Mr.

Kelly, a szerető
II összesen Nagypályások
Max Monroe
Álomgyár (2024 febr)

Címke: erotikus, romantikus, regény

Gátlástalan, magabiztos, szarkasztikus és eszméletlenül jóképű.

Cassie Phillips virágzó fotóskarrierje lehetővé teszi számára, hogy

beutazza a világot és a legdögösebb pasikat kapja lencsevégre. Egy
igazi megszelídíthetetlen szépség.

A 195 centis, izmos Thatcher Kelly tökéletes, játékos mosolyával

az a fajta férfi, akit nem tudsz nem észrevenni. Egy
adrenalinhajhász, milliárdos tréfamester.

Azonban mindketten csak a felszínen olyanok, mint amilyennek

tűnnek. Mélyen belül több lapul. Egymás megismeréséhez egy vad
utazáson keresztül vezet az út, ahol az ellentétek ellentétei vonzzák
egymást, ráadásul bármikor káoszba fulladhat minden.

A New York Times és USA Today bestsellerszerző-páros Max

Monroe szenvedéllyel teli, szexi regénye megannyi érzéki és humoros
pillanatot ígér.
 AJÁNLÁS

Cassie-nek és Thatchnek: srácok, seggfejek vagytok.

De hozzátennénk: Mi is seggfejek vagyunk. Szeretünk titeket.
 BEVEZETÉS

Thatch
Thatcher Kelly vagyok.
A Harvardon végeztem.
Pénzügyi tanácsadóként dolgozom a Brooks Mediánál és
a leányvállalatainál, valamint számos más top cégnél.
Hogy micsoda? Ismerősen hangzik a dolog? Bassza
meg.
Nem tehetek róla, hogy Kline volt az első, és beelőzött
mindennel.
A vagyonom: 1,2 milliárd dollár. Igen, a tökéletes Kline-é
több. De nekem sokkal több dolog van a kezemben. Fontos
dolgok.
Oké, talán nem fontosak. De… puncik. Sok puncival
foglalkozom.
Nyugi, csak vicceltem. Nos, nagyjából.
Sokoldalú vagyok, több érdekeltségem és munkám van, mint
gondolnád.
Adrenalinhajhász is vagyok. Ugrások, zuhanások,
merülések, mászások – és orgazmusok.
Ha arról van szó, hogy kiesik a gyomrom alja, a torkomban
köt ki, és utána az egész testet átjárja az öröm hulláma, akkor
benne vagyok.
Úgy raktak össze, mint egy fát, de sokkal szívesebben
csinálok bármit, minthogy csak úgy álljak valahol.
Menjetek ki, vaduljatok, éljétek az életet!
Valószínűleg az sem meglepő, hogy köztudottan nők egész
során mentem végig. Őszintén szólva kurvára nem fogok
bocsánatot kérni érte. Mindannyian jelentettek nekem valamit,
függetlenül attól, hogy mennyi ideig voltak az életemben –
hosszabb vagy rövidebb távon. És mindannyian tanítottak
nekem valamit az életről vagy magamról, amit soha nem adnék
vissza.
 De életem nagy részében vágytam arra a fajta monogámiára
is, ami Kline barátomnak megadatott. Valakire, aki mindent
megtesz azért, hogy kívül-belül megismerjen, és vigyáz rád,
amikor te már nem tudsz magadra vigyázni. Olyanra, aki a
lehető legteljesebben akarja élni az életet – és ezt veled együtt
akarja így csinálni.
A lényeg a sokféleség. A nem helyénvaló viccek és a szívből
jövő érzelmek zavaros keveréke vagyok – áshatsz és áshatsz, és
még mindig mérföldekre leszel tőlem.
Legalábbis Cassie Phillipsig ez így volt.
Cassie őrült, sok figyelmet követel, és folyamatosan
elfogadhatatlan, amit művel.
De neki van a leglágyabb, legzabolátlanabb szíve, ha
számítasz neki, és bassza meg, ha nem ez vált a legfontosabb
célommá – jelenteni valamit annak a nőnek, aki már így is
mindent jelent nekem.
Mert annak a fickónak, aki ugyanabban a kibaszott
lélegzetvételben akar vadságot és elkötelezettséget, ez rázós
utazás lesz – jobb, ha elhiszitek.
Hölgyeim és uraim, kapcsolják be a biztonsági öveiket!
Ez a mi történetünk.
 1. fejezet

Cassie
Ahogy a nap kezdett leereszkedni az óceán látóhatára alá,
utolsó sugaraival rózsaszínűvé és narancssárgává festette a Key
West-i égboltot a nap végén, kattintottam néhány utolsó képet,
majd leeresztettem a fényképezőgépet. Tizenkét őrülten dögös
férfi modell téblábolt előttem a homokban, a víz nedvesen
megcsillant az izmaikon, és feszes testüket csak a jövő nyári
fürdőnadrág-kollekció takarta, amelyet egy feltörekvő New
York-i tervező, Fredrick La Hue készített.
Igen, nagyon kemény életet éltem.
– Rendben, fiúk, azt hiszem, mára végeztünk – jelentettem ki,
felálltam, és leporoltam a homokot a térdemről. – Nagyszerű
munkát végeztetek ma, mindenki. Ha szomjasak vagytok…
márpedig tudom, hogy azok vagytok, ti kéjencek, találkozzunk a
Sloppy Joe’sban. Az italokat én állom.
A tizenkét modell és a stáb éljenzett, mire elvigyorodtam.
– Ezt a fotózást kibaszottul befejezettnek tekinthetitek! –
kiáltottam fel a hangos huhogások és Éljen, éljen! felkiáltások
közepette, miközben a sátor felé tartottam, hogy a kamerámat
rákössem a laptopomra.
Több száz fotó töltődött be a képernyőre, és a miniatűr
ikonok szinte könyörögtek, hogy kattintsak rájuk. Tettem, amit
tennem kellett, kijelöltem az összeset és megnyitottam őket a
szerkesztőprogramban. Alig tudtam visszafogni az izgalmamat,
amikor megpillantottam néhány nyers felvételt. Hosszú nap
volt, napkeltétől napnyugtáig dolgoztam, de miután végzek a
fotók utómunkájával, tudom, hogy Fredericknek egy jó nagy
divat-merevedése lesz a szexi fotók garmadájától, amelyek
közül választhat.
Felkaptam egy üveg vizet a rögtönzött büféasztalról, és
amikor visszatértem a gépemhez, ott találtam Oliviát, az
asszisztensemet, a képeket nézegette. Felpillantott a
képernyőről, és elvigyorodott.
– Ezek fantasztikusak, Cass.
– Köszönöm. Szerintem Frederick nagyon fog örülni nekik.
Imádja a jó kis csupasz férficsoportokat. De ki nem?
Olivia elvigyorodott, és tovább kattintgatott egyik fotóról a
másikra.
Néhány éve már az asszisztensemként dolgozott, elégedett
voltam ezzel a munkakapcsolattal. Nemcsak a barátom volt,
hanem azt is kötelességemnek éreztem, hogy a szárnyaim alá
vegyem, és megtanítsak neki mindent, amit a fotózásról tudok.
Megvolt benne a szükséges érdeklődés, ha kitanítom a
technikáról és a munkamorálról, akkor reméltem, hogy egy nap
majd önálló fotóssá válhat.
Joshua, az egyik kedvenc sminkesem és flörtpartnerem
átkukucskált Olivia válla felett, majd a csípőjével félrelökte az
útból. A kis kíváncsinak nem tartott sokáig, hogy elkezdjen
böngészni a személyes képeim között.
– Várj… ez mi? Nem emlékszem erre a fotózásra.
Kline, Thatch és Wes rögbicsapatának teljes albuma töltötte
be a képernyőt, és Joshua szemében kanos fény villant fel.
Elmosolyodtam az emlékek láttán – azokat a képeket néhány
héttel Kline és Georgia esküvője előtt készítettem. Megálltunk a
fiúk edzésénél, mielőtt vacsorázni mentünk Georgiával, és
mondanom sem kell, hogy a rögbiző, dögös férfiak láttán hálás
voltam, hogy nálam volt a fényképezőgépem.
Joshua Thatcher egy képére mutatott. A szuperhős alkatú
pasi magas termete összetéveszthetetlen volt. Tökéletesen
körülrajzolható vonalaival és tónusos izmaival annyi helyet
foglalt el a felvételen, hogy szinte leugrott a képernyőről, és az
egyetlen, ami ezt a kurva dögös testet takarta, egy fekete
rövidnadrág volt. A haja izzadságtól csillogott, és csak állt ott,
csípőre tett kézzel, vigyorogva, mint egy pimasz szemétláda.
– Komolyan – erősködött Joshua. – Mi ez?
– Ez egy Thatch.
– Egy Thatch? Ez is egy olyan menő új szó, amit manapság a
fiatalok használnak?
Megráztam a fejem és felnevettem.
– Thatch a neve, Thatcher Kelly – magyaráztam, mielőtt
elmormoltam volna magamban: – Istenem, igen. – A fényképét
bámultam. – Az biztos, hogy elkapnám.
– Szingli? – sóhajtott Joshua.
A kérdés egy másodperc töredékéig furcsának tűnt, aztán
elmúlt a bizonytalanságom. Elvigyorodtam.
– Ó, igen, nagyon is szingli.
Úgy értem, tényleg szingli volt. Szóval gyakorlatilag nem
hazudtam. Csak kihagytam azt az apró részletet, hogy nem
szereti a faszikat.
Joshua zavarba ejtően sokáig bámulta a fényképet, mielőtt
megkérdezte:
– Elkérhetem a számát?
Egy pillanatig sem gondolkodtam a válaszon. Thatchről volt
szó, és én szívesen megragadtam minden alkalmat, hogy
kitoljak vele.
– Add ide a telefonodat!
Átadta, én pedig boldogan beírtam a kis Thatch számát a
névjegyzékébe. És inkább nem gondoltam arra, hogy miért
jegyeztem meg ezt a számot egyáltalán.
– A fenébe, kell nekem ez a pasas – sóvárgott Joshua, és a
számítógépem képernyőjén vibráló fotót bámulta, mielőtt a
telefonjában lévő számra pillantott volna.
Oldalra billentettem a fejem.
– Azt hittem, jársz valakivel.
– Igen, de úgy tűnik, túlságosan ragaszkodó vagyok –
grimaszolt Joshua.
– Hát, hagyd a francba a fickót. Seggfejnek hangzik.
– Igen – motyogta. – Egy olyan seggfejnek, akibe szerelmes
voltam. A pokolba is, még mindig szerelmes vagyok belé.
Bárcsak a szívem is észbe kapna, és elfelejtené, hogy valaha is
létezett.
A Joshua iránti részvéttől megráztam a fejem. De hogy
együttéreztem volna? Azt nem.
– Ember, ó ember, a szerelem aztán tényleg egy ribanc, nem
igaz?
Joshua kuncogott.
– Bölcs szavak a lánytól, aki sosem állapodik meg.
– Talán nagyobb ribanc vagyok, mint a szerelem –
vigyorogtam.
Ismét a telefonjára pillantott, majd felcsillant a szeme.
– Bassza meg, most yolo{1} leszek, és felhívom ezt a szexi
állatot.
Mielőtt esélyem lett volna megállítani – bár valószínűleg nem
is akartam volna, mert igen, ezt nem állt szándékomban
kihagyni –, rákoppintott Thatch számára a képernyőn, és
kihangosította a telefonját.
Három csengéssel később a mély hang, amely szinte vonzotta
a puncimat, betöltötte a szobát.
– Itt Thatch.
– Thatcher Kelly beszél? – kérdezte Joshua vigyorogva, és a
tekintete találkozott az enyémmel.
Valószínűleg rosszul kellett volna éreznem magam, amiért
Josht úgymond a farkasok elé vetettem, de ember, nehéz volt
nem élvezni azt, ami éppen történni készült.
– Én vagyok – válaszolta Thatch üzleties és főnökösködő
stílusban, egyben kurva dögösen. A puncim kezdett komoly
ajánlatokat tenni, hogy kimásszon a nadrágomból.
Ó, a francba! Ne izgulj, te kacér kis kurva – üzentem neki
gondolatban. Ez a telefonhívás a megtréfálásról szól, nem a
kefélésről.
– Szia, Thatcher! – dorombolt a telefonba a sminkesemből
lett szexszirén. – A nevem Joshua, és van egy közös barátunk.
– És ki lehet az a közös barát? – kérdezte Thatch nyitottan, de
óvatosan. Tudtam, hogy a harsány személyisége ellenére
meglehetősen zárkózott ember.
– Cassie Phillips.
Thatch mélyen és érdesen kuncogott, és a mellbimbóim
megkeményedtek.
– Igen, ismerem Cassie-t. – Nyilvánvaló, hogy mivel egyikőjük
sem reagált sehogy, én voltam az egyetlen, aki úgy hallotta,
hogy bibliai értelemben ismer engem. És én voltam az egyetlen,
aki tudta, hogy nem úgy ismer engem.
– Véletlenül mutatott néhány képet, melyeket rólad készített,
és azt kell…
– Cassie-nek van rólam képe?
– Ó, igen, bébi, ez biztos. Félmeztelen vagy rajta, és nem
tagadhatom, hogy érdekelsz.
– Érdekellek? – Thatch hangjából zavar hallatszott.
– Igen. Nagyon is érdekelsz. És Cass véletlenül megemlítette,
hogy egyedülálló vagy. És hát éppen én is szingli vagyok.
Szerintem jól kijönnénk egymással. Szóval, arra gondoltam,
hogy lenne-e kedved valamikor meginni valamit.
– És Cassie mondta neked, hogy ez engem érdekelhet?
Joshua tekintete az enyémre siklott, de megőrizte a
nyugalmát.
– Nem pont ilyen szavakkal, de igen.
Halk kuncogás töltötte be a kagylót.
– Nos, Joshua, igazán örülök, hogy beszélhetek veled, de van
egy kis problémám ezzel a forgatókönyvvel.
– Ó – csüggedt el Joshua. – És mi lenne az?
– Mondhatni szerelmes vagyok egy pár beszélő cicibe. És az
említett csodatestrészek tulajdonosa is eléggé odavan az én
farkamért.
– Nem vagyok szerelmes a farkadba, T – válaszoltam, mire
Josh és Olivia tekintete egyenesen rám szegeződött.
Joshua néhány másodpercig bámult rám, aztán leintett.
– Tényleg nagyobb ribanc vagy, mint a szerelem – vigyorgott,
átnyújtotta a telefonját, és a fülembe súgta: – Totál rá vagy
fixálva Thatchre. És ne hidd, hogy ezt egyhamar elfelejtem.
Tartozol nekem, Phillips. Jössz eggyel.
Nevettem és megráztam a fejem.
– Nem, csak szeretek vele baszakodni. És mekkorával jövök?
 – Szerzel nekem egy új pasit, akinek legalább egy huszonöt
centis husáng bújik meg a nadrágjában.
– Huszonöt centi? – kerekedett el a szemem. – Kibírsz ennyit?
– Ó, igen. Elég jól megy a mélytorkozás – kacsintott Joshua. –
És mellesleg, hazudtál. Igenis akarod azt a nagy rosszfiút a
combjaid közé, édesem – tette hozzá suttogva, mielőtt a másik
sátor felé indult volna, hogy rendbe szedje magát.
Átkapcsoltam a hívást a hangszóróról, és Thatcher mély
hangja töltötte be a fülemet.
– Tudod, nem kell ilyen bonyolult csínyeket kitalálnod csak
azért, hogy halld a hangomat, drágám. Az üzenetek, és most ez.
Felesleges erőfeszítésnek tűnik, miközben bármikor fel is
hívhatsz.
– Viszlát, Thatcher! – köszöntem elutasítóan és bosszúságot
színlelve, noha minden voltam, csak bosszús nem. A fotónak és
Thatch érces nevetésének köszönhetően túlságosan lefoglalt az
a kép, ahogy hatalmas vonatával áthajt az alagutamon.
– Légy jó, Cassie!
– Mindig jó vagyok.
– Ezt nehezen hiszem el – nevetett. – Mondd meg Joshuának,
hogy értékelem a hívását és az ajánlatot. És ha nem a puncik
érdekelnének, elvittem volna egy finom vacsorára, néhány
italra, aztán hozzám, hogy szétkeféljem az agyát.
– Olyan szép képet festesz ezzel. Biztos, hogy nem akarsz
adni neki egy esélyt? Ki tudja? Talán megtetszik majd a nagy F.
– Gondolod? – ment bele a játékba, bár mindketten tudtuk,
hogy amikor Thatcher Kelly dönget valamit, az nem lehet más,
csak punci.
– Hagytam, hogy megcsókolj, szóval történtek már furcsább
dolgok is.
A hangja esett néhány oktávot.
– Most viselsz melltartót?
– Mi köze van ennek bármihez is?
– Annak, hogy viselsz melltartót vagy nem, mindig van köze
mindenhez. Szó szerint mindig fontos.
 Megráztam a fejem, de közben a pólómra pillantottam.
– Ennek nem kellene meglepnie, de nem, nincs rajtam.
Ha volt valami, amit Thatcher Kelly szeretett, az a mellem
volt. Mint aki rajongói klubot indított a mellkasomon lévő
domborulatok miatt.
– Igen, most teljesen felállt, hogy elképzeltem ezt. Nyugodtan
mondhatjuk, hogy állok, mint a cövek.
– Tedd el a farkad, Thatcher!
– Gyere, segíts nekem! – vágott vissza.
– Ez kedves ajánlat, de nem New Yorkban vagyok.
– Hol vagy?
– Key Westen.
– És mikor jössz haza?
– Még néhány napig nem – válaszoltam őszintén.
– Hívj fel, ha visszajöttél a városba.
– Ó, igen? És miért tennék ilyet?
– Mert nem bírod ki, hogy ne gondolj rám.
A sötétkék tenger felé bámultam. Nem tagadhattam, hogy
ebben a kérdésben némileg igaza volt. Majdnem két hónappal
ezelőtt istentelenül sok időt töltöttünk együtt Kline és Georgia
macskájára vigyázva, miközben ők a nászútjukat töltötték Bora
Borán, és dugtak, mint a nyulak.
A macskavigyázás macskakeresésbe csapott át, amikor
Walter néhány napra eltűnt, és valahogy az akció alatt Thatcher
Kelly a szívemhez nőtt. Azon kaptam magam, hogy időnként
felhívtam vagy véletlenszerűen SMS-eket küldtem neki, csak
hogy megkérdezzem, mi újság vele.
Ez az egész nagyon nem vallott rám, és kezdtem azon
gondolkodni, hogy talán csak ki kell iktatnom őt a
gondolataimból.
– Nem tudom – válaszoltam szkeptikusan. – Úgy értem, épp
most láttam az új Superman-filmet, és rengeteg agytekervényt
elhasználtam Henry Cavill-fantáziákra.
– Én benne vagyok a szerepjátékban, édesem. Még köpenyt is
teszek a farkamra, ha erre vágysz.
Hát, ez aztán dögös kép volt.
 g p
– De hogy szopnálak le?
– Nem tennéd. Túlságosan el lennék foglalva azzal, hogy a
számat a puncidra tapasztom. Az orális kényeztetésemet a
második randinkra tartogatjuk.
Istenem, ő volt a dolgok tetézésének királya. Valószínűleg
bosszantania kellett volna, de nem így történt. Túlságosan
élveztem a vele való kötekedést.
– Már megint csajozós szövegek után gugliztál? – cukkoltam.
– A nagy farok nagy felelősséggel jár, édesem.
Elnevettem magam.
– Istenem, ez szörnyű.
– Bassza meg, ha tévedek, de tudom, azt akarod, hogy újra
megcsókoljalak.
Igen, szóval csókolóztunk. Egyszer. Eléggé biztos voltam
abban, hogy azért csinálta, hogy befogjam, de nem esett rosszul
a dolog. Bár felbosszantott, amikor úgy tett, mintha az a csók
csak játék lett volna. Normális esetben nem voltam túl érzékeny
az ilyesmire, de teljesen beleéltem magam a pillanatba, amíg ki
nem pukkasztotta a lufit. A szemétláda.
– Most leteszem.
– Jól van, jól van – nevetett. – Hívj, ha visszajöttél.
– Meglátom.
– Meglátod? – ismételte. – Hát, ez sokkal jobb, mint amikor
legutóbb indítványoztam ugyanezt.
– Mit mondtam a múltkor? – húztam fel a szemöldököm.
– Hogy a farkamra csapsz.
– Ne aggódj, T! Megtalálom a módját, hogy mindkettő
meglegyen.
Mély kuncogása volt az utolsó, amit hallottam, mielőtt letette
a telefont.
Csak ekkor jöttem rá, hogy azt mondtam, találkozni akarok
vele. Mert akárhogy is tervezem, a faszpofozás csak
személyesen működik.
 2. fejezet

Thatch
A szüleim házasságának negyven éve és saját életem
harmincöt éves története vezetett vissza ide, a szülővárosomba,
a New York állambeli Frogsneckbe. A szüleim megtestesítették
mindazt, amit akartam egy házasságtól, az elköteleződéstől – az
egymás iránti sokéves szeretetük megünneplése ma este igazán
különleges élmény volt. Jó emberek, állapítottam meg, szeretik
egymást, hűségesek és a végsőkig őszinték.
De utáltam itt lenni a szülővárosomban – a pillantások ereje,
ahogy végigmértek engem és a szüleimet, ennyi év után sem
halványult.
Tőled függ, hogy látod a dolgokat – erre az észlelés a legjobb
példa. Sajnos az emberek néha nem az igazságot észlelik.
Tudtam, hogy a buli után nem kellett volna idejönnöm a
helyi kocsmába. Emlékeznem kellett volna a múltra, és
kocsmázás helyett a gyerekkori otthonom magányában kellett
volna koccintanom a jövőre, de nem így tettem.
És most, amikor az ajtó kinyílt, és megjelent az egyik
legrosszabb középiskolai emlékem, szembe kellett néznem a
következményekkel.
– Hé, Ryan, látod, ki van itt? – kérdezte Johnny Townsend a
barátjától, Ryan Fondlanttól.
Fiatalabb koromban annyira utáltam Johnnyt, hogy már a
neve hallatán is felment a pulzusom. Valószínűleg ez volt az oka
annak, hogy a BAD rögbicsapatban játszó John és én nem
jöttünk ki jól egymással. A BAD-ban játszottunk hét közben
Kline-nal és Wesszel, innen jött a nevetséges becenevünk, a
Milliárdos rosszfiúk{2}. A csapatot találóan Wes étterme, a BAD
szponzorálta, és róla is nevezték el. Ez egy kibaszottul szörnyű
név volt egy étteremnek, de a pokolba is, Wes elég jó profitot
termelt. Valószínűleg segített, hogy volt egy NFL-csapata, így
bevonzotta a profi sportolók tömegeit.
 John is benne volt a csapatunkban, és nem tagadhatom, hogy
túl sok időt töltöttünk azzal, hogy egymást csesztettük. A
francba. Valószínűleg a következő edzésen meg kellene
próbálnom kevésbé pöcsnek lenni.
– Johnny… – próbált közbeszólni Ryan, de hiába.
Ryan mindig is az érzéketlen Johnny jószándékú csatlósa
volt, és kurvára fájt, hogy ennyi év után ezek ketten még mindig
itt tartanak. Egy dolog az, hogy a fiúk már csak fiúk, de egészen
más, ha férfiak így viselkednek.
– Szinte nem hittem a szememnek. Egy olyan nagyágyú, mint
Thatcher Kelly a Ragadós Uborkában? Ez elég furcsa – szólt oda
Johnny, próbált felbosszantani. Túlsúlyos elsős korom óta
piszkált, mikor még próbáltam valahogy túlélni a középiskolát.
Soha nem voltam önbizalom-hiányos, de ő túlságosan is kész
örömmel próbált azzá tenni. A kocka csak akkor fordult, amikor
két év, plusz harminc centi és húsz kiló izom megtette a hatását.
– Nyugodj meg, John! Ülj le, és igyál valamit – javasolta Ryan,
majd hozzám fordult. – Helló, Thatch! – üdvözölt grimaszolva,
és letelepedett a mellettem lévő székre, elfoglalva a Johnny és
köztem lévő helyet – okos lépés –, bár ez nem akadályozta meg
Johnnyt abban, hogy belebámuljon az arcomba, miközben Ryan
beszélt.
– Hogy vagy mostanában?
– Elég jól – válaszoltam Ryannek őszintén, de rövidre fogtam
a dolgot, hogy ez a párbeszéd a lehető legfájdalommentesebb
legyen. Húztam egyet az italomból. Általában nem voltam nagy
rajongója a Coors sörnek, de úgy tűnt, ma este simán lecsúszik.
– Régen jártál már errefelé – folytatta Ryan.
– Így van.
– És ez így jó neked? – kérdezgetett tovább, mire Johnny
gúnyosan felhorkant.
– Hát persze, hogy jó neki. Túlságosan menő egy ilyen
helyhez.
Az állkapcsom remegett, de igyekeztem tudomást sem venni
Johnnyról, és arra koncentráltam, hogy folytassam a
beszélgetést Ryannel.
– Igen. Mindenkivel rendszeresen találkozom, akivel akarok.
A szüleim feljönnek a városba, és Frankie is ott él – vontam meg
a vállam.
– Frankie – morogta Johnny gúnyosan az orra alatt, és én
először kezdtem kibaszottul ideges lenni az este során.
– Kurvára vigyázz magadra! – figyelmeztettem, és
felpattantam a székemről. A fapadló csikorgására több
körülöttünk ülő is felfigyelt.
Ryan azonnal közénk állt.
– Csak rossz estéje van, Thatch. Nemrég vált el, és a felesége
ma megkapta a felügyeleti jogot – suttogta nekem.
Igyekeztem megnyugtatni a vadul dobogó szívemet,
visszaültem a székemre, és intettem a csaposnak a számláért.
Nyugodtan állíthatom, hogy kezdett kicsit stresszes lenni a
kísérlet, hogy békében igyak egy sört.
– És hogy van Frankie mostanában? – folytatta Johnny
kitartóan. Igyekeztem megszívlelni Ryan tanácsát, és tudomást
sem venni Johnnyról – na meg próbáltam sürgetni a csapost is.
Minél előbb eltűnök innen, annál jobb.
– Fogd be a pofád, haver – tanácsolta Ryan, ahogy föléjük
tornyosultam. Sosem számítottam szelídnek, de most a szelídség
tökéletes ellentéte voltam. Százkilencvenöt centimmel és száztíz
kilómmal gyakorlatilag kétszer akkora voltam, mint ők.
– Frankie sem gyakran jár erre – folytatta Johnny. – De
gondolom, én is így tennék a helyében. Egy kibaszott szemét
disznó a saját szarában, aki annak a fickónak a nyakába
kapaszkodik, aki megölte a kibaszott húgát csak hogy a rohadt
üzletét felszínen tartsa…
Johnny felállt a székéről, miközben bennem gyűlt a
feszültség, és megkerülte Ryant, hogy egyenesen az arcomba
tolja a képét, nyálkás mosollyal az arcán. A mocskos hangja éles
suttogássá halkult.
– Mondd, Thatch! Milyen érzés megúszni egy gyilkosságot?
 Néztem, ahogy kifolyik egy csepp vér a felrepedt
bütykeimből, és a betonpadlóra csöppen. Egyszer csak
kiütöttem az öreg Johnnyt egy félszívvel bevitt ökölcsapással, és
most itt voltam – egy két és félszer háromméteres, hideg
betoncellában.
Ami a törvényt illeti, az egy darab ütés nem jelentett olyan
nagy problémát, de a kocsmai verekedés annál inkább.
Gondolom, egy ilyen csendes, régi városban mindennek volt
szórakoztató értéke – még egy valószínűtlen és megalapozatlan
verekedési lehetőségnek is.
– Kelly! – kiáltott Miller seriff, kizökkentve a földet
bámulásból. – Egy telefonhívás!
Bólintottam egy udvarias „Igen, uram” kíséretében, felálltam
a rendőrségi zárka padjáról, hogy kilépjek a cellából. Miller
seriff végig engem bámult, miközben az egyik fiatal helyettese
kinyitotta a tolóajtót. A szemében megvetés csillant, és én nem
tudtam hibáztatni. Több mint elég gondot okoztam neki a
Frogsneck elhagyása előtti években, és most, fél évtizeddel
később az első éjszakán, hogy visszatértem, ismét zűrt
kavartam.
De a seriff sok más korlátolttal szemben tisztelte a szüleimet,
igyekeztem erre alapozni.
– Sajnálom ezt az egészet, seriff.
– Aha – heherészett. – Ebben biztos vagyok. Nem tudom
elképzelni, hogy a drága öltöny kényelmes lenne a börtönben.
Ezt zsebre tettem, és megőriztem a nyugalmamat. A tekintete
megváltozott, de az enyém nem. Talán némi mogorva tisztelet
villant a szemében.
– Nem, uram. Csak sajnálom, hogy itt vagyok, és feltartom
önt az éjszaka közepén. Nem számít, mit mondanak az
emberek, harmincöt évesen meg kellene őriznem a
hidegvéremet. Ezért kértem bocsánatot.
– Margo eléggé fájó pont lehet, gondolom – mormogta, így
felfedve, hogy ismeri a valódi okot az események mögött,
függetlenül attól, hogy nem is volt tanúja a történteknek. Ettől
volt jó seriff.
 j
A gimnáziumi barátnőm, Margaret – a többségnek csak
Margo – egy velem töltött hétvégén halt meg. Egyedül én voltam
a szemtanúja az egész szörnyűségnek. Őszintén szólva már
túlléptem rajta. Nem a halálán, és nem azon, aminek a
szemtanúja lettem, hanem az egész életet megváltoztató
aspektusán. Nem cipeltem magammal minden cselekedetembe,
és természetesen nem töltöttem az időmet azzal, hogy aggódtam
olyasmiért, amiért tudtam, hogy nem én vagyok a felelős. A
korlátolt embereknek nyilvánvalóan sokkal több idejük volt
ilyeneken morfondírozni.
De az, hogy ilyen szörnyűséggel vádolnak, sosem válik
rutinná. Még mindig nem találtam ki, hogyan akadályozzam
meg, hogy elveszítsem tőle az önuralmamat. Ezért maradtam
általában távol.
Utáltam, hogy évek óta az első hazalátogatásom ilyen
kiszámíthatóan végződött.
– Igen, uram – válaszoltam őszintén.
– Telefonáljon – utasított, és a magányos telefonfülke felé
mutatott.
Bassza meg. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a technológia
most nem segített rajtam. A szüleimen kívül senki másnak nem
tudtam fejből a számát. Nos, egyet tudtam. Magamban
nevettem egyet azon, miért is jegyeztem meg.
– Az utolsó négy számjegy pedig a Cass szó beütve – szólalt
meg a fejemben egy késő esti telefonbeszélgetés emléke a
becsípett Cassie Phillipsszel. – Milyen kibaszott jó már?
Kibaszottul nevetséges volt. De igen, nem történt meg.
– Seriff…
– Mi az? – csattant fel.
Nagyszerű. Megvolt a kölcsönös tisztelet pillanata, és most
már el is rontottam az egészet. A kurva életbe.
– Megnézhetnék egy számot a telefonomban? Csak egyet
tudok fejből… – kezdtem bele a hazugságba.
– Akkor használja azt, Kelly – szakított félbe a férfi.
Óvatosan próbáltam tovább érvelni.
 – Sajnálom, uram, de ez a szám a szüleimé, és őszintén szólva
inkább ülnék itt az örökkévalóságig, mint hogy tönkretegyem a
negyvenedik házassági évfordulójukat.
– Rendben – egyezett bele, és én megkönnyebbülten
felsóhajtottam.
De a fellélegzésem rövid életű volt.
– Akkor nincs telefon. Menjen vissza!
Baaaaaasszus. Az őrmester ismét kinyitotta az ajtót, és intett
egyet befelé. Ahogy leültem a hideg padra, elkeseredetten a
kemény falnak támasztottam a fejem.
Itt fogok megrohadni. Miller seriff azt akarja, hogy örökre itt
maradjak. Remek munka, nagyszájú. Johnny vigyorogni kezdett
rám a cella túloldaláról, amíg észre nem vette, hogy nincs
közöttünk rács.
– Townsend! – kiáltott Miller seriff. – Felállni! Telefonáljon!
Johnny feltápászkodott a padról, és kiment, szó nélkül a
telefonhoz lépve. Öt perccel ezelőtt még azt mondtam volna,
hogy én vagyok az okosabb kettőnk közül, de most már nem
voltam olyan biztos benne.
Lehunytam a szemem, és megpróbáltam elaludni vagy
boldogságba merülni, amelyik hamarabb sikerül. Azt hittem,
hogy egy zöld szemű lányra fogok gondolni a múltamból, aki
ma este annyi bánatot okozott nekem, de a szem, amely
megjelent gondolataimban, jóval odébb volt a színkörön, vagy
kilencven foknyit az óramutató járásával ellentétes irányba.
Világoskék és vad – egy egész hónapig nem láttam őket sehol
máshol, csak a fantáziámban. Fantáziálgatás azonban történt,
dögivel.
Ó, bassza meg! A börtön nem megfelelő hely a
fantáziálgatáshoz.
Mély lélegzetet vettem, egyik gondolat a másikba csapott át,
és nyugtalan álomba zuhantam.

– Kelly! – Miller seriff kiáltása ébresztett a szundikálásból.

Megráztam a fejem, hogy eloszoljon az álmom, és körülnéztem
az egyébként üres cellában. Amikor a tekintetem a seriffen
landolt, az arckifejezése szórakozott volt, és két húsos ujjával
maga felé intett.
Amikor megálltam előtte, kinyitotta az ajtót, és intett, hogy
menjek ki a telefonhoz.
– Remélhetőleg a szundikálás segített visszaemlékezni a
telefonszámokra. Egy perce van a gondolkodásra, és három a
hívásra. Azt javaslom, hogy mind a négyet használja ki a lehető
legjobban.
A francba!
Még mindig kába voltam az alvástól és a frusztrációtól, de
nem vesztegettem az időt, kiléptem a cellából, és egyenesen a
telefonhoz mentem. Ha most nem csinálom meg, úgy éreztem,
nem kapok harmadik esélyt. Úgy értem, az elmém gyakorlatias
oldala tudta, hogy nem tarthat ott örökké csak azért, mert nem
tudom senkinek a telefonszámát, de a pokoli éjszaka után mégis
így éreztem. Próbáltam használni az agyamat, próbáltam elég
férfias lenni ahhoz, hogy felhívjam a szüleimet, de az
erőfeszítés eredménytelen volt. Minden perc, amit azzal
töltöttem, hogy elkerüljem ezt a hívást, nem volt más, mint a
kijutás késleltetése, és aznap volt az utolsó szabadnapom,
amelyet a húgyszagú vakációmon tölthettem.
 3. fejezet

Cassie
Éles csipogást hallottam a távolból. Átfordultam, és szúrósan
ránéztem az éjjeliszekrényemen álló órára. A pirosan világító
számok elárulták, hogy fél három van.
Hajnali fél három.
– A kurva életbe – motyogtam a szoba ürességébe, és
visszahúztam a fejemre a paplant, egyfajta barlangot képezve
vele.
De a telefon tovább csörgött és rezgett az éjjeliszekrényen,
szinte kigúnyolva alváshiányos agyamat. Szerettem aludni. Sőt,
imádtam. Míg a legtöbb nő arról álmodozott, hogy Henry Cavill
az öntudatlanságig szeretkezik velük, miközben Superman-
köpenye az arcukat csapkodja, az én álmomban felváltva
szerepelt Henry Cavill, Channing Tatum és az ágyam. És nem az
említett férfiak jelentek meg gyakrabban.
Csak feltételeztem, hogy akárki is hívott, elvesztette
valamelyik végtagját, vagy szó szerint lángok nyaldossák, mert
aki ismert engem, az tudta, hogy nem lehet zavarni alvás
közben.
Mikor már csak két másodpercre voltam attól, hogy teljes
hisztériás rohamot kapjak, lekaptam magamról a takarót, és
még mindig csukott szemmel, tapogatózva – miközben
mindenféle tárgyat löktem a padlóra – felkaptam a telefonomat,
a fülemhez emeltem, és bemondtam a legvalószínűbb tippemet.
– Georgia, istenemre esküszöm, ha tényleg te vagy az, úgy
szétrúgom a férjed hatalmas farkát, hogy nem fog tudni
éjszakánként megdöngetni.
Kuncogás töltötte be a kagylót, de nem női hangot hallottam.
Inkább mély volt, érdes, és száz százalék, hogy férfitól
származott.
Amikor a nevetést nem követte beszéd, felsóhajtottam, és
visszahúztam a fejemre a takarót.
 – Komolyan, haver. Ha nem mondod el, ki a fasz vagy, és
miért hívsz, akkor komoly problémáink lesznek.
– Miféle problémáink? – kérdezte az ismeretlen, aki
nyilvánvalóan jól szórakozott.
– A lábam a seggeden landol, meg ilyesmi – vágtam vissza.
Az illető ismét felkuncogott.
– Lehet, hogy benne vagyok az ilyen játékokban.
– Rendben, te pszichopata – válaszoltam ingerülten. – Nem
érdekel, hogy milyen perverz szarságokra gerjedsz. Felőlem
aztán krémsajttal bekent farokkal is recskázhatsz, én leszarom.
Ami viszont érdekel, az az, hogy felébresztettél hajnali kettőkor.
– Cassie – szólalt meg a férfi, és továbbra is úgy tűnt,
dühítően élvezi, hogy elrontotta az éjszakámat. – Thatch
vagyok.
– Thatch? Nem ismerek semmiféle Thatchet – hazudtam.
Tudtam, hogy ő az, sőt, már azelőtt tudtam, mielőtt kimondta
volna. Ez a hang már egy ideje ott motoszkált a fejemben.
Kibaszott Thatcher Kelly. Belopta magát a gondolataimba, és
olyan sokáig ott ragadt, mint egy igazi parazita.
Remélhetőleg hagy tovább aludni, ha csak értetlenkedek.
A válaszomon megint felnevetett.
– Ő az a fickó, akire az elmúlt hónapban maszturbáltál azzal
a tökéletes punciddal. Nem emlékszel? Voltunk együtt egy
esküvőn. Segítettem megtalálni neked Waltert, miután
elveszítetted. Még fel is hívtál Key Westről, annyira hiányoztam
neked.
– Ebből semmi sem rémlik.
És nem én veszítettem el azt az átkozott macskát. Hanem ő.
– Még azt is megengedtem, hogy megfogd a farkamat. Amit
egyébként kurvára imádtál.
– Kurvára nem élveztem, hogy megfogtam a farkadat –
vágtam vissza. – Nem igazán volt emlékezetes, ha már a valódi
részleteknél tartunk.
– Milyen nagy?
Nagyon közel voltam ahhoz, hogy válaszoljak.
 – Miért kérdezősködsz ennyit?
Megint felkacagott.
Na igen, a vidám szuperhős becenév valóban illik rá,
nem igaz?
De komolyan, ha még egyszer ki merészel nevetni, a hétfő
reggeli tennivalóim közé felírom a „Megölni Thatchet” pontot.
– Miért hívsz? Nem várhatott volna addig, amíg – tudom is én
– felkel a nap, és már nem alszom?
– Bocsánat – felelte, megköszörülve a torkát. A légzése tompa
volt, mintha beszéd közben mozogna. – De ez nem várhatott.
Kicsit szorult helyzetben vagyok, és nagyon jól jönne a
segítséged.
– Az én segítségem? – kérdeztem, felülve az ágyban. – Éppen
most?
– Igen. – Folytatni akarta, de félbeszakadt a mondandója,
amikor valaki a háttérből azt kiáltotta, „Letelt a három perced,
Kelly!”
Azonnal összehúztam a szemöldökömet.
– Hol vagy? – kérdeztem gyanakodva. – És ki kiabált az
előbb?
– Ó, az csak Miller seriff volt – válaszolta, mint aki csak
cseveg éppen. Szinte el tudtam képzelni, ahogy megvonja a
vállát.
– Miller seriff? – ismételtem meg a szavait, mivel már
igencsak kezdtem felfogni, ez a beszélgetés hova vezet. Úgy
értem, félig-meddig még mindig aludtam, de nem kellett
zseninek lenni ahhoz, hogy kikövetkeztessem a részleteket. –
Mondd, hogy nem onnan hívsz, ahonnan gondolom.
– Nos, igen, ami azt illeti… – a hangja bizonytalanul elhalkult.
– Jártál már valaha az állam északi részén?
– A kurva életbe, Thatch – motyogtam, és álmosan,
ingerülten dörzsöltem a szememet.
– Figyelj, Cass, tudom, hogy púp vagyok a hátadon.
– Az biztos, hogy ezután rohadtul púpos leszel – morogtam
álmossággal vegyes elkeseredéssel.
 Thatch rendületlenül folytatta.
– De ma este úgymond letartóztattak, és reméltem, hogy
leszel olyan kedves, és eljössz letenni az óvadékot értem –
fejezte be a mondandóját, amikor egy robotszerű hang
figyelmeztette, hogy a hívására szánt idő hamarosan lejár.
– Úgymond letartóztattak? – ismételtem megint. – Úgy
hangzik, mintha rohadtul letartóztattak volna, te seggarc.
– Szóval megteszed? – kérdezte reménykedve.
– És mi a helyzet Kline-nal? Vagy Wesszel? Vagy egy kibaszott
családtaggal? Hogyhogy én lettem, akit rohadtul felhívsz?
– Kezdem azt gondolni, hogy a kibaszott a kedvenc szavad.
– Mi?
Ez mégis miről hadovál?
Megint felnevetett, és én legszívesebben belenyúltam volna a
telefonba, hogy a vonalon át megfojtsam.
Beírhatjuk az időhöz a 2 óra 35 percet.
A „megölni Thatchet” most már tényleg a hétfői
teendőim listájának első helyén áll.
– Sokszor használod. Mindenféle változatban.
– És? – csattantam fel, amikor befejezte az okfejtését.
– Kibaszottul tetszik, édesem. – Szinte hallottam a mosolyt a
hangjában.
– Te most éppen kikezdesz velem? Ugyanabban a
beszélgetésben, amelyben megkérsz, hogy tegyem le az
óvadékot érted a börtönben?
– Az attól függ.
Sóhajtottam, és a fejemet az ágy fejtámlájának támasztottam.
– Mitől?
– Ha igent mondok, leteszed a telefont?
– Amióta csak felvettem, folyamatosan körülbelül négy
másodperc választ el attól, hogy letegyem.
– Thatcher! – Egy hangos, dübörgő hang szólalt meg a
háttérben. Csak feltételezhettem, hogy Miller seriff az. Ez volt a
legfurcsább szombat éjjeli telefonhívásom. És ez sokat jelent, ha
az én számból hangzik el.
 – Szóval… gondolod, hogy tudsz nekem segíteni?
– Az adósom leszel, nem is kicsit.
– Amit csak akarsz, édesem.
– Hol vagy? – kihangosítottam a telefont, és megnyitottam a
Google Térképet, hogy beüssem az elítélt tartózkodási helyét a
navigációba.
– Északon, egy Frogsneck nevű kisvárosban – válaszolta, és
megadta a pontos címet. Még azt is felajánlotta, hogy menjek a
Range Roverével. Csak annyit kellett volna tennem, hogy
elmegyek érte a lakásához.
– Ó, az isten szerelmére! – motyogtam, mikor láttam, hogy
kilencven perc az út. – Készülj fel, faszfej, mert kurvára kreatív
leszek azzal kapcsolatban, hogyan fizettessem vissza veled ezt a
szívességet.
Nevetést vártam, de amikor a telefonra néztem, a hívás már
megszakadt. Az éjjeliszekrényre dobtam a mobilt, és
kipattantam az ágyból.
– Micsoda barom – dörmögtem magamban, miközben a
szekrényben turkáltam, hogy találjak valami félig-meddig
tisztességes és kényelmes ruhát az útra.
Úgy döntöttem, hogy lapos talpú cipőt, jóganadrágot és egy
pólót veszek fel, amin az állt, hogy „Csak borozni akarok és őt
simogatni”, alul pedig egy macska képe volt látható. Igaz, nem
volt macskám, de puncim igen, és imádtam maszturbálni,
szóval a póló nem hazudott.
Sötét fürtjeimet laza kontyba fogtam, és ezzel be is fejeztem a
szépítkezést. Nem voltam hajlandó időt és energiát pazarolni a
sminkelésre, mert az a tökfej nem érdemelte meg, hogy
kirittyentsem magam, miután az éjszaka közepén felébresztett.
Ahogy a konyhába értem és felkaptam a táskámat, úgy
döntöttem, hogy nem akarok a saját kocsijával érte menni.
Kizárt, az túl nagylelkű lenne részemről.
Majdnem felhívtam Georgiát, hogy megkérdezzem, Kline
kölcsönadná-e a Ford Focust, melyet a felesége választott ki
számára, de megállított a gondolat, hogy Thatch a legjobb
barátja helyett engem hívott. Furcsa, az biztos, de valami azt
súgta, hogy ennek van valami oka. Bármi is volt az, addig nem
akartam ellocsogni a dolgot senkinek, amíg Thatch fel nem
hatalmaz rá.
Így csak egy lehetőségem maradt. Zipcar.
Én nem voltam tag, de Tony, a szemközti szomszédom igen,
aki tartozott nekem egy hatalmas szívességgel, mert elvállaltam,
hogy szexi fotókat készítsek az ötödik évfordulójukra a
barátnőjével, Francescával.
Nem volt titok, hogy elég sikeres fotós karriert futottam be,
és mivel általában nyitottan álltam hozzá minden szexuális és
perverz dologhoz, nem az akkori volt az első alkalom, hogy
valaki megkért, fotózzam le őket meztelenül. Ha őszinte akarok
lenni, a karrierem során sokszor előfordult velem, hogy
félmeztelen férfiakról készítettem képeket. Ezt határozottan a
szakmám előnyének tekintettem, és sok fantasztikus férfit
ismertem meg ezáltal.
De a hatalmas szívesség nem a fotózás operatív részéről
szólt.
Inkább arról, hogy nem tájékoztatott előre, hogy nyíltan
enyelegni fognak a barátnőjével. Képzeld el, hogy végignézed
egy pár nyalakodását és csókolózását. Mondanom sem kell,
hogy végig, azaz hatvan percig kellett bámulnom a
merevedését. És mivel még nem fejeztem be a fotók végleges
utószerkesztését, tudtam, hogy jó eséllyel kölcsönkérhetem
Tony Zipcar-kártyáját.
Egy gyors telefonhívás után már ott álltam a szomszéd ajtó
előtt, és elfogott a déjà vu érzése. Francescának szó szerint kint
volt a melle, és csak egy alsónadrág fedte gömbölyded testét.
Tony mögötte állt, és álmosan tapogatta barátnője fenekét.
Ha nem tudtam volna, hogy otthon vagyok, a társasházban,
azt hittem volna, hogy egy szoftpornó forgatására tévedtem be.
Mivel nem akartam a felszopójuk lenni, elfogadtam Francesca
Zipcar-kártyáját, és szívből bocsánatot kértem, amiért az
éjszaka közepén felébresztettem őket. Közben igyekeztem
határozottan a tudtukra adni, mennyire sietek.
Mert siettem is. El kellett tűnnöm az ajtóból, mielőtt Tony
elkezdte volna simogatni az ágaskodó dorongját.
– Semmiség, csajszi. Én csak örülök, hogy segíthettünk –
nyugtatott meg Francesca, majd visszamentek a lakásukba,
hogy alighanem addig boldogítsák egymást, amíg valaki el nem
ájul, vagy dermedtté zsibbad.
Miután kiértem az utcára, fogtam egy taxit, és megkértem a
sofőrt, hogy vegye célba a legközelebbi Zipcar autót, amely
körülbelül húszsaroknyira állt a lakásomtól. Olyan késő volt,
hogy tíz perc alatt oda is értünk, már ugrottam is ki az autóból,
miután borravalót adtam a sofőrnek.
Normális esetben odasétáltam volna, de úgy gondoltam, hogy
ez az egész ügy Thatch óvadékjával nem tűr halasztást. És
hacsak nem az a cél, hogy kiraboljanak, nőknek amúgy sem
tanácsos egyedül sétálgatniuk a városban az utolsó kör után.
A Zipcart elég egyszerűen lehetett használni. Aki
rendelkezett tagsággal, elmehetett egy Zipcar-felvevőpontra, és
egy egyszerű mozdulattal, az általa kiválasztott jármű
szélvédőjén lehúzta a kártyáját, és már mehetett is.
Körbepillantottam a parkolóban, felmérve a lehetőségeimet.
Jeep Cherokee… Nem, túl nagy.
Chevy Malibu… Eh. Nem szeretem a zöldet.
Élénkvörös szín csillant meg a holdfényben, pont úgy, ahogy
az én szemem is felcsillant, amikor megláttam az utolsó
lehetőséget.
– Ó, igen! Ez az – motyogtam magamban győzelemittasan.
Perceken belül már Frogsneck felé hajtottam, egy Texas
méretű vigyorral az arcomon.
Igen, legközelebb kétszer is meggondolja, ha úgy érezné, jó
ötlet az éjszaka közepén felébreszteni, hogy kihozzam a
börtönből.
 4. fejezet

Thatch
Cassie alig több mint két órával a hívásom után jelent meg a
frogsnecki városházán. Miller seriff szégyentelenül flörtölt vele,
miközben a lány kitöltötte a papírokat, hogy pusztán a
jóhiszeműségre alapozva letegye értem az óvadékot.
– A csinos hölgyek nem fizetnek – mondta a seriff, amit persze
Cassie készséggel elhitt.
Viszont egy árva szót sem szólt hozzám, helyette inkább kint
várt, amíg Miller kiengedett a fogdából. A seriff nem beszélt
sokat, de a tekintete annál beszédesebb volt. Nem titkolt
jókedve egyértelműen arra utalt, hogy az egész
megpróbáltatásomat rendkívül szórakoztatónak találja.
A napsütés hatására könnyes lett a szemem, ahogy a sugarak
bekukucskáltak a keleti horizontra, és Cassie árnyéka a valaha
gyártott talán legkisebb autóra vetült, ahogy nekitámaszkodott.
Megálltam a járdán, és megemeltem a hangomat, hogy
átkiabáljam a köztünk lévő három üres parkolóhelyet.
– Most gondolom csak szórakozol velem. Abban a kibaszott
izében leharapom a saját térdemet.
– Tudom – válaszolta vidáman, és megpördült, hogy
megnézze magának az apró, piros Fiatot, mielőtt visszafordult
volna, hogy rám nézzen. Az orrát ráncolta, és a mosolyától az
egyik kék szeme kissé megemelkedett a másikhoz képest. –
Szólj, ha kezdesz megfulladni. Lehet, hogy félreállok, és
megpróbálom kitisztítani a légutaidat.
Mindkét kezemmel a szakállamat dörzsölgettem, majd
megráztam a fejem, és felnevettem.
– Akkor, gondolom, nem örültél a kora reggeli
telefonhívásnak. – Felvonta egyik szemöldökét, ahogy felé
sétáltam. – Vagy legalábbis az azt követő autóútnak és a
körülményeknek.
– Jó megfigyelő vagy – mormogta, amikor elég közel mentem
hozzá, hogy ma először láthassam a jobb füle alatt elhelyezkedő
apró szeplőt. Nem volt olyan nagy vagy feltűnő, mint egy Cindy
Crawford-féle szépségpötty, de már többször észrevettem. Talán
azért, mert több időt töltöttem az ő bámulásával, mint bárki
máséval.
Ahogy a külsejét elemeztem a túlbuzgó farkam nagy
örömére, rájöttem, hogy kissé ziláltan néz ki, mintha egyenesen
az ágyból pattant volna ki, hogy idejöjjön. Korábban nem
gondoltam erre, de pusztán az utazás idejének gyors
kiszámításából tudtam, hogy így kellett történnie.
Tekintetem lejjebb csúszott a vad frizurájáról, hogy a
szemébe nézzek, és egy egyszerű szóval próbáltam kifejezni,
mennyire hálás vagyok.
– Sajnálom.
Kifejező szemöldöke ismét elindult, az arckifejezése kételyről
árulkodott.
– Tényleg. Sajnálom – ismételtem védekezően. Utáltam
bevallani a kínos igazságot, de legalább ennyivel tartoztam
neki. – De egy srác, akit még a gimiből ismerek, mondott pár
dolgot, amit figyelmen kívül kellett volna hagynom. Nem így
történt, és nem tudtam, ki mást hívhatnék. Ma van a szüleim
negyvenedik házassági évfordulója, és még ha nem is ez lenne a
helyzet, akkor sem hívtam volna fel őket.
– Kline? – javasolta Cassie, miközben lenézett, meglátta a
kezemet, és a szeme tágra nyílt a sebes, véres bütykeim láttán.
A szememet forgattam, és próbáltam elkerülni, hogy
bevalljam, az ő száma volt az egyetlen, amire emlékeztem.
Cassie Phillips őrült gondolatainak nem volt szükségük ilyesféle
megerősítésre.
– Amikor legutóbb az éjszaka közepén felhívtam Kline-t, azt
mondta, hogy amputálni fogja a legkedvesebb függelékemet. Jó
tíz centi és legalább huszonöt kiló előnyöm van a fickóhoz
képest, de azért okos, az istenit neki! Megtalálná a módját.
– Wes? – firtatta tovább Cassie.
Megráztam a fejem.
– A nyugati parton van. Valamilyen toborzóúton.
 y g p y
Úgy tűnt, hogy egész testében felélénkül, én pedig most
először észrevettem a pólóját. Egy teljesen nevetséges terméke
volt egy olyan cégnek, amelyben negyven százalékos
tulajdonrészem volt. Elfojtottam egy mosolyt, ő pedig
megkérdezte:
– Hova ment?
– Mi? – kérdeztem vissza zavartan. Nem volt értelme a
kérdésének, de ha őszinte akartam lenni, akkor éppenséggel
nem is szenteltem a teljes figyelmemet a beszélgetésnek.
– Ki, hogyan, miért – morogta egyre frusztráltabban. – Hová,
mármint melyik főiskolára ment Wes, okostóni?
Az egész olyan volt, mint egy kvíz, és nem tudtam, beenged-e
a kocsiba, ha nem adom meg a helyes választ. És bármennyire
is szidtam az előbb az autót, be akartam szállni abba a kibaszott
Fiatba.
– Ööö, nem tudom – kockáztattam meg óvatosan, és
megvakartam a fejemet. Egy zuhany most biztosan nem ártana.
– Azt hiszem, több helyre is ment.
Fújtatott, kinyitotta a vezető oldali ajtót, bemászott a kocsiba,
és becsapta maga mögött az ajtót, én pedig döbbenten álltam az
autó mellett.
Három másodperccel a sokk után mozgásra kényszerítettem
magam, megkerültem a kocsit, felrántottam az ajtót, és a lehető
leggyorsabban összehajtogattam magam, mint valami origamit,
és bezsúfoltam a hatalmas testemet a kis járgányba. Nem volt
kétségem afelől, hogy ez az őrült nő egészen idáig eljött volna,
hogy aztán nélkülem távozzon.
– Mit csináltam rosszul? – kérdeztem, amikor még csak egy
pillantást sem vetett felém. Nem voltam szakértő, de láttam már
néhányszor, milyen egy dühös nő. Minden egyes alkalommal,
amikor ilyesmi történt, igyekeztem magamban feljegyezni az
információkat, hogy legközelebb megelőzhessem a dolgot.
Sajnos még nem sikerült megalkotnom a tökéletes eljárást.
– Felhívtál az éjszaka közepén, és rávettél, hogy vezessek el
New York állam északi felébe! – csattant fel.
– Nem – ellenkeztem. – Ezt tökéletesen értem. Mit csináltam
rosszul, amikor Wesről beszéltünk?
– Én megütöttem volna? – kérdezte furcsán.
Kurvára nem bírtam követni a mai beszélgetésünket. Olyan
volt, mintha folyamatosan két teljesen különböző társalgást
folytattunk volna.
– Kit? West?
– Nem! A rohadékot, akinek behúztál egyet! Én is
megütöttem volna?
Nem tudtam nem nevetni, miközben elképzeltem. Cassie
messze nem volt nehézsúlyú birkózó, de magam előtt láttam,
hogy Johnny még így is a földön végezte volna.
– Jóval előbb, mint én.
A lány határozottan bólintott.
– Akkor ezt megbocsátom neked. – Könnyedén kitolatott, és
elindult visszafelé a parkolóból.
A megbocsátás hatására mosoly jelent meg a szám
szegletében. Nem vettem a fáradságot, hogy megmondjam neki,
hogy nem is kértem a bocsánatát.
– Most már csak vissza akarok menni a városba, és bemászni
az ágyamba. Körülbelül nyolcórányi alvásdeficitem van.
– Hm – motyogtam feszengve. – Igazából arra kérnélek, hogy
vigyél el a bárba.
– A bárba? – A kocsi kissé kilengett, amikor Cassie
elfordította a tekintetét az útról, hogy rám nézzen. Küzdöttem a
késztetés ellen, hogy megragadjam az ablakom feletti
kapaszkodót, ami leleplezte volna kétségbeesésemet.
– A tegnap esti bűntény helyszínére – magyaráztam kissé
nyers öngúnnyal. – Van ott egy kocsi, amit vissza kell vinnem a
Kelly rezidenciára.
Felnyögött, de végül arra kanyarodott, amerre mutattam, és
nem mondott semmit. Két percig csendben autóztunk, majd
levette egyik kezét a kormányról, és végigsimított a haján.
Ásítani kezdett, de mindent megtett, hogy megállítsa a
késztetést. Az eredmény egy förtelmes grimasz lett. A
mellkasom zúgott a látványtól.
 – Fáradt vagy?
Öt másodpercig bólogatott, mielőtt megszólalt.
– Igen. Mostanra már tudnod kellene, de ha esetleg
lemaradtál volna róla, nagyon szoros a kapcsolatom az alvással.
Tudod, mindenki folyton azzal viccelődik, hogy különböző
okokból felajánlja az elsőszülöttjét.
Bólintottam, aztán rájöttem, hogy nem igazán fog rám nézni
mostanában.
– Igen.
– Hát, ha gyerekeim lesznek, akkor én az alvás oltárán
áldozom fel őket.
– Ahogy hallottam, a gyerekvállalás nagyjából egyet jelent az
alvásmegvonással – nevettem.
– Bassza meg. Akkor lehet, hogy nem lehet gyerekem.
– Nem, csak olyasvalakivel kell csinálnod, aki bírja az
éjszakázást. Az egész egy nagy kompromisszum.
Meglepett tekintete az enyémet kereste, és a kocsi ismét letért
az útról. Óvakodtam rámutatni erre. Ehelyett felajánlottam az
egyetlen dolgot, amit tehettem.
– Vezessek?
Megrázta a fejét, és újra ásítani kezdett. Ezúttal győzött az
inger.
– Tegnap este volt a szüleid negyvenedik házassági
évfordulójának a bulija?
– Igen.
– Sok magányos nő volt a meghívottak között? – cukkolt.
Egy megszáradt vérfolt virított a nadrágomon, azt
dörzsöltem, pedig tudtam, hogy nem fog kijönni. Lassan járt az
agyam, ahogy feldolgoztam a kérdését, de a válasszal saját
magamat is megleptem kissé. Olyan volt, mintha egyetlen női
vendég sem lenne ott, annyira nem vettem észre őket.
– Nem volt épp pörgős a buli, de a szüleim élvezték, és nekem
csak ez számít.
– És gondolom egy hívás a fiuktól a helyi böriből kissé
elrontotta volna az élményt.
Nevettem, mert nem is tudta, mennyire igaza van.
 y g
– Igen, már így is egy életre elég szarságon mentek keresztül
miattam.
Ahogy közelítettünk a kocsma parkolójához, mutattam neki,
hol forduljon be.
– Itt vagyunk.
Előrehajolt, hogy jobban kilásson a szélvédőn, és felhorkant.
– Ragadós Uborka?
Egy hatalmas, nagyjából hatméteres tábla nőtt ki a földből, és
pontosan ezek a szavak álltak rajta.
– Aha – mosolyogtam.
– Te jó ég, Thatcher. Nemcsak nem tudod kezelni a
merevedésedet, de ráadásul ragadós is? Vége lesz ennek
valaha? – kérdezte, és szinte remegett a röhögéstől, két laza
hajtincse kibomlott kontyából, vidám arcát keretezve. Tincsei
végei bekunkorodtak, mintha a mosolyát hosszabbítanák meg.
Nedvesség csillogott az ajka közepén, a nyelvét önkéntelenül
kidugta egy pillanatra.
A farkam pulzálni kezdett.
Ó, Jézus!
Miközben lenyűgözve figyeltem minden egyes rezdülését,
csak annyit tehettem, hogy őszintén válaszoltam neki. Hogy
„kezeljem” a merevedésemet, amikor a közelében vagyok?
– Kurvára nem valószínű.

Miután letettem a nagy kerekű, 1964-es, kibaszottul imádott

Chevy Nova SS-t a szüleim házánál, folytattuk az utunkat.
Szerettem volna, ha bejön, de csak egy önkritikus pillantást
vetett a pólójára, megfontolta egy kora reggeli vizit lehetőségét
ezzel együtt, és azonnal visszautasította az ajánlatot.
– Biztos, hogy nem találkozom a szüleiddel egy olyan pólóban,
mely szerint simogasd meg a nunimat, mielőtt örömet szereznél
magadnak – közölte. Majdnem rákérdeztem, hogy ez azt jelenti-
e, hogy erre hamarosan sor kerül, de aztán meggondoltam
magam.
Szeretném, ha úgy sétálna be a csapdámba, hogy nem jön rá,
mi történik.
Végül is jó döntést hozott. A szokásosnál sokkal
mozgalmasabb este után a szüleim még mindig ágyban voltak.
Néhány gyors puszi és az ágyuk melletti, sajnálkozó búcsú
után továbbra sem tudták meg, mi történt velem az előző,
drámai éjszakán.
– Hála a kibaszott égnek – nyögött fel Cassie, amikor a
Tappan Zee hídon átszeltük a Hudson folyót.
Máskor, más időben a nyögésétől valószínűleg vadul
csóváltam volna a cicikre hangolódott farkamat. De nem most.
Komolyan görcsölt a bal combom, és féltem, hogy a térdem
véglegesen a mellkasomhoz fog nőni, ennek ellenére az órámra
pillantva láttam, hogy nincs más választásom, mint megkérni
gyönyörű sofőrömet, hogy tegyünk még egy kis kitérőt ezzel a
röhejesen kicsi bohócautóval.
A fogdában töltött éjszaka után bármit kihagytam volna,
kivéve ezt. Volt egy kislány, aki hatalmas szívvel és könyörgő
tekintettel várt rám, és inkább meghalnék, minthogy
megszegjem a neki tett ígéretemet.
– Ööö… Cass?
– Mi van? – csattant fel. Tekintetében felvillant a világ
minden gonoszsága.
Fogaimat az alsó ajkamba mélyesztettem, hogy visszatartsam
a nevetést, és kinéztem az anyósülés ablakán, hogy elrejtsem a
mosolyomat.
– Tudom, hogy jelenleg nem annyira vagyok a szíved
csücske…
– Enyhén szólva – hangsúlyozta.
– De azt hiszem, görcsöl a farkam. Lehet, hogy az enyémet
nem annyira szívleled, de úgy általában kedveled őket, igaz?
Összeszűkült a szeme, ahogy mérlegelte a bevezető
szövegemet. Teljesen ki akart zárni, de Cassie nem tudta
letagadni a farkak iránti vonzalmát.
– Mit akar most az uborkád, Thatcher? – kérdezte
gyanakodva.
Most már nem rejtegettem tovább a nevetésemet,
 j g
elmondtam az igazság egy változatát, de igyekeztem flörtbe
csomagolni, hogy eltereljem a figyelmét.
– Ó, édesem, állíthatom, hogy sok-sok mindent akar, és nagy
részét tőled. De most éppen nem akarlak elcsábítani, nem
szólom le az eszedet, és nem kérem a melledet sem, hogy legyen
társasága a farkamnak.
– Nem értem. Mi mást akarhatnál? – gúnyolódott, mire
felnevettem. Mert most először, a lehető legváratlanabb módon,
nem tűnt komolynak. Úgy hangzott, mintha nem gondolná azt,
hogy az eszem megáll a farkam tövénél. A csöcsös szövegeim és
a merevedéses hasonlataim csak takarták mindazt, ami
odabent volt. Úgy tűnt, mintha ő értené ezt – bármilyen
noszogatás vagy bátorítás nélkül –, és ez nem volt megszokott. A
legtöbben nem látnak a többiek személyiségének legfelső rétege
alá. Az első benyomás feltűnőbb tulajdonságait készpénznek
veszik, mert lusták, és ezeket az elvárásokat és előítéleteket
végigviszik az egész kapcsolaton. Lehet, hogy Cassie az új
tapasztalatokra való étvágya miatt mélyebbre ásott, mint a
többiek.
– Kérlek! – könyörögtem, mikor megláttam, hogy közeledik
az a bizonyos autópálya-kijárat. – Menj le itt, és vigyél el a
legközelebbi drogériába, néhány háztömbnyire.
– Nem tudom, mi merre van itt – hárította el a kérdést, és
gyorsan félbeszakítottam, nehogy legyen ideje meggondolni
magát.
– Én igen. Sokat járok erre. Mondom majd, hogy merre.
Mindenki nyer. Én kinyújtóztathatom a lábaimat, és veszek
neked egy zacskó Cheetost is köszönetképpen.
– És egy diétás Mountain Dew-t.
Bingó. Megtaláltam a védelmi rendszerének gyenge pontját.
– Oké – egyeztem bele. – És egy Mountain Dew-t.
– Diétásat! – javított ki.
– Igenis. Diétásat, ígérem. De csak ha nem a melledről fogysz.
Elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Sajnálom, haver. Mindig a mell fogy el először.
 Akkor sima, gondoltam. Biztos, hogy simát veszek neki.
– Fordulj jobbra – szóltam, ahogy átgurultunk a levezető út
emelkedőjén, és közeledtünk az aljához.
Ahogy egyre közelebb és közelebb értünk, folyton azt
vártam, hogy lelassul az autó, de nem így történt. Legalább
nyolcvannal robogva Cassie anélkül csatlakozott be az autóút
forgalmába, hogy egy kicsit is lelassított volna, én meg
ordítottam.
– Jézus karácsonya! Te kibaszottul megőrültél? Mi a francért
nem álltál meg ott? – kiabáltam hátranézve, immár
szégyentelenül megragadva a fogantyút.
– Ó. Azt akartad, hogy megálljak? – kérdezte ártatlanságot
színlelve. – Nem mondtad. Csak azt, hogy forduljak jobbra.
Szent pokol, ez teljesen őrült!
– Beleértettem a megállást is, például a hatalmas piros STOP
táblánál!
Olyan képet vágott, mint Gru – azaz mint egy gonosz zseni.
– Talán legközelebb egy kicsit pontosabban és udvariasabban
fogod kérni.
– Bazdmeg, te teljesen bolond vagy.
– Aha-aha-aha – dúdolta. Vörös körme szinte hipnotizált,
ahogy előre-hátra az arcom előtt hadonászott. Úgy tűnt, hogy
csak az engedés vagy a halál között választhatok, és ezt nem is
igazán nevezhetjük választási lehetőségnek.
– Bazdmeg, te teljesen bolond vagy, szépséges Cassie
királynő? – próbálkoztam újra.
– Sokkal jobb.
– Megijesztesz – vallottam be neki a mutatóujjamat felé
bökve. – És az nem semmi.
Vállat vont. Egyáltalán nem bírta izgatni a dolog. Egy kicsit
sem. Nem lepődtem volna meg, ha még el is mutogatta volna,
hogy mennyire nem érdekli.
Ahogy közelített a következő befordulás, óvatosan
mérlegeltem, hogyan adjam a tudtára.
– Hallottál már Baale Toole történetéről?
 – Nem – válaszolta. Ami nem volt túl meglepő, hiszen én
találtam ki az egészet.
– A Toole család férfi tagjai híresek voltak arról, hogy
hímtagjuk pont egyenesen állt, teljesen középen.
– Lehet, hogy te tényleg csak a farkakról tudsz beszélni.
– De egyiküknél máshogy álltak a dolgok. Baale, nevéhez
hűen „toole” balra tartott – siettem a történettel, ahogy
közeledett az előttünk lévő útelágazás.
– Mi van?
– Tarts balra, balkanyar, ez a következő útmutatód, édes
Cassie – hadartam, ahogy robogtunk az elágazás felé.
– Mi a fasz? – kérdezte, de úgy tett, ahogy mondtam. Egy
cseppet sem lassítva, és valószínűleg csak két keréken suhanva,
de befordult.
– Részletes irányításra vágytál.
– Ez nem részletes volt, hanem nyakatekert és nevetséges.
Joggal lehetett mondani, hogy feldúlt volt, de a történet el is
terelte a figyelmét, és amikor olyasmire kellett rávenni, amit
nem akart megtenni, ez volt a fontosabb.
– Mi a faszért vagyunk egy kertvárosban? – kérdezte, amikor
rájött, hogy letértünk a helyes útról.
Megláttam a célba vett házat, hárommal lejjebb a bal
oldalon, és megfelelően időzítettem a válaszomat.
– Csak húzódj le itt!
– Eltévedtél? – vádaskodott, és csikorgó fékekkel megállt. –
Azt mondtad, tudod, merre kell menni.
Óvatosan kimásztam a kocsiból, és megkönnyebbülten
sóhajtottam fel, amikor a hátam megreccsent a
kiegyenesedéskor. Ha a járda nem lett volna olyan koszos, talán
még azt is fontolóra vettem volna, hogy megcsókoljam.
A kis, világoskék ház homlokzatán csak az üveg viharajtó
volt zárva, és kedvenc kis kézlenyomatom díszítette az
egyébként érintetlen üveget.
– Gyere – mondtam, és behajoltam a kocsiba. – Itt vagyunk.
– Itt vagyunk? – sikoltott fel Cassie. – Hogy érted, hogy itt
vagyunk? Mi a fene folyik itt?
 gy y
Megkerültem a kocsit, kinyitottam Cassie ajtaját, megfogtam
a csípőjénél, és kihúztam a kocsiból a járdára.
– Sajnálom, drágám, de nem hagyhattam ki a legjobb
barátnőm buliját.
Az arca elkomorodott, és esküszöm, hogy egyetlen
másodpercre volt attól, hogy teljesen megcsonkítson odalent.
Hülyeség volt, de eszembe sem jutott, hogy levegyem róla a
kezem, hogy megvédjem értékes árumat. A természetes
szelekció nem véletlenül úgy működik, ahogy. Amikor a
közelében voltam, nem voltam biztos benne, hogy én lennék a
legesélyesebb a túlélésre. De azt sem gondoltam, hogy más
férfiak azok lennének. Biológiai deficitről lehetett szó.
– Egy lány? – kiáltott fel. – Rávettél, hogy elvigyelek egy
másik lány bulijára?
Veszélyes volt, de azért bólintottam, ahogy Mila közeledett
mögötte.
– Csak miatta használnálak így ki – ígértem. És csak mert
kedvem támadt hozzá, egy gyors mozdulattal előreléptem, az
ajkamat az övéhez szorítottam. Ajka melege, amit az enyémen
éreztem, azonnal átterjedt a mellkasomra.
Amikor hátrahúzódtam, hogy szemügyre vegyem az
arckifejezését és a mögötte közeledő kislányárnyékot, biztos
voltam benne, hogy nekem akar rontani, amiért engedély
nélkül megint megcsókoltam.
Egészen addig, amíg Mila hangjára össze nem rezzent
meglepetésében.
– Thatch bácsi!
Mintha effektíve láttam volna, ahogy az agya behúzza a
kéziféket.
– Itt az én kedvenc barátnőm! – kiáltottam, lassan
megszakítva a szemkontaktust Cassie-vel. Épp elég lassan
ahhoz, hogy észrevegyem a változást az arcán.
Mila most már hivatalosan is hatéves kis lábacskái olyan
szorosan csavarodtak a derekam köré, ahogy csak telt tőle, és a
két tenyerébe fogta az arcomat.
– Ma van a születésnapom, és te itt vagy, la-la-la-la – énekelte.
 p gy
– Még jó – mondtam neki, majd megfordítottam, és
visszalendítettem a földre. – Semmi pénzért nem hagynám ki a
születésnapodat.
Cassie megmozdult mellettem, és reméltem, hogy a mozdulat
az enyhülés jele. Mila, Frankie lánya ekkor vette észre őt
először.
– Ki ez? – kérdezte. – Ő a barátnőd?
Cass szeme kikerekedett, ahogy kitértem a kérdés elől.
– Ő Cassie.
– Szia, Cassie! – Mila buzgó integetéssel üdvözölte. – Tetszik a
pólód!
Cass tekintete a pólóján lévő cicára siklott, én pedig
elfojtottam egy nevetést, és a szemöldökömet vonogatva
kijelentettem:
– Nekem is tetszik.
– Mila, gyerünk! – kiabált Frankie a bejárati ajtóból, mielőtt
észrevett volna. – Ó, helló! Gyertek be, srácok! Hátul van a buli.
Mila elrohant, Cassie pedig tarkón vágott.
– Ezt azért, mert figyelmeztetés nélkül elhoztál egy gyerek
születésnapi partijára. – Mielőtt észrevettem volna, egyenesen
az ágyékom területére csapott.
– Aú!
– Ezt pedig azért, mert megint megcsókoltál az engedélyem
nélkül.
Összerezzentem, mert a macskaszitterkedés során komolyan
vettem az első figyelmeztetését. „Soha többé ne csókolj meg az
engedélyem nélkül” – elég könnyen követhető parancs volt.
Vagyis annak kellett volna lennie. A megrovásom
komolyságából tudtam, hogy ez jelentett neki valamit, de a
fenébe is, egyszerűen képtelen voltam leállítani magam. Nem
tudtam ellenállni a vonzerejének.
– Rendben – egyeztem bele. – Nincs több csók az engedélyed
nélkül.
– Nem. Nincs több csókolózás – helyesbített.
– Látod – feleltem. – Ez a probléma.
 – Thatch… – kezdte komolyan, felém fordulva. De nem
hagytam, hogy befejezze.
– Gyerünk! Később kiabálhatsz velem. Most be kell mennünk
Mila hatodik születésnapi zsúrjára.
Visszatrappolt a nyitott kocsiajtóhoz, előhúzta a hatalmas
táskáját, végig a kasztrálásomról morogva, miközben én
kinyitottam a hátsó ajtót, és előkaptam Mila ajándékát a
táskámból. Mielőtt letartóztattak volna, úgy terveztem, hogy
másnap kora reggel vonatra szállok. Azt hittem, tényleg
egyszerűbb lesz, mintha vezetnem kellene. Tekintettel a
kitérőre a börtönben, végül inkább bonyolultnak bizonyult. De
amikor az útitársamra pillantottam, nem volt erőm felhúzni
magam emiatt.
Cassie-t viszonylag könnyen be tudtam terelni a házba, és
amikor bemutattam Frankie-nek, őszinte mosoly ült az arcán.
Bár nem voltam benne biztos, hogy ez neki vagy nekem szólt.
Napbarnított, tetovált bőrével és átható, világoszöld szemével
Frankie hajlamos volt ilyen hatást gyakorolni a nőkre.
A szűk konyhába zsúfolódva megálltam közöttük, és ide-oda
gesztikuláltam.
– Frankie, ő itt Cassie, Kline feleségének a legjobb barátnője.
– Szia, örülök, hogy megismerhetlek – üdvözölte Frankie
mosolyogva.
– És Cassie, ő itt Frankie. Együtt üzemeltetünk egy
tetoválószalont.
– Neked van egy tetkószalonod? – kérdezte élesen.
– Látom, jól ismeritek egymást – nevetett fel Frankie.
Megráztam a fejem, én is nevettem, és folytattam.
– Frankie-t még a régi időkből meg helyekről ismerem.
– Régi helyek? – kérdezett vissza Cassie.
– Épp most jöttél értem.
– A börtönre gondolsz? – viccelődött, mire Frankie
összehúzta a szemöldökét. Finoman megráztam felé a fejem.
– Igen, pontosan – cukkoltam, de tudtam, hogy Frankie
később kérdezősködni fog.
– Hol van Claire? – kérdeztem tőle.
 – Hátul a gyerekekkel. – Kinéztem az ablakon, és szinte
azonnal meg is láttam Claire-t, akinek lágy mosoly ült az arcán.
– Gyertek! Van hamburger meg minden.
Követtük Frankie-t kifelé, én útközben letettem az
ajándékomat az erre kijelölt asztalra. Cassie figyelte, ahogy
leteszem, majd kotorászott a táskájában, és amikor megtalálta,
amit keresett, egyenesen odasétált Milához.
Frankie és én döbbenten néztük, ahogy egy becsomagolt
Barbie baba bukkant elő.
– Mi a fene? – motyogtam. – Csak úgy ott volt nála egy ilyen?
Frankie nevetett, és összefonta szétvarrt karját a mellkasán.
Állával Cassie irányába bökött.
– Mi a helyzet itt?
– Nincs helyzet.
– Aha. Nem vagyok vak. Láttam a pólóját, és a domborulatait
is alatta.
– Ó-ó – cukkoltam. – Elmondom Claire-nek.
– Mit mondasz el nekem? – kérdezte Frankie felesége, ahogy
megjelent mellettem, és egy puszit nyomott az arcomra.
Parfümjének édes illata betöltötte az orromat, elmosolyodtam.
Amióta az eszemet tudom, mindkettő a barátom volt. Margo,
Claire egyik legközelebbi barátnője és Frankie kishúga iránti
szeretetünk összekötött minket.
– Azt tervezte, hogy elmondja neked, hogy észrevettem a
randipartnere előnyös külsejét – ismerte el diplomatikusan
Frankie.
Claire felnevetett, és vállat vont, mire szőke tincsei
végigsöpörtek a vállán.
– Én is észrevettem.
Az üres hamburgeres tállal a kezében gyorsan továbbindult,
és kivitte a mosogatóba.
Amint eltűnt, a tekintetem újra megtalálta Cassie-t, és
figyeltem, ahogy a nadrágját térdig feltűri, hogy felkészüljön a
játékra, amire a gyerekek rábeszélték. Mila megpróbálta
utánozni őt azzal, hogy felhúzta a ruhája szegélyét, de Cassie
finoman visszahúzta a szoknyát, és felnevetett.
 y
– Ő az a telefonhívás pár héttel ezelőttről, mi? – kérdezte
Frankie, én pedig csak bólintottam. Látott a bolt ablakából,
ahogy nevetgéltem, mosolyogtam és bájologtam, miközben
Cassie flörtölt velem és fitogtatta, hogy részegen is képes
beszélgetni. De nem néztem Frankie szemébe, nehogy még több
választ kiolvashasson.
Frankie felnevetett, miközben Cassie Mila előtt állt, és valami
nevetséges táncot lejtett neki és a barátainak, én pedig a
mellkasom mélyén éreztem a választ Frankie nevetésére.
– Ember – motyogta a barátom. – Alig várom, hogy
végignézzem, hova vezet ez a sztori.
 5. fejezet

Cassie
– Szóval mióta ismered Thatchert? – kérdezte Claire,
miközben átnyújtott nekem egy frissen mosott tálat. Alig több
mint négy órája érkeztünk meg Mila születésnapjára, és bár
kimerült voltam, nagyon is jól éreztem magam.
Hé, nincs szükségem arra, hogy fejen álljak egy
söröshordón, hogy jó legyen a buli.
Fogtam a tálat és eltöröltem, miközben a kerti jelenetet
néztem a konyhaablakból. Thatch és Mila hulahoppoztak a
hátsó udvaron.
– Nem túl régóta. A legjobb barátja az én legjobb barátnőm,
Georgia férje.
Claire melegen elmosolyodott a bonyolult magyarázaton, és
megvillant a szeme, ahogy összekötötte a dolgokat.
– Kline?
– Igen – bólintottam, és a tálat a csöpögtetőre helyeztem. Az,
hogy ismerte Kline-t, és minimum hallott már Georgiáról,
kíváncsivá tett.
– És te mióta ismered Thatchet?
– Gyerekkorunk óta – vigyorgott.
– Szóval ismered az összes piszkos titkát? – cukkoltam. A
vigyora kissé lehervadt, nem erre a reakcióra számítottam.
Megragadott egy másik konyharuhát, és a kezében csavargatta.
– Éppolyan régóta ismerem őt, mint a férjemet, és mégsem
tudok mindent. Eléggé rejtélyes tud lenni, de nem is tudom,
hogy ez szándékos-e vagy nem. Thatch az a fajta fickó, aki nem
titkolózik, és őszinte, de nem jellemző, hogy megnyílna, ha
érted, mire gondolok.
– Igen, ezt én is észrevettem. – Végül is a mai napig nem is
tudtam a tetoválószalonról.
– De jó ember. – Leengedte karba tett kezét, a konyharuhát a
pultra dobta, és mosolyogva kinézett az ablakon. – A bájos
hencegés és a nagy egó alatt még nagyobb szív lapul.
A tekintetem követte Claire-ét. Néztem, ahogy Thatch
felemeli Milát, átdobja a vállán, és körbefutja az udvart,
miközben Mila összes barátja viháncolva követi őket. Nem
kellett zseninek lenni ahhoz, hogy tudjam, Claire-nek igaza van.
Fájt a szívem a jelenetből áradó cukiságtól.
Claire elzárta a csapot egy elmormogott „hoppá”-val, mintha
korábban elfelejtette volna megtenni. Vett egy mély levegőt, a
csípőjét a pultnak támasztotta, és mindentudó tekintettel
szembefordult velem.
– Alapvetően egy nagy plüssmaci, ha megismered. – Rám
kacsintott, a kezét kedvesen a karomra tette. – Csak óvatosan
bánj vele, oké? Nem feltétlenül volt könnyű dolga, ha
kapcsolatokról van szó.
Megráztam a fejem, a szemem szinte kiesett a fejemből.
– Ó, mi nem vagyunk kapcsolatban.
– Tudom – válaszolt Claire vigyorogva. – De ismerem
Thatchet annyira, hogy tudjam, kibaszottul kitartó.
Elvigyorodtam azon, hogy ez volt az első káromkodás, amit
Claire-től hallottam, mióta a házához értünk, de gondoltam,
hogy ez a gyerekhallgatóság miatt lehetett.
– Kitartó? – kérdeztem vissza, és furcsamód elég jól
szórakoztam.
Bólintott, és felvonta a szemöldökét.
– Különösen akkor, ha egy dögös csajról van szó, fantasztikus
mellekkel.
Ez megnevettetett.
– Köszi!
– Köszönöm, hogy segítettél összepakolni. Mindenki más az
evéssel van elfoglalva, de amikor előkerül a mosogatószer,
szétszélednek, mint a patkányok.
– Nagyon szívesen. – Amit nem mondtam el neki, hogy
valószínűleg a többi patkánnyal tartottam volna, ha nem
próbáltam volna valamiféle kvázi pozitív első benyomást
kelteni. – Kösz, hogy belóghattam Mila bulijára.
– Még ajándékot is hoztál – hívta fel a tényre a figyelmemet
 g j y gy
nevetve. – Azt mondanám, hogy nagyjából abban a pillanatban
megnyerted magadnak a lányomat, amikor meglátta a macskát
a pólódon, és végignézte, ahogy előhúzol a táskádból egy
vadonatúj Barbie-t…
Egy pillanatra szünetet tartott, majd hozzátette:
– Mielőtt visszamegyek, valamit tudnom kell.
Oldalra billentettem a fejem.
– Mi lenne az?
A mellkasom felé biccentett.
– Igaziak, ugye?
Basszus, máris megszerettem Claire-t. Kedves volt, és őszinte,
és kimondta, ami a fejében járt. Reméltem, hogy nem ez volt az
első és utolsó alkalom, hogy együtt lógunk. Olyan csaj volt,
akivel határozottan jól kijöttünk.
– Határozottan valódiak.
– Tudtam! – kiáltott fel, a hátsó ajtóhoz lépett, kinyitotta, és a
férje irányába kiáltott: – Tartozol nekem húsz dolcsival,
Frankie!
Frankie csak nevetett, Thatch pedig kérdő pillantást vetett rá.
Frankie mindkét kezét a mellkasa elé tartotta, Thatch pedig
azonnal kapcsolt, és kuncogva válaszolt.
– Megmondtam, haver.
– Én is akarok húsz dolcsit! – kiabálta Mila, ahogy átrobogott
az udvaron, és berontott az ajtón. A konyhába érve megállt, a
kezét a kis térdére tette, lihegett. – Miért tartozik neked apa?
– Mert folyton elfelejti, hogy anyunak mindig igaza van –
válaszolta Claire, és rám mosolygott.
– A lányoknak mindig igazuk van, Mila – értettem egyet. – Ezt
soha ne felejtsd el.
A kislány csípőre tette a kezét, és komolyan nézett rám.
– De Patrick nem ezt mondja.
– Ki az a Patrick, édesem? – kérdezte Claire, szeretetteljesen
megsimogatva Mila arcát.
– Csak egy hülye fiú az osztályomból. Azt mondja, hogy a fiúk
okosabbak, mint a lányok, és én vagyok a legnagyobb hülye
dagadék mind közül.
Ó, szegény kis seggfej Patrick. Durván fel fog ébredni, ha
majd idősebb lesz. Legszívesebben már most kijózanítottam
volna, de valamiért a társadalom nem nézte jó szemmel az
ilyen viselkedést a gyerekekkel szemben.
– Néha a fiúk gonosz dolgokat mondanak, ha tetszik nekik
egy lány – sóhajtott fel Claire, aki láthatóan ugyanolyan bosszús
volt egy hatéves fiú miatt, mint én, de próbált finoman
fogalmazni.
Mila a fejét rázta.
– De nem tetszem neki. Megrángatja a copfomat, és kerget a
játszótéren.
Claire és én mindentudó pillantást váltottunk.
– Akarsz tudni egy titkot a fiúkról, Mila? – kérdeztem.
Lelkesen bólintott.
– Gyere ide, suttognom kell, hogy anyukád ne hallja. – Mila
odaugrott hozzám, a vállamra tette a kezét, és lenyomott, hogy
egy magasságban legyünk.
– Mondd el! Mondd el! Imádom a titkokat!
Claire szórakozottan nézte, ahogy néhány nagyon értékes
tanácsot súgtam Mila fülébe. Amikor végeztem, a kislány
eltakarta az ajkát, és kuncogott.
– Ezt soha ne felejtsd el, oké?
Kinyújtotta a kisujját, és az enyém köré tekerte.
– Megígérem, Cassie nénikém.
Összeszorult a szívem.
– Ó, kicsim, ő nem a nagynénéd, csak Thatch bácsi barátja –
szólt közbe Claire, és bocsánatkérő pillantást vetett rám.
– Igen, de ő és Thatch bácsi összeházasodnak, és lesz egy
gyerekük, és elvisznek engem és az új unokatestvéremet Disney
Worldbe! Nagyon jó mulatság lesz!
Nem tudtam, hogy mi a fenét válaszoljak erre, bár ez
újdonságként ért. Általában minden kibaszott dologra volt egy
válaszom.
– Mila! – Claire rémülten felnevetett.
 – Mi az? – kérdezte a kislány, cseppet sem aggódva azon,
hogy épp most tervezte meg a jövőmet. – Thatch bácsi azt
mondta, hogy ez nagyon jó ötlet!
– Persze, hogy azt mondta – motyogtam, és a tekintetem
találkozott Claire vidám tekintetével.
– Kitartó – tátogta egy kacsintással.
– Mila! Itt az ajándékok ideje, kislányom! – kiáltotta Frankie
elég hangosan ahhoz, hogy meghalljuk. Mila kirohant az ajtón,
egyenesen a rózsaszín csomagolópapírral és csillogó
szalagokkal borított piknikasztalhoz.
Ahogy Claire és én követtük kifelé, suttogva kérdezte:
– Mit mondtál Milának?
– Mindent, amit valószínűleg te is el akartál mondani, de
nem tetted, mert jó anya vagy – vigyorogtam.
– Remélem, azt mondtad neki, hogy rúgja tökön azt a kis
seggfejet.
– Ó, ne aggódj, határozottan valami ilyesmi volt –
kacsintottam rá.
Nevetett, átkarolta a vállamat.
– Emlékeztess, hogy szóljak Thatchnek, hogy csak akkor jöhet
hozzánk, ha te is elkíséred.
– Nyilván elmondom neki, miközben megveszem a leendő
gyermekünk és a lányod repülőjegyét Orlandóba.
Egyelőre viszont kap egy ízelítőt a saját módszereiből.
 6. fejezet

Thatch
Néztem, ahogy Cassie elindul lefelé az utcán, és tudtam, hogy
valószínűleg már alig bír magával. Kimentette magát, amíg én
elbúcsúztam a többiektől, de a terve csak akkor vált
nyilvánvalóvá, amikor hallottam a Fiat kis hörcsögmotorját
életre kelni.
Kocogva kilőttem a bejárati ajtón, de Cassie már elhúzott a
járdaszegélytől, a táskámmal az autóban.
– Úgy tűnik, szükséged lesz egy fuvarra – jegyezte meg
Frankie, miközben lassan mellém lépett.
Kikényszerítettem magamból egy vállrándítást, miközben a
Fiat halványuló hátsó lámpái szinte a mellkasomban égtek.
– Valószínűleg figyelmeztetnem kellett volna, hogy
idejövünk, amikor ma reggel könyörögtem neki, hogy tegye le
értem az óvadékot.
Egy ilyen nővel nem lehet csak úgy bármit megcsinálni.
– Hogy mi? – kérdezte Frankie.
– Nem fontos.
– Á, oké. Ezt úgy értelmezem, hogy épp az ellenkezőjét
jelenti. A mi barátságos szülővárosunk még mindig a húgom
miatt pocskondiázik téged.
Bólintottam, bár ez nem kérdés volt, de nem tettem hozzá
semmit. Nem kellett tudnia, hogy nem is a Margóra tett
megjegyzés zaklatott fel a legjobban. A beszólás Frankie-re
kúszott igazán a bőröm alá. Épp akkor fordultam a ház felé,
amikor Mila kirohant a bejárati ajtón. Csikorgó kerekek hangját
hallottam magam mögül. Hátratekertem a nyakam, és láttam,
hogy a miniautós Vad Angyal pont ott parkol, ahonnan elindult.
– Thatcher! – kiabált Cassie, aki időközben nyilvánvalóan tett
egy kört. – Gyere ide, és szállj be a kocsiba!
A mosolya fülig ért, és akaratlanul is átterjedt az arcomra.
Cassie kacsintott, de nem rám. Kíváncsian megfordultam, hogy
megnézzem, kinek szánta.
Mila vihogva állt ott, Cassie-re mutogatott, Cassie pedig
visszamutogatott rá.
– Mit mondtam? – kiabált ki Cassie az autó nyitott ablakán.
Mila éles kis hangján visszakiabált.
– Adjunk a fiúknak!
– Mila! – figyelmeztette Claire, de Frankie csak nevetett.
– Oké, most már tényleg kedvelem ezt a csajt – jegyezte meg
az én őrült sofőrömre utalva. Biztonsággal mondhatom, hogy
nem ő volt az egyetlen.
Bedobtam a mély vízbe, de neki meg sem kottyant.
Elboldogult nélkülem, vegyült és bájcsevegett, és úgy vállalta fel
a jóganadrágját és a pólóját, mintha estélyit vett volna. A
táskából előhúzott szülinapi ajándék történetének még mindig
nem tudtam a végére járni.
Valójában nem volt dühös rám a megtévesztő útbaigazítás és
a váratlan megálló miatt – csak belement a játékba.
Egy utolsó puszit nyomtam Mila és Claire arcára, és
összeütöttük az öklünk Frankie-vel, majd a kocsihoz rohantam,
és éppen akkor érintettem meg a kilincset, amikor Cassie két
métert előrébb hajtott, majd a fékbe taposott. A nevetése
visszhangzott az utcában.
– Oké, Mary, engedj be a kocsiba.
– Mary! – kiáltotta, és újra padlógázt adott.
Frankie, Claire és Mila csak nézték a műsort, és minden
egyes szóváltásnál egy kicsit jobban nevettek.
– Jobb, ha megjegyzed a nevemet, Thatcher. Lehet, hogy más
nőket ez nem érdekel, de nálam azt kockáztatod, hogy megöllek.
– Ez csak egy becenév – nevettem, amikor végre kinyitottam
az ajtót.
– Becenév? – kacagott. – Hát, tudom, hogy nem a Szűz Mária-
féle Maryre gondolsz, úgyhogy jobb, ha megmagyarázod.
– Poppins – pontosítottam, de csak miután landoltam az
ülésen, és mindkét lábamat behúztam. Nagyobb
valószínűséggel várta meg a mozdulatsor végét, ha közben a
válaszra is vár. – Mit keresett a Barbie a táskádban?
 Megvonta a vállát.
– A dolgok hajlamosak felhalmozódni a táskámban.
– De egy Barbie? És mi van még benne? Mondd, hogy bilincs
és miniszoknya.
Ismét vállat vont, mintha ez lenne a világ legnormálisabb
dolga.
– Jobb, ha megmondod, merre menjek. Nem vagyok jó a
tájékozódásban.
– Csak visszafelé.
– Annyira emlékszem, hogy a farkad balra húz.
– Nem az én farkam – tagadtam nevetve. Elmosolyodott.
– Beszéld meg a bíróval.
– Csak akkor, ha te vagy a bíró – incselkedtem én is.
– Tedd el a farkadat, Thatcher. A döntés végleges – zárta le a
témát kacsintva, és úgy tett, mintha egy kalapácsütéssel
pecsételné meg a dolgot a műszerfalon. A farkam azonban elég
szarul hallhatott, mert pont az ellenkezőjét értette a szemétláda.
Fészkelődtem egy kicsit, és mutattam az irányt.
– Csak kövesd ezt a hátsó utat, és fordulj jobbra a lámpánál!
– Jobbra? Biztos vagy benne?
– Biztos – válaszoltam titkos mosollyal.
Miután bekanyarodott, balra mutattam, és ekkor kezdett
igazán gyanakodni.
– Az ott nem a Saw Mill River Parkway volt? Mintha láttam
volna egy táblát.
– Más úton kell menned, hogy visszajussunk – hazudtam.
Összehúzta a szemét, de ment még egy kilométert, mielőtt
megkérdőjelezte volna a dolgot.
– Szerintem a farkad kurvára eltört, Thatcher. Nem látom
sehol azt az utat.
– Ó, tudod mit? – játszadoztam. – Azt hiszem, igazad van.
Csak menj be itt! Ebben a parkolóban megfordulhatsz.
– Aaaaaah – nyögte, és el kellett fojtanom a nevetésemet.
Kavics csikorgott a kerekek alatt, ahogy átrobogott a
bejáraton, és bekanyarodott. Amikor már a forduló felénél járt,
felkiáltottam:
 – Várj! Állj!
– Micsoda? – kiabált vissza, és olyan erősen rátaposott a
fékre, hogy csikorogva megálltunk.
Meghúztam a kilincset, hogy kinyissam az ajtót, és
kimásztam a kocsiból. Figyeltem, ahogy ő is ugyanezt teszi,
mielőtt válaszoltam volna. A szemében megint eszelős fény
csillant, és éreztem a felém lövellt fantom-lézersugarakat a
bőrömön. Szerencsére a képzeletbeli lézer csak épphogy égetett.
– Oké. Ne légy mérges, de inni akarok egy turmixot.
– Ó, te rohadék! – dühöngött.
Pimasz integetéssel és bocsánatkérőnek egyáltalán nem
nevezhető mosollyal fordultam be a fagylaltozóba, és
hisztérikus nevetés bugyborékolt mélyen a mellkasomban,
egészen az ajtóig.
– Most nevetsz, de ma ez az egyetlen finomság, amit látni
fogsz. És jobban teszed, ha elhiszed, hogy az én finomságaimat
mindenki szereti.
Azt elhiszem.
 7. fejezet

Cassie
– Szállj ki a kocsiból, Cass! – követelte Thatch, furcsa pózba
merevedett kezével nyitva tartva az ajtót. Irracionális dühvel
bámultam a kezére, amelynek a mérete, az ereje és a rajta lévő
erek pornós GIF-ek képeit igyekeztek a fejembe ültetni.
Baszódj meg, áruló, tapintást vezérlő mézesmadzag!
Az egyik megállót követte a másik, és ez az óriás faszfej
rávett, hogy egész nap ide-oda furikázzam. A zsúrba, fagyizni,
majd a bankba és több kiadásra szánt queensi ingatlanhoz,
mielőtt átült volna a volán mögé. Még akkor is az volt az
érzésem, hogy kedve lenni elvinni egy-két bárba, de én többször
is életveszélyesen megfenyegettem félálomban, és
nyilvánvalóan valamelyik megfélemlítés hathatott.
Köszönöm, bassza meg!
Éppen a háza előtt ültünk, és én már nagyon készen álltam
rá, hogy hazamenjek, és nekikezdjek az alvásmaratonnak. De ő
csak azért is próbált távol tartani az ágyamtól. Azok után, amin
ma keresztülmentem miatta, most meg volt győződve arról,
hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy hazavezessek.
A fejemet ráztam.
– Tudom, hogy imádod a társaságomat, de ma már elég sok
időt szenteltem neked. Szóval húzd el a segged, T. Megyek haza.
Hatalmas karját az ajtó tetejére támasztva előrehajolt, és
vigyorogva nézett le rám.
– Édesem, tudom, hogy nagyon tehetséges vagy, de lesz egy
kis gond az elindulásoddal.
– Miről beszélsz? – kérdeztem, küzdve nehéz szemhéjam
súlya ellen. Bármennyire is próbálkoztam, hunyorgásnál
jobban nem akart kinyílni.
– Egészen biztos, hogy a kormánykerékre és a pedálokra van
szükséged, hogy ez a bohócautó elinduljon. – A műszerfal másik
oldala felé biccentett. – Ami történetesen odaát található.
 Követtem a tekintetét, és rájöttem, hogy még mindig az
anyósülésen ülök.
A francba! Azt hiszem, tényleg fáradt vagyok.
– Kösz a nyilvánvaló tippet, de ezt én is tudtam – hazudtam,
kicsatoltam a biztonsági övemet, és indultam, hogy átmásszak a
konzolon. Thatch megállított, mielőtt még egy centimétert is
haladhattam volna, átkarolta a derekamat, és kirántott a
kocsiból.
– Az istenit! Tegyél le, te ogre!
De Shrek figyelmen kívül hagyta a követeléseimet, átdobott a
vállán, és elindult az épület felé. Lenyűgöző pontossággal
odadobta a kulcsokat a portásnak, és utasította, hogy parkoljon
le a Zipcarral egy megfelelő helyen.
– Ne! Ne parkoljon le! Még használom! – kiabáltam,
miközben nyitott tenyérrel hátba vágtam Thatchet.
– Nyugodj meg – kuncogott, miközben hosszú, könnyed
léptekkel szelte át a csempézett folyosót.
– Thatch! – kiáltottam még hangosabban, a hangom
visszhangot vert az előkelő csarnok márványfalai között. A
kurva életbe, ma semmit sem sikerül irányítanom.
Egyik jókora tenyerével a fenekemre csapott, mire
felsikkantottam.
– Nyugodj meg, te bolond, különben tovább fenekellek.
Ujjamat a hátába fúrtam, és azt kívántam, bárcsak a földön
lenne a lábam, hogy a szart is kiverhessem Thatchből.
– Ha még egyszer a seggemhez érsz, leharapom a farkad.
– Tudod, én nem annyira szeretem a fogazást, de miattad
majd megtanulom élvezni.
A dolgok tetézésének kibaszott királya.
Megragadta a combomat, és a lifthez lépett. Hallottam, ahogy
megnyomott egy gombot, az ajtók becsukódtak, és elindultunk
felfelé, csak feltételezni tudtam, hogy a tetőtéri szintre.
Thatch addig nem tett le, amíg a lakásában nem voltunk, a
fenekem végül a bőrkanapéján landolt.
– Maradj ott – mondta. – Melegítek magunknak egy kis kaját,
és remélhetőleg az elég energiát ad ahhoz, hogy haza tudj
metrózni.
– Nem vagyok kutya – vágtam vissza, miközben a párnákra
hajtottam a fejem. Nem is engedtem meg magamnak, hogy
szemügyre vegyem a lakását. A szemem már csak a kanapéja
luxus puhaságától lecsukódott, és túl fáradt voltam ahhoz, hogy
bármi másra gondoljak. A berendezés, ez a férfi – a véremnek
az a furcsa zúgása, amit a vele való vitatkozástól éreztem –,
mindezek felfedezéséhez lényegesen nagyobb mennyiségű
energiára és működő testfunkcióra lett volna szükségem.
– Kényelmes, ugye?
Egyik szememet felnyitva kikukucskáltam, hogy lássam a
felettem álló Thatchet, akinek szórakozott vigyor jelent meg az
arcán.
– Azt hittem, valami ennivalót készítesz nekem.
– Azt hittem, nem vagy fáradt.
A szoba elsötétült, amikor felmutattam a középső ujjamat.
– Csak pihentetem a szemem.
– Tudod, az én anyukám is pontosan ezt mondja, mielőtt
szundikál vagy negyven órát.
Megrándult az ajkam. Vicces szemétláda.
– Fogd be, és csinálj nekem kaját – vágtam vissza, de a
hangom nem volt túl meggyőző. Az álom teljes erőből igyekezett
maga alá gyűrni.
Válaszul csak néhány halk kuncogást hallottam és a távolodó
léptei hangját.

– He? – motyogtam, amikor éreztem, hogy vaskos karok egy

kőkemény mellkashoz szorítanak.
Újabb Henry Cavill-álom?
Felemeltem a kezem, hogy eltakarjam a szememet a fénytől,
és megóvjam magam a lehetőségtől, hogy eltaláljon némi kóbor
törmelék. Superman-fantáziáimban mindig porosnak tűnt a
környezet. És ha nem por volt, akkor valami más. Legutóbbi
Cavill-fantáziámban Szuperfarok helyett csak egy köpennyel
lett tele a szám, és megígértem magamnak, hogy soha többé
nem hagyom, hogy ez a szerencsétlen álomjelenet
megtörténjen.
– Elaludtál a kanapén, a legkínosabb pózban, amit valaha
láttam. Gondoltam, az ágyamban kényelmesebb lenne –
hallottam a lágy, mégis rekedt hangot, amely kétségtelenül
felizgatott.
– Henry?
– Ki a faszom az a Henry? – A hang dühössé vált, ahogy
tovább haladtunk – vagy talán repültünk? – valami ismeretlen
helyre.
Pislogtam néhányat, és szemtől szembe kerültem Thatchcsel.
Barna szeme sötétebbnek tűnt a szokásosnál, szája kemény
vonallá préselődött. Felnyúltam, hogy végigsimítsak az állát
borító sötét, kócos, rövid szakállon.
– Te nem Henry Cavill vagy.
– Nem – válaszolta vigyorogva. – Én sokkal jobb vagyok.
– Ez az álom más, de a pokolba is, ha nem tetszik.
Az igazság az volt, hogy már jártam itt korábban is, de az
inkább csak álmodozás volt, egy teljesen tudatos felfedezés
arról, milyen lenne elég közel lenni Thatchhez, hogy érezzem
őt, érezzem az illatát – és addig keféljen, hogy járni se tudjak.
Teljesen logikus volt, hogy álmomban is elkezdtem erről
gondolkozni.
Halk kuncogás hagyta el a száját.
– Ez nem álom, drágám.
A hátam valami puha dologba nyomódott, talán egy
paplanba… vagy talán épp egy felhőn készültünk dugni? Nem
tudtam, de azt igen, hogy én benne voltam a dologban.
Mindenben.
Álombeli Thatch lefeküdt mellém, és betakart mindkettőnket,
én pedig ekkor vettem észre, hogy egy ágyban vagyunk, egy
hatalmas, kibaszott nagy ágyban. Fantázia ide vagy oda, volt
értelme, hogy a szuperhős alakú srácnak szüksége van egy
gigászi méretű ágyra, hogy elférjen benne.
 Kényelembe helyezte magát mellettem, kinyújtózott, és
felvette a feltételezésem szerint kedvenc alvópózát – a hátára
feküdt, egyik izmos karját a feje fölé nyújtva. Az oldalamra
fordultam, és végigtapogattam a testét, még a takarót is
felemeltem, hogy jobban lássak – csak egy bokszeralsó van
rajta. Istenem, micsoda izmok voltak ezen a férfin! Svédasztal
volt, és én készen álltam, hogy lefogyasszam a pénzemet.
– Cass? Mit csinálsz? – Figyelte, ahogy végigsimítok a feszes
mellkasán.
– Kanos vagyok – válaszoltam. Mert igen, az voltam, és miért
kellett Álomvilág Thatchnek olyan átkozottul
ellenállhatatlannak lennie? Össze kellett szorítanom a
combomat, csak hogy megfékezzem a közöttük lüktető érzést.
De ez nem volt elég. Többre volt szükségem.
Halkan felnevetett.
– Azt hiszem, álmodsz, édesem. Talán vissza kellene aludnod.
De nem próbálta megakadályozni a kezemet a felfedezésben.
Én pedig tovább kutattam, a hasa mellett lecsúsztam az
alsónadrágjáig. Ó, igen! Álomvilág Thatch is kanos volt.
Vigyorogtam rá, miközben térdre emelkedtem, és átfogtam a
csípőjét. Egy nyögés hagyta el az ajkamat, amint éreztem, hogy
keményen és vastagon a puncimhoz nyomódik.
– Ó, bassza meg, igen!
A szemöldöke a homlokáig húzódott.
– Drágám…
– Psszt! – Az ajkához nyomtam az ujjamat. – Csak dőlj hátra,
és élvezd az utazást, Thatch! Mindkettőnknek kurva jót fog
tenni.
– A francba! – nyögte, miközben mozgattam a csípőmet. –
Bassza meg! Mi történik?
– Nem tudom, de nagyon tetszik.
– Ébren vagy egyáltalán? – Megragadta a csípőmet,
megállítva a mozgásban. Tekintete az enyémre szegeződött,
aggodalom és tomboló vágy mámorító keveréke csillogott
benne.
 Megráztam a fejem, és felnevettem Álomvilág Thatch
próbálkozásán, hogy becsapjon, és beleharaptam az alsó
ajkamba.
– Te vagy ébren. – Újra mozgatni kezdtem a csípőmet – annak
ellenére, hogy megpróbált megállítani –, hogy hangsúlyozzam a
mondandómat. Thatch farka ébren volt, és alig várta, hogy
akcióba lendüljön. Ó, igen.
– És imádom, ahogy érezlek a lábam között.
– Krisztusom! – nyögte megint.
Lehajoltam, és az ajkamat az ajkához szorítottam. A
nyelvemet a szájába csúsztattam, és mélyen megcsókoltam.
Ekkor abbahagyta a kérdezősködést, és a kezével a hajamba
túrva átvette az irányítást a csók felett. Egyre
szenvedélyesebben fedeztük fel egymás testét, igazi
birkózóversenybe kezdtünk, hogy minél közelebb kerüljünk
egymáshoz. Egymás szájába nyögtünk, a testünk ösztönösen
mozdult és dörzsölődött egymáshoz tökéletes, gyönyört keltő
ritmusban.
Amikor úgy éreztem, mintha egy szikra gyújtott volna tüzet a
lábaim között, mindez kéjvágytól fűtött valósággá kezdett válni,
nem homályos álommá. Meglepődve ültem fel, megszakítva a
csókot, és lebámultam rá. Ez az érzés és a mellkasom gyors
emelkedése és süllyedése nem az álom eredménye volt. Nem,
határozottan ébren voltam, és körülbelül két másodpercre
voltam attól, hogy megdugjam Thatchet.
Nos, ez elég váratlan.
Egyik kezemmel a szememet dörzsöltem, átpislogtam a
ködön, és az alattam fekvő férfira néztem. Thatch teljesen
zavarodottnak tűnt, de még mindig láttam a szemében a vágyat.
– Cass? – kérdezte az arcomat fürkészve.
Jó harminc másodpercig gondolkodtam a dolgon. Elég
könnyen le tudtam volna állni, mielőtt továbbmentünk volna.
Tudtam, hogy nem fogja erőltetni. De az egyetlen probléma az
volt, hogy nem volt semmi jó érvem, amivel alátámaszthattam
volna ezt a lehetőséget. Most már teljesen ébren voltam, Thatch
farka még mindig kemény volt, és a pokolba is, a puncim
könyörgött egy menetért.
És ha tényleg objektíven nézzük a helyzetet, ő ébresztett fel
engem. Ez azt jelentette, hogy Thatchnek felelősséget kell
vállalnia a tetteiért, és segítenie kell visszaaludni.
Igen, ezt mindenképpen be fogjuk fejezni. Addig lovagolok
ezen a szuperhős alkatú pasin, amíg el nem altat egy
agyzsibbasztó orgazmussal, és rögtön vissza is térhetek az
álomvilágba.
– Tudod mit, Thatch? – kérdeztem, és vigyorogva néztem le
rá. Ki tudja, mennyi ideig tartottam szünetet, de úgy tűnt,
tökéletesen elégedett azzal, hogy mindenhol a testemet
simogatja, ahol csak éri.
– Mit? – Oldalra billentette a fejét, miközben az említett
mohó kezek végigsimítottak a combom tövén.
Előrehajoltam, és a számat ismét az övéhez szorítottam,
nyelvemet az ajkai közé csúsztattam, és belekóstoltam, mielőtt
megszívtam volna ajkát, amivel mámoros nyögést váltottam ki
a torkából.
– Dugni fogok veled – mondtam neki, miközben a számmal
végigsimítottam az állkapcsán, a nyakán, majd a tetoválással
borított mellkasán.
– Tényleg? – kérdezte, a hangjából döbbenetet, meglepetést
és a „mi a fasz történik most?” kérdést hallottam ki.
– Ó, igen. Mindjárt előveszem a kemény farkadat, és
kibaszott fantasztikusan jól fogok szórakozni – vigyorogtam,
amikor találtam valami fényes és fémes dolgot, amivel a
nyelvem játszadozhatott. Az ajkammal végigsimítottam
piercinges mellbimbóján, a számba szívtam a fémet, és a
nyelvemmel piszkáltam. Ez néhány elkínzott „basszameget”
csalt ki belőle. Feltérdeltem.
Szent szar, jó kis kilátás volt így Thatch testére.
– Tartozol nekem egy orgazmussal, miután felébresztettél. És
én mindig behajtom a tartozást.
– M-mi? – kérdezte félig nevetve, félig nyögve. De
valószínűleg egy éppen hozzád dörgölőző lány pont ilyen
reakciót vált ki.
– Te. Tartozol. Nekem – ismételtem, miközben levettem a
pólómat és a melltartómat, és az ágy szélére dobtam őket.
Ekkor abbahagyta a kérdezősködést, a figyelmét túlságosan
is elvonta a mellem. Mindkét kezemmel a mellemet markolva,
ujjaim között a mellbimbóimat dörzsölve figyeltem, ahogy
engem néz.
– Bassza meg, de gyönyörű vagy. – Megnyalta az alsó ajkát,
tovább nézett. Láthatóan képtelen volt elfordítani a tekintetét a
mellemről.
– Kérsz egy kis kóstolót?
– Nem elégszem meg kóstolóval – felelte, felült, és egy
lábujjgörbítő csókot nyomott a számra. A nyelve táncot járt az
enyémmel, miközben a fenekemet markolta, és a farkához
csúsztatta. – Az egészet akarom, édesem – suttogta a számba,
mielőtt lehajolt, és beszippantotta a mellbimbómat a szájába.
A nyelve fondorlatos volt, ennyit éreztem, amikor két rövid
érintéssel és egy finom hosszú húzással végigsimított a
mellbimbómon. A csípőmet nekidörzsöltem, miközben a hajába
túrtam, és arra bátorítottam, hogy a másik mellbimbómnak is
ugyanolyan figyelmet szenteljen. Így is tett. Nagyon alapos
munkát végzett.
De csak ennyi előjátékot bírtam elviselni, már kezdtem
türelmetlen lenni. Megragadtam a haját, és belenéztem a
szemébe.
– Vetkőzz le. Hozz egy óvszert. Szükségem van a farkadra,
bennem.
Thatch nem gondolkodott a követeléseimen, a hátamra
fordított, és úgy vette le a jóganadrágomat és a bugyimat, mint
egy istenverte varázsló. Az alsónadrágja eltűnt, és egy
szempillantás alatt felcsúsztatott egy óvszert.
Mielőtt átvehette volna az irányítást, visszalöktem az ágyra,
átkulcsoltam a csípőjét, és magamba vezettem.
– Bassza meg – nyögtem fel, amint a farka tövig bennem volt.
– Istenem, de jó érzés – mormogtam, miközben egyenletes fel-le
ritmusba kezdtem, a puncim pedig minden egyes alkalommal,
amikor belém hatolt, összeszorult körülötte. Mellkasának
melege átszivárgott a tenyerembe, olyan érzés volt, mintha
áramütésekkel keltettem volna életre.
– Mindenfélét érzek a punciddal kapcsolatban, édesem. Ha
nem a farkamon ülnél, akkor a nyelvemmel imádnám. – Ismét
megragadta a mellemet, hüvelykujja a mellbimbóimra simult,
borzongás futott végig a gerincemen.
– Ne fogd vissza magad – mondtam, miközben leszálltam
róla, és az arcára csúsztam. Tiltakozni akart a pozícióváltás
miatt, de egyik kezemmel megragadtam a haját, a másikkal
pedig kitártam neki a puncimat. – Gyerünk, Thatch! Hadd
élvezzek el az arcodon!
 8. fejezet

Thatch
Biztosan agyvérzést kaptam.
Úgy értem… ezek annak a tünetei, ugye? Talán nem
mindenkinél, de egy magamfajta fickó számára a stroke
valahogy így nézne ki.
Cassie az arcomhoz dörzsölte a hamvas combjait, rövid
szakállamat elhúzva, felborzolva az idegeimet.
Istenem! Rendben. Rendben. Jézusom, le kell nyugodnom! A
szívem elviselhetetlenül gyorsan vert, és kizárt, hogy egy
percnél tovább tudtam volna tartani a tempót.
De bassza meg! A puncija illata, ahogy szó szerint az
arcomon lovagolt, leírhatatlan volt. Az illata senki máséhoz
nem volt hasonlítható – még más puncikhoz sem hasonlított –,
de akármilyen feromonokat is tartalmazott, biztos, hogy
kifejezetten nekem programozták be őket. Mint egy, a farkamra
szabott tápszer. Abban a pillanatban még nem fogtam fel, mert
nem láttam mást, csak ennek a vad nőnek a kibaszott tökéletes
punciját, de a farkam nagyobb volt, mint valaha. Szemrebbenés
nélkül fogadtam volna akár tizenötezer dollárban is, hogy ez
így van.
Arról nem is beszélve, hogy hogy a francba kerültünk ide?
Mégis hogyan szexelhettem éppen Cassie Phillipsszel? Világos,
hogy nem bírtam felfogni sem a váratlan eseményt.
Amikor erősebben a számra tapadt és nyöszörgött, rájöttem,
hogy el kell felejtenem minden részletet, és csak arra kell
koncentrálnom, amit tudok. És azt tudtam, hogyan kell kinyalni
egy puncit.
A titok egyszerű volt.
Soha, de soha nem volt ugyanolyan.
Lehetett ugyanaz a nő, ugyanaz a nap, ugyanaz az együttlét,
de a női punci egy önálló, különleges entitás. Válogatós, de
kibaszottul nagylelkű, és mindenféle perverz dologra beindul,
ám a legnagyobb beindítója a változatosság és a jó hangulat.
Mindent megtettem, hogy figyeljek Cassie jelzéseire, a
nyögéseire és nyöszörgésére, a lélegzetvétele sebességére.
Gyorsabb vagy lassabb tempóra van szüksége? Megfelelő a
nyomás? A válasz sosem volt következetes, és ezt imádtam.
Minden alkalommal, amikor jutalmat kaptam a lábujjainak
begörbülésével vagy a térdei összeszorításával, még
keményebben kellett dolgoznom.
Nyaltam és szopogattam, és ő az arcomhoz szorította nedves
melegét. A bőre a mellbimbóinak színére pirult a lábujjaitól az
orráig, és a farkam vadul megremegett válaszul.
– Istenem, igen. Nyald ki, Thatch! – parancsolta Cassie, és én
belenyögtem a puha, csupasz bőrébe. Soha életemben nem volt
még ilyen, hogy egy nő így utasítgatott és átvette az irányítást,
de nem bántam – nagyon nem bántam.
Amikor elélvez, az azért történik, mert én juttattam el odáig,
és ez volt minden ösztönzés, amire szükségem volt. Ez a vad nő
egy kibaszott istennő volt, és bármikor, amikor azt akarja, hogy
kinyaljam a punciját, én készen fogok állni rá – kérdés nélkül.
Gyere, drágám! Élvezz az arcomra!
Amikor már készen álltam, elvette tőlem az élményt, nyögve
elmozdult az arcomról, és gyorsan lesiklott a testemen, a
farkamra.
– Bassza meg – lihegtem.
– Nem, bébi – javított ki a fejét rázva. – Ezúttal nem. Most
engem baszunk meg.
És istenemre, így is tett, fel-le lovagolt a farkamon, még csak
lehetőséget sem adott arra, hogy megcsillogtassam a
tehetségemet. Eszköz voltam, és ő nem bánta, hogy minden
munkát ő végez el. Nem volt teljes képtelenség, de be kellett
látnom, hogy ritkán találkoztam ilyen szexuális munkamorállal.
A melle után nyúltam, ahogy azok előttem lengtek, és
magamban elmosolyodtam, amikor nem lökte félre a kezemet.
A melle nehéz volt, és dús, és amikor a hüvelykujjaimmal
megdörzsöltem a mellbimbókat, Cassie megnyalta az ajkát, és
végre átszakadt a gát.
A fejét hátrahajtotta, a szeme lecsukódott, és a combizmai
még erősebben szorították a csípőmet.
Amikor hosszú, egyenletes lélegzetvételekkel előrebukott a
mellkasomra, hagytam, hogy a kezem a csípőjére simuljon, és
gyengéden megdörzsöltem, hogy adjak neki egy percet, hogy
visszanyerje az erejét és az energiáját. Eleve fáradt volt, amikor
idejöttünk, és most már mindkettőnk helyett elég munkát
végzett.
– Jól vagy, édes? – kérdeztem, ajkamat az arcához érintve, és
beszívtam a bőre illatát. Istenem, de finom illata volt. Mint a
narancsnak és nekünk. Megnyaltam a válla ívét.
Nem mozdult, és nem szólalt meg.
– Cassie? – kérdeztem.
Halk horkantások csiklandozták a fülemet, és egy pillanat
alatt rájöttem, mi történik.
Épp most dugta álomba magát. Szó szerint álomba szexelte
magát.
Jézusom!
A túl izgatott farkam ma este nem kapja meg a boldog
befejezést. Nem, a legizgalmasabb résznél lett vége az
epizódnak, és a hírt nekem kellett közölni.
Sajnálom, haver. Ezúttal nincs nyolc másodperces menet.
Felemeltem és lehúztam a farkamról, a lehető
legfinomabban mozgatva ezt a Csipkerózsikát. De amikor
bármiféle reakció nélkül megráztam a karját, hogy felhívjam
magamra a figyelmét, tudtam, hogy nem kellett volna
fáradnom.
– Az istenit! – morogtam, felkeltem az ágyról, és befordult
lábakkal a fürdőszobába sétáltam. Lehet, hogy nem voltam
boldog, de a farkam szinte őrjöngött. Lerángatva az óvszert csak
egy kis előváladékot találtam benne, de semennyi
megkönnyebbülést.
Ne haragudj rám, seggfej, mondtam a farkamnak. Nem az én
hibám… legalábbis nem hiszem.
 Az egész olyan zavaros volt. Nem értettem, hogyan
történhetett, vagy miért lett vége, mielőtt valóban véget ért
volna. Semmi értelme nem volt az egésznek.
A zuhany csapja enyhén csikorgott, amikor elfordítottam, és
beleléptem a vízsugárba, mielőtt megmelegedett volna.
Az öklöm borzasztóan rosszul helyettesítette Cassie
puncijának szorítását, de be kellett érnem ennyivel. Dolgoztam
magamon, miközben elképzeltem a melle mozgását és súlyát a
tenyeremben. Cassie többször is a szemembe nézett, sőt, olyan
közelséggel tanulmányozta az arcomat, hogy szinte lehetetlen
volt, hogy ne tudja, kivel kefél.
És nem ő volt az egyetlen. A mai este után életem végéig el
tudom képzelni testének minden egyes részletét.
A közepes csúcsponttal gyakorlatilag a megkönnyebbülés
ellenkezőjét értem el, de ezen nem lehetett segíteni. Nagyjából
megszárítkoztam, és bemásztam az ágyba az új kedvenc nőm
mellé.
Mélyen aludt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy
figyeljem, hogyan emelkedik és süllyed a mellkasa minden
egyes lélegzetvételnél, vagy észrevegyem, hogy az arcán nem
ült semmilyen intenzív kifejezés, mint általában.
Gyönyörű volt, ahogy minden nő, de más is volt. Sugárzott az
egyénisége, amiért sosem kért bocsánatot. Ez jellemezte őt, és
ha őszinte voltam, kezdett felemészteni.

Másnap reggel a telefonom ébresztője emlékeztetett a rám

váró munkára. Kinyúltam érte, hogy kikapcsoljam, de ahelyett,
hogy az éjjeliszekrényemen találtam volna meg a szokásos
helyén, a szoba másik felén, a nadrágom zsebében volt,
elfeledve – hála a meztelen nőnek az ágyamban.
Ledobtam magamról a takarót, átsiettem a szobán, és
kikapcsoltam a jelzést. A vállam fölött visszanéztem az ágyra,
de Cassie meg sem mozdult.
Nyilvánvalóan mélyen alvó volt.
Ismét a fürdőszobába merészkedtem, gyorsan
lezuhanyoztam, elvégre utoljára tegnap este tettem így, majd
gyorsan felöltöztem a munkához. Kimentem a nappaliba, a
zakómat a kanapé háttámlájára terítettem, mielőtt feltettem a
kávét.
Hozzászoktam, hogy keveset aludjak. Mivel egy csomó
cégben benne voltam, és amikor csak időm engedte, a
tetoválószalonba is fektettem pluszenergiát, rengeteget voltam
ébren. De ezt most másnak éreztem, mivel álmos voltam és
szexuálisan frusztrált – lehet, hogy az elsőben gyakorlott
voltam, de a másodiknak nem voltam gyakran az áldozata. A
gyakori szexuális aktus volt az, ami segített feloldani bennem a
feszültséget, hogy tovább tudjak dolgozni. Tudtam, hogy mindez
a frusztráció, valamint Cassie testének az emléke a történelem
leghosszabb munkanapját fogja eredményezni.
Ahogy közeledett az indulás ideje, visszamentem a
hálószobába, Cassie oldalára kerültem. Leültem mellé az ágyra,
és félresöpörtem egy kusza hajtincset az arcából.
– Cassie – suttogtam, és finoman megráztam a csípőjét. –
Ébredj fel, édesem.
Nem mozdult, amíg erősebben meg nem ráztam, de ekkor
sem épp finoman és kedvesen tette.
Egy jobbhorog indult a fejem irányába, amit épphogy
kikerültem, majd felugrott az ágyból, amíg vad tekintete meg
nem találta az enyémet.
– Semmit sem csinálsz félgőzzel, mi? – kérdeztem nevetve.
Összehúzta a szemét, ahogy körülnézett, de minden
bizonnyal elég gyorsan eszébe jutott, hol van. A komódomhoz
sétált, előrántott egy pólót, és szó nélkül áthúzta a fején.
– Van kávé? – kérdezte a konyha irányába mutatva.
– Igen – válaszoltam, és követtem őt végig a folyosón. – Bocs,
hogy felébresztettelek, de el kell mennem dolgozni.
– Semmi gáz – válaszolt egy intéssel, miközben friss kávét
öntött egy csészébe.
Elmosolyodtam, és szóra nyitottam a számat, de amint
megszerezte a kávéját, sarkon fordult, és indult vissza a háló
felé.
 Ismét követtem, és arra számítottam, hogy éppen öltözni fog
vagy a ruháit szedi össze, de ő bemászott az ágyba, és az
orrához húzta a pehelypaplant és a csészéjét.
– Én… ööö… – kezdtem. – El kell mennem dolgozni.
– Tudom – felelte egy bólintással. – Szép napot!
Mi a…?
– Ööö… Oké. Akkor viszlát később…? – haboztam.
– Igen, persze – egyezett bele, kortyolt egyet a kávéból, és az
éjjeliszekrényhez nyúlt a távirányítóért.
– Van Bravo csatornád?
– Hogy… – ráztam a fejem. – Micsoda?
– Lemaradtam a Vanderpump Rules legutóbbi epizódjáról, és
Georgie rászoktatott arra a szarra.
– Aha – feleltem, anélkül, hogy értettem volna, miről beszél. –
Biztos vagyok benne, hogy minden csatorna van, ami csak
létezik.
– Kibaszottul remek.
Ismét mindent megtettem, hogy megértsem, mi történik.
– Szóval… most megyek dolgozni. Te még itt maradsz egy
kicsit?
– Igen – válaszolta mosolyogva és integetve. – Van valami
ennivalód? Meghalok valami reggeliért.
Igyekeztem a lehető legjobban felfogni, hogy mit kérdezett.
Tudtam, hogy a reggelek nehezek számára, így talán csak egy
kis pluszidőre volt szüksége.
– Igen, azt hiszem, van néhány tojás. Talán egy kis bacon is.
– Ó, bacon – dúdolta. – Van saláta és paradicsom?
Gondolkodtam egy kicsit a válaszon.
– Igen.
– Fantasztikus. Imádok BLT szendvicset ebédelni.
– Ebédelni?
Bólintott, majd csendre intett. Elkezdődött a tévéműsora, és
még kényelmesebben befészkelte magát a takarómba.
– Szóval. Szia? – búcsúztam bizonytalanul.
Türelmetlenül elmosolyodott.
 – Viszlát! Sok szerencsét!
– Köszönöm.
Megfordultam, kimentem a szobából, végig a folyosón,
felkaptam a kabátomat, a pénztárcámat és a kulcsomat, és
kiléptem a lakásból.
Csak amikor bezárult mögöttem az ajtó, akkor hagytam, hogy
minden mániákus, rendszerezetlen gondolatom egyetlen égető
kérdésben összpontosuljon.
– Mi a franc folyik itt?

Aznap szinte egyáltalán nem tudtam koncentrálni. Az

éjszaka. A reggel. Az emlékek együttesétől az agyam körkörösen
mozgott egy elbaszott huzalon, újra és újra végigfutva rajta. Alig
tudtam dolgozni, és ha emlékeztem volna bármelyik
megbeszélésemre, az csodaszámba ment volna.
Általában hatékonyan dolgoztam, feladatról feladatra
haladva. Ma még szinte az asztalomat sem találtam.
Az ismeretlentől megbénulva küldtem egy kísérleti SMS-t
Cassie-nek, hogy megpróbáljam addig ütni a vasat, amíg meleg.
Ezzel csak még jobban összezavartam magam. Szinte
túlbuzgóan reagált – közel egy tucatnyi üzenetet küldött –, és
olyan fesztelenül viccelődött velem, mintha legalábbis
állandóan csevegnénk.
Megragadtam a telefonomat, és lebámultam az
üzenetváltásra.
Én: Beindítanád a mosogatógépet?
Cassie: Most nem tudom. Próbálom megfejteni,
hogyan működik a DVR masinád. Nem akarok
lemaradni arról a Lifetime filmről, ami 2-kor kezdődik.
Én: Mit csinálsz 2-kor? És ugye tudod, hogy két
másodperc és egy gombnyomás kell a mosogatógép
elindításához? Tudom, hogy tudsz multitaskingolni,
drágám. Láttam, ahogy a melleiddel játszol, miközben
a farkamon lovagolsz.
Cassie: De az az orgazmusért volt. Az edényeid nem
 olyan szórakoztatóak. Különben is, nagyon…
– Kline Brooks keresi telefonon – hallottam a telefonból az
asszisztensem, Madeline hangját.
Leráztam magamról a zavarodott kábulatot, és felvettem a
telefont.
– Kline.
– Szia, T! – köszönt lazán. A térdemet ráztam, a cipőm talpa
szeszélyesen kopogott az íróasztalom alatti csempén. –
Beszélnem kell veled a…
– Szarról se kell beszélned velem – vágtam közbe, tudva,
hogy egy percig sem tudnám végighallgatni, ahogy a fúziókról,
felvásárlásokról és technikai hókuszpókuszokról beszél. – De az
kurvára biztos, hogy nekem beszélnem kell veled.
– He? Miről beszélsz?
Túlságosan felpörögtem, és pont az ellenkezőjét tettem a
lassú felvezetésnek. Egyenesen a sztratoszférába lőttem ki az
infót, még mielőtt megkezdődhetett volna a visszaszámlálás.
– Tegnap este megdugtam Cassie-t.
– Micsoda? – kiáltotta Kline.
– Hát, igazából – javítottam ki magam – ő dugott meg engem.
Nem is tudom, hogy történt, vagy hogy mi történt, vagy, a
francba is, igazából semmit nem tudok. Kurvára össze vagyok
zavarodva.
A sokk nem sokáig tartotta sakkban Kline-t. Ahogy az
várható volt, gyorsan összeszedte magát, és kérdezősködni
kezdett.
– Hogyhogy össze vagy zavarodva? Nem voltál ott? Nem te
vagy az oka, hogy megtörtént?
– Nem! – csattantam fel, ugyanolyan döbbenten, mint ő. –
Épp ez a lényeg. Mármint ott voltam, de nem is igazán volt rám
szükség. Nem kezdeményeztem semmit. Csak úgy megtörtént,
és bassza meg, kurva jó volt. De nem én irányítottam semmit.
– Talán ezért volt jó – viccelődött.
Gúnyosan nevettem egy fintor kíséretében.
– Ne most, haver.
– Nem. Ó, nem – tagadta. – Ez pont a megfelelő időpont. Te is
 g p g p
pont ezt csinálnád velem, és nem tudom elmondani, milyen jó
érzés, hogy fordult a kocka, és én csinálom veled.
– Baszd meg. – Mindkét középső ujjam gyors tüzeléssel
tisztelgett előtte, mint a pisztolyból kilőtt lövedék. Nem
számított, hogy nem látta. Ettől jobban éreztem magam.
Kline csak nevetett.
– A francba – morogtam, amikor rájöttem, hogy az egyetlen
lehetőségem az, hogy leteszem a telefont. Soha nem volt még
ennyire szükségem egy lelki szemetesre, és nem volt senki más,
akivel beszélhettem volna, úgyhogy egyszerűen csak el kellett
fogadnom a szívatást.
– Rendben. Jöhetnek a viccek.
– Köszönöm – mondta. – Majd mondom őket.
Hunyorítottam a vidámságát észlelve, de belekezdtem az
alapvető információkba.
– Elaludt a farkamon.
– O-oké – hümmögött Kline. – Ezekre a részletekre talán
nincs szükség.
Figyelmen kívül hagytam kényes érzékenységét.
– Rögtön azután, hogy elélvezett. Mármint teljesen
szétlocsolta a farkamat…
– Jézusom!
– És akkor… bumm. Kialudt, mint a fény. Ott voltam a
farkammal a legédesebb punciban, amivel valaha is dolgom
volt, és szó szerint nem tudtam megdugni. Mármint,
megtehettem volna, de még én is meghúzom valahol a határt, és
az kurvára gáz lett volna.
– Nem tudom, mit kezdjek ezzel – ismerte be Kline. Ha az én
tudós barátom nem tudta a választ, fogalmam sem volt, ki
tudhatná.
– Én sem. Istenverte altatónak használt!
A kuncogás mostanra szinte állandósult a vonal másik végén.
Az egyik gondolat átmenet nélkül ömlött át a másikba, és
ahogy a részletek hullámokban tértek vissza hozzám, csak
tovább öntöttem a szóáradatot.
 – Még mindig a lakásomban van!
– Mi?
– Ma reggel nem akart elmenni. – Megdörzsöltem a
homlokomat. – Azt hiszem, talán hozzám költözik.
– Te jó ég! Lassíts! Nem költözik össze veled, az isten
szerelmére. És ha mégis, akkor ebben egyáltalán nem tudok
segíteni.
Bassza meg! Tudtam, hogy valószínűleg nem fog hozzám
költözni. Úgy értem, az elbaszott egy dolog lenne. De a tegnap
este is az volt, szóval talán pont ez volt a lényeg. Nem tudtam.
Kész csoda volt, hogy a bal kezemet egyáltalán meg tudtam
különböztetni a jobbtól.
– Konzultálnom kell Georgie-val.
– Ne terjeszd ezt az egész szarságot!
– Ha azt hiszed, hogy ezt nem mondom el a feleségemnek,
hogy pontokat szerezzek nála, akkor őrült vagy.
– Most gyűlöllek.
– Hát igen, én is évek óta gyűlöllek, és még mindig itt vagy.
Gondolom, a másik irányba is ugyanígy működik.
Nincs válasz. Nincs tanács.
És semmi esély arra, hogy túljussak ezen, amíg a végére nem
jártam.
 9. fejezet

Cassie
Dél körül úgy döntöttem, hogy szünetet tartok a Thatchcsel
folytatott SMS-ezesben, és lezuhanyoztam. Miközben egyik
kezemmel a vizes tincseimet fésültem, a másikkal
végigsimítottam a fürdőszobája gránitpultján, bizonyítékok
után kutatva az ujjbegyeimen. Semmi.
Sehol egy porszem. Egyedülálló fickó létére tisztán tartotta a
lakását. Majdnem túlságosan is.
Igen, talán még egy picit cseszegetném Thatchet. Mert
legyünk őszinték, nagyon élveztem ezt a műfajt.
Felkaptam a telefonomat a pultról, és begépeltem egy SMS-t,
miközben a szekrénye felé indultam.
Én: Van takarítónőd?
Thatch: Rita egy nagyon kedves hölgy, aki hetente
kétszer jön hozzám.
Én: Tudtam, hogy kizárt, hogy egy egyedülálló fickó
ilyen tisztán tartsa a lakását. A zuhanyzóból tudtam
meg.
Thatch: A zuhanyzómban vagy?
Én: Már nem, okostóni. Most a gardróbodban
vagyok.
Thatch: A szekrényemben?
Én: Ööö. Igen… Ott vannak a ruhák. Kellett valami,
amit felvehetek.
Thatch: Ne lopd el a kedvenc pólómat!
Még csak kérdeznem sem kellett, hogy tudjam, hogy a
„Szingli és bevetésre kész” feliratú pólóra célzott.
Én: Megnyugodhatsz, találtam egy még jobbat.
Thatch: Melyiket?
Odasétáltam a frissen vetett ágyához – látható, milyen jó
vendég vagyok –, és kiterítettem a kérdéses inget, majd
készítettem egy gyors képet, és elküldtem neki.
 Thatch: Mi a faszt csináltál az ingemmel?
Én: Túl nagy volt.
Nyilvánvalóan nem volt más választásom, mint hogy
bevessem kezdetleges varrástudásomat. A pólója könnyen
lehetett volna ruha is – inkább köntös jellegű, mint elegáns
maxi. Szerencsére csak néhány centit kellett levágnom, tű és
cérna, és bumm, Thatch régi felsőjéből imádni való haspóló lett.
Thatch: Várj… Miért nincs rajtad az az ing?
Meztelenül vagy a hálószobámban?
Én: Nem. Ami azt illeti, van rajtam egy szűk fehér
fecske. Ami, meg kell mondjam, nagyon aranyos,
Thatch. Imádom, hogy te komolyan ilyesmit hordasz.
Thatch: Ha rögbizek, akkor muszáj, okostojás.
Én: Jobb támaszték a Szuperfarkadnak?
Thatch: Igen, és ha már a Szuperfarkamról
beszélünk (tökéletes becenév), FaceTime-ozni akar a
melleiddel. Add őket, kérlek.
Én: Á, hamarabb kellett volna írnod. Már
kiengedtem a gőzt.
Thatch: A zuhanyzómban???
Én: Szó sem lehet róla. Én ágyban maszturbálok,
Thatcher.
Thatch: Szóval azt akarod mondani, hogy egész nap
az ágyamban feküdtél (ha épp nem a cuccaim között
turkáltál), odadörzsölve a puncidat a lepedőmre?
Én: Probléma?
Thatch: Dehogy, de a lakásomban vannak
szabályok.
Én: Szabályok?
Thatch: Ha nem vagyok ott, hogy tanúja legyek,
akkor fel kell venned, hogy én is láthassam.
Én: Pakold el a merevedésedet, Thatcher.
Thatch: Biztos vagyok benne, hogy te kezdted az
egészet, te bolond. Te lógsz a lakásomban, nem én
nálad, a farkamat lóbálva és az ágyneműdre élvezve.
 Én: Oké, ebben igazad van.
Thatch: Fél kettőre befejezem a megbeszélést.
Készítsd elő azokat a gyönyörű ciciket a
Szuperfarkammal való FaceTime-ozásra.
Én: Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de
Georgie-val ebédelek.
Thatch: Tartozol nekem.
Én: Nem tartozom neked semmivel.
Thatch: Ha egyszer a tegnap este részletei
tisztázódnak a csinos kis fejedben, rájössz, hogy
valójában igen. Jó étvágyat az ebédhez, édesem!
Mit akart ez jelenteni?
Dugtunk, elélveztünk, elaludtunk. Biztos vagyok benne, hogy
ezek közül egyik sem jelentett adósságot a részemről. Nem
próbáltam a sorok között olvasni, úgy gondoltam, hogy Thatch
inkább csak Thatchként viselkedik, és semmi másról nincs szó,
ezért inkább befejeztem a készülődést. Bár az alsóneműjét
kölcsön kellett vennem, és az egyik ingét át kellett szabnom,
hálás voltam, hogy a táskámban találtam egy térdig érő, fekete,
kötött szoknyát. Ráadásul tiszta volt. Bingó.

Negyvenöt perccel később besétáltam Georgia irodájába. Az

íróasztala mögött ült, a számítógépét bámulta, és a fejét rázta.
– A válaszom nem – jelentette ki. Kizártam az üzleti
vonatkozású FaceTime lehetőségét, mert úgy vigyorgott, mint
egy őrült. Úgy tűnt, szabad a terep a közelebbi vizsgálódáshoz.
Az íróasztalát megkerülve Kline-t találtam a képernyőn, aki
visszamosolygott a feleségére.
A válla fölött találkoztam Kline tekintetével.
– Hé, Nagyfarkú, hogy ityeg a fityeg? Megzavartam egy
ebédszünetre időzített légyottot?
Válaszul kuncogott, és felnézett, majd oldalra fordult. A tévés
krimikből szerzett hatalmas tudásomból kiindulva ezt igennek
vettem.
– Jézusom – motyogta Georgia, miközben tökéletes arcán
rózsaszín pír terült el. – Abbahagynád, hogy így hívod a
férjemet?
– Ha már nem szégyelled magad miatta, akkor én is
abbahagyom.
– És ez nem „légyott” – javított ki, miközben a levegőben
mutogatta az idézőjeleket. – Ez Kline rendes napi videóhívása,
amely során munkát ajánl nekem, én pedig udvariasan
visszautasítom.
– Gyerünk, Benny! Az én irodámban sokkal jobban fogsz
szórakozni – vágott közbe a szemöldökét emelgetve Kline. Kék
szeme csillogott a célozgatástól.
Ez a gyakori beszélgetés kettejük között nem volt nagy
meglepetés. Kline azóta próbálta rávenni, hogy Georgia menjen
vissza dolgozni a Brooks Mediához, amióta csak felmondott, és
munkát vállalt Wes csapatánál, a New York Mavericksnél. De
Georgia a maga ura volt, és bár a férje nyaggatta, hogy
dolgozzon újra neki, végső soron büszke volt a feleségére és
mindarra, amit Georgia elért.
Kline annyira telitalálat volt Georgiának, hogy az már nem is
volt vicces. A jelenléte az életében nem tartotta vissza semmitől.
Nem, Georgia fantasztikus nővé virágzott ki mellette, aki
történetesen rendszeresen kapott egy kis rajongó szeretetet.
– Mennem kell, bébi. Ebédidő van, és éhen halok – mondta,
és hiába próbálta Kline a hívásban tartani duzzogással és némi
humorral, Georgiának sikerült elköszönni.
– Hová menjünk? – kérdezte barátnőm, miközben felállt a
székéből, és felkapta a táskáját.
Lelki szemeim előtt megjelent egy narancssárga színű,
ragacsos finomság.
– Shake Shack? Már régóta vágyom a sajtos krumplijukra.
– Jól hangzik.
Elindultunk az irodájából, és három háztömbnyi séta után
egy kinti asztalnál ültünk, csokoládéshake-et és sajtos krumplit
lakmároztunk, élveztük az édes nyári levegőt, amelybe a
hamburgerzsír finom illata vegyült. És az emberi ürüléké. New
Yorkban sosem szabadulhatsz az emberi bűz valamilyen
formájától.
Tudom, hogy szörnyen hangzik, de több mint egymillió
ember tűri ezt naponta. Az egész a prioritásokról szól.
– Rendben, ki vele. Mi történt közted és Thatch között tegnap
este? – kérdezte, miután nagyot húzott az italából a szívószállal.
Kíváncsian felhúzta a szemöldökét, és nem tudtam nem
észrevenni, hogy ezúttal igazán szépre sikerült kiszednie.
– Honnan tudsz a tegnap estéről?
– Ugyan már – válaszolta nevetve. – Kline, Thatch és Wes
rosszabbak, mint a pletykás tinilányok. A férjem túlságosan
izgatott volt ahhoz, hogy ne ossza meg a ma reggeli
beszélgetését Thatchcsel. A videóbeszélgetéseink általában
azzal kezdődnek, hogy „Gyerünk, Benny. Gyere vissza, dolgozz
nekem!” – utánozta a férfi mély hangját. – De ma egyenesen a
szaftos pletykával kezdte.
– Mit mondott neki Thatch?
– Nem. Először a te oldaladat akarom hallani.
– Rendben – mentem bele a félig megrágott hús és a
sajtmártás mögül, és egy szalvétával letöröltem a zsírt az
ujjaimról. Nyilvánvalóan kényes úrihölgy vagyok. – Tipikus
Thatch és Cass dolog volt. A merevedéséről beszélgettünk.
Tudod, ment a hülyeség, mint mindig.
Georgia erre a kékre festett szemét forgatta.
– Az egész napot és az éjszakát együtt töltöttétek, Cass.
Mondd, hogy másról is beszélgettetek, mint a merevedéséről!
– A mellemről is beszéltünk. Nagy rajongója.
– A melleid akkorák, mint a fejem. Persze, hogy nagy
rajongójuk.
– Nem olyan nagyok.
– E kosarad van. E mint extrém – horkant fel.
Nevettem a hanglejtésén, és ahogy elmutogatta a méretet.
– Igaz.
– Szóval, történt bármilyen előrelépés a beszélgetés
témáiban?
 – Olyasmi. Tegnap este dugtunk. Úgy tűnik, ez segített.
Legalábbis a fókuszának egy részét a puncimra irányította.
– Jézusom! Hogy mit csináltatok? Ezt jól a végére hagytad!
Miért döbbent meg ennyire? Gondoltam, hogy ez volt az első
dolog, amit Thatch elmondott Kline-nak.
Megrázta a fejét.
– Igen – vontam meg a vállam. – Álmomban megdugtam.
– Istenem, utálom, amikor így beszélsz. Tudod, milyen
rosszul hangzik?
– Oké, tulajdonképpen nem álmomban dugtam meg, de ő
ébresztett fel, miután elaludtam a kanapéján, és a következő
dolog, amire emlékszem, hogy kanos vagyok, és próbálom
megdugni. Tudod, milyen vagyok, amikor fáradt vagyok, de
nem tudok elaludni. Szükségem van egy kis feszültségoldásra,
különben egész éjjel csak a plafont bámulom, és figyelem,
ahogy csigalassúsággal telik az idő.
– Mondd, hogy ébren voltál, miközben keféltél vele.
– Ó, igen. Teljesen tisztában voltam vele, hogy mi történik.
– És ő?
Bosszús pillantást vetettem rá.
– Persze, hogy ébren volt. Ha egy férfi elalszik, miközben egy
csaj hozzádörzsöli a punciját, és az arcába nyomja a mellét,
akkor vagy narkolepsziás, vagy meleg, vagy orvoshoz kellene
fordulnia.
Mi a baj? Ha a férfiak kettős mércével mérnek, akkor
mi is.
– Igaz – vigyorodott el Georgia. – Szóval…
– Szóval?
– Milyen volt?
Oldalra billentettem a fejem.
– Mi volt milyen?
– A szex! – kiáltott fel az asztalra csapva. A poharaink
megremegtek az ütéstől, és néhány ember felénk is fordult.
– Lassan a testtel, Susie. Körülbelül tíz másodpercre vagy
attól, hogy újra eljátszd a Harry és Sally című filmet, és nem
vagyok biztos benne, hogy az a pár, aki fagylalttal eteti a kutyát,
értékelné.
Georgia kuncogott, és kikapott egy sült krumplit a kosárból.
– Remek film.
Ó, igen, csak a gyilkosok és a kutyatenyésztők nem ismerték
el a filmes zsenialitásnak ezt a megnyilvánulását.
– Kibaszottul fantasztikus film.
– Rendben – hajolt felém az asztal felett. – Mondj el nekem
mindent!
– Csajszikám, csak nem bátorítod a túlzásba vitt kibeszélést?
El vagyok képedve. – Türelmetlen intéssel jelezte, hogy
folytassam.
– Hát, jó szex volt. Igazából remek volt az egész. Tehetségesen
bánik a farkával és a szájával, az biztos. Kétszer is elélveztem
volna, ha a puncim nem követeli, hogy azonnal hatoljon belém.
– Nahát, akkor ez egy jó kis alvabaszás volt.
Nevettem, és nem tudtam megállni, hogy ne játsszam újra az
éjszaka eseményeit a fejemben. Nagyon élveztem a tegnap estét.
Thatch testét a szexre teremtették. Nagyjából ennyi volt a
lényeg.
– Feltételezem, hogy Thatch is jól érezte magát.
– A farka bennem volt, a melleim pedig a kezében… Persze,
hogy jól érezte magát – forgattam a szememet.
– Biztos vagy benne? – erőltette Goergia, pedig kurvára
tökéletesen beszéltem angolul.
Oldalra billentettem a fejem, és a titokzatos arckifejezését
vizsgáltam.
– Mit tudsz, amit én nem?
– Semmit – válaszolta a barátnőm, de a szúrós tekintete mást
üzent.
– Bökd ki!
– Én nem tudok semmit – próbált meggyőzni, de a vigyor,
amivel küzdött, elég nyilvánvalóvá tette, hogy kamuzik.
Istenem, ő volt a legrosszabb hazudozó a hazugok
történelmében.
 – Georgia! – Rámeredtem, elővéve a legőrültebb nézésemet.
Ez volt a legerősebb fegyverem, amikor megpróbáltam rávenni,
hogy bevalljon valamit. Hátborzongató bámulásnak hívta, és
általában csak tíz másodpercnyi erőfeszítés kellett ahhoz, hogy
kibökje a titkait.
Öt.
Négy.
Három.
Kettő.
Egy.
– Rendben! – adta be a derekát, és mindkét kezét a magasba
emelte. – Hagyd abba a hátborzongató bámulást! Tudod, hogy
kivagyok tőle.
Működik, mint a karikacsapás. Minden alkalommal.
– Oké, szóval elképzelhető, hogy már tudtam, hogy
szexeltetek – vallotta be.
– Csajszi! – figyelmeztettem, egyszerre megdöbbenve és
lenyűgözve attól, hogy megpróbált meggyőzni engem az
ellenkezőjéről, még abban a rövid időintervallumban is, ami a
rendelkezésére állt.
– Sajnálom. – Megvonta a vállát, pisze orrán a fintor arról
árulkodott, igazából nem sajnálja annyira. – Csak előbb tőled
akartam hallani, mielőtt elmondom, mit is tudok valójában.
– Ez túlságosan meggyőző volt. – Már majdnem meggyőzött. –
Azt hiszem, túl sokat gyakoroltad a műsírást Kline-on.
– Ugye? – nevetett.
– Oké, mit mondott Thatcher Kline-nak?
– Hát… ma reggel felhívta a férjemet, teljesen kiakadva, hogy
te beköltöztél hozzá.
Ez nagy mosolyt csalt az arcomra. Imádtam, hogy a reggeli
tervem, hogy egy kicsit szórakozzak Thatchcsel, tényleg bevált.
Általában nem szoktam precedenst teremteni arra, hogy otthon
érezzem magam valaki másnál. Csak volt egy olyan érzésem,
hogy Thatch nem tudná, mi a frászt csináljon, ha kényelembe
helyezném magam az ágyában, miközben ő éppen munkába
készülődik.
Az arcomra mutatott.
– Szóval csak szívattad ma reggel!
– Ó, igen – bólintottam megerősítésképpen. – Persze. Látnod
kellett volna az arcát, amikor visszabújtam az ágyába,
bekapcsoltam a tévét, és elkezdtem kérdezgetni, hogy milyen
csatornái vannak.
Egyébként ma reggel tényleg nagyon jól éreztem magam
nála. Ha nem szerettem volna annyira Georgie-t, valószínűleg
még mindig ott lennék, bacont zabálnék, filmet néznék, és ki
tudja, még mivel tölteném az időt.
Georgia hangosan és harsányan felnevetett.
– Szent szar, ez fantasztikus! Imádom, hogy ezt csináltad.
Thatch az örökös csínytevő. Itt volt az ideje, hogy feltálalják
neki a saját receptjét.
– Tudom. Bár felvettem volna videóra! – vigyorogtam.
– Az egyetlen, amit még elmondott Kline-nak, az az volt,
hogy… nos… – Szünetet tartott, és szórakozottan nézett rám. –
Az alvabaszás szó szerint megvolt. Mármint tényleg.
Jó harminc másodpercig gondolkodtam a szavain, amíg
végre felfogtam, hogy mit akar mondani.
– Ó, bassza meg! – nevettem. – Akkor határozottan nem a
Sleepless in Seattle című filmről van szó.
– Nem. Inkább a Kómásan New Yorkban esete áll fenn – értett
egyet.
Újra lejátszottam az aktust a fejemben, és rájöttem, hogy
valóban bealudtam a farkán – és ezt még azelőtt tettem, hogy ő
elélvezett volna.
– Ember, ez aztán a szemét húzás.
– Igen. Kicsit mintha a Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap
alatt című filmből vetted volna – értett egyet ismét barátnőm.
Összerezzentem, mielőtt megkérdeztem:
– Most már csak filmcímekben beszélgetünk?
Megvonta a vállát, de nem úgy nézett ki, mint aki szerint ez a
világ legrosszabb ötlete.
 A szokásos „ki a francot érdekel” hozzáállásom úgy tűnt,
most cserben hagyott.
– Mentségemre szóljon, hogy két órát aludtam az éjszaka. De
ettől még seggfejnek érzem magam.
Szinte sosem volt indokolt bevetni a fizetés nélküli távozást.
– Igen, valószínűleg helyesen érzed – nevetett Georgia
halkan.
Az ogrénak igaza volt – tényleg tartoztam neki. Mert, lássuk
be, ha Thatch csinálta volna ezt velem, kurvára kiakadtam
volna. Őszintén szólva meg kellett dicsérnem a srácot, hogy
ilyen jól kezelte a dolgot, hiszen még mindig életben voltam
meg minden.
Mindig is egy mottó szerint éltem az életem: nem tudok
mindenkit boldoggá tenni, nem is akarok, csak magamat. Ahogy
szoktam is, gyakran.
De valami furcsa oknál fogva azon kaptam magam, hogy
igenis érdekelt, mit gondol Thatch, és próbáltam megtalálni a
módját, hogy helyrehozzam ezt a dolgot. És minél többet
gondoltam rá, annál rosszabbul éreztem magam. Idegen volt ez
az érzés, de még én sem tagadhattam le, hogy a tegnap esti jó
szemét húzás volt.
Talán helyrehozhatom valahogy a dolgot.
Georgia az arcomra mutatott.
– Ismerem ezt a nézést. Mit tervezel?
Ember, az a sajtos krumpli igazi pusztítást végez a
gyomromban. Kezdett kitörni odabenn a lázadás.
Amikor megvontam a vállamat, Georgia is tett egy javaslatot.
– Talán végre egy kis bepillantást nyer abba, aminek
mindenki mást kitesz.
– A kis csajszikám bátorítja az ármánykodásomat? – Georgia
bólintott, és ördögi mosoly költözött az ajkára.
– Feltételezhetem, hogy ennek köze van ahhoz, hogy Thatch
az esküvői beszédébe belevette a Grincs-farok dolgot?
– Arra mérget vehetsz.
Thatcher végre emberére akadt bennem.
 Mármint ha a másik megvicceléséről van szó, mondtam
magamnak. De a mag már el volt ültetve a fejemben, és nem állt
módomban megakadályozni, hogy kicsírázzon.

Átsétáltam Thatch munkahelyének épületén, és egyenesen az

asszisztense íróasztalához léptem.
– Üdv, sürgős találkozóm van Thatcher Kellyvel.
Felnézett a számítógépéből, és tétova arckifejezés ült ki az
arcára.
– Ööö… épp egy konferenciahívásban vesz részt.
– Ó, tudom – mentem bele a játékba. – Ezért kért meg, hogy
jöjjek.
Zavartan hunyorgott, és szemügyre vette a nem éppen üzleti
öltözékemet. Egészen biztos voltam benne, hogy Thatch
alsónadrágja úgy lóg ki a szoknyám derekából, mint egy
rappernek. De az emberek általában hisznek neked, ha elég
magabiztos vagy.
– És magának részt kéne vennie azon a konferenciahíváson?
– Igen – válaszoltam, megkocogtattam az íróasztalát, és
Thatch irodája felé indultam. – Örülni fog, hogy időben
ideértem.
– De… várjon… hadd… – dadogott az asszisztens, miközben
felállt az íróasztalától. – Talán szólnom kéne neki, hogy itt van.
– Ne aggódjon. Megoldom – intettem neki, és kinyitottam az
iroda ajtaját.
Thatch a nagy mahagóni íróasztala mögött ült. Barna szeme
egy szexi szemüveg mögül csillogott, és hiányzott a tekintetéből
a játékosság. Nyilvánvalóan aggódott, és nagyon lekötötte,
bármi is hangzott el a vonal másik végén. Nem nézett fel az
íróasztalától, amíg meg nem hallotta, hogy az ajtó becsukódik,
és a zár halkan kattan egyet.
A haja kócos volt, mintha állandóan beletúrt volna, és ettől
azt kívántam, bár az enyémet markolná. Rángatná, húzná, vagy
amit csak akar.
Ó, igen!
 Az izgalmam jól látható volt, és az a barna szempár
másodpercek alatt váltott át komolyról érdeklődőre.
– Szia – tátogtam, és feltartottam egy zacskó „Bocs, hogy
elaludtam a farkadon” sültkrumplit. Megkerültem az asztalát,
és megálltam a széke mellett.
Szembefordult velem, felemelte az egyik ujját, és beszélni
kezdett a telefonba.
– Hacsak nem akarja, hogy ezüsttálcán nyújtsák át a tökeit,
erősen javaslom, hogy gondolja át újra a befektetéseit.
Elvigyorodtam azon, ahogy Thatcher Kelly üzletelt. Kétlem,
hogy mások az üzleti partnereik tökének levágásával
fenyegetőznek, és meg is ússzák.
Letettem a zacskót az asztalára, és folytattam a
bámészkodást. Elegáns, szürke öltönyt viselt hatalmas, férfias
testén, de én azt akartam, hogy meztelen legyen. A puncim
lüktetett, hála a pokoli szexi üzleti arckifejezésnek, ami kiült az
arcára, kiemelve erős vonásait.
Sugárzott belőle a hatalom, a tekintély és a forró alfa-
hangulat.
Ó, igen, Thatcher Kelly egy csődör volt, és épp azon voltam,
hogy megmutassam neki, mennyire sajnálom, hogy elaludtam a
farkán. Nem a sült krumpli lett volna az egyetlen étel, amit a
megbocsátás nevében elfogyasztottam volna.
Felkaptam egy tollat és egy jegyzettömböt az asztaláról,
amikor hallottam, hogy néhány befektetési számadatot morog a
telefonba. Lefirkantottam egy gyors mondatot, és odatartottam
elé.
Jön valaki az irodádba a következő tíz percben?
Elolvasta az üzenetet, majd a szemembe nézett és megrázta a
fejét.
Vigyorogva rákacsintottam, miközben térdre ereszkedtem, és
a kezemet izmos combjaira helyeztem, széttárva őket, hogy
helyet csináljak magamnak. A szemöldöke a homlokáig kúszott
fel, ahogy kicsatoltam az övét, és leengedtem a cipzárját.
Amint kicsúsztattam a farkát a nadrágjából, a kezét a
kagylóra tette, és ezt suttogta:
– Cass, édesem, mit csinálsz?
– Épp bocsánatot kérek – válaszoltam, miközben simogattam.
– Ez így jó? – kérdeztem, de nem vártam meg a választ,
ajkammal végigsimítottam a csúcsán. Lassan, centiről centire
csúsztattam a számba, miközben a szeme továbbra is rám
szegeződött, figyelve, amit csinálok.
– Bassza meg – motyogta, majd megköszörülte a torkát. –
Nem, még itt vagyok, Mike.
Finom íze volt, és imádtam, ahogy a nyelvemhez simult –
bársonyos, sima és kemény, kibaszottul kemény volt. Muszáj
volt kihúzni a számból, hogy még egy kicsit incselkedjek vele. A
kezembe fogtam, és körberajzoltam vastag farka hegyével az
ajkamat, ezt a mozdulatot váltogattam azzal, hogy a farka
hegyét szívtam. Minden alkalommal, amikor a farka megugrott,
még erősebben szívtam.
– Már mondtam, hogy… gondoltam erre – dadogta, miközben
hosszában kínoztam nyelvemmel.
A tekintetem összeakadt az övével, miközben a számmal
gyorsan fel-le pumpáltam. Nem tudta levenni rólam a szemét,
és egy elfojtott nyögéssel figyeltem, ahogy az ádámcsutkája
meg-megbicsaklik, amikor a torkom hátsó feléhez ért a farka.
Aztán nyelt még egyet.
És… még egyet.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nagyon élvezte a szopást, így
egy konferenciahíváshoz képest talán egy kicsit túlságosan is.
De a beindult Cassie egyáltalán nem volt erre tekintettel. Még
kevésbé, mint a normális énem.
Másodpercekkel később összefüggéstelenül belemotyogta a
kagylóba, hogy „majd visszahívlak”, és hanyagul az asztalára
dobta a telefonját, miközben a csípőjét a szám és a kezem
ritmusában kezdte mozgatni.
– Fogalmam sincs, hogy miért csinálod ezt, de kérlek,
kurvára ne hagyd abba. – A keze a hajamban volt, ahogy
korábban elképzeltem, és gyengéd, de határozott
mozdulatokkal bátorított, hogy folytassam.
A fénycsövek lágy zümmögése volt az egyetlen zaj, ami nem
az ő, az én és a szex egyértelmű eredménye volt. Hangos
cuppantással engedtem el, és tovább simogattam a hosszát,
miközben felnéztem rá. A mellkasom megemelkedett, és a
hangom szexi reszelősen hangzott.
– Ne aggódj, Thatcher. Nem hagyom abba, amíg bele nem
élvezel a számba.
Mélyről jövő nyögés hagyta el a száját.
– Ha ilyeneket mondasz, harminc másodpercig sem fogom
bírni.
Kiszívtam néhány cseppet az előváladékból, és felnyögtem.
– Jó ízed van, Thatch – vigyorogtam, mielőtt újra
rászorítottam az ajkamat, és szívtam tovább.
– Istenem, a szád mennyei, édesem!
Ahogy tovább dolgoztam rajta, az izgalom túl sok lett.
Szükségem volt egy kis enyhülésre. Felcsúsztattam a pólómat és
a melltartómat, és felfedtem a mellemet mohó tekintete előtt.
– Bébi, játssz a mellemmel, miközben szoplak.
Nem kellett kétszer kérnem. Nagy kezével megragadta a
melleimet, a hüvelykujjával dörzsölte mindkét mellbimbómat.
A lábam között lüktettem a szakértő érintésétől, és le kellett
küzdenem a késztetést, hogy olyan végkifejletet idézzek elő,
ahol mindketten elélvezünk.
Mert ez nem rólam szólt. Hanem róla.
Finoman végighúztam a fogaim végét a hosszán, a
nyelvemmel kísérve.
– Istenem, de jó vagy! Túl jól csinálod, az istenit!
– Ó, csak várj, bébi! El fogsz élvezni… keményen.
Néztem, ahogy lassan az orgazmus felé tart, úgy éreztem,
erőt ad nekem, hogy így irányíthatom az élvezetét. Csípőjének
minden egyes döfésével, minden mély, mámoros nyögésével
csak még jobban felizgatott. A pokolba is, olyan jó volt az egész,
hogy majdnem annyira beindultam tőle, mint ő.
Mélyebbre szívtam, és még keményebben simogattam,
miközben ritmikus mozdulatokkal végigsimítottam rajta a
nyelvemmel.
– Bassza meg! Igen – sziszegte, majd szaggatottan felnyögött.
– Csak így tovább.
Ez az, bébi. Élvezz a számba!
Amikor tudtam, hogy közel van, óvatosan megszorítottam a
golyóit, és figyeltem, ahogy ez a kis mozdulat felrepíti a csúcsra.
– Ó, bassza meg! – kiáltotta, és a hangja visszaverődött az
irodája faláról. Megragadta a hajamat, ahogy a feje hátraesett,
majd a legszexibb kibaszott hangon morgott, amit valaha
hallottam, miközben beleélvezett a számba.
Adtam neki egy percet, hogy levegőhöz jusson, és hogy
lebeszéljem magam arról, hogy szétterüljek az asztalán, és
kielégítsem magam, miközben engem néz. Óvatosan
visszatettem a farkát a nadrágjába.
Talpra álltam, és lágy csókot nyomtam megdöbbent ajkára.
– További szép napot a munkában, drágám – mondtam,
felkaptam a táskámat a földről, átdobtam a vállamon, és az ajtó
felé indultam.
– Cass? – kérdezte, a hangjában meglepetéssel,
csodálkozással és teljes zavarodottsággal.
Az elmémben a kielégítetlen izgalom és a meglepő vonzalom
zűrzavara uralkodott, és tudtam, hogy tennem kell valamit,
hogy újra belelendüljek a játékba.
Mielőtt elhagytam volna az irodáját, hátranéztem, és az
egyetlen lehetséges módhoz folyamodtam, amivel
védekezhettem az érzéseim ellen – baszakodtam vele egy kicsit.
– Ó, és jó étvágyat a sült krumplihoz. A Shake Shackből van. –
Intettem egy kis ujjmozdulattal. – Otthon találkozunk, Thatch.
Bumm. Ezt kapd ki, te tréfamester, gondoltam magamban,
miközben végigmentem a folyosón.
De a vele való viccelődés feletti örömöm csak néhány
másodpercig tartott, és ahogy beszálltam a liftbe, azon kaptam
magam, hogy az ajkamhoz érve azon vigyorgok, amit az imént
tettem.
 És nem voltam teljesen biztos benne, hogy ennek bármi köze
volt egymás ugratásához.
 10. fejezet

Thatch
Cassie kacsintott, és halk kattanással becsukta az irodám
ajtaját, de én egy tapodtat sem mozdultam.
A tömörfa íróasztalom mögött ültem, sliccem még mindig
lehúzva, a farkam lassan leeresztett. A sokk nem igazán fedte le
mindazt, amit abban a pillanatban éreztem – a meglepetésszerű
látogatást, a sült krumplit, a szopást, ahogy otthagyott, amint a
farkam kikerült a szájából.
Sok minden történt már velem életemben, de még soha nem
kényeztettek az asztalom mögött. A mindenféle figyelmeztetés
nélkül, munkahelyen való megjelenés csak komoly, hosszú távú
kapcsolatokban vagy egymással viszonyt folytató munkatársak
között átléphető határ, és most egyik helyzet sem állt fent.
Voltam már szerelmes Margóba, de az kölyökkori szerelem
volt. Még tinédzser voltam, naiv és önző, és arra koncentráltam,
hogy ő mit tehet értem, nem pedig fordítva. Valószínűleg a
kamaszkori hormonok és hibák múló emléke lett volna az
egész, ha nem úgy végződik, ahogy. De az a történet sosem fog
elmúlni, sosem fogom elfelejteni. Ennyi év után már csak
Frankie, Claire és Mila által élt tovább – és őket nem cserélném
el semmire a világon.
– Mr. Kelly? – csendült fel Madeline hangja, kibaszottul
megijesztett, és igyekeztem felhúzni a nadrágom cipzárját.
Betűrtem az ingemet, felhúztam a sliccemet, begomboltam a
nadrágomat, majd becsatoltam az övemet, mielőtt mély levegőt
vettem, végigsimítottam a hajamon, és megnyomtam a gombot
a telefonon, hogy válaszoljak.
– Igen, Mad?
– Wes Lancaster keresi telefonon.
Jézusom! Nem voltam biztos benne, hogy ez a legjobb
alkalom, hogy beszéljek Wesszel, de épp toborzó körúton volt,
így számítottam valamikor a hívására, hogy átnézzük a
számokat. Nem voltam benne a stábjában, de bármennyit is
piszkáltuk egymást, ha pénzről volt szó, jobban bízott bennem,
mint bárki másban. Ezért időről időre megbeszélte velem,
hogyan tovább.
Sóhajtottam egyet, miközben a nyugalmamért küzdöttem.
– Szia, Wes! Mi a helyzet? – szóltam bele a telefonba, és
igyekeztem a lehető leglazábbnak tűnni.
Ez volt az első hibám.
– Nem viccelsz? – kérdezte óvatosan, anélkül, hogy köszönt
volna. – Valami baj van. Mi a baj?
A szememet forgattam.
– Tudod, időnként tudok komoly is lenni.
– Velem nem. Soha. A barátságunk történetében még soha
nem fordult elő.
A hátamat erősen a székembe nyomva megdörzsöltem az
arcomat.
– Istenem, te aztán kurva nagy primadonna vagy, Whitney.
– Így már jobb. De nem úszod meg a dolgot. Mi folyik ott?
– Épp most szoptak le, ez hogy tetszik? – kérdeztem, amikor
már nem jutott eszembe más magyarázat, és megpróbáltam
kizökkenteni.
– Azt mondanám, hogy ez elég normális. Mi az, ami nem
normális, T-Rex?
– Az, hogy idegesítő vagy.
– Hallottam már ilyesmit. Várok.
– Jézus Krisztus…
– Mr. Kelly? – berregett Mad a telefonba. – Kline Brooks a
kettes vonalon.
– Várj egy percet, Wes! – szóltam bele a telefonba, és
megnyomtam a hívás fogadása gombot. – Akár be is
kapcsolhatnád ide, Mad.
Nem válaszolt, de pillanatokon belül Kline is ott volt velünk a
vonalban.
– Thatch.
– Wes is a vonalban van, Kline.
 – Mi bajod van? – kérdezte Kline gyanakodva.
A kurva életbe. Azért nem viccelődtem állandóan. Fel tudok
venni normálisan egy telefont, a kurva életbe!
– Én is ugyanezen gondolkodtam! – kiáltott fel Wes
diadalittasan.
– Mindkettőtöket gyűlöllek.
– Imádsz minket – felelték kórusban. Megdörzsöltem az
összeráncolt homlokomat.
– Van ennek valami köze Cassie-hez? – kérdezte Kline a
vesémbe látva. Az az okos fasz. Később majd megölöm, amiért
ezt most felhozta.
– Micsoda? Mi van Cassie-vel? – kérdezte Wes úgy, mint egy
tinilány, aki él-hal egy kis pletykáért.
– Tegnap éjjel megdugta – tette hozzá Kline segítőkészen, én
pedig felsóhajtottam.
– Szent szar! – kiáltott fel Wes.
– Aztán a csaj elaludt a farkán, mielőtt Thatch elélvezett
volna – folytatta az a kibaszott seggfej Brooks. Wes felkacagott.
– Épp most szopott le az irodámban, köszönöm szépen –
mondtam neki, mintha bizonyítani akarnék valamit. Abban a
pillanatban megbántam, ahogy a szavak elhagyták a számat.
Kline hangja vibrált a vidámságtól.
– Ez igen! – A seggfej csapdába csalt, és én habozás nélkül
bekaptam a csalit.
– Szóval komolyan mondtad – vetette közbe Wes.
– És mit csinált Őrült Cassie, miután leszopott téged? –
kérdezte Kline sokkal komolyabban, mint ahogy az a
mondanivalójához illett volna.
Hátrahajtottam a fejem, és meglazítottam a nyakamat
fojtogató nyakkendőt.
– Azt mondta, hogy jó étvágyat a sült krumplihoz, amit hozott
nekem, és hogy találkozunk kibaszottul otthon.
– Otthon? – kérdezett vissza Wes, mint egy okostojás. – Hol?
– Találkozunk otthon, te seggfej. Az én otthonomban.
Istenemre esküszöm, Kline, hogy hozzám költözik. Nem tudom,
mi történt, de azt hiszem, valamiféle pszichotikus epizódban
szenved. Mivel Georgia középen áll, mi ketten valószínűleg már
nem lehetünk barátok.
Két különböző hangszínű nevetés töltötte meg a fülemet.
– Ez nem vicces! Egy éjszaka, és ez a csaj azt hiszi, hogy
velem él!
Wes nem próbálta tovább tompítani a nevetését, és teljes
erőből röhögött.
– Ez kibaszottul vicces.
Kline végül megsajnált. Nevetve, de végül megkönyörült
rajtam. Ma határozottan Wes fölött állt a barátsági listámon.
– Nyugi, haver! Valószínűleg csak szórakozik veled.
Könyökömmel az íróasztalomra támaszkodtam, ahogy
gyorsan előrehajoltam.
– Miért tenne ilyet?
– Te nem szórakoznál magaddal?
Nyilvánvalóan de. A hallgatásomat beleegyezésnek
tekintette.
– Pontosan.
– A francba. – Nem is gondoltam, hogy ennyire hasonlítunk
egymásra.
– Ráadásul – folytatta –, elmondtam Georgie-nak, hogy ma
reggel kiakadtál, és lehet, hogy éppen akkor készült ebédelni
Cassie-vel.
– Bassza meg! Kline, mondtam, hogy ne terjeszd.
– Mondtam, hogy el fogom mondani Georgie-nak. Még csak
nem is sajnálom a dolgot.
Wes tovább nevetett.
– Persze, persze. Nevessetek csak!
– Figyelj – mondta Wes, éppen csak annyira tompítva a
kuncogását, hogy meg tudjon szólalni. – Ha ő baszakodik veled,
miért nem adod vissza neki?
Tekintetemmel az irodám padlóját fixíroztam.
– Hogy érted ezt?
– Nyilvánvalóan arra számít, hogy meg fogsz futamodni.
Fordítsd ellene a saját fegyverét!
– Ez a legjobb ötlet, amit ma hallottam – értett egyet Kline.
Elgondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy ezt végül is
megtehetem. Sokkal jobban éreztem magam szívatóként, mint
szívatottként.
– Rendben. Majd írok neki valamit.
– De ne felejtsd el elmondani, hogy mit – követelte Wes.
– És egyébként miért hívtatok?
– Az enyém várhat – mondta Wes, miközben Kline azt
mormolta: – Ez sokkal fontosabb.
– Baszódjatok meg, srácok.
– Viszlát, Peach hercegnő – válaszolta Kline flegmán
kuncogva.
Wes tovább nevetett, miután Kline letette a telefont.
– Komolyan semmit sem akarsz kérdezni tőlem? –
próbálkoztam.
– Majd megbeszéljük, ha visszajöttem. De jobban teszed, ha
kibaszottul elmeséled, hogy ez hogyan alakul.
– Ne aggódj, Samantha. Be foglak avatni mindenbe a Szex és
New York legújabb epizódjában.
Lecsaptam a kagylót, mielőtt még bármi mást mondhatott
volna, felvettem a mobilomat az asztal sarkáról, és kikerestem
Cassie számát, hogy üzenetet küldjek neki.
Én: Köszönöm az „ebédet”. Hazafelé be kell
ugranom a boltba. Hozzak neked valamit, drágám?
Elküldve. Azt hiszed, szórakozhatsz velem? Gondold ezt át,
édesem!
Kedves diák, bemutatom a tanárodat.
 11. fejezet

Cassie
Újra elolvastam a szöveget, és háromszor is ellenőriztem,
hogy az üzenet valóban Thatchtől érkezett-e.
Komolyan küldött nekem egy istenverte csókot dobó emojit?
Pislogtam néhányat, csak hogy biztos legyek benne, hogy a
valóságot látom.
Te jó ég, ezt tényleg ő küldte.
Tudtam, hogy tehetségesen szopok, de azt mondtam neki,
hogy majd otthon találkozunk, miután visszatettem a farkát a
helyére. Otthon, azaz az ő otthonában, vagyis azt kellett volna
hinnie, hogy elment az eszem, és tényleg össze akarok költözni
vele, ezért a válaszüzenetében ki kell volna borulnia. Nem
pedig puszikat küldözgetni és megkérdezni, hogy kell-e valami a
boltból.
Miért nem borult ki?
Felkaptam a telefonomat a dohányzóasztalról, és felhívtam
Georgiát.
– Hell… – vette fel, de azonnal félbeszakítottam.
– Szerintem kibaszottul megőrült.
– …ó – fejezte be Georgia, és a hangjából ítélve túlságosan is
jól szórakozott.
– Komolyan mondom, csajszi. Azt hiszem, Thatch talán
őrültebb, mint én, és hidd el, tudom, hogy ez mit jelent.
– Miért gondolod, hogy megőrült? – kérdezte Georgia.
– Most írt nekem egy SMS-t, miután az irodájában egy
„sajnálom, hogy elaludtam a farkadon, mielőtt elélvezhettél
volna” szopással bocsánatot kértem, és megkérdezte, hogy
hazafelé menet hozzon-e valamit a boltból. Arról nem is
beszélve, hogy küldött nekem egy rohadt csókot dobó
hangulatjelet. Őrült, ennyi az egész. Egy igazi őrült, akinek
szuperfarka van.
Igen, semmi kétség, annak a csókos emojit küldő
anyaszomorítónak el kellene töltenie egy kis időt egy
kipárnázott szobában, és átértékelni az életét. Legalábbis
Georgie-nak azt kellett hinnie, hogy én ezt gondolom.
– Várj! Kérlek, ismételd meg, mert nem vagyok biztos benne,
hogy az agyam képes volt feldolgozni, amit az előbb mondtál.
– Tudom – feleltem, miközben felálltam a kanapéról, járkálni
kezdtem a nappaliban. – Tizenötször kellett megnéznem azt az
SMS-t, hogy elhiggyem, hogy ő küldte. Milyen felnőtt ember
használ egyáltalán hangulatjeleket?
– Nem ezt a részét nehéz feldolgozni.
Sóhajtottam, és megráztam a fejem.
– Értelek, G. A boltos rész engem is megdöbbentett.
– Nem – válaszolta. – Én a szopásról beszélek, Cass.
A szememet forgattam.
– Ne aggódj, ezúttal nem lettem narkolepsziás a farkától.
Teljes körű kezelést kapott, ha érted, mire gondolok. Egyenesen
a…
– Elég! Jézusom – nevetett. – Elmentél az irodájába, miután
ebédeltünk, és leszoptad? Most szórakozol velem?
Bosszúsan összevontam a szemöldökömet.
– Kérlek, magyarázd el, mire akarsz kilyukadni. Nem értem,
honnan jön ez az értetlenkedés.
– Cassie! – kiáltott fel, és nevetésben tört ki. – Azt mondtad,
hogy meg fogod neki mondani, hogy sajnálod. Azt hittem, ez azt
jelenti, hogy ebédet viszel neki, nem pedig azt, hogy második
ebédet csinálsz a farkából.
Én is ezt gondoltam. De az istenit, igazi ínyenc desszertnek
tűnt, amikor odaértem. Egy nő csak egy bizonyos pontig
maradhat erős.
– A tettek többet mondanak a szavaknál, G.
Eltértem a tervtől, de nem volt kétségem afelől, hogy Thatch
sokkal jobban értékelte a szopást, mint egy ebédet és egy
üdvözlőlapot. A pokolba is, sokkal inkább szeretném, hogy egy
srác azzal mutassa ki a sajnálatát, hogy a puncimat nyalogatja,
mint hogy virágot küld. A virágok elhervadnak, de egy
fantasztikus orgazmus? Igen, az örökké él, mert táptalajt
biztosít a fantáziánknak, és az megfizethetetlen.
– Kérlek, meséld el ezt anélkül, hogy túl sok részletet
közölnél. Hogy kezd el az ember egy „úgy fogok bocsánatot
kérni, hogy a számba veszem a farkadat” beszélgetést?
– Milyen beszélgetést? Nem volt semmilyen beszélgetés.
Bementem, bezártam az ajtót, letérdeltem, és lehúztam a
nadrágját.
– Mint egy prosti egy autós szopásnál?
– Pontosan úgy.
– Hűha! Még mindig nem értem, hogy ennyi év után hogy
tudsz ennyire megdöbbenteni.
– Még sosem szoptad le Kline-t az irodájában?
– Nem, még nem.
– Meg kell tenned – javasoltam.
– Briliáns ötlet, Cass! – Kline hangja betöltötte a fülemet. – Én
is benne vagyok, Benny.
– Szia, Nagyfarkú. Ezek szerint ki vagyok hangosítva.
– Sajnálom, Cass – szólt közbe Georgia. – Épp hazafelé
tartunk, miután elvittük a fiúkat a parkba. És nem igazán adtál
esélyt, hogy előre szóljak.
A „fiúk” alatt a seggfej macskájukat, Waltert és annak a
barátját, Stant értette – aki történetesen egy százkilós dán dog
volt, és napról napra nagyobbra nőtt. A két állat szinte
szerelmes volt egymásba, véletlenül találkoztak egy állatorvosi
rendelőben, amikor Thatch elvesztette Waltert.
Elég volt egy szippantás Stan segglyukából, és Walter
megtalálta a lelki társát. Vagyis az élettársát. Biztos voltam
benne, hogy annak a macskának nincs lelke. Maga volt a sátán,
macska formában.
– Ne aggódj – válaszoltam. – Szóval, Kline, hogyan kezeljük
ezt az egészet?
– Hogyan kezeljük? – kérdezte, a hangjából egyformán
hallottam ki vidámságot és bizonytalanságot. – Mit is kell
kezelnünk?
 – Thatchet. Úgy értem, nem nyilvánvaló? Kurvára elment az
esze. Azt hiszi, hogy összeköltözöm vele, és tulajdonképpen
nincs is vele semmi baja. A legkevésbé sem borult ki a dolgon.
Kline kuncogott néhányat, és egy kis szünetet tartott.
– Nem találod furcsának, hogy a hangos – és sokszor
feltűnősködő – Thatch nagyon kimértnek tűnik ebben a
sztoriban?
– Igen, épp ezért… – kezdtem, de elhallgattam, amikor az
agyam elkezdte feldolgozni a szavakat. – Várj… kizárt… kizárt
dolog. Azt gondolod, hogy blöfföl?
– Nem mondom, hogy ezt gondolom, de azt sem mondom,
hogy nem.
– Ó, az a fondorlatos fattyú. Jól csinálja, de azért nem annyira
jól. – Egyenesen a hálóba mentem, és elkezdtem kiszedegetni a
szekrényből a holmijaimat.
– Mit csinálsz? – kérdezte Georgia.
– Nyilvánvalóan továbblépek a B tervre.
– És mi is pontosan a B terv? Nem így hívják az esemény
utáni tablettát? Mondd, hogy nem vagy terhes.
– Nem, nem vagyok terhes! Nem a tartályomban fejezte be a
dolgot, emlékszel?
A nagyokos Brooks fontosnak tartotta, hogy szexuális
felvilágosítást tartson nekem.
– Egy srácnak nem kell befejeznie ahhoz, hogy teherbe
tudjon ejteni.
– Így igaz – helyeselt Georgia.
– Nem vagyok terhes, faszfejek. Ott volt az óvszer. A B terv
az, hogy új szintre emelem ezt az egész csínyt.
– Ööö… megsérülhet valaki ebben a forgatókönyvben?
– Nem. De én mindjárt lejjebb csavarom annak a
szélhámosnak az egóját.
Kline kuncogott.
– Öregem, bárcsak én is láthatnám, ahogy ez az egész
lezajlik.
– Csak reménykedjünk, hogy nem kell a C tervhez
folyamodnom.
– Várj… mi történik a C tervben? – vont kérdőre Georgia.
– Neked és Kline-nak nyilván segítenetek kell majd elrejteni a
holttestet. Általában ez a C terv.
– Micsoda?! – sikoltott fel.
– Nyugodj meg, G – nevettem. – Csak vicceltem… mondjuk.
– Cassie!
– Nem lesz semmi baja… amíg együttműködik velem –
hazudtam. – Szép estét, sziasztok!
Befejeztem a hívást, miközben Kline kuncogott, Georgia
pedig kiabált, hogy ne tegyem le a telefont.
Néha szinte csalódtam, hogy milyen könnyű csőbe húzni a
barátnőmet.
Georgia: EGY SEGGFEJ VAGY. Tudom, hogy csak
viccelsz, de arra az esetre, ha mégsem, mert teljesen
megőrültél, ÉN NEM SEGÍTEK A C TERVBEN. Thatch túl
nagy, basszus. Még a lábát sem tudnám felemelni.
Én: Örülök, hogy soha nem kellett bankot
rabolnunk. Szörnyű bűntárs lennél.
Georgia: Igen, emlékezz erre. Én = szörnyű bűntárs.
Én: Mondj valamit, amit még nem tudok. Ha kurva
lennél, valószínűleg egy Excel-táblázatban követnéd a
kifizetéseket, és adó-visszatérítést is kérnél utánuk.
(Hozzá kell adnom a listához, hogy „szörnyű
prostituált”.)
Georgia: Mindegy. Én lennék a legösszeszedettebb
prosti. Szereznék egy olyan hitelkártya-leolvasós
kütyüt.
Én: Mi a legmegfelelőbb időpont a tranzakció
végrehajtására ebben a forgatókönyvben?
Georgia: Azt hiszem, előtte lehúznám a
bankkártyát, és utána aláírnám a bevételi
elismervényt.
Én: Prosti Georgia nagyon kifinomult.
Georgia: Ugye?
 Én: A sztriptíztáncosok használhatnák azokat a
lehúzós dolgokat. Ha minden egyes alkalomért,
amikor elfogyott az egydollárosom egy
sztriptízbárban, kapnék egy dollárt, akkor soha nem
fogyna el az egydollárosom a sztriptízbárban.
Georgia: Cass. Kicsit zavar, hogy ilyen gyakran jársz
sztriptízbárba.
Én: Általában a steakért megyek, és az öltáncért
maradok.
Georgia: A sztriptízbárokban steaket szolgálnak fel?
Én: Csak a jó helyeken.
Georgia: Kline születésnapjáig ne öld meg Thatchet.
Segít megtervezni a meglepibulit.
Én: Mikor van a Nagyfarkú születésnapja?
Georgia: Június 28-án.
Én: Oké. A szavamat adom. Thatcher meg fogja érni
a június 28-át.
Georgia: Te vagy a legjobb.
Én: Most befejezem ezt a beszélgetést, seggfej. Elég
sok pakolás vár rám.
Georgia:
Nevettem, és az ágyamra dobtam a telefonomat. Lágy
huppanással landolt néhány ruhakupac mellett, amit már
sikerült kihalásznom a szekrényemből, miközben Georgiával
beszélgettem. Kiterveltem valamit, amit végre kellett hajtanom,
és készen kellett állnom, mire Thatch hazaér a munkából.
Az eredeti tervem az volt, hogy használom a kulcsot, amit
Georgia kedvesen nekem adott, és a kanapéján ülök, mire
hazaér a munkából, de azóta változtak a tétek.
És mivel eléggé szeretem őt szívatni, a szuperhős alakú pasas
megkapja a legszemetebb szívatást, amit valaha kieszeltem.
Ó, igen, kezdődjön a játék!
 12. fejezet

Thatch
Életem egyik legfurcsább napjától eléggé elfáradva
bedugtam a kulcsot a bejárati ajtó zárjába, elfordítottam, majd
óvatosan belöktem az ajtót. Így be tudtam dugni a fejem
anélkül, hogy teljesen elköteleztem volna magam a belépés
mellett.
Mindenki biztosított arról, hogy Cass csak abban az
értelemben őrült, hogy vad – nem a szájkosaras és
kényszerzubbonyos verzióban. És többnyire hittem is nekik. De
az elmúlt huszonnégy órában néhány olyan dolgot
tapasztaltam, amit szerintem senki más a bizalmi körömben
nem, így egy kis szkepticizmus érthető volt a részemről.
Minden csendesnek tűnt, és végre hallottam magam
gondolkodni, ahogy beléptem. Nem utáltam mindent, amit
Cassie tett. Sőt, épp ellenkezőleg – szeleburdinak éreztem
magam, örültem és izgultam belül, valahányszor olyasmit
mondott, amitől ki kellett volna borulnom. De ez a fajta reakció
megkérdőjelezte bennem a saját épelméjűségemet, és nos, ez a
pszichózis veszélyes kis ördögi köre.
Belépve a lakásomba a zakómat a kanapé háttámlájára, a
kulcsaimat pedig a bejárati asztalra dobtam, és a konyha felé
vettem az irányt. Kinyitottam a hűtőszekrényt, és szemügyre
vettem a tartalmát. Nem azért, mert éhes voltam, inkább
türelmetlenségből – vágytam valamire, amitől telik az idő, és
ami elnyomja a pörgést a fejemben.
Általában véve elég egyszerű fickó voltam. Enni, aludni,
nevetni, szexelni – majd mindezt újra. Ha jól éreztem magam,
nyugodt voltam. Nem analizáltam vagy kérdezősködtem, csak
tettem, amit tettem.
Megráztam a fejem, egy csattanással becsuktam a
hűtőszekrényt, és megrángattam a túl szorosra kötött
nyakkendőmet. Kényelmesebb ruhát kellett felvennem, és
egyszerűen csak pihenésre volt szükségem.
Kíváncsian indultam a hálószoba felé, és zavart a
csalódottságom, amiért Cassie nem volt itt. Elszomorított, hogy
az estém olyan lesz, mint mindig – pihentető, de közben teljesen
tőlem függött, mit csinálok. Bosszantott, hogy nem kell az
éjszaka minden másodpercében résen lennem, vigyáznom, mit
mondok, vagy állandóan kitérnem a repülő tárgyak és az apró,
de agresszív öklök elől.
Biztosan elvesztettem az eszemet.
A nyakkendőm egy utolsó rántással meglazult, és valahol az
ágyam közepén landolt, amikor egy gondtalan mozdulattal
elhajítottam. Két gombot kigomboltam az ingemen, egyik
kezemmel hátranyúltam a fejem fölé, és addig rángattam a
lapockáim között az anyagot, amíg az engedett, és átcsúszott a
fejemen.
Továbbra is fejemen az inggel befordultam a gardróbomba,
és olyan erővel rohantam bele egy váratlan falba, hogy
majdnem felborultam.
– Aú! Mi a fasz? – csattantam fel, és lerántottam a fejemről a
ruhadarabot. Kartonpapírt láttam.
Több költöztetődobozt zsúfoltak be a gardróbba, és a halom
doboz, amelyikbe belerohantam, négyesével volt egymásra
tornyozva.
A szemöldökömet ráncoltam, ahogy körbenéztem. Még több
dobozt láttam, de semmi mást.
Beljebb merészkedtem a gardróbban, majd lassan,
gyanakodva megfordultam, amikor zörejt hallottam a
fürdőszobából.
Belenyúltam az előttem lévő nyitott dobozba, megragadva az
első tárgyat, amely a kezem ügyébe került, és lazán az
oldalamnál tartottam, ha esetleg fegyverre lenne szükségem.
Igen, kicsi az esélye annak, hogy szükségem lesz
fegyverre, de biztos vagyok benne, hogy a legtöbb
rabló nem is csenget be az ajtón, hölgyeim. Igen, rád
gondolok, ahogy kikúszol a nappalidból, hogy az ajtó
 előtt álló látogató ne vegyen észre. Tudom, miben
sántikálsz.
Éberen befordultam a fürdőszobába, és…
– Húúú! – kiáltotta a betolakodó az arcomba. Meglendítettem
a tárgyat, mielőtt rájöttem, hogy Cassie az, de leállítottam a
mozdulatot, mielőtt az arcába csapódott volna.
– A kurva életbe – csattantam fel, mikor megláttam a
kezemben tartott vibrátort, Cassie pedig röhögőgörcsben tört ki.
– Ó, istenem! – zihálta. Lerogyott a földre,
összegömbölyödött, a nevetés ereje túl nagy volt ahhoz, hogy
állva maradjon. – Szent szar, ez a legjobb dolog, ami valaha
történt velem. – Nagy levegőt vett.
– Gondolom nem tudod, hogyan kéne használni azt a dolgot
rajtam, és mégis, ez a legnagyobb élvezet, amit valaha is
kaptam tőle – folytatta, miközben fölé tornyosultam.
Megráztam a fejem, hogy eloszlassam a gerincemben érzett
izgalom bizsergését, és az ingerültségemre koncentráltam.
– Mit keresel itt?
– Úgy emlékszem, mondtam, hogy otthon találkozunk, főnök
csávó.
A gondolataim harcot vívtak az agyamban, de végül egyikre
sem tudtam koncentrálni.
– Rendben – motyogtam, miközben elfordultam tőle a
dobozok felé, majd visszanéztem rá.
– Mit gondolsz, Thatcher? – kérdezte vigyorogva, és
kinyújtotta a kezét. – Elrakhatom az én merevedésemet?
Lenéztem a kezemre, és láttam, hogy még mindig szorosan
markolom a játékát.
Ekkor elmosolyodtam.
– És az elrakás alatt azt érted, hogy…?
Ezzel lemostam az okoskodó vigyort az ajkáról, a szeme
összeszűkült.
Á, és fordul a kocka.
– Úgy értem, tedd a dobozomba.
– A dobozodba? – kérdeztem tovább egyik szemöldökömet
felhúzva.
– Fogd be a szád! – vágta oda.
– Később – incselkedtem. – Nem mondok semmi mást.
Körülnéztem a szekrényben az enyém mellett lógó női
ruhadarabokon és kiegészítőkön, valamint a fürdőszobai
öltözőasztalt elborító összes csecsebecsén, és megpróbáltam a
feladatra összpontosítani. Nem tetszett neki, hogy nyugodt
vagyok, így nagyon is szándékomban állt fenntartani ezt az
állapotot.
– Ez aztán a temérdek csajos holmi.
Felvonta a szemöldökét, és izgatottan próbált szóra bírni.
– Igen?
Kisöpörtem egy hajszálat az arcából, és azt suttogtam:
– Biztos nagyon kimerült vagy.
Ismét összevonta a szemöldökét.
– He?
– A sok pakolástól és csomagolástól. Mi lenne, ha hoznék
magunknak valami vacsorát?
– Vacsorát?
– Igen. Tudod, a nap utolsó étkezése, amikor nem szabadna
túlenni magunkat, de nyilván mégis megtesszük.
– Vacsora.
– Igen – bólintottam határozottan.
– Én… – kezdte, de félbeszakítottam.
Úgy tűnt, hogy a beszélgetés során most először a meztelen
mellkasomra és a felsőtestemre kezdett figyelni. Figyelő
tekintete közepette kioldottam az övemet és kigomboltam a
nadrágomat.
– Csak gyorsan lezuhanyozom, aztán kiszaladok – adtam
tudtára kilépve a cipőmből és a zoknimból, a padlóra tolva a
nadrágomat és a bokszeralsómat. A tekintete minden
mozdulatomat követte, de meg sem mukkant.
– Akarsz csatlakozni hozzám, édesem? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta, de közben bólintott.
Az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a nevetésemet.
– Dobd a ruhákat a szennyestartóba, oké? – kértem
 y
kacsintva, aztán bemásztam a zuhanyzóba. Nem is volt
szükségem tisztálkodásra, de bassza meg, a meleg víz jólesett a
felborzolt idegeimnek, miközben néztem, ahogy a világ
legmakacsabb nője lehajol, hogy összeszedje a koszos ruháimat.
A zavarodottság hatalmas erő tud lenni.

Lezuhanyoztam és felöltöztem, majd kisétáltam a nappaliba,

ahol Cassie a kanapén feküdt, kezében a tévé távirányítójával. A
képernyő azonban még mindig feketéllett.
Amikor odaértem hozzá, és ő nem mozdult, a keze felé
nyúltam, és szó nélkül megnyomtam a bekapcsoló gombot,
majd lehajoltam, hogy ajkamat az arcához érintsem. A bőre
meleg volt, és citrusillatot árasztott.
Azonnal elöntöttek az együttlétünk emlékei, és le kellett
küzdenem a késztetést, hogy minél tovább ott időzzek, közel az
arcához.
– Mindjárt jövök – kiáltottam, miközben kiléptem az ajtón. Az
ajtó túloldalán déjà vu érzés kerített hatalmába, de ezúttal a
mindenre kiterjedő kérdés inkább nekem szólt, mint neki.
– Mi a fene folyik itt?
A helyzet, a reakcióm, az érzéseim – mindez teljesen
idegenül hatott.
Elővettem a zsebemből a telefonomat, végigpörgettem a
legutóbbi hívásokat, és mielőtt egy centit is mozdultam volna,
rákoppintottam Kline nevére.
– Igen? – vette fel a telefont nevetéssel a hangjában.
Lehunytam a szemem, és megráztam a fejem. Tudnom kellett
volna.
– Adtál neki egy kulcsot, ugye?
– Én nem – tagadta. – De Georgie igen.
– Mi a fasz van, ember? A tesókódex már nem is jelent
semmit a hideg szívednek?
Utálatosan kuncogott.
– Azt gondoltam, vicces lesz. És csak szórakozik veled. A
mennyországban kéne lenned. Te mindig mindenkivel
szórakozol.
– Így van – feleltem. – Én szórakozom mindenkivel. És nem
fordítva.
– Á – sóhajtotta Kline. – Már értem, hogy megy ez.
Összehúztam a szemem, amikor rájöttem, hogy puhánynak
állít be.
– Meg tudom oldani. Csak nem vagyok hozzászokva.
– Szegény Thatch – gúnyolódott Kline.
– Cseszd meg! Nem is tudom, miért téged hívtalak.
– Mert az értelmet keresed, és ennek általában én vagyok a
hangja.
– Igen, általában – értettem egyet.
Megint felnevetett, én pedig mélyen és hosszan sóhajtottam.
– Csak érezd jól magad. Mindig arra törekedsz, hogy jól érezd
magad.
Igaza volt. És volt valami, amit mindennél jobban élveztem.
– Ez az – mondta Kline izgatottan, mielőtt letettem volna a
telefont. – Ilyen egy igazi összeesküvés.
Igen, bassza meg.
 13. fejezet

Cassie
Az ajtó becsukódott Thatch mögött, én pedig a kanapén
maradtam, kissé meglepődve az imént történtektől.
Végigjártattam a tekintetemet a lakásán – ami most már az én
lakásom is? –, és szemügyre vettem a semleges, mégis elegáns
berendezést. Mivel képtelen voltam felfogni, hogy mi történt
Thatch és köztem, vagy hogy ez mivel jár, egyetlen
következtetést tudtam levonni: biztosan fizetett valakinek, hogy
berendezze az agglegénylakását.
Kibaszottul kizárt, hogy ennyire otthon legyen a modern
belsőépítészetben.
A lakása minimalista stílusú volt, gondosan elhelyezett
fekete, fehér és szürke hangsúlyokkal.
Bárki is tervezte ezt a helyet, nagyon jó szeme volt. Tudta,
hogy a nappalit keretező hatalmas ablak természetes fényt
enged be, ami a sötétebb színeket melegnek és hívogatónak,
nem pedig szürkének és melankolikusnak érezteti majd.
A bennem lakozó fotós szerette volna, ha a hatalmas ablak
melletti falakra néhány fekete-fehér fotót függeszthetnék ki az
általam bejárt helyekről, és ez a gondolat csak még jobban
összezavart.
Most tényleg beköltöztem? Dekorálni akarom a hülye lakását?
Mivel információra volt szükségem, végre képes voltam
elmozdulni a kanapéról. Bementem a hálószobába, ahol a
táskámat hagytam. Felkaptam a telefonomat, ledőltem Thatch
hatalmas ágyára, és felhívtam az egyetlen embert, akit egy ilyen
pillanatban megkereshettem.
– Nos, helló, Cass – szólt bele Georgia, és a hangjában nevetés
bujkált.
Gyanakodva húztam fel a szemöldökömet.
– Úgy hangzik, mintha vártad volna a hívásomat.
– Miért mondod ezt? – játszotta Georgia az értetlent. Azon a
napon, amikor Georgia Brooks képes lesz egyenes arccal és
meggyőző hangon hazudni, megfagy a pokol, és én bármikor rá
tudok teleportálni David Gandy farkára, amikor csak akarok.
– Ó, nem is tudom – válaszoltam, és egy kicsit nevettem azon,
hogy a legjobb barátom mennyire szörnyen hazudik. – Talán
azért, mert alig tudod visszatartani a kuncogásodat. És én
biztosan tudom, hogy amikor két másodpercre vagy attól, hogy
vihogni kezdj, akkor egészen biztosan ködösítesz.
– Nem ködösítek – válaszolta, de szó szerint hallottam, ahogy
lenyeli a nevetését.
– Egyébként borzalmas színészkarriert futottál volna be –
cukkoltam. – De mivel szeretlek, bekapom a csalit, és úgy
teszek, mintha tényleg hinnék neked.
– Nem hazudok! – kiáltott fel.
– Aha, persze… Szeretnéd, ha elmesélném, mi történt az
előbb?
– Igen – válaszolta túl gyorsan. A kémösztönöm beindult. Már
tudott valamit.
– Nos, Thatch lakásán vagyok, és őszintén szólva nem vagyok
biztos benne, hogy nem kéne-e az én lakásomnak neveznem. –
Felültem az ágyon, és kibámultam a padlótól a mennyezetig érő
ablakokon, ahonnan őrületes kilátás nyílt a városra. – Az
eredeti tervem az volt, hogy viccből beköltözöm, és kicsit
felborzolom a tréfamester kedélyét, de a dolgok nem éppen úgy
alakultak, ahogy elterveztem.
– Mi történt?
– Hát, nem borult ki, és nem próbált távoltartási végzést
kérni. Levetkőzött, lezuhanyozott, aztán elment vacsoráért.
Nem fogok hazudni, nem igazán tudom, mit kezdjek ezzel.
– Gondolod, hogy Thatch esetleg… visszaszívat?
– És te azt gondolod, hogy ezt csinálja? – dobtam vissza a
kérdést. – Miért nem mondod el inkább, amit már tudsz?
A háttérben valami zizegett, mintha a telefonja mikrofonját
akarta volna eltakarni.
– Nem mondom, hogy tudok valamit, de azt sem mondom,
hogy nem – válaszolta homályosan, amikor a távoli sustorgás
visszatért a hívásba.
Georgia különleges hangszer volt. Igazán jól kellett hangolni,
és könyörögéssel nem lehetett ezt elérni. De mint régi legjobb
barátja, tudtam, mi az egyetlen, amitől megered a nyelve – úgy
kell viselkednem, mintha teljesen kiakadtam volna. Az
immunrendszere abszolút védtelen volt a hisztéria ellen.
– Szóval… nem kellene aggódnom? Úgy értem, mi van, ha
amikor azt mondja, hogy mindenféle dolgokban benne van a
keze, valójában valami titkos életet él? Mi van, ha tök véletlenül
összeköltöztem a következő Ted Bundyval? – Kényszerítettem
magam, hogy néhány oktávval magasabban beszéljek, így
éreztetve a pánikot a hangomban.
– Cassie… – kezdett bele Georgia, de én drámaian
félbeszakítottam.
– Most mit kellene tennem? Azt hiszem, most költöztem össze
egy pszichopatával! Mi van, ha sorozatgyilkos, csajszi? –
Elkezdtem kotorászni az éjjeliszekrényében, hogy fokozzam a
hatást, jól tudva, hogy hallani fogja a felfordulást. Óvszerek.
Használt jegyek. Egy régi mobiltelefon. Se egy 9 mm-es pisztoly,
se fogakkal teli tál sehol.
– Cass, nyugodj meg! – próbálta Georgia túlharsogni az én
oldalamról érkező zajt, de én folytattam a színjátékot.
– Nincs semmi az éjjeliszekrényében, de a sorozatgyilkosok
hírhedtek arról, hogy minden nyomot eltüntetnek. Szart se
rejtegetnek az éjjeliszekrényükben, ugye? Istenem, a
padlódeszkák alá és a titkos ajtók mögé dugják a dolgokat, a
rejtekhelyükre, ahol a fal tele van az áldozataik képével! Te jó
ég! Egy FBI-os sorozatban fogom végezni, és az egész a te hibád
lesz!
Leugrottam az ágyról, és kihangosítottam a telefont,
miközben a keményfa padlón kezdtem dübögni a lábammal.
– A titkos rejtekhelyek üreges hangot adnak ki, ugye? És
milyen hangot kellene kiadnia egy titkos ajtónak?
– Cassie! – Georgia hangja visszhangzott a hálószobában.
 – Mi az? – kérdeztem vissza, miközben tovább trappoltam a
padlón.
– Ne turkálj a dolgai között! Thatch nem sorozatgyilkos.
Amikor kellőképpen elfáradtam, elővettem a táskámból egy
körömreszelőt, és leültem az ablak előtti bézs színű nyugágyra.
– Akkor miért megy el vacsoráért? – kiabáltam, miközben a
körmömet reszeltem. – Miért nem akad ki azon, hogy egy
idegen – bár nagyon vonzó – nő csak úgy összeköltözik vele?
Gyerünk, Georgia! Bökd ki a szaftos pletykát! Tudod, hogy te is
szeretnéd…
– Kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy csak
vissza akar szívatni. Lehet, hogy rájött a csínytevésedre –
vallotta be végül suttogva.
– A kilencvenkilenc százalék nem megnyugtató, csajszi! Az az
egy maradék százalék lehet az, ami miatt egy eltűnt
személyeket kereső honlapon kötök ki! – kiáltottam, miközben a
jobb kezemet magam elé tartottam.
A francba, tényleg szükségem van egy manikűrösre.
– Szerintem lehet, hogy mentálisan zavart, G! Vajon
megpróbálhatok lelépni innen, mielőtt visszajön a vacsorával?
Szent ég. Mi van, ha a vacsora valami mást jelent? – ziháltam
drámaian.
– Ó, istenem! Komolyan, nyugodj meg, és ne kiabálj a
fülembe! – válaszolta ingerülten. – Thatch nem sorozatgyilkos.
Nem pszichopata vagy mentálisan zavart. Azonnal felhívta
Kline-t, amint elment vacsoráért. Tudja, hogy csak viccelsz vele.
Bingó!
– Ó, oké. Köszönöm az infót – válaszoltam normális hangon.
A vonal másik oldalán néhány másodpernyi csend következett.
– Mekkora egy seggfej vagy – válaszolta végül hitetlenkedő
nevetéssel. – Miért dőlök be mindig a hülyeségeidnek?
– Fogalmam sincs, édesem – vontam meg a vállam –, de nem
hiszem el, hogy az a nagydarab köcsög megpróbál túltenni
rajtam. Durva megvilágosodás vár rá, ha azt hiszi, hogy én
leszek az, aki kitűzi a fehér zászlót – jelentettem ki eltökélten.
 – Ó… Ez úgy hangzik, mint ami rosszul is végződhet –
aggodalmaskodott Georgia. Bár az aggodalma nem is hangzott
annyira valódinak. Inkább tűnt izgatottnak.
– Igen, igazad van. Rosszul is végződhet, de nem én leszek az,
aki feladja. Még ha a halálos ágyamig kell is folytatnom ezt a kis
háborút, akkor is mérget vehetsz rá, hogy győztesen fogok
kijönni belőle.
– Ó, Jézusom! – felelte nevetve. – Pontosan mit tervezel?
Megígérted, hogy nem ölöd meg Thatchet Kline a
születésnapjáig.
– Az egyetlen, ami a végén elpusztul, az a szuperhős egója.
– Egy kicsit rosszul érzem magam, amiért bátorítani akarom
ezt – nevetett Georgia.
– Ha valaki, akkor Thatch biztosan megérdemli.
Meg kell fizetnie azért, hogy az acélkerítéssel elzárt szívem
úgy érzi, talán mégsem áthatolhatatlan a fal körülötte.
– Szerintem ez eléggé vitatható, Cass. És leginkább attól függ,
hogy mit tervezel. Thatch tulajdonképpen nagyon rendes fickó.
Kline szerint ő…
Nem akartam hallani. Már így is eléggé megkedveltem a
srácot.
– Igen, ha már a terveknél tartunk, mennem kell. A
lakótársam hamarosan hazajön a vacsorával, nekem pedig be
kell rendezkednem új, szerény hajlékomban.
– Oké… – egyezett bele, majd szünetet tartott. – Néhány
dolgot azonban valószínűleg el kellene kerülnöd. Tudod,
olyasmiket, amik feldühíthetik.
Nem hiszem el… Georgia is tud ravasz lenni, ha nagyon akar.
– És pontosan mik lennének ezek a dolgok?
– Nos, először is csak egyféle gyorskaját tart otthon, és eléggé
kiakad, ha valaki megeszi. Szóval ne edd meg a Trix zabpelyhét.
Bármit is teszel, én ezt nem tenném.
– Jézusom, olyan, mint egy nagy gyerek. Biztos vagyok benne,
hogy távol tudom tartani magam a kedvenc
cukorellátmányától.
 Vagy megeszem az egész kibaszott dobozt egy ültő helyemben.
– És ne szórakozz a DVR készülékével. Felveszi az összes
kedvenc csapatának a meccsét, meg néhány műsort is. Az egyik
a Topmodell leszek!, és meg kell mondanom, ezt valahogy
szerethetőnek találom.
– Oké, megjegyeztem. Nincs szórakozás a sporttal. – Vagy
törölném a meccseket, és nyilván megtartanám a Topmodellt. –
Van még valami, ami tiltólistás?
– És egy kicsit ragaszkodik ahhoz, hogy a cipőt le kell venni a
lakásában. Szóval én mindig meggyőződnék róla, hogy az
ajtóban leveszem a cipőmet. Ne hordj cipőt a lakásában!
– Cipőt le, mindig. Értettem.
Különben soha nem venném le a cipőmet. Soha. Sőt, lehet, hogy
egyenesen zuhanyozni is cipőben mennék.
– Jól van, G. Jobb, ha megyek, és meggyőződöm róla, hogy
nem csinálok semmi ilyesmit.
– Jó terv.
Miután letettem a telefont, felhúztam a legrégebbi Chucks
cipőmet, és a konyha felé vettem az irányt. Találtam egy tálat,
teletöltöttem Trixszel és tejjel, majd átmentem a nappaliba, ahol
elterültem a kanapéján, és végigpörgettem a DVR-felvételeit.
ESPN SportsCenter… Az istenit, ezt nem tudom törölni.
Topmodell leszek… Persze, megtartjuk.
Késő Esti Show James Cordennel… Megtartjuk.
Family Guy… Megtartjuk.
It’s Always Sunny… Megtartjuk.
The Voice… Bassza meg. Maradhat.
Nos, ez nem a tervek szerint alakult. Egyáltalán nem. A
tévéműsorokban egyezett az ízlésünk.
– Drágám, itthon vagyok! – kiáltott fel Thatch, amikor
belépett az ajtón. Hallottam, ahogy megáll az előszobában,
miközben, ahogy várható volt, leveszi a cipőjét. – Hol vagy,
Cass?
– A kanapén. Hozd ide a kaját, bébi! – kiabáltam hátra, saját
becenevet használva a „drágám” ellenpéldájaként. Ha a
seggembe akart mászni, én is megtehetem ugyanezt. Cassie
Phillips vagyok. Bármit el tudok viselni, amit az utamba gördít.
Nos, talán az anál öklözést nem. Nem hinném, hogy azt el
tudnám viselni. Nagy keze van.
Két zacskó kínai kajával a kezében besétált a nappaliba, és
megtorpant, amikor meglátott a kanapén.
– Szia – üdvözöltem mézesmázos mosollyal, miközben
bekaptam egy kanállal a kedvenc gabonapelyhéből.
– Bocsánat – folytattam egy falat után. – Megéheztem, amíg
vártalak.
Barna szemével végignézett rajtam, és amint meglátta a cipős
lábamat, amely a makulátlan bőrkanapén pihent, megesküdtem
volna, hogy az állkapcsa néhányszor megrándult, de valahogy
sikerült idegesítően semleges arckifejezést erőltetnie magára.
Lenyeltem a falatot, és megkérdeztem:
– Mit hoztál?
– Remélem, szereted a kínait. Hoztam volna a kedvencedet,
de nem tudom, mi az. – Egy vigyort villantott rám, miközben
letette a zacskókat a dohányzóasztalra, és leült mellém. – De
gondolom minden komoly párkapcsolat így kezdődik, ahol
együtt élnek a felek, nem igaz? Semmit sem tudva egymásról.
Nekem normálisnak tűnik – vont vállat, miközben
kartondobozokat húzott elő a zacskóból.
Istenem, mekkora okostojás, és nem tagadhatom, hogy
végtelenül élveztem személyiségének ezt az aspektusát.
– Nos, a titokzatosságtól lesz jó egy kapcsolat. – Letettem a
tálat az asztalra, és elkezdtem kinyitni a dobozokat. –
Legalábbis én ezt hallottam valahol… talán a Cosmóban, vagy
Georgie-tól? Most nézd meg például őket. Más embereknek
adták ki magukat online, és milyen jó lett a vége.
Ezen felnevetett.
– Igen, mindkettejük számára elég jól végződött a dolog.
– Lehet az enyém a narancsos csirke, édesem? – kérdeztem,
felé nyújtva az egyik dobozt.
– Neked mindent, nyuszikám – válaszolta egy kacsintás
kíséretében. Kiragadta az ölemből a távirányítót, és bekapcsolta
a SportsCenter csatornát. Miközben a riporter felolvasta az
aznapi tíz kiemelt hírt, Thatch hátradőlt a kanapén és nekilátott
a Kung Pao csirkéjének.
Még nagyobb kényelembe helyeztem magam, és
kinyújtóztatott cipős lábamat az ölébe tettem. Csalódottságomra
azonban csak röviden lenézett, majd vissza a tévére, miközben
folytatta az evést. És bár én már megettem egy fél doboznyi
gabonapelyhet, nem tudtam megállni, hogy ne faljam fel a
kínait, miközben egy darabig csendben ültünk, csak ettünk és
néztük a sportcsatornát. Furcsán megnyugtató volt az egész.
Észre sem vettem, hogy befejezte az evést, amíg neki nem
állt, hogy kifűzze a cipőm, és a zoknimmal együtt óvatosan
lehúzza rólam. A következő pillanatban nagy keze már a
lábamat masszírozta, miközben a tekintete a tévére
szegeződött.
Az egész jelenet túlságosan ösztönösnek tűnt a részéről.
Őszintén szólva nem tudtam, hogy egyáltalán tudatában van-e
annak, hogy ezt csinálja, és valószínűleg ezért kérdeztem rá.
– Volt valaha lakótársad?
– Kline-nal szobatársak voltunk a főiskolán – válaszolta
anélkül, hogy rám nézett volna.
Kivettem a lábamat a szorításából, és megkocogtattam a
combját, hogy felhívjam magamra a figyelmét.
Rám nézett, és kissé zavartan oldalra billentette a fejét.
– Úgy értettem, hogy női lakótársad.
– Nem – rázta meg a fejét. – Soha nem éltem együtt nővel.
Érdekes. Talán egyszerűen sok barátnője volt? Mert igen,
kurva jól masszírozott.
– Mikor volt utoljára barátnőd?
– Már jó ideje – válaszolta rejtélyesen.
– Jó ideje? Mármint néhány éve?
– A gimi óta nem volt barátnőm.
– A gimi óta? – kérdeztem vissza döbbenten.
– Mint mondtam, régen jártam bárkivel.
 Egész testével felém fordult, miközben szorosan az ölében
tartotta a lábamat, és tovább masszírozta, pont a
legtökéletesebb pontokon. Le kellett küzdenem a késztetést,
hogy felnyögjek, amikor hüvelykujjával a sarkamat kezdte el
nyomogatni.
– És veled mi a helyzet? Éltél már együtt férfival? – kérdezte,
megfordítva a beszélgetés menetét.
– Nem.
– Mikor volt az utolsó kapcsolatod?
– Hm… egy ideje.
Vagy soha.
Felvonta a szemöldökét, és elvigyorodott.
– Egy ideje? Néhány hónapja vagy néhány éve?
– Pontosan mi számít kapcsolatnak?
Thatch nevetett.
– Azt mondanám, hogy az utolsó alkalom, amikor valakit a
barátodnak neveztél.
– Akkor azt hiszem, azt kell mondanom, hogy egy ideje,
vagyis soha.
A szemöldöke határozott vonallá merevedett.
– Soha nem volt még barátod?
– Nem – ráztam a fejem. – Sokat randiztam, de sosem elég
sokáig ahhoz, hogy elérjem a barát-barátnő mérföldkövet.
– Van ennek valami különleges oka?
– Nem igazán – vontam meg a vállam. – Csak még soha nem
találtam senkit, aki három-négy randinál tovább fenntartotta
volna az érdeklődésemet. Tisztában vagyok vele, hogy ez úgy
hangzik, mintha félnék az elköteleződéstől, de valójában csak
nem szeretem az időt vesztegetni. És nem csak az én időmet –
másokét sem. Ha nem érzem a dolgot, vagy erőltetettnek tűnik,
akkor jobb, ha véget vetek neki, mintha hagynám tovább
folytatódni, amikor tudom, hogy a végén nem fog működni.
Thatch egyetértően bólintott.
– Ez korrekt.
– Tényleg? – kérdeztem, és meglepetten hunyorítottam. Nem
mintha valaha is fontosnak tartottam volna, hogy érdekeljen,
mit gondolnak mások a döntéseimről, de Thatch semleges
reakciója nagyjából mindenkiének ellentmondott. A pokolba is,
még anyám is – aki élete nagy részében arra biztatott, hogy csak
tegyem, ami boldoggá tesz – azzal kezdett el mostanában
nyomasztani, vajon meg fogok-e valaha is állapodni. Bár volt
egy olyan érzésem, hogy ez az aggodalom inkább a második női
biológiai órára irányult, amit az emberek elfelejtettek
megemlíteni: az unokákra.
– Igen, Cass. – Megkocogtatta a lábamat, és egy apró mosolyt
küldött felém. – Határozottan tisztelem, hogy nyitott és őszinte
vagy, és nem kerülgeted a forró kását, ha a kapcsolatokról van
szó. Bárcsak több nő gondolkodna így! A legtöbben valószínűleg
rájönnének, hogy jobb várni a megfelelő férfira, mint
megelégedni valami szarházival, aki nem érdemli meg őket. És
ez sokkal tisztelettudóbb a másik féllel szemben, mint úgy
tenni, hogy mindent beleadsz, amikor nem is így érzel.
Valamilyen oknál fogva kávészínű tekintetének lágysága arra
késztetett, hogy még több betekintést engedjek neki az életembe
és a párkapcsolati múltam hiányába.
– A főiskolán soha nem volt barátom, mert nem akartam,
hogy legyen. Azon ritka lányok közé tartoztam, akik élvezték,
hogy szinglik és a saját dolgukat csinálják. És miután
lediplomáztam, a karrierem elején állandóan utaztam. Négy
hónap alatt legfeljebb egy-két hetet töltöttem New Yorkban. Ez
az életmód nem igazán tett lehetővé egy párkapcsolatot.
– Még mindig ilyen sokat utazol?
– Dehogy! De csak azért, mert az a sok utazás kifizetődött.
Kiköveztem a saját utamat, hírnevet szereztem.
– Ez olyan hírnév, ami általában félmeztelen férfiak
fotózására korlátozódik? – kérdezte kötekedő hangon.
– Mit is mondhatnék? Van szemem a jóképű férfiakhoz, az
izmokhoz, és egy-egy szép, vastag dudorhoz egy Calvin Klein
alsónadrágban – jelentettem ki egy kacsintással.
Arra számítottam, hogy valamit az ő vastag dudorával
kapcsolatban fog válaszolni, de ő csak nevetett, és folytatta a
lábam masszírozását, egészen a vádlim felé haladva.
Hmmm… talán Thatcher Kelly tud néha komoly is lenni?
Ránéztem a tévére, és láttam, hogy már majdnem tíz óra van.
– Nos, lakótárs, jobb, ha lefekszem aludni. Még hajnal előtt el
kell indulnom egy fotózásra Hamptonsba.
Lerakta a lábamat az öléből, felállt, és kinyújtotta a kezét,
hogy felhúzzon a kanapéról.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, ahogy megálltam előtte. A
tekintetét fürkésztem, arra várva, hogy felemelje a fehér
zászlót, és azt mondja, hogy menjek haza – ami azt jelentené,
hogy a legnagyobb tréfamester hivatalosan is lekerül a
tréfálkozás királyi trónjáról, és én győztesen távozhatok.
Mondd ki! Mondd ki! Mondd ki!, kántáltam némán
magamban.
– Én is lefekszem.
He?
– Mindketten lefekszünk? Most rögtön? A te ágyadba?
– Azt hiszem, mostantól már hívhatod az ágyunknak, bébi –
kacsintott, és elindult a folyosó felé.
Követtem a hálóba, amíg mindketten ott nem álltunk a két
mosdókagyló előtt a nagy fürdőszobában. Thatch teljesen
nyugodtnak tűnt, fogat mosott, pisilt – előttem –, majd
megmosta a kezét. Néhány perccel később már az ágyban
feküdt, míg én a fürdőszobában maradtam, és csak bámultam a
fogkefémet, amit kedvesen a kezembe nyomott.
– Ha elfelejtettél fogkrémet hozni, nyugodtan használd az
enyémet – szólt az ágyról.
– Ööö… köszönöm! – motyogtam.
Miközben fogat mostam és a tükörképemet bámultam, azon
kezdtem gondolkodni, vajon milyen trükköket tartogat Thatch a
tarsolyában. Volt egy olyan érzésem, hogy kifundált valamit, és
semmiképp sem hagyhattam, hogy emelje a tétet anélkül, hogy
előálljak egy saját tervvel.
Bebújtam mellé az ágyba, megpaskoltam a párnákat, és
megsimogattam a puha fehér paplant a testem körül.
– Jó éjt! – mondtam a sötét szoba csendjében.
– Jó éjt, Cass! – válaszolta, és megesküdtem volna, hogy
vigyort hallok a hangjában.
És mivel igazán szerettem vele baszakodni, a „jó éjszakát”
azzal fejeztem be, hogy benyúltam a takaró alá, megragadtam a
csomagját, és azt suttogtam:
– Jó éjt, Szuperfarok!
Halkan kuncogott néhányszor, és legnagyobb
meglepetésemre meg sem próbálta megfogni a mellemet.
Ez nem csalódás, amit érzel, mondtam magamnak, miközben
egy furcsa ürességet éreztem a hasamban. Tényleg.
Néhány percen belül hallottam, ahogy lassú és egyenletes
ritmusban lélegzik.
Miközben ébren feküdtem az alvó óriás mellett, és lágy
lélegzetvételei álomba ringattak, próbáltam megérteni a teljes
elégedettséget sugárzó viselkedését.
Az egyetlen magyarázat, amit találtam, az volt, hogy a
tréfamester már előre eltervezte a következő lépését.
Kezdődhet a játék, faszfej.
 14. fejezet

Thatch
– Egy hete – mondtam a webkamerába, miközben a
homlokomat dörzsöltem.
– Mi? – kérdezte Kline. Legszívesebben kiszúrtam volna a
túlságosan is vidáman csillogó kék szemét.
– Már egy kibaszott hete velem él, haver.
Harsány nevetés töltötte be a fülemet, mire felmutattam neki
a középső ujjamat, mivel tudtam, hogy látja a kamerán
keresztül. Legalábbis láthatta volna, ha a feje újra előbukkant
volna a nevetésroham után.
– Tehát egy hete ott van. Mi ebben a nagy ügy? – kérdezte,
miközben néhány hülye papírt tologatott az íróasztala egyik
oldaláról a másikra. Végre megnyugodott, de még mindig fülig
ért a mosolya.
– Az, hogy ma reggel rántottát csináltam neki, mert erre
utasított, és többet nem is szexeltünk. Az az irodai szopás volt
az utolsó akció, amiben a farkam is részt vett. Parancsot
teljesítek jutalom nélkül? Már azt sem tudom, ki vagyok.
– Próbáltál szexelni vele?
Nos… Nem igazán. Arra számítottam, hogy csak úgy
megtörténik. Úgy döntöttem, hogy ezt nem mondom el Kline-
nak, aki nyilvánvalóan az ellenkezőt feltételezte rólam.
– Hát persze. Elfelejtettem, hogy kivel beszélek.
Igen, igen, igen. A barátaim már rég megszavazták, hogy jár
nekem a „az évezred baszógépe” díj.
– Akkor kérd meg, hogy menjen el – javasolta Kline
komolyan, egyenesen a kamerába nézve, és kihívóan felvonta a
szemöldökét.
Ha ez teszt volt, én biztosan megbuktam volna. Vagy
átmegyek, attól függően, hogy mit akar tőlem. Bassza meg!
Nem akartam, hogy elmenjen. Szórakoztató és vicces volt, és
olyan istenverte szexi, hogy a retinám égni kezdett, ha csak rá
gondoltam. De ez az egész „nézheted, de nem érhetsz hozzá”
dolog kezdett kimeríteni, és nem a jó értelemben. Ráadásul még
mindig nem tudtam rájönni, mi a fasz folyik itt. Tudtam, hogy
csak szórakozik velem. Tudtam. De még csak távolról sem
érződött szórakozásnak.
De nem akartam megadni Kline-nak az elégtételt, amit
annyira akart.
Küzdöttem, hogy ne fintorogjak, és semleges maradjon az
arcom.
– És adjam meg magam elsőként? Kibaszottul kizárt.
Soha nem adom meg magam elsőként.
Erre elmosolyodott, a fejét rázta és a telefonjára pillantott,
ahol kétségtelenül valami meztelen képet láthatott Georgie-ról.
A tekintete visszatért hozzám, benne egy igazi Tyra Banks-féle
játékos pillantással.
És? Szeretem a Topmodell leszeket! Kövezzetek meg.
– Miért nem te irányítod ezt a kis játékot? – kérdezte,
miközben a telefonja oldalán lévő zárógombra kattintott, és az
asztalára helyezte az eszközt. – Úgy tűnik, hátradőlsz, és
hagyod, hogy ő vezényeljen, pedig ez általában nem a te
stílusod.
– Igazad van – értettem egyet, és néhány lángot firkáltam egy
post-it cetlire. – Ez nem az én stílusom.
Általában nemcsak vártam, hogy megtörténjenek a dolgok,
hanem cselekedtem. Nem hagytam, hogy csak legyen, ami lesz –
én irányítottam az eseményeket. És egy nő sem fogja nálam
tovább bírni ezt. Az élet első szabálya: mindig a nő az első. Az
ajtóban, orgazmusokat tekintve, és ebben az esetben: ő az első,
aki megadja magát a nyomásnak az akaratok háborújában.
– Ez az – folytattam, most már tényleg felbuzdulva.
Valószínűleg jobban kellett volna figyelnem Kline vigyorgására,
de úgy látszik, még fiatal és befolyásolható voltam,
bármennyire is kezdtem öregedni.

– Ó, édesem! – szóltam, ahogy beléptem a lakásom ajtaján, új

céltudatossággal a lépteimben. Jártam már Cassie szájában és
puncijában, és ennek az éjszakának a végére mindkettőt meg
akartam ismételni.
Kurvára elszánt voltam.
– Cassie? – szólítottam, amikor nem válaszolt, és éles
szemmel méregettem a lakást. Semmi sem tűnt szokatlannak. A
konyhapulton nem hevertek új tamponos dobozok, és a
kanapén sem láttam Hello Kitty takarót.
Elmosolyodtam magamban, és megráztam a fejem.
Kíváncsian vártam, mit talál még ki. A megszokott kereteken
kívül gondolkodott. Ezt visszaszívom – az én kedvenc
nőtípusom nem fért volna bele semmilyen keretbe. Pontosan az
őrület végtelen hurkának közepén helyezkedett el.
– Hé, Cass! – kiabáltam az előszobában, de senki sem
válaszolt.
A szorongás összeszorította a mellkasomat, ahogy elindultam
a hálószoba felé. Talán beadta a derekát, és elköltözött – elment
valami forgatásra egzotikus férfiakkal egy egzotikus helyszínre
–, és a lakásom újra az enyém lesz.
Istenem, remélem nem erről van szó.
Megálltam a gondolatmenetemben. Azt remélem, hogy nem
erről van szó?
Ez nevetséges.
Mégis ez a gondolat hajtott előre, a hálószobámban uralkodó
csend és a szekrényemben tapasztalható aktivitás hiányától
súlyosnak éreztem a gyomromat.
Mielőtt körülnézhettem volna, hogy megkeressem a
holmijait, amelyeket egész héten próbáltam elrejteni,
megszólalt a csengő.
Sarkon fordultam, és kisiettem a szobából, végig a folyosón,
egyenesen az ajtóhoz. Amikor kinyitottam, egy kentaur virágos
változata töltötte be az ajtónyílást.
Valójában nem félig ember, félig virág lényről volt szó,
hanem egy hatalmas csokrot tartó személyről, az illető mégis
igazi mesebeli lénynek tűnt a deréktól fejbúbig érő
növényzetben.
– Küldemény Cassie Phillipsnek – mondta a csokor. A szívem
felgyorsult, ahogy kimondta a szavakat, és a fejemben a két
énem között az akarat szélsőséges háborúja játszódott le. Ide
szállítottak neki küldeményeket, ami egyszerre volt őrültség és
őrületesen jó érzés. De virágokat kapott, kibaszott vérvörös
rózsákat, és ezeket általában nem nők szokták küldeni.
Az 1 méter 95 centim minden vércseppje forrni kezdett.
– Igen, köszönöm – válaszoltam, és majdnem kirántottam a
karjából a hatalmas vázát. A futár megvonta a vállát, és
elindult, miközben becsuktam mögötte az ajtót.
Két dühös lépéssel a konyhapulthoz is értem. A váza üvege a
kőhöz csapódott, ahogy lecsaptam, és a virágok között
turkáltam, hogy szégyenkezés nélkül elolvassam a
kísérőkártyát.
– Aha! – kiáltottam, ahogy megtaláltam a puha borítékot, és
kirántottam a virágok közül.
Túl kicsi volt, hogy a nagy ujjaimmal finoman kinyissam, és a
végén úgy nézett ki, mintha szétrágtam volna, de ezt a
bizonyítékot meg tudtam semmisíteni.
Az első oldal üres volt, a második oldalon a rendelést felvevő
személy firkáját olvastam.
Kedves Cassie!
Annyira basznivaló vagy.
Szeretettel: Thatcher merevedése
– Ezt te küldted? – néztem kérdőn a kártyáról a farkamra, de
néhány másodpercnyi irracionális gondolkodás után tudtam,
hogy nem ő lehetett a ludas. Egész nap velem volt.
Az egyetlen más magyarázat azonban az volt, hogy ő küldte
el magának, a nevemben. Vagyis egy testrészem nevében.
Jézusom!
– Lehet, hogy tényleg őrült? – kérdeztem magamtól
hangosan. Megráztam a fejem, és nevetve újra magamhoz
beszéltem. – Talán. De te határozottan az vagy, seggfej.
 15. fejezet

Cassie
– Megírtam a világ legjobb fan fiction jelenetét a
szünetemben – áradoztam Georgiának, amikor felpattantam az
A jelzésű vonatra, miután befejeztem egy késői fotózást a Hell’s
Kitchenben.
– Fan fiction?
– Aha, igen. – Megigazítottam a fotóstáskámat a vállamon. –
Tudod, hogy imádok A szürke ötven árnyalata fan fictiont írni.
Nem szoktad megnézni a Wattpad-oldalamat?
– Még mindig ott írsz? – kérdezte meglepetten.
– A pokolba is, igen. Még mindig arra várok, hogy E. L. James
elolvassa a művemet, és őrülten belém szeressen. – A szürke
ötven árnyalata rajongói fan fictiont írtam, mióta néhány évvel
ezelőtt elolvastam az egész sorozatot. Mindig is szerettem írni,
de ez a sorozat ösztönzött, hogy a saját örömömre írni kezdjek.
Valószínűleg ez volt az egyik legjobb dolog, amire valaha is
elhatároztam magam. Volt abban valami, amikor az ember a
saját kis világát írta, amit csak akart. Egyszerűen felszabadító
érzés volt.
– Biztos vagyok benne, hogy túl elfoglalt ahhoz, hogy
rajongói műveket olvasson a Wattpadon.
– Tönkreteszed a BDSM-fantáziámat.
– Bocsánat – nevetett Georgia. – Őszintén szólva fogalmam
sem volt róla, hogy még mindig ezt csinálod. Azt hittem, hogy ez
csak 2013-ban volt menő.
– És én még azt hittem, hogy az én csajszim mindig olvassa
az új tartalmaimat. Micsoda legjobb barátnő vagy te –
cukkoltam, bár nem hibáztathattam érte. Általában nem
szoktam ilyen sokáig kitartani.
– Szóval magyarázd el nekem, hogyan működik a dolog. Csak
úgy átírod Ana és Christian történetét, vagy mi?
– Nem. Alkalmazom a történetüket az életemre, és
megteremtem a saját kis fantáziavilágomat BDSM-mel, forró
szexszel, egy aranyos kis lakással, aminek köze sincs a szaros
chelsea-i lakásomhoz, és egy tökéletes farokkal, ami igény
szerint képes a merevségre.
Amikor a „farok” szó elhagyta a számat, egy velem szemben
ülő, kockás papucsot és Mickey egeres pólót hordó nő rosszalló
pillantást vetett felém.
– Undorító – motyogta elég hangosan ahhoz, hogy én is
meghalljam.
Ó, a kurva életbe, hölgyem! Ne hallgatózzon, ha nem akar
kiakadni azon, amit hall.
– Várj egy pillanatot, G! – A papucsos nőre bámultam, amíg a
tekintete újra nem találkozott az enyémmel. – Jobban szeretné,
ha azt mondanám, pénisz? – kérdeztem szemtelenül. – Kérem,
mondja meg, hogyan szeretné, hogy folytassam a
telefonbeszélgetést.
A nő felháborodottan szusszant egyet, felállt a helyéről, és
elindult a vonat túlsó vége felé.
– Az isten szerelmére, le ne tartóztassanak a metrón –
nevetett Georgia a fülembe. – Chelsea nem szar. Főleg nem a mi
épületünk. Még lift és portás is van. És gyakorlatilag már nem is
ott laksz.
Köszönöm, a rohadt életbe. Azt mondtam magamnak, hogy
csak a lakás miatt érzem így magam, és nem az óriási ogre
miatt, akivel megosztoztam az ágyon.
– Istenem, alig várom, hogy elkerüljek onnan. Annyira
elköltöznék az építkezés, az állandó por és az általános
lehangoló hangulat miatt, ami minden alkalommal átjár a
környéken.
Nem láttam őt, de tudtam, hogy az én kis csajszim csendben
rázza a fejét Chelsea városrész védelmében. De én a magam
úrnője voltam, az isten verje meg, és ha azt mondtam, hogy
Chelsea szar, akkor az is.
Különösen Thatch lakásához képest.
– Keresel magadnak új lakást, ha befejezted a papás-
mamásat Thatchcsel?
Nevettem.
– Igazából igen. Amíg Thatch azzal van elfoglalva, hogy
megpróbáljon felülmúlni engem, addig a régi lakásunk hozom
rendbe. Holnap találkozom egy vállalkozóval, megcsináltatom a
padlót és a konyhát.
– Nahát. Ez aztán kényelmes – válaszolta Georgia. – De
ismétlem… Chelsea nem is olyan rémes hely.
– Ó, kéhr-lek. – Hangosan és harsányan felnevettem. –
Annyira kiestél a chelsea-i körforgásból, hogy az már nem is
vicces, cukipofa. A véleményed szart sem ér, amikor egy
istenverte külvárosi oázisban élsz a mogul férjeddel, ahol csak
azon kell aggódnod, melyik szobában dugd meg a faszidat.
Egy srác váltotta fel Mickey első számú rajongóját az üléssor
túloldalán, rám vigyorgott. Addig tartottam a pillantását, amíg
kezdett elpirulni.
Georgia kuncogott.
– Ha már a férjemről beszélünk, épp most sétált be a
hálószobába. Hazaérsz nemsokára? Jobban aludnék, ha
tudnám, hogy otthon vagy.
Aha. Mintha a Nagyfarkú hagyta volna, hogy csak úgy
elaludjon.
– Várj… melyik otthonodba tartasz éppen?
– Igen – válaszoltam, miközben leszálltam a vonatról, és
elindultam a lépcső felé, amely felvitt az utca szintjére. – És
persze, hogy az új, puccos lakásomba megyek a belvárosban.
– Oké, akkor hívj fel holnap, ha ráérsz ebédelni.
– Jól hangzik. – Befejeztem a hívást, és becsúsztattam a
telefonomat a farmergatyám zsebébe.
Thatch lakása körülbelül öt háztömbnyi sétára volt, és mivel
ilyen későn értem haza, a járdán alig volt forgalom. Hat perccel
később kiszálltam a liftből, és kinyitottam az otthonomtól távoli
új otthonomba vezető bejárati ajtót.
– Thatcher, megjöttem, és kurva éhes vagyok! – kiabáltam,
miközben a Converse cipőm sarkával berúgtam magam mögött
az ajtót. Már a délután kettő körül küldött különleges
rózsacsokor járt a fejemben, és kurvára nem érdekelt, ha
felébresztettem Thatchert.
Valószínűleg kellett volna érdekelnie, de legalább valami
interakcióra vágytam vele. Az jobban érdekelt, hogy annyira
akartam, hogy már nem igazán tudtam kontrollálni a tetteimet.
Tökéletes, gondoltam magamban, amikor megláttam a
konyhaasztalon a felháborítóan nagy csokrot. A rózsák
nevetségesen festettek a minimalista stílusú lakásban, vérvörös
szirmaik szinte vakítottak a fekete-fehér berendezés között.
Felkaptam a csokor közepéről a cetlit, és nem tudtam megállni,
hogy ne vigyorogjak, amikor elolvastam a briliáns szavakat.
Istenem, egy kibaszott zseni vagyok!
Nos, egy kanos zseni.
A virágküldés tervét a szünetben találtam ki, miközben
három seggreütésnyi mélységben jártam a fanfic-jelenetemben.
Gondolatban annyira Thatchre koncentráltam, miközben írtam,
hogy nem tudtam nem arra gondolni, hogy újra szexeljek vele. A
pokolba is, akár a puncim is írhatta volna azt a fejezetet.
Bárcsak tudna tollat fogni!
De azt akartam, hogy Thatch mozduljon rám. És ha ezt nem
kaphattam meg, akkor valami külső okra volt szükségem,
például egy virággal kísért felajánlásra a farkától.
– Nocsak, ki van itthon – köszönt Thatch, amikor belépett a
konyhába, ébren és kifejezetten dughatóan. Épp lezuhanyozott,
és kényelmes ruhába bújt. Tilos lett volna, hogy egy férfi ilyen
jól nézzen ki egy egyszerű fekete melegítőnadrágban és egy
fehér pamutpólóban, mint ő. Aztán megpillantotta a kezemben
tartott cetlit. – Kicsit későn jöttél. Zsúfolt napod volt? – kérdezte
tudálékos vigyorral.
– Nagyon – válaszoltam, és szemmagasságba emeltem a
cetlit. – Úgy tűnik, valaki más is igen elfoglalt volt. És figyelmes,
ha szabad hozzátennem.
Megvonta a vállát, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. Az
izmai kidudorodtak, én lenyeltem egy nyögést.
 – Mit is mondhatnék? A farkam igazán nagylelkű. És
tekintve, hogy nem igazán emlékszem, mikor talált időt arra,
hogy elküldje ezt neked, azt mondanám, hogy kurva ügyes is.
Elvigyorodtam.
– Hát, a virágok terén határozottan jó az ízlése. –
Előrehajoltam, és beleszagoltam a rózsacsokorba. – Tudod,
szinte kénytelen vagyok megköszönni neki.
Thatch előrehajolt, a pultnak dőlt, kitárta a karját, így
megmutatva az alkarja erezetét, én pedig gyakorlatilag éreztem,
ahogy a melleim megduzzadnak.
– Szinte?
– Igen. Szinte. – Letettem a cetlit a váza mellé, és
megfordultam, hogy a teljes figyelmemet neki szenteljem.
Vigyorgott.
– Drágám, a farkam küldött neked két tucat rózsát. Szerintem
nyugodtan elfelejtheted a szinte szót, és mondhatod azt, hogy
kénytelen vagy megköszönni.
Közelebb léptem hozzá, ő hátradőlt, és helyet csinált nekem,
hogy a lábai közé állhassak.
– Ma nagyon jó napom volt.
Elmosolyodott.
– Akarod hallani a napomat, Thatcher? – kérdeztem,
miközben a mutatóujjammal végigsimítottam az egyik karján.
Érdeklődő vigyorral bámult rám.
– Mesélj el mindent!
– Meg vagyok lepve, hogy bármit is sikerült elvégeznem.
Nagyon elvonta a figyelmemet, hogy rád gondoltam. –
Lábujjhegyre álltam, és ajkamat lágyan az övéhez szorítottam. –
Tudtad, hogy szeretek írni?
– Nem, édesem, ezt nem tudtam. – Mindkét kezével
megragadta a csípőmet. – Mit írsz?
Végigsimítottam a számmal az ajkán, majd az állkapcsán, és
hallottam, ahogy halkan levegőt vesz.
– Hallottál már A szürke ötven árnyalatáról? – kérdeztem,
miközben lágy, mégis harapós csókokat nyomtam a nyakára.
 – A BDSM könyvsorozatról a sok veréssel és forró szexszel?
Igen, hallottam már róla.
– Szeretek ez alapján történeteket írni. És ma írtam egy kis
jelenetet, miközben rád gondoltam. Akarod, hogy meséljek
róla? – kérdeztem szemérmesen, felnézve a meleg tekintetébe.
A keze felcsúszott a pólómra, ujjai a mellem dombja alatt
pihentek.
– Ha a mesélés alatt azt érted, hogy megmutatod… – Lehajolt,
és lágy, csábító csókba fogta a számat. – Akkor kibaszottul
mondj el mindent – suttogta, és lehelete meleg volt az ajkamon.
Még egyszer megcsókoltam, majd az alsó ajkát harapva
finoman megrántottam, mielőtt végül elhúztam a számat.
– Találkozzunk a hálószobában! – Megfordultam, és
elindultam a folyosó felé.
– Hozzak valamit?
– Csak a farkadat – szóltam vissza a vállam fölött.
Nem vesztegette az idejét, a sarkamban volt, és levette a
ruháimat, mielőtt ellentmondhattam volna. Másodperceken
belül mindketten teljesen levetkőztünk, és csókolózva álltunk az
ágya mellett.
Megragadta a fenekemet, és könnyedén felemelt, amíg a
lábaimat a dereka köré nem fontam.
– Mutasd meg, miről fantáziáltál ma, édesem – nyögte a
számba, miközben ledöntött minket az ágyra. A farka
keményen és tettre készen állt a combjaim között, és ó, pont a
tökéletes helyre nyomódott. – Bassza meg, alig várom, hogy
beléd temetkezzek.
Megragadtam a haját, és elrántottam az ajkát az enyémtől.
– Könyörögj érte! – követeltem. – Mondd, hogy „hadd
érezzem a tökéletes puncidat”.
Rám vigyorgott, miközben előrenyomult, és incselkedve
csúszott végig azon a részen, ahol már nedves voltam és
lüktettem.
– Ezt akarod, bébi? A mocskos számat?
Bólintottam. Istenem, igen. Mondj nekem mocskos dolgokat, te
szexi óriás! A teste két normális férfit is kitett volna. Ugyan nem
volt két farka, de azt az egyetlenegyet tudta, hogyan kell
használni.
– Kérlek, hadd érezzem ezt a kibaszott tökéletes puncit a
farkam körül!
– Cassie Grey úrnő – tettem hozzá.
Az egyik szemöldökét zavartan felhúzta.
– Mondd ki, Thatchasztázia.
– Thatch-asztázia? – visszaült a sarkára, és rám meredt. – Mi
a faszról beszélsz?
– Megmutatom neked, emlékszel? – vigyorogtam.
– Hadd tisztázzam – simított végig a haján. – Az írásodban te
vagy a férfi domináns, én pedig a női alárendelt?
– Csak így működhet, Thatchasztázia.
– Tessék?
– Te sokkal engedelmesebb vagy, mint én, bébi –
magyaráztam.
Rázni kezdte a fejét, de én tovább beszéltem.
– És ha már az egész alárendelt dologról beszélünk, most
nem vagy túl jó benne. Minden alkalommal, amikor
megszólítasz, azt kell mondanod, hogy Cassie Grey úrnő. –
Megveregettem a térdét. – De ne aggódj, majd lépésről lépésre
haladunk.
Egy percig bámult rám, mielőtt egy szórakozott vigyor jelent
meg a szája sarkában.
– Azt tervezi, hogy elfenekel engem, Cassie Grey úrnő?
– Csak ha rosszul viselkedsz.
Felvonta a szemöldökét, és egyik hatalmas kezével
megragadta a bokámat.
– Ó, hidd el, mindenféleképpen rossz leszek, drágám. – Ajka
lassú és forró útra indult a bokámtól kezdve egészen a belső
combomig. – El fogod dobni az agyad.
– Szörnyen csinálod ezt az alárendeltség-dolgot – mondtam
egy halk nyögéssel kísérve. – A szart is ki kéne fenekelnem
belőled, amiért alulról próbálsz ledominálni, és nem használod
a helyes megszólítást.
– Majd később elfenekelsz. Most éreznem kell az ízedet. –
Megragadta a combomat, és széttárta forró tekintete előtt. –
Ráélvezel a nyelvemre?
Hát, a francba, ezt nem kellett kétszer átgondolnom.
– Bassza meg, igen! – nyögtem fel, miközben a fejem
hátraesett a párnákra.
A szájával hozzám ért, még mielőtt levegőt vehettem volna.
Nyelve apró, kitartó mozdulatokkal a csiklómhoz simult,
miközben ajkával szívott, tökéletesen. A markomba szorítottam
a lepedőt, és a combom remegett a várakozástól.
– Olyan kibaszott jó ízed van – mormogta a fájó bőrömbe,
még mindig engem zabálva, miközben beszélt.
Megragadtam a haját, miközben a csípőm magától mozogni
kezdett a száján.
– Olyan közel vagy. A puncid máris megpróbálja csapdába
ejteni a nyelvemet. – A kezét felfelé csúsztatta a testemen, a
csípőm mellett, amíg el nem érte a ziháló mellkasomat. – Ez a
mell egy nap a halálom lesz – nyögte, miközben megragadta a
melleimet, és a hüvelykujjával végigsimított a mellbimbóimon.
Istenem, ennek az embernek komoly képességei vannak.
Meg voltam győződve arról, hogy Borostyánligás doktori címet
szerzett orális tárgyakból. Másodperceken belül a csiklómon
tett tökéletes körzésnek és a két gyors mozdulatnak hála egy
észbontó orgazmusban sikoltottam a nevét. Arra számítottam,
hogy a köd tartós lesz, de túlságosan is akartam őt. A gyönyör
minden egyes gördülése csak arra ösztönzött, hogy még többet
akarjak.
– Most, Thatch – lihegtem, miközben egy óvszert gurított
végig a farkán. – Kérlek, dugj meg most! – könyörögtem.
– Nem hiszem, hogy bármelyikünk is alárendeltnek született
volna, bébi. De az édes hangod, ahogy könyörögsz, hogy
dugjalak meg, arra enged következtetni, hogy te könnyen
lehetnél az. – Rám vigyorgott, miközben a combom közé térdelt.
Mielőtt frappánsan visszavághattam volna, megragadta a
combomat, és belém hatolt, keményen és finoman, mélyen.
– Szent ég!
Felnyögött.
– Soha nem hagyom el ezt a puncit. – Fokozta a ritmust, vad
és gátlástalan mozdulatokkal adagolta magát belém. – Csak
enni, dugni és aludni fogok ebben a tökéletes pinában, életem
végéig.
– Igen. Csináljuk – egyeztem bele nyöszörögve. – Soha ne
hagyd abba!
Átkarolt, megfordított, ő a hátán feküdt, én pedig már a
combjain lovagoltam.
– Lovagolj meg, Cassie – követelte, miközben felült, hogy
megragadja a melleimet, és a szájába szívja az egyik kemény
mellbimbómat. – Hadd lássam, ahogy ugrálnak azok a gyönyörű
mellek.
Istenem. Parancsát követve minden egyes rántást úgy
észleltem a melleim súlyától, mintha azok egy feszültség alatt
álló vezetékkel lennének összekötve a puncimmal. Tudtam,
hogy nézi, és ez hihetetlenül szexi, lehengerlő érzés volt.
Nem hagytam abba a szuperhős alkatú férfi farkának
lovaglását, amíg egy újabb tökéletes orgazmust nem értem el. A
csúcspont olyan erős volt, mintha belülről kifacsart volna, és a
testemet petyhüdtnek és jóllakottnak éreztem, ahogy a fejemet
a mellkasára hajtottam.
Szent szar. Csak egy percet kérek, hogy kifújjam magam.
Igen, csak egy perc.
Csak egy…
 16. fejezet

Thatch
Hogy tartja a mondás?
Ha egyszer elalszol szex közben, szégyelld magad. Ha kétszer
alszol el szex közben, én szégyellem magam. Mi történik
harmadszorra? Cassie-nek orvoshoz kellene mennie?
Bassza meg! Biztos voltam benne, hogy ha harmadszorra is
meg kell tapasztalnom, hogy elalszik a farkamon, akkor végleg
karikalábú leszek, és a golyóim összezsugorodnak.
Az első coitus interruptust még részben megértettem, mivel
akkor annyira sokkos állapotban voltam, hogy a formámat sem
tudtam hozni, de ezúttal a legjobb technikáim közül válogattam.
És mégis, az ő orgazmikus boldogsága egyben az enyém végét
jelentette. Teljesen lekapcsolták nála a villanyt, és elkezdett
horkolni a már amúgy is nedves bőrömön, amit teljesen
eláztatott a nyálával.
Valószínűleg egyenesen előre kellene ugranom a harmadik
forgatókönyvhöz, és keresnem kellene egy orvost, aki házhoz
járva kezeli az alvás-szex panaszokat. Talán dr. Savannah
Cummings elérhető. Aha, nem. Egyértelműen nem jó ötlet.
Így néz ki a való élet?
Szüntelenül kielégületlen vagy szexuális szempontból,
miközben más emberek testnedvei borítanak?
A nyálcsorgatást még el tudtam viselni, de a kék golyókkal
már teljesen más volt a helyzet. Soha nem szerettem őket, az
elmúlt tizenhét év alatt sem sikerült megszeretnem, mióta
elvesztettem a szüzességemet, úgyhogy nem hiszem, hogy most
majd megszoknám.
De közel ugyanennyi idő óta először fordult elő, hogy nem
vágytam egy névtelen, arctalan nő testére, akit csak úgy
kiválasztottam. Ehelyett kizárólagosan annak az általam
nagyon is ismert nőnek a hibátlan arcáról fantáziáltam, aki
éppen a mellemen pihegett.
 – Cass? – suttogtam, próbálva felébreszteni a kómából. –
Cass!
Nem lepődtem meg, amikor nem válaszolt, hanem teljesen
elmerült az alvás mély bugyraiban.
– Kibaszottul mélyen alszik – morogtam, miközben eltoltam
magamtól, és kicsúsztam a teste melege alól. Mérges voltam rá,
de százszor jobban zavart, hogy nem akartam távolságot tartani
kettőnk között, nem akartam az én oldalamra költözni, vagy
dacból elhagyni az ágyat.
Ott akartam feküdni és hallgatni, ahogy lélegzik, amire oly
ritkán adott lehetőséget. Merész volt, és a szégyenlős teljes
ellentéte – Cassie Phillips ritkán hallgatott, és amikor igen,
akkor a túlságosan beszédes tekintetének erőszakossága beszélt
helyette. De most teljesen nyugodt volt, és az oly gyakran
agresszív vonásai lágyságba olvadtak át.
Elgondolkodtatott, hogy vajon lakozik-e benne valahol egy
sebezhető nő, vagy az oly természetesnek mutatott harcossága
az igazi személyisége. Nem tudtam biztosan, hogy mit hallanék
szívesebben válaszként, de annyiban biztos voltam, hogy
keresni akarom a választ.
Meztelen volt, és a bőrén még mindig ott ragyogott az
egészséges pír. Csokoládészínű hajszálai lazán keretezték az
arcát, egy tincse az ajkai közötti nedvességtől az arcára tapadt,
ezért kinyújtottam a kezem, és félresöpörtem. Ujjbegyeimmel
végigcirógattam az állát, majd a füle mögé simítottam a tincset.
Békés arcáról a mögötte lévő óra világító számlapjára
pillantottam, és a kíváncsiságom ismét izgatottságba váltott át.
Fel kell majd kelnem, három óra múlva munkába kell mennem,
és az acélrúd a farkamban szinte lehetetlenné tette, hogy az
alvásra gondoljak. Újra ki tudnám dolgozni a frusztrációt
magamból, de tudtam, hogy ettől csak dühös és még
kielégületlenebb lennék.
Belebokszoltam a fejem melletti párnába, megfordultam, és
lehunytam a szemem, hogy ne bámuljam egész éjjel Cassie-t,
ahogyan legszívesebben tettem volna.
Valamit felkavart bennem. Viccelődött azzal, hogy a
 gy
titokzatosság jó alap egy kapcsolathoz, de – legalábbis részben –
igaza lehetett.
Kezdetben az, hogy nem értettem meg mindent valakiről,
arra késztetett, hogy többet akarjak tudni. Voltam már ilyen
helyzetben, de még soha nem ilyen sokáig. Két randi, talán
három, és a nők mindig elmaradtak attól, amit reméltem. Nem a
tökéletes nőt kerestem, csak olyat, aki tökéletesen hat rám.
Cassie sokkal tovább tartotta fenn az érdeklődésemet, mint
bármelyik nő az elmúlt tizenöt évben, és még csak nem is
igyekezett.
Sőt, inkább megpróbált elüldözni.
Kibámultam az ablakon, belepislogtam az utca túloldalán
álló épület fényeibe, és hagytam, hogy a gondolataim
elkalandozzanak. Mindazon, amit rosszul csináltam, amit jól
csináltam, és a többin, amelyek közül semmit nem változtatnék
meg.

Három teljes, alvás nélkül töltött óra és egy hideg zuhany

után az ingerültségem kezdett türelmetlenséggé nőni.
– Cass! – szólítottam normális hangerővel, és felráztam. –
Ébredj fel, Narkolepsziás Nancy!
A szemhéja finoman rebegett, ahogy hosszú szempillái
küzdöttek, hogy elszakadjanak egymástól. Megköszörülte a
torkát, és zavartan megérintette a mellkasomat. Az ébredés első
pillanatai a legérdekesebbek közé tartoztak. Nagy
erőfeszítésébe került, hogy az alvás békéjéből átérjen az
ébredés káoszába, és én élveztem, hogy végignézhetem az útját.
Erőszakos vagy lágy – soha nem volt ugyanolyan.
– Thatcher?
– Igen – válaszoltam röviden, miközben frusztrált, hogy az
érzéseim között a frusztráltság tökéletes ellentétét találtam. Egy
ilyen mutatvány megismétlésének hatására már kurvára túl
kéne lennem Cassie-n. Ehelyett csak arra tudtam koncentrálni,
hogy mennyire tagadhatatlanul vonzódom hozzá. Az istenit,
miért kell mindent ennyire megnehezítenem magamnak?
 – Kibaszott korán van. Miért ébresztesz fel ilyen korán? –
kérdezte vádaskodva még mindig csukott szemmel, miközben
apró keze a vállamon pihent. A ruhán keresztül éreztem a
melegét.
– Mennem kell dolgozni – válaszoltam. Suttogni akartam, de
kényszerítettem magam, hogy hangosan beszéljek. A tegnap
este után megérdemelte. És az sem ártott, hogy ez azt jelentette,
hogy láthatom, beszélhetek vele, magamba szippanthatom őt,
mielőtt az utamra indulok.
– Ah, bassza meg. Meg kell beszélnünk ezt a dolgozni mész
dolgot – válaszolta, miközben fél szemmel felém kukucskált. –
Ez így nem működik a részemről.
Válaszul felhúztam a szemöldökömet, de mást nem
mondtam.
– Van kávé? – kérdezte, és duzzogó fintorra húzta az ajkát,
amitől normális esetben összeomlottam volna. Még csak egy
hete volt itt, de a nők gyorsan tanulnak. Felismerik a
gyengeségedet, majd szégyentelenül kihasználják. Ezt valahogy
csodáltam.
– Nem – mondtam neki. – Nincs kávé.
– Nincs kávé? – kiáltotta.
– Nincs kibaszott kávé.
– Mi a baj? Miért nincs kávé?
– Ne mondogasd, hogy nincs kávé.
– Akkor hozz nekem kávét! – csattant fel nyitott szemmel és
éberen.
– Nem. Szörnyű lakótárs vagy. Csak a jó lakótársak kapnak
reggel kávét az ágyba.
– Mi a fenét követtem el?
Közelebb léptem hozzá, egészen az arcába hajoltam,
egyenesen a szemébe néztem. Hátrébb húzódott, amíg a háta a
fejtámlának nem ütközött, én követtem. A hangom durva
suttogás volt.
– Milyen arcot vágok, amikor elélvezek?
– Mi?
 – Milyen arcot vágok, amikor szex közben elélvezek? –
kérdeztem újra.
Kereste a választ, a tekintete közben a szobában, de nem
tartott sokáig, mire rájött, miért nem tudja a választ.
– A francba!
– Igen – bólintottam.
Felpattantam az ágyról, és végigsétáltam a folyosón,
felvettem a zakómat a kanapé háttámlájáról, és magamra
kaptam. A falon lévő órára pillantva elraktam a tárcámat, a
kulcsaimat és a telefonomat, majd az ajtó felé indultam.
Lábak dobbantak mögöttem, de nem fordultam meg a
hangra. Cassie-ben minden összpontosult, amit egyetlen komoly
férfi sem akarhat – önző volt, kibaszottul őrült, és mérföldekre
állt attól, hogy el akarjon köteleződni. De amikor a vele töltött
múlt hétre gondoltam, nem tudtam meggyőzni magam, hogy
nem akarom. És ez kurvára veszélyes volt.
– Thatch! – kiáltotta a folyosó végéből, amikor a kilincs felé
nyúltam.
Kérdőn hátranéztem, de a törzsemmel nem fordultam meg.
– Én csak… sajnálom.
A szavai mellbe vágtak. Nem számítottam ennyire nyílt,
kendőzetlen bocsánatkérésre. A testem magától felé fordult.
– Mit sajnálsz? – erőltettem, és nem tudtam nem észrevenni,
hogy sikerült egy aprócska rövidnadrágot és egy pólót
felvennie, mielőtt elhagyta a hálószobámat.
Kitért a kérdés elől.
– Soha senkivel nem csináltam ilyet kétszer.
Kipréseltem magamból egy száraz kuncogást, mielőtt
visszafordultam az ajtó felé.
– Nagyszerű. Azt hiszem, egyszerűen különleges vagyok.
– Thatch!
Még egyszer megfordultam, és a hátamat az ajtónak
támasztva felsóhajtottam.
– Mi az, Cass? Megbocsátok, oké? Egyikünk sem tartozik a
másiknak semmivel ebben a forgatókönyvben, és ezt te is
ugyanolyan jól tudod, mint én.
Nem akartam, hogy én legyek az, aki beadja a derekát, de ez
a dolog kezdett átfordulni valamibe, amire nem számítottam.
Nem tudtam, mennyi egyoldalú érdeklődést tudok elviselni.
Nem tetszett, ahogy megváltozott az arca, ezért a padlóra
fordítottam a tekintetemet.
Nem láttam, hogy közeledik.
Futólépésben felugrott, hogy átkarolja a nyakamat, és az
ajkát az enyémhez szorítsa. Megbánás- és Cassie-íze volt, és egy
pillanat múlva már az illatát is éreztem.
Kezemmel a fenekénél fogva magasabbra emeltem, és
kinyitottam a számat, ő pedig élt a lehetőséggel. Könnyű
nyalintások csiklandozták a nyelvem hegyét, miközben a
hajamba markolt. Próbáltam tájékozódni, rájönni, hogy mi
történik, de hozzám préselődött teste lehetetlenné tette ezt.
Közelebb húzta magát, én a csípőjét fogtam. Többre volt
szükségem, és egy hosszú éjszaka után, amikor semmi másra
nem gondoltam, csak rá, a testem nem fogadott el semmilyen
másik választ.
A hüvelykujjaimmal megsimogattam az arcát, miközben a
nyelvem a szájába siklott. Az irányítás ezúttal nálam volt, és
megfogadtam, hogy nem végződhet mással a dolog, mint
kielégüléssel.
Lába a derekam köré fonódott, miközben végigsimítottam az
oldalán, és megálltam a tökéletes mellénél, hogy a
hüvelykujjaimat a súlyuk alá csúsztassam.
A számba nyögött, és ez volt az egyetlen ösztönzés, amire a
lábamnak szüksége volt, hogy megmozduljon.
Egyenesen a hálószoba felé tartva, vakon navigáltam a
folyosón, kezemet a pizsamaalsójába dugtam, és a feneke
meztelen bőrét gyúrtam. Nem vett bugyit.
– Bassza meg – lihegtem, miközben egyik kezemmel
végigsimítottam a feneke vonalán, egészen a puncijáig. Nedves
volt, vad, és megrándult az egyik vastag ujjam behatolásától.
Szolidan rántott néhányat a nyakkendőmön, mire az a
fejemre került, és már az ingem gombjain dolgozott, a bőrömet
 j g g j g
harapdálva ott, ahol csak érte.
Fogának minden egyes kis harapásától még keményebb lett
az amúgy is merev farkam. Amikor a lábam a paplanhoz ért,
felemeltem, lefejtettem magamról, és az ágy szélére állítottam,
magam elé. Nehezen lélegzett, amikor durván lerántottam a
rövidnadrágját, és felhúztam a pólóját, hogy a számba vegyem a
mellét. A lába megremegett, amikor hirtelen elengedtem a
mellbimbóját, és egy rántással kihúztam alóla a lábait.
– Szent ég! – kiáltotta, miközben a háta az ágynak csapódott.
Gyorsan megfordítottam, a csípőjét magam felé rántottam, és
a térdét az ágyba nyomtam. Amikor a puncija a feneke között
csillogott rám, egyetlen éles kis pofonnal kipirosítottam a bőrét.
Felkiáltott, és felém tolta a fenekét. A vérem lüktetett.
– Gyerünk, bébi. Most aludj el – húztam. – Ha bírsz.
 17. fejezet

Cassie
Thatch a térdén ült az ágyban, miközben én rajta lovagoltam.
Egyik karjával átfogta a derekamat, míg a másikkal
végigsimított a hátamon és megmarkolta a tarkómon a kusza
tincseket. Csípője minden egyes felfelé irányuló lökésével egy
nyögés hagyta el az ajkamat.
– Élvezz el velem! – követelte, miközben mámoros tekintete
az enyémre szegeződött.
Két alkalommal aludtam el rajta, és ezúttal nem fogadta el a
nemleges választ. Már egy ideje csináltuk, de nekem eltűnt az
időérzékem. Thatch gondoskodott róla, hogy ne tudjak másra
koncentrálni, csak rá, és olyan intenzitással tartotta fogva a
tekintetemet, amilyet még sosem tapasztaltam.
A kezem végigsiklott a mellkasán, a karján, míg végül a
hajában kötött ki. Megragadtam a tincseit és közelebb húztam a
száját az enyémhez, miközben az orgazmusom előérzetei
kezdtek végigfutni rajtam.
– Thatch, most, mindjárt – kántáltam. Az ajkam az ajkához
simult, miközben ziháló lélegzetvételek hagyták el a testemet.
– Istenem, olyan szorosan körülöleled a farkamat, édesem –
mordult fel. A ritmusa vaddá és vakmerővé vált, ahogy követte
az irányításomat, de nem kockáztatott. Ahogy a kielégülés
lüktetett bennem, és a szemem le akart csukódni, keményen
megpaskolta a fenekemet. A csípés egyenesen átcsapott
gyönyörbe, és egy újabb orgazmusba fulladt. El kellett
ismernem, hogy okos húzás volt. Így még én sem tudtam
elaludni, miközben nagy kezének ütésére vörös lett a
fenekemen a bőr.
– Igen. Bassza meg – nyögte, amikor a régóta várt orgazmusa
végre beteljesedett. Mindkét karját körém fonta, a mellkasához
szorított, miközben bennem ért el a csúcspontra.
Szaggatott lélegzetünk hangja hosszú pillanatokig betöltötte
a teret.
Miután levegőhöz jutottunk, Thatch hátradőlt az ágyon,
kinyújtózott, és megfordított, a mellkasára húzva.
Szent szar. Meg voltam győződve arról, hogy ez az ember egy
kibaszott szuperhős állóképességével rendelkezik. Minden
eddigi szexuális élményem elhalványult ahhoz az edzéshez
képest, amit tőle kaptam. Minden lehetséges pózban megdugott.
Az órára pillantottam, és majdnem kiguvadt a szemem. Három
órán keresztül folyamatosan szexeltünk a lakása szinte minden
elérhető felületén.
Az ágyban lassan és mélyen tett a magáévá. A zuhanyzó
csempefalának dőlve durván és gyorsan. A konyhaasztalon
elterülve szó szerint megevett reggelire.
Még a teraszajtónak dőlve is megdugott, miközben lentről
felszűrődött a városi zaj.
De az ágyában élvezett el, és értékeltem az önbizalmát, hogy
visszavitt a tett színhelyére, miután órákon át próbára tett. De
talán éppen ez volt a lényeg – hogy bebizonyítsa, képes rá.
Ujjával végigsimított nedves hajamon.
– Még mindig ébren vagy, édesem? – kérdezte egy csepp
nevetéssel a hangjában.
Államat a mellkasára támasztottam, és belenéztem nagy,
barna szemébe.
– Ami azt illeti, igen. – A szája sarka majdnem a füléhez ért. –
Most szörnyen elégedettnek tűnsz magaddal.
– Ó, hidd el, az is vagyok! Elég édes szerelmi vallomásokat
tettél a farkamnak.
Tagadólag megráztam a fejem.
– Nem vonhatsz felelősségre semmiért, amit szex közben
mondok.
De igaza volt. Eléggé költői szavakat intéztem a farkához.
Egyszer azt mondtam, hogy veszek egy nagyobb táskát, hogy
egész nap, minden nap magammal tudjam hordani. Még azt is
bejelentettem, hogy veszek egy új, szabványméretű
kézipoggyászt a légi utazásokhoz.
 Őszintén szólva általában nem érzek késztetést arra,
hogy a táskámban hordjam a fickók farkát. De
védelmemre szóljon, Thatch pénisze tényleg beteljesíti
az álmaimat.
Mik Thatch jó tulajdonságai?
1. Kielégíthetetlen kitartás.
2. Kibaszottul szexi test.
3. Hatalmas és vastag dorong.
4. Jól beszéli a mocskos nyelvet.
5. Doktori fokozat orális szexből.
Értitek, mire gondolok?
Te is feltúrnád az internetet egy faroktartó
kézipoggyászért.
– Határozottan ez volt az első alkalom, hogy valaki
felajánlotta, hogy csokorba fogja a farkamat, miközben
végigsétál az oltárhoz vezető úton. Őszintén szólva teljesen le
vagyok nyűgözve – kötekedett.
Megvontam a vállam.
– Hát, tényleg virágcsokrokat küld nekem. Elég logikusnak
tűnik, hogy végül is pont belőle legyen virág.
És hogy arra ösztönözzön, hogy menj hozzá feleségül,
sikoltozott a puncim.
Hűha. Lassabban, Punci Panna.
Thatch válaszul kuncogott, és mellkasának rezgését éreztem
a saját testemben is.
Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak és ne nevessek
vele együtt. Kétségkívül Thatch nevetése volt a legjobb. Harsány,
mély és egyenesen ragályos.
Alapjában véve boldog, gondtalan embernek tűnt. Sodródott
az árral, és ami a legfontosabb, élvezte az életét. Nem az a fajta
pasas volt, aki a hétvégéit a lakásában rejtőzködve töltötte.
Nem. Thatch élt. Megtapasztalta az életet. Jobban élt, mint bárki
más, akivel valaha is találkoztam.
Szikrázó fény volt, amit a kezembe akartam venni.
És azon kaptam magam, hogy még többre vágyom belőle – a
nevetésére, a mosolyára, a hülye kacsintásaira és a szellemes
válaszaira. Nem tagadhattam, hogy legszívesebben elvesznék
mindebben.
Megkocogtatta az orromat a mutatóujjával.
– Tudod, amikor nem tör elő belőled a narkolepszia, miután
elélvezel, akkor elég vaddá válsz, édesem.
– Elég vaddá? – vontam össze a szemöldökömet.
– Kibaszottul vaddá. – Elvigyorodott, és kacér csókot nyomott
a számra. – Rajongok a vadságodért – suttogta az ajkaimra.
– Rajongok a kitartásodért.
– És a farkamért – tette hozzá, a megjegyzését egy jellegzetes
kacsintás követte.
– Igen, azért is – nevettem.
– Tízes számú szabály – jelentette be. – Ne tartsd vissza a
lányos kuncogásodat!
Valamikor elkezdtünk nevetséges lakótársi szabályokat
felállítani. A legtöbbjük annyira furcsa volt, hogy a telefonom
jegyzeteiben kellett listát vezetnem róluk, hogy emlékezzek,
milyen rendelkezéseket is hoztunk.
Tudom, a helyedben én is kurvára kíváncsi lennék. Itt
van a Thatch és Cass szabályainak eddigi
összefoglalója.
#1. Ha valaki elfelejti beindítani a mosogatógépet,
akkor egy órán keresztül felső nélkül kell sétálgatnia a
lakásban.
#2. Thatch mindig a nagy kanál az ágyban.
#3. Cassie nem mehet sztriptízbárba Thatch nélkül.
Soha.
#4. Soha nem lehet törölni egy epizódot sem a
Topmodell leszek!-ből, mielőtt Thatch megnézné.
(Lásd az 1. szabály büntetését, de tegyük hozzá a
tűsarkút és azt, hogy Cassnek újra kell játszania
fehérneműben az adott epizódot.)
#5. Thatchnek hetente egyszer meg kell néznie egy
filmet a Lifetime csatornán Cass-szel.
 #6. Cass nem ihat diétás üdítőt. Csak hagyományosat.
#7. Thatch nem említheti a fagylaltot, hacsak nincs
fagyi a mélyhűtőben. Egyébként tekintse magát farkon
vágottnak.
#8. Cassnek naponta legalább tizenötször kell a
„kibaszott” szót használnia.
#9. A cserkészbecsszó nem puhányoknak való. Ha
begörbíted a kisujjadat, az felér egy véresküvel, csak
kevésbé piszkos eljárásnak számít.
És most a #10. szabály. Cass nem fojthatja vissza
kislányos kuncogását.
A szememet forgattam.
– Én nem szoktam kuncogni.
– De igen, drágám – bólintott lassan. – Nem gyakran, de
szoktál.
Felnyögtem, és a mellkasába temettem az arcomat.
– Ne szégyelld magad! Imádom a kemény Cassie-t ilyen
lányosnak és lágynak látni.
A tekintetem ismét találkozott az övével.
– Nem vagyok zavarban. Csak bosszús vagyok. Van
különbség.
– Ó, szóval elpirulsz, amikor felbosszantanak? Elnézést.
– Nem pirulok el! – paskoltam meg a mellkasát.
– Aú! Bassza meg – felelte nevetve, miközben a hátamra
fordított, mielőtt megállíthattam volna. A fejem fölé húzta a
karomat, miközben szájával végigsimított az ajkaimon.
– Töltsd velem a mai napot – követelte, miközben tekintete
elmerült az enyémben.
– Eléggé biztos vagyok benne, hogy az egész napot azzal
töltöttem, hogy hagytam, hogy eszméletlenre dugj.
Elvigyorodott.
– Igen, de szeretném, ha tényleg velem töltenéd az egész
napot. Semmi fotósmunka az utolsó pillanatban neked. Semmi
munkahelyi találkozó nekem. Csak te és én, szexelünk és
nevetünk, és időnként eszünk valamit.
 – Holnap nem fogok tudni járni.
– Ebben reménykedem – vonta fel a szemöldökét.
Elmosolyodtam.
– Oké. Számíthatsz rám.
– Fantasztikus. – Lágy csókot nyomott az ajkamra. – Most
pedig, Cassie úrnő, ebédet kell rendelnem.
Leugrott az ágyról, és felhúzott magára egy bokszeralsót.
– Van valami ötleted? – kérdezte, miközben az ajtó felé
indult.
– Tizenegyes számú szabály – szóltam utána az ágyon
elfoglalt kényelmes helyemről. – Ne veszítsd el az
állóképességedet!
Megállt, és felém fordult. A szeme vidáman csillogott.
– Az állóképességemet?
Lassan bólintottam.
– Igen. Ne veszítsd el! Soha.
Thatch válaszmosolya olyan széles volt, mint egész Texas.
– Ó, drágám, amíg itt vagy, nem hiszem, hogy ennek fennáll a
veszélye.
 18. fejezet

Thatch
– Mi van ezekkel az emberekkel? Nincs életük? – kérdezte
Cassie, miközben átszeltük a kiszámíthatóan túlzsúfolt Times
Square-t.
Kuncogtam, és közelebb húztam magamhoz, miközben a
járdán elfogyott körülöttünk a tér.
– De van. Akár hiszed, akár nem, most éppen azt látjuk, ahogy
élik az életüket.
A nap és az este nagy részét a lakásban töltöttük. Többet
tudtam a testéről, mint bárki máséról – a sajátomon kívül. Az
egyéjszakás kalandok nem éppen a részletekről szóltak, régen
pedig túl fiatal és kanos voltam ahhoz, hogy bármire rendesen
figyelni tudtam volna Margóval kapcsolatban. Ragyogó
gondolataim nagyjából véget értek ott, hogy „ez tetszik”.
Most kint voltunk az utcán, és az volt a küldetésem, hogy
megismertessem magam Cassie-vel. Soha nem éreztem még
ilyen motiváltnak magam.
– Kibaszott rohadékok! Ezt nem fogadom el! Aki azt hiszi,
hogy ez az élet… – Cassie káromkodásba kezdett, de
félbeszakította egy belénk botló turistacsoport, amely éppen
megállt a fényképezéshez. – Az istenit, vigyázzatok, hova léptek,
seggfejek!
Elmosolyodtam, hogy egyáltalán nem „lépnek” sehova, és
szorosabban megfogtam a kezét. Elvonszoltam, mielőtt
nekimehetett volna egy ázsiai turistának, és mozgásba
lendültem a tömegben. Ekkor már csak egy háztömbnyire
voltunk, a Felejtő Tinta kiütköző neonfénye a Times Square
összes többi villogásának és fényének közelsége ellenére is
felkeltette gyakorlott szemem figyelmét. De a társam
ólomsúlyával a karomon valószínűleg évekig tartott volna, amíg
odaérünk.
Még ez a gondolat sem késztetett arra, hogy siessek. Ott volt
mellettem, amire igazán szükségem volt.
– Édes kibaszott faszszopók, azt hittem, hogy Chelsea
idegesítő, de a Times Square helyett sokkal inkább bevállalnám
azt a helyet.
– Azért nem olyan rossz – válaszoltam végig mosolyogva, és
finoman megrántottam a kezét, amikor lelassított, hogy néhány
ártatlan gyerekre pillantson.
– Nem olyan rossz? – kiáltotta. – Ez olyan, mint a pokol
hetedik bugyra.
– Hát akkor örülj, hogy nem a nyolcadik – cukkoltam.
– Mi a fenét gondoltatok, hogy a Times Square-hez ilyen
közel nyitottatok vállalkozást?
– Ööö, hogy pénzt akarunk keresni? – nevettem.
– Pénzhajhász lelkem legmélyén sem gondoltam volna, hogy
így fogok érezni, de nincs elég pénzed?
– Ez főleg Frankie pénze – hazudtam. Gyakorlatilag ötvenegy
százalékban az enyém volt az üzlet.
– Nem tudom, hogy meg tudok-e ezzel birkózni – folytatta. Az
arckifejezése a nyugalom totális ellentétéről árulkodott.
Hirtelen megállítottam, mert tudtam, hogy nem várhatok
még egy percet.
Be voltam csavarodva, akárcsak az arca előtt lengő hajtincs,
és azon kaptam magam, hogy vonz minden, aminek taszítania
kéne.
Először morgolódni kezdett, de gyorsan elhagyta a beszéd
képessége, amikor a legközelebbi épület falának löktem, és
ajkamat a meleg, rózsaszín bőréhez simítottam.
– Ha nem akarod, hogy a nyelvem a szádban legyen, jobb, ha
most mondod.
Csak arra volt idő, hogy elkerekedjen a szeme, mielőtt a
nyelvemmel végigsimítottam ajka szélét, amitől kénytelen volt
lehunyni vad, kék szemét. A tüdejében lévő összes levegő
rohamtempóban távozott a szájából az enyémbe, végig,
egyenesen a torkomon keresztül a mellkasomig. Tudtam, hogy
nem úgy működik, hogy az általa kilélegzett levegő tart fenn
engem – az oxigén és a szén-dioxid tudománya nem tenné ezt
lehetővé –, de Istenem, abban a pillanatban, ahogy a nyelve az
nyelvemhez ért, pont így éreztem.
Kezem buzgón beletúrt a hajába, és addig csavargattam a
fürtjeit, amíg már nem tudta könnyedén kihúzni magát.
Nyelvének minden egyes mozdulata tovább ösztökélt,
könyörgött, hogy jöjjek közelebb, és én engedelmeskedtem.
Túlságosan örültem, hogy valamelyik kívánságát vagy vágyát
valóra válthatom. Körmével a karomba vájt, és a karmolás
érezhetően elmélyült, amikor a nyelvemmel visszatoltam a
nyelvét a szájába, és finoman harapdálni kezdtem. Nyögését
hallva a farkam megkeményedett, és Cassie egyre szorosabban
tapadt hozzám, ezzel megakadályozva, hogy az ajkammal
végigjárjam a bőrét a nyakától a mellbimbójáig.
Édes Istenem, a bőre olyan volt, mint egy álom. Ha nem
töltöttem volna az egész napot a társaságában, azt hittem volna,
hogy a legédesebb gyümölcs levében fürdött. De csak egyszer
zuhanyozott, akkor is velem.
Kissé elhúzódtam, de ő követett, ajkát az enyémhez
szorította, amíg végül túl magasra nem kerültem ahhoz, hogy
elérjen.
– Gyere, drágám – biztattam gyengéden, miközben a mögötte
lévő épület durva tégláitól összekócolt hajába túrtam, egy
kacsintással fejezve be a mozdulatot. – Majd később kapsz még.
A szeme összeszűkült, de ez semennyit sem csökkentett a
tekintetében csillogó izgalmon.
A csípőjét fogva elléptem vele a faltól, és magam elé toltam,
kezemet finoman a hátára téve irányítottam.
Bosszúsan nézett vissza – az örök független – de én egy centit
sem mozdultam. Mindig is rajongtam a gyengédségért, de őt
szerettem minden adandó alkalommal megérinteni úgy, hogy
néhány szúrós pillantásnál több kellett volna ahhoz, hogy
abbahagyjam.
Amikor megálltunk az épület előtt, figyeltem, ahogy felnéz a
kétemeletes neonreklámra, és csak ámul.
 – Ez az.
Bólintott. Nem érdektelenül, és nem is úgy, mintha idiótának
nézne. Nem, a tűz a szemében inkább büszke volt, mint passzív,
a mellkasomban furcsa érzés támadt, és egyre növekedett.
Nyilvánvaló, hogy kivettem a részem az üzleti életben is, de
annak nagy részét inkább a természetes tehetségem, semmint
az érdeklődésem szülte. A szalon azonban olyasmi volt, ami
egyenesen a szívemből jött.
Ez volt Frankie megélhetése, de egyben az otthonom is. Úgy
éreztem itt jól magam, hogy nem is igazán értettem.
De Cassie úgy festett, mint aki érti. Kétségbeesetten szerettem
volna belátni a fejébe.
Talán akkor megtudhatnám, hogy ő is érzi-e mindazt, amit
én.
Ami csínytevésnek és az akaratunk állandó összecsapásának
indult, valami olyasmivé vált, amit egyáltalán nem éreztem
felszínesnek.
A játékszabályok egyszer csak megváltoztak. Nem értettem a
részleteket, hogy hogyan jutottam idáig, és fogalmam sem volt,
hogy változott-e valami a számára, de a lelkem mélyén tudtam,
hogy többet akarok.
A nevetéséből, a hozzáállásából, a képességéből, hogy mindig
készenlétben állok miatta, abból, ahogyan az életét élte. Szinte
telhetetlen voltam, annyira akartam ezt. Mindent akartam.
– Gyere! – hívtam, mire végre rám nézett. – Menjünk be.
A csengő megszólalt az ajtó felett, amikor beléptünk, és
Frankie tekintete felemelkedett a portré-tetoválásról, amin a
hátsó, nyitott részlegben dolgozott. Nekünk is voltak privát
szobáink, de amikor Frankie egyedül dolgozott, elöl maradt,
hogy szemmel tartsa a dolgokat.
Érdeklődve bólintott, mivel az, hogy idehoztam egy nőt,
nagyjából a szokásos rutinom pontos ellentéte volt, de aztán
visszatért a munkához.
Ha jobban belegondolok, még sosem hoztam ide nőt. Mindaz,
amit ez a hely jelentett számomra, megállított ebben.
 Még csak nem is gondoltam arra, hogy ma este nem hozom el
ide Casst.
Önkéntelenül is összevontam a szemöldökömet. Nem voltam
egészen biztos benne, hogy ez miért van.
– Hű, ez a hely fantasztikus! – ugrándozott Cassie, miközben
a tekintete a falakon lévő műalkotások egyikéről a másikra
ugrált. Néhány közülük az enyém volt, de még nem álltam
készen arra, hogy ezt elmondjam neki.
– Gondolod?
Lelkesen bólintott, és felhúzta magát a pultra.
Elmosolyodtam a nemtörődöm hozzáállásán. Senki mást nem
ismertem, aki szemérmetlenül, engedély nélkül felpattant volna
egy üzlet pultjára.
A tekintete körbe-körbe vándorolt, de amikor visszatért
hozzám, az arcán nosztalgikus arckifejezés ült.
– Fiatalabb koromban gondoltam rá, hogy saját fotóstúdiót
nyitok, de Georgia lebeszélt róla.
Előreléptem, és széttártam a lábait, hogy közéjük álljak.
– Miért? Egy stúdió jól hangzik.
Nevetett és vállat vont, majd a szemét forgatta.
– Valószínűleg azért, mert azt a nevet akartam neki adni,
hogy „Hadd lőjem le a gyerekeidet!”.
Frankie és én felnevettünk. Cassie-vel megfordultunk és
Frankie-re néztünk, most, hogy tudtuk, figyel minket. Zöld
szeme csillogott, de úgy tett, mintha a munkájára koncentrálna.
– És veled mi a helyzet? Egy tetoválószalon és… Jézusom,
mivel is foglalkozol?
Megráztam a fejem és elmosolyodtam.
– Pénzügyi tanácsadó vagyok.
– Ez nekem szinte semmit sem jelent. Feltételezem, hogy
számokról és pénzről van szó.
– Én vagyok a társaság Chandler Bingje? Senki sem tudja, mi
a munkám?
Szégyentelenül megvonta a vállát.
– Legalább magasabb vagy.
 – Ó, igen, hála Istennek, magasabb vagyok – viccelődtem.
– Szóval hogy lett ilyen sokszínű az üzleti portfóliód? – vonta
össze a szemöldökét, mintha azt akarná mondani: „Látod,
tudom használni az üzleti nyelvet”.
– Nos, azzal a gondolattal mentem a főiskolára, hogy valami
tisztességes dolgot kell csinálnom.
– Érdekes elképzelés a te esetedben – kötekedett.
Folytattam, mintha nem is hallottam volna a megjegyzését,
de mosolyogva megszorítottam a csupasz combját.
Bassza meg, a bőre olyan volt, mint a futóhomok. Órákig el
tudtam volna veszni benne.
Kissé megráztam a fejem, hogy összpontosítani tudjak.
– És hát kiderült, hogy nagyon jó vagyok benne. A számok
tudósa lettem.
– Egy idióta tudós – mosolygott Cassie.
– Így van – értettem egyet.
– Most már kezd több értelmet nyerni a dolog – mondta, és
elmosolyodott, de én nem kaptam be a csalit.
– Amint elkezdtem sok pénzt keresni, unatkozni kezdtem.
Megrázta a fejét, a lábát fellendítette a derekamra.
– Ó, ez ismerősen hangzik.
– Veled is ez történt? – kérdeztem, mire ő komolyan válaszolt:
– Mindig.
– Nos, volt pénzem, hogy olyan dolgokba fektessek, amik
érdekelnek. Egy csomó ingatlanba és kisvállalkozásba, amelyek
éppen elindultak, meg ilyesmi.
– Szóval ezt a helyet te nyitottad.
– Nem – javítottam ki mosolyogva. – Frankie nyitotta. Én csak
befektetőként léptem be, úgy négy évvel ezelőtt.
– De nyilvánvalóan több vagy, mint csendestárs.
Megvontam a vállam.
– Tetszett a hely. És Frankie-nek is tetszett, hogy van
segítsége.
– Hát persze! – kiabált előre Frankie, ismét szemérmetlenül
megerősítve, hogy minden szavunkat kihallgatja.
 Cassie mosolygott, ajka, szeme és az arca mind áldozatul
estek a nevetésnek. A haja könnyedén omlott a vállára. Kissé
hátrébb lökött, hogy a lábát a feneke alá tudja húzni, és a kezére
támaszkodott. Nem tudtam nem észrevenni, mennyire otthon
érzi itt magát.

– Hozz nekünk valami kaját, T! – kiáltott Frankie a helyéről.

Cassie lelkesen csatlakozott.
– Komolyan! És legyen az a valami mondjuk hawaii pizza.
– Nekem nincs is beleszólásom ebbe?
Cassie és Frankie rövid pillantást vetettek egymásra, mielőtt
visszafordultak hozzám, és egybehangzóan válaszoltak.
– Nincs.
Morogtam, de nem mondtam nekik, hogy menjenek a
picsába. Magunk voltunk, nem voltak bent ügyfelek, én pedig
mindkettőjükkel szerettem együtt lenni.
Mivel tudtam, hogy majdnem egy évbe telik, mire ilyen
későn ideér a pizza, fontolóra vettem, hogy magam megyek ki
érte. De elég volt egy pillantást vetnem Cassie arcára, aki
Frankie fölé hajolva őszinte érdeklődéssel és csodálkozással
figyelte, ahogy az elmagyarázta neki a tetoválógép működését,
hogy tudjam, kurvára nem megyek sehova.
Kline és Wes szinte mindent tudott rólam – tudtak a vad
tinédzserkori bohóckodásomról és Margo haláláról. Azt
azonban egyikük sem tudta, hogy valójában tetoválóművésznek
készültem.
De Cassie-nek el akartam mondani. Annyira, hogy le kellett
küzdenem a késztetést, hogy csak úgy kibökjem.
Felkaptam a telefonomat a pultról, majd a hátsó zsebemben
lapuló tárcámért nyúltam, de amikor az ujjam találkozott a
varrással, azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben.
Döbbenten tapogattam meg az anyagot, de ez nem változtatott
az eredményen.
– Bassza meg!
– Mi az? – kérdezte Cassie, felugrott a Frankie mellől, és
felém indult.
Több mint egy istenverte évtizedet töltöttem ebben a
városban, mire végre kiraboltak. Mindezt azért, mert többet
foglalkoztam a nadrágom elején lévő domborulattal, mint a
hátul lévővel.
– Mi történt? – szólalt meg Frankie a homlokát ráncolva,
amikor elkezdett felfelé görbülni a szám.
Abszolút lehetséges volt, hogy valóban elvesztettem a
mentális egyensúlyomat. Életemben először kiraboltak.
Azonnal telefonálnom kellett volna, hogy letiltsam az összes
kártyámat, el kellett volna mennem a gépjármű-felügyelethez új
jogosítványért, riasztani a lakásom portását, és soha, de soha
nem kapom vissza a tárcában lévő készpénzt, és mégis
mosolyogtam. Mert amikor arra gondoltam, mennyire szétszórt
voltam, milyen felelőtlenség volt így hagyni elkalandozni a
figyelmemet, eszembe jutott, hogy miért tettem – és ahogy az
ajkai követték az enyémet, mintha nem tudnának betelni vele.
Nevetve megráztam a fejem.
– Valaki ellopta a tárcámat.
– Micsoda? – kiáltott fel Cassie, Frankie pedig még jobban
összehúzta a szemöldökét.
– Hogy történt ez? – kérdezte.
Cassie arcára néztem, és meg sem próbáltam megállítani a
mosolyom.
– Azt hiszem, elterelődött a figyelmem.
Elpirult, pedig azt hittem, ez az ő esetében nem is lehetséges.
Nem az a fajta nő volt, aki feloldódik a szégyenkezésben. Soha
semmi miatt nem szabadkozott. De ugyanazt érezte, amit én, ez
most még nyilvánvalóbb volt, mint valaha. Csak a dolog
váratlansága miatt pirulhatott el így.
Tudtam, hogy ez így van, mert ugyanez igaz volt rám is.
– Azt hiszem, a tizenkettedik szabály az, hogy nyilvánosan
nem csókolózunk – jegyezte meg Cassie egy gyors pillantást
vetve Frankie-re, miközben felpattant előttem a pultra.
Csak megráztam a fejem.
 – Kizárt.
– Ugyan már, Thatcher. A szabályoknak szükségük van egy
jó, szilárd alapra, és úgy tűnik, ez a szabály indokolt.
– Felgyújtom az egész szabályzatot. Nincs tizenkettedik
szabály.
– Soha? – kérdezte álkomolyan.
Nem érdekelt, hogy gúnyolódik velem.
– Nem. Olyan lesz, mint az épületek tizenharmadik emelete.
Egyszerűen nem létezik.
– Azért, mert félsz tőle? – kötekedett.
Megráztam a fejem.
– Azért, mert ha ez a szabály létezik, akkor csak azért
létezhet, hogy megszegjék.
– Akkor minek kínlódnánk itt a papírmunkával, mi?
– Pontosan.
 19. fejezet

Cassie
Én: 25. szabály: Ne használd a tusfürdőmet!
Thatch: De mi van, ha rajtad használom?
Én: Azt akarod kérdezni, akarok-e szexelni a
zuhanyban, Thatcher?
Thatcher: Én nem kérdezem, drágám.
Én: Óóóó, T teljesen alfa-hímként viselkedik. Az úr
engem is elfenekel később?
Thatch: Csak ha Cassie úrnő könyörög érte.
Én: Térden állva?
Thatch: Feláll tőled a farkam.
Én: Tekintve, hogy neked egy kibaszott szellőtől is
feláll, ez nem meglepő.
Thatch: MIATTAD áll fel. Állandóan, baszd meg.
Én: Elbűvölsz a kígyóddal?
Thatch: Mit is mondhatnék? Vannak jó pillanataim.
Thatch: Mik a mai terveid? Megtennél nekem egy
szívességet?
Én: Semmi komoly. Csak néhány képet szerkesztek.
Szeretnéd, hogy még egyszer leszopjalak az irodában?
Thatch: Igen, de ezt írjuk fel holnapra. Ma más
dolgom van.
Én: És mi lenne az?
Thatch harminc másodperccel később már hívott is.
– Hát, helló, mester – húztam.
Mély kuncogása betöltötte a fülemet.
– Rugalmas a mai időbeosztásod?
– Valószínűleg ki tudok találni valamit. Mire gondoltál?
– Hát, egy órakor kellett volna felvennem Milát egy randira a
Central Parkban, de délben van egy befektetői találkozóm, amit
nem hagyhatok ki. Mire kijutok innen, már csak tíz percem
marad, hogy eljussak Claire-hez és Frankie-hez.
 – Hozzam el én Milát, és vigyem el az irodádba? – ajánlottam
fel. Általában nem szoktam átszervezni a napomat egy férfi
kedvéért, de Mila más volt. Körülnéztem Thatch lakásában. És
nem is Guatemalából kell odautaznom, hogy teljesítsem a
feladatot.
Legközelebb, amikor lehetőséged lesz időt tölteni Milával,
valószínűleg tényleg Guatemalában fogsz fotózni épp, súgta egy
kis hang a fejemben. Ne hagyd ki ezt az esélyt!
– Nem bánnád? Mila mindig a verandán vár rám, és igazi
szemétládának érezném magam, ha negyven percet késnék.
– Egy feltétellel megteszem – egyezkedtem.
Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
– És mi lenne az?
– Az Audiddal megyek.
Ismét felnevetett.
– Vezetheted az Audit, de csak akkor, ha megígéred, hogy
maradsz, és velünk lógsz ma.
Amúgy is ezt csináltam volna. Kizárt dolog, hogy azért
autózzak el Miláért, hogy utána ne töltsem vele a napot.
– Á, Thatcher, nem tudsz betelni velem?
– Valami olyasmi.
– Oké, benne vagyok. Küldd el a címüket, és máris indulok.
– Köszönöm, drágám!
Letettem a telefont, és lementettem a megnyitott fájlokat a
laptopomra, mielőtt kikapcsoltam volna a gépet. Noha ott
lebegett előttem egy határidő, és holnap valószínűleg tizenhat
órát kell dolgoznom, hogy befejezzem a Men’s Health-nek a
képeket egy cikkhez, úgy döntöttem, hogy Mila fontosabb. És,
nos, a Thatchcsel lógás sem tekinthető éppen kötelező
feladatnak.
Valójában épp az ellenkezőjét tapasztaltam – nagyon
élveztem a vele töltött időt. Fáradhatatlanul cukkolt vagy éppen
flörtölt velem, és mindig megtalálta a módját, hogy
megnevettessen.
Tegnap este, mikor hazaértem, Thatch habfürdőben ült, a
kedvenc hámlasztó kezelésemmel az arcán. Az a tény, hogy
elhasznált egy ötvendolláros arckrémet – a szemétláda arca elég
komoly kiterjedésű volt –, kiérdemelt volna egy ütést a farkára,
de még én sem tagadhattam, hogy kibaszottul imádnivalóan
nézett ki.
Annyira, hogy kiléptem a ruháimból, és csatlakoztam hozzá.
Istenem, de kreatív volt, a kurva anyját! És rohadtul
szórakoztató. Nem is emlékeztem, mikor élveztem utoljára
annyira az együttlétet valakivel, hogy a tank soha nem töltődött
fel teljesen – mindig többet akartam. A nevetséges vigyorát, a
hülye kacsintásait, vagy érezni az óriás testét, ahogy körbeöleli
az enyémet. Nem számított, hányszor ölelt át, sosem éreztem
elégnek.
Mikor vált ennyire létfontosságúvá a mindennapi
életemben?
A Szuperfarok miatt kellett lennie. Vagy a nagy keze miatt.
Vagy talán a tehetséges szája volt az oka.
Egyik sem talált, te idióta. Ez már nem játék, suttogta az
agyam. Egyenesen zuhansz bele valami igazi dologba ezzel az
ogréval.
Gyorsan leráztam magamról ezeket a gondolatokat, és
kevésbé zavaró dolgokra koncentráltam, például arra, hogy
felkészüljek, hogy felvegyem Milát.
Egy órával később megálltam Thatch szuper kis kocsijával
Frankie és Claire háza előtt. A szóban forgó Audi piros volt,
kabrió, és úgy ment, mint egy kibaszott álom. Mivel New
Yorkban autótulajdonosnak lenni általában több gondot
jelentett, mint amennyire megérte volna, jólesett néha vezetni.
És ez a kocsi még kellemesebbé tette a dolgot. Megjegyeztem
magamnak, hogy a jövőben több okot is találnom kell arra, hogy
kölcsönvegyem ezt a járgányt. Vagy valamelyik másikat. Thatch
több autó büszke tulajdonosa volt, de azért nem volt egy Kline
Brooks ezen a téren.
Mila felpattant a veranda hintájáról, lerohant a lépcsőn és a
kocsihoz sprintelt, mielőtt még esélyem lett volna kiszállni a
vezetőülésből.
– Cass néni! – kiáltotta.
– Lassíts, Mila – szólt Claire a háta mögött, követve a lányát,
miközben mosolyogva rázta a fejét.
Mila nem vesztegette az időt, kinyitotta a hátsó ajtót, és
becsúszott az ülésre.
– Hol van Thatch bácsi? – kérdezte, miközben a
visszapillantó tükörben a szemembe nézett.
Hátrafordultam felé, és csillogó szemmel mértem fel az
öltözékét. A Harry Styles a pasim pólótól kezdve a zenekar
kivágott magazinfotóival borított gumicsizmájáig tetőtől talpig
One Direction-felszerelésben feszített.
– Az irodájában találkozunk vele. Nem baj, ha ma én is
veletek tartok?
A kis öklét a levegőbe emelte.
– Ez az! Annyira izgatott vagyok!
– Szia, Cass! – köszönt Claire, az autóhoz érve. – Meglep, hogy
itt látlak.
– Gondoltam, én is velük tartok, de csak azért, mert Milával
akartam lógni – mondtam, és rákacsintottam a hátsó ülésen ülő,
imádni való kislányra.
– Bocsáss meg a ruhájáért! – suttogta Claire behajolva az
ajtón, hogy jól halljam. – De nem tudtam meggyőzni, hogy
öltözzön át.
– Örülök, hogy nem tudtad – suttogtam vissza, majd elég
hangosan mondtam, hogy Mila is hallja: – A One Direction a
legkirályabb banda.
– Imádom a One Directiont! – helyeselt Mila izgatottan.
Claire nevetett.
– Szó szerint ma reggel készítette azokat a csizmákat. Van egy
olyan érzésem, hogy ma délután az egész Central Park úszni fog
az elveszített képekben Harryről és a bandáról.
– Menjünk! – sürgetett Mila. – Szia, anya!
Claire nevetett.
– Talán egy kicsit türelmetlenül várja, hogy elinduljatok?
 – Talán egy kicsit – értettem egyet vigyorogva.
Miután Claire beültette Milát a hátsó ülésmagasítóba, és
adott neki egy búcsúpuszit, napszemüveggel a fejünkön készen
álltunk az útra.
– Akarsz zenét hallgatni? – kérdeztem egy lámpánál.
– One Direction!
Hát persze, gondoltam magamban, és elmosolyodtam.
– Máris, csajszi. – Felkaptam a telefonomat, és megnyitottam
a Spotifyt. Miután beállítottam a tökéletes lejátszási listát –
minden egyes One Direction-albumot –, megnyomtam a lejátszás
gombot, és Manhattan felé vettem az irányt.
– Huhúúúúú! – kiabálta Mila a hátsó ülésről. Minden dal
szövegét kívülről harsogta, és a kezét a levegőbe dobálta,
miközben visszafelé tartottunk a városba.
Az 5. sugárúton felfelé haladva nagy volt a forgalom, de ez
New Yorkban nem volt szokatlan. Az utca tele volt dudáló sárga
taxikkal, a gyalogosok sietve keltek át a forgalmas
kereszteződéseken. A turisták a járdákról bámulták a hatalmas
felhőkarcolókat, a tősgyökeres New York-iak pedig bosszúsan és
kétségbeesetten próbálták kikerülni őket, hogy eljussanak a
következő úti céljukig.
– Beiktatunk egy gyors megállót, oké? – kérdeztem Milától,
amikor megálltam a Brooks Media előtt.
Összecsapta a kezét.
– Remélem, valami mókás helyen!
Paul – Kline épületének egyik biztonsági őre – az autónkhoz
lépett, arcára ingerültség ült ki.
– Asszonyom, itt nem parkolhat… várjunk… Cassie Phillips? –
Paul ingerültsége kíváncsiságba csapott át, és egy vigyor jelent
meg az arcán.
– Hé, szépfiú – kacsintottam rá. – Hogy vagy?
– Rég nem találkoztunk, kedveském. Mióta Georgia elment,
soha nem látjuk errefelé a gyönyörű arcodat.
– Azt hiszem, ezen változtatnom kéne, nem?
A férfi bólintott.
 – Mindenképpen.
– Figyelj, itt kell hagynom a kocsit úgy tizenöt percre. Csak be
kell szaladnom, hogy elhozzak valamit Deantől.
– Cass… nem tudom…
– Ugyan már, Paulie – rebegtettem a szempilláimat. –
Megígérem, hogy gyorsak leszünk.
Megvonta a vállát.
– Rendben. De tényleg gyorsan.
– Te vagy a legjobb – válaszoltam, miközben kiszálltam a
vezetőülésről, és kisegítettem Milát az ülésmagasítóból. – Jövök
neked eggyel.
– Vacsorázz velem, és kvittek vagyunk.
Vigyorogtam az irányába, miközben megfogtam Mila kezét.
– Nem vagyok biztos benne, hogy a barátom túlságosan el
lenne ragadtatva attól, hogy más férfiakkal randizom.
– Barát? – A szemöldöke a homlokáig szaladt fel. – Cassie
Phillipsnek barátja van?
– A barátja az én Thatch bácsikám! – szólt közbe Mila.
Paul arcára meglepettség ült ki.
– Thatch? Mint Thatch Kelly?
– Igen, ő! – A kis fecsegő tovább válaszolgatott helyettem.
Nevettem.
– Ez itt az unokahúga és egyszemélyes rajongói klubja, Mila.
Paul letérdelt előtte, és a kezét nyújtotta.
– Nos, szépséges Mila, örülök, hogy megismerhetlek –
mondta, miközben megfogta a kezét, és megcsókolta a kézfejét.
Mila kacagott, kacéran csattogtatta a szempilláit, és én nem
tudtam megállni, hogy ne nevessek. Ennek a kislánynak máris a
tenyeréből ettek a férfiak. Tinédzserkorában valószínűleg lesz
vele baja Frankie-nek és Claire-nek, sőt valószínűleg Thatchnek
is.
– Még egyszer köszönöm, Paul – kiáltottam hátra, ahogy
besétáltunk a Brooks Media épületébe.
– Hol vagyunk? – kérdezte Mila, miközben csodálkozva
nézett körül a Winthrop épület előcsarnokában.
– A barátom irodájába megyünk. Kölcsön kell kérnem tőle
 j gy
valamit – magyaráztam, miközben a lifthez vezettem.
– Azt hiszem, jártam már itt – jegyezte meg Mila, amikor
kiléptünk a liftből, és végigsétáltunk az irodák közti folyosón. –
Thatch bácsi barátja itt dolgozik?
– Ki? Kline?
– Igen – bólintott, a lófarka meglebbent. – Amikor legutóbb itt
jártam, Kline megengedte, hogy a számítógépén játsszak.
– Igen, itt dolgozik. – Vagy az övé volt a hely. Végül is
ugyanaz. Kline-t ismerve valószínűleg azt mondta neki, hogy
nincs is saját titkárnője. Megragadtam a kezét, és a folyosó
végébe vezettem, ahol Dean irodája volt. Mila végignézte, ahogy
elfordítottam a kilincset, és résnyire kinyitottam az ajtót.
– Itt tartják a One Direction rajongói klub gyűléseit? –
kérdeztem, miközben bekukucskáltam, és láttam, hogy Dean a
laptopján gépel.
Felnézett és elvigyorodott.
– Csak ha egy készséges Harry Stylest hoztál magaddal.
Nevettem, szélesebbre nyitottam az ajtót, és bevezettem
Milát.
– Hát, elhoztam a legnagyobb rajongójukat. Az is számít?
Dean felállt, és megkerülte az íróasztalát. A vigyora
kiszélesedett, ahogy szemügyre vette Mila öltözékét.
– Kisasszony, te vagy az új kedvencem. Én is azt akarom,
hogy Harry a pasim legyen.
Mila csípőre vágta a kezét, és aprócska arcán elszánt
arckifejezés futott át.
– Nem lehet a pasid, mert az enyém lesz. Amikor tizenhárom
éves leszek, Harry feleségül fog venni. Rózsaszín ruhát fogok
felvenni, és ő meg fog csókolni. – Kijelentését egy csettintéssel
nyomatékosította.
Dean felnevetett, láthatóan szórakoztatta a kislány
magabiztossága.
– Legalább meghívsz az esküvődre?
Mila kétkedve nézett rá, és kis mutatóujjával rá mutatott.
– Csak ha megígéred, hogy nem eszed meg az összes pizzát és
fánkot.
 Felvontam egy szemöldökömet.
– Fánkot?
– Aha – bólintott. – Harryvel pizzát és fánktortát fogunk enni
az esküvőnkön.
Te jó ég, imádtam az ötleteit. Az én tökéletes esküvőmön is
pizza és fánktorta lenne a menü. És a fenébe, hogy őszinte
legyek, sosem voltam teljesen oda a gyerekekért. De Mila az a
fajta kislány volt, aki talán rávehetne arra, hogy fontolóra
vegyem néhány saját kis szörnyeteg beszerzését.
– Megegyeztünk, kis díva – egyezett bele Dean, és
rámosolygott.
Megrángattam Mila lófarkát.
– Remélem, engem is meghívsz majd.
– Még jó – forgatta a szemét. – Neked és Thatch bácsinak el
kell hoznotok a kisbaba unokatestvéremet az esküvőre, Cassie
néni!
Dean szemei óriásira kerekedtek.
– Kisbaba?
Nevettem, és a nyomaték kedvéért egy elvágólagos
mozdulatot tettem a levegőben.
– Nincs kisbaba.
– Még nincs – erősködött Mila. – De hamarosan lesz. Csak
előbb hozzá kell menned Thatch bácsihoz.
Dean feje oldalra billent.
– Thatch bácsi? Van valami mondanivalód számomra?
– Nincs.
– Hazug – vágott vissza, és én megint felnevettem.
– Később – egyeztem bele. – Amikor nincsenek kis fülek a
közelben.
– Nem hagyom, hogy elfelejtsd, mert tudod, hogy mindenről
tudnom kell – mutatott rám egy ujjal, és kacsintott egyet. – Oké,
szóval nem mintha nem imádnám, hogy itt vagy, de most
komolyan, mit keresel itt?
– Nos, mint látod, Mila lenyűgözően van felöltözve,
ellentétben velem – adtam tudtára. – Nem vagyok jó Direction-
rajongó.
Dean élesen felvonta a szemöldökét.
– Ki árulta el?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – hazudtam. – Csak úgy
éreztem, hogy talán van valami felszerelésed, amit
kölcsönkérhetnék.
Deannél határozottan jó helyen kopogtattam ilyesmiért.
Néhány évvel ezelőtt a One Direction turnézott a városban, és a
Madison Square Gardenben nyílt egy pop-up bolt a
rajongóknak. Georgia elmondta, hogy Dean mindent kirámolt,
aminek csak köze volt a brit fiúbandához.
– Ne kérdezősködjetek, csak gyertek utánam – mondta
szűkszavúan Dean, és kilépett az irodájából. Mila izgatottan
felnézett rám, és úgy tett, mintha lakatot tenne a szájára.
Néhány kanyarral később, a hátsó folyosókon keresztül,
amelyeket eddig egyáltalán nem ismertem, bevezetett minket
egy raktárhelyiségbe az iroda másik oldalán. Amint felkapcsolta
a villanyt, az egész helyiség úgy nézett ki, mintha egy tinilány
kihányta volna a rajongását. A falakon poszterek sorakoztak.
Nem egy, nem kettő, hanem három állvány volt telezsúfolva
ruhákkal. A sarokban pedig a zenekar tagjainak kartonfigurái
álltak.
– Jézusom! Ez annyira király! – Mila fel-le ugrált.
– Tudom – értett egyet Dean. – Ez a kedvenc helyem az
épületben.
– Megdöbbentő, hogy Kline biztosított egy szobát a
halhatatlan One Direction-rajongásodnak. – Körbepillantottam
a helyiségben, miközben Mila kiszolgálta magát a
ruhaállványok között.
– Van egy megállapodásunk.
Felvontam az egyik szemöldökömet, és önkéntelenül is
felhúzódott a szám egyik sarka.
– Van egy megállapodásotok?
Rejtélyes mosolyt villantott felém.
– Igen, megállapodtunk, hogy amit nem tud, az nem fáj neki.
 Elmosolyodtam.
– Kline Brooks kiakadna, ha ezt látná.
Egyik keze a csípőjén kötött ki.
– Még jó, hogy sosem tudja meg, igaz?
– Nyugalom, te díva – cukkoltam. – Nem fogok árulkodni a
One Direction-oltárodról.
Megjátszotta a sértődöttet.
– Ó, nem, drágám. Rosszul hallottam, hogy dívának neveztél,
ugye?
– Ó, de igen – cukkoltam, és odasétáltam Mila mellé.
– Szerencsés vagy, hogy nem vagyok hajlandó megrontani a
fiatalokat és ártatlanokat. Máskülönben most cicaharcban
találnád magad, Cassandra.

– Kopp, kopp – szólaltam meg, amikor Milával kinyitottuk

Thatch irodájának ajtaját.
Felpillantott a számítógépéről, és hatalmas mosoly ült ki az
arcára.
A mellkasom összeszorult sugárzó szeretetének láttán, és
beszívtam egy tisztító lélegzetet, hogy enyhítsem a kellemetlen
érzést.
Te jó ég, valószínűleg orvoshoz kellene mennem. Harminc év
alatt senkinek sem szabadna mellkasi fájdalmakat tapasztalnia.
Nos, hacsak nem kokainozott, és nem járt drogos rave-partikra
hétvégente. Amit én nyilvánvalóan nem tettem.
Bár valószínűleg jól tudnám használni a világító
neonrudakat egy meztelen Thatchcsel. Tombolnék a
Szuperfarkán, persze a drogok nélkül. Ennek az embernek
nincs szüksége teljesítményfokozóra. Ha serkentőt kapna, a
puncimnak valószínűleg bottal kéne felmászni a farkára.
Mila elengedte a kezemet, futva megkerülte az íróasztalt, és
felugrott Thatch ölébe.
– Szia, Thatch bácsi! – köszönt, és két kis keze közé fogta az
arcát, mielőtt megpuszilta az orrát. – Mehetünk?
Thatch bólintott, és egy puszit nyomott a lány homlokára.
 – Mi a mai napirend, drágám?
Mila leugrott Thatch öléből, és a hátizsákjából egy pólót és
egy sapkát nyújtott át neki.
– Először át kell öltöznöd, hogy mindenki egyformán nézzen
ki.
Thatch oldalra billentette a fejét, és felnézett rám.
Végignézett rajtam, majd még egyszer felfelé, és különös
figyelmet szentelt a pólómnak, amelyen az állt: Liam a
szellemállatom. Láthatóan már nagyon jól szórakozott, mire
újra a szemembe nézett.
– Ezeket kellene viselnem? – kérdezte Milától.
Ő bólintott.
– Igen. Nagyon jól fogsz kinézni!
Öt perccel később Thatch kisétált az irodája fürdőszobájából,
és felemelte Milát, hogy a hátán vigye. Botrányosan nézett ki a
hatalmas mellkasán feszülő Niall a pasim pólóban, és a fején
fordítva viselt One Direction-baseballsapkában.
– Hogy festek, Mila? – kérdezte.
– Annyira menőn! – lelkendezett a kislány, állát Thatch
vállára támasztva.
Thatch tekintete találkozott az enyémmel, és elvigyorodott.
– Legközelebb Cassie néni és én cserélni fogunk. Liam jobban
tetszik, mint Niall.
– Szó sem lehet róla – ellenkeztem, és végigsimítottam a
kezemmel a pólóm elejére írt szavakat. – Meg kell küzdened
velem ezért az álompasiért.
– Semmi bajom azzal, hogy birkózzak veled, te bolond –
kacsintott.
– Mehetünk? – kérdezte Mila türelmetlenül. – Éhes vagyok.
Thatch felkapta az új tárcáját, a kulcsait és a telefonját,
becsúsztatta őket a zsebébe, és mindezt úgy, hogy Mila még
mindig a hátán lógott.
– Induljunk – egyezett bele, és megragadta a kezem,
kivezetve minket az irodájából a lift felé.
Ahogy lementünk a földszintre, nem tudtam megállni, hogy
ne mosolyogjak, ahogy Thatchet néztem, aki One Direction-
rajongói felszerelésében feszített Milával a hátán. Egyetlen
épeszű férfi sem tenné ki magát ennek önként és dalolva.
De Thatch nem volt átlagos fickó. Ő más volt.
És ez nagyon tetszett.
 20. fejezet

Thatch
– Mr. Sanchez keresi az egyes vonalon – zümmögte Madeline
a telefonba, miközben lezártam a Hughes International első
negyedéves pénzügyi kimutatását. Ez a cég viszonylag új
ügyfélnek számított, ezért átfésültem a pénzkezelésüket és a
bérköltségeik részleteit, valamint összevetettem a befektetési
portfóliójukkal, hogy megpróbáljak egy új rendszert kidolgozni
a fékekhez és egyensúlyokhoz. Volt egy tervük, de egy ideje már
nem a legjobb pénzügyi döntéseket hozták.
A legjobb, amit tehettek, hogy fizettek nekem azért, hogy
visszatereljem őket a helyes útra.
– Köszönöm, Mad – válaszoltam, miután elmentettem a
táblázatomat. Biztonsági mentéseket tároltam biztonsági
mentésekről, mert nem voltam különösebben oda a
gondolatért, hogy akár csak esélye is legyen annak, hogy kárba
vesszen hetek munkája.
– Szia, Carl – üdvözöltem az egyik régi ügyfelemet, amikor
felvettem a telefont. – Mit tehetek érted?
– Minél előbb le akarod tudni a beszélgetést, Thatch? –
köszöntött, a hangjában nevetés bujkált.
– Szó sem lehet róla. Csak sok feladat áll előttem, és tudom,
hogy ez veled is így van. Van egy olyan érzésem is, hogy azért
hívsz, hogy meghívj egy minden költséget álló vakációra, és
minél hamarabb lerakjuk a telefont, annál gyorsabban fekhetek
ki a dél-kaliforniai napra.
Ő nevetett, én pedig mosolyogva végighúztam az ujjamat az
asztalom szélén. Egy új encinói üzemről kezdett beszélni, és
arról a dilemmáról, hogy egy ilyen befektetés hogyan hatna a
hosszú távú pénzügyi céljaikra, ezért felkaptam egy tollat, és a
naptáram szélére kezdtem firkálni, miközben ő végigfutott a
részleteken.
A krikszkrakszokból hamarosan egy nap kerekedett ki, és
mielőtt észbe kaptam volna, egy fantasztikus mellekkel
megáldott nő is került mellé, aztán egy csokor rózsa is.
Kisatírozgattam a rajzot, és leraktam a tollat, mielőtt még rossz
pénzügyi tanácsot adtam volna Carlnak.
– Tudom, hogy későn szólok, de a tervezőcsapattal
elkészíttettem egy próbatervet, és ez az egyetlen időpont,
amikor a kivitelező a következő hat hónapban meg tudja nézni
az épületet.
– Mit is mondtál, mikor lenne szükséged rám? – kérdeztem,
tudva, hogy nem figyeltem eléggé, amikor először mondta.
– Holnap. Előre gondolkodtam, és foglaltam egy jegyet délre
a JFK reptérről, de átírathatom Ashley-vel, ha nem jönne össze.
Csütörtökön reggel járjuk be az üzemet.
Visszapillantottam a firkálmányomra, majd felnéztem a
falon lévő órára. Már csak körülbelül huszonnégy óra volt hátra
az útig. Az utazás igazából kellemes kikapcsolódásnak tűnt a
szokatlanul üres lakásom után.
Közel hét évig éltem ott egyedül, és két napja Cassie sem volt
ott, mert Las Vegasban dolgozott, így a lakás elég üresnek tűnt.
Valamikor az elmúlt héten a kapcsolatunk szintet lépett, és
olyan természetességgel éltünk együtt a lakásban, hogy az már-
már ijesztő volt.
A reggelek mindig közös kávézással kezdődtek, a kezdeti
felszínes harc után, amiért felébresztettem őt, az éjszakák pedig
azzal értek véget, hogy Cass a karjaimba bújt tévénézés vagy
egy orgazmus vagy mind a kettő után, kapkodva nyelve a
levegőt. A köztes időt gyakori SMS-ezéssel és telefonhívásokkal
töltöttük ki, és terveket szőttünk a vacsoráról vagy valamilyen
esti programról.
Cass még azt is magára vállalta, hogy hétfő délutánonként
elhozza a ruhatisztítóból a tiszta ruháimat, én pedig a boltban
sorban állás közben azon kaptam magam, hogy a kosaramban
egy csomó csajos dolog van, amiket Cass felírt a
bevásárlólistánkra.
Persze még mindig megvicceltük egymást csínyekkel és
meglepetés tréfákkal, de kurvára élveztem ezt az új helyzetet.
Érdekessé tette a dolgokat, és úgy tűnt, nem bírok betelni vele.
Még egy kis közös csínytevésbe is belekezdtünk, amikor
Kline-nak Cassie számáról küldtünk ugyanolyan ál-előfizetési
üzeneteket, mint amilyeneket nekem küldött egy emberöltővel
ezelőtt. Igazán tehetséges volt abban, hogy különböző
szarságokat találjon ki, és amikor egy este vacsora közben
megtudtam, hogy Kline-nak nincs meg Cass új telefonszáma, túl
jó lehetőségnek tűnt a szórakozásra, hogy kihagyjuk.
– Ott leszek. De csütörtök reggel hozz fánkot és kávét.
Egyetlen üzembejárás sem elfogadható ezek nélkül.
Carl hangosan felnevetett.
– Keményen alkudozol, de legyen. Gondoskodom róla, hogy
fánk és kávé várjon.
– Remek.
Ha valami ki tud rántani a rosszkedvemből, az egy édes
finomság és egy futás a kaliforniai nap alatt, hogy ledolgozzam
az előbbit.
Amint leraktam az asztali telefont, kézbe vettem a
mobilomat, és feloldottam a képernyőt.
Én: Milyen Las Vegas?
Cassie: Forróbb, mint egy herezacskó.
Én: Azért választottad ezt a hasonlatot, mert a
herezacskó tényleges hőmérséklete még frissen él a
fejedben?
Cassie: He?
Én: Megsimogattad valakinek a golyóit?
Cassie: Bassza meg, nem. Van fogalmad róla, hogy
milyen gyorsan kell akcióba lendülni zuhanyzás után,
hogy elkerüljem a golyóizzadást? Ez eléggé lehetetlen,
és én nem igazán vagyok oda az ilyen dolgokért – nem
úgy, mint Georgie.
Én: Várj… mi van azzal, hogy Georgia a
hereizzadságra gerjed?
Cassie: Nem érdekes. Ez az egész a Kleorgie páros
szakításakor merült fel. Azt hiszem, ott kellett volna
 lenni hozzá, hogy értsd.
A hüvelykujjam a telefon kis ikonja fölött lebegett, amikor a
képernyőm tetején egy újabb üzenet fejléce futott át.
Megkocogtattam az ikont, hogy újra megnyissam az
üzeneteimet.
Cassie: Mennem kell. Hív a munka. Köszönj a
nevemben a merevedésednek.
Én: Ő is üdvözöl. És hiányzik neki a melled.
Te hiányzol. Sóhajtottam, és vettem egy mély lélegzetet,
miközben kínosan hosszú ideig bámultam a telefonomat,
mielőtt elfogadtam, hogy nem jön több üzenet. Elfoglalt volt a
munkával, pont ahogy nekem is annak kellett volna lennem, de
eléggé lőttek a koncentrációmnak.
Egy hógolyónyi esély sem volt arra, hogy vissza tudjak térni a
harmadik negyedévre vonatkozó elemzésekre és a Hughes
International számára az előrejelzések alapján javasolt
költségvetési megszorításokra és reklámelosztásra.
Arra gondoltam, hogy felhívom Kline-t, de tudtam, hogy épp
dolgozik. Inkább West tárcsáztam. A harmadik csörgésre vette
fel.
– Mi a helyzet?
Megpördültem a székemben, hogy az ablak felé forduljak.
– Csak kíváncsi voltam, mit csinálsz, Whitney.
– Megint a nyugati parton vagyok.
– Aha. Visszamentél egy újabb körre. Ezúttal hol vagy?
Holnap én is az ország másik oldalán leszek.
– Seahawk. Van néhány találkozóm a szerződésük végéhez
közelítő srácokkal.
– Kedd délután van, és tényleg mindenki dolgozik? Ezt nem
értem.
– Ez ilyen felnőttdolog. Értem, miért nem érted.
– Ha-ha-ha – gúnyolódtam.
– Te miért nem dolgozol?
– Kezdett keresztbe állni a szemem – hazudtam.
– Á! Hát, sajnálom, hogy nem tudok órákig telefonálni és
téged vigasztalni.
– Most éppen bemutatok neked, ha esetleg érdekel.
– Erre sincs időnk. Menj, egyél valamit. Lehetőleg az
éttermemben.
– Kedvezmény? – kérdeztem, bár tudtam a válaszát.
– Kurvára nincs.
– Tudod, nem baj, ha bevallod, hogy szerelmes vagy belém.
Ettől még nem leszel kevésbé férfi.
– Szia, Thatch!
Nevettem, miközben elhúztam a telefont a fülemtől. Ettől
tényleg jobban éreztem magam. Basszus, furcsa dolgok tudnak
megvigasztalni.
Még egyszer lenéztem a telefonomra, mielőtt úgy döntöttem,
hogy mára végeztem. Volt munkám, de nem voltak
megbeszéléseim, ezért úgy tehettem, mintha nem lenne semmi
dolgom.
Kikapcsoltam mindkét monitoromat, lekaptam a kabátom a
fogasról, zsebre vágtam a kulcsaimat, a pénztárcámat és a
telefonomat.
Madeline felnézett, amikor kisétáltam.
– Mára végeztem. Az utolsó pillanatban lett egy találkozóm
Carl Sanchezzel, úgyhogy holnap délben indulok a JFK-ről
induló járattal.
– Foglalok neked egy autót – válaszolta, és feljegyzett valamit
egy post-it cetlire.
– Köszönöm. Nyugodtan dolgozhatsz otthonról, amíg távol
vagyok, oké?
Elmosolyodott, és tudtam, hogy jó ötlet volt ezt felajánlani.
Mad kurva keményen dolgozott értem, mindegy, hol voltam,
vagy mikor hívtam. Voltak más emberek is, akik bizonyos
értelemben nekem dolgoztak, de ő volt az egyetlen, akit az
irodában tartottam, és elég jól menedzselte az egész életemet.
Időm nagy részét az irodán kívül töltöttem, ügyfelekkel
találkoztam, ráadásul sokszor munkaidőn kívül. A
munkaidőmnek sosem volt igazán vége, de bármennyit is
vállaltam, sosem alakult át csoportos tevékenységgé. Amikor
ezek az emberek hozzám fordultak, nagyon nagy prémiumot
fizettek azért, hogy tőlem kapjanak pénzügyi tanácsot vagy
tervezést – nem pedig valakitől, aki nekem dolgozik.
Elvigyorodott.
– Engedély nélkül is megtettem volna.
– Látod, Mad, ezért dolgozunk jól együtt – nevettem fel. –
Nem nyelsz le csak úgy mindent.
– És szervezőzseni is vagyok.
– Az igaz.
– Jó szórakozást L.A.-ben – búcsúzott, egyben siettetve
engem, mire felnevettem.
– Oké, értem. Megyek már.
Csak felvonta a szemöldökét.
A kijárat felé léptem, és nevetve a levegőbe emeltem a
kezem.
– Oké, oké. Jesszus! A saját irodámban.

Los Angeles nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint amikor

utoljára itt jártam. Fényes volt, nyüzsgő és forgalmas.
Nagy pálmafák szegélyezték az utcákat, és a nap rásütött a
csupasz alkaromra. A sugarak intenzitása itt erősebbnek tűnt,
de legalább nem éreztem, hogy fojtogat a páratartalom.
A húgyszag sem volt olyan erős, mint New Yorkban. Létezett,
meghúzódott a háttérben, de közel sem érződött olyan
szúrósnak.
Visszahúzva a karomat az ablakból a taxiba előkaptam a
telefonomat a zsebemből, és megnyitottam az SMS-eket. Tegnap
óta nem hallottam Cassie felől.
Én: 40. szabály: évente legalább egyszer utazz el
vakációzni L.A.-be.
Cassie: Vakációzni? Most drogozásra gondolsz,
Thatcher?
Én: Üzleti ügyben vagyok itt. Inkább szórakozni
jöttem volna veled.
 Cassie: Hogyhogy nem tudtam, hogy L.A.-be mész?
Én: Csak tegnap tudtam meg, hogy jövök. Miután
beszéltünk.
Gyakorlatilag már azelőtt tudtam, hogy beszéltünk volna.
Nem voltam biztos benne, hogy miért nem mondtam semmit,
de valószínűleg leginkább azért, mert rövidre zárta a
beszélgetést. Nem volt más oka.
Cassie: Ó.
Összevontam a szemöldökömet a szokatlanul normális –
vagy egyszerű – válaszára.
Én: Minden rendben?
Cassie: Igen. Semmiség.
Én: Mi a semmiség?
Cassie: Csak az asszisztensem. Nem is érdemes
belemenni. Volt egy kis nézeteltérésünk ma, de azt
hiszem, megoldódott. Őszintén szólva, semmiség.
Úgy tűnt, mintha nagyon próbálna meggyőzni valakit. Nem
tudtam, hogy saját magát vagy engem.
Én: Hívj fel. Megbeszélhetjük.
Cassie: Köszönöm, de most nem tudok beszélni.
Mindjárt lőnöm kell párat.
Kétségbeesetten próbáltam megnevettetni, ezért begépeltem
egy üzenetet.
Én: A fényképezőgépeddel, ugye? Tudom, hogy
mennyire szeretnél gyerekekre lődözni.
Cassie: HA HA. Az FBI mostantól valószínűleg
mindkettőnk telefonját lehallgatja.
Én: Akkor jobb, ha küldesz egy cicis képet. Az majd
megment minket.
Cassie: Tedd el a merevedésedet, Thatcher.
Ekkor elmosolyodtam, és elkezdtem beírni egy üzenetet,
amikor az írást jelző buborékok megállítottak.
Cassie: Képes lennék valaha is kezelni az egódat, ha
azt mondanám, hogy hiányzol?
Elmosolyodtam, és beírtam a legkevésbé vicces dolgot,
aminek a kimondása még sosem tapasztalt izgalommal töltött
 g p g
el.
Én: Te is hiányzol nekem, édesem.
 21. fejezet

Cassie
Új asszisztensre volt szükségem. Egyértelműen.
Az elmúlt két napban Olivia kezdte megmutatni a valódi
arcát. Nem értettem, hogy miért kezdett el máshogy viselkedni,
de bármi is volt az oka, a munkához való hozzáállásában sok
kivetnivalót találtam, és úgy tűnt, élvezi, hogy mindig az
ellenkezőjét csinálja annak, amit kértem tőle. Amikor le kellett
volna tompítani a fényeket, ő mindenkit elvakított a fotózáson
azzal, hogy fluoreszkálóra állította őket. Amikor megkértem,
hogy szóljon két férfi modellnek, hogy megváltoztattuk a
fotózás időpontját, gondoskodott róla, hogy a szükségesnél két
órával később érkezzenek.
Amit csak el lehetett rontani, ő elrontotta.
Normális esetben nem aggódnék ilyesmi miatt – egyszerűen
kirúgnám, és kész.
De ezt a lányt nagylelkűen a szárnyaim alá vettem, és
megmutattam neki a fotózás csínját-bínját. Már jó ideje
dolgozott mellettem, és én hagytam, hogy a munkám minden
részletére rálásson, abban a reményben, hogy ez majd segít
neki, ha egyszer egyedül kell érvényesülnie.
Nyilvánvaló, hogy ez kibaszott nagy hiba volt.
Olivia kihasználta a helyzetét. Ahelyett, hogy élt volna a
lehetőséggel, amit felajánlottam neki, inkább megpróbált
átverni. Az egyik közeli barátomtól, aki a Men’s Health-nél
dolgozott, megtudtam, hogy már elkezdte felvenni a kapcsolatot
a kontaktjaimmal, és belopta magát a kegyeikbe. Úgy tűnt, hogy
elszántan tönkre akar tenni engem, hogy aztán kihúzza a
karrieremet a lábam alól. Gyűlöltem, hogy ez ennyire zavar.
Gyűlöltem, hogy hagytam, hogy ez a picsa kihasználjon. És
gyűlöltem, hogy tegnap még megpróbáltam kedves lenni vele.
Ki kellett volna rúgnom a hazug rohadékot, és le kellett volna
zárnom az egészet.
 Átvágtam a Wynn hotel lakosztályán, és felkaptam a
telefonomat az éjjeliszekrényről. Ahogy ott álltam a padlótól a
mennyezetig érő ablakok előtt, ahonnan kilátás nyílt a hatalmas
vegasi Stripre, nem igazán tudtam, mit kezdjek magammal.
Szánalmasnak éreztem magam. Úgy értem, bassza meg,
Vegasban voltam, és be voltam zárva a lakosztályomba. Kint
kellett volna lennem a Stripen, inni valamit, játszani egy kis
blackjacket. Alapvetően a szomorkodáson kívül bármi mást
csinálhattam volna.
A sivatagi nap végigsütött a beton álomvilágon, csillogó
sugarak pattogtak egyik díszes épületről a másikra, és ahelyett,
hogy valami szórakoztató dologra gondoltam volna, csak az járt
a fejemben, bár itt lenne Thatch.
Talán meg kellett volna lepődnöm ezen, de nem lepődtem
meg. Betolakodott az életembe – vagy talán én tolakodtam be az
övébe? –, és nem voltam biztos benne, hogy valaha is akarni
fogom, hogy eltűnjön onnan.
Thatch mindent jobbá tett.
Ami őrültség volt. Rosszabbá kellett volna fordítania a
dolgokat. Hangos volt és kellemetlen, és egy percnél tovább
nem tudott komoly maradni. Küldetésének érezte, hogy a
halálba idegesítsen, és a napjának nagy részét azzal töltötte,
hogy SMS-eket küldözgetett, amelyekben cicis képeket követelt
tőlem.
De a fenébe is, ez az ember…
Az a kibaszott őrült.
Tetszik nekem.
Rákoppintottam az utolsó számra a híváslistámban, és
kétszer kicsöngött a telefon, mielőtt a rekedtes hang betöltötte a
fülemet.
– Mit csinálsz, bolond? – Thatch mosolygott. Hallottam a
hangján.
– Most fejeztem be az ebédet néhány sztriptíztáncossal a
Spearmint Rhinóból, és épp egy bordélyházba készülök. Tudod,
a szokásos vegasi dolgok.
 – Akkor csak egy kis városnézés?
– Igen, ismered a mondást: „Ami Vegasban történik, az
Vegasban is marad”.
– Hacsak nem kapsz Chlamydiát – mutatott rá. – Az nem
marad Vegasban. Az hazajön veled.
– Akkor majd gondoskodom róla, hogy a prostim megfelelően
védekezzen.
– Okos nő vagy – kuncogott. – A szexuális egészség minden
előtt.
Nevetni akartam, de a rosszkedv nem engedte.
– Ismersz engem, biztonságos szex, meg minden ilyesmi –
motyogtam félszegen.
– Jól vagy, édesem? – A hangja egy szempillantás alatt
változott át kötekedőből aggódóvá.
– Nem – válaszoltam, miközben fejemet az ablaknak
támasztottam. – Eddig elég szar ez az út.
– Mi történt?
– Az asszisztensem, az a picsa, akit voltam szíves mentorálni,
mindent megpróbál, hogy tönkretegyen. Megfulladhatna egy
nagy, kövér farokkal a szájában, miközben egy narancssárga
közúti jelzőbóján ül.
– Kirúgtad?
– Nem – motyogtam. – Ami nevetséges. Kiderült, hogy
elcsaklizta a szakmai kapcsolataim felét, és megkereste őket
munkaügyben. A saját nevében. Ami nyilvánvalóan nagyon
rossz fényt vet rám. Szemét húzás, ugye? – Sóhajtottam, hosszan
és mélyen. – Annak a csajnak én mindig csak segítettem.
Megtanítottam neki mindent, amit tudok. Máskor egy
másodpercig sem tűrném el, amit csinál. Normális esetben már
régen kirúgtam volna.
– És ez miért nem „normális eset”?
– Nem is tudom – válaszoltam őszintén. – Ez az egész annyira
nem vall rám. Mi a baj velem, T?
– Úgy hangzik, mintha megbántott volna az érzéseidben,
édesem. Nyilvánvalóan közel álltatok egymáshoz.
 – Erről lenne szó? Érzések? – kérdeztem megjátszott
döbbenettel. – Nem tetszik ez a szarság. Keresztbetesz a vegasi
utamnak.
Halkan kuncogott a telefonba.
– Akarsz egy tanácsot?
– Igen – válaszoltam, és leültem az ablak előtti kanapéra.
– Bár szerintem ez a csaj megérdemli az egész farok-bója
forgatókönyvet, úgy gondolom, hogy profin kellene ehhez
hozzáállnod.
Istenem, tudott volna ennél természetellenesebbet javasolni?
– És hogyan csináljam ezt?
– Derítsd ki, kiket keresett meg, és vedd fel velük a
kapcsolatot. Tudasd velük a helyzetet, mindenféle káromkodás
és érzelmi bevonódás nélkül. Valószínűleg a jelzőbóját és a
faszszopást is kihagynám. Aztán mondd meg neki, hogy pakolja
össze a csőtopjait és a csillogó szemfestékét, és menjen el a
picsába.
Egy apró nevetés hagyta el a számat.
– Csillogó szemfesték és csőtop?
– Csak az ilyen nő képes ilyen geciségre, és az valószínűleg
nem Louboutin cipőt hord.
– Mi van azzal a fickóval, aki ilyeneket csinál? Ő mit visel?
– Tommy Hilfigert.
– Thatchasztázia egy igazi divatrajongó. Fogalmam sem volt
róla.
Kuncogott.
– Majd később elfenekelhetsz.
Normális esetben visszavágtam volna egy újabb csípős
megjegyzéssel, de a humorom még mindig mérföldekre volt.
– Király – válaszoltam mindenféle lelkesedés nélkül.
– Nem szeretem, amikor szomorú vagy, édesem.
– Nem vagyok szomorú – hazudtam.
– Hé, utálom, hogy be kell fejeznem, de rohannom kell –
mondta.
– Oké, szia! – válaszoltam, és nem tudtam leplezni az
irracionális ingerültséget.
– Na, várj egy percet, te kis szeszélyes! Mielőtt elmegyek,
hozok egy új szabályt. A negyvenötödik. Nincs búslakodás
Vegasban.
Élesen felnevettem.
– Igen, igyekszem majd betartani ezt a szabályt, még akkor is,
ha inkább összegömbölyödve az ágyamból nézném az Office
ismétlését.
– Komolyan mondom, édesem. Ne búslakodj!
– Nem vagy a főnököm, T.
– Majd meglátjuk, te bolond. Negyvenhatos: ülj be egy forró
fürdőbe, és szundíts egyet.
– Ne hozz több szabályt! – követeltem. – És ez furcsa is.
– Minden jobbnak tűnik egy forró fürdő után.
– Elfelejtettem, hogy a habfürdő a kedvenced. Neked és
Oprah-nak.
Nevetett.
– Amikor benne ülök, tényleg az a kedvencem. De Oprah
nevében nem beszélhetek. Nem tudom, ő mit szeret.
– Rendben. Akkor tekintsd úgy, hogy meztelenül ülök egy
kádban – incselkedtem.
– Tekintsd úgy, hogy áll a farkam és bosszús vagyok, hogy
nem vagyok ott.

Hat órával később már két forró fürdőn is túl voltam, és

nyolcvan dollárért szobaszervízt és filmeket rendeltem a
lakosztályomba. Semmitől sem éreztem jobban magam. Még
attól sem, hogy felhívtam Oliviát, és közöltem vele: többé nem
az asszisztensem.
Fantasztikus hívásnak kellett volna lennie. Ki kellett volna
élveznem minden másodpercét annak, hogy elmondhattam
neki, hogy feketelistára került mindenkinél, akivel a hátam
mögött próbált kapcsolatba lépni, és többé nincs munkája. De
ettől sem éreztem magam jobban.
Rosszabbul éreztem magam.
 Gyűlöltem, hogy valaki, akit közeli barátomnak tartottam,
átvert, és nem hagyott más választást. Ha őszinte akartam lenni,
akkor élveztem a mentorálását. Azt akartam, hogy sikeres
legyen. Ha úgy kezelte volna a dolgokat, ahogy kell, mindent
megtettem volna, hogy a megfelelő ajtók nyíljanak ki előtte.
De a kapzsiság, a hatalom és a siker ígérete ostoba lépésekre
késztethet. A világ tele van rendes, jóindulatú emberekkel, de
hemzsegnek benne az olyan manipulatív barmok is, mint
Olivia.
Jó, hogy megszabadultál tőle, seggfej.
A nap kezdett lenyugodni, és a hangulatom semmivel sem
volt jobb, mint a Thatchcsel folytatott beszélgetés előtt.
Felkaptam a telefonomat az éjjeliszekrényről, és küldtem
neki egy gyors SMS-t.
Én: A 45. és 46. szabály szívás. Szeretném őket
törölni a listáról.
Thatch: #47. szabály. Nézz el Britney koncertjére,
ha Vegasban jársz!
Én: Hagyd abba az új szabályok hozását!
Thatch: #48. szabály. Nyisd ki az ajtót.
Én: He?
Három halk kopogás hallatszott az ajtó irányából, de
ahelyett, hogy felkeltem volna az ágyból, hogy kinyissam,
küldtem neki egy újabb SMS-t.
Én: A farkad még több rózsát küldött nekem?
Thatch: #49. szabály. Mindig, MINDIG tartsd be a
48. szabályt, amikor erre kérlek.
A két újabb, hangos kopogásra elindultam. Felpattantam az
ágyról, és az ajtóhoz mentem.
– Ki az? – kérdeztem.
– Takarítás – jelezte egy vékony női hangot utánzó férfihang.
Elvigyorodtam.
– Nincs szükségem takarításra.
– És törölközőre?
– Arra sem.
 – WC-papírra?
– Szintén nem.
– Ajándék cukorkára a párnán? – folytatta.
Visszafojtottam a nevetésemet, amikor kinéztem a
kukucskálóablakon, és Thatchet találtam a túloldalon.
– Nem.
Elmosolyodott.
– Mit szólnál egy masszázshoz? Szereted a happy finisht?
– Persze. Oké – egyeztem bele végül, és kinyitottam az ajtót.
És ott állt előttem, teljes, jóképű pompájában. Barna
szemével a szemembe bámult, miközben hatalmas vigyor ült az
arcán. Zokogni és őrülten nevetni akartam egyszerre.
– Egészen Los Angelesből repültél ide, hogy megmasszírozz?
Megrázta a fejét.
– Igazából vezettem. Nem volt már elérhető vegasi járat ilyen
gyorsan.
– Vezettél?
– Igen – erősítette meg, és a hangja még szexibbre mélyült. –
Azért jöttem idáig, hogy felvidítsalak. Szóval, behívsz?
Rávetettem magam, és karral-lábbal rácsimpaszkodtam, mint
egy kismajom. Az arcomat a nyakába temettem, és élveztem a
kölnije illatát, és mindazt, ami csak simán Thatch volt.
Istenem, nem is tudtam, mennyire akartam, hogy itt legyen,
amíg nem volt itt.
– Mi van a találkozóiddal? – motyogtam a bőrébe, nem
akartam lazítani az ölelésemen.
Ő is szorosabbra fonta a karját körülöttem.
– Igazából csak a ma reggeli átvizsgálásnál kellett ott lennem.
A többin dolgozhatok otthonról.
– Te kibaszottul őrült vagy – suttogtam a fülébe. – Köszönöm!
– Szívesen, édesem! – Szorosan átölelt, és bevitt a
lakosztályba. – Megvolt a forró fürdő, és aludtál egyet? –
kérdezte, miközben hosszú léptekkel átszelte a szobát. Leült az
ágyra, és úgy igazított, hogy az ölében feküdjek, így a szállodai
köntösöm kissé szétnyílt.
 Bólintottam.
– Tulajdonképpen két forró fürdő is volt.
Elvigyorodott, és végigsimította a mellem domborulatait.
– Kirúgtad az asszisztensedet?
Bólintottam, kicsit gyorsabban lélegeztem.
– Készen állsz egy kis szórakozásra velem Vegasban?
Megvontam a vállamat, miközben ujjaim megtalálták a
tarkóját, és a hajával játszadoztak.
– Attól függ, mire gondolsz.
A tekintetem követte az övét, ahogy lenézett a pólójára.
Ez Britney, ribanc.
Rám kacsintott.
– Negyvenhetes szabály.
Basszus, még nem volt időm mindet beírni a telefonomba. Két
másodpercig próbáltam rájönni, mi volt az.
– Elviszel a Britney-koncertre? – kiáltottam, és leugrottam az
öléből. – Ne baszakodj velem, Thatcher. Ne merészelj velem
baszakodni!
Vádlón mutattam rá.
Nevetett, a kezét a farzsebébe csúsztatta, és előhúzott két
jegyet. Felemelte őket, egyenesen az izgatott arcom elé.
Kikaptam a kezéből, és meggyőződtem róla, hogy valódiak.
– Szent szar! Mintha az első sorba szólnának! – kiáltottam fel,
miközben körbetáncoltam a lakosztályban. – Hogy a fenébe
sikerült szerezned?
– Magas beosztásban dolgozó barátok segítségével –
magyarázta rosszfiús vigyorral. – Jó meglepetés?
– Fantasztikus meglepetés! – Rávetettem magam,
felborítottam, bukfencezve visszaestünk az ágyra. – Ma este
tutira jól fogsz járni!
Játékos pillantása találkozott az enyémmel, miközben keze a
hajamba csúszott, és lágyan megcsókolt. A csók egyre forróbb
lett, de Thatch egy nyögéssel elhúzódott.
– Utálom, amit mondani fogok, de a szexet el kell
halasztanunk – mondta, ahogy talpra állított. – Fél órád van
felöltözni. – A fürdő felé fordított, és mozgásba lendített. –
Úgyhogy mozdítsd meg azt a szexi segged, bolond. Nem
késhetjük le Britney-t.

A Planet Hollywood komplexum hihetetlen volt. Rengeteg

üzlet töltötte meg a csillogó padlós folyosót, amely a szállodán
belüli színházteremhez vezetett. Miután vett nekem egy, a
sajátjához passzoló It’s Britney, bitch pólót, Thatch a hatalmas
vállán vitt be a koncert helyszínére, és olyan véletlenszerű
dolgokat kiabált, mint hogy „Remélem, még egyszer elénekli a
Hit Me Baby-t”, ha odaérünk a helyünkre.
A nők bámultak. Én nevettem. És az óriás ogre nem
hazudtolta meg magát, és leszarta, mit gondolnak rólunk.
Egy pár voltunk. Egy hangos, kibaszottul felháborító páros.
Fantasztikus volt.
A rajongók sikoltoztak körülöttem, én pedig könyörtelenül
csatlakoztam hozzájuk. Elememben voltam a többiekkel együtt,
ahogy Britney Spears rázta a kis fenekét, szexi
táncmozdulataival és fülbemászó dalaival hipnotizálta a
közönséget a színpadról. Ahogy befejezte az „I Wanna Go” című
szám dögös előadását, felpillantottam Thatchre, aki láthatóan
ugyanúgy élvezte a műsort, mint én.
Felháborítóan nézett ki, és teljesen kilógott a sorból.
Hatalmas teste mellett – még mindig Britney-pólóba öltözve –
mindenki eltörpült. Ő volt a kevés férfi kísérők egyike, de igazi
Thatch-módra nem is törődött a dologgal. Énekelt, amikor tudta
a szöveget, és úgy táncolt minden dal alatt, mint egy őrült,
miközben gyakran megragadta a csípőmet, és játékosan hozzám
dörgölőzött.
Istenem, milyen szórakoztatóvá tette a dolgokat. Iszonyú jó
buli volt.
A neonfények csillogtak és ragyogtak a színpadon, miközben
Britney csábítóan énekelte az „I’m a Slave 4 U” dalt. Végigvonult
a színpadon, hipnotikus mozdulatokkal forgatta a csípőjét, én
pedig ámulva figyeltem.
 Thatch átkarolta a vállamat, és visszahúzott a mellkasához.
És ahogy Brit énekelt, ő egyenesen a fülembe mondta a
szöveget, előre-hátra ringatva minket az ütemre.
– Jól érzem magam veled – suttogta a fülembe a dalszövegek
között.
A fejemet a mellkasának támasztottam, felnéztem rá. A
pillantása találkozott az enyémmel, és vigyorogva nézett le rám,
miközben Britney segítségével tovább szerenádozott.
Elmosolyodtam.
– Én is jól érzem magam veled.
– Akkor jó. – A szívem megugrott, amikor lehajolt, és édes
csókot nyomott a számra. – Nem szeretem, ha szomorú vagy.
Megfordultam a karjában, és lábujjhegyre álltam, hogy
megcsókoljam a szája sarkát.
– Köszönöm, hogy felvidítottál, Thatcher. – Teljesen
természetesnek éreztem, hogy beismerjem, mennyit jelent
nekem. – Kezdesz az egyik kedvenc emberemmé válni.
– Hasonlóképpen, drágám – vigyorgott.
– Vegas! Hadd halljam! – Britney hangja betöltötte az arénát,
én pedig visszafordultam a színpad felé, és a tömeggel együtt
huhogtam és kiabáltam. – Szükségem lenne egy önkéntesre. Ki
hajlandó segíteni nekem egy kis őrültségben?
Rámosolygott a közönségre, és keresgélni kezdett a számos,
eszeveszetten integető kéz között.
Thatch szórakozottan nézett, amíg hirtelen meg nem
ragadtam a kezét, és durván a levegőbe nem emeltem.
– Ez a fickó! – kiáltottam a popistennő felé fülsértő
hangerővel. – Imádja az őrültségeket!
Thatch válaszul kuncogott, de aztán elkerekedett a szeme,
amikor Britney egyenesen rámutatott, végigsétált a színpadon,
és elénk állt.
– Ó, bassza meg! – motyogta.
– Ne légy szégyenlős – kuncogott Britney a mikrofonba. –
Gyere fel ide, nagyfiú! Segítened kell.
Thatch rázni kezdte a fejét, de már késő volt – két biztonsági
őr jelent meg mellette.
– Jössz nekem eggyel, te bolond – morogta a fülembe, mielőtt
hagyta, hogy a színpad jobb oldalán felvezessék a lépcsőn.
És ott állt, büszkén és magasan az It’s Britney, bitch
pólójában, a Britney Hadsereg teljes közönsége előtt. A nők
füttyögtek és sikoltoztak, hogy nézzen feléjük. Nem hibáztattam
őket. A pokolba is, még én is csatlakoztam, füttyögtem és
kiabáltam, hogy „Vedd le a nadrágod!”, amilyen hangosan csak
bírtam.
– Hű, de nagy vagy – jegyezte meg Britney, amint Thatch
odalépett a csodás tánckar mellé. – Hogy hívnak?
– Thatch, és ezt sokszor megkapom – válaszolta Thatch
szünet nélkül.
Britney nevetett.
– Nos, Thatch, kivel vagy itt ma este, bébi?
– Azzal a bolond nővel ott. – Egyenesen rám mutatott és
vigyorgott, mint az ördög, amikor hozzátette: – A barátnőm,
Cassie.
Barátnőm? Ha nem lettem volna annyira megbabonázva
attól, hogy Britney Spears karnyújtásnyira van tőlem,
valószínűleg lett volna annyi lélekjelenlétem, hogy bemutassak
neki.
Persze, biztosan ezért nem vitatod ezt az érzést. Mondogasd
csak magadnak.
De most komolyan, csak nem engem akar felülmúlni?
Vagy megpróbált mondani nekem valamit?
Nem tudtam, mi vagyok neki. Bassza meg, még azt sem
tudtam, hogy ő mit jelent nekem. De két dologban biztos
voltam: a kapcsolatunk határai kezdtek másodpercről
másodpercre egyre homályosabbá és zavarosabbá válni, és
nem akartam, hogy bármi is megváltozzon. Azt akartam, hogy
nagyon közel legyen hozzám.
A vicceire és a meglepetéseire vágytam, és arra a hihetetlen
képességére, hogy növelje a tétet.
Britney tekintete találkozott az enyémmel, és elvigyorodott.
 – A francba, csajszi, te is csodálatosan festesz! Mi ez a sok
gyönyörű ember Vegasban ma este?
A tömeg helyeslően kiabált.
– Szóval, Thatch – folytatta Britney, miközben a táncosai
körbejárták a pasast, és elkezdtek valamit a nyakára csúsztatni.
– Cassie szerint te rosszfiú vagy?
Míg a legtöbb srác belehalt volna a szégyenérzetbe, ha
britney-s pólóban kellett volna a színpadra állnia, addig Thatch
pont az ellenkezőjét tette. Csak kuncogott, és így válaszolt:
– Biztos nem mondaná, hogy jófiú vagyok.
Az ajkamba haraptam, miközben a tömeg elvesztette a
kibaszott eszét, és olyan hangosan kiabálták be ajánlataikat és
célozgatásaikat, hogy be kellett fognom a fülem, hogy
tompítsam az üvöltést. Britney nevetett, Thatch a szemembe
nézett, és a rengeteg figyelemre válaszul csak vállat vont.
– Gyerünk, Vegas! – kiáltotta Britney, miközben a
hangszórókból a „Freakshow” ritmusa dübörgött.
A tekintetem követte a táncosokat, akik a színpad közepén
álló szexi ogre körül tolongtak. Szinkronban táncoltak, a szexi
ritmusra ringatózva, karjukat és hajukat gyors mozdulatokkal
lengetve.
Előcsúsztattam a telefonomat a farzsebemből, és elkezdtem
rögzíteni ennek a tökéletes, zsarolásra alkalmas pillanatnak
minden másodpercét.
Óriási vigyor ült ki az arcomra, hogy Thatcher Kelly egy
Britney Spears-koncert kelléke lett. Füttyögve néztem, ahogy a
táncosok egy hámpórázzal körbevezetik, ő pedig négykézláb
követi őket, végigkúszva a színpadon, amíg a pórázt át nem
adták magának a popdívának. Britney a középső emelvényre
vezette, és Thatch simán követte őt, anélkül, hogy az arcán egy
csepp szégyenérzet vagy zavar is tükröződött volna.
A táncosok talpra rángatták, és a freestyle kör közepére
lökték.
És ekkor Thatch elővette a legeszementebb énjét. Annyira
vigyorogtam, hogy szinte alig láttam ki az arcomból, miközben
néztem, ahogy tekereg és lenyűgöző mozdulatokat mutat be.
Az istenit! Ki is az a Channing…?
Egy ekkora fickóhoz képest, mint ő, igazán energetikusan
tudta rázni, és úgy döntöttem, hogy majd ki kell próbálnom, mit
adna elő a „Pony”-ra. A teste a zene csábító ütemére mozgott, és
minden jelen lévő nő sikoltozott az izgalomtól. Még a színpad
bal oldalán álló nő kívánságát is teljesítette, aki azt kiabálta be
neki, hogy „Vedd le, te dög!”.
Thatch pimasz vigyorral lecsúsztatta a pólóját, és a farmerja
hátsó zsebébe dugta. Izmos mellkasa és karja megcsillant a
reflektorfényben, és az arénát sikolyok töltötték meg. Thatch
táncolt, Britney énekelt. És a dal végére biztos voltam benne,
hogy a sármos, szexi idióta minden jelen lévő nőt megnyert
magának, beleértve a pophercegnőt is.
– Ötvenes számú szabály. Soha ne jelentkezz a nevemben
önkéntesként a színpadra, hacsak nem akarsz komolyan
megfizetni érte. – Ez volt az első dolog, amit mondott nekem,
amikor visszaért a helyünkre.
– Ó, tedd túl magad rajta! – nevettem. – Levetted a kibaszott
pólódat. Mindketten tudjuk, hogy minden percét élvezted a
dolognak.
Rám kacsintott.
– Ne légy féltékeny, édesem. Ma este neked is leveszem a
pólómat és a nadrágomat.
– Hűtsd le a kibaszott egódat – cukkoltam, és játékosan
megpaskoltam a karját.
Elvigyorodott, átkarolta a vállamat, a mellkasához húzva a
hátamat.
– Ha jó kislány vagy, Cass – suttogta a fülembe. – Úgy fogom
nyalni a pinádat, ahogy szereted.
Nyers? Igen.
De beindultam tőle? Természetesen.
Felnéztem rá, és elmosolyodtam.
– Megegyeztünk.
Így maradtunk, amíg Britney be nem fejezte a műsort.
Amikor a helyszín kezdett kiürülni, Thatch megragadta a
kezem, hogy kivezessen a sorból, de én nem tudtam
megmozdítani a lábam. Csak álltam ott, és néztem körbe a félig
üres teremben, miközben próbáltam feldolgozni az éjszaka
eseményeit.
Teljesen le voltam nyűgözve, és ennek semmi köze nem volt
Britney Spearshez, az első sorban elfoglalt helyhez vagy ahhoz,
hogy videóra vehettem, ahogy Thatch pórázon mászik a
színpadon.
Ő volt az. Miatta éreztem mindent.
De nem rossz értelemben.
Mindent felemésztő módon történt.
Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezt tette. Átszervezte a
Los Angeles-i útját, hogy öt órát vezessen Vegasba, és felvidítson
engem. És nem csak úgy felbukkant és elvitt vacsorázni. Nem,
komolyan megmozgatott néhány szálat, hogy jegyeket
szerezzen egy koncertre, amire már nagyon szerettem volna
elmenni. Egy koncertre, amit talán egyszer említettem neki,
hogy meg akarom nézni.
De emlékezett rá.
És nem habozott, hogy mindent eldobjon értem.
Újra megrántotta a kezemet, de megállt és hátrapillantott,
amikor észrevette, hogy nem mozdulok.
– Jól vagy, édesem? – kérdezte. Megráztam a fejem.
Felém lépett.
– Mi a baj?
– Nincs baj – válaszoltam őszintén. – Csak el vagyok ájulva
attól, hogy milyen jó érzés, hogy minden rendben van.
Ujjait az állam alá csúsztatta, így irányítva a tekintetemet,
hogy az övébe kapcsolódjon. A pillantása lágy volt, ahogy
egymás szemébe néztünk.
– Köszönöm a ma estét. Ez volt a legédesebb dolog, amit
valaha is tettek értem.
A hüvelykujjával végigsimította az arcomat.
– Ha rólad van szó, végtelenül édes tudok lenni, Cassie.
 – Édes vagy nekem és csak nekem? – kérdeztem anélkül,
hogy kimondtam volna a szavakat, amiket valójában ki akartam
mondani.
Légy az enyém. Csak az enyém. Ne legyen más nő. Csak én és
te.
– Igen – válaszolta gondolkodás nélkül, mielőtt visszadobta
volna a labdát:
– Te jó vagy nekem és csak nekem?
Elmosolyodtam és bólintottam, majd hozzátettem:
– És a farkadnak is.
– Ha a farkamról van szó, nyugodtan lehetsz rossz is.
És akkor, ott, a még mindig zsúfolt Planet Hollywood
teremben Thatch a karjába emelt, a száját a számra szorította,
és úgy csókolt, mintha egyedül lennénk abban a teremben.
 22. fejezet

Thatch
A ruhákat szétdobáltuk a bejárati ajtó és az ágy között, ahogy
szinte rohanva tereltem Cassie-t hátrafelé. A haja, a mosolya, a
bőre illata – ma este nem tudtam betelni vele.
Botladozott, ahogy próbált lépést tartani hosszú lépteim nem
éppen tisztességes előnyével. Egy nyögés szakadt ki belőle,
amikor megpaskoltam a fenekét, és felemeltem a lábát.
– Thatch – suttogta, a hangja csak izgatott mormogás volt.
– Itt vagyok, drágáim – válaszoltam, az ágyra dobtam,
lerántottam a pólóját, és egyenesen a melléhez beszéltem.
Cassie mosolyogva rám csapott, én nevetve igyekeztem
kitérni előle.
– Jézusom, nem tudsz komolyan beszélni? Soha? – fújtatott.
Nyakának édes bőrét simogattam.
– Azt akarod, hogy komoly legyek? – suttogtam.
Rövid szünetet tartott, és egyáltalán nem volt idegesítő, mert
minél többet voltam mellette, annál inkább rájöttem, hogy nem
érdekel, mi a válasz. Az elégedettségem kezdett az övétől
függeni. Nem értettem, de akkor, amikor a cicijét az arcomba
nyomta, meg sem próbáltam megérteni ezt.
– Nem. Nem akarom, hogy komoly legyél. – Tekintetével azt
üzente: csak azt akarom, hogy önmagad légy.
Mint egy állat, úgy kényszerítettem az ágyba, egész
testemmel ránehezedve, és az állkapcsától a mellkasa középig
végignyalogattam. Körbejártam a köldöke tökéletes szélét, a
piercingjeit nyalogattam, majd a fogaimmal megrántottam a
farmerja szövetét.
A csípője megugrott, és a szemében lobogó láng forrósága
megperzselte a bőrömet.
Amikor megint meghúztam a nadrágját, de nem gomboltam
ki, bekattant.
– Hagyd abba, ne húzz tovább!
 Belemosolyogtam a bőrébe, oda-vissza dörzsölve az ajkamat,
miközben a tekintetem találkozott az övével.
– Miért, kicsim? Felizgatott valami ma este?
Bólintott, és megnyalta az ajkát.
– Van valami, amit nem tudok kiverni a fejemből.
– Mondd el! – követeltem, miközben új vérhullám tódult a
már amúgy is merev farkamba.
– Te a földön.
– Igen.
– Ahogy térdelsz.
– Igen.
– Nyakörvvel a nyakadon…
– Cass… – figyelmeztettem, a csípőjénél fogva lerántottam az
ágyról, és hozzádörzsöltem a farkamat. A feje hátracsapódott,
és egy zihálás törte meg a nehéz, izgalommal teli levegőt.
– Rendben. Csak vedd le a nadrágomat, a kurva életbe. Nem
kell semmi őrület.
A türelmetlenségét tudomásul véve leráncigáltam a
nadrágját és a tangáját, széttártam a combját, és nyalni kezdtem
a fenekétől a csiklójáig.
A puncija a szemem előtt kezdett összeszorulni.
– Bassza meg, édesem. Várj ezzel, amíg valamelyik
testrészem nincs benned – dorgáltam vigyorogva. Nyelv, ujj,
farok, nem érdekelt, mit szorongat.
Hátralöktem magam, és kikaptam a telefonját az imént levett
nadrágja hátsó zsebéből.
– Jelszó? – kérdeztem, miközben megérintettem a képernyőt,
hogy feloldjam a zárat.
– Baszódj meg – mosolygott, így hát előreléptem, térdre
estem az ágy előtt, és körbenyaltam a csiklóját. Egyszerre két
vastag ujjal töltöttem meg a punciját.
A feje hátracsapódott, felnyögött.
– Jelszó – ismételtem.
A tekintete sokkal kevésbé tűnt makacsnak, amikor
beleolvadt az enyémbe, de láttam, hogy nem akarja feladni a
harcot.
Szinte semmit sem jelentett, de az istenit, nyerni akartam. Ki-
be pumpáltam, a nyelvemmel addig dolgoztam a csiklót a
tetején, amíg nem tudta megállni, hogy ne gyűrje össze a
kezében a fehér paplant.
– Jelszó, Cassie! – Kérésem ezúttal parancsként hangzott, és
végre megtört, miközben a puncija összerándult az ujjaim
körül.
– A jelszó kibaszottul CASS, te pöcs. – Elmosolyodtam, az
orgazmus küszöbén is képes sértegetni.
Nem volt senki hozzá hasonló.
Ami pedig a jelszót illeti… tudhattam volna.
Végül mindent megtettem, hogy megmutassam neki, hogy
néha megéri azt tenni, amit más mond. Ahogy Britney Spears
„Freakshow” című számának határozott ritmusa betöltötte a
szobát, a szemében csillanó meglepettség is ezt igazolta.
– Gyere, édesem – szólítottam, az ágy szélére húztam, a lábait
szélesen tártam, hogy a puncija megcsillanjon a gyenge
fényben.
– Mit csinálsz? – kérdezte, én pedig rákacsintottam.
– Lehet, hogy pórázunk nincs, de táncolni tudok neked,
drágám.
Elmosolyodott, és én szó szerint elvesztem benne. Benne,
ebben a nevetséges pillanatban, mindabban, amik együtt
lehetnénk.
Ó, igen, bébi. Ma este táncolni fogunk.

– Nem hiszem el, hogy eljössz velem a szüleimhez –

mormogta Cassie, amikor beszálltunk a taxiba a portlandi
nemzetközi repülőtér előtti járdaszegélynél. Hogy őszinte
legyek, nem mondtam neki, hogy jövök, amíg a repülőtéren
nem voltunk, és átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen a mi
kapunkhoz. Azt hitte, hogy hazarepülök New Yorkba.
A mosoly szinte állandósult az arcomon a hétvégénk után, és
mint mindig, a panaszkodásától csak még vidámabb lettem.
Furcsa állapotban voltam, minden jókedvemet egy olyan
receptkönyvből merítettem, amely két adag Cassie-t javasolt egy
teáskanálnyi mókával elkeverve.
Ez volt a legfurcsább kibaszott boldogságkatalizátor, de
elfogadtam. Csak azt jelentette, hogy még többet élvezhetem őt.
A nevetését. A szexet. Olyan dolgokat, amelyek nélkül egy napot
sem akartam elvesztegetni.
– Hidd el, mert jövök – tanácsoltam. – Ha nem akartad, hogy
jöjjek, szólnod kellett volna, mielőtt felszálltam a nagy
fémmadárra, és majdnem ezerötszáz kilométert repültem az
ellenkező irányba.
Gúnyosan felhorkant, én pedig az ajkamba haraptam, hogy
ne nevessek fel.
– Honnan a faszból tudod, hány kilométer innen Las Vegas?
Megvontam a vállam.
– A kilométerek csak számok. A számokat jól ismerem.
– Oké, Chandler.
– Egyébként is, mi ebben a nagy szám? – kérdeztem
komolyan, megpróbálva eljutni a probléma gyökeréig.
– Találkozni a szülőkkel? Halló! Ez elég nagy dolog.
– Én megkérdeztem, hogy akarsz-e találkozni a szüleimmel –
mutattam rá.
– Igen, de épp egy obszcén pólót viseltem. Tudtad, hogy nem
fogok bemenni. Te pedig úgy tartasz velem, hogy ott is alszol!
– És?
– És még soha nem vittem haza senkit.
Nevettem, és láthatóan még jobban feldühítettem azzal, hogy
nem kerülgettem a forró kását.
– Hát nem csoda.
– Tessék? – Gyilkos pillantást vetett rám. A taxisofőrre
pillantottam, hogy lássam a szeme fehérjét a tükörben, de a
pasas tekintete visszalőtt az útra, amikor találkozott a
pillantásunk. Kétségtelen, hogy ez az egész egyszer majd
megjelenik valamelyik New York Times bestseller könyvben.
Taxisofőrből lett romantikus regényíró.
 Igazából ez elég érdekesen hangzott. Fel kellene vetnem az
ötletet valakinek.
– Még sosem voltál igazi kapcsolatban, édesem. Ezt te magad
mondtad nekem. Szóval csak feltételeztem, hogy még sosem
vittél haza senkit.
– Ó!
– Ó! – gúnyolódtam, felhúzva a szemöldököm.
Ráütött egyet a farkamra.
– Bassza meg, Cass! – mordultam fel, és az ágyékomhoz
szorítottam a kezemet, hogy enyhítsek a fájdalmon.
Az elégedettségtől pajkosan csillogott a tekintete.
– Megérdemelted.
Szerencsére, mivel egy eléggé gyenge ütésről volt szó, csak
néhány másodpercbe telt, mire újra levegőhöz jutottam.
– Szóval, mit kell tudnom… – kezdtem a kérdést.
– Miről?
– A szüleidről, akiknek nem tudom a nevét – magyaráztam.
– Ó! Diane és Greg.
– Á, Diane és Greg! És mit kell tudnom róluk?
– Az anyám szerepel a helyi hírekben.
– Ennyi bűnt követ el? – cukkoltam.
Kinézett az ablakon, szája épp csak hogy mosolyra görbült.
Szoros a kapcsolata az anyukájával.
– Tizenkilenc éve dolgozik a KTLJ csatornánál. Eléggé
középutas politikai nézeteket vall, de sokkal
hagyománytisztelőbb, mint én. Nagyon szereti a missziós
munkát. Apám orvos, de már nyugdíjas. Többnyire csak
önkéntes munkát végez a helyi menhelyeken és
gyermekotthonokban, meg ilyenek.
– Hű, a szüleid nagyon…
– Jótékonyak? – vetette fel, és visszafordult, hogy egyenesen
rám nézzen.
– Pontosan. És kurva jó embereknek tűnnek.
– Azok is. Mindig is támogattak, pedig nem voltam éppen a
legkönnyebben támogatható gyerek. – Az arcán melegség
tükröződött az őszinte szeretettől.
– Pontosan tudom, milyen érzés – vallottam be nyíltan. Az én
szüleimnek is komoly szarságokon kellett keresztülmenniük
miattam.
Pillanatokkal azelőtt, hogy megkérdezhettem volna, mit kell
még tudnom, Cassie levette rólam mosolygó tekintetét, és
kinézett az ablakon.
– Megérkeztünk! – kiáltotta, és mióta úgy döntöttem, hogy
vele tartok, most először kicsit ideges lettem.
Kinyitotta az ajtót, majd visszafordult hozzám, a karomra
tette a kezét.
– Ó, még valami.
– Igen?
– A szüleim előtt egyáltalán ne káromkodj. Kurvára utálják. –
Megfordult és kiszállt a kocsiból, engem pedig otthagyott
hüledezni a hátsó ülésen.
Mozdulatlanságom azonban nem tartott sokáig,
utánasiettem.
– Micsoda?
Az ajtó felé vette az irányt, de én két hosszú lépéssel
üldözőbe vettem, és magam felé fordítottam.
– Hogy érted, hogy ne káromkodjak?
– Úgy értem, hogy ne káromkodj – ismételte meg, és
összevonta a szemöldökét amolyan idióta vagy arckifejezéssel.
– Ismersz engem egyáltalán? – kérdeztem, mire ő felnevetett,
mielőtt megveregette a fenekemet.
– Jól ismerlek, drágám. Kapd össze magad, és légy nagyfiú!
Kinyílt az ajtó, és egy jól öltözött nő lépett ki a lépcsőre,
tökéletesen belőtt csokoládészínű frizurával, bőre krémszínű,
szemében ismerős, tüzes kék láng. Cassie ledobta a táskáját, és
előrerohant, hogy megölelje az anyját.
Visszafordultam a várakozó taxihoz, és kifizettem a viteldíjat,
majd felkaptam a táskáját a földről, és elindultam feléjük.
Cassie anyja a két keze közé fogta lánya arcát, és úgy nézett
rá, ahogy csak egy anya tud nézni a gyerekére. Tanulmányozta
a változásokat, amióta utoljára láthatta őt, és mindegyiket
bevéste a szívébe.
Ez a jelenség biológiai képtelenség volt, de mégis létezett.
Minden nőnek, akit valaha ismertem, kétféle emléke volt:
amelyekre emlékezni akartak, és amelyeket nem tudtak
elfelejteni, mert a szívük nem engedte. Az első típusú emlékek
kiválasztottak voltak, többnyire pozitívak és
személyiségformáló hatásuk volt, de a második típusúak örökké
tartottak – az öregedés, a fáradtság és az olyan, életet elrabló
betegségek, mint a demencia és az Alzheimer-kór ellenére is.
Akárcsak egy merevlemeznél, a szívbe kódolva az érzések
sosem tűnnek el.
– Greg, Sean! – Diane visszaszólt a házba. – Megjött Cassie!
Éppen akkor léptem Cassie mögé, amikor Diane
visszafordult. A következő szavai motyogva hangzottak el.
– És hozott magával egy óriást is. – Cassie-re pillantott. –
Miért nem szóltál előre?
– Nem tudtam szólni. Ez az idegen férfi csak úgy követett
hazáig – vonta meg Cassie a vállát. – Bár elég kedvesnek tűnt, és
kétlem, hogy át tudott volna juttatni egy fejszét a repülőtéren,
úgyhogy biztos vagyok benne, hogy mindannyian biztonságban
leszünk ezen a hétvégén.
Diane egy pillanatig a lánya semleges arckifejezését
vizsgálta, majd a szája mosolyra húzódott.
– Nevetséges vagy.
Cassie elvigyorodott.
– Oké, lehet, hogy valójában ismerem, de az utolsó pillanatig
én sem tudtam, hogy jön velem Portlandba.
Elmosolyodtam, és óvatosan félrehúztam Cassie-t az útból,
hogy barátságosan megölelhessem az anyját.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Phillips – köszöntem, és
hátraléptem. – Thatch vagyok.
– Thatch.
– A Thatcher rövidítése, anya – magyarázta Cassie.
– Nos, én is örülök, hogy megismerhetlek, Thatcher.
 Nem esik messze az alma a fájától, gondoltam.
– Gyertek, gyertek! – sürgetett bennünket, miután túljutott a
meglepetésen.
Amikor beléptünk az ajtón, elfogott az otthonosság érzése. A
ház pontosan olyan volt, mint a szüleimé. Otthonos és
kényelmes mindenki számára, kivéve engem. Az ajtókereten
épphogy átfértem, a mennyezet egy kicsit túl alacsony volt, de a
ház minden egyes eleme mosolyt csalt az arcomra.
Szívesen görnyedek egy ilyen házban és olyan emberek
mellett, akik ilyen tiszta szívűnek tűntek már első látásra.
– Cassie! – üdvözölte Greg a lányát, amikor beléptünk az
előszoba túlsó végén lévő konyhába.
– Szia apa! – köszönt mosolyogva Cassie, és körbekocogta a
konyhapultot, hogy megölelje az apját.
– Mi ez a nagy zaj? – hallottam, amint megjelent a
helyiségben az, akire a legkevésbé számítottam.
– Sean, Greg, édeseim – kiáltott Cassie anyukája –, ő Thatcher.
Cassie…
– Barátja – egészítettem ki a mondatot, mivel Cassie
hallgatott.
Sean szólalt meg elsőként.
– Hoppá. Nézzenek oda. Egy igazi óriással randizol.
– Sean! – dorgálta Diane. Felnevettem.
– Semmi baj – vetettem közbe egy vállrándítással, mielőtt
egyenesen Seanhoz szóltam volna. – Láttam egy képet rólad a
telefonján, és azt hittem, hogy egy ex vagy.
Míg Cassie-nek selymes, krémfehér vonásai voltak, a bátyjára
ennek a teljes ellentéte volt igaz – izmos, kemény tónusokkal,
sötét, kreol bőrrel.
Cassie csak nemrég fedte fel nekem, hogy Sean az örökbe
fogadott testvére.
– Nem láttad a családi hasonlóságot? – fakadt ki Sean. Cassie
nevetett először, és nyugodt arckifejezésének látványa mosolyt
csalt az arcomra.
Amint a kínos helyzet feloldódott, a beszélgetés úgy
folytatódott, mintha ott sem lettem volna. Csak igyekeztem
magamba szívni az egészet. Cassie a munkájáról mesélt, az
anyja és az apja pedig a missziós útról, amin hamarosan részt
terveztek venni. Cassie megpróbált Seannal az amerikai
futballról beszélgetni, de ő elég szigorúan arra biztatta, hogy
lépjenek inkább tovább.
Az egész egy olyan család találkozójának tűnt, akik nagyon
szeretik egymást, de közel sem találkoznak eleget. Azt éreztem,
hogy gyakrabban kellene meglátogatnom a szüleimet. Sean még
mindig otthon lakott, legalábbis egyelőre, de a szüleimnek én
voltam az egy szem gyerekük. Jobban kellett volna igyekeznem.
– Ugye akkor továbbra is áll a terv, hogy elmegyünk ma
bulizni, kicsi S? – kérdezte Cassie az öccsét, és megsimogatta az
arcát.
– Persze. Kínosan fogsz viselkedni?
– Ez egészen biztos – válaszoltam Cassie helyett mosolyogva,
amivel egy ütést kaptam a bicepszemre tőle, és egy nevetést
Seantól.
– Gondoltam. Olyan helyre megyünk, ahol nem ismerek
senkit.
– Éljen! – kiáltotta Cassie, miközben nevettünk. – Megyek,
elkészülök. – Ellöktem magam a pultról, és ő szigorúan rám
bökött. – Eszedbe se jusson követni engem, Thatcher.
A tekintete egyáltalán nem volt dühös, így tudtam, hogy csak
játszik velem, ahogy én is szeretek vele.
– Mindjárt jövök, drágám. Segítek a cipzáraddal.
– Nincs cipzáram – jegyezte meg.
– Pfuj! Nővérkém – így Sean.
Cassie vigyorogva fordult a lépcső felé, Sean csak a fejét
rázta.
– Legyetek kész egy óra múlva. Nem egy óra dugás és egy óra
készülődés. Egy óra összesen.
– Én…
– Nem kell tudnom a részleteket – szakított félbe.
Nevettem, barátságosan a vállára csaptam.
– Egy óra múlva találkozunk.
 gy
Nyugodtan elsétáltam a lépcsőig, aztán kettesével vettem a
fokokat, és végigkocogtam a folyosón, amíg meg nem találtam a
szobát, amit Diane mutatott, hogy ledobhassam a cuccainkat.
Kinyitottam az ajtót, beléptem, és nekitámaszkodtam a
csukott ajtónak, amikor megpillantottam Cassie teljesen csupasz
hátát. A meztelen hát általában meztelen mellkast is jelentett, és
alig vártam a pillanatot, amikor megfordul.
– Tudom, hogy itt vagy, Thatcher – szólított meg anélkül,
hogy megfordult volna, miközben egyik lábát felrakta az ágyra,
és elkezdte a combjára kenni a testápolót.
– Nem próbáltam eltitkolni, Cassie.
Ellöktem magamtól az ajtót, és amikor nem mondott mást,
előreléptem, a csípőmet a fenekéhez nyomtam, és
megszorítottam csupasz hasát.
– A tiéd a legszexibb kibaszott test – leheltem a nyakába.
Megremegett.
– Most nincs időnk a szexre – jegyezte meg, elhúzódott az
ajkamtól, és előrehajolt. A fenekét a farkamhoz szorította, és a
mellei éppen annyira lengtek ki, hogy felülről megpillanthattam
a mellbimbóit. Felnyögtem.
– A szexre mindig van idő.
– Nem. – Elhessegette a kezemet, amely a melle súlyát
kereste.
– Ez azt jelenti, hogy később lesz időnk a szexre? Nagyon
szeretem a szexet.
– Majd meglátjuk. – Egy mosollyal jutalmazott meg,
miközben megfordult a karomban, és a mellét a hasamhoz
nyomta. – Talán ha igazán jó barát leszel.
Kíváncsi voltam, hogy mennyi időbe telik, mire elkezd
megjegyzéseket tenni, miután kimondtam a dolgot. Volt egy
olyan érzésem, hogy ezt csak azért dobta be, hogy teszteljen,
ízlelgessen, de nem számított. Tetszett a hangzása, akárhogy is
jött, és azon kaptam magam, hogy azt akarom, még többet
használja.
– Tudok jó barát lenni. És te?
 Megrázta a fejét, lábujjhegyre állt, és ajkával megcsippentette
a nyakamat.
– Ma este nem, bébi. Túl jó vagyok abban, hogy rossz legyek.

– Hányat ivott? – kiabált át Sean a tömegen és a zenén.

Néztem, ahogy Cassie felmászik a színpadra, és magával húz
egy hetvenes éveiben járó férfit. A diszkófények villogtak, a
zene ütemétől remegett a padló a lábunk alatt.
– Ötöt – válaszoltam mosolyogva, mielőtt belekortyoltam a
vizembe. Vigyáztam Cassie-re, és magamba szívtam minden
szórakozást, amit csak nyújtott. Én magam egy kortyot sem
ittam, megelégedtem azzal, hogy megismerkedjek Seannal, és
én legyek a ma esti sofőr.
Sok férfi felháborodna, ha a barátnőjét így látná, de ezt soha
nem értettem. Jól érezte magát, én pedig azért voltam itt, hogy
biztonságban legyen. Nem gondoltam volna, hogy valami öreg
fickóhoz fog dörgölőzni, de sosem akartam kiszámítható nőt.
És azt is pontosan láttam, hogy rengeteg fiatal srác felfigyel
rá, olyan srácok, akiknek valóban lett volna esélyük, de ő
egyikkel sem törődött. Még a részeg mulatozás mámorában is
tisztelt engem. Ez minden, amire szükségem van. Egy vad nő,
akiben megbízhatok.
Ez a ritka kombináció eddig szinte lehetetlennek tűnt.
A telefonja rezegni kezdett a vállamon lévő táskájában, ezért
elővettem, és elolvastam a részeg SMS-szálat, amit a gyanútlan
Kline-nal folytatott.
És igen, azt mondtam, hogy a vállamon volt a táskája.
Mostanra már tudhatnád, hogy nem igazán
szégyellem magam semmi miatt.
Cassie: Vasárnap 25% kedvezményt kaphat a
Carter’snél, ha most feliratkozik. Az üzenetekről való
leiratkozáshoz írja be a NEM szót.
Kline: NEM
Cassie: Nincs baba? Semmi gond! Írjon egy IGEN-t,
hogy feliratkozhasson testvérvállalatunk, a Trojan
 ajánlataira. Az üzenetektől való leiratkozáshoz küldje
el a NEM szót.
Kline: NEM. Vegye le a számomat a listájáról!
A tekintetem visszatért a zseniális barátnőmre. Tudtam, hogy
Kline túl okos ahhoz, hogy annyiban hagyja ezt. Inkább fizetne
valakinek, hogy meghekkelje a telefonszolgáltatóját, de
élveztem a bulit, amíg tartott.
Sean elvonta a figyelmemet Cassie csípőjének ringatózásáról,
ahogy az idősebb fickónak dörgölőzött.
– Kedvellek, miatta.
– He? – kérdeztem, mintha nem hallottam volna a zajban,
pedig jól hallottam. Azt akartam, hogy kifejtse.
Tudta, hogy hallottam, de vigyorgott, és nem vett komolyan.
– Cassie nagyon különleges lány. Könnyen elunja magát,
szüksége van egy nagypapával való tánc izgalmára, és a
szabadságra, hogy annyit igyon, amennyit csak akar. De én
általában aggódom érte, miközben ilyeneket csinál, és azon
gondolkodom, hogy ki vigyáz rá. Tetszik, hogy többé nem kell
ezen töprengenem.
Nekem is tetszett.
– Nem is kell – ígértem, és ő bólintott.
Valahogy átmentem Cassie huszonegy éves bátyjának a
tesztjén. Nem éppen egy felvételi vizsga a NASA-hoz, de akkor,
abban a pillanatban még annál is többet jelentett.
 23. fejezet

Cassie
Kipattant a szemem, amikor az oregoni nap beszűrődött
gyermekkori hálószobám ablakán. Az engem körülölelő másik,
nagy test mellől kikukucskáltam a fél szemem alól, hogy
felmérjem a környezetemet. Thatch körém tekeredett – egyik
kezével a mellemet fogta, és a mellkasomat használta
párnaként.
Jóképű arca olyan fiatalosnak tűnt, boldog, tudatlan és mély
álomba merülve. Sötét szempillái lágyan pihentek az arcán,
puhán lélegzett. Végigsimítottam koromfekete hajának kusza
szálain, miközben megpróbáltam visszaidézni a tegnap este
eseményeit.
Egy biztos: határozottan sokat táncoltam és piáltam tegnap
este. Beleadtam apait-anyait, és arra kényszerítettem Seant és
Thatchet, hogy mi legyünk az utolsók a bárban, és még a Taco
Bellben is meg kellett állnunk kajálni hazafelé. Jól gondoltad,
Cassie. Az a gyorskaja valószínűleg megmentett attól, hogy ma
reggel a vécécsésze isteneihez imádkozzak.
Thatch megmoccant. Ködös, sötét tekintete találkozott az
enyémmel.
– Jó reggelt! – köszöntem lágy mosollyal.
– Jó reggelt, drágám! – válaszolta rekedten, de a fejét nem
mozdította el a mellkasomról. Most már mindkét kezével a
mellemet fogta, és játékosan megszorította.
– Mmm – nyögte. – Új szabályt kell hoznom. Az ötvenegyes
számút. Ez a mell az én párnám.
Nevettem, és a mutatóujjammal megpöccintettem a
homlokát.
– Aú, bassza meg! – nevetett fel. – Ez meg mire volt jó?
– Épp azon vagyok, hogy megvonjam a szabályalkotási
jogodat. Az elmúlt 48 órában legalább tizenkét új szabályt
hoztál.
 Álmos szemmel kukucskált felém.
– Ötvenkettedik szabály. Soha nem vonhatod meg a
szabályalkotási jogaimat.
Elvigyorodtam, és úgy döntöttem, hogy én is hozok egy új
szabályt.
– Ötvenhármas szabály. Ha valamelyikünknek sofőrködnie
kell, az mindig te leszel.
Kuncogott.
– Ezzel tulajdonképpen egyet is értek.
Meglepetten ráncoltam a homlokomat.
– Tényleg?
– Azt hiszem, jobban szórakozom, amikor nézem, ahogy
berúgsz és megvadulsz, mint amikor én is leiszom magam.
– Ez őrültség – jegyeztem meg. – Senki sem szeret józan lenni,
hogy aztán egy részeg idiótát pesztráljon.
– Igen, de te kivétel vagy. Te vagy a kedvenc részeg idiótám.
Kuncogtam, Thatch pedig szélesen mosolygott. Állát a
mellkasomra támasztotta, és felnézett rám. A szeme olyan
szeretetreméltóan csillogott – semmilyen színlelést vagy
ítélkezést nem láttam benne –, és sötét mélysége elárulta, hogy
minden szó, ami a szájából elhangzott, a színtiszta igazság volt.
– Te gondoskodtál rólam tegnap este, ugye?
Megvonta a vállát.
– Rajta tartottam a szemem a dolgokon, de többnyire csak
hátradőltem, beszélgettem Seannal, és hagytam, hogy csináld,
amit akarsz. Jól érezted magad tegnap este?
Veled voltam. Persze hogy jól éreztem magam.
– Igen – bólintottam. – És te?
– Azonkívül, hogy aggódtam, hogy az öregember
szívrohamot kap, fantasztikus éjszakám volt.
Oldalra billentettem a fejem.
– Milyen öregember?
– A táncpartnered az este nagy részében.
– Egy öreg fickóval táncoltam?
Thatch bólintott, miközben lassú, szórakozott vigyor ült ki az
arcára.
A fogaskerekek elkezdtek forogni az agyamban, és kezdtem
felidézni a homályos emlékeket.
– Ó… az öreg fickó a kék blézerben? Aki folyton a seggembe
nyomta az aggastyán farkát?
Thatch arca felderült a vidámságtól.
– Mentségére legyen mondva, bátorítottad a nyugdíjas
táncmozdulatait.
Ezen felhördültem.
– Ó, basszus! Fogadok, hogy Sean el volt ragadtatva.
Mennyire égettem le tegnap este?
– Mármint egy nullától tízig terjedő skálán?
Bólintottam.
Egyik kezével elengedte a mellemet, és a fülem mögé simított
egy hajtincset.
– Talán tizenkettőt mondanék. Legfeljebb tizenkettő és felet?
– Fantasztikus. – Beleöklöztem a levegőbe. – Akkor sikeresen
telt az este.
Kuncogott.
– És téged? Mennyire hoztalak zavarba?
Szórakozottan lehajtotta a fejét.
– Nem hoztál zavarba.
– Ugyan már! – Okoskodón felhúztam a szemöldököm. – Légy
őszinte, Thatcher!
– Édesem, nem hoztál zavarba – válaszolta
kiegyensúlyozottan. – Nagyon élveztem, hogy jól érezted
magad.
– Még akkor is, amikor a vén csávóhoz dörgölőztem?
Vigyorgott.
– Különösen akkor, amikor a vén csávóhoz dörgölőztél.
Álmos agyam zúgott a túlterheltségtől. Ilyesmire egy pasi
sem reagált így, soha.
Ez az ember…
Mihez fogok kezdeni vele?
Mindig is lenyűgözött a viselkedésemre adott abnormális,
mégis üdítő válaszaival. Thatch olyasvalaki lett, akire mindig
számíthattam. Valaki, akiben bízhattam, hogy bármi történjék
is, mindig mellettem áll. Ritkán lehetett ilyennel találkozni egy
olyan világban, amely hemzsegett az önző és korlátolt
emberektől. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyet találtam.
Igen, de meddig fog tartani?
Erre a gondolatmenetre szorongás töltött el. A
kapcsolatunkat egy viccre alapoztuk, és azóta is folyamatosan
próbáltuk egymást felülmúlni, megtréfálni. De időközben
valahogy megváltoztak a dolgok. Persze, nagyon ügyesen
kerültem mindent, ami az elköteleződéssel vagy azzal
kapcsolatos, hogy valaki másnak bármilyen irányítást adjak az
életem felett, de közben tisztán láttam, hogy mi történik velünk.
Egy ponton ráléptünk arra az útra, ami egy valódi kapcsolat felé
vitt.
És ha őszinte voltam magamhoz, nem akartam, hogy véget
érjen – akármi is volt ez.
Nem tudtam, milyen irányba akarok menni, de a lelkem
legmélyén éreztem, nem akarom, hogy vége legyen. Soha nem
gondoltam, hogy különösebben tervezős típus vagyok, de
Thatch esetében nehéz volt nem a jövőre gondolni.
El sem tudnám képzelni a mindennapjaimat nélküle.
– Min gondolkodsz, drágám? – kérdezte lágy hangon.
Végigsimított az arcomon, miközben a tekintete az enyémbe
mélyedt.
Nem akarom ezt elbaszni. Nem akarlak elveszíteni.
Belesimultam az érintésébe.
– Nem számít, mi történik köztünk, mindig közel leszünk
egymáshoz, igaz?
Zavartan felvonta a szemöldökét.
– Közel?
– Igen – válaszoltam. – Én és te, mi mindig…
Félbehagytam a mondat közepén, amikor nem találtam erőt,
hogy kimondjam mindazt, amit el akartam mondani. A szívem
és az agyam háborúban állt egymással, az előbbi valami sokkal
erősebbet akart bevallani, mint hogy kedvelem, míg az utóbbi
lefagyott az ismeretlentől való félelemtől.
Soha nem tartottam ki hosszabb ideig semmi és senki
mellett. Hogyan kérhettem volna tehát tőle bármiféle hosszú
távú elköteleződést vagy az irántam érzett érzelmei
kinyilvánítását, ha nem voltam biztos benne, hogy a jelenlegi
érzéseim iránta soha nem fognak megváltozni?
De nem fognak megváltozni. Ő a te embered, te kibaszott
elkötelezettségfóbiás idióta.
Thatch nem kíváncsiskodott, és nem kért magyarázatot.
Néhány csendes pillanatig még a szemembe meredt.
Tekintetével a kimondatlan szavaimat kereste, és amikor
megtalálta, amit keresett, testhelyzetet váltott – a testével az
enyémet fedte, a keze a fejem mellett pihent.
– Ne aggódj, édesem – nyugtatott meg, ajkával alig pár
centire az enyémtől. – Egy hullámhosszon vagyunk.
– De honnan tudod? – kérdeztem. – Mi van, ha még csak nem
is ugyanazt a hullámzó tengert lovagoljuk meg?
– Tudom. – Szája sarka felfelé görbült, magabiztos mosoly
jelent meg az arcán. – Ugyanazon a hullámon, ugyanazon a
tengerparton, ugyanabban a kibaszott fantasztikus tengerben
fürdünk.
– De honnan tudod?
– Mert ez a mi tengerünk, Cassie. A tiéd és az enyém. Ez a mi
történetünk, és átkozott legyek, ha hagyom, hogy rosszul
végződjön.
Tudom, mire gondolsz. Kerülni a kétfős társaságot?
Pedig az asztalunk készen áll. De várható-e tőlünk
valami kevésbé zavarba ejtő? Thatchről és rólam
beszélünk. Akár „A semennyire sem normális” című
valóságshow-ban is szerepelhetnénk. De legalább
ugyanabban a műsorban vagyunk.
Halkan kuncogott, miközben a szeme karamellszínűre
lágyult. Csak Thatch arcát láttam, ahogy megvilágította a reggeli
napfény. A szeme sötéten csillogott, engem tanulmányozott. A
tekintete az ajkamra vándorolt, és egy pillanatra ott maradt,
magába szívta a látványt. A szája közel volt. Olyan közel, hogy a
lélegzetünk összekeveredett. És istenem, de szerettem az ajkát,
a telt, puha ajkát. Imádtam az ízét és a buja tapintását.
A forróság addig gyűlt a hasamban, amíg az egész testemet
fel nem emésztette. Kétségbeesetten vágytam rá, és mindenre,
amit adhatott nekem. A kezem elindult, végigsimítottam az
állán.
– Ugyanabban a kibaszott tengerben – ismételte meg, de nem
várta meg a válaszomat.
Az ajkát az enyémhez szorította, és úgy csókolt, mint aki ki
van éhezve az ízemre, a lélegzetemre, a szívemre. A nyelve
addig dolgozott az enyémen, amíg már nem tudtam
megmondani, hol végződik az övé, és hol kezdődik az enyém. A
pizsamanadrágom anyaga könnyedén összecsomósodott a
markában, ahogy lehúzta a csípőmről, és a tenyere találkozott a
fenekem csupasz bőrével.
– Olyan jó érzés – lehelt az ajkaim közötti aprócska résbe.
Magamba szívtam, és hagytam, hogy elárasszon, a fejem
hátraesett, így ajkai csak a nyakamat érték.
Nyelvével végigjárta lüktető vénám vonalát, és a mellkasom
megemelkedett. Te jó ég! Ebből fantasztikus vámpírpornó
kerekedhetne.
Leemelte rólam a súlyát, lehúzta a rövidnadrágomat, és
megnyalta a felső ajkát, mielőtt nyögve beleharapott az alsóba.
– Nincs rajtad bugyi, bébi? – Egyik vastag ujja egy
mozdulattal kitöltött, de nem maradt sokáig. Kihúzta és
lenyalta. – Neked van a legédesebb puncid. Ez a szeszélyes
viselkedés biztos azonnal cukorrá változik benned.
Forgattam a szemem, ő felállt, és a földre lökte a
bokszeralsóját.
De a hossza, a keménysége, és a lila erek odavonzották a
tekintetemet.
– Ciciket elő – parancsolta egy kacsintással. – Épp most jött a
kérvény.
 Mosolyogva felhúztam az ingemet a fejem fölé, és széttártam
a lábaimat.
Kezével a vádlimtól indulva haladt felfelé, mindkét lábamat
olyan gyengéd érintéssel simította végig, hogy nem is tudtam, ez
hogyan lehetséges egyáltalán.
Édes pillantása sokat mondott, ahogy az enyémbe mélyedt.
Nem a mellemet vagy a kitárt puncimat nézte. Egyenesen a
szemembe meredt, és tartotta a pillantásomat. A bőröm tetőtől
talpig bizsergett.
– Te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam.
– Thatch – suttogtam. Ritkaságszámba ment, de ezúttal nem
tudtam mást mondani. Beterített a testével, alkarjával az ágyon
támaszkodott, és bőrének minden elérhető centiméterét az
enyémhez szorította, majd egészen belém csúszott. Felnyögtem
az érzéstől, ahogy csupaszon és mélyen belém hatolt. A csípője
lassú kimért mozdulataival a farkát pontosan a megfelelő
helyre igazította, hogy ingerelje a csiklómat.
– A francba – motyogta, és félúton megállt. – Elfelejtettem az
óvszert.
Elkezdett kihúzódni, de én a dereka köré tekertem a
lábaimat, és a sarkammal sürgettem, hogy hatoljon mélyebbre.
– Ne hagyd abba, Thatch! Kérlek, ne hagyd abba! –
könyörögtem. – Nincs semmilyen betegségem. Szedem a
tablettát. Csak ne hagyd abba. Szükségem van rá, hogy
érezzelek.
– Bassza meg – nyögte. – Hidd el, nem akarok leállni. De
biztos vagy benne, drágám?
Gyengéden a két tenyerébe fogta az arcom.
– Ugye tudod, hogy soha nem tennélek ki téged veszélynek?
Én is tiszta vagyok. Gyakran járok kivizsgálásra.
De mit jelenthet a „gyakran”? Hány nővel lehetett együtt az
utolsó teszt óta? Utáltam belegondolni, és őszintén szólva nem
is jutott eszembe eddig, de Thatch nagy meggyőző erővel
rendelkezett, ha puncikról volt szó. De amit tudtam róla, annak
sikerült elnyomnia ezeket a gondolatokat. Ismertem Thatchet,
vagy legalábbis kezdtem megismerni, és nem hozna nehéz
helyzetbe. Így nem, valami olcsó izgalomért.
– Bízom benned. – Megdöntöttem a csípőmet, bátorítva, hogy
hatoljon mélyebbre. – Bízom. Benned – ismételtem a szavakat,
és nem voltam biztos benne, hogy magamnak vagy neki
hajtogatom-e ezt. De tudtam, hogy szükségem van rá. Erre az
egészre. Arra, hogy megerősítse a különbséget a mostani és
minden más szexuális élményem között. Ez az enyém volt,
terveztem, és eddig nem bántam meg semmit.
A szavaimra elkerekedett a szeme, és egy nyögés töltötte be a
szobát, olyan tisztán, mintha egyenesen a mellkasából tört
volna fel. Újra a számra szorította a száját, és a farkával teljesen
belém hatolt. Ahol csak elért – és az ő méretével sok helyre
eljutott –, megérintett, a kezei és az ujjai végigsimítottak a
felhevült bőrömön, és minden idegvégződésemet lángra
lobbantották.
Amint a nyelve újra megtalálta az enyémet, nem hagyta el,
mélyebbre hatolt, egyre keményebben, hogy utána lelassítson
és elidőzzön minden egyes lökésnél. Nem voltam biztos benne,
hogy bármelyikünk is képes lenne megállni – mindketten
kiéhezetten estünk neki a másiknak – de eszembe sem jutott,
hogy kiderítsem.
A csípője mozgása felgyorsult, bőr és bőr találkozásának
hangja betöltötte az egyébként csendes szobát, miközben
végigsimított az oldalamon, és megcirógatta a mellem ívét.
Válaszul megremegtem, és a lélegzetem szaggatott lihegéssé
vált, keveredve az ajkaim közül feltörő szavakkal.
– Többet. Még – kántáltam, és a családom közelsége ellenére
sem törődtem a hangerővel.
– Annyira jó érzés vagy. Istenem, Cassie, mit csinálsz velem?
– Lassan mozgatta a csípőjét, ki-be, és teljesen megváltoztatta a
szöget, miközben halk, rekedtes nyögések szöktek ki belőle.
A farka minden egyes lökése mintha egy feszültség alatt álló
vezetéket súrolt volna bennem.
– Ó, bassza meg! – Kapkodtam a levegőt, miközben a
csúcspontom egyre erősödő intenzitásától borzongás futott
 p gy g
végig a gerincemen. Egyre erősebb lett, olyan erővel hatott,
hogy attól féltem, szó szerint darabokra esem, ha teljesen
elengedem magam.
– Ne fogd vissza magad, édesem – követelte, és ismét
felgyorsult, csípőjével nyersen és mohón lökött.
– Thatch. Én… – Mintha minden oxigént kiszippantottak
volna a szobából, nem kaptam levegőt. – Szükségem van…
bassza meg… Kell…
Rád. Annyira szükségem van rád.
Nagy tenyere az arcomra simult, miközben a tekintetünk
összekulcsolódott.
– Tudom – suttogta rekedten, mintha hallotta volna a néma
könyörgésemet. – Tudom, drágám. Ugyanaz a hullám. Mindig.
Beletúrtam a hajába, próbáltam uralni magam, de a
csúcspont átvette az irányítást felettem, és felemésztett.
Elragadtatottan figyelt, a pillantása égetett. A hátamat
behajlítottam, a csípőm a derekához simult, mohón és
eszeveszetten várva minden egyes hullámot, ami átcsapott
rajtam. A forróság összegyűlt bennem, míg végül futótűzként
terjedt szét minden idegemben, minden sejtemben, testem
minden egyes kibaszott molekulájában.
Csípőjének minden egyes lökése gyorsabb, keményebb,
mélyebb volt, amíg el nem veszett bennem.
– Cassie. Az én Cassie-m – suttogta, a nevem gurgulázóan és
áthatóan csengett. Éreztem az egészet. Egészen a lábujjaimig.

A konyhaasztalnál ültem, és néztem Thatch izmos fenekét a

mosogató előtt, miközben segített anyámnak elmosogatni a
reggeli edényeket. Thatcher mosogatott, anyám törölgetett. És
közben folyamatosan fecsegtek.
– Valaki nagyon odavan – suttogta apám, majd megitta az
utolsó korty kávéját, és felállt a helyéről.
A szememet forgattam, de nem adtam meg neki az elégtételt,
hogy válaszoljak is. Odalépett a székemhez, talpra állított, és
magához ölelt. Az apám, az otthonom, a szeretet és a
gyerekkorom illata nosztalgiába burkolt. Viszonoztam az
ölelését, az arcomat a mellkasába fúrtam.
– Hiányoztatok – suttogtam.
– Te is hiányoztál, kicsim. Legközelebb ne várass ilyen sokáig,
mire hazajössz, jó?
A vállába bólintottam.
Hátradőlt, és szeretetteljesen rám vigyorgott.
– Nehéz elhinni, hogy az én kis Cassie-m felnőtt, New
Yorkban éli az életét, és kitűnően teljesít a munkájában. Olyan
büszke vagyok rád, édesem.
– Köszönöm, apa! – mosolyogtam vissza.
– Tudod, máshogy festesz, mint amikor utoljára láttalak.
– Tényleg?
Bólintott.
– Boldognak tűnsz.
Zavartan összeráncoltam a szemöldököm.
– Én mindig boldog vagyok, apa. Nincs semmi az életemben,
amitől szomorú lennék.
Megrázta a fejét.
– Nem úgy, kislányom. Ez másfajta boldogság – magyarázta,
és a mosogató mellett álló Thatch felé pillantott. – De biztos
vagyok benne, hogy nem kell kimondanom, mi a ragyogó szem
vagy az izzó mosoly oka.
Már válaszoltam volna, de apám megállított azzal, hogy
magához húzott egy újabb gyors ölelésre.
– A szívem kockáztatása anyáddal a legnehezebb dolog volt,
amit valaha tettem – súgta a fülembe. – De életem legjobb
döntése lett.
Megszorította a vállamat, majd a dolgozószobája felé indult.
Megdermedve álltam a helyemen, amíg Sean végig nem
száguldott a folyosón, és majdnem belém rohant.
– Hé, Thatch! Jössz, vagy mi a fasz van? – kiabálta, miközben
leült egy székre, és felhúzta az edzőcipőjét.
– Jézusom – mormoltam, és fejbe vágtam. – Halálra
rémítettél.
Sean nem törődött velem, bekötötte a cipőfűzőjét.
 p j
– Most mész? – kérdezte Thatch felénk fordulva. A tekintete
pingponglabdaként pattogott köztem, Sean és anyám között,
miközben egy száraz konyharuhával törölgette a kezét.
– Igen – válaszolta a testvérem, és felállt. – Készen állsz?
– Várj. Hová mentek? – Karba tettem a kezem.
– A barátod eljön velem edzeni.
– Nem baj? – Thatch felém lépett, és a csípőmre tette a kezét.
– Mikor indul a gépünk?
– Ha háromra visszaérsz, még bőven lesz időnk kiérni a
reptérre.
– Mit szólnál, ha egyre visszaérnék, és mielőtt hazamegyünk,
elvinnélek ebédelni? – ajánlotta fel.
Felcsillant a szemem.
– Valami olasz helyre?
– Ahová csak szeretnéd, édesem – vigyorgott.
– Oké. Rendben. De légy kíméletes a bátyámmal. Még mindig
lábadozik egy sérülésből.
Sean felhorkant.
– Makkegészséges vagyok, Cass. Ne legyél már ilyen kibaszott
tyúkanyó.
Rápillantottam.
– Én vagyok a nagytesód. Muszáj aggódnom miattad.
– Na most már rohadtul elég volt! – kiáltott hátra anyám a
válla fölött, miközben elpakolta az edényeket. – Nincs
veszekedés vasárnap. Ez a szabály.
Thatch összehúzta a szemét. Már korábban is kezdte
kapizsgálni a dolgot, de most nagyjából teljesen kiderült az
igazság. Tekintete köztem, Sean és anyám között ugrált, végül
megállapodott rajtam, és a szemöldökét tudálékosan felvonta.
– Az egész tilos káromkodni dolog… Csak szórakoztál velem,
ugye?
Vigyorogtam.
– Ó, igen. Teljesen átbasztalak. Anyám hozzám képest úgy
beszél, mint egy matróz.
Elvigyorodott, és vádlón rám bökött.
– Ezt még visszakapod, te bolond.
 g p
– Erre csak azt tudom mondani… – A mondatot azzal
fejeztem be, hogy a középső ujjammal megvakartam az orrom
tövét.
Nevetett, és megrázta a fejét, majd Sean felé fordult.
– Lesérültél? – kérdezte.
Az öcsém felsóhajtott.
– Igen. Keresztszalag-szakadásom volt. Fociztam a főiskolán.
De eltelt egy év, és már egy ideje szétedzem magam.
– Profi játékos lesz – tettem hozzá. Thatch kíváncsian
felhúzta a szemöldökét.
– Remélem, hogy profi lehetek. Még semmi sincs kőbe vésve
– tette hozzá Sean.
– Profi lesz – jelentettem ki. – Ennyire jól játszik.
– Kurvára profi lesz! – tette hozzá anyám.
Thatch vigyorgott.
Sean a szemét forgatta, de mást nem mondott. Tudta, hogy
jobban teszi, ha hallgat. Ha Diane mama azt mondja, hogy
kurvára meg fogsz csinálni valamit, akkor az úgy is lesz.
A bátyámat beválogatták volna az NFL-be, ha nem sérül meg
az első főiskolai év végén. De az elmúlt évben keményen edzett,
és én biztos voltam benne, hogy be fog jutni. A tehetséget nem
lehet tanítani. Egyszerűen megvolt benne. És egy nap,
hamarosan, megvalósítja az álmát, hogy profi játékos legyen.
– Na jó, induljunk – mondta Sean, és felkapta a konyhapultról
a kulcsait, a pénztárcáját és a mobiltelefonját. – Ma lábra
edzünk, és legalább két órát kell súlyzózni, mielőtt
kardiózhatnék.
Thatch lágy csókot nyomott az ajkamra.
– Légy kibaszott jó, amíg távol vagyok, bolond – suttogta a
fülembe, és felment az emeletre a szobámba, hogy átöltözzön.
Anyám tekintete találkozott az enyémmel – miután alaposan
Thatch után bámultam –, felemelte a locsolókannát, és intett,
hogy kövessem a hátsó teraszra.
Míg ő a cserepes növényeit locsolta, én a tiszta égbolt és a
hegyek lélegzetelállító látványát bámultam. Soha nem tudnám
megunni ezt a kilátást, vagy a friss oregoni levegőt. Ez a világ
távolinak tűnt New York zsúfolt, zajos utcáitól.
– Nagyon kedvelem Thatchet – jelentette ki anyám, miközben
a rózsákról áttért a liliomokra. – Szerintem jót tesz neked.
– De mi van, ha én nem vagyok jó neki?
Felém fordult, a tekintetemet kereste.
– Hogy érted, hogy nem vagy jó neki?
– Nem tudom. – Lehuppantam az egyik nyugágyra, és nagyot
sóhajtottam. – Csak az van, hogy sosem tudtam elköteleződni.
Mindig ilyen voltam?
– Mindig is elég spontán voltál – válaszolta anyám. – De nem
hinném, hogy nem tudsz elköteleződni.
– Ó, a kurva életbe, anya! – horkantam fel. – Ne próbálj
mentegetni. Emlékszel, amikor ötödikben ki akartam próbálni a
zongorázást?
Anya mosolygott és bólintott.
– Igen. Egy hónapig bírtad.
– És aztán a torna? Az meddig tartott?
– Három hétig – válaszolta.
– Még legalább tíz hobbit lehetne hozzáadni ehhez a listához,
és akkor még nem is beszéltünk a nem létező
párkapcsolataimról. Kezdem azt hinni, hogy valami baj van
velem. Mintha valami gén hiányozna belőlem.
– Édesem, nincs veled semmi baj – ellenkezett anya.
– De igen, van. Szeszélyes és lobbanékony vagyok.
– Igen, lehet, hogy egy kicsit szeszélyes vagy, ha olyan
dolgokról van szó, amik nem igazán érdekelnek, de szerintem
alábecsülöd magad, Cassie. Láttalak már, amikor igazán akarsz
valamit, igazán szeretsz valamit, és olyankor semmi sem állíthat
meg. Száztíz százalékig elkötelezed magad.
– Például?
– A fotózás – válaszolta gondolkodás nélkül. – Azt igazán
akartad, saját magad miatt, és most nézd meg – mutatott rá. –
Sikeres fotós lettél, ezért a legtöbb ember ölni tudna.
– Igen, de a fotózás más. Az a karrierem, nem a szerelmi
életem.
– Nem hiszem, hogy más lenne, kislányom. Szerintem amikor
találkozol azzal a férfival, akivel az életed hátralévő részét le
akarod élni, az olyan lesz, mint a fotózás, csak sokkal
intenzívebb, mindent elsöprő. Minél több időt akarsz majd vele
tölteni. Nem fogod tudni megállni, hogy ne képzeld el a közös
jövőtöket.
– Így történt veled és apával is?
Letette az öntözőkannát, a csípőjét a tornác korlátjának
támasztotta.
– Egyszerűen tudtam. Kurvára tudtam, hogy nem akarok
nélküle élni – mosolygott szinte sóvárogva. – Szóval ne légy
olyan szigorú magadhoz. Thatch egy szerencsés bolond, ha
végül ő lesz az a férfi. Gyönyörű vagy, kedves, vicces, és neked
van a legnagyobb szíved. Ezt soha ne felejtsd el!
Jó akarok lenni Thatchnek, és azt akarom, hogy ő legyen az én
emberem.
Abban a pillanatban nagyon reméltem, hogy Diane
mamának igaza van.
 24. fejezet

Thatch
A tűzoltóautók harsányan bömböltek, miközben utat törtek
maguknak a zsúfolt belvárosi forgalomban.
Wes irodája felé tartottam, hogy átbeszéljük a néhány
játékost, akiket le akart igazolni, és meg kellett terveznünk,
mennyi pénzt kell befektetnie a leszerződtetésekbe.
Végignéztem a 7. sugárúton, amelynek úgy tűnt, sehol nincs
vége.
Autók, emberek és utcai lámpák töltötték meg a két házsor
közötti teret, ameddig csak a szem ellátott. A magasságom miatt
azonban jobban láttam, mint a legtöbben, és ahogy egy
alacsonyabb nő haladt át az előttem lévő tömegen, azon kaptam
magam, hogy elképzelem, mennyire máshogy nézhet ki a város
Cassie szemszögéből. Nem volt kifejezetten kis növésű, de még
így is majdnem harminc centivel alacsonyabb volt, a legtöbb
New York-i férfi egészen biztosan nagyobbra nőtt nála.
Tényleg nem tudtam elképzelni. A gimnázium végén
megnyúltam, minden gyermekkori vonásom eltűnt egy
egyszeri, határozott függőleges kitöréssel. Mindig ilyen óriás
testben jártam ezeket az utcákat, és ahogy elhaladtam a
városban bolyongó, „talán valamennyire épeszű” emberek
mellett, egészen más megvilágításban láttam mindent.
Érezte-e magát veszélyben Cass valaha, vagy a durva és
keménykedő viselkedése miatt valamiféle hamis biztonság
tudatába ringatta magát? És ami még fontosabb, mindig
felelősségteljesen kezeli a személyes biztonságát, vagy inkább
félvállról veszi?
Ahogy közeledtem Wes irodaházának bejáratához, amely a
BAD nevű éttermétől nem messze helyezkedett el, majdnem
kibújtam a bőrömből, mert nem tudtam a választ.
Én: 55. szabály: kezdj el paprikaszprét hordani
magaddal minden kibaszott helyre, ahová csak mész.
 Cassie: Ez valami újfajta fétis, ahol egyszerre fújlak
le és nyalom a golyóidat? Hallottam már arról, hogy
fel lehet dobni a szexet némi pikantériával, de a
legtöbb párnak nincs ilyesmire szüksége ilyen korán.
Én: Ne cukiskodj!
Cassie: Thatcher. Ez olyan, mintha azt mondanád,
hogy ne lélegezzek, vagy ne egyek nachót. Egyszerűen
nem tudom abbahagyni egyiket sem.
Megráztam a fejem és elmosolyodtam. Nem szabad
elfelejtenem ma este, hogy hazafelé vegyek egy kis nachót.
Én: Csak azon gondolkodtam, hogy milyen
kiszolgáltatott lehet egy nő a nagyvárosban.
Cassie: Egy rugós kést hordok a mellem között.
Én: Tudom, hogy ez nem igaz. Nem maradna a
helyén.
Cassie: A mellem elég vendégszerető.
Én: Kurvára fogadni mernék rá. Meghívlak egy italra
később
Cassie: Uh. Soha többé ne használj kacsintós
emojit. Az SMS az egyetlen hely, ahol tudom, hogy el
tudok menekülni a kibaszott kacsintásod elől.
Én: Ez egy hivatalos szabály?
Cassie: IGEN. Tekintsd az 56. számúnak.
Én: Tehát elfogadod az 55-öset?
Cassie: Persze. Amúgy is mindig is szerettem volna
lefújni valakit paprikaszprével.
Én: Jézusom. Ne fújj le összevissza embereket!
Cassie: Nem teljesen összevissza. Csak olyanokat,
akik felbosszantanak.
Én: Bassza meg. A paprikaszpré csak még nagyobb
bajba fog sodorni, nem igaz?
Cassie: Ennek csak az idő a megmondhatója,
Thatcher.
Csak akkor jutott eszembe, hogy éppen nem kettesben
vagyok Cassie-vel, amikor valaki hátulról nekem jött. A város
összes hangja azonnal visszatért, és végre áthatolt a válaszai
buborékán. Miután néhány napja visszajöttem Vegasból, majd a
szüleitől, ez a jelenség kezdett állandósulni.
Megráztam a fejem, visszadugtam a telefonomat a nadrágom
első zsebébe, odaléptem Wes épületének ajtajához, és kitártam
egy kifelé tartó nő előtt. Sikkes lófarokba fogta hátul a haját, és
térdig érő, fekete, testhez simuló ruhát viselt. Rám mosolygott,
és pördült egyet, amikor elhaladt mellettem, hogy fenntartsa a
szemkontaktust.
Többször is előfordult már, hogy ez a fajta mozdulat
vacsorához és vízszintes tánchoz vezetett, de ma csak egy
barátságos mosoly telt tőlem. Felvonta a szemöldökét, mintha
azt kérdezné, biztos vagyok-e benne, de nem lassított.
Megtartotta a lendületét, egyenesen visszakanyarodott az
útjára, és elvonult előttem.
Meg sem álltam, hogy nézzem, ahogy elmegy.
– Üdvözlöm, Mr. Kelly! – hallottam az egyik biztonsági őrt.
Nem sokat jártam a Mavericks főhadiszállásán, de párszor
megfordultam már itt, és Sammel mindig megtárgyaltuk, mi hír
a Yankees háza táján.
– Szia, Sam! Láttad a két nappal ezelőtti meccset?
– Nem, haver. A másik munkahelyemen voltam éjszakás.
Hallottam, hogy Rodriguez elég jó pontot szerzett a kilencedik
játékrész végén. Megmentette a csapatot.
Csak bólintottam, miközben elsétáltam mellette, a liftek
mellett, és egyenesen a lépcsőház ajtajához léptem.
A Mavericks csak a negyedik emeleten helyezkedett el, így
nem bántam, hogy az öltönyömben kell felmásznom. És mivel
annyit ücsörögtem a lakásban Cassie-vel és sokat ettem,
szükségem volt egy kis testmozgásra.
A recepciós felkapta a fejét, amikor kinyitottam a Mavericks
irodáihoz vezető ajtót, de a meglepődés mosolyba olvadt át az
arcán, amikor meglátta, hogy én vagyok az.
Úgy nézett rám, mintha ismerné a farkam méreteit, de én
mindig vigyáztam rá, hogy ne történjen semmi ilyesmi. Soha
nem feküdtem le senkivel, akivel a baráti köröm együtt
 gy
dolgozott. Flörtöltem velük, és Susie foghíjas mosolya
valószínűleg ezért terült szét az arcán, de igazából senkire nem
mozdultam rá.
– Susie – köszöntem, ahogy mosolyogva az íróasztalához
léptem. Az arca rózsaszínűre pirult.
– Üdvözlöm, Mr. Kelly.
– Találkozóm van Wesszel.
Bólintott, mintha már tudná, de intett, hogy várjak egy
percet. Beütött néhány számot a telefonba, feltételeztem, hogy
Wes asszisztensét hívja, hogy bemehetek-e.
Várakozás közben váltottunk néhány szót, és ahelyett, hogy
őt néztem volna, inkább az irodában járt körbe-körbe a
tekintetem. A régi játékosfotók amúgy is érdekesebbek voltak,
mint Susie. Ne értsetek félre – a hagyományos értelemben véve
csinos nőnek tartottam, lágy vonásokkal és aranyszőke hajjal,
de még csak meg sem jelent a farkam radarján.
Úgy látszik, most már csak a szupercellás nőknek adott
visszajelzést, azoknak, akik villámcsapásszerű meglepetéssel és
mennydörgő véleményükkel világítják be a világomat –
azoknak, akiknek baljós a tekintete, és nemcsak ugatnak,
hanem harapnak is. Azokról a nőkről beszélek, akik nem
valamilyen típusú lányok voltak, hanem teljesen egyediek.
Olyan nők, akik nem egyszerűen nők voltak – hanem Cassie
maga.
Cassie egy tucat dolgot jelentett egyszerre, és kurvára nem
tudtam kiverni a fejemből egyet sem.
– Mr. Kelly – szólított Susie, mire odafordultam. A tekintete
drámaian felfelé vándorolt, és úgy éreztem, eddig a fenekemet
tanulmányozta. – Épp most fejez be egy telefonbeszélgetést, de
már bemehet.
– Köszönöm – kacsintottam egyet egy mosollyal kísérve.
Ismét elpirult, és csak akkor jöttem rá, hogy talán nem kellett
volna ezt tennem, amikor titkon megpróbálta megigazítani a
melltartójában a mellét.
Egyszerűen így működtem. Mint egy ideges arcrángás. Már
abban sem voltam biztos, hogy uralni tudom ezt a kacsintgatást.
Semleges képet vágva elmentem a recepció mellett, végig a
folyosón, az ajtókon lévő névtáblákat nézegetve. Wes nem
tartott hatalmas csapatot itt az irodában, mivel a stadion
valójában New Jersey-ben volt, de azokat az embereket, akikkel
rendszeresen kapcsolatba kellett lépnie, közel tartotta magához.
És ez az ő szempontjából és sokoldalú vállalkozói tevékenysége
miatt azt jelentette, hogy Manhattanben kellett lenniük.
Mivel még mindig telefonált, időt szakíthattam egy kis
látogatásra az egyik kedvenc nőmnél.
Bekopogtam a zárt ajtón, majd elfordítottam a kilincset, és
bekukucskáltam. Ajka mosolyra görbült, amikor meglátott – ez
teljesen más reakció volt, mint amikor először meglátott a
Raines Jogi Klubban.
– Szia, Georgia lány! – suttogtam, amikor megláttam, hogy a
telefonját maga elé tartja, mintha épp FaceTime-ozna valakivel.
– Szia, Thatch! – köszönt túl hangosan, mire összehúztam a
szemöldökömet.
– Thatcher? – hallottam a telefonjából, és azonnal
megértettem. – Mit keres ott az a tökfej?
Megkerültem az íróasztalt, Georgia mellé léptem, így a nagy
fejem bekerült a képbe.
– Szia, drágám! Én is örülök, hogy látlak.
Cass egyszerre forgatta a szemét és mosolygott.
– Csak nem tudtam, hogy ott leszel.
– Igen, kicsim, találkozóm van Wesszel – válaszoltam, és a
szemem sarkából észrevettem, hogy Georgia szeme viccesen
elkerekedik a becézés hallatán.
– Ó, oké.
– Hé, azt akartam kérdezni, hogy ma este korán hazaérsz-e.
Georgia tekintete ide-oda pattogott közöttünk, de igyekeztem
nem észrevenni. Ehelyett azt figyeltem, ahogy Cassie a bal válla
fölött hátranéz, odaszól valakinek a képernyőn kívül, majd
visszafordul, miközben sötét haja végigsöpri mélyen kivágott
blúzát.
 – Igen, pár óra alatt befejezem ezt a fotózást. És te?
– Én is. Ezután még vissza kell szaladnom az irodába, és át
kell dolgoznom néhány harmadik negyedévi tervet, de már
majdnem kész vagyok velük, és még be kell ugranom hogy
kinyissam a szalont Frankie-nek, aztán megyek haza.
– Oké, akkor otthon találkozunk. Elhozzam a ruhákat a
tisztítóból?
– Az nagyszerű lenne, édesem. Hozok vacsorát.
– Tökéletes. – Valaki a háttérben ismét szólt neki, mire Cassie
megint hátranézett. – Mennem kell – mondta egyenesen nekem,
és szinte csalódottnak tűnt. – Hamarosan beszélünk, csajszi.
Szólj, ha szükséged van rám, hogy az utolsó pillanatban
csináljak valamit a Nagyfarkú bulijára.
– Főznöd kéne – cukkolta Georgie, mire Cass csak felmutatta
neki a középső ujját.
– Szólj, ha szükséged van arra, hogy valami olyasmit
csináljak, amire képes is vagyok.
– Például szopni?
Cassie elmosolyodott, miközben elhúzta az ujját a torka előtt.
Megragadtam az alkalmat, hogy közbeszóljak.
– Igazából jól jönne a segítséged valamiben.
– Hány ilyen van a tennivalóid listáján? – kérdezte Cassie
már-már bosszúsan. – Minden alkalommal, amikor kipipálok
egyet, egy újabb kerül a lista aljára.
– Igen, ez inkább egy örökös feladat.
Ismét elvonták a figyelmét, valamit hátraszólt, majd
visszanézett ránk.
– Most már tényleg mennem kell. Akkor később.
Ezzel eltűnt. Azonnal hiányozni kezdett.
– Elmegy a tisztítóba? – kérdezte Georgie, mire leintettem.
– Georgie!
– Nem, Thatch, ez olyan házias viselkedés, amilyet nem
tapasztaltam a barátnőmtől… nos, eddig soha, és még csak nem
is tűnt dühösnek miatta.
– Csak elhatározta, hogy nem hagyja, hogy győzzek az
akaratok háborújában – próbáltam elsimítani a dolgot, hogy ne
 j p g gy
beszéljünk többet róla. Egészen biztos voltam benne, hogy
Cassie-vel egy hullámhosszon vagyunk – érzi mindazt, amit én
is, és reméltem, hogy az ösztöneim az igazságot súgják.
– Ez igaz, de most nem is erről van szó.
Vettem egy mély levegőt, és témát váltottam.
– Hol tartunk Kline partijával? Minden készen áll?
– Szép, elegáns elterelés – gúnyolódott. Megráztam a fejem,
és belenéztem a szelíd, kék szemébe.
– Nem akartam elegáns lenni.
– Ó. Oké – egyezett bele, szájával eltúlozva az o betű
kerekítését.
A számítógépéhez fordult, és megnyitott egy dokumentumot,
egy kétoldalas ellenőrző listát a parti részleteiről.
– Jézusom! – jegyeztem meg. Magamban kellett volna
tartanom, de a felém irányított agresszív tekintetéből ítélve
nem jártam sikerrel.
– Ez jórészt csak az, amit elmondtam Kline-nak. Tudod, hogy
túl okos ahhoz, hogy hazudni lehessen neki, úgyhogy próbálom
ezt elkerülni.
– Különösen azért, mert te meg szarul hazudsz.
– Honnan tudod, hogy szarul hazudok? – duzzogott.
– Drágám. – Oldalra billentettem a fejem. – Ezt mindenki
tudja.
– Az istenit! Egyszer még jó leszek benne.
Mosolyogva megráztam a fejem, és egy kósza tincset
simítottam Kline tökéletes párjának füle mögé.
– Nem, nem leszel. És ez jó. Okkal vagyunk azok, akik
vagyunk. Tökéletesen illesz a barátomhoz, mert olyan vagy,
amilyen. Biztos vagyok benne, hogy kiakadna, ha megváltoznál.
Elmosolyodott, és az őszinteségtől felragyogott a szoba. Igen,
Kline jól választott.
– És te miért vagy olyan, amilyen?
– Pontosan mire gondolsz?
– Kopp, kopp – szólalt meg Wes az ajtóból, és kíváncsian
nézett Georgiára és rám.
 – Már legalább öt perce várok rád, haver. Bár gyanítottam,
hogy itt talállak.
– Csak beköszöntem – legyintettem, és lehajoltam, hogy
barátságos puszit nyomjak Georgie arcára.
– Tudja Kline, hogy a feleségét csókolgatod? – kötekedett Wes.
– Ami azt illeti, igen, Whitney. – Kurvára nem tetszett neki, de
tudta. És nem mintha nyelves csókot adtam volna Georgiának
nyitott szájjal, egy kis mellfogdosás kíséretében.
Georgia csak megrázta a fejét, és pimaszul integetett.
– Viszlát, fiúk! – A tekintete rám szegeződött, a mélyében
viharosan hullámzott az ígéret, hogy ennek a beszélgetésnek
még korán sincs vége.
Wesszel odaintettünk neki, és elindultunk a folyosón az
irodája felé.
– Mit szakítottam félbe? – kérdezte Wes, amikor beléptünk, és
becsukta mögöttem az ajtót.
– Semmit. – Levettem a zakómat, és leültem az íróasztala
előtti székre. – Épp Kline születésnapjáról beszélgettünk.
– Nem úgy hangzott.
– Jézusom! – Megdörzsöltem a homlokomat. – Mi vagy te, a
társalgási rendőrség? Semmiség volt.
– Szóval semmi köze a lakótársadhoz? – vigyorgott Wes.
Összehúztam a szemem, és elmondtam neki az igazat.
Legalábbis az igazság felét.
– Nem. Semmi köze sem volt hozzá.
Kihúzta a széket az íróasztala mögül, és leült.
– És honnan tudod, hogy a lakótársam? Biztos vagyok benne,
hogy még nem voltál a városban, amikor összeköltöztünk.
– Én valóban nem voltam itt. De Kline igen.
Felemeltem a lábam, a jobb bokámat kényelmesen a bal
térdemre tettem, és megpróbáltam csillapítani a gyomromban
kavargó idegességet. Az, hogy a Cassie-vel való dolgokat
másokkal is megvitattam, valósággá tette az egész ügyet. És a
valóságtól úgy éreztem, hogy mindent elveszíthetek. Az elmém
átkapcsolta a célt, és már nem a csínyháború megnyerésére
összpontosítottam. Őt akartam megnyerni.
– Nos, Mr. Tökéletesből így lett egyenesen pletykás
vénasszony.
Wes elvigyorodott.
– Csak örül, hogy már nem áll a figyelem középpontjában. Ez
sosem volt az ő műfaja. De neked biztos megszokott érzés.
Mindkét kezemet egy mozdulattal a vállam magasságába
emeltem, mintha azt mondanám, „mit lehet tenni”.
– Nem tehetek róla, hogy végtelenül érdekes vagyok.
Wes rázkódott a nevetéstől, és a dossziékért nyúlt az
íróasztalán.
– Szóval van néhány fickó, akit nagyon szeretnék
leszerződtetni. És meg kell találnom azt az összeget, amellyel ez
kényelmesen megvalósítható. Néhányuknak lassan lejár a
szerződése a Seahawksnál, de az egyik srác most fejezi be a
főiskolát.
– Nem válogatták be?
– A tavalyi szezonban elég korán elszakadt a keresztszalagja.
És az első három évben az egyetemi pályafutása nagy részében
Pulchek mellett a második sorban játszott. Senki másnak nem
jutott eszébe, hogy hozzáérjen. Legalábbis a gimnáziumi évei
óta nem.
– Akkor te miért gondolkodsz azon, hogy beválogasd?
Szuggesztíven felvonta a szemöldökét, mire beintettem neki.
– Mert kurva jó.
Döbbent nevetés tört ki az ajkamon.
– Hát, bassza meg. Azt mondanám, ez elég jó ok. –
Kinyújtottam a kezem. – Hadd lássam az aktáját!
Wes kihúzta a köteg aljáról, és átadta nekem, miközben
hátradőlt a székében, és durva kezével végigsimított a haján.
– Ugye tudod, hogy nem a te dolgod, hogy segíts nekem
kiválasztani az embereket? Csak arra van szükségem, hogy
megbizonyosodj róla, hogy megfelelő összeget fizetek értük.
– Ó, tudom, hogy nem az én dolgom. Szívességből teszem, a
szívem jóságából.
 – Nem igazán van szükségem…
– Arra, hogy megköszönd nekem? – Félbeszakítottam és
rámutattam. Összehúzta a szemét. – Igazad van. Ezt barátok
között nem kell kimondani.
Csak megrázta a fejét, amikor kinyitottam a mappát, és nem
is igyekeztem elrejteni a mosolyomat. Túl könnyen lehetett
játszani vele, és mivel most semmi mást nem tudtam irányítani
az életemben, jó érzéssel töltött el, hogy ezt megtehettem.
Ismerős érzéssel.
A felismerésre felkaptam a fejem, amikor megláttam a képet
a papírok tetején.
– Szent szar! Sean Phillips? – Bevillant egy emlék
Portlandből, amikor Wes a keresztszalag-szakadást említette, de
ez rohadt gyakori sérülésnek számított, és nem gondoltam,
hogy ilyen szerencsés leszek. Arra készültem, hogy valamikor
majd utalásokat kell tennem Seanra, hogy Wes azt higgye, hogy
az ő fejéből pattant ki az egész, de így megspórolta nekem a
fáradságot.
Wes szórakozott zavarral húzta össze a szemöldökét.
– Igen. Ismered?
– Ha! – kiáltottam, és egy bolondos mosolytól majdnem
bedrogozva éreztem magam. – Igen, ismerem.
Kurvára profi lesz!
Szinte agresszívan koppintottam a mappára.
– Ez itt Cassie öccse.
– Hagyjál már – nevetett Wes. – Ez a kölyök fekete.
Megráztam a fejem és kuncogtam.
– Én is ugyanezt mondtam, amikor pár hónapja megláttam a
képét a telefonján. Azt hittem, hogy csak hülyéskedik velem, de
nem így volt. Épp most jártam a szüleinél, és ez itt az öccse,
Sean.
– Hát, erre nem számítottam.
Bassza meg, most már tényleg minden kikerült az
irányításom alól. A gondolatra elmosolyodtam.
 25. fejezet

Cassie
– Figyelj, Phil! Szeretném, ha nyugton maradnál – mondtam,
miközben kiporoltam a kutyaágyat, amit hazafelé vettem. A
törpemalac-tenyésztő utasításai szerint a hálószoba sarkában
helyeztem el az ágyat, rajta sok takaróval, hogy tudjon benne
turkálni. Mivel közel két évtized telt el azóta, hogy Apa, a
gyerekkori malacom meghalt, kissé berozsdásodtak a
disznótartási ismereteim.
– Valószínűleg kirobban a balhé, amint Thatch hazaér, de ha
én nyugodt vagyok, és te is nyugodt vagy, akkor mindannyian
higgadtak maradhatunk.
A kis fickó válaszul felhorkant, és apró, rózsaszín orrával a
lábamat bökdöste, miközben a kis farka ide-oda tekergett.
Miután megigazítottam a csokornyakkendőjét, felálltam, és
lefelé mutattam Phil új ágyára.
– Itt fogsz aludni.
Válaszul felnyögött, a farka hirtelen abbahagyta izgatott
mozgását, miközben csak bámulta az ágy tetején lévő
takaróhalmot.
Sóhajtottam.
– Még ki sem próbáltad.
Újabb morgás.
– Gyerünk! – utasítottam, letérdeltem és felkaptam. – Ha a kis
segged megérinti ezt a mennyei pamutfelhőt, szerelem lesz első
érintésre. – Óvatosan az ágyra tettem, ő pedig csak ült ott, és
nézett rám.
– Philmore, ennél erősebben kell próbálkoznod, haver.
Felhorkant, de elkezdett az orrával a takarók között turkálni.
Néhány percig mohón figyeltem, majd megállapítottam, hogy
szerény, új lakhelye elnyerte a tetszését.
Leültem az ágy mellé, és lágyan végigsimítottam az
ujjaimmal a hátán.
 – Szerintem nagyon boldog leszel itt, pajtás. New York elég jó
lakóhely. A lakbér túlzás, de ez nem kell, hogy aggasszon, hiszen
rajtunk fogsz élősködni. Nos, Thatchen. Gyakorlatilag most én is
rajta élősködöm. Szóval össze kell fognunk. Elszakíthatatlan a
kötelékünk, oké? Még akkor is, ha neki vettelek. Köztünk szólva,
ez kizárólag azért van, mert arra koncentrálok, hogy
túlszárnyaljam a tréfamestert, de nem tagadhatom, hogy
aranyos kis malac vagy.
Igen, de már nem a csínytevéseken és Thatch felülmúlásán van
a fő hangsúly…
Oké, talán a fókuszom megváltozott. Talán már csak ő volt a
fókuszomban, ilyen egyszerűen. Nos, a zavaros és bonyolult
talán jobban tetszett, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy
igazán szerettem vele kefélni. Kibaszottul szerettem Thatchet az
ujjam köré csavarni.
Phil lefeküdt az ágyra, állát a combomra támasztotta, és
felnézett rám.
Belebámultam a malacka arcába, és elvigyorodtam, mielőtt
folytattam volna a város ismertetését.
– Az ételek fenomenálisak, de a Duane Reade-ben a szusit
hagyd ki. Egyszer elkövettem ezt a hibát, és egy héten át
majdnem összeszartam magam.
Utólag belegondolva tényleg tudnom kellett volna. De én az a
fajta vagyok, akinek meg kell érintenie a forró tűzhelyet, hogy
megbizonyosodjon róla, hogy forró, még akkor is, ha előtte
figyelmeztették.
– Valószínűleg figyelmeztetnem kellene, hogy a disznók
illegálisak a Nagy Almában, de ne aggódj, megtaláltam a
módját, hogy kikerüljem ezt a szabályt – nyugtattam meg,
miközben megdörzsöltem a hátán a szúrós szőrszálait.
– Hozzá kell szoknod, hogy sétálnod kell majd ide-oda.
Morgott, és az orrával megbökte a karomat.
– Sajnálom, de New Yorkban így működnek a dolgok. A taxi
túl drága, ha az ember itt él. Valószínűleg fontolóra kellene
venned, hogy vegyél egy metróbérletet. És tudom, hogy imádni
fogod a Central Parkot. Biztos, hogy ott leszel a legboldogabb.
Mivel én nem vagyok az a fajta csaj, aki szívesen mozog pusztán
a mozgás kedvéért, gondoskodom róla, hogy Thatch elvigyen
oda. Az a nagy seggfej mindig fut meg edz, meg hasonló
marhaságokat csinál.
Végül a kis malacszemek kezdtek lecsukódni, Phil az oldalára
fordult és mély álomba szenderült.
Elindultam a konyhába, és feltakarítottam a rendetlenséget,
amit Phil érkezésekor hagytam magam után. Üres zacskók, az új
játékairól és nyakörvéről letépett címkék, valamint egy félig
üres tál étellel és vízzel borította el a csupa rozsdamentes acél
konyhát. Miután kidobtam az összes szemetet, és Phil holmiját
úgy rendeztem el, ahogy szerettem volna, kényelembe
helyeztem magam a kanapén, és bekapcsoltam a tévét.
Mire Thatch belépett az ajtón, már negyven perce egy
Lifetime-filmet néztem, amit nem tudtam abbahagyni.
– Jézusom, Deb, szedd össze magad! – kiabáltam a
képernyőnek. – Ó, istenem! Megvakultál? Julianna egy seggfej.
Mindenkit meg fog ölni!
– Drágám, itthon vagyok, és hoztam vacsorát – szólt Thatch a
konyhából. – Szerinted tudsz egy kis szünetet tartani a
filmnézésben a Lifetime-on, hogy együtt együnk? – kérdezte
kötekedő hangon.
– Hozd ide! – nyafogtam. – Látnom kell a film végét, még
akkor is, ha tudom, mi fog történni.
Besétált a nappaliba, és letette a zacskó ételt a
dohányzóasztalra.
– Már láttad?
– Nem. De a Lifetime-filmeknél két dolog mindig biztos. Az
egyik – mondtam a mutatóujjamat felemelve –, hogy a színészi
játék mindig szörnyű. És a másik… – emeltem fel a középső
ujjamat –, hogy kurvára kiszámíthatóak.
Kuncogott, ahogy leült mellém.
– Akkor miért nézed?
– Most viccelsz velem? Mert függőséget okoznak. Annyira
szörnyűek, hogy már jók.
– Ennek semmi értelme.
Megvontam a vállam.
– Igen, nos, tekintsd ezt a nők egy újabb rejtélyének. Ki tudja,
miért szeretik a nők ezeket a filmeket? De szeretik, és én vagyok
ennek az egyik élő bizonyítéka.
– Ez sajnálatos – cukkolt Thatch.
– Tudod, mi a sajnálatos? – A képernyő felé mutogattam a
távirányítóval. – Hogy Deb nem tud rájönni, hogy az
ikertestvére, Julianna egy kibaszott pszichopata.
– Melyikőjük melyik? – kérdezte, kinyitotta a táskát, és egy
nagy, fehér ételdobozt vett elő. Miután letette az asztalra,
felnyúlt, hogy meglazítsa a nyakkendőjét. Térdre ereszkedve
félrelöktem a kezét, és megtettem helyette. A tekintete olvadt
csokoládéra emlékeztetett.
A kanapé bőrének érintése hűvösnek tűnt a lábszáramon,
ezért visszagördültem, és leültem mellé.
– Deb az, aki úgy néz ki, mint aki most támadt fel a halálból.
Nyilvánvalóan elkelne neki egy jó kis goth sminkoktatás.
Julianna pedig a hosszú szőke hajú picsa – válaszoltam,
miközben néztem, ahogy Thatch kinyitja a doboz tetejét. Amint
a sült bab, a sajt, a salsa és a csirke illata megcsapta az orromat,
majdnem arccal előre belevetettem magam az ételbe.
– Nachost hoztál? – kérdeztem izgatottan.
– Persze, drágám – kacsintott.
– Elnézem ezt a kibaszott kacsintást, mert épp most tetted
szebbé az estémet. – Felkaptam egy chipset a dobozból, és
beleharaptam a roppanós finomsága. – Mmmmmmm –
nyögtem fel.
– Jó?
– A Javelinában csinálják a legjobb nachost a városban –
bólintottam. – Sok mindent megtennék ezért a nachosért.
– Mi lenne, ha adnál egy puszit köszönetképpen? – javasolta
az arcára mutatva.
Még egyszer letérdeltem, és ajkamat az arcához nyomtam.
– Köszönöm, édesem. Honnan tudtad, hogy nachoshoz van
 gy
kedvem?
Megragadta a csípőmet, és könnyedén az ölébe emelt, erős
keze átrendezte a lábamat, így már a combján ültem.
– Említetted – válaszolta, és egy tincset a fülem mögé simított.
Oldalra billentettem a fejem, az íriszeiben csillogó finom arany
pöttyöket figyelve.
– Nem vagyok az érzelgősség híve, de el kell mondanom,
hogy nagyon élvezem, amikor ilyen édes vagy. Főleg, ha a
kedvenc nachosommal kényeztetsz.
– Majd feljegyzem magamnak, hogy a nachos az igazi út a
szívedhez. – Elvigyorodott, és egy lágy csókot nyomott a szám
sarkára.
A szám másik sarkára mutattam. Azt is megcsókolta.
Aztán az orromra mutattam.
Ezt a követelést is teljesítette.
Amikor az ajkamra mutattam, a hajamba túrt, és néhány
megrázó másodpercig tartotta a tekintetemet, mélyen a
szemembe nézve. Hogy mit nézett, azt nem tudom biztosan, de
nem tagadhattam le a gyomromban érzett rezdülést és a
lélegzetem szaporaságát, ahogy a szája az enyémhez közeledett.
Figyeltem, ahogy szempillái az arcát söprik, és abban a
pillanatban, ahogy megéreztem a számon az ajkát, lehunytam a
szemem.
A csók már a kezdetektől fogva követelőző volt, a nyelve
végigcsúszott az ajkamon, és a nyelvemmel táncolt, bízva
benne, hogy nyögést vált ki belőlem. Kezével továbbra is a
hajamba túrt, simogatta a szálakat, és bátorított, hogy együtt
mélyítsük el a csókot. Amit én készségesen meg is tettem, mert
ez a férfi fene jól tudott csókolni. Puha, telt ajka erőt sugárzott.
Abban a pillanatban bármire rávehetett volna.
– Bassza meg, Cassie – nyögte, miközben keze lecsúszott a
hátamon, és megragadta a fenekemet. Közelebb húzta a
csípőmet az övéhez, és én egyenesen a szájába adtam át a
remélt nyögést. A szuperfarok keményen és készen állt, ahogy
hozzám nyomódott.
A finom nachos és a Lifetime-film már rég feledésbe merült.
 g
Akartam őt. A pokolba is, annyira szükségem volt rá, hogy
elkábított, milyen kétségbeesetten akarom. A pillanatot a vágy
fűtötte, de mégis kísérte valami többnek, valami másnak az
árnyalata, valaminek, amit az agyam nem tudott teljesen
feldolgozni.
Messze a távolban – ugyanabban a szobában – zizegést
hallottam a hátunk mögött.
De nem vettem róla tudomást, túlságosan lefoglalt ez a
kibaszottul szexi férfi. A kezem végigvándorolt a széles vállán,
és végigsiklott a bicepszének izmain. Ki volt gyúrva. A testén
órákig tartó felfedezőútra tudtam volna indulni a számmal, és
valószínűleg soha nem tudtam volna betelni vele.
A zizegés egyre hangosabb lett, és néhány horkantás kísérte
a zajt.
A francba!
Thatch megállt, és elhúzódott. A feje oldalra billent,
miközben a tekintete mélyen az enyémbe meredt.
– Te most horkantottál?
Két lehetőséget véltem felfedezni ebben a forgatókönyvben.
Vagy színt vallok, és kockáztatom, hogy kipukkad a forró szex
hamarosan bekövetkező buborékja, vagy…
– Igen – hazudtam.
Nyilvánvalóan a kettes lehetőség volt a legjobb választás. Azt
akartam, hogy meztelenül és a combjaim között legyen, és úgy
éreztem, hogy ha felfedem az igencsak apró meglepetésemet,
Thatch már nem lesz annyira beindulva.
Dühös lesz? Igen. És kanos? Valószínűleg nem.
Az arcára kiült a kétely, a szája lefelé görbült, és megpróbált
körülnézni, de én megragadtam mindkét kezemmel a fejét, és
az orrához nyomtam az orromat.
Még néhány horkantás hallatszott a hátunk mögül, és én is
csatlakoztam a baromfiudvar zenekarához, hangosabban és
feltűnőbben horkantottam, mint Phil – akinek nyilvánvalóan
sikerült felébrednie és bejutnia a nappaliba –, és egyenesen
Thatch arcába röfögtem.
 Megpróbálta óvatosan lefejteni a kezemet az arcáról, de én
továbbra is határozottan tartottam a pozíciót.
– Cass – ráncolta össze a szemöldökét. – Mi folyik itt?
– Ez az a kibaszott évszak, amikor minden virágzik. Beütött
az allergiám.
– Allergiás vagy?
– Igen, tudod, allergiaszezon van. Teljesen kicsinál.
– Ez az első alkalom, hogy allergia miatt hallak panaszkodni.
– Hát, általában nem zavar, de… – Szünetet tartottam,
keresve az okot. – De ma elmentem futni a Central Parkba, és
éppen füvet nyírtak, és azt hiszem, ettől horkantok.
Kíváncsian felvonta a szemöldökét.
– Elmentél futni?
– Ööö… igen. Imádok futni.
Hitetlenkedve hunyorgott.
– Imádsz futni?
Basszus, ez elég meredek.
– Aha, nagyon.
– Figyelembe véve, hogy amikor legutóbb megpróbáltalak
rávenni egy futásra, azt mondtad, inkább leharapod a farkamat,
úgyhogy ez kicsit erőltetettnek tűnik, édesem.
Mielőtt visszavághattam volna, a horkantás és zörgés újra
felhangzott, ami azt jelentette, hogy fel kellett horkantanom, és,
úgy látszik, elő kellett állnom valami mentőtervvel. Mert ez
valószínűleg nem fog túl sokáig működni. Jézusom, azért
hoztam haza Philt, hogy segítsen nekem Thatchcsel szórakozni,
nem pedig azért, hogy megakadályozza, hogy megdugjam a
tréfamestert. Csak át akartam élni Thatch újabb váratlan
reakciójának a mámorát. Jól éreztem magam tőle.
Tekintetem Thatch meglazított nyakkendőjére tévedt, és
gyorsan teljesen kioldottam a Windsor-csomót.
– Játsszunk, bébi! – doromboltam, és elé tartottam a
nyakkendőt.
Az arckifejezése továbbra is szkeptikus maradt, de a farka
olyan biológiailag logikus reakcióval felelt, amit egy kis
gyanakvás sem tudott semmivé tenni – azonnal
megkeményedett a combjaim között.
– Játszani fogunk – utasítottam, miközben a szemére
erősítettem a rögtönzött szemkötőt. – A játék neve: Cassie
melyik testrészét tapintod ki.
– Csak akkor játszom, ha a megérintésed azt jelenti, hogy a
szád, a puncid vagy a melled a számhoz ér.
– Megegyeztünk – egyeztem bele, kikászálódtam az öléből, és
megfordulva Philt arccal egy adag tortilla chipsben találtam,
amit az elviteles zacskóból szedett ki.
– A francba – mormoltam, és csendben imádkoztam az
égiekhez, hogy a kismalacnak ne sikerüljön elérnie a csipszet.
Nem értettem az állatokhoz, de a mexikói ételekről és az
emésztőrendszerről szerzett általános ismereteim azt sejtették,
hogy nem lenne szerencsés a végkimenetel.
– Várj, hova tűntél? – kérdezte Thatch mögöttem.
– Ööö… csak fel akartam frissíteni a puncimat és a mellemet
– mondtam, és bár rájöttem, hogy ez elég undorítóan hangzik,
túlságosan elszánt voltam ahhoz, hogy törődjek is a dologgal.
El kellett rejtenem ezt a disznó alakot öltött erényövet, hogy
ne pukkanjon ki a szexbuborék.
– Maradj, bébi! Ne mozdítsd el azt a nagy farkadat a
kanapéról. Mindjárt jövök.
Itt meg kell jegyezni, hogy nem halszagú a puncim, és
nem szőrös a mellbimbóm. Ápolt vagyok és friss, mint
a kibaszott margaréta azokban az istenverte
öblítőreklámokban. Komolyan, a puncimnak olyan
illata van, mint egy virágokkal teli rétnek. Nos, virágos
rét egy csipetnyi punciillattal. Mert lássuk be, a
punciknak punciszaguk van. És ezt nem lehet
elkerülni, hacsak nem akarsz gombás fertőzést.
Felkaptam Philt, és végigsiettem vele a folyosón, miközben
azt mormoltam:
– Egy kibaszott dolgot kértem. Hogy maradj nyugton. Ez volt
minden, amit tenned kellett, és eléggé elbasztad.
 Phil felhorkant, és ide-oda csóválta a farkát, amikor letettem
az ágyra.
– Belerondítasz a szexi terveimbe – dorgáltam, de ő nem
törődött vele, látszólag inkább azzal volt elfoglalva, hogy a
paplanban turkáljon.
– Ki rondít bele? – töltötte be Thatch hangja a szobát.
Megfordultam, és láttam, hogy óriás alakja – még mindig
szexi szénszürke öltönyben – betölti az ajtókeretet, immár a
szemét fedő nyakkendő nélkül.
Leesett az álla, amint megpillantotta az apró, teáscsészényi,
szuszogó malacot, amely épp az ágyhoz nyomta az orrát.
– Mi a fene folyik itt?
A francba! Ennyit arról, hogy megvárjuk, amíg szexelünk.
És mivel a macska – nos, a disznó – már kint volt a zsákból,
megtettem az egyetlen dolgot, amit tehettem…
– Meglepetés! – kiáltottam fel, és kitártam a karom, hogy
hangsúlyt adjak a szavaimnak. – Vettem neked egy malacot!
– Te… – A tekintete ide-oda vándorolt Phil és köztem. –
Micsoda?
Felkaptam Philt az ágyról, szorosan a mellkasomhoz öleltem,
és odasétáltam Thatchhez, aki mintha megdermedt volna a
hálószobaajtóban.
– Ezt a kis fickót neked vettem – magyaráztam. – Valami
kedves ajándékot akartam adni.
– Hoztam neked nachót, és te vettél nekem egy malacot?
Próbáltam nem mosolyogni. Istenem, ez majdnem olyan jó
volt, mint a szex.
– Ó, bébi, nem a pontokért játszunk. Különben is, biztos
vagyok benne, hogy valami sokkal kedvesebbel fogod
meghálálni.
Csak bámult vissza rám.
– Soha nem mondtam, hogy egy malacra vágynék, Cassie. A
városban élek, a kurva életbe. Mi a fenét kezdjek egy disznóval?
Bassza meg! Ráadásul biztos vagyok benne, hogy New Yorkban
illegális is.
 – Ne aggódj – nyugtattam meg, és átadtam Philt Thatchnek. –
Ezt elintéztem – biztosítottam, és lekaptam a személyit az
éjjeliszekrényről. – Ő egy regisztrált szolgálati állat.
– Szolgálati állat? És mégis kié?
Felemeltem az igazolványt.
– A tiéd, butus.
Az igazolványt pásztázta.
– Mr. Philmore K. Bacon?
– Hát nem ez a legjobb név?
– Mit jelent a K?
– Mr. Philmore Kibaszott Bacon. Előkelő, de egyben vagány
is. Szerintem jól áll neki.
– És mégis milyen értelemben szolgálati állat?
– A szorongásodon és depressziódon segít.
– Nem szorongok, és nem vagyok depressziós. – Thatch
megigazította Philt a karjában, most már úgy tartva, mint egy
focilabdát.
– Én tudom, de az önkormányzat nem tudja.
– Cassie… – kezdett bele, de félbeszakítottam, mielőtt
folytathatta volna.
– Thatch – mondtam halkan, a szempilláimat rebegtetve,
miközben felkészültem a nagyágyúk bevetésére. – Tényleg úgy
érzem, hogy ez a következő nagy lépés a kapcsolatunkban.
Tudod, a házasság és a gyerekek előtt. Biztos akarok lenni
benne, hogy felelősséget tudunk vállalni együtt, mielőtt
továbblépünk. Úgy gondoltam, egy háziállat a legjobb módja
ennek. És, nos – suttogtam, érzelmeket színlelve. – Annyira
emlékeztetett Apára. És emlékszel, mondtam, mennyire
szerettem Apát.
– Jézusom – motyogta magában.
– Akarod, hogy a kapcsolatunk előrehaladjon? – kérdeztem,
tettetve, hogy elérzékenyültem.
Néhány másodpercig rám bámult, mielőtt Philre pillantott
volna. Amikor a tekintete újra találkozott az enyémmel, végül
így válaszolt:
 – Igen, drágám… Nagyszerű ötlet.
Vártam, hogy a mellkasom megteljen a szokásos
csalódottsággal és bosszúsággal, amiért nem tudtam rávenni
Thatchet, hogy beadja a derekát, de nem éreztem ilyesmit.
Hála az égnek.
Eddig sem akartam, hogy beadja a derekát.

– Ébredj, édesem! – súgta a fülembe Thatch.

– Kopj le! – nyögtem fel, és az arcába csaptam.
– Gyerünk, Cassie! Ideje felkelni, reggel van.
Az oldalamra fordultam, és a fejemre húztam a paplant, a
kuncogása azonban követett a takaró alá.
– Túl korán van még ehhez a szarsághoz.
A tegnap este hátralévő részét vacsorázással és giccses
Lifetime-filmek nézésével töltöttük, miközben Phil Thatch
ölében szundikált. És amikor elaludtam, élveztem a gondolatot,
hogy másnap bármeddig alhatok. Ez az ébresztés nem szerepelt
a napirendemben.
– Azt sem tudod, mennyi az idő.
– Tudom, hogy kurvára túl korán van.
Átkarolta a derekamat, és könnyedén a hátamra fordított,
még a paplant is sikerült lehúznia az arcomról.
– De van egy meglepetésem számodra.
– Nem érdekel a merevedésed, Thatcher. – Bár a puncimnak
semmiféle buliban nem volt része tegnap, szóval talán mégis.
Bárcsak ne vonzana olyan erősen az alvás.
– Nem a farkamról beszélek – nevetett.
Kinyitottam az egyik kétkedő szememet, és felé fordultam.
– Akkor mi az?
– Belga gofri. Amit csak reggelire álmodhat az ember.
– Mármint Wafles and Dinges? – A kedvenc gofrim.
Tejszínhab, forró karamella, és bármilyen feltét, amilyet csak
akarsz – ez a Wafles and Dinges.
Bólintott.
– Gondoltam, szívhatnánk Phillel egy kis friss levegőt a
Central Parkban, mielőtt a szombat reggeli tömeg megindul, és
visszafelé eszünk egy kis gofrit.
– De mi lenne, ha csak te és Phil mennétek? Tudod, mivel
még nem igazán volt alkalmatok megismerni egymást… –
Elakadtam, és újra az oldalamra fordultam. – Szerintem ez a
legjobb ötlet. Elviszed Philt a parkba, és hazafelé hozol nekem
egy gofrit.
Cuppanó hangokat adtam ki, miközben visszahúztam a
paplant az arcomra.
– Puszika. Te vagy a legjobb, bébi.
Kuncogott, és éreztem, hogy a matrac megmozdul, ahogy
feláll az ágyról.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de mielőtt
visszatérhettem volna az álomba, Thatch lerántotta rólam a
paplant, és átdobott a vállán.
– Basszad meg! – kiabáltam.
– Ideje felébredni! – vert rá a fenekemre. – Ez a kapcsolatunk
javát szolgálja, édesem. Együtt kell csinálnunk dolgokat Phillel.
Nem akarjuk csak azért elindítani közös életünket, hogy rögtön
az elején úgy érezze, felbomlott a családja. Ami azt jelenti, hogy
ma elkísérsz minket a Central Parkba.
– Mennyi az idő?
– Hat múlt – válaszolta, és talpra állított.
– Hat múlt? – kiáltottam, és egyenesen a mellkasába böktem.
– Most viccelsz velem? Túl korán van még! Rohadtul túl korán!
Vigyorgott.
– Én egyetértenék, de Phil nem. Már háromnegyed hat óta
nyafog… nos, inkább visít. – A végszóra Phil is megjelent a pici
patkós lábaival, és röffentett egyet, miközben a kis fenekét
Thatch lába mellé ejtette.
– Látod, mire gondolok? – kérdezte Thatch, és Phil felnézett
rám.
– Jól van – nyögtem. – De még csak meg sem fésülködöm –
jelentettem ki, miközben hosszú fürtjeimet rendetlen kontyba
fogtam.
 – Csak vegyél fel melltartót és tornacipőt.
– He? – kérdeztem fogmosás közben, de Thatch nem törődött
velem. Felkapta Philt, besétált a hálóba, és az ágyra tette a
malacot, hogy rácsatolja a hámot.
Tizenöt perccel később már a Central Park felé tartottunk,
Thatch egyik kezével az enyémet fogta, a másikkal pedig a
malacpórázt. Phil orra a magasban szaglászott, ahogy a járdán
trappolt, kis feneke minden egyes lépésnél jobbra-balra
himbálózott.
A malac tudta, hogyan kell az összes lányt a farkincája köré
csavarni. Négyszer álltunk meg, amikor random emberek
letérdeltek, hogy megsimogassák. Két nő ragaszkodott hozzá,
hogy fotót készítsen a kis Casanovával.
Az sem segített, hogy a pórázát büszkén tartó férfi nagyobb
volt, mint egy óriás, és ugyanúgy magára vonzotta a figyelmet,
mint a horkantó törpemalac. Úgy osztogatták a kacsintásokat,
vigyorgásokat és kiadós kuncogásokat, mintha cukorka lett
volna. Ha nem lettem volna annyira kiakadva, amiért reggel
hatkor felébresztettek, talán még szórakoztatónak is találtam
volna az egészet.
Hazugság. Teljesen odáig vagy a szuperhős és Philmore
műsoráért.
Thatch egy asztalhoz vezetett minket, a Central Park bejárata
előtt, és rámosolygott a csíptetőtáblát tartó ősz hajú hölgyre.
– Thatch Kelly és Cassie Phillips.
A hölgy végigfutott a papíron a tollal, majd kétszer
rákoppintott, és elvigyorodott.
– Úgy tűnik, már kitöltötte a nyomtatványokat és befizette a
nevezési díjat. – Átnyújtott Thatchnek két négyzet alakú
papírlapot, amelyekhez biztosítótűket erősített. – Csak tűzzétek
fel a számotokat, és irány a rajtvonal. A verseny tíz perc múlva
kezdődik.
Elkerekedett a szemem.
– A verseny? Milyen verseny?
– Köszönöm, drága! – mosolygott Thatch a hölgyre, majd
megragadta a kezemet, és átrángatott a park bejáratán. Egy pad
felé vezetett minket, figyelmen kívül hagyva kitartó
kérdéseimet, hogy mi a fene folyik itt, és a vállam gyengéd
lökdösésével sürgetett, hogy üljek le.
Amikor megpróbálta a pólómra tűzni a papírt, elpofoztam a
kezét.
– Thatcher! – csattantam fel. – Mi a fasz folyik itt?
– Lefutjuk együtt ezt az öt kilométert – közölte úgy, mintha ez
lenne a világ legcsodálatosabb dolga.
– Ó, a pokolba is, nem – ellenkeztem. – Én nem indulok el egy
kibaszott versenyen. Ismersz engem egyáltalán?
Megkérdőjeleztem a józan eszét. Cassie Phillips nem indul
futóversenyeken. Akkor kerültem a legközelebb a futáshoz,
amikor a Macy’sben kiárusították a cipőket. És még akkor is
inkább tempós sétálásról beszélhettünk, semmint futásról.
– De te szeretsz futni – jelentette ki. – Nem ezt mondtad
tegnap este is?
A tekintete találkozott az enyémmel, és nem tetszett a
szemében megbúvó, fondorlatos csillogás.
– Én tényleg próbálkozom. Próbálok szép dolgokat tenni a
kapcsolatunk érdekében. Figyelmes akartam lenni, és olyasmit
csinálni veled, amiről azt mondtad, hogy szereted.
A mosolya kedvesnek tűnt, de a szeme… nos, abban láttam a
sakk-mattot.
– Nem akarsz ma velem lenni, drágám? – Ó, ez igazán gonosz
volt.
A tét emelésének királya épp most tette le a kesztyűt.
Cukrosan édes mosolyt varázsoltam az arcomra.
– Persze, hogy veled akarom tölteni az időt, bébi. Annyira
örülök, hogy elintézted ezt – hazudtam, hevesen kikaptam a
kezéből a papírlapot, és a felsőmre tűztem.
Ahogy felsorakoztunk a rajtvonalnál, legszívesebben tökön
rúgtam volna Thatchet. A lábainál toporgó aranyos malac volt
az egyetlen, ami visszatartott.
A pisztoly eldördült, és körülöttünk mindenki tornacipőjével
a járdán trappolva eleredt a cél felé. Lassan indultam, és
csendben imádkoztam, hogy Thatch előrerohanjon, hogy le
tudjak osonni az ösvényről, és találjak egy padot valahol, ahová
letehetem a fáradt seggemet. De természetesen nem így történt.
Szó sem lehet róla, az túl könnyű lett volna. Thatch
kényelmesen kocogott mellettem, hagyta, hogy én diktáljam a
tempót.
Egy perccel a futás kezdete után már csendben átkoztam
mindent és mindenkit.
Bassza meg. Bassza meg a futást. Bassza meg a gyönyörű
napot. Bassza meg a csiripelő madarakat. Bassza meg azt a nőt,
aki a gyerekét tolja a babakocsiban. Nekem kéne abban a
kibaszott babakocsiban ülnöm.
Felnéztem a földről, és láttam, hogy Thatch rám mosolyog,
hosszú lábaival lassú és könnyű ritmusban fut, és az arcán
mindennemű kellemetlenkedő arckifejezés nélkül. Rövid
szünetet tartott, hogy felkapja a visító Philt, és a karjába
igazítsa, mint egy kisbabát, én pedig arra használtam ezt a
pillanatot, hogy megvakarjam az arcom oldalát a középső
ujjammal, amelyet egyenesen felé mutattam.
Észrevette, a mosolya még szélesebb lett.
– Jól vagy, drágám?
– Jól – nyögtem ki két zihálás között. – Soha jobban.
Nem voltam hajlandó tudatni vele, hogy a testem
gyakorlatilag sikoltozik, hogy hagyjam abba.
De tíz perccel később már nem tudtam tovább hallgatni.
– A kurva életbe! – kiáltottam, mire az előttem futók
hátrapillantottak rám. – Nem bírom tovább, Thatch – ziháltam,
és kitértem az út szélére. Szilárdan lehorgonyoztam egy pad
mellett, miközben előrehajolva a térdemre támaszkodtam. –
Végeztem. Kurvára végeztem. Miért csinálják ezt az emberek?
Ez annyira kibaszottul hülyeség. Miért akarna bárki is elfutni,
hacsak nem üldözik, vagy ha a Prada nem tart kiárusítást? –
morogtam a levegőt kapkodva.
Thatch leültette Philt a padra, és mielőtt megállíthattam
volna, megragadta a csípőmet, a feje fölé emelt, és a hátára
vetett.
– Hé! Mi a fene? – kiáltottam. A hirtelen magasságváltozás
miatt megpördült körülöttem a világ.
– Nagyon büszke vagyok rád, bolond – mondta, és felkapta
Philt a padról. – Ahhoz képest, hogy még sosem futottál, az első
két kilométeren nagyon jól mentél.
Felnézett, és rám kacsintott.
– Most pedig dőlj hátra, lazíts, és kapaszkodj erősen Philbe.
Innen átveszem.
A feje fölé emelte a kismalacunkat, és a karjaimba tette.
Phil tiltakozva visított, de én becsúsztattam a felsőmbe, és
szorosan tartottam, hogy megnyugtassam.
– Semmi baj – nyugtattam meg. – Itt vagyok veled, kishaver.
Végül abbamaradt a visítása, és a fejecskéjével kikukucskált a
nyakam fölé. Néhányszor beleszagolt a levegőbe, és elégedetten
szipogott a meleg és biztonságos pólóm belsejében.
– Ez a legaranyosabb dolog, amit valaha láttam – mondta
Thatch, miközben elénk tartotta a telefonját, és készített
hármunkról egy fotót. A tekintete találkozott az enyémmel a
képernyőn, és csokoládészín szemében megcsillant a szeretet.
– Mosolyogj, édesem! – mondta, miközben és jóképű arcára
kiült a mosoly.
Elmosolyodtam. Phil felhorkant.
Katt. És ezzel meg is örökítette a mi kis boldog pillanatunkat.
Örökké tartó lenyomat. Csakúgy, mint a növekvő érzéseid e
gyönyörű, bájos, neked való, tökéletes férfi iránt… nos, öt perccel
ezelőtt még azt gondoltad volna, hogy neked való tökéletes
seggfej.
– Rendben – jelentette ki Thatch, miközben visszament az
ösvényhez, és szorosan a vállához szorította a combomat. –
Mehetünk.
Thatch így futotta le lendületes léptekkel a verseny további
három kilométerét, időnként vigyorgó pillantásokat vetve rám –
a vállán cipelt, a malackánk pedig a pólómban lapult. És
ráadásul könnyedén csinálta. Abban a pillanatban, ahogy
átlépte a célvonalat, lerántott a válláról, és az ajkát az enyémre
tapasztotta. Még csak nem is fújtatott.
Basszus, ennek az embernek komoly állóképessége van.

Egy órával később teletömtük magunkat gofrival, és

letelepedtünk egy padra a parkban – Phil a mellkasomon aludt,
míg a lábam kinyújtózva pihent Thatch ölében. Néztem, ahogy a
mellettünk elkanyargó embereket nézi, a tekintetével
kíváncsian követve szombati útjukat.
Kikötötte a cipőfűzőmet, levette a cipőmet és a zoknimat, így
a lábam csupaszon levegőzött a késő délelőtti napsütésben.
Belegyúrt a talpamba, és tehetségesen elkezdte megtalálni az
összes érzékeny pontot, ahol fájt a futástól.
Halk nyögés hagyta el az ajkaimat, és a tekintete találkozott
az enyémmel.
– Jó érzés?
– Nagyon.
Vigyorgott.
– Tudod, nagyon jó barát vagy – vallottam be. Még ha a
kapcsolatunkban volt is egy kis csínytevés, viccelődés és
könyörtelen ugratás, Thatch jó partner volt. Tudtam, hogy
semmiképpen sem vagyok szakértő, ha kapcsolatokról van szó,
de a csipkelődő humorérzéke mögött figyelmes, gondoskodó és
édes ember bújt meg. Olyan kibaszottul édes, hogy néha azon
tűnődtem, nem fog-e megfájdulni a gyomrom a
cukortúltengéstől.
Kérdőn felhúzta a szemöldökét.
– Úgy értem, nézz magadra! – magyaráztam, és a talpamat
masszírozó keze felé biccentettem. – Megmasszírozod a
gusztustalan lábamat, miután lefutottam vagy nyolcvan
kilométert.
– A lábad nem undorító. – Mutató- és hüvelykujjával
megfogta a rózsaszínű lábkörmökkel díszített lábujjaimat. –
Aranyos.
 Megmozgattam a lábujjaimat. Thatch kuncogott.
– És nagyjából csak másfél kilométert futottál, legfeljebb
kettőt – tette hozzá szórakozott vigyorral. – Én a verseny több
mint felét veled és Phillel a vállamon teljesítettem.
– De lefutottam a pálya legnehezebb részét. Az első részen
több emelkedő volt.
Hát, ez hazugság volt. Nem is voltak emelkedők.
Rám kacsintott.
– Hát persze, drágám.
Újra megmozgattam a lábujjaimat.
– Szóval ki tanított meg arra, hogyan kell jó barátnak lenni?
Az utolsó barátnőd a gimiben volt, igaz? Hogy hívták?
– Igen. – Rövid szünetet tartott, majd gyúrni kezdte a
talpamat. – Margónak hívták.
– Mennyit jártatok?
– Kicsit több mint egy évig.
– Miért szakítottatok?
– Nem szakítottunk. – Megfordult a padon, szembe velem. –
Meghalt a végzős évünk végén.
Hűha. Ez váratlanul ért. A múltban, még Thatch előtt,
visszariadtam volna attól, hogy tovább folytassam ezt a
beszélgetést, és megpróbáltam volna lazítani a hangnemen, de
most nem akartam így tenni.
– Hűha, Thatch… annyira sajnálom… nem tudom, mit
mondhatnék.
– Régi történet ez – nyugtatott meg. – Amikor megtörtént,
persze, le voltam sújtva. De ahogy telt az idő, és a sebek
begyógyultak, tudtam, hogy a Margóval való kapcsolatom azért
volt az életem ilyen fontos része, mert így ért véget, nem pedig a
tényleges kapcsolat miatt. Mindketten fiatalok, vadak és önzőek
voltunk. Ha élne, és minden nap azt kívánom, bárcsak élne,
tudom, hogy nem ülnénk most itt együtt ezen a padon. Csak azt
kívánom, bárcsak megadatott volna neki a lehetőség, hogy
kitárja a szárnyait, és igazán repüljön, hogy igazán
megtalálhassa önmagát.
A szívem két mérettel nagyobbra nőtt a mellkasomban.
 gy
Thatch személyiségének oly sok arca volt, oly sok apró részletet
fedeztem fel. A bájos hencegés és a jóindulatú humorérzék
mögött egy jó ember bújt meg. A legjobb ember.
Kinyújtottam a kezem, megragadtam az övét, és gyengéden
megszorítottam.
Lágyan mosolygott válaszul. Akaratlanul utánoztam, és meg
sem próbáltam megállítani, hogy a szememből rá süssön az
átható szeretet. Azt akartam, hogy tudja, törődöm vele. Azt
akartam, hogy tudja, ő lett az egész világom.
Phil felhorkant az ölemben. Kicsi szeme kinyílt, és
körbepillantott a külvilág oázisában.
Thatch rávigyorgott, majd a tekintete ismét találkozott az
enyémmel:
– Készen állsz a hazaindulásra?
Haza, otthon. Nem tagadhatom, az első gondolatom az volt,
hogy az otthon az, ahol most vagy.
– Igen, bébi, menjünk haza.
 26. fejezet

Thatch
– Szóval tuti el tudod hozni ma este a Monarchba, ugye? –
kérdezte Georgia, ahogy a telefonomat a fülemhez szorítva
leléptem a zebrára.
Végre elérkezett Kline születésnapi bulija, és mi
mindannyian Georgia világában éltünk, amíg a buli le nem
zajlott.
Megráztam a fejem, és elmosolyodtam az édes hang
pánikszerű hangsúlyain.
– Nem hagylak cserben. Oda fogom vinni bármi áron.
Egy biciklis futár kanyarodott felém, hogy a gyalogosok elé
vágjon. Taxik és autók töltötték meg az utcákat, a
csúcsforgalommal fél tucatnyi extra szardínia került az amúgy
is zsúfolt dobozba.
– De nem fogod bedrogoztatni, ugye?
A belőlem kitörő döbbent kacajt hallva az előttem haladók
hátranéztek. Nem törődtem velük, és a vonal másik végén
beszélő lányra koncentráltam.
– Nem, semmiképpen sem fogom kihasználni a férjedet. De
elviszem oda, ha törik, ha szakad.
– Jó.
– Nem jó – javítottam ki. – Ha fizikailag kell elcipelnem a
férjedet a ma esti partijára, akkor jobb, ha elkezded tervezgetni
a temetésemet.
Kuncogott.
– Oké. Legalább egy kis gyakorlatot szereztem az
eseményszervezésben, úgyhogy gondoskodom róla, hogy szép
legyen.
– Ez egyáltalán nem megnyugtató.
– Azt is elintézem, hogy Cassie tegyen egy képet a melléről a
koporsóba.
Elmosolyodtam a gondolaton.
 – Oké, most már valamennyire megnyugodtam.
– Fantasztikus!
Hallottam, hogy egy fickó füttyög a háttérben, és
összevontam a szemöldökömet, ahogy átvágtam az 5.
sugárúton. Mindig akadnak olyanok, akik akkor beszélnek
hozzád, amikor nem akarod… férfiak, akik nők után füttyögnek,
mintha ezzel esélyt kaphatnának, vagy őrültek, akik nem értik a
személyes tér fogalmát. De akármennyire is próbáltam
hallgatózni, nem tudtam rájönni, hogy Georgia éppen melyik
forgatókönyvvel találkozott.
– Hol vagy? Szükséged van még valamire? Van még egy órám
a rögbiedzés előtt. Épp a tetoválóműhelybe szaladok, hogy
Frankie-vel minden rendben van-e, de kihagyhatom, ha
valamiben még kell segíteni.
– Köszönöm, de azt hiszem, mindent elintéztem. Pár perc
múlva találkozom Cass-szel, átmegyünk a bárba, hogy
befejezzük az előkészületeket.
Három szívdobbanásnyi idő alatt, aminek egynek kellett
volna lennie, a szívem felgyorsult a lakótársam és szeretőm
említésére. Váratlanul ért, de mégsem teljesen. Az érzés mégis
eluralkodott rajtam, ezért értelmetlen kérdésekkel próbáltam
elterelni a figyelmemet.
– Mit mondtál Kline-nak? Nem tudom elképzelni, hogy
örülne, hogy nem lehet veled a születésnapján.
Szinte hallottam, ahogy mosolyog.
– Elmondtam neki, hogy nem arról van szó, hogy nem
lehetünk együtt, egyszerűen majd később találkozunk. És hogy
gondoskodom róla, hogy az „együttlét” igazán mocskos legyen.
– Ah – sóhajtottam. – Az igazi út egy férfi szívéhez. A punci…
– Igen, értem, köszönöm.
– Hé, én csak azt mondom, hogy a has nem igazán a válasz,
hacsak nem ül rajta egy punci…
– Azt mondtam, értem! – kiáltotta, és én felnevettem, amikor
elképzeltem, ahogy kíváncsi fejek fordulnak utána az utcán.
– Micsoda? Hogy nem érted? Azt mondtam…
– Leteszem a telefont! – fenyegetőzött olyan hangon, ami
 y g y g
félelmetesnek tűnt, de nagyjából annyira volt veszélyes, mint
egy kiabáló mókus. Túl aranyos volt ahhoz, hogy halálos legyen,
és ha mégsem, akkor gondolom, így fogok meghalni.
– Oké, oké – engedtem nevetve. – Csak add át az üzenetet
Cassie-nek, oké?
– Nem fogok mocskos dolgokat mondani a legjobb
barátnőmnek miattad.
Fülig ért a mosolyom, de próbáltam duzzogni a kedvéért.
– Á, ugyan már. Nekem úgy tűnik, ez nagyon jó mulatság.
– Kline megölne, ha ezt most hallaná – mondta a fülembe,
miközben épp megpillantottam Kline hátát, amint eltűnt a
metró lépcsőjén. Nem történt meg gyakran, különösen most,
hogy kiköltözött a városból, de a világ néha-néha mindent
megtett, hogy emlékeztessen rá, valójában milyen kicsi.
Meggyorsítottam a lépteimet, és utánaeredtem.
– Akkor még jó, hogy nem tud róla, mi? – cukkoltam.
– Nem is tudom, miért beszélek veled.
– Mert szeretsz. Mindenki szeret – jelentettem ki. A
mellettem sétáló nő sunyi, kíváncsi szemmel pillantott fel. Nem
akarta, hogy tudjam, hogy figyel, de nem is akart lemaradni a
beszélgetésről.
Felemeltem a kezem, intettem neki és kacsintottam egyet.
Felháborodottan bámult rám, majd felgyorsította a lépteit, hogy
távolságot tartson köztünk. Tekintettel az én természetes
lépéshosszomra, a kis lábaival úgy nézett ki, mintha egy
mókuskerékben szaladna.
– Igaz – gúnyolódott Georgia a telefonban.
– Pár óra múlva találkozunk, Georgia-lány, és viszem az
álomférjedet.
– Nevetséges vagy.
– Mármint nevetségesen jóképű? Tudom, tudom. Ne aggódj.
Nem mondom el Kline-nak, hogy így gondolod, ha te sem.
– Viszhall, Thatch.
Megráztam a fejem, amikor hallottam, hogy leteszi a telefont,
mielőtt válaszolhattam volna.
Mindenki úgy megkönnyítette a dolgomat.
 gy g y g
Kivéve Cassie-t.
Ez a vad, gyönyörű nő a saját játékszabályai szerint játszott,
és ahogy telt az idő, az igazság egyre nyilvánvalóbbá vált –
kurvára imádtam. A kihívást, a változást, azt, ahogy nem nyelt
le semmit visszavágás nélkül. És valahogy sikerült megőriznie
valamiféle lágyságot, miközben ezt csinálta.
Egy pillantás, egy mosoly, ahogy közelebbi lépett hozzám…
mindig éreztem valami jelét a sebezhetőségének. Hogy törődik
másokkal, és azt akarja, hogy törődjenek vele.
Hogy akarta mindazt az élettől, amit az emberek gyakran
félreértettek egy ilyen nőnél, mint ő: családot, barátságot…
szerelmet.
Felgyorsítottam a lépteimet, és kettesével véve a
lépcsőfokokat lerohantam az 57. és a 6. utca sarkán lévő
állomásig. A metró a síneken várakozott, öt hatalmas lépéssel
beléptem az ajtón, mielőtt az ajtók becsukódtak volna. Kline
felpillantott az újságjából a Cosmo Kramer-szerű belépőmre.
Az ajkai fantasztikus álszarkazmussal formálták a
„nagyszerű” szót, de aztán elmosolyodott.
– Követsz engem? – kérdezte, ahogy leültem mellé, de
kihagytam egy helyet köztünk. Csak így lehetett megoldani, ha a
karomat továbbra is használni szándékoztam.
– Igen. Tulajdonképpen egész nap figyeltelek az irodád
kisablakából. Nem vettél észre?
Megrázta a fejét, és felnevetett, az újságot a lábai között álló
táskája fogantyújába dugta.
– Nem lennék meglepve. Nem vagy túl elfoglalt, ami azt illeti.
– Pontosan – értettem egyet, mert tudtam, hogy tudja, hogy
szó szerint nagyon elfoglalt voltam. Kline nagyjából mindent
tudott rólam, olyannyira, hogy már alig tudtam meglepni.
Tulajdonképpen rengeteg befektetési lehetőséget mutatott fel
nekem, mielőtt én szóba hoztam volna őket. Igaz, általában
ekkor már nézegettem ezeket, de ő csak egy ezredmásodperccel
maradt el mögöttem. És ha pénzügyekről beszélünk, ez azért
jelent valamit.
 – Készen állsz az edzésre? – kérdeztem, amikor a metró
elindult.
– Őszintén?
Megvontam a vállam, és bólintottam.
– Inkább kivágnám a szemgolyómat. Csak haza akarok
menni, a feleségemmel és a kibaszott állatmenhelyünkkel
akarok lenni.
Vigyorogtam.
– Két állatotok van. Ez aligha kész állatmenhely.
– Nem úgy érzem, hogy kettő lenne. Stan egymillió kiló, és
bombákat szarik, de valójában ő a könnyebb eset a kettő közül.
– Nos, ennyit elhiszek – ismertem el könnyedén. – Walter egy
kis pöcs.
– De még így is élvezem, mert Georgie is élvezi. Mit árul el ez
rólam?
– Hogy elkeveredtek a golyóid? – viccelődtem.
– Baszd meg!
A térdemre könyököltem.
– Ez azt jelenti, hogy egy szerencsés barom vagy. Fölöttünk, a
felszínen most éppen boldogtalan seggfejek ezrei hagyják abba
mára a nyomorult munkájukat, és egy bárba tartsanak az
otthonuk helyett.
Kline felvonta a szemöldökét.
– Mert így döntöttek. Sokkal szívesebben vannak ott,
minthogy hazamenjenek, de te, barátom, a bölcsek közé
tartozol.
– És veled mi a helyzet?
– Mi van velem?
– Nem baj, hogy egy bárba megyünk, és nem haza?
– Már ritkán járok bárokba.
– Egyáltalán nem ez a lényeg, és ezt te is tudod.
Nemtörődöm módon vállat vontam, és igyekeztem nem
hagyni, hogy elszabaduljanak a gondolataim.
– Azt akarom, ami neked is megvan.
Elmosolyodott. Meglökdöstem.
 – Gondolod, hogy bejönnék Georgie-nak?
Elkomorult az arca.
– Csak vicceltem – nevettem fel. Majdnem elmondtam neki,
hogy épp most beszéltem a feleségével, de azzal gyanúba
kevertem volna magam.
Nem mintha nem beszéltem volna vele gyakran, de nem
mondtam el Kline-nak minden alkalommal.
– Milyen érzés egy évvel idősebbnek lenni, nagypapa?
Felnevetett.
– Idősebb vagy nálam.
– Igen, de nekem jobban áll az öregedés. Ne vedd magadra! A
külsőm nagy részét az Oreo, Nutella és Trix diétámnak
köszönhetem. Plusz, tudod…
– Mit tudok? – kérdezte.
– Ne szégyelld magad. Nem tehetsz róla.
Felvonta a szemöldökét, és várt. Kline legendásan türelmes
volt, így természetesen beadtam a derekam.
– Nem a te hibád, hogy elmaradtál a növekedésben.
– Jézusom! – fújtatott Kline, majd felnevetett. – Az egyetlen,
amit szégyellek, az te vagy.
Vállat vontam.
– Ezzel együtt tudok élni.

– Gyerünk, Thumbelina, zuhanyozz gyorsabban! – kiabáltam

a vendégszobám csukott ajtaján keresztül.
Mivel Kline már nem a városban lakott, az én lakásomat
használta edzés utáni öltözőnek. Most, hogy már
lezuhanyoztam és elvittem Philt a bébiszitterhez, úgy
gondoltam, hogy bőven elég ideje volt.
Az ajtó azonnal kinyílt, én elrántottam magam, miközben
Kline ökle egy centivel a hasam előtt csapott a levegőbe.
– Ó, helyes – jelentettem ki nyugodtan. – Azt hittem, hogy
örökké odabent maradsz, és nincs ennyi időnk. Oda kell érnünk
mindenhova, meg ilyenek.
Megpróbálta elrejteni a borzongását. Nekem is ugyanolyan
rosszul sikerült elfojtanom a nevetésemet.
Mivel összefutottam Kline-nal, úgy döntöttem, hogy
kihagyom a tetoválószalont, és egyenesen az edzésre megyek
vele. Frankie nem bánta, de igazából az sem számított volna, ha
igen. Nagyobb tulajdonrészem volt, mint neki. De azért
valamennyit számított, mert nem voltam seggfej. Legalábbis
általában.
– Bocs, haver. Minél gyorsabban elindulunk, annál
hamarabb hazaviszlek a csajszikádhoz. De egyelőre itt ragadtál
velem.
– Ami nyilvánvalóan a legrosszabb forgatókönyv – motyogta
tréfásan. – Majd valahogy végigszenvedem. Hová megyünk?
– A Monarchba – válaszoltam tömören. – Thelma és Louise
már ott van.
A szemei gyanakodva összeszűkültek.
– Thelma és Louise?
– Ó! – színleltem a szemöldökömet vonogatva. – Ikrek. Nem
emlékszem a valódi nevükre.
Úgy tűnt, félbe akar szakítani, ezért gyorsan megelőztem.
– És mindkettő az enyém.
– És mi van Cassie-vel? – kérdezte, miközben végigmentünk a
folyosón, ki a nappaliba.
– Mi lenne vele? – válaszoltam egy elfojtott vigyorral.
– Itt vannak a cuccai a lakásodban, és te más nőkkel
találkozgatsz?
Az egyikük ő volt.
– Igen, nem fogja bánni – hazudtam.
Nem tudtam, Cassie mennyire gondolja komolynak a
kapcsolatunkat – hogy ugyanolyan komolynak gondolja-e, mint
én – de azt tudtam, hogy azzal nem viccel, hogy ő legyen az
egyetlen nő a képben. És én szeretem a golyóimat, köszönöm
szépen. Nem tartottam éppen a legjóképűbb srácoknak őket, de
gondoskodtak róla, hogy jól érezzem magam, amikor arra volt
szükség.
A telefonom rezgett a zsebemben, miközben kilöktem Kline-t
az ajtón, és bezártam magam mögött. Az arcára kiült a totális
mélabú.
– Gyerünk – biztattam. – Ha már a metrón vagyunk, írhatsz a
kis feleségednek, amíg odaérünk. Hol is van?
– Dolgozik – sóhajtotta.
– Haver, Wes aztán tudja, hogy kell az ostort csattogtatni.
– Nem miatta. Őt már szembesítettem a dologgal. Georgia
egyszerűen kurvára elszánt, hogy jó munkát végezzen.
– Hát, azt mondanám, hogy ez elég jó tulajdonság, nem? –
kérdeztem, amikor kiléptünk az épületből. Szinte viszkettem,
hogy elővegyem a zsebemből a telefonomat, tudván, hogy van
egy olvasatlan üzenetem, de csak egy gyors sétára voltunk a
saroktól, utána pedig már a metrón leszünk, ahol nagyobb
esélyem lesz arra, hogy elrejtsem a telefont Kline éles szeme
elől.
– Természetesen ez jó, igen. Nem véletlenül próbálom mindig
visszacsábítani a céghez.
– Azt hittem, hogy azt a kanosságod miatt csinálod.
– Oké, akkor két oka van.
Nevettem, és továbbmentem, le a lépcsőn, be a metróállomás
félhomályába. Nem kellett sokáig várnunk, jött a metró, és az
ajtók kinyíltak. Csak egy gyorsat kellett utaznunk az R vonalon
a buli helyszínéig, így egyikünk sem törődött azzal, hogy helyet
keressen magának. Ehelyett megálltunk középen, az egyik
sztriptízrúd körül.
Oké, igazából nem sztriptízrúd volt, de az biztos, hogy úgy
nézett ki, és garantáltan elkaptál valami betegséget, ha túl
alaposan hozzádörgölőztél. Beszélnem kellene a New York-i
közlekedési vállalattal.
A telefonom ismét megrezzent a zsebemben. Óvatosan
előhúztam, és kissé elfordítottam a képernyőt, hogy Kline ne
tudja elolvasni.
Cassie: Leszállt a Sas?
Cassie: Kiheréllek, ha nem válaszolsz.
Bassza meg. Gyorsan begépeltem egy választ.
Én: A sas repül.
 Cassie: Mi? Mi a faszt jelent ez?
Megráztam a fejem és elmosolyodtam.
Én: Ez azt jelenti, hogy úton vagyunk. Ha a Sas
leszállt volna, akkor azt te magad is láthatnád, mert
ott lenne.
Felnéztem, és láttam, hogy Kline kérdőn bámul rám.
– Cassie – magyaráztam. – Csak zaklat, hogy elhasználtam a
maradék fogkrémet.
Gyanakvóan hunyorgott. Bassza meg, túl okos.
– Ó, nézd csak! – kiáltottam, és az ajtó felé fordultam. – Itt
szállunk le.
– Mi van Cassie-vel? – kérdezte, miközben átkanyarogtunk a
ritkás tömegen, és leszálltunk a metróról.
– Hogy érted? Még mindig kitart, és én is, tudod, hogy van ez.
– Gyerünk. Elég az ártatlan baromságokból. Nem érdekel,
hogy milyen erős akaratú vagy, kurvára kizárt, hogy az a csaj
még mindig veled élne, ha nem jönne be neked.
Megvontam a vállam, de az ajkam mosolyra húzódott,
miközben felkocogtunk a betonlépcsőn, és kimentünk a 34. utca
forgalmas kereszteződésébe.
– Mindig meg tud lepni. Mindig azt hiszem, tudom, mit fog
csinálni, de valójában sosem kiszámítható.
– És ennyi? Az izgalom? – kérdezte szkeptikusan.
Nem akartam belemenni a részletekbe, de mivel tudtam,
hogy ő az egyik legjobb barátom, azért egy kicsit beavattam.
– Nem csak az izgalomról van szó.
Mosoly ült ki az arcára.
És akkor Kline barátom, aki fáradhatatlanul panaszkodott
rám a sok kacsintás miatt, rám kacsintott.

Georgia dühödten fürkészett minket az üvegfalon túlról,

amely elválasztott Kline-t és engem a terasztól, miközben a
barátom nem túl sietősen italt rendelt a bárpultnál.
Tényleg felvidult, miután bepillantást engedtem a lágy
szívembe, és nem akartam elrontani a dolgokat, csak azért,
hogy a meghívottak öt perccel hamarabb kiálthassák, hogy
„meglepetés”.
Ráadásul hiányzott a barátom.
De ahogy Cassie egy késsel a kezében gesztikulálni kezdett,
tudtam, hogy nem lehet tovább húzni az időt.
– Köszönöm! – szólt oda Kline a csaposnak, majd lassan
belekortyolt a lime nélküli whiskyjébe. Elmosolyodtam.
A bár nyüzsgött a munka után vigaszt kereső emberektől, és
jó néhány férfi és nő nézett ki úgy, mint aki a következő
egyéjszakás áldozatára vadászik. Nem is olyan régen én is
közéjük tartoztam – egy kis csevegés, és már bent is voltam
valami nő bugyijában, aki felkeltette az érdeklődésemet.
Igazából vicces, hogy mennyire máshogy láttam őket már
ilyen rövid idő után is. A szexi vigyorokat most kétségbeesett
műmosolyoknak láttam, és az egykor dögösnek tartott testek
teljesen hidegen hagytak.
– Nem kívánod néha, hogy úgy ihass, mint régen? –
kérdeztem, bár már tudtam a választ. Benne volt az összes apró
dologban, amit korábban nem értettem.
– Egy kicsit sem – válaszolta habozás nélkül. Nem az italról
beszéltünk, hanem az életről. Mindketten mindig boldognak
hittük magunkat. Elégedettek voltunk a mindennapjainkkal, a
hobbinkkal és a karrierünkkel – de néhány űr észrevétlen
marad, amíg nem jön valami, ami ki nem tölti.
– Gyerünk! – mutogattam túlbuzgón, miközben ismét az
ajkához emelte a poharat. – Menjünk ki a teraszra.
A szemem sarkából láttam, hogy Georgia és Cassie hátat
fordít az ablaknak.
– Azt hiszem, lejárt az idő, mi? – vigyorgott Kline, én pedig
összeszűkítettem a szemem.
– Miről beszélsz? – próbálkoztam ügyefogyottan, hogy
fenntartsam a látszatot.
– A feleségem. Készen áll. Elég időt adtál neki.
– Honnan tudtad?
Gúnyosan felhorkantott, én elmosolyodtam. Az agyas
rohadék.
 – Ha nem tudnám két hete, most akkor is rájöttem volna,
amikor megláttam a feleségem fenekét az ablakon át.
Nevettem, mert igen, Georgia elég emlékezetes fenékkel
rendelkezik. El tudtam képzelni, hogy az a férfi, aki órákat
töltött azzal, hogy személyes figyelmet szenteljen neki, eddigre
már eléggé ráhangolódott.
Nos, mindegy. Ha nem tudta volna, valószínűleg soha nem
győztem volna meg, hogy jöjjön. Jól játszotta a szerepét, de
Kline Brooks nem csinált semmi olyat, amit nem akart.
– Csak ne mondd el neki, hogy tudtad.
– Veled ellentétben nekem nincs halálvágyam, és nem
csinálok ebből elvet, hogy mindig igazam kell legyen.
– Hé, én történetesen úgy gondolom, hogy mindkettő
csodálatra méltó tulajdonság.
– A halálvágy csodálatra méltó? – kérdezte kétkedve,
miközben átvágtunk a nők tömegén a teraszajtó felé. Több
szempár is követett minket. Mindent megtettem, hogy ne
kerüljek közvetlen kapcsolatba velük.
– Oké, talán nem. De van egy bizonyos bátorság…
– Nem – tagadta, és félbeszakított. – Ezt nem tudod
megmenteni.
Jó, ez igaz.
Kuncogtam, és vereségemet beismerve lehajtottam a fejem.
– Meglepetés! – kiabálta a tömeg, amikor kiléptünk az ajtón,
és én nem vesztegettem el a csodálatos lehetőséget.
– Ó, Istenem – kiáltottam, kezemet a mellkasomra szorítva. –
Nem kellett volna!
Ráadásul tudtam, hogy Kline amúgy sem szereti a túl sok
figyelmet.
– Thatcher Kelly! – dorgált meg Cassie, és megrovón intett
felém. A melle a mozdulatait követve ugrált. Felvontam a
szemöldökömet, és előrenyomultam, miközben Kline a
feleségére rontott, és a karjába kapta. Nem fárasztotta magát
azzal, hogy a tömeggel foglalkozzon, és én nem lepődtem meg.
Ez egyszerűen nem az ő műfaja volt – különösen akkor nem,
amikor Georgia is ott volt. Ilyenkor csak rá figyelt.
 g y gy
– Szia, édesem – kedveskedtem, miközben a karjaimba
húztam Cassie-t, és szorosabbra fogtam az ölelésemet. A
mellkasa az enyémhez nyomódott, és megragadott az övemnél
fogva. Ujjbegye a pólóm alá csúszott, és a bőrömet súrolta.
Ellenálltam a borzongásnak.
– Miért töltöm az időm nagy részét azzal, hogy kiterveljem,
hogyan öljelek meg, amikor külön vagyunk, és aztán
megölellek, amikor találkozunk?
Remélhetőleg azért, mert belém szerettél.
– A jóképűségem és a sármom miatt?
Nem válaszolt, de a szemembe nézett, amíg valaki hátulról
bele nem ütközött. Mindketten meginogtunk a lökéstől, de
legalább azt megakadályoztam, hogy Cass a földre kerüljön.
Miután összeszedte magát, ellépett tőlem, ki a buborékunkból.
Egyik kezemet a könyökénél tartottam, amíg meg nem
bizonyosodtam arról, hogy újra biztonságosan egyensúlyozik a
betegesen szexi magassarkújában.
Az istenit, a lába végtelen hosszú volt.
– Hoppá, bocsánat – mentegetőzött az ügyetlen nő, kacéran a
karomra tette a kezét, és elmosolyodott.
Udvariasan elnézést kértem tőle, de az arcom semleges
maradt. Cassie szeme azonban jelentősen összeszűkült.
– Jennifer vagyok – szólt a betolakodó.
Kinyújtottam a kezem, hogy ne legyek udvariatlan.
– Thatch.
– Ó, nahát. Ez fantasztikus név.
Az ajkamba haraptam, hogy ne nevessek fel, Cassie pedig egy
bérgyilkos halálos arckifejezését öltötte magára.
– Ez tényleg nagyszerű név, édesem – hangsúlyozta Cassie,
mielőtt odanyúlt, és szemtelenül megszorította a farkamat. – És
szörnyen nagy…
– Cass! – kiáltottam megrémülve.
– Mi az? – kérdezte, kihívóan felhúzva a szemöldökét.
A hátát a mellkasomhoz szorítva a szájára tettem a kezemet.
– Örülök, hogy megismerhetem, Jennifer. És a barátnőm is.
 – Hol van Phil? – kérdezte Cassie vigyorogva, miközben
Jennifer szájtátva, egy elborzadt „Oké” kíséretében elsétált.
– Otthon, a bébiszitterrel.
– Egy olyannal hagytad, akivel még sosem találkoztam? Ki ez
a személy?
Odasétáltam az egyik sörhűtőhöz, amelyet Georgia állított fel
a bár személyzetének. Sörösüvegek álltak ki a hanyag, félig
megolvadt jégfürdőből, két ujjal kiszedtem egyet, és gyengéden
megráztam, hogy lecsöpögjön róla a víz egy része. A kupak
könnyedén engedett a csavarásomnak, és pont a szemetes
közepén landolt, amikor az ajkamhoz billentettem az üveget, és
kortyoltam egyet, mielőtt válaszoltam.
– Igen, fizetek valakinek, hogy vigyázzon a malacomra, amit
neked köszönhetek. Egy kedves hölgynek a szomszéd házból.
Felemelte a kezét.
– Phil sokkal több, mint egy malac.
– Igazad van. Ő élő példája annak, hogy megpróbálod
megnyerni a mi kis játékunkat.
– Nem tudom, miről beszélsz – tagadta, ismét közelebb lépve
hozzám.
Kitártam a karomat, hogy befogadhassam, a falnak dőltem,
és a lábam közé húztam.
– Baromság.
– Sziasztok, srácok – köszönt Wes, ahogy közeledett felénk,
zöldes szemében könnyed mosoly csillogott. Mindig tizenöt perc
késésben volt. Szerencsére valahogy sikerült elég fontossá
tennie magát ahhoz, hogy az emberek megvárják.
Félig-meddig azt vártam, hogy Cassie arrébb húzódik, és
elmegy Georgiához vagy valamelyik másik barátnőjéhez
beszélgetni, de inkább a mellkasomnak támasztotta a hátát, a
fenekét az ágyékomhoz nyomta, és nekem dőlt.
Elővette a telefonját, és rápillantott, miközben intett Wesnek,
aki továbbra is engem nézett. És kurvára jól szórakozott.
– Hé, Cass, Thatch mondta neked… – kezdte Wes, én pedig
vadul hadonásztam, hogy eltereljem a figyelmét. Erősen
megráztam a fejem, Cass pedig felpillantott a telefonjából, és
Wesre nézett.
Wesre, aki megállt a mondat közepén, mert aktiváltam a
denevérjelzést.
– Mit mondott nekem Thatch?
Nem mintha végül ne tudná meg Seant előbb vagy utóbb, de
tudtam, hogy egyrészt kiakadna, másrészt dühös lenne rám,
amiért nem szóltam korábban, és nem álltam készen az érem
negatív oldalára. A ma esti tervem az volt, hogy addig megyek
el, amíg még épp nem bosszantom fel.
– Ööö… – tétovázott Wes, és bizonytalanul tágra nyílt
szemmel nézett rám. – Elmondta neked, hogy mennyire béna
volt ma az edzésen?
Behunytam a szemem, és vártam a következményeket.
Abszolút seggfej hazudozókkal voltam körülvéve. Hogy lehetek
ennyire tehetséges valamiben, amivel az összes barátom
küszködik? Nem tudnák eltanulni tőlem szép lassan?
De Cass nem szólt rá, ehelyett szelíden felnevetett.
– Na persze. Nem láttad ezt a fickót? Csak úgy dobálja az
embereket reggelire. Hidd el, én tudom.
Wes mosolya erre visszatért, és már-már túlságosan
kétértelmű lett.
– Ó, igen? Honnan tudod?
– Bassza meg. Felejtsétek el, hogy ezt mondtam, vagy
mindkettőtöket kinyírlak. – Olyan erővel lökte el magát tőlem, a
nevetés közben felnyögtem.

Cassie keze könnyedén az enyémbe simult, miközben a

körülötte lévő emberekkel beszélgetett. Ő nem vette észre,
ahogy az emberek nézték és mosolyogtak – vagy vigyorogtak
néhány nő és egy pár pöcsfej esetében –, de én igen. A pupillájuk
épp csak egy kicsit tágult ki, és az ajkuk sarka épp csak annyira
fordult felfelé vagy lefelé, amennyire kellett. Az emberek
gondolatainak apró rezdülései ott voltak bárki számára
láthatóan, ha időt szakítottunk arra, hogy alaposan
megfigyeljük.
Tudtam, hogy ritkán érdekel ez, és őszintén szólva nem
hiszem, hogy Cassie valaha is odafigyelt volna mások
véleményére. De ma este, amikor újra és újra nyilvánosan
felvállaltam, hogy együtt vagyunk, lenyűgözött.
Finoman megrántottam a kezét, mielőtt elengedtem volna, és
a derekát körbeölelve a csípőjére csúsztattam a kezem.
Könnyedén nekem dőlt, és nem voltam biztos benne, hogy
észrevette-e egyáltalán, mit tettem.
– Elnézést, hölgyeim, de egy kis időre elrabolom a
barátnőmet.
A szájak ismét egyforma arányban fordultak felfelé és lefelé,
de az én ajkam sarkai határozottan észak felé húzódtak. Cassie
meg sem kérdőjelezte a megszólítást. Nyilvánvalóan kiváló
munkával elértem, hogy érzéketlenné váljon erre. És ma este
gyakorlatilag mindenhová követtem, ahová csak ment,
engedély nélkül megérintettem, és folyton közbeszúrtam
valamit a kapcsolatunkról, amikor csak alkalom adódott rá. A
határokat feszegetve, mint mindig, még azt is elmondtam
néhány srácnak, hogy hamarosan meg akarom kérni a kezét. Ő
csak mosolygott. Természetesen teljesen biztonságban érezte
magát, gondolván, hogy csak viccelek.
Nem voltam benne olyan biztos.
Hosszú idő óta nem szórakoztam ilyen jól.
Amint néhány méterrel arrébb mentünk, Cassie éles nyelve
visszatért.
– Még csak nem is kacsintottál rá egyik nőre sem, Thatcher.
Már nem megy a játék?
Az ajkamba haraptam, hogy megállítsam a mosolyt, de nem
küzdöttem a késztetés ellen, hogy lehajoljak, és egy finom
csókot nyomjak az ajkára.
– Nem volt rá igazán szükség. – Amikor visszahúzódtam,
azért nem tagadtam meg tőle az élvezetet.
– Á, itt van – suttogta. – Csak egy kicsit késett, azt hiszem.
– Valami olyasmi.
Tartottam az ajtót, ahogy beljebb mentünk, átvágtam a
 j gy j g
tömegen, végül a túloldalon egy másik ajtóhoz értünk. Nagy,
hivatalos betűkkel a VÉSZKIJÁRAT felirat állt felette, de tudtam,
hogy nincs rajta riasztó. Az edzésen az egyik srác mesélte, hogy
részegen átesett rajta, miközben egy nőnek próbált udvarolni.
Nem éppen a legjobb taktika, de nem én akartam felvilágosítani
erről. Ezt a leckét neki magának kellett volna megtanulnia.
És ma este biztosra akartam menni, hogy kifizetődő volt
odafigyelni.
– Hová megyünk? – kérdezte Cass, amikor kiléptünk a másik
oldalon egy elhagyatott tetőteraszra.
– Csak egy kis kísérletet végzek, édesem.
– Kísérletet? – kérdezte gyanakodva.
Jó oka volt gyanakodni. Nem voltam biztos benne, hogy a
tervem mennyire fog tetszeni neki, de meg kellett próbálnom.
Egy ilyen lehetőséget az okos emberek nem hagynak ki.
– Csak egy kis öröm kontra félelem játék.
– Félelem? – csattant fel. – Mi a faszra készülsz?
– Gyere ide, kicsim! – biztattam a kezét rángatva, amikor az
ajtó felé fordult. – Ígérem, hogy ez az egész megpróbáltatás meg
fogja érni.
– Megpróbáltatás? Ez nem valami ígéretes szó. A
megpróbáltatás fájdalomra és szenvedésre utal.
Felnevettem.
– Nem szeretek szenvedni, és ha kényszerítesz rá, biztosan
viszonozni fogom a szívességet.
– Világos – bólintottam.
A terasz másik oldalán álló tűzoltólétra felé húztam, és
biztattam, hogy menjen fel előttem. Nem hányt éppen
cigánykereket örömében.
– Azt akarod, hogy még magasabbra menjek? Megőrültél?
Tudod, hogy kurvára tériszonyom van. Már megfenyegettem
Georgie-t, hogy álmában megölöm, amiért ezt választotta
helyszínnek, pedig ő a legjobb barátom. Jobban szeretem, mint
téged.
– Tényleg?
 – Igen.
Nevettem.
– Imádom az őszinteségedet.
– Ó, igen – morogta, miközben a létrához toltam, és az első
lépcsőfokra tettem a lábát. – Hát, most őszintén utállak.
Az államat a nyakába hajtottam, és belélegeztem az illatát,
mielőtt a fülébe suttogtam.
– Nem, nem utálsz. – Ajkammal végigsimítottam a bőrén,
miközben előre-hátra csavartam a fejem. A fogammal játékosan
belecsíptem a puha húsba, majd a számba szívtam, és a
nyelvem hegyével finoman végignyalogattam rajta, hogy
enyhítsem a csípést. A szakállam dörzsölte a bőrét,
megborzongott.
– Thatch – suttogta, de többet nem mondott.
– Menj fel a létrán, Cassie – parancsoltam halkan, és még
egyszer utoljára megszorítottam, majd hátraléptem, hogy
nézzem.
Egy pillanatra megállt, de nem nézett vissza, felkapaszkodott
a létrán, és gyorsan távolodott a peremtől.
Amint felértem a csúcsra, és biztonságos lépésnyire
távolodtam a biztos haláltól, rám rontott. Az idegei irányították,
és természetellenesnek tűnt, hogy nem a magabiztosságot és
önuralmat lássam. Egy percig tényleg rosszul éreztem magam,
hogy a félelme miatt különlegesnek érzem magam, de amikor a
mellkasomnál az öklébe gyűrte az ingemet, minden sajnálkozás
eltűnt belőlem.
– Miről van szó, Thatcher?
Elmosolyodtam. Rám nézett.
– Bízol bennem?
– Nem. – Határozottan és azonnal válaszolt, egy másodpercig
sem gondolkodott előtte.
– Cass – ismételtem.
– Bassza meg! – kiáltotta frusztráltan, és összeszorította a
szemét. – Igen, valami teljesen őrült okból kifolyólag igen. És
fogalmam sincs, miért, hiszen egy pszichopata vagy.
 – Nicsak, ki beszél.
– Thatcher… – csattant fel, és én felé ugrottam.
Az ajkamat keményen az ajkára szorítottam, és Cassie nem
késlekedett, nem fogta vissza magát.
Belezihált a számba, amikor a fenekénél fogva magamhoz
húztam. A szoknyája rövid volt, és ujjaim hegye éppen csak
súrolta a combja bőrét.
A kezem megfeszült, mindent megtettem, hogy nyomot
hagyjak a tökéletes bőrén, akár kaptam rá engedélyt, akár nem.
Puha ajkát rágcsáltam, ő beletúrt a rövid tincseimbe, ahol a
szakállam találkozott a hajvonalammal.
– Akarod, hogy eltereljem a gondolataidat a magasságról,
bébi? – kérdeztem, épp csak annyira húzva el az ajkaimat az
övéről, hogy meg tudjak szólalni.
– Már épp elterelted, te idióta. Most megint eszembe
juttattad. – Amikor a számmal ismét akcióba lendültem,
éreztem, hogy sikerült elfelejtenie. Elmosolyodtam, miközben
ismét megcsókoltam.
– Nem sokáig.
Lassan kezdtem, körbeöleltem a testét, amíg a feneke
közepén találkozott a két karom. Addig markoltam puha húsát,
amíg felnyögött.
– Van rajtad bugyi, bébi? – suttogtam a szájába.
Amikor az ajkába harapott, és megrázta a fejét, nem tudtam
visszatartani a nyögésemet, sem a kétségbeesett vágyamat, hogy
megtudjam, igazat mond-e.
Durván belemarkoltam a szoknyájába, és addig csúsztattam
felfelé a kezem, amíg nem volt semmi a tenyerem és a bőre
között. Egyetlen sima mozdulattal térdre ereszkedtem, és a feje
hátraesett, miközben a keze megtalálta a hajamat, és beletúrt.
Előrehajoltam, és a nyelvemet egyenesen a csupasz
csiklójára helyeztem.
– Az istenit! Soha többé nem leszek ugyanaz az ember –
vallottam be őszintén a puncijának.
Most, hogy már tudtam, hogy tényleg minden nélkül el tud
indulni otthonról egy ilyen kis szoknyában, állandóan azon járt
 gy y y j
az eszem, hogy vajon mikor teszi meg újra.
Egyik lábát a vállamon áthúzva addig nyaltam és
szopogattam a punciját, amíg a térde remegni kezdett. Két
kezemmel a csípőjénél fogva felemeltem a másik lábát a földről,
már a vállamon ült.
– Szent szar – lihegte. – Szó szerint az arcodon ülök.
Pontosan ott, ahol akartam. Bólintottam, és a nyelvem hegyét
a csiklójához simítottam.
Épp csak annyira húzódtam hátra, hogy beszélni tudjak, és
megdörzsöltem odalent.
– Csukd be a szemed, bébi!
Eltartott egy percig, a lába között felém bámult, de végül
valami, amit látott, arra késztette, hogy engedelmeskedjen.
Egy sikoly hagyta el az ajkait, ahogy feltápászkodtam,
miközben ő a vállamon ült.
– Ó, szent szar!
– Tartsd csukva a szemed – nyugtattam meg.
Öt óvatos lépéssel eljutottam egy falmélyedéshez, az épület
külső falának egy kis kivágásába, ahol egy emelvény
helyezkedett el egy méterrel lejjebb.
Óvatosan letettem, és mindkét szemhéját megcsókoltam,
amikor felszisszent a hideg beton érzésétől a csupasz fenekén.
– Bízz bennem, édesem! Hidd el, nagyon jó lesz!
– Akkor legyen kevesebb beszéd és több tett! – szólt rám.
Nevettem, átmásztam a peremen mögötte, fel a kis emelvényre.
– Thatch – mondta idegesen, amikor az ajkam hátulról
megérintette a vállát.
– Semmi baj, kicsim.
Egyik karomat a háta köré, a másikat a lába alá tettem,
felemeltem a betonról, hogy megvédjem a bőrét, és
megfordítottam, hogy a város felé nézzen.
Ismét térdre estem, és széttártam a lábát, terpeszbe tettem
őket a párkányokra, amíg tágra nem nyílt és készen nem állt
rám.
A szemét még jobban összeszorította. Megcsókoltam a
combja belsejét.
– Vigyázni fogok rád – ígértem. – Csak tartsd csukva a
szemed, amíg el nem élvezel. A többiről én gondoskodom.
Belélegezve őt visszatettem a számat a puncijára, és dolgozni
kezdtem. A pereme körül a nyelvem hegyével ingereltem,
mielőtt feljebb indultam, hogy a csiklóját szopogassam, és két
ujjammal is kitöltöttem. Zihált a behatolásra, és a csípőjénél a
betonba kapaszkodott.
Felnyögtem, ahogy az izgalma beborította az ajkamat, és a
nyelvem hátuljára ömlött.
Az istenit, de jó íze van.
– Ó, istenem… Istenem – lihegte, ahogy egyre magasabbra és
magasabbra repítettem, keményen és gyorsan ingereltem, és
majdnem a nadrágomba élveztem az izgalomtól, amit a mohó
puncija okozott.
– Én… én… én… – kiáltotta, és csak addig húztam el a számat,
amíg emlékeztettem, hogy nyissa ki a szemét.
Hangosan zihált, az előtte elterülő város látványa a félelmet
és az élvezetet a tökéletesség mámorító keverékévé mixelte, a
mellbimbói átütöttek a vékony felsőjén.
Egyértelműen nincs rajta melltartó. Szándékosan csinálta,
csak hogy az őrületbe kergessen – tudtam, hogy így áll a dolog.
Ott maradtam, és magamba szívtam mindent, vigyázva, hogy
egy cseppet se pazaroljak el, és egyetlen pillanatot se hagyjak ki,
amikor az arcát nézhetem. Amikor minden túl sok lett, újra
lehunyta a szemét, a feje hátracsuklott, a legtökéletesebb
módon mutatva meg mindent, amire valaha is vágytam.
Megrázkódott, amikor a karomba húztam, és a nyakamba
temette az arcát.
– Hogy teljesítettem, édesem?
A karja reflexszerűen körém fonódott.
– Jó munkát végeztél – válaszolt. – Megmutattad a puncimat
az Empire State Building legfelső ötven emeletének.
Nevettem, és ismét megcsókoltam.
– Bízz bennem, bébi! Élvezték a kilátást.
 27. fejezet

Cassie
A mobiltelefonomat a nyakam és a vállam közé szorítottam,
miközben kihalásztam a táskámból egy mentolos cukorkát. Ez a
zöld életmentő a drogom.
– Lesz időd beugrani a lakásba és megetetni Philt a délutáni
találkozód előtt? – tettem fel a kérdést a telefonba, miközben a
28. utcán sétáltam a hömpölygő, déli gyalogosforgalomban. –
Megetetném én, de Georgie-val és Willel találkozom ebédre,
aztán pedig be kell ugranom az ESPN irodájába, hogy leadjak
néhány anyagot.
– Igen, nem gond – válaszolt Thatch a fülembe, és
papírzörgés töltötte be a kagylót.
– Azta, ma nagyon előzékeny vagy – cukkoltam. – Van ennek
valami köze a ma reggelhez?
– Nagyjából bármit megteszek, amit kérsz, ha minden reggel
így ébresztesz.
Elvigyorodtam.
– Néha elfelejtem, milyen boldoggá tesz egy szopás.
– Először is, hatvanas számú szabály, ezt soha ne felejtsd el.
És másodszor… az tesz boldoggá, ha te leszopsz – tisztázta.
– Szóval mástól nem is akarod? – teszteltem. Tudtam, hogy
kurvára mit kell felelnie.
– Nem – válaszolta gyorsan. – Ha egyszer kipróbáltál egy
Dysont, más márkák a közelébe sem érnek.
– És mi van a mellemmel? – vigyorogtam.
– Ugyanez.
– A puncim?
– Most csak azt akarod, hogy bókoljak, de belemegyek a
játékba – válaszolta, a hangjában nevetés bujkált. – Igen, buja
Cassie, a puncidtól feláll a farkam.
– És mi a helyzet a fenekemmel?
– Ez most egy ajánlat? Mert azonnal eldobok mindent, hogy
aláírjam a pontozott vonalon, ha utána enyém a segged.
Szép próbálkozás, Thatcher, de nem fog megtörténni. Egy
hölgynek muszáj tartogatnia egy „ingyen szabadulás a
börtönből” kártyát a tarsolyában.
Nevettem, és eszembe jutott a telefonhívás másik oka.
– Ne vond el a figyelmemet! Valójában okkal hívtalak.
– Mit tehetek még érted, drágám?
– Nos, van egy kis meglepetésem – jelentettem be, ahogy
átkeltem az 5. sugárúton. – Izgatott vagy?
– Nem – felelte lapos hangon. Egy taxis két hosszú dudálása
aláhúzta az érzést.
– Hát ez kurva hálátlan tőled.
Semennyi jelét sem mutatta a megbánásnak.
– Legutóbb, amikor megleptél, az lett a vége, hogy
malacgazda lettem New Yorkban, és ráadásul krónikus
szorongóvá avanzsáltam.
– De úgy szereted Philt! – nevettem.
– Igen, most már igen – válaszolta. – Megszerettem. De
kezdetben nem így volt. Nem voltam elragadtatva az ötlettől,
hogy egy istállóba való haszonállat alszik a hálószobám
sarkában.
– Nos, ez még Philnél is izgalmasabb – jelentettem ki. A
hangom extatikusan csengett a gondolattól, hogy ismét
felcsigázhatom. Szó szerint ez volt az egyik kedvenc dolgom a
világon. És az ő kis múlt heti tériszonytesztje után nagyon
vágytam rá, hogy újra felülmúljam. Bár meg kell jegyeznem,
hogy az a teszt életem legjobb orgazmusával ajándékozott meg.
De ez csak részletkérdés, igaz?
– Készülj fel, Thatcher, mert tudod mit? Nagy Testvér leszel!
– Tessék?
– Nagy Testvér! – ismételtem.
– Miről beszélsz?
– Feliratkoztam a nevedben a manhattani Fiúk és Lányok
Klubjába, hogy mentorálhass egy gyereket.
Elcsöndesedett a vonal végén, mire végül megkérdezte:
 – Mi a fenéért csináltad ezt?
– Mert úgy éreztem, hogy ez a következő nagy lépés a
kapcsolatunkban – magyaráztam, miközben ördögien
elvigyorodtam. – Ez mindkettőnket felkészít majd arra, hogy egy
nap gyerekeink legyenek.
– Téged hogyan készít ez fel a gyerekvállalásra?
A szemétláda. Nem hagyta annyiban.
És valahogy szerettem ezt.
És őt.
– Megtaníthatsz nekem mindent, amit tudsz. Egyikünknek
muszáj értenie a gyerekekhez, és úgy éreztem, hogy ez inkább a
te területed, mint az enyém – magyaráztam. – Csak néhány
titoktartási papírt és egyéb jogi hókuszpókuszt kell aláírnod, de
egyébként minden el van intézve. Jövő héten találkozhatsz a
kistestvéreddel! – kiáltottam fel izgatottan, de hirtelen
megtorpantam a járda közepén, amikor egy bódéba botlottam,
amelynek az oldalán a GuyFi felirat állt.
A logó alatti apróbetűs részt fürkésztem. Maszturbációs fülke
férfiaknak székkel, sötétítő függönnyel és egy laptoppal.
– Ez meg mi a szent szar?
Egy huszonéves nő Martens bakancsban és rövid ruhában
megállt mellettem, elborzadva bámult a bódéra.
– Undorító, nem?
– Milyen szent szar? – kérdezte Thatch, de a
telefonbeszélgetésünk immár nem tűnt igazán fontosnak.
Válaszra volt szükségem, méghozzá azonnal.
– Mióta van ez itt? – kérdeztem a lánytól.
– Azt hiszem, körülbelül egy hónapja – rázta a fejét. –
Esküszöm, csajszi, New York egyre furcsább, a férfiak pedig
igazi disznók – tette hozzá, majd ment tovább az útjára.
Száz százalékig egyetértettem vele. Forrni kezdett a vérem,
és a dühöm másodpercről másodpercre nőtt, miközben tovább
bámultam az aljas fülkét.
– Cassie! – szólalt meg Thatch hangosabban a fülemben. – Mi
a szar történik?
 – Ez a szar! – kiabáltam, és a fülke felé mutattam egy
kiszámíthatatlan mozdulattal, bár ő nem láthatott engem. – Ez a
kibaszott köcsög bódé a járda közepén!
Csizmás sarkammal a betonon dobogtam.
– Nyilván csak férfiaknak van! Mi van, ha egy kanos csaj
vagyok, és szükségem lenne egy kis megkönnyebbülésre?
A kurva életbe, végül is kanos voltam.
– Nem mehetnék be ebbe a hülye kis fülkébe, hogy
könnyítsek magamon?
– Cass… – próbált félbeszakítani, de túl későn. Én már
nyomtam a tirádát.
Rámutattam egy mellettem elsétáló férfira.
– Mi van, kopasz? Egyedül akarsz maradni, hogy
megrángathasd a farkadat? – elfordította a tekintetét, majd
szinte sprintre gyorsította a lépteit, és a kínos helyzetből
menekülve átszelte az utcát.
– Cass…
– Hé, piros sapkás fickó! Veled mi a helyzet? – A fülke felé
mutattam. – Szükséged lenne egy kis délutáni huzigálásra,
mielőtt visszamész dolgozni?
Undorodva a levegőbe emeltem a kezem.
– Kibaszott perverzek! Az istenit, Manhattan! Szedd össze
magad!
Miért nem tudják otthon, vagy a munkahelyi mosdóban
megoldani a dolgot, mint minden más istenverte fickó ebben az
országban?
– Hé, bolond! – Thatch hangos felkiáltása felkeltette a
figyelmemet.
– Mi az? – csattantam fel.
– Ne támadj rá minden férfira, aki elmegy melletted.
– Nem tehetek róla, Thatcher. Meg vagyok döbbenve.
Őszintén szólva valószínűleg leginkább a nemek közti nyílt
diszkrimináció miatt.
– Várj, hol vagy? – kérdezte. – A 28. és az 5. utca sarkán?
– Igen, miért?
 – Nálad vannak a Nagy Testvér papírjai?
– Ööö… igen.
– Fantasztikus. A fülkében ülök, és élvezem az
ebédszünetemet. Csak hozd be őket!
Az arcom szinte eltorzult a döbbenettől.
– Mi?
– Hozd be ide a papírokat – ismételte lassan, mintha ez
segítene megérteni.
– Fogd be, te hazug. Nem is vagy abban a fülkében.
– Csak gyere be a GuyFi fülkébe, drágám. Jól jönne a melled
segítsége. A függönyön túli felfordulás eléggé elrontotta a
hangulatot.
– Honnan tudod, hogy GuyFi bódénak hívják?
– Szerinted? Mert itt ülök benne.
Leesett az állam, és mielőtt végiggondolhattam volna a
tettemet, már trappoltam is a fülke felé, mint egy őrült. Az
öklömbe szorítottam a fekete függöny anyagát, és elég erősen
rántottam szét ahhoz, hogy megremegjenek a fémfalak.
Abban a pillanatban, amikor a tekintetem találkozott egy
srác döbbent arckifejezésével, akivel még sosem találkoztam, és
aki egy általam ismeretlen péniszt tartott a kezében,
felsikoltottam.
– Ó, istenem, nem ismerem ezt a faszt!
– Húzd be a függönyt! – kiáltotta a férfi. – Húzd be azt a
kurva függönyt!
– Bocsánat – mentegetőztem, és elhúztam a függönyt. Aztán
egy gyors ötlettől vezérelve újra szétnyitottam, csak hogy
hozzátegyem: – Boldog rejszolást! – mielőtt visszazártam volna.
Thatch harsány nevetése betöltötte a fülemet, miközben
kirontottam a fülkéből.
– Mekkora egy seggfej vagy! – ziháltam a szavakat az
adrenalinnak és a szokásostól eltérő szokatlan testmozgásnak
köszönhetően.
Thatch nem bírta abbahagyni a nevetést.
– Nem hiszem el, hogy ez tényleg működött.
 – Most kényszerítettél engem, a barátnődet, hogy egy másik
fickó farkát nézegessem, Thatcher. Micsoda elbaszott egy dolog.
– Ó, édesem, nem akarsz kicsit felfrissülni? Idejöhetnél
bámulni a farkamat pár percig. Attól jobban éreznéd magad?
– Baszódj meg, T! Baszódj meg! – mondtam, és letettem a
telefont, nem hallgattam tovább a nevetését.
Én: 61. szabály. Ne kényszeríts rá, hogy más pasik
farkait nézegessem.
Thatch: HAHAHAHAHAHAHAHAHAHA
Csináltam egy képet a középső ujjamról a mellem között, és
elküldtem neki, hozzátéve a következő szavakat: „Mondj búcsút
a szopásnak a következő három hétre.”
Thatch: Hé, na. Ne kapkodjuk el a dolgokat.
Én: Túl késő alkudozni. Három hét. Megszívtad.
Thatch: Ha meggondolod magad, akkor a következő
hónapban minden reggel felszolgálhatod nekem a
puncidat reggelire.
A francba. Ezt az ajánlatot nehezen utasíthattam vissza.
Én: Rendben.
Thatch: Richard Gere szavaival élve: négyet is
fizettem volna.
Hirtelen Julia Roberts voltam a habfürdőben a Micsoda nő
forgatásán. Tényleg a szórakoztatóipar igaz fogyasztói vagyunk.
Persze ebben a forgatókönyvben én vagyok a kurva, de ha Julia
Roberts el tudta játszani a szerepét, akkor én is.
Én: Én kettőért is megcsináltam volna.

Tizenöt perccel később beléptem a Starline Diner étterem

ajtaján, és körbepillantottam a helyiségben Georgia és Will után
kutatva. Régi krómozott tányérok és lemezek sorakoztak a
falakon, és az egyes bokszok vörös műbőr ülései mintha
csillámporból készültek volna.
– Itt vagyunk, Cass! – intett a legjobb barátnőm az egyik hátsó
sarokból, amikor nem találtam meg őket azonnal.
Végigmentem a fülkék között, vigyázva, hogy ne nézzek
olyan vendégekre, akiket nem ismerek személyesen. A szívem
ritmusa azt sugallta, hogy még mindig fennállhat a veszélye
annak, hogy megtámadok egy ártatlan járókelőt.
Amikor már nyugodtan felnézhettem az egyetlen asztalra,
ami érdekelt, egy nőt láttam meg, akivel még sosem
találkoztam, és aki Georgia bátyja, Will mellett ült.
– Szia, William! – üdvözöltem tudálékos vigyorral, mielőtt
visszapillantottam a rendkívül vonzó partnerére. Általában
igyekeztem elkerülni, hogy a véleményemet bármilyen módon
a társadalmi konvenciókhoz igazítsam, de ebben az esetben
megértettem a felhajtást – szőke haj, kék szem, és ahogyan én
láttam, a selymes blúza és a csinos ceruzaszoknya alatt
pokolian jó test. Ez a nő lenyűgöző volt és kész.
– Nem a barátnőm – közölte Will anélkül, hogy megvárta
volna a kérdést, mire elvigyorodtam.
Will felállt, és gesztikulálni kezdett, mintha nem tudnánk
követni, hogy kiről beszél.
– Cassie, ő itt Winnie, a barátom és a főnököm. Winnie, ő
Cassie.
Mivel most jött el az első benyomás ideje, meg minden, úgy
döntöttem, hogy nem fogom túl keményen szívatni Willt.
Barátságosan üdvözöltük egymást, és Winnie hozzátette:
– Remélem, nem bánod, hogy megzavarom az ebédeteket –
amikor leültem vele szemben.
Intettem neki.
– Ne őrülj meg. Will barátja az én barátom is.
– Őszintén szólva – szólt közbe Georgia –, aki elviseli a
bátyámat, az rögtön elnyeri a barátságomat.
Winnie elvigyorodott, Will pedig könnyedén elnevette magát.
– Na, milyen érzés Will főnökének lenni? – kérdeztem, és
több mint kíváncsi voltam az összes piszkos kórházi sürgősségi
osztályos pletykára. Tudtam, hogy Will azt mondta, hogy nem a
barátnője, de azt nem mondta, hogy nem is fekszik le vele.
Rengeteg szórakoztató tapasztalatból tudtam, hogy ez a két
dolog nem zárja ki egymást.
 – Olyan szörnyű, mint amilyennek gondolom? – egészítette ki
Georgia a kérdést.
Winnie nevetett.
– Will valójában az egyik kedvenc kollégám.
Georgia álla leesett.
– Hát ez kiábrándító. Reméltem, hogy szörnyűségeket
mesélsz majd róla.
Ne aggódj, csajszi. Utánajárunk a dolognak.
– Oké, vannak kérdéseim.
Előrehajoltam, és az asztalra támasztottam a könyökömet.
– Na tessék – motyogta Will.
– Mondd meg az igazat! Az orvosok és a nővérek tényleg úgy
kefélnek egymással, mint a Grace klinikában?
– Ó, igen! – csillant fel Georgia szeme. – Mesélj el mindent,
amit a kórház nem reklámoz… Hacsak nem arról van szó, hogy
ti ketten összeszűritek a levet. Az ilyesmi nem érdekel.
A duzzogó fintor szinte ösztönösen jelent meg az arcomon, és
Georgia felnevetett.
– Ő a bátyám, haver!
– Akkor fogd be a füled! – vágtam vissza.
Will felsóhajtott.
– Soha nem kavartunk, Gigi. Csak barátok vagyunk.
– Igen, a kapcsolatunk Will-lel olyan plátói, amennyire csak
két emberé lehet – értett egyet Winnie. – Hacsak be nem sétál
McDreamy, valószínűleg soha nem fogok dugni egy
munkatársammal sem.
Will félig vigyorgott, félig grimaszolt, mintha nem
mondhatná el ugyanezt magáról. Winnie észrevette.
– Ó, istenem! Kivel kefélsz? Hogy maradhatok le a jó
részekről?
– Gondolom, azért, mert túlságosan lefoglal a munka vagy a
lányod nevelése. És ez kibaszottul múlt idő. Jelenleg nincs
részem semmilyen munkahelyi románcban.
– Van egy lányod? – kérdeztem, mivel mostanában jobban
érdekeltek a gyerekek. Kicsit nyugtalanító volt, de ahelyett,
hogy pánikba estem volna, belenyugodtam a gondolatba.
– Igen, hatéves. – A szeme felcsillant, és az ajka szeretetteljes
mosolyra húzódott. – Lexinek hívják, és ő a mindenem.
– Winnie az egyedülálló anyák szuperhőse – vetette közbe
Will. – Ő vezeti a sürgősségi osztályt, nyolcvan órát dolgozik
hetente, és valahogy sikerül egy fantasztikus gyereket nevelnie.
– Most a seggemet nyalod. És igen, továbbra is te vagy az
ügyeletes jövő hétvégén.
Will megvonta a vállát.
– Egy próbát megért.
– De igaza van – nevetett Winnie. – Nagyjából mindenben
fantasztikus vagyok, azon kívül, hogy nincs életem a lányomon
és a munkámon kívül.
Ez a Winnie lány tökösnek tűnt. Máris megkedveltem.
– Ragaszkodom hozzá, hogy gyakrabban lógj velünk.
– Igen – értett egyet Georgia. – És menjünk el együtt bulizni.
Will nélkül, persze.
Winnie elmosolyodott.
– Azon vagyok, hogy találjak egy új állást, ahol a beosztásom
nem ilyen rémes, és akkor mindenképpen elfogadom az
ajánlatot. Nem is tudom megmondani, mikor voltam utoljára
szórakozni.
– Tudod – folytatta Georgia –, a Mavericks új csapatorvost
keres.
Winnie szeme felcsillant.
– Tényleg?
– Nem ismerem az állás minden részletét, de azt tudom, hogy
kevésbé lenne megterhelő, mint a jelenlegi nyolcvanórás
munkaheted. Különösen a szezonon kívül. Ha szeretnéd, e-
mailben küldhetek neked több információt.
– Kevesebb munka és sportolók? Érdekel a dolog. – Belenyúlt
a táskájába, elővett egy névjegykártyát, és átcsúsztatta az
asztalon.
Átpillantottam Georgia válla fölött, és megláttam a feketével
nyomtatott nevet.
– Winnie Winslow – olvastam fel hangosan. – Ez aztán a
 g
vagány név.
Közömbösen megvonta a vállát.
– Hát, én vagány csajszi vagyok.
Igen, határozottan össze akartam barátkozni ezzel a lánnyal.
Mivel úgy érezte, hogy minden pletykán túl vagyunk a
bátyjáról és a szőkéről, Georgia kíváncsi tekintete rám
szegeződött.
– És mi van veled?
– Mi lenne velem? – kérdeztem vissza.
– Pont olyan vagy, mint a pasid! – vádolt meg nevetve, és
bármennyire is próbáltam leállítani, kezdtem elpirulni.
– Pasid? – kérdezte Will. – Milyen pasi?
A bőröm bizseregni kezdett, és a hangom elakadt.
– Nézz magadra! – piszkált Georgia. – Azt hinné az ember,
hogy tudsz róla beszélni. Tudnod kellene beszélni egy olyan
kapcsolatról, ahol együtt élsz a sráccal, a kurva életbe.
– Várj egy pillanatot! Együtt élsz a fickóval? Mikor történt
mindez? – kérdezte Will gyorsan, miközben Winnie érdeklődve
követte az eseményeket.
– Thatch az – jelentette be Georgia.
– Szent szar. És ő miért nem mondott semmit?
Összevontam a szemöldökömet.
– Viszonylag újkeletű a dolog.
– Együtt éltek – ismételte Will nevetve.
– Tisztában vagyok vele, köszönöm szépen. De viccből
költöztem be.
– Nem, nem, nem – tiltakozott Georgia. – Ne gyere nekem
ezzel! Ha viccből költözöl be, akkor előbb-utóbb ki is költözöl.
Akkor nem keféltek úgy, mint a nyulak, és nem bámultok így
egymásra, és nem beszéltek bevásárlólistákról.
Vajon nehéz lenne kitekerni Georgia nyakát?
– Kedvelem őt, oké? – vallottam be sietve. – Vicces és
szórakoztató, és az istenit, a farka sosem áll le.
– Ó, Jézusom! – kiáltotta Will.
– Máris kedvelem – tette hozzá Winnie egy bátorító
mosollyal.
– Igaz? – hadartam. – A hülye seggfej sikeresen elérte, hogy
szinte lehetetlen lenne nem kedvelni őt. Nem tehetek róla.
Georgia mosolya gyakorlatilag nukleáris méretűre dagadt.
– Szóval… ez mit jelent? Mi van veletek?
Megvontam a vállamat.
– Próbáltál már beszélni vele arról, hogy mi is történik
valójában? – erősködött Georgia, és Will felnyögött. A barátnőm
jeges pillantást vetett rá, és csettintett. – Te csak fogd be! Ez
most csajos kiruccanás, ki kell bírnod.
Will elhallgatott, és Winnie felnevetett.
– Így fogok beszélni veled a melóban. A szokásosnál is
gyorsabban engedelmeskedtél.
Will újra felnyögött, és a tenyerébe hajtotta a fejét.
Georgia visszafordult felém, de én örömmel használtam fel a
figyelemelterelést a magam javára.
– Egyelőre hagyjuk ezt, oké? Hadd aggódjak én Thatcher
merevedése miatt, te pedig koncentrálj a Nagyfarkúra. –
Elmosolyodtam, hogy enyhítsek a hangom csípősségén, és
reméltem, hogy megérti.
Tudtam, hogy beszélnem kell Thatchcsel arról, hogy állnak a
dolgok. De nem tudtam megállni, hogy ne aggódjak a lehetőség
miatt, hogy most az egyszer, sok év randizás óta először biztos
voltam benne, hogy mik vagyunk – egy pár, egy mi, mindaz,
amit már régóta és talán mindig is akartam –, és ő meg azt hiszi,
hogy mindez nem vagyunk.
 28. fejezet

Thatch
– Ébredj fel, édesem! – turbékoltam Cassie fülébe.
Phil éberen felhorkant, és elkezdte piszkálni a kezemet.
– Vigyázz, Phil! Próbálom felébreszteni anyádat, és tudod,
hogy ez nem lesz könnyű.
– Hallak, seggfej – morogta Cassie a párnába.
– Ó, szóval csak akkor alszol olyan mélyen, mintha hulla
lennél, ha meg akarlak dugni?
– Hé! Már egy ideje nem aludtam el a farkadon.
Elmosolyodtam, és ajkamat a csupasz vállához érintettem.
– Maradjon is így!
– Istenem. Hol a kávé? Van kávé? – kérdezte, még mindig
szorosan behunyt szemmel.
Felvettem a bögrét az éjjeliszekrényről, és óvatosan az orra
alá tartottam.
– Itt a kávé.
Egyik szeme kinyílt, hogy megbizonyosodjon róla.
– Hála Istennek – sóhajtotta, megragadta a bögrét, és ülésbe
tornászta magát.
Három kortyot ivott, mielőtt újra megszólalt volna.
– Mennyi az idő? Szarul érzem magam.
– Ne törődj azzal, hogy mennyi az idő.
A szeme összeszűkült, és pillantása az éjjeliszekrényre
ugrott, hogy megkeresse, amit korábban óvatosan arrébb
tettem.
– Hol van az óra?
– Hm – játszottam az ártatlant. – Nahát, Phil biztos csinált
vele valamit.
– Ne merészeld Philre fogni! – kiáltotta. – Mennyi az
istenverte idő? Azonnal mondd meg, Thatcher!
– Nem fontos. Csak idd meg a kávédat, és ébredj fel –
próbáltam megnyugtatóan duruzsolni. Nem vette be.
 Felugrott az ágyból, és futásnak eredt kávéval a kezében,
Phillel a nyomában. Phil horkantott, Cassie káromkodott, én
felpattantam az ágyról, és lassú léptekkel követtem.
Ilyen érzés lehet a kivégzőosztag felé lépkedni.
– Hajnali három óra? – kiáltott fel a konyhából.
Megrándultam. – Három óra a lefekvés, nem pedig a felkelés
ideje – kiabálta, éppen akkor, amikor az előszobából a
nappaliba értem.
– Alkalmanként az ébredés ideje is. A reggeli rádiós műsorok
vezetői is megerősítenék. És azok is, akiknek kora reggel indul a
repülőjük.
– Úgy nézek ki, mint bármelyik a felsoroltak közül? –
kérdezte, mire szinte kiguvadt a szemem a visszatartott
nevetéstől.
A haja hatalmas patkányfészeknek tűnt, a melle tökéletesen
szabadon lógott, mint ahogy az gyakran előfordult. A
szempillaspirál elmaszatolódott vad, kék szeme alatt, és a
mellbimbói teljes erőbedobással álltak.
Ő volt a legjobb dolog, amit életemben láttam.
– Elnézést a korai ébresztésért – kértem bocsánatot. – De van
egy meglepetésem.
A tekintete egy kicsit megenyhült.
– Szeretem a meglepetéseket.
– Tudom, drágám.
– Rendben. Felöltözöm. De Phil és én felírunk téged a
feketelistánkra. Igaz, Phil?
Phil fel sem nézett onnan, ahol éppen kotorászott.
– Bassza meg, Phil! Belehalnál, ha egy kicsit támogatnál? –
vonta kérdőre Cassie.
– Phil inkább a pasikat bírja, édesem. Testvérkódex, meg
minden. Ne érezd magad rosszul!
– Nos, jobb, ha összeszedi magát, és nem felejti el, ki hozta
ide. – Olyan hangon beszélt, ahogy gyerekekkel szoktak, de a
szavak, amelyeket használt, hátborzongatóvá tették a
kijelentését. – Különben valaki egy szendvicsben fog kikötni,
nem igaz, Phil bubu? Anyuci nem rettenne vissza egy kis
 g y gy
sertéshúsos szendvicskétől. – Még több kávét töltött a
csészéjébe, és elindult felém.
– Vegyél fel kényelmes ruhát – utasítottam, amikor elment
mellettem visszafelé tartva a hálószobába.
Kicsit tovább gondolkodtam, és némi konkrétumot is
hozzátettem. – És egy melltartót.
Megtorpant, nekidőlt a falnak, és szembefordult velem.
– Melltartót? Melegen ajánlom, hogy ne megint futni vigyél,
Thatcher.
– Nem futni viszlek – biztosítottam. Amikor még mindig nem
úgy festett, mint akit sikerült meggyőzni, kinyújtottam felé a
kisujjamat. – Cserkész becsszó.
Két lépést lépett vissza, és a legapróbb ujját az enyémbe
akasztotta. Elmosolyodtam az egymásba fonódó ujjaink láttán.
Megcsapkodtam a fenekét, amikor nem mozdult.
– Gyerünk. Mozogj már!
Eltűnt a folyosón, de mindezt hátrálva tette, és fél kézzel
egész úton fenyegető mozdulatokat tett felém.
Ha azt hiszed, hogy most meg akar ölni, csak várd ki a végét.

– Hol vagyunk? – kérdezte, amikor behajtottunk a

repülőtérre. Szerencsémre a koromsötétben nehéz volt
megmondani, merre járunk, ha épp nem tudta az ember, hova
tart.
– Majd meglátod.
– Tudod, talán mégsem szeretem a meglepetéseket –
morogta.
Kuncogtam.
– De igen. Csak légy türelemmel. Rá fogsz jönni elég hamar.
Nem lennél ilyen lelkes, ha tudnád, hogy miről van szó.
– Bárcsak Phil is velünk jöhetett volna – duzzogott, mire
felhördültem a nevetéstől.
– Az előbb még azzal fenyegetőztél, hogy szalonnát csinálsz
belőle, most meg azt kívánod, bár itt lenne?
– Ezt a hozzáállást hívják kemény szeretetnek. Minden jó
szülő alkalmazza néha.
Istenem, de aranyos. Nevetséges. De aranyos.
Az üres parkoló kavicsa ropogott a kerekek alatt, amikor
megálltunk, és én parkoló üzemmódba állítottam a kocsit.
– Megérkeztünk.
A szemét forgatta.
– Azt látom. De hová?
Megkérdeztem az egyetlen dolgot, amit tudnom kellett.
– Bízol bennem?
Hátrahajtotta a fejét az ülésre, és a kezével eltakarta az arcát.
Egy nyögés töltötte be az egyébként csendes levegőt.
– Ó, a francba! Ilyesmit csak azelőtt kérdezel, hogy valami
olyasmire kényszerítesz, amit nem szeretnék megcsinálni.
– De ezek általában jól végződnek, ugye?
– Asszem – morogta. A kezét a két kezem közé fogtam, és
megfordítottam, hogy végigkövethessem a tenyerének vonalait.
– Majd én vigyázok rád, oké? És nem csak most. Mindig
vigyázni fogok rád.
– Jézus Krisztus! – Kivágta a kocsi ajtaját, kimászott rajta, és
becsapta maga után. Egy másodpercig döbbenten ültem, mielőtt
követtem a példáját saját oldalamon. – Most már tudom, mit
érez Georgie – folytatta, miközben megkerülte a motorháztetőt,
és egyenesen a karjaimba borult. – Amikor mindig azzal a
nagypöcsű alakkal foglalkozik, aki mindenféle bájos
hülyeséggel rágja a fülét.
Megráztam a fejem, és szorosan magamhoz szorítottam.
Cassie Phillips így reagált, ha olyasmit mondtál, ami tetszett
neki. Váratlanul.
Lehajolva megcsókoltam a feje búbját, és beszívtam a
samponja illatát. Normális esetben eltűnődtem volna, hogy
milyen is az illata egy nőnek, de nála nem. Tudtam, hogy a
rózsaszín Herbal Essences parfümöt használja, fel tudtam
idézni az üvegcsét a fürdőszobámban, és a gondolattól
elmosolyodtam. Nem éreztem úgy, hogy eltűnt a titokzatosság,
vagy valami más hasonló bebeszélt baromság, amit a férfiak
előszeretettel hoznak fel. Jó érzés volt. Mintha a legjobb
értelemben kezdtünk volna ismerőssé válni.
Mintha olyasmiket tudtam volna róla, amiket más férfiak
csak szerettek volna tudni.
– Készen állsz? – kérdeztem a hajába mormolva.
– Azt hiszem, nincs más választásom – motyogta, kihúzta a
fejét az állam alól, és felnézett rám hosszú szempillái mögül.
Nem válaszoltam neki szavakkal. Ehelyett a számat az
övéhez érintettem, majd elhúzódtam, és megszorítottam a
kezét. Mosoly jelent meg az arcán.
Csendben sétáltunk át a parkolón, a kora hajnali fényben
csak a kavics ropogásának visszhangja hallatszott. Amikor
beléptünk a hangárba, a hirtelen betörő fény miatt el kellett
takarnia a szemét.
Társaink a tér túloldalán vártak, már átöltözve. Cassie akkor
látta meg őket, amikor én.
– Claire? Frankie? – röviden felém fordult, majd vissza
hozzájuk. – Mit keresnek itt?
Nem tudhatta, hogy ő volt az igazán váratlan vendég.
Claire lépett előre először, viszonozva Cassie lelkes ölelését,
és Frankie nem sokkal lemaradva követte.
Cassie visszafordult, amikor észrevette az öltözéküket, és
összevonta a szemöldökét, de még nem rakta össze a dolgot.
– Ti tudjátok, hogy mit csinálunk?
Claire arcán zavarodott kifejezéssel próbálta megfejteni,
hogy mi a faszt művelek épp, de Frankie enyhén bosszús
tekintete egyenesen rám szegeződött.
– Nem tudja, hogy mit csinálunk?
– Meglepetés – kelt Cassie a védelmemre.
– Ó – mormogta Frankie. – Nos, akkor igen. Mi tudjuk, hogy
mit csinálunk. – Tétovázott, és iránymutatást várva rám
pillantott. – Minden évben megcsináljuk egyszer. És mindig
ezen a napon.
Értékeltem, hogy megpróbált fedezni, de nem úgy mentem
bele ebbe az egészbe, hogy titkolni akartam volna bármit is.
Azért hoztam el Cassie-t, mert azt akartam, hogy tudja. Azt
akartam, hogy mindent megtudjon rólam, és még ennél is
többnek akartam, hogy a részese legyen. Minden egyes nap
után, amit vele töltöttem, azt akartam, hogy ő is részese legyen
mindennek.
– Margo Frankie kishúga és Claire legjobb barátnője volt. És
ma van a születésnapja – mondtam neki őszintén. – Én, Frankie,
Claire – és most már te is – minden évben így emlékezünk meg
róla.
Az arca megenyhült, és az istenit, pont beleestem a
csapdájába. Olyan keményen, olyan pimaszul tekintett a világ
felé. De abban a pillanatban nem gondolt magára. Rám gondolt.
– Ez csodálatos. Biztos, hogy nem bánjátok, hogy itt vagyok? –
kérdezte hátralépve, hogy mindhármunkat a látóterébe vonjon.
– Nem – válaszoltam határozottan, habozás nélkül.
Cassie bólintott.
– Nekem oké.
Rám mosolygott, majd visszapillantott Frankie-re és Claire-
re. A tekintete az arcukról a testükre vándorolt, és végignézett a
védőruhán és a hámon.
– Várj… miért van rajtuk mindez?
Megfogtam a kezét, az iroda felé húztam, hogy felvegyük a
felszerelésünket, és egyetlen másodperc alatt kipukkasztottam a
boldogsága lufiját.
– Mert ejtőernyőzni megyünk.

– Ha élve leérek a földre – kiáltotta Cassie a dupla motoros

ejtőernyős repülő zúgásán át –, tutira azonnal megöllek.
Karommal szorosan átfontam a mellkasát, bár tudtam, hogy
ha akarna, sem tudna szabadulni tőlem. Azért szíjazták
hozzám, mert én voltam az ugrótársa, és negyven másodpercre
voltunk attól, hogy a mélybe vessük magunkat.
– Alig várom, drágám – kiabáltam a zaj fölött, és egy puszit
nyomtam az arcára, amiért egy szúrós pillantást és két középső
ujjat érdemeltem ki.
 Frankie és Claire mosolyogva figyeltek a gép másik oldaláról.
– Nem hiszem el, hogy részt veszel ebben az őrületben,
Claire! – Cassie olyan hangosan kiabált, ahogy csak tudott.
Frankie felnevetett, Claire pedig felemelte mindkét
hüvelykujját.
– Készen állsz? – kérdeztem, és az ajtó felé manővereztem
magunkat, amikor a pilóta megadta a tizenöt másodperces jelet.
– Nem, nem vagyok kész, te rohadék. Nem hiszem el, hogy
felhoztál ide!
Átnyúltam tökéletes teste mellett, kinyitottam az ajtót, és a
gép szélére csúsztunk.
– Ó, szent unikornis – lihegte Cassie.
– Semmi baj, drágám – nyugtattam meg. – Csak csukd be a
szemed, és élvezd!
– Csukjam be a szemem? Mi van veled, hogy mindig be kell
csuknom az istenverte szememet? – kiabálta.
– Csak addig, amíg úgy érzed, hogy ki tudod nyitni őket –
tisztáztam nevetve. – Ígérem, hogy vigyázni fogok rád.
Egyik kezemet a nyílás oldalán tartottam, peremhez húztam
magunkat, és vártam a pilóta jelzését. Amint a látómezőm
szélén felvillant a felfelé mutató hüvelykujj, elkezdtem a
visszaszámlálást.
– Három, kettő…
– Ó, bassza meg! Ó, bassza meg, bassza meg, bassza meg! –
sikoltott Cassie.
– Egy!
Kitoltam magunkat, és már nem is voltunk a gépen. A szél
azonnal elég erősen megcsapott ahhoz, hogy sikoltsak egyet. Az
ereszkedésünk morajlásán kívül semmilyen más hangot nem
hallottam, és tudtam, hogy Cassie-vel is ugyanez történik.
Elgondolkoztam volna, vajon eszméleténél van-e, de felvette azt
a pozíciót, amiről olyan sokáig magyaráztunk neki.
Kinyújtott kezével megtalálta az alkaromat, és belém
kapaszkodott, én pedig a szél ereje ellenére olyan erősen
mosolyogtam, hogy kivillantak a fogaim.
 Az esés felrázott, a táj pedig páratlanul festett. De
akárhányszor ugrottam eddig – és ez sokszor megtörtént –, még
soha nem volt ilyen jó társaságom. Most volt a legjobb.
Az ejtőernyőért nyúltam, amikor elértük a magassági jelet, és
erőteljesen megrántottam. Olyan gyorsan lassultunk le, hogy
úgy éreztem, mintha visszarepülnénk felfelé, Cassie sikolyait
pedig ezúttal határozottan hallani lehetett. De most mániákus
nevetés vegyült a sikolyok közé.
– Jól vagy, drágám? – kérdeztem, most, hogy már hallott, de
csak egy visítást kaptam válaszul.
– Mondj valami mást, de ne Phil nyelvén – nevettem.
– Ez hihetetlen volt. Szent szar, még a végén elhányom
magam.
Kuncogtam, és egyik hosszú lábamat az ő lába köré tekertem.
– Tégy meg egy szívességet, és várj vele, amíg a földön
vagyunk, jó?
– Nem vagyok ura a helyzetnek – mondta őszintén.
– Csak nézz körül és lélegezz, bébi. Hamarosan leérünk.
Felnéztem, és láttam, hogy Claire és Frankie nem túl messze
lebeg felettünk. Claire még egyszer felemelte a hüvelykujját,
amikor elkapta a tekintetemet.
– Integess Claire-nek és Frankie-nek – mondtam Cassie-nek.
Felnézett, és olyan hangosan sikoltott fel, hogy azt kívántam,
bárcsak be tudnám fogni a fülem. De boldog sikoltás volt.
És én is boldog voltam.
A leszállási zóna gyorsan közeledett, ezért elkezdtem
emlékeztetni Cassie-t a fontos pontokra.
– Emlékszel, mit mondtam neked? Lábakat felhúzni magad
elé, mintha le akarnál ülni, oké?
– Igen! – kiáltotta válaszul.
Haladtunk lefelé, én manővereztem az ernyővel, hogy elég
lassan és a megfelelő irányba haladjunk. A becsapódáskor
remekül teljesített, pontosan végrehajtotta az utasításaimat,
amíg végül a lábunkon álltunk.
– Huhúúú! – sikoltott izgatottan még egyszer. Nevettem,
ahogy lecsatoltam a mellkasomról, és megkocogtattam a vállát,
 gy g g
hogy tudassam, végeztünk. Mielőtt megmozdulhattam volna,
hogy felálljak, megfordult, és nekem jött, letepert a földre, a
nyakam köré fonta a karját, és megcsókolt.
A valaha volt legjobb pillanat.
Elengedett, felpattant, és izgatottan ugrált egyik lábáról a
másikra. Néztem a mosolyát, és ahogy a nap megcsillant a
haján, és egyszerűen tudtam.
Soha többé nem akarom ezt nélküle csinálni.
Már nem akarok nélküle semmit sem csinálni. Szerelmes
vagyok belé.
– Cassie – szólítottam, és a tekintete rám szegeződött. Claire
és Frankie harminc méterre szálltak le. A figyelme megoszlott,
ezért újra a nevén szólítottam. – Cassie?
– Mi az, Thatcher? – kérdezte. Amint a tekintete az enyémbe
meredt, fél térdre ereszkedtem. Még így is majdnem egyforma
magasak voltunk.
– Mit csinálsz? – kérdezte ideges nevetés közepette. Én csak
megráztam a fejem, és a megfogtam a csípőjét.
– Gyere hozzám feleségül!
– Mi van? – kiáltotta.
– Azt mondtam… légy a feleségem.
– Thatch – lihegte, és hitetlenkedve rázta a fejét.
Kezemet összeszorítva az ujjbegyeimet a fenekébe vájtam, és
olyan kihívás elé állítottam, aminek tudtam, hogy nem tud
ellenállni. Mert amikor erről volt szó, erről az igazán önző
kérésről, hogy életem végéig az enyém legyen, nem érdekelt,
hogy miért mond igent, amíg igent mond.
– Mi a baj, édesem? Csak nem tojtál be?
Összehúzta a szemöldökét, tekintete az enyémet kereste,
mélyen és meg nem alkuvóan.
És akkor, egy örökkévalóságnak tűnő idő után kimondta azt
a szót, ami majdnem a seggemre küldött, és amitől a szívem úgy
dobogott, hogy azt hittem, kiugrik a mellkasomból, egyenesen
át az övébe.
– Igen.
 29. fejezet

Cassie
– Milyen messze vagyunk még a leendő apósoméktól?
A vezetőülés felé pillantottam, és magamba szívtam a
mellettem nyugodtan ülő tréfamester látványát.
Thatch egyik kezével a kormányt, a másikkal az én kezemet
fogva vezetett az országúton, az utcaszéleken inkább fák, mint
emberek sorakoztak. Mintha egy másik világban jártunk volna
itt fent, a városon kívül, csak annyi kötötte össze a kettőt, hogy
még ugyanahhoz az államhoz tartoztak.
De Thatchnek köszönhetően nem tudtam többé a tájra
koncentrálni.
Tudtam, mit csinál. Ujjával időnként kopogtatott a bal
gyűrűsujjamon, vagy megsimította. Igen, értettem. Megpróbált
ösztönözni, hogy ne felejtsem el, mibe egyeztem bele, vagy hogy
mit jelent ez az utazás. Talán meg kellett volna nyugtatnia az
idegeimet, vagy bátorító mantrákat suttoghatott volna a
fülembe, de az biztos, hogy fordított helyzetben én nem tettem
volna ilyesmit.
Csak annyit tudtam, hogy az általános hozzáállásunk
ellenére a lánykérés komolynak érződött. Komoly jelentéssel.
Természetesen nem kérdeztem róla, mint valami gyáva. Ez
annyira nem vallott rám, de… minden olyan jó volt. És nem
akartam elrontani a dolgot azzal, hogy a részletekben vájkálok.
Ez csak azt jelentette, hogy ki kellett találnom, merre tartson
a tréfás kis háborúnk. Nem voltam biztos a részletekben, de a
lehetőségek valahol egy nem tervezett terhesség, Dean
esküvőszervezőnek való felkérése és egy felcsatolható farok
viselése között mozogtak, és ezúttal a háborút kifelé – a
barátaink ellen –, közös fronton vívtuk volna.
Nem tudhattam, hogy megtalálom-e a tökéletes középutat –
vagy a három közötti tökéletes egyensúlyt.
Bár nem voltam biztos benne, hogy egy terhes nő, aki
felcsatolható dildót visel, nem sért-e meg néhány kimondatlan
erkölcsi szabályt. Majd rákeresek a Google-n, ha hazaértünk.
Thatch vigyorgott mellettem.
– Körülbelül húsz perc múlva, édesem. Kezdesz ideges lenni?
– Én? Ideges? – gúnyolódtam. – A Magic Mike XXL
megjelenése óta nem voltam ennyire izgatott, és még az is kicsit
bénának tűnik ehhez képest. És ez jelent valamit, Thatcher.
Abban majdnem megpillantottam Channing farkát.
– Izgatott vagy, hogy találkozol a szüleimmel?
Megkocogtattam az anyósülés kilincsét.
– Ó, igen, bébi! Végre megismerhetem a leendő apósomat és
anyósomat. És megnézhetem a tinédzser Thatch maszturbációs
lakosztályát. Rábeszélhetem anyádat, hogy mutasson nekem
képeket a kis Thatchről. Úgy érzem magam, mintha egy
szexshopba vinnél – vonogattam a szemöldökömet. – Azt sem
tudom, hol kezdjem majd.
Izgatott voltam, és a helyzethez képest meglepően jól
éreztem magam. De Thatch nyugodt maradt, így én is követtem
a példáját.
– Le kellett volna vetkőztetni és megmotozni, mielőtt
beszálltál a kocsiba. Ha előveszel egy UV-lámpát és egy fehér
kesztyűt abból a táskából, visszaviszlek a kocsihoz.
– Pofa be. Felizgatsz – mondtam, mire ő rám kacsintott. Egy
gyors csuklómozdulattal lehalkítottam a zenét, és felkaptam a
telefonomat a konzolról.
– Elmondtad már Kline-nak az eljegyzésünket?
Megrázta a fejét.
Hmm. A pletykavonat lelassult. Bár végül is csak néhány nap
telt el azóta, hogy megkérte, lépjek be a végső, életre szóló
tréfaháborúba. Mert ezt jelentené egy Thatch és köztem
létrejövő frigy – egy életen át tartó tréfálkozást és nevetést. A
mellkasomban melegséget éreztem a gondolatra.
– Tökéletes. – Kikerestem Georgia számát a névjegyzékből, és
felkészültem az egyik legjobb beszélgetésre, amit valószínűleg
valaha is folytatni fogok vele.
 – Hangosítsd ki! Ezt hallanom kell.
Bizseregtem az izgalomtól, hogy ilyen cinkostársra leltem az
emberek megtréfálásában. Rákoppintottam a hangszóró
ikonjára, és Thatchcsel gyakorlatilag tűkön ülve vártunk, amíg
Georgia a harmadik csörgésre felvette a telefont.
– Szia, Cass! – köszönt szokásos élénk hangján. A szemem
sarkából észleltem Thatch mosolyát. – Miben sántikálsz?
– Ó, semmi különös. Csak épp úton vagyok, hogy találkozzam
a szülőkkel. – Thatch ismét elmosolyodott, és én már akkor
eldöntöttem, hogy talán jobb lenne szólóban fellépni. Ennek a
köcsögnek a vonzereje elvonta a figyelmemet.
Minden lelassult a fejemben, ahogy megpróbáltam a Georgie-
val folytatott beszélgetésre koncentrálni.
– Épp egy repülőn ülsz? – Az értetlenkedés szinte kavargott a
telefonból, mint a könnygáz.
– Nem az én szüleimmel.
– Akkor kinek a szüleivel?
– Thatcher szüleivel. Ki más szüleivel találkoznék?
Nevetett.
– Őszintén szólva nem is tudom. De azt sem gondoltam volna,
hogy az övéihez tartasz. Elő kell vennem a naptáramat, és fel
kell jegyeznem ezt a dátumot. Ez egy olyan jelentős esemény,
amit dokumentálni kell.
Thatch egy vigyort villantott felém, és ráhajtott a Frogsneck
felé tartó kijáratra.
– Gyerünk, nyisd csak ki a naptáradat, mert még néhány
egyéb dátumot is be kell írnod.
Georgia felnyögött.
– Nem vigyázok Philre. Nem érek rá. Egyik nap sem, amíg
életben van.
Elvigyorodtam, és Thatch megszorította a térdemet.
– Mit gondolsz az október 28-ról mint esküvői dátum? Elég
időd lenne megszervezni a lánybúcsúmat?
Lelkem egy része izgatottan remegett a gondolattól, hogy
naplementekor végigsétálok egy sokszínű, levelekkel borított
folyosón Thatch felé. De mindent a maga idejében – most
 y g j
Georgiával kell beszélnem. A barátainkat megtréfálni még
rendben lenne, de az ilyen részleteket nem is beszéltük meg
igazán. Ha elkezdenék gondolatban tervezgetni, azzal
elkiabálnám a dolgokat.
– He?
– Leszel a koszorúsmatrónám? – Néhány műkönny gyűlt
össze a szemem sarkában. Basszus, biztos hiányolnak
Hollywoodban.
– Koszorúsmatróna? – zavartnak tűnt, és ez még jobban
megmosolyogtatott.
– Minden kérdésemre egy újabb kérdéssel fogsz válaszolni?
Ha ez a helyzet, akkor kurva nehéz lesz bármire is jutni ebben a
beszélgetésben.
– Szélütésed van?
– És neked szélütésed van? – ismételtem.
– Mik a tünetei? Azt hiszem, lehet, hogy nekem tényleg az
van – motyogta.
– Kline-nak tényleg abba kellene hagynia, hogy a fejtámlába
verje a fejed, G. Szerintem kezded elveszíteni az agysejtjeidet –
cukkoltam.
– Egyetértek, édesem – szólt közbe Thatch. – Már nem vagy
olyan gyors, mint régen.
– Mi a fene folyik itt? Kline! – kiabált Georgia. – Kline!
Vonszold ide a segged!
Néhány másodperccel később Kline hangját hallottuk a
háttérben.
– Jézusom, Benny! Mi a baj?
– Azt hiszem, valami baj van Cassie-vel és Thatchcsel! –
kiabált tovább Georgia.
Thatch és én egymásra vigyorogtunk.
– Mi? – Most Kline-on volt a sor, hogy összezavarodjon.
– Valami baj van Cassie-vel és Thatchcsel! Azt hiszem,
elrabolták őket az ufók. Vagy valami megszállta őket. Hívj
papot! Semmit sem tudok az ördögűzésről, de az biztos, hogy
szükségünk van egy papra. Hívd fel Maureent. Fogadok, hogy
ismer egy katolikus papot, aki tud segíteni rajtuk – hablatyolt
Georgia.
– Add ide a telefont, bébi! – kérte Kline nyugodtan.
A kagylóból zörgés hallatszott, Kline volt a vonalban.
– Miért keres a feleségem papokat a telefonkönyvben?
– Miért van a feleségednek telefonkönyve, én ezt szeretném
tudni – szólt közbe Thatch. – 2005 óta nem láttam ilyet.
Figyelmen kívül hagytam őket, inkább mondtam a magamét.
– Hé, Nagyfarkú, hogy ityeg a fityeg? Thatch szeretne feltenni
neked egy nagy kérdést.
– Basszus, édesem, még nem döntöttem el – játszotta meg
magát a megszólított. – Lehet két vőfélyem?
GEORGIA FaceTime-hívás – jelent meg a telefonom
képernyőjén. Megmutattam Thatchnek, és ő jól szórakozva,
csillogó szemmel bólintott. Két másodperccel később Kline arca
töltötte be a képernyőmet.
– Mi történik?
– Kezdhetsz izgulni, Brooks – közöltem mosolyogva. – Mert
Thatch és én összeházasodunk!
Kline szeme összeszűkült, de mielőtt bármit is mondhatott
volna, Georgia arca jelent meg, kiszorítva őt a képernyőről. Kék
szeme gyakorlatilag kibuggyant a fejéből.
– Te most szórakozol velem?
– Természetesen nem, csajszi. Azt hittem, téged ez jobban
izgat majd. Nem örülsz nekünk? – játszottam meg az aggódást.
– Nem. Nem. Nem. Nem. – Egyre csak a fejét rázta. –
Egyszerűen kizárt. Tudom, hogy csak szórakozol velem.
Thatch maga felé billentette a képernyőt.
– Nem szórakozunk, Georgia lány. A gyönyörű legjobb
barátnőd a feleségem lesz.
Visszafordítottam a telefont, és le kellett küzdenem a
késztetést, hogy felnevessek, amikor láttam, hogy Georgia arcán
a totális döbbenet kifejezése ül.
– Hány hónapra van szükséged, hogy megtervezd a
lánybúcsúmat? Tudom, hogy elfoglalt vagy a melóval, és nem
akarlak túlterhelni…
Az álla már majdnem a padlóig ért.
– Komolyan mondod?
Bólintottam.
Elfordította a tekintetét a képernyőről, és vett egy mély
levegőt. Végül újra a szemembe nézett.
– Megkérte a kezed?
Ismét bólintottam.
– Igen.
– És igent mondtál?
– Igen.
– És azt akarod, hogy én legyek a tanúd? Mert tényleg férjhez
mész?
– Igen.
– Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? Ez nagy lépés, Cass. A
legnagyobb lépés, amit megtehetsz, belemész a folyékony
lávába, és egy életre elnyeli a lelkedet.
– Hé! – szólalt meg nevetve Kline a háttérben. Georgia lágy
vigyorral és vad pillantással fordult felé.
– Kivéve minket. A mi házasságunk nem ilyen.
Kline megrázta a fejét.
– Na jó, persze.
Megvontam a vállam, és visszafojtottam a mosolyomat,
miközben rákanyarodtam a célegyenesre.
– Tudod, a házasság része nem ijesztő számomra. A nem
tervezett terhesség? Igen, nem fogok hazudni, ez egy kicsit
megrémít. De ennek semmi köze ahhoz, hogy Thatch lesz a
gyerek apukája, sokkal inkább ahhoz, hogy a mellem már most
is nagy. Úgy értem, el tudod képzelni, mekkora…
Úgy nézett ki, mintha citromot szopogatott volna.
– Terhes vagy?
– Még nem lehetek száz százalékig biztos benne. De…
– Terhes vagy?
– Most már értem ezt az esküvődolgot – motyogta Kline
hátul.
 Nem törődtem vele, csak Georgiára koncentráltam.
Engedtem egy kicsit, és enyhén megváltoztattam a történet
fonalát.
– Nos, nem, még nem. De azt hiszem, peteérésem van, és
Thatch igazán férfias, ha érted, mire gondolok.
A kezét zaklatottan az arcához emelte.
– Azt hiszem, le kell feküdnöm.
– Lesztek Kline-nal a keresztszülők?
A képernyőn a konyhájuk elmosódott képe jelent meg, majd
hangos puffanás hallatszott, ahogy a telefon a földre esett.
Lépések visszhangzottak a padlón, amíg Kline arca ismét a
látóterünkbe nem került.
– Meggyőződésem, hogy meg akarod ölni a feleségemet.
Nem tudtam visszatartani a nevetést.
– Oké, szóval a terhesség csak vicc volt, de nem tudtam
megállni.
Az arcára kiült a kétely.
– Ti ketten tényleg összeházasodtok?
Thatch ismét maga felé billentette a telefont.
– Vegast akarom a legénybúcsúmra, K. De szerintem Wesnek
kellene megszerveznie. Ne vedd sértésnek, de mélyebb a zsebe,
és nem fogja hagyni, hogy a Stripen cirkáljunk egy
minifurgonban.
– Most szórakozol velem.
– Csak tedd le a telefont, Kline! – kiáltotta Georgia a
háttérben. – Csak tedd le, és hívd a 911-et! Azt hiszem, az
idegösszeomlásig heccelték egymást.
Thatch kuncogott, én vigyorogtam.
– Hallani akarom, ahogy kimondod – mondta Kline, kék
tekintete Thatch arcát fürkészte. – Mondd, hogy megházasodsz.
Thatch megállt a piros lámpánál, és teljes figyelmét Kline-nak
szentelte.
– Megházasodom.
– Mondd, hogy megkérted Cassie kezét.
– Megkértem Cassie-t, hogy jöjjön hozzám feleségül.
– Mondd, hogy vele akarod leélni az életed.
 gy
Thatch néhány másodpercig szünetet tartott, majd lágy
vigyor ragyogott fel az arcán.
– Vele akarom leélni az életem.
Elakadt a lélegzetem, amikor hallottam, ahogy a szavak
elhagyják az ajkát. A válaszát túl őszintének éreztem ahhoz,
hogy csak játszadozzon. Az egyik felem könyörgött az
isteneknek, hogy komolyan vegye a dolgot, míg a másik felem
pont az ellenkezőjéért lobbizott. Mert azt akartam, hogy
mindkettő valósággá váljon. Csak a viccelődése volt az egyetlen
dolog, ami visszatartott attól, hogy kiboruljak.
Nem viccel, mondta a kis hang a fejemben, aztán hozzátette:
hála istennek!
Mi a fene történt velem? Az agyam egy szót kiáltott: szerelem.
A gyomrom összeszorult.
Küzdöttem a késztetés ellen, hogy farkon vágjam Thatchet.
Vagy képen. Vagy talán magamat kellett volna megpofoznom.
Valakinek ebben a kocsiban észhez kellett volna egy kicsit
térnie.
De a szívem? Igen, az rohadtul mosolygott.
Kline egy percig csendben maradt, aztán szétterült az arcán
egy hatalmas mosoly.
– Szent ég! A francba. – A mosolya még szélesebb lett. –
Haver?
Thatch viszonozta a mosolyt.
– Haver.
– Hát, a fenébe is. Gratulálok, ember. Örülök neked.
– Kösz – felelte Thatch. – Már majdnem a szüleimnél
vagyunk. Adj a Georgia lánynak egy puszit a nevemben, jó?
Kline lepattintotta.
– Mondd meg Cassnek, hogy szólok a feleségemnek, hogy
hívja fel, ha már felfogta a dolgot, és megbocsátott nektek.
Befejeztem a hívást, és Thatch ráfordult egy földútra.
És mielőtt visszacsúsztathattam volna a telefont a táskámba,
egy SMS-t kaptam.
Georgia: Többé nem vagyunk barátok.
 Én: De igen, azok vagyunk.
Georgia: Melltartót kellett volna venned, amikor a
szüleivel találkozol.
Én: Ismerlek, G.
Georgia: Az anyja azt fogja hinni, hogy egy ribanc
vagy.
Igen, határozottan meg akart ijeszteni, hogy visszavágjon.
Én: Nem kapom be a csalit.
Georgia: Tényleg azt akarod, hogy én legyek a
tanúd?
Én: És a leendő gyermekem keresztanyja.
Georgia: Még ha most utállak is, szeretlek. Bármid
leszek, amire szükséged van. Még akkor is, ha azt
gondolom, hogy elment az eszed. Jobb, ha holnap
felhívsz. Komoly magyarázkodnivalód van.
Én: Én is szeretlek, csajszi. Holnap beszélünk.
Néhány perccel később megálltunk a szülei háza előtt, és
Thatch leállította a motort. Felém fordult ültében, és vidáman
nézett rám.
– Ez sokkal szórakoztatóbb volt, mint gondoltam.
– Igaz? – nevettem. – Valószínűleg kicsit rosszul kéne
éreznem magam miatta, de ember, nem tudok mit tenni.
Georgiával szeretek a legjobban szórakozni.
A szülei háza felé pillantott, majd vissza rám.
– Készen állsz?
Zsalugáterek és virágtartó ládák keretezték a bejárati ajtó
nyári virágkoszorúját. Mielőtt belegondolhattam volna, mit árul
el ez Thatch anyukájáról, vettem egy kis levegőt, és
nekiveselkedtem a dolognak.
– Csináljuk végig! Mutassuk meg Kennek és Sallynek, hogy
valójában egy igazán kedves lány vagyok, akinek történetesen
mesés melle van.
– Ne szaladjunk ennyire előre! – kötekedett, mire bemutattam
neki.
Válaszul felnevetett, de kiugrott a kocsiból, és átsétált a
másik oldalra, hogy kinyissa az ajtót, és kisegítsen.
– Gyere, drágám – mondta, és felvezetett a veranda lépcsőjén.
A lábamat egy kicsit nehezebbnek éreztem a szokásosnál, ezért
egy kicsit jobban támaszkodtam rá. – Van egy meglepetésem a
számodra.
Zavartan oldalra billentettem a fejem, de nem tudtam
kérdőre vonni. Az ajtó kinyílt, és mindkét szülője széles
mosollyal üdvözölt minket.
– Anya, apa, ő a menyasszonyom, Cassie – mutatott be. Hűha.
Rögtön az elején úgy mutat be, mint a menyasszonyát.
Határozottan nem viccel, jegyezte meg egy hang kajánul a
fejemben.
Visszatartottam a lélegzetemet, és vártam, hogy az anyja
kezdeti üdvözlése átforduljon – mert igen, általában jó első
benyomást tettem, de a mellem nem volt az anyák kedvence, ha
értitek, miről beszélek. De ő pont az ellenkezőjét tette annak,
amire számítottam. Teljesen figyelmen kívül hagyta Thatchet,
egyenesen felém fordult, és a karjába húzott.
– Cassie, olyan jó, hogy végre találkozunk! – kiáltott fel, és
szorosan megölelt. Hátradőlt, és lágy tekintettel, könnyedén
rám mosolygott. – El sem tudom mondani, mennyire izgatott
vagyok, hogy végre megismerhetem a nőt, aki kordában tudja
tartani az én Thatcheremet.
– Végre? – válaszoltam gondolkodás nélkül. Még nem voltunk
elég régóta együtt ahhoz, hogy olyan szavakat használjunk,
mint a „végre”.
– Azóta beszél rólad, mióta Kline megházasodott.
Oldalra rántottam a fejem.
Thatch mély kuncogása betöltötte a fülemet, és alig
észrevehető pír öntötte el az arcát a szakálla alatt.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Kelly –
válaszoltam, miközben összeszedtem magam. A mosolyom
zavart volt, de őszinte. A gondolattól, hogy Thatch ilyen régóta
gondol rám, fájt a mellkasom.
– Kérlek, hívj Sallynek!
 Thatch duzzogott.
– Nem is ölelsz meg, anya?
Odaintett neki, és átkarolta a vállamat.
– Hát nem gyönyörű, Ken? – kérdezte a férjétől.
– Túl szép Thatchnek, az biztos – jegyezte meg Thatch
apukája vigyorogva. – Komolyan, Cassie! Zsarol téged?
Riasztanunk kell a hatóságokat? Pislogj kétszer, ha elrabolt.
Háromszor, ha félted az életed.
A viccelődés ezek szerint családi vonás náluk. Máris
megszerettem a szüleit.
Háromszor pislogtam, mire az apja felhördült.
– Köpönyegforgatók – válaszolta Thatch. – Mindössze két
perce ismeritek, és máris az ő oldalán álltok.
A szülei vigyorogtak, és az anyja szeretetteljesen megölelte.
– Örülök, hogy itthon vagy, édesem. De van egy olyan
érzésem, hogy ő kevesebb gondot okoz nálad.
– Kösz, anya – felelte Thatch egy grimasszal, mielőtt
szeretettel lemosolygott rám. Rögtön látszott, hogy nagyon közel
áll a szüleihez. A gondolat megmelengette a szívemet. – De
Cassie határozottan nem okoz kevesebb gondot.
A felmelegedett szívem hevesen verni kezdett.
– Akkor menjünk be! – nógatott minket Sally, nem zavartatva
magát. – Mindjárt kész a vacsora.

– Finom volt a vacsora. – Eltörölgettem az utolsó tányért, és

óvatosan a szekrénybe tettem. Sally a különleges alkalmakra
tartogatott porcelán étkészletben tálalta fel nekünk az ételt, és
egy véget nem érő filmtekercs játszódott le a fejemben arról,
hogy valahogy mindet összetöröm. De jó első benyomást
akartam kelteni, és ha valamit tudtam a romantikus
vígjátékokból és a Claire-rel való első találkozásomból, akkor az
az volt, hogy ha segítek egy nőnek elpakolni, amikor senki más
nem segít, azzal komoly pontokat lehetett szerezni.
Sally elvigyorodott, és megtörölte a kezét egy konyharuhával.
– Örülök, hogy ízlett.
 – Igen. Köszönöm, hogy meghívtatok.
– Bármikor szívesen látunk itt, édesem. – Szeretetteljesen a
fülem mögé simított egy hajtincset. A mozdulat olyan
bensőségesnek tűnt, amire nem számítottam – mintha tényleg a
lányaként tekintett volna rám. Túlpörgött agyammal akkor még
nem tudtam pontosan végiggondolni, mit akarok kezdeni ezzel,
de gondoltam, előbb-utóbb úgyis rájövök.
– Remélem, rá tudod venni Thatchert, hogy gyakrabban
látogasson meg minket.
A vágyakozás a hangjában arra késztetett, hogy habozás
nélkül bólintsak.
– Tekintsd úgy, hogy el van intézve.
– Van egy olyan érzésem, hogy te tudod, mit kell mondani és
tenni, hogy a fiamat rövid pórázon tartsd. És el sem tudom
mondani, mennyire boldoggá tesz ez engem. Jó fiú, de
valakinek kordában kell tartania. – Elnevettem magam. Nem
tudta, hogy néha engem is kordában kell tartani.
De mindent megtettem azért, hogy ne pukkasszam ki a
buborékját.
– Ha már szóba került, hogy jó fiú, szívesen megnéznék
néhány kiskori fotót – gondolkoztam hangosan – Jó néven
vennék néhány zsarolásra alkalmas történetet és fényképet a
kamasz Thatchről.
– Ó, édesem! Csak kérned kell.
– Igen, azt hiszem, itt az ideje, hogy ellopjam Cassie-t, mielőtt
előveszed az albumokat, anya. – sétált be Thatch a konyhába, és
átkarolta a derekamat. – Tudom, mire megy ki a játék, és meg
fogom akadályozni, még mielőtt elkezded.
Sally válaszul feltartotta a középső ujját, én pedig majd’
belehaltam a nevetésbe.
Thatch úgy tett, mint aki megsértődik.
– Esküszöm, a két legfontosabb nő az életemben mutat be
nekem a legtöbbször. Mostanában komolyan azt érzem, nem
szerettek.
Az anyja rám mosolygott, és így vágott vissza:
– Épp elég nagyképű vagy, Thatcher. Ha folyton
 pp g gy p gy y
elárasztanánk szeretettel, nem tudnál egyenesen járni.
– Sally! Gyere, ülj ide a kanapéra, és adj egy csókot, édesem! –
kiabált Ken a nappaliból.
– Túlságosan elfoglalt vagyok azzal, hogy feltakarítsak
utánad, hogy csak úgy osztogassam a csókokat! – kiáltott vissza
Sally, de azért sikerült a férje felé kanyarodnia.
– Készen állsz a meglepetésre? – súgta Thatch a fülembe,
amikor kettesben maradtunk a konyhában.
Kíváncsi szemmel néztem fel rá.
– Milyen meglepetésre?
Megcsókolta az orrom hegyét, megfogta a kezemet, és
kivezetett a teraszajtón, át a hátsó udvarra. Sürgetett, hogy üljek
le egy padra egy nagy tölgyfa árnyékában, majd vett egy mély
lélegzetet, belenyúlt a zsebébe, és előhúzott egy kis fekete
dobozt.
Bármilyen légy, kis madár vagy szitakötő berepülhetett volna
a számba, annyira nagyra tátottam.
– Mit csinálsz?
Elmosolyodott, és féltérdre ereszkedett előttem. Az apró
zsanérok könnyedén nyikorogtak, amikor kinyitotta a dobozt,
és megpillantottam a csillogó, gyönyörű, elsöprően szép ékszert
– egy platinagyűrű, a közepén csücsülő rózsaszín gyémánttal.
Ez volt az a gyűrű – a tökéletes eljegyzési gyűrű.
Határozottan, határozottan nem viccel, suttogta az agyam
csodálkozva. Ezt most kurvára komolyan gondolja?
Egy hirtelen mozdulattal arcon vágtam.
– Aú, bassza meg, Cass! – nyögte, de továbbra is vigyorgott,
mint egy őrült.
Vádló ujjal mutattam felé.
– Honnan tudtál erről a gyűrűről?
– Ismerlek. – Összehúztam a szemem. Annyira nem volt
ügyes. – És talán te említetted nekem ezt a gyűrűt néhány
hónappal ezelőtt, amikor egy eltűnt macskát kerestünk.
Elég erősen meglöktem a vállát ahhoz, hogy majdnem
hanyatt essen, de valahogy talpon maradt, és csak mosolygott,
mintha ennek az őrült ajánlatnak bármi értelme lett volna.
Mintha nem vesztettem volna el teljesen a fejem. Mintha
normális lenne megkérni valakinek a kezét. Kétszer.
– Az már egy örökkévalósággal ezelőtt volt. Hogy
emlékezhetsz egyáltalán erre? Be vagy drogozva?
– Vannak dolgok, amelyeket soha nem fogok elfelejteni. Az
eddigi életemben a legtöbb ilyen emlékben te is benne vagy.
Döbbenten bámultam rá, és a szívem továbbra is vadul
dobogott. Úgy éreztem, mintha ki akarna törni a testemből.
A tekintete karamellszínűre lágyult.
– Légy a feleségem, Cassie Phillips!
Felálltam, és elé léptem.
– Jézus Krisztus – motyogtam magamban.
Megragadta a csípőmet, és megállított.
– Gyere hozzám, édesem! Töltsd az életed hátralévő részét
azzal, hogy felháborító, vad, őrült dolgokat csinálsz velem!
Olyan erősen vágtam a farkára, hogy az oldalára esett, és a
golyóit fogta.
– Aú! Szent szar!
Kikaptam a kezéből a dobozt, és a gyűrűt bámultam,
miközben magzatpózban feküdt, és levegőért kapkodott.
– Ez nem igazán a tervek szerint halad – zihálta.
Megnéztem a gyönyörű gyűrűt, és a szívem a
háromszorosára nőtt.
Ez az én gyűrűm volt. A gyűrű.
Istenem, mekkora egy idióta. Egy tökéletes idióta. Az én
idiótám. De egy kibaszott idióta, az biztos.
És valamiért nem tettem fel egyetlen olyan kérdést sem, amit
minden épeszű ember feltett volna abban a pillanatban. Hogy
mit jelent ez számunkra, vagy hogy biztos-e benne, vagy hogy
kibaszottul őrültségnek tartja-e, hogy az egész egy
csínytevésnek indult.
A szerelem átvette az irányítást. És rájöttem, hogy amikor ez
a szó elhangzik, minden racionális gondolat elhagy. A szerelem
elveszi az ember józan eszét – az enyémet főleg –, és ráveszi,
hogy a szívére hallgasson, még akkor is, ha az agy azt kiabálja,
hogy mi a fasz történik éppen?
Egyszer sem mondtuk ki egymásnak az érzéseinket, de ahogy
ennek a férfinak a szemébe néztem, aki úgy festett, mint aki
meg akar fojtani, vagy akinek esetleg jegelnie kellene a golyóit,
tudtam, hogy nem számít. A szívem átvette az irányítást, és a
pillanat diktálta a tempót.
Thatch végül felállt, a padhoz lépett, és leült rá.
Odatrappoltam hozzá, és az arca elé tartottam a dobozt.
Eltakarta az ágyékát, és zavartan bámult rám.
– Igen. – Az arca előtt rázogattam a dobozt.
A szemöldöke a homlokáig emelkedett.
– Igen?
– Igen, te őrült seggfej – ismételtem, és kinyújtottam a bal
kezemet. – Húzd fel ezt a kibaszott gyönyörű gyűrűt az ujjamra,
mielőtt még egyszer farkon váglak.
Thatch néhány pillanatig csak ült ott, és nézett rám,
tekintetével az enyémet kutatva.
Aztán elvigyorodott a rohadék.
Elvette a dobozt a kinyújtott kezemből, és rácsúsztatta a
gyűrűt az ujjamra. Amint a helyére került az ékszer, lágyan
megcsókolt.
– Gyere ide – mondta, felállt, és a karjába emelt. – Csókolj
meg azzal a tökéletes, őrült száddal.
Nem kellett kétszer kérnie.
Lábamat a dereka köré csavartam, ajkamat az ajkára
szorítottam. Menyasszonyként jöttem a szüleihez, de olyan
nőként távozom, aki már az esküvőjét tervezi. Általában nem
volt különbség a kettő között, de engem megdöbbentett a
változás.
 30. fejezet

Thatch
Cassie második bőrként tekeredett körém, ahogy együtt
ültünk a szüleim kertjében az öreg fa alatt. Körülöttünk tücskök
ciripeltek, a távolban szentjánosbogarak fénye világított.
Sehol máshol nem lettem volna, csak itt, a leendő
feleségemmel, együtt akartam lélegezni vele, érezni édes
bőrének illatát, és csak ölelni őt, élvezni ezt a csendes kis időt,
amikor senki más nem számít, csak mi ketten.
Abban nem voltam biztos, hogy lesz-e valaha gyerekem,
miután Cass ennyiszer a farkamra ütött, de kétségtelen, hogy
nem akartam máshol lenni, csak itt, vele – az én bolond
csajommal.
Kétszer mondott igent. És a második alkalommal már nem az
adrenalinlöket miatt tette. Amikor igent mondott – nos,
pontosabban azt, hogy igen, te őrült seggfej –, láttam a vad,
zabolátlan szívét kék szeme mélyén, és azonnal tudtam, hogy
nem azért mondott igent, mert nem akart alulmaradni. Azért
mondott igent, mert ugyanúgy akarta ezt, mint én.
Ugyanazon a kibaszott tengeren hajózunk. Igen,
tudom. Ugyanaz a kimondatlan tenger. Ne vegyétek
sértésnek, de baszódjatok meg, srácok! Majd
beszélünk róla, ha készen állunk rá.
– Gyerünk, Thatcher! Vigyél el valami jó kis helyre! – suttogta
Cassie a fülembe. Elvigyorodtam, amikor éreztem, hogy az ajka
könnyedén végigsiklik a bőrömön.
– Valami jó kis helyre? Mire gondoltál?
– Nem. Kizárt. Ez nem így működik. Meg kell lepned.
Átfogtam a térdét és megszorítottam.
– Oké, drágám. Azt hiszem, meg tudom oldani.
Felpattantam a padról, és könnyedén felemelve őt is talpra
állítottam.
A lélegzete elakadt, és a farkam megrándult.
 – Esküszöm, sosem szokom meg a méretedet.
A szemöldökömet vonogattam.
– Úgy hallottam, időbe telik hozzászokni.
Szemében a holdfény mellett huncutság is csillogott.
– Tedd el a farkadat, Thatcher!
Elmosolyodtam, és még szorosabban a karomba húztam.
Apró csókot leheltem a nyakára, és belélegeztem az illatát,
miközben beszéltem.
– Teljesen esélytelen.
– Legalább várj, amíg nem a szüleid kertjében vagyunk –
nevetett Cassie.
– Akkor jobb, ha gyorsan lelépünk, ugye? – incselkedtem,
elszakadva bőrének csábításától, és kocogva a garázs irányába
ráncigáltam.
– Lassíts, te óriás!
Én csak nevettem, és még erősebben húztam, hogy gyorsabb
haladásra ösztökéljem.
– Mi van veled, hogy mindig futtatni akarsz? – morogta, mire
én pimaszul rákacsintottam.
– Óóóó – fújt egyet mosolyogva. – És még rám is kacsint! Ma
este kurva nagy bajban leszek, nem igaz?
– Istenem, remélem. – Megragadva a csípőjét, felemeltem, és
a vállamra dobtam. Átrohantam a gyepen, ő egész úton visított.
Álmodtam erről – erről a lányról, a Novámról, erről az estéről –,
még ha eddig nem is tudtam róla.
A garázs ajtaja becsapódott mögöttem, és talpra állítottam
Cassie-t, hogy előkészítsem a kocsit.
Felkapcsolta nekem a villanyt, miközben lehúztam a
Chevrolet Novát fedő vásznat, és meghúztam a láncot, hogy
kézzel felemeljem a hatalmas garázsajtót.
Összehajtottam a vásznat, a szerszámospadra dobtam, és
lekaptam a kulcsokat a parafa falon lógó üveg mögül, majd
megkerültem a kocsit, és kinyitottam a vezetőoldali ajtót.
– Mit gondolsz? Készen állsz egy körre?
Cassie szeme felcsillant a célozgatásra. Nem hiszem, hogy
valaha is meg fogom szokni, hogy egy nő nem riad vissza a
 g g gy gy
kihívástól. Imádta ezt az érzést, szinte ebből táplálkozott.
Testének minden izma többért könyörgött.
– Készen. – Felvonta a szemöldökét, és a mosolyom elmélyült,
mintha a kettő fizikailag összekapcsolódott volna. – És te?
– Mindig, drágám. – Rákacsintottam, ő megrázta a fejét. Az
esetek felében már csak azért csináltam, hogy lássam a
reakcióját. Nem tudtam betelni vele.
– Ugorj be! – javasoltam, és behajtogattam magam az ülésre
– Hová megyünk? – kérdezte, ahogy beszállt mellém.
Megráztam a fejem nevettem, és kinyújtottam a kezem, hogy
egy hajtincset a pici füle mögé simítsak.
– Nem. Nincs az az isten – hárítottam. – Meglepetés.
Felcsillant a szeme, de mostanra már elég jól ismertem őt.
– Mi lenne, ha… – kezdte, előrehajolt, és lassan megdörzsölte
a combom belső oldalát.
– Szép próbálkozás – válaszoltam, mire ő gúnyosan
felszisszent. – De tartogasd későbbre!
Bedugtam a kulcsot a gyújtásba, és addig forgattam, amíg a
motorháztető alatti blokk életre nem kelt. A kocsi hevesen
rázkódott, de szerencsémre nem csak ez történt.
– Az istenit – intéztem a szavaimat Cassie mellének. – Soha
többé nem foglak mással furikázni, csak ezzel a kocsival.
Vidáman hátravetette a fejét, nyaka olyan szögben hajlott
hátra, mintha éppen egy felest gurítana le. Abban a pillanatban
inni akartam belőle, bőrének édes ragyogása tudta csak
felderíteni a kocsim félhomályos vezetőfülkéjét.
A nevetése visszhangzott, a motor dübörgött, és a
gyűrűmmel az ujján egy őszinte pillanatban elgondolkodtam,
hogy vajon volt-e már tökéletesebb pillanatom az elmúlt
harmincöt évben.
– Szemeket a szélvédőre, és vezess – követelte egy
kézmozdulattal. De az, hogy a mozdulatot egyenesen a
mellkasából indította, a melle szintjéről, nem kerülte el a
figyelmemet. Titokban azt akarta, hogy megkapjam, amit
akarok, még ha ezt nem is vallotta volna be magának.
Benyomtam a kuplungot, első fokozatba toltam a váltót, és
 y p g
felpörgettem az alapjáratot, miközben kigurultunk a garázsból.
Cassie könnyedén elhelyezkedett az ülésen, és előre nyúlt,
hogy bekapcsolja a rádiót, amikor a holdfény egy csíkja utat tört
magának a nagy szélvédőn keresztül.
Lágy rock töltötte be a csendet, Bob Seger „Night Moves”
című száma elmélyítette a már amúgy is az arcomon ülő
mosolyomat.
Cassie többször is rám nézett az útról, mielőtt átcsúszott a
padszerű ülésen, és egész testével a karomba simult.
Nem vesztegettem az időt, közelebb húztam és ott tartottam,
miközben végighajtottam a szüleim kocsifelhajtójának a
kavicsain, és rákanyarodtam a nagyjából kihalt útra.
Már korábban is megtettem ezt az utat. Ebben az autóban,
egy lánnyal, pontosan ebben a helyzetben, de még soha nem
éreztem magam ilyen nyugodtnak. Mintha bárhová is vezetne
minket az éjszaka, az csak jó lehet.
Cassie dúdolta a dalt, én vezettem és hallgattam, és mire
észbe kaptam, már tíz perc telt el, és lefelé haladtunk a sötét,
sáros úton, amely a tóhoz vezetett az erdő mélyén.
– Ez az, amire gondolok? – kérdezte felélénkülve, és lerázva a
karomat a válláról.
– Nem tudom. Mit gondolsz, mi ez?
– Ez vagy a kamaszkori álmok, a korai magömlés és az első
simogatások helyszíne, vagy itt fogok meghalni.
– Egyes számú ajtó, drágám – nevettem.
– Szent szar. Ez a hely igazi legenda lehet. A melltartókat a
csomagtartóban tárolod? Ez egy szentély, ugye? – kérdezte
gyorsan.
– Meg kell mondanom, hogy csak öt nővel voltam itt. –
Felvonta a szemöldökét, én pedig úgy tettem, mintha
elgondolkodnék. – Oké, hattal.
Megforgatta a szemét. A levegőbe emeltem a kezem.
– Maximum tizenöttel.
– Addig hagyd abba, amíg még nem mentél túl messzire.
– Igazad van – értettem egyet, miközben megálltam, és a
kulcs egyetlen elfordításával azonnal ránk borítottam a csendet.
 gy
– Gyere – szólítottam, amikor nem mozdult, és nem szólt
semmit. Kiszálltam a kocsiból, és néztem, ahogy ő is ugyanezt
teszi, és az egyik ujjammal intettem neki, hogy kövessen a
csomagtartóhoz.
Láthatóan vívódott, de a teste nem engedte, hogy nemet
mondjon.
Istenem, de tetszett a gondolat, hogy ilyen erős hatással
vagyok rá.
– Ez az a pont, ahol önként fel kell ajánlanom a melltartómat
adományként? Mert rossz hírem van.
– Tudom. Nincs rajtad melltartó. – Mindketten
elmosolyodtunk. – És ez még csak távolról sem rossz hír.
– Ez azt jelenti, hogy valami hátborzongatót kell
adományoznom a gyűjteményedbe? Például fogakat?
Megdöbbenve felnevettem.
– Nincs semmiféle gyűjtemény – ellenkeztem. – Cserkész
becsszó.
– Ó, ember – motyogta, miközben megráztuk egymás kisujját.
Az enyém kétszer akkora volt, mint az övé. – Most már tudom,
hogy komolyan gondolod. Megszegnéd különben a kilences
szabályt.
Kilences szabály: Nincs cserkész becsszó, hacsak nem
gondolod komolyan. Persze most csak idézek.
Imádnivalóan fújtatott a kacsintásom láttán. Figyelmen kívül
hagytam a gúnyos duzzogást, és felpattintottam a csomagtartót
– még mindig ott voltak a jó kis cuccaim.
– Egy takaró? – kérdezte, amikor kihúztam az anyagot, és
még mélyebbre nyúltam a sötét nyílásban. – És egy CD-lejátszó?
Hűha! Isten hozott a 90-es években.
A szemem sarkában ránc jelent meg a nevetéstől, amikor
becsaptam a nehéz fémládát.
– Gyerünk!
– Ó, jövök én. Mondd, hogy van néhány 90-es évekbeli CD-d a
kocsiban, amit lejátszhatsz azon a kütyün.
– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de vagy rádiót
hallgatunk, vagy csendben maradunk.
– Vagy adhatnál nekem szerenádot – javasolta.
– Értem, hogy azt gondolnod, hogy angyali hangom van, a
nyilvánvalóan jó megjelenésem és minden tekintetben átlagon
felüli tehetségem mellett, de hidd el, a hangom nem alkalmas
arra, hogy mások is hallják.
– Te most beismerted, hogy rossz vagy valamiben? Jól érzed
magad? – kötekedett.
– Tizenöt évbe és több videofelvételbe került, amíg Kline,
Frankie és Wes meggyőzött arról, hogy nem én vagyok a
legjobb. Úgy értem, ez nem vall rám.
– A szerénységben sem vagy a csúcson. Csak mondom.
– Pff – intettem, miközben a takarót a földre terítettem, közel
a víz széléhez. – Kinek kell szerénység?
– A legtöbb embernek. A közszereplőknek. Az udvarias
társadalomhoz.
– Elsőbálozó lányoknak? – tettem hozzá szkeptikusan. – Ósdi
szabályok ezek. Csak azoknak kell szerénynek lenniük, akik
genetikai hajlamot éreznek rá.
– Szóval neked vagy nekem nem, gondolom.
– Pontosan.
– És nekem minek kéne lennem? – kérdezte, miközben
leültem a takaróra, és hátradőltem a könyökömre. Teljesen más
perspektívából láttam őt így alulról, és nem felülről. Ezt úgy
használtam ki, hogy felmértem az állkapcsa vonalát és arcának
ívét, hogy eldöntsem, melyik szög tetszik jobban.
– Ez könnyű. – Csípőre tette a kezét, és várta a forradalmi
válaszomat. – Legyél te. Csak magadnak kell lenned.
– Szexinek kellene lennem? – kérdezte vigyorogva, miközben
lehajolt, hogy bekapcsolja a rádiót. Épp Chris Stapleton
„Tennessee Whiskey” című dalának egyszerű ütemei csendültek
fel az első állomáson, és Cassie hagyta, hadd szóljon halkan az
éjszakába.
Finoman, de biztosan kezdte a csípőjét ide-oda ringatni,
mintha hipnózisba esett volna.
 – Ó, igen – értettem egyet, miközben néztem, ahogy mozog. –
Határozottan szexi vagy.
A szeme felcsillant, a holdfény visszatükröződött benne,
ahogy az én szemem felé ragyogott a távolból. Mint egy fa a
szélben, könnyedén mozgott, épphogy csak követte a zene
ütemét, de nem hagyott kétséget afelől, hogy teljesen magáévá
tette azt.
Közelebb mozdult, felfelé a kinyújtott lábfejemtől egészen a
csípőmig, majd vissza. A tekintete végig követte az enyémet, és
a szívem mintha egyre hevesebben vert volna.
A háta került a figyelmem középpontjába, ahogy a haját
meglibbentve és a karját mozgatva elfordult, mielőtt csípőből,
mint egy zsanér, behajolt. Izgatott tekintete az enyémet kereste
a lábai közötti résből, de a fenekének látványa miatt nehezen
tudtam viszonozni a pillantását.
– Jól vagy, Thatcher? – kérdezte incselkedve.
– Igen, bébi. Kurva jól vagyok – válaszoltam rekedten.
Visszatérve álló pozícióba gyorsan mozdult, a fejemhez
pördült, és közvetlenül elém térdelt. Én a hátamra estem,
könyökömet mélyen a takaróba nyomva.
Az arcom fölé hajolt, melle minden egyes édes mozdulatával
megmozdult a ruhájában. Elbűvölt.
A tánca inkább érzéki volt, mint nyíltan szexuális, de a
farkam nyilvánvalóan nem érzékelte a kettő közötti
különbséget.
Édes Jézus!
Egyik karommal a fejem mögé nyúltam, amíg a tenyerem a
combja meleg bőrével nem találkozott. Puha és buja volt, és
éreztem, ahogy az izmok mozognak alatta, miközben folytatta a
kínzásomat.
Ezután eltűnt az érintésem alól, a lábát, amit az előbb még
fogtam, kinyújtotta maga mögött, majd egész testével
megfordult, és a mellkasomon landolt – spárgázott rajtam,
mintha valami tornaeszköz lennék.
– Szent szar – motyogtam halkan, mire ő elmosolyodott.
 – Sztriptíz aerobic, bébi. Akarsz a rudam lenni? – kérdezte
egy kacsintással.
Az istenit!
– Heti hét este számíthatsz rám.
 31. fejezet

Cassie
A bárpultnál ülve söröztünk, mogyorót ettünk, élveztük a
kisvárosi kocsma hangulatát, és én még mindig éreztem Thatch
lüktetését a combjaim között.
Nem lehetett megállítani, miután megmutattam neki a
legjobb meztelen táncmozdulataimat a szabad ég alatt. Egy
orgazmus, majd még egy… úgy dolgozott rajtam, mintha nem is
kint lettünk volna valami tó partján, hanem éppen milliókért
készítettünk volna pornófilmet. Már a gondolattól is
mosolyogtam.
De a szex a szokott hatás ellenkezőjét érte el – olyannyira
felébresztett, hogy tudtam, szükségem van valamire, ami eléggé
csillapítja vadul lüktető pulzusomat ahhoz, hogy el tudjak
aludni. Ezért meggyőztem, hogy hozzon el a hírhedt Ragadós
Uborkába egy nyugtató italra.
Elégedett tekintete elárulta, hogy szinte bármire rá tudtam
volna venni.
Folyamatosan éreztette a vonzalmát – megcsókolta a
homlokomat, a fülem mögé csúsztatott egy hajtincset, kacéran
kacsintott és mosolygott. Minden alkalommal, amikor
megragadta a bal kezemet, és megcsókolta a gyűrűmet, azzal
fenyegettem, hogy újra farkon csapom.
Őszintén szólva fel sem tudtam volna idézni, mikor éreztem
magam utoljára ennyire jól.
– A francba – motyogta Thatch, miközben a bár elülső része
felé pillantott.
– Mi az? – kérdeztem, és megpördültem a székemen, hogy
lássam, ahogy három fickó besétál az ajtón. Hangosak és
harsányak voltak, és az első gondolatom az volt, hogy úgy
néznek ki, mint akik keresik azt a bizonyos kisvárosi bajt.
Visszafordultam Thatchhez.
– Ismered azokat a fickókat?
 Bólintott.
– Igen, együtt nőttünk fel.
– Elég nagy seggfejnek néznek ki.
Vigyorgott.
– A fején találtad a szöget, édesem.
Az egyik srác a bárpulthoz lépett, és olyan közel állt
Thatchhez, amennyire csak lehetséges volt anélkül, hogy az
ölébe ült volna.
– Három Budot kérek, Charlie – szólt a csaposnak, és felénk
fordult. – Ó, szia, Thatch! – köszönt cseppet sem barátságos
hangon. – Elhoztad a barátnődet is? Milyen aranyos.
Thatch nem törődött vele, felállt, és felém fordult.
– Akarsz biliárdozni?
Nyilvánvaló figyelemelterelése miatt zavartan bólogattam.
– Ööö, persze, oké – egyeztem bele, és megfogtam a kinyújtott
kezét. Hagytam, hogy átvezessen a hátsó sarokba, ahol három
biliárdasztal állt egymás mellett, és csak ekkor kezdtem
kérdezősködni.
– Mi volt ez az egész?
Átnyújtott nekem egy dákót, és megragadta az állványt.
– A baj elkerülése.
– Ez ugyanaz a fajta baj volt, amiből nekem kellett kihúznom
téged?
– Pontosan az a fajta baj – motyogta.
A testbeszéde teljesen megváltozott – a nyaka
megmerevedett, az állkapcsát összeszorította, és az általában
játékos barna szemei gyakorlatilag feketébe fordultak az
ingerültségtől. Utáltam így látni őt, ilyen feszültnek – attól
féltem, kettétörik. Thatchnek figyelemelterelésre volt szüksége,
méghozzá gyorsan.
Letettem a dákót, és hosszú karjai közé bújtam, miközben
éppen a biliárdgolyókat rakta az asztalra. A hátam a zöld filchez
nyomódott, és az arcunk csak centiméterekre volt egymástól.
A szemöldöke kíváncsian felszaladt.
– Mit csinálsz?
Átkaroltam a nyakát, és elvigyorodtam.
 y gy
– Csak flörtölök a vőlegényemmel.
– Valóban? – Az ajka ellágyult, sarkai felfelé görbültek.
– Így van, bébi – suttogtam az ajkaiba, mielőtt lassú csókba
fogtam a száját. A nyelvem szelíden forogva ingerelte az övét.
Megragadta a csípőmet, és mocskosan, szexin, nedvesen
visszacsókolt, miközben hozzám préselte magát. A testem
gyakorlatilag az övéhez tapadt, mire rávette magát, hogy
elhúzódjon.
– Köszönöm. – Egy utolsó csókot nyomott az ajkam sarkára.
Tudta, mit csinálok, de nem csinált belőle nagy ügyet, így én
sem.
Vigyorogtam, ő felállt, és vidám tekintettel megigazította a
dudort a nadrágjában.
– Kezdhetek? – kérdeztem, miközben krétát dörzsöltem a
dákó hegyére.
– Kérlek! – Az asztal felé mutatott.
A dolgok ezután elég simán mentek. Két kört biliárdoztunk
anélkül, hogy a bárban tanyázó három faszfej gondot okozott
volna. Thatch mindkétszer nyert, és ragaszkodott hozzá, hogy
minden győzelem három kör orális kényeztetést ér.
– Teljesen rosszul számolsz – vágtam vissza csípőre tett
kézzel. – Egy kör, egy szopás.
– Én a számok embere vagyok, édesem. Matekban sose
tévedek.
Nevettem, és felmutattam neki a középső ujjamat.
– Csak állítsd be a golyókat, amíg én elindítok néhány dalt! –
parancsoltam, és a zenegéphez léptem, a hátsó zsebemből
előhúzva néhány dollárt.
Ahogy végigpörgettem a lehangoló dalok választékát, nem
tudtam, fogok-e találni bármi érdemlegeset.
Conway Twitty? Nem.
„The Thong Song”? Nem.
„She Thinks My Tractor’s Sexy”? Jézusom, vedd át a
kormányt, mielőtt valaki ebben a kisvárosban meghal a szar
zenétől!
 R. Kelly, „Stuck in the Closet”? Dehogy.
Shania Twain, „Any Man of Mine”? Oké, ezt már tudom
értékelni.
Miközben vártam, hogy a gép feldolgozza a pénzérméket, a
korábbi faszfej úgy döntött, megkörnyékez. Egyik zsíros
könyökét a falnak támasztotta, és túl közel lépett hozzám.
– Johnny vagyok. Te pedig biztosan Thatch egyik
dugócimborája vagy. – Gúnyos tekintete a mellemre
szegeződött, majd végre a szemembe nézett.
Körbepillantottam a teremben, de Johnny barátai közül
senkit sem láttam, Thatch pedig egy idősebb fickóval
beszélgetett a biliárdasztaloknál, háttal nekem.
Úgy tűnik, egyedül kell elintéznem a seggarcút. Kezdődhet a
játék.
– Én az egyetlen dugópajtása vagyok – javítottam ki. – A
menyasszonya.
– Ó, ez aztán nagyszerű.
Megjátszottam az értetlent, és felkészültem a továbbiakra. Ez
a faszkalap mindent megtett, hogy meglepjen, de fogalma sem
volt róla, hogy kivel van dolga.
– Mit mondtál, Joanie?
– Johnny vagyok, és azt mondtam, hogy ez aztán nagyszerű. –
Gonosz mosolyt villantott. – Mennyibe kerülnek manapság a
New York-i kurvák, bébi? Biztos vagyok benne, hogy van nálam
annyi pénz ma este, hogy elvigyem a puncidat egy körre.
Bébi? Ember, ó ember, ennek a fickónak tényleg fogalma
sincs, hogy kivel próbál baszakodni.
– Joanie, akkor sem tudnád, mit kezdj egy puncival, ha az
pofán vágna, és azt mondaná, hogy nyald a csiklómat.
Az arca megmerevedett.
Nyilvánvalóan rátapintottam valamire. Amire nem volt
nehéz rájönni. Az olyan srácok, mint Johnny, nem kapnak
puncit. A Johnnyhoz hasonló srácoknak be kellett érniük a jobb
kezükkel, egy üveg síkosítóval, és a szüleik pincéjében
dugdosott pornóval. És ha valahogy mégis sikerül keríteniük
egy puncit, akkor addig bénáznak, amíg egy kibaszott
másodpercet sem bír már tovább a szerencsétlen lány.
– Ó, Joanie. Semmi baj. – Együttérző mosolyt erőltettem az
arcomra. – Egy nap majd megtalálod a tökéletes kurvát, aki
hajlandó bevállalni egyet a csapatért, és hagyja, hogy fizess neki
egy dugásért. Fel a fejjel, Joanie! Meg fog történni.
Erre még közelebb nyomult, súlyos lehelete az arcomba
csapott.
– Te egy különleges fajta ribanc lehetsz. Annak kell lenned,
ha hozzámész egy gyilkoshoz.
Gyilkos? Persze. Kétségtelenül tudtam, hogy bármilyen
baromságot is terjeszt Joanie, az csak kitaláció. És már értettem,
Thatch miért került fogdába, amikor legutóbb itthon járt.
A seggfej csak állt ott, bámult rám, a szája alattomos vigyorba
torzult. Ez az, te rohadék! Vigyorogj csak tovább, gondoltam
magamban, felbámulva erre a gerinctelen férfira, aki olyan
nőkbe kötött bele, akik fele akkorák voltak, mint ő.
Tökös, az már biztos.
De én is az vagyok. És az én tököm nagyobb.
– Cass… – kiáltotta Thatch a hátam mögül, de elkésett. Kizárt,
hogy elmeneküljek a harc elől. És nem mintha nem tudtam
volna magam megvédeni. Ha ilyen szöveged van, mint nekem,
muszáj tudnod, hogyan kell bevinni egy ütést.
A jobb karomat hátralendítettem, és elég erősen ütöttem meg
Johnnyt ahhoz, hogy a vigyor azonnal lefagyjon az arcáról.
Másodperceken belül a földre rogyott.
Nem törődtem a kezemben nyilalló fájdalommal, a fekvő
alak fölé álltam, és lenéztem a szánalmas látványra.
– Na ki a ribanc, szemétláda?
– Cassie? – Thatch aggódó hangja elvonta a figyelmemet.
Felemelt és eltávolított a tetthelytől, végigsimítva az arcomon, a
karomon, a vállamon, keresve a sérülés bármilyen jelét. – A
francba, drágám. Jól vagy?
– Ó, én jól vagyok, T.
A tekintete vad volt az aggodalomtól.
 – Mi a fasz történt?
Thatch arcán tisztán látszott, hogy meg akarja ölni a
seggfejet, ezért gondosan megválogattam a szavaimat.
Johnnyra mutattam, akit a kocsmáros éppen a lábával
bökdösött.
– Az a fickó, Joanie – válaszoltam. – Nem tud viselkedni.
Thatch háromszor pislogott, mintha nem tudná feldolgozni,
amit mondtam.
– Várj… azt mondtad, Joanie?
– Ó, hát nem így hívják? – játszottam meg a zavart.
Thatch felnevetett.
– A neve Johnny. De az az érzésem, hogy ezt tudtad.
Mindentudón vigyorogtam.
Thatch tekintetéből egy pillanat alatt eltűnt az aggodalom, és
megtelt vidámsággal.
– Szóval magadra vállaltad, hogy jó modorra tanítod Joanie-
t?
Megvontam a vállam.
– Nyilvánvaló, hogy valakinek meg kellett tennie.
– Ez a hülyeség nem fordulhat elő minden alkalommal,
amikor beugrasz, Thatch – morogta mögöttünk Charlie,
miközben megpróbálta felébreszteni a szunyókáló Johnnyt. –
Hívom a seriffet.
– Ugyan már, Charlie – könyörgött Thatch, miközben
vigyorogva bámult rám. – Engedd el, megtámadta a
menyasszonyomat.
Visszavigyorogtam rá.
Istenem, mindketten kibaszottul őrültek vagyunk. A
gondolattól pillangók repdestek a gyomromban, és annyira
mosolyogtam, hogy úgy éreztem, menten szétreped az arcom.
Charlie hitetlenkedve nevetett.
– Egy ujjal sem nyúlt a menyasszonyodhoz. Végignéztem az
egészet a bárpult mögül. És tudod, hogy ez a faszszopó
feljelentést fog tenni, amint magához tér. Nem én fogom holnap
elintézni ezt Millerrel.
 Thatch mindkét kezét a vállamra tette.
– Édesem – mondta vidámsággal hangjában –, van egy olyan
érzésem, hogy ezúttal én hozlak ki téged a börtönből.
– Hát – vontam meg a vállam. – Megérte.

– Hé, Miller seriff, nem bánja, ha kimegyek a mosdóba, és

hozok egy kis harapnivalót az automatából?
– Szólíts csak Billnek, drágám – válaszolta a férfi az íróasztala
mögül, ahol kényelmesen elhelyezkedett – hátradöntötte a
székét, csizmáját pedig az asztalon pihentette. – És szolgáld ki
magad, találsz rágcsálnivalót a pihenőszobában.
– Köszönöm, édesem!
Miután egy svunggal kiütöttem Johnnyt, letartóztatott a
fogstowni rendőrség. Miller seriff megbilincselt, és beültetett a
járőrautó hátsó ülésére, miközben Thatch megpróbálta jobb
belátásra bírni.
De nem működött a dolog. Rájöttem, hogy a vőlegényem
annak idején nagy bajkeverő volt, és a szülővárosában nem
sokat ért a szava. A seriff kerek-perec kijelentette, hogy ha
Thatch megpróbál velem jönni, azonnal bilincsbe veri. Az a
kibaszott édes óriás úgy nézett ki, mintha komolyan fontolgatná
a dolgot.
De harminc perc kacér csipkelődés és szempillarebegtetés
után sikerült a magam oldalára állítanom a rend őrét, levette
rólam a bilincset, és azt csináltam, amit akartam az őrsön.
Még bocsánatot is kért, amiért legalább hat órán át itt kell
tartania engem.
Igen, Bill-lel jó haverok lettünk.
Miután tartottam egy gyors pisiszünetet, és felkaptam egy
zacskó chipset az őrs pihenőszobájából, leültem az egyik rendőr
íróasztala mögé, és felvettem a seriff testtartását.
– Nem bánod, ha egy percig használom a telefonomat?
– Nyugodtan, kedveském. – Bill rám vigyorgott, majd tovább
bámulta az íróasztalával szemben álló kis tévét. A Bonanza-
sorozat harmadik epizódjánál tartott.
 Thatch az első csörgésre felvette.
– Jól vagy, drágám?
– Ó, igen, jól vagyok. Fél óra múlva értem jöhetsz.
– Ott leszek.
– Fantasztikus. Hamarosan találkozunk. – Befejeztem a
hívást, és letelepedtem Bill mellé egy székre. – Nem bánod, ha
csatlakozom?
Átpillantott a válla fölött, és megrázta a fejét.
– Imádom ezeket a régi műsorokat – vallottam be, és
kinyitottam a chipset. – Gyerekkoromban állandóan ezeket
néztem apámmal.
– Ma már nem gyártanak olyanokat, mint régen, az biztos –
válaszolta sóvárgó mosollyal.
Bill és én még egy epizódot végignéztünk a Bonanzából,
mielőtt Thatch pontosan harminc perccel később megjelent
értem. Nyilván úgy időzítette az érkezését, hogy egy perccel se
kelljen tovább maradnom, mint szükséges. Megtorpant, amikor
meglátta, hogy a seriff íróasztala mögött ülök, és éppen arra
tanítom, hogyan kell használni a Facebookot.
– Őszintén szólva, Bill, nem olyan nehéz, mint amilyennek
gondolod – magyaráztam neki, miközben a hírfolyamomat
görgettem. – Ráadásul elég király, hogy szinte mindenkivel
tarthatod a kapcsolatot anélkül, hogy fel kellene emelned a
telefont.
– Azt hiszem, ehhez hozzá tudnék szokni – kuncogott a fickó.
– Nos, megjött a fuvarom – jelentettem ki, és kijelentkeztem a
fiókomból. – De maradjunk kapcsolatban, ne tűnj el, oké?
– Ugyanez vonatkozik rád is – vigyorgott Bill.
– Kifizetted az óvadékot? – kérdeztem Thatchtől, miközben
felálltam, és kidobtam a chipses zacskót a szemetesbe.
– A csinos hölgyek nem fizetnek, drágám. – A seriff esélyt
sem adott Thatchnek a válaszra. – Na, jó sokáig fent voltál,
úgyhogy menj haza, és pihend ki magad, rendben?
– Köszönöm, Bill. – Lehajoltam, és egy puszit nyomtam az
arcára. – Ne hajtsd túl magad!
 Felkaptam a táskámat, és odasétáltam Thatchhez.
– Készen állsz?
Zavartan nézett körbe a szobában.
– Lecserélték a börtönt?
– Mi?
Csokoládészín tekintetében egyformán láttam vidámságot és
meglepődést.
– Nekem legutóbb egyáltalán nem ilyen élményem volt a
böriben.
Rávigyorogtam.
– Kurvára tudhattam volna – sóhajtott, átkarolta a vállamat,
és elindultunk a kijárat felé.
– Micsodát?
– Hogy te az ujjad köré csavarod Miller seriffet.
Beszálltunk az autójába, felé fordultam.
– Kérdezhetek valamit?
A tekintete az enyémbe olvadt.
– Persze, drágám.
– És őszinte leszel velem?
Bólintott.
– Mindig.
– Miért nevezett Johnny gyilkosnak?
Thatch arca megfeszült. Az állkapcsa többször is
megremegett.
– Ezért ütötted meg?
– Igen – válaszoltam őszintén. – Nyilván tudtam, hogy
hülyeségeket beszél. De az, hogy volt mersze ilyet mondani… Ez
nem tetszett nekem, Thatch. Hogy valaki ilyet mond rólad.
Néhány csendes pillanatig csak nézett engem, én meg
hagytam, hogy gondolkozzon.
– Amikor Margo meghalt, együtt voltunk – magyarázta. –
Spontán és makacs lány volt, és ha valamit elhatározott, nem
lehetett megállítani. Meggondolatlan döntést hozott, ami az
életébe került, és én nem tudtam megakadályozni. Próbáltam
megállítani, de nem tudtam.
 Megragadtam a kezét, és gyengéden megszorítottam. Volt
még mit mesélni, de majd elmondja, ha úgy érzi, eljött az ideje.
Ennyit elég volt tudnom.
– Köszönöm, hogy elmondtad, Thatch.
Kibámult az ablakon, miközben hüvelykujjával megnyugtató,
körkörös mozdulatokkal simogatta a kezemet.
– Köszönöm, hogy ilyen vagy, Cassie.
Végül rám pillantott, és elvigyorodott.
– És köszönöm, hogy megvédted a becsületemet.
Én is elvigyorodtam.
– Kösz, hogy hagytad, hogy a Harcosok klubját játsszak
valakivel, és hogy hazafelé beugrunk a McDonald’sba.
– Éhes vagy? – kuncogott.
– Nagyon – nyögtem. – A frogstowni rendőrség béna
nassolnivalókat tart a pihenőszobában.
– Most csak viccelsz. Bejutottál a pihenőszobájukba?
– Nem viccelek, és azzal sem, hogy éhes vagyok. –
Csettintettem a szélvédő felé, és a gyomromat simogattam. –
Indulj már, bébi. Vár a Bic Mac.
 32. fejezet

Thatch
– Ugye csak viccelsz velem? – kérdezte Kline, miközben
Georgiával karonfogva sétáltak felénk. – Elhoztad a disznót?
Ide?
– Hé! Vigyázz, Nagyfarkú! Nem mindenki háziállata seggfej –
vágott vissza Cassie.
– Ööö, elnézést? – szólt közbe Georgia, én pedig próbáltam
tudomást sem venni a lányokról.
– Nem ért rá a bébiszitter – közöltem a nevetséges
magyarázatot Kline-nal. Ő úgy festett, mintha székrekedése
lenne a röhögéstől – nevetni akart, de egyszerűen minden
benne ragadt.
Tegnap este jöttünk haza a szüleimtől, de hónapokkal ezelőtt
mindketten megígértük Maureennek, hogy ott leszünk a
jótékonysági csúszdás rendezvényén. Természetesen külön-
külön válaszoltunk, két nagyon különböző meghívásra. Most
már „mi” voltunk. Együtt éltünk. Eljegyeztük egymást. Basszus,
ráadásul én akartam ezt, én követeltem, hogy megtörténjen, és
még mindig nem tudtam teljesen felfogni.
Egy férfi- és egy nőfaló, szinte nem létező kapcsolati múlttal –
akik immár jegyesek. Egymás jegyesei. Simán elgondolkodtam
volna rajta, hogy hívjak egy ördögűzőt, ha nem lettem volna
kibaszottul izgatott, hogy ehhez az ördöghöz vagyok láncolva.
– Georgie! – Georgia apja, Dick kiabált át a csúszda másik
oldaláról. Az emberek megtöltötték a lezárt utcát, és csak a
környéken álló néhány fára függesztett lámpa fényében lehetett
látni bármit is. Az ilyen rendezvények lényege, hogy éjszaka
kell őket rendezni.
– Helló, apa! – üvöltött vissza Georgia. Mindannyian
integettünk, mint a kis bábuk, egy ütemben.
Dick felénk nézett, majd vissza, és próbálta kitalálni, hogy
kerülhetné meg a csúszdát. Majdnem egy egész háztömbnyi
hosszú volt, és az emberek ott tömörültek végig mellette.
Amikor a másodpercekből percek lettek, ahogy próbált rést
találni a körülötte hömpölygő tömeg káoszában, Dick feladta, és
egyszerűen csak átmászott a csúszdán, végigcsobogva a
foszforeszkáló vízen, nem is törődve az utána kiabálókkal.
Meg sem próbáltam elfojtani a nevetésemet, miközben
Georgia morgását hallottam.
– Ó, a kurva életbe!
Kline átkarolta a felesége vállát, miközben Georgie anyukája,
Savannah is követte a férje példáját, egy szál bikiniben. Cassie a
mellkasomba temette az arcát, hogy elrejtse a nevetését. Talán
még fel is horkant, de amikor ránéztem, Philre mutatott.
– Ő volt.
– Szia, Kline! – Dick izgatottan üdvözölte a vejét, először a
vállára csapott, majd a hátára, végül szorosan magához ölelte.
Az após és vő közötti bratyizás sosem ért véget. – Thatch, Cassie
– nyugtázta a jelenlétünket, amikor végre elengedte Kline-t, és
Georgiát is megölelte. – Ez aztán a buli, mi? Nem éppen
Maureen szokásos jótékonysági rendezvénye.
Körbepillantottam a neonfényes látványosságon.
– Igen. Nem gondoltam volna, hogy a merev felsőosztálybeli
közönség örülni fog neki, de úgy tűnt, nagy sikert arat.
Több ember volt itt, mint amennyit valaha láttam ilyen
rendezvényen, és kurva jó volt a hangulat. Világító pólók és
neonszínű víz – és egy óriási, legalább ötszáz méter hosszú
csúszda. Semmit sem szerettek jobban a felnőttek – különösen a
magamfajták –, mint gyerekként viselkedni. Mindezt pedig egy
jótékonysági rendezvény keretein belül csinálni pedig még
annál is jobb érzés volt.
– Hála az égnek! – csattant fel Dick. – Nem tudnék még
egyszer végigülni egy felvágós vacsorát.
– Apa! – csattant fel Georgia.
– Hé, én Dickkel vagyok – jelentettem ki, és Cassie helyeselt:
– Én is.
Kétértelműen felhúztam a szemöldökömet. Savannah
észrevette.
 – Hűha. Igazán csodás szexuális energia áramlik köztetek.
Elmosolyodtam, de Cassie nem állt meg itt. Soha nem tette.
– Ez azért van, mert úgy dugunk, mint a nyulak. – Amikor
mások zavarba jöttek, Cassie felbátorodott. Olyan kibaszottul
szexi volt.
– Fantasztikus! – kiáltotta Savannah. Dick felém nyújtotta a
kezét egy öklözésre, Georgia pedig a kezébe temette az arcát.
– Miért teszed ezt velem, istenem?
– Bébi – nevetett Kline, és a mellkasához szorította a lányt.
– Hol van az anyukád, Kline? – kérdezte Savannah. – Csak
köszönni akarok neki.
– Itt van valahol – motyogta Kilne. Mindannyian
végigpásztáztuk a környező tömeget, hátha megtaláljuk, de
mintha egy tűt kerestünk volna a szénakazalban.
– Ó! – szólalt meg Cassie, ellentmondva minden
valószínűségnek. – Itt is van.
– Maureen! – kiáltott fel Dick harsányan. Megráztam a fejem,
a földet bámultam. – Itt! Itt! Itt vagyunk, Maur!
Kline anyja nehezen jött rá, ki kiabálja a nevét a tömegben.
– Az isten verje meg ezt a tömeget – morogta Dick.
Cassie egy fülsértő füttyöt eresztett meg, amitől mindenki
elhallgatott és felénk nézett. Maureen tekintete mindenki
máséval együtt megtalálta a csoportunkat.
– Tudtam, hogy a melleden kívül másért is tetszel – mondta
Dick Cassie-nek.
Georgia felsóhajtott.
– Jaj, apa!
Cassie egyáltalán nem bánta a dolgot.
– Köszönöm, Dick!
Kicsit közelebb húztam magamhoz, mire felnevetett. Phil
időnként megrántotta a pórázát, de többnyire csak a bokánk
körül lófrált.
Normális esetben Kline reagált volna valamit, de azt hiszem,
a lóméretű kutyája és annak a seggfej macskaszerelme
érzéketlenné tette őt a zavaró állatok iránt.
Bob épp akkor érte utol Maureent, amikor az már ott állt
 pp
köztünk.
– Szép munka az egydolláros sörökkel, Maur – mondta Bob,
tisztelgésként felemelve a poharát.
– Már iszol? – kérdezte Maureen döbbenten. – Még mindig
van néhány feladatom a számodra.
– Nyugalom. Meg fogom csinálni. De már sehol sem kapsz
egydolláros sört!
– Tudok egy helyet – vetettem közbe, mire Kline megrázta a
fejét. Valószínűleg elképzelte, hogy Bob és én együtt lófrálunk a
városban.
Bobot nem tántorította el, pimaszul rám mutatott.
– Szavadon foglak.
– Bob, kérlek! – sóhajtott Maureen. – Nem tudnál a
feladataidra koncentrálni?
– Thatch bácsi! – hallottam egy kiáltást abban a pillanatban,
és egy kis test belerohant hátulról a lábamba. Átadva Phil
pórázát Cassnek, megfordultam, és felkaptam az én kedvenc
kislányomat. Nőből már volt másik kedvencem.
– Szia, Mila hercegnő! Hol van anyukád és apukád? –
kérdeztem, pont, amikor Frankie és Claire a látóterembe értek.
Mila rájuk mutatott. A tömeg sűrű volt, és a szülei nem tudtak
átfurakodni az emberek lába között.
– Amint meglátott téged, azonnal elrohant – lihegte Claire
kifulladva, amikor odaértek hozzánk.
Mosolyogva Milára néztem.
– Készen állsz a csúszdázásra, barátnőm?
– Nem vagyok a barátnőd – nevetett. – Cassie néni az!
– Ez meg ki? – szólt közbe Bob.
– Mila vagyok – válaszolta a kislány. – Hatéves vagyok, és ők
a szüleim. – Claire-re és Frankie-re mutatott. – Régebben azt
gondoltam, hogy közlekedési rendőr leszek, de most már olyan
képeket akarok készíteni, mint Cassie nénikém.
– Jobb, ha vár néhány évet, amíg olyan képeket csinál, mint
te – suttogtam Cassie fülébe, elképzelve a félmeztelen férfiakat,
és a lány elvigyorodott.
 – Nos – motyogta Dick. Az emberek közben csúszdázni
kezdtek. – Láttam egy mellbimbót.
Kikerekedett a szemem, amikor Mila megkérdezte:
– Mi az a mellbimbó?
– Az… – Savannah csak ennyit tudott kinyögni, mielőtt
Georgia pánikszerűen felsikoltott.
– Anya! Ne!
– Majd én elintézem – mondta Claire, közbelépett, és
kirántotta Milát a karjaim közül. Hála az égnek!
Közben örömében, hogy az anyja nem rontja meg a
fiatalságot, Georgia jól megnézte a bimbós csúszdázót.
– Ez csak nem a kibaszott Leslie?
– Még jó, hogy Mila elment – motyogta Cassie. Hátranézve
láttam, hogy Claire és Frankie elvitte a kislányt, hogy
közelebbről is megnézhesse a csúszdát. Belemártotta a kis ujjait
a vízbe, majd figyelte, ahogy világítanak.
– Mit keres itt Leslie? – folytatta Georgia.
– Meg kellett hívnom – védekezett óvatosan Kline. – Az egész
irodát meghívtam.
– De pont Leslie-t? – fújtatott a felesége. – Hogy lehet, hogy
még nem rúgtad ki?
Kline megvonta a vállát.
Georgia szeme összeszűkült, és kérdezősködni kezdett.
– Hol van Meryl?
Kline megőrizte a nyugalmát, mint mindig, és nagyon
diplomatikus hangon biztosította a lányt, hogy semmiképpen
nem kivételezik Leslie-vel.
– Meryl nagyon határozottan állította, hogy csak a holttestén
keresztül fogom itt látni, és most szó szerint idéztem.
Mi, többiek csak néztünk egyikőjükről a másikra, figyelve a
vitát.
Dean a semmiből bukkant fel.
– Ti is láttátok? A boszorkány hivatalosan is nedves.
Remélem, hogy elolvadnak a pocsék mellei.
– Talán neked nem kéne lecsúsznod – javasoltam Cassnek.
Nevetett, és a karját összeszorítva kinyomta a mellét a
 j y
kedvemért. Felnyögtem, az ajkamba haraptam, és amikor a
farkam megrándult a gatyámban, biztonságosabb helyre
irányítottam a tekintetemet.
– Dean, szia! – köszöntem.
– Hé, Mr. Man! Te jó ég, te aztán magas egy falat vagy. Akarsz
a csúszdapajtásom lenni?
– Hátrább az agarakkal, Dean – fenyegetőzött Cassie
incselkedve.
– A francba! – Kline felé fordult. – És te, Nagyfarkú főnök?
Kell valaki, aki megkeni a csúszdádat?
– Dean! – kiáltott fel Georgia nevetve. – Még mindig a
főnököd.
Maureen máris elrepült, hogy elintézzen valamit, de Bob és
Dick számára ez volt az utolsó csepp a pohárban.
– Azt hiszem, jobb, ha megyünk, és megcsináljuk azt a dolgot,
Dick.
– Jó ötlet, Bob. Jössz, Vanna?
– Persze – motyogta Georgia anyja, miközben Deanre
kacsintott, és egyenesen hozzá beszélt. – Majd később még
beszélgetünk, édesem.
– Csókok – intett Dean.
Elmosolyodtam, és céltalanul körülnéztem, majd kiszúrtam
egy ismerőst.
– Hé, ez Clinton.
– Clinton? – kérdezte Dean.
– Thatch kistestvére – magyarázta nevetve Kline.
– Van egy mini verziód? – kérdezte Dean érdeklődve.
Megfordultam, hogy felhívjam magamra Clint figyelmét, de
hallottam, ahogy Georgia magyaráz a háttérben.
– Nyugalom, öcsi! A város Nagy Testvér programjáról van
szó. Cassie intézte el Thatchnek.
– Clint! – próbáltam felhívni a figyelmét. Egy pillanat alatt
megfordult, tekintete a tömeget fürkészte. Engem könnyebb
volt megtalálni, mivel szinte mindenkit túlszárnyaltam
magasságban.
 Intett, mintha azt mondaná: „Ó, szia, Thatch!” Nem voltam
biztos benne, hogy kötelességből vagy izgatottságból teszi. Nem
voltam hozzászokva ahhoz, hogy egy szervezet rákényszerítsen
valakire. Saját magam persze rákényszerítettem magam
bárkire.
– Örülök, hogy itt vagy – mondtam neki, amikor odaértem
hozzá. – Látom, már mentél egy kört a csúszdán.
A bőre és a nagy fehér pólója a fluoreszkáló víztől ragyogott,
neonzöld, sárga és narancssárga színben pompázott rajta
minden szabad felület.
Lenézett magára és felnevetett.
– Igen.
A Nagy Testvér dolog Cassie vicceinek egyikeként indult, de
meg kell adni, hogy nagyon élveztem a dolgot. Clint
mentorálása volt az egyik legjobb dolog, amit valaha is
csináltam. Nem tudtam, hogy én voltam-e a legjobb példa
számára, de eléggé igyekeztem.
– Hogy ment a matekdolgozat?
– Jól, azt hiszem.
– Csak jól?
Megvonta a vállát.
– Szólj, ha szeretnél találkozni, és átvehetjük a dolgot még
egyszer.
– Nem kell – válaszolta. – Egyszer már megtanítottad.
– Tudom, hogy nem kell – válaszoltam. – De én szeretném.
Az arckifejezése üresnek tűnt, de tudtam, hogy vadul
gondolkodik.
– A barátaiddal vagy itt? – kérdeztem.
– Igen.
A barátai mögötte álltak, és érdeklődve figyeltek minket.
Kinyújtottam az öklömet.
– Oké, haver. Hagylak, bulizzatok csak.
Bólintott, és már indult volna, de egy pillanat múlva
visszafordult.
– Köszönöm, Thatch!
 Elég szélesen mosolyogtam ahhoz, hogy tudtam, a fogaimnak
úgy kell ragyogniuk, mint Rossnak a Jóbarátok „Ross foga” című
epizódjában.
– Persze, haver. Szóra sem érdemes. Majd találkozunk.
Ezúttal én fordítottam hátat, hogy ne neki kelljen. Cassie állt,
és engem figyelt, miközben Phil a lábai köré tekerte a pórázt.
Megrázta a fejét, és kacsintott, amikor csókot dobtam neki.
– Hol van Will? Több férfihúsra van szükségem – duzzogott
Dean, miközben újra a csoport felé fordultam, és átkaroltam
Cass vállát.
– Dolgozik – fintorgott Georgia.
– Ó! – kiáltott fel Cassie úgy, mint akinek épp eszébe jutott
valami. – Mi van Winnie-vel? Őt is meghívta valaki?
Georgia bólintott.
– Igen. Nem tudott bébiszittert szerezni.
Abból, amit Cassie mesélt nekem, Winnie tökös csajnak tűnt.
Nagyon vártam már, hogy megismerjem.
Wes, aki mindig késik minden buliról, pont ekkor sétált oda.
– Ki nem tudott bébiszittert szerezni?
– Winnie – válaszolta Cassie. – Ő nagyon tetszene neked. Will-
lel dolgozik.
Wes legyintett.
– Az utolsó dolog, amire szükségem van, egy gyerekes nő.
Kline és én együttérzően bólintottunk.
– Ez kibaszottul szörnyű! – csattant fel Cassie.
– Ó, nem gondolhatta komolyan – suttogta Dean drámaian.
– Komolyan. Akkor felejtsd el! Jobbat érdemel nálad –
gúnyolódott Cassie, mire Wes csak a fejét rázta, és a ránk,
férfiakra nézett, de egyikünk sem volt hajlandó együtt süllyedni
a hajójával.
Bocs, haver.
Most már volt valakim, akire gondolnom kellett.
Valaki, akitől nagyon reméltem, hogy ma este megjutalmaz
ezért. A tekintete azt üzente, hogy így fog történni.
Vadat vadért, tréfát tréfáért.
 Amint találok valakit, aki vigyáz az istenverte malacomra,
elviszem azt a nőt egy körre.

Mintha radioaktív sugárzás áradt volna belőlünk, amikor

aznap este berobbantunk a lakásunk ajtaján. Cassie úgy
tekeredett rám, mint egy szoros ruha, és én nem akartam
megszakítani a táncunkat.
Nem érdekelt, hogy a lakás úgy néz ki, mint egy Pride-
felvonulás a fekete fényben. Phil alig jutott át az ajtó résén,
mielőtt Cassie tökéletes testének súlyával becsuktam magunk
mögött.
– Istenem – nyögte, miközben fogammal végigcsipkedtem a
torkát.
– Nem, bébi. Thatch.
Egy hirtelen mozdulattal durván megcsípte a
mellbimbópiercingemet. Szerencsére a farkam állapota most
neki is túl fontos volt.
A véráramlás új eloszlása még fájdalmasabbá tette a
mozdulatot. Amikor megnyaltam az ajkam szélét, már csak
élvezetet éreztem.
Magasabbra emeltem az ajtónak támasztva, és a mellébe
temettem az arcom. Ő azon dolgozott, hogy meglazítsa az övem,
majd egy mozdulattal sikerült lehúznia a bokszeralsómat is a
teljesen merev farkamról. Amint kiszabadult, rögtön
nekidörzsöltem, csapdába ejtve a kezét kettőnk közé.
– Nedves vagy, bébi?
– Lehetnék nedvesebb is – nyögte, mire felmordultam. Phil
könyörtelenül horkantott a lábamnál, míg végül a bokámnál
belemászott a rövidnadrágomba és az alsóneműbe. Cassie
lenézett, és felkuncogott.
– Ez teljesen új értelmet ad annak, hogy egy állat van a
nadrágodban.
Nevettem, ahogy felhajtotta a pólómat és áthúzta a fejemen,
már teljesen meztelen voltam, leszámítva a malacot és a bokám
köré tekert nadrágot.
 A tenyerével ellökte magát az ajtótól, hogy mozgásba
lendítsen minket, én megbotlottam, és majdnem hatalmasat
estem. Cassie és a malac sikolyai töltötték be a fülemet.
Nevettem, és megvetettem a lábam, majd a fenekénél tartva
Cassie-t végigcsoszogtam a folyosón. Kuncogott, és a magasba
emelte a karját, miközben a nyakát nyalogattam.
Amikor végre az ágyhoz értünk, egy lendülettel ledobtam rá,
és csípőre tett kézzel hátrébb léptem egyet. A szeme csillogott,
ahogy a farkamra szegeződött.
– Rajtad sokkal több ruha van, mint rajtam – jegyeztem meg.
– Túl sok ruha.
Elvigyorodott, felült, megragadta a felsőjét és áthúzta a fején.
Néztem, ahogy a melle az utolsó pillanatig kitart, aztán
visszapattan, csupaszon és tökéletesen.
A farkam ugrott egyet.
– Megesküdtem volna, hogy ma este van rajtad melltartó –
jegyeztem meg, és kinyújtottam a kezem, hogy megcirógassam
az egyik mellbimbóját. Közelebb tolta hozzám a mellkasát, és
mosolyogva felnyögött.
– Be van építve a felsőbe – magyarázta, miközben egy
mellbimbót a számba zártam.
– Micsoda? – motyogtam.
Nevetett.
– A melltartóm. Be van építve a felsőmbe.
A farkam vége nedves volt, ahogy elképzeltem a melle között.
– Thatch!
– Mi az? – nevettem. – A melltartó istenkáromló holmi. Soha
többé ne említsd ebben a házban!
– Te hoztad fel!
Nevetve ellöktem magam az ágyról, sajnos távolabb kerülve
a mellétől is, és kihúztam a lábam közül a visító Philt. Amint a
földre ért, futásnak eredt, de most ő egyáltalán nem számított.
Gyorsan kiléptem a bokám köré tekeredett ruhákból,
egyszersmind a cipőmből és a zoknimból is, és letérdeltem az
ágyra, közrefogva Cassie csípőjét.
– Azt hiszem, valamit elfelejtettél – nevetett, és a még mindig
 j g g
felhúzott nadrágjára mutatott. De én megráztam a fejem,
miközben egyre feljebb csúsztam, és addig siklottam felfelé,
amíg a farkam a mellkasával egy vonalba nem került.
– Ne aggódj, édesem – nyugtattam meg. – Előbb-utóbb eljutok
oda is.
– Thatch…
– Gombold ki a nadrágodat, bébi. Érintsd meg magad,
miközben egy percig a melleden lovagolok.
A mellkasa megemelkedett, és a pupilláim kitágultak. Az
istenit!
– Csinálj, amit akarsz – utasítottam, és a játék egy pillanat
alatt eszembe jutott. – Lassan és egyenletesen vagy keményen
és gyorsan, dolgozz a csiklóddal és pumpáld a puncidat, ahogy
csak akarod, amíg el nem élvezel.
A szeme felcsillant, és megnyalta az ajkát.
– Addig dugom a melleidet, amíg el nem élvezel. Rajtad
múlik, hogy mennyi időm lesz.
Gyorsan kinyújtotta a kezét, majd kétszer keményen
megszorította a farkamat.
Hátranéztem, a lába közé nyúlt, kigombolta a nadrágját, a
bugyijával együtt letolta a combjára, és az ujját a puncijába
nyomta, hogy nedvességet gyűjtsön.
Amikor kihúzta, és elkezdett dolgozni magán, visszanéztem
az arcára.
A szeme csillogott, ahogy megragadta a fenekemet, és a
melléhez húzott.
– Gyerünk, bébi! Lassan fogom csinálni.

Utat nyaltam a mellei között egyenesen le a puncijáig, ott a

tetején köröztem, a csiklójánál.
Reszketett, és a fejemet lökdöste, nehezen lélegezve a
kimerültségtől.
– Minden kibaszott alkalommal el fogom érni, hogy
megérintsd magad.
Nevetett és felém csapott.
 – Az ujjadat tisztára nyalogatni, miután ráélveztél… ez volt a
legszexibb dolog, amit valaha is csináltam, bassza meg.
Mosolya egészen álmos szeméig ért.
– Oké – mondta. – Tényleg elég szexi volt.
Visszamászva a testére lágy csókot nyomtam az ajkára, majd
az oldalamra dőltem mellette, és a párnára könyökölve
megtámasztottam a fejemet a kezemmel.
Cassie gyengéden megsimogatta az arcom, mire én
megragadtam a csuklóját, a hátamra dőltem, és magamra
húztam. Tekintete folyóként vándorolt a testemen,
végigkanyarodott az állkapcsomon a nyakamig, majd a
mellkasomon lévő tetoválásnál kötött ki.
– Ennek mi az apropója?
– A tetoválásnak? – kérdeztem, mire ő bólintott, állát a
mellkasomra támasztotta, és ismét rám nézett.
– Mi Vida Loca – szavaltam. – Azt jelenti, hogy „az én őrült
életem”. Huszonhét éves koromban csináltattam. Amikor
először döbbentem rá, hogy megcsináltam. Hogy mindenféle
dologban sikereket értem el, és egyedül én irányítottam a
sorsomat. Soha nem számítottam erre. A sikerre, a lendületre.
Biztos vagyok benne, hogy mindenki azt hitte, hogy valami
alantas munkát fogok végezni, vagy még inkább semmit.
– Ilyen vad voltál?
– Igen. De inkább az volt az oka, hogy nem tudtam
koncentrálni.
Nevetett, és elgondolkodva nézett le a mellkasomra, lassan
végigkövetve minden egyes betűt.
– Igen, ezt el tudom képzelni.
Végigsimított a mellemen, majd a karomra tetovált imádkozó
Márián.
– És ezzel mi a helyzet?
– Ezt Margo emlékére csináltattam. Legalábbis róla szól.
Néhány évvel a halála után készítette Frankie, rögtön amikor
megnyitotta a szalont. Azt hiszem, mindkettőnk számára
katartikus volt, hogy tintával a bőrbe véshettük mindazt, amit
reméltünk, hogy Margo a mennyben megtalálta… amire a
földön nem volt már ideje.
– Mint például? – suttogta.
A hüvelykujjammal megsimogattam az arcát, és két ujjam
közé csavartam egy hajtincsét.
– Békét. Elégedettséget. Még olyan fiatal és nyugtalan volt.
Mindenfélét keresett, és nem talált semmit.
Ráérősen bólintott, a tekintetemet fürkészte. Biztos voltam
benne, hogy annak kereste valamiféle jelét, hogy túl vagyok
ezen az egészen, de nekem már nem is kellett ezen
gondolkodnom.
Soha nem fogom túltenni magam azon, ahogyan történt, de
csak Cassie-t éreztem. Nem hagyott teret semmi másnak.
A mellkasomra koppintott, a „Bizalom” szóra.
– Miért bizalom?
– Mert ez az egyetlen, amire igazán szükségem van.
– Az egyetlen, amire szükséged van mihez?
– Az élethez – válaszoltam egyszerűen. – Nem kell tudnom,
mi fog történni, vagy hogyan fog történni, vagy akár azt, hogy
miért. Csak azt akarom tudni, hogy bárki miatt is történik, az
törődik velem annyira, hogy megadja nekem ezt a szabadságot.
– Mmm – nyugtázta a hallottakat.
Úgy tűnt, mintha elaludna, ezért megkocogtattam az orrát, a
szívem a torkomban dobogott. Azt akartam, hogy tudjon
valamit, amit eddig még senkinek sem vettem a fáradtságot,
hogy elmondjak.
– Kihagytál egyet.
Felemelte az állát a mellkasomról, és a szeme újra kinyílt,
ahogy elgondolkodott. Meg volt győződve róla, hogy elégszer
tanulmányozta már a testemet ahhoz, hogy ismerjen mindent
fejből. Úgy csapott le rá a felismerés, mint a villám.
– Hát persze! – Eléggé legurult rólam, hogy kiszabadítsa a
karomat, és megfordította, hogy felfedje a belsejét.
„Kibontakozás” – ez állt rajta díszes, kacskaringós betűkkel.
– Oké – mondta, miközben végigkövette az ujjával a mintát. –
És ez mi?
 Vettem egy mély lélegzetet, és kifújtam.
– Ez az első tetoválás, amit valaha csináltam.
Döbbent tekintete a szemembe villant.
– Ezt te csináltad?
Bólintottam.
– Tavaly ősszel.
– Mi? Hogyan? Nem értem – motyogta.
Megvontam a vállam, és a paplanra néztem.
– Frankie-nél tanonckodom egy ideje. Az első igazi menetet
magadon kell elvégezned. Tudod, hogy ne baszd el végleg más
bőrét.
– Nem tűnik első tetoválásnak – jegyezte meg izgatottan. – Ez
elképesztő.
– Igen?
– Ó, istenem, igen! Ez nagyon jó!
A mosolyom egy repülőgépet is elvakított volna.
– Egy darabig kurvára ideges voltam miatta. Tulajdonképpen
rögbiedzésre kellett mennem a következő napon, miután
megcsináltam. És persze bekerültem a póló nélküli csapatba.
Azt gondoltam, hogy mindenki beszól majd, hogy mennyire
szar.
Gyorsan megrázta a fejét, majd előrehajolt, hogy ajkát az
enyémhez érintse.
– Van még valamid?
– Nincs több tetoválás rajtam, de van néhány rajzom.
A lepedő egyetlen sima mozdulattal került ki alólam, ahogy
felugrott, maga köré tekerte, és úgy követelte:
– Mutasd meg!
Felálltam az ágyból, és bokszeralsóban kivezettem a másik
hálószobába. Amikor kinyitottam az ajtót, ő dobbantott egyet.
– Nem hiszem el, hogy még nem szaglásztam be ide! Mi a baj
velem?
Kuncogtam miközben néztem, ahogy körbe-körbe forog, és
szemügyre veszi a szobát. A falak tele voltak az általam készített
rajzokkal, és a jegyzetfüzetem ott hevert a rajzasztal közepén.
Odaugrott az asztalhoz, és lapozgatni kezdte a füzetet.
 g p g
Különböző skiccek sorakoztak benne: tervek, számomra
kiemelkedő mondatok, amelyeket különböző betűkkel vázoltam
fel, sőt, még olyan arcok és helyek is, amelyekre elég élénken
emlékeztem ahhoz, hogy lerajzoljam őket.
– Szent szar, Thatcher!
Odaléptem mögé, és a vállára tapasztottam az ajkamat.
– Gondoltál már arra, hogy tetoválást csináltass?
Lassan megrázta a fejét, miközben az oldalakat lapozgatta.
– Nem. Soha nem éreztem, hogy lenne valami, amit elég
erősen éreznék ahhoz, hogy egy életre a bőrömre varrassam.
Bólogattam a nyakánál, amíg a borostám csiklandozásától
meg nem borzongott.
Megállt az egyik oldalon, én a válla fölött beleolvastam. Az
egyik kedvenc vázlatom új jelentéssel töltötte meg a
mellkasomat.
Őrült volt. Vad.
Káosz és szépség.
A szívem.
Az enyém.
Sebezhetően és lágyan suttogott egyenesen a szoba
ürességébe.
– A tiéd akarok lenni.
A szemem becsukódott, és elárasztott a szerelem.
– Kurvára az vagy.
Örökre.
 33. fejezet

Cassie
A hatalmas motor felbőgött, ahogy gyorsultunk, amikor rést
találtunk a dugóban. Alig mozdult a forgalom, de annak
ellenére, hogy lassan haladtunk egy élet-halál szituáció felé,
nem tudtam dühös lenni rájuk. Délután három óra volt, elöl
ültem egy tűzoltókocsiban, és kibaszott dicsőségesnek éreztem
az egész helyzetet.
– Thatch! – kiabáltam a telefonomba, miközben a háttérben
szirénák vijjogtak.
– Cass? Hol vagy?
– Egy tűzoltóautóban vagyok, az 5. sugárúton száguldunk!
– Mi? – kiabálta. – Alig hallak. Úgy hangzott, mintha azt
mondtad volna, hogy egy tűzoltóautóban ülsz.
– Jól hallottad! – A szirénák vijjogása felerősödött, ahogy a
tűzoltóautó átmanőverezett egy kereszteződésen. – Életeket
mentek és tüzeket oltok!
Nem hallottam a válaszát, mert a kocsiban ülő tűzoltók
vitatkozni kezdtek körülöttem.
– Az istenit! El az útból!
– Fordulj balra, Ronnie! Az gyorsabb!
– Fogd be, Vin!
Egy perccel később a szirénák elhallgattak, és megálltunk egy
lakóház előtt. A srácok kiugrottak és bementek, én a kocsiban
maradtam. Kezdtem rájönni, hogy nem minden vészhelyzet
tekinthető igazán valódi vészhelyzetnek. Néha amit valaki
konyhatűznek nevez, arra valaki más azt mondaná: baromság,
csak kapcsold ki a tűzhelyet, te idióta!
– Ott vagy még, T? – kérdeztem a telefonba.
– Igen, drágám – válaszolta. – Azt hittem, ma dolgozol.
– Egy jótékonysági naptárat fotóztam a New York-i
tűzoltóságnak, és kicsit hamarabb végeztünk a tervezettnél –
magyaráztam. – Meggyőztem a srácokat, hogy vigyenek el
néhány körre. Van fogalmad róla, milyen klassz érzés egy
tűzoltóautóban száguldozni? – kiugrottam a teherautóból, és
fel-alá járkáltam a járdán. Az elmúlt ötórányi rohangálás
adrenalinlöketei miatt a testemben szétáradt az izgatott, ideges
energia. – Azt hiszem, pályát akarok váltani.
– Úgy hangzik, jól érzed magad – kuncogott.
– Igen – erősítettem meg, és figyeltem, ahogy a járókelők az
épület körül tobzódnak, műsorra vágyva. Legszívesebben
megmondtam volna nekik, hogy törődjenek a saját kibaszott
dolgukkal, de amikor legutóbb ezt tettem, a hadnagy rám szólt,
hogy fogjam be a számat, különben mehetek haza.
Mivel nem a közelben laktam, inkább befogtam a számat.
– Ráérsz ma este? – kérdeztem Thatchet, miközben az
épületet bámultam, és reméltem, hogy az ablakon keresztül
lángokat látok majd felcsapni. Ez valószínűleg mások életét
éppenséggel tönkretenné, de az én napomat nagyon feldobná.
Igen, ma seggfej vagyok.
– Csak edzés van, aztán szabad vagyok.
Vigyorogtam.
– Akarsz utána inni velünk valamit?
– Persze. Mondd, hogy hol és mikor, és ott leszek.
– Tökéletes. Megkérdezem a srácokat, hova megyünk, és
küldök neked egy SMS-t.
– A srácok alatt a tűzoltókat érted, ugye?
– Igen. – Vártam a féltékeny vagy bizonytalan reakciót, amely
a legtöbb férfitól várható ilyen helyzetben, de nem történt
ilyesmi.
Thatch nyugodtan fogadta az egészet. A legkevésbé sem
aggasztotta, hogy egy csapat izmos tűzoltó társaságában töltöm
az időt.
– Jól hangzik, édesem – válaszolta. – Este találkozunk.
– Oké. Akkor később.
– Cass? – kérdezte, mielőtt letettük volna.
– Igen, bébi?
– Légy óvatos, oké? – kérte lágy hangon.
 Az istenit, ez a figyelmes faszfej.
Ha előttem állt volna, talán tökön rúgom.
De ehelyett azt válaszoltam:
– Ne aggódj, csak akkor engednek ki a teherautóból, ha
kiosonok, amikor berohannak egy épületbe. Egyébként ezek az
arcok minden protokollt és tűzbiztonsági előírást betartanak.
Őszintén szólva elég rövid pórázon tartanak.
– Helyes – kuncogott. – Máris kedvelem őket.

Néhány sörrel a gyomromban arra próbáltam rávenni

Ronnie-t, hogy karaokézzon velem a színpadon.
– Szó sem lehet róla, Cass! – tiltakozott nevetve. – Nem
érdekel, milyen csodás vagy, én nem megyek fel oda.
Úgy rebegtettem a szempilláimat, mint egy igazi hölgy, aztán
olyan szavakat mondtam, amelyek pontosan az ellenkezőjét
sugallták.
– Ó, ugyan már! Ne légy ekkora herezacskó!
– Szerintem úgy érted, hogy ne legyek ilyen punci – vágott
vissza Ronnie.
– A pokolba is, dehogy! – horkantottam fel. – A puncik mindig
a herezacskók fölött állnak. Azok a ribancok komoly ütéseket
bírnak elviselni. A golyók érzékeny kis faszfejek. Valószínűleg
még a Titanic alatt is elsírnák magukat.
Vin kuncogott.
– Igen, Ronnie. Ne legyél már ekkora herezacskó!
Ronnie válaszul felmutatta a középső ujját, de továbbra is
eltökélten ragaszkodott a döntéséhez.
– Mit szólnál inkább egy ivós játékhoz? – ajánlotta fel Brian,
és ha ivós játékokról volt szó, azt egyszerűen nem tudtam és
nem is akartam visszautasítani.
A következő egy órában elvertem a fiúkat, miközben a pincér
folyamatosan hozta az újabb söröket és feleseket. Kicsivel
kilenc után Thatch frissen zuhanyozva és pokolian szexin sétált
be a kocsma ajtaján. Istenem, jobban állt neki a farmer és a
póló, mint bárki másnak, akit ismertem.
 Találkozott a tekintetünk, lassú vigyor jelent meg az arcán,
ahogy felém tartott.
– Szia, bolond! – köszönt, miközben lehajolt, hogy puszit
nyomjon az arcomra.
– Szia! – Rávigyorogtam, mielőtt visszafordultam volna az
asztal felé.
– Srácok, ő a vőlegényem, Thatch – mutattam be az asztal
körül ülő hat srácnak. – Bébi, ő Vin, Ronnie, Brian, Bruce, Eddie
és Matt.
Thatch megrázta mindegyik fickó kezét, és leült mellém.
Amikor felpattantam a székemből, és kényelembe helyeztem
magam az ölében, vidáman felhúzta a szemöldökét.
– Hiányoztál ma – suttogtam a fülébe. – Örülök, hogy eljöttél.
Megcsókolta a szám sarkát.
– Örülök, hogy jól érezted magad.
– Azt hiszem, az este még jobb lesz – húztam fel a
szemöldököm.
Thatch elvigyorodott.
– Valóban?
Lassan bólintottam.
– Ó, igen. Bizony.
Lassan végignézett a testemen, végighaladva az összes
kedvenc pontján, de a szeme akkor csillant fel igazán, amikor az
arcomon landolt. Nyilvánvaló lehetett, hogy éppen eléggé be
voltam állva ahhoz, hogy elővegyem a legmocskosabb
húzásaimat. A tekintete visszatért a mellemre, pont amikor
eszembe jutott egy ötlet. Tudtam, hogy minden gondolatom
kiült az arcomra.
– Kér valaki egy sört? – kérdezte Ronnie, Thatch figyelmét a
mellemről az asztal túloldalára irányítva.
– Fizeted a következő kört, Ronnie? – kérdezte Vin.
– Nem, nem ő fizeti – vágott közbe Thatch. Vette a lapot.
Felemelt az öléből, és visszatette a fenekemet a helyére, de csak
miután jelentőségteljesen megszorította. A keze később még sok
időt fog ott tölteni. – Fizetem a ma esti italokat, srácok.
 Felállt, és intett a pincérnőnek, átadta a hitelkártyáját azzal
az utasítással, hogy írja az asztal összes fogyasztást az ő
számlájára.
– Ez aztán nem semmi! Kösz, haver! – Brian felemelte az
üvegét, miközben Thatch visszaült mellém.
– Tudod – szólt közbe Vin –, tartozik nekünk, amiért egész
nap a nőjét furikáztuk.
Thatch kuncogott, de tudta, hogy jobb, ha nem mond semmit.
A puncim képe lebegett előtte, és nem volt olyan férfibarátság,
ami miatt ezt megérte volna feláldozni. Az arcom bosszúsan
összerándult, és a szokásosnál is lazábbra vettem a figurát.
– Hé, faszfej! Azt hiszem, én szerkesztem a naptárfotókat, és
még nem álltam neki. A dolgok a végén sokkal kisebbnek
tűnhetnek. Mikroszkopikusan kisebbnek.
Ronnie nevetett.
– Igen, de Vinnek igaza van, Cass.
– Mit akar ez jelenteni?
– Azt, hogy nem vagy könnyű eset – tette hozzá Bruce. –
Garantálom, hogy az az öregasszony be fog panaszolni az
önkormányzatnál, akinek azt mondtad, hogy menjen a picsába,
és törődjön a saját dolgával.
– Csak állt ott, a járda közepén – érveltem. – Az utadban volt.
– Nem állt ott, édesem – helyesbített Ronnie. – Csak nagyon
lassan haladt.
Vin nevetett.
– Igen, járókerete volt. Szállj le a nőről!
– Mindegy – sóhajtottam. – Ez volt az utolsó alkalom, hogy
segíteni próbáltam nektek.
Mindannyian lelkesen beleegyeztek az állandó távollétembe,
Thatch pedig nevetett.
– Ez volt az utolsó alkalom, hogy tűzoltóautóra engedtek –
értett egyet Brian vigyorogva.
– Nem tudom, miért ülsz ilyen magas lovon – vágtam vissza.
– Te kértél meg, hogy csússzak le a tűzoltórúdon úgy
negyedórával azután, hogy megismerkedtünk.
 Brian félrenyelte a sörét, és mindkét kezét a levegőbe emelte,
mintha fegyvert fognának rá.
– Mentségemre szóljon – felelte, és találkozott Thatch
kíváncsi, ám érezhetően kevésbé könnyed tekintetével. – Ez
még azelőtt volt, hogy megtudtam volna, hogy eljegyeztek, és
hogy az említett vőlegénynek nagyobb a karja, mint a fejem.
A srácok kuncogtak körülöttünk.
– És abban a pillanatban, hogy kiejtettem a szavakat a
számon, ágyékon rúgott – tette hozzá Brian. – Őszintén szólva
nem vagyok biztos benne, hogy tőled vagy tőle kellene jobban
félnem.
– Valószínűleg tőle. – Thatch elvigyorodott, és átkarolta a
vállamat, az oldalához húzta.
A következő két órában együtt lógtunk a tűzoltócsapattal,
nevettünk, ittunk és beszélgettünk. Az este végére a srácok
megkérték Thatchet, hogy csatlakozzon a
kosárlabdacsapatukhoz, és hogy minden péntek este
találkozzunk a Maloney’sban dartsozni.
Kibaszott sármőr. Nem számított, hogy férfiakról vagy nőkről
volt szó, esküszöm, volt benne valami gén, ami automatikusan
arra késztette az embereket, hogy vagy megdugják, vagy
összebarátkozzanak vele – vagy mindkettő.
Miután megittam az aznap esti ötödik sörömet,
visszaugrottam Thatch ölébe, kezemben a mobilommal.
– Tudod mit?
– Mit?
– A Nagyfarkú kezdi kapizsgálni, mi a helyzet.
Felemeltem a telefonomat, hogy Thatch is láthassa a Kline-
nal folytatott legutóbbi SMS-ezésemet.
Én: Ötven ingyenes üzemanyagpontot szerezhetsz a
Shellnél, ha elküldöd a „PUFFADOK!” szót erre a
számra.
Kline: LEIRATKOZÁS
Én: Hiba. Nem sikerült feldolgozni az üzenetét.
Kérjük, küldje el az ‚1234567891011121314151617’
 kódot SMS-ben, hogy informatikai részlegünk segíteni
tudjon a kérésében.
Kline: Cassie.
Kline: És Thatch.
Kline: Vége a játéknak, seggfejek.
Én: De mi van, ha a következő előfizetés pornóra
szól, Nagyfarkú?
Kline: NE IROGASS TÖBBET, CASSIE. És mondd meg
Thatchnek, hogy ne keressen többé torz farkakat az
interneten.
Thatch felnevetett, én a nyakához simultam, és hagytam,
hogy nevetésének morajlása végigfusson rajtam.
– Fáradt vagy? – kérdezte. Puha, lágy mozdulatokkal
végigsimított a hátamon.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Csak kanos vagyok.
Kuncogott.
– Mit csináljak veled, bolond?
Hátradőltem, vidám tekintetébe néztem.
– Hazavinnél és megdugnál?
Thatch megkocogtatta az asztalt a kezével, és felállt,
miközben még mindig a karjában tartott.
– Mára befejeztük. – Erős karjaival úgy körbeforgatta a
testemet, hogy a hátán kötöttem ki.
A srácok rosszallóan füttyögtek.
– Ó, tegyétek már túl magatokat rajta! – cukkoltam őket. –
Hazavisz, hogy meglovagolhassam a rúdját.
Thatch nevetett, és körbesétált az asztal körül, hogy
mindannyiuk kezét megrázza.
– Nyitva tartom a számlámat nektek, srácok. Nyugodtan
bezárhatjátok a helyet.
Kiabáltak és huhogtak, minden hangjukból hallatszott, hogy
jól szórakoznak, de nem akartam tovább maradni.
Elbúcsúztunk egymástól, és Thatch kivitt a bárból, kezével a
combomat markolva, hosszú lába laza léptekkel falta a járdát.
– Következő megálló: Thatch szuperfarka! – kiáltottam az
éjszaka levegőjébe.
j g j
– És el ne aludj, amíg mindketten el nem élvezünk, édesem.
 34. fejezet

Thatch
Az előző éjszaka emlékei megjelentek az álmomban. Cassie-
ről álmodtam, ahogy a farkamon lovagol, ahogy érzem a
nyelvét a számban, a fogait, ahogy a piercingemet harapdálja.
Soha nem gondoltam rá, hogy piercinget csináltassak a
farkamba, de amit a mellbimbómban lévővel csinált, az
ijesztően közel hozott ahhoz, hogy fontolóra vegyem a dolgot.
Mosolyogtam, ahogy a száját az enyémen éreztem. Istenem,
de szerettem az ilyen álmokat.
Képes lennék örökké itt feküdni és aludni, ha Álom Cassie így
folytatná.
A nyelve körbejárta a farkam hegyét, miközben teljesen a
szájába vett, és én felnyögtem.
Ez az, bébi.
Kuncogni kezdett, és nem voltam biztos benne, hogy honnan
jött a hang, de tetszett. Az biztos, hogy ettől még keményebb
lettem.
Ó, igen! Közel vagyok.
Összeszorította az ajkát, és fokozta a szívóerőt.
Ó, baszd meg, igen!
A keze fel-le mozgott azon a részen, ami nem fért a szájába,
hagyta, hogy a szájából az összes nedvesség lecsöpögjön, hogy
megkönnyítse a mozdulatot.
Gyorsabban!
Ó, ember, olyan jól tudta követni a parancsokat az
álmaimban.
Bassza meg, igen, érintsd meg a golyóimat!
A szája elhagyta a farkamat, és sírni támadt kedvem.
– Oké, bébi.
Kipattant a szemem. Cassie térde a lábam belső oldalát
súrolta, és a sarkai a fenekéhez értek.
– Ó, bassza meg! – kiáltottam izgatottan, amikor megláttam,
hogy egy nagyon is valóságos Cassie térdel a lábam között,
miközben a kezével végigsimít a combomon, egészen a
golyóimig.
Úgy tűnik, egyáltalán nem álmodtam.
A szája ismét körém zárult, felpillantott, hogy a szemembe
nézzen, mire elélveztem.
A meglepetés, az ajka és a szemérmetlen tekintete
lehetetlenné tette, hogy visszafogjam magam. Kétségtelen, hogy
orgazmusom erejével telefröcsköltem a torkát, de ő csak nyelt,
amit a torka mozgásából is jól láttam.
Phil felhorkant az ágy lábánál. Cassie megtörölte a száját a
kézfejével, és lemászott érte. Mindeközben én ott feküdtem, és
próbáltam magamhoz térni. Te jó ég, elvesztem benne.
Folyamatosan meglepett, és soha nem fogta vissza magát. Nem
szégyellte, hogy merész, és ez arra késztetett, hogy ápoljam ezt
benne – hogy folyamatosan olyan környezetet teremtsek, ahol
nem érzi szükségét, hogy bármi más legyen, mint önmaga.
Amint Phil az ágyon volt, előrebukdácsolt, én pedig a lassan
puhuló farkamra dobtam a lepedőt.
– Örülök, hogy ezt nem láttad, haver.
Cassie vigyorgott, én pedig Phil fejét dörzsöltem, még mindig
teljesen sokkos állapotban.
– Mi a helyzet?
– Eléggé ledomináltam ezt a szopást.
– Így van, drágám – egyeztem bele vigyorogva. – De mivel
érdemeltem ki ezt?
– Még semmivel. Azzal, amit most fogsz csinálni.
Megráztam a fejem és elmosolyodtam.
– És mi lenne az?
– Kempingezni megyünk.
A mosoly csak egy icipicit halványult az arcomon. Időben
észbe kaptam, de mégis észrevette.
– Ugyan már! Voltam veled ejtőernyőzni.
– Be kellett rángatnom téged a repülőgépbe – mutattam rá,
miközben azon dolgoztam, hogy a múltam összes gondolatát
visszazárjam a csinos kis dobozukba. Bízz! Cassie nem ismerte
Margo halálának részleteit, de most nem is kellett megismernie.
Csak rosszul érezné magát valami miatt, amiért egyáltalán nem
lett volna oka magát hibáztatni. Egyáltalán nem akartam őt
okolni Margo tetteiért. Nem tudtam elképzelni semmit, ami
jobban felbosszantana fordított helyzetben.
Visszakényszerítettem a gondolataimat hozzá, a pillanatra, és
a szavakra, amelyek elhangzottak a szájából.
– Igen, ez eléggé elcseszett volt, most, hogy belegondolok.
– Végül is jól érezted magad – mutattam rá, felemeltem a
kezét, és megforgattam az eljegyzési gyűrűt az ujján. Lenézett,
és elmosolyodott.
– Pontosan. És te is jól fogod érezni magad. Mindenki jön.
Kline, Georgia, Wes, Will. Még Frankie és Claire is.
Vettem egy mély lélegzetet, és elmosolyodtam.
Cassie boldogsága fokozódott. Phil felhorkant.
– Ó, és Phil. Bocsánat, Philmore. Nem felejtettelek el,
esküszöm – helyesbített.
– És mikor indulunk?
– Most azonnal. Még van időd zuhanyozni.
– Van időm veled zuhanyozni?
– Nincs.
Végigfuttattam a nyelvemet a felső ajkamon, majd
beleharaptam az alsóba.
– Oké – adta be a derekát. – Különleges zuhanyozásra
mindenképpen van idő.

A nap teljes erővel sütött, a páratartalomtól pedig szinte

ködös lett az idő, amikor délután megérkeztünk a kempingbe.
Igazi, komoly viharok is kialakulhattak ebből, és ahogy Kline
kiugrott a kocsiból Georgie-val, mintha rakéta lenne a seggében,
nem én voltam az egyetlen, aki észrevette ezt.
Hátrapillantottam a hátsó ülésen ülő Frankie-re, és zöld
szeme elárulta, hogy tudja, mire gondolok.
– Jobb, ha igyekszünk, haver.
 – Igen. Szerintem legfeljebb egy óránk van, mielőtt elered az
eső.
– Mik vagytok ti, meteorológusok? – gúnyolódott Cassie,
miközben Phil a lába előtt horkantgatott.
– Egy kibaszott szauna van odakint – magyaráztam. – Nem
mintha ki kellene számolnom a légköri nyomást és a
szélnyírást.
– Mi van? – kérdezett vissza Claire.
– Ne is kérdezd, bébi – tanácsolta Frankie.
– Mi az? – nevettem. – Nem tetszik az átlagon felüli
érdeklődésem az időjárás iránt, Franklin?
– Ó, istenem! – kiáltotta Cassie. – Te egy időjárás-kocka vagy.
Hunyorítottam.
– Egy kibaszott stréber jegyese vagyok.
Claire nevetett, Frankie pedig megveregette a vállamat.
– Valamikor rá kellett jönnie, haver.
– Baszódjatok meg, srácok!
– Ó, ne szomorkodj, Thatcher! Gyerünk már, izgass fel! Mi az
erőszámítás a puncimra?
Gondolkodás nélkül válaszoltam.
– A puncid általában mozdulatlan, és mivel az erő egyenlő a
tömeg szorozva a gyorsulással, valójában a farkam rendelkezik
az erővel az egyenletünkben.
– Ó, istenem! – sikított. – Mintha nem is ismernélek.
Egy aprócska pánik szúrását éreztem, hogy talán valóban
nem ismer. Mi van, ha valami olyasmit tudott meg, ami miatt
úgy dönt, hogy továbblép? Nem tudtam, hogy el tudnám-e
viselni.
Mivel nem tetszett ez a gondolatmenet, teljesen leállítottam,
mielőtt elragadott volna. Elég múltbeli teher dolgozott ellenem
ezen az utazáson. Nem volt szükségem semmi extra teherre.
– Gyerünk, Frankie! – morogtam. – Segíts felállítani ezt a
szart!
Cassie nevetésének hangja végül elült, amikor kiléptem az
ajtón, és becsuktam magam mögött, bár lehet, hogy a Range
Roverem hangszigetelése volt az oka.
– Miért néz ki Cassie úgy, mint aki lenyelt egy bohócot? –
kérdezte Georgia a helyszín túloldaláról. A sátruk egyik sarkát
tartotta, míg Kline a szemközti oldalon verte le a cövekeket. Az
egész területen magas fák lőttek ki felfelé, és fenyőtűk hevertek
a földön. Elég nagy terület volt hat vagy hét sátorhoz,
szerencsére. Persze Wes, mint mindig, most is késett, így ha
valahogy mégis kifogynánk a helyből, az az ő baja lenne.
Frankie túlságosan is szívesen osztotta meg Cassie
vidámságának okát.
– Thatch épp most fedte fel előtte a tudományos oldalát.
– Egyszer úgyis meg kellett történnie – kiáltotta Kline. –
Szerintem ez valamiféle matematikai bizonyosság. Miután
annyiszor megmutatta neki a másik, szexi oldalát, szerződéses
kötelessége volt, hogy ezzel is előálljon.
– Ez az! – Úgy kiáltottam fel, mintha valamiféle bíróság lenne
itt az erdőben, és valami magyarázattal vagy döntéssel állhatna
elő. – Jézusom! Miért nem csinál senki viccet abból, hogy Kline
milyen rohadt okos?
Kline elvigyorodott, és ártatlanul vállat vont, miközben
Georgia lehajolt, hogy pironkodva súgjon valamit a fülébe.
A kurva életbe!
– Gyere, Thatcher! – szólt Cassie, miután végre kiszállt a
kocsiból, karjában a vonagló Phillel. – Gyere, állítsd fel a
sátrunkat, hogy megmutathasd nekem a villámodat alatta!
Bolond.
Az enyém.
 35. fejezet

Cassie
– Menjünk túrázni! – állt meg Georgia a nyugágyam előtt, és
kinyújtotta a kezét. – Gyerünk, lusta dögök, menjünk, szívjunk
egy kis friss hegyi levegőt!
Phil igyekezetében, hogy odamenjen hozzá, megrántotta a
székem lábát. Kibaszott Georgia. Az Állatsuttogó.
Thatchnek igaza volt a tegnapi esővel kapcsolatban, és az
igazat megvallva pokolian lenyűgözött, milyen sokrétű a tudása.
Úgy értem, nem is járt iskolába, hogy ilyesmit tanuljon, és mégis
értett ezekhez.
Miután megpuhítottam némi lefekvés utáni akcióval, végül
elárulta, hogy a főiskola végén nyugtalanságában olyasmit
keresett, ami elnyomja a fehér zajt. Amikor éppen nem Kline-t
és West keverte bajba, akkor mindenféléről tanult, amíg az
elméje újra el nem kalandozott.
Az eredmény: egy okos vőlegény.
Az arcom bosszús fintorba torzult.
– Pfuj, csajszi – mormoltam, és azt kívántam, bárcsak bárhol
máshol lennék, csak ne a délutáni nap forróságában, az
istenverte vadon közepén. – Meleg van. Ideges vagyok. Neked
meg túl sok az energiád.
A kempingezés egyike volt az elméletben jó ötleteknek. De
amikor ténylegesen megtapasztalod a dolgot – a bogarakat, a
hőséget, a sátor kemény talaján alvást – hirtelen rájössz, hogy
szar dolog.
Georgie felnevetett.
– Fogd be, és gyere velem!
– Miért nem mehet veled túrázni a Nagyfarkú?
– Mert éppen horgászni ment a srácokkal és Claire-rel.
Lecsúsztattam az orromra a napszemüvegemet, és
hátrahajtottam a fejem, remélve, hogy végül feladja, ha
elalszom.
 – Ez nem fog működni – jelentette ki, és hallottam a léptei
ropogását a kavicson, ahogy a hátam mögé lépett. – Emeld fel a
segged! – kiáltotta, miközben megragadta a székem tetejét, és
előrebillentette. Phil azonnal elrohant, amint a póráza
kiszabadult a lábam alól.
Kiestem a székből, és a seggem néhány másodperccel később
a földön landolt.
– Mi a fene! – kiáltottam fel, és felnéztem a seggfej legjobb
barátnőmre, aki csípőre tett kézzel vigyorgott le rám. –
Elszabadult a malacom!
– Most már akár be is adhatnád a derekadat. Úgyis Phil után
kell menned. – Ismét kinyújtotta a kezét, én végül elfogadtam,
és feltápászkodtam.
– Csak hogy tudd, téged utállak a legjobban ezen a
táborozáson.
– Semmi baj, Cass. – Átkarolta a vállam, és jószerivel
kilökdösött az útra. – Visszaszerzem a szeretetedet, mielőtt
véget érne a túra.
– Ne vegyél rá mérget! – horkantam fel.
Életemben immár talán negyedjére kocogni kezdtem, mielőtt
Phil elkóborolhatott volna az erdő valamelyik elhagyatott
részébe, a született vadak közé.
– Melyik ösvényen szeretnél menni? – kérdezte Georgia,
amikor Phillel néhány perc múlva visszatértünk.
Két lehetőségem volt: felfelé vagy lefelé. Valami őrült oknál
fogva nem volt ellenemre, hogy szembenézzek némi
magassággal.
Az volt az érzésem, hogy mindennek köze van Thatcherhez,
és ahhoz, hogy érzéketlenné tett a dolgokkal szemben. Arra
mutattam, amelyik inkább felfelé vezetett, mint lefelé.
– Lássuk, milyen kilátás nyílik a vízre!
Elvigyorodott.
– De ne hidd, hogy kezdek belelkesedni!
– Ó, nem fogom – válaszolt Georgia, de tovább vigyorgott.
Ahogy felfelé haladtunk az ösvényen, nem tudtam nem
elmerülni a fák és a természet buja látványában, amely elterült
 j y y
előttünk, ameddig csak a szem ellátott. Teljesen más világ volt,
mint a város nyüzsgése és pörgése. És ha egy kicsit őszinte
akarok lenni, élveztem a tempóváltást. Eltekintve a szúnyogok
zümmögésétől, a mindenhol jelen lévő kosztól és az
izzadságrétegtől, amely kiült a bőrömre ebben a hőségben a
szaros erdőben, tényleg egész kellemesnek tűnt a séta.
Átmentünk egy tisztáson, majd megálltam, a szikla szélét
bámultam, amely egyenesen a tó fölé magasodott. Lassan
haladtam előre, amíg át nem tudtam kukucskálni, és
megpillantottam a vízen megcsillanó napfényt. A hirtelen
mélységtől kissé megszédültem, de közben nyomasztó
késztetést éreztem arra, hogy meztelenre vetkőzzek, és
beugorjak.
– Szent szar, ez csodálatos! – gyönyörködött Georgia a
kilátásban. – Jól vagy, Cassie? Tudom, hogy a magasság nem
igazán az erősséged.
– Igazából jól vagyok. – Egy kicsit közelebb léptem a
peremhez. – Úgy érzem, ez a víz szinte a nevemet kiáltja. Olyan
meleg van itt kint, hogy esküszöm, a végén még megfulladok a
levegőben.
A kezével leárnyékolta a szemét.
– Hé, azok ott nem a srácok és Claire?
Balra pillantottam, és láttam, hogy a csoportunk a sziklák
szélén heverészik, horgászbotokkal a kezükben. Határozottan
kiabálási távolságon belül voltak.
– Hé, Thatch! – kiáltottam, mire ő felénk pillantott. – Vedd le
a nadrágodat!
– Mutasd a melledet! – szólt vissza, és láttam a széles
vigyorát. Georgia felnevetett, rajtam pedig elhatalmasodott a
késztetés, hogy valami vakmerő dolgot tegyek, ahogy továbbra
is a vizet bámultam. Leszarom, úgyis egyszer élünk, gondoltam,
miközben kibújtam a cipőmből, és levettem a pólómat és a
farmernadrágomat. Így csak a melltartóm és a bugyim maradt
rajtam, és átadtam Phil pórázát Georgiának.
– Hé, mit csinálsz, Cassie? – kérdezte zavartan.
 – Beugrom – mondtam neki.
Thatch mennydörgő hangja felkeltette a figyelmemet.
– Cass! Mit csinálsz? Vedd vissza a ruhádat!
– Bemegyek! – A víz felé mutattam.
– Cassie! – Felpattant a sziklán elfoglalt helyéről, és
kétségbeesetten hadonászott a levegőben. – Ne ugorj, drágám!
Nem biztonságos!
– Semmi baj, Thatcher! – válaszoltam, és közelebb léptem a
peremhez. Meztelen lábam alatt kavicsok ropogtak, amíg el
nem értem a végső peremet, amely a lehetséges halálba
vezetett. Vagy egy jó kis adrenalinlökethez.
– Cassie! – Thatch egyre hangosabb lett, ahogy próbálta újra
magára vonni a figyelmemet.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondta Georgia a hátam
mögül. Úgy éreztem, mintha a szívem egy sportkocsi lenne,
amely három másodperc alatt gyorsul fel nulláról százra.
Elképesztő sebességre pörgött fel, lassabban vettem a levegőt,
hogy lenyugtassam a pulzusom.
Atyaég, ez kurva magas. A fenébe, én sem lehetek normális,
hogy ilyesmi egyáltalán az eszembe jut.
Valószínűleg be vagyok tépve. Az élettől. Thatchtől. Minden
őrült és mégis csodálatos dologtól, ami az elmúlt hónapokban
történt. Még ha a gyomromat jelenleg a lábamban éreztem is,
nem akartam hátat fordítani ennek a kihívásnak, amit kitűztem
magam elé.
Utáltam, amikor valami irányított, vagy megakadályozott
abban, hogy olyasmit tegyek, amit valószínűleg szerettem volna
megtenni.
Igen, a francba a magaságokkal!
Meggyőztem magam arról, hogy nem vagyok egy totális
herezacskó. Menni fog. Meg tudom csinálni. Thatch végig ott
volt velem az utóbbi néhány hasonló esetnél, de ezt most
egyedül csinálnám.
– Nincs is olyan mélyen – jelentettem ki. – Az emberek
folyton leugranak itt.
 – Thatch nagyon zaklatottnak tűnik.
Újra felé néztem, és láttam, hogy a horgászhelyükhöz vezető
kis ösvényen jön felfelé. A tekintete végig rám szegeződött.
– A francba – motyogtam. – Akcióba lendült.
– Hát igen, úgy tűnik, nem akarja, hogy sziklákról ugrálj –
jelentette ki Georgia, és tekintete követte Thatchet, ahogy egyre
közelebb ért.
– Ne ugorj! – A hangja már csak néhány méternyire volt
tőlünk, ahogy felénk kocogott. – Nem biztonságos!
– Nem lesz semmi bajom, Thatcher – kiáltottam hátra, és az
ugrásra koncentráltam.
– Kérlek, Cass! – Most már közvetlenül mögöttem volt. – Bízz
bennem, édesem! Ne csináld ezt!
Hátranéztem rá, majd visszatekintettem a csoportunkra, akik
már nem a horgászással voltak elfoglalva. Álltak, és minket
bámultak.
– T, ez nem nagy ügy.
– Ez nagy dolog. Nekem kurva nagy dolog. Ne tedd meg,
drágám! – követelte dühös, mégis kétségbeesett hangon.
Ez nem tetszett.
Thatch azt gondolta, olyan nagy hatalma van felettem, hogy
csak úgy dobálhatja felém a követeléseit, és megmondhatja, mit
tehetek és mit nem.
Ez nem tetszett nekem. Kicsit sem. És most, hogy eljegyeztük
egymást, úgy éreztem, hogy ez az egyszerű döntés örökre
meghatározhatja az életünket.
– Hagyd, Cass, menjünk vissza a kempingbe! – próbált
közbeavatkozni Georgie, de nem törődtem vele.
– Ne tedd! – könyörgött Thatch, barna tekintete szinte
olvadozott a délutáni melegben. – Könyörgöm, ne tedd meg!
Valószínűleg észre kellett volna vennem a kétségbeesést a
hangjában, de én még mindig túlságosan a szavaira
koncentráltam. A követelőzésre.
Az eljegyzés nem jogosít fel senkit arra, hogy irányítson
engem. Én irányítom magam.
 És most ezt is én irányítom.
Amikor nem hátráltam el a peremtől, Thatch odalopakodott
mögém.
– Cassie.
Csak tíz másodpercem volt, hogy döntsek, különben az
ősemberem mérete és elszántsága döntött volna helyettem.
Ugorjak?
Vagy hagyjam, hogy Thatch irányítson engem?
 36. fejezet

Thatch
A vigyora egy pillanat alatt tűnt el, ahogy megfordult, és
ugrott.
Nem tudnám megmondani, üvöltöttem-e. Hogy szándékosan
követtem őt, vagy önkéntelen események sorozata volt csak,
ahogy próbáltam elkapni. Az egyik percben még belenéztem
ennek a nőnek a szemébe, akiről biztosan tudtam, hogy nem
hozna ilyen helyzetbe, a következőben pedig már a vízben
voltam.
Minden, Margo halálával kapcsolatos esemény élénken
visszatért. A veszekedésünk, a makacs hangja, amikor azt
mondta, hogy nem mondhatom meg neki, mit tegyen – minden.
Újra ott voltam, egy olyan helyen, amelyet évekkel ezelőtt
magam mögött hagytam. Ahova soha nem mentem vissza, mert
nem volt rá szükségem. Elég volt a tetovált emlékeztető,
közvetlenül a szívem alatt.
Csak a bizalom kellett.
Egy nő, aki bízik bennem, és megadja nekem a lelki békét,
hogy én is bízhatok benne.
És most mindez eltűnt – az elfogadás, az öröm és a jövőmről
szőtt tervek.
Levegőért kapkodtam, miközben megragadtam Cassie-t, és a
felszínre húztam küszködő testét.
Kiköpött egy korty vizet, de egyébként jól volt. Könnyedén
lubickolt a vízben, miközben én levegőért küzdöttem. Még egy
mosoly halvány jelei is megjelentek az arcán – egészen addig,
amíg meg nem pillantotta az arcomat.
– Thatch?
A tenyerembe fogtam az állkapcsát, és összeszorítottam, bár
tudtam, hogy túl erős a szorításom. Kicsit fájhatott, de nem
tudtam leállítani magam.
Egyenesen a szemébe néztem, visszaparancsolva a sírást.
Soha nem volt még ennél nehezebb pillanatom.
De ott volt, és egészséges volt. A haja nem volt véres, és a
szemében még mindig lüktetett az élet.
A saját fejemben zúgó gondolatokon kívül nem sokat
hallottam, de Claire suttogó hangja még így is elért hozzám.
– Frankie.
Ahogy kimondta a nevét… megtörten, zaklatottan és riadtan,
pontosan úgy, ahogy én is éreztem magam. Velem együtt éltek
át minden egyes másodpercet, a múltba tartó tehervonaton
csapdába esve, és nem törhettem szét a láncainkat.
Összeszorítottam a szemem, amennyire csak lehetett, és
Cassie mellkasára tettem a fejem, hogy meghallgassam a
szívverését. A ritmusa döbbenetesen kiszámíthatatlan volt, de
valahogy mégis tudtam követni.
– Thatch – suttogta Cassie, és a hangja úgy vágott belém, mint
a legélesebb kés. Zavart volt a reakcióm, de egy mondat zakatolt
a fejemben végtelenített lemezként, és én nem tudtam leállítani.
Túl kevés. Túl késő.
– Megkértelek, hogy ne tedd. Kibaszottul könyörögtem neked
– ziháltam szaggatottan, a hangomban ott volt minden, amit
éreztem.
– Tudom – ismerte el. Azt akartam, hogy hagyja abba, de nem
bírta elviselni, hogy én mondjam ki az utolsó szót. Nem bírta
beismerni, hogy tévedett, és ez volt a probléma lényege.
– De én hozom meg a saját döntéseimet. Nem felelek neked.
– Soha nem kértem ilyesmit. Különbség van aközött, hogy azt
szeretném, hogy megváltozz, vagy arra kérlek, hogy érts meg.
A pillantásában makacs fény villant, és úgy éreztem, hogy
ezután a pillanat után soha többé nem fogok tudni ugyanúgy
ránézni. Nemcsak szenvedélyes volt, hanem egyenesen
erőszakos, és mindez felém irányult.
– Én most csak azt értem, hogy egy seggfej vagy!
A torkom megfeszült az üvöltésem erejétől.
– Te most viccelsz velem? Kurvára szerettelek!
– Viccelek? – sikított, karja-lába remegett az erőfeszítéstől,
ahogy visszafogta magát, hogy ne üssön meg. Láttam a
szemében. Lenyeltem a torkomban égő fájdalmat, és tartottam
magam. – Egyszer sem mondtad ki nekem ezeket a szavakat.
Egyszer sem, és pont most döntöttél úgy, hogy kimondod. Mint
valami démoni erőfitogtatás, olyan ez, ahol nem létezik semmi
más, csak a te utad. És múlt időben beszélsz? Baszd meg,
Thatcher! Baszd meg!
– Tudtad, mit érzek – erősködtem, mire ő válaszképp
meglökött. Visszatámadtam, és egyenesen az arcába vágtam. A
mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt a küzdelemben, hogy
továbbra is levegőt kapjon. – Megkértelek, hogy töltsd velem az
életed!
– Egy kibaszott vicc részeként! – ordította. – Hogy nyerj
ebben a hülye játékban, amit játszunk, hogy felülmúld a
legnagyobb kihívásodat.
– Nem erről szólt, és ezt te is tudod. Nem vicc volt, egy kicsit
sem. Érezned kellett volna.
– Nem éreztem semmit – tagadta, és erre megdermedt a
szívem.
– Nos, gratulálok, Cassie. Úgy látszik, végre kurvára te
nyertél, mert én kiszállok.
 37. fejezet

Cassie
Néztem, ahogy Georgia Thatch után fut, amint otthagyott
engem, és elindult a táborhelyünk felé. Legszívesebben fogtam
volna a szörnyű szavakat, amelyek kijöttek a számon, és
visszatömtem volna őket magamba.
Miért mondtam ezt? Ő miért mondta, amit mondott?
Mi a fene történt az imént?
Egyszerre voltam zavart és dühös. Dühös voltam magamra.
Haragudtam Thatchre. És összezavart a reakciója. Úgy éreztem,
túlreagálja a dolgot. Olyasmi kerekedett belőle, amire
egyáltalán nem számítottam.
Igen, de a szaros szavaid nem segítettek a dolgon.
Nem tagadhattam, hogy seggfej voltam. Elbaszott seggfej.
Ebből az egészből, kettőnkből – semmi sem tréfa.
Remegett a kezem és a térdem, ahogy mezítláb futottam
utána. Meztelen talpam tiltakozott, ahogy a kavicsok és a
gallyak az érzékeny bőrbe vájtak.
De szívesen vállaltam a fájdalmat, ha ezzel eljutok hozzá.
El kellett jutnom hozzá. Tudnia kellett, hogy hazudtam.
Szerelmes vagyok belé. Szükségem van rá.
Tudtam, hogy ez, ami köztünk kialakult, nem vicc. Tudtam,
hogy valódi. Lehet, hogy csínynek indult, de az lett belőle, amire
mindig is vágytam, még ha nem is engedtem meg magamnak,
hogy igazán elképzeljem.
– Thatch! Várj!
De nem állt meg.
Nem figyelt.
Már a sátrunkban volt, és a holmiját pakolta a zsákba.
Bemásztam a sátorba, és átkaroltam a derekát.
– Annyira sajnálom. Nem akartam semmi ilyesmit –
suttogtam a pólójába. – Szeretlek.
Végre erőt vettem magamon, hogy kimondjam ezt a szót.
 A szót, amit a családomon kívül még soha senkinek nem
mondtam. A szót, amiből tudnia kellett, hogy teljesen benne
vagyok a dologban.
Akarom őt. Minket.
De a szavaim nem hatottak rá.
Lerázott magáról, és behúzta a táskáját, megkerült, és kiment
a sátorból.
Jó tíz másodpercig dermedten térdeltem tovább.
Megdöbbentem. Fájt. Dühös voltam.
Miért nem hallgat rám?
Kimásztam a sátorból, és láttam, amint a csomagtartóba
dobja a táskáját. Frankie és Claire már összepakolták a
holmijukat, és bemásztak a kocsiba.
– Nem hallod? – kiabáltam. – Most mondtam neked, baszd
meg, hogy szeretlek! Miért nem figyelsz rám? Mi ez az egész?
Nem értem, mi történik!
Elölről megkerülte az autót, és a vezetőoldali ajtóhoz ment.
Halálos iramban rohantam felé, és a testünk egymáshoz
csapódott, mielőtt kinyithatta volna az ajtót.
– Thatch! – kiáltottam, de nem volt hajlandó rám nézni. Csak
az ajtónak dőlt, és a fejem fölött a távolba bámult.
Ismét átkaroltam, és olyan szorosan öleltem hatalmas testét,
amennyire csak tudtam.
– Kérlek, ne hagyj el így! – könyörögtem. – Beszélj hozzám!
Ne menj el dühösen!
Barna tekintete végre megtalálta az enyémet. Olyan hideg
volt, olyan távolságtartó – akkor jöttem rá, mennyire
megbántottam őt.
– Ne menj el! – könyörögtem újra.
– Elég, Cassie! – Hatalmas keze az két kezem köré fonódott,
ahogy lehámozott magáról, és egy gyengéd lökéssel hátrébb tolt.
– Elegem van.
– Eleged van?
– Igen – csattant fel. – Elegem van. Ezt most nem bírom
tovább. Adj egy kis teret, hogy feldolgozzam a történteket. Időre
van szükségem, hogy lehiggadjak.
 g gy gg j
– Szóval ennyi? – Felemeltem a hangom a dühtől. – Csak úgy
elsétálsz?
Ujjamat durván a mellkasába döftem.
Nem mozdult. Nem reagált. Nem csinált semmit, csak állt ott
és bámult rám.
A reakciója megőrjített. Ez rosszabb volt, mintha dühösen
ordibált volna. Semmilyen kibaszott érzelmet nem láttam rajta,
csak a közönyt.
– Ne viselkedj így! Ne viselkedj úgy, mintha nem érdekelne! –
Keményen és kiszámíthatatlanul csapkodtam a mellkasát.
Kétségbeesetten vártam, hogy mutasson valami érzelmet.
Bármit. – Végeztél velem, Thatch? Egyetlen dolgot teszek, ami
felbosszant, és hirtelen máris távol akarsz lenni tőlem? –
ordítottam. – Nekem miért nincs beleszólásom?
– Beleszólhattál volna – javított ki, mély hangja szinte
recsegett. – Én tisztán hallottalak, amikor leugrottál a szikláról.
Kinyitotta az ajtót, de én próbáltam visszalökni.
De sokkal erősebb volt, könnyedén kinyitotta. Megpróbáltam
bemászni vele együtt, de biztos jelzett Kline-nak, mert erős
karok csavarodtak körém, és elhúztak a járműtől.
– Tegyél le! – kiabáltam, amikor Thatch becsukta a
vezetőoldal ajtaját, és beindította a motort.
– Nyugodj meg! – súgta a fülembe Kline. – Minden rendben
lesz.
– Nem! Nem lesz minden rendben! Elmegy! – Sírtam, és
Georgie szomorú szemei eltakarták a látványt, ahogy Thatch
elhajtott. Néhány könnycsepp csorgott le Georgia szemhéjáról,
ahogy átkarolt, és szorosan átölelt.
– Itt vagyok. Itt vagyok veled.

A szaros lakásomban ültem, a gyűlölt New York-i

kerületemben. Az egyetlen, ami közös volt bennem és Chelsea-
ben, hogy mindkettőnkre ráfért volna egy alapos lecsutakolás.
Három nap telt el a kempingezés óta. Három nap telt el
azóta, hogy Thatch kiborult, mert úgy döntöttem, hogy
szórakozásból sziklaugrásba kezdek – leugrottam egy olyan
szikláról, amelyről tudtam, hogy mások is ugrálnak évek óta.
Nem is keresett.
Én háromszor próbáltam elérni őt.
A válaszok, amiket kaptam, arról szóltak, hogy Thatch nem
állt készen arra, hogy beszéljen velem.
Pöcsként viselkedett.
Én meg jól vagyok.
Nem, nem vagy jól.
Jól vagyok.
Három halk kopogás a lakásom ajtaján felébresztett a
szívfájdalom kábulatából. „Stílusos ribanc” feliratú zokniban
csoszogtam végig a felújított parkettán, és kitártam az ajtót
anélkül, hogy megnéztem volna, ki áll mögötte.
Visszatántorogtam a bázisomhoz – a kanapéra –, és
visszadobtam a seggemet a párnák közé. A tévé távirányítójával
a kezemben átnéztem az összes felvett sorozatepizódot, ami
azóta gyűlt össze, amióta Thatch lakásában laktam.
– Szóval, remekül nézel ki – mondta Georgia, miközben
végigsétált a lakásban, időnként felszedve néhány üres
kajásdobozt, és a szemétbe dobva őket. – Hogy vagy?
– Jól.
– Ez nagyszerű. – Körbepillantott a lakásban. – Elég szép az új
padló… legalábbis amit a szemét alatt látok.
– Köszönöm. – Megnyomtam a Vanderpump Rules
valóságshow legújabb epizódjának lejátszását.
Georgia odament a tévéhez, és kikapcsolta.
– Hé! Épp néztem! – Visszakapcsoltam a tévét.
Ő újra kikapcsolta.
Ránéztem, és újra bekapcsoltam.
Ő megint kikapcsolta.
– Oké, azt hiszem, itt az ideje, hogy elmenj.
– Nem megyek el.
– Nos, akkor én megyek el. – Felálltam, és betrappoltam a
hálószobába.
 Georgia követett.
– Ideje aludni, G – mondtam, ledobtam egy pizzásdobozt a
padlóra, és bebújtam az ágyamba. – Majd később hívlak.
Bebújt mellém az ágyba.
– Menj és ölelkezz a Nagyfarkúval. Nincs kedvem ehhez –
nyafogtam, és a fejemre húztam a paplant.
Lerántotta rólam, és bosszús tekintetem találkozott az
övével. Aggodalom csillogott a szemében, és ez az együttérző
arckifejezés felbosszantott.
– Hagyd abba! Nincs szükségem rá, hogy itt aggódj miattam.
Jól vagyok.
Megrázta a fejét.
– Nem, nem vagy jól.
– Jól. Vagyok.
– Drágám, a lakásod úgy néz ki, mintha az önkormányzat
áttelepítette volna ide a szeméttelepet, és a jóganadrágodra
vetted fel a bugyidat.
Bekukkantottam a takaró alá, és megállapítottam, hogy igaza
van. Nagy ügy, tehát az alsóneműm a nadrágomon kívül volt.
Számtalan hajléktalant láttam, akik minden áldott nap így
hordták a ruhájukat.
– Nem baj, ha nem vagy jól, tudod? Én sem lennék jól, ha a te
cipődben járnék.
– Nincs rajtam cipő.
– Igen – nevetett halkan. – De rajtad van a Stílusos ribanc
zoknid, és eddig csak két alkalommal láttam ezt rajtad.
Felemelte az egyik ujját.
– Amikor lemondták a Friday Night Lights-ot. – Egy másik
ujját is feltartotta. – És amikor rájöttél, hogy a Prada táska, amit
a Sohóban vettél, hamisítvány.
Elhatalmasodott rajtam a sírhatnék. Eltakartam az arcomat.
– Nem szeretek így érezni. Soha nem érzem magam így.
Semmi és senki miatt.
– Igen, de Thatch nem senki.
– Jól mondod. Ő a legnagyobb kibaszott seggfej, akivel valaha
találkoztam. Bárcsak soha ne estem volna annak az óriás
ogrénak a csapdájába.
– Ezt nem gondolod komolyan.
– Nem – suttogtam –, bár komolyan gondolnám!
Georgia felült, a hátát az ágytámlának támasztotta, magához
húzott, a fejem az ölében pihent. Végigsimított a hajamon,
időnként beleakadva a számos csomóba, amelyeket véglegesen
a hajamban terveztem hagyni. A hajkefém egy kibaszott kecskét
is leszophat.
Néhány csendes pillanatig hagytam, hogy megnyugtató
energiája lecsillapítsa a számtalan érzelmet, amelyeket olyan
keményen próbáltam eltolni magamtól.
– Miért történt ez, Georgie? – kérdeztem suttogva. – Nem
akartam, hogy így történjen. Nem ugrottam volna le a szikláról,
ha tudom, hogy így kiborul.
Lenézett rám.
– Biztos vagy benne? Mert én azt láttam, könyörgött, hogy ne
tedd meg. Kétségbeesettnek tűnt, édesem. Sőt, zaklatottnak.
Őszintén szólva nem voltam biztos a válaszban. És nem
tetszett, hogy a megérzésem azt súgta, hogy faszság ilyen
kibaszottul makacsnak lenni, mint ahogy én viselkedtem.
– De miért akadna ki Thatcher Kelly a sziklaugráson? –
Megváltoztattam a beszélgetés irányát. – A pasas konkrétan
kiugrott velem egy repülőből, az isten szerelmére.
Megvonta a vállát.
– Nem tudom pontosan.
– Tudsz valamit, vagy nem? Mert van egy olyan érzésem,
hogy Kline tud valamit. És ha ő tudja, akkor valószínűleg te is
tudod.
– Kline nem árulta el a részleteket, ami sokat mond, tekintve,
hogy soha semmit nem titkol el előlem. De azt hiszem,
Margóhoz van valami köze a dolognak.
Ettől az agyam őrült sebességre kapcsolt, és olyan válaszok
után kutatott, amelyektől szinte megijedtem.
– Gyerünk, Cass! – Georgia ülő helyzetbe tolt. – Menjünk ki
ebből a lakásból, és ebédeljünk valamit! Szerintem egy kis friss
levegő jót fog tenni neked.
 g j g
A hálószoba ajtaja felé sétált, és vigyorogva visszanézett.
– És addig nem megyünk el innen, amíg le nem zuhanyozol.
Szó szerint hereszagod van.
Elmosolyodtam, olyan érzés volt, mintha évek óta először
mosolyognék.
– Mintha ez zavarna téged. Mindenki tudja, hogy szereted a
Kline-golyók illatát.
Megfordult, és végigsétált a folyosón.
– Mozdítsd a büdös segged! Éhes vagyok!
Lassan, de biztosan kikeltem az ágyamból, és beugrottam a
zuhany alá.
Azt mondtam magamnak, hogy ennek semmi köze ahhoz,
hogy Georgiának igaza van, tényleg nem vagyok jól, és
kétségbeesetten próbálom megállítani az agyamban
folyamatosan keringő „annyira hiányzik” baromságot, és
minden összefüggött azzal, hogy előző este óta nem ettem.
Igen, pontosan erről volt szó…
Jól voltam. Éhes voltam, de kurvára jól voltam.
Kibaszott hazugság.
 38. fejezet

Thatch
– Erre igazán nem lett volna szükség ma este – magyaráztam
hangosan, miközben Kline füléhez hajoltam, hogy halljon a Z
Bar zajában.
– Mire nem lett volna szükség? – kérdezett vissza ártatlanul.
Bólintottam és nevettem.
– Ugyan már. Tudod, mire. – Nem volt kérdéses számomra,
hogy szívesebben lenne otthon a feleségével, mint velem egy
zsúfolt bár közepén. De Kline Brooks világklasszis volt, és
igazán szerencsésnek éreztem magam, hogy a barátomnak
tudhatom. – De köszönöm.
A levegőbe emelte a poharát üdvözlésképp, mielőtt ivott, én
pedig kétségbeesetten próbáltam elérni, hogy az este megérje
számára a fáradozást. Úgy akartam tenni, mintha minden
rendben lenne, mintha nem hiányozna Cassie – mintha
tudnám, hogyan tovább. De az igazság az volt, hogy nem
tudtam. Cassie az életem minden területébe beleolvadt, és én
szerettem, hogy ott van.
Harcoltam magammal, nem először, mióta az egész
megtörtént. Tényleg tisztességes esélyt adtam neki? Talán
nagyobb ügyet csináltam az egészből, mint amekkora valójában
volt?
Az egyik felem, az a részem, amelyik hiányolta őt – és igen,
valószínűleg az alsó felem volt az –, határozottan így gondolta.
Hagytam, hogy a Margóval közös, traumatikus múlt
befolyásolja a véleményemet. De a másik felem
lézerpontossággal tudott visszaemlékezni Cassie arcára egy
pillanattal azelőtt, hogy leugrott.
Nem döntött jól, mert nem értette, hogy ez mennyire fontos
nekem. Ösztönösen döntött. Úgy határozott, hogy tartja a
távolságot tőlem és mindattól, amit felépítettünk.
Ezzel a döntéssel előbbre helyezte magát nálam.
 Mindenki mindig az önzetlenségről beszél, ha kapcsolatokról
van szó, de én elvártam és tiszteltem is némi önzést. Soha nem
akartam valamilyenné formálni őt. Csak azt akartam, hogy
bízzon bennem annyira, hogy tudja, mi a különbség a tisztelet
és az önfeladás között.
De az út, amelyen haladt, piszkos volt, és még nem találta
meg, hogy maradjon rajta.
– Hová kalandoztál el az előbb? – kérdezte Kline. A tarkóm
merevnek tűnt a tenyerem alatt.
Megfogta a vállamat, és megszorította, és tudtam, hogy nála
jobban senki sem tudja, mit érzek. Mégis el kellett
gondolkodnom azon, hogy hasonló körülmények között vajon ő
a Georgie nélküli életet választotta volna-e valaha.
Nincs az az Isten sem a pokolban, sem a mennyben, sem
Manhattenben.
Felnéztem, és láttam, hogy Wes besétál, és tudtam, hogy
bevetették a felmentősereget. Megráztam a fejem, és Kline
hátrapillantott, hogy megnézze, min nevetek.
– Jézusom. Whitney is? – kérdeztem. – Srácok, ti mindent
beleadtatok.
Wes a tömegen könnyedén átszlalomozva odaért hozzánk, és
Kline megfordult, hogy kezet rázzon vele, amikor megérkezett.
– Köszönöm, hogy eljöttél – üdvözöltem. Megfogta a vállamat
és megszorította. Elmosolyodtam. Tudtam, hogy nem az igazi a
mosoly, de legalább próbálkoztam.
– Á, bassza meg – lehelte Wes, mielőtt ölelésbe húzott volna.
Nem is tesóölelés, hanem teljes, vigasztaló szorítás, egyik karját
a hátam köré fonta, másik kezével a tarkómat fogta.
A torkom összeszorult, és kénytelen voltam lenyelni a benne
nőtt gombócot.
– Szeretlek, haver – suttogta a fülembe. Annyira nem illett ez
a kapcsolatunkba Wesszel – és nem illett semmihez, amihez
hozzá voltam szokva.
Gyors viccelődések és ugratások – a barátságunk kívülről
nézve felszínesnek tűnhetett, de ilyen volt a mindennapi
szórakozásunk. Ez volt minden, amire szükségem volt ahhoz,
hogy tudjam, hogy megvan ez a szabadság – mi hárman örökké
itt leszünk egymásnak.
Igaz, egyikünk sem volt halhatatlan, így az idővonalnak volt
valamekkora korlátja, de a modern orvostudomány mellett
reméltem, hogy az valahol a 120 éves tartományban lesz.
– Én is szeretlek, Whitney – motyogtam vissza. Még egyszer
utoljára megszorított, majd félrelökött az útból.
– Nagyszerű. Most pedig tűnj el az utamból! – incselkedett
mosolyogva. – A kibaszott hatalmas tested elállja a pultot.
Ekkor őszintén elmosolyodtam, és félreálltam, hogy
rendelhessen egy rumos kólát.
– Nagyon buja – cukkoltam, amikor jelzett a pincérnek.
– Jobb a bujaság, mint a punciság – mondta a söröm felé
biccentve.
– Nem is tudom – vágott közbe Kline. – A puncik elég szépek.
– Ugye? – értettem egyet nevetve, és Wes elmosolyodott a
hangon.
Szinte könnyeket éreztem a szememben, ahogy a barátaim
igyekeztek felvidítani. Az istenit, ez a szakítás egy menstruáló
nőt csinált belőlem.
És akkor Wes arcán a mosoly mellett megjelent egy másik
kifejezés is, ahogy a vállam fölött bámult valamit.
Azt hajtogattam magamnak, hogy ne forduljak meg, de úgy
tűnik, nem Cassie volt az egyetlen, aki nem hallgatott rám.
Kline is megfordult, és abban a pillanatban tudtam, hogy
meglátta Cassie-t, mert azonnal a földet kezdte el bámulni,
mielőtt lopva visszapillantott volna Wesre.
Nem bántott, hogy látom Cassie-t. Basszus, pont az
ellenkezőjét éreztem.
Hiányzott.
Ahogy megfordultam, hogy az üres sörösüvegemet a pultra
tegyem, Kline és Wes engem méricskélt. Biztatóan bólintottam,
és odaléptem a várakozó Cassie-hez.
– Thatcher.
 – Bolond – suttogtam, mire szorosan lehunyta a szemét, és
lehajtotta fejét.
A mutatóujjammal gyengéden felemeltem az állát, és vártam,
hogy a tekintete találkozzon az enyémmel.
– Mit keresel itt, drágám?
Megrázta a fejét, és oldalra nézett, én ismét magam felé
fordítottam az arcát.
– Nézz a szemembe! – követeltem halkan.
Megvonta a vállát, tehetetlenül a saját érzelmeivel szemben,
miközben egyetlen könnycsepp gördült végig az arcán. A hangja
alig volt hallható a zajban, de én mégis megértettem.
– Hiányzol.
Florida Georgia Line „H.O.L.Y.” című száma szólt a bár
hangszórójából, a mély, csábító ütem minden egyes akkordja a
mellkasomban lüktetett, ezért megfogtam a kezét, és
kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott.
– Táncolsz velem?
Cassie bólintott, ott helyben, anélkül, hogy egyetlen lépést
tett volna, átkarolta a vállamat, és ringatózni kezdett a zenére.
Lehunyta a szemét, a fejét ingatta, végül megtámasztottam két
oldalról a nyakát.
Érzelmekkel teli pillantását hevesen rám szegezte, és addig
nézett a szemembe, amíg már nem emlékeztem senkire és
semmire rajta és azon a pillanaton kívül.
Az ajkam magától kereste az ajkát. Összekapcsolódtunk, a
lélegzet rohamtempóban szökött ki belőle, és zokogás rázta meg
testét. Közelebb húztam magamhoz, a számat szorosabban az
övére szorítottam, és a nyelvemmel átnyúltam az ajkai
nyílásán.
Viszonozta a csókot, elvesztünk egymásban, a nyelve sokkoló
hullámokat küldött a testem minden egyes izmába.
– Minden rendben, kicsim – mondtam neki, épp csak
elszakadva az ajkától. A hüvelykujjammal a nyaka vonalát
dörzsöltem, miközben újra megcsókoltam, és hosszú
hajtincseinek végei csiklandozták az alkarom csupasz bőrét.
– Sajnálom – mentegetőzött suttogva, mire felsóhajtottam. A
 j g g j
megkönnyebbülés vagy negyven kiló súlyt emelt le a
mellkasomról. – Utálom, ami aznap történt köztünk – folytatta. –
De nincs szükségem senkire, tudod? A magam úrnője vagyok.
Tudok vigyázni magamra. Meg tudom hozni a saját
döntéseimet.
Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne húzzam össze a
szemem.
– Azt mondogatom magamnak, hogy jól vagyok. Istenem, egy
héten keresztül, minden nap, kurvára csak azt mondogattam
magamnak, hogy jól vagyok.
Lehunytam a szemem, és hátraléptem, a karjánál fogva
tartottam, ahogy különválasztottam a testünket.
Még mindig nem értette.
Már azt hittem, hogy túl vagyunk ezen, hogy teljesen
túlreagáltam a dolgot, de ő még mindig nem értette.
– Thatch?
– Ez nem elég jó, Cass. Fogalmad sincs, mennyire szeretném,
hogy az legyen, de nem az. Jobbat érdemlek.
– Micsoda? – kérdezte, majd amikor azt hitte, hogy
megértette, mit mondtam, dühös lett. – Jobbat érdemelsz? –
kérdezte a hangját felemelve. – Mi a fenéért kell egy nőnek
méltónak lennie hozzád? Azt hiszem, kurvára sosem fogom
megérteni a férfiakat.
Elkaptam a csuklóját, amikor elfordult, és visszahúztam.
Nem hagytam így elmenni.
– Nem erről van szó, és ezt te is tudod. Gondolj rám, gondolj
arra, ahogyan veled vagyok, és utána mondd, hogy még mindig
azt hiszed, ez arról szól, hogy szükséged van rám.
– Akkor miről van szó? Margóról? Én nem ő vagyok.
– Nem akarom, hogy ő legyél! – kiabáltam. – Margo annyira
kibaszott messze van ettől az egyenlettől, hogy az már nem is
vicces. Ez rólad és rólam szól, és arról, hogy készen állsz-e egy
igazi kapcsolatra.
– Én készen álltam!
– Nem, nem álltál – ellenkeztem. – Mert aki tisztel engem, és
bízik bennem, az tudná, hogy kurvára nem akarlak irányítani
vagy megváltoztatni. Nem akarok háziasszony barátnőt. Nem
akarom elvenni előled a kilátást, nem akarlak távol tartani
semmitől, és pláne nem akarlak hátulról lökdösni valamilyen
irányba. Csak olyasvalakit szeretnék, aki bízik bennem annyira,
hogy tudja, soha nem kérek mást, csak tiszteletet és bizalmat. És
amikor aznap leugrottál a szikláról, mindkettőtől megfosztottál.
Erről van szó.
Elléptem mellette, és kifelé menet átvágtam a tömegen. A
düh elvakított, csak arra tudtam gondolni, hogy kiérjek a
szabadba, és végre levegőt vegyek.
A nyomasztó nyári meleg az arcomba csapott, amikor
kilöktem az ajtót, és semmit sem enyhített a mellkasomban
érzett fojtogató, karmoló érzésen.
– Az istenit! – kiáltottam, megriasztva egy csoport hiányos
öltözetű nőt, akik az épület mellett álltak és dohányoztak.
Öt percig álltam ott, és próbáltam összeszedni a
gondolataimat. Őszintén szólva, azt hiszem, a lelkem mélyén azt
reméltem, hogy Cassie utánam jön. Hogy azt mondja, tévedek.
Hogy azt mondja, ugyanazt akarja, mint én.
De pont, mint amikor elaludt szex közben, most sem kaptam
meg, amire vágytam.
 39. fejezet

Cassie
Pokoli volt ez a hét. Minden éjjel a szaros chelsea-i
lakásomban aludtam, és azt kívántam, bárcsak egy
franciaágyban lennék Midtownban, annak a férfinak a
karjában, akit nem tudtam kiverni a fejemből.
De nem volt időm duzzogni és búslakodni.
Ma este rendbe kellett szednem magam egy nagy fotózásra a
Cosmopolitan magazinnak.
Egy hatalmas, tizenhat oldalas megbízásról volt szó a
novemberi számukba, és izgatottnak kellett volna lennem
miatta. Buzognia kellett volna bennem az energiának, hogy a
lencse mögé kerülhetek, de folyamatosan az agyamba férkőztek
a Thatch és a kapcsolatunk körül forgó gondolatok, az, hogy
hogyan sülhetett ez el ilyen rosszul, és pokoli nehéz volt bármi
másra gondolnom.
Bassza meg. Szedd össze magad! A karriereddel játszol.
Ráadásul most egy kurva jó kis kabriót vezetsz…
Ami így is volt. Amikor a Cosmo szervezni kezdte a fotózást,
én felajánlottam, hogy elhozom a cseresznyepiros Porschét a
helyszínre. Persze, részben önző volt a felajánlás, hiszen így az
egész délutánt arra szánhattam, hogy ezt a csinos kis kocsit
vezetem a városban.
És istenem, úgy suhant, mint egy álom – csendesen
dorombolva rótta az utakat, és könnyedén vette be a
kanyarokat. Ritka és üdítő élmény volt vezetni, mivel olyan
városban éltem, ahol az embereknek nemigen volt saját
autójuk. Volt valami abban, hogy a volán mögött ültem, zenét
hallgattam, és a nyitott tetőn belobogó a szél szétfújta a
hajamat.
Kezdtem jobb kedvre derülni, ahogy ide-oda kanyarogtam a
forgalomban, és különböző helyeken álltam meg a városban a
hétfői ügyeim intézése közben. Miután épphogy megúsztam egy
parkolócédulát a Starbucks előtti szabálytalan parkolásért, a
belváros felé vettem az irányt, és megálltam a tisztítónál. A
parkolóóra által megszabott nyomorult tíz perc alatt végeztem a
csinos kis családi vállalkozásban.
Egy lámpánál várakozva belenéztem a visszapillantó
tükörbe, és megpillantottam Thatch tisztára vasalt öltönyeit,
amelyek a hátsó ülésen hevertek.
– Ó, a francba – motyogtam.
Tényleg csak úgy elhoztam a cuccait a ruhatisztítóból?
Olyan volt, mintha teljesen elfelejtettem volna mindent, ami
történt – a szakítást, a múltkori estét a bárban, azt, hogy nem
akar többé velem lenni.
– Bassza meg! Miért csináltam ezt? – mondtam az üres
kocsinak.
Tudod miért, te idióta…
Gondolatban ostoroztam magam, és nem engedtem, hogy a
gondolataim oda, hogy szomorúan meg kell barátkoznom a
ténnyel, hogy Thatch már nem az enyém. Hogy nem vagyunk
együtt. Hogy vége.
– Bassza meg! – kiáltottam, és feltekertem a hangerőt, hogy
elnyomjam a száguldó gondolataimat.
Rávettem magam, hogy a fotózásra koncentráljak, és
továbbhajtottam a helyszín felé.

– Tökéletes, Eduardo. Csak döntsd a fejed kissé felfelé és

jobbra – utasítottam, miközben a modell a Porschénak
támaszkodott, mögötte pedig elterült a New York-i égbolt.
Csináltam néhány képet oldalról, mielőtt pózt váltottam, és
hasra feküdtem, hogy készítsek néhány képet alulnézetből.
– Nem találkoztam veled mostanában, Cassie – jegyezte meg
Eduardo, és a csípőjét a kocsinak támasztotta. – Nem tetszik ez
nekem.
Játékos mosolyt villantott a fényképezőgépem irányába.
Eduardo modellként dolgozott, és évek óta ismertem. Pont
olyan vonzó volt, amilyennek az ember egy férfimodellt
elképzelt, és ezt nemegyszer észre is vettem. Elég sok közös
fotózásban és forró szexben volt már részünk.
Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. A gondolattól, hogy ő
és én együtt legyünk, mocskosnak éreztem magam. Vagyis nem.
Kényelmetlenül.
Elvigyorodott a rá oly jellemző mosollyal.
– Azt hiszem, ezen változtatnunk kellene, gyönyörűm. Gyere
el velem ma este inni egyet, miután itt végeztünk!
Egy másodpercre megálltam a lencsém mögött, miközben
milliónyi érzelem futott át az ereimen, egyenesen a szívembe
hatolva.
Normális esetben elfogadtam volna Eduardo ajánlatát.
Nyilvánvaló, hogy a múltban többször, sokszor megtettem már.
De abszolút semmi kedvem nem volt ahhoz, amit általában
csinálni szoktam.
Minden, amire vágytam, Thatch körül forgott, és akörül, hogy
minden percünket együtt töltsük. Őt akartam. Azt akartam, ami
köztünk volt. A mi boldog buborékunkat akartam, a viccekkel, a
csínyekkel, a forró szexszel és a kacér kacsintásokkal.
Istenem, de utáltam őt.
Hazugság.
Hát, pedig akartam utálni.
Elhúztam a fényképezőgépet az arcomtól, és az órámra
pillantottam.
Este hét óra.
Rózsaszín gyémánt eljegyzési gyűrűm pislogott a halványuló
napfényben.
Kibaszottul rám kacsintott.
Meg kellett szabadulnom tőle. Most.
Ezért dobtam be a fényképezőgépemet a Porsche hátsó
ülésére, nyitottam ki a vezetőajtót, és szóltam Eduardónak,
hogy szálljon ki.
Zavartan bámult vissza rám.
– Szállj ki a kocsiból! – követeltem, és szerencséjére hallgatott
rám. Mint egy igazi őrült, nem vesztegettem az időt, és nem
magyarázkodtam senkinek a fotózáson. Hangos csikorgással
kihajtottam a parkolóból, és karrierem egyik legnagyobb
fotózásának kellős közepén távoztam. Mindezt azért, mert egy
gyűrű rám kacsintott.
Tizenöt perccel később majdnem elütöttem néhány
gyalogost, amikor szabálytalanul leparkoltam a tetoválószalon
előtt. Másodperceken belül kiszálltam a kocsiból, és beléptem a
bejáraton. Megszólalt az ajtó feletti csengő, és Frankie nézett fel
a pult mögül. A szeme tágra nyílt a felismeréstől és a
döbbenettől.
– Cass?
Az agyam nem engedte, hogy az ordítozáson kívül bármi
mást csináljak.
– Vedd vissza ezt a kibaszott gyűrűt!
Kétségbeesetten rángattam, próbáltam leráncigálni az
ujjamról, de úgy ragadt rám, mint Walter Stan ketrecére. Ha így
haladok, a bőrt is leszedem és vérezni fogok, de nyilvánvalóan
már túl voltam azon a ponton, hogy bármi is érdekeljen.
Az egyetlen, aki számított nekem, nem akart engem, ezért azt
akartam, hogy ez az emlékeztető eltűnjön az ujjamról. Húztam
és rángattam, minden egyes rántással az érzelmek egy-egy
újabb forrását nyitottam meg, és mire a közelébe értem, hogy
lejöjjön rólam, már zokogtam.
– Gyere ide – mondta Frankie, megfogta a könyököm, és
óvatosan egy hátsó székhez vezetett. Bement a fürdőszobába,
majd egy zsebkendővel jött vissza, és kedves mosollyal kínálta
fel nekem. – Várj egy percet, és nyugodj meg – utasított
gyengéden.
Megtöröltem a szemem, és azon kaptam magam, hogy a
megnyugtató viselkedését átkozom.
– Baszd meg, hogy ilyen kiegyensúlyozott vagy!
Elmosolyodott, és őszintén meglepett, hogy mennyire
szívesen fogadtam ezt.
– Jobban érzed magad? – kérdezte halkan, én pedig vállat
vontam.
 – Egy kicsit.
– Jó.
Most, hogy már nem voltam annyira zaklatott, a gyűrű
könnyedén lecsúszott az ujjamról. Az öklömbe szorítottam, és
arra koncentráltam, hogy átadjam. Testem minden sejtje
tiltakozott ellene. Erősebben szorítottam a gyűrűt a kezemben,
amíg éreztem, hogy a gyémánt nyomot hagy a tenyeremen.
Végül mély lélegzetet vettem, és Frankie felé löktem a gyűrűt.
– Add ezt oda neki!
Megrázta a fejét.
– Szerintem neked kellene odaadnod.
Ezernyi érzelem lüktetett az ereimben, a fülemben zúgott a
szívem szertelen dobogása. Miért nem veszi el tőlem Frankie
azt a kurva gyűrűt? Hát nem érti? Ha nekem kellene
visszaadnom Thatchnek a gyűrűt, az én kibaszott gyűrűmet, az
lenne az utolsó csepp a pohárban. Ha szembe kellene néznem
vele, és szembesülnöm az igazsággal, hogy tényleg vége köztünk
mindennek, az tönkretenne.
– Képtelen vagyok rá – köptem a szavakat. – Darabokra töri a
szívemet, ha látom őt, úgyhogy elveheted a gyűrűt, vagy
lehúzom a vécén! – kiabáltam, és a földre dobtam, amikor még
mindig nem nyújtotta a kezét.
Az arckifejezése semleges maradt.
– Akarod hallani, mit gondolok?
– Nem – válaszoltam makacsul. Kihívóan felhúzta a
szemöldökét, én pedig úgy dobtam be a törölközőt, mint valami
kezdő. – De igen – vallottam be.
– Gyere, ülj le! – utasított, és én tettem, amit mondott. Kutya
fáradt voltam a hosszú nap után, de leginkább attól voltam
kimerült, hogy naponta milliószor, minden istenverte nap
emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy nem hívhatom fel
Thatchet, nem küldhetek neki SMS-t, és nem csinálhatok
semmit vele, mert már nem vagyunk együtt. Olyan érzés volt,
mintha a szakításunk százkilós súlyként nehezedne a vállamra.
– Múlt héten megijesztetted Thatchet.
 – Tudom. És az, hogy bántottam őt, lyukat égetett a szívembe.
De tényleg nem akarok az exbarátnője szelleme lenni.
– Hát, örülök, hogy ilyen együttérző vagy…
Összerezzentem.
– Istenem, annyira sajnálom! – kértem bocsánatot. – Nagyon
fasz dolog volt ezt mondani.
Frankie bólintott.
– Igen, az volt, de semmi baj – fogadta el a bocsánatkérést. –
És ennek semmi köze Margóhoz.
Thatch ugyanezt mondta. Nem voltam biztos benne, hogy
hinni akartam bármelyiküknek is.
– Persze, Margo így halt meg – folytatta, és a szemem tágra
nyílt. Ismét bólintott. – Igen. Leugrott egy szikláról a sekély
vízbe, miután Thatch könyörgött neki, hogy ne tegye.
A szavai golyóként csapódtak a mellkasomba, reszketve
beszívtam a levegőt.
– Szóval tényleg róla van szó – suttogtam.
Megrázta a fejét.
– Nem, nem úgy. Ott, azon a napon, abban a pillanatban.
Igen, emlékezett. Harminc percig próbálta újraéleszteni, szóval
tudom, hogy arra gondolt.
Egyetlen könnycsepp szaladt végig az arcomon, ahogy a
szívem megszakadt értük. Thatchért – a férfiért, aki sokkal
jobbat érdemelt volna nálam – és Frankie-ért, aki akkor is
készségesen kitárta előttem a karját, amikor én igazi mániákus
ribancként viselkedtem.
– De az, hogy megijesztetted, csak rólad szólt.
Megráztam a fejem, és megtöröltem a szemem.
– Nem értem. – De istenem, szerettem volna megérteni. Még
akkor is, ha legbelül valószínűleg már tudtam a választ.
– Pontosan te vagy az a nő, akire mindig is vágyott, Cassie.
Mindig is. De aznap megrémült, hogy erre vágyik. Félt
belegondolni, hogy minek teszi ki magát egész hátralévő
életében. Tudja, hogy vad és zabolátlan vagy, és ezt szereti.
Egészen addig, amíg úgy nem érzi, lehet, hogy pont azért veszít
el téged, hogy ennyire elfogadó.
– De mit tegyek? – kérdeztem alig hallhatóan.
– Hogy mit teszel, az mindig rajtad múlik, Cassie. Neked kell
eldöntened, mi igazán fontos neked.
Erre már tudtam a választ.
A szoba sarkához lépve felvette a gyűrűt, és a kezembe
nyomta.
– És ha tényleg azt hiszed, hogy vége, akkor neked kell
visszaadnod neki a gyűrűt. Ma este kilenckor itt lesz.
 40. fejezet

Thatch
Az idegeim küzdöttek, hogy átvegyék az irányítást, miközben
felállítottam az állomásomat, és elővettem az egészségügyi
csomagot a szekrényből.
Ma tetováltam a legelső ügyfelemet. Frankie és néhány másik
művész önzetlenül megengedte, hogy néhányszor gyakoroljak
rajtuk, és nyilván magamon is gyakoroltam, de egy ügyféllel
dolgozni teljesen más. Nem féltem, hogy el fogom rontani, de
ellentétben azzal, amit szerettem szajkózni, az sem volt
abszolút biztos, hogy jó leszek a dologban.
Valószínűleg a sötét hangulatom sem segített a helyzeten.
– Készen állsz? – kérdezte Frankie, amikor benézett a privát
szobába, ahol éppen berendezkedtem. Az első ügyfelem egy
Kristen nevű nő volt. Körülbelül egy hete jött be az üzletbe, és
valamilyen egyedi idézetet akart egy könyvből, Frankie
ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen az első kliensem. Ő volt a
portrékészítés guruja, de úgy érezte, a betűkhöz nekem van
tehetségem.
Nem is értem. Rémes volt a kézírásom.
– Amennyire csak lehet – válaszoltam a lehető legjobb
mosollyal, amit csak elő tudtam csalogatni. Az ő mosolya
azonban túlságosan is ragyogott.
– Mi van az arcoddal?
– He? – kérdezte.
– Mi történik itt? – kérdeztem, és az egyik ujjammal az arca
körül köröztem. – Egy kicsit túlságosan is úgy festesz, mint
Joker.
– Semmi. Nem tudom, miről beszélsz.
– Most komolyan, miért csak igazán szar hazudozókkal
barátkozom?
Felmutatta a középső ujját.
– Hátraküldöm, ha készen állsz.
 – Egyelőre készen állok, de előbb-utóbb a végére járok a
dolognak.
A mosolya még őrültebb lett.
– Nincs kétségem afelől, hogy így lesz.
– Mindegy. – Elgurítottam a székemet, és elővettem a
színeket, melyeket tudtam, hogy a vendég választott. De
mindent ellenőrizni fogok még egyszer, mielőtt belevágunk. A
nők hajlamosak meggondolni magukat.
Mi az? Eszedbe se jusson úgy tenni, mintha ez nem
lenne igaz.
Kopogást hallottam a nyitott faajtón.
– Gyere be…
Elnémultam, amikor megláttam, hogy ki az, de a vigyor az
ajkán visszahozta a hangomat. Ismeretségünk során most
először nem volt kedvem ahhoz, hogy szórakozzak vele.
– Mit keresel itt? – kérdeztem tőle.
– Én vagyok az első ügyfeled – mondta Cassie, bejött a
szobába, és felugrott az előttem álló asztalra.
– Nem. Az első ügyfelem egy Kristen nevű nő.
Megrázta a fejét.
– Már nem.
 41. fejezet

Cassie
– Azt hittem, fotózásod van.
– Francba a fotózással – jelentettem ki. – Ez sokkal fontosabb.
Felhúztam az ingem jobb oldalát, felfedve a bordáimat.
Miután elköszöntem Frankie-től, gyorsan észhez tértem. És
rájöttem, milyen nagy nyomot hagyott bennem a szavaival,
hogy hozzam vissza én a gyűrűt. Kifejezetten elragadtatottnak
tűnt, amikor beléptem, és vigyorogva felvonta a szemöldökét.
Frankie azt mondta, hogy gondoljam át, mi a fontos, és így is
tettem. Az, aki fontos volt, akkora volt, mint egy elefánt, és az
ormánya vetekedett az összes többiével. Ő volt minden, amire
szükségem volt az életemben. Túllökött a komfortzónámon,
ugyanakkor hagyta, hogy elmerüljek benne.
Thatch volt a lelki társam.
Ő volt a jelenem és a jövőm.
Ő volt a végzetem.
Istenem, mekkora idióta voltam! Mindent kockára tettem,
még a kibaszott boldogságomat is, és az övét is, mert túlságosan
makacs és önfejű voltam, és nem bírtam elviselni, hogy valaki
más irányítson. De most már végeztem.
Az a vicces abban, amikor rájössz, hogy szeretnéd
leélni valakivel az életed hátralévő részét, hogy nem
akarsz egy másodpercet sem elvesztegetni az életedből
nélküle. Mindent akarsz. Azonnal.
Thatch lenézett rám.
– Szóval lecsaptál az első ügyfelem helyére?
– Nem ő az első ügyfeled. Én vagyok az első ügyfeled.
– Nem tesz jót az üzletnek, ha ilyeneket csinálsz.
Nem érdekel semmi, csak te.
Megvontam a vállam.
– Nem érdekel semmi, csak te. – A szívem és az agyam végre
szinkronban volt.
 Óriási mosoly terült szét az arcomon, és figyeltem, ahogy
élesen beszívja a levegőt. Lenézett a kezére, miközben a steril
csomagolással babrált.
– Azt akarod, hogy készítsek neked egy tetoválást? – kérdezte
végül egy gondterhelt szünet után. A szememben kereste a
választ. – Van valami elképzelésed? Ne feledd, egy életen át
veled lesz.
– Azt akarom, hogy te válassz.
– Bolond vagy? – kérdezte őszintén.
Elmosolyodtam az irónián, és bólintottam.
– Tudod, hogy az vagyok.
– Rám bízod, hogy kiválasszam a tetoválásodat?
Megráztam a fejem, és a szemébe néztem. Meg kellett
győződnöm róla, hogy megértette. Hogy mindazok ellenére,
amiket mondtam, tényleg szükségem van rá. Mert jobbá tett.
Nem másmilyenné. Nem rosszabbá. Új, jobb ember lettem tőle.
– Mindent rád bízok.
Még egy pillanatig fürkészte a rezzenéstelen tekintetemet,
aztán elfordult, hogy előkészüljön.
Felrakta a tintát, és kitette a tűket, én pedig úgy figyeltem
minden egyes mozdulatát, mintha a Bibliát olvasnám. Hiányzott
a hangja, a nevetése, és minden olyan apróság, amit csak én
tudtam róla.
– Minden steril – jelentette ki, miközben kinyitott minden tűt,
és visszafordult hozzám. – Ezeket csak rajtad fogom használni,
és utána kidobom őket.
– Hát, ez kurva jó hír, mert én tetoválást akarok, nem
Hepatitis C-t – cukkoltam, de a hangomban nem volt semmi a
szokásos energiából. Vissza akarom kapni az óriásomat.
Elvigyorodott, és a szabadon hagyott bordáim felé mutatott,
de nem húzott a karjába, és nem mondta, hogy szeret. Nem
tudtam, ezt mire véljem.
– Ide akarod?
Bólintottam.
– És biztos vagy benne?
 Ismét bólintottam.
Egy hűvös ruhával megtisztította a bőrömet.
– Száz százalékig biztos vagy benne, hogy ezt akarod
csinálni?
– Száztíz százalékig.
Tíz perc és még néhány „Biztos vagy benne?” kérdés után
Thatch végre a bordáimra rajzolta a vázlatot, és felhúzott egy
latexkesztyűt.
– Akarod látni, mielőtt elkezdem?
Megráztam a fejem, és lehajtottam az asztalra.
– Nem. Akkor akarom majd először látni, amikor elkészült.
Halvány vigyor jelent meg az arcán, ahogy a szemem elé
tartotta a tetoválógépet.
– Csinálok egy próbát, hogy tudd, milyen érzés a tű.
– Tesztelj csak! – válaszoltam, és lehunytam a szemem. A tű
kezdeti csípésétől összerezzentem, de egyébként nem volt túl
rossz.
– Milyen érzés? – kérdezte, kesztyűvel borított
hüvelykujjának széle finoman végigsimított a bőrömön.
– Mintha valami csodálatosat akarnál alkotni nekem. – Fél
szemmel kikukucskáltam, és elkaptam a gyengéd mosolyát. Úgy
éreztem, mintha most először kapnék levegőt.
– Készen állsz, drágám? – kérdezte suttogva, és le kellett
küzdenem a késztetést, hogy könnyekben törjek ki a becézés
hallatán.
Drágám. Annyira hiányzott.
Néhányat kortyoltam az újonnan talált levegőből, és lelkesen
bólogattam.
– Készen állok.
– Oké, bolond. Csak próbálj meg hátradőlni és lazítani.
Latexborítású keze az oldalamon pihent, ahogy előrehajolt,
és a bőrömre nyomta a tetoválótűt. Az arca csupán
centiméterekre volt a bordáimtól, és éreztem, ahogy meleg
lélegzete könnyedén ki-be áramlik az ajkai közül, és a bőrömet
érinti.
 Csend volt, csak a tű zúgása töltötte meg a szobát.
Összerezzentem, amikor egy különösen érzékeny idegköteghez
ért.
– Csak nyugodj meg. Remekül csinálod – biztatott Thatch.
Behunytam a szemem, és hagytam, hogy Thatch varázsoljon,
negyven perc múlva újra letisztította a bőrömet, és bejelentette:
– Kész.
Felnéztem rá, és elmosolyodtam.
– Tényleg?
Bólintott.
– Igen.
– Most már megnézhetem? – kérdeztem izgatottan.
Bólintott, lekapta a kesztyűjét, és lesegített az asztalról.
Odasétáltam az egész alakos tükörhöz, és oldalra fordultam.
Amint megláttam a kivörösödött bőrömre vésett fekete
szavakat, könnyek töltötték meg a szememet.
Őrült volt. Vad.
Káosz és szépség.
A szívem.
Az enyém.
Mögöttem állt, a tükörben figyelte a reakciómat.
– Életem nagy részében csak egy dologban voltam biztos –
mondtam halkan, és visszapillantottam a gyönyörű tetoválásra,
amit ő készített nekem. – A fényképészet volt az egyetlen biztos
pontom. Imádtam, hogy én irányítok – vallottam be. – Amióta az
eszemet tudom, mindig is utáltam, ha mások döntenek
helyettem. Egyszerűen ilyen voltam. Erre volt szükségem. A
szabadságra, hogy azt csináljak, amit akarok, és az legyek, aki
csak lehetek.
Beszélni akart, de én az ajkára tettem az ujjamat, amikor a
tekintetem találkozott az övével.
– De aztán találkoztam veled. Te vagy az egyetlen, amiben
biztos vagyok. Minden más csak részletkérdés. Mert nekem te
vagy az, Thatch. És mindenben bízok benned, mert tudom, hogy
te is bízol bennem.
 Közelebb léptem, bezártam a köztünk lévő távolságot.
– Sajnálom, amit tettem. Sajnálom, hogy leugrottam arról a
szikláról. Önző és kegyetlen húzás volt, és nagyon sajnálom,
hogy így megbántottalak. Amikor könyörögtél, hogy ne tegyem
meg, tudnom kellett volna, hogy nem akarsz irányítani, csak
biztonságban akarsz tudni.
Felnyúltam, megérintettem az arcát.
Belehajolt az érintésembe, és lehunyta a szemét.
– Gyorsabban túl kellett volna lépnem rajta.
Megráztam a fejem.
– Megbocsátasz nekem?
– Persze, édesem – suttogta.
– Tudsz még szeretni?
Mindkét keze az arcomra simult.
– Sosem szűntelek meg szeretni. És sajnálom, hogy ilyeneket
mondtam neked.
Nagy levegőt vettem, ahogy a megkönnyebbülés végigfutott
az ereimben.
Átkaroltam a nyakát, és lábujjhegyre álltam, hogy lágy csókot
nyomjak az ajkára.
– Szeretlek.
A mosolya elvakított. Felemelt, a leglágyabb nyomást
éreztem a fenekem és a combom találkozásánál, és a lábamat a
dereka köré tekerte.
– Én is szeretlek, drágám.
– Eléggé ahhoz, hogy még mindig feleségül vegyél? –
kérdeztem az ajkához simulva. Kuncogott.
– Te kérsz meg engem?
Bólintottam.
– Vegyél el, Thatcher!
Szeme egy szívdobbanás alatt váltott át játékosból komollyá.
– Tényleg ezt akarod?
Homlokomat az övéhez szorítottam, a tekintetünk
összekulcsolódott.
– Igen. Légy a férjem! Legyek én a legszerencsésebb kibaszott
lány a világon!
 y g
– Ennyire biztos vagy bennünk, drágám?
Felemeltem a bal kezemet, és megmutattam neki az
eljegyzési gyűrűt, amelyet most már nem voltam hajlandó
levenni. Vicces, hogy ma délután egy hajszálon múlott, hogy
levágjam az ujjam, csak hogy eltüntessem a francba.
– Igen. Ennyire biztos vagyok bennünk.
Forrón, mélyen, szexin megcsókolt.
– Ez egy igen? – kérdeztem a kitartó szájától.
Megvonta a vállát, lágy mosoly ragyogott az arcán. – Talán.
Hátradőltem, és rábámultam.
Az istenverte mosolya egyre szélesebb lett, nem tudtam
megállni, hogy ne vigyorogjak vele.
– Egy talánt kapok tőled? Leslie most is erről instagramozik.
Hashtag PicsaVálasz.
Rám kacsintott.
Az a kibaszott kacsintás!
Ez kihívás volt. Láttam az arcán. Nem akarta, hogy a
kapcsolatunk a szokásos úton haladjon, és minél többet
gondolkodtam rajta, én sem akartam ezt.
Csak egy ígéretre volt szükségünk. Nem valami túlzó
ajánlatra.
A kurva életbe, szeretem őt.
– Nem veszem le ezt a gyűrűt.
A válasza azonnali volt, követelő, minden, amire mindig is
vágytam, de sosem tudtam róla.
– Hetvenötödik szabály: soha ne vedd le azt a kurva gyűrűt.
 EGY BAZI NAGY EPILÓGUS

Cassie
Kora reggeli napfény szűrődött be a nappali padlótól
plafonig érő ablakán, amikor visszasétáltam a konyhába, hogy
töltsek magamnak egy csésze friss kávét. Belekevertem a
kedvenc karamellás tejszínhabomat a filterkávéba, és
igyekeztem kidörzsölni az álmot a szememből.
Korán volt. Rohadt korán. De a belső órám az elmúlt néhány
héten nem működött túl jól. Mostanában Thatch és Phil előtt
ébredtem, ami nem semmi, mivel a kismalacunk hajlamos volt
még a kakasok kukorékolása előtt felkelni.
A sütő digitális órája hatot mutatott, és én felnyögtem.
Bosszantó volt ez az új, kukorékoló életmód.
Miután néhányat kortyoltam a bögrémből, készítettem
Thatchernek egy csésze kávét, és visszamentem a hálóba. A
tekintetem végigfutott a számos fényképen, amelyeket az elmúlt
két hónap alatt tettem ki szerte a lakásban. Fekete-fehér
tájképek és színes városképek töltötték meg az előszobát, és a
fotó, amelyet Thatch készített hármunkról a Central Parkban,
büszkén lógott a kandalló fölött.
Már nemcsak Thatch lakása volt ez, hanem az otthonunk.
Néha még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez a valóság.
Néha nehéz volt feldolgozni, hogy volt egy pillanat, amikor
majdnem elvesztettem őt. De tényleg igaz volt minden. Mi
voltunk mi. És örökké együtt leszünk. Ebben biztos voltam.
Minden más puszta részletkérdés.
Igen, ez a nagydarab barom megnyerte a szívemet. A
szeretetem Thatch iránt teljesen megváltoztatott. Ő volt a
legjobb barátom, és a szeretete és a barátsága jobb emberré tett.
Tudom, tudom, igazi nyálas baromságnak hangzik,
ugye?
Nos, a szerelem egy igazi ribanc, és ha egyszer a
markában tart, tekintsd úgy, hogy el vagy intézve egy
 életre. Ezért vallom be őszintén, hogy hivatalosan is
olyan nő vagyok, aki fülig szerelmes egy férfiba, aki
önmagamért szeret. Tudom, kurva nagy mázlim van.
Majdnem elvesztettem őt, mert ostoba, önző és
makacs voltam. De Thatch szuperfarkára esküszöm,
hogy soha többé nem követem el ezeket a hibákat. A
szuperhős alakú férfi most már egy életre hozzám és
az őrültségemhez tartozik.
Szóval, szeretném megköszönni nektek, hogy nem
öltetek meg, mielőtt a történetünk megkapta a happy
endet, amit érdemelt.
És szeretném megköszönni a Szerelemnek, hogy
nagyobb ribanc volt nálam.
Szerelmem Thatch iránt egyébként rendkívül szexéhessé tett.
Mintha egész nap csak dugni akartam volna.
Az elmúlt néhány hétben csak arra gondoltam, hogy szexelek
Thatchcsel, hogy leszopom Thatchet, Thatch levetkőzik, Thatch
meztelenül áll a zuhanyzóban, Thatch elfenekel engem, és én
elfenekelem őt…
A pornós gondolatok véget nem érő listája keringett az
agyamban. Azon tűnődtem, hogy az önzésem átszivárgott-e a
szívemből a puncimba. És hogy őszinte legyek, a puncim kicsit
elvetette a sulykot. De hát ha egyszer kiderült, hogy szüksége
van a szexre, kibaszottul kegyetlen tudott lenni.
Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy a bögréinket az
éjjeliszekrényre tettem, és bemásztam az ágyba a mélyen alvó
Thatch mellé azzal a szándékkal, hogy felébresztem egy reggeli
menetre.
A lepedő alig takarta hatalmas testét, ajkát pedig halk
horkantások hagyták el. Mohó tekintetemmel szemügyre
vettem a testét, miközben a háttérben a puncim kiabálva
helyeselt mindenre, amit láttam. Bámultam erős csípőjét, a
szexi V izmait, a határozott hasizmait, és ahogy felfelé
vándorolt a tekintetem, és megpillantottam a tetoválásait és a
piercingje csillogását, a mellbimbóim megkeményedtek.
 Be akartam kanalazni az egészet.
Nem volt szükségem kanálra, hiszen volt két kezem és egy
szám.
És én, dorombolt a puncim. Bassza meg, milyen követelőző.
Ha nem lettem volna annyira beindulva, megfontoltam volna,
hogy jó alaposan elbeszélgessek vele a krisztusi elvekről.
Tisztában vagyok vele, hogy az emberek többsége
valószínűleg rossz szemmel nézi, ha egy mondatban
utalok Jézus Krisztusra és a puncimra. De nekik nem
kell vele együtt élniük. Nekem kell.
És amilyen ütemben parancsolgat, kezdek azon
tűnődni, hogy nem küldetése-e, hogy teherbe ejtsen
bennünket, még akkor is, ha tudja, hogy szedjük a
tablettát.
Hidd el, szükség van Jézusra. És talán egy nyugtatóra
meg egy kis ördögűzésre.
Végigsimítottam mellkasának sima bőrén, és végigcsókoltam
a nyakát, amíg el nem értem a fülcimpáját, finoman
megharaptam, és néhányszor megrántottam.
– Thatch – suttogtam. – Ébredj fel!
– Nem – válaszolta továbbra is csukott szemmel.
– Bébi, én…
– Nem – ismételte, mielőtt befejezhettem volna.
– De…
– Nem, Cass – ismételte. – Azt hiszem, tönkretetted a
farkamat. Az elmúlt huszonnégy órában nem kevesebb mint
tízszer dugtunk. Gyakorlatilag lehetetlen, hogy most felálljon.
Ezen a ponton már csak dekoráció.
Istenem, a hangja olyan kibaszottul forró, reszelős és sűrű
volt az alvástól.
– De mi van, ha én…
– Szó szerint szárazra keféltél. Nagyon remélem, hogy nincs
bajod az örökbefogadással, édesem, mert kilencvenkilenc
százalékig biztos vagyok benne, hogy a golyóim kiürültek.
A nyakába vigyorogtam.
 – Gyereket akarsz velem csinálni?
– Úgy érzem, ez egy beugratós kérdés. Legutóbb, amikor azt
mondtam, hogy szeretném, ha terhes lennél a gyerekemmel,
ráütöttél a farkamra. Nem mintha ez most számítana. Deréktól
lefelé le vagyok zsibbadva.
A sarkamra ültem, és bámultam a jóképű arcát. A szeme még
mindig csukva volt, de apró mosoly derengett az ajkán. Egy
csókot nyomtam a szája sarkára.
– Esküszöm, hogy nem beugratós kérdés, bébi.
Halkan kuncogott.
– Ha nem beugratós kérdés, akkor szexre próbálsz csábítani.
Ismerlek, bolond. És mindketten tudjuk, hogy még mindig
szeded a tablettát, úgyhogy ez amúgy is értelmetlen kérdés.
Bosszúsan felsóhajtottam. A fenébe vele, hogy ilyen okos. Bár
ő nem láthatta, felmutattam neki a középső ujjamat, majd
legyőzötten nekitámasztottam a hátam az ágytámlának. Azt
hittem, hogy ez az egész babakérdés segít majd a „szexeljünk
még” érvelésemben, mert annak ellenére, hogy még nem
házasodtunk össze, Thatch mostanában egyre többször hozta
fel a „csináljunk gyereket” beszélgetést. Ha nem lenne egy óriási
kígyó a nadrágjában, valószínűleg elgondolkoznék azon, hogy
nő-e.
A biológiai órája határozottan ketyeg.
De komolyan, a farka. A tökéletes, hosszú, vastag farka.
Annyira akarom.
Ismét felsóhajtottam, és karba tettem a kezem. Tényleg túl
nagy kérés egy kis reggeli szex, még akkor is, ha hajnali kettőig
ébren tartottam, mert az első esti menetünk után kiköveteltem
egy másodikat, egy harmadikat, majd egy negyediket lefekvés
előtt? Nem hiszem.
Megérezte a bosszúságomat, és végre kinyitotta a szemét,
találkozva csalódott tekintetemmel.
– Édesem, nem azért mondok nemet, mert nem akarlak. Én
mindig akarlak, basszus! Szó szerint azért mondok nemet, mert
fizikailag nem tudok teljesíteni. – Felemelte a lepedőt, és a
bokszeralsója felé biccentett. – Szó szerint elszexelted a reggeli
merevedésemet. És ez nem semmi, tekintve, hogy az elmúlt
több mint húsz évben minden reggel merevedéssel ébredtem.
Igaza volt. A merevedése nem üdvözölt a szokásos módon, és
ez nagyon nem vallott rá. Reggelente mindig köszönt.
A fejemet is a támlának támasztva felnyögtem.
– Csak annyira be vagyok indulva most. Úgy érzem,
megőrülök, ha nem élvezek el a következő öt percben. Akarod
magaddal cipelni ezt a terhet, Thatch? Tudva, hogy te lendítettél
át egy határon.
Rám pillantott, és elvigyorodott.
– Már megállapítottuk, hogy bolond vagy, édesem. Gyönyörű,
de bolond. Kibaszottul szexi, de bolond.
– De te szereted, hogy bolond vagyok.
– Nyilvánvalóan. Hagytam, hogy tönkretedd a farkam.
– Nem tettem tönkre a farkad – mondtam, bár a szemem
most már az ágyékára szegeződött. Tönkretettem a farkát?
Kezdtem azon gondolkodni, hogy nem kellene-e kórházba vinni.
Felhorkant.
– De igen, drágám, eltörted.
– Mi lenne, ha egy kicsit szopnálak?
Újra lehunyta a szemét, és úgy tűnt, elégedetten alszik vissza.
– A farkamnak pihenésre van szüksége. Akár az arcomba is
nyomhatnád a melledet, most az sem érdekelne.
Miért nem gondoltam erre? Sosem tudott ellenállni a
melleimnek. Fél szemmel kikukucskált, és hozzátette:
– Ez nem felhívás keringőre.
Megint felnyögtem.
– Kezdesz megöregedni.
– Tegnap este nem ezt mondtad, amikor könyörögtél, hogy
elégítselek ki orálisan.
– Igen, kérlek! Csináld azt!
Ekkor mindkét szemét kinyitotta, hogy találkozzon
kielégületlen és vággyal teli tekintetemmel.
– Ennyire fel vagy húzva, drágám?
 Bólintottam.
– El kell élveznem. Nagyon.
Felém magasodott, és erős karjába szorított.
– A számat akarod?
– Igen.
Félresöpörte a felsőm pántját, miközben a nyelvével
végigcirógatta az utat a vállamtól a nyakamig.
– El akarsz élvezni? – lehelt a fülembe.
A mellbimbóim megkeményedtek.
– Jobban, mint amennyire levegőt akarok venni.
A nyakamat szívta, és a fülem alatti pontot találta el, amitől
nyögni kezdtem. Ujjait a hajamba csúsztatta, és eldöntötte a
fejemet, hogy több helye legyen. És istenem, nagyon is
kihasználta a felszabadult teret – az ajkával és a nyelvével,
ahogy szívta és nyalogatta a bőrömet, lefelé a vállamig, majd
vissza.
A hátam ívbe görbült, a csípőm felemelkedett, enyhülést
keresve a hasam alatt felgyülemlő, lüktető fájdalomból.
– Kérlek! – könyörögtem. Többre volt szükségem, szükségem
volt a szájára, az ajkára, a kezére, a farkára. Szükségem volt rá,
bennem, rajtam. Mindent akartam, egyszerre.
Körmeim utat találtak a háta sima bőréhez, nyomot hagyva
és elárulva, milyen kétségbeesetten vágyom arra, amit adhat
nekem.
Nedves, tátott szájjal csókolt végig a nyakamon és a melleim
között, miközben a teste végigcsúszott az enyémen. Hatalmas
kezével lehúzta a pólómat, amíg le nem csupaszodtam
mámorító tekintete előtt.
– Krisztusom! – Felnyögött, amikor tekintete meglátta a
kemény mellbimbóimat és a domborodó mellkasomat.
Nyelvével forró nyomot hagyott a mellemen, és a szájába
szívta.
– Ezek a tökéletes cicik az én kibaszott nagy kezemre
készültek. Bassza meg, Cass! Nem kéne most felállnia, de
kemény vagyok. Annyira kibaszottul kemény vagyok. – Ezt a
kijelentését azzal nyomatékosította, hogy addig dörzsölte magát
 j y gy g g
hozzám, amíg felnyögtem.
Amikor ezek a szavak elhagyták az ajkát, biztos voltam
benne, hogy angyalok kezdtek el énekelni.
– Igen, kérlek! Szükségem van rá, bébi.
– Még nem.
Kezével továbbra is a mellemet markolta, hüvelykujjai
végigsimítottak a mellbimbóimon, miközben a szája
végigvándorolt a hasamon. Egyik csípőcsonttól a másikig nyalt,
egyre lejjebb ereszkedett, és meleg száját a csiklómhoz nyomta.
A bugyimon keresztül szopogatott. Lehunytam a szemem.
– Eláztál. Tisztára kell nyaljalak, mielőtt becsúsztatom a
farkam ebbe a tökéletes punciba.
Két gyors húzással letépte rólam a bugyimat, egy
másodpercet sem vesztegetett. Addig szopogatta és zabálta a
puncimat, amíg a lábam már remegett, és a hajába markoltam.
– Mit szeretnél, édesem? A számat vagy a farkamat?
– Ha nem dugsz meg most azonnal, esküszöm…
Nekem szegezte a farkát, a combomat markolta, mielőtt
befejezhettem volna a mondatot. Két ziháló lélegzetvételem
között belém hatolt.
Felnyögtem, a hangom visszhangzott a csendes lakásban.
– Még? – Egy kicsit mélyebbre nyomta.
– Ne hagyd abba! Soha ne hagyd abba.
– Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg, Cass! – Szinte
morgott. – Mindig olyan jó érzés vagy.

Négy órával és összesen négy orgazmussal később – három

nekem és egy Thatchnek – fellifteztünk a Paul Howard Stadion
tulajdonosi lakosztálya felé, amely a New York Mavericksnek
adott otthont.
Ideges voltam az izgalomtól, egyik lábamról a másikra
ugráltam.
Thatch vigyorgott, és átkarolva a vállamat az oldalához
szorított.
– Ne aggódj, édesem. Egészséges. Élete legjobb formájában
van. Sean remekül fog teljesíteni.
Bólintottam.
– Tudom, de nem bírom abbahagyni az idegeskedést. Hiszen
ez a kisöcsém első profi meccse.
– Igen, és most megmutatja a Mavericksnek, hogy életük
legjobb döntése volt, hogy őt választották.
A lift egy csengéssel elérte a legfelső szintet, és Thatch
kivezetett, a kezét gyengéden a hátamra szorítva.
Magabiztos tekintetébe néztem, és elvigyorodtam.
– Igazad van. Sean ma komolyan szét fog rúgni pár segget.
– Mindig igazam van, édesem. Ezt már számtalanszor
megállapítottuk. – Felemeltem a kezem, és színleltem, hogy
rácsapok a farkára.
Még csak meg sem rezzent, én pedig meglepődve hajtottam
oldalra a fejemet.
Vigyorgott.
– Azt is megállapítottuk, hogy már eltörted a farkamat,
édesem. Akár tökön is rúghatnál, azt sem érezném.
Lenéztem az ágyékára, majd visszapillantottam rá. Alattomos
mosoly jelent meg az arcomon.
– Nem – jelentette ki, és megrázta a fejét. – Nem dugok veled
itt. Úgyhogy menj előre, és most rögtön törődj ebbe bele!
Törődjek bele? Majd meglátjuk. Jó előre, átgondoltan
megterveztem a mai öltözékemet.

Thatch
– Annyira szeretlek titeket – nyögtem Cassie két mellének.
Kibaszottul látványosak voltak ma a hetvennyolcas számú
Mavericks-mezben, melltartó nélkül.
Talán nem volt helyénvaló a mellét bámulni egy olyan
pólóban, melyet a testvére támogatására vett fel, de a fenébe is.
Olyan jól nézett ki. A stadionba sétálva a nők úgy néztek rá,
mintha őrült lenne, rám pedig a férfiak úgy, mintha a
meggyilkolásomat fontolgatnák, hogy átvehessék a helyemet.
Király volt.
 – Keményebben, bébi – parancsolta Cassie két zihálás között,
amikor engedtem a kísértésnek, és az arcomat a pólójának mély
V kivágásába temettem, majd felemeltem és a lakosztály
fürdőszobájának a falához szorítottam. Az elmúlt körülbelül
egy hónapban könyörtelenül viselkedett, szexuális étvágya
teljesen kielégíthetetlen volt, és életemben először nem voltam
teljesen biztos benne, hogy tudom tartani a lépést.
Megpróbáltam növelni a tempót és a lendületet anélkül, hogy
kettétörném őt, vagy idő előtt elélveznék. Elképesztően vékony
jégen egyensúlyoztam.
– Baszd meg a puncimat, Thatch! – követelte, én pedig
behunytam a szemem, hogy leküzdjem a gerincemben érzett
bizsergést.
– Azt teszem, édesem – mondtam neki, mert így is történt.
Mindent megadtam neki, amit csak adni tudtam, és ő mindig
többet akart. Egyszerre szerettem és gyűlöltem a gondolatot,
hogy a csajom ennyit képes befogadni.
Kurva szexi volt, de nem jártam vele túl jól, ha nem tudtam
tartani az általa diktált tempót.
A dekoltázsból kidomborodó mellét szopogatva
megszorítottam a fenekét, még magasabbra emeltem,
erősebben belenyomtam az ajtóba, és felvettem a ritmust. A fa
recsegett, és nem volt kétségem afelől, hogy a barátaink minden
egyes lökést hallanak.
– Baszd meg, ó, igen! – sikoltotta. A szám a mellkasáról az
ajkára vándorolt, a nyelvemmel próbáltam kitölteni a száját,
hogy elhallgattassam.
Élvezetében felsóhajtott, és körmével a vállamba vájt, hogy
megpróbáljon feljebb mászni.
Egyik kezével elengedett, hogy saját mellbimbóját izgassa a
pólóján keresztül, és én felnyögtem.
– Óvatosan, bébi – figyelmeztettem. – A nyelvemen fogod
befejezni, ha így folytatod.
– Uh, ó, igen! – nyögte, teljesen figyelmen kívül hagyva
engem, és kutyaként loholt a saját öröme felé.
– Az istenit! – morogtam a nyakába. – Te vagy a legszexibb nő
 g y gy g
a világon.
A másik kezét segítségül használva lehúzta a pólója nyakát a
melle alá, hogy a szemem elé tárja, elérhetővé téve a szám
számára.
– Szopogasd, Thatcher! – nyögte. – Egyél meg!
– Bassza meg…
Soha az életben nem tudnék visszautasítani egy ilyen kérést.
Minden alkalommal, amikor a puncija elnyelte a farkamat,
és addig fejte, míg már alig tudtam visszahúzni, a melle
felugrott, és én még jobban elvesztettem az irányítást.
– Gyerünk, Cass! – parancsoltam, és addig helyezkedtem a
kezemmel a fenekén, amíg ujjaim megtalálták a nedves puncija
és a farkam közötti találkozási pontot.
A feje hátraesett, hosszú haja hátul összekócolódott, ahol
kitartóan súrlódott az ajtóhoz. A harapás erejétől az ajka
felkarcolódott, ahogy az orgazmus megérkeztével hiába
próbálta visszatartani a kiabálást.
Arcának látványa és ahogy a farkamra élvezett, egyenesen
átdobott a csúcson.
Az arcomat a dekoltázsába nyomtam, hogy elnyomjam a
nyögésemet.
Megragadta a hajamat, és erősebben magához húzta a
fejemet.
Utat nyaltam középről felfelé, végig a dombjain, mindkét
mellbimbó körül.
Szinte turbékolt és nyávogott, mintha nem tudna betelni az
érzéssel.
– Még mindig nem elég? – kérdeztem suttogva. Megnyalta az
ajkát, és bólintott.
– Hamarosan újra elosonunk – ígértem, bár kétlem, hogy a
rejtőzködésünk bármennyire is titkos lett volna. És azt is
kétlem, hogy én fogom javasolni az újabb kört. Körülbelül egy
dugásra voltam attól, hogy a farkam ténylegesen leessen a
helyéről.
A lába a padlóra ért, ahogy óvatosan letettem, és a kezemet a
csípőjén tartottam, amíg megállt a lábán.
A maxiszoknya, melyet bugyi nélkül viselt, megkönnyítette a
dolgát. Nevetett, amikor búcsút intettem a két mellének, mielőtt
visszahúztam a pólóját, hogy eltakarjam őket.
– Hiányozni fogtok – üzentem, és így is volt.
Minden alkalom, amikor láttam, mintha az első lett volna.
– Jól vagy? – kérdeztem, miközben ő a mosdókagylónál
tisztálkodott, én pedig begomboltam a nadrágomat és
becsatoltam az övemet. – Akarod, hogy megvárjalak, hogy
együtt menjünk végig a szégyen útját?
A nevetésétől az ajtóig hátráltam. Ezt is örökké hallgattam
volna.
– A kimenetelünk innen csak akkor lehet szégyenteljes, ha
szégyenlősek vagyunk, és mindketten tudjuk, hogy mi…
– Nem vagyunk – fejeztem be kuncogva. Léptem egy nagyot,
és lágyan megcsókoltam. – Szeretlek.
– Tudom – mondta egy kacsintással. A mellkasomra
szorítottam a kezem, hogy a dobogó szívemre tapadjon,
miközben hátráltam az ajtó felé. Megforgatta a szemét a
drámázásomon, aztán visszafordult a tükörhöz, megdörzsölte
az arcát, és felborzolta a haját, hogy rendbe hozza mindazt, ami
miatt a nők aggódnak, és amit a férfiak aligha vesznek észre.
Kihasználtam az alkalmat, hogy kiosonjak.
A lakosztályban minden szem azonnal rám szegeződött.
Wes lassú tapsba kezdett, és Kline Georgia nyakába temette
az arcát, hogy elrejtse a nevetését. Georgie nyíltan felkacagott
az ölében.
– Gondoskodom róla, hogy a takarítóbrigád extra időt
szánjon erre este – jegyezte meg Wes, mire én egy
vállrándítással egybekötve felmutattam neki a középső ujjamat.
– Mindjárt kezdődik a meccs – emlékeztettem. – Nincs valami
más dolgod, mint engem baszogatni?
– Nincs – válaszolta vigyorogva. – Ebben a pillanatban
legalábbis.
Elmosolyodtam azon, hogy mennyire nem érdekel. Amióta
Cassie hivatalosan is az enyém lett, meglehetősen immunis
 y g
voltam bármire, ami elronthatta volna a kedvemet. Korábban
sem sok minden tudott elszomorítani, de most boldogabb
voltam, mint valaha.
Pedig kurva fáradt voltam.
Megkerülve Westet elfoglaltam a helyemet Kline mellett,
Georgia leugrott az öléből.
– Nem kell miattam elmenned, Georgia lány.
Elmosolyodott és leintett.
– Nektek lehet pasiidőtök, én pedig megnézem, hogy Cassie-
nek működik-e még a lába.
Rákacsintottam.
– Alig.
Kline felnyögött.
– Mi az? – kérdeztem, és hátranéztem, hogy lássam, amint
Cassie integet nekem, amikor kijön a fürdőszobából. Az ajtó és
Georgia felé intett, és amennyire értettem, azt jelezte, hogy
kimennek.
– Visszajövünk – szólt Georgia. Kline felpattant, és odarohant
hozzá, hogy szájon csókolja.
Most Wesen volt a sor, hogy felnyögjön.
– Jézusom, srácok! Észrevette valaki, hogy ott lent egy
focipálya van? Vagy már csak a puncikat látjátok? – Becsúszott
Kline megüresedett helyére.
– Nagyon szép punci – mondtam neki félig komolyan.
– Ki a punci? – kérdezte Kline, miközben helyet foglalt a
másik oldalamon.
– Ti vagytok azok – válaszolta Wes.
– Puncifüggő. Puncifüggő vagyok – javította ki Kline. – És
hidd el, nem számít, mit gondolsz, ez kurvára jó dolog.
Eluralkodott rajtam a vágy, hogy egy percre becsukjam a
szemem, így hát engedtem neki, és hátrahajtottam a fejem.
Egy bökést éreztem a térdemen, és kipattant a szemem.
– Mi bajod van? – kérdezte Wes. – Cassie kidugta belőled az
életet?
Csak ugratott, de bassza meg, tényleg nem járt messze a
valóságtól. Kline felült, és érdeklődve figyelt, amikor nem
adtam tagadó választ.
Wes telefonja megcsörrent, mielőtt bármit is mondhattam
volna.
– Igen? – válaszolta, én pedig a szemem forgattam a köszönés
hiányán. Micsoda pöcs. – Rendben. Igen. Pár perc múlva lent
leszek.
Kline-ra néztem, és felvontam a szemöldököm.
– Úgy tűnik, mégiscsak dolgoznia kell.
– Bassza meg! – mondta Wes, nyilván meghallotta, amit
mondtam, mert már letette a telefont. – Remélhetőleg kezdésre
visszaérek.
Úgy lépett az ajtó felé, mint aki küldetésre indul.
– Rendben – jelentette ki Kline a maga nemes hangján. –
Veled meg mi a franc van?
A viccelődés vagy a téma elkerülésének megfontolása csak
rövid ideig tartott.
– Annyira fáradt vagyok – mondtam neki őszintén.
– Fáradt?
Felültem és bólintottam.
– Cassie mostanában nagyon kanos. – A szemét forgatta, azt
hitte, viccelek. Megráztam a fejem. – Nem, haver. Komolyan
beszélek. Naponta hatszor, hétszer, nyolcszor akarja, és
nemcsak a farkam nem képes rá fizikailag, de a nyelvem is fáj.
– Kevesebb részletet – kérte grimaszolva.
– Annyira kurva dögös, és inkább amputálnám a farkam,
mint hogy nemet mondjak, de komolyan nem tudom, hogy
képes vagyok-e tartani a lépést vele.
Mosolyogni kezdett, de ezzel csak súlyosbított a helyzeten.
Szigorúan mutattam rá.
– Komolyan beszélek. Ez egy igazi probléma. Úgy értem, szép
halál, de tényleg azt hittem, kicsit több időm lesz vele, mielőtt
megtörténik.
Nevetett, de védekezésül feltartotta a kezét, amikor
összeszűkült a szemem.
– Bontsuk le a dolgot! Ez újfajta viselkedés?
 g j j
– Mindig szívesen utazott a Szuperfarok járaton…
– Kevesebb részletet – hangsúlyozta Kline. – Azt mondtam,
kevesebb részletet.
– De ennél többről van szó. Sokkal többről – duzzogtam. –
Segíts nekem!
A mosolyával gúnyt űzött belőlem, de a szavai elárulták,
hogy őszintén próbál segíteni megoldást találni.
– Van még valami, ami megváltozott?
– Mint például? Szexisebb lettem? – kérdeztem, majd
válaszoltam magamnak. – Úgy értem, talán.
– Nem rajtad, te idióta. Rajta. Van még valami más, ami
megváltozott rajta?
Vadul kutattam a gondolataimban, és a tekintetem a plafonra
szegeződött.
– Cassie bolond.
Megrázta a fejét.
– Szóval ez nem változott.
Nevettem, mert igen, félig-meddig igaza volt.
– Igen, de mégsem. Szerintem bolondabb.
– Bármilyen változás a testén? – kérdezte Kline, mire
összevontam a szemöldököm.
A teste kibaszottul, őrülten jó volt, mint mindig.
– Jézusom. Nem is tudom. A teste…
– Ne mondd el! – vágott közbe, mielőtt még több olyat
mondhattam volna el neki, amit nem akart tudni.
És akkor jöttem rá. Ez a kibaszott okos szemétláda.
– Szerinted terhes, ugye?
Megvonta a vállát.
– Az? Lehetséges?
Hát, bassza meg. Úgy keféltünk, mint az állatok. Mindig
megvolt rá esély, hogy teherbe esik. Visszagondoltam mindenre,
amíg meg nem fogalmazódott bennem.
– Szent szar. Szerintem tényleg nagyobb a melle. – Mindvégig
próbálták elmondani nekem.
Cassie terhes. Valószínűleg.
 Kinyílt mögöttünk az ajtó, és a szoba másik felébe néztem.
Ahogy Cassie és Georgia nagy vihogások közepette visszatértek
a lakosztályba, nem tudtam levenni a szemem a legjobb
barátomról. Sugárzott belőle a boldogság, a szépség, az élet és
minden, amire valaha is vágytam.
Kline odahajolt, hogy a fülembe súgjon, és a szívem
megdobbant a mellkasomban a szavaira
– Jól áll neki a ragyogás. Gratulálok.

Winnie
Egy hónappal ezelőtt lemondtam a St. Luke sürgősségi
osztályának vezető pozíciójáról, és leszerződtem a New York
Mavericks vezető csapatorvosának. Azért döntöttem a
karrierváltás mellett, mert azt reméltem, hogy ötven óránál
kevesebbet dolgozom majd hetente, és ami a legfontosabb, hogy
több időm jut a lányomra, Lexire.
Nehéz az élet egyedülálló anyaként. Ha ehhez még egy teljes
munkaidős állás is társul, az már szinte lehetetlen küldetés. De
úgy éreztem, jól döntöttem. Lexi nem volt állandóan a
bébiszitterrel, és elkezdtem időt szakítani magamra, a
barátaimra, a randizásra – bár ezen a téren még nem igazán
sikerült a tettek mezejére lépnem.
De akárhogy is, nem ugrottam sietve fejest a randizásba.
Csak élvezni akartam a normális életnek ezt a szakaszát, amit
az új munkával értem el.
A stadion nyüzsgő hangjai megtöltötték a fülemet, ahogy
végigsétáltam a hosszú folyosón, amely az alagúthoz vezetett,
majd ki a pályára. Ma volt a New York Mavericks nyitómeccse,
és én izgatottan vártam, hogy a srácok pályára lépjenek, és
szétrúgjanak néhány segget.
A betonon tipegtem, miközben előhúztam a telefonomat a
zsebemből, hogy megnézzem, nem érkezett-e vagy milliónyi
szöveges üzenet a csoportos csevegésbe Georgiával és Cassie-
vel.
Georgia: Mavericks! Sok szerencsét ma, Win!
 Cassie: Dettó. Hogy van az öcsém? Jól nézett ki a
bemelegítés alatt? Hogy van a térde? Mondott valamit
róla?
Georgia: SEAN JÓL VAN, Cass. Ne zaklasd már!
Cassie: Ne írogass, amikor itt ülsz mellettem.
Georgia: Thatchcsel a tulajdonosi lakosztály
fürdőszobájában dugtatok.
Cassie: Tudom. Ott voltam.
Georgia: Mi van veled? Jól érzed magad?
Georgia: Halló? Föld hívja Cassie-t.
Georgia: Jól
Georgia: vagy?
A beszélgetést mérföldeken át lehetett görgetni. És nem
tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak a humorukon. Georgia
és Cassie fantasztikusak. Miután Will-lel elvitt ebédelni velük,
felajánlották a barátságukat. Lányos esték, kávézások, ebédek
Georgia házában – az ilyen programok mostanra
mindennapossá váltak az életemben.
Tovább olvastam, és azon tűnődtem, vajon vége lesz-e valaha
a szövegfolyamnak.
Cassie: Sokkal jobban érezném magam, ha nem
írnál több üzenetet.
Georgia: Egy olyan nőhöz képest, aki épp most
üvöltötte át magát egy orgazmuson, elég ingerlékeny
vagy.
Cassie: Nem veszek tudomást rólad.
Georgia: De igen.
Cassie: De nem.
Cassie: Hagyd abba!
Georgia: Na, mi a baj?
Cassie: Te. Te vagy az én problémám.
Georgia: Nem igaz.
Nevettem, amikor végre elértem az utolsó, alig két perce
elküldött üzenetig, és begépeltem egy gyors választ.
Én: Köszönöm, srácok! És Sean is készen áll, Cass.
Nincs miért aggódnod. A testvéred jól van.
 Georgia: JUHÚ! Látod, Cassie? Megmondtam!
Cassie: Köszönöm, Win!
Cassie: Hagyd abba a bombázást, csajszi!
Georgia: Soha.
Én: Ti a tulajdonosi lakosztályból nézitek a meccset?
Cassie: Igen. És utána eljössz velünk inni. Csak az
IGEN-t fogadjuk el válaszként.
Én: IGEN. Van bébiszitterem. Szükségem van egy kis
szórakozásra.
Georgia: JUHÚÚÚÚÚÚ!
Cassie: (Ezt szó szerint a fülembe kukorékolta,
miközben elküldte neked.) És meg kell jegyeznem,
hogy több mint készen állok arra, hogy megigyam azt
az italt.
Én: Hahahaha
Én: Tökéletes. Akkor a meccs után találkozunk.
A telefonom rezgett a kezemben, a második csörgésre
felvettem.
– Dr. Winslow.
– Hol vagy? – szólt bele Eddie, a csapat egyik edzője. A
hangjából áradt az aggodalom.
– A pálya felé tartok, hogy megnézzem, megérkeztek-e a
készenléti mentősök. Mi a baj?
– Szükségem van rád az öltözőben.
Megtorpantam. Ez nem hangzott jól.
– Miért?
– Mitchell megsérült.
Sóhajtottam.
– Hadd találjam ki, bal combizom.
– Igen. Biztos vagyok benne, hogy újra lesérült.
– Az istenit! – Lehunytam a szemem, és frusztráltan
beszívtam a levegőt az orromon keresztül. – Tudtam, hogy nem
áll készen az előszezon két utolsó meccsére.
Sarkon fordultam, és elindultam vissza a hosszú alagúton.
– Hogy történt?
– Bemelegítéskor, azt hiszem.
 g
– Baromság. Valószínűleg csinált valamit a pénteki edzésen,
de sikerült eltitkolnia. Egy perc, és ott vagyok. – Letettem a
telefont, és az öltöző felé indultam.
Amint a biztonságiak kinyitották az ajtókat, és intettek, hogy
menjek át, a nagy meccsre készülő férfiöltöző hangos és
harsány zaja hullámként csapódott belém. A látvány, a hangok
és a szagok nagyjából olyan voltak, mint amilyennek a
legtöbben elképzelik, és én mindent megtettem, hogy a
tekintetemet azon az egy játékoson tartsam, akit látnom kellett.
Nem azért voltam ott, hogy csupasz seggeket vagy lengő
farkakat nézegessek.
Bár a csupasz seggek is ugyanolyan jók voltak, mint ahogy
azt a legtöbben elképzelik.
Ahogy Mitchell felé tartottam, láttam, hogy leült a szekrénye
előtti padra, könyökét a térdére támasztja, a tekintete a padlóra
szegeződött.
– Remek – motyogta Mitchell, amikor a cipőm hegye bekerült
a látómezőjébe. Felnézett, találkozott a tekintetünk, és
felsóhajtott. – Eddie eltúlozza a dolgokat. Tudok játszani, doki.
Megráztam a fejem.
– Megint meghúztad a combhajlító izmaidat. Nem tudsz
játszani.
– Kurvára tudok. Ismerem a testem. És kurvára jól vagyok.
Szóval elég ebből a baromságból. Nincs szükségem egy
anyucira.
Küzdöttem a késztetés ellen, hogy megforgassam a szemem
az „anyuci” baromságra. És küzdöttem a késztetéssel is, hogy
válaszoljak neki: „Hidd el, nem akarok az anyád lenni! Csak azt
akarom, hogy ne viselkedj úgy, mint egy kibaszott idióta.”
Gondterhelt hallgatásomat úgy értelmezte, hogy engedtem
neki.
– Szóval, most már mehetsz – tette hozzá, és egy
csuklómozdulattal elzavart.
Igen, elhessegetett. Éreztem, hogy szinte kibújnak a harcos
karmaim.
 Hamar megtanultam, hogy a játékosaim nem igazán szeretik,
ha eltiltják őket a játéktól. És ezt meg is értettem. Megértettem a
profi sportolók helyzetét. Lehet, hogy a fizetség fenomenális, de
nem könnyű a munka. Minden alkalommal, amikor pályára
léptek, a lehető legkeményebben kellett hajtaniuk, azzal a
tudattal, hogy túlzásba is vihetik. Olyan sérüléssel nézhettek
szembe, amely véget vethetett a szezonjuknak, vagy ami még
rosszabb, a karrierjüknek.
Ezzel együtt csak egy bizonyos pontig tudtam együttérző
maradni. Az én dolgom volt megállapítani, mikor nem elég
egészségesek a játékhoz. De a munkámhoz nem tartozott hozzá,
hogy eltűrjem, hogy tiszteletlenül bánjanak velem, vagy hogy
visszapofázzanak.
Szerencsétlenségemre ezek közül a férfiak közül néhányan
azt gondolták, én csak valami nőcske vagyok, akit ide-oda lehet
taszigálni. Nem mindegyik, de néhányan biztosan. És
szerencsétlenségükre – engem nem lehetett taszigálni. Négy
nagyszájú báttyal nőttem fel, így amikor a férfiakkal való
bánásmódról volt szó, nem voltak aggályaim. Sőt, nagyon is
élveztem, amikor úgy igazán helyre tudtam tenni őket,
különösen, ha orvosi mivoltomban sértettek meg.
Nem azért végeztem osztályelsőként a Yale orvosi karán, és
nem azért dolgoztam az ország egyik legelismertebb ortopéd
sebésze mellett, mert nem voltam jó a munkámban. Nem azért
vezettem az ország egyik legforgalmasabb sürgősségi osztályát,
mert nem voltam jó a munkámban. A Mavericks sem azért vett
fel, mert nem álltam meg a helyemet.
Kurva jó voltam a munkámban, és ismertem az
orvostudományt, főleg az ortopédiát.
Cameron Mitchell sérülése nem volt meglepő. A legtöbb
combhajlító-sérüléssel küzdő NFL-játékos még azelőtt visszatér
a pályára, mielőtt teljesen meggyógyulna, ezért az ilyen
játékosok több mint tizenhat százaléka végül újra lesérül. Ha
ehhez hozzávesszük Mitchell makacsságát, és hogy nem volt
hajlandó pihenni, akkor nem meglepő, hogy újra visszakerült a
startmezőre.
De mivel Mitchell egy picit seggfejként viselkedett, másképp
kellett kezelnem ezt a helyzetet, mint ahogy általában szoktam.
– Szóval, jól vagy? – kérdeztem, bár tudtam, hogy nincs.
Bosszús képpel pillantott fel rám.
– Igen, már mondtam.
– Ó, oké. Ezt jó hallani.
Ahogy Mitchell elkezdte felhúzni a cipőjét, előrehajoltam, és
mindkét kezemmel megragadtam a combját. Ujjaimat a feszes
izomba fúrtam, és azonnal éreztem az ujjbegyeim alatt a
sérülés bizonyítékát.
– Mi a fasz van, doki? – megpróbált elhúzódni, de én közben
szorítottam egyet, és figyeltem, ahogy semleges arcot vág.
– Gondoltam, ha már itt vagyok, megnézem a combizmodat
is – mondtam kedvesen. – Nem bánod, ugye? Úgy értem, nem
mintha fájna vagy ilyesmi.
Megrázta a fejét, de hallgatott, szája feszes vonallá szűkült.
– Tökéletes – vigyorogtam. – Csak egy percig tart.
Ujjaim végigsimítottak az izmon, kitapintva az ín feszességét
és duzzanatát. Igen, határozottan meghúzódott a combizma. A
bőrének felső részén máris halvány zúzódás látszott, ami
néhány óra múlva már olyan feltűnő lesz, hogy az első
sorokban ülő szurkolók biztosan észreveszik.
– Semmi fájdalom? – kérdeztem, de tudtam, hogy amit
csinálok, az valószínűleg komoly fájdalmat okoz neki. Hogy
rontottam volna a sérülésén? Nem. De pokollá tettem az életét?
Határozottan igen.
Ismét megrázta a fejét, de az állkapcsa közben megfeszült.
Még jobban szorítottam, és észrevettem, hogy a harsány
hangok elhallgatnak körülöttem az öltözőben.
– Még mindig nem fáj?
– Nem. Fáj – válaszolta, de nem tudta megállni, hogy ne
fintorogjon.
Nem fáj… lófaszt nem.
– Még mindig jól vagy? – kicsit erősebben nyomtam az
ujjaimat a bőrébe.
Egy normális ember, akinek meghúzódott a combizma,
sikoltozott volna a fájdalomtól, de Mitchell kemény srác volt.
Többet tudott elviselni, mint az átlagember. Ezért volt
nagyszerű sportoló. A képességei és a csapathoz való
hozzájárulása volt az, amiért nem akartam hagyni, hogy
játsszon. Pihentetnie kellett a lábát. Újra egészségesnek kellett
lennie, különben a következő meccs valószínűleg az utolsó lett
volna.
Hosszú percekig bámultuk egymást, az arca kőkemény volt,
miközben az ujjaim folytatták a támadást, a tekintetemből
pedig rendíthetetlen türelem áradt.
Végül megtört.
– Bassza meg – grimaszolt. – Oké. Kibaszottul oké.
Csak ennyit mondott, és én nem erőltettem tovább. Nem
akartam seggfej lenni, és nem volt rá szükségem, hogy
kimondja a szavakat.
Ahogy elengedtem Mitchell lábát, Eddie odajött mellém.
– Nem jó? – kérdezte.
– Nem engedélyezem neki, hogy ma játsszon. MRI-t kérek a
lábáról, és jégfürdőbe kell tenni – utasítottam. – Amint
meglesznek az eredmények, átértékeljük a játéktervünket a
sérülésével kapcsolatban.
Mitchell a padlót bámulta, én megsimogattam széles vállát.
– Nem seggfejségből csinálom – suttogtam a fülébe. – Hanem
azért, mert azt akarom, hogy újra a pályán legyél, hogy azzal a
tudattal fejezhesd be a szezont, hogy részt tudsz majd venni a
következőkön is.
Bólintott, de nem nézett a szemembe.
– Azta, doki. Maga aztán nem semmi – jegyezte meg Owens,
miközben leült mellettem Eddie megüresedett helyére. A csapat
egyik támadójátékosaként egy háznál is hatalmasabb volt.
Rápillantottam, és elvigyorodtam.
– Ja, ezt ne felejtsd el, ha legközelebb megveszed az
automatából az utolsó, kedvenc mogyoróvajas M&Mset.
Elvigyorodott, és mindkét kezével végigsimított a pocakján.
 gy gg p j
– Tudod, hogy csúcsformában kell lennem.
– Le kellene cserélned az M&Mset fehérjére – cukkoltam. –
Ha legalább Snickerst ennél…
Owens elvigyorodott, majd a tekintete Mitchellre vándorolt.
– Tényleg nem játszol ma, Mitch?
– Nem. – Mitchell felpillantott, és felém biccentett. – Dr.
Nemsemmi nem engedélyezte.
Ajka enyhén megrezdült egy halvány mosolytól, én
visszavigyorogtam.
Eddie letérdelt Mitchell mellé táskával a kezében.
– Csak gyorsan bekötözlek – tájékoztatta, miközben
munkához látott.
Az öltöző elülső részéből hangzavar szűrődött be, amit a
következő szavak követtek:
– Ugye csak szórakozol velem? Nem engeded játszani
Mitchellt?
Meg sem fordultam, hogy válaszoljak annak, aki ilyen
durván megkérdőjelezte az ítélőképességemet.
– Nem, nem szórakozom veled – válaszoltam, és néztem,
ahogy Eddie egy bandázzsal bekötözi Mitchell lábát. – Nem
játszhat, ha be akarja fejezni a szezont.
– Meddig? – kérdezte a hátam mögül az ingerült hang.
– Amíg a combhajlítója nem lesz elég erős ahhoz, hogy
elkerülje az újbóli sérülést – válaszoltam.
– MRI-re van szüksége, és a kurva életbe, tegyék a seggét egy
jégfürdőbe!
– Nem ez az első menetem ilyen sérüléssel, úgyhogy ha nem
bánod, én kezelem a betegemet – válaszoltam, miközben
megpördültem, hogy szembenézzek azzal, aki azt gondolta,
többet tud nálam az orvoslásról.
Ragyogó mogyoróbarna szempárral, jóképű arccal és egy
magas, izmos testalkatú, öltönybe és nyakkendőbe öltözött
férfival találtam szembe magam. És mindenható istenem, igen
jól állt rajta az az öltöny.
Visszabámult rám, teste szinte láthatóan remegett az
ingerültségtől.
Ismertem ezt az arcot. Soha nem találkoztam vele
személyesen, de az biztos, hogy ismertem.
A francba! Wes Lancaster volt az, a Mavericks tulajdonosa, és
a főnököm.
Mivel a szezon előtti időszak végén szerződtem le, és Wes
Lancaster pokolian sok időt volt úton, ez volt az első alkalom,
hogy személyesen találkoztunk. Rövid telefonbeszélgetést
folytattunk, amikor üdvözölt a csapatban, de az mindössze két
percig tartott.
Az volt az érzésem, hogy a következő párbeszéd a kínos
bemutatkozások mintapéldája lesz.
Megállt előttem, és röviden lenézett Mitchellre, mielőtt a
tekintete újra találkozott az enyémmel.
– Kiállítod, mielőtt kézhez kapnád az MRI eredményeit? –
kérdezte kihívóan.
Ez felbosszantott. Lehet, hogy ő a tulajdonos – és
történetesen őrülten jóképű is –, de ő bérelt fel egy munkára,
úgyhogy visszavonulót kellene fújnia, és hagynia kellene, hogy
elvégezzem, amire leszerződtetett.
Továbbra is egyenesen, könyörtelenül néztem a szemébe.
– Nincs szükségem MRI-re, hogy tudjam, megsérült. Az MRI-
re azért van szükségem, hogy tudjam, mennyire sérült meg, és
hogy milyen hosszú felépüléssel kell számolnunk.
Elbillentette a fejét, és pimasz vigyor ült ki az arcára.
– Tudod egyáltalán, ki vagyok?
Legszívesebben megpofoztam volna.
Vagy erőszakosan lecsókoltam volna azt a pimasz vigyort a
képéről.
Nem. Határozottan csak meg akartam ütni. Nem érdekelt,
mennyire gazdag vagy hihetetlenül jóképű, de nem volt semmi
kedvem megcsókolni egy férfit, aki ilyen szar első benyomást
tett rám.
Tudod egyáltalán, ki vagyok? Most komolyan? Ezt komolyan
gondolta a fickó?
 Totális pöcsnek hangzott. Vagyis egy nagyon dögös pöcsnek.
Úgy éreztem, mintha a tökéletes férfi fizikai változata állt volna
előttem, aztán kinyitotta a száját, és belerondított a
fantáziámba.
– Igen. A te arcod van kiragasztva minden folyosón ebben a
stadionban – válaszoltam, bár ez egy kicsit túlzás volt. Talán két
kép volt Wes Lancasterről az egész Mavericks létesítményben,
de nem tudtam megállni, hogy ne piszkáljam meg az egoját.
Kinyújtottam a kezem.
– Örülök, hogy végre megismerhetem, Mr. Lancaster. Dr.
Winnie Winslow vagyok. Nagyon komolyan veszem a
munkámat, és azt, hogy ne engedjem pályára a játékosait, ha
nincsenek százszázalékos állapotban.
Megfogta a kinyújtott kezemet, és abban a pillanatban, ahogy
meleg tenyere megérintette az enyémet, úgy éreztem, mintha
villám csapott volna át a mennyezeten, egyenesen a
mellkasomba.
Miféle zsigeri reakció ez?
– Örvendek, dr. Winslow – üdvözölt, és kezet fogott velem, de
őszintén szólva a hangja úgy hangzott, mintha én lennék az
utolsó ember, akit abban a pillanatban meg akarna érinteni. –
És hívj csak Wesnek!
A tekintete az enyémet kutatta, valami ismeretlen kérdésre
keresve a választ.
Nem tudtam jól olvasni ezt az embert. Az egyik percben még
pimasznak és vidámnak tűnt, a másikban már ingerültnek, és
mintha nem bírná elviselni a látványomat. Már a puszta
jelenléte is kibillentett az egyensúlyomból.
– Oké, Wes. Te pedig szólíts csak Winnie-nek!
A tekintetünk összekapcsolódott, amíg a térdelő Eddie végül
felállt, és megköszörülte a torkát.
Csak ekkor vettem észre, hogy még mindig fogjuk egymás
kezét. Miért fogjuk még mindig egymás kezét?
Meglepődve, egyszerre engedtük el, és egy lépés távolságot
iktattunk egymás közé, de a szemkontaktus nem szakadt meg.
Úgy éreztem, mintha mindketten próbálnánk megfejteni a
 gy p g j
másikat, de nem igazán értettem, miért.
Wes pislogott, és elfordította a tekintetét az enyémről.
Állkapcsa keményen összeszorult, kifogást mormogott, hogy
valamit meg kell néznie, és úgy sétált ki az öltözőből, mintha
valaki rakétát dugott volna fel a fenekébe.
Én mindeközben lemerevedtem – a normálisnál sokkal
tovább.
Mi a fene történt?

Wes
Hangok hasítottak a levegőbe, amikor becsaptam magam
mögött a lakosztály ajtaját, és a pályára néző nagy ablakhoz
sétáltam.
– Hűha. Mi a baj? – kérdezte Kline.
Tűzijáték szikrázott és villogott, ahogy a csapat kifutott az
alagútból, és a stadionban az alapzaj szintje üvöltéssé erősödött.
Ezért a hangért éltem, különösen most, a szezon első meccsén.
De semmi sem a tervek szerint alakult, és én sem voltam ura a
helyzetnek.
Az istenit!
– Cameron Mitchell ma nem játszhat.
– Mi a faszért nem? – kiáltott fel Thatch.
Megráztam a fejem, és összeszorítottam az állkapcsomat. Azt
sem tudtam, tudok-e beszélni róla, annyira dühös voltam. A
farkam volt az egyetlen, ami máson gondolkodott – egy csinos
orvosnő magassarkúján, szoknyáján és az ellentmondást nem
tűrő hozzáállásán. Ki a faszom ez a nő?
– Á, ember. Rábasztunk, Whitney – nyafogott Thatch.
Hátranéztem, azt vártam, hogy talpon találom, feldúltan
valami nagy összeg miatt, amit feltett a csapatomra, de ehelyett
nyugodtan ült a helyén, és mosolygott, a Cassie-ével
összekulcsolt kezét nézte.
A látvány szinte vicces volt, ahogy a férfi hatalmas keze
elnyelte a lányét, de a mosoly az arcán nem volt az. Nem
értettem. Nem kívántam ezt magamnak, de miután láttam,
milyen állapotban volt Thatch, mikor azt hitte, szakítottak,
inkább választottam volna ezt a nyálas verzióját.
Elszakadva kezüktől tekintetemmel követtem Cassie
karjának vonalát, míg végül találkoztam élénkkék szemével.
– Ajánlom, hogy az öcséd jó legyen.
Gúnyosan felhorkantott.
– Szerintem keményen odabasz ma.
Vigyor jelent meg az ajkamon, ahogy eszembe jutott, hogy az
imént milyen élményben volt része a fürdőszobában, és
felhúztam egyik szemöldökömet. Egyáltalán nem zavarta, sőt,
tartotta a tekintetemet, megerősítve, hogy pontosan tudja, mire
gondolok. – Pontosan. Ahogy kell, ugye? Ő még annál is jobb,
mint hiszed. És még annál is többre képes.
Kurvára reméltem.
– Így van, drágám – biztatta Thatch. – Mondd meg neki!
Kibaszott szerelmesek.
A szememet forgattam, és visszanéztem a pályára, miközben
a kapitányok a középpályára sétáltak, hogy feldobják az érmét.
Szükségünk volt a mai győzelemre. A legjobb védőjátékosunk
nélkül a támadójátékunknak kell remekelnie, és nekünk kell
diktálnunk az eredményjelzőn.
– Van itt bármi pia? – kérdezte Cassie, én hátrafordultam,
hogy ránézzek. Thatch arca megkeményedett.
– Igen – válaszoltam neki, miközben a barátomra néztem, és
próbáltam rájönni, mi a baja. – Van egy kis sör a hűtőben, de ha
mást szeretnél, bármit hozathatunk.
– A sör jó – jelentette ki Cassie egy vállrándítással, és
kimászott Thatch öléből. De a férfi belekapaszkodott a
csípőjébe, és nem engedte el.
– Ööö, épp próbálok felállni, Thatcher – mosolygott a lány.
Thatch arcán nem volt semmilyen mosoly.
Egyre jobban össze voltam zavarodva. Mi történt a tizenöt
másodperccel ezelőtti boldog fickóval?
Röviden Kline-ra pillantott, aki csak mosolygott és vállat
vont. Thatch visszafordult Cassie-hez. Egy rántással lehúzta a
lányt az ölébe, és olyasmit súgott a fülébe, amitől Cassie-nek
felcsillant a szeme.
Úgy pattant fel, mint egy keljfeljancsi, kiugrott az öléből, és
felhúzta magával a férfit is. Thatch tekintete röviden találkozott
az enyémmel, és valami olyasmi volt benne, amit nem egészen
értettem, majd visszatért Cassie-hez, aki közben megkerülte a
kanapét, és behúzta a pasiját a fürdőszobába.
Jézus Krisztus, már megint?
– Van itt valaki, aki valóban nézni fogja velem a meccset? –
kérdeztem Kline-tól ingerülten. Őszintén szólva úgy hangoztam,
mint egy nyafogó gyerek, de Winnie Winslow teljesen
kiakasztott.
Kline nem szólt rám. Ő volt az egyetlen igazi felnőtt
közöttünk. Felállt a helyéről, odasétált hozzám, megállt
mellettem az ablaknál, és mindkettőnk tekintete a pályára
szegeződött.
– Mi a terv?
Megráztam a fejem, és grimaszoltam, amikor láttam, hogy az
érmefeldobás a Pittsburgh javára dőlt el, és őszintén
válaszoltam.
– Olyan keményen játszunk, ahogy csak tudunk, mind a négy
kibaszott negyedben. Azt hiszem.
Kline vigyora feltűnt a szemem sarkában.
– Mi az? – kérdeztem.
Kissé megrázta a fejét, és elmosolyodott.
– Csak remélem, hogy Bennett edző terve ennél egy kicsit
kidolgozottabb.

Két perc volt hátra a negyedik negyedből, és hét ponttal

vezettünk. Egy kibaszott touchdown gyakorlatilag semmit nem
jelentett, az a fajta előny volt, ami egy pillanat alatt
megváltozhat, de azért rohadtul jobb volt vezetni.
Nem hagytam el az ablak melletti helyemet, a lábam
gyakorlatilag legyökerezett, és ez így volt jól. Bevonódtam, és el
voltam kötelezve a játék minden másodperce mellett.
 A barátaim nem koncentráltak így, de mindent megtettem,
hogy ne vegyem észre őket, ahogy fel-alá járkáltak és
hangoskodtak a szobában.
Mind közül Cassie volt a leglelkesebb, de csak akkor, amikor
a testvére a pályán volt. Ahogy a fülembe ordított minden
alkalommal, amikor valami említésre méltó dolgot csinált, azt
kívántam, bár ne tenné.
A nadrágom zsebének szövetét gyűrtem, miközben
próbáltam nem dörzsölni az arcomat. Tudtam, hogy bármikor
rám szegeződhet egy kamera, és bár ez valójában egyáltalán
nem így volt, külsőleg igyekeztem acél idegzetűnek tűnni. A
kommentátorok gyakran tettek megjegyzéseket arra, mennyire
meg tudom őrizni a nyugalmamat.
A pokolba is, talán ez hülyeség. Lehet, hogy mindenki inkább
gúnyosan gondolt erre, semmint tisztelettel, de én ennyire
voltam képes. Így volt kényelmes.
És ahogy a szemem az oldalvonalat fürkészte, hátha
megpillantom az új csapatorvost, tudtam, hogy a lehető
legnagyobb kibaszott normalitásra van szükségem.
Túl voltunk a negyedik yardon, és még három volt hátra, a
védelmünk a sztárvédőnk nélkül állt fel, és a meccs volt a tét. A
tüdőm fájt a súlyos levegővételtől, és az állkapcsomat is
rendesen éreztem. De ha megakadályozzuk őket abban, hogy
átfordítsák ezt a kibaszott negyedik negyedet, akkor vége a
meccsnek. Rodeshiemer átvette a snapet, miközben tekintetével
a pályát pásztázta egy nyitott játékos után. Ő volt az egyik
legjobb passzoló, az egész liga egyik legjobb pontszerzési
arányával, és a golyóim majdnem összezsugorodtak, ha arra
gondoltam, hogy egy ilyen helyzetben ő áll a vonal túloldalán.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – kántáltam a fejemben.
Kurvára vess véget ennek!
A támadósor erősen tartotta magát, de minden elkapót
lefedtek. Láttam, hogy ismét a gyenge oldalunk felé pillant, a
Mitchell által hagyott lyukat csak részben töltötte be a helyére
érkező Harvesty, de Ontario Williams, a védőjátékosunk végül
kitört Dan DeLuva fogságából, és mamut testével a hátvédjük
felé indult.
Kurvára igen. Fejezd be!
A Pittsburgh nem véletlenül volt félelmetes ellenfél, és
egyben igazi rémálom a szezon első meccsére, de ők sem voltak
legyőzhetetlenek. Williams egy puffanással lehozta
Rodeshiemert, és az öklöm kilőtt a levegőbe.
Cassie hátulról éljenzett, Kline megveregette a vállamat,
mielőtt elvonult, hogy visszakövetelje a feleségét.
Elmosolyodtam, amikor végre vettem egy igazi levegőt.
Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy Winnie még mindig
ott volt lent, amikor kitört a zűrzavar. Mint egy szókereső,
egyenként pásztáztam végig az emberek minden csoportját.
– Quinn Bailey kurva jó meccset játszott – jegyezte meg
Thatch valahol mellettem. Észre sem vettem, hogy odajött.
Rövid pillantást vetettem rá, de továbbra is a pályára
koncentráltam, amelyet a tömeg takaróként borított be.
– Igen? Azt mondod, hogy láttad a meccset?
Az arcán a boldogság, a megbánás és a bocsánatkérés furcsa
elegye jelent meg. Nem voltam biztos benne, hogy valaha láttam
már ilyennek.
– Bocs, haver. Tudom, hogy kicsit megosztott volt a
figyelmem, de esküszöm, pont ma volt rá okom. A következő
meccsen végig itt leszek melletted.
Arra akartam koncentrálni, amit mondott, meg akartam
kérdezni, hogy mi a fasz van vele, de nem tudtam. Addig nem,
amíg meg nem találtam őt.
– Mi a baj? – kérdezte, és tudtam, hogy nem sikerült jól
elrejtenem azt a kibaszottul szörnyű érzést a mellkasomban.
– Semmi – tagadtam, miközben tovább pásztáztam a pálya
környékét.
– Keresel valakit? – kérdezte. Nagy erőfeszítésembe került,
hogy ne azt mondjam neki, hogy sokkal gyorsabban
megtalálom, akit keresek, ha békén hagy.
– Nézd! – visított Georgia a panorámaablak másik végéből. –
Ott van Winnie!
A tekintetem rá szegeződött, hogy lássam, hová néz.
Követtem az ujja vonalát, és végül megláttam, hogy Winnie a
tömeg közepén, sarkában egy biztonsági őrrel egyenesen az
alagút felé kocog.
Lehunytam a szemem, és végigsimítottam a hajamon. Ez
kurvára nem jó.
A legtöbb alkalmazottam férfi volt, vagy Georgia esetében az
egyik legjobb barátom felesége, így nem igazán gyakran
kerültem ilyen helyzetbe. Nem dughatod meg dühödben az egyik
alkalmazottadat.
Hosszú lába körém tekeredik, a szoknyája felcsúszik a
derekára, a melle a számban, és elképzelem, ahogy a kapufának
döntve megdugom. Bassza meg, mondtam magamnak.
Mondtam, hogy nem dughatod meg.
Cassie izgatott hangja kirángatott az álmodozásból.
– Annyira örülök, hogy ma este velünk jön.
Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg.
– Ki?
Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
– Winnie.
A francba! A tekintetem újra a pályára szegeztem, de a nő
már eltűnt az alagútban.
– Én is – értett egyet Georgia. – Szerinted hova menjünk?
A válasz egybehangzó volt.
– A Barcelonába!
Thatch felpattant mellettem. Őszintén szólva már azt hittem,
állva elaludt.
– A Barcelona Bar? – Az arcán „nincs az az Isten” kifejezés
jelent meg.
Cassie-t mintha a szemünk láttára szállta volna meg valami.
– Igen, a Barcelona Bar! Harry Potter-felest akarok, az istenit!
– Nem – rázta a fejét Thatch, én pedig meglepődve felvontam
a szemöldökömet. Georgia arcán is vészjósló arckifejezés jelent
meg, de Kline, az egyetlen, aki látszólag értette a helyzetet,
vigyorogva állt a háttérben.
– Nem? – Cassie olyan hangon kérdezett vissza, hogy bárki
megijedt volna tőle. – Hogy érted azt, hogy nem?
– Cass…
– Nem, Thatcher. Már órák óta nem hagyod, hogy jól érezzem
magam, és tudni akarom, mi a fasz folyik itt.
Kétségbeesetten nézett körbe mindannyiunkra, de senki sem
próbált segíteni.
– Gyerünk, bébi! – próbálkozott Thatch. – Menjünk haza
szexelni!
Cassie szeme felcsillant, elindult Thatch felé, majd észbe
kapott.
– Várj! Ezzel akarod elterelni a figyelmemet?
Thatch megpróbált ártatlan képet vágni, de látványosan
elbukott.
– Ó, istenem, ez az! – kiáltotta Cassie. – Jobb, ha most azonnal
elmondod, mi folyik itt, vagy tönkreteszlek!
– Cass – suttogta Thatch. – Bízz bennem, édesem! Most
tényleg nincs itt az ideje.
Kopogás hallatszott a lakosztály ajtaján, Winnie kukucskált
be. A tekintete egyenesen rám szegeződött.
– Azt hiszed, most nem érzed a farkad, de biztosan nem
fogod érezni, ha levágom – vágott vissza Cassie.
Megrándultam a gondolattól, miközben még mindig Winnie
szemébe meredtem. Olyan volt, mint valami furcsa mágnes,
nem akart elengedni.
– Rendben! – kiáltotta Thatch. – Terhes vagy, oké? Most már
boldog vagy?
He? Oldalra kaptam a fejem, hogy követni tudjam a
szerelmesek vitáját. Úgy tűnik, egy ilyen hír elég erős volt
ahhoz, hogy megszakítsa köztünk a szemkontaktust.
– Mi? – sikoltott fel Cassie. Thatch bólintott.
– Nem. – Cassie megrázta a fejét, és mániákusan felnevetett. –
Ez a legnevetségesebb dolog, amit életemben hallottam.
– Cassie… – próbálkozott Thatch halkan.
 – Nem vagyok terhes, te őrült. Miért mondasz egyáltalán
ilyesmit? Szó szerint ez a legőrültebb dolog, ami valaha
elhagyta a szádat. – Georgia megpróbált közbelépni, és
vigasztalóan Cassie vállára tette a kezét, de a lány elhessegette.
– Cassie.
Cassie megfordult, hogy ránézzen.
– Nem vagyok terhes – ismételte meg.
– Cassie – próbálta Thatch ismét magára vonni a figyelmét.
– Nem veszek tudomást rólad, Thatcher. Ne hazudj a
barátainknak! – Felmutatta a középső ujját Thatch felé. –
Esküszöm, nem vagyok terhes – jelentette ki újra, és nem
voltam biztos benne, hogy minket vagy saját magát próbálja
győzködni.
– Drágám – lépett oda mellé Thatch. Mindkét kezét a lány
vállára tette, és nem engedte, hogy az lerázza magáról. – Nem
beszélek baromságokat. Őszintén úgy gondolom, hogy lehet,
hogy terhes vagy.
Cassie megrázta a fejét, és arcán a teljes hitetlenség
kifejezése jelent meg.
– Felfogod egyáltalán, hogy milyen őrülten hangzik ez?
Fogamzásgátlót szedek. Kizárt, hogy terhes legyek.
– Azt hiszem, csinálnod kellene egy tesztet, édesem – mondta
lágy hangon. – Mikor volt az utolsó menstruációd?
– Ó, a kurva életbe – gúnyolódott Cassie. – Nem fogom
kiteregetni mindenki előtt a ciklusomat.
De amikor kimondta ezeket a szavakat, már látni lehetett az
arcán, hogy nem feltétlenül gondolja komolyan.
Winnie megingathatatlan hangja felhangzott a szoba másik
végében.
– Gyerünk, Cass! Menjünk, csináljunk egy tesztet!
Egy hosszú pillanatig nézte Winnie-t, amíg az bólintott,
anélkül, hogy megpróbált volna vitatkozni. Winnie-nek
tagadhatatlanul volt tekintélye.
Azonnal elképzeltem, ahogy az íróasztalom fölé hajol, és a
fenekén megjelenik a kezem vörös lenyomata.
 Az istenit!
– Rendben – engedett Cassie, és a levegőbe emelte a kezét.
Thatch felé fordult, és a mellkasába döfte az ujját. – Készülj fel,
hogy bebizonyosodik a tévedésed.
Thatch elvigyorodott, de tekintetének szelídsége azt mutatta,
hogy még csak el sem gondolkozott azon, hogy téved. Egy olyan
ember tekintete volt, aki biztos volt a dolgában. És a legkevésbé
sem volt feldúlt, ha már erről volt szó.
Nem. Izgatottnak tűnt.

Cassie
– Nem vagyok terhes – mondtam, és kinyitottam a terhességi
tesztcsomagot. – Fogamzásgátlót szedek. Kibaszottul kizárt,
hogy terhes legyek.
Igaz? Minden nap bevettem a tablettát. Nem szedtem
antibiotikumot. A ciklusomban nem volt semmilyen változás.
Minden normális volt. Nos, leszámítva az állandó kanosságot,
de egy óriással éltem, aki úgy tudott dugni, mint egy isten.
Szeretném megtalálni azt a nőt, aki ebben a forgatókönyvben
nem akarna állandóan szexelni.
Georgiára és Winnie-re pillantottam. Mindketten a
fürdőszoba pultjának támaszkodtak, és nézték, ahogy majdnem
ketté téptem a csomagot. És egyikük sem mondta, hogy
egyetértene velem, hogy az én oldalamon áll. A „Cassie nem
terhes” oldalon.
Hunyorogva néztem Georgiára, amikor észrevettem lágy
arckifejezését és a hasam felé irányuló gyakori pillantásait.
– Nem, csajszi – mondtam, és fegyverként fogtam rá a tesztet.
– Verd ki ezeket a gondolatokat a fejedből! Én nem. Vagyok.
Terhes.
Az arckifejezése megenyhült, és elmosolyodott.
– Komolyan. Ne nézz így rám!
– Csak csináld meg a tesztet, Cass! – mondta végül.
Felnyögtem, és beléptem a fülkébe. Ez volt a
legnevetségesebb helyzet, amibe valaha is belekeveredtem. Egy
istenverte terhességi tesztet csináltam a Duane Reade-ben,
miközben a srácok kint vártak a parkolóban. Menjünk vissza tíz
évet, legyen ez egy gimi mosdója, és akár a Tini Mami sorozat
egyik epizódjában is szerepelhettünk volna.
Igaz, nem Thatcher döntése volt, hogy most nem volt velem.
Nem engedtem, hogy csatlakozzon hozzám, miközben
rápisilek egy rúdra. Az izgatott arckifejezéséből ítélve az volt az
érzésem, hogy a vécé fölött lebegett volna, és ő tartotta volna a
tesztet, amíg én pisilek.
Kevesebb mint két perc alatt végeztem. Miután letettem a
tesztet egy tiszta papírtörlőre, kezet mostam, miközben Winnie
és Georgia egész idő alatt a tesztet nézte.
– Most komolyan, ne bámuljátok tovább. Már megmondtam
a választ. Nem vagyok terhes – erősködtem, miközben
megszárítottam a kezem, és a használt papírtörlőt a szemetesbe
dobtam. A mosdópultnak támaszkodtam, karba tettem a kezem,
és mindenhová néztem, csak a tesztre nem.
Az a hülye teszt. Nem vagyok terhes.
Komolyan, hányszor kell elmondanom ezeknek az
idiótáknak, hogy nem vagyok terhes?
Thatch ebben nem is tévedhetett volna nagyobbat. Biztos
voltam benne.
– Cass – suttogta Georgia. – Ezt meg kéne nézned.
Rápillantottam, és láttam, ahogy elkerekedik a szeme.
– Nem – utasítottam vissza. – Nem nézem meg. Már tudom a
választ.
– Cassie – szólt közbe Winnie –, Georgiának igaza van. Meg
kell nézned az eredményt.
A szemem forgattam.
– Ne légy nevetséges! Csak mondd el, mi áll rajta… Gyerünk!
– mondtam, intettem egyet. – Csak mondd, hogy „Nem terhes”,
és akkor mindannyian elhagyhatjuk ezt a fürdőszobát, és
mehetünk a bárba.
Georgia megrázta a fejét.
– Nem tehetem. Neked kell látnod.
 – Nevetségesek vagytok – nyögtem fel, és a pult mellé lépve
lekaptam a pisis pálcát a törülközőről. Az eredményt jelző kis
ablakra néztem, és felnevettem.
Egy rózsaszín vonal egyenesen középen. Nem terhes.
A levegőbe tartottam a tesztet.
– Látjátok? Nem vagyok terhes. Mondtam, srácok. – Winnie
szeme elkerekedett, míg Georgiáé megtelt könnyel.
Őszintén szólva kicsit rosszul éreztem magam az egész miatt.
Nem tudtam, hogy ennyire azt akarja, hogy terhes legyek.
– Sajnálom, Georgie – mondtam. – Ígérem, hogy egy nap
terhes leszek, és te leszel a keresztanya, ahogy megbeszéltük.
Istenem, a legjobb barátom olyan kurva édes volt, hogy alig
bírtam elviselni.
– Cassie – mondta Winnie, miközben előre nyúlt, és két
kezébe fogta a kezemet, amelyben még mindig a tesztet
tartottam. – Az ellenőrző ablakot nézed. A hüvelykujjaddal
eltakartad az eredményt jelző ablakot.
Lenéztem a tesztre, és figyeltem, ahogy a mutatóujja eltolja a
hüvelykujjamat az eredmény kijelzőjéről. Most már két ablak
volt, és a rózsaszín vonalak megduplázódtak.
Egy.
Kettő.
Várjatok. Mi van?
Újra megszámoltam őket.
Egy.
Kettő.
Mi van?
Terhes vagyok?!
Ki tudja, meddig bámultam azt a tesztet.
Megdöbbentem.
Nem voltak szavaim.
Kibaszottul felcsináltak.
– Az az óriás szemétláda teherbe ejtett! – kiabáltam, amikor
megint tudtam beszélni, és egyenesen kirohantam a mosdóból,
húgy borította teszttel a kezemben. A talpam csattogott a Duane
Reade csempepadlóján, és másodperceken belül az automata
ajtókon át a parkoló felé vettem az irányt.
Thatch a Range Rover lökhárítójának támaszkodott, karját
keresztbe fonta a mellkasán, arca nyugodt volt, Kline-nal és
Wesszel beszélgetett.
Négy lépést tettem kifelé, majd átdobtam a parkolón a
terhességi tesztet. Egyenesen Thatch homlokán landolt.
– Aú, mi a fasz? – Felpillantott, és látta, hogy gyakorlatilag
lézersugarakat lövöldözöm a szememből az ő, és csakis az ő
irányába. – Cass? Drágám?
Egy szót sem szóltam. Csak a terhességi tesztre mutattam,
ami a lába mellett hevert a földön.
Oldalra hajtotta a fejét, mielőtt lehajolt volna, és felvette.
A levegőbe tartotta a tesztet.
– Már megcsináltad?
– Ó, igen – erősítettem meg. – Az biztos, hogy megcsináltam.
Hallottam, hogy az automata ajtók kinyílnak mögöttem, és
tudtam, hogy Winnie és Georgia jön utánam. Kline és Wes a
lányokra pillantott, de Thatch a tesztre meredt.
Esküszöm, hogy egy teljes percig nem mozdult.
Aztán megjelent az arcán legszélesebb mosoly, amit valaha
láttam.
Rám nézett, aztán a hasamra, majd a tesztre.
– Terhesek vagyunk? – kérdezte, amikor a tekintete újra
találkozott az enyémmel.
– Nem – csattantam fel. – Nem vagyunk terhesek. – Magamra
mutattam. – Én vagyok terhes. Nekem lesz nagy, kövér seggem,
és a mellem nagyobb lesz, mint a te kibaszott óriási fejed. Az
istenit, Thatcher! Felcsináltál!
Nem hittem volna, hogy ez lehetséges, de a mosolya még
szélesebb lett.

Thatch
Még csak meg sem álltam, egy lépés, kettő, egyenesen
rohantam felé, amíg fel kellett néznie, hogy lásson.
 – Thatch – suttogta, amikor meglátta az arckifejezésemet.
Tudtam, hogy minden ott van rajta, amit érzek: csodálkozás,
szerelem, izgalom, és még egy csomó érzelem. Ez volt életem
legjobb pillanata.
Az aszfalt kemény volt, ahogy térdre rogytam, és a
homlokomat a hasára szorítottam.
Egy élet volt benne, ami félig belőle, félig belőlem állt. A
kezemet a csípőjéhez emeltem, és addig toltam az ingének laza
anyagát, amíg kilátszott néhány centiméternyi bőr a derekánál.
Az ajkamnak saját akarata volt, és a szemem lecsukódott,
amikor megéreztem a meleg, lüktető bőrét. Amikor apró kezei a
hajamba mélyedtek, könnyek jelentek meg a szemem sarkában.
– Thatcher – suttogta újra. Kinyitottam a szemem, hogy
felnézzek rá, de az ajkam nem hagyta el a bőrét.
– Kisbabánk lesz, Cassie. – Szinte láttam a gombócot a
torkában, ahogy bólintott.
Istenem, annyira szerelmes vagyok belé.
– Boldog vagy? – kérdeztem, bár kicsit féltem a választól.
Nem terveztem, hogy teherbe ejtem, és természetesen nem is
próbálkoztam, de itt, a számmal néhány centire a babánktól,
soha nem akartam ennél többet.
– Elég gyorsan megtörtént – jegyezte meg szelíden, de a
tekintete lágy volt. Csak a szerelemtől és a boldogságtól
lágyulhatott el a tekintete.
Megráztam a fejem.
– Minden. Te. Én. Ez az apró, biztosan kibaszottul elmebeteg
kombinációnk. Az időzítés. Az egész annyira jó.
– Új szabályokra lesz szükségünk – mondta mosolyogva.
Nevettem, de megráztam a fejem.
– Nekem csak egy van.
– Csak egy? Felcsináltál, és nekünk kettőnknek ki kell
találnunk, hogyan legyünk szülők, és neked csak egy kibaszott
szabályod van?
Feltápászkodtam, és a füléhez tapasztottam az ajkamat.
– Méltónak lenni a családomhoz.
 Hátraszegte a fejét, és könnyes pillantása találkozott az
enyémmel.
– És, bébi, ezt a szabályt soha nem fogom megszegni.
VÉGE
{1} Yolo: „You only live once”, vagyis „Csak egyszer élünk”.
{2} Angolul: Billionaire BAD Boys.
 Tartalom
Ajánlás
Bevezetés
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet
32. fejezet
33. fejezet
34. fejezet
35. fejezet
36. fejezet
37. fejezet
38. fejezet
39. fejezet
40. fejezet
41. fejezet
Egy bazi nagy epilógus