak nyomatékot adok a mondandómnak.
– Az ügyfél azt mondta, csak egy megszokott tárgyalás. Vett már részt
hasonlón – válaszol a főnököm nyugodtan hátradőlve az ergonomikus
forgószékén, ami nagyot nyekken megnövekedett súlya alatt. Valaha ő is
olyan testalkatú volt, mint én, de az íróasztal mögött az izmok zsírrá váltak,
és elszaporodtak a testén.
– És mióta támaszkodunk pusztán az ügyfél szavaira? Ha azt mondja,
kerti piknikhez kellek a gyereke szülinapjára, szó nélkül benyeled? A
rohadt életbe, Laci, majdnem otthagytuk a fogunk! – csapok indulatosan az
asztalra, majd hátrébb lépek, nehogy mást is megüssek a bútoron kívül.
– Oké, nyertél – tartja fel mindkét kezét megadóan, cseppet sem
zaklatottan. – Nem voltam olyan alapos, mint szoktam, de most már tudom,
mivel nézünk szembe. Azt mondta, már két embert akar maga mellé, és az
egyik te vagy. Judit mehetne veled.
– Nem és nem – válaszolom határozottan.
– Tessék? – kérdez vissza. Úgy néz ki, megleptem, de mivel is?
Természetesnek kellene vennem, hogy kidobnak a húspiacra, és hogy
Juditot is kidobják velem együtt a hiénák elé? Nem én kavartam ezt a szart,
és az biztos, hogy nem én leszek, aki vásárra viszi a bőrét az ügyfél
szarkavarása és Laci figyelmetlensége miatt. Emelje fel a seggét, és csinálja
meg ő a melót, ha annyira kell neki a pénz.
– Ne érts félre, vagyis érts félre, ha akarsz, de nem vagyok biztos
benne, hogy ezúttal már minden háttérinfót megszereztél, ráadásul Juditnak
még erősödnie kell – fejezem ki az aggodalmamat ezúttal kulturált köntösbe
bújtatva. – Nem áll készen erre a melóra. Nem tesszük ki ilyennek, plusz
még semmiféle alkalmasságin nem esett át, amiket említettél neki.
 – Ezt majd megkérdezem tőle személyesen, de gondolom, jobban
örülnél, ha nem egy olyannal küldeném terepre, akivel nincs összeszokva,
amennyiben elvállalja a melót – kulcsolja össze virsliujjait nagy hasán,
szinte már élvezve, hogy szívathat engem. Végtelenül felháborít, hogy a
legjobb barátom bőrét kockáztatná ilyen hányaveti módon. Meredten
nézem, és igyekszem megtalálni benne azt a Lacit, aki évekkel ezelőtt
felvett minket, aki az ügyfelek védelme elé helyezte a precizitást, az
emberei biztonságát, de hiába keresem, nem találom. A pénz fontosabb
lenne? Az elmúlt időszakban nem ez az első olyan eset, mikor hajszál híján
ottmaradtam hibás információk miatt, és nem csak én, mások is. Persze,
tudom, ez egy ilyen meló, de ha könnyedén megkaphatnánk a lehető
legtöbb háttérinfót, akkor miért küldenek minket ezek nélkül az
ismeretlenbe?
– A munkámhoz tartozik a veszély, és én ezt tudomásul is veszem, de
tudnom kell, mikor mibe mászom bele, merről jöhet veszély, mennyire
húzós egy-egy eset. Nem akarok orosz rulettet játszani a tudtomon kívül.
Ne haragudj, de kilépek – állok fel, és kisétálok az irodájából anélkül, hogy
visszanéznék, vagy akár a megbánás legkisebb szikrája is felcsillanna
bennem.
***

– Magdika, tudna nekem szerezni egy kis kötszert, fertőtlenítőt és

sebösszehúzó tapaszt? – szakítom félbe a folyton csacsogó, Judit körül
legyeskedő nővért.
– Mibe keveredett már megint, Ákoska? – terem mellettem, és
szemével azonnal baleset nyomait keresi.
– Csak egy kis horzsolás – húzom vissza mosolyogva a kabátom,
amiből nagy elánnal igyekszik kihámozni.
– Mutassa csak nekem azt a kis horzsolást! – teszi vaskos csípőjére a
kezét, és olyan szigorúan néz, hogy nevethetnékem támad.
– Magdika, maga nagyon huncut. Folyton ruha nélkül akar látni –
mondom, és leülök Judit mellé az ágyra, felhúzom a térdem, így láthatóvá
válik a vértől sötétlő, szakadt nadrágszáram.
– Te vérzel… – állapítja meg Judit.
– Nem tudom, mi ebben olyan fura, te minden hónapban szoktál –
mondom az ágyon fészkelődve, miközben a farmerem szárával küszködöm.
– Idióta.
 – Tudja, Ákoska, ennek a nadrágnak már úgyis befellegzett – tépi szét
térdig egyetlen erős mozdulattal a farmerem szárát a nővér, mire az anyag
megnyomja a sebem, és én felszisszenek, persze erről egyik nő sem vesz
tudomást a kórteremben. – Nagy kaliber?
– Megmondom őszintén, nem azzal voltam elfoglalva, hogy
megfigyeljem – nézem én is a sebet, és igyekszem felmérni a kárt. Nem
vészes. Ennél sokkal rosszabb is volt már – könyvelem el magamban.
– Rendőröket, gondolom, most sem kell hívni – néz fel, mire én
megrázom a fejem. – Térülök, fordulok, és már jövök is – zárja be maga
után gondosan az ajtót.
– Magdika sem a legális ügyintézés élharcosa – kuncog Judit, amikor
kettesben maradunk. – Majd ne felejts el összedobni neki valami
hálacsomagfélét. Húzós volt?
– Tudja a fene – rántom meg a vállam. – Felmondtam – vallom be, és a
szemébe nézve igyekszem kiolvasni, mit gondol a kissé drasztikus
döntésemről, de nem lepődik meg. – Ezek szerint már tudsz róla.
– Laci hívott. Munkát ajánlott, de azt mondta, mással kellene mennem,
mert te már nem vagy a cégnél – vallja be faarccal.
– Elfogadtad? – kérdem félve. Nem akarom, hogy Judit ilyen
kiszámíthatatlan dologba keveredjen, főleg, mert még nincs itt az ideje.
Rossz ezt mondani, de jelenleg maximum valamelyik drogéria biztonsági
embereként tudna helytállni.
– Nem adtam még választ. Gondolkodási időt kértem.
– Nem szeretném, ha elfogadnád. Nem vagy még felkészülve rá. Ez az
ügy teljes katyvasz, és Laci sem ugyanaz, aki volt.
– Tudom, de eddig nem láttam rajta. Vagyis inkább nem figyeltem,
viszont most hallottam a hangján – magyarázza elgondolkodva. – Olyan,
mintha több mindent észrevennék, vagy kiéleződtek volna az érzékszerveim
az állítólagos balesetem óta. Ennek van valami értelme? – néz rám újra, és
látom, attól fél, bolondnak tartom majd emiatt.
– Neked mindig extra érzékelésed volt – adok óvatos választ, mert
nem tudom, hová akar kilyukadni. Ha most azzal áll elő, szellemeket lát,
mások auráját érzékeli, ráolvasásokkal próbálkozik, belép egy
boszorkányszektába, akkor eléggé meglepődöm, bár mellette maradok, és
segítem bármiben, persze észszerű határokon belül. – Nem fogom kecskék
nyakát elvágni a kedvedért – szalad ki a számon.
 – Kecskék nyakát? – bámul rám bambán, ami teljesen normális reakció
az előbbi mondatom után.
– Tudod, fura krétarajzok a padlón, gyertyák, kecskevér… –
magyarázom a nagyobbnál nagyobb képtelenségeket.
– Békanyál, denevérszem, zöld füst, csúcsos sápi… – folytatja bölcsen
bólogatva. – Igen-igen, ezeket is be kell szerezni, bár én a kakast jobban
tudom hasznosítani, mint a kecskét. Plusz a kecskének csak a jobb
szívbillentyűje kell az ilyesmihez. Ha azt sikerül kioperálni, és kicserélni
valami műcuccra, akkor a kecske nyugodtan legelészhet tovább. Sőt, jobbat
tudok – emeli fel a kezét, amikor megszólalnék, hisz ennél idiótábbnak már
rég éreztem magam, ráadásul mindezt csak magamnak köszönhetem. Judit,
mint boszorkányszekta-tag. Pfff. Ákos, te mekkora barom vagy. –
Tarthatnék egy egész nyájat, és amikor épp nem a szerveiket cserélgetem,
pirkadatkor, mikor a kakas jelez, felkaphatnék egy otthonkát a fekete
köpenyem helyett, kanyarinthatnék babos kendőt a fejemre, és
megfejhetném az összes kecskét. Még a bakokat is, vagy hogy a túróba
hívják a hímeket. Gondolj csak bele, milyen ízletes sajtot árulhatnék egy
régi műanyag széken ülve a kapum előtt. Kecskesajt és ráolvasás egy
helyen – húzza végig a kezét a levegőben a láthatatlan cégér vonalát
követve. – Kaszálni fogok! Hagyom is a picsába ezt a lövöldözősdit, és
kiváltom a kecskefejő-boszorkány vállalkozóit – csap a vállamra jó erősen,
és szélesen vigyorog a lángoló arcom láttán. Jó őt vidámnak látni, még
akkor is, ha a mosolyt ilyen beesett arc keretezi.
– Elégedett vagy? – kérdem félig szégyenkezve, félig a hülye ötletén
mulatva.
– Majd ha utánanézel nekem, tevékenységi körként fel lehet-e venni
ezt a két szakmát. Keress rá, légyszi, a tejfeldolgozás, átokszórás,
boszorkánytanok továbbadása témakörökre is. Hátha… – rántja meg a
vállát, és látszólag elgondolkodik a dolgon, de tudom, csak a véremet
szívja. Tegyük hozzá, marha jól csinálja. Ha nem testőrként dolgozna,
nyugodtan elmehetne színésznőnek is. Számtalan embert vert már át
határon innen és túl. Akadt olyan eset, amikor szántszándékkal leleplezte
magát utólag, de azt is inkább csak a maga szórakoztatására.
– Mi a csevej tárgya? – csörtet be a szobába a testes nővérkénk, és
anélkül, hogy egy pillantást is vetne ránk, odahúzza elém a kisszekrényt,
amire a behozott elsősegélykellékeket szeretné letenni, de a nagy
lendülettől Judit üvegpohara megbillen. Judit utánakap, aztán már csak az
ordítást és az üveg törését hallom. A miértjét a teste takarja előlem, de
reflexből felugrok, mindent félrelökve, még szegény nővért is, és elkapom a
nőt, aki olyan sokat jelent számomra. Ez azt jelentené, többet érzek
barátságnál? Nem hiszem. Pusztán csak védem azt, aki annyira közel áll
hozzám. Az ordítás elhal, Judit teste elernyed, és elnehezül a karomban.
Elájult. Gyorsan összeáll a kép. A hirtelen mozdulat olyan elviselhetetlen
fájdalmat okozott neki, amitől elvesztette az eszméletét, de előtte még
szétroppantotta a poharat, ezért a keze több sebből vérzik.
Hogy rohadna meg! Mi az, hogy csak úgy elájul? Szórakozik velem? Nem
sokat látok a függöny miatt, de azt igen, ahogy az orvosok és a nővérek
rohangálnak körülötte. Mentsétek meg, basszátok meg, különben titeket is
szépen sorban kinyírlak, de előtte levágom egyesével az ujjaitokat, hogy
tudjátok, nem érdemes velem szórakozni. Levideózom a szenvedéseteket, és
elküldöm a családotoknak, hagy nézegethessenek valamit egy kis sajtos
popcorn mellett.
Gyerünk már, te liba, térj magadhoz! Nem ezért dolgoztam ennyit.
Majd akkor halsz meg, ha én azt mondom, se előbb, se később. Én vagyok a
te istened, a te parancsolód, halálod és a sorsod kovácsa. Meg fogsz
dögleni, de nem ilyen könnyen, nem ilyen fájdalommentesen. Szenvedni
fogsz, ahogy szenved majd az is, aki melletted van. Vesznetek kell.
 JUDIT

Nem akarom kinyitni a szemem. Végighallgattam az orvos, apa és a húgom

győzködését, Ákos mindennél üvöltőbb némaságát… Nem akarom ezt. Túl
sok erőmet emésztette fel a küzdelem, a várakozás, a gyógyszerek, a
folyamatos fájdalom. Baromi erős vagyok, de most eljutottam oda, hogy
eszméletlenül fáradttá és fásulttá váltam. Fel akarom adni, vagy legalábbis
pihenni, eltűnni, megszűnni létezni egy időre. Nem akarom hallani a
szuszogásukat, hisz abból pontosan tudom, hogy itt állnak körülöttem és
várnak. Várják, hogy kinyissam a szemem, hogy válaszoljak, döntsék,
mondjak végre valamit, de én semmit sem akarok. Nem akarok itt lenni,
nem akarom, hogy ők itt legyenek, mint ahogy azt sem, hogy elmenjenek.
– Hazamegyek – mondom felülve, mit sem törődve a hirtelen
hányingerrel és fejfájással. Mindenki egyszerre kezd el beszélni a szobában,
de egyetlen intéssel elhallgattatom őket. Nem vagyok kíváncsi sem a
siránkozásra, sem a sürgetésre. Nem tudom most eldönteni, felnyissák-e
újra a koponyámat, nem akarom mérlegelni, mi lenne nekem a legjobb, nem
akarom hallani, mennyire aggódnak, mennyire sajnálják a dolgot, és nem
akarom látni az aggódó tekintetüket, csak haza akarok menni. –
Hazamegyek – ismétlem meg nyomatékosan. Az egyetlen, aki ezt a fajta
hangsúlyomat nem érti, az az orvos. A többiek elhallgatnak, de ő még szóra
nyitja a száját, hogy újabb monológba kezdjen.
– Rendben – szólal meg Ákos a keskeny kórházi szekrényhez lépve,
amitől az orvosnak torkán akad a ki nem mondott szó. Belátja, ezt a
játszmát elvesztette, így bólint egyet, majd kisétál az egyszemélyes
kórteremből.
Csendben nézem, ahogy Ákos sorban dobálja bele a sporttáskámba a
kevéske holmimat, dühös mozdulattal berántja a cipzárt, majd megfordul,
és odadobja nekem a macis köntöst. Mérges. Talán rám, talán a
történtekre… Igazából mindkettő miatt zabos. És a düh mellett ott táncol a
tekintetében az aggodalom és a tehetetlenség.
– Kislányom, biztos, hogy ezt… – próbálkozik apu, de közbevágok.
Nem szeretem a fölösleges köröket. Eldöntöttem, nem fogok változtatni.
– Hazamegyek – állok fel sután magamra húzva a régi köntösöm.
Ákos elcsomagolta a ruháimat, de abszolút nem zavar, hogy férfi
pizsamában, köntösben, sportcipőben, bal kezemen egy nagy, fehér kötéssel
hagyom el a sárga falú börtönömet. Zsebembe csúsztatom a mobilomat,
majd anélkül, hogy visszanéznék, elhagyom a kórtermet. Ahogy távolodom,
egyre inkább újra szabad embernek érzem magam, még akkor is, ha hárman
lépkednek a nyomomban, és talán ez a döntés a halálomat jelenti.

***

– Szia, Lucy – simítom végig a Mustangom motorháztetejét szeretettel,

majd megvizsgálom a tenyerem, ami teljesen tiszta. – Sehol egy porszem –
állapítom meg az ujjaimat összedörzsölve.
– Vigyáztam rá, ahogy kérted – válaszol Ákos a garázs oldalának
támaszkodva.
– Pluszkilométerek? – sandítok rá gyanakvóan. Lucyt rajtam kívül
senki sem vezetheti, hisz a kapcsolatom az autómmal olyan, mint más
nőknek a cipőkkel, táskákkal, vagy egyes férfiaknak a motorjukkal, de
igazából ezeknél erősebb is talán. Lucy alig töltött éjszakát a szabadban,
mióta hozzám került, de minek is hagytam volna kint, amikor van egy
garázs a kertes házam mellett?
A házat tíz éve kaptam, amikor anyai nagyapám is meghalt a mama
után. A húgom, Réka a megtakarított pénzüket kapta, amiből egy lakást vett
a belvárosban, ahol az élettársával és a kisfiúkkal él.
A mai napig nem értem a dolgot. Réka, aki imádja a természetet, egy
apró, erkélyes lakásban lakik, míg én, aki az ibolyát sem vagyok képes
megkülönböztetni a pipacstól, kaptam egy közel kétezer négyzetméteres
telken álló, háromszobás házat, számtalan felújítandó fallal, vízvezetékkel,
tetőléccel… És az a több órányi fűnyírás, metszés, gyomlálás… Jesszus,
hogy utáltam az elején… Aztán valahogy hozzászoktam. Megcsinálom,
amolyan rutinná vált az egész.
Ha most körbenézek, látom, hogy apa nagyjából egy hete nyírhatta le a
füvet, de nem úgy, ahogy én tettem volna. Én általában a fűnyírót és a
növényeket sem kímélve olyan közel vezetem a gépet a fákhoz, hogy
megkarcolom a törzsüket, a bokrok alá pedig kíméletlenül befurakodom,
így egyik águk sem ér le a földig. A bokrok ágai most érintetlenek, alattuk a
fű mégis rövid.
– A kilométerállás ugyanannyi, mint mikor elvittek innen – szakít ki
Ákos a gondolataim világából. Néhányat pislognom kell, hogy felfogjam,
úgy sétáltam ki a garázs elé, és szemlélődtem, hogy fogalmam sincs,
mennyi időt vett ez igénybe. Valahol elvesztem a két pont között, ami
zavarba ejtő.
– Az jó – dünnyögöm.
– Nem baj, ha én most magadra hagylak? – kérdezi Réka. – Mennem
kell Robikáért az oviba, és az az új agymenése, hogy ha nem vagyok az
elsőként érkező szülők között, akkor nem is megyek érte. Olyankor a nap
maradék része kész terror háza. Van az a film – gondolkodik feltartott
mutatóujjal az az amerikai, amiben egy idegesítő kiskölyök pokollá teszi a
szomszéd öregember életét. Nem jut eszembe a neve…
– Denis – segítem ki. – A kiskölyök neve, akit ultraerős
pillanatragasztóval kellene valamihez odaragasztani, Denis. Denis, a
komisz. Utálatos kis majom.
– Azaz! – csettint egyet fellelkesülve. – Tudjátok, vannak azok a
bizonyos korszakok a gyerekeknél. A hiszti, a „Miért?” stb., de esküszöm,
egyik sem közelíti meg azt, amit az én egyetlen kisbogaram, óráim
megkeserítője csinál. Ha vallásos lennék, ráhívnék egy papot, hátha az
ördögűzés segítene.
– A plafonon mászkál, vagy körbefordul a feje? – kérdezek közbe.
– Nem – vágja rá Réka. – Még nem – teszi hozzá sietve.
– Akkor nem szállta meg az ördög – állítom fel a diagnózist. – Holnap
elhozod kicsit, vagy elugorjak én?
– Biztos jó ötlet az állapotodban a közeledbe engedni? Akár ki is
nyírhat.
– Vagy akár ma is ereszthetek egy újabb golyót a koponyámba – vonok
vállat –, szóval nyugodtan hozd el a kölköt, olyan régen láttam.
– Ne viccelődj a baleseteddel! Olyan morbid így a szádból hallani –
szid le apa, és örülök, hogy végre megszólalt. Meg se mukkant a kórház óta.
– Apu, nem baleset volt, és ha bármilyen furcsa, gyanús dolog történne
velem a jövőben, tudd, hogy nem én leszek benne a mumus, és ki fogom
deríteni, ki akar eltakarítani az útból. – A szavak olyan hét-köznapian
hagyják el a számat, mintha egy szimpla bevásárlólistát olvastam volna fel.
Az, hogy elhagytam a kórházat, megnyugtatott, ugyanakkor még munkál
bennem a tettvágy és a bosszúszomj.
– Nem szeretném, ha bajba sodornád magad. Sosem tudhatod, kikkel
állsz szemben – mondja ezt úgy, mintha ő bizony tudná, vagy legalábbis
sejtené. Kifaggatnám, ha nem merültem volna ki ennyire. Amikor kiszedem
belőle azt, amit tud, észnél kell lennem – jegyzem fel gondolatban.
– Menjetek haza nyugodtan, én bemegyek és lepihenek egy kicsit –
adok egy-egy puszit apa és Réka arcára, aztán magamra erőltetett mosollyal
minden egyes alkalommal intek nekik, mikor hátrafordulnak egy újabb
puszidobásra, integetésre, mosolyra… Hihetetlen, hogy nem képesek egy
szimpla puszipá után elhagyni a terepet. Bezzeg anyu nem ilyen volt.
Csendesen élte az életét, csak akkor szólalt meg, mikor szükségét érezte, és
muszáj hozzátennem, hogy nagyon ritkán érezte szükségét. Látva a
fiatalkori képeit, amiken életvidáman, dacosan néz a fényképezőgép
lencséjébe, sajnálom, hogy nem ismertem azt a nőt. Nekünk csak a merengő
anya jutott, apának pedig a merengő, szófián feleség. Valami mégis
összefűzte őket, és szeretném egyszer megérteni, mi az, ami képes volt
életben tartani kettejük halk szövetségét.
– Elfáradtál – teszi a kezét Ákos a hátamra. Megint elmerengtem. Ezen
változtatnom kell, különben legközelebb egy kocsi elé sétálok,
megkönnyítve ezzel a merénylőm dolgát.
– Igen – vallom be neki. – Mint egy beteg öreglány mosolygok fel rá
kimerülten.
– Éhes vagy?
– Farkaséhes – indulok el a bejárat felé.
– Összedobok valamit – ajánlja fel a barátom, mire puffogásszerű
hangot adok ki.
– Pocsék szakács vagy, plusz a hűtőben nincs semmi – lépek be az
előszobába, ahol meglepően meleg van. – Azóta megy a fűtés? – kérdezem
félve. Ha igen, akkor a gatyám is rá fog menni a drága sárga csekk
befizetésére. – Drágaszááág – utánzom Gollamot A gyűrűk urából nagy
átéléssel.
– Sorban válaszolok – mondja, majd a sporttáskámat áthajítja a
nappaliba, és a bőrdzsekijét felakasztja a rózsaszín fogasomra. Ezzel a
berendezési tárggyal kapcsolatban mentségemre szóljon, feketét rendeltem,
utána pedig lusta voltam kicseréltetni, így addig pakolásztam ide-oda, míg a
végén megszerettem, és felfúrtam a helyére. Most elsőként én, vagy bárki
más, aki belép az otthonomba, ezzel a rikító, rózsaszín csodával találja
szembe magát.
– Az első, hogy jobb szakács vagyok nálad – kezdi a válaszadást. –
Emlékezz az egy évvel ezelőtti ételmérgezésre, amit neked köszönhetünk –
hozza fel, amivel nem tudok vitába szállni. Megmérgeztem Ákost és az
egész családomat. Napokig alul-felül dőlt belőlünk a cucc. Rémes napok
voltak. – A hűtőt feltankoltam, a gázt pedig csak hajnalban tekertem
feljebb, amikor átjöttem takarítani – folytatja, és lerántja magáról a kötött
pulóverét.
– Mit csinálni jöttél át? – kérdezek rá, mert nem vagyok benne biztos,
hogy jól hallottam.
– Szoktam takarítani, ha hiszed, ha nem. Lecseréltem a huzatot az
ágyneműiden, felporszívóztam, felmost… – hallgat el, amikor a hátamnak
ütközik. Szoborrá dermedek a konyhában álló új asztal láttán.
– Te vetted? – kérdezem. Nehezen ejtem ki a szavakat. Most vág
földhöz a felismerés, hogy ebben a helyiségben, a modern felszerelésű,
fekete-fehér bútorokkal berendezett konyhámban, a kicsi, négyszemélyes
keményfa étkezőasztalomnál lőtt fejbe valaki. Láttam a képeket, amiket
Ákos készített a nyomozók és helyszínelők távozása után, de akkor nem
tűnt ennyire valóságosnak, ennyire kézzel tapinthatónak. Lassan a
sebhelyemre csúsztatom a kezem, ami alig látható, érezhető, de mégiscsak
ott virít égő jelként, miszerint valaki meg akart fosztani az élettől. Attól az
élettől, amit a szüleimtől kaptam, és amit hosszan akarok még élni.
– Magadra hagyjalak?
Ákos halk szavai szinte fülsiketítően dörrennek a levegőben, amitől
megrezzenek, de nem lépek sem előre, sem hátra.
– Szerinted ki lehetett? – A kérdésére kérdéssel válaszolok, amiből
rájön, nem akarok most egyedül maradni.
– Ha tudnám, már nem élne – mondja visszafogott indulattal a
hangjában. – Mielőtt elégettem a régi asztalt, felsúroltam a padlót, újra és
újra, centiről centire átvizsgáltam mindent, hátha találok valamit, ami felett
a helyszínelők elsiklottak, de…
– De nem találtál semmit – fejezem be helyette a fénycsíkot nézve az
asztal lapján. – Semmi sem klappol. A pisztolyomat havonta tisztítom, amit
a baleset előtt három nappal meg is tettem, úgyhogy bődületes baromság
lett volna újra nekiállni, hisz a tisztítás után nem lőttem vele. Ha elhisszük,
hogy az én pisztolyomból lőttek rám, valakinek tudnia kellett, hogy amikor
nem dolgozom vagy nem alszom, a fegyvert az evőeszközös fiók alatti
titkos rekeszben tartom, hogy Robika ne találja meg, amikor Réka áthozza
hozzám. De ha ezt mind tudta, akkor arra miért nem figyelt, hogy a tisztítás
ideje gyanút ébreszthet bennem? – járom körbe eszmefuttatásom végén az
új asztalomat, finoman végigfuttatva rajta az ujjaim végét, majd Ákosra
nézek, és várok. Várom, hogy ő mondja el, amit nekem most nincs
merszem kimondani.
– Nem sokan élnek túl egy fejlövést – segít ki. Az ő szájából hallani
olyan, mintha másról beszélne, így nem kell magammal összekapcsolni az
esetet. – Márpedig ha nem éled túl, nem agyalsz rajta. Ilyen egyszerű. Azon
a ponton tűi nincs min gondolkoznia. De szerencsére nem jött be a
számítása, mert az agyad majdnem épségben megmaradt, hogy agyalhass
rajta – kacsint rám, de az arckifejezésem nem azt sugározza, hogy díjazom
a humorát. – Bocs, ez ritka szar poén volt – lép közelebb sóhajtva.
– Az ajtó nem volt betörve, tehát vagy beengedtem a támadómat, vagy
valahogy máshogy jött be, de ha az első lehetőséget nézzük, miért adtam
volna bárki kezébe is Lucy kettőt? – teszem fel a kérdést. Tudom, nem túl
kreatív névválasztás egy pisztolynak, de semmi más nem jutott eszembe
akkor, amikor megvettem. – Semmi értelme az egésznek – csapom le a
telefonomat az asztalra, és a csaphoz lépek vízért. Nem fogom bevallani az
újabb fejfájást, hisz így is eléggé aggódik értem a családom és Ákos, aki
igazából számomra ugyanolyan családtag, mint a többiek. Bízom benne,
hogy a víz valamennyire tompítja majd a fájdalmat, noha eddig ez egyszer
sem jött be. – És mi van, ha nem is az asztalnál ülve ért a lövés? – fordulok
meg olyan lendülettel, hogy a poharam tartalmának egy része kilöttyen a
fekete járólapra. Ha nem törlöm fel, nyomot fog hagyni, amikor megszárad,
mégsem megyek be a kamrába a felmosóért.
– A vér fröccsenése erre utal – emlékeztet Ákos. – Láttad a képeket, de
ha akarod, megnézheted őket újra.
– Mutasd – döntöm magamba a vizet, és a „Világ legjobb nővére”
feliratú bögréből előveszek egy fehér krétát, majd elveszem Ákostól a
mobilját. A következő pár percet rajzolással töltöm. Berajzolom a vértócsa
és a vérfröccsenések pontos helyzetét az asztalon és a padlón. Iszonyatosan
nehéz, de ha megpróbálom elvonatkoztatni magamtól az esetet, és a
vérfoltokat másnak tulajdonítom, a test pedig egy idegené, akkor sokkal
könnyebben megy. – A plafont nem fényképezted le?
– Nem, mert azon nem volt semmi.
– Tehát tisztogatok, amatőr picsa módjára beleeresztek egy lövedéket a
jobb agyféltekémbe, és noha az a fránya fémdarab nem hatol ki hátul,
mégsem hagyok semmiféle nyomot? Lefelé nézek, felfelé tör a golyó, vér
még sincs – summázom. – Létezik ez?
 – Judit, őszintén mondom, fogalmam sincs – ül le Ákos a homlokát
dörzsölve az egyik székre, és a rajzolt krikszkrakszokat kezdi
tanulmányozni. De az is lehet, hogy elege van az egészből, és hang nélkül
imádkozik, hogy nyelje el a föld. Megérteném, ha így lenne, nekem is
sokszor elegem van magamból.
– Tudod, mit? Ezt most hagyjuk. Ha valaki meg akart ölni, újra
próbálkozni fog, hisz nyilvánvalóan nem járt sikerrel, én pedig mostantól
résen leszek – kezdem el mosogatószivaccsal lemosni a rajzaim. – Amúgy
krétás lett a nadrágod – bökök arra a székre, amin Ákos ül. – Arra is
rajzoltam – mutatok felé a szivaccsal.
– Tudom, direkt ültem ide, hogy ne kelljen ezzel a székkel is
vesződnöd, de mindjárt átveszem a farmerem – áll fel, és már csúsztatja is
ki a nadrágszíját.
– Mi a francot csinálsz?
– Átveszem a gatyám, amihez először le kell vennem – csúsztatja le a
cipzárt, és a nappalim felé indul. Mielőtt eltűnik a szemem elől, még
megpillantom Amerika Kapitányt elszánt arccal a fenekén.
– De azt nem otthon kellene? – trappolok utána. Nem jövök zavarba a
csupasz bőre láttán, nem azért vagyok elhűlve, hisz láttam már őt
bokszerben, másokat pedig meztelenül is, csak nem értem a helyzetet.
Amikor újra a látókörömbe kerül, Amerika Kapitány az ég felé bámul, míg
Ákos a sötétkék kanapémon térdelve pucsít, a karfa mögött kotorászva.
– Meg is van – emeli magasba diadalmasan a melegítőnadrágját, majd
villámgyorsan belebújik, így a kapitány is eltűnik szem elől.
– Mióta tartasz ruhákat a kanapém mögött? Kitettek az albérletedből?
– Nem raktak ki, nem vagyok leégve, de segítségre van szükséged, így
én segítek. Egy darabig itt fogok lakni veled – dől el kényelmesen a
kanapémon, lábait a fehér díszpárnáimra téve, amiért harapok.
A párnák a fej alá, a derék mögé vagy az ölbe valók, nem piszkos
zoknik alá. Ez abban az esetben is érvényes, ha nem piszkosak azok a
zoknik.
– Le a lábakkal! – utasítom azonnal. – Mondtam én neked, hogy
testőrre van szükségem? – teszem csípőre a kezem mérgesen, amitől
megsajdul a kötés alatt szanaszét vagdalt kezem. Mázlim volt, hogy az
üvegszilánk nem talált el fontos ideget, és pár öltéssel megúsztam. Nagyon
úgy fest a helyzet, hogy momentán egy rakás szerencsétlenség vagyok.
 – Nem, de nem hagyhatlak magadra az állapotodban – húzza fel a
térdeit, így már nem a kényes párnáimra tehénkedik.
– Nincs semmiféle állapotom. Kicsit le vagyok rottyanva, ennyi az
egész, de hamar összeszedem magam, csak pár nap a konditeremben, és
készen is állok a saját védelmemre, lövedék ide vagy oda – szájatok, pedig
tudom, ez az egész marha nagy böszmeség, hisz megeshet, hogy az első
súlyzó megemelésével véget is vetnék az életemnek. Fogalmam sincs,
mennyit bírok, meddig mehetek.
– És aki el akar tenni láb alól, nyilván kivárja azt a pár napot, amíg
összeszeded magad, mert együttérző, emellett pedig hisz az egyenrangú
harcban – ül fel, és a térdére könyököl. Olyan aggódó tekintettel néz, hogy
a végén még kénytelen leszek beadni a derekam, de most még nem a
végénél járunk. Most még képes vagyok ellenkezni, hiába mereszti rám
sötéten csillogó szépséges szemeit. – Minden reggel pontban kilenckor
bekopog, te kinyitod az ajtót, udvariasan megkérdi, készen állsz-e, és csak
akkor támad, ha rábólintasz a harcra – fejezi be a mondandóját.
– Ha így adod elő, tényleg elég hülyén hangzik – roskadok le mellé
nagyot fújtatva –, de ettől még nem kell rám vigyázni, sosem volt rá
szükségem.
– De most kell – makacsolja meg magát. Ajkait úgy préseli össze,
mintha az összes vért ki akarná belőlük szorítani, és a testtartása is merevvé
válik. Nem is néz rám, csak bámulja a potpourrit az asztalon lévő
üvegtálban, kézfejét a térdén ökölbe szorítva.
– Megértem, hogy aggódsz, de ezután jobban odafigyelek, és nem
engedek senkit a közelembe, aki egy cseppet is gyanús. Ez így jó lesz? –
kérdezem az arcélét szuggerálva, ahogy táncolnak az izmok a borostája
alatt.
– Nem – válaszolja tömören, és csak most veszem észre, az ujjai
kifehéredtek a görcsös szorítástól.
– Mi a francért vagy te ennyire makacs? – kérdezem kissé
hisztérikusan. Nem tudom meggyőzni, amitől felforr az agyvizem. Ha
sikertelen lesz a tárgyalás kettőnk között, ez a férfi bizony a kanapémon
marad, mert akkora böhöm nagy állat, hogy a mostani legyengült testemmel
meg sem bírom mozdítani. Ha ezt is figyelembe vesszük, tényleg igaza van:
esélyem sem lenne a támadóm ellen, ha az újra próbálkozna.
– Azért vagyok ilyen, Judit, mert nem akarlak téged is elveszíteni –
ordítja az arcomba könnyes szemmel, és az érzelmek kavalkádjától, amit a
tekintetében látok, hátrahőkölök. Nem merek megmoccanni. Vigyázni akar
rám, mert fontos vagyok neki, és egy fontos embert már elveszített egy
balesetben. A legeslegfontosabb nőt már elvették tőle, így engem meg akar
védeni, és nincs jogom elvenni tőle a védelmező szerepét. Nincs jogom
elszakítani tőle a barátját. Nincs jogom megtagadni magamat Ákostól. Ő
engedte, hogy segítsek neki, amikor arra volt szükség, így most rajtam a
sor, hogy félretegyem a büszkeségemet, és hagyjam, hogy segítsen.
– Hozok takarót, te addig dobd össze nekem a kaját, amit ígértél –
szólalok meg nagy sokára rekedtes hangon, de amikor fel akarok állni,
megint belehasít a fejembe a fájdalom. – A kurva életbe! Ennek már sosem
lesz vége? – kuporodok össze tehetetlenül.
– Hozom a gyógyszert – szalad ki Ákos a konyhába, és pillanatokon
belül fájdalomcsillapítóval és egy pohár vízzel tér vissza. Nem adja őket a
kezembe, a nyelvemre helyezi a bogyót, megitat, majd visszaül az előbbi
helyére, és segít lefeküdni. A combjára hajtom a fejem, és onnan nézek fel
rá, míg ő nyugtatóan rám mosolyog, és a hajamat simogatja. – így
kényelmes?
– Nagyon is – mosolygok vissza rá, amennyire most tőlem telik.
– Csináljak sült csirkemellet rizzsel, meg azzal a nyúlós sajtszósszal? –
húzza végig az ujját bohókásan az orromon, megpöccintve a végét.
– Ne. Inkább csak simogasd a fejem, és mesélj az Amerika Kapitány-
őrületedről – kuncogok, noha a gyógyszer még nem fejtette ki a hatását. –
Miért van a gatyódon?
– Mert rányomtatták. Szoktak ilyen őrültségeket művelni a ruhákkal. A
te melleden is van egy felirat, azt se a kutya nyalta oda.
– Hú, de hülye vagy – vigyorgok rá szélesen. Ezt az Ákost nagyon
szeretem, aki teljesen komolyan megmagyaráz valamit, aminek se füle, se
farka. – Nem a mellemen van az írás, hanem a pólómon.
– Póló ide vagy oda, a felirat helye pontosan a melledre esik.
Mellesleg jól áll a felirat a melleden – teszi hozzá, amit szemforgatással
reagálok le.
– Ez nagyon szar volt, ugye tudod? Inkább mesélj végre Amerika, az
igazság és a segged hős védelmezőjéről – kérem, mire ő kezd el vigyorogni.
– Megvizslattad a fenekemet? Csini, mi? – kacsint le rám, miközben
még mindig a hajam simogatja.
– Még véletlenül sem azt néztem, hanem a kapitányt.
 – Aki mellesleg – hangsúlyozza ki megint ezt a szót elnyújtva – a
fenekemen díszeleg.
– Nem hiszem, hogy ez volt a vágya annak a kitalált pasinak.
„Egyszer, évek múlva majd formás hátsókon fogok virítani. Ez életem fő
célja. Na meg a világbéke” – adom elő átszellemültem
– Formás? – ragadja ki a lényeget, megpihentetve kezét a lapos
hasamon. A tenyere szinte lyukat éget rajtam, és olyan érzéseket kelt
bennem életre, amiket nem kellene.
– Részletkérdés – hárítom el a kérdését. Igyekszem elrejteni a bennem
végbemenő változásokat, hisz a legutolsó, amit szeretnék, hogy észrevegye,
milyen hatással van rám. – Miért hordasz képregényes alsógatyát?
– Ezt te nem értheted – sóhajt, és látom, már most lemondott rólam, de
azért én megpróbálom átformálni a véleményét.
– Melyik részét? A Marvelt a jófiúkkal, a DC sötétebb világát, vagy
hogy miért van egy elszánt, dicsőséges kitalált figura a becses fenekeden? –
kérdezem. Ahogy kimondom a fenék szót, újabb szúrást érzek a fejemben,
de most ez sem tud érdekelni, inkább elnevetem magam az univerzum eme
fricskáján, és késztetést érzek, hogy kimondjam megint, csak hogy
megtudjam, mit vált ki a koponyámban. A fájdalmat leszámítva ez egy
tökéletes pillanat, olyan, amivel az ember beburkolja magát, mert jólesik a
melegsége és nyugalma. Tetszik a testhelyzet és a civódásunk is.
– Mit tudsz te ezekről a dolgokról – legyint lenézően Ákos, de csak
tetteti magát, és tudja, hogy átlátok rajta.
– Attól, hogy én nem Sólyomszemmel a bugyimon flangálok, még
tudok ezt-azt – kacsintok fel rá.
– Sólyomszem. Annyira tudtam, hogy vagy ő, vagy Thor. Értük
vannak megőrülve a csajok, de ez nem erről szól. Ezek a karakterek és
sztorik sokkal többet adnak, mint szépfiúk sokaságát.
– Amellett, hogy a Bosszúállókban játszó Sólyomszemtől azonnal
csorogni kezd a nyálam…
– Sütök csirkét – szakít félbe, és szó szerint kivágódik a fejem alól, s
bár én nagyban hahotázok, a fejem alá óvatosan párnát helyez, és csak
ezután viharzik ki a konyhába.
– Beszélgethetünk így is – kiabálok át a másik helyiségbe.
– Sajnálom, de nem hallak – csap össze színpadiasan két serpenyőt.
– Meséljek még arról, milyen más hatást vált ki belőlem a nyilas pasi?
– próbálkozók újra, nevetésemet kissé visszafogva.
 – Nem kell, de azért köszönöm! Szeretek csendben főzni – csapja be a
hűtő ajtaját. – Nem szeretném, ha a hangszálaidnak is bajuk lenne a nagy
óbégatástól, az pedig főleg nem lenne jó, ha nyálas lenne a szép fehér
párnád – fortyog, de annyira csendesen, hogy épp csak meghallom.
Kuncogva a hátamra fordulok, kényelmesen elhelyezkedem, majd
behunyom a szemem, és a konyhámból kiszűrődő zajokat hallgatom
keverve a jazzel, ami Ákos telefonjából szól. Nem is olyan rossz, ha valaki
más is van a házamban – summázom.

***

Másnap pontban négykor befut a húgom és a keresztfiam, Robika, de már

az ablakon át látom, hogy nem lesz felhőtlen a hangulat. Réka nem túlzott,
a helyzet a fiával pont olyan, amilyennek leírta. Robcsi már nem olyan,
mint mikor utoljára, nagyjából két hónapja láttam. Az enyhén pufók, világra
nyitott, mosolygós keresztfiam valahol elveszett az éterben, és olyan,
mintha az a kölyök odakint egy földönkívüliek által idehozott cserekisfiú
lenne, aki kívülről ugyan hasonlít a szeretett keresztfiamra, de a
viselkedése… Jézus Mária…
– Ezt nézd meg – szólok oda Ákosnak, aki épp most lép ki a fürdőből.
Odaáll mellém, így már ketten figyeljük, ahogy Réka a hideg betonon
fetrengő fiának könyörög, aki épp most teszi tönkre a recés járdámmal a
szép ruháit. A farmere még csak-csak kibírja, de a vékony anyagú,
halványzöld széldzseki nem ússza meg szakadások nélkül, nem is beszélve
az újnak tűnő Adidas cipőről, amit biztosan tönkre fog tenni a
rúgkapálásával.
– Nincs ezeken valami hisztigomb? – húzza el a függönyt, mert jobban
meg akarja nézni, amit eddig csak filmekben és Facebookon posztolt
videókon látott. Ezeket át szoktuk küldeni egymásnak Messengeren, és
jókat röhögünk rajtuk, de most egyikünknek sincs kedve nevetni. – Ez ugye
nem egy normális állapot? – kérdezi a biztonság kedvéért, és épp ki akarja
nyitni az ablakot, amikor a kezére csapok.
– Ha kinyitod, akkor jobban látod őket? – vetem oda szarkasztikusán.
– Nem, de így nem hallok tisztán mindent.
– Rosszabb vagy, mint egy öreg néni a buszmegállóban. Nem elég
neked a látvány és az üvegen beszűrődő visítás? Szerencsétlen környékbeli
kutyák – teszem még hozzá csak úgy magamnak.
 – Ja, szegény kutyák – nyugtázza még mindig kifelé bámulva Ákos az
ablakon keresztül.
Robika ugyanabban a pózban fetreng, mint eddig, csak most, ha ez
egyáltalán lehetséges, még jobban csapkod, Réka pedig csak áll mellette, és
valamit halkan beszél, amit nem hallunk az ablaküveg és a visítás miatt. –
Ilyenkor kell segíteni, vagy nem? Ha verekedés lenne, közbelépnék, de itt
csak az egyik verekszik, és a szenvedő alany a járda. A járda a mondatban
alany, ugye? Állítmány nem lehet. Mit állítunk? Járda. Nem, ez nem jó.
– Kicsit mintha elkalandoztál volna – állítom le, és tisztán leolvasható
az arcomról az is, amit nem teszek hozzá. – Nem igazán tudom, mit kellene
tenni. Kimész? – térek vissza inkább a hisztire, az „alany-e vagy állítmány a
járda” találgatása helyett.
– Nem az én pereputtyomhoz tartozik. Menj te – vágja rá azonnal
kikerekedett szemekkel.
– Te vagy a férfi – hozom fel a harmatgyenge érvemet, mert ez az első,
ami ebben az esetben eszembe jut.
– De te vagy a keresztanyja – vág vissza felegyenesedve, így már nem
az ablakon bámulunk kifelé, hanem egymás felé fordulva vívjuk a
szócsatánkat, egy pitiáner, nekünk mégis idegen helyzet miatt. Egyikünk
közeli hozzátartozói között sincs Robcsin kívül kisgyerek, kezelhetetlen
kisgyerek meg pláne nincs.
– De rajtad van mesefigurás póló – bököm meg Snoopy orrát Ákos
kemény mellkasán. Meg sem billen, amitől kedvem lenne erősebben
megütni, mégsem teszem, mert akkor megint elkanyarodnánk a lényegtől.
– Neked vannak cickóid – mutat rá a melleimre, amik szabadon
pihengetnek a sárga topom alatt. A kórházban annyira megszoktam a laza
ruhákat, hogy semmi kedvem melltartót felvenni, még akkor sem, ha
ideiglenesen egy férfi a lakótársam.
– Nem megetetni kell, hanem mondjuk leönteni egy vödör vízzel, hogy
lehiggadjon, te nagyon hülye – válaszolok hüledezve. Az, hogy egy nőnek
mellei nőttek, még nem jelenti azt, hogy elbánik egy gyerekkel. A
gyereknevelés, jelen esetben idomítás, simán beleférhet egy férfi
mindennapjaiba is.
– Törpike, rajtam nincs zokni – hozza fel a következő indokot, mire
elnevetem magam. – Mit nevetsz? Nem fázhatok fel, mert akkor fájni fog a
pisilés és az ülés.
 – Akkor miért nem veszel fel zoknit, te nagy mamlasz? – csapom
hason, és az ablak felé sandítok. – Ez hihetetlen. Kimegyek – indulok el
sóhajtva az ajtó felé, de megtorpanok. – Mit csináljak? – fordulok vissza
némi instrukcióra várva. Kilépés előtt azért csak eszembe jutott, hogy a
lendület és elszántság már megvan, de a megoldás kulcsa tű lehet egy
szénakazalban.
– Mit tudom én – von vállat. – Rögtönözz!
– Hát kösz. Nagy segítség vagy. Vegyél fel zoknit, nehogy kijöjjön az
aranyered – vetem még oda neki kifelé menet, pedig jól tudom, zokni
nélkül fog visszamenni az ablakhoz kukkolni.
A kertben még fülsiketítőbb a zaj. Lassan közelítem meg a zaklatott
vadállatot, aki még mindig szörnyű haláltusáját vívja a járdámon. Ilyenkor
mondaná a narrátor, hogy „A sérült fenevadat, veszélyeztetett fajtájának
egyik utolsó egyedét, halálmegvető bátorsággal közelíti meg a falkájának
bájos nőnemű tagja. Még nem lehet biztosan tudni, mi a szándéka.
Segítségére siet, vagy átsegíti a könnyű halálba, megszabadítva őt
nyilvánvaló szenvedésétől? Az anyaállat, aki minden valószínűség szerint
épp biztatja a kölykét, nem tágít a sebesült egyed mellől…” A valóságban
azonban csak arról van szó, hogy a nyuszis papucsomban elslattyogok
Rékáék mellett, elmormogok egy sziasztokot, bezárom a kaput, amit nyitva
hagytak a nagy kavarodásban, visszamegyek hozzájuk, egészen közel
hajolok Robikéhoz, és artikulálatlanul, nála jóval hangosabban az arcába
ordítok, míg végül teljes lesz a csend. A keresztfiam döbbenten pislog rám,
és láthatóan fogalma sincs, mi üthetett belém. Belém, aki szimplán csak egy
pillanatig utánoztam őt. Már éppen kezdené az újabb adag hisztit, mikor
erélyesen rászólok.
– Szégyelld magad, Róbert. Most pedig állj fel a járdámról, és indulj el
befelé a házba, mielőtt még kedvem támadna lehúzni a nadrágod, hogy
hurkásra verjem a fehér kis seggedet – mondom olyan hangsúllyal, ahogy
az ellenségeimmel beszélnék. Kicsit megsajnálom, de ekkor tesz valamit,
ami miatt elszáll minden kétségem.
– Úgysem mered – ölti ki rám a nyelvét. Ez a gyerek rosszabb, mint
hat ördög, sőt rosszabb, mint egy egész ördögkolónia.
– Nem-e? – húzom fel az egyik szemöldököm, miközben kihúzom
magam, és kezemet a csípőmre helyezem. Ez végre hatásosnak bizonyul,
mert feltápászkodik, és további szájalás nélkül megy be a házba.
 – Köszönöm – suttogja Réka a sírás határán. – El sem tudod képzelni,
milyen idegállapotban vagyok mostanában.
– Ez a legdurvább, vagy ennél rosszabb is szokott lenni?
– Előfordult már, hogy leköpött vagy megrúgott – vallja be lehajtott
fejjel.
– Jó lenne, ha belátnád, és vele is beláttatnád, hogy te vagy a főnök,
nem pedig ő. Ne hagyd, hogy a fejedre nőjön, és ha minden kötél szakad,
emlékezz arra, amit mama mondogatott.
– „Kislyányom, nem törik annak a gyereknek csontja, ha rácsapsz a
seggire” – mantrázzuk egyszerre, majd megsimogatom a húgom hátát, és
bemegyünk mi is a házba, ahol Ákos még mindig pukkadozik a nevetéstől,
míg Robika a konyhaasztalnál, duzzogva üldögél.
– Te meg mit röhögsz, nagy majom? Megoldottam, nem? – támadok
neki azonnal, de ahogy a vörös fejére és a vidám szemeire nézek,
megenyhülök.
– Marha jól csináltad – csap a vállamra, mikor elhaladok mellette. –
Másoknál is alkalmazhatnád ezt.
– Nyald ki! – villantom fel neki a jobb kezem középső ujját, de csak
még hangosabb hahotázás az eredménye. – Látod – mondom Rékának –,
ezzel kell nekem együtt élnem. Minden nap maga lesz a pokol.
– Szórakoztató pokol ez ahhoz képes, ami nekem jutott. Szerintem
aranyosak vagytok együtt. Nem szeretnél inkább cserélni? Ákos helyett
Robcsi – kacsint rám, majd a kávéfőzőhöz vonul, és egyenesen a kiöntőből
magába zúdít vagy két decinyit a hideg, cukrozatlan erősítőből. – Tudod,
mióta nem aludtam ki magam? – fordul újra felém a kávéval hadonászva. –
Öt éve – lendíti felém a kiöntőt, és most örülök csak igazán, hogy
visszatette a tetejét ivás után. – Öt éve nem aludtam többet egyhuzamban
négy óránál. Robcsi éjjelente vagy a vesémet, vagy a gyomromat rúgja szét,
és egyszer álmában úgy szájon vágott, hogy mozogni kezdett az egyik
fogam. Itt – mutatja felénk tátott száját, és az ujjával az egyik jobb első
fogára mutat. – Mázlim volt, mert „visszaerősödött” a helyére, de az egész
helyzet olyan, mintha folyamatos kínzásban lenne részem.
– Még mindig veletek alszik? – kérdezem, de nem is figyel rám, csak
folytatja a szóáradatot az anyai sorsról.
Sokat hallottam már erről, így teljesen megértem. Borzasztó lehet, ha
nincs többé magánéleted, mégis ott van egy gyermek, aki szeret, és akit
halálod napjáig szerethetsz. Egy biztos pont, akit imádsz, óvsz, ölelsz. Ha
túlélem ezt a szart, amiben jelenleg csücsülök, talán én is vállalok egyet.
Valamikor. De mi lesz akkor a munkámmal, amit szeretek? Mindegy, majd
kialakul. Pasi sincs a láthatáron, nemhogy gyerek. Mondjuk, lehetne
spermadonorom is, akivel utána nem kellene vesződnöm. Ez a fajta
gyermekvállalás mostanában egyre divatosabb, a klasszikus családmodell
pedig eltűnőfélben van.
– Néha annyira szeretném képen törölni azokat az anyákat – folytatja
Réka teljes beleéléssel akik jönnek az oviba a tökéletesen viselkedő
angyalbögyörőikért, karjukon a szintén tökéletes kisebb kivitelű
angyalbögyörőjükkel, és lenézően mosolyognak. Nem lenne egyszerűbb, ha
egyenesen a képembe vágnák, hogy „Szar anya vagy, kisbogár!”? –
utánozza az általam nem ismert nőket magas hangon, mire Ákossal
egymásra nézünk, de nevetni egyikünk sem mer, nehogy beterítsen minket
kávéval. – És aaaaz, amikor becserkésznek a játszótéren, és elkezdik
mesélni, hogy a tündérlalájuk kéthetesen már végigaludta az éjszakát, nyolc
hónaposan szaladt, egyévesen pedig kívülről fújta a Bibliát… – Itt sajnos
eljött az a rész, amikor Ákossal nem bírtuk tovább, és a konyha kellős
közepén kitört belőlünk az éktelen nevetés. – Most mi van? – kérdi a
húgom értetlenül, mire mi még nagyobb hangerőre váltunk. A könnyeimen
át tapogatom ki a társamat, hogy rátámaszkodhassak, de csak a hátát
találom, mert kétrét görnyedve vinnyog. – Persze, röhögjetek csak ki.
Ahelyett, hogy egy kicsit együttéreznétek velem – csapja le Réka a
kávékitöltőt, majd összefonja karjait a mellkasán. – Megvárom, amíg
befejezitek – mondja olyan hangsúllyal, ami rajtunk cseppet sem segít.
– Basszus, basszus, ez már fáj – mondom szaggatottan, és noha
tényleg nagyon megfájdult a fejem, csak nem tudom abbahagyni a nevetést,
hisz folyton azt látom magam előtt, ahogy egy pelenkás, meztelen baba a
szőnyegen ülve, szemüvegben a Bibliát olvassa. – Jézusom, azt hiszem, én
most…

***

– Mennyi ideig voltam kiütve? – kérdezem a felém hajoló Rékától. A

konyha hideg padlóján fekszem, fejem a húgom ölében, míg ő aggódva néz
le rám, és a hajamat simogatja. Erről az jut eszembe, amikor
gyerekkorunkban simogattuk egymás fejét, ha valamelyikünk beteg volt.
 – Két-három perc lehetett az egész, de én összeszartam magam – vallja
be erőtlen hangon, amit kiegészít a szája remegése.
– Nehogy sírni merj! Inkább tombolj, mint az előbb. Az viccesebb volt
– mosolygok fel rá.
– Soha többé nem csinálok ilyet, ha ezt váltja ki belőled – töröl le egy
kicsorduló könnycseppet az arcáról.
– Kaphatok egy bogyót?
– Tessék – térdel le mellém Ákos a gyógyszeremet nyújtva, amit
gyorsan, víz nélkül lenyelek.
– Idejöhetek én is? – szólal meg félszegen Robika, aki mindeddig
csendben ült. Sem az én akcióm, sem az anyja előbbi kitörése nem válhatott
a hasznára szegénynek. Nem gyereknek való látvány egy családtag
eszméletvesztése.
– Gyere csak nyugodtan, Prücsök – nyújtom ki felé a kezem, mire
odaszalad, és óvatosan hozzám bújik. – Hm, milyen jó az illatod. Valami
újfajta, drága parfüm?
– Neeeem – kuncogja. – A homokozóban Lacika a fejemre szórta a
homokot.
– Akkor biztos azt érzem, vagy a friss járdaszagot. Nem ment bele a
homok a szemedbe?
– De. De amikor megint láttam, jól megdobtam a vödörrel – adja elő
hősiesen.
– Olyat nem szabad, kicsim – feddi meg az anyja. Nem tudom, szabad-
e ilyenkor ellentmondani, úgyhogy inkább hátulról közelítem meg a
helyzetet.
– Lacika direkt csinálta? – kérdezem a keresztfiamtól.
– Igen – vágja rá azonnal, és nem is sejti, mit akarok kiszedni belőle.
– Volt rá oka? – faggatom tovább, pedig már inkább feküdnék a
kanapén vagy a memóriahabos, kényelmes ágyamban, mert a pólóm
felcsúszott, és a derekam egy sávban lefagyott.
– Nagyon csúnya kabátja van, de oka nem tudom, van-e neki –
válaszol hosszú töprengés után. A válaszától nem tudok nem mosolyogni.
– Csináltál valamit, ami miatt a fejedre borította a homokot? –
faggatózok tovább, míg Rékáék csendben figyelik az eseményeket.
– Futtam, futtam körbe, és szétrúgtam a várját – vallja be, de a hangja
már nem olyan magabiztos, mint eddig volt.
 – Amitől ő biztos szomorú lett, és valószínűleg mérges is. Ha te
építenél egy vagány, emeletes várat, amiben a katonáid lakhatnak, és Lacika
lerombolná figyelmetlenségből, akkor te mit tennél? – fedem fel előtte az
érem másik oldalát, hátha ebből megérti az ok-okozati összefüggéseket.
Persze neki nem adhatom elő ilyen szavakkal, hisz még csak gyerek, és
nem értené meg. Gyereknyelven kell beszélnem felnőttként, ami nem olyan
egyszerű.
– Fellökném. Ne fusson neki a váramnak – mondja dacosan, de a feje
még mindig a mellkasomon pihen, és az illata is ugyanolyan isteni, mint
eddig, csak kis keze szorul ökölbe.
– És ha bocsánatot kérne?
– Akkor lehet, nem, de ne túrja szét a váram – köti az ebet a karóhoz.
– Lehet, hogy ha te is odafigyeltél volna, és nem rúgtad volna szét a
homokvárat, amit épített, vagy bocsánatot kértél volna azért, mert
megtetted, nem dob meg homokkal.
– Lehet – töpreng, és érzem, ahogy ellazul.
– Akkor kicsit jobban figyelj oda, amikor játszol, hogy ne tedd tönkre,
amit mások készítettek. Rossz lehetett neki, hogy amivel annyit dolgozott,
megsemmisült.
– Lehet – ismétli meg.
– Szerintem biztos, és az is biztos, hogy jólesett volna neki, ha
bocsánatot kérsz, vagy segítesz neki újat építeni ahelyett, amit leromboltál.
– Holnap megmondom neki, építsünk együtt egy óóóóriásit – köröz
egyet a levegőben pufók is kezével, majd visszateszi azt a hasamra.
– Te nem fázol, Prücsök?
– Csak a seggem.
– Feneked – javítja ki Réka a szemével körözve, és bár Robcsi csúnyán
beszélt, szeretettel borzolja meg pár centis haját. Hiába. Az anyai szív tele
szeretettel, még akkor is, ha a gyermeke egy kisördög.
– Csak a fenekem, a fejem nem, mert jó meleg a cicid – mondja
Robcsi, mire mind hahotázni kezdünk.
– Az én fenekem viszont megfázott, mert nem egy cicin fekszem –
mondom, amikor abbahagyom a nevetést. – Átkísérsz engem a kanapéhoz?
– Igen – pattan fel, és a még mindig piszkos mancsát felém nyújtja. –
Van játék a telefonodon? – teszi fel a következő létfontosságú kérdést,
miközben Ákos és Réka segítségével feltápászkodok. Nem egyszerű
felállni, ha van egy kisember, akit nem akarsz azzal megsérteni, hogy
elengeded a kezét.
– Van három, és az egyikkel szerintem tudsz is játszani. Lövöldözős.
Nagyon király, de csak akkor használhatod, ha előtte megmosod a kezed.
Amikor Robika már nem figyel, mert teljesen belemerült a harcba –
nem biztos, hogy egy ovis gyereknek szabad lövöldözős játékkal játszania,
de ezen a részen átsiklunk –, Réka és Ákos közelebb húzódnak hozzám.
– Ez így nem mehet tovább – súgja Réka. – Bele fogsz halni, és abba
belerokkan a család. Nézz Robcsira! Rég beszélgetett ilyen nyugodtan.
Szüksége van rád, ahogy mindannyiunknak. Szeretünk, és nem akarunk
elveszíteni. Be kell vállalnod azt a műtétet.
– Réka, bármennyire is bíznom kellene a magyar egészségügyben,
nem megy, és nincs annyi pénzem, hogy kifizessek egy külföldi operációt,
de ha mégis lenne, akkor is kockázatos.
– Kockázatos a műtét, de abba is belehalhatsz, ha az a fémdarab
elindul onnan, ahová most beékelődött.
– Ha nem hagyták volna bent, akkor most nem lennék ilyen szarban –
emlékeztetem.
– De bent hagyták, mert nem tudták vagy nem merték eltávolítani,
ezzel már nem tudunk mit tenni, viszont nézzük pozitívan: túlélted a
fejlövést, túl fogod élni azt is, amikor kiszedik – suttog, pedig kínjában már
inkább kiabálna. Megértem, hogy félt engem, de én is féltem magamat.
– Nem tudom. Nem akarok 26 évesen meghalni – hunyom le a
szemem egy pillanatra, majd amikor kinyitom, a legjobb barátomra nézek,
aki a lábamnál, a kanapé végén ül. – Te mit gondolsz?
– Ez nem az én döntésem, Judit. Ez csakis rajtad áll. Akárhogy is
döntesz, én támogatlak.
– Ezzel most nem segítettél, de azért kösz – válaszolok fintorogva. –
Tegyük fel, hogy a műtétet választom. Hogyan szedem össze rá a pénzt, és
honnan kerítek olyan megbízható orvost, aki vállalja, hogy biztonsággal
meglékeli a koponyámat és kikotorja az agyamból a lövedéket? – nézek újra
Rékára.
– Ezt apa küldte – húz elő a zsebéből egy összehajtott borítékot, amit
átad nekem. – Azt mondta, akkor adjam oda, ha a műtét mellett teszed le a
voksodat, de ő nem akart közben itt lenni. Én most úgy veszem, hogy a
műtét mellett döntöttél, és remélem, ebben a borítékban olyasmi van, ami
tényleg segít, mert ha csak egy jelentéktelen… Mindegy. A tiéd.
 – Mi ez? – forgatom a lezárt borítékot, ami elég réginek tűnik.
– Nem tudom, csak anya tudta, és te fogod tudni, amikor kibontod. Ha
kibontod – teszi hozzá. – Én azt mondom, nyisd ki – biztat. Szerintem ő
jobban szeretné tudni, mint én. Nekem balsejtelmem van ezzel
kapcsolatban.
– Mi köze ennek az egésznek anyához? Három éve meghalt. Honnan
tudhatna ő erről bármit is? – emelem magasabbra a kezemben tartott
borítékot, majd felülök, és törökülésbe húzom a lábamat. – Apa mennyit tud
arról, mi ez az egész?
– Apa valahogy úgy fogalmazott, ez valami biztonsági kiskapu. Nyisd
ki, és megtudjuk – szorgalmazza a húgom.
Ránézek, és figyelem őt. Ez a boríték fontos lehet, ha csak ebben az
egy esetben kaphattam meg. Mi van, ha megváltoztatja az eddigi életemet?
Mi van, ha mindannyiunk élete más lesz? Most, hogy ilyen tüzetesen
figyelem Rékát, észreveszem, ami felett eddig elsiklottam. A gyönyörű kék
szeme alatt a sötét karikát, a régen olyan egészséges, feszes, sima arcbőrén
az idegeskedés miatti ráncokat… Látom azt, amit eddig nem. Magamba
akarom szívni a testvérem összes vonását, mert most végre látom, nem
veszem természetesnek azt, hogy az életem része. Nagyon hasonlít anyára,
de apából is van benne egy kicsi. Hullámos, világosbarna haját, pisze orrát
és a szeme színét anyutól örökölte, míg határozott állát, húsosabb testalkatát
inkább aputól. Imádtam attól a perctől kezdve, ahogy kimondta a nevem.
Onnantól fogva elvághatatlan kötelék jött létre köztünk.
Korábban csak nyűgként tekintettem rá, aki elveszi előlem a szüleim
idejét, amit addig csak rám szántak. Persze akkor még nem tudtam, hogy
apu csak féléves koromban lépett be az életembe. Úgy éreztem, mi négyen
egy család vagyunk, és a család szent és sérthetetlen.
Egy burokban éltem nyolcéves koromig, amikor is az egyik
osztálytársam elszólta magát: „Neked nincs is apád.” Sírva mentem haza,
mert azt hittem, apu meghalt, amíg én az iskolában voltam, de ő a kertben
vágta a fát. Összezavarodva és megkönnyebbülve rohantam oda hozzá,
aztán olyan lendülettel öleltem meg, hogy majdnem elestünk. Percek teltek
el, mire ki tudta belőlem szedni, mivel bántottak meg ennyire, és amikor
meghallotta, azonnal kézen fogott, és bevezetett a konyhába, ahol anya a
lekváros gombócot készítette éppen. Ha behunyom a szemem, magam előtt
látom a lisztes kötényét, a törött vágódeszkát a piros térítőn, a félig hervadt
rózsát, amit azelőtt egy héttel vett neki apa a születésnapjára, és még ma is
érzem a húsleves, a nyers tészta, a fűrészpor és anya szappanjának az illatát.
Ez a keverék az otthont jelentette számomra, de ami utána következett,
megingatta a hitem mindenben, főleg a helyemben a világban.
Emlékszem, miután apa elmesélte, mi történt, anya félbehagyta a
munkát, leült az asztalhoz, az ölébe húzott, és finoman megpróbálta
elmondani nekem, hogy az én vér szerinti apám nem az, aki az első fél évet
leszámítva egész addigi életemben velem volt. A vér szerinti apám
portugál, akivel anya akkor ismerkedett meg, amikor a barátaival érettségi
után Portugáliában nyaralt. Kiskoromban kiszínezve adta elő nekem a
történetet, de a lényeg, hogy én egy nyaraláson megesett egyéjszakás
baleset eredménye vagyok.
Ezután hónapokig kívülállónak éreztem magam, bezárkóztam a kis
világomba, és anyuékat bántottam, akik nem voltak bűnösök, csupán meg
akartak kímélni az igazságtól. Balhés gyerek lettem rossz jegyekkel,
hirtelen haraggal, ökölharcokkal tarkítva az életem, mígnem anyuéknak
elfogyott a maradék türelmük is, és egyszerre két harcművészeti
tanfolyamra is beírattak, hogy ott vezessem le a fölösleges energiámat, és
tanuljam meg kontrollálni a viselkedésemet.
Ez jó döntésnek bizonyult. A következő tanév végére belehúztam a
tanulásba, majd aránylag szép eredménnyel végeztem, és ami a
legfontosabb, a családom megnyugodhatott. Kimásztam a lelki
pöcegödörből, és újra a család tagjának éreztem magam, a szüleim pedig
ismét a szüleim lettek, nem közellenségek. Újra a béke időszaka köszöntött
ránk.
– Merre jársz már megint? – kérdi Ákos, aki időközben odahúzódott
mellém. – Szeretnéd egyedül kibontani? Szívesen magadra hagyunk –
ajánlja fel, de nemet intek a fejemmel, majd félszegen, remegő kézzel
felszakítom a boríték oldalát.
Egyetlen régi papírdarab lapul benne, rajta egy név: Flavio Victor
Jesus Cruz. Meredten nézem a számomra semmit sem jelentő szavakat,
forgatom a lapot, hátha valamit még meglátok, a fény felé tartom titkosírás
után kutatva, de semmi.
– Ez most valami vicc? – dobom le a papírt az asztalra Réka mellé. –
Mi a szart kezdjek egy névvel, ami lehet akár a… A kurva életbe! –
káromkodok hangosan, majd arcomat a tenyerembe temetve hátradőlök a
kanapén.
 – Jesszusom, a fejed? – ugrik mellém Réka, és a vállamat kezdi el
szorongatni, mintha bizony egy jól sikerült fejfájást az csillapítana. – Mondj
valamit, kérlek – suttogja ijedten.
– Hogy az a jó édes… – sziszegem a tenyerembe, mert még mindig
nem hiszem el, ami történt. – Ihatok pálinkát? – dőlök hirtelen előre,
felszabadítva az arcomat a fogságból. – Bőven van még abból, amit apa
főzetett – állnék fel, de Ákos és a húgom egyszerre tolnak vissza.
– Nem ihatsz, ellenben elmagyarázhatod, miért akadtál ki – mondja
Ákos, és felveszi a fecnit, amit Réka az előbb véletlenül levert a szőnyegre.
– Ki ez a fazon? Egyáltalán nő vagy férfi? – nyújtja felém. – Gondolom,
semmi köze Jézushoz vagy Istenhez…
– Egy kicsit mozgassátok meg a kerekeiteket – javaslom, de nem
veszem el a papírt, mintha attól félnék, hogy a végén megégeti a kezem.
– A rohadt életbe – szólal meg Réka elhűlő hangon, és leül a
dohányzóasztalra.
– Abba bizony. Nincs egy cigitek? – nézek egyikükre, majd másikukra,
pedig senki sem dohányzik a társaságban, még én sem. – Nyugtató?
Valami?
– A táskám elejében van egy doboz cigi – válaszol a húgom, mire
Ákossal döbbenten kapjuk felé a fejünket. – Most mi van? Kemény dolog
az anyaság.
Robika járdás jelenete miatt a társammal a néma beleegyezés mellett
döntünk. Ha ez segít a húgomnak, hát legyen, amúgy is az ő élete, az ő
teste, azt tesz vele, amit akar.
– Az apád? – esik le Ákosnak is a tantusz, és ugyanúgy reagál, mint a
testvérem és én, csak ő artikulálatlanul káromkodik az orra alatt. – Kértek
egy felest? – indul el végül a konyha felé, meg sem várva a nemleges
válaszunkat.
 ÁKOS

Végig sem gondolom, hogy Judit gyógyszert szed, Réka pedig autóval jött.
Kiveszem a hűtőből a jó erős szilvapálinkát, a szekrényből három poharat,
majd visszasétálok a két nőhöz, lepakolom a rakományt az asztalra, és
mindhárom poharat félig töltöm.
– Ákos – mondja ki a nevemet Judit fígyelmeztetőleg.
Én sem szoktam inni, maximum szilveszterkor egy kis pezsgőt, vagy
ha a haverokkal jövök össze, bár nem sok barátom van ezen a nőszemélyen
kívül.
– Igaz… – kapcsolok, és elkezdem visszaöntögetni a poharak tartalmát
az üvegbe, majd visszatekerem a kupakot, és újra leülök a kanapéra. Hiába
tüntettem el olyan gyorsan a folyékony szilvát, a szaga betölti az egész
nappalit. – És most mi lesz? Hogy akarod megtalálni?
– Ki mondta, hogy meg akarom találni? – kérdezi Judit. – Huszonhat
évig nem volt része az életemnek. Miért kellene, hogy most az legyen? Mi
változott meg a gyilkossági kísérlettel? Az anyámat sem ismerte, nemhogy
engem.
– Ez a név a borítékban mégis egy alkalomra várt. Nem akarod tudni
az okát? Nem vagy kíváncsi rá, honnan származol? – hajol kicsit közelebb
Réka Judithoz, és igyekszik meggyőzni, pedig tudja jól, Judit semmit sem
tesz meg, amit nem ő maga határoz el. Borzasztóan önfejű, de ezt tudja is
magáról, számtalanszor hangoztatta már.
– Ez a Jesus nevű fickó annyit tett, hogy 27 évvel ezelőtt lefeküdt az
anyámmal, és teherbe ejtette. Engem apu nevelt fel, ő volt az, aki mindig
mellettem volt, aki betakart, mesélt, nyaralni vitt és vigyázott rám. Erről a
spermadonorról semmit sem tudok – bök a lap felé, ami azóta is a négyzet
alakú asztalkán pihen. – Hol a mobilom? – kezd el kotorászni a zsebében,
mire átnyújtom neki a sajátomat. Amint megkapja, már tárcsáz is, majd
olyan keserűség önti el az arcát, hogy inkább magára hagyjuk, és
átmegyünk a hálóba Robikához, aki még mindig Judit telefonját
nyomkodja. Az utolsó szó, amit még elkapok, mielőtt becsukom az ajtót, az
apa.
– Szerinted mi lesz most? – fordul felém Réka.
 Aggódik a nővéréért, mint ahogy én is, mégsem tudok mit kezdeni
ezzel a helyzettel, és őszintén szólva nem is értem igazán.
– Fogalmam sincs – vallom be. – Na, kis fickó, hogy megy a játék? –
telepszem le Robcsika mellé a narancsszínű ágytakaróra, ami jól passzol a
hálószoba napsárga színéhez. Ez a szoba színben teljesen eltérő a ház többi
részétől. Borovifenyő bútorok, a sárga többféle színárnyalatában pompázó
textíliák és nőies illat jellemzik. Judit parfümje édes illattal telíti be a
helyiséget, noha a testén szinte alig lehet érezni. Lehet, hogy a szobáját és a
ruháit itatta át a vaníliás keverékkel? – töprengek el.
– Már nem játszok. Nézegetem a képeket – mutatja felém a telefon
képernyőjét a kisfiú, mire hasra fekszem mellé, hogy együtt nézhessük
tovább.
Hosszú percek múlva jön csak be Judit a telefonommal a kezében.
Mikor ránézünk, megmutatja, mit talált. Egy sötét bőrű, öltönyös férfi
mosolyog ránk a képről, akinek jobbján egy estélyiben pompázó, középkorú
nő áll, míg a másikon egy, az idősebb férfihoz nagyon hasonlító, húszas
éveiben járó, szintén öltönyös fickó. Valószínűleg ők egy család. Jó
benyomást keltenek, emellett büszkének, tekintélyesnek és marha
gazdagnak tűnnek.
– Ő lenne az apám – mondja segítségképpen Judit a nyilvánvalót,
miután leteszi elénk a telefonomat.
– Flavio Victor Jesus Cruz, Portugália legtöbb luxusszállodájának
tulajdonosa, hatalmas vagyon birtokosa, és egyben a pasi, aki, mint kiderült,
végigkísérte az életemet a háttérből.
– Apa mesélt róla? – kérdezi Réka.
– Nem, felhívtam Flaviót, mert tök jól tudok portugálul csevegni –
húzza el a száját Judit, miközben a szobában rója a kilométereket. Olyan
gyorsan fordul meg a falaknál, hogy minden egyes alkalommal megcsap
egy enyhe légmozgás.
– Mint valami brazil szappanoperasztár. Amúgy hasonlítasz rá –
jegyzem meg, de amint kimondom, már meg is bánom, mert egyenes
derékkal megtorpan éppen előttem. Izmai megfeszülnek, apró mellei
kirajzolódnak a top alatt, majd ellazulva, nagy sóhajjal az ágy szélére
roskad.
– Tudom, a francba is – ismeri el.
– A franc csúnya szó? – kérdezi Robcsika, aki újra a játékot bűvöli.
Amikor éppen nem beszél, annyira belemerül, hogy a nyelvét balra
kinyújtja az ajkai között.
– Nem, kicsim – nyugtatja meg az anyja, aztán figyelmét újra a
nővérének szenteli. – Apa mit mondott?
– Hogy az egyetlen ember, aki most segíthet, az a vér szerinti apám,
aki meghagyta, ha bármiben szükségem lenne rá, keressem fel telefonon,
vagy menjek el az egyik szállodájába, mondjam, hogy a lánya keresi, és ő
azonnal odautazik – meséli a szőnyegre tapadt tekintettel.
– És el fogják hinni, hogy a lánya vagy? Ott nyílt titok, vagy mi? –
tudakolja Réka, és a feltevése, miszerint egy „besikerült” gyereket nem
szoktak világgá kürtölni, teljesen jogos.
– Nem én vagyok az egyetlen zabigyereke, és nem is tartja titokban,
úgyhogy tényleg valami nyílt titokféle lehet ez abban a családban. Nem
ismerem a portugálokat. Ott az ilyesmi teljesen normális? – veti magát Judit
hanyatt az ágyon. – Ugye te nem fogsz mindenfelé gyerekeket potyogtatni?
– csipkedi meg a keresztfia arcát szeretettel.
– Hm? – hagyja abba Robcsika a játékot, hogy rá koncentrálhasson.
– Semmi, Prücsök, játssz csak tovább – mosolyog rá szeretettel. –
Szeretlek – teszi még hozzá.
– Én is szeretlek – nyom puszit Robika az arcára, majd visszatér a
játékához.
– Itthagyom neked estére – csap le Réka azonnal az alkalomra. –
Hazamegyek, ébresztés nélkül alszom holnap reggelig, aztán elviszem
oviba. Áll az alku?
– Elfelejted, hogy valaki vadászik a testvéredre –emlékeztetem. – Nem
ez a legmegfelelőbb időpont.
– Éhesek vagytok? – kel fel Judit ruganyos léptekkel, és meg sem
várva a válaszunkat, szó nélkül elhagyja a szobát. Még az ajtót is becsukja.
Mindig ez van, amikor gondolkodni akar. Belekezd valamibe, hisz
cselekvés közben fog legjobban az agya, úgyhogy most nem megyek utána,
és nem kezdek szentbeszédbe, hogy nem célszerű megerőltetnie magát.
Végül is tegnap este is elmentünk egy hosszabb sétára, és semmi baja nem
lett. Nem sokat beszélgettünk közben, de néha rápillantottam oldalról, és
tetszett, amit láttam. Elszántság, felszabadultság, biztonságtudat. Ha nem
ismerném már rég, örök optimistaként jellemeztem volna, de ismerem, így
tudtam, hogy ez csak egy átmeneti állapot volt nála. Két dolog miatt is
veszélyben az élete, és ezzel teljesen tisztában van, így folyamatosan
mérlegel, agyai, helyzeteket elemez. Viszont este nem ezt tette. Akkor
megengedte magának azt a luxust, hogy más vigyázzon rá, és örülök, hogy
én lehettem az a valaki.

***

– Ha tehetném, átvállalnám – szalad ki a számon este, tévézés közben. A

kanapén ülünk félig fekvő helyzetben, lábunkat az asztalon nyugtatva, és
egy híres magyar humorista műsorát nézzük.
– Mit? – kérdezi, és kicsit lejjebb veszi a hangerőt, mert megérezhette,
komoly témát hoztam fel.
– Az egészet – válaszolok, de még nem nézek rá. – A lövéssel járó
gondokat, mindent, ami hozzá kapcsolódik.
– Miért tennéd?
– Mert jót akarok neked – válaszolok kis töprengés után, majd felé
fordulok, és ekkor meglátom, hogy ő mindvégig engem nézett.
– Egy golyó a fejben nem olyan, amit bárki is szeretne magának –
mondja, és úgy figyeli minden kinyilatkoztatásomat, mintha röntgenszeme
volna.
– Alapból én sem szeretném, de ha választhatnék, akkor magamnak
szeretném, és nem neked. Rossz érzés szenvedni látni. Olyan vagy, mint
egy tipródó vad. Egy büszke, sudár vad, aki tudja, bármikor vége lehet, de
én azt szeretném, ha nem kellene félned.
– Nem félek – mondja könnyedén. – Nem akarok meghalni, mégsem
félek. Van ennek valami értelme? – dönti kissé oldalra a fejét, amitől
kibontott haján átsüt a felkapcsolva felejtett lámpa fénye.
– Te magad vagy ennek az értelme – mondom ki tőlem szokatlan
válaszomat. – Különleges teremtmény vagy, Szabó Judit. Nem tudom, mit
tennék a helyedben, mégis szeretném átvállalni a terhedet. Utána majd
eldönteném, mi legyen a következő lépés.
– Nekem az is elég, ha vigyázol rám, a terhekkel elbírok magam –
szorítja meg a kezemet mosolyogva, és most először érzek valami furcsát az
érintésében. Mármint, az érintés ugyanolyan, de az, amit kivált belőlem,
teljesen más, mint eddig. Mindennél jobban szeretném a karomba zárni, és
közben csókolni, simogatni minden porcikáját. Azt eddig is elismertem,
mennyire gyönyörű, hogy milyen különleges külsőt kreált neki a két
különböző nemzetiségű szülőpáros, de most, ezzel a kézfogással mellbe
vágott a felismerés, hogy ő a legszebb nő, akit valaha ismertem. Fekete,
rakoncátlanul hullámos haja keretbe foglalja bronzos arcát, amiben sötéten
izzik a majdnem fekete szempár, amit hihetetlenül hosszú, dús szempillája
még inkább kiemel. Szinte sosem visel sminket, de neki nincs is szüksége
rá. A bőrét még az a halvány sebhely sem csúfítja el, ami a lövés után
maradt, sőt, számomra talán attól még szebb, hisz tudom, min ment
keresztül.
– Baj van? – hajol közelebb az arcomat fürkészve, de nem tudok
válaszolni. A torkomban hatalmas gombóc képződött. A tudat, hogy
mostantól nem vagyok képes a legjobb barátomra egyszerű nőként
tekinteni, teljesen összezavar. Mi lesz ezután?
Nagy csattanás hallatszik a bejárat felől, mire a kanapé alól előhúzott
pisztolyommal az ajtóhoz rohanok, pár másodpercig figyelem a zajokat, de
mivel nem hallok semmit, résnyire nyitom, és kikémlelek. A környéken
semmi sem mozdul, a kertvárosi részen, ebben az órában ez nem meglepő,
az viszont, hogy az ajtó egy hangyányit nehezebben nyílik, mint eddig, az.
Juditot, aki mellettem próbál kipréselődni, visszatolom a hátam mögé,
óvatosan kitárom az ajtót, és akkor látom meg a véráztatta macskakölyköt a
küszöbön. Judit lehajol hozzá, felemeli, majd a macskával a kezében
kiszalad a kapuhoz, kikémlel mindkét irányba, de ő sem lát semmit, így
visszasétál a házba, majd az állat nélkül, véres kezében kulccsal és
elemlámpával szalad a kapuhoz, ahol már várok rá. Átugorhattam volna a
kaput, de Judit most nem tudná megtenni, így én is maradok. Ráadásul az,
aki ezt tette, már vagy elszelelt, vagy némán meghúzódott valamilyen
rejtekhelyen. Normál esetben szétválnánk, de most Judit után eredek a
kerítés árnyékába húzódva.
– Te mit csinálsz? – suttogja hátrafordulva.
– Nincs fegyvered – súgom vissza, de nem kezd el vitatkozni, csak
elindul, de megkerülöm, hogy én legyek elöl.
– Szórakozol? – sziszegi.
– Úgy tűnik? – kérdezem, mikor már három házzal arrébb járunk.
Eddig semmi gyanúsat nem tapasztaltunk. A környék csendes. Túl csendes.
Se kutyaugatás, se autó zaja, semmi, amiből arra következtethetnénk, hogy
pár perccel ezelőtt járt erre valaki.
– Holnap átveszem a fegyverem a kapitányságon, és beledurrantok
vele a becses hátsódba.
– Holnap megteheted, de ne most vitázzunk, légyszi – válaszolom
halkan, körbenézek, majd átszaladok az út túloldalára, Judittal a
nyomomban.
– Nem vitatkozom, csak közöltem a tényeket.
– Príma – húzom el a számat, amit nem lát, de a hangsúlyomból,
amivel ezt a szót kimondom, érzi.
– Nincs itt a szarházi – szólal meg újra, és mostanra már én is
beláttam, hogy nincs mit tenni, a merénylő elszelelt.
– Menjünk vissza a házba, és hívjuk a zsarukat – javaslom.
– Szerinted mit fognak mondani? A kismacska önszántából nekirepült
az ajtómnak. Baleset volt, semmi több.
– Tudod, mit szeretek benned? – fordulok meg váratlanul.
– Van olyan, amit szeretsz bennem? – húzza az agyamat, és az
elemlámpájával az arcomba világít. – Mondd hát, Barabás Ákos, mit
szeretsz te bennem? – heccel tovább, és hiába is viaskodok belül
magammal, a vágy kerül ki győztesen.
Félretolom az elemlámpáját, szabad kezemet a tarkójára helyezem,
lehajolok, és megteszem, amit nem lenne szabad. Megcsókolom, olyan
hevesen, mintha több évnyi önmegtartóztatást sűrítenék bele ebbe a csókba.
Először megdöbbenve hátra akarja rántani a fejét, de végül viszonozza
a csókot, és amikor a nyakamat is átöleli, már tudom, hogy ő is éppúgy
akarja ezt, mint én.
A gyomrom remeg, a szívem majd kiugrik a helyéről, és megszűnik
számomra a külvilág. Csak a puha szájára és az illatos, selymes hajára
vagyok képes koncentrálni, amiben a kezemmel matatok. A birtokló
szenvedély váltakozik a gyengédséggel. Szorosan simul a teste az
enyémhez az utcai lámpa fénye alatt, ami veszélyes lehet, ha a támadó
visszatér, de ha meg kell haljak, akkor így szeretnék, karomban a
leggyönyörűbb nővel, akit valaha a hátán hordott a föld.
Kifulladva lassítunk az ajkak viadalán, majd behunyt szemmel
élvezem, ahogy derekamat átölelve, a mellkasomra hajtott fejjel pihen.
Olyan érzésem van, mintha végre hazaértem volna, mintha az lenne a
legtermészetesebb dolog a világon, ahogy vékony, csinos teste az enyémhez
simul.
Angelika halála óta szentül meg voltam győződve arról, hogy sosem
leszek többé szerelmes, vagy ha leszek is, nem ilyen elsöprő intenzitással és
gyorsasággal.
A feleségem volt a mindenem, és Judit volt a legjobb barátom, aki
mellettem állt a legnehezebb időszakban, én pedig beleszerettem ebbe a
barátba. Lehet, hogy korábban is éreztem valamit, csak mélyen elfojtva
tartottam a megfelelő pillanatig. A „Mi lesz, ha…” kezdetű gondolatok
próbálnak utat engedni maguknak, de nem hagyom felszínre törni őket. Ez
most így tökéletes, ahogy van, és semmi sem ronthatja el.
– Te fázol – mondom, miután megsimítom libabőrös vállát. – Menjünk
be – puszilom meg a feje búbját, majd nem szívesen, de elhúzódom tőle.
Mikor lehajtja a fejét, megijedek, de a kezemmel finoman megemelem az
állát, és látom, hogy csak a kipirult arcát és a csillogó szemeit igyekszik
rejtegetni előlem. – Jól áll neked a boldogság, királylány.
– Nem tudom, ez az egész honnan jutott eszedbe, mindenesetre
élveztem – küld felém egy újabb mosolyt.
– Én sem tudom, mikor változtak meg az érzéseim – vallom be
őszintén.
– Nekem még fel kell fognom ezt az egészet, és…
– És mérlegelned, mi lenne a helyes – fejezem be a megkezdett
mondatát. – Igen, tudom. Nincs ezzel semmi baj, gondolkozz, amíg
szeretnél.
– Túl jól ismersz – fogja meg a kezemet, majd átsétálunk az úton, és
szótlanul bemegyünk a házba.
– Hívom a rendőrséget – indulok a mobilomért, amit a nappaliban
hagytam. Nem ez az, amit csinálni szeretnék, de ez az, amit most muszáj
megtennem. A rendőrséget kell hívnom ahelyett, hogy Juditot ölelném. Van
olyan helyzet, amikor nem tehetjük meg azonnal, amit szeretnénk.
Megcsókoltam ugyan az utcán, de ennél többet most nem engedhetek meg
magamnak.
– Hát jó – motyogja a konyha felé sietve. A hangjából tudom, hogy
fejben elkezdett listát készíteni két oszloppal, pro és kontra érvekkel,
amiből a végén, remélem, győztesen kerülök ki.
Mikor leteszem a telefont, meghallom, ahogy Judit zokog. A konyhába
szaladok bajt szimatolva, és látom, ahogy a kövön ül a halott kismacska
teteme felett, és keservesen siratja. A pultról felkapott papírtörlővel a
kezemben odaülök mellé.
– Mi a baj, Törpi? – nyújtom át neki a gurigát, amiből letép két lapot,
és trombitálva kifújja az orrát.
– Nézz rá! Alig pár hetes. Miattam halt meg – válaszolja hüppögve.
– Törpi, ez egy cica, ne borulj ki miatta ennyire. Próbálj megnyugodni
– vigasztalnám, de a szavaimmal csak olajat csepegtetek a tűzre, mert még
jobban rákezd. Nem láttam még ilyennek, és nem tudom, mit kellene
tennem. Mindig sziklaszilárdan kezeli a tragédiákat, magába fojtva az
érzéseit. Az édesanyja, Éva temetésén, vagy Angelikáén is csak néhány
könnycsepp gördült le az arcán, noha a fájdalom viharként tombolt benne.
Lehet, hogy pont az eddig elfojtott érzések törnek most felszínre, ami akár
jót is jelenthet, úgyhogy ahelyett, hogy tovább vigasztalnám, csak a
combjára helyezem a kezem, és hagyom, hogy kiengedje azt, amit eddig
odabent tartogatott.
Negyedóra múlva itt lesznek a rendőrök azokkal a nyomozókkal, akik
a lövés ügyében is vizsgálódtak, de Judit még mindig a kismacska felett
zokog.
– Megérkeztek – guggolok le mellé, amikor nem sokkal később
bekísérem a férfiakat a házba, mire nagy levegőket véve valamennyire
sikerül elcsendesítenie a zokogását.
– Oké – fújja ki utoljára az orrát, majd újabb nagy levegő után felnéz a
zsarukra. – Átlőtték a fejét – közli velük nem kis éllel a hangjában.
– Elmondanák, hogy történt az eset? – kérdezi az egyik nyomozó
szárazon.
– Ahogy én látom, és ebben nyilván egyet fognak velem érteni – néz rá
Judit lenézően a nyomozókra –, a cica a kis mancsaival fogott egy pisztolyt,
fejbe lőtte magát, aztán teljes sebességgel nekirohant az ajtómnak. Mást el
sem tudok képzelni – áll fel, végig tartva a szemkontaktust a
magasabbikkal, akit a legkevésbé kedvel.
– Judit – szólok neki halkan, mert nem szeretném, ha hülyeséget
csinálna. Utálhatja őket, de meg kell válogatnia, miként beszél velük.
– Hölgyem, szeretne néhány éjszakát a rácsok mögött tölteni? –
kérdezi a rend őre figyelmeztetőleg, de Judit csak büszkén felemeli a fejét.
Nem könnyű megijeszteni, és pontosan tudja, milyen jogok illetik meg.
Nem vihetik be azért, mert szájait a nyomozókkal. – Gondoltam – teszi
hozzá gúnyosan a férfi, ami a barátnőm félrebiccentett fejéből ítélve nagy
hiba.
Ráhelyezem a derekára a kezem, amivel elérem, hogy ismét csendben
maradjon, pedig szívesen megnézném, ahogy nekiesik a pasasnak. Persze
nem maradnék tétlen, a hecc kedvéért én is beszállnék, hogy beléjük verjem
az alapos nyomozói munka alapszabályait. Nem lennék a barátnőjük,
feleségük helyében, ha ilyen, „a nőnek a konyhában a helye, a férfinak
mindig igaza van” sztereotípiákkal van tele a fejük.
 – Nem éri meg – súgom oda Juditnak, majd a férfiak felé fordulok, és
a tényekre alapozva elmesélem a történteket. Az egyik egyenruhás
jegyzetel, a többiek csak bámulnak rám. – Ha megnézik az állat fejét,
nagyjából abban a szögben, amilyenben a társam fejébe is behatolt a
lövedék – fejezem be, és várom, mit lépnek erre. Számomra logikus lenne,
ha ezek után újra megnyitnák Judit ügyét, de én nem befolyásolhatom a
nyomozás menetét.
Egyikük odasétál a macskához, tollával megdönti a fejét annyira, hogy
megvizsgálhassa, majd kis gondolkozás után odaszól a kollégájának:
– Gábor, szólj a helyszínelőknek, hogy szálljanak ki.
– Az állat el lett mozdítva, és az ajtó előtt többször is végigmentek.
Nem hiszem, hogy bármit is találnának még – száll vitába az
ellenszenvesebb, mire az alacsonyabb, aki eddig csendben meghúzódott,
feláll, alaposan végigmér bennünket, majd előveszi a mobilját, és kivonul
telefonálni.
– Hamarosan jönnek a kollégák – mondja, amikor visszatér –, addig
nyugodtan elmehet megmosakodni, hölgyem – mutat Judit kezére és a
kötésére, amit beszennyezett a rászáradt vér. Hangjában semmi kedvesség
nincs, mégis szimpatikusabbá vált azzal, hogy komolyságot vitt az ügybe.
Itt most nem szerencsétlen macskáról van szó, persze ő is fontos, hisz egy
élet, hanem Judit jó híre és élete a tét.
– Kérnek egy kávét vagy teát? – kérdezem. Ha már úgyis maradnak
egy darabig, és így állnak a dologhoz, akkor megkínálom őket.
– Nem, köszönjük – válaszolja az alacsonyabb, miután a többieken
végignéz. – Kérdezzétek ki a szomszédokat, hátha feltűnt nekik valami.
Utána elmehettek, mi Gáborral maradunk – mondja a közrendőröknek –, a
többit elintézzük az őrsön.
Olyan könnyű volt. Megközelítettem a házat, és véghez vittem a tervet, hogy
rettegjenek ezek a kis szarok.
A macska nem volt betervezve, az a kis bolhás csak kidugta a fejét az
egyik kerítés alatt, de ha már ott volt, megragadtam a nyakát, kihúztam, és
megszorítottam. Először nyávogott, aztán már csak nyöszörgött, végül
feladta. Az üveges szemeibe bámulva támadt az a remek ötletem, hogy akár
fel is használhatnám, úgyhogy elsétáltam a döggel pár utcával arrébb, a
sínekhez, és amikor a vonat elhajtott, átlőttem a fejét. Azon a helyen, a
sötétszürke kövek között, a gazzal benőtt szemetes részen a kutya sem fogja
keresni sem a lövedéket, sem a vért, bár nem sok vér jött ki belőle, de a
ruhám azért összekente az a kis rohadék.
Az új szerzeményemmel vidáman sétáltam vissza a szuka házához,
izomból az ajtóhoz vágtam a nyamvadt kis testet, aztán beugrottam annak a
szomszédnak a kertjébe, ahol nincs kutya, de ha lett volna, azt is könnyen
orvosolom.
Az elburjánzott tuja mögött megbújva végignézhettem az egész
előadást. Ákos olyan óvatosan kémlelt ki az ajtón, mintha egy atombombát
dobtam volna a kertbe, aztán kijöttek, és elindultak felderítésre, aminek mi
lett a vége? Gyomorforgató nyalakodás. Végig jó célpontok voltak, mégsem
lőttem le őket, mert más a célom. Sokkal kifinomultabb, eltervezettebb,
zseniálisabb. Nem érdemelnek könnyű halált. Szenvedniük kell, és fognak is,
csak jöjjön el az ideje.
Hajnal három van, mire végre magunkra maradunk. A kivégzett állatot
elvitték, fotókat készítettek, felvették külön-külön a vallomásunkat,
ujjlenyomatot vettek tőlünk és a kapuról, kerítésről is, most pedig végre
kiürült a ház.
Judit a konyhába siet egy fájdalomcsillapítóért, majd a konyhaasztal
mellé görnyed, állát immár tiszta, kötszermentes kezével megtámasztva.
– Kimerültél – veszem elő a felmosószettet a kamrából –, menj, feküdj
le, én kitakarítok – teszem a csap alá a vödröt, majd megnyitom a forró
vizet. A folyó vizet bámulva eszembe jut, amikor Judit vérét takarítottam
fel. Megőrjített a bizonytalanság, és a félelem, ami most is kezd
elhatalmasodni rajtam. Az, aki meg akarta ölni, még mindig a közelünkben
van, figyel minket, és Juditra vadászik. Szerencsétlen macska csak
fenyegetés volt. „Ne lankadjon a figyelmetek, még mindig itt vagyok.”
Judit kimegy a konyhából, majd tisztítószerekkel tér vissza, és az
egyikkel befújja a véres területet a padlón.
– Pihenned kell – szólok rá ingerültebben, mint szeretnék.
– Eleget pihentem a kórházban, most túl mérges vagyok, úgysem
tudnék elaludni – önt egy jó adag hipót a felmosóvízbe, majd kikapja a
kezemből a felmosót.
– Nem hiszem, hogy ma visszajön, de ha mégis… – kezdem el sorban
leengedni a redőnyöket.
– Szórakozik velem – motyogja súrolás közben, és mivel az idegei a
pattanásig feszültek, nem említem meg neki, mennyire fog fájni holnap a
sérült keze. – Kell egy új adag víz, ez már csak maszatol. Ilyen volt utánam
is? – néz rám kérdőn.
– Láttad a fotókat.
– Nem arra gondolok. Milyen érzés volt feltakarítani a véremet? –
pontosítja a kérdést, ami után kénytelen vagyok odasétálni hozzá, mert ez
nem olyasmi, amire mászkálás közben adjuk meg a választ.
– Hogy milyen volt? – töprengek el hosszasan. – Nem is tudom, mihez
lehetne hasonlítani. Te vagy a legjobb barátom, az egyik legfontosabb
ember az életemben. Azzal a gondolattal takarítani fel azt a rengeteg vért,
ami utánad maradt, hogy talán nem éled túl… – nyelek egy nagyot, mert
nehéz nekem erről beszélni. – Súrolsz, a kezed vér, víz és fertőtlenítő
keverékétől mocskos, imádkozol egy olyan Istenhez, akihez nem szóltál
évek óta, reménykedsz, dühöngsz a tehetetlenségtől, és bosszút esküszöl az
arctalan ember ellen, aki el akarta venni tőled azt, akit szeretsz. Ennél
jobban nem tudom elmondani, mi ment végbe bennem – nézek bele mélyen
a szemébe, ami könnyesen csillog.
– Ennél jobban nem is kell – válaszolja meghatódva. – Minden benne
volt ebben a néhány mondatban – áll lábujjhegyre, és gyengéd csókot lehel
a számra.
– Döntöttél már kettőnkkel kapcsolatban? – teszem fel a kérdést, ami
órák óta a fejemben motoszkál, bár ez a csók biztató jel lehet.
– Úgy döntöttem, hagyom magam sodródni az árral, hisz ki tudja, mit
hoz a holnap, a jövő hét, vagy éppen a jövő hónap, de pont ezek miatt félek
is ettől az egésztől. Ha belemegyünk egy szerelmi kapcsolatba, és nem úgy
sülnek el a dolgok, nekem már mindegy lesz, de te sérülni fogsz. Mindig
őszinte voltam veled, így most sem fogok hazudni. Nem tudom, mit érzel
pontosan, ahogy azt sem tudom, én mit érzek. Élveztem a csókot, szeretlek
mint embert, mint barátot, szeretek a közeledben lenni, de csak most történt
köztünk olyan, ami túlmutat a barátságunkon, és tudod, hogy nekem nem
mennek a dolgok ilyen hirtelen. Nem vagyok az a fajta, aki egy perc alatt
szerelembe esik, és azt sem tudom, lesz-e ebből szerelem, de… Jesszus,
ebbe már én is belekavarodok, úgyhogy inkább mondom, mit szeretnék, és
rajtad áll, beleegyezel-e. Próbáljuk meg együtt, ha te is úgy akarod, de csak
lassan haladjunk – fejezi be félmosollyal az arcán.
– Túl sok az infó – nevetek fel hangosan, majd felkapom, és cuppanós
puszit nyomok a szájára, mire szélesebben kezd el mosolyogni. – Adjunk
egy esélyt magunknak ebben a nem túl tökéletes időszakban – kacsintok rá,
és lassan leengedem újra a padlóra. – Mindjárt négy óra, ha nem baj, ma
már nem viszlek el randizni.
– Rózsa sincs nálad? – kérdezi affektálva.
– Sajnos nincs, de van egy üveg hipóm – kapom le az asztalról a
flakont vigyorogva.
– Hű, mindig is erre vágytam – veszi ki nevetve a kezemből, majd
óvatosan beleszagol. – Hm, ennek valami isteni az illata! Sebtiben hozz
nekem egy vödör tiszta vizet, mert azonnal ki akarom próbálni! – csap a
fenekemre játékosan, amikor lehajolok a vödörért. Ezt a humoros oldalát
szeretem a legjobban. Persze a többit is, de imádom, hogy ilyen gyorsan
veszi a lapot.
 JUDIT

Dél felé járhat az idő, amikor valamilyen neszezés üti meg a fülemet.
Csukott szemmel becsúsztatom a kezemet a párnám alá, ahová esténként a
pisztolyomat szoktam tenni, de most nincs ott. Ekkor jut eszembe, hogy ma
elvileg visszakapom, már ha a nyomozás újraindítása miatt nem születik
más határozat.
Az ajtó teljesen nyitva, idegen férfi illata száll felém, de még nem lép
közelebb, léptei elhalnak a küszöbnél. Pörög az agyam, mit tegyek, hol
lehet Ákos. Végül nem tétovázok, egy hirtelen mozdulattal megmarkolom a
kerámia éjjeli lámpát, és oda sem nézve az ajtó felé hajítom, majd
fedezékbe vonulva levetem magamat az ágy mellé, így alatta átnézve látom
az idegen lábait.
– Te semmit sem változtál – kezd el hahotázni egy öblös férfihang,
mire megkönnyebbülve kifújom a levegőt.
– Cseszd meg, Csabi! Összetörtem miattad a nagyi lámpáját – állok fel
kócos hajamat kisöpörve az arcomból.
– Álomszép vagy, kicsi harcos – lép oda hozzám még mindig nevetve,
és úgy nyálából fel, mintha egy könnyű kisbaba lennék. – Bocs a lámpa
miatt. Ha tudtam volna, hogy családi örökség, nem húzódom el – tesz le.
– Illő lett volna megóvnod – húzom le a csuklómról a hajgumimat, és
gyors kontyot kanyarintok a fejem tetejére.
– Így legalább tíz centit nőttél három másodperc alatt – füttyent. – Ez
az igazi teljesítmény.
– Bekaphatod – bújok bele egy melegítőbe, de a trikót nem cserélem
le. – Mi járatban erre? – fordulok újra felé. – Mióta is már, hogy utoljára
találkoztunk? Három vagy négy éve?
– Valahogy úgy – nyugtázza, és nem mondja ki, amire mindketten
gondolunk. Angelika temetésén.
– Biztos nagyon hiányoztam, csak nem volt időd írni – mondja
bármiféle harag vagy sértődés nélkül. Csabi volt az egyik, akivel a
testőrképzést csináltam, és ő volt azok egyike, akikkel Izraelben abba a
nagy balhéba keveredtünk.
– Tudod, hogy nem vagyok nagy emberbarát, pláne, ha ekkora
melákról van szó. Gondolj csak bele, ha meghívlak magamhoz ebédre,
kieszel a vagyonomból. Emlékszem ám, mennyit eszel. Na, ez az egyetlen
ok, amiért nem hívtalak – csettintek a magyarázatom végén még mindig
mosolyogva, és átlépve a törött darabokon a konyha felé veszem az irányt,
ahonnan isteni illat terjeng. – Akkor újra megkérdezem, mi járatban erre,
ahol a madár se jár?
– Úgy hallottam, itt madarak helyett elpusztult cicák repkednek –
mondja éppen akkor, mikor a konyhába érünk, ahol Ákos a legalább húsz
tojásból készült rántottát osztja szét a tányérokra.
– Ákos – szólalok meg szirénaszerű hangon, de nem néz fel rám, csak
a tányérokra koncentrál, legalábbis látszólag. – Mit tettél, és miért négy
tá… – vágja félbe a mondanivalómat a csengő hangja.
– …nyér… – fejezem be végül a megkezdett szót.
– Kinyitom – iszkolna ki Csabi, de én fürgébb vagyok nála.
– Ha te kimész, kint is maradsz – figyelmeztetem.
– Akkor inkább lecsücsülök ide – ül le az asztalhoz eleganciát
mímelve, pilláit rebegtetve.
– Hülye hegyomlás – motyogom, és otthagyom őket.
A kapuban nem más áll, mint Fredi, a szikár testalkatú, alacsony,
Szőke herceg kinézetű volt kollégánk. Ő előbb hagyta ott a céget, mint mi.
Igazából én még nem is szóltam, hogy felmondok, de hamarosan majd
telefonálok Lacinak.
– Ciao bella! – tárja szélesre a karját vigyorogva, mire megfordulok, és
elindulok vissza a ház felé.
– Ne beszélj olaszul – szólok neki hátra.
– Miért?
– Mert nem tudsz – válaszolom, a konyhába csörtetek, és csípőre tett
kézzel megállok Ákos előtt. – Stan én Pan? Most komolyan?
– Megbeszélhetjük reggebéd után?
– Nem.
– Fredi – siet oda köszönni legújabb vendégünknek szívélyesen. –
Köszönöm, hogy ilyen gyorsan jöttél – öleli meg volt kollégánkat, ami után
a szokásos hátveregetés következik.
– Siettem, ahogy tudtam – dobja le a földre sporttáskáját, és el is foglal
egy széket az asztalnál.
– Szóval itt lakik a mini Torpedó – fürkész körbe.
– Szép – nyugtázza, és egy elismerő mosolyt küld felém. – Letisztult,
mégis barátságos. Jó ízlésed van.
 – Nem vagy sokkal magasabb nálam, de a lakberendező képességem
méltatását azért köszönöm – válaszolok neki, és amikor már mindhárom
férfi ül, közelebb lépek hozzájuk.
– Kicsit paprikás – mondja a többieknek Fredi, mintha én ott sem
lennék.
– Megyek, hívom apát, hogy néhány napra hozzáköltözöm – hagyom
el a konyhát, pedig már érzem a gyógyszerem hiányát.
– Törpi, Törpi, Törpi, Törpi – szalad utánam Ákos, és elkap a
hálószoba előtt, majd megpörget a tengelyem körül. – Mindent elmondok
reggeli közben.
– Nem hozhatsz döntéseket nélkülem – támadok neki, lerázva
magamról a kezeit.
Belépek a hálóba, de nem tudom becsapni az ajtót, mert az alkarjával
kitámasztja.
– Ne haragudj – mondja –, nem akartam mögötted intézkedni, csak
féltelek – magyarázkodik mögém lépve. Nem ér hozzám, de érzem, ahogy a
fejem búbját simogatja a kifújt levegő. – Úgy gondoltam, ha többen
vagyunk, nő az esélyünk, és ezek a fiúk szeretnek téged. Nem is kellett őket
megkérnem, hogy jöjjenek, csak röviden elmondtam, mi a helyzet, és már
indultak is. Jó barátok. Kérlek, ne küldd el őket – teszi a vállamra a kezét,
amit lelökök magamról.
– Olyan nehéz lett volna először velem megbeszélni, vagy e helyett a
reggeli cirkusz helyett elmondani, mi folyik itt? – pördülök meg, és
keményen a szemébe nézek. A plusz ráncokból, amik az elmúlt hetekben
keletkeztek az arcán, a karikákból, amik a szemei alatt éktelenkednek, és a
körszakállból, amit nemrég növesztett, mert nincs lelki ereje reggelente
megborotválkozni, látom, mennyire megviselte őt is ez az időszak. De még
így is annyira szívdöglesztő, hogy hülye az a nő, aki nem olvad el, amikor
ránéz, én most mégsem ezt teszem. Szívesen belemarkolnék a fekete
hajába, de szem előtt kell tartanom, hogy én most elsősorban mérges
vagyok, és cseppet sem olvadozom. Bennem nem zajlik le éppen
klímaváltozás, én sziklaszilárdan kitartok a dühöm és sértődöttségem
mellett.
– Veled kellett volna, de aggódtam, és nem sokkal azután, hogy
elaludtál, riasztottam a fiúkat. Bennük megbízom, és tudom, hogy te is. Az
előbbi marháskodás pedig… Az csak úgy jött, hisz ismersz minket. Tudod,
milyenek vagyunk, ha összekerülünk – tárja szét a karját, és úgy tekint le
rám, mint egy bűnbocsánatért esedező kisfiú. Szende félmosoly, könyörgő
szemek, kissé görnyedt hát.
Ekkor elbukom. Minden ellenállásom elszáll. Vele akarok lenni, mert
bízom benne. Jobban, mint bárkiben, és ha ő jó ötletnek tartotta idecsődíteni
azt a két félbolondot, akikben szintén bízom, akkor elfogadom a helyzetet,
hogy egy darabig négyesben fogunk élni. De vajon meddig? – ugrik be.
– Addig maradnak, amíg el nem fogjuk a támadót? Milyen hosszú
időre tervezzek? Meddig kell megosztanom egy rakás férfival a fürdőt és a
vendégszobát?
– Én elalszom melletted is, imádom, ahogy horkolsz – kiabál be Csabi,
aki valahol a közelben hallgatózhatott. – Olyan, mintha egy beteg gorilla
lakna a házban.
– Nyasgem, hústorony – kiáltok ki neki, majd visszafordulok Ákoshoz.
– Ez itt a pokol – teszem hozzá még, mielőtt kiszakad belőlem a nevetés.

***

– Oké, srácok – mondom reggeli után, amikor legnagyobb döbbenetemre

Ákos rám segíti vékony, karcsúsított fekete bőrdzsekimet –, néhány dolgot
még tisztáznunk kell.
– Most jön a feketeleves – teszi le Fredi a dohányzóasztalra szörppel
teli poharát.
– Például, ha így kilötyögteted az italod, mint most – adom vissza a
kezébe a szörpöt, letörölve az asztalt egy papír zsebkendővel –, kinyírlak.
Hol élsz te? Disznóólban? Ez nem egy legénylakás – törlöm körbe a pohár
alját is, majd visszateszem az asztalra. – A fürdőben bojler van, amiben a
meleg víz mennyisége véges, és mivel tudom, hogy szeretsz órákig állni a
vízsugár alatt, megkérlek, erre egy kicsit most figyelj oda, vagy te fürdesz
utoljára, és akkor nincs gáz – mosolygok rá szélesen, hisz önzetlenül jöttek
el segíteni nekem, így nem lehetek rossz házigazda. – Csabi – nézek most a
másik férfire édes, drága Csabi – hangsúlyozom egyesével a szavakat.
– Imádom, amikor egy nő kedves, de amikor Judit teszi ezt, az
félelmetes – súgja oda Csabi Fredinek.
– Tényleg az. Mintha egy nagyon kedves hóhérod lenne – válaszolja
neki. – Groteszk.
– …ha bántanak a szelek – folytatom, figyelmen kívül hagyva a kis
magánpárbeszédüket –, szaladj ki a házból, vagy told ki a fenekedet az
ablakon. Emlékszem, milyen halálos a bélműködésed – fintorgok, mire
Fredi és Ákos helyeselve röhögni kezd.
– Azért vagyok belül kicsit szagosabb az átlagnál, mert a természet így
egyensúlyozta a külső tökéletességemet – mutat lassan végig magán, mire
még hangosabb lesz a nevetés.
– Na jó, mi megyünk is – lépek ki az ajtón, amit Ákos szélesre tár
előttem. – Ja, és nincs szétdobált ruha – kiabálok még vissza, mielőtt az ajtó
becsukódna utánam.
– Menj már, Törpi, nem lesz velük semmi baj – lök rajtam egyet
finoman a társam, amikor vissza akarok menni egy újabb tanács vagy
utasítás miatt. Nevezzük, aminek akarjuk.
– Te már nem emlékszel, milyenek voltak régen? Örülhetek, ha nem
esem keresztül egy részeg, meztelen nőn, mikor visszaérünk.
– A picsába, tényleg – szalad vissza, és majdhogynem felszakítja az
ajtót. – Nincs nő! – kiabálja, de a választ nem hallom, mert gyorsan újra
mellettem terem. – Nincs virágod – néz szét az udvaromon, mintha sosem
látta volna még.
– Ez most hogy jön ide? – nézem én is a nagy kertet. A ház előtti
területet leszórattam díszkővel, ami körülveszi a két cukorsüvegfenyőmet.
A kocsibejáró két csík beton, amit ugyanilyen süvegfenyők kereteznek, és a
kavics is ugyanolyan, mint a háznál. Az elöl-hátul nyitott garázs
kettéválasztja az udvart. Attól a vonaltól zöld pázsit, bokrok, öreg
gyümölcsfák uralják a terepet. A ház mellett keskeny járda fut végig, ami
egészen a hátsó teraszig visz, ahonnan a konyhába lehet bejutni. Előtte
térkővel lerakott grillezőhely található, padokkal és asztallal, amiket erős
fóliával bugyoláltam be az időjárás miatt. – Tényleg nincs virágom –
mondom a leltár végére érve. – Úgy tűnik, ebből a szempontból sem
vagyok valami nőies – rántom meg a vállam.
– Pedig most szedtem volna neked valami korán nyílót egy csókért
cserébe.
– Ez romantikusan hangzik – ismerem el a kapu felé indulva.
– Tudod, más nő erre a mondatra a nyakamba ugrott volna – mondja
mögöttem sétálva.
– Más nőnek virág is van a kertjében – szólok hátra, majd beülünk a
kocsijába.
– Mondjuk ez igaz – motyogja, majd beindítja a motort.
 ***

Három nap múlva, egy szeles szombati napon indulunk útnak Portugáliába.
Konzultáltam az orvossal, aki nem javasolta, vagyis inkább úgy
fogalmazok, egyenesen ellenezte a repülést, így maradt az autó, ami hosszú
vitát eredményezett, de végül Ákos Opelje lett a nyerő, mert az kevésbé
feltűnő, mint az én Lucym. Pedig mennyire szerettem volna országokon át
suhanni a vörös ördögömmel…
Igaz, a macskás eset óta nem történt semmi feltűnő, de az is tény, hogy
mindent megtettünk a támadás kivédésére. Ha kimozdultam valamiért a
házból, minimum egy férfi kísért, és a fegyveremet is visszakaptam, ami
plusz biztonságérzettel töltött el. Otthon abban a helyiségben, ahol épp
tartózkodtam, sosem volt felhúzva a redőny, és ablakot is csak akkor
nyitottunk, ha valamelyik védelmezőm a közelében maradt, és figyelt
kifelé. A három fiú felváltva vállalta az éjszakai őrséget, így nyugodtan
alhattam, leszámítva a fejgörcsöket, amik már éjszaka is kezdték
megkeseríteni az életemet.
Az utazásra csak a legszükségesebbeket pakoltuk be. Fegyverek,
engedélyek, néhány ruha, tisztálkodószerek, telefonok, töltők, bankkártyák.
Nem éppen tipikus kirándulószett, annyi szent, de mi megtanultunk
minimális holmival eljutni A pontból B pontba. Amikor átnéztük a
miniarzenálunkat, meg is jegyezte Csabi, milyen vicces vakáció lesz, mire
mind elnevettük magunkat.
Furcsa belegondolni, ez a három férfi azért van mellettem, hogy
megvédjen, mégsem a támadótól tartok, hisz ha vele találkoznék, tudom,
mit csinálnék. Viszont a lövedék a fejemben… Hát, ahhoz nagyon nem
értek, és amit nem ismerek, attól tartok, sőt, most egyenesen félek.
Az elmúlt éjjel az eddigieknél is rettenetesebb rémálom gyötört. Nem
emlékszem tisztán az egészre, de arctalan lények téptek, üldöztek,
taszigáltak, haraptak minden oldalról, és én kevés voltam ellenük, Ákos
pedig már nem élt. Az ő testének cafataival volt tele a végtelen, hófehér,
ködös hely. Nem tudom, az álom miatt sírtam vagy kiabáltam-e, de amikor
felébredtem, Ákos óvón átölelt. Jó volt belefészkelni magam még jobban
egy erős férfi karjaiba, és megnyugodva visszaaludni még egy kis időre.
Tökéletes kis kifli, nagy kifli pozíció, hisz a magasságkülönbség miatt a
hátam éppen a mellkasához illeszkedik, és noha én pólóban, bugyiban
alszom, a teste így is melegített a ruhán keresztül.
 Mivel az utat több részletre kellett bontanunk, először
Balatonszemesen álltunk meg három óra elteltével, ahol isteni hekket ettünk
egy kis helyi, fáradtolaj szagával átitatott étteremben, és a parton sétáltunk a
szikrázó napsütésben. Direkt eltettem a kenyér maradékát, így kacsákat is
etethettem, akik már teljes mértékben hozzászoktak az emberek
jelenlétéhez.
Szent meggyőződésem, hogy a hullámok halk csobogásának gyógyító
hatása van, amit receptre kellene felírni. „Tessék, asszonyom, itt a recept.
Hat nap a Balatonnál, de ha a panaszok nem szűnnek, meghosszabbítom az
ott-tartózkodását.”
A fiúkra persze a víz csobogása egészen más hatást gyakorolt. Nem is
értem, a férfiak hogy tudnak olyan sűrűn pisilni, de ami még ennél is
nagyobb rejtély, az a pisilés közbeni fütyülésük. Olyan, mintha a füttyszó
valamiféle induló lenne, ami nélkül a dolog nem is működik. Az elmúlt
napokban a házamba is beköltözött a tavasz a sok „madárfüttytől”, és nem
is én lettem volna, ha nem teszem szóvá. Szerintem nincs olyan épeszű
férfi, aki hosszú távon velem akarna élni. Néha iszonyatosan bogaras tudok
lenni.
Hat óra körül érkezünk meg utunk második állomásához, Mariborba,
ami Szlovénia második legnagyobb városa, és a Dráva szeli ketté. Mikor
leállítjuk az óvároshoz közeli, folyóparti szálloda parkolójában az autónkat,
már alig bírom nyitva tartani a szememet. Noha végig Ákos vezetett, és
nem volt hosszú az út, engem mégis megviselt. Eltunyultam, semmi kétség,
és minél tovább növekszik a lövedék által tőlem elvett lehetőségek listája,
annál elszántabb vagyok. Már majdnem teljesen biztos vagyok a műtét
szükségességében, hisz így nem tudok tovább élni, és nem is akarok.
– Hozom a táskádat, kis Torpedó – kapja ki a kezemből Fredi a
csomagomat a kocsi kipakolásakor –, te csak kapaszkodj Ákosba.
Hiába heccelnek folyamatosan, úgy vigyáznak rám, mintha hímes tojás
lennék, ami jólesik, mégis azt kívánom, bárcsak ne így lenne.
– Kösz – válaszolom. Csak ennyi telik tőlem. Tényleg nagyon
kivagyok, ha még a nyelvem sem pörög rendesen.
– Gyere, Törpi – karol át Ákos, mire én jólesően hozzábújok. A
fenyegetés óta nem volt köztünk több, mint néhány simogatás vagy ölelés,
pedig vágyom a csókjára, és érzem, ő is az enyémre, de nem
kezdeményezett azóta, hogy elhoztuk a fegyveremet, Lucy kettőt. Nem volt
virág, nem volt csók… Vagy meggondolta magát, vagy csak tekintettel van
arra, amit kértem tőle, hogy ne siessük el, csak sodródjunk az árral.
A kicsi, de annál barátságosabb hotelben két szomszédos szobát
kapunk folyóra néző kilátással, ami más esetben imponálna. A Drávát
nézve ücsörögnék a nyitott ablaknál, vagy lemennék közvetlenül a
vízpartra, hogy a lemenő nap fényének játékát nézzem a tovasodródó víz
felszínén, de most egyszerűen képtelen vagyok rá. Amint belépünk, az
ágyhoz sétálok, hanyatt vetem magam rajta, és igyekszem ellazulni.
– Sajnálom, fiúk, hogy engem kell pesztrálnotok – szólok át nekik a
másik szobába, ahol csendben beszélgetnek. Biztos azt hitték, aludni
próbálok, pedig csak relaxálok kicsit a megsárgult plafont bambulva.
– Nem tesz semmit. Nekem ez kikapcsolódás, egy kis munkával
egybekötve – jön be Csabi, és hasra veti magát mellettem az ágyon, amitől
megemelkedem a levegőbe. – Ó, baszki, majdnem kilőttelek az űrbe. Nem
tudtam, hogy rugós a matrac – nyomkodja meg a kezével, majd a fejével is
próbaképp.
– Nekem tetszik, hogy együtt vagyunk. Hiányzott a régi csapat – vallja
be Fredi az ágy szélére ereszkedve. – Lehet, hogy abbahagyom a
császkálást, és a közelben maradok. Mármint nem Szlovéniában, hanem a ti
közeletekben. Nem úgy értem, mintha te mutat rám – meg ő együtt lennétek
– bök Ákos felé –, de ha mégis, ahhoz sincs semmi közöm… Szóval
valahol a városban, ahol éltek, vagy a város melletti városban, vagy…
– Oké, értjük – nevetek fel, de Csabi és Ákos is vigyorogva nézi Fredi
küszködését. Ők még hagyták volna, hadd szenvedjen a saját maga által
ásott árokban, de nekem meglágyult a szívem. – Tudjátok, mit? Itt
biztonságban vagyok, úgyhogy akár el is mehettek valahová. Üljetek be egy
sörre, vagy akár többre, csajozzatok, vagy mit tudom én – legyintek. – Nem
hiszem, hogy pont itt akarnának kinyírni.
– Meg ugye macska sincs a közelben… – mélázik el Csabi, és szinte
látom, ahogy fejben már egy kocsmában üldögél csajokat stírölve, egy
gyöngyöző söröskorsót szorongatva.
– Én nem megyek – szögezi le Ákos –, de ti kapcsolódjatok ki egy
kicsit. Csak arra figyeljetek, ha nőt hoztok haza, azt ne ebbe a szobába
tegyétek. A 226-os a tiétek, a 228-as a miénk. 226 – mutat a fiúkra –, 228 –
bök a mellkasára, majd ezt még kétszer megismétli a biztonság kedvéért, de
nem szólunk bele, hadd élvezze ki a helyzetet.
 – Dehogynem mész – mondok ellent határozottan, amikor mindenki
egy életre megjegyezte, melyik szobában lakik. – Nem ülhetsz folyton a
szoknyámon…
– Nincs is szoknyád – vág közbe.
– Attól, hogy nem láttál még szoknyában, még lapulhat egypár a
szekrényemben, de most…
– A szekrényedben sincs.
– Ezt meg honnan veszed?
– Megnéztem. Határozottan nincs egyetlen szoknyád sem, pedig a
virgácsaidat vétek rejtegetni – kacsint rám a combomat megpaskolva.
– Ezek szexeltek – súgja oda Csabi Fredinek.
– Nem szexeltünk – vágjuk rá Ákossal egyszerre.
– De fogtok – bólogat Fredi bölcs arckifejezéssel.
– Azon vagyunk – helyesel Ákos, én pedig fülig pirulok attól, ahogy
ezek hárman a lehetséges szexuális életemről beszélgetnek. Be kell
vallanom, több mint fél éve nem feküdtem le senkivel, de ezt semmiképp
nem kötném az orrukra. Valamiért Ákossal sem szoktam megosztani a nemi
életemet. Ez az egy téma, amit sosem hozunk fel.
– Elhúznátok a fenébe? – nyúlok a telefonomért, és tüntetőleg
bekapcsolom rajta az egyik játékot. Mostanában teljesen játékfüggő lettem,
de ha meggyógyulok, és remélem, úgy lesz, a gyógyszereket és a telefonos
játékokat is elrejtem majd valahová a tudatom legmélyére. Az a vágyam,
hogy újra dolgozhassak, és szétrúghassak pár segget. Most például a fiúk
fenekét rúgnám rongyosra, de hárman vannak, erősek, én viszont kimerült
vagyok.
– Biztos, minden rendben lesz? – puszil arcon Ákos könnyedén, amitől
a jóleső érzés villámcsapásként cikázik végig a testemen.
– Minden a legnagyobb rendben lesz – válaszolok behunyt szemmel.
Nem akarom, hogy lássák, milyen érzéseket váltott ki belőlem ez a röpke
érintés.
– Nem maradunk sokáig – simogatja meg a kezem, amivel még egy
lapáttal rátesz a képzeletbeli érzelemkupacomra, ami azonnal szétfoszlik,
amint Fredi akcióba lép.
– Nem maradunk sokáig – utánozza Ákost, mire kipattan a szemem, és
mit látok? Béna vigyorral, csücsörítve néz le rám.
– Addig pihenj, édes kis Torpedó – nyávogja Csabi is valami hihetetlen
hülye hangon, furán pislogva, mintha beleszállt volna egy bogár a szemébe.
 – Jézusom – nyögöm ki döbbenten, mert nevetni sem vagyok képes a
sokktól, amiben részesítettek, bezzeg ők lökdösődve, nevetgélve lépnek ki a
szobából.
Figyelem, ahogy a nevetés egyre távolodik a folyosón, majd teljesen
elhal, csak az emberek beszélgetése hallatszik fel az utcáról a második
emeletre. A távolban egy folyami hajó kürtje harsan, ami eszembe juttatja a
délutáni olvasgatásokat a Duna partján, amikor gimnazistaként még nem
voltak olyan problémáim, mint most. Mennyivel könnyebb volt akkor.
Egy óra elteltével megunom a játékot, és az ujjam is elzsibbad,
úgyhogy lezuhanyozok, a szokásos póló-bugyi kombinációban bebújok az
ágyba, és bekapcsolom a tévét, de mivel egy mukkot sem értek abból, amit
beszélnek, kikapcsolom, és újra a telefonomat veszem kézbe. Rákeresek a
vér szerinti apámra a neten, és elolvasom, miket írnak róla, bár a telefon
automatikus fordítóprogramja elég vicces eredményt produkál, de azért így
is megtudok róla néhány infót.
A felesége a titkárnője volt, míg huszonhárom évvel ezelőtt
összeházasodtak, és a külvilághoz eljutó információk szerint azóta is
nagyon boldogok. Egy közös gyermekük született, egy fiú, aki huszonkét
éves, és nem meglepő módon a szállodaiparban dolgozik. A képek alapján,
amelyeken méregdrága autókkal, házakkal és szupermodell külsejű nőkkel
pózol, mint valami ficsúr, élvezi az apja pénzét – vagy őrületes összegű
fizetést kap. Nem akarok senkit ismeretlenül megítélni, mégsem tudom
kikergetni magamból az ellenszenvet. A szülők kicsi fiacskája. Ez ugrik be
róla először.
Hogy ne alkossak több negatív véleményt, inkább nem kutatok tovább,
hanem leteszem a telefont az éjjeliszekrényre, behúzom a nehéz, zöld
sötétítőket, és a fegyveremet a mobilom mellé fektetem. Lehunyom a
szemem, és noha még alig múlt kilenc, rögtön elnyom a fáradtság, és
álomba zuhanok.
Nem sokkal később motoszkálásra riadok, és a pisztolyomra
csúsztatom a kezem, de az ismerős illat azonnal kikapcsolja bennem a
készenléti állapotot. Nem csukom be a szememet, hanem hangtalanul az
oldalamra fordulok, és a másik helyiségből beszűrődő hangokat figyelem.
]ó érzéssel tölt el, hogy nem vagyok egyedül, de az is lehet, hogy ennek az
egy férfinak a jelenléte tölt el ilyen érzésekkel.
– Gyér má le te szarzemétszar… – morog Ákos, aki valószínűleg a
cipőjével vagy a kabátjával küszködik. A beszéde olyan viccesen akadozik,
amitől el kell fojtanom a kuncogást. – Nesze – vágja földhöz a kabátját, ami
most a látóterembe kerül. Résnyire csukom a szemem, nehogy észrevegye,
hogy ébren vagyok. – Ne harguggy – hajol le érte labilisán, és sikeres is
lenne az akció, ha nem fejelné le közben a kis faasztalt, majd esne fenékre a
fejét fogva. – Bazzeg te izs. Akko margy ott… – rúgja az asztal alá
esetlenül a dzsekit, nagyot szuszog mérgében, majd összegörnyedve, félig
nyújtott lábakkal bámulja a semmit.
– Összevesztetek? – tör ki belőlem a kérdés nevetve.
– Ate ibád – kapja felém a fejét olyan hirtelen, hogy megszédül, és
majdnem eldől. – Basszmeg – támaszkodik meg a kopottas szőnyegen.
– Már miért lenne az én hibám? – ülök ki az ágy szélére, és érdeklődve
figyelem, ahogy térdelő helyzetbe küzdi fel magát, majd elindul felém.
– Nem akrtam inni – csuklik egy nagyot –, kültél, rád gondtam, ittam –
ül rá közvetlenül előttem a lábfejére, így most ő néz fel rám. – Szép fagy –
mosolyog rám idiótán, amitől olyan édes, hogyha nem lenne ilyen rettenetes
piaszaga, azonnal megcsókolnám.
– Segítek levetkőzni – ajánlom fel inkább, és lehajolok megmarkolni a
pólója szélét, mire ő engedelmes gyerek módjára a magasba emeli mindkét
kezét.
– Eza veszéd – rombolja le ezzel a két szóval az engedelmes kölyök
imidzset, de én attól még nagy nehezen végigviszem a mozdulatsort,
lerángatva róla a feszes ruhadarabot. Amint a felső lekerül, még
intenzívebben csap meg a dezodor, a bőre és az enyhe izzadságának elegye,
ami ritka férfias. – Zsókoj mek – mondja csücsörítve, amitől újra kibukik
belőlem a kuncogás. – Nem vészé gomolya… – hajtja a fejét a térdemre.
– Ja, hogy nem a sajt, hanem komolyan – csapok a homlokomra a
gomolya szó jelentését megfejtve. – Komolyan veszlek, Ákos, még akkor
is, ha most ez egy kicsit nehéz – túrok bele rövid, durva szálú hajába. –
Gyere, feküdj inkább mellém – emelem fel a fejét, hogy a szemébe
nézhessek. – Hogy lehetsz te ilyen szép? – szorítom két tenyerem közé az
arcát. – Tudsz róla, hogy milyen szép az arcod, meg úgy az összes többi
részed? – körözök a feje felett a kezemmel, mintha egy bűvésztrükköt
hajtanék végre, vagy glóriát rajzolnék köré.
– Asszem – biccent.
– Fő az önbizalom – fogom meg a kezét. – Ideje lefeküdni, nagyfiú.
Óvatosan felhúzom a lábaimat, figyelve arra, nehogy megrúgjam. Ő az
ágy szélére támaszkodik, majd felmászik az ágyra, elfoglalva az addigi
helyemet. Háton fekszik, de a fejét felém fordítja, és én is őt nézem.
Ráhelyezem a kezem csupasz mellkasára, amire kicsit hosszabban pislog,
benntartva a levegőt.
– Ha nelennég rézé… – súgja, és kell egy kis idő, mire megfejtem, mit
is akart mondani.
– Ha nem lennél részeg, megcsókolnálak.
– Zsókoj meg – kéri közelebb hajolva.
– Bűzlesz a piától – tolom vissza a helyére a szájánál fogva. Úgy esik
vissza, mint egy krumpliszsák, és utána teknősként kapálózva próbál
felkelni. Kikerekedett szemmel nézem, ahogy feladja a küzdelmet, és
inkább oldalra fordulva legurul. A csattanásból ítélve nem lehetett
fájdalommentes, de amikor felbukkan az arca az ágy szélén, úgy mosolyog
rám, mint egy cserkésző macska. Egy villámló szemű, cserkésző, piás
macska.
– Pillnat – tápászkodik fel, és elbotorkál a fürdő irányába. Újabb
csattanások, csörömpölés, vízcsobogás, majd a zajos, negyedórányi
tisztálkodás után megjelenik Ákos vigyorgó feje a hálószoba ajtajában. –
Szilvesztr levadssssza a madrat – ugrik az ágy felé, de elhibázza, és megint
a padlón landol, de most is úgy pattan fel, mintha a szőnyeg egy trambulin
lenne.
– Nem ütötted meg magad? – ülök fel nevetve, mikor már négykézláb
mászik felém.
– Deogy – állítja.
Az arcáról egy pillanat alatt eltűnik a vigyor, és olyan tekintettel
találom szembe magam, amilyet tőle még sosem láttam. Ha akarnék, sem
tudnék elfordulni az őserő láttán, ami belőle sugárzik. Egészen közel hajol
hozzám, a pupillái kitágulnak, a szeme színe több árnyalattal sötétebbé
válik, a homloka közepén pedig kirajzolódik egy vékony ér. Ijesztő és
egyben vonzó is. Messzire futnék, közben pedig könyörögni szeretnék,
hogy végre szorítson magához. Kínomban megnyalom kiszáradt számat,
mire odakapja a tekintetét, és követi a nyelvem mozgását. Nem mozdul,
amitől még inkább erősödik bennem a kényszer, hogy én lépjek először,
mégsem teszem. Tetszik ez a vággyal fűtött, mozdulatlan játék. Egy héttel
ezelőttig, sőt, igazából mostanáig nem is gondoltam bele, hogy Ákos ilyen
monumentális vágyat lenne képes ébreszteni bennem. Megfagyaszt, kővé
dermeszt, majd forró lávává hevíti ereimben a vért, amitől a testem is
átforrósodik.
 Még mindig a szemembe nézve olyan lágyan csókol meg, mintha csak
egy pillangó szállt volna az ajkamra. Elhúzódik, majd újra megismétli, és
ezt addig folytatja, amíg el nem kezdek remegni a vágytól.
Ekkor szünetet tart, a szobában pedig csak a zihálásunk hallatszik,
amit egy újabb, erősebb csókkal fokoz, ezúttal már a nyelvét is használva.
Ennél a pontnál vesztem el az összes önuralmamat, és a nyakába
kapaszkodva magamra húzom, hátradőlve a párnákra. Az alkarjára
támaszkodik, nehogy megnyomjon. Most érzem először, ahogy rajtam
fekszik, hogy mekkora köztünk a méretkülönbség, mégsem azt váltja ki
belőle, mennyire pici vagyok, hanem azt, mennyire kívánatos.
Jobb kezével a fenekem alá nyúl, megmarkolja, majd átgördül velem
az ágy másik felére, így én kerülök felülre, de nem érzem magam
irányítónak. Bármit megtennék, amit most tőlem kérne.
Kicsit eltávolodok, hogy újra részem lehessen abban a nézésben, amit
a csókok előtt kaptam tőle, de a benne végbement változás kitörli a maradék
józan gondolatomat is. Mintha nem is Ákos feküdne alattam. Köddé vált a
kedves, készséges férfi, akit eddig ismertem. Akinek a teste most az
enyémhez simul, egy ismeretlen, akinek minden izma, még az arcizmai is
azért dolgoznak, hogy visszafogja magát. A következő csókba beleadom
minden vágyakozásomat. A hajába markolok, úgy sarkallom még többre,
még gyorsabb iramra, miközben ő már a hátamat simogatja a pólóm alatt,
olykor-olykor rövid körmeit is használva.
Tenyerét a fenekemre csúsztatva felül velem együtt, és egy gyors
mozdulattal kibújtat a felsőmből, majd a vállaimat és a nyakamat kezdi el
finoman harapdálni. Cserébe én végigkarmolom a hátát, amitől vadállati
morgás szakad fel belőle, amit egy határozott csípőmozgással fokozok,
majd egy újabbal és egy újabbal…
– Ha meg akarzzállni, ezt ne csináld – motyogja a vállgödrömbe mély,
érdes hangon.
– Majdnem kijózanodtál. Hová tűnt a dadogós, részeg Ákos?
Szinte teljesen tisztán beszél, már csak enyhe ködösség üli meg a
szavait.
– Csodálkozol? – kérdezi, megnyalva a fülcimpámat. – Mos még talán
vissztom fogni magam, de a hatás… Hm. Nem akarom elszúrni.
– Nem akarok megállni. Muszáj éreznem a tested, feküdj rám – kérem
türelmetlenül, mire ő a hátamra fektet, leszáll az ágyról, és az alakomat
vizslatja, amíg leveszi magáról a farmert. – A másikat is – szólok rá, amikor
visszajönne hozzám. Oldalra biccentett fejjel gondolkodik, végül a boxert is
letolja magáról. Így már láthatom is, amit eddig csak sejtettem, a vágy
letagadhatatlan bizonyítékát, aminek állapotán nem csorbít az elfogyasztott
alkohol mennyisége sem.
Nem fekszik azonnal vissza. Hagyja, hogy nézzem, és ő is néz. Erős,
férfias porcikáiban gyönyörködöm, a fekete szőrszálakban, amik az
ágyékától futnak felfelé a mellkasáig, és ott szétterülnek; széles vállaiban és
izmos karjaiban, amik az előbb olyan szorosan tartottak, és már
számtalanszor öleltek át gyengéden az évek alatt; a sebesülések nyomaiban
és a szinte már fekete szemeiben, amik rám tapadnak.
Úgy érzi, elég időt adott, úgyhogy lehajol, és két ujját a bugyimba
akasztva, lassan lefejti rólam a fehérneműt, ezzel megfosztva az utolsó
védőbástyámtól is. Én nem viselem olyan jól a meztelenséget előtte, mint ő
előttem. Magamra kell parancsolnom, ne rántsam a testemre a takarót, mert
csak arra tudok gondolni, vajon talál-e rajtam kivetnivalót.
– Mint egy buja festmény – mondja, majd a lábaim közé térdel, és a
köldökömtől indítva apró csókokat lehel egészen a nyakamig. – Hegyekkel
– kényezteti komótosan a melleimet –, völgyekkel – rajzol köröket a
hasamra –, és a domb – teszi rá tenyerét a szeméremdombomra, amit
reflexből nekinyomok a kezének, és innentől felgyorsulnak az események.
Test feszül testhez, verejtékek keverednek, csókok édes játéka szítja feljebb
és feljebb az izgalmunkat, míg el nem érek a csúcsra, ahová ő is követ.
Hosszú szeretkezésünk alatt megbizonyosodom róla, mennyire
önzetlen szerető Ákos. Minden idegszálával azt figyeli, mikor vágyom
gyengédségre, vagy mikor kívánom a durvább, gyorsabb tempót, mikor
dorombolok simogatásért, és mikor van az, hogy a melleimbe kell
markolnia vagy a vállamba kell harapnia. Persze én sem vagyok az a fajta,
aki bármit is viszonzás nélkül hagy. A morgásból, halk nyögésből, hirtelen
levegővételből tapasztalom ki, mit szeret, és mit nem. Könnyen
összecsiszolódunk ezen a téren is. Az első szex általában borzalmasan, vagy
legalábbis bénán szokott sikerülni, de Ákossal szeretkezni olyan, mintha
összeszokott páros lennénk, persze maximális tűzzel.
Fáradtan, de elégedetten bújok hozzá elalvás előtt, azzal a biztos
tudattal, hogy ez nem egy elhibázott lépés volt a részünkről. Bármit is hoz a
sors, nem fogom megbánni, amit tettem. Igyekszem úgy élni, hogy sose
kelljen megbánással visszagondolnom az életemre.
 ÁKOS

Rettenetes fejfájással ébredek, és egy fohász hagyja el a számat, amikor

rájövök, hogy a sötétítők szerencsére be vannak húzva. Ha nem így lenne,
száz százalékig biztos vagyok benne, hogy hosszú halálhörgés után
elporladnék, mint valami vámpír. Judit még mélyen alszik, a felkaromat
használja párnának, betakarva azt kócos, fekete hajával. Lábait maga alá
húzza, kezeivel átöleli magát, mintha tudat alatt védekezne. Lehet, hogy
erősnek mutatkozik, de belül bujkálhat benne egy lány, aki csak éjjel jön
elő, az álmában, és aki fél a közeli vagy távoli jövőtől. Ezen szeretnék
változtatni. Az akarom, hogy múljon el a félelme. Mindent meg akarok
tenni azért, hogy biztonságban érezze magát, ne féljen se a nappaltól, se az
éjszakától, se azoktól a dolgoktól, amik sötét rejtekhelyekről leselkednek rá.
Az élete akkor is bizonytalan, ha nem vesszük figyelembe a támadót, akiről
még mindig nem tudunk semmit. De talán ha sikerül kivenni a golyót – ha
Judit beleegyezik a műtétbe, és szerzünk hozzá pénzt és orvost… –, az
adhat valami támpontot. Bár én jobban örülnék neki, ha már korábban
sikerülne levadászni a rohadékot. Ha Juditról van szó, nem tudok józanul
gondolkozni.
Tudom jól, amint lehetőségem nyílik rá, megölöm azt a mocskot, aki
ezt tette vele, és nyugtalanító a tudat, hogy hidegvérrel képes lennék
meggyilkolni.
Lassan kihúzom a kezem Judit alól, mert szükségem van egy alapos
zuhanyozásra, mintha azzal ki tudnám űzni magamból a gondolatot és az
eskü emlékét, amit akkor tettem, amikor megtaláltam őt a házban a
konyhaasztalra dőlve, vérben ázva. Először azt hittem, meghalt, és a
kétségbeesés olyan erővel tört rám, hogy alig tudtam kitapogatni a pulzusát.
Már a mentőket hívtam, amikor végre megéreztem, hogy a szíve gyengén
ugyan, de még ver. Onnantól kezdve egyszerre sírtam, rettegtem és
dühöngtem. Akkor esküdtem bosszút, mert egy percig sem hittem el, hogy a
társam ezt tette magával, és a harag bennem azóta sem csökkent. Van,
amikor alig tudom elrejteni, például amikor Juditot ledönti a fájdalom, vagy
amikor bedobták az udvarra azt a macskát.
A langyos víz a bőrömet ugyan lemossa, de belül nem érzek enyhülést,
ráadásul a dobolás sem szűnik a fejemben. Mikor Angelika halála után az
ivásba menekültem, sosem voltam másnapos, igaz, nem is nagyon volt
időm kijózanodni. A feleségem akkor nem lett volna büszke rám, de Juditra
igen, amiért végig ott volt mellettem. Nem költözött be a lakásomba, de
szinte egész nap velem volt, amikor nem kellett dolgoznia. Ha arra volt
szükség, felkapart a padlóról, vigasztalt, ott ült mellettem, amikor
önkívületben zokogtam. Előfordult az is, hogy elszakadt nála a cérna, akkor
dühében a mosogatóba öntötte a piát, vagy olyan erővel vágta falhoz az
üveget, hogy a szilánkok beterítették a fél konyhát, vagy hosszú győzködés
és veszekedés után rám zúdította az összegyűlt haragját. Már akkor
beláttam, jogosan kaptam a jobb horgot, amitől ugyan nem dőltem el, de
egy időre észhez térített.
Hogy szerettem-e már akkor is? Nem tudom. Abban biztos vagyok,
hogy Angelikát szerettem, hisz őt olyan könnyű volt szeretni. Simulékony
volt, kedves, csendes lány, hatalmas szívvel. Judit mindig kemény volt, a
férfiakkal távolságtartó, gyanakvó, öntörvényű, de a szíve neki is nagy.
Lehet, hogy őt egyszerűen csak nem mertem szeretni, nem engedtem meg
magamnak az érzést. Tökéletesen jól megvoltunk a barátság kényelmes
burkában, és egyikünk sem lépte át azt a bizonyos vonalat.
– Jó reggelt – botorkál be Judit álmosan a fürdőbe, majd pusziért
nyújtja a száját, amit azonnal meg is adok neki. – Csatlakozhatok? – lép be
a kádba mellém, és kómásan a mellkasomhoz simul. Alig tudja nyitva
tartani a szemeit, mégis úgy képes kimutatni a szeretetét, amitől elolvadok,
és amit egy külső szemlélő sosem nézne ki belőle. Hátrébb lépek őt is
magammal húzva, hogy jobban érje a vízsugár, és elkezdem megmosni a
hosszú haját, míg ő a hátamat simogatja. – Kicsit melegebbet szeretnék –
remeg meg a teste. Melegebbre állítom a vizet, mire elenged, macskaként
nagyot nyújtózkodik, majd kinyitja a szemét, és rám mosolyog. –
Nyúzottnak tűnsz – simítja végig a szemem alatti karikákat.
– Beütött a pia – rántom meg a vállam a szappanért nyúlva.
– Ugye emlékszel arra, ami este történt? – veszi ki kezemből a
szappant, és nekiáll megmosni a mellkasomat.
– Minden részletre – kacsintok le rá –, sajnos arra is, hogy keletkezett
egy púp a homlokomon. Hülye kabát – szidom az azóta is a földön heverő
dzsekimet.
– Ja, hülye kabát – nevet fel. – Basszus, ha felvehettem volna videóra,
most te is láthatnád, milyen vicces volt. Annyira tetszett a műsor, hogy
kénytelen voltam visszatartani a röhögést – hajtja hátra a fejét, hogy
kimossa a sampont a hajából, amit gondosan belemasszíroztam.
– Ha felvetted volna, szerintem már megosztottad volna Rékával, aki
azonnal feldobta volna a netre – húzom el a szám sértettséget színlelve.
– Nem is igaz, vagyis lehet… Nem tudom biztosan – töpreng, és
lábujjhegyre állva megcsókol, amitől azonnal beindul a piszkos fantáziám.
– Ezt nem kellett volna – motyogom a szájába, miközben magamra
emelem a fenekénél fogva, mire ő készségesen a csípőm köré fonja formás
lábait.

***

Az ebédet még Mariborban fogyasztjuk el, egy kis étteremben az óváros

szívében. Mivel nem beszéljük a nyelvet, az ételek nevét pedig valamilyen
különös oknál fogva nem írták ki angolul az étlapra, olyan, mintha bekötött
szemmel választanánk. Csabi és Judit ricetet rendel, míg mi Fredivel jotát,
mindkettő valamilyen sűrű leves. A jotában savanyú káposzta, bab és
kolbász van, míg a ricetben gersli is. Ahhoz hasonlítanak, amit a
nagymamám szokott készíteni hétköznap, amikor nincs kedve sokat
vacakolni a panírozással vagy bármi mással. Egyszerű, mégis ízletes. Ilyen
laktató leves után nem vágyunk másra, mint egy könnyű desszertre, de abba
is sikerül belenyúlnunk. Nyelvtörő játékként rendelünk négy prekmurska
gibanicát, amiből nem sajnálták a diót, mákot, mazsolát és az almát,
valamint négy struklit, ami valamiféle kelt tészta túróval töltve. Miután
mindent elpusztítunk, beáll a kajakóma, így örülök a fiúk felajánlásának,
miszerint felváltva vezetnek majd Velencéig, a vizek városáig. Kis kitérő
ugyan, de megéri ellátogatni oda, ha már úgyis megtesszük ezt a hosszú utat
Portugáliáig, és remélhetőleg Judit gyógyulásáig.
Az autópálya monotonságát szinte alig színesíti beszélgetés, és csak a
fizetős kapuk törik meg az egyhangúságot. Elfáradtunk, másnaposak
vagyunk, Juditot pedig a szokásos fejfájás gyötri, de ma már nem akar több
gyógyszert bevenni, amit tiszteletben tartok, csak rossz nézni a szenvedését.
Behunyt szemmel fekszik hosszában a hátsó ülésen, fejét az ölembe hajtva,
és időről időre összerándul a fellobbanó fájdalomszikráktól.
– Tudok valahogy segíteni? – kérdezem, mert teljesen haszontalannak
érzem magam. A karom sajog a simogatástól, viszont ennél jobb nem jut az
eszembe.
 – Mesélj nekem – kéri csendesen.
– Miről meséljek, kicsim?
Bármit megtennék, ha attól jobban érezné magát. Ha kell, elmesélem
neki az összes Grimmet, Mátyás királyt, akármit, ha ezzel segíthetek.
– Mesélj arról, amikor megismerkedtünk, és sződd bele azt is, mit
éreztél.
– Hát jó – mosolyodom el, majd rövid töprengés után belekezdek a
közös mesénkbe. – A tízórás képzés elején találkoztunk először, amikor az
önvédelmet oktatták. Csábival akkor már ismertük egymást, vele érkeztem
meg a terembe. Két beképzelt majom voltunk, akik profinak hitték magukat
– kuncogok akkori viselkedésemen, és látom, hogy Judit is elmosolyodik. –
Nevetségesek lehettünk.
– Azok voltatok. „Ide sasoljatok, pór népek, megjöttek a vagány
csávók” – figuráz ki minket egész élethűen.
– Arról volt szó, hogy én mesélek – emlékeztetem, kezemmel finoman
összepréselve az ajkait, hogy ne lássam a hatalmas vigyorát.
– Bocsi – motyogja a tenyerembe.
– Így sosem érek a végére, te ördögfattya – engedem el a száját, és újra
megsimogatom a haját. – Szóval besasszéztunk Csábival frissen, fitten,
kemény csávósan, és beálltunk a terem szélére, a többiek mellé. Akkora
beképzelt majom voltam, hogy a kiképző engem hívott ki először, és úgy a
talajba döngölt, mint egy darab szart.
– Kisebb volt, mint te – emlékeztet a szégyenletes tényre. A kiképző
még Juditnál is alacsonyabb volt, de a tapasztalata és a józan gondolkodása
miatt esélyem sem volt ellene.
– Kisebb volt, igen. Négyszer próbáltuk el ugyanazt, és én mind a
négyszer ugyanott kötöttem ki. Megszégyenítésemet pedig azzal tetézte,
hogy a párokba állításnál megkaptalak téged, a szintén aprócska, gyengének
tűnő lányt. Ott álltam veled szemben, hallottam, ahogy néhányan halkan
megjegyzéseket tesznek, és csak arra tudtam gondolni, mi a francot fogok
kezdeni egy lánykával, aki nyilván sosem megy majd át a vizsgán. Ugyan
kit tudna ő megvédeni? És akkor újra feltört bennem a dac. Úgy voltam
vele, ha téged gyorsan elintézlek, biztos kapok egy nagyobbat, egy
erősebbet, aki mellett visszaszerezhetem a tekintélyemet.
– „Mire várunk?” – kérdezted akkor félrebillentett fejjel, amitől Lara
Croft-os fonatod a bal válladhoz billent át. Emlékszem, hogy ettől és a
csípőre tett kezedtől a falra tudtam volna mászni – nevetek fel, és
meghúzom Judit egyik hajtincsét.
– Tehát támadtam, te hárítottál, és mielőtt bármit észrevettem volna, a
csontos, aljas kis könyököddel lyukat szúrtál a vesémbe.
– Nem szúrtam – ellenkezik, de látom, mennyire élvezi a mesém ezen
részét.
– Dehogynem, és amikor újra feléd fordultam, nagy nyugodtan
álldogáltál, és vártad a következő támadást.
– Erre te mivel álltái elő? – nevet fel hangosan.
– „Figyelj, szivi, nem akarlak bántani” – mondjuk ki egyszerre,
csakhogy ő közben már hahotázik, én viszont szégyellem az akkori tuskó
énemet.
– És nem is bántottalak – mormogom.
– De egy életre megtanultad, hogy sose becsüld le az ellenséged, még
akkor se, ha az Törpi Croft. Gondoltál rám még aznap? – kérdezi.
– Erre muszáj válaszolnom? – nyelek nagyot.
– Nem muszáj, de szeretném tudni – nyitja ki végre a szemét, és
egyenesen rám néz.
– Jobban vagy?
– Ne terelj. Persze, nem kényszerítelek semmire, de…
– Oké, oké – vágok gyorsan közbe, és nagy levegőt véve bevallom,
amit soha senkinek nem mondtam el. – Aznap teljesen kibuktam, és csak az
idegesítő, higgadt gyilkológépre tudtam gondolni, aki úgy kihozott a
béketűrésemből, hogy totál hülyét csináltam magamból a kiképzésen.
Betértem hát hazafelé az egyik útba eső kocsmába, ahol szerinted ki volt a
pultoslány?
– Angelika – vágja rá. – Tudtam, hogy egy kocsmában ismerkedtetek
meg, de soha nem mondtad, ez aznap volt, amikor mi is találkoztunk.
– Nem mondtam, mert az egész olyan zavaros volt, és utólag már
szégyelltem. Se neked, se neki nem mondtam el, mi zajlott le akkor
bennem, pedig nem akartam titkolózni. Aznap este csak beszélgettünk
Angelikával, nem történt semmi, mert a fejemből nem tudtam kiverni azt az
idegesítő, nagyképű csajt, aki ellátta a bajomat.
– De miért nem? – kérdezi kíváncsian.
– Ez nagyon égő – döntöm hátra a fejemet. Legszívesebben elbújnék
előle, a kocsiban viszont erre nincs lehetőségem, így legalább az arcomat
nem látja.
 – Légy szíves, Ákos – kérlel édes hangon.
– Kívántalak – bököm ki végre suttogva.
– Tessék? – Persze hogy nem érti, mit mondok, de nem szeretném, ha
elöl is hallanák.
– Kívántalak – hajolok le, és a fülébe súgom. – Napokig másra sem
tudtam gondolni, csak arra, mit tennék veled az ágyban, a kocsim hátsó
ülésén, az asztalon, a padlón… Bárhová néztem, a meztelen testedet láttam,
pedig tegnap estig még sosem láttalak teljesen pucéran. Veled aludtam el,
veled álmodtam, és azzal keltem, hogy a meredező farkamra képzeltelek.
Kissé eltávolodom tőle, így látom, mennyire összezavarodott. Lehet,
most csesztem el az egészet? Miért kellett nekem ezt kikotyogni?
Hazudhattam volna, de neki nem szoktam, mint ahogy a feleségemnek sem
hazudtam soha.
– Megijesztettelek?
– Nem, csak sosem mondtad. Nem gondoltam, hogy ilyenek mentek
végbe benned. De akkor miért…
– …jöttem össze Angelikával? – kérdezem, mire bólint. – Te annyira
elérhetetlen, bonyolultnak tűnő és távolságtartó voltál, nekem pedig akkor
még nem kellett olyan, akiért vagy akivel küzdenem kell. Visszajárogattam
a kocsmába, beszélgettem Angelikával, akivel minden olyan könnyű volt.
Őt egyszerű volt szeretni, vele minden gördülékenyen ment. Szépen lassan
egymásba szerettünk, téged pedig mint nőt, száműztelek az agyam eldugott
részébe.
– Olyan, mintha becsomagoltál volna egy buborékfóliába – töpreng,
elnézve a fejem mellett.
– Haragszol? – fogom meg az állát, és magam felé fordítom.
– Nem, hisz az akkor volt – válaszolja azonnal. – Mondd, most is
olyan távolságtartónak és beképzeltnek tartasz?
– Te nem voltál az, csak én nem nőttem fel még annyira, hogy kezelni
tudjalak. Vagyis igen, tudsz távolságtartó lenni, és el is tudsz zárkózni a
saját kis világodba, ha úgy akarod, de ezzel nincs is baj. Te ilyen vagy,
viszont beképzelt sosem voltál, csak én értettelek félre. Már ismerlek, és
férfivá értem, méltóvá hozzád. Bármivel meg tudok birkózni, ami veled jár.
– Hm – dünnyög a szavaimat emésztgetve.
– Ha most tehetnéd, elvonulnál – mondom ki helyette. Ilyenkor
szüksége van a térre, az egyedüllétre, de itt a kocsi szűk belsejében nem tud
hová menni.
 – El – erősíti meg –, de erre most nincs sok esélyem.
– Csabi, állj meg, légyszi, a legközelebbi helyen, ahol tudsz – szólok
előre.
– Baj van? – néz bele a visszapillantóba, majd hátrafordul Judithoz.
– Nem, csak kellene egy kis levegő – válaszolja ő nyugodt hangon,
mintha nem zaklatta volna fel, amit az előbb bevallottam neki, pedig a szíve
csak úgy zakatol a tenyerem alatt.
Egy hatalmas bevásárlóközponthoz kanyarodik le Csabi, és amint az
autó megáll, Judit már ki is ugrik a kocsiból a telefonjával a kezében. Én is
kiszállok, de csak akkor indulok utána, amikor már jó húszméternyire
eltávolodott. Vigyáznom kell rá, mert ebben az állapotában nem tudom,
mennyire figyel.
Gyors, határozott léptekkel halad át a parkolón, majd odabent, az
épületben is tartja a tempót a vásárolgató emberek tömegében. Ügyet sem
vet az üzletek kínálatára, csak céltalanul suhan át az előle elhúzódó
emberek között. Ha nem térnének ki előle, simán nekik ütközne. Ezt az
énjét is imádom, a lobogó hajjal menetelő Xenát.
Negyedóra sétálgatás, vagy inkább rohanás után hirtelen megáll, mire
én is megtorpanok, és várom, mi lesz a következő lépése. Az egyik kezét
felemeli a feje vonalába, és int, mire én elindulok hozzá, azt kutatva, melyik
tükröződő felületben láthatott meg. Odaérek, és megállok közvetlenül
mögötte. Fejét hátradönti a mellkasomnak, mire hátulról átkarolom, és
szorosan megölelem.
– Éreztem a jelenlétedet – válaszolja ki nem mondott kérdésemre.
– Feldolgoztad?
– Fel, és sajnálom a sok elvesztegetett évet – dörgöli arcának egyik
oldalát a pólómba.
– Egy hónap sem telt volna el, és az utcán találom magam barátnő és
legjobb barát nélkül, így viszont évekkel később ugyan, de mindkettő az
enyém lett egy személyben – duruzsolom a hajába szeretettel.
– A csajod vagyok? – kérdezi mosolyogva, miközben egyenesen a
szemembe néz.
– Jaaaa – nyújtom el lazán a szót vigyorogva –, a csajom vagy, bébi –
csapok rá a combjára.
– Akkor most vennem kell állatmintás rucikat, húszcentis magas
sarkút, és homlokközépig kunkorodó pillákat kell felragasztatnom?
– Mi a…
 – Jaj, ne felejtsük el a földig érő körmöket, azokra is szükségem lesz! –
csettint kibontakozva az ölelésemből. – Menjünk! – mondja, és húzni kezd
maga után.
– Nem akarok plázacicát, Törpi. Nekem ilyen természetesen vagy
tökéletes. Ne csináld ezt magaddal. Nem fogom megengedni, hogy…
Behúz egy fagyizóba, ahol a pultban színes fagylaltok sorakoznak.
– Együnk egy fagyit – nézegeti az ínycsiklandozóbbnál
ínycsiklandozóbb fajtákat az üvegpult mögött. A nevüket nem tudom
elolvasni, de a színük alapján meg tudom különböztetni, melyik a
gyümölcsös, és melyik nem.
– Én azt hittem, hogy komolyan… – motyogom értetlenül Judit
tarkóját nézve.
– Hogy megváltozom, feladva azt, ami a lényem? Pf. Nincs az az
isten! A célom, hogy bármi is történjen, önmagam maradjak – válaszol a
kínálatot nézegetve. – Szerinted a fiúknak milyet vigyünk?
– Nem tudom. Rózsaszínűeket. Az olyan férfias szín manapság –
bukik ki belőlem, pedig nem sűrűn szoktam bírálni a társadalmi újításokat,
már ha az, hogy manapság egy rakás férfi mászkál nőiesnek tűnő ruhákban,
társadalmi újításnak nevezhető.
– Szerintem cukik, ahogy fura hajjal, sztreccsnadrágban, testhezálló
felsőben, színes keretes napszemcsiben flangálnak nulla izomzatot
villantva. Hello. I would like… – kezdi a rendelést, mikor sorra kerülünk.
– Ez most komoly? – kérdezem, amikor átveszem az első kis
papírpoharat a fagylalttal.
– Már nem szereted a csokoládét? – vonja el tekintetét a pult mögött
álló lányról, aki pont olyan, mint amilyet az előbb leírtunk. Műszempillák,
hosszú körmök, fekete festett haj, pedig koránál fogva még nem lenne
szüksége hajfestésre.
– Én még mindig az előző témánál járok. Cukinak tartod a lányos
pasikat? – veszem át a következő poharat is.
– Csak vicceltem. Nem vetted észre, hogy kamuztam? – mosolyodik
el, és az elégedettségtől felragyog az arca, élni kezdenek a szemei, és
kirajzolódnak a nevetőráncai, amiket annyira szeretek.
– Ha kiöregszel a testőrszakmából, tényleg meg kellene fontolnod a
színészetet. Kaszálnál – kacsintok rá a leolvasóhoz érintve a bankkártyámat,
míg ő magához veszi a másik két poharat.
 ***

Még sosem jártam Velencében, de igazat kell adnom azoknak, akik azt
állítják, hogy ez a hely a szerelmesek városa. Séta kézen fogva a
galambokkal teli tereken, lopott csókok a gondolában, és a szűk
sikátorokban simogatással eltöltött idő új színt vitt a kapcsolatunkba,
aminek mindketten nagyon örültünk. Egészen új oldaláról ismertük meg a
másikat. Az egymás felé kimutatott gyengédségünk magasabb dimenzióba
lépett, ami egyikünknek sem jelentett terhet vagy kényszert, csak többek
lettünk általa.
Judit kezd belerázódni a barátnő szerepébe, ami remélem, nem csak
egy múló érzés lesz nála, amit a hely szelleme okozott. Szeretném, ha nem
illanna el a hazatérésünkkor, és nem venné át a romantika és az intim
pillanatok helyét a rutin, vagy legalábbis megtanulnánk vegyíteni a kettőt.
Törpi tartja a kapcsolatot az otthoniakkal, bár az apjával érezhetően
megváltozott a viszonya. Noha ő kitartóan hívogatja naponta kétszer, Dénes
olyan ridegen beszél vele, ahogy eddig még sosem. Bármi is történt eddig, a
két lányát mindennél jobban óvta, istenítette, és annyi időt töltött velük,
amennyit csak tudott. Ez mindaddig így ment, amíg el nem indultunk
Portugáliába, felkeresni Judit vér szerinti apját. Lehet, attól fél, elveszti a
lányát, de a viselkedésével csak bánatot okoz neki, és éppen ezzel taszítja el
magától, hisz Juditnál is elszakad egyszer a cérna, ha eljut arra a pontra,
amikor belefárad a viszonzatlan szeretetbe. Lassan ott tartok, hogy felhívom
Dénest, de egyelőre nem teszem, mert azt érzem, nincs jogom beleszólni a
kettejük dolgába. Ez az ő ügyük, nekik kell tisztázniuk, és remélem,
hamarosan tényleg meg is teszik.
Éppen most tette le a mobilt Judit. Mellette ülök, így szinte az egész
beszélgetésüket hallottam. A nő, akit szeretek, görnyedt háttal ül az ágy
szélén, és az ablakon a Campanile harangtorony felé bámul, nem tudom,
látja-e egyáltalán. Van egy olyan érzésem, hogy csak a semmibe réved,
miközben magában tartja a keserűségét. Szívbe markoló látvány egy ilyen
erős nőt így látni. Az életünk során sokszor megbántanak bennünket, de a
legfájdalmasabb mégis az, ha ezt olyasvalaki teszi, aki ennyire közel áll
hozzánk. Nem állítom, hogy én soha nem fogom megbántani őt, de abban
száz százalékig biztos vagyok, hogy nem lesz szándékos. Arra törekszem
majd, hogy ugyanúgy tiszteljem, ahogy évek óta teszem, a célom pedig,
hogy segítsem őt önmagának maradni a legnehezebb időkben is.
 JUDIT

Majdnem egy hét elteltével érkezünk meg Portóba. Szerintem akár még
stoppal is hamarabb ideértünk volna, de muszáj volt csigalassúságú tempót
diktálni miattam, és az a tény, hogy ilyen mértékben korlátozva vagyok az
élet sok területén, egyre feszültebbé tesz. Gyönyörű helyeket láttunk az út
során, én pedig még ezeknél is gyönyörűbb élményekkel gazdagodtam
Ákos mellett. Mégis sikerült mindezt beárnyékolnia az apám ridegségével
megtoldott balszerencselistámnak. Rossz évem lehet, vagy egyenesen rossz
csillagzat alatt születtem.
A kocsiból küldök egy üzenetet Rékának és apának a
megérkezésünkről. A húgomtól azonnal érkezik is a válasz, apa azonban
semmit sem reagált. Két érzés kavarog bennem ezzel kapcsolatban.
Haragszom, amiért el akar magától taszítani, ugyanakkor félek, hogy végül
sikerülni is fog neki. Huszonhat évig volt mellettem apaként, és még
legalább ennek a dupláját szeretném vele tölteni.
– Öt perc múlva landolunk – szól hátra Csabi figyelmeztetésként. –
Minden oké?
– Nem, de ha már eddig eljöttünk…
– Fogalmunk sincs, milyen fogadtatásra számíthatunk, úgyhogy tartsuk
nyitva a szemünket – teszi el Fredi a mobilját, amin eddig a szálloda
alaprajzát nézte át tüzetesen. Elég jó összeköttetései vannak, így hozzáfért
olyan dokumentumokhoz, amikhez egyébként nem lenne joga, de nekünk
mindenképpen hasznosak. – Átküldtem a tervrajzokat mailben, majd
tanulmányozzátok át őket ti is. Az egyik kontaktom még gyűjti a kiterjedt
családi infókat, de hamarosan azokat is megkapjuk.
– Koszi, Fredi, egy kincs vagy – paskolom meg a vállát.
– Tudom – bólint, és az arcáról lerí, hogy szentül meg is van róla
győződve, mennyire tökéletes.
– Éééés, a varázs el is illant – nevetek fel kínomban, mert a
feszültségtől egy babszem sem férne a fenekembe. – Basszus, totál
kivagyok – motyogom magam elé izzadó tenyeremet a nadrágomba törölve.
– Hogy nézek ki? – fordulok Ákos felé a hajammal babrálva. –
Kiengedjem, vagy maradjon befonva?
 – Törpi, tudom, mennyire fontos ez neked, de nem biztos, hogy az
apád most pont ebben a szállodában van. A hajad tökéletes, a ruhád is,
igazából mindened, úgyhogy próbálj meg lazítani – simítja végig a hátamat,
és elteszi a telefonját, hogy teljesen rám tudjon koncentrálni.
Annyi minden változott kettőnk között az első csók óta. Nagy esélyt
láttam a bukásunkra, de eddig az együtt töltött órák rácáfoltak erre. Évek
óta hiszem, hogy ő a legjobb ember, akit ismerek, de még ebben is szintet
tudott ugrani. Vicces, gondoskodó és szeret. Kell ennél több? Mindig is
vonzódtam a rosszfiúkhoz, akárcsak a legtöbb nő, aki elhiszi, ő lesz az, aki
miatt majd a rosszfiú levedli a szarságait, és jó útra tér, de ez az esetek nagy
többségében sosem következik be. A rosszfiú rossz marad, összetöri a
szíved, megaláz, megváltoztat, beteggé tesz, mert ez a fajta pasi önmagát
helyezi mindenek elé. A nő elé, a gyerek elé, a család elé, mások
szükségletei elé. Neki minden jár, másnak az, amit ő adni akar, az pedig
szinte egyenlő a nullával.
Ákos nem rosszfiú, sosem volt az, én pedig sosem tudtam ennyire jó
embert elképzelni magam mellé. Egy normális férfi mellett hol a kihívás,
hol a kaland? Nem tudom, és nem is érdekel. Egyre inkább azt érzem, Ákos
bármennyi kalandot képes felülmúlni. Hogy szeretem-e már szerelemmel?
Ezt még korai lenne állítani. Sosem voltam még szerelmes. Nem tudom, mi
számít annak, és különben is, a szerelem az csak kémia a tudósok szerint.
Biztosan ezt is britek állapították meg, mint minden más okosságot.
– Megérkeztünk – zökkent ki Csabi hangja, aki leereszti az ablakot,
hogy parkolócédulát tudjon venni az automatából. Ahogy a sorompó
felnyílik, iszonyatos görcs áll a gyomromba, némi hányingerrel keveredve.
Keskeny betonúton haladunk lefelé egy mélygarázsba, amire a hotel épült.
Maga a szálloda hatalmasnak tűnik, legalább húszemeletes, hófehér színű,
az utcafronton erkély nélküli, de a kék keretes ablakok elég nagyméretűek,
így a napfény szabadon utat törhet magának a szobákba.
Mielőtt elnyel minket a betongarázs, még van lehetőségem balra
kikukkantani, ahol a bejáratot védő, oszlopokkal alátámasztott terasz
húzódik. Ízléses és minimalista, ahogy én is szeretem. Lehet, hogy a vér
szerinti apámtól örököltem az egyszerűségre való törekvésemet, hisz anya
és apa háza tömve van apró kerámiákkal, régi újságokkal, dísztárgyakkal, és
ahogy én hívom, porfogókkal. Vagyis már apa, hugi és az én házam.
Ahogy kiszállunk az autóból, feltűnik, hogy a parkolóra is milyen nagy
figyelmet fordítottak. A helyek tágasak, a placc tiszta, az útba igazító táblák
pedig fából készültek.
– Eddig tetszik, remélem, nem lapul az egyik oszlop mögött egy
orvlövész – próbálok poénkodni, noha inkább összegömbölyödnék a kocsi
hátsó ülésén egy takaró alatt.
– Ez vicc lett volna? Mert most nem tudok ilyesmire koncentrálni –
vallja be Fredi, aki csakúgy, mint mi, a terepet kémleli.
– Magam sem tudom, minek szántam – válaszolok őszintén, majd erőt
véve magamon, legyőzöm a félelmet, és elindulok arra, amerre a táblák
mutatnak.
– Nem kell semmi az autóból? – sorol be mögém Csabi, míg Fredi és
Ákos mellém rendeződnek.
– Mire gondolsz?
– Gránátvető, nyílpuska, pajzs, tampon, ilyesmik. Tudod, a nehezebb
napokra ezek jól szoktak jönni.
– Egy nyílpuska most illene a fejemhez, amilyen leharcoltnak érzem
magam – bólintok helyeselve, és belépünk egy hatalmas méretű
előcsarnokba. A csarnokban ugyanolyan oszlopok vannak, mint a
bejáratnál. Fehéren törnek több méter magasságba a szintén hófehér
márványlapokból. Az utcafront tiszta üveg, vele szemben hosszú, fekete
recepcióspult, mögötte három dekoratív nő, akik mosolyogva néznek ránk.
Átfut az agyamon, hogy amilyen fiatalok, talán nem is tudják majd, mit kell
tenni, ha bedobom nekik, miért jöttem. – Basszus, basszus, basszus… –
ismételgetem halkan, mire Ákos bátorításként megérinti a derekamat.
– Nincs gáz, Törpi. Itt vagyunk. Odamenjek veled?
– Nem – vágom rá azonnal. Van, amit egyedül kell megoldanom, és ez
ilyen.
– Azt hiszem, elég pénzes buksza vagy – füttyent a hátam mögött
Csabi, de most nem vagyok vevő az ízléstelen megjegyzésekre.
– Bunkó – szólok hátra, majd magamat megacélozva, határozott
léptekkel elindulok a pult felé.
A középső nőt választom, mert ő tűnik a legidősebbnek. Kedvesen
köszön, mire én is kipréselek magamból valami köszönésfélét, aztán elszáll
belőlem minden angoltudásom, és csak nézek előre, mint egy bamba birka.
– Rosszul van, hölgyem? – kérdi a recepciós angolul, amire válaszul
csak megrázom a fejem, de nem jön ki hang a torkomon. Ha értem, mit
mond, akkor miért nem vagyok képes beszélni?
 A szemem sarkából látom, ahogy Ákos átsiet az előcsarnokon, majd a
vállamra csúsztatja a kezét. Ezzel olyan erőt ad nekem, amitől helyreállnak
bennem a dolgok.
– Flavio Victor Jesus Cruz lánya vagyok – mondom ki végül az apám
teljes nevét, mire a nő arckifejezése megváltozik, úgy néz rám, mintha
magasabbra kerültem volna a képzeletbeli ranglétrán. Sosem szerettem, ha
olyasmi miatt kivételeznek velem, amiért nem én dolgoztam meg. Igazából
egyáltalán nem szeretem, ha kivételeznek velem, most mégis ez történik.
Úgy érzem, mintha egy király előkerült lánya lennék, de én ennek nem
örülök, mint a mesebeli lánykák, inkább visszataszítónak tartom, de most le
kell nyelnem a megkülönböztetést, ami egy 27 évvel ezelőtti kaland kései
hozománya.
– Egy pillanat – mondja a nő a telefonért nyúlva, majd kis várakozás
után portugálul kezd beszélni a vonal túlsó végén lévő személlyel. Nem
tudom, kivel beszélhet, de a lehetőségre, hogy Flavio az, a pulzusom még
nagyobb sebességre kapcsol. – Kérem, fáradjon velem – vált vissza angolra,
miután leteszi a telefont, és a pult mögül kisétálva elindul egy hosszú
folyosón. Nem néz hátra, csak elegáns léptekkel halad előttem. Kicsit
olyan, mintha lebegne, miközben széles csípője jobbra, balra ring. Tartom
vele a lépést, ahogy Ákos is, aki mellettem sétál.
A fehér falra festett sötétkék, vízszintes vonalak nyílként vezetnek
minket a végtelennek tűnő, keskeny folyosón, majd egy hirtelen jobbkanyar
után megszűnik ez a színvilág, helyét a szürke veszi át, ami a halvány
világításban betonfalnak tűnik. A túlélőösztönöm arra késztet, hogy a
dzsekim alatt megbúvó pisztolyomhoz nyúljak, és kiélesítsem az
érzékeimet. Hátranézve látom, amit eddig is tudtam, hogy a két fiú
lemaradva ugyan, de jön utánunk. A ténytől, hogy három kiképzett testőr
vigyáz rám, egy cseppet sem leszek nyugodtabb, a fegyveremtől a
kezemben viszont igen. Így érezhetik magukat vajon az általunk őrzött
személyek is? Védtelennek? Sebezhetőnek? Kiszolgáltatottnak?
A recepciós hölgy egy egyszerű faajtó előtt megáll, bekopog, kinyitja
nekünk, majd elsétál arra, amerről jöttünk.
Ákos hátracsúsztatja a kezét a pisztolyára, majd belép a helyiségbe.
Határozott köszönéseket hallva odabentről követem őt, és amikor látom,
hogy egy korunkbeli, pocakos férfin kívül senki sincs az irodaszerű
helyiségben, leeresztem a kezem. Igen, már biztos, hogy iroda. Polcok,
középen hatalmas íróasztal, rajta szépen rendezett papírok, dossziék és egy
laptop. A férfi közelebb lép, és a kezét nyújtja.
– Miguel Bernando Santos vagyok, örülök, hogy megismerhetlek –
mondja barátságosan, furcsa akcentussal, és látva a zavarodottságomat,
hozzáteszi: – Flavio fia vagyok. Ha minden igaz, a sorban az első – nevet
fel, mintha olyan nagyon vicces lenne, hogy egy férfi összevissza
potyogtatja a magvait szerte a világon, de mivel ő lazán kezeli, én is
igyekszem kevésbé karótnyelten viselkedni.
– Helló, Miguel. Szabó Judit vagyok, Flavio lánya, és nem tudom, én
hányadik vagyok a sorban – viszonzom az üdvözlést, utánozva az övét. – Ő
itt Barabás Ákos, a… – tétovázok, mert nem tudom, Ákos mi is nekem, de
ha ő a csajának hívott, akkor nyilván a pasim, vagyis a barátom. Igen, azt
hiszem, így sokkal jobban hangzik. – …barátom – mondom ki végül.
Sokszor mondtam már ki ezt a szót, de akkor még teljesen más jelentéssel
bírt.
A két férfi kezet fog, majd Miguel hellyel kínál minket, amit el is
fogadunk.
– A két barátotok nem akar bejönni? – kérdezi a féltestvérem, amikor ő
is leül. Hátranézek, de én nem látom a fiúkat, így kérdő tekintettel fordulok
vissza.
– Ezen a folyosón van kamera – fordítja meg a laptopot, hogy mi is
lássuk, amint Csabi épp az orrát piszkálja.
– Azt hiszem, jobb, ha kint maradnak – fordítom vissza a gépet
fintorogva. Ez az a helyzet, amire aztán abszolút nem kíváncsi az ember.
– Ez elég égő – motyogja Ákos magyarul.
– A benga állat, aki az orrában turkál… – súgom oda neki.
– Judit, mesélnél egy keveset az édesanyádról? – vág bele a közepébe
Miguel. – Tapintatlanságnak veheted, de kell némi információ, ami alapján
Flavio biztos lehet benne, hogy tényleg a lánya vagy – magyarázza.
– Nem voltam még ilyen szituációban, de azt hiszem, ez teljesen jogos
kérés. Az édesanyám neve Pagonyi Éva – kezdek el mesélni, mire ő fog egy
tollat, és jegyzetel. – Tizenkilenc éves korában, nagyjából huszonhat-
huszonhét éve járt a barátnőivel Portugáliában, Afifében, ha jól emlékszem.
Ne haragudj, de régen volt már, hogy erről beszéltek velem az apámmal.
– Flavióval? – vág közbe.
– Nem, azzal, aki felnevelt – javítom ki reflexből. Valahogy úgy
érzem, meg kell védenem a nevelőapámat, akitől most olyan messze
kerültem kilométerekben és lélekben is.
– Értem. Folytasd, kérlek – biztat a féltestvérem mosolyogva.
– Afifében találkoztak Flavióval egy tengerparti buliban, és… hát,
igazából ennyi a sztori. Kilenc hónap múlva megszülettem én – fejezem be,
mert ennél többet nem nagyon tudok. Pár nappal ezelőttig az sem érdekelt,
hogy néz ki Flavio, és ugyanennyire nem foglalkoztam a fogantatásom
körülményeivel sem.
– Hogy találtál meg minket? – néz rám újra, és érzem, hogy a
következő válaszom nagymértékben befolyásolja majd a megítélésem, hisz
a történetet, amit eddig előadtam, bárkitől hallhattam, de nekem van
valamim, ami egy személyiségtolvajnak nem lehet.
– Ezt kaptam pár napja az apámtól, mármint Dénestől, nem Flaviótól –
veszem elő a zsebemből a papírlapot, amin a vér szerinti apám neve áll,
majd átnyújtom neki. Megnézi, majd kihúz egy fiókot, kivesz egy, az
enyémhez hasonló borítékot, és odaadja nekem.
A borítékban az enyémhez kísértetiesen hasonlító lap bújik meg, amin
szintén csak Flavio neve áll.
– Ezt használja névjegykártyának? – adom vissza az ő példányát, mire
ő is visszaadja az enyémet.
– Nem is tudom. Szerintem ő így akar gondoskodni arról, aki a vére –
magyarázza elgondolkozva. – Ha kell, ott terem – teszi még hozzá, mintha
Flavióra jó tündérként tekintene. Mint a Hamupipőkében. A lány el akart
menni a herceg báljába, és a segítség máris megérkezett. Persze az én
történetem kicsit más. Nekem nem hintó kell, hanem egy orvos, sok pénz,
és egy marha éles szike.
– Mi a következő lépés? – kérdezem. Nem sürgetni akarom, csak a
fejfájás megint ott ólálkodik a küszöbön, a gyógyszert pedig a kocsiban
hagytam.
– Először is intézek nektek egy lakosztályt – kezd el pötyögni a gépén,
miközben összehúzza a szemeit, amitől átalakul az arca, és felfedezem
benne közös apánk vonásait. – Meg is van – mosolyog győzedelmesen. –
Tiétek az elnöki lakosztály, az orrtúrósnak és a másik barátotoknak pedig
lefoglaltam egy-egy kisebb szobát a közeletekben.
– Igazán nem kellett volna – szabadkozom a nagylelkűségét hallva, de
félbeszakít.
– Ez a minimum. Apánk gondoskodik a sajátjairól – áll fel, jelezve,
hogy a lényeget megbeszéltük. – Teresa megmutatja a szobáitokat, én pedig
felhívom apánkat. Át kellett mennie Spanyolországba, de szerintem sietni
fog haza – nyitja ki nekünk az ajtót. – Visszakísérjelek benneteket a
recepcióhoz?
– Köszönjük, visszatalálunk – hárítom el a felajánlást, mert szeretnék
minél előbb szabad levegőt szívni, és csak a barátaimmal lenni, vagy még
inkább egyedül. Igen, most a legjobban egyedül szeretnék lenni.
Kis csapatunk élén haladva szinte végigrohanok a folyosón, a
recepciónál odabiccentek Teresának, majd meg sem állok az autóig, aminek
a motorháztetejére rátámaszkodva, behunyt szemmel küzdök a fájdalom
ellen.
Fredi ér először utol, kinyitja a kocsit, és már a kezembe is nyomja a
gyógyszeremet.
– Kibírható? – masszírozza a tarkómat finoman. Egyáltalán nem
kívánom, hogy bárki hozzám érjen, de nem szólok rá, mert annyira szeretne
segíteni.
– Persze – válaszolok neki gyengébb hangon, mint ahogy szeretnék. –
A franc essen ebbe a szarba – morgom kifulladva.
– Hozzak valamit, Törpi? – áll a másik oldalamra Ákos, és a
derekamra csúsztatja a kezét, így már kettővel több ember érint, mint
amennyit az idegeim elbírnak, de Ákos illata annyira finom…
– Nincs szükségem semmire – mondom neki épp akkor, amikor Csabi
egy nagy puffanással felugrik a motorháztetőre, és hanyatt vágva magát
odacsúszik egészen az arcom vonalához. Az egész olyan, mint egy
tragikomédia, a levegő pedig egyre csak fogy, mert elszívja előlem ez a
három mamlasz. – Nincs levegőm – szorítom össze a szemeimet, hátha attól
kicsit könnyebb lesz, persze eddig sosem vált be, úgyhogy most sem
számítok csodára.
– Nem hallom, kicsim – hajol még közelebb Ákos. Túl közel… A
testem egész felületén felállnak a pihék és a szőrszálak.
– Nincs nektek dolgotok valahol távolabb?
– Nincs, és úgyis vigyázni akarunk rád – nyugtatna meg Fredi, de nem
veszi észre, hogy épp az ellenkezőjét váltja ki. Mindjárt ledönt a lábamról a
klausztrofóbia érzése és az oxigén hiánya, de mivel szinte satuba vagyok
szorítva, el sem tudnék dőlni.
– Akkor úgy mondom, húzzatok el a francba, mert nem kapok levegőt!
Légy szíves – teszem hozzá, hogy elvegyem az élét a mondatomnak.
 – Ó, hál’ istennek, úgyis el kell húznom vizelni – csúszik le a kocsiról
Csabi, és olyan gyorsan rohan a recepció irányába, ahogy még bevetésen
sem láttam.
– Nem állnék az útjába, amikor tele a hólyagja – jegyzi meg Fredi.
– Úgy letarolna, mint tehén a virágot a réten – nézi hűlt helyét Ákos is
Csabinak.
– Haver, ez de szép hasonlat volt! – veregeti háton Fredi.
– Tudok én, ha akarok.
– Mit gondoltok? – szólok közbe, megszakítva épületes párbeszédüket.
– Hogy vagy talál vécét, vagy kipisili az egyik hatalmas növényt a
cserépből tövestől, aztán egy olyan méretes cunamit kelt, ami leveszi a
lábukról a recepcióscsajokat is – fejti ki elméletét nagy átéléssel Fredi. Bár
ne mutatta volna be széles karmozdulatokkal, hogyan képzeli el a jelenetet.
– A fickóról, aki a féltestvérem, vagy mi a csodám – pontosítom a
kérdésemet, mert nem akarok több szót vesztegetni Csabi pisilésére.
– Jaaaa, hogy arról – csap a homlokához Fredi. – Nem sokat láttam
belőle, de amit láttam, abban nem volt semmi mesterkéltség vagy
ellenségesség – komolyodik el, és végre arra koncentrál, amire kell.
– Nézd, tudom, ez most sok neked, és fáradt is vagy, plusz itt ez a
fránya rosszullét, de… amúgy jobban vagy? – kérdezi aggódva Ákos, mire
bólintok, és a kezemmel jelzem, inkább folytassa, amibe belekezdett. –
Szóval azt akartam mondani, főleg neked kell érezned, de amit én láttam,
hogy egyenes a fazon, és nem ő az, akitől félnünk kell. Nem tudom, ki akar
ártani neked, de nem hiszem, hogy Miguel az. Csak egy beteg elme lenne
képes ilyen módon színlelni a szimpátiát.
– Őszintén, én annyira be voltam rezelve, hogy nem is nagyon tudtam
figyelni – vallom be. – Ha nem rólam van szó, hideg fejjel gondolkodom,
de ebben a helyzetben… – hallgatok el nagyot fújva, és megfordulva a
motorháztetőnek dőlök. Kezd visszatérni az erőm, de még mindig nem az
igazi.
– Akkor pörgesd vissza magadban az egészet, és gondold végig,
milyen benyomásaid voltak, mit éreztél – kéri Ákos. – Mi csendben
maradunk, te pedig hunyd be a szemed, és zárj ki minket, ha úgy jobban
megy – hátrál pár lépést. Fredi követi őt, így megkönnyebbülve hunyhatom
le a szemem, hogy visszagondoljak az elmúlt eseményekre.
– Szerintem minden rendben van vele – mondom néhány perc múlva a
gondolataimból visszatérve.
 – Az már biztos – jelenti ki Csabi elégedetten, amikor visszatér. –
Csoda, hogy nem robbant szét a csésze.
– Hogy a picsába tud egy ekkora ember ilyen csendesen közlekedni? –
teszem fel költői kérdésemet.
– Senkit nem érdekel a kapcsolatod a vécével – mormogja Ákos. –
Miguelről beszélgettünk – világosítja fel, majd odasétál hozzám, szorosan
megölel, majd elenged, és rám mosolyog. – Pihenned kell.
– Ki az a Miguel? – kérdezi Csabi, miközben kiveszi a táskáját a
csomagtartóból.
– A férfi, akivel odabent beszélgettünk – világosítom fel szemforgatva.
– Ja, tényleg. Basszus, de szarul végzem a munkámat – indul el befelé.
Nem úgy néz ki, mint akit egy kicsit is lelombozna, hogy egy ilyen
alapinformáció felett elsiklott.
– Én erre nem akarok reagálni – suttogom Ákosnak, aki épp a
csomagjainkat horgássza ki.
– Erre nem is kell – ért egyet velem. – Az orrával volt elfoglalva, nem
figyelhet egyszerre mindenre – jegyzi meg epésen, mire elnevetem magam.
– Mekkora hülye vagy. Amúgy még nem is kérdeztem. Fizetünk neki?
– Remélem nem, mert én sem a pénzért vagyok itt, de nekem legalább
van némi hasznom – kapcsolódik be Fredi, aki lecsapja a csomagtartó
ajtaját, majd átadja Ákosnak a kulcsot.
– Komolyan nem fizetünk semmit? – csodálkozom el a hallottakon. –
Én csak poénból kérdeztem.
– Tőled nem fogadnék el semmit. „Egy napon, ami talán soha nem jön
el, majd én is kérek tőled valamit. Addig is, ez a kis szívesség a
nászajándékom a lányom lakodalmáról” – utánozza Don Corleonét a
Keresztapából Fredi, mire Ákosból és belőlem is kitör a nevetés, és
eszünkbe jut, hányszor néztük meg anno együtt azt a trilógiát.
Aznap már csak egy üzenetet kaptunk, hogy apámnak
Spanyolországból Franciaországba kellett utaznia, így másnap délutánig
semmiképpen sem ér vissza, de örül, hogy megismerhet, és bármit
kérhetünk, ő állja. Ezt kihasználva az ágyból is csak akkor mozdultam ki,
amikor muszáj volt, még a vacsorát is felhozattuk a szobába, és a tengerre
néző erkélyen fogyasztottuk el Ákossal kettesben.
Kilépek a kádból, magamra kapok egy bekészített köntöst, a hajamat
törölközőbe csavarom, és a hatalmas nappaliba lépek, amiben szerintem
elférne az egész házam. Csak az U alakú kanapén el tudna aludni hat ember,
és akkor még ott a bárpult a sarokban, a dolgozórész, és a többi, gondosan
elrendezett terület, minden kék, fehér és fekete színekben pompázik.
Számomra szemet gyönyörködtető, bár be kell valljam, a rikító rózsaszín
fogasom nagyon hiányzik belőle.
A lakosztályhoz két tágas szoba is tartozik, amik tükörképei
egymásnak, így nem vacilláltunk sokat, amikor ki kellett választani tegnap
este, melyikben fogunk az itt-tartózkodásunk alatt lakni, legyen az az idő
bármilyen rövid vagy hosszú. Egyszerűen csak kinyitottuk a jobb oldali
ajtót, és oda cuccoltunk be. Az ágy nem szabványméret, hanem sokkal
nagyobb, így nincs gond, ha egy kis teret akarok magamnak alvás közben,
márpedig tegnap este akartam. Ákossal ugyan megfogtuk egymás kezét, de
ennél többre nem voltam képes.
A lepedő és a huzatok olyanok, mint amiket egy ilyen lakosztályban
elvárhat az ember. Annyira puhák, és úgy simogatják a bőrömet, hogy nem
volt kedvem kikelni belőlük. Két dolgot nem értettünk csupán. Az egyik,
hogy miért tartozik a szobákhoz külön gardrób, miért nem elég egy
szekrény? Ki az, aki több tonnányi ruhával érkezik egy szállodába? Amikor
bepakoltuk az egy-két ruhadarabból álló készletünket, elég hülyén néztek ki
szerencsétlenek az üresen tátongó polcokon.
A másik dolog, amivel meggyűlt a bajunk, az a függöny volt. Be
akartunk sötétíteni éjszakára, de ötpercnyi rángatás után felhívtuk a
recepciót bejelenteni a hibát, akik azonnal küldtek egy bennfentest. A pali
rezzenéstelen arccal, tökéletes egyenruhában végigsasszézott a
lakosztályon, megnyomott egy villanykapcsolóhoz hasonlító valamit a
falon, megvárta, amíg a sötétítő teljesen összezáródik, majd biccentett, jó
éjszakát kívánt, és otthagyott minket talpig vörösödve. Nesze neked, Flavio.
Megjött a félhülye lányod meg a pasija.
Míg fürödtem, meghozták a reggelit, Ákos pedig elrendezte azt az
erkélyen lévő asztalon.
– Tisztára, mint egy romantikus vakáció – mondom, majd egy puszi
után leülök a kényelmes rattan-fotelbe, amit már felmelegített a késő tavaszi
napsugár.
– Akár az is lehetne – válaszolja a naptól hunyorogva, így ráncok
jelennek meg szép arcán, amit csak még karakteresebbé tesz az alvástól
még mindig kócos haja és a szakálla.
A tenger felől sós víz és homok illatát fújja felénk az enyhe szellő, így
nehéz elvonatkoztatni az idilli környezettől és a realitás talaján maradni, de
muszáj, mert nem azért vagyok itt, hogy jól érezzem magam, hanem hogy
kimásszak a slamasztikából, legalábbis az egyikből.
– Ha nem másra kellene koncentrálnom, és beleveszhetnék a
pillanatba, hidd el, tudnék olyan felszabadult lenni, mint azok az emberek
ott lent – mutatok a part felé, ahol a jó időt kihasználva sokan tartózkodnak.
Néhányan csak sétálgatnak, csupasz lábukat a homokba süllyesztve, mások
kényelmesen fekszenek a leterített plédjeiken, míg egy család a vízhez
közel homokvárat épít. Noha a legfelső emeleten lakunk, de azért innen is
ki lehet venni, ki mivel üti el a szabadidejét.
– Szeretnél lemenni reggeli után? A séta a homokban jót tenne az
ellustult izmaidnak – hozza fel Ákos, majd amikor odakapom a fejem,
rájön, milyen hülyén fogalmazta meg a mondandóját. – Elfáradt,
megpihent, ellazult, elsorvadt… – keresgeti a megfelelő szinonimákat,
mindhiába.
– Ez csak egyre rosszabb lesz, szerintem inkább fejezd be – nevetek
fel, majd lekvárt kenek valamilyen fánkféleségre. – Ha ettünk, tőlem
lemehetünk a partra – vonom meg a vállam, mintha bizony ezzel én tennék
szívességet neki, noha engem is úgy vonz a víz, mint szúnyogot az
elektromos riasztó. A friss levegő meghozza az étvágyamat, így a fánk után
befalok egy jó adag chorizós omlettet, amit valamiféle krémes sütemény
követ, majd egy Abatanado (kapuccsínóra hasonlít), frissen facsart
narancslé, és biztos, ami biztos alapon valamilyen gombóc formájú sült
tészta, amiben sózott tőkehal van. Mindezek után a hasamat simogatva,
elégedetten dőlök hátra a székemben.
– Szép halál lesz, ha ilyen ütemben eszel, miközben semmit sem
mozogsz – piszkálódik vigyorogva, majd könnyedén elkapja a croissant-t,
amit a feje felé repítek. – Nem tanították meg neked, hogy ne játssz az
étellel? – harap bele jóízűen a péksüteménybe. – Hm, ez marha jó –
dünnyögi artikulálatlanul.
– Hogy te ma reggel milyen cukimuki vagy – öltöm ki a nyelvem, és
az ajtó felé indulnék, de hosszú karjával utánam nyúl, és az ölébe húz.
– Tudod, milyen szexi vagy, amikor duzzogsz? – böki meg az arcom
az orrával, majd a fülcimpámmal kezd játszani.
– Nem arról volt szó, hogy lemegyünk a partra? – kérdem
szaggatottan. Tisztában van vele, hogy az egyik erogén zónám a fülcimpám,
és ezt nemegyszer felhasználta már ellenem, mióta tart köztünk ez a
merőben másfajta kapcsolat. Legnagyobb sajnálatomra több helyen is lehet
találni rajtam érzékeny pontokat, de a fülem az, amit a legkönnyebb elérni.
– Beleférhet előtte egy kis móka – súgja izgalomtól rekedtes hangon,
majd megfordít, és szemből húz az ölébe.
– Megőrültél? Bárki megláthat – ellenkeznék rémülten, de nem
szabadulok a szorításából.
– A köntösöd mindent takar, ráadásul ilyen magasra csak távcsővel
láthatnak fel. Annyit vesznek csak észre, hogy egy pár csókolózik –
harapdálja végig finoman a nyakamat, és bennem egyre kevesebb az
ellenállás. – Emelkedj kicsit feljebb – kéri, mire azonnal engedelmeskedek.
Lejjebb tolja a nadrágját, ami alatt nincs bokszer, így azonnal érzem
kemény férfiasságát a szeméremdombomnál, amint visszaereszkedem az
ölébe.
– Nem kellene mégis inkább bemenni? – kérdezem, de már csak az
illendőség kedvéért. Eszemben sincs elmozdulni erről a helyről.
– Nem illik hozzád az átlagos szex. Te olyan vagy, aki megérdemli az
izgalmat – kapja be az egyik mellbimbómat, és finoman szívogatni kezdi,
mire én a hajába markolva közelebb húzom magamhoz, mert nem
finomkodásra vágyom. Be kell vallanom, a lebukás veszélye teljesen
feltüzel. Tombolni akarok, élvezni, robbanni, égni…
Kezeit a derekamra húzva átveszem az irányítást, hátrarántom a fejét,
és kiéhezve letámadom a száját.

***

– Úristen, akár le is százalékoltathatnám magam – lihegek negyedórányi

homokban sétálás után. A lábaim égnek, a tüdőm pedig kiszakad a helyéről,
de hajtom magam előre, mert vissza szeretném szerezni a régi formámat,
vagy legalább szinten tartani addig, amíg biztonságosan nem edzhetek újra.
A homok épphogy langyos, de a felhevült testemnek nem is kell ennél
melegebb. Mázlim lesz, ha nem kapok tüdőgyulladást, hisz már csak a
farmerem és a trikóm van rajtam, minden mást Ákos cipel. Ő bezzeg nem
liheg, nem izzad, csak nyugodt tempóban lépked mellettem.
– Csak egy kis visszaesés – biztat kedvesen, pedig látott régen, és lát
most is, amikor annyi energiám sincs, mint egy nyugdíjas néninek. – Hamar
vissza fogsz térni, hisz olyan makacs vagy, mint egy öszvér. Bírd még ki
addig a szikláig, aztán visszafordulunk.
 – Hogy ugyanezt az utat visszafelé is meg kell tennem? Szórakozol? –
torpanok meg olyan arckifejezéssel, amilyet csak egy hiszti-üzemmódba
kapcsolt gyerek tud felvenni. – Hívj egy mentőt. Én egy tapodtat sem
megyek innen tovább – dobbantok, amitől a fájdalom belenyilall a
vádlimba. – Picsába – emelem fel a lábamat, és elkezdem masszírozni. –
Most meg mit röhögsz? – csapok a vállára, mire még jobban rákezd. –
Megöllek – fenyegetem meg hidegvérrel, és már ugranék, de előbb kapcsol,
és elkezd visszafelé futni, persze hátramenetben, hogy még tovább
cukkolhasson. A fáradtságot legyűrve kergetni kezdem, de ő a gyorsabb,
így újra és újra hátrafordul, hogy beszólogasson. Ingyencirkusz a parton
lévőknek. A beszólogató férfi és az ideges, káromkodva őt kergető nő,
akinek szinte már füst lövell ki a füleiből… A vörös fejű sárkány.
Ő már a hotel előtti partszakaszon áll, amikor én még mindig legalább
ötven méterre tőle rohanok, vagyis inkább poroszkálok felé, ökleimet
mutogatva, amikor homályosodni kezd a kép, behullámzik a táj, aztán
elfeketedik minden.

***

– Csak még pár percig bírd ki, kicsim – szivárog be a tudatomba Ákos
hangja. Megpróbálom kinyitni a szememet, de túl bántó a fény. Érzem,
hogy még mindig a homokon fekszem, ami már nem olyan kellemes meleg.
Határozottan fázom, és ölni tudnék a gyógyszeremért, ami persze fent van a
legfelső emeleten. – Ne haragudj rám – esdekli ezt a pár szót közvetlenül a
fülembe suttogva.
– Fáj – préselem ki magamból, és már ez is óriási erőfeszítés.
– Tudom, édesem, de jön a segítség. Te remegsz – hallom a hangját
kicsit távolabbról. – Fiúk, a pulcsikat! – csattan a hangja, majd érzem,
ahogy meleg ruhákkal takarnak be, de ez rajtam most egyáltalán nem segít.
Sikítanék, ha lenne hozzá erőm, de a maradékot arra használom, hogy a
felszínen maradjak, és ne tűnjek el újra a sötétben.
– Judit – ejti ki egy férfi furcsa akcentussal a nevem, mire résnyire
nyitom a szemem, hogy lássam, ki az. Flavio, az apám guggol a másik
oldalamon, és odahajol fölém. – Não tenhas medo. Estou aqui (Ne félj. Itt
vagyok.) – mondja ki bátorítóan mosolyogva, mire én nyugodtan
visszacsukom a szememet. Tehát megérkezett, ahogy ígérték, és ha ebből a
rosszullétből is kihoznak, beszélhetek vele a műtétről.
 – Maradj velünk, Törpi! – kér újra Ákos, de nem tudok válaszolni,
csak igyekszem felülkerekedni a testemmel való harcban, ami másodpercről
másodpercre egyre nehezebb. Érzem, ahogy megfogja a kezem, és a
homlokomhoz ér az övé. – Szeretlek – suttogja a fülembe, és valami nedves
ér az arcomhoz. Sír? – döbbenek meg, elveszítve a fonalat, majd újra
jótékony sötétség borul rám. Nem érzek, nem hallok, nem látok, de a
legfontosabb, hogy már nem is fáj semmi.
 ÁKOS

– Haver, menj vissza a szállodába pihenni. Szarul nézel ki – teszi a vállamra

a kezét Csabi. Legalább hetvenkét órája nem aludtam, csak percekre
hunytam le a szemem Judit ágyára dőlve, de nincs az az isten, hogy innen
elmozduljak. – Komolyan. Már büdös is vagy. Hamarosan ellepnek a
legyek.
– Majd elhessegetem őket. Nem vagyok fáradt – hazudom, pedig alig
tudom nyitva tartani a szemem. A fehér falaktól lassan hóvakságot kapok, a
kórházi kávétól, amit literszámra öntök magamba, hasmenésem van, a
kialvatlanságtól pedig már szédülök.
– Pont úgy nézel ki, mint egy üde tavaszi virág. Átveszem a
felügyeletet, te addig aludj pár órát, és könyörgöm, zuhanyozz le! – kéri
újra, de így sem szívesen mozdulok. Meg kell őt védenem, és bár tudom,
hogy a barátaim is ezért vannak itt, de akkor sem hagyhatom magára. Most
még bennük sem bízom, pedig semmi okom a gyanakvásra, csak az elmém
játszik velem. Mindenkiben az ellenséget látom, noha én vagyok az, aki
miatt Judit most ezen az ágyon fekszik gépekre kötve. Olyan sápadt és
védtelen, mintha bármikor eltűnhetne, semmivé válhatna. Most sokkal
jobban rettegek, mint amikor a vérét takarítottam a házában, hisz ha nem
gyötröm a futással, ez nem történt volna meg.
– Tényleg pihenj egy kicsit – lép be Fredi is a steril, kék színű
műtősruhában, és újabb adag fekete löttyöt hoz nekem. – Maradunk, és
vigyázunk rá, amíg feltöltődsz. Borzalmasan festesz.
– Nem akarok – makacskodom tovább a pohárért nyúlva, de a kezem
remegni kezd.
– Húzz aludni, Ákos, és ez most nem kérés! – teszi le Fredi a poharat
az asztalra. – Lent vár a hotel autója, ami minket is elhozott, meg ne próbálj
vezetni! Még csak az hiányzik, hogy te is bekerülj az egyik tetves
kórterembe – mondja feszülten, és be kell látnom, igaza van. Judit így
semmi hasznomat nem veszi.
– Jobb lenne, ha elkísérnéd – vág közbe Csabi, de Fredi nemet int.
– Annyira nincs taccson, hogy ne bírna ki két liftezést és egy
ajtónyitást.
 – Mégis, biztosabb lenne – makacskodik ezúttal Csabi úgy, mint én az
előbb. – Én addig itt maradok Judit mellett. Te kísérd csak vissza Ákost a
szállodába.
– Mindketten maradtok – csattanok fel ingerülten a székről felállva.
Minden tagom elzsibbadt, így alaposan ki kell nyújtóznom, hogy egyáltalán
képes legyek elindulni. – Nem vagyok halálos beteg, csak egy kicsit
kimerült. Hamarosan jövök – suttogom az utolsó mondatot Judithoz
hajolva, hosszan megpuszilom a homlokát, majd nehéz szívvel otthagyom
őt a fiúkkal.
Már a kocsiban elszundítok, így a sofőr ébreszt, amikor megérkezünk
a szállodához. Elvánszorgok a liftig, ami felrepít a legfelső szintre, a rövid
utazáshoz halk zenét szolgáltatva. Harmadik próbálkozásra belepasszintom
a mágneskártyát az ajtó zárjába, elsétálok az ágyig, az arcom alá teszem
Judit pólóját, amiben utoljára aludt, és mély álomba merülök.
Egy sötét teremben Angelika áll velem szemben Judit oldalán.
Mindketten felém nyújtják a kezüket, de nem mozdulok. Bűntudatot érzek,
mert Juditot már jobban szeretem, de a feleségemet nem szabad
megbántanom, mint ahogy Juditot sincs szívem. Angelika adja fel előbb.
Arca eltorzul a csalódottságtól, majd leengedi a kezét, amiről nagy
koppanással a jégre hullik a karikagyűrű, amit én húztam a kezére. Egy
lépésnyit hátrál csak, de a sötétség kezdi körbefonni a testét, a szemei
helyét pedig fekete foltok veszik át, amik vészjóslóan sötétlenek. Az első
gondolatom, hogy odarohanok és megmentem, de ugyanennyire csábít Judit
még mindig kinyújtott keze is.
Hogyan lehetnék mindkettőjükkel? Muszáj választanom? Igen,
muszáj, mert az életben van, ami fekete vagy fehér. Vagy az egyik, vagy a
másik. De olyan rettenetesen nehéz… Angelika egyre kevésbé látszik, Judit
arca pedig kezd elfolyni, mint Salvador Dali festményén az óralapok, de
még mindig mosolyog. Érzem, hogy az menekül meg, akit választok, de
melyik kezemet vágjam le? Épp elindulnék, amikor rettenetes, vészjósló
hangon sikítani kezdenek, a fogaik hegyes tüskékként fehérlenek a
szájukban, testükből szürke köd gomolyog felém, és már nem vagyok képes
megmozdulni, mert a lábaimat körbefonta és satuban tartja a hideg jég.
Kétségbeesetten szabadítanám ki magam azzal az elhatározással, hogy
odamegyek hozzájuk, akkor is, ha véget vetnek az életemnek. A gomolygó
köd kezd alakot ölteni, kezei nőnek, amik megragadják a nyakamat, mire
belőlem szinte hangtalanul szakad ki Judit neve.
 – Ébredj! – utasít, amikor minden eltűnik, és már csak mi ketten állunk
egy tisztáson, ahol a fű elmosódott festékként úszik a lábunk körül.
Kinyitom a szemem, és látom, hogy már sötétedik, pedig azt hittem,
alig pár percet aludtam csak, de az órára pillantva látom, hogy már több óra
eltelt. Előveszem a mobilomat és Csabit tárcsázom, de mivel nem veszi fel,
azonnal hívom Fredit.
– Kialudtad magad? – kérdezi, és hallom, hogy nem a szoba
csendjében van, hanem valami zajosabb helyen.
– Hol vagy? – kérdezem idegesen. Az álom nem hagy nyugodni. Nem
lehet véletlen, hogy Judit szólított, és én azonnal a legrosszabb eshetőségre
gondolok.
– A büfében vacsorázom – érkezik a válasz. – Valami baj van?
– Nem tudom, de inkább menj fel, és nézd meg Juditot.
– Indulok – csúszik ki alóla nagy nyikorgással a szék, és hallom a futó
lépteit, az ajtók csapódását, végül azt, ahogy rárivall Csabira.
– Mit csinálsz?! – kérdezi tőle. A telefonja nem a szája környékén
lehet, mert halkan, ámde tisztán hallok mindent.
– Úgy gondoltam, kényelmesebb lesz neki így – érkezik alig
hallhatóan a távolból Csabi válasza.
– Normális vagy?! Nem baszkuráljuk a betegeket. Jesszusom, ember.
Tedd azt le! – utasítja Fredi. – Mostantól idefent eszem, és te hozod nekem
a kaját.
– Hé – kiabálok teljes erőmből, hogy Fredi meghalljon. Idegőrlő ez a
bizonytalanság.
– Itt vagyok, semmi baj – szól végre a telefonba.
– Akkor mi volt ez az egész? – tudakolom.
– Ez az agyas párnát akart tenni Judit feje alá, de nyugi, soha többé
nem hagyom vele egyedül.
– Lezuhanyozok, és jövök, addig Csabi bújjon el, mert ha megtalálom,
kinyírom – ígérem meg, majd ledobom a telefont az ágyra, és vetkőzni
kezdek.
 JUDIT

Nem haltam meg, mert bár nem hiszek a mennyországban, de ha mégis

létezik, akkor ott biztosan mosolyogva sétálnak az emberek eufórikus
állapotban, és nem éreznek ilyen fájdalmat a fejükben, amit most én. Ha
viszont létezik a pokol, amiben szintén nem hiszek, ott szerintem melegebb
van, tehát a fájdalom és a hideg kombinációját sehová sem tudom besorolni,
bár lehet, most jött el az ismert mondás: „Majd akkor, ha a pokol befagy.”
Tehát vagy befagyott, vagy élek. Az utóbbi lehetőség jobban tetszene.
Megpróbálom kinyitni a szememet, de mintha ólmot helyeztek volna a
szemhéjaimra, így inkább beszélni próbálok, de az sem megy. Mintha
pillanatragasztót folyattak volna az ajkaim közé. Azért egy halk
nyögésféleséget kipréselek, mire három kéz is a karomra kulcsolódik.
Remélem, tényleg életben maradtam, és nem az alvilágba kerültem, ahol
éppen kínozni visznek. Mondjuk azt a fájdalmat, ami most bennem munkál,
nehezen lehetne felülmúlni, de próbálkozni lehet. Nocsak – döbbenek meg
–, felébredt volna a humorérzékem?
– Ébresztő, Csipkerózsika! – szól hozzám bal felől Ákos, és én
ébrednék is, ha tudnék. Elcseszett egy állapot ez. Egyszer Robikával
megnéztem a Csipkerózsika című mesét, és hát felnőtt fejjel azért másként
látjuk a dolgokat, mint gyerekként. Szóval a herceg Csipkerózsika fölé
hajolt, és nekem az volt az első gondolatom, hogy milyen veszettül csipás
lehet a nő szeme, és büdös a szája a sokévi alvás után. Én vajon meddig
aludhattam? Aludtam egyáltalán, vagy csak az ájulásból ébredezek?
Basszus, Ákos meg ne csókolj, mert lehánysz – mondanám, de ismét csak
egy hosszabb nyögést vagyok képes produkálni.
Valaki portugálul beszél, mire egy nő válaszol neki ugyanazon a
nyelven, ezt vízcsobogás követi, majd nem sokkal később nedves kendővel
törölgetni kezdik a kiszáradt ajkamat. Ennek most jobban örülök, mint
bármilyen ételkülönlegességnek, amit valaha ettem. A szám után a
homlokom jön, majd a kendő az orromra siklik, onnan pedig a szemeimre,
aminek hatására mozgatni kezdem a szemhéjamat, míg végül ki tudom
nyitni résnyire. Homályos alakokat látok, mást még nem.
– Ez az, tudtam, hogy megcsinálod – hallom újra Ákost, és arrafelé
nézek, amerről a hang érkezett. Az illatát érzem, bár most nem olyan friss,
mint szokott, erős izzadsággal keveredik, de ettől még ugyanúgy szeretem.
Megnyugvással tölt el, hogy a közelemben van.
Lassan pislogok, fókuszálok, és jó időbe telik ugyan, de kezdenek
kirajzolódni a részletek. Addig bámulom az alakját, amíg nem látom tisztán
a sötét szemeit, ami alatt most még annál is sötétebb karikák éktelenkednek.
A haja kócos, mostanában növesztett körszakálla keszekusza, arca
megnyúlt, törődött, de a tekintete az, ami számít, abban pedig öröm és
megkönnyebbülés tükröződik.
– Ki… – ejtem ki rekedtesen, de a mondanivalóm többi része elveszik
a levegőben.
– Mit szeretnél mondani? – hajol egészen közel hozzám, és ha lenne
erőm, magamhoz húznám.
– Ki vagy? – nyögöm ki nagy erőfeszítések közepette, mire először
összezavarodik, majd rémültté válik. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan
feladom, de a félelem miatt, ami kiült az arcára, nem engedi a
lelkiismeretem, hogy tovább játsszam vele. – Vicceltem – szorítom meg a
kezét, ujjait összefonja az enyémekkel.
– Ez nagyon szar poén volt. Ha meggyógyulsz, isten bizony,
meglakolsz érte – lábad könnybe a szeme, de nem engedi kibuggyanni,
inkább kihúzza magát. – Azt terveztem, ha felébredsz, megcsókollak, de
nem érdemled meg.
– Fogmosás után – mosolygok fel rá, majd körbenézek a szobában. Az
ágyam körül ott áll Ákoson kívül Flavio, Miguel, Fredi, Csabi, egy
köpenyes férfi és egy nővér. A férfi, aki valószínűleg az orvosom,
türelmesen néz. Megfigyel, elemez, majd portugálul mond valamit a
többieknek, amit apám lefordít angolra. Dallamos, fülbemászó hangja van,
de nem sokáig ismerkedhetem vele, mert a két kórházi dolgozón kívül
mindenki elhagyja a helyiséget.
– Beszél angolul? – kérdezem, amikor hármasban maradunk. Kicsit
könnyebben ejtem ki a szavakat, bár még mindig nagyon fárasztó a beszéd,
ráadásul rettenetesen fáj a torkom.
– Igen. Hogy érzi magát? – hajol fölém az orvos, és egy lámpával
mindkét szemembe belevilágít, majd helyeslőén bólint.
– Mint akin átment egy kamion – vallom be őszintén.
– Akkor kap egy adag fájdalomcsillapítót – mondja, majd a saját
nyelvén szól a nővérnek, aki már fecskendezi is be az infúziómba a
folyékony segítséget.
 – Meddig voltam eszméletlen?
– Hat napig – válaszolja a doktor teljesen természetesen, engem
viszont padlóra küld a tény, hogy majdnem egy hétig aludtam –, de minden
rendben van, már fellélegezhet – mosolyog rám. – Kérem, kövesse az
ujjamat a szemével – folytatja a vizsgálatot. Automatikusan csinálom, amit
kért, mert még mindig az a hat nap zakatol a fejemben, ami kiesett az
életemből.
– Mikor mehetek haza? – kérdezem. Haza alatt a szállodát értem, mert
még valahogy pénzt kell szereznem apámtól, és egy specialistát keresnem,
aki kiszedi ezt a szart a koponyámból.
– Nagyon sokára – vet véget a vizsgálatnak, és végre csakis rám figyel.
– Miért? – kérdezem. Aljas módon egy szempillantás alatt belém
költözik a félelem, hogy ezúttal valami olyasmi történt, ami megpecsételte a
sorsomat.
Megnyugtat, hogy a nehezén már túl vagyok.
– Ki kell hevernie a szervezetének azt a sokkot, amin keresztülment.
Különféle antibiotikumokat kapott vénásan, amik elősegítik a gyógyulást,
és megakadályozzák, hogy bármiféle fertőzést elkapjon. Nem fogok
köntörfalazni, a műtét komplikált volt, és bonyolult, így kis esélyt adtunk
magának a felépülésre, illetve az életben maradásra, de maga erős nő, tele
akaraterővel és élni akarással. A heg megmarad, de a haja idővel visszanő,
és eltakarja. A lövedék nagyon rossz helyre ágyazódott be, majd elmozdult
a futástól, de sikerült eltávolítanunk, így már semmi sem áll a felépülése
útjába – mondja hosszan, én pedig alig fogom fel a szavai értelmét.
– Kivették a golyót?! – kérdezek rá, mert nem hiszek a fülemnek.
– Nem volt könnyű, de ki – nyugtat meg mosolyogva, és a hírtől
madarat lehetne velem fogatni.
– Biztos?
– Teljesen – válaszolja nevetve. – Most pihenjen, később visszajövök.
A családja kis időre még bejöhet, de utána már csak egyesével engedjük be
őket.
– Melyik városban vagyunk? – szólok még utána.
– Portóban, egy magánklinikán – válaszolja, majd kilép a szobából,
nyitva hagyva maga után az ajtót, amin azonnal betódulnak a többiek.
– Kivették a lövedéket – nézek rajtuk körbe mosolyogva.
– Ki bizony – helyesel Ákos széles vigyorral, és olyan rajongással néz
rám, amitől akár meg is ijedhetnék, most mégsem teszem. Azt hiszem, egy
ilyen monumentális jó hír után megengedhetjük magunknak ezt a luxust. Ha
rajong értem, hát legyen.
– Fáradt vagy? Szarul nézel ki.
– Köszönöm, te is szarul nézel ki, de életben vagy, és fémmentes –
puszilja meg a homlokomat hosszan. – Velem maradtál, ennél több most
nem is kell.
– Beszéltél hozzám a parton – fordulok most az apám felé, aki az
életben jobban fest, mint a fotókon. Már értem, hogy tudta olyan gyorsan
elcsábítani anyut. Persze akkoriban még biztosan nem voltak ősz hajszálai,
de ha az összkép már akkor is ilyen volt, nem sok nő állhatott neki ellen.
Igazi karizmatikus jelenség, pont, mint Ákos.
Az öltöny helyett farmert, laza inget visel, de a méregdrága órája
elárulja a bankszámláján szereplő nullák mennyiségét. Sok-sok nulla, de
nem érdekel.
Elintézte a műtétemet anélkül, hogy kértem volna, így örök hálával
tartozom neki.
– Láttam, amikor eszméletlenül estél össze, és senkinek se kívánom,
hogy így lássa a gyermekét – lábad könnybe a szeme, akárcsak Ákosnak az
ébredésemkor. Flavio vagy olyan jó színész, mint én, vagy nagyon érzékeny
típus. Nem is ismer, ahogy én sem őt. Hogy érezhetne egy majdnem idegen
nő iránt ilyen mélyen?
– Ahogy öregszel, úgy leszel egyre szentimentálisabb – jegyzi meg
Miguel mosolyogva.
– Nem is ismersz engem – jegyzem meg, mert furcsán érintett, hogy a
lányának szólított. – Vagyis tudod, ki vagyok, de igazából nem tudsz rólam
semmit. Hogyan tudsz mégis kötődni hozzám? – Lehet, hogy érzéketlennek
tűnt, amit mondtam, de kíváncsi vagyok, miként működik az az ember, aki
miatt a világra jöttem.
– Nem voltam veled, nem avatkoztam az életedbe, de figyeltelek. Eve-
vel végig kapcsolatban voltam – ejti ki szeretettel anyám nevét.
– Igyunk egy kávét – szól Miguel a többieknek.
– Nem kérek, de azért köszönöm – válaszolja Csabi. Őt inkább a
műsor érdekli, mintsem kávézgasson.
– De kérsz – adja meg neki finoman a kezdő lökést Fredi, és a négy
férfi elhagyja a kórtermet.
– Apa tudott róla? Mármint a kapcsolattartásotokról? – kérdem
apámtól, amikor végre bezáródik az ajtó.
 – Igen, tudott. Amikor Eve – már megint ez a furcsa becenév –
meghalt, apád nem vette fel többé a telefont, és nem válaszolt az
üzeneteimre, de figyeltetni így is tudtalak. Időközönként információkat
szolgáltattak rólad, és ugye a közösségi oldalak is az ember barátai tudnak
lenni, ha arról van szó. Persze a tiéd eléggé le van védve, és csak az
ismerőseid láthatnak, de erre is kitaláltam valamit. Miguel létrehozott egy
profilt Nánási Gabriella néven.
– Te vagy Gabi? – vágok közbe. – Én tényleg elhittem, hogy a régen
meghalt óvónőm unokája vette fel velem a kapcsolatot.
– Nem, őt csak mi találtuk ki.
– Akkor miért volt szükség az interjúra, amit Miguel készített velünk?
– Tudni szerette volna, milyen ember vagy. Szimplán csak
kíváncsiskodott – rántja meg a vállát.
– Miért nem kerestél meg soha? – kérdezem, de nem biztos, hogy
tudni szeretném a választ. Az egyik apám már eltaszított, és ahogy látom,
most sincs itt, úgyhogy nagy érvágás lenne, ha ez a férfi is a képembe
vágná, nem kellek neki igazán. Sosem kellettem, csak egy kisállat vagyok
egy apró akváriumban, akit figyelnek, de sosem érintenek meg.
– Anyád nem szerette volna, én pedig tiszteletben tartottam a
kívánságát. Jó életed volt, remek nő lett belőled. Sajnálom, hogy csak most
ismerhettelek meg igazán, de talán mostantól része lehetek az életednek,
persze ha nem szeretnéd, akkor sincs harag.
– Nem tudom, mit szeretnék. Gyors ez az egész.
– Megértem – paskolja meg a kezem amolyan apás mozdulattal, amitől
árulónak érzem magam, mintha megcsalnám a másik férfit, aki felnevelt.
– Mennyibe került a műtét és a többi? – térek rá inkább egy
semlegesebb témára.
– Azzal te ne törődj, és ragaszkodom hozzá, hogy a szállodámban
gyógyulj, ha innen kikerültél.
– Azt nem engedhetem meg… – ellenkeznék, de leint, amitől a
karikagyűrűjén megcsillan a napfény.
– Én viszont bőven megengedhetem magamnak, úgyhogy minden,
amit szeretnél, a rendelkezésedre áll, és persze a barátaid rendelkezésére –
teszi hozzá gyorsan. – Tetszik a választottad.
– A kim?
Olyan gyors a váltás, hogy nem is értem.
– Ákos. Párszor beszélgettünk. Jól választottál.
 – Nem választottam, inkább csak úgy jött magától.
– Igen, a szerelem nem választás kérdése, az csak úgy áthajt rajtad, te
pedig pislogsz, mert azt sem tudod, hogy történhetett az egész, mikor
bolondultál meg. Boldog vagy vele?
– Ez egy kicsit bonyolult – válaszolom, hisz nem lehetek felhőtlenül
boldog, amíg el nem tűnik minden fenyegetés az életemből.
 ÁKOS

– Én nem ordibálok – kiabálom a telefonba csak nem tudom felfogni, ez

hogy történhetett. Jó, lehet, hogy mégis kiabálok, de ez szerintem teljesen
jogos, viszont nem magára vagyok dühös, csak erre az egész helyzetre.
– Kivizsgáljuk az ügyet – válaszol tárgyilagosan a férfi.
– Már bocs a fogalmazásért, de baszhatjuk – nyomom meg dühösen a
piros telefonkagyló jelet a mobilom kijelzőjén, és legszívesebben a falhoz
vágnám, hogy lássam, ahogy több darabra hullik szét, de mégiscsak
győzedelmeskedik a józanabbik énem. Szükségem van a telefonomra.
– Bemehetsz – szólal meg mögöttem Flavio. – Baj van?
– Kurva nagy baj – válaszolom, majd amennyire tőlem telik,
higgadtságot erőltetek magamra, mielőtt belépek az ajtón.
– Baj van – jelenti ki Judit, pedig még be sem csuktam magam után az
ajtót. Ritka pocsékul titkolom az érzéseimet. Lehet, hogy később kellett
volna bejönnöm, de van egy olyan sanda gyanúm, akkor is kiszimatolta
volna, hogy nem mennek jól a dolgok.
– Úgy is mondhatjuk – válaszolok, és igyekszem lenyugtatni magam,
hisz nem akarom felidegesíteni. Elég neki az, amin most keresztülmegy. –
Nagyon fáj?
– Már csak kilences a tízes skálán, de ne terelj. Halljam, mi a baj már
megint?
– Te inkább csak a gyógyulásra koncentrálj, a többit hagyd ránk –
kérem az ágy szélére ülve, és óvatosan a tenyerembe fogom vékony ujjait. –
Sokat fogytál – simítom meg a halvány ereket a kézfején, amik most
folyóként szelik át a barnás bőrfelületet. A szemei után a kezeit szeretem a
legjobban. A hosszú ujjakat, a hibátlan bőrt, a festetlen, mégis ápolt
körmöket, az ovális körömformát…
– Annyira nagy gáz van, hogy inkább beszélsz minden másról, csak a
lényegről nem? – kocogtatja meg mutatóujjával izzadt tenyeremet. Nincs
meleg, inkább csak az idegességtől izzadok, mint a ló, ami furcsa, hisz
munka közben sosem szoktam, de ez másfajta idegesség.
– Nem lehetne, hogy csak ülünk itt, és mindenféle jelentéktelen
dologról beszélgetünk? Csak most kaptalak vissza. Beszélgethetnénk
például arról, láttál-e valamit, amíg alvó üzemmódban tartottak –
próbálkozom másfelől az eltereléssel, hátha ezúttal bejön, de az arcára
nézve máris látom, hogy ezzel sem sikerül eltérítenem.
– A számítógépeket szokták alvó módba tenni, nem az embereket –
oktat ki kis félmosollyal, és szabad kezével félresöpör az arcából egy kósza
tincset, közben az ujjai hátravándorolva megtalálják a kötést a koponyáján,
ami a vágást rejti. – Megvizsgálták már a lövedéket? – tapint rá arra a
témára, amit eddig igyekeztem kerülni. Hiába is próbálom tartani magam,
azonnal kiül az arcomra az idegesség és a harag. – Az én fegyveremből
lőtték ki? Nehogy azt mondd, hogy tényleg én eresztettem a saját fejembe?!
Egyre feszültebb a hangja, és pont ezt nem szeretném. Minél
nyugodtabbak a körülmények, ő annál gyorsabban gyógyul, és annál
hamarabb hazamehetünk. Hiába gyönyörű Portugália, ha a fejünk felett
kavarognak a sötét fellegek.
– Én biztos vagyok benne, hogy nem te voltál – állítom határozottan.
– De?
– De a lövedék eltűnt – bököm ki végül.
– Mi az, hogy eltűnt? Elvitte a cica, vagy mi a szar? – kérdi dühösen,
és a felháborodása teljesen jogos. Az életéről van szó, a tekintélyéről, a
munkájáról.
– Nem a cica, de igen, valaki elvitte. A portugál rendőrség
beleegyezett, hogy kiadja a bizonyítékot Magyarországnak, amiért a
biztonság kedvéért két rendőr jött el otthonról repülővel.
– Gondolom, nem magángépen utaztak.
– Akkora prioritása az ügynek csak számunkra van, hogy magángép
jöjjön érte. Szimpla utasszállítóval érkeztek, és még én sem gondoltam,
hogy baj lehet – vallom be, és gyűlölöm magam, amiért nem vittem haza én
személyesen azt az átkozott golyót, de választanom kellett. Vagy a
bizonyítékot szállítom – amit talán nem is engedélyezett volna a hatóság –,
vagy amellett maradok, akinek a védelmére mélyen legbelül felesküdtem.
Az utóbbi mellett döntöttem, és nem érzem, hogy rossz választás lett volna.
Sok a talán és a mi lett volna, ha…
– Akkor mégis hogyan történt a baj? Hogy veszíthet el két rendőr egy
kis fémdarabot? Eltűnt a bőrönd, vagy mi a franc történt?
– Megölték őket. Leszálltak Budapesten, elindultak a rendőrkocsival,
amit értük küldtek, de már nem értek célba. Mindkettőt fejbe lőtték, pont
úgy, mint téged, a lövedéket tároló táska pedig eltűnt az autót vezető
sofőrrel együtt. Ő egyébként nemrég kérte át magát erre az osztályra. Nem
lehet tudni, hogy korrupt-e vagy áldozat.
– Bassza meg – mondja, majd ívben megfeszül a teste, fennakadnak a
szemei, rázkódni kezd, mire én szinte áttolom a falon a segélyhívó gombot,
olyan erővel nyomom.
Nővérek, orvosok rohannak a szobába, félrelöknek, és teljes lesz a
zűrzavar.
 JUDIT

– Ez mi a fene volt? – kérdezem, amikor magamhoz térek. A kórteremben

ezúttal csak az orvos van jelen rajtam kívül, és ő is rettenetesen szigorúan
néz rám, de ez cseppet sem érdekel. Nem azért vagyok itt, hogy neki
megfeleljek. Senkinek sem célom megfelelni.
– Rohama volt. Mondtam, hogy pihennie kell, és hogy nincs
idegeskedés. A rokonainak is megmondtam. Ha nem Flavio lenne az apja,
be sem engedtünk volna senkit magához a kórterembe, de mostantól életbe
lép a szigorú szabályzat – mondja úgy, mintha egy gyereket feddne meg. –
A szervezete nincs még felkészülve minimális stresszre sem, úgyhogy
Flavio ide, Flavio oda, nincs látogatás addig, amíg fel nem oldom a tilalmat.
– Abba én belehalok – mondom teljes meggyőződéssel. Nem tudok
kötni, nem hoztam magammal könyveket, a telefonomon pedig hamar
megunnám az összes létező játékot. – Nézze, én genetikailag képtelen
vagyok a pihenésre. Egyszerűen nem megy. A legutóbbi kórházi
tartózkodásomkor is majd megőrültem az unalomtól annak ellenére, hogy
ott az én nyelvemen beszéltek. Itt még a nővérekkel sem tudok
kommunikálni.
– Majd szereznek önnek angol nyelvű rejtvényújságot, a távirányítót
pedig az asztalán találja – indul el kifelé.
– Várjon – állítom meg. – Napi kétszer egy óra?
– Nem – válaszolja visszafordulva egy nagy sóhaj után.
– Egyszer egy? – próbálkozom tovább.
– Kizárt – fonja össze karját a mellkasán, és a névjegykártyáján kezd el
dobolni a golyóstollával.
– Hű, milyen gyönyörű toll, biztos egy vagyonba került. Aranyból
van? – színlelek érdeklődést.
– Ez csak egy szimpla toll, az előbb emeltem el a nővérpulttól. – Átlát
rajtam, hogy a fene egye azt a nyakas fajtáját.
– Szereti a rágót? – támad egy új ötletem, amit gyorsan be is dobok. –
Van egy bontott csomag hazai a nadrágom zsebében. Nem nézek oda, amíg
kiveszi – kacsintok rá, majd behunyom a szemem, és a biztonság kedvéért
el is fordítom a fejem.
 – Hihetetlen nő maga – mondja kuncogva, majd hallom, ahogy
becsukódik mögötte az ajtó.
– Ez zseniális – nézek fel a plafonra, amin még csak egy
hajszálvékony repedés sincs. Ebben a kórteremben minden makulátlan és
steril, a berendezés, a falak, az ágynemű… Olyan, mintha egy hófehér
felhőben feküdnék. Kényelmes és gyönyörű, de utálom. Az egész
helyiséget utálom, pedig inkább hálásnak kellene lennem, amiért
megmentették az életemet. Már majdnem szabad vagyok, és ezt nekik
köszönhetem, erre én hogy viselkedem? Mint egy hálátlan kis fruska. Anya
nagyon nem lenne rám büszke, amiért itt nyafogok. Ő nem tett soha ilyet.
Negyvenévesen diagnosztizálták nála az agydaganatot, ami három év alatt
el is vitte. Három hosszú, szenvedéssel teli év alatt mégsem sajnáltatta
magát soha, nem nyafogott, nem viselkedett ingerülten, nem hanyagolt el
minket. Amikor a sugártól kihullott a haja és a szemöldöke, elkezdett színes
kendőket hordani, és tette a dolgát. Küzdött. Küzdött az utolsó leheletéig,
pedig tudta jól, nincs kiút, neki nincs boldog vég, így úgy döntött,
meseszerűen fejezi be. A maga csendes módján boldogan élt, amíg meg
nem halt. Legalábbis mi ezt láttuk, de hogy mi zajlott benne legbelül, arra
csak ő tudna választ adni. Nem tudom, ő miért nem kért segítséget
Flaviótól. Hátha itt lett volna olyan kezelés, ami megmenti.
Igyekszem úgy viselkedni, vagy legalább részben úgy gondolkodni,
ahogy ő. Türelem, gyógyulás, nyugalom, túlélés – mondogatom magamnak.
Ahhoz, hogy nyugodt maradjak, kívülállóként kell szemlélnem azt, ami
velem történik.
Valószínűleg oka van annak, hogy túléltem a fejlövést, a lövedék
eltávolítását, és ezt az újabb rohamot is, így arra kell koncentrálnom, hogy
le fogom győzni azt is, aki miatt ide kerültem, és aki megölt két ártatlan
embert azért, hogy megszerezze a feltehetően ellene szóló bizonyítékot. Ha
pedig a gyilkosságot Magyarországon követte el, nem lehet a közelemben,
így nyugodtan pihenhetek, és felkészülhetek a harcra, ami otthon vár rám.
Le fogom győzni, mert nemhiába vagyok életben. Ha nagyképű lennék, azt
mondanám, küldetésem van, de kis ember vagyok én ahhoz.
Tücsökciripelés hangja tölti be a szobát, úgyhogy a mobilomért
nyúlok, mert az idegesítő kis hang, amit mégis úgy szeretek, Messenger-
üzenetet jelez.

Ákos: Minden oké? Nem engednek be,

 úgyhogy az ajtó előtt táboroztam le.

Én: Van nálad sült szalonna? Csepegtet

hetnél nekem hagymás kenyérre, ha
már úgyis táborozol.

Ákos: Mindenképp. Szóval hogy vagy?

Én: Gyengécske lófaszocska vagyok, de

legalább a telefonos kommunikációról
nem tiltottak le. Ott tartottunk, hogy
nincs meg a lövedék. Hagyott valami
nyomot a gyilkos?

Ákos: Nem beszélhetek veled ilyenekről.

Még az is lehet, hogy a doki figyelteti
a mobilunkat. Kinézem belőle. Olyan
lebaszást kaptam attól a kis embertől,
hogy rendesen megijedtem. :D

Én: Akkor miről beszélhetünk? Tudod,

hogy én nem vagyok olyan, aki a
semmiről képes órákig beszélni.
Legalább egy kis morzsát szórj elém.

Ákos: Nem találtak semmit, de most tényleg

beszéljünk másról, mert nem akarom,
hogy felhúzd magad, és megint
elkezdj vergődni, mint a partra vetett keszeg.

Én: Hallá avanzsálódtam. Szép…

Ákos: Nem vagy hal, Törpi. Nagyon

gáz öt méterről írogatni.

Én: Kiabáljunk inkább?

Ákos: Nem tudom, „Mennyire vagy

 túsz? Sörhöz odaférsz?”

Én: Mi?

Ákos: Üvegtigris. Együtt néztük.

Nem emlékszel?

Én: Ja, de csak nem ugrott be. Az van

meg, amikor a muksó tök részegen
vizelni akar, aztán lehúzott gatyával
bénázik a kocsi körül.

Ákos: Az se rossz… Ez így nem jó.

Meg akarlak érinteni, de meg
sem érdemlem.

Én: Hogy érted ezt?

Ákos: Miattam ájultál el a parton,

és szintén miattam kaptál rohamot
nemrég.

Én: Ha a parton nem történik az, ami,

akkor még várhattunk volna
a műtétre. Az előbbi roham pedig
nagyrészt az én hibám. Nem sok esélyed
van, ha nyaggatlak. :-D

Ákos: Ha máshogy nem megy… Ja, majd

nem elfelejtettem, beszélned kellene
Rékával. Nagyon izgul, folyton írogat,
de téged nem akar zavarni, így
az én mobilom rezeg éjjel-nappal.
Mikor alszik egyáltalán ez a nő?

Én: Robcsi mellett? Szerintem néha, amikor

a kölök is alszik. Mindjárt felhívom,
úgyhogy tőled egy kis időre elköszönök.
 Lehet, hogy alszom is majd egyet.
Ugye a közelben leszel?

Ákos: Egy tapodtat sem mozdulok

az ajtód elől.

Miután Ákos megnyugtatott, részletesen el kellett mesélnem a

húgomnak mindent a történtekről, a kórházról, a hogylétemről, a vér
szerinti apámról, és arról, hogy alakul a kapcsolatunk Ákossal. Az utóbbi
témát fejtettem ki a legszófukarabbul, mert amíg én nem mondok rá
komolyan áldást, addig másokat sem akarok beavatni, csak felületesen.
– Apáról tudsz valamit? – kérdezem mindezek után. Ez az a része a
beszélgetésnek, amitől görcsbe rándul a gyomrom, de egyszerűen muszáj
belemennem, mert máshonnan nem jutok információhoz, és tudnom kell,
apám miért gyűlöl, de mivel ő nem mondja el, megpróbálom Rékából
kiszedni még akkor is, ha a keresztfiam őrületes háttérzajt produkál, amitől
a testvérem minden harmadik szava a semmibe vész.
– Rólad nem hajlandó beszélni, pedig hidd el, sokszor próbáltam
belőle kiszedni, mi baja van. Robcsika, gyere le az asztalról, az anyád
úristenit!
– De csak majom vagyok – hallom a háttérből a kifogást.
– Nincs de – ordítja Réka, amitől komoly százalékot romlik a
hallásom. – Gyere le! Háromig számolok. Egy, kettő…
– Három – felesel Robcsi vidáman kiabálva. – Három, három, három!
– Egy pillanat – mondja Réka ezúttal nekem. – Ha leesel, agyonütlek –
hallom távolabbról, majd nyögés, hiszti, vinnyogás, távolabbi ajtócsapódás.
– Addig a szobádban maradsz, amíg le nem nyugszol – kiabálja a húgom,
aztán újra a kezébe veszi a telefont. – Meg fogok bolondulni.
– Szerintem ideje lenne szakemberhez fordulnotok – javaslom.
Megőrülnék, ha nap mint nap ilyen körülmények között kellene élnem. –
Nem igazán tudom eldönteni, melyikőtök fog előbb kidőlni, de úgy
tippelem, te.
– Holnap felhívom a védőnőt, és kérek valami elérhetőséget, mert a
házasságom is kezd rámenni erre, de most apára voltál kíváncsi – tereli el a
szót, én pedig nem firtatom tovább az ügyet, csak reménykedem, hogy
megoldódik.
 – Nem hajlandó velem kommunikálni, nem veszi fel a telefont, és már
az üzeneteimet se olvassa el. Mi rosszat tettem? – kérdezem, hátha Réka
tudja a választ.
– Tényleg nem tudom – válaszolja. – Ha rád terelem a beszélgetést,
befordul. Csak akkor szólal meg, ha újra valami másról kezdek el beszélni,
pedig megmondtam neki, hogy ez nekem is fáj, hisz a testvérem vagy.
– Erre sem reagált semmit? – kérdezem a remény apró szikrájával a
hangomban, miközben a takaróm csücskét morzsolgatom.
– Ugyanaz volt a reakciója. Annyira sajnálom, hogy nem tudok
segíteni, ráadásul nagyon hiányzol – kezd el szipogni. – Utálom ezt az
egészet – bőgi el magát. – Annyira sajnálom, Ákos figyelmeztetett, hogy
nem zaklathatlak fel, mindjárt be is fejezem – vesz nagy levegőket, de a
sírás csak nem marad abba. – Nem megy, a picsába is – sikítja a fülembe,
Robcsi pedig éppen ekkor tér vissza, így már ketten fesztiváloznak a vonal
túlsó végén.
– Réka – kiáltom, de semmi válasz nem jön. – Réka! – próbálkozom
újra, ezúttal is sikertelenül. – Azt hiszem, most leteszem – kiabálok már én
is. – Szeretlek – teszem még hozzá ugyanolyan hangosan, mint az előbb,
éppen akkor, amikor az orvos belép a szobába, így láthatom Ákos idétlen
integetését az ajtó bezáródásáig. Ez a röpke találkozás is felvillanyoz.
– Mondtam, hogy semmi idegeskedés, erre mire kell bejönnöm? Hogy
veszekszik valakivel. Kérem a telefonját – nyújtja felém a kezét, de gyorsan
a hálóingembe rejtem a mobilt.
– Szerezze meg, ha tudja – nézek vele farkasszemet harciasán.
– Ugye emlékszik, hogy orvos vagyok, így nem jövök zavarba,
bármelyik testrészéhez is kell hozzáérnem. Ide a telefont, vagy én veszem
ki onnan!
– Ugye tudja, hogy még ilyen erőtlenül is képes vagyok eltörni az
ujjait, mielőtt annyit mondana, mukk? – szájalok vele, de ez a fenyegetőzés
egyikünk részéről sem komoly. Ő nem nyúl be a melleim közé, én pedig
nem töröm derékba a karrierjét. – A húgommal beszélgettem, de nem
veszekedtünk – világosítom fel. – Úgyhogy, mivel jó kislány voltam,
maradhat a mobil – paskolom meg a készüléket a hálóing anyagán
keresztül.
– És nem volt térerő? – utal a hangos párbeszédünkre.
– Épp azért tettem le, mert túl jó volt a térerő, a túloldalon pedig eget
rengető volt a sírás.
 – Értem, maradhat a telefon – hagyja jóvá nagylelkűen. – Most viszont
ideje pihennie. Persze csukott szemmel, és telefonálás nélkül – teszi hozzá,
miközben megfogja a csuklómat, hogy megmérje a pulzusomat. – Ez
rendben is van. Aludjon – engedi el a kezem kifelé indulva, de azért az
ajtóból még visszafordul. – Tényleg képes lenne eltörni az ujjaimat?
– Erre is kiképeztek – mosolygok rá negédesen a bajszos férfira, aki
elhagyja a szobát, majd Ákost félretolva becsukja az ajtót.

***

Három unalmas nap után végre felkelhetek az ágyból, és megígérték, ha

sikerül, akár még a katétert is kiveszik, amit szívből gyűlölök. Olyan
természetesnek vesszük a mindennapi dolgokat, mint például a pisilést, de
amikor ezt egy vékony csövön keresztül kell elvégeznünk, képesek leszünk
értékelni a folyékony salakanyagok kiválasztásának szent folyamatát.
Katéterrel a testemben rájöttem, hogy egyszerűen imádom a vécéhez
kötődő folyamatokat. Ha ma ügyes leszek, nem kell többé csövön keresztül
pisilnem, és egy tálkába ürítenem, ami szintén rettenetesen megalázó.
Elhiszem, hogy a kórházi dolgozók ezt már teljesen természetesnek veszik,
de amikor kiveszik alólam a kinccsel teli ládikát, legszívesebben
elsüllyednék szégyenemben.
– Csak szépen, lassan – utasít a doki, miközben kiültetnek az ágy
szélére, ahonnan már láthatom a kórház udvarát is. Lehet, ez másnak nem
nagy dolog, de számomra ez amolyan „hűaztamindenit” pillanat. – Nem
szédül? – kérdezi.
– Csak egy picit, de tudom, lesz ennél rosszabb is. Mindenesetre
néhány belső szervem már elindult vissza a helyére – válaszolok
mosolyogva. Lassú az út a szabadság felé, de madarat lehetne velem
fogatni. – Bejöhet? – kérdezem az orvostól, mert a hátam mögül megérzem
Ákos illatát.
– Honnan tudta, hogy az ajtóban áll?
– Éreztem. Önről is sok mindent tudok ám – kacsintok fel rá, és a
fejmozdulattól picit megszédülök, mégis tartom magam. A doktorral elég jó
kapcsolat alakult ki köztünk az elmúlt pár nap alatt, így könnyedebb
témákról is beszéltünk.
– Jöjjön – int Ákosnak, majd újra rám figyel. – Most szépen, óvatosan
felállunk.
 – Csak én tudok, mert én ülök – támaszkodom az elém helyezett
járókeretre. – Maga nem tud felállni, ha egyszer már áll. Nincs királyi
többes. Mint a nyugdíjas otthonban – mormogom a mozdulatra
koncentrálva. – Komolyan. Mintha be lennék lőve.
– Ne beszéljen hülyeségeket, inkább mesélje el, amit rólam tud.
– Mindent?
– Persze, alig várom, hogy halljam, miket gondolnak rólam mások.
– A többiek nevében nem tudok beszélni, de amit én leszűrtem, azt az
orrára köthetem, ha gondolja. Szia, kicsim – döntöm meg kissé a fejem,
amikor belép Ákos, hogy puszit tudjon rá adni. – Hol is kezdjem? – térek
vissza az orvos jellemzéséhez. – A feleségének őszül a haja, de
padlizsánszínűre festi, és Chanel parfümmel illatosítja magát. Van egy
lánya, aki valószínűleg idősebb, mint négy, de fiatalabb, mint tizennégy, a
pontos korát nem tudom egyelőre belőni, de csak idő kérdése. Ön vagy
minden reggel egy pizzériában ücsörög, vagy alapból egy pizzéria
szomszédságában laknak, így már torkig van a pizzával, ezért reggelizik
mindennap gyümölcsös muffint. Biztos, hogy folytassam? – kérdezem
kinyújtóztatva minden tagom, és az ablak felé nézek. Állva szinte az egész
udvart belátom. A pázsitot gyeptéglával rakták ki, de ez cseppet sem von le
a szépségéből. Az ovális belső kert közepén szökőkút áll, melynek éke egy
hatalmas delfin, aminek a szájából víz tör elő. Az azonos távolságba ültetett
fák még nem elég nagyok, hogy árnyékot adjanak, így a faragott
márványpadok fölé fából lugasokat építettek színes napvitorlákkal.
Elszórtan, szigetekként emelkednek ki a fűből a virágágyások, amelyekbe
lila, sárga, piros virágokat ültettek, ezért az egész kert egyetlen hatalmas
színkavalkád, ami gyógyulásra késztet, még akkor is, ha én a kevesebb színt
jobban kedvelem.
– Folytassa – mondja elgondolkozva az eddig hallottakon.
– Maga szereti a feleségét, de a másik oldalamon álló hölggyel van
viszonya – jelentem ki szabadon, mert jól tudom, a nővér egy mukkot sem
beszél angolul, viszont a doktor keze enyhén megremeg attól, amit mondok.
– Ezt kitől hallotta?
– Senkitől – vonom meg a vállam egyet előrelépve. A lábaimon
szaladgáló hangyákat a pokolba kívánom, de nem adom fel. Vécébe akarok
pisilni. Ez lebeg a szemem előtt. – Marha jó megfigyelő vagyok, de
nyugodjon meg, nem jár el a szám. Beszarás! Ákos! – kiáltok fel, mintha
messze lenne tőlem. – Ronaldo!
 – Mi? – néz arra, amerre én bámulok. – Azt a rohadt. Cristiano
Ronaldo ott ül tőlem tíz méterre – hajol ki az ablakon, és a férfit nézi, aki
úgy tesz, mintha nem hallotta volna a kiáltásomat.
– És máris visszazuhantam a második helyre – nevetek fel irányt
változtatva. Egész jól megy a séta.
– Dehogy, Törpi, de szerinted odamenjek hozzá? – szól hátra nekem,
miközben a szemét le sem veszi a focistáról.
– Mindenképpen. Én is imádnám, ha valami idegen fazon hablatyolna
nekem, miközben gyógyulni próbálok – motyogom magam elé. – Szóval,
doki, maga szerint hogy haladok? – szólalok meg angolul, felnézve az
egyszínű padlóról.
– Tényleg ügyes. Elmondja, honnan tud rólam ennyi mindent? Ki az,
aki kotyogott? – kapaszkodik makacsul ebbe a témába, pedig csak azt
mondtam el, amire magamtól is rájöttem.
– Legyen – állok meg, elengedve a járókeretet. – Az ujján jól látható a
gyűrűje nyoma, gyűrű viszont sehol. A hosszú hajszál, ami két napja a fehér
köpenyén volt, festett, de a hajhagyma közelében ősz, a nyakszirtjén
rózsaszín csillámpor van, ami a lányára utal, ez a nővér pedig itt mellettem
fülig szerelmes magába, és ön, noha nem viszonozza az érzéseit, mert
szereti a feleségét, nem tiltakozik kézzel-lábbal az útba eső potyakaland
ellen. Kíváncsi még valamire? – teszek egy lépést hátrafelé próbaképpen
keret nélkül, és meg se billenek. – Hú, de király vagyok – vigyorgok
szélesen. – Kiszedi ezt a vackot a pisilőmből? – nézek a doktorra, aki
láthatóan még mindig az előbbi monológomon töpreng.
– Hihetetlen képességei vannak – mondja inkább elismerően, mint
sértődötten.
– Csak figyelem a környezetemet – pöckölöm le magamról a
dicséretet, mint egy hívatlan rovart. – Kiveszik a csövet, hogy részben újra
normális lehessek? – kérdezek rá újra.
– Igen, úgy látom, el lehet távolítani – biccent, majd beszél a nővérrel,
és elgondolkodva elhagyja a kórtermet.
– Ákos, azt hiszem, neked is menned kellene. Persze imádtam, hogy a
szobámból bámultad a focistát, de ideje elhúznod a csíkot.
– Megsértődtél. Ne haragudj, csak annyira, hűűűű, meg minden. Érted
– sétál oda hozzám, és hátulról óvatosan átölel.
– Ha ő lenne a merénylő, leterítenéd, vagy autogramot kérnél tőle?
 – Leteríteném – mondja, majd egy kis szünet után folytatja –, csak
előtte kérnék tőle egy autogramot.
– Na elmész te a picsába – keverek le neki egy játékos pofont. – Menj,
mert meg kell szabadulnom pár kilógó fittyfenétől – dörgölőzöm neki a
mellkasának, mint egy szeretetre éhező kismacska.
– Itt leszek a közelben – ad puszit a fejem búbjára, miközben
végigsimítja a karomat.
– Ha nem izgatnál fel, azt megköszönném – motyogom úgy, hogy csak
ő hallja, pedig a nővér egy szavunkat sem érti.
– Tényleg gyógyulsz, és ne hidd, hogy én nem képzellek el naponta
többször is meztelenül – suttogja a fülembe érzéki hangon, majd a nyelve
hegyével megnyalja a fülcimpámat.
– Húzz a fenébe, Barabás Ákos – lököm hátrébb nevetve a
fenekemmel, noha legszívesebben az ápolónőt tessékelném ki a szobából,
de a pásztorórára sajnos még várnunk kell. Nem hiszem, hogy kibírnék egy
szeretkezést, főleg akkor nem, ha orgazmus a vége, márpedig Ákosnak
számít, hogy nekem is legyen tűzijáték.
Egyre közelebb kerülök a célhoz. A lövedéket senki sem fogja előkotorni a
Duna aljáról, így sosem jutnak el hozzám. A két rendőr meggyilkolásához
semmi közöm. Zsarolással ugyanis még egy pedofil rendőrt is rá lehet venni
a többszörös gyilkosságra, a bizonyíték eltüntetésére, és arra, hogy utána
felszívódjon. Hogy két férfi meghalt? Hogy gyerekek és gyászoló özvegyek
maradtak utánuk? Ugyan már. Ki a szart érdekel? Egyszer úgyis meghaltak
volna, és amilyen amatőrök, nem is kár értük. Prof vagyok, hisz a tervem
tökéletes.
Azt hittem egy pillanatig, hogy az a kurva meghal, és keresztülhúzza a
számításaimat, de nagy mázlijára túlélte, így haladhatunk tovább az úton.
Olyanok, mint a bábuk, úgy mozognak, ahogy nekem tetszik, és nekem
nagyon is ínyemre való a dolgok alakulása. Már nem kell sokat várnom az
édes bosszúig.
„Mert még regékbe sincsen arra szó / Mit szenvedett Júlia s Romeo."
Shakespeare béna, túldramatizált szarságát a két kínlódó taknyosról tök jól
lefordította Kosztolányi. Nagyjából ennyi maradt meg bennem az egészből,
de ez a rész éppen illik ahhoz, amit ezzel a kettővel művelek, és a végén az
én bábjaim is keserves véget érnek, mint az a két szánalmas tini, csak éppen
ők nem önszántukból, hisz ezek azt hiszik magukról, hogy harcosok.
Harcosok, egy szart! Csak kapaszkodnak a nyamvadt kis életükbe.
 JUDIT

– Mit hoztam az én kis nyuszkómuszkómnak? – dugja be a fejét Ákos a

félig nyitott ajtón. Olyan elégedett képet vág, mint a medve, aki mézet talált
az üregben. A medve egyáltalán szokott mézért felmászni a fákra, vagy ez
is csak a mesékben létezik?
– Nyuszkómuszkó?! – húzom fel a szemöldököm a nyálas becézésre
reagálva, majd az ölembe helyezem a könyvet, amivel két napja szenvedek.
Fredi hozott nekem négy majdnem ugyanolyan regényt, amiben ha
megszólal a főhős, lemossa a tintát a lapokról a nyálával, ellenben neki van
a legnagyobb farka, amit bőszen használ is mindenhol, mígnem fel nem tűzi
dárdájára a megfelelő nőt, akivel életük végéig együtt élnek, boldogságban,
szegénységben, betegségben, és a többi baromság. Mindegyik regény
ugyanerről szól, a középkorban játszódik, csak éppen a szereplők mások.
Nem éppen az én stílusom, de ez van.
– Hoztál valami ütős thrillert? – kérdezem Ákostól, aki még mindig az
ajtóban álldogál, mintha be kellene invitálni.
– Mit? – néz rám értetlenül.
– Valamit, ami nem ilyen – emelem fel az aktuális olvasmányomat,
aminek a borítóján egy bozontos, fekete hajú, veszélyes külsejű férfi áll
sudáran, egy buggyos ujjú ruhában pózoló nő oldalán.
– Ja, hogy könyvet – csillan fel szemében a felismerés. – Nem, de
majd szerzek valami borzongatóbb olvasmányt. Amit most hoztam – lép
beljebb, háta mögött rejtegetve valamit –, az sokkal, de sokkal jobb.
Tádááááám – emeli a magasba diadalittasan a sportcipőmet, aminek tényleg
jobban örülök, mint bármi másnak, csak azt nem tudom, mihez kezdjek
vele. Még mindig majdhogynem karanténban vagyok. Sétálhatok ugyan, de
csak azokon a folyosókon, ahol megengedik, pedig két hét alatt sokat
fejlődtem. Persze a sportolás még nem opció, de legalább annyit sétálhatok,
amennyit nem szégyellek. Hozzáteszem, amikor tudom, hogy nem
bukhatok le, az ágy végébe kapaszkodva, figyelve arra, hogy egy hirtelen
mozdulattól ne ájuljak el, megtornáztatom a lábaimat és a fenekemet.
– Hurrá, cipőben sétálhatok – ujjongok olyan lelkesen, amennyire
tőlem telik.
 – Nézd meg kicsit jobban – tolja az orrom elé, és már látom is rajta a
krikszkrakszot, ami valamilyen írás akar lenni, de nekem kínai.
– Receptet írt rá a doki? Mert ha igen, akkor egy gyógyszertárosnak
mutasd meg, aki ki tudja silabizálni – vizsgálgatom a feliratot összeszűkült
szemmel.
– Nem a doktor volt, te nagyon lüke – nevet fel –, de köze van hozzá.
Aláíratta neked Ronaldóval, és a mai naptól szabad kijárásod van az
udvarra – közli a jó hírt.
– Komoly? – terül el széles mosoly az arcomon. Ez a hír nekem sokat
jelent, hisz elhagyhatom a folyosókat, amik persze ezen a magánklinikán
tágasak, tiszták és szépek, de akkor sem pótolják a kinti teret.
– Add azt a csodacsukát! – ülök ki az ágy szélére.
– Király ez az aláírás, mi?
– Melyik? – Annyira leköti a figyelmemet a szabadság gondolata,
hogy teszek rá, ki firkálta össze a sportcipőmet. – Jaaaa, hogy az az írás –
rakom össze fejben a képkockákat a cipő felhúzása közben. – Nagyon
király. Többé ki sem mosom – csapok a combomra elégedetten, miután
felvettem mind a kettőt.
– Mehetünk?
– Igen – adja rám a kabátomat, ami feketeségével jól „feldobja” az
amúgy is fekete pizsamámat. Nem tudom, Ákos hol vásárolt ilyen színűt, de
örültem neki, amikor végre lecserélhettem a kórházi ruhadarabot erre a
kényelmesre. Azt sem bántam volna, ha kacsafos színű pizsamával állít be,
de ez a fekete darab, rajta fehér táncoló malacokkal vidámmá tette a
napjaimat. – Csinos vagy – puszilja meg a homlokomat, mire elpirulok.
– Köszönöm – mosolygok fel rá, és az utolsó pillanatban visszanyelem
a szabadkozásom arról, miszerint nem is vagyok olyan jó formában, mint
eddig, de amint tehetem, visszaszerzem a korábbi alakom. Nem szereti, ha
ostorozom magam vagy elégedetlenkedek. Valamiért neki így is tetszem,
pedig nőtt egy kis pocakom, a fenekemről nem is beszélve. A kórházi
kosztról alkotott véleményem ezen a portugál klinikán teljesen
átformálódott. El kell tűnnöm erről a helyről minél előbb, vagy én is
szerepelni fogok az Élet 250 kiló fölött című tévéműsorban.

***
Újabb két hét telik el, mire kiengednek a kórházból, és visszatérhetek a
szállodába, ahol újonnan megismert apám gyógyulási vacsorával
kedveskedik nekem. Kínomban csak rámosolygok a fogadóbizottságra, akik
egy virágokkal feldíszített különteremben várnak rám. Illedelmesen
fogadom Flavio feleségének és közös fiuknak üdvözlését, de máris azt
fürkészem, hol találok olyan rést, ahol kimenekülhetek szorult
helyzetemből. Segélykérően Ákos felé pillantok, aki a terem másik végén, a
svédasztálnál álldogál egy pohár üdítővel a kezében, de csak annyit tesz,
hogy köszöntésre felém emeli a poharát.
– Áruló – sziszegem a fogaim között.
– Tessék? – kérdezi Rita, Flavio felesége, aki éppen a családja
történetéről mesélt, de mivel az üknagyanyjánál kezdte, rég elvesztettem a
fonalat a végtelen hosszúságú nevek és a leszármazottak szövevényes ágai
között.
– Bocsánat, csak kicsit megszédültem – hazudom rövid gondolkodás
után. Oda kellene figyelnem, de lassan fél órája álldogálok, és tényleg
kezdek elfáradni és megéhezni, úgyhogy valahogyan el kell szabadulnom
tőle.
– Jaj, ne haragudj. Tapintatlan vagyok – szabadkozik bocsánatkérő
mosollyal. Tényleg kedves nő. Nem gondoltam volna, hogy egy
zabigyereket ilyen kedvesen fogad majd. – Elkísérjelek a svédasztalhoz,
vagy inkább leülnél?
– Azt hiszem, ebben a sorrendben – válaszolom én is mosolyogva.
– Segítek, ha már miattam fáradtál ki ennyire – karol belém, és jó
mostohaanyához illően Ákoshoz kísér, majd magunkra hagy.
– Neked aztán jelezgethetek, hogy ments ki onnan – dörrenek azonnal
a barátomra, amikor Rita hallótávolságon kívülre ér.
– Hagytam, hogy összeismerkedjetek. Nem kellett volna? – tárja szét a
karját. – Miért nem szóltál?
– Szerinted mit csináltam az előbb? – visítom szinte némán, vékony
hangon. – Kíváncsi vagy, melyik őse szült a mezőn hármas ikreket? Mert én
elmondhatom, hisz mindent tudok, bár be kell valljam, a nagyanyja
környékén elveszítettem a fonalat – veszek fel egy tányért, és a tengeri
kütyük között kezdek válogatni.
– Túlélték? – veszi el a tányéromat, hogy szabadabban mozoghassak
az ínyencségek között.
– Kik?
 – Az ikrek.
– Ákos – fordulok felé, és egy polip lábával az arca felé bökök –, én…
Húúúúú… – küszködöm a szavakkal. – Ez most komoly? Túlélték-e a mező
szülöttei? Akkor túl, de azóta valószínűleg vagy meghaltak, vagy ők a
legidősebb lakói Portugáliának. Menj, és kérd meg, hogy mesélje el neked
is – csapom a polipot a tányéromra.
– Ezt mind megeszed? – néz az egyre tornyosuló ételekre.
– Nem. Viszek haza a kutyának is – vágok vissza, de mikor az
ételhalomra tekintek, rájövök, túlzásba estem. – Basszus. Megeszed a felét?
– Én ugyan nem eszem döglött vízi francokat – tiltakozik a saját
tányérjára húst és krumplit pakolva.
– És a rántott hekk a Balatonnál? – veszem el tőle a tányéromat, és
megfogok egy pohár frissen facsart narancslevet.
– Az más tészta. Ismerem. Úszkál a tóban, kifogják, megtisztítják,
megsütik, megeszem, ennyi.
– Ezek itt – emelem meg a tányért – a tengerben úszkálnak, kifogják
őket, megtisztítják, megsütik, megeszem és ennyi. Mi a különbség?
– Tengerízük van, a pocsolyát sokkal jobban szeretem – zárja le a
témát az egyik asztal felé indulva.
– Észrevettél bármit, amióta megműtötték? Valami furcsát, ide nem
illőt? Valakit, aki gyanús lehet. Tudom, azt beszéltük, hogy a merénylő
valószínűleg nem követett minket, mégis jó lenne, ha szélesebb körben
gondolkoznánk – hozom fel a már majdnem üres tányérok felett.
– Az egyedüli ember, aki gyanús nekem, az az öcséd, aki a szülei miatt
olyan nagyon igyekszik palástolni az utálatát.
– Flavio a vagyona egy részét arra fordította, hogy megmentsen, és
azóta is biztosítja a szállásunkat, etet minket, így a féltestvérem öröksége
valamennyivel megcsappant, mégsem hiszem, hogy emiatt venné a
fáradságot, hogy rám küldjön valakit, azt pedig nem nézem ki belőle, hogy
saját kezűleg lenne gyomra egy véres gyilkossághoz – mondom, miközben
a táncparketten dülöngélő férfit figyelem, aki szorosan öleli magához éppen
aktuális bombázó barátnőjét. – Nem tűnik olyannak, aki összevérezné a
kezét, de… – tűnődöm el.
– …nem lehet kizárni – fejezi be a mondatomat Ákos. – Jobban meg
kellene ismernünk. Mi lenne, ha beszélgetnél vele?
– Menjek oda, és kérjem le, vagy mire gondolsz? – horkantok fel a
saját abszurd elképzelésemen.
 – Táncoljunk, bébi – húz fel a székről.
– Bébi ám az öreganyád – állok meg vele szemben a parkettnek
kijelölt terület szélén, épp amikor megszólal az örökzöld sláger, Sinatrától a
My Way. Már csúsztatnám a kezem Ákos nyaka köré, de ő szabályosra veszi
a figurát. A bal karom alatt átnyúlva könnyedén a derekamra helyezi jobb
tenyerét, míg a másikat várakozóan kitartja oldalra, és nekem olyan
rettenetesen jólesik kicsit visszavenni egy régi, már-már elfeledett szokást,
és megpihentetni a kezem az övében anélkül, hogy a testünk többi része
összeérne. Nem vagyunk a parkett ördögei, lassan mozdulunk, óvatosan
lépkedünk a másik rezdüléseire figyelve. Anélkül pörgünk körbe a
gyertyákkal megvilágított teremben, hogy a többi emberre figyelnénk.
Óvatlanság részünkről, és talán nagy hiba, mégis jólesik pár percre csak
élni. Élni, figyelmen kívül hagyva a veszélyt. Élni, pillekönnyű léptekkel.
Pusztán csak élni. Megélni ezt a pillanatot, amelyben ezzel a férfival
táncolok, ebben az idegen országban, messze az otthonomtól.
Le sem veszem a tekintetem róla. A szemei mágnesként vonzanak, és
félek, ha másfelé nézek, elillan a varázs, visszatér belém a riadt vad, aki az
ellenség nyilait várja, vagy magát a vadászt, aki terepszínű ruhájával
beleolvad a környezetébe, onnan leselkedik, és én nem látom.
Ákos tekintete egy apró mesevilág. A nevetőráncok patakok, amik
elvezetnek a sötét tóhoz, aminek a közepe annyira hívogat a maga
feketeségével.
– Mire gondolsz? – kérdi ahelyett, hogy megcsókolna, noha én ezt
vártam. Szinte sóvárgok a csókja után, pedig tudom, nem lett volna illendő
egy ekkora társaságban. Igazából semekkora összejövetelen nem illik
csókolózni, kivéve, ha a pár mellett egy pap vagy anyakönyvvezető is áll,
aki külön engedélyt ad erre. Minden egyéb esetben visszataszítónak találom
a hosszú nyelvest.
– Könnyedebb vizekre eveztem – válaszolok mosolyogva.
– Láttam. El is tűnt az a gondterhelt kifejezés az arcodról, ami most
visszakúszott. Hamarosan túlesünk ezen is – próbál megnyugtatni, nem sok
sikerrel. Ki tudja, mikor lesz vége, és a vég is kétesélyes.
– Felkészültél a táncra az öcséddel?
– Minden vágyam, hogy megejtsem. Van más lehetőségem is? –
puhatolózom, mikor már vészesen közel érünk a párhoz.
– Mindig van más lehetőség. Szerezhetünk üveggömböt,
cigánykártyát, kereshetünk jósnőt, kivághatjuk egy kecske szívbillentyűjét –
hozza fel a múltkori agyszüleményemet.
– Ne felejtsd el a hajnali fejéseket!
– Hogy is feledhetném – nevet fel hangosan, és én is vigyorgok,
amikor magam elé képzelem a jelenetet: megfejem a kecskét, a tejből Ákos
vajat köpül, miközben én átvedlek boszorkánnyá, és egy rozoga műanyag
asztal mellett jósolgatok az út szélén…
– Készülj, Törpi, helycserés támadás – pördít ki, és átad Flavio fiának,
aki először meglepődik, majd egy pillanatra harag önti el a barátnője
lekérése miatt, de gyorsan visszarendezi az arcvonásait, és mosolygó
kíváncsiságot erőltet magára.
Míg a lánnyal összesimulva ringatózott, mellettem felveszi a formális
tartást, és könnyedén vezet. Ki sem néztem volna belőle, de mi van akkor,
ha nem csak ezt nem néztem volna ki az öcsémből?
– Örülök, hogy túlélted – szólal meg végre az ifjabb Flavio, megtörve
a köztünk lévő nehéz némaságot.
– Igen, én is – nyögöm ki ahelyett, ami igazából a nyelvemen van.
– És hogy érzed magad itt nálunk? – kérdezi enyhén megnyomva a
nálunk szót. Magamtól is tudom, hogy ez az ő öröksége, de szükségét érzi
nyomatékosítani.
– Prímán, amennyire a helyzet engedi. – Hű, basszus, ez a beszélgetés
egyre karót nyeltebb. Lassan elkezdünk beszélgetni az enyhe szélről, és az
éppen megfelelő hőfokról. – Te mivel foglalkozol a vállalkozáson belül? –
kanyarodok inkább másfelé, nehogy unalmas mocsárba süppedjünk, már ha
ez még egyáltalán lehetséges.
– Mindenfélével – ad semleges választ, és közben szemével a
barátnőjét keresi, mintha Ákos el akarná őt elrabolni.
– Izgalmas lehet – nyugtázom. – Sokat utazol, mint az apád? – vágok
bele a közepébe, mert kezdek feszengeni. Ha kideríteném, járt-e a kérdéses
időben Magyarországon, végre elhúzhatnám innen a csíkot.
– Nem olyan sokat, mint ő – ad rövid választ, és érzem, ahogy a teste
megfeszül.
– Jártál már Magyarországon? – teszem fel a lényegi kérdést, mert
nem tudom, mennyi időm van még, mielőtt leráz.
– Ez valami kihallgatás? – torpan meg váratlanul, és elenged. Olyan
ellenségesen néz rám, ahogy még sosem. Mondjuk eddig nem találkoztunk
valami sokszor.
 – Nem, dehogy – vetem be a legkedvesebb hangomat. – Csak érdekel,
voltál-e már nálunk. Lehet, hogy összefuthattunk ezelőtt is, vagy voltunk
már egész közel egymáshoz. – Ennél bénább szöveget még sosem adtam
elő. Kijöhettem a gyakorlatból…
– Csak pár hete ismerlek, nem én akartalak eltenni láb alól, ha erre
vagy kíváncsi – vágja hozzám ridegen, és ha igaz, amit mond, teljesen
jogosan teszi. Ha megvizsgálom a teljes képet, Flavióval, a feleségével, a
sok segítséggel, amit adtak, és amit adnak még most is, a meglepetés
bulival, az ifjabb Flavio irányomba mutatott kényszerű, de mégis megtett
minimális gesztusaival, tetűnek érzem magam. Ha beárul az apánknak,
nekem reszeltek. Ülhetek vissza félig gyógyultan a kocsiba, és húzhatok
haza. Emellett talán megértik, hogy nekem most mindenki gyanúsított,
amíg nem bizonyul ártatlannak. Tudom, ez pont fordítva szokott lenni, de
nem most és nem nálam.
– Már tudom. Jogosan vagy dühös, de…
A mondandómat hangos szirénázás szakítja félbe, amit azonnal a
tűzoltó berendezésből spriccelő vízáradat követ, és ezzel szinte egy időben
elmegy az áram is. A gyertyákkal is gyorsan elbánik a víz. A sötétben a
termet pásztázva látom, hogy páran elindulnak kifelé, de a legtöbben
nevetve fordítják arcukat a mennyezet irányába.
– Őrült portugálok – mormogom rosszat sejtve, szememmel Ákost
keresve, de már alig látok valamit a sötétben. – Mindenki kifelé! – kiáltom,
de mivel magyarul mondtam, senki sem érti. Angolra váltok, de már késő.
Eldördül az első lövés, ami mellettem süvít el. A kiáltással megadtam a
pontos helyemet. Minden erőmet bevetve elkapom és átlököm a menekülni
készülő féltestvéremet a büféasztalon, és rögtön lendülök is utána, mikor a
második lövés is eldördül. A lövedék még a levegőben meghorzsol. Amint
ráesek az ifjabb Flavióra, már fordulok is, és ledöntöm az asztalt, hogy
védelmet nyújtson.
Mire idáig jutunk, a teremben teljes a felfordulás, akik eddig nevettek,
most kiáltozva menekülnek. Kikémlelek az asztal lapja mögül, de a
sötétségben csak mozgó foltokat látok. Se Ákos, se a fegyveres nem
kivehető.
 ÁKOS

Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még a portugálul

beszélő lánnyal táncoltam, a másikban pedig már sötétség és víz volt
mindenütt. Rossz érzés fog el. Miért pont most, amikor Juditot kiengedték?
A kijárat felé toltam a táncpartneremet a barátnőmet keresve, mikor az első
lövés eldördül, majd a nagy felfordulásban emberek ütköznek nekem. Be
kell látnom, hogy esélyem sincs megkeresni, úgyhogy arra indulok, amerről
a lövés érkezett, valahonnan az ajtó felől, azzal a gondolattal, hogy Juditnak
nincs semmi baja.
A folyosóra érve azonnal szétnézek, és jobbra meg is látok egy sötét
alakot a fordulóban, de csak egy pillanatra. Gyorsan menekül, tehát ő lehet
az én emberem. Utánaeredek, befordulok ott, ahol ő, de ez a folyosó
teljesen üresen tátong. Két oldalon ajtók sorakoznak, szemben pedig, ha jól
emlékszem, a lépcsőház, így arra veszem az irányt, mert a legvalószínűbb,
hogy arra iszkolt el. Én biztosan így tennék.
A lépcsőház teljesen üres, egyetlen lépés vagy pisszenés sem
hallatszik, és bár érzem, itt nincs semmi dolgom, mégis leszaladok a
földszintig, benyitva az összes ajtón, ami az utamat keresztezi.
A földszintre érve Teresába botlom, aki sűrű bocsánatkérések
közepette állítja, hogy nem látott senkit, csak most tért vissza az
áramellátótól, ahol már a személyzet orvosolja a problémát. Nincs időm a
részletekről beszélgetni, így beszállok a liftbe, hogy mihamarabb
visszajussak a buli helyszínére, hogy megkereshessem Juditot.
A teremben még mindig sötét van, és víz borít mindent, de a szemem
hamar hozzászokik a sötétséghez, így látom, hogy egy alak fekszik a
földön, aki fölé többen is odahajolnak. Hallom, hogy egy nő sír, és egy férfi
portugálul parancsokat osztogat. Elfog a rémület, mert lelki szemeim előtt
azt a nőt látom ott, akit szeretek, és akinek megígértem, megvédem, akár az
életem árán is.
Odarohanok, de a földön egy férfi fekszik, akit láttam ugyan a
teremben, mégsem ismerem. Rita mellette zokog, miközben Flavio beszél
hozzá, és az eszméletlen férfi jobb vállára szorítja a kezét.
– Judit! – kiáltom kétségbeesve. A hangom vészjóslóan visszhangzik
ebben a katasztrófa sújtotta övezetben, és újra kiáltani akarok, de már
érkezik is a válasz a hátam mögül.
– Már jön a mentő – szólal meg, mire összezavarodva nézek rá. A haja
kócos, az arca meggyötört, de életben van, és ez az egyetlen, ami számít.
– Eltaláltak? – lépek gyorsan hozzá, a testét vizsgálva, hátha meglátok
valamit ebben a nagy sötétségben.
– El, de…
– Bassza meg! – kezdem el óvatosan tapogatni, mire eltolja a kezemet,
majd tenyerét a szeme elé kapja, mert váratlanul visszatér a világosság. –
Hol talált el? Nagyon fáj? – nézem át újra alaposabban, de azon kívül, hogy
vizes a ruhája, nem látok semmit.
– A fenekemen – suttogja szinte hangtalanul.
– Hogy mi? – kérdezem, mert nem vagyok benne biztos, hogy jól
hallottam.
– Apám, neked sem lesz már olyan tökéletes a segged, mint volt –
harsan fel Csabi hangja Judit mögött pár méterre.
– Kérem a pisztolyodat, megölöm! – kap Judit a kezem felé, de még
időben elrántom, így nem tudja megszerezni.
– Mutasd! – kérem, de hiába mozdulok jobbra, hogy mögé kerüljek, ő
az ellentétes irányba sasszézik, majd ezt megismételjük a másik irányba,
aztán még kétszer. – Ez olyan, mint valami elcseszett párzási rituálé a
madaraknál. Megállnál?
– Hótziher, hogy nem fogod a szétnyílt seggemet stírölni – veti meg a
lábát harciasan. – Rita testvére?
– Hm? – értetlenkedek újra. Ennek a beszélgetésnek se füle, se farka.
– A férfi a földön – bök arra a fejével. – Mi lehet vele? Ha újabb ember
hal meg miattam… – akad el a hangja.
– Megnézem, Törpi, ne izgulj – simogatom meg lágyan az arcát, majd
csatlakozom a kis tömörüléshez. A férfi falfehér, de ahogy a nyakához
nyúlok, ki tudom tapintani a pulzusát. Gyenge, de van, és ez reményre ad
okot.
– Túlélte? – kérdezi Judit immár mögöttem állva.
– Eddig igen – ölelem meg, amint felállok, mire ő hálásan fúrja be az
arcát a mellkasomba. Nagy sóhajjal szakad ki belőlem a megkönnyebbülés,
amiért úgy néz ki, tényleg megúszta kisebb sérüléssel. – Láttam a fazont, de
nem tudtam elkapni.
– Hogy nézett ki? – kapja fel a fejét információra éhesen. – Ismerjük?
– Nem láttam, csak a körvonalait, úgyhogy annyit tudok, hogy magas.
 – Tehát itt van – lép hátrébb elgondolkozva. – Eljött, hogy végezzen
velem – mormogja a vizes parkettát bámulva, majd hirtelen felemeli a fejét,
és a szemembe néz –, de megtalálom és kinyírom. – Olyan tűz gyullad a
tekintetében, ami esélyt sem ad nekem a kételkedésre. Ha én lennék az, aki
el akarja törölni ezt a nőt a föld színéről, menekülőre fognám, és meg sem
állnék addig, amíg le nem kerülök a térképről.
– Rita, annyira sajnálom – térdel Flavio felesége mellé, aki még
mindig a bátyja fejét simogatja. Hiába szorítják a sebet, a vér így is tócsát
képez a még mindig eszméletlen férfi körül, és a mentő még mindig nem ért
ide.
– Tartsd meg a sajnálatodat – sziszegi Rita mindvégig a testvérét
bámulva, amitől Judit teste láthatóan megfeszül, de nem tágít. – Ha nem
jöttél volna ide…
– Anya, Judit megmentette az életemet – vág anyja szavába Flavio
törvényes fia, aki eddig a háttérben állt.
– Nem lett volna rá szükség, ha eleve nem jön ide, magával hozva azt
a szörnyeteget – kiált fel a nő, és be kell látnom, igaza van, mégis
megszakad a szívem Juditért.
– Igazad van – áll fel lassan Judit. – Jobb, ha elmegyünk. Köszönöm a
sok segítséget, és tényleg rettenetesen sajnálom, ami a testvéreddel történt –
mondja lassan hátrálva, könnyes szemmel. Csak sejthetem, mi játszódhat
most le benne. A nevelőapja valamiért eltaszította magától, az élete
hónapok óta veszélyben, és most azt a családot is elveszíti, ami épp csak
befogadta.
Megtörten néz körbe, de a könnyeitől nem hiszem, hogy bármit is lát,
majd megfordul, és sietve az ajtó felé indul, ahol beleütközik az éppen
megérkező mentőápolókba. Zavartan ugrik el az útjukból, de már a
segítségére is sietek. Tudom, hogy a legkevésbé sem vágyik most
társaságra, mégsem hagyhatom magára.
– Judit – torpanunk meg Flavio hangos kiáltására, ami az ajtóban ér
utol bennünket. Én megfordulok ugyan, de Judit csak lesüti a fejét a
következő csapásra várva. Az apja leveszi a kezét a sógora válláról, helyet
adva a szakembereknek, akik azonnal munkához állnak, majd feláll, és
odasétál hozzánk. – Judit – ejti ki lágyan a lánya nevét, és véres kezével
megérinti Judit hátát, mire ő végre megfordul. Fájdalmas tekintetét látva
legszívesebben magamhoz szorítanám, és addig csitítgatnám, amíg meg
nem nyugszik, még akkor is, ha az órákba telik. – Rita most rémült és
dühös, de nem mehetsz el csak így.
– Veszélybe sodortalak benneteket – nyögi ki a barátnőm a könnyeit
visszatartva –, és nem akarom, hogy még több embernek baja essen
miattam. Engem akarnak megölni. Ritának igaza van, felelőtlen voltam,
amikor rátok szabadítottam a veszedelmet. Kérlek, ne haragudj rám.
– Én nem haragszom, hisz már az elején számoltam ezzel a
lehetőséggel, mégsem küldtelek el. A lányom vagy, és sokkal tartozom, hisz
nem voltam veled az elmúlt huszonhat évben – fogja meg Judit egyik kezét,
amitől elindulnak az első könnycseppek. – Tudom, a helyzet nagyon
nyakatekert, de ugyanúgy a gyermekem vagy, mint Flavio vagy Miguel, így
melletted állok. Nem hagynálak magadra pont akkor, amikor bajban vagy.
Persze a te döntésed, de én szeretném, ha maradnátok.
– Csökkenni fog a szállodád forgalma, ha az emberek erről tudomást
szereznek – jön Judit egy újabb kifogással. Nem tudom, miért teszi. Talán
még ő sem tudja, mit szeretne, menni vagy maradni. Közben látom, ahogy
Fredi és Csabi elhelyezkednek az ajtó két oldalán, várva, mi lesz a döntés.
– Ha megtudják – nyomja meg Flavio a ha szócskát –, akkor majd
kitalálunk valamit.
– És Rita mit fog szólni hozzá?
– Ismerem őt. Most fél, de nem bosszúszomjas. Meg fog enyhülni –
biztosítja Juditot, majd elengedi a kezét. – Azt hiszem, jobb lesz, ha
visszamegyek hozzájuk. Nincs szükséged orvosra a sérülésed miatt? –
kérdezi immár kis mosollyal az arcán. – Tudom, hogy nem vicces, ne
haragudj – kér bocsánatot, miközben igyekszik visszatartani a nevetését. –
Biztos nagyon fájdalmas, vagyis annak látszik, csak tudod…
– Ha már úgyis annyi mindent meg akarsz adni nekem, kezdhetnéd az
ingeddel – nyújtja ki a kezét, a szemöldökét felhúzva, Flavio felé
várakozóan Judit, mire az gondolkozás nélkül kibújik a ruhadarabból, és
átadja neki. Judit gyors mozdulattal a derekára köti, eltakarva vele a kínos
területet. – És ha már így rákérdeztél, igen, nagyon fáj, de nem, nincs
szükségem orvosra. Majd tűzőgéppel megoldom – fordul meg, és peckesen
a fiúk felé indul.
– Tűzőgéppel? Komolyan?
– Csak vicceltem, Flavio, bemegyek a klinikára összevarratni. Úgyis
rég találkoztam már a dokival – szól vissza menet közben.
 – Akkor maradunk? – kérdezem. Mind ez idáig nem akartam
belekeveredni az apa-lánya diskurzusba.
– Maradunk – biztosít a döntéséről.
– Nekem jobban tetszett a segged csíkos ing nélkül – szól be
pofátlanul Csabi, nem számolva a női nem stresszhelyzetben fellépő
érzelemingadozásaival, így mielőtt egyet pislogna, egy apró ököl csapódik a
veséjébe.
– Amúgy te meg hol a francban voltál, amikor kellettél volna? – néz
vele farkasszemet Törpi félelem nélkül. – És ha már itt tartunk, hol a
búbánatos farkasfingban voltatok mindannyian, amikor nekem ellőtték a
seggemet? – néz végig alaposan mindhármunkon. Nem tudom, a többiek
mit éreznek, de én átlátszó, pépes pürévé válók a fürkésző tekintetétől.
Most tényleg mérges, amiről a vörös arca és a befeszített állkapcsa is
tanúskodik.
– A terem másik végében – vágja rá Fredi.
– Pisiltem – mondja vele szinte egyszerre Csabi.
– Neked mikroméretű hólyagod van, az istenit? Egy ember a halálán
van miattam, és… a kurva életbe! – csap a levegőbe elfordulva tőlünk, és az
ajtón keresztül a még mindig Rita fivérét stabilizáló mentősök felé néz. –
Ne haragudjatok, nem a ti hibátok – enyhül meg végül a hangja. – Az én
saram.
– A támadó sara, nem a tiéd. Nem okolhatod magad egy pszichopata
tettei miatt, aki neked akar ártani, és közben letarolja, ami az útjába kerül.
Foltoztassuk be a fenekedet, Törpi, aztán meglátjuk, mi lesz – próbálom
nyugtatni, de tisztában vagyok vele, hogy most egy másik ember sorsa
nyomja a lelkét, és kevés vagyok, hogy ezen változtassak. Ezzel a
démonnal jórészt neki kell leszámolnia, bármennyire szeretnék is segíteni.
– Hozom a papírjaimat és a fegyveremet – indul el a folyosón, de nem
áll meg a lifteknél, hanem egyenesen a lépcsőházba siet, és velünk a
nyomában szinte futva teszi meg felfelé a több emeletet. Az utolsó
lépcsőfoknál megáll, lihegve kapkodja a levegőt, de kis várakozás után
belöki az ajtót, és a szobánkig masírozik. Már látom, lassan vége a felépülés
fázisának, mától kezdve úgy fog edzeni, mint egy megszállott, hogy
visszanyerje a régi formáját. Nem állok az útjába, ahogy a fiúk sem fognak.
Újabb támadás érte, a gyilkos a közelünkben van. Vége a finomkodásnak.
A régi Judit visszatér, és én tárt karokkal fogadom.
Vicces volt, ahogyan rávetődött. Végre megmozdult. Olyan unalmas, amikor
a célpont csak pihenget és gyógyulgat. Faroklohasztóan unalmas, úgyhogy
tennem kellett valamit, nehogy elfelejtsék, hogy még mindig itt vagyok.
Eszemben sem volt megölni azt a kis ribancot, csak az eszébe kellett
juttatnom, ki is ő valójában. Nem egy puha seggű kis picsa, hanem egy erős
vadállat, akit üldözhetek. Nehogy már eltunyuljon vagy elhízzon itt a nagy
semmittevésben!
A vén fószert nem akartam meglőni, de bemozdult a baromja. Amikor
eldőlt, mint egy darab fa, leírhatatlan öröm fogott el. Kurva vicces volt a
sok rémült idióta szaladgálása. Majdnem elröhögtem magam, de azzal
lelepleződtem volna. Az a fasz szépfiú így is kiszúrt, és utánam jött, de
amilyen hülye, eszébe sem jutott benézni a szobákba. Hol maradna az
izgalom, ha leléptem volna? Az áramot lekapcsolni, a tűzjelzőt beindítani
könnyű volt, csak a kamerák kikapcsolásához kellett kicsit megerőltetnem
magam, de az is ment. Összehangolni a hármat, na az nem volt egyszerű, de
egy kibaszott nagy lángelme vagyok.
Tökéletesen csináltam az egészet. Dagad a mellem a büszkeségtől,
főleg, mivel a szétlőtt segge miatt a hülye tyúk egy darabig tuti nem Jog
tudni leülni. Ébresztő, ribanc, még mindig figyellek!
 JUDIT

Utánam jött, veszélybe sodorva azok életét, akik befogadtak, veszélybe

sodorva a barátaimat is, és nem utolsósorban, újra megtámadott. Ezt nem
hagyhatom annyiban. Nem is fogom hagyni. Elég volt a macska-egér
játékból, levedlem magamról a szürke kis rágcsáló szerepét. Túl könnyen
vettem az életet az elmúlt napokban, lankadt a figyelmem, de úgy látszik,
egy pillanatra sem felejthetem el a tényt, miszerint az életem kioltására
esküdött fel valami gennyláda.
Óvatosan hámozom le a hátsómról, ami még mindig eléggé vérzik, a
nadrágomat. Most, hogy van időm teljesen a testem jelzéseire figyelni, már
érzem a rettenetes fájdalmat, és noha ez meg sem közelíti az eddigi
fejfájásokat, mégis nagyon kellemetlen.
Beállok a zuhany alá, gyenge vízsugárral átmosom a sebet is, majd
törölközőbe csavarva a ruhás-szekrényhez megyek, ahol tanácstalanul
vizsgálom a kínálatot. Mit vehetnék fel, ami nem nyomja az érintett
testrészemet? A nadrág szóba sem jöhet, viszont köntösben sem szeretnék
lenni, hisz a köntösös korszakomat a kórházi tartózkodások után lezártnak
tekintem, és ez a mostani helyzet sem képez kivételt.
– Hoztam kötszert – ront be diadalittasan Ákos egy egészségügyi ládát
lóbálva. Még mindig csuromvizes a ruhája és a haja.
– Meg fogsz fázni, vegyél fel valami szárazat – veszem el tőle a
csomagot, miután ledobom a törölközőt a földre. – A picsába, ezt is
összevéreztem – kapom fel a törölközőt, és már indulnék is vele a fürdőbe,
hogy beáztassam, de Ákos elkapja a karomat.
– Maradj a parkettán, különben végigmaszatolod a szőnyegeket is –
mutat a lábamra, amin a zuhanyzás óta újabb vérpatak képződött. –
Bekötözzük, aztán átöltözöm – térdel le mögém, mire készségesen
visszaadom neki a dobozkát. – Szépen elintézett az a szemétláda – tapogatja
körbe finoman a sérült területet.
– Nagyon gáz?
– Eléggé, de nekem sebesen is a tiéd a legformásabb fenék a világon.
Most szorítsd össze a fogaidat! – hadarja, majd fennakadnak a szemeim.
– Csíp, csíp, csíp, csíp! – visítom egészen magas hangon, mire fújni
kezdi az alfelemet, amitől egy kis enyhülést érzek, de még így is rettenetes.
– Ezt nem hagyhattad volna inkább a kórházi személyzetre? – sziszegem az
összeszorított fogaim között.
– Jobb az óvatosság. Mi van, ha addig elfertőződik? – rögzíti a pólyát a
munka befejeztével.
– Tök valószínű, hogy fél óra alatt berohad és leesik a lábammal
együtt. Szerintem inkább arról van szó, hogy szadista vagy, egy szadista
állat – forgolódom, mint valami farkát kergető kutya, mert kíváncsi vagyok,
milyen lett a végeredmény.
– Törpi, tükör előtt állsz, az isten szerelmére – csap a homlokára,
miközben a fürdőbe indul a véres törölközővel.
– Ja, basszus! – esik le nekem is. Ákos egész szépen eltakarta a
lényeget, de amilyen vastagra sikerült a kötés, a nadrágról tényleg
lemondhatok. – Ha lenne bő melegítőm, de persze azt nem hoztam
magammal. Itt meg csak egy szűk biciklisnadrág-szerű ruhadarabot
szereztem be. Miért is vettem volna olyat, amire tényleg szükségem van?
– Mit motyogsz? – érkezik vissza Ákos a szobába immár teljesen
meztelenül.
– Nincs mit felvennem – teszem csípőre a kezem.
– Na, előtört belőled a csaj – húzza ki az egyik farmerjét szemforgatva.
– Komolyan nincs mit felvennem.
– Nem bálba megyünk, úgyhogy a kisestélyit kizárhatjuk. A koktélruci
is kiesik, de ezeken kívül szerintem bármi jó – bújik bele a pólójába.
– Hú, de hülye vagy. Menj innen – hessegetem kifelé. Nevetve hátrál,
felkapva a fegyverét. – Menj ki a szobámból, te érzéketlen fahasáb – dobom
meg az egyik farmeremmel sértődést színlelve. Nevetve félreugrik, és
becsukja maga után az ajtót.
Öt perc alatt elkészülök az öltözködéssel, a hajamat is csak befonom
szokás szerint. Sminket most sem teszek magamra, nem mintha magammal
hoztam volna azt a nőket megszégyenítő minimális mennyiséget, amit
otthon a fürdőszobai szekrényemben tartok eldugva. Szörnyen kínosan
érzem magam, és a legszívesebben ki sem lépnék a szobámból, mégis
megteszem, mert el kell jutnom a kórházig.
– Egy árva szót se! – figyelmeztetem a három döbbent alakot, akik
leesett állal bámulnak rám, és csak annyi telik tőlük, hogy némán követnek
a tekintetükkel, amikor elvonulok közöttük.
Talán jobban megdöbbentek, mint én, amikor a tükörben megláttam
magamat ebben a göncben, amivel Flavio lepett meg. Meggyőződése, hogy
otthon ilyeneket viselek, csak kényelmi szempontból nem hoztam
magammal.
– Meg kell jegyeznem… – kezdené Ákos, de lepisszegem, hisz a
mondandója nélkül is pontosan tudom, milyen vacakul festek.
– Egyetlen szót se! – figyelmeztetem újra a ruhám pántját igazgatva a
bőrdzsekim alatt. Ha jól sejtem, erre mondják, hogy A vonalú, amivel talán
még ki is békülnék, és az éppen csak a térdemet takaró hosszával is, de a
színe… Na, azt nem képes befogadni a gyomrom. A citromsárgát húztam
elő a papírszatyorból, ami akkor jó ötletnek, vagyis inkább a legkevésbé
rossz ötletnek tűnt, hiszen ez volt az egyetlen, amin nem volt se minta, se
ezernyi szín, most mégis úgy érzem, inkább sasszéznék be a kórházba
pelenkában, mint ebben a kényelmetlen vacakban. Folyamatosan attól
rettegek, hogy majd befúj a szél szoknyarész alá, én pedig majd ott fogok
állni talpig seggben. A dzsekim és a bakancsom sem tompítja túlzottan az
összképet, de az biztos, hogy minden tőlem telhetőt megtettem.
– Befejeznétek? – fordulok hátra az egyik lépcső-fordulóban, mire a
kíséretem tagjai egymásnak ütköznek.
– Mit? – kérdezi Fredi, aki először veszi fel a stabil testhelyzetet, és
annyira igyekszik a mellem helyett a szemembe nézni, hogy már-már
megsajnálom.
– Ne bámuljatok, anélkül is tudom, hogy förtelmes. Ha szereztek egy
asztalterítőt, istenemre, magamra tekerem, addig viszont hagyjátok abba a
stírölést és a sajnálkozást.
– Azt hiszem, mindhármunk nevében állíthatom – tart egy kis
hatásszünetet Ákos –, hogy iszonyatosan dögös vagy ebben a szerelésben,
de…
– …mindig van de – sóhajtok felkészülve a legrosszabbra, amit csak
egy nő fejéhez vághatnak.
– De lövésünk sincs, hol tartod a pisztolyod.
– Lövésed, pisztoly, érted – röhög Csabi idétlenül. – Ez mekkora már!
– csapja háton Fredit, hátha ő is osztozik a derültségén, de egyedül csak
Csabi mulat a beteg poénon.
– Inkább menjünk – folytatom az utamat lefelé, és nem reagálok
egyetlen tippre sem, ami arra vonatkozik, hová rejtettem el a fegyvert. Nem
kötöm az orrukra, hogy a combomra erősítettem, mint egy magyar Lara
Croft.
 – Csabi, befejeznéd a béna röhögést? – sziszegi Fredi, amiért hálás
vagyok, mert kemény külső ide vagy oda, a lövéses célozgatások eléggé
megviselnek.
– Szerintem jó poén. Nem értem, ti miért nem… Ó, oké, leesett.
Sajnálom, Minike – szól utánam kicsit hangosabban, hogy biztos halljam a
bocsánatkérését, amire egy legyintéssel reagálok csak. Megállhatnék ugyan,
mert a sebem szempontjából fél perc nem oszt, nem szoroz, de nincs
lelkierőm a közeltmúltbeli történéseken csámcsogni, és azt sem akarom,
hogy lássák, mennyire kifulladtam. A hátam mögött vannak, és amíg nem
stabilizálódik a légzésem, ott is maradnak.
– Nos, itt is vaaaan… Rékaaaaa?! – dermedek jéggé a recepcióhoz
közelítve, mert a bejáraton éppen ekkor lép be a húgom gondterhelt arccal.
– Aaaaa – utánoz Ákos mellém lépve.
– Aztaaaa, hogy megnőtt! – füttyent Fredi a másik oldalamra sorolva.
Amint Csabi is csatlakozik, teljes lesz a csatasor.
– Ne stíröld, a testvérem – bököm oldalba szöszkét, de észre sem veszi
a kemény ütést, csak tovább bámul bambán.
– Hülye gyerek – sziszegem, majd elindulok Réka felé.
A húgom sokkal sápadtabb és vékonyabb, mint néhány hete. A haja
teljesen fakó, és csak úgy tessék-lássék módra kontyba fogta, de ez az én
stílusom, nem az övé. Mintha jó pár évet öregedett volna, amióta nem
láttam, ráadásul jócskán megszaporodtak az arcán a ráncok. Rettenetesen
néz ki, és balsejtelmem van vele kapcsolatban, mégis mérhetetlenül örülök,
amiért újra láthatom.
– Jesszusom, Judit! – sikít fel szorosan átölelve, amikor odaérek hozzá.
– Meg sem ismertelek ebben a ruciban – tol el magától a kezemet
szorongatva. – Ez az új éned? Laza, nőies, színes? Én imádtam a másikat is,
de ez… Sokkal jobban nézel ki, mint amikor leléptél. Basszus, annyira
örülök neked, hogy mindjárt bepisilek – darálja le egy szuszra, majd kifogy
a szavakból, és csak könnytől csillogó szemekkel vizsgálgat. – Annyira
hiányoztál – ölel meg újra egy monumentális sóhajt elengedve, mire nem
tudok mit tenni, mint én is átölelem. Jólesik a közelsége. Nem is
gondoltam, mennyire hiányzott, hogy személyesen is velem legyen. A
telefon, az üzenetek meg sem közelítik azt a megnyugtató érzést, ami most
önti el a zsigereimet. Együtt nőttünk fel, és sosem töltöttünk ennyi időt
egymás nélkül. Most sem kellett volna, ha nincs az a barom, aki a
kinyírásomra vesztegeti a drága szabadidejét. Komolyan, nincs jobb dolga?
 Nincs saját élete? Munkája, hobbija, családja…? Bár ha jobban
belegondolok, remélem, nincs családja, mert az nagyon gáz lenne. Apa, mit
csináltál délután? Semmit, mókuska, csak kilyukasztottam egy átvetődő nőt
a svédasztal felett. Persze az is lehet, hogy egy komplett bérgyilkos
kolóniával van dolgom. Bérgyilkos apuka, bérgyilkos anyuka és pici
bérgyilkoskák. Milyen idilli kép. Mi lenne, ha Ákosnak és nekem lennének
gyerekeim? Testőr apuka, testőr anyuka, apró testőröcskék… Jézus atya
úristen, hogy a fenébe jutott ez eszembe?!
– Mit keresel te itt?
– Ahol a madár se jár? – válaszol Réka kérdéssel a kérdésemre. –
Mondtam már, hiányoztál. Amúgy tudod, hogy tele volt veled a híradó?
Híres lettél – mosolyodik el fintorogva. – Hová készültök? – lép hátrébb,
megszemlélve a kíséretemet is. – Helló, srácok – köszön nekik is, amit
Fredi és Csabi túl lelkesen viszonoznak. Rájuk szólnék, de inkább lenyelem
a szavaimat.
– Egy kis kiruccanás a kórházba. Flavio tudja, hogy jössz?
– Kontrollvizsgálat? Igen, írtam Flaviónak.
– Összefércelik az alfelem. Robcsika?
– Aranyér? Végbélszakadás? Tudod, nekem is milyen kínjaim voltak
szülés után… Ő az apjával van.
– Lövedék. Elbír vele?
– Folytathatnátok inkább menet közben a párhuzamos párbeszédeteket
– ad nekünk finoman kezdőlökést Ákos.
– Vagy beszélhetnétek egyszerre csak egy témáról – veti fel Fredi Réka
mellé felzárkózva. – Most mi újság a fenekeddel? – villant húgom felé
csábos mosolyt a nem éppen hétköznapi kérdést megspékelendő. Ha nekem
tenne fel ilyet, az már teljesen normálisnak számítana, de Rékát évek óta
nem is látta, és amikor utoljára találkoztak, szinte még kislány volt.
– Itt senki sem normális? – intézi hozzám a húgom a kérdést.
– Itt? Bizton állíthatom, senki. Még hírből sem ismerik ezt a kifejezést.
Nem mintha én jobb lennék, de azért na – ülök be a kocsi anyósülésére,
majd káromkodva vissza is pattanok a fenekembe nyilalló fájdalomtól. – Ó,
hogy szakadna rá az ég a sertésfejű édesapád valagára, te békaorrú tapló!
– Ez volt a legbénább cenzúrázott káromkodás, amit valaha hallottam
– hajlik kétrét görnyedve a nevetéstől Réka. – Békaorrú tapló? – törölgeti a
könnyeit a hasát tapogatva. – A papa nem lenne büszke rád – sétál hátra, és
a csomagtartóba hajítja a méretes sporttáskáját.
 – Azért jöttél, hogy cikizz? Mert ha igen, akkor…
– Távol álljon tőlem – vinnyogja, miközben próbálja visszafogni a
röhögést. – Segítek – forgat meg a tengelyem körül a mélygarázs
félhomályában, hátha ettől eszembe jut a megoldás.
– Ha a csacsi farkát kell visszatűznöm a helyére, akkor szólj, mert
becsukom a szemem – kérem, amikor már kezdek elszédülni. Egyre inkább
hullámzanak az oszlopok és a többi autó. Kis időbe telik, mire szédülés
nélkül meg tudok állni a lábamon, de amikor végre sikerül, eszembe jut egy
ötlet. Nem valami szabályos, sőt, egyáltalán nem az, de háttal a szélvédőnek
rátérdelek az anyósülésre. Bekötni ugyan nem tudom magam, de a fenekem
így nem érintkezik semmivel.
– Hát, ez így elég vicces lesz. Tudod, hogy most nyírod ki az
ülésfűtést? – kérdi Ákos, mielőtt becsapja rám az ajtót, és mikor a többiek is
beszállnak. Már látom, mi lesz az úton a legnagyobb gondom. Ezek majd
kipukkadnak a röhögéstől.
– Eskü, megjavíttatom neked – nyomok puszit Ákos arcára, amitől
kibillenek az egyensúlyomból, és az ölébe zuhanok.
– Nem hívhattunk volna inkább neked is egy mentőt? – kérdezi, és
visszasegít a helyemre. – Minek kell folyton játszani a kemény nőt?
Kapaszkodj a fejtámlába!
– Én tökre örülök, hogy végre nem a félhullát játszom.
Megkapaszkodtam, irány előre! – kiáltom a csomagtér felé kinyújtott
kézzel, de újra megragadom az ülést, amikor az indulástól elveszítem az
egyensúlyomat. – Bocsi, bocsi, kapaszkodok – nyugtatom meg Ákost, aki
pufogva vezeti fel a kocsiját a feljárón. – Nem lehetne…
– Nem – vág közbe. – Figyelhetnék a forgalomra? El kell kerülnöm a
zsarukat, mert ha se magyarul, se angolul nem tudnak, ezt bizony nem
magyarázzuk ki – bök a hátsóm felé.
– Csak azt szerettem volna, ha…
– Nincs csak, Törpi, az előbb majdnem elcsaptam egy macskát,
úgyhogy maradj csendben! Minek sétálgat ilyenkor erre egy macska?
– Nyilván megy valahová – szól közbe Réka letörölve az utolsó
könnycseppeket most az arcáról.
– Klíma – suttogom, miközben a mögöttünk haladó autó gyerek
utasának integetek, aki érdeklődve figyeli a nénit, aki olyan hülye, hogy
fordítva üli meg a lovat. A piros lámpához érve a szomszédos kocsiból
füttyögés szűrődik át, mire Ákos oda sem fordulva felhúzza az ablakot.
 – Klíma – ismétlem meg kicsit hangosabban, amit végre meghallja.
– Nincs is meleg – reagálja le.
– De hátha jólesne a sebemnek. Nagyon ég. Ha ráfújnánk a hideg
levegőt, az lehűtené a kötést, és…
– Oké, te kis tüzes fenekű – vigyorodik el szélesen, majd felém
irányítja a befúvókat, és beindítja a klímát. – Így megfelel? Tökéletes a
szög? – Látszik rajta, milyen veszett módon élvezi a helyzetet, de nem
adom meg neki az örömöt, hogy felpaprikázva lásson, pedig belül már
eléggé szenvedek.
– Köszönöm, így éppen jó – válaszolom kimérten, majd fejemet a
támlára hajtva úgy teszek, mintha teljesen egyedül utaznék. Ha kizárom a
kuncogó társaságot, talán nem emelkedik tovább a kínosságmérő.

***

– Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim? – lép be az orvos a vizsgálóba

szélesen mosolyogva. Vagy nekem örül ennyire, amit nem tartok
valószínűnek, vagy a helyzeten mulat. Igen, az utóbbira teszem le a
voksomat.
– Helló, doki, örülök, hogy újra látom – üdvözlöm udvariasan.
– Hallom, gyűjti a golyókat és a sebhelyeket – illeszti az orrára fekete
keretes szemüvegét, amitől nagyon komolynak látszik.
– Mindenkinek kell valami hobbi. Nekem ez jutott – rántom meg a
vállamat.
– Javasolnám, hogy keressen valami biztonságosabbat, de nem
olyannak ismerem, mint aki bárkire is hallgatna – állapítja meg, én pedig
egyetértően bólintok. – Nos, akkor térdeljen szépen az asztalra – kéri, mire
hatalmasra kerekedik a szemem.
– Szórakozik? – nyögöm ki reflexből, összehúzva magamon hátul a
kivágott kórházi hálóinget.
– Bevette – nevet fel, és én azon kezdek agyalni, mikor cserélték ki a
régi, jó öreg orvosomat. Vissza szeretném kapni azt a karót nyelt pasat, akit
ismertem.
Hallom, ahogy odakint vihorászni kezd a kíséretem, úgyhogy az
ajtóhoz sétálok, és jó erősen becsapom azt. A csattanást valószínűleg még
az intézmény másik oldalán is hallották, ami elégedettséggel tölt el.
Kihúzott háttal sétálok vissza a dokihoz.
 – Nos? – teszem csípőre a kezemet.
– Nos, úgy látom, ma nem fogékony a humorra – állapítja meg dr.
Poénbomba. – Na jó, akkor forduljon meg, én pedig megnézem, mit tehetek
– gördít magához egy széket, majd leül, és várakozásteljesen néz rám.
Kezével jelzi, hogy forduljak meg. Nem szívesen, de megteszem.
Rettentően kínos a szituáció. Ha egyszer találkozom azzal, aki el akart tenni
láb alól, ezt is leverem rajta.
A nővér segítségével, aki meglehetősen hidegen viselkedik most vele –
a férfi vélhetően a családját választotta –, kitisztítják a sebemet, majd kapok
egy adag érzéstelenítőt és hat varratot, amit kötszerrel szakszerűen
eltakarnak. Be kell valljam, az ő kötözésük valamivel szebb, mint amivel
jöttem, de ez csak részletkérdés. A testi sebek, forradások, hegek számomra
nem számítanak. Ami sokkal jobban fáj, az az, hogy megint nem edzhetek.
Kezdem azt hinni, a sors szórakozik velem, de vajon mit akar azzal jelezni,
hogy álljak le, aztán éljem túl, újra pihenjek, majd újra gyógyuljak meg…?
Mintha bedobtak volna egy centrifugába, amit hol bekapcsolnak, hol
megnyomják rajta a stop gombot, de mielőtt teljesen leállhatna a pörgés,
újraindítják, így sosem pihenhetek vagy csillapíthatom a szédülés émelyítő
érzését. Meddig tarthat ez még? Hónapokig, évekig? Hónapokig talán még
kibírom, de évekig? Kösz, de nem. A testem és a lelkem is egyre fáradtabb,
ahogy cincálódom szerteszét. Ez vagyok én. Egy nő, aki szépen lassan
darabokra szakad.

***

– Úgy fogalmaztál, „az apja”, nem pedig azt mondtad, hogy Robi – szólalok
meg hosszú hallgatás után. Rékával a parton pihenünk. Ő törökülésben ül
mellettem a nagy, színes pléden, amit a langyos homokba terítettünk le, én
hason fekszem, és a hullámokat nézem, ahogy a partot nyaldossák.
Kifutnak, magukhoz vesznek valamit, majd visszahúzódnak a
zsákmányukkal. A merénylőm is ezt teszi. Mindig hoz és mindig visz, de a
tengerrel ellentétben csak rosszat, mérget, halálszagot hoz, és az erőmet, a
lelkem darabkáit viszi magával az a szemétláda.
– Hogy? – zökken ki a merengésből, amiben megkeményedtek a
vonásai.
– Azt mondtad, Robcsit az apjánál hagytad, nem pedig azt, hogy
Robinál – fejtem ki pontosabban, még mindig a fehér, habos fodrok
mozgását bámulva.
– Robi az apja, nála hagytam Robcsit – próbálja kimagyarázni, de
hallok valamit a hangjában, ami eddig nem volt ott, amikor a gyermeke
apjáról beszélt. Fásultság? Nem tudnám pontosan meghatározni, de nincs
benne semmi, ami az összetartozásukra utal. Az én hangom vajon milyen
lehet, amikor Ákosról beszélek? Még mindig nem tudnám megmondani,
mennyire mélyek az érzéseim iránta.
– Baj van köztetek.
Nem kérdezem, kijelentem, mire a húgom egy nagy sóhaj után
lefekszik mellém.
– Ezt így nem mondanám – vallja be keserűen és fáradtan. Már nem
csak a külseje árulkodó. Mindig is voltak köztük viták, pár napos
„haragszomrádok”, de ezek teljesen természetesek férfi és nő között. Nincs
„boldogan élünk, míg meg nem halunk”. A szerelem, a kapcsolat nem
fenékig rózsaszín, ragacsos vattacukor, persze én, mint örökös kívülálló, ne
alkossak véleményt.
– Annyit mondasz el, amennyit szeretnél, és csak akkor mondod el, ha
szeretnéd – pihentetem meg a fejem összefont karjaimon, Réka felé fordítva
az arcomat. Kimerülten, törődötten is gyönyörű, és a lemenő nap fénye
különleges aurát ad az arcának. A húgomért bármire képes lennék, ezért is
nyugtalanít, hogy eljött utánam. Felhasználhatják ellenem, hisz számomra ő
a kincs. Ha őt elveszítem, az rosszabb lesz még annál is, amit apám művel,
vagyis a nevelőapám, vagy hívjuk akárhogyan. – Apával mi van? – csúszik
ki a számon, noha megfogadtam, hogy nem foglalkozom vele, hisz a
számtalan elutasításba már-már belerokkant a szívem azon része, amiben ő
foglalt helyet. Nem kellene feszegetnem ezt a témát. Évekig tolták tudat
alatt az arcába a tényt, hogy egy idegen férfi gyerekét neveli. Arra is
gondoltam, hogy az elutazásom lehetett az utolsó csepp a poharában, és már
nem kíván tovább az apám lenni. Van egy törvényes lánya, és ez neki éppen
elég. De ha így van, azt kell mondanom, hogy sosem ismertem igazán azt a
szívtelen embert.
– Tegnap voltam nála elköszönni, így újra rákérdeztem, miért csinálja
ezt veled. Ezúttal válaszolt. Azt mondta, átenged annak, akihez tényleg
tartozol. Ő megtette a kötelességét. Ha engem kérdezel, megbolondult.
Nagyon sajnálom, Judit. Tényleg nagyon sajnálom – teszi a vállamra a
kezét, majd csend ereszkedik közénk. Ez a válasz szíven üt, nem is akarok
megszólalni, csak bele szeretnék süppedni a magányosságba pár órára.
 Úgy csúsztam bele a nyárba, hogy pár percnél, egy-két óránál többet
nem sikerült még egyedül töltenem, pedig igencsak vágyom az
egyedüllétre. Szeretnék magamban lenni, hogy megemészthessem: az, aki
eddig nevelt, lemondott rólam anélkül, hogy engem megkérdezett volna.
Agyrém az egész. Hogy tehette ezt? Ha egyszer hazajutok, szemtől szembe
elmondom neki, mit gondolok róla emiatt.
A fiúk most is készenlétben állnak, hisz nyílt terepen pihengetünk
Rékával, ami nagy meggondolatlanság, mégis szükségem van rá. Egyre
kevésbé bírom a bilincseket, a falakat, hisz én szabadságra születtem,
engem nem lehet falak közé zárni, betörni, korlátozni a végtelenségig.
Szükségem van az énidőre, amikor csak magamra figyelek, amikor nem
kell azzal foglalkoznom, mit gondol vagy tesz az, aki körülöttem van. Nem
erre vagyok programozva. Néha már Ákostól is megfulladok, pedig nem
erőlteti rám magát. Ő a legjobb barátom, és már a párom is, aki igenis
helyet követel magának, még akkor is, ha mindezt finoman teszi, szinte
észrevétlenül.

***

Eljön az este, és mi újra kettesben maradunk Ákossal, de valahogy nincs

annyi mondanivalónk egymásnak, mint régebben. Elmegyek zuhanyozni,
de ő érzi, hogy távolságtartóbb vagyok, így nem jön utánam. Kihasználom a
drága egyedül töltött időt, majd váltjuk egymást, és amint belebújok a
pizsamámba, kiülök a teraszra egy pohár jeges narancslével a kezemben.
A csillagokat nézem, azokat a csillagokat, amiket velem együtt több
millió másik ember is néz, és igyekszem nem gondolni arra, hogy az a férfi
vagy nő is lehet, hogy ezt teszi, aki meg akar ölni. Csak bámulom a sok
fényes pontot a nagy sötét takarón, ami nyugtatóan öleli körbe a Földet, én
mégsem érzem magam nyugodtnak. Hidegen burkol be a félelem. Olyan
sok veszítenivalóm van. Talán jobb lett volna, ha Ákossal úgy maradunk,
ahogy voltunk. Ha nem tesszük meg azt a bizonyos lépést a vonalon túlra,
de ezt már nem lehet megmásítani. Átléptünk, és nyakig benne vagyunk a
kapcsolatban.
– Hozzak valamit? – szólal meg a hátam mögött. Annyira elmerültem
a gondolataimban, hogy nem hallottam az ajtó nyitódását, de most az
ismerős illat az orromba kúszik.
 – Nem kell, köszönöm – válaszolom a távoli horizontra szegezve a
tekintetem.
– Szeretnél társaságot?
– Nem igazán tudom, mit szeretnék – vallom be őszintén.
– Akkor én…
– A legjobb barátomat szeretném visszakapni – vágok a szavába
hirtelen, és magam sem értem, mit akarok ezzel mondani.
– Elmagyarázod? – lép közelebb, majd leül a mellettem lévő
nyugágyba.
– Ahhoz előbb le kell bennem ülepednie.
– Akkor most csendben megvárjuk, amíg leülepszik – dől hátra lehunyt
szemmel.
Képes lenne a végtelenségig várni velem, és ebben nem is maradok az
adósa, mert hosszú percekig csak némán merengek. Nem segít sem a szél,
amit a legfelső emeleten is elég erősen érezni, sem a turisták beszűrődő
beszélgetése, sem a köztünk beállt csend.
– Nem tudom, hogy fogalmazzam meg jobban, de olyan, mintha a
„barát” csomagot lecseréltem volna egy „párkapcsolat” csomagra, és ez
utóbbi batyuban a társas kapcsolatok mindenféle eleme benne van.
– Nyomasztó?
– Nem igazán, inkább… – töprengek el felé fordulva. Szépíteni
szeretném, de ahogy a szemébe nézek, látom, nem erre vágyik. A teljes
igazságot akarja, még akkor is, ha az esetleg fájni fog. – Sokszor igen –
bököm ki végül, várva a reakcióját.
– Folytasd, kérlek – bólint. Szíven ütötte, amit mondtam, mégsem
tágít.
– Nem akarlak megbántani.
– Én pedig nem akarok titkokat, vagy hogy azért ne mondj el valamit,
mert félted az érzéseimet.
– Amikor barátok voltunk, nem kellett attól tartanom, hogy valamit
rosszul csinálok, és emiatt megszakad köztünk a kapcsolat. Sokkal lazábban
vettük. Ha kellett a másik támogatása, társasága, akkor ott voltunk, közben
pedig megmaradt a személyes terünk. Most viszont nincs személyes tér,
hiszen vagy te, vagy valamelyik fiú, vagy Flavio mindig a közelemben
vagytok. Az élet minden területére kaptam egy felvigyázót magam mellé.
Olyan őszintén mondom el a gondomat, amennyire csak tudom, de így
is félek, hogy nem vagyok elég egyértelmű. Hozzá kell tennem még
valamit, amivel elvehetném az eddigiek élét.
– Mindig szabad ember voltál, és ezt senki sem akarja elbitorolni tőled.
– A hangja megváltozott, akárcsak a tekintete és a testtartása. Látom, hogy
megbántottam, amit meg is értek. Az őszinteségemet kérte, mégis
fogalmazhattam volna finomabban. Lehet, hogy egy kapcsolat alapja a nem
teljes őszinteség? Annyira értek az emberi viselkedéshez, mégis belebukom
a saját kapcsolataimba. – Költözzek át a másik szobába, vagy aludjak a
kanapén?
Mire idáig jutunk, már a vak is látja, hogy süt belőle a férfiúi
sértettség. Idegesen fészkelődik a székén, indulni készül, mégsem jut
eszembe semmi, amivel marasztalhatnám, hisz valahol mélyen én is azt
szeretném, ha magamra hagyna, ha senkivel sem kellene egy légtérben
tartózkodnom néhány órán keresztül.
Nézi a vívódásomat, ahogyan én is az övét, majd döntésre jut. Feláll,
elindul, megtorpan, visszanéz, aztán belép a szobába, valamivel zörög,
utána már csak az ajtó zárjának halk kattanását hallom. Egyedül maradtam,
mégsem érzek diadalt, nem szeretnék kiugrani a bőrömből örömömben.
Visszahívnám, de azt a büszkeségem nem engedi, és miért is tenném, ha
egyszer ezt akartam?
Mindig is büszke voltam rá, hogy én nem olyan nő vagyok, aki jajgat,
ha bizonytalan a kapcsolatában, de ez csak addig volt igaz, amíg magam is
meg nem tapasztaltam, milyen azon vívódni, hogyan lesz ezután.
– Bassza meg! – pattanok fel a székből, átvágok a szobán, szinte
ajtópántostól kirántom az ajtót, majd átesem valamin, ami pont ellentéte a
folyosó kemény padlójának.
– Mi a… Megütötted magad? – fekszik mellém Ákos, aki ezek szerint
a küszöbön dekkolt eddig.
– Picsába – nevetek fel, ellazulva a vékony szálú szőnyegen, mire
Ákos is hasra fordul, arcát felém fordítva. – Mi a francot csinálsz te a szoba
előtt? – simogatom meg ujjammal borostás állát.
– Vártam – válaszol könnyedén.
– Mire?
– Tudtam, hogy nem hagynál elmenni, így nem mászkáltam
fölöslegesen.
– Hiányoztál – vallom be neki, amire egy nagy, elégedett vigyor a
válasza.
– Én nem szoktam ilyenekről beszélni – utánozza bénán a hangomat.
 – Kapd be! – csapom vállon sután, és megpróbálok felállni, de
visszaránt.
– Maradjunk így egy kicsit. Olyan hétköznapi – kér, és én maradok a
padlón, mert tényleg jó csak itt feküdni a folyosó közepén. – Te is
hiányoztál nekem. Azért egy kicsit paráztam, hogy mégsem jössz.
– Akkor nem is voltál annyira magabiztos?
– Nem magamban bíztam vagy benned, hanem a kapcsolatunkban.
Tudom, hogy sok ez neked, hogy több szabadságra vágysz, és bármilyen is
rossz volt ezt hallani tőled, tiszteletben kell tartsam, ha azt akarom, hogy
működjön a dolog kettőnk között. Te szabadnak születtél, és nekem meg
kell értenem, hogy nem építhetek köréd karámot, mert kitörsz belőle, és
akkor örökre elveszítelek.
– De ebben a kapcsolatban te is benne vagy, úgyhogy nekem is
alkalmazkodnom kell. Neked van gyakorlatod ebben. Segítesz?
– Ha szeretnéd, akkor igen – csúsztatja ujjait az enyémek közé.
– Te mit szeretnél? – nyomom meg az első szót, jelezve, hogy most
róla akarok beszélni, nem pedig rólam. – Mármint ismerlek, de van valami
olyan, amit rosszul értelmezek, amit szeretnél belevinni a kapcsolatunkba,
amire nagyobb hangsúlyt fektetnél?
– Nem tudok erre mondani semmit, majd amikor oda kerülünk,
elmondom. Vagyis… – teszi hozzá gyorsan, mielőtt megszólalnék.
– Mi lenne az? – kérdem éppen akkor, amikor egy ötfős család
kanyarodik be a folyosóra. A két felnőtt először megdöbben, de megállás
nélkül követik a gyerekeiket, akik lassítás nélkül, nevetgélve szökdécselnek
felénk. A legkisebb, aki talán kétéves lehet, egy pillanatig elgondolkozik
mellettünk, hogy kikerüljön vagy keresztülgázoljon-e rajtunk, de amikor
felmosolygok rá, kacagva megtámaszkodik Ákos vállán, finoman beletapos
a veséjébe, belemarkol a hajamba, de szerencsére megkíméli a fenekemet.
A második, kicsit nagyobb gyerek követi a példáját, miközben mi vagy
nevetünk, vagy halálhörgéseket hallatunk. A harmadik, hat év körüli
gyereket viszont megállítja az anyja, németül megszidja, és a fejünk felé
terelgeti. Rosszallóan néznek le ránk a szülők, úgyhogy nem bírom
megállni, hogy ne kapjak szörnyként a kisfiú lába után, aki erre hangosan
felnevet.
– Nem hagyhattam, hogy kimaradjon a mókából – rántom meg a
vállam újra Ákosra nézve. – Mi az, amit szerettél volna mondani? – térek
vissza a beszélgetésünkre azzal az elhatározással, hogy ha most valami
malacsággal áll elő, akkor visszamegyek a lakosztályba, és magamra zárom
az ajtót.
– Időben szólj, ha térre van szükséged. Ne várd meg, amíg újra
eljutunk idáig – kér teljes komolysággal, mire csak bólintok. Én sem
szeretném újra ezt. – Lesznek majd nehéz perceink, de inkább előbb
beszéljük meg, mint utóbb.
– Önző vagyok, ha azt szeretném, hogy soha ne süllyedjünk ennél
lejjebb?
– Miért mondasz ilyet? Nem is értelek – vág értetlen arcot. – Ez az
időszak maga volt a paradicsom. Mindenki ilyen kezdeteket kíván magának
– folytatja, és már én is nevetek vele együtt.
Olyan hihetetlenül szar időszakon mentünk keresztül, amin nagyon
kevesen, és ki tudja, mi vár még ránk, hogy túlélem, túléljük-e egyáltalán,
lesz-e még több halott, vagy csak a merénylő bűnhődik meg, aki mind ez
idáig átvágott minket a palánkon. A célját, az indítékát sem ismerjük,
nemhogy a személyét. Egyben reménykedem csak, hogy ha ilyen
borzalmasan kezdődött a kapcsolatunk Ákossal, akkor innen már csak
felfelé vezet az út. Biztosra sajnos nem mehetek, mert akár perceken belül
meghalhatok, de mi másba kapaszkodhatnék, mint ebbe a szalmaszálba?
Már azt sem állíthatom, hogy nem féltem az életemet, hisz vannak olyanok,
akiknek szükségük van rám, és szeretnek.
– Bemegyünk? – kérdezem.
– Elgémberedtél? Szerintem tök kényelmes. Hozhatnék ki takarót, és
aludhatnánk itt is.
– Nem érzem a fél arcomat. Lehet, fel sem tudok kelni. Beleépültem a
szőnyegbe.
– Atyaég! – ugrik fel. – Add a kezed – nyújt segítő jobbot –, nem
tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ha kilapulnának a cicijeid.
– Komolyan a melleim miatt izgulsz? – tápászkodom fel nyöszörögve.
– Szeretem a melleidet, hogyne izgulnék miattuk – porolja le a nem
létező porszemeket a ruhámról, majd szakszerűen megvizsgálja a két
dombot, amiket annyira szeret. – Hogy vannak az én kicsikéim? – gügyögi
nekik, mintha tudnának válaszolni.
– Köszi, minden a legnagyobb rendben – válaszolom helyettük
összecsücsörített szájjal. – Szállj le rólunk, te perverz állat.
– Oké – veszi el a kezét nevetve. – Csak utánad – enged előre az
ajtónál udvariasan. – Meddig kell hason aludnod?
 – Miért?
– Mert ha sokáig, akkor vágok két lyukat a matracon – mondja nagy
komolyan a hálóba érve, és tanakodva nézegeti az ágyat.
– Hogy te mekkora hülye vagy – nézek a plafon felé hitetlenkedve.
– Mintha nem ismernél – hámozza le magáról a ruhákat, majd
anyaszült meztelenül befekszik az ágyba. – Gyere, bújj ide – tárja szét a
karját. – Persze csak ha szeretnél. Nem erőszak. Aludhatunk az ágy két
szélére húzódva is.
– Azt hiszem, most inkább a közeledben szeretnék lenni – fekszem le
mellé, fejemet a karján megtámasztva. Kicsit kényelmetlen ez a póz hason,
de tudom, hogy neki jólesik, és szeretném megajándékozni őt a
közelségemmel. Jobb lenne egyedül, de most azt nézem, ami neki jó. Ő az a
bújós fajta, míg én tartom a távolságot, de lássuk be, ezt a kettőt valahogy
muszáj összegyúrni, és ha ellazulok, be kell látnom, nem is olyan rémes
dolog a meleg bőréhez érni, és az illatát beszívva álomba szenderülni.

***

Másnap hajnali ötkor kipattannak a szemeim. Még mindig ugyanabban a

pózban fekszem, amitől teljesen elgémberedtem, úgyhogy a legkisebb
mozgás is jajgatás kíséretében történik. Próbálom csendesen, de a
testrészeim szinte halkan sikítoznak. Eléggé ki lehettem purcanva, ha
fadarabként aludtam végig az éjszakát.
– Ó, hogy az a… – morogja kásás hangon Ákos az ujjait mozgatva,
mikor már majdnem elérek négykézláb az ágy szélére. – Még éjszaka van,
bújj vissza – hunyorít felém –, csak ne erre a kezemre feküdj. Azt hiszem,
ennek reszeltek. Száz hangya tépi a húsomat – emelgeti fájdalmas arccal
karját.
– Emberevő dögök – kuncogok, de nem fekszem vissza, hanem inkább
kibújok a pizsamámból, és a kötést vizsgálom a hátsómon. – Nem akartalak
kilapítani, de ha attól megnyugszol, nekem is mindenem sajog – kacsintok
rá, majd a szekrényben kezdek el kutakodni a még mindig csekély
mennyiségű ruhatáram darabjai között.
– Hová megyünk? – ül fel, kezével végigszántva sötét haján.
– Minél tovább nézlek, annál inkább érzem, hogy sehová. A fejedre
húznád a takarót a kedvemért? – kapok ki egy bő pólót és Ákos egyik
lazának tűnő térdnadrágját, majd gyors iramban a fürdőbe vonulok.
 – Ácsi – szalad utánam Ákos, de még időben sikerül becsapnom előtte
az ajtót. – Engedj be! – kéri esdeklőn.
– Nem engedlek.
– Akkor elfújom a házadat – kiált be röhögve A három kismalacból
idézve.
– Hogy te mekkora hülye vagy! – tárom ki az ajtót nevetve, majd a
nyakába csimpaszkodok csókért nyújtva a szám, amit azonnal birtokba is
vesz.

***

Egy órával később már a parton nyelem a homokot, erősítő gyakorlatokat

végezve. Ákos velem együtt edz, míg Fredi álmos fejjel, kicsit távolabb
tőlünk, egy nyugágyon üldögélve fél liternyi kávéját kortyolgatja.
– Nincs kedved csatlakozni? – kiáltok oda neki, homokos kezemmel
letörölve az izzadságot a homlokomról.
– Hagyjál békén – válaszolja durcásan, amihez még az orrát is
felhúzza.
– Most akkor nem szeretsz? – húzom őt tovább, miközben a vádlimból
masszírozom ki a görcsöt. Az izmaim hevesen tiltakoznak a megerőltetés
ellen, amit most el kell viselniük, de nem foglalkozom velük, hisz a célom a
régi formám elérése.
– Ezt kérdezd meg inkább két óra múlva, amikor felébredtem –
mereszti rám viccesen fátyolos tekintetét.
– Képlékeny dolog nálad a szeretet? – faggatom tovább, nagyot
nyújtózva az ég felé.
– Két óra múlva, Judit. Kérlek, csak adj nekem százhúsz percet –
kortyol bele újra a fekete italba. – Hm, folyékony élet – teszi hozzá már-
már eufórikus állapotban.
– Szerintem a kávéját jobban szereti nálam – súgom oda Ákosnak. –
Nézd azt a fejet – intek Fredi felé, aki félálomban, de teljesen átszellemülve
szorongatja a bögréjét.
– Szép dolog, ha ilyen szoros a kapcsolat ember és kávéja között – ért
egyet Ákos, és kezét a csípőjére téve ő is megáll Fredi felé fordulva.
Néha elcsodálkozom, hogy lehet két ember külsőre ennyire különböző,
mégis ilyen veszettül jóképű. Ákos, az én magas Adoniszom, maga a sötét
veszély, akire ha ránézünk, tudjuk, nem érdemes vele packázni, míg
Frediről senki sem mondaná meg, mire is képes. Ákos izmai távolról is jól
láthatóak, míg a barátunk szálkás idomait elfedik a lezser pólói, és a most is
viselt hosszú nadrág. Lehet, hogy neki ez az egyik fegyvere, a rejtőzködés.
Az izmos testét és a képességeit elfedi mások elől, mert őt magát nagyon is
könnyen észre lehet venni. Harsány, mint egy párzási táncot előadó papagáj,
akinek minden vágya, hogy felhívja magára a figyelmet. Nem létezik a
földön olyan szép nő, akinek ne adta volna még elő ezt a bizonyos táncot,
de emiatt nem lehet rá haragudni, hisz olyan édes. Igen, azt hiszem, ez a
legpontosabb definíció rá, egy rettenetesen édes papagáj.
– Mehetünk? – kiáltom oda neki, ezzel kizökkentve a merengéséből.
– Hová? – néz rám döbbenten, beletúrva amúgy is kócos szőke
sörényébe.
– Walking on Sunshine – riszálom magam, a közismert dalt énekelve.
– Felhős az ég – zárja le mogorván a témát –, plusz védeni kell a
fenekedet.
– Nem ismerek rád. Gyere, sétálj velünk a napfényben! – hívom egy
helyben kocogva, míg mellettem Ákos szélesen mosolyog. – Walking on
Sunshine – éneklem újra ezt a pár szócskát. – Emeld fel a segged, szőke
herceg, és fuss! – bokszolok a magasba ösztönzően.
– A pisztolyokat addig a dekoltázsomban dugjam el? – teszi le a
bögréjét, és a fegyverekre mutat.
– Elfér a kezünkben. – Odakocogok, a tenyerembe csúsztatom Lucy
kettőt, körbeugrálom Fredit, megbököm a könyökömmel, majd adok egy
puszit az orrára, amire kissé elmosolyodik. – Ez az a Fredi, akit én ismerek
– tapsolok vidáman.
– Mitől van neked ilyen veszettül jó kedved? Á, el ne áruld! – teszi a
számra a kezét gyorsan, mielőtt kicsúszna rajta a válasz. – Apropó, hol van
Réka?
– Az előbb még nem beszéltél, most viszont már túl sokat is. Fuss,
Fredi, fuss! – kezdek el lassan kocogni a víz irányába, ahol a hullámokhoz
közel érve jobban érezhető a hűvös levegő.
– Tegnap úgy tűnt, nem valami boldog – indul el utánam, de nem állok
le megtárgyalni vele a húgom érzelmi életét. – Jól láttam, hogy kicsit
szomorú? – próbálkozik újra, de a fülem botját sem mozdítom. – Nem
szeretnél róla beszélni? Nagyon elcsendesedtél – kiáltja, és már tudom, az
előző komoly kérdése cukkolásba fordult át. – Hé, csinike! Hová ez a nagy
sietség? – folytatja már nevetve elváltoztatott hangon, és erre már én sem
tudok nem odafigyelni.
Épp megfordulok, hogy valami frappáns választ vágjak hozzá, amikor
becsapódik mellettem egy lövedék. Ha tovább futok, vagy ha Fredi nem
szórakozik velem, megkapom ezt is, ahogy az eddigieket. Egy pillanatra
mindhárman lefagyunk, de ez az egy másodperc éppen elég rá, hogy
felmenjen bennem a pumpa, hogy végigpörögjön bennem mindaz, amit
eddig tett ellenem ez a szemétláda, minden, amit el akart venni tőlem, hogy
mérlegelés nélkül, lehetőségek számbavétele nélkül dobjak ki mindent a
kukába, és cselekedjek egy lapra téve a múltam, a jelenem és a jövőm. A
harag olyan elemi erővel tör rám, amit nem tudok és nem is akarok
visszafogni.
Ákos mozdul először, felém vetődik, hogy a protokoll szerint lelökjön
a homokba, de elkésik, ahogy Fredi is.
– Elég – sziszegem a két férfi közt elstartolva. A testem ezúttal nem
védelmezni vagy elrejteni való érték, pusztán egy eszköz, ami eljuttat a
hotel tetejéig, ahol találkozhatom azzal, aki ismételten az életemre tört.
Olyan sebességet diktálok, amit a fiúk sem tudnak tartani, és nem gátol meg
semmilyen akadály, sem padok, sem nyugágyak, sem az ijedten, az utamból
félreugró, korán kelő vendégek, sem Ákos és Fredi kiáltásai, sem a sajgó
fájdalom, amit nem hagyok eljutni a tudatomig.
A második lövés elsüvít köztünk, a harmadikat viszont puffanás kíséri,
és egy halk nyögés, amire visszanézek, majd megállok. Fredi a földön
fekszik, Ákos előtte térdel. A barátunk eszméleténél van, és a jobb vállát
szorongatja, amiből vér szivárog.
– Menj – tátogja hang nélkül, amikor felemelt fejjel rám néz. Megérti,
amit érzek, és nem akar visszatartani, ellenben Ákossal, akinek kiáltása
szinte hangosan csattan a hátamon.
– Az istenit, Judit – ordítja, de nem torpanok meg, csak rohanok
tovább. Tudom, mennyire félt, milyen mérhetetlenül dühös és elkeseredett
lesz, ha velem történik valami, de remélem, megbocsátja nekem, hogy
ezúttal is a saját fejem után megyek, vagyis inkább az indulataim után, mert
a józan eszemnek ehhez a hajszához nem sok köze van. Csak véget akarok
vetni ennek az egésznek. Persze, élni szeretnék, de el akarom kapni azt a
rohadékot, aki szórakozik velem. Ha nem tudom elkapni, megölöm, ha
azzal a tudattal is kell a továbbiakban élnem, hogy elvettem valaki életét.
Tettem már ilyet, és az álmaimban még mindig kísértenek az áldozatok
alakjai, mégis megtenném újra, hisz ez az ember sem ártatlan, ráadásul ő
nekem akar rosszat.
Életet az életért. Ez a mondat hajt felfelé a lépcsőfokokon. Nem a liftet
választottam, pedig az gyorsabb lett volna, de ha valaki menekül, az
leggyakrabban lépcsőn teszi ezt. A lépcsőház nincs bekamerázva, és ha
ismeri a helyet, márpedig ez a szarházi ismeri, akkor ezt választja, így ha
lefelé jön, akkor találkozunk valahol félúton.
A légzésem egyre hangosabb, a szívem majd kiugrik a helyéről, a
lábaim minden újabb foknál hevesen tiltakoznak, én mégis futok tovább,
magam előtt tartva a kibiztosított pisztolyomat.
A másodperc törtrészéig megtorpan a kezem a tetőre vezető ajtó
kilincsén, amikor meghallom valahonnan lentről Ákos kétségbeesett
kiáltását, mégis megyek tovább.
– Ne haragudj – suttogom a szabad levegőre lépve, amiből egy nagyot
szippantok, majd ráállok a nyugtató légzésre, ahogy azt tanultam, pedig
most még a levegővétel is fájdalmas kínszenvedéssel jár.
Fogalmam sincs, pontosan melyik részről adták le a lövéseket,
úgyhogy óvatosan haladok tovább. A szél idefent erős, a levegő hűvösebb,
de a rohanás miatt még nem fázok. A hajam egy része kiszabadult a
hajgumiból futás közben, így most a vállamat, az arcomat és a hátamat
csapkodják a rakoncátlan tincsek. Nem tudom, mi célt szolgálnak a tégla
kiszögellések és a csövek, amik a beton síkját megszakítják, mégis hálás
vagyok nekik a védelemért. Szoborrá dermedek, amikor meghallom az apró
törmelék súrlódását a cipő talpa alatt, és ebből a hangból már tudom, hogy
tőlem kissé jobbra áll valaki. Addig maradok mozdulatlan a vakolt téglafal
rejtekében, míg a légzésem nem stabilizálódik, de a félelem egyre erősödik
bennem. Cselekednem kell, mielőtt a kezem elkezdene remegni, ami nagy
baj volna, ha lövésre kerülne a sor. Erőnlétileg még sehol sem tartok, így a
pisztoly az egyetlen esélyem.
Villámgyorsan kinézek a fedezékből, majd vissza is bújok. Egy magas,
testes férfi körvonalazódik ki azon a helyen, ahonnan az előbb a hang
érkezett, de ez az alak túl ismerős.
– Hé! – kiáltok ki a fedezékemből előugorva, és a pisztolyomat
előretartva. Tudom, hogy ennél velősebb is eszembe juthatott volna, nekem
mégis csak ez a két hang hagyta el a számat.
Az ujjam viszket a ravaszon, és már majdnem meg is húzom, amikor
felismerés villan belém. Aki megfordul, nem más, mint Csabi, amitől
végigfut rajtam a megkönnyebbülés, mégsem engedem le a fegyvert, csak
kicsit lazítok az ujjam görcsös szorításán.
– Csak én vagyok – emeli fel a kezeit megadóan, az ég felé fordítva
kilenc milliméteresét, amit nem sokszor lehet nála látni.
– Mi a szart keresel te itt? – dörrenek rá mérgesen. – Majdnem
lelőttelek, te barom.
– Nyugi, csak hallottam a lövéseket, és feljöttem megkeresni a pasit.
Már nem kell rám szegezned a fegyvert – ereszti le a kezeit, majd a
pisztolyát a nadrágja derekához csúsztatja.
– Majdnem lelőttelek! – ismétlem egyre hisztérikusakban, mert hiába a
megkönnyebbülés, a feszültség erősen munkál még bennem.
– De nem lőttél. Tedd le a fegyvert, Judit – kéri újra, de a kezem
továbbra sem engedelmeskedik. Csak nézem őt szótlanul, és igyekszem
visszafogni az állkapcsom remegését. Már érzem a hideget, mégsem
mozdulok, csak állok kis terpeszben, előrenyújtott kezekkel.
– Most lassan elindulok feléd – mondja nyugodtan, csigalassú
tempóban sétálva. – Amikor odaérek, elveszem tőled a fegyvered, és szépen
lehiggadunk.
– Semmi baj, kicsim – szólal meg mögöttem Ákos –, most kivételesen
hallgass Csabira, és engedd le a pisztolyod – kéri, de valamiért nem
engedelmeskednek a karjaim, Lucy kettőt továbbra is az egyik
védelmezőmre szegezem szilárd tartással. Olyan, mintha egyszerre lennék
sokkos, illetve higgadt állapotban. Felfogom, mit teszek, mégsem vagyok
képes magam ellen cselekedni.
– Ne érj a kezemhez! – szólok rá Csabira, aki felém nyúl, de ennél a
pontnál megdermed, majd értetlenül néz rám. – Nem tudom
megmagyarázni, de kérlek, ne érj hozzám, és lépj hátrébb.
– Te most le akarsz puffantani, vagy esetleg engem gyanúsítasz
valamivel? – hátrál sértődötten és kissé haragosan, amit igyekszik ugyan
elrejteni előlem, én mégis észreveszem.
– Judit, kérlek, vedd le az ujjadat a ravaszról – kér halkan Ákos, aki
már közvetlenül a hátam mögött áll.
– Nem vagyok rá képes – válaszolok neki, de nem veszem le a
szemem az előttem álló barátunkról.
– Sokkos állapotban vagy – állapítja meg, és valószínűleg igaza is van,
de képtelen vagyok tenni ellene, hisz ez sosem fordult még velem elő. Két
embert kellett megölnöm Izraelben, mikor megtámadtak bennünket, akkor
mégsem kerültem ilyen állapotba. A támadás után védtem magamat, a
társaimat, a barátaimat, úgy, hogy ne bántsak közben másokat, de eljött az a
pillanat, amikor ez már nem volt elég, amikor el kellett döntenem, ki marad
életben és ki kerül a másvilágra, én pedig döntöttem. A társaim és a magam
életét választottam, kioltva ezzel két férfi életét. Az egész nem tartott
sokáig. Amikor elcsendesedett a tábor, elhallgattak a fegyverek és elhaltak a
kiáltások, csak álltam ott a véres, poros aszfalton, néztem a két férfi arcát, a
semmibe meredő, üres tekintetüket, elfogott a hányinger, az undor és a
félelem, mégis meg tudtam mozdulni. Képes voltam letenni a fegyveremet,
tudtam beszélni, mozogni, kommunikálni másokkal, csak egyetlenegy
dologra nem voltam képes azóta sem. Sosem tudtam kiverni az arcukat a
fejemből. Vannak dolgok, amik belénk égnek, mint a billog. Nos, nekem két
véres, aljasul makacs billogom van, és lesz egy újabb is, ha elkapom a
támadómat, de ez most nyilvánvalóan nem az a pillanat. Csabi nem a
támadóm, így tudatosítanom kell magamban, hogy ő nem veszélyes, nem
lőhetek rá, nem gyanúsíthatom ártatlanul. Le kell engednem a pisztolyt,
mégsem tudom. Olyan, mintha megfagytak volna a tagjaim.
– Csabi oldalazzon el a fegyver útjából, te pedig addig vedd ki a
kezemből ezt a szart – kérem Ákostól, aki már a közvetlen közelemben áll.
Mindketten teszik, amit kértem, miközben én arra összpontosítok, hogy ne
húzzam meg a ravaszt. Csabi lassan lépked oldalra, Ákos átölel, egyik kezét
az enyémre csúsztatja, a másikat Lucy kettőre, majd óvatosan lehámozza
róla elgémberedett ujjaimat, és nagy levegőt véve visszapöccinti a
biztosítókart.
– A rohadt életbe, majdnem kinyírtál! – ordít rám Csabi vöröslő fejjel.
– Mi a szar ütött beléd?
– Fogd vissza magad, haver – figyelmezteti Ákos. – Nem látod, milyen
állapotban van?
– Köszönöm, hogy meg akarsz védeni, de nem kell – állítom meg
Ákost, aki Csabira törne, majd visszafordulok az eddigi célpontom felé. –
Nem tudom megmagyarázni az előbbit, de ha attól kiengesztelődsz,
bocsánatot kérek.
– Az lenne a minimum, bassza meg – sziszegi.
– Oké, akkor sajnálom – mondom tömören, és hiába tudom, hogy nem
így kellene, mégis csak ennyi telik tőlem. – Jézusom – sikoltok fel, majd
további magyarázat nélkül megfordulok, és rohanni kezdek a másik
irányba, be a lépcsőházba, le a fokok százain, egészen a fogadótérig,
ahonnan rálátni a partra. Fredit nem látom sehol.
– Megtennéd, hogy máskor mondasz valamit, mielőtt elszelelsz? – áll
elém Ákos, de kikerülöm, mert a barátom állapota érdekel. Nincs időm
magyarázkodni, pedig sok kérdés és még több elmélet kavarog a fejemben.
– Mondtam – vetem oda neki, és kikerülve őt a pulthoz szaladok, ahol
megtalálom Teresát, aki már-már tökéletes szállodai robotként szolgál.
Folyton a helyén van, ha szükség lenne rá, mintha nem lenne saját élete,
szabadideje, és csakis azért élne, hogy a hotelben minden a
leggördülékenyebben menjen.
– A pihenőben várja a mentősöket – válaszol a fel nem tett kérdésemre
a pult mögötti helyiségre mutatva.
– Kösz – sietek át a szolgálati területen.
Fredi egy keskeny ágyon fekszik párnával a feje alatt, derékig
betakarva, mert a sérülés miatt rázza a hideg, de eszméleténél van, ami jó
jel. Miguel egy fotelben ül, míg Flavio egy törölközővel szorítja le a sebét.
– Vonzod a bajt, te lány – néz fel rám aggódva.
– Jól vagy?
– Persze, kutya bajom – térdelek le az ágy mellé.
– Ne haragudj, Szöszke – simítom félre Fredi izzadságtól csapzott
haját. – Nem akartam.
– Megtaláltad? – kérdezi gyenge hangon. – Kinyírtad?
Megnyugvásomra nincs éle a kérdéseinek, tehát nem neheztel a
meggondolatlanságért, amivel bajba sodortam őket. Ha pár centivel arrébb
megy a golyó, meg is halhatott volna, de szerencsére túl fogja élni. Már
csak az a kérdés, keresztezte-e a lövedék útját mozgásért felelős ideg.
– Az egyetlen ember, akit odafent találtam, az Csabi volt.
– Mi a fenét keresett odafent? – fordul felém fájdalmas szisszenéssel
Fredi.
– A merénylőt. Mégis mi mást kerestem volna? – dörren az említett
hangja az ajtóból.
– És megtaláltad? – néz fel rá Fredi.
– Mikor felértem, már nem volt ott senki – lép beljebb Csabi a
szobába.
– Hogy hallottad meg a lövést? – faggatja az ágyban fekvő kissé
összeszűkült szemmel, de az apró mozdulatot valószínűleg csak én veszem
észre.
 – Nyitva volt az ablak – vonja meg az a vállát.
– Rögtön az első lövés után elindultál felfelé?
– Mi ez, valami kihallgatás? Nem tudom, mikor mentem fel, de nem
hiszem, hogy az első dörrenés után, hisz akkor elkaptam volna.
– Lépcsőn mentél vagy lifttel?
– Tudod, mit, Fredi? Baszd meg te is – mondja mindkettőnkre nézve,
majd olyan hévvel viharzik ki a szobából, hogy meglöki a mentőápolót, aki
most érkezett.
– Gyanúsítjátok valamivel? – súgja oda nekem Flavio, helyet adva az
ápolóknak. – Nem értettem semmit, de vágható volt a feszültség.
– Szerintem csak rosszkor volt rossz helyen, mégis hülyén viselkedik.
A tetőről lőttek, és amikor felértem, őt találtam ott.
– Felmentél? Felmentél oda egyedül? Mégis mi a fenét képzeltél? Nem
vagy Superman! Ha az igazi támadóval találod szembe magad, mit tettél
volna? Nem lehetsz ennyire felelőtlen! – zúdítja rám minden aggodalmát.
Teljesen igaza van, ahogy Ákosnak is, de nem értik, fel sem tudják fogni,
mi zajlik bennem, mivel kell együtt élnem, mi az, amivel kelek, és éjjelente
elalszom. Préda vagyok, aki unja már a szerepét.
– Nem kell jobb bizonyíték a ballépésemre Fredinél, de azért kösz,
amiért te is emlékeztetsz rá, menynyire elbasztam – válaszolok
ingerültebben, mint szeretnék, és azonnal meg is bánom, amint a szemébe
nézek. Ha ezek a szemek beszélni tudnának… Mit beszélek összevissza?
Ezek a szemek igenis beszélnek, és most épp azt mondják: „Vigyázz a
szádra, lányom! Mégiscsak én vagyok az apád. Még egy ilyen, és
szappannal mosom ki a szádat.” – Oké, visszavonulót fújok – emelem fel a
kezem megadóan, majd jobbnak látom, ha inkább a mentősök szakszerű
munkáját nézem. – Azért azt jobb, ha tudod, a mindennapokban elég sokat
káromkodom – teszem hozzá gyorsan, de nem nézek rá.
– Igen, észrevettem – motyogja. – Lehetne, hogy a kedvemért mégis
egy kicsivel…
– Nem – szögezem le félmosollyal az arcomon. – Az életem
pillanatnyilag elég szar, úgyhogy ezt a kis örömöt megtartanám magamnak.
– Mondtam már, hogy van tengerész ősöd? – kulcsolja össze a háta
mögött a kezeit a sarkain billegve, mint egy verset mondó kisiskolás.
– Ez mindent megmagyaráz – bólintok bölcsen.
Jó érzés ilyen kis semmiségekről fesztelenül elbeszélgetni ezzel az
emberrel, akinek az életemet köszönhetem. Az otthoni apámmal
kapcsolatban már teljesen feladtam a reményt, de itt van ez a férfi, aki a
gondomat viseli.

***

– Sajnálom, Flavio, de ezt már nehéz lett volna eltitkolni – mentegetőzik az

orvos köszönés helyett, amikor belép Fredi kórtermébe.
Őt két férfi követi portugál rendőrségi egyenruhában, ami nem is olyan
nagyon különbözik a mieinktől. Udvariasan köszönnek, de a saját
nyelvükön, majd az apám segítségével megkezdik a kikérdezésünket, ami
hosszú órákig eltart, tekintve, hogy a múltbéli eseményeket is el kell
mesélnünk ahhoz, hogy megértsék. Nem veszik jó néven az előző,
üdvözlőpartis eset titokban tartását, valószínűleg annak lesz még negatív
vonzata, de legalább végre az összes kártyánkat kiterítettük a helyi hatóság
előtt. Ez egy kicsit könnyít a lelkűnkön.
Elmondásuk szerint felveszik a kapcsolatot a magyarországi
szervekkel, kikérdezik még Csabit is, aki elviharzott a kórházból, kikérik a
hotel kamerafelvételeit, és amit a legkevésbé akartam, figyelmeztetnek,
hogy nem hagyhatom el egy ideig Portugáliát. Fogoly lettem egy idegen
országban, ahonnan hamarosan haza szerettem volna utazni, mert hiányzik
az otthonom.
Miután felveszik a vallomásunkat, végre visszatérhetünk a hotelbe,
ahol a lövöldözésről a parton szalaggal körbekerített, megbolygatott terület,
és a macskakövön éktelenkedő vérfolt tanúskodik csupán. Mindkét
helyszínt alaposan átvizsgálom, de nem veszek észre olyat, ami
bármennyivel is közelebb vinne a tetteshez.
– Meg akarom nézni én is a felvételeket – szögezem le Ákosnak, aki
csendben áll mellettem, míg szemünk Fredi vérére tapad, amit valószínűleg
hamarosan nyomtalanul eltüntetnek a takarítók.
– Pont erre gondoltam én is, illetve még Csabival is szeretnék beszélni.
De nélküled, ha nem baj – teszi még hozzá, mire értetlenül nézek fel rá. –
Hamarabb elmondja, mi történt, ha nincs velem az, aki fegyvert fogott rá.
– Igazad van, most elég pipa rám. Adok neki időt megnyugodni.
Remélem, nem tettem semmi vissza-fordíthatatlant – indulok el befelé,
hogy a biztonsági emberektől elkérhessem a kamerák felvételének
másolatát.
 ÁKOS

További két nap telik el teljes bizonytalanságban. Judittal és Fredivel, akit

időközben kiengedtek, többször is átnéztük kockáról kockára a felvételeket,
százával teleírt papírfecnikkel borítottuk be a lakosztályunkat, órákig
tartóan átbeszéltünk minden részletet, mégsem jutottunk egy lépéssel sem
előbbre. Idegen férfi vagy nő nem lépett be a szállodába, vagyis a
kamerafelvételeken nincs nyoma, de ettől még a lépcsőházon keresztül
bejöhetett. A kamerákat kikapcsolták mindkét eset idejére, így Csabit sem
láttuk sehol. Vele sikerült zöld ágra vergődni, így a második nap ő is
csatlakozott hozzánk. Mostanra eljutottunk oda, hogy majdnem ugyanúgy
viselkednek egymással Judittal, mint az incidens előtt.
Fredi egy pillanatig sem neheztelt a barátnőmre, de akárcsak én, ő is
megfeddte, amiért minket hátrahagyva előreszaladt. Neki engednie kellene,
hogy megvédhessük, nekünk pedig sokkal jobbnak kellene lennünk, most
mégis rátelepszik a csapatra a mélységes csalódottság a kudarc miatt.
Maximalisták vagyunk, mégsem teljesítjük kielégítően a feladatunkat, ami
mindannyiunkat frusztrálttá tesz.
– Ennyi, srácok, én lassan feladom – dől hátra
Fredi a kanapé oldalának fáradtan, lábait kinyújtóztatva a bolyhos
szőnyegen.
– Úgysem adod fel – néz fel Judit a kezében tartott papírhalomból. Az
elmúlt hetek viszontagságai alatt közeli barátok lettek, így tisztában van
vele, hogy Fredi nem fogja feladni, sőt még elszántabb lett a sérülése óta.
– Tudom, a szentségit! – kap fel dühösen egy iratot, amin
valamelyikünk kacskaringós betűi virítanak.
– Innom kell valamit – áll fel Csabi nagyot nyögve. Nyilván ő is
elgémberedett, ahogy mi is. – Nektek hozzak valamit?
– Pizzát – vágom rá éhesen, amit a gyomrom hangos korgása meg is
erősít.
– Turmixolva iszod?
– Mit tudom én – kezdem el masszírozni az orrnyergemet fáradtan. –
Országomat egy pizzáért és egy üveg Pepsiért – vágom magam hanyatt a
szőnyegen széttárt karokkal.
– Pizza és kóla – bújik hozzám Judit.
 – Ó, igen – dől vissza Fredi is előbbi helyére.
– Na jól van, éhenkórász banda, szerzek valamit – szól vissza Csabi az
ajtóból, ami épp akkor vágódik ki, amikor rátenné a kilincsre a kezét.
Flavio lép be rajta mosolyogva, de az arckifejezése azonnal lefagy,
amint három pisztoly csövével találja magát szemben.
– Basszus, apa – ereszti le Judit a fegyvert káromkodva, majd mi is
követjük a példáját.
– Szép kis fogadtatás, mondhatom – fújja ki a levegőt Flavio, majd
újra visszatér arcára a mosoly. – Apának neveztél.
– Ezt hozza ki belőlem az ideg.
– Sűrűbben is lehetnél ideges – áll meg előttünk csípőre tett kézzel.
– Ennél is sűrűbben? Eljutottam oda, hogy nálam már elsőbbséget
élvezne a halálos unalom – tápászkodik fel a földről apja segítő kezét
elfogadva.
– Azért jöttem, hogy kirángassalak innen titeket.
– A vendégek kezdenek panaszkodni a bűz miatt? – nevet fel Fredi,
majd ő is mocorogni kezd, hogy beindítsa a vérkeringését. – Az afrikai
gyilkos hangya ehhez képest kutya fasza – teszi hozzá magyarul, mire mi
hahotázni kezdünk.
– Rólam mondott valamit? – súgja oda nekem Flavio, de
megnyugtatom, hogy erről szó sincs. – Ha senki sem bánja, ma szabadnapot
vehetnének ki a barátaitok, amíg ti eljönnétek velem kirándulni – mondja
hozzám és Judit felé fordulva.
– Nem is tudom – bizonytalanodom el. – Biztos jó ötlet kimozdulni a
szobából?
– Az előbb ki akartatok nyírni. Tegnap éjjel ugyanígy fogadtátok
szerencsétlen kölyköt, aki az ételt hozta fel. Megjegyzem, én is majdnem
összecsokiztam magam, nemhogy az a srác, aki valószínűleg hetekig nem
tud majd nyugodtan benyitni egy helyiségbe sem, úgyhogy igen, egészen
biztos vagyok benne, hogy ki kell mozdulnotok ebből a barlangból.
– A kinti tér veszélyforrás – emlékezteti Fredi, mintha nem tudná.
– Ezért is javasoltam Rékának, hogy utazzon haza, és ezért repültek el
Ritáék is a franciaországi nyaralónkba. Amennyire tudtuk, biztonságba
helyeztük a szeretteinket.
– De mi sehol nem lehetünk teljes biztonságban – fejezi be az apja
gondolatát Judit elkomorulva. Nem tudom megcáfolni, de annyit tehetek,
hogy átölelem vigasztalásképp. – Rendben – mondja végül kis gondolkodás
után –, de ha nem gond, előtte ennénk valamit. Hová megyünk? –
bontakozik ki az ölelésemből, majd felveszi a fegyvertartó hónaljtokot,
amitől olyan veszettül szexisen néz ki, hogy legszívesebben nem törődve
senkivel, a vállamra kapnám, és becipelném a hálószobába. Két nap sem
telt el az utolsó szeretkezésünk óta, de nekem ez a pár óra is végtelenül
hosszúnak tűnik a meztelen teste érintése nélkül. Nézem, ahogy gyorsan
készülődik. Elteszi a pisztolyát, kiengedi a haját, átszántja az ujjaival,
előrehajol, hevenyészett kontyot köt a lófarok helyére, majd magára
varázsolja a rafinált sarut, amitől teljessé válik az amazonos összhatás.
Senki sem vitatná, hogy egy igazi harcossal van dolgunk, akinek minden
porcikájából erő sugárzik. – Mehetünk – jelenti ki alig két perc elteltével.
– Ezt nevezem – füttyent Flavio elismerően. – Ritának ez legalább egy
óráig eltartana – élcelődik nevetve felesége lassúságán, de még ezt is
szeretettel teszi. Amilyen nagy kujon volt a múltban, olyan hévvel tart ki
most egyetlen nő mellett. A házasságkötésük óta nem született törvénytelen
gyermeke, és soha nem hallottuk tiszteletlenül beszélni a választottjáról.
Talán épp ezért kezeli a felesége olyan jól a zabigyerekek felbukkanását.
Elvégre a múlton senki sem tud változtatni, és azt nem is dörgölhetjük a
szerettünk orra alá. – Szabad? – ajánlja fel a karját Juditnak, aki
mosolyogva belé karol. Megvárják, míg Csabi végigkémleli a folyosót,
majd hármunk gyűrűjében kilépnek az ajtón.
Jóllakottan ülünk be a szálloda egyik jellegtelen, legkevésbé feltűnő
autójába, ami rövid út megtételével elrepít bennünket Afifébe, ahol Judit
életének története kezdődött. Már sötétedik, amikor egy felújított, de
látszólag használaton kívüli tengerparti ház előtt parkolunk le. Kerítés
helyett hatalmas, sorban elhelyezett sziklák jelzik a telek szélét, a
kocsibeálló térkövekkel van kirakva, a talajt gyepszőnyeggel borították,
amin pedig kisebb szigeteket alakítottak ki, középen díszfákkal, virágokkal.
Semmi kétség, hogy egy kertész tartja karban, hisz sehol sem ütötte fel a
fejét gaz.
A ház maga nem túl nagy, de mindenképpen nagyobb, mint az otthoni
albérletem és Judit háza együttvéve. Falai fehéren, néhol égszínkéken
világítanak az egyre nagyobb sötétségben. Az ablakokat hófehérre festett
zsalu védi a napfénytől.
A bejáratnál Flavio kivesz egy kulcsot a zsebéből, és azzal nyitja ki az
ajtót, majd félreáll, hogy Juditot beengedje, de előtör belőlem a
védelmezőösztön, így fegyveremet magam elé tartva elsőnek lépek be, hogy
feltérképezzem a terepet.
Egy méretes nappaliba érkezem először, ami egy még ennél is nagyobb
konyharésszel van összeköttetésben. A két területet egyetlen, hosszában
végigfutó lépcsőfok választja ketté. Onnan visszatérek az első helyiségbe,
ahonnan három háló és egy kis fürdő nyílik. Amikor megbizonyosodtam
róla, hogy nincs veszély, behívom a küszöbön várakozókat.
– Nem tudta senki, hogy jövünk, így nem is számítottam senkire –
világosít fel Flavio cseppet sem kioktatóan, pusztán csak tényként közli,
majd felkapcsolja a nappali világítását. Nagyon jól ismeri a helyet. Hiába
küzdők ellene, valami hűvös érzés fut végig a gerincemen, ezért nem
csúsztatom vissza a pisztolyt a helyére, csak a combom mellett nyugtatom a
tenyeremben.
– Miért jöttünk ide? – kérdezi Judit az apja tekintetét fürkészve.
Könnyű észrevenni, hogy rajta is eluralkodott az idegesség. Nem lép
közelebb Flavióhoz, a kezei is készenléti helyzetben állnak a teste mellett.
– Meg akartam neked mutatni ezt a helyet. A város neve mond neked
valamit?
– Persze. Anya Afifében nyaralt, amikor megfogantam, de miért hoztál
ide?
– Gyere, üljünk le odakint – tolja el az üveg erkélyajtó egyik szárnyát,
majd kilép a levegőre. Judit kicsit tétovázik, de végül követi. Én inkább a
küszöb innenső oldaláról figyelem, ahogy ők a tenger felé fordulva állnak
egymástól kis távolságra.
– Elmondod végre? – csattan Judit éles kérdése a csendben. Flavio
megrezzen, majd amikor oldalra fordul, látom, hogy gondolatban nagyon
messze járt, és most tér csak vissza közénk.
– Nem szeretnél leülni? – kérdezi a lányát, aki félrebillenti a fejét, de
nem szól és nem is mozdul meg. – Tehát nem – nyugtázza, majd nagy
sóhajtás után belekezd, mi pedig figyelmesen hallgatjuk. – Nagyjából
huszonhét éve kezdődött, amikor…
– Ugye nem akarod részletesen elmesélni, hogy hoztatok össze
anyával? – szakítja félbe Judit, és Flavio pirulását látva képtelen vagyok
visszatartani egy kurta kuncogást.
– Istenem, dehogy – nyomja tenyerét vöröslő arcára reflexszerűen.
– Akkor folytasd – int neki Judit egy nagyvonalú kézmozdulattal.
 – Köszönöm! – Ezután vélhetően portugál káromkodást mormol el,
amit nem értünk, de a hangsúly semmivel sem összetéveszthető. – Hol is…
Ja, igen. Huszonhét éve, de majdnem huszonnyolc, legyen inkább
huszonnyolc – áll meg gondolkozni. – Nem. Inkább huszonhét.
– Nem kell percre pontosan. Amikor Évával találkoztál – segítem ki,
mert látom, Juditnak eszébe sincs. Félig megértően, félig jól szórakozva
bólogat.
– Igen – bólint felém a férfi, majd folytatja a történetét. – Fiatal
voltam, elég szabadelvűen éltem, nem vettem komolyan az életet… Erre
mostanra nyilván te is rájöttél – mosolyog bocsánatkérően Juditra, akinek
kezd megenyhülni a tekintete. Megsajnálja a kínlódó férfit, és inkább leül a
terasz korlátjára. – Az egyik barátom kitalálta, hogy töltsünk egy hetet a
nagyszülei házában, mivel azok elutaztak Padronába a lányukhoz, de ez
nem is olyan lényeges – ül le a fonott kerti székbe, talán azt remélve, így
kibogozhatja összekuszálódott gondolatait. Rettenetesen zavarban van, de
nem szeretnék ismét beleszólni a mondanivalójába. – Nem tudom, melyik
verziót szeretnéd – néz fel Juditra. – Fogjam rövidre? Csak a fontosabb
részeket mondjam? – tördeli a kezeit, amit ki nem néznék egy ilyen
összeszedett, határozott felnőtt férfiból.
– Nem igazán szeretném, ha minden részletre kitérnél – vallja be Judit,
és ezúttal rajta a sor az elpirulásban. Imádom, amikor valaminek sikerül
kibillentenie.
– Akkor legyen egy rövidebb változat – biccent Flavio. – Elmentünk
hát a tengerparti házba, aminek a teraszán söröztünk, és aminek a
szomszédságában három fiatal, külföldi lány nyaralt. A parton sétáltak,
amikor megláttam a nevetgélő, életvidám lányt, akiről le sem tudtam venni
a szemem. Gyönyörű volt, gondtalan, féktelen, egy olyan lány, mint akit
még semmivel nem sújtott a sors – réved a messzibe, maga elé képzelve a
múltbéli jelenetet. – Volt egy szalmakalap a fején, amit felkapott és elfújt
egy erős fuvallat, úgyhogy percekig kergetőzött vele a parton – mosolyodik
el az emlék felidézésekor. – Amint elhelyezkedtek a plédjükön, fogtam a
sajátomat, és elindultam, hogy megnézzem azt az üde színfoltot
közelebbről. Huszonnégy éves voltam, elég tapasztalt, talán túl tapasztalt is,
így nem okozott gondot elnyerni a lányok bizalmát. Biztos rájöttél már,
hogy a lány, aki a kalapot kergette, az anyád volt – néz fel Juditra még
mindig nosztalgikus kifejezéssel az arcán.
– Igen – válaszolja rekedtes hangon.
 – Szerinted hányszor lehet szerelmes élete során az ember? – teszi fel
váratlanul a férfi a kérdést.
– Nos – töpreng el Judit, mielőtt válaszolna. Nem tudom, mi fog ebből
kisülni, hisz én is csak remélni merem, hogy a barátnőm szerelmes belém. –
Ez egy elég nehéz kérdés, hisz mindenki más, a szerelmet pedig a kémiának
tulajdonítják, így a fellángolást elég könnyen össze lehet téveszteni a
szerelemmel a kezdeti szakaszban – habog össze-vissza kínjában. – A
szerelem sokszor pusztán csak valamiféle túlmisztifikált fogalom. Azt
hiszem. Nem tudom pontosan.
– Értem – bámulja a lányát Flavio, pedig ő is csak annyit ért, amennyit
én. Nem boncolgatja Judit szavait, és nem száll vele vitába. – Én fiatalon
majdnem egy tucatszor estem szerelembe vagy lángoltam fel, ahogy te
fogalmaztál, és mindannyiszor rövid ideig tartott, noha őrületes lánggal
égtem. Minden egyes alkalommal szentül meg voltam róla győződve, hogy
megtaláltam az igazit.
– Anyánál is ezt hitted.
– Igen, Eve is egy nagy szerelem volt az életemben. Pár napig tartott
csupán, de ő okos nő volt. Sokkal okosabb, mintsem elhiggye azt, amit én
hittem magamról. Nem lovalta bele magát a kapcsolatunkba, pedig
hősszerelmesként hajtogattam a saját igazamat. Amikor véget ért a nyaralás,
összepakolt és visszament Magyarországra.
– Tehát anya nem esett szerelembe?
– Ha belém is szeretett, nem lovalta bele magát. A racionalitás talaján
maradt, és igaza is volt velem kapcsolatban. Amilyen gyorsan jött az érzés,
a következő lány érkezésekor a szerelmem már tárgyat is váltott. Előtte
viszont mindent megtettem, hogy meggyőzzem Eve-et a saját igazamról,
még Magyarországra is elutaztam érte.
– Tudtad, hogy teherbe esett velem, mégsem ragaszkodtál hozzá
jobban? Nem tudtad meggyőzni sem őt, sem magadat? – Judit hangja
sértettséget sugall, és ezt meg is tudom érteni. Azt érezheti, hogy ő nem
számított annyira, hogy együtt maradjon miatta két ember. Leszáll a
korlátról, a tenger felé fordul, háttal az apjának, karjait összekulcsolja, és a
testtartása azt sugallja, hogy felhúzta maga köré a falakat, amiket jobb nem
átlépni. Ha nem ő állna ott, hanem egy másik nő, tudnám, hogy most sírás
következik, de Judit nem olyan, aki hagyná, hogy sírni lássák. Mindaddig
vissza fogja tartani, amíg egyedül nem marad. Most nyilván Flavio
távozását várja, ő mégsem mozdul. Úgy tűnik, esze ágában sincs magára
hagyni a lányát.
– Nem tudtam, hogy terhes. Nem árulta el – mondja, de ezzel sem ér el
nagyobb hatást. Judit ugyanolyan mereven áll, mint eddig, így Flavio feláll,
odasétál hozzá, és a lánya vállára teszi mindkét kezét. Már elég sötét van,
mégis látom a barátnőm rezdülését. – Judit, nem tudtam, hogy te létezel. Ha
tudtam volna, lehet, konokabbul próbálkozom, de az is lehet, hogy
elmenekülök. Meggondolatlan voltam, fiatal, sok embert megbántottam, és
ezeket már sosem tehetem jóvá. Ha odaadhatnám a mostani eszem az
akkori énemnek, sok mindent másként csinálnék, és nem nőtt volna fel
annyi gyerek apa nélkül… De képtelen vagyok visszafordítani az időt, így
csak abban reménykedem, hogy te is megbocsátasz, mint ahogy a többiek
is. Dénes jó apád volt, én pedig a távolból figyeltem az életedet.
– De nem voltál ott – kiáltja Judit hirtelen megfordulva, dühösen az
apja szemébe nézve. – A távolból könnyű apának lenni.
– Azt hittem, így a legjobb neked. Szeretted azt a férfit, szeretted a
húgodat, szeretted az életedet – védekezik. – Nem akartam összekuszálni a
szálakat. Eve-vel jobbnak láttuk, ha nem romboljuk le azt, amiben hittél.
– De idővel megtudtam, viszont te akkor sem jöttél. Évekig
küszködtem a kis egyéjszakás kalandotok miatt – vágja Flavio arcába a
kegyetlen igazságot. Az eddig felszín alatt tartott fájdalmat most hagyja
kitörni, és arra az emberre zúdítja, aki miatt ez felgyülemlett benne. Ki
másra zúdíthatná? Éva már meghalt, így maradt a vér szerinti apja.
Legszívesebben a karomba zárnám, de ezt most tisztázniuk kell. Be kellene
mennem a házba, és meg is tenném, ha nem lenne a nő, akit szeretek,
folyamatos életveszélyben.
– Dénes és az anyád így látták jónak.
– És te vagy beletörődtél, vagy ez volt számodra is a könnyebbik
megoldás. – A hangjából süt a harag.
Nem lennék Flavio helyében, aki egyre megtörtebb arccal néz a
lányára. Fájdalmas lehet, ha így ránk olvassák a múltbéli tévedéseinket.
– Egyáltalán nem volt könnyű – biztosítja, de nem győzi meg.
– Megszületett a törvényes gyermeked, aki ráadásul fiú lett, az örökölt
szállodából újabbak és újabbak nőttek ki a kezed alatt, Ritával csodás
családot alapítottatok, nem hiányzott neked egy fattyú – olvassa Flavióra
keserűen a bántó szavakat.
 – Mindig is szerettelek, az istenit – ordít most már a férfi is. – Ha azt
hiszed, könnyű volt bármelyik gyermekem nélkül, akkor nagyon tévedsz,
de nem gyűjthettelek be benneteket, nem vehettelek el az anyátok mellől,
nem szakíthattalak ki titeket a megszokott környezetetekből, nem vagyok
szörnyeteg, a fenébe már! – kiabál egyre hangosabban, kezeivel kalimpálva,
egészen közel hajolva Judit arcához, amivel nem azt a hatást váltja ki, amire
számítok. A lánya nem töri be az orrát, nem vágja gyomorszájon, nem
kiabálja le ősz haját a fejéről, helyette remegő ajkakkal, zavarodottan
figyeli az apját. – Okos, gyönyörű, szeretetre éhes kicsi lány voltál, egy
igazi kincs, az én kincsem – folytatja Flavio megenyhülve –, én pedig
büszke voltam, amiért ilyen kislányt hoztam össze. Igen, felelőtlenül túl sok
gyermeket nemzettem, de sosem szerettelek benneteket kevésbé, mint a
házasságon belül született fiamat. Minden gyermek áldás, és ezt az áldást
csak a felnőttek és a bűnös világ ronthatják meg. Te is egy ilyen áldás voltál
az életemben, de csak messziről figyelhettelek. Tudom, hogy sosem
tehetem jóvá, amit ellened elkövettem, de ezen vagyok, mióta eljöttél
hozzám, és ezen leszek életem végéig. Ne haragudj rám – kéri könnyes
szemmel, és ez után a monológ után már nemcsak neki, de nekem és
Juditnak is szükségünk lenne zsebkendőre.
– Nekem ez… – nyögi ki Judit nagy nehezen, és olyat tesz, ami tőle
teljesen megszokott. Faképnél hagyja az apját, végigszalad a filmbe illő
dűnék közötti stégen, le egészen a homokos partig, ahol megáll, majd
mozdulatlanná válik.
– Judit – indulna utána Flavio, de elkapom a karját, mielőtt lelépne a
teraszról. Értetlenül néz rám a könnyein keresztül, hisz azt hiheti, elrontotta
az egészet, de én tudom, hogy nem erről van szó. Van rá esély, hogy jogos
az ijedelme, én mégis azt hiszem, pont a másik oldalra fog billenni a mérleg
nyelve. Judit szereti az apját, még ha nem is úgy, ahogy a legtöbben
szeretünk. Én beérem azzal, amit nyújtani tud. Hogy ez elég-e? Igen, elég,
mert ez is több, mint ahogy más emberek szeretnek.
– Nem lesz baj – nyugtatom meg a férfit félig rá figyelve, félig a
sötétedő tájat kutatva.
– De hiszen itthagyott.
– Ez nála nem feltétlenül jelent rosszat.
– Azt tudom, hogy ő nem egy átlagos nő.
– Cseppet sem – mosolyodok el a szerelmemet nézve. – Ő a
legkülönlegesebb nő, akit ismerek. Talán túl nyálasnak hangzik, de akkor is
így érzem.
– Egyáltalán nem hangzik annak. Örülök, hogy egy ilyen férfi van
mellette, mint te – lapogatja meg a hátamat, majd csendben figyeljük,
ahogy Judit magával viaskodik.
Fél óra is eltelik, mire elindul visszafelé. Közeledtére mindketten
felpattanunk a lépcsőről, ahonnan addig őt néztük. A kontyából már
kiszabadított pár tincset a szél, így azok baljósan tekergőznek az arca körül
a kinti világításban. Lépteiből ítélve nyugodt, hisz már meghozta a döntést,
amit hamarosan velünk is megoszt. Közvetlenül a lépcső aljánál áll meg,
így bőven a feje fölé magasodunk, neki még sincs emiatt kisebbségi érzése.
Amilyen pici, olyan nagy az akarata, és annyira tisztában van a saját
tulajdonságaival, legyen az előny vagy akár hátrány.
– Nos? – szólal meg Flavio türelmetlenül, hisz Judit még hallgat, várat
minket, és az apját fürkészi olyan áthatóan, mintha a veséjébe látna.
– Rendben – sóhajtja.
– Tessék? – kérdi Flavio értetlenül. Nem hibáztatom, én sem tudok
ennyiből következtetni semmire.
– Átrágtam a dolgokat, helyére tettem mindent, úgyhogy most rendben
vagyunk. Felhúztam magam, dühöngtem, te magyarázkodtál, én elővettem
az összes keserű emlékemet, odavágtam neked, elvonultam, átgondoltam,
lenyugodtam, úgyhogy most már rendben vagyunk – fejti ki bővebben,
majd megtesz három lépcsőfokot az apjáig, és megöleli. Megható és egyben
furcsa látvány, ahogy ez a pici nő a magas portugál férfiba kapaszkodik.
Flavio kis idő után követi a példáját. Hogy oldjam egy kicsit a feszültséget,
odalépek hozzájuk, és oldalról átölelem őket egyfajta burokként, mire mind
kuncogni kezdünk. A tervem bejött, a hangulat visszatért a viszonylagos
könnyedségbe.
– Adnék neked valamit, ha ez az óriás elengedne – motyogja Flavio
Judit fejbúbjához préselődve.
– Egyszer biztosan elenged – kacarászik valahol a mellkasom és az
apja közé préselődve.
– Egyszer biztosan – garantálom bazsalyogva.
– Mikor lesz az az egyszer? Egyre kevesebb idelent a levegő – közli
Judit.
– Feltétlenül ragaszkodsz az oxigénhez? – puhatolózok, de nem
gyengítek a szorításomon.
 – Csak abban az esetben, ha nem szeretnéd látni, ahogy elájulok.
Meddig is lehet levegő nélkül életben maradni? Mi a világrekord?
Megpróbáljam megugrani? Bekerülhetnék a Guinnes-rekordok Könyvébe.
– Ahhoz valamiféle bizottság is szükséges – mutatok rá a gyenge
pontra.
– Ez elég szomorú. Akkor hiába halok meg. Sehová nem jegyzik fel a
nevemet, nem emlegetnek majd halálom után. Pusztán egy hülye leszek, aki
rekordkísérlet közben megfulladt a barátja és az apja között.
– Ez de beteg – ugrok távolabb, mintha áram csapott volna belém. –
Én nem… Fúúúúúj… – nyújtogatom a nyelvemet, ezúttal magyarul
kifakadva, mire Judit hahotázni kezd. Ismét bedőltem neki, és most újra
kiélvezi a munkája gyümölcsét. – Igazi boszorkány vagy.
– Tudom, kecskeszívbillentyűt feláldozó boszorkány – nevet még
hangosabban a hasát fogva.
– Beavattok engem is? – szól közbe az apja.
– Ha szerzel nekünk ételt, elmesélünk mindent. Itt maradhatunk még
egy kicsit? Körbenéznék itt is, mielőtt hazautazunk – komolyodik el Judit.
Valószínűleg az édesanyja juthatott az eszébe.
– Hozok mindenfélét, addig ti nézzetek szét – veszi elő a ház kulcsát,
és Judit elé tartja.
– Minek zárjuk magunkra az ajtót? Ha valaki be akar jönni, nyilván
nem állítja meg egy zár.
– Félreérted. Az a ház – mutat a bal oldali nyaralóra – a régi barátom
nagymamájáé volt, de ez a ház itt – bök a terasz fadeszkái felé – az, ahol
Eve nyaralt huszonhét éve, és ez az, amit évekkel ezelőtt megvettem neked
– tolja újra a lánya elé a kulcsot.
– Hogy mit csináltál a mivel? – pislog Judit Flavióra, amíg én a földig
szaladt államat próbálom visszatenni a helyére.
– Megvettem neked a házat, hátha egyszer szükséged lesz rá, vagy az
emlékek miatt szeretnéd megtartani, még akkor is, ha azok az anyád
emlékei. De mégiscsak itt fogantál, és ha nincs is rá szükséged, esetleg
eltölthetsz itt néha pár napot vagy hetet… – magyarázkodik már-már
kisfiúként. Olyan, mintha bűntudata lenne, amiért vett a lányának egy
számunkra megfizethetetlen házat Portugália egyik legszebb üdülőhelyén.
– Ezt igazán nem kellett volna… – szabadkozik Judit. Nem hiszem,
hogy valaha az életében kapott volna ilyen értékes ajándékot, ráadásul
tudom, hogy azért is kényelmetlenül érzi magát, amiért nem dolgozott meg
mindezért. – …én nem fogadhatom ezt el.
– Nem azért vettem, mert kellett, hanem mert szerettem volna, és ha
elfogadod, ha nem, ez már a tiéd – tolja még közelebb a kulcsot Judithoz,
aki töprengve nézi, de még mindig nem nyúl érte.
– Szerintem kicsit sok volt neki ez az egész – veszem el én Flavio
kezéből a fémdarabot. – Ha javasolhatom, menj el ételért, addig az ő
fejében is helyrerázódnak a dolgok – biztatom a kulcsot a farmerem
zsebébe csúsztatva.
Mikor magunkra maradunk, meghallgatom Judit hosszú monológját,
amiben azt taglalja, miért nem szabad elfogadnia a házat. A lépcsőn ülve
bólogatok, míg ő ide-oda járkál a móló egyik oldalától a másikig. Akár
aludhatnék is közben egyet, mert úgy tűnik, észre sem veszi a jelenlétemet,
csak magyaráz, miközben hevesen gesztikulál, és az innen-onnan ki
húzkodott hosszú, száraz fűszálakat azonos méretűekre tépkedi. A beszédet
csak akkor fejezi be, amikor a kis gazkupac már nem fér el a tenyerében, és
egy kis darab kiesik a kezéből. Ekkor döbbenten bámul a deszkára hullott
fűszálra, mintha azt sem tudná, hogy került oda.
– Jó reggelt, Mókucika! – köszönök rá, mintha eddig itt sem lettem
volna. – Ha visszatértél hozzám, esetleg megkukkanthatnád, mi van
odabent. Végül is a te házad – pattanok fel ülésből, és a kezemet nyújtom
felé.
– Az én házam? – teszi fel a kérdést bizonytalanul.
– A tiéd, te kaptad – veszem elő a kulcsot a zsebemből, majd
átnyújtom neki. Ezúttal elsőre elfogadja.
– Az én házam – nézi a tenyerét, majd a ház hátsó bejáratát, amin fény
szűrődik ki. Flavio valószínűleg felkapcsolta a benti világítást, amikor itt
hagyott minket. – Én kaptam. Az én házam. Az én kulcsom az én
házamhoz. Az én házam Portugáliában – mondogatja úgy, mintha el sem
hinné az egészet, és tényleg elég mesébe illő volt a helyzet.
– A te házad, a te kulcsod. Ezt a részt szerintem jó alaposan átrágtuk,
úgyhogy most szépen bemegyünk, és megnézzük, hány helyen fogunk
szexelni, amíg be nem lakjuk az egészet.
– Biztos, hogy elfogadhatom? Nem akarok kitartott gyerek lenni,
akinek az apucija a segge alá tolja a drágábbnál drágább holmikat. Mi lesz a
következő? Egy kocsi?
 – Ha egyszer tudomást szerez Lucyről – utalok a Mustangra, ami azóta
is otthon pihen a garázsban –, eszébe sem jut majd neked új kocsit venni,
sőt, belehal az irigységbe – kacsintok rá, majd hosszan megcsókolom. Még
mindig azt állítom, hogy Judit csókja közben lenne a legszebb vég
meghalni. Ezek az ajkak, ez az édes íz…
– Ne csináld, te bolond, az apám bármikor visszajöhet – tol el magától,
de a mozdulata erőltetett. Viaskodik magával, hisz az egész teste vágytól
remeg. Mellette igazi férfinek érzem magam, hisz egy csókkal is képes
vagyok ezt kiváltani belőle. – Nézzünk szét! – javasolja nagyot nyelve.
Kézen fogva lépünk be a házba, ahol érkezésünkkor Judit szinte csak
átszaladt. A nappali helyiség végigfut az egész házon, bútorokkal kisebb
területekre osztva azt. Stílusában a hagyományos és a modern keveredik.
Lehet, hogy Éva még ült ebben a rikító citromsárga fotelben, ami a letisztult
formavilágú állólámpa mellett pihen, vagy társasjátékozott az antik, de
felújított sakkasztalon. Arra is van esély, hogy az elszórtan, tálakban
elhelyezett kagylók közül valamelyiket saját kezűleg hozta fel a partról. A
nappali legmegkapóbb helye mégis a méretes, tengerre néző ablaknál
kialakított olvasósarok, ahol a kényelmet a széles párkányra lerakott vastag
ülőpárna biztosítja. A kiszögellést kék, áttetsző függöny teszi még
hangulatosabbá, a falból egyedi, valószínűleg kézzel készített, kagylókkal
díszített lámpa áll ki. Az olvasósarokhoz tartozik még egy apró,
uszadékfából készített kicsi könyvespolc, aminek a tetején egy kopottas
papírba csomagolt, egyszerű spárgával átkötött kis pakk várakozik.
– Ez meg kié lehet? – emeli fel Judit, majd megforgatja. Semmilyen
feltűnő dísz nincs a csomagoláson.
– Gondolom, a tiéd.
– De ki hagyhatta itt?
– Amíg nem bontod ki, nem tudjuk meg. Akár egy házhoz járó ajándék
is lehet – ülök le a párkányra, ami olyan kényelmes, mint amilyennek
elképzeltem.
– És ha nem is az enyém? – néz rám bizonytalanul. – Flavio akár
véletlenül is itt felejthette.
– Erősen kétlem – paskolom meg mellettem az ülőkét, amire le is
huppan, majd törökülésbe húzott lábbal hátradől az egyik díszpárnára.
– Akkor lássuk. Lehet, hogy csak egy hűtőszekrény – próbálja poénnal
elütni, de látom, mennyire izgatott.
 – Akkor ez lesz a világ legkisebb hűtője, de még szendvicssütőnek is
aprócska.
Finomkodás nélkül húzza félre a madzagot és tépi le a csomagolást,
majd a nagy lendület miatt az egész kicsúszik a kezéből, így az ölébe
pottyan a csomag tartalma, egy kopottas, keményfedelű füzet, amit rajzolt
indák és apró virágok borítanak.
– Ez meg mi a csuda lehet? – hajtja félre a borítót, felfedve ezzel a
füzet titkát. Az első lapon nem más áll, mint az édesanyjának, Évának a
neve. – Anya naplója – állapítja meg elhűlve, a kacskaringós betűket nézve.
– Sosem tudtam, hogy ír naplót. Nem tűnt olyan fajtának.
– Még a hozzánk legközelebb állók is őrizhetnek titkokat – húzom
közelebb magamhoz.
– Tehát megtaláltad – lép be a házba Flavio csomagokkal megpakolva.
– Ezt honnan szerezted? – kapja fel a fejét judit.
– Itt felejthette – teszi fel a papírtáskákat a konyhaszigetre, hogy
azokból egyesével kipakolja a tartalmukat.
– Miért nem adtad vissza neki? – sétál oda az apjához a naplóval a
kezében.
– Két éve találtam, amikor a padlásról lehozott holmikat szelektáltam,
akkor pedig Eve már sajnos nem élt – mondja, és tányérokat vesz elő a
konyhaszekrényből.
– Miért nem küldted el nekem? – ül le Judit a konyhasziget melletti
bárszékek egyikére. Én még mindig csak a távolból figyelem a beszélgetést.
– Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet – áll meg a lányára nézve. –
Nem akartalak összezavarni. Tudom, jogod lett volna tudni róla, én mégsem
mertem, mert mi van, ha összezavarlak? Most, hogy tudom, mennyire erős
vagy, már oda merem adni.
– Elolvastad? – teszi le a mozaikcsempékkel kirakott pultra Judit a
naplót, de a tenyerét továbbra is rajta tartja.
– Nem – vágja rá azonnal az apja. – Nem akartam olyat olvasni, ami
esetleg bemocskolhatja azokat a csodálatos napokat, plusz nem éreztem
jogosnak. Beleírta az érzéseit, a vágyait, amikhez nekem nincs semmi
közöm – magyarázza meg, miért nem engedett a kíváncsiságának.
– És miért érzed úgy, hogy nekem jogom van megtudni, mi van benne?
– Nézd, nem mondom, hogy neked jogod van hozzá, de ő az
édesanyád volt. A napló téged illet, így azt kezdesz vele, amit jónak látsz.
Ha elolvasod, ha nem, a te döntésed, de mindenképp a te örökséged –
helyezi el a tányérok mellé az utolsó villát is, majd odaszól nekem. – Gyere,
minden készen áll.
 JUDIT

– El fog kopni, ha ennyit forgatod. Vagy nyisd ki, vagy tedd le, de ne nyírd
ki! – kéri Ákos, vizes haját szárítgatva. Úgy döntöttünk, pár napot még
eltöltünk kettesben, ebben az egyedül Flavio által ismert házban. Az apám
majd közli a srácokkal, hogy biztonságban vagyunk, mi pedig megengedjük
magunknak a bujkálás luxusát. Nem igazán volt lehetőségünk eddig úgy
igazán kettesben élvezni a kapcsolatunkat, így most megnézzük, hogy megy
nekünk az üldözésmentes együttlét. Két óra telt el, és eddig jól vizsgáztunk.
– Nem visz rá a lélek, hogy beleolvassak, hisz mégiscsak anyu titkai
állnak a lapokon – fektetem a combomra a füzetet, majd az ágy
háttámlájának dőlök.
– Kicsim, ha elérkezettnek látod az időt, majd elolvasod, addig
viszont… – ül oda mellém, átteszi a naplót az éjjeliszekrényre, majd
birtokba veszi a számat. Valami megváltozott a csókjában, sokkal
felszabadultabb, mint eddig, és én is sokkal szabadabbnak érzem magam,
hisz nem úsznak felettem fekete fellegek, legalábbis most. Tisztában
vagyok vele, hogy valamikor vissza kell térnünk a valóságba, de jelenleg
nincsenek kötelezettségeink, és nem is akarok arra gondolni, ami még rám
vár. Ha gyáva vagyok amiatt, mert elbújtam, akkor vállalom ezt a bélyeget.
Gyáva vagyok, de boldog. Egy boldog gyáva, egy dögös, boldog férfi
karjaiban, akit csupán egy törölköző' takar, és aki most szabadít meg a
pólómtól, hogy végigcsókolhassa meztelen felsőtestemet.

***

Másnap reggel korán kelünk, és úgy esünk egymásnak, mint két tinédzser,
akiket a hormonok hajtanak. Szeretkezés után sokáig fekszünk az ágyban,
majd fürdünk egyet a tengerben, és több kilométert futunk a parton. Úgy
érzem magam, mint aki börtönből szabadult. Újra élvezem a napsütést, ami
a bőrömet simogatja, képes vagyok szívből nevetni, és nem nézek
folyamatosan a hátam mögé. Legszívesebben el sem mennék innen.
– Mi lenne, ha itt maradnánk? – teszem fel a kérdést dél körül
Ákosnak, aki mellettem fekszik a homokra terített pléden.
– Örökre? – néz rám a nap miatt hunyorogva. Már most kezd leégni,
de ha kínoznám, se látná be.
 – Örökre – vágom rá azonnal. – Nincs szükségem problémákra, csak
rád és erre a helyre itt – mutatok körbe. – Ez maga a paradicsom.
– Ugye tudod, hogy hamarosan megunod? – fordul hasra.
– És ha sosem unom meg? – fekszem le mellé.
Ő este aludni sem tud majd a leégéstől, de az én bőröm simán bírja.
Egy újabb előnye a portugál géneknek.
– Három napot adok, utána elkezdenek dolgozni a kukacok a
seggedben.
– És ha mégsem? – kötöm az ebet a karóhoz kitartóan. Most tényleg
azt érzem, minden, amire vágyom, itt van velem.
– Ha mégsem, akkor feladunk otthon mindent, és bezárkózunk a világ
ezen zugába, ahol örökké élünk, mert csak azt a halat esszük, amit mi
magunk fogunk ki – válaszolja könnyedén. Tényleg ilyen egyszerűen
feladna miattam, miattunk mindent? Nagyon úgy tűnik.
– Te nem is szereted a halat – mutatok rá a terv buktatójába.
– Akkor majd fényevő leszek – rántja meg a vállát.
– Édesem, nem szeretnélek elkeseríteni, de a fényevés neked fájdalmas
művelet lesz. Már most úgy nézel ki, mint egy félig megfőtt rák. Szexis,
izmos rák, de akkor is rák – húzom végig ujjaimat a lapockáján, mire
fájdalmasan felszisszen. – Meghalsz, mielőtt jóllaknál.
– Hínár? – tapogatózik tovább. – Az is biztos finom, csak hozzá kell
szokni.
– Hát jó – hagyom annyiban a dolgot, és ellazulva lehunyom a
szemem. Akkor én pihenek, amíg a barátom ropogósra sül a napon.

***

– Ott ér véget, ahol elkezdődött… – szűrődik be a tudatomba egy távoli

hang. – Ott ér véget, ahol elkezdődött – ismétli meg, de még mindig nagyon
tompa, mint ahogy a fejem is. Képtelen vagyok összerakni a dolgokat,
tisztán gondolkozni, mintha nehéz, sűrű köd ereszkedett volna a tudatomra,
ami sehogy sem tisztul.
Valami nagyon nincs rendben. Nem vagyok beteg, mégis
megtámadhatott valami kór. Megpróbálom összerakni, amit tudok, hátha
attól a helyére billen a mostani furcsa helyzet is. Harmadik napja vagyunk
Flavio házában, vagyis az én házamban, aminek a címét rajta kívül senki
sem ismeri, így nem lehetünk veszélyben, vagyis… A francokat nem! Sehol
sem vagyok biztonságban, bárhol megtalálhatnak, elég csak lenyomozni a
telefonomon keresztül a koordinátákat. Ki van kapcsolva, de a SIM-kártya
benne van. A másik lehetőség, hogy kiszedték az információt az apámból.
Jézusom, mi lehet vele? Életben van? Biztonságban van? És hol van Ákos?
Próbálok átnyúlni az ágy azon felére, ahol ő aludt, de mintha valami
visszatartana. A szemhéjam, a végtagjaim, a fejem mintha ólomból
lennének. A rettegéstől sikítani szeretnék, de még arra sem vagyok képes.
– Ott ér véget, ahol elkezdődött – ismétli meg a hang újra a mondatot,
ami már nemcsak távoli és tompa, de rémisztő is. Egészen közel, a fülem
mellett hallom.
A pánik kezdi beinni magát a sejtjeimbe, így nem tétlenkedhetek.
Másra kell koncentrálnom, különben végem, bár lehet, hogy így is.
Tegnap éjjel késő estig fürödtünk. Mi is volt rajtam? Nem emlékszem.
A picsába, nem emlékszem. Koncentrálnom kell. Nem eshetek szét! Kék.
Ez az! A kék bikini, amit a piacon vettünk bent a városban előző nap.
Emlékszem, mennyire ellenkeztem, de Ákos erősködött, így a bikini
hazajött velünk. Ő egy piros fürdőnadrágot vásárolt, ami arra késztetett,
hogy a parton eljátszassam vele a Baywatch egyik jelenetét.
– Ideje felkelni, Csipkerózsika – furakodik be újra ez az ellenszenves
hang a tudatomba, és akármennyire igyekszem is, a szememet továbbra sem
tudom kinyitni.
Koncentrálj, Judit! – parancsolok rá magamra.
Igen, fürödtünk, szeretkeztünk a parton, a hajamat simogatta,
szerelmet vallott. Erre tisztán emlékszem. Elmondta, mennyire furcsa
vagyok, mennyire más, mennyire megdöbbentő, nyakas, sokszor
megközelíthetetlen, rideg, de ugyanakkor a szívem tiszta, a tetteim őszinték,
és hogy a legjobb barát vagyok, a legjobb társ, a leggyönyörűbb nő, egy
szexi démon. Igen, ezeket mondta, de mit is válaszoltam én? Törd az agyad,
ne süllyedj el a sötétségben! Csak ne lenne ez a rettenetes zsongás…
Megvan. Judit, most szépen sorba állítod a szavakat, amit az éjjel
mondtál! – hajtom magam előre, pedig iszonyatosan nehéz. Megvan:
„Ákos, én nem érdemellek meg. Nekem nem jár olyan férfi, aki ennyire
odaadó, aki ennyit kockáztatott értem, én mégis önző módon meg akarlak
tartani magamnak, és csakis magamnak. Minden porcikám tiltakozik,
sokszor messzire futnék, valami mégis a közeledben tart. Tudom, hogy a
szerelem elmúlik, és ismered az álláspontomat, igazából nem is hiszek
benne, de az én szerelmem, szeretetem, vagy nevezzük akárhogy, sosem
múlik majd el. Én nem beszélek a levegőbe, így itt és most kijelenthetem,
hogy örökké szeretni foglak, hisz ez nem egy múló érzés. Én szeretni
akarlak. Ez végleges döntés, amin semmi sem változtathat, és ezzel az
elhatározással fogok felkelni minden egyes reggel, és ezzel alszom el
éjjelente nap nap után.”
– Ébredj, ribanc! – sziszegi valaki közvetlen közelről, ami végre
előhozza a dühömet, a düh pedig segít. Sosem szolgáltam rá, hogy
ribancnak nevezzenek, és nem is tűröm el senkitől, hogy ilyet mondjon rám.
Kezdek magamhoz térni, már tudom, hogy nem az ágyban fekszem, és
nem is fekszem, hanem ülök. Lassan megmozgatom az ujjaimat, majd
mozdítanám a kezemet is, de valami visszatart. Erősen megrántom, mégsem
mozdul.
Megkötöztek. Egy kibaszott székhez vagyok kötve. A kezeim hátra, a
lábaim feltehetően a szék lábaihoz. Mindenem zsibbad, de egyre élénkebb
vagyok a harag miatt, ami bennem munkál. Már tudom, hogy elkábítottak,
valószínűleg valamilyen gázzal, ami nem túl bátor dolog. Ez a gyáva
szemétláda nem mert megtámadni, csak amikor már ki voltam ütve.
– Ákos… – motyogom, és a szemhéjam megmozdítására
összpontosítok. Eltart egy darabig, de csak sikerül kinyitnom a szemem. A
csupasz térdemet látom meg először, majd a hálószoba gyékényszőnyege
kezd egyre tisztábban kirajzolódni előttem. Iszonyatos fájdalommal jár,
hogy megemeljem a fejemet, de ennél nagyobbat is kibírtam már.
Ákos a szoba másik végében, velem szemben ül egy székhez kötözve,
a száját kipeckelték valami anyaggal, az állkapcsa rángatózik az idegtől, de
a szeme élénken, aggodalommal telve szegeződik rám.
– Ákos… – suttogom. Nem tudom, megnyugodhatok-e, amiért él, vagy
még nagyobb aggodalom uralkodjon el rajtam.
– Tudom, mire gondolsz – lép ki mögülem a férfi, akinek a hangja
eddig csak fátyolosan jutott el hozzám. – Miattad van itt, te keverted bele
ebbe. Azért fog meghalni, mert téged akart megvédeni.
– Te? – kérdezem. Az, hogy megdöbbentem, nem jó szó. A felismerés,
a csalódás olyan elsöprő erővel vág gyomorszájon, hogy öklendezni
kezdek. Hogy lehettem ennyire vak? Minden erőmet összeszedve próbálok
kiszabadulni a fogságomból, de a gyorskötöző, amivel a székhez vagyok
szíjazva, nem enged.
– Nem ő kell neked, kérlek, engedd el! – próbálkozom kifulladva, de
csak lenézően kiröhög.
 – Milyen édes, hogy még mindig azt hiszed, egy kicsit is fontos vagy –
nevet őrült módjára. – Szállj le a magas lóról, te cafka, nem Erzsébet
királynő seggéből bújtál ki – sziszegi egészen közel hajolva, mire
meggondolatlanul lefejelem. Túl erős, túl testes, így szinte meg sem kottyan
neki. Vérző orral egyenesedik fel, majd olyan erővel vág pofon, hogy
csillagokat látok. Ákos artikulálatlanul üvöltve próbál kiszabadulni a
fogságából, de esélye sincs. Ha beletörődnék, kijelenthetném, már csak egy
kis időnk van a halálig, és azt a kis időt is megszégyenülve, fájdalommal
telve, félmeztelenül fogjuk eltölteni. – Te csak egy eszköz vagy, semmi más
– maszatolja el kézfejével az orrából szivárgó vért, majd durván az arcomra
keni.
– Miért csinálod? – kérdezem. Beszéltetnem kell, ezt már
megtanultam. Ha nincs semmilyen terve, semmiféle kiút, akkor beszéltetni
kell a támadót, a túszejtőt, hívjuk bárminek is, hátha valami csoda folytán
megérkezik a felmentő sereg. Az apámon kívül senki sem tudja, hogy itt
vagyunk, így ennek szinte nulla az esélye, én mégis beszéltetem. Bármit
megteszek, csak ne kelljen meghalnunk. Ne így. Ne most.
– Szeretnéd tudni, ugye? – kapja fel a melltartómat a fotelből, majd az
orrához szorítja, és a plafon felé nézve leül. – Nem tudom, megosszam-e
veletek, miért gyűlöllek benneteket annyira. Megérdemlitek vajon? Ah,
milyen nehéz döntés előtt állok – sóhajt fel színpadiasán.
Egy idióta vagyok, amiért nem vettem észre, kit engedtem a
közelembe. Megbuktam mint ember, és leszerepeltem mint testőr.
Amíg nem rám figyel, körbenézek a szobában, van-e valami, amit
felhasználhatnék, de nem akad meg a szemem semmin, pedig egy jó harcos
kezében bármi fegyverré alakul. Persze. Csakhogy egy jó harcos nem
hagyja magát ilyen cseszettül megvezetni. Újra feszegetni kezdem a
kezeimet, amivel elérem, hogy a gyorskötöző éles széle belevágjon a
húsomba. Egy pisszenést sem adok ki, nehogy észrevegye, mit művelek.
Ákosra nézek, aki le sem veszi rólam a szemét. Olyan kétségbeesést, dühöt,
szerelmet sugall felém, ami még a szabadulni vágyó kezeimet is megállítja.
– Szeretlek – tátogom neki, amit a tegnap esti vallomásom óta
egyáltalán nem esik nehezemre kimondani. Szeretem őt. Miért is ne
szeretném? A legjobb ember, akit ismerek, a legjobb barát, a legjobb
szerető. Ezt a férfit fogom hamarosan elveszíteni. Adja az ég, hogy én
haljak meg előbb. Nem bírnám végignézni, ahogy elhagy engem.
 – Kérdezzük meg Ákost, miért vagyok ilyen durcás – rántja ki a
szerelmem szájából a rongyot.
– Rohadj meg! – ordítja kiszáradt szájjal köhögés közepette.
– Idővel meg fogok, de most még nem én következem. Gyerünk,
mondd el nekünk, miért öllek meg titeket! – markol bele a hajába, és
megrángatja.
– Mert egy beteg állat vagy? – kérdezi Ákos gyűlölettel teli hangon.
– Rossz válasz – üti teljes erőből halántékon, amitől Ákos félig
eszméletlen állapotban előredönti a fejét.
– Engem bánts – kiáltom kétségbeesve. – Kicsim, maradj velem!
Hallasz? Ákos! Hallasz? – szólongatom, de csak nyögés a válasz. – Őt ne
bántsd, te seggfej! – ordítom undorral a támadó felé. – Mi a fasz bajod van
neked?
– Megvárjuk, míg magához tér, hogy ne maradjon le semmiről – ül
vissza az ágy szélére. Totálisan megőrült ez a fazon, de lehet, hogy mindig
is őrült volt, csak mi nem vettük észre, ami nagy hiba. – Nos – csap a
térdére, mikor Ákos felemeli a fejét –, kezdhetjük is. Felkészültetek? – néz
egyikünkre, majd másikunkra elégedett mosollyal. – Nem válaszoltok, így
igennek veszem. Emlékszel még Angelikára? – kérdi Ákostól, aki értetlenül
néz rá. Mindenki emlékszik Angelikára. Az életünk része volt, nem lehet
csak úgy elfelejteni. Most, hogy felhozta, kis bűntudatom támad, amiért én
vagyok a volt férjével. – Egy nagyon stabil kiindulópontot adtam meg. Így
sem áll össze a kép? – néz Ákosra, majd feláll, odasétál hozzám, és hirtelen
a nyakam köré tekeri a véres melltartómat, hogy szorosra húzza. Még van
egy kis levegőm, de tudom, hamarosan elfogy, és akkor vagy emelt fővel –
máshogy ebben a helyzetben lehetetlen –tűröm, vagy pánikolni kezdek, és
azon leszek, hogy kiszabaduljak a rabságból.
– Engedd el! – kiáltja Ákos, és olyan lendületet vesz, hogy eldől vele a
szék, így oldalt fekve nézi, ahogy szenvedek.
– Elrontod a játékot – enged el a kínzónk durcásan, majd odasétál
Ákoshoz, gyomorszájon rúgja, végül helyére állítja a széket. – Kezdjük
újra, de most ne rondíts bele! – figyelmezteti, megpaskolva az arcát.
Visszatér hozzám, a nyakamra tekeri a melltartót, és megszorítja. –
Emlékezzünk Angelikára!
– Engedd el, és beszélgetünk – hadarja Ákos, le sem véve rólam a
szemét.
 – Nem vagy alkupozícióban – ránt egyet a fehérneműn, amitől úgy
érzem, menten felrobban a fejem.
– Én csak beszélgetni szeretnék veled Angelikáról. – Olyan ártatlanul
beszél, hogy már nem is csodálkozom azon, hogy nem vettük észre, ki is ő
valójában.
– Mit akarsz hallani? – üvölti Ákos.
– Miért vetted el tőlem? – sziszegi, de ez az utolsó mondat, amit még
hallok, mert a következő rántásnál elveszítem az eszméletemet.
– Jó reggelt, kisbogár! – Ezzel a mondattal találkozom először, amikor
újra magamhoz térek. Még meg is paskolja az arcomat a biztonság
kedvéért.
– Baszódj meg, te gennyláda – köpöm ki a szavakat gyűlölettel. Nem
kellett volna, mert a jutalmam egy irtó nagy pofon, amitől felreped a szám.
Úgy néz ki, mire végez velünk, nem lesz egy ép felület sem a testemen.
– Angelika sosem beszélt útszéli ribanc módjára – jegyzi meg, majd
újra a kezébe veszi a melltartómat, aminek már a látványától is kiver a víz.
– Ne! Ne bántsd! – kéri Ákos teljesen hasztalanul, mert a fehérnemű
már régi barátként tekeredik a nyakamra. – Mit akarsz tőlem? Mit mondjak
el neked? Mi köze van ennek az egésznek Angelikához? – sorolja egy
szuszra rémült arccal. Nem attól fél, ami vele történhet, hanem ami velem,
ezt tudom, de nekem teljesen megfelel, ha ez a szemét velem foglalkozik.
Jobban tűröm a fájdalmat, mint azt, ha egy szerettemet kínozzák.
– Elvetted tőlem, aztán hagytad meghalni – kapja meg Ákos a
felvilágosítást, de ettől csak még inkább összezavarodunk. Az egésznek
semmi értelme.
– Nem igazán tudom, miről beszélsz. Amikor összejöttünk, Angelika
is és én is egyedülállók voltunk. Te nem voltál a képben. A haláláért
pedig… – csuklik el a hangja, így én sietek a segítségére.
– Autóbaleset volt. Senki sem tehet róla – nyögöm rekedten, mivel a
nyakam körüli hurok ismét megszorul.
– Ha elfogadta volna a közeledésemet, még mindig élne – érkezik a
találgatásokon alapuló válasz. Ez olyan, mintha azt latolgatnánk, mi lett
volna, ha sok-sok éve az apám nem megy le a partra a barátaival, mi lett
volna, ha senki nem találja fel az elektromosságot, mi lett volna, ha Éva
nem harap bele a kígyó által rátukmált almába, mi lett volna, ha… „Mi lett
volna, ha?” feltevések végtelen sorát tudnánk felsorolni. Rágódhatnánk
ezeken a pillanatokon, csakhogy abba beleőrülnénk, és sosem
kecmeregnénk ki a kacskaringós gondolatfonalból.
– Sosem mondtad, hogy érdekel! – veti oda neki Ákos. Az élet-halál
kérdéskör mindannyiunk számára Achilles-sarok, márpedig ha annak a
sarkát birizgáljuk, akinek a kezében a fehérneműm pántja van, elég rosszul
járhatok.
– Észrevehetted volna, ha nem csak magaddal vagy elfoglalva! A
tökéletes Barabás Ákos, aki körül a Föld forog.
Minden egyes gúnyosan kiejtett szó után ránt egyet a hurkomon,
úgyhogy elkönyvelem magamban, hogy hamarosan újra szükségem lesz az
ébresztgetésre.
– Akkoriban elég nagy barom voltam, egy beképzelt majom, ami miatt
bocsánatot kérek, de kérlek, hagyd ki ebből Juditot! – esdekel, de ez is csak
olaj a tűzre. Újra körülvesz a sötétség, amit cseppet sem bánok.
– Milyen kis aluszékony ma valaki – suttogja nekem egy pofon
kíséretében. Lassan kinyitom a szemem, összegyűjtöm a számban
összegyűlt véres nyálat, a padlóra köpöm, majd megvetően ránézek. –
Ahogy látom, most nem szeretsz annyira.
– Ha tudni akarod, annyira sosem szerettelek.
– Judit, ne! – nyugtatgat Ákos féltőn. – Engem vágj pofán vagy ölj
meg, tegyél, amit akarsz, de ne őt bántsd – hívja fel magára a figyelmet
hangosan, amivel el is éri a célját. Közös ismerősünk végre felé fordul. –
Rendezzük le csak mi ketten, hisz engem gyűlölsz, én halásztam el előled
Angelikát. Juditnak semmi köze a mi dolgunkhoz.
– Elismered, hogy elvetted tőlem? – fordít nekem hátat, hogy minden
figyelmét Ákosnak szentelhesse.
– Elismerem, persze – hazudja –, csak engedd el őt! Eleget szenvedett
már az én bűnöm miatt. Kérlek.
– Sajnos nem lehet – biggyeszti le az ajkát. Esküszöm, ha nem lennék
meggyőződve arról, milyen beteg elmével van dolgunk, tényleg azt
gondolnám, hogy szívből sajnálja, amit tesz. De nem hiszem, hogy
lennének ilyesfajta érzései. Mint kiderült, szerette Angelikát, vagyis azt
gondolja, szerette… Azt hittem, minket is szeret, de ugye ez nem állja meg
a helyét. Gyűlölet, az rengeteg van benne, de sajnálat, együttérzés, szeretet
szinte nulla. Az ember azt hiszi, ismer valakit, de legtöbbször csak hinni
akarja, mert görcsösen kapaszkodik a hitbe. Megint egy kemény lecke árán
tanultam meg, mennyire nem lehet megbízni sem egy másik emberben, sem
a saját érzéseinkben vagy gondolatainkban.
Egy újabb orbitális pofon a jutalmam valami olyanért, amit sosem
követtem el. Ez az ütés sokkal erősebb, mint az eddigiek, hiszen a földre
dőlök tőle, a fejemmel leverve a kisasztalon lévő tálat, amiben kagylók
vannak. Lehet, hogy van köztük olyan is, amit anyu szedett a parton. Most
ez az a gondolat, amit a fájdalom elé helyezek, hogy anya emlékének egy
darabkája hever valahol a fejem mellett.
– Judit! – kiáltja Ákos, de most ezzel sem foglalkozom, hisz anyu
kezére gondolok.
Lövést hallok, üvegcsörömpölést, kiáltozást, dübörgést, de én csak és
kizárólag anya puha kezére gondolok, ami enyhíti a fájdalmamat, és segít
kizárni a külvilágot.
Amikor valaki óvatos mozdulattal visszabillent a székkel együtt, majd
elvágja a béklyóimat, már kénytelen vagyok kinyitni a szememet.
– Fredi? – kérdezem, majd a nyaka köré fonom a karjaimat a
könnyeimmel küszködve. – Sosem szerettelek még ennyire! – sóhajtom
hálásan.
– Minden oké, szépségem?
– Most már igen – suttogom, de akkor meglátom, hogy kínzónk még
életben van, csak éppen egy helyi rendőr térdel a hátán. – Vagyis nem.
Nagyon nincs minden rendben – állok fel a zsibbadással küzdve, ami a
végtagjaimba állt, majd odasétálok a szoba közepére, ahol teljes erőből
fejbe rúgom a földön fekvőt. A rendőr elengedi, de nem azért, hogy
megállítson, csak hátrébb áll. Cseppet szakszerűtlen, de nagyon is emberi
húzás.
– Ezt azért, mert meg akartál ölni – magyarázom meg neki az előbbit.
A hátára fordítom, hogy a szemébe nézhessek, közben látom, ahogy Ákost
is kiszabadítja Fredi. Egyikük sem közelít, nyilván érzik, ennyi nekem is
jár. – Ezt pedig azért, mert miattad selejtesnek gondoltak mások, és én is
annak hittem magam – viszek be az arcába egy jobb horgot, mire felnyög,
de bántani már nem tud, hisz bilincs van a kezén. A rendőr az ablakhoz
sétál a társával együtt, és a tenger felé néz. – Sosem kellettél volna
Angelikának. Tudom, mert a barátom volt. Szerette Ákost, de te egy állat
vagy, akit sosem tudott volna szeretni. Szerencsére nem tudtad bántani,
mint ahogy minket sem tudsz már soha többé. Olyan helyre kerülsz, ahol te
is csak egy leszel a többi selejt között, akiket ki kellene végezni. Ha lenne
halálbüntetés, az első sorból nézném végig, ahogy megáll a szíved. Nem
élvezném, hisz szerencsére én cseppet sem hasonlítok rád, de egy pillanatra
sem fordítanám félre a fejem.
– Ahhoz is gyenge lennél – vigyorog az arcomba.
– Olyan dolgokat éltem át, amit mások sosem. Erősebb vagyok annál,
mint amilyennek hiszel. Ha lett volna egy kis vér a töködben, nem kötözöl
meg. Lehet, hogy te kerültél volna ki győztesen, de nem adtam volna fel,
mert sosem voltam gyenge – magasodok fölé a lába közt állva. Utolsó
próbálkozásként felém lendíti jobb lábát, de félreugrom, majd reflexszerűen
beletaposok a legféltettebb testrészébe, mire fájdalmasan felordít. – Ezt
pedig azért, mert megöltél egy kiscicát, és miattad eltörtem a nagyi lámpáját
– teszem hozzá, mielőtt ellépek Csabi mellől, majd belefészkelem magam
Ákos ölelő karjaiba.
– Vége – motyogja a hajamba. – Most már tényleg vége.
– Hogy talált meg minket? – kérdezem Freditől, mikor már kifelé
tartunk a teraszra. Nem nézünk hátra, így nem látjuk, ahogy elvezetik, akit
barátunknak hittünk. – Ugye nem esett baja több embernek? Flavio és a
családja jól vannak?
– Éppen elég annyi ember, amennyi eddig meghalt – teszi le Fredi a
fegyverét az asztalra, majd a korlátra ül. – Az, hogy benneteket megtalált,
az én saram. Kikapcsolt állapotban is bemérhető a mobilotok, és mivel
izgultam, mi van veletek, bemértem a helyzeteteket. Ott ült mellettem,
amikor kijött a pontos koordináta. Este ő is elvonult „aludni” – mutat
idézőjelet ujjával –, de én azóta nem bízom benne, amikor volt az a tetőn
lövöldözés. Hajnalban felkeltem, és amikor nem találtam a szobában,
riasztottam a rendőröket, és elindultam ide. Akkor már tudtam, hogy ő az.
Szar volt beismerni magamnak, mennyire átvágható vagyok. Mellesleg ti is
– kuncog, mire mi is elkezdünk nevetni.
Annyi pocsék hónap, annyi szenvedés, annyi bizonytalanság, annyi
félelem, fájdalom után most végre szabadok vagyunk, én mégsem tudom,
mit kezdjek a szabadságommal, csak abban vagyok biztos, hogy meginnék
egy jó hideg barna sört az igazi barátaim körében, de nem hiszem, hogy ezt
most a hatóság jó szemmel nézné.
– Hozok egy alkoholmentest. Kértek valamit? – indulok el befelé. A
hátsó ajtóból még látom, ahogy Csabit kivezetik a rendőrök a
mentőautóhoz. – Szerintetek meg tud szökni?
 – Törpi, ne agyalj ilyeneken, csak hozz nekünk is valami hideget – szól
utánam Ákos. – Ja, és jeget is, légyszi. Sok-sok jeget. Ó, és valamilyen
vizes rongyot, mert tiszta vér vagyok.
– Basszus, Ákos, gázolj bele a habokba, vagy csapasd le magad a
slaggal. Csak két kezem van, azok is gyengék még attól az átkozott
kötözőtől, az istenit! – kiáltok vissza a hűtőben kotorászva, de nem érkezik
semmilyen válasz, úgyhogy jegelem kicsit a csuklóimat a hűtő belső
falához nyomva, majd kiveszek három üveg mentes sört, és visszaindulok
hozzájuk. Amikor meglátom Ákost és Fredit nekem háttal, amint a lépcsőn
ülve beszélgetnek, már tudom, mi az, amit a hűsítő italon kívül szeretnék.
Igazából a sör sem számít, csak egyetlenegy dolgot szeretnék, amit
hangosan is kimondok:
– Menjünk haza!
A szerző eddig megjelent könyvei

Regény

Szerelem hirdetésre (2017)

Ismert ismeretlen (2018)
Káosz a köbön (2018)
Csak a tested érdekel (2019)
 Table of Contents
JUDIT
ÁKOS
JUDIT
ÁKOS
JUDIT
ÁKOS
JUDIT
ÁKOS
JUDIT
ÁKOS
JUDIT
JUDIT
ÁKOS
JUDIT
ÁKOS
JUDIT